A ZRÍNYIEK Benkő László A

lángelme
A ZRÍNYIEK Benkő László A
lángelme
Családi Könyvklub Budapest 2015 ISBN 978–963–89619–5-2
„Nem írom pennával Fekete
téntával, De szablyám élivel,
Ellenség vérivel Az én örök
híremet.”
(Gróf Zrínyi Miklós: Az idő és hírnév)
PROLÓGUS
1617 nyara, Bihács közelében. A töröktől megszállt végvidék
A hegyoldalban megbúvó barlangot az alant kígyózó útról senki
se láthatta, és ha azok, akik éjszakára meghúzták magukat benne,
akár napokig is békére és biztonságra leltek a járataiban.
Mióta a török a birtokába kerítette a vidéket, maga is csak
óvatosan járta a völgyektől, patakmedrektől, horhosoktól szabdalt
hegység belsejét, mert ott már megszállóként sem lehetett
biztonságban.
A barlangban most is meghúzta magát a Zrínyi-grófok egy
kisebb portyája. Olyan rejtekutakon érkeztek, amit a török nem
ismert, csak a horvátok és a dalmátok. Ha a kontyos megpróbálta
felderíteni a vidéket, jobban tette, ha előtte a prófétához
fohászkodva sűrűn leborult, bár legtöbbször még az sem segített.
Ha Zrínyi vitézei kelepcét állítottak, onnan élve ki nem jutott egy
se.
Persze, ha a foglyul ejtett török gazdag rokonokkal
rendelkezett, vagy olyasmit tudott, ami Zrínyi Györgynek1
hasznára lehetett, agyon mégse csapták, a fejét se vették, hogy
zsákban vigyék Csáktornyába, hanem bezárták, míg meg nem
érkezett érte a váltság.
György úr jól sáfárkodott a török foglyokkal, s ha pénzt nem
kapott értük, hát kicserélte azokat a környékbeli pasáknál raboskodó
végvári vitézekre.
Ezen az éjjelen a sokat látott és tapasztalt, véres csaták sorát
megjárt Rosta Gergely vigyázta a portya álmát, bár az olyan álom
legfeljebb a nyulakéhoz lehetett hasonlatos. A vitézek fél szeme
nyitva volt, vagy ha nem is, a fülük biztosan, és felfigyeltek minden
apró rezzenésre, az avarban motozó evetkék mocorgására, a
baglyok nesztelen röptére.
Rosta odafent hasalt a szirten, ahonnan jól látta az alant
szaladó, holdfény világította szekérutat. Ezen kellett érkezni a
töröknek, legkésőbb pirkadatig.
 A kontyos ugyanabban az ügyben járt, mint Rostáék:
felderítették a völgyeket a nagyobb csapatrész előtt az Una folyó bal
partján, ami egykoron a Zrínyieké volt. Gyakorta rajtaütöttek a
Zrínyiek Tengermellékre hajtott marhacsordáján.
Hivatalosan ugyan béke volt Bécs és a Fényes Porta között,
legalábbis az ország belsejében, de az ilyesmit a végeken nem vette
komolyan senki. Ott ütötte-verte a magyar meg a horvát a törököt,
ahol érte, és viszont. Egymás területére csaptak, raboltak és
visszaraboltak.
Rosta szemhunyásnyit se aludt már második éjjel, és igencsak
meresztette a szemeit a mélységbe, amikor meghallotta a közeledő
lépteket. Az egyik helyettese, Bodaska Drvarič, a horvát vérű legény
kapaszkodott fel a meredélyen, aztán lecsusszant Rosta mellé.
– Dübörögsz, akár egy ormányos olifánt – dohogott Rosta. –
Jutottatok valamire? Elkaptátok?
A legény rosszkedvűen rázta a fejét, és azt sziszegte:
– Nem csíptük meg a nyavalyást. Nem hagyta. Pedig azt hittük, hogy
a Mókus-sziklánál körbekaptuk. Gergely bátya, ez vagy egy igen jól
tanított felderítő, egy igazi, félelmet nem ismerő deli, vagy folyvást
maga mellett érzi Mahomet prófétát, ezért az átkozott szerencséje.
Még a lova is patkolatlan, hogy csendesebben járjon.
– Márpedig meg kell csípni, mert utánunk szimatol – csóválta a fejét
Rosta Gergely, aki életének harmincöt harcos esztendeje alatt ilyent
még nem ért. Ha valakit el akart kapni, hát az ki nem siklott az ő
vasmarkából.
– Leváltalak, Gergő bátyám. Menj, hunyjál egy keveset! – érintette
meg Rosta vállát a legény, de ő nemet intett. Marad még, egészen
világosodásig, mert – ez egészen bizonyos! – a kontyosnak addig
meg kell jelenni odalent.
Így megint magára maradt. Megdörzsölte a szemét, óvatosan
kihúzta a dugót a kis kecskebőr tömlőből, mert a cuppanás is
messze hangzik az éj csendjében, majd ivott egy korty savanyú bort,
aztán tovább figyelt.
Közvetlenül pirkadat előtt van egy óra, amikor a legsötétebb az éjjel,
s talán a leghűvösebb is. Valahol a szemközti hegyoldalban
felsivított egy madár, s a hangja többszörös bukfencet hányt a
sziklákon. Bagoly kaphatta le az ágról, amit alvóhelyül választott.
Rosta a hang irányába figyelt, mert a töröknek is százféle módszere
létezett a jeladásra.
Egyszerre hideget érzett a nyakánál, ami a következő pillanatban
előrecsúszott a torka tájékára, és Rosta Gergelyben a lélegzet is
bennszakadt. A penge, ahogy a bőrt érinti, össze nem téveszthető
semmivel.
Lassan mozdult, és készült rá, hogy elmarkolja a kést szorító kezet,
amikor a pengét hirtelen visszarántották, és Rosta villámgyorsan a
hátára hengeredett…
Egy gyereket pillantott, alig lépésnyire, és a szemtelen kis fickó
szélesen vigyorogva kushadt a szikla peremén.
– Hogy az a szomorú szemű, jó édesanyád… – csusszant ki Rosta
fogai közül, aztán visszafogta magát. – Egészen elment az eszed, te
szerencsétlen?
Hanem a kis fickó láthatóan nem értette a vitéz felháborodását, mert
azt kérdezte:
– Most már jó leszek felderítőnek, bátya? Most már tanít engem?
Rosta belemarkolt a gyerek hajába, és megcibálta. Egy emberes
pofon is felötlött benne, már csaknem lendült a keze, de eszébe
jutott, hogy egy nyakleves most negyedmérföldre is elhallatszik.
Inkább a gyerek füléhez hajolt, s miközben az üstökét egybe
markolta a fülével, azt sziszegte:
– Te jártál a nyomunkban napokig, ördögfajzat?
A gyerek a fájdalma ellenére is kuncogott:
– Tudom ám, hogy észrevették, Gergő bá’…
– Engedély nélkül elhoztál egy lovat?
– Dehogy hoztam! Loptam – felelte a kis fickó. – De nem ám a gróf
úr lovaiból! Ez patkolásra várt a karlováci kovácsnál. Egy stájeré
volt. De hát maradt neki még másik három…
– Hm! Egyszer még fölkötnek, meglásd! – figyelmeztette Rosta, aki
eközben is erősen figyelte az utat. – Ekkora egy címeres bornyút!
Most mit kezdjek veled? Zavarjalak haza? Legszívesebben ezt
tenném, te tökéletlen! Már égre-földre kereshetnek! Ozaljban
mindenki azt hiszi, hogy a Kupa vizébe vesztél! Pedig
megbecsülhetnéd magad, amiért a Zrínyieknek szolgálhatsz!
A gyerek sárral kent képéről lehervadt a magabiztos mosoly.
– Azt gondoltam, ha Gergő bá’ meglátja, hogy én… Hogy
észrevétlenül maguk után tudok lopózni…
Rosta mérgében az ajkába harapott.
– Még hogy észrevétlenül, te istenverése! Örülj, hogy nem vágtunk
agyon, mert mind azt hittük, török jár a nyomunkon. Nyilat kaphattál
volna a hátadba, golyóbist a hasadba. Te még csak egy szamárcsikó
vagy, netán még annyi se!
– De én felderítő akarok lenni, bátya! Az apám meg a dédapám is
azok voltak!
Rosta belecsípett a gyerek bőrébe.
– Az apád se rögvest lett az, midőn a tojásból kibújt, te! A dédapád
meg… A nyavalyába is, kölök! Hogy hiheted, hogy felérsz hozzá?
– Mert egyszer majd fel is érek!
Róka vakogott odalent, és Rosta Gergely elhallgatott, majd
mozdulatlanná merevedett. Szorította a gyerek karját, és oly erősen
figyelte az utat, hogy belefájdult a szeme. A róka megint vakkantott,
ugyanott. Az erdőszegélyben hagyott egy legényt figyelőben, ő
jelzett így.
– Gyere, és el ne maradj tőlem! – rángatta meg a fiú koszlott,
többszörösen foltozott ingét. – Hol az a lopott ló?
– A többi között, a barlang felett, a tisztáson – felelte amaz, és
pajkosan elvigyorodott. – Becsempésztem a mieink közé. Jól érzi
magát ott… Elfér a többi harmincöt között.
Rosta, miközben hangtalanul lefelé igyekezett a meredeken, azon
dühöngött, miért nem vették észre az emberei, hogy eggyel több
lovuk van.
A barlangnál is hallották a róka vakogását, így már talpon volt
mindenki.
– Igazítsátok meg a hevedereket, aztán nyeregbe! – adta a
parancsot Rosta. – Megkerüljük a dombot, és a túloldalon megvárjuk
a törököt. Bodaska! Te hetedmagaddal a hátukba kerülsz.
Tülökszóra rájuk esünk, de a jelem nélkül meg ne próbálkozzon
senki a támadással! Megértettétek, vagy verjem a fejetekbe?
A tülökkel Rosta úgy utánozta a szarvasbika bődülését, mint senki
más.
Alig pirkadt, bár a hegygerinc felett szürkülni kezdett, ám a völgyben
még sötétség honolt.
A török felderítő portya lépésben közeledett az úton, és az első
három lovas kibukkant az erdő takarásából. Néha megzörrent egy
lószerszám, és Rosta magabiztosan elmosolyodott. Ezeknek még
van mit tanulni – gondolta –, úgy járnak-kelnek, mint a csorda.
A törökök könnyű fegyverzetet viseltek, és a hátukon szíjjal
keresztbe vetve hordták a lándzsát. Ott vonultak el Rosta emberei
előtt, alig hetven-nyolcvan lépésre, de a távolság egyre fogyott, mert
a völgytorok erősen beszűkült.
Ilyenkor elég egyetlen ló prüszkölése, nyerítése, hogy a kelepcét az
ellenség felfedje.
Aztán Rosta belefújt a tülökbe, és megelevenedett az erdőszél.
– Lándzsát a nyavalyás kontyos disznainak! – rikoltotta Rosta
Gergely. – Emberek! Egy se menekülhet, nem szedünk foglyot!
Rosta két jó íjásza a homályban is halálos biztonsággal repítette ki a
vesszőt, s mire a török ocsúdott, már a nyakába zuhantak a
végváriak. Egy sem bírta magában tartani a gyilkos harci indulatot.
– Nesze, rohadék! – döfött át Rosta egy hosszú bajuszú törököt, aki
felhördült, és hanyatt bukott a nyeregből, egyenest a lova alá. – Ezt
a feleségemért, te ganyé! – Aztán ököllel vágott orrba egy másikat. –
Ezt meg a fiamért! Megmondtam, százszoros sarcot fizettek!
Az ellenséges felderítők összezavarodtak, oly hevesen és
kíméletlenül támadtak a magyar és horvát vitézek.
– Nem kell fogoly! – rikoltotta ismét Rosta. – De fejek annál inkább!
Üvöltés rezgette meg az erdőszélt: megérkezett Bodaska Drvarič az
embereivel, és aprította az ellent, akik visszafordulva menekülőre
fogták.
– Gergely! Sokan jönnek az erdei úton! – ordította Rosta felé.
– Legalább egy század! Vissza kéne vonulni!
Drvarič a harci csákányával legott agyonvágott egy törököt, egy
másikat meg a földre rántott, de ekkor az erdő megelevenedett, és
vagy harminc muszlim harcos vágtatott le a völgybe.
– Allah! Allaaah! Allahu akbar! – üvöltötték, aztán magyarul is
felhangzott: – Mocskos hitetlenek! Piszkos, kutyahitű, gyaur fajzat!
Le a fegyverrel!
Rosta már látta, hogy elkésett a visszavonulási paranccsal, és jobb,
ha azonnal nyúlcipőt kötnek.
– Vissza, emberek! Visszaaaa! Föl az erdőbe!
Ám akkor már vagy öten is őrá fenekedtek. Az elsőnek még védte a
csapását a szablyával, a másikat szájba vágta a rövid,
gyermekökölnyi fejű buzogányával, hogy reccsent a csont, potyogott
a fog és fröccsent a vér, de egy idősebb török a mellének szegezte a
lándzsát.
S ekkor Rosta Gergely vékony, gyermeki kiáltást hallott, közvetlenül
maga mögött:
– Itt vagyok, Gergő bá’! Jövök má’!
Csak annyit látott, hogy a kis fickó oldalról egyenest a lándzsás
töröknek ugrasztja a lovát, és a karlováci kovácsnál lopott mén a
hátsó lábaira ágaskodva kapálja a levegőt, aztán az egyik mellső
pata telibe találja a kopasz törököt. De abban a pillanatban a mén is
elveszítette az egyensúlyát, és hanyatt zuhant.
Rosta annyit látott még, hogy a gyerkőcöt egy másik török harcos a
nyeregből hajolva, a lábánál megragadva vonszolja a földön, és
röhög mellé duhajmód…
Egy súlyos tárgy zuhant a fejére, mire Rosta megingott a nyeregben.
Mintha puskapor robbant volna a koponyájában, aztán egyetlen
villanás alatt eltűnt a jelen, s a valóság.
Amikor eszmélt, először a patak csevegését hallotta,
közvetlenül maga mellett. A földön hevert, s homályosan látta a
lombokat.
– Jól van, Gergő. Már megmaradsz – szólította egy hang, és
megpillantotta maga felett a régi cimborát, Balog Jakabot.
– Hol a gyerek? – ezt kérdezte Rosta elsőre. – Hol van az a
nyavalyás kölök?
Balog nem felelt azonnal. Azt kérdezgette, fel tud-e ülni, lát-e
rendesen, és hall-e jól, de Rosta feltápászkodott és ellökte.
– Jól vagyok, hogy rohadna meg az összes kontyos még az
anyjában! Hol a gyerek? Az Illés!
Tántorogva, kóválygó fejjel állt a lábán, s mintha harangok zúgtak
volna a homloka csontja mögött.
– Nem tudom… – felelte Balog Jakab. – Itt kell neki lenni valahol…
De a hangja nem sikerült meggyőzőre, és Rosta is túl régtől ismerte
már.
– Hazudsz, Jakab! Mi van a gyerekkel?
– Nem tudom… – felelte amaz bizonytalanul. – Vagyis hát… elvitte a
kontyos. Nem tudtuk visszaszerezni, bár próbáltuk.
Rosta felhördült:
– Próbáltátok? Azt mondod, próbáltátok? Hogy az a magasságos
mennybéli rogyassza rátok az eget, nyavalyások! Csak próbáltátok?
– Túlerőben voltak! Ötször annyian, mint mi! Mit tehettünk volna? –
kelt Balog Jakab védelmére egy Joszip nevű, aki félig horvát, félig
meg török volt, de régtől elhajította már Mohamed hitét. – Magukkal
vitték a gyereket.
Rosta egy fatörzsnek támaszkodott.
– Hányat vesztettünk?
– Három sebesültünk van.
– Megülnek a nyeregben Ozaljig?
– Forintos Márton meg a Kölkedi Janó képes rá. De a Fehér Miska…
Nem hiszem, hogy hazaér. A homlokára kapott nehéz vágást.
– Hát a török?
– Visszamentek Banja Lukának – felelte Balog Jakab. – Azt hitték,
nagyobb sereg lehet a hegy mögött. Nem láttunk két napja élő
törököt…
Rosta a patakot bámulta.
Két napja?
– Bizony, Gergő. Két napig nem voltál ezen a világon. Bóklásztál
valahol a Paradicsom kerítése mentén… De most már megmaradsz.
Kemény a te fejed, hallod-e?
De Rostát abban a pillanatban nem érdekelte sem a maga feje, sem
a töröké.
– Most hogyan álljak az anyja elé? Mit mondjak, hova lett az Illés?
Hogy miért nem tudtam ügyelni rá? – motyogta maga elé, aztán
felordított: – Isten az egekben! Hát miért fordítottad el rólunk az
arcod? És miért éppen most?
– Jól van, Gergő – csitította Joszip. – Mikor elindulunk a portyára,
mind tudjuk, nem biztos, hogy haza is érünk. Mind akként búcsúzunk
az asszonytól, a családtól. Most ők voltak az erősebbek…
Rosta mintha ezt meg sem hallotta volna.
– Azt akarta, hogy tanítsam. Hogy felderítővé neveljem, mint amilyen
az apja volt. Meg a dédapja… Mindig azt a nyavalyás követ
dédelgette, ami a nyakában lógott. Most mit mondjak az anyjának,
he? Török Boris leszedi a fejemet! A harmadik fiát veszítette el! Nem
megyek vissza, inkább indulok és visszahozom azt a fiút!
– Megbolondultál, kenyeres? – érintette Rosta vállát Balog. – Hol
keresnéd?
– Ahogy ő képes volt úgy a nyomunkban járni, hogy közben a színét
se láttuk, úgy én is eljutok a törökhöz. Akár Jajcéba is!
– Hogy oszt’ téged se lássunk többet? – morogta Joszip. – Mész ám
a… Elébb haza, Ozaljba! Megjelentjük a gróf úrnak a történést.
Vigyázni kell a tengermelléki raktárakra, mert ott is mindig van
valaki, aki hajlandó összejátszani a törökkel. Aztán… majd
hazahozzuk az Illés gyereket. Megígérem.
A portya még aznap hazaindult, de Rosta Gergely képtelen volt a
vitézeket vezetni. Ült csak a nyeregben magába fordulva, és azon
törte a fejét, hol és mit rontott el.
A gondolatai egyre-másra visszatértek a kis fickóhoz, aki naphosszat
azzal zaklatta, hogy nevelje őt harcossá.
Ismerte jól az apját, a horvát vérből való Vajdič Iliját, meg a
nagyapját, az öreg Török Mátét, aki még őt is tanítgatta
fegyverforgatásra. Máté igen értett az orvosláshoz, de nem ült meg
csendben valamelyik Zrínyi-erősségben, hanem mindig a hadakkal,
a portyákkal tartott, egészen öregkoráig. Ott érezte magát igazán
hasznosnak.
Vajdič Iliját pár éve agyonszúrta a török Zrin vára alatt egy véres
verekedésben. Illés anyai dédapja meg, akiről legendákat regéltek a
csendes várbéli estéken Ozaljban és Csáktornyán, a néhai Török
Kristóf, annak a szigetvári Zrínyi Miklósnak a meghittje volt, aki
példát adott hősiességből és önfeláldozásból az egész ismert
világnak.
Török Kristófé volt az ezüstbe foglalt, rózsaszín kristálykő, amit az
Illés gyerek folyton a nyakában viselt. Török Kristóf meg Zrínyitől
kapta a gróf halálának napján, Sziget várában. Pontosabban
visszakapta, mert gyermekként ő adta ajándékba a követ a fiatal
úrfinak, aki egész életében nagy becsben tartotta azt.
A Török család úgy őrizte a követ, mint a legbecsesebb családi
ereklyét.
Rosta Gergely pedig egész úton ezt forgatta a fejében. Utoljára
akkor érzett ilyen mélységes fájdalmat a lelkében, amikor a fiát és a
feleségét elvették tőle az Oszmán Birodalomnak a Zrínyiföldekre
betört harcosai.
Mert a végeken sok-sok évtizede, mintha csak kedvét lelné benne,
örömmel pusztított a kaszás, és biztonságos életet ott senki nem
álmodhatott. Nem akadt senki széles e vidéken, aki megmondhatta
volna, hogy jobbá lesz-e valamikor is az itt lakó emberek sorsa.
I. SZÜLETÉS ÉS HALÁL Véres
esztendők a végeken
1619. Mindenszentek (október) havának közepe. Csáktornya, Zrínyi-
vár
Második hete áztatta a hideg októberi eső a Murán és a Dráván
túli részeket. Szürkeségbe burkolóztak az északi hegyek, és a stájer
vidék felől aláereszkedő ólomszín felhők szétterültek a laposon,
akárha örökre takarni készülnének a végek harcaiban megfáradt,
évtizedek óta nyugtalan világot.
A sárban két lovas caplatott Csáktornya felé. A lovat és az
embert már csak az különböztette meg a sártól, hogy melyik volt alul
és melyik fölül. De legalább takarta a szánalmas, viharvert
köpönyeget, amit gyakorta szégyellt a végvári vitéz, kiváltképp, ha
hétágra sütött Isten napja. Ilyenkor a feslések, a hasadások, meg a
temérdek folt, amit az idők során gondos asszonyi kezek a gúnyára
öltögettek, biz’ ötödmérföldről is látszottak.
A végeken az egyszerű katonának, parasztnak már ama
világhíressé lett szigetvári Zrínyi Miklós idejében se osztogatták
szakajtószám a jólétet. Ötvenháromszor jött el a kikelet, mióta a
török a fejét vette, de az emlékezet nem hagyta, hogy a feledés
homálya lepje a dicső esztendőket. Bölcsen elrendezte, hogy egyik
nemzedék a másiknak adja a hősi emléket, amitől büszkeség
költözött a keresztény, rettegés pediglen a török szívekbe.
Csáktornyában lakott valaha a szigetvári Zrínyi, amit a fia és az
unokái oly kemény marokkal tartottak birtokukban, hogy el nem
orozhatta tőlük se a kanizsai török, se valami Bécsben lakó, harcot
távolról sem látott, gyáva udvari talpnyaló.
Az idősebbik vitéz most felpillantott a domboldalra: fáklyafény
pislogott odafent az egyre sűrűbb alkonyban. Észrevették őket,
jelezték a szomszédos őröknek, azok meg továbbadták a jeleket,
mígnem Csáktornyába ért az üzenet: vigyázni! Idegen jön!
A két vitéz jól hallotta a sípokat és az éles füttyöt, amivel az
őrszemek egymást figyelmeztették.
– Megállni, hé! – csattant az őrség parancsnokának hangja, aztán
dübörgött a paták alatt a fahíd, és a homályból kivált néhány lovas.
– Kik vagytok? Minek kóricáltok ilyen mocsok időben?
Az idősebbik harcos lecsusszant a nyeregből, és gyalogosan indult
az őrség parancsnokához, aki rámeredt a sáremberre, aztán
hahotázni kezdett.
– Röhögj csak, kutyakölke! – mérgelődött a sárban fürdő, és a keze
fejével megtörölte fröcsekes arcát. – Idehaza van-e a nagyságos úr?
Az őrparancsnok is leszökkent a lováról, és ujjatlan kesztyűs kezével
az érkező vállára csapott.
– Hej, Jakab bátyám! Ti aztán alaposan belékóstoltatok a
dagonyába, hallod-e! Ez meg tán a fiad? – bökött a másik felé, aki
még mindig a nyeregben didergett.
– Az unokaöcsém – felelte Balog Jakab. – A világ összes szentjéért
se indult volna egyedül, mert olyasmit rejteget a zsákokban, amitől
maga is ijedezik.
Az őrparancsnok megtapogatta a dagadt zsákokat, amelyek a
nyereg mögött kétoldalt lógáztak. Már az első érintésnél visszakapta
a tenyerét.
– Azt a szomorú szemű, bánatos, keserves…! – buggyant ki a
vitézből a döbbenet hangja. – Hát ez aztán nem dinnye! Mennyi?
– Az egyik zsákban hat, a másikban hét. György gróf úr izeni a
nagyságos Miklós gróf úrnak, hogy csináljon helyet nekik a karókon.
Az őrparancsnok intett, és a keskeny ajtó helyett, amelyen csak egy
lovas fért be, az is nyeregből szállva, az őrök kinyitották az erősen
megvasalt kaput.
Csáktornya urát ez idő tájt szintúgy Zrínyi Miklósnak hívták, mint sok
elődjét. Unokája volt ő a szigetvárinak, és fia annak a Györgynek, aki
már tizenhét esztendősen vicekapitányi rangban szolgált Kanizsa
várában, egyidőben Szigetvár ostromával. A szolgálatos apród máris
rohant, hogy megjelentse a Miklós gróf öccsétől, György úrtól
érkezett küldöncöt.
A gróf esti köntösben sietett az udvarra, éppen csak a csizmáját
rántotta fel. Balog Jakab és az unokaöccse levett föveggel kétrét
hajoltak.
– Ne is mondd, mit küldött az öcsém! – morogta kedvetlenül a gróf.
– Látom a zsákok dudorodásából. Nyisd meg, Jakab!
A vitéz csak rávillantotta a szemét az unokaöcskösre, aki
viszolyogva a zsákokhoz lépett, hogy leemelje azokat a nyereg
mögül. A képére volt írva a leplezetlen undor, ahogy a zsákok
tompán dobbantak a kövezeten.
Amikor kibontotta a zsinórokat és a sarkuknál megemelte a
zsákokat, tizenhárom lecsapott török fej gurult szerteszét.
– Hm… Az öcsém, látom, kitett magáért – dörmögte Miklós úr. – Hol
esett, és miként?
– Tegnap, napszállta előtt, Dernye2mellett, nagyságos uram –
sietett a válasszal Balog Jakab. – Nagyságos öccseura egymaga
hármat vágott. Visszaszedtük a minap elhajtott csordát, egy török
tisztet is foglyul ejtettünk… A csordával nem lehet gyorsabban
haladni, gróf úr. Nagyságos György gróf azt izeni, holnap itt lesz
maga is. Addig ezeket a fejeket méltóztassék kitűzetni a karókra.
A gróf kedvetlenül bólintott, aztán egy utolsó, lapos pillantást
vetett a halálba merevedett arcokra, a félig nyitott szemekre és
szájakra. Néhányon még ott ült a rémület, de akadt, amelyiknek
ellágyultak vonásai a halálban, hogy a szemlélő azt hihette, sorsával
megbékélten távozott Allah paradicsomába.
Mire teljesen besötétedett, a tizenhárom levágott török fej
magas karókra került a vár bejárati hídja, előtti védősáncon, s a
fénytelen szemek onnan bámulták az oszmán véreiktől megszállt,
jobb sorsra érdemes Kanizsa várának vezető utat.
Az apró fülemile bokorról bokorra szálldosott, mintha csak
csalogatná az óvatosan sorjázó lovasokat, végig a tölgyesen. Rőt
farktollai meg-megcsillantak az ágak közt utat talált
fénypászmákban, és a madárka egyszer a rigók, máskor a pintyek
dallamát fújta lelkesen.
A török felderítő három társával lépést lépésre igazítva, hangtalan
haladt az erdőben, a portya többi lovasa pedig bevette
magát egy ligetbe. Mióta átjutottak a kirintilin,3 ötször éberebben
követték a magyarok által visszarabolt csorda nyomát, mert itt már a
varasdi főkapitány volt az úr, meg a két Zrínyi gróf.
Igaz, kirintili és békeszerződés ide vagy oda, úgy jártak át
egymás területére a törökök és a magyarok, mint akiknek eszük
ágában sincs tudomásul venni, miben egyezett a keresztény császár
és a szultán. A végeken a véres történések sok mindennek új
értelmet szabtak.
 Háborús békeidők voltak azok, a javából.
A török felderítő a szeme sarkából leste a fülemilét. Úgy gondolta,
amíg a madárka ily önfeledten dalol, addig a portyát baj nem érheti.
Ha veszedelem fenyeget, az ég szárnyas kis teremtményeinek
tüstént a torkukra forr a dal, a négylábúak pedig meglapulnak a
sűrűben.
A tölgyes még nem hullatta el sokszínű levélkoronáját, és a tavalyi
avar, felfogva a léptek zaját, besüppedt a lovak patái alatt. A török
tudta, hogy magyar vagy horvát harcos bárhol rejtőzhet, akár az avar
alatt is.
A tölgyes ritkult. A felderítő ebben a pillanatban érkezett az erdő
szélére, és a fák takarásából szemlélte a messzefutó réteket.
Távoli ostorpattanást hallott, és elégedetten elvigyorodott: ott megy a
magyar! Ott tereli a vér árán visszaszedett csordát, a dombhajlaton
túl, a lapban. Magyar vagy horvát falu, erősség se közel, se távol, a
legközelebbi Légrád vára, éppen a gyepűvonalon, a Mura mentén…
– Eriggy! Jelentsd meg a basinak4, hogy amott a csorda! –
parancsolta a felderítő a fiatalabb társának. – Jobbról kerülhetik az
erdőt, Allahnak hála, nincs erre egyetlen átkozott gyaur se.
A török rögvest fordította a lovát és elviharzott.
Az akindzsikből5és néhány kiparancsolt, helyi keresztény
parasztból álló portya az általuk megszállt Berzencéből csapott ki,
átkelve a Dráván, hogy a magyarok nyomába eredjen. A magyar
parasztok pontosan tudták, ha szökni próbálnak, vagy értesítik a
Zrínyi grófokat, őket lefejezik, de inkább karóba húzzák, mert a török
ezt a halálnemet igencsak kedvelte. A feleségüket és a
gyermekeiket pedig eladnák az Oszmán Birodalom valamelyik
rabszolgapiacán.
Fertályóra sem telt ki, már meg is pillantották a csordát terelő
magyar portyát, és a basi parancsot adott: megkerülni, az erdőben
elrejtőzni, aztán lesből támadni.
Az akindzsik ebben az időben már nem viselték a régi, hadban
megszokott piros süveget, helyette bőrsipkát hordtak és
színehagyott köpönyeget, abban a reményben, hogy így jobban
beleolvadnak az őszi tájba, az esős napok szürkeségébe. Kétfelől
kerítették a magyarokat, akik sietség nélkül hajtották a
visszaszerzett csordát.
 Aztán, ahol a rét összeszűkült, a törökök rázúdultak a
csordapásztorokra, azok meg – mintha a világ leggyávább
teremtményei lennének – megsarkantyúzták a lovakat, és a csordát
sorsára hagyva, uzsgyi! –, nyúlcipőt húztak.
Gúnykacaj csattant, s a törökök vérszemet kapva a pásztorok
után iramodtak, semmit se kímélve a lovakat. Csupán néhányukat
hagyta hátra a fiatal basi a csorda őrzésére, széjjel ne szaladjon
már, ha egyszer ily szerencsésen a nyomára leltek.
A nyolc-tíz pásztor a lovára hajolva úgy elszelelt, mint akinek a
hátsójába maga a patás ördög dugott pokolbéli parazsat.
A török bizonyítani akart az előző napi súlyos fiaskó után, amikor
ugyanez a magyar portya csaknem egy szálig lekaszabolta az övéit.
Mind meg akarta mutatni, hogy legény a gáton, és mit neki néhány
gyáva hitetlen…
A szemük előtt vérvörös köd lebegett, pedig ha a felderítés
ugyanúgy teszi a dolgát, ahogy eddig, bizonnyal észreveszi azt a
mély és széles árkot, ami keresztbe szelte a rétet. Ebben az árokban
rejtőztek a magyar és a horvát vitézek, mégpedig nyeregben, a lovak
nyakára hajolva, s csak a kedvező pillanatra várva.
Az pedig elérkezett abban a minutumban, hogy a pásztorok az
árokba ereszkedtek, nyakukon a harminc akindzsivel.
Akkor aztán elszabadult a pokol.
A horvátok és a magyarok egyetlen ugrással felkaptak az árok
peremére, a törököt pedig sodorta a lendület, egyenest a karjaikba.
Pisztolylövések pattantak, s néhány Allah-hitű közvetlen közelről
kapva a mellébe a golyóbist, lefordult a nyeregből.
Dolgozott a harci csákány, a jatagán és a szablya serényen, a
hosszú lándzsák a húsba szaladtak, s a levegőt betöltötte a sebesült
harcosok nyögése, segélykiáltása, s a lovak rémült nyerítése.
Vérszag keveredett a halál és a kipárolgó lótestek szagával, magyar
és horvát fohász Allah és Mohamed elüvöltött nevével.
Aztán a török menekülőre fogta, a túloldalon pedig csattant a
parancs: – Nem üldözni, most csak hadd fusson!
Márpedig ha a húszesztendős Zrínyi György gróf ezt parancsolta, a
szava ellen kifogást senki nem emelhetett, mert éppolyan kemény
volt az övéivel, mint önmagával, az ellenség pedig okosabban tette,
ha elkerülte.
Tudták ezt a horvát és a magyar végeken minden töröktől megszállt
várban, erősségben, s ha kihívásos párviadalról esett szó, Zrínyi
György tapodtat sem hátrálva, mindig elfogadta azt.
A verekedés után ő sem különbözött a vitézeitől, már ami a sáros,
mocskos, véráztatta öltözékét illette. Az arcára fröccsent vért
sebtében letörölte, és máris arról érdeklődött, ki sebesült, s hányan
vesztek oda a csapatából.
– Dražant megvágták a karján! Csontig szaladt a vas! Veszettül
vérzik…
– Szokol Janót a combján szúrták!
– Nekem meg béverte az orrom az egyik nyavalyás – panaszolta a
vérét törölgetve egy idősebb magyar vitéz. – De agyoncsaptam, a jó
kontyos idesanyját a disznajának!
Nevetés csattant, harc utáni megkönnyebbült, duhaj hahota, aztán el
is csendesedtek máris, mert a fiatal gróf mogorván megszólalt:
– Az anyjának semmi köze ehhez, Rosta bá’! Mit tudhatta, amikor a
világra hozta, hogy a fia egyszer idegen földet pusztít? Most majd
ugyanúgy siratja, mint te sirattad a feleségedet, meg a fiadat.
Zrínyi György gróf mindig az imént leteremtett Rosta Gergelyt bízta
meg, ha őt kellett helyettesíteni, s aki most elveresedett a feddésre.
Igaz, Rostát nem merte senki a szájára venni, mert igencsak magas
tekintélyre tett szert a sok, harcban eltöltött esztendő alatt, de most a
feleségének meg a fiának említése felszínre hozta benne a régi idők
emlékét, és a gyászt, amit megemészteni képtelen volt.
Két esztendeje cipelte a lelkében a néhai harcostárs, Vajdič Ilija
tízesztendős fiának elvesztését, és nem tudott megszabadulni a
gondolattól, hogy miatta történt.
Hat ellenséges harcos hevert mozdulatlanul a fűben, négy másik
meg ült megszeppenve, lefegyverezve, de viszonylag épségben.
Egyikük a fiatal basi.
– Mi a neved? – tudakolta hozzálépve György gróf. – Érted
egyáltalán a tisztességes, emberi beszédet, vagy csak törökül
tudsz?
– Amit én mond… emberi beszéd – pillantott fel dacosan a török, aki
hibásan bár, de érthetően ejtette a magyar szavakat. – Mit akarsz?
Lecsapják fejem? Nem félek, ha előtte imádkozni engedsz…
Zrínyi György leguggolt elébe. A török a két karjával támasztotta
magát ültében, és félelem nélkül állta a gróf tekintetét.
– Azt kérdeztem, mi a neved, basi!
– Metin fia Iszmet. Hát a te neved mi? – kérdezett vissza, de Zrínyi
így válaszolt:
– Az én nevem most a te szerencséd. Ha nem vagyok itt, már
agyonvágtak volna, de én fogolynak viszlek.
– Az apám gazdag, hallod-e, magyar basi! – bizonygatta a török. –
Kalmárember, sok pénze van. Kivált majd, busás díjat
fizet értem. Drinápolyban6lakik. Üzenhetsz neki… Megteszed, hogy
üzensz?
– Semmit se félj, meglesz az! Velünk jössz, de az embereiddel
mi legyen?
A török végigpillantott a megmaradt katonáin.
– Nem igazi katonák – legyintett becsmérlőn Zrínyi –, de te sem
vagy az. Így belesétálni a kelepcébe! Nekem ezekre semmi
szükségem. Szemmel láthatóan szegények, talán parasztok
valamelyik görög, vagy még távolabbi vilájetből7, ugyan mit
kaphatok értük? Ezeket ki nem váltaná senki. Csak téged viszünk.
– És mit teszel? Megöleted mind?
– Nem szándékozom. Nem vagyok én török – hajolt közel a fiatal
tiszthez Zrínyi György, és vészterhes pillantását az övébe fúrta. – Te
viszont kiadhatod nekik az utolsó parancsodat, miszerint temessék
el a halottakat, vagy cipeljék vissza Berzencébe. Gyalogszerrel, mert
a lovakat magunkkal visszük. Majd ott megkérdezhetik a megfutott
társaikat, miért hagyták cserben őket.
A török szerfelett ámult, de sebesen lefordította Zrínyi György
akaratát. A katonák egymást lesték, s hitték is meg nem is, hogy a
halál torkából szabadultak, és az egyik kérdezett valamit a basitól.
– Azt akarja tudni, ha gyalog mennek vissza, nem verik-e őket
agyon a hitetlenek – tolmácsolta amaz, mire Zrínyi György csak
rándított egyet a vállán.
– Talán, ha kellő buzgalommal kérik Allahot, átsegíti őket a kirintilin.
De lásd be, hogy a miattatok háborgó magyar és horvát jobbágyok
cselekedeteiért igazán nem felelhetek. És minek is fognám le a
kezüket? Igazam van, Metinoglu?
A török tiszt a fogát összeszorítva tűrte, hogy összekötözött
kezekkel lóra ültessék, ám mielőtt zsákot húztak a fejére, az arcából
kiszaladt a vér, mint akiből az élet is kihátrálni szándékozik.
– A lábam… – nyögte. – Eltört a lábam…
Zrínyi kiadta a parancsot: sebtében készítsenek saroglyát, amit
két ló közé kötöznek, abban feküdjön a török.
– Ládd-e, nem vagyok én a sátánnak barátja, nem lelem kedvem a
kínjaid látványában. Még a végén le kellene fűrészelni a lábad, aztán
mit kapnék egy féllábú, nyomorék tisztért?
Zrínyi Miklós grófnak Grazból érkezett levele, amit mindig
különös érdeklődéssel, mondhatni gyanakvással olvasott, mert
erősen érinthette a Zrínyi-család üzleti érdekeit. Régtől foglalkoztatta
a kontinenst egy európai konföderáció gondolata – különösen a
franciákat –, ami összefoghatná a keresztény országokat, mégpedig
kereskedelmi szerződésekkel biztosítva az együttműködést.
A levél tartalmán töprengett a gróf, amikor kopogtak a könyvtára
ajtaján.
– Nagyságos uram, megérkezett az öccse, a fiatal gróf úr – jelentette
az öreg szolga –, most fordultak a hídra.
– Mindenki visszajött-e a portyából? Mert amit az öcsém mívelt
tegnapelőtt, az egyenlő az istenkísértéssel.
– Nagyságos úr, kérem, György gróf úrban kissé sok a vér, de virtus
dolgában a szíve és az esze mindig a helyén – felelte a szolga és a
fejét meghajtva kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját a gróf előtt.
A belső udvarban akkor szökkent le a nyeregből György úr, amikor a
bátyja kilépett a kőboltíves ajtón. A palota ablakaiban akkor már ott
lógtak a belső szolgálók, és integetve üdvözölték a büszkén feszítő,
bár igencsak elcsigázott vitézeket. Néhányuk szemében ott ült az
aggodalom: vajh’ az ő fia, mátkája, szeretője visszaérkezett-e
épségben?
– Az enyémeknél két sebesülés esett! – rikkantotta György úr a
bátyjának. – Csak kettő! Kész csoda, nem így véled-e? Hoztunk két
fogoly tisztet! Annak a tizenhárom töröknek meg szívesörömest
visszaköszöntem az imént, akik a kopjahegyről pillogva oly
udvariasan üdvözölték érkezésünket!
Zrínyi György legelébb forró fürdőt vett a rézkádban. Nyakig merült,
aztán veresre dörzsölte a bőrét a durva törölközővel, és Hrvoje, az
ősz szolga sorra elébe adogatta a tiszta öltözéket. György egy óra
múltán már a bátyjával beszélgetve járta Csáktornya falait.
– Egyszer, meglásd, otthagyod a fogad! Mert a vakmerőségnek is
van határa, öcsém.
György gróf felnevetett.
– Van hát, de hál’istennek a kontyos nem tudja, hogy az a határ
nálam elég messze van! A török csapnivaló katona. A létszámában
rejlik az ereje, a félelmetes hírét meg jobbára a kegyetlensége kelti,
bár ebben inkább a tatárok a pokolra valók. Isten megóvta most
őket, hogy összefussanak velem. Tudod, hogy a tatárnak nincs
kegyelem.
– De neked sem lesz, ha egyszer elszámítod magad! –
figyelmeztette Miklós gróf.
Ettől Zrínyi György fikarcnyit sem tartott. Tudta ő, amennyiben túléli
a verekedést, még ha fogolyként kísérik is valamelyik töröktől
megszállt várba, bántódása aligha esik, mert annál többet ér. Az ő
árát is megszabnák, s nem is kevésben.
A török foglyok közül senki nem tudta, mikor váltják ki a rabságból.
Lehet, hogy hamarost, de az is, hogy majd sok év múltán. Ha sokat
remélnek értük, Zrínyiék nem sietik el.
Hanem azért Miklós grófról se gondolja senki, hogy a testében egy
nyúl lelke lakott. Ugyan már! A Zrínyiek szótárában a gyávaság
címszó nem szerepelt.
Ő is verekedett annyit a törökkel, hogy két emberöltő is kitelt belőle,
ámde figyelmeznie kellett az intő szóra, ami leginkább Bécsből vagy
Grazból érkezett. Jóindulatú urak, vadászatra hívott stájer nemesek,
semmit érő, intrikus udvaroncok, a király közvetlen közelében
sertepertélő diplomaták hívták fel a két Zrínyi gróf figyelmét a béke
megtartására, máskülönben…
Nos, máskülönben bármi megtörténhetett, attól függően, mennyire
panaszolta be őt a török Bécsnél. Protestáns vallása és lelkülete
miatt Miklós grófot amúgy sem igazán kedvelték a királypárti
katolikus körök.
De ami nála vallási téren hátrányt jelentett, az már nem volt
fellelhető Györgynél, aki épp ebben az esztendőben tért vissza
Pázmány Péter esztergomi érsek jóindulatú, baráti javallatára, a
katolicizmus kebelébe.
Miklós gróf is másként közelített, hogy heves vérű öccsét némi
nyugvásra, a törökkel kapcsolatos türelemre intse.
– Maholnap gömbölyödik már az asszonykád, György. Én sem
hinném, hogy a fényes esküvőd után máris díszes temetésre fájna a
fogad. Úgy vélem, nem szándékozol idő előtt Szentilonára költözni…
Szentilona aprócska faluja a kolostorral alig macskaugrásra feküdt
Csáktornyától. Ott épült meg a Zrínyi-család kriptája, s a testvérek
nagyanyja és apja tetemei mellett vörös márványkoporsóban őrizték
ama szigetvári Zrínyi Miklósnak a töröktől Budán és Győrön
keresztül, ezerötszázhatvanhat szeptemberében hazaküldött fejét.
György gróf ugyan mindennel gondolt, de a halállal sosem. Azt
tartotta, hogy az efféle káros elmélkedések kiveszik a karból az erőt,
a szívből a bátorságot, és oda a virtus, márpedig arra a végeken
élőknek leginkább szükségük van. Képtelen volt keresztényi
türelemmel elnézni, miként garázdálkodik a török a birtokukon, és
ahol beütést észlelt, hát a válogatott vitézekkel odavágtatott.
Maga előtt látta az idei tavaszt, azt a május tizenkilencedikét, amikor
Muraszombaton megkondultak a harangok, és a fényes sereglet
bekísérte őt és a menyasszonyát, az ifjú rimaszécsi Széchy
Magdolna grófnőt az oltár elé.
Három esztendővel korábban, ezerhatszáztizenhat augusztusának
végén tartották a kézfogót, pedig elsőre nem is Magdolnát szemelte
ki György úr és a család, hanem Bánffy Gáspár uram leányát, a
Grazban nevelkedett Máriát. S ha nincs az a hosszú, grazi út
Máriához, amit a tizenéves Zrínyi György Felső-Lendván
megszakított, hogy betérjen Széchy Tamás uramék kúriájába, s ha
ott nem pillantja meg Magdolnát…
Nos, ki tudja, miként történt volna akkor?
De hát így esett, és azt a letagadhatatlan pillanatot Széchy uram
alaposan felfogta, mi több, atyai szemmel érzékelte is. El is követett
mindent, hogy a fiatal Györgyöt marasztalja, mert hát ő mégis egy
vérbeli Zrínyi…
No meg a mesés Zrínyi-vagyon!
Aztán már ment is minden a maga útján. A Zrínyi–Bánffy eljegyzés
hivatalos levélben bontatott fel.
Széchy uram áldott jó lelkének köszönhetően azért Bánffy Mária
sem maradt hoppon, mert őt meg Magdolna fivére, Széchy Miklós
jegyezte el.
Végtére is senkinek nem lehetett oka panaszra.
Szerelem?
Jó, ha van – legalábbis nem árthat –, csak ez után általában senki
nem érdeklődött. Az ily magas körökben mindig jól kitervelt,
pedánsan felépített üzlet volt a házasság. Vagyonok ölelkeztek, s
csak másodsorban két emberi lény.
Zrínyi Györgynek még sokszor eszébe jutott Bánffy Gáspárné
leánya, akivel megengedhetett magának egy ifjonti szerelmi
kalandot. Ez aztán annak rendje és módja szerint ki is tudódott, és
Györgynek ebből azonnal – mondjuk így – lovagias kötelezettségei
támadtak, mígnem Széchy uram képében maga a sors sietett
segítségére.
Meg aztán a grazi udvarban a szép és okos Bánffy Máriát se
hagyták petrezselymet árulni: alaposan körüldongták a fiatal grófok
és bárók.
Eddig a történet.
Széchy Tamás uram sajnálatos módon már nem lehetett ott leánya
és György gróf esküvőjén, mert az előtte való,
ezerhatszáztizennyolcadik esztendőben Isten az égi trónusa elé
rendelte lelkét.
Az ifjú Zrínyi Györgyné, azaz Magdolna asszony, ismerte elsőrendű
kötelezettségeit a férjura és mindkét család iránt, mert még a nyáron
áldott állapotba került, ami mostanra biztos lett.
– A feleségem gyermeket vár, ez igaz – folytatta György a diskurzust
a bátyjával. – De én mindig csak néhány nappal előbbre figyelek.
Isten sem szeretné másként, én pediglen meghagyom a jövő
tervezését neki.
Miklós gróf hümmögött Isten nevének elhangzásakor.
– Ha már egyszer ennyire számítasz az Úr segedelmére – mondta
vontatottan –, néhanap figyelhetnél kissé az ilyen csökönyös
protestánsra is, mint amilyennek én most már megmaradok.
György végigpillantott a kapu előtti földsáncra tűzött tizenhárom
török fejen. Némelyiknek meglibbentette a varkocsát, vagy a hosszú
bajuszát a feltámadó szél. A fejek körül fáradt, őszi legyek dongtak,
s az emberek közeledtére felröppentek, aztán egy magasabb ágon
lesben álltak az örökké éhes varjak és a hollók.
– Nem értelek, bátyám! – torpant meg György, és szembefordult
Miklóssal. – Mit akarsz ezzel közölni? Hogy családunk ellen vétettem
a protestáns hit elhagyásával? Hisz ezt
annyiszor átbeszéltük már! Pázmány Péter8uram egyébiránt ma
sem érti a te makacsságodat. Szerette volna, ha velem együtt te is
odahagyod a lázadó vallást.
– Azt, ami apánknak jó volt, és a nagyapánknak szintúgy –
dörmögte Miklós gróf rosszkedvűen –, s amiről néhány hónapja még
magad sem jelentetted ki, hogy lázadó? Immáron katolikussá lettél,
és az általam máig mélyen tisztelt, ámde vallási értelemben türelmet
és toleranciát aligha ismerő Pázmány érsek lelkes követőinek egyike
vagy, de ez nem fogja kettészakítani a családunkat, mert nem
engedem. De más bajom is van ezekkel a portyákkal, öcsém.
– Tudom. Nem akarsz a törökkel verekedni, mert tartod a királyi
parancsot – szúrta oda epésen György. – Azt mondod, a
békeszerződés az de facto aláírattatott. De vajh’ melyik ősünket
érdekelte a kelleténél jobban, hogy mit beszél Bécs? Emlékezz, mit
tanított apánk! Hogy a koronaérdek mellett a privátumról se
feledkezzünk meg. Azt mondom, birka az, aki tűri, hogy a török a
birtokait dúlja, de az is, aki Bécs első szavára ugrik, mint a vásári
majom! – hadarta lendületesen György, miközben a fejekre mutatott.
– Értem én, hogy mi a bajod, bátyám. Hogy ezeket is ide küldettem
Csáktornyára, és nem máshová.
– Én itt élek a kanizsai pasa torkában! – csattant Miklós úr, de
vissza is vett rögvest. – A kanizsai pasalikhoz9már csak Légrád
vára esik közelebb. Nem adok célpontot a töröknek, sem indokot a
bécsi udvarnak ahhoz, hogy békeszegésért elmarasztaljon. Vannak
idők, amikor kénytelenek vagyunk az egyensúlyt megtartani még
akkor is, ha a fogunkat csikorgatjuk miatta. Azt hiszed, én nem
rontanék a törökre, ha ezzel nem kockáztatnám a birtok
biztonságát? Nekem nem hiányzik, hogy Bécs német katonaságot
küldjön Csáktornyába, mondván, hogy képtelen vagyok betartani a
békeszerződést.
György úr ifjúságának minden vehemenciájával vágott vissza:
– Kockáztatni márpedig kell, mert nem tehetsz egyebet!
Kompromittálnak téged ezek a fejek? Éppen arra kérnélek, érts
egyet a tervemmel.
 Miklós gróf összehúzott szemmel pillantott az öccsére, és ebben
benne rejtezett a megrovó kérdés:
– Ugyan mit ötlöttél ki már megint, te nyughatatlan?
György rábeszélő hangon folytatta.
– Nézd, Kanizsa csak macskaugrás. Ha a török elsüti a várfalon a
kisebbik mozsarat, azt te itt meghallod. Te sem gondolod, hogy
a békeszerződésbe10foglalt határok tökéletesen merevek,
hiszen láthatod, bármikor átjárunk, oda s vissza. A kanizsai pasa, ha
úgy tartja kedve, betör ide. Azt tervezem, hogy elébe megyek a török
elgondolásainak, és körülnézek Kanizsán.
– Be akarsz menni a városba? Netán még a várba is? –
hüledezett Miklós gróf. – Ez eszement elgondolás! Én ilyenhez csak
akkor adnám a beleegyezésemet, ha a vesztedre spekulálnék!
György halkan felnevetett, és tréfásan Miklós mellébe öklözött.
– Márpedig ezt tervezem. Vagy inkább mennél te? Téged már jól
ismer itt a török, de én többet vagyok Ozaljban, meg a
Tengermelléken. Nem sokat látta a képemet a kanizsai török.
Bejutok oda, kikémlelem, hol vannak az ágyúk és milyenek, hol
fekszenek a lőporraktárak, hányan őrzik… Aztán meglátom. Az
apánk kanizsai térképe itt van a fejemben, az utolsó szegletig –
kopogtatta meg a homlokát.
Miklós úr nem értett egyet.
– De mire jó mindez, öcsém? A várat meg nem rohamozhatod!
György visszafogta mindig érces hangját.
– Nyilván nem, bár szívesen megtenném, és lövetném is, ha a
békeszerződés ki nem kötné a falromboló ágyúk tilalmát. De már
azzal is sokat elérek, ha utána elhíresztelem: odabent jártam, és
elém a török nem állíthat akadályt. Növelem a családunk ázsióját,
Miklós!
Miklós gróf a fejét rázta. Azt erősítgette, hogy ehhez nem járulhat
hozzá, s különben is, mit kezdene György az így szerzett tudásával.
– Nem tudom ezt elfogadni, öcsém! – tiltakozott Miklós gróf. –
Képtelen vagyok tiszta szívvel kimondani, hogy indulj, és tedd meg.
Amellett, hogy veszélyes, kinek használsz vele?
Zrínyi György összeharapott szájjal hallgatott. A távolba bámult, túl a
várat körülölelő mocsarakon, az erdőkön, a szántókon és a réteken.
Csupa kiváló föld mindenütt, a mocsár után. Kizárt, hogy a török
megkaparintsa, s ha csak rajta múlik, nem is fogja – ez járt az
eszében.
Dúltak benne az indulatok.
– Tudod, bátyám, a nagyapánk óta nem változik a török, hiába
a béke. Szultánok11sora sem volt képes a békének érvényt
szerezni, mert a végeken a béke sosem létezett. Amit a papírra írtak,
azt akár másnap fel is rúgták. A békét csak Bécsben hitték az urak,
de onnan túl könnyű rózsásnak és csendesnek látni ezt a vidéket.
De én nem áltatom magam, Miklós. Azt teszem, amit tennem kell, és
amit a nagyapánk is tenne, meg amit az apánk is megtett vonakodás
nélkül. Ütöm-vágom a törököt, szemernyi nyugtot sem hagyok neki!
Inkább féljen tőlem, mintsem elvárja, hogy én rettegjek tőle!
Este, amikor György gróf a vitézeket ellenőrizte – ilyenkor
kérdezte meg, kinek van szüksége valamire, főleg ruhadarabra a
vásott, hasadt helyett, ami már rongynak se volt jó –, Rosta
Gergely lépett mellé.
– Megbocsásson a gróf úr… Beszélhetnék én azzal a két török
fogollyal? Tudja, már csak a gyerek miatt…
György megveregette Rosta vállát.
– Nem hagy békén az Illés dolga, igaz, vitézem? Hát csak tedd!
Joszipot vidd tolmácsnak! Jól megvagy-e, ezen kívül?
– Köszönöm, uram – hajolt meg Rosta –, én még csak
megvolnék, de a lelkem nem hagy békében. Ha megpillantom
Török Boriskát… Nem nyughatom, míg vissza nem hozom a fiát.
Ezért is kérném a nagyságos gróf urat, ha csak lehet, engem
vigyen minden portyára.
Zrínyi György megígérte. Kedvelte Rostát, akiben feltétel
nélkül megbízott.
Két nap múlva a fiatal gróf vitézeivel eltávozott a fényes
Csáktornyából. Azt mondta Miklósnak, elébb Ozaljba12indul a
feleségéhez, akit visszahoz magával Csáktornyába, míg járhatók az
utak. Magdolna is szeretne a családjához közelebb lakni, meg aztán
jobb is, ha itt születik meg első gyermekük.
1620. Boldogasszony (január) hava. A kanizsai pasalik
Elmúlt a karácsony, és az ezerhatszázhuszadik esztendő hóval,
faggyal, és jéggel köszöntött Kanizsa vidékére. A várat a török
immáron húsz esztendeje tartotta megszállás alatt, és minden arra
mutatott, hogy esze ágában sincs megválni tőle.
Hogy miért?
Mert az éppen trónra ültetett II. Oszmán szultán ugyan tudomásul
vette a zsitvatoroki békekötés előírásait, a birodalom mégsem
mondhatott le abbéli elgondolásáról, hogy egyszer maga alá gyűrje
Bécset, s később a Német-római Császárságot.
A törökök a sereget főként a Duna mellékén mozgatták, már csak a
falromboló nehéz ágyúk és az egyéb málha hajóztatása miatt, ám
Kanizsa a másik fő seregmozgási irány vonalában feküdt, ahonnan
Stájerországot támadhatták.
Stájerország és Kanizsa között húzódtak a Zrínyiek birtokai, meg a
megerősített varasdi főkapitányság.
Utóbbitól azonban a török sokkal kevésbé tartott, mint a Zrínyiektől,
és okkal.
Kanizsáért évtizedekkel előtte sokat verekedtek. Az ötszögletű,
mocsár övezte vár lábként kinyúló bástyáival teknősbékára
hasonlított, s körötte a lápon túli száraz mezőségeket és dombokat
tízezernyi török, horvát és magyar katona vére öntözte.
Kanizsába már húsz esztendeje bekvártélyozta magát, semmit se
számított immáron, hogy tél van, avagy nyár. A töröknek is csak
élnie kellett az életét, ahogy mindenki másnak. Ő is evett, lakott, a
vallását se hanyagolta, gyerekei is születtek, hol török, hol magyar,
vagy más nációból való anyától.
Otthon érezte magát a muszlim, s ha leszámolta a Zrínyiek folytonos
kellemetlenkedését, még jól is. Gazdagodott, kereskedett, az
egyszerű katona meg a közember is összerakosgatott magának
annyit, amennyit tudott vagy amennyit rabolt, s aki kellőképp
vitéznek érezte magát, párviadalra hívhatta a magyar és horvát
végek bajnokait.
Fortélyért egyik fél sem ment a szomszédba. Mivel a béke miatt
reguláris erők már jó ideje nem feszülhettek egymásnak, maradt az
egyéni virtus, amire mindkét félnek erős hajlama mutatkozott. S ha
egyszer megvillant a kard, annak részegítő látványa rögvest
kipofozta a törökből, magyarból vagy horvátból a békepaktum
fegyelmezett megtartásának alapvető kötelezettségét.
Még alig pitymallott e dermedt téli reggelen, amikor az egyik közeli,
magyar faluból szekerek indultak Kanizsának, megrakva jóféle
faáruval, gyalult deszkával, lécekkel, kétöles tölgy- és vörösfenyő
gerendákkal. A müezzin első imára szólító, kántáló hangját messze
vitte az északi szél, aztán megnyílt a vár kapuja, és a szolgálatos
katonák tették a dolgukat: beleturkáltak a szekerekbe és a
kosarakba, átvizsgáltak mindenkit, aki bebocsátást kért Kanizsába.
A két szekeret széles szarvú, mélabús ökrök húzták, nyikorgott a
kerék, és a hat parasztember úgy beburkolta magát a koszlott
subába, hogy csak az orra látszott, meg a szeme villant a szúette
szőrkucsma alól.
– Fát árulnak ezek, te Umir! – rikkantott a katona a társának.
– Átvizsgáltam, eresztheted őket! – Aztán magyarul fordult a
parasztokhoz: – Mézetek van-e? Megveszem, efendi! Az én pénzem
is van olyan jó, mint egy agáé. Vagy adjak érte bagót?
A legidősebb, hajlott hátú paraszt meghajolt a katona előtt.
– Nem élünk mink a bagóval, vitéz úr. Nem jut nekünk arra…
– De egy jó pipát azért elszíttok?
– Nincs nekünk dohányra se. Csak megérjük, hogy kitavaszodik,
vitéz úr! Ládd-e, most is már az utolját árulnánk ennek a csodaszép
fának. Mézet? Hajaj! Nem láttunk tavaly óta.
A török mérgesen elhajtotta a parasztokat.
Azok meg megálltak itt is, ott is, bejárták csaknem az egész várat, és
tudakolták, kinek kellene a fa. Nagy sokára egy fiatal basi lépett oda,
s kérdezte a legidősebbet, gondolván, ő a többi feje.
– Az én uram, a nagyságos pasa bizton vásárolna belőle, ha
mindenfélét reparálni jó ez a fa. Van több is?
– Hozunk, nagyságos vitéz úr, hozunk! – így a paraszt hajlongva. –
Ez már az utója, de nektek szerzünk, hozunk, mert a nagyságos
pasa mindig jó volt hozzánk. Csak mondjátok meg, mennyi kell!
Láthatod, nem kontár kéz dolgozta ilyen szépre a gerendát, és a
veresfenyő meg jó majd’ mindenre. Kiváltképp hídlábnak, mert ez
aztán el nem rothad a vízben. Látod, még most is mennyi benne a
gyanta? Pediglen ez száraz fa ám! A madarak igen rég fütyültek az
ágai között.
A basi eltűnődött, mert eszébe jutott, hogy az ilyen jó
mesterembereknek hasznát vehetné a Birodalom. Ha megtudná, kik
azok, aztán kivágtatna egy csapattal és elkapdosná, majd a várba
hurcolná őket, bizonnyal jutalmat kapna a pasától.
Az egyik paraszt valamit motyogott az öregnek.
– Mit pusmogtok ti itten? – tudakolta a török.
– Az öcsém azt kérdi, van-e netán eladó dohányotok. Mert venne
egy keveset – felelte a paraszt. – Megfizeti illendőn az árát.
A török elvezette a pasa egyik hivatalnokához a faárusokat, az meg
továbbvitte őket a társához, aki állítólag tudta, mihez akar faanyagot
hozatni a pasa, aki szívügyének tartotta a vár folytonos reparálását.
A szekerek végignyikorogtak az utcákon a katonák szállásai mellett.
A basi magával vitte a fiatalabbat, aki dohányért ácsingózott. Volt
neki, csak éppen nem akarta nagydobra verni a társai előtt.
– Elébb a pénzt mutasd, aztán jöhet az üzlet – figyelmeztette a
legényt, aki nagy nehezen előkaparta a szerény bőrzacskót a suba
alól. A szeme sötéten villogott, azt leste, nem akarja-e becsapni a
török.
– Ez jó pénz, a mi pénzünk – vetett hosszú pillantást a legény
tenyerébe hulló apró ezüstpénzekre a basi. – Most már csak az
érdekel, honnan van neked ennyi. Csak nem kiraboltad valamelyik
kereskedőnket, te istentelen gyaur?
– Hát merném én, nagyságos vitéz úr? – hökkent meg a paraszt. –
Szükségem van még a fejemre… Ez az én örökségem, egy jólelkű
honfitársad váltotta nekem át a magyar forintot.
A török felnevetett. Nem nagyon látott eddig egyszerű parasztnál
aranyforintot, de most már érdekelte az üzlet.
– Aztán hány akcse13van nálad, gyaur?
– Hát… számolni azt nem nagyon tudok, de azt hiszem, úgy
háromszáz.
A basi elvigyorodott.
– Háromszáz? És hány aranyforintot örököltél?
– Hetet. Ennyi volt a család minden vagyona, mikor a
Mindenható elszólította az apámat.
A török hahotázni kezdett, miközben erősen szaporázta a
lépteit a szállása felé, hogy a paraszt alig bírt lépést tartani vele.
– Átváltottad mind a hét forintodat akcsére? No, akkor jól
váltotta az a kalmár…
Megmondhatta volna, hogy rútul rászedték a parasztot, mert
akkortájt cirka százhúsz akcsét adtak egy magyar forintért,
esetleg többet, de szándékkal nem tette, mert jobbnak látta, ha
tudatlanságban hagyja.
Úgy vélte, így könnyebben megegyezhet vele.
– Kétszáz akcséért adok neked dohányt, meg esetleg némi
afjont14. Szeretitek az afjont? Elvarázsol, könnyebbé teszi az
életet, és megmarad még száz akcséd. Hanem, ha nyélbe ütitek az
üzletet a fával, legközelebb is engem keress!
– Ha jó a dohány, akkor megköszönöm az üzletet, nagyságos
vitéz úr – felelte a paraszt.
– Itt ez a cseréppipa – nyomta a paraszt kezébe a régi, csorbult
jószágot. – Gyújtsd meg, próbáld ki, megérte-e a pénzt. Próbáld
csak, efendi!
Egy ajtó nyílt mellettük, és egy turbános aga lépett ki.
– Mit míveltek ti itten? – hördült, és kiverte a pipát a paraszt kezéből,
majd akkurátusan beletaposta a hóba, hogy füstje se maradt. –
Megbolondultatok, hogy pont itt szívjátok? Azt akarjátok, hogy az
egész vár a levegőbe repüljön? Takarodjatok innen! – Aztán
dühösen a tiszthez fordult: – Több eszed is lehetne! Éppen a
puskapor mellett…
A paraszt iszkolt, hagyva a tisztet és az összetört pipát.
A két szekér fa végül nem kellett a pasa hivatalnokainak. A széles
szarvú ökrök búsan lógatták a fejüket, miközben a kapu felé
bandukoltak, aztán a hídon komótosan végigzörögtek, és elindultak
a falvaknak.
A várban a janicsár aga visszatért a fiatal tiszthez:
– Te, Nurhan! Ezek a faárusok… Nos, kötöttek üzletet, vagy sem?
– Úgy hiszem, nem kellett a fa – felelte amaz.
– De minek tereferéltél az iménti pipással? Nagyon ismerősnek
találtam a pofáját. Azóta azon töröm a fejem, hol futhattam össze
vele.
– Itteni parasztok voltak. Bármelyik faluban láthattad.
– Nem, biz’a! – rázta a fejét az aga. – Amikor megláttam, nyilallás
esett a gyomromba. Valami rossz emlék fűződik hozzá. A gyomrom
még sose csapott be. Mit akart? Tán csak nem kínált még valamit
eladásra?
– Nekem ugyan semmit.
Az aga a fejét csóválva ellépett.
Eltelt egy kis idő, amikor egyszer csak a homlokához kapott, és
ellilult a képe.
– Megvan! – hördült. – Mohamedre mondom, hogy ő az! Babócsánál
megvágott engem az a disznó, tavaly tavasszal! Azért nyilallt a
gyomromba! Most már biztosan tudom! Pedig hozzám képest csak
egy kölyök! Hé! Őrség! Csukjátok be a kapukat! Minden idegent
ellenőrizni, aki a várban mozog! Nurhan, te szerencsétlen! A fejeddel
fizetsz, ha áruló lettél! Őrsééég! Hol kujtorog az őrparancsnok?
A tiszt futva érkezett, és az aga megragadta a kaftánját a mellén, s
megrázta, mintha tehetetlen dühét töltené a meglepett katonán.
– Te vagy az őrség parancsnoka! A te felelősséged, ha olyan lép a
várba, akinek máskülönben már rég karón lenne a helye!
– Mit akarsz velem? Mit követtem el? Az őrök teszik a dolgukat!
– Teszik? – így az aga vészjósló hangon. – Látom, milyen
eredménnyel! Most csak indulj, és jelentsd meg a nagyságos
basának, hogy egy koszos Zrínyi fattyú járt Kanizsában15, alig
fertálynak előtte, akit be is engedtetek meg ki is mehetett, mert
nektek nem volt annyi eszetek, hogy felismerjétek!
Zrínyi György nem vitte be magával a portya minden katonáját
Kanizsa várába, arra is gondolt, hogy többségük – ügyesen rejtőzve
– szemmel tartsa a vidéket.
Mialatt hatodmagával a várban tartózkodott, semmit nem
tehettek értük, de a kapun kívül már fedezték a hátukat.
Amint a várat elhagyták, három rejtőző vitéz a domboldalból máris
észlelte őket, de azt is, ahogy a befagyott láp feletti fahídon
kirajzottak az akindzsik és a várőrséget adó martaloszok, meg a
tatár tized, akik orrukat a szekérnyomon tartva követni kezdték a
vakmerő vitézeket.
A fák között rejtőzők azonnal nyeregbe kaptak és a szekerek elé
vágtattak.
– Eresszük el a szekereket, emberek! – parancsolta Zrínyi György. –
Csördítsetek oda az ökröknek, hadd menjenek, ti meg lóra!
A két megrakott szekér az enyhe lejtőn most már hajtók nélkül indult
tovább, az ökrök egykedvűen bandukoltak, és szép nyomot hagytak.
Zrínyi számolt: fertálynál is több kell ahhoz, hogy a törökök beérjék a
szekereket, és rájöjjenek, miként áll a dolog. Csak aztán kezdik a
lovak nyomát követni a fagyott hóban.
– Megkerüljük a dombot, aztán elkapjuk őket! – döntött, és szavait
lelkes egyetértéssel fogadták a subás vitézek. – De csak akkor, ha
nem erősebbek nálunk. Lesből támadunk, de foglyokat ma nem
szedünk! Nincs kímélet!
Ez egyértelmű parancsként hangzott, amitől a harcos arca
megkeményedik, és ökölbe szorul a keze.
Mindnek volt oka törleszteni. A vérükben, a zsigereikben bújt meg a
bosszúállás vágya. Megpezsdült bennük, lángra kapott, és úgy
érezték, menten megbolondulnak, ha azonnal nem apríthatnak
törököt, tatárt.
Nem akadt család, amelyik nem szenvedett a rémtetteiktől, a
gyújtogató akindzsik, vagy az állatias tatárok pokoli cselekedeteitől.
Nem is tudták igazán, szerencsésnek tartsák-e azokat a rokonaikat,
akiket csak elraboltak, vásárra hajtottak a védtelen falvakból, s
akiknek sok esztendeje hírét sem hallották.
Családokat szakított szét az oszmán uralom, és ez még a szépapjuk
korában kezdődött.
Zrínyi György jól ismerte Kanizsa környékét. Az apjától és az
idősebb vitézektől, a kifaggatott török foglyoktól sok mindent
megtudott, meg aztán maga is kikémlelte a várat egynéhány
alkalommal. Pontosan tudta, merre kell tartani, hogy a török
karmaiba ne szaladjanak.
Sípszó visított: a török utolérte a szekereket.
Aztán egy másik süvített, az ellenkező irányból.
Zrínyi végigpillantott az övéin. Huszonhét harcos, subában, könnyű
fegyverzettel, de oly elszántsággal, ami csak a végek vitézeinek
sajátja. A vakmerőség az itteniek életéhez tartozott, mert naponta
vitték vásárra a bőrüket.
Ezt tette Zrínyi gróf is, személyesen mutatva példát.
A lovasok beváltottak az erdőbe, és egymás mögött sorjázva
felkaptattak a dombtetőre. A gróf, akárha hadban járna, a legjobb
felderítőket küldte előre, mert minden portyára úgy indult, hogy
onnan haza is hoz mindenkit, s lehetőleg egészben.
A felderítőket a tapasztalt Birkás Ferenc vezette. Maga rúgtatott elöl,
de amikor a gerincre ért, egyszerre megfékezte a lovát, és felemelte
a karját. A jól tanított hátasok gazdájuk egyetlen apró parancsára
mozdulatlanná dermedtek.
Odalent a lombját vesztett, sűrű cserfaerdőn túl futó, nyáron
posványos, ligetes rét mentén rúgtattak a törökök, és Birkás Ferenc
számolni kezdett: négy… tíz… tizenhat…
– Elég sűrű a cseres, ha óvatosan haladunk, nem vesznek észre –
közölte Birkással Zrínyi. – Úgy sejtem, hogy azok ott nem is törökök,
hanem koszos, alávaló tatárok.
Birkás arcán kegyetlen kifejezés ült, aztán a vitéz kiköpött a hóra.
Már felismerte a széles karimájú, füles szőrkucsmát. Zrínyinek se
kellett több, maga a tatár szó elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a
katonáiban egyszeriben meglóduljon a vér.
– Jankó, te! Meg Birkás Lackó! – intette magához a két legényt, és
azonnal kiadta az utasítást: – Jobbról-balról indultok, de maradtok az
erdőben. Ha bárhonnan törököt láttok közeledni, meggyújtjátok a
kanócot.
Ennyi elég volt a két vitéznek. Bár jobb szerettek inkább a verekedés
sűrűjében, most ezt kapták parancsba.
Megtapogatták a kis zacskó, gondosan elcsomagolt, szárazon tartott
puskaport a suba alatt, meg a tarsolyt, amiben benne lapult az acél
meg a kova, s a jó száraz kóc. Egy valamirevaló vitéz még szélben
és télvíz idején is pillanatokon belül felszította a tapló vagy a kóc
parazsát, az aprócska láng meg belekapott a kátrányos csepűbe,
ami a puskaporos zacskóból lógott, de aztán igyekezni kellett,
különben könnyen odalett a kéz. Akkorát dörrent, szétvetve a reá
szórt kis földhányást, mint egy kisebb mozsár.
De most a fagyos föld kikotrásával nem bajlódhattak, ilyenkor le
kellett rakni egy fa dereka mellé a zacskót, aztán várni a pillanatra,
meggyújtani és iszkolni.
Zrínyiék lassan ereszkedtek a domboldalról. A tatárok ágyúlövésre
lehettek, és a nyomok után kutatva szemlátomást kedvetlenül
vonultak.
Birkás Ferenc újra megtorpant, mert odalent a tatárok megriasztottak
néhány őzet, amelyek egyenest feléjük tartottak. Ha csak a lovakat
észlelik, abból baj nem származik, de ha valamelyik vitéz elárulja
magát és az őzek rémülten visszafordulnak a tatárok felé…
A hat bak elvágtatott a lovak mellett, felfelé a dombtetőnek.
Zrínyi továbbot intett. Egy vaskos fatörzs mellé húzódva figyelte a
tatárok mozgását, majd szétbontakoztatta a vitézeket.
Azok máris kézbe vették a lándzsát, a dárdát, és megigazgatták a
szablyát meg a harci csákányt az övükben, aztán a nyereg mögé
szíjazták a nehéz subát, mert csak a mozgást akadályozta. A gróf
látta a szemükben az elszántságot, és ez mindig kedvére való volt.
A hat íjász kivonta az ajzott, bivalyerős, halálos szerszámot a
bőrtokból, megpengették az ideget, mások a pisztolyaikat
ellenőrizték. Nem akartak zajt csapni a lőfegyverrel, mert Kanizsa
meglehetősen közel esett, s a töltött fegyvereket végszükség
esetére tartogatták az övükben, a ruhájuk alatt, védve azt a
nedvességtől.
A tatárok már csak alig száz lépésre lehettek Zrínyi vitézeitől, amikor
a rekettyésben újfent zaj támadt, és mindannyian arra fordultak.
Csak egy koronás szarvasbika szökellt a fagyott nádban.
Zrínyi György abban a minutumban parancsot adott a támadásra.
Némán, akár a kísértetek rúgtattak le a domboldal fái között a
laposra, Istent kísértő, nyaktörő iramban, amikor a ló bármikor lábát
törhette, és a száz lépés pillanatok alatt összezsugorodott. Az íjak
pendültek, az acélhegyű, halálhozó vesszők kiröppentek, majd még
egy és még egy…
A tatárok felüvöltöttek, a lándzsájukhoz kaptak, ám Zrínyi emberei
akkor már a nyakukra zúdultak. De a tatárok sem most kezdték a
harci mesterséget, a török katonákhoz képest igenis jól képzettnek
bizonyultak, és ehhez társult páratlanul iszonytató, gyűlöletes
kegyetlenségük.
Zrínyiék félkörbe kapták őket, és dolgozott a lándzsa serényen, s
röppent a dárda. Amelyik tatár menekülni próbált, azt az íjászok
levadászták. Néhányba pár lépésről eresztették a vesszőt, és ha
nem fordult le a nyeregből, segített a szomszéd vitéz csákánya,
szablyája.
Vér fröccsent a vitézekre, a lovakra, néhány dárdától sebesült harci
ló kétségbeesetten hörgött és a jeges talajon fetrengett kínjában.
Aztán dörrent a meggyújtott puskapor a domb bal szélén, ahol
Birkás Ferenc fia, a Lackó állt őrt, és máris megpillantották a
sebesen vágtató gyerkőcöt.
– Törökök! – rikkantotta Birkás Lackó, aki alatt a lova inaszakadtából
vágtázott. – Vagy három tized!
Zrínyi parancsot adott: irány a befagyott láp, mert a kirintili onnan
csak egy ugrás.
A tatárok közül senki nem úszta meg, agyonvágták mindet. A láp
jege, tudták, biztonságos, hiszen előző éjjelen ott óvatoskodtak át a
varasdi főkapitányság területéről.
Zrínyi vitézeit csakhamar elnyelte a rekettyés.
Egy alkalmas helyen biztonság okából felhúzták a lovak patáira a
nemezpapucsot, s gyalogszerrel indultak tovább, míg ki nem értek a
dermedt posványból.
A tapasztalt Rosta Gergely ügyelt arra, hogy senki le ne maradjon,
így maga maradt utolsónak. A láp szélén nyeregbe lendülve és a
lovakat vágtára fogva a saját éjszakai nyomaikon igyekeztek a
határnak, s az erdősáv már közvetlen előttük húzódott.
Füttyszó sivított, aztán egy helyütt megnyílt a torlasz. Két
megtermett hidegvérű fordította ki a ledöntött, századokat látott
fenyők törzsét, s amikor a vitézek mind átkeltek, igazították is vissza
nyomban.
A befagyott Mura jegén a lovakat úgy vezették át. Zrínyi
megszemlélte az embereit: egyet sem vesztett. Esett néhány
sebesülés, ám azok is mind megültek a nyeregben Csáktornyáig.
– Jó mulatságnak ígérkezett, de végtére az is volt, igaz-e, Gergely
bá’? – szólította meg a helyettesét, és Rosta Gergely csettintett: –
Soha rosszabbat!
– Lassan letörlesztem az adósságomat a tatárnak – morogta, és a
szemében duhaj öröm és büszkeség villant. – Nézze, gróf úr! Eggyel
több rovást húzhatok. Belekapaszkodtam a varkocsába, és a
szablyához éppen kézre állt…
Azzal elővont a nyereg mögül egy kisebb zsákot, ami gyanúsan
dudorodott.
Zrínyi György a fejét csóválta, aztán rávert Rosta Gergely vállára.
– Még hogy letörleszted… A fogadalmadat se felejtettem, hogy te
nem csapod le hullák fejét, csakis az élőkét. De azt nem hinném,
hogy valaha is abbahagyod. A te engesztelhetetlen gyűlöleted tán
háromszor is akkora, mint az enyém. – A katonák felé rikkantott: –
Igyekezzünk, emberek, mert megfázik a ló! Csáktornyában
mindenkinek személyesen adom kezébe a jutalmat!
Néhány héten belül az összes határ menti vilájetben elterjedt, hogy
Zrínyi György veszekedettebb a sebet kapott vadkannál, mert aki azt
is meg meri tenni, hogy néhány emberével egyszerűen beballag
Kanizsába a törökhöz, az még ennél sokkal vadabb dolgokra is
képes.
S amint kitavaszodott, a kanizsai pasalikban már minden török
helyőrség azt leste, mikor jelenik meg, hol csap le a karavánokra,
mikor vet csóvát a táborokra, vagy szed foglyokat. Zrínyi György
jóvoltából hosszú éveken át a török még a saját ágyában sem
érezhette magát biztonságban.
Olyan híreket is költöttek róla, aminek tizede sem volt igaz. Még a
török anyák is vele riogatták a rosszcsont gyerkőcöket. De mindez
Zrínyinek jól jött, hiszen csak az volt a fontos, hogy a török
megtanulja: a szomszédságában lakik egy gróf, aki mindent örökölt
abból a vitézségből, ami a nagyapjában és az apjában lakott, és
ráadásként hozzácsapta még a maga rettenthetetlen harci
szellemét, kivételes bátorságát és elszántságát.
Azt állították, ha a nagyapja, a szigetvári Zrínyi Miklós lelkét gránitból
faragta meg a Teremtő, akkor az unokáét a legtisztább acélból.
1620. Pünkösd (május) havának harmadik napja. Vasárnap
Csáktornyán
Kissé megkésett a tavasz, de a természetet úgy alkotta meg a
Mindenség rendjére ügyelő, hogy egyensúlyát végzetesen sose
veszítse. Amennyit a lusta kikelet késlekedett, ugyanannyit vártak a
gyümölcsfák, de aztán virágba borult a mandula, a barack és az
alma, s egyre-másra dugták ki aprócska fejüket az erdők és a mezők
színes szirmú teremtményei.
A Zrínyiek megerősített, az ellenség által megközelíthetetlennek
tartott vára úgy emelkedett ki a környező mocsárvilágból, akár a
varázslat. Éjjelente a sok fáklya, a falak sarkára függesztett
szurokkoszorú, a vasrácsokban izzó zsarát már mérföldekről mutatta
az irányt Csáktornyának, de aki nem jó szándékkal közeledett, a
mocsáron át ugyan be nem jutott.
A falak fölé emelkedő palota egyik gazdagon díszített és
berendezett lakosztályában élte mindennapjait Magdolna asszony,
György úr húszesztendős felesége. Társalkodónőjével naponta
többször is kisétált a kertbe, végig a fedett sétányon, amit égetett
téglával szépen kirakosgattak, hogy a selyemtopán sárba ne lépjen,
s a csepergősre váltó időjárás se légyen akadálya a levegőzésnek.
 Magdolna asszony a kilencedik hónap végén járt. Eddig minden
rendben ment, és kezdettől sokat imádkozott, hogy a magzat se
veszítsen életerejéből. Mikor a veszélyes hónapokon túljutott, maga
is érezte, hogy már csak ki kell várni az időt.
A társalkodónő valaha Bécsben szolgált egy magyar családnál,
s tőlük került a Széchy famíliához16. A két esztendeje
megözvegyült Margit asszony, azaz Széchy Tamásné a maga és
férjura régi álmát látta megvalósulni, amikor leányát feleségül vette a
család barátja, a nagyhírű – és dúsgazdag! – Zrínyi György.
Magdolna asszonyt azonban ezekben a napokban már csakis
az a parányi élet foglalkoztatta, amit a szíve alatt hordott. Szent
György havának verőfényes utóján mintha megcsendesedett volna a
rúgkapálásban, forgolódásban, bár jelét nem adta még, hogy a
világra igyekezne.
A vasárnapi mise után a fiatal grófné a társalkodónő karján
mégis kisétált a várkastély kertjébe.
– Most már bármikor megérkezhet. Fél, drága grófné? Kérem, ne
tegye! Isten szereti önt és az urát, s nézzen csak körbe: ezt az
egész csodás várat és benne a palotát Isten aranyos, glóriás
figyelme övezi.
Magdolna bágyadtan elmosolyodott.
– Nem félek… csak kicsit. Tudom, hogy minden rendben lesz, és a
Mindenható nem hagy el minket. Nem azért segített eddig, hogy
éppen most… Úgy szeretnék az uramnak örömet hozni! Bárcsak fiú
lenne!
– Meglátja, az lesz! Erre mutatnak a jelek. Erős, egészséges fiúcska.
Drága grófné, hát ugyan mi más születhet egy Széchyleány és egy
Zrínyi gróf frigyéből? Meg aztán itt van már a németújvári bába. A
legjobbat küldte önnek Batthyány báróné…
A társalkodónő mesterkélten verőfényes hangulatából alig valami
vándorolt át Magdolnára, akinek gondolatait számtalan, a szüléssel
és születéssel kapcsolatos, innen-onnan hallott tragédia árnyékolta
be. De azt is tudta, hogy nem szabad túlságosan elmélyülni a
gyászos történetekben, mert a gonosz erők akár meg is
valósíthatják.
Az efféle, még az ősidőkből az emberi elmébe plántált hiedelmek a
felvilágosult eszmék terjedésével sem veszítettek mágikus erejükből.
A legjózanabbak is hittek lelkük mélyén a boszorkányokban, a
démonokban, a sátáni lények örökös próbálkozásában, az erdőben
éjszaka futkosó, lámpást lengető emberkében, s mindezek elől
csakis a hit buzgó gyakorlása jelentett menedéket.
Magdolna asszony egy kis pergamenre írott, Máriához szóló
imádságot tartott éjjel-nappal a ruhája alatt, ott ahol leginkább érezni
szokta a magzat mozdulatait.
A márványkávájú ugrókút mellett – a szökőkutat hívták így akkoriban
– leanderbokor bontotta virágait, s a halovány rózsaszínben
pompázó szirmok kitárulkoztak a nap sugarainak. A kút közepén a
csábos mosolyú kis tengeri szirén kőarcát a fénybe fordította.
A társalkodónő a padra terítette, majd gondosan eligazgatta a
takarót, aztán segített Magdolnának letelepedni. Még az aranyos
paszománnyal varrott skarlátszín szoknya redőit is megigazgatta.
– Hűvös szél kerekedett az imént, grófné. Ne terítsem a vállára ezt a
kis kabátkát? – emelte a finom bársonyból készült, testszínű, könnyű
ruhadarabot, amit a séta alatt végig a karján tartott, aztán féltőn
Magdolna vállaira igazította.
– Mikor érkezik haza az úr? – kérdezte Magdolnát. –
Buccari17, egy ilyen jó lovasnak, mint a gróf úr, nem távolság. Isten
megsegíti az úton, nem eshet baja.
– Márpedig mindig ettől félek, és Buccari nagyon messze van
ide – sóhajtott Magdolna asszony. – Hiszen ön nagyon jól tudja,
mennyire féltem az uramat.
– Tudom – bólintott a hölgy, és megsimogatta a grófné vállát.
– Ahogy azt is, hogy miként gondol a gróf úrra. Mélyen
tiszteletre méltó és megható a szeretet és a szerelem, amivel a
szívébe zárta. Odafent, Bécsben… Nos, ott legtöbbször az önétől
eltérő tapasztalatokat szereztem.
– A vagyonok összekalapálásáért köttetett házasságok… –
jegyezte meg csendben, mosolyogva Magdolna asszony. – Igen,
valaha én is azt hittem, ilyen lesz az enyém is, de aztán
megismertem Györgyöt. Ő olyan, akit vagy fenntartás nélkül imád az
ember, vagy elkergeti jó messzire, hogy sose kelljen elviselni a kínzó
fájdalmat, amit minden alkalommal a szívébe ültet, amikor a
portyával a törökre indul. Sosem tudom, mikor látom őt utoljára.
Látja, ha nem szeretném őt ennyire, talán könnyebb lenne…
 Arról Magdolna senkinek nem beszélt, hogy szobája
magányában mennyit imádkozott és mennyit sírt György miatt. Ha
éjjelente megébredt, csak bámulta az ablakon beszűrődő holdfényt,
aztán gyertyát gyújtott, hogy kevésbé nyomassza a sötétség…
És mindig csak György járt az eszében, aki tudj’isten hol
éjszakázott éppen, talán bokrok alatt, vagy egy kazalban a
vitézeivel, akiket el sosem hagyott, és a vállalkozásban nem tartotta
magát fontosabbnak náluk… Hiszen gróf létére sosem követelt
magának többet, mint amennyiben az övéit részeltette.
Mert a legrosszabbra – aminek híre úgyis napok múltán érne
Csáktornyába, ha György gróf túlságosan mélyre vezette a portyát
az Oszmán Birodalom északi területeire –, arra, hogy tán már nincs
is életben, miközben ő itthon a testi épségéért fohászkodik, vagy
súlyos sebesülten cipelik hazafelé saroglyán, két ló között, gondolni
sem mert.
Rémes álmaiban azonban egyre-másra felbukkantak a kínzó
képek.
A társalkodónő belekarolt a grófnéba, és megsimogatta törékeny,
áttetsző kezét.
– Higgye meg, asszonyom, szerencsésebbek azok, akik a férjükkel
csak együtt élnek. De aki szerelembe esik vele, márpedig vallom,
hogy mindig és mindenhol így lenne szép és természetes, annak a
mostani időkben lényegesen nehezebb egy olyan férfi oldalán, mint
György gróf úr, vagy Batthyány Ferenc báró volt, Isten nyugossza.
Vagy esetleg az ön rokona, nemes Széchy György. Mindnek azon jár
az esze, hol vághat oda a töröknek, és nem válogatnak.
Egyébként… tudom, hogy sokszor rosszakat álmodik.
Magdolna megütközve pillantott a társalkodónőre.
– Beszélek álmomban?
– Igen, igen! – mosolygott a hölgy. – A falon át is hallom. De ha nem
tudnám, mennyire szereti a gróf urat, az álombéli szavaiból akkor is
pontosan érteném. Látom, elpirult. Ne tegye, grófné! Hisz ez
valójában nagyon-nagyon szép dolog, és semmi oka szégyenkezni
miatta…
Magdolna mélyet sóhajtott és hátradőlt a padon. Már a levegőt is
nehezebben vette.
– Harmadik napja nem érzem, hogy mozdulna az én kicsikém
– suttogta. – Félek! Miért nem adja jelét, hogy él és jól van?
– A végén általában így történik, asszonyom. Eddig nagyon is
virgoncnak mutatta magát. Higgye el, semmi oka az aggodalomra
– felelte a hölgy, és nyugtatón simogatta Magdolna asszony kezét és
vállát.
Gólyák kerengtek a világoskék égbolton, mozdulatlan szárnnyal
rótták a köröket, aztán némelyik elindult a közeli, erdők közé tört
keskeny mezőségnek békát, gyíkot fogni, mások meg a vár körüli
mocsárvilág szélében keresgéltek csibor után.
A keselyűk és a hollók hangja, látványa Magdolnát mindig
megrémítette, képzetek kergették egymást lázasan izzó
gondolataiban arról, vajon épségben hazatér-e György.
A lemetszett török fejeket is képtelen volt megszokni a kopjahegyen,
s ha tehette, elkerülte a kapu és a védősánc környékét, ahova
kitűzték azokat.
Hirtelen megszorította a társalkodónő kezét.
– Jaj… Mi volt ez? Valami… belém hasított!
Ösztönösen a hasára tapasztotta a tenyerét, aztán ijedtében
felegyenesedett, és a padnak támaszkodva görnyedten megállt.
– Most… megint! Gondolja, hogy kezdődik?
A társalkodónő arcáról lehervadt a mosoly.
– Egészen biztosan. De nem jönnek ám az elején olyan gyorsan
egymás után a fájások! Majd egyre sűrűbben, de most még…
Kérem, semmit se féljen, és viselkedjen nyugodtan. Lesz ideje rá,
hogy óvatosan felmenjünk a lakosztályba.
De Magdolna másként vélekedett. A palota emeletes épülete már túl
messze volt a számára. A társalkodónő az egyik kertésznek kiáltott,
aki a közelben ténykedett a gereblyével. A horvát vérű idős férfiú
ugyan alig értette a szavát, de látta asszonyát, és máris ugrott.
A grófnét két horvát fiatalasszony támogatta be az épületbe, s
cipelték a lakosztályába ölben. Magdolna suttogva imádkozott,
miközben a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek.
– Kiáltsatok a bábáért! – tüsténkedett az egyik szolgáló. – Mondjátok
meg, hogy elfolyt a víz! Ugorjon már valaki, nem halljátok!
Egyetlen minutum alatt megbolydult Csáktornya, még a lovászok is a
palota felé szaladtak, és ott tolongott a lépcsőfeljáró előtt a
személyzet apraja-nagyja.
A belső cselédek és szolgák közül jó néhány a grófné lakosztálya
körül téblábolt kíváncsian, őket a németújvári bába és a család
orvosa leteremtette:
– Táguljon innen először is minden férfiember! Nektek itt semmi
helyetek! – rikoltotta az idős magyar bábaasszony. – Inkább
intézzétek, hogy mindig legyen itt elég forró víz! Katrija, Stefka,
Mária! Az előkészített tiszta lepedőkért, gyolcsért, meg a kofferemért
szaladjatok a szobámba, de rögvest!
A várbéli katolikus atya is felsietett a lépcsőkön, és indult a
lakosztály felé. A bábaasszony – mint Németújvárban legtöbben
– protestáns volt, de csak ennyit mondott:
– Kívül imádkozzék! Itt belül majd mi elvégezzük Istennel, amit kell.
Orinkó, te leány! – rikkantott a folyosó felé. – Még az ajtóig se eressz
senkit!
A folyosók emeleti ablakait kinyitották, és a kint rekedt szolgák és
szolgálóleányok onnan kiabálták le a többinek, mit hallanak a
lakosztályból.
– Nyögdécsel szegény! És imádkozik!
– Jaj, most egy nagyot sikoltott. Most még egyet!
– Erőszakos a baba! Igencsak igyekszik kifelé! – jegyezte meg az
ablak alatt egy testes, tapasztalt asszonyság, aki a konyhán
dolgozott. – Ez jó! Szorult belé erő!
– Hát csak siessen is az a gyerek! Ne kínlódjon már az
úrasszonykánk!
Az udvaron a legöregebb lovász, akinek a számtalan, törökkel vívott
harc és halálos portya miatt alig volt ép csontja, s a lábát is húzta
rendesen, a fejét csóválva dörmögte:
– Sietni? Erre a mocskos világra? Ha még egyszer kaput nyitna rá
nekem az Úristen, hát én biz’ alaposan meggondolnám.
Aztán keresztet vetett, ha másért nem, mert egy apró fohászt
elmormolt a születendő gyermekért, vagy csak azért, mert kimondta
az Úr nevét.
– Legyen egészséges! – csapott a lovász vállára a komája, akivel
már György úr apját is szolgálták az uradalomban, és zsenge
gyerekkorukból emlékeztek ama szigetvári Zrínyi Miklósra. – Ha az
Úristen igazságosan osztogat, meglesz a gyermeknek mindene,
keze-lába a helyén, és fölsír az első lélegzetvétellel. Ezt kívánom.
Üdvözlégy Mária, Istennek szent anyja…
Nem véletlenül kívánta ezt a gróf szolgahada.
Ők is megtárgyalták egymás közt, vajh’ miért nem született eddig a
két Zrínyi testvér közül a jóval idősebb Miklós úrnak örököse.
Márpedig örökösök híján igencsak valószínű, hogy az
óriási uradalom18felett elébb-utóbb mások parancsolnak, s nem
Zrínyiek. Annak a sok horvátnak és magyarnak, akik a Zrínyi
családot szolgálták, nem volt mindegy, kit ültetnek a nyakukra, ha a
család kihal, márpedig az örökös veszedelmek, a töröktől megszállt
vidékekre vezetett portyák miatt ez bármikor bekövetkezhetett.
A Zrínyi családot szolgálni nekik is rangot jelentett. Zrínyi Miklós
uramnak éppen négy esztendeje halt meg az első felesége,
Nádasdy Anna, Nádasdy Ferenc leánya. Nem töltött sokat e
sárgolyón, csupán harmincegy esztendőt. A belső szolganép még jól
emlékezett, milyen hosszú listán követelte vissza a Nádasdy-család
mindazon holmikat, amelyeket Anna asszony a házasságba hozott –
igaz, közszájon forgott, hogy a két nemesi família között sosem
alakult felhőtlennek a viszony.
– Egy ideje a nagyságos grófné csendben van – súgta az ablakból
egy szolgálóleány a mátkájának riadt képpel. – Csak nem történt
baj? Vagy tán annyi ereje sincs, hogy kiáltson? Hrvoje bátyó! Hall
valamit?
A Zrínyiek öreg szolgája csak a vállát vonogatta: őt sem engedik
közelebb, honnan tudhatná?
A csend túl sokáig tartott, és Csáktornya várában a reménykedést
felváltotta a gyomorszorító aggodalom.
A csapat békésen szunyókált a napsütötte hegyoldalban. Két
nappal előtte, délben indultak a Tengermellékről, Buccari – avagy
horvátul Bakar – városából, aztán késő éjszakáig, majd hajnaltól
megint űzték-hajtották a lovakat, mert Zrínyi György nem nyughatott.
Haza akart érni mielőbb a feleségéhez.
Eltikkadt a hosszú, hegynek föl, völgynek le szaladó, nehéz úton
ember és ló. A nyergeseket naponta többször is váltották, a
málhásokra meg igyekeztek minél kevesebbet pakolni. A harmadik
napon, azaz vasárnap délben megpihentek, a lovakat megitatták és
zabos tarisznyát kötöttek a fejükre, mert a zab erőt ad az utolsó,
nehéz mérföldekhez. Már közel esett oda Varasd, és György gróf
elvonulva magányos imát mormolt a születendő gyermekért és a
feleségéért.
A túlhajszolt lovaknak is pihenni kellett, ha biztonságban el akarták
érni Csáktornyát. A vitézek ettek egy falást, csak úgy, tarisznyából,
ahogy maga Zrínyi György is, aztán hanyatt dőltek a patak lejtős,
füves partján, és a szemükre húzták a föveget.
Tudták, a pihenő most rövid lesz, minden pillanatát ki akarták
használni.
De ha a fényes, nyáreleji nap sugarai elől a lehúzott föveg alatt
úgysem lát az ember semmit, hát becsukja a szemét.
Onnan meg csak macskaugrás a jóleső, könnyed elszunnyadás,
kiváltképp, ha a test maga is erősen ezt kívánja.
Ezen a vidéken a török nem járt, a lovak meg azonnal jelezték, ha
idegen közelített.
A csapatból elsőként Balog Jakab riadt föl, bár nem egészen
önszántából. Amikor álmosan hunyorogva feltolta a gyűrött föveget a
homlokára, az erős fényben csak egy sötét arcot meg egy széles
vállat látott maga fölé tornyosulni, aztán meghallotta Zrínyi György
hangját.
– Keltsd a többieket, elég volt a lustálkodásból! Indulni kell!
– Baj van, nagyságos úr?
– Miért volna? – rándított a vállán a gróf. – Azaz… Valamit talán
álmodhattam, vagy esetleg egy sas rikoltott odafönt… A feleségem
hangját hallottam álmomban. Ha nem tudnám, hogy csak álom
volt…
– Az álomra figyelni kell, gróf úr! Az nem tréfadolog! Máris készen
vagyunk – tápászkodott Balog Jakab, aki nevével ellentétben
egyáltalán nem tűnt kétbalkezes „balognak”, inkább nagyon is
talpraesettnek. – Hé, emberek! Vége a lustálkodásnak! Hevedert
igazíts, aztán lóra! Rögvest indulunk!
Zrínyi György valóban álmodott, mégpedig a csáktornyai vár
kertjéről, ahol nyíltak a virágok, és álmában látta a feleségét
sétálgatni, verset olvasgatni a borjúbőrbe kötött Petrarcakötetből.
Magdolna azonban az álomban olyan volt, mint amilyennek
megismerte, vékonyka és karcsú, ettől riadt fel György úr.
Álmában híre-hamva sem volt az áldott állapotnak, és ezt rossz
előjelnek véve azonnal indulást parancsolt.
Balog Jakab már akkor is elismert vitéznek számított, amikor György
úr még csak a réti pitypangok fejét csapdosta fakarddal, fűzfaparipán
lovagolva. Ő tanítgatta a vitézi fortélyokra Rosta Gergely és sok más
neves udvari mester mellett.
Ismerte és értette az ura minden rezdülését, ezért ügetett mellé az
úton és megköszörülte a torkát:
– Ha megengedi a nagyságos úr… Nem lesz ám hiba semmiben,
Meglátja, olyan erős gyermekcsének ad életet a nagyságos asszony,
hogy az angyalok is megcsodálják!
– Honnan tudod, hogy nem leány lesz, hanem gyerek? – pillantott rá
oldalvást a gróf.
– Megérzi azt a magamfajta, nagyságos uram. Látja, az én Ilonom
végig mily beteges volt szegény, mialatt a kis Zsigát a szíve alatt
hordta, aztán mégis egy vasgyúrót szült nekünk. Hát így lesz a gróf
úrékkal is, meglátja!
Zrínyi szótlanul lovagolt, mert jólesett ugyan Balog Jakab
jövendölése, de azok az álombéli hangok csak nem eresztették a
gondolatait, meg a lelkét.
Csatakosra hajtották a lovakat a Dráváig, s azon átkelve sem
pihentek Csáktornyáig, legfeljebb néha ügetésre fogták. A távoli
falvakban pillanatnyilag béke honolt, de Zrínyi Györgynek eszébe
jutott az anyósától nemrég kapott levél, amelyben özvegy Széchyné
azt írta, hogy a végvárakból egyre többen panaszolják a silány
ellátást.
Márpedig, ha a végvári katonaságnak nem jut, akkor megvédeni se
képes a végek falvait a betörő török portyáktól, vagy pediglen
lopásra, rablásra adja a fejét, hogy valamiképpen megélhessen.
Zrínyi gróf éppen ezért fordított figyelmet a vitézeire, és nem sajnált
a vagyonából az ő ellátmányuk javítására költeni. Mindig ott lebegett
a szeme előtt Keszthely őrségének sanyarú sorsa, akik akkor már
tizenegy esztendeje nem kapták meg az udvartól a fizetésüket.
Szíves-örömest átcsaptak volna a törökre a keszthelyiek, áthágva a
békeszerződés előírásait, hogy legalább a zsákmányból fedezzék a
megélhetést, de ezt a bécsi udvar szigorú büntetés terhe mellett
megtiltotta. Az efféle parancs Zrínyiben egyre jobban megerősítette
a maga elhatározását: nem érdekli, mit akar az udvar, amikor a
törökkel neki kell naponta megvívnia.
Ezek a gondolatok csapongtak benne, űzve-hajtva egymást, a
Magdolna asszonyt és születendő gyermeküket érintőkkel. Amikor
Csáktornyát végre megpillantotta és a fahídon át a várudvarra
vágtattak a vitézek, az öreg Hrvoje szolga igyekezett elébe kacsázó
járással.
– Nagyságos uram! Gróf úr! Örömhír! – kiabálta messziről, s csak
úgy sugárzott a képe.
De akkor már Zrínyi György is látta az ablakokban a sok nevető,
integető szolgálót, és érkeztére elősereglett, felsorakozott a vár
apraja-nagyja, a szakácsoktól a lovászokig, a kertészektől a belső
szolgálókig. A tornyon a friss tavaszi szélben ott lobogott a Zrínyiek
címeres zászlaja.
– Mondd már, Hrvoje! Mondd azt az örömhírt! – szökkent le a
nyeregből a gróf, aki kissé bizonytalanul állt zsibbadt lábain, s a
nyeregben megkapaszkodva kereste az egyensúlyát. – Mi van, no?
Csak nem…
– De igen, gróf úr! Az Isten jó! Végig a grófnén tartotta a szemét, no
meg a gróf úr imént érkezett örökösén. Fia van, nagyságos úr,
egészséges, gyönyörű fia!
– És a feleségem?
– Megvan, jól van! A bába szerint hamar megjött, Isten nem hagyta
sokáig szenvedni egyiküket se!
Ma született? – pillantott Zrínyi az égre, mert már erősen
alkonyodott, aztán a lépcsőket hármasával ugorva, fáradtságát
elhajítva rohant a felesége lakosztályába.
Felszakította az ajtót, hogy az csaknem kifordult a vasalatból, aztán
félrelökte a szolgálókat és az ágyhoz sietett.
Megragadta a felesége kezét és csókolta, mit sem törődve a
könnyekkel.
– Magdolna! Drága Magdolna! Megéreztem! Egy hang megmondta!
Semmi bajod? Jól érzed magad? Olyan… sápadt vagy.
– Csak… elfáradtam, édes Györgyöm…
– Megvan-e mindene a fiamnak? Egészséges, valóban?
– Semmi hibája – felelte Magdolna asszony bágyadtan. – Mi baja is
lehetne, hiszen a te fiad.
– Nem is tudod, mennyire büszke vagyok az én kis feleségemre –
csókolta meg újfent Magdolnát a gróf. – Még csak nem is sejted…
Kibuggyant a szeméből a könny, de akkoriban a férfiember az
ilyesmit még nem röstellte annyira, mint manapság.
– Némi vért veszített a nagyságos grófné, most kissé bágyadt
– súgta az Itáliát megjárt doktor, aki az egész várban ellátta az
orvosi teendőket. – De semmi komoly, gróf úr. Nézze meg a fiát!
Elégedett a németújvári bábaasszony is…
Az egyik magyar fiatalasszony, aki nemrég maga is szült, a dajka
szerepét látta el. Ő tartotta a karjában a kis jövevényt, aki ezen
pillanatban édesdeden aludt.
Zrínyi György felkelt az ágy széléről, és az asszony felé lépett.
– Add ide, Eszter!
A dajka félve nyújtotta át a gyermeket.
– Jaj, nagyságos úr! Egy ilyen kemény katona óvatosan bánjon
ezzel a törékeny kis élettel, hallja? Jaj, jaj, ne úgy tartsa már! Tegye
a fejecskéje alá a karját, és csak finoman, óvatosan…
Zrínyi György elsőszülött fiával a kitárt ablaktábla mellé lépett.
Odakint még elég fény volt ahhoz, hogy lássa a gyermek vonásait.
Az újszülött arcának bőre vörös volt kissé, és a csukott szemhéjak
dagadtak. György úr önkéntelenül is a maga vonásait kereste a
fiában.
– Isten a mennyben, és minden szentek! Köszönöm, hogy a világra
segítettétek! Köszönöm, hogy egészséges, és köszönöm, hogy
megóvtátok a feleségemet! És nektek is köszönöm – pillantott végig
a szolgálókon és a bábán, aki csendben állt a sarokban, és várta a
fizetségét. – Megünnepeljük a fiam születését! Holnap este lakomát
csapunk, és elvárok oda a várból mindenkit! Nem lesz úr és szolga,
mind egyazon joggal ül majd az asztalnál! Muzsikásokat hívjatok,
síposokat, kobzosokat, legyenek jó táncosok is, és a pincéből a
legfinomabb bor járjon mindenkinek! Hrvoje! Szólj Balog Jakabnak!
Álljon készen a futár, mert levelet írok Varasdra! Köszönöm,
emberek, a jókívánságokat – pillantott a szolgákra és a szolgálókra
–, most már magamra maradnék a feleségemmel.
Az öreg Hrvoje Zrínyi parancsára kitessékelt mindenkit.
Magdolna az urára pillantott.
– Miklós lesz a neve. Ugye, az lesz? A nagyapád után…
– És a második neve pedig László – felelte György. – A magyarok
szent lovagkirálya után.
Később a bátyjával a lakosztályába zárkózott, hogy megbeszéljék a
keresztelőt, aztán Zrínyi György előszedte a téntát és a lúdtollat,
meg a vaskos papírt.
Levelet írt Varasdra, Pethő Gergely alispánnak és a feleségének,
Anna asszonynak, aki nemesi vérből való Patatics leány volt.
„… Mivelhogy az Úr Isten… meglátogatott engemet… ez
mai napon egy fiú magzattal… keresztelésének napját itt, az én
csáktornyai váramban ez jövő vasárnapon, azaz 10. napján
ennek a jelen való hónak, májusnak… kérem, hogy Kegyelmed
komámnak eljővén…”
Aztán aláírta, cirkalmas betűkkel, manu propria – azaz saját
kezűleg. Percek múltán a lovasok már vágtattak a levéllel Varasdra.
Zrínyi György pedig az éjszaka közepéig sem fejezte még be az
írást, és kisfiának születéséről minden fontos ismerőst értesített.
A legutolsót Pázmány Péternek írta, az előtte valót pedig az
özvegy Batthyány Ferencnének, Éva asszonynak, Németújvárba.
Azon az éjjelen a hold eltökélte, hogy az utolsó szegletéig ezüsttel
és arannyal önti le Csáktornya büszke várát.
1621. Pünkösd (május) havának utója. Jaszenovác mellett, a
Drávánál
Az ijedt képű dervis egy szügyig sáros, nyergetlen öszvér hátán
zötykölődve közelítette Jaszenovác várának kapuját.
– Hé! Héééé! Én vagyok, testvéreim! Eresszetek, nyissátok azt a
kaput, mert a nyomomban a gyaur! A prófétára kérlek benneteket!
Csak nem hagyjátok, hogy ízekre szedjenek?
A vár őrségét ellátó egyik martalosz kikukkantott a szegletről.
– Mit akarsz? Miféle gyaur? Ki az ördög vagy?
A dervis már rimánkodott:
– Hát nem ismertek meg? Én hozattam nektek a birkákat tavaly! A
nagyságos jajcai pasa küldött Sziget várába, de a hitetlenek
megszorítottak, alig negyednapra innen, az Una mellett! Nem
kegyelmeztek azok senkinek, mindenkit levágtak…
A kapuzat kis ajtaja ekkor megzörrent, nyikordult a vasalat és a
dervis végre bevonszolhatta az öszvért a biztonságba.
Azonnal összerogyott a fal mellett, mint akinek jártányi ereje sincs, s
bizonnyal halálra készül.
Az aga kisvártatva megérkezett.
– A birkákra emlékszem, rád nem – dörmögte a dervisnek. – Lehet,
hogy közben megnőtt a szakállad. Azt mondod, Szigetbe
igyekeztetek?
– A nagyságos pasa futáraként, aztán jómagam, Allah akaratából és
az ő parancsolatjára mennék tovább Budának, miután imádkoztam
Nagy Szulejmán sírboltjában, Sziget vára mellett – felelte a dervis. –
Uram! Rettentő vérengzést vittek végbe közöttünk!
– A kurafi Zrínyi portyája csapott rátok?
– Nem, nagyuram! Őt már láttam, bár legrémesebb álmaimban se
jöjjön elő, erre kérem a prófétát…
– Azt mondod, üldöztek?
– Néhányan, uram. Néhányan. A többi rádűlt egy falura. Már akkor
részegek voltak, amikor beléjük botlottunk. Itták a parasztok borát az
átkozottak, de annyira mégsem szállt még a fejükbe, hogy le ne
verjenek minket egy szálig.
Az aga a szakállát simogatva hallgatta a dervist.
– Akkor miként menekülhettél el? Mindenkivel végeztek, csak veled
nem?
– Mert elbújtam a nádasban, uram. Nézd, még mindig csuromvíz
vagyok… Aztán ráleltem erre a nyomorult kis öszvérre, kötőfékkel
legelészett, béklyó nélkül… Uram, nem tudakolhattam, ki a gazdája!
Felültem rá és hátra se mertem nézni…
Az aga azt kérdezte, mégis hány gyaurt látott, milyen messze
Jaszenováctól, és tudja-e, merre tartanak. Elvégre ez mégis az ő
vára, köteles megóvni a környék békéjét.
– Azok, uram, aligha tartanak bárhova eszement részegségükben,
legalábbis napkeltéig – felelte a dervis. – Ide biztosan nem, mert
annyian nincsenek, hogy ujjat húzzanak veled. Talán ha huszonöten
lehettek, nem többen.
– Vissza is találsz abba a faluba?
– Jajaj, nagyuram! – sopánkodott a dervis. – Nem szívesen mennék!
Nem kísértem Allah türelmét és végtelen szeretetét. Eddig megóvott,
de most ki tudja?
– Márpedig te mutatod az utat! Egy szent embernek Allah előtt
mindig nagyobb a hitele.
Az aga rögvest intézkedett.
– Jakup! Negyvenet ültess lóra, te vezeted a portyát! Rendet vágtok!
A martalosz lekiabált a gyilokjáróról:
– Uram! Lovasokat látok! Négyen vannak! Valamit kiabálnak, és az
ülepüket mutatják felénk… Hogy rúgnám szét a mocskoknak!
Az aga felparancsolta a dervist a gyilokjáróra, és maga is követte.
– Ezek voltak?
– Azt hiszem, uram, közülük valók – felelte a deres szakállú szent
ember. – Remélem, Allah villáma még ma agyonvágja mind!
Jakup vezetésével fertályóra múltán ott vágtatott a negyven török
délnek, és a dervis egy pihent ló nyergében a négy felderítővel az
élen rúgtatott. Pocsékul ülte meg a lovat, zötykölődött, akár egy
zsák, de mutatta az utat lelkesen.
A török óvatosan haladt, de meglehetős gyorsan. Jakup tapasztalt
vitéz volt, és nem bízott semmit a véletlenre. A veszélyes
szakaszokat előbb gondosan megvizsgáltatta, csak aztán parancsolt
továbbot.
A negyven török között volt akindzsi, janicsár, egy tatár tized, meg
néhány martalosz, akik csak másnap álltak őrségbe. Mindenkit
gyűlöltek, aki nem Allahhoz imádkozott.
Még nem is bukkant fel Dubica töröktől megszállt erősségének
palánkja az Una mellett, amikor a dervis figyelmeztette Jakupot:
– A dombhát mögött van egy hosszú erdő, mögötte a falu. Látod, itt
van az én szegény öszvérem nyoma, erre menekültem a disznó
gyaurja elől. Leginkább az erdőből lepheted meg a mocskokat, mert
úgy láttam, a széle közel esik a faluhoz, alig kéthárom
muskétalövésre.
Száraz idő volt, így Jakup haladéktalanul megtöltette a fegyvereket.
– A falut megtisztítani jöttünk, nem foglyot szedni! – tudatta a
katonákkal. – A zsákmány a tietek!
Jakup a felderítőivel átvizslatta az erdőszegélyt, aztán parancsot
adott, hogy a katonák vegyék be magukat a sűrűbe.
Ám abban a minutumban, hogy megindultak, megmozdultak a
bokrok és közvetlen közelből muskéták dörrentek. A lövések döreje
elnyomta a szisszenő nyílvesszők hangját, amelyek darazsakként
csaptak a török soraiba.
– Vissza! Visszaaa! – ordította Jakup, aki fel sem foghatta, hogy
került egyszerre az orra elé az ellenség. A parancsra fordult is
rögvest vagy harminc-egynéhány harcosa, meg pár gazdátlan ló.
De nem volt már hova menekülni. Vagy száz magyar és horvát vitéz
állta el a török útját, és a muskétákat újfent rájuk sütötték.
Jakupnak több esze volt annál, semmint feleslegesen hősködjön.
Azonnal kiadta a parancsot, hogy a túlerővel szemben eresszék le a
fegyvert.
Az ellenség egyik fiatal katonája közelebb léptette a lovát.
Ugyanolyan öltözéket viselt, mint a többi, egyszerűt, amilyent a
végváriak hordanak, és a lova szerszámzata se utalt rá, hogy
gazdag ember lenne.
A basi pillantását azonban megragadta a fövegén csillanó jelvény.
– Megismersz-e még, Jakup efendi? – kezdte a vitéz, és a török
megalázottan, mérgesen legyintett.
– Meg! Hogyan is felejthetnélek? Az ördöggel állsz cimboraságban,
Zerini bég!
Mivel magyarul szólt Jakup, a gróf és emberei harsányan
felkacagtak.
– Úgy hát még nem felejtetted, hogy tavaly kivetettelek a nyeregből,
amikor viadalra hívtalak, Jakup! Nem baj, megtisztelő, hogy
emlékszel. Most viszonozhatod a szívességet, hogy akkor nem
öltelek meg. Gyere, lovagolj hozzám közelebb, mert amit mondani
akarok, az nem való az embereid fülének.
Jakupról senki nem állíthatta, hogy gyáva. Magabiztosan közelítette
Zrínyit, aztán tőle pár lépésre megállította a lovát.
– Mit vársz tőlem, mondd? Pénzt? Aranyat?
– Tudod, hogy dúsgazdag vagyok – felelte György gróf, a török
pedig lapos pillantást vetett az övébe tűzött, töltött pisztolyra. Vajh’
milyen sebesen kapná elő Zrínyi? – Van nekem aranyból éppen
elég, hisz még bányászom is. Mást akarok! Tegyetek le minden
fegyvert! Elmegyünk Jaszenovácig, aztán bekiáltunk a várba, hogy
az aga küldje ki mindazt, amit a múlt hónapban összeharácsoltatok a
falvakban és a kereskedőktől.
Jakup a fejét ingatta.
– Amit kérsz, egyenlő azzal, hogy a vár parancsnokának és nekem
is a fejemet véteti a pasa. A haradzs őt illeti, nem mi osztozunk
azon. Hogyan adhatnánk oda, ami az övé?
– Ez engem fikarcnyit sem zargat, és azt hiszem, fordított helyzetben
téged se birizgálna – felelte Zrínyi. – Ha nem adja ki, amit
követelünk, a vár mellett az összes emberednek a fejét vesszük,
aztán felrakatom gúlába, mint az ágyúgolyóbist. Csak neked marad
a nyakadon, mert téged karóba húzatlak. A tavalyi kegyelmi idő ma
már nem érvényes.
A töröknek arcizma se rezdült.
– Akkor menjünk, essünk túl rajta mielőbb! – javasolta dacosan, és
Zrínyi egyetértett.
A törököktől minden fegyvert elszedtek, a kezüket hátul
megkötözték, és velük együtt elvágtattak Jaszenovácnak.
A dervist hiába kereste Jakup, mert egyszerűen eltűnt a szeme elől,
mintha a föld nyelte volna.
Pedig ott lovagolt őkelme leghátul, immáron magyar öltözékben,
csak nem akarta, hogy a törökök közül bárki felismerje. Joszip volt ő,
a törökből lett keresztény horvát.
Sokat segített György úrnak azzal, hogy sosem felejtett el törökül, és
világéletében képes volt úgy viselkedni, mintha még mindig az
lenne.
Jaszenovácot közelítve a várbéli ágyúk hatótávolságán kívül állította
meg Zrínyi a vitézeket és a foglyokat, aztán hatodmagával és
Jakuppal ellovagolt addig, míg bekiabálhatott a várba. Az aga
azonnal megjelent a gyilokjárón, és Jakup szavaira öklével dühödten
belevágott a palánk gerendájába.
– Túl sokan vannak, uram – figyelmeztette az egyik gyalogos
várvédő müsztahfiz. – Ha kicsapnánk is rájuk, ők az erősebbek.
Megölnék a mieinket, mire a közelükbe érnénk.
A parancsnok dúlt-fúlt mérgében.
Zrínyi azonban túlságosan lassúnak találta a török várparancsnok
intézkedését. Intett, és a vitézek előrevonszolták a fogoly tatárokat.
Jakup elszörnyedt, amikor a szeme láttára csapatta le a gróf a tíz
tatár fejét, pedig nem akkor látott először lefejezést.
– Figyelmeztetésnek szántam, hogy lássátok, nem tréfálok! – kiáltott
a várba Zrínyi.
A harácsban összeszedett javakkal kisvártatva kigördült egy szekér,
de a lovakat vezető török még időben visszarohant, nehogy a tatárok
sorsára jusson. Gúnykacaj követte, amint vissza-visszapislogva,
rémülten szedte a lábát.
Az aga a gyilokjárón magából kikelve őrjöngött.
– Zrínyi György, te szuka fattya! Ma nekem, holnap neked!
Megöletem a kölyködet, felperzselem a birtokaidat! A feleségedet
vasba verve vitetem Sztambulba, de előtte még elszórakoznak vele
a katonáim!
Zrínyi felnevetett, és törökül kiáltotta vissza:
– Neked is hasonló jókat, efendi! Mindegyik falumban és váramban
szeretettel várnak téged! S ha egyszer majd összeszeded a
bátorságodat, jelezd nekem egy levélben, hogy mérkőzni kívánsz
velem! Megmutatom az utolsó napodat!
Aztán Jakupnak szólt.
– Majd eleresztelek benneteket, holnap ilyenkor! Addig velünk
lovagoltok, étlen-szomjan, ahogy ti szoktatok a foglyokkal bánni.
Aztán visszagyalogoltok, mert a lovakat és a fegyvereket elvisszük.
Egyébiránt nincs veletek több dolgom.
Jakup némán hallgatta, aztán megkérdezte:
– A tatárokat, ugye, mindenképpen megöletted volna?
– Eltaláltad – felelte a gróf. – Magad is tudod, hogy a tatár a
szemünkben nem emberi lény, csak dúvad, amit tűzzel-vassal irtani
kell. Ugyanazt kapták, amit ők tettek a mieinkkel. Hanem amikor az
aga a feleségemet a szájára vette, egy villanásra megfordult a
fejemben, hogy ezt az egész hodályt rögvest megrohanom és
felperzselem, titeket pedig egy szálig leöletlek.
– Ismerlek. Meg is tetted volna – bólintott Jakup. – Mert, hogy az
asszonyod ismét gyermeket vár…
Zrínyi laposan pillantott rá:
– Ezt te honnan tudod?
– Igyekszünk mindent megtudni az ellenségről, Zerini bég – felelte
amaz. – Minden igazhitű parancsnok tudni akarja, miként élsz, mit
teszel, merre jársz, vagy mit tervezel.
Zrínyi fordította a lovát, s vele a fogolyét is, és az összekötözött kezű
Jakup megingott a nyeregben.
– Figyelj, Jakub! Mivel ti is folyvást dúljátok a birtokaimat, és nincs,
aki igazságot tegyen, magam ügyeskedem ki az igazamat. Így hát a
király sem mindig emel szót az efféle kalandok miatt, legfeljebb
néha. Mellesleg megtisztel az irányomban tanúsított figyelmetek,
muszlim barátom.
Jakup csak akkor szólalt meg legközelebb, amikor már
Jaszenovácot se látták.
– Engem, azt mondod, holnap elengedsz a katonáimmal?
– Megígértem, nem? – felelte Zrínyi György. – Egyszer már
megverekedtél velem, alul is maradtál, de te se haragszol rám, és én
sem rád. Minek tartanálak fogva? Nem vagy gazdag, nincsenek
módos rokonaid, akik kiváltanak. Ha eggyel több török fejet metszek
le, azzal sokra úgysem megyek. Igyekezni kell, efendi! Messze még
a kirintili!
1621. Szent Iván (június) havának 6. napja.
Vrbovec19vára
Az erősségre, ami jó iramodásra esett csak Zágrábtól keletnek,
hétágra tűzött Isten napja, és a kövek magukba szívták az éltető
meleget. A hónap eleje újfent izgalomban tartotta a Zrínyi- és a
Széchy-családokat.
Magdolna asszony a második gyermekét készült megszülni, és
minden remény megvolt rá, hogy ismét egészséges, erős újszülöttet
hoz világra.
A csecsemő Miklóska görbe lábacskáin imbolyogva éppen csak
megállt, ha a szolgáló vagy a dajka ujjaiba kapaszkodhatott. Nem
sokat értett még a környező világból, s annak sötét, vagy ritkán
örömteli történéseiből.
Pedig sokan látogatták élete első hónapjaiban, és
Csáktornyában megfordult mindenki, aki a magyar, stájer és horvát
főúri körökből a Zrínyiek előtt valamit is számított. Ajándékot hoztak,
aztán vadásztak egy kellemeset – mert ezt minden Zrínyi kiváltképp
kedvelte –, s végül ragyogóan érezték magukat a lakomán, mert
György úr sosem fukarkodott. Jó előre kitudta, kinek mi a gyöngéje,
mit szeret enni, inni.
Most azonban Zrínyi Györgynek Zágrábban és a
Tengermelléken támadt dolga, és a tavaszutón magával hozta
Vrbovec várába a feleségét, mondván, az erősség még sincs olyan
vészesen közel a kanizsai törökhöz, mint Csáktornya.
A lovászok a Zrínyiek gazdag és híres ménesét igazgatták,
gondozták, a lovakat futtatták a széles legelőkön. A konyhákban
meg nem állhatott az élet, a kertészek pedig földi Paradicsomot
varázsoltak a vár köré és annak udvarába. Ha a grófi család
Vrbovecben tartózkodott, a palotában nyüzsögtek a szolgák és a
szolgálóleányok, mert a Zrínyi-testvéreknek már az apjuk is
megparancsolta, hogy az uradalmukban ebek harmincadjára semmi
nem kerülhet.
A bábaasszony ezen a nyáron megint eljött Németújvárból, s
elég volt neki egy pillantást vetni Magdolnára, hogy bizton
kijelenthesse: nem lesz a szüléssel hiba. Az anya egészséges, Isten,
Jézus és Mária szeme pedig rajta.
Vrbovecet és a Zrínyi uradalmat pedig az éteri magasságokból
Szent László király lelke oltalmazta, aki – György úr ebben váltig
bízott! – a magyar vérei mellett szintúgy számon tartotta, óvta és
védelmezte egykori horvát alattvalóit.
Ám volt, amit senki nem vett észre.
Magdolna asszony erősen titkolta, hogy a lelke mélyén érez egyfajta
különös bizonytalanságot, amin nem segít a társalkodás, vagy a séta
a várudvaron, s végképp nem a sok lakoma, amit az ura
számolatlanul rendezett, ha nem volt éppen távol – mármint a török
okán.
Mert György grófnak azért mégis ez utóbbi volt a legfontosabb.
Amit a grófné érzett, az inkább a félelemhez volt hasonlatos.
Éjjel, váratlanul kerítette hatalmába, és magyarázatot nem talált rá.
A szíve hevesen feldobogott, s ilyenkor a testében belül is elindult
egy ismeretlen erő, aminek – úgy érezte – nincs köze a magzathoz.
Magához szorította hát az imakönyvét, vagy a mécs lángja mellett
fellapozta a könyörgéseket, és olvasgatta suttogva, míg a félelmetes
érzés el nem szállt.
György úr azon a napon, amikor a vajúdás elkezdődött, már ismét
Vrbovecben tartózkodott, és a csizmájának talpa alatt csikordult a
kavics, oly idegesen rótta az utat le s föl az udvarban.
Aztán a jószágfelügyelő a sipkáját meglobogtatva lerikkantott az
ablakból:
– Nagyságos gróf úr! Jöjjön! Istennek hála, megint fia született!
Zrínyiből kiszakadt a felszabadult, boldog indulat.
– Híjjj! Fiú! Megvan mindene? Egészséges? És sír-e?
– Mint a fűrész, nagyságos úr! Hallgassa csak, milyen tüdeje van!
Hinnye, azt a…! Jöjjön fel, most már bemehet!
Amint Zrínyi György felvágtatott az emeletre, a szolgák és szolgálók
a falak mentén meghajoltak, néhány leányzó még pukedlizett is, és
elhalmozták jókívánságokkal.
– Hosszú életet az újszülöttnek, gróf úr!
– Isten engedje, hogy felnövekedjék szépen, és oly erőssé váljék,
mint a nagyságos úr!
– Szabad világban növekedjék az úrficska! Gyarapítsa az uradalmat!
– Vigye tovább a dicsőséges családi nevet, gróf úr! Legyen majd
egykor belőle bán!
Mintha hirtelenjében mindenki megfeledkezett volna a kis
Miklóskáról, holott eddig ő volt a vár kedvence.
Zrínyi György berontott a lakosztályba, azonban a doktor csendre
intette:
– Sokáig tartott, nemzetes uram. A felesége igen legyengült, hagyja
aludni, kérem.
Zrínyi a szolgálóra pillantott, aki egy gyékénykosárban szennyes
vászondarabokat, lepedőket cipelt a fal mentén. A lepedőkön vörös
vérfoltok éktelenkedtek, a gróf pedig mindent megértett.
– Azt mondtátok, ugyanolyan simán megy majd, mint tavaly –
pillantott végig a jelenlévőkön.
A németújvári bábaasszony mélyet sóhajtott és a fejét csóválta.
– Nem tudni ezt sosem, gróf úr – folytatta a doktor. – Van, amikor
minden jóakarat ellenére bonyolultan alakul. De, látja, szépen
lélegzik, egyenletesen, és láza sincs.
– Egyelőre nincs! – javította a bába. – Aztán megjön az is, elébb-
utóbb, meglátják!
– Csak éppen annyi vért veszített az én drága feleségem, ami egy
férfiembernek is elszedné az erejét – jegyezte meg Zrínyi sötéten. –
Ki mered felelősséggel jelenteni, hogy nem lesz baj?
– Ki tudná ezt most megmondani? – kérdezett vissza az itáliai és
német egyetemeken tanult magiszter. – Az bizonyos, hogy mindent
megteszek, és azt tette a bába is.
Az egyik dajka az ölében hozta a kis Miklóskát, a másik pedig az
újszülöttet mutatta Zrínyi Györgynek.
Ő pedig ismét az ablakhoz lépett a fiúcskával, és elmormolt egy
rövid imát, megköszönve Istennek, hogy élve segítette világra
gyermekét.
Aztán Miklóskához fordult, aki komoly arccal nézett körül, hisz túl
kicsi volt ahhoz, hogy bármit is megértsen abból, mi folyik a
szobában.
– Nézd, kisfiam, ő itt a kisöcséd. Péternek fogjuk hívni, hadd legyen
ő melletted a Zrínyi-család Kősziklája. Óvjátok, vigyázzátok egymást
jó testvérekhez méltóan, egy életen át. Isten majd tudja, merre
egyengesse az utatokat.
Miklóska egy darabig csak nézte a csendesen szuszogó, álomba
merült öccsét, aztán megérintette a pólyát. György úr arrébb húzta,
nehogy véletlenül az újszülött szemébe kapjon, mire Miklós hosszú,
komoly pillantást vetett az apjára, aztán Péterkére, mintha azt
kérdezné: – Ugyan mitől félted? Hát úgyis én fogok rá vigyázni, míg
fel nem növünk!
De mégsem hihetnők, hogy azokban az örömökkel és
aggodalmakkal teli percekben Vrbovec várában bárki erre gondolt.
Ki jövendölhette meg, mit hoznak a következő esztendők, a nyári
hónapok, vagy akár a közeli napok?
Elvánszorgott néhány hosszú nap, és megérkezett a
gyermekágyi láz – igaza volt a bábaasszonynak! –, majd lassacskán
elmúlt, és Magdolna asszony úgy érezte, kezd visszatérni belé az
erő.
A társalkodónő többnyire ott ült a lakosztályában, és a legutolsó
látogatóktól összeszedett bécsi, kismartoni, sárvári, grazi,
borostyánkői, lékai, lendvai, vagy éppen zágrábi pletykákkal traktálta
a grófnét, aki azonban még a sikamlósabb történetekre se
mosolyodott el.
Zrínyi György sem akarta addig elhagyni a várat, míg a
feleségét egészségben nem tudta. Magdolna a csecsemőt nem
mindig bízta a dajkára. Azt mondta, maga fogja szoptatni, mert úgy
érzi, ezt kell tennie, és ezzel nem csekély megütközést váltott ki a
személyzetből, akik megszokták, hogy az effélét a gazdagok mindig
másra testálják.
A társalkodónő észrevette az asszonyon a változást, de nem
szólt, nem kérdezett, csak figyelt. Magdolna pedig, amint a kis
Péterkét komoly, elgondolkodó arccal szoptatta, nem árult el
magáról semmit, azon kívül, hogy kedélye egyre mélyebbre süllyedt.
Amikor Miklóskát és a kicsit bevitték a lakosztályába, csupán
egy villanásnyi mosoly jelent meg az arcán, aztán csak nézte őket
olyan szomorú szemekkel, mint amellyel a Madonna pillant le a
festményről a hűvös, télen dermesztően hideg és nyirkos
kápolnában. Csak simogatta a gyermekeit, miközben suttogva
beszélt hozzájuk.
A férjével esténként egyedül maradt, és György úr mindig
mélabúsan hagyta el a szobát.
Egy napon a grófné a társalkodónővel és a két gyermekkel az
árnyékos várudvaron sétálgatott. A dajkát utasította, hogy adja át
neki Pétert, Miklóskát pedig a társalkodónő vette karjaiba. A dajka
kétszer is megkérdezte úrnőjét, nem kellemetlen-e számára, hogy a
csecsemőt tartania kell, de ő mindig elküldte.
Sőt, kisvártatva – szakítva minden illendőséggel – ott a fügefa
árnyékában kigombolta hófehér, arannyal hímzett ingét, és
megszoptatta a kisfiút, aki azonnal mély álomba merült. Aztán
visszaadta Péterkét a dajkának, aki eltűnt vele a kastélyépületben.
Miklóska a kőpad mellett az első lépéseket próbálgatta. Tizenhárom
hónapos volt a kis vasgyúró, és kifejezetten élvezte, hogy néha már
három lépést is képes megtenni kapaszkodó nélkül. Hosszú,
haranghoz hasonlatos, fehér ingecskéje a bokájáig ért, a lábára
vékony selyemcipőt húztak, a nap ellen pedig főkötőt kapott, akár a
kisleánykák. Nagy, sötét szemekkel nézett, ragyogó arccal nevetett
az édesanyjára, s nemkülönben a kitárulkozó világra.
– Hát nem egy kis angyal? – kérdezte a társalkodónőt Magdolna, és
hirtelen befelhősült az arca, amikor megismételte:
– Éppen, mint egy kis angyalka…
– Meglátja, grófné, a család büszkesége lesz egyszer – így a hölgy.
– Semmit se félek a jövőtől, ha Miklóskát, vagy Péterkét látom. Nincs
rossz érzésem, pedig tudja, hogy megérzem a bajt.
Magdolna bólintott.
– Minden imámban könyörögve kérem Istent, ha már az angyalok
táborát óhajtja gyarapítani, róluk feledkezzék meg. Rettegek, tudja,
kedvesem? – pillantott a társalkodónőre. – Betegesen rettegek attól,
hogy Miklóska számára ez csak egy kegyelmi esztendő volt. Annyi
gyászos példa áll előttem… Mi lesz, ha az Úr meggondolja magát?
A hölgy megszorította Magdolna kezét.
– Drága grófné, hiszen tudja, hogy feleslegesen aggódik. Nem lesz
itt semmi baj! Isten már valahogy a tudomásunkra hozta volna, ha…
hm… tervei nem egyeznek az önével. Láthatja, erős kisfiú a
Miklóska, és eddig elkerülte minden betegség, láz, nyavalya…
Péterke miért ne lenne hasonképpen szerencsés? Hiszen a
csillagzat, amely alatt születtek…
– Miklós igen, de Péter… – jegyezte meg halkan Magdolna. –
Tudom, Isten akarata a csillagok jósolta jövőt is bármikor
megváltoztatja.
– És meg is fogja tenni, asszonyom, ha indokát látja. De kár erre
gondolnia, hisz oly zsenge még az életük fonala. E várban és a
környéken nincs egyetlen ember, aki ne az ön gyermekeinek javáért
ténykedne. Meg aztán két olyan nagyszerű, nemes lélek, mint ön és
a férje, testben és értelemben csakis további kiválóságokat adhat a
jövendőnek.
– Menjünk be, lassan itt az ebédidő – emelkedett fel a padról
Magdolna sóhajtva, és a társalkodónő lehajolt, hogy felemelje a kis
Miklóst az ölébe. – Ne, kérem! Majd én! Hagyja nekem, elbírom!
Igaz, kisfiam? Jobb a mami karjaiban, virágszálam! Ugye, jobb?
Magdolna asszony az ebédet a társalkodónővel költötte el, de a
belső szolgálóleány ismét megütközéssel tapasztalta, hogy alig
valamit csipegetett.
A konyhán a szakácsnék egymással versengtek, még össze is
kaptak azon, melyik leves a táplálóbb, melyik húst miként készítsék
el, hogy Magdolna grófné mihamarabb erőre kapjon, hisz oly fiatal
még.
Délután a levegő is megállt Vrbovec és a közeli két folyó környékén,
pedig arrafelé szívesen rohangászott a szél, hogy felfrissítse a
világot.
Zrínyi György a lovait mustrálta, a lovászokkal a legelőn a
legerősebbek közül válogatott, mert eltökélte, ha a felesége jobban
lesz, elhíreszteli, hogy a Tengermellékre indul.
Igen, csak híreszteli, mert maga ellen akarta csalogatni a törököt.
Ámde kellett az óvatosság, mert úrnak és parasztnak, felfogadott
hajdúnak és kereskedőnek egyaránt eljárhatott a szája, és a török
kémei bárhol felbukkanhattak.
A Tengermellék rendben volt. A raktárakból hajókra pakolták a
Velencének szánt drága holmit, a nyers és megmunkált faárut, az
evezőket, a bőröket, a tavaly csépelt gabonától dagadó zsákokat, és
bevételezték a közben érkezettet. Zrínyi György azt tervezte, hogy
portyát vezet a törökre Kosztajnica erőssége felé, aztán átkel az Una
folyón, és mélyen behatol a pasalik területére.
A gróf ki is próbálta a kiválasztott lovakat, csak úgy, szőrén ülve
meg, amelyek között a töröktől zsákmányolt finom alkatú arabs
mének és kancák ugyanúgy előfordultak, mint jó pénzért, drágán
vásárolt német, itáliai, spanyol vagy angol jószágok.
Figyelte egy testesebb, erős farú herélt – azaz paripa – járását,
ahogy a lovász megfuttatta, megforgatta a jól képzett, nyugodt,
erőteljes állatot. Arra gondolt, az efféle jószágok közül néhányat
majd magával visz a bosnyák hegyekbe, ahol sokat kell
kapaszkodni, és nagy munka hárul a hátsó lábakra…
S ekkor a várfalról tülök bődült.
Mindenki odakapta a fejét, mert ugyanígy jelezték a riadót is a
vitézek, de máris meghallották a jó torkú Petar szolga bikaerős
hangját:
– Nagyságos úr! Gróf úr! A várba! Gyorsan, uram!
Zrínyi felkapott a fa árnyékában bóbiskoló hollófekete hátasára, és
elvágtatott a hátulsó kapunak, aztán az udvaron még futtában
nyeregből szökött.
A jószágigazgató és egy belső szolga, meg a Ribnik várából való
nemes Križanić Gáspár állta el az útját. Utóbbinak a felesége,
Zsuzsanna asszony és háromesztendős kisfia, Juraj, a fal mellett
szótlanul, riadtan álldogált.
A gróf röpke pillantást vetett az ablakokra, amelyekből azonmód
eliszkoltak a kíváncsi szolgálók. Zrínyi György először azt gondolta,
Križanić hozott hírt valahonnan, így őt kérdezte:
– Hozzám jött, Gáspár uram? Mi hírt hallott?
Križanić zavartan azt felelte, hozott egy levelet, amit a zágrábi
püspök írt, és benyúlt a lapos bőrtáskába, hogy átadja. Zrínyi
azonban rájött, hogy nem a levél miatt hívták a várba.
– Mi van, emberek? Mi történt? – kérdezte újfent, és megérintette a
jószágigazgató vállát.
– A nagyságos asszony… Odafent… Azt hiszem, rosszul van…
– pillantott az emeleti lakosztály ablaka felé a férfi, de többet nem
szólt.
Zrínyi György nem is nagyon értette a szavak súlyát, talán az agya
tiltakozott az ellen, hogy a gyermekeiről és a feleségéről rosszat
kelljen hallania.
Felrohant a lépcsőkön, és a személyzet mindenütt iszkolt előle.
– Mi van már? Mi történt? Mindenki megbolondult? Mi tettetek, hogy
így… Hogy előlem…
Feltépte a szoba ajtaját.
A behúzott, vaskos brokátfüggönyök sejtelmes félhomályba
burkolták Magdolna asszony lakosztályát. Zrínyi elsőnek a doktort
pillantotta meg, aztán a társalkodónőt, aki az ágy mellett térdelt, az
arannyal hímzett takaróra borulva. A vállát rázta a zokogás.
Tartózkodtak még bent néhányan, de elfedte őket a homály.
Magdolna asszony az ágyon feküdt, és Zrínyinek első gondolata az
volt, hogy megint elfogta a gyengeség és rosszul lett. Félretaszította
a hölgyet és az ágy szélére ült, hogy Magdolna fölé hajolhasson.
A felesége a félig zárt pillák mögül egyenesen őrá nézett, de Zrínyi
úgy érezte, tán nem is őt, hanem valami mást figyel a szobában, ami
az egészséges emberek előtt láthatatlan.
– Mi van, drágaságom? Az ebéd nem esett jól? Vagy ez a meleg?
De hát miért nem engedtek be egy kis levegőt? Mid fáj? Látod,
rohantam, ahogy csak bírtam…
A doktor kezét érezte a vállán, és hallotta a hangját is:
– Uram! Gróf úr, kérem…
De most nem érdekelte Zrínyit a doktor, és egyre csak Magdolnához
beszélt, simogatva a haját, a homlokát…
– Milyen nyirkos az arcod, édesem! Fáj valamid? Mit kérsz? Miben
segítsünk? Elfáradtál, ugye? Nem kellett volna délelőtt annyit
odakint…
A doktor ismét szólt, csendesen:
– Gróf úr! Kérem! Ő… eltávozott. Nincs már köztünk. Alig néhány
perce megállt a szíve… Kérem, gróf úr… Már nem hallja önt.
Zrínyi György először nem is értette a tisztán és halkan kimondott
szavakat, mert a fejében nem nyertek értelmet. Amikor néhány
másodperc múlva mégis, akkor annyira képtelennek tűntek, hogy
fájdalmat se érzett.
– Mit beszélnek ezek, drága Magdolnám? – pillantott a feleségére. –
Hiszen… rám nézel! Hiszen hallod, amit mondok, igaz?
– Nagyságos uram, kérem… – hallotta most a páter hangját, akit
eddig észre sem vett a homályban. – Bocsássa meg, már lezártam a
szemét, de talán Isten akaratából nyílt fel önre… A mi Urunk
elszólította őt közülünk, mert szüksége volt egy angyalra.
A társalkodónő hangosan felzokogott, aztán elbotorkált a falig, hogy
az aranyos szövésű kárpitba temesse arcát.
Tudta, sejtette, érezte ő napok óta, hogy Magdolna olyan útra lépett,
ahonnan nincs visszafordulás, de nem szólt róla senkinek, hisz
magának sem merte bevallani.
– Kegyet gyakorolt a Mindenható – folytatta a doktor Zrínyi György
vállát érintve, aztán a társalkodónőre pillantott. – A hölgy azt mondja,
hogy a grófné friss vizet és gyümölcsöt kért, s ő csak egy pillanatra
lépett ki innen, hogy a szolgálót utasítsa. Amikor visszatért,
szegénykét a szőnyegen fekve találta. Nem volt az fél perc sem, gróf
úr. Maga emelte fel az ágyra, nyitotta meg az ingét a nyakán, ahogy
ilyenkor kell… Azt gondolta, segíthet még… De akkor már nem
lélegzett, és nem érezte a szívdobbanását.
– Békével ment el, gróf úr – szólalt a páter. – Ahogy keresztényhez
illő.
Zrínyi György fiatal volt, de már túl sok halált látott. Tudta, milyen az,
amikor az élet elröppen a testből, s annak miként jelentkeznek
rögvest a jelei. A homályban látta a félig nyitott szemeket, de a halál
opálos fényét nem.
Tudattalanul emelte a kezét, és finom mozdulattal maga csukta le a
szemhéjakat.
Lázas agyában még mindig azok a gondolatok űzték-hajtották
egymást, amelyek azt üvöltötték, hogy ez nem létezhet, ez nem is
igaz, ez meg sem történt, hiszen délelőtt még beszélt Magdolnával.
Magához ölelte, érezte a kezét és az arcának jázminillatú, finom
bőrét az ő borostás, keményen metszett férfiarcához simulni.
Nem lehet igaz, hogy most ez az arc, ezek a finom kezek ily rövidke
idő alatt alabástrom hideggé váltak…
Kétségbeesés és düh áramlott a zsigereiben, és azt üvöltötte
végtelen fájdalmában, hogy ez nem igazság, hogy Isten most az
egyszer rosszul választott angyalt az égi seregletbe.
– Add vissza! Hallod? Add vissza nekem rögtön! – rázta az öklét a
plafon felé, és azt sem hallotta meg, hogy a fiatal páter arra kérte,
rettentő bánatában mégse sértse az Urat. – Követelem, hogy add
vissza, és tedd, hogy mindez csak rút álom legyen! Hogy ebből
semmi sem igaz! Nem veheted el tőlem és a fiaitól, csak ilyen
egyszerűen! Uram! Hallod, amit mondok? Vagy most fizetek azért,
mert oly sokáig kálvinista hittel éltem? Akkor büntess engem, de ne
őt!
Kirohant a szobából.
Az udvari szolgák a folyó partján leltek rá, ott ült egy vízhozta,
szürke fatörzsön, amelyre rászáradt az iszap. A semmibe bámult.
Nem merték közelíteni, az egy Balogon és a páteren kívül.
– Nagyságos uram! Jöjjön be, kérem – szólt szelíden az idősödő
Balog Jakab. – Már elkészült a ravatal. Nagyon szép. Siratják már
úrnőnket, uram. Ott a helye a felesége mellett…
Zrínyi nem felelt, meg sem fordult. Valamit mondott, amit a másik
kettő nem értett, oly halkan ejtette a szavakat.
– Mit mondott, gróf úr? – hajolt közel a páter. – Isten nevét hallottam
az imént, de a többit…
– Azt mondtam, hogy még meg sem gyónhatott – felelte Zrínyi
György.
A páter csendben felelte:
– De igen, uram. Tegnap este meggyóntattam. Patyolattiszta lélekkel
indult az útra. Ő már tudhatta, uram, hogy mennyi lehet hátra az
evilági létéből.
– Jöjjön, gróf úr! Menjünk! – érintette meg Zrínyi karját szelíden
Balog Jakab. – Križanić uram elmondta, mi áll abban a levélben. Az
udvarnál önt akarják maholnap Horvátország báni tisztségére …
Mint ki mély delíriumból eszmélt, úgy állt talpra Zrínyi György, s
követte a vitézt és a papot botladozó léptekkel.
– Nem érdekel az udvar! És nem érdekel az a nyüves bánság! Hagyj
most a hírrel, Jakab!
Mikor Zrínyi György bebotorkált a kastélyba, az udvaron ácsorgó
Rosta Gergely a fiatal Matvijkónak azt mondta:
– Látod, gyerek? Íme, a mi nagyságos urunk. Szemrebbenés nélkül
török fejeket metél, s végzi azt számolatlanul… Most pediglen ő sem
tudja, mit kezdjen magával, mihez fogjon, mert összedűlni látja
mindazt, ami neki eddig a biztonságot nyújtotta. Ládd-e, a föld képes
kifutni még az ilyen kemény vitézek lába alól is.
– Akkor most mink… Velünk mi lesz, Gergő bátya? – tudakolta
bizonytalan hangon a legényke, és Rosta megmarkolta a nyakszirtjét
lapáttenyerével.
– Velünk? Semmi, fiam. Meggyászoljuk a szegény grófnét, aztán
majd eltemetjük. A jószágigazgató máris elküldte Vaszilko kocsist az
ólomkoporsóért Zágrábba. György urat nekünk vigasztalni nem kell,
nem is a mi dolgunk. Arra való a páter. A lelke majd a helyére kerül
megint, és újra parancsol, mert tudja, hogy az a dolga. Igazi,
kőkemény Zrínyi. Másutt ilyenek nem teremnek, hallod-e! Becsüld
meg magad, hogy egy ilyen ember szolgája lehetsz!
Vrbovec várára ráborult a sötétség. Ilyen csöndet éjszaka ott még
senki meg nem tapasztalt, mint azon az éjjelen. Még a falakon, a
toronyban őrködők is csak suttogva szólongatták egymást, amikor
körbejárt a mondat – szólalj, szólalj virrasztó!
–, hogy megbizonyosodjanak, senki nem aludt el az őrhelyen.
A gyászba borult falak közé csak hónapok múltán tért vissza a
mindennapok megszokott zsivaja, a vigasság pedig még nagyon
sokáig elkerülte a várat.
Magdolna asszony kőszarkofágba emelt ólomkoporsóját
hónapok múltán, amikor a temetési előkészületekkel végeztek, a
Zrínyi család kriptájában helyezték örök nyugalomra, Csáktornyától
iramodásra, északra, az aprócska Szentilonán.
György gróf azonban nem adhatta át magát a gyásznak, hiszen
gondoskodnia kellett a gyermekeiről.
Ezerhatszázhuszonkettőben György grófot az uralkodó valóban
kinevezte horvát bánná. Jöttek is Csáktornyába a nemesurak és
hölgyek számolatlanul, vagy helyettük a köszöntő levelek, telve
őszinte, vagy kevésbé igaz jókívánságokkal.
Azok a vendégjárásos hónapok főként vadászattal teltek, de a
nagyobb, vigasságokba fúló események a gyász miatt elmaradtak.
Ebben az évben történt, hogy királyi futár érkezett Csáktornyába, és
a Zrínyi-fivérek az általa hozott levelet Miklós szobájának robusztus
íróasztalán izgalommal bontogatták.
Amikor a latin nyelvű írást átfutották, Miklós arca elkékült a dühtől.
– Mit akar a kamara? Mit akarnak ezek Bécsben? – csapta le a
papírt, hogy legott darabokra tört a pecsét. – Hát mégis meg merték
tenni? Kihúzzák a lábunk alól a talajt, öcsém!
Zrínyi Györgyöt ugyan hirtelen haragúnak ismerték, de bármikor
képes volt magát fegyelmezni.
– Megtiltják a teljes marhakereskedelmünket – csikorogta a foga
között, a sorokat olvasva. – Tizenkét éve még csak a légrádi
marhavásárokat merte a kamara betiltatni. Naná, hogy éppen a
legnagyobbat! Bökte a szemüket, hogy messze földön mi tartjuk a
legjobb vásárt.
– Inkább az, hogy a haszon hozzánk folyik be! – hördült Miklós. –
Azt hiszik, báni mivoltod mellett már nem mered megtenni, hogy ezt
az egész ocsmányságot – csapott öklével a levélre – figyelmen kívül
hagyod!
– Márpedig ezt tesszük, bátyám! – bólintott György. – Mondj nekem
egyetlen királyi rendeletet, amit a Zrínyiek fenntartás nélkül akkor is
betartottak, ha kárt okozott nekik! Elvárnák, hogy a törököt féken
tartsuk, de a báni fizetésen kívül erre sokat nem áldozott a kamara.
Hiszen mindig mi nyúlunk a ládába, ha a katonáinknak szükségük
van a tisztességes megélhetésre, öltözékre, lóra, fegyverre… Nem,
bátyám! Vedd olybá, hogy ez a papír itt semmi! Nem is létezik!
– Ezt fogom tenni – bólintott Miklós gróf. – De haladéktalanul levelet
írok Bécsbe, hogy orvosolják a sérelmeinket.
György kifejtette, hogy nem hisz egy ilyen levél sikerében.
– Voltaképpen a vámokról van szó. Nem elég a kamarának, amit a
családunk fizet, mert a fiumei és a trieszti osztrák vámhivatalt a
bakari behajóztatással mi mindig is megkerültük. Egyszerűen el
akarnak ütni minket az itáliai marhaüzlettől, hogy az udvar
barátainak adhassák, ez ennyire egyszerű. De abból nem esznek a
méltóságos urak! Egyébként nekem is hozott levelet a futár,
mégpedig egyenest Velencéből.
Miklós gróf az öccsére pillantva kérdezte:
– Hát már oda is elért Bécs keze?
György a fejét rázta.
– Nem erről van szó, hanem egy komoly, jövőbeni lehetőségről. Arról
értesítenek, hogy megalakult a Hitterjesztés Szent Kongregációja,
egy missziós szervezet, amely a töröktől megszállt részeken is
ténykedik. Onnan jönnek a hírek a török elgondolásairól. Úgy vélem,
egy lépéssel a többiek előtt járhatok, ha időben tudok ezekről.
Aztán a kaszás megint lecsapott a családra.
Ezerhatszázhuszonötben, negyvenévesen az öröklétbe távozott
Zrínyi Miklós gróf is, amiért a kanizsai meg a Banja Luka-i
pasalikokban örömünnepet tartottak, de aztán elgondolkodott a
török: mi lesz itt, ha a birtokain immáron egyedül uralkodó György
gróf amúgy istenigazából a hódoltsági területekre zúdítja
engesztelhetetlen gyűlöletét?
Ha féltek, hát azt jól is tették!
Zrínyi Györgynek az egész birtokbirodalom a nyakába szakadt. Mivel
soha nem hitt abban, hogy a török nem ugrik neki a Zrínyi-váraknak,
erősségeknek, ha megteheti, a legfontosabb feladatának a birtok
üzleti ügyeinek rendben tartása mellett a török folytonos zaklatását
tartotta.
Katonái ugyanúgy kirabolták a muszlimokat, ahogy azok tették a
horvát és a magyar falvakkal. Ha Zrínyi György vitézei csordát
visszahajtani indultak a hódoltságba, visszafelé gyakorta követte azt
egy-egy ménes, karcsú arabs, vagy a magyar és horvát vidékekről
elrabolt, testesebb, szemre talán nem annyira tetszetős lovakkal.
Esetleg egy nyáj is, bár az ritkábban, mert a birka lassan bandukol.
Zrínyi egyetlen betörést sem hagyott megtorlatlanul, és azon
igyekezett, hogy az Oszmán Birodalom jóval magasabb árat
fizessen. Az Una, a Dráva és a Mura árja sok török hullát görgetett.
György úrnak a félárva gyermekeiért elrebegett töméntelen fohászát
a Mindenható bizonnyal meghallgatta, mert a betegségek elkerülték
a fiúcskákat, akik kis vasgyúrókká cseperedtek, és a világból egyre
többet felfogtak.
1626. első napjai.
A varasdi főkapitányság területe, Csáktornyától délnyugatra
Ha valamiben Zrínyi György bán biztos lehetett, hát abban
végképp, hogy a török sem nyugszik.
A környező pasák, bégek, beglerbégek úgy okoskodtak, hogy inkább
maguk kezdeményeznek, félemlítenek, rabolnak és pusztítanak – a
zsitvatoroki béke kiírt húsz esztendejéből ez év novemberéig volt
még hátra jó pár hónap –, hogy Zrínyi György is lássa: van náluk is
erő és elszántság elég.
Kosztajnica szigetre épült, elfoglalt vízi vára mellett kelt át a török
portya az Una jegén, aztán a völgyekben végigvágtatva az egykori
Zrínyi bányák felé tartott. Éjjel meghúzódtak egy bezárt,
berobbantott ezüstbánya területén, aztán hajnalban a falu őreit
megfojtották, majd gyújtogatni kezdtek, és lándzsával szúrták le az
acsarkodó ebeket.
A falu katolikus papja virrasztással és imádkozással töltötte az
éjszakát, így ő rohant ki előbb a házából. Hárman azonnal a
mellének szegezték a lándzsát.
– Melyik a falunagy háza? – rivallt rá az egyik török horvátul.
– Mutasd, mert menten megöllek!
A pap azonban a haranglábhoz ugrott, és belekapaszkodott a
kötélbe. A bronzharang alig néhányat kondulhatott, mert a török a
pap hátába vágta a lándzsát. Amaz jajszó nélkül vágódott el, és az
akindzsi a hátára lépett, és akkurátusan megforgatta benne a vasat,
mielőtt kihúzta.
Isten szerencsétlen szolgájának gőzölgő vére iszamósra olvasztotta
az összetiport havat.
A harangra riadt a falu egyik fele, a másik meg arra, hogy füstöl,
lángol a feje felett a födém.
A leányokat és asszonyokat egy csoportba terelte a kontyos, megint
egy másikba az öregeket, egy harmadikba meg a gyerekeket.
Néhány férfi kaszával, hadaróval, kapával rontott a rablókra, de
szinte észre sem vették, oly hamar átrepítette őket
a lándzsa, a handzsár vagy a jatagán20hideg, villanó vasa a
túlvilágra.
A basi nyeregből, magabiztosan és hidegvérrel intézkedett:
– A harc- és munkaképes férfiakat oda térdeltessétek, a farakás elé!
Az öregembereket és vénasszonyokat a haranglábhoz! Csak a fiatal
leányokat és asszonyokat, meg a gyerekeket mustráljátok meg, de
senki hozzájuk nem nyúlhat! Mostantól valamennyi a pasa tulajdona!
– Uram – jelentette egy janicsár röhögve –, némelyek sebtében
korommal kenték be az arcukat, hogy rútnak tessenek. Mi légyen
velük?
– Vizet a képükbe! Mosakodjanak meg! – parancsolta a basi, aztán
az öregek felé fordult. – Ez mind hasznavehetetlen! Zárjátok őket az
első házba! Ha nem férnek be, lándzsanyéllel tuszkoljátok át az
ajtón!
Aztán a harcképes férfiakhoz fordult.
– No, gyalázatos kutyahitűek! Öltetek már igazhitűt, vagy bárkit a
fényességes padisah katonái közül?
Mindegyik hallgatott, de a szemükben ott izzott a gyűlölet, pedig
majd megvette őket a fagy. A tiszt egyre fel s alá léptetett a földön
térdeplő férfiak és legények előtt.
Néhány gyerkőcön megakadt a szeme, azokat kiparancsolta külön
csoportba. Egyik se volt több tizenháromnál.
– Még egyszer megkérdezem: ki ölt közületek muszlim vitézt?
De hát lehet-e erre épkézláb feleletet adni?
Aki azt mondja, hogy ölt, azt azonnal lefejezik. Ha meg tagadja, azt a
török úgysem hiszi.
A makacs hallgatás a basit igencsak felbosszantotta.
– Hozzátok ide, azt ott! – mutatott egy megtermett, vállas, hosszú
hajú parasztemberre. Két akindzsi kirángatta a férfit a sorból. A basi
most tőle kérdezett:
– Tán nem értitek a szavamat? Vagy oly elbizakodottak lennétek,
hogy a padisah katonáját szóra sem méltatjátok? Te harcoltál
ellenünk?
– Nem harcoltam – felelte amaz sötéten, és dacosan pillantott a
basira. – Bányász vagyok, nem értek a harchoz.
A török intett, és a két janicsár letépte a paraszt ingét.
– Nohát! Ilyen sebeket a bányában nem kaphatsz – mutatott a
korbácsával a férfi mellkasán éktelenkedő hosszú hegekre. – Tehát
nem jártál még csatában?
– Nem jártam. Bányász vagyok.
A török szeme résnyire szűkült.
– Bányász vagyok – ismételte a férfi dacosan. – És nem tartom
sokra az árulókat. Mert te az vagy! Horvátból lettél törökké, hallom a
beszédeden! Az ilyeneket mi kutyákkal, medvékkel szabdaltatjuk
szét!
A basi bólintott:
– Nekem így is jó.
Intett az egyik janicsárnak, aki előbb a lándzsájával leszúrta a férfit,
aztán a handzsárral fejét vette, miközben láthatóan élvezte, hogy
ölhet, mert oly átszellemült képpel végezte. A kettémetszett
ütőerekből a csizmája orrára spriccelt a vér, és a janicsár utálkozva
törölte a férfi bő gatyájának szárába, a fejet pedig a foglyok elé
hajította.
A leányok és asszonyok rémült sivalkodást csaptak.
A térdeplő férfiak a guruló, véres fej elől a jeges havon csúsztak,
aztán a török néhány jól irányzott korbácsütéssel a helyére terelte
mind.
A lefejezett férfihoz odarohant egy asszony, ráborult és keservesen
zokogott, mígnem két katona elrángatta onnan. – Majd ez lehűt! –
ordította az egyik, és az asszonyt belelökték a mély és dermesztő
pocsolyába, amelynek jegét a lovak patája törte fel.
A szerencsétlen asszony hisztérikusan zokogva, utolsó erejével
rettentő átkot szórt a törökökre.
– Mi legyen velük, basi? – kérdezte a portya helyettes vezére, egy
idősebb akindzsi, aki járt már néhány csatában, erről tanúskodott
sebhelyes, ferde orrú képe. – Azt gondolom, a férfiak és a legények
nem fognak hitet tenni a fényességes padisah szolgálata mellett. De
a leányok és a fiatal asszonyok, meg a fiúk és az apróbb gyerekek…
– Magad mondtad ki a választ, Kücsüm! – így a tiszt. – A férfiak fejét
csapjátok le, de majd csak akkor, ha a nők nem látják. Még a végén
meggyűlne velük a bajunk. Vezessétek el őket a csűrök mögé!
A janicsárok a férfiakhoz léptek, és Kücsüm sípjelére egyszerre fejét
vették mindnek.
Néhány török nem bizonyult ügyesnek, és volt, akinek csak
harmadik, negyedik csapásra sikerült leütni a fejet.
Ügyetlenkedésüket a többiek gúnyos röhögése kísérte.
A lángok lassan házról házra, tetőről tetőre terjedtek. A basi
rendelkezett: a faluban talált szánokra ültessék fel a leányokat és az
asszonyokat, a még legénysorba se cseperedett fiúkat meg egy
következőre. Utóbbiakat még hithű muszlimmá, katonává lehet
nevelni.
A szánok elé vaskos tomporú, hidegvérű lovakat fogtak, aztán irányt
vettek az Una felé.
Amikor a többiek elhagyták a falut, két hátra maradt akindzsi
kieresztette az öregeket a bezárt házból.
– A fényességes padisah fontos munkát bíz rátok! Kaparjatok
gödröt! Gyerünk, gyerünk, gyaurok! Temessetek a próféta
dicsőségére! Úgysem vagytok jók másra!
Így történt, hogy azon a gyászos, téli reggelen apák és anyák
temették el fiaikat, pedig aki a világ rendjéért felelős, ezt éppen
fordítva szabta meg. Ám ahogy a szülői fájdalom alábbhagyott, úgy
növekedett újabb kéreg a túlélők szívére, és kihajtott rajta az
engesztelhetetlen gyűlölet méregtövises ága.
Zrínyi György bán két nap múlva Csáktornyában értesült a
szörnyűségről.
– Indítson engem bosszúportyára a gróf úr! – kérlelte Rosta Gergely.
– Megtudtam, hogy a családom horvát ágából is hajtott el a török
asszonyt és leányt, és kivégezte az egyik sógoromat.
– Magam is mennék, Gergő, de nem tehetem – felelte Zrínyi, akiben
akkora indulatok forrtak, amit csak a legerősebbek bírtak féken
tartani. – Tudod, hogy máris indulnék, de nem engednek a
rendezetlen ügyek. Te csak menj, ám ígérd meg, hogy néhány nap,
és az összes embereddel itt vagy!
– A gróf úr tudja, hogy senkit nem hagyok hátra. Hogy a súlyos
sebesültet, de még a holtat is visszahozom, hogy hazai, szentelt
földben nyugodhassék. De ha most rögtön nem indulok, bízvást
megbolondulok. Negyvenöt esztendőt tudok magam mögött, úgy
vélem, kijár még nekem egy kis jóízű verekedés.
– Menj, és járj sikerrel! – eresztette útjára Rosta Gergelyt a fiatal
bán, aztán a mellette álló és csendben figyelő fia, a csaknem
hatesztendős Miklós fejére tette a kezét. – Látod, kisfiam? A törökkel
másként képtelenség elbánni.
Miklós magába szívott mindent, amit Csáktornyában hallott, látott,
megtapasztalt. Már hatesztendősen úgy ülte meg a lovat, akár egy
helyre kislegény, és igencsak érdeklődött a fegyverek iránt.
Nem rettentették a karóra tűzött török fejek, és nem válogatta meg,
kihez forduljon magyarázatért. A közvitézeket éppúgy abajgatta
kérdéseivel, mint a magisztereket. Ám ami leginkább különlegessé
tette őt, az a csillapíthatatlan tudásszomj és a könyvek szeretete
volt.
Igaz, olvasni nem tudott, mégis napokat töltött a csáktornyai
könyvtárban azzal, hogy a könyvekben a képeket és a csatákról
készült metszeteket, no meg a térképek rejtélyes jelzéseit, vonalait,
szörnyalakjait nézegette.
Ha a fiatal atya időt szakított rá, azt is elmondta Miklósnak, mi van a
könyvekben, és Miklós úrfi egyre többet kérdezett.
A családi összetartozást is igen komolyan vette. Igazi testvéri
szeretettel védte és óvta az öccsét.
Közelgett az idő, hogy iskolába vonuljanak. Csáktornyában a
nevelők és a vitézek okítgatták őket viselkedésre, lovaglásra, a vívás
alapjaira, de hát Csáktornya mégsem volt iskola, ráadásul a fiúk már
akkor tudták, hogy apjuk hamarost háborúba vonul.
Ezekben a téli napokban – amikor György bán éppen az ezer lovas
vitéz toborzásával foglalta el magát, akikkel csatába kellett indulnia
német földre –, vagy féltucat szánnal és számos kísérő
vitézzel Csáktornyába érkezett Éva asszony21, az elhunyt
nagyhírű törökverő, Batthyány Ferenc báró felesége a közelinek
mondható Németújvárból, ahol a magányosan magasodó hegy lapos
tetején sasfészeknek beillő várat birtokolt.
Éva báróné, ha Csáktornyába utazott, sosem érkezett üres
kézzel: az ajándék, amit hozott, most is kivételesnek számított.
Sokan tudósnak tekintették, és okkal, mert nagy volt az ő
tudománya: képes volt gyógyítani.
No, nem mindenféle varázslással és ráolvasással, hanem igazi
patikaszerekkel, ráadásul jobban ismerte a hatásukat, mint némely
nagy tekintélyű orvosdoktor.
Zrínyi bán gyakorta váltott Éva asszonnyal levelet, és a legutolsóban
is azt kérte, hozzon flastromot a lábán kiújult fekélyre, de gondoljon
arra is, hogy háborúba indul, és nem ártana, ha összeállítana neki
egy orvosságos csomagot.
Miklós úrfi, amint az apja elsietett, hogy megmustrálja az ezredébe
újonnan érkezett vitézeket, otthagyott csapot-papot, és bekopogott
Batthyány báróné lakosztályába.
– Hát gyere, te örökmozgó! – ölelte magához az asszony túláradó,
őszinte örömmel a fiúcskát. – Azt gondoltam, valamiért megorroltál
rám, úgy kerültél! Már a Péterke is üdvözölt, csak te nem. Hadd
nézzelek, Miklóska! Megcsípte a fagy a képed!
Éva asszony leguggolt, s fekete ruhája szétterült a padló felett, amint
mosolyogva az ifiurat mustrálta.
– Sokat nőttél, kisfiam! Az Úrnak legyen hála! De a szemed nem
változik. Majd egyszer biztosan megfejtem, mit rejtenek ezek a
csillogó széndarabok. Most még csak a határtalan mélységet látom
bennük.
Miklós csak a hangsúlyban rejlő szeretetet érzékelte. Éva asszony a
legtöbbször komoly és töprengő arcú fiúcska kis csizmájára
pillantott, aztán a szeme megakadt a bugyogó térdén.
– Ejha! Mi az ott? Csak nem vér? Leverted a térded? Hát miért nem
szólsz! Nohát, húzd csak föl azt a bugyogószárat, hadd látom!
– Csak horzsoltam, nénémasszony – így a gyerkőc. – Semmiség.
Nem kell engem úgy ajnározni, hallja-e!
– Én neked anyámasszony vagyok, te! – nevetett a báróné. – Azt
majd én mondom meg, hogy mit kell a sebbel tenni! – közölte
ellentmondást nem tűrő hangon, de mélységes szeretettel. – Hohó!
Mibe ütötted? Sarokkőbe? Jégbe? ‘Iszen meg is dagadt, meg
kiszabta a bőröd, te nagy vitéz!
Sebtében megtisztogatta a sebet, aztán maga által nagy gonddal
kiméricskélt, kikevergetett kencét rakott rá egy kanálkával, majd
átkötözte.
Miklós sziszegett, de tűrt.
– Ha leszedi, a szemem elé ne kerüljön az ifiúr! Megértette? –
figyelmeztette tréfásan az asszony a gyereket, aztán komolyabban
folytatta. – Most, hogy az apátok háborúba vonul, nem árt, ha jobban
ügyeltek magatokra, kisfiam. Vigyázol-e az öcsédre?
– Vigyázok, hát! – hangzott a határozott, önérzetes és büszke
felelet. – Csak a Péter nem mindig fogad szót.
Nyílt az ajtó, és egy fiatal vitéz lépett be.
– No lám, hát megjöttetek! – fordult az özvegyasszony az érkező
felé. – Miklóskám, itt a te Ádám bátyád! Emlékszel még, hogy tavaly
a testvérednek fogadtad!
Az érkező, Éva asszony fia, Batthyány Ádám22, aki az apja
büszke, eltökélt és határozott vonásait viselte, nemrég töltötte be a
tizenhatot. Megnyúlt, mióta a kis Miklós nem találkozott vele, aki
máris felnőttet látott Ádámban.
Miklós úrfi hirtelen azon kapta magát, hogy irigyli fogadott
bátyját, amiért ily magasra nőtt, és akár hadba is mehet már, s
bizonnyal megy is, ha úgy hozza.
Ádám okos fiatalember volt. Kiváló magiszterek tanították,
készítették őt az életre és a Batthyány birtok kormányzására, amit
egyelőre Éva asszony igazgatott, akkora energiával és
szakértelemmel, amit még az ellenségei is kénytelenek voltak
elismerni.
 Ádám épp csak köszöntötte az anyját és a kis rokont, aztán
elviharzott, Miklós úrfi pedig végre megtehette azt, amire eddigi,
rövidke kis életében legjobban vágyott: kérdezhetett.
– Most mindenki csak rohangál a várban – kezdte az
asszonyhoz közelebb húzódva. – Anyámasszony biztosan tudja a
választ, hogy miért.
Éva báróné felnevetett.
– Úgyis tudom, hogy nem rázhatlak le, te ördögfióka! – ropogtatta
meg szeretettel a fiúcska csontjait. – Emlékszel még a térképre? Itt
van a szemed előtt? – Miklós bólintott. – Jól van. Nohát, Európa
északabbi tájain, ott fent, már nyolcadik
esztendeje háborúznak23. Hallottad hírét?
– Hallottam. Csak azt nem tudom, miért verik egymást… Éva
asszony szeretettel simogatta Miklós haját.
– Miért, miért… Hát miért háborúznak az országok, kisfiam? A
foglalásért leginkább! Meg a politika miatt. S azért, hogy kedvezőbb
helyzetbe kormányozzák magukat a másikkal szemben. A török is
mindig ezt akarta, nem igaz?
Miklós bölcsen bólogatott, és tágra nyílt szemmel figyelte az
özvegyet, aki leült egy székre és karjával átölelve magához vonta.
– Tudod, fiacskám, Németország egyik fele protestánsokból, a
másik katolikusokból áll…
– Kálvinista az egyik fele, mint amilyen anyámasszony?
– Pontosan olyan protestánsok, mint a mi családunk, vagy Miklós
nagybátyád volt.
– Mi katolikusok vagyunk!
– Azok vagytok. Hát aztán? Isten előtt mindenki egyforma – csípte
meg a gyerek képét a báróné. – Az Urat nem érdekli más, csak az,
hogy mi van a szívedben, s mennyire tartod tisztán a lelked. Tán
még ő sem érti ezt a nagy gyűlölködést, és magában mérgelődve a
fellegek fölötti birodalmában biztosan azt mormogja magában: ez így
nincs jól, emberek! De ládd-e, kisfiam, mi is mily jól megvagyunk,
Zrínyiek és Batthyányak… Akinek okosság van a fejében s nem a
káposzta leve lötyög benne, és szeretet lakik a szívében, az a
másikkal mindig képes megtalálni a szép hangot.
Miklós bólintott.
– Még egy törökkel is?
– Még azzal is. Miért is ne? Láttam én sok művelt, okos törököt.
Minden nemzetnek vannak okos fiai. Csak kár, hogy nem mindig ők
igazgatják…
A gyerek arca felderült, és tágra nyíltak a szemei.
– Én is láttam ám okos törököt! Amikor az apámhoz foglyot kiváltani
jöttek! De hát a kegyelmes császárunk is okos…
– Az. De azért mégis úgy vélte, döntsenek a fegyverek, és
Németország északi felében sereget állított a protestánsok
ellenében.
– Apámuram most oda indul?
– Oda, bizony! – felelte a báróné, de Miklós megütközve kérdezte:
– Az olyanok ellen, mint anyámasszony? Akkor én most már nem
értek semmit!
– Hát, ezt nem csodálom – sóhajtott a báróné. – Hamarost
megérted, hiszen úgy nősz, akár a gomba, és az eszed még annál is
gyorsabban gyarapszik – ölelte magához szorosan Miklóst, nagyot
cuppantva a kerek gyermekarcra. – Te! Te kicsinyke felnőtt, te!
Akármi legyek, ha majd nem vesznek meg miattad a
grófkisasszonyok! – szorongatta meg újra, nagy szeretettel, de máris
komolyra váltott a hangja. – Azt, ugye, tudod, hogy édesapád és mi
valamennyien a császár alattvalói vagyunk. Mint Horvátország
bánja, őfelségének hűséges embere. Neki kötelessége hadba
vonulni.
A kötelesség, az más. Így már értette a kis Miklós úrfi.
Nem sokkal később Jóna István uram, Csáktornya jószágigazgatója
ismét a könyvtárban lelt rá. A nagy térkép előtt ágaskodott, hogy
elérje az ujjával a vonalakat, rajzokat, azt találgatva, vajh’ hova
vágtat majd az apja a sereggel.
– Meg ne bolondítsa nekem ezt a gyereket a nénémasszony! –
dörmögte György gróf az özvegynek, amikor a vacsoraasztal mellett
egymással szemben ültek. – Amúgy is folyvást forog valamin az
esze.
A kandallóban vígan pattogott a tűz, és az asztalon a sokágú,
ezüst gyertyatartók ontották a fényt. Csáktornya Ozaljnál is
fényesebb, gazdagabb, előkelőbb erősség volt.
Az ifjú Batthyány Ádám az anyjára, majd Zrínyire pillantott, de
nem szólt. Tudta, hogy ez olyan téma, amit neki jobb nem érinteni, s
bölcsen teszi, ha hallgat.
– Nyugodjon meg, kedves rokon, semmivel nem terheltem a kis
Miklós elméjét! – felelte a grófnak Éva asszony. – De önnek is látnia
kell, hogy egészen különleges gyermek. Minden érdekli, minden
leköti, és addig nem hagy békén senkit, míg neki megfelelő
magyarázattal nem szolgál. Tagadhatjuk-e, hogy nem éppen így az
üdvös? Istenadta tehetsége van ahhoz, kit és miként kérdezzen.
Természetesen az életkorához mérek mindent, amit a tudomására
hozok, és ma egy darabig nem is értettem igazán, hogy efféle
politikai, katonai dolgokkal miért engem faggat… Aztán rájöttem.
Zrínyi bán az asztal felett a bárónéra pillantott.
Éva asszony arcán bizony nyomot hagyott a gyász, de az
elméjén nem.
– Mit is akart mondani, nénémasszony? – kérdezte csendben
György úr, mire az özvegy így felelt:
– A gyermek talán nem fogja fel, de a gondolataiban máris ott bujkál,
hogy miért ez az ádáz vallási gyűlölködés az emberek között. Talán
látta, hogy ön kálvinista papokat kergetett el a birtokról.
Az utolsó mondat bizony kőkeményen hangzott, és Zrínyi Györgynek
nem volt ínyére.
– Elküldtem, nem elkergettem! – felelte rekedten, és a tányér
szélének támasztotta az evőeszközt. – Katolikus vagyok, és ezt a
lehető legkomolyabban veszem.
– De azt sem állíthatja, hogy azok a protestáns papok korábban
felfordulást idéztek elő a birtokain – jegyezte meg a báróné. –
Remélem, nem rója fel hibámul a kálvinista hitemet eztán sem.
Zrínyi a fejét csóválta.
– Ugyan, néném! Váltsunk hangot! Mi sosem bántottuk egymást, és
amíg élek, nem is fogjuk. Tisztelem önt és a vallását, és tudom, hogy
ugyanígy érez velem kapcsolatban. Mit is kívánt mondani Miklós
fiamról?
Az özvegy a kristálypohár felett hosszú, vizslató pillantást vetett a
grófra, aztán halovány mosoly jelent meg a szája szegletében.
Igen, így van jól. Így kell ezt – gondolta, és ezzel folytatta:
– Nos, Miklóska még nem felnőtt, de némely tekintetben már alig
választja el tőle egy hajszál. A termete még kicsi, de az esze…
Ösztönösen érzi, hogy a vallási ellentétből nem jöhet ki jó. Sejti,
hogy vitákat háborúval és pusztítással nem lehet elrendezni, és aki
megkísérli, többet árt Istennek, semmint gondolná. Miklós
katolikusként a türelmet, a megértést és a megbocsátást tanulja,
viszont mást lát. Képzelje, azt kérdezte, hogy ön olyanok ellen vonul-
e most hadba, mint én és a családom…
György úr hátradőlt a magas támlájú széken, amelyre ügyes mester
a Zrínyiek címerét faragta.
– És néném erre mit felelt?
– Csak amit leginkább célszerűnek találtam adott pillanatban,
kedvesem. Biztos vagyok abban, hogy megértette: e két család
sosem válik egymás farkasává, de önnek, aki császárunk és
királyunk hű embere, s nem ok nélkül viseli a báni címet,
kötelessége II. Ferdinánd24oldalán hadba vonulni, bár ez az én
szívemnek szomorú igazság.
Zrínyi sokáig hallgatott, s a végén kéréssel fordult az
özvegyhez.
– Nem tudom, mit hoznak az elkövetkező hónapok. Azt sem, hova
vet a sors. Ha háborúba vonul az ember, számolnia kell azzal, hogy
sok minden megtörténhet. Éppen ezért arra kérem, vigye magával a
fiaimat Németújvárba.
– Ha nem említette volna, akkor magam hozom elő – bólintott a
báróné. – Pontosan tudom, milyen közel van Kanizsához ez a vár,
és a török kiszámíthatatlan. Ahogy kitelik a béke ideje, úgy
készülődik.
– Egyre gondolunk, néném – folytatta Zrínyi –, bár még nem
készülök a Paradicsomba. De tudni akarom, ha velem bármi történik,
netán vége szakad földi pályámnak, a fiaim jó kezekben lesznek.
Éva asszony a fejét csóválva azt mondta:
– Erről szólni sem szabad, György! Tudom, hogy épségben megjön.
Komoly kötelességei vannak még a fiai iránt.
A következő napokban Zrínyi György és az ezerfős könnyűlovas
alakulat elhagyta Csáktornyát. A lovak lehelete párafüggönyt vont az
ezred köré a hideg téli napon.
Miklós és Péter a kapuban búcsúztak apjuktól. Mögöttük állt Éva
asszony, és a fiúk vállán nyugtatta kezét, mintha valóban az
édesanyjuk lenne, miközben súlyos könnycseppek gördültek az
arcán.
 Eközben Rosta Gergely hatvanfős könnyűlovas csapata – egy
napja török területen járva – átkelt a befagyott Una folyón. A
napokkal azelőtti török portyától hátrahagyott nyomokat követték.
Harcosai a jókora, kengyelvasig érő subában tökéletesen
egyformának tűntek. Amikor megpihentek, fázósan toporogtak,
nyeltek egy falást az elemózsiás tarisznyába rejtett szalonnából,
kolbászból, vagy két nappal előbb a csáktornyai konyháról kapott,
mostanra igencsak megdermedt, sült csirkecombból. Ám
mindenekelőtt megvizslatták a lovakat, nem sérült-e a lábuk a jégtől,
nem izeg-mozog-e a málha, ami kikezdheti a bőrüket.
Egyelőre hallgatott a hegyvidék, bár ebben senki nem bízhatott.
A felderítő jelzett: megállni, mert valamit talált.
Rosta előrerúgtatott, míg a vitézek körben védelmi állást foglaltak.
– Mit találtál, Jankó!
– Ezt – felelte a vitéz, és a hóban fekvő hullára mutatott. – Egy
asszony. Fiatal. A hó csaknem betemette, alig vettem észre… Csak
a kezét.
Leseperte a halálba dermedt arcról a havat, és az ökölbe szorított
kéz ujjai közül kibukkant egy kis feszület sarka.
– Keresztény asszony. A mieink közül való, Gergő bá’.
– Döfést látok a hátán – mutatta a fiatal felderítő. – Talán szökni
akart. Látja, Gergő bá’ nem kötözték meg a kezét… El kellene
temetni, mert a rókák és a varjak széthordják szegényt.
– Vágjatok ágakat hamarjában! Betakarjuk hóval és ágakkal, nincs
idő most temetni – felelte Rosta, és a vitézek felé kiáltott. – Nohát,
emberek, akiben még nem izzik kellőképp a harci tűz, hát nézze
csak meg ezt a szerencsétlen asszonyt!
Délutánra elértek egy falut.
Akik ott laktak, a töröknek alárendelt keresztények voltak, neki
fizettek harácsot. Ijedtükben bezárkóztak, de egy öregember – aki
azt mondta, ő már nem fél semmitől, hisz mindenét elvették, s az a
néhány nap, ami még az életéből hátra van, nem való már semmire
– azt állította, török a faluban egy sincs. Volt néhány, de Zrínyi gróf
egyik csapata még tavaly rendezte a sorsukat. A legutóbbi török
portya viszont mellettük haladt el, három nappal előtte.
– Láttam a szánokat, az asszonyokat, leányokat. Banja Luka-i
törökök voltak – tudatta az öreg. – Ha raboltak is gyereket, hát
biztosan másfelé vitték. Most csak nők és leánykák voltak velük,
hallottam a sivalkodásukat. Akiket odaátról hoznak, azokat mindig a
folyó menti régi hodályban őrzik, míg szét nem válogatják őket.
A falun túl Rosta Gergely megállította a csapatot.
– Banja Lukába nehezen jutunk be, de ismerem a környéket, és
tudom, hol járőröznek a basa katonái. Szerintem ránk várnak. Van
annyi eszük, hogy tudják, ilyen galádságot nem hagyunk
megtorlatlanul. A Vrbas folyó másik oldalán áll az a hodály. Hogy
állnak erővel a lovak?
– Tűrhetően – felelte az egyik tizedes. – Úgy érted, hogy elbírnak-e
két embert?
– Úgy. Másként hogyan menekítjük vissza a leányokat és az
asszonyokat?
– Jól ismerem a környéket, tudom, merre csaljam el őket – állította
egy tizedes. – A leginkább pihent lovak közül egy tucattal, meg a
három legjobb emberemmel megoldom. Úgy megsétáltatom a
törököt, hogy vissza se talál!
Rosta beleegyezett. A málhából előszedték a török köpönyegeket és
fövegeket, mert abban lovagolnak majd az alkonyati induláskor.
Megparancsolta, ha verekedni kell, hát életben senkit ne hagyjanak,
de gyorsan, csendben intézzék.
Mikor a sötétség leszállt és feljöttek a csillagok, dermesztő fagy
ereszkedett a Vrbas völgyére. Rosta Gergely a legjobb huszonöt
vitézzel a város alatt átkelt a befagyott folyó jobb partjára.
A hegy felől közelítették a hodályt, és két törökül jól beszélő
vitéz kísérte Rostát – aki egy aga öltözékét viselte, amit
személyesen húzott le korábbi gazdájáról, miután agyonvágta – a
kőből rakott, kéregtetős épületig. A török nyelvet maga is legalább
úgy bírta, mint az itteni bosnyákok.
A hodályt három török őrizte. A kezüket melengették a
vasrácsban izzó parázsnál, és amint megpillantották a közeledő
agát, felkapták a lándzsájukat, és tisztelgő állásba merevedtek.
– A foglyok száma? – kérdezte Rosta, és az egyik azonnal
felelt: tizenkilenc, és egy a halálán van. – Nem érdekel, hogy
haldoklik, vagy sem! – legyintett Rosta. – A nagyságos basa azért
küldött, hogy a nők közül válogassak neki legalább három szépet.
Fogjatok fáklyát, és menjetek előre!
 Az egyik török készséggel nyitotta az ajtót, a másik kettő
előreindult.
Rosta Gergely ezzel a két emberével már sok kemény portyán részt
vett. Egymás rezdüléséből is tudták a szándékot.
– Ezek lennének – mutatta a török a szánalmas, rettegő csoportot. A
leányok és az asszonyok rémülten menekültek a hodály másik
felébe. – Csodálnám, ha valamelyik is tetszene a nagyságos
úrnak…
Ám a szó benne szakadt. Rosta kése oly lágyan, hangtalanul futott a
veséjébe, hogy mire eszmélt, már hallotta is a paradicsombéli hurik
énekét.
A másik kettővel szinte ugyanabban a minutumban végeztek a
vitézek.
A leányok és asszonyok sikoltoztak, aztán meg nem értették, hogy
mi történik. Csak törököket láttak, akik egymást ölték, s ők napok óta
alig kaptak enni, félig meg is fagytak, mert a szalma, amibe
bevackolták magukat, vajmi kevés meleget adott. A töröktől csak
egy-egy hasadozott, kiszolgált lópokrócot kaptak, abba
burkolózhattak, és összebújtak, akár a malacok.
Aztán Rosta elkapta a legközelebbit és magával vonszolta a
bejáratig, ahol a többi már nem hallotta, miről beszélnek. A nő
rettenetesen félt, vacogott a rémülettől és a hidegtől.
Rosta megragadta a karjait, és megrázta:
– Hé, te! Figyelj már rám! Nem vagyunk mi törökök! Hazaviszünk
benneteket, de csak akkor, ha azt teszitek, amit parancsolok.
Különben végünk! Értetted, mit mondtam?
– É… értettem…
– Jól van. Menj vissza, és beszélj velük okosan! Attól tartok, ha
megmondom nekik, kik vagyunk, örömükben elkezdenek visítozni,
márpedig akkor mindnyájunkra keresztet vethetünk. Maradjatok
csendben, egyetlen hangot sem akarok meghallani!
A nő visszabotorkált az övéihez, Rosta pedig fellélegzett. Az egyik
embere a bejáratot figyelte, a másik meg az ellenkező oldali, rozoga
ajtón kisurrant a szabadba őrködni.
A leányok és asszonyok megértették, mi történik, és örömükben
összekapaszkodva egymás vállára borulva sírtak. Rosta és a vitéz
elhagyták a hodályt.
Csend honolt a környéken.
A lovakat levezették a hegyoldalból, és minden vitéz mögé
felsegítettek egy nőt. Néhányan a kisgyermeküket szorongatták.
S ebben a minutumban török lovasok tűntek fel a folyó
kanyarulatában, és lépésben a hodálynak tartottak.
Rostáék felkészültek a harcra.
– Nyugalom! Ne kapkodjatok! Majd én beszélek velük – nyugtatta a
többit Joszip, és előrelovagolt.
Alig néhány szót válthatott a török parancsnokkal a rőt fáklyafénynél,
aztán Rostáék már csak annyit láttak, hogy a basi meginog a
nyeregben, Joszip pedig a törökök között utat törve elvágtat a
sötétbe.
Valahol felvisított egy síp, és a bokros, fás domboldalból Rosta
csapatának másik fele szélvészként zúdult a kontyosra.
A leányok és az asszonyok vacogtak a félelemtől, de most már a
vitézek egyetlen pillanatig sem várhattak.
– Utánam! Gyerünk! Senki ne maradjon le! Át a jégen!
Három Zrínyi-tized zúdult a törökre, és sokukat a folyó jegére
szorították.
– Elbírnak velük! – biztosította Petković Marko Rostát. – Győzelemre
állnak máris!
Rostáék ívben kerülték a csetepatét, és a síkos talajon nehéz terhet
cipelő lovak bizonytalanul emelgették a patáikat. A jeges folyó előtt
megtorpantak, nyerítettek, hőköltek.
– Le a nyeregből mindenki, különben a jégbe szakadunk! –
parancsolta Rosta Gergely.
Koromsötétben csúszkáltak át a nők és a gyermekek a Vrbas jegén
a túloldalra. Fáklyafény imbolygott lejjebb, a folyó partján kétoldalt, a
város felől újabb törökök érkeztek. A fáklya vörösbe vonta a
közeledő alakokat, meg köröttük a havat s a jeget. Egyre többen és
többen lettek.
Rosta Gergely és csapatának egy hányada a menekített
asszonyokkal, leányokkal kelepcébe szorult.
A jég reccsent, amikor újabb és újabb lovak ereszkedtek rá, a török
pedig kőhajításra előttük…
Rosta lándzsát markolva, a lábát megvetve állt a jégen, és maga
előtt terelte a kimenekítetteket. Vagy tíz elszánt, üvöltöző török
harcos egyenest feléje tartott.
Amikor csak pár lépésre voltak, a legközelebbi reá rohanóra
rásütötte a pisztolyát, s a török úgy vágódott hanyatt, mintha
kovácspöröllyel csapták volna mellbe, aztán a teste
magatehetetlenül csúszott tovább a jégen. Rosta lándzsája egy nagy
bajuszú, idősebb aszab hasába fúródott, aztán a folyó teljes
hosszában egyetlen rémisztő reccsenéssel kettévált a jég.
A Zrínyi-vitézek, a partoldalon még fel nem kapaszkodott lovak és a
törökök súlya alatt megbillent a félarasznyi tábla, és felcsapott a
dermesztő, sötét víz.
Egy hónappal később.
Szilézia, a katolikus Liga katonai tábora.
Wallenstein25tábornok császári hada
Zrínyi György túl sok halált látott már ahhoz, hogy komolyan ne
vegye a kaszást. Több levelet is megírt, ezek közül a
legfontosabbnak a Pázmány Péter érseknek címzettet ítélte.
Mielőtt lezárta, magában motyogva a szavakat többször is átolvasta:
„…az én árva fiaimat Nagyságodnak alázatosan ajánlom…
legyen patrónusuk… az mi Nagyságodtól az irgalmasság
cselekedete
lészen…”
Aztán ezt is aláírta, rányomta a pecsétjét, és a tábori postára
bízta.
A tiszti gyűlések hangulata inkább feldühítette, semmint lelkesítette,
és erre okot maga a tábornagy, Wallenstein adott. Zrínyi György, aki
mindig szemtől szemben állt ki az ellenséggel, nem szívelhette a
ravaszkodást, az intrikát, márpedig a császári erők táborában
jócskán akadt mindegyikből.
Napjában százszor is eszébe jutottak a fiai, és ha imádkozott, sosem
felejtette el arra kérni a Mindenhatót, hogy ügyeljen rájuk
Németújvárban.
De azt már igen nehezen viselte, hogy a császári tisztek
összesúgtak a háta mögött: – Ez a horvát–magyar keverék lehet
akár kém, vagy áruló is. Mert aki katolikus létére protestánssal
vigyáztatja a családját, attól minden kitelik…
Márpedig, akik effélét pusmogtak, jobban tették volna, ha ügyelnek a
szájukra. Ha ugyanis Zrínyi bármelyiket párviadalra hívja, az
biz’isten otthagyja a fogát, mégpedig nyúlfarknyi idő alatt.
A németek nem egészen lehettek tisztában azzal, hogy
Magyarország tekintetében miként áll II. Ferdinánd ő császári és
királyi felsége a protestantizmushoz. Arról sem sokat hallottak, hogy
Pázmány Péter, aki a zászlajára tűzte a rekatolizáció céljait, ellene
volt minden erőszaknak, vérnek és halálnak, s feladatát sokkal
inkább meggyőzéssel tervezte végezni.
Zrínyi grófot az ezer báni vitézen kívül elkísérte néhány meghittje is
a császári táborba. Ők vették körül esténként, s ilyenkor jobban
érezte magát.
Várta már nagyon Rosta Gergelyt, de egy hideg, februári délutánon
Rosta helyett Balog Jakab érkezett a sziléziai táborba.
– Odavesztek, igaz? – ezek voltak Zrínyi első szavai. – Nem kellett
volna eleresztenem az Unán túlra. Hiba volt. Túl nagyot markoltak,
én meg nem voltam eléggé előrelátó. Hányat siratnak az asszonyok,
Jakab?
Balog megvárta, míg a gróf a tábori székre mutat, aztán lezökkent.
Hosszú utat tett meg a kis csapattal, míg Csáktornyából elérte
Zrínyit.
– Hogy hányat siratnak, gróf úr? Hát, Rosta Gergőt nem, mert
megúszta. Szó szerint gondolván… Jeges fürdőt vett a Vrbasban, és
Gergő mellett még jónéhányan. Kettő kivétellel visszahozták a
leányokat és asszonyokat, meg a kisleánykákat. A fiúknak nem
leltek nyomukra. Összecsaptak a törökkel, de hát Gergő sosem
kerülte a harcot… Néhányan sebesültek, de Rosta hazahozta mind,
ahogy megígérte. Most ő is nyomja az ágyat. Tüzelt a teste és
rémisztően hörgött, köhögött, amikor induláskor elköszöntem tőle.
Hát, nagyságos gróf úr, erről tudok jelenteni…
Zrínyi aztán a fiairól kérdezte Balog Jakabot.
– Láttad őket? Jártál Németújvárban? Nem betegek? A nagyságos
báróné ügyel rájuk tisztességgel?
A kőkemény képű, őszülő bajuszú Balog vonásai most ellágyultak.
– ’Iszen tudja azt a gróf úr! Már hogyne ügyelne! Akárha az övéire!
Meg aztán ott van ám a katolikus pap, megnyugodhat a gróf úr.
Zrínyi sosem beszélt róla, de szerette volna, ha Miklós és Péter nem
ismerkednek meg a reformáció most már általa is károsnak ítélt
tanaival.
Aznap éjjel nem sokat pihent, és kora hajnalban már az újabb
ütközetre készült.
– Látod-e, Jakab, ezt a míves kardot? A legjobb perzsa műhelyek
egyikében kalapálták – vonta ki hüvelyéből a számára becses
fegyvert. – Ezzel a vassal ma fejeket vágok!
– Protestáns fejeket – egészítette ki Jakab, aztán rögvest be is fogta
a száját, hiszen Zrínyivel együtt tért vissza maga is a katolikus útra.
Nagy csatára készültek aznap, de a seregek jobbára csak
kerülgették egymást, ami a másféle harcmodorhoz szokott Zrínyit
végzetesen feldühítette. Wallenstein tábornokot szidta, aki szerinte
megint csak halogatta a csatát, és ha úgy látta jónak, máris
visszavonult, míg ő sokkal inkább fergeteges támadásra vezényelte
volna a katonákat.
Az ezredében a magyar és horvát vitézek sziklakeményen
verekedtek, ha hagyták őket, és a könnyűlovas egység az egyik
legfegyelmezettebbnek bizonyult a császári hadban.
György úr összevonta az ezredet, hogy szemlét tartson, és hallotta,
miként morgolódnak az elégedetlen vitézek.
– Emberek! – pillantott végig a sorokon. – Tudjátok, mi a
véleményem! De ennek a seregnek van felelős tábornoka, tehát a
szátokat befogjátok! Ha szólni kell valamiért, ami nem tetszik, hát azt
magam teszem meg, de senki széthúzást ne szítson, mert
megcsapatom!
Egyként jelezték, hogy értik a szavait, és ehhez tartják magukat.
Zrínyi pedig úgy érezte, ilyen katonákkal megrohamozná még a
pokol legmélyebb bugyrait is.
Már senki nem számított aznap nagyobb csetepatéra, de akkor a
távolban feltűnt egy ellenséges osztag. Ők is észrevették a báni
könnyűlovasokat, hiszen a zászló fennen lobogott, ezért jobbnak
látták, ha kitérnek az útból.
– Gróf úr! Látja, ott, azokat? – szűrte a foga között Mihajlo Kranjeć,
egy tengermelléki legény. – Mit szól hozzá, gróf úr? Ha esetleg…
Zrínyi összehúzott szemmel figyelte a vonuló ellent, és egyszeriben
elhatalmasodott benne a vadászszenvedély.
– Uram! – csatlakozott Mihajlóhoz egy Cserenkó Pál nevű magyar,
akinek valamikor a szigetvári Zrínyinél szolgált az egyik őse, Ferenc.
– Azt gondolom, nincs érvényben fegyvernyugvás. Ha tehát a gróf úr
most azt mondja nekünk…
Zrínyi egy kézmozdulattal elhallgattatta.
– Hányan lehetnek?
– Nem gyanítok többet száznál – felelte Mihajlo. – Elkalapálhatnánk
őket, nagyságos uram. Rövid úton végeznénk.
Akkor már minden katona jól látta Zrínyi arcán, hogy az így elhintett
mag jó talajra hullt.
– Két század, a harmadik és a negyedik készüljön! Megvárjuk, míg
eltakarja őket az erdő. Hadd higgyék, hogy nem érdeklődünk utánuk.
A kétszáz lovas vitéz ugrásra készen várta a parancsot. Amikor
Zrínyi jelt adott, meglódultak, mégpedig két irányba, s rögvest
hosszú vágtában.
A haditerv egyszerű volt: ollóba fogják az ellenséget, aztán
megmutatják neki, milyen katonák teremnek a Mura és a Száva
vidékén.
Fergeteges rohammal rontottak az ellenre, amely igencsak
meglepődött, és alig volt képes összeszedni magát. Csak arra futotta
a kurázsiból, hogy valamilyen szánalomra méltó szervezettséget
mutatva menekülőre fogja.
Zrínyi, ahogy mindig tette, most sem rejtőzött az emberei mögé. A
báni lobogó ott repült az első sorban, mellette pedig a Zrínyi-
családé, a két fekete sasszárnnyal és a bástyatoronnyal.
A vitézek aprították az ellent derekasan. Akit utolértek, az többnyire
visszafordult, ám nem azért, hogy szembeszálljon, inkább csak
kegyelemért könyörögjön.
– Aki megadja magát, szálljon le a nyeregből, és széttárt karral
térdepeljen a földre! – parancsolta a bán. – Az legyen fogollyá!
De nem mindenki akart szégyenszemre fogollyá válni. Zrínyi
emberei felfedeztek egy tisztet, aki sebesen iszkolt, harcosait
sorsukra hagyva, s még a lobogóját is elrejtette, hogy feltűnést ne
keltsen, de elárulta a fényes, tollforgós sisakja.
Zrínyi bán nem állhatta az efféle gyáva viselkedést, és a csatatérről
való szökést. Azonnal utánaeredt, oly sebes vágtára sarkallva harci
ménjét, hogy az emberei alig követhették.
– A tiszt az enyém! – dörögte. – Senki hozzá nem nyúlhat!
A tiszt váratlanul szembefordult és lándzsával szúrt Zrínyi György
felé, de ő kitért a szúrás útjából, és a következő próbálkozásnál a
hosszú nyelű harci csákánnyal akkorát vágott a lándzsa nyelére,
hogy annak hegye a fagyos földbe fúródott. A tiszt nem akarta, hogy
a lendület kivesse a nyeregből, így inkább eleresztette a fegyvert.
Körülpillantott, de akkor már egyetlen embere sem volt a közelében.
– A foglyom vagy, nyavalyás! – dörögte felé Zrínyi, majd elhajította a
csákányt, s kivonta a perzsa kardot.
– Inkább párbajozom veled! – hangzott a német nyelvű felelet, és a
tiszt máris felvillantotta a kardját. A lovak eltávolodtak, félkört írtak le,
aztán lendületet vettek az összecsapáshoz.
Zrínyi védte a tiszt veszélyes, oldalazó csapását, aztán a vállába
szúrt. Amaz felüvöltött, de a perzsa acél abban a pillanatban a
derekába mart, majd még egyszer is.
Zrínyi hozzákapott, hogy le ne forduljon a lóról.
– Bevégeztetett, gróf úr! – rikkantotta Cserenko Pál. – Meghótt!
Fölakadt a szeme!
– Tudom – sziszegte Zrínyi, aztán leverte a sisakot a nyeregben
oldalvást billent tiszt fejéről, majd belemarkolt a hajába, és a kard
egyetlen csapásával elválasztotta a fejet a törzstől. Az ütőérből még
bugyogott a vér, és a bán hagyta a testet alázuhanni.
– Mi legyen vele, uram? Tiszt volt mégis… – tudakolta egy vitéz, és
Zrínyi azt felelte, két fogolynak parancsolják meg, hogy vigyék a
táborukba, vagy temessék el.
– Amit nála találtok, az a tietek! Osszátok el tisztességesen! –
hagyta meg az embereinek, és a fejet markolva parancsot adott a
visszafordulásra.
A táborig maga cipelte a tiszt vértől csepegő, tágra nyitott szemű,
tátott szájú fejét a hajánál fogva. Az idegen tisztek és katonák
megbámulták, amint lépésben, ráérősen végiglovagolt közöttük.
Egyenest Wallensteinhez léptetett, és felmutatta a fejet a
tábornagynak.
– Így kell ezt! – kiáltotta, hogy minden jelenlévő jól hallja. – Így kell a
mi felséges urunk ellenségeit üldözni, nem úgy, hogy félreállunk
előlük, és halogatjuk az összecsapást, netán még vissza is
vonulunk, ha kell, ha nem!
Ezeket a mondatokat mindenki értette, és azt is, hogy pontosan mire
vonatkoznak.
A német és cseh császári tisztek megütközve, ellenszenvvel
pillantottak Zrínyire. Szívesen megvárták volna a pillanatot, amikor a
renitens bánt, aki szerintük csak egy nyavalyás horvát–magyar
származék, végre a helyére teszi a tábornagy.
Wallenstein is azonnal megértette a nyílt kritikát, de megpróbált
higgadt maradni.
– Szép. Fogadja gratulációmat. Üdvözlöm a cselekedetet, Zrínyi gróf
úr – mondta, és közelebb lépett. – De… uram! Mit számít ez az
egyetlen fő? Láttam én már több levágottat is.
Zrínyi arca elszürkült.
– No persze. Talán többet láttál – dörmögte jól hallhatóan, aztán már
nem állhatta meg, hogy ki ne mondja: – De többet nem vágtál!
Ha eddig paprikás volt a viszony a bán és a tábornagy között,
mostantól kifejezetten elmérgesedett. De Zrínyi túlságosan jó katona
volt ahhoz, hogy Wallenstein megszabaduljon tőle.
A tábornagy azt is pontosan tudta, hogy egy ilyen vitézt, aki egész
életében a törökkel verekedett, s ezt tette már az ükapja is,
képtelenség megzabolázni, legfeljebb ha nyílt színen a fejét véteti a
parancsnoki tisztelet durva aláásása miatt.
Majd vetett egy pillantást Zrínyi embereire, és rögtön megállapította:
nem hagynák a bánjukat, és olyan vérfürdőt rendeznének a táborban
a fiatal gróf védelmében, amit ő le sem állíthatna, ha egyáltalán
túlélné.
Zrínyi György bán pedig esküjéhez híven december közepéig
szolgálta a császárt.
1626. Szent Jakab (július) hava. Ozalj vára
A Kupa a nagy nyári felhőszakadások után sisteregve, őrült
módjára rohant, és a vár őrsége hallhatta, hogy recsegveropogva
miként dőlnek a folyóba a fák, mert a gyökerek közül kimosta a
földet az ár.
A délnek néző bástyáról két vitéz figyelte az utat, mert aki a
várat közelítette, a folyó bal partjáról most ugyan át nem kelhetett.
Az ár elmosta a gázlókat, a gerendákból rótt tutajokat pedig a
révészek helyezték biztonságba a jobb időkre. Ahol a Kupa kiöntött,
ott az ár levonulta után az emberek kézzel, kosarakkal, gereblyékkel
gyűjtötték össze a fickándozó halakat a vadvízből, ami néhány hét
múltán már tocsogóvá apadt, a gémek és a gólyák nagy örömére.
 Az egyik vitéz tenyeréből ellenzőt formált a szeme elé, aztán
határozottan állította, hogy idegenek jönnek az úton.
– Egy lovat látok, rajta málha, és úgy nézem, mintha asszony ülne a
hátán… A férfi meg gyalogszerrel vezeti a lovat.
A társa azonban még csak hangyányi alakokat látott a távolban. Arra
gondolt, míg nem érnek közelebb, nem jelenti meg az intézőnek.
A szekérút egy helyütt a zúgó folyót erősen közelítette, s a víz
csaknem egy szinten rohant a keréknyomokkal. Most már
mindketten jól látták az érkezőket. A lovat alaposan felmálházták, és
a férfi láthatóan alig botorkált a kimerültségtől.
Ebben a pillanatban a folyóparton megingott egy termetes, vaskos
törzsű fa, majd két másikat magával sodorva a Kupába hanyatlott,
feltépve a szekérutat.
A ló hőkölt és szívet tépően nyerített, amint megmozdult alatta a
föld, aztán a hátulsó lábai lecsúsztak az üregbe, amibe azonnal
becsapott a sárgán hömpölygő víz.
A fiatal vitéz lekiáltott a várudvarra:
– Embereeek! Valaki lovastól a Kupába esett! Innen két
puskalövésre!
Nosza, kidübörgött vagy fél tucat vitéz a felvonóhídon, le a várhegyet
kerülő útra, és vágtattak a bajba jutottakért. Pányva mindegyiknél, és
hajszolták a lovakat istenesen.
– Ide! Ideeee! – hallották a kiáltást a folyó mellől, miközben újabb
földdarabokat harapott le a Kupa a partból, s továbbgörgette a belé
zuhant, koronás törzseket. – Itt vagyunk, emberek! Ideeee!
A fiatal férfi mellig a zavaros, mocskos vízben egyik kezével a
gyökerekbe kapaszkodott, a másikkal pedig egy asszonyt tartott, akit
felemelt az ár, de igyekezett a hátán maradni. A lovat és a málhát
már nem látták sehol.
– A fiamat mentsétek! – hörögte a fiatal férfi. – A kisfiamat!
A gyereket először észre sem vették, mert az asszony a melléhez
szorítva tartotta, ezért nem tudott két kézzel kapaszkodni az urába.
Pányvák repültek a leszakadt partról, és egy vitéz az asszonyhoz
úszott, hogy a derekára kösse az egyiket, miközben magát is
majdnem besodorta a Kupa a gyökerek gyilkos csapdájába.
Amikor már mindenki biztonságba került, az asszony felzokogott és
az urához bújt.
– Most már minden rendben van – vigasztalta a várbéliek egyike. –
Nézd, a fiacskádnak semmi baja. Életben vagytok, azt a szegény
lovat meg csak megtaláljuk valahol a málhával…
– A várba igyekeztek? – kérdezték a férfit, aki vacogott átázott
öltözékében, és a csizmájából öntötte ki épp a vizet.
– Oda – felelte, és csapzott haját egy rándítással eligazgatta a
szeméből. – Azt mondjátok, megvan-e még az özvegy Vajdičné. Él-
e? Jól van-e?
A vitézek egymásra pillantottak, és az egyik azt mondta:
– Hát, a Török Boriska… Most már Isten nyugossza békében.
Harmadik esztendeje ment át az angyalokhoz. A rokona vagy?
A fiatal férfi mélyet sóhajtott, s amikor az égnek emelte a szemét,
mindnyájan látták, hogy könnycsepp gördül le az arcán.
– Én vagyok a fia – mondta csendben, és a vitézek egymásra
pillantottak. Egyikük megragadta a vállát:
– Illés? Te lennél? – nézett az arcába, és megismételte: – Te vagy
az, cimbora?
– Te pedig a Birkás Lackó vagy, igaz? – felelte Vajdič Illés. – Kilenc
esztendeje, hogy… Mondjátok meg az intéző úrnak, hogy
megjöttem, vegyen lajstromba! Megszöktem a töröktől, családostól.
Harmadszorra sikerült, de végre itthon vagyunk. Isten jó!
– Hát akkor… Insallah! – csapott Illés vállára kitörő örömében Birkás
Lackó. – De, ugye, nem tértél át Mahomet hitére?
Illés neveket kérdezgetett: hol van Rosta Gergely, Joszip,
Matvejko… És Zrínyi gróf valóban odafönt háborúzik-e északon,
amint a töröknél hallotta?
Akkor még mindenre megfeleltek a többiek, aztán úgy alakult, hogy
kezdtek tartani Vajdič Illéstől. Valaki kitalálta, hogy kilenc év
fogságban mégis nagy idő, ami alatt egy horvátból vagy magyarból
akár török is válhat. Illés kém is lehet, akit a török küldött vissza…
A párnak és a csecsemőnek nem sokáig volt maradása Ozaljban, de
a segítségükre sietett nemes Križanić Gáspár, a közeli Ribnikből, aki
a következő esztendőben szállást és megélhetést adott nekik a
maga házában.
Vajdič Illés alig értette, mi történt Ozaljban a régiekkel, hiszen
egészen más fogadtatásra számított. Csak azt tudta, hogy az
emberek gondolataiba képtelenség belelátni.
1627. Az év első napjai Németújvárban
A magányos, magas hegyen álló várkastélyhoz vezető meredek
úton lovasok kapaszkodtak, s nem kellett hozzá jó szem, hogy az
őrök lássák: vezetékre vett tartalék lovakkal, messziről érkeztek.
Botladozva, száron vezették a fáradt jószágot a jeges úton,
aztán a kapu melletti fészerben a szolgák gondjaira bízták.
A várnagy azonnal egy legényt szalajtott özvegy Batthyánynéhoz.
A kopogásra egy szolgálóleány nyitott ajtót, aki a kandallóban izzó
hasábokat rendezgette éppen.
– Mi történt, János? – pillantott Éva asszony az éppen bontogatott
levelei felett a szolgára. – Kik jöttek? Újabb posta? Az ablakból
láttam…
– Nagyságos báróné, kérem – nyelt nagyot a legény –, a várnagy úr
azt parancsolta, elébb tudakoljam meg, merre vannak a kis Zrínyi
ifiurak, és csak aztán nyissam ki a számat… Mert tán nem
szabadna… éppen előttük elmondanom, hogy…
Batthyányné lassan emelkedett a székéből, és megérintette a
mélylila, sujtásos brokátmelles alatt a kis ezüst feszületet, amit
mindig a bőrén érzett, és az arca hirtelen komolyra váltott.
– Jól láttam, hogy fekete szalagot viseltek az érkezők, de még a
lovak kötőfékén is az lobogott?
– Igen, nagyságos asszony – felelte János. – Meg a lobogóra is
fekete pántlikát kötöttek, de még idejében eldugták a málha alá, az
alsó kapunál… Tudja, a gyerekek miatt. Nagyságos báróné, kérem!
Azt mondta a várnagy úr, hogy…
– … hogy Zrínyi György… – temette arcát a tenyerébe Éva asszony.
– Jézusmária! Szent József, most segíts!
– György gróf úr megpihent az Úrban – mondta János lehorgasztott
fejjel. – A hírhozó szerint karácsony ünnepe után egynéhány nappal.
– Csatában? Fegyvertől? – rázta meg a szolgát a báróné, aki csak a
vállát vonogatta: honnan tudhatná azt ő, hiszen csak a kaputól
szalajtották.
Éva báróné a vállára kanyarította a sarkáig érő, ezüstös rókabundát
és a hírhozók elé indult. Útközben megparancsolta, kísérjék az
érkezőket a tanácskozó terembe, ahol a néhai Ferenc úr, a férje
tartotta a fontos megbeszéléseket.
A vékonyka, fiatal szolgálóleány azonnal ugrott, hogy felszítsa a
terem kandallójában pislákoló zsarátot, egy másik pedig rohant a
konyhára, amit a lakóépület alatt félig a földbe süllyesztettek, akár
egy pincét, mert Éva asszonynál senki nem szomjazhatott,
éhezhetett.
Egy fiatal katolikus pap lépett a tanácsterembe, s őt kísérte a
betegágyból felgyógyult, Zrínyi György után a Felvidékre vágtatott,
szélcserzett arcú, szikár Rosta Gergely. Harmadiknak egy
csáktornyai vitéz, Vaszilko lépett be, s meghajolt.
– Áldás a házra, nemzetes asszony – hajtotta meg a fejét a pap,
aztán a nevét is megmondta, és azt, hogy Pázmány Péter érsek
pozsonyi kúriájából érkezett. – Reméltem, hogy egyszer
megláthatom az ön várkastélyát, de nem ilyen gyászos körülmények
közt. Meg aztán nem is tudtam, hol találom majd a
nagyságos bárónét, itt-e, vagy Dobrán26…
Rosta Gergely és Vaszilko a háttérben feszengett. Nem tudták,
joguk van-e jelen lenni, ám Éva asszony a felvilágosulás eszméi
mellett a humanista gondolkodást is komolyan vette. Az ő számára
legfeljebb a birtok lajstromában létezett külön nemes és jobbágy.
– Üljenek le kelmetek is! – mutatott a vaskos tölgyasztal körüli
székekre, melyekre – tudván, hogy azokon nem mindennapi
uraságok foglaltak helyet – megilletődve telepedett a két végvári
vitéz. – Ha megbocsátanak, a fiamért küldetek.
De Batthyány Ádám szinte abban a minutumban be is toppant.
A szolgálók friss, meleg kenyeret, sültet és bort hoztak, s helyezték
nagy figyelemmel, ezüsttálcán az asztal közepére. Rosta és Vaszilko
kivonták evőkésüket a tokból, de félénk mozdulatokkal nyúltak a
tálhoz.
A leányzó Éva asszony egyetlen apró kézmozdulatára kisurrant
a mellékajtón.
– Egyenek, bőséggel! – bíztatta vendégeit a báróné. – Csak bátran,
Gergely! És mondják el, miként esett György úr halála.
Rosta felpillantott, és azt dörmögte, nem tudja, hogyan fogjon bele,
de a fiatal pap rosszalló pillantást vetett rá, jelezvén, hogy ez inkább
az ő dolga, hiszen magasabb lajtorján áll az egyszerű végvári
vitéznél.
– A betegség, a ragály – felelte az atya. – Gyengélkedett sok napon
át. Vitézül verekedett, asszonyom, a gyalázatos kálvinistákat ütve…
Bocsánat, elnézését kérem – eszmélt hirtelen, mert ennél jobban
meg sem sérthette volna a protestáns vendéglátóját.
El is vörösödött a pap – mert meghallotta, amint Vaszilko csöndben
horvátul megjegyezte: te bárdolatlan birka –, de a báróné
rezzenéstelen arccal nézett rá, mint aki azonnal ki is zavarta a
füléből a véletlenül kiejtett, de kétségtelenül felelőtlen szavakat.
– Harcolt a gróf úr, mindent beleadott – folytatta árnyaltabban a pap,
aki már nem tudta leplezni a zavarát. – De hát a csaták, a temetetlen
holtak, a ragály, a rossz víz legyűrte a gróf urat, sok más jóravaló
tiszttel és vitézzel együtt, nemzetes asszony. Pázmány érsek úr
megsiratta, és az utolsó pillanatban még meggyóntatta.
– Nekem egy alkalommal azt mondta – jegyezte meg halkan a
báróné –, ha Isten szereti őt valamennyire, hát nem ilyen halált ad
neki. Fegyvertől akart elesni, ahogy vitézhez, vezérhez illő. Úgy
érdemelte volna. Azt tartotta, kiváltság egy vitéz ellenség kezéből a
halált elvenni, főként, ha előtte mindent megtett a győzelemért.
Ugye, te is így véled, Gergely? – pillantott Rosta felé, aki zavarában
a húsos tálcát bámulta, de felelt is rögtön:
– Így, nagyságos báróné. Verekedett, akár egy oroszlán. Ahogy a
nagyságos báróné férjeura is – Isten nyugossza! – a törökkel.
– Hoztam egy írást a bárónénak – folytatta a pap. – Pázmány érsek
úr bízta rám.
Éva asszony kibontotta a vaskos, merített papírra írt,
összehajtogatott levelet, és az ablak mellett olvasni kezdte Pázmány
cirkalmas, latin sorait.
Az érsek emlékeztette a bárónét, hogy tavaly februárban, mikor
hadba vonult, Zrínyi György az ő gondjaira bízta a fiait. De amikor
beteg lett, már végrendelkezett is, mégpedig Karácsony havának
tizennegyedik napján.
A báróné kétszer is elolvasta Pázmány írását, ami tulajdonképpen
Zrínyi György végrendeletét foglalta össze. Aztán nem szólt semmit,
csak betette a levelet az intarziás szekreter egyik fiókjába.
A pap még elmondta, amit Pázmány üzent, s aminek abban állt a
veleje, hogy a Zrínyi-árvákat sérelem nem érheti neveltetésük vagy
vagyonuk oldaláról, és az érsek szeretné, ha Éva asszony továbbra
is gondot fordítana rájuk.
A báróné később a lakosztálya melletti, zöld kárpitos szobába
szólította Rosta Gergelyt. Bizalmas és fontos beszélgetések
alkalmával használták ezt a helyiséget, mert csak egyetlen ajtaja és
ablaka volt, és kihallgatni nem lehetett.
– Rossz bőrben látlak, Gergely. Azt gondolom, túl korán lábra álltál
tavasszal. És hallom, hogy sípol a tüdőd. Adjak rá írt?
Rosta ismerte az asszony jóindulatát, s hogy ugyanúgy gyógyított
minden embert, nem nézve sosem, hogy gazdag-e vagy szegény,
mégis zavarba jött.
– Mennem kellett, nagyságos asszonyom. Nem hagyhattam a gróf
urat magában. Tudja, előtte is mindig engem hívatott, amikor valamit
igazán jól nyélbe kellett ütni. Meg aztán…
– Mellébeszélsz, jó Gergő! – fojtotta a vitézbe a szót a báróné szelíd
hangon. – Adok majd neked orvosságot, írt a mellyedre és a
tüdődre. Hanem lenne valami, amit inkább tőled hallanék.
Rosta meghajolt, és rekedten azt mondta, rendelkezzék vele a
nagyságos asszony.
Batthyányné halk szavakkal kezdte:
– Ez a katolikus pap, hallom, holnapután indul vissza Pozsonyba.
Kap tőlem kíséretet, ahogy azt az érsek úr kérte a levélben.
Imádkozzunk, hogy förgeteg ne hátráltassa, hó most már több ne
essen, így is jutott a télre elég. Azért hívattalak, mert ismerlek,
Gergő. Tudom, hogy igazat beszélsz, mindig és mindenben.
Az özvegy a cserépkályha mellé hívta Rosta Gergelyt, és
megengedte, hogy helyet foglaljon a dúsan faragott, díszesen
kárpitozott, alacsony széken.
– Látom, jobban ízlik neked a nyereg, mint ezek a cicomázott
bútorok – jegyezte meg közvetlen hangon, és a vitéz zavartan
köhintett. – Az igazat akarom hallani! A csatákról beszélj!
– A csaták… hm… – köszörülte meg a torkát Rosta – nem igazán
voltak kemények. Az én uram… Isten nyugtassa mindörökké…
verekedett Dessaunál, a németek földjén, Szent György havában.
Megbocsásson, ha arról beszélek, hogy ott megverték a kálvinista
hadat…
– Folytasd csak, Gergely! – intett az asszony, figyelmesen hallgatva
a vitéz minden szavát.
– Kegyelmes báróné… aztán a Felvidékre vonulván az én uram meg
az ezrede a parancs szerint összecsapott Bethlen Gáborral.
– Isten majd ítél ez ügyben – jegyezte meg az özvegy. – Igazságos
bírája lészen katolikusnak és kálvinistának. Tovább, Gergely!
Folytasd!
A vitéz bólintott.
– Nagyságos asszonyom, a gróf úr… valahogy azért… elviselte,
hogy Bethlen és a császárunk Pozsonyban, Karácsony havának
huszadik napján békét kötött…
– Elviselte? – kérdezte Éva asszony. – Úgy mondod, hogy elviselte?
Mert nehezére esett lenyelnie a békekötést?
– ’Iszen ő katona volt, nagyságos asszony! Az ilyennek az élete a
harc. Mennyit veszekedett Wallenstein tábornaggyal! És hát… erről
is akartam volna szólni a nagyságos asszonynak.
Batthyányné a fejét rázta és összehúzott szemmel figyelte a vitézt.
– Nem értelek pontosan. Honnan tudhattál te arról, Gergely, miként
történtek azok az állítólagos viták?
Rosta mélyet szusszant.
– Nagyságos asszony, én csak egy tanulatlan katona vagyok,
ugyebár… De az uram kedvelt engem, és… hát velem megosztotta,
mi zargatta, amikor dúlva-fúlva visszajött a tiszti gyűlésekről. Még ha
csak viták lettek volna, nagyságos báróné! De ön is tudja, hogy az
én uram a lagymatag szócséplésekre mindig csak legyintett. Ha nem
vághatott oda az asztalra, inkább elment onnan, és nem is érdekelte
tovább. Ő azonban veszekedett a tábornaggyal, ráadásul a többi
tiszt füle hallatára.
– Dicséretes bátorság, reá vall. Másfelől azonban felelőtlenség. Ezt
egyetlen hadvezér meg nem engedi – jegyezte meg az asszony.
– Ő megtette mégis – folytatta Rosta. – Amikor azt mondják, hogy
elvitte az uramat a ragály… meg a víz, amit nem ihatott volna meg
ember, mert abba is befészkelődött a kórság… És a temetetlen
holtak kipárolgása… Nem hiszem én a ragályt, nagyságos báróné!
– Hanem? Mit hiszel akkor? És mire alapozod?
– Az uram azt mondta nekem, hogy figyeljünk mindenkire, mert nem
bízik Wallensteinben, mert az mindenre kapható. Az uram attól is
tartott, hogy meglepik álmában.
– Orgyilkostól tartott? Éppen György? – kételkedett Éva asszony. –
Hiszen ő soha, semmitől nem félt!
– Most sem, csak számításba vette. Azt hiszem, mégis másként
történt a halála, nagyságos asszony, kérem. Azt gondolom,
megmérgezték. És tudja, miért hiszem így? Mert az uram nekem azt
mondta, már amikor az ágyból felkelni sem tudott, hogy a nagyságos
asszony közelében semmitől sem tartana, mert ön kiszedné belőle a
mérget.
– Megmérgezték volna, azt állítod? – ragadta meg a vitéz vállát az
asszony. – Tudod, hogy ez igen súlyos vád?
– Elismerem, hogy az – bólintott határozottan Rosta, és felszegett
fejjel folytatta. – Maga az uram mondta, hogy a vacsorán
Wallensteinnél retket evett. Mérgezett volt az a retek, nagyságos
asszony!
– Ez nem biztos!
– De én hiszem, hogy az volt! – védte a maga igazát Rosta. – A
tábornagy meg akart szabadulni az uramtól, mert senki nem merte
neki olyan nyíltan megmondani, hogy nem ért a hadviseléshez.
Legalábbis úgy nem, mint a gróf úr értett.
A báróné elsétált az ablakig.
Odakint megint eleredt a hó, és nagy pelyhekben, lassan
aláereszkedve eltakarta az alant szaladó utakat.
– Nagyságos asszony, kérem… Mi lesz most a kis úrfikkal? – törte
meg a csendet Rosta. – Mert én is megígértem az uramnak, hogy a
fiainak vitézzé neveléséről meg nem feledkezem.
Batthyányné csendben azt felelte:
– György úr őfelsége pártfogására bízta a gyermekeket, ezt
olvastam Pázmány érsek levelében. Azt kívánta, hogy a római
katolikus vallás szerint, őfelsége elgondolása alapján történjék
minden. Az érsek úr azt írta, nemsokára kapok majd egy levelet
Bécsből. Esetleg kettőt. György úr császár- és királyhűségre kívánja
neveltetni a fiúkat, ezért legfőbb gyámjuk maga II. Ferdinánd. A
főgyám pedig Pázmány érsek úr, ha valami nem
változik. Őfelsége gyámi tanácsot27nevez ki ez ügyben. A sok nevet
nem tiszted, hogy megjegyezd. Hanem azért egyet mégis:
a Zrínyi birtok jószágigazgatójának28, Batthyány Ferencnek29
kötelessége lesz érvényt szerezni a gyámi tanács intézkedéseinek.
– Ez azt jelenti, nagyságos báróné, hogy…
– Hogy részt vehetsz az úrfiak vitézi nevelésében, de csak akkor, ha
erre megkapod a tanács engedélyét.
Rosta komor képpel bólintott:
– Igenis, nagyságos asszony. Megértettem. És ön? Már úgy
értem, hogy gyámként…
– Nem hinném, hogy benne leszek a tanácsban – szögezte le a
báróné, és Rosta Gergely elképedt:
– De hiszen most is ön neveli az úrfiakat!
– Nem vagyok katolikus, így nem lehetek a tanácsnak tagja,
Gergely! Ejh, de nehéz a fejed! Erre nem gondoltál?
Rosta elrestellte magát.
– Bocsásson meg, én igazán nem hittem volna… Hogy éppen önt
nem… Akkor a tanács elviszi innen az úrfiakat?
– Majd bizonnyal el – sóhajtott Éva asszony. – Igen, így lesz, semmi
kétség. De nem holnap. Azt gondolom, a temetésig nálam
maradnak.
Rosta hümmögött: az még soká lesz.
– És, nagyságos asszonyom, az úrfiaknak ki mondja meg, hogy az
édesapjuk…
– Én. De téged ismernek és szeretnek, Gergely. Örülnek majd, hogy
láthatnak. Maradj mellettem, mert így nekem is könnyebb lesz!
Azonnal bekéretem őket…
Rosta Gergely, amilyen rettenthetetlennek mutatkozott, ha harcról,
portyáról, vállalkozásról volt szó, most az egyik lábáról a másikra állt
zavarában. Két gyermekkel kell tudatni, hogy az édesanyjuk után
most már az apjukat is elveszítették…
De mégis szerencsésebbnek találta, ha ő, és nem más lesz jelen a
gyászhír bejelentésénél.
Ő tanította a gyermekeket megülni a lovat, az első, könnyű kis íjat a
tompa hegyű vesszővel maga adta a kezükbe, s mesélt nekik
számtalan történetet a csáktornyai és az ozalji falak tövében
üldögélve a régi csatákról, a gaz törökről, a sátáni tatárról…
És a harcok értelméről, mert mindig azt volt a legnehezebb
elmagyarázni. Rosta is úgy gondolta, emberpróbáló feladat lesz a
fejükbe plántálni, de tévedett. Az úrfiakban igazi Zrínyi-vér csordult.
A cselédek és szolgák szedték a lábukat, hogy előkerítsék Miklós és
Péter úrfit, akik csak a vár falain belül mozoghattak szabadon,
annyira féltette őket Éva asszony az árulóktól, akik bármikor a
kanizsai pasa megbízottainak kezére játszhatták a fiúkat. Fejedelmi
nyereséget jelenhetett az ilyen zsákmány.
Pedig, ahogy nődögéltek, egyre nehezebben tudták kordában tartani
őket. Mintha soha, semmitől nem rettentek volna, s tudván, hogy
nem kaphatnak akkora büntetést, mint az egyszerű, várbéli gyerekek
– pontosabban semmilyent sem –, egyre-másra ki is használták
kiváltságos helyzetüket.
Előfordult, hogy a két gyerkőcre a harangtoronyban leltek rá, amint a
messzeségbe bámultak. Onnan kitárulkozott a vidék a maga teljes
szépségében, a zöld ezer színében pompázó szőlők és legelők, a
nyári nap hevében aléltan tespedő rétek az árnyékban bóbiskoló
gulyákkal, meg a messze, délen és keleten kéklő, alacsony
hegyvonulatok, s nyugaton és északon a zord, havas tetejű hegyek.
Ezen a téli napon disznót öltek a konyhának, a várbéli gyerekek ott
bámészkodtak, s köztük a nyakig sáros, csatakos Péter és Miklós.
– Úrfiak! Nohát, már éppen ideje levetni ezt az átázott csizmát! –
tüsténkedett egy asszonyság, aki tyúkanyóként ügyelt a fiúkra. –
Meg aztán ráfér a mosás a ködmönre meg a nadrágra, tán még a
süvegre is! A malacok is tisztábbak, mint az úrfiak! Ejnye, no!
A mesterkélt kedvesség, a jókedv kimutatása igencsak nehezére
esett a termetes asszonyságnak, mert akkor már majd’ mindenki
tudta a gyászos hírt a várban. Ő is a szemét törölgette, mintha csak
a disznópörzsölés füstje csípné.
– Tiszta, száraz ruha, kéz és arcmosás, úrfiak, mert várja magukat a
báróné nagyságos asszony!
A szolga átöltöztette a legénykéket, mert azok már nem engedték,
hogy asszonyféle műveljen velük ily procedúrát, aztán kísérte őket a
báróné lakosztályába.
Amint Rosta Gergelyt megpillantották, a nyakába ugrottak.
– Gergő bátya! Meddig maradsz? Apánk hol van?
– Mesélsz sokat a háborúról?
– És lerajzolod nekünk a csatákat, mint otthon?
– Nem hoztál valami kincset, Gergő bá’?
Miklós nem véletlenül volt egy esztendővel idősebb Péternél. Ő
eszmélt elsőre.
– Gergő bátya, hol az apánk? – kérdezte másodjára, de már
egészen más hangon, és a szemében aggodalom ült. – Baj történt,
bátya?
– Hm… Hát azt… honnan veszi az úrfi, hogy történt? – makogta
zavarában a vitéz. – Mármint hogy…
– Látom az arcodon, és hallom a hangodon – felelte Miklós. – Ugye,
baj történt?
Éva asszony szemét elfutotta a könny, és Rosta Gergely is csak a
torkát köszörülte, mert a gombóc, amit érzett, nem mozdult benne.
A számtalan vihart és szörnyűséget megért vitéz az egyik gyerekről
a másikra pillantott, aztán az ajkába harapott, mert nem tudta, mivel
is kezdje, majd azt mondta:
– Az úrfiak… nohát, mennyit nőttek, mióta nem találkoztunk! Már
majdnem legények, igaz-e, nagyságos asszony…
De Miklóst, s most már Pétert sem tudta becsapni.
A két gyerek csak állt mozdulatlanul, az őszinte válaszra várva,
pillantásukat állhatatosan a vitézre függesztve.
A báróné most elébük lépett, és a vállukra tette a kezét.
– Már nem vagytok kicsik, és sok mindent megértetek. Büszke
vagyok rátok, amiért ilyen okosak vagytok. Gergely azért jött, hogy
elmondja, a mi Urunknak szándékában állt édesapátokat a maga
jobbjára ültetni. Azt gondolhatta, hogy nincs nála egyenesebb, jobb,
tisztességesebb és bátrabb vitéz ezen a földön, s mostantól nem
lesz a mennyekben sem. Ezért aztán…
Péter szemében már egy ideje gyűlt a pára, ami most kövér
könnycsepp formájában végiggördült a kerek gyermekarcon, le az
állára, aztán a zsinóros kis mente bársonya magába itta. Miklós
azonban csak nézte az asszonyt némán.
– Az édesapjuk üzent maguknak, úrfiak – folytatta Rosta. – Azt, hogy
neki most ugyan mennie kellett, mert az élet és a harc ilyen, de
mindig az úrfiakkal lesz. Éjjel és nappal, jóban és rosszban.
Egyengeti az úrfiak dolgát, életét, és ha jól figyelnek, itt belül –
mutatott a szívére – a hangját is meghallják. És azt is kívánta, hogy
ne szomorkodjanak, mert sok és fontos feladat vár magukra.
A gyermekek Éva asszonyra pillantottak. Túl sok volt még nekik
ennyi, s ha eljutott is a tudatukig, idő kellett, hogy letisztuljon.
– Mindig is az leszek nektek, aki eddig voltam – súgta Éva asszony,
és csókot nyomott a gyermekek arcára, aztán szorosan magához
vonta őket. Péter a szoknyája ráncai közé fúrta az arcát, és a vállát
máris rázta a zokogás.
– Az anyánk maradsz, ugye? – kérdezte Miklós csendben. – Ahogy
eddig?
– Ahogy eddig, kisfiam. Nem változik semmi – mondta sírással
küszködve a báróné. – Az égvilágon semmi. Hallgassatok rám, és
tegyük azt, amit ilyenkor mindenkinek tenni illendő.
– Szeretném látni az édesapámat – nézett az asszonyra Miklós. – Itt
van? Koporsóban fekszik?
Rosta a fiú mellé lépett:
– Pozsonyban van, úrfi. Ólomkoporsóban. Az érsek úr nagyon szép
misét mondott érette, és igen sokan voltak. Maga a felséges úr adott
parancsot, hogy magukat semmi baj ne érje. Meg aztán én is ott
leszek maguk mellett, úrfiak. Most már… mindig…
A báróné elkísérte a fiúkat imádkozni.
Péter nehezen nyugodott meg, a bárónénak – akit már régtől
anyjuknak szólítottak – az éjszaka közepéig mellette kellett
maradnia, míg végre belefáradt a sírásba és álomba merült.
De Miklós, aki alig ejtett könnyet, talán sokkal mélyebben gyászolt.
Gubbasztott a kandalló előtt, és a tűzbe bámult. Rosta Gergely
mellette ült a medvebőr szőnyegen, lábát maga alá húzva, amúgy
törökmódra, ahogy a tábortüzek mellett megszokta. Átvirrasztotta
Miklóssal az éjszakát.
Amikor hajnalodott, a gyerek arra kérte, másszon fel vele a toronyba.
Rosta nem értette. Miért éppen oda? Mit akar ott az úrfi?
De Miklós csak ennyit felelt:
– Te mondtad egyszer, hogy minden napfelkeltével egy másik idő
köszönt ránk, Gergő bátya. Gyere! Csak látni szeretném az új napot.
Rosta Gergely követte Miklóst a szűk és meredek falépcsőkön a
toronyba, ahova besüvített a dermesztő szél, amint az egyik
ablaktáblát megnyitották. A januári nap akkor emelkedett a délkeleti
égbolt alján, és rózsaszínre festette a havas vidéket.
Miklós hosszú haját a szél összekuszálta, mert levette a prémes
fövegét, mint a templomban.
Egyikük sem szólt, és a toronyban éjszakára megbújt, felriasztott
csókák lassan visszaültek a helyükre a kövek és gerendák közeibe.
Rosta akkor biztosra vette, hogy kis ura azon a kora reggelen végleg
maga mögött hagyta a gyermekkort.
– Ez bizonnyal így is lehet, Gergely – erősítette a báróné, amikor
másnap Rosta és Vaszilko indulásra készen álltak a várudvaron. –
Van, hogy az ember egyik napról a másikra egyszer csak felnő.
Igyekezz haza magad is! Mert míg távol voltál az urad mellett, az Úr
úgy intézte, hogy visszakapd, aki miatt annyi éven át magad
ostoroztad.
A vitéz először nem értette. A fiát elveszítette, de az nem az ő
hibájából történt…
Aztán fény gyűlt a fejében.
– Az Illés? Hát megjött végre? Épen, egészségben?
– Keresd meg Ribnikben, Gergely. Azt gondolom, igencsak elkél
neki a segítséged.
Rosta és Vaszilko nyeregbe kaptak, és szárra vették a két vezeték
lovat.
– Köszönöm, nagyságos asszony – csak ennyit tudott a kemény
vitéz szólni. – Ez nekem most nagyobb orvosság, mint amit a báróné
a tüdőmre adott. Isten megáldja érte!
Éva asszony, oldalán a két árvával addig nézett Rosta és Vaszilko
után, míg alakjuk el nem tűnt a lefelé vezető út hajlatában.
Rosta Gergely Csáktornyába érve csupán néhány napot töltött ott,
aztán máris mehetnékje támadt. Nem számított neki tél, fagy,
viharos szél, ami kiszedi az erőt az izmokból és az akaratot a
szívből, csak egyetlen célt látott maga előtt: Ribnik erősségébe kell
érnie.
Két ozalji és egy vrboveci vitéz is csatlakozott az útra, akik
mindnyájan hazafelé tartottak. Vitték a családnak azt a keveset, amit
a szolgálattal megszerezhettek, mert a végeken semmit nem
változott a várkatonák sanyarú helyzete.
Zrínyi György halálával mindenki elbizonytalanodott. A báni
tisztséget egyelőre a helytartóra, Patacsics Istvánra bízta a király, de
azt senki nem gondolta, hogy a Zrínyiekhez tartozó végek
ellátásában rózsás időszak következhet.
Rosta Gergely Ribnikben felkereste nemes Križanić Gáspárékat.
Zsuzsanna asszony egyik szolgálója nyitott ajtót a szerény kúriánál.
– Az Illést keresi? Hát honnan tudja azt kelmed, Rosta uram, hogy itt
van? – kérdezte a leányzó széles mosollyal. – Nohát, kerüljön
beljebb! Az úr nincs idehaza, mert a Juraj úrfi ügyében jár el
éppenséggel Zágrábban, tudja, az iskolák és egyebek… De
Zsuzsánna asszony magát mindig szívesen látja.
Rosta úgy váltogatta a horvát és a magyar beszédet, mintha ez
lenne a világ legtermészetesebb dolga. Még az is megesett, hogy
valamit magyarul kezdett, és horvátul fejezett be. Barátja, cimborája,
katonája – korábban még kedvese is! – mindkét táborban bőven
akadt, és a két nemzet közti kapcsokat a török veszedelem csak
még vaskosabbra, ellenállóbbra kovácsolta.
Zsuzsanna asszony mit sem törődve illemmel, bátyjaként ölelte
magához, és az asztalához ültette. Bort hozatott a szolgálóval meg
hajnalban sült kenyeret, mellé kolbászt, szalonnát.
– Élvezet látni, ahogy falsz, Gergő! – könyökölt az asztalra
Zsuzsanna asszony, és valóban örömmel leste, ahogy Rosta képe
kétoldalt kikerekedett, akár a hörcsögnek.
Aztán Zsuzsanna asszony arca elkomolyodott.
– Hallottuk, hogy te vitted meg a gyászhírt Batthyány bárónénak.
Szegény árvák, most már senkijük se maradt…
Rosta felpillantott, és tört egy darabot a kenyérből.
– Hát a báróné? Meg én? Senkik vagyunk? Meg maga is az urával,
Zsuzsánna? Hát mink itt maradunk nekik, amíg az Úristen jónak
látja. Meg aztán… inkább mink, mint néhány gróf meg báró. Nem így
van-e?
– Gáspár azt üzente Batthyány jószágigazgatónak, hogy miránk
mindig számíthat.
– Fölösleges volt – legyintett Rosta. – Tudja ő azt. Hát… finom a
kenyerük, Zsuzsánna asszony, meg a szalonna is. Mintha csak az
én Szlavicám készítette volna.
Elérzékenyült, ha az asszony eszébe jutott, mert csakis arra tudott
gondolni, hogy a maga két kezével temette el.
– Az ördög vigye, Zsuzsánna asszony, hogy őszülő fejjel itten
elpityeredek a szeme láttára – törölgette az arcát Rosta. – Hanem,
tudja-e, miért jöttem?
– Az Illés miatt – felelte rögtön az asszony. – Ez a leány, aki a kaput
nyitotta, sosem tudta befogni a száját. Mert amilyen kemény vitéz
vagy te, ha a török nyakába kell esni, olyannyira vajból van a szíved.
Zsuzsánna mindig is kedvelte Rostát, talán jobban is, mint illendő.
Hajdanában, egy mulatságon a vitéz táncba vitte, és az asszonyban
– annak ellenére, hogy a férjét tiszta szívvel imádta
– valami megmozdult akkor iránta. Azonban annyiban is maradt,
aztán szép lassan egyre inkább úgy érezte, hogy Rosta Gergely
lehetne akár a bátyja is.
Duruzsolt a kandallóban a tűz, pattogtak a szikrák, amint a
tölgyhasábokon egyre feljebb kúszott a láng, és a meleg betöltötte a
helyiséget, ahol csak egy asztal állt középen és magas támlájú
székek körötte, meg egy robusztus, sokfiókos szekreter a fal mellett.
A falon egy török szőnyeg ékeskedett, és Rosta bólintott, amikor az
asszony megsimogatta a díszes mintát: ő hozta nekik az egyik
portyáról, amiért nemes Križanić Gáspár egy jól nevelt csatamént
adott neki ajándékba.
A szolgáló kopogott, aztán bedugta a fejét az ajtón:
– Asszonyom, kérem, az Illés lent dolgozik az istállóban.
Fölhívassam-e?
– Ne! – emelkedett a székről Rosta. – Majd inkább én megyek…
Végighaladt a ház egyetlen folyosóján, aztán le a falépcsőkön az
udvarra. Az istálló a ház túloldalán állt, mert Zsuzsánna asszony
előre virágoskertet ültetett, és gondozgatta nagy szeretettel,
türelemmel.
Rosta megállt az istállóajtóban, és figyelte Illést, amint a villával
kihúzgálja a szalmát a lovak állásaiból. Az orrát megütötte az átható
kecskeszag: a lovak tüdejét gyógyította a bak erős, bűzös
kipárolgása, kiváltképp télidőn.
Egy cigány is tette odabent a dolgát. Dolgos ember volt, Zsuzsánna
asszony kedvelte, bár a törökre az Isten se tudta rázavarni, annyira
iszonyodott a fegyverektől, a verekedéstől.
Amikor Rostát megpillantotta, azonnal az üdvözlésére sietett.
– Hát megjött a vitéz úr? – hajolt földig, mert mindig, mindenki előtt
ezt tette. Tudatában volt annak, hogy mindenki más fölötte áll,
legyen az horvát vagy magyar, stájer vagy dalmát.
Csak az ozalji török foglyokkal szemben éreztette, hogy magát tartja
felsőbbrendűnek, bár inkább sajnálta azokat is.
– Mi van a lábával? – kérdezte Rosta, Illésre mutatva, aki még
mindig nem vette észre őt a nagy munkában. – Megsebesült?
A cigány hangtalan nevetésre húzta a száját.
– Hát az Ilija azóta bangó, hogy megjött Ribnikbe – mondta, cigány
szóval helyettesítve a sántát. – De nem sebesült, el sem tört neki.
Egyszerűen csak így szokta.
Rosta elcsodálkozott:
– Így szokta? Hát elment az esze, hogy a sántaságot szokásba
viszi?
Elindult Illés felé. Látta, hogy megemberesedett, szélesedett a válla,
izmos lett a nyaka… De hát minden lépésnél sántított.
Amikor mögé ért, a vállára tette a kezét, és Illés megtorpant a
munkában.
Megfordult, s először csak bámulta Rostát, aztán elejtette a villát és
amúgy férfiasan a nyakába borult.
– Gergő bá’!
Csak ennyit szólt, de ilyenkor nem is kívánkozik több. Álltak csak,
egymást ölelve, aztán Rosta eltolta magától Illést, de csak nézte,
vizslatta tetőtől talpig, mielőtt végre megszólalt.
– Aztán… miként kerültél vissza, te pokolra való?
– Szöktem, bátya – felelte Illés. – Mindig is tudtam, hogy keresel. A
töröknél sem marad semmi titokban. De a gazdám, egy Banja Luka-i
kádi megbízott bennem. A kedvéért még azt is eljátszottam, hogy
igazhitűvé lettem.
– És az lettél?
– Mondom, hogy csak eljátszottam, no! Ahogy a sántaságot is. Ha
nem mutatom, hogy sánta vagyok, elvisznek a janicsár neveldébe.
Így nem kellettem nekik – hahotázott Illés. – Aztán úgy rászoktam,
most meg nem tudom abbahagyni. Ha nem figyelek oda, máris…
Rosta hümmögött, aztán megjegyezte: látszik, hogy ő nevelte Illést.
– Minden áldott nap vártam rád, bátya – folytatta a fiatal férfi.
– Télen és nyáron. A kádi egyik albán szolgája elárulta, hogy a
portyákon valaki érdeklődött utánam a helybéliektől. Ez tartotta
bennem a reményt, Gergő bá’, meg aztán… egy szép dalmát fogoly
leány. Most már a feleségem, igaz, muszlim szokás szerint adtak
össze minket.
– Mit számít az, hogyan? – rándított a vállán Rosta. – Ha a
lelkedben megmaradtál kereszténynek… Hallottam, mi történt
veletek Ozaljban. Hogy nem bíztak bennetek.
– Nem haragudtam meg rájuk, elvégre mi sem bízunk a török
foglyokban – rándított a vállán Illés. – Jól ugyan nem esett, de a
gazdám gondoskodott rólunk. Gáspár úr jóvoltából lakhatunk itt.
Láthatod, bátyám, dolgozom én napestig, panasz nem lehet rám.
Már többször is a hasznomat vették az urak, mármint annak, hogy
megtanultam törökül.
– Az még máshol is jól jöhet, gyerek – mormogta Rosta. – Látni
akartalak, de ezzel még nem tudtam le a látogatásomat, mert el is
akarlak magammal vinni. Zsuzsánna nem örül majd, de megérti,
hogy magam mellé veszlek. Úgy látszik, a Zrínyi árvákkal is többet
kell törődnöm, így szeretné Batthyány báróné. A te tudásod, amit a
töröknél összeszedtél, nekik is jól jön. Majd ebben segítesz, és ha
valaki azt találná állítani, hogy kém vagy, annak együtt verjük be a
képét.
Illés két nap múlva elköszönt Križanićéktól. Zsuzsánna asszony
valóban pityergett, pedig csak Ozaljba költöztek. Amikor a hidegben
szánra ültek és Illés féltő szeretettel igazgatta a vaskos szőrméket,
hogy a felesége, Jelica, és az egyesztendős Marci fiúcskájuk
melegben utazhasson, Rosta Gergely úgy érezte, nem csak Illést, de
elveszett családját is meglelte.
1627. Szent Mihály (szeptember) havának ötödik napja. Szentilona,
Zrínyi György temetése
A csáktornyai várban egy tűt sem lehetett leejteni a bán
temetésének napján. Bécsből, Grazból, a zágrábi püspökségtől, a
varasdi és a dunántúli főkapitányságoktól mindenki ott volt, aki
becsülte Zrínyi Györgyöt. Megjelentek a gyámi tanács tagjai,
valamint Németújvárról Batthyány Ádám és Éva asszony. Az árvák
az évet eddig nála töltötték.
A fekete brokáttal bevont, súlyos ólomkoporsót négy paripa
vontatta kocsin szállították Pozsonyból Csáktornyába. A koporsót a
Zrínyi-család zászlajával is beborították, s ott ragyogott rajta György
úr sisakja és perzsa szablyája.
A szeptember eleji napsütés még óaranyba vonta a világot, és a
gyászmenet száraz utakon vonulhatott.
Ahogy Zrínyi György nagyapja, a szigetvári hős levágott,
bebalzsamozott fejének temetésekor is történt, a kocsi megállt
minden útba eső városban, ahol a gyászoló tömegek leróhatták
tiszteletüket a bán földi maradványai előtt.
A vár bástyáit, falait, kapuját fekete lepellel borították, és
gyászlobogókat feszített az élénk északi szél. A szolganép mind
feketében tette a dolgát, még a szakácsnők, a lovászok, a
kertészek is. A Szentilonára30 vezető utat végig lobogók
szegélyezték, s gyászruhás vitézek álltak fegyverrel sorfalat,
közöttük a közeli falvak lakossága várakozott némán, imádkozva.
Aztán a menet lassan elindult. A négy paripa homlokát fekete
csótár díszítette, és a kocsi mellett kétoldalt kivont karddal gyalogos
vitézek lépdeltek.
Díszőrség haladt a kocsi előtt és mögötte, és amikor
Csáktornyából elindultak, a vár mozsara hatalmasat dörrent. Hófehér
füst szállt a torkolatból, akárha lélek emelkedne az égbe.
A gyászruhás vitézek után a család következett és a rokonság.
Batthyányak, Frangepánok, Drugethek, Draskovicsok, Széchyek…
Elöl Éva asszony lépdelt, kétfelől az árvákkal, akiknek a kezét
szorította, mintha valóban az édesanyjuk lenne. Az eltelt hónapok
megedzették a fiúk szívét, ám ez a nap most mégis felszínre hozta a
bánatot és keserűséget.
Ahogy a menet haladt, a népek letérdepeltek, és imát rebegtek.
Néhány férfiember, aki valaha együtt verekedett György úrral vagy
az apjával, képtelen volt visszatartani kibuggyanó könnyeit.
A pálos kolostor Szent Ilonának szentelt kápolnája környékén a
Zrínyi-árvák és a gyászolók jól látták a közelmúlt építkezésének
nyomait: immáron – sajnálatosan – bővíteni kellett a sírboltot.
Míg a menetet és a gyászoló tömeget a helyszínen lassan
rendezték a papok és a gyászruhás vitézek, Éva asszony és a
gyermekek a megnyitott sírboltba indultak. A hatéves Péter és a
hétesztendős Miklós levették díszes fövegüket, és megilletődve
pillantottak körbe a hideg csendben. Amikor nagybátyjukat, Miklós
grófot két esztendeje ugyanitt örök nyugalomra helyezték, ők még
nem jöhettek be ide.
– Imádkozzunk, gyerekek! – súgta a báróné, és összekulcsolt
kezekkel néma imába fogott.
Aztán – mert hiszen a gyermek csak gyermek! – máris a látnivalók
kötötték le figyelmüket.
Éva asszony lehajolt és a fülükbe súgott.
– Ott nyugszik a Frangepán dédanyátok, Anna Katarina. Az a vörös
márvány szarkofág pedig a dédapátok fejét őrzi. A teste valahol a
régi Szigetvár várának falai mentén fekszik, ki találhatná meg… Ott,
abban a koporsóban aluszik György nagyapátok… Ott pedig Miklós
nagybátyátok… És ott az édesanyátok…
– Egyszer majd minket is… Majd mi is itt fogunk… – kérdezte
csendben Miklós, és Éva asszony megsimogatta a haját: ezen még
kár gondolkodni, mert az élet tán mégsem annyira kegyetlen.
A kripta csendjében Miklóst és Pétert megérintette egy sosem
tapasztalt érzés.
Talán csak az értelmük nyílt egyre szélesebbre, vagy elcsíptek egy
szófoszlányt abból a beszélgetésből, amit Éva asszony folytatott az
idős, beteges Sennyei István püspökkel. Arról is szót váltottak, hogy
néhány esztendő, aztán a két gyermek, felnövekedvén, megosztja
majd a gigászi birtokot egymás közt.
Éva asszony kiterelgette a fiúkat a napfényre. Hunyorogtak, és talán
kicsit meg is illetődtek a tömegtől, amely már nem fért be a kolostor
falai közé, így odakintre is jutott sok száz gyászoló.
Aztán a kocsiról átemelték a koporsót a Szent Mihály lovára, s
miután a báni vitézek díszőrsége kétoldalt felállt, felhangzottak az
énekek, a latin imádságok. A tömeg áhítattal hallgatott, s a pálos
szerzetes után megismételte a könyörgés utolsó szavait.
Miklóstól nem messze állt Rosta Gergely. Végvári vitézként sosem
volt gazdag, és egyetlen olyan öltözéke volt csupán, amelyben egy
dísztemetésen szégyenkezés nélkül megjelenhetett. Az idős harcos
Miklóst és Péter figyelte.
Büszkén konstatálta, hogy a gyermekek szemében nem jelent meg
könny. Németújvárban azt ígérték neki, hogy erősek lesznek és
kemények, mint az apjuk volt.
S amikor elhangzott az utolsó könyörgés és ima, a koporsót a
vitézek lassú léptekkel a sírboltba vitték.
A temetés után Miklós Rostához lépett.
– Gergő bátya! Ugye, most dől el, hogy mi lesz velünk?
A vitéz Batthyány bárónéra pillantott, aki alig láthatóan bólintott:
feleljen csak nyugodtan.
– Igen, fiatalúr. Ma sok minden eldől. Mindennek úgy kell történni,
ahogy az édesapjuk a végrendeletben kikötötte. Mert ő csakis jót
akart maguknak, és fentről máris azt figyeli, ki nem szándékozik a
döntéséhez tartani magát.
Éva asszony megérintette Miklós vállát.
– De azért én továbbra is anyátokként szeretlek benneteket, kisfiam.
Gergő bátya pedig ugyanúgy mellettetek lesz.
– Igen – pillantott az asszonyra és az öreg vitézre Miklós –, de
meddig? És mikor? Igaz, Péter?
Aztán hirtelen elhatározással fordult, és a tömegben, amely némán
szétnyílt előtte, határozott léptekkel elindult a Csáktornyának vezető
úton.
Péter utánaszaladt. Átölelte a bátyja vállát, s mintha senkivel és
semmivel nem törődnének, némán, dacosan lépdelve tüntettek
valami ellen, amiről ugyan semmit sem tudhattak, de érezték, hogy
nem lesz kedvükre való.
Csáktornyán, a vacsora elköltését követően összeült a gyámi
tanács, hogy a Zrínyi-árvák jövőjét megtárgyalja. A kivétel nélkül
római katolikus hitet valló egyházi és világi urak arcán nem láthatott
senki megrökönyödést vagy ellenszenvet, amikor Batthyány báróné
nemes természetességgel belépett közéjük és helyet foglalt a
hosszú asztal végén.
Valamennyien tudták, mennyi mindent tett az árvákért, akiket
nem csak színes szóvirágokban nevezett gyermekeinek.
A jóindulatú Sennyei István püspök, a Vas vármegyéből származó
Kis-Sennyei nemesi család illusztris képviselője foglalta el a helyet
az asztalfőn, aztán sorra a többiek: Trautmansdorf, a szigorú és
hajlíthatatlanságáról közismert horvát főkapitány, és a szintúgy
kőkemény elveket valló zágrábi püspök, Domitrovics Péter. Majd
Mikulics Tamás uram következett, a királyi ítélőtábla bírája, akibe
talán kissé több elfogadás és érzelem is szorult.
Ott ült az asztal túlsó végéhez közel Batthyány Ferenc csáktornyai
jószágigazgató, mellette Milovácz Miklós uram, a Tengermellék és
Ozalj jószágfelügyelője. Végül Patacsics István, a báni helytartó
érkezett, kissé késve.
Pázmány Péter érsek – jelezvén, hogy a módosult királyi rendelet
értelmében mégsem ő a főgyám –, szintúgy megkésve foglalt helyet
az asztalnál.
Mikor a báróné belépett, az urak éppen politizáltak. Azt taglalták,
hogy pontosan egy hét múlva – amiért is Pázmány és Sennyei sok
időt nem pazarolhatott Csáktornyán – vajon zökkenőmentesen sor
kerülhet-e Szőnyben a II. Ferdinánd
magyar király és a török közötti békeszerződés31 soron következő
megújítására.
– Nem érkezett meg a temetésre Velencéből a Signoria32
küldötte – jegyezte meg később Sennyei püspök. – Nem tudom,
jelzésnek foghatjuk-e fel, vagy tőle független ok szólt közbe.
– Futár érkezett, kegyelmes uram – jelezte Batthyány
jószágigazgató –, hogy a Signoria küldötte, Hieronimo Girardini úr
úton van Csáktornyába, de ismeretlen okból megkésve érkezik, amit
maga is roppantul sajnálatosnak tart.
– Nem felejtem el, hogy a fiúk nevében levelet írassak a
Signoriának, melyben megköszönjük, hogy küldöttük megjelent a
temetésen – jegyezte meg csendben Éva asszony.
Az urak bólintottak: legyen így.
– Annál is inkább, mert az úrfiak érdekében nem lenne célszerűtlen
ápolni a kapcsolatot a Signoriával. Hírlik, hogy hajókat készülnek
lefoglalni, ami a mi gabonánkat szállítja Velencébe, vagy ez már
meg is történt – fűzte hozzá szerényen Milovácz Miklós
jószágfelügyelő.
Mintha egy pillanatra türelmetlenség villant volna meg Pázmány
Péter érsek szemében, és Sennyei István püspök rögtön bele is
fogott.
– Asszonyom, uraim, érsek úr! – biccentett Pázmány felé. – Nem
kevesebbről van szó, mint az árvák neveltetéséről és
iskoláztatásáról. Igaz és mélyreható katolikus neveltetést írt elő
őfelsége, de ezt kérte végrendeletében a megboldogult is. Mivel
erről már több alkalommal folytattunk diskurzust, kimondom, hogy
testületünk megállapodott a grazi jezsuita kollégiumba történő
beiskolázásukban, mégpedig legkésőbb a jövő évben, de inkább
még idén. Úgy ítéljük meg, hogy az első osztály követelményeinek
már a fiatalabb Péter is képes eleget tenni, arról nem beszélve, hogy
a fiúkra ráfér a szigorúbb nevelés.
Hirtelen mindenkinek Batthyány báróné felé villant a pillantása: vajon
ő mit mond erre?
Éva asszony különlegesen okos és intelligens nő volt – ez sok
esetben megzavarta a rátarti férfiakat! –, és azonnal megértette a
helyzet visszásságát.
Tisztán csengő hangon szólt, érthetően, határozottan, a szavakat
megválogatva, de mégsem körülményesen.
– Önök most, uraim, ha nem is egészen nyíltan, de valljuk meg,
engem vádolnak azzal, hogy elégtelen nevelést biztosítottam az
úrfiaknak a tavalyi és az idei esztendőben, amit teljes egészében az
én németújvári és dobrai birtokomon töltöttek. Biztosíthatom önöket,
hogy a köztünk meglévő hitbéli különbözőség mit sem befolyásolta
az úrfiak lelki és érzelmi nevelését, sem pediglen azt, ami az
általános tudáshoz vezet. Tán azt hihetik, hogy kálvinista eszmékkel
tömtem a fejüket, de ez nem így van, és esetükben soha nem is
tenném. És ha kíváncsiak a véleményemre, el kell mondjam, hogy
nem értek, mert nem érthetek egyet a grazi jezsuita iskolával.
Az urak a jezsuita Pázmányra pillantottak. Sennyei püspök az
asztalterítő szélét morzsolgatta, Trautmannsdorf meg katonához
méltóan, dölyfösen kihúzta magát ültében, és a szája szélén lenéző
mosoly jelent meg.
– Megindokolná ezt pontosabban is, báróné? – fordult Éva
asszonyhoz Pázmány érsek. – Valójában nem értem, mi a gondja
országunk egyik legkiválóbb iskolájával, ahol ma is számos
nagymúltú főúri család sarja tanul.
Batthyányné természetesen tisztában volt azzal, hogy a grazi
kollégium ötlete az érsek fejéből pattant ki, hiszen Pázmány maga is
ott tanított. De kálvinista lelkülete aligha volt képes befogadni a
tényt, hogy Ausztria erőszakos rekatolizálása éppen Grazból indult
el, amint azt sem, hogy ide legszívesebben az
aulikus33magyar és horvát főurak küldték fiaikat.
A több nyelven kiválóan beszélő Éva asszonyban cseh vér
csordult, és már azzal is komoly gondja támadt, hogy a jezsuita
iskolákban – amellett, hogy a Habsburg-ház iránti hűséget plántálták
a gyermekek fejébe – általa túlzottnak és elfogadhatatlannak tartott
szinten nevelték vallási fanatikussá az ifjakat. Még az sem érdekelte
ebbéli véleményének hangoztatásában, hogy mások kiemelték a
jezsuita iskolák nevelő erejét és hatékonyságát, ami kétségtelenül
helyénvaló volt.
– Ismerem Miklóst és Pétert – folytatta a báróné. – Tudom,
mikor mi jár a fejükben, miről mit gondolnak. Még az álmaikat is
elmondják nekem. Meggyőződésem, hogy nekik nem való a jezsuita
iskola.
Az urakat meglepte a nem várt kritika és bejelentés, mert eddig
azt gondolták, hogy egy ilyen rangos tanács döntésébe egy
kálvinista asszony – ha mégannyira báróné is! – nem mer beleszólni.
De már az első mondatoknál látták, hogy Éva asszonyba nem sok
félelem szorult, de biz’ annál több kitartás és következetesség.
Domitrovics, a zágrábi püspök a bárónénak szegezte a kérdést:
– Érdeklődéssel várjuk, asszonyom, miként vélekedik ön. Miféle
iskolába íratná az elhunyt árváit? Mert tanulniuk kell, ez nem is
kérdés, igazam van?
– Graz helyett Bécset javasolnám. Ott látnám jónak – felelte az
asszony. – Nagy házat birtokolnak a Freyungon, így legalább nem
kényszerülnének kollégiumban élni. De miért is ne taníttathatnánk
őket magánprofesszorokkal?
– De hiszen az efféle közösségi, csaknem egészében katonai jellegű
nevelés a jezsuita rendnek sajátja – ütközött meg a felvetésen
Pázmány Péter. – Az ifjaknak szükségük van arra, hogy életük ezen
korai szakaszában megtapasztalják a fegyelmet és a rendet, s
lássák, hogy egy azonos értéket valló közösség tagjai, amiért nekik
is tenniük kell, minden áldott nap. Az ilyen egységes gondolkodástól
lesz egyszer ismét erős a magyar nemzet, kedves báróné!
– Az apai és az anyai rokonság sem fog maradéktalanul egyetérteni
az önök elgondolásával, uraim – felelte nyugodt hangon az asszony.
– És ahogy elnézem a csáktornyai, tengermelléki urakat, ők sem.
– Az utóbbi uraknak – vágott közbe Patacsics István –, nos, nekik a
felséges úr parancsolata szerint kötelességük Sennyei püspök úrral
együttműködni.
Batthyány Ferenc és Mikulics egymásra pillantottak, de nem
szóltak. Hozzájuk képest igen nagy urak ültek az asztalnál.
A báróné ismét szólt:
– Arra kérem nagyságtokat, és kegyelmedet, érsek uram, hogy
újfent alaposan gondolják át a grazi iskola dolgát. Ha kérik, még az
eddiginél is részletesebben, akár írásban is megindokolom, miért
nem tartom jónak. Kérem, az anyai szív aggódó szavait hallják ki
belőle, s ne azt, hogy én az önök munkáját akadályozni kívánom.
Csak az árvák miatt érzett felelősség vezet. Péter talán még
könnyebben túltenné magát e nagy változáson, mert ő más. Neki
mindig jó kedve van, szereti a tréfát, miközben nagyon is
szókimondó, de alakítható. Nem tudom, milyen lesz felnőttként.
Miklós már most más. Komoly, elgondolkodó, igen érzékeny lelkületű
fiú, aki oly bátorságot mutat az élet kihívásai iránt, akár egy ifjú
ember, igaz, még gyermeki ésszel gondolkodik. És lehet, hogy az
urak nem tudják, vagy csak nem érdekli önöket, de Miklóst
iszonyúan nehéz irányítani. Tudják, miért? Mert minden egyes
kimondott szót megvizslat, megforgat magában. S aminek értelmét
nem látja, azt nem is teszi.
– Talán az ön nevelése, asszonyom… – jegyezte meg epésen
Trautmansdorf főkapitány, de Éva asszony őt figyelemre sem
méltatta.
Helyette Sennyeihez fordult:
– Megértem az urak aggodalmát, sőt, egyesek türelmetlenségét is.
Azt is tudom, hogy a magamfajta kálvinista asszonyban sok
bizodalmuk önöknek nem lehet, mégis azt mondom, mellőzzék
személyem kritikáját, mert itt nem rólam van szó, csakis az úrfiakról.
Nekik akarunk-e jót, vagy őfelsége parancsát hajtjuk végre kegyetlen
következetességgel, gondolkodás nélkül? Ez itt a kérdés!
Az arcokra kiült a felháborodás, pedig elég jól ismerték Batthyány
bárónét ahhoz, hogy tudják, őnagysága igazán kemény dió.
Ő pedig felállt és az ajtó felé indult.
– Bocsássanak meg, urak, hogy távozni kényszerülök, de azt
hiszem, a továbbiakban jobban boldogulnak nélkülem. Csak arra
kérem önöket, hogy fontolják meg szavaimat, ha nem akarnak ártani
az árváknak.
Később Batthyány Ferenc jószágigazgató a folyosón megszólította a
bárónét.
– Bocsásson meg, nagyságos asszonyom… Az imént végeztünk. A
grazi iskola maradt. De ne higgye, hogy minden veszve!
– Van valami javaslat a tarsolyában, Ferenc? – kérdezte a báróné
reménykedve, de aggodalommal a hangjában.
– Éppenséggel lenne. Azon jártatom az eszem, mi lenne, ha idén
ősszel egyszerűen nem vonulnának be az úrfiak a grazi kollégiumba,
hanem helyette átköltöztetném őket Ozaljba? Ha nem kezdik el az
évet, akkor időt nyerünk. Ozaljban kapnak egy katolikus, világi
tanítót, aki latinra okítja őket, ahogy az iskola első évében másutt is
tennék. Mit szól a nagyságos báróné? Mondja, hogy mellém áll,
kérem!
Éva asszony csak keveset töprengett, aztán megszorította a
jószágigazgató karját:
– Legyen így, Ferenc! De Istenre kérem, nehogy bárkinek is szóljon
róla!
1628. Szent György (április) hava. Ozalj, a Zrínyiek vára
Az a Zrínyi, aki Ozalj várát a magáénak tudta, mindenkor gondot
fordított annak külsejére, az épületek állagára és az udvarra, a
színpompás kertre, a halastóra. A néhai György úr sem hanyagolta
el, annál inkább, mert a képéről sült volna le a bőr, ha a várba
meghívott horvát és magyar, bécsi, grazi, osztrák és német
vendégek a náluk megszokottól kevésbé pompás kertben
kénytelenek sétálgatni.
Megfordult nála nem egy alkalommal számos velencei kalmár,
befolyásos politikus, a rokon Batthyány família több tagja, aztán
Homonnaiak, Nádasdyak, Draskovicsok és Drugethek, akik mind jól
érezték magukat, úgy a lakomaasztal mellett, mint a vadászatokon.
E családok száznál is több éve dinasztikus kapcsolatokba
keveredtek egymással, s nem tévedett nagyot, aki azt állította, hogy
mára szegről-végről rokona lett mindenki mindenkinek.
A Zrínyiek vadászatairól és zenés, táncos lakomáiról messze
földön legendákat zengtek, de a grófok nem engedték a birtokukban
lévő hegyvidékeket és erdőségeket kizsigerelni. Külön személyzet
óvta a vadállományt, és az orzó jobb szeretett volna meg sem
születni, ha elkapták.
A bővizű, de vad Kupa – mások Kulpának mondták a nevét –
malmokat forgatott. A Zrínyiek már régtől tervbe vették, hogy betörik
a folyót, jól jönne az a gazdaságuknak, kereskedelmüknek, bárkákat
cipelhetne a hátán, megrakva gabonával és mindenféle hasznos,
jövedelmet hozó áruval…
A Zrínyi-árvák tavaly ősztől a várban laktak, ahol sokan
felügyeltek rájuk, így Rosta Gergely is, meg a töröktől hazaszökött
Vajdič Illés.
Rosta a gyermekek minden lépését figyelte, és gyakorta
elborozgatott a tanítóval, aki több-kevesebb sikerrel, de lelkesen
igyekezett a fiatalurak fejébe verni a latin nyelv alapjait.
– Az a legnagyobb baj, hogy alig érdekli őket – panaszkodott a
tanító. – Batthyány jószágigazgató uramnak is említettem volt, de
hát ő csak visszakérdezett: – Mi csodálni való van ezen? Melyik
gyerek szereti a latin szavak és a grammatika biflázásával tölteni az
időt, kiváltképpen egy ilyen várban, ahol minden csupa érdekesség?
Rosta Gergely nem ismerte a latint, írni és olvasni se tudott, de
nem is ebben rejlett az ő tudománya. Muskétával úgy lőtt, mint senki
más, a legerősebb íjat is megfeszítette, és képes volt oly messzire
röpíteni a vesszőt, hogy azt se látták, hol esett le. A dárdát meg úgy
vetette, akár egy bajnok.
De hát felette is eljártak az évek, ő úgy mondta, madárszárnyon
röpültek az évszakok.
Ozalj várának folyosóin a falakat befedték a töröktől zsákmányolt
fegyverek, lándzsák, jatagánok, handzsárok, finom mívű tőrök,
hosszú janicsárpuskák, amiről mind tudott valami érdekeset Rosta,
hiszen egy halomra valót éppen maga szedett el a kontyostól.
Meg aztán a vadásztrófeák! A legszebbek ott függtek a falakon,
ékesítve a folyosókat, a tanácskozásokra és lakomákra alkalmas
termet, a vendégek szobáit.
A Kupa vize ezen a tavaszon megint dörgött, fortyogott, őrjöngött a
nagy esők és a tavaszi olvadás után, aki pedig a várbéli palotában
lakott, jól tette, ha behúzta a vízre néző ablaktáblát, mert a saját
hangját se hallotta a folyó keltette zenebonától.
A zsilip, ami a folyót a vár körüli mély árokba terelte, átengedte a
halakat, és a fahídról, amin át a köríves kapuhoz juthattak, Rosta és
Vajdič Illés megmutatták az úrfiaknak, miként lehet gyorsan, de
biztonsággal halat fogni.
Mert a Kupára – és egyáltalán, a falakon kívül – Rosta kíséret nélkül
nem eresztette őket. Batthyány Ferenc jószágigazgató is kikötötte,
ha a gyerekek közül valamelyik a vízbe pottyan, s netán komoly baja
esik – a legrosszabbra már gondolni sem mert! –, akkor jobb, ha
Rosta máris vesz egy jó erős kötelet és fellógatja magát az első fára.
A tanító fáradhatott bele, vagy tán az árvák elégelték meg a latin
grammatikát, tény, hogy ezen a kora délutánon, amikor Ozaljra vígan
sütött Isten napja, némi pihenőt tartottak.
Péter azonnal elszaladt, mert lódobogást hallott a felvonóhídon. Még
mindig ő volt az elevenebb, a javíthatatlan tréfacsináló, Miklós pedig
vagy követte öccsét, vagy a maga feje után indult, amit egyre
gyakrabban megtett.
Hat vitéz érkezett, és egyikük futárként Csáktornyából, Karlovácból,
Zágrábból hozta a leveleket. Az ifiurak persze leginkább Éva
bárónétól vártak üzenetet – a testvérek kedves „anyánkasszonyától”
–, mert a báróné hiányát igencsak érezték. Kiváltképp Miklós
emlegette napjában többször.
A hat vitéz közül négynek meglehetősen szabdalt volt az öltözéke,
és a jó szem a száradt, elmaszatolt, s némi vízzel lemosott vérfoltot
is kivehette a nadrágjuk combján, a mellesen vagy a vállon átvetett
farkas- és báránybőrön.
Az egyik bőrzsákot lógatott, amit most az öreg kapuőriző vitéz elé
ejtett, majd leszökkent a nyeregből.
Péter azonnal a zsákot kezdte bogozgatni, és a kemény végvári
vitézek egymásra kacsintottak: lesz meglepetés, ha a fiatalúr
megtudja, mi van benne!
Aztán ők lepődtek meg, amikor az első levágott török fejet Péter a
hajánál fogva előrángatta és felmutatta.
– Teszed le! – hallottak egy gyermeki hangot, ami máris oly szigorral
reccsent, mint egy felnőtt parancsa. – Teszed vissza! Nem a te
dolgod azzal parádézni!
Miklós állt a kőből szépen faragott, boltívbe hajló kapuoszlop mellett,
és haragosan pillantott az öccsére, aztán meg a fejeket Ozaljba
cipelő vitézre.
– Kelmednek is lehetne annyi esze, hogy ne hagyjon efféle zsákokat
az öcsémnek bontogatni! Most már tegyék oda, ahova valók! A
lándzsavégre! De azt ne mondják már kelmetek, hogy egyenest a
gyerekeknek hozták, játszódni!
Azzal fordult, és dacosan visszasietett a várba.
A vitézek döbbenten pislogtak egymásra. Aki a fejeket a zsákban
elhozta, biztosan sosem látta Zrínyi György fiait, de azt tudta, hogy a
várakban mindig akad néhány kis úri gyerkőc, akiket az apjuk
vitézséget tanulni küldött, és apródként várják ki az időt, míg
megnőnek.
Péter és Miklós öltözéke se volt díszesebb a többiénél, mert Rosta
hagyta őket fára és falakra mászni, futkosni a réten, lovagolhattak is,
amennyi jólesett, de hát az öltözéket nekik is illendő volt óvni.
Rosta és a tanító szándékkal nevelte okos takarékosságra,
odafigyelésre a fiúkat.
A végvári vitézbe túl sok önérzet szorult, és a fiaskó után nyomban
elveresedett, akár az indiánkakas, ahogy a főúri gazdaságokban
egyre többször megjelent, Amerikából hozott pulykát hívták
akkoriban.
– Hohó! Hát a kutyaúristenit az ilyennek! Most érkeztem a töröktől, a
bőröm vittem vásárra… – szusszant nagyot mérgében. – Én ugyan
nem tudom, ki ez a nagyszájú ficsúr, de azt igen, hogy én
verekedtem, én véreztem, és döglöttem majd’ bele a zavaros Unába
lovastól, és ezeket is én metszettem le, a tulajdon szablyámmal! –
rúgott nagyot a fejeket tartalmazó zsákba. – Velem aztán így senki
ne vakogjon, akárki fia, kiváltképp, ha a derekamig se ér! Mit képzel
az a taknyos?
A többiek még csitítani se tudták, annyira felhergelte magát, ám azt
is látták, hogy Rosta Gergely előrelépett és a vitéz elé állt.
– Azért mégis jó nagy marha vagy, hallod-e! – pislogott rá oldalvást
fordított fejjel. – Máskor jó előre gondold meg, hogy mit pofázol!
Csak, mert a fiatal grófok nem járnak ebben a várban selyemben,
bíborban, attól még ők itt az urak!
A vitéz szeme összeszűkült, és a bajusza szárát rágta
idegességében.
– Akit letaknyosoztál… hát ő éppenséggel Miklós úrfi – folytatta
halkan Rosta, s a többiek már pukkadoztak a visszafojtott,
kárörvendő nevetéstől. – Biztos lehetsz benne, hogy hallotta, mit
mondtál, és nem is felejti el. S hogy a marhának is legyen némi
tudása, hát elmondom, hogy tegnap érkezett ide egy királyi futár.
Aztán annál volt egy levél, szép, nagy királyi pecséttel. Abban meg
az volt, hogy az ifjú gróf Zrínyi Miklós, akit te, ökör eszű barátom
letaknyosoztál, mostantól
őfelsége főlovászmestere34, és ennek az országnak a
zászlósura35
– közölte merev tekintettel, a szemét le sem véve az
elbizonytalanodott vitézről. – Hát ez jusson eszedbe, ha legközelebb
az úrfit meglátod, te Istennek eszetlen barma!
 A vitéz azonban nem volt gyáva, mert nagyot nyelt és azt
mondta:
– Az… Zászlósúr… Értem. Hm! Ámbátor, ha ezek után kirója rám a
penitenciát… hát állok elébe. Rám senki ne mondja, hogy megfutok!
Nohát, az áldóját neki! Még csak ennyi idős, és máris ily keményen
parancsol…
– Jól is teszi – morogta bosszúsan Rosta Gergely. – Nem baj, ha
már most megmutatja a fogait. Hamarost semmi nem történhet itt az
ő engedélye nélkül.
A tanító is hallotta Rosta szigorú szavait, Križanić Gáspárral
egyetemben, aki e napon érkezett Ribnik várából jó eszű fiával,
Györggyel. Jobbára horvátul beszéltek, így a fiút is Jurajnak36
szólították, aki viszont már tavaly összebarátkozott Miklós úrfival.
Két esztendővel többet számlált nála, de ugyanolyan komoly arcú,
sötétszemű volt, mint az ifjú gróf.
Juraj azonban kifejezetten kedvelte az iskolát, mindent szívesen
megtanult, ezért a tanító és az apja azt tervezgették, hogy beszélnek
a zágrábi kanonokkal, és a következő évben elküldik a jezsuitákhoz
Ljubljanába.
Gyakorta üldögéltek egymás mellett halkan beszélgetve
Miklóssal az öt félkörívű bástya valamelyikén, vagy a toronyban,
ahonnan messzire láthattak, és élvezettel hallgatták, miként
csikordul a felvonóhíd lánca, s zúg, kavarog odalent a Kupa.
Az udvaron, a Frangepánok oroszlános címere alatti padon
beszélték meg rövidke életük sorsfordító eseményeit, és Juraj ott
árulta el Miklósnak, hogy a barátságnak a jezsuita iskola miatt
nemsokára vége.
– Nem a barátságnak, csak a beszélgetéseknek – felelte erre
Miklós. – Én is tanulok, bár nem mindig kedvelem, és te is tanulsz.
Aztán nem feledkezünk el egymásról, és mindig barátok maradunk.
Juraj akkor már megértette, hogy számára ez az egyetlen
lehetőség, hogy kitörhessen a kisnemesi sorból. Máskülönben ő is
egy lesz a gigászi Zrínyi-uradalom kiszolgálói közül.
A tanítónak is hozott egy levelet a futár Csáktornyából. Azt írta
benne Batthyány Ferenc jószágigazgató, hogy igencsak meglepte a
gyámi tanácsot az árvák meglepően gyorsan intézett Ozaljba
költözése, de a tanács feje, Sennyei püspök nem támasztott
kifogást, legfeljebb annyiban, hogy szereznek két jezsuita paptanítót
a várba, akiket a világi tanító szíveskedjék mindenben támogatni.
Batthyány azzal zárta levelét, hogy – mivel neki kellene jezsuita
tanítókat felhajtania, akik hajlandók lennének Ozaljban szolgálatot
vállalni – „egyelőre nem talál ilyeneket, még egy darabig biztosan”.
Miklós és Péter örültek, hogy nem kellett Grazba menni a
jezsuita kollégiumba, és inkább elviselték az ozalji tanító szigorát, aki
minden eszközzel megpróbálta őket felkészíteni a kollégiumi időkre.
Az unalmas grammatika órák, a latin nyelvtan és a szavak
biflázása között csak az írás gyakorlása jelentett némi
változatosságot, és a két fiú gyakorta írt udvarias, szívhez szóló
levelet Éva asszonynak. Mindből sütött a remény, hogy majd megint
Németújvárban vagy Dobrán lakhatnak, ahol jól érezték magukat a
báróné szoknyája mellett.
Alig várták, hogy a szürke óráknak végük szakadjon, és
rohantak Rosta Gergelyhez: vajon mi érdekeset talált ki aznapra?
Rosta és a fiatal Vajdič Illés nagyon igyekeztek, hogy örömtelivé
tegyék a Zrínyi-lurkók életét, de ha az időjárás nem engedte – hisz a
hegyek felől gyakorta lecsapott a vihar Ozaljra
–, Miklóst tárt ajtókkal várta a könyvtárszoba, a maga rejtelmeivel,
varázsos tartalmú, cizellált nyomtatású, borjúbőrbe kötött könyveivel,
s ő rájött: minél több latin szót tanul meg, annál jobban érti a bennük
rejlő titkokat. Aztán úgy ragadt meg minden az elméjében, mint a
bogáncs a kutya bundájában.
Péter másként állt a könyvekhez, de hát egy évvel fiatalabb is
volt. Nézegette a rajzokat, aztán hamar elunta és indult a maga feje
után, mert őt a felvonóhídról történő horgászás, az íjjal célba lövés, a
dárdavetés jobban izgatta.
Július közepén gyászos hírrel érkezett a futár. A levelet átadta
az őrség parancsnokának, és indult is vissza Karlovácba.
Milovácz Miklós uram, aki a tengermelléki és az ozalji jószágokat is
felügyelte, késő délután érkezett vissza Ribnik várából, és a levelet
kézhez véve bólintott:
– Már tudom. Ribnikbe is odaért a hír. Tanító uram, szóljon a gróf
uraknak, hogy szíveskedjenek bejönni, mert róluk is szó van.
Miklóst az egyik bástyán, Pétert a lovászoknál találta meg a tanító,
aki szedte a lábát sebesen, mert Milovácz Miklós uram nem csak a
parancsainak, a kéréseinek is keményen érvényt szerzett.
Péter bokáig ganajos csizmában vágtatott be a jószágigazgató
szobájába, Miklós pedig egy összetekert térképet szorongatott a
hóna alatt, azt tanulmányozta a késő délutánon.
– Levelet kaptunk, úrfiak – kezdte Milovácz. – Halál történt, ami
magukat is érinti.
– Édes anyánkasszony… – csúszott ki Miklós száján, és a fiú
szemei kerekre nyíltak. Milovácz azonnal megrázta a fejét, hogy
mielőbb megnyugtassa, hiszen tudta, miként éreznek a fiúk
Batthyány grófné iránt.
– Tőle nemrég kaptam levelet, úrfiak. Él és virul, kiválóan érzi magát,
csak magukat hiányolja… Nem róla van szó, hanem az egyik
gyámjukról, a zágrábi püspök úrról.
Miklós és Péter döbbenten hallgatták, hogy Domitrovics Péter
püspök július első felében, miközben pásztori feladatainak eleget
téve egy esőtől duzzadt folyón csónakon szándékozott átkelni, a
csónak felborult, és ő a halálát lelte.
Milovácz azonban nem olvasta fel nekik a teljes levelet, amiben az is
benne állt, senki nem hiszi az egyszerű vízbefúlást, sokkal inkább
azt gondolják, hogy meggyilkolták.
Hogy kinek állt érdekében eltenni az útból a püspököt…
Tény, hogy most már új püspöke volt Zágrábnak, Ergelics
Ferenc37személyében, aki Veszprémből került a városba.
Eggyel kevesebb gyámjuk volt immáron, bár Miklós és Péter a
gyámi tanácsból, annak ténykedéséből, terveiből közvetlenül semmit
nem érzett.
Azt viszont a jó szemű Milovácz Miklós jószágigazgató igencsak
láthatta, és nem maradt benne semmi kétség, hogy a gyámi tanács
néhány tagja igyekszik hasznot húzni a Zrínyi-árvák kiskorúságából,
hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze.
Megpanaszolta a gyermekek nevében a lopásokat, mire
őfelsége a gyámi tanács munkáját beszüntette, és az árvák
felügyeletével Pázmány Péter érseket bízta meg.
Úgy tűnt azonban, hogy a királyi rendelkezések – mint sok más
esetben – eztán sem járnak a kívánt eredménnyel, mert néhányan –
a tűz közelében maradva – tovább folytatták a birtok nyirbálását.
 Ezerhatszázhuszonnyolcban, egy késő augusztus végi
délutánon, amikor a napok erősen rövidültek már, Rosta Gergely
ezzel állt elő:
– Öltözzenek szépen a fiatalurak lovagló ruhába, kényelmes
csizmába. Tanulni megyünk. Kint éjszakázunk a hegyben.
Vadászunk, tüzet gyújtunk, oszt’ azt esszük, amit erdőn-mezőn
megszerzünk.
Hohó! Rosta ennél érdekesebbet ki sem módolhatott volna.
Nosza, ugrott a két grófi csemete, mert a tanítás eme szokatlan
módja minden gyermekben ugyanolyan izgalmat vált ki, függetlenül
attól, hogy gazdag vagy szegény.
Vajdič Illés felnyergelte a lovakat, egy öszvért pedig
málhanyereggel szerszámozott, takarókkal, íjakkal, puskákkal és
mindenféle szerszámmal megrakott, ami a vadonban éjszakázáshoz
szükségeltetett.
Rosta Gergely a vártól délnyugatra húzódó hegyekbe vezette a
testvéreket, akik büszkén akasztották a nyeregcsatra a gyermeknek
való íj tegezét, mert a puzdrában már igazi vadászvessző rejtezett.
– Nyúl! Amott, balra, húsz lépésre, hát nem látja a füleit fiatalúr?
– korholta a vitéz Miklóst, aki valóban nem vette észre a fülest.
A nyúl nem szaladt világgá, hanem – mert a lótól nem félt, a
hátán ülő embernek meg nem tulajdonított jelentőséget, hiszen meg
sem tudta a lótól különböztetni – békésen mosakodott egy fűtorzs
mellett…
Ekkor szisszent a vessző, és Miklós helyett Péter, aki mindeddig
csak figyelt, egyetlen ügyes lövéssel levadászta a nyulat.
– Elismerésem, gróf úr! – dicsérte Vajdič Illés, ám vele
ellentétben Rosta mindig fukarul bánt az elismeréssel. Ő csak annyit
mondott:
– Hm. Meglőtte. Most akkor menjen is érte, és fűzze szíjra, ahogy a
vadász teszi, hogy a kápára kötözhesse.
Mert hát minden a vadász dolga, még ha grófi csemete is.
– Aztán – folytatta csendben Rosta – mindig csak annyi zsákmányt
szedjenek, amit hamarost meg is esznek. Vegyék észbe, hogy
jövőre is maradni kell nyúlnak, őzbaknak, sutának, emsének, és
vadmalacoknak is születni kell. A megmaradt hús az iszákban hamar
megbüdösödik…
Miklós azonban közbekérdezett:
– De hát, amikor az apánknál, vagy Miklós bátyánknál, vagy
anyánkasszonynál Dobrán egyszerre ötvenen is vadásztak?
Számolatlanul lőtték a fácánt, az őzet, a vadkant meg a legtöbb
lándzsával nyársalta fel nyeregből… Akkora teríték készült, Gergő
bátya, mint a király vadászatánál.
Rosta a fiúra pillantott.
– Mint a királyén? Hát… maga ott is járt?
– Ott még nem – felelte a gyerek.
– Hát akkor honnan tudja azt a főlovászmester úr? – hangsúlyozta
akarattal a hangzatos címet, mert ő a hangszínnel is nevelt, nem
csakis tettekkel és szavakkal. – Azt mondtam az imént, hogy csak
annyit kell elejteni, amit megeszünk. Nem többet. A birtokon lakó
vadakat is óvni kell, nem csak a birtok határait, falvait, várait, vagy a
ménest, a gulyát… Ha ötvenet kell a lakomán jóllakatni, hát akkor
annyi vadat kell ejteni.
– Ezt most – mutatta a nyulat Péter –, nekem kell megnyúzni,
fölbontani? Én fordítsam ki a gereznájából, Gergő bá’?
Rosta törölt egyet a bajuszán, hogy el ne nevesse magát, aztán azt
felelte hümmögve, nagyon komoly képpel:
– Azt majd az Illés megmutatja. De felőlem csinálhatják az ifiurak
is…
Amikor már erősen alkonyodott, Rosta azt kérdezte a gyerekektől:
– Mondják csak, hol vernének szállást éjszakára?
Péter azonnal készen volt a válasszal:
– Ahol nem fog meg a medve!
Rosta hümmögött.
– Aztán hol nem fogja meg az ifiurat?
– A tűz mellett. Mert attól a medve fél.
– Hát a főlovászmester úr – pillantott Miklósra – hol éjszakázna?
– Ahol sem medve, sem ember orvul nem talál meg. Néha nem kell
annyira tartani a medvétől, mint az embertől, így tanítottad, Gergő
bátya. Ott kellene tábort ütni, még sötétedés előtt, azon a
dombháton. Mert onnan messzire látni.
Rosta elégedett volt a válasszal.
A nyulat Illés hamarjában kifordította a kabátjából, az úrfiak meg
ágasokat vágtak a bozótosban, és nyársakat hegyeztek a sütéshez.
Úgy érezték, jó lenne, ha soha nem is kellene mást tanulniuk, csak
amit Rosta elmagyaráz. Ő valóban az életre készítette őket.
S amikor a száraz taplóra szikrát vetett az acél és a kova, s az első,
apró lángnyelvek nyaldosni kezdték a darabokra tördelt gallyakat, az
öreg vitéz hagyta, hadd tegyenek mindent az úrfiak.
Odalent a völgyben lovasok vonultak, de azt csak Rosta és Illés
tudták, hogy a Zrínyi-árvákra ügyelnek. Nagy körben kerítették a
táborhelyüket, hogy orvul senki ne közelíthesse őket.
Rosta Gergely aztán azt mondta, őrséget kell adni a két fiúnak is, és
negyedekre osztotta az éjszakát. A takarónak használt farkasirha
alól elégedetten leste, mennyire komolyan veszik feladatukat a
gyermekek, ám aludni a felelősség miatt nem tudott, csak éppen úgy
tett. Aztán később melléjük ült, és míg el nem következett az ő ideje
az őrségben, átbeszélgették a legsötétebb éjszakai órákat törökről,
vitézségről, harcokról és portyákról.
Miklós és Péter a későbbi életük során leginkább ezekre a
beszélgetésekre emlékeztek.
Az ezerhatszázhuszonnyolcadik esztendő november hava aztán
véget vetett az erdőben éjszakázásnak, a vadászatoknak, a tűz
melletti velős beszélgetéseknek. Az árváknak be kellett vonulni a
grazi jezsuitákhoz, hogy elkezdjék az iskola második osztályát.
Graz városát kőfal óvta, és magaslatra épült, amely alatt
sebesen iramlott tova a Mura. Amikor az iskolai anyakönyvbe a
nevüket bevezették, fezt jegyezték mellé: hungarus –, azaz magyar.
Miklós a kilencedik évébe lépett, Péter még nem töltötte be a
nyolcat, de a gyerekek sok mindent értettek már a köröttük zajló
eseményekből. Ozaljt és Csáktornyát úgy hagyták ott, mint akik a
világ másik végére indulnak, hiszen Graz városát nem ismerték.
S amikor a nyirkos, esős novemberben a csukott batárban
megérkeztek Grazba, és a kollégium nyikorgó kapuszárnyai
becsukódtak mögöttük, Péter aggódó arccal, összeharapott szájjal
lesett a bátyjára.
– Ha bőgni kezdesz, letagadom, hogy az öcsém vagy! – súgta
neki, de ettől nem kellett tartania, mert a nagy tréfamester Pétert se
hívhatta senki anyámasszony katonájának.
– Nem fogok bőgni! De ígérd meg, hogy amint lehet, elmegyünk
innen! – bámulta meg az épület zord falait. – Esküdj meg, hogy csak
addig maradunk, amíg… amíg…
Ám azt egyikük sem láthatta előre, meddig tart az „amíg”. Annyit
már tudtak, hogy a jezsuitáknál katonai rendben folyik az oktatás,
kemény a testedzés, és igen sokat kell tanulni. Az első napokban
beigazolódott, hogy az ozalji tanító áldozatos munkája, amellyel a
latin grammatikát és szavakat próbálta a fejükbe plántálni, nem volt
haszontalan.
Miklós és Péter továbbra is gyűlöltek minden rabszolgamunkát, így a
biflázást is szívből utálták. A kemény fegyelmet követelő jezsuita
iskolában azt is meg kellett tapasztalniuk, hogy a címek és a rangok
csaknem eltűntek, s ők ugyanolyan tanulók, akár a többi.
Vagy mégsem?
Miklós fejében a kezdeti kemény hónapok után észrevétlenül
megkapaszkodott az antik Vergilius, Cicero és Tibullus. S mintha
valami meg is változott volna: a régi szerzők szavaiban példát látott
és bölcsességet érzékelt, s amikor erre rájött, a latin mellett jóval
szorgalmasabban tanulta már a görögöt, az olaszt és a németet is.
A német nyelv gyakorlásában a szünidőkben Éva asszonyé lehetett
az érdem, aki jobban beszélt németül, mint magyarul, és sokszor
kényszerítette az árvákat a német szavak használatára, amelyek
lassan mondatokká álltak és megtapadtak az elméjükben.
Karácsony előtt, amikor az atyák a hazautazásra készítették fel a
kollégium ifjú lakóit, hogy az ünnep utáni napokat a családi
környezetben tölthessék, a Zrínyi-fivérek kellemetlen tapasztalatokat
szereztek a becstelenségről.
Egy bárócsemete, kinek szülei a felvidéken óriási birtokkal
rendelkeztek, s aki két évvel idősebb volt Miklósnál, a készülődés
közben néhány holmiját nem találta. Mérgében megvádolta Pétert,
hogy ellopta a macskabőrből varrott kesztyűjét.
Péter persze tagadott, de a nyurga fickó fejjel magasodott fölébe, így
meggondolta, hogy okos dolog lenne-e a hasába fejelni, ahogy
általában a maga korabeliekkel a vitás kérdéseket rendezte. Ha egy
kis verekedésről volt szó, Péter sosem szabódott, örömmel tette és
olyan furfanggal, hogy maga is élvezte.
– Tagadod, hogy elloptad? – állt elébe a fiú, csípőre tett kézzel, nagy
bőszen. – Ha tagadod, akkor gyáva disznó vagy!
– Nem vettem el tőled azt a nyavalyás kesztyűt! Annál sokkal
különbeket hordunk mi a bátyámmal! – replikázott Péter. – Kinek
kellene a te büdös, koszos, molyrágta kesztyűd?
Abban a pillanatban csattant a jól megmért pofon Péter arcán, hogy
még a füle is belecsendült.
Péternek azonnal eszébe jutott, mit tanított nekik Illés: hogy egy
Zrínyit büntetlenül senki meg nem üthet, még csak rossz szóval sem
illethet. Az ilyent azonnal vissza kell adni, meg kell bosszulni, hogy a
többiek megtanulják: velük nem játszhatnak kedvükre.
A Zrínyi vér márpedig sosem vált vízzé, nem is volt lagymatag, így
Péter máris ugrott, hogy képen teremtse a nagyfiút, de Miklós
egyetlen mozdulattal maga mögé penderítette.
– Megütötted az öcsémet – közölte nyugodt hangon. – Kérj tőle
bocsánatot!
A fiú felnevetett.
– Egy Zrínyitől? Soha! De kaphatsz egyet te is!
Miklós körbenézett, és mást nem látott a hosszú, boltíves szobában.
– Mi a bajod a Zrínyiekkel? – kérdezte, és nem engedte, hogy Péter
ismét eléje kerüljön, és verekedni kezdjen a bárófiúval.
– Az a bajom, hogy lopnak. Tőlem kesztyűt. Az apám szerint
másoktól földet, falvat, birtokot – felelte amaz. – Tolvaj népség
vagytok ti, ne is tagadjátok!
Miklósnak e szavaktól egyszeriben elborult az agya, ám nem
annyira, hogy ne emlékezett volna Rosta Gergely tanítására: – „Az
iskolában se lesz egyszerű, ott is lesznek ellenségei a fiataluraknak.
De ha már egyszer ütni kell, hát tegyék elsőként, csak nyomot ne
hagyjanak!”
Péter már csak azt látta, hogy a nagyfiú összegörnyedve a padlóra
esik, a szeme kigúvad, s a levegő se ki, se be a tüdejébe a kemény
gyomrostól, amit Miklós igencsak jól elhelyezett.
Aztán feltámogatta a bárófiút, és leültette az ágya szélére.
– Én eddig nem verekedtem senkivel, magad is tudod – közölte
ugyanolyan csendesen, amint az imént szólt hozzá. – Te vagy az
első, és azt ajánlom, ne is feledd, de a többinek eldicsekedhetsz
vele, ha mersz! Ha pedig a családomra bármi rosszat meghallok
tőled, meglátod, az ablakon hajítalak ki! Egyetlen minutumra se
felejtsd el, hogy az öcsém és én Zrínyiek vagyunk!
A fiú némileg visszanyerte az erejét, levegőt is kapott már, és
gyaníthatóan revansot vett volna, ha mer, és ha nem éppen akkor
nyílik a vasalt ajtó.
Az ügyeletes atya egy levelet tartott a kezében.
– Zrínyi Miklós és Péter uraknak érkezett – mondta, és a nagyfiúra
pillantott. – Rosszul van? Sápadtnak látom. A fiú nemet intett és
kifelé indult, de az atya megállította.
– Ez itt a magáé. Az ebédlőben felejtette a székén – közölte, és
átnyújtotta a macskabőr kesztyűket.
Amikor a Zrínyi-fiúk megint magukra maradtak, Péter a bátyját
unszolta:
– Bontsuk már fel a levelet, hallod? Éva anyánk írta! Lehet, hogy
Németújvárban karácsonyozunk, és máris elindult értünk a szán!
– Csak Dobrán – felelte Miklós.
A szán, amit a báróné értük küldött, a hóesésben már ott állt az
udvarban, a kocsis a két megtermett hidegvérűt takargatta
pokróccal. A levelet is ő hozta. Hat subás vitéz is várakozott a
testvérekre, a vasrácsban izzó parázs mellett melegedtek, míg a
lovak zabos tarisznyát kaptak a fejükre.
Éva asszony sosem engedte volna útnak fegyveres kíséret nélkül az
árvákat.
S amikor elhagyták a kollégiumot, Miklós magában megfogadta,
hogy ebben az iskolában sokáig nem marad, követeljen tőlük bármit
Pázmány Péter.
II. RÖVIDRE SZABOTT
GYERMEKKOR Ebek
harmincadján a birtok!
A következő esztendőkben újfent nyugtalanság lett úrrá a
Magyar Királyság megmaradt részein, s nem is kifejezetten a török
beütések miatt. Sok éve semmit nem szűnt a jobbágyok
elégedetlensége, amit sanyarú sorsuknak és kizsigerelésüknek, az
eszement robotterheknek tudtak be, és a parázs, ami régtől a hamu
alatt lappangott, ezerhatszázharmincegyben, a Hegyalján
véres felkelésbe csapott38.
Hogy miért?
Mert a kamara és az udvar részéről soha, egyetlen jogos
felvetés sem talált meghallgatásra és érdemi orvoslásra. Minden
sokkal fontosabb volt, mint a lehetetlen körülmények között élő
egyszerű nép panasza.
A grazi iskolában természetesen azt tanították erről, ami a
királyi hatalomba vetett bizalmat erősítette: a felkelőket
felforgatóknak, a felkent uralkodó ellen galádul lázadóknak
bélyegezték.
Az a négy esztendő, ami lassacskán csak elvánszorgott a grazi
jezsuita kollégium komor épülete felett, életre szóló nyomokat
hagyott Zrínyi Miklósban és Péterben. Főként abban lettek immáron
biztosak, hogy milyen iskolába nem akarnak járni.
Bár azt ígérte öccsének, hogy sokáig nem maradnak ott, Miklós
egyre inkább belelendült a tanulásba. Ennek ellenére azt sem
állíthatta senki, hogy e tekintetben ő volt az eminensek eleje.
Mindig csakis azt tanulta, ami érdekelte. Továbbra is
előszeretettel forgatta az antik szerzők munkáit, a tanító atyák nem
csekély megelégedésére. Akár éjt nappallá téve tanulta a műveket
lelkiismerettel.
Ami viszont nem ragadta el határtalan képzelőerejét, azt
bármikor hajlandó volt – akár végzetesen is! – hanyagolni. Egyre
többet gondolt a csáktornyai várkastély falát díszítő feliratra, a
Zrínyiek jelmondatára: „SORS BONA, NIHIL ALIUD” –, azaz:
„Jószerencse, semmi más”.
Míg a vele egyidős fiúknak a játék jóval többet jelentett, Miklós
ilyen, és ehhez hasonló kifejezések értelmén törte a fejét. A sors, a
jószerencse mélyen belevéste magát az elméjébe, nemkülönben a
hősiesség és az önfeláldozás.
Az egyik tanító atyával sokszor elbeszélgetett a dédapjáról, és
megpróbálta megérteni, mit is jelentett nála a rettenthetetlen akarat,
a visszavonhatatlan elhatározás, az önfeláldozás, a példamutatás.
Ennek nyomán kezdte megérteni az apját is.
A klasszikusok műveinek olvasása és értelmezése mellett a
jezsuitáknál a hitoktatás a tananyag külön gerincét képezte. A
kollégium tanulói minden körmeneten és egyházi rendezvényen
részt vettek, és a testvérek szívesen vállaltak külön feladatokat.
Miklósnak tetszettek a retorikai gyakorlatok, a vitatkozás
képességét fejlesztő foglalkozások, s indoklásaiban, a logikus
okfejtésekben egyre magasabb szintre igyekezett, bár a filozófia
rejtett ösvényeivel hadilábon állt.
Arra is rájött, hogy Grazban nem is annyira unalmas az élet.
Igaz, szabadon nem rendelkezhettek az idejükkel, és a tanulnivaló is
mindig sok volt, de mellette rendszeresen érkeztek hírek a
kollégiumba a külvilágból. Hallottak a harmincéves háború
eseményeiről, és külön élményszámba ment, hogy beválasztották
őket az évente egyszer megrendezett iskoladráma előadásába.
Péter különbözött a bátyjától. Nem volt semmivel rosszabb
tanuló, csak a lelke alakult másként. Megmaradt renitens
tréfacsinálónak, amiért a többiek kifejezetten kedvelték.
Miklós zárkózottabbá vált. A komolyabb irodalmi témákat
kedvelte inkább, na meg a hangszereket és a zenét. Tiszta és
erőteljes énekhangot kapott a természettől, s szívesen kipróbált
minden zeneszerszámot, ami csak a keze ügyébe került, de
leginkább a kobozt pengette.
Pázmány Péter elégedetten vette tudomásul, hogy a fiúk jól
haladnak és jól is érzik magukat Grazban, ám ez utóbbi ítéletében
és meggyőződésében a nyári szünidőt követően súlyosan tévedett.
1632. Mindenszentek (október) hava, Csáktornya.
Éva asszony a Zrínyiek legfőbb fészkébe tartott. Két
 esztendeje cserélte le a bárói39rangot a magasabb grófi címre
fia, Ádám érdemei alapján, aki II. Ferdinánd jóvoltából kapta azt.
Ádám is egészen biztosan a címek elnyerése miatt tért vissza a
katolikus hitre, míg az anyja továbbra is megmaradt a protestáns
valláson.
Ádám gróf feleséget is hozott a házhoz, a szép Formentini
Aurórát. Hogy miért nevezték örömteli helyett különös eseménynek a
házasságukat? Mert Éva asszonynak tökéletesen más elgondolásai
voltak fia jövendőbelijéről. A félárva ara nem dúskált a javakban,
noha udvarhölgyként élt Bécsben. Az elhunyt apa, Karl Formentini
ezerhatszázegyben Ádám gróf apjával, Ferenc úrral vállvetve, bár
sikertelenül ostromolta a török által éppen elfoglalt Kanizsát.
A bécsi esküvőt a Hofburgban, az esztendő február havának
negyedik napján tartották, amin részt vehetett Miklós és Péter is.
Sokat még nem tudtak az udvari etikettből, de Miklósnak később
sokszor eszébe jutott a szertartás. A lakodalmat a szokások szerint
nyáron tartották, amikor az ország különböző részein lakó
vendégsereg könnyebben és kényelmesebben megtette a sok
kilométeres távolságot.
Miklós a könyvtárban éppen Tacitus írásainak egyikét tartotta a
kezében, amikor nevelőanyja rányitott.
– Igazat mond Jóna jószágigazgató? Igaz, hogy a jövő hónapban
nem akartok visszamenni a grazi kollégiumba, fiam?
Miklós megölelte a nevelőanyját, és azt felelte, hogy éppen ezen
töpreng. A grófné a kezében tartott kötetre pillantott.
– Látom, nem vesztegeted az időt, és ez dicséretes. Tacitus…
Komoly mű. És miért szedted le a polcról ezt a másikat?
– Ez Guicciardini egyik legjobb könyve, a Storia d’Italia – felelte
Miklós. – Meg akarom tanulni Itália történetét, mert egyszer el
akarok menni oda Péterrel, hosszú időre, mint a zarándokok. Édes
anyámasszony, segít majd nekünk ebben?
Éva asszony belepillantott a híres könyvbe, ami klasszikusként az ő
könyvtárában is ott díszlett, ám azonnal észrevette Miklós
ravaszkodását.
– Miért tereled el a szót, fiam? Azt kérdeztem, igaz-e, hogy nem
akartok visszamenni Grazba. Kíváncsi vagyok, hogy miért, és
épkézláb magyarázatot várok a gróf úrtól, ha már egyszer annyira
felnőttnek hiszi magát, hogy máris itáliai utazáson töri a fejét.
S miközben ezt egy szuszra, ellentmondást nem tűrő hangon
kivágta, helyet foglalt Miklós mellett, és átölelte a vállát.
– Mondd csak, én meghallgatlak! Ha elmagyarázod, bizonnyal meg
is értem, de tudni akarom, mire ez a nagy elhatározás. Azt is, hogy a
te fejedben született-e meg. Vagy az öcséddel ókumláltátok ki?
Miklós már régóta készült rá, hogy ez ügyben egyszer színt kell
vallania, mert túl sokszor elhangzott a szájából, hogy nem megy
vissza Grazba, amit Péter máris készpénznek vett.
Mélyet sóhajtott, és belefogott:
– A grazi iskola… egyszerűen… rongyos – jelentette ki már kevésbé
magabiztosan. – Amikor felébredek, a koszos falat látom. Rossz
érzés tölt el, hogy be vagyok oda zárva. Péter is ezt mondja.
Éva asszony türelmesen hallgatta, aztán megkérdezte:
– És mi van még, ami miatt nem akartok visszamenni?
– Nem tudom, anyámasszony mire gondol… – vetett kutató pillantást
a grófnéra Miklós. – Hacsak nem arra, hogy néhány diák nem
kedveli a Zrínyieket. A barátainkként viselkednek, aztán
hazamennek, és mikor visszajönnek, máris az ellenségeink. Azt
gondolnám, hogy otthon rosszat hallanak rólunk.
A grófné arcára szomorúság ült. Pontosan tudta, hogy ahány
tisztelője, legalább annyi ellenlábasa is akad a Zrínyieknek. Az egyik
legközelebbire, a sárvári Nádasdy családra gondolt.
– Azt is elmondod, miként terveztétek Péterrel, fiam? – kérdezte
megértő hangsúllyal. – Tudod, hogy nem kényszerítek rátok semmit,
azon kívül, hogy most kell megtanulnotok azt, ami majd később a
hasznotokra válik. Segítek, csak mondd el, miben várod!
Miklós rögtön megfelelt:
– Bécsben tanulnánk idén.
A grófné bólintott.
– Igen, értem. Van ott egy szép, nagy házatok, ami csak a tiétek.
De… – ravaszkodott az asszony – az ottani jezsuita iskolát nem
találod rongyosnak? Mitől lenne más, mint a grazi?
– Nem tudom, milyen – felelte Miklós –, de ennél csak jobb lehet.
Péternek megígértem, hogy elmegyünk innen, és meg is tartom a
szavam.
Olyan határozottan, egyenesen, ellentmondást nem tűrően jelentette
ki, hogy Éva asszony meglepődött: – Korán érik ez a gyerek! – futott
át a gondolatain.
– Ha Bécsben tanulhattok tovább, megígéred, hogy tűröd az ottani
iskolát? – kérdezte, és újabb meglepetés érte, mert Miklós nem
felelt, csak figyelte őt komoly arccal, összeharapott szájjal, mintha
azt akarta volna a maga gyermeki módján tudomására hozni, hogy
neki senki ne adjon ultimátumot. Aztán lassan bólintott:
– Megígérem. De csak egy évig fogadom, hogy ott maradunk. Mert
még nem tudhatom, hogy a végén nem akarom-e ott is befejezni.
A grófné a fejét csóválta.
– Nem értelek. Ha ezt Pétertől hallanám… De te más vagy,
Miklóskám! Ha egy tanító atya azt mondaná, hogy lusta kölyök vagy,
semmirevaló, azt mindenki hazugnak találná, aki téged ismer.
Látom, miket olvasgatsz, éppen ezért nem értem az iskola iránti
ellenszenvedet. Viszont becsületesnek tudlak, és hiszem, hogy nem
csapsz be. Ha tehát így gondoljátok, akkor legyen Bécs. De semmi
ellenvetés!
Miklós szertartásosan, felnőttesen meghajolt a nevelőanyja előtt, s
köszönte a jóindulatát.
– De szeretném másban is anyámasszony segítségét. Azt hallottuk,
meglopják a birtokot. Én ezt nem hagyom! – jelentette ki hirtelen,
olyan kemény kifejezéssel az arcán, és szilárd elhatározással a
tekintetében, hogy Batthyány grófné nem is tehetett egyebet, mint
ebben is támogatást ígért. – Mert azt sem értettem, hogy a
megboldogult Domitrovics püspök úr, Isten nyugossza őt haló
poraiban, miért ajándékozta oda a pálosoknak a mi Szentilona
falunkat. Milyen jogon, anyámasszony? És amikor felpanaszoltuk,
Pázmány érsek úr miért nem tett semmit?
Éva asszony bólintott: tudta ő ezt. De azzal már nem akarta Miklós
kedélyeit borzolni, sem a gondolatait befolyásolni Pázmány érsekkel,
a kétségtelen jóakaróval szemben, hogy elmagyarázza: az érseknek
többet jelentett az egyház mundérjának becsülete egy Zrínyi-falunál.
– És azt is hallom – folytatta a fiú –, hogy két másik falunkhoz
tartozó minden földet átengedtek Patacsics báni helytartó úrnak…
Hát mi ez, anyámasszony, ha nem a birtok szétlopkodása?
Kihasználják, hogy nincsenek szüleink? Hogy nincs, aki az
érdekeinkért tisztességesen kiálljon, az egy anyánkasszonyon kívül?
Ciccolini bárónak is kihasítottak a földjeinkből, amire a
jószágigazgatónk rábólintott. Ez is lopás! Aztán tudom ám, hogy
Batthyány jószágigazgató jó néhány földet a maga hasznára
műveltet! Hát ez sem lopás? Hol a becsület, a tisztesség, az
egyenesség ezekben az emberekben? Mondom ezt akkor is, ha
ezerszer a gyámjaink voltak!
Batthyányné megkövülten hallgatott. Túlságosan logikusan
fogalmazott és érvelt Miklós, szinte el sem hitte, hogy egy tizenkét
éves fiú képes, ilyenre.
– Talán… ez is oka annak, hogy nem akartok Grazba visszamenni?
– kérdezte, és a fiú szemében különös fény csillant. Olyasféle, mint
amikor valaki megleli a másik gyenge pontját.
– Akkor mindezt anyámasszony is tudta? Ha igen, miért nem
mondta?
– Mert sokáig magam sem hittem. Azt gondoltam, rosszindulatú
beszéd – felelte az asszony, és Miklós bólintott.
– Értem. Nem hibáztatom én édes anyámasszonyt semmivel. De
hadd kérdezzem meg, hogyan lehetnénk mi az öcsémmel mielőbb a
magunk urai? Hogy mi igazgathassuk a birtok ügyeit, különben
szétlopják.
Batthyánynét megérintette Miklós tiszta okfejtése.
– Megígérem, hogy beszélek Mikulics Tamás személynök úrral,
elvégre ő is a gyámi tanács tagja volt. Azt hiszem, tehet valamit a
bécsi iskola érdekében is.
A helyzet, amiről Miklós panaszkodott, elmérgesedett. A
testvérek kénytelenek voltak eltűrni, hogy a pálosoknak adott
Szentilona faluval a rend megkapta a lehetőséget vásárok tartására.
Ráadásul éppen a Zrínyieknek eddig nagy jövedelmet biztosító
csáktornyai vásárt tartották ott eztán …
Hiába, a kamarának szüksége volt arra, hogy a Zrínyiektől minél
többet elszedjen a maga és a korona javára, így inkább azt is
elnézték, hogy a helyi potentátok garázdálkodjanak.
Hát ezért sürgette Miklós az idő futását, s akart mielőbb felnőni.
Ezerhatszázharmincháromban Péterrel feliratot intéztek II.
Ferdinándhoz, hogy őfelsége tegyen újfent igazságot ügyükben,
máskülönben a birtokot úgy széthordják az orruk előtt, mint boglyát a
nyári vihar. A király ismételten felszólalt az árvák érdekében, de
ennek sok foganatja nem volt. Akik egy-két lépcsővel lejjebb
lubickoltak a lehetőségekben, továbbra is kedvükre
garázdálkodhattak.
Egy ideje már haldoklott a Zrínyiek egykor virágzó kereskedelme is,
pontosabban így látták a kívülállók, és ezt szerette volna látni a
kamara.
– Az öregek szerint minden Zrínyi olyan kéthegyű szálka volt az
udvar szemében – mondta nagy bölcsen az idős Balog Jakab
–, aminek a másik hegye a törökbe fúródott. Ezért a bécsi urak a
kamarában ma is sokkal jobban szeretnék, ha tán a Zrínyiek nem is
léteznének, mert úgy vélik, még a törökkel is könnyebb, mint
megzabolázni az ilyen nyakas, gerinces urakat. A gránitkemény
gerinc senkinek nem tetszik odafönt, és akinek ereje van hozzá, hát
megpróbálja megtörni, de a Zrínyiekkel eddig semmire nem mentek,
és nem is fognak.
A tisztességesebb jószágigazgatók azonban – mint amilyen a
tengermelléki és ozalji Milovácz Miklós is – mindig ráleltek a
kiskapukra, és a kereskedelem ilyen-olyan csatornákon tovább folyt.
Ezerhatszázharmincháromban a testvérek Csáktornyán
összepakolták holmijukat, és Pázmány Péter érsek akaratának
engedelmeskedve elindultak a nagyszombati jezsuita kollégiumba.
Ám Nagyszombat sem nyerte meg a tetszésüket. Különösen
Miklósét, aki a tanulás mellett inkább kobzon próbálgatta tehetségét,
s panaszkodott is rá az öccse levélben Batthyány Ádámnak: –
„Többet írnék, de bátyámuram kobzolással feltartóztat…”
Végül Pázmány is belátta, hogy jobb, ha a testvérek kérésének helyt
ad. Hozzájárult, hogy a császárvárosban járjanak iskolába, s a
Zrínyiek hivalkodóan gazdag kastélyában, külön udvartartás mellett
addig ott maradjanak, míg a bécsi jezsuitáknál tanulnak.
Ám aki a Zrínyi árvákat legalább annyira ismerte, mint Éva asszony,
az alig hihette, hogy eztán minden simán megy majd.
1634. Pünkösd (május) hava. Az ifjú Zrínyi Miklós első szereplése
Batthyány grófné megigazgatta öltözékét, aztán
méltóságteljesen kiszállt a függönyös batárból. Az egyetem
épületébe lépve a falakban érezte az évezredes tudást.
A homályos szobában, ahol középen egy hosszú, ébenfából
mívesen megfaragott, súlyos asztal állt, Pázmány Péter bíboros
érsek társaságában a bécsi jezsuita egyetem és kollégium néhány
tanára, tisztségviselője foglalt helyet. Az asszony érkezésére
beszüntették a beszélgetést, és az ajtó felé fordulva köszöntötték a
grófnét.
– Megtisztelő, hogy kérésünkre megjelent körünkben – lépett
előre Pázmány, aki pusztán a szokás miatt nyújtotta kézcsókra a
kezét, de azonnal észbe kapott, s ujjait összekulcsolta a mellén lógó
kereszt alatt. Batthyányné csupán egy pillantást vetett a díszes
gyűrűre, és fejbólintással köszönte az invitálást.
Az egyetlen protestáns volt az előkelő férfiak között, ám
számukra mégis fontos.
– Mindenképpen beszélni akartam önökkel, míg Bécsben
tartózkodom – hangsúlyozta az utolsó szavakat a grófné. – Tudom,
hogy nevelt fiaim csak pár hónapja tanulói a kollégiumnak, de a
tapasztalatom és anyai megérzésem nem hagyott kétséget, hogy a
néhai Zrínyi bán fiaira nem elegendő csakis odafigyelni.
– Jól teszi, asszonyom, ha így vélekedik, és magam sem
gondolom másként – szólalt a kollégium natio Hungaricájának40
kurátora, az idős és beteges Sennyei István püspök. – De úgy
hallom, az árvákról nem az a hír látszik terjedni, amit kívánatosnak
tartanánk. Úgy értem, nem tartoznak az intézmény legjobbjai közé.
Továbbra sem éltanulói a kollégiumnak, pedig mióta jezsuita kézben
egyesül az oktatás, Bécsben a tudomány és a művelődés látványos
virágzásnak indult.
A grófné figyelmesen végighallgatta Sennyei kétségtelenül
helytálló mondatait, majd így folytatta:
– Uraim, kérem, fájó szívvel hallgatom, hogy a két fiú mennyivel
többet tehetne a tanulmányi előmenetel érdekében, de figyelmükbe
ajánlanám, hogy a jószággal sem lehet többet megitatni annál, mint
amennyire szüksége van.
– Mégis, mire gondol, kedves grófné? – kérdezte a horvát
származású atya, Petar Mariani prokurátor. – Mert én igenis arra,
hogy a jószág netán maga is tudja, mennyit igyon még, ha látja,
hogy feladat elé állítják.
Pázmány Péter elmosolyodott, és emelte a kezét, hogy szólna, mire
mindenki más elhallgatott.
– Mélyen egyetértek azzal, hogy a jövőben fontos munkával bízzuk
meg a testvéreket, hadd lássák maguk is, mire képesek, s hogy
figyelünk rájuk. Kérem, fogadják el a következő javaslatomat. A két
testvér közül Miklóst kiszemeltem egy igazán jelentős feladatra, ahol
bizonyíthatja rátermettségét, felkészültségét. Megkérdezem, van-e
ellenvetése valakinek, hogy megbízzuk az idei Szent László-nap
ünnepi szónoklatának felelősségteljes feladatával?
Valamennyien tudták, hogy Pázmány Péter mennyire szívügyének
tekintette Szent Lászlót. Ezerhatszázharmincegyben a szent királyt
felvették az új szertartásrendbe, és nem mellesleg a bíboros érsek
politikai terveiben vezető helyen szerepelt a magyarországi apostoli
királyság szentszéki legitimációjának előkészítése, s annak teljes
kiharcolása.
S mindezt a török elleni széles európai összefogás megteremtése
érdekében szorgalmazta.
Az urak egymásra pillantottak, aztán a grófnéra, aki halványan
elmosolyodott és bólintott.
– Valami hasonlóra szerettem volna kérni önöket. Feladatra, ami
jelentős, ami komoly, de nem azért, hogy önök megtudják, képes-e
rá Miklós. Csakis azért, hogy önmaga előtt igazolja: igenis, alkalmas
rá.
– Miként érti ezt, asszonyom? – kérdezte enyhe sértettséggel és
megütközéssel hangjában Sennyei püspök. – Ilyent még nem is
hallottam! Hát nem a tanároknak kell-e elsődlegesen
meggyőződniük arról, mit őriz a fejében a diák? Minden egyéb csak
aztán következhet…
– Igaza van, püspök úr – felelte a grófné. – Ha Miklós átugorja az
akadályt, amit elébe állítani szándékoznak, akkor önök máris tudják,
mire képes. De ha ő maga meg nem tapasztalja, el nem raktározza
a fejében mindazt, ami oda vezette, hogy bizonyíthasson, ugyan,
mire lenne jó a legkomolyabb feladat is? Kérem, előlegezzenek
számára bizalmat.
A horvát Mariani a fejét csóválta:
– Nemrég érkezett csak az egyetemre. Van nála idősebb,
tapasztaltabb, jobb eredményeket elért diák is. Ha eminenciád –
pillantott Pázmányra – azt mondaná, hogy azért őt választja, mert
félig horvát, s hogy mi Zágrábban őrizzük a közel ötszáz esztendős
László palást-kazulát, meg aztán az ifjú gróf felmenői mind bánok
voltak, s tán néhány esztendő múltán ő is az lesz… Nos, akkor
inkább érteném, miért őrá esett eminenciád választása.
Pázmány Péter szigorú arccal nézett Petar Marianira. Nem értette az
akadékoskodás okát.
– A prokurátor úr tán megbékél majd javaslatommal, ha
megtapasztalja az ifjabb Zrínyi Miklós tehetségét, rátermettségét –
fordult Mariani felé. – Mondhatnám úgy is, hogy kezeskedem érte,
és egy általa előadandó oráció sikerét fikarcnyit sem kétlem.
Mariani azonban szerette, ha az utolsó szó nála maradt.
– Ezt alaposan meg kell fontolni, eminenciád, hiszen az orátorral
szemben a Stephansdom padjaiban a legmagasabb méltóságok
foglalnak majd helyet. Ez az ünnep egész Bécset megmozgatja.
Pázmány Péter türelmesen végighallgatta Marianit, aztán ismét
szólt:
– Márpedig én teljes szívvel és tiszta lélekkel ajánlom kegyelmetek
figyelmébe a javaslatomat, mert Miklós az ünnepi beszédre
részemről alkalmasnak találtatik. Magam hallottam őt latinul
beszélni, és tudom, ha valamit szívből akar, abban képes hibátlant
nyújtani. A felkészülésben pedig majd megkap tőlünk minden
támogatást.
Amikor a megbeszélést követően Batthyány grófné beszállni készült
a batárba, Pázmány kis időre még a figyelmét kérte:
– Mindent elkövetünk, hogy a fiúk végre megértsék, hol a helyük, és
miért kell tanulniuk. Magam fogom kézbe venni az ügyet.
– Önt feltétel nélkül szeretik és tisztelik, bíboros úr – jegyezte meg
Éva asszony. – Köszönöm, hogy ennyi támogatást ad, tudván, hogy
mostanság ön is komoly gondokkal küzd.
Pázmány arcán előbb meglepett, aztán keserű kifejezés jelent meg,
de végül csak legyintett.
– Ugyan, asszonyom! A politika már csak ilyen. Megneszelték, hogy
indulnék Rómába, a bécsi pápai követ helyére, akit Isten nyugtasson
haló poraiban…
– Sajnálattal értesültem, eminenciád, hogy tavalyelőtt, amikor önt
Rómában audiencián fogadta Orbán pápa, nem érhette el azt, amit
szeretett volna. Gondolom, egy következő római látogatás az ön
terveinek is elébe sietne…
Pázmány elmosolyodott:
– Tudja, hogy ha én egyszer kidolgozok egy koncepciót, azt
egykönnyen fel nem adom, kedves grófné. Igaza van, valóban ebbéli
szándék is vezet. Ön is látja, mily feszült a bécsi udvar és a
Szentszék közti viszony. Mióta tudják, hogy ismét Rómába készülök,
bizonyos körök részéről a legképtelenebb, engem támadó állítások
látnak napvilágot.
– Pedig a spanyol diplomácia és az udvar önt támogatja ebbéli
tervében, és én is azt kívánom, sikerüljön érvényre juttatni
elhatározását – jegyezte meg a grófné, de Pázmány azonnal
kiegészítette:
– Nem is velük van gond, hanem azokkal, akik inkább a francia
diplomácia pártján állnak. Ők azok, akik mindent elkövetnek, hogy
engem Rómától minél távolabb tudjanak. Már egy halom
beadványt juttattak el Orbán pápához41, és mindben engem
mocskolnak. Márpedig én nem fogok belenyugodni abba, hogy
Európa és a vallási háború sorsa néhány kisstílű, magát politikusnak
nevező intrikus kezében maradjon.
Éva asszony megfontoltan és nagyon őszintén azt mondta:
– Önt szeretik a Zrínyi-fiúk, de van nekik saját gondolatuk. Azt
szeretnék, ha minél előbb a maguk kezébe vehetnék a Zrínyi-birtok
ügyeit – magyarázta a grófné. – Tudom, mert őszintén elmondták.
De a Szent László-napi beszéd sikere nagyot lendíthet mindkettejük
iskolai hozzáállásán, s ezért feltétel nélkül támogatom az ön ebbéli
kezdeményezését. Ha kell, fondorlattal beszélem rá Miklóst, hogy
vállalja. Isten megáldja, bíboros úr!
– Önt is, asszonyom – biccentett Pázmány. – Isten áldása legyen
önnel. Azért is imádkozom, hogy egyszer majd ön is visszataláljon
az igaz római katolikus nyájba. Szomorúnak tartanám, ha nem így
történne.
Éva asszony mosolyogva csak annyit szólt:
– Köszönöm, bíboros úr. Jól megvagyok az én Urammal,
Istenemmel, aki a felfogásom szerint ugyanaz, mint az öné. S ha
kérhetem, egyszerre csak egyre figyeljünk, és ez most a fiúk ügye.
Egy hét volt hátra a Szent László ünnepségig, és egyik
délutánon, amikor a Zrínyi-fivérek az egyetemről a bécsi kastélyba
hazatértek, Miklós Vajdič Illést hívatta.
 – Nyergeid fel a sárga mént! A hatévest. Kilovagolnék az
erdőknek.
Illés meghajtotta a fejét.
– Igenis, gróf úr! Máris nyergelek. Péter úrfi nem jön… És a kíséret?
– Ha feltétlenül szükségesnek látod, legfeljebb kettő jöjjön. Veled
akarok szót váltani, Illés.
A széles erdei úthoz érve Miklós hátrakiáltott:
– Hajtsuk meg, Illés! Hej, Aranyos! Gyiaaa! Gyerünk!
Aranyos megugrott, repült a szekérkerekek rovátkolta, száraz úton,
és Miklós fejéről elveszett a könnyű, dúsan hímzett nyári föveg. Nem
bánta, hagyta, hadd csapjon arcába a szél, és röpítse hosszú,
sötétbarna hajfürtjeit.
A száguldásban kedvét lelte, mert azt tartotta, hogy az a lélek igazi
szabadsága. A vágta rövid ideig tartott, de Miklóst ismét
elvarázsolta. Hallotta Arany lélegzetvételét, a paták ritmikus, puha
dobbanását, érezte a ló izmainak erőteljes mozdulását, miközben
figyelte a hátrafelé rohanó fákat.
Aztán ügetésre váltott, bevárva Illést. A lovak felkapaszkodtak egy
kiemelkedésre, ahonnan látni lehetett Bécs várát.
Az elmúlt hónap túl sokat kivett Miklós türelméből. A beszédet nem
egyedül kellett megalkotnia, bár néha úgy érezte, menne neki is, ám
sok egyéb is felmerült még, amit bele kellett fogalmaznia. Ehhez volt
szükség a középkorú, jóindulatú professzorra, aki végtelen
türelemmel igazgatta, javítgatta a latin szavakat és a hibás nyelvtani
fordulatokat. Aztán kinyomtatták sok-sok példányban, hogy a
dómban majd mindenki olvashassa is a latin szöveget, miközben
Miklós előadja azt.
A Bécs körüli árnyas erdőségekben kibírható volt a júniusi meleg.
Miklós nyeregből szállt és az árnyékban leült egy napszítta sziklára.
– Megengedem, hogy letelepedj te is! – szólt, és Illés, megköszönve
a kegyet, helyet foglalt mellette a kövön. – Most nem arról az időről
akarok hallani, amikor még a töröknél frenkzáde voltál. Jól mondom,
hogy így hívják a keresztény fiúkat?
– Így mondják, gróf úr, de inkább csak a frengi névvel illettek.
Parancsoljon velem!
– Elmondom azt a beszédet, Illés, nem lehet majd senkinek rossz
szava rám. Őfelsége és Szent László egymás mellett álljanak, ezt
akarja a kurátor úr… De hát mit érthetsz te ebből?
Illés a huszonnégy esztendeje alatt sok mindent hallott és tapasztalt.
De leginkább azt értette meg, hogy ő csak egy szolga
– még ha kivételes helyzetben áll is –, és nem találta sértőnek az
utolsó megjegyzést.
– Annyit magam is értek, gróf úr, hogy a király a harctérre indul,
éppen most, és Szent László inkább volt lovag és hadvezér, mint
szent… Már ha érti a gróf úr…
Miklós szigorú arccal pillantott Illésre.
– Honnan tudod te mindezt? Ki tanította? Hiszen iskolába sem jártál.
Illés mosolygott, és hetykén rándított egyet a vállán.
– De figyelni nagyon jól tudok, és maguk mellett van is mire.
Miklósnak tetszett a válasz, de megszokta, hogy a szolgákkal, a
közvitézekkel mindig jobb komolynak maradni, ezért így folytatta:
– Figyelj is mindig, hiszen ezért tartalak a közelemben. Ám
miközben készült a beszédem, folyvást a dédapám járt az
eszemben.
– Nagyon okosan, gróf úr – dörmögte Illés. – Hiszen mindkettő a
pogány ellen harcolt, László király is verte a kunt meg a besenyőt,
meg aztán azokat, akik mégsem a keresztény hit szerint éltek…
Most pedig itt a török… Sokat tudnék róla mesélni! Kérdezhetek,
uram?
– Halljam, Illés!
– Gróf úr! Ugyebár a mi fiatal királyi fenségünk, katolikusként, másik
keresztények ellen száll hadba, nem igaz? És tudom, hogy a gróf úr
nem is igazán érti, miért tiltja őfelsége a hadakozást a törökkel,
ugyanakkor egy másik keresztény országnak meg közben
nekiereszti a sereget…
Miklós értette a mondatokban rejlő, ügyesen becsomagolt élt, neki
azonban nem szabadott az uralkodóra közember előtt semmi
rosszat kijelenteni.
– Sok professzor megemlíti a dédapámat, de nem tudom, mikor
mondanak igazat. Azt is gyakorta hallom, hogy volt éppen elég
ellensége… már a törökön kívül. Azt akarom, hogy most te beszélj
róla. Mondd el, amit az anyádtól és a nagyapádtól hallottál!
– A dédapám és a gróf úr dédapja talán… hm… ha mondhatom
így… akár barátok is lehettek. Vagy bizonnyal azok is voltak. Mert
különben ezt a követ nem tartotta volna annyira nagy becsben az ön
dédapja, gróf úr.
Megtapogatta az inge alá rejtett, szürkére avítt ezüstbe foglalt,
rózsaszín kristályt, amit amulettként hordott.
Miklós hátradőlt, nekivetve a hátát a széltől és esőtől formált
sziklának, és figyelmesen hallgatta a szolgát. Mióta személyesen
megismerte, és Illés elmesélte neki élete történetét, úgy érezte,
megbízhat benne. Illés szívében ott lakott a bátorság, a vitézség, és
esze is volt hozzá, nem is kevés.
– Arról beszélj, hogy mit tartott a családod a dédapámról! Milyennek
látták őt? Hogyan viselkedett? Kedvelték a vitézei, vagy féltek tőle?
– Csak a török félt tőle, és a másféle ellenségei – felelte Illés. – Az
emberei mind tisztelték, mert kiállt mellettük. Nem hagyta őket
magukra sem a harctéren, sem pedig a szegénységben. Nem bírta
elnézni, hogy a katonái éhezzenek, nélkülözzenek, és mindig a
magáéból adott, ha a király és a kamara nem küldött a végváriaknak.
– Egyre többször jut eszembe – jegyezte meg Miklós. – Hős volt.
– A nagyapám szerint sokszor emlegette Leonidászt42 –
jegyezte meg csendben Illés. – Tudja, ki volt ez a Leonidász? Valami
görög…
– Leonidász hős volt, aki nem kért kegyelmet senkitől – vágott közbe
Miklós. – A dédapám példaképe. Úgy indult a halálba Szigetvárott,
hogy…
– … hogy pontosan tudta, mi lesz a sorsa, és nem is akarta elkerülni
azt, gróf úr – fejezte be Miklós szavait Illés. – A nagyapám szerint
így akart példát mutatni az egész világnak. Az ön dédapja soha,
semmitől és senkitől nem félt.
Miklós mélyet szusszant.
– Hát én sem fogok! Te leszel rá a tanúm, Illés, hogy e napon mit
mondtam! Megfogadom, hogy nem leszek gyöngébb, mint a
dédapám, a nagyapám, vagy az apám. De ha hőst kell keresni
példaképnek, hát én a dédapámat vallom az enyémnek. Egyszer
majd írok róla egy… egy… hőskölteményt. Talán… Ha érzek
magamban annyi bátorságot, hogy belefogjak.
– Bizonnyal meg is teszi majd a gróf úr.
– És el akarok menni Itáliába. Nemsokára. Ami engem a harc és a
katonáskodás mellett érdekel, azt ott lehet leginkább megtanulni. A
vers, a poézis, a líra… Ez, ami a harc és a hősi viselkedés mellett
fontos nekem. Írni akarok, és fogok is! Érzem, hogy ezt kell tennem,
és hogy tudnék… majd egyszer. Aztán Itáliába majd eljössz velünk
te is, Illés.
– Örömmel elkísérem a gróf urat.
– Hanem lenne még valami! A Szent László ünnepség napján
nekem és az öcsémnek már hajnalban készíts össze mindent, amit a
hosszabb utakra magunkkal viszünk.
– Utazunk, gróf úr? – kérdezte Illés. – Gondolom, majd a lakoma
után… Mindig van lakoma a Szent László-napokon…
– Hogy mikor, ez az én dolgom! Te csak készülj fel, de nem
szólhatsz senkinek! Válogasd ki a lovakat, erősek legyenek,
pihentek, egészségesek!
– De hát hova, nagyságos fiatalúr? És nem a batárban, hanem
nyeregben?
– Úgy készülj, mintha Csáktornyába mennénk! – felelte Miklós, és
Aranyos nyergébe lendült. – Látod amott, azokat a dombokat? –
mutatott a városfalak felé. – Százöt éve a dédapám védte azt a várat
a török ellen. Olvastam róla. Azokon a dombokon meg nyüzsgött a
kontyos, akár a rothadó húson a nyű. Te tudnál-e harcolni a török
ellen?
Olyan pillantást vetett Illésre, mintha a veséjébe akarna látni.
– Tudom, miért kérdi a gróf úr – bólintott a szolga. – Mert, hogy
laktam közöttük. Hát, ölnék, ha meg kellene védenem magát, a
családját, vagy az enyémeket. Máskülönben… Találkoztam én odaát
rendes, tisztességes törökökkel, nem is kevéssel. De ha azt
kérdezné, hogy megölném-e az ilyeneket is, mert…
Miklós vágtába ugrasztotta Aranyost, s nem várta meg a válasz
végét.
A jólelkű kurátor, Sennyei István, aki az idő tájt a kancellári
tisztet is betöltötte, Batthyány grófnéval még szót váltott a június
huszonhetediki Szent László ünnepet megelőző délutánon.
– Kedves grófné, tudom, hogy szívének mi sem kedvesebb,
mint az, hogy holnap meghallgathassa nevelt fiának orációját, én
mégis arra kérném önt, hogy gondolja át a személyes megjelenést.
Vagy ha már eldöntötte, hogy ott lesz, hát tegye, kérem, diszkréten.
Hajlandó vagyok az ön és kísérője számára külön helyet biztosítani
a dómban…
Éva asszony elmosolyodott, és megérintette az idős ember
karját.
– Ön belelát a lelkembe. Igen, szeretnék ott lenni. Ismer engem, s
tisztában van azzal, hogy tőlem a konfliktus keresése távol áll.
Másfelől pedig…
Sennyei fáradt pillantással bólintott: érti ő és örül, ha a grófné
mindezt így gondolja. Neki is megnyugvást jelent.
– A politika, kedves püspök uram – folytatta az asszony, és már nem
mosolygott –, mindent beárnyékol. A háború szörnyűsége és
pusztítása, akárki áll a nyertes oldalon, előttem sosem lehet kedves.
Magdeburg lángokban, a darabokra hullt katolikus hadat többé már
talán senki nem lesz képes újra egybekovácsolni. Ez tény, ámde az
Úr akaratából én csak a szenvedést és a kínokat látom.
– Épp most indult el őfelsége fia, hogy a csapatoknál rendet tegyen,
és megszervezze az ellentámadást – vetette közbe az idős püspök.
– Láthatja, nincs még veszve minden!
– Nézze, lehet, hogy az ön fülének különös egy nőtől politikát hallani.
Azt látom, hogy a kínok folytatódnak. Protestáns és katolikus
egyaránt szenved és gyászol. Tudom, hogy III.
Ferdinándra43, mint ifjabb királyra vár a katonai és politikai
rendrakás – folytatta a grófné, aki határozott és helyénvaló, logikus
érvelésével túltett sok férfiemberen. – De ott van a másik oldalon a
török. A szultán Lengyelországra akar támadni,
ám rebesgetik azt is, hogy Rákóczi György44felajánlotta, ha
támogatást kap Bécstől, megtagad minden együttműködést a
szultánnal, és nem küld a törökkel segédcsapatokat
Lengyelországba.
Sennyei István püspök szemében a grófné mindig is különös
csodálat tárgyát képezte, s ezt most leplezni is alig tudta.
– Bámulom önt, grófné. Mondhatom, igen jók az értesülései, és
látom, kiválóan figyelemmel kíséri az eseményeket.
– Ezt kell tennem, mert Ádám fiam mellett nekem még mindig igen
sok dolgom akad a Batthyány-birtok gondozásával.
– Amit régtől elsőrangúan, példaértékűen végez, grófné…
– Köszönöm. Családi hagyomány, hogy a gazdasághoz nem elég
érteni, jól is kell tenni a dolgunkat. Sajnos, túl közel esünk a
törökhöz. Isten önnel, püspök úr! Imádkozom, hogy a holnap úgy
sikerüljön Miklósnak, ahogy azt mindnyájan szeretnénk. De… ha
holnap mégis megpillantana engem a dómban, kérem, tegyen úgy,
mintha nem is lennék ott. És a kétszáz aranyforint miatt se aggódjon,
amit Miklós jószágigazgatója majd kifizet az ünnepi lakomára. Tudja
jól, hogy mindig a szónok állja a lakoma költségeit. Ha netán nevelt
fiam, vagy a jószágigazgató ezt elfelednék, hát én biztosan nem
fogom. Nem lesz annak a pénznek híja.
1634. Szent Iván (június) havának 27. napja. Bécs, Stephansdom.
Az ünnepi misére zsúfolásig telt székesegyházat virágokkal és
zöld növényekkel dúsan díszítették, a kövezetei pedig illatos
füvekkel szórták be, ahogy azt az évszázados gyakorlat
megkövetelte.
Miklós, amikor társaival bevonult a templomba, pillantásával
először Éva asszonyt kutatta, de a tömegben nem találta. Aztán
mintha mégis őt látta volna, sötét fátyollal az arcán…
Őfelségét, II. Ferdinándot is kereste, de ő elfoglaltsága miatt
nem jelent meg.
Ott ült a helyén a taláros professzori kar, és kíséretével megérkezett
a bécsi polgármester, s a császárváros számos elöljárója.
Miklós megpillantotta Sennyei István kurátort, aki feléje bólintott és
barátságosan csippentett a szemével: – Bátorság, fiam, bátorság!
Sokan nem értették, miért Miklósra esett az elöljárók gyűlésének
választása, és megszaporodott néma, vagy kevésbé visszafogott
irigyeinek, ellenfeleinek száma.
Miközben a jelenlévőkön végigfuttatta tekintetét, Miklós megpróbált
visszaemlékezni Éva asszony egy fontos figyelmeztetésére, ami
valahogy úgy hangzott, hogy: – Fiam, úgy beszélj, hogy hallani fog
téged a magyar ifjak színe-java!
Aztán egyszerre csak megkeményedett a lelke, s úgy érezte, ezen a
napon semmit el nem ronthat. Eljött az idő, a pulpitusra kellett lépnie,
s latinul beszélnie, mégpedig csengő hangon, magabiztosan és
érthetően.
Felpillantott a karzatra, ahol az arcok már csaknem a
felismerhetetlenségig összefolytak, majd Péterre nézett és a fekete
fátyolt viselő hölgyre, a homályos sarokban…
Belefogott.
A hangja először bizonytalanul, rekedtesen szólt, mikor felolvasta a
hosszú előszót és elnézést kért fiatal kora miatt, aztán egyszerre
minden megváltozott.
Már csak ő maga volt és a hosszú beszéd, amelynek szavait a dóm
falai és oszlopai visszhangozták. A cédrusról beszélt, amely
táplálékát a földből, nagyon mélyről kapja, aztán koronájával királyi
magasságokba tör…
Néhány professzor pillantása összevillant: nem rossz hasonlat,
mindenki érti, hogy Szent Lászlóra és egyben III. Ferdinándra
vonatkozik, és ez így van jól. Mely kollégák segítettek a diáknak e
magasröptű vonulat megfogalmazásában? Ügyesek voltak,
kétségtelenül…
És az is jó, ahogy a lovagkirály történetét összeszedte. Csupa ide
vágó idézet: Aesopus, Platón, Homérosz, Pliniusz… Óh! Ráadásul
használta Bonfini uram László királyról írott anyagát is…
Miklós, ha felnézett néha a szövegből – a prokurátor utasítása
alapján tudta, hol tartson szünetet, hol olvassa lassabban, hol emelje
meg a hangját –, egyetlen pillanat alatt felmérte beszédének hatását,
de képtelen volt eldönteni, hogy amit lát, vajh’ igaz-e.
Valóban élvezik az előadást, vagy csak a hely szelleme hozza ki
belőlük az udvarias érdeklődést?
Minden szem reá szegeződött, s úgy érezte, a pillantások az agyába
hatolnak.
Neki pedig volt egyéb gondolata is: a dédapja. S amikor László király
személyiségét, tulajdonságait érintette, oly büszkeség tört fel a
mellkasából, mintha csak ama híres Zrínyiről beszélne:
– Alázat és uralkodói fenség jellemezte őt… Gondoskodott a
szegényekről, a nép körében pedig a megbecsülés adóját
gyűjtötte… Bátor volt és serény, visszaverte az ellenség őrjöngő
rohamát… A közvitézekkel egy sátorban élt, velük együtt tűrte az
éhséget és a fáradtságot… És ütközetben az első sorban küzdött…
A professzorok arcára ismét kiült az elégedettség.
Ragyogó! – sugallták az arcok. Szinte tökéletes! Lám, a szent király
most már nem a régi lovagként, sokkal inkább a korhoz
alkalmazkodó uralkodóként jelenik meg. No, ha ebből sem ért II.
Ferdinánd őfelsége… Hohó! László királyt párhuzamba állítja
Salamonnal, az unokatestvérével? Nagyon ügyes! Mit mond ez az
ifjú? Hogy a testvérek gyűlölete magánál a halálnál is súlyosabb?
Vajon melyik professzortól származik ez a mondat, ami kétségtelenül
igaz? A testvérharcnál alantasabb nincs! László és Salamon…
Katolikus és… talán protestáns? De hát Salamon is katolikus volt…
Ki nem érti az ifjú előadó alig burkolt célzásait?
Az egyik úr a kamarától a mellette ülőhöz fordult:
– Olvassa ön is, kérem? – mutatta a beszéd nyomtatványát. – Igen?
Várjunk csak! Melyik nyomdában is sokszorosították?
– Bécsben, Ferenczffynél – hangzott a felelet, és az úr arcán
elömlött a mosoly:
– Óh, akkor már teljességgel érthető, miért eme sok pázmányi
fordulat! Hiszen ők barátok…
Aztán tovább hallgatták az orációt.
No, várjunk csak! Most meg miről beszél? Csak nem ostorozza az
ország nemességét? A rendeket? Még majd magát az uralkodót is?
Miként értsük, hogy ez a kor, melyben élünk, immáron csak a vér
nemességével büszkélkedik, nem egyébbel?
Túllősz a célon, ifjú Zrínyi Miklós! Most már csak az hiányzik, hogy
felségsértést kövess el!
Ám ettől nem kellett tartani.
Mikor a végére ért, a hallgatóság zöme már tökéletesen egynek látta
Szent Lászlót és a jelenlegi uralkodót – főként, ha eleve egynek is
akarta látni.
Nem, ezt biztosan nem Miklós írta, hiszen csak tizennégy éves…
De hát nem mindegy, ki írta? Elhangzott, végighallgatták,
megjegyezték. Összefogás kell a győzelemhez, és amikor Zrínyi
Miklós a pogányra hivatkozott, semmiképpen nem gondolhatott a
katolikusprotestáns háborúra, csakis a törökre.
Ezt kell belőle kihallani, mert ezt is akarjuk!
De vajh’ hány politikusi elme nyitott erre?
A dómot elhagyva még sokáig taglalták a beszéd kitételeit, célzásait,
metaforáit a professzorok és a megjelent politikusok, ám a többséget
máris a lakoma érdekelte.
Elégedettek voltak mindkettővel, és néhányan sokáig lapogatták
Miklós vállát, dicsérve a beszédet és a feltálalt finomságokat.
Ő is elégedett volt, mert mázsás súly szakadt le a leikéről.
Hirtelen népszerűvé lett.
Ezért is nem értették Bécsben, miért nem fejezte be a tanévet, mert
egyszer csak se szó, se beszéd, az öccsével elutaztak.
1634. Szent Jakab (július) havának közepe. Bakar, a Zrínyiek
tengermelléki raktárai
Ahogy Bécsből a Zrínyi-testvérek hazatértek – vagy inkább
szöktek? –, máris úgy döntöttek, hogy a nyakukba veszik az
uradalmat, és Csáktornyától a Tengermellékig megszemlélik, miként
végzik a dolgukat a jószágigazgatók, felügyelők, s különösen a
tengeri kereskedelmet intéző olasz és horvát megbízottak, akiknek
tisztességén igen sok múlt.
– Ha azt kérdi a gróf úr – fontolgatta a szavakat Milovácz Miklós
jószágigazgató –, kiért teszem tűzbe a kezem, hát azt felelem, hogy
csakis önmagamért. Akik az üzleti feladatokat intézik, azoknak mind
megvan a hajlandóságuk ahhoz, hogy lecsippentsenek valamit
maguknak. Ha nem túl látványosan lopnak, meg aztán látják is, hogy
a körmükre nézek, hát csak akkor abajgatom őket, ha igen
szükséges, mert rajtuk sok múlik. Kapcsolatok, üzletszerzés, a hajók
állapota és a legénység megválogatása…
Miklós mindig nagy figyelemmel hallgatta az eszes Milováczot,
aki arról beszélt, hogy a török elleni európai fellépés éppen azért
ütközik nehézségekbe, mert a hatalmak féltik a keleti kereskedelmet.
– A gróf urak is tudják – jegyezte meg –, hogy a franciák a
kereskedelem miatt törekszenek békére a törökkel. A hollandok, az
angolok és Velence régtől élénk üzleti kapcsolatban áll Isztambullal.
Mit várhatnánk hát? A pénz, ahogy eddig, most is mindent
meghatároz. És, persze, a hatalom. Ha meghallgatnak a gróf urak,
azt mondanám, a magas politikával ne törődjenek! Sokkal fontosabb
a Zrínyi-uradalom jövedelmei számára, hogy a hajók háborítatlanul
eljussanak Velencébe, és az áru onnan tovább. Ne foglalkoztassa
magukat, hogy éppenséggel a törökkel is üzletelnek a velencei
kalmárok! Az üzlet legszívesebben fittyet hány a politikára, hacsak
nem éppen a politika támaszt elvárásokat az üzlet irányába.
Miklós egyre inkább megértette, hogy mennyire fontos az óriási
birtok védelme, de még képtelen volt az egészet átlátni.
A testvérek Bakarban, Crikvenicában, Porto Rében, Selcében meg a
többi kikötőben, ahol a család érdekeltségei évszázados múltra
tekintettek, megmutatták magukat jó pár alkalommal. Az efféle
kikötők sosem tartoztak a biztonságos és barátságos városkák közé
– megfordult ott sokféle akasztófavirág –, így a fiúkat mindig kísérte
néhány fegyveres.
Az intézők, a hajósgazdák alaposan meglepődtek, mert Milovácz
bölcsen azt állította, eztán már csak így lesz: az úrfiak úton-útfélen
ellenőrzik majd az itt folyó munkát.
A gyermekkorból alig kikapaszkodott testvérpártól persze nem sokat
tartottak a ravaszkodók és a maguk hasznát nézők, de attól már
jobban, hogy a jövőben kevesebbszer tömhetik meg a zsebüket.
A kikötők mindig különös helyek voltak. Igazából senki nem tudhatta,
hogy ki kinek dolgozik, kinek a bizalmasa, vagy éppen milyen rejtett
feladatot, parancsot teljesít.
Amikor a Zrínyiek a Tengermelléken tartózkodtak, többnyire a
Frangepán-család vendégszeretetét élvezték, akik kiterjedt
birtokrendszerrel rendelkeztek, melyek határosak voltak az övékével.
Máris elgondolások születtek a dinasztikus kapcsolatok
továbbfejlesztésére, és az effélék többnyire mérnöki pontosságú
kalkulációkra épültek.
A tényekből indultak ki.
Miklós az idősebb, tehát ő kapja majd meg az osztozkodáskor –
márpedig arra nemsokára sor kerül! – Csáktornyát és a Muraközt
néhány nagyobb egységgel, míg Péteré lesz Ozalj és a
Tengermellék, a kereskedelmi központokkal. Péter kerül tehát
közelebb a Frangepánokhoz, akik máris fontolgatták, hogy a kis
Katalint férjhez kellene adni hozzá.
Persze, Katalin lehet Miklós felesége is, ha a cél érdekében úgy
alakul. A Frangepán–Zrínyi kapcsolódás nem új keletű, és eddig
sikert hozott.
A hajók pedig súlyos terhekkel megrakodva kihúztak a kikötőkből, és
a szigeteket kerülgetve Itáliának tartottak, ha
meg nem erősödött túlságosan a tramontana.45A tengerészek a
felhőket lesték, a széles, mélykék, hosszú bakari öböl vizének erős
fodrozódását, meg a parti fák csúcsát, mert a szél ott jelentkezett
legelébb.
Vitték a Zrínyiek áruit, mert ez kellett leginkább ahhoz, hogy
fenntartható legyen a hatalmas és gazdag uradalom.
1634. Kisasszony (augusztus) havának eleje. Csáktornya
A fiatal Balog Zsigmond lóhalálában szedte a lépcsőfokokat,
aztán végigrohant a folyosón, és sebtében megzörgette a
könyvtárszoba ajtaját. Meg sem várta, hogy beengedjék, máris
megnyitotta.
Miklós, Péter és Jóna István jószágigazgató fontos
elintézendőkről tárgyaltak, és Jóna alaposan leteremtette a
közvitézt:
– Az áldóját, Zsigmond! A gróf urakra töröd az ajtót?
– Hagyja csak, Jóna uram! – így Miklós. – Mit akarsz, Zsigmond?
Balog zavarában kétfelé törölte a dús, sötét bajuszát, aztán a
torkát is megköszörülte, mielőtt belefogott.
– Már… megbocsássanak a gróf urak, meg a jószágigazgató úr,
de… valami magas méltóság érkezett. A batárt látva ezt
gondolnám…
Miklós kipillantott az ablakon. Az ilyen csukott kocsikban főleg
egyházi méltóságok utaztak, esetleg követek, vagy kegyelmes
asszonyok. Ám utóbbiaknak a kocsisait, a kísérőit is ismerték már
Csáktornyában, most viszont a batár oldalára festett címer se
látszott jól.
A testvérek lesiettek az udvarra.
Nyílt a kocsi ajtaja, és az egyik hajtó zsámolyt emelt ki a saroglyából,
ahova az utasok csomagjait szíjazták, s helyezte az ajtó elé, hogy a
kiszálló arra léphessen.
– Ez Püski kanonok – sziszegte Péter a bátyjának. – Fogadok, hogy
az érsek küldte utánunk! Mit adsz, ha eltaláltam?
Miklós azonban válasz nélkül hagyta az öccsét, és a kanonok elé
lépett, hogy üdvözölje.
– A Mindenhatónak hála, hogy nem kell tovább zötykölődnöm
– szusszant Püski János, aki amúgy Pázmány Péter egyik
bizalmasának számított. – Mert ha még Ozaljig kellett volna…
– Köszöntjük a kanonok urat szerény családi hajlékunkban – hajtotta
meg a fejét Miklós, de csak annyira, ami még éppen belefért, mert
tizenöt esztendő ide vagy oda, mégis ő az első ma a Zrínyi
uradalomban, ez pedig az ő várkastélya. – Átutazóban? Kérem,
érezze otthon magát, s pihenjen, ameddig csak jólesik.
Püskit se ma szalajtották a legelőről, kihallotta ő a szavakból, amit ki
akart, és oldalvást sandított Miklósra.
– Igazán őszinte örömömre szolgál, hogy a fiatalurakat jó
egészségben, épségben látom. Mert mink már azt gondoltuk, talán a
kanizsai basa háborgatja Csáktornyát…
Miklós azonnal megértette: azért jött Püski, hogy kérdőre vonja,
miért hagyták ott a bécsi iskolát.
– Örvendek, hogy új szelek fújnak e birtokon, fiatalurak – pillogott
körbe a kanonok, és belekarolt Miklósba. – Azt hiszem, jobb, ha
mindjárt az elején elmondom, miért tettem meg ekkora utat, amire
magától a bíboros érsek úrtól kaptam parancsot. Hanem azok az
utálatos török koponyák a híd előtt… Sosem szokom meg! Barbár
dolog…
– A katonák végzik a dolgukat – jegyezte meg Miklós. – A török még
nem merte megközelíteni Csáktornyát, kanonok úr.
– Reméltem, hogy nem maguk adtak erre a szörnyűségre
parancsot…
Miklósnak nehezére esett, hogy komoly maradjon, Péter pedig az
őrség parancsnokára pillantott, aki merev tartással mellette lépdelt, s
nehezen fojthatta vissza a kibuggyanni készülő nevetést.
A török fejek mindig megütközést váltottak ki az egyházi emberekből
és a finom úri hölgyekből.
– Nem kell a vitézeknek parancsot adni az ilyenre – közölte Miklós
magától értetődő hangon. – Így tesznek, mióta a dédapám
megparancsolta. Tudja-e a kanonok úr, hogy a dédapám Szigetvár
palánkjának tetején bosszúból háromszáz török fejét csapatta le, a
szultán és a nagyvezír szeme láttára?
Püski megborzongott, aztán fojtott, ámde felháborodott hangon azt
mondta:
– A bosszú sehova nem vezet, fiatalúr! Inkább a megbocsátás… Hát
azt errefelé senki nem gyakorolja?
– Már hogyne gyakorolnák – felelte Miklós. – De hát a török
ugyanezt teszi az elfogottakkal. Azok a fejek se a hollók meg a
csókák élelmét hivatottak biztosítani, sokkal inkább a mi
figyelmeztetésünket. Meg aztán… ha a mieink látják ezeket a fejeket
a híd lábánál, nagyobb lesz bennük a bizodalom a maguk bátorsága
iránt. Egyébiránt, mondjon valakit az udvarnál a kanonok úr, aki
segítene megvédeni Csáktornyát, vagy akármelyik Zrínyi-várat és
birtokrészt! Ugye, nem nagyon találna? Így jobbára a vitézeinkre
száll a munka nagyja, ők meg… már tisztesség ne essék, nem
megszólni akarom őket… mégsem udvari nevelőktől tanulták az
illendőséget.
Püski a könyvtárszobáig meg se szólalt. Péter a folyosón oldalba
bökte a bátyját, ám Miklós egy hunyorítással figyelmeztette:
komolyan kell venniük Püski János kanonokot, mert Pázmány Péter
nem véletlenül küldte a nyakukra.
A kanonok a könyvtárban helyet foglalt egy öblös karszékben, s még
arra is gondot fordított, hogy ezt elsőnek, a vendég jogán tegye, és
ezzel is jelezze, hogy nem két gyermekkorú gróf, csak a bécsi
egyetemet önkényesen elhagyó diákok állnak vele szemben, akikkel
tán keményebben kell tárgyalni.
– Hogy a szót ne szaporítsam – kezdte a kanonok –, a bíboros érsek
úr rendkívüli aggodalmát kell először tolmácsolnom. Már azt
gondoltuk, komoly támadás érte az uradalmat, hogy úgy elszeleltek
Bécsből. Meg aztán se levél, se magyarázat… Remélem, most
megadják nekem, fiatalurak.
Miklós nem hagyta, hogy Péter kezdje. Még elmondta volna az
igazat, hogy a hazajövetellel akarják elejét venni a birtok további
kirablásának, ami ellen hiába minden királyi rendelkezés, mert az
érintettek azt is kijátszották.
Péter azt sem hagyná ki, hogy elegük van a jezsuita iskolák kemény
fegyelméből, meg abból, hogy soha nem értették: amit tanulniuk kell,
annak mi hasznát veszik majd a végeken.
Így hát Miklós inkább igyekezett az élét elvenni mindennek, amikor
így válaszolt:
– Megvallom, kanonok úr, én nem szeretem gyöngének mutatni
magam, sem pediglen elesettnek, bár most mégis ez történt.
Ismeretlen nyavalya, kórság szemelt ki magának, és mindkét térdem
jelentősen megdagadt. Nézze! Reggelente lépni is alig tudok.
Nagyságos nevelőanyánk se talált rá eddig gyógyírt, márpedig, ha ő
nem, akkor… Tehát nem bírnám én a testedzéssel járó fájdalmakat,
és attól tartok, ha visszamegyek Bécsbe, csak rosszabbodik az
állapotom.
Püski hitte is, meg nem is az átlátszó magyarázatot, bár azt
megfigyelte, hogy Miklós térdein a szűk nadrág alatt vaskos kötés
feszül.
– De hát Péter fiatalúr? Neki semmi baja…
– Péterrel megállapodtunk, hogy egymást jóban és rosszban
támogatjuk. Ha én már nem tudnék a lépcsőn se járni, neki kell
ügyelni rám. Tudom, van itt szolga bőven, de a megállapodás akkor
is megállapodás.
A kanonok Péterre pillantott, aki komoran bólintott: úgy van minden,
ahogy a bátyja mondta. Miklós ezzel folytatta:
– Nekem pedig őt kellene segítenem Bécsben. Nekünk mindig a
másik mellett a helyünk, kanonok uram. Ön tudja jól, hogy mi az
életben is csak egymásra számíthatunk, és meglássa, így lesz ez
mindig.
Püski a fejét ingatta.
– Ezt ugyan értem. De azt is, hogy maga, Miklós fiatalúr, máris
meglepő tapasztalatra tett szert a retorika művészetében és áldásos
alkalmazásában, bár megkérem, ha lehet, ne rajtam próbálgassa
meggyőző erejét. Mikor szándékoznak visszatérni Bécsbe, és
folytatni az iskolát? Ezt akarja tudni a bíboros érsek úr is.
– Míg ilyen állapotban vannak a térdeim, nem tehetem, kanonok úr.
Péterért pedig vállalom a felelősséget, elvégre a bátyja vagyok.
Püski meglepetten kérdezte:
– Péter fiatalúr! Eszerint maga csak azt teszi, amit a bátyja mond
önnek?
– Azt bizony, kanonok úr. Mindig és mindenben! – Péter arcán ott ült
az eltökéltség. – Semmiben nem mondok ellent a bátyámnak. Ebben
egyeztünk, mert az egység a kettőnk legfőbb erénye.
– A Zrínyi-birtok jövőjének a mi együttes munkálkodásunk az alapja
– fűzte hozzá komoly képpel Miklós. – Remélem, megérti a kanonok
úr, hogy…
Püski János igen okos ember volt. Pontosan érzékelte, hogyan
akarja a két diák becsapni, de azt is tudta, hogy a figyelmeztetésen
kívül semmit nem tehet.
– Rendben van, ezt is értem – szakította félbe Miklóst. – De akkor
mit szeretnének leginkább? Hiszen önöknek még tanulniuk kell,
fiatalurak!
Miklós akkor már készen állt a válasszal.
– Elsősorban a birtokunk ügye miatt érzünk felelősséget, amit igazán
nem vethet a szemünkre senki.
– Nem bíznak a gyámjukban? Őfelségében? Az önökkel törődők
jóindulatában? – kérdezte nagy ravaszul Püski, de Miklós nem
hagyta eltántorítani magát a jó előre megtervezett úttól.
– A jóindulatban természetesen hiszünk. Meg is köszönjük.
Tiszteljük azt, akit valóban lehet. Ugyanakkor a magunk szemének is
hiszünk, mert még az sem csalt meg minket, és hazaérkezésünk
után azonnal olyasmit tapasztaltunk, amitől az apánk és a
nagyapánk rögvest kardot rántott volna. Mi azonban nem akarunk
heveskedni, kanonok úr. Ugyan, mire vezetne?
Püskiben most már forrt a méreg, mert pontosan értette: Miklós a
lehető legtermészetesebb módon, a legbarátságosabb hangon és a
leginkább helytálló bizonyítékokkal igazolja magát. Ezért hát a
hiúságára próbált hatni, amikor megemlítette:
– Olyannyira tetszetősre sikeredett a maga Szent László-napi
beszéde, Miklós, hogy a piarista és a jezsuita kollégiumok vezetői
már most napirendre vették László király és Salamon király
konfliktusának színielőadását. Ez most a maga érdeme, fiatalúr!
Magáról vesznek példát mások, ne feledje, ez pedig felelősséggel
jár!
Miklós Péterre pillantott, aki persze inkább a bátyjától várta, hogy
keményen megfeleljen minden csábítgatásra.
– De hát azt a kanonok úr is tudja, hogy abban a beszédben nekem
igen sokat segítettek. Sok gondolat egyáltalán nem is volt az enyém.
Csak, mint orátornak lehet benne érdemem, már ha így vesszük…
Püski végre úgy érezte, hogy jó kerékvágásba igazította a
beszélgetést.
– Ez most már nem érdekes, Miklós! Maga mondta el, ezzel lett
példakép, akit irigyelnek. Summa-summarum, tanulniuk kell,
fiatalurak! Enélkül a birtok ügyeit se lesznek képesek átlátni! Vagy
máshol van a kutya elásva? Nem a maguk fejének való a magas
tudomány? Mondják meg, mert megértem én azt is!
– Nem arról van szó, hogy nem szeretnénk tanulni – folytatta egyre
magabiztosabban Miklós. – Csak úgy érezzük, hasznosabb módon
is szert tehetnénk a leginkább fontos tudományokra. Például, ha az
udvarban tölthetnénk az időnket, megtapasztalva, miként történnek
ott a döntések. Abból aztán kiválóan tudnánk tanulni. Vagy netán
elmehetnénk külhonba, ahogy mindenki más teszi a magasabb
körökben.
Püski le sem vette a szemét Miklósról, úgy mondta:
– És az udvarnál, vagy külhonba utazás alatt természetesen a térde
se fájna, igaz?
– Azt mielőbb meg kell orvosolni. Más szóba sem jöhet. Maholnap
már járni sem tudok, kanonok úr – felelte Miklós. – Egy magiszter
szerint köszvény…
Püski mélyet szusszant, és a falon függő térképre bámult, mielőtt
kijelentette:
– Nekem erről be kell számolnom a bíboros érsek úrnak és Sennyei
kancellár úrnak. Megírom nekik szó szerint azt, ami most elhangzott.
– Minden szavamért vállalom a felelősséget – fűzte hozzá Miklós.
Püski János kanonok felsóhajtott. Tudta, hogy nem lesz könnyű
dolga, de legalább nem kell Pázmány elé riasztó képet festenie.
Püskit illő módon megvendégelték, el is szállásolták kíséretével
együtt, bár ennek ellenére sem töltött sok időt Csáktornyában.
Tán a háborúk istene állt lesben valamelyik felhő szegélye mögött,
mert amint a batár a kanonokkal végigzörgött a fahídon, hírhozó
vitézek érkeztek Csáktornyába.
Birkás Ferenc, akit az egyik legjobb felderítőként tartott számon
a néhai Zrínyi György, félrevonta a csatakos, izzadt vitézeket, amint
a leeresztett hídon a belső udvarra átdübörögtek.
– Hohó! Megálljatok csak! A képeteken, meg a tajtékos lovakon
látom, hogy baj van. Honnan vágtattatok?
– A Szávától – zökkent le a nyeregből a legidősebb, bár még az is
alig érte el a huszonötöt. – A török erős portyával betört a Lonja vize
mentén, gyújtogatnak, öldökölnek. A cimborám harmadmagával
Zágrábba indult, nekem ide szólt a parancsom. Köll a katona, Ferenc
bá’! Oszt’ mielébb, annál jobb!
E szavak nyomán, akár a hangyaboly, megbolydult Csáktornya. Egy
gyerkőc felkapott a lovacskájára, és máris vágtatott a réteknek, ahol
a ménest legeltették, hogy a hírt megvigye. Egy másik azonnal
elügetett Szentilonára, néhányat pedig a környező falvakba
parancsoltak: kell a vitéz, a mezei munka most várhat.
Rosta Gergely is előkerült.
– Miklós fiatalúrnak erről tudni köll! – közölte. – Indulj, Matvejko,
jelentsd meg!
A vitéz majd a nyakát törte a lépcsőkön a nagy igyekezetben, és a
szokásos helyen, a könyvtárszobában talált rá Miklósra a
csáktornyai pap, meg a fiatal Birkás László társaságában, aki
valamit mutogatott a térképen, éppenséggel a kanizsai erősség
vidékén.
– Azt mondod, a zágrábiakat már értesítették? – kérdezte Miklós
Matvejkót. – Mi se ülhetünk tétlenül, miközben a török a földjeinket, a
falvainkat dúlja!
Pillanatok múlva Rosta érkezett, az ő lábai nem bírták úgy a lépcsőt,
mint Matvejkóé.
– Gróf úr, kérem… Indítsunk portyát, én is ezt javallom! De nem
hagyhatjuk védelem nélkül Csáktornyát! – figyelmeztette Miklóst. –
Hány vitézt engedélyez az úr?
– Hát… mennyi kell… ehhez, most éppen? – kérdezte bizonytalanul
Miklós, mert az ilyenben nem volt járatos. Rosta azonnal javaslattal
állt elő:
– Gróf úr, ha megengedi, majd én intézkedem. Csak hadd
értesítsem Jóna és Batthyány jószágigazgató urakat!
Miklós most először döbbenten tapasztalta, hogy az ilyen válságos
pillanatokban még képtelen gyors és épkézláb parancsot kiadni.
Nem az jutott eszébe, hogy túl tapasztalatlan. Csakis az, hogy ő
most erre alkalmatlan, és ezt az alattosai, meg a szolgák is látják.
– Amit ilyenkor kell… azt tedd, Rosta bá’ – felelte zavarában, és
sietve indult a szobájába. Félúton magához rendelte Illést, és szolgát
küldött az öccséért.
– Van még mit tanulni a fiatalúrnak – jegyezte meg Matvejko, és az
atya bólintott: így van, bizony. Bárcsak élne György úr!
Rosta elkapta Matvejko vállát, és maga felé penderítette. Résnyire
húzott szemmel, kegyetlen pillantással nézett rá, ahogy a farkas a
vacsorára kiszemelt gödölyére.
– Ha még egyszer ilyent meghallok, biz’isten kirázlak a bőrödből! –
sziszegte, aztán a papra pillantott. – De maga se nagyon helyeseljen
itt, plébános úr! Segítsék inkább, és ne azt keressék, hogy mennyit
kellene még tanulni neki! Megy az majd magától, a fiatalúr nem vár
senki főbólintására!
Aztán dühösen szuszogva, morgolódva lekacsázott a lépcsőn, át az
udvaron, hogy kiadja az ilyenkor szokásos utasításokat.
Rostán kívül leginkább Birkás Ferenc értette még, mit kell ilyenkor
legelébb tenni.
Délre hatvanöt katona gyülekezett a váron kívül, a mocsáron túl
zöldellő réten, és Rosta szemlét tartott felettük. Könnyű fegyver,
szinte semmi málha, csupán némi élés a tarisznyában, ez volt a
parancs. A nyáridő kedvez a gyorsaságnak.
A várban Péter lélekszakadva rontott be Miklóshoz.
– Hallom, mi történik! Most mit kell tennünk? – tudakolta veres
képpel.
Miklós már lehiggadt. Rá se pillantott az öccsére, úgy mondta:
– Hát nem abban egyeztünk, hogy a kezünkbe vesszük a birtok
sorsát? Most megtapasztaljuk, hogy a megvédése is a mi dolgunk.
Péter képén elomlott a jól ismert, csibészes öröm, ami minden
csínytevés előtt megjelent rajta, és máris elviharzott szablyáért,
sisakért, tőrért és a pisztolyokért, ami valaha az apjuké volt. Jól bánt
mindegyikkel, de azt maga sem tudhatta, mi lesz, ha használnia is
kell.
Miklós az ablakon át éppen az udvarra látott. Vajdič Illés a
feleségétől, Jelicától, és a gyermekeitől búcsúzkodott. Jelica, aki a
karján tartotta az egyesztendős Ilonkát, pityergett, a hétéves Marci
meg azt kiabálta az apja övét rángatva, hogy hozzon neki a töröktől
halvát…
Ő még csak ennyit fogott fel a harci készülődésből.
Miklós kitárta az ablakot és éleset füttyentett. S amikor Illés
felpillantott, intett, hogy menjen fel hozzá.
– Vihar közeleg! – szimatolta a levegőt Birkás László, aki
Matvejko mellett a Zrínyi-portya egyik alparancsnoka volt. A horvát
vitéz, akinek az arcára a verítékkel kevert por festett szürke csíkokat,
rosszkedvűen pillogott rá.
– Érzem! Nyakunkon az eső!
Sebesen vágtattak a Vrbovecnek vezető úton. Balról látták még
Varasd városának tornyait, előttük pedig ott nyújtózott a Kalničko-
hegy alacsony vonulata. Úgy tervezték, hogy átkelnek a Bednja
vizén, és a völgyön át Križevcinek tartanak. Ha a török keletnek
mozdulna, hát rögvest a nyakára taposnak.
 A Bednja gázlója után hosszú vágtában indultak a völgynek.
Mihajlo Kranjeć, a környéken született tiszt vezette a csapatot.
Értette a dolgát, s nem véletlenül választotta maga mellé Matvejkót
és Birkást. Csak azért morgolódott, mert Illés, akit tolmácsnak kért el
az ifjú grófoktól, még mindig nem érte be őket.
Aztán a völgy egy magasabb pontjára érve hallották, hogy a hátvéd
éleset füttyent, és Mihajlo megállította a portyát.
– Ahun gyün az Illés! – rikkantotta valamelyik. – Hoz magával még
másik kettőt!
Birkás Ferenc fiának, Lászlónak nemhiába volt mind közül a
legélesebb szeme. Nem csak a legyet találta telibe késsel a fa
kérgén hat lépésről, de azt is megmondta, kik vágtatnak Illéssel.
– Azt hiszem, Misu bá’ – fordult Mihajlo parancsnokhoz –, hogy új
vezéreket kapunk. Mostantól te is csak parancsot teljesítesz!
Mihajlo Kranjeć meresztette a szemét, de neki még túl messze volt a
három vágtató lovas.
– Ki a másik kettő, mondd már! – unszolta Birkást, aki magában
kuncogott:
– Hát… a két fiatalúr…
Mihajlo az égre vetette pillantását és keresztet vetett.
– Bozse! Most még rájuk is vigyáznom kell!
Matvejko azt dünnyögte:
– Rá se ránts, Misu! Különben is azt tesznek, amit jónak látnak,
elvégre ők az urak. Majd vigyázunk rájuk, cimbora, hisz amúgy is
éjjel-nappal ez a kötelességünk.
Illés ért oda előbb. Megfékezte a tajtékos lovat, és megtörölte izzadt
homlokát. Némi bűntudattal Mihajlo Kranjećre sandítva máris
megértette a ki nem mondott kérdést.
– Nem mondhattam, hogy maradjanak. Miklós úr döntése, hogy ők is
ott akarnak lenni, amikor majd a törökkel…
– És majd te ügyelsz rájuk? – dörmögte Mihajlo, aztán lekapta a
fövegét a testvérek előtt, s máris hozzájuk címezte a következő
szavakat. – A gróf urak talán nem tudják, de én úgy sejtem, nem
sétalovaglásra megyünk.
– Magam sem vélem az ellenkezőjét – jelentette ki határozottan
Miklós. – Megértem, hogy netán terhet jelentünk, de nem lesz velünk
gondod. Vezesd csak a portyát, mi abba nem szólunk bele! Ámde
tudni akarjuk, hogy megy az ilyen, és mekkora pusztítást végzett a
török.
– ’Iszen jelentettem volna a nagyságos uraknak… – jegyezte meg
Mihajlo, aki legalább huszonöt évet töltött állandó verekedésben a
törökkel.
– Jelentetted volna, de mi jobb szeretünk magunk is meggyőződni! –
vágott közbe Péter indulattal, és Kranjeć képére kiült a sértettség s a
harag keveréke.
Mert hát gróf ide vagy oda, ő nem efféle szavakat érdemel, ezt
dübörögte benne az arcul csapott önérzet.
Birkás Lászlónak igaza lett: megérkezett az eső, mégpedig késő
este, északkelet felől, oly veszekedett szélrohammal, mintha a sátán
lelné kedvét a szabadban éjszakázok kínjaiban. Egy erdőszegélynél
táboroztak, és a villámok számolatlanul csaptak fába és
sziklaoromba, nappali fényességgel árasztva el a környéket, és az
ég szakadatlanul hörgött-morgott, akárha a hegyek készülnének
indulni.
A vihar elfojtotta a tüzeket, és pillanatok alatt csuromvizesre áztatta
a pokrócokat, amibe a vitézek burkolóztak.
Magukkal nem sokat törődtek a harcedzett katonák. Mind azt
tartotta, hogy első a ló, a második a fegyver, a málha, aztán jön csak
ő maga.
Mindenki a puskaport óvta, takargatta, mert ha az vizet kap,
harangoztak a muskétának, a pisztolynak. Attól kezdve csupán
haszontalan vascső és egy darab fa.
Márpedig a török sosem indult portyára puskák nélkül.
Hajnalban, még sötéttel útnak indultak, dél felől kerülve Vrbovec,
várát. Birkás László megbökte Matvejkót:
– Láttad? A fiatalurak aztán csöppet sem kényeskednek. Ázott ürge
mindenik, de egy zokszavuk sincs. Meglásd, egyszer még a néhai
György úron is túltesznek… Isten nyugtassa szegényt.
A vihar után olyan rekkenő hőség telepedett a tájra, hogy most már
arra is ügyelni kellett, nehogy a lovakat túlhajszolják. A Nap
fölszippantotta az erdőkről, a földekről a víz egy részét, párafelhők
gomolyogtak a hegyek oldalán, pipáltak az erdők. Mihajlo Kranjeć
egyre rövidebb szakaszok után adott pihenő parancsot.
A horvát és magyar katonák lopva a fiatalurak felé pislogtak.
Vajh’ mikor dőlnek ki?
De Miklós és Péter összeharapott foggal tűrt mindent.
Délutánra járt, amikor a kiküldött felderítők vágtatva érkeztek.
– Falut közelítünk! – jelentették. – Fölégették. Egyetlen ház se
maradt. Temetetlen holtak, a keselyűk és a hollók már gyülekeznek.
– El kellene őket hantolni – jegyezte meg egy idősebb vitéz.
– Majd meglátjuk – intette le Mihajlo. – Bemegyünk a faluba, ti meg
induljatok, keressétek a török nyomát. Elkapjuk a rohadtakat, ha túl
messzire jutottak is.
Mihajlo Kranjeć csak a szeme villanásával jelezte Illésnek, hogy
fokozottan ügyeljenek a testvérekre, aztán indulást vezényelt.
A falu a dombhajlatról úgy bukkant elébük, mint egy kísértetek lakta,
rémes település. Életnek nyomát sem lelték, és az égen már
keselyűk is köröztek. Üszkös gerendák, félig vagy egészen leomlott,
kormos tömésfalak meredeztek, keserű bizonyságául az egykor volt
életnek.
– A mi falunk – jegyezte meg Miklós megrendülten. – A mi
jobbágyaink… A halottakat el kell temetni.
A romhalmaz csakugyan élettelennek mutatkozott, ha nem
számították azt a néhány kóbor, rémült kutyát, amelyek behúzott
farokkal a házak között keresgéltek.
Illés nyeregből szállt, és odalépett egy idősebb asszonyhoz, aki a
falnak támaszkodva ült a földön, és letérdelt mellé.
– Él még? – kérdezte Péter, és maga is nyeregből szállt.
– Nem, gróf úr. Csak azt hittem. Mert, hogy mozdult a szoknyája –
felelte Illés, és abban a pillanatban kiszökkent az asszony köténye
alól egy macskakölyök.
Sorra vizslatták a házakat, vagyis ami megmaradt belőlük. Úgy tűnt,
a török elvitte, amit értékesnek talált, a többit meg elemésztette a
tűz. A halottak között egy fiatalt se találtak, csupa öregasszony és
öregember hevert szanaszét.
– Tatárok – hördült Birkás László és kiköpött. – Pozsegaiak lesznek!
Nézzétek a patanyomokat! Patkolatlan mind! Hogy döglöttek vón’ az
anyjukba egytől egyig…
Miklós sok lemetszett tatár fejet látott, holtakat is szép számmal, de
ekkora ügybuzgalommal tönkretett falut még sosem. Csak a vitézek
elmondásából képzelhette el eddig, mit művel a tatár, ha szabadjára
engedi gyilkos indulatait.
– A hit harcosai, mi? – dörmögte egy fiatal magyar vitéz. –
Igazhitűek, ugye? Hogy a sátán fűzné karóra mind!
Egyszerre kiáltozni kezdtek a vitézek:
– Állj meg, te! Hej! Kapjuk el a mocskost! Itt rejtőzött a fal mögött…
Kormos, mint az ördög, még az is lehet, hogy tatár!
A romhalmaz között egy emberi lény menekült mezítláb, mocskosan,
kormosan, hajadonfőtt. Egy lándzsanyél keményen hátba taszította,
mire fölbukott, és a hátára fordulva esedezett kegyelemért.
– Ne bántsatok! Nem vagyok én török! Testvérek, kíméljetek!
– Nézd má’, hát még horvátul is megtanult! – rikkantotta Balog
Zsiga. – Agyonüssük, gróf úr?
Ez utóbbit már Zrínyi Péternek címezte, aki akkor ért oda.
– Még ne! – jelentette ki magabiztosan. – Vallassátok ki! Aztán majd
utána…
– Utána se kell agyonütni! – hallották a vitézek Miklós hangját. –
Elsőre legalábbis. Van keresztényi törvény is, emberek. Majd elválik,
mi legyen vele. – Horvát nyelven szólt a férfihoz. – Mit kerestél itt?
Egyedül téged kímélt a török? Akkor az ő kéme vagy? Melyik a te
hajlékod? Mi történt a családoddal?
A férfi feltérdelt a porban, úgy sírta:
– Nagyságos fiataluram… Én csak azért jöttem, hogy megtudjam, mi
történt. A szomszéd faluból vagyok, de mi elbújtunk az erdőben.
– Ahelyett, hogy megvédtétek volna a szomszédot, máris
menekülőre fogtátok! – üvöltötte az arcába Péter, de Miklós
visszafogta az öccsét.
– Gyáva vagy, az már biztos. Mi az ott, az inged alatt?
A paraszt előadott Balog Zsigmondnak egy letört fülű csuprot.
– Hohó, nagyságos gróf urak! – rikkantotta aztán. – Hát ez nem csak
amolyan kíváncsiskodó, hogy a sátán rágná ki a belit! Nézzék ezt a
csuprot.
– Fosztogatsz, koma? – így Illés. – A fosztogató rosszabb a töröknél,
mert gyáva is.
– Engedje, hogy felkössük, nagyságos Miklós úr! – javasolta egy
Dražan nevű, horvát vitéz. – Példát kell mutatni!
– Aztán kinek? A holtaknak? A keselyűknek? – mutatott körbe
Miklós. – Nem köt fel senki senkit! – reccsent a vitézre, mégpedig oly
határozottan, hogy a többiek rögvest elhallgattak. Aztán a fogolyhoz
fordult: – Vallj be mindent! Tudni akarom, miért fosztogatod a
holtakat!
Illés és két másik közrefogták a férfit, míg a többiek átvizsgálták a
falut. Miklós leült egy vaskos berenára, ami a kút megperzselődött
deszkakávája mellett hevert a földön.
A jobbágyot elébe állították, aki térdre rogyott.
– Nem tartod-e szörnyűségnek a holtak kifosztását? Háborús
időkben ezért egyféle büntetés jár. De ha elmondod, miért tetted,
meglátom, hogyan büntetlek.
A férfi lehetett úgy negyven, de a jobb karját alig bírta mozdítani.
– Nagyságos uram, kérem, való igaz, hogy összeszedni jöttem,
aminek még hasznát vehetnénk. De hát ezeknek a szegényeknek
már semmire nincs szükségük, egy csöndes sírgödrön kívül. Az én
falumat is tönkretette a török, még az elsők között, mert közel esik
az Unához. Aztán a rokonokat, akik befogadtak, az idén már kétszer
is megrabolták. Azt mondták, nem érdekli őket a békekötés meg a
határ, és elvittek minden mozdíthatót. Hiába indítottunk küldöttet
Zágrábba, meg Csáktornyába, segítséget nem kaptunk. Szinte
semmink nincs már, így aztán… Még ez a törött csupor is nagy kincs
nekünk, uram, nekik meg már úgyse kell… – pillantott a holtak felé.
– A karod mitől sérült? – tudakolta Péter.
– Az úrfiak nagyságos édesapja oldalán verekedtem évekig. Egy
janicsár puskagolyót lőtt a vállamba.
Illés most Miklósra pillantott:
– Mi légyen vele, nagyságos fiatalúr?
Ő pedig nem felelt azonnal, hanem hívatta Birkás Lackót.
– Fogolyként vigyétek a falujába, de ott engedjétek el! Elég, ha
ráijesztetek. Miattam azt is mondhatjátok neki, hogy az övéi szeme
láttára lesz felkötve. Aztán nézzetek körül a faluban! Tudjátok meg,
mire van szükségük, de a legokosabbal beszéljetek! Meg akarok
adni nekik mindent, amit lehetséges. Aztán rohanvást induljatok
utánunk!
A jobbágyot lóra ültették, megkötözték a kezét, és az ifjabb Birkás
kis csapata elvágtatott.
– Indulnunk kell, nagyságos úr! – fordult Miklóshoz Mihajlo. – Ha
megengedi, kiadom a parancsot.
Ismét egy erdőszegélyben éjszakáztak, csillagos égbolt alatt, és
ezen az éjjelen eső sem háborgatta őket, másnap mégis
elcsigázottan ébredtek a testvérek. Illés már felszerszámozta a
lovakat, és elkészítette a reggelit.
Péter, ahelyett, hogy megköszönte volna, rápirított Illésre:
– Megparancsoltam, hogy ezt tedd? Minek sürögsz-forogsz itt?
Illés megütközve, önérzetében sértve pillantott Miklósra, aki így
folytatta:
– Ide figyelj! Nem parancsoltuk meg, hogy kiszolgálj minket, mert
ugyanúgy akarunk nyergelni, készülődni, itatni, ugyanazt enni-inni,
mint a közvitézek. Ha ők áznak, mi se bújunk penyva alá,
megértetted? Ha őket égeti a nap, hát mi se olvadunk el. Vagy az
apánknál mást tapasztaltál?
– Még gyerek voltam akkor – jegyezte meg szomorú képpel Illés. –
De ha ezt tudom, fiatalúr, akkor…
– Mit „akkor”? Miért hiszed, hogy nem akarunk az apánk
nyomdokaiba lépni? – fordult Illés felé ingerülten Miklós. – A portyán
nincs különbség, csak a parancsnoklásban! Máskülönben mindenki
ugyanolyan, és ez így is marad, míg a Zrínyi-birtok áll!
Illés fejet hajtott, és csak annyit szólt: pontosan megértette.
Bús képet vágott ugyan, de a szíve azért mégis örült.
– Áááállj! – Mihajlo Kranjeć megpillantotta a felderítőt, aki két
színes rongydarabbal mutatta a jelet: törökre leltek. Az irányt is
megadta, s ismét újabb jelekkel a távolságot. – A völgyben vonulnak,
innen negyedmérföldre. Elálljuk az útjukat, emberek! A gróf urak…
ha kérhetem…
– Tedd a dolgodat, Misu bá’! – jelentette ki határozottan Péter, mert
Miklós egy elszakadt szíjjal foglalta le magát. – Minket sose félts!
Mihajlo ettől mégsem lett nyugodtabb.
A hegyvidék is a Zrínyieké volt valaha, míg a török át nem tört az
Una északi oldalára. Itt ugyan nem sok kontyos kószált, inkább csak
a defterdárok mozogtak, amikor beszedték az adót a falvakból.
– Mit tervezel, Misu bá’? – tudakolta Miklós. – Megrohanjuk a
törököt?
Kranjeć a keze fejével megtörölte izzadt homlokát.
– Megrohanjuk, az már biztos, de javasolnám, hogy a gróf urak
maradjanak hátul!
– Mennyire hátul?
– Jól hátul – morogta kedvetlenül a parancsnok. – Mert… sosem
lehet tudni. Először látnom kell, hányan vannak, milyen fegyverrel,
visznek-e foglyokat… Meg ilyesmit.
Miklós mellét már igen feszítette a vitézkedés lehetősége, de azt is
belátta, hogy ez már nem játék. Nem akart terhére lenni a
parancsnoknak se, hiszen ezt ígérte.
A völgy jó iramodásra nyúlt el, szédítő mélységben. Úgy tűnt, a
vonuló török biztonságban érezte magát.
– Foglyot nem visznek, csak málhát – jelentette a másik
felderítő. – Tatárokat is láttam, a többi akindzsi, de egy szpáhi46
vezeti őket. Bihácsból, vagy Jajcából valók lehetnek.
Kranjeć azonnal kiadta utasításait, és három részre vált a
portya.
A török még csak nem is sietett. A határmenti falvakból szedhették
be a harácsot, mert a lovak nyerge mögött kétfelől degeszre tömött
bőrzsákok lógtak. A katonák a nyeregkápára akasztották a kerek
pajzsot, a hátukon hordták a lándzsát, és némelyiknél hosszú
janicsárpuskát is láttak.
– Na, emberek, most elválik, hogy a tegnapi esőben ki nem óvta
eléggé a puskaport! – morogta a vitézeknek Mihajlo. – Várjátok a
jelet, addig senki ne mozduljon, de aztán adjatok nekik! A
puskásokat vadásszátok le legelébb, aztán a többi már semmiség!
A szpáhi tiszt – öltözéke alapján – előkelő ember lehetett, a
viselkedése is ezt igazolta. Sárga selyemkaftánját dúsan díszítette a
rávarrott, fekete zsinórzat, sisak helyett turbánt hordott forgóval, és a
csizmája se kóstolt sarat. Mögötte két málhás öszvér ballagott, és
egy fegyvertelen szolga kísérte.
Amint a völgy erősebben emelkedett és lassanként szurdokká vált, a
törökök még mindig biztonságosnak ítélték a környéket.
Egészen addig, míg a kövek záporozni nem kezdtek a fejükre.
– Fel a pajzsot! Gyerünk! Koszos gyaur kölykök! – üvöltötte a szpáhi,
és vágtára fogta a lovát, de az út ösvénnyé szűkült, és még
meredekebbé vált.
A kőzápor nem szűnt, és odafentről hujjogás követett minden egyes
elhajított kődarabot. Aztán néhány hajigálót is megpillantottak, s a
szpáhi úgy döntött, megleckézteti őket, mivel egyre lejjebb
merészkedtek a meredély oldalán.
Parancsot adott a puskásoknak, hogy szedjék le, aki közelebb
merészkedik. Azok meg nyeregből szálltak, egy-egy sziklatömb
mögé térdeltek, a súlyos fegyver csövét feltámasztották a kőre, vagy
a puskavillába.
Aztán eldörrentek az első lövések, fehér füstpamacsok szálltak, és a
szurdok falai többszörösen visszhangozták a csattanást.
De csak egyszer lőhettek, mert tölteni már nem jutott idejük. Odafent
megjelentek a Zrínyi-vitézek, és az ólom ott süvített a törökök füle
mellett.
A szpáhi már látta, hogy rosszul döntött, és szerfelett bánta, hogy
korábban nem küldött ki felderítőket.
Kranjeć maga mellé parancsolta Illést, aki átkiabált az ellenségnek:
– Innen élve ki nem juttok, csak ha megadjátok magatokat!
Körülvettünk benneteket, szpáhi parancsnok! Le a fegyvert, akkor
nem esik bántódásotok!
Hanem ez azért nem ment ennyire egyszerűen. Néhányan máris
lóra kaptak és visszafelé vágtatva kitörni készültek a gyűrűből, de
Kranjeć emberei akkor már egérutat se hagytak.
Íjak húrja pendült, aztán pisztoly csattant, amikor Birkás Lackó
közvetlenül közelről mellbe lőtt egy kurdot, aztán néhány tatár
huzakodott nekik. Megsebesült egy fiatal magyar legény, de a
tatárokat leverték a nyeregből, és a mellüknek szegezték a lándzsát.
A csetepaté igen hamar eldőlt.
Huszonkét török és néhány tatár fogoly ült a kör közepén,
tanácstalanul pillogva a szpáhi tisztre, meg egymásra. A szpáhi
Kranjećhez fordult:
– Mit műveltek, alávaló gyaurok? Békét szegtek? Semmibe veszitek
a királyotok és a fényességes padisah közös akaratát? Ez itt az
Oszmán Birodalom területe!
– Nem értek ahhoz, miként kell a határokat meghúzni – rándított a
vállán Kranjeć. – Csak azt tudom, hogy ez a föld itt a szaros
hátsótok alatt éppenséggel ennek a két fiatal nemesúrnak a
tulajdona volt, nem is olyan rég. Hogy ki tapodja a másét, arról vitázz
majd Mohameddel a Paradicsomban, mert hamarost átkerülsz.
A szpáhi nem lehetett túl okos, de a Zrínyi nevet – mert azt a török
még Nándorfehérvárott is rettegte –, természetesen hallotta.
Miklós azonban előrelépett:
– Fogoly vagy! – közölte törökül. – Viszünk Csáktornyába, és írhatsz
levelet, akkor talán jó pénzért kiváltanak.
– Gyerekkel nem tárgyalok! – közölte megvető hangon a szpáhi, de
egy vitéz máris végigvert a hátán a korbáccsal, hogy hasadt a
selyem. – Írok levelet, de abban panaszt teszek Bécsnél!
– Tegyél csak! – felelte Miklós. – Aztán majd várd ki, mit mondanak
rá. Nem hinném, hogy elég lesz a válaszra egy emberöltő.
Egyébiránt a leveledet legfeljebb a galambokkal küldhetnéd el, mert
magad se hiheted, hogy majd mi gondját viseljük. A váltságdíjat kérő
levél… Az más. Azt eljuttatjuk, semmit se félj!
– Mi legyen a többivel, gróf úr? – tudakolta Illés. – Mert most már
Misu is ezt szeretné tudni…
– Mondd meg neki – felelte csendben Miklós –, hogy hirdesse ki,
mindenki fogoly. De a tatárok nem kellenek…
Öt tatár üldögélt egykedvűen a foglyok között. Szőrös szegélyű
fejfedőjük, metszett szemük, pökhendi viselkedésük elárulta őket.
Elvezették őket egy közeli vízmosásba, és Miklós az öccsével
követte a vitézeket. Ott aztán Matvejko elmagyarázta a tatároknak,
hogy nagy tisztesség érte őket: személyesen két Zrínyi-gróf fogja
lecsapni a fejüket, azzal egy szablyát átnyújtott Péternek, egy
másikat pedig Miklósnak.
Péter arcáról azonnal eltűnt a magabiztosság. Miklósra pillantott, aki
a fejét csóválva visszaadta a szablyát, majd megfordult és visszatért
a szpáhi tiszthez.
Péter azonban nem mozdult. Nem vett ugyan részt a tatárok
kivégzésében, de végignézte azt rezzenéstelen arccal. Csak amikor
az öt pergamenszín, kivérzett fej a bőrzsákba került, akkor érezte
úgy a fiatalabb Zrínyi, ki éppen csak betöltötte a tizenhármat, hogy
ismeretlen gyengeség költözött a lábába.
1634. Szent Mihály (szeptember) havának második fele. Csáktornya
Örömmámorban úszott Bécs, Graz és minden katolikus város,
mert III. Ferdinánd roppantul tehetséges és agilis fővezére, Matthias
Gallas gróf a spanyol haderővel visszafoglalta a protestánsoktól
Regensburgot. Szeptember ötödikén, Nördlingennél tönkreverte a
protestánsok egyesített haderejét, a király pedig végre összehívatta
a háború miatt többször is elhalasztott magyar országgyűlést
Sopronba.
Miklós és Péter a legutóbbi portya óta megjárták Ozaljt és a
Tengermelléket. Erről a soros levelükben Batthyány grófnénak is
beszámoltak, aki a fiát, Ádámot azzal a céllal küldte Csáktornyába,
hogy beszéljen a testvérekkel, és bírja rá őket, hogy folytassák az
iskolát.
Ám Miklós és Péter hajlíthatatlannak bizonyultak, ezért Éva
asszony – nevelőanyai érzülettől áthatva – egy alkalmas napon
batárba ült és elindult Csáktornyába.
Az idős Hrvoje, aki már járni is nehezen tudott, jelentette
Miklósnak Batthyány grófné érkezését.
– Kérem, gróf úr… – köhécselt zavarában a szolga –, ahogy láttam,
a grófné igencsak… hm… paprikás hangulatban van.
– Számítottam rá – bólintott Miklós, és letette a lúdtollat, a
kalamárisba pedig akkurátusan bedugta a dugót. Mióta itthon
tartózkodott, kifejezetten élvezte, hogy Csáktornya ura lehet, s a
szolganép várja a parancsait.
E napon nem levelet írt, hanem egy verset próbálgatott
összerakosgatni, de talán azért nem jutott a rímekkel ötről a hatra,
mert annyi minden zsongott a fejében. Suta és ügyesebb rímek
kergették egymást, meg metaforák, ám a vers, amit valami mitológiai
hősről szándékozott írni, mégsem állt össze.
Lepillantott az udvarra, ahol Batthyány grófnét éppen kisegítették a
porral lepett, függönyös batárból. Fél tucat vitéz kísérte, némelykor
több is, attól függően, hogy milyen hírek jöttek a török felől. Mikor a
folyosón megpillantotta Miklóst, elébe perdült, és felháborodottan a
nyurga fiú arcába suttogta:
– Láttam a fejeket a póznákon, hallottam a híreket Németújvárban!
Érezze magát alaposan legorombítva a tisztelt főlovászmester úr!
Miklós megcsókolta Éva asszony kezét, ő pedig hosszasan nézett
nevelt fia szemébe, aztán elszállt minden harag, és magához ölelte
őt.
– Tudod, hogy hány álmatlan éjszakát szereztetek nekem? Hányszor
kértem az Urat, térítsen el abbéli szándékodtól, hogy itt maradj, és
ne a tanulmányaidat folytasd?
– De hiszen tudja anyámasszony, hogy mi folyik itt! – védekezett
Miklós. – A török sosem pihen, nem hagy fel a betörésekkel.
– De ti sem a portyákkal! Csak remélni merem, hogy a tulajdon
kezetekkel egyetlen fejet sem vágtatok le!
– Nem cselekedtünk ilyent – felelte szemlesütve Miklós.
– Nem keresztényhez való az efféle őrült tett! Elébb fel kell nőnötök
a portyákhoz is! – váltott suttogóra Éva asszony. – Hogy
magasabbra nőttetek nálam, az még nem jelenti, hogy a fejetekben
is annyi van, mint a felnőtteknek.
Beléptek néhai Zrínyi György dolgozószobájába, és Batthyányné
helyet foglalt a kényelmes, karfás fotelben, szemben a falon függő
festménnyel, ami a szigetvári hőst ábrázolta kivont karddal, zsinóros,
veres bársony díszruhában, fekete bársonyfövegben. A háttérben
romok füstölögtek, és szürke volt az ég.
– Mióta a két család rokonságban áll – folytatta a grófné –, mindig az
volt a legfőbb, hogy mikor, kivel, hogyan verekedett. Az ükapádat is
ez éltette, fiam, és a többit mind. A harc, a verekedés. Meg a birtok
gyarapítása, hál’istennek! – fűzte hozzá elismerő hangon.
Egy szolgálóleány érkezett, és Miklós azt parancsolta, keressék meg
Pétert, s küldjék hozzá, a grófnénak pedig szolgáljanak fel frissítőt.
– Veres volt ennek a szép szolgálóleánynak a füle – pillantott
oldalvást Miklósra a grófné. – Mint most a tied! Hm? Hányszor aludt
nálad, fiam?
Miklós valóban elvörösödött.
– Tudja, kedves anyámasszony, az úgy vagyon, hogy…
– Tudom én azt jól, miként vagyon! – vágta ketté a dadogással
induló mondatot Batthyányné. – Nézd fiam, én vissza nem foglak,
mert ugyan miként is lehetne a csikót zabolázni, ha egyszer eljött az
ideje a fickándozásnak. Azt hiszed, nem tudok Péter öcséd hasonló
dolgairól? Tán még bátrabban is kezdte, mint te.
– Hát… Gondolom, hogy tudja anyámasszony… – motyogta Miklós.
A grófné most szembefordult vele, és komoly arccal a lelkére kötötte:
– Csak arra kérlek, hogy okosan tégy mindent, sértés még azzal se
essék, aki csak jobbágyleány. Sose cibáljatok senkit az ágyatokba, a
kamrába, a szénapadlásra vagy a jászol mögé a szalmába akarata
ellenére, ahogy az egyszerűbb lelkű jámborok teszik. Ha már Isten
megadta nektek az úri modort, viselkedjetek is úgy mindenkivel!
Miklós még nagyobb zavarba jött, de Éva asszony anyáskodva
megveregette a képét:
– Jól van, no! Meg ne sértődj már, hallod-e? Mindent meg kell
tanulni, semmi nem jön magától. Vagy némely dolgok esetleg
mégis…
– Járt nálam Püski János kanonok úr – folytatta Éva grófné a
vacsoraasztalnál. – Elpanaszolta, nem tudott rávenni benneteket,
hogy visszatérjetek tanulni.
Miklós a fejét csóválta.
– Néha úgy érzem, még anyámasszony sem ért meg minket. Kérem,
az öcsémmel pontosan értjük, mi a baja velünk Pázmány érsek
úrnak. Grazba azért küldtek, hogy tudják, biztonságban vagyunk.
Aztán ő rájött, hogy ez még nem elég, azt is tudnia kell, mivel töltjük
az időnket.
– Mert a gyermekeket nevelni kell, hogy el ne kanászodjanak…
– Ezt is tudom, anyámasszony – bólintott Miklós. – De minket senki
ne tartson kordában! Van nekünk magunkhoz való eszünk, ami meg
hiányzik belőle, azt megkapjuk az arra avatottaktól. Mindenkitől
készek vagyunk tanulni! De azt senki ne akarja, hogy minket
ellenőrzés alatt tartson… Már megbocsásson, ezt nem magának
szántam. Bécsben, a kastélyunkban azt tehettünk, amit akartunk, de
rosszat el nem követtünk az öcsémmel. Nagyszombatra már azért
küldött az érsek úr, hogy mindig szem előtt maradjunk… Mondja
meg anyámasszony, felháborodhat-e a lelkünk emiatt?
Éva grófné hallgatta Miklóst, és még el is érzékenyült. Lám, csak
tizennégy múlt, de máris úgy gondolkodik, olyan érzékeny, akár egy
felnőtt.
Hogyan mondja meg neki, hogy még csak gyerek, és minden éppen
ezért történik?
Jól látta, hogy okos és türelmes diplomáciával többre megy
Miklósnál. Ha őt megnyeri, Pétert is vele. Türelmes hangon folytatta:
– Püski uram megígértette velem, hogy segítek neki meggyőzni
benneteket, és majd csak akkor írja meg levelét Pázmány érsek
úrnak, ha velem is beszélt. Miklós! Péter! Értsétek meg, hogy vissza
kell mennetek Bécsbe! Számotokra most még ez az egyetlen járható
út.
Súlyos csend telepedett közéjük, még a szú percegését is hallani
lehetett a mennyezet gerendáiban.
– És ki vigyáz majd a birtokra? Ki figyel oda, hogy senki ne herdálja,
ami a mienk? – jegyezte meg Péter.
– Püski uram, vagy bárki garantálni képes-e, hogy minden
érintetlenül marad, amíg mi be nem fejezzük az egyetemet? –
kérdezte Miklós. – Tudom, hogy anyámasszony csakis jót akar, de
akkor is…
Batthyányné a fejét rázta.
– Nincs „akkor is”, gyermekeim! Persze, maradhattok ebben a
várkastélyban, és úgy tehettek, mintha magatok felügyelnétek a
birtok ügyeit, a tengermelléki kereskedelem csatornáit, az egymással
összefonódó szálakat, de mindez csak látszat lesz. Valljátok meg
legalább magatok előtt, hogy még nem készültetek fel ilyesmire!
Iskola nélkül nem megy semmi, én pedig azt nem akarom, hogy a
Zrínyiek elvaduljanak.
– Az iskola nem mindig arra készít fel, aminek az életben hasznát
vehetjük – jelentette ki Péter. – A fegyelmet nekünk nem kell
megtanítani, tudjuk mi azt. Elvadulni pedig nem áll szándékunkban.
Éva asszony a híres türelmének végén járt, mert egyszeriben úgy
érezte, hiába minden diplomácia, rábeszélés, anyai féltés, ezért
keményebb hangra váltott.
– Hát azt gondoljátok, hogy máris mindenre alkalmasak vagytok?
Hogy elhúznátok akár a hegyeket is a fene nagy erőtökkel? Ami
bennetek most izeg-mozog, az leginkább csak kukac! Ott mocorog
minden ifjú emberben, attól érzi magát hirtelen felnőttnek, erősnek,
rettenthetetlennek! Pedig, ha tudnátok, mi minden változik még!
Bécsbe kell menni, folytatni az iskolát! Ha oda nem akartok, akkor
majd megint elküldenek benneteket Nagyszombatba! De kijelentem,
hogy leveszem rólatok a kezem, ha nem látjátok be az igazamat!
Ez utóbbi természetesen nem volt igaz. Ezer másik asszony talán
beváltaná az efféle fenyegetést, de Éva asszony soha.
Péter talán nem mérte fel még annyira, miféle bajok forrása lenne
elhamarkodott döntésük az iskolák befejezéséről, mint Miklós, aki
erősen eltöprengett a grófné szavain. Batthyányné így folytatta:
– Jobb szeretnétek az udvarban élni és tanulni? Rendben van, de
nem az egyetem előtt. Miklós, te abban a beszédben annyi utalást
tettél arra, hogy Szent László király és őfelsége között párhuzam
létezik. Bizonnyal közelebb kerülhetsz majd hozzá, vagy a fiához.
– A fia nem kedveli a harcot – vetette közbe Péter. – Egy
uralkodónak a sereg élére kell állnia.
A grófné most ismét némi ravaszsághoz folyamodott:
– A tudományok és a művészetek nagy pártolója ő, de nem
futamodik meg, ha harcba kell vonulni, fiaim. Az ifjabb király kedveli
a magyarokat, elvégre ezért is tanulta meg a nyelvet, de félművelt
egyénekkel ő sem szívesen véteti körül magát. Miklós fiam!
Pázmány érsek úr azt szeretné, ha megjönne az eszed, és Bécsben
a retorika tanulásával folytatnád. Az való igazán neked, így gondolja.
Azt szeretné, ha fejlesztenéd szónoki képességeidet, mert neked
érdemes.
A fiúk elbizonytalanodtak.
Miklós a grófné minden szavát megfigyelte és mérlegre tette. Péter
hol a bátyjára, hol meg Éva asszonyra pillantott, és erősen remélte,
hogy nem kell visszamenniük Bécsbe. Amit a birtokon tapasztalt, azt
súgta, hogy itthon a helye, sehol másutt.
Miklósban és Éva asszonyban bízott, másokkal szemben sokkal
tartózkodóbban viselkedett.
– Sokat olvastam, mióta itthon vagyunk, kedves anyámasszony –
mondta csendben Miklós. – A könyvekből, a régi levelekből rájöttem,
hogy Péterrel örökségként kaptunk valamit, amit el nem hajíthatunk,
és amiből magunkat ki nem vonhatjuk.
A grófné csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
– Az őseink egész életüket arra szánták – folytatta Miklós –, hogy a
török előretörését megállítsák. Emlékszem, mit olvastam fel a Szent
László-napon. Ezért mondom, hogy az egyetem helyett ránk
nagyobb feladat vár idehaza, mert ez a mi örökségünk. Nekünk a
horvát és a magyar végeket, ahol a birtokaink fekszenek,
kötelességünk az Oszmán Birodalomtól megóvni. Ha mi nem, akkor
ki teszi meg helyettünk?
Az utolsó szavakat már szinte kiáltotta. A grófné végül csak annyit
jegyzett meg:
– Gyerek vagy még, Miklós, bár már ebben is erősen kételkedem.
Azt megemésztettem, hogy olyan szánalmas mesével kápráztattad
el Püski kanonokot, mint a térdeid fájdalma, bár valljuk meg, nem
volt szép tőled a hazugság. Azonban… mintha a néhai uramat
hallanám beszélni, ha téged hallgatlak. Igaza volt, mert kellenek a
hősök egy nemzet számára, ámde azokat nem feltétlenül keresik a
tizenháromtizennégy esztendős fiúk között.
Éva asszony e szavak után felállt, és csendesen elhagyta a
helyiséget.
Maradt még néhány napig, és sokszor elbeszélgetett a fiúkkal. Aztán
megorvosolta a betegeket, ahogy szokta, mert az ő élete enélkül
teljes sosem lehetett.
Nem telt el néhány hét sem, levelet hozott a futár Pázmány Pétertől,
benne a hivatkozott királyi utasítással: a Zrínyitestvéreknek
Nagyszombatban kell tovább tanulniuk!
Pázmány akarta így, és hírlett, ő is a városban tölti a következő
tanévet. A bíboros érsek azt remélte, hogy lehetősége nyílik a
nyakas Zrínyi-ifjak körmére nézni.
1635. Szent Jakab (július) havának vége. A dobrai Batthyány-kastély
A közeledő batár kocsisa már messziről megfútta a kürtöt,
jelezve, hogy bebocsátást kér a kapun. Tucatnyi katona követte a
kocsit nyeregben, és a grófné szíve nagyot dobbant, amikor
megpillantotta köztük az útiöltözékben lovagló Miklóst és Pétert.
– Drága anyámasszony! – ugrott le futtában a sötétpej mén
hátáról Péter, aki egy esztendő alatt fél fejjel magasabbra nőtt, és a
vonásai is férfiasodtak. – Itt vagyunk végre! És most már mindennek
vége! Minden iskolának, kollégiumnak, egyetemnek!
Éva asszony magához ölelte Pétert, de meg nem állhatta, hogy
a fülébe ne súgja:
– Annyira mégsem örömteli ez, fiam… De most már a ti dolgotok.
Miklós az esztendő alatt még megfontoltabbá, komolyabbá vált, és
ebben igencsak elütött a két testvér. Péternek még mindig a
vigasságon járt az esze, de a bátyjának már magvas gondolatok is
fogantak az elméjében.
– Valóban be akarod fejezni a tanulást, és erre vetted rá Péter is? –
kérdezte Miklós arcát fürkészve Éva asszony.
– Csak a jezsuitáknál akarom befejezni – hangzott a magabiztos
felelet, és a grófnénak kétsége sem lehetett, hogy nagyon komolyan
gondolja. – Én nem vagyok olyan, mint a barátom, Juraj Križanić,
akinek az elméje még azt is befogadja, amit messziről elsuttognak.
Az áporodott, óvilági, idejétmúlt skolasztikus filozófia nem nekem
való. De a kezembe került néhány könyv, amit persze nem
tanítanak. Például
Machiavellit47… Ha egyszer folytatom a tanulást, márpedig ezt
fogom tenni, vele kezdem.
A grófné hallgatta Miklóst, és az utolsó mondat végre
megnyugtatta. Úgy érezte, mégis jót tett az iskola, mert valóban
megtanulta a gondolkodás művészetét. Ez a gondolkodás azonban
máris egy felnőtt férfira vallott, és nem egy tizenötödik évében járó
fiúra.
– Különböztök egymástól az öcséddel, fiam. Mégpedig nem is
kevésben – sóhajtott, és megigazította Miklós rakoncátlan hajfürtjeit.
– Péternek a tambura, nekem a koboz – jegyezte meg az ifjú gróf,
mikor Éva asszony azt is megkérdezte, mitől olyan komoly, tán csak
nem titkos kórság gyötri. – Ő majd kicsattan a
vidámságtól, imádja a dávorikat48, de nekem jobban áll a koboz
bús hangja. A bort, a táncot, a vigasságot sem kedvelem túlzottan,
bár ki nem vonom magam, ha úgy hozza. A zenét meg inkább
csinálni szeretem, mint hallgatni, ámde ha szépen szól…
A gazdag vacsora után Péter az ismerős úrfiak és leányok közé
távozott, Miklós pedig sétára indult Éva asszonnyal.
Meglepte, hogy a grófné mennyire megváltozott. Mélyültek a
vonásai, lassúdtak a mozdulatai, fáradtabbnak tűnt a járása.
– Csak múló fáradtság. Az idei nyár igen meleg, fiam – nyugtatta
meg az asszony. – Mesélj! Mi jó hírt hoztál?
– Hát… szorgalmasan tanulom a nyelveket. Már haton is
elboldogulok, kis túlzással. Másik kettőn olvasni is tudok. És ami a
fő, levelet várok a napokban… Ha Isten úgy akarja, mehetünk
Itáliába. Életem legboldogabb hónapjai lesznek azok,
anyámasszony!
Batthyánynénak Pázmány Péter már korábban megírta, hogy II.
Ferdinánd király kézhez kapta a feliratot gróf Zrínyi Miklós és Péter
itáliai tanulmányútjáról, amit a bíboros érsek maga is javasolt.
Sennyei püspök is közbenjárt, de az ő állapotáról aggasztó hírek
érkeztek.
Az alkonyat lassan aláereszkedett a vaskos törzsű gesztenyefák és
tölgyek között, és a grófné helyet foglalt a park egyik szépen faragott
padján.
– Gyere, ülj mellém, fiam, mert most igazán fontosat szeretnék
kérdezni! Kérlek, egyenesen felelj, és ne hímezzhámozz, el se pirulj,
mert egyetemet végzett férfiemberhez ez, ugyebár, nem illendő…
Miklós máris zavarban érezte magát. Ismerte annyira Éva asszonyt,
hogy tudja, ha ilyennel vezeti be a mondandóját, ott aztán lesz ok
pirulásra bőven.
– Hallom, hogy verseket írsz – folytatta a grófné. – Dicséretes. Okos.
A szép vers a lelket gazdagítja. Azét, aki olvassa, de aki írja, azét
még jobban. Aztán mifélék azok a költemények? Csak nem egy
leányhoz írogatod őket?
Élvezettel leste, miként válik rákvörösre Miklós képe, aki ráadásul rá
sem mert nézni.
– Hát… én csak… Ezek csak amolyan…
– No, mondd már? Előttem igazán ne szégyellő! – unszolta Éva
asszony.
– Nem szégyellem, de… hát ezek… mégiscsak olyan kis
gyöngécske versikék… Nem is tudom, hogy a verselés nekem való-
e. Suták a rímek, a szavak se mindig ülnek. Nehéz ám az
érzelmeket versbe önteni, kedves anyámasszony…
– Éppen ezért tisztelek és becsülök minden poétát – biztosította az
asszony –, aki tollat mer ragadni, hogy mindazt kiírja magából, ami a
szíve legmélyében rejtőzik. Látom az arcodon, hogy mégiscsak egy
leányról van szó, igaz? Csak nem a személynök úr leánykája, te? –
fordította maga felé Miklós arcát, és félig szigorúan, félig nevetve
nézett a szemébe.
Már tavaly rebesgették, hogy Mikulich Tamás személynök – a gyámi
testület volt tagja – szívesen venné Kata nevű leányának eljegyzését
Miklóssal. Éva asszony azonban jól tudta, hogy a leányzó személye
nem érintette meg nevelt fiát, sem Miklós fantáziáját.
Őt viszont figyelmeztette erre a tervre Sennyei püspök, aki
megtárgyalta ezt Pázmány Péterrel. Mindketten úgy vélték, ha
szóbeszéd is, Mikulichot jobb belátásra kell téríteni. E téren hagyja
békén a Zrínyieket!
Éva grófnénak is volt egy leánya, de sosem gondolt olyanra, hogy
Miklóssal összeboronálja.
Ámbátor elég volt, hogy mások gondoltak rá.
Terjedni kezdett hát a pletyka Németújvár, Dobra és Lendva
környékén, meg a grazi és a bécsi úri körökben: az ifjú Zrínyi Miklós
nem másért kívánkozik olyannyira Itáliába, mint találkozni a pápával,
hogy tőle engedélyt kérjen az ily közeli rokonok házasságára, mint
amilyen közte és Éva asszony kiskorú, ráadásul protestáns leánya
között köttetne.
A grófné azonban egyetlen leányra sem akarta rábeszélni nevelt fiait
– kiváltképp a magáéra nem! –, legfeljebb véleményt mondott az
illető családról, a leányzóról, ha az ifjak erre kérték.
Miklós kezdeti nyakassága lassan megtörni látszott, hiszen
megszokta, hogy nevelőanyjával őszintén beszéljen.
– Azt gondolnám, hogy a házasodásnak elébb-utóbb úgyis itt az
ideje. Kapkodni nem fogok, de egy házasembert mindig
komolyabban vesznek. Elmúltam tizenöt, de elébb Itália, s csak
aztán az ilyen tervek…
Éva asszonynak tetszett, amit hallott.
– Ha rám hallgatsz, magad választasz – jegyezte meg ravaszul, és a
szemében ismét megjelent ugyanaz a hamiskás mosoly. –
Mindenben segítelek, ám elébb azt kell tudnom, van-e már olyan
leány, aki tetszene.
– Gondolkodtam, de most még… – felelte bátortalanul Miklós.
– Talán az Esterházy családból… Vagy a Draskovichból…
– Draskovich Gáspár uramnak ugyan van egy leánykája, de ő még
csak nyolcesztendős… – jegyezte meg a grófné. – Téged
Draskovichék kiváltképpen kedvelnek, ezt hallom úton-útfélen.
– Vagy csak a Zrínyi-vagyont – fűzte hozzá Miklós, mire Éva
asszony megszorította a kezét.
– Figyelj rám jól! A vagyon, ha nem herdálják, a háttérben mindig ott
kelleti magát. Igazat adok, mert a legtöbben csak azt látják. De a
szívnek is lehet szava, magad bizonyítod éppen a versekkel,
amelyeket, remélem, egyszer majd nekem is megmutatsz. De ne
gondolj folyvást csak arra, hogy úgyis a gazdagságod miatt szeret
meg egy leány! Gondolj a magad lelkére is!
Miklós szinte súgta a szavakat:
– Ezt… eddig így nekem senki nem mondta el. A házasság
mindenekfelett üzlet, így tudtam, bár belül berzenkedett ellene a
lelkem.
– Eztán is üzlet marad, fiam. De te döntheted el, jól érzed-e magad
benne, vagy sem. Még a kezdet kezdetén.
„Még a kezdet kezdetén…” – visszhangzott Miklósban az utolsó
néhány szó, akár egy remekbe faragott rím a vers legvégén.
Elkövetkezett ezerhatszázharminchat, a nagy utazás éve, ám
Miklóst az öccse nem követte Itáliába.
– Mert éppen most nem mehetek! – magyarázta Péter. – Téged
amúgy is jobban érdekel Itália, annyi terved van… De láthatod, hogy
a birtok ügyeiben még mindig temérdek a gond. Bakar ügye is
függőben, és gyanítom, kell némi idő, míg onnan megint rendesen
kifuthatnak a hajók. A kamara tovább packázik velünk, és
ráadásként itt van a nyakunkon a török…
– Ígérd meg, hogy nem csapsz rájuk, öcsém! – kötötte ki szigorúan
Miklós. – Ha Itáliából visszajöttem, akkor majd ketten…
– Ügyelek a birtokra – biztosította Péter. – De ha a török
bepofátlankodik, én nem tartom vissza a vitézeket. Tudják ők a
dolgukat, hát tegyék csak! Ha most mindketten elindulnánk Itáliába,
egyetlen hét alatt már Spalatóban is tudnák, hogy gazdátlan maradt
a birtok. Láthatod, Miklós, hiába tudják a dolgukat a mieink, mégis
mindig megkérdezik tőlünk, hogy jól teszik-e ezt, vagy azt. Tudod,
miért?
– Mert már régen nem volt ennek a birtoknak igazi ura – felelte
Miklós.
– Nohát, hadd lássák, hogy mostantól már kettő is van! – nevetett
Péter. – Megígérem, hogy bajvívásra nem hívok egy törököt sem.
Míg a várudvaron le nem győzöm a Birkás Lackót, nem huzakodom
a kontyossal.
Az elharapott mondatban benne rejlett: – De csakis addig!
Miklós néhány feltétlenül megbízható belső szolgával és Senkviczy
Mátyás esztergomi kanonokkal indult Velencén
keresztül nyolc hónaposra tervezett itáliai útjára49, s amikor a
Tengermelléken elbúcsúzott az öccsétől, máris kétségei támadtak.
Vajon jól tette, hogy magára hagyta Pétert?
A jószágigazgatók, a felügyelők és maga Éva asszony is
biztosították: nem lesz baj.
Azonban Itália akkor már mélyen a zsigereibe fészkelte magát, és a
soha nem látott különlegességek utáni vágyakozása erősebbnek
bizonyult aggodalmainál.
 Miután a hajó kifutott, Péter a Tengermelléken még
megszemlélte a raktáraikat, a szállításra váró árut, beszélt a
jószágigazgató megbízottjaival és meglátogatta a Frangepán
családot.
Aztán hazatért Ozaljba, hogy onnan járja a vitézekkel a
környéket, lehetőleg minél több falut, bányát, erdőt és hegyet
felkeresve, hogy az uradalom jobbágysága lássa: van igazi
parancsolójuk.
Az ozalji vár udvarán naponta gyakorolta az idősebb vitézekkel
a fegyverforgatást, akik szívesen tanították.
A legtöbbjükhöz közelebb állt, mint Miklós, mert sokkal hamarabb
kapható volt verekedésre és vigasságra. Gyakorta ölre ment
valamelyik fiatal vitézzel, aki persze vigyázott is az urára, de azt
csak a nagy öregek, mint Rosta Gergely és Balog Jakab tudták,
hogy ez sokáig nem tartható. Az ilyesmi a földesúri tekintély
rovására megy.
A nyár szinte egyik napról a másikra köszöntött be, és Péter gróf
mélyet szippantott a kora reggeli friss levegőből, mikor a szolga
kitárta szobájának ablakát, hogy a hegyekből lesikló fuvallat
körülszáguldhasson a falak mentén.
– No, emberek! Kinek van kedve megvívni velem? – rikkantotta az
udvaron ácsorgó vitézeknek Péter, akik éjszaka őrséget álltak a
bástyákon és a falakon. – Bottal, ing nélkül, sisakban?
– Megyek én szívesen, gróf úr! – emelte a karját egy fiatal horvát
katona, akinek a családja a kis Bakarac mellől állt a Zrínyiek
szolgálatába. – Csak aztán agyon ne üssön, ha kérhetem!
Péter felrántotta a csizmáját, szorosra kötötte a szűk posztónadrág
korcát, és leviharzott. A kútnál futtában megmosta az arcát és a
mellét, aztán kikapta a zavartan pislogó szolgálóleány kezéből a
törölközőt.
– Gyere, Dinko! – rikkantotta a legénynek. – Ide azt a sisakot! Hol az
a bot? Ha meg tudsz ütni, kapsz tőlem egy új bugyogót, mert látom,
ez már igencsak feslik!
Dinko és a többiek nevettek, de abban a pillanatban, ahogy a horvát
legény elkapta a felé hajított, öles botot, máris csattant a sisakján
Péter ütése.
– Ügyes volt, gróf úr – ismerte el Dinko, aztán cselből szúrt, majd
kifordította a két marokra fogott botot, és Péter derekát célozta
gyors, kaszáló mozdulattal. – No, ezt tessék védeni!
Dinko igen ügyes volt a botvívásban, és minden fegyver
használatában. Péter hátraugrott, majd azonnal visszatámadott,
ahogy a végvári vitézektől tanulta, és ismét lecsapni készült Dinko
sisakjára, de a legény már résen volt. Kisöpörte a bottal Péter lábát,
hogy a fiatalúr csaknem elvágódott, aztán megbökte a bot másik
végével a bordáit.
– Hohóóó! Tied a bugyogó! De meg ne állj, hallod? Támadj
rendesen, ne csak lagymatagon!
Az öreg Rosta csak a szeme villanásával jelezte Dinkónak, hogy
nem kell a fiatalúr minden követelését teljesíteni.
Ütésváltások követték egymást, és Péter élvezte a vívást, ahogy
általában minden verekedést.
Aztán tompán koppant a bot, és Dinko azonnal kifordult a harcból.
– Alighanem a gróf úr eltörte az ujjamat – közölte fájdalmas képpel.
– Ha megengedné, én tovább nem vívnék…
Péter leeresztette a botot, és abban a pillanatban csattant a sisakján
Dinko ütése.
– Csaltál! Hazudtál! Nem is tört el az ujjad! – rikkantotta
felháborodottan. – Csaló vagy!
Már csaknem megfeledkezett róla, hogy pillanatnyilag ő Ozalj és a
Zrínyi-birtokok teljhatalmú ura, és talán neki is megy Dinkónak
puszta kézzel, hogy revansot vegyen, de a vitéz feléje mutatta
dagadó, kékre színeződött ujját.
– Az ütés ült, gróf úr. Csak nekem Joszip bá’ azt tanította, a
ravaszkodás is sokat segíthet.
– Igaza van, gróf úr! Igaza van! Adja neki azt az új bugyogót,
megérdemli! – állt ki Dinko mellett a katonák kis csapata.
– Hát hogyne kapná meg! – így Péter. – Gyere, Dinko, magam
kísérlek a doktorhoz!
Péter az ajándékot megtoldotta még egy kis hordó borral, ami
nyilván a legfinomabb is volt a várban, és Dinko boldogan szaladt
vele a cimboráihoz.
Egy késő délutánon, amikor friss nyári zápor verte el a port a
várudvarban és a legelőkön, Péter néhány vitézzel kilovagolt. A
sárga kanca is élvezte a felfrissült levegőt, s amikor a vér az izmain
végigáramlott, a fiatal gróf alig bírt vele.
Az erdő szélén néhány vitézt pillantott meg, akik azokat a török
rabokat őrizték, akiket favágásra vittek. Időben gyűjteni kellett a télire
valót, és a várban a nehezebb munkát mindig a törökökkel
végeztették.
Attól nem tartottak, hogy megszöknek, mert a környékbeli
lakosság úgyis agyonütötte volna a bujkálókat.
Péter alaposan szemügyre vette őket, s kérdezte némelyiket:
– Te mióta vagy nálunk? Hát te? Miért nem érkezik a váltság? Már
szabadok lehetnétek! Hát nem érdekeltek odahaza senkit?
A törökök nem feleltek, tették a dolgukat komótosan, mert a foglyok
sosem kapkodtak.
Ekkor Péternek új gondolata támadt.
– A törökök szeretnek birkózni, így van-e? – pillantott végig a
foglyokon. – Birkózna-e valamelyiktek velem?
Az idősebb foglyok szeme egymásra villant.
Egy tizenöt esztendős gyerekkel, ugyan, minek huzakodnának?
De akkor már Péter kiszemelt magának egy nála pár évvel
idősebbet.
Szíjas legénynek tűnt, akit a portya kapott el három éve, amikor az
Una déli oldalán Birkás Ferenc emberei kifosztottak egy karavánt.
Nagy fogás volt, gazdag fogás, és a fiatal török módos ember fiának
látszott, így hát nem csapták agyon.
– Te! – mutatott a törökre Péter. – Mi a neved?
– Hande – felelte amaz. – Velem birkóznál, uram?
Péter lóról szökkent, lehajította bő ingét a fűbe, és a török elé állt.
– Ha földhöz teremtesz, egy hónapon át ugyanazt eheted, mint én.
Az én konyhámról kapod az ételt. Rád is fér, ahogy elnézlek.
– Én nem tudok birkózni, uram – mondta a török. – Gyengébb is
vagyok nálad.
– Minden török tud. Azért választottalak, mert a többi… Nézz végig a
cimboráidon, Hande! Hálni jár beléjük a lélek.
A török foglyok kétségtelenül rossz bőrben voltak.
A Zrínyi-vitézek némelyike nem tartotta jó ötletnek a birkózást, de
amikor a fiatal gróf összekapaszkodott a fogollyal, rájöttek, hogy
Hande mégsem annyira gyámoltalan. Ügyesen mozgott, kifordult a
fogásokból, és egy alkalommal elkapta Péter lábát, s hanyatt is
döntötte, de a fiatalúr nyomban talpra ugrott.
Most már a vitézek is megfeledkeztek mindenről, csak a birkózó
feleket figyelték.
A török úgy igyekezett, mintha az élete függne a győzelmén.
Aztán az egyik fogoly, aki a háttérben addig csendben kucorgott,
hirtelen felugrott és az erdő felé futott. Az őrök egy része utána, és
Péter jelezte, hogy befejezte a birkózást…
Hande, meghajolt Péter előtt, aztán ugyanazzal a mozdulattal
hanyatt lökte a meglepett úrfit, s a következő pillanatban már a sárga
kanca hátára lendült, és eszeveszetten vágtatott a folyónak.
Péter és egy magyar katona azonnal űzőbe vették.
– Nekimegy a Kupának, uram! Át akar úsztatni! – hadarta a vitéz, de
akkor már a csobbanást is hallották. A másik pillanatban észrevették
a sárga kancát, a ló idegesen tipródott a magas partoldal tetején.
Szabadult volna, kapkodta a fejét, de a szár beszorult egy csonka
fűz két ága közé.
Péter a folyót figyelte, de elsőre nem látta a törököt, hanem aztán
felbukkant őkelme feje, de szinte rögvest el is merült.
– Lehúzza az örvény! – kiáltotta a vitéz. – Megpróbáljuk kifogni, gróf
úr? Vagy ott dögöljön meg?
Péter már eltökélte, hogy kihúzzák. A Kupával nem szabadott
játszani, mert zabolát nem tűrt, és amit magának akart, hát azt meg
is kaparintotta.
A vár fölött, ahol a Kupa vizét az árkokba terelték, nyílt némi esély a
török kihúzására. Hosszú pányvát hajítottak le, aminek a végére
sebtében rákötöztek egy karnyi husángot.
– Ott van, látom a fejét! – kiabálta Péter, aki a felhúzott zsilipre
kapaszkodott. – Ide azt a pányvát!
– Nem magának kellene végezni az ilyesmit, gróf úr! – így a katona.
– Hagyja rám!
A kötél kirepült, egyenest a folyóban kapálózó török orra elé, aki
ösztönösen belekapaszkodott, aztán húzni kezdték.
A szökevényben nagyobb lehetett az életerő a félelemnél. Mikor
partra vonszolták, egy hangot sem szólt, megadta magát a
sorsának, s várta a szigorú büntetést.
– Kössétek a kerékhez! – parancsolta Péter.
– Csak nem akarod kerékbe töretni, uram? – kérdezte az egyik
őrkatona.
– Nem fogom. De hadd higgye, hogy mégis.
Péter nem tett semmit, egyszerűen csak odakint hagyta a foglyot
éjszakára, a kerékre kötözve.
A másiknak sem sikerült megszöknie, mert a vitézek a nyakát
szegték még az erdőben.
Hajnalban Péter parancsot adott, hogy Handét vigyék vissza a
tömlöcbe.
– Ezt jól tette a gróf úr! – dörmögte Rosta Gergely. – Így kellett. De
maga is csak megszökött volna, ha esély nyílik rá, nem igaz?
Péter bőséges élelmet küldött a töröknek a tömlöcbe, és Rosta ezt
újfent elismeréssel nyugtázta. Azt mondta, nem feltétlenül a
kegyetlenkedés mutatja meg, mennyire erős a lelke valakinek.
Délután megszólalt a tülök a kapu előtt, jelezve az őröknek, hogy
látogató érkezett a várba. Maga a várnagy dübörgött fel a lépcsőkön
Péter szobájába, ahol a fiatalúr éppen Batthyánynénak írt levelet.
– Csónakkal érkezett egy asszony és egy parasztember. A paraszt
horvát, és a gróf úrral akar beszélni – jelentette a tiszt.
Péter lesietett az udvarra.
Az asszony nem volt már túl fiatal, és mélyen meghajolt Péter előtt.
Az arcát idő és szenvedés okozta árkok barázdálták, és a szemében
mély fájdalom ült.
– Mit kívántok, asszony.
Az idős jobbágy is csaknem földig hajolt.
– Nagyságos uram, ez a szegény nem érti a szavaidat. Nem beszéli
ez se a magyart, se a horvátot. Szerbül valamit… Török az
istenadta.
Ezen a jelenlévők igencsak elcsodálkoztak, mert ilyen még nem
történt Ozaljban. Magányos török asszony, jószántából, ide eddig be
nem tette a lábát.
– Török, és egyedül vágott neki az útnak? – dörmögte Rosta.
– Csoda, hogy életben van.
– Velencei hajósokkal jött föl a Tengermelléken – magyarázta a
paraszt –, egészen Bakarig, onnan zarándokokkal gyalogolt a
hegyeken át. Ott járt a Kupa felső folyásánál. Molnár vagyok, vízi
malomban lakom, és vállaltam, hogy lehozom a várig…
Akik mindezt hallották, hitetlenkedve csóválták a fejüket. Az asszony
túlságosan törékenynek tűnt egy ilyen úthoz.
– Márpedig így történt, nagyságos úr – bizonygatta a csónakos. –
Azért jött, mert tudja, hogy magánál tartják fogva a fiát. Gondolom,
kiváltaná…
Azonnal Joszip Donkóért, a török tolmácsért küldettek.
– Ugyanazt mondja, mint az öreg – jelentette ki Joszip, miután
néhány kérdést feltett a minden ízében reszkető asszonynak. –
Bihácsból jött. Nincs senkije, az urát állítólag mi ütöttük agyon… Két
fiát temette el, a harmadik meg éppen itt van. Nem találja ki a gróf úr,
melyik az!
– A Hande? – kérdezte Péter, és az asszony azonnal feléje fordult. –
A te fiad a Hande? És ki akarod váltani?
Az asszony éktelen sivalkodásba kezdett és oly gyorsan hadart,
hogy még Joszip is alig értette. Rosta Gergely Péter mellé lépett, és
csendben azt mondta:
– No, most a nagyságos úr megalapozhatja az ázsióját, Isten és
ember előtt, azzal, hogy miként dönt. Ez a szerencsétlen asszony
alighanem az utolsó dénárjait hozta el a fia kiváltására.
– Mit akarsz ezzel mondani, Gergely bá’ – kérdezte Péter
összehúzott szemmel.
– Nézze csak a gróf úr – folytatta Rosta –, hát harcosnak tűnik-e az
a török? És dúsgazdagnak-e az anyja? Hát nem csakolyan
szerencsétlenek, mint közülünk némelyik?
Péter erősen töprengett, mit is tegyen.
– Azt mondod, bátya, hogy eresszem el az egyik foglyot, ráadásul a
nagy semmiért?
– Talán Isten akarja így – jegyezte meg a várban lakó fiatal pap. – A
kegyelem isteni ajándék. Élni kell vele, mert elvárja tőlünk az Úr. De
a döntés az ön kezében van.
Péter eleresztette a foglyot, és az ablakból figyelte, miként
ölelkeznek össze sírva Hande és az anyja. Fél tucat vitéz a Száva
és a Kupa összefolyásáig kísérte őket azzal a paranccsal, hogy a
hódoltságba nem léphetnek.
– Vajon jól tettem-e, hogy megbocsátást gyakoroltam? – kérdezte
Péter gróf Rostát. – Nem hiszik-e majd rólam, hogy gyenge vagyok?
– Hát nem hallotta-e a nagyságos úr a papot? Hogy a megbocsátás
és a kegy a legerősebbek legfőbb erénye? – kérdezett vissza
tisztelettel az öreg. – Ha engem kérdez, igenis jól tette. Meglátja, a
hír hamar elterjed a birtokon, de még a töröknél is.
– Aztán a török tán még barátkozni akar.
– Ezt azért nem mondanám, gróf úr. Ütöttem agyon közülük éppen
eleget ahhoz, hogy tudjam, ettől még semmi nem változik. De hát az
is elég, ha az ember néha elgondolkozik: talán mások se
rosszabbak.
Jó néhány nap elmúlt, és a vitézek még mindig nem érkeztek
vissza Ozaljba. Aztán bevágtatott a várba egy karlováci futár.
– Nagyságos Patacsics gróf uram üzenetét hozom. Az Una folyótól
félnapi járásra, már a határon innen, hat levágott fejet és
megcsonkított testet találtak a parasztok. Az öltözékből gyanítják,
hogy a Zrínyi fiatalúr vitézei lehetnek. Törököt is láttak a
környéken…
Péter azonnal Joszip Donkóért ugrasztotta a szolgát, és hívatta a két
Birkást, Ferencet és a fiát. Rosta is megjelent.
– Azt gondolom, elkapkodtam a nagylelkűséget – közölte Péter az
idős katonával. – Ím, ez érte a köszönet. Levágták hat emberünket,
három közülük családos. A feleségüket, az árváikat győzködd arról,
hogy tán mások se rosszabbak nálunk!
– Most sem mondok mást, fiatalúr – csóválta a fejét Rosta. – A halál
a végeken mindig is ezerféle formát öltött. Látom, valamire
készülődik.
– Azt teszem – morogta Péter dühödten. – Meg amit az emberek
most elvárnak. Azt akarja mind, hogy bosszút álljak, hát megteszem.
– A bátyja azt kérte, ne vezessen portyát a törökre, míg haza nem
ér.
– Nem én vezetem, hanem a Birkás Lackó meg az apja. De azt nem
kérte Miklós, hogy ne is menjek velük. Ott a helyem, Gergely bá’! Te
sem javallanál mást.
– Hát… – hümmögött az öreg nem is. Ez egyszer még kívánatosnak
is tartom. Hanem… azért magam is mennék, fiatalúr. Hátha elkél a
tapasztalat.
A karlováci futár szerint a törökök nem lehettek túl sokan, talán ezért
olyan gyorsak, és egyszer itt, máskor amott jelentek meg. Rabolnak,
gyújtogatnak, gyilkolnak, viszik a tavalyi termést, mert az ideit még le
sem aratták. Attól tartani nem kell, hogy a gabonaföldeket
felperzselik, mert akkor ősszel nem lesz mit elrabolniuk.
Másnap hajnalban indult útnak a negyven katona, és egyenest
délnek fordultak, hogy mielébb elérjék a török–horvát gyepűt. A
holtakat a helyiek tisztességgel eltemették, s ami saját holmit
megtaláltak náluk, azt becsülettel magukhoz vették, hogy később
átadhassák a Zrínyi-vitézek parancsnokának, vagy Patacsics uram
katonáinak.
Utóbbiak csak a rend kedvéért járták a végeket, sosem azért, amiért
a Zrínyiek. Patacsics tartotta magát a törvényhez, a királyi
parancshoz, s nem huzakodott a törökkel, csak ha elsőnek támadott.
Péter csak bámulta a szegényes tárgyakat, amikor a falu elöljárója
lerakta azokat egy kecskelábú asztalra. Csorbult pipa, ivócsanak,
fából faragott kanalak, néhány kisebb kés… Ruhadarab egy se, és a
parasztok azt mondták, jobb volt eltemetni a gazdáikkal, annyira
átitatta a vér.
A török bestiálisan végzett velük, és a helyiek gyanították, hogy
álmukban, mert tán elalhatott az őr. A lovakat és a fegyvereket
magukkal vitték.
– Bosszút állok, mert ezt kell tennem! – közölte Joszip Donkóval és
Rostával a fiatal gróf. – Meglessük a törököt! Kell a segítséged,
Gergely bá’!
– Meglesz, nagyságos fiatalúr. Meglesz – felelte az öreg. –
Megvárjuk-e itt a kontyost, vagy elébe megyünk, csak ez a kérdés.
Azt mondanám, induljunk és kapjuk el a hódoltságban!
A harmadik napon a felderítő jelentette, hogy egy hajdani horvát
faluban, amit régtől a török birtokolt, kisebb egységre bukkantak.
– Hatvanan lehetnek, de kétfelé oszlottak – tudatta a felderítő.
– Negyven az egyik, húsz a másik faluban. Valamire készülnek, azt
gondolom. Talán köztük vannak azok, akik a mieinket leverték.
Rosta a grófhoz fordult:
– Mi a parancs, nagyságos úr?
– Az, hogy valamelyik csapatot el kell kapni! – felelte magabiztosan
Péter. – A nagyobbat. Meglepjük őket, elegen vagyunk hozzá. A
felderítő szerint egy régi magtárba kvártélyoztak.
– Azt akarja, hogy a legények megrohanják a magtárat?
– Egyetértesz ezzel, Gergely bá’? – kérdezett vissza Péter.
– Nem. Kicsalogatnám őket onnan. Azt a falut becsületes horvát
emberek lakják. Őket érné később a pasa bosszúja. Kicsalnám őket
a hegyek közé, és egy szálig végeznék velük.
Másnap Joszip Donko török öltözékben megközelítette a falut, s mint
akit ellenség űz, bevágtatott a magtárig. Őt magát és a lovát is
frissen fogott nyúl vérével fröcskölték le, hogy hihetőbb legyen a
története.
A negyven török azonnal talpra ugrott, és sebtében nyergeltek.
Csupa akindzsi, s néhány tatár. A parancsnokuk, egy
dzsebedzsitiszt szemrevaló vértet hordott, már messziről csillogott-
villogott. Lelkesen követték Joszipot.
Kétfelől álltak fel a Zrínyi-vitézek a völgyben, annak is a legszűkebb
pontján, töltött puskákkal. Jött is a török hamarost.
Birkás Ferenc parancsnok jelére eldördültek a fegyverek, pendültek
az íjak, és három számszeríjász egymás után szedte le a szikla
fedezékéből azokat, akik menekülőre fogták.
A török megzavarodott. Néhányan elsütötték a puskát, de csak
vaktában. Aki a nyeregből lezuhant, azt a lovak fellökték,
megtaposták, mert a szűk völgyben még egymást kerülni is alig
tudták.
Aztán következett a Zrínyi-vitézek rövid, de elsöprő rohama. A földön
heverő holtakon iszonyú sebek éktelenkedtek, és némelyiknek az
arcát buzogány zúzta be.
A dzsebedzsi felemelte a kezét, és a földre ejtette a jatagánt, mire a
többiek is megadták magukat.
– Tizenkét halott, sok sebesült… Egyelőre ennyi. Isten nevében jól
dolgoztunk – jelentette Birkás Ferenc Péternek. – Mi legyen a
foglyokkal, uram?
Péter elsőre nem tudott mit felelni. Az egészet Rosta mellől nézte
végig, a domboldal és a fák biztonságából.
– Akar kegyelmet gyakorolni a nagyságos úr? – kérdezte Rosta, de
ez most nem az a hang volt, mint amit akkor használt, amikor erről
beszélt Ozaljban, mert ebben már benne rezgeti a nemleges felelet.
– Azt tesszük, amit ilyenkor tenni célszerű, Gergely bá’ – szusszant
Péter, és az öreg észrevette, hogy a fiatal grófnak megremegett a
keze a tőre markolatán.
– Úgy biz’a! – erősítette meg Rosta. – A könyörületnek is megvan a
maga ideje, de ez nem az a nap.
Birkás Ferenc pontosan tudta, mi a teendője. Minden Zrínyivitéz
villámgyorsan tette a dolgát. A törökök fejét lecsapták, de a
tatároknak más végzetet szántak: karóba vonták őket.
Péternek erőt kellett vennie magán, hogy végignézze, de megtette.
Rosta közben figyelte őt, aztán csak a szeme villant: elégedett volt
főúri tanítványával.
A fejetlen tetemeket gúlába hordták, a török fegyvereket és lovakat
összeszedték, aztán irányt vettek északnak.
A kelő nap egyenest arra a domboldalra tűzött, ahol a kivégzett török
portya szomorú maradványai körül gyülekeztek a dögevők. A terített
asztalra lelt éhes vadakat nem érdekelte, hogy néhány karóba vont
tatár még élt, amikor lakmározni kezdtek.
III. ZRÍNYI MIKLÓS SZIGETE
„Arculcsapásért kettőt is, hármat
is adni!” (Gróf Zrínyi Miklós)
1637 nyara.
Csáktornya, vadászat után
A hatalmas erdők végre elcsendesedtek. Négy napon át folyt a
vadászat, dörgött a puska, kattogtak a kereplők, és a közeli falvak
jobbágynépe hajtotta a vadat az urak színe elé.
Csáktornyán minden jeles horvát és magyar, s néhány közeli
stájer család képviseltette magát az eseményen. Esténként a külső
és belső várból messze hallatszott a dínomdánom.
– Tán még a kanizsai török is hallja – jegyezte meg mosolyogva
Miklós a birtokszomszédjának és barátjának, Batthyány Ádám
grófnak. – Nem baj, hadd lássa a basa, hogy nem ijedezem tőle.
– Ahogy én sem – rándított a vállán a gróf, aki tíz esztendővel
számolt többet Miklósnál, és nagy volt az ő boldogsága, mert Auróra
asszony, a neje fiút szült neki, aki a keresztségben a Kristóf nevet
kapta. – Jól kiegészítjük mi egymást, öcsém. Ha a törökre kell dőlni,
én segítelek téged, te meg engem. Ha képen kell törölni, nosza,
hadd csattanjon minél nagyobbat! Jusson eszedbe, hogy nem
keresztény őkelme, s ha megüt, nem a másik orcádat kell elébe
tartani, hanem a szablyád élét!
Zrínyi Miklós és Batthyány gróf a vadászat utáni napon – mikor
a vendégsereglet lassan hazafelé szállingózott – még kilátogattak a
közeli erdőbe. Egy tisztáson nyeregből szálltak, és lepihentek az
árnyat adó fák alá. Csáktornyából odáig hallatszott a kőmívesek és
az ácsok kopácsolása, akik ezen a reggelen ismét munkához láttak.
A mocsárral kerített vár mindig is erős volt, de Miklós
elhatározta, hogy széppé is teszi. Olyan várat akart, amilyent
Itáliában látott.
Alakult is szépen. Jobbágyai ökrös szekerekkel, robotban,
messziről hordták a követ és a fát, meg a sokféle építőanyagot, de
mindent úgy kellett elvégezni, hogy közben Miklós és az egész
személyzet, s a katonái nagy hányada ott is lakott. Utóbbiak a jókora
külső vár udvarán házakban, vagy nyáridőn sátrakban. Miklós azt
akarta, hogy a belső vár, amit a jelenleginél magasabb kőfal választ
majd el a külsőtől, önállóan is védhető legyen.
A várba vezető hídon kívül csak csónakkal közelíthette bárki a
falakat, amit a víztől és a jégtől emberderék vastagságú cölöpök
óvtak.
– Szebb várat akarok! – biccentett a kopácsolás irányába
Miklós. – Olyant, hogy mindenki lássa, a Zrínyieket mégsem kezdte
ki a sok lopkodás, herdálás. Többé senki nem vetheti a jog szerint
minket illető vagyont ebek harmincadjára! Csáktornyában pedig
egyesítem mindazt, amit eddig megtanultam, és Itáliában meg is
értettem. Azt akarom, hogy a váram a műveltség és a tudományok
otthona legyen, látogassa minél több ragyogó elme, de lássák azt is,
hogy komoly katonai központ, bevehetetlen erősség, szilárd végvár.
– Majd még a toszkán herceg is elirigyli tőled – jegyezte meg
Batthyány.
– Azt azért nem hinném. Hajaj! Ami gazdagságot és pompát nála
láttam… De nem sajnálom rá a pénzt, és tartson a munka
bármeddig, csak valóban olyan várat kalapáljanak nekem össze, ami
párját ritkítja.
Miután Itáliából hazajött, Miklós fejest ugrott a birtok ügyeinek
felkarolásába. Mindenkivel beszélt, nem maradt ki egyetlen várnagy,
intéző, jószágigazgató sem, és találkozott olyan egyháziakkal,
akiken igen sok múlt.
Rendszeresen megfordult Grazban és Bécsben, tudatta, hogy
vele is számolni kell. Sajnálatos módon két gyászos esemény
segítette Miklóst abban, hogy az úri társadalom felvegye őt a listára:
II. Ferdinánd temetése, s nem sokkal később Pázmány Péter, a
gyám halála, akivel annak bekövetkezte előtt három héttel
Nagyszombatban még találkozott. Az érsek akkor adta át neki
végleg a Zrínyi-birtok ügyei feletti teljes hatalmat.
– És még valamit kaptam tőle – osztotta meg egyik leginkább
őrzött titkát Batthyány Ádámmal. – Miután február végén a
nagyszombati templomban együtt imádkoztunk, azt mondta, hogy
nyugodtan megy Isten színe elé, mert már tudja, hogy a török elleni
összefogás tervét, a nemzetek fölött átívelő nagy egység
kovácsolásának szükségét én ugyanúgy képviselem, mint tette ő.
– És azt kérte tőled, vidd tovább, amit ő nem tudott megvalósítani?
– Igen, azt – felelte Miklós. – Amikor meghallottam, mintha sziklát
görgettek volna a mellemre. Aztán megértettem, hogy ezt az embert
próbáló örökséget hagyta rám.
– Szép örökség – bólintott Ádám. – És gigászi felelősség.
– Nem futok meg előle, és nem teszem le a vállamról, bátyám!
Pázmány uramnak, Isten nyugossza, mindenben igaza volt. Apai,
nagyapai, dédapai örökségem ugyanez. Nekem tehát ekként kell
élnem, és semmit nem hátrálok. Már többször megesküdtem, és az
eskümben az is benne foglaltatik, hogy nemzeti haddal kell
megindulni a török ellen. Ezért fogok egész életemben tenni és
dolgozni.
E súlyos szavak után sokáig hallgattak.
Miklós azt is értette, hogy a társasági életből ki nem vonhatja magát,
mert ha megteszi, a főúri rend és az udvar háttérbe szorítja.
– Nemsokára indulok Pozsonyba és Bécsbe, hogy a birtokkal
kapcsolatos panaszomat az országgyűlés elé terjesszem – folytatta.
– Nem kívánok büntetéseket, de azt, hogy ami engem és az
öcsémet illet, ha törik, ha szakad, visszaadják. Hagyjanak minket
végre békén, bátyám, már ami az itteni, meg a tengeri
kereskedelmet illeti. Mert ez a szív, ami a birtokunkat élteti. Jobbat
és többet nem várok a kamarától, de talán most majd III.
Ferdinánd… Ő más, mint az apja.
– Csak túlságosan békeszerető – vetette közbe Batthyány.
– Hát… igen – szusszant Miklós. – Márpedig ide erős hadsereg kell,
mert a török igenis megverhető. Magam sem fogadom el, hogy az
Una melléke és a többi elrabolt föld, hegy és víz már sosem kerülhet
vissza a családunkhoz.
A finoman hímzett, gyöngyökkel rakott iszákjába nyúlt, és előszedte
a hajnalban sütött kenyeret, a vaddisznó húsából töltött, varázslatos
illatú kolbászt, és a késével maga szelt Batthyány grófnak
mindkettőből.
A fák alatt alig kőhajításra megpillantotta a katonáit, akik kettőjükre
ügyeltek, mert a töröktől soha nem lehetett biztos Zrínyi Miklós
„szigete”, a Mura és a Dráva által határolt jókora föld, amin bőven
termett minden földi jó.
– Amikor hazajöttem Itáliából – folytatta két falat közt tűnődve –,
elhatároztam, hogy mostantól csak a birtok és a család számít. Meg,
persze, a török – mutatta a szablya suhintását, és Ádám
elmosolyodott. – Aztán tanulok is, mert azt sosem akarom
abbahagyni. Nem egyetemen, nem iskolában. Oda soha többet!
Magam mondom meg, mit akarok és fogok tanulni, de előtted
megfogadom, Ádám, hogy addig tart majd, amíg csak élek.
Kiművelem magam, ahogy kevesen ebben az országban, és nem az
áporodott, idejétmúlt bölcsességek vértjét öltöm fel, hanem olyant,
ami valóban naggyá teszi az embert erkölcsiségben, emberségben,
tudásban, hazafiságban.
– Ezt szépen mondtad, öcsém – bólintott Batthyány gróf. – Egy
vérbeli szónok és poéta veszett el benned! Isten adja, hogy mindent
végbevigyél, amit tervezel.
Miklós tűnődve pillantott a grófra.
– Azt mondtad, hogy poéta? Sejtelmed sincs, mennyit töprengek
ezen. Úgy érzem, lehetnék akár poéta is. Toll, kalamáris és kard,
bátyám! Micsoda jeles triumvirátusa a harcnak és a művészetnek!
Itáliában azt tervezgettem, hogy eposzban írom meg a szigetvári
dédapám történetét.
– Hát ne csak tervezgesd, érleld meg magadban és állj neki! –
javasolta bátorítón Batthyány. – Istenadta tehetséged van a szavak
formálásához, legyen bár a nyelv latin, olasz, német vagy
éppenséggel horvát. Egyszer azt mondtad, legszívesebben
magyarul írnál, hát akkor mondd, öcsém, mi tart vissza?
Miklóst megrázták ezek a mondatok.
– Néha mindennél jobban érzem, hogy nekem írnom kell – jelentette
ki oly meggyőződéssel, hogy a benne horgadó indulattól az arca is
kigyúlt. – De nem ám csak amolyan szerelmetes versikéket, mint
amiket gyermekként papírra kaparintottam! Olyasmit, amivel egyszer
igazán használok. Amiből mások is tanulnak. Tán még királyok is!
Még az a jó néhány csökött agyvelejű nyomorult is, akik miatt soha
semmi nem megy előbbre ebben a szegény, szerencsétlen,
agyonszabdalt országban! Igen, testvér, ezt kellene tennem! Ehhez
tán elég tiszta lélekkel bírok! Isten figyelmeztetne, ha nem így lenne,
és eddig még nem szólt…
Miklós felnevetett, majd megemelte a kulacsot, bár ő maga bort alig-
alig kortyolt, csakis kivételes alkalmakkor.
– Isten éltessen, Ádám!
– Éltessen mindkettőnket, és adja, hogy nemhiába álljunk a vártán,
szemben a kontyossal, Miklós öcsém – toldotta meg Batthyány gróf.
– A jövőre, és egy gigászi, végső győzelemre!
Augusztus első hetében futár érkezett Németújvárból Csáktornyába.
– Nagyságos gróf úr, lenne itt szóbéli izenet is – jelentette a hosszú
bajuszú magyar vitéz. – A gazdám, Batthyány gróf úr izeni, hogy
semmit ne aggódjon, mert a had akkor áll készen, amikor azt a gróf
urak jónak ítélik. Akár már három nap múltán…
Miklós izmai megkeményedtek, és a bensőjét elöntötte az a
különleges erő, amit akkor érzett, ha a törökről esett szó.
A szolgát azonnal Péterért ugrasztotta, akinek száz válogatott vitéze
indulásra várva ott ütött tábort a külső várban.
Mert a kanizsai basa megint nem bírt magával, és a pozsegaiakkal
karöltve nyargalásztak a vidéken, Zrínyi Miklós kedves „szigetére” is
átcsapva Légrád mellett, a kakonyai révnél. Elvitték a termést, a
learatott búzát, s amit el nem szedhettek, azt tönkretették.
A török foglyokat is ejtett, de ezt tették a légrádi vár vitézei is. Az
általuk elfogottak közül némelyik azt állította, a basák nem bocsátják
meg Zrínyi Péternek és vitézeinek a Bihácshoz közeli, bosszútól
vezérelt vérengzést.
Patacsics báni helytartó többször is figyelmeztette Pétert – aztán az
Itáliából hazatért Miklóst is –, hogy a török bajuszának húzgálása
törvénybe ütközik, és elébb-utóbb magukra vonják a király haragját.
– Patacsics uramnak nem tetszik, ha a törököt abajgatjuk – morogta
felháborodottan Péter. – Bezzeg akkor nem aggódott ennyire, amikor
a birtokainkból kihasított magának! Akkor nem jártatta a száját!
De elég volt csak rápillantani a katonákra, máris mindenki tudhatta,
hogy ők ugyanazt akarják, mint a fivérek: ütni a törököt, és
megbosszulni minden egyes átcsapását.
Már a vitézek közt is elterjedt Zrínyi Miklós egyik emlékezetes
kijelentése: „Én az őseimtől kaptam örökségül a török
engesztelhetetlen gyűlöletét, és verekszem ellene, míg csak képes
vagyok felemelni a kardot!”
– Most jött meg a futár Ádámtól – közölte az öccsével Miklós.
– Megkapta a levelemet, amit Szent Jakab havának utolsó napján
írtam. A mozdulásra vár a csapata, ezt üzente. Akkor hát mi se
tétlenkedjünk, öcsém!
– Akár most indulok, ha kell! – heveskedett Péter, aki tizenhetedik
esztendejébe lépve valóban úgy érezte, egymaga eltolná a muraközi
dombságot Kanizsán túl, a törökkel együtt.
Három nap múlva készen állt az egyesített had. Batthyány és a két
Zrínyi harcra kész vitézei átkeltek a Dráván és Kaproncának indult
az egyik egység, a másik pedig felderítette a környéken
garázdálkodó török portyákat. Még aznap a kirintilin is
átszáguldottak, mit sem törődve egyezménnyel, királyi paranccsal.
– Maga mellett maradok, gróf úr! – hallotta Miklós Vajdič Illést a háta
mögött. – Már, ha megengedi.
– Mink is itt vagyunk! – jelezte Birkás László és a horvát Matvejko
két fivére.
– Meg én is! – szólalt Balog Zsiga hangja, aki esténként maga által
írott versekkel szórakoztatta a cimboráit a tábortűznél. – Számíthat
ránk a gróf úr!
Zrínyi Miklós többet fontolgatta magában az efféle csatákat, mint
Péter. Ő nem töprengett annyit a királyi parancsokon, mint a bátyja,
csak kardot ragadott, kiadta a parancsot a csapat összeállítására, és
máris a törökre indult, hogy a legcsekélyebb disznóságot is menten
megtorolja.
Kora délután a felderítő vonuló török csapatról tett jelentést.
– Vannak vagy százan, gróf úr! A negyede gyalogos janicsár, és
szekereken utaznak, a többi lovas akindzsi.
– Akkor borítsuk föl azokat a szekereket, vitézek! – adta ki a
parancsot Miklós. – Egyetértesz-e velem, Birkás Ferenc?
Miután Birkás megfontoltan bólintott, a vitézeket két csapatra
osztották, hogy ollóba fogják a törököt.
– Jobb, ha megkerüljük az erdőt, és onnan támadunk, mert akkor a
folyópartnak szoríthatjuk a kontyost, gróf úr – tanácsolta Birkás. –
Belehajtjuk őket a vízbe, még mielőtt ránk lőhetnének.
A janicsárok a lábukat lógatták a szekereken, és láthatólag
biztonságban érezték magukat. Miklós pontosan tudta, hogy Péter
csapatával mikor és hol találkozik, de ehhez ezt a török egységet le
kellett verni. Aztán majd északnyugatnak tartanak, Légrád előtt
átcsapnak ismét a kanizsai pasalik területére, hogy Batthyány Ádám
vitézeivel ott is ollóba kapják az ellent.
Ha minden úgy alakul, ahogy tervezték, a kanizsai basa legközelebb
háromszor is meggondolja, hogy abajgassa-e a kirintili nyugati
oldalát.
A szekerek, amelyeken a janicsárok utaztak, búzával telt zsákokat is
szállítottak, meg hordókat, amiben sózott birkahúst tartottak.
Nehézkesen mozogtak, és amikor a Drávának tartó lejtőn
megláncolták a kerekeket, hogy a nehéz rakomány farba ne taszítsa,
el ne söpörje az ökröket, Zrínyi Miklós csapata menetből támadott.
A bóbiskoló janicsárok arra ébredtek, hogy dárdaeső zuhan rájuk, és
akinek sikerült leugrani, s megvethette a lábát, a hosszú puskát már
használni se igen tudta, mert a könnyűlovas Zrínyiek közvetlen
közelről rájuk sütötték a pisztolyukat, aztán munkába fogtak a
hosszú lándzsák.
– Hujj! Csak az elevenjit! – ordította Birkás Lackó, aki ugyan kinőtt
már a Lackó-korból, de ugyanolyan lelkesen vetette magát minden
harcba, mintha ez lenne az első.
– Üssétek, szúrjátok, legények!
– Vágjátok a nyavalyást, írmagja se maradjon!
Az ökrök bőgtek, és a parasztok, akik a jószágot vezették, ijedtükben
a kerekek mögé rejtőztek.
A lovas akindzsik rögvest támadtak, de a jó szemű Birkás
parancsnok azt is észrevette, hogy szervezettség és irányítás nélkül.
– Mindig mondtam, hogy ezek csak a rabláshoz értenek, a
haditudomány viszont itt van nálunk! – süvöltötte Birkás a grófnak. –
Gyerünk, fiúk, lándzsát nekik! A lovasokra lőjétek ki a második
pisztolyt! Ügyeljetek a gróf úrra! Ha csak haja szála görbül,
mindenkit megcsapatok, halljátok?
A vitézeket nem kellett noszogatni.
– Gyere, kontyos, az anyád szentségit! Gyere, füstös képű! Hadd
lám, miféle legény vagy! Mocskos rabló népség! Hogy takarodnátok
vissza oda, ahonnan ide evett a nyavalya! Ez itt a mi földünk,
rohadtak!
Senkit nem érdekelt, értette-e ezt a török, vagy sem. Vérben forgó
szemmel ugrottak egymásnak az ellenfelek, és szablya csapott
handzsárba, pajzs fogta a lándzsaszúrást mindkét oldalon.
Birkás Ferencnek egy basi rugaszkodott, a lándzsáját jól a hóna alá
szorítva, aztán máris szúrt, miközben azt üvöltötte:
– Allahu akbar! Allahu akbar!
Birkás a lándzsanyélre csapott kardjával, ami kibillentette a rettentő
fegyvert, de a török akkor már egészen mellé sodródott, hogy a
kengyelvasuk összeért.
– Pusztulj, hitetlen! – hörögte magyarul, aztán megint csak a maga
nyelvén üvöltötte: – Allahu akbar!
Birkás Ferenc tőre ekkor siklott a bordái közé.
A török megmerevedett, a hang bennszorult a tüdejében.
– Azt mondod, Allah nagy? – sziszegte Birkás a török szürkére vált
képébe. – Akkor insallah, efendi! Beszéld meg a többit Mohameddel!
Még kétszer szúrt, oly sebesen, hogy a mozdulatot is alig láthatta a
török, aki elébb a lova nyakára borult, aztán lehanyatlott. A lába a
kengyelvasba szorult, és a mén elvágtatott, át egy patakon,
vonszolva a gazdáját.
A Zrínyi-vitézek most már vágtában osztották a halálos szúrást, a
csapásokat. Nem akartak ők párokra szakadni a törökkel, hogy
mindenik kiválassza a maga ellenfelét, aztán meg is ölje, ha
szerencséje van. Elsősorban győzni akartak, aztán meg hazajutni az
ellenséges területről a feleséghez, gyerekhez, mátkához.
Matvejko lándzsáját egy óriás termetű török egyetlen csapással
kiverte a vitéz kezéből, de már akkor a lovak is egymás oldalának
súrlódtak, és amikor a török cipónyi térde a vitéznek ütközött, az
óriás elkapta Matvejko nyakát és lerántotta a nyeregből, aztán
rázuhant maga is, mert a vállas Matvejko se örökölt éppen pehelynyi
sújt.
– Lackó! Segíts neki! – üvöltötte Balog Zsiga, a botcsinálta költő, de
Miklós gróf sokkal közelebb esett. Már emelte a szablyát, hogy a
nyeregből mélyre hajolva lecsapjon, de a török és Matvejko annyira
összegabalyodott, hogy attól tartott, az utóbbit vágná.
S ekkor a vér is meghűlt a Miklósra vigyázó Illésben és a két
másikban, mert a fiatal gróf leszökkent a nyeregből, és szinte
rázuhant a törökre. Az ezüst nyelű, háromélű, merev olasz tőrét,
aminek még a gyűrűspáncél se jelentett akadályt, az óriás
nyakszirtjébe vágta.
A hatalmas test megmerevedett, hátrafeszült, aztán elernyedt.
Matvejko, aki alatta feküdt, nem mozdult.
Miklós elkapta a karját, hogy kihúzza, miközben körötte forgolódott
néhány vitéze és pár török lovas. Utóbbiak gyaníthatóan őt akarták
elfogni.
Illés lerántotta az egyiket, aztán iszonyú erővel az arcába sújtott,
hogy a vér azonnal fröccsent. A török elvágódott, mint akit villám
csapott.
– Gyere, kihúzlak! – lihegte Miklós Matvejkónak. – De segíts már te
is, mert ez olyan nehéz, mint egy ökör!
Matvejko kínkeservesen kikászálódott a halott török alól, aztán duhaj
vigyor jelent meg az arcán, és fordította a hullát a hátára.
– Különben benne marad a késem, gróf úr… – magyarázta, és
kihúzta a török hasából a rövid pengét, miközben fel is hasította,
akár egy birkát.
Miklóst akkor már körülvették az övéi, és Matvejkóval lóra kaptak
ismét.
– Uram, megbocsásson… Még egyszer ilyesmit, ha lehet… inkább
ne tegyen – hallotta Illést maga mellett. – Nem tudok vigyázni a gróf
úrra, ha leugrál a nyeregből!
Birkás Ferenc parancsnoki sípjele visított, aztán máris meghallották
az üvöltését:
– A folyónak menekülnek! Szorítsátok, fiúk! A gróf úr megvan-e?
– Megvan, vigyázzuk! – rikkantotta egy vitéz, és a könnyűlovasok
félkörben kerítették a menekülő törököt. Gazdátlan török lovak és
néhány saját is rohangált a mezőn meg a bokrok közt, és az ellen
beugratott a Drávába.
Néhány átért, de abban a minutumban kiváltak a bokrok közül Zrínyi
Péter lándzsás vitézei, és a partoldalon felkapaszkodó ellenség már
semerre nem menekülhetett.
A Drávában török hullák és lódögök úsztak, az örvény megforgatta
őket, és néhány a partoldal kimosott gyökerei alá szorult.
Miklós azt parancsolta, hogy a szekerekkel a hajtók tegyenek azt,
amit jónak látnak, mert nekik nincs idejük azokkal bajlódni.
– Uram! Átszöknénk a határon családostul a maga uradalmába
– hajlongott egy halálra rémült, idősebb jobbágy. – Ha maradunk,
végünk. Kérem, engedje, hogy ezt tegyük! De a szekereket talán
még vissza tudjuk vinni a falvakba, ahonnan a török összeszedte,
aztán elinduljunk…
Miklós egyetértett, de a hajtók közül néhányan máris felkaptak a
gazdátlan lovakra, és felmarkoltak egy lándzsát.
– Mi a nagyságos úrral tartanánk! A többi majd megmondja a
családnak, hogy nem vesztünk oda…
Péter vérfröcsekes arccal, vidáman rúgtatott a bátyjához.
– Jó mulatság igaz-e?
De Miklós számára ez nem volt nevetséges. A lelke sosem örült még
az ellenség halálának sem, azt csak a cél érdekében tartotta
szükségesnek, de nem akart mindenáron hullákat gyártani. Akkor
sem, ha a zsigereiben hordozta a törökgyűlöletet.
– Indulunk, Ferenc! – vágtatott Birkás mellé. – Batthyány gróf úr ne
várjon hiába! Megitatunk valahol, aztán irány Légrád! Kanizsa
környékén is vár még ránk egy kevéske mulatság – pillantott zord
képpel Péterre, aztán indult, hogy megszemlélje a saját
sebesülteket.
Kanizsánál megint istenesen összekaptak a törökkel, de nem is
úszták meg olyan olcsón, mint előtte. Zrínyi csapata is elveszített
néhány jó vitézt, és számos sebesülttel tértek haza.
A csáktornyai külső vár egyszeriben átváltozott katonai
szállássá és segélyhellyé. Illés felesége, a mindig szomorú arcú
Jelica asszony is segédkezett a sebesülteknél, és amikor a doktort
megpillantotta, hozzá sietett.
– Eltávozott az a legény, akinek tegnap fel kellett vágni a sebét
– tudatta.
– Mert nem tudtam megállítani az üszkösödést – felelte az olasz
orvos, és mélyet sóhajtott, majd keresztet vetett. – Az Úr nyugtassa
békében szegény fiút! Le kellett volna vágnom a karját… Az urad jól
van-e, Jelica?
– Megvan. De a kis Márton fiunk a fejébe vette, hogy harcos lesz,
nem csak olyan őriző, mint az apja…
– Őriző? Így mondja a fiad? – mosolyodott el a doktor. – Taníttasd,
Jelica! Akkor talán nem akar okvetlenül harcba vágtatni. De hát mit
is akarsz egy tizenegy esztendős fiútól?
Batthyány Ádám is bevágtatott kíséretével. Sebesülés nélkül
megúszta a kanizsai kalandot, és büszke volt az embereire.
Egyenest Miklóshoz indult, és bezárkóztak a könyvtárszobába.
– Tegnapelőtt érkezett meg hozzám a bécsi futár – kezdte, és a
mentéje alól elővont egy pecsétes levelet. – Szíves meghívást
kaptunk, öcsém. Kitalálod-e hova és kihez?
– A pecsét szerint az udvarba hívnak – pillantott Miklós a levélre, és
azonnal Péterért küldetett.
– Ez egy igen szíves invitálás – húzta el a száját Batthyány gróf. – A
futár ugyan sok mindent nem tudhatott, de Széchy gróféktól,
Lendváról megizenték, hogy talán őfelsége is a színe elé rendel
minket. De az is lehet, hogy megelégszik a nádori feddéssel.
– Eszerint a kanizsai basa nem tétlenkedett, és haladéktalanul
megírta a panaszos levelét Bécsbe – fűzte hozzá Miklós. – Hogy mi
ketten békét szegünk. Ha ő átcsap ide, az nem vétek, de ha mi
válaszolunk rá… De hát ezt a király is tudja, bátyám!
Másnap Esterházy Miklós50nádortól is megérkezett egy levél.
– Azt írja, hogy voltaképpen nem is érti, miért zúdultunk a kontyosra
– morgolódott Péter. – Hogy afféle meggondolatlanságból, így írja,
„béke elleni alkalmatlanságot követtünk el…” Meg, hogy
excursiónak, kirándulásnak ítéli a portyánkat … Hát már
mindenkinek elmegy az esze, ha az udvar közelébe kerül?
– Mégis, minek ítélje? – pirított rá Miklós. – A nádor, aki a király
helyettese, vajh’ miféle állást foglalhat ilyen ügyekben? Neki is
tartania kell magát a békeszerződéshez.
– Kár, hogy Esterházy uram nem fog ide ellovagolni a haddal, hogy
mellettünk vágtatva megóvja a végeket – mormogta Péter.
Persze, igaza volt, de jog szerint Esterházy Miklósnak is. Ám
mindez csak azt erősítette, hogy a békeszerződés a végeken
továbbra is annyit ért, mint a tavalyi hó.
Miklós és Péter, miután Bécsből visszatértek, mindketten
vidámnak és felszabadultnak tűntek, azonban ennek alapján senki
sem gondolhatta, hogy a felséges úr áldását adta a török elleni
portyákra.
A dorgálás csupán annyit jelentett a két fiatal grófnak és
Batthyány Ádámnak, mint egy égzengéssel egybekötött nyári zápor:
kárt nem okozott, de felfrissítette a levegőt, no meg a szándékot, ami
a birtokaik további megóvását célozván egyre csak erősödött.
Egyetlen megoldásként csakis a harc létezett a végek túléléséhez.
1638. Szent Mihály (szeptember) havának eleje. Kanizsa
 A basa hívatta a magyar írnokot, hogy segítségével maga
hallgassa ki azt a foglyot, aki a Murán át, uszadék fába kapaszkodva
érkezett, és egyenest a török határőrző portya karmaiba evickélt.
Miután kifaggatták, elvitték a tömlöcbe, hogy letépdessék a
körmeit, mert attól hátha eszébe jut még néhány velős gondolat a
Zrínyiekről, Batthyányakról, Széchyekről, és amúgy általában, a
határon túliakról.
A basa örökké elégedetlenkedett. Kiváltképp azzal, hogy nem
volt képes elejét venni Zrínyi és Batthyány átcsapásainak, hiába
írogatta a panaszos leveleket Bécsbe.
– A fogoly igazat mondott, de nem is tud többet – jelentette ki az
írnok. – Meg lehet ugyan kínozni, de abba legfeljebb belepusztul.
A basa megigazította turbánját és kibámult az ablakon.
– Hány levelet írtál meg eddig Bécsnek és Zerini bégnek? –
tudakolta. – És hányra nem jött semmiféle válasz?
– Minden alkalommal, amikor a Fényes Porta érdekeit sértő
felvonulásukat, portyáikat megtapasztaltuk, írtam egy-egy levelet,
uram. Ha megengeded, elmondanám, hogy mit vélek.
A basa elégedett volt az írnokával, akit I. Rákóczi György udvarából
kapott. Az írnok maga is erdélyi volt. Eddig mindent ura
megelégedésére cselekedett, ő pedig gyakorta kikérte a véleményét
olyan kérdésekben, amihez törökként nem értett. S hogy el ne unja
magát, egy szép, itáliai születésű rabnőt is rendelkezésére bocsátott.
Étele, itala, szállása és asszonya tehát volt a magyar írnoknak.
Nyáron nem aszalta a nap, télen nem fagyoskodott. Hogy
tisztessége mennyi maradt a török szolgálatban, arról egyszer úgyis
neki kellett elszámolni a Teremtővel.
– Nagyságos uram, a minap kérdeztél engem a Zrínyiekről, úgy
általában. Azt feleltem, hogy kiszámíthatatlanok. Hogy a fiatal grófok
királypártiak, ahhoz kétség nem férhet. Régen is úgy történt, hogy a
Zrínyiek minden egyes portyát megbosszultak, és hasonlót
indítottak. Azt tartották, hogy így kell tenniük, mert nincs más
lehetőségük.
– Ezzel aláássák a békét – jegyezte meg a basa, aztán az írnokra
hunyorítva így folytatta: – Mi mindig csakis azt tesszük, amit a
próféta parancsol, s amit a Fényes Porta jóváhagy.
Az írnok nem szállhatott vitába az urával. Néhány elődje karóban
végezte, mert a basák és a bégek zöme sosem tartozott a széplelkű
muszlimok közé.
– Ha megengeded… A magyarok királya, ha békességet akar veled,
német várparancsnokot küld a végvárakba, aki lecsillapítja,
fegyelmezi a katonákat. Most azonban úgy látom, hogy minden
visszafordul, legalábbis a Zrínyieknél. Ha pedig így lesz, az adok-
kapok érvényesül.
A basa látott már magyar urat, aki minden idegszálával azon volt,
hogy barátságot mutasson a török felé, de megtapasztalta ennek az
ellenkezőjét is.
– Ha levelet diktálok neked a magyar királyhoz – figyelmeztette az
írnokot –, mindig jusson eszedbe, hogy a béke hangján fogalmazz!
Neki az a legfontosabb, és talán nekünk is az lenne… De semmi
esetre se higgye, hogy gyengébbnek érzem magam, vagy silánynak
a katonáimat. Ha pedig a két fiatal Zerini bég, meg a többi
visszaállítja a régi végvári világot és támadnak, hát arról nem
panaszos levelet küldök a királynak, vagy ha mégis, csak
utolsósorban. Allah színe előtt fogadom, hogy kiirtom egy szálig azt,
aki a pasalikra tör!
– Megértettem, uram.
– Szerinted ez a fogoly csak egy nyamvadt kém?
– Nem hinném, kegyelmes uram. Nem ilyeneket küldene Zrínyi. Ez
valami más miatt úszta át a Murát. Talán embert ölt. Közönséges
gyilkos lehet, vagy tolvaj…
A basa bólintott.
– Hívatom a kale-agaszit! – parancsolta, és a fekete szolga az ajtóig
hátrált, aztán rohanvást indult a várparancsnokért, aki félbehagyva
az ebédjét, máris ügetett a basához, mert a nagyúr sosem tűrte a
késlekedést.
– Hány fogoly van most a tömlöcben? – tudakolta a basa.
– Negyvenöt, uram…
– Hány közülük az istentelen magyar és a horvát, a Zeriniek
szolgája?
– Pontosan tizenhét – felelte a kale-agaszi.
– Bízd meg a helyettesedet, hogy vegye át a várparancsnokságot!
Lehetőséget kapsz, hogy törlessz a Zerini bégeknek!
A testes török szemei kikerekedtek.
– Parancsodra, uram!
– A horvátok és magyarok közül válogasd ki azt a tizet, akikért nem
várható váltságdíj, és akik után esztendők óta nem érdeklődnek, de
fogolycserére sem jók. Rakd őket szekérre, aztán negyven tapasztalt
katonával lovagolj ki oda, ahol minket a leginkább közelít a Mura. Ne
legyen köztük egyetlen adzsemi sem – fejezte ki abbéli óhaját a
basa, hogy tapasztalatlan újoncra most nincs szükség. – Mindenki
teljes fegyverzetben hagyja el Kanizsát! Szobrokat állítunk a Zerini
bégeknek, várparancsnok. Azt is vidd, akit most vallatnak!
A várparancsnok nem először állított „szobrokat”, értette hát a
dolgát. Mihelyst kihátrált a basától, azonnal szolgát szalajtott a
várbéli hóhérért és segédeiért.
A törökök kedvelték az efféle mulatságot, és igazán mesterfokon
űzték. Mire az alkony leszállt, a karók ott sorakoztak a dombtetőn.
Némelykor a karóba vont szerencsétlenek még mindig vonaglottak,
akár a tűhegyre tűzött rovar, némelyik vízért könyörgött, s ez
eltarthatott napokig is. Másokkal kegyesebb volt a sors, és elhagyta
őket az öntudat vagy a lélek, még mielőtt a karót felállították.
Hajnalban csókák és varjak gyülekeztek a környéken, és az erdők
magas fáinak csúcsából odasereglett a hollónép.
A légrádi várőrség portyája vette észre elsőnek a török legújabb
remekművét…
Miklós gróf reggel korán kilovagolt, hogy – mint mondta –
megpezsdüljön a vére az éjszakai tespedés után és Illéssel
elvágtatott Szentilonáig, aztán keletnek kerülve az erdőt visszatértek
Csáktornyába.
Utána letelepedett a vár őrségét ellátó vitézek közé.
– Húzza meg a kulacsomat a gróf úr! Ez a bor a Balatonnál termett.
Emlékszik? Nemrég szedtük el a kanizsai töröktől! Hiába, a próféta
parancsolata, a kontyos is megissza a jót!
Miklós gyakorta elbeszélgetett a katonákkal és a szolganéppel, mert
így sokat megtudott az életükről, a családjukról, s hogy mi zargatta
őket leginkább. Velük edzette magát, vívtak, lándzsát hajítottak,
vágtattak hegyen-völgyön, és sosem birizgálta a lelkét, ha egy
egyszerű közvitéztől tanácsot kapott:
– Nagyságos úr, kérem, ne így fogja a lándzsát, mert még
valamelyik török lemetszi az ujjait! Hanem ide szorítsa be, látja? Így
még a nyeregben is biztosan megül.
Miklós pedig a lőfegyverekkel tanította meg bánni a katonákat. Nem
is akadt köztük egy sem, aki ódzkodott a puskák, pisztolyok,
bombavető mozsarak és ágyúk használatától.
A lovakkal is igen sokat törődött, és azt tervezte, hogy a
marhavásárok mintájára lóvásárokat is tart egyszer, de nem
akármilyeneket. Olyan lovakat tenyészt a birtokain, amelyek királyok
alá illenek, uralkodói parádékon vonulhatnak.
– Gróf úr! Aztán mikor ér ide az a kétszáz huszár, akit az udvartól
kért? – tudakolta a csikósok feje, egy öreg, harcban rokkant katona.
– Mert hát a lovakkal, ugyebár, úgy számolok akkor…
– Fölterjesztettem őfelségéhez a kérésünket, Csontos bá’ – felelte
Miklós. Tisztelte az öreget, aki már a nagyapját is szolgálta. – Azt
kértem, hogy az udvar fogadja fel őket, onnan kapják a fizetést.
– Aztán még nem válaszoltak Bécsből… – dörmögte Csontos bátya,
Miklós pedig bólintott. – Így megy ez, gróf úr. Akinek nem fontos
valami, hát az sosem sieti el, kiváltképp, ha bécsi.
Miklós a beletörődő szavakra nem válaszolt. Tudta, hogy az udvar
és a kamara packázásaival még igen sok baja lesz. Egy bécsi
bennfentestől azt hallotta, késő őszig várnak majd az igény
megválaszolásával, aztán majd jól megírják, hogy a Zrínyiek kértek
már hasonló létszámot ezerhatszáztizenkettőben, meg rá két évre…
Ha már akkor nem kaptak, hát most minek adnák meg?
Miután a katonákkal elbeszélgetett, a könyvtárba húzódott, hogy
elolvassa a leveleit. Ebbéli foglalatosságában nyitott rá Draskovich
György gróf, aki ez idő tájt a győri püspöki címet viselte. Miklós
Pázmány Péteren keresztül ismerte meg a nála huszonegy
esztendővel idősebb főpapot, akit elsőre megkedvelt, amikor
megtudta, hogy ő is Itáliában tanult.
– Áldás a ház népére! Zágrábba vagyok úton éppen – ölelte
magához Draskovich –, megyek a szívemnek oly kedves Clarissa-
nővérekhez. Örvendek, hogy idehaza talállak, Miklósom!
Zrínyi azonnal bort és frissen sült malachúst, kenyeret hozatott a
püspöknek. Szót váltottak a végek dolgairól, a törökről, és
Draskovich nem hagyhatta ki, mennyire felháborította a bécsi udvart
a Zrínyiek legutóbbi portyája.
– Hallom, a panaszoddal sikerrel jártál a pozsonyi országgyűlésnél –
említette meg Draskovich.
– Igazat adtak – felelte Miklós egykedvűen. – De ez nem jelent
semmit. A magyar törvényhozók által megszavazott törvények nem
mindig érdeklik a bécsi udvart.
Draskovich értette ezt, de reagálni nem állt szándékában. Annál jobb
politikus volt őkelme.
– Majd meglátjuk, miként alakul, Miklós! Tudom, hogy jól bánsz a
jobbágyaiddal.
– Nem hagyom, hogy a jobbágygazdaságok tönkremenjenek,
bátyám. Ha nekik rossz, akkor nekem sem lehet jó. Azt sem látom
szívesen, hogy a kamara mindenféle adót vet ki az enyémekre,
miközben a végeket tizedannyira sem támogatja.
– Nohát, ellenállsz az adók begyűjtésének? Az országgyűlés
kapunként egy forintot szabott ki…
– Majd elválik! Látom, hova mennek a beszedett adók, és jobban
kedvelem, ha inkább a jobbágyaimnál marad, mert nekik a kevésre
is igen nagy szükségük van. Hogy mit teszünk a végeken, az mindig
a töröktől függ. Naponta védelmeznünk kell a falvainkat.
Megmondhatja akár odafönt a kamaránál is, hogy nekem az
embereim a legfontosabbak, a katonák és a jobbágyok, és a
felséges úr melletti szilárd lojalitásom ellenére is elsősorban e
gondolat mentén cselekszem.
Draskovich látta már, hogy sikamlós útra tévedt, és előbbutóbb
politikailag is állást kell foglalnia, ha így folytatja, ezt pedig nem
akarta. Inkább másra terelte a szót.
– Eljutott-e hozzád, Miklós öcsém, a váradi hír? – kérdezte, és mivel
Zrínyi nem tudta, pontosan miről is van szó, így folytatta.
– Nem azért említem, mert volt idő, hogy Váradról botrányok
sorozata indult51, csakis a szent királyunk okán. Arról van szó, hogy
Rákóczi György fejedelem nagyszabású építkezésbe fogott
Váradon, és állítólag fellelték László király koporsóját.
– ’Iszen úgy tudjuk, hogy azt a koporsót már hetvenhárom
esztendeje tönkretették…
– Igen, de ebben senki nem volt bizonyos – jelentette ki a
püspök. – Ha valóban megvannak a szent király földi
maradványai, és semmi nem igaz a hetvenhárom esztendeje tett
állításokból, hogy szétszórták… Nos, akkor is baj van.
– Ezt nem értem – csóválta a fejét Miklós. – Nem örömteli
esemény?
– Örömteli? De! Csak felkorbácsolja a katolikus és protestáns
ellentéteket, amire ily komoly időkben egyáltalán semmi
szükség, ha közben a vallási megbékélést hangoztatjuk, Miklós
öcsém.
Kisvártatva Vajdič Illés kopogott a könyvtár ajtaján.
Draskovich végigmérte, és látszott a tekintetén, hogy
legszívesebben megkérdezné Miklóst: – Ugyan, hát még a belső
embereid is sokkal inkább katonák, mint szolgák?
Miklós Illésre pillantott:
– Jó hírt hoztál, remélem!
– Nem egészen, gróf úr – felelte Illés. – Mert a török, szemben
a Murával, az egyik dombon… hm… szobrokat emelt. Miklós
dühében elsápadt.
– Szobrot? Miféle szobrot? – tudakolta zavartan a püspök.
– Azt hívják szobornak, amikor embereket húznak karóba, és
felállítják a határon, hogy jól lássuk – felelte Miklós. –
Megbocsásson bátyámuram, de kis időre magára hagyom. Az
udvarban a vitézek körbevették a hírhozó légrádi katonát,
és az arcukon ott ült az engesztelhetetlen gyűlölet.
– Vannak néhányan a tömlöcben, uram – javallottá Matvejko
egyik testvére őket kellene szobornak kiállítani. Mert, ugye, ez a
gyalázat nem maradhat szó nélkül.
Rosta Gergely higgadtan megjegyezte:
– Lassan, csak lassan! Gróf úr, a légrádiak pontosan tudják,
mikor vonul el a török őrjárat a határ mentén. Ne a mi foglyainkat
használjuk eme gyászos célra! ‘Iszen a legtöbbjét már
ismerjük, beszélgetünk velük. Jobb, ha elkapjuk az őrjáratot.
– Így lesz, Gergely! Válogassátok össze a negyven legjobb
vitézt innen és Légrádból! – döntött Miklós. – Adjanak olyan
választ a pasának, amilyent megérdemel! Gyors, hatékony
munkát követelek.
A harmadik nap sem telt ki a hír Csáktornyába érkezésétől,
amikor jókora szekér vágtatott végig Kanizsa külső városán. A
bakon nem ült senki, és a megvadult lovakat nem bírták
megfékezni.
A szekeret egy kiszolgált, fekete brokátfüggöny takarta, még a
rojtjai is látszottak. Amikor az egyik sarkon a vetőkőnek ütközve
kitört a kerék és felborult, húsz fej nélküli török hullája
bucskázott ki belőle. Egy jókora hordó is lefordult a szekérről, a
kőfalon ripityára tört és szertegurultak a fejek. A halálba
merevedett szemek fénytelenül bámultak a rémült lakosokra. Az
egyik ló hámjára félölnyi deszkadarabot erősítettek, rajta
török nyelvű, festett írással, eme szavakkal:
„Tárgyalhatunk így is, basa!”
1639. Szent Iván (június) havának közepe. Csáktornya környéke
Vajdič Illés már csaknem fertályórája kereste gazdáját, akit
akárha a föld nyelt volna el. A Csáktornyát nyugatról övező
erdőségben, ha valaki el akart rejtőzni, nem kellett sokáig alkalmatos
hely után kajtatnia.
Nemrég hagyta csak magára Zrínyi Miklóst, mert az igazi,
bizalmas szolga szavak nélkül is érzi urának akaratát, kiváltképp, ha
az annyira egyértelmű.
A legelő mentén lovagoltak fel az erdőbe néhány vitéz
kíséretében, mert a Légrádtól nemrég visszatért Miklós gróf ki akarta
szellőztetni a fejét a legutóbbi véres összecsapás után.
A megszállt területeken a Zrínyiek bástyás, sasszárnyas lobogói
alatt vágtattak végig, és a töröktől elfoglalt várakig hatoltak.
Ezerkétszáz könnyűlovas vitézzel pusztították az ellent, és Miklós is
ölt. Úgy beszélték, legalább egy tucatot a másvilágra küldött.
Négy foglyot magukkal vittek Csáktornyába, akik elég
gazdagnak tűntek ahhoz, hogy érdemes legyen kivárni a
kiváltásukat.
Péter a hazatértük után azonnal a Tengermellékre indult, mert a
birtoknak jót tesz a gazda szeme, meg aztán Frangepán Katarinát is
mielőbb látni akarta. Hírlett, nem kell sokat várni, hogy nyélbe üssék
a menyegzőt. A család kedvelte a céltudatos, végletekig bátor, sőt
vakmerő, máskor meg szinte gyermekként tréfálkozó Pétert, és ő is
egyre jobban húzott hozzájuk.
Miklós, ha az állandósult, kemény és veszélyes portyák
viszontagságait akarta kipihenni, vagy a könyvei közé rejtőzött, vagy
vadászni indult. Most az utóbbihoz volt hangulata, egészen addig,
míg meg nem pillantott valakit a nagy gesztenyefa árnyékában.
 Annak a valakinek hosszú, szőke haja volt, amit felkötve
hordott, amikor dolgozott, de egyetlen mozdulattal lebontotta, ha
megpillantotta a fiatal grófot.
A leányzó magyar volt, számlált vagy tizenhat esztendőt, és az
anyjával meg a testvéreivel Zrínyi jobbágyainak sorát gyarapította.
Tavaly, a hideg decemberben, amikor Miklós úr itt vadászott, és
az ujjai majd lefagytak, a leány elébe toppant. Valamit tartott a két
markában, aztán szó nélkül Miklós felé nyújtotta, aki megérezte a
frissen sült gesztenye illatát. A leányzó kitartóan nézte a grófot,
szégyenkezés nélkül, kíváncsian.
Illés odasúgta a gazdájának, hogy a leány tavaly elveszítette a
mátkáját, s voltaképpen gyászol, de annak nemsokára vége.
Ettől kezdve Miklós úr egyre gyakrabban lovagolt erre, a leány pedig
erről – rejtélyes módon – mindig előre értesült.
Illés most is tudta, hogy az ura vele tűnt el a sűrűben, csak azt nem,
hogy merre. Végigügetett az ösvényen, és néha halkan belefújt az
oldalán lógó tülökbe. Éppen csak annyira, ha a gróf a közelben
tartózkodik, meghallja. Jó darabig bóklászott, míg végre meghallotta
a jól ismert fülemile-füttyöt.
Miklós gróf néhány perc múlva szürke kancája nyergében
szembekocogott vele a szűk ösvényen, és ragyogott a képe.
A szolga megkönnyebbülten szusszant: végre!
Folyvást attól tartott, hogy a török orra alá sok borsot törő Miklósért
egyszer eljön egy erős portya, kilesik, mikor hagyja el a várat,
aztán…
– Gondterhelt a képed, Illés – jegyezte meg a gróf. – Máskülönben
minden rendben?
– A legteljesebb rendben. És a nagyságos úr is… hm… jól érezte
magát?
Ilyen kérdést nem sokan engedhettek meg maguknak, de Illés
kivételezett helyzetet élvezett. A gróf bizalmas szolgájaként
valamivel többet engedhetett meg magának, de vissza soha nem élt
vele.
Hiszen tanúja volt ő nem egy légyottnak Csáktornyában, Ozaljban,
Bécsben, és különösen a Tengermelléken, amikor a Zrínyi-testvérek
itáliai üzleti megbízottjainak, intézőinek állítólagos „rokonságába”
tartozó hölgyek nem egy alkalommal tették izgalmassá Péter és
Miklós éjszakáit.
A gróf néhanap felhívott a szobájába egy szolgálóleányt, esetleg
fiatal özvegyet, akinek letelt már a gyászesztendő. Ők pedig –
bármely sorból kerültek is ki – sosem félelemből teljesítették a
kívánságát. Hamar észrevették, mennyire ért a nők lelkéhez, mert
később egyik sem attól tartott, hogy megint hívni fogja, sokkal inkább
attól remegett, hogy esetleg nem.
Hej, de sok leányszív tör darabokra a jázmin- és orgonaillatú
éjjeleken nekik verseket (is!) szavaló, szerelmetes rímeket faragó
Miklós úr miatt!
De mindegyik tudta, hogy ezek csak múló kis kalandok.
Miközben együtt lovagoltak vissza az erdő túlfelén vigyázó
katonákhoz, Illés megjegyezte:
– Nagyságos uram, ha nem veszi pimaszságnak… véletlenül tudom,
hogy a kis Veronka után – utalt az előbbi légyott főszereplőjére –
igencsak koslat a Kormos Istók.
Miklós átsandított Illésre, aki mereven előrebámult.
– Mit akarsz ezzel?
– Hát… semmit. Csak azt mondom, hogy jó gyerek az Istók, uram…
– Az. Jó vitéznek is. Bátor, elsőnek ugrik, ha a tizedese szavát hallja.
Igazi végvári. Tán azt akarod a tudomásomra hozni, hogy hagyjam a
Veronkát? De hiszen most se szabódott, te Illés!
Vajdič hümmögött, majd azt mondta:
– Nem szabódott, de a gróf úrral nem is szokott egyetlen
fehérszemély sem. Mert hát a gróf úr mégiscsak gróf úr… Csak azt
mondom, hogy az Istók… Komolyan venné a Veronkát, no! Meg
aztán a Veronka is benne már a korban. Tudom, hogy az Istók meg
akarja keresni az anyját és a fivéreit, hogy megkérje.
– Isten éltesse őket! – vágta rá jókedvűen Miklós. – Ámbátor, neked
megvallom, sajnálni fogom. Te, Illés! Ez a Veron… ha nem oda
születik, ahova… Ha az Isten más utat ad neki…
– … akkor a gróf úr nem szabódna pillanatig se, hogy elvegye.
Látom én azt régtől! Igazam van?
– Ördögöd van neked, nem igazad! – nevetett Miklós, és
megugrasztotta a kancát. Illés, kiváló lovasként, könnyedén tartotta
vele az iramot.
Egy nyúlfarknyi vágta után a gróf visszafogta a lovat, és bizalmas
hangon fordult a szolgához.
– Hanem most már nekem is… Van is valaki, akit te is ismersz,
Illés – folytatta Miklós. – A Draskovich52gróf leánykájáról van
szó. Róla álmodtam az éjjel. Álmomban már idősebb volt kicsivel, de
azért mégis izgalmas egy álom volt, hallod?
Illés járt már Trakostyánban, a dombra épült sasfészekben,
ahova látogatóba hívták Miklóst és Pétert. Draskovich gróf sokat
tartózkodott ott.
– De hát… nagyságos úr, kérem… A kis Euzébia kisasszonyka
még tíz esztendős sincs egészen – jegyezte meg Illés csodálkozva.
– Mire abból érett leány lesz, addigra…Hajaj!
– Hát éppen ezért mondom, te! Ráérek én várni! Az a pár
esztendő, hipp-hopp, elszelel.
– De egy tízesztendős kisleánykánál még sosem tudhatja a
nagyságos úr, milyenné lesz majd tizenöt-tizenhat évesen. Talán
olyan rút lesz, mint az ördög öreganyja… Már megbocsásson…
Miklós felnevetett.
– Megcsípett téged a bolondbogár, Illés! No, csak készülj, mert
megyünk Trakostyánba! Meglehet, még a héten.
Zrínyi Miklós képtelen volt az udvarnál a pálos szerzetesekkel
szembeni jogos panaszát érvényesíteni, akik Szentilonán vásárokat
tartottak. Mivel ezek mindig tetemes hasznot hoztak, jogosan látta
érdekeibe ütközőnek a gyámok egykori döntését.
Igaz, a vásárt és a falut csak Miklós és Péter nagykorúságáig
engedték át a rendnek, de most már hiába ágáltak a döntés ellen.
Mivel a vásárokat az öccsével meg akarták szüntetni, a pálosok III.
Ferdinándhoz fordultak, aki a javukra döntött, anélkül, hogy a két
grófot meghallgatta volna.
A döntést a testvérek megalázónak tartották.
Miklós király- és császárhűsége vitán felül állt, mert így nevelkedett.
Pázmány is ezt sulykolta belé, s nemkülönben a jezsuita iskola, ám
az elméje és a szeme mindenre nyitva maradt, és soha nem feledett
semmit.
De nem is várt túl sok jót az udvartól a maga ügyeiben, mert látta,
miként ténykedik a bürokrácia, s mellette az intrika, az irigység és a
butaság. Túltette már magát sok rosszon, így ezt a királyi döntést is
lenyelte, de nem feledte.
Sokkal jobban foglalkoztatta akkoriban a leánykérés.
Nem rontott ajtóstól a házba, hanem előtte kikérte Éva asszony
véleményét, és terveit Batthyány Ádámmal is megbeszélte. Ádám
ugyan aggályoskodott, mert a kis Mária Euzébia zsenge kora
ellenére egy Frangepán gróf jegyese volt, de Miklós egyre csak
hajtogatta: – Sok víz lefolyik a Murán, mire abból a házasságból
esetleg lesz valami. Addig ő miért ne próbálkozhatna Draskovich
Gáspár úr egyetlen leánykájánál?
Vagyis pontosabban a családnál, mert Euzébiát legfeljebb még csak
játszani, hintázni hívhatta a leendő udvarló a trakostyáni vár, vagy a
klenovniki kastély tölgyes, gesztenyés udvarára.
A Batthyány-család egyetértett, még bátorították is Miklóst. Ő pedig
egy hajnalon elindult Trakostyánba, abban a reményben, hogy az
ebédet már ott költheti el. Intézhette volna kérő útján is, ahogy
szokás, de úgy döntött, maga veszi kézbe az ügyet.
Trakostyán magas dombra emelt várát szelíd tó kerítette odalent,
amely visszatükrözte a fák, a falak és a torony képét. Aztán
megszólalt a kürt, ahogy illett, és Zrínyi Miklós elé vágtatott a
várnagy és két vitéze. Ő pedig, amikor a kaput megnyitották,
nyeregből szállt, s gyalog sietett Draskovich uram elé.
Nemrég találkoztak, mert a Zrínyiek vadászatain Draskovich mindig
megjelent, ahogy a zágrábi és a varasdi urak közül sokan.
– Öcsém, leginkább akkor teszel magadnak jót, ha az ebéd előtt
átöltözöl, kimosakszol a porból – veregette Miklós vállát Gáspár úr
széles mosollyal, miközben Anna Veronika asszony, a neje Zrínyi
Péterről és Poppel Éváról érdeklődött szívélyesen.
Miklós, miközben Illés segített neki a mosdásban, az átöltözésben,
alig leplezhette zavarát.
– Nem baj az, nagyságos úr, ha az embernek kicsit remeg a keze
ilyenkor – jegyezte meg Illés –, mert a leánykérés nem tréfadolog.
Ha a törökre csap… no, akkor úgysem remeg, és egyedül ez a
lényeg.
Draskovichék soha nem szűkölködtek, mert egy császári és királyi
kamarásnak még akkor is jutott odaföntről, amikor mások a törökkel
bajlódva a magukéból fizették a vitézek zsoldját. De ők sem Bécs
révén gazdagodtak, hanem csak olyan kereskedelemből, mint a
Zrínyiek, vagy a Frangepánok. Draskovich nemegyszer élcelődött
azon, mily hamar felkopna az álla, ha csakis a kamarára várna.
Sokan voltak, akik korábban a család vagyonát megalapozták.
Püspökök, bánok, kamarások, s a hozzájuk tartozó nejek festett
képei figyeltek szúrós szemmel a folyosók falairól.
A terített asztal is vetekedett azzal, amit Zrínyi Miklósnál
megszoktak, és a kancsókban sem illatozhatott akármilyen bor. Vad
és hal került az asztalra bőséggel, meg csirke és kappan,
ezüsttálkákban mártások, párolt zöldségek és gyümölcsök.
A kis Mária Euzébia – akire e jeles napon a legszebb rózsaszín
ruhácskát adták – éppen csak megjelent, szépen meghajolt,
pukedlizett Miklós előtt, talán el is pirult kicsinyég, aztán a
nevelőnővel távozott is rögtön. Az ebéden nem vett részt.
Anna Veronika grófné se csatlakozott, amikor ebéd után Miklós és
Gáspár uram kényelmesen kisétáltak a várkastély udvarára, aztán le
a tópartra, az árnyat adó gesztenyefák alatt szépen kicsinosított
sétaútra, ahol leginkább csak a család hölgytagjai múlatták az időt
beszélgetve. Néhány ladik várakozott a tó fölé hajló fák alatt, s az
aljukban csillant az esővíz.
– Tettél, kedves öcsém némi utalást érkezésed pontos okára
leveledben – kezdte Draskovich, miután minden egyebet
megbeszéltek, ami nem volt annyira fontos és lényeges, de húzni
lehetett velük az időt.
A lányos apáknál mindig úgy van, hogy szeretnék előbb a kérőt
hallani, aztán majd maguk is előjönnek az ajánlattal.
– Tudom, hogy az esetem talán páratlan, mert nem kérőt küldtem,
hanem magam érkeztem inkább – mondta Miklós. – De ha kedves
bátyámuram, akit kiváltképp tisztelek, szíveskedik meghallgatni és jó
szívvel fogadni jövetelem valóságos okát, akkor máris
könnyedébben jönnek számra a szavak.
Draskovich felnevetett:
– De hát, öcsém, éppen te, akiből úgy ömlenek a rímek, a magvas
gondolatok… Te állítanád, hogy nehezen találod a strófa elejét?
– Verselni könnyebb – jegyezte meg Zrínyi. – Sokkal könnyebb.
Azért jöttem, hogy megkérdezzem bátyámuramat, lenne-e akadálya
a családunk közelebb kerülésének. Mármint… hogy én és
bátyámuram, ha megállapodhatnánk…
Gáspár úr letelepedett egy mívesen faragott kőpadra. Az arcán
rejtélyes mosoly ült, talán maga is csak a zavarát leplezte, mert az
ilyen javaslatok legtöbbször zavarba ejtik azt is, akihez intézik.
– De hát, kedves öcsém, Miklósom – kezdte mélyet sóhajtva
–, hiszen magad is tudod, hogy a leánykám már Frangepán György
jegyese. Írás van róla, jegyességi szerződés, tudja azt Légrádtól
Rijekáig minden arra érdemes család. György komoly ember,
olyasféle, mint te, csak belé talán nem szorult annyi a vitézségből,
bár vonzódik a hadi dolgokhoz. Jó mérnök, és tán egyszer jeles
katona lesz belőle. De tudod, hogy mellette kedveli a zenét, a
verseket, a művészeteket, a szobrászkodást, aztán meg képeket is
pingálgat…
– És kiváltképp gazdag – jegyezte meg elhamarkodottan Miklós. –
De én gazdagabb vagyok, még a sok, minket ért szerencsétlenség
és az udvari packázás ellenére is. Frangepán György sokadmagával
kénytelen osztozni a családi javakon, míg én csak az öcsémmel.
Hirtelen jött mindez, de Gáspár urat igenis gondolkodóba ejtette.
Zrínyi Miklósnak – ha nyersen fogalmazott is – igaza volt.
Meg aztán neki is jobban tetszett Miklós, mint Frangepán György.
A Zrínyiek gazdagságával tisztában volt, hiszen a nemesi családok
folyvást egymás eredményeit, üzleteit, befolyásának alakulását
lesték, és a szerint döntöttek, hogy ki mit ért el, hova egyensúlyozta
be magát a kamaránál vagy az országos nagypolitikában.
Miklós mély levegőt vett és kivágta:
– Én, bátyámuram, ünnepélyesen és készséggel megesküszöm,
hogy amit öntől kívánnék, az tisztességes és komoly. Attól engem el
nem tántorít semmi. Arra is hajlandó vagyok, hogy várjak, amíg csak
kell. Mária Euzébia kisasszony a szívemnek máris oly kedves, és
már azt is látom, hogy csodaszép fiatal leánnyá cseperedik
hamarost. Én pedig, ha bátyámurammal illendőn
megállapodhatnánk, a leánykának folyvást a kedvét keresném,
amikor csak lehet. Abban, ami nekem idebent dobog – mutatott a
szívére –, hamisság soha nem is létezett. De hát ismer engem,
bátyámuram! Mához hat esztendőre talán már, mint… úgy értem,
Euzébia és jómagam… és hát a családok…
Érezte, hogy megint elfogynak a szavak, de Gáspár uram a
segítségére sietett.
– Értelek, öcsém. Tisztelem az egyenes beszédet. De mindez azzal
járna, hogy fel kellene bontanom az eljegyzési megállapodásunkat a
Frangepánokkal. Nem ígérhetem, hogy meg tudom tenni.
Miklós is értette, hogy a szavak és akadályok mögött Draskovich és
a Frangepánok kőkemény üzleti érdekeltsége rejlik. Ebbe ő bele
nem szólhatott.
Gáspár uram másra terelte a szót.
– Leginkább te és Péter abajgatjátok a törököt. Gondolod, öcsém,
hogy ezt fogod tenni, míg csak a helyzet fennáll? Mert akkor neked
nagyon sok idődet elrabolja a török attól, hogy a leánykám kedvét
keresd… már ha érted.
Miklós a fejét csóválta.
– Igaza van bátyámuramnak. Jól látja, hogy nekem sok választásom
nincs, hacsak nem akarom végignézni, miként tolja a török a tulajdon
birtokaimon egyre beljebb a határt. Nekem verekednem kell a
tulajdonomért.
Draskovich Gáspár erről természetesen mindent tudott. Császári és
királyi kamarásként még jóval többet is, mint mások.
Arról nem akart szólni e napon, amit nemrég tudott meg, hogy az
udvarnál komolyan felmerült Zrínyi Miklós báni kinevezésének
lehetősége, de az urak úgy döntöttek, hogy az ifjú gróf „ítélet
dolgában még nem eléggé érett”. Nem lehet valakit bánná kinevezni,
s ugyanakkor azzal elmarasztalni, hogy a végeken notóriusan békét
bont.
– Csak annyit mondjon meg bátyámuram – kérte a grófot Miklós –,
hogy hiába vágtattam-e el ide, vagy sem! Mert ha nem, akkor én a
mai naptól tartom magam az ígéretemhez. Bátyámuram pedig tudja,
hogy amit egyszer kimondok, azt meg sosem szegem.
Voltaképpen ebben maradtak. Miklós annyit elért, hogy Gáspár úr
megígérte: nem sieti el az esküvőt Frangepán Györggyel, és ad
esélyt neki is. De írásban semmit le nem fektettek, mert nem is
tehették. Egyszerre két jegyességi szerződés nem létezhetett…
Miklós még egyszer látta aznap a kis Mária Euzébiát. A nevelőnője
és egy kis barátnője mellett sétált végig a várudvaron, és kisleányos
kíváncsisággal bekukkantott a vár robusztus épülete alá süllyesztett
konyhába.
Illés ott múlatta az időt két bajtársával, és Euzébia kihívatta a
várudvarra.
– Tudom, hogy te vagy Miklós úr belső szolgája. Mondd meg az
uradnak, hogy… hogy én… Hogy kedvesnek találom a mosolyát.
Aztán máris szaladt, hogy elkapja a gyapjúfonalból gombolyított kis
labdát, amit a barátnéja hajított felé.
Ugyanezen esztendő őszén, amikor a Zrínyi-testvéreknek
megint a törökre kellett huzakodniuk – ezúttal a kontyos támadta
meg őket, átkelve a Murán és a Dráván – a véres csetepatét némileg
kiheverendő, Miklós Bécsbe utazott. Gondolta, nem haszontalan
érdeklődni az udvarban befolyásos köröknél a király velük
kapcsolatos pillanatnyi állásfoglalásáról.
Arra is gondolt, hogy tán találkozhat Esterházy Miklós nádorral,
aki – minden híresztelés és királyi, vagy haditanácsi
kezdeményezésű feddés ellenére, amit neki kellett kiszabnia a
Zrínyiekre – mindig jóindulattal viseltetett iránta.
A Zrínyi-fivérek bécsi otthona a Freyung egyik leggazdagabb
kastélya volt. Legtöbbször kihasználatlanul állt, de sosem
elhagyottan. Mindig tartózkodott benne bizonyos létszámú
személyzet, és Batthyány grófné is gyakorta megszállt ott bécsi útjai
során.
A különös trakostyáni leánykérés ügye természetesen szárnyra
kapott és elterjedt. A bécsi intrikusok nem is rejtették véka alá, hogy
mennyire ellenszenvesnek találják egy olyan család zaklatását, aki
már másnak ígérte a leányát.
Batthyány Ádám is éppen ezekben a napokban tartózkodott a
császárvárosban, ami Németújvártól kocsin alig kétnapi utazásra
esett, ha az utat nem áztatta járhatatlanná az eső.
– A feleségem meglátogatja a régi barátnéit, én pediglen
elrendezem az ügyeimet az udvarban és a kamaránál – zökkent le a
testes gróf Zrínyivel szemben. – Hanem hallottam ám a
fegyvertényedről, kedves öcsém!
Miklós felfortyant.
– Hagyj már ezzel, Ádám! Hát már mindenki ezzel foglalkozik
Bécsben, meg Kismartonban, meg Pozsonyban? Mit követtem el?
Nem gyújtottam fel a Hofburgot!
Batthyány elnevette magát.
– Hát, majdnem ezzel ért fel, mert úgy felfújták. Csaknem tíz
esztendeje magam is átestem hasonlón, csak engem még a család
is böködött, rángatott miatta.
Miklós azokra az időkre nem emlékezhetett, akkoriban túlságosan
fiatal volt még, hogy olyasmivel törődjék, aztán később, persze,
mindent megértett.
– Te legalább bátran megtetted, amit akartál – folytatta Batthyány
gróf. – Kereken megmondtad, hogy őt választod, mert az a kisleány
neked tetszik. Igaz, kicsike még… De nem ez a lényeg, öcsém,
csakis a szív és a lélek. Az én anyám másként gondolta akkoriban.
Nekem ő Illésházy Katinkát szemelte ki. Abban igaza volt, hogy a
számításba vehető udvarhölgyek közül némelyik akár az anyám
lehetett volna. És a mi szeretett anyánk attól tartott, talán elveszek
egy olyant, aki már nem tud gyermeket szülni, és magva szakad a
Batthyányaknak…
Így vette el Ádám, minden ellenkezés dacára a fekete hajú,
csodaszép, karcsú és egészséges, mindamellett erényes Formentini
Auróra Katalin kisasszonyt.
– Valamit nagyon elkapkodtam – vakarta a füle tövét Miklós, amikor
magáról kezdett beszélni. – Nem kellett volna Gáspár uram előtt oly
vehemensen állítanom, miszerint állandóan a leánykája kedvét
keresem majd, míg elég idős nem lesz a házasságra.
– Addig még legalább öt év, de inkább hat. Ha valaki ennyit kajtat a
török után, mint te, öcsém – csóválta a fejét a császári és királyi
kamarás –, hát akkor ne is tegyen felelőtlen ígéreteket. Draskovich
remélhetőleg megérti, mi folyik a birtokaid déli és keleti végein.
Mellesleg… szép ez a vers – tette le az imént megszemlélt, vaskos,
merített papírlapra írott költeményt az asztal lapjára. – Violához
írtad… így hívod a kis Euzébiát?
– Ez a vers nem jó – kapta el a papírlapot zavarában Miklós, és
kezdte összehajtogatni, hogy a fiók mélyére süllyessze. –
Próbálkozom a rímfaragással, de úgy érzem, nem vagyok rá kész.
Máskor meg úgy, hogy csak tollat és papírt kellene ragadnom, és
máris egy új tassói, plíniusi remekmű születne. De van, ami még
zavar…
– Gondolom, a birtokaid dolga – jegyezte meg Batthyány. – Az
engem is aggaszt. Anyám már többször megjegyezte, hogy még
nem látta ennyire rossz állapotban. Természetesen túloz, de
valamiben igaza van.
– A birtokokat igyekszünk Péterrel egyenesbe tartani – csapott
türelmetlenül az asztalra Miklós. – A tengermelléki raktáraink
felügyelete Bakarban, Kraljevicán, Porto Rében, Selcében és
Crikvenicán megoldott, s mindenhova sikerült megbízható
embereket állítani. Most ellenőriztük a medvenicai vaskohónkat, a
basiljevói fatelepet… Teszik a dolgukat, hasznot hajtanak. Sok
bajunk nincs a malmokkal, a halastavakkal és a kezünkön lévő
legelőkkel sem. Péterrel megbeszéltük, hogy a birtok újbóli
felemeléséhez elsősorban az üzletet építjük, hogy végleg ki ne
szedjünk mindent a jobbágyainkból, ne háruljon rájuk még több
teher, úgyis eleget szenvednek a töröktől. Hanem mégis… más
emészt engem, bátyám!
– Mondjad csak, Miklós öcsém! – bíztatta Ádám gróf. – Tudod, hogy
nekem mindent… Csak nyugodtan! Az a baj, hogy a török ma már a
markában tartja a családod régi ezüst- és vasbányáinak legnagyobb
hányadát? Ha az udvarnál kellene befolyásos kapcsolat, nekem
szólj! Ebben még Auróra is segíthet, tudod, hogy Eleonóra
császárné mennyire kedveli őt…
Zrínyi a fejét rázta.
– Leírtam azokat a bányákat a megszállt területeken, de nem
végleg, ezt te is tudod. És alapvetően nincs bajom az udvarral,
kivéve, hogy kétszínű. Az zargatja leginkább a bensőmet, hogy nem
bírok az idővel. Euzébia még olyan fiatal… Én pedig látom, miként
változnak az emberek óriásit, akár fél esztendő alatt. Van, aki
teljesen kifordul magából. Hiába mondogatom, hogy csak
jószerencse kell, semmi más, néha úgy érzem, másféle irányt vesz
Euzébia élete, mint az enyém. Végtére is az apja semmit meg nem
ígért…
– Akkor hát? – pillantott rá várakozón a tapasztaltabb Ádám.
– Min töröd a fejed?
– Hiába szeretném, ha eliramlanának a következő esztendők, és
láthatnám nővé érlelődni Euzébiát, a türelmetlenségem máris sok
mindent megkérdőjelez bennem.
– Azt dörömböli a szíved, hogy esetleg máshol is körülnézz? –
kérdezte a gróf, és halványan elmosolyodott. – Tudod, hogy veled
kapcsolatban máris rebesgetik a nádor leányát?
– A kedves kis Júlia… – csóválta a fejét Miklós, és a sóhaj, ami a
melléből feltört, rögvest el is árulta. – A szépséges Esterházy Júlia.
Őt még el tudnám képzelni az oldalamon, kedves bátyám…
1640 tavasza és nyara
Zrínyi Péter még csak előző este érkezett meg Ozaljból, de nem
vesztegethette az időt. Még nem pirkadt, máris talpon volt,
mosakodott, öltözködött, és a gyertyafény mellett közösen költötték
el a reggelit Miklóssal és Csáktornya udvari papjával, a velencei
Francesco Cosimi páterrel.
– Emberek kellenek, egyre több és több, akiket hadra
foghatunk! – közölte Miklós. – Így aztán hozzá kell nyúlni a
birtokrendszerünkhöz, hogy a katonák mielőbb zászló alá
állhassanak a török ellen.
Hogy a várkatonaság sose nélkülözzön és elvégezhesse
feladatát, ahhoz élelem kellett, s a földek megművelése. De mindent
Zrínyi Miklós és Péter se vehetett a nyakába.
Péter is úgy tartotta, hogy minden egyes hadrafogható jobbágy
számít, és elhatározta, hogy a közeli hetekben máris gyakorlatra
fogja őket, már ha a mezei munkák megengedik.
Aztán elkövetkezett a május, és nagy tisztesség érte Zrínyi
Miklóst.
Lovas futár érkezett Graz felől, fél tucat királyi vitéz. Németül
köszönt a futárok parancsnoka, tisztelgett Zrínyi Miklós előtt, aztán
átnyújtotta a levelet.
A zágrábi Rucsics János alispán, aki a soros ügyeket érkezett
megbeszélni Miklós úrhoz és a jog dolgában is meglehetősen elöl
járt, kíváncsian pislogott a gróf háta mögül:
– Mit írnak az udvarból? Csak nem megint Bécsbe kell menned?
Zrínyi elmosolyodott.
– Nem mindig fenyeget a kamara, vagy a Haditanács rosszindulatú
intelme, mert azért vannak nekik is jó napjaik. Ma olyasmit kaptam,
ami végre dicsérettel ér fel.
Miklós felolvasta a királyi rendelkezést, amely szerint ő mostantól
Légrád és a Muraköz kapitánya.
– Akkor most kedvedre védheted a szigetedet – jegyezte meg
Rucsics.
– Már kiismertem, hogyan forog a bécsi urak agyának kereke
– legyintett Zrínyi.
– De te azért továbbra is szilárdan felségpárti vagy…
Miklós megütközve pillantott Rucsicsra:
– Nem is értem, miért így mondod. Hiszen ismersz, János!
Fölesküdtem, és esküt meg nem szegek soha.
– Tudom, tudom! De az erkölcsiségen túl ehhez jó adag türelem is
kell – fejtegette Rucsics –, már, hogy túl tedd magad a fölös
packázásokon.
– Csakis a kereskedelmi szabadságunkért kapok össze az udvarral,
mert igen nehezen akarják visszaadni – magyarázta Zrínyi. – A török
mellett arra is ügyelni kell, mikor túrnak ki a jogszerűen minket illető
üzletből. Meg aztán itt vannak a falvaikból elűzött jobbágyaink…
Ezeket a nyomorultakat ennél is több munkára kényszeríteni már
nem lehet. Az öcsémmel alaposan felmértük, hogy több robotot nem
rakhatunk a nyakukba. Ha kizsigerelni nem hagyom őket másnak,
akkor magam sem teszem, Jánosom!
Rucsicsnak kedvére voltak ezek a szavak.
– Megvéditek őket, mert ők dolgoznak meg a jövedelmetek
legnagyobb hányadáért.
Zrínyi bólintott.
– Ahogy mondod, János! Éppen ezért bárkivel hajlandóak vagyunk
birokra menni a jobbágyainkért. Még a rokonainkkal is.
– Nagyságos uram, néhány paraszt érkezett – szólította meg
Zrínyi Miklóst a vrboveci várnagy. – Az éjszaka jöttek,
elszállásoltattam őket az őrség melletti szobában, hogy szem előtt
maradjanak.
Hajnal előtt kelt a szolganép. A leányok ágseprővel takarították
az utakat és az udvart, a pék már megdagasztotta és a kemencébe
rakta az aznapi kenyérnekvalót, az istállók környékén
szolgalegények serénykedtek.
Miklós sosem várta meg, hogy reggel bekopogjon hozzá Illés
vagy az itáliai Angelo szolga, hanem felkelt és maga öltözködött,
aztán még sötéttel végigjárta a várat. Mindenről tudni akart, mindent
megszemlélt, többet dicsért és kevesebbet büntetett.
Az őrség szobájának ajtaja nyitva állt, és a sarokba épített kürtő
alatt parázsló tűz vörösbe vonta a durva kőfalakat.
Odakint toporgott az éjszaka érkezett négy idegen.
– Kik vagytok, és honnan? – lépett elébük a gróf, ők pedig mélyen
meghajoltak. Zrínyi mögött máris felsorakozott a várnagy két vitéze
és Illés, mert az idegenekkel jobb óvatosnak lenni.
– Magyarok vagyunk, nagyságos úr – felelte a legidősebb, akit
szószólónak választott a másik három. – Az én nevem Veres Ákos,
és a Szerémségből szöktünk. A török tizenkettőt lefejezett a faluban,
mert a harács beszedése után valaki megtámadta őket Eszéknek
vonulásban. A falut hibáztatták. Itt van a család is, nem messze, az
erdőben éjszakáztak.
– Hányan vannak még odakint?
– Csak asszonyok és gyerekek, meg az én öreg apám, nagyságos
úr – jelentette egy fiatalabb. – Ha lehet, szolgálnánk a gróf urat. Azt
beszélik, maga emberségesen bánik a magunkfajtával, és szívesen
veszi, ha munkára jelentkezünk. Becsülettel elvégzünk mindent,
uram…
– Én értek a marhához, meg a lovakhoz – lépett elő rögvest a
harmadik. – Ez meg itten mellettem a szőlőhöz.
Zrínyi felemelt kézzel intette őket csendre.
– Fegyverrel bánni tudtok-e?
– Megtesszük, amit kell, nagyságos úr – állította a legidősebb, aki
maga sem volt még negyven.
– Mellébeszélsz! – csattant Zrínyi. – Azt kérdeztem, értetek-e a
verekedéshez, a harchoz. Voltatok katonák?
Erre már mindnyájan befogták a szájukat. Zrínyi észrevette, hogy
hárman ugyanarra a legényre pislognak.
– Halljam, te mi voltál?
– Nem hazudok, gróf úr. Én csak csatlakoztam hozzájuk. A
Balatontól szöktem, a szigligeti várból. Mert esztendők óta nem
kaptuk meg a fizetést. Volt nekem feleségem, de elvitte a láz, meg
egy szép fiacskám is… Istennek kellett a szegényke, hogy az
angyalok közé állítsa.
Zrínyi végigmérte a fiatal férfit, aki nála csak néhány évvel lehetett
idősebb.
– Könnyedén ellenőrizhetem, hogy kitől szöktél.
– Állok elébe, uram. Ha büntetést kell elszenvednem, akkor is
– nézett állhatatosan Zrínyi szemébe a vitéz. – Nem tagadom, értek
a harchoz. Azt se, hogy végvári katona voltam. Nem is tettem
egyebet egész eddigi életemben. Tizenhárom éves korom óta eszem
a rossz kenyeret…
Miklós a másik háromhoz fordult:
– Ha azt mondom, beállhattok hozzám, nem biztos, hogy a családdal
együtt lakhattok. Talán te, aki a szőlőhöz értesz… A családokat az
intézőm valamelyik közeli faluban elszállásolja. Mindig elkél a
szorgos kéz. Egészségesek vagytok?
– Istennek hála, elkerült minket a nyavalya és minden betegség,
nagyságos úr – bólintott a szőlőmívelő.
– Neked mi a neved? – kérdezte Miklós a szökött katonát.
– Vas Péter, szolgálatára. Oda megyek, ahova a nagyságos úr
parancsolja. Szívesen beverem a kontyos fejét bárhol.
– Bevered? Hát, azt majd meglátjuk…
Zrínyi intézkedett. Az erdőből Vrbovecbe kísérték a rejtőzködőket.
Szánalmas, rongyos csapatnak tűntek, beesett szemű, sovány
asszonyok, két mezítlábas kisleányka – egyik se lehetett több
négyesztendősnél –, meg egy öregember állt mozdulatlanul a fal
mellett.
– A másik három is katona – jegyezte meg Illés. – Biztosra veszem,
uram. Látom rajtuk. Szabadlegény ez mind. Bujdosók.
– Annál jobban megbecsülik magukat nálunk, Illés – felelte Zrínyi. –
Ha valakinek kicsúszott a lába alól a föld, hát annak maga a
mennyek országa, ha valahol biztos hajlékra lel. Nekem meg négy
vitézzel több. Lesz munkájuk elég. Az én földemen kóbor katona ne
garázdálkodjon, de a vitézek közé bármikor
befogadok hajdúkat53, kivéve, ha megtudom, hogy a nagy
bujdosásban ártatlanok vérét ontották. Mert akkor felköttetem. Ha
kiérdemlik, kapnak tőlem földet a Muránál vagy másutt.
Letelepedhetnek, dolgozhatnak. A szőlőműves elég koros, de a
másik hármat a napokban kipróbáljuk.
– Úgy érti a nagyságos úr – biccentett abba az irányba Vajdič,
amerről a nap kelt –, hogy Kanizsának indulunk?
– Mégpedig napok múlva, de most még senki se tudjon róla, mert
megnyúzlak!
– Most majd a basa megint kalamárist és lúdtollat ragadhat,
hogy megírja panaszos levelét a felséges úrnak – morogta a fiatal
Birkás László, miközben a vitézek a Mura túlpartját kémlelték.
A kanizsai török szokásos őrjáratának nyomát sem látták, de még az
éjfélnek se. A Mura most nem rohant, a víz sötéten bandukolt, csak
néhol vágta fel magát csuka elől menekülő hal.
A júliusi éjszaka legsötétebb óráját használták ki az átkeléshez.
Zrínyi Miklós birtokát néhány hete ismét török támadás érte, de
szokásától eltérően nem támadott vissza azonnal. Inkább kivárt, míg
elalszik a török ébersége.
Összeszokott csapat volt az övé, nem kellett nekik semmit
kétszer mondani. Kiváló katona mind, félelem nélküli, a fegyvert
mesterien kezelő.
Matvejko megkapta a csapatába Vas Pétert. Hárman is rajta
tartották a szemüket, de ő úgy indult neki az útnak, hogy bizonyítani
akart.
A gázló csak a lovak hasáig ért, és a csillagok lassan elfordultak
a pályájukon. Azokon a rejtekutakon közelítették Kanizsát,
amelyeken a török – pusztán babonás félelemből – szinte sosem
járt, és hajnalra megközelítették a várost.
Most azonban csakis az elhajtott csordákat keresték, amelyeket
főleg a helyi lakossággal őriztetett a basa, mert ha török őrséget
rendelt ki, azt a Zrínyi-vitézek mindig agyoncsapták.
Az egyik csordát még akkor lepték meg a vitézek, amikor nem is
pitymallott. A kutyák ugyan felugattak, de a pásztorok hiába
szorongatták a botot és a fokost, és kaptak ketten is lóra, hogy
megvigyék a hírt a török gazdának, akkor már körbevették őket.
– No, emberek, magyarok vagytok, vagy horvátok? Vagy tán
máshonnan valók? – kérdezte cseppet sem ellenségesen Zrínyi gróf
egyik tizedese. Ők azt felelték, hogy magyarok, de az AlsóTisza
mellékéről hurcolta ide őket a török erősítésnek, mert az itteniek
összejátszottak a Zrínyiekkel. – Annál jobb! Most hát szépen
elindultok a Murának. Egy tized elkísér, hogy meg ne gondoljátok
magatokat.
– De vitéz uram – így a paraszt –, mi lesz a családunkkal? Nekem itt
feleségem van, meg fiam! Elemészti őket a basa!
– Ez már legyen a te gondod. Elvégre te álltál a szolgálatába – vont
vállat a tizedes.
– Nem úgy volt az, vitéz úr! Minket is hajtottak, akár a barmot! És
nem lehetett szavunk, hogy akarunk-e vagy se! Ha elhajtom a nyájat
a Muráig, aztán a hidas átviszi az egész seregletet, engem így is,
úgy is megvádol a török. Ha maradok a túloldalon azért, ha
visszaeresztetek, akkor meg azért, de akkor a fejemet veszik.
Irgalmas Isten az égben, hát miért érdemlünk ennyire sanyarú
sorsot? – fohászkodott a parasztember, de nem sokat tehetett,
indulni kellett a Murának.
Zrínyi két újabb tizede egy másik nyájat és egy gulyát hajtott el
a török orra elől.
Miklós úr csaknem Kanizsáig ellovagolt ötven megbízható vitézével,
és világosodott már, amikor beleütköztek a pasa ménesébe. Az
erdőszélből figyelték a lovakat, s az állatok a fű felett terjengő hajnali
párában lebegni látszottak.
– Csodaszép lovak, igaz-e, nagyságos úr – súgta Joszip Donko, akit
állandó és nélkülözhetetlen tolmácsként vitt magával Zrínyi a
portyákra. – Mit is mondott arról a ménesről, amit majd valahol a
birtoka közepén óhajt legeltetni?
– Meg is teszem. Olyan lovakat nevelek ott, hogy csodájára jár még
a spanyol iskola is! – állította Miklós. – Valóban szépek. Számoljátok
meg, hányan ügyelik a ménest!
– Már megtörtént, uram – csusszant le a nyeregből a gróf mellé az
akkor érkezett Birkás Lackó. – Csak heten. Az elhamvadt tűz mellett
alszik három, négyet láttunk az itatónál. Mindegyik helyi jobbágynak
tűnik, de akik a tűz körül hevernek, azok törökök lehetnek. Kutya egy
sincs.
– Vagy csak nem láttad – így Miklós úr. – László! Elhajtjuk innen az
egész ménest! A törököket megfogjátok, egy se ugorjon meg, mert
föllármázza Kanizsát!
Zrínyi, amikor a csapat szétszóródott, s kisebb csoportokra oszolva
különféle irányból kerítették a ménest, megpillantotta Matvejko
mellett Vas Pétert, akinek égett a képe az izgalomtól.
– Mi van, vitéz? Szigligetben ilyen nem esett gyakorta, igaz? –
kérdezte, és Vas megrázta a fejét.
Zrínyi nem sok szót vesztegetett Vas Péterre, egy szemvillanással
rábízta Matvejkóra, aki bólintott: tudja, mi a teendője. Ha Vas
egyetlen gyanús mozdulatot tesz, máris kiveti a nyeregből, aztán
majd Légrádban kiszedik belőle, kicsoda is ő valójában.
A vitézek annak rendje-módja szerint leverték a török őröket, akik
persze felugráltak a tűz mellől, mert azért akadt mégis egy eb, amit
Birkásék nem vettek észre, és jó nagy zenebonát csapott.
Az őrök kábán ültek a fűben, és megpróbálták megfejteni, mindez
hogyan történhetett.
– Azt mondják, ha már így alakult Allah bölcs akaratából – fordította
Zrínyinek Joszip Donko –, inkább örülnek, hogy fogolyként velünk
kell jönniük, mert így megmarad az életük. A pasa még ma karóba
húzatná őket, amiért elaludtak. Ez a ménes a kedvence.
A lovakat a vitézek sebesen hajtották a Murának.
– Gyerünk! Visszavonulunk! Nem megyünk a város felé, nincs ott
most keresnivalónk! – parancsolta Zrínyi.
A nyeregből lehajolt, hogy a kardja hegyével megpiszkálja az
egymásra hajigált pokrócokat, amikor az egyik megelevenedett. Egy
sötét bőrű török ugrott ki alóla, aztán belekapaszkodott Zrínyi
karjába, hogy lerántsa.
Mivel ez nem sikerült, és a gróf alaposan fejbe rúgta, iszkolni kezdett
az erdőszélnek.
Matvejko a három fogollyal foglalta el magát, s mire észbe kapott,
Vas Péter megugrasztotta a lovát.
– Hogy az a jószagú… – káromkodott Matvejko. – Gyere vissza, te
mocsok! Tudtam, hogy kémnek küldtek!
Vas azonban rá se hederített. Pillanatokon belül utolérte a törököt,
aztán belemarkolt a nyakánál repkedő, hosszúra hagyott varkocsba,
csavarintott egyet rajta, amitől a kontyos az egyensúlyát vesztve,
üvöltve térde zuhant, aztán a vitéz máris fordította a lovát.
A török legény – vagy talán kurd – nem akart térden csúszni az
ügető ló mellett, inkább talpra állt, és keserves képet vágva szaladt.
A fejbőrét csaknem letépte Vas Péter varkocsostul, s végül Matvejko
elé penderítette. Kétfelől is lándzsát szegeztek a mellének.
– Nohát, különös módon fogjátok ti Szigligetben a kontyost!
– Mert a legtöbbször a Balatonból húztuk ki – lihegte Vas, majd
önérzetesen hozzáfűzte még: – De nekem még egyszer azt ne
mondja a tizedes úr, hogy kémnek küldtek!
Mire Kanizsa falait a nap sárgára festette, már csak a felkapált föld
maradt a pasa kedvelt ménese után.
Batthyány grófnét ebben az esztendőben szólította magához a
Mindenható, és a Zrínyi-testvérek most már a második anyjukat is
elveszítették.
De a kesergésre nem sok időt hagyott az élet, a politika, sem
pediglen a török. Batthyány Ádámot a Haditanács azzal bízta meg,
beszéljen Zrínyivel és az öccsével, s vegye rá őket, hogy hagyjanak
fel a török abajgatásával. Batthyány felkereste Miklóst.
– Jövőre megkezdik a tárgyalásokat a békeszerződés
megújításáról, de máris vannak, akik téged és Pétert, mint
kerékkötőket emlegetnek.
– Tegyük fel, de csakis teoretice, hogy abbahagyjuk – jegyezte meg
Zrínyi. – Tudják-e azt odafent Bécsben, mi következik utána?
– Hogyne tudnák, csak nem érdekli őket. A békeszerződés
megújítása magasabb rendű a te érdekeidnél, öcsém – felelte a gróf.
– Márpedig én nem így látom! – hördült Miklós. – A szigetembe
marna a török, csapatostul kelne át a Dráván és a Murán,
megszerezné a legjobb földeimet, a falvaimat, rabszolgasorba
hajtaná a parasztjaimat! Ezért verekedtünk ennyit? Ezért véreztek a
katonáink? Hát Bécsben már mindenki csakis a maga hasznát lesi?
– Úgy teszel, mintha ezt nem tudnád – felelte Batthyány. – De úgyis
menned kell az udvarhoz, néhány megbízható támogatót máris
felhajtottam neked. Egyébiránt az udvarnál úgy tartják, te is csak
önös érdekeid véded, csak a privátim érdekel, s nem az ország.
Miklós megdörzsölte a homlokát.
– És milyen árat szabnak majd azok a megbízható urak a
támogatásért? Tán az egyik kikötőmet, a raktáraim legjobbikát kérik
cserébe? Vagy az üzleteimből részesedést? Esetleg csak annyit,
hogy valakit vegyek nőül, akinek az apja a házassági szerződéssel
szeretne jó darabot kihasítani a Zrínyi-birtokból? Én Bécsben még
nem találkoztam önzetlen kocsmárossal, kocsissal, de önzetlen
gróffal, báróval, herceggel sem. Bécs a számomra fertő!
Batthyány azt felelte erre, hogy Zrínyi érthetően elkeseredett, de a
sértődöttség még semmire nem nyújt megoldást.
– Mondják, hogy a protestánsokkal vívott háború is új szakaszba lép
majd – fűzte hozzá, hogy fordítson a beszélgetés fonalán. – Ha így
lesz, mindketten hadba vonulunk, Miklósom. Meglehet, talán nem is
érdekli majd a Haditanácsot, hogy én, mint a kanizsai törökkel
szembeni főkapitány, el kell hagyjam a fontos vártát a háború
kedvéért.
De Zrínyi csak az ő kedves szigetének állapotára akart figyelni.
1641 első hetei. Csáktornya
Az esztendő telén csikorgott a fagy a Mura és a Dráva vidékén,
s a folyóvizek és a tavak megdermedtek, vaskos jégpáncélt
növesztettek.
A török – szokásával ellentétben – kihasználta a zimankó adta
lehetőséget, és a jégen azonnal átütött Zrínyi területére. Falvak
füstöltek, jószágot hajtottak el és betörtek oda is, amit eddig nem
abajgattak.
Zrínyi Miklósnak egyetlen nyugodt éjjele, se nappala nem
maradt ilyen körülmények között. A csáktornyai vár fala alatt, a
levert, vaskos rönkök mentén a parasztok és a várbéliek vállvetve
törték a jeget, hogy azon átkelve a töröknek kedve ne szottyanjon
meglátogatni a lakókat. Éjjel-nappal ügyelték a vidéket, de a kontyos
Csáktornyával nem mert próbálkozni.
Francesco pátert, Zrínyi udvari papját is marasztalta a hideg
Csáktornyában, pedig Vízkereszt után haza akart utazni Velencébe.
Az atya egyébként a lelkek ápolása mellett elvégezte a gróf ottani
ügyintézőjének feladatait is.
A kezeit dörzsölgette a kandalló előtt, a lángok fölé tartva
vékony ujjait, miközben Zrínyit hallgatta.
– Megírtam a levelemet Ádámnak, Németújvárba – szusszant a fiatal
gróf, aki napokkal előtte tért vissza a Muraközből. – Tudattam vele,
hogy a török majd’ ötezred magával zúdult a táborunkra, és ott
kóricált és kolompozott mindvégig körülöttünk. Télen eddig még nem
támadott ekkora haddal, csak portyát küldött…
– Talán tőled tanulta – mosolygott a páter. – Sosem zavart, hogy
esik-e vagy fúj, éppenséggel odafagynak-e a vitézek ujjai a szablya
markolatához. Ismerem Batthyány urat. Nem fogja hinni az ötezer
törököt, legfeljebb a felét, ami magában is sok, de ha továbbviszi a
hírt a Haditanácsnak, akkor érdemes volt neki levelet írnod.
– Pontosan azt is akarom, hogy elvigye! – pattant fel az asztal mellől
Zrínyi. – Erős török támadásról tudósítsa az udvart, mert mégis más,
ha az itteni főkapitány, s nem én írok jelentést Bécsnek, vagy
Graznak. Hadd tudják csak meg, hogy megint meg kellett
verekednünk a törökkel.
Francesco Cosimi bólintott. Jól ismerte Miklóst, még a gondolataiba
is belelátott.
– Némileg árnyalja ezt, hogy másfelől túlságosan erőszakosak
vagytok Péterrel – szólt csendben. – Én ugyan tudom, hogy a tőletek
gyermekkorban elorzott földekhez jussotok van, azt vissza kell venni
és bekapcsolni a birtokba, mert minden jövedelem számít az
ínséges időkben… De lehetnétek óvatosabbak is. Sosem
válogattatok a módszerekben, márpedig a saját érdeketekben nem
ártana. A modrusi püspököt sem kellett volna oly keményen
megfenyegetni, ha vissza nem szolgáltatja azt, ami a tiétek. Elvégre
ő nagy tudású, művelt ember, és Isten szolgája. Magatok közt is
rendezhettétek volna vele…
Zrínyi egy újabb levelet bontott fel. Az egyik jóakarója küldte a közeli
Varasdról.
A gróf arca először csak elkomorodott, s miközben olvasta a latin
nyelvű sorokat, lassan a fejét ingatta.
– Rossz hír? – kérdezte a páter. – Megint egy haragos?
– Nem. Éppen, hogy barát – morogta Zrínyi, aztán az asztalra
hajította a levelet. – Elolvashatod, ha gondolod!
Cosimi felemelte a vaskos papírt, és az ablakhoz sétált vele.
– A király téged udvari szolgálatra szándékozik berendelni? –
kérdezte olvasás közben. – És éppen most, amikor a török…
– Éppen azért! – sziszegte dühödten Miklós. – Csak a vak nem látja,
mire megy ki a játék! Hogy ne is legyek itt, ezt akarja a méltóságos
Haditanács. Őfelségét mostanában könnyű rávenni, hogy Bécsbe
rendeljen. Inkább ezt írja alá, mint a kérelmünk kedvező elbírálását,
melyben a Muraköz megerősítését kértem. Adjon az udvar pénzt,
fegyvert, lovat, vitézt… Ez, amint látom, most sem megy
könnyebben, mint a dédapám idejében.
A páter egyetértett.
– Még nem kaptad meg a hivatalos levelet – szólt csendben,
nyugtató hangon. – Várd meg! Hátha csak mendemonda az egész,
amit a varasdi barátod máris készpénznek vett. Bár, ha mégis igaz,
és megjön a királyi utasítás, tudom, hogy nincs az a parancs, ami az
ilyen vészterhes időkben téged Bécsbe indítson.
Domasincnek hívta azt a kis falut a Muraközben a magyar és a
horvát lakosság, ami több másikkal együtt elnéptelenedett. Nem
menekültek el a lakók, csak elrejtőztek az erdőkben, ahol
rejtekutakat építettek maguknak és alig észrevehető vermeket ástak,
ahova az átcsapó török elől elbújhattak, és szegényes holmijukat
elrejthették.
Így tettek a goricsányiak, a gyurgyaneciek meg a hudossániak,
akik mind sokat szenvedtek a töröktől, de végleg nem hagyhatták ott
a falut, mert a földet meg kellett művelni.
De a ház, a szerszám, a jószág se maradhatott ebek
harmincadján. Amit nem vihettek magukkal, azt gondosan elrejtették
és reménykedtek, hogy az a néhány fiatal és erős jobbágy, aki
napjában egyszer visszalátogat a faluba, épségben talál mindent.
Goricsányban is csend honolt, amikor Szilaj Dénes, az egykori
szökött hajdú egymaga közelítette a falut a közeli erdőből, a lovát
száron vezetve. A közösség akaratának tett eleget, hogy megnézze,
minden rendben van-e.
Az ereszről vaskos jégcsapok lógtak, a tűz mindenhol kialudt, és
a falu felett nem gomolygott a megszokott pára. Dénes vitéz
harminckét esztendőt számlált, aminek a felét végigverekedte.
Értette ő a csíziót!
Sorra bekukkantott a házakba, a fészerekbe, a kamrákba, de
olyannyira nem észlelte nyomát mozgásnak, hogy az már felkeltette
a gyanúját. A lova is horkantott néha, de nem a lába alatt futkosó
kutyáktól és a felborzolt szőrrel nyivákoló, éhes macskáktól.
– Embert érzöl, mi? – simogatta meg a jószág orrát szeretettel
Szilaj. – Márpedig az nem lehet más, csakis valami nyavalyás…
Egy árnyat látott a szeme sarkából, de mire a fejét odakapta, már
nem volt sehol. Szilaj Dénes csak a ház ajtajának nyikorgását
hallotta, amint a szél kissé megnyitotta, holott az imént még egészen
biztosan zárva volt.
Nosza, megmarkolta jól a lándzsáját, aztán belökte az ajtót. Odabent
a sarokban sötéten ásított a tűzhely és egy girhes macska iszkolt el
a lába mellett. Szilaj a levegőbe szimatolt: itt bíz’ emberek jártak
nemrég. Érezte a szagukat.
Fordult is ki az alacsony deszkaajtón, ami mögé télen szalmazsákot
támasztottak, hogy a nagy nehezen összegyűlt meleg ki ne szökjék,
aztán nyeregbe kapott azzal a tudattal, hogy akik itt éjszakáztak,
menekülőre fogták. A fagyott, összetaposott hóban nyomok után
kutatott, és óvatosan végigment a ház mellett.
Ahogy a sarokhoz ért, visító lények támadtak rá, elkapva a lova
kötőfékét, s a lábát meg a karját ösztövér karok ráncigálták.
A lándzsa nyele kicsúszott fagytól gémberedett ujjai közül, de máris
szisszent a kopott hüvelyből kiszaladó kard, és a lapja lecsapott arra
a főre, amit Dénes a legmagasabbnak látott.
A szánalmas, rongyos alak eldőlt, akár egy zsák, s erre a többi is
meghátrált Megfékezte a rémült lovat, amely toporgott, hőkölt alatta,
aztán megpillantotta a tulajdon lándzsáját, amit éppen a mellének
szegezett egy apró emberke.
Szurtos volt a képe, a haja meg akár a komondor szőre, loncsos,
összetapadt, de olyan ádázul böködött a lándzsával Szilaj felé, mint
egy valódi végvári. A harcos igencsak elcsodálkozott.
Vagy tizenöt kisebb-nagyobb csavargó gyerkőc fogta körbe. Aki a
lándzsával próbálkozott, egyre csak azt üvöltözte:
– Add a lovadat! Elvisszük a lovadat, hallod? Kell nekünk! Különben
beléd szúrom a vasat!
Szilaj a kardlappal a lándzsahegyhez vágott, aztán a félreütött
fegyvert kirántotta a vézna ujjak közül.
– Hogy az a magasságos Mahomet rúgjon a valagatokba! Hát mit
műveltek ti itten, mi? – forgatta körbe a lovát, és a kör rémülten
tágult. Az, akit fejbe vert, a fagyott havon fetrengett kínjában. – Kik
vagytok, ördögfajzatok?
Hallott magyar, horvát meg szerb szavakat, mind élelmet követelt
tőle, és persze a lovát.
– Hova indultatok, mocskos kis útonállók? Nem féltek, hogy
elkapnak és felkötnek benneteket az első fára? Akkor aztán nem köll
már az eleség, se a ló, az anyátok keserves hétszenvedésit!
Az egyik gyerek sírva fakadt:
– Agyonvágtad a testvéremet! Ő volt nekem egyedül!
Szilaj a vékonydongájú fiúra pillantott, aki már felült, és a fejét fogta.
Az ujjai közül véres haj bukkant elő.
– Közel volt hozzá, hogy agyoncsapjam, ammá’ igaz… – sercintett a
jeges földre a vitéz. – Megkólintottam csak! Kötözzétek be! Tépést
neki, oszt’ befogjátok a pofátokat!
Végigjártatta a tekintetét a nyomorúságos csapaton. Egy se lehetett
még tizenhat, legfeljebb akit főbe vert, de Szilaj ilyen szánalmas,
szerencsétlen, szakadt, csupa csont és bőr maskarákat rég nem
látott.
Aztán döntött. A lova nem afféle könnyű jószág volt, mint a Zrínyi-
vitézek legtöbbjének, mert a vaskos farú herélt egyként tűrte a hátán
a lovast, és húzta a szekeret meg az igát, ha kellett.
Hiszen ezek tudj’isten, mióta nem ettek rendes ételt! – szaladt át a
gondolatain. A legkisebb talán hatesztendős. De fiú-e, vagy leány?
Ki tudná azt elsőre megmondani? A rongyok, amiket magukra
húztak, rég nem alkalmatosak arra, hogy öltözéknek hívják, a hajuk
meg úgy megnőtt, mint a boszorkányoknak.
– Be a házba, halljátok? – parancsolta, aztán pattant a szikra a kova
és az acél között, a tapló felizzott, és nemsokára lobogott a tűz. –
Ennivalót most nem adhatok nektek, mert nekem sincs. Akartok-e a
nagyságos Zrínyi gróf úr várában aludni, jó melegben, már ma este?
Körülpillantott. A gyerekek sorra a tűz köré gyűltek, és az egyik
rágcsálni kezdett egy ki tudja, honnan előkapart bőrkedarabot.
– Maradjatok, melegedjetek! Itt megvárjatok! A tüzet tápláljátok!
Indult, és kivonszolta az egyik fészerből a régi szánt, amit csak
fahordásra használtak, és a szú keresztül-kasul rágta a talpait meg
az oldaldeszkát, aztán akkurátusan megrakta szalmával. A heréltet
elébe fogta, a kis csavargókat a szalmába parancsolta, azok meg
úgy befészkelték magukat, akár a malackák. Összebújtak, és
némelyek akkorára húzták magukat, mint egy kisebb szakajtó.
Szilaj Dénes meg közben azt számolgatta, mire besötétedik, talán
Csáktornyába érnek.
A Tengermellék, valamivel később. Kraljevica, a Frangepánok
vára. Zrínyi Péter esküvőjének napja
– Hallom, Miklósom, már csavargó gyermekeket is befogadsz?
– veregette meg Zrínyi vállát Frangepán Miklós gróf, amikor az urak
és a hölgyek az esküvői vacsora után elvonultak beszélgetni. –
Nekem nem volt nagy szerencsém az ilyenekkel. Többször loptak
meg, mint hasznot hajtottak. A szívjóságnak is van határa.
Zrínyi Miklós elmosolyodott, és üdvözlésre emelte a talpas
kristálypoharat, amiben jóféle itáliai bor gyöngyözött.
– Csupa gyerek volt az, bátyám. Néhánynak a török felperzselte a
faluját, leölte a szüleit. Volt, aki már csaknem egy esztendeje ette a
zsiványkenyeret…
– Te meg befogadtad mind…
– Ezt tettem. Átvitettem őket Ribnikbe, Križanić uram majd a
gondjukat viseli.
Frangepán Miklós, aki nem is olyan régen még a báni méltóságot is
betöltötte, s kiváló diplomata lévén járt a töröknél nem egy
alkalommal, egy falmélyedésbe vezette Miklóst a kraljevicai
várkastély díszes folyosóján, ahol a falakon vadásztrófeák mellett
fegyverek és festett arcképek lógtak. Különös pillantást vetett
vendégére.
– Aztán… nem hagytál-e még fel az ádáz versengéssel?
Zrínyi azonnal tudta, miről, vagyis kiről beszél.
– Ha arra gondolsz, kedves bátyám, hogy versengem-e a
Draskovich leányka kezéért, hát akkor… – tárta szét a karjait. –
Hogyan versenghetnék, amikor alig akad olyan hét, hogy ne kellene
a törökre ugranunk?
Frangepán kibámult az ablakon. A bakari öböl száját kétfelől őrtüzek
világították, és ha kicsit kihajolt, láthatta a család ősi birtokának,
Veglia szigetének sötét tömbjét, néhány puskalövésre a parttól.
– Nekem nincs ellenemre még egy Zrínyi rokon, ha már egyszer az
öcséd és Anna Katarina egybekeltek – folytatta a gróf.
– Meg aztán… talán furcsa neked éppen tőlem hallani, de az én
György öcsém inkább riasztja az olyan finom kisleányokat, mint
Euzébia. György legtöbbször olyan, akár a pokróc, és nem válogatja
meg a szavait. Afféle… hm… művészlélek. Hiszen ismered. De
akinek jól áll a kezében az ecset, a véső meg a kalapács, és olyan jó
a hangja, akár egy mesterdalnoknak, az még nem biztos, hogy
képes illendően bánni egy Draskovich-leánnyal.
Zrínyit meglepték e szavak.
Frangepán György máris féltékenykedett Zrínyi Miklósra.
Az idős Miklós gróf más témával folytatta.
– Mások vagytok ti ketten, Miklósom. Mármint te, meg az öcséd.
Mindkettőtökben ott izzik a vitézkedés vágya, de benned még valami
más is. Én inkább megfontoltságnak nevezném, bár semmiképp
nem állítanám, hogy túl sokat töprengsz bizonyos cselekedetek előtt,
viszont Péter rögvest az elevenjébe vág. Ezzel a házassággal, azt
mondom, az öcséd meglelte a végleges helyét. Jól megférünk mi itt,
Zrínyiek és Frangepánok. Mindig jól megvoltunk.
Zrínyi a grófra pillantott.
– Miért mondod ezt most nekem, bátyámuram? Mintha valamit a
tudomásomra szeretnél hozni…
– Csak látom az utadat, amit bejárni készülsz. Öreg vagyok, többet
tapasztaltam. Valamit máshogyan akarsz ott a végeken, szemben a
kanizsai törökkel, mint az apád meg a nagyapád. És ehhez
gyűjtöd… no, nem az erőt, mert az van neked elég, hanem a
lehetőségeket. Benned ugyanúgy folyik horvát, mint magyar vér, s
ha mélyebbre süppedek az időben, tán német is… Régtől rokonok
vagyunk, öcsém! Hanem Bécs, az más. Lehetsz te horvát vagy
magyar, esetleg egyszerre mindkettő, kinek mi baja lehet vele? De
azt csak keveseknek sikerült végbevinni, hogy közben lojális maradt
az uralkodóhoz. Úgy látom, neked éppen ez a terved, és én ezt
üdvözlöm. Tudom, hogy neked első a török, és nem nyughatsz, míg
ki nem töröd a nyakát.
– A birtokaimat védelmezem, bátyám! – vágott közbe Miklós.
– Mert más nem teszi meg helyettem! És ha ebben továbbra is
számíthatok a segítségetekre…
– Arra még akkor is, ha hajba kaptok Györggyel a leány felett!
– nevetett Frangepán. – Hanem egyet azért a figyelmedbe ajánlok,
édes öcsém! Azt, hogy a sógornőd, Anna Katarina, kardos
menyecske ám!
– Észrevettem! – nevetett Miklós. – De Péternek éppen ez tetszik
benne leginkább, amellett hogy igen szemrevaló… Áh, mit beszélek!
Anna Katarina valódi szépség! A régi rómaiak, aztán horvát és itáliai
asszonyok vérét, meg a vérmességét örökölte.
Frangepán megmarkolta Miklós aranysujtásos veres
bársonyzubbonyának mellét, és a szeme elárulta, hogy komoly, amit
mond.
– Hát éppen erről beszélek, édes öcsém – váltott fojtott hangra a
gróf. – Katarina, amit akar, azt el is éri, de nem is ezzel van bajom.
Inkább azzal, hogy hatni tud a férfiemberre. Úgy forognak neki
idebent a kerekek, mintha ezernyi malom őrölné a legrafináltabb
gondolatokat. Képes bárkit befolyásolni. Téged, édes Miklós öcsém,
nem féltelek, de Péter más. Majd… alkalomadtán mondd el neki,
hogy Katarinánák sem árt némelykor az erős kéz.
Miklós megütközve pillantott Frangepán grófra.
– Nem értem, miért mondod ezt bátyámuram? És éppen nekem…
– Mert benned megbízom. Tudom, hogy egyenes jellem vagy, afféle
igazi, szilárd, római jellem. Mi is azok vagyunk, és sosem tagadjuk
meg a régi kötődést. A Frankopánok gyökerei a Római
Birodalomban szökkentek szárba. Kérlek, ne hagyd, hogy Péter
öcsédet a kelleténél jobban elragadják Katarina gondolatai!
– Hiszen azok a gondolatok nagyon is velősek, bátyámuram!
Frangepán, aki indulni készült, hogy folytassa délután megszakított
megbeszélését Draskovich Gáspárral és az Erdődyekkel – most
megfordult, és figyelmeztetőn emelte a mutatóujját.
– Hát éppen erről beszélek, édes öcsém! Éppen azokról a velős
gondolatokról.
Zrínyi Miklós még sokáig töprengett Frangepán gróf mondatain.
Odalent a kastélyudvaron a szolganép vigadott, ő pedig leballagott
közéjük, mert valahogy kerülte Draskovich Gáspár társaságát, aki
bizonnyal számon kérné az ígéretét. Attól meg egyenest viszolygott,
hogy a véletlen ezen a napon egymás mellé sodorja Frangepán
Györgyöt, Draskovichot és őt.
Mi egyebet mondhatott volna arra, hogy miért nem látogatja
gyakrabban a kis Euzébiát? Egyedül a törökre hivatkozhatott, de azt
megtette már számtalanszor.
Úton a Tengermellékre arra számított, hogy Euzébiát is itt találja, de
Draskovichba szorult annyi előrelátás, hogy csak a feleségével
érkezett, kerülendő a kényelmetlen helyzeteket.
Zrínyi hallgatta a tűz mellett danolgatókat, aztán előkerült egy
tamburás és régi, dallamos, horvát hősi dalba fogott.
Csáktornyában, Ozaljban, Petrinjában és a többi, tulajdonába tartozó
erősségben Miklós is gyakorta énekelt együtt a vitézekkel.
Nézte a táncolókat és vigadozókat, ahogy a tűz körül kerengtek, s a
zene ütemére egyre vadabbul járt a lábuk. Az ifjak ügyességüket, a
leányok kecsességüket fitogtatták.
Ő azonban nem táncolt most sem, mert az ital mellett ezt a
tudományt se szívesen mívelte.
Hogy miért? Erre csak maga tudta a választ, hiszen ügyességben
nem maradt el senki mögött. A borról az volt a véleménye, hogy
éppen a legfontosabb pillanatokban hajlamos elszedni az ember
eszéből azt a keveset, ami nélkül nincs okos döntés. A tánc
mellőzésére csak fogadalma volt, de senki se tudta, mely okból.
Az is egyre gyakrabban megfordult a fejében, hogy kinevezett
muraközi kapitányként mostantól talán inkább a harc és a folytonos
készülődés marad neki, mert az üzletet, a birtok dolgait háttérbe
szorítja a vitézkedés. Péterben megbízott, s nemkülönben a
tengermelléki raktárak intézőjében, az olasz Ottaviano Carinában. A
Carina-család több tagja is a Zrínyiérdekeltségekben tette a dolgát,
ráadásul kiválóan.
Miklós azonban folyvást elégedetlen volt mindennel és mindenkivel,
de leginkább önmagával.
Bécs szakadatlanul lefogta a kezét, gúzsba kötötte olyannyira, hogy
abból csak a maga szilaj elhatározása szabadíthatta ki.
– Mondd meg a kíséretnek – rendelte magához Zrínyi a poétavérű
Balog Zsigmond vitézt –, hogy kora reggel nyergeljenek! Még
sötéttel. Nem vigadozhatunk itt tovább, a török miatt indulnunk kell
haza. Zsiga! Minden rendben van a vadkecskékkel és a halakkal,
amiket hazaviszünk?
– Gondjukat viseltük, uram. A szekerek és a hordók rendben
vannak.
– A legszebb vadkecskét majd magam választom ki Batthyány Ádám
gróf úrnak. Ügyeljenek rá a legények, hogy minden rendben
hazaérjen Csáktornyába!
Draskovich Gáspár gróf és neje még Kraljevicán múlatta az időt,
amikor két nap múlva Zrínyi Miklós és fegyveres kísérete
megérkezett a hivalkodóan díszes kastélyba, Klenovnikba.
– Önt, gróf úr, itt mindenki bármikor szívesen látja – hajolt meg
az idős szolga, amikor megnyitották a súlyos, vasalt kastélykaput. –
Ha megengedi nagyságod, rögvest elküldetek a nevelő
kisasszonyokért…
Mert ez így volt ildomos. A kis Mária Euzébiát egy fiatal és egy
idősebb nevelőnő kísérte Zrínyihez.
– Mennyit nőtt a kisasszony, mióta utoljára láttam! – szaladt ki Miklós
száján az első mondat, aztán máris észrevette, hogy a lehető
legrosszabb kezdetet választotta. Mária Euzébia máris nőnek látta
magát abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy Miklós gróf
kifejezetten őt keresi.
Most pedig azt kell meghallania, hogy mennyit nőtt?
Elmúlt tizenegy esztendős, ami inkább úgy csendült a kis hölgyek
fülében, hogy mindjárt tizenkettő.
– Örömömre szolgál a látogatása, kedves gróf úr, vagy szólítsam
inkább kapitány úrnak? Remélem, a hosszú út nem csigázta el
túlságosan, és örömmel fogadja a szíveslátást.
Ez utóbbit természetesen úgy kell érteni, hogy a kastély személyzete
embert és lovat egyaránt megetetett, megitatott, jól tartott, mert ezt
követelte az úri jó modor. Draskovich Gáspár letörte volna a
derekukat, ha cudarul bánnak Zrínyivel és kíséretével.
A két nevelőnő kicsit lemaradt, amikor Miklós a parkban sétára indult
Euzébiával.
– Mindenekelőtt a bocsánatát kell kérnem, amiért ily sokáig nem
jelentkeztem, de a végek helyzete megkívánta, hogy éjjelnappal
ügyeljük a Murát és a szigetet. A török ront és rabol, ahol tud. De
megígérem, hogy mostantól majd… többször… Ha nem veszi rossz
néven a kisasszony…
Előhúzott a prémes bekecs alól egy borjúbőrbe kötött könyvet.
– Versgyűjtemény. A kedves kisasszonynak hozattam Velencéből –
nyújtotta át. – Ezzel tán kiengesztelhetem.
A leányka belelapozott a könyvbe, amit ékes latinsággal, másfelől
pedig olaszul írtak.
– Egyszer majd ön is ír verset, ugye? – pillantott fel mosolyogva a
leányka. – Ön bizonyára nagyon szép verseket tud írni…
– A lelkemet tenném bele, kisasszonyka, ha önnek írhatnék. De,
sajnos, a törökkel való verekedés a lélek halála egyben, mert gúzsba
köti a szépet, a poézist. Míg azzal foglalom le magam, a múzsa
elhagyja ajkamat, s nem száll alá a tollam hegyére… De meglátja,
hozok én önnek verset, kisasszonyka! Csak megvárjon! Ha
lehetséges…
– Én megvárnám magát, gróf úr – felelte Euzébia, és Miklós felé
fordult. A hamvas leánykaarcon egyetlen villanásra egy sokkal
érettebb leányzó vonásai jelentek meg. – Megvárnám magát, ha
tudnám, hogy okosan teszem, és érdemes.
Ezzel köszönt el Miklóstól, aki, miközben Varasd felé vágtattak, azon
törte a fejét, vajon mit rontott el.
1641 ősze
 Csáktornya és Bécs között többnyire három napig tartott az út,
de a fiatal Zrínyi Miklós és Péter megtették nem egészen két nap
alatt is nyeregben, válogatott vitézekkel. Ilyenkor a csapat élén ott
lobogott a család fekete sasszárnyas, váras, címeres zászlaja.
Az udvarnál meghallgatták a jóindulatú figyelmeztetéseket,
melyeket természetesen mézédes sziruppal öntöttek nyakon az
intrikusok, aztán komolyabb megbeszéléseket folytattak a
Haditanács uraival, de III. Ferdinándot csak ritkán látták.
Bécsből hazafelé eleget tett egy korábbi meghívásnak, és
megszállt Esterházy Miklós nádor kismartoni kastélyában. Csupán
egyetlen éjszakát töltött ott, de annak a fele ráment a nádorral
folytatott, nem kevésbé fontos beszélgetésre.
– Hanem, Miklós öcsém – kezdte a selyemmel kárpitozott,
alacsony kerevet szemközti sarkában kényelmesen elhelyezkedve a
nádor –, a legutóbbi tiszteletteljes leveled, amit őfelségének
címeztél, megvallom, kétes visszhangot váltott ki az udvarnál.
Egyesek kifejezetten nehezményezték, miért állítottad kész tények
elé a felséges urat. Ezt még te sem teheted meg, öcsém!
Zrínyi érezte, hogy testét elönti a forróság, de Esterházyt mindig
tisztelte, s nem csakis a rangja miatt.
– Márpediglen azzal kezdtem a levelemet, hogy megköszöntem a
hadianyagot, amit azt megelőzően kértem – jegyezte meg halkan, a
fejét csóválva. – Mi hát velem az urak baja? Az a levél nem sért
senkit és semmit, kiváltképpen nem őfelségét.
Esterházy elmosolyodott:
– Megköszönted a kiutalt hadianyagot, csakhogy mellette azt is
megírtad, hogy alig valamire elegendő. Burkoltan bár, de kioktattad a
Haditanácsot és az uralkodót, amiért nem tudták, mennyi az annyi!
– Márpedig nem állt szándékomban.
– Mi tudjuk, de mások másként akarják látni – figyelmeztette atyaian
Esterházy.
Zrínyi Miklósban felhorgadt az indulat.
Mégis, mit képzelnek ezek az urak, akik mást nem tudnak, csak
intrikát és hazugságokat gyártani, meg a maguk vagyonát
gyarapítani, miközben semmit nem tesznek a köz érdekében?
Mély lélegzetet vett, és így folytatta:
– Kegyelmes bátyámuram, te nálam sokkal jobban tudod, minek
nekem annyi hadiszer. Ebben a mostani levelemben szakállas
puskákat kértem és bombavető mozsarakat, s nem a magam
szórakoztatására.
– Igen, öcsém, de a török előtt nem vonulhatunk fel mozsarakkal és
annyi fegyverrel, mint amennyit te kérsz. A békekötés újabb
tárgyalássorozata érkezett el, nem mutathatunk támadási szándékot.
– Önvédelemről van szó, kegyelmes bátyám! – emelte meg a
hangját Zrínyi. – A felséges úr és a tanácsnokok, ahogy a kamara
is, nagyon jól tudják, hogy ma már Radkersburgig54a kanizsai
török adófizetője minden falu. Ez azt is jelenti, hogy sem
Stájerországnak, sem Magyarországnak nem folyhat be onnan annyi
jövedelem, amire számít, mert a török átjár a határon, és harácsban
elszedi, miközben azt ígéri, hogy megvédi azt, aki neki fizet. A
Muraköz lesz az első, amit a török lerohan, ha nem leszek képes
megvédeni.
– Mit akarsz ezzel a tudomásomra hozni, öcsém? – pislogott a
pipafüstön át a nádor.
– Azt, hogy a bécsi urak tán vakok, vagy szándékkal nem vesznek
tudomást a legfontosabbról, ami éppenséggel a török veszély! –
vágta ki indulattal Miklós. – Nem lepne meg, ha az utóbbi lenne igaz.
A dédapámnál ugyanígy megtörtént, hogy…
Esterházy a fejét csóválta.
– Hajaj, édes öcsém! Itt ugyan nyugodtan kiöntheted a szíved, mert
tőlem ki nem megy egy fölös szó sem. De azért figyelmeztetnélek,
hogy veszélyes vizekre ne kormányozd a hajódat. Van ellenséged
elég a törökön kívül, ne gyarapítsd a számukat.
De Zrínyi akkor már túlságosan belelovalta magát.
– Elég baj az, hogy engem tartanak kötekedőnek, renitensnek, és a
felséges úr olyanokra hallgat, akik nem a birodalom javát akarják.
Azok az emberek előttem csak gyáva haszonlesők. Egyetlen töröktől
inukba szállna a bátorságuk…
Esterházy tudta, hogy Zrínyinek többnyire igaza van, ám jobban
tenné, ha az ifjonti heveskedésből valamelyest visszafogna.
– Hogy kik, és mit tartanak sértőnek a felséges úrra vagy önmagukra
nézve – folytatta a nádor –, az más kérdés, Miklósom. Ugyanakkor
nem célszerű egy felkent királynak vázlatot küldeni a Muraközről, és
arra ösztökélni, tekintse meg azt akár személyesen is. Ezzel
burkoltan azt állítod vagy üzened, hogy nem ismeri az országát.
Nem jó diplomácia, öcsém! Nem jó!
Zrínyit az észérvek meggyőzték, de nem a mondvacsináltak.
– Kegyelmes bátyámuram! Elvitathatatlan-e tőlem, hogy az ország
egy hányadára, a korona védelmére kérjek, netán követeljek pénzt,
fegyvert, katonát? Mit lehet nem érteni azon, amikor leírom, hogy
amennyiben nem kapom meg, amit kérek, a Muraköz áldozatul esik,
s akkor már Légrád, valamint Ludberg várát őfelségének kellene
felfegyverezni, megerősíteni, ami sokkal nagyobb és feleslegesen
kidobott pénz. Mert ha most megkapnám, amit kértem, magam
állnék meg a török támadásai előtt… – legyintett indulatosan. – Ejh,
hiszen kegyelmes bátyámuram mindezt ugyanúgy tudod, mint
jómagam! Megírtam, hogy sürget az idő… Most már nagyon zargatja
az önérzetemet és a becsületemet, hogy az udvar fösvénysége miatt
egyre többször kölcsön felvételére kényszerülök, máskülönben a
vitézeimet képtelen lennék kifizetni. Az embereimet se hagyhatom
éhen veszni!
Esterházy tudta, hogy Zrínyi nemrég négyszáz forintot vett fel egy
éves kölcsönre, az említett okból. Arról is tudomása volt, hogy
birtokrészeinek időleges elzálogosítását is fontolóra vette.
De azzal is pontosan tisztában volt, hogy a Zrínyi-testvérek inkább
vállalják a konfliktust az udvarral, de a birtokaikból nem engednek.
Mikor Miklós másnap távozott Kismartonból, a nádor még sokáig
töprengett a szavain. A király magyarországi helyetteseként azonban
aligha jelenthette ki nyilvánosan, hogy a legtöbb felvetésben neki ad
igazat.
Az esztendő őszén, amikor már számítani lehetett arra is, hogy
az utazót valamelyik bécsi, kismartoni, kőszegi vagy lékai fogadóban
marasztalja a rosszra forduló idő, Zrínyi Miklós elhatározta, hogy
nem siet haza Bécsből.
Egy következő levelet is megírt III. Ferdinándnak, amiben azt
magyarázta, azért nem követte a felséges urat külhoni
csatározásokba, mert neki a Muraközre kellett ügyelnie.
A Freyungon álló palotában nagy vacsorával készültek
Esterházy Miklós nádor és családja fogadására.
A vacsora előtt Zrínyi Péter elvonult néhány itáliai kereskedővel,
hogy árubehajózásról tárgyaljanak, Miklós pedig Esterházyval a
pipatóriumba.
– Látom, olvasgatsz – bökött az elefántcsont berakásos asztalkán
heverő könyvekre a nádor. – Aztán mi szépeket?
– Hogy szépeket – felelte Miklós –, azt nem állítanám, de
kétségtelenül tanulságosakat.
Esterházy felemelte az egyik könyvet. Borjúbőrbe kötötték, és
Machiavelli államelméletét tartalmazta. Nem kedvelte
különösképpen az olasz bölcselőt.
– Látom, Istvánffyt is olvasol – emelte fel a másik könyvet, mert az
kinyitva hevert, és a margó mellett Zrínyi tollal írott, apró betűs
jegyzetét pillantotta. – Megjegyzéseket fűzöl Istvánffyhoz?
– Helyes meglátással írta le a történéseket, kegyelmes bátyámuram
– felelte Zrínyi. – Sokat tanulok belőle.
Esterházy a megjegyzéssel ellátott bekezdést hangosan olvasni
kezdte:
– … Magyarország hosszú időn át védelmezte fegyverrel a
keresztény közösséget a barbárok betörései ellen, mígnem minden
dolognak szertelen elhanyagolása, véres belső pártviszályok és a
különféle pártok törekvése miatt abba a végveszélybe jutott, hogy
elveszíti szabadságát, megmaradását…
– A nádor felpillantott. – Kemény szavak ezek.
– Egy tudós elme megállapításai a valós helyzetről. Igaztalannak
tartod e szavakat, kegyelmes bátyámuram? – kérdezte Zrínyi, és
Esterházy csak a fejét csóválta.
– Nem tartom annak. Csak keménynek. Sokban igazat adok
Istvánffynak. Miként is írja tovább? …Pannónia előkelői és nemesei
nem törődtek semmi mással, csak saját hasznukkal és
kapzsiságukkal…
– Ez helyénvaló, és ma is igaz – jelentette ki tán kissé hevesen
Zrínyi, és a nádor elmosolyodott.
– Öcsém, ez így túlságosan általános. Mi is ennek a magas rendnek
a képviselői, tagjai vagyunk, mégsem tartjuk magunkra nézve
feltétlenül igaznak, amit Istvánffy leírt.
Zrínyi nem szólt, mert nem tudta, hova akar a nádor kilyukadni.
Talán megfeddi, amiért ilyesmit olvas? Kioktatja?
Esterházy azonban nem feszegette tovább a kérdést, helyette ezt
mondta:
– Jó, hogy néha ilyesmivel is megdolgoztatod az elmédet, bár
ismerlek, és tudom, hogy úgyis dolgozik az éppen eleget. Tízszer,
százszor többet veszed a könyveket kézbe, mint a grófok és bárók
többsége. Csak az nem tetszik, hogy alig emelgeted a poharat.
Miféle újfajta módi ez a Zrínyieknél, hallod-e?
– Általában tiszta fejjel szeretek beszélgetésbe fogni, kegyelmes
bátyámuram – felelte Miklós. – És amikor ilyenben részem van,
többnyire nem csip-csup kérdések kerülnek elő.
– Dicséretes – ismerte el a nádor. – Ha már itt tartunk… Mondd,
Miklós öcsém, tudatosan tárod közszemlére az udvarhoz címzett
leveleidben katonai elgondolásaidat? Vagy csak azt akarod kivívni,
hogy a török ki ne törje a nyakad, ki ne húzza a fejetek alól a birtok
nagy hányadát?
Zrínyi Miklós higgadtan felelte:
– Ha arra gondolsz, bátyámuram, hogy ideje a magunk erejéből
megvédelmezni a javainkat, de mellette az országot is, ám ehhez
adjon hathatós támogatást a kamara is, akkor tökéletesen tudatában
vagyok annak, amit írok.
Esterházy felnevetett. Tetszett neki a frappáns felelet, és Zrínyi
következetessége.
– A sorok között ostorozod azokat, akik nem akarnak tenni semmit
az ország érdekében. Ez szép! Arra gondoltam, öcsém, tán nem
lenne ellenedre, ha az országos politika ügyeibe is jobban
beleláthatnál. Nagy a felelősséged a végeken. Batthyány Ádámmal a
minap találkoztam, és megbeszéltük a jövőt, meg az országos
politikát. Most is erről lenne szó, Miklós öcsém.
– Pontosabban a háború állásáról – vetette közbe Zrínyi. – Már, a
svédekkel, a franciákkal…
– Valóban a háborúról akarok veled beszélni, mert szükség van rád.
Zrínyi úgy tett, mintha meglepné Esterházy bejelentése.
– Mármint… a protestánsok elleni csatákban?
– Abban. Nem nélkülözhetjük azt a katonai erőt, amit te a horvát
részeken toborozhatsz. Jövőre fölvonulunk, s kell a jó katona. A
Haditanácstól megkapod majd, mennyit vonj a zászlód alá. Ha
minden kitisztul ez ügyben, feltehetően Stájerországon keresztül kell
a svéd haderő ellen vonulnod, most ez az elgondolás. És ez a
háború annyira fontos, hogy a törökkel inkább meghosszabbítjuk a
békét. Neki sem lesz ellenvetése, mert a sok otthoni gondjába
igencsak belebetegedett.
– Hallottam, hogy Ibrahim szultán ma már kétszer is meggondolná,
vezessen-e hadat Bécsnek – jegyezte meg Zrínyi.
– Azt meg. De a birodalomban vérrel kénytelen letörni a lázongókat.
Nem esik nehezére, mert kegyetlen, számító és pénzéhes. Ezt
használnánk ki, Miklósom! Nem lenne okos egyszerre két
hadszíntéren verekedni, megosztva erőinket. A svédekkel
egyenesbe kell jutni, és az idő most nekünk kedvez.
Zrínyi bólintott.
– Értem. És mi lesz a végekkel, a Muraközzel, az ottani törökkel? A
kanizsai és a boszniai pasákat csak annyiban érdekli Ibrahim
szultán, amennyiben selyemzsinórt küld nekik. Jottányit sem
engednek a régi elhatározásból, nevezetesen, hogy Stájerországba,
Karantánföldre, s végül Bécs felé is a Muraközön át vezethet a
seregük útja, és nem mindenképpen a Duna mentén, ahogy
megszoktuk.
Esterházy figyelmesen végighallgatta, és láthatóan elégedett volt
politikai és katonai éleslátásával.
– Míg csatába vonulsz a svédek ellen, Batthyány Ádám gondját
viseli a birtokaidnak, no és Péter öcséd – fűzte hozzá.
Nyílt az ajtó és bekúszott a tamburazene, de Miklós arra figyelt
legkevésbé.
Aki rögvest elterelte minden gondolatát háborúról, törökről,
svédekről, annak karcsú dereka volt, angyalszép arca és sötét haja,
s a fürtjeibe gyöngyöket kötöttek. Az ujjait mintha fehér márványból
faragta volna az itáliai Michelangelo mester, és szépen ívelt
szemöldökét szénnel se húzhatták tökéletesebbre.
Világoskék, fodros ruhájának alja a padlót seperte, és a kezében
csipkés spanyol legyezőt tartott.
Ő volt a tizenkettedik esztendejében járó Esterházy Anna Júlia, a
nádor világszép leánya, és Miklósnak a szava is elakadt.
Mintha egyetlen villanás alatt a semmibe olvadt volna a leginkább
csak gondolataiban élő Draskovich Mária Euzébia…
Szinte egyidős a két kisasszonyka, de Júlia mintha érettebb lenne –
ez forgott Zrínyi agyában. Amikor utoljára látta, még ott szaladt a
kismartoni kastély udvarán a többi úri kisasszonnyal, egy bottal
színes karikát terelgetve.
Esterházy is észrevette a hirtelen bekövetkezett változást Miklós
arcán, és magában büszkén elmosolyodott. A fiatal gróf sarkantyúja
megpendült, amikor meghajolt a leányka előtt akkora tisztelettel,
mintha maga a császárné állna vele szemben.
– Köszöntöm, kedves gróf – így Júlia, akinek a hangjából
egyszeriben eltűnt a kisleány, s előbukkant belőle a céltudatos, fiatal
nő. – Hallottam, mennyit harcol a törökkel odalent. Imádkoztam is,
hogy baj ne érje.
– Köszönöm, kisasszony, megtisztel – hajolt meg ismét Zrínyi.
– Bocsásson meg, nem találok szavakat az ön földöntúli
szépségére. Úgy érzem, akárha angyal szállt volna közénk…
– Miklós öcsém, te javíthatatlan poéta vagy! – nevetett fel Esterházy,
hogy a helyzetet oldja. – Igaz is, miért hagytál fel vele? Balassi Bálint
nyomdokain lenne a helyed!
– Majd… egyszer, talán folytatom. De ahol annyit zörög a fegyver,
mint a birtokaim határán, onnan menekülnek a múzsák
– felelte Zrínyi, és még akkor is döbbenten bámulta az ajtót, amikor
Júlia kecsesen fordulva elhagyta a szobát.
– Látom, meglepett – szívott mélyet a pipába Esterházy, és a füstön
keresztül hunyorogva figyelte Miklóst. – A szépség égtől való, de
tenni is kell érte. Büszke vagyok a leányomra. Kiváló nevelőket
adtam mellé.
– Boldog lesz és szerencsés, akinek odaadod – jegyezte meg
csendben Zrínyi, és visszaült a fotelbe, de az este már nem lehetett
olyan, mint addig. A gondolatait tökéletesen elvarázsolta és el is
terelte a látomás.
Vagy egy órán át beszélgetett a nádorral, s mikor kifogytak a
háborús témából, Zrínyi megkérdezte:
– Kegyelmes bátyámuram, már csak egy valamit. Azt tudakolnám
mélységes tisztelettel és őszinte becsülettel, hogy a jövőben
pályázhatnék-e a leányod figyelmére?
Esterházy ezt azért mégsem várta, legalábbis, hogy ily hamar
megkérdi Zrínyi, de diplomata lévén megfelelt ő már kényesebb
kérdésekre. Kérte már Júliát maga a lengyel trónörökös is…
Csak a szeme nevetett, amikor kérdésre kérdéssel felelt:
– Hát a Draskovich kisasszonyka kegyeiért nem szállt-e sorompóba
a gróf úr? Mert úgy hallom, szívesen kiütnéd a nyeregből Frangepán
Gyurkát.
– Magam sem tudom, hányadán áll az a dolog, kegyelmes bátyám –
magyarázta Zrínyi. – Lehet, hogy nem gondoltam át kellőképp,
amikor arra kértem Draskovich uramat, hogy várjon azzal a
menyegzővel… De hivatalosan nem váltottunk jegyet a
kisasszonnyal, így hát…
– Tehát semmi kötelezettség, azt mondod? – vette nyájasabbra
Esterházy. – Az jó. Előrelátó gondolkodás, bár ha meggondolom,
amennyiben alkalmatos lett volna, bizonnyal megkötöd azt a
megállapodást.
Ez utóbbi kellemetlenül érte, és Zrínyi, aki szemrebbenés nélkül
vágtatott dühödt janicsárok közé, most zavarban érezte magát.
– Én csak azt kérdezném, kegyelmes bátyám, hogy kifogást
emelnél-e, ha én netán… Természetesen az illendőség keretein
belül…
– Értem, Miklósom, hogyne érteném! – intette le Esterházy, akinek
az arcán ebben a pillanatban fensőbbséges mosoly jelent meg. –
Megtisztelő a családunkra egy Zrínyi komoly érdeklődése, de ezt
sokfelől át kell még gondolni. S hogy a te nyílt és őszinte szavaidra
szintúgy egyenesen feleljek, meg kell mondanom, hogy itt is reálisan
közbeszólhat egy afféle Frangepán Gyurkához hasonló, csak őt
éppenséggel Nádasdy Ferkónak hívják.
1642. Böjtmás (március) hava. Csáktornya
Amikor Péter váratlanul benyitott Miklós szobájába, észrevette
bátyja zavarát, aki üres papírlapot húzott nagy sietve egy paksaméta
fölé, és az ujja hegye fekete volt a tintától.
– Lám csak, dolgozol? Kinek írsz levelet? – kérdezte Péter, és
leült az asztal sarkára.
– Levelet? Senkinek – felelte ő. – Arra gondoltam, megpróbálkozom
a poézissel. Mint ifjonc koromban, emlékszel? Csak abban nem
vagyok bizonyos, hogy nekem való-e, amikor a nyakunkon a török,
aztán Bécs is folyton huzakodik velünk. Az ilyesmihez nyugalom kell.
És a tél csendje… Vagy valami hasonló.
Péter széles mosolyra húzta a száját. Máris nyúlt a papírlapért, ami
eltakarta a többit. A túloldalán egy versike sorai bukkantak elő, és
Péter hangosan olvasni kezdte:
– Volt egy kis méhecském, gyönyörűségecském… Hm! Ez kedves!
– Tedd le, Péter! – szólt rá erélyesen Miklós, de az öccse tovább
olvasott:
– Kin megnyugodt volt szüvem… Mézes harmatokkal, kerti
illatokkal… az ő szája teli volt… Engemet táplált is, csak látatjával
is… meddig kertemben lakott… Hehe!
Miklós kikapta öccse kezéből a papírt. Kifejezetten sértette Péter
csibészes nevetése, de az öccse akkor már egy újabb telerótt
papírlapot tartott a kezében:
– Hm! Ez is szép! Vadász és Echo… Szép címe van. A Vadász
beszélget Echóval… Kinek írod? Mert nem a magad örömére, az
biztos. A barna Júliának vagy a kis szöszi Euzébiának?
Zrínyi elkapta Péter orra elől az egész paksamétát, ami alól
kibukkant egy nyomtatott Balassi-vers. Talán azt vette maga elé
mintának, hogy a rímek pontosan üljenek.
Mérgesen szólt az öccsére:
– Ne faggass már, hallod? Te ne tudnád, hogy Júliát… Hogy inkább
őt képzelem el az oldalamon?
Az öccse egy darabig hümmögött, az állát dörzsölgette, mintha
minden egyes szót megfontolna, mielőtt kimondja.
– Draskovich Gáspárt az ellenségeddé teszed! – figyelmeztette
Miklóst. – Igaz, Nádasdy Ferkó meg máris az. Beléd mártaná a tőrét,
ha tehetné, fogadásként erre akár rögvest parolát nyújtok! Zrínyi
Miklós mérgesen legyintett:
– Hagyd el! Egy olyannak, mint az a végtelenül önző és rátarti
Nádasdy, nem nehéz az ellenlábasának lenni. Igen, Júliának írtam a
verset. És? Baj netán?
– De nem tetszik neked a vers, azért harapnád el a torkomat –
nevetett Péter, mire Miklós az egészet a fiókba süllyesztette, és
ráfordította a kulcsot. – Jól van, orrba ne verj már, te!
– Azt mondd inkább, hogy van-e valami új, amit meg kell beszélnünk
a birtok ügyein kívül! – enyhült meg Miklós.
– Frangepán Stepán figyelmeztetett, hogy szóljak neked – váltott
hangot Péter. – Azt mondja, Bécsben valaki eldalolta, hogy tavaly
mit forgattál a fejedben. Olyan ember előtt tehettél bizonyos
kijelentést, aki nem érdemelt bizalmat.
Miklós nem értette. Annyi minden elhangzott a vadászatok után, előtt
vagy alatt, hiszen mindenki politizál, ha kell, ha nem, és Csáktornya
ma is vendégekkel zsúfolt az újabb vadászat okán.
– Azt nem kérdem, hogy ki és mit állított rólam, csak azt, hogy miről
beszélt Stepán – szólt kedvetlenül. – Mit akarnak? Most
éppenséggel úgy viselkedünk, öcsém, ahogy Bécsben elvárják. Nem
zargatjuk a törököt, nem csapunk át… Gyűlölöm ezt a helyzetet, de
most mit akarhatnak?
Péter megköszörülte a torkát.
– Tavaly azon gondolkodtál, hogy felajánlod a fegyveres szolgálatot
Velencének. Csapatot adsz, amit akár magad vezetsz, vagy ha nem,
hát a leginkább megbízható emberünk. Akár még én is.
Miklós bólintott.
– Úgy, hát ez szúrja a kegyelmes Haditanács és az udvar szemét!
Értem én. De nem egy alkalommal tárgyaltam Esterházyval, és az
idei svéd háború kérdéseit taglaltuk. Nem hinném, hogy mostanában
bárki hallhatott tőlem valamit Velencéről.
– Nem tudni, kitől terjedt el a hír, de egészen bizonyos, hogy a mi
belső köreinkből – jegyezte meg Péter. – Már a feleségemre is
gondoltam… Katalin egyaránt nem állhatja a törököt és a bécsi
udvart. Sőt, az utóbbit egyre kevésbé, és talán már a töröknél is
jobban gyűlöli. A minap azt erősítgette, hogy az udvarnak sokkal
jobb lenne egy gyenge Zrínyi és mihaszna Frangepán. Gyanítom,
hogy Katalinnak igaza van!
Ezen már Miklós is gyakorta elgondolkodott, most azonban
figyelmeztette az öccsét:
– Ügyelj rá, hogy inkább magába fojtsa az indulatait, különben bajod
lehet belőle! Mindig van, akinek eljár a szája. A vagyon és a birtok, a
kedvező üzlet miatt nekünk már kétszáz éve több az ellenségünk,
mint a barátunk.
– Katalin annál okosabb, semhogy nekem rosszat tegyen – felelte
Péter. – Nézd, nem mond ő se többet, és nem használ annál
keményebb szavakat, mint te, vagy én. Mi is elégedetlenek vagyunk
az udvarral, azzal, ahogy minket látnak, ahogy hozzánk
viszonyulnak. Igaz, eskünk a királyhoz köt.
– És ez így is marad, Péter! – állította határozott hangon Miklós. –
Most még megvárom, mi lesz a béketárgyalásokkal.
Meghosszabbítják-e a törökkel kötött békét, vagy sem? Eszerint
tervezem a jövőnket. De nekünk a legfőbb ellenfelünk a török, és ha
a császár nem, akkor Velence majd verekszik vele.
– Írj levelet őfelségének! Addig, míg a törökkel a tárgyalások
tartanak. Mondd el benne, mi van idelent a végeken. Hogy a kontyos
kihasználja őfelsége politikai korrektségét, és büntetlenül
garázdálkodik. Hadd lássa, hogy a török nem szavatartó! Senki nem
tartja a szavát igazából, de mi húzzuk a rövidebbet. Hadd mondjam
tovább, mit hallottam! Frangepán Stepán szerint az udvarnál azt
híresztelik, hogy szívesen menekülnél a Muraközből. Vajon kinek áll
érdekében ezt terjeszteni? Mostanában Velence megsegítését,
remélem, nem tervezed!
– Nem tervezem – szusszant nagyot Miklós. – De azt sem tudhatom,
miként alakul az életünk, és az Ország sorsa. A véleményed nélkül
sosem lépnék Velence felé, de nem is hagynám a kontyosnak
martalékul a Muraközt! Hanem azt tudd, hogy a türelmem már igen a
végén jár. Nem tudom már sokáig féken tartani az embereinket sem.
Itt garázdálkodik a büdös kontyos a nyakunkon, és semmit sem
tehetünk. Ettől forr a vérem, öcsém, és csak napok kérdése, mikor
csap ki belőlem az indulat.
Draskovich gróf klenovniki kastélyában kapta az üzenetet, ami
csáktornyai vadászatra invitálta. Mivel az efféléket, meg aztán a
mulatozást igencsak kedvelte, ha tehette, ki nem hagyott egyet sem.
Zrínyi Miklós a török sorozatos beütéseinek ellenére sem feledkezett
meg a kora tavaszi vadászatokról, mert ezek nem csupán a
nagyurak szórakozását jelentették, hanem teret engedtek a politikai
hírek áramlásának, kicserélésének.
Az urak felmérhették az egymás közti erőviszonyokat, üzleti
elgondolások születtek, és üzletek köttettek. Még a dinasztikus
elképzeléseket is ilyenkor beszélték meg, az erdők csendjében,
mezőkön kényelmesen lovagolva, sűrűn emelgetve a kulacsot,
flaskát. Ilyenkor többnyire eltűntek a társadalmi és vagyoni
különbségek, kötetlenebbé vált a beszélgetés.
Erdély ügye, az ottani változások tartották izgalomban február
elejétől a bécsi és pozsonyi urakat, mert az idősebb Rákóczi
György fejedelem a fiának, Györgynek adta át a hatalmat55,
természetesen a török jóváhagyásával. Most mindenki azt találgatta,
vajon a fiú sikeresebb lesz-e, mint az apja, és mi a katolikus–
protestáns háború további sorsa.
Míg Draskovich uram kíséretével Csáktornyába távozott,
Grazból átutazóban egy magas rangú tiszt érkezett a feleségével és
két leánykájával Klenovnikba. A tiszt jó táncos volt, Anna Veronika
asszony pedig még jól emlékezett a tavalyelőtti bálok egyikére,
amikor őt is megforgatta.
Az osztrák tiszt egyik leánykája annyi idős volt, mint Euzébia, a
másik kicsivel idősebb.
Euzébia sétára hívta őket a kastély parkjába. Díszes, finom,
szalagos, gyöngyökkel kivarrott topánjukat sártól és minden
piszoktól megóvta a tört márvány kövezet, amivel Draskovich a
sétautat kirakatta, csipkés kis ernyőiket kibontották, és vígan
forgatták a vállukon, pedig se nem sütött, se nem esett. A kérőkre
terelvén a szót a tiszt fiatalabb leánykájának legörbült a szája:
– Engem még egy sem kért meg. Ha így lenne, apám elmondaná…
Pártában maradok… – hüppögte, mire a jólelkű és érzékeny Euzébia
átölelte kis barátnéja vállát.
– Ne pityeregj, no! Mindenkinek lesz kérője, elébb-utóbb. Ládd-e,
engem már hárman is kértek, és most ketten versengenek értem.
Talán a „versengenek” hatott túl keményen az idősebb leányra, akit a
Teremtő nem áldott meg túl sok szépséggel. Keskeny szájának
szegletében mindig egyfajta fennhéjázó, vagy lekicsinylő kifejezés
ült.
Kétségtelenül nem sokan vitték őt táncba a bálokon, és eddig egy
kérője akadt, egy bécsi úr fia, aki nem volt se báró, sem pediglen
gróf, egyelőre csak pályázott a címre.
– A helyedben elgondolkodnék azon a két versengő kérőn –
jegyezte meg, nem kevés malíciával. – Mert nem mind arany…
Tudod, Euzébia?
Draskovich gróf leánykája meglepetten pillantott a kis intrikusra:
– Nem értelek, barátnőm… Már miért kellene?
– Hát, csak azért, hogy butácskának ne tartsanak, amiért nem
veszed észre azt, ami az orrod előtt zajlik. Mondd csak, a kettő közül
melyik a kedvesebb?
Euzébia az efféle vitákban nem szerzett sok tapasztalatot, ezért így
felelt:
– György komoly fiatalember, velem szépen beszél, igaz, hallottam
már, miként tárgyal másokkal… De igazán Miklós tetszik. Örülök
majd, ha egyszer hivatalosan is megkér, bár nem tudom, apám mit
felel. Miklós kedves, érzékeny, szép verseket tud, latinul szokott
nekem szavalni… Már, ha eljön…
A vendég leány különös pillantást vetett Euzébiára.
– Verseket szaval? És meg is írja azokat?
– Úgy biz’a, megírja! – felelte Euzébia. – És szépeket.
A tiszt leányának arca felderült:
– Nohát, ha szépeket, akkor a legszebbeket biztosan nem ide küldi,
hanem az ő Júliájának. Széltében-hosszában beszélik.
Euzébia úgy érezte, menten megáll a szíve.
– Megígérte, hogy eljön! A saját szavával, és nem csak üzente!
– dadogta kétségbeesetten, miközben próbálta eltitkolni a valódi
érzéseit.
A tiszt leánya diadalmasan fölébe kerekedett.
– Látod, hát éppen ez az! Már, ha eljön… Mert ne éld bele magad,
szivecském, hogy egyszer házasság is lehet belőle! Hát nem tudtad-
e, hogy Miklós úr őkelme egyszerre két vasat tart a tűzbe? Grazban
minden bálon, estélyen, úri vacsorán erről
beszélnek. A te Miklósod igencsak környékezi a palatinusék56
leányát, és nem most kezdte. Az pediglen nem nagyon ellenzi, de
hát te sem csodálkozhatsz, mégis egy nádor leánya a kis Júliácska,
s nem egy egyszerű horvát grófé…
Euzébia mindent elkövetett, hogy eme rosszindulattal
mételyezett szavakra el ne sírja magát. Lenyelte a könnyeit, nagy
nehezen kibírta a séta végéig, de szavát aznap már senki nem
hallotta.
Amikor az apja hazaért a vadászatról, egyenest nekiszegezte a
kérdést: igaz-e, amit Grazban regélnek?
Draskovichnak az arca se rezdült. Végighallgatta leánykáját, aztán
elküldte azzal, hogy mindez nem az ő dolga, hanem a felnőtteké.
A csáktornyai vadászatról az utolsó úri vendég és kísérete is
elutazott, de mintha a Mindenható mért volna csapást Zrínyire, mert
másnap a török – kihasználva a jó időjárást – átcsapott a Murán.
Égetett, rabolt, öldökölt, a gróf és öccse pedig nem tehettek ellene
egyebet, mint visszakergették a folyón túlra, mert ígéretet tettek
Bécsnek.
Aztán eltelt néhány nap, és a támadás megismétlődött.
Éjjel kettőkor lódobogás verte fel a vár csendjét. A vitézek
végigvágtattak a mocsár feletti fahídon, akárha egy teljes ezred
dübörgött volna be a kapu alatt, s a tizedesük csak a belső udvaron
szökkent nyeregből.
– Légrádból vagyunk, bátyám! – lépett az őrség parancsnoka elé. –
A kanizsai kontyos megint portyával jött! Aztán… még most se
verhetjük őket orrba?
Márciusban már másodjára tört be Zrínyi Miklós uradalmába a török,
de még előtte, februárban, egymás után háromszor dúlt és
fosztogatott.
Zrínyi, amint meghallotta a paták dübörgését, azonnal kivetette
magát az ágyból és öltözött. Kisvártatva megzörgették szobája
ajtaját.
– Én vagyok, uram! –, jelentkezett Angelo, a belső szolga. – Jöttem,
hogy segítsek az öltözködésben…
Zrínyi akkor már a szablyát kötötte a derekára.
– Eriggy, ugraszd Vajdič Illést, a Balog Zsigát meg Joszip tolmácsot!
– parancsolta. – Nem vagyok hajlandó tovább tűrni a kontyos
disznókodását, mondjon Bécs, amit akar! Induljanak a riasztók a
falvakba, itt legyen nekem a század hamarost!
Nem kellett sosem várni a vitézekre, mert Zrínyi szolgálatában
mindenki pontosan tudta a dolgát. Azt is, hogy el nem késhetnek,
ezért inkább csak módjával ittak esténként, mert sosem tudhatták,
nem veti-e ki őket a fekhelyről a riadó tülök, akár a legszebb
álmukból is.
Zrínyi másodszor küldte az itáliai Angelót Illésért, mert egyedül ő
nem jelent meg a rögtönzött tanácsban.
A szolga rohanvást érkezett:
– Nagyságos uram, azt mondja az őr, hogy a fiával és az egyik
befogadott csavargóval épp az imént vágtatott ki a kapun. Nem
állították meg, mert azt gondolták, hogy a nagyságos gróf úr
parancsát viszik…
Zrínyi arca elszürkült.
Ilyen még elő nem fordult, és ennek a felelőtlenségnek nyilván oka
lehetett, de egy vezérnek ilyenkor sosem ez jut eszébe, csakis a
fegyelem megsértése felett érzett harag.
– Hol garázdálkodik a török? – tudakolta a légrádi vitéztől, aki azt
felelte, Goricsányt dúlták késő este, és az egyik portya, elszakadva a
többitől, elvágtatott Domasincnek. – A század kettéoszlik! Az egyik
fele elvágja a kakonyai átkelőre vezető utat, a másik indul
Domasincnek! Utóbbit magam vezetem!
Sisakot vett és könnyű vértet öltött a melles alá, aztán végiglovagolt
a vitézei előtt. Mind nyeregben várta a parancsot. A hosszú pikák
hegye a sötétséget karcolta, a puskások pedig felemelték a fegyvert.
Zrínyi gróf a gyilokjáróra pillantott: égtek a fáklyák és a
szurokkoszorúk, a pihenőben lévő őröket is a falakra vezényelték.
Árnyakként mozdultak odafönt, mert a lápot figyelni kellett, hiszen a
török a közelben ólálkodott. A láp túloldalán sorra villantak a fáklyák:
őrjárat vigyázta a környéket.
Zrínyi azt figyelte, nem ereszkedik-e köd a vidékre, mert akkor jobb,
ha el sem indulnak, de a felhők közt bujkáló Hold mellett néhány
csillag felviláglott. Hideg volt az éjjel.
A karók a híd előtti sánc tetején, melyeken mindig aszalódott török
fej, most üresen meredeztek.
– Talán éppen ezért bátorodott fel a kontyos, mert már rég nem
tűzettem oda egyet se! Nohát, ezen változtatunk, emberek! Olyan
vivát harsant, hogy megremegtek belé Csáktornya falai.
Fertályóra múltán már nyoma sem volt a csáktornyai várban Zrínyi
századának.
Domasinc utolsó házainál felugattak a kutyák, de a török készült
már erre: az acsarkodó ebeket keresztülverte a lándzsa, mire a többi
kétségbeesetten szűkölve menekült.
A kurd hegyekből való harcos leszökkent a nyeregből, és
egyetlen elszánt rúgással beszakította az ajtót, ami recsegve fordult
ki az eresztékeiből.
Háromágú favillával védekezett a paraszt a betolakodó ellen. A
kurd felé szúrt, aki visszaugrott, de a lándzsanyél hosszabb a
villáénál… Kétszer bökte a paraszt hasába, aztán a társa fáklyával
bevilágított a hajlékba. Rémült asszonyokat és gyermekarcokat
pillantottak, akik a gerendafal mellett kushadtak, aztán – mintha
vezényszóra történne – hisztérikus sírás robbant ki belőlük.
 – Gyerek! Szép leány! Fölkelni! – parancsolta tört magyarsággal
a kurd, aztán megismételte. – Gyaurok, hitetlenek! Fölkelni mind!
Kétségbeesetten kászálódtak az asszonyok, és a gyerekek
visítva kapaszkodtak a pendelyükbe. Ekkor még két harcos érkezett,
egy janicsár és egy átállt magyar, aki eladta a lelkét, hogy az életét
mentse, vagy a családját… Ezt csak ő tudta.
– Akire a basi rámutat, az rögvest ki a házból! – parancsolta a
magyar, és a janicsár munkába fogott. Nem először tette, elég
gyakorlata és jó szeme volt hozzá.
A két fiatal leányra mutatott először, aztán a fiatalasszonyokra.
Utána két fiúcskára, alig lehettek hétnyolcesztendősek. Akiket
kiparancsoltak, azokon a kurd jókorát taszított, hogy néhányan
kibucskáztak a sötétbe.
Egy öregember következett, aki már alig tudott mozogni.
– Vannak a környéken katonák? Mikor jártak erre utoljára
Zrínyi koszos kutyái? – tudakolta a magyar, akinek csak a
csizmája és a bugyogója volt török, de birkabőrből varrott koszlott
mellest viselt, alatta bő ujjú, valaha fehér gyolcsinget. A bajusza
kétfelől az álla alá lógott, máskülönben beretválta a képét.
Az öreg nem válaszolt, mire a magyar kezében megvillant a
handzsár, és egyetlen mozdulattal lecsapta a fejét, ami dobbant a
földpadlón, a test pedig elzuhant a gerendafal mellett a
szalmazsákok közé. Egy öregasszony felvisított, és a tetemre borult.
Érthetetlen szavakat sziszegett és köpött a magyar felé, mire a kurd
belévágta a lándzsát, aztán egykedvűen ellépett.
Odakint a fáklyák fényében felsorakozott az egész falu, már
azok, akik a legutóbbi török támadás után visszamerészkedtek.
Sokan voltak, mert alig hitték, hogy a kontyos ilyen hamar megint
megpróbálja.
Két fej nélküli test hevert a kút mellett. A török dühöngött, mert
jószágot alig talált, pénzt, aranyat, értékes rabolnivalót még annyit
se. Csak janicsárnak való gyerekeket meg az anyjukat, aztán fiatal
leányokat, igaz, őket szép számmal. A férfiak a szakadatlan
beütések miatt lassan elfogytak, meghaltak vagy súlyosan
sebesültek. Aki maradt, elmenekült a családjával a sötétségbe, vagy
ott állt az öregek mellett a kút környékén, miközben a mellüknek a
török lándzsát szegezett.
 A basi azt kiabálta, hogy harmadszorra szólította fel a falut a
sarc megfizetésére, s ha rendszeresen megteszik, nem abajgatja
többet. A magyar fordította a szavait.
Aztán kiválasztott még egy férfit, akit elrettentésül
lenyakaztatott.
A sötétből egy katona vágtatott elő.
– Zerini bég! – hadarta. – Sokan vannak! Sivica felől vágtat, a
dombok alatt jár! Hamarost itt lesz! Mi legyen, basi?
A tiszt kiköpött.
– Indulunk a Murának! Ma nincs kedvem Zerini béggel összekapni.
A katona eltűnt, a basi sípja gyülekezőt sivított.
– A leányokat meg a gyerekeket lóra! – rendelkezett. – Meg azt a két
asszonyt ott!
Ekkor puskalövés dördült a sötétből, egymás után három. A török
katonák Zrínyi nevét kiáltozták, s hogy máris itt van a gróf a
nyakukon.
– Basi! Uram! Az út Goricsánytól keletnek tiszta! – kiabálta az iménti
török, és a portya vágtában indult.
A Mura szeszélyes folyó volt. Jókora kanyarokat vetett, s a vad
áradások után csak a helyiek igazodtak el a sok holtág és vadvíz
között. A basi rábízta magát a magyar vezetőre.
– Itt a patak, uram, ami jó darabig követi a Murát, mielőtt belétorkollik
– jelentette a magyar. – Ki kellene kémlelni a gázlót, mielőtt…
Idejövet nem ezen keltünk át, uram.
– Akkor eriggy, és vizslasd meg! – parancsolta a janicsár.
– Megyek vele, basi! – ajánlkozott a katona. – Utoljára itt jöttünk át
Mehmet basival. Ismerem ezt a vidéket.
– Mehmet egy őrült – morogta a janicsár, és intett, hogy a katona
kövesse a magyart. Kisvártatva a török visszaérkezett.
– Átmehetünk, basi! Zerini tetves kutyái még nem értek ide. Kotornál
is átkelhetünk!
– Hol hagytad a magyart?
– Megparancsoltam neki, hogy figyelje a gázlót. El sem mer
mozdulni, uram – vigyorgott a katona.
– Rendben, indulunk! Előbb néhány vitéz keljen át, aztán a foglyok,
majd én a többivel. Te jó felderítő vagy, jelentkezz nálam a
jutalomért!
– Köszönöm, basi! Allah nagy! Óvjon téged!
Négy török ereszkedett a dermesztően hideg vízbe, hogy elsőként
átóvatoskodjon a túlsó partra.
A basi megvárta, míg jelt kap, aztán a portya maradék hányada is
belábolt a folyócskába.
És ekkor megelevenedett a túlpart. Puskák dörrentek, a cső végén
kicsapó láng egy villanásra fénybe vonta az alakokat, és a hasig érő
vízben rémülten felnyerítettek a sebesült lovak. Két török katona
hanyatt zuhant a sötét folyóba, a többi pedig üvöltve ugrasztotta a
hátasát, hogy azelőtt kikapaszkodhassanak, míg a puskát újra meg
nem tölti az ellen.
Ideg pendült, nyílvessző szisszent. Rémült gémek és gödények
kaptak szárnyra a part mentén, visító vaddisznókonda és
megriasztott őzek csörtettek az ártéri sűrűben.
Aki partot ért, kéttucatnyi sötét alakkal találta szembe magát,
akiknek csak a szemük fehérje és a foguk villant, amikor döfésre
emelték a lándzsát, vagy a szablyájuk lecsapott. Török és magyar
szitkozódás vegyült Isten, Jézus és Allah nevével, de az egész
verekedés nem tartott tovább néhány kósza percnél.
A folyócska közepén egy török menekült, egyre űzve a bizonytalan
felé a lovat, mígnem a jószág egy alattomos, víz alatti gödörbe lépett
és elmerült.
A török felderítő átvágott a bozóton, ki az ártéri sűrűből, és az utolsó
pillanatban védte pajzsával egy szablya csapását…
– Én vagyok, te! Agyon ne üss már, hallod? – rikoltott a vitézre, aki
igencsak meglepődött.
– Hogy az Isten rogyassza rád az eget, Illés! A nyavalyás, tűzre való
török gúnyád miatt most majdnem lemetszettem a fejed!
– Hol vannak a foglyok?
– Vigyáznak már rájuk. Meg arra a piszkos árulóra is – felelte amaz.
– Ott van a feleségem meg Ilon, a kisleányom, köztük! – lihegte
Vajdič Illés, és a keze fejével megtörölte vérmaszatos képét. –
Remélem, a basit életben hagytátok!
– Gazdag törököt nem küldünk Allah paradicsomába, ezt
parancsolta a gróf úr – felelte a vitéz. – Ott van az is, csak egy
darabig fájlalja majd a fejét. Magam vertem be neki akkurátusan a
fokossal, mert igencsak vagdalkozott a nyavalyás.
Nagyobb lovascsapat érkezett a sötétből, és Vajdič Illés messziről
megismerte Zrínyit.
– Itt vagyok, uram, szolgálatára! – pattant le a nyeregből a gróf előtt.
– Bocsásson meg, hogy az engedélye nélkül elhagytam a várat…
– Ezért majd otthon felelsz! – morogta Zrínyi. – Nem marad el a
jutalom a parancsszegésért, megígérem. Most menj a dolgodra,
segíts Balog Zsigának!
Illés egyetlen lendülettel nyeregbe kapott.
– Jól van. Akkor most vissza a másik partra! Nem üldözzük tovább a
kontyost!
Mire hajnalodott, Zrínyi a foglyokkal és a kiszabadított asszonyokkal,
leányokkal csatakosan, sárosan és hullafáradtan félúton tartott
Csáktornyába.
– Meg akartalak botoztatni, de amúgy istenesen ám, Illés! –
közölte aznap délután a szolgájával Zrínyi, aki már eléggé lehiggadt
ahhoz, hogy átlássa a történteket. – Nem mentesít semmi a
parancsszegés alól! Ilyent harci körülmények között nem tehetsz, de
minek is mondom, amikor nagyon jól tudod. Itt háború van, és aki
ilyenkor parancsot szeg, azt felkötik, a kutyaúristenit a konok
fejednek! – emelte egyre magasabbra a hangját, s mire a
mondandója végére ért, már üvöltött.
– Értem, nagyságos úr. Nem mentem magam semmivel.
Zrínyi ekkor felugrott a vaskos íróasztal mögül, indulatos
léptekkel a szolga előtt termett, mindkét kezével megmarkolta a
mellén az inget, s megrázta, hogy maga is beléveresedett.
– Nem mented magad? Nem is kell, az áldóját! Hát nem elég
mentség, amit a családod érdekében tettél, te átkozott?
Legszívesebben kiráznám belőled a lelket, de nem teszem, mert
igazad volt, nyavalyás! Istenemre, igazad! Még ha máshol
fellógatnának ezért, akkor is!
– Értettem, nagyságos gróf úr, de, kérem…
Zrínyi veresedő arccal ráordított:
– Ne pofázz, míg beszélek! A legszívesebben kitörném a nyakad!
Másfelől pediglen megjutalmaználak – közölte már jóval
csendesebben. – Mert csakis azért, hogy bizalmas szolgám vagy, te
sem tehetsz meg mindent.
Eleresztette Illést, aki hátralépett, és állt tovább moccanatlanul, akár
egy szobor. Zrínyi megemelte a boroskancsót, aztán mégsem ivott.
Nyújtotta helyette Illésnek.
– Igyál! Idd ki akár az egészet! Rád fér.
– Köszönöm, uram, de tisztelettel visszautasítom. Ha büntet, azt
józanul akarom meghallgatni.
Zrínyi egy szót sem szólt erre, de tetszett neki. Visszatette a
kancsót, majd azt kérdezte:
– A feleséged és a leánykád miért mentek Domasincre?
– A nagyságos gróf úr engedte meg, hogy átmenjenek a keresztfiunk
anyjához. Hogy Jelica segítsen a szülésben. – Zrínyi már
emlékezett. – Aztán már nem volt idejük visszajönni… Nagyságos
úr, kérem! A leánykám még csak kilencéves…
– Hát ezért maradt vón’ inkább idehaza! – morrant Zrínyi. – De hogy
a Márton fiadat máris harcosnak nézed, és viszed magaddal éjnek
évadján… Ennyi felelősség se szorult beléd, Illés?
Vajdič arca elszürkült.
– Tisztelettel… ne mondjon nekem ilyent a nagyságos úr! Hiszen
ismer! A Marci fiamat magam tanítottam, aztán jó mestere volt neki a
Birkás Ferkó, meg most ez a Vas Péter… De a Marcit én már itthon
nem hagyhatnám. Mert egy tizenhat esztendős legényt, uram…
– Hm! Máris tizenhat a fiad? – csodálkozott el Zrínyi, aztán rájött,
hogy a sebesen eliramló évek alatt nem mindig jutott idő arra, hogy
mindent észrevegyen. – ’Iszen nem nőtt nagyra, azt gondoltam, még
csak tizenhárom, talán… De ha így áll, mostantól tőlem kap mestert,
aki tanítja!
– Háromszor talált célba az íjával éjjel – jegyezte meg szerényen
Illés. – Semmitől se tartson a nagyságos úr! A fiam lesz olyan vitéz,
mint bárki közülünk! Nem csalatkozik benne.
Zrínyi most már megenyhült, meg aztán el is töprengett Vajdič Illés
szavain.
– Átvedlettél töröknek… Eszes módja a vitézkedésnek. A kezemre
játszottad a kontyos portyát az éjjel, Illés. – A fiókjába nyúlt, és
előszedett onnan három aranydukátot. – Nem neked adom, hanem a
családodnak. Őket jutalmazom, mert ha téged meg nem fenyítelek,
meg se jutalmazlak. A Márton fiad pedig mától az én vitézem.
Ugyanúgy megkapja a fizetségét, mint a többi. Na, lódulj!
Vajdič Illés meghajolt, és csak egy halk köszönömöt szűrt a fogai
között.
– Várj még, Illés! – szólt a vitéz után a gróf. – Feladatot is szabok. A
fiaddal és tizenkét jó vitézzel indulj, vizslasd végig a Légrádtól Stridó
váráig a határvidéket! Aztán majd Krisóc környékét. Beszélj minden
egyes őrállomás parancsnokával, és jegyezd meg, mire van
szükségük! Kevés az őrposzt, a török azért jár-kel közöttük, mint kés
a vajban. És mielőbb térjetek haza épségben!
Vajdič Illés meghajolt. Mindent megértett, mondta, aztán távozott.
Csak a folyosón szusszant egy nagyot.
Zrínyi Miklós nem hozatott Csáktornyába egy török fejet sem erről az
éjszakai portyáról.
Valakit azonban mégis felakasztatott a csáktornyai várba vezető híd
mellett, egy ősöreg, girbegurba tölgyfa vízszint nőtt ágára: azt a
magyart, aki eladta a lelkét a kanizsai pasának. Nem azért, mert a
töröknek ténykedett, mert ezt igen sokan megtették, hogy védjék a
családjukat. Kifejezetten azért, mert gyáván a fejét vette egy öreg
parasztembernek Domasincen.
Ugyanekkor Trakostyán tornyos várának magas őrhelyén a
Draskovichok éjjeli virrasztói imbolygó fényre lettek figyelmesek, ami
a grófi szobák egyikéből jött. A bíborvörös függöny mögött méccsel
járt-kelt valaki, aztán letette, mert attól kezdve csak az árnyat
láthatták.
Mária Euzébia kisasszony szobája volt az, ahol éjnek évadján égett
a világ. A bagoly feltelepedett az ereszre, de alig huhogta el magát,
máris nyílt az ablak, és egy szolgáló elhessentette a halál hírnökét.
Odabent a kisasszony lázban izzó arccal feküdt a párnák közt. Senki
sem tudta, mi lelte, mert délután még a kertben sétálgatott.
Draskovich grófné selyemköntösben ült az ágy szélén, és kamillás
vízbe mártogatott ruhával törölgette a leányka arcát és homlokát,
akit hideglelés rázott, hogy még a kis gyöngyfogak is belekoccantak.
Anna Veronika okos asszony volt, és már a vacsoránál észrevette,
hogy egyetlen leányát bántja valami, ami – és ezt bizonyosra vette –
nem kórság. Kérdezgette Euzébiát, miként érzi magát, esetleg
megszúrta-e valami bogár, tövis, netán szemmel verték – hiszen ezt
sem zárhatták ki! –, de a kisleány mindenre csak a fejét rázta.
A grófné gondolt egyet, és mindenkit kizavart a szobából.
– De most már hallani akarom, mi a baj! A fejedben van valami,
leányom. Ismerlek, tudom!
Euzébia felült és nekidőlt a baldachinos, magas ágy párnáinak.
– Nem tudom kiverni a fejemből – suttogta. – Képtelen vagyok,
anyácskám. Pedig akarom, szeretném, csak nem megy. Elárultak,
úgy érzem.
Aztán rögvest sírva fakadt. Anna Veronika asszony most már tudta,
honnan fúj a szél.
– Hát, nézd csak – zárta tenyerébe a leánya kezét –, ez azért nem
így van, még ha te így is érzed. De igazad van, mert jóval többet
érdemeltél volna ettől a Miklóstól. Én is haragszom arra, amit tett, de
a nők sorsa már csak ez, kisleányom. Minket nem kérdeznek meg,
csak megkötik a hátunk mögött az egyezséget. Így megy ez, mióta
áll a világ, és nem is lesz igazságosabb, hacsak az Úristen el nem
rendezi.
– Téged sem kérdeztek meg, anyácskám? – hüppögte Euzébia. –
De hát, ez hogy lehet? Ez igazságtalan! Miért nem számítunk mi
semmit?
Anna Veronika grófné megsimogatta leánykája hosszú, szőke haját,
amit éjszakára gondosan kibontott és kifésült a szolgálóleány, hogy
másnap reggel újra kezdje a rakoncátlan csigák idomítgatását.
– Látom már, hogy mi a baj. Beleszerelmesedtél te ebbe a Zrínyi
Miklósba.
– És ez akkora baj?
– Hát, bizony, ez baj. A mi köreinkben nem szokás szerelemből
házasságot kötni.
– De hiszen Péter és Katarina…
– Kivételek vannak, de nem ez az általános. Nagylány vagy,
tudhatod, hogy felénk a vagyon házasodik egy másik vagyonnal.
Mellette lehet ott némi kis szerencse, egy csipetnyi szerelem, de
nem baj, ha majd csak később. Amikor már megszokjátok egymást,
tudod?
Euzébia újfent keserves zokogásba fogott.
– Nem akarom a Frangepán Jurajt! Nem akarom! Ki nem állhatom!
Durva, hangos, duhaj! Semmi finomság benne! Talán még bántana
is…
– Ne mondj ilyent, kisleányom. És ez a Zrínyi Miklós? Honnan tudod,
hogy ő miként viselkedne, ha már házon belül van? Hm? Hogy nem
beszélne veled durván?
– Ő nem! Ő soha! Mert a lelke… csodálatosan szép! – sírta Euzébia,
és Anna Veronika arcán különös, fitymáló kifejezés jelent meg:
– Még hogy a lelke… Elfelejted tán, miként mellőz téged, mármár
látványosan? Hogyan csapja a szelet a nádor leányának? Hát miféle
férfi az ilyen? Megbízhatsz-e benne ilyen viselkedés után?
– A szívem azt mondja, igen…
– A szíved még semmit sem tud! Még nem tapasztalt eleget! Még
nem fájt eleget ahhoz, hogy…
Itt Anna Veronika elharapta a szót, mert benne is emlékek tolultak
egymásra, és belemartak a lelkébe.
Zrínyi Miklós levelet írt a királynak, amelyben mindent elébe tárt,
ami csak a végeken történt.
Batthyány megtorló hadjáratot indított volna a törökre, de az udvar
erre a célra egy nyomorult ezüstöt se szándékozott költeni. Mint
mondták, nincs pénz akkora had fogadására. A császár sem akart
éppen most újabb háborút, de még csak kisebb helyi csatározásokat
sem a törökkel, amikor a franciák és a svédek kötötték le az ő
felséges figyelmét.
– Átköltöztetek néhány falut a török zaklatásai miatt – döntötte el
Miklós. – Írok Batthyánynak és a többinek, hogy átvezetem az
embereket a birtokukon.
Francesco Cosimi páter amúgy csendes, halk szavú ember volt, de
a figyelmét semmi nem kerülte el.
– Látom, hogy valami nagyon bánt – kezdte, és jelentőségteljesen
pillantott a Zrínyi íróasztalán heverő levélre, amin messziről
felismerte Esterházy nádor pecsétjét és aláírását.
– Befeketítettek a nádor előtt – felelte rosszkedvűen Miklós. –
Mostantól az ellenségeim közé sorolhatom a Nádasdyakat is. Nem
mindegyiket, csak éppen… Hagyjuk, Francesco! – csapott indulattal
a levegőbe Miklós. – Teringettét, hiszen én a nádornak mindenben a
szolgálatomat ajánlottam! Hamisságot el nem követtem! Megértem,
ha nem sikerült az udvarnál pénzt szereznie a török ellen, és
elhiszem, hogy őszintén a pártomon áll. De most nem tudom, miként
vélekedjem.
– Lehet, hogy az idei csatavesztés57 az oka. Esterházy
nádornak ott van Morvaország – figyelmeztette Miklóst a pap. – Neki
az roppantul fontos, ám meglehet, hogy nem is erről van szó. Hogy
talán csak az a leányzó…
Zrínyi összeharapott szájjal, résnyire vont szemhéjjal meredt az
ablakon át a lápra és a mezőkre.
– Tán igazad lehet, és az engem érő támadások hátterében Júlia
áll?
A páter megvonta a vállát:
– Ezt nem tudhatjuk. A leány előtt kedves vagy, ez tény. Ő nem
akarhat neked rosszat. Nagyon beleélted magad, hogy egyszer majd
te és Júlia… Nem szabadott volna! Előtted a háború, és onnan még
haza is kell érkezned! Az öcséddel is meg kellene egyezned végre a
birtok ügyeiben. Osszátok újra, és ne úgy legyen, hogy mindennek a
fele téged, a másik fele őt illeti. Máshogy kell!
A nyár közepén elkezdődött a toborzás.
Zrínyi Miklós királyi parancsra hadba kellett vonuljon a svédek ellen,
és éppen akkor, amikor a török fikarcnyit se hagyott fel a portyákkal,
a vérfürdőkkel, a rablásokkal. A katolikusok és a protestánsok között
küszöbön állt az újabb háború, ami már rég elveszítette vallási
köntösét, bár mindkét fél előszeretettel hivatkozott rá.
Miklós megegyezett az öccsével, hogy távolléte alatt Csáktornyába
költözik, és személyesen irányítja a Muraköz védelmét.
Francesco páterrel Miklós sokat beszélgetett a közelgő, svédek
elleni háborúról.
– Késő ősz lesz, mire hazatérhetsz – számolgatta az időt a páter. –
Végigjártam a katonákat. Néhány nem tetszik, de majd a tábori
fegyelem változtat rajtuk. Keménynek találom valamennyit, de arra
kérlek, beszéld meg Batthyány gróffal egészen pontosan, mikor,
merre vonulsz a szigetből, és az övéi is ügyeljenek a vagyonukra.
Zrínyi ismerte a katonákat. Igaz, az ő emberei szigorú kötelmek
között éltek, és nem rekviráltak szabad belátásuk szerint, de most
számos idegen, újonc vitéz is a hadba gyűlt.
Márpedig, ahol valamely sereg vonul, ott a lakosság jobban teszi, ha
még időben eldug mindent.
A gróf szeptemberben indult a Muraközből Stájerországon át
északra, de közvetlenül előtte felháborító hírt kapott a nádor egyik
bizalmasától, amit feldúltan közölt Péterrel:
– Nem nyughatnak! Valami álnok disznó megint megforgatta
bennem a kést! Mégsem kapom meg a nálunk toborzott katonák
feletti parancsnokságot, holott ezt megígérték! Biztosra veszem, ha
így áll, majd a zsoldpénzzel is gondjaim lesznek! – csattant Miklós,
és az ablakpárkányról riadtan menekültek a galambok. – Ellenőröket
küldenek rám! Királyi biztosok ellenőrzik majd az általam toborzott
katonaságot! Tudod, mit jelent ez, öcsém?
– Hogy nem bíznak bennünk. Mikor bíztak a bécsi urak bármelyik
Zrínyiben, mondd? Bécs, de a pozsonyi magyar országgyűlés is
jobban szereti a bólogató birkákat, mint a gondolkodó vezért.
Ez szent igaz volt.
– Rád van írva, Miklós, hogy mit gondolsz erről az egész háborúról –
folytatta Péter. – Ily kedvetlenül még egyszer sem indultál verekedni.
Miklós igazat adott az öccsének. Amikor megszólalt, keserűség
rezdült a hangjában.
– Ma sem az olyanoknak áll a zászló, Péterem, akiknek gránitból
van a lelkük. És azt sem tudom, lesz-e ebben egyszer változás.
Gyanítom, hogy a mi életünkben aligha, hacsak ki nem harcoljuk.
Ebből a háborúból Magyarországnak haszna nem, de kára annál
inkább származik.
– Igazad van, bátyám. A magyarok még mindig reménykednek
abban, ha egyszer ennek a háborúnak vége, a török ellen fordulhat
majd végre az egész keresztény világ.
Zrínyi Miklós azt felelte, lassanként a remény is elvész arra, hogy
valamikor is nagy erő vonuljon a török ellen, és kiűzzék őket a
hódoltságból.
– Mert minden, ami történik, ennek az ellenkezőjét bizonyítja,
Péterem. Azt hiszem, Esterházy is hiába írta meg a levelét a
birodalmi Titkos Tanácsnak, hiába figyelmeztette őket, hogy a
magyarok egyetlen reménye a háború befejezésében van. A
zsitvatoroki békét megint húsz esztendőre meghosszabbították, és
az udvar elvárja, hogy húsz évig mi se huzakodjunk a törökkel,
tűrjünk, mint a birkák. Hát ezért indulok Sziléziába úgy, mintha a
fogamat húznák!
Miklós már induláskor érezte, hogy inkább dühöngéssel jár számára
ez a hadjárat, semmint büszkeséggel.
Az első kellemetlenség akkor érte, amikor Kismarton városa
bepanaszolta őt a renitens, tulajdont nem tisztelő horvát és magyar
katonák viselkedése miatt. El kellett ismernie, hogy a városatyáknak
igazuk volt.
Az egyszerű katona fegyelemre szorítható, de amikor úgy érzi, nem
kapja meg a tisztességes ételt, hát fogja magát és elveszi azt
másoktól. Zrínyi vitézeinek nyerge mögött is ott visított a zsákban a
malac, és nem kérdezték, hogy vihetik-e. Abrakot, sót, bort, kenyeret
szedtek el a lakosoktól, akik a fegyvereseknek nem mertek
ellentmondani.
Illés félrehúzta a sátorajtót és hangtalanul belépett Zrínyihez, aki
a tábori ágyon hevert. Sziléziában napok óta zuhogott, a szürke,
vigasztalan vidék mindenkiből kivette a háborús lelkesedést.
– Meghoztam a vacsoráját, gróf úr – jelentette Illés. – Már azt
gondoltam, reggelig meg sem ébred. Alázatosan kérdezném, hogy
nem beteg a nagyságos úr? Ne hozzak valamit, ami melegíti a testet
és a lelket?
Zrínyi megdörzsölte a szemét, és reccsent a tábori ágy, amikor
felült, aztán felrántotta a csizmáit.
– Csalódást okozott a tegnapi portya – morogta kedvetlenül, aztán a
hajába túrt, és a füle mögé igazította a göndör fürtöket. – Sokkal
többet vártam.
– Ez itten, nagyságos úr, valóban nem a végek – jegyezte meg Illés.
– Itt minden a lovagiasság szabályai szerint történik. Odahaza a
török csak ritkán lovagias, legföljebb ha akar valamit.
– El kellene végre dönteni, hogy a lovagiasság fontos-e, vagy a
győzelem – emelt le egy húsdarabot a tálról a gróf. Beleharapott, de
máris visszahajította, mert félig nyersnek találta.
– Bocsásson meg a gróf úr, de… a konyhán ez volt a leginkább
ehető – szabadkozott zavartan a szolga.
– És a mieink? Jutott nekik ma tisztességes ennivaló?
Vajdič Illés csak hümmögött, aztán csibészes mosoly jelent meg az
arcán.
– Tudja azt a gróf úr, hogy a katona találékony. Ha nem ízlik neki,
amit kap, hát szerez olyant, ami jobban a fogára való.
– Valamelyik faluból rekviráltak netán? – kérdezte sötéten Zrínyi, de
Illés sietősen megfelelt rá:
– Nem, nem, nagyságos úr! Megértették a parancsot. De lőttek egy
őzet, és most azt eszegetik a tűz mellett.
Zrínyi felkapta a köpönyegét, ami leért csaknem a bokájáig, a
csuklyát meg a fejére húzta és kibújt a sátorból. Illés utána.
A dandár több tüzet gyújtott, a horvát és magyar katonák körülülték,
és a fejük fölé vásznat feszítettek rudakra és kötelekre, ami egy ideig
megvédte őket a vigasztalanul csepergő, hol meg rázendítő esőtől.
Jobb volt ott, mint az átázott sátorban.
– Adjatok helyet! – üdvözölte Zrínyi az embereit, akik rögvest
felugrottak, és tisztelegve köszöntötték parancsnokukat. – Egyetek
csak tovább! Hallom, szereztetek egy őzet.
A vitézek egymásra sandítottak, aztán sebtében leszeltek egy falást
a húsból, és nagy buzgalommal a szájukba tömték, csak felelni ne
kelljen. Meg aztán különös módon egy se kérdezte meg:
– Kér egy falást a nagyságos úr?
Leginkább ez lett gyanús Zrínyinek.
– Ki ejtette el az őzet, emberek?
Balog Zsigmond közvitéz – aki egyedül birtokolta tán az egész
dandárban az írás és olvasás tudományát – jelentkezett.
– Akkor metélj le nekem egy falást, mert már az illatától összefutott a
szájamban a nyál! – parancsolta Zrínyi, és Balog szolgálatkészen
nyújtotta a húst egy darab ízetlen, tegnap sütött kenyéren.
– Adjon az Isten jó étvágyat a nagyságos úrnak! – morogta zavartan,
és azt leste, mit mond Zrínyi, amikor a húsba harap.
Ő azonban nem szólt semmit, hanem kért még egyet, aztán egy
nagyobbat, és a katonák legendáit hallgatva, jóízűen elrágcsálta a
húst és a pocsék kenyeret.
A katonák mindig becsülték azt a parancsnokot, aki leült közéjük, és
nem éreztette velük, hogy születésileg különb náluk. A sereg tisztjei
többnyire a közeli falvakban kvártélyoztak, házban laktak, ágyban
aludtak. Miklós mindig a katonáival éjszakázott, hallgatta
történeteiket, felelgetett a kérdéseikre.
Különösen azokra, amelyek folyvást visszatértek: mit keresnek ők itt,
amikor a Muraközt dúlja a kontyos?
Zrínyinek pedig úgy kellett felelnie, hogy felségsértést el ne
kövessen, bár néha nagyon a szájára kívánkozott a keményebb szó.
– Nagyságos úr, kérem! Igaz-e, hogy Rákóczi György készülődik? –
kérdezte Vas Péter, aki már tizedet vezényelt Birkás László
századában. – Igaz-e, hogy jövőre esetleg ellenük… Vagy netán
még karácsony előtt?
Zrínyi az efféle kérdésekre nem szívesen adott választ. A katonákkal
a vitézi tettekről igen, de a politikáról, vagy a parancsnoki kar
elgondolásairól és vitáiról sosem beszélt.
– Ha szólít a parancs, hát megyünk – felelte.
– De ez a háború nagyon különös, uram – szólalt egy Ozaljba való,
fiatal katona. – Nem így képzeltem, hogy csak kerülgetjük egymást,
és ha összecsapunk is, hamarost megszólal a kürt, hogy szakadjunk
le a svédekről. Azok meg csak messziről durrogtatnak a
puskáikkal… Olybá tűnik nekem, gróf úr, hogy csak az erőnket
fitogtatjuk, vicsorgunk, de ritkán harapunk.
– Megmondták, hogy az ellen is keresztény, még ha nem is
katolikusok. Figyelmeztettek minket, emlékezzetek! – felelte Zrínyi. –
Értitek eddig?
Hümmögés és egyetértő morgás volt a felelet.
– Hát, ha értitek, akkor örvendek. Mindig arra gondoljatok, hogy ha
egyszer majd ennek vége lesz, akkor azokkal, akik most ott
szemben ugyanígy a vacsorájukat majszolják, de ma még
ellenségeink, talán majd együtt vágtatunk a törökre.
A vitézek morogva helyeseltek.
Zrínyi aztán lenyelte az utolsó falást is, majd elfogadta a fakupát,
amiben német bor kotyogott. Néhány korty után visszaadta a
katonának.
Felegyenesedett, a kését a köpönyegben megtörölte és a tokjába
rejtette.
– A vezér távozik! – rikkantotta Vas Péter, mire a vitézek felugráltak
és tisztelegtek.
– Egyetek és pihenjetek! – szólt végezetül, s mielőtt eltűnt a
sötétben, még hátraszólt: – Balog vitéz! Kár, hogy ennek az őznek
kicsit birkaszagát éreztem. Egyébként nem is volt annyira faggyús.
A vitézekben rekedt a szó, amikor ezt meghallották. Eddig úgy
vélték, hogy Zrínyi valóban elhitte, őzet falatozik.
– Megmondtam, hogy rekvirálni csak az engedélyemmel. Nem
kérdem, honnan loptátok a birkát – folytatta vészjósló hangon –, de
ha valaki még egyszer a szemembe merészel hazudni…
Birkás László és még a kőkemény Vas Péter is érezte, hogy a
gerincük mentén lefelé gördülnek a hirtelen előkerült
izzadságcseppek.
Az ősz hirtelen fordult télbe, és Zrínyi a horvát–magyar dandárral –
mondhatni, dolgavégezetlenül – hazavonult.
A vezérkar, s maga a nádor is tudatta vele, hogy a következő
esztendőben is elvárják megjelenését az új hadszíntéren, és a
parancs az előzetes tervek szerint a Felvidékre szólítja majd.
– Erre a háborúra vágyom legkevésbé – dühöngött Miklós, miközben
a csáktornyai könyvtárban le s föl járkált Péter előtt, akár egy
ketrecbe zárt oroszlán. – Rákóczi György ellen vonuljak?
Magyarokkal a magyarok ellen? Még ha Rákóczi néhány török
századdal támadna… Ráadásul olyan vidéken csatázzunk, ahol
csak most csendesítették le a lázongó
parasztokat58?
Péter is hallotta a parancsot: ha valamely okból a bátyja nem
tud a Bécs ellen felkelő Rákóczi ellen vonulni, akkor a horvát–
magyar dandár élén neki kell indulnia.
– Hogy a fejedelem Bécstől függetlenedni akar, és éppen ilyen
vészes időkben, az én királyhűségem szerint halálos bűn – állította
Miklós. – Másfelől megértem. Okos politikával viszont az udvar a
török ellen fordíthatná Rákóczit, de ehhez elébb be kellene fejezni
ezt az értelmetlen keresztény háborút. Esterházynak is
megmondtam, ha ez lenne az udvarnak az első, utána gyökeresen
változhat minden. Ha Rákóczi látja, miként állunk fel egyként a török
ellen, nem habozna felrúgni a szultánnal kötött megállapodást.
Meggyőződésem, hogy őfelsége és Rákóczi együttes ereje képes
lenne a török kiűzésére. De hát fölöslegesen jártatom a szám, mert
akinek meg kellene hallgatnia, annak az ilyenre süket a füle!
Péter megjegyezte:
– Ha már Esterházy… – kezdte kissé bizonytalanul –, valóban úgy
véled, hogy Júlia kezére már semmi reményed? – Miklós szúrós
szemmel pillantott az öccsére, aki azonnal kitalálta a gondolatát.
– Te mindig is más voltál, mint én, Miklós. Sokkal érzékenyebb a
lelked, mert abban is egy művész lakik. Ezért nem tudok gyógyírt a
bajodra, legfeljebb testvéri javaslattal szolgálhatok.
– Tudom, mit akarsz mondani – jegyezte meg halkan Miklós.
– Nyeljem le, hogy az irigyeim befeketítettek Esterházy, és a család
előtt. Mégis, mi történhetett, hogy Júliát végérvényesen odaígérték
Nádasdy Ferkónak?
– Talán Ferkó nem akar annyira a törökkel háborúzni – találgatta
Péter. – Ez az udvarnál most előny. Tudom, hogy a Nádasdyak se
szívelik a kontyost, de Ferkó bizonnyal simulékonyabb nálad.
Nádasdy Ferkó úgy látja jónak, ha mindenben egyetért Esterházy
nádorral, s rajta keresztül Ferdinánddal. Azt javallom, nyeld le ezt a
békát, felejtsd el Júliát, édes bátyám! És ne is lássa rajtad senki,
hogy a szíved és a lelked beteg miatta.
Miklós felsóhajtott:
– Könnyű neked, öcsém! Van feleséged, és született egy szép
kisleányotok. Nősülnöm kellene, sokáig nem várhatok.
Péter elmosolyodott:
– Egy kevéskét csalódtunk, hogy fiú helyett csak leányka lett,
de hála az Úrnak, egészséges és életrevaló a mi kis Ilonkánk59.
1644. Boldogasszony (január) hava. Csáktornya
Ha úgy érezte, összecsapnak a feje felett a politikai viharok
hullámai, Miklós bevonult egyre gyarapodó könyvtárába és
fellapozta valamelyik kötetet. Mostanában kiváltképpen Istvánffy,
Bonfini és Thuróczy történeti műveit olvasgatta, s tett a margóra
saját kezű megjegyzéseket.
A Tizenötéves háborúról szóló Jansonius munkát valósággal
elborították jegyzetei. Mellettük nagy becsben tartotta a vitán felül
csakis valóságot írókat, akik sosem ferdítették a megtörtént
eseményeket, s köztük kiemelkedő figyelemmel kísérte a német
Gabelmannt, aki szépen rímelő versekben dolgozta fel a
történéseket.
Hogy mi után kutatott e kötetekben?
Némelyikben a maga igazát kereste, másokból bizakodást nyert, és
egyre többször tűnődött azon, miként tehetné közkinccsé önnön
lázas gondolatait.
Talán versben? Hatásosabb, szebb, erősebb lehet, mint a próza –
így gondolta.
Ismét előszedte a tervet, hogy megírja dédapja történetét. Egy
nagyszabású, minden eddiginél szebb és komolyabb hősköltemény
körvonalazódott a fejében, és a hideg, sötét téli napok kedveztek az
efféle elgondolásoknak. Olyant akart létrehozni, ami tanít, példát
mutat hősiességből, állhatatosságból, hajlíthatatlanságból, és az
ádáz törökellenességből, ami neki a vérében zakatolt.
De talált a kötetek közt még mást is.
Költők műveit tanulmányozta kínos pontossággal, szinte
tudományos alapon, különösen a régi antik műveket, ám főként
Balassi Bálint verseit.
Beletemetkezett a munkába, és amikor az esztendő elején levelet
hozott a futár, már kellő nyugalommal tudta olvasni az értesítést:
február hatodikán a keresztúri templomban egybekel Júlia és gróf
Nádasdy Ferenc.
Elolvasta egyszer… aztán megint…
Ám az a különös szorítás a mellében csak-csak jelentkezett, ahogy a
sorokat újból átfutotta, és Miklós önmaga előtt is szégyellte, hogy így
eluralkodott benne a gyengeség.
Végül szusszant egy mélyet: – No, barátom, hát a vesztes csatát is
le kell nyelni, hát tedd azt, és ne sajnáld magad, mert az szánalmas!
Nemsokára valóban úgy érezte, hogy legördült a melléről a súlyos
kő.
A fagyos napokon bezárkózott, bevette magát a cserépkályha vagy
a duruzsoló kandalló mellé, tiszta árkus papírt helyezett az asztalra,
és rímeket faragott egy bizonyos Violához…
Később összetépte, mert a szavak és rímek sutára sikeredtek, aztán
kezdte elölről.
Néha röstellte, hogy oly durván bánt az ártatlan papírral, amin
mégiscsak az ő gondolatai sorjáztak, szépen egymás alá kanyarítva,
és nézte egy darabig, miként izzik fel a betű a tűzben, s hamvad el a
következő pillanatban.
És újra kezdte, állhatatosan, mécs és illatos viaszgyertyák sárga
fénye mellett éjszakákon át, míg az ő örökké lázas agya bele nem
fáradt a rímfaragásba. Érezte, hogy egyszer képes lesz a régi
nagyokhoz méltót alkotni, s hogy nem marad el tőlük…
Ám valamiért mégsem találta a helyes ösvényt.
Az elkészült verseket egy szép napon összecsomagolta,
lepecsételte és a klenoviki futárra bízta.
– Adja csak ide a kisasszony, kérem! – nyújtotta a kezét a
szigorú nevelőnő. – Nagyságos édesanyja arra utasított, hogy
kivételt nem tehetek, és különben is, ez a Zrínyi Miklós… Hát, hogy
is mondjam… Tudja azt a kisasszony, mit jelent a mondás, ha ló
nincs, a szamár is jó?
Euzébia dacosan felvetette bájos fejecskéjét. Tizennégy éves
grófkisasszonyként már sok mindent megértett, de tapasztalata még
nem sok gyűlt az élet nagy kérdéseiben.
Ha ló nincs…?
Kegyetlen szavak ezek egy leány fülének. A tisztesség, az
önbecsülés minden ízében tiltakozik ellenük.
El kellene zavarni Zrínyi Miklóst! – fogant meg ezerszer is az
elméjében, csöndes éjjeleken, amikor Klenovnikban vagy
Trakostyánban hallgatta a szobája ablakát zörgető szeleket, vagy a
tücsökszerenádot. – Elzavarná, de ő nem teheti meg! Ez nem az ő
feladata, sokkal inkább az apjáé, aki szintúgy sértve érezhetné
magát.
Vagy mégsem?
Euzébia a háta mögött szorongatta a levelet, és egyelőre nem
érzett késztetést rá, hogy a nevelőjének átnyújtsa.
A hölgy szelíd, rábeszélő hangon ismét kérte.
– Ismét egy ugyanolyan? Mint az előző kettő, aminek Miklós úr az
Idilium címeket adta? Amelyekben a vak is láthatta, kicsodák a
szereplők?
– Nem – rázta a fejét Euzébia. – Ez most más. Most már nem
fenyegeti Violát azzal, hogy visszapártol a Hajnalcsillaghoz…
A nevelőnő, aki több nyelven is beszélt, és kívülről citált soksok
verses remeket, már az első strófákból is megtudhatta, hogy Zrínyi a
személye iránti kegyetlenséggel vádolja Draskovich gróf leánykáját,
akit Violának nevez.
No és a Hajnalcsillag? Hát ő maga Esterházy Júlia kisasszony.
– Aki most már asszony, és nem a Miklós grófé – jegyezte meg
részvétteljes hangon a nevelőnő. – Érthetné a kisasszonyka, miért
ragadott megint tollat Miklós úr, hogy magát újabb verssel
örvendeztesse.
Euzébia már csaknem sírt.
– Jól van már, ne kínozzon maga is! Az apámuram egyezkedik, de
az alku tárgya én vagyok!
A nevelőnő szigorú pillantást vetett Euzébiára:
– A kisasszonyka ezt meg se említse! Rendre kellene utasítanom
magát, amiért kérdőjelet tesz édes apjaura és a családi akarat
mögé, de lássa be, nekem jó a szívem.
Megsimította Euzébia szőke hajfürtjeit, amit oly gondosan rendezett
lazán leomló csigákba a forró vassal minden reggel a szolgálóleány.
– Nekem pedig van lelkem! – sírta Euzébia. – És önérzetem! Nem
maga tanított engem arra, hogy az önbecsülés mily fontos?
A nevelőnő felé nyújtotta a levelet.
– Szép vers – jegyezte meg a hölgy, miután pillantása végigfutott a
sorokon. – Nohát…! Miklós úr valóban művész. És a kisasszonnyal
beszélget, rímekben.
Visszaadta a levelet Euzébiának, és diszkréten távozott a szobából.
Miután a kilincs kattant, már csak a kályhában duruzsoló tűz és a
kéményben dúdolgató szél maradt a kétségek közt vergődő
grófkisasszonnyal.
Talán Zrínyi újbóli közeledése indította Draskovich Gáspár
grófot arra, hogy egy tavaszi hajnalon – amikor végre nem
süppedtek csánkjukig a sárba a lovak – úti ruhát öltsön, nyeregbe
szálljon.
A kíváncsiság is furdalta, és meg kellett tudnia, hogy valóban
oly nagybeteg-e Zrínyi Miklós, mint ahogy azt hallotta. Ő azonban a
vendégnek kijáró, díszes öltözetben, kócsagtollas bársonyfövegben
fogadta, melynek gyémántos forgóján megcsillant a nap.
Ruházata kifogástalan ízlésre vallott, és itáliai vagy bécsi
szabómesterekkel bő szabásúra varratta, a kényelem okán. Még
nyakig gombolt öltözékben is természetesen viselkedett, jártkelt,
mozgott.
– Láttalak már jobb színben is, kedves öcsém! – zökkent le az
úttól elcsigázott gróf Zrínyi fogadószobájának alacsony foteljébe.
Kinyújtóztatta a lábait, és kezét a hasán összekulcsolva pihentette.
– A kórság, ami ott terjeng minden hadban – felelte egykedvűen
Zrínyi. – Meg aztán a köszvény… Lassan javulok, aztán megint
elővesz, de másnap megint jól vagyok.
– Akkor tán ez az oka, hogy nem csatlakoztál Esterházyhoz a
dandárral – találgatta Draskovich. – Eljutnak hozzád a hírek
rendben? Felteszem, nem vagy híján a leveleknek…
Zrínyi azt figyelte, mire akar kilyukadni Draskovich, miközben
egyre Euzébia járt az eszében.
A vendég azonban nem csak a jó bort, a lakomákat, de az okos szót
is becsülte. Tudta jól, hogy ajtóstul sosem ronthat be egy Zrínyihez,
még ha a fia lehetne is.
A férfiak beszélgetését mindig megkönnyíti a politika, mert addig
sem kell nagyobb figyelmet igénylő dolgokról eszmét cserélni.
Draskovich tömni kezdte a pipáját, miközben a nemes műveletről fel
sem pillantva azt dörmögte:
– Azért kérdeztem, miként szolgál az egészséged, mert Rákóczi
mindig hajlamos a meglepetésre. Mióta február elején
Gyulafehérvárott megverette a riadó dobokat, a portyái nem hagynak
békét a felsőmagyarországi helységeknek.
– Értesültem róla, kegyelmes bátyám – felelte Miklós. – Harmincezer
katonája van, és olybá tűnik, biztosítékot kapott a Portától, hogy a
török nem nyúl Erdélyhez, míg ő a mi felséges urunk ellen
hadakozik. Úgy tűnik, hogy pillanatnyilag sikerrel teszi.
Draskovich érezte, hogy most jött el az idő változtatni a beszélgetés
vonalán. Elő is rukkolt:
– Hallottad a nádor leányának esküvőjét?
– Nem lepett meg – felelte Zrínyi, és igyekezett nagyon, hogy az
arca ki ne mutassa érzelmeit.
– Vagyis értsem úgy, hogy nem bánod, ha nem egyesült a Zrínyiek
és az Esterházyak vagyona? – döfte oda a kérdést Draskovich. –
Hogy tudd, kedves öcsém, miként vélekedem én minderről, meg
aztán rólad, meg kell kérdeznem: hogy is állsz te mostan az én
leánykámmal? Merthogy tudok a levelekről, a versekről…
Zrínyit elöntötte a forróság, de fegyelmezte magát.
– Kegyelmes bátyám, ha azt akarod mondani, hogy
nehezményezed, akkor mondd meg, mert én semmit nem teszek a
családod ellenére.
Draskovich nyeregben érezte magát. Jó mélyet szívott a pipába, és
kis ideig nézte, miként száll a füst a mennyezetre, csak aztán szólalt:
– Hagyjuk most a vagyont meg az egyebeket. Inkább azt akarom
tudni, miként vélekedsz!
– Megengedted, hogy a leányodnak kedveskedjek, és figyelmet
mutassak iránta – vágott közbe Zrínyi. – Lehetőségeimtől függően
ezt tettem.
– Miközben azért egyengettél egy másik utat is – emelte a pipát
Draskovich. – De megértettem. Az országos politikába Esterházyn
keresztül bejutni üdvös és okos dolog. Persze, ha azt nézem, hogy a
leánykámnak mindez… hm… kissé a kedvét szegte, amivel azért
korántsem közelítem az igazat, akkor neheztelek rád, öcsém.
Biz’isten, neheztelek!
Az utolsó szavak már egy vérbeli üzletemberből szóltak, és Zrínyi
ezt jó érzékkel észre is vette.
– Amint látod, bátyámuram, éppen azon vagyok, hogy a csorbát
kiköszörüljem. Ha téged is sérelem ért…
– Engem ugyan nem! – vágott közbe Draskovich. – Én másként
látom, és nem is hibáztatlak túlságosan. Hanem most már jussunk
dűlőre, édes öcsém! Miként legyen, azt mondjad!
Zrínyi pontosan tudta, hogy előbb-utóbb felmerül ez a kérdés.
– Én a te leánykádat, bátyám, komolyan magam mellett szeretném
tudni. Ahogy illik, Isten és ember színe előtt, szent házassági
kötelékben. Megkövetlek minden eddigiért.
Draskovich Miklósra sandított. Nem mondhatta ki, de neki sokkal
nagyobb szüksége volt egy Zrínyire, mint Miklósnak őrá.
– Frangepán György – kezdte a torkát köszörülve –, azt gondolom,
magát vetette ki a nyeregből azzal, hogy Euzébiával nem úgy
viselkedett, ahogy illendő. Nekem csak ez az egyetlen leányom van.
Nem mindegy, hogy a kedvére teszünk egy házassággal, vagy sem.
Igencsak neheztel rád és joggal, de nincs olyan kitört kerék, amit
reparálni ne lehetne.
Zrínyi hagyta, hadd mondja el a gróf, ami a bögyében van, de
közben arra is rájött, hogy mégis ott folytathatja, ahol Júlia
megjelenése előtt abbahagyta.
IV. HARC, SZERELEM, HÁZASSÁG
„Kíván nyugodalmat vers és
história Nem haragos Márssal
lakik Musák fia…”
1644 nyara
Miklóst kora tavasszal újfent hadba szólította a királyi parancs,
de betegségre hivatkozva Csáktornyán maradt. Hogy hitték, vagy
sem a bécsi urak és a Haditanács az indokot, azzal nem sokat
törődött.
Azonban gyakorta portyára indult, mert csak nem fájt annyira az
a köszvényes térd, ha a törökről volt szó. Amikor néhányat
agyoncsaptak, a hullákat rábízták a Murára, a Drávára, kiváltképp,
ha a stájer hegyekben sok eső áztatta az erdőket, és a folyók
megduzzadva vágtattak. Aki a szigeti mocsarakban lelte halálát, azt
úgysem kereste senki, legfeljebb a népek regéltek esténként a tűz
mellett kísértethistóriákat, és mindig akadt néhány szavahihető
ember, aki – biz’isten! – látott rémületes, fejetlenül kóborló kísértetet
a lápban.
Jobbára törököt meg tatárt…
Aztán eljött az idő, hogy az udvar hadba hívó unszolására
Zrínyi már nem felelhette azt, hogy ágyhoz kötött beteg.
– Mennem kell – közölte az öccsével. – Nem tudok több
kibúvót. Imént érkezett a futár Esterházy levelével, mielébb
százvalahány lovast kér tőlünk Rákóczi ellen. Meg kell beszélnem
Batthyány Ádámmal is, és legjobb lesz, ha Németújvárba
megyek.
Péter rosszkedvűen dörmögte:
– Szerencse, hogy csak százat kér a nádor. Kérhetne inkább a
nagyságos vejeurától, a Nádasdy Ferkótól! Minek gyöngítsük
még ezzel is a Muraközt? Ha kétszer ennyit követelne,
képtelenek lennénk a törököt visszatartani.
Egyre-másra érkeztek a környező falvakból is a sirámok: itt
lecsapott a török, amott lefejeztek két öregembert, máshonnan
elvitték a tavalyról maradt, szánalmasan kevéske eleséget,
gabonát. Mit vetnek majd, hogy jövőre is legyen? A török
pimaszul sarcot, adót követelt, de ennek fejében vitte, amit
megfogott. Zsák gabona, fiúgyermek, szép leány – neki egyre
ment.
Érvényes békeszerződés? Ugyan már…
– Írtam a királynak ismét – folytatta rosszkedvűen Miklós. –
Nem hinném, hogy az aratás ügye kiváltképp érdekelte,
márpedig ez a mi szigetünkben a legfontosabb ilyenkor.
– Kis Farkas jelentette, hogy a török gyújtogatott – fűzte
hozzá Péter –, és három faluból is elvitték a levágott, kicsépelt
búza nagy hányadát.
Zrínyi a néhány igazi bizalmasán kívül leginkább ezt a vitézt
becsülte. Kis Farkas töröknek született, de elhagyta Mohamed
hitét, és felvette a keresztet. Előbb a Kanizsától északra eső
Kiskomárom várában szolgált. Nála ügyesebb felderítőt ez idő
tájt keresve sem találhattak a testvérek. Nem is igen indultak a
fiatal, félelmet hírből sem ismerő vitéz nélkül komoly vállalatba.
– Azt javallottam a királynak – folytatta Miklós –, hogy a
seregállítás és a katonafogadás idejére gyülekezési helyül Kőszeg
és Sopron környékét jelöltesse ki. Megkértem, kerítsenek sort
egy pátens60kibocsátására. Foglalják bele, hogy aki a királyért
verekszik, vagy éppen a török ellenében óvja a végeket, az ne
csakis kegyet kapjon őfelségétől, de a korona javaiból is
részesülhessen, hiszen a vérét áldozza. Most nem indulok úgy
hadba, hogy a kvártély és egyebek dolgában meg ne egyezzünk.
Zrínyi Miklós letette a lúdtollat, és bedugaszolta a téntás
üvegcsét. A papírt az ablakhoz vitte, hogy a huzat jobban szárítsa a
kacskaringós betűkkel írott, latin szöveget, aztán az öccséhez
fordult:
– Hogy a török beteg, hogy a Porta gyengül, ebbe már
sokaknak belécsorbult a kése. De mi tudjuk, hogy a kontyos addig
nem múlik ki, amíg mozdul. Aki ezt nem hiszi, azt vendégségbe
hívom Csáktornyába, aztán éjnek évadján a kezébe nyomom a
lándzsát meg a kardot, és kegyesen megengedem neki, hogy
kivágtasson a portyázó, garázdálkodó törököt elhajtani. Majd elválik,
mit gondol aztán a döglődő fenevadról.
Az udvarhoz írott levelére végül kedvező választ kapott, a
Haditanács engedélyezte a kérelemben foglaltakat. Ő pedig máris
levelet írt Kőszeg városának, kezességet vállalt a katonáiért,
kijelentve, hogy a várost nem zaklatják, mert oda be sem ereszti
őket.
Az ezerhatszáznegyvennégyes esztendő augusztus havának
elején, rekkenő hőségben, ötszáz horvát lovas vitéz és százötven
fős udvari segédcsapat élén elindult Rákóczi hadai ellen, a
Nagyszombat mellett felállított királyi táborba.
Az úton érte a hír, hogy Kismartonban, augusztus 28-án
megtartották Júlia és Nádasdy Ferenc lakodalmát, ahogy szokásban
állt a vigassággal megvárni a nyarat.
De a hír már nem kavarta föl.
Testestől-lelkestől készült az összecsapásokra, hogy
bebizonyíthassa, alkalmas és érdemes nagyobb erő vezénylésére.
A huszonnegyedik esztendejét taposta akkor.
Bizalmasa és segítő parancsnoktársa, Paraminczky János ezredes
naponta tárgyalt vele, miközben a csapatok lassan Nagyszombatnak
vonultak. Ketten igazgatták a horvát egység ügyeit, de látták, hogy
ötszáz lovas bizony kevés az üdvösséghez,
hiába a százötven udvari katona. Locsmándon61 pihenőt tartottak, és
Miklós újabb levelet írt III. Ferdinándnak.
– Megírtam őfelségének, hogy még ötszáz katona toborzására
van szükség, amit ő kegyesen engedélyezett.
– Végre, jó hír! – pattintott az ujjával Paraminczky. – Örülök, Miklós!
Ezek a nyomorult katonák már amúgy is berzenkednek a csekélyke
és rossz ellátmány, meg az elhelyezés miatt.
– Arról is írtam. Kértem őfelségét – folytatta Zrínyi –, adasson még
ezer tallért, és Óvár környékén kvártélyt. De azt is tudniuk kell az
uraknak Bécsben, hogy az újabb ötszáz főt nem horvátokból
gyűjtjük, hanem főként magyarokból, mert errefelé harcedzett horvát
veteránból sokat nem találni. Az újabb ezer tallért pedig a tiszteknek
kértem, János. Tisztességes hadimunkáért megfelelő elismerés
járjon!
Az ezredes egyetértett Zrínyi minden szavával.
 – Ez ellen nem lehet kifogása Puchamnak62sem – jegyezte
meg. – Úgy látom, hajlandó velünk együtt verekedni, és tetszik neki,
ahogy a csapatot igazgatod, Miklós.
– Csak nekem nem tetszik, hogy éppen ki ellen megyünk –
mormogta sötét arccal Zrínyi. – Ha valaki kíváncsi lenne rá odafönt,
hát annak is elmondanám, hogy az én valódi ellenségem nem
Rákóczi György fejedelem.
– A mi ellenségünk az, aki őfelségének ellenére tesz, aki a koronát
támadja, bármi okból is tegye – fűzte hozzá az ezredes. – Mi nem
kérdezhetjük a miérteket, mert csak katonák vagyunk.
Nyárutón a császár személyesen jelent meg Szakolcán63, hogy
az összegyűlt csapatok felett szemlét tartson. Zrínyi és a dandár
Nagyszombatból vonult a helyszínre.
Néhány nap múlva, miután a szakolcai szemléről Rákóczi
fejedelem értesült, Rakamaz térségében visszavonult a Tisza bal
partjára, ahol táborba szállt.
A fejedelem magához rendelte a parancsnokokat. Mikor
megérkeztek, Rákóczi éppen a térkép fölé hajolt.
– Jöjjenek az urak, mert fontos ügyekben kell dűlőre jutnunk!
Eddig eltűrtem a széthúzást, s hogy a tiszt urak agya másként
forgott, mint ahogy elvártam – jelentette ki oly nyugodt hangon,
mintha csak azt közölné, hogy holnapra száraz időt ígérnek a jósok.
Rákóczi Zsigmond, Bakos Gábor és Bornemisza Pál egymásra
pillantottak, és Bakos zavartan megtörölte a bajuszát. A fejedelmet
rossz hangulatban találták, és ennek okát maguk is tudták. Később
megérkezett Ibrányi is, Tiszalúc környékén állomásozó csapataitól.
A fejedelem folytatta:
– Látják az urak? – mutatott a térképre. – Most itt vagyunk,
Rakamaznál. Kemény János magára vállalta, hogy elvágja a támadó
császáriak útját. Isten segélje ebben! Ferdinánd serege nem juthat
át a Tiszán, bármit állítson ez az átkozott Pucheim. A vert híd gyors
lebontására intézkedem, de nem addig, míg Kemény odaát
verekszik a sereggel, mert nem dobom oda az ellennek.
Felemelte a hangját, és kihúzta a derekát.
– Urak! Ki hiszi még, hogy a lassú hátrálás, amit idén májustól a
csapataink mívelnek, a legalkalmasabb stratégiai tett?
– Kemény János kiállt a visszavonulás mellett – szólalt Bakos.
Rákóczi keserűen felnevetett:
– És nevetség tárgyává lettünk Esterházy és Pucheim előtt! Azt
gondolják netán az urak, hogy ők elhitték, amit híreszteltünk? Hogy
csak csatára alkalmas helyet keresünk a visszavonulásban, ahol
majd megvetjük a lábunkat?
– A kémek is híresztelték, hogy török és erdélyi segédhadra várunk
– fűzte hozzá Bornemisza. – Esterházyék elhitték…
– Hogy mit hittek, azt nem tudhatjuk! – csattant Rákóczi. – Azt
gondolják tán az urak, hogy az ellenség nem lesi és nem kapdossa
el ugyanúgy a futárokat, ahogy mi az övékét? Legjobb, ha az urak
máris elfogadják, hogy Pucheimék ugyanúgy tudják az igazat rólunk,
mint mi róluk! És ajánlom, hogy alaposan megforgassák a fejükben,
miszerint Kemény Jánosnak köszönhetik, hogy egyáltalán élnek! Ha
ő nem ügyeli a hátunkat… És azt sem hinném, hogy még egyszer
olyan
szerencse vár ránk, mint Szerencsnél64!
A vezérek a térképet bámulták. Tudatában voltak, hogy
nyolcezres, pihent császári had közeledik, és Kemény Jánosnak
most mielőbb csatateret kell választania.
Vajon hol lesz az ütközet?
Aszaló környékén, ahol Kemény vigyázza az utakat? Vagy Ónodnál?
Esetleg Ibrányi Mihálynak kell felvenni velük a harcot Tiszalúcnál?
1644. Szent Mihály havának (szeptember) utója. A császári sereg
Ónod és Tiszalúc térségében
Pucheim generálissal Zrínyi Miklós, Wesselényi Ferenc és
Barkóczi László dandárjai vonultak fel azon harci területen, ahol
Rákóczi fejedelem másik kedvelt hadvezére, Ibrányi Mihály tartotta
az állásait. Neki azt kellett megakadályoznia, hogy a császáriak a
Tiszán épített hídon átkeljenek, vagy másutt hídfőt foglaljanak, és
hidat verjenek.
A sereg várta a Lengyelország felől haddal közeledő két
császári parancsnok, Homonnay János és Csáki István érkezését, s
miután ez megtörtént – márpedig Kemény János igencsak
akadályozta mozgásukat –, Pucheim és Esterházy Rákóczi után
vetették magukat.
Szent Mihály hava utolsó napjainak egyikén Illés még pirkadat
előtt felrázta a feje búbjáig pokrócba burkolózott Miklós grófot, és
máris jelentést tett.
– Nagyságos uram, kérem… A lovászoktól jövök, most érkezett
egy kém Szerencs felől. A mieink ismét bejutottak Szerencsbe.
– Ez jó hír – morogta álmosan Zrínyi, aztán se szó, se beszéd, egy
lovak itatására használt, teli vizesvödörbe dugta a fejét, majd
prüszkölve törölgette csapzott haját, borostás arcát, sötét bajuszát. A
hideg víztől azonnal felébredt. – Ez jó hír – ismételte.
– Mi van még?
– Semmi jó, uram. Mármint Szerencsről szólva… Azt
gondolnám, a nagyságos úr nem lenne büszke a német
katonákra. Úgy földúlták Szerencset, hogy a tatár se jobban. A
Rákócziak családi sírboltját is feltörték, és a fejedelem apjának
csontjait szerteszórták. Mindent kifosztottak.
Zrínyi arca elsötétült.
– Barmok. Egy sírbolttal még az oktalan állat se viselkedik így.
A halott ellenség már nem ellenség. Esterházy és Pucheim előtt
sem mondok mást, csak azt, hogy sosem szeretnék olyan hadat
vezényelni, amelyben állatként viselkednek a katonák. Indulj,
Illés, hívatom a tiszteket! A bécsieket is!
Zrínyi elküldte a közvitézeket, mert a parancsot csak a
tisztikarnak szánta.
– Beteg? Sebesült? – tudakolta.
– Nincs, gróf úr. A csapatom ép.
– Nálam sincs, uram!
– Teljes a létszám, gróf úr…
Zrínyi elégedetten bólintott.
– Ma támadunk. Ibrányival csapunk össze, az emberei
valamivel többet számlálnak másfél ezernél, és kemény lovas
hajdú mind.
– Megmutatjuk nekik, hogyan köll azt csinálni – morogta Vas
Péter, aki négy esztendő alatt bebizonyította, miként kell
verekedni, és Zrínyi iránti hűségét senki meg nem
kérdőjelezhette. – Köztünk is vannak hajdúk, nagyságos úr,
tudjuk mink a módját a verekedésnek.
Zrínyi Miklós szigorú pillantást vetett Vas Péterre:
– Ejtsetek foglyot, de aki megadja magát, annak az életét
kíméljétek. Aki mégis huzakodik, azt verjétek le, de föltétlenül
megölni nem kell.
– Tudjuk, nagyságos uram – szólt közbe Szilaj Dénes, aki a
legidősebbnek számított az egykori hajdúból lett századosok
között. – De, ha megbocsát… Azért csak Szent Péterhez küldjük
azokat, akik minket is hasonló útra invitálnak…
Zrínyi megtörölte a bajuszát.
– Csak, ha minden kötél szakad. Döntsetek sebesen és
határozottan. Aztán, ha netán törökkel találkoztok Rákóczi
katonái között, hát inkább azon töltsétek ki a mérgeteket. Kis Farkas
halványan elmosolyodott.
– Hozzatok török nyelvet, ha lehet, Farkas! – parancsolta a
vitéznek. – Rákóczinál most is sok török forgolódik. Lehetőleg
okos ember legyen. Eszes törökre van szükségem!
Mire megvirradt, Pucheim felderítői jelentették, hogy Ibrányi
Mihály ezerhatszáz lovas hajdúja támadásra készen áll. Zrínyi
Miklós is megkapta a parancsot: Ónod felé vonuljon. A dandárt, ha a
stratégia megkívánja, szakítsa erős portyákra, mert feltehetően
Ibrányi is ezt teszi. Kisebb egységek verekszenek majd meg, de
egyelőre a császáriak az erősebbek, és valamivel többet
számlálnak.
A nap már gyöngébben tűzött, délig is megmaradt az éjszakai
harmat. A magasra nőtt fűszálakon apró gyémántként csillant, és
kirajzolta az utazni készülő pókok fennakadt fonalát.
– Szép, igaz-e, uram? – léptette a lovát Illés a gazdája sötétpej
ménje mellé. – Tudom, hogy a nagyságos úr most mire gondol. Hogy
ez is magyar föld, nem lehet a másé sosem. Főleg nem a töröké.
– Ami vér ma kicsordul, az is főként magyar lesz, Illés.
– Igaza van, nagyságos úr. De hát éppen maga magyarázta el
nekem, hogy a nemzethez és a királyhoz való hűség nem föltétlenül
ugyanaz.
Zrínyi Vajdičra pillantott.
– Hm. Lassan filozófussá leszel mellettem.
– A nagyságos úr mellett nem nehéz tanulni, tisztelettel…
– Az amuletted nálad van? – bökött Zrínyi a szolgája könnyű
sodronyingére, ami alatt a fehér, koszlott, bő vászoning lapult.
– Meg nem válok tőle. De… netán kéri a követ a gróf úr?
– Tartsd csak magadnál! Van annak akkora ereje, hogy elég
lesz kettőnknek. Ha összecsapunk, maradj mindig mellettem!
Zrínyi a tartalék fegyverekre pillantott, amelyek az Illés lovának
nyeregcsatjaira erősített tokban lapultak.
Kürt szava harsant, és a távolban eldördült néhány puskalövés.
Zrínyi, miközben a dandárral elfoglalta a helyét, észrevette, hogy a
Tiszalúc felé vezető út mentén Pucheim tüzérei ágyúkat állítottak.
– Fölkészülni, emberek! – adta a parancsot, és megigazította a
sisakját. Ónod felől vágtatva közeledett két vitézével és egy
ismeretlennel Kis Farkas.
– Nagyságos úr, kérem! A Hernád felől két lovas század vonul,
egyenest felénk. Alighanem Ibrányi balszárnya… Meg aztán hoztunk
egy parasztot. Az erdőszélen bujkált. Van lova is.
A paraszt erőteljes, vállas ember volt, jóval túl már a legénykoron.
– Ki az urad? – kérdezte Zrínyi, és a jobbágy azt felelte, itt bizony
mindenkinek Rákóczi fejedelem az ura, vagy a török, attól függően,
hogy hol áll a faluja. – Kémkedsz utánunk?
– Alázatosan jelentem, mink csak azt tesszük, amit
megparancsolnak. De hát a gróf úr katonái tán nem ugyanígy?
Zrínyi mögött összemosolyogtak a tisztek.
– No lám, gróf úr! Hát ez még az illemet is ismeri!
– Hol van Ibrányi Mihály, jóember?
– Hát… Most már közel – vont vállat amaz, a kötélgúzsban
gémberedett csuklóit feszegetve. – Alighanem kénytelen lesz
összekapni vele a nagyságos úr.
– Mekkora had tart ide?
– Háromszáz lovas. Többen vannak a gróf úréknál – villant az ember
szeme. – És tudnak verekedni, uram.
– Azt mi is – morogta Vajdič Illés.
Ebben a minutumban eldördült az első ágyú.
A hang végigvágtázott a síkon, az erdő fölemelte, és rohant tovább a
Sajón és a Hernádon túl, egyenest a Tiszának.
– Lövik már a mieink az Ibrányi embereit! Gróf úr! Ahun gyünnek a
szívesen látott vendégek! – rikkantotta Vas Péter, a rövid vágtában,
lobogóval közeledő Rákóczi-vitézek felé mutatva kivont szablyájával.
– Ahogy nézem, ez csak egy század. Nekik ugorjunk, nagyságos
uram?
– Még várjatok kissé! Hadd jöjjenek közelebb! Nekik kell
kapaszkodni, mi meg használjuk ki a lejtőt.
A jobbágyot elvitték, Zrínyi pedig kialakította az új hadrendet.
– A második és harmadik század velem marad! Birkás László, balról
kerüld az erdőt! Akiket látunk, még csak az ellenséges jobbszárny
egyik fele! A zöme Barkócziék dandárját támadja majd!
S ekkor a távoli erdőszegélyben megjelent egy újabb ellenséges
század. Villant a lándzsájuk, és néhány lobogót is megpillantott a
gróf. A nap jobbról sütött, így mindkét félnek kedvező pályán mozdult
az égbolton.
– Vas Péter! Indulhattok! – hangzott Zrínyi parancsa, és a század
meglódult, aztán vonalban szétbontakozott.
Amikor a két fél Istent és Jézust üvöltve összecsapott, Zrínyi
összeharapta a száját, és azt csikorogta a mellette kivont szablyával
várakozó Illésnek:
– Erre mit mondhatnék, amikor mindketten ugyanazt kiabálják?
Ugyanahhoz fohászkodnak…
Zrínyi parancsot adott két századának a megindulásra.
– Előreeee! Hadd látom azt a lobogót, vitézek!
A zászlótartó Zrínyi mellé faroltatta a lovát, és büszkén markolta a
lobogót, amit kibontott a feltámadó, friss szél.
– Gyerünk, emberek! Kergessük vissza ezt a hordát!
A századosok és a tizedesek sípjai a kürtös és Zrínyi parancsait
továbbították, és a két század meglódult. Előbb csak ügetésben,
aztán szétbontakoztak, amint a szemből támadó ellen is tette, majd
vágtába kaptak.
– Lándzsát szegezz! Puskások előre!
A vitézek, akik töltött puskával előbbre vágtattak, most nyeregből
szökkentek, leszúrták a tartóvillát, és a sebesen közeledő ellenségre
célozva várták a tűzparancsot.
Ibrányi vágtató százada már csak száz lépésre lehetett.
– Sortűz! – vezényelte Zrínyi, és a fegyverek eldördültek.
Néhány ló felbukott, a lovasok az állat fején bucskáztak keresztül,
vagy az ágaskodó ló hátáról zuhantak hanyatt, de a roham lendülete
meg nem tört. Zrínyi puskásai között előretörtek a lándzsások, és
egy szemvillanás múlva összecsapott a két elszánt csapat.
A vas a húsba fúrta magát, lónyerítés, hörgés, és a halál hangja
kavargott a csatatér felett.
Zrínyi lobogóját figyelte most mindenki. A sajátjai azért, hogy el ne
keveredjenek tőle, az ellen pedig meg akarta szerezni azt. A gróf
kivont szablyával vágtatott, mellette legjobb vitézei, akikkel a törökre
is annyiszor huzakodott, s akik ott nem hagyták őt soha.
Kiválasztott egy tisztet, és egyenest feléje kormányozta a mént. A
csatalóban izzott a harci vágy, értette már jól a kürtjeleket, és tudta,
mi következik. A tiszt katonái közül négyen is Zrínyire rontottak, és a
szemükben gyűlölettel vegyes félelem villant.
Minden csak egy pillanatig tartott. A lándzsa egyszer szúrt, s a vitéz
kapta is nyomban vissza, hogy újabb célpontot keressen. A
századok kavarogtak, egymásba gabalyodtak.
Mindenki a tizedesét, a századosát leste fél szemmel, újabb
parancsra várva, miközben csapásokat és szúrásokat osztogatott.
Mozgásban kellett maradni, mert aki megállt, azt megtalálta a penge,
az ólomgolyóbis.
Zrínyi parancsát, hogy óvják a magyarok életét, betartani már aligha
lehetett. Ibrányi vitézei ugyanolyan keményen harcoltak. Hajdúk vére
csordult mindben.
Zrínyi egy vértes tiszthez vágott, és az acél éle a vállvértet találta, de
következő csapásra már nem maradt ideje, mert a vitézt nekisodorta
a lendület. Baljával megragadta hát a vértet, az ujjai épp befértek
alá, és oldalvást lerántotta a tisztet a nyeregből.
Érezte, hogy lovának patája a tiszt testén tapos, de máris tovább
ugrasztotta a csatamént, s az állat jókora, sárga fogaival belekapott
egy kanca nyakszirtjébe. Zrínyi izgalma átragadt a lovára is, s a
hangok, a szagok, a kiomló belsőség és vér semmivel össze nem
téveszthető bűze a fegyelmezett mént kis híján megőrjítette.
Zrínyi katonái oldalvást szorították az ellenséget, és néhány tized
menekülni kezdett a folyónak.
– Fegyverezzétek le őket! – rikkantotta Birkás százados. – Foglyok!
Nem bántani senkit!
Ám ezt az ellenség is hallotta, és egyre-másra adták meg magukat a
tizedek. Ha Zrínyi nem bántja a fegyverét letevő katonát, akkor tán
érdemes megfontolni a kapitulációt – gondolták néhányan, de a
többség másként vélekedett.
Újult erővel robbantak Zrínyi csapatának, amelyben addigra már
számosan sebesültek. A csatamezőn haldokló lovak és katonák
hevertek, ki iszonyú sebbel, mások tört lábbal vagy gerinccel,
bezúzott koponyával.
Ilyenkor már nincs megállás, az összegabalyodott csapatrészeket
egyetlen jellel szétválasztani lehetetlen.
Zrínyi a sűrűjébe vágtatott, és hű emberei le nem maradtak tőle. Már
könyökig vérben úszott a karja, a kard markolata iszamóssá vált,
sodronykesztyűs ujjai közül csaknem kicsúszott.
Illés elkapta a gróf kezéből a véres kardot, és nyújtotta a még nem
használtat, miközben a gróf a sujtásos nadrágjába törölte tenyerét.
Valaki az arcába ordított:
– Zrínyi! Te császár koszos kutyája! Pusztulj!
Nem ismerte fel a vérben úszó arcot, ami azonnal el is tűnt előle.
Már semmi értelme nem volt életeket óvni. Magyar ölte a magyart és
a horvátot, ami rettentő bűn, de Isten engedte, és senki nem
tudhatta, mi okból és meddig még…
Hirtelen tisztult a tér Zrínyi és vitézei körül, ő pedig körülpillantott.
Mindenütt a saját katonáit látta, és kevesebb számú ellent, de abból
még így is maradt éppen elég.
– Jól van, vitézek! Így tovább! – ordította a gróf, és ebben a
minutumban kivált az ellenséges csapatrészből egy vértes tiszt.
– Zrínyiiii! Te nyavalyás! A pokolra küldelek!
A tiszt lova néhány ugrással Zrínyi előtt termett, és amikor a kardot
csapásra emelte, abban a pillanatban a szürke felágaskodott, de
megvetette rögvest a patáit.
– Párbajt akarsz? – kiáltotta a tiszt felé Zrínyi, és jött a válasz:
– Nem lesz itt párbaj! Megdöglesztelek, most rögtön!
Zrínyi az első irtózatos erejű csapást védte a kardjával, ami másnak
talán a karját törte volna, és megforgatta a lovát. Néhány vitéze
máris a tisztnek fordult, de ő rájuk ordított:
– Hagyjátok! Az enyém!
A tiszt ismét támadott, ezúttal alulról indította a vágást alattomosan,
majd ugyanazzal a lendülettel lecsapott felülről is. Aztán fordult a
lova, csaknem a hátsójára ült, s mikor ismét szemben találta magát
Zrínyivel, a grófra egy különös pisztoly meredt. Egy háromélű,
arasznyi tőr villant a tátongó csőtorkolat fölött.
A pillanatok ilyenkor hosszúra nyúlnak. A tiszt megcélozta Zrínyi
fejét…
Egy könnyű, kerek török pajzs emelkedett Zrínyi arca elé, őt pedig
balról egy ló megtaszította, aztán dörrent a pisztoly, de a gróf nem
érezte a testén a golyóbis ütését. A következő pillanatban eltűnt
előle a pajzs, és közvetlenül ott látta maga előtt a tisztet, alig
karnyújtásra.
A fegyver most már tőrként lendült egyenest előre, és Zrínyi
vállvértjén megsiklott a penge.
Felegyenesedett a nyeregben, és irtózatos csapást mért a tisztre,
akinek fejéről már korábban lerepült a sisak. Érezte, hogy kardjának
éle a koponyacsontba csap, s amint visszarántotta, azt is, hogy
mélyen beékelődött. A tiszt karja lehanyatlott, a test megingott, aztán
oldalvást a patáktól felkapált földre zuhant.
Valaki azt üvöltötte, hogy „szép volt, gazdám!”, de Zrínyi azonnal
parancsot adott a századok rendezésére.
Ibrányi egységei menekülőre fogták, Zrínyi Miklós pedig nem tartotta
szükségesnek az üldözést.
Mikor elcsendesedett a csatamező, hamarjában szemlét tartott. A
katonák tépetten, vérmaszatosan, néhányan könnyebb sebekkel, de
büszkén ültek a nyeregben.
– Századosok! Sebesültünk, halottunk mennyi?
– Tőlem négy hiányzik!
– A harmadik századból kettő, és van vagy tíz könnyű sebesült.
– A felderítőktől hárman még odakint vannak a mezőn – jelentette
Kis Farkas. – Engedélyt kérek, hogy megkerestessem őket.
Zrínyi parancsokat osztogatott.
– Hátravonulunk, rendezzük a századokat! Utána Wesselényiékhez
indulunk, ott még mindig hallom az ágyút. Aki meghalt, annak már
úgyis mindegy, mikor találunk rá. Isten ültesse a jobbjára!
– Úgy legyen! Béke velük! Majd imádkozunk, nagyságos úr…
– Gróf úr, kérem! – hallott Zrínyi egy hangot, és hátrapillantva Vajdič
Mártont látta. – Nagyságos úr, kérem, megkereshetném az apámat?
Zrínyi akkor ocsúdott: egy ideje nem látta Illést. A harc heve, a
parancsok, a századok rendezése elvonta a figyelmét.
– Hol az apád, Marci!
– Biztosan odakint – mutatott a csatamező felé az ifjú vitéz, aki épp
csak betöltötte a tizennyolcat. – Kimennék, uram, ha lehet!
– Jól van. Vigyél két embert a tartaléktól, két lovat, sebesülthordó
saroglyát!
Márton elvágtatott, Zrínyihez pedig odalépett Vas Péter.
– Nem emlékszik a nagyságos úr? Már… Illésre.
Zrínyi értetlenül nézett a vitézre, aki csendben folytatta:
– A gróf úr elé kapta a pajzsot, amikor az a mocsok magára sütötte a
pisztolyt. Annyit láttam, hogy a lövés után hanyatt zuhant a
nyeregből.
Zrínyit fejbe verte a hír.
– Kerítsétek elő, akárhonnan is! – parancsolta Vas Péternek. – A
legjobb borbélyt keressétek, a legjobb tábori orvost! Vitézek,
utánam! Még nem fejeztük be mára!
Az egység elvágtatott, és Zrínyi már újból minden idegszálával a
következő harci feladatra figyelt.
A csata egész nap kíméletlenül folyt, az egységek hol itt, hol ott
csaptak össze, végül Ibrányi Mihály csapatai végleg meghátráltak.
A táborhely, amit a császáriak éjszakára foglaltak, nem esett
túlságosan távol, és erős őrséget kellett állítani, mert Rákóczi
legjobb hadvezérét, Kemény Jánost még nem gyűrték le.
Zrínyi azonnal a segélyhelyre indult, miután megkapta a hírt,
hogy Vajdič Illést meglelték és behozták a csatamezőről.
Sátrat nem állítottak a sebesülteknek, csak kifeszítettek föléjük egy
jókora ponyvát. A levegő járhatott, de a katonák, akik szerencsésen
átvészelték a mai csatát, nem szívesen jártakkeltek a környéken,
mert a jajgatás, nyögés, könyörgés, hogy enyhítsék valahogy a
fájdalmakat, kikezdte a lelküket.
A borbély tapasztalt ember volt, és amikor megpillantotta Zrínyit,
elébe szaladt és jelentést tett.
– Már várják a nagyságos urat. Már aki tud beszélni közülük, úgy
értem… Ezek mind hősök, gróf úr.
– Magam sem vélem másként – bólintott ő, és a borbély indult a
dolgára, de Miklós gróf visszafogta. – Várj! Ezek közül hány nem éri
meg a holnapot?
– Talán öt, esetleg hat. Isten csak a tudója, uram. Én megteszek
értük mindent.
A sötétben már nem látta a messzebb fekvőket.
– Melyik közülük a szolgám, a Vajdič Illés?
– Ott van, kívül – felelte a borbély. – Éppen körbeülik, láthatja a
nagyságos úr.
– Akkor megmarad? – lélegzett fel Zrínyi.
– Hogy megmarad-e? Ilyen szerencséje embernek nincs is, mint
neki.
A gróf kérdőn pillantott a borbélyra, aki így folytatta:
– Arra még emlékezett, hogy a mellén hatalmasat ütött a golyóbis,
de aztán elsötétült előtte a világ.
Zrínyi összevont szemöldökkel hallgatta.
– Azt mondod, mellbe lőtték közelről, és most ott beszélget a
többivel?
– Hát! Merthogy ördöge volt ennek az Illésnek, nagyságos úr!
– felelte nevetve a borbély. – Valami amulett lógott a nyakában, és a
golyóbis egyenest abba ütött. Nekem is megmutatta. Az a rózsaszín
kő úgy megfogta az ólmot, akár egy őrangyal. Meglapította,
kifordította, és megtaláltuk az Illés ingében, a gatyakorcnál. A borit
kissé megpörkölte…
Zrínyi csak állt egy darabig, mert hitte is, meg nem is a dolgot, aztán
elindult Vajdič Illéshez.
1645. Boldogasszony (január) hava. Klenovnik, Draskovich Gáspár
kastélya
– A török kihasználta, hogy távol vagyok és rácsapott a szigetre
– folytatta Draskovich gróffal az ebéd előtt megkezdett beszélgetést
Miklós, aki – miután Csáktornya dolgait rendezte – a kemény januári
hideg ellenére sürgősen Klenovnikba indult. – Nem tudom,
bátyámuram, mikor hívnak hadba ismét Rákóczi ellen, de arra kérem
a Mindenhatót, hasson oda, hogy többé sosem.
– Hallom, öcsém, milyen haditettet vitt végbe a rokonod – jelentette
ki bozontos szemöldökét felvonva Draskovich. – Miként fogadtad a
hírét? Hiszen a seregben voltál éppen…
Zrínyi azonnal megértette, hogy a szép Széchy Mária az a
bizonyos rokon, aki Rákóczi hívének asszonyaként Murány várát a
császári csapatoknak, pontosabban az ostromló vezérnek,
Wesselényi Ferencnek átadta.
– Miként fogadtam? – dörzsölte az állát tűnődve. –
Megpróbáltam nyugalommal. Ezerszer is átgondoltam. Erősebb
szelek fújdogálnak ebben az ügyben, bátyám, csak még magam
sem tudom, honnan. De ha igazam van, akkor jó irányból.
 Zrínyi nem fejtegette, hogy ő máris az Esterházy és Wesselényi
fémjelezte jó kapcsolat továbbvirágzására gondolt, s ha még Lippay
érseket is beveszik a csapatba, a török elleni fellépés ügyén ez csak
lendíthet.
– Rebesgetik, hogy a királyhoz folyamodtál, öcsém, a
hadisikerek elismerése végett. Kár, hogy mégsem kaptad meg.
Zrínyi nem szívesen beszélt erről. Valóban kért egy felvidéki birtokot
a királynak tett szolgálatai fejében, de a lengyelektől haddal érkezett
Csáki Lászlónak is sajdult rá a foga, így aztán ő kapta meg.
– Barkóczi László, Rákóczi másik hadvezére is elveszítette a
birtokait – folytatta rosszkedvűen. – Jövőre megpályázom azt. Talán
nem mondják megint a kamaránál, hogy jó, ez a Zrínyi valóban
komoly szolgálatot tett a koronának, ámde a kérése mégis
túlságosan nagy.
Draskovich erre azt gondolta: dehogynem mondják! Bécsben
minden túlságosan nagy, ha érdemekért kell odaadni.
De mindezt hangosan nem mondta ki, bár most, hogy a leánya kezét
éppen Zrínyinek készül adni, Draskovichnak sem lehetett ellenére a
Zrínyi-birtok gyarapodása. Régtől kalkulált, számolgatott, latolgatta a
lehetőségeket és az esélyeket, amelyek egy dinasztikus házasság
nyomán kedvező irányba terelhették a Draskovichok családi ügyeit.
– Rákóczitól függ az újabb háború – jelentette ki meggyőződéssel az
idősödő gróf. – A svédek és a franciák még vastagon beleszólhatnak
abba, hogy mi történjen. Beszélik, hogy Rákóczi még mindig képes a
mozgósításra.
– Ez kétségtelen – értett egyet Zrínyi. – Ónod után közvetlenül
Rákóczi Zsigmond Erdélyből pihent hadakat hozott. Nyilván, mert
össze tudta verbuválni. Nem üres még az a kosár, bátyámuram!
Kemény Jánossal egyezkedni nem lehet. Sziklaszilárd, és végig a
nyomunkban loholt. A bátor Bornemiszát sajnálom. Elesett, béke
reá! Kétségtelenül jó hadvezérei vannak Rákóczinak, és ha egyszer
ezek és a mieink egy zászló alatt egyesülhetnének… A török jármot
még magunk is összetörhetjük, német nélkül, ezt meggyőződéssel
vallom.
– Csak aztán ne túlságosan hangosan valljad, szépöcsém! –
jegyezte meg különös mosollyal Draskovich. – Őfelségének nem
sürgős a törököt hazakergetni.
– Márpedig megtehetné! – csattant Zrínyi, aztán rögvest visszavett a
hangból. – Ott voltam Sziléziában, Morvaországban. Láttam én,
hogy a keresztények háborúja mire jó. Semmire, bátyám, az
égvilágon! Csak arra, hogy minket, magyarokat, horvátokat
gyengítsen. Nem ágálok én őfelsége ellen, hisz ő a felkent
uralkodóm, akinek hűséggel tartozom…
Hirtelen harapta el a szót, bár Draskovichban megbízott, azonban
ösztönösen megérezte, hogy nem árt az óvatosság.
– Végtére is az a véleményem, édes bátyámuram – szögezte le
Zrínyi –, hogy győzelmek ide, sikerek amoda, egyik fél se
büszkélkedhet. Magyarországon őfelségének lekötött csapatai
vannak és lesznek, és ha könnyebbséget akar, akkor a külföldi
csatatereken rendezi a helyzetet, és békére törekszik.
Draskovich figyelte Zrínyi szavait, végül azt kérdezte:
– És mostantól hogyan tovább, öcsém? Mit szándékozol tenni?
Zrínyi Miklós a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy paksamétát.
– Ezt Itáliából kaptam – fektette az asztalra. – Mindig nagyon várom
az olaszországi leveleket, mert Velence a hírek valóságos tárháza. A
törökkel úgyis folyton viszályban állok, éppen ezért fontos nekem,
hogy a világ eseményeiről pontosan tudjak.
Draskovich gróf fojtott, dörmögő hangon olvasta a címet:
– Mercurio overo historia de’ correnti tempi… Hm! Vittorio Siri, a
barátod tollából, a történelem jelenkori eseményei. Afféle összegzés.
Okos! Hasznosíthatjuk, öcsém.
– Fogjuk is! – állította szilárd meggyőződéssel Zrínyi. – Hol jelenik
meg másutt ilyesmi? Ebben legalább nem hazudnak, mert nem
fűződik hozzá érdekük, bátyámuram.
– No, csak vigyázz! – figyelmeztette cinkos mosollyal Draskovich. –
Láttam én már karón varjút! A politika bármibe belekontárkodhat, ha
úgy látja jónak. Emlékezz csak Cicero írásaira. Hát nem arra hajlott-
e, amerre a szél fútt?
De Zrínyi nem politikai eszmefuttatásra számított, amikor
Draskovichékhoz elindult. Euzébiát akarta látni.
Az apósjelölt végre megkönyörült leendő vején.
– Ismervén az álláspontodat, öcsém, felteszem, hogy egy jó béke
Rákóczival, ez lenne most a legfontosabb. De most már hagylak,
keresd meg a leánykámat!
Felállt, és maga előtt tessékelte ki a pipatórium ajtaján Miklóst,
akiben egyszerre megugrott a szívverés.
Euzébia földig érő cobolybundát viselt, és a fején ugyanilyen
szőrméből készült női kucsmát. Kezeit a hideg elől csigákba
bodorodó karakül muffba rejtette, de az orra hegyét így is megcsípte
a hideg.
– Vártam magát ősszel mindennap, és még karácsony után –
közölte szemrehányón. – Tudom, hogy nem jöhetett, és a versek is
elmaradtak…
Zrínyi Miklósnak a szava is elállt, mert csodaszép leánnyá serdült
Euzébia.
– Azokat is várta, kedves kisasszony? Ha tudná, mily szívbéli
örömmel írtam! Még azt is, amelyik kissé szomorkásra sikeredett… –
felelte. – Hogy nem jöhettem, annak a had volt oka. Az esztendő
végén, azt hittem, már hazajövünk, de csak Nagyszombatig
jutottunk, és a parancs az parancs, drága Euzébia.
A leány felpillantott Miklósra, és sértett hangon így folytatta:
– Hazajött, és máris indult a végekre, pedig hírlett, hogy beteg. Jó,
tudom, a török miatt. Értem én ezt, Miklós.
– De aztán azonnal siettem önhöz – igyekezett a válasszal Zrínyi. –
A háború és a király szolgálata szólított el, pedig Isten látja lelkemet,
önhöz ezerszer eljöttem volna, ha tehetem. Most pediglen azért is
alkalmatlankodom kedves apjauránál és a kegyelmes asszonynál,
hogy megtudjam, kedvező válaszra számíthatok-e a kettőnk
ügyében.
Zrínyi Miklósnak tetszett a beszélgetés alakulása. Afféle különös
évődésnek fogta fel, de abban is reménykedett, hogy a leány talán
már elfelejtette az ő Júliához fűzött, áruló szerelmét.
Ám a női sértettség nem engedi egykönnyen a feledés jótékony
sugarait a megbocsátó gondolatok közé férkőzni.
Euzébia továbblépett a tisztára sepert kőlapokon. A tető sarkán
vaskos jégcsapok függtek.
– Én, kedves kisasszony, azért is jöttem ily sietve és lelkesen, hogy
az ön szavát is meghallgassam. Hogy megkérdezzem, akarja-e ön
is, hogy mi ketten… Hogy ön és én…
– Hogy Viola és szerelmese egymásra találjanak? – kérdezte
hirtelen Euzébia, és szomorkásan mosolyogva Zrínyire pillantott.
– Nincs ellenemre, ha a történet, amit ön oly szépen faragott
rímekkel hozzám elküldött, így folytatódik. Csak egyet szeretnék, és
kérem, feleljen rá igaz lelkéből!
– Mindenre megfelelek, kisasszonyom! – hadarta lelkesen Miklós,
aki nagyon igyekezett, hogy zavarát leplezze.
– Azt mondja meg, milyen mélyen él még az ön lelkében Júlia?
Zrínyi nagyot nyelt.
– Kérdése jogos, drága kisasszony. Vártam, bár reméltem, hogy
soha nem teszi fel. Ámde én katona vagyok, és elfogadom a nehéz
csatákat.
– Mert most mi itt csatázunk? – pillantott fel Euzébia Zrínyire, és
világoskék szemei most egészen szürkének tetszettek. – Engem tán
harci feladatnak, leküzdendő ellenségnek tekint?
Komoly, fürkésző tekintete Zrínyi arcának változásait kutatta, hátha
elárulja mélyebb gondolatait.
– Nem kaptam a kisasszonytól sosem pontos választ arra, vajon
tényleg remélhetek-e, hiszen ott állt ön mellett Frangepán György.
– Ő már a múlté, és nem is jöhet vissza – szólalt csendben Euzébia.
– Én mindig is önre vártam, és ezt kimondom még akkor is, ha
illetlenségnek számít.
A társalkodónő ezt hallván diszkréten lemaradt. Zrínyi a torkát
köszörülte.
– Esterházy nádor leányának kezét más nyerte el, és ezt tiszteletben
tartom. Nem ezt olvasta-e ki Viola a szerelmese szavaiból?
– De azt is kiolvasta, hogy Violát kegyetlennek tartja a szerelmese…
Megfenyegette, hogy visszatér az ő Hajnalcsillagához…
Zrínyi kénytelen volt elismerni, hogy ezért bizony kár volt.
– Most már csak Viola létezik a szívemben, kisasszonyom, és senki
más.
– Akkor, kérem, éreztesse is ezt Violával! – torpant meg dacosan
Euzébia. – Violának nincs ellenére, ha a közeljövőben gyakorta
tiszteletét teszi Klenovnikban, Miklós gróf.
1645. Böjtmás (március) hava. A török támadja Muraközt
Zrínyi és vitézei a következő hetekben ismét nem sokat
pihenhettek. A kanizsai török, ahogy az idő megenyhült, újra
lecsapott a gróf birtokaira, mert az előző esztendőben megszokta,
hogy csak egyetlen Zrínyivel, Péterrel kell szembenéznie, aki maga
ügyelte az egész végvidéket.
– Már rég tudja a nyavalyás, hogy a seregünk a felvidéki
táborban maradt – kesergett Miklós. – Mert mindenkinek eljár a
szája! Ha királyi követ érkezik a Portára, azt ugyanúgy kifaggatják,
miközben mézes süteményekkel tömik, és táncosnőkkel bolondítják!
– Aztán meg a kémek… – jegyezte meg dühösen Zrínyi Péter.
– Már senkiben sem bízhatunk. Megtudtam, hogy néhány
ellenlábasunk a szabadon engedett török foglyok lelkére kötötte, mit
mondjanak el rólunk a pasának. Aláássák a baráti kapcsolatainkat!
Már Batthyány Ádámnál is próbálkoztak, átállítanák a maguk
oldalára.
– Ha némi nyugvást észlelek a Muránál, máris indulok
Klenovnikba – dőlt hátra Miklós, és a dúsan faragott szék
megreccsent alatta. – Ezt ígértem a menyasszonyomnak, Péterem,
és nem akarom becsapni.
– De nem hinném, hogy ez ma lesz – jegyezte meg Péter, és
kimutatott az ablakon. – Futár jön. Alig ül meg a nyeregben…
Aki a hídon át érkezett, a Mura mentén állított őrhelyek
egyikében teljesített szolgálatot. Már a kapunál lecsúszott a
kövezetre, és zsákként dőlt el, mert minden ereje elhagyta. Az őrök
leültették, itatták a véres képű, ziháló, tépett vitézt, aki nagy nehezen
elmondta, hogy a török Sivica felől tartott a Murának, és útközben
válogatás nélkül öldökölt és prédált.
Zrínyi már maga sem tudta igazán, mióta élt háborús
készenlétben, s még éjjel se mindig vetkezett le, mert nem tudhatta,
mikor zörgeti meg az ajtaját Vajdič Illés, vagy az őrség parancsnoka.
– Öcsém, a Batthyány Ádám nyolcvan vitézével indulj a
kakonyai révnek, elvágni a török útját! A Murán most nem sok helyütt
térhet vissza Kanizsának. Nem érdekel a király parancsa, sem a
békekötés! Akit ma megfogunk, azt útnak indítjuk a pokolba!
A Batthyánytól januárban kért háromszáz katona közül száz
Csáktornyában lakott, a terebélyes várudvaron épített házakban.
Kedvükre való volt az élet Zrínyi Miklós birodalmában, még akkor is,
ha tudták, hogy nem pihenni érkeztek. Amint a gróf kipillantott az
ablakon, máris láthatta, hogy a katonák igencsak összekapták
magukat a parancsra.
 Aztán Joszipot, a tolmácsot hívatta, s vele Kis Farkast, akit a
Felvidéken hagyott seregből visszahozott magával, miként a többi
kipróbált, megbízható tisztjét is.
Egy óra múlva már a Murának vágtattak, és a grófot követő
Vajdič Illés lovának málhájában ott zörgött Zrínyi páncéljának
néhány darabja. A hű szolga fájlalta még a szegycsontját, aminek
alaposan odavágott a golyóbis. Alig akadt Zrínyi vitézei között,
akinek ne sajgott volna egyszer itt, másszor meg amott egy régi,
begyógyult seb, zúzódás, törés. A végeken a test hamarabb
elhasználódott, mint a bécsi Hofburg kényelmében.
– Amott, nagyságos úr, látja? – mutatta Kis Farkas az ég felé
bodorodó, sötét füstöt. – Gyújtogat a kontyos! Ha megparancsolja,
máris megrezzentjük a nyavalyást!
– Küldj ki egy tizedet, Farkas! Nézzék meg, mi ég, aztán
vágtassanak vissza, hogy dönteni tudjak! De te maradj mellettem!
Kis Farkas szíves-örömest indult volna felderíteni, amihez
leginkább értett, s az ő málhájában, ahogy Illésében, ugyanúgy ott
lapult a gondosan összehajtogatott török öltözék. Annyiszor
becsapta már régi gazdáit, hogy a számát se tudta.
Ám ott, ahol békésebb időkben Zrínyi jobbágyai nyugodtan
legeltettek és művelték a földet, halásztak és vadásztak a gróf
engedélye szerint, már egyre több sötétszürke füstfelleg törekedett
az égnek.
Sziszegve átkozta a törököt.
A szekérúton gyorsabb iramra ösztökélték a lovakat, és Zrínyi
hátrapillantva megnyugodott: úgy követték őt, olyan fegyelemmel és
állhatatosan, parancsra várva, ahogy mindig tették. A vitézek bíztak
benne, ahogy ő is bennük. Leghátul, kőhajtásra lemaradva, ott
vágtattak a fiatal lovászlegények, mindenik három-négy
szerszámozott, tartalék lovat futtatott maga mellett.
– Ahun-e a török, nagyságos úr! – rikkantotta a sasszemű Szilaj
Dénes, és egy erdősáv felé mutatott. – Egyenest felénk gyünnek!
– Akkor fogadjuk őket illendőn! – vonta ki a kardot Zrínyi Miklós, és
megigazgatta töltött pisztolyait. – Alakzatba, emberek! Támadunk!
Mutassuk meg a rohadékoknak, hogy ez nem az ő földjük!
A lovak is pontosan értették, mit jelent rohamra indulni. Izmaikba
újult erővel pumpálta szívük a vért, keményebbé vált a vágtájuk,
szilajabbá, akárha ugyanúgy az elpusztítás eltökélt célzatával
támadnák az ellent, mint a gazdájuk.
Ha két csapat egymással szembevágtat, a távolság villanás alatt
elfogy. Zrínyi vitézei már nekihuzakodtak a csapásnak, a
lándzsaszúrásnak, és a töltött pisztolyok az övékben csak arra
vártak, hogy megszorítsák a disznóláb markolatot…
És ekkor a török egy oda-basi sípjelére hirtelen megtorpant,
elkanyarodott, mint ki láthatatlan falba ütközött. Az erdő
szegélyében, ami alig macskaugrásra lehetett, puskás janicsárok
jelentek meg, és pöffentek a lövések sorra.
– Balra! Balraaaa! – parancsolta Zrínyi, és az egész portya helyben
fordult, hogy nagy kört leírva kivonják magukat a puskatűz
hatóköréből.
– Nagyságos úr! Nézze! Röhögnek rajtunk a piszkok! – káromkodott
Illés fia, Márton, aki a felvidéki verekedések óta Zrínyi állandó
kíséretébe tartozott. – Röhögnek a puskások!
– Hát csak hadd röhögjenek! – mordult a gróf. – Farkas! Intézzétek
el őket!
Kis Farkas a fövegéhez emelte az ujját, aztán az embereivel máris
fordult, s eltűnt egy alacsony domb hajlata mögött, hogy megkerülje
az erdőt. A puskások sebtében újra töltötték a fegyvert, aztán
bevették magukat a sűrűbe.
– A Murának tartanak, nagyságos úr! – kiáltotta a sebhelyes képű,
horvát Damijan vitéz. – Alighanem itt akarnak átkelni! Légrád és
Kakonya környéke túl veszélyes nekik!
Illés szólította meg Zrínyit:
– Nagyságos úr! Csak a puskások miatt gondolom… Fel kellene
vennie a vértet! Legalább a mellére, a vállára… Meg a sisakot.
Zrínyi kicsatolta a köpönyegét, ami a nyereg mögé hanyatlott, és
Illés máris ráadta a vértet. Nem volt épp könnyű viselet, de a karok
mozgását nem akadályozta.
– Mióta meglőtt az a nyavalyás, a légytől is tartasz, igaz-e, Illés? –
kérdezte csipkelődve a gróf, miközben Vajdič a vért szíjait
csatolgatta sebesen mozgó ujjakkal, de kínos figyelemmel és
pontossággal.
– Amikor pisztolygolyóbis találja az embert, gróf úr, az mondhatom,
nem kellemes – bökött a mellére, mert az inge alatt most is ott lapult
a régi amulett. – Kell ez a vért most, nagyságos úr, higgyen nekem!
A Zrínyi-vitézek általában nem állhatták a vértet, és leginkább csak
parancsra vették fel, de ilyent most a gróf nem adott ki. Azonnal
indulni kellett a török üldözésére, és noha eltűntek már Zrínyi szeme
elől, az utánuk ugrasztott néhány vitéz folyvást jelentette, merre
tartanak.
– A Murának, de fáradtak a lovaik! – jelentette Jóna Barnabás, aki a
csáktornyai jószágigazgató rokonságába tartozott. – Megcsípjük
őket, nagyságos úr, még a folyó előtt. Az árteret elkerülik, mert az
erdőben a tavalyi áradás úgy tönkretette az utat, hogy a fennakadt
rönkök közül a szarvasok se kecmeregnek ki.
Vágtában érték utol a törököt, de az bizony csak kiért a Murához,
hanem a gázlót már nem találta. Mikor erre rájött, azonnal
visszafordult.
Puska- és pisztolylövések csattantak. Az egyik magyar vitéz lovát
lövés érte, az állat kétségbeesetten nyerített, aztán az oldalára
fordulva kapálózott. A török parancsnok azt rikoltotta: – Illeri! Illeriiii!
–, azaz előre, és Allah meg Mohamed nevét üvöltve meglódult a
kontyos.
– Itt a győzelem! Mindig is jobbak voltunk a töröknél! – hallotta Zrínyi
Vas Péter hangját, amire egetverő hujjogás felelt, és a vitézek Istent
kiáltva a törökre robbantak.
Vajdič Márton kisfejű, hosszú nyelű csákányát használta, két kézre
fogta, úgy csapott le az ellenre, aki a kis pajzzsal felfogta, és
dühösen üvöltözött, miközben a lovát igyekezett a helyes irányban
tartani.
– Ölég ennek ez is! – mordult a tapasztalt Medvei János az ifjú
Márton mellett, és fél kézzel meglendítette fényesre élezett fokosát.
A kis acélfej oldalvást csapott a török nyakába, azon a néhány ujjnyi
szabad területen, amit nem védett semmi. – Így köll ezt, fiam!
A töröknek az ütőerét metszette át a fokos, és még örülhetett, hogy
Medvei egyetlen pillanat alatt segítette át a túlvilágra.
Zrínyi az oda-basit kereste, és meg is találta, vagyis inkább amaz őt.
A török érthetően beszélte a magyart, és Zrínyire ordított:
– Tedd le a kardot, Zerini bég! Többen vagyunk! Bekerítünk! Add
meg magad! A nagyságos pasa úgyis szeretne beszélni veled!
– Hát akkor kapja hóna alá a bátorságát, és tegye nálam tiszteletét
Csáktornyában! – csikorogta Zrínyi, és a töröknek ugrasztotta a
lovát. Kardja azonnal lecsapott, de a basi ügyesen védte.
Tapasztalt harcos lehetett őkelme, mert nem dobbant Zrínyire
pusztán nyers erővel, hanem a legkedvezőbb helyet kereste, ahol
megsebezheti.
– Félsz, Zerini bég? Páncélt öltöttél? – vetette oda pimasz hangon,
bár a sodronying az ő kaftánja alól is elővillant. – Mondd ki, hogy a
foglyom vagy! Egyszerűen csak mondd ki! Nem akarlak megölni!
– Nem is fogsz, hanem jössz a váramba! A tömlöcben üvöltözhetsz!
Szikrát hányt az acél, amikor a két penge újból találkozott.
– Ügyes harcos vagy, Zerini bég, tudom én azt! Akkor hát
keményebben megmérkőzünk? Nekem mindegy, lássuk, mit tudsz!
Csupán egyetlen alkalommal csaptak össze ezt követően, és Zrínyi
egy visszavágással megsebezte a török csuklóját, aki felordított, és
hagyta, hogy a lova kiragadja őt a küzdelemből, ám Zrínyi Miklós ezt
nem tűrhette. Be akarta fejezni a viadalt.
A török után vágtatott a Mura partján, és hallotta, hogy néhány vitéze
követi. De alig iramodásnyira jutottak, s a török már csak
karnyújtásra lehetett, és Zrínyi készült, hogy odavágjon, amikor lova
alatt beszakadt a partoldal.
Három öl magasból, oldalvást zuhant a sárgásszürke, jéghideg
folyóba, és azonnal összecsapott felette a víz.
Éppen csak arra futotta az idejéből, hogy a kengyelvasakból kirántsa
a csizmái orrát, aztán valahogy minden átfordult, és a mént se
érezte, csak a hörgését és rémült nyerítését hallotta.
Érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed, a vért, hogy a vizes öltözék
húzza lefelé, s a Mura iszapos partoldalát érte a csizmája talpa alatt,
ami síkos volt és meredeken lejtett, hogy megkapaszkodni
lehetetlennek tűnt. Gyökerek után kapkodott, de a szeme előtt csak
derengést látott, a levegője pedig végleg elfogyott.
Később sem emlékezett vissza, hogy mi is történt valójában.
Egyszer csak újra a levegőn találta magát, a partfal tetején, oldalvást
fekve, és valaki támasztotta a hátát, egy másik meg azt rikoltotta: –
Lélegzik, emberek! Most már megmarad!
– A török? – ezt kérdezte Zrínyi elsőre, és Illés azt felelte:
– Sokat agyonvágtunk, a többi meg elszelelt. Isten megóvta a
nagyságos urat.
– Meg ezek ketten – fűzte hozzá Vas Péter, két csuromvíz, didergő
vitézre mutatva. – Hanem a lovát elsodorta az ár, nagyságos úr. Egy
darabig úszott, aztán nem láttuk többet.
– Én vagyok a hibás, uram – mondta fojtott hangon Illés. – Én
erőltettem, hogy vegye föl a vértet…
Zrínyi nem felelt semmit. Lovat kért, és hagyta, hogy nyeregbe
segítsék. A feje kissé kóválygott még, de nem akart Csáktornyába
indulni, sem átöltözni.
– Gyerünk, emberek Légrádnak, a partközelben! Megvizsgáljuk,
miféle pusztítást végzett a török!
– A nagyságos úr tüdeje… Kérem, még lobbot vet a teste, ha nem
húz szárazat…
– Hagyd, Illés! Már nem fázom. De hiszen te is csuromvíz vagy!
– Mert ő is a gróf úr után ugrott – morogta Vas Péter, és a vitézek
vágtába fogtak a legközelebbi füst irányába.
1645. Szent Iván (június) havának 14. napja. Draskovich Gáspár
klenovniki kastélya
Klenovnik gazdag grófja megadta a módját egyetlen leánya
eljegyzésének, ám amíg csak lehetett, titokban tartották.
Főként Zrínyi Miklós kérésére, aki úgy vélte, ha a török megneszeli
klenovniki útját, menten lecsap a Muraközre. Így aztán a Draskovich
családtól szerteküldött meghívólevelek voltaképpen vadászatról
szóltak.
Persze, vadásztak is, mert az eljegyzési aktus nem tartott túl sokáig.
Aláírták az okmányt, megállapodtak a vagyoni dolgokban, aztán a
díszvacsorán kihirdették.
Draskovichcsal szóban kitűzték az esküvő napját is, mégpedig a
következő esztendő farsangjára.
Csupán egyetlen Frangepán, Zrínyi Péter felesége jelent meg.
Illetlenség lett volna a kiebrudalt Frangepán György széles
rokonságát meghívni.
Mária Euzébia grófkisasszony arca ragyogott.
A szokásos vadászatot a nagy meleg miatt nem vitték túlzásba, és a
társaság a díszes kastélyba tért. A vacsora után a férfiak és az
úrasszonyok külön gyűltek, s az előbbiek a politikába, utóbbiak az
udvari pletykákba merültek.
– Neheztelek önre, Miklós – kezdte Euzébia. – Mert csaknem a
Murába veszett. Hát képtelen megszabadulni a verekedéstől?
Hiszen van önnek annyi jó vitéze…
– … akik várják, hogy a törökre vezessem őket, drága Euzébia
– sietett a válasszal Zrínyi. – Nekem ott a helyem az élen. És közben
azt is látnom kell, miként élnek a jobbágyaim. Tudja-e a kisasszony,
mily sokféle tudás jut a birtokomba, miközben a falvakat járom? S
hogy a számukra mily sokat jelent, ha a földesuruk meghallgatja
őket? Meg aztán miként követelhetnék tőlük hűséget munkában és
csatában, ha elhanyagolnám a bajaikat? Megígérem, drága Euzébia,
hogy ősztől, amikor csak tehetem, önre fordítom minden
figyelmemet.
– Még a töröknél is többet?
– Isten látja lelkemet, még a töröknél is! – felelte Miklós, mert akad
olyan hazugság, ami jólesik a fülnek. – Csak arra kérem, ne
haragudjék rám. Önért bármit megteszek.
Euzébia figyelmesen hallgatta, aztán azt kérdezte:
– Miért úgy mondta, hogy ősztől? Miért nem mostantól figyelmez
rám? Őfelsége miatt, ugye?
Zrínyi a fejét rázta.
– Hívnak vissza a hadba. Köpcsénybe kellene mennem, és azt
kívánja a király, hogy ezer lovast verbuváljak megint, s magam
vezessem a táborba. Én azonban eltökéltem, hogy nem megyek.
Nem hagyom magát oly sokáig egyedül, drága kisasszonyka. Meg
aztán, tudja…
– … a török sem szereti sokáig nélkülözni az ön becses figyelmét –
vágott közbe Euzébia, és Zrínyi e kurta mondatból is kihallotta a
burkolt figyelmeztetést: vagy Euzébia, vagy a török, de a kettő együtt
bajos.
– Mondja, Miklós, hát miként óhajt megóvni engemet, ha úgy lészen,
mint tavasszal, s csak nagy ritkán láthatom? Tán azt hiszi, hogy én
nem féltem magát?
– Igaza van, drágaságom – adta meg magát. – Sok mindent meg
kell forgatnom magamban, és ez időbe telik. Leginkább ennek az
országnak jelenlegi és várható állapotát. Tisztán kell látnom,
szerelmetes Violám, mindannyiunk érdekében – érintette meg
Euzébia áttetszően fehér kezét, ő pedig hagyta, hogy ezt tegye.
1645. Kisasszony havának (augusztus) utója. A Tengermellék
 Zrínyi Miklós Crikvenicában találkozott Ottaviano Carinával, aki
megbízottjaként az üzleti ügyeket intézte. Carina társaságában talált
egy velencei férfiút, Tommaseo Morfint, aki
– mint mondotta – a befolyásos Morfin család tagjaként kívánt
beszélni Zrínyivel.
A gróf tengerre néző háza udvarának végében ültek le tárgyalni,
az árnyat adó, terebélyes fügefa alatt, a bástyafal mellett. Sült hal,
mellé finom mártás, friss kenyér és mézédes itáliai bor került a
kőasztalra, amit egy szemrevaló horvát szolgálóleány hófehér
damaszttal terített le, és középre színes virágcsokrot helyezve,
mosolyogva sietett a dolgára.
– Szép ez a leány! – jegyezte meg Zrínyi. – Az a mosolya is. És
olyan különösen pillantott önre, kedves Tommaseo!
A velencei, aki közelítette már a negyvenet, igen előkelő helyet
foglalt el a lagúnákba épült város felsőbb köreihez tartozó szebbik
nemnél. Hiába, a jólét és gazdagság városában az erkölcsök is oly
szabadon szárnyaltak, akár a Szent Márk tér galambjai.
– Szép a mosolya, azt mondja, Niccolo? – pillantott Morfin Zrínyire. –
Azt el is várom három olyan mesés éjszaka után, amit velem töltött,
míg önre vártam. Amilyen varázsosak, babérillatúak az éjjelek,
ugyanoly elismerésre méltó az imént látott leányzó.
– Tán nem haragítom meg önt, ha azt kérem, térjünk a találkozás
tárgyára, nemes barátom – javasolta Zrínyi, aki Tommaseóval most
találkozott először, bár velencei rokonaitól tudta, hogy a Signoria sok
esetben megbízta őt politikailag kényes feladatokkal.
Bejáratos volt a Vatikánba, és nem véletlenül. Zrínyinek a velencei
rokonok elárulták, hogy ő az egyik összekötő a keresztény egyház
töröktől megszállt balkáni területein élő katolikus közösségek felé.
Tommaseo Morfin bizony kém volt a javából, s mellette sikeres
diplomata.
– Idén februárban, a Vatikánban szót váltottam Jakusith György egri
püspök úrral – tudatta sokatmondó pillantással. –
Sikerült megértetnie a Szentatyával65, hogy a török erősen
készülődik, és ez akkor is igaz, ha az Oszmán Birodalmat egyesek
haldokló betegnek vélik. Hallottam, mit akarnak a magyar rendek, és
igazat adok nekik. Valóban fennáll a veszélye annak, hogy
Magyarországot bekebelezi a török.
 – Jakusith püspök jó ember, de semmit nem ért el a pápánál –
legyintett Zrínyi. – Velence legalább kapott a pápától öt felszerelt
hadigályát. A Szentatya ezen felül kijelentette, hogy támogatja az
ügyet, és ezzel a maga részéről be is fejezte.
Morlin halványan elmosolyodott:
– Igaza van, ez valóban nem sok. A török most azért kezdett
ellenünk háborút, mert ki akarja terjeszteni a befolyását az Adriára,
különös tekintettel a kereskedelmi központokra. Ez önt is erősen
érinti, gróf úr. Hallott már a krétai győzelemről? Ott bizony elpáholtuk
a törököket, uram.
Morlin azt boncolgatta, hogy mostantól a török által megszállt
világban élők a Velence és a szultán között idén kitört háború
kimenetelétől rettegnek, de reménykednek is Velence sikerében.
Aztán a lényegre tért, ami miatt érkezett.
– Nem zavarja a gróf urat, ha nyíltan megkérdem, komolyan vehető-
e, amit üzent? Valóban felajánlaná nekünk fegyveres segítségét a
török ellen? Esetleg még mást is?
– Az előbbire azt felelem, Tommaseo, hogy komolyan gondolom –
biztosította a velenceit Zrínyi. – Gondolja, hogy egy ilyen horderejű
kezdeményezésből tréfát fabrikálok? De rendelkezésükre
bocsáthatom a kikötőimet. Esetleg tárgyalhatunk az eddig nekem
dolgozó hajósgazdákról, és az általuk használatos hajók szállítási
teljesítményének átadásáról, meghatározott feltételek mellett.
Morlin bólintott.
– Gondolom, hogy katonákkal is támogatna minket. Az ön
elsődleges célja a török elleni harc, a muszlim hatalom teljes kiűzése
a Balkánról.
– Ha lehet, egész Európából – koppantotta a kőasztal lapjához
késének markolatát Zrínyi. – Enélkül képtelenség a keresztény világ
békéjét tartósan megóvni.
Tommaseo Morlin kortyolt a borból, és kényelmesen hátradőlt a
padon.
– Tudom, hogy ön csalódott a keresztény háborúban, ami most már
végtelennek tűnik, meg az uralkodóban, s főleg abban, hogy
legutóbb magyarok ellen kellett harcba szállnia.
– Látom, a hírek önökhöz is hamar eljutnak.
– Ez természetes, és a Signoria a fontosabbakat mindig kiemelten
kezeli. Az ön tervezett felajánlása jelenlegi helyzetünkben kiemelt
ügy lehet. Tudom, hogy néhány éve volt már előzménye, és azt
szeretném tudni, most mennyire vehetjük komolyan.
Zrínyi az officiálisra pillantott, aki zavartan pislogott a tenger felé,
aztán hosszan vizslatta Morlin arcát.
– Látom, megfontolja – mosolyodott el a velencei. – Azt fel sem
tételeztem, hogy az olasz nyelv miatt valamit félreértett a gróf úr,
hiszen tökéletesebben nem is beszélhetné. Nos, mit üzen nekünk?
Zrínyi a fejét csóválta.
– Amit üzenek, azt majd természetesen papírra is vetem, a
hitelesség és a mindenkori pontos értelmezés okán. Tudnia kell,
hogy számomra elsődleges a családi birtok, és én megvédem, ha
törik, ha szakad.
– Híresztelték, hogy azért folyamodott felvidéki birtokokért, mert
elege van a törökkel vívott helyi harcokból – vetette közbe a
velencei, és Zrínyi Miklóst már a feltételezés is sértette.
– Rágalom, hogy azért költöznék el a Muraközből, mert nem bírok el
a törökkel. Kérdezze meg a kanizsai basát a kegyelmes Signoria, mi
az ő véleménye erről.
Morlin a kezét emelte, hogy jelezze, szólni kíván, s talán elnézést
kér a bárdolatlan megjegyzésért, de Zrínyi nem kedvelte, ha szavait
elvágták.
– Jól látja, uram, elegem van sok mindenből. A töröknek ki kell
pusztulnia onnan, ahova berágta magát. Nekem ez az elsődleges,
és ezért mindent megteszek.
– Ha felajánlja a kardját Velencének – így Morlin –, azt köszönettel el
is fogadjuk, uram. Gondolom, az ön öccse védelmezné addig a
birtokaikat a töröktől.
– Vagy jómagam. Vitézt és fegyvert, hajót és kikötőt adnék, de
magamat nem feltétlenül – felelte Zrínyi. – Miként jelenthetném ki
felelősséggel, hogy személyesen szállok harcba Velence oldalán?
– És ez teljesen kizárt?
– Nem teljesen, mert ha másként a törökkel nem verekedhetem, ha
nem tehetek ellene másutt, akkor megteszem Velence mellett.
Morlin végezetül azt kérdezte:
– S ha a kegyelmes Signoria azt akarja tudni, hogy az elviekben tett
felajánlása nem csak az ön sértettségéből fakad, azt hajlandó lenne
személyesen megerősíteni?
Zrínyi összevonta a szemöldökét, és hátradőlt a széken.
– Mit jelentsen ez, kedves Tommaseo? Azt gondolják, hogy akár egy
szolga, megorroltam a gazdáimra, és most csakis a sértettségem
vezérli gondolataimat?
A velencei a diplomatákra oly jellemző kifürkészhetetlen pillantással
szemlélte őt, és az arca nem árult el semmiféle érzelmet.
– Tudja, gróf úr, önről sokan és sokszor beszélnek Velencében. Az
estélyeken, a vacsorákon általában előjön az ön személye, és
örömmel tudatom, hogy kedvező színben. Sokan vannak, akik nem
felejtették el, hogy az ön kegyelmes édesapja már
ezerhatszáztizenhatban ugyanilyen terveket szövögetett Velence
támogatásáról. Az ön mostani elgondolásáról nyilván tudnak
Pozsonyban, Bécsben, de Erdélyben is. A magam részéről tudom,
hogy kiválóan ismeri Machiavellit, és szilárd meggyőződéssel
rendelkezik az uralkodás, a vezetés kérdéseiben. Azt is tudom, hogy
több magyarországi nemessel politikai konfliktusban áll. S hogy nem
kapta meg a remélt parancsnoki beosztást a hadban.
– Utóbbiról a Haditanácsot kérdezze, uram! – vetette oda élesen
Zrínyi.
– Csak oda szeretnék kilyukadni, mit cselekedne ön, kedves Niccolo,
ha az udvar ezt a mulasztását helyrehozná, és magas katonai
beosztást biztosítana önnek, akár már idén?
– Akkor alkalmazkodnék a fellépő helyzethez. Ön ugyanezt tenné,
Tommaseo. Nézze, míg a király hadának magyar csapatai és
Rákóczi magyarjai egymást gyilkolják, addig a törökkel szemben
eredménnyel fellépni képtelenség. Én ennek totálisan ellene vagyok!
Ám azt sem szívelhetem, hogy a katonáimat nem eresztik el a
Felvidékről, de ki se fizetik őket. Napról napra tengődnek. Mondja
meg Velencében, kérem, hogy Niccolo és Pietro Zrinskit most már a
török végleges kiűzése foglalkoztatja. Egy totális háború. Az
Oszmán Birodalom gyengül, és az állapota romlik. Hogy némely
magyar urak ezt másként látják, az ő dolguk. Csak sajnálni tudom
őket. Azok mindig is az oldalvízen eveztek, a szélhám mellett
kocogva igyekeztek érvényesíteni a maguk kicsinyes és önző
érdekeit. Velük nem számolok, amúgy is rejtőzködnek, bár tudom,
kidugják majd a fejüket, hogy egy mások által kivívott győzelem után
a markukat tartsák. Ismerem ahhoz a történelmünket eléggé, hogy
erre következtessek, mert azok az úri csoportok ezer esztendő alatt
semmit sem változnak.
A velencei ismét elmosolyodott. Ilyen válaszra, ilyen
megnyilatkozásra számított.
– Csak egy pillanatra, kedves grófom! – vette át a szót Zrínyitől. – A
beteg és gyengülő Oszmán Birodalomról nekünk azért más
véleményünk alakult ki. Úgy érzem, kötelességem önt arról is
felvilágosítani, hogy a török gépezet, különösen a diplomácia, ma
már igencsak átalakulóban van. Megtanulták, miként kell viselkedni,
hogy a birodalmi érdekeik ne sérüljenek, ezért egyre
veszélyesebbek. Nem tudom, mennyit hallottak erről a magyar
rendek. Rákóczi György követet küldött a lengyelekhez azzal a
céllal, hogy Moldva és Havasalföld bevonása mellett koalíciót
kössenek a török ellen.
Zrínyi erről természetesen tudott. Igyekezett olyan kémhálózatot
működtetni, ahogy azt az apja, nagyapja, dédapja tette.
Morlin az asztalra könyökölve hozzáfűzte:
– Sajnos, az önök diplomáciai kapcsolatai csupán formálisak, nem
beszélve arról, hogy mennyire régimódi elvek alapján mozognak.
Amíg különféle, kisebb-nagyobb érdekcsoportokba tömörülve
bezárják magukat önnön kis magyar világukba, amíg csak a maguk
jólétét lesik, ugyan mi várható?
Zrínyi gróf ebbe a vitába nem akart belemenni, bár magában igazat
adott Morfinnak, elismervén, hogy a diplomácia és a kémek
jóvoltából valóban sokat tud a magyar helyzetről.
Morlin így folytatta:
– Velencében általában jól látják a külhoni eseményeket. Ezért
kérdezem meg ismét: hajlandó megerősíteni, hogy nem kizárólag a
személyes sértettség vezérli abban, amikor kijelenti, fegyverrel
támogatná a mi törökellenes harcunkat?
Zrínyi éppoly udvarias arccal nézett Morfinra, ahogy a velencei őrá.
– Bármikor, uram. A közeljövőben két megbízható, és tárgyalási
joggal felruházott tisztemet elküldöm Önökhöz. Ezt jelentse, kérem,
ha hazaérkezik Velencébe!
– Olyannak ismerem, aki szavatartó – bólintott Morlin. – Várjuk a
megbízottait. Talán tudja, hogy a nagybátyám jövőre a dózse
székébe ül…
– Értesültem róla – bólintott a gróf. – Tudja, Tommaseo, egy
hadvezér, mielőtt nekiugrik az ellennek, tájékozódik. Jó alaposan,
hogy meglepetés ne érje. És nem kicsinyli le sosem, mert az a
nyakába kerülhet.
– Miért mondja ezt éppen nekem? Én nem vagyok hadvezér…
Zrínyi felkacagott.
– Ezt pontosan tudom. Az ön harctere nem a mezőkön húzódik,
sokkal inkább a fogadótermekben. Ám kérem, ne feledje el
elmondani annak, akit illet, hogy a török területfoglalásoknak a
magyar föld békeidőben is áldozatul eshet. És közölje, kérem, egy
igen fontos tanácsomat! Ez úgy szól, hogy nincs értelme csip-csup
velencei győzelmeket a világ elé felnagyítva tárni, mert ez nem a
tisztánlátást szolgálja. És azt is hozza a Signoria tudomására, hogy
Niccolo Zrinski nem beszél a habokra! Mert akinek már a dédapja is
kijelentette, hogy a törökkel kötött béke rosszabb a háborúnál, az ez
ügyben csakis tiszta szót szólhat.
Zrínyi gróf sokáig fontolgatta magában a velencei katonai támogatás
kérdését. Minduntalan eszébe jutott, hogy akárhogy is alakult eddig
személyes sorsa, nem hagyhatja magára a sok sebből vérző, igazi
vezetésre alkalmatlan úri réteg által irányított Magyarországot,
amelynek ráadásul idegen a királya, bár neki hűségesküt fogadott.
A török ellen máris egy balkáni szövetség tervét dédelgette, és
örökké lázas agya egyre csak ezt forgatta.
Amikor belefáradt, leült a tengerparti villa egyik csöndes szobájában,
vagy a hűvös kertben, ahol hallotta a szelíd hullámverést és
érezhette a tenger sóillatú levegőjét, ami keveredett a leanderek és
a délszaki virágok illatával. Előszedte a féltve őrzött, borjúbőrbe
csomagolt papírlapokat, és újabb versszakokat költött a Fantasia
Poetica-hoz.
De már egy másik alkotáson törte a fejét. Nem hagyta békén
esztendők óta. A dédapja és Szigetvár története egyre-másra
lefoglalta a gondolatait, kiváltképp csendes éjjeleken.
A következő nap hajnalán nyergeltetett és a kísérettel indult
Klenovnikba, ám amikor másnap délután megérkezett, az ő versben
megénekelt Violáját rossz hangulatban találta.
Képtelen volt megértetni Euzébiával, hogy nem ülhet folyvást a
szoknyáján, márpedig a leányzó ezt kívánta, és a folytonos
torzsalkodásuk Zrínyi Miklósban némelykor elkeseredést, máskor
pedig újabb verseket szült.
Balog Zsigmond, a művelt, írástudó szolga egy asztalon hagyott
versbe beleolvasva ezt a címet látta a papír tetején: „Arianna sírása.”
Aztán lejjebb e néhány sort:
„Én Márst énekelek haragos fegyverrel Kínzó szerelmemet hogy
felejtsem evvel…”
Vajdič Illés kifordult a könyvtárszoba ajtaján, és igyekezett
Francesco Cosimi páterhez.
– Bocsásson meg, atyám, hogy megzavarom az imádságát. A gróf
úr kíván beszélni önnel.
Október közepe felé járt, és színekbe öltöztek az erdők. Zrínyi nem
sokkal előtte még a Mura mentén vágtatott egy erős portyával, és
ismét összekapott – ki tudja, idén hányadjára? – a kanizsai törökkel.
Cosimi egy latin nyelvű levél megfogalmazása közben az íróasztal
mellett találta.
– Ülj le, Francesco! Kérlek, segíts nekem, mert semmiképpen nem
akarom, hogy a latin fogalmazványban hiba essék, és kétértelmű
levelet küldjék Velencébe.
– Látom, a Signoriának írsz – pillantott a papírra a páter. – Úgy hát
elhatároztad magad végleg?
– Pontosabban Francesco Erizzo dózsénak írok. Nem látod-e, hogy
fejedelemnek szólítom? Eldöntöttem, és határoztam. Segítem
Velencét, mert nem is tehetnék másként. A török a dalmát partokat
támadja, veszélyben a kikötőim, a raktáraim. Fusd át, kérlek, amit
eddig írtam!
A páter ujját a sorokon vezetve tüzetesen átolvasta a Velencének
készülő levelet, aztán komoly arccal kérdezte:
– Megbízol az emberedben? Valóban intézkedhet a nevedben ez a
Galli kapitány, akivel a levelet elküldöd? Annyira, hogy teljhatalmat
adsz neki?
– Galli igaz lovag, amint írtam is, magas harci értékkel és
tapasztalattal. Tudod, hogy a követemként nem először jár
Velencében. Úgy gondolom, méltó támogatás, ha egy hadtestet
adok a török ellen a dalmát partok védelmére. Péter öcsém ezzel
egyetért és segíti az elgondolást.
– Azt írod, hogy mielőbb tudni akarod, miben várnak segítséget.
Csak értsen egyet majd a felséges úr is! – hümmögött Francesco
Cosimi. – Tudhatod, az udvar és Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Egészen biztos vagy abban, hogy ezt kell tenned? Velence nem
orrol meg rád, ha nem küldesz sereget. Tudja, hogy neked itt a
kanizsai basa, meg a boszniai végek. Tisztában van a dózse azzal,
hogy mennyit verekszel.
– De a kikötőink, a raktáraink, a kereskedelmi hajóink, a
hajósgazdáink és az embereink, akikért felelősséggel tartozom…
Velence őket nem tudja megvédelmezni.
A páter értette, miként áll párhuzamba a velencei és a Zrínyi érdek.
– Križanić Juraj említette a minap, amikor a könyvtáradban
böngészgetett, hogy új törekvéseket lát Bécsben – jegyezte meg a
tőle megszokott, nyugodt hangon Francesco. – Szerinte az baj, hogy
Magyarország hadipotenciálja nagyobb vállalatra elégtelen, de ezen
lehet változtatni. Juraj szerint egyfajta új udvari arisztokrácia látszik
alakulni, akik majd kisajátítják az eddigi gazdasági és üzleti
kiváltságokat.
Zrínyi bólintott: látja ezt ő is.
– De nem lenne-e jobb erőteljesebben együttműködni velük, a célod
érdekében, Miklós? – folytatta Cosimi. – Lásd, milyen komolyan
tömörülnek Batthyány, Wesselényi, Lippay érsek, Csáky, Nádasdy
Ferenc. És miért? Mert változást akarnak, de látják, hogy egyedül
képtelenek lennének megindítani. Van egy fiatal, eszes és agilis
nemes, aki Sopronban lakik. Járatos a jogban, a neve Vitnyédy
István. Sokakat ismer. Azt javaslom, ne feledd el ezt a nevet!
1646. Böjtmás (március) hava. Csáktornya
Február tizenegyedikén, ahogy Draskovichcsal megbeszélték,
Praunek várában megtartották a januárban generálissá kinevezett
Zrínyi Miklós és Draskovich Mária Euzébia esküvőjét, de a lakodalmi
vigasságot a szokásnak megfelelően nyárra halasztották.
Euzébia átköltözött Csáktornyába, és ettől a naptól a mocsárral
övezett várat Zrínyi – aki közben megkapta a Zala vármegyei
főispáni hivatalt is – még erősebben őriztette.
Márciusban a török – megfélemlítési céllal – különösen erős
támadásokat intézett a Muraköz ellen. A gróf ismét magára hagyta
tizenhét esztendős feleségét, és napokra eltűnt Csáktornyából. A
Bécsből kapott megrovó levélre, hogy megint nem tartotta
tiszteletben a békét, már csak legyintett.
Euzébia pedig úgy érezte, ő megint csak másodlagos, a
csatározások ellökik mellőle a férjét.
A fiatal feleség, aki kedvelte a vigasságot, a táncot, a nagy
lakomákat, összejöveteleket, egyelőre a helyét sem találta
Csáktornyában. Unalmában a folyosókon sétálgatott, hosszú ideig
imádkozott, kérve az Úrtól, hogy Miklóst vezesse haza épségben,
vagy egy verses kötettel leült az ablak mellé, ahonnan a várba
vezető hídra láthatott, és napszálltáig olvasgatott, vagy a távolba
merengett.
Zrínyi és a csapat a Muraközben harmadik napja űzte-hajtotta a
törököt, és fejeket metszettek megtorlásként, sőt, átkeltek a folyón is
a kanizsai basa területére.
Euzébia erről mit sem tudott, legfeljebb elképzelte, milyen az élet
egy portyán. A szülői kastélyban a nevelők igyekeztek minden
embertelen hírtől elzárni őt.
A könyvtárszobában, a súlyos íróasztalon Miklós egymásra polcolta
azokat a könyveket, amelyeket éppen tanulmányozott, vagy
dolgozott belőlük. Legalul hevert a bőrborítós iratcsomó.
Euzébia a rakás tetejéről leemelte az első kötetet, és felütötte a
címlapnál. Istenes énekek, ez állt a nyomtatott lapon.
Másodjára egy krónikás éneket vett a kezébe, a horvát Karnarutics
tollából, és a könyvből kilógott egy vékony papírcsík: a Szigetvár
ostromáról szóló részt jelölte vele a férje.
Aztán Euzébia fellapozta a következő könyvet: Forgách kéziratos
históriáját Szigetvárról. Már a leginkább forgatottat, Istvánffy történeti
művét tartotta a kezében, amikor benyitottak a könyvtárszobába.
Az érkező szolgálóleány megtorpant az ajtóban, aztán térdet hajtott
és bebocsátást kért.
– Bocsásson meg a nagyságos grófné, de meg kell néznem, milyen
meleg van. Az úr a lelkemre kötötte, hogy a könyveinek nem lehet
melegük, de nem is didereghetnek.
– Gyere csak, és tett a dolgod!
– Igenis, nagyságos asszony. Csak egy pillanat, és máris megyek…
Nem zavarom a nagyságos asszonyt…
Euzébia felemelt egy papírlapot, amit Zrínyi sűrűn teleírt, sokszor
javítgatott. Versnek tűnt az írás, és a papír tetején ott állt a cím,
Szigeti veszedelem, de többször is áthúzva.
– Hát nem sikerült befejeznie. Vagy talán mégis? – találgatta a
grófné, de a szolgálóleány, aki a pislákoló tüzet élesztgette, a válla
felett hátraszólt:
– Pedig a nagyságos úr egész télen azzal bajlódott. A lelkemre
kötötte, hogy itt semmihez hozzá ne nyúljak, mert ha a lapokat
összekeverem… A nagyságos úr asztalán rendet rakni nekünk nem
szabad ám! Csak azt nem értem, miért nem jó neki, amit egyszer
megírt? Miért húzza át, hajítja a tűzbe?
– Tudsz olvasni? – kérdezte Euzébia.
A szolgálólány a fejét rázta: sosem is tudott.
– De most már készen vagyok, nagyságos grófné, és engedelmével,
elmennék…
A grófné egyedül maradt a könyvtárban, és rászakadt a súlyos
csend. Elsétált a könyvszekrények előtt, és az egyikből kihúzta az
aranycsatos bőrkötésbe rejtett Atlaszt, melynek fóliáit a híres Blaeu
testvérek remekelték. Sokáig elgondolkodva nézegette a Theatrum
Orbis Terrarum lapjain Mars, a Mausoleum, Diana templomának és
az Olymposnak a rajzát, és felfigyelt a négy őselemet tartalmazó
oldalra, amit a férje jegyzetekkel látott el.
Kisvártatva kopogtak, és belépett Francesco.
– Bocsásson meg a grófné… Azt hittem, nincs itt senki. Tudja, itt
szoktam olvasgatni. Az Úrnak hála, az ön férjének egyre gyarapszik
a könyvtára. Még néhány esztendő, és a királyé se lesz különb. Mi
jót olvasgat, kedves grófné?
Euzébia az asztal mellett állva egy levelet tartott a kezében, amit
latinul írtak.
– Csak ezt – mutatta. – Nem értem, miért kell valakit megróni és
folyvást figyelmeztetni azért, amiért csak a javait védelmezi. Ön érti
ezt, atyám?
A páternek elég volt csak rápillantani a levélre, hogy tudja, Euzébia
az utolsó királyi figyelmeztetést böngészi.
– Tudom, mire gondol, asszonyom. Magam sem vélem másként. Ám
éppen most érkezett a futár Zágrábból, egy újabb levéllel. Ez nem
megrovó, hanem feladatra hívó.
– Indulni kell az uramnak a haddal? – kapta a szája elé a tenyerét
Euzébia. – Máris? És Megint Rákóczira?
Cosimi szelíden elmosolyodott.
– Nem kell hadba mennie. Amúgy is kiveszi részét az ilyesmiből.
Áprilisban, mint zalai főispánnak, ott kell lennie a körmendi
megyegyűlésen. Az ön férje most már az országos nagypolitika
résztvevője, asszonyom. A tavaszi pozsonyi országgyűlésre is
biztosan utaznia kell.
– Semmiből nem vonhatja ki magát, csak mellőlem – csúszott ki
Euzébia száján a panaszos mondat. – Mondja, atyám, boldog leszek
én itt?
A páter elcsodálkozott, mert ilyent eddig senki nem kérdezett tőle.
– A földi boldogságot mi csak látszatra szabhatjuk meg magunknak.
Azt remélem, hogy két ilyen kiváló ember, mint ön és az ura,
mindenképpen megérdemlik.
– Sokszor egyedül hagy… – pityeregte Euzébia, mire a páter
vigasztalón megérintette a vállát.
– Kérem, ezt ne vegye zokon. A férje fontos feladatokat végez, és
ezek a jövőben csak gyarapodni fognak. Akik vele tartanak, az
országos politikában mind magasan jelzett személyek, nagyurak.
Mind úgy gondolkodnak, ahogy ő, de talán csak benne van meg a
bátorság ahhoz, hogy ki is merje mondani. Kérem, inkább segítse,
ha tudja!
Euzébiát megijesztették ezek a komoly szavak. Ilyesmiről Miklóssal
még sosem tárgyalt, de odahaza se hallott. Elgondolkodva emelt fel
egy újabb, teleírt lapot.
– Látom, olvassa az eposzt – jegyezte meg mosolyogva Cosimi.
– Csak éppen néhány lapot…
– Tudja, asszonyom, ő nem mindig kedveli, ha beleforgatnak a
papírjaiba. Csak azért mondom, mert ismerem. Az írásaiban nem
csak tiszta poézis, hanem az imént említett politika is ott rejtezik. Az
ön férje valóságos polihisztor, akinek a kezében éppen olyan jól áll a
kard, mint a penna.
A grófné az ablakon át a híd előtti sáncra látott, ahol megint
aszalódott néhány lemetszett török fej.
– Polihisztor, aki annyi mindent ismer, s közben fejeket szúrat
karókra… Nem akarom azokat a fejeket látni, Francesco! – fordult el
utálkozva. – Megriasztanak! Már álmodtam is velük… Beszéltek
hozzám…
A páter mélyet szusszant.
– Látja, kedves grófné, milyen kettős is ez a világ? És ebben kell az
ön urának megállni a lábán. Kard és penna. Vér és rímek. Megférhet
egyetlen emberben, ahogy Balassiban is megfért. Párját ritkítóan
gazdag könyvtára mellett ott a fegyverszoba, a tudományok és
költészet szomszédságában a gyilkos eszközök tárháza egyazon
épületben… Megértem, hogy elsőre talán érthetetlen. Tudom, mit
akar ezzel az eposszal az ön férje, de azt is, hogy idő kell, míg
elkészül vele. Talán még a jövő télen is ezen dolgozik. Csak aztán
meg is értsék, akikhez szól!
– Nem értem, atyám – pillantott rá a grófné. – Hát ki az, aki ilyen
csodát képtelen megérteni? Az uram úgy ír, mint senki más!
– Igaza van, grófné. Mint senki más, pedig még csak a kezdeteknél
tart. Segítsen neki, hogy a szárnyait kibonthassa! Ő rímekben
szárnyal, és ha nem teheti, tán még belé is betegszik. Amibe most
fogott, az nem csak egy hősi költemény a dédapja cselekedeteiről,
hanem ott villog majd benne kíméletlenül és vaskosan a politika. A
férje ebben a hőskölteményben harcra buzdítaná a magyart a török
ellen. Gondolja meg, százhúsz éve történt a mohácsi csatavesztés,
nyolcvan esztendeje esett el Szigetvár… És mi történt azóta? A
török tartja az állásait, a megszállt földeket. Hát ezeket akarja az ön
férjura visszaszerezni, amellett, hogy megszabadítaná a keresztény
világot az Oszmán Birodalomtól. Ez a különös béke, amit
tapasztalunk, a császárnak és a töröknek egyaránt jól jön. Egyedül a
magyaroknak, a horvátoknak nem.
– Nekem azt mondta, hogy nem Bécsben, Pozsonyban, de az egész
országban gondolkodik – szólalt csendben Euzébia. – Féltem az
uramat, atyám. Nem gondolja-e, hogy túl messzire megy?
Cosimi páter megdörzsölte a szemét, ami mindig vörös és karikás
volt a sok olvasástól.
– A jövő mond majd ítéletet e műről, és arról is, amiben az ön ura
most forog. Ne féltse őt, asszonyom! A gróf úr egyszer igazán nagy
nevet szerez magának, karddal vagy poézissel, vagy egyszerre
mindkettővel. Adja a Mindenható, hogy így történjék!
Légrád és Kotor vára között Szilaj Dénes vezette a portyát, oda-
vissza ellenőrizve a határvidéket és a telepített őrhelyeket. Tizedik
napja szakadatlan szolgálatot teljesítettek, és eddig csak két
esetben találkoztak a kontyossal, bár az rögvest megfutott.
Szilajék kora délután bevették magukat egy erdőszegélybe, ami
felszaladt egy lankás domboldalra. A nap az erdő mögött járta útját,
és Szilaj az erdő szélére küldte figyelő vitézeit.
A folyó szeszélyes kanyarulatokat vetett, néhány részletét be
sem látták. Már csaknem alkonyodott, amikor észak felől, a Mura
partján mozgást észleltek az őrök.
Elsőre a gémek emelkedtek a levegőbe méltatlankodó
kiáltozással, aztán a többi vízi madár, végül kitört az ártéri erdőből
néhány őz, és rémülten menekült a nyílt réteken át az erdőfoltoknak.
– Várjatok! – parancsolta Szilaj. – A madarakat ember riasztotta,
és azért ugrottak meg az őzek. Most már csak az a kérdés, kiféle.
Először azt gondolták, hogy Botos Jakab portyája érkezik a
folyó mentén, mert ők meg Kotortól följebb, Goricsányon is túl
ellenőrizték a Mura vidékét. A török ott is átjárt Zrínyi birtokára, de
előbb néhányat egy lélekvesztőn átküldött, akik a fák között
elrejtőzve lesték a gróf portyázóit, aztán a többi már átjött tutajjal, így
a magasabb víz sem jelentett akadályt.
Ahonnan a gémek felröppentek, egy ló prüszkölését hallották
Szilajék.
– Ott! A nyiladékban! Látja, Dénes bá’ – mutatta a fiatal vitéz az
irányt. – A bokrok félig takarják! Ez csakis török lesz, vagy bujdosó…
Tán haramiaféle…
Kisvártatva megmozdult a lovas, és előjött a bokor mögül.
– Nem nézem töröknek – jelentette a legény. – Inkább helyinek.
– Attól, hogy nem nézed, még lehet kontyos – morogta Szilaj.
– Várjunk még, emberek! Kíváncsi vagyok, mit akar. Úgy viselkedik,
akár egy felderítő.
Zrínyi vitézei már sok mindent láttak. Magyarnak vagy horvátnak
öltözött törököt, nem is egyet, magyar parasztnak vedlett akindzsit,
királyi vitéz gúnyájába bújt janicsártisztet…
– Azt gondolom, nem találják a gázlót – morogta Danilko, a
tengermelléki vitéz, Zrínyi Péter egykori embere.
– Mi se találtuk, magas most a víz – fűzte hozzá Szilaj. – Türelem,
emberek! Ha török, akkor úgyis kitörjük a nyakát.
Kisvártatva négy másik is megjelent a nyiladékban. Valamennyien
szűrt viseltek, és az alkonyi fényekben egyforma szürkéknek tűntek.
– Ki kell jönniük onnan. Az ártér nem járható. Vagy visszamennek,
vagy kijönnek a rétre… – dünnyögte a legény, és fél térdre
emelkedett, hogy az ágak között jobban lásson. Az erdő még csak
most kezdett levelesedni.
– Megvárják a sötétet? – találgatta Danilko. – De akkor minek
mutogatják magukat a nyiladékban?
– Ha megjelennek a rét sarkán, rájuk csapunk! – határozott Szilaj. –
Hatan a hátukba kerültök. Ha ennyire óvatosak, nem lehet ez egy
nagyobb török portya. Netán mégis bujdosók…
A bujdosókat Zrínyi eddig még mindig befogadta, kiváltképp, ha
olyan kemény vitéznek találta őket, mint Szilaj Dénest.
Eltelt néhány perc, aztán a nyiladék irányából fácánkakas riasztó
kárálását hozta a szél.
– Mozdulnak má’ – súgta a legény, és abban a minutumban
megjelent a rét sarkán az első lovas, aztán követte a társa.
– Kettő… három… öt… Dénes bá’, ezek vannak legalább másfél
tucatnyian…
– Mint mi – felelte Szilaj. – Akkor az a hat kerülje az erdőt, mi meg
szemből rájuk csapunk! Elválik, kiket kergetett elénk az ördög!
Az idegenek valamennyien nyeregben ültek, egy kivételével, aki egy
kétkerekű telega bakján az elébe fogott, izmos, óriás testű
hidegvérűt hajtotta. A ló tányérnyi patanyomot hagyott.
– Csak tutajjal jöhettek át – morogta Danilko. – El kellene szedni
tőlük azt is!
Zrínyi vitézei legyező alakban közelítették a csoportot, akik
megtorpantak, aztán rögvest vágtában indultak vissza az erdőnek. A
kocsis a bakon tehetetlenül leste, mit tesz a többi, de neki már nem
volt ideje arra, hogy fordítsa a rudat.
Szilaj a lándzsája hegyét a kocsis mellének szegezte.
– Kik vagytok? Mit kerestek itt?
Amaz felemelte a karjait, hogy lássák, fegyver nincs a keze
ügyében, és magyarul felelt:
– Vitéz úr, én csak jámbor paraszt vagyok! De a többi az török mind!
Szilaj az egyik emberére bízta a parasztot, s a katonák élén máris
vágtatott a menekülők után.
Azok aztán hamar rájöttek, hogy se előre, se hátra nem vezet
egérút, legfeljebb az ártérbe, ha nem intézte volna el oly csúfosan a
kora tavaszi áradás. Csak az kísérli meg, hogy oda lóval bemenjen,
akinek már minden mindegy.
Török parancsszó csattant, és a szűrökbe öltözött katonák lekapták
hátukról a lándzsát, kivonták a handzsárt.
– Aki leteszi a fegyvert, életben marad! – rikkantotta Szilaj Dénes.
– Nem hiszünk nektek! Kutyahitűek vagytok! – kiabálta vissza
tökéletes magyarsággal az egyik török. – Lássuk, ki a jobb!
Úgy dobbantak egymásba, akár a vadak. Tudták, az életük múlik egy
jó szúráson, egy ügyes vágáson. Szilaj Dénes emberei is fáradtak
voltak már, de a harc mindig erőt kölcsönöz a szívnek, az meg
sebtében kiszolgálja az izmokat.
Pillanatok múltán már sebesültek fordultak le a lóról, mások
menekülőre fogták a nyílt rétnek, tán arra számítva, hogy az egyre
sűrűbb szürkületben eltűnhetnek.
Gazdátlanul maradt lovak szaladgáltak tanácstalanul, aztán
megálltak, s várták a hívó szót vagy füttyöt. A vitézek megpróbálták
kihúzni a bajból a társukat, egymás hátát fedezték, és a török se
most verekedett először. Aztán Zrínyi emberei felülkerekedtek.
– Le a fegyvert! Eldobni! A kést is! Le a subával! – parancsolták, és
az épségben maradtak vonakodva bár, de engedelmeskedtek. –
Szerencsétek, hogy tatár nincs köztetek! – szemlélte végig őket
Szilaj. – Ki a magyar? Talán te, aki azt ordibáltad, hogy kutyahitűek
vagyunk?
A török elvigyorodott.
– Nem vagyok én magyar, ahogy te se török! – felelte. – Csak
megtanultam magyarul. Az ott magyar! – bökött egy távolabb ülőre,
akinek már igencsak remegett a szájszéle. – Volt egy másik is, de az
már nem kér vacsorát…
– Ezek csak egyszerű katonák – legyintett Szilaj. – Gazdag ember
fia van-e köztetek? Most mondd meg, mert úgyis rájövök!
– Nem sok váltságot kaptok értünk. Zerini bégnek nem ilyenek
kellenek, mint mi – érkezett a felelet.
A vitézek megkötözték a foglyokat, és összefogdosták a lovakat. Egy
katona Szilajnak rikkantott:
– Dénes bá’! Tudja-e, kit fogtunk? Egy valódi énekes madarat!
A telegáról, a bőrök és prémek közé rejtőzve egy fiatal férfi került
elő. Szemlátomást rossz bőrben volt, betegség kínozta. Valamit
nagyon rejtegetett, és Szilaj azonnal észrevette.
– Add csak ide, te! Mi ez?
– Csak egy kis melles. A fiacskámnak vinném – felelte enyhén tört
magyarsággal a férfi, aki nem tűnt katonának. – Kérlek, uram, eressz
el, vagy segíts, mert én nem vagyok az ellenséged.
– Akkor ki vagy?
– Csak egy utazó. Engem is megfogtak, el akartak vinni Kanizsába.
– Utazó? Aztán honnan, hova?
– Zárából mennék Bécsbe, uram.
Szilaj Dénes méregbe gurult.
– Ne urazz te engem, hallod? Zárából Bécsbe, amikor erre a
legveszélyesebb? Hazudsz! Mit kerestél Zárában?
– A családomnak az egyik fele él ott, de a török megtámadta a
várost. Ők elmenekültek, de én csak későn értem át segíteni az
itáliai partokról… Ha segítesz nekem, én is segítek neked. Sok
mindent megtudtam ezektől a törököktől… Harmadik napja cipelnek
magukkal.
Szilaj úgy döntött, visszatérnek a foglyokkal Légrádba, ám előtte a
magyar kocsisnak még parancsot adott:
– Fölpakolod a telegára a sebesülteket meg a halottakat, és viszed
őket Kanizsára, vagy bánom is én, hova!
– De akkor engem ott lefejeztet a basa, uram! – rémült meg a kocsis,
aki útivezetőként vett részt a török portyáján.
– Az már a te dolgod. Úgyis sokat ült már a fejed a nyakadon, ami
viszont elég vastagnak tűnik ahhoz, hogy úgy véljem, jól élsz te a
töröknél, cimbora – felelte Szilaj, és a csapat a kelő hold fényénél
elindult Légrádnak.
– Kiváló munkát végeztetek, Farkas! – ismerte el a gróf, amikor
velencei útjáról hazatérve másnap szemlét tartott a ménesben. –
Már meg akartam tudakolni, hogy mit kezdesz az életeddel és a
családoddal. Ha elköltözöl a birtok más szegletébe, úgy vissza nem
tartalak, csak éppen sajnálni fogom. Igazán értesz a lovakhoz.
– Megköszönöm, gróf úr, a bizalmat. Meg is szolgálom, ha lehet.
– Akkor maradsz Csáktornyában? Nem bánod meg!
Az érdemeiért bocskoros nemességet szerzett Desics Farkas
nagyra tartotta a Zrínyieket. Rögtön feltűnt neki a gróf különös
hangsúlya, amikor azt mondta, nem bánja meg, ha marad. Meg is
kérdezte, mit tehet még a birtokért.
– Régtől figyelem a munkádat, és tudom, hogy hűséges
emberem vagy – felelte Zrínyi. – Nem tapad a kezedhez tisztátalan
pénz, a lopást gyűlölöd, és megvesztegethetetlen vagy.
– Komolyan veszem a tízparancsolatot, gróf úr…
– Szépen neveled a családodat, a pokolra kívánod a törököt, és van
magadhoz való eszed – folytatta Zrínyi. – Arra gondoltam,
kinevezlek a birtok legfőbb lovászmesterévé. Vállalod-e, vagy
keressek mást? Az öcsém is téged látna jónak.
Desics valóban rajongott a lovakért, és a munkáját is
tisztességgel végezte. Zrínyi szavainak hallatán elvörösödött, aztán
megköszörülte a torkát, hogy egy köszönömöt kinyöghessen.
– Évi hatvan forint fizetést kapsz tőlem – közölte a gróf. –
Felelsz a méneseimért, a szekerek állapotáért, a lószerszámokért.
Mindenért, ami a lovakkal összefügg. Ha az abrak fogytán, időben
szólsz! A lovászok mind neked kötelesek jelentést tenni, a
felszerelésük, ruházatuk a te gondod, adok rá pénzt. Nem
ugráltathat senki, csakis nekem vagy köteles jelenteni.
– Megértettem, gróf úr. El is vállalom, és ígérem, mindent elkövetek,
hogy elégedett legyen.
Zrínyi tudta, hogy így is lesz. Jó és egészséges lovakra volt
szüksége, mert a törökre nem indulhattak göthös, kehes
jószágokkal.
– Még az is a dolgod lesz, hogy a füvelő réteket vigyáztasd, de
a vadaskerteket ugyanígy. Onnan senki egyetlen szálfát ki ne
vágjon, és erre nem adhat felmentést rajtam kívül senki. Értetted?
– Igenis.
– Mindezt írásba kapod, Farkas! Isten segítsen a munkában!
Desics végig Zrínyi mellett maradt, miközben ő a ménesek
szemléjét végezte. A gróf az utolsó, görbén nőtt szilfáig, csöndes
lápig és vadvízig, a magányos szikláig, mindent ismert a hatalmas
birtokon.
A csikósok kiválóan végezték a dolgukat, Zrínyi pedig Vajdič
Illéssel és Desiccsel arról váltott szót, hogy valahára
tenyészméneket szeretne vásárolni. Egy különleges és drága ménes
járt az eszében.
 Egy helyütt a legények karcsú, zsákmányolt lovakkal
foglalatoskodtak.
– Akkor ezek a szép török lovak induljanak a barátomhoz, a toszkán
nagyherceghez! Máris intézkedj, Desics Farkas! – mutatott a gróf a
kiválogatott jószágokra. – Csodásak, épek, egészségesek.
Gyönyörű állatok.
– Méltó ajándék a nagyhercegnek az a kis ménes – jegyezte meg
Illés, aki még jól emlékezett a toszkán nagyúrra, és a nála töltött,
feledhetetlen hetekre. Még a bikaviadalra is, amit ugyanúgy tátott
szájjal lesett, ahogy a fiatal Zrínyi.
A nagyherceg egy remekbe faragott, mindenféle szerekkel dugig
tömött orvosságos ládikót küldött ajándékba Zrínyinek, és a ládikó
értéke vetekedett a kis török lovakéval.
– Jut eszembe, Illés… Lassan meg kell érkezni Itáliából az újabb
tengeri csigáknak, amit Lippay érsek úr kért. Eddig háromszor
hoztak neki Velencéből rosszakat, de most BelsőItáliába küldettem
valakit vásárolni. Remélem, a csigák majd meghozzák a kedvét,
hogy szóljon az érdekünkben, és a kétszáz lovasunk fizetését végre
megkaphassam.
Kisvártatva Illés fia, Márton vágtatott hozzájuk. Megfékezte a habzó
szájú mént Zrínyi előtt, és levette a fövegét.
– Nagyságos gróf úr! Fontos embert hoztak! Szilaj Dénes üzeni,
hogy a nagyságos úrnak örömére szolgál majd!
– Kiféle? – tudakolta a gróf, mire Márton elmondta, hogy Szilaj
szerint török kém.
– De okos embernek látszik, uram. Nem afféle egyszerű katona…
Művelt, sokat látott, bár sok esztendőt még nem számlál.
– Biztos, hogy török?
– Eleinte azt hazudta, hogy dalmát, később, hogy olasz. Aztán
meglátták a félholdas amulettjét, meg valami fiúcskára való
ködmönféle volt nála, amibe írásokat varrt. Azért küldte át a légrádi
várnagy a gróf úrhoz, mert a nagyságos úr jobban ért a
kifaggatásához.
Zrínyi morgott magában: még hogy ért a kifaggatáshoz! Hát minek
nézi őt a légrádi várnagy? Hóhérnak?
A törököt később elébe vezették. A középmagas, napbarnított arcú,
fiatal férfi valóban hasonlított egy dalmátra, vagy inkább egy
görögre, csak nem viselt tömött bajuszt. Rápillantott a Zrínyi asztalán
heverő selyemdarabokra, amin írás kacskaringózott, és a szétfejtett
mellesre, ami a szék mellett a padlón hevert.
– Tudod-e, ki vagyok? – kérdezte Zrínyi, mire a török bólintott. – És
azt is, hogy milyen sorsot szánok a kémeknek?
– Elkészültem rá, hogy keményet – felelt horvátul a fogoly. – Hacsak
ki nem cserél a gróf úr.
Zrínyi a fejét csóválta.
– Kicserélni? Majd tán annak is eljön egyszer az ideje. Magabiztos
vagy, hallod-e! Nem is hiszed a halálodat, s hogy a fejed kikerülhet a
kopjavégre. Mi a neved?
– Aszlan. Az apám bég, magas méltóságú úr Szalonikiben.
Zrínyi a selyemlapok közül kihúzott egyet.
– Titkosírás? Így jegyzed le, amiről majd jelentést adsz?
A török nem felelt, csak állt, megkötözött kézzel, moccanatlanul.
Zrínyi kiküldté a katonát.
– Honnan jössz, Aszlan?
– Zárából – hangzott a felelet, de Zrínyi nem hitte.
– Ha hazudsz, úgyis kiderül. Tagadod-e, hogy kém vagy?
A török az asztalra és a selyemlapokra pillantott, és különös
kifejezés jelent meg az arcán.
– Ezek után minek tagadnám, uram? Fogoly vagyok, de semmi
esetre sem gyengeelméjű.
– Azt látom. Kedvelem is, ha valakibe sok ész szorult. Kitartasz
amellett, hogy a Tengerméllékről jöttél?
– Valóban onnan, uram, Zárából. Hadigálya tett partra. Beszélnem
kellett volna az egyik velencei megbízottunkkal, akinek a nagyvezír
sok pénzt fizetett, hogy segítse a hadjáratot. De becsapott és
feladott a velencei katonáknál. Érthetetlen, hogy miért.
– Valóban az – vágott közbe Zrínyi. – Egyik kém a másikat a
legritkább esetben adja fel, hacsak nincs rá nyomós oka, vagy
éppen titkos parancsa.
– Hogy mi oka lehetett rá, azt nem tudom. Talán megfizették. A
lényeg, hogy észrevettem, és időben elszöktem.
– Hogyan?
– Hajóval. Északnak, a part mentén. Azt mondtam, itáliai vagyok.
Beszélek olaszul, volt elég pénzem, így felvettek és partra tettek,
nem messze az ön egyik kikötőjétől. Aztán öszvérrel tovább.
Kanizsára akartam átjutni.
– Egymagad indultál az útnak? Van benned bátorság, Aszlan!
– ismerte el Zrínyi.
– Nem hazudok, uram! Először átvágtam a hegyeken, de képtelen
voltam az Unán átkelni. Őrült módjára vágtatott a víz, ráadásul
mindenhol az ön portyázóiba ütköztem. Néha csak a szerencsén
múlt az életem – közölte a török, s közben a falon függő súlyos
képre pillantott, amelynek faragott keretén ott díszlett a Zrínyiek latin
jelmondata: „Jó szerencse, semmi más.”
– Elkerült a szerencse, gróf úr.
Zrínyi elismeréssel konstatálta, hogy a török latinul is tud.
– Miben tudsz engem szolgálni, Aszlan? Mert ezek után el nem
eresztelek, ezt biztosan sejted.
– Nem remélek mást, uram, egyedül azt, hogy az életemet
meghagyja. Talán… hm… politikai ismeretekkel, azt gondolom,
segíthetek…
– Éspedig? Tegyünk próbát! Mondd csak, mi történik most a franciák
és a szultán között?
Aszlan összekötözött kezével megvakarta az orra tövét.
– Nos, uram, roppant különös helyzet állt elő. Münsterben, ahol még
mindig a sokéves keresztény háborút lezáró békéről tárgyalnak, a
francia követ figyelemre méltó javaslatot tett. Azt állította, hogy a
kormánya hajlandó kétezer katonával megsegíteni III. Ferdinánd
császárt, az ön urát és királyát, az ellenünk viselt harcokban. De
erről a gróf úr biztosan értesült már.
Zrínyi bólintott, bár erről éppen nem tudott.
– A bajor választófejedelem a javaslat mellé állt, uram – folytatta a
török. – De az önök királyát ez elrettentette. Nem szándékozik
ellenünk harcba indulni, úgy tűnik, tartja a békekötésben foglaltakat.
Aszlan Zrínyire sandított, aki hátradőlt a székén, és figyelmesen
hallgatta őt.
– Aztán itt van, uram a velencei ügy. Egyre több francia zsoldost látni
ebben a háborúban, akik ellenünk harcolnak.
– S közben a Fényes Porta erősödik – jegyezte meg Zrínyi.
– Ez pontosan így történik, gróf úr.
Zrínyi elvitette a törököt, és meghagyta a foglárnak, hogy
tisztességes helyiségbe zárja, a szalma fölé dobjon egy pokrócot, és
ne engedje más foglyokkal találkozni, beszélni.
Két nap múlva – egy újabb éjszakai riasztás után, mert a török
most egészen fent, a Mura felsőbb szakaszán tört be – Zrínyi hívatta
Aszlant.
– Lefordítod a titkosírást, amit a selyemre írtál?
A török a fejét rázta.
– Nem tehetem, uram, mert magam sem tudom. Nem én írtam,
nekem csak továbbítanom kellett. De hát már tudja, miként jártam
Zárában. Kérem, rendelkezzen velem bármiben, de ezt az egy
utasítását nem teljesíthetem.
Zrínyi mérgelődött, de hiába hívatta Joszipot és Kis Farkast, ők
sem tudtak mit kezdeni a titkosírással. Aztán gondolt egyet, és lovas
futárral átküldte Batthyánynak Németújvárba.
– Mit gondolsz Aszlan, miféle kimenetele lesz a padisah
velencei háborújának? – kérdezte a foglyot, aki állt vele szemben,
megbilincselt kézzel, és készségesen válaszolgatott. Láthatóan nem
akart magának nagyobb bajt, és örült, hogy a feje még a helyén.
– Hogy mi lesz a vége, azt nem tudom. Győzelmek és vereségek
váltakoznak mindkét oldalon. De a franciákkal a fényességes
padisah pillanatnyilag jóban van, és másokkal is kereskedünk. A
pénz és a haszon nagy úr! Változtatni képes a politikán, még a
királyok hozzáállásán is.
– Filozófus is vagy, nem csak művelt – bólintott Zrínyi.
– Komoly iskolákba járatott az apám, gróf úr. Nem sajnálta a pénzt.
– Mégis kém lettél.
– Vannak kérések, amelyek voltaképpen parancsok, és azokat nem
lehet, de nem is okos dolog visszautasítani – felelte Aszlan.
– Ha megtettem volna, most nem állnék itt ön előtt, hanem az
apámmal és a fivéreimmel együtt a túlvilágon töprengenék azon,
hogy mit rontottam el.
– Mégis szívesen végezted ezt a munkát.
– Mert láttam, hogy képes vagyok rá. Beszélek néhány nyelvet.
Tudom, hogy ön is hat nyelven tud szólani, mégpedig tökéletesen.
Én mélyen tisztelem a kiművelt elméket, uram. Verekedni már nem
tudok annyira, mint ön, sosem lett volna belőlem jó harcos. A
nagyapám… Nos, ő egykoron bajnok volt. Párviadalban sok magyart
legyőzött Buda környékén.
Zrínyi cseppet sem haragudott a kémre, sőt, még ellenséges
érzületet se táplált iránta. Inkább megbecsülte. Az okosabb kémeket
nem is bántották, mert magyar és török egyaránt azon törte a fejét,
miféle hasznot húzhatna a másik embereiből.
Az sem volt véletlen, hogy a foglyok között Csáktornyában egy
török orvos is téblábolt, és Zrínyi gyakorta inkább őt hívta az itáliai
helyett, ha elővette valamilyen nyavalya.
– Néhányan azt beszélik, hogy gyenge a padisah és a
birodalomból egyre fogy az erő – jegyezte meg a gróf
kíváncsiságból, hogy mit felel a török. Aszlan gondolkodás nélkül
válaszolt:
– Ez nem állja meg a helyét, uram! Igen, volt idő, amikor belső bajok
elszippantották az erőt, de ennek vége. A Fényes Porta ma
másképpen gondolkodik.
– Háborút terveztek velünk?
– Ha lesz, akkor csak azért, mert a király gyenge, önök pedig, gróf
úr, képtelenek összefogni, erőt felmutatni.
Zrínyi sötéten pillantott rá.
– Ez sértés, tudod-e? A fejed már délután ott ülhetne a
kopjavégen!
– Nem önnek szántam, uram. De megkövetem, ha gondolja.
Ugyanakkor roppantul csodálkoznék, ha ezért megbüntetne, amikor
pontosan tudom, hogy ön ugyanígy gondolkodik a magyar urak
többségéről.
Zrínyi Miklós most már látta, hogy a török alaposan felkészült.
Késő délutánig magánál tartotta, kifaggatta a velencei háborúról. Azt
is kiszedte belőle, ki az a zárai, aki a töröknek kémkedik, és
haladéktalanul értesítést küldött a dózsénak. Aszlan – ha igaz volt,
hogy a zárai katonákat küldött rá – tán nem is bánta, hogy elfecsegte
a személyét, vagy éppen jó adag szándékosság rejtezett benne.
– Tanult emberként bizonnyal tudsz Sziget várának ostromáról. A
tanult törökök, márpedig sokan vannak, eddig mind szolgáltak
nekem ismeretekkel. Azt mondd, tudsz-e annyit, hogy a régmúlt
eseményeiben segíts eligazodnom?
– Amit lejegyeztek róla a padisah történetírói, azt csaknem mind
olvastam – felelte Aszlan. – Julius Cézár vagy Hannibál harcairól,
meg Marco Polo útjairól is. Rendelkezésére állok, uram.
Ettől kezdve Zrínyi, amikor csak tehette, a török krónikások által
lejegyzett eseményekről, és a konstantinápolyi könyvtárakban
fellelhető tudományos művek tartalmáról, de kiváltképp a
történelemről faggatta a különleges foglyot.
Éjszakánként Zrínyi Miklós, ha képtelen volt aludni, mert a
hősköltemény kiverte szeméből az álmot, egyre tovább gyarapította
a sorokat, javítgatta a rímeket, és ebben a magyar történetíróktól
ismert tények mellett ott sorakoztak a török kém által elmondottak is.
Aszlant gyakorta hívatta, és egyre csak a történelemről faggatta.
Ugyanakkor a török kém is őszinte csodálattal lapozgatta Zrínyi
szüntelenül gyarapodó könyvtárának köteteit, és némelyikhez
megjegyzést fűzött. A gróf pedig szívesen társalkodott vele görögül
és latinul, Homérosz, Horáciusz, Vergiliusz és Ovídiusz művei felett.
Már tetemes mennyiségű kézirata gyűlt össze szerelmes
verseiből és a nagy ívű, szigetvári eposzból – csaknem tízezer
verssor. Ha valamivel végre elégedett volt, hívatta a deákot, hogy
másolja le.
Azt azonban még maga sem tudta, mikor kerít sort a
nyomtatásra és kiadásra, bár kétségtelenül tervezte. Különösen
azokat a munkáit, amelyekkel figyelmeztetni, okítani, tanítani akarta
a magyar nemességet, felnyitva szemüket, s kizökkentve őket a
vészes méreteket öltött tespedtségből, önelégültségből, önzésből.
Egyik ilyen éjjelen, amikor a benne felgyülemlett gondolatoktól
és tettvágytól képtelen volt aludni, ezért inkább bevette magát a
könyvtár csendjébe, halkan kopogtak az ajtón. Euzébia lépett be
selyem hálóingben, vállára dobott köntösben, hímzett papucsban,
kezében háromágú gyertyatartóval.
– Megbetegszel – simogatta meg Zrínyi vállát és arcát, majd
óvatosan az asztalra helyezte a gyertyatartót. – Oly sokat ébren
vagy, máskor meg portyákra vágtatsz. Mindez kiszedi belőled az
erőt, Miklós… Mikor végzel a munkával? – mutatott a hősköltemény
éppen Zrínyi előtt heverő oldalára.
– Nem tudom, angyalom. Azt hittem, már tavaszra kész, de…
Elégedetlen vagyok. Minél többször átolvasom, annál
elégedetlenebb. Tizenöt énekre tervezem. Már csaknem kész, de
mégsem mondhatom, hogy egészen. Valami nem engedi. Talán a
dédapám és a többiek lelke, akik Szigetvárban hősként haltak, itt
kerengnek köröttem, hogy figyelmeztessenek: csak akkor
tekinthetem késznek, ha valóban tökéletes. És ha ez megtörténik,
lesznek majd, akik engem eme nagy tengeri útról megtérve, aminek
a Szigeti veszedelem munkáját vélem, a parton várnak.
Euzébia ezt nem egészen értette, így a férje magyarázatba
fogott:
– Vannak, akikkel együtt veselkedem neki a nagy tervnek, hogy az
országot megszabadítsuk a töröktől. Batthyány Ádám, Nádasdy és
Lippay érsek úr, Esterházy, Homonnay Gyurka, aztán Csáky… Ők
lesznek, kikkel a képzeletbéli partról elindulunk, kedvesem.
– Jól ismered őket, azt gondolod? – kérdezte gondterhelt arccal a
felesége. – Valamennyit? Ádám a fogadott bátyád, de nem hallottam
tőled sok jót Nádasdyról. Sok víz kiárad még a tengeredből, Miklós!
Nagyon sok, úgy érzem. Elmos barátokat is. Nyitott szemmel nézem
azokat, akik hozzánk járnak vadászni, komédiásokat hallgatni,
estélyek után vitázni művészetről, életről és halálról… Érhet sok
meglepetés, drága férjuram, de azt kívánom, ne tapasztald meg a
rosszat!
A feleségére Zrínyi Miklós mindig hallgatott, hiszen Euzébia művelt
asszony volt. A könyvek is egyre-másra formálták, alakítgatták a gróf
gondolatait, s tán még a magatartását is. Megválni tőlük, az
olvasásuktól, tanulmányozásuktól képtelen volt, és Balassi Bálint
kéziratban maradt és Zrínyi által nagy becsben tartott Fajtalan éneki
című műve mellett jól megfért Bonfini és Heltai Gáspár.
Euzébia a tenyerébe zárta Zrínyi kezét, és megcsókolta a téntás
ujjak végét.
– Kérlek, pihenj kicsit! Rád mindenkinek szüksége van, nem csak
nekem. De azt is szeretném, ha több figyelmet fordítanál rám! Néha
nagyon magányos vagyok… És azok a rettenetes fejek a kopjákon…
Muszáj ezt tenni, Miklós?
Zrínyi a fejét csóválta. Hogyan is magyarázhatná el, mit jelent a
vitézség, a halált is megvető bátorság, vakmerőség, a hősiesség, és
mire való az efféle elrettentő keménység, amikor a felesége csak a
borzalmat látja belőle?
Mintha csak olvasna férje gondolataiban, Euzébia így folytatta:
– Hogy egy bevehetetlen erősségben élek, ahonnan kijárásom alig
lehet, azt megértem. Jó, hogy gondoskodsz az életről is, a
társaságról, a vigasságokról, és a lakomák sem dorbézolások
csupán, hanem helye van itt a művelt társalkodásnak. Ez mind jó az
én lelkemnek, és érzem Itália levegőjét, amiről annyit meséltél. Te
nagyon különös ember vagy, és ha ezen elgondolkodom, mindig
eszembe jut, hogy talán nem ebben a korban kellett volna születned.
Messzire előzöd ezeket az esztendőket, s csak abban
reménykedem, hogy képes leszek követni téged.
Felemelte az asztalról a kézirat egyik lapját, és a gyertyafény mellett
olvasni kezdte:
– „Bízol-é németben, te okos horvát bán… hogy hamar segítséget
küld néked talán? Ki nem esmérheti német bátorságát… leginkább
magyarhoz gonosz akaratját?”
– Még nem teljes. Még nem egészen kész – jegyezte meg Zrínyi a
felesége arcát figyelve. – Mi a baj, lelkem?
– Csak azt akarom mondani, hogy… Nem zúdítod magadra az udvar
haragját, ha ilyen verseket írsz? Hogy a németben bízni nem lehet,
mert utálja a magyart és gonosz hozzá? Mit szól majd ehhez a
császár? Aki tudja, hogy nyolcvanéves történésről regélsz, még az is
rögvest a jelenbe helyezi, és ekként is értelmezi szavaid élét.
– Ha így értelmezi, akkor nagyon jól teszi! – felelte Zrínyi. – Ez a
célom. Ha kell, még a királynak is szemébe mondom az igazat. Hogy
nincs nemzeti egység, hogy nincs azonos akarat, csak önzés. Látod
ezt az oldalt? Azt írtam rá, hogy munkámat a magyar nemességnek
ajánlom. Végre lássák meg, hogy ekkora megosztottsággal, mint ami
jelenleg mutatja magát az országon belül, soha, semeddig el nem jut
a magyar. A dédapám a mennyekben is dühöng, mert látja, hogy ami
ellen ő annyiszor kikelt, eddig mit sem változott. Ami pedig a tengeri
kagylókat és a kristályüvegeket illeti, szépséges kis feleségem…
Nos, nemrég küldtem el a levelet Itáliába, egy másikat Hollandiába.
Virágokat kérek a télikertbe, tulipánt meg jácintot… A márvány, a
kristály, a festmények belül díszítsék e palotát, a virágok pedig
odakint hirdessék, hogy Csáktornya ura igazi humanista.
1647 első hónapjai. Pozsony, a Zrínyi-villa
Zrínyi Miklós a Pozsonyban nemrég vásárolt villájában fogadta
Batthyány Ádámot. Kisebb-nagyobb megszakításokkal már ősztől ott
tartózkodott, a nagy nehezen megkezdett magyar országgyűlés
okán. Zala vármegye főispánjaként az országgyűlésben is helye volt.
– Elégedetlennek tűnsz – vizslatta barátja arcát Batthyány,
amikor a verőfényes márciusban a városból lesétáltak a Duna
partjára.
– Elégedetlennek? – ismételte Zrínyi. – Inkább megpróbálom
lenyelni a dühöt, ami bennem munkál, csak nem megy. Láthattad, a
kamara bepanaszolt az országgyűlésben, mert böki a csőrét a
velencei üzletünk. Esztendők óta támadnak, mindent megpróbálnak,
hogy a velencei marhakereskedelmünket megfojtsák. Még azt is
kijárták, hogy lefoglalják a hajóinkat. Megkísérelték a tengermelléki
kikötőinket bérbe venni, hogy az onnan származó haszon a kamara
feneketlen bugyraiba folyjék be, és ne minket gyarapítson. Ha
másként nem megy, és nem rakhatom hajóra a szállítmányt, hát
majd a katonáimmal szárazföldön hajtatom át a marhákat, az egyéb
árut pedig vigyáztatom a velencei hadigályákkal! Vagyok annyira
jóban a dózséval!
Batthyány megveregette Zrínyi vállát.
– Dühös vagy, és joggal.
– Ejh! Tavaly ősztől többet vagyok Pozsonyban, mint
Csáktornyán, márpedig a török miatt ennek fordítva kellene
lenni. Eddig csak kívülről szemléltem az országgyűlés dolgait, de
most, hogy a saját szememmel látom… – csóválta a fejét –,
barátom, a legjobb kifejezés erre csak az, hogy kész katasztrófa.
Hallgatom egyre a felszólaló urakat, s noha magyar mindegyik,
mégis azt kell gondolnom, ki tudja, mely okból, de mégsem egy
nyelvet beszélünk. Lippay például minden erővel azon van, hogy
a linzi béke66becikkelyezése elé gáncsot vessen.
Batthyány a csizmája orrával a féltenyérnyi, szürkésfekete
kagylókat rugdosta, ujjaival pedig a kardja markolatát babrálta.
– Ez mindig így volt. Még Esterházy idejében is… Isten nyugtassa
haló poraiban.
A néhai Esterházy Miklóst tisztelte Zrínyi, mert a kismartoni és
fraknói várkastély ugyanolyan szellemi központtá vált azon a
vidéken, mint a Muraközben Csáktornya. Őszintén megrázta, amikor
tavalyelőtt megtudta, hogy Sopron melletti kastélyában hirtelen
rosszul lett és senki nem segíthetett.
Utódjául Draskovich János grófot – Zrínyi rokonát – választották meg
ősszel Pozsonyban, aki a nagy múltú családban ötödikként viselte
ezt a nevet, és az új nádor azonnal megkísérelte a pozsonyi
országgyűlés feladatait célirányosan tervezni.
Még senki sem tudta, milyen nádor lesz a horvát bánból avanzsált
Draskovich, csak azt, hogy a török kérlelhetetlen ellensége.
– János legalább tudja, mit kell tenni a törökkel – jegyezte meg.
Zrínyi. – Beutazta egész Európát, hogy a vitézség mellé a tudás
vértjét is magára szedje, és nagyon jól tette.
– Ez kétségtelen – értett egyet Batthyány. – Azt azonban nem
tudom, képes lesz-e megreformálni az országgyűlést. De, hogy mi
lesz a bánként tervezett hadjáratával, amibe szíves örömest
kapcsolódnánk, most már nem tudom. A várak állapotát
felülvizsgáltatta, reparáltatott, ahol kellett, de gyanítom, hogy
nádorként már nem viselkedhet úgy, mint bánként. Az udvar a
körmére néz, ha nem fúj vele egy követ a török kérdésben.
– Most a szög is kibúvik a zsákból, Ádám! – torpant meg Zrínyi, hogy
szavainak nagyobb nyomatékot adjon. – Mi aztán igencsak tudjuk,
mily sokáig áltatott minket az udvar azzal, hogy a katolikus–
protestáns háború miatt nem lehet a töröknek indulni. Most, ha béke
lesz, rögvest tisztán látunk.
Batthyány megvonta a vállát:
– De ha az udvar most sem óhajt a törökre indulni, ugyan mire
megyünk? Ismét ránk hárul minden véres verekedés a végeken. A
dózse és a szultán közötti háború más színben tüntetheti fel az
általunk elképzelt jövőt.
Ez volt a másik, ami Zrínyit sem hagyta nyugodni. Ha Velence és a
szultán megköti a békét, a Magyarországról indítható, tervezett török
háború esélyeinek az nem tenne jót, hiszen az adriai térségben
eddig lekötött török csapatok felszabadulnának.
– Ha kell, százszor is elmondom az országgyűlésben, hogy a
legfontosabb most a magyar haderő növelése, magasabb szintre
emelése. Át kell szervezni a seregeket! Meg kell újítani mindent,
mert a török ellen az eddigi módon harcolni nem lehet.
– Kérdés, hogy meghallják, amit mondasz, és akarják-e tenni azt –
jegyezte meg Batthyány. – Tudom, hogy értesz a szervezéshez,
nemhiába gyűjtöttél össze a könyvtáradban annyi katonai tárgyú
művet. Még elolvasni is sok, nem megtanulni. Ráadásul folyvást a
legújabb munkákat kutatod, és képes vagy a világ végéről is könyvet
hozatni.
Zrínyi felemelt egy követ és nagy ívben a Dunába hajította.
– Éppen ezért gyűlölöm, bátyám, ha naponta szembesülnöm kell az
értetlenséggel és a dilettánsokkal! Ebben az országgyűlésben több
tucatnak kéne lenni, akik ugyanúgy érdeklődnek a haditudomány
iránt, mint te, vagy én! Miért nem teszik? S ha már nem teszik,
legalább ne söpörjenek félre mindent!
Batthyány megérintette Zrínyi vállát, hogy csitítsa. A közelben
ténykedő bárkások már felfigyeltek a két úrra, és az emelt hangra.
– Igazad van, Miklós, de szemből nem vágtathatsz neki az
országgyűlésnek. Itt minden politika, és semmi nem fegyver, ha
érted. Akik leginkább ellened vannak, közülük sokan legfeljebb a
saját vagyonuk harácsolásáért fognak fegyvert, de sosem
Magyarország érdekében. Mégis azt mondom, hogy csak
nyugodtan. Most a ravaszságnak jött el az ideje. Előbb nézzünk
körül, miként állnak a javaslatodhoz az urak, kiváltképp a magyarok!
De azt már nem mondta ki hangosan, hogy szerinte éppúgy süket
fülekre találnak majd Zrínyi szavai, ahogy eddig.
Mikor visszatért a pozsonyi villába, azonnal elborította az asztalát a
legkülönfélébb katonai tárgyú könyvekkel. Várépítés, várvédelem…
Lovasság, gyalogok, tüzérség… Elhelyezésük, alkalmazásuk…
Modern építészet, újfajta bástyarendszerek, mert az ágyúk is egyre
jobbak, erősebbek, s romboló hatásuk megnövekedett. Katonai
szabályzatokat kezdett tanulmányozni, és még egy szakkönyvet is
őrzött a vasalt ládában a tengeri háborúk és csaták megvívásáról.
Egész éjjel a könyveket bújta. Várakat, erősségeket, erődítéseket
látott maga előtt, olyanokat, amelyeket a leggyorsabban, és a
legcélszerűbb módon fel lehet építeni.
Ismét zargatta a rég elképzelt gondolat: erőd emelkedik a Mura török
oldalán, a megszállt földön, ami valaha a családjáé volt. A
legforgalmasabb révnél rátelepülne a Murára, és hajóhíd kötné
össze a szigettel…
Olyan új erődöt álmodott, amit a török képtelen bevenni, de ő onnan
támadhatná a kontyost.
Kanizsa végleges felszabadítását is onnan irányíthatná.
 Másnap este megérkezett a csáktornyai futár Pozsonyba, akit
Vajdič Illés fogadott.
– Hogy állnak a dolgok odahaza, Kelemen?
Tóbiás Kelemen híresen jó lovasnak számított az uradalomban. Ha
kellett, váltott lovakkal egyetlen nap alatt Pozsonyba ért, azzal
együtt, hogy át kellett kelnie a dunai réven, és közben összeszedte a
körmendi postát. Most is előző délután indult, és egész éjjel lovagolt
a postaúton kísérőivel, akik egyik állomástól a másikig ügyeltek a
biztonságára.
– Semmi jó, Illés – felelte az elcsigázott vitéz, akinek csak úgy járt a
nyeldeklője, miközben az utolsó cseppig kiitta a bort. – Hat halottunk
van megint. Két héten belül négyszer csaptunk össze a törökkel. A
szerdahelyi átkelőnél összeszabdalták a Vak János legkisebb fiát,
aztán a Fehér Ignácot Kotornál… Gyújtogat, rabol, nyakaz a beste…
Három hudossáni parasztot karóba vontak, nem messze a
szerdahelyi révtől, elrettentésül… Törökudvarban elevenen égettek
meg két másikat, mert nem mutatták nekik az utat. Ne félj semmit, a
mieink is tudják a dolgukat!
Illés aggódva kérdezte:
– Márton fiam és a családom jól vannak-e?
– A fiadat nem fogja a vas, sem a tűz, de még a golyóbis se! Igen jó
anyagból gyúrtátok össze a te Jelicáddal, Isten segedelmével! Ilonka
leányod is jól van – közölte nagy hangon Tóbiás Kelemen, de Illés
különös zöngét érzékelt a szavaiban. Meg aztán a vitéz rögvest
másra is terelte a szót.
Illés egész éjjel virrasztott a homályos szavak miatt. Másnap
délután, amikor Zrínyi az országgyűlésből hazaérkezett, elébe
toppant.
– Nagyságos uram, kérem… Ez a Kelemen futár nekem jó pajtásom,
ismertem az apját is. Ha csak a szeme villan, már tudom, mit gondol.
De most azt vélem, hogy hazudott nekem.
– Miből véled, hogy azt tette? – kérdezte Zrínyi a hivatalos leveleket
bontogatva.
– Többször is rákérdeztem a Márton fiamra, uram. Mindannyiszor
elterelte róla a szót. Most meg, hogy kérdezném, már a pozsonyi
kisasszonykák után kajtat a piac környékén. Tudja a nagyságos úr,
hogy megérzem a bajt… többnyire. Hatan vesztek oda az utóbbi két
hétben.
– A családjuk megkapja a pénzt. Nem feledkezem el róluk – morogta
a levelekre figyelve Zrínyi. – Tulajdonképpen mit akarsz, Illés?
– Megkérdeni, hogy mikor megyünk haza, gazdám. Vagy eresszen
engem is útra a Tóbiás Kelemennel. Kérem, uram, ha lehetséges…
– Együtt megyünk, mert magam is visszautazom – felelte Zrínyi. –
Nem várakoztathatom meg ezek után a törököt, nem igaz? Aztán
majd vissza kell jönnöm, de csak kis időre. Küldd be a deákot,
levelet diktálok!
Vajdič Illés az orrát lógatva behúzta maga mögött az ajtót. Zrínyi,
mikor a deák megérkezett, máris munkára fogta.
– A tapolcai járás főszolgabírójának címezd! – parancsolta. – A
szigligeti vár kapitányának elkél némi támogatás. Haladéktalanul
nyújtson neki segítséget… satöbbi… satöbbi…
A deák körmölt szorgalmasan. Amikor végzett, kapta rögvest az
újabb utasítást.
– Nézd át, hol vagyunk restanciába levélírás ügyben! Ez a szép a
főispánságban! – sóhajtott a gróf. – Az ember a kard helyett többet
szorongathatja a pennát, és nem a vért kell lemosni az ujjairól, csak
a téntát. Elhagynám ezt az állapotot, deák, Istenre mondom!
1647. Szent György (április) hava. A töröktől megszállt somogyi
területek
A Miklóstól Zrínyi Péterhez küldött hírvivők visszaérkeztek. Az
egyik véres képpel jelentette, hogy a feladatot, amivel a gróf
megbízta őket, végrehajtották.
– Összekaptatok a törökkel? – tudakolta Vajdič Illés. – Oszt’
hányan voltak?
– Tíz esett a nyakunkba, Csicsó előtt – törölte a keze fejébe a száját
a vitéz. – Az egyik a kis buzogánnyal pofán vert, igaz, elcsúszott az
ütés, de… Kiütötte a nyavalyás három fogamat…
– Elintéztétek őket hatan?
– Hát! Tudod, milyen vagyok, ha valamit komolyan veszek! –
vigyorgott a vitéz.
Vajdič Illés számtalan portyára és csatába elkísérte a grófot, de ez a
mostani más volt.
Minden úgy kezdődött, hogy amikor Pozsonyból hazaérkeztek,
Jelicát mély gyászban találta.
– Beteg vagy, kincsem? De hát van itten doktor, nem is egy…
Az asszonyka alig tudott megszólalni a keserves sírástól.
– A Márton… Nincs róla egy kerek hónapja hír!
Illés arca elszürkült, és eszébe jutott Tóbiás Kelemen. Hát mégis
hazudott…
– Mit tudnak róla, lelkem? Ki látta utoljára, és hol? Élve-e, vagy
holtan?
– Jaj, Istenem, ne mondj ilyent! – zokogott fel Jelica. – Nem halt
meg! Nem halhatott meg a fiunk, Illés! Azt megérezném! Él, és lehet,
hogy éppen valamelyik török tömlöcben sínylődik!
– Megkeresem! Akárhol legyen is, hazahozom!
Jelica keservesen felsírt:
– De miért éppen őt!
Illés ízig-vérig katona volt, az asszonyi könnyek meg nem hatották,
és maga sosem könnyezett, legfeljebb befelé.
– A fiunk igazi vitéz, Jelica. Katona. Mindig is tudtad! Azt is, hogy
amikor átcsapunk a törökhöz, nem vásárfiáért megyünk! Bármikor
elérheti az embert a penge, a golyóbis, kidőlhet alóla a ló.
Megsimogatta a feleségét, aztán magához vonta, és hagyta, hadd
sírja ki magát kedvére az ő boltozatos mellkasán.
Jelica zokogott, de Illés esze már máshol járt.
Most rögvest Zrínyihez indul, gondolta, bebocsátást kér hozzá és
megkéri, eressze át egy portyával a szerdahelyi révnél. Török ruhát,
fegyvert visznek, és ha Joszipot vagy Kis Farkast is megkapja maga
mellé, hát annál jobb.
Aztán lejárják a falvakat, amerre Márton a portyán verekedett,
kikérdezik a parasztokat, s ha kell, még Kanizsába is bemennek.
– Nem eresztelek sehova! – szögezte le Zrínyi –, mert éjjel indulunk.
Nem láttad a futárt, akit Batthyány gróf szalajtott? A török Ali basa
élén dúlja a somogyi magyar falvakat. Megyünk, mert ki segítsen
rajtuk, ha mi sem?
Éjjel egy kétszáz fős könnyűlovas csapat vágtatott Légrádnak.
Hajnal felé, miután a kakonyai révnél átkeltek a török területre, Zrínyi
Péter Légrádból kiküldött felderítői is megérkeztek.
– Nagyságos úr, a török két oszlopban vonul – jelentette a
legény. – Az egyik Csurgónak, a másik Kisfaludnak. Láttunk
felperzselt magyar jobbágyfalvakat, és kifaggattunk egy parasztot,
aki visszaólálkodott a nádasból. Azt mondta, a kontyos foglyokat is
szedett.
Zrínyi Miklós és Péter azonnal haditanácsot ültek, a négy
százados és Kis Farkas, a felderítők parancsnokának jelenlétében.
– Igen magabiztosak – jelentette Kis Farkas. – Eszerint még
nem jutott el Alihoz a hír, hogy jövünk. Nagyságos úr, én úgy látnám
jónak, ha megvárnánk, míg éjszakai tábort ütnek, aztán hajnalban a
nyakukra lépnénk.
Zrínyi Péter ezzel egyetértett, és Kis Farkas a felderítőivel török
ruhát öltve elvágtatott.
– Megtalálod a fiadat, Illés! – nyugtatta a szolgáját Miklós gróf.
– El csak nem nyelte a föld. Még ha a társai nem is tudják mi történt
vele, mert oly hirtelen veszítették szem elől abban a verekedésben.
Ha máshol nem, hát Kanizsában, Berzencén vagy Babócsán. Ha
fogva tartják, a török megmondja, csak ígérni kell neki valamit.
– Elígérem mindenemet az utolsó vasig, csak visszaadják a fiamat…
– Azt már nem! – figyelmeztette határozott hangon Zrínyi. – Majd én
állom, kérjen bármennyit a kontyos!
A testvérek hajnalban három portyát indítottak. A katonák
végigvágtattak a falvakon, és délre vissza is érkeztek a hevenyészett
táborba, egy tölgyligethez.
– Láttuk a törököt! – jelentette egy bajuszos magyar, akinek akkora
forradás éktelenkedett a bal arcfelén, az állától a füle mellett haladva
a koponyája tetejéig, hogy első pillantásra nem is értette senki,
miként maradhatott életben. – A legnagyobb csapat, úgy
százötvenen, visszafordultak Kanizsának. Tolvaj Benedek egy
másikat is látott, és jelentette, hogy a kettő egymást közelíti. Azt
gondolom, nagyságos uram, hogy egyesülnek, aztán úgy érkeznek
meg Kanizsába.
Miklós úr bevárta az utolsó portyát is, aztán hamarjában küldöncöt
futtatott Péterhez. Azt kérte, úgy helyezkedjen az övéivel, hogy a
török útját Kanizsának elvágják.
– Készülődj Illés, mert mi is megyünk!
Vajdič átnyújtotta Zrínyinek a szürke köpönyeget, és azt a kardot,
amit a gróf kiváltképp kedvelt csatába vinni.
– Kitisztítottam a pisztolyait és megtöltöttem, uram.
Zrínyi Miklós az övébe dugta a két becses fegyvert, aminek
markolatát elefántcsonttal rakták ki, és az átlagos pisztolyokhoz
képest aránylag pontosan hordott. Húsz lépésről szétlőtte vele a
tuskóra állított kisebbik kancsót. Olyan föveget nyomott a fejébe,
mint amit a vitézek hordtak: könnyű posztóból valót, félrecsaphatót,
puhát, ami ráncokat vetett a kobakon.
Amikor a török tábor közelébe értek, Farkas a pitypalatty hangját
hallatta, és rögtön válaszolt rá egy hasonló. A vitézek néma
csendben várakoztak, és a lovakat nyugtatták simogatással, suttogó
szavakkal. Most már minden nesz felugraszthatta a törököt.
Zrínyi és Kis Farkas gyalogszerrel közelítették a rejtekhelyén
gubbasztó katonát. A puha talpú csizma elnyelte a léptek zaját, és a
térdig érő fűből kiemelkedő bokrokon szentjánosbogarak világítottak.
A vitéz megmutatta a török őrhelyeket, és a sötét, csillagtalan égbolt
hátteréből kiütköző facsoportokat, dombtetőket használta a
tájékozódáshoz.
– A legközelebbi őrhely ott van, uram, annál a magasra nyúlt
jegenyénél. Este még hallottam a beszédüket. Ketten vannak…
– Elkapjuk a kontyosokat, nagyságos úr? – súgta Kis Farkas. – Mi
ketten, meg a gróf úr…
– Induljunk! – határozott Zrínyi.
– De nem hiszem ám, hogy foglyot ejthetünk. Túl közel vannak a
táborhoz, uram.
– Induljunk! – ismételte Zrínyi. – Majd elválik, mi legyen.
A vitéz indult előre, mögötte Zrínyi, és Farkas zárta a menetet. A
török őrhely előtti kis dombocskára már négykézláb kúsztak fel…
Ekkor egy test zuhant Zrínyire, szinte a semmiből. Átható halszagot
érzett, miközben ő került alulra, és azonnal tapasztalta, hogy a
támadója izmaiba jó sok erő szorult. A kontyos egy szőrpányvával
akarta megfojtani…
Mindez pillanatok alatt történt.
Zrínyi képtelen volt lerázni a törököt, aki oly némán tette a dolgát,
mint egy kísértet, csak a fújtatását hallotta.
Valami reccsent, mint amikor a csirkecombot a forgónál
kettéválasztja az ember. A török teste elernyedt, és egy kéz
letaszította Zrínyiről, aki rögvest felugrott és a tőrét szúrásra emelte.
– Hohó, nagyságos úr, csak én vagyok! Meg ne bökjön már! –
hallotta Kis Farkas szisszenő hangját, aki a török mellett térdelt, és
éppen a hátára fordította.
– Kitörted a nyakát? – kérdezte Zrínyi.
– Ez volt a leggyorsabb, uram – felelte Farkas.
Sebtében szakszerűen kirabolta a törököt, de az csak közvitéz volt,
sok mindent nem lelt nála.
Zrínyi szemügyre vette a támadóját. Fiatal harcos volt, talán kurd
vagy afféle…
– Ott a tábor, nagyságos úr – mutatta a katona, és Zrínyi néhány
pislákoló tüzet látott a mezőn, aztán lovak nyerítettek, és
felvinnyogott egy tábor körül ólálkodó, hulladékra vadászó sakál.
– Alszik a kontyos.
– Megmondtam, uram, hogy igen magabiztos. De tudja-e,
nagyságos úr, hogy miért? – kérdezte egy csibész mosolyával a
képén Kis Farkas. – Elhíreszteltük, hogy ön most éppen visszafelé
tart Csáktornyába…
Zrínyi alaposan szemrevételezte a vidéket. A török nyílt terepen
éjszakázott, bízva az őrök éberségében.
– Éppen kapóra jön nekünk a nyavalyás – súgta Zrínyi Kis
Farkasnak. – Visszamegyünk, és hajnal előtt támadunk, mégpedig
félkörben kerítve a kontyost. Előtte fél órával az ellenkező oldalra
átlovagol két tized, és zajt csapnak. Mi innen támadunk. Farkas! Rád
bízom a figyelem elterelését. Ha rájuk dűltünk, ti is támadtok!
– Értem, nagyságos úr – bólintott Farkas. – Mi legyen Ali basával és
a többi úrfélével?
– Alit el kellene kapni. Az lenne a jó! – felelte Zrínyi.
– Nem hiszem, hogy ebben a táborban éjszakázik, uram – fűzte
hozzá a vitéz. – Még világosban rendezkedtek be, és nem láttam a
lobogóját. Akindzsik, martaloszok, janicsárok… Dervist kettőt is
láttam, és néhány delit.
A vitézek már vártak a támadásra, és perceken belül rohamra
készen állt a kétszáz katona.
A legteljesebb csendben, lépésben közelítették az ellenséget, aztán
kétfelé váltak.
A tábor túloldalán egy basi a sípjába fújt, és Zrínyi hallotta a távolból
Kis Farkas különítményének hujjogását, és csattant pár karikás
ostor.
Néhány síp feljajdult még, aztán Zrínyi két százada szélvészként
robbant a táborra. A török fejvesztve ugrált fel a tüzek mellől, és
kapkodott a fegyverekhez, de a hosszú lándzsa sokakat elért.
Néhány kontyos nyeregbe lendült.
– Csak biztosra, vitézek! Ne szakadjunk szét! – parancsolták a
századosok, és a tizedesek megismételték: – Együtt maradni!
Zrínyi egy sátor után kutatott, ami nagyobb a többinél, mert Ali basát
abban feltételezte, de ilyent nem talált.
– Vissza! Visszaaaa! – parancsolta a gróf, és a lovak egyszerre
fordultak. – Ki a táborból, legények!
A török az ellenkező irányba futott, és a basik üvöltözve próbálták
egybeterelni a katonákat.
– Mondtam én mindig, hogy a török seregben komoly bajok vannak
– jegyezte meg Zrínyi, nem kevés kárörömmel. – Jól van, legények!
Ezt így kell! – dicsérte a vitézeit. – Sebesült vane? Teljes minden
tized?
A csapatból senki nem sebesült, csak néhány ló.
– Nem üldözzük a törököt, nagyságos úr? – tudakolta Birkás László.
– Ott fut az orrunk előtt!
– Hadd fusson! Az öcsém majd oldalba kapja őket. Mi is indulunk
utánuk, de világosodásig nem ütközünk meg! – határozott Zrínyi, és
belevágta a sarkát a ló oldalába. – Gyerünk, vitézek! Hosszú lesz
még a nap!
– Nincs a fiam, pedig minden faluban kutakodtam utána –
jelentette keserűen Vajdič Illés a grófnak, amikor már csaknem
Kanizsa alá értek. – Most már csak a várban lehet.
– Vagy valamelyik másik török erősségben. Eriggy, hívd ide azt a
fickót, a Szilaj Dénes cimboráját!
A fiatal vitéz hamar előkerült. Zrínyi és a csapat már nem
rejtette, fedte magát, egy messzefutó réten álltak meg pihenni, olyan
közel Kanizsához, hogy meghallották a toronyba felmászó, imára
hívó müezzin hangját.
– Negyedmagaddal visszamész Csáktornyába! – parancsolta a
vitéznek a gróf aztán az Aszlan nevű török kémet a szerdahelyi révig
elhozzátok! Ott veszem át tőletek. Fogd ezt a parancsot, Rosta
Kálmánnak add át, ő felel most az őrségért! A foglyot bilincsben
hozzátok, de adjatok alá külön lovat! Ügyeljetek rá, akár a szemetek
fényére, és bántódása ne essék!
 Eközben Zrínyi Péter, aki egészen Kanizsáig üldözte-abajgatta
a törököt, elhajtotta az egyik ménest azok közül, amelyet a pasa
különösen nagyra tartott. A hajdúkból lett vitézek most
megmutathatták, mihez is értenek igazán.
Zrínyi Miklós pedig visszavonult az övéivel a révhelyig. Még
nem ért a Nap delelőre, amikor a Csáktornyába küldött vitézek
megérkeztek a fogollyal. A lovakról dőlt az izzadtság és első dolguk
volt, hogy hosszan igyanak a Murából.
A törököt a gróf elé kísérték. Aszlannak égett a képe, talán a
széltől, vagy az izgalomtól.
– Kicserél engem a gróf úr? Vagy elenged? – kérdezte tiszteletteljes,
hangon, amelyben ott bujkált a kétkedéssel vegyes remény.
– Ide figyelj, Aszlan! Az emberem – villantotta a szemét Zrínyi Vajdič
Illésre – azt mondja, ismered a fiát.
– Láttam már, uram, beszéltem is vele. Nem nagyon kedvel, azt
tudom.
– Ne csodálkozz! Vajdič Márton az én vitézem, sokat ér nekem, de a
családjának még többet. Kitudod, hogy Kanizsában tartják-e fogva!
A török elámult.
– Hát ezt… hogyan tudjam meg, uram?
– Úgy, hogy bemész Kanizsába.
– Egyedül? Kanizsába?
– Nem egyedül, de bemész! Három emberem kísér, mind beszéli a
nyelvet. A legelső gyanús szóra, mozdulatra leszúrnak.
– Értem, uram. De csak annyi lesz a dolgom, hogy megtudjam, ott
van-e annak a vitéznek a fia?
– Annyi. Aztán visszajössz és elmondod.
A török hitte is, meg nem is Zrínyi szavait, de a szemében fények
gyulladtak, mert valamit mégis megértett.
– Aszlan! – figyelmeztette Zrínyi. – Tudhatod, hogy bármikor embert
küldök Kanizsába, ha el akarok érni valamit. Most te leszel ez. De
érted is beküldök, ha nem jössz vissza, és akkor…
– Uram, már megbocsásson, de… az én értékem nagyobb, mint azé
a vitézé. Ez igazságtalan csere lenne…
Zrínyi megmarkolta a török mellén a kaftánt.
– Csak hiszed, hogy kevesebbet ér nálad! Lódulj! Az emberem
mindent tud, cselekedj a parancsai szerint!
Aszlan kezéről levették a bilincset, és egy török ló nyergébe ültették.
Joszip Donko és két másik már átvedlettek törökké. Közrefogták, és
az erdőcsíkon át elvágtattak Kanizsának.
– Jó lesz ez így, nagyságos uram? – kérdezte Illés bizonytalanul, és
Zrínyi csak ennyit mondott.
– Majd meglátjuk.
Zrínyi Vajdič vállára tette a tenyerét.
– Ha megszökik, akkor először is magamban csalódom, Illés. De ez
sem változtat a döntésemen, mert Mártont a föld alól is előkerítjük.
– Egy ilyen fontos embert adna érte a gróf úr…
– Hogy fontos, vagy sem, az kizárólag attól függ, honnan nézem –
felelte Zrínyi. – A Mindenható előtt mindenki egyformán fontos.
Nekem a te családod is van olyan értékes, mint bármilyen jól képzett
török kém.
– Végig mellettem maradtok? – kérdezte Joszip Donkót
Aszlan. – Melyiktek szúr le, ha valamit… elrontanék?
– Nem mindegy az neked? – mérte végig Joszip. – Semmit se
aggódj! Észre sem veszed, máris ott ücsörögsz Mohamed jobbján,
és tömöd magadba a piláfot.
– Ez vár rád, ha nem azt teszed, amit kell – jegyezte meg
Donko társa, aki szintúgy csecsemő korától a törököknél
nevelkedett, csak tízévesen szabadította egy Zrínyi-portya. – A
gróf úr előrángat a föld alól is.
– Tartom a szavam – jegyezte meg Aszlan, és a három kísérő
kuncogni kezdett.
– Még hogy tartod! Kontyos létedre? Nem sül le a képedről a
bőr?
Hanem a három vitéz igen elcsöndesedett, mikor az első török
őrposztot megközelítették.
– Babócsa várából vagyunk! – közölte az őrséggel Joszip
Donko, és Aszlan, akinek megtiltották, hogy elsőként szóljon, a
szeme sarkából leste, miként markolják Zrínyi legényei a
lándzsanyelet. – Ez egy fontos ember, a várparancsnokkal van
dolga.
– Írásos parancsa van? – tudakolta az egyik őr, mire Aszlan
megszólalt:
– Aztán minek az neked? Talán el tudnád olvasni? – Az őr
megütközve pillantott rá. – Persze, hogy van! Ne játszadozz
velem cimbora! Alig állunk a lábunkon, a lovaknak jártányi
erejük sincs!
– Jól van, menjetek! – intettek az őrök, mire Joszip az
egyiknek egy félbetört, lapos árpakenyeret hajított a nyereg
mögé szíjazott málhából.
– Egyetek! Nekünk most már remélhetőleg adnak odabent
tisztességesebbet.
Átjutottak a városkapun, aztán a vár következett.
– Jól viselted magad, török! – morogta Joszip. – Maradjon is
így.
– Mindjárt ima – jegyezte meg a kém. – Most indul a müezzin
a toronyba. Nem ártana, ha ti is…
– Ne aggódj! Tudjuk, hogy éppen ikindi van, a harmadik ima
ideje. Mit tervezel, török? Hol kérdezősködünk először?
– Jobb lesz, ha magam megyek. Ismerem az itteni szubasi67
parancsnokot és a béget.
– Hohó! Aztán szépen búcsút is inthetünk neked – markolta meg a
fogoly csuklóját az egyik vitéz.
– Eressz, mert máris figyelnek minket! – suttogta Aszlan. – Éppen
azért teszem, hogy aztán ki is jussatok innen.
– Egy szavát se higgyétek! – csikorogta a másik. – Jobb lenne máris
végezni vele!
Izgalmában magyarul szólt, és Aszlan figyelmeztette: bárki
meghallhatja, és akkor neki is vége.
– Megyek veled! – döntött Joszip. – De velük mi legyen addig?
– bökött a két másikra.
– Ismerem a kale agaszi… a várparancsnok első szolgáját. A
lekötelezettem – felelte Aszlan. – Megmondtam, hogy tartom az
adott szavam.
– A kereszténynek adott szó nálatok bármikor semmis – szorította
meg a fogoly karját a vitéz. – Megnyúzlak, ha még egyszer ezzel
jössz!
– Márpedig sok választásotok nincs, mert beszélnem kell a
várparancsnokkal is.
– Miről? – szegezte a töröknek a kérdést Joszip.
– Majd még kitalálom. Tudja, hogy kém vagyok, de azt nem, hogy el
is kaptatok. Megmondom, hogy te vagy a kísérőm. Csak aztán
viselkedj is török módra!
Joszip elindult a fogollyal.
A várparancsnok szolgája vízipipákkal szórakoztatta a két másik
vitézt egy kellemes helyiségben, ahova a fontosabb embereket
vezették, és még azt is megkérdezte, szeretnének-e a hosszú út
előtt – mert így tudta! – szép magyar rabnőt. Ők azonban inkább
mézes fügét kértek, és beszélgetésbe elegyedtek a szolgával.
Aszlan az ima után bebocsátást kért a kale agaszihoz.
Testes ember volt az aga, piros képű, és szemmel láthatóan jobban
élvezte a várparancsnoki létet, mint a kinti portyázást. A biztonságos
falak mögött megvolt mindene, a bőséges étkezéstől a rabnőkig.
Tapsolt kettőt, mire egy fekete bőrű szolgáló jelent meg és letérdelve
a földet érintette homlokával.
– Minden van, amit csak kívántok! – vigyorgott elégedetten. – Sőt,
még borom is! Kértek? Igen finom és megmozgatja az ember vérét.
Az ég felhős, Allah és a próféta most nem látják, mit teszünk idelent.
Aszlan azt állította a horvát vitézről, hogy ő a leghívebb segítője.
Joszip azonban ennek ellenére eltökélte, ha netán fény derül a
kilétére, mindkettőt azonnal megöli.
Aszlan később – mert elsietni a törököknél soha semmit nem szabad
– Zrínyire terelte a szót. Arról is beszélt, hogy haladéktalanul át kell
érnie ellenséges területre, mert a parancs Bécsbe szólítja.
– Adok melléd katonákat, akik biztonságosan átdobnak a Murán, de
onnan már magadnak kell ügyelned mindenre – jelentette ki a
várparancsnok, miután a szolgáló mindhármuknak meggyújtott egy-
egy vízipipát.
– Kell nekem egy helyi vezető! – közölte Aszlan. – Olyan, akit utána
nem sajnálsz, mert ha biztonságba érek, meg fogom ölni.
A várparancsnok szeme megvillant: ez igazán kemény, vitézi
gondolkodás.
– Van néhány rab odalent – javasolta a várparancsnok. –
Válasszatok. Úgysem kapok értük semmit, és leginkább arra jók,
hogy a Mura menti dombokon karóba húzassam őket.
– Nagyon élvezem a vendégszeretetedet, éppen ezért megkérem
Juszuf barátomat – pillantott jelentőségteljesen Joszipra Aszlan –,
hogy menjen le a tömlöcökhöz és válasszon egy foglyot.
Joszip arca elsötétült ekkora arcátlanság hallatán. Mégiscsak
lerázná őt Aszlan, mint kutya a vizet?
– Ugye, megteszed, barátom? – kérdezte a kém, és rezzenéstelenül
nézett a vitéz szemébe.
Joszip mit mondhatott erre?
Mire a várparancsnok egyik szolgájával leért a tömlöcökhöz,
csaknem sötétedett. Végignézett minden egyes cellát, de Vajdič
Mártont nem lelte.
– Uram! Nem tudom, mi lelte a szolgádat, de csak feküdt a
szőnyegen, és a két igazhitű harcos, aki nála múlatta az időt, eltűnt –
jelentette késő este egy szolga a várparancsnoknak. – Uram, talán
kirabolták?
A kale agaszi sok mindennel nem törődött Kanizsában, kivéve,
ha az érdekei sérültek.
– Szólj az orvosnak, hogy verjen életet a szolgába, mert meg kell
találni azt a két nyavalyást! – parancsolta.
Az udvaron és a katonaházakban, amelyekben egy-egy ódára való
török harcos lakott – egészen pontosan tíz fő – a legidősebb, az
oda-basi vezérlete alatt, a Zrínyivel vívott csatározások sebesültjeit
ápolták: Az udvaron a forró vízzel szaladgáló magyar és horvát
rabszolgákat korbácsos várvédő martaloszok ösztökélték nagyobb
igyekezetre.
Mindenkit a lezajlott verekedés érdekelt, és az, hogy ki harapott a
fűbe, vagy mennyi zsákmányt hozott. A portyát vezető Ali basa nem
lehetett túlzottan büszke magára és az embereire, akiket a Zrínyi-
grófok vitézei két napon át orruknál fogva vezettek, s végül
szégyenszemre bekergettek Kanizsába.
Talán a kanizsai vár felbolydulása miatt nem törődött senki azzal a
két lovas törökkel, akik kényelmesen kikocogtak a kapun, és eltűntek
a város házai között.
– Sajnálom, hogy nem fogadtam veled, bátyám – dühöngött
Zrínyi Péter. – Pedig annyira biztos voltam benne, hogy így lesz.
Törökben megbízni felelőtlenség, botor gondolat, mert még holtában
is azt kell nézni, nem hazudik-e neked.
Zrínyi Miklós kénytelen volt belátni, hogy Péternek igaza volt.
Amikor beesteledett, a csapatok átkeltek a Murán és Miklós
hazaindult Csáktornyába.
Alapvetően elégedett lehetett, mert Ali embereit istenesen
elagyabugyálták, ráadásul sok lovat szedtek és egy gulyát is
visszahajtottak a Zrínyi-birtokra, nem beszélve a vitézek
tisztességes zsákmányrészéről.
Vajdič Illés fiát, most már bizonyosak voltak, egyszer s mindenkorra
elveszítették. Illés holdkórosként téblábolt, a felesége meg csak
sírdogált. Ilonka, a leánykájuk is hazajött a szomszédos faluból, ahol
idős keresztszüleit gondozta, segítette.
Dél körül zuhogni kezdett, és a Csáktornya körül terpeszkedő láp
vize forrni tetszett, amint a súlyos cseppek a vízfelszínre csapódtak.
Ólomszürke felhők kavarogtak, és egészen mélyre ereszkedtek,
mintha a végítélet napja közeledne.
A fahídon lovasok dübörögtek a várba, néhány ázott, sáros
szerencsétlen, akit odakint ért az ítéletidő. Aztán sietős léptek
dobbantak a lépcsőkön, valaki szaladt a folyosón, majd
megzörgették a könyvtárszoba ajtaját.
– Megmondtam, hogy senki ne zavarjon! – reccsent a szolgára
Zrínyi, mert a legény meg sem várta, hogy engedélyt kapjon, máris
benyitott.
– Bocsásson meg a gróf úr… de ezt látnia kell! Lent az udvarban…
Megérkeztek!
– Ki érkezett meg, Boldizsár? – emelkedett a székéből Zrínyi.
– Megjöttek a Donko Joszipék, nagyságos uram! És velük a
Márton…
No, erre már Zrínyi is megszaporázta. A szakadó áprilisi esőben a
vitézeket már egy kisebb hadsereg vette körül.
Angelo szolga Zrínyi után sietett, és megpróbálta a vállára borítani a
köpönyeget, amikor a gróf átfurakodott a tömegen.
Joszip büszkén kihúzta magát, pedig szemlátomást erejének végén
járt.
– Végrehajtottuk a parancsot, nagyságos úr! – jelentette, az átázott
fövegét lekapva. – Meghoztuk az elveszett vitézt!
Zrínyi most ismerte fel a két hónap során fekete szakállat növesztett
katonáját. Márton szemei beestek és lázban izzottak. A teste is
megfogyott, és kiugrottak a pofacsontjai.
– Alázatosan jelentkezem a szolgálatra, nagyságos úr – hajolt meg
Illés fia. – A bocsánatáért esedezem, gazdám, amiért hagytam, hogy
a török elfogjon.
A gróf rögvest intézkedett, hogy kísérjék haza, gondoskodjanak a
doktorról, meleg ételről, és a legjobb borból vigyenek át az udvari
szolgaházba egy kis hordóval. Aztán Josziphoz fordult:
– Gyere a szobámba, és mondj el mindent!
Angelo már bőrig ázott a gazdája mellett, mert csak azzal törődött,
hogy a grófot óvja. Ott tüsténkedett most is, leemelve Zrínyi válláról
a köpönyeget, s azt kérdezte, kíván-e forró fürdőt venni, mert a haja
az imént pillanatok alatt csapzottra ázott.
– Hagyj, Angelo! Adj egy törölközőt, aztán indulj, és a vitézek dolgát
intézd! Kapjanak száraz öltözéket, ételt, italt, a fürdő meg először
nekik járjon! – Majd Josziphoz fordult: – Mondd el, miként sikerült!
A vitéz megvakarta a füle tövét, és zavartan tipródott a csizmája alatt
gyűlt tócsában.
Zrínyi érdeklődéssel hallgatta, aztán egy intéssel Joszipba
forrasztotta a szót.
– Beeresztetted a várparancsnokhoz? Aztán hagytad, hogy leküldjön
a tömlöcökhöz? Elment az eszed?
Joszip elvörösödött:
– Megvallom, nem volt más lehetőségem.
– Mert hagytad, hogy az agyafúrt török igazgasson téged!
– Akkor úgy láttam jónak, ha hagyom, nagyságos úr. Nem vagyok én
bolond, már tisztelettel…
Zrínyi türelmetlenül intett.
– Hol bukkantál rá Mártonra?
– Egy jólelkű török asszonyságnál. Seblázban fetrengett, és
félrebeszélt. De nem én találtam meg, hanem az Aszlan. Aztán
átöltöztettem a Mártont, felsegítettem a lóra…
– És végigvágtattátok az utat a Muráig – fejezte be Zrínyi.
– Így történt, nagyságos úr.
Zrínyi a fejét csóválta.
– Mártont megtaláltátok, és ez dicséretes. De elveszítettél nekem
egy fontos török foglyot. A kanizsai pasának ez a kém legalább
annyira nélkülözhetetlen, mint nekem. Most jót röhög a markába!
Joszip értetlenül vonogatta a vállát.
– De hát, uram… itt van az a kontyos. Együtt jöttünk vissza.
Zrínyi azt hitte, rosszul hall.
– Mondom, uram! Itt van. Nélküle ki sem jöhettünk volna a várból.
– És visszajött?
– Vissza. Még izent is a gróf úrnak, mielőtt…
Zrínyi türelmetlenül elvágta a mondatot.
– Izent? Nekem? Mit, te Joszip?
A vitéz egyik lábáról a másikra állt, miközben a szavakat keresgélte.
– Hát… nagyságos úr, valami olyasmit izent, hogy a török is sokat ad
az adott szóra… Vagy valami effélét.
Zrínyi látott sokféle törököt, gazdagot és szánalmas, nincstelen
közkatonát, de szavatartót eddig csak kettőt: a másik a nála élő
orvostudor, akiben jobban bízott, mint a keresztény doktorokban.
– Hozasd ide nekem ezt a fránya Aszlant! – parancsolta Joszipnak.
– Valamit elkezdtél! Annyit mondtál csak, hogy a kém izent nekem,
mielőtt… Mit „mielőtt”?
– Mielőtt elvezette magával a… hm… A Kormos Istók özvegye, uram
– fejezte be bizonytalanul a mondatot Joszip.
– Az Istók özvegye? Hova vitte a foglyot?
– Úgy tudom, a maga lakásába, nagyságos úr. Hallottam, hogy azt
mondja neki, forró fürdőbe kell bújnia, meg bort főz neki…
Zrínyi elbocsátotta Joszipot, aztán az ablakhoz lépett, és kibámult az
esőbe.
Az érzelmek világa túlságosan színes ahhoz, hogy bárki könnyedén
kiismerhesse. Zrínyinek is időbe telt megemésztenie, hogy Veron –
az ő hajdani Veronkája! – ápolgatja a foglyot.
Aztán megcsóválta a fejét: – Ejh, te javíthatatlan! Hát mikor vered ki
végre a fejedből ezt a Veronkát?
– Mostantól állandó készültségben legyen minden katona,
szolganép, csikós és ménesfelügyelő, nemkülönben a murai
révészek! – parancsolta századosainak a gróf. – A török újabb
erősségeket akar építeni, Csicsóból jöttek a hírek.
– Erősítsük meg a falvakat! – javasolta Batthyány Ádám. – Péter is
egyetért, meg a többi grófok, akik az Una mentén a törökkel
ütköznek. Fel kell állítanunk a kemény védelmi vonalat,
máskülönben a török azt tesz velünk, amit csak akar.
– Nem tudom, pillanatnyilag miben töri a fejét – morogta dühösen
Zrínyi –, de azt igen, hogy ne is remélj az erődítésekre annyi segélyt
az udvartól, mint amennyire szükséged lenne. Megint nekünk kell
állni a költségeket, bátyám. A törököt pedig meg kell előzni a
támadásban!
Batthyány Ádám is vérszemet kapott: az esztendő október
havában oly eredménnyel verekedett a törökkel, hogy már az udvar
sem akarta felelősségre vonni, amiért az érvényes béke ellen
cselekedett.
Zrínyi egy alkalommal megkérdezte az avatott és roppantul
eszes Aszlant: mit tudnak a Portán arról, hogy Bécs mostohán kezeli
a magyar és a horvát végeket.
Aszlan erre azt felelte, a Portának ez az állapot nagyon
megfelel.
– Azt hiszem, tudom, hogy a nagyságos gróf úr mit forgat a fejében
– jegyezte meg. – Mindeddig csak a megtorlás érdekelte, legalábbis
ebben jeleskedett a kirintili két oldalán. Most azonban ez már nem
elegendő önnek, igaz? Azt gondolom, reguláris haderőt szeretne
magának. Ennyire megismertem már a gróf urat, hogy tudjam.
– Te pedig a segítségemre leszel, mert sosem állítottam, hogy
tőletek nem lehet tanulni. Némelykor elcsípik a katonáim a török
postát, te pedig segítesz megfejteni a leveleket.
Aszlan arcán halvány mosoly jelent meg.
– Én kém vagyok, és egy kicsit diplomata. Azt nem kívánhatja, hogy
áruló is legyek. Hm… Bocsásson meg, inkább feledjük, amit az
imént mondtam.
– Sok lehetőséged nincs – figyelmeztette Zrínyi. – De abban igazad
van, hogy az okos embert megbecsülik. Kérdés, mire használja az
eszét.
– Tisztában vagyok a jelenlegi helyzetemmel. De hát ön mondta,
hogy nincs választásom. Segítek önnek, mint egyik művelt ember a
másiknak. Közben én is megismerem az ön álláspontját, pusztán a
kérdéseiből.
Zrínyi a fogolyra pillantott.
– Mire akarsz ezzel kilyukadni?
– Arra, hogy ebből a várból éppen ezért soha nem szabadulhatok.
Zrínyi válasz nélkül hagyta a törököt, aki akkor már félig szabadon
jöhetett-mehetett Csáktornya belső és külső várának udvarán és a
szolgaházak között, éppen csak el nem hagyhatta azt. De nem is állt
szándékában. Megértette, ha megszökik, a kirintilinek ezen a felén
azért, a másikon meg árulásért nyakazzák le.
Zrínyi megígérte, hogy Velencén keresztül levelet küldhet az apjának
Szalonikibe, hogy tudja, életben van. Csak azt nem írhatta meg,
hogy hol. Ha megpillantotta a törököt Veronka mögött, amint éppen a
mosóvizet cipelte a vállán átvetett rúd két végére akasztott
vödörben, tudomásul vette, hogy dolgozik.
Hanem egyik őszi napon mégis megállította őket.
– Ide figyeljetek! A minap Berzencénél jártunk. Behoztunk egy
törököt, most a tömlöcben ül. A felesége magyar volt. Van neki egy
fiacskája, úgy ötéves. Vállaljátok-e Veron, hogy a gondját viselitek? –
kérdezte, miközben Aszlanra pillantott, aztán választ sem várva
fordította a lovát, és katonáival kivágtatott a kapun.
Vadászni indult, hogy az őszi erdőn leterítse az egyik vadaskert urát,
azt a szarvasbikát, amely a sérült agancsának tőrhöz hasonlatos
nyúlványával az idei szarvasbőgéskor már két ígéretes ellenfelet
halálra sebzett.
Veronka magához vette a félig magyar, félig török kisfiút, mert akiben
az anyaság valós emberségből gyökerezik, az sosem azt nézi, kinek
az ágyékából fakadt a gyermek. Csakis azt, miként segíthet rajta egy
olyan világban, ahol sosem biztos a másnap.
Jakabnak nevezte el a fiúcskát a régi neve, Jakup után, és nevelte,
akár a sajátját.
1647. Szent András (november) havának utója. Zrínyi Miklós
Újudvarban
– Kanizsáról érkezett egy pribék68, nagyságos úr – ébresztette
Zrínyit Vas Péter. A grófot a gesztenyefa tövébe terített köpönyegen
nyomta el az álom, miközben hátát nekivetette a fa rücskös
derekának.
Mivel általában úgy aludt, akár a nyúl, folyvást riadó kürtre
számítva, most is azonmód felpattant a szeme.
– Vezessétek elém! Ki akarom hallgatni!
Újudvar egy alapos iramodásra feküdt csak Kanizsától, attól
északra. Zrínyi három napja azért hagyta el Csáktornyát, mert hírét
vette a török mozgolódásának. Haladéktalanul futárt küldött
Batthyány Ádámhoz, mert hírlett, hogy a kontyos éppen az ő birtokai
felé igyekszik, s nem is akármilyen erővel.
A törököt meg kell állítani, békeszerződés ide vagy amoda,
máskülönben a kanizsai határvonalat a pasa képes feltolni még a
Zalán túlra is, így szóltak Csáktornyában az elsődleges hírek.
Alighogy a gróf felért a kastélyba, a pribéket azonnal elébe állították.
– Mit kerestél Kanizsában? – kérdezte, mire a férfi azt felelte, hogy
egy keresztény rabot szabadított, nagy veszedelmek árán.
Az ilyesmire azonban Zrínyi mindig nagyon figyelt, kiváltképpen
azért, mert a pribék hazudhatott. Lehetett ő a török kiküldött kéme is,
amennyire összekavarodtak Kanizsától északra a viszonyok.
– Ha hazudsz, karóba vonatlak, vagy bedobatom a fejed Kanizsa
palánkjai mögé egy írással, hogy a töröknek elmenjen a kedve a
kémek küldözgetésétől!
– Nem vagyok kém, nagyságos gróf úr! – tiltakozott a paraszt.
– Valaha az ön édes apjaura mellett harcoltam, de most már nekem
az nem nagyon megy. – Felhúzta az inge ujját, és Zrínyi láthatta a
kegyetlenül szerteszabdalt izmokat. – Kanizsában mindenki arról
beszél, hogy a török északnak indult. Vagy három-négyezer
harcos…
– Tudom. Andráshidánál parádéztak, Egerszeg mellett, a Zala
partján – morogta kedvetlenül Zrínyi. – Mit hallottál, mi okból a
vonulás?
– Át akartak menni a Zalán, de nem tudtak. Beszélték, hogy a
Rábáig vonulnának, hogy ott elfoglaljanak egy hidat, talán Körmend
környékén, aztán onnan megrabolnák a falvakat.
Zrínyi előbb két katona őrizetére bízta a pribéket, majd fogadta a
felderítőket.
– Igazat mondott a pribék, uram – jelentette Kis Farkas. – Elkaptunk
egy török tisztet. Olyan fáradt volt már, hogy a lábán is alig állt meg.
Azt állította, hogy a kanizsai basa tíz napig várna még a
hazavonulással, ha nem lenne ily pocsék és ködös az idő. Ezért
visszaindultak, és láttuk is őket. Állítom, uram, hogy menten
összeapríthatnánk, annyira elcsigázottak, csak az a baj, hogy nem
egy alakulatban vonulnak. Itt egy kisebb, negyednapra onnan egy
nagyobb csapat. Elállni így nem tudjuk az útjukat. Az utója alig
vonszolta magát. Száz jó lovassal a másvilágra küldhetném mind!
Zrínyi máris döntött.
– A portyák odakint vannak, tegyék a dolgukat! Ha törökkel
találkoznak, csapjanak neki oda, de istenesen! Kellenek a foglyok,
de a vitézek fejeket is hozhatnak. Egy tallért adok a fejért!
Zrínyi hívatta a deákot és levelet diktált Batthyány Ádámnak. Amit
eddig megtudott, az megerősítette, hogy a kanizsai török tervez
valamit, s noha most visszavonult, két nap múlva újra betörhet a
magyar területekre.
Hogy mi a célja? Csakis a határok kitolása északra és
északnyugatra.
Tán el akar jutni Körmendig, Szentgotthárdig, aztán át a Rábán…
Felderíti a nyugat-dunántúli területet, mert később nagy haddal
vonulna át? Eddig a Duna mentén tette, mert a nehéz lövegeket és a
hadiszert úsztathatta, de most változtat a taktikán?
Ki akarja tudni, képesek-e a lövegekkel az utakon nagy távolságokat
megtenni, alkalmasak-e erre a helyi adottságok.
Jobb, ha Batthyány minél több lovassal és gyaloggal Lentiben
gyülekezik, így diktálta a deáknak, aki okos és tájékozott ember
lévén pontosan megértette, hogy Zrínyi összevont haderővel akar az
ellenre támadni, meg sem várva az udvari Haditanács engedélyét.
– Továbbá a sikerhez szükségeltetik – folytatta a diktálást Zrínyi –,
hogy Batthyány Ádám gróf úrral minden hírekben megosztozzunk,
és gyakorta váltsunk levelet mindenről, amit a törökről megtudunk.
Kelt Újudvarban, huszonhatodik napján novembris havának,
ezerhatszáznegyvenhétben.
Az időjárás azonban felülírt mindent. Téliesre fordult, és a török szó
szerint félholtan, éhesen, betegen botorkált haza Kanizsába.
Ám ez nem jelentette azt, hogy Zrínyi megfeledkezett, vagy egészen
le is mondott az elmaradt összecsapásról, amiről joggal vélte, hogy
csak halasztást nyert. Egyre-másra leveleket váltott Batthyány
Ádámmal, akit megpróbált rávenni egy következő, közös, erős
támadásra.
Télen belevetette magát az írásos munkába.
Most nem verseket fabrikált, nem a Szigeti veszedelem hősi eposzát
fésülgette töprengve, hanem megalkotott egy új haditervet, gyors
hadjáratra, megakadályozandó, hogy a török egy új éket ki ne
szakítson Magyarország testéből.
Jöttek-mentek a futárok Csáktornya, Újudvar és Németújvár között,
és Zrínyi arra készült, amennyiben az előkészületek sikerrel járnak,
fokozatosan bevonja a tervbe a szomszédokat. Batthyányn kívül
Esterházy László grófra számított nagyon.
A haditervvel Batthyány is egyetértett.
Abban az esztendőben a Mindenható az esős ősz után korai,
szokatlanul kemény telet bocsátott a világra. Miklós úr pedig
megrakatta a kandallókat és a díszes cserépkályhákat, hogy
feleségével mellettük üldögélve megbeszélhessék a jövő dolgait.
Később pedig bevette magát a könyvtárába, és ki tudja, hányadik
alkalommal, ismét átfésülte a Szigeti Veszedelem
kéziratát69.
V. KÉT TŰZ KÖZÖTT Az új család
Győzelmek és tragédiák sora
1648. Boldogasszony (január) hava. Csáktornya
– A török megint portyázókat indított – jelentette Zrínyinek a
több napos úttól megfáradt, összefagyott Szilaj Dénes. – Engedélyt
kérek, nagyságos úr, hogy elkapdossunk néhányat, és kitörjük a
nyakukat. Olyan árvák azok a kopjahegyek a sáncon…
A gróf nemet mondott.
– Hagyjátok, míg odaát mozognak, de kísérjétek figyelemmel
minden lépésüket! De ha a jégen is átpofátlankodnak…
– És a háború? Amiről a nagyságos úr beszélt ősszel? Amit még
karácsony előtt tervezett? Hát már sosem indul meg? – kérdezte
kihívóan Szilaj, ám az efféle hangot Zrínyi nem nyelte le a szolgáitól,
sem a familiárisaitól.
– Tudom, hogy mindőtöket hajtja a vére. Nekiugranátok a töröknek?
Türelem! Lesz még rá lehetőségetek, Dénes! A török se sokáig
bóklászik hóban, fagyban a Mura túloldalán. Most azért nem csapjuk
nyakon, mert másra várok.
– Talán csak nem erre, nagyságos úr? – kérdezte fülig érő szájjal
Szilaj, és a birkabőr mellese alól elővont egy levelet, s helyezte
Zrínyi elé az asztal fényes lapjára.
– Futárlevél? Hogy a keserves ménkűbe került hozzád! Nem vagy te
küldönc!
– Megbocsásson az úr, de a futárt félig megfagyva találtuk, nem
messze innen. Most kenik tetőtől talpig zsírral, dörzsölgetik
pálinkával a Rózsa bába hajlékában, és melegítik, mint a fagyott
ürücombot. A lova a lábát törte, le kellett szúrni, a társai meg észre
se vették, mikor és hol veszett el a hóviharban, úgy vágtattak érte
vissza…
Zrínyi azt morogta, hogy annak is elment az esze, aki ítéletidőben
postát cipeltet.
– Hát, uram, ez igazán sürgős levél – bizonygatta Szilaj, és vaskos
mutatóujjával a papírra bökött. – Tudom, mi van benne, mert a
futárnak akadt annyi ereje, hogy a lelkemre kösse.
– Hát mondd, ha tudod! – csapott a térdére Zrínyi, mert az írásból
immáron semmit sem látott, mivel a huzat elfújta a gyertyalángot,
amikor Szilaj belépett.
– Hát… hm… Csak az van benne, hogy a gróf urat igen nagy
méltóságba emelte az udvar. Megkapta a báni kinevezését.
Szilaj maga gyújtotta meg a háromágú gyertyatartó csaknem
csonkig fogyott gyertyáit a kandalló tüzénél, és tartotta, hogy Zrínyi
lássa az írást.
A levelet Pozsonyban keltezték, és Körmenden át küldték. Az állt
benne, hogy őfelsége, III. Ferdinánd az előző esztendő
decemberének huszonhetedik napján, Lippay György érsek,
valamint az Udvari Haditanács javaslatára, amit Wencelaus
Lobkowitz helyettes elnök terjesztett fel, kinevezte Zrínyi Miklós
grófot Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánjává.
– Már a török is tudhatja, azért ez a fejvesztett rohangálás – jegyezte
meg Szilaj Dénes. – Készülnek a nagyságos úrra. Képzelje csak el,
mekkora fegyvertényt jelentene nekik, ha megkaparinthatnák a bánt.
Zrínyi tüzetesen átolvasta a levelet.
– Ha már így áll a dolog a nagyságos úrral – köszörülte a torkát a
vitéz –, ennek örömére nem enged a gróf úr egy kis vigadozást a
várbéli legényeknek? Mer’ harcolnak ezek akár éjjel nappal,
megjárna nekik egy kis vigasság.
Zrínyi megengedte, hogy ünnepet tartsanak, de csak módjával, mert
senki nem részegedhet le Csáktornyán annyira, hogy képtelen
legyen nyeregbe kapaszkodni, ha éjnek évadján riaszt a kürt. Maga
is megjelent a katonák között, aztán a napok óta gyengélkedő
feleségéhez indult.
Euzébia nem osztotta annyira az örömét, ahogy a vitézek és a
szolgák. Inkább megijedt.
– Bánnak lenni hatalmas felelősség, Miklós! A családomban is volt…
Szegény János, isten nyugtassa – emlékezett a nemrég mosoni
udvarházában elhunyt Draskovich János bánra. – Attól félek, hogy
mostantól még kevesebbet látlak.
– A báni gyűléseket majd a közelben tartom. Talán Zágrábban. El is
jöhetsz velem, hogy ne maradj egyedül. De ne aggódj, mostanában
még nem veszem át a hivatalt. Előbb némely dolgokat el kell
intéznem az udvarnál és a kamaránál. Attól tartok, hogy a pénzből,
amit a kereskedés hoz, már a báni hivatalra is fordítanom kell. Mert
miért is adna nekem többet a kamara, mint minden eddigi bánnak?
– És az ellenségeid? A rosszakaróid? – kérdezte a felesége. – Mi
van például Erdődy Györggyel, aki szintén indult a báni tisztért?
Gondolod, hogy lenyeli a vereségét?
Ez utóbbival azonban Zrínyi nem foglalkozott. Annyi irigye és
ellensége volt, hogy úgy vélte, eggyel több vagy kevesebb, mit sem
számít.
Lepillantott az ablakból a vigadozó katonákra, a magasan lobogó
tüzekre, ahol nyárson forogtak a malacok, kobzosok pengették a
hangszert és a legények derékon kapták a leányokat, hogy
forduljanak egyet.
Arra gondolt nem teheti ki tragédiának sem a horvát, sem a magyar
nemzetet. Igazat adott Aszlannak: a Portán a harcias hangok álltak
nyerésre, annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalom most már
sokkal sebezhetőbb, mint valaha volt.
Vajon mennyivel tehet bánként eztán többet?
Az ország elé kell tárnia azt a programot, ami eddig csak a Szigeti
veszedelem sorai között bújt meg. Nem várhatnak a magyarok
tovább az ország felszabadításával, mert ha semmit nem tesznek, a
töröknek – akár beteg, akár nem – annyi ereje mindig marad, hogy
még tovább szabdalja, végül bekebelezze teljesen, és a kereszt
helyét átvenné a félhold.
– Zala vármegye főispáni teendői mellé most már egy teljes
országrész nyűge, baja szakadt a nyakamba, ez a különbség –
magyarázta a feleségének Zrínyi. – A Drávától a Tengermellékig rám
vár a katonai és politikai kötelezettségek sora.
– Nem akarom, hogy sokat nélkülözzelek! Annyira szükségem lenne
rád, Miklós! – suttogta Euzébia. – Nem is hinnéd, mennyire…
– A király is bármikor rendelkezhet velem. Most, hogy Bécsben
letettem az esküt, ezt értésemre is adták. De már legalább a magam
belátása szerint szervezhetem a török elleni fellépést az egész déli
és keleti határszakaszon. Mindettől függetlenül, az urak előtt
kijelentettem, hogy addig nem lépek hivatalba, míg a kamara nem
rendezi a horvát végek várkatonáinak fizetését, mert ily gyászos
örökséget nem veszek át. Ez eltarthat akár egy teljes esztendeig is,
ismerve, mennyire rák módjára ténykednek a kamarai urak.
– Már most nyílt háborút akarsz a törökkel? – kérdezte búsan az
asszonyka. – Ne hidd, hogy ez nekem mindegy!
– Katona vagyok, és csak másodsorban gróf. Ez a kor ezt osztotta
rám, drága Euzébia. Nem hátrálhatok, de nem is fogok. Egyetlen
ősöm sem tette meg, én pedig nem fogok elmaradni tőlük.
Euzébia a férjéhez bújt, és a kandalló fellobbanó lángnyelveit
figyelte.
– Látod, ettől félek leginkább. Hogy nem akarsz semmiben
elmaradni. Hőssé akarsz válni, mint a dédapád?
– Hősökre most kiváltképp szükség lenne – felelte Miklós. – Ez
azonban nem jelenti feltétlenül a hős vesztét. Azon leszek, hogy ez
ne is történjen meg.
– A zalai közgyűlésre Körmendre, az országgyűlésre Pozsonyba kell
utaznod, és akkor még nem számítom, hányszor szólítanak az
udvarba… És ráadásként a török… Tavaly is oly keveset láttalak.
– Igen, szívem, ez így van – csókolta meg a felesége homlokát a
bán. – Péterre is több hárul mostantól. De Bakarba nekem is le kell
jutni, hogy a kereskedést szemmel tarthassam. Ádám is vár
Németújvárban, Újudvarról meg a törököt lehet leginkább szemmel
tartani. Sajnálom, de a kötelességeim megszabják, milyen családi
életet élhetek. Bízom abban, hogy a Mindenható megsegít. Ha a
törököt kiverjük innen, s tán az egész országból, amiben szilárdan
hiszek…
Euzébia felemelkedett a dupla kerevetről, és a kandalló elé állt,
szembefordulva a férjével.
– A török és a török… Mindig a török! – jegyezte meg ingerült
hangon. – És az udvar? Úgy teszel, mintha nélkülük is mindent
megoldhatnál! Pedig tudod, hogy nekik csak egy tollvonás, és ez az
egész semmivé válhat. A báni hivatal, a kereskedés, a tervek…
Minden, amit eddig építettél. És még az is megtörténhet, hogy…
Hogy a…
Nem folytatta, de Zrínyi így is értette.
Euzébia nem egy alkalommal kifejtette, ha valaki túl kényelmetlen a
korona számára, hát tesznek róla, hogy eltüntessék.
– Köszönöm, urak, hogy ebben az áldatlan időben szánba
ültetek és eljöttetek Csáktornyába – üdvözölte Zrínyi a
várkapitányokat és várnagyokat, akik az irányítása alá tartozó
végekről érkeztek hívására. – Most, hogy megállapodtunk, miként
legyen tovább, felhívom a figyelmeteket, hogy a taktikán és a
stratégián sem óhajtok változtatni.
– Tudjuk a taktikát, uram. Tetszik is a katonáknak, és eddig sikerrel
verekedtek – jelentkezett szólásra nemes Keglevics Zsigmond,
Kapronca kapitánya. – Alig várják, hogy megmerítsék a vasat a török
vérében.
– Dicséretes – bólintott a bán. – Úgy tehát az eddigi rend alapján
verekszünk tovább az ellennel, míg jónak nem látom az időt, hogy
másféle stratégiát alkalmazzunk. Gyorsaság, meglepetés,
keménység, vitézség és egyéni kezdeményezés, urak! Senkinek
meg nem fogom a kezét, ha úgy látja célszerűnek, hogy a törökre
csapjon. De mindig tudjon róla a szomszéd, meg annak a
szomszédja! Vessetek tőrt! Legyetek mozgékonyak, meg ne
torpanjatok semmiségen! Ha pediglen szükség van valamire, időben
jelentsétek, és majd kijárom az udvarnál, vagy másként rendezem!
Az utolsó három szót mindenki egyformán értette, mert tudták,
ha kell, Zrínyi Miklós és az öccse habozás nélkül benyúlnak a
ládafiába.
– Fegyelmezettek maradjatok, és ezt követeljétek minden
katonától! Mutassatok példát, mert azt jegyzik meg leginkább, és
akkor követni fognak benneteket a pokolba is! Vezessetek néhány
napos, villámgyors portyákat, szedjétek el a kontyostól, amit csak
lehet, küldjétek ki kémeket, de csípjétek el a töröktől küldötteket! S
ha kell, néhány fejet bátran tűzzetek a vár fokára. Aki ellenvetést
tesz, az nálam tegyen panaszt!
Minden kapitány elégedetten indult vissza a várába, és már a
hazaúton tervezni kezdték a soros harci feladatokat. Joggal
érezhették, hogy a bán mellszélességgel mögöttük áll.
Zrínyi pedig folytatta a titkos megbeszéléseit Batthyány
Ádámmal és Esterházy Lászlóval, akik ezerhatszáznegyvennyolc
januárjának végén Csáktornyára érkeztek.
– Minden a titkosságon múlik, barátim! – jelentette ki. – Míg
titokban marad a készülődés, s hogy miféle terveken munkálkodunk,
az udvar békén hagy minket. Hát nem ez a legfontosabb?
Gyorsaság és titoktartás a fundamentuma mindennek. Ha bármelyik
csorbát szenved, semmi jót nem várhatunk.
– Ferdinánd urunkat jobban érdekli mostanában az alkímia –
jegyezte meg legyintve Esterházy. – Az ilyesmi mindig is nagyon
lekötötte a figyelmét. Persze, ha valaki beárul minket az udvarnál…
– Ősszel láthattátok a sikerünket, részesei voltatok – emlékeztette a
barátait Zrínyi. – A szívemet akkora büszkeség és öröm töltötte el,
amit csak ritkán érzek. Figyelmezzetek a családom jelmondatára! A
jó szerencsét kövessük addig, míg a nyoma friss, és Isten
irgalmában meg nem fogyatkozunk. Ha egyetértetek, február
harmadik napján találkozzunk Németújvárban. A végvári
kapitányokhoz is csak egy nappal előtte küldjétek futárt, mert jobb az
óvatosság.
– Miklós, te már tudsz valamit, amit mi még nem? – kérdezte
Esterházy. – Oszd meg velünk is!
– Nincs előttetek titkom. Azt gondolom, az idén tavasszal minden
eddiginél korábban kezdeményezhetünk a török ellen. Jó a terv, már
csak apró pontosításokra szorul, azokat pedig legközelebb
megbeszéljük. Ha a harmadika nem lesz megfelelő, rá egy hétre
találkozzunk.
A török is erőteljesen készülődött. Márciusban pedig néhány
kisebb egység meg is ütközött velük, de az áttörés, amire Zrínyi,
Esterházy és Batthyány annyira készültek, nem jött létre.
A török olyannyira kipihente magát télen, s annyi katonát
szedett Kanizsa környékén, hogy – mivel a meglepetésszerű magyar
támadás már szóba sem jöhetett – a rajtaütés túl nagy veszteséggel
járhatott.
Mellette, mint régtől rendezetlen kérdés, nyomta Zrínyi vállát a vlach-
ügy70, amivel eddig egyetlen bánnak sem sikerült eredményesen
megbirkózni.
A portyák és az összecsapások a nyár elejéig kitartottak, csak
éppen nem vitték előre Zrínyi Miklós elgondolásait, akinek áprilisban
és júniusban is – állítása szerint merőben feleslegesen!
– részt kellett vennie a pozsonyi országgyűlés évi ülésszakán.
Batthyány utóbb a Szegeti veszedelemben írott soraira
figyelmeztette Zrínyit.
– Versbe öntötted, hogy a dédapád sokáig reménykedett a királyi
segítségben. Vagy tán magad is úgy véled, hogy III. Ferdinándtól
megkapjuk a szükséges támogatást?
– Nem, bátyám! Ebben nem hiszek, legfeljebb él még bennem a
remény – felelte Miklós. – Megkísérlem a nagypolitikát figyelemmel
követni, és elemeire boncolva megérteni. Ezért várom annyira az
olasz újságot, mert az kitekint a világba. Abban bízom, hogy mind
újabb és újabb összefüggésekre jövök rá. Nem tudom ezt másként,
Ádám! Látom, hogy minden mindennel összefügg, mert a világ így
forog a tengelyén. Tudod, hogy sokfelé levelezésben állok. Azt már
régtől látom, hogy egyedül a magyarokkal lehet igazából a török
ellen síkra szállni, mert helyettünk senki nem fog kardot ragadni. Hát
ezért a Szigeti veszedelem, amit szózatként akarok a rendek elé
tárni.
Batthyány csendben végighallgatta Zrínyi lángoló mondatait, és csak
ennyit jegyzett meg:
– Nagy tragédiája ennek a nemzetnek, öcsém, hogy a rendek
tömegeit hagyta botorrá lenni az értelemmel bírók és széles
látókörűek kisszámú csapata. És a legnagyobb baj, hogy a langyos,
kényelmes nemtörődömségben ráadásul jól is érzik magukat, akár a
béka a pocsolyában. Nem értem, miért nem változtat végre az
Úristen!
– Mert azt akarja, hogy az emberiség a maga bőrén, a maga
bűneiből okuljon – felelte Zrínyi. – Régtől foglalkoztat, hogy a versek
és az eposz mellé írnom kell egyebet is. Magyarul, magyaroknak,
mégpedig a haditudományokról. Olyasmit, ami újszerű. Elég
tapasztalatot szereztem a harctéren, és elegendő könyvet
tanulmányoztam, s jön még ezekhez havonta több. De mire megyek,
ha a könyvtáram polcait nyomják csupán, és nem dolgozom azon,
hogy kézzelfogható hasznuk legyen? Elsőre is ki
kellene dolgoznom egy tábori szabályzatot, egy traktát71, hogy
egységes gondolkodást biztosítson a magyar seregben. Ezen töröm
mostanság a fejem, és bele is fogok! Korszerű hadsereg kell a
magyaroknak!
Batthyánynak tetszett Zrínyi elkötelezettsége és szilárdsága.
– Teljes erőmmel támogatlak, Miklósom! S ha egyszer eljönne egy
boldog pillanat, amikor te a báni végeken, én a Dunántúlon,
Wesselényi Ferenc pediglen a Felvidéken egyszerre és egyként
szállhatnánk harcba a törökkel, én ott állok majd sziklaként.
– Én pedig addig is pontokba szedem, és megírom ennek az egész
eljövendő háborúnak a programját – jelentette ki izzó szemmel
Zrínyi. – Mert amint írtam is neked, bátyám, mindig kevés egy
kakukk a nagyerdőben.
1649. Boldogasszony (január) hava.
Zrínyi Miklós január tizennegyedikén Varasdon, a báni
beiktatásán rendkívül okos és mértéktartó beszédet mondott. Azzal
kezdte, szíve szerint arra kérné a királyt, hogy vegye vissza tőle e
fontos megbízatást.
– Ebben a különösképpen viharos időben, mikor sem biztos
békéről, sem nyílt háborúról nem beszélhetünk, de minden sarokban
cselvetés rejtezik, minden ország vagy a maga, vagy mások
pusztulásával fenyeget… Bizony, a bölcsesség magas oszlopára
hágjon, és a hadi virtus dajkálja azt, aki ily viharvert hajó, vagy
inkább nemes királyság kormányrúdját kívánja irányítani a
szerencsének ily viharos színeváltozásai közepette. Bárhogy is
legyen, urak és honfitársaim, mégsem rettenek meg! … Szívesen
ajánlom és szentelem hát szolgálatomat, javaimat és életemet ennek
a szerető hazának. Csak arra kérlek a Szent Isten nevében
mindnyájatokat, hogy magatok az ország jó szolgálatában
egyetértők legyetek! … A legszentebb királyi felségnek és jóságos
urunknak pedig megköszönöm, hogy engem
ily nagy méltósággal tisztelt meg72.
Zrínyi beszédéből sütött a királyhűség, amiből később sem
engedett, dacára a rendszeres nézetkülönbségeknek, amelyek közte
és Bécs között sosem nyertek végleges rendezést.
Ám ő Béccsel állt szemben, nem az uralkodóval.
Euzébia gyakorta gondok közt találta a fegyvertárban, ahol csak
bámulta a temérdek összegyűjtött, élet kioltására hivatott
szerszámot, a kisebb-nagyobb mozsárbombákat, ágyúgolyókat,
pikákat és dárdákat, ám közben másutt jártak a gondolatai.
– Mi bántja a lelkedet, édes férjuram? – lépett Zrínyi mellé a szőke
asszonyka, és finom ujjait megmelengette a magasra rakott
cserépkályha mívesen égetett csempéin. – Napok óta töprengsz, és
hiába kérdelek, csak a fejed rázod. Magad akarsz mindent
megorvosolni? Már Francesco atya is nehezményezte, hogy az
utóbbi időben elzárkózol a bajaiddal, s magad birkózol velük.
Odakintről áthallatszott a szolgáló motoszkálása, amint a
cserépkályhát a szűk, csakis a személyzet által használt folyosóról
megrakta, aztán kattant a kis vasajtó, és a kályha ismét duruzsolni
kezdett.
Zrínyi Miklós magához vonta a feleségét.
– Amikor a báni eskümet letettem – kezdte nagyon halkan –, akkor
még fogalmam sem volt, mekkora a baj Horvátországban. Azon
gondolkodom, hol is kezdjem a rendrakást. Nem szűnnek a
torzsalkodások. Rablóbandák garázdálkodnak, a végvári katonáktól
se várható sok jó, ha megélhetésük reményében maguk próbálják
megszerezni élelmüket a falvakban. Ha azt mondom, hogy minden
téren teljes az anarchia, talán még nem is fogalmaztam helyesen.
Az új bán gondjait csak tetézte Mikulics Sándor, a horvát főúr, aki
nem riadt vissza a nyílt fosztogatástól sem. Tehette, mert a királytól ő
és társai – korábbi érdemek alapján – örökös büntetlenséget
élveztek. Bandákkal járta a környéket, és vitte, amit talált. Az ilyenek
nem kímélték az egyházi vagyont sem, és kifosztották a parasztokat,
akik már egy ideje képtelenek voltak adót fizetni, hisz nem volt miből.
– A zágrábi Ráttkay kanonok szerint – folytatta Zrínyi – az ország a
totális züllés állapotában leledzik. A nemesek egymásnak lassan
mind ellenségeivé válnak. Még a zágrábi káptalan is hamis
mértékkel mért. És ott van a szolgabíró, Csegell Boldizsár, aki az
országos adóból háromszáz forintot elsikkasztott. Az osztrák
határvidéken a stájer rablók garázdálkodnak, az áldozataik zömmel
horvát kalmárok. Azon töprengek, kivel oszthatnám meg a roppant
munkát. Pozsonyba is el kell mennem e hónap végén, meg majd
tavasszal, az országgyűlésbe… A török sem tágít a nyakamról…
Drága Euzébiám, te azonban törődj jobban az egészségeddel! Mit
mondott a doktor?
– Hogy egyek bőségesebben, sétálgassak, pihenjek…
Euzébia arca egyre sápadtabbá vált, és sokat fogyott. Nyakig
gombolt, almazöld selyemruhájában, aminek alja a kövezetet
seperte, légies jelenségként hatott.
– Hozatok neked gyümölcsöt Itáliából, Dalmáciából! Akarod-e, hogy
a török doktorért elküldessek? Nagyobb a tudománya – javasolta
Miklós, de a felesége csak a fejét rázta: nem fontos, máskor is
érezte magát gyengén.
Zrínyi pedig ismét belevetette magát a báni hivatással járó
munkákba, amelyeket sosem kedvelt. Megkezdte a területek
bejárását, megállapítandó a valós állapotokat.
A március már Ozaljban találta, aztán elutazott a pozsonyi
országgyűlésre, de hazatérve máris meghirdette a horvátországi
országgyűlést, június végére.
S közben a kanizsai török egyre-másra dúlta a birtokait, és a
boszniai pasa ugyanezt tette az Una folyó vonala mögött.
– Innál-e, öcsém? – kérdezte Vas Péter a kis fickót, aki a
szalmán feküdt összegörnyedve. – Gyere, fölültetlek!
Megtámasztom a hátad. Innod kell, Ante, mert sok véred elfolyt!
A sebesült úgy feküdt az oldalán, felhúzott térddel, akár egy
kisgyermek.
De ’iszen csaknem az is volt még. A tizenhármat épp csak elhagyta,
és úgy szökött a portya után a hódoltsági területre, mint egy vásott
kölyök. Vette nemrég meghalt apja lándzsáját, szablyáját, belebújt a
ruhájába, aztán éjnek évadján a portya után ügetett a család
egyetlen, girhes lován.
Most már a ló sincs meg, mert kilőtte alóla a török, nem messze
Bajcsa lerontott erősségétől.
A gyerkőc a szemébe húzta a prémes föveget, és igen igyekezett,
hogy mindig a többi mögött maradjon, sose keveredjen elébük, mert
ha felismerik, hazakergetik, és szerencséje lesz, ha ugyan
megússza néhány pofonnal.
Aztán egymásra dűlt a török portya, meg a horvát–magyar
katonákból álló egység. Muskéta lövése csattant, szikrázott a penge,
munkálkodott a lándzsa.
Valaki elárulhatta a portyát, mert a török lesett rá.
Vajdič Márton, a parancsnok nem tehetett egyebet, kivonta embereit
az összecsapásból, és elvágtattak Bajcsának. Hárman máris
hiányoztak, és le-lemaradozott a negyedik. Hajnalodott, amikor
közelítették a Mura kakonyai átkelőjét.
– Tőrös Imrét előttem lőtték mellbe. Lezuhant, és a lovak
megtaposták – tudatta egy horvát vitéz Mártonnal. – Hiányzik még
Forró Jankó és a sánta Jovanovič fia, a Darko. A lova egy darabig
mellettünk vágtatott, oszt’ valahol elmaradt…
– Átmegyünk a Murán, mielőtt még teljesen ki nem világosodik. Most
szóljon, akinek sebe van! – pillantott a vitézekre Vajdič, aki nem egy
alkalommal tapasztalta, hogy társai eltitkolták a kisebb sebeket,
hogy ne hátráltassák a portyát.
Amikor a kakonyai átkelőt közelítették a vizenyős réten át, az
erdőszegély mentén, és iramodásra esett csak a Mura, egy lesben
álló török portya megint rájuk csapott.
– Figyelik az átkelőt a rohadékok! Gyerünk, legények! Ezekkel már
nem ütközünk meg! – parancsolta Vajdič, és vágtába kapták a
lovakat.
A török néhány muskétát elsütött, de a vizenyős réten abbahagyta
az üldözést.
Vas Péter látta Antét, aki le-lemaradozott, és a lova bizonytalanul
mozgott alatta, mert gazdájától várt határozott parancsra. A gyerkőc
erősen imbolygott a nyeregben. Vas elkapta a kantárt, hogy a magáé
mellett futtassa a lovat, ám ekkor Ante lecsúszott a nyeregből és
elvágódott a magas fűben.
– Mária, segíts! Mi lelt, te? Sebed van? Miért nem mondtad? –
csusszant le a gyerkőc mellé. – Csak most ismerek rád! Mi a büdös
nyavalyát keresel itt? Ante! Mondd már, mi bajod?
– Golyót… kaptam… – hangzott a kínlódva ejtett válasz.
Ebben a minutumban az ártéri erdősáv mögött, a Mura partján
valami fényeset villant, és rögtön utána megérkezett a dörej.
Puskaporos hordót robbantottak. Vas Péter és Ante lova megugrott
és elvágtatott az ellenkező irányba.
A vitéz káromkodott, aztán ölbe kapta a fiút és rohant, ahogy csak a
lába bírta. Átlábolt egy vékony erecskén, aztán a régi, töröktől
lerontott templom szomorú romjai között meghúzták magukat.
Vas Péter hallgatózott. A kakonyai átkelő környékén csend honolt.
Néhányszor beleszorították már a törököt itt a Murába, s megesett,
hogy a Drávából fogták ki a hullákat, jóval lejjebb.
– Nagyon fáj, Péter bá’… – nyögdécselt a fiú. – A hasamat találta…
A gyerek ingén kéttenyérnyi vérfolt terjengett. A seb alig körömnyi
volt csak és Vas örült, hogy nem talált kimenetet, mert a golyó a
másik oldalon féltenyérnyit szakított volna a húsból…
– Átviszlek a Murán, és odahaza a doktor kiszedi belőled az ólmot.
Meg sem érzed. Ősszel már szaladsz.
Ebben Vas Péter sem hitt. Szigligeten annyi lőtt sebet látott, hogy
tudta jól, mivel jár, de a lelket tartania kellett a gyerekben.
Próbálta elállítani a vérzést, de tisztában volt vele, hogy belül mit
sem tehet. Ante hasát egyre puffadtabbnak találta.
Alkonyatkor kis időre magára hagyta, és kikúszott a romok közül.
Ellent nem látott, és az aljnövényzetben elóvatoskodott a Muráig.
Csónak sehol, mindkét parton csendesség honolt. Próbálkozott a
titkos jellel, ami a bölömbika hangját utánozta, de válasz nem
érkezett a hazai oldalról.
Néhány rönköt talált, amit az ár a hegyekből sodort. Hajlékony
fűzfavesszőkkel hármat egymás mellé kötözött, aztán lehántotta egy
fa megbomlott kérgét evezőnek.
– Hamarost átmegyünk – súgta a gyereknek, aki bágyadtan bólintott.
– Nagyon fáj, öcsém? Semmit se félj, kibírod! Aztán majd lesz mit
mesélni a leányoknak! Hős leszel, hallod-e!
Ante napégette, szélfútta arcából kiveszett már minden pír.
Bágyadtan mosolygott, de szólni már alig tudott. Vas Péter
megnézte a sebet, amiből lassan szivárgott a sűrű vér.
Magában elmormolt egy fohászt.
A Murán baj nélkül átvitte, de a túlparton hiába füttyögetett, válasz
nem érkezett. Mintha az övéik végleg elhagyták volna a kakonyai
révhelyet.
Másnap délután Csáktornya vára elé egy lovas érkezett, és száron
lépdelt mellette egy kiszolgált öszvér. A híd előtt a lovas leszállt a
nyeregből, és az öszvérről leemelt egy csomagot.
– Valami szőnyeget hoz – találgatta a kaputoronyból figyelő öreg
vitéz. – Biztos a töröktől rabolta…
– Nem szőnyeg az, te – bökte oldalba a társa. – Lópokróc. Ez meg a
szigligeti Vas Peti. Hanem rosszat sejtek azzal a pokróccal, öreg.
Vas Péter lassan lépdelt a vaskos gerendákra fektetett, kéthüvelykes
deszkákból rótt hídon. Ahogy a közepére ért, a vitézek kaput
nyitottak.
– Kit hozol, Péter? – kérdezte a fövegét levéve az öreg Juraj. – A
többiek már tegnap megjöttek… Három kivételével… Azt hittük, te is
odavesztél.
– Ivanka fiát hozom – felelte Vas Péter rekedten, remegő hangon. –
Megígértem neki, hogy nem hagyom odakint… Mindig megtartom,
amit ígérek.
Továbblépett, és a két idős vitéz többet nem szólt. Bámultak utána,
levett föveggel és csendben imát mormoltak. Az öreg Juraj horvátul,
a másik magyarul, de ugyanazt takarták az elsuttogott szavak,
hiszen ugyanolyan volt a lelkük is.
Vas Péter a belső őrség között szótlanul lépdelt, át a virágos,
kövezett várudvaron a külső várba, ahol a szolganép házainak
egyikében lakott az özvegy Ivanka. Ahogy a házat lassan közelítette,
a népek némán köréje gyűltek, és azt találgatták, kit hozott, de ő
senkihez nem szólt.
Aki közelebb állt, jól láthatta, hogy Vas Péter szemében könnyek
gyűltek, és peregtek lassan a tömött bajuszára, onnan az állára, és
vékony csíkot hagytak por szennyezte képén.
Ivanka, ahogy a vitézt megpillantotta, mindent megértett.
Sokszor megfordult Csáktornya környékén a halál angyala, és
láthatatlan szárnyait megsuhogtatta, hogy így mondja el az
elmondhatatlant.
Ivanka csak állt, nem szólt, nem is sírt. Ha valaki mellől sorra
ragadja el szeretteit a fátum, annak egy idő után elapadnak a
könnyei.
Vas Péter letérdelt, a földre fektette Ante testét, és a fiú
pergamenszín arcáról leemelte a pokróc sarkát.
– Nem tudtam rajta segíteni, Ivanka. Bárcsak megtehettem volna!
Azt ígértem neki, hogy meggyógyul… Elhitte nekem. Mocskosnak
érzem magam, emberek! Nem váltottam be az ígéretet.
A vár kis kápolnájában valaki megszólaltatta a harangot.
1650 tavasza.
Zrínyi Miklós és Péter márciusban, a Muraközben, a Dráva
partján fekvő Vlariában újból és véglegesen megállapodtak a birtok
elosztásáról. Péteré lett minden tengermelléki érdekeltség Ozaljjal,
Miklósé pedig a Muraköz a csatolt részekkel és Csáktornya.
Elsőnek Légrád várát látogatta meg, amelynek lábazatát, ha
megáradt és kicsapott a Mura, a hordalékot cipelő víz mosta.
– Megvan-e minden, ami a tisztességes ellátáshoz kell? – tudakolta
az idős vitéztől, aki a harcot már nem nagyon állta, de jól tudott
számolni és pontosan tudta, miből mennyi van a kamrában, a
vermekben. – Mert a jó katona minden csapást elvisel, de ha üres a
gyomra, a legnagyobb galádságokra képes. Légrádban nem éhezhet
senki! Nem akarom meghallani, hogy a katonáim kicsapnak a
szomszédos falvakba, és élelmet rabolnak! A töröktől lehet!
– Jól megvannak a vitézek itt is, ahogy nálam is – jegyezte meg
Keglevics Zsigmond, a jogaiba tavaly visszahelyezett kaproncai
kapitány, aki elkísérte Zrínyit Légrádba, onnan meg a maga várába.
– Tudják a legfőbbet, hogy a mindenkori éberség, az őrködés a
vitézség alapja, és úgy is viselik magukat. Igaz-e, Vitnyédy uram?
A soproni illetőségű Vitnyédy István nem volt katonaember.
Ügyvédként, a jog tudójaként végezte dolgát, de mellette igazán
különleges tulajdonsággal rendelkezett. Például oly meggyőzően
tudott másokra figyelni, meghallgatván a panaszokat, véleményeket,
hogy az idegenek is egykettőre a bizalmukba fogadták.
Zrínyi azonnal megértette, hogy neki erre az emberre szüksége van.
A rendkívül művelt ügyvéd Zrínyihez fűződő lojalitása vitán felül állt,
és a gróf egyre mélyebbre avatta őt a terveibe. Ha kellett, Vitnyédy
elbeszélgetett magas rangú bécsi hivatalnokokkal, és mindig akadt
valaki, aki a kelleténél jóval többet árult el. Az így összeszedett
értesüléseket aztán Zrínyi Miklós asztalára helyezte.
Az udvar gáncsoskodása mit sem szűnt, ráadásul a szárazföldön
Itáliába hajtott marhacsordák terelőit a karantán határvidék királyhű,
és Zrínyi báni méltóságára fittyet hányó vlach határőrei
rendszeresen zaklatták. Nem egy haláleset várt kivizsgálásra, de az
udvar közbelépésére – mert a határőröket változatlanul kegyeikben
tartották – ítélet soha nem született.
– Az udvar mostantól még többet tud rólam és a terveimről –
jegyezte meg Zrínyi a feleségének, miközben kisétált vele a
csáktornyai palota virágos udvarára. – Porcia herceg73, ez a
dúsgazdag karantán főúr elfoglalta a követi posztot Velencében, és
az sem véletlen, hogy éppen ott. Tudhatod, mi minden elhangzik
egy-egy vacsorán, találkozón, megbeszélésen, és akkor még nem is
említettem az udvari pletykát, ami Velencében mindig is burjánzott.
Euzébia most sem érezte magát jól, és ennek okát a doktorok
se tudták.
Kivételes nap volt ez a tavaszi, mert Miklósnak nem kellett rohannia
sehova. Végre a feleségével tölthette el, s úgy remélte, talán nem is
csak ezt az egyet. Mióta a báni tisztet megkapta, ha pennát fogott
kezébe, sosem faraghatott rímeket, mert a számtalan megírásra,
lediktálásra váró levél elrabolta az idejét és a poézishez szükséges
gondolatait.
– Azt mondtad, mindig egyenes úton jársz, tisztességes módon, az
ország javát akarva – szólalt Euzébia csendben. – Akkor hát nem
mindegy, miféle pletykák kapnak szárnyra?
– Nem, mert nem akarok magamnak több támadási felületet nyújtani
annál, mint amennyi úgyis adott – felelte Miklós, és letépett egy szál
virágot. – Mutasd csak magad, drágaságom! Hadd tűzöm a hajadba!
Lám, milyen szépen mutat benne a fehér! Csak az bánt, hogy a
szemed mindig olyan szomorú. Tudom is, hogy miért, de láthatod,
több időt nem tölthetek itthon. Legszívesebben szétszakítanám
magam, hogy mindenhova jusson belőlem egy kevés… Porcia
herceg mindent megtesz annak érdekében, hogy az udvarnál
megnehezítse a dolgomat – jegyezte meg, mikor leültek egy
márványból mívesen faragott padra. – Kémeket küld a velencei
embereim nyakára, megpróbálja ellenem fordítani őket, hogy
kinyissák a szájukat, mert van az a pénz mindig…
– Te jó diplomata vagy. Érted a dolgodat – simogatta meg Euzébia
Zrínyi kezét, és a fejét a vállára hajtotta.
– De nem vagyok olyan jó, mint amilyennek egy vérbeli, gátlástalan
diplomatának lennie kellene. Képtelen vagyok megszabadulni attól,
ami gyermekkoromtól bennem dolgozik, és a feltétlen tisztességre
indít. Nem lehetek olyanná, aki az udvar szempontjából kívánatos.
Magam is érzem, milyen sokat kell még tanulnom a diplomáciából.
Sokkal inkább vagyok katona, szívem.
– És költő. Hadvezér és költő… és tudós. És politikus. Akiben ez
együttesen létezik, annak mindig sok az irigye. Bárcsak
megláthatnám, hogy egyszer győzedelmeskedsz az irigyeid felett!
Zrínyi Miklósnak a hallása is érzékeny volt. Kihallotta a felesége
szavaiból azt is, ami másnak fel sem tűnhetett.
– De hiszen azon vagyok, hogy meglásd! Hogy büszke lehess rám,
drágaságom! És ha majd megszületik végre a gyermekünk, akkor…
Euzébia e szavak nyomán lehajtotta a fejét, aztán némán
felemelkedett a padról, és lassan, fáradtan lépdelni kezdett a palota
felé.
Zrínyi bán augusztusban ismét portyára indult, ezúttal Sziszek
környékére.
A Száva és a Kupa folyók találkozásánál fekvő, ősi városnál kelt át a
csapattal, és az Una folyó északi oldalát megszállva tartó törökre
csapott. Nem titkolt szándéka volt, hogy valamiképpen visszaszerzi
azokat a területeket, a vasérc- és ezüstbányákat.
Véres verekedéseket vívtak odalent, és néhány vitézét elveszítette,
de a török ott is megismerte Zrínyi szablyájának élét, lándzsájának
hegyét.
Szeptemberig alig látták Csáktornyában.
1650. Szent Mihály (szeptember) hava. Csáktornya vára
– Doktor! Doktor! Jöjjön máris, de siessen, az Isten áldja meg!
– nyitotta rá az itáliai orvosra szobája ajtaját éjnek évadján az olasz
Angelo. – A nagyságos asszony igen rosszul van. Félek, hogy nagy
a baj, signore!
Az orvos becsukta a könyvet, amit a mécs lángja mellett
böngészgetett, a hóna alá kapta az orvosságos ládikót és kacsázó
léptekkel sietett Angelo után az emeletre.
A kastélyban ijedt szolgálók vetettek rá riadt pillantást, és
néhány nemesasszony a kezét tördelte:
Mit lehet, mit kell most tenni?
Euzébia délután lett rosszul. Az arcából kiszaladt a vér és elvágódott
az udvar kövezetén. Felnyalábolták, felvitték a szobájába, aztán a
belső szolgálók lazítottak öltözékén, hideg borogatást hoztak a
homlokára és a mellére.
Az egyik azt találgatta, tán állapotos a grófné, de a másik rögvest
letorkolta: nem az, és nem is volt sosem, ő már csak tudja…
Valóban ez utóbbinak volt igaza. Euzébiát elkerülte a gyermekáldás,
amiért Zrínyit, kinek ötödik éve esküdött örök hűséget, folyvást
keserű gondolatok szaggatták.
Pedig de nagyon szerették volna, ha gyermekük születik végre!
Kiváltképp kisfiú, aki továbbviszi majd a Zrínyi nevet. A gróf minden
imájában felemlegette ebbéli kívánságát, de lassanként nem értette,
miért próbálja meg őket a Mindenható.
A grófné mélyen elaludt, aztán a mellette vigyázó szolgálóleány
egyszer csak arra lett figyelmes, hogy sóhajt, majd fájdalmasan
felnyög, és vézna teste megvonaglik a csipkés takarók alatt.
– Itt vagyok, nagyságos grófné, kérem! Mi a baj? Mije fáj? Mit kíván,
tessen mondani, máris teljesítem…
Euzébia feljajdult, a hasához kapott, és a szemei a csukott ablakra
meredtek. A szolgálót kirázta a hideg.
– Jézusom! Mária anyám és minden szentek! Drága nagyságos
asszony, csak nem azt a… borzalmas fekete alakot látja?
Akkor már sorra szaladtak a szobába a belső szolgálók, végül
Euzébia társalkodónője.
– Veres az arca szegénykének, eret kell vágni rajta – tudatta tüstént.
– Azonnal!
Ám az itáliai orvos megcsóválta a fejét.
– Nem kell itt eret vágni – szólt csendben. – Ki sem bírná szegény.
– Azért megpróbálhatná, kérem! – könyörgött a társalkodónő.
– Hiszen látja, mennyire tüzel az arca…
– Nem fogok eret vágni! – felelte a doktor határozottan. A ládikóból
előszedett egy kis üvegfiolát, és halkan hozzátette még.
– A fájdalmát nem szüntetné meg az érvágás, asszonyom. Annak a
fájdalomnak másutt van a gyökere, és az ellen nincs orvosság.
A szertől – ezt állította a doktor – valamelyest szűnnek majd a
fájdalmak, de csodákra ő sem képes.
– Muszáj ennek így lennie? – kérdezte kétségbeesetten a
társalkodónő. – Hát valóban semmit nem tehet? Milyen tudománya
van önnek, ha csak ennyit ér?
A doktor megszokta már az ilyen beszédet. Meghagyta, hogy a
szobájában lesz, és ha szükséges, hívják.
Euzébia lassan megint álomba merült.
– Ezt nem hagyom annyiban! – jelentette ki a társalkodónő. – Nem
és nem! Angelo! Kerítsd elő nekem azt az Aszlan nevű törököt!
Annál a magyar szajhánál találod…
Az olasz szolga megzörgette a ház deszkaajtaját, mire odabent
világ gyűlt.
– Én vagyok az, signora Kormos! – kiáltott be. – Itt van a török?
Veronka kinyitotta az ajtót. Alig egy órája, hogy eltették magukat
másnapra, s mióta megosztotta hajlékát és az ágyát Aszlannal, az
álma is nyugodtabb volt. Igaz, szajhának bélyegezték, de csak az
ellenségei, velük azonban nem törődött.
Az asszony mellett megjelent Aszlan.
– Mi a baj? – kérdezte. – Az úr hívat?
– Nincs idehaza az úr – felelte Angelo. – A vidéket járja. De neked
parancsot hoztam.
Aszlannak mindenki parancsolgatott, nem is berzenkedett ellene.
Bölcsen elviselte, és zokszó nélkül megtett mindent, úrnak és
parasztnak. Mert aki török, az ebben a közösségben csak utolsó
lehet, kívánságokkal elő nem állhat.
– Azt parancsolták a várban, Aszlan, hogy indulj, és hozd magaddal
a török orvost.
– Az most odaát alszik a barátok klastrománál, Szentilonán.
– Nem baj, indulj és hozd! De sebesen ám! – hadarta Angelo. – A
grófnéról van szó. Azt mondták, adjak neked két lovat. Az egyiket a
török doktornak viszed!
Aszlan összekapta magát, és egy csikóslegény máris vezette a
nyergelt jószágokat.
– Hát a harmadik nem kap lovat? – tudakolta a török. – Aki elkísér…
– Magad mész, odatalálsz! Lódulj már! Hogy a Mahomet rúgjon
farba! – így a csikóslegény, aki felett rangban szinte ott állt mindenki,
így hát kihasználta az alkalmat, hogy a különleges fogollyal
fensőbbségét éreztesse.
– És ha többet vissza sem jövök? – élcelődött joggal Aszlan, de a
legény rávágott a ló tomporára.
– Igyekezz! Mondd meg a doktornak, hogy a grófné rosszul van!
Az őrség elcsodálkozott, hogy a török egymaga lovagol ki éjnek
évadján, de a várnagy lekiáltott a virrasztóknak, hogy az ő
engedélyével.
Aszlan tehát elindult Szentilona klastromának, végig a sötét, kátyús
úton.
Hogy megfordult-e a fejében a szökés gondolata? Bizonnyal, ám
csak egy röpke pillanatra. Mert akkor már Veronka igen befészkelte
magát a lelkébe, és a töröktől hozott fiúcskára, akit együtt neveltek,
úgy gondolt, mintha a sajátja lenne.
Meg aztán sokáig nem húzhatta volna a szökésben. Tudta, ha Zrínyi
Miklóst rossz hangulatában talál egy ilyen hír, fertályon belül a
kopjavégről szemléli Csáktornya messzefutó vidékét.
A klastrom mellett kutyák acsarkodtak rá, és nyikorogva résnyire
nyílt egy jobbágyház ajtaja.
– Melyikben lakik a török doktor? – kérdezte Aszlan, és a paraszt
készséggel megmutatta.
Percek múltán már kocogtak vissza a vár felé.
– Tudom, mi baja van annak a szegény teremtésnek – mormogta a
doktor, akiről senki nem tudta, mennyi idős valójában. – Nem tudok
majd kedvező hírt mondani a várkastélyban.
Mikor beértek Csáktornyába, a folyosón valaki azt sziszegte a doktor
fülébe, hogy szedje már a lábát, mert minden perc drága.
– Tudom én azt – felelte ő. – És már kevés is maradt belőle.
Euzébia csukott szemmel, zihálva feküdt a párnák közt. Az arcán
verítékcseppek csillantak, amit a társalkodónő egy hófehér kendővel,
odaadó szeretettel törölgetett.
– Hallod? – kérdezte a török doktort az asszony. – Talán a tüdeje…
Azért zihál…
A doktor Euzébia mellére hajtotta a fejét, hallgatva a szívét és a
lélegzetvételeket, aztán csak annyit szólt:
– Lehet, hogy a tüdejének is baja van. De nem a tüdeje miatt zihál,
hanem a fájdalomtól. Még elviseli szegény teremtés…
A társalkodónő rámeredt:
– Mi az, hogy még elviseli? Hogyhogy még?
– Ahogy mondom. Még elviseli, mert fiatal a szervezete. Az ilyenek
az utolsó csepp életerőért sokáig küzdhetnek. De már semmit sem
tehetek. Legfeljebb, ha megitatom vele ezt – húzta elő a kaftán
rejtett zsebéből a parányi fiolát. – Mákból való, és kicsinyég
megfogja a fájdalmat. Aztán elmúlik a hatása, és akkor… Ennyit
tehetek érte, asszonyom. Ez a betegség kiváltképp nagy
fájdalommal jár, és nincs mit tenni ellene.
– Hát tégy valamit mégis! – parancsolta a társalkodónő. – Mégpedig
azonnal! Benned a gróf úr is bízik! Okosnak tart, tudósnak… Kérlek,
ne engedd, hogy…
A kistermetű, vézna török felpillantott az asszonyra. Neki eddig még
senki nem mondta Zrínyi birtokán, hogy „kérlek”.
– Ültesse fel, asszonyom, a nagyságos grófnét! – kérte. – Most
először kicsit felébresztem, aztán megpróbálom… Talán képes lesz
lenyelni.
Euzébia csak pillanatokra tért magához. Az ajka vértelenné vált, az
ujjai remegtek, de mégis váratlan erővel markolt a doktor karjába.
– Ettől kicsit megnyugszik, aztán elalszik – mondta csendben a
doktor a társalkodónőnek. A fal mentén a szemét törölgetve néhány
riadt szolgáló állt mozdulatlanul. – Ha Isten kegyes a fiatal
grófnéhoz, akkor segít, hogy átaludja a nagy utat, ami az ő
birodalmáig vezet.
A társalkodónő megcibálta a török kaftánját.
– Ilyent még csak ki se ejts a szádon, megértetted? Különben hívom
a katonákat, és… és…
– Csak az igazat szólom – mondta a doktor csendben. – Láttam már
ilyent sokszor. Ebből a kórságból nincs visszaút. Bárcsak idehaza
lenne a gróf úr! Jól tennék, ha hírnököt küldenének érte.
Zrínyi Miklós, mint rendesen, még sötéttel kelt, aztán indultak is
az erdőnek az esőszagú, friss szélben. Klenovnikban szállt meg
előző este, mert a hazavezető úton rájuk szakadt a rossz idő. Ozaljt
látogatta, és beszélt a zágrábi káptalannal. Az ozalji várban az
öccsével két tengermelléki intézőt fogadtak, és beszámoltatták őket
az üzlet állásáról, a raktárak állapotáról.
A lelkükre kötötték, hogy semmin ne változtassanak, a
marhabőrrel és a fával ugyanúgy fussanak ki a hajók, de kerüljék a
török hadigályákat, magasan, észak felé. Az udvarból ugyanis olyan
híreket kapott a Zrínyi-testvérpár, hogy hamarost általánosan
megtiltják nekik a marhabőr és az élőállat kivitelét.
Péter üvöltött dühében, a felesége pedig inkább csak tüzelte
azokkal a nyugtatásnak szánt szavakkal, amelyekkel az udvart és a
Habsburgokat, meg a pártjukon állókat szapulta.
Miklós a felesége állapota miatt igyekezett Csáktornyába.
– Éjjel imádkoztam – tudatta csendben Illéssel, aki ezen a kora
reggelen is ott lovagolt mellette. – A feleségemért. De nem
nyugodott meg a lelkem, és nem értem miért. Ez szerinted is rosszat
jelent?
– Talán csak elfáradt a gróf úr – felelte Illés. – ‘Iszen alig volt
nyugovása az utóbbi esztendőben. Látom én, hogy már a vadászat
se hozza vissza a régi kedvét… Hanem lovas közeledik, nagyságos
úr. Ott, nézze!
A hajnali párában és szürkeségben inkább csak hallani lehetett a
vágtatás zaját, aztán a ködből kibontakozott Desics Farkas
lovászmester egyik leghívebb, legügyesebb csikósának alakja.
– Adjon az Isten jó reggelt a nagyságos úrnak! – kapta le a fövegét.
– Horvát György hadnagy úr parancsára jöttem… Azért, hogy…
hát… sietni kéne Csáktornyába, uram.
Zrínyi néhány pillanatig meredten bámulta a lovászlegényt, aztán
kibuggyant belőle:
– A feleségem? Miatta?
– Úgy vélem. De… sürgős lenne, uram. A török orvos izente… Az
itáliai is ugyanígy gondolja.
Zrínyi vitézei még gyorsabb vágtára ösztökélték a lovakat, de így is
alig érték be a grófot.
A lovászlegény úgy tett, mint aki az üzeneten kívül egyebet nem is
tud, de amikor Illés melléje lovagolt, és suttogva azt kérdezte: – Mi
van, mondd? –, akkor sokatmondóan csóválta a fejét.
Amikor Zrínyi az erdősarok mellől megpillantotta várát, már mindent
tudott. A kapuzat felett gyászlobogó lengett.
– Elkéstem! Elkéstem, Illés! Isten még öt nyomorult esztendőt se
adott nekünk!
Ennyit szólt csak Illésnek, aztán nyeregből szállt, és letérdelt a
sárba.
A vitézek hang nélkül figyelték, miként imádkozik, majd sorra körébe
térdepeltek ők is.
Mindenki azt várta, mikor törődik bele a gróf a
megváltoztathatatlanba, de ő sokszor napokig ki sem mozdult a
könyvtárából.
Amikor a páter bement hozzá, hogy imára hívja a kápolnába,
ahol az elhunyt grófné testét fekete brokáttal takart ólomkoporsó
őrizte, Zrínyi az ablak előtt állt, és meg sem fordult az ajtónyitásra.
– Te vagy az, Francesco?
– Gondoltam, imádkoznál velem. Križanić Juraj is átjött Vásárhelyről,
látni szeretne. Hozattam a koporsóra friss virágot…
Zrínyi íróasztalán egy papírlap hevert, és az ő cirkalmatos betűi
kacskaringóztak rajta. Néhány sort, egypár szót áthúzott, de mégis
kirajzolódtak egy vers formái:
„Sírjte is, gyors Dráva, erős bizottságom Ki voltál égő
szüvemnek orvosságom. Téged sokszor megnevelt én
könnyhullásom. Sokszor te oltottad az én gyulladt lángom.”
– Beléfojtod rettentő bánatod a versbe – jegyezte meg a páter.
– Szépen hangzanak e sorok. A természet mindig szép…
– Pedig hiába járom az erdeimet és próbálkozom a felejtéssel,
képtelen vagyok rá, hogy a feleségemen kívül másra gondoljak –
felelte búsan a gróf. – Ő a ravatalon, reményem semmi.
– Nem hagyhatod el magad, Miklós! Ő sem akarná…
Zrínyi üres tekintettel bámulta a vigasztalan vidéket.
– Igazad van. Nem sirathatom magam örökké. Tennem kellene a
báni hivatással járó ezernyi dolgomat. A csabari vasművet is tető alá
kell immáron hozni, mert ha megkezdem a törökkel a háborút,
márpedig megkezdem, Isten a tudója, akkor nem nélkülözhetem a jó
minőségű vasat és az acélt. Wesselényi ugyanezt teszi a
Felvidéken, a murányi vashámorral. De Bécset minek is érdekelné,
milyen időket élek, hogy éppen gyászolok? Folyvást zargat, hogy
induljak az udvarba. Ha oda nem, akkor a grazi Haditanácsba.
– Majd segít Péter öcséd az itthoni teendőkben.
Zrínyi mélyet sóhajtott. Mintha meg sem hallotta volna a páter
szavait, mert ezzel folytatta:
– Már vadászni sem tudok, Francesco. Tegnap egy nyomorult nyulat
vettem célba, de eszembe jutott, hogy elveszem az életét. Mi
történik velem, mondd? A sakkjáték se köt már le. A minap
megkértem Horvát Gyurkát, játsszon velem, legalább elveszi a
gondolataimat. Aztán néhány lépésből megvert, ami eddig soha elő
nem fordult. Nincsenek már helyén a gondolataim, egyre csak az én
szegény feleségem jár bennük. Hát mit várhatok ezek után? Tán az
agyam is megbomlik?
– A gyász miatt érzed így. Aztán majd szépen lecsendesedik benned
minden, Miklósom – vigasztalta a páter. – Ha úgy érzed, verselned
kell, mert azzal szabadítod ki a lelked mélyéből a fájdalmadat, hát
tedd azt! A művészet az egyik legbecsesebb. Olyan, akár a
tudomány, és tudós az, aki igazán szépen és mélyen míveli.
Zrínyi a páter felé fordult. Napok óta alig aludt, és a szemeit sötét
karikák keretezték.
– Tudom, nem ragadhatok pennát a kard helyett – felelte nagy
sokára –, de egyre-másra kívánkoznak a lelkemből a versek. Oly sok
halált láttam, osztottam magam is… Ám a gyászommal nem bírok
megbékélni. Ki a hibás? Én? Szegény feleségem? Netán az Úristen
maga?
– Őt ne hibáztasd, mert rosszat sosem tesz! – figyelmeztette
Francesco. – Mindennek oka van, és ő tudja, miért mér ránk
szenvedést.
– Nem érdemelte! Én tán igen, de ő semmiképpen! – csikorogta
fájdalmában Zrínyi. – Vagy tán éppen az én bűneim miatt viselte ő a
szenvedés áldozatát? Isten neki szabta feladatul, hogy a halálával
megváltson valamit? Ezzel az értelmetlen véggel? Mivel érdemelt ki
akkora fájdalmakat? Érted te ezt, Francesco?
A páter lassanként rávette, hogy hagyja el a könyvtárat, és
imádkozzanak a koporsó mellett. Később Križanić Juraj is sok órát
töltött Zrínyi mellett, és lassanként sikerült őt visszavezetni a
valóságba.
A katonái egy ideig nélküle indultak portyára, és véreztek a törökkel
vívott összecsapásokban, de ő most sem feledkezett meg az őt
híven szolgálókról: Hudossán, Gyurgyanec és Goricsány környékén
földdel, jószággal jutalmazta a hűséget, de el is vette azoktól, akik
nem érdemelték ki.
Az igazán kemény ellenségek nincsenek tekintettel a másik
gyászára. Októberben Zrínyi Miklós a Túrmezőnek nevezett,
Zágrábtól délre húzódó területen vonta össze vitézeit, a bocskoros
nemesi falvak környékén, hogy vezérlete alatt a káptalan katonáival
közösen csapjanak a törökre. Sziszek, Brest, Berkisevina és
Szredicsko erősségek őrsége mind a bán alá tartozott.
De hiába küldött számolatlanul a másvilágra törököt, a gyász
kínjain mindez semmit nem enyhített. A vérgőzös portyákat csak a
folyók áradása állította meg.
Október huszonegyedik napjára Zágrábba horvát országgyűlést
hirdetett. Olybá tűnt, mindent megtesz a felejtés érdekében,
mégsem volt a napnak olyan perce, órája, amikor magában ne
kesergett volna Euzébia halálán. A katonái azonban ebből semmit
sem láttak, csak az a néhány bizalmasa, aki a gondolatait is kitalálta.
Bécsből is újabb támadások érték.
Az udvar és a kamara most már nem elégedett meg azzal, hogy
betiltatta a királlyal a Zrínyiek Itália felé történő kereskedéseit.
Fegyveres erőt vetett be, hogy hajóit a rajtuk lévő áruval együtt
elkobozzák, és a szárazföldön terelt marhacsordákkal
hasonlóképpen jártak el.
– Akkor hát eldöntetett! – csapott Zrínyi a súlyos íróasztalra.
– Ha ők így, akkor mi is így! Újabb csapatokat toborzunk, a
szállítmányokat eztán kísérjék a mi fegyvereseink! A parancsnok
szabad kezet kap! Velencének pedig írok, és arra kérem, hajókkal
biztosítsa a tengeri szállítást.
Így cselekedett, és az öccsével közösen végbe is vitték
szándékukat.
Csakhamar levele érkezett Bécsből. Felbontotta, felolvasta, és az
öccsének ennyit mondott:
– No, Péterem, most kaptuk az eddigi leginkább felháborító
elmarasztalást! Kijelentették, hogy te meg én rebellisnek
minősülünk, és ha a kereskedést abba nem hagyjuk, ha a kísérő
fegyvereseket vissza nem vonjuk, elkobozzák a kikötőinket,
raktárainkat, Csáktornyába pedig német őrséget küldenek. Hát
ehhez mit szólsz?
Zrínyi Péter cseppet sem volt ijedős.
– Azt szólom, hogy mindent ugyanúgy tegyünk továbbra is, ahogy
eddig. Én nem hátrálok, s tudom, hogy te sem. Ha ezt tennénk,
Bécsben máris azt képzelnék, hogy gyengülünk. Hát én inkább az
ellenkezőjét mutatom.
A testvérek máris parancsot adtak: semmi nem változhat a
Tengermelléken, és az ottani megbízottak vegyenek fel még több
embert a kikötők, a hajók és a raktárak őrzésére.
– Felmegyek Bécsbe, öcsém! Személyesen akarom elmagyarázni
annak a sok káposztafejnek, miért van szükségünk a kereskedésre.
Ha akkor sem értik meg, hát akkor idióták.
Zrínyi tudatában volt szónoki képességeinek, de annak is, ha ellene
az udvar fel akar lépni, hát megteszi, bármit mondjon is.
Erre készült, amikor ezerhatszázötven novemberében Bécsbe
utazott, hogy érdekeit védje.
– Nagyrabecsült uraim, tisztelt kamarás urak! – kezdte, s miközben
az arcokat figyelte, máris tudta, hogy sok babér neki ott nem terem.
– Kegyelmetek meg akarják vonni tőlem a kereskedés jogát és
lehetőségét, holmi elmaradt adóbefizetésekre hivatkozván, bár vajmi
kevéssé ismerik helyzetemet. Ahogy az öcsém és én, úgy önök a
török szájában aligha jártak.
Az urak szeme összevillant. Vajon mit akar ebből kihozni?
Csak nem szándékozik kioktatni az udvart?
Ő azonban ezzel folytatta:
– Csupán száraz számokat és tényeket közlök, uraim, aztán
döntsenek önök! Hogy a kereskedésre szükségem van, mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy Légrád várában, ami egyenest
szembenéz a kanizsai törökkel, a saját pénzemen tartok kétszáz
dragonyost, a Muraközben pediglen félezer lovast. A minap adtam ki
harmincezer forintot Csáktornya erődítésére, és ezért hívtam át
Batthyány gróf úrtól a legkiválóbb itáliai építőmestert, Filiberto
Lucchese urat. Én ezt a tetemes összeget évről évre kiadom! Tán
tudják, hogy a déli védelem fellegvára most az én erősségem, amit
önök német katonasággal szándékoznak ellátni, ha nem teszek
eleget bizonyos elvárásaiknak.
– Önnek másfél év alatt százezer olasz líra jövedelmet hozott a
kereskedés, Zrínyi bán! – emelkedett szólásra egy kamarás. – Nem
gondolja, hogy ideje lenne figyelembe venni az udvari
adótörvényeket?
– Ön, uram – így egy másik –, mindennel kereskedik. Léccel,
építőfával, evezőkkel, olajjal, bocskorokkal, marhabőrrel, dongákkal,
hordókkal, csónakokkal, fatálakkal… És még sorolhatnám. És
mindezen cikkekkel kapcsolatban arra hivatkozik, hogy a török
ellenes harcait segítik?
– Az eladásuk mindenképpen, de hiszen ezt önök is látják. Annyi
kémet küldtek már az officiálisaim nyakára, hogy a számukat sem
tudom, de ők mindről tájékoztattak. Igenis, kell nekem a pénz a török
ellen, ha már egyszer az udvar képtelen annyit adni, amennyire a
védelemnek szüksége van! Önök, uraim, szándékkal becsukják a
szemüket, a fülüket! Azt mondják, a török békében él, nincs miért
aggódni. Nekem ugyanakkor éjjel-nappal védekeznem kell az
átcsapó, rabló, fosztogató portyákkal szemben. Ahhoz, hogy
megtehessem, pénz kell, ezért kereskednem muszáj, ám ezt a
lehetőséget önök most el akarják szedni tőlem és az öcsémtől! Vagy
tán úgy gondolják kegyelmetek, hogy a török elleni védekezést
átvennék? Alig hinném! Megbocsássanak, eddig még egyiküket sem
láttam portya, vagy sereg élén vágtatni, és összecsapni a
kontyossal. Még egyikükkel sem futottam össze Szécsisziget,
Légrád vagy Kiskomár várában, felbuzdulván egy kiadós
verekedésre.
Az urak hangosan zúgolódtak, és egy hang megjegyezte:
– Vajh’ keresztényi cselekedet-e a várkapu elé karókra bárminő
fejeket tűzni?
Zrínyi a hang irányába fordult.
– Engem senki ki ne oktasson az ellenség elrettentéséből! Míg én és
az enyémek véreznek, önök közül legtöbben a kisasszonyok és a
szolgálók szoknyái körül vitézkednek leginkább! Tudom, hogy az
önök köreiben még az is élcelődésre ad okot, hogy én a saját
otthonomban egyszerű tábori ágyon alszom! Hogy gyakorta az
embereimmel étkezem! Hogy együtt vagyok velük sárban, vízben,
viharban, és nem kívánok, el sem várok többet, mint a
legegyszerűbb vitézem! Mindez főbenjáró, igaz, uraim? Bécsi
szemmel legalábbis!
– Kérem a bán urat, ne ragadtassa el magát! – jegyezte meg a
kamara feje, de Zrínyit már lehetetlen volt megállítani.
– Én ragadtatom el magam? De hát nincs-e hozzá elegendő
jussom? Ki áll a török előtt, ha nem mi? Egy tallért kapnak a
vitézeim, ha török fejet hoznak! Hogy ez nem keresztényi? Meglehet,
nem az, viszont elrettentő! Tudják-e az urak, ha mi nem lennénk a
testvéremmel, a török már Stájerföldön masírozna? Nem elsősorban
mi és a birtokunk kell neki, hanem igenis Bécs, dacára az összes
elrontott békeszerződésnek. Tudják-e az urak, hogy békeidőben,
amit önök itt annak éreznek, nálam háború folyik esztendők óta, és
mit sem szünetel?
– Kérem, ne essék túlzásokba! – szólította fel Zrínyit az egyik nagy
hatalmú kamarás. – Ne higgye, hogy mi nem lehetünk mindezzel
tisztában!
– Hogy mit hiszek, az maradjon az én dolgom, uraim! – emelt a
hangján Zrínyi. – Azt mondják, önök is tudják? Akkor miért nem
mozdulnak, kérem? Valójában nem is érdekes, hogy mit gondolok,
ugye? Én azonban úgy vélem, hogy részemről semmi értelme a báni
hivatás betöltésének, amikor meg akarják kötni a kezem holmi
adóbefizetések elmaradására hivatkozva. Pontosan tudom, hogy
önöket nem a török zargatja, hanem az, hogy nem önöket boldogítja
a kereskedésből származó jövedelmem. Azt is elhiszem, mily nehéz
elismerni ezt! Én azonban eltöprengtem a helyzetem felett, és úgy
látom indokoltnak, ha kell, visszaadjam a báni megbízatást. Talán
önök képesek lesznek majd olyan bánt találni, aki mindenben teljesíti
az óhajukat. Higgyék el, az öcsémmel nekünk elegendő lesz, ha a
törökkel tovább harcolunk. Azt helyettünk úgysem végzi el senki.
Az urak morgolódtak, és egyesek azt kiabálták, hogy hallatlan ez a
hangnem.
– Azt mondják, hallatlan? Az bizony, uraim! Én pedig igenis azt
állítom, hogy önök egyszerűen kihasználják a helyzetemet. Tudják,
hogy a török engem támad odalent a Drávánál, a Muránál és az Una
felett. Azt is, hogy én nem hagyom magam, és miközben a
birtokomat védem, általa a stájer földeket, közvetve önöket is.
Engem tartanak számítónak a velencei és itáliai üzlet miatt? A fent
elmondottak miatt a legnagyobb haszonlesők éppenséggel önök, és
ez a valódi veszély Magyarországra nézve, s nem az elmaradt
adófizetésem!
Nagy felhördülést váltott ki Zrínyi Miklós fenyegetőzése, de el is
gondolkodtatta a kamara urait. Ha valaki még kételkedett, most
láthatta, hogy Zrínyi Miklós és az öccse kemény dió, akikkel nem
lehet, de nem is célravezető packázni.
Aztán az udvar irányt váltott.
Vitnyédy István ügyvéd kiváló kapcsolatokkal rendelkezett
Bécsben és az ország sok városában, de még külhonban is. A bécsi
kastélyában kereste fel a bánt, november második felében.
Amikor megérkezett, a gróf a térdére könyökölve a sakktábla
előtt ült, és önmagával sakkozott, bár inkább csak tűnődve bámulta
a figurákat. Tartott a decembertől, s kiváltképp attól a naptól, amikor
Szentilonán a családi kripta végleg magába fogadja a felesége földi
maradványait.
– Csöndesebb lesz eztán Csáktornya – nyújtotta a kezét
Vitnyédynek, aki mélyen meghajolva parolázott. – Elnémul minden,
csak az életem nem, István.
Mit lehet erre felelni? Zrínyi eddig nagy udvartartást engedett, ő
és Euzébia gyakorta együtt étkezett az egész háznéppel, nem
rekesztettek ki senkit a jóból. Asszonya szerette az estélyeket, a
vigasságokat, a hivalkodó vacsorákat. Most azonban képtelen volt
huzamos ideig emberek közt maradni. Vadászni is csak azért ment
ki néhanap, hogy maga lehessen, és a sakk sem kötötte le úgy, mint
korábban.
– Most jövök egy kiváltképp különös beszélgetésből – kezdte
Vitnyédy. – A gróf úr minapi felszólalása ugyan meg nem hatotta a
kamara urait, vagyis értse úgy, hogy sokat el nem ért, de már nem
támadják önt annyira, mint eddig.
– Vagyis foganatja alig volt szavaimnak, de visszahúzták az
agyaraikat – jegyezte meg Zrínyi, és Vitnyédy komoly arccal
folytatta:
– A kamara gáncsoskodó urai, és az önök ellenfelei azt találták ki,
hogy a jövőben meglovagolják az újbóli családi vagyonmegosztásból
eredő lehetőségeket. Most az ön öccsét támadják, gróf úr. Kitalálták,
hogy amit Zrínyi Péter művel, az felségárulás, amiért őt el kell
fogatni, Bécsbe szállítani, hogy börtönbe vessék, és ellene
felségsértés címén vádat kell emelni.
– Nem! Ezt nem merik megtenni! – jelentette ki zordan Miklós. –
Aljas, haszonleső népség, megérett a fajtájuk a kiirtásra, ha nem is
szó szerint, barátom. De tudja, mit vélek? Egyfelől azt, hogy a
magyar népnek most már nem csak déli, de nyugati ellensége is
van, és ez Bécs.
– Ennek ellenére az ön királyhűsége most is megkérdőjelezhetetlen.
– És az is marad! De ez nem zárja ki, hogy egyszer felnyissam a
magyar urak szemét arra is, hogy jobb, ha magyar királyt
választanak a pozsonyi országgyűlésben. Jottányit sem engedek a
magaméból! Ha harcolnom kell a törökkel, a kereskedés az én egyik
legfontosabb pillérem. A gyász lesújtott, de fel fogok állni!
– A gyász egyszer letelik. És mi lesz a gróf úr terveivel? – vetette fel
az ügyvéd.
– Az lesz, hogy egyre-másra javítgatom, kiegészítem, míg csak
pontos és minden részletében ki nem dolgozott haditervvé alakítom.
S ha az udvar nem akar a törökkel összekapni, hát majd én
provokálom a kontyost, és megkezdem a háborút.
– Erdéllyel fűzze szorosabbra a kapcsolatait, ha javasolhatom…
– Ezt teszem már egy ideje – biztosította Zrínyi. – Mióta ön engem
értesített arról a bizonyos tavaszi megbeszélésről, amit Pálffy
nádorral a fejedelem követe, Klobusiczky uram folytatott. Lórántffy
Zsuzsannával is levelezésben állok. Látom, miként erősödik a
magyarországi Rákóczi párt, és ezt csak üdvözölni tudom, mert a
török ellen minden fegyverforgató kézre szükség lesz.
Természetesen eszem ágában sincs lemondani a báni tisztségről,
hiszen magam alatt vágnám a fát, de nem baj, ha ezt ezek a bécsi
haszonlesők így tudják.
– Igaza van a nagyságos úrnak – bólintott Vitnyédy. – Hát a
költészetet már teljesen elhanyagolja? Már nem akarja, hogy azzal
nyissa fel az álmatag magyar szemeket?
Zrínyi arcán halvány mosoly jelent meg.
– Dehogyis lettem hűtlen ahhoz, ami a lelkemből fakad! Mostanában
is írogattam. Két elégiát, Orpheus-idillt a feleségem emlékére… –
Megdörzsölte a szemét, mintha csak belement volna egy porszem. –
És van egy tervem. Már a címe is itt motoszkál a fejemben: Adria
tengerének syrenája… Csak éppen a pennát és a kardot oly nehéz
összehangoltan fogni. Abban viszont segíthetne, hogy a deákom
által letisztázott versek, és a szigetvári eposz végre nyomda alá
kerüljön.
December havában, Szent Tamás napján a Zrínyi-család
sírboltja elé sereglettek a helybéliek és a temetésre hívott rokonság.
Draskovich Gáspár gróf vállára egyetlen leányának tragikus sorsa
esztendőket rakott.
– Ennek megbomlott az agya is vénségére – súgta Vitnyédy
István Falusi Dánielnek, aki szintúgy bizalmas familiárisa volt
Zrínyinek.
– Az imént azt mormogta magában, hogy Miklós gróftól immáron
visszaköveteli Trakostyán várát, és még sok egyebet, amit
nászajándékul adott. Ez most a legfőbb gondja a szerencsétlennek?
Zrínyi a temetési előkészületek minden részletét magára
vállalta. Személyesen gondoskodott róla, hogy a szeptembertől
decemberig eltelt időszakban mindig legyen drága, illatos gyertya a
ravatalnál. Még a fekete bársonydrapériát is maga hozatta meg,
amivel a koporsót letakarták.
Ellenőrizte a címerfestőt, a koporsókészítő mestert, a
gyászbeszéden dolgozó pátert, a lobogót varró asszonyokat. Amikor
a felesége gyászruhája készült, gyakorta meglátogatta a varrónőket,
de sosem szólt semmit, csak állt, és néha végigsimított a kelmén.
A temetés napján hideg szél kószált a Muraközben. A
csáktornyai vár megtelt, és Zrínyi vadászokat küldött a
vadaskertjeibe, hogy a halotti torra valót elejtsék. Megérkeztek a
súlyos szekerek Ozaljból, ahova a Tengermellékről szállították a
sokféle különleges étket.
 Zrínyi Péter mellett ott állt Frangepán Katalin, a felesége és a
kisleánya, a hétesztendős Ilonka. A Zrínyiek és a Frangepánok
vonásait egyaránt viselte a széparcú, sötéthajú, mindig komoly
leányka.
A Muraközre, Zrínyi Miklós szigetére sötét leplet vont a tragédia,
régtől szünetelt minden vigasság.
A gyászbeszéd után, a halotti toron a bán végigpillantott a
megjelenteken. Ott volt mindenki, akire számíthatott.
– Köszönöm, nemzetes urak, excellenciás urak, mindnyájuknak,
hogy gyászomban osztozván megtisztelik családomat és szegény
feleségem emlékét a jelenlétükkel. Bárcsak ne tragédia szülte volna
ezt a találkozást! De hiszem és vallom, hogy mindennek oka van.
Tudom, hogy báni hivatalomat eztán is ugyanúgy el kell látnom, és
mostantól egy drága lélekkel több vigyázza odafentről minden
cselekedetemet, és segít, hogy a legjobb döntést hozzam.
Néma csendben hallgatták az urak és úrasszonyok Zrínyi szavait,
ám azt csak az igazán közelállók érthették, mi zajlik a lelkében.
1651. Szent Mihály (szeptember) havának közepe
Talán a fájdalom vette el Draskovich Gáspár uram eszét, amikor
visszakövetelte Zrínyitől Trakostyán várát, amit nászajándékul adott.
Mivel nem jutottak dűlőre, Draskovich emberei rátámadtak a várra,
de Zrínyi szolgái alaposan eltángálták őket.
Amikor Miklós értesült a Trakostyánnál történtekről, éktelen
haragra gerjedt, aztán lehiggadt és Draskovich követeléseit
megbeszélte az öccsével. Végül úgy döntött, enged az apósának, s
néhány ajándékba kapott erősséget és falvat, a hozzájuk tartozó
földekkel visszaad.
Súlyosabb terhek, komolyabb gondok nyomták a vállát, semmint
ráérjen Draskovichcsal huzakodni.
Azért akadt némi öröme is: végre kezében tarthatta első,
nyomtatásban megjelent könyvét, az Adriai tengernek syrenaia
címűt.
A hadiposta meghozta Bécsből, ahol nyomtatták, és a bán
végigsimított a könyvén, mintha először látná a címlapot, amelyen
kagylóhoz hasonlatos testű gálya úszott, és benne páncélos, sisakos
vitéz ült, talán ő maga … A vitorlán a cím és a szerző neve: „Groff
Zrini Miklos…”
Még mindig igen csöndes volt a csáktornyai vár. Sopron és Bécs úri
köreiben, nem is beszélve a kismartoni Esterházy kastélyról, sokáig
társasági téma volt Miklós családi tragédiája. Találgatták, kit választ
új feleségnek – s nősül-e egyáltalán? – a pompát, a
vendégseregletet és drága mulatságokat, összejöveteleket,
vadászatokat kedvelő – és megkövetelő! – Euzébia után.
Az éleslátással megáldott Zrínyi azt is pontosan érzékelte, miként tér
vissza a Habsburgok politikája ahhoz az állapothoz, amely kiváltotta
a Bocskay-féle szabadságharcot. A német érzelmű udvarnak
alapvető érdeke volt, hogy Magyarországot lassanként gyarmati
sorba süllyessze.
Szeptemberben az egyik portyája újabb hírrel érkezett.
– Embert fogtunk, nagyságos úr! Megint egy pribéket! – jelentette
lihegve Zrínyinek Rosta Kálmán. – Bizonnyal vezekelni akar az
árulásért, azért lesett ránk Kotor mellett, a láp szélében.
Zrínyi lesietett a várudvarra. A pribék – nyílt tekintetű, komoly arcú
férfi – lehetett talán harmincöt. Állítása szerint nem állt töröknek,
nem is lett muszlimmá, csakolyan szolgája a pasának, mint a
megszállt magyar falvak többi népe.
Lassan kisebb tömeg gyülekezett köréjük, mert mind látni akarta a
pribéket. Valaki azt követelte, ültessék karóba az árulót.
– Mit akarsz mondani? De aztán velős legyen ám, különben
bezáratlak! – fordult a bán a férfihoz, aki a földig hajolt és a süvegét
gyűrögette.
– Nagyságos gróf úr, kérem, én csak azért kerültem a vitéz urak
útjába, mert hát úgy is akartam… Átúsztam a Murát. Úgy úszom,
akár a vidra, tudja, és víz alatt tettem meg az utat csaknem végig…
– Nem érdekel a tudományod, azt mondd, minek lestél a járőrre? –
csattant Rosta Kálmán. – Mert különben kém is lehetsz!
– Isten szent nevére esküszöm, hogy nem vagyok! – tiltakozott
amaz. – De, uram, ha bebizonyítom, hogy nem hazudok, befogad a
családommal? Csak hárman lennénk… Nem akarok török alatt élni,
mert azok nem vesznek minket emberszámba.
– Mindenki ezt mondja! – legyintett Rosta. – Nagyságos úr, kiverjük
belőle az igazat?
– Nem kell. Beszél magától is. Mi a neved?
– Ásó Vendel a nevem, nagyságos úr. Azért jöttem, mert tudom,
hogy jön a török.
– Az mindig jön. Most éppen mikor?
– Talán már holnap, legkésőbb holnapután. Hallottam, amint erről
beszéltek a faluban. Ott gyülekeznek majd Kotorral szemben a
réten, és igen sokan lesznek.
– Mennyi az „igen sok”?
– Hát… Több száz is, nagyságos úr…
Zrínyi, miután kikérdezte, becsukatta a pribéket az egyik tömlöcbe.
Az udvaron elébe fordult Aszlan, kezében egy mázas korsóval.
– Adjon az Isten, nagyságos úr – köszönt illendőn. – Már úgy értem,
hogy…
Zrínyi megtorpant.
– Hallottad, mit mondott a pribék?
– Hallottam, hogy jönnek a pasa katonái – felelte Aszlan. – Ha azt
kérdi a nagyságos úr, hogy hihet-e annak az embernek, én azt
felelem, hogy igen. A minap elfogott, tömlöcbe zárt törökök is
beszéltek róla ma reggel, abban reménykedve, hogy nemsokára
szabadulnak. Ha pedig a pribék azt mondja, hogy több száz is lehet,
akkor az úgy is van.
Zrínyi a kancsóra mutatott:
– Mi van abban?
– Tej. A Veronkának viszem. Nem adtak, csak ha magam fejem meg
a tehenet. Hát megfejtem… A Veronka nagyon rákívánt a friss,
meleg tejre.
Zrínyi csak az utolsó szavakat hallotta meg.
– Rákívánt…
– Rá, nagyságos úr. Tudja, miként van ez néha az asszonyokkal…
De én örülök neki, uram. Ha már úgysem mehetek innen sehova,
legalább hadd tudjam úgy, hogy családom van.
– Ne mondd! Tízszer is megszökhettél volna!
– Megígértem, hogy nem fogok.
Zrínyi a fejét csóválta.
– Neked baj lehet a kobakodban mégis, Aszlan! Mindenki más
elszökött volna, még úgy is, hogy elveszi a halált, akár az övéi
kezéből.
Még aznap késő délután Zrínyi tizedesei kilovagoltak a szélrózsa
minden irányába, hogy a falvakból összeszedjék a szükséges
csapatot a támadó török ellen. Az éjszaka közepén már megindultak
Kotornak, és a Mura innenső oldalán egy hányadukat Zrínyi
elrejtette. Velük maradt ő is, hogy elsőnek értesüljön, ha valóban
mozdul az ellen.
Aznap nem történt semmi.
Másnap azonban Kotorral szemben, pontosan ott, ahol a pribék
állította, megjelent néhány török. Szemrevételezték a rétet, a
dombokat és az erdőket, majd megérkezett két-három tized, s végül
csak jöttek és jöttek.
– Az áldóját a koszos kontyosának! Vannak vagy négyszázan –
állította Vas Péter, aki Zrínyi mellett hasalt a csalitban. – Nézze csak,
nagyságos úr, valamit megtanácskoznak…
A törökök újabb csoportokra oszlottak, s valóban úgy tűnt, hogy a
basa célirányosan válogatja össze a katonákat.
– Azok jönnek át – mutatta a kiválogatott török katonákat Vas Péter.
– Legelébb a felderítők. Jó lenne óvatosan visszavonulni, nagyságos
úr!
Egy vitéz érkezett, hason csúszva a csalitban.
– Nagyságos úr! – súgta. – Elkaptuk azokat, akik feljebb átkeltek a
Murán hídfőt foglalni.
– Akkor ezek azért várnak – mormogta Zrínyi. – Vajon meddig?
– Míg nem látják biztonságosnak az átkelést – felelte Vas Péter.
Egy óránál is többet várt a török. Közben néhányan a Mura partjára
is leballagtak, onnan pislogtak gyanakodva, majd az egyik basi
megunta a tétlenkedést. Még Zrínyiék is jól hallották, amint azt
kiáltja: – Illeri! Devlet ile! Értették mindannyian: – Előre! Járjatok
szerencsével!
– Ez egy deli-basi, uram. Ők kelnek át elsőre. Nemhiába delik,
vagyis hát őrültek… No, majd meglátjuk a szerencsédet, kontyos!
– sziszegte Vas Péter, és elindult a bán előtt, át az erdőn, a
lovakhoz.
Zrínyi egy tábornok magabiztosságával irányította embereit. A delik
első, átkelő csapatát még hagyták kicsit, hadd jöjjön meg a
bátorsága a többinek is, aztán még akkor se támadtak, amikor azok
elindultak Ligetvárnak, egy másik csoport pedig Légrád iránt.
Hanem amikor biztonságban érezte magát az ellen, úgy omlottak rá
kétfelől, akár a fekete felleggel hajtott jeges eső, ami a hegyekben
keseríti az életet.
Zrínyi az élen, kivont szablyával vágtatott a törökre, és akadt elég
dolga ilyenkor Szilaj Dénes embereinek, akik testőrként védelmezték
a bánt. Mert tőle elmaradni ugyan lehetett, de elébe kerülni már
bajosan.
Az ellen igazán vitézül vagdalkozott, és Zrínyi alól kilőtték a lovát.
Közvetlen közelről emelte rá a muskétát két fiatal török, és a mén
iszonytatót nyerített, aztán összecsuklott, mintha villám vágta volna.
– Gróf úr! Gazdám! Vegye a lovamat! – üvöltötte Vajdič Márton, és
legott szökkent a nyeregből, hogy felsegítse Zrínyit, de ő máris talpra
ugrott.
Nyeregbe azonban nem lendülhetett, mert a török is tanúja volt a ló
pusztulásának, és rögvest reá rohantak.
Kettőt azonnal leszúrt, a harmadiknak a lándzsája érte a sisakját.
Vajdič Márton összekapaszkodott egy delivel, aki úgy verekedett,
akár az ördög maga, de a fiatal vitéz puszta kézzel megfojtotta.
Aztán talán az érzéke súgta, vagy az árnyékot pillantotta, ami föléje
magasodott…
Ököllel vágta orron a támadót, majd a testébe mártotta a tőrét ott,
ahol a könnyű sodronying nagy likat hagyott a hónaljánál.
Ekkora verekedésben Márton még nem vett részt. Kereste Zrínyit,
de ő akkor már felkapott egy lóra és aprította tovább az ellent, mert
az is röstellte menekülőre fogni.
Hullott is számolatlanul, és amikor Zrínyi katonái néhány csoportot a
Murába szorítottak, másoknak is elegük lett, és a vízbe vetették
magukat.
Aki ideát maradt és inkább megadta magát, a földre ejtette a
fegyvert.
– Hányat veszítettünk, Dénes? – tudakolta később csendben a
vérfröcsekes gróf Szilajtól, aki azt felelte, hogy tizenöt, esetleg húsz
horvát és magyar vitézt.
– De a kontyosból annyit agyonvágtunk, hogy megszámolni is épp
elég lesz – jelentette a holtfáradt katona.
– Neked sem itt kéne már verekedni, Dénes! – csapott a vállára
Zrínyi. – Öreg vagy már te ehhez.
Igaza volt. Negyvenkét évesen már nem sokan szálltak hadba
akkoriban. A testet kizsigerelte a sok nélkülözés, a sebesülés, a
betegség.
– Harminchét foglyot számoltam, nagyságos úr – jelentette Birkás
László. – Köztük három oda-basi. Zsúfolt lesz a tömlöc mától,
uram… Hanem, ha megengedi…
– Mondd csak, Lackó!
– Mindenki azt találgatta, hogy mi lelte a nagyságos urat. Láttuk a
lóval elvágódni… Már halálhírét is költötték.
– De tán csak látod, hogy nem a kísértetem áll előtted?
– Azt látom, gróf úr, és igencsak örömömre szolgál. De a fiúkkal
azért verekedtünk oly ádázul, hogy a gróf urat megbosszuljuk. Ha
már jól alakult, én sem bánom ezt a karcolást…
Ijesztő, hosszú seb éktelenkedett a karján, csuklótól a könyökéig, de
vastag eret nem ért a török penge. Alig akadt olyan, aki sebesülés
nélkül megúszta.
Nem telt el egy hét a kotori verekedéstől, máris híre jött, hogy
érdemes lenne átcsapni a kanizsai pasa területére.
Zrínyi tehát újfent átkelt a Murán és lesben álltak az út mentén egy
domboldalon, amit sűrű erdő takart.
– Ahun vonul a török, nagyságos úr! – mutatta Vajdič Márton a
színes csapatot, ami Kanizsának igyekezett. – Többen vagyunk,
akár meg is próbálhatnánk…
Zrínyi alaposan szemügyre vette a fáradt ellenséget. Látott egy
úrfélét és a fekete képű szolgáját.
– Megfogjuk őket! – súgta Mártonnak, és a vitéz szeme megvillant.
Végvárinak, különösen Zrínyi katonájának a „megfogjuk őket” szavak
varázslatnak hatottak. Ilyenkor mindnek meglódult a vére.
– Át kell kelniük a patakon, nagyságos úr. Innen úgy egy mérföldre.
Elébük kerülhetünk kétfelől is, ollóba kapjuk, és még arra is marad
emberünk, hogy elébb az üldözés látszatát keltsük, mert attól
megugranak.
Zrínyi igen megkedvelte a mindig tettre kész, megbízható Vajdič
Mártont, és reá bízta a veszélyes feladatot, az ellenség látszólagos
üldözését.
Három részre oszlott a portya, amelyik azért indult a török területre,
mert Zrínyi egyik kéme időben jelezte, hogy a törökkel
egy csausz74is tart, márpedig azok mindig sok érdekes holmit
cipeltek magukkal.
 Zrínyi mindig előrelátóan építette fel a hadrendet, még a
legkisebb létszámnál is, és gondoskodott a biztonságról, a
kémlelésről, figyelésről, s óvta a harcosok hátát, oldalát. Most azzal
a csapattal tartott, amelyik balról került a török elébe, és a sebesen
tovasiető patak gázlójánál lesben álltak.
Kisvártatva meghallották a vágtatás robaját.
– Gyünnek má’, nagyságos úr! – hunyorított Birkás László. –
A Márton megrezzentette őket, vágtatnak, akár a csorda.
– Csak hadd jöjjenek. Emberek! Nem muszáj feltétlenül vért
ontani, első a csausz, és ami nála van. Lefegyverezzük a törököt,
és a muskétások ügyeljenek rájuk.
– És ha tatárok is vannak?
– Akkor tudjátok, hogy mit kell tenni – felelte zordan Zrínyi. –
Ha végeztünk, máris indulunk a Murának!
Amikor a török a gázló közelébe ért, a túloldalon elzárták előle
a menekülés útját.
Az első lovasok bizalmatlanul, óvatosan közelítettek, de
nézelődésre nem jutott idő, és a többi is nyomta őket, mert már a
hátukban érezték Vajdičék lándzsáit.
Zrínyi katonái úgy toppantak a török elébe, akár a szellemek.
Egy janicsár előkapta a puskát, de azonmód hárman is rontottak
rá, és kivetették a nyeregből.
– Megállni! Aki mozdul, annak vége! – rivallt a törökökre a
tolmács. – Fegyvereket a földre! Körbevettünk benneteket,
gyalázatosok!
Zrínyit csak a csausz érdekelte. A tolmács és három másik
vezették elébe, és a török halálra vált képpel várta a véget.
– Szedjetek el tőle mindent! – parancsolta a bán. – Nézzétek
át a holmiját, az utolsó varrásig! Vetkőzz, efendi!
A csausz kénytelen kelletlen mezítelenre vetkezett, még a
bugyogója alatti kötést se tarthatta magán.
– A kaftánjába varrta, itt érzek valami levélfélét! – jelentette
Joszip, és a késével felfejtette a varrást. – Valóban az, egyenest a
nagyvezírtől.
Ekkor szinte kifogástalan magyarsággal, rémülten megszólalt a
csausz.
– Zerini bég, kérlek! Nyakamon a selyemzsinór, ha ezt el nem
viszem annak, akit illet! Nézd, egyezzünk meg! Neked pénz kell,
és én adok! Sok pénzem van! Aranypénz!
– Az nekem is van – nevetett Zrínyi, s csak legyintett a csausz
ajánlatára. – Erre a levélre van szükségem. Kapj magadra
valamit, mert szánalmasan nézel ki! Ám, mivel gazdag ember
vagy, velünk jössz. A többi itt hagyjon minden fegyvert, lovat,
málhát, aztán gyalog indulhatnak is Kanizsába, vagy akár vissza,
ahonnan jöttek, mit bánom én! Ma kegyes kedvemben vagyok. A
vitézek hahotája és durva tréfája kísérte a gyalogszerrel
iszkoló törököket, miközben a halálra vált csausz a nyeregbe
kapaszkodott. Megkötözték a kezeit, és egy fiatal legény
vezetékre vette a lovát.
– Fontos levél – közölte Zrínyi a vitézekkel. – A török
nagyvezír békülékeny, de szerintem galádul hazudik. Irány
Csáktornya! Elküldöm a levelet Bécsbe. Vajdič Márton! Te leszel
a futárom, válassz magad mellé öt ügyes legényt!
A levél elindult Bécsbe, de nem egészen öt nap múltán, október
elején már meg is érkezett Zrínyihez az udvar reagálásával
egybekötött újabb parancs: Bécs nem szándékozik a török ellen
háborút indítani, tehát a bán is hagyjon fel a határmenti megszállt
területek zaklatásával.
– Bécs a kerékkötője mindennek! – fakadt ki. – Vagy tán csak
egy félénk bécsi miniszter nem meri a felelősséget vállalni? A török
most még egy gyengébb hadsereggel is visszavethető! De a gyávák
a legjobb lehetőségeket is képesek elszalasztani, és sorolhatnám,
mi mindennek vannak még híján! Mindig tudtam, hogy az udvar és a
magyar nemesség inkább a homokba dugja a fejét. Egyáltalán, meg
akarnak ezek szabadulni a töröktől, vagy jó nekik így, ahogy van?
Zrínyi Péter szótlanul végighallgatta a kifakadást, aztán
megjegyezte:
– Régtől tudjuk, hogy nem elég csupán a magyar és a horvát
birtokosokat felszólítani a török elleni hadba vonulásra, de az sem,
hogy mi a határ mentén provokáljuk a kontyost. Azt mondod, idén
kedvezett volna az idő a háborúra? Rendben van, elismerem. De
valami mégis hiányzik.
Zrínyi kérdőn pillantott az öccsére, aki nyugodt hangon folytatta:
– Te leginkább a királyban bízol, aki Habsburg. Én sosem bíztam
benne ennyire. Nem áll mögötted egy határozott és erős politikai
tábor. Azt hitted, elég a magyar urakat meggyőzni arról, hogy most
kell támadni. Ebben áll a tévedésed, bátyám.
Zrínyi bólintott.
– Értsem úgy, hogy szerinted kudarcot vallottam? – Péter a kezét
emelte, de a bátyja belé forrasztotta a szót. – Nem, ne ellenkezz! Ez
az igazság. Nem mértem fel jó stratéga módjára minden körülményt.
Most már tanultam belőle.
Sokáig forgatta magában Péter iménti szavait, aztán rájött, hogy
Bécsnek azért nem érdeke a török kiűzése magyar fegyverrel, mert
abból a harcból Magyarország megerősödve, katonailag
tapasztaltabban, egy teljes és bármikor bevethető hadsereggel,
biztos lábakon állva kerülne ki. S ha a magyarok Erdéllyel
egyesülnek, Bécs többé már nem tehet azt, amit akar.
Bécs úgy gondolja, hogy egy császárságban az országok
maradjanak mindig szoros függésben az udvarral. Így élhet tovább a
hegemónia.
De ha úgy van, ahogy gondolja, az azt jelenti, hogy az udvarnak
Magyarországgal más tervei vannak – jutott végső következtetésre
–, ami nem lehet más, csakis az ország teljes alávetettségbe
süllyesztése.
Végül kikristályosodott a riasztó felismerés: pillanatnyilag Bécs
veszélyesebb, mint a török!
Mit is akar Bécs Erdéllyel? Német katonákat küld a Felvidék keleti
váraiba, holott II. Rákóczi György felajánlotta kardját a királynak? Az
udvar azt állítja, a török elleni védekezésül vonultak oda a németek,
de a legjobb erdélyi hadvezér, Kemény János máris megmondta:
abból nem védelem lesz, hanem támadás, és nem a kontyos ellen.
Wesselényi Ferenc igen jól tudja, mennyire gyűlölik a Felvidéken a
németeket, mégis megígérte a királynak, hogy majd ő beszállásolja
őket a városokba…
Zrínyi Miklós úgy érezte, menten felrobban az agya. Bezárkózott a
könyvtárába, és előszedegette a nemrég kapott leveleket. Kiváltképp
azokat, amelyek a bizalmasoktól érkeztek, és megpróbálta újból
átfutni a sorokat, hátha az első olvasáskor valami fontosat nem vett
észre.
Miről is tájékoztatták őt? Hogy Lippay György érsek megírta az
udvarnak, egyetlen magyarnak se higgyen a magyarországi
ügyekben, csakis Pucheim generális véleményét fogadja el…
Mi lelte Lippay érseket, akiben eddig megbízott? Milyen
szavahihetetlen magyarokról beszélt?
Egy másik levélben az állt, hogy Kemény János erdélyi hadvezér
bizony kimondta: Pucheim, Wesselényi Ferenc, Csáky István és
Lippay érsek igencsak egy húron vannak…
Hát mivé lett ez a világ? – temette a tenyerébe az arcát a bán. Hova
lett a bizalom, a tisztesség?
Vagy soha nem is volt a nemesség magas rétegeiben, csupán
elvétve?
Eljöhet az idő, amikor egyszerre kell megszabadulni a töröktől és a
Habsburgoktól Magyarországnak, különben minden elveszik?
S így gondolja ezt ő, aki a Habsburg királyhoz minden szinten
deklaráltan hűséges és lojális?
Kit tudhat tehát maga mellett? Kikre számíthat?
Nevek tolultak fel benne: Batthyány Ádám… Forgách… Esterházy
László… Szunyogh… Kevesen vannak! – sommázta.
Forgách levelet akart írni Rákóczi fejedelemnek, amelyben
tájékoztatná Bécs aljas terveiről. Ha megteszi, Zrínyi csatlakozik
ehhez a levélhez.
De egy másikra is szükség lesz!
Arra, amelyet a fenti urak írnak majd a királynak, és amiből ki kell
csengenie a legfontosabbnak: ha Erdély ellen bécsi parancsra
katonai támadás indulna, ők – a felsoroltak – soha magyar ellen
fegyvert nem fognak.
Amikor okfejtésében eddig eljutott, beleborzongott.
Vitnyédy István ügyvéd még karácsony előtt tette tiszteletét
Csáktornyán. Vacsora után előkerült a sakktábla, mert Zrínyi a
bábuk rakosgatása közben is szívesen meghányta-vetette a
sorsfordító kérdéseket.
– Azért jöttem most, gróf úr, mert mindenképpen meg akartam várni
Szent Tamás napját. Arra gondoltam, talán illetlenség lenne előtte
beszélni olyasmiről, ami… hm… az ön érzéseit…
– Hagyja, barátom! – intett Zrínyi. – Tudom, a gyászév… De
kiléptünk már az esztendőből, és jobb, ha előrenézünk. A világ is
jobban jár, meg mi is. Nos, mi jót hozott Bécsből?
– Elsősorban híreket – felelte Vitnyédy, és elhúzta a bástyát, amitől
aztán veszélybe került Zrínyi királynője. – A politikai újdonságokat
úgyis tudja, vagy ha nem, majd később megbeszéljük… De akiről
nemrég szót váltottunk…
– A szegény kis árva, Löbl Mária Zsófia75bárókisasszonyról –
egészítette ki Zrínyi, és felpillantott a tábláról. – Mondja, mit sikerült
találnia?
– Semmi újat, viszont tán a legfontosabbat, gróf úr – felelte Vitnyédy
–, nevezetesen a hajlandóságot.
Zrínyi most a futóval lépett, és leütötte „főember szolgájának”
egyik lovát a tábláról.
– Tehát Zsófia hajlandó hozzám jönni? – kérdezte.
– Nemhogy hajlandó, egyenest boldoggá tenné! – felelte az ügyvéd.
– Megenged egy személyes megjegyzést? Nos, szerintem a kedves
kisasszonyka, úgy vélem, egyenest önnek való, gróf úr. Minden
tekintetben, ha nem veszi sértésnek.
– Milyen értelemben, kedves uram?
Vitnyédy nagyot nyelt.
– Nézze csak… Először is szerény, akár egy mezei virág, mellette
szép is, de hiszen ezt úgyis tudja. Hányszor is találkoztak Bécsben?
– Néhányszor. Folytassa, kérem! Miért hozzám való ez a kis
szépség?
– Példának okáért, ő sem kedveli a zajos vigasságokat, aztán szereti
a verseket, ön pedig még ír is… Beszélgettünk, és állítom, hogy
roppantul megnyerő és intelligens, mellette istenfélő teremtés, ahogy
ezt ön is megállapította. Valamint nagyon ért a számokhoz, az
üzlethez, kiváló észrevételei vannak. Hát, uram, eddig a jó híreim…
Egyébiránt pedig sakk… és matt, gróf úr.
Zrínyi pipával kínálta Vitnyédyt, és még annyit fűzött hozzá az
elhangzottakhoz:
– Ha Zsófia valóban hajlandóságot mutat, és ebben kitart, jövő
tavasszal, csakis a legfontosabb külsőségek mellett, megtartjuk az
esküvőt.
Batthyány Ádám gróf figyelmesen átolvasta a levelet, amit a
futár az imént nyomott a kezébe. S ahogy olvasta, úgy derült fel a
képe.

É
 – …Édes bátyámuram… tudom, immár hírével vagyon
kegyelmednek az én házasulásomnak választása… az
nagyságos Löbl kisasszonnyal… Örömünk napja 1. Maj.
lészen… Kérvén, hogy jelenlétével megtisztelje… G. Z. Miklós.
Batthyány szusszant, az arca kigyúlt, és felnevetett:
– Akkor hát mégis! Jól van, öcsém, nagyon jól! Tovább kell lépni,
mert az élet se áll meg, ellene rugaszkodik az minden halálnak!
Mondd meg az uradnak – fordult a futárhoz –, hogy ott leszek a
bécsi esküvőn, május első napján! Ott én, még ha a Duna el is önti a
vidéket Sopronig! De mindjárt levelet írok, azt is vidd magaddal!
Mondd meg Zrínyi bánnak, hogy nekem a mai napon nagyobb
örömet nem is okozhatott volna.
A tavasz sebesen inalt, s mintha a török is kegyet gyakorolna, mert
kevesebbszer keserítette a Muraközben lakók életét. Zrínyin
mindenki észrevette, mennyire gondterhelt, de az okát csak a jó
barátok tudták. A bán nemrég szembesült a valósággal, hogy a
Szigeti veszedelemben megfogalmazott intelmei és buzdításai
mennyire hidegen hagyták a magyar főurakat.
Tán el sem olvasták. Akinek a betűk puszta soroknál többet nem
mondanak, ugyan minek fárasztaná olvasással az elméjét?
Elutazott Bécsbe, mert úgy tűnt, Pálffy Pál nádor magyar
országgyűlést hív össze tavaszra Pozsonyban. Bécshez Pozsony
csak egy macskaugrás, de a Burgban mindig akadt dolga Zrínyinek.
Továbbra is úgy tűnt, hogy az udvar semmiképpen nem akar a török
ellen indítandó totális háborúnak még csak a gondolatával sem
foglalkozni.
A bizalmasok eljuttattak Zrínyihez egy levélmásolatot, amelynek
eredetijét tavaly egy felvidéki főúr, Mednyánszky Jónás írta az idén
február elején fiatalon meghalt Rákóczi
Zsigmondnak76.
– Márpedig a szegény Zsigmondnak igaza volt – dörmögte az
erősen őszülő Batthyány. – Az udvar csak egy aprócska
lehetőségre vár, hogy Erdélynek ugorhasson. Lippay, Csáky,
meg a többiek most éppen szívesen eladnák egész
Magyarországot a Habsburgoknak. Azért mondom így, mert
nem tudni, mit gondolnak holnap. Ráadásul akkor tesznek ilyent,
amikor a csehek és a morvák, akik a nagy háborút lezáró békéből
kihagyattak, nem nyughatnak, a svédek pedig lángba borítják
Lengyelországot… Már a hollandok is az angolokra támadtak.
Hát hogyan lehet ebből egységes, török elleni felvonulás?
– Magam is a bögyükben vagyok – dohogott Zrínyi. – Az
udvar kérdőre vont, miért segítem a török ellenében Velencét.
Mintha nem tudnák az okát! A Haditanács rendeletet akar kiadni,
hogy a törököt támadni nem szabad, főként nem portyával, a
hódoltságban. Az embereim eztán is tudják a dolgukat, csak azt
sajnálom, hogy egyszerre nem lehetek a Muraközben, meg
Bécsben. Néha kínomban csak vigyorgok ezen az egész
hercehurcán, akár egy eszelős. Hozzák ellenem a rendeleteket,
fenyegetnek, holott mind tudják, hogy ennek semmi értelme. A
magamét jogom és kötelességem is óvni.
Bécsben április közepétől minden lakomán, vacsorán, bálon,
valamirevaló úri társaságban arról beszéltek, hogy Zrínyi ismét
megházasodik. Volt, aki nem értette, miért éppen Löbl kisasszonyt
veszi el, amikor oly sok egyéb lehetőség kínálkozott számára. Zrínyi
feleségének lenni kívánatos cím, státusz, és nem csupán egyszerű
férjhezmenetel.
Zrínyi Miklósnak minden megbízható szolgája és szolgálója
részt vett az esküvő előkészítésében, mert maga alig ért rá törődni
vele. Napjait a Burgban töltötte, hol vitázva, hol csak beszélgetve az
udvar főembereivel, akik legalább annyira kíváncsiak voltak az ő
álláspontjára, mint Zrínyi arra, miféle jó, netán aljas terveket
szövögetnek irányába.
Mindkettőre számítania kellett, és az utóbbiból jutott több. De
amikor egy napnak már délután vége szakadt, s nem kellett arra
készülnie, hogy este a palotájában újra fontos vendégeket fogadjon,
Zsófiához sietett.
A törékeny kis hölgynek – akinek mosolya meglágyította Zrínyi
lassan kérgesedő szívét – mindig kedveskedett valamivel. Egy
csodás virágcsokorral, egy újonnan beszerzett verseskötettel,
ékszerekkel, cukorkával…
– Köszönöm, hogy úgy döntött, megosztja velem az életét, Zsófia.
Nem is tudja, mennyit jelent nekem, hogy megismerhettem, s
ráadásül ön éppen az, akire az én magányos szívem vágyik.
Megígérem még az esküvő előtt, hogy nem leszek érdemtelen a
bizalmára.
– Én pedig azt ígérem, drága Miklós, hogy nem csalódik bennem.
Hűséges leszek önhöz, míg csak dobog a szívem, és szeretni fogom
mindvégig. Adja a Mennybéli, hogy sokáig tartson!
E komoly szavak ellenére Zsófia mindig képes volt megnevettetni
Zrínyit. Szerénysége okán azonban sosem akart a nagyobb társaság
középpontja lenni.
Egyre több olyan esemény történt velük, amit együtt éltek meg,
amire csak ők ketten emlékezhettek, és csakis ők érthették. S
amikor az asztal felett egymásra mosolyogtak, megvillant a szemük,
senki más nem tudhatta ennek okát.
Az esküvőn valaki megjegyezte, hogy a boldog eseményt csaknem
Zrínyi születése napján tartották.
– Nem is adhatna az úr szebb ajándékot nekem az én drága
feleségemnél – felelte Zrínyi, és magához ölelte a kis asszonykát.
– Már most szereti a szolganép, látom a szemükön. Jó dolga lesz
Csáktornyában!
Amikor Bécsből hazautaztak, Zrínyi mindvégig a csukott batárban
maradt Zsófiával. Arról beszélt a maga különös, versekhez illő
szavaival, hogy mennyire elvarázsolták az együtt töltött éjszakák.
Zsófia pedig a férjéhez bújt, és azt súgta, nem kell neki más, csak a
közelsége.
Zrínyi Miklóst pedig a könnyekig meghatotta, hogy a várba
érkezésüket követő napon Zsófia egy hatalmas virágcsokorral
elkocsizott Szentilonára, hogy első teendőjeként elhelyezze azt
Draskovich Mária Euzébia márványból faragott szarkofágján.
A palota kisebbik szárnya lett a családi élet új központja, és Zrínyi a
feleségével, néhány meghittjével, az udvari atyával s bizalmas
szolgáival együtt étkezett, hogy aztán jóízű és tartalmas
beszélgetések keretében készítsék elő a következő napok teendőit.
A roppantul józan és logikus gondolkodású Zsófia véleményére a
bán kezdettől sokat adott.
Csak akkor nyitották meg a nagy palotaszárnyat, ha fontos urak
érkeztek. Hol volt már a sok régi bál, vadászat utáni lakoma? Zrínyi
jobbára csak a maga szórakoztatására, gondolatainak
kiszellőztetése okán járt ki a vadaskertekbe Illéssel, s oda gyakorta
elkísérte a felesége is.
Követte Miklóst a Tengermellékre, ha a testvérek a kikötők és a
hajók, meg a raktárak állapotát vették szemügyre, és mindig úgy
viselkedett, hogy a férjének ne kelljen szégyenkeznie vagy
magyarázkodnia miatta.
Érkeztével Csáktornya másfajta, csendesebb, visszafogottabb
hétköznapokat, ámde lelkiekben mélyebb ünnepeket élt.
A rekkenő júliusban Zrínyi kilovagolt a feleségével az árnyas
vadaskertbe, aztán egy patak mentén nyeregből szálltak, és Zsófia a
férje ölébe heveredett, aki az asszonyka haját simogatta, és arról
beszélgettek, hogy Isten vajon sokáig vár-e a gyermekáldással.
– Tudod, hogy magam is mennyire szeretném, de hát még csak
május óta vagyunk házasok – szólt Zsófia. – Ha buzgón kérjük az
Urat, megadja…
– Istennek ajándéka vagy, Zsófi! Kegyet gyakorolt velem, hogy
nekem adott, az utamba vezérelt.
– Tudod, hogy volt idő, amikor kicsit tartottam tőled?
– Ugyan, mitől? Hát embert azért nem eszem…
– Sokszor hallottam rólad Bécsben. Beszélték, hogy emberfejeket
tűzetsz karóra a várad előtt… Tökéletesen értem az okát, ám nem
szívesen nézek oda, amikor mellettük kell elmennem.
– A török sem viselkedik másként az enyémekkel, és egyetlen
ellenségével sem. Legfeljebb csak hallhattál arról, mit művelnek a
tatár segédcsapatok.
Zsófia kényelmesebben elhelyezkedett Zrínyi ölében, és
kinyújtózott a leterített katonapokrócon.
– Azt szeretném tudni, mikor lesz ennek az egész őrületnek vége!
Mert ha nem ide, akkor amoda indulsz, és sosem tudom, épségben
látlak-e viszont. Isten nem arra teremtette az embert, hogy folyton a
másik torkát keresse. Hogy egymást öldökölje… Tudom, tökéletlen
az ember, és tán sosem is lehet tökéletes, mert…
– Mert egyedül csak Isten tökéletes – fejezte be Zrínyi, és a fák
közül előbukkant az őszülő Vajdič Illés.
– Bocsásson meg a gróf úr és a nagyságos asszony… Itt van egy
jobbágy Dobraföldről. Azt állítja, hogy a szentpéteri hajdúk közül,
kettő agyonverte a helyi ispánt. A szentpéteriek a Batthyány
nagyságos úr emberei… Azt akarja tudni a jobbágy, hogy intézkedik-
e a nagyságos úr?
Zrínyi arca elsötétült, és Zsófia ijedten pillantott Illésre.
– Agyonverték? Egyszerűen csak… agyonverték?
– Úgy, asszonyom. A hajdúk néha elébb cselekszenek, csak aztán
gondolkodnak. Hm! Ha már egyáltalán…
– Megyek máris, mondd meg annak a jobbágynak! – segítette fel a
feleségét Zrínyi. – Látod, drágaságom? Ennél több nem gyakorta jut
nekem a jólétből és a pihenőből.
Miután mindent megtudott az esetről, levélben arra kérte Batthyányt,
példásan büntesse meg a két hajdút, nevezetesen Molnár Pétert és
Dávid Istókot.
– Mert azok ketten eleve ölni akartak. Nem tudom, miért, de majd azt
is megvizsgálom – indította útnak a jobbágyot. – Mondd meg
Dobraföldön, hogy megtiltok minden elégtételt! Az legyen az én
dolgom! De azt is üzenem, ha Batthyány gróf úr felkötteti az
átkozottakat, elmehettek megnézni az akasztást.
Ez az esztendő jó termést hozott a Zrínyi-uradalom földjein, és a jég
nem verte el, szél sem döntötte meg a gabonát. Bőséggel jutott
Velencének és Itáliába is. A dalmát kikötőkből sorra vitorláztak ki a
búzával és egyéb árukkal megrakott Zrínyihajók.
Szeptember közepére járt, és Miklós gróf vendéget várt. Vitnyédy
Istvánnak kellett érkeznie Sopronból, az újabb hírekkel. Míg
várakozott, sakkozni rendelte magához Aszlant.
Nemrég megszületett Aszlan és Veronka kisleánya, ő pedig
ajándékot adott nekik: egy teljes házat a külső várban, nagyobbat az
előzőnél.
– Alázatos szolgája – hajolt meg az érkező Vitnyédy, és az asztalon
heverő térképekre pillantott. – Készül valamire a gróf úr? Talán
portya?
– Pucheim generális küldte, Batthyány Ádámon keresztül – felelte
Zrínyi. – Eléggé pontos és részletes, amint meg tudom ítélni.
Komáromi kapitánysága mellett idén januártól Ádám a Haditanács
alelnöke. Nemrég küldtem neki lovakat, meg rendszeres híreket a
kanizsai törökről.
– Azt hallottam, maholnap ön is pályázhat a nádori címre, mégpedig
nem alaptalanul – jegyezte meg a sokat tudó soproni ügyvéd. –
Némely urak beszélnek róla.
– Áh, Széchyre gondol? Igen, hallottam ilyenről. Ettől függetlenül
mindig ámulok az értesülésein, István.
– Van még más is – folytatta titokzatos hangon Vitnyédy. –
Sárvárnak jöttem, megszálltam Nádasdy uraméknál. Egyébiránt
színtiszta magyar udvart tart. Találkoztam valakivel, aki szívélyesen
üdvözli önt.
– Köszönöm. És… jól van? Betegség nem kínozza?
– Még mindig ugyanolyan szép – felelte Vitnyédy. – Azt üzeni,
sajnálja a gróf úr első feleségét. Imát is mondott érte. Reméli, hogy
az új asszonnyal boldog lesz.
– Én is azt remélem. Ha megint találkoznak, adja át, hogy üdvözlöm,
és hogy… hogy a… Ejh! Inkább ne is mondjon semmit!
– csattant Zrínyi.
Vitnyédy aztán a nemrég lezajlott nagyvezekényi csatára terelte a
szót, ahol a török komoly vereséget szenvedett.
– A győzelem persze örömteli esemény, de nem lehet teljes, és nem
csak azért, mert a barátaink odavesztek. Az Esterházyak közül
négyen is.
Zrínyi dühösen az asztalra csapott, hogy megrezzent a kancsó és
ugrott egyet a téntatartó.
– Ezt érte el az udvar, István! Ezt eredményezte a halogatás!
Meglássa, a kontyos idén még pimaszabb lesz, és végül rajtunk
nevet Európa összes nációja! Hogy az Úristen szakassza rá minden
gyáva, de nagypofájú udvari léhűtőre az eget!
Vitnyédy csendesen, a maga megfontolt módján így folytatta:
– Beszéltem Esterházy Pállal. Szegényre korán reá szakadt a
felnőttkor. Ő lett a család egyik feje. Meg akarja festetni a vezekényi
ütközetet…
– Most nem ez a legfontosabb! – legyintett mérgesen Zrínyi. – De
rendben van, ez is kell, erre is szükség van, különben kiveszik az
emlékezetből. Lássa csak az utókor, miként veszett el a kiválóak
sokasága az udvari talpnyalók miatt!
– Pál úgy tudja – folytatta Vitnyédy –, hogy László a Zöldfikáron ült,
azon a lovon, amit még előtte ajándékba neki ígért. Ott vágtatott,
verekedett mellette vagy húsz vitéze. Ott volt a Marci inas is…
– A Marcit ismerem. Jóravaló ember, érdemes szolga.
– Már csak volt, mert a lelke neki is… – mutatott a plafon felé
Vitnyédy. – Pál szerint a Lászlót és embereit egy széles, iszapos
patakba szorította a török. Állítólag nehezen végzett vele a kontyos.
Huszonöt vágott, lőtt, szúrt seb kellett hozzá… Pál szerint a temetést
november végére tervezik.
– Ott leszek – sóhajtott mélyet Zrínyi. – István, István! Látja, a
magam veszte miatt sosem aggódtam, de most eggyel megint
kevesebben vagyunk, és ez eret vág rajtam.
Miután megbeszélték, miként gyászolják meg kellőképpen a hű
barátot, Esterházy Lászlót, akinek eszméi igen közel álltak hozzájuk,
Zrínyi magára maradt. Lepihenni nem tudott, mert az álom elkerülte.
Az íróasztalához ült, és a fiókból kiemelte a papírhalmazt, amelyen
egy új, készülő mű néhány sora kacskaringózott. Azt a címet adta
neki: A vitéz hadnagy.
Ha már egyszer nem értettek a Szigeti veszedelem soraiból, hát
értsenek ebből! – gondolta, és elhatározta, hogy mostantól még
keményebben, még egyértelműbben fogalmaz.
De egyre csak Esterházy, a hűséges barát halála járt az eszében,
így inkább tiszta papírt helyezett maga elé, és belefogott egy
emlékvers írásába.
1653. Forró esztendő a Száván túl
Ezen a tavaszon fortyogni kezdett az indulat a Szávától délre,
aztán meg a zágrábi kanonok birtokain. Mérgesedni látszott a
helyzet a földesúr és a jobbágyok között a megnövelt robotterhek
miatt. Néhányan Zrínyi bántól vártak támogatást.
Az a jobbágy, aki a gróf egyik birtokáról vágtatott, a lábán is alig
állt, amikor Vrbovec váránál a nyeregből lesegítették. Zrínyi a várban
tartózkodott, hazafelé tartott a déli végekről, ahol összekaptak a
törökkel.
– A gróf úr jobbágya – jelentette Illés. – Meglehetősen rossz
állapotban érkezett, nagyságos úr.
Zrínyi levágtázott a lépcsőn.
A jobbágy megingott, amikor előírásosan meghajolt ura előtt, el
kellett kapni kétfelől, hogy föl ne bukjon. Az arcát kék-zöld
ütésnyomok, szakított sebek rútították, és a fél szemére nem is
látott.
– Csaknem agyonverték, nagyságos úr – mormogta Illés.
– Kik tették? Képes vagy elmondani? – fordult a horvát ajkú
jobbágyhoz a gróf, és a fiatal parasztember szájából kásásan
bugyborékoltak a szavak.
– Bocsássa meg a nagyságos úr, hogy a pihenésében
megzavartam… Azt is, hogy talán nem érti, mit mondok. Kiverték
néhány fogamat, mindenem sajdul, de… még én vagyok a legjobb
állapotban, azért engem küldtek. Nagyságos úr, a falunkra az
Erdődy gróf szökött katonái, meg szabadjai támadtak. Vittek
mindent, amit a ló elbírt. Élelmet, bort, szalonnát, a lónak zabot,
egyéb hasznos holmikat… Kirabolták a falut, nagyságos úr, és előtte
még két másikba is betörtek.
– Honnan tudod, hogy Erdődy emberei? – firtatta Zrínyi, mert
pontosan akart tájékozódni.
– ’Iszen ismerjük mindegyiket! – A jobbágy kínlódva formálta a
szavakat. – Idén már harmadszor estek ránk. Engem azért vertek
össze, mert nem hagytam a feleségemet…
Újabb lovas kocogott át a kapun, egy egészen fiatal legényke.
Hajadonfőtt, egyetlen koszlott ingben, lobogó gatyában, nyereg
nélkül ülte meg a zörgő csontú, öreg gebét, aminek a szájából
zöldes hab fröccsent a gyerek mezítelen lábfejére.
– Újabb falut fosztottak, ki, uram – jelentette a kapuőr. – A gyerek
onnan jött.
– De most meg is csípheti őket a nagyságos úr! – kiabálta cseppet
sem ijedten a fiú. – Mer’ én tudom is, hol vannak! Részegek mind!
Tőlünk lovakat hajtottak el, a gróf úr legszebb lovait…
Zrínyi azonnal intézkedett.
– Illés! Szólj a fiadnak, tüstént!
Vajdič Márton rohanvást érkezett.
– Érzel magadban még elég erőt a török után, Márton?
– Csak parancsoljon a nagyságos úr! Kapjuk el azokat a disznókat?
Aztán behozzuk ide mind, vagy föl is kössük mindjárt?
– Nem köttök föl senkit, hanem addig őrzitek, míg meg nem
mondom, hova kísérjétek! – parancsolta Zrínyi, és Márton fél óra
múltán hetven vitézzel vágtatott a gyerkőc után, aki az utat mutatta.
Egy alacsony domboldalban pihentek meg, alkonyat előtt nem
sokkal. Az alant elterülő mezőséget patakok szegdelték, és a
tolvajbanda olyannyira biztonságban érezte magát, hogy még tüzet
is gyújtott.
 Vajdič Márton rögvest határozott: három oldalról vágtában
kerítik, védekezésre időt sem hagyva.
– Már délben dülöngéltek – közölte a gyerek.
A tüzek mellett valóban két tucat, félig, vagy egészen részeg
szabados és szökött katona hortyogott, akik annyira mégsem
kerültek kívülre a tudatukon, hogy az első rikkantásra fel ne
tápászkodjanak.
Zrínyi katonái akkor már körbekapták őket, és rájuk szegezték a
lándzsát, és vagy tucatnyi puskát.
– Van vezetőtök? – rivallt a társaságra Vajdič. Csupa rosszarcú,
szedett-vedett öltözéket viselő tolvaj állt vele szemben, és a képükről
lerítt, hogy szíves örömest megmérkőznének ők, ha a Zrínyi-katonák
nem lennének túlerőben.
A lopott lovak is ott legeltek, nyűggel a lábukon, és néhány termetes,
málhás heréltről le se szedték a rabolt holmit. Kisebbnagyobb
hordók, hússal, zsírral, mézzel, aztán ruhadarabok, szerszámok, itt-
ott egy zsák zab… Mindent elvittek, amit csak felkaphattak.
Senki nem jelentkezett, hogy ő lenne a vezér, hanem visszakiabáltak
pimaszul, szidalmazva háromféle nyelven is Zrínyi vitézeit, akik
egyelőre tűrték.
Vajdič Márton letérdeltette őket, aztán megkötözték a kezüket. A
legközelebbi falu mérföldre lehetett, oda kísérték a bandát. Gyalog
és mezítláb vonultak, oszlopban, nyakukon hurokkal, egymáshoz
sem szólva. Ha valamelyik mégis nyikkant, a korbács is szisszent,
és keményen odacsapott.
A fiú, aki a hírt hozta a hollétükről, a foglyok körül poroszkált gebéje
hátán, és két most visszaszerzett lovat vezetett. Egy bő vizű patakon
keltek át, de előtte Márton rövid pihenőt vezényelt.
A kis fickó is lóról szállt, és a szemében ugyanaz a különös kifejezés
ült, mint amikor a bandát megpillantotta. A gebét kötőféken vezette a
patakra inni és csöppet sem zavarta, hogy az egyik tolvaj is ott
hasalt a víz fölé, s szürcsölt hangosan.
Egy bokor eltakarta a szökött hajdút.
Amikor Márton indulást vezényelt, megszámolták a foglyokat, de egy
hiányzott. Nosza, elindultak vágtában jobbra és balra a patak
mentén, úgy vélve, hátha elrejtőzött a disznaja…
Aztán az egyik vitéz Mártonért kiáltott:
– Megvan! Itt fekszik! Kiszállt belőle a lélek!
Vajdič odarúgtatott. A patak partján mozdulatlanul, a hasán hevert a
hátrakötött kezű fogoly, és a feje a vízbe lógott.
– Mi az? Belefulladt? – kérdezte Márton a vitézt, aki a fejét rázva a
vízre mutatott.
A patak felszínén vékony vércsík úszott.
A hullát a lábánál fogva kihúzták és megfordították.
– Elvágták a nyakát. Fültől fülig – morogta a vitéz. – Közülünk nem
lehetett. A parancs úgy szólt, hogy nem köll őket agyonütni…
Vajdič Márton a fiúra pillantott, aki épp akkor kászálódott fel a gebe
hátára. Laposan pislogott a tisztre.
– Hé! Gyere csak ide! – A fickó kelletlenül lecsusszant a fűbe, majd
komótosan indult Vajdič felé, aztán magabiztosan megállt előtte, és
felnézett rá.
– Itt vagyok, no!
– Láttalak erre. Itt itattad a lovat – vizslatta Márton a gyerkőc képét.
– Tudsz erről valamit? – bökött a halottra, és a gyerek megrázta a
fejét. – Igazán semmit? Elmetszették a torkát.
A kis fickó csak a vállát rándította.
– Nem tudom én azt, hogy ki tette. Most má’ mehetek?
– Mutasd csak a késed!
A gyerek átnyújtotta a rövid pengéjű, mezítelen kést, amit a
gatyakorcba tűzött a háta közepénél. Vajdič kézbe vette, aztán
megnézte az ujjait: apró nyomokban vért talált a kezén, meg a kés
pengéje és a csontmarkolat találkozásánál.
– Birkát nyúztál, mi? Csak hát rosszul tisztogattad meg. Így van az,
amikor az ember sietségében kapkod – fúrta átható tekintetét a
gyerek szemébe. – Jobban teszed, ha beismered, hogy te segítetted
át a túlvilágra, és elmondod, hogy miért. Akkor tán nem köttet föl
Zrínyi gróf.
A gyerek nem szólt, ezért a vitéz megtaszította a vállát.
– Mondd már, kölök, mert a földbe verlek!
Hirtelen megnyílt a fiú szája, és peregtek belőle a szavak, a
szeméből meg a kövér könnycseppek.
– A nővéremet… Alig volt két esztendővel idősebb nálam… Már
mátkája is volt, hallja-e a vitéz úr!
– Hallom! Mit tettek vele?
– Csak ez a hitvány mocsok, ez tette egyedül! A szemem láttára!
Engem a falhoz vágott, hogy levegőt is alig kaptam, még segíteni se
tudtam… Rászorította a jászolra, hogy majd a gerince tört
szegénynek, aztán a szoknyáját a fejére borította, s közben ököllel
ütötte-vágta. Próbáltam mégis segíteni, neki is mentem ennek a
rohadtnak, erre úgy fejbe vágott, hogy összerogytam… És amikor
eszméltem, már nem voltak ott, a népek mind visítoztak, siránkoztak
a faluban. A nővérem meg a jászolon keresztben, és nem mozdult.
Megfojtotta ez a pokolfajzat, vitéz úr kérem… Az ujjainak a nyomát is
láttam a nyakán…
Egy harmadik vitéz érkezett oda, és a hullát szemlélte, aztán
hegyeset kiköpött.
– Melyiktek intézte el?
– A gyerek – felelte a vitéz, és hosszan a társára nézett. –
Megtámadta ez a nyavalyás, el akarta venni tőle a lovát. Majdnem a
kését is megkaparintotta. Hogy miként bogozta ki a kezeit,
megfoghatatlan…
Márton akkor figyelt csak fel rá, hogy a hulla kezei a teste alá
szorultak ugyan, de már nem volt rajta a kötélgúzs, márpedig az
imént még látta.
A vitézre pillantott, aki a legjobb cimborája volt, és azt mondta:
– Így volt. Majd küldök valakit, hogy húzzon rá földet. Mostantól
eggyel kevesebb fosztogat a gróf úr birtokán.
A bán levelet diktált egy papirosról a deáknak, amelyre már
leírta a gondolatait, de aztán belejavított, átfogalmazta azokat, mert
fontos személynek küldte: II. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek.
– …ha volna erős és körmös kéz, most volna a törököt
lehetséges megtántorítani – diktálta Zrínyi a bizalmas üzenetet, s
közben azon gondolkodott, hogy az udvar mindenütt jelen lévő
kémei miatt nem ártana, ha némely szavakat és neveket titkosírással
írnának. – Szemlátomást látni az ő monarchiáiknak
kisebbülését…
A deák szorgalmasan körmölte a hosszú levelet, és sercegett a
lúdtoll a papíron. Zrínyi hónapok óta alig pihent, s még a feleségére
is kevés gondot fordított. Magában már komolyan formálta egy
törökellenes szövetség fundálását, de abban a hitben, hogy – ami az
ő ügyességén is múlik! – az udvartól is függetlenedhet a
kezdeményezése.
Sok mindenre ügyelnie kellett, és sokféle hír nyugtalanította.
Főleg Wesselényi, aki politikai érdekből lepaktált a moldvai vajdával.
Most már azon töprengett, miként téríthetné jobb belátásra
Wesselényi Ferencet, akit amellett becsült, és értelmes, józan
embernek tartott.
Kőkeményen fogalmazott, árulónak bélyegezve azt, aki
kiérdemelte, és a deáknak néha igencsak felszaladt a szemöldöke
némely cseppet sem kíméletes szóhasználattól.
Egy tikkasztó, júniusi napon gróf Erdődy Imre, varasdi főispán
birtokairól érkezett egy bocskoros nemes, aki jelentette, hogy a
parasztok jogos elégedetlensége alább nem hagyott, szökdösnek
tovább a katonákkal együtt, de mert élniük is kell, ezért újfent
rabolnak.
A gabonát nem aratta le senki, hagyták lábon veszni az egész
uradalomban, és Erdődyt is elzavarták a várkastélyából,
megszállván azt, és feldúlták a javait kíméletlenül.
– Erdődy… – dohogott Zrínyi. – Tán megbolondult, vagy mi?
Erdődy Imre birtokai a Szávától délre terültek el, közvetlenül a
török határvidék felett. Mindig is kíméletlenül, kegyetlenül bánt a
jobbágyaival és a katonáival, ezért szökdöstek csapatostól.
Most azonban még ennél is sokkal komolyabb események
történtek. A jobbágyok fellázadtak, és fegyveres egységek
szervezésébe fogtak, Babics Miklós nevű vezérükkel az élen. S
mindez ott történt, ahol a Szávába ömlik a Kupa, és attól délre már
csak a megszállt török területek és erősségek vannak.
– A lehető legrosszabb időben, a legrosszabb helyen! – horgadt
fel a bán dühe. – Tudta Erdődy is, hogy ez lesz a vége!
Előbb csak tárgyalt vele, mert a birtokszomszédja volt, hogy tisztán
lásson, de nem ment sokra. Mint bánnak, kötelessége volt a rend
helyreállítása. Elsőre békés megoldást javasolt, de hiába, és a
lázadó jobbágyok már azzal fenyegetőztek, ha nem történik semmi
az érdekükben, inkább átmennek a határon a törökhöz.
– Az ön jobbágyai fegyvert fogtak, katonai rendbe szerveződtek, ami
már nem csak egyszerű rebellió. Az ilyent fegyverrel kellene leverni,
ezt várja az udvar is, ahova kötelességem szerint meg kellett írnom
a történteket – vetette oda Erdődynek, a sebtében összehívott
zágrábi rendi gyűlésen. – Ámde rebellisnek nem tarthatom azokat,
akik igazságok mellett támadnak föl! – emelte Zrínyi a hangját. –
Fegyveres csapatokat akar a saját jobbágyai ellenében, gróf úr? Azt
várja, hogy a király németekkel veresse le az ön parasztjait, akik
magának termelik a hasznot? Hát miféle gondolkodás ez?
Erdődy azonban szinte semmit nem tartott be a gyűlés
határozataiból, és a felkelés egyre terjedt. Most már a felkelőkhöz
olyan katonák is csatlakoztak Erdődy birtokáról, akik kijelentették,
hogy eztán Zrínyi bán alá akarnak tartozni.
Zrínyi a parasztok vezéreivel is személyesen tárgyalt, de úgy sem
járt sikerrel, noha a lázadók szívesebben tárgyaltak a bánnal, és
rendre hozzá címezték leveleiket.
– Békével kell befejezni ezt az egész őrületet, bár a követelések
jogosak – jelentette ki Zrínyi, de a parasztvezérek még mindig nem
bizonyultak hajlíthatónak.
– Nagyságos úr! Akkora már itt az elkeseredés! Kész csoda, hogy
Erdődy grófot még senki nem gyilkolta meg – magyarázta a
legidősebb, egy hosszú, ősz bajuszú horvát. – Ekkora adóterheket,
mint ő, még senki nem rakott a szerencsétlen nép nyakába, mi
pediglen már nem tudjuk a többit csöndre inteni. Tisztelem, hogy a
nagyságos gróf úr békésen akarja rendezni, de ez már aligha megy.
– Alaposan meggondoltátok, hogy átmentek a törökhöz? Hogy őt
erősítitek inkább?
– A németnél és Erdődy grófnál, meg a sanyarú helyzetnél még az is
jobb – felelte az öreg.
Zrínyi tudta, hogy meg mégsem tennék, mégis véresen komolyan
vette az átpártolást.
– Ez esetben nincs más lehetőség, mint erővel tartalak vissza
benneteket, de akkor vér folyik! Ezt akartam elkerülni. Beszélj a
tieiddel, mert okos embernek és józannak látlak! Győzd meg őket,
máskülönben…
A győzködés nem járt sikerrel, és a lázadók megölték Erdődy gróf
tiszttartóját. Zrínyinek döntenie kellett.
– Fegyverrel rendezzük a helyzetet! Ezt akartam legkevésbé
– jelentette ki a parancsnokok előtt. – Erdődy gróf maga szaladt
Bécsbe, és hozta nekem nagy büszkén az udvar levelét, hogy
katonasággal verjem le a lázadást. Ehhez egyebet nem fűznék
hozzá, emberek. Azt kívánom, hogy a lehető legkevesebb vért
ontsátok! Aki a fegyvert önként leteszi, méltányos elbánásban
részesüljön!
Ezen az őszön a Szávától délre végigsöpört a forróság, de ezúttal
Zrínyi báni hadserege hozta, és nem a napmeleg. Faluról falura
jártak, meg is ütköztek néhol a lázadó csoportokkal, de a legtöbbjük
rábeszélésre letette a fegyvert.
Zrínyi Miklós azonban ismerte a rebelliók természetét. Tudta, hogy
eltelik még néhány esztendő, míg végleg elcsendesül minden.
Ebben az esztendőben tragikus veszteség érte a Batthyány
családot: az öröklétbe távozott Ádám gróf felesége, Auróra asszony.
A kőkemény Batthyány tartotta magát, miközben majd eszét
vesztette a fájdalomtól. A temetésen a gyermekei vették körül, és a
Zrínyi család tagjai. Eljött Zrínyi Péter felesége, Frangepán Anna
Katarina asszony, és ott állt mellettük a tízesztendős, nyúlánk,
komoly arcú Ilonka.
Auróra asszony egy évvel többet számlált a férjénél, és az
utóbbi években egyre-másra elhagyta az életkedve. Megfogyatkozott
testben, lélekben pedig bezárkózott. A család már felkészült, hogy
hamarost elhagyja őket.
A temetést a Batthyányakhoz méltó pompával szervezték, és
megjelentek az udvari méltóságok is.
Az életnek azonban mennie kellett tovább, és a törököt sem
érdekelte, kit gyászolnak a határ túloldalán.
Az ősz az erdélyi kapcsolatok ügyében előrelépést hozott Zrínyi
Miklósnak. Csáktornyába követként érkezett II. Rákóczi György
fejedelem megbízottja, Ispán Ferenc.
Zrínyi Péter nem lehetett jelen a bizalmas megbeszélésen, mert
Záránál harcolt a törökkel, Velence oldalán, mégpedig sikerrel.
– Nehéz bán uramat személyesen elérni ily nagy távolságból –
kezdte Ispán –, de mindketten tudjuk, s nem csak reméljük, hogy
megéri az erőfeszítést.
– Az nagyban függ az udvartól! – felelte Zrínyi, és megvárta, míg
Angelo szolga leteszi a finomságokkal megrakott tálat, a kancsó bort
és elrendezi az asztalon a poharakat, majd csendben távozik. –
Nagyra értékelem az ön látogatását, és kérem, tolmácsolja a
nagyságos fejedelemnek örömömet, hogy a moldvai
vajda77 csapatait elverte, és a kozákok felett is győzelmet
aratott. Amennyiben kapok egy részletes tájékoztatást a két
győzelemről és a hadműveletekről, azt elküldöm Vittorio Siri úrnak
Itáliába, hogy az újságában leközölhesse. Akkor eme győzelmekről
egész Európa tudomást szerez.
– Az jár a fejemben – folytatta Ispán –, hogy mit nem adna a
török, ha az úton elkaphatna. Bizalmas leveleket hoztam a
nagyságos úrnak a fejedelemtől és néhány úrtól, aki biztosítani
kívánja önt a valódi segítőkészségéről. Gondolom, ön is küld levelet
velem a fejedelemnek. Ezért aztán megtettem a szükséges
óvintézkedéseket az úton, és ezen kívül hoztam egy titkos
rejtjelkulcsot. Ezek jobbára számok, amivel bizonyos személyeket
jelölhetünk a jövőben leveleinkben, nagyságos uram.
Zrínyi mindezt örömmel teli izgalommal hallgatta. Néhány éve
levelezést folytatott Lórántffy Zsuzsanna asszonnyal és Rákóczival,
de idén kifejezetten elmélyült a kapcsolatuk.
Ispán váratlanul megjegyezte:
– A nagyságos fejedelem a lelkemre kötötte, említsem meg
Pálffy Pál nádor úr sajnálatos betegségét. Tudjuk, hogy a
halálán van, és ez tán csak napok kérdése. Ha ez bekövetkezik,
kiváltképp azt tartaná kívánatosnak a fejedelem, ha ön indulna a
nádori székért.
Már Zrínyi is gondolt erre.
– Ez hosszasabb előkészítést igényel, Ispán uram – felelte
megfontoltan. – Egyelőre annyit ígérhetek, hogy magam is küldök
még ezen az őszön követet Gyulafehérvárra a nagyságos
fejedelemhez. És ezek után is időben tájékoztatni fogom minden
ellene irányuló elgondolásról. Természetesen hasonlót várok el
Erdélytől.
– Ebben nem lesz hiba, nagyságos úr – mosolygott a követ. – Adott
a jó viszony alapja. Arra kéri önt a fejedelem, írja le minél
szemléletesebben, igaz becsületes és nyílt szavakkal a magyarok
valóságos helyzetét, az ország állapotát. Önben maradéktalanul
bízik a kegyelmes úr, és végre szeretne tisztán látni Magyarország
dolgában.
– Megtisztel – hajtott fejet ültében Zrínyi. – Máris egy tanáccsal
szolgálnék! Nem árt, ha figyelmet fordítanak a nagyságos fejedelem
portai követének, bizonyos Thorday Ferenc úrnak a személyére és
viselkedésére. Hozzánk ugyanis olyan hírek jutottak el, hogy
Thorday úr a Portán ténykedő bécsi követnek bizalmas
értesüléseket is kifecseg. Már csak ezért is indokolt, Ispán uram, a
titkosírás.
Zrínyi haladéktalanul nekilátott, hogy megírja Rákóczi Györgynek a
hosszadalmas levelet.
Még éjszaka is dolgozott, és egyik alkalommal Zsófia asszony
rányitotta az ajtót, és a gróf széke mögé lépett.
– Tudod, mit vállaltál, férjuram? Mily gigantikus feladatot veszel a
nyakadba, ha egyszerre két hatalom ellen akarsz síkraszállni? És
tudod-e, mennyire féltelek ezért? – ölelte át Miklóst.
A gróf letette a tollat.
– Szomorúnak látlak, drágaságom. Mi baj van? – kérdezte, és az
ölébe vonta Zsófiát, aki nagy búsan a szemét törölgette.
– Csak annyi, hogy… már megint nem sikerült.
– Mi nem sikerült? – kérdezte Zrínyi túlságosan naivan, mert az ő
feje most a Rákóczinak írott levéllel volt tele. Zsófia kicsit
szégyenlősen válaszolta:
– Hát… a kis örökös dolgáról beszélek, te! Már megint nem… Ma
vettem észre, hogy… Nahát, minek magyarázgassam? És ráadásul
aludni sem tudok, mert hasfájás gyötör. De ezek asszonyi dolgok, és
neked ehhez már semmi közöd! Majd rendbe jövök megint, és
akkor… De neked mindig csak a hivatal, a birtok, a lázadó
jobbágyok… és Erdély – pillantott a levélre.
– Ez most roppantul fontos, Zsófim!
– Csak arra kérlek, légy nagyon óvatos! – figyelmeztette aggódó
hangon a felesége. – Pontosan ismerem a terveidet. A nádori címért
indulni igen nagy felelősség. Tudom, azt szeretnéd, ha a nemzet
összefogna, egységet alkotna az udvar ellenében, egyetlen
pillanatra sem feledve a török elleni háború elsőbbségét. Igazam
van?
– Jól látod, szívem. Sok mindent kiválóan látsz és értesz – szorította
magához a törékeny teremtést Zrínyi. Zsófia így folytatta:
– S ha nádor leszel, akkor Rákóczi lesz a király? – kérdezte hirtelen
Zsófia, és Zrínyi elámult éleslátásától.
– De hát ez még csak idea, lelkem. A fejedelem még elébb lehet
Lengyelország királya, és ezt üdvözölném. Tudod, mit jelentene
ennek a nyomorult országnak idegen helyett végre egy magyar
király?
Zsófia arca megváltozott, és a szemében a félelem szikrái gyúltak.
– Hát éppen ettől féltelek, Miklós. És attól, amibe belefogtál. Akarod
tudni, mit gondolok?
Zrínyi bólintott, és egyenesen a felesége szemébe nézett.
– Azt gondolom, hogy te nem lehetsz nádor. Azt már most
eldöntötték, hogy ki legyen az utód, ha majd szegény Pálffy…
Biztosra veszem, hogy utána nem is lesz Magyarországnak nádora,
csak helytartója, mégpedig Lippay érsek személyében. Őfelsége
hatalmi szóval kinevezi, megbízza, mert tudja, hogy az érseket most
az országgyűlés leszavazná. Ezért inkább nem is hívja majd össze.
Ismerem, hogy megy ez, mert túl sokat láttam és hallottam Bécsben.
Aztán majd kivárják az alkalmat, és nádornak választanak valakit…
Például Pucheim generálist. Miért is ne? Olyant nem fognak, mint te,
akinek ezer gondja akad az udvarral! Lesz az a pénz, az a birtok,
amiért a rendek megszavazzák a generálist, meglátod! Csak a
szavazatokat kell megvenni! És nem szabad csodálkoznod, ha nem
is olyan soká Rákóczi ismét felajánlja barátságát III. Ferdinánd
királyunknak78…
Mindezt oly megfontoltan, logikusan hozta a tudomására
Zsófia, hogy a bán megszólalni sem tudott a meglepetéstől. A kis
asszonyka mozdult a férje ölében, és csendben elhagyta a
szobát.
Zrínyi néhány sort írt még a Rákóczinak küldendő levélhez
arról, hogy a nádorságot, tudja, képes lenne ellátni, bár a
Muraközt nem szívesen hagyná el a török miatt.
Akkor éjjel fertálynál tovább nem bírta már a fáradtságtól. A
szeme is majd az üregéből ugrott ki. Indult lefeküdni Zsófia
virágillatú szobájába, aki finom, vékonyka ujjaival álomba
simogatta.
1654. Télidő
A Száva menti felkelés nem jutott nyugvópontra. Erdődy azt
hitte, ha maga is fegyvert fog és erővel indul a saját jobbágyaira,
hamarabb pontot tehet a lázadás végére.
Zrínyi vrboveci várába a dermesztő januárban vagy negyven
jobbágy és a hozzájuk tartozó család kért bebocsátást.
– Uram – siránkozott a szószóló –, a falunkat elérték a csatározások.
Erdődy gróf meg a lázadók a minap összecsaptak, vagy harminc
holtat számoltunk. A rebellisek feltúrták a házainkat, nem
rejtegetünk-e Erdődy-katonát a kamrában, a félszerben, az ágy
alatt… Azóta visszatérve fosztogatnak, az életünk sehol nincs
biztonságban. Uram, a lázadók se jobbak a grófi katonáknál…
A várnagy mogorván hallgatta a sirámokat, és gondolatban igazat
adott nekik. Kinyittatta a gazdasági épületeket, a jószágigazgató
pedig gondoskodott az élelmükről, a tisztességes öltözékről,
takaróról, melegről. Sok kisgyerek és asszony tartott a
menekülőkkel.
– Mondd meg a nagyságos gróf úrnak – kötötte a várnagy a
Csáktornyába indított futár lelkére –, hogy a rebellisek megpróbálják
magukhoz édesgetni a környék falvainak férfinépét. Novigrád ellen
indulnak, és más uraságok népét is lázítani akarják. Ha a sziszeki
jobbágyok közül még melléjük állnak, legalább ezer fegyveressel
lesznek többen. Sürgős parancsot kérek a gróf úrtól, hogy mit
tehetek, és mit nem.
De a sziszeki jobbágyok január utolsó napjaiban kibontott zászlókkal
vonultak Zágráb felé.
– Igaza volt tavaly a gróf úrnak – morogta a várnagy. – Eltart még
egy darabig…
Zrínyi Bécsbe utazott, de nem szándékozott túl sok időt eltölteni,
miután megtudta, hogy az országgyűlést ebben az esztendőben sem
akarják összehívni. Lippay érsek, akinek gratuláló levelet írt a
helytartói poszt elnyeréséhez, továbbra sem akart maga mellett
riválist.
Régtől sejtette, hogy az udvar titkos megbízottak útján figyelteti, de
most erről konkrét tájékoztatást is kapott.
Havas eső áztatta a Freyung házait, amikor Vitnyédy bejelentkezett.
– Van néhány megbízható ismerősöm – kezdte –, akiknek némelykor
apró-cseprő szívességet teszek, cserében ellátnak hírekkel. Amit
most mondok, az nem feltétlenül nyeri el a gróf úr tetszését.
– Csak helyénvaló legyen, ne hazugság! – figyelmeztette Zrínyi. –
Ha rossz, de legalább igaz, azzal máris tudok valamit kezdeni.
Többre tartom a tisztességes ellenséget, mint a hamis barátot.
Vitnyédy egyetértően bólogatott, majd folytatta:
– Gróf úr, az egyik ilyen… hm… lekötelezettem a saját szemével
olvasott egy jelentést, amit az udvarnál egy kém szavai nyomán
jegyeztek le. Gyanítom, hogy akitől származott, művelt és fontos
pozíciót betöltő ember. Eszerint teljességgel nyilvánvaló, hogy önt
megfigyelteti az udvar. Nyilván engem is, de hát az én személyem
másodlagos.
– És miről szól az a jelentés? – tudakolta a bán. – Mert pletykákból
is lehet jelentést írni, barátom.
– Nemrég készült, az esztendőnek egészen az elején – felelte
Vitnyédy. – Ami benne a leginkább szembetűnő, az egy mondat: az
ön és fivére ténykedése sérti a korona érdekeit, és magát az
uralkodót.
– Őfelségét? És ezt mivel támasztották alá? – hökkent meg Zrínyi.
– Az önök külföldi érdekeltségeivel. Velence támogatásával, azzal,
hogy fittyet hánynak az udvar előírásainak. Hogy az öccse gyakorta
megfordul Velencében, hazajövet pedig azonnal felkeresi önt, vagyis
ebből kiderül a számukra, hogy ön küldi. Felróják, hogy önök
szövetséget készítenek elő a Velencei Köztársasággal, továbbá azt
is, hogy titokban a horvátországi jobbágyfelkelés támogatói.
– Még hogy a rebelliseket támogatjuk? Ezt a badarságot honnan
veszik? – csapott indulatosan az asztalra Zrínyi.
– Gondolom, onnan, hogy ön az első szóra nem verte széjjel a
felkelést, pedig módjában állt. Azt mondják, nem is akarta – felelte
Vitnyédy.
– És még mivel vádolnak?
– Hogy önök még az eddiginél is magasabb tisztségekre vágynak.
Azt javasolta a jelentés készítője, hogy az önök megfigyelésébe
vonják be a grazi Titkos Tanácsot, valamint a megbízható szlavóniai
és horvátországi császári tábornokokat.
– Csupa olyant, akiket meghívok vadászni, vagy egyébként
megfordulnak nálam – fűzte hozzá Zrínyi. – Nem lep meg. Inkább
azt csodálnám, ha eddigi tevékenységem hidegen hagyná Bécset.
Gondolom, Porcia urat is megbízták valami hasonlóval…
– Már csak erről akartam szólni. Porcia úr velencei követként
valóban kapott ilyen feladatot.
– Úgy értesültem, hogy idén visszarendelik – jegyezte meg a bán. –
Mostantól több gondunk lesz egymással, ebben biztos vagyok.
Porcia szekere igen jól szalad, érdemtelenül jól! Lipót herceg egykori
nevelőjeként vár őkegyelmességére a főudvarmesteri poszt.
– Porcia úr szerepet és feladatot kap az udvari Titkos Tanácsban is,
gróf úr. Az ön nádori ambícióit nem fogja közvetlenül akadályozni, de
nyilván nem is támogatja.
– Hát hogyne, István! – nevetett Zrínyi. – Majd bolond lenne engem
olyan pozícióba segíteni, ahol el kell hagynom a Muraközt! Porcia
birtokait is én választom el a töröktől, barátom! Ha nem támogat,
azzal is a maga érdekeit óvja!
– És ne feledje, gróf úr – figyelmeztette a bánt Vitnyédy –, hogy a
stájer–szlavón határvidéken pillanatnyilag egyedül ön képes
hatékonyan rendet tenni, és ezt Porcia úr tudja. Úgy hírlik, egyáltalán
nem szeret egymaga döntéseket hozni. Talán gyáva hozzá… Azt
gondolom, nagyságos úr, hogy mindezek mellett tán nem lenne
haszontalan óvintézkedéseket tennünk.
– Mire gondol, barátom? – pillantott rá Zrínyi.
– Hívjon meg olyanokat a birtokára, akiknek szavuk lehet a Titkos
Tanácsban, vagy az udvarnál! Akik jól értesültségüket fitogtatva
szívesen kifecsegnek fontos dolgokat. Kérem, kezelje mindezt a gróf
úr úgy, akárha hadat vezetne. Ígérjen nekik valamit, amire ugranak,
amiért kapaszkodhatnak. Az ember, legyen bármennyire gazdag,
képtelen ellenállni a még többnek. Jól irányzott hírekkel tévessze
meg az ellenfeleit, és nem fontos mindnek a tiszta valóságot
tartalmazni. Sőt!
Zrínyi nem kedvelte túlságosan az álhírekkel történő manipulációt,
de arra jutott, ha csakis az ellenfeleinek okoz vele hátrányt, akkor
miért ne fogadná meg Vitnyédy tanácsát. Sosem haszontalan
ugyanolyan fegyverrel harcolni, mint amilyen az ellennél van.
1654. Szent Jakab (július) havának közepe
Walter von Leslie, a szlavón-területi főkapitány futára
bevágtatott Csáktornyába.
– Levél gróf Zrínyi Miklós bánnak! – közölte fensőbbséges hangon. –
Eresszetek tovább! Egyébiránt… bűzlenek a fejek a karókon.
Zrínyi legutolsó szolgája sem szívelte a nagyképű varasdi, zágrábi,
grazi katonákat, ráadásul ez vend létére németnek képzelte magát,
erre utalt az öltözéke is.
– Nem tudom, ki a bús nyavalya vagy azon kívül, hogy levelet bíztak
rád – lépett a futár elé karba font kezekkel a fiatalabb őr.
– Ilyenkor nem jó fürdőt venni ebben a mocsárban – vetett
sokatmondó pillantást a híd alatti békalencsés mélységbe a vitéz és
kiköpött, majd félreállt az útból.
Zrínyi átvette a Bécsből Grazon és Varasdon át továbbított levelet,
és az arca komorrá vált.
– Meghalt IV. Ferdinánd79őfelsége?
– Himlőben, nagyságos gróf úr – felelte a futár.
– Isten adjon neki örök nyugodalmat. Horvát hadnagy úr! Fekete
lobogót a kapu fölé! A kapubástyára kerüljön ki a sötét kanavász!
– A végtisztességet megadom az eltávozott ifjabb királynak minden
szolgámmal – mondta később a feleségének, amikor a hírt tudatta. –
Hogy mi lesz, azt nem tudhatom. Botor gondolat abban
reménykedni, hogy a szabad királyválasztás majd mindent megold,
és Pozsonyban az urak a maguk belátása szerint, okosan döntenek.
Ezerötszázhuszonhat óta Magyarországon csak formálisan létezik a
szabad választás. Miben reménykedjek?
– A nemzeti királyság gondolatától képtelen vagy szabadulni – karolt
belé a felesége az udvar árnyas fái alatt. – Akkor most ki a fantaszta,
Miklós?
Mindig belátta, ha Zsófiának igaza volt.
– Álmokból, ideákból nem engedhetek – szólt csendben, a fejét
rázva. – Mint ahogy nem tudok a magam abszolutista, machiavellista
eszméiből sem, mert az országnak leginkább arra van szüksége. De
igazad van, kedvesem! Elvetem a hiú ábrándokat, vagy teszek a
megvalósulásukért!
Néhány nap múlva megérkezett Vitnyédy.
– Bécs tele van Péter gróf úr dalmáciai tetteivel – csapott a
közepébe rögvest. – Némelyek a dicséretét zengik, mások
éppenséggel köpködik… Ez már csak így lesz és marad.
Zrínyi egykedvűen legyintett.
– Nem érdekel engem a köpködésük! Péter felmentette Cattarót a
török ostromzár alól, és még egy hadihajót is megkaparintott.
Nekiadta Zára városának, ők pedig egy drága, míves karddal
jutalmazták. Az öcsém tudja, hol a helye, s hogy mit tehet, és mit
nem. Az intrikusok mondjanak, amit csak akarnak.
Vitnyédy egy vaskos paksamétát helyezett az asztalra, és kiemelt
belőle egy levelet.
– Ez csupán egy másolat, gróf úr. Az a bizonyos Jan Komensky
nevű tudós készítette, az írásának címe: Gentis felicitas.
– Áh! Comenius János! – kapcsolt Zrínyi. – Ismerem. Figyelemre
méltó gondolatai vannak.
– Ebben arra buzdítja Rákóczit, hogy ne tétovázzon, hanem támadja
meg a Habsburgokat. Ugyanazt akarja, mint ön: nemzeti királyt, aki
szerinte nem is lehet más, mint Rákóczi. Meg aztán ott van az a
próféta, Drábik János, aki megírta a látomásait. Úgy hallom, jól
ismeri az ön álláspontját.
– Tudok róla, István. Látomására hivatkozva a dunántúliakkal való
erdélyi összefogást szorgalmazza ez a Drábik. Megfontolandó! Ha
egyszer Rákóczit magyar királynak megválasztanák, minden
reformra, amit alaposan átgondoltam, lehetőség nyílna. És miféle
hírei vannak ezeken kívül?
Vitnyédy megköszörülte a torkát:
– Újabb ismereteim vannak az erdélyi tatár támadásról, vagyis
inkább annak magyar és bécsi fogadtatásáról. Kellemetlen hírek.
Kezd a szög kibújni a zsákból.
– Lippay érsekről és a hozzá szítókról beszél? Bármit is mond, nem
lep meg, legfeljebb elgondolkodtat.
Vitnyédy mosolygott.
– Ezt rögtön sejtettem. Nos, a hír arról szól, hogy Wesselényi Ferenc
és köre nyíltan kívánja Rákóczi bukását. Imádkoznak ezért. Lippay
érsek pedig egyenest arra kérte a felséges urat, hogy a fejedelmet
semmi szín alatt meg ne segítse katonával. Ugyanis szerinte még
mindig jobb, ha a tatár sáskahad teljesen letarolja Erdélyt, semmint
továbbra is Rákóczié maradjon. Mert a tatár csak kirabolja az
országot, de a hegyek között megélni nem tud, ergo, úgysem marad
ott. Ha Erdélyt a földdel tennék egyenlővé, őfelségének sokkal
egyszerűbb lenne ott a dolga, így beszélik.
Zrínyi némán hallgatta, majd magából kikelve felhördült:
– Idióták gyülekezete! Aljas politikai haszonlesők! Lippay érsek
egyre többeket fertőz meg a maga káros eszméivel. Akikben több
észt és kurázsit feltételeztem, még ők is hajlamosak követni, pusztán
személyes érdekből, sutba hajítva a nemzet sorsáért való
aggodalmat. Förtelmes gyalázat, István! Lippay a talpnyalókat szedi
maga köré, és mindezt tudatosan, megfontoltan, szilárd
következetességgel, a habsburg uralom érdekében. Az ő
protestánsgyűlölete sosem változik.
– Ha innen nézzük, gróf úr, akkor keresztény árul el keresztényt,
magyar a magyart.
– Megmondtam önnek, hogy eljön az idő, amikor ezek az urak
nagyobb veszedelmet jelentenek a magyarokra a töröknél! – csattant
Zrínyi, és a nyitott ablak széles párkányán tollászkodó vadgalambok
rémülten szárnyra kaptak. – Én akkor sem fojtom el a gondolataimat,
nem hajítom szakadékba a terveimet! Nem fogom kifordítani a
köpönyeget, ha a politikai szükség úgy diktálja, aztán meg holnap
vissza!
A barátság Rákóczi és Zrínyi között egyre mélyült, a levélváltások
mind sűrűbbek lettek. Kölcsönösen ajándékokat küldtek egymásnak
– a fejedelem pompás lovakat, és viszont kérte Zrínyitől a Vitéz
hadnagy másolatát –, s a gróf mellette üzleti kapcsolatokat alakított
a Rákócziakkal.
Abban is megállapodtak, hogy az erdélyi marhakivitelt a Zrínyiek
tengermelléki kikötőin keresztül bonyolítják, a gróf pedig mint
megbízható barátnak adott tetemes kölcsönt Lórántffy Zsuzsanna
asszonynak, a fejedelem édesanyjának.
Vitnyédy pedig árgus szemmel figyelte, miként reagálnak erre az
udvari körök.
A soproni ügyvéd néhány nap múlva a továbbításra megkapott
bizalmas levelekkel távozott. Zsófia asszony is ott állt a kapuban,
amikor elköszöntek tőle.
A kis asszonyka gondterhelt, felhős arccal fordult a férjéhez,
miközben lassan elindultak a hídon, vissza a palota udvarára, ahol
rózsák ontották az illatot, és levendula díszlett a meszelt falak
mentén. Zrínyi csodálatos kertje szépségében és tudatosan
megtervezett mivoltában vetekedett Lippay érsek mesés pozsonyi
udvarával.
– Gondolkodtam, és rájöttem, hogy még miért is nem lehetsz
nádor, Miklós. – A férje csodálkozó pillantást vetett rá. – Azért, mert
akkor Péternek kellene adni a báni címet. Egyetlen család kezére
nem bíznak két ilyen súlyos hatalmat.
Zrínyi is tudta, hogy több szól a nádorsága ellen, mint mellette.
Kifejezetten kedvelte, ha a felesége politizált. Péter felesége, a
rendkívül okos és művelt Katarina asszony se rejtette véka alá
meggyőződését, bár ő jóval veszélyesebben nyilvánított véleményt.
Sokkal élesebben, keményebben, bár ugyanolyan szilárd és logikus
okfejtéssel, mint Zsófia.
Különös, hogy a két sógornő igazán soha nem kedvelte
egymást, bár nem is ellenségeskedtek.
– Vitnyédy Istvánnal beszélgettem egy keveset tegnap – folytatta az
asszony. – Minden egyes szavából süt az irántad való hűség. De
valamire felfigyeltem. Úgy tűnt, hogy nem igazán lát tisztán
Rákóczival kapcsolatban.
– Mire akarsz kilyukadni, drágaságom? Hogy legyek vele kimértebb,
óvatosabb?
– Nem – szorította meg a férje karját Zsófia. – Amit nekem
elmondott, abból arra következtettem, hogy Rákócziban mégsem
bízik oly nagyon. Nem feltétlenül tartja megfelelőnek az uralkodásra.
Célzásokat tett arra, hogy Bocskaynak és Bethlennek nem érhet a
nyomába, de lehet, hogy csak én sarkítom ki ennyire… István szerint
valami hiányzik belőle.
Miklós a fejét rázta.
– Nem, nem! Kósza vélekedés csupán, és nem is szeretném, ha így
lenne… A fejedelem szilárd, tudatos és jó diplomata, de nem
briliáns. Kétségtelenül több hibát követ el, mint az kívánatos lenne.
– István azt mondja, talán vissza kellene fognia Rákóczinak a nagy
követjárásból, s hogy külhoniak az udvarában ma már többen
megfordulnak, mint Bécsben…
Zrínyi ugyanúgy látta ezt, mint Vitnyédy.
– Mindenki kíváncsi arra, mi történik Erdélyben és Erdéllyel, miféle új
politikai szelek születnek ott, amelyek aztán végigsöpörhetik
Európát. Téged pedig, szívem, arra kérlek – szakított le egy rózsát a
gróf, hogy a felesége hajába tűzze –, semmit ne hallgass el előlem,
és mindig szólj, ha valami bolygatja a gondolataidat. Szükségem van
a támaszodra.
– Tudom – bújt a férje mellé szorosan Zsófia. – Csak azt szeretném,
ha a vészes dolgokat korán felismernéd. Hogy ne később kelljen
bánkódnod.
– Rákóczi ma az egyetlen, akivel a tisztességes gondolkodású
magyar urak szövetkezhetnek. Bizonyítani fogja az igazát, meglásd!
– Remélem, így lesz, Miklósom! Beleolvastam az egyik írásodba, és
elgondolkodtam. Azt írtad, hogy aki csak egy személyiséget hordoz,
és nem változtatja át magát másra, az a mai világban csak igen
lassan haladhat előre.
– Ez így van, drágaságom…
– És ha így van, az igen szomorú. Belenéztem az őfelségének
küldött részvétleveledbe is – folytatta az asszonyka, felpillantva az
urára. – Abban pedig olyasmit írtál, miszerint hő kívánságod, hogy
az egész földkerekségen a legfelségesebb házból, vagyis a
Habsburgokéból sose haljanak ki a királyok, hanem mindig maradjon
utód, aki a kereszténységnek és korának dísze legyen…
Zrínyi megtorpant. Zsófia nyílt tekintettel pillantott fel rá.
– Csakis így írhatok egy királynak! – vonta össze a szemöldökét. –
Ezt várja el tőlem az udvari etikett.
– Értem, hogy elvárják a hízelkedést, mindig is így történt…
– Nem szántam hízelkedésnek! Remélem, hogy te, aki ismersz
engem jól, rám nézve nem vonsz le ezekből a mondatokból
messzemenő következtetéseket. Politikusnak kell lennem,
udvariasnak, bizonyos tekintetben rugalmasnak. Ezt diktálják a
körülmények. Sosem tagadtam, hogy lojális vagyok a felkent
királyomhoz…
– Miközben szívesebben látnál helyette mást a trónon.
– Szívesebben látnék magyart a trónon! – javította Zrínyi ingerülten,
de megenyhült máris. – Nohát! Még megérem, hogy politikai pályára
adod a fejed, Zsófi!
A várfal tetején árnyékban ücsörgő őrnek fülig szaladt a szája, mert
a magasból jól láthatta, hogy Zrínyi az egyik futórózsával ékített
kőkapu takarásába vonta a kis asszonykát, és szenvedélyesen
megcsókolta.
Augusztus első napjaiban Kanizsáról egy török különítmény
indult északnyugatnak. Nem sokáig lovagoltak a basa zászlaja alatt,
csupán a határig, ami mögött már Zrínyi bán földjei húzódtak. Aztán
a török megállt egy alacsony domb tetején, ahonnan láthatták a
magyarokat, és az oda-basi, izgalmát nem titkolva, árgus szemmel
leste az utat.
– Jönnek már! – mutatta Zrínyi gróf vitézeit az oda-basi
katonája. – Annyian vannak, mint mi. Tartják az egyezséget. No, te
hitetlen, ma már a tieid között vacsorálhatsz! – bökte oldalba a
lándzsanyéllel a megkötözött kezű foglyot, aki a kétkerekű telegán
az oldaldeszkának vetett háttal, vasra verve ült.
Zrínyi gróf sok követ megmozgatott azért, hogy a légrádi várból
való tisztet, Horvát Andrást kiváltsa, és nagy nehezen megállapodott
a janicsártisztből lett basával a cserében.
A Zrínyi-vitézek lassan közeledtek, aztán az oda-basi a telegáról
leszállíttatta a foglyot, levétette róla a vasakat, és pányvára véve őt,
egy török katonával elindult a magyarok felé, akik hasonlóképp
cselekedtek.
Harminc lépésre egymástól megálltak.
– Itt van az emberetek! – rikkantotta jó magyarsággal az
odabasi. – Engedjétek a mienket!
A szakállas, koszlott kaftánt viselő török fogoly tűrhető állapotban
volt. Eleinte bizonytalanul lépdelt, mint ki el sem hiszi, hogy szabad,
majd rá se pillantva a mellette elhaladó Horvátra, megszaporázta
lépteit. A török katona a rokona lehetett, mert nyeregből szökkent és
megölelte.
Az úgy volt, hogy míg a csere létre nem jött, és a foglyok
háborítatlanul meg nem érkeztek az övéikhez, addig a fogolytársaik
közül kettőt-hármat túsznak kijelöltek. Ezért folytak általában
rendben a fogolycserék.
Horvát Andrást lóra ültették, és kísérték Légrádba, aztán – tudván,
hogy a bánnak a szabadult fogoly igen kedves vitéze – máris
elvágtattak Zrínyi grófhoz, hogy megjelentsék: létrejött a csere.
Másnap kora reggel csatakos lovon érkezett egy légrádi katona:
– Levelet hoztam a nagyságos úrnak! A török írta Kanizsából!
Zrínyi szürkülő arccal olvasta a magyarul írott sorokat, s végül
összegyűrte és a padlóra csapta a levelet, aztán csizmájával
alaposan meg is taposta.
– Tudod, mit akar ez a galád török, Francesco? – szegezte a kérdést
az udvari páternek. – Elégedetlen a nyavalyás! Azt írja, meggondolta
magát, mert keveset kért Horvát Andrásért. Küldjem vissza, és még
hatszáz tallér váltságot is vigyen magával. Holnap reggel várják
ugyanott, ahol a foglyokat kicseréltük! Hogy az ég szakadjon rá a
mocskos kontyosra!
– Vannak túszok? – kérdezte a páter. – Ha nincsenek, rendben van,
ne is törődj vele.
Zrínyi felhorgadt.
– Nem úgy van az, te! Kanizsában számolatlanul raboskodnak
magyarok és horvátok! Bosszút áll rajtuk a basa! Hej, az áldóját,
Francesco! Már mindenen túl lennénk, ha tavaly elkapom a kanizsai
törököt, amúgy istenigazából!
Az oda-basi kétrét hajolt a kanizsai basa előtt, amikor jelentést
tett.
– Nagyuram! Dolgunk végezetlenül jöttünk meg a határról. Nem volt
ott a magyar fogoly. Egyáltalán nem volt ott senki.
– Eszerint Zerini bég még egy levélre sem méltatott engem? –
dünnyögte a basa. – Nekem így is jó. Indulj, és mondd meg, hogy
húzzák ki az udvarra a két túszt, és vezényeljétek oda az összes
magyar meg horvát foglyot a tömlöcből, mert kell a közönség az
ilyenhez.
Az oda-basi elviharzott, s a tömlöc kapuja és a rácsok megnyíltak.
– Kifelé, koszosok! Rohadt, tetves, bolhás, kutyahitű csürhe! –
ordítoztak a foglárok, és korbáccsal hajtották ki a rabokat.
Némelyiket a szakálla és a vállig nőtt haja alatt már fel sem lehetett
ismerni. Csontig fogyatkoztak, lötyögött rajtuk a mocskos condra, és
sebek borították a testüket. A török is csak azzal törődött, akiért nagy
sarcot várt.
Az egyik túszt Szilágyinak, a másikat Horvát Miklósnak hívták, ők
maradtak utolsónak.
Amikor megint nyílt a tömlöcajtó, két ruhátlan embert taszigáltak elő
a foglárok.
– Figyeljetek rám, koszos, istentelen gyaurok! – lépett középre a
basa. – Ez a két fogoly kezességet vállalt a harmadikért, én pedig a
kutyakölyke fattyú Zerini bégtől tisztességgel kértem, hozassa ide
vissza amazt, de ő még csak hajlandóságot sem mutatott. Mivel
csalódnom kellett Zerini bégben, ennek a kettőnek kell megfizetni az
elrontott csere árát.
Nosza, a levert cölöpökhöz kötözték a két túszt, és munkába kaptak
a vesszők és a korbácsok. A foglyok szörnyülködve figyelték, miként
teljesítik a katonák igaz hitharcoshoz méltó buzgalommal a basa
parancsát.
Kiváltképp a lábukat és a talpukat ütötték, hogy egy idő után a
mezítelen hús kikandikált a meghasadt bőr alól. A basa azt várta,
hogy a két szerencsétlen majd üvölt kínjában, de azok meg sem
nyikkantak. Ettől aztán igencsak feldühödött.
– Elég! Vigyétek vissza ezt a kettőt a tömlöcbe! Sót a talpukra!
– parancsolta. – Hadd lám, mind ilyen bátrak vagytok-e! – kiáltott a
többi fogolyra, aztán parancsot adott: – Még egy tucatot kössetek ki!
Maga válogatta a megkorbácsolandó foglyokat.
– Te! Meg te! Te is! Kifelé! Te is! Katonák, vagdossátok le róluk a
koszlott rongyokat, mert hozzájuk nem nyúlnék magam sem! Rühes
gyaur banda!
Ott állt végül a tizenkét szerencsétlen egy-egy cölöp előtt.
Még a verebek és a galambok is felröppentek ijedtükben, amikor
lecsaptak a vesszők meg a korbácsok. Tépték, szakították a bőrt, a
húst, és pillanatokon belül kétségbeesett jajveszékelés töltötte be
Kanizsa várának udvarát, ami egy idő után fájdalmas nyöszörgéssé
halkult.
A törökök a falakról, a tetőkről röhögve figyelték a büntetést.
Amikor a basa megelégelte, eloldozták az összevert, mezítelen
rabokat. Ketten összecsuklottak és a vérmaszatos földön maradtak.
– A gödörbe velük, meszet rájuk! – utasított az őrség parancsnoka
két rabot, akik megúszták a korbácsolást. – Igyekezzetek, mert
odavágok!
Zrínyi – aki akkor már nem tartózkodott Csáktornyában, de a
kémektől másnap értesült a történtekről –, rögtön hívatta a deákot.
– Batthyány Ádámnak lesz a levél! Szívességet kérek! Írd!
Illustrissime Domine… Kérem kegyelmedet, rántassa elő a tömlöcből
a maga török foglyait, és veresse meg őket úgy, ahogy azt Kanizsán
tették! Aztán küldjön be közülük egyet Kanizsába, aki majd
elmondja, azért cselekedte kegyelmed, mert ők is ezt tették. Ha meg
valamely török a verés miatt meghal… adok helyette az itt fogva
tartottak közül olyant, akinek annyi lészen a sarca, mint annak lett
volna, amelyik meghótt…
1655. Szent György (április) hava.
A pozsonyi nádorválasztó országgyűlés után
Zsófia asszony gyermeket hordott a szíve alatt, ezért hagyta ott
oly nehezen Miklós úr, amikor márciusban a pozsonyi
országgyűlésre utazott.
A rendek Lipót herceget80megválasztották magyar királynak.
Abban a reményben szavaztak bizalmat a tizenöt esztendős
hercegnek, hogy uralkodása alatt megszabadítja a magyar
területeket a töröktől. Ez Zrínyi Miklós szemében máris felértékelte a
küldötteket.
– De a nádorság nekem nem sikerült – tudatta a feleségével. –
A négy nádorjelölt közé még be sem kerültem. Lippay érsek áldásos
ténykedésének köszönhetően Wesselényi Ferenc kapta a címet.
Pedig tekintélyes létszámú párttal rendelkezett Zrínyi az
országgyűlésben. A horvát rendek őt támogatták, a követek is tudták
a kötelességüket, miként szavazzanak rá. Rákóczi és Lórántffy
Zsuzsanna követei, Mednyánszky Jónás és Klobusiczky András a
fejedelem súlyával álltak a szavazás mellé.
A felesége oldaláról rokon Ráttkay pedig azzal érvelt Zrínyi
mellett, hogy a legtöbb nádor a báni méltóságból került a nádori
székbe, indokolt lenne tehát ezt a hagyományt tartani.
Az erdélyi protestánsok eleve tudták, hogy nem katolikus nádor
személye szóba sem kerülhet, de Zrínyi, aki ellene volt minden
vallási megkülönböztetésnek, megfelelt nekik.
De hát hiába kapta volna meg a szükséges szavazatokat, ha
Lippay György érsek jó előre kihúzatta Zrínyi nevét a jelöltek
listájáról.
A kis asszonyka jól ismerte a férjét, és nem akarta
felkorbácsolni az indulatait, inkább csendben nyugtatgatta.
– Igen nagy feladatok várnak rád a báni hivatalban is. Ne úgy
gondolj erre a fiaskóra, hogy kettébe törte az elgondolásodat. Csak
úgy, mint egy akadályra, amit előbb-utóbb úgyis legyőzöl. Bízom
benned, és segítelek. Ezt teszi minden barátod. Az építkezés, amit
az országos politikában a nyakadba vettél, meg nem áll, csak
másként folytatódik.
Zrínyi figyelmesen hallgatta a feleségét.
– Igazad van. Engem a kudarc csak megerősít. Oly gyorsan változik
minden… De a velem ellenlábas német és magyar uraknak nem
felejtem el az álnokságot. Hogy az országgyűlésben felszólaltam, és
amit elmondtam a magyar viszonyokról, a gondokról, azt a külhoni
követek mind alaposan megjegyezték, és ez máris eredmény, mert
továbbviszik a hazájukba. Vitnyédynél biztosan gyűlnek már a
levelek a visszhangról.
– Csak egyet szeretnék, hogy megfontolj! – kötötte a lelkére szelíd
szavakkal az asszonyka. – A te elképzeléseid túlságosan is
függenek Rákóczitól. A lengyel hadjárattól, a korona
megszerzésétől. Ha ő valamit elront, ami bármikor megtörténhet,
elbukhat az elgondolásod. Kérlek, próbáld meg kicsit függetleníteni a
céljaidat az övétől, hogy magával ne rántson.
Zrínyi alaposan átforgatta magában felesége szavait. Jól látta,
hogy a pártok is átalakulnak mostantól, és megkezdődik a
helyezkedés.
A kanizsai török talán kissé csendesedett. Sokszor hetekig se
látták a Mura túloldalán. A horvát jobbágyok lázadását még
utózöngék követték, azokkal is akadt épp elég dolga a bánnak.
Csáktornyába levelek sokasága érkezett, így mindig fontossági
sorrendben nézte át azokat. Egy velencei levelet azonban felbontott
és tüzetesen átolvasta.
Az ottani bizalmasa, Alessandro Mora írta, de nem a maga
nevében, sokkal inkább valakinek a felkérésére, aki igen közel áll a
Köztársaság nagypolitikájához, és a mindenkori dózséhoz.
Zrínyi maga indult, hogy a levélben foglaltakat teljesítse. A
szolgaházak előtt elhaladva mindenki meghajlással üdvözölte,
egészséget kívánva, ő pedig megállt az egyik félig nyitott, alacsony
ajtó előtt.
– Veron! Idehaza vagy-e?
– Dolgozik az édesanyánk, nagyságos úr kérem, az erdőszélen
– felelte a házból kilépő Jakab, a kishúga kezét szorítva.
– Hát az apátok?
– Vele van. Ő hajtja a lovakat, nagyságos úr.
– Ő hajtja… Hm…
Zrínyi fordult, és máris vágtatott, kivételesen mellőzve a szokásos
kíséretet.
Az erdőszélt tisztogatták a jobbágyok, és Veronka meg Aszlan a
tűzre való husángokat rakosgatták szép rendben a hosszú szekérre.
A bán az asszonyhoz lépett, aki meghajolt.
– Megvagy-e jól? Tisztességesen bánik veled a török?
– Köszönöm, nagyságos úr – felelte előírásosan Veronka. – Jó
ember Aszlan, becsületes. Bár mindenik ilyen volna…
– Akarsz-e gazdag, módos ember felesége lenni, Veron?
Az asszony értetlenül nézett rá.
– Nekem jó itt. Mindent megad nekünk a gróf úr.
– No, szólj annak a becsületes Aszlannak! Hívd ide, aztán indulj a
dolgodra!
Aszlan megállt Zrínyi előtt.
– Egészséges vagy? – kérdezte. – Mert most fordíthatsz a sorsodon.
– Annak tartom magam, gróf úr – felelte Aszlan. – Mit kell tennem?
– Azt, hogy szabaddá kell tenned magad.
A török nem értette.
– Hogy én… Szabaddá? Miként érti a gróf úr? Szökjem meg, de úgy,
hogy ön is tud róla? Nem értem…
Zrínyi sétálni kezdett az erdő szélén, Aszlan pedig az illem szerint
egy lépéssel lemaradva követte.
– Kérnek egy okos, kellően művelt embert tőlem Velencébe. Olyant,
aki ismer sokféle népet és szokást, képes úgy élni és viselkedni,
mint egy török, de ahol majd élni fog, senki nem tudhatja meg róla,
hogy voltaképpen az is.
Aszlan szemében fények gyúltak: most már értette a lényeget.
– Folytassam ott, ahol annak idején abbahagytam, uram?
– Ezt kérik – felelte Zrínyi. – Felteszem, kissé másként, és nyilván
máshol. Más lesz a neved, tán még keresztény módra is kell
viselkedned. Neked ez könnyen megy.
– És mindezt a gróf úr további szolgálatában?
– Nem. Annak ezennel vége. Nem lesz egymáshoz már közünk,
barátom, de talán az öcsém tudni fog rólad. Ez azonban ne zavarjon.
Aszlan elmosolyodott. A gróf így folytatta:
– Velence lesz a gazdád, az urad és a parancsolód. Aztán azt teszel
az új helyzeteddel, amit jónak látsz, én abba már bele nem szólok.
Viszed magaddal Veront meg a leánykádat, és békés, úri életet
biztosítasz nekik! De a török-magyar fiút, a Jakabot itt hagyjátok!
Rossz korban van, még nem tudja, hogy mikor, kinek és mit
mondhat. A leánykátokat neveljétek igazi úri kisasszonnyá! Mindent
megtudsz majd Velencében. Veron kap tőlem ruhát és egyebeket,
hogy amikor a hajóról partra léptek, nemesi családnak tűnjetek.
Természetesen te is kapsz úri öltözéket. Most már csak egy
parancsot adok.
– Igenis, gróf úr… – felelte Aszlan, aki még mindig kétkedve
hallgatta Zrínyi szavait.
– Azt parancsolom, hogy mondj igent!
Két hét múlva Zrínyi Péter olyan tengermelléki vitézeket küldött
Csáktornyába, akik sosem jártak még ott. Egy itáliai nemesurat és
magyar feleségét, leánykáját kellett elkísérniük Porto Rébe, s
megvárni, míg hajóra szállnak…
Elkövetkezett az ezerhatszázötvenötödik esztendő talán
egyetlen boldogságos pillanata Zrínyi életében, és ez akkor is az
volt, ha kissé csalódott.
Mert hát nem fiú lett a legelső gyermeke, aki a keresztségben a
Mária Terézia Borbála neveket kapta, és a széltől is óvták a dajkák.
A kis asszonyka azonban büszke volt a leánykájára, és ez
átragadt Miklós úrra is, akiből – mikor kezébe vette a csöppséget –
máris elszállt minden csalódottság.
– A legkiválóbb grófkisasszonnyá neveljük, drágaságom! –
ígérte a feleségének. – Megadunk neki mindent, és imádkozunk,
hogy egészségben növekedjék.
– Akár egy kis angyalka – nézte az újszülöttet boldogságban fürdő
arccal Zsófia asszony, de Zrínyiről ekkor lehervadt a mosoly.
– Elmondta nekem az öreg Križanić Gáspár felesége, hogy amikor
az öcsém született, anyánk gyakorta említette az angyalokat. Aztán
meghalt. Kérlek, míg erős kisleánnyá nem cseperedik, ezt a szót ne
említsd, még csak ne is gondolj rá!
A politika és a harcok hamarosan ismét elvonták figyelmét a
családról. Formálódott benne egy eszményi uralkodó képe, és
amikor Illés vagy Angelo az íróasztalán némi rendet rakott, egyre
többször pillantotta meg Bonfini kinyitott kötetét, amit a híres szerző
Mátyás királyról írt.
Mátyás királlyal kapcsolatos írásos elmélkedésébe egyelőre
nem tudott belefogni, annyira lekötötték Horvátország ügyei, és a
perek, amelyeket a sikkasztó urak ellen évekkel ezelőtt javasolt, még
sehol nem tartottak.
A magyar történésekről se vette le a szemét. Batthyány
Ádámmal és Vitnyédyvel rendszeresen megbeszélést folytatott, s
amikor végre pihenhetett, előszedte az újonnan érkezett leveleit.
A Felvidékről, Bécsből, Erdélyből, Velencéből érkeztek, s
mindenben túltengett a politikai tartalom.
Ő is egyre keményebb hangvételű leveleket írt. Vitnyédy István még
figyelmeztette is:
– Gróf úr, kérem, annak örülni kell, hogy a tavalyi országgyűlést
követően a nemzeti platform megerősödött és egyre növekszik a
tábora, de, kérem, csak csínján bánjon a kemény szavakkal. Mert
azok mindig félreérthetőbbek a megfontoltaknál, az árnyaltabbaknál.
Nem javasolnám, hogy fölös ellenségeket toborozzon, éppen most,
amikor kedvező irányba állt a kerék.
– Nem rejtem véka alá a véleményemet, hiszen ettől formálódik a
nemzeti párt. Langymeleg pocsolyában nyilván kényelmesebb
lubickolni. Ha tehát azt írom, hogy Wesselényi nádor nem csak teli
van irigységgel, hanem az irigység ő maga, akkor annak mély
értelme van, s vele mutatkozik meg a véleményem és a célom.
– Igen, értem én ezt, gróf úr, de pontosan az árnyalatokról szóltam
imént. Mert azért másként is fogalmazhatott volna Lippay érsekkel
kapcsolatban, amikor azt mondta, minden fának van egy férge…
Ezzel megsértheti azokat, akik ön mellett állnak ugyan, de az érsek
személye vallásos gondolataikban sérthetetlen. Hogy a németekről
általában is olyan véleményen van, amilyenen, azt helyénvalónak
tartom. Van önnek éppen elegendő oka az ellenszenvre.
Zrínyi még hozzátette:
– Nem véletlen, hogy kemény kifejezéseket használok, és tudja
meg, hogy a tollamat eltökélt szándék vezeti. Látom a zavarokat az
udvarnál, és azt akarom, hogy az elégedetlenség mögött
megtapasztalják az urak az én gerinces kiállásomat.
– Gondolja, hogy az ön személyét, mint vezéralakot, célszerű ennél
is jobban felmutatni, gróf úr?
– Ezt kell tenni! Meggyőződésem, hogy másként nem mehet. A
magyarnak, ahogy más népnek, mindig szüksége volt egy vezérre,
akitől elvárhatta, hogy megmutatja az irányt. A kérdés csak a vezér
minősége. Az én politikai programom régtől nyilvános, máskülönben
nem támadnának annyian és oly sokszor. Ellenfelek lettek
barátaimmá és fordítva. Én már nem csalódom az emberekben, mert
tudom, kitől mire számíthatok, ki áll, és ki marad mellettem, ha
megzördül az ég. Maga, István, a fél országgal levelezésben áll,
ezért valóságos aranybánya. Úgy fickándozik a politika szereplői
között, akár a pisztráng, mégis mindvégig képes sebezhetetlenül a
háttérben maradni. Önnek ehhez különleges tehetsége van.
Ugyanúgy látja, mint én, hol áll lesben a veszély, légyen bár az
egyházban vagy a királyi udvarban. Politikai aktivitása páratlan,
nekem éppen ilyen emberre van szükségem.
– Köszönöm, gróf úr – hajolt meg Vitnyédy. – De önnek szüksége
van még másokra is. Olyanokra, akik netán pálfordulás révén
jelennek meg a pártján. Például Nádasdy Ferencre. Gondolja csak
meg: három ilyen dunántúli úr, mint ön, Batthyány gróf és Nádasdy…
Hegyeket mozgatnának meg!
– Ha Nádasdy beáll a sorba, nem fogom megtagadni tőle a parolát.
– Örülök, gróf úr, hogy ezt mondja. Mert én azért is érkeztem, hogy
átadjam önnek Nádasdy gróf meghívását Sopronba, április
ötödikére. Igaz, a végvárak bizonyos gondjainak rendezése lesz a fő
téma, és horvátországi urak is meghívást kaptak, de önök hárman,
azt gondolom, egy asztalhoz ülnek akkor, és én ezt roppantul
kívánatosnak tartom.
– Nádasdy a szövetségben… Egy roppantul ingatag nagyúr –
jegyezte meg Zrínyi. – Állok elébe mégis! Még mindig jobb tárgyalni,
mint haragot tartani.
De már ezerhatszázötvenhat március végén megérkezett Vitnyédy
levele: nem lesz semmi a soproni összejövetelből, mert a király
rendelettel letiltotta azt.
Hogy miért?
Mert a jelenlévők listáját tanulmányozva máris csípni kezdte az
udvar szemét az összejövetel célja. Attól tartottak – írta Vitnyédy –,
hogy majd előkerülnek a magyar és horvát urak sérelmei, amelyeket
az udvar részéről elszenvedtek, és az ebből születő közös hang
veszélyessé válhat. A soproni gyűlés közelebb viheti a magyar és a
horvát urakat egy Habsburg-ellenes koalícióhoz.
1656. Mindenszentek (október) hava. Gyulafehérvár
 Rákóczi György leültette a török követet, aki Köprülü
Mohamed81pasa megbízásából érkezett a fejedelem udvarába,
aztán a szolgák becsukták az ajtót, mert négyszemközt akartak
tárgyalni.
– A Fényességes Padisah és pasám szívbéli üdvözletét hozom
önnek, nagyuram – hajolt meg a követ, ajkát és homlokát érintve,
majd kezét a mellére téve. – Ajándékaidat köszönik, és remélik,
hogy ugyanolyan egészségben vagy, mint a legutóbbi találkozáskor.
– Örömömre szolgált, hogy az új nagyvezírnek egészséget és
hosszú életet kívánhattam – hajolt meg udvariasan Rákóczi. – Azt is
remélem, hogy együttműködésünk nem lesz kevésbé hasznos, mint
volt nemes elődjével.
A török követ nyájasan elmosolyodott. Pontosan tudták
mindketten, mit takarnak a mézzel nyakon öntött szavak. Hogy egy
nap múltán már képesek ismét egymás torkára tenni a kést… Nos,
ehhez is hozzászoktak.
A török élvezettel, de visszafogottan fogyasztott az elébe tett
gyümölcsökből, ám a vízipipát visszautasította. Rákóczi sem
kortyolgatott a borból, a követ iránti tapintatból.
– Nos, kegyelmes úr – kezdte a török –, megbízatásom szerint a
tervezett lengyelországi beavatkozásról kell beszélnünk. A padisah
nem érti ugyanis, miért ragaszkodik ön annyira a hadjárathoz, holott
a tanácsnokai, és mellettük az édesanyja és felesége sem támogatja
ebben a tervében.
Rákóczi felkészült a követ kérdéseire, de azzal tisztában volt,
hogy a Porta diplomatája még nála is jobban.
– Feltett szándékom, hogy csatlakozzam a svéd haderőhöz, és
kimozdítsam Lengyelországot a jelenlegi állapotból – közölte. –
Rendet kell ott teremteni, mert ez a környező országok érdeke.
A követ elmosolyodott.
– Megbocsásson, de némileg homályosnak találom szavait. Azt
mondja, a sokéves hadakozás tüzét akarja kioltani? Békét teremtve,
bár fegyverekkel? Ez érthető, kegyelmes úr. Úgy tudjuk, hogy az ön
nejének lengyelországi rokonai is tiltakoznak a hadjárat ellen.
– Értem, amit mond, követ úr. De akkor mondja meg, miként látja ezt
a Fényes Porta? – fordított Rákóczi, ám a török nem jött zavarba.
– A padisah és a díván felhatalmazott, hogy önnek tudomására
hozzam: nem lesz ellenvetésük a hadjárattal kapcsolatban, ha ön
győzedelmeskedik, és ennek nyomán Lengyelország az Oszmán
Birodalommal függő viszonyba kerül. Sőt, ez esetben a Porta
támogatja önt, kegyelmes úr. Azt kérjük, hogy mindenről
tájékoztassa a nagyvezírt, s rajta keresztül a Fényes Portát. Tudni
kíván a szultán mindenről. Másfelől pedig… Kérem, tud a készülő
tervről, amely Bécsben már megfogant, és csak idő kérdése, mikor
írják alá az egyezményt?
– Amennyiben az osztrák–lengyel szerződésre gondol, akkor igen –
felelte Rákóczi. – Mindent tudok róla, a céljairól, az előkészületeiről,
de nem tántorít el az elgondolásomtól.
A követ bólintott.
– Értem, nagyságos fejedelem. Bécs haddal támogatja a
lengyeleket, és ez önnek, mint ellenfélnek, mégsincs ellenére. Tán
még ez is a célja, így vélekedik erről a Porta. Tudjuk azt is, hogy
különféle diplomáciai utakon Bécsből már most békéltetéssel
próbálkoznak, amit ön nem fogad el. Jól mondom, kegyelmes uram?
Rákóczit mindez nem lepte meg, hiszen a török követ ugyanolyan
kém volt, mint minden kiművelt elméjű diplomata.
– Ha Krakkót elfoglalom – jelentette ki magabiztosan Rákóczi
–, a kulcs máris a kezemben Lengyelországhoz. Bízom benne, hogy
ez az elgondolás találkozik a Fényes Porta tanácsadóinak és a
szultán őfelségének egyetértésével.
– Amennyiben az imént vázolt feltételeket ön is szem előtt tartja –
figyelmeztette a követ, és kicsit meghajolt. – De mi van Zrínyi
Miklóssal? Az ő híre valósággal szárnyal, már jóval túlmutat
Magyarországon, de még a Német-római Császárságon is.
Európában nagy respektje van, míg nálunk az asszonyok vele
riogatják a gyermekeiket.
Rákóczi a fejét csóválta.
– Zrínyi Miklós személye nem lehet ennek a megbeszélésnek
tárgya, nemes barátom. Nem hiszem, hogy a tervezett
hadjáratomban részt vesz, de elviekben helyeselheti azt.
– Úgy értesült a Porta, hogy Zrínyi nem fog haddal indulni az ön
támogatására – jegyezte meg a török. – Annál is inkább, mert
tisztában van a padisah és a nagyvezír jövőbeni terveivel. Tudja,
hogy újra előtérbe került Velencének a Muraközön, Horvátországon
és Friaulon keresztül történő, szárazföldi megtámadása. El nem
hagyná most a birtokait még akkor sem, ha ön neki ajándékozná fél
Lengyelországot.
A követ később elégedetten távozott, miután Rákóczi feleségének,
Báthory Zsófiának átadta az ajándékot.
– Csak egyben tévedett a Porta követe – jelentette ki Rákóczi a
tanácsurak előtt. – Abban, hogy kikérem az engedélyüket, amikor a
lengyelek ellen vonulok.
1657 eleje. Csáktornya
Január közepére járt, és ebben az esztendőben nem borította
annyi hó az utakat, mint máskor. Alig néhány ujjnyi esett, arra elég,
hogy az őszi vetést betakarja. A Mura se fagyott be, akár csónakkal
is átjárhattak rajta a törökhöz, ha Zrínyi Miklós elküldte a vitézeit,
hogy vizslassák körül a megszállt vidéket.
Horvát György, a bán udvari hadnagya sorra ellenőrizte a határ
menti erősségeket, vitte az élelmet, az ellátmányt, amire igencsak
szükségük volt a katonáknak.
Egy nap elvonultak az ólomszürke, téli felhők és kisütött a
bágyadt, téli nap. Zsófia asszony a második leánykáját, a kis Mária
Katalint tartotta karjában, és aggódva pillantott az ablakból férje
után, aki fél tucat vitézzel a sarkában akkor lovagolt át a hídon.
Rövid suba mindegyiken, és a bán sem öltözött díszesen. Zsófia
mindig nehéz szívvel búcsúzott az urától, amikor vadászni ment,
holott nagyon is jól tudta, Miklós mekkora mestere az ilyen férfias
mulatságoknak. Maga is elkísérte nem egy alkalommal, de nem vitte
rá a lélek, hogy kioltsa néhány nyomorult vadmalac életét.
Inkább csak hallgatta, mit zúg a szél, figyelte a madarak röptét, vagy
ahogy fészket raktak, és próbálta megfejteni az erdők hangjait, a
patak fecsegésébe rejtett üzeneteket.
A bán sehol nem engedte kizsigerelni erdőinek vadállományát,
inkább nagyon is gondot fordított rá. Akadt munkája elég Desics
lovászmesternek, aki az erdőket felügyelte.
A hat vitéz – miután a kerülő megmutatta a csürhe helyét a mély és
sötét völgyben, ahova szinte sosem sütött be a nap, de a vékony
hótakaró alatt a vadak leltek még makkot, gyökeret – megkerítette a
disznókat.
Zrínyi oldalról robbant kezes heréltjével a menekülő csürhébe, és
vadászgerellyel a legnagyobb vadkant célozta.
A kan felvisított, a ló felé vágott agyarával, aztán orra bukott, de még
nem adta fel. A hátulsó lábai megbénultak, de úgy forgott az elsőket
megvetve, hogy Vajdič Illés óvatosságra intette a grófot.
– Add a másik gerelyt! – nyúlt a könnyű fegyverért a bán, aztán a
magasból a vadkan lapockájába vágta, amely mögött a szívét
sejtette.
A disznó az oldalára fordult, csak a mellső lábai kapáltak még, aztán
Zrínyi a nyeregből leszökve vadászkésével végzett vele.
– Jókora dög ez, nagyságos úr! – jegyezte meg elismerő hangon
Desics Gergely, a lovászmester rokona. – Hanem a feleségem a
minap rosszat álmodott. Azt, hogy a nagyságos urat felszakította egy
vadkan.
Zrínyi nevetett. Egy ideje, ha vadászott, ismét jobb kedvre derült,
mert kizökkentette őt a mindennapok kötelességtudatából.
– Hát akkor mondd meg neki, hogy erről a disznóról álmodott. És
vigyél belőle haza egy egész hátulsó combot, Gergely! Füstölje meg
az asszonykád, aztán lássatok hozzá jó étvággyal, attól majd nem
álmodik többet bolondokat!
Tülök harsant az erdőszélen: Zrínyit keresték a várból. Desics
Gergely fölemelte a magáét magasra, beléfútt, és a mély, bánatos
hangot visszhangozta a völgy oldala. Aki a várból érkezett, az erdőn
át a hang irányába indult.
– Mi hírt hoztál, Farkas? – kiáltotta messziről az ő legjobb
felderítőjének a bán. – Máris menjek? Még csak most melegednénk
bele a vadászatba!
Kis Farkas megzabolázta ideges lovát.
– Megjött a hír, amire a nagyságos úr várt – jelentette. – Egyelőre
csak szóban, de a hírvivő azt izente, akitől indult, küld majd levelet
is. Nagyságos úr, az erdélyi fejedelem már napokkal ezelőtt
megindult a haddal Lengyelországba.
Zrínyi visszavágtatott Csáktornyába, és a hírrel futárt indított
Batthyány Ádámhoz, Rohoncra.
A légrádi várból a következő éjjelen, amikor az enyhe tél fagy
helyett csak ködöt bocsátott a Mura árterére, néhány subába öltözött
fegyveres lovagolt ki, élükön Kis Farkassal. Végigügettek a
kacskaringós folyó mentén Kotor felé, és amikor elhagyták a
legközelebbi őrállomást, beváltottak az ártérben taposott útra, aztán
megtorpantak hallgatózni.
Halk kopácsolás hallatszott, a nagy tarka fakopáncséhoz
hasonlatos: gyors, pergő, erdei dobszó. Háromszor ismétlődött,
aztán Kis Farkas katonája egy síppal a síró nyúl hangját utánozta. A
kopogás még néhányszor megismétlődött.
– Ott vannak a révészek. Valamelyik átcsónakázott a
túlpartra, az jelzi a kopogással, hogy tiszta a vidék – mormogta
Farkas. – Gyerünk, emberek, mielébb keljünk át!
A Mura egyik rejtett öblében fenyőgerendákból rótt, erős tutaj
úszott a dermesztően fagyos, mélyfekete vízen. Kotori jobbágyok
igazgatták nagy csöndben.
A fakopáncs ismét hallatta hangját, mire a tutaj kötelét
eloldották, és a súlyos szerkezet megindult. A katonák nyugtatták a
lovakat, azok pedig a legtapasztaltabb kancától vettek példát a
viselkedésre. Gond nélkül átértek a török oldalra, aztán a révészek
fordultak is vissza, a vitézek pedig az erdei rejtekutakon elvágtattak
a Kanizsát Berzencével összekötő útnak.
Kis Farkas egy helyütt kibontotta a bőrzsákot és átvedlett
töröknek, aztán napkeltekor bekocogott a legközelebbi faluba,
egyenest a török járőrök szállására. Itt szálltak meg a hadiposta
futárai is.
Egy oda-basi emelkedett álmosan a szalmazsákról.
– Hova, barátom?
– Ide, hozzátok – felelte Farkas. – Aztán Babócsának, onnan
meg Sziget várának. Azzal küldött a basa, hogy vegyek mielébb
fontos híreket, mert nem érkezett meg a várt futár Kanizsába.
– Nohát, mi is éppen ez ügyben járunk, csak Pécsről – közölte a
török. – Kanizsának hoztunk üzenetet, csak a köd miatt nem tudtunk
továbbmenni. A futár már elindult, valahol kerülhettétek egymást.
– Az meglehet – törölt a bajuszán Kis Farkas. – A basa azt akarja
tudni, megindul-e a had végre.
– Meg hát! A kegyelmes pasa parancsát hordjuk, barátom! –
veregette vállon a török, aztán egy előző napon sütött börekkel
kínálta. – Egyél egy falást, harcos, még majdnem friss! Aztán úgyis
megint harcba megyünk.
– No, akkor fordulhatok is vissza – morogta kedvetlenül Farkas. – Jó
ez a börek! Hát akkor… összeszedem az embereimet. A basa tán
nem ró meg, amiért elkerültük a futárt. Melyik úton mennek?
– A kalmárokén – felelte az oda-basi. – Messzebb van, de
biztonságosabb. A nyavalyás Zerini kutyái felől sosem lehetünk
nyugodtak.
Kis Farkas elvigyorodott. Ha játék, hát játszik ő örömest.
– Mit gondolsz, kitől kaptam ezt? – mutatta a homlokán a sebhelyet.
– Hát éppen tőle, Zerini bégtől. Amikor az egyik falujánál meglepett
minket. Veszett az a bég, képes addig üldözni, míg meg nem csíp,
aztán…
A katonák szájtátva hallgatták a hőst, aki magától a félelmetes Zerini
bégtől kapott sebet.
Kis Farkas távozott, és összeszedte az övéit a faluszéli erdőben.
– Váltsatok gúnyát, mostantól törökként viselkedünk! – parancsolta,
aztán a közelítő utakon elvágtattak, hogy a pécsi futárt még Kanizsa
előtt megcsípjék.
Az pedig sietett volna, ha az egyik ló el nem töri a lábát.
Kis Farkas akkor érte be őket, amikor épp leszúrták a lovat, és
hozzákezdtek, hogy leszerszámozzák, s a málhát a másikra
szíjazzák.
– Hé! Barátom! – rikkantott a futárok vezetőjének. – A prófétának
hála, hogy utolértelek! Van még levél Kanizsába!
A futárparancsnok nem sejtett semmit, Kis Farkas pedig még a
nyeregből is leszökkent, hogy átadja a levelet.
A török postát tízfős különítmény vitte Kanizsába, és Zrínyi vitézei
hamar felmérték az erőviszonyokat.
– Add azt a levelet, mert már úgyis sok időt elvesztegettünk!
– morogta türelmetlenül a basi. – Megcsapat minket a
várparancsnok.
– Itt van, máris adom! – lépett közel Kis Farkas, aztán a háta mögé
kerülve egyetlen mozdulattal elkapta a törököt, beletaposott a
térdhajlatába, hogy az rögvest az útra térdelt, de akkor már Kis
Farkas a halántékának szorította a lövésre kész pisztolyt.
– Ne mozduljatok! Minden fegyvert eldobni, mert szétlövöm az
agyát! – rivallt a meglepett török katonákra. Az egyik ösztönösen a
lándzsájához kapott, de már repült is a kés, és a penge markolatig
eltűnt a mellében. A török hang nélkül elvágódott.
– Ezért a basa felköttet! – hörögte a kelepcébe csalt parancsnok.
– Minket ugyan nem – sziszegte Farkas. – Adjátok a postát! Le a
ruhával!
Vonakodva engedelmeskedtek, és a hidegben gatyára vetkeztek.
Mikor Kis Farkas és a vitézek összeszedték, amire szükségük volt
és a postát biztonságba helyezték, otthagyták az út menti fákhoz
kötözve a törököket. A lovakat magukkal vitték, és az elszedett
felsőruhákat is zsákba gyömöszölték. Jó lesz az még, ha török
területen kell portyázni.
– Nem kellett volna inkább elmetszeni a nyakukat? – kérdezte az
egyik közvitéz, de Kis Farkas csak legyintett.
– Nem vagyok én hóhér, te! Nekünk most a posta a legfontosabb.
Istennek hála, hogy ilyen hamar elvégeztük, most már csak érjünk is
haza békességben. Ezek legföljebb kicsit megkeményednek a
hidegben…
– A levélben azt írja a pécsi bég, hogy Rákóczi olyan
veszedelmes kalandba kormányozza magát Lengyelországban,
aminek még maga se tudja a kimenetelét – tudatta Batthyány
Ádámmal Zrínyi. – Tajtékoznak, mert a fejedelem nem kérte meg a
Porta előzetes engedélyét. A bég szerint ez csak egy értelmetlen és
céltalan kalandorháború, amiért a török súlyos árat szab.
– Ha igaz, amit a levélben írtak, hogy a nagyvezír a tatárokat a
vonuló erdélyi hadra ugrasztja, miközben maga is Erdélyre tör, akkor
valóban magas lesz az ár – dörmögte a homlokát dörzsölve
Batthyány gróf. – Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy a svédek,
akikben Rákóczi annyira bízik, biztosítják neki a szükséges
segítséget. Most az egyszer a töröknek igazat kell adnom, öcsém!
Nem szívesen teszem, mert rühellem a kontyost minden formájában.
– A török vezíreknek sokszor igazuk van – jegyezte meg Zrínyi. –
Éppen attól veszélyesek, hogy nem buták. De a mi uraink között
igenis sok az idióta, és ezt nem hiszik el. Mitől is hinné az, aki sosem
harcolt velük, nem ejtett török foglyokat, nem hallgatta ki őket, és
nem tanulta meg, hogy az ellenséget lebecsülni igen nagy taktikai
hiba? Azt sem tartom kizártnak, hogy a török a tatár kánnal közösen
csap Erdélyre. Igaza volt Vitnyédynek! Mindig kritikus szemmel
figyelte a fejedelem külpolitikai játszmáit.
– Aranybánya az a jogtudor – vélekedett Batthyány. – Vigyázz rá,
mert ha baja esik, nem szerzünk egykönnyen hozzá hasonlót! Ki
lenne olyan ügyes, hogy a fontos iratokból mindig az eredetit
szerezze meg nekünk, legrosszabb esetben is az ügyes másolatot?
Vitnyédynek az udvarban lenne a helye, magas polcon!
– Így van. Egyelőre pótolhatatlan, és jó ideig az is marad – helyeselt
a bán. – Olyasmiről beszélt, hogy Rákóczi mégsem egészen olyan,
mint Bethlen, vagy Bocskay. Már értem, mire gondolt.
– Most majd, ha a török gondolkodása szerint alakul, bár ne légyen
igaza, egész Európa Bécstől várja Erdély védelmét – jegyezte meg
Batthyány. – Nem tudom, miként lesz, magam is elhamarkodottnak
tartom a lengyel hadjáratot, de tán kisül belőle valami jó.
– Ha meg nem, akkor a mi ügyünk is a vágóhídra kerül, bátyám –
fűzte hozzá a fejét csóválva Zrínyi. – És akkor igazat kell adnom az
én Zsófimnak. Mindig arra figyelmeztetett, ne kössem az ügyünket
csakis egyetlen emberhez, még akkor sem, ha az éppen Rákóczi
György.
Batthyány Ádámmal késő éjszakáig vitáztak a várható
fejleményekről, holott még csak annyit láttak, hogy a török komoly
erőkkel ugrik Erdélynek. Amikor Batthyány elköszönt, csak abban
lehettek bizonyosak, ha Lengyelországban rosszul alakul a hadjárat,
annak legnagyobb vesztese Erdély lesz.
Zsófia asszony azonban ismét előre gondolkodott, és szavai
meglepték Zrínyit.
– Tudom, azt fogod mondani, hogy rémeket látok, hogy csak
képzelődöm… Megint Vitnyédy jutott eszembe. Talán magad nem is
vetted észre, de mintha utánozna téged, Miklós.
– Engem? – hökkent meg a bán. – Éspedig miben?
A felesége leült vele szemben, az asztal másik oldalára.
– Nem tűnt fel, hogy olyan szavakat használ, mint te? És amikor
beszél, azt is mintha a te szádból hallanám… Szeretném azt hinni,
hogy csak a cél vezérli, mert együtt akar gondolkodni veled. Látom
az irántad tanúsított hűségét, és szeretném hinni, hogy sosem fordít
köpönyeget, nem árul el téged. A vizek, amerre az Adria
syrenájának hajóját kormányoztad, most már egyre veszélyesebbek.
– Igazad is lehet, meg nem is, drága Zsófiám! – nyugtatta a gróf a
feleségét. – Rákóczi iránti reményem és bizalmam okkal töretlen.
Vitnyédy azt írja, az udvari doktorok naponta várják őfelségénél a
gutaütés bekövetkeztét. Ha e világból elköltözik, sok minden
megváltozik. Remélem, hogy Rákóczi tavasszal már a magyar
korona várományosaként érkezik haza, vagy legalábbis Erdély és
Lengyelország uraként szól bele a magyar helyzetbe.
Zrínyi továbbra is bízott Vitnyédyben, és az idő igazolta, hogy jól
tette. Ám felesége aggódó szavai arra ösztökélték, hogy több
irányban is gondolkozzék.
Amikor január végén megérkezett hozzá Vitnyédy, tüzetesen
átbeszélték a jóformán meg sem kezdődött hadjárat esélyeit.
Az ügyvéd beleolvasott a Zrínyi által csaknem befejezett új
tanulmányba, amit a gróf Mátyás királyról írt.
– Egy újabb, kiváló mű, amit minden magyar úrnak el kellene olvasni
– összegezte előzetes véleményét. – Alaposan és keményen
nekimegy benne az udvarnak, a németeknek…
– Ismer engem, István – vetette közbe Zrínyi. – A politikai tetteket
nem holmi régi törvények alapján, hanem csakis a szerint ítélem
meg, hogy mennyiben van hasznára a hazának. Bátorság és virtus,
a közjó érdekében, ez az én elvem. Nézze, a horvátországi
jobbágyfelkelés még nem jutott nyugvásra. Azonban megtanultam
belőle, hogy a népet félvállról venni felelőtlenség. A népnek igen
nagy az ereje, akár egy uralkodó megválasztásában is. Azt mondom
és vallom, hogy amit nekem a jobbágyság megtermel, azt csakis az
ország javára ildomos használnom, és nem másra. Erdődy nem ezt
tette, és magára szabadította a poklot. A népnek azonban nem elég,
hogy élni hagyjuk a maga módján. Vezér is kell neki. Mátyás és az
apja, Hunyadi János éppen olyanok voltak, mint akikre a nép most is
joggal vár.
Vitnyédy figyelmesen végighallgatta Zrínyit, végül annyit mondott:
– Csak remélhetjük, hogy egyszer még lesz a magyarságnak oly
karizmatikus királya, mint Mátyás. Gratulálok ehhez a nagy ívű
munkához, és azon leszek, hogy minél többen megismerjék… Már
ha ön is jónak látja az időt, hogy a publikum elé tárjuk.
Aztán a jelenre terelték a szót.
– Írok a fejedelemnek! – határozott Zrínyi. – Ön pedig, barátom,
kérem, tájékozódjon. Mednyánszky most erdélyi követként Bécsben
tartózkodik. Írjon neki! Kérdezze meg, ha a svédek elfoglalják
Lengyelország jelentős hányadát, a maradékért érdemes-e
Rákóczinak ekkora kockázatot vállalni! Lehetséges, hogy a török
mégis megegyezett Rákóczival a hadjáratról? Vagy csak mi hisszük
ezt, és valójában másról van szó?
– Ez nekem is az eszemben motoszkál, gróf úr – bólintott Vitnyédy. –
Arra gondolok, hogy Rákóczi bizalmasai talán mégsem mondanak el
nekünk mindent. Nem állítom, hogy hátsó szándékból teszik.
Megírom Mednyánszkynak a levelet! Tisztán kell látnunk, mert ez a
játék már akár a fejünkre is mehet. Megjegyezhetek még valamit, ha
nem veszi hízelkedésnek?
Zrínyi bólintott.
– Gróf úr, önhöz hasonlatosan magam is hiszem, sőt ehhez már
Nádasdy gróf is csatlakozott, hogy a fejedelem győzelme vagy
kudarca lesz Magyarország feltámadása, rossz esetben a veszte.
Azt akarom mondani, hogy önnek jelen pillanatban a fejedelem
mellett lenne a helye. Mert ön ízig-vérig katonaember, és
nyugodtabb lennék, ha a fejedelem az ön tudására és kardjára bízná
magát ezen a hadjáraton.
– Megértettem, István – bólintott Zrínyi. – Mégsem látom okosnak
ezt a lehetőséget.
Egy levelet tolt az ügyvéd elé.
– Olvassa, kérem! Tegnap kaptam Grazból. Lippay érsek és
Wesselényi máris a beavatkozást sürgetik, mégpedig a lengyel
uralkodó oldalán, a svédek és Rákóczi ellenében. Gondolja, hogy
nekem most valóban Rákóczi táborában lenne a helyem?
– Így már természetesen más a helyzet, gróf úr. Meg aztán itt van az
orra előtt a török… Megérkezett az a levelem, amiben nemrég írtam,
hogy Velence tervbe vette a Portával való háborúskodás
beszüntetését?
– Tüzetesen átolvastam. Most, hogy már a török támadó
szándékáról jönnek hírek, úgy gondoltam, hogy megelőzöm a
nyavalyást. Nem fogom kímélni! Hamarost átcsapok a Murán, hadd
lássa a kanizsai basa, hogy a figyelmem semmit sem lankadt.
A nyárral megérkeztek az aggasztó hírek Rákóczi hadjáratáról.
Zrínyi először hitt is, meg nem is a leveleknek, de túl sok állította
ugyanazt: a fejedelem valamit végzetesen elrontott.
Rekkenő hőség szakadt a Muraközre, és olyan viharok keserítették
az életet, amelyek megbontották a tetőket, elverték a termés egy
hányadát. A bán ki se látszott a munkából.
Hiába erősítette Vitnyédy, hogy Zrínyi írásai ama Julius Caesar
munkáihoz hasonlatos erővel bírnak, a Vitéz hadnagy és a Mátyás-
tanulmány is nyomdára, terjesztésre érett, Miklós mégsem járult
hozzá, hogy sokszorosítsák.
Csalódott Rákócziban, a lengyel hadjáratban. A Mátyás-műben
megfogalmazottak, amelyekről fél esztendeje még azt hitte,
megvalósíthatók, mára a messzeség homályába távolodtak. Zsófia
szerint is az álmok világába tűntek a szép remények.
Zrínyi elméjét ismét ezernyi gond foglalkoztatta egyszerre. S ha
néha a leánykáit az ölébe ültette, Zsófia meggyőződéssel vallotta,
hogy csak testben volt velük. Féltő szeretettel óvták a kisleányokat,
mindent megadtak értük, és ha betegségbe estek, egyszerre három
orvosdoktort is ugrasztottak.
III. Ferdinánd császár még áprilisban az öröklétbe távozott, és Lipót,
a két esztendeje királlyá választott ifjú minden további nélkül
elfogadta a trónt.
Zrínyi Németújvárba utazott. A Rákóczi párti magyar urak gyűltek
össze Batthyány birtokán, hogy a belpolitika mellett megbeszéljék az
egyre aggasztóbb lengyelországi híreket.
Vajh’ nem hullik ezek után elemeire a Rákóczi párt?
Vitáztak sokat, aztán Zrínyi félrevonult Vitnyédyvel.
– Látja, gróf úr, hiába tettünk meg mindent Rákóczi sikeréért. A svéd
szövetséget a fejedelem félreértette, mert nem azt hozta, amit
remélt. Wesselényi nádor és néhányan még, akik egy követ fújnak
vele, intervenciót, beavatkozást sürgetnek. Megtettem mindent, amit
csak lehetett, mindenről írtam az erdélyi barátainknak, különösen
arról, miként vélekednek Rákóczi hadjáratáról az udvarnál, és mit
terveznek Bécsben. Thököly István a katonáival még ma is őrizteti
az árvai szorost, hogy a posta és a követek biztonságban eljussanak
a fejedelemhez…
– A legújabb bécsi híreket mondja, barátom! – vetette közbe
türelmetlenül Zrínyi, és Vitnyédy készséggel belefogott.
– Lippay érsek, úgy tűnik, fordult. Közeledni próbál önhöz. Nagyon
kérem, egyelőre még ne higgyen neki! Az efféle barátságosnak tűnő
gesztus nála sosem őszinte, és ismerem az álláspontját. Viszályt
akar szítani Rákóczi hívei között, ez a célja, nem egyéb.
– És Nádasdy Ferencről mi hír?
– Megpróbálják a gróf úr ellen hangolni, ismervén a kettejük közt
régtől meglévő ellentéteket. Ha innen a gróf úr Bécsbe távozik,
vegye figyelembe, hogy az érsek úr majd beszélgetést kezdeményez
önnel. Nem is hinné, miről…
Zrínyit nem lepte meg, hogy Vitnyédy máris megszerezte az egyik
legfontosabb információt: Lippay majd arra fogja kérni, fontolja meg
a Rákóczinak Lengyelországba küldendő segítséget és annak
formáit.
– Vagyis azt szorgalmazná, hogy induljak haddal segíteni a
fejedelmet.
– Igen, de ez kelepce, gróf úr! Kérem, bele ne ugorjék! –
figyelmeztette az ügyvéd.
– Nem fogok. Pontosan tudom, és ki is számítottam, ha ellenállunk
minden hasonló tervnek, megbuktatjuk a bécsi intervenciós
elgondolásokat.
Vitnyédy a fejét csóválta:
– Sajnos, ez nem lesz elég a fejedelem győzelméhez. Sok fontos
pontban végzetes hibákat követett el. Pénzt kellene költenie arra,
hogy a tatár kánnal megegyezzen, de ezt nem akarja megtenni.
Márpedig így könnyen meglehet, hogy az erdélyi hadat a tatár
dühében egyszerűen bekeríti, mert ehhez elég erős. És akkor mit
tehet a fejedelem? Kitart, vagy had nélkül hazamegy Erdélybe?
Rákóczi – csapdába kerülve – az esztendő augusztusában valóban
sereg nélkül tért vissza Erdélybe. Zrínyi most már elismerte, hogy
Rákócziban mégsem szabadott volna oly erősen bíznia.
A bán tavasztól megint erődítési munkálatokat végeztetett a
nagyobb várakban, így Légrádon és Csáktornyán is. Németalföldi
mesterrel dolgoztatott, és naphosszat csak a kopácsolást hallgatta.
Kémekre hivatkozva levelet írt a stájer rendeknek, hogy tudomása
van egy Köprülü Mohamed vezette, hatalmas erejű támadásról
Velence ellen. Az ő birtokain, valamint Bakaron és Vinodolon
keresztül akarja a hadat vezetni a nagyvezír.
Napjait az erődítési munkálatok közelében, vagy a Muraközben
töltötte, és semmi nem kerülte el a figyelmét. De őt is csak emberből
faragta a Mindenható, elfáradt, s némelykor alaposan megkínozta
régi betegsége, a köszvény.
Amikor megpihent, azt leginkább a vizek mentén vagy vadregényes
erdeiben tette, hogy a gondolatait egyenesbe hozza.
Egy napon kilovagolt a közeli vadaskertbe, és Zsófia vele tartott. A
bizalmas barát, a zágrábi Rucsics János alispán épp akkor
vendégeskedett náluk, ám ő ezen a reggelen néhány vitézzel
valóban vadászni indult, míg Zrínyi inkább csak nem akart keserű
gondolataival a négy fal között maradni.
– Jól láttad, Zsófiám – jegyezte meg oly mélységes letargiába
zuhanva, ami csak a bölcs embereknek sajátja, amikor önmagukkal
hadakoznak. – Azt mondtad, tán csalódnom kell Rákócziban, és
íme, bekövetkezett. Meg kellett tapasztalnom, hogy valóban nem ér
fel Bocskayhoz, vagy Bethlenhez. A sok jó lehetőség közepette
mégis a rossz felé hajlott, és romlásba vitt mindent. Most már a
lengyelek is gyűlölik a magyart, és nem léptünk előre fikarcnyit sem.
Lövés csattant, és visszhangzott az erdőn. Kisvártatva megérkezett
Rucsics alispán.
– Megszabadítottam az erdődet, Miklós, egy újabb veszélyes
koronástól! – újságolta kipirult képpel, büszkén mosolyogva. –
Nyeregből, egyetlen lövéssel fektettem el, úgy hatvan lépésről. Ha
nem zavarok, bekapcsolódnék a beszélgetésbe… már ha nem
családi dologról van szó, nagyságos asszonyom…
– Jöjjön csak, János! – invitálta Zsófia. – Hát lehet mostanában
Miklóssal másról beszélni, mint Rákóczi? Még a törökről is
kevesebbet szól…
Egymás mellett lovagolva kényelmes lépésre fogták a széles, erdei
szekérútón. Előttük puskalövésre megjelent Kis Farkas, mögöttük
ugyanannyira vigyázott Vajdič Illés és a fia, Márton. Zrínyi
biztonságát sosem hanyagolták, és már nem csak a török, hanem a
sok udvari ellenség miatt.
– Krakkó odalett, a lengyel visszavette – folytatta Zrínyi. – Látod,
Jánosom, az idő nekünk most olyan gombát nevelt, ami egyetlen
éjjelen született, aztán elenyészett. A nemzet tekintélyét ki tudja,
mikor szerezzük vissza? A török pediglen vérszemet kap.
– Írd meg, Miklós! – javasolta Rucsics. – Ha valaki, hát te képes
vagy rá.
– Támadjam meg már most, nyilvánosan Rákóczit? – kérdezte a
bán. – Nem rugdosom a haldokló oroszlánt, mert valljuk meg, ő a
számomra máris az. Belehajszolta magát a vereségbe, nem
mutogathat másokra. A felvidéki Mednyánszky Jónástól a minap
kaptam levelet. Most már tisztán látok, és megvallom, semmi nem
ad okot elégedettségre.
– A soproni főember szolgáddal a legutóbbi vadászaton
beszélgettem – utalt Vitnyédyre Rucsics – Már akkor azt állította, ha
a te hadtudományi ismereteidet alkalmazta volna a fejedelem,
sosem bukik meg ily csúfosan. Most nem kellene a ládafiába
nyúlnia, hogy megvert hadából a tatárok által a Krímbe cipelt
foglyokat kiváltsa.
– A fizetésnek épp most jött el az ideje! – tárta szét karjait Zrínyi. –
Vagy inkább adjon oda a töröknek néhány jól védhető véghelyet? Ha
fizet, a kontyos azzal mindig elégedettebb.
– Tanácsolhatnád Rákóczinak, hogy egyezzen meg a törökkel, vagy
legalább csillapítsa le, különben elkövetkezik Erdély végromlása, s
vele Magyarország is elsüllyed. Márpedig az jó nagy zajjal járna.
Zsófia, aki mindvégig szerényen hallgatott, itt szólt közbe:
– Jaj, János, ne mondja már! Hiszen hónapokig nem hallottam mást
az uramtól, mint mennyire bántja, hogy legalább tanáccsal nem
szolgálhat a fejedelemnek, hogy csak tétlenkedik, s nem teheti azt,
amihez leginkább ért. Miklósnak a halála a tétlenkedés!
– Hogyan is várhatnám, mikor kaparja ki helyettem más a
gesztenyét, János? – emelte a hangját a bán. – Egész életemben
azon ügyködtem, hogy súlyos politikai tévedésbe ne essem, de ezt
most mégis megtettem. Ez zargat leginkább. Most törhetem a fejem,
hogy miként tovább. És még ez a Palásti is…
Rucsics nem tudta, ki az a Palásti.
– Palásti György egy titkos megbízottja Rákóczinak. Hozzám küldte
a fejedelem azzal, hogy közösen támadjuk oldalba a törököt. Éppen
most! Az Úristen se érti, mire ez a kapkodás a veszett fejsze után!
Szótlanul lovagoltak tovább a szekérúton.
Mialatt Zrínyi a Rucsics által lőtt, hibás koronájú gím gyilkos
agancsát vizsgálgatta a vitézekkel, az alispán csendben így szólt
Zsófiához:
– Barátként féltem az urát. Már régtől tudom, mi munkál az ő
elméjében. Azt gondolom, az idea, amit magáénak vall, hogy
egymaga hivatott a súlyos, országos bajok helyreállítására,
mindennél előbbre valóbb nála. Akkora benne az elszántság, mint a
dédapjában. Ha körülötte mindenki elhullana, ő az utolsó
lélegzetvételig képes lenne verekedni. Az ilyen gigászi küldetéstudat
a legkiválóbbak jellemvonása, de én mégis azt szeretném, ha még
sokáig a barátomnak tudhatnám őt. Épségben, egészségben.
Zsófia nagyot sóhajtott.
– Megértettem, János. Jó lenne, ha ez utóbbit valaki képes lenne
neki is elmagyarázni. Tán maga megtehetné.
Rucsics fásultan legyintett:
– Megpróbáltam már. De, tudja, nagyságos asszony, az ön férjeura
éppen olyan, mint Csáktornya maga. Kívülről félelmetes erősség,
belül pedig a tudás és a műveltség fellegvára. Ritka e kettősség
egyetlen emberben. Roppant derekú, acélosan szilárd fához
hasonlatos. Nem az ösztönei, hanem a gondolatai irányítják. Mindig
tanulok tőle valami újat, és még most is képes meglepni. Az ilyen
embert vagy követni kell, vagy messzire kerülni.
1658–59. Gyászos esztendők
A Fényes Porta Rákóczi Györgyöt lemondatta a fejedelmi
trónról, és az erdélyi rendek a negyvenhat esztendős Rhédey
Ferencet, az Aba nemzetségből eredő, Heves vármegyei nemesi
család sarját ültették a helyébe. Nem tartott sokáig Rhédey
uralkodása, mert ezerhatszázötvennyolc januárjában ismét Rákóczi
töltötte be a hivatalt.
Aki nem látott a paraván mögé, és nem igazodott el a politikai
útvesztőben, az csak a zűrzavarban lehetett biztos. Az erdélyi
hadnak mára szomorú romjai maradtak, a legjobb hadvezér,
Kemény János a Krímben tatár fogságban sínylődött, és senki nem
tudta, szabadul-e egyáltalán.
Zrínyi Miklós folyvást a megoldásokon törte a fejét, és újabb
kapcsolatokat épített ki, ezúttal a Rajnai Ligával82.
Csáktornyát tökéletes végvárrá kívánta alakítani, és erre a stájer
rendektől is támogatást kért, mondván, ő fog elsőnek
Stájerföld elé pajzsot tartani, ha a török megkezdi a háborút.
Javíttatta az ágyúit, mesterembereket hívott Csáktornyába és
a Muraközbe. A stájer rendektől a tűz oltására alkalmas
szivattyúpumpákat kért, az építéshez meszet és követ, amit a
Dráván és a Murán kívánt leúsztatni. Mellette sok árokásó
jobbágyot rendelt, akiket az erődítési feladatokkal bízott meg, és
százszámra kért puskákat a hajdúknak, s ólmot a lövedékek
öntéséhez.
– Tavaly ősszel még úgy hittem, a törököt lecsendesítheti
valahogy a fejedelem – fejtette ki Batthyány Ádámnak. – Most
már látom, hogy Erdély vége igen közel, és nincs mit tenni.
Amikor még lehetett, rosszul léptek a bábukkal. Nem hiszem,
hogy Isten akarata lenne, legfeljebb az Úr kíváncsian szemléli,
kik és miként taszítják végromlásba a magyart. Még annál is
nagyobbá, mint ami az elmúlt száz-egynéhány esztendő alatt
bekövetkezett.
– Kivéve, ha megléped azt, Miklós, amitől talán óvnálak, de
jobbat magam sem tudok – szólalt csendben Batthyány, aki az
utóbbi hónapokban lassúdott, és komorrá, elgondolkodóvá lett.
– Meglépném nagyon is szívesen, de hát látod: Wesselényi
nádor már a tavalyi gyűlésre se hívott meg minket, mert tudta,
hogy felszítanánk a hangulatot. Ő csendet, békét, nyugalmat
akar, éppen most, amikor az ellenkezőjét kéne tenni Erdély, és az
egész ország érdekében. Kiveri az urak szemét a török
izmosodása, de még mindig a nyugalomról papolnak.
Batthyány így folytatta:
– Ha katonai erőt vezethetnél Erdélybe, öcsém, talán
mozdulna valami. Akár a török, akár valamelyik ottani úr uralja
is, mind ártalmára lesz a nemzeti függetlenségnek. Nem jó ez
sehogy!
Zrínyi felállt, töltött Batthyány poharába a veresborból, aztán
az elefántcsont berakásos sakkasztalhoz invitálta, de a grófnak
nem volt hangulata játszani.
– Akkor majd később, Ádám. Kristóf fiadról mi hír?
– Még mindig Európát járja. Nem bánom, tegye csak. Hadd
izmosodjék a tapasztalata, s a tudása.
Zrínyi levett egy könyvet a polcról, és Batthyány elé helyezte,
aki felnyitotta, majd belelapozott.
– Stratégiai mű. A háború művészetéről?
– Egyre érlelődik bennem a gondolat a háborúról, bátyám.
Már ezerszer alaposan átgondoltam, de most készülök is rá.
Háborúba kell lépni a törökkel, nincs más kiút! Ami Rákóczi
körül történt és történik, az totálisan megváltoztatta a
magyarországi politikai viszonyokat, átrendezett erőt,
szekértáborokat, átformált egyes személyeket.
– Éppen öléggé nagy háborúban áll a magyar nemesség saját
magával – dörmögte kedvetlenül Batthyány. – Erdély okán,
persze, mind azt nyafogja, hogy meg kell segíteni, de egyik se
tesz érte.
– Tudom, és igazad van – értett egyet Zrínyi. – A nádor
összekapott az érsekkel, Nádasdy meg, aki világéletében ellenem
ágált, mindenféle ostobaságokat izenget. Forgách és a kancellár a
maga haszna után kapar… A velencei követ pedig minderről
pontosan tájékoztatta a Signoriát.
Batthyányt mindez nem lepte meg. Más csatornákon bár, de
hozzá is eljutott ugyanez.
– Valamit elkezdtél az imént, érlelődésről beszéltél, Miklós
öcsém. Megtámadod a törököt? Provokálod? Okot adsz arra,
hogy ő támadjon elsőre, nagy erővel?
– Mindegyik üdvös lépés, ha elérem a célt. Háborút akarok a
törökkel, mégpedig mielébb, máskülönben ki tudja, hány
évtizedre megmerevednek a határok. Te vajon tudod, lesz-e
valaki utánunk, aki ugyanilyen ádázul folytatja majd ellene?
Igenis provokálom, a nyakára hágok, a saját kertje alatt verem
meg! Ismered a Bolondos várat, a kakonyai rév felett? Mit
szólnál, ha építenék oda egy erősséget?
Batthyány szórakozottan pödört egyet a bajuszán.
– Azt szólom, ha egyszer a fejedben már megfogant, te azt végbe is
viszed. Tudd, hogy támogatlak! Hanem… azért mindent csak
megfontoltan, édes öcsém!
A tavasz végén megérkezett Zrínyi Miklóshoz életének addigi
legnagyobb öröme: kisfiúk született, aki a keresztségben az Izsák
nevet kapta.
Zsófia asszony boldog volt, hogy végre van valaki, aki a Zrínyi
nevet továbbörökítheti, de aggodalma, hogy a kisfiút a rossz
elkerülje, szinte beteggé tette.
Zrínyi most nem vadászattal szellőztette ki a fejéből a báni
hivatal dolgait, hanem a felesége, a leánykái és a kis Izsák
környezetében.
 Zsófia asszony megfogyott a nagy aggodalmak közepette, és
változott is sokat. Főleg a viselkedése. Ha úgy érezte, hogy a
gyermekek körül nem megy minden a kívánsága szerint, alaposan
leteremtette a dajkákat, a szolgálókat, pedig ezt eddig sosem tette.
– Sokat imádkozom értük, Miklós – árulta el, miért tölt annyi időt
a kápolnában. – Ha éjjel megébredek, imát mondok értük. Nagyon
félek…
– Semmi okod rá – vigasztalta a gróf. – Egészségesek mindhárman.
Mi kellene több ennél? Terézia leánykánk maholnap lóra ül…
Zsófia a fejét rázta.
– Nem tudom, miért van bennem ez a sok félelem és rossz gondolat.
Talán az álmok miatt. Rémeseket álmodom a gyermekeinkről. Nem
is merek beszélni róla.
Zrínyi látta, hogy a feleségének támaszra van szüksége, és ha
tehette, maga adta meg. Sétálgatott Zsófiával a kertben, néha
kilovagoltak a közelbe, de a kis asszonyka csakhamar arra kérte,
forduljanak vissza. Aztán felszaladt a palotába és el sem mozdult a
gyerekei mellől.
A szolganépnél sok gyermek meghalt, többnyire egészen kicsiny
korukban, és nem telt el hónap temetés nélkül. Még Zrínyi is
elszoruló torokkal, hevesen kalapáló szívvel figyelte, amikor az apa
végigballagott az udvaron a karjában ölelt, egyszerű kis koporsóval.
Átérezte a fájdalmukat, és vigaszként mindig juttatott valamit a
családnak.
Aztán eljött egy nap, amikor a kis Mária Terézia Borbála egyre
csendesebbé lett. S ahogy a forró nyári hetek vánszorogva követték
egymást, a leányka úgy vált egyre gyöngébbé.
Február közepén vezette abban az esztendőben Zrínyi az első
portyát a törökre, a zágrábi káptalan vitézeivel megerősítve. Betegen
tért haza, de még ki sem heverte, jött sorban a többi. Az
országgyűlésre is el kellett utaznia Pozsonyba, bár nem szívesen
tette.
Aztán elérkezett az augusztus, és a megszállt területen Zrínyi és
vitézei ismét lecsaptak. Hírt kapott, hogy mozdul a török, csapatokat
rendez át, és a kém, aki hozta, nem tévedett.
Vagy száz lovasból állt a kontyos csapat, amely hajnalban Berzence
és Csurgó felé vonult, és három szekéren puskás janicsárok utaztak.
Nem tartottak különösképpen a rajtaütéstől, mert az előző napon
megzavarták Zrínyi katonáit, nem messze Bajcsától. Átkergették a
Murán, és a kanizsai basa elégedett lehetett, mert úgy menekültek,
hogy a csordát is hátrahagyták, amit a Muraközbe szándékoztak
áthajtani.
A basa akkoriban már igencsak elbízta magát, és nagyban
készülődött a nagyvezír által beharangozott háborúra. Fente a fogát
Csáktornyára, a vár kincseire, Zrínyi hatalmas vagyonára, és
eltökélte, hogy meg is szerzi.
Az akindzsik, a delik, az aszabok, a janicsárok és a topcsik mind azt
találgatták, mikor kezdődik végre a háború. Indultak volna a gazdag
Velencének, Stájerföldön és a horvát vidékeken át, legázolva
mindent.
Talán a nyeregben, vagy a szekereken ülve is ezt taglalták,
miközben piláfot majszoltak, böreket tömtek a hasukba, és
némelykor leugráltak a szekérről, hogy a szederfákról szakítsanak.
És amikor leginkább biztonságban érezték magukat, a domboldalon
nyújtózó erdő egyszerre csak felrobbant, és akár a veszekedett,
vérszomjas vadak, zúdultak rájuk Zrínyi katonái, csaknem
kétszázan.
– Zerini bég! Ott van Zerini bég! – üvöltötték a törökök, és
jónéhányan lefordultak a nyeregből, vagy elvágódtak a szekerek
aljában az első puskalövésekre. Mire a janicsárok nekikészülődtek a
hosszú puskáikkal, Zrínyiék már a félelmetes pikát használták, ami
keresztüldöfte az ellent, akár egyszerre kettőt is.
Aztán egymásnak csaptak a lovasok. Minden keresztény vitéz
kinézte az ellenfelét, rárontott, és azon igyekezett, hogy egyetlen
rohammal leterítse. Ha nem sikerült, ritkán fordult meg, inkább
odavágott a következőnek, és a lándzsadöfés, a szablya vagy a
harci csákány csapásának erejét megtöbbszörözte a vágta.
Zrínyi Miklós mellett Kis Farkas verekedett, a másik oldalán meg egy
Keglevics fiú, az egerszegi kapitány távoli rokona. Zrínyi perzsa
kardján nem ért rá megülni a vér, oly sebesen használta, és mit sem
törődve azzal, hogy gyakorta az arcába freccsen, a sűrűjébe rontott.
– Ott vágjátok, Márton! – kiáltotta Vajdičnak, akire harminc vitézt
bízott ezen a portyán. – Hé, Bernát! Balról kerít a kontyos! Kapjátok
oldalba!
A török se akarta menekülőre fogni, de muszáj volt neki. Oly erővel
támadt Zrínyi, hogy egy darabig bírta, aztán nyúlcipőt kötött. A
janicsárok huzakodtak még, aztán a maradék megadta magát.
Amikor a vitézek megkötözték őket, ott tüsténkedett egy kis fickó is
közöttük, Oroszlán Jakab, akit Aszlan és Veronka neveltek. Az
idősebb cimborákkal tartva szökött a csapat után, abban a hitben,
hogy legalább terelheti az elrabolt csordát, aztán Vajdič Márton
felfedezte jelenlétét. Az ellenséges területről haza nem zavarhatta,
inkább munkát adott neki a tartalékban.
– Ha fegyvert látok a kezedben, kitekerem a nyakad, megértetted? –
figyelmeztette halálos komolyan a Jakab gyereket, aki mégis
büszkén feszített, mert legalább a vitézek közt tartották számon. –
Bátor Zsiga a te parancsnokod, szót fogadsz neki, különben…
Most pedig Jakab oly lelkesen kötözgette hátra a legényekkel a
janicsárok kezét a bőrszíjjal, mintha világéletében ezt tette volna.
– A tartalék, meg másik tíz! – rendelkezett Zrínyi, amikor
összeszedtek minden használhatót az összecsapás színhelyén. – A
foglyokat szekérre! Irány a gázló! Nekem fejeket senki ne gyűjtsön,
nem érünk rá most arra! Lesz még rá elég lehetőség, úgy számítom!
A csáktornyai vár kapujában Angelo, az itáliai szolga várta.
– Signore, kérem… Csak csendesen. A signora kéri, ha lehet, a
vitézek se csapjanak nagy zajt az udvarban, mert a kisleányka
aluszik.
Zrínyi a szolgára pillantott, és azonnal észrevette, hogy elhallgatott
valami nagyon fontosat.
– Ugye, a kis Terézia? – kérdezte halkan. – Ugye, ő? És a
feleségem?
– A gyermekek szobájában van, signore. Ott a doktor is.
– Hívjátok a török doktort! – parancsolta a bán. – Neki nagyobb a
tudománya.
Zrínyi leszórta magáról a fegyvereit, a kardját, a két pisztolyt, a
fegyverövet, és felsietett a gyermekek szobájába. Az ágy fölé hajolt.
– Most alszik, ugye? – kérdezte, de már maga is látta, ha álom is,
ami a kisleánykát a szárnyára vette, bizony túlságosan mély.
– Nincs láza, gróf úr – szólalt a doktor. – A borogatás levette.
Hallgattam a szívét. Oly gyöngén ver, mint a kismadárnak.
Zrínyi a doktorra pillantott.
– Mit gondol, mit várhatok?
– Azt csak Isten mondhatja meg, uram. Én ehhez már túl kevés
vagyok – felelte a taláros férfiú. – Látja, a betegségét sem lehet
pontosan megállapítani. Nincs, aki megmondhatná, mi verte le
szegénykét a lábáról.
– Éva anyánk megmondta volna… – jegyezte meg csendesen Zrínyi.
Az ajtó halkan nyílt, és belépett az idős török orvos, mire az itáliai
sértetten félrevonult. Zsófia a könnyeivel küszködött, és csendesen
imádkozott. Francesco a kis asszonyka vállát simogatta, vigasztalva
őt.
A török doktor sem tehetett egyebet, mint meghallgatta a leányka
szíve dobbanását, a tüdejét, aztán számolni kezdte, mennyit ver a
megkínzott kis szív. Kisvártatva ismét számolni kezdte, aztán a fejét
csóválva csak annyit mondott.
– Ne ébresszék fel, gróf úr! Hagyják aludni. Most az a legjobb.
De a pillantásából, a hangsúlyából a házaspár megértette: legjobb,
ha a kisleányka álmában lépi át a mennyek országába vezető kaput.
– Mikor, barátom? – kérdezte Zrínyi. – Még… ma?
– Talán már a következő órán – felelte a doktor alig hallhatóan. –
Isten nagy, gróf úr. Akár meg is fordíthatja az utat. Mint tudós, csak
ennyit mondhatok. És azt, hogy sajnálom. Őszintén sajnálom, gróf
úr.
Zsófia az urára pillantott. A szemeit vörösre sírta, és a válla
előreesett. Valamit mondott, vagy tán kérdezett…
Zrínyi átölelte az asszonykát.
– Ez… nem igazság – motyogta keserűen. – Őt elszólítani… nem
igazság. Miért nem a bűnösöket? Miért őket tartja meg e földön az
Úr? A leánykánk mit tehet ennek az átkozott világnak a bűneiről?
A szoba elcsendesedett. Az itáliai doktor leült a sötét sarokban, hogy
kéznél legyen, bár tudta, hogy rá már nem lesz szükség. Francesco
a feszület előtt állt és imádkozott.
Zrínyi Miklós és a felesége kétfelől a keskeny ágyacskára
telepedtek. Megérintették a kisleány kezét, a haját simogatták, a
beesett kis arcocskát. Zrínyi megcsókolta a homlokát, s abban a
pillanatban úgy tűnt, mintha Mária Terézia felnyitotta volna a szemét.
Majd lecsukta, a szűk kis mellkas még utoljára emelkedett, aztán
végképp behorpadt.
Zsófia felzokogott.
– Elment a kisleánykánk… Jegyezzétek meg az órát! – Miklós csak
ennyit szólt.
Nézte a szomorkás kis gyermekarcot, amiből eltűnt a hajdanvolt
vígság és pír. A sima kis homlok és a fürtös fejecske lassan
alabástrom hideggé lett.
Csak a közeli barátok és a szolgálók láthatták, miként helyezték el a
családi kriptában a díszes kis koporsót. Zrínyi és a felesége úgy
érezték, képtelenek lennének elviselni a gyászoló közönséget.
A tragédia sötét szárnyai még sokáig ott lengtek Csáktornya felett.
Hogy fájdalmát feledje, Zrínyi újabb portyákat szervezett,
provokálta maga ellen a kanizsai és a boszniai törököt. A legjobb
vitézeit vitte, akikben még sosem csalódott.
Hozták is a foglyokat egyre-másra, és Zrínyi Zágrábba, Rucsics
Jánosnak is adott belőlük egyet, mint mondotta: valamire csak jó
lesz a ház körül.
– Miklós! Látom rajtad, hogy nem tetted túl magad a tragédián.
A rabot köszönöm, de te sokkal inkább érdekelsz – vonta félre a
bánt az alispán, amikor ismét találkoztak. – Esztendőket öregedtél
pár hónap alatt, barátom. Mondd, miben lehetek a segítségedre,
mert ha magad nem veszed tudomásul, hát én megmondom neked,
hogy nem mehet így tovább. Tönkreteszed magad, és neked ehhez
nincs jogod! Nekem talán lenne, mert ki a fenét érdekel egy
alispán… De te Zrínyi Miklós vagy, akinek a nevét már külhonban is
harsogják. Mindenhol tőled várnak gyógyírt a törökre, mindenhonnan
csak a reménykedés hangjait halljuk. Vagy tán doktor kellene neked
is, mondd?
Zrínyi lezökkent az udvari padra. Mintha halálos fáradtság
nyomná a vállát, oly görnyedten ült, s csak nézett maga elé.
– Isten, azt gondolom, egyfelől megsegített a török ellenében,
másfelől elvette tőlem a leánykámat. Ha azért tette, hogy a dicsőség
örökkévalósága pótolja a leánykám hiányát, akkor elfogadom, és
nem bánkódom. Meglehet, azt akarja, hogy az ő szolgálatának és a
hazának szenteljem magam… Ami mostanság leginkább aggaszt,
hogy a fiacskám is igen gyöngécske. Félek, ő lesz a következő, Isten
ugyanezt a sorsot szánja szegény kis Izsák fiamnak.
– A feleségem imádkozik a gyermekeidért, és ezt teszem én is
– ölelte át Zrínyi vállát a hűséges barát. – Hanem igaz-e, amit
rebesgetnek? Hogy te és Nagyvárad…
– A váradi kapitányság kérdése? – pillantott oldalvást a barátjára a
bán. – Valaki kitalálta.
– Mert, hogy Erdélyben rendet kell tenni, és ki lenne erre
alkalmasabb… – találgatta Rucsics.
– Most nem kívánkozom egészségesen a bélpoklosok közé –
sommázta tömören a bán. – Eszement ötlet, származzék akárkitől!
Erdély, ide hallik, recsegve-ropogva omlik össze. Mit is írt Seneca?
Ha egyszer Isten elkezdi sújtani a szerencséseket, gyorsan végez
velük. Ejh, hagyd el, János! Untig elég dolgom akad a szomszédos
törökkel, meg az úri szomszédokkal. Némelyik soha nem is bírt
magával.
Bekövetkezett az is, hogy a magyar urak közül azok, akiknek
szava lehetett Erdély érdekében, bizony, meghasonlottak. Így
Wesselényi nádor, aki ősszel elhagyta Bécset, mondván, hogy ott se
egészsége, se becsülete immár, mert csak nézte, mi történik
Erdéllyel, miként pusztítja el a török a városokat, s garázdálkodik a
vele szövetséges tatár.
Lippay György érsek hasonlóképpen nyilatkozott. Őt az
döbbentette meg, hogy az udvar immáron minden fontos döntést
németekkel hozatott, kihagyva a magyarokat.
Zrínyi azonban nem felejtette el az idén nyáron
Nagyszombatban megtartott nemzeti zsinatot, ahol Lippay még
egészen más értékrendet hangoztatott. A magyarországi
protestánsokkal is ellenséges hangot ütött meg, üzenve nekik, hogy
immáron sem Bocskaijuk, sem Bethlen Gáboruk nincs, és Erdélyre
már nem támaszkodhatnak. Nincs többé törvény, amelytől oltalmat
várhatnak, és mostantól a Magyar Királyság azt tesz velük, amit
csak akar.
A bánt ősszel Bécsbe, a Titkos Tanácsba is meghívták, bár ő
úgy vélte, jobb, ha nem tulajdonít ennek a kelleténél nagyobb
jelentőséget.
Vitnyédy azonban a tudomására hozta:
– Gróf úr, ez a mostani meghívása valóban csak a jéghegy csúcsa,
de elárulom, felmerült, hogy jövőre állandó tagja lesz a testületnek.
– Mi lelte, az urakat, István? Csak nem fordul bennük a bornyú?
– Ha fordul is, az csak Erdélytől és a töröktől van – felelte Vitnyédy. –
Igaz, rebesgetik némely mindentudók, hogy az ön meghívása
voltaképpen Nádasdy Ferenc ellen irányul, mert unják már az
intrikáit, a fellengzősségét. De ezzel egyáltalán ne törődjön, ne is
gondoljon rá! Igencsak jó lesz, ha a testületnek állandó tagja lehet,
már a céljaink érdekében.
– Így fogok eljárni, István – bólintott a bán. – De nem hagyom szem
elől téveszteni azt sem, hogy az udvar inkább csak az én pontos
elgondolásaimra kíváncsi. Azt gondolják, hogy majd a Titkos Tanács
elé tárom. Még az is lehet, hogy nyerünk vele, barátom. De senki ne
higgye, hogy az idei császárválasztás sarkalatos pontját, miszerint
Lipót, a mi felséges királyunk csakis akkor lehet császár, ha a török
ellen fordul minden erejével és megsegíti Erdélyt, bárki is szem előtt
tartja az udvarban. Annak
már rég harangoztak, barátom!83Magam sem dédelgetek hiú
ábrándokat arról, hogy előterjesztett javaslatomra a császár majd
Velencével, Rómával és Moszkvával karöltve megtámadja a
szultánt. Részemről ezen ügyért annyit tehetek, hogy jövőre
Velencébe megyek, és személyesen tárgyalok velük.
Novemberre járt, és Zrínyi az ezerhatszázötvennyolcadik
esztendőben még egy utolsó portyát vezetett a kanizsai törökre.
Átkeltek a Murán, és két korábban elfogott pribéket beküldött
Kanizsába: mondják el a basának, hogy megjött Zrínyi!
A basa rögvest kiküldte a lovasokat, derítsék fel a bán és
csapatának pontos helyét, de addigra ő már három külön portyára
osztotta embereit. A kakonyai révet mindkét oldalról nagy erőkkel
vigyáztatta, és Kotorból tutajosokat indított, akik az elhajtott
vágóállatot átszállítják a szigetbe.
A bán legalább három napot szándékozott a megszállt területen
tölteni, szakadatlanul zaklatva, provokálva a törököt, ahol csak
lehetett. Éjszakára egy erdei tisztáson húzták meg magukat, ahol
biztonságosan tüzet gyújthattak, melegedhettek, vacsorálhattak.
Az erdőt nagy ívben kerítették az őrök, ellenség azt rejtve meg
nem közelíthette. Délután élénk havazás kezdődött, ami elfedte a
nyomokat.
Zrínyi Csicsó közelében tartózkodott, mert híre jött, hogy a török
azt kívánja erődíteni.
A vitézek mesteri módon rakták a tüzet. Nem lehetett nagy lángja, de
meleget adott, a zsarát fölött megsült a szalonna és fölforrósodott a
leves.
A bán a katonák közé telepedett, akik egymással versengve hívták,
kínálgatták:
– Ide jöjjön, gróf úr! Itt a legjobb hely!
– Gróf úr! Látja, már leterítettem a subát!
– Ebből kóstoljon a nagyságos úr! A feleségem töltötte ezt a
kolbászt! Finomabb, mint amit a szakácsnéja készít!
Zrínyi meg csak letelepedett az első subára, ami alá fenyőgallyal
ágyaztak a vitézek, s megroppant a gyantaillatú derékalj.
– Nagyságos úr, kérem, mikor támad már a török had? – kérdezte
teli szájjal a nagyhangú Csontos Benedek. – Ősszel is vártuk, de azt
beszélik, tán még tavasszal se dűl ránk.
Zrínyi a vitézre pillantott, és csibészes mosoly jelent meg az arcán.
– Annyira várod a törököt, te Benedek? Ne félj, ő nem feledkezik
meg rólad! Meg is unod, annyit láthatod majd! Az ükapád, Sziget
várában, nem hiányolta ennyire.
– Nagyságos úr! Mi igaz Erdélyből? Hogy a török garázdálkodik… –
kérdezte a többiek kuncogását figyelmen kívül hagyva a testes,
bikanyakú, zágrábi Szlobodan. – És Bécsben valóban nem tudják,
mit köll tenni, vagy inkább nagyon is tudják azok?
A bán végigpillantott a katonákon.
– Jártam Bécsben, emberek – fogott bele. – Tudjátok, hogy nem
mindig örömömben megyek.
– Hát azt tudjuk, nagyságos úr – vetette közbe kissé illetlenül egy
idősebb vitéz. – De reméljük is mindig, hogy olyasmivel tér meg
onnan, ami végre a közvitéznek is jót hoz.
– Aztán neked mi hozhatna jót, Veres Imre? – kérdezett vissza a
bán. – Ha verekedhettek? Ha a zsákmányrészből jut a családnak?
Ebben igazad van. Bécsben azonban nincs semmi új, ne várjátok,
hogy ott valami is mozdul!
– Látta a királyt is, uram?
– A király neked felséges úr! – figyelmeztette a kérdezőt Zrínyi. –
Láttam. Fiatal. Még… nagyon fiatal.
– No, ezzel meg is mondott a gróf úr mindent, úgyhogy most már
fogd is be, Danilko! – feddte a kérdezőt Vajdič Márton.
– Hagyd, Márton! – legyintett Zrínyi. – Igazuk van, nekik is tudni kell,
kiért viszik vásárra a bőrüket.
A tűzből szikrák pattantak egy gyönge fuvallat nyomán, és a fák
csúcsai felé vitorláztak. A fenyőtörzsek között bujkált tovább a szél,
és egy vitéz megjegyezte: nemsokára kiderül az égbolt, márpedig
akkor megjön a hideg is.
– Bécsben nem akarnak az emberek hadakozni – folytatta Zrínyi. –
Békességre vágynak, ami természetes emberi igény, de nem ilyen
időkben. És ez lesz a vesztük. Ott olyasmi, amire ti gondoltok, ritkán
történik. Halogatni, azt szeretnek, meg leginkább nem tenni
semmit… Azt is nagyon. Ráférne Bécsre néhány oroszlánszívű
miniszter, emberek.
Kuncogás indult a tűz másik oldalán subába burkolózott vitézek
között, és valakit hanyatt döntöttek, aztán az arcába dörgölték a
havat. Mivel oroszlánszívet említett a gróf, messzi földeken az
egyetlen olyan szív Oroszlán Jakab zsenge mellkasában dobogott.
– Hát a gyerek hogyan került ide? – tudakolta a bán, aki csak most
ismerte fel a fickót. – Nem tudunk őrá is ügyelni!
– Nem is kell. Mesterien érti a dolgát a lovaknál, nagyságos úr
– felelte csendben Vajdič Márton. – Én engedtem meg, hogy
csatlakozzék. Jakabra a legtüzesebb mén is úgy hallgat, mintha ő
lenne a vezércsődör. Hadd tanuljon, gróf úr! Köll a vitéz minden
időben. S ha igaz, a jövőben egyre több…
Zrínyi bólintott, de szigorúan megjegyezte: csak aztán ügyeljenek is
a Jakab gyerekre a többiek, akár a kisöccsükre.
– Erdélyt kérdeztétek? – pillantott a vitézekre. – Én azt mondom,
elveszett. Még nem teljesen, de minden arra mutat. Erdély
ugyanolyan, mint mi, emberek. A keresztény országok pajzsa, ahogy
mi is Pannónia jobbja vagyunk. A török odabent van Erdélyben, és
hozta magával a tatárt. Ne féljetek, ez utóbbi patkányfajzatból előbb-
utóbb nekünk is kijut bőven! Most a török azt tervezi, hogy a télen
megtartja, amit Erdélyben megszerzett, aztán… ki tudja? Nagyobb
haddal jönnek vissza jövőre biztosan, mert ismerem az észjárásukat.
A budai pasa most is Szolnoknál áll, azt kapta feladatul, hogy vigye
Sztambulba Rákóczi fejét.
– A nagyságos urat a felséges úr miért nem hallgatja meg? –
kérdezte csendesen Kis Farkas, aki nélkül Zrínyi egy ideje már
sehova nem indult el. – Mert a nagyságos úr mindjárt megmondaná,
hogy elég a játszadozásból, és nem azért van egy országnak
katonasága, hogy naphosszat csak henyéljenek. Nosza, ugorjunk a
töröknek, harapjuk kettébe a torkát!
– Bárcsak ez történne, Farkas! Bárcsak! – csóválta a fejét Zrínyi. –
De azt hiszem, nekünk a jövő esztendőre is megmarad a mi drága
szigetünk védelme. Meg aztán… ahogy idén Pünkösdkor tettük,
hajtunk még el a töröktől ménest, gulyát, nyájat!
– Húzgáljuk a bajuszát, ugye, uram? – kérdezte Kis Farkas halkan. –
Értem ám ennek a velejét, nagyságos úr! Addig húzgáljuk, mígnem a
nagyvezír egyszer csak azt mondja: no, emberek, hát megvan,
merre támadunk! Ott a Zerini bég a szigetben, nosza, őrá dűljön a
sereg! Így van-e, gróf úr?
Zrínyi elhelyezkedett a subán, a feje alá tette a karját, egy másikkal
meg betakarózott. Hideg volt már, és amikor az arcát nem érte a tűz
melege, fagyni kezdett a bajusza szára, s a dermesztő hideg
befészkelte magát mindenhova.
– Jól látod te ezt, Farkas. De ne nagyon kiabáld! – dörmögte a
vitéznek. – Mindennek eljön az ideje. Hamarabb itt lesz a nyakunkon
a nagyvezír ármádiája, semmint gondolnád.
– Nincs is ezzel bajom, gróf úr. Sokkal inkább azzal, amit Bécsben a
nagyságos úr mellett magam is megtapasztaltam. Mert a szemünk
és a fülünk azért nekünk is nyitva…
– Ezt el is várom tőled, Farkas! Elvégre a csapatok dolgában a
jobbkezem vagy.
– Köszönöm, uram. Én is azt mondom, mint azok, akiknek éles a
szemük, és jó a fülük.
– És azok mit mondanak? – pillantott rá Zrínyi. A vitéz a piruló
szalonnáját tartotta éppen a parázs fölé, azután lecsepegtette róla a
zsírt és kettébe szelve, egy kenyérdarabon nyújtotta a másik felét a
bánnak.
– Hát… Csak azt mondják, amit a nagyságos úr. Hogy a felséges
úrnak ez így is jó. Mert azzal a néppel mindig több a baj, amelyik
egységben képes gondolkodni, mozdulni. De ha csak röhög a másik
baján, azt ily könnyedén meg lehet osztani, mint minket… Nohát,
uram, az ilyenek felett ragyogó dolog az uralkodás.
Zrínyi mozdult, és az arcán megjelent az alig titkolható fájdalom.
– Mi a baj, uram? – kérdezte Kis Farkas.
– Csak a szokásos. A köszvény… De igazad van mindenben.
Zrínyi portyái keményen odavágtak a töröknek és megint
elhajtottak egy gulyát, de aztán olyan vad havazás vette kezdetét,
hogy lóval nem, de szánnal is alig járhatták a környéket. Mindent
ellepett a fehérség, csak a Mura és a Dráva kanyargott ólmos
szürkén.
Ezerhatszázötvennyolc karácsonya gyászos napokat hozott
Csáktornyába. A mise is sokáig tartott a hideg kápolnában, és
megcsöndesedett a várnép, a szolgahad.
A kis Izsák, Zrínyi bán reménysége odaátra készült, az angyalok
égszínkék birodalmába. Senki se tudhatta, mennyi időt tölthet még e
földön.
Az esztendő átfordult és megérkeztek a kíméletlen fagyok.
Szánok járták a vidéket, azzal érkezett a posta, a levelek halmaza
Zrínyinek, akit ismét hatalmába kerített a köszvény, bár soha
senkinek nem panaszkodott. A leveleiben is csak akkor, amikor ki
kellett vonnia magát a királyi parancs alól.
Ám, ha arról volt szó, hogy a törökre kellett indulni, a gróf
feledett minden fájdalmat, és a betegségéről sem vett tudomást.
Januárban máris portyát vezetett a bosnyák vidékekre, és amikor
hazaérkezett, a szánokon zsákokban hozták a levágott fejeket. Nagy
prédát szedett és vagy háromszáz török rabot hajtottak át a Murán,
akiket a várakba osztott széjjel, de már alig bírták a tömlöcök.
A török ilyen kemény télben nem számított rá, ezért üthetett
rajta ekkorát, no meg azért is, hogy minél jobban magára haragítsa.
Egyfelől a katonai készülődés, másik oldalról a családra váró,
elkerülhetetlennek tűnő tragédia kötötte le Zrínyi gondolatait. Utóbbi,
tudta, hamarost elkövetkezik.
Egy kora délutánon, amikor odakint vigasztalan szürkeség
uralta Csáktornya vidékét, Vajdič Illés kopogott be a
könyvtárszobába.
– Bocsásson meg nekem a gróf úr – kezdte nagyon csendben,
lehorgasztott fővel, de többet nem mondhatott, mert Zrínyi mindent
értett.
– Azonnal megyek, Illés.
– Már… elkésett, gróf úr, kérem. A kis Izsák most már… odafönt van
az égben… A doktor azt monda, hogy ilyen hamar még nem is látott
senkit távozni… És ilyen békében… Aludt a kisfia, gróf úr, amikor…
Zrínyi nehezen állt fel az asztal mellől. Már nem csak az
ízületeiben jelentkező köszvényes fájdalom kínozta, de az élet
összes kínja nyomta a vállát.
Hiszen számított erre már rég, de tényekkel szembesülni
egészen más.
– Köszönöm, Illés. Kérlek, mondd meg az embereknek, hogy a
várban mostantól a gyász csöndje legyen…
– Nem köll nekik megmondani, uram. Hallja ezt a némaságot?
– A feleségem?
– Ő csak sír és imádkozik egyfolytában. S vele a belső szolgálók,
meg Francesco páter… Gróf úr, engedje meg, hogy elmondjam,
mennyire…
– Hagyd, Illés. Tudom én azt – intett fáradtan Zrínyi, aztán letörölte
az arcán végigcsorgó, kövér könnycseppeket. – Ma ne zavarjon
senki. A feleségemmel virrasztok, és nem akarok hallani se törökről,
se levelekről.
Illés meghajolt és távozott. Zrínyi a gyermekek szobájába indult. A
kis Mária Katalint már korábban átköltöztették egy másikba, hogy ne
lássa a kisöccse halálát.
A folyosón a kisleány az apja elé szaladt.
– Édesapám! Nem akarom, hogy Izsák angyalkává legyen! Nem
akarom! Akkor többet sose láthatom!
Zrínyi az ölébe emelte a kisleányát.
– Angyalként ott lesz majd veled mindig, és vigyáz rád, virágom.
Akkor is, ha nem látod.
– De… nem engedték, hogy megnézhessem…
– Dehogynem. Én megengedem. Csak maradj nagyon csendben.
Megígéred?
A kisleány bólintott, és az apja nyakába kapaszkodott. A szolgáló
kinyitotta a szoba ajtaját, és Zrínyi, karjában a leánykájával, belépett.
Sötétség honolt odabent, mert a téli délutánon a vaskos függönyöket
is korán behúzták az ablakok előtt. Csak két gyertya égett az ágy
fejénél. A két dajka a fal mellett állt és hangtalan zokogott.
Zrínyi a feleségét pillantotta meg előbb. Ugyanúgy ült a halottas
ágyon, mint tette azt a kisleányuk halála napján. Már nem sírt, és
amint az urára pillantott, a szeme sem volt fátyolos.
Vannak a fájdalomnak olyan lépcsőfokai, amikor a könnyek már
elapadnak.
– Simogasd meg a haját, búcsúzz el a testvérkédtől, kisleányom! –
súgta Zrínyi, és segített, hogy a kis Mária Katalin a krétafehér
arcocska fölé hajoljon. – És kérd meg, hogy vigyázzon rád és ránk!
Ő most már mindent megtehet Isten birodalmából.
– Most már nem is beteg? – kérdezte a kisleány. – Most már
semmije nem fáj?
– Már nem fáj neki semmi. Nézd csak, boldog az arca. Istenke
magához vette, szólt hozzá, de azt csak egyedül ő hallhatta.
Boldogan aludt el az öcsikéd. Az ő kis lelke már az égben van, a
nővérkéd mellett.
A gyász megülte Csáktornya falait, a tornyokat, a márvánnyal
lerakott folyosókat. Hangos szó el nem hangzott, még az udvaron is
lábujjhegyen jártak a szolgák.
Nagy csendben zajlott a temetés Szentilonán, ahol most is csak a
szűk családi kör lehetett jelen. Vigaszt semmi sem nyújthatott a
párnak.
A gróf napokra bezárkózott a könyvtárszobába, és csak ült a maga
elé kiterített papír felett, aztán szavakat, verssorokat rótt reá,
melyeket később áthúzott, majd újakkal próbálkozott.
Az ablakon túl rügyek fakadtak, a tavasz lassanként bontogatni
kezdte a virágok szirmát, de Zrínyi lelkében jeges esők dúltak.
Zsófia asszony is csak ritkán zavarta meg, mert tudta, úgy igyekszik
megszabadulni a fájdalomtól, hogy kiírja a lelkéből.
Miklós úr elégiát írt kisfia emlékére. Tíz esztendeje most verselt
először.
„ Tudom, miért költött most szintén az úrnak Paradicsom
kertiben kis virág Izsák, Tavasszal ugyanis virágot plántálják,
Űtet is most ültetik kisded angyalkák.”
– Csodás verset írtál – súgta Zsófia asszony, mintha a hangos
szónak helye nem lehetne a könyvtárban. – Csak remélhetem, hogy
végleg eleresztetted a mi kicsi fiunkat Isten Paradicsomába.
– Alig voltam képes rá, és azt hiszem, még mindig nem tudom
igazán megtenni, hiába írom ki magamból, amit érzek – ölelte
magához a feleségét a bán. – Haj, drágaságom! Mi mindent mér
Isten mireánk! Hányféle kemény próbatételt kell még kiállnunk?
Látod, azt hittem, hogy a kisfiunk követ engem. Poézisben és
vitézségben még túl is szárnyal majd… Ilyen jövőt álmodtam neki,
de az Úr másképpen akarta… És most csak azt tudom, hogy tovább
kell lépnünk, drága Zsófiám!
– Mindenben melletted állok. Mindenben – simult hozzá a felesége,
aztán megeredtek a szem csatornái, és ők csak hagyták, hadd rázza
őket a lelket tisztító zokogás.
De más valakit is temetniük kellett: Batthyány Ádámot, a
hűséges rokont és barátot, március közepén. Fia, Kristóf
szálegyenesen állt a koporsó mellett, a mostohaanyját, Wittmann
Katalin asszonyt karolva.
Zsófia megszorította a férje karját.
– Kristóf nagyon keményen viseli – súgta. – De belül őrlődik.
Éppen olyan, mint az apja, és szegény Auróra voltak.
– Nagy mostantól az ő felelőssége. Ádámtól csak vitézséget
tanult – mondta Zrínyi.
– Csak ígérd meg, hogy vigyázol rá, amikor a törökre mentek.
Tizenhét évvel vagy idősebb. Felnézett rád mindig, az is
meglehet, hogy az apjának, vagy a bátyjának tekint. Túl sok vér
szorult Kristófba, akár a Zrínyiekbe…
Az ezerhatszázötvenkilencedik esztendő április havának elején
Zrínyihez lóhalálában érkezett a hírvivő.
– Nagyságos úr! Erdődy gróf jobbágyai megint rebellióban
vannak! Sokan a Kupa felé húzódnak, hogy a törökhöz
átjussanak, ha szorul a kapca… A kontyos meg ott ólálkodik a
határnál! A gróf úr segítségét kérjük!
Zrínyi Miklós haladéktalanul intézkedett: megtudta, hogy
Erdődy Imre gróf a napokban a karlováci helyőrség katonáit
hívta segítségül, akik összecsaptak a lázadó parasztokkal. Egyik
sem adta könnyen, így számos holttest maradt mindkét oldalról.
– Elfogtunk néhány lázadót, nagyságos úr! – jelentette Kis
Farkas. – Beszélnek szorgosan. Az egyik nem is tagadja, hogy
jelen volt, amikor felgyújtották Erdődy gróf várát és mellette
néhány nemesi kúriát… Nagyságos úr, rájuk csapunk?
– Tárgyalni kell a jobbágyok vezéreivel, mert köztük sem
akarok vérontást, megmondtam! Erdődy pedig egye meg, amit
főzött! Már rég lecsendesítettem volna a jobbágyokat, ha ő közbe
nem avatkozik. Induljatok, Farkas, és tartsátok szemmel a
törököt! Aztán igyekezz haza, mert fontos feladatra viszlek!
Megszemléljük a Mura túloldalát, a kakonyai révnél…
– És Erdély, uram? Nem megyünk Erdélybe?
Zrínyi a fejét csóválta.
– Erdély, ez a bástya, most romokban hever. Hogy mit hoznak
a következő hónapok, azt senki nem tudja. Te vitted a levelet
Sopronba, amit Auersperg hercegnek84írtam. A herceg, hírlik,
egyetértene velem. De semmi biztos, Farkas! Egyelőre csak
tapogatózunk.
– Értem, nagyságos úr. És… Rákóczi fejedelem?
Zrínyi megvonta a vállát:
– Most csak annyit tehetünk, hogy a fejedelem esetéből
megpróbálunk tanulni. Azt már látjuk, hogy Bécsnek háború árán
segítséget adni Erdélynek, nem kifizetődő.
A jobbágyokat végül belátásra bírta, és levelet írt az udvarnak:
„sosem fog ez a lázadás újra feléledni, ha uraik nem szolgáltatnak
erre újabb ürügyet” – fogalmazott, és ebből mindenki láthatta, hogy a
jobbágyterhekkel kényre-kedvre játszadozó földesurakra kent
minden felelősséget, mégpedig jogosan.
A törökkel is összekaptak Zrínyi katonái a bosnyák végeken, és
győztesen tértek meg, foglyokkal, sok zsákmánnyal. A foglyokból
Velencének is jutott.
Zrínyi ősszel egyre-másra küldte portyáit a megszállt
területekre, különösképpen Kanizsa felé. Az egyiket Vajdič Márton
vezette, és harcedzett, tapasztalt vitézekből verbuválta.
Mikor északról kerülve Kanizsát átlépték a határt, mindenkinek
felszökött kissé a szívverése, és akkor is alig szűnt, miután
átvedlettek török öltözékbe.
– Figyeljetek rám, emberek! – szólította maga köré Márton a
vitézeket. – Kivárjuk a napszálltát. Jó hely, keletről a láp, délen fut a
budai út. De nyugatról ott a török, hát el ne kóricáljon senki!
A portyának a török hadipostát kell elfogni, ami egy Légrádban
őrzött fogoly szerint legkésőbb két napon belül érkezik.
Az éjszakát is az erdőben töltötték, és a lovakat bevezették a
sűrűbe. A vitézek a lovak mellett bóbiskoltak, már aki nem adott
őrséget.
Hajnalban, amikor a csillagok még csak halványultak, máris
készülődtek. Egy tanya előtt vezetett el a hadiút.
A magyar parasztot kiverte a víz, amikor a hat törökruhás vitézt
megpillantotta. Azonnal beparancsolta a gyerekeit a szánalmas,
vesszőből font, sárral tapasztott hajlékba, a felesége pedig egy
jókora zsákkal iszkolt a közeli nádasba.
Vajdič a férfi elé állt:
– Nocsak, hát így fogadod az igaz hit harcosait, te féreg? Tán
korbácsot akarsz a hátadra, botot a talpadra? Miféle zsákot vitt az
asszonyod? Lopott holmi? Eloroztad, ami a nagyságos pasáé? Nem
fizetted meg az adót, kutyafattya?
A paraszt szűkölt félelmében, de Vajdičnak adni kellett a látszatra.
Jól is tette, hogy nem fedte fel magát, mert az ilyen gyáva alaktól
minden kitelik.
– Van jó vized, gyaur? A lovaknak kell, itasd hát meg őket a
kutadból! Gyerünk! Húzz vizet!
Vajdič Mártonhoz csatlakozott az egyik törökül tudó, és a paraszt
mellett szépen eldiskuráltak, hogy annak kétsége se támadjon. Még
a házba is bekukkantottak, kicsit felforgatták, ahogy a török teszi
nagy buzgalommal.
A parasztból kifutott minden vér, és csak azt hajtogatta:
– Ne bántsanak a nagyságos vitéz urak, kérem, megteszek én
mindent, nem volt híja az adónak se, meg aztán robotra is elmentem
az egy szem lovammal Kanizsa várába, de már az is csak gebe.
Értéke sincs! Etetnem kell a gyermekeimet, vitéz urak, kérem…
– Aztán… az egyetlen igaz hitet vallod-e? – tudakolta Vajdič, mire a
paraszt buzgón bólogatni kezdett.
– Hát hogyne, vitéz úr! Mit is vallhatnék?
– Akkor bizonyítsd be! Mondj valamit a Koránból!
Az egyik vitéz azt súgta Mártonnak:
– Jön a kontyos. Öten vannak. Mi legyen?
– Vigyétek a lovakat, tegyetek úgy, mintha a pataknál itatnátok. Ha a
turbánt egy villanásra megemelem, gyertek vissza rögtön! –
parancsolta Vajdič. – Aztán átküldjük őket Mohamedhez.
A török katonák egyenest feléjük tartottak.
– Hát ti mit kerestek itt? Kinek a katonái vagytok? – rikkantotta az
oda-basi Vajdič felé. – Hol az engedélyetek? Vajdičnak most igen
határozottan kellett viselkednie.
– Hohó, te nagy hitharcos! Hát mit képzelsz, kivel beszélsz? Mi a
nagyságos budai pasa katonái vagyunk, nem holmi jöttment,
koszos helyi parasztok! A rájákkal85beszélj így, de ne velünk!
Hát nem ismered a tiszti jelvényt?
Az oda-basi keményfejű harcosnak tűnt.
– Tehát Budáról vagytok? Az jó. Jártam ott. Aztán milyen
megbízatással jöttetek?
– A katonai posta útvonalát biztosítjuk. Itt járnak, nem messze
– felelte a másik magyar. – Hát ti? Járőrben?
– Különös, mert minket is azért küldött ki a basa, hogy a posta
háborítatlanul beérjen Kanizsára – felelte az oda-basi. A nádas
szélén néhány török megbontotta a gatyakorcot, hogy
könnyítsen magán. Egyikük valamit mutatott a nádban a
társának.
Márton hallotta a paraszt feleségének visítását, amint a török
vonszolta onnan kifelé.
– Nézzétek! Nem is annyira rút!
A paraszt megkövülten állt a viskója előtt, és moccanni sem
mert.
– Hé, te! Nem is érdemelsz ilyen feleséget! Vagy tán a
leányod?
A török Vajdičhoz fordult.
– Mit mondtál, hol a postafutár?
– Nem messze – felelte a vitéz. – Eresszétek el az asszonyt,
hallod? Most a feladatnak van itt az ideje!
– Feladatnak… Egész életemben mást sem tettem, csak a
feladatot teljesítettem. Mindig valami átkozott feladatot…
– A próféta dicsőségére, ne feledd! – vágott közbe Vajdič. Az oda-
basinak azonban megjött a kedve az asszonyhoz.
– Zavard ki a kölykeidet a házból! – kiáltott a parasztra. – Na,
emberek, ki akar utánam második lenni? Kifejezetten formás nő,
ha nem nézitek a térdig mocskos lábait!
Hamar megegyeztek a sorrenden. A paraszt csak állt
kétségbeesetten, moccanni sem mert, s talán a tudatáig el sem jutott
minden, legföljebb az, hogy kiparancsolt gyermekeit távol
tartsa a bejárattól.
Azzal a basi tuszkolta is be a visítozó nőt az alacsony ajtón.
– Hát ti? – kérdezte egy másik török. – Nektek nem szottyant
rá kedvetek?
– Tegnap egy tisztességes fogadóban aludtunk – rándított a
vállán Vajdič. – Már, ha érted, miként gondolom. Ott igazi hurik
lejtettek táncot… – emelt aprót a turbánján.
A négy vitéz közeledett, a lovakat kötőféken vezetve.
– Mutatok valamit! – nyúlt a kaftánja alá Vajdič. – Ilyent még
nem láttatok!
Nosza, mind a négyen köréje gyűltek.
– Mi a nyavalya ez? – kérdezte az egyik, az ujjai között
forgatva a kristályt. – Csak egy színes kő…
– Ez a kő az én talizmánom – felelte Márton. – Nekem
szerencsét hozott eddig. Neked meg éppen a fordítottját. Oly halkan
szottyant kése a török mellébe, hogy annak
megijedni sem volt ideje. A másik három ugyanolyan halkan
csúszott le a földre, s mire leértek, egyikben sem pislákolt az élet.
Vajdič a parasztra pillantott, de az egyre csak a házat leste, a
kezeit tördelte.
Vajdič belépett a házba, ahol az oda-basi nagyban bogozgatta a
bugyogója korcát. Észre sem vette, hogy a vitéz a veséjébe
mártotta a kést, egymás után háromszor, aztán kivonszolta az
ajtón.
– Hé, te! Temesd el ezt a szemetet! – morrant a parasztra, az
öt hullára mutatva. – Nagy a nádas, te meg ismered benne a
járást… Vidd őket jó messzire! Ha a basa megtalálja őket,
végetek van! Amit náluk lelsz, az a tied. Ne riadozz, már nem
harapnak!
Mire a parasztnak eljutott a tudatáig, hogy mi történt, a hat
magyar már visszafelé vágtatott az erdőnek, vezetéken futtatva
a török lovakat.
Aztán napszállta felé – mert alaposan megkésett! – elkapták a
hadipostát. Nem ejtettek foglyot, csak a hullákat húzkodták
pányvavégen az erdő szegélyébe.
Az elpusztított Kakonya falu fölött keltek át a Murán, és
hajnalban Zrínyi Miklós már fordíttatta is a török levelet, ami az
Erdély elleni készülődésről szólt.
VI. ERŐSSÉG A MURA PARTJÁN
Zrínyi, a hadvezér
1660 első fele
A bán az esztendőt Varasdon kezdte, a horvát rendi gyűlésen,
és intézkedéseket szorgalmazott az országrész védelme, az
erősségek felkészítése, megfelelő ellátása érdekében.
Amint Csáktornyába hazaért, a Muraköz hatékonyabb
védelmével kezdett foglalkozni. Kora tavasszal itt érte Vitnyédy
István újabb levele.
– Azt írta – tudatta Zrínyi az öccsével –, hogy a király elindította
Magyarországba a német csapatokat. Tudod, mit jelent ez?
– Azoknak a németeknek semmi közük nem lesz Erdély
megsegítéséhez – legyintett bosszúsan Péter. – Szerintem őfelsége
valami mást készít elő. Lehet, hogy rossz idők jönnek az országra,
bátyám.
Miklós is ugyanígy vélekedett: a császárnak fontos volt, hogy
megbízható haderőt tudjon maga mellett a kiszámíthatatlan magyar
rendek féken tartására. Olyan Magyarországot akar, amely inkább
gyarmat, semmint önálló test a birodalmában. A török veszedelem a
király számára csak ürügy.
Hát ezért nem hallgatta meg Zrínyit senki, amikor arról
győzködte Bécsben és Pozsonyban az urakat, hogy a török ellen
nemzeti haderőt kell állítani.
A hadiposta nemsokára meghozta horvát nyelvre lefordított művét,
az Adria tengernek syrenaiáját. A fordítást Péter végezte.
– Hitted volna, hogy az öcséd egykoron a te írásaid horvát
tolmácsolója lesz? – dicsérte a kötetet Zsófia asszony.
Miklós gondolatai másutt jártak. Nem messze, csak a Mura legfőbb
átkelőjénél, Kakonya romjainál, ahova erősséget képzelt.
– Mikor írsz hasonlót? – érdeklődött a felesége.
– Mostanában nem hinném – rázta a fejét a bán. – Elébb az
országos dolgok, meg a váram a Mura túloldalán. Minden
gondolatomat az köti le.
Zsófia letette a könyvet az asztalra.
– Jól meggondoltad azt a várat, Miklós? – kérdezte aggodalommal
teli hangon. – Azért mégsem egy könnyen ledönthető kerítést
akarsz. Ágyúk lesznek ott, és új erősséget építeni a békeegyezmény
értelmében…
– Azt a török már sokszorosan felrúgta! Meg én is, nem tagadom –
felelte vehemensen Zrínyi. – Belefogok, és megépítem. A legjobb
németalföldi várépítő mérnökkel terveztetem.
– De hiszen vannak itt németek, olaszok, osztrákok…
– De ők kővel dolgoznak. Itt meg csak az agyag, a tégla jöhet szóba,
amit hosszadalmas kiégetni, márpedig annak a várnak jövőre állni
kell! Fát, kavicsot, agyagot, földet használunk, ahogy a németalföldi
hadmérnökök.
Zsófia növekvő aggodalommal figyelte férje készülődését, aki a báni
teendők mellett éjt nappallá téve a könyvtárában kutakodott,
rajzolgatott, méricskélt, tervezgetett a nagy ív, vaskos papiroson.
Körvonalak, falak, bástyák, ágyúállások, árkok keltek életre a
rajzokon, meg egy védelmi célt szolgáló tó, aztán csónakokkal vert
hidak a Murán…
Csak a célt látta maga előtt.
Már kora tavasszal hírt kapott arról, hogy mozgolódik a kanizsai
török. A kémek ezt egyhangúlag megerősítették. Az erdélyi
hadműveletek folytatására készültek, Zrínyi pedig összehívatta a
báni hadat.
– Azt mondom, oda kell nekik csapni, vitézek!
A parancsnokok egyként kiáltottak vivátot.
A bán haladéktalanul átkelt a Murán, aztán több erős portyára
osztotta csapatát, és villámgyorsan megtámadták a vonuló török
egységeket.
Sikert sikerre halmoztak, nem kímélték a kontyost se éjjel, se
nappal. Gyűlt a zsákmány, és megrakott szekerek indultak vele a
Murán túlra. Fegyvereket szereztek garmadával, lőport, még kisebb
ágyúkat is, és sok puskát. Egy titkos tervet is forgatott a fejében a
bán, ami a kanizsai török erők megosztását célozta. Ha alkalom
adódik, akár el is foglalja a várat.
Lett is belőle zűrzavar! A pasa máris írta a levelet Bécsnek,
megpanaszolva Zrínyi támadásait.
A portyák jelentősen elhúzódtak, aztán a bán hazatért, de néhány
nap múlva máris újra a hódoltságban verekedett.
Május elsején Kis Farkas küldönce jelentkezett Zrínyinél.
– Nagyságos uram! Sok török gyalog jön szekereken, puskások
zömmel, és alighanem kóstoltak már vért. Négyszázan lehetnek. A
csapatunk gyöngének bizonyult az összecsapáshoz… Kis Farkas
uram figyelteti a menetet.
A bán azonnal összevont néhány könnyűlovas századot. A két
bekerítő század jobbra-balra kivált, a középső pedig szemből
rúgtatott a vonuló török felé. Zrínyi – annak hatékonysága miatt
– mindig kedvelte a menetből való támadást, és szeretett gyorsan
döntésre jutni.
Maga vezette a középső századot. Amint a vonuló török kibukkant
az erdőből, az egység meglapult a dombhát mögött, csak egy tized
csapott össze az ellenség elővédként kiküldött két odájával, aztán
menekülést színlelve megfordultak, és elvágtattak.
A török parancsnok valóban tapasztalt katona lehetett, mert
megtiltotta az üldözést.
Amikor a kontyos már csak két puskalövésre lehetett, Zrínyi
felvillanó kardjának jelzésére magasba lendült a báni lobogó, és a
század velőtrázó üvöltéssel vetette magát az ellenre.
– Hujj! Rááá! Isten oltalmazz! Jézuuuus!
Eldörrentek a janicsárpuskák, ólomgolyóbisok fütyültek a lovak és a
vitézek füle mellett, de újratölteni már nem jutott idő. A vitézek a
hosszú pikákkal estek nekik, és a szekerekről leugrálókat sorra érték
utol, és döfték le, ütötték agyon.
Néhány puska még eldörrent, hanem aztán megérkezett a jobb- és
baloldali támadó század, és a csata vérfürdőbe torkollt.
Kis Farkasnak igaza volt, és mellette jó szeme. Hogy így kelepcébe
csalhatta Zrínyi a törököt, az csakis annak volt köszönhető, hogy
álmosan, a hosszú úttól elcsigázottan vonultak.
Vas Péter századában ott vágtatott Oroszlán Jakab, lándzsával a
kézben.
– Nédd a’! Ráadásul törökül ordítozik! – hahotázott egy idősebb
horvát vitéz, amikor Jakabot megpillantotta. – A török apád nem
lenne büszke rád!
Abban a pillanatban a legény alatt megingott a ló. Először csak
lassúdott a vágtája, majd megtorpant, a két hátsó lábára ült, aztán
elvágódott a szerencsétlen pára. A nyakán akkora szakított lyuk
tátongott, hogy belefért a hüvelykujj.
Jakab oldalvást zuhant a sárba, de felpattant rögvest, és a
lándzsáját egy reá támadó gyalog mellének szegezte.
A török kétszer annyi idős lehetett és jóval tapasztaltabb. Kitért a
szúrás elől, aztán a puskacsővel félreütötte a lándzsát, és nekiugrott
a kistermetű vitéznek.
Jakab újfent belezuhant a pocsolyába, a török pedig máris csapásra
emelte a puskatust, két kézzel alaposan megmarkolva azt…
A mozdulat megtorpant, aztán a janicsár térdre rogyott. A képén
értetlenség tükröződött. Hátranyúlt, megpróbálta kitépni a hátából
azt az égető valamit, ami a gerince mentén átszakította az izmokat
és elnyírt néhány bordát, majd arccal előre a pocsolyába zuhant.
– Mi lelt? Béka lettél, he? – rikkantott Jakabnak a horvát, aki a harci
baltát a török hátába röpítette. – Sokáig nem dagonyázhatsz, kölök?
– Kilőtte a lovam! – így a fickó, és sebesen talpra ugrott.
– Ha kilőtte, hát kilőtte! Ott egy török ló, ni! Kapd el! Mindent úgy köll
elmagyarázni neked, te vadmalac?
Jakab szelíd szavakkal közeledett az apró termetű lovacskához,
török szavakkal nyugtatta, aztán elkapta a sörényét és egyetlen
lendülettel nyeregbe kapott. Török parancsnoki síp visított, mire a ló
fordult és vágtatott vele, egyenest vissza az ellenhez. Tehetett vele
bármit, a lovacska azt csinálta, amit megtanítottak neki.
A horvát vitéz utolérte, és a nyeregből rántotta át a maga ménjére
Jakabot.
– A Mahomet verjen pofán! Nem vagyok én a dajkád! – recsegte,
majd csapásra huzakodott, és széles pengéjű, nehéz kardjával
kettészelt egy török kobakot.
Csakhamar felharsant a magyar és a horvát báni vitézek
győzelemittas éljene, bár a csata még nem ért véget. Üldözni kellett
a törököt, és néhány hajtó nélkül maradt szekér felfordult a mély
kerékcsapásban. Az utat csonka holttestek borították, köztük
nyögdécseltek, kegyelemért könyörögtek a sebesültek.
Aztán a vitézek rettentő műveletbe fogtak: lecsapták a sebesült,
vagy halott törökök fejét, és egy szekérre hajigálták mind.
– Hányan sebesültek tőlünk, Vas Péter? – kérdezte nyeregből
szállva Zrínyi, miközben a szablyájáról a vért egy fejetlen janicsár
bugyogójába törölgette.
Vas Pétert is az ellenség vére borította, és éppen a századát
rendezte.
– Disilvits uram! – rikkantott ekkor Zrínyi a légrádi protestáns
papnak, aki elkísérte a vitézeket a harcba is. – Számolja már össze
kelmed a sebesülteket, holtakat!
A pap megszokta már az efféle gyászos és embertelen látványt.
Előkaparta az óndarabot, meg egy gyűrött papírt az ingéből, aztán
kisvártatva a bán elé állt:
– Nagyságos úr, kérem… Ötvenegy sebesültünk van, és
veszítettünk harmincöt jó vitézt. Isten nyugtassa őket, gróf úr.
Összeszámoltam a fejeket is… Kettőszáznyolc. Meg van
hetvenkilenc fogoly, és hét török hadilobogó.
A magyar és horvát halottakat Kis Farkas szekérre rakatta a török
foglyokkal, és illendőn letakarták őket. A török hullákat a helyi
parasztoknak kellett elásni, ha nem akartak dögvészt a nyakukba. A
közeli falvakból máris sokan jelentkeztek Zrínyi seregébe.
– Így kezdődik minden nagy háború – dörmögte a bán Kis
Farkasnak. – Maholnap a mienk lesz Kanizsa, meglássátok!
De nem így történt. A Haditanács és a király úgy határoztak, hogy
Zrínyi azonnal vonuljon vissza a hódoltsági területről Csáktornyába.
Gróf Walter Lesbe, varasdi generálison keresztül küldték meg neki a
parancsot.
Talán az udvarban is csodálkoztak, hogy Zrínyi – fogcsikorgatva bár
– eleget tett az utasításuknak.
Május végén már rossz hírek érkeztek Erdélyből. Az egyik
levelet Batthyány Kristóf kapta Nádasdy Ferenc sárvári
várkastélyából, s vitte másnap Újudvarba Zrínyihez.
– Rákóczinak kevés az ereje – tudatta a bánnal. –
Megverekedett a szerdárnak86 kinevezett Ali pasával, és
alulmaradt. Zágonnál esett a csata. Május huszonkettedikén meg
Fenes és Gyalu között a budai pasával, Szejdi Ahmeddel ütközött
meg. A keresztény had egyik fele megfutott, mire a fejedelem utánuk
vágtatott, hogy rendet tegyen és visszafordítsa a menekülőket.
Akkor kapta körbe az ellen és megsebesítette. Most Váradon
fekszik, nehéz sebekkel, lázban.
– Ha Rákóczit az Úristen elszólítja – tűnődött Zrínyi –, sok
 minden változik. A török ellen most már csak egy lehetséges út
maradt, a totális háború. Ha másként nem megy, igenis, ki kell
provokálni, mert a háború már nem egyedül Erdély ügye, csak Bécs
láttatja annak!
Ezerhatszázhatvan júniusában elhagyta Csáktornyát, hogy
Velencébe utazzon. Tájékozódnia kellett, hogy a török tekintetében a
Köztársaság elszántsága ugyanolyan erős-e, mint eddig.
A Tengermelléken, míg megfelelő szélre várt a hajó kapitánya, a
Frangepánoknál szállt meg, Veglia szigetén, amit a horvátok Krk-nek
mondtak. Elkísérte a tengerhez a felesége és a kisleánykája is.
– Egyszerűen képtelen vagy lemondani a győzelemről, és
beletörődni az udvar és a Haditanács akaratába – állt elébe Zsófia
asszony, s két karját Zrínyi nyaka köré fonta. Az arca Miklós
borostás képéhez simult. – Szúrsz! Kicsit bánt, hogy az utóbbi
hetekben a lelkedben is tüskéket növesztettél. Nem törődsz velem
és a kisleánnyal úgy, mint annak előtte.
– Bocsáss meg! Gyakran érzem úgy, milyen jó lenne egyszerűen
ízekre szaggatni magam, hogy ide is jusson belőlem, meg oda is…
Egy gyorsfutár Vitnyédy István sürgős levelét hozta.
– Váradon meghalt Rákóczi György – közölte csendben Miklós, és
mélyet sóhajtott, majd keresztet vetett. – Belehalt a sebesülésébe.
Hej, Zsófi! Mit hoz még ez az esztendő? Új helyzet állt elő, ezért
sietek vissza Velencéből.
Zsófia asszony úgyis remegett a tudattól, hogy a férjét egy napon
esetleg utoljára látja, ezért nem is zaklatta őt Zrínyi a levél
utóiratával, amelyben Vitnyédy közölte: a török Váradot is el akarja
foglalni, és Souches, a német generális, meg Wesselényi Ferenc a
magyar hadakkal Erdély határán tartózkodik. Ámde minek, mert
parancsuk van rá, hogy be nem avatkozhatnak, és semmiféle
ellenségeskedésbe ne bocsátkozzanak a nagyvezírrel.
Porto Ré kikötőjéből indult Zrínyivel a hajó, és felesége a kis Mária
Katalin kezét fogva állt a parton, míg csak látta a kibontott vitorlát. A
bán felkészülten indult Velencébe, mert Vitnyédy bizalmas iratok,
jelentések továbbítására kérte, amelyeket a dózse követei Párizsból
és Bécsből írtak, és komoly velencei államérdeket szolgáltak.
Azt azonban maga sem tudhatta, mivel tér majd haza.
 Alig néhány napja érkezett csak vissza Velencéből
Csáktornyába, amikor Csontos Benedek közvitéz lihegve jelentette:
– Nagyságos uram, most jött az újudvari futár. Kanizsában
valami felrobbant, vélhetően a lőporraktár. A városban tűzvész
pusztít!
– Intézkedjek, gróf úr? – hallotta Zrínyi Horvát György udvari
hadnagyot.
– Várj még! Magam akarok beszélni a futárral!
Feledve köszvénytől megkínzott térdeit, lesietett az udvarra. A
júniusi forróság azonnal arcul csapta.
A futár tisztelgett.
– Láttad, azt a tüzet? Hallottátok a robbanást?
– De ’iszen azt a gróf úr szolgái mind hallották! – felelte amaz, és a
bán körbepillantott. Veres Imre a vállát vonogatta:
– Hallottuk, nagyságos úr, de azt hittük, az ég zördült.
– Gróf úr! Az a robbanás ott szétvetett török katonaházakat, bástyát,
fegyverraktárt… A kanizsai töröknek talán minden puskapora odalett
– folytatta a futártiszt. – A tűz egyre terjed, nem is nagyon tudják
oltani. Újudvarban most mindenki arra vár, hogy a nagyságos úr
megmondja, mi legyen.
Zrínyinek már akkor megfordult a fejében, amikor az esetet
meghallotta, hogy most kellene Kanizsára támadni. Meghallgatta a
futárt, aztán máris intézkedett:
– Kis Farkas, Vajdič Márton, Horvát hadnagy úr és Desics uram,
jöjjenek velem!
Ahol a tanácskozásokat tartotta a hosszú teremben, a felsorolt
vitézek némán várták a parancsot.
– Kis Farkas, az embereiddel még most elindulsz! Északról
megkeríted Kanizsát, megvizslatod, mi történik, bírnak-e a tűzzel.
Aztán egy különítményt elindítasz a déli meg a keleti utaknak, mert a
török is úgy gondolja, elkél neki a segítség, hát hozat Babócsáról,
Segesdről, Szigetvárból… Felteszem, parasztokat rendel oltani és
falat rakni, azokat kíméljétek, de a fegyvereseket folyvást
zaklassátok!
Horvát György következett, őt Szilaj Dénessel küldte el Vrbovec felé,
hogy a falvakban lakó szabad katonákat fegyverbe szólítsák. A
Muraközt Vas Péterre bízta, ugyanezen okból.
– Csak azok maradhatnak, akik aratnak! Az nem várhat! De minél
több vitéz álljon a lobogó alá!
Desics Farkas lovászmester a ménesekből áthajtatta a lovakat a
várat övező mocsár melletti hosszú rétre. Ezenkívül a katonák
ellátmányáért is ő felelt, a raktárakban felhalmozott
hadifelszerelésért pedig a jószágigazgató és két intézője.
Futár indult Ozaljba Zrínyi Péterhez, meg a szomszédos horvát és
magyar uradalmakba, egy következő pedig az ifjú Batthyány
Kristófhoz, mert a bán nem nélkülözhette a támogatásukat.
– Addig kell tüsténkedni, amíg a török rá nem jön a készülődésre! –
közölte végül a parancsnokokkal, és megnyugodva pillantott végig a
báni katonaság jelenlévő vitézein. – Aztán nekimegyünk Kanizsának,
emberek! Ostrom alá vesszük, és visszaszerezzük a töröktől. Túl
sok volt ez a hatvan esztendő, ideje kikergetni a vackából. Hanem
aztán utána se lankadjatok, mert akkor jön csak a haddelhadd!
Kezdetét veheti a háború. Írok őfelségének, éppen Grazban
tartózkodik mostanság. Megkérem az engedélyét Kanizsa
bevételéhez.
A lelkesedés máris az egekbe csapott, s noha mindenki tudta, hogy
a király soha nem engedné az ostromot, bíztak Zrínyiben.
– Ha már egyszer a török megtette nekünk a szívességet, hogy
maga robbantotta föl a várat, hát ne várakoztassuk sokáig, legények!
Lepjük meg Mohamed hitbajnokait, hívjuk táncba, és táncoltassuk ki
őket Kanizsából!
Dörgő éljen csapott a napmelegtől izzó kőfalak fölé, és a kora esti
órákban megindultak a csapatrészek Kanizsának. A Haditanácsban
is pontosan tudták, hogy nem fogja megvárni a választ, sem az
engedélyt, hanem azonnal cselekszik.
A kanizsai basa a falakról jól látta, miként vették körbe Zrínyi
bán vitézei a várost, egy egérnek se hagyva kaput a szökésre.
Várta, hogy az erősítés megérkezzen, de azokat már lesték Kis
Farkas elszánt egységei.
Kanizsában még mindig égtek a tüzek, az erősséget körülvevő
mocsárból, a várbéli kutakból húzták a vizet a basa katonái az
oltáshoz, mások a darabokra szaggatott holttesteket szedték össze
és hajigálták gödörbe, hogy aztán meszet öntsenek rájuk,
megelőzvén a pusztító járványt.
Recsegve-ropogva omlottak alá a füstölgő, vörösen izzó gerendák.
Zrínyi azt latolgatta, hol lehetne leginkább a várba betörni.
Újudvarból ágyúkat hozatott, földdel, homokkal töltött vesszőkasok
mögé állította őket, hogy csak a csőtorkolat kandikált ki, és a
pattantyúsok megpróbálták robbanó vasgolyóbissal megszórni a
törököt.
Hanem a várbéli lövegek még mindig erősebbnek bizonyultak, s ha
Zrínyi tüzérei közelebb jutottak a falakhoz, osztották a halált.
A rohamot alaposan meg kellett tervezni, mert ott volt még a mocsár.
A török azonban se ki, se be Kanizsába, bár a híd nem égett el.
Zrínyi vitézei várták élesre fent szablyával, lándzsákkal, harci
csákányokkal, töltött muskétákkal, gyermekökölnyi golyóbist köpő
szakállas puskákkal, könnyű gyalogsági ágyúkkal.
A bán napokig tartotta ostromgyűrűben Kanizsát, és már a várba
történő behatolást is kimódolta. Valóban néhány napon múlt Kanizsa
eleste.
Amikor hajnalban a várbéli müezzin az első imára szólította a
katonákat, az idős, de a harcokból oroszlánrészt vállaló Szilaj Dénes
felkapott egy íjat, és átlőtte vele a mocsarat. A vessző eltűnt a fal
mögött.
– Imádkozz csak török! Szükséged lesz rá, mert eljött az utolsó
napod! – üvöltötte a vessző után, és a keresztény táborban hahota
követte szavait.
Másnap futár érkezett Újudvarra.
A levelet Horvát György csáktornyai hadnagy vette át, és kérdezte
nyomban a tisztet, mit tartalmaz.
– Mivel magad is tiszt vagy, megmondom – felelte a királyi futárok
parancsnoka. – Az van benne, hogy a bán azonnal szüntessen be
minden harci tevékenységet Kanizsánál, és vonuljon vissza
Csáktornyába. Ez a felséges úr parancsa röviden.
Horvát hadnagy maga vágtatott a levéllel Zrínyihez, aki Kanizsa
Újudvar felőli oldalánál készült az ostromra. A bán rezzenéstelen
arccal tudomásul vette a parancsot.
– Elvonulunk, nagyságos úr? – tudakolta Horvát György.
– Majd! – felelte Zrínyi, és a vonásai egyszerre megkeményedtek. –
Ha úgy látom jónak.
A parancs Porcia hercegtől, az udvari Titkos Tanács elnökétől indult
ki. Éppen ő tiltotta meg az ostromot, akinek ez idő tájt fontosabb volt
trieszti kikötőjének építése, mint Várad felmentése.
A bán rögvest összehívta a parancsnokokat.
– Tágítjuk az ostromgyűrűt, emberek. Mostantól azokat a török
egységeket tanítjuk tisztességre, amelyek a várból ki, vagy be
igyekeznek. Erős portyákat indítunk, több irányba. És négy nap
múlva ilyenkor mindenki Újudvarban, Birkás László és Vas Péter
csapatai pedig Csáktornyában legyenek!
Kis Farkas, amikor a tisztek távoztak, megkérdezte:
– A levélben foglaltakkal, nagyságos úr, mi lesz?
Zrínyi felpillantott.
– Láttál valamilyen levelet, Farkas?
A szolga már mindent értett.
– Nem én! Levelet mostanság egyáltalán nem láttam a gróf úr
kezében…
De a kanizsai vár környékét mégis el kellett hagyniuk. A portyák még
jó párszor összekaptak a törökkel, és esett sok hadizsákmány,
fejeket is metszettek eleget, és Légrád, Kotor, Kapronca tömlöce
megtelt foglyokkal.
Újudvarba térve Zrínyi végre szusszanhatott. Illés, aki a gróf
fegyvereit, páncélját, ruházatát tartotta rendben, megdöbbenve
tapasztalta, hogy a bán nem adta át a kardját, amikor elkérte.
– Illés, te ismersz engem – hallotta Zrínyi vészjósló, rekedt hangját.
– Tudod, ha igazán forr bennem az indulat, akkor sosem üvöltök.
Most megint tanultam valamit. Hogy az a magasságos Úristen
mennyköve vágna a Burgba!
S mielőtt Illés megkaphatta volna a kardot, Zrínyi kivonta azt a
hüvelyből és a térdén egyetlen mozdulattal kettétörte.
– Még ma indulunk Csáktornyába! – fújtatott dühében. – A
magasságos Haditanács egyszerűen visszaparancsolt. Mint amikor
a kutyának azt kiáltják: a vackodba, büdös dög!
Porcia herceg, az udvari Titkos tanács elnöke július közepén –
miközben Váradot ostrom alá fogta a török – a Triesztben épülő
kikötőjét kívánta megszemlélni. Csatlakozott ehhez a fiatal Lipót
császár is, aki útban a tenger felé Grazban megpihent, és az erdélyi
helyzetről, a küszöbön álló török háborúról tanácskozott a
magyar urakkal.87
 Aztán elutaztak Triesztbe, és senki sem tudta, lesz-e valamilyen
foganatja a grazi tanácskozásnak, mert számos kérdés függőben
maradt. A magyar urak érveinek köszönhetően Lipót már nem
zárkózott el annyira mereven a török megtámadásától, csak azt a
külföldi segítségtől tette függővé.
Erre viszont azokban a hónapokban vajmi kevés esély
mutatkozott.
A bán Batthyány Kristóffal és a horvát földesurak közül azokkal,
akikkel komolyan számolhatott, megtanácskozta a Grazban
elhangzottakat, és a városban tartózkodott még, amikor hírt kapott,
hogy a török komoly csapatösszevonásokba fogott.
– A budai pasa egységei Szigetvárhoz érkeztek, amire nem
vonhatjuk meg a vállunkat! – jelentette ki. – Azonnal lépni kell, urak,
mert már építi a hidakat, az utakat a vonuláshoz, s nekem ez azt
jelenti, hogy nagy málhával, sok hadiszerrel és tüzérséggel vonul.
Ha a török katonákat von össze, ezt kell tennünk nekünk is!
A maga muraközi vitézeivel haladéktalanul átkelt a hódoltsági
területre, felderítette a budai és a kanizsai pasák szándékát, és ott
vette a török vérét, ahol csak lehetősége nyílt rá.
Szeptember elején megérkezett Újudvarba Vitnyédy István az
újabb hírekkel.
Amikor megpillantotta Zrínyit, igencsak elcsodálkozott.
– Már megbocsásson a gróf úr, de meglehetősen elcsigázottnak
látom – közölte. – Miért nem ügyel magára jobban? Önben a
tisztességes magyarság bizodalma, kérem!
– Hagyja, István! Inkább sorolja, miféle hírekhez jutott! Mitől
dühönghetek tovább, mert mostanság már csak ez jut. Vitnyédy
soha nem érkezett üres kézzel.
– Történik éppen elég, ami szót érdemel. A legfontosabb, hogy a
múlt hónap huszonhetedik napján kapitulált Várad.
– Úgy – sommázta tömören a bán. – Gondolom, a német generális
és Wesselényi meg csak a szájukat tátották, de közbe nem
avatkoztak.
– Ön is tudja, gróf úr – folytatta az ügyvéd –, az a parancs született,
hogy Souches generális seregét nem szabad veszélynek kitenni…
Zrínyi csaknem felrobbant. A kezében tartott poharat akkora erővel
vágta a falnak, hogy ezer darabra hullt.
– Hogy az ég szakadna rájuk! Még hogy egy hadat nem szabad
kitenni veszélynek? Hát akkor mi a büdös nyavalyakórságra való?
– Tudja ön azt jól, hogy a németek miért vannak jelen – jegyezte
meg gyászos hangon Vitnyédy.
– Tudom. Még megtörténhet, hogy egyszer ellenük, és nem a török
ellen fogok harcolni. Mi van még?
– Annyi, uram, hogy Kemény János maga vette kézbe az erdélyi
ügyeket, és tovább verekszik a törökkel. A Hofburgban fontos
megbeszéléseket folytatott, és állítólag kedvező fogadtatásra talált.
De a török igencsak erősödik. Az ön kanizsai szereplése pedig
annyira felbőszítette Köprülü Mohamed nagyvezírt, hogy
legszívesebben maga indulna a Muraközbe.
Zrínyi felmordult:
– Adná az ég, hogy ezt tegye az a vén bakkecske!
– Annak a vén bakkecskének, uram, igen jó meglátásai vannak, már
ami a birodalom további terjeszkedését illeti – fejtegette Vitnyédy. –
Arra kérte őfelségét, büntesse meg önt Kanizsa miatt, mert ha nem
teszi, akkor majd ő fogja.
Zrínyi felpattant a székből.
– Nosza, kezdheti! Meglátjuk, mire megyünk egymással! Naponta
három kémem is jelenti, mi történik Kanizsánál. Erődítenek, javítják a
tűzvész okozta károkat, s közben új csapatok érkeznek. Én pedig
ma is ott vagyok három portyával, és ütöm-vágom a kontyost, ahol
érem. Ha az udvar nem háborúzik, majd én gondoskodom róla, hogy
a háború elébbutóbb kitörjön! Sosem lépünk előbbre, ha végre nem
állunk a sarkunkra!
Vitnyédy türelmesen hallgatta a bán kifakadását.
– Kétségtelenül igaza van, gróf úr. A magyar urak is kezdik belátni,
és sürgetik a háborút. Lassan megértik, hogy rájuk nézve milyen
veszélyekkel jár Bécs politikája. Ám az is meglehet, túl vérmes
reményeket tápláltak a külföldi támogatásról. Úgy tűnik, a beígértnek
a felével sem számolhatunk, ha egyszer megindul a háború.
– Lippay és a többiek idegen katonákat akarnak – magyarázta
némileg nyugodtabban Zrínyi –, nehogy magyar haderőt kelljen
felállítani. Bécs irtózik egy ütőképes magyar hadseregtől, s azt
gondolom, okkal. Nem a földesurak pénzét féltik ám, István! Azt nem
akarják, hogy egységes, tiszta magyar hadsereg létezzen ebben az
országban!
Vitnyédy ügyvéd néhány nap múlva elutazott Csáktornyából, és
Zrínyinek végre jutott egy kis ideje a családjára.
– Itt vagy mellettem, de csak testben – súgta egyik éjjel a felesége,
amikor álmatlanul feküdtek egymás mellett a koromsötét hálószoba
baldachinos ágyában. – De ezt is megköszönöm, Miklós.
Átölelte a feleségét és a fülébe súgta:
– Nincs nálad szebb és jobb asszony, és én igaz szerelemmel
szeretlek. Megtennék érted és a kis családunkért bármit.
– Megtennél, tudom – mondta szomorúan Zsófia. – De…
– Igen – sóhajtotta Miklós. – Mindig ilyenkor jön a „de”.
Bécsbe, Grazba, Pozsonyba kellett utaznia még az
ezerhatszázhatvanadik esztendő maradék hányadában. Mindenütt a
török elleni háború vezette a listát, ő pedig fáradhatatlanul próbálta
meggyőzni az urakat és az udvart a maga elgondolásairól.
Fel akarta rázni a nemességet.
Pozsonyban tudta meg, hogy a török, miután Váradot elfoglalta és
barbár módra feldúlta, Szent László darabokra zúzott
bronzszobrából ágyúkat öntetett…
Amikor télre fordult, és megcsöndesedni látszott a világ, belefogott
egyik legnagyobb írásos munkájába. A papír tetején ez a cím
feszített:
„Az török afium ellen való orvosság”
Tavaszig el akart készülni, mert akkor már a következő tervnek
kellett nekifognia: a Mura menti erősség építésének.
Ahogy Vitnyédy találóan megjegyezte: az lesz majd az igazi casus
belli, avagy a háborús ok.
A bán gondolatban már el is nevezte Zrínyi-Újvárnak.
1661. Tavaszi harcok és sikerek. Kezdetét veszi a várépítés
A szolgálóleány ijedt képpel surrant be Zsófia asszonyhoz.
– Nagyságos asszonyom, kérem… Az ura… Hallottam a gróf urat a
könyvtárban… Nem csak én, mások is a szolgálók közül. Úgy üvölt
az úr az atyával, akár egy veszett oroszlán! Nagyságos asszony
kérem, félek, hogy nagy baj van!
A kis asszonyka azonnal kapta a köntösét, fölébe a sarkát verdeső
cobolybundát, és végigsietett a kihalt folyosókon. Már a
lépcsőházban hallotta férje hangját.
– Miklós! Miklós, kérlek! – sietett hozzá Zsófia, és nyugtatólag
rejtette tenyerébe Zrínyi kezét. – Így még soha nem hallottalak
beszélni Francesco atyával…
A páter arca szomorú mosolyra húzódott.
– Nem reám mérges, drága Zsófia. Arra a levélre, látja? – mutatott
az asztalon heverő, láthatóan megviselt, meggyűrt lapra.
– Ez már árulás! – fújtatott Zrínyi. – A bécsi Titkos Tanácsban arról
tárgyaltak, hogy utolsó lehetőségként meg kell fontolni a
meghódolást a török előtt. Persze, csakis a magyaroknak, nem
Bécsnek, nem is a németeknek vagy a stájereknek… Állítólag a
felvidéki urak is erről beszélnek, mondván, jobb az életet megtartani,
mint elveszni. Hogy nem lenne-e célszerűbb elfogadni a szultán
ígéretét, aki majd visszatelepítené a szétszaladt, szabad hajdúkat,
akiket aztán a nagyvezír ellenem vezényelne… Elképesztő!
– Mindez csak tanácskozás szintjén merült fel Bécsben –
próbálkozott élét venni a hírnek Francesco, de Zrínyi közbekiáltott:
– De Porcia herceg aláírta, és némely egyházi méltóságok szintúgy!
Ki meri ezek után azt állítani, hogy semmi komoly?
Zsófia asszony a cserépkályha mellé húzódott. Ez a férfiak ügye, ő
csak akkor szól, ha kérdezik.
– Azért a Titkos Tanács abban is egyetértett – folytatta a páter –,
hogy a mostani helyzetet figyelembe véve nincs más lehetőség, mint
az életmentő háború. Mert ha ebbe az udvar bele nem fog, és vele
karöltve a Magyar Királyság, nos, akkor harangoztak a
magyaroknak. Már most is a szultán kezében van a kereszténység
sorsának kulcsa.
– És a maga jószántából oda sem adja – dohogott a bán. – Az
Opinio-ban, amit Porcia hercegnek harminchárom sűrűn rótt lapon
elküldtem, megírtam, hogy a török haderőt szét kell zúzni, nem
szabad meghagyni azt egyetlen erős testben. Mindezt néhány
hónapon belül képes lennék végrehajtani, egyetlen nagy betöréssel
a hódoltságba. És most arra ne hivatkozzanak, hogy a kincstár üres!
Hol van a pénz? Mert kell lenni benne elégnek, abban bizonyos
vagyok! Elherdálták? Magukra? Hívságokra? Nem lepne meg! Ezer
németre lenne szükségem, BelsőAusztriából, és nem ártana, ha
Velence is támogatna, a dalmát szárazföldi haderővel.
Francesco páter szelíden közbeszólt:
– Miklós! Láthatod, hogy a kormányzat nem ellenzi a nemzetközi
összefogást, csak éppen nem bízik benne. Neked is hasonló
gondolataid vannak. Ígértek sokat, aztán, amikor eljött az idő, a
tizedét se tartották be.
Zrínyi mintha meg sem hallotta volna Francescót.
– Időhúzás! Most el tudnám törni a török hadsereg gerincét! –
hajtogatta. – Még mindig nem késő! De ha megszerzi Érsekújvárt, és
még az idén megkezdi a nagy háborút, akkor ő lép elsőnek ezen a
gigászi sakktáblán! Nos, Francesco, igazából akkor harangoztak
nekünk.
Ebben az esztendőben a bán végérvényesen elhatározta, hogy
önállóan cselekszik, mert az udvar halogató politikájával szemben
csakis így lehet eredményesen fellépni. A Haditanácstól lőszert és
fegyvert kért, majd január végén intézkedett, hogy Bécsben kezdjék
meg tíz ágyú öntését, a leendő erődje számára.
Áprilisban Varasdon a horvát rendeknek gyűlést hirdetett, de
ennek is a háborús felkészülés állt a középpontjában. A sereg és a
hadianyag előrevonásához az utak állapotán javítani kellett, valamint
elrendelte, hol állítsanak fel a vonuló csapatok számára
élelmiszerraktárakat.
Meg is jegyezték az urak, hogy ez már háborús készülődés a
javából, a folyamat immár megállíthatatlan, és maga Zrínyi sem óhajt
elgondolásaitól meghátrálni. Látván elszántságát, egy sem akadt, aki
figyelmen kívül merte hagyni a bán terveit, meg aztán nekik is volt
szemük, eszük: a török egyre nagyobb erőket vont össze Kanizsa
környékén, s vélhetően nem csak egy fényes katonai parádé okán.
Az Áfium kéziratával, annak letisztázott, lediktált szövegével a
tél folyamán végzett, és aki ismerte e munkáját, tudta, hogy ettől
kezdve a gyakorlatban is mindent annak szellemében intéz.
Akik előtt személye méltán örvendett népszerűségnek, mind
kijelentették, hogy ennél jobb, haladóbb szellemiségű és
előremutatóbb, mívesebben megfogalmazott művet még nem
olvastak.
Az áfium ellen pedig egyetlen orvosságot ajánlott Zrínyi: a
fegyvert.
– Bizonnyal mindenkinek megüti a szemét – kezdte az újabb
hírekkel érkezett Vitnyédy –, hogy a gróf úr miként gondolkodik a
hadseregről. Hogy már nem elegendőek a reformok, hogy új hadat
szervezne, új követelményekkel, s hogy ehhez magunknak is meg
kell változnunk.
– Ez utóbbi jóval nehezebb lesz – felelte a bán. – Mert fegyvert lehet
szerezni, vásárolni, gyártani, de észt plántálni a fejekbe már jóval
bonyolultabb. Egy új hadnak első nekifutásra, békeidőben
tizenkétezer katona elegendő, ha külön veszem a végeket és a
végvárakban állomásozókat. A tizenkétezernek is kétharmada
legyen a lovas, a maradék gyalogos, mert gyorsan kell mozogni,
alkalmazkodva az ellenség terveihez. Aztán, ha szükséges, a
gyalogok létszáma emelhető.
– Az ön hadserege, gróf úr, merőben új gondolkodást képviselne, de
a felépítése is újdonság…
– Mert alkalmazkodni kell! – vágott közbe hevesen a bán. –
Alkalmazkodási képesség nélkül mit ér a legjobban kiművelt
hadvezéri fő? Új tisztikarra van szükség! Látja, a muraközi tisztjeimet
már mind a legjobb katonáim közül válogattam, elvétve akad
közöttük nemes, az is legfeljebb bocskoros, de a címet fegyverrel
érdemelték ki. Értik a dolgukat, és elől verekszenek, nem bújnak az
egység mögé. Testben és lélekben ugyanolyan erősek, akár a
katonáik. Sosem tettem közöttük különbséget nemzeti hovatartozás
miatt. Ha nincs elég tisztnek való a nemesség soraiban, akkor majd
lesz a jobbágyokéból.
Zrínyi valóban így gondolta.
Jobbágyokból akart olyan ütőképes hadat verbuválni, amit a
rendszeres és komoly katonai kiképzés tesz erőssé, győzhetetlenné.
Vitnyédy magával vitte az Áfium kéziratát, és nemsokára levélben
tudatta Zrínyivel, hogy ő maga legszívesebben csupa arany betűkkel
nyomtatná ki.
A bán azonban – mindenki számára váratlanul – nem járult hozzá a
mű kinyomtatásához.
Vajdič Mártonnak ezekben a hónapokban nyugodt éjjele alig
maradt. A nappalai is veszélyesen alakultak, mert századával
tucatszor is átkelt a Murán vagy a Dráván a hódoltságba, és
Oroszlán Jakabot egyre többször vette maga mellé
fegyverhordozónak, noha tréfásan az apródjának nevezte.
 Május elejének orgonaillatú éjjelén, amikor még a kakasok is a
másik oldalukra fordultak, Jakab halkan nyitotta Márton házának
ajtaját Csáktornya külső várában.
A vitéz a szalmazsákon békésen horkolva az asszonyát ölelte
éppen, aki befészkelte magát Márton ölébe.
– Hé! – súgta Jakab a vitéz fülébe. – Ébredjen, Márton bátyám!
Riasztás van…
Márton talán egész életében sem tudott igazán mélyen elaludni.
Felpillantott Jakabra, aztán kikászálódott a felesége mellől. Életének
harmincöt esztendeje alatt annyiszor kellett búcsúzkodnia, hol az
anyjától, hol a feleségétől, hogy már a számát sem tudta. A szép és
kedves Ivanka a szemét is majd kisírta a folytonos aggodalomban.
Jancsi és Dragica is fölébredtek, de Márton az ujját a szájára téve
mutatta: egy szót se, és aludjanak tovább.
Az égbolt koromfeketén borult Csáktornyára, felhők takarták a holdat
és a csillagokat. Vajdič Márton követte Jakabot a belső vár udvarára,
ahol néhány tiszt várakozott már. Felismerte közöttük az egyik
legjobb újudvari felderítőt, aztán hamarost érkezett Kis Farkas és
Vas Péter.
– Átcsapott a török? – tudakolta mogorván Vajdič.
– Éppen az ellenkezője. Mi megyünk oda – felelte az újudvari vitéz.
– Ott jön a nagyságos úr! Alighanem nagyobb létszám köll a
mostanihoz, mert ez nem egyszerű portya lesz, Márton.
Vajdič egy idegent is megpillantott. Magyar öltözéket hordott, és
megviseltnek tűnt, amint a kőfalnál, hátát megvetve guggolt,
miközben egy darab szalonnát és kenyérdarabot rágcsált. Az egyik
szeme bedagadt, máskülönben kemény, harcos képe volt.
– Megvertétek? Nem adta olcsón az irháját, mi? – vetette oda a
vitézeknek az álmos Vas Péter. – Egy koszos pribék…
– Vigyázz a pofádra! – mordult a dagadt szemű, de még csak fel
sem egyenesedett, rágta tovább a szalonna darabkáját
rendületlenül.
Horvát György hadnagy közbeszólt, hogy rendet tegyen:
– Hagyd, Péter! Kocsis Dömét még nem ismered. Ő az egyik legjobb
kémünk, csak most félresikerült az átszökése a határon.
Zrínyi már harchoz öltözött, a vitézekéhez hasonlatos, kényelmes
ruhába, bővebb szabású nadrágját betűrte a csizmába, de a fekete
fövegén csillant a jókora ezüstboglár, benne a hófehér kócsagtoll.
Amikor az összes tiszt megérkezett, Zrínyi maga mellé szólította
Kocsis Dömét.
– Ki verte így képen? – kérdezte, és az újudvariak közül jelentkezett
egy legény.
– Azt hittem, hogy kém, nagyságos úr.
– Az hát, csak a mienk, te mafla! De máskor te is jobban ügyelj,
Döme! Még a végén lekapja valamelyik a fejedet. Bár a tied megér
ötven ezüstöt is…
A vitézek kuncogni kezdtek.
Hanem Zrínyinek elég volt a kezét megemelni, máris elhallgattak.
– Emberek, a Döme napokig kísért egy karavánt a hódoltságban. Az
egyik legnagyobb hírt hozta, amit mostanában hallottunk. A török
élelmiszert és hadianyagot szállít Kanizsába, ráadásul sokat. Hány
szekeret számoltál, Döme?
– Legalább kilencvenet, jelentem alássan – felelte a vitéz. –
Magyarok vezetik az ökröket. Tevék is vannak, kisebb ágyúkat
cipelnek. Láttam puskaporos hordókat, számtalant. Néhány kalmár
követi a menetet. De a katona is sok, mert a málhát vigyázzák
erősen.
Zrínyi végigpillantott a tisztjein, akik mind parancsra vártak.
– No, emberek, mielőtt Kanizsába ér az a karaván, elkapjuk. Horvát
hadnagy úr, Kis Farkas, Vas Péter és Damijan meg Tadeja
századosok! Így együtt rámegyünk a törökre! Székely István és
Szlobodan Matko elindultok a szekerekkel az északi határnak, az
újudvari irány lesz a legjobb. Jobbról török lökést várhattok,
készüljetek föl! A többivel szétverjük a kísérőket, és egyszerre
támadunk, több irányból. Mivel nekünk is becses, amit a török hoz,
óvjátok a zsákmányt! Emberek, úgy verekedjen mindenki, mintha az
ördög öreganyja ülne a nyakán!
Mindenki tudta a dolgát, de Kis Farkas azért Zrínyihez lépett és
csendben megkérdezte:
– Uram! A tevékhez közülünk nem ért senki. Mi legyen azokkal az
ágyúkkal?
– Akkor kapjátok el a gazdájukat is! Átmennek a tevék is Újudvarba!
– Még valami, nagyságos úr! Nem tiprunk belé az udvar érzékeny
lelkébe ezzel a támadással?
Zrínyi az istálló felé tartott, ahonnan a lovász már vezette elébe a
nyergelt mént.
– Az udvar ebben a minutumban fikarcnyit sem érdekel, Farkas! –
fordult a főtiszt felé. – Most csak a feladatot látom, amit meg fogunk
oldani. Hogy Bécsben mit gondolnak, az legyen az ő bajuk –
dörmögte Zrínyi, és felkapott a nyeregbe.
Három külön átkelőt használtak Zrínyi egységei, hogy a
hódoltsági területre mielőbb átjussanak, Kis Farkas felderítői pedig
pontosan megállapították a karaván pillanatnyi helyét.
– Vonulnak Kanizsának, nagyságos uram. Úgy nézem, délután
oda is érnek, úgy két órával napszállta előtt – jelentette Farkas.
– De igen erős az őrizet, gróf úr! A török oldalra és előre is
portyázókat küldött.
Vas Péter kapta feladatul, hogy a karavánt elölről megkerülje, és
leverje a jobb oldalvédet, miközben a csupa izom Damijan százados
csapata a hátvédnek esik.
Zrínyi és három könnyűlovas százada északnyugatról
közelítette Kanizsát.
– Az orruk elől halásszuk el a málhát – tudatta a tisztekkel. –
Meglehet, a várból még látják is.
– Nem lesz abban hiba, nagyságos úr. A legények már alig várják,
hogy a kontyos nyakára tiporjanak. Nézzen csak végig rajtuk, uram!
Még abban is buzog a tettvágy, aki napok óta alig aludt – mutatta
Szilaj Dénes.
– Hallja a nagyságos úr? – intett Székely István a török karaván felé.
– Zeneszóra vonulnak. Síp, dob, duda… Igen magabiztosak!
Amikor a török hátvéd és a jobb oldalvéd elleni támadás megindult,
és eldörrentek az első puskalövések, Kanizsa már csak
macskaugrásra lehetett, és a zenészek egyből megfeledkeztek a
munkájukról.
– Itt az idő, vitézek! – vonta ki kardját Zrínyi, és megcsillogtatta a feje
fölött az acélt. – Sebesen, vágtában, ahogy mindig tettük! Vajdič
Márton, küldd a puskásaidat! Az ő sortüzük vezesse be a rohamot!
De a kézi bombákkal várjatok, nem akarom, hogy megsérüljön a
málha! A puskapor a bőrökkel takart szekereken van, véletlenül se
süssön rá muskétát senki!
Vajdič puskás vitézei kiváltak a csapatból. Kisvártatva ropogtak a
fegyverek ezen az oldalon is, mert a bal oldalvéd Zrínyi vitézei ellen
fordult, mire a puskások között előrevágtattak a magyar
könnyűlovasok.
– Hohó! Máris retirálnak, halljátok? – rikkantotta a századnak
Márton.
Nem szemből, hanem kétfelől támadták az oldalvédet, és
szempillantás alatt leverték. A török menekülőre fogta, sebesült
lovak hörögtek, haldokló katonák vonaglottak a májusi esőtől
növekedésnek indult, kövér fűben, a szekerek mentén pedig
felsorakoztak és letérdeltek a puskás janicsárok.
– Kitérni! Kitérni! – sivított a parancs, és Zrínyi lovasai irányt
váltottak, mert az oldalvást mozgót mindig nehezebben találja meg a
puskagolyó, mint azt, aki szemből támad.
Az első sortűz eldördült, és a törökök tölteni kezdtek, ám ekkor a
vitézek máris fordultak.
Irtózatos mészárlás vette kezdetét.
A törökök bemásztak a szekerek alá, de többeket ott is megtalált a
lándzsahegy, miközben a hosszú puskákat próbálták újratölteni, de
fekve igen nehezen jutott el a puskapor a cső farába.
– Indíts! – üvöltöttek a vitézek az ökröket vezető magyar
parasztokra! – Gyerünk! Induljatok!
A rémült szolganép megkezdte a nehéz szekerek elé fogott ökrök
elvonszolását, így a török fedezék nélkül maradt.
– A tevéket! – süvöltötte Szlobodan Matko az embereinek. –
Hajtsátok az erdőszél felé!
A török tevehajcsárokat, akik fegyvert emeltek Zrínyi katonáira,
levágták, a többi immáron fogolynak érezhette magát. Az állatok
imbolygó futással, bőgve, zöldes nyálat fröcskölve igyekeztek a
botütések alatt az erdőszélnek, aztán fel egy alacsony dombra,
ahonnan már látni lehetett Kanizsa házait.
Némelyik kosárban gyerkőc kuporgott, mert a tevehajcsár néha
magával hozta a családot. A kis fickók rémülten pislogtak a kosár
pereme felett, és behúzták a nyakukat, amikor a vitéz csördített a
korbáccsal.
Zrínyi és a könnyűlovas századok legázolták az ellent. Sokan
megadták magukat, mások a várost körülvevő mocsár széle felé
szaladtak, és közülük jó néhányat levadásztak a legények, de páran
inkább a mocsárba vetették magukat, vállalva, hogy a néhol másfél
kopja mély vízben lelik halálukat.
A várfalon eldördültek a messze hordó ágyúk, de a golyóbisok jóval
Zrínyi katonái előtt hulltak le.
A várba vezető híd környékén a karaván segítségére indult török
csapat összecsapott Vas Péter századával, egy másik szakaszon
Kis Farkas taszított oldalba egy félszázadnyi ellent, beleszorítva őket
a posványba. Csattantak a pisztolyok, és derekasan tette a dolgát a
lándzsa, a harci csákány és a kard.
A kanizsai várba szorult török tehetetlenül bámulta, miként orozza el
Zrínyi Miklós az erősség működéséhez nélkülözhetetlen fegyvereket,
a lőport és a málhát, s hogy hajtja el az életben hagyott törököket
fogolynak.
A karavánhoz csatlakozott kalmárok áruja teljes egészében Zrínyit
gyarapította, ahogy a hetven degeszre tömött szekér, és a csaknem
százezer tallér is.
A török mindent megpanaszolt Bécsben, azt állítva, hogy több ezer
katonáját vágta le Zrínyi serege.
1661. Pünkösd (május) havának második fele. Terepszemle a
kakonyai rév felett
– Itt fog állni, ide építjük a várat – vezette fel Zsófia asszonyt a
Mura túlpartján emelkedő domb tetejére Miklós úr. – Ne gondolj
hatalmas erősségre, kőfalakra, lakótornyokra. Sosem lesz olyan,
mint Csáktornya vagy Ozalj… Ez a vár elsősorban a török elleni
támadás elősegítésére lesz hivatott.
A domb tetejének egy hányadáról szorgos kezek letisztogatták a
növényzetet, és belefogtak az elhagyott, sok évtizede lakatlan,
leromlott Kakonya falu, meg a hajdanán Kecskevárnak, Bolondos
kastélynak nevezett építmény hasznosítható maradványainak
összegyűjtéséhez.
Légrád csak egy macskaugrásra esett, a Mura a domb alatt
sietett el, hogy kissé lejjebb belefusson a Drávába.
A kis asszonyka csak nehezen képzelhette el, miféle erősség épül
ide, csak azt látta, hogy rettentően nehéz munka lesz, sok erős
kezet kíván, és az urát bizonnyal ismét csak hébe-hóba láthatja.
– Két hét múlva megkezdjük az építést – tudatta Zrínyi. – Oly
sebesen haladunk, ahogy csak bírunk. A Murára csónakhidat
veretek, tán kettőt is. Erős csapat ügyeli az egész környéket, az
építők biztonságát.
A törököt az elmúlt másfél hónapban háromszor is alaposan
megverte. Erősen eltöprengett azon is, hogy foglyokat vezényeljen a
várépítéshez.
– Mire megjön a rossz idő, jócskán előre kell haladnunk! –
magyarázta. – A törököt itt át nem eresztem! Ha ő szerezné meg ezt
a dombot, és építene rá erősséget, mert ez is a fejében forog, akkor
a Muraköz biztonságának végképp beföllegzett. De ha megelőzzük,
akkor hiába csap át, vissza már nem mehet a Murán, mert innen az
útját elzárjuk, és a folyóba fojtjuk mind. Légrád, meglehet, sokáig
nem bírja már. Ez lesz itt Zrínyi-Újvár. Ha háború tör ki, Kanizsa
éppen ezért kerül nehéz helyzetbe, és innen támadhatóvá válik
Berzence, Segesd, Szigetvár… meg a többi.
Zsófia asszony mélyet sóhajtott. Nem ért ő a hadviseléshez, mondta,
sem a stratégiához, és csak egyet tehet: naponta többször arra kéri
Istent és az oltalmazó szenteket, hogy segítsék meg az ő urát ebben
a hatalmas vállalatban.
– Ezzel az erősséggel a törököt és a császárt is egyaránt
kényszerhelyzetbe hozod, Miklós. Muszáj lesz lépniük, akár akarnak,
akár nem…
– Éppen ez a célom, drágaságom – ölelte meg a feleségét Zrínyi. –
Megmozdítom mindkettőt.
– Félek, hogy az udvar majd megint kitalál valamit, ami hátráltat.
Esetleg magadra hagy…
Zrínyi arca komorra vált.
– Akkor sem hátrálok meg! Van még Bécsen kívül, ahonnan támaszt
remélhetünk. De valakinek el kell kezdeni, Zsófi!
Elfordult és Wassenhof mérnökhöz lépett. Már nem hallotta, hogy
Zsófia a fejét csóválva megjegyezte:
– Túl sok ellenséget szabadítasz magadra, Miklós. Bécs eddig
mindig megfojtotta azt, akit kellemetlennek talált…
– Szerencsére a követek között van elég szép számmal jó
ismerős – zökkent le vidáman, bár a hosszú úttól némileg
elcsigázottan Vitnyédy, aki a forró nyárban odakint találta Zrínyit az
építkezésen. – Nézze! Máris számos külhoni újságban megmutatták
a vár rajzát. És itt vannak alatta a cikkek.
 Zrínyi egy fatönkön ült poros csizmában, bő posztónadrágban
és felgyűrt ujjú ingben. Amikor az ügyvéd megjött, először fel sem
ismerte őt a félmeztelenre vetkezett jobbágynép között.
– Ha kivágtat ide a nagyságos úr – közölte Illés Vitnyédyvel –,
én már nem bírom mellette a munkát, de ő akármelyik kétkezi
parasztot lepipálja. Jól látja, dolgozik ő, verítékben úszik, ha kell,
emeli a berenát, a rönköt, a minap még földet is talicskázott a
töméshez. Látott már az ügyvéd úr valaha horvát bánt, grófi
méltóságot ily megszállottan robotolni?
Vitnyédyt ugyan meglepte, hogy Zrínyit dologban találta, de
cseppet sem csodálkozott. Minden munkáját olvasta, mindegyikben
példát akart adni a bán a világnak.
Miklós pedig megtörölte verítékező homlokát, széltől cserzett,
naptól veres arcát, és megigazgatta a posztókalpagot, amit a nap
ellen viselt.
– Látja, István? – mutatott Légrád felé. – A Dráva idén kitett
magáért. Megduzzadt rettentőn, visszanyomta a Murát is! Csak azt
sajnálom, hogy a légrádi házakból mosott el vagy húszat, és nem a
török fulladt meg benne. Jártam a várnál, a falak alját néhány
lábnyira közelítette a folyó.
Vitnyédy a dombtetőről szemlélte a vidéket.
– Az ott Légrád, akkor… az ellenkező irányban van Kotor…
– Kilenc őrhelyem áll a két erősség között – mondta a bán, és
olvasni kezdte, az ügyvéd által hozottakat.
– Jó írások. Jók a várról készített vázlatok is… majdnem. Az
tetszik leginkább, hogy méltatják. Minél több helyre jusson el az
építkezés híre, barátom!
– Már Lippay érsek és Nádasdy is elismerik, hogy kell ez a
vár.
– Nocsak! – szökött Zrínyi szemöldöke a homlokára. – Így
forog a világ? Még megérhetem, hogy ez a két ember elismer
engem?
– Nyilván nem állíthatnak mást, hiszen maguk is hitet tettek a
török elleni háború mellett. Nagyságod támadását most nem
engedhetik meg maguknak. Persze, Bécsben vannak jócskán,
akik az ellenkezőjét állítják, lekicsinylik, fölösleges erőlködésnek
tartják a várépítést…
– Kikacagnak, tudom, miközben nem tesznek semmit, csak
ülnek a dagonyában, mint a csürhe – vetette közbe Zrínyi. – De
ez csak kutyaugatás! A tervem teljesen készen van, és ön tudja
leginkább, hogy ezerszer átgondoltam.
Vitnyédy még nehezen látta át, mi készül, hisz nem volt
hadmérnök.
– Tudja, miért sietek az építéssel annyira? – kérdezte tőle a
bán. – Azért, mert minél jobban előrehaladok vele, annál kisebb
esély lehet arra, hogy a Haditanács, vagy őfelsége leromboltatja.
Kész állapotában már nekik is megfelel.
– Az eredmény, amit ezzel a várral elér, minden
ellenvéleményt megfordít, gróf úr – vélekedett Vitnyédy. –
Akkor majd jönnek és gratulálnak önnek. Tudja, hogy némelyek
már azt latolgatják, vajh’ elfogadná-e Zrínyi Miklós az ország
koronáját, ha egyszer…
A bán felnevetett és legyintett.
– Hagyja már, barátom! Tudja, miről beszél? A mesék
birodalmába el ne vezessen az útja, kérem!
– De hát ez úgyis csak teória, uram! Tőlem is megkérdezték,
és azt feleltem, nem tudom, vállalná-e Zrínyi Miklós, de hogy én
örömmel szolgálnám, az bizonyos.
A bán felállt a tönkről. A közelben fűrész visított emberderék
vastagságú fát vágtak el két kopja magasan a tönkje felett ott,
ahova Wassenhof mérnök kifeszített kötelének vonala esett.
Beépítették az élő fát is a külső palánkozatba, hogy gyökerei
horgonyként tartsák meg a mellé ferdén leásott, magasba nyúló
gerendákat.
Amikor a bán visszafordult Vitnyédy felé, az arcán dühös
kifejezés jelent meg.
– Azt akarom, hogy minden hasonló híreszteléseknek letörje
az élét! Ezek roppantul veszélyesek a mostani időben, ügyvéd úr!
Ha valaki, hát ön biztosan tudja.
Aztán a gróf felkapott egy üres zsákot, a vállára vetette, és
beállt a cipekedő parasztok közé. Akkora gerendát szállítottak a
helyére odalentről, megvetve lábukat a meredélyen, ami egy
ökör súlyával vetekedett.
Az ügyvéd mellett elhaladva Zrínyi reá villantotta pillantását,
amiből Vitnyédy azonnal értett. Ledobta a sujtásos felsőkabátot,
kihúzta a nadrágba gyűrt inget, az ujját feltűrte, s kigombolta mélyen.
Méregdrága csizmájával mit sem törődve azt
rikkantotta az egyik jobbágynak:
– Barátom! Ide egy zsákot nekem is!
Batthyány Kristóf felderítő vitézei Újvár építkezésénél egy
kisszámú török küldöttséget kísértek Zrínyihez, aki a Mura túlfelén
felállított táborban, a sátrában fogadta őket.
A kaftános, szakállas török meghajolt, szertartásosan
köszöntötte a bánt, aki hasonlóképpen viszonozta.
– Jöjj, efendi, foglalj helyet a sátramban – invitálta a kanizsai basa
megbízottját, akinek oldalán egy magyar írnok is helyet foglalt, ha
netán kételyek merülnének fel a tolmácsolásban.
A török azonban kielégítően beszélt magyarul és németül.
– A nagyságos basa általam kérdezteti nemes Zerini bég uram, hogy
ez a vár mostan a ti császárotok egyetértése mellett épüle? Mert,
ugyebár, jól gondolom, hogy a terület, ahol jelenleg ülünk, a
Fényességes Padisah birodalmának része…
– Mondd meg a basa őkegyelmességének, hogy úgy vélem,
fölösleges dolog lenne a részemről akár a római császár, akár az ő
beleegyezését kérnem, mivel ez a terület régtől a családomé.
Építhetek ide bármit, amit csak kívánok.
A török elmosolyodott, s közben ősz, ritkás szakállát simogatta.
Okos ember volt, talán világéletében diplomata, s csak azért került a
végekre, mert valami hibát vétett.
– Értem ezt, Zerini bég – jegyezte meg. – De akkor mégis, mi célt
szolgál ez a… hm… építkezés? Messzebbről valamiféle karámnak
néztem…
Zrínyi és Batthyány összekacsintottak, és mosolyogtak a
testőrvitézek is. Néhányan a követ kíséretét kínálgatták szőlővel,
friss kenyérrel, sült csirkével, de ők visszautasították, tán
mérgezéstől tartva.
– Azt mondod, karámnak tűnik messziről? – kérdezett vissza a bán.
– Hát akkor izenem a kegyelmes basának, hogy császárom régtől
unszol már egy karám építésére. Nem szeretné, ha a kegyelmes
basa hízott marhái meg a császár nem kevésbé tetszetős barmai
keverednének, mert ebből sok viszály támadt, mint nyilván tudod.
A töröknek is kedve lett volna nevetni az elmés válaszon, de nem
tehette meg, legfeljebb elmosolyodhatott.
– Értem, Zerini bég uram. Tehát a hízott marhák és barmok… Most
már csak azt nem tudom, mit keresnek majd az ágyúk odafönt, a…
hm… a barmok karámjának sarkain?
Zrínyi széttárta a karjait.
– Mondd meg Kanizsában, hogy az ágyúk vadászni kellenek.
Elterjedt módi, hogy a magyarok ágyúval mennek medvére,
farkasra… Errefelé igen sok előfordul. Kényre-kedvre le akarom lőni
azokat, efendi.
– Megértettem, kegyelmes bég, és erről teszek jelentést az uramnak
Kanizsában. Távozhatom-e embereimmel szabadon?
– Szabadon érkeztetek, szabadon el is mehettek. Ez nálunk
tisztesség dolga – felelte a bán, és a vitézek visszakísérték a
csónakhídon a kanizsai partra a törököket.
A basa azonnal levelet küldött a nagyvezírhez, ő pedig
Konstantinápolyba a Fényes Portára. Ott pedig az a döntés született,
hogy Zrínyit egy erős csapattal el lehet és kell is tántorítani a
várépítéstől.
Ahogy a munka előbbre haladt, a bán mellett álló urak is
segítettek, ki ezzel, ki azzal. Batthyány Kristóf katonáival felvonult,
hogy a készülő erősség elleni török támadásokat időben
magakadályozza. Össze is kaptak néhány felderítő portyával, és
megfutamították őket tisztességgel.
Zrínyi új várának építését kisvártatva csaknem ötezer vitéz
vigyázta. A török tizenötezer katonát gyűjtött Pécs és Kanizsa
környékéről a szultán parancsára, hogy még időben
megakadályozza a vár elkészültét, de Batthyány Kristóf, Zrínyi Péter
és a többiek jóvoltából képtelen volt nagyobb támadást vezetni.
Az erősséget szó szerint éjjel-nappal építették, éjszaka
fáklyafénynél, vagy nagy tüzeket rakva a domb oldalában és a
tetején. Még a nyári égzengés se riasztotta Zrínyit és a
jobbágynépet, akikről tisztességgel gondoskodott a bán, ételükitaluk,
őrzött szállásuk volt a Mura másik oldalán. Július elejére szépen
kirajzolódott már három bástya.
A jobbágyok közül sok a feleségével érkezett. A nők főztek,
élelmet, vizet hordtak és elvégeztek minden asszonyi munkát. A
Muraköz apraja-nagyja ott dolgozott, és jó néhány török fogoly is.
– Most má’ ti haza nem mentek, míg csak a császárotok ki nem
takarodik innen mindörökre! – szekálták a törököket a magyar
parasztok. – Itt köll maradnotok, különben kibeszélitek ennek a
várnak a gyöngéit!
Csak egy volt, aki szökni próbált. Elrohant a szemben lévő
bozótos felé, menekült inaszakadtából, de utána küldtek egy
puskagolyót. Az ólom eltörte a török térdét, de mire a magyar őrség
odaérkezett, egy kövön élesre fent vasdarabbal elmetszette a
nyakán az eret.
Néhány napig beszéltek róla az emberek, aztán elfelejtették.
Ennél keményebb dolgok is történtek a végeken.
A Haditanácstól azonban a bánnak levele érkezett, amelyben
azonnali hatállyal felszólították, hogy fejezze be az építkezést.
– Wassenhof mérnök uram! – rendelte magához a kiváló férfiút
Zrínyi. – Megkérem, induljak Bécsbe, vigye a tervrajzokat és
magyarázza el az uraknak, mit miért teszünk, és miért éppen úgy.
Ha valaki, ön képes ezt megtenni, mert én el nem hagyhatom a
Muraközt, és itt akarok lenni az építkezés minden napján.
Wassenhof azonban hiába tette meg az utat, eredménnyel nem járt.
Kisvártatva ismét érkezett egy felszólító levél a Haditanácsból,
ugyanazzal a tartalommal.
Zrínyi azonban tudomást sem vett róla, és az új erősség kettős
palánkjai lassanként a helyükre kerültek, dobbant a föld, az agyag és
a kavics a döngölők ütései alatt, elsimult a talaj ott, ahova az
ágyúkat telepítették. Két házat is felhúztak kis szobákkal a palánkon
belül az őrségnek és a tiszteknek, némelyikbe még cserépkályha is
került.
Dolgoztak a kútásók, kibélelték egymásba csapolt rönkökkel a kút
belsejét, és mire elérték azt a réteget, ahonnan kristálytiszta ivóvíz
bugyogott fel, odaföntről már alig látták a mestert…
– Kerestünk, Miklós! – nyitott be a könyvtárszobába a bán
felesége, mivel férje már a vacsorán sem jelent meg. – Fáradt vagy
nagyon, látom. Válaszolsz a Haditanács újabb levelére?
Zrínyi ültében kinyújtóztatta a derekát és mély levegőt vett. A
szemei körül karikák ültek.
– Most éppen arra válaszolok. Roppantul fontos, hogy minden egyes
szavát megfontoljam. Bocsáss meg, de valóban nem érzem magam
a legkiválóbban. Sokat dolgoztam, ez az igazság. Nem vagyok már
húszesztendős…
– Mivel indokolod az építkezést?
– Azzal, amit Bécsben is tudnak, hogy a békeszerződés ellenére a
török számtalan erősséget felépített. Aztán megírom, hogy éppen a
béke fenntartása végzetes ránk, nem a háború. Harmadjára pedig
megindokolom, miért nem jelentettem őfelségének az építési
szándékot.
– Éspedig mivel? – kérdezte a kis asszonyka, Zrínyi mögé lépve,
átölelve őt.
– Azzal, hogy mindenkinek kutya kötelessége az ország megvédése,
a korona javainak óvása. Az erre irányuló készülődéssel azonban
igazán nem terhelném a felséges urat… – pillantott fel a feleségére
Zrínyi.
Zsófia az állát most az ura vállára támasztotta, és csendesen szólt:
– Azt gondolod, nem hallja ki belőle a leplezetlen gúnyt? Lipót okos
ember.
– Remélem is, hogy kihallja. Ez is a célom, és ha sértésnek veszi,
majd küldet egy következő levelet. Mindennel támadhat engem, csak
azzal nem, hogy elveszítettem királyhűségemet, és a korona iránti
lojalitásomat. Ilyennel éppen akkor vádolhatna, ha a török
készülődésére semmit nem tennék.
– És még ott van a Haditanács…
Zrínyi nagyot szusszant.
– Igen. Keményebb dió, mint őfelsége. De majd megírom nekik, ha a
török nagy erőkkel támad rám, amit nem tartok valószínűnek, akkor
is képes leszek megvédeni a Muraközt, akár az utolsó erőmmel. S
aki ebben engem nem segít, hát azt Isten ítélőszéke elé idézem.
Mondd meg, Zsófiám, mit tudnak majd ilyen szavakra mondani?
A kis asszonyka csendben felelte:
– Erre valóban semmit, mert a Haditanács oldaláról ilyenre
egyszerűen nem létezik jó válasz. Vagy jóváhagyják az építkezést,
vagy szégyenszemre magukra vonják a gyávaság és hazaárulás
bélyegét.
Zrínyi megszorította a felesége kezét.
– Bár így lenne! De attól tartok, hogy az urak képén sokkal
vaskosabb a bőr.
Aztán elkövetkezett az ezerhatszázhatvanegyedik esztendő
augusztusa, s Bécsben valami ismét fordult.
A császár és a Haditanács nem vette magára az ódiumot, sőt, a
varasdi Walter Leslie generális parancsba kapta: amennyiben Zrínyit
a török megtámadja, feltétlenül nyújtson neki támogatást.
Már csak annyit sérelmeztek, hogy a várépítésről a bán nem
kérte ki őfelsége előzetes véleményét.
Zrínyi tudta, miért ez a döntés született: a levele és indokai mellett
az udvar éppen Kemény János erdélyi hadainak nyújtott
támogatást az olasz generális, Montecuccoli88által. A császári
tábornok Erdély felé tartott.
Mire ősz lett, a szultán az általa már korábban kiszemelt Apafi
Mihályt tette meg Erdély urává, s ezzel Lipót császár egyetértett.
Természetesen a rendekkel is megválasztatták, hogy jobb íze legyen
a kényszerűségnek.
Színjáték volt a javából, és a töröknek esze ágában nem volt
távozni az erdélyi területekről… Viszont Montecuccoli visszavonult.
Ekkor megérkezett Zrínyihez Vitnyédy, hogy elmondja, a
mélyben miféle erők mozdulnak ellene.
– A diplomaták művelt emberek, de nem tudják befogni a szájukat –
kezdte. – Ha ezt tennék, nekem se jutott volna tudomásomra, milyen
utasítást kapott Bécsből Reninger úr a konstantinápolyi követ.
– Hogy próbálja meg elérni a töröknél a háború elodázását? Hogy
békét hirdessen a császár nevében, és elhitesse, hogy én vagyok a
kerékkötő? – kérdezte a bán, és az ügyvéd bólintott. – Nem lep meg.
Béccsel kapcsolatban már semmi sem ér készületlenül.
– Reninger levele már egy hónapja megérkezett Bécsbe – folytatta
az ügyvéd. – Eszerint a Porta szemében az ön vára most a
legnagyobb szálka. Tán nagyobb még az erdélyi kérdésnél is. Mert
ott azt tesz a szultán, amit akar, de ön keresztülhúzza a számításait,
elzárja az egyik legfőbb nyugati támadási irányt. Reninger tehát
mindent elkövet, hogy igazolja, a vár nem épülhet tovább, és le kell
rontani azt is, ami eddig elkészült. És mondhatom, vannak hívei az
udvarban. Önt hibáztatják majd mindenért, ha a békét nem tudják
meghosszabbítani.
– Nem érdekel! – csapott az asztalra a bán dühösen. – Csak a
kutyák ugatnak!
– Mit szándékozik tenni, gróf úr?
– Folytatom a munkát! Meggyorsítom! Kétezer munkást
vezényeltetek az építkezésre, és naponta megszemlélem, miként
haladnak. Varasdtól is kapok jobbágyokat. Gersei Pethő János uram
meg kiváló szekercéseket küldött. A várépítés mellett, ha az erőnk
és az időjárás is megengedi, néhány portyával nekiugrunk a
töröknek, zsákmányért. Kell a hadianyag ZrínyiÚjvárba! Jó lesz a
törököt a saját muníciójával lődözni! Bécsben pediglen csak hadd
szűköljenek! Itt még én vagyok az úr!
Kanizsa vára, 1661 őszén
A basa vendéget várt. Alit, Zrínyi egyik legnagyobb ellenfelét, de
azt nem egészen értette, mit keres Kanizsában.
Történt valami a nagyvezír tanácsában, amiről ő nem tudott? Netán
újabb összevonás készül, és mégis nekimennek a Muraköznek,
aztán a stájer részeknek, onnan meg irány Velence?
Rögvest parancsokat osztogatott: hozzanak gyümölcsöt, mézes
süteményt a becses vendégnek. Kissé tartott Alitól, mert tudta, hogy
Köprülü Mohamed nagyvezír jobban kedveli, mint őt.
A vendég díszes kísérete nem széledt szét az udvaron, és ketten
felkísérték a basát Kanizsa urának emeleti lakosztályába.
– Annak a Zerini-fattyúnak nyomát sem láttam – döccent le Ali a
párnákra, és a szeme sarkából figyelte a kanizsai basa aggódó
képét. – Miért mondod, hogy miatta nincs éjjeled s nappalod?
– Ha itt laknál, megértenéd, miért – felelte amaz. – Nem szokásom
rögtön a sűrűjébe csapni, de megkérdezném látogatásod pontos
okát, nemes barátom.
– Katonai természetű – felelte Ali nyugodtan, és kiküldte mindkét
emberét, hogy négyszemközt tárgyalhassanak. A kanizsai basa is
távozásra szólította a szolgáit.
– Nos, barátom – folytatta a vendég –, nem nagy öröm nekem, hogy
éppen én hozzam tudomásodra a nagyvezír és a szultán
rosszallását, amiért mind e napig a legcsekélyebb eredményt sem
érted el ennél a koszos veszett kutya Zerini bégnél és a fajtájánál.
A kanizsai basa arca elszürkült.
– Könnyű felettem ítélkezni, olyan távolból! Lennének a helyemben,
s mutatnák meg, hogyan tudnak Zerinivel hadakozni! Ez a kutya
nem olyan, mint a kiszámítható, tisztességes hitetlenek! Még csak
nem is úgy harcol, mint a német, vagy ez a Montecuccoli. És nem is
úgy, mint Kemény János Erdélyben. Ezt megszállta az ördög!
– Vagyis azt mondod, semmiképpen nem bírsz vele? – vetette közbe
Ali. – Megértelek. De bizonyára szeretnéd, ha egy hozzá hasonló
parancsnokod lenne.
– A sátánnal szövetkezett! Gyors, mint a szélvész, egyszer itt,
másszor meg ott csap le… Maradj nálam, és figyeld meg magad!
Vezess ellene csapatot, vagy egész sereget, aztán majd utána
megbeszéljük a tapasztalataidat!
Ali a fejét csóválta, és nem nézett a kanizsai basára. Egykedvűen
rágcsálta az elébe tett, gerezdekre vágott almát, és a körme
hegyével kapargatta a héjat a fogai közül. Aztán csak ennyit
mondott:
– Sajnálatomra, barátom, nem lesz lehetőségünk rá, hogy
megtárgyaljuk azt a jövőbeni összecsapást. – A kanizsai bég, ha
lehet, még szürkébbé vált. – Mert hát… tudod, miként van ez.
– A nagyvezír letett a várparancsnoki tisztről? – dadogta alig
hallhatóan a basa.
– Olybá tűnik, ez történt, de ne őt hibáztasd. A padisahtól kapta rá a
parancsot.
– A Fényességestől…
– Ühüm. Tőle. Azért jöttem, mert mostantól én vagyok Kanizsa ura,
barátom. Nézd, itt az írás, a nagyvezír pecsétjével. Nem akarta
nagydobra verni, mégiscsak belső ügy…
A kanizsai basa feltápászkodott, és az ablaktáblához lépett.
– Ezt… alig hiszem. Mert amennyit én verekedtem a padisahért…
– De a legfontosabbat, ezt az átkozott murai erősséget mégsem
tudtad szétverni – vágott közbe Ali. – A padisah mélységesen
csalódott benned.
– Akkor most… Valamelyik harcoló alakulat parancsnokává tesz,
Erdélyben? Netán Boszniában? Vagy Krétára küld?
Ali a fejét rázta, és a szájába tömött egy mézes süteményt. A basára
pillantott, aztán kettőt tapsolt.
Az ajtó azonnal kinyílt, és Ali öt katonája lépett be, majd megálltak a
fal mentén.
– Mi ez? Egyelőre még az én váram… – hüledezett a basa, mire Ali
a kaftánja alá nyúlt.
– Fájdalom, barátom, de vannak mulasztások, amelyekre nincs
bocsánat.
– A foglyod vagyok, Ali? És éppen téged küldtek? – hörögte a basa,
mire Ali kihúzta a kezét a kaftánból.
– Bocsáss meg, barátom, de még ezt is át kell neked adnom.
A tenyerén egy selyemzsinór feküdt.
Egyszeriben kevés lett a levegő a kanizsai basa körül. Felugrott,
aztán a falnak tántorodott, és a szőnyegre hajította díszes turbánját.
Azt nyöszörögte:
– Én… Éppen én, aki… ezzel a fattyúval éveken át verekedtem? A
birodalomért, a padisahért… Épperi engem?
– A beteg nagyvezír külön paranccsal a kezedbe adta ugyan a
sorsodat, határidőt is szabott, hogy mikorra teljesítsd be, aztán azt
hamarjában visszavonta – folytatta Ali. – Tehát letelt az időd, nemes
barátom. De hát jobb is ezen hamarost túlesni.
Ali intett, és három katonája a basához ugrott. Kettő lefogta, a
harmadik a háta mögül hurkot dobott a nyakára, és gyors
mozdulattal megcsavarta. A basa térdre zuhant, de a katona erősen
tartotta a zsinór két végére kötött peceknél fogva.
Nyál csordult Kanizsa urának szája sarkán, a szeme kigúvadt, a
teste néhányszor megvonaglott, aztán félrebillent a feje. A katona
fojtóra kötötte a zsinórt, és eleresztették a súlyos testet.
Percekig tartott, míg kiszenvedett, s addig mindenki némán állt
fölötte. Amikor a szeme már opálosodott, Ali behívatta két szolgáját.
– Zsákba vele, és vigyétek a hátsó szobába! Éjszaka eltemetitek.
A várkatonákkal és a népekkel csak annyit közöltek, hogy a basa
szíve megállt.
Másnap Ali levelet küldött Zrínyi Miklósnak. Barátságos
hangnemben írta, közvetlen, de tisztelettudó szavakkal tűzdelte
burkolt fenyegetését, figyelmeztetve a bánt, hogy a saját érdekében
hagyjon fel a várépítéssel és az ellenségeskedéssel.
Az új basa levele semmiféle visszhangot nem keltett
Csáktornyában, hacsak nem említjük Zrínyinek a stájer rendekhez,
Velencéhez és a magyar kormányhoz küldött sürgetését: fegyvert,
lőport, hadianyagot, ágyút küldjenek a Muraközbe, mert ez a basa
keményebb az elődjénél.
Bécsbe is elutazott ezen az őszön, hogy ismét saját szavaival
védje meg Újvár építésének jogosságát, de erre csak egy sablonos
rendeletben kapott választ: szüntesse be a további munkálatokat!
Pusztán egyetlen bizakodásra okot adó hír jutott neki ebben az
esztendőben: október végén meghalt Köprülü Mohamed, a
nagyvezír.
Vajon milyen lesz a fia, Ahmed? – ez a gondolat forgott Zrínyi,
és mindenki más fejében. Még csak huszonkilenc éves, de hírlett,
hogy kutya kemény hadvezér.
Novemberben a gróf Itáliából kapott levelet. Ebben ottani
kapcsolata, a konstantinápolyi kereskedelmi ügynök közölte, hogy a
török most már egészen biztosan Horvátország megtámadására
készül.
A háborús ok pedig Zrínyi-Újvár.
– Végre! – mutatta a levelet Francesco páternek. – Végre! A török
legalább pontosan tudja és érti ennek a várnak a jelentőségét, és
nem becsüli le, mint egyes bécsi urak és Montecuccoli. A török
felvette az elébe hajított kesztyűt!
– Jól látom, hogy örülsz, Miklós?
– Igenis, örülök! – dörögte a bán. – Örülök, mert elérem a célomat!
Köprülü Ahmedet ennek alapján máris becsülöm, mint katonát, mint
hadvezért! Neki jó szeme van, és látja, amit látnia kell Újvárnál!
Tudod, mi az én váram, Francesco?
– Tudom – felelte a páter. – Gátat emel a török velencei, szárazföldi
haditerve elé…
– …és mellette politikai, diplomáciai eszköz! – kiáltotta közbe
vehemensen Zrínyi. – A várammal érjük el azt a rég áhított
tervünket, hogy a török elleni fellépés nemzetközivé váljon! Hát
éppen ezért nem csakis egyszerű casus belli!
1662. Véres tavasz
A bán az öccse csapataival és a fiatal Batthyány Kristóffal
merész lépésre szánta el magát: januárban Horvátország déli részén
nagy erőkkel átcsapott a határon, visszaszerzett a töröktől három
megszállt erősséget és feldúlt tucatnál is több falut.
 Éppen akkor történt ez a haditett, amikor az ország másik
felében, Erdélyben, egy összecsapásban meghalt Kemény János, a
kiváló hadvezér. Zrínyi meggyászolta, imát mondott érte.
– Most kellene folytatni! – szögezte le, mikor az Una mentén
sorra aratták sikereiket. – Erről beszéltem mindig! A török gerince,
igenis, megroppantható! Megírom őfelségének, hogy most, ezzel az
erővel akár, nagy országrészeket tudnánk visszafoglalni!
– Félek, annak a levélnek a sorait nem úgy értenék, mint ahogy
szeretnéd! – jegyezte meg Batthyány Kristóf. – Még nem fordult elő,
hogy az udvar kedvező választ küldött egy ilyen levélre.
– És nem szeretik, ha helyettük gondolkodsz! – vetette közbe Zrínyi
Péter. – Pimaszságnak veszik. A magam részéről azt sem tartom
kizártnak, hogy a török mégiscsak támad, megelőző csapást mér,
még mielőtt bármit dönt a Haditanács. Egyszer ez a rohadt
tétovázás ássa meg az ország sírját… ha még meg nem ásta! A
török meg elhiteti, hogy a velencei háború miatt békét akar, aztán
holnapra másként dönt.
Zrínyi mégis megírta a levelet, összeszedve a legmagvasabb
katonapolitikai gondolatait, de csak azt érte el vele, hogy újabb
figyelmeztetést kapott: fejezze be, maradjon csendben, hagyja
békén a törököt a kanizsai pasalikban és a horvát végeken.
És egyáltalán ne is tegyen semmit!
– Megértettem – dörmögte Zrínyi, miután tüzetesen átolvasta az
udvar levelét. – Meg én! Már azt is tudom, miként válaszoljak rá!
Levelet írt a grazi Haditanácsnak, és elküldte oda Vitnyédy Istvánt és
Guzics Miklóst, valamint Listi János bárót, hogy személyes
megjelenésükkel próbálják a benne foglaltakat indokolni,
magyarázni.
Arról írt, a török nemsokára támad, és meg kell értetni mindenkivel,
hogy nem fog megállni Zrínyi-Újvárnál, sem Csáktornyánál.
Április elején újabb portyát szervezett, amiért Bécsből ismét
megintették, de ez sem érdekelte. Sokkal inkább foglalkoztatták a
legújabb, riasztó hírek.
– Reninger, a Porta bécsi követe tovább sürgeti, hogy azonnal
rontsuk le Újvárt! – közölte felháborodottan Francesco páterrel,
miután Vitnyédy újabb levelét megkapta. – Elfogyott a türelmi idő,
vagy inkább nem is volt sosem? Az udvar és a Haditanács megint
megmutatta, mire képes, és ki mellett áll. Hát nem mellettem, az
egyszer szent!
– Reninger látja, hogy éppen miattad, Újvár okán nem tud a
béketárgyalásokban ötről a hatra jutni a törökkel. Keresett hát egy
felelőst. Megértem a kifakadását.
Zrínyi elmosolyodott.
– Te mindenkit megértesz, Francesco! Reningert magam is értem.
Bosszantó lehet egy ilyen emberrel, mint én, kötekedni. Másfelől
bűzlik az egész, tudod? Mert az udvar utasítására
Konstantinápolyban a követ folyvást azt erősíti, hogy őfelsége is
mennyire ellenzi a váram építését. De azt senki ne higgye, hogy
ezzel sikerült engem két tűz közé szorítani!
– Reméljük, nem kiáltanak ki összeesküvőnek – jegyezte meg a
páter –, bár az sem lepne meg.
– Ha így történik, akkor elébb el kell bánniuk velem, barátom!
– pattant fel a bán, és kimutatott a mocsáron túl zöldellő mezőkre,
ahol a vitézei forgatták a lovakat. – Egy egész hadsereggel kellene
jönniük, hogy legyőzzenek. De vajon mivel vádolnának meg? Csak
nem azzal, hogy oltalmazom az országot és a koronát?
Májusban idegenek érkeztek Zrínyi csáktornyai birtokára. Illés
felkapaszkodott a lépcsőkön a bán szobájába, szélesre tárta az
ablakot és a szemközti legelőre mutatott.
– Látja a gróf úr! Vannak vagy százan is. Most döntik el, hogy kit
küldjenek be a nagyságos úrhoz tárgyalni.
Zrínyi a tábori ágyán pihent, mert a köszvény ismét megkínozta.
Lassan felemelkedett, és az ablakon kihajolva a várfalra pillantott,
ahol néhány tüzér tüsténkedett. Horvát György hadnagy utasította
őket, hogy ne habozzanak: ha kiderül, hogy ez valami ellenséges
látogatás, pörköljenek oda az ágyúkkal, aztán a lovasok elintézik a
többit.
Zrínyi az érkezők elébe indult.
Horvát hadnagy, Vajdič Márton százados és néhány katona gyalog
kísértek át a hídon egy harcsabajuszú, meglett korú férfiút, aki Zrínyi
elé érve leemelte sastollas fövegét és meghajolt.
A bán alaposan szemügyre vette. Csaknem ötven körül járt a
mokány, vállas, ősz hajú vitéz, akinek öltözékét, kopott csizmáját por
lepte.
– Alázatos szolgája, nagyságos úr – kezdte amaz. – Losonci Árpád
a nevem, tisztemet tekintve engem választottak vezérnek azok az
emberek, odakint. Nemesember vagyok, igaz, a címnek csak az
alján. A Felvidékről jöttünk, hogy felajánljuk szolgálatunkat a
nagyságos úrnak.
– Hát az emberei kifélék, Losonci uram? – kérdezte a bán, és a
köröttük állók kíváncsian hallgattak.
– Nem zsiványok, bár vannak, akik elkövettek Istennek nem tetsző
dolgokat, már a családjuk és a maguk védelme érdekében. Mert,
hogy az országba küldött német nem bír magával mifelénk,
nagyságos úr. Garázdálkodnak, bandákban rabolnak, a népnek egy
perc nyugtot se hagynak. Itt van Abaújból, a Ráss községből való
Kövér Mihály egyik rokona is köztünk…
– Kövér Mihály? Nem hallottam róla – rázta a fejét Zrínyi. – Miért
fontos ez a Kövér Mihály?
Az idős férfiú megtörölte a bajusza szárát.
– Csak azért, mert széltében-hosszában elterjedt, miként vallatta azt
a szerencsétlent a rabló német, hogy árulja el, hol vannak a
gabonavermek. Megégették, tűzzel vallatták, az ujja közét fűrésszel
vágták föl… így dolgozik arrafelé a német, nagyságos úr.
Zrínyinek semmi kétsége nem lehetett, hogy Montecuccoli zsoldosai
hajlamosak kivetkőzni emberi mivoltukból. Volt szerencséje a
németekhez a vallásháborúban, azért nem is kedvelte őket.
Hallott a felvidéki Barkócziról is, aki nemesi felkelést szervezett
januárban.
– Hajdúk, szabadok, katonaviseltek vannak-e az emberei között,
Losonci uram?
– Ez is, az is, nagyságos úr – felelte amaz. – A létszám mostan
éppen kilencvenöt. A legidősebb én vagyok, de láthatja, elbírom még
a kardot, ellovagolok a világ végéig, ha kell… A legfiatalabb meg
tizenhárom. Néhány hete vagy harmincan összefogtunk, és a
némettől kiszabadítottunk huszonhárom foglyot a mieinkből. Az volt
a bűnük, hogy védték a magukét, uram. Először Érsekújvárnak
indultunk, de ott nem kellettünk. Azt mondták, gyilkosok vannak
köztünk. Aztán átverekedtük magunkat a nagyságos úrig.
Zrínyinek felszaladt a szemöldöke:
– Átverekedték? Összekaptak a némettel?
– Azzal elég sokszor, de őfelsége magyar csapatai elől is menekülni
kellett, uram…
Zrínyi félrevonult a bizalmasaival, aztán megállapodtak, hogy az
újonnan jötteket két részre osztják. Az egyik fele a horvát végekre
vonul Zrínyi Péter parancsnoksága alá, a másik a Muraközben
marad. Így lesz egyelőre biztonságos, aztán majd később meglátják.
– Megbízik bennük a nagyságos úr? – tudakolta Vas Péter.
– Éppen te kérded, amikor téged is úgy fogadtalak be? – pirított rá
Zrínyi. – Ha tudni akarod, elsőre nem bízom senkiben, de megkapja
a lehetőséget, hogy bizonyítson. Mellesleg szólva tudok a németek
eszement garázdálkodásairól. Arról is, hogy megint abajgatják a
protestánsokat, kihasználván Erdély összeomlását. Én ezektől sem
kérdem, milyen vallást követnek, ha a harctól nem hátrálnak.
Kisvártatva Illés kért bebocsátást.
– Nagyságos uram… Ha megbocsát, beszélgettem a felvidékiekkel.
Rettentő dolgokról szóltak, és ha csak a fele igaz, máris fölforr az
ember vére.
– Tudom, hogy igazat beszélnek, Illés – közölte sötéten Zrínyi.
– Azt is, hogy Montecuccoli németjei kirabolják a templomokat, tűzbe
vetnek csecsemőket, megerőszakolnak állapotos asszonyokat,
utána némelyeket meg is ölnek. Ne félj, ha minden úgy alakul, ahogy
tervezem, a török után ők is sorra kerülnek. De abban biztos lehetsz,
ha egyszer a mieinket ilyen sérelem éri, hát én sem az udvar, sem
holmi tábornokok érdekében le nem fogom a kezüket, sokkal inkább
az élükre állok.
Május elején Pozsonyba országgyűlést hirdettek, amire a
felvidéki nemesség igencsak készült. Ugyanakkor megütköztek
azon, hogy egyre több német katona is megjelent a magyar királyok
koronázó városában, elfoglalva a legtöbb szálláshelyet.
– Arra inteném a gróf urat, hogy most kivételesen ne induljon el
Pozsonyba! – figyelmeztette jóindulattal Vitnyédy István a bánt. – Ott
most bármi előfordulhat. Ön a németek szemében is szálka, és
Montecuccolinak vannak bizalmasai, akik mindenre kaphatók.
Zrínyi azt felelte, hogy maga is eltöprengett az utazáson, mert
szerette volna a várat építeni, ott lenni a végső munkálatoknál, de
megértette, hogy Vitnyédy okkal figyelmeztette.
– Hátráljak meg, félelemből? Ezt nem gondolja komolyan,
 István!
– Nem félelemből, csakis okos politikai megfontolásból. Zrínyi
bánra az országgyűlés után is igen nagy szükség lesz, uram…
– Merénylőtől félt? Már rég megölhettek volna, hisz maga is
tudja. Miért éppen mostanra időzítenék?
– Mert a helyzet leginkább most puskaporos, uram – felelte
Vitnyédy. – Kérem, fontolja meg ezt az utazást!
Zrínyi azonban nem tehette meg, hogy távol maradjon. Maga
akarta az országgyűlés elé tárni mondanivalóját. Szólni kívánt a
Felvidéket dúló németekről, az igen sok kárt okozó
vallásüldözésről. Régtől kapcsolatban állt a felvidéki
protestánsokkal, és nem akarta, hogy azt mondják: íme, Zrínyi
sem áll ki mellettük.
A protestánsok tudták, hogy Zrínyi többre becsüli a tiszta
lelkű lutheránust a rossz és hamis katolikusnál. Ezért aztán a bán
kifejezetten elérzékenyült, amikor megkapta a felvidéki urak
levelét, amelyben őt arra kérték, jelenjen meg az
országgyűlésben, mint „édes nemzetünknek még fönnálló egyik
magyar oszlopa.”
Elutazott hát Pozsonyba – ám kissé csalódott a felvidéki
urakban.
– Nem bántom őket, sőt, megértem – mondta Vitnyédynek,
aki az országgyűlés idejére szintúgy a koronázó városba érkezett,
hogy a segítségére legyen. – De nekik a török elleni harc csak
másodrendű, hiszen a legnagyobb sérelmeiket Bécstől szenvedik
el. Így azonban nem tudok mit kezdeni velük.
Vitnyédy jól ismerte, és értette Zrínyi Miklós gondolkodását,
ami sosem lehetett lineáris. Mindig mindent a maga
összefüggésében, de a külső hatások mentén, szerteágazó
figyelemmel vizsgált.
– Most azt szeretném, István, ha segítene megértetni ezekkel
a jó lelkekkel, hogy részükről türelemre van szükség a némettel
és az udvarral, bár tudom, könnyű ezt mondani. Értsék meg,
hogy a török az első, és utána már könnyebb lesz az udvarral!
Addig követelem a Haditanácsban és a Titkos Tanácsban a
német erőszakoskodások letörését, míg meg nem hallgatnak.
Mondja meg nekik, hogy katolikust és protestánst egyként
szeretnék fegyverben látni a török ellen!
Vitnyédy azonban nem hitt a rábeszélés sikerében.
– Bocsásson meg, de azt kell mondjam, hogy ez vágyálom –
jelentette ki. – A dolgok jelenlegi állása szerint Nádasdy Ferenc
országbíró kifejezetten a protestánsok ellen ténykedik,
Wesselényi pedig egyszerűen képmutató. Jóindulatot színlel a
protestáns urakkal szemben, miközben gyengíteni akarja a
nagyságos úrral kialakított kapcsolataikat. Tudja, mi lesz ennek a
vége?
– Sejtem – dörmögte Zrínyi rosszkedvűen. – Az, hogy nem
történik semmi, a német hadak tovább garázdálkodnak, a
felvidéki protestáns urak pedig sértetten azt mondják minden
együttműködési javaslatra, hogy addig nem, míg a vallási
ellentéteket el nem simítják, a németet meg nem zabolázzák.
Hej, barátom! Miért látom egyre inkább, hogy ez ügyben is
megint magamra maradok?
– És akkor még nem ejtettünk szót Montecuccoli tábornokról
– jegyezte meg Vitnyédy.
– Montecuccoli mindent képes alárendelni avítt hadvezetési
elveinek! A tanult módszeresség a lényeg, tartja ő, még az
eredményességet is annak rendeli alá. Azt is megmagyarázta,
miért nem segíthetett hatékonyabban Kemény Jánosnak!
Förtelem! Mindenki hibás, éppen csak ő nem! És amit tesz, azt
megfontoltságnak, módszerességnek nevezi! Gyűlöli a
gyorsaságot, a határozott lépéseket!
– Kétségtelen azonban, hogy más csatatereken, ahol nem a
törökkel kell szembenéznie, nagyon is eredményes – fűzte hozzá
Vitnyédy. – Arra gondoltam, hogy talán túlzottan szófogadó, és az
udvar, vagy őfelsége utasításait szó szerint, betűről betűre
teljesíti.
Zrínyi ezzel egyetértett.
– De ez még nem menti fel semmi alól! – jelentette ki
határozottan. – Magam is úgy találom, hogy személyében az
udvar szándékkal állított elém ellenlábast. Mondván, hogy majd
jól összevitatkozunk, de legalább mindig lesz, aki Bécs érdekeit
tűzön-vízen át képviseli. A szánalmas röpiratára, amit
körbeküldött, megfelelek, de abban nem lesz köszönet!
– Sokan várnák a választ, nagyságos úr, hát fogjon bele, még
itt az országgyűlés ideje alatt! Bár meglehet, azt is az udvar, vagy
a Haditanács utasítására készítette el, pontosan úgy és olyan
kitételekkel, ahogy kérték tőle.
– Montecuccolival nem érdemes egy iramodást se együtt
lovagolni, nem hogy a csatába menni! Elveszejt ő mindent, aztán
megindokolja, hogy nem az ő hibájából történt!
– Megindokolja, mert tudja, hogy megteheti. Állnak a háta
mögött. Mi baja történhet annak, aki egyszer az udvar bizalmát
ily magasságokban élvezi?
Talán látnoki képességekkel áldotta meg Zrínyit az ég, vagy
Vitnyédy olvasott túl élesen a sorok között, tény, hogy a nyár
végére bekövetkezett, amit vártak: a sértett felvidéki urak
elhagyták az országgyűlést.
Akadtak közöttük olyanok, mint Szepessy Pál vagy Szuhay
Mátyás, akikkel szívesen harcolt volna tovább.
A bán így köszönt el a felvidéki nemesektől:
– Sajnálom, hogy ezt teszik, de tökéletesen értem. Én ugyan
más vallást követek, de a kegyelmetek szabadsága az én
szabadságom, és a kegyelmeteken ejtett sérelem az én
sérelmem. De a felekezeti viszály megorvosolásának mindig a
nemzetérdek után kell állnia. Hogy lássák, csekély kivétellel
magam is osztom gondolataikat, követem a példájukat, és
hazautazom. Tudják be ezt az önök iránti töretlen rokonszenvem
kinyilvánításának!
Ez utóbbi kijelentése mindenkit megdöbbentett, s amikor a
teremből távozott, Vitnyédy István ijedten szaladt utána.
– Gróf úr, kérem, ezt mégsem kellene! Éppen erről az
országgyűlésről… Legalább Porcia hercegnek magyarázza el,
miért ez a sietség! Esetleg egy levélben…
De Zrínyi nem írt levelet és nem kereste fel Porcia herceget.
Hazautazott a Muraközbe, és ott folytatta, ahol a pozsonyi út
előtt abbahagyta: az Újvár építési munkálatainál, a török
folytonos zaklatásánál.
1662. Szent Mihály (szeptember) havának eleje. Pécs környéke
Kis Farkas parancsnokolt Újvárban, míg Zrínyi Miklós a
pozsonyi országgyűlésen tartózkodott.
– Kilovagolnátok a törökre? – kérdezte Kis a hozzá forduló Desics
Gergelytől. – Forrong bennetek az indulat, mi! Aztán hányat vinnél,
Gergő?
– Egy tucat elég lesz, meg az Oroszlán Jakab, a nyelv okán – felelte
a vitéz. – Végigvágtatunk rajtuk, fölhajtunk némi zsákmányt,
megmutatjuk, hogy nem tartunk tőlük, és alkalmasint hozunk foglyot.
– Mostanság inkább olyan foglyokra van a gróf úrnak szüksége, akik
tudnak is valamit. Kecskepásztort nekem ide ne cipeljetek, mert
biz’isten visszavitetem veletek! Jól van, induljatok! Legkésőbb három
nap múltán itthon legyetek! Isten óvjon, Gergő!
Desics Gergely és a tucatnyi vitéz máris nekilendültek. Nem kellett
sok készülődés a végváriaknak, hiszen éjjel is fegyverrel az
oldalukon aludtak. Élelmet pedig annyit vittek, ami éppen csak
kitartott.
A portya szépen haladt. Másnap megközelítették a töröktől megszállt
Pécset, és észrevettek egy agát, aki néhány katonájával éppen a
közeli faluba lovagolt be.
– Elkapjuk az agát, amikor visszafelé indul! – döntött Desics Gergely,
és elhelyezkedtek a dombon, az erdő takarásában. Egyenesen a
falura láttak, és amikor az aga elindult, vágtába kaptak.
A baj sosem jelenti be magát, egyszerűen csak jön.
Amint egy horhoson átvágtak, egy parasztszekér állta útjukat. A
paraszt fát rakodott, a felesége pedig éktelen visítást csapott
ijedtében:
– Magyarok! Nagyságos úr, jönnek a magyarok!
Az aga és a katonák iramodásra se lehettek, de nem is fordultak
vissza, mert féltucatnyit se számláltak.
Desics egyik vitéze fejbe vágta a parasztot, miközben a felesége az
életéért rimánkodott, aztán elvágtattak az aga után.
Hanem azok igencsak felhúzták a nyúlcipőt, és Desics Gergely azon
kapta magát, hogy jobbról is, balról is török katonák rúgtatnak elő.
Fordulást vezényelt, de a visszautat elvágták a pécsi basa aszabjai.
Egy patak választotta el a törököktől, akik először nem mertek
támadni, aztán rájöttek, hogy túlerőben vannak, és Desicséknek
ugrottak.
– No, emberek, most megmutatjuk, kinek az istene erősebb! –
pillantott végig a vitézeken Desics. – Várjatok, hadd jöjjenek
közelebb! A pataknál le köll lassítaniuk. Megvárjuk, míg az elsők
átérnek, akkor aztán rájuk sütjük a puskát!
A vitézek csatarendbe álltak, mert a török eszelős iramban
közeledett.
– Gyertek csak, gyertek! – morogta Desics. – Közelebb, még egy
kicsit…
Az elsőknek már a vérszomjas képét is kivehették, olyan közel értek.
Amikor átláboltak a patakon és felkaptattak a meredélyen, Zrínyi
vitézei rájuk sütötték a puskát.
A golyóbisok elevenbe találtak, néhány azonnal hanyatt zuhant, és
lovak is sebet kaptak.
– Kelepce! Visszaaa! – üvöltötte a basi, és jelére azonnal
visszafordult a többi, de akkor már rájuk dűltek a
Zrínyikönnyűlovasok. A lándzsa húsba hatolt, és eldördültek a
pisztolyok.
Akinek szerencséje volt, átjutott a patakon, de ezen az oldalon csak
sebesültek és holtak maradtak.
– Megvan-e mindenki? – rikkantott Desics. – Jól van, emberek!
Puskákat, lőport, golyóbist összeszedni! De sebtében ám, mert
mindjárt revansot vesz a kontyos!
– Körülvettek! – kiabálta Szőke Jóska. – Nézd, Gergő! Ott is
jönnek… Meg ott… És amott!
– Látom. De van egy halom puskánk, lőporunk, ólmunk, és még
mindenki egyben van. Gyerünk, emberek, a domboldalra! Bevesszük
magunkat a sziklák közé!
– És onnan hogyan tovább?
– A lovak pihennek, éjjel pediglen kitörünk! – hangzott Desics
magabiztos válasza.
Oroszlán Jakab kipirult képpel pillantott a parancsnokra.
– Kettőt biztosan eltaláltam, Gergő bátya! Lebucskáztak a nyeregből.
Itt a puskájuk, a lőporszarujuk, a tarsoly teli ólommal…
– Akkor csak használd, fiam! – morogta Desics, bár maga sem
lehetett bizonyos felőle, hogy innen épségben kikerülnek. – Föl a
kövek közé, emberek!
A domboldal olyan volt, akár egy erődítmény, a kövek mögé el tudtak
rejtőzni, és a támadónak igencsak kapaszkodni kellett. Fák álltak a
sziklákon túl, meg valami romos tanya, és találtak egy irdatlan mély
kutat vödörrel, kötéllel. Odalent csillant a víz, és a lovakat a kút és a
fák között helyezték biztonságba.
– Csak ágyút ne hozzanak! Te a lovakra ügyelsz! – parancsolta
Oroszlán Jakabnak. – Tartsd őket jól, és igazgasd meg a
szerszámzatot! Vizsgáld meg a lábukat, a hátukat a nyereg alatt.
Hadd egyenek-igyanak, pihenjenek! Meg ne lássalak az első
vonalban, de megmondtam: használd azokat a puskákat, de csak ha
minden kötél szakad!
A janicsárok megrohamozták a domboldalt, de a golyóbisokat
eltérítették a sziklák, így nem tehettek egyebet, mint egyre közelebb
merészkedtek.
– Rohadt sokan vannak! – lihegte Desics mellett Csordás Jankó. –
Körbeveszik az egész dombot!
– Pontosan célozzatok! Hadd jöjjön közelebb a kontyos! –
parancsolta Desics.
A török kitartóan próbálkozott. Üvöltöztek a basik, hajtották egyre
előre a katonákat. Desics vitézei sebtében töltöttek, kilőttek
néhányat, aztán újra töltöttek.
– Nem tudom, meddig bírják a puskák! Igen meleg lesz ma, és nem
csak a kontyos miatt! – kiáltotta Kövesdi Gábor, egy húszesztendős
vitéz.
– Te, Gergő! – súgta Desicsnek Szőke Jóska. – Mit gondolsz,
hazajutunk? Már csak azért, mert… Még meg sem gyóntam…
Desics nem felelt, csak sokatmondó pillantást vetett Szőkére. Aztán
szótlanul bólintott.
– Akkor hát… verekszünk, amíg lehet, Gergő?
– Alighanem – felelte Desics, és agyonlőtt egy törököt, aki túl közel
merészkedett. Abban a pillanatban, hogy felbukott, hatalmasat
dörrent valami, és a janicsár leszakadt karja a levegőbe repült.
– Kézibomba! – kiáltotta Vajas Dénes, aki három gyereket és
asszonyt hagyott odahaza, Goricsányban. – Figyelni, emberek!
Lőjétek őket!
– Odanézz! – mutatta Desicsnek Szőke. – Az ismerősünk, az új
kanizsai basa! Mit keres ez Pécsnél?
– Akármit keressen, most miattunk tette tiszteletét. Bárcsak
homlokon lőhetném! – morogta Desics.
Körülnézett, és pillantása találkozott a többiével. Mindben ugyanazt
az elszántságot, eltökéltséget látta.
A török újra próbálkozott, már lovasok is nekiugrottak a dombnak, fel
is jutottak egy darabig, de az ólom visszakergette mindet. Emberek
és lódögök hevertek szanaszét, sebesült lovak hörögtek, botladoztak
a kövek között, de egyre többen gyülekeztek odalent, mintegy
másfél puskalövésre.
– Innen ki nem jutunk, cimbora! – sziszegte a fiatal Erdős Ferkó. –
Most majd elválik, van-e mennyország, s meglátjuk-e!
Délre járt az idő, és a nap egyenest a nyakukba tűzött. A török most
mindennél erősebb rohammal próbálkozott.
– A tiszteket lőjétek! A tiszteket! – parancsolta Desics. Várt egy
darabig, és a puskacső előtt, harminc lépésre megjelent egy janicsár
aga. A vitéz elsütötte a fegyvert, az aga pedig szétvetett tagokkal
hanyatt vágódott. Sorra hullott az ellen minden újabb rohamnál, de a
puskák kezdték felmondani a szolgálatot, egyik a másik után.
– Hajtják a lovakat! Fent vannak a tetőn! – kiáltotta Csontos László.
– Jakab! Jakaaaab! Szólalj már, te kölyök!
De odafentről nem érkezett válasz, és a lovak a domb túloldalán
ledübörögtek a törökhöz.
– Lándzsára, emberek! – süvöltötte Desics. – Most megmutatjuk
nekik az igazi virtust!
Egy sem mondta, hogy nem követi őt, amikor a sziklafedezékből
rácsaptak a rohamozó törökre.
Mire a nap túljutott a delelőn, minden elcsendesedett. Vagy negyven
török halott, és egy szekérre való sebesült hevert az összecsapás
után a domboldalban, meg a tizenegy magyar, akikhez kegyes
maradt az Isten, mert egy se fogatta el magát élve.
A környékbeli parasztok szedték össze a holtakat, a török pedig
elszállította a sebesültjeit. A dombon sokáig tallóztak a jobbágyok,
és amikor besötétedett, fáklyát gyújtottak, hátha találnak
használhatót.
Az egyik a bokor tövében észrevett valami rongydarabot, és amikor
belefogott, hogy kihúzza, jött vele egy kar, egy váll… végül az egész
ember. A fehér ing átvérzett, és a parasztra fiatal arc bámult.
– Te, Istók! Ez még él, hallod-e? – sziszegte a cimborájának, hogy a
török meg ne hallja. – Most mi legyen? Megmondjuk?
A másik a sebesült fölé hajolt.
– Magyar vagy-e? Mink azok vagyunk. Érted, amit mondok?
– Értem. Segítsenek, bátyám! Kérem… Sebesültem, de
megmaradok… azt gondolom.
Oroszlán Jakabnak egy török lándzsa szakította fel az oldalát. A seb
szemre csúnya volt, de nem hatolt mélyre az acél.
– Maradj itt! Ezt itten – nyújtott egy rongydarabot a paraszt – szorítsd
a sebedre! Hajnalban visszajövünk érted, csak maradj csöndben!
Oroszlán Jakab a következő napokban megtapasztalhatta, hogy
akadnak a hódoltságban is, akik nem félik a török büntetését.
Egymásnak adták őt a jólelkű helybéliek, éjszaka vitték falutól faluig,
aztán kietlen vidéken, erdők és mocsarak között a lápi utakon,
mígnem pár nap múltán a Dráva egyik átkelőjénél hazai földre
juttatták.
– Így esett, nagyságos úr – fejezte be Jakab a mondandóját, amikor
Zrínyi elszámoltatta. – Minden vitézünk legalább öt törököt hajtott
maga előtt a mennyországba szolgának. Istennek tetszett,
nagyságos úr…
– Istennek lehet – morogta a bán rosszkedvűen –, de nekem nem!
Az udvar véglegesen döntött: a török követeléseit elfogadja, s
ennek értelmében Zrínyi-Újvárnak nincs helye a Muraköz
védelmében.
A bán tudomásul vette, de annál nagyobb erővel folytatta a
befejező munkálatokat. Bécs figyelmét amúgy is elterelték a
Montecuccoli németjeinek garázdálkodásai miatt érkezett panaszok.
Elnéptelenedett a Felvidék, s hol voltak már a hatalmas
csordák, amelyek a megélhetést biztosították… A parasztok
elvándoroltak, elrejtőztek a hegyekben, a barlangokban, vagy ették a
bujdosók keserű kenyerét. Senki sem vetett és aratott, a kövér
földeket fölverte a gyom.
Az esztendő november havában Zrínyi ismét családi örömök elé
nézett, és valódi boldogsággal töltötte el, hogy Bécsben
megszületett a második fia. Ádámnak keresztelték, és a bán nagy
reményeket fűzött a kis jövevényhez.
Végre valaki továbbörökítheti a család nevét!
De most nem sok ideje jutott rájuk, hiszen mindenhonnan támadták.
Különösen a Haditanács urai, de a Titkos Tanácsban is sokan,
éppen a Montecuccolit bíráló röpirat miatt. Kétségtelen, hogy
szellemet szabadított ki a palackból, mert ilyen keményen
Montecuccoli hadvezetési dogmáit még senki nem merte ostorozni.
Leginkább az fájt az uraknak, hogy a hibákra orvosságot is nyújtott
Zrínyi röpirata, rendre cáfolva és a sutba hajítva Montecuccoli elveit.
Bizonyos megfogalmazások sértették az ellenpárt önérzetét,
Batthyány Kristófnak azonban tetszett minden egyes leírt szó.
– Leleplezted Montecuccolit! Mert az ő elve, a soha senkivel meg
nem ütközni, eddig csak veszteséget hozott.
– Tudod, mit lepleztem le ezzel a válasszal? – vetette közbe a bán. –
Nem mást, mint az udvar és az olasz generális magyarellenességét.
Nem véletlenül őt állították az Erdélybe induló had élére!
– Ez nem felségsértés, kedves rokon? – kérdezte Batthyány. – Az
udvar füle mindenütt ott van! A gúny, ami áthatja ezt a munkádat,
Miklós bátyám, az egekig tör, és ez fáj Bécsnek leginkább.
– Gúnyolódtam, igazad van! – bólintott Zrínyi. – Haragomban tettem!
El is értem vele, hogy Lippay és a színváltó Nádasdy Ferkó, akik
eddig üdvözölték Újvár építését, most ismét ellene intrikálnak.
Meglásd, kettejük áldásos aknamunkája révén Montecuccoli egyszer
még a magyar hadak fővezére lesz! Még meglehet, hogy addig
bebizonyítja, nincs benne magyarellenesség semmi. Egyszerűen
csak kiváló parancsvégrehajtó. Másutt lehet, hogy eredményes
hadvezér, de nem a török ellen. Mert azokhoz nem ért.
Közben Zrínyi vára egyre erősödött, a fegyverek is megérkeztek, sőt,
Bécs – az országgyűlés határozata szerint! – maga is küldött
hadianyagot, bár fogcsikorgatva tette.
A bán ősszel kétszer is a törökre csapott, s mindannyiszor sikerrel.
De a kerék egyszer fent, egyszer lent. Aztán az esztendő végén a
szélkakast megszégyenítő udvar – hogy békevágyát kimutassa! –
ismét fordult egyet, és felajánlotta a töröknek Zrínyi-Újvár lerontását.
Ugyanazok, akik nemrég fegyvert és hadiszert küldtek Zrínyi
erősségébe.
– Mivel Bécsben tudják – újságolta Vitnyédy –, hogy ezt a maguk
erejéből végbe nem vihetik, szíves örömest felajánlották Reninger
követ útján, hogy a piszkos munkát végezze el a török, s majd ők
szemet hunynak az oszmán sereg felvonulása mellett. Apropó…
Mostantól Porcia herceg a maga kezébe vonta a törökkel
kapcsolatos diplomácia irányítását. Számunkra ez nem szerencsés.
– Porcia foggal-körömmel védelmezi őfelsége elgondolását, hogy
csak végső esetben nyúl fegyverhez a török ellen. Az már inkább
gondolkodóba ejtene, ha az ellenkezőjét tapasztalnám, és igencsak
gyanakodnék, hol lehet a kutya elásva. De az udvar lépései már
esztendők óta világosak a számomra. Még azok is, amiről mások azt
hinnék, hogy váratlanok. Tudom, mennyire kiszámítottak, s
némelykor az aljasságig sötétek az elgondolásaik.
Vitnyédy halk szavakkal folytatta:
– Gondolom, az sem lepi meg önt, hogy az informátorom szerint az
udvar kifejezetten örülne, ha egyszer nagyságodat a török elkapná.
Állítólag szó szerint az hangzott el, amit önnek most megismétlek: az
lenne kívánatos, ha a török akkor fogná el önt, amikor négy tehén
elhajtásával fel akarja kavarni a világot.
Zrínyi ezen már csak kacagott.
– Honnan is tudhatnák ezek Bécsben, milyen harapós teheneket
nevel a hódoltsági fű? Azt a füvet sok évtizede vérrel öntözik,
barátom! Persze, a bécsi birkák csak Duna-vízzel locsolt pázsitot
legelnek, amit közben saját maguk is lepisálnak!
Vitnyédy nevetett, aztán hirtelen komolyra vált az arca.
– Amit mondok, talán kissé kellemetlen önnek, hiszen megbízott
benne… Széchy Györgyről van szó, gróf úr.
– Mi történt vele?
– Semmi, csak éppen megtudtam, hogy ő az, aki az ön bizalmával
visszaélve az udvarhoz lejáratásra alkalmas híreket továbbít. Semmi
kétség, ellenőriztem. Éppen ezért azt javaslom, hogy a jövőben a
kettőnk levelezésében alkalmazzunk titkosírást. És, ha már Erdély…
Gróf úr, kérem, Csáky Istvánban, tudom, ma még megbízik.
– Apafi Mihállyal Csákyn keresztül tartom a kapcsolatot – felelte
Zrínyi. – A barátom.
– Nem azt mondom, hogy feleslegesen tartson vele három lépést –
fűzte hozzá az ügyvéd –, de… mégis valami hasonlót kérek,
tisztelettel.
– Rendben van, meggondolom – felelte a bán rosszkedvűen. –
Mindenkivel óvatos vagyok, ön tudhatná ezt leginkább. És mi van
még?
– Annyi, hogy óva inteném a nagyságos urat a bécsi utaktól. Kérem,
ne menjen mostanában! Ha netán egész Csáktornya követné, vagy
a báni had, akkor azt mondanám, hogy igen, induljon csak. De most
ne! Csak emlékeztetem a gróf urat – jegyezte meg az ügyvéd –,
hogy Bécsben nem csitulnak a mendemondák, és leginkább azokat
színezik ki, amelyek arra mutatnak, hogy ma már ön akár fegyverrel
is Bécsnek menne, ha a török nem kötné le.
– Hm. Megfontolom, István – bólintott a bán. – Azt hiszem, Bécsben
most már a legkisebb esély is elveszett arra, hogy az urak a török
kérdésben rám hallgassanak.
Az esztendő utóján, amikor a hideg esők miatt minden harci
tevékenység alábbhagyott, Zrínyi egyik portyája éppen ezt használta
ki, hogy észak felől a hódoltságba csapjon.
A portyát Vajdič Márton vezette, és húsz vitéze a subák alatt
gubbasztott az út menti erdőszélen, a lombjukat részben elvesztett
fák alatt, a bozót szürkeségébe veszve.
Az utat, ami keletről közelítette Kanizsát, tiszta időben
negyedmérföldre végiglátták, és amit második napja vártak, most
megérkezett.
Törökök tűntek fel Fonyód felől, szerény létszámú csapat, alig
lehettek néhánnyal többen, mint a magyar–horvát portyázók.
Zrínyi két kéme megelőzte a vonulókat, és jelentette Vajdičnak, hogy
madár érkezik a kalitba.
– Egy csausz – tudatta az egyik. – A kíséretben huszonhárom
törököt láttunk, és feltehetően Fehérvártól jönnek, esetleg Budától,
mert igen fáradtak.
– No, emberek, elő a kaftánnal, a lófarkas lobogóval! – parancsolta
Márton. – Hátulról közelítünk, körbekapjuk a nyavalyásokat, aztán
megcsípjük a csauszt.
A fontos embert kísérő törökök a lódobogásra figyeltek fel, és
hátrapillantva máris megnyugodtak, mert látták a basa fönt repkedő
lobogóját.
– Sietős a dolguk – dörmögte a csausz, aki testes ember lévén
nehezen bírta a hosszú utat a nyeregben. – Milyen messze van még
Kanizsa?
– Három mérföldre – felelte a kíséret parancsnoka. – Csak kibírod
addig, uram? Húzódjunk félre, nekik biztosan sürgősebb
– bökött a hüvelykjével a sebesen közelítő, lobogós különítmény
felé, akik kétfelől kerülték őket. – Igencsak kergetik a lovakat…
Hanem amikor Vajdič csapata melléjük ért, pisztolylövések
csattantak. Közvetlen közelről kapták a golyót a mellükbe, és vagy
fél tucat török katona lebucskázott a nyeregből, a többinek pedig
lándzsa feszült.
– Árulás! – kiáltotta az oda-basi, de rögtön kapott egyet a fejére a
fokossal, mire maga is eltűnt a lovak lába alatt.
– Nyeregből! Mindenki! – adta a parancsot a töröknek Vajdič.
– Aki fegyverhez nyúl, meghal! Lándzsákat eldobni, jatagánt,
handzsárt, tőrt a földre! Hadd lássam!
De akkor már hajtották is el a gazdátlanul maradt, nyergelt lovakat,
és a vitézek nagy kört alkottak a sárban térdeplő törökök körül.
– Békét bontasz! Ezért lógni fogsz! – kiabálta a csausz, de senki
nem törődött vele. Vajdič a katonákhoz fordult.
– Elő a pénzzel, de sebesen! Ide, mind!
A törökök előszedték a bőrzacskókat, már amelyiknek volt, mert ott
sem lehetett gazdag a közkatona. Hajigálták szépen Zrínyi
vitézeinek, akik lelkiismeretesen összegyűjtötték.
– Hova visztek? – kérdezte riadt képpel a csausz. – Én nem vagyok
az ellenségetek! Éppen békeüzenetet hoztam Budáról!
– Ha Zrínyi uramnak hoztad, akkor hamarost találkozhatsz vele! –
felelte Vajdič, és a törökök legnagyobb megrökönyödésére a csapat
elvágtatott a határvidéknek. Több foglyot nem szedtek, csak a
lovakat és a fegyvereket vitték magukkal.
Esteledett, mire Kiskanizsára érkeztek. Zrínyi nem, de Kis Farkas
akkor már ott tartózkodott, ő hallgatta ki a csauszt.
– Szégyellheted magad, hogy török létedre a hitetlenekhez álltál! –
kezdte a csausz, mert rögvest észrevette, hogy Farkas még az
anyjától tanulta a nyelvet. – Mit akarsz tőlem?
– Csak azt, ami a fejedben van – fejelte Zrínyi bizalmas főtisztje. –
Nesze, egy takaró! Vetkezz neki, mert a ruhádat is átnézzük, nem
rejtettébe bele levelet.
A csausz kétségbeesett képet vágott.
– A fejemben van minden, amivel a kegyelmes pasa útnak indított!
– Elhiszem, efendi, de azért csak hajigáld le magadról az összes
holmit. A bugyogót, a csizmát is!
Végül ott állt a rengő hájú török Kis Farkas előtt, aki mindig kedvelte
a tréfát, és a ruhadarabok miatt egy szemrevaló özvegyasszonynak
kiáltott:
– Gyere csak, Julis! Szedd össze, aztán jó alaposan vizslassátok át!
Ezek még a gatyakorcba is levelet dugnak.
A dús idomú Julis fitymálva méregette az anyaszült meztelen
törököt, aki szégyenében a koszos lópokróccal takargatta magát.
– Ez e’? – nevetgélt Julis. – Ágyba kicsi, bölcsőbe nagy! Jó hízott
malac formája van!
Kis Farkas maga elé penderített egy háromlábú széket, és leült,
szemben a törökkel.
– Halljam, efendi, miféle üzenetet hoztál Kanizsára? De ha hazudsz,
éjszaka már a hurik énekét hallgathatod…
– Nem hazudok. Tényleg békejavaslatot küldött velem a pasa!
– Éspedig?
– Arról van szó, hogy a te kegyelmes urad, Zerini bég hagyjon fel a
zargatásunkkal, és akkor mi is messzire kerüljük az ő földjét.
– A várát is?
– Azt is megkíméljük.
De máris nyílt az ajtó, és belépett Vajdič Márton, a kezében a
levéllel, amit a csausz ruhájába varrva találtak. A török elszürkült.
– Most majd elválik, miféle ez a békeajánlat – dörmögte Kis Farkas,
és olvasni kezdte a török nyelven írt, meglehetősen hosszú
szöveget. – Alighanem segítened kell, efendi! Mert én itt békéről egy
szót sem látok, de háborúról annál többet.
A török csak makogott, mire Kis Farkas hangosan olvasni kezdte a
levél egy részletét.
„Miután Ali pasának a fényességes padisah meghagyta,
hogy a németet kiverje Erdélyből, és ez bekövetkezett, most az
a parancs, hogy induljon a haddal Magyarországba. Rablástól
vissza ne tartsa a sereget. Aztán induljon a Zrínyi-várba és
szállja meg azt.”
– Ez lenne a békeajánlat?
– Abban a levélben sok mindenről szó van még…
– Szó van, de itt azt olvastam, hogy Zerini bég várát meg kell szállni.
Nem inkább elpusztítani akarjátok? A vár kell nektek!
– Én csak csausz vagyok, híreket és leveleket viszek, hozok! –
dadogta a török. – Most mit akartok velem?
– Jómagam semmit – vonta meg a vállát Kis Farkas. – De Zerini bég
várában majd kivárod, míg küldenek érted annyi pénzt, hogy
eleresszünk.
1663. Viharfelhők gyülekeznek
Amikor az esztendő március havában a fiatal török nagyvezír
szultáni háborús parancsért Drinápolyból Konstantinápolyba utazott,
s ennek híre az udvar ottani követén keresztül Bécsbe érkezett, már
a császárvárosban is elismerték, hogy Zrínyinek igaza volt.
Azt latolgatták, hogy a törököt megbékítik, mégpedig azzal,
hogy átadnak neki egy újabb, felvidéki magyar területet,
nevezetesen a Vágtól keletre esőt, Erdélyig.
Zrínyi bizalmas barátai tudták, hogy a bán ennek tudatában
mindenre felkészült. Arra is volt gondja, hogy a királyhoz írott leveleit
minél szélesebb körben megismerjék, és egyre több külföldi
politikussal levelezett.
Tavasszal riasztó hírek érkeztek a Felvidékről, melyekről
Vitnyédy sietett tájékoztatni a grófot.
– Már nem csakis a Felvidéken garázdálkodnak Montecuccoli
katonái. Hallott a gróf úr Draskovich Miklós esetéről?
Zrínyi bólintott. Személyesen beszélt Draskovichcsal, aki
Mosonvárott három prédáló németet felköttetett, aztán meg az udvar
haragja elől kénytelen volt hazamenekülni Horvátországba.
– A lehető legrosszabb gondolatok forognak az elkeseredett felvidéki
urak fejében, gróf úr – folytatta Vitnyédy. – Az udvar jelenlegi
álláspontja és magatartása tökéletesen lehetetlenné teszi az
összefogást. Ezért a meghódolási szándék náluk ismét megjelent.
Elindult egy pletyka, amely szerint az udvar azt tervezi, tegyék el láb
alól a felvidéki protestánsok vezérét…
– Ezt komolyan kell venni! – vágott közbe a bán. – Lehet, hogy ezt
szeretnék, és Szepessy Pál szálka sokak szemében. Főleg, ha azt
állítják, hogy a protestánsok fegyveres szervezkedésbe fogtak.
Készüljünk fel mindenre! Nem kétlem, hogy a Felvidéken kitör a
lázadás, ’iszen akkora a keserűség. Arra kérném önt, István, hogy
írjon egy levelet Szepessynek, vagy Mednyánszkynak. Akár rám is
hivatkozhat benne. Fontolják meg ezerszer a meghódolást a török
előtt, mert onnan már nincs visszalépés! Magyarázza el nekik, hogy
a német és a török közül most az utóbbi sokkal veszélyesebb, mert
nagy támadásra készül.
– Az udvarnál megint a vallási kérdéseket húzzák elő, és éppen
most, amikor nem ellentéteket kellene szítani, hanem sokkal inkább
elsimítani azokat – jegyezte meg Vitnyédy. – Márpedig a vallási
huzakodás a török elleni védelem legnagyobb ellensége. Ám azt se
feledje, hogy kiállása a protestánsok mellett a katolikus köröket ön
ellen fordította. Ezt igazolja Lippay és Nádasdy Ferenc mostani
gáncsoskodása Újvár ügyében. Ami engem leginkább
elgondolkodtat, az egy régi felismerés. Montecuccoli személyében
nem véletlenül hozott egy olyan hadvezért Magyarországba az
udvar, aki nem ért a török elleni harchoz. Ez elkeserítő, gróf úr. Mert
ennek alapján kénytelen vagyok arra gondolni, hogy csakis a
gyarmatosítók viselkednek úgy, mint a Habsburg udvar.
Március végén Kis Farkas felderítő különítménye a kanizsai
hódoltságban megcsípett egy janicsár agát, és vezette őt
sebbellobbal Zrínyihez, Újvárba.
– Nagyságos uram, ez a tiszt tudhat egyet-mást. Azt mondja, a
Délvidéken mindenütt mozgósít a nagyvezír.
Zrínyi a bekötött szemű agához fordult.
– Én vagyok ennek a vidéknek az ura, a nevem gróf Zrínyi Miklós.
Mondd el, mit tudsz a mozgósításokról, a csapatösszevonásokról!
– Hogy folynak, uram – felelte a török. – Mégpedig elég gyorsan.
– Nagy háborúra készültök?
– Arra, és ellened. Azért mondom, mert úgyis tudod. Ahogy mi is
tudjuk, hogy Velence közvetítésével ezer puskát kaptál, amit nem
vadászatra, hanem ellenünk fogsz használni. A te új váradat
elfoglaljuk, megszálljuk, és a többi legyen Allah akarata szerint, mert
mindezt azért tesszük, hogy minél kevesebb igazhitűt ölhess meg.
Zrínyi elmosolyodott: lám, fél tőle a török!
– Mekkora erővel jön ellenem a nagyvezír?
– A lehető legnagyobbal. A hitetleneknek most mindenért felelniük
kell.
– Kell nektek az én új váram, vagy azért jöttök, hogy lerontsátok?
– Én csak egy aga vagyok – felelte a török. – Nem tisztem a pasa
döntéseibe szólni, nem is kell tudnom azokról. Parancsot teljesítek.
A bán mindig is sejtette, hogy az Újvár talán épségben kellene a
töröknek, hogy a maga hasznára fordítsa. Csak ki kellene
egészítenie a Murára néző oldalt erős palánkokkal, két-három
bástyával, és a vár máris körkörösen védhető.
Az agát átvitette Légrád tömlöcébe, és intézkedett, hogy a kiváltásról
értesítsék a kanizsai basát.
– Írnok! Levelet diktálok a Haditanácsnak! – kiáltott a deákért, aki
rögvest készenlétben állt írótáblájával, tollaival, téntás üvegével.
Zrínyi diktálni kezdett:
– A török előrenyomulást megakadályozandó… azzal a javaslattal
állok kegyelmetek elé, hogy a Dráva mentén haladéktalanul
indíttassák ellentámadás. Felégetnénk a török Dunántúlt, és gyors
előrenyomulással elérve Eszéket, felgyújtanánk az eszéki török hidat
a Dráván. Megakadályoznánk, hogy az oszmán seregek újabb hidat
verjenek, és ehhez megfelelő erőt, fegyverzetet kérek, ágyúkat,
bombavető mozsarakat, lőport, golyóbist és mozsárbombákat…
Magam felkészültem, e célra huszonötezer katona áll
rendelkezésemre. Ha némi kiegészítést kapok, a török fősereggel is
képes leszek harcba szállni. Ehhez kérem kegyelmességtek gyors
engedélyét, kifejezvén aggodalmamat, hogy minden késlekedéssel
kedvezőtlenebb helyzetbe hozzuk ügyünket…
Kis Farkasra várt a feladat, hogy az emberei eljuttassák a levelet
Grazba, onnan pedig Bécsbe.
– Nagyságos úr, én azt gondolom, hogy fölöslegesen írta –
dörmögte a főtiszt, amikor Zrínyi elmondta, mit tartalmaz a lezárt,
lepecsételt levél. – Erre az elgondolásra, bármennyire is briliáns,
nem adnak engedélyt az udvarnál. Már megbocsásson, de egyrészt
nem nyelnék le, hogy éppen ön arasson nagyarányú győzelmet a
törökön, másfelől pediglen a világban elhíresztelnék, hogy a béke
megbontója. Felségárulással vádolnák meg. Hiszen tudja, hogy az
udvar csak arra vár, hogy ön hibázzon…
Kis Farkas azon kevesek közé tartozott, akik bátran kimondhatták a
véleményüket. A bán sokat töprengett a szavain, de azt felelte, hogy
neki ezt kellett tennie. Őfelsége tájékoztatása nem maradhat el.
– Ha gáncsoskodnak, személyesen utazom Bécsbe, hogy
elmagyarázzam, mit miért követelek – szólt, de Kis Farkas a fejét
csóválta:
– Nem lesz az jó, ha a nagyságos úr elutazik abba a városba. Ha
csak én és még egy század a legkiválóbbakból el nem kísérjük,
hogy megvédhessük.
 A bán az esztendő április havában, erős portyákkal megint
átcsapott a kanizsai hódoltságba. Sok zsákmánnyal tért haza a
Muraközbe, s még több fogollyal, Bécsben pedig valóban azt
kívánták, bárcsak ejtené foglyul a török, mert akkor
megszabadulhatnának egy kellemetlenkedő, akaratos főúrtól.
Ennek legfőbb hangadója Porcia herceg volt, akit a gutaütés
környékezett, amikor a titkos megbízottaktól Zrínyire vonatkozó
franciaországi híreket kapott.
– Mit nem merészel Zrínyi? – tört ki belőle a felháborodás. –
Arra következtetek, elvárja, hogy a rebellis magyar urak, kihasználva
a franciák támogatását, felajánlják neki az ország koronáját!
– Erre közvetlen bizonyítékunk nincs, kegyelmes uram – hajolt meg
a Titkos Tanács még titkosabb hivatalnoka, akinek kiterjedt
apparátusa mindenkit figyelemmel kísért, aki nem tolta kellő erővel a
császárság szekerét. – Ilyesmit Zrínyi részéről mégsem
feltételeznék, mert sokkal okosabbnak tartom. Javaslom
kegyelmességednek, hogy egyelőre csupán ellenőrizzük ezt a hírt.
– És a mainzi választófejedelem? És a többi hasonló külországi?
Tagadja, hogy velük levelezésben áll Zrínyi bán?
– Ez kétségtelenül igaz, kegyelmes uram…
– És még mindig nem keletkeztek önnek felségsértésre utaló
információi erről a rebellisről, akiről azt sem tudni pontosan, hogy
horvát vagy magyar, mert valamiféle nemzetek fölötti arisztokratának
képzeli magát? – fújtatott Porcia. – Mikor teszik végre a dolgukat
tisztességgel? Zrínyinek már rég… máshol kéne lenni!
A titkosszolga elcsodálkozott. Hiszen Zrínyi Miklós ugyanolyan
tagja az udvari Titkos Tanácsnak, mint néhány megbízható főúr.
Vagy tán éppen azért kapta e tisztet, hogy első kézből tudják meg
elgondolásait?
– Figyelemmel kísérjük Zrínyi bánt, kegyelmes uram. Mindenről
tájékoztatom önt. S ha kegyelmességed hozzájárul, talán az is
megoldható, hogy a török elkapja. Ezerféle módja van a
kelepcének…
– De semmi szín alatt nem kerülhetnek meg engem! – csattant
Porcia. – Mindenről tudni akarok!
– Ne menj Bécsbe, Miklós! Könyörgöm, ne tedd! – rimánkodott
Zsófia asszony, amikor a férje májusban végleg elszánta magát az
útra. – Nagyon rossz előérzetem van! Nem lesz, aki ott megvédjen,
és hiába viszed magaddal a legkiválóbbakat…
– Nem mernek aljasul elbánni egy bánnal – vágott közbe a férje. –
Ha nem látják az eltökéltséget, a bátorságot, akkor sokkal inkább
megtámadnak. Bebizonyítom, hogy nem én vagyok az udvar
ellensége.
– Az elleneid már igen sokan vannak, és egyre többen lesznek. Hát
nem érted? Az udvar pontosan tisztában van a török veszéllyel, de
azt semmiképpen nem akarja, hogy te állj elébük és szerezz
dicsőséget. Mert te képes vagy szétverni a török hadat, ám ők éppen
ezt nem szeretnék! Bárki mást szívesebben látnának a hadsereg
élén! Miért nem hallgatsz a tisztjeid szavára?
Zrínyi a fejét csóválta.
– Mennem kell, Zsófi! Nem maradhatok itthon, amikor a magyar urak
Pozsonyban és Bécsben éppen most tartanak újabb tanácskozást.
Ott a helyem, várnak rám. Ígérem, hogy hazajövök, nem lesz semmi
baj! De azt nem bánnám, ha addig elköltöznétek Péterhez Ozaljba.
A török addig nem merészkedik.
Néhány nap múlva Zrínyi elindult Bécsbe, és az első tárgyalásokon
máris szembesült az udvar merev álláspontjával.
Vitnyédy, aki Soprontól társult a bánhoz, sorra szedegette fel az
újabbnál újabb híreket, amelyeknek nagy hányada felkorbácsolta
Zrínyi tisztességérzetét.
Kiváltképp a magyar urak hozzáállása a nagyvezír békefeltételeihez.
Ez utóbbiban Köprülü Ahmed kétmillió tallért követelt az udvartól az
eddigi török hadikiadásokért, és azt is akarta, hogy Bécs kötelezze
magát, évente még kétszázezer megfizetésére. Azután Erdélyből
vonjon ki minden katonaságot, adja át neki a területet a Tiszáig,
végül pedig Zrínyi-Újvárt rontsák le.
– A Haditanácsnak írott levelemre kapott válasz – kezdte a bán,
mikor Vitnyédy István megérkezett – nem lepett meg, csak
elkeserített. Viszont ha én elkeseredem, az mindig újabb tettekre
sarkall. A huszonötezres sereget, amire a török ellen számítottam,
felbontották. Öt ezredet elküldtek Spanyolországba, hogy még csak
ne is legyenek a közelemben. Dühöngenék, de már régtől úgy fogom
fel az udvarral kapcsolatos gondjaimat, mint a háborút. Háborúban
sosem jó tanácsadó a düh, sokkal inkább kell a nyugodt fej.
Vitnyédy egy papírlapot csúsztatott Zrínyinek.
– Ez csak jegyzet, magam készítettem. Az van benne, mit fog a
Haditanács a napokban a jövőre nézve elvként rögzíteni. Olvassa
csak el, gróf úr!
Zrínyi kihajtogatta a papírlapot.
Első pont: minden törekvésnek arra kell irányulnia, hogy
elleplezzék a hadsereg gyengeségét – olvasta Zrínyi a szöveget.
Második pont semmiféle kockázatot nem szabad vállalni,
ezért a döntő csatát mindenképpen kerülni kell.
Hármas pont: mivel a török hadsereg természetes előnyomulási
útja a Duna mentén vezet, a hadseregnek Magyaróvárnál kell
felállnia, ahol fedezni tudja Győrt, Komáromot és Érsekújvárt.
– Ez nyilván Montecuccolitól származik – jelentette ki a bán. –
Ezek az ő gondolatai.
– Csak ezt ajánlhatta a Haditanácsnak, mert mit kezdene egy
ötezer főt alig meghaladó sereggel, ami jelenleg a rendelkezésére
áll? Kétségtelenül bölcs javaslat… mármint a helyzet
ismeretében.
– Abban igen – ismerte el Zrínyi. – Látja, Montecuccoli
mással, főként győzelemmel, nem is számol, ebből ez derül ki.
Visszaadta a papirost Vitnyédynek, aki megjegyezte:
– Csáktornyát és Újvárt sem erődítheti tovább a gróf úr.
Megtiltották.
– Azt gondolja, engedelmeskedem? A magaméról van szó,
barátom! – csattant a bán. – Folytatom, amibe belekezdtem!
– Némi kétes vigaszként szolgáljon a gróf úrnak, hogy az
udvarban szolgáló tanácsosok esze kezd elmenni. Mert, akik
látva a török sereg felvonulását, még mindig a béketárgyalásokat
szorgalmazzák, azok vagy idióták, vagy lefizette őket a Porta. A
török csak azért tárgyal a békéről, hogy a támadásra időt
nyerjen.
– Ebben valóban nagy adag tudatosság rejlik – értett egyet a
bán. – Ön sem feltételezheti komolyan, hogy a Haditanács és a
Titkos Tanács csupa őrültek gyülekezete! Annál sokkal
rosszabbak, mert mindent igenis tudatosan tesznek, egyfajta
terv szerint haladnak! Én azt mondom, az urak pillanatnyilag azt
tartanák üdvösnek, ha már a török mindenképpen támad, a
hadjáratuknak az én új váram bevételével vége is szakadna. De
ez esetben a törökkel cinkosok az urak, mert engem szándékkal
gyengítenek.
– Ezt pedig már semmiképpen nem nevezhetném másnak,
mint az ország elárulásának – jegyezte meg az ügyvéd, és Zrínyi
a fejét csóválta.
– És ön ezen még csodálkozik, István? Nem Ausztriát, nem a
németeket, és nem is a Habsburgokat árulják el, csak
Magyarországot. Hát mit nekik a mi vesztünk, ha azzal
megóvhatják, és kézben tarthatják a többit?
– Ez csökött gondolkodásra vallana a részükről, gróf úr.
– Nem is mondtam sosem mást! Tudja, mit kaptam segítség
gyanánt? Pusztán annyit, hogy hatezer embert levezényelnek a
stájer határokra, de nem azért, hogy engem megsegítsenek,
hanem, ha a török átgázolna Újváron és a Muraközön, ne
maradjon a stájer határ őrizetlenül. Hát ennyire fontos az egész
országrész az udvar szemében, és ennyire tartanak engem! Bécs
jóvoltából minden eddigi török elleni tervem összeomlott.
Emlékszik, mit írtam az Áfiumban?
– Hogy most győzni kell az országnak, vagy elpusztulni –
felelte halkan Vitnyédy.
– Látja, megjegyezte! Eddig szilárdan hittem a győzelemben,
de a hozzávezető útra az udvar aknákat ásott.
– Egyedül ön testesíti meg az udvar számára az akadályt,
uram…
– Tudom. Most hallottam, hogy a nagyvezír még akkor is
lerontani készül Újvárt, ha közben a béke megköttetik. Az udvar
pedig némán fogja szemlélni.
Vitnyédy az ajkába harapott.
– Most hogyan tovább, gróf úr?
– Várok. Megfigyelem, merre tart a török. De kimódolok
valamit, abban biztos lehet!
Zrínyi a méneseket szemlélte Csáktornya környékén, és
elbeszélgetett a jobbágyokkal. Az idős Illés elkísérte.
Júniusra járt, és a nyár nem fukarkodott a hőséggel. A Murában és a
folyót tápláló patakokban egyre kevesebb víz bandukolt, s az Újvár
szélső bástyája mellett kialakított, sekély halastó felszínét beborította
a békalencse.
Egy árnyat adó tölgyfa tövében megpihentek, és Zrínyi előhúzta az
ingéből a levelet. A családja, kisleánya és fiacskája egészségesek,
erről adott hírt Zsófia asszony Ozalj várából, de minden leírt szóból
sütött a féltés.
– A feleségem látja, hogy lassanként egyedül maradok – szólt
csendben a bán. – Hogy végül nem lesz, aki támogasson. Mindig is
arra intett, hogy óvakodjam a nagy reményektől, mert a
segítőkészség mindaddig semmit nem ér, míg csak szóban létezik.
Azt hiszem, igaza volt, csak nehezen fogadom el.
– A gróf úr másoknál élesebben lát – fűzte hozzá Illés, miután Zrínyi
maga mellé mutatott az árnyékba, és az öreg vitéz fájós lábait maga
alá húzva, hátát a tölgy durva kérgének vetve ledöccent. – Aki a
szigetben lakik, aki a nagyságos urat ismeri, mind azt mondja, hogy
ön nem hátrál. Ha mások nem segítik, majd megoldjuk mi, gróf úr.
Zrínyi megveregette a szolga vállát.
– Illés, Illés! Te vén róka! Tudod, hogy jólesik nekem, ha ilyesmit
mondasz, de a török azért csak-csak itt kóricál a Mura túlfelén, és
sokkal nagyobb az ereje.
– Hát aztán, nagyságos úr? Hányszor vágtattunk mink neki sokkal
erősebb töröknek, emlékezzék csak!
– Nem felejtettem el. Ma sem tennék másként.
Egy lovas közeledett, az inge lobogott a szélben, csizmát és bő
szabású, fekete bugyogót viselt. A ló felkaptatott a domboldalon,
egyenest a bán és Illés felé.
– Újabb izenet lesz, Illés?
– Az unokám jön – felelte az öreg. – Látja, már csaknem tizennégy.
Igencsak formázza az apját…
Vajdič Jankó leszökkent a ló hátáról, és lekapta a posztósipkát.
– Nagyságos gróf úrnak jelentem, meggyütt az apám a portyáról!
Hoztak lovat, foglyot, meg négy fejet.
– Jól van, gyerek! Mondd meg a várban, hogy hamarost megyek! Az
apád el ne kószáljon, mert meg akarom hallgatni, mit végeztek!
Hanem – nyúlt a zsebébe –, a jó hírt megjutalmazzák. Nesze, itt egy
tallér! Éppen annyit ér, mint egy török fej.
Jankó képén elömlött a büszke öröm.
– Nem lesz ez se hitványabb az apjánál, meglássa a nagyságos úr!
– jegyezte meg Illés, miután az unokája egy mozdulattal felkapott a
nyereg nélküli kancára, és nagy boldogan elvágtatott.
– A minap azt mondta, hogy őt a jövőben sem érdekli más, mint a
nagyságos úr szolgálata.
Zrínyi máskor valami elmésséggel felelt az efféle szavakra, de most
nem tette. A jövő egyelőre ködbe veszett.
A várudvaron a népek a most érkezett portyázók köré gyűltek.
Lapogatták a hátukat, dicsérték a haditettet, ők pedig büszkén
mutatták a most szerzett sebeket, persze, csak a könnyebbeket.
Zrínyi három vitézét azonban nehéz sebbel hozta vissza Jankó
apja, de őket már kezelésbe vette a doktor.
– Miként állnak? – érdeklődött a bán.
Az orvos a fejét csóválta.
– Az egyiknek átmetszették a combját, a vas csontot ért.
Kitisztítottam, megvarrtam. Megmarad, gróf úr. A másiknak a
karja tört, az mostanában nem megy harcba. De a harmadik…
Golyót kapott a hasába. Nem hinném, hogy megéri a reggelt. Patkó
Imrének hívják, ő a nagyságos úr egyik felvidéki vitéze.
Zrínyi azonnal Illést szólította.
– Nesze, itt van ez a pénz! Vidd el a Patkó Imre feleségének, de ne
mondj neki semmit, csak azt, hogy az ura vitézül és hősiesen
verekedett!
Patkó családja fél mérföldre lakott, nem messze Törökudvartól.
Békeidőben, vagy ha nem szólították portyára, kis földet műveltek a
három fiúval és két leánykával. Imre igen megbecsülte, hogy Zrínyi
vitéze lehet, s hogy családját befogadták. Az első szóra ugrott,
bármit kellett is tenni.
A bán aztán Vajdič Mártonért futtatta a kis apródját, egy horvát
nemesúr fiát.
– Mit láttál, Márton?
– Nem sok jót, nagyságos úr – felelte a százados a fejét csóválva. –
A kontyos… akár a pelyva. Igen sokan vannak. Ha egyszer Újvárra
dűlnek, azt mink egyedül… segítség nélkül…
– Azt mondod, nem tudnánk megvédeni?
A vitéz Zrínyire pillantott.
– Tán egy ideig tartanánk… ‘Iszen a nagyságos úr ezt már régtől
tudja! Minden tiszteletünk a nagyságos úré, hogy ennek ellenére
mégis magára vonja az ellent. Jártunk Somogy belsejében, láttuk,
hogy hol, mennyi kontyost vontak össze. Még ma reggel is találtunk
Kanizsának vonuló csapatot, oda is csaptunk nekik. De ha a török
inkább északnak vonulna, mert már úgyis eltökélte, hogy támad…
Akkor Újvár túlélhetné, uram.
– Félsz, Márton? – nézett a vitéz szemébe Zrínyi. – Vagy csak
kalkulálsz?
– Sosem féltem, uram – felelte rekedten, s kissé sértetten a korán
őszülő vitéz, akinek már a bajusza közül is kiütközött néhány
ezüstös szál. – De, igenis, kalkulálok, ahogy ön mondja. A töröknek
akkora az ereje, hogy igen sokan meghalnak közülünk, ha Újvárnak
támad. Higgye el, nem az elkeseredés szól belőlem a szegény Patkó
Imre miatt. Sokkal többet el fogunk veszíteni, de ezt csak önnek
mondom, mert senki előtt ki nem jelenteném, még ha vassal
sütögetnek se!
– Akkor hát miként látnád jónak, mit tegyünk?
– Támadnék, nagyságos úr. Azonnal! Mert a török még nem szedte
igazán össze magát. Nem állt össze a had. Részenként verhetnénk
agyon, ahogy a sokfészkű tűzzel tesszük, aztán egy erős
különítmény felgyújthatná az eszéki hidat, hogy utánpótlás ne
jöhessen. Ezt tenném, uram.
Zrínyi örült, hogy ilyen vitézek veszik körül, mint Illés fia.
– Bátor ember vagy, Márton, mindig tudtam! De most támadni
botorság lenne. Az eszéki híd azonban kiváló gondolat. Csakhogy
akkor kell megtenni, amikor a török a legkevésbé számol vele. Mert
ott most valóban sokan meghalnának a mieinkből. Ha döntésre
jutok, ott leszel az elsők között!
Másnap kora délután egy lobogós törököt és hat társát kísérték a
légrádiak Csáktornyába.
– A nagyságos kanizsai basa levelét hozom Zerini bég uramnak
– közölte, miközben körbevették őket az őrök.
Zrínyi is megérkezett.
– Nagyságos bég uram! A basa neked jó egészséget kíván, és
hasonlóképpen a családodnak. Reméli, hogy a betegség elkerült, és
kéri, vedd jó szívvel a levelét.
– Kísérjétek fel hozzám a basa követét! – parancsolta Kis Farkasnak
a bán. – Csak őt, a többit tartsátok őrizetben!
A vitézek összemosolyogtak, amikor látták, miként marad tátva a
követ szája a fogadóterembe lépve, a falakon lógó temérdek
zsákmányolt fegyver, a drágakövekkel kirakott keleti tőrök, szablyák,
a sokféle kincset érő holmi láttán.
– Jól nézz körül! – súgta a török fülébe Kis Farkas –, hogy
Kanizsában elmondhasd, Zerini bég dúsgazdag, akár a padisah!
– Mindig is sejtettem, hogy az… De, hogy ennyire… – nyelt
nagyokat a megilletődött követ, aki inkább lehetett írnok, mint
katona.
Zrínyi olvasni kezdte a magyar nyelven írott levelet, aztán
megjegyezte:
– Igazán szép, hogy a gazdád ennyire a szívén viseli a sorsomat, és
aggódik értem. S hogy a barátsága jeléül azt ajánlja, eresszünk el
három-három tisztet egymás tömlöceiből. Megfontolom, és magam
is küldök neki levelet.
– A kegyelmes basa azt parancsolta nekem, kérjelek meg, uram,
hogy szólítsd vissza portyáidat Kanizsa alól. Ha nem teszed meg, a
nagyvezír teljes haragját fejedre vonod. Akkor a váradnak erős
sereggel vonul, és elpusztítja azt.
– Tudom, hogy az a sereg erős. De vajon az-e lélekben is, mert az
enyémek azok, efendi! Nem fél egy se tőletek.
A követ ennek hallatán csak finoman mosolygott, majd azt mondta:
– Hogy a seregünk milyen, azt leginkább a kegyelmes pasa
parancsai mutatják. Oly fegyelmet követel, ami párját ritkítja, s ez a
számodra se mondhat egyebet, csakis a fényességes padisah
eltökéltségét. Ha valaki erőszakkal akár csak egy almát is elvesz, azt
felakasztják. Aki bort iszik, azt lefejezik. Aki egy asszonyt
szerelemből csak érint is, de az tiltakozik ellene, annak a harcosnak
a feje vétetik. Miért eme új, kemény parancsok, ha nem a győzelem
miatt? A nagyvezír kijelentette, hogy vagy még e hónapban learatja
a kereszténységet, vagy ő maga lészen a keresztények aratása.
Rettentő erős most ez a had, Zerini bég, kérlek, erről meg ne
feledkezz!
Zrínyi felemelte a kezét, és a követ azonnal elhallgatott.
– A nagyvezír mindenképpen a váram ellen vonul. Mondd meg a
kegyelmes basának, hogy tudok a haditervről. Ha beszüntetem a
portyákat, akkor sem változik semmi. Azt is tudom, mit tervez
Pozsonnyal, hogy majd elfoglalja azt, és ott országgyűlést tartva
egész Magyarországot, ahogy Erdéllyel történt, a Portától függő
állapotba helyezi.
– Miért ne tenné a kegyelmes nagyvezír? – vetette fel a követ.
– Gondolod, uram, ha nem lenne tisztában azzal, mekkora
hajlandóságot mutatnak erre a magyar urak, tervezne ilyesmit?
Zrínyi méregbe gurult, de nem a követ szavaitól. Csakis attól, hogy
kénytelen volt ez utóbbiban igazat adni neki.
– Hogy a nagyvezír mikor mit képzel, az igencsak függ a
hadieseményektől. A csatákat és a háborút is meg kell elébb
nyernie, efendi! A fogolycserékről pedig később állapodjunk meg,
küldök majd levelet. De mondd meg azt is, hogy nagy tisztességnek
tartom, ha a Fényes Porta hozzám mérhető vitézt küld ide a
nagyvezír személyében, velem megmérkőzni. Elődeim példája arra
sarkall, hogy tapodtat se mozduljak, és megvessem a lábam
keményen. Lássa csak meg, akkor is, ha erőink aránytalanok, hogy
bátorságban, harci szellemben nem mögötte, hanem vele egy
sorban állok, és azon leszek, hogy elébe kerüljek. Ha a világ
legnagyobb hatalmával szemben halok meg, az nekem elismerés. A
váramat pedig inkább védelmezem, mint abban betegen
gyógyíttatom magam.
A követ talán Kanizsáig se emésztette meg a Zrínyitől hallottakat.
Kis Farkas főtiszt azonban a törökök távozása után a grófhoz fordult:
– Uram! Elfordítja a török sereget másokról? A nagyvezír Erdélyben
győzött, Montecuccoli urat pedig bárhol megveri. Mégis Újvárat
használja a nagyságos úr lépes méznek, hogy a török inkább ide
szálljon?
– Jól látod, Farkas! Átkozottul jól látod! – szusszant Zrínyi. – Ezt
teszem, ezt akarom már régtől. Példát akarok adni, azzal tán
fölrázom ezt a tikkadt, nemesi társaságot. Nem halni készülök, mert
ha sírunkból ki is kelnénk, kísértetek ellen a török sem harcol. Élni
akarok, verekedni a kontyossal, minél eredményesebben, de ha úgy
hozza, nem futok meg a dicső halál elől se, bár azt inkább a végére
hagyom. Ne aggódj! Különbséget tudok tenni az eposzi hősi
cselekedetek és a háború realitása között. Holtan még senki sem
vezetett hadat!
 Hogy az ezerhatszázhatvanharmadik esztendő nyarán a fátum,
amivel annyit foglalkozott Zrínyi Miklós az utóbbi hónapokban,
kinyújtotta-e göcsörtös ujjait, hogy Magyarországra mutatva a török
támadásnak más irányt szabjon, azt csak az éteri magasságokban
lakozók tudhatták.
A földi ember csak annyit láthatott, hogy a nagyvezír – az eszéki
hídon a Dráva és a mocsarak fölött átkelve – nem Újvárnak, hanem
a könnyebb ellenállást kifejtő északi irányba vezette a hadat, amit
Zrínyi bán a legkevésbé kívánt.
Amikor a török vonulni kezdett a Duna mentén, számolatlanul
keltek szárnyra a mendemondák a támadás céljáról, a török erejéről.
A bán – aki egyik nap Újvárban, aztán Csáktornyában, máskor a
Muraköz egyéb területein tartózkodott – a legtapasztaltabbat, Kis
Farkast hívatta.
– A török átkelt a Dunán Párkánynál, és legott szétverte az
érsekújvári Forgách Ádám seregét. Most már Érsekújvárnál jár, s
talán már körbe is vette a várat. Ámde annyiféle hír járja ez ügyben,
hogy arra gondoltam, jobb, ha magunk tudjuk meg az igazat.
Válassz fél tucat vitézt, akik úgy bírják a török nyelvet, ahogy te!
Kis Farkas sorolta a neveket. Köztük volt Oroszlán Jakab is, aki
felgyógyult már a sebéből, és alig várta, hogy hasznára legyen a
bánnak.
– Tűzbe mennék értük, nagyságos úr – indokolta a választást
Kis Farkas.
Zrínyi a katonákat előbb futárként, levéllel küldte barátjához,
Esterházy Pálhoz, aztán onnan kellett átszivárogniuk a harci
területekre. A bán dühöngött, amiért tétlenségre kárhoztatott, mert
Érsekújvár a végnapjait élte.
Nem telt bele két hét, Kis Farkas különítménye épségben visszatért
Csáktornyába. Oly büszkén lovagoltak be a kapun, mintha a világ
megváltásáról hoznának hírt.
Kis Farkas azonnal Zrínyihez sietett.
– Mi van Érsekújvárral? – tudakolta rögtön a bán, és a tiszt azt
felelte, a várat teljesen körülzárta a török.
– A tábornok – utalt a vitéz Montecuccolira – nem segített semmit az
érsekújváriaknak, hanem szép lassan visszavonult. Azt beszélték,
hogy Forgách uram, ha egy kicsivel ügyesebb és nem annyira rátarti
a maga nem létező vitézségére, augusztus hetedikén megfoghatta
volna a török átkelését Párkánynál. De így belefutott a kelepcébe,
ugyanis azt híresztelték, hogy a Duna széttépte a török hajóhidat.
Márpedig, uram, lehet, hogy azt éppen a kontyos szakította szét,
hogy Forgách át ne kelhessen.
Zrínyi hitetlenkedve csóválta a fejét.
– A török szakította volna szét?
– Csak tessék-lássék módon, gróf úr. Mert utána igen hamar
visszaállították, magunk láttuk. Párkánynál pediglen igen nagy
muszlim erő vigyázta a hídfőt, Forgách meg belészaladt… Aztán
jártunk a táborukban is, nagyságos úr. Az orrunk előtt faggatták ki a
foglyokat. Magyart, németet… Mindtől azt akarták megtudni, hogy
hol van a nagyságos úr, mekkora a hadserege, és mikor csap le.
Igencsak félnek a nagyságos úrtól. Olyan erős őrséget tartanak,
hogy még! Ha valaki elkiáltaná, hogy itt van Zerini bég, egymást
tiporná a török a nagy riadalomban!
Zrínyi busásan megjutalmazta a vitézeket, akiket kíváncsian
kérdezgettek az udvari népek.
Nem sokkal ez után, júliusban megérkezett Vitnyédy. A gróf akkor
Újudvarban tartózkodott, miközben kis létszámú, sebes portyái a
kanizsai területeket zargatták.
– Azért küldtem át őket, mert a kémek szerint a nagyvezír mégsem
kerüli el Újvárt – magyarázta a bán. – Mi jót tudott meg Bécsben,
István?
– Hát, ha ez jó, akkor megtudtam, hogy kisebb pánik van
alakulóban.
– Berezeltek a töröktől? Hála a Mindenhatónak!
– Be bizony, gróf úr! Érsekújvár már túl közel van Bécshez, nem
beszélve Pozsonyról. De újfent magát hibáztatják az urak. Azt
beszélik, hogy a török arra támad, ahol nem lel Zrínyi Miklósra. Így
hát most ők isszák a levét annak, hogy öntől a nagyvezír ennyire
tart. Látja, ha van Zrínyi, az is baj, ha nincs, az is. Bár futnának mind
ki Bécsből, a császárváros legalább megmaradna a magyaroknak!
Őfelsége állítólag már el is költözött az udvartartással, poroszlókkal,
egyebekkel…
Zrínyi a fejét csóválta, és halványan elmosolyodott.
– Mint mindig is tette, ha szorult a hurok. Linz, Innsbruck…
Biztonságos helyek. Valamiféle egyéb változásról van híre?
– Több is, gróf úr, éppen ezért siettem. Az udvarban megpendítették,
hogy mégis meg kellene engedni az ön számára néhány portyát,
erősebb beütést a hódoltságba…
Zrínyi mérgében akkorát nevetett, aztán meg öklével a súlyos
asztalra vágott, hogy az őrkatona csodálkozva fordult az alacsony
gyilokjárón a nyitott ablaktáblák felé.
– Fordul bennük a bornyú már megint, István! Máris Bécs
védelméért könyörögnek, ráadásul ugyanazok, akik tavasszal még
oly lelkesen hajították sutba az eszéki híddal kapcsolatban benyújtott
tervemet. De ezek mindig elkésnek, mert az enyémek most is éppen
Kanizsa környékén zargatják a basát.
– Gondoltam, hogy nem vár az engedélyükre, gróf úr. Van
komolyabb hírem is – hajolt közelebb Vitnyédy. – Nem hittem volna,
hogy ilyenre sor kerülhet, de… megkeresett a havasalföldi vajda
megbízottja.
– Netán együttműködést ajánl?
– Pontosan azt. Látja, hogy a török főcsapás most nem a gróf urat
érte. Az jár a fejében, vajh’ vállalná-e ön Havasalföld főparancsnoki
tisztét, aztán rázúdulnának a törökre. Ha az első hadműveletek
sikerrel járnak, bátrabban csatlakoznának a ma még meghúzódó
magyar urak is.
Zrínyi eltöprengett az ajánlaton, bár tudta, hogy akkor itt kellene
hagynia a Muraközt. Arról pedig új hír nem keletkezett, hogy a török
teljesen felhagy-e Újvár bevételének tervével.
– Üzenem a vajdának, hogy az ajánlata megfontolandó és roppantul
megtisztelő. Kissé gondolkodóba ejt, hogy nem magyar a terület,
amiért verekedni hív, és ez a kérdés sok egyebet is felvet.
– Jobbára csupán elviekben van ennek jelentősége, gróf úr –
magyarázta Vitnyédy. – Azt mutatja, hogy önt másutt is mennyire
elismerik, s hogy figyelemmel kísérik elképzeléseit. Önben látják azt
a vezért, aki képes a töröktől megszabadítani a leigázott
nemzeteket. Miért nem Montecuccolit kérik ilyenre?
– Mert ő egy császári tábornok. A császárság iránt érez
elkötelezettséget, ám kifejezetten Magyarországért semmit.
Alig köszönt el Vitnyédy, néhány nap múlva megérkezett a
Haditanács levele: Zrínyi, ha gondolja, „óvatosan és csekély
erővel” megtámadhatja a kanizsai törököt.
A várudvar is visszhangzott, a bán akkorát kacagott, és az asztalra
csapta a számára semmit érő levelet.
1663. Kisasszony (augusztus) havának tizenharmadik napja. A török
Zrínyi-Újvár előtt
Vajdič Jankó lovánál nem akadt jobb és gyorsabb, s tán
eszesebb sem az egész Zrínyi-uradalomban. Ilyen fürge lábú kancát
bizonnyal még a török se látott, pedig a könnyű, sebesen vágtázó
arabs lovaknak igazán bőviben volt.
Jankó bízott önmagában meg a sárga lovacskában, amikor
messze kilovagolt a török elővéd felé. Magára is vonta a figyelmét,
megközelítve azt vagy három puskalövésre, ami nem olyan nagy
távolság, legfeljebb ötszáz lépés, vagy annyi se.
Amikor az első puskát a török Jankóra sütötte, a kis kanca a
legény parancsára fordult, és száguldott, akár a szélvész.
A három török, aki űzőbe vette, most már el is akarta kapni. Jankó
úgy intézte, hogy egyre közelebb jussanak hozzá, majd megint nyert
némi egérutat, végül felvágtatott egy dombra, ahol csenevész fák
nőttek, aztán ágaskodtatta a kancát, és lecsusszant a hátáról.
A kontyos éppen ilyesmire várt, gondolván, hogy most végre
elkaphatják a pimasz kis hitetlent.
És akkor néma csendben egy teljes tized dőlt rájuk kétfelől. Az
egyiket leverték, kettőt hálóval fogtak meg, és a száraz fűben
vonszolták maguk mögött vágtatva az erdőszélig.
Csontos Benedek, aki az elfogó portyát vezette, elvigyorodott,
amikor meghallotta az elővéd parancsnokának türelmetlen sípjelét,
amivel az embereit szólította vissza.
– Oroszlán Jakab! Gyere, tolmácsolj! – parancsolta, és a fiatal vitéz
máris ugrott. – Nincs sok idő, a legszükségesebbet kérdezzük!
Jakab azonnal fordította:
– Had vonul mögöttetek? Ti vagytok az elővéd?
A török csak kiköpött, és a véres orrát törölgette az összekötözött
kezével. Egy vitéz újból akkurátusan képen teremtette, de akkor sem
felelt.
– Mekkora a had? Ezer, kétezer? Tízezer? – tudakolta Csontos, de
egyikük se szólalt meg.
Csontos ekkor parancsot adott, és négy vitéz elkapta a törököt.
Hanyatt vágták a csalitban, kezét-lábát kifeszítették, Csontos meg a
késével elmetszette a bugyogója korcát, majd a térdéig rántotta a
buggyos nadrágot, aztán megmarkolta a török görbe jatagánját.
A kontyos megértette, mit akar, és megrémült.
– Az efféle mocskos míveletre a parancsnok úr sajnálja a saját kését
– közölte a fogollyal Jakab szélesen vigyorogva. – Levágja hát a
zacskódat a tieddel.
– Várjatok! Várjatok, elmondom! – vinnyogta a török. – Erős a had!
Az új erősségnek vonul!
– Mennyi? – kérdezte Csontos, és a jatagán hegyével
megcsiklandozta a török ágyékát.
– Ej-vááá! Jaaaj! Ha… hatezer! Kicsivel tán több! N… nem tudom
pontosan, én csak… Én nem vagyok parancsnok! Ne vágd le,
kérlek! Inkább a nyakamat!
Csontos intézkedett: a törököket kössék a fákhoz. Mire kiszabadítják
magukat, a sereg is túljut rajtuk.
– Jönnek már, nagyságos úr! – szaladt át Újvár sötétkapuján a
vitéz.
– Nagyon elszántak, ezek még ma dűlőre akarják vinni!
– Akkor csak jöjjenek. Majd beléjük marunk – morogta Zrínyi.
A vár kiugró bástyáin a lövegek készenlétben álltak, és a váron kívüli
dombról is láthatatlan bombavető mozsarak kezelői tudták a
dolgukat.
– Várunk! Hadd jöjjenek közelebb! Előbb az ágyúk, a mozsarak rájuk
köszönnek, aztán kétfelől elkapjuk a nyavalyásokat. Többen vannak,
mint mi, de most elválik, mit tud ez a vár.
A kontyos óvatosan közeledett. Zrínyi puskásai elhelyezkedtek a
mellvéd mögött, és az ágyúk mellett gúlában állt a golyóbis.
Némelyiket üregesen öntötte ki a mester, aztán abba fekete,
szemcsés puskaport töltött, és a lyukba kanócot dugott. Ezeket
különösen óvták, mert ha találatot kaptak, a környéken levegőbe
repült minden. Az ellenség azonban nem sétált a tűzvonalig. Megállt,
rendezte a sorait, és a gyalogos janicsárok alakulatai élesen
kirajzolódtak. A lovasok még jobban lemaradtak.
– Vajdič Márton! Tied a kakonyai átkelő! – parancsolta Zrínyi.
– Nem foglalhat hídfőt a török!
A basik nem vártak sokáig, hanem elrendelték a rohamot. A
puskások előretörtek, és szakállas puskák is megjelentek,
amelyekkel jóval messzebbről az ágyúk kezelőit és a lőporos
hordókat, meg a parancsnokokat célozták. Azonban minél közelebb
jutottak az erősséghez a lejtőn, annál kevésbé láttak a falak mögé,
ezért inkább a két magas bástya közötti alsó sáncra
összpontosítottak, meg az első palánk mögött megbúvó vitézekre.
A török néhány kisebb löveget is hozott, megpróbálták azokat kasok,
sebtében összelapátolt földhányások mögé állítani, de az első lövés
messze a falak előtt hullt le.
– Okosan az ágyúkkal! – intette Zrínyi a pattantyúsokat. – Ne
hagyjátok túlmelegedni! Ne töltsétek túl, különben néhány lövés,
aztán keresztet vethetünk rájuk!
Márpedig, ha messzire akart lőni, akkor több puskaporra volt
szüksége, de akkor a cső nem bírta sokáig.
Tehát vártak, hadd jöjjön a török még közelebb.
Az első hullámban vagy nyolcszáz gyalog indult meg, a fáktól és
bokroktól megszabadított domboldalon, egyenest a vár két bástyája
között épített alsó sáncnak. A puskagolyók sokat nem ártottak, és a
török előtt ott húzódott az árokrendszer is. Aztán a bástyákon
eldördültek az ágyúk, a muskétások is serénykedtek, és a szakállas
puskák célzói a török basikat keresték.
– Pontosabban célozni! Gyorsabban tölteni! – hangzott a parancs. –
Mozsárbombával készüljetek!
A súlyos golyóbist az ügyes szerkezettel két vitéz emelte be a
mozsárba, aztán a tüzérparancsnok jelére meggyújtották a kanócot.
A török az árokrendszertől kőhajításra, újabb rohamra gyülekezett.
– Mozsár! Tűz!
Iszonyút böffent a kövérkés, rövid csövű jószág, és meredeken,
fehér füstöt húzva maga után az égbe szökött a golyóbis, majd
egyszer csak lefelé ívelt a pályája. Amikor a föld felett jókora
dörrenéssel szétrobbant, száz darabra szakadt a teste, és a
repeszek osztották a halált kíméletlenül.
A törökök a földre vetették magukat, aztán aki még fel tudott kelni,
elkezdett visszafelé szaladni. A pattantyúsok a délnyugati bástyáról
és a középsőről máris utánuk küldtek egy-egy robbanó, sistergő
ágyúgolyót.
Amint a kontyos felért a domb biztonságosnak ítélt magasságába, a
gróf könnyűlovasai azonnal megtépázták a széleket, majd szinte
veszteség nélkül visszavonultak.
Még két alkalommal próbálkozott az ellen Újvárral, aztán késő
délután – amikor a török már azt hitte, a mai napra vége minden
csatározásnak –, Zrínyi mindent elsöprő lovasrohamot vezetett
ellene, átkarolva a széleket, megtépázva a had közepét.
A holtakat csak másnap hajnalban szedegették össze, de Újvár
kiállta az első próbát.
A bán elégedett volt. Néhány erős portyája egészen Kanizsáig
üldözte a visszavonuló törököt, bele-belemarva, támadva a
szekerekkel utazó gyalogos janicsárokat.
Zrínyi még akkor este összehívta a parancsnokait.
– Nem hagyjuk abba, máris támadunk! Beszorítjuk Kanizsába a
kontyost!
– Magával tartunk, gróf úr! Vezessen minket! Megmutatjuk a
töröknek!
– Kirázzuk a büdös irhájából!
– Falbontó ágyúval menjünk Kanizsának, uram! Nem baj, ha nem
szabad! Nem állít meg minket senki!
Zrínyinek kedvére volt az ilyen beszéd. A kanizsai török most
valóban nem sok segítséget kaphatott, a had zöme és a nagyvezír a
Felvidéken foglalta el magát.
A vitézek haladéktalanul Kanizsának vonultak, és Zrínyi Batthyány
Kristófot meg néhány környékbeli urat arra kért, hogy harcossal,
fegyverrel támogassák. Revansot akart venni Párkányért és
Érsekújvárért, és már csaknem belefogott a város ostromába…
Hanem Walter Leslie gróf, a varasdi német generális közölte, hogy
nem hajlandó részt venni ilyen kétes kimenetelű, békebontó
műveletben.
„A varasdi generális megkapta a hivatalos legorombítást
Bécsből” – tudatta sürgős levelében a bánnal Vitnyédy István. A
levél Csáktornyába érkezett, ahol Zrínyi Péter napok óta várta, hogy
horvát katonáival Kanizsának indulhasson.
– Azt írja – folytatta Miklós –, hogy őfelsége még ivott is az
egészségünkre, mikor Újvár megvédésének hírét megkapta.
– Biztosan nehezen csúszott le a torkán – jegyezte meg az öccse.
Miklós nevetett:
– Vitnyédy Stefi azt is írja a király áldomásáról, hogy „lám, mit nem
mível a szükség”. Lehetséges, hogy mostantól politikát
változtatnak?
– Velünk szemben? – kérdezte kétkedve Péter. – Megtették már
párszor. Most az elismerés van soron, aztán majd megint másként
érvelnek… De ehhez ki kellene jelenteniük, hogy szeretett
Montecuccolijuk nem képes megállítani a dunai előretörést.
Márpedig előbb isznak mérget, semmint ország-világ előtt ilyent
mondjanak.
Igazuk volt a testvéreknek, de az élet sokszor váratlan fordulatokra
képes: az újvári csata után két héttel az udvar éppen Zrínyi Pétert
bízta meg azzal, beszélje rá a bátyját az alsómagyarországi hadak
főparancsnoki címére.
– Vitnyédy is ezt akarja! Szinte könyörög, hogy fogadjam el, és
azonnal menjek Érsekújvár alá, szabadítsam fel a töröktől! Igencsak
teli a gatyája mindenkinek, öcsém! A magyar urak egyenest
Sopronba hívnak tanácskozni… Wesselényi már késznek mondja
magát személyesen fölkeresni engem Csáktornyában, ha én nem
tudnék Sopronba utazni. Ugyanakkor a vicenádor, Keresztúri László
pedig a törökkel tárgyalt az érsekújvári táborban. Vajon miről?
Ekkorát változtak az idők két hét alatt, Péterem! Mocskoltak, most
meg könyörögnek! De a bécsi fejetlenség, ármány, intrika
megmaradt.
– Elmész Sopronba?
– Ezt teszem. Ha elmulasztom, attól tartok, valami
helyrehozhatatlant követek el.
Sopron előtt azonban szeptember nyolcadikán – még a Vas
vármegyei Vat község mellett megtartott hadimustra előtt –,
Kőszegen találkozott Zrínyi, Wesselényi Ferenc nádor, Montecuccoli
és Nádasdy Ferenc országbíró. Félretették az ellenségeskedést,
megtárgyalták, milyen közös álláspontot képviseljenek Sopronban,
és a magyarok – mint az ország legfőbb méltóságai – aláírtak egy
szövetséglevelet.
Sopronban aztán az urak – nyilván Bécs tudtával és kényszerű
egyetértésével – hivatalosan is felajánlották Zrínyinek a dunántúli
magyar haderő főparancsnoki tisztét. Ő pedig – teljesen feltöltött
sereg híján – megkísérelte keresztülvinni, hogy megkapja az összes
magyarországi és német haderő fővezéri tisztét, ám ebbe az udvar
nem ment bele.
Hosszas huzavona után végül megegyeztek: ő a teljes magyar
haderő főparancsnoka, de Montecuccolitól továbbra is független. Az
olasz generális a német csapatok fővezére maradt.
A bán helyettese Batthyány Kristóf lett, Esterházy Pált pedig
kinevezték főstrázsamesterré.
Zrínyinek előbb még vissza kellett utaznia a Muraközbe, de a serege
Vatnál várakozott a visszatértéig.
Mire Szent Mihály havának közepe elérkezett, a király hivatalosan
megerősítette Zrínyit a főparancsnoki tisztségben.
– Ezzel voltaképpen megkaptad a nádor háborús hatáskörét! – ölelte
magához Péter a bátyját. – Ilyen még nem fordult elő! Wesselényi
valóban könyörgött, hogy vedd át tőle? Nem lepne meg!
– Megtették, mert ennyire tele a kegyelmes udvar gatyája – felelte
Miklós. – Balog Zsiga írt erről egy verset. Ha nem tudnám, mi van a
háttérben, hát biz’isten napokig csak a Zsiga élcein röhögnék! A
vitézek néhány strófát máris kívülről fújnak! Hanem a napokban
vissza kell mennem Vatra, vár a sereg.
Az öccsével késő éjszakáig beszélgetett, és az esélyeket latolgatták.
– A lehető legrosszabb időben, és késve kaptam meg ezt a címet –
tudatta Péterrel. – Legalább Érsekújvárnál segíthettem volna, de ez
az átkozott Forgách gondolt egyet, és átadta a várat a töröknek.
Aztán meg itt van Horvátország. Nem gyengíthetem a védelmet,
nem hozhatok el onnan számottevő katonát, sem fegyvert. Tudod,
hány emberrel számíthat a hadseregem e pillanatban, ténylegesen?
Maximum tizennégyezer fővel. Számold ki, hányszor több van
Ahmed nagyvezírnek!
1663. Zrínyi Miklós győzedelmes őszi hadjárata89
A bán szeptember utolsó hetében megindult a vati táborban
várakozó haddal a Csallóköznek, és Győr környékén átkelt a Dunán.
Sokkal kisebb volt a serege, mint a nagyvezíré, de amerre elvonult,
lelkesen elébe szaladtak a népek, s olyan is akadt, aki azonmód
beállt a hadba.
Vitnyédy síposokat szerzett, akik a sereg előtt haladva
szüntelenül lelkesítő zenét fújtak, éppen úgy, mint a török
muzsikusok.
 A muszlim had október nyolcadikán kivonult a Komáromhoz
közeli vízvári táborból, és elindult, hogy a Duna mentén Eszéknek,
majd Nándorfehérvárnak vonulva a szokásos téli táborba térjen.
Zrínyi ezt a mozgást használta ki.
Október tizedikén Vízvárnál a török sereg egy hányadát
meglepte, és tönkreverte. Hatszáz ellenséges holttest hevert a
csatatéren, míg Zrínyi serege csupán tucatnyit veszített. A foglyok
seregét nyugat felé hajtották, és szekerek cipelték a zsákmányt
Pozsonyba.
A bán rögtön utána elindult, hogy személyesen tárgyaljon
Montecuccolival.
– Most kell lépni, generális uram! Láthatja, a török megtorpant, és a
kémeim szerint esze ágában nincs tovább nyugatnak támadni, mert
Győr ostromának tervét, amit Érsekújvár megvétele után mégis
nyélbe akart ütni, már régen feladta. A seregem nem túl nagy, de a
lelkesedése töretlen, és egy katonám felér három megfáradttal.
Sebesen haladunk, s utolérjük a törököt!
Montecuccoli udvariasan végighallgatta.
– Generális úr, a most aratott győzelme kétségkívül reményt keltő –
jelentette ki hűvösen. – Ha jól értem, ön engem együttműködésre
hív?
– Ez természetes! Ez az egyedüli helyes lépés mindkettőnk
oldaláról, tábornok úr! – felelte a megszokott vehemenciával Zrínyi. –
Az első győzelmet aratta a kereszténység, mióta a török ebbe a
hadjáratba belefogott.
– És természetesen az ön neve fémjelzi a sikeres ütközetet –
jegyezte meg Montecuccoli. – Gratulációm őszinte, tábornok úr.
Hallottam, nehezményezte, amiért Érsekújvárnál nem avatkoztam
harcba. Remélem, azt is tudja, hogy azzal a hatezer emberrel, aki
rendelkezésemre állt, nem sokra mentem volna. Ezt csak a kritikái
miatt mondom. Azonban arra inteném, hogy a jövőben némileg
higgadtabban tárgyaljunk.
Zrínyi, amikor erre a találkozóra indult, elhatározta, hogy türelmet
gyakorol Montecuccolival szemben, de érezte, hogy az megint csak
fogytán, miután látta, hogy a hadvezérnek esze ágában sincs a török
után iramodni.
– Ön nyilván azt teszi, amit őfelségétől és a Haditanácstól parancsba
kapott – közölte a bán még mindig nyugodt hangon. – Komoly
csapást mérhetünk a törökre, ha az ön tizenötezresre duzzasztott
hadserege csatlakozik az enyémhez. Olyan csapást, amivel
jelentősen visszavethetjük, sőt, területet szerezhetünk vissza.
Érsekújvárt nem hagyhatjuk veszni!
Az itáliai a fejét csóválta.
– Nem, generális úr, sajnos, nincs igaza. Látom, nem tanulmányozta
eléggé a csapatok élelmezési lehetőségeit. Egy egyesült,
harmincezres hadnak ezen a vidéken nincs megfelelő mennyiségű
és minőségű élelem.
– Ha lassan tesszük a dolgunkat, akkor nyilván több kell – felelte
Zrínyi. – Ha halogatunk, azokon a napokon is enni kell a katonának,
amikor semmit nem tesz. De az enyémek előrevágtatnak, harcba
szállnak a törökkel, és elszedik tőle az élelmet, a maguk és a lovaik
számára.
– De gróf úr! – vágott közbe az olasz generális. – Hiszen ön is tudja,
hogy a török had már a nyár közepe felé, Érsekújvár előtt is komoly
kenyérgondokkal küszködött. Gondolja, hogy most több van nekik?
– Arról önt is tájékoztatták – vágott vissza a bán –, hogy a Dunán
érkezik a kontyos élelem utánpótlása. És van neki, mert a nagyvezír
nagyon is okos parancsa értelmében mindenért fizetni kell a hadnak!
A hódoltságban még ilyen örömmel soha nem vitte magyar ember az
eladni valót a töröknek, mint ebben a hadjáratban, pusztán, mert
pénzt kapott érte! Van a töröknek, uram, higgye el! Ha elszedjük,
akkor jut megfelelő mennyiségben az ön katonáinak is. Nem adunk
lehetőséget arra, hogy a málhát megsemmisítse! Egyszerre több,
erős csapatrészt indítunk, nem hagyjuk, hogy egyetlen pillanatra is
összeszedje magát. A felderítőim máris a nyomában vannak. Kérem,
tábornok úr, csatlakozzon hozzám, erőben és gyorsaságban. Most
csakis az számít, milyen hamar érjük el célunkat.
Montecuccoli rezzenéstelen arccal figyelte Zrínyit, s végül azt
mondta:
– Nem fogom a bevált hadvezetési elveimet feladni, tábornok úr! Ön
sokszor rögtönöz, én azonban megfontoltabb vagyok. Azt mondja,
nem vagyok elég gyors? Meglehet, de az élőerőt megóvom a komoly
összecsapásokhoz. Mindent mérlegre helyezek, mielőtt döntök. És
most úgy döntöttem, hogy nem csatlakozhatom önhöz, mert nem
látom biztosítottnak az ellátást. Azt mondja, szereznek a töröktől? És
ha nem sikerül?
– Akkor ennyi erővel csatába se menjen a tábornok úr! – felelte
Zrínyi. – Ha eleve úgy indul neki, hogy esetleg nem sikerül, akkor
meg is ette a fene az egészet! Kérem, jöjjön ki a sátorból, nézze és
hallgassa az embereim lelkesedését, s aztán döntsön a csatlakozás
kérdésében!
Montecuccoli azonban hajlíthatatlan maradt.
– Ezt a parancsot kapta az itáliai tábornok, uram – jelentette később
Kis Farkas Zrínyinek. – Az embereim szóra bírtak néhány németet.
Nem kellett hozzá sok, egy fél tarisznya élelem, némi avas
szalonna… Tízen is kapkodtak érte. Ezektől a szerencsétlen
németektől tudjuk, hogy a megütközés halogatása vagy elkerülése
komoly parancs. Az ellátás pedig elégtelen, ezért fosztogat még
mindig a német. Jobb, ha magunk vesszük kézbe a továbbiakat.
Zrínyi haladéktalanul, bár Montecuccoli nélkül folytatta a
menetet Komáromnak. A Csallóközben kisebb egységekre oszlottak,
és ütötték-vágták a törököt, ahol érték.
A kontyost megrémítette Zrínyi vitézeinek elszántsága. A
végtelenségig elfáradt, hiszen már a nyár elején táborba szállt, ahol
betegségek dúltak, és várták már a hónap végét, amikor szokás
szerint minden hadműveletet befejeznek, és téli szállásra vonul az
egész hadsereg.
De ha csak meghallották valahol Zrínyi Miklós nevét, máris
szívesen szedték a sátorfát.
Ha a nagyvezír parancsnokai valahol nagyobb támadásra vontak
össze csapatokat, Zrínyi kitért az összecsapás elől, de a következő
pillanatban belemart az oldalukba, s gyengítette, harcképtelenné
tette a török egységeket. Portyáikat szétverte, utánpótlási
egységeiket elfogta, az élelem és a fegyverzet az övéinek váltak
hasznára.
Olyan sebesen vonult, és oly váratlanul bukkant fel, hogy a török
időnként nem is tudta, hol keresse. A Dunába ömlő folyók
környékén, a Vág, a Nyitra, a Zsitva vidékén számos kisebbnagyobb
csatát vívtak, amelyekben mindig a török húzta a rövidebbet. Ha
felállt a folyó egyik oldalán, Zrínyi sebesen átkelt a másikra, s amikor
az ellenség újból vonulni kezdett, villámgyors visszatéréssel
menetből megtámadta.
A basák arról panaszkodtak, hogy ilyen hadviselésre nem készültek
fel, és ellene tenni alig tudnak.
A nagyvezír őrjöngött. Október végén megkezdte az általános
visszavonulást, de Zrínyi Komárom és Esztergom között lecsapott
rá, és újabb győzelmet aratott gyalogsággal megerősített,
könnyűlovas egységeivel.
Aztán igazat adott Montecuccolinak, mert a töröknél valóban alig
talált élelmet. A bán is elcsodálkozott, hogy az élelem hiánya miatt
milyen szánalmas állapotban leltek egyes török alakulatokat. Csonttá
soványodott lovak bandukoltak fejüket lógatva, és arra is alig jutott
erejük, hogy a fegyverdörgés elől elszaladjanak.
Mire elkövetkezett november eleje, és a Haditanács negyedikén
összeült, már Zrínyi is részt vett azon.
– Gratulálunk, tábornok úr!
– Ez igen, generális uram! Maga most megmutatta a töröknek…
– Ha kissé erősebb haddal rendelkezik, a muszlimokat tökéletesen
szétverheti…
– Kiváló ötlet, gróf úr, hogy a megyék kapdossák el a szökötteket!
De kössék is föl mind!
– Az egyháziakat és a főnemeseket tán mégsem kellene ily szigorú
fegyelemnek alávetni, főparancsnok úr! Hova lesz így a tekintélyük?
– Mozgósítja a szegényeket? Nem lesz ebből baj, Zrínyi gróf úr?
Értjük, hogy hatalmas sereget szervez. Aztán, ha a célt elérte, mihez
kezd vele?
– Gondolja, hogy megváltoztathatja a háború és a politika menetét,
Zrínyi gróf?
– Gratulálok, gróf úr! Igaza van! Protestáns katonának protestáns
prédikátor ápolja a lelkét! Örvendek, hogy hozatott ilyeneket, és
látom, mennyire megváltozott a harcosok egymáshoz való
viszonya…
Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel, megjegyzésekkel traktálták
Zrínyit az urak, de ő csak mosolygott, hiszen jócskán kihallotta a
szavak mögül az intrikát.
– Most jöttek rá, hogy az egyetlen alkalmas hadvezér ön – mondta
később Vitnyédy. – Vannak, akik megtapsolják, és olyanok is, akik
már most félnek öntől. Csakhogy nem illik Bécs elgondolásába az ön
ténykedése, bár mit lehet mondani egy ilyen győzelmi sorozatra? A
gróf úr omlasztotta hamvába a török egész idei hadjáratát. Pedig
volt, aki hajlandónak mutatkozott tárgyalni is a nagyvezírrel.
Látva Zrínyi elképedt ábrázatát, kimondta a nevet:
– Az illető Keresztúri uram, a vicenádor. Többször hangoztatta, hogy
nem csakis erdélyi és felvidéki, de nyugatmagyarországi urak is
fontolgatják a hódolást.
– Látja, István? Hát ezért megyek haza mielőbb a Muraközbe
– közölte a bán. – Péter öcsém vigyázta az uradalmat, egész ősszel
verekedett a kontyossal. Gyanítom, hogy a hadjárat után, mikor
Kanizsába is hazaérkeznek az egységek, a nagyvezír revansot akar.
Én vagyok pillanatnyilag a legnagyobb ellensége.
Vitnyédy mélyen elraktározta magában ezen utolsó mondatot.
– Gróf úr, kérem, ne hagyja, hogy az udvar ezek után mindent
kiszedegessen a kezéből. Úgy ítélem, önt végszükségből
választották főparancsnokká, amikor már csaknem minden elveszett.
Most azonban látják az erejét, s hogy képes újfajta sereget
toborozni, kiképezni. Megbízta önt az udvar, hogy vágjon oda a
töröknek, és ezt teljesítette. De a helyzet, amit kialakított, most már
nincs ínyére Bécsnek. Kérem, ügyeljen magára, gróf úr!
Zsófia és a kis Mária Katalin alig várták, hogy végre hazatérjen.
Ádám még másfél éves sem volt. Zrínyi a gyermekeknek és a
feleségének Bécsben ajándékokat vásárolt, Ádámnak
elefántcsontból faragott lovacskát, a kisleánynak egy török babát,
amit tetszőlegesen öltöztethetett magyarnak, németnek,
dalmátnak…
Zsófiának ruhának való selymet, brokátot, bársonyt hozott, az
öccsének művészien faragott pipákat, a sógornőjének, Katalinnak és
felnőtt leányuknak, Ilonkának – Rákóczi Ferenc jegyesének –
kelméket.
– Nekem csak az a fontos, hogy egyben látlak, Miklósom – bújt
hozzá a felesége, és ezúttal együtt töltötték a teljes éjjelt. – A birtok
ügyeit is elintéztem, megtettem mindent, amit rám bíztál. Csak
vártam és vártam, de kevés üzenetet küldtél. Tudom, a harcok…
– Mindig gondoltam rátok, Zsófi. A családra, és Péter családjára is.
Talán most elindult valami, földbe került a mag, amiből egyszer erős
fa nőhet…
– A fátum, vagy a „sors bona”? – kérdezte Zsófia. – Ugye, most a
jószerencse van soron? Ugye, többet nem ijesztesz meg úgy, mint a
nyáron? A fátummal ne gondolj, kérlek! Látod, most is megsegített a
Jóisten…
– Hiszen imádkoztunk eleget – sóhajtott Zrínyi. – Kivételes nap a
mai, nem sok ilyen lesz a közeljövőben. A török nem vár,
drágaságom, Köprülü Ahmed már igen csikorgatja a fogát.
Csupán két napot tölthetett a feleségével és gyermekeivel,
aztán indult, hogy végigszemlélje a Muraközt. Az egyik faluban
sebesült vitézeket látogatott.
– Gróf úr, kérem – lépett hozzá egy szikár öreg –, ezek
meggyógyulnak hamarost. Hanem van valaki, aki igen örülne, ha
meglátogatná.
Az öregember Gesztenyés Benedekre, Zrínyi tizedesére
gondolt. Maga is elkísérte a szerény hajlékba a grófot.
Amikor Zrínyi belépett, odabent csak a félhomály fogadta, aztán a fal
melletti, deszkákból rótt ágyon megszólalt egy erőtlen hang.
– Adjon az Isten egészséget a nagyságos úrnak. Bocsássa meg,
hogy nem tudok illendőn fölállni…
– Maradj, Bence! Aztán mi lelt, halljam?
A sebesült félrehúzta a koszos pokrócokat, amik a testét takarták. A
helyiség sarkában égett a tűz a nyitott, téglából rakott tűzhelyen, ám
mintha nem adott volna elég meleget a didergő novemberben.
– Látja, gróf úr? A nyavalyás kontyos átszúrta az oldalamat. Itt
bement a lándzsa hegye, itt meg kijött…
– Meggyógyulsz, Bence! Nem olyan nehéz ez a seb, de dicséretedre
válik. Mesélhetsz róla eleget a gyerekeidnek.
Hanem azt Zrínyi maga is látta, hogy az bizony nehéz seb.
– Elhozatom neked a doktort, vagy elvitetlek Csáktornyába.
A vitéz, aki nemrég töltötte be a harmincat, bágyadtan csóválta a
fejét.
– Megbocsásson a nagyságos úr, de… én már… innen csak a
temetőbe megyek. Megérzi azt a katonaember, uram. Aztán minek is
élnék tovább, amikor nincs már kiért?
Az öregember Zrínyihez fordult.
– A Bence három hónapja elveszítette a kisleánykáját. Éppen
portyáról jött haza, és ez a hír fogadta. A napokban meg a
feleségét… Úgy vittük ki szegényt a temetőbe az asszony sírjához,
saroglyán…
A sebesült arra kérte az öreget, hogy az ágy alól húzza ki a kis fonott
zsombort. Zrínyi egy rongydarabot pillantott benne, amiből előkerült
egy bábu.
No de micsoda bábu?
Gesztenyés Benedek a maga késével faragta élethűre az alakját és
az arcát, és angyalt ábrázolt, hosszú, földig érő szárnyakkal.
– Én már nem tudom kinek odaadni, nagyságos úr – mondta
kínlódva a sebesült. – Finom kőrisfából van… Kérem, fogadja el, és
vigye haza a grófkisasszonykának… Vagy a fiacskájának… Másom
nincs, de ezzel akarom megköszönni, hogy… hogy a gróf urat
szolgálhattam. Nagy tisztesség volt az nekem, nagyságos úr!
Zrínyi az öregemberre pillantott, aki alig észrevehetően bólintott: azt
kell tenni, amit Benedek kér.
– Jól van. Megköszönöm. Ez egy igazi… mestermunka. Te egy
valódi művész vagy, Gesztenyés Benedek! Ha meggyógyultál, egy
darabig nem is eresztelek a törökre. Eljössz Csáktornyába, és a
kertembe szebbnél szebb figurákat faragsz majd!
Az öregember megérintette a gróf vállát.
– Elaludt a Bence, nagyságos úr kérem. Hagyjuk pihenni! Egyszer
majd úgyis elalszik végleg. Mer’ nem akar már élni, gróf úr. Meg hát
ő is tudja, hogy ez a seb sosem gyógyul.
Néhány napra rá a falusiak eltemették Gesztenyés Benedeket, aki
után nem maradt semmi és senki.
1663. Szent András (november) havának 27. napja. A legfényesebb
győzelem
Vacsorához készülődtek Csáktornyában. Zrínyi délután érkezett
vissza Légrádból, de Kis Farkas felderítői közül néhányat még kora
hajnalban átküldött a török területre, hogy a csapatmozgásokról
időben értesüljön.
Hidegre fordult az idő, de száraz maradt, és leginkább ezért
kellett ügyelni a Muránál.
A szolgálók a levessel és a sültekkel siettek a folyosón, amikor
másféle léptek dobbantak, csizmasarok koppant a
márványkövezeten. Illés lépett be a családi étkezésre használt
helyiségbe.
– Nagyságos gróf úr, kérem…
Csak ennyit kellett szólnia, és Zrínyi máris mozdult.
– Bocsáss meg, drága Zsófiám! – hajolt a feleségéhez. – Azonnal
jövök! De… ha mégis késnék, költsétek el a vacsorát nélkülem!
Az előcsarnokban három holtfáradt katona várakozott a fal mellett
ülve, de tüstént feltápászkodtak, amikor Zrínyi lépteit meghallották.
Az udvarra vezető ajtón Kis Farkas lépett be, katonaköpenyben,
borostás ábrázattal, mert csaknem négy napja le sem szállt a
nyeregből.
– Mi hírt hoztatok, emberek? – lépett Zrínyi a vitézekhez.
– A török megindult Kanizsából, uram. Láttuk a hadat, legalább
tízezer kontyos, köztük igen sok a tatár. Ők lovagolnak elől. Kotornak
tartanak, nem Kakonyának. Szekereket is láttunk, rajtuk csónakokat.
Harmincat számláltunk. Pallókat, deszkákat hoznak. Hajnalra a
Muránál lesznek, gróf úr.
– Hajóhíd – csettintett Kis Farkas.
Zrínyi azonnal elrendelte a riadót. A szolganép segítsége mellett a
vitézek hamarost készenlétben álltak.
– Kevesen vagyunk, Farkas – morogta a bán. – Néhány százan.
Meg ugyanennyi gyalog, és a két kisebb ágyú… Újvárból nem
hozhatunk el se embert, se fegyvert. Azzal verekszünk meg, amink
van. Walter Leslie grófhoz elküldök egy futárt, adjon segítséget!
– Mire az a segítség megjön, a török átér a Murán, nagyságos úr.
Aztán elkapja a kis erődöt, majd megpróbálja a folyó felől bevenni a
várat… Így vélem.
– Nem jöhet át! Ha mind ottveszünk, akkor se! Ezek ugyanazok,
akiket Vízvárnál megvertünk. Üzenték, hogy revansot vesznek.
Éjszaka lett, mire Zrínyi elindulhatott Kotor felé. Háromszáznál alig
több lovas vágtatott vele, őket követték szekereken a puskás
gyalogok és a két kis löveg a munícióval. Az úton újabb hírhozó
érkezett, aki elmondta, hogy a török reggelre valóban ott lesz a
Muránál, de a hajóhíd megépítését már most, fáklyafénynél kezdik,
és a tatárokat küldték hídfőt foglalni.
Mire a gróf és a csapat megközelítette a Murát, a hajóhíd készen
állt.
Zrínyi a lovasokat jóval a folyó előtt megállította. A tatár is csak
várakozott az innenső hídfőnél, feltehetően parancsot kapott, hogy
csak a többivel együtt támadjon.
Zrínyi megbeszélte a haditervet a tisztekkel.
– Jól van, emberek, most már pontosan tudjuk, hol az a rohadt
hajóhíd. Meg nem futunk! Farkas! Robbantsátok föl azt a hidat, akár
kézibombákkal! Ha valaki, te képes vagy rá.
– Értem, nagyságos úr. Szerencse, hogy a tatár nem ismeri a Murát.
Igen rossz helyet választott a hajóhídnak.
– Ezt használjuk ki, vitézek! Vajdič Márton, Vas Péter, a századokkal
mellettem maradtok! A puskás gyalogjaink remélhetőleg nem
maradtak le túlságosan. Azt gondolom, módotok lesz gyakorolni a
dárdavetést, mert máris tudom, mit teszünk!
A tisztek rezzenéstelen arccal hallgatták a rövid parancsokat.
– Mindenki elszánta magát? – kérdezte végül Zrínyi, amikor a
csapatok elé lovagolt. – Igen sokan vannak. De a fő sereget át nem
ereszthetjük! Lerontjuk azt a hajóhidat, emberek, a hídfőt foglalt
tatárokat megugrasztjuk, aztán a többit meglátjuk. Nem biztos, hogy
innen mindenki épségben hazajut, erre is felkészültetek?
– Elharapjuk a nyakukat, nagyságos úr!
– Megmentjük bennük a vasat, uram!
Abban a minutumban eldörrent a jelzőmozsár, ami azt jelentette,
hogy az ellenség egyik egysége mozgolódik.
– A tatárok, a hídfőben! Készüljetek! Megrohanjuk a nyavalyásokat!
Nem ejtünk foglyot!
A katonák fogcsikorgatva készülődtek. Mindnek megkeményedtek
az izmai, az arcukon elszántság ült. Még a lovak is másként szedték
a lábukat.
Balról közelítették a tatárok által vigyázott hídfőt, de a csapat
előrevonását az ellenség is megneszelte.
– Atyaisten, mennyien vannak! – dörmögte Kocsis Márk tizedes. –
De nem baj. A sűrűjébe mindig jobb célozni, emberek!
A tatárok felkészülten várakoztak, és amikor Zrínyi vitézei harchoz
bontakoztak, vagy másfél száz előrevágtatott, és megfeszítették az
íjat.
– Pajzsot föl, emberek! A tatár átkozottul jó íjász! – harsant a
parancs.
– Mi se vagyunk rosszabbak – morogták a vitézek, aztán máris
érkezett az újabb parancs: – Jobbra el! Föl a pajzsot! Lassíts! Jobb
szárny vissza!
A tatárok meredeken kilőtt nyílvesszei szisszenve lecsaptak, de a
legtöbb jóval a vitézek előtt vágott a földbe. Még háromnégy vesszőt
lőttek ki, aztán Zrínyi katonái rájuk sütötték a puskát.
– Na, emberek, most aztán hegyibe! Oda se neki, hogy többen
vannak! Szorítsuk a mocskokat a Murának!
Ebben a pillanatban nagyot dörrent a hajóhídra vágott első
kézibomba, és a keskeny ártéri erdősáv fölé füst emelkedett. A
dörrenést sorra követte a többi.
A tatár megzavarodott. Tanácstalanul forgolódtak, úgy érezték,
kelepcébe estek, és Zrínyi vitézei máris mögöttük vannak, a
túlparton. Arra következtettek a parancsnokok, ha a hajóhídnak
visszavonulni nem tudnak, át kell úsztatni a Murán.
S ekkor megszólaltak Vas Péter vitézeinek sípjai a közeli
erdőcsíkokból, és a tatár parancsnoknak most már kétsége sem volt,
hogy bekerítették, és a félelmetes Zrínyinek sokkal több embere van,
mint amennyit látnak.
– Rohamra, vitézek! Jobbra szorítsátok! Jobbra!
Lejjebb a Murán átkelő már nem volt, sem pedig gázló. A túloldali
tatár parancsnok is utasítást adott az átkelésre, mert biztosra vette,
hogy Zrínyi nagy erőkkel támadja az övéit. Aztán konstatálta, hogy a
hajóhíd egy része a levegőbe repült, az egész szétszakadt, csak a
láncok tartották valamennyire egyben a hajótesteket. A víz sodorni
kezdte a tönkretett csónakokat és a deszkákat.
Zrínyi puskásai jó néhány tatárt leszedtek, a többi a folyónak
iramodott. Bele is vetette magát nagy bátran, csak éppen nem
számolt a Murával. Mert ez a folyó olyan, hogy a szeptemberi gödör
és gázló novemberben már biztosan nem ugyanott van.
A tatárok, amint beleereszkedtek, a következő lépésnél máris
elmerültek, s a lovak úszni kezdtek, a harcosokat pedig ellepte a
jéghideg víz.
De akkor már a Mura túloldaláról is beugrattak a tatárok, hogy
támogatást nyújtsanak, és a hátul lévők nyomták az elsőket.
Maga Zrínyi se számított tőlük ekkora fejetlenségre, kavarodásra. A
pánik elragadta az ellenséges katonákat, némelyek a társukba
kapaszkodtak, aztán elborította őket a víz, és vaskos ruházatuk
pillanatok alatt teleszívta magát.
Az örvény elkapott lovat és embert, a folyó pedig sodorta őket egyre
lejjebb és lejjebb. A kanizsai oldalon a magas partoldal miatt
kikapaszkodni többé nem lehetett, innen meg sorra dörrentek a
Zrínyi-gyalogok puskái.
A Murát hosszan ellepte a kétségbeesett lovak és a dermesztő
vízben már alig-alig kapálózó tatárok tömege. Az izmok kezdték
feladni.
– Dárdát! Dárdát nekik! – rikkantották a parancsnokok, és a vitézek
számolatlanul hajigálták a halálhozó eszközt. A gyalogok még
mindig lőtték a tatárt, íjak is előkerültek, s aki a jobb partot elérte, azt
helyben agyonvágták.
– A lovak! Szedjétek össze a lovakat!
A Zrínyit kísérő szolganép máris rohant, hogy a tatár lovakat
összefogdossa.
– Ez aztán mészárlás a javából, nagyságos úr! – kiáltotta Vas Péter
Zrínyinek. – De Isten látja lelkemet, mennyire nincs ellenemre! Tán
ezernél is több pusztult!
– Még nincs vége! Ügyeljétek a partot, erre az oldalra ki nem
kapaszkodhat egy se! – harsant a parancs, és a vitézek utolsó
erejüket megfeszítve nekiveselkedtek. Senki sem kímélte magát, és
ezen a napon sok fiatal harcos átesett a tűzkeresztségen. A
szolganép husánggal verte agyon a partra vergődött, félholt
tatárokat, vagy átmetszették a nyakukat.
A túloldalon gyalogos török egységek gyülekeztek, és megpróbálták
a hajóhidat helyreállítani. A hídfőnél vigyázó keresztény vitézeket
janicsár puskatűz árasztotta el, és az ólom úgy kopogott a fák
törzsén, akár a jégverés.
– Itt vannak a légrádi gyalogosok, nagyságos úr!
– Éppen ideje. A váradi Ali is fölsorakoztatta az övéit! – vette
tudomásul Zrínyi. – Ágyút ide, a másikat meg oda!
A Murát most már a két kisebb ágyú torkolata figyelte, és ahogy az
első egységek megjelentek, eldörrent a kartács. Aztán megérkezett
a távolabbi falvakból az újabb erősítés, és a Mura két partján dörgött
az ádáz puska- és ágyútűz éjszakáig.
Kis Farkas emberei sötéttel átkeltek a feljebb eső Mura szakaszon,
és oldalba támadták a törököt, aztán eltűntek a sötétség leple alatt,
akár a szellemek. Háromszor ismételték ugyanezt.
Hajnal felé a török elcsöndesedett.
– Vonulnak, nagyságos úr! – jelentette a felderítő. – Nem
Kakonyának, nem is a Mura mentén, hanem egyenest vissza
Kanizsának!
Zrínyi világosodásig nem adott engedélyt arra, hogy a vitézek
elhagyják a helyüket. Csak aztán, amikor Kis Farkas egyik
különítménye megérkezett, és megerősítette: Ali valóban
Kanizsának vonul.
A Mura partjait gyökerekbe akadt hullák és elpusztult lovak rútították.
– Hány lovat zsákmányoltunk?
– Valamivel többet ezernél – felelte büszkén az egyik lovász. – Meg
a hozzájuk tartozó szerszámzatot és némi fegyvert…
– Jól van, vitézek! Amit itt elvégeztetek, az igazi hőstett.
1663. Karácsony (december) havának 12. napja. Csáktornya. Gróf
Hohenlohe érkezése
Pettauból – amit a szláv nyelvű lakosság Ptujnak mond –, ha jó
az út és kedvez az időjárás, az utazónak Csáktornyáig annyi se kell,
mint onnan Kanizsáig.
Szent Miklós napjának környékén a településre tízezer katona
érkezett, mégpedig a Rajnai Liga vezetőjének, János Fülöpnek
jóvoltából, kifejezetten Zrínyi megerősítésére.
Csáktornyát a szolganép csinosította, takarította, mert a hónap
tizenkettedik napjára várták a külhoni sereg altábornagyát, Wolfgang
Julius Hohenlohe grófot, Zrínyi ismerősét, akivel közösen dolgoztak
az új haditerven.
– Üdvözlöm önt a váramban, gróf úr! – lépett a vendége elé
Zrínyi. – Megtiszteltetésnek tartom, hogy személyesen látogatott
meg, és remélem, hasznos diskurzusban lesz részünk.
– Köszönöm, gróf úr. Már úton voltam a sereggel, amikor eljutott
hozzám az ön dicső haditettének híre. Gratulálok, uram! Számomra
is megtisztelő, hogy ön mellett verekedhetek a keresztény világ
érdekében.
Hohenlohe nem is titkolta, mennyire meglepte Zrínyi
gazdagsága, a pompa, amit az ebéd alatt is megtapasztalt. Zsófiával
úgy viselkedett, mint egy királynővel, és ajándékokkal kedveskedett
neki.
 Mikor az ebédet elköltötték, haladéktalanul elvonultak a bánnal
tárgyalni.
– Szóról szóra azt vallom, amit a Rajnai Liga elnöke – közölte
Hohenlohe. – Nevezetesen, hogy a birodalmi erőknek önt kell
támogatniuk, és hiszem, hogy együttműködésünkből eredmény
születhet. Természetesen erről a megbeszélésünkről is tájékoztatni
fogom a főkancellár urat. Mellette örömömre szolgál, hogy önhöz
ilyen közel tudtunk a seregemnek kvártélyt lelni.
– A tízezer fő, amivel jelenleg rendelkezik, gróf úr – mondta Zrínyi –,
alkalmas az előttünk álló feladatokban minket hatékonyan
kiegészíteni.
Hohenlohe művelt emberként olvasott a sorok között. Megértette,
Zrínyi a magyarországi hadak főparancsnokaként azt akarta a
tudomására hozni, hogy a hadicselekmények során nem lehet szó
mellérendelt viszonyról. Ezt ugyan Hohenlohe nem így vélte, de
ebbe egyelőre nem szándékozott ellene ágálni.
– Az élelmiszer- és hadianyagraktárak kialakítása már folyamatban
van, gróf úr, éppen a kettőnk által kidolgozott haditerv szerint –
biztosította Zrínyi. – A visszafoglalásra kerülő erősségek némelyike
is alkalmas raktárnak. Készülök rá, uram, hogy Bécs majd megint
úgy tesz, mintha támogatna minket, legalábbis ezt mutatja a
világnak, ám közben a lehető legkevesebbet ártaná a töröknek.
– Szükségem lesz még a gyalogjaim létszámának kiegészítésére –
fűzte hozzá Hohenlohe –, optimálisan tizenkétezer főre, és mellette
a lovasságomat kívánom megerősíteni, legalább négyezerre.
A Zrínyinél két évvel fiatalabb, de katonailag éppen annyira
tapasztalt Hohenlohe és a bán minden lehetséges kérdést érintettek,
aztán megérkeztek a magyar és a horvát tisztikar mellé Hohenlohe
tisztjei, és kezdetét vette az együttműködés részleteinek
megtárgyalása.
Téli hadjáratot szerveztek, ahogy azt október utóján, a Rajnai Liga
regensburgi gyűlésén bejelentették.
Csak a bécsi udvartól nem volt jelen senki, pedig a téli hadjárat
tervéről ott is tudtak.
1663. Karácsony havának (december) utója.
A teplici90megbeszélés
 Wesselényi Ferenc nádor az elmúlt hónapban sokfelé
megfordult, kiváltképp Pozsonyban és Bécsben.
– Nagy port kavart Zrínyi legújabb haditette – közölte Nádasdy
Ferenccel egy magánbeszélgetés során, akit maga hívott Teplicbe
sok más magyar főnemessel. – A legtöbben úgy tartják, mindez csak
hetvenkedés, mert háromszáz lovassal nem fojt bele a Murába
csaknem kétezer törököt. Vagy tatárt? Tudom is én! – legyintett. –
De most nem is erről van szó, Ferenc. Mondd csak, öcsém, ha
felvetném az urak előtt, miszerint Zrínyi bizonyos súlyos okok miatt
alkalmatlan a főparancsnoki poszt további betöltésére, és téged
javasolnálak, elfogadnád a tisztséget?
Nádasdy nem felelt rögtön. Arra gondolt, hogy minden attól függ, mit
kellene tennie. Tudta, hogy katonai értelemben nem ér Zrínyi Miklós
nyomába, ám természetesen sosem hangoztatta. Meg aztán nem is
olyan rég, Kőszegen és Sopronban még egészen más hangot
ütöttek meg a bánnal.
Ha arról van szó, hogy a törökkel az udvar újabb békét akar, az más.
Mert abban valóban akadályozó tényező Zrínyi bán személye.
Ám, ha hadat kellene vezetnie a törökre, mint a bán tette ősszel,
akkor az ismét más kérdés.
– Milyen komoly indokokat tudnál felhozni a mi jó Miklósunk ellen,
bátyám? – kérdezte Nádasdy, miután a fentieket villámgyorsan
átforgatta magában.
– Amiről eddig is szó volt – felelte Wesselényi. – Hogy a hadsereg
ügyeit minden elé helyezve, s erre hivatkozva rendszabályozni
kívánja a főurakat, a főpapokat, hogy a hadszervezés során kihajtja
a munkából a paraszti népeket. Meg aztán nem kellene oly nagyon
pártolnia a protestánsokat se, nem igaz? De mit nem értesz, édes
öcsém?
– Értek én mindent – felelte Nádasdy. – Csak eszembe jutott, hogy
mit is írtál neki, még októberben. Hogy „az Úristen a kegyelmed
nevét égig magasztalván, szaporítsa naponként vitéz oktató
vezérségét?” Azt hiszem, így hangzott…
Wesselényi csodálkozva nézett Nádasdyra.
– Valami hasonlót írtam, de te ezt honnan tudod, édes öcsém?
– Onnan, hogy Zrínyi általában megszellőzteti néhány levelét,
amiben, úgymond, különös fogalmazást talál. Nagy kópé ám ő!
Lemásoltatja a deákkal, és a maga leveleihez csatolva elküldi a
kapcsolatainak. Aztán így mennek tovább ezek a levelek, a maguk
útján, önálló életre kelve. Hogy is szólítottad meg abban a
leveledben? Hogy ő hazánk egyedüli magyar oltalma és reménye?
Wesselényit bosszantotta Nádasdy intrikus hangja.
– Jól van, elég legyen már, öcsémuram! Az ember néha hibázik.
Akkor még senki nem sejtette, mennyire elragadja a mi jó
Miklósunkat a ló! De hát érdemes erre egyáltalán szót vesztegetni?
– Igazad van, nem érdemes – bólintott Nádasdy, aki azonnal
felmérte a saját érdekeit. – Hogy a kérdésedre feleljek, elvállalom a
főparancsnokságot.
– De úgy is, ha Montecuccoli alá leszel rendelve?
Nádasdy megvonta a vállát.
– Nem bánom, és nem is zavar. Mindketten őfelségét szolgáljuk.
Pucheim generális ugyan nemrég azt találta mondani, hogy
Montecuccoli az erdélyi kudarc miatt nem kaphatja meg a
fővezérséget, és arra egyenest alkalmatlan, de hát ki ez a Pucheim,
nem igaz? – fűzte hozzá hunyorítva. – Komárom parancsnoka, a
Haditanács alelnöke, semmi egyéb… Ő sem akar háborút,
megfontolásra inti a Haditanácsot. Hanem azért mégiscsak
szeretném látni Miklósunk arcát, amikor a változást megtudja…
Ez hangzott el Teplicen, és még sok egyéb zönge, ami arra volt
hivatott, hogy Zrínyit a főparancsnoki tisztről elmozdítsák, mielőtt
még élethalálharcba kezd a törökkel.
Az udvari Titkos Tanácsnak és a Haditanácsnak politikailag sem volt
fontos, hogy átszervezze, újjáalakítsa, vagy legalább kellő
mértékben feltöltse a magyar hadsereget. A bán megállította a
nagyvezír támadását, és meghiúsította a további teriiletfoglalást,
szerintük csakis ez volt a lényeg. Hogy a morva részeken portyázó
tatárok gyújtogattak, öldököltek, aztán meg elégedetten
visszavonultak, arról az udvar ugyan tudott, ám belőle közvetlenül
semmit nem érzékelt –, vagyis nem bántotta annyira.
– Jövőre megtámadjuk a törököt, Ferenc! – közölte még Wesselényi
nádor. – Van immáron két haditerv. Montecuccolié az egyik,
amelynek értelmében Érsekújvárt és Esztergomot vissza kell
foglalni, aztán Budának indulni, és azt is ostrom alá venni. Zrínyinek
és Hohenlohénak ott a közös drávai terve. Azt is elfogadta az udvar,
aztán meg elvetette… Most az a helyzet, édes öcsém, hogy ez
utóbbival hallgatólagos álláspontra helyezkedtek Bécsben az urak.
– És ennek az a veleje, hogy van mégis két haditerv – jegyezte meg
Nádasdy. – Most, bátyám, nem is tudom, hogy sírjak, vagy
nevessek.
– Inkább az előbbire lenne okunk, Ferenc – vakarta a feje búbját
Wesselényi. – Gondolj bármit is, de Zrínyiék haditerve a jobb.
Kifejezetten briliáns terv, el kell ismerni, de ezt sehol ne hangoztasd,
elég, ha mi tudjuk!
– Béccsel és őfelségével lojálisnak kell maradnunk.
– Ezért kell elmozdítani Zrínyit, öcsémuram! – morogta Wesselényi.
– Ha egyedül veri meg a törököt a drávai hadjáratban, azzal jó nagy
politikai előnyhöz jut. Márpedig ez utóbbit jobb lenne elkerülni, és az
udvar ugyanezt szeretné.
– Nem ad alá annyi erőt Bécs, hogy könnyedén győzzön – jegyezte
meg Nádasdy. – Hohenlohe tízezer emberével sem lesznek elegen.
Nem tetszik ugyan az udvar alapállása, de értem. Mert azért
mégiscsak magyarok lennénk, édes bátyám. Netán annak kellene
örvendenem, hogy egy magyar sereg győzedelmeskedik ugyan,
csak közben kivérezteti magát? Nem kedvelem Zrínyit, soha nem is
kedveltem, de ez azért más. Rendben van, elvállalom Zrínyi mostani
posztját, de csakis lojalitásból!
Zrínyi Miklóst a szégyenletes döntésről már január elején
tájékoztatták.
Az új sereg zömét alkotó felfegyverzett parasztokról Teplicben úgy
döntöttek, hogy menjenek azok csak haza a földekre, semmi ok arra,
hogy katonáskodjanak. A földesurak robothasznát biztosítani kell.
Hogy a sereget ezzel a döntéssel szétzüllesztették, az más lapra
tartozott.
VII. A VÉGSŐ ESZTENDŐ A téli
hadjárat Újvár dicsősége és
pusztulása Ármány? Árulás?
1664. Boldogasszony és Böjtelő hava (január és február).
A drávai villámhadjárat
Csáktornyában az esztendő első napjaiban egy tűt sem lehetett
leejteni. A várkastélyt katonák, magyar, horvát és német tisztek
lepték el, futárok vágtáztak parancsokkal, utasításokkal és
levelekkel.
Az izgalom végigsöpört a táboron, a főtisztektől a vitézekig.
Hohenlohe altábornagy a várkastélyban lakott, s mellette még
néhány német tábornok. Miklós gróf a családját a biztonságos
Bécsbe küldte, Péter pedig a tengermelléki Frangepánsasfészekbe,
Veglia szigetére.
Kis Farkas gyakorta megtette, hogy a haditervet elmagyarázta
az alacsonyabb tiszteknek. Pontosabban magát az elgondolást, mert
a pontos cselekvési rendet ő sem ismerhette, hiszen hétpecsétes
titokként kezelték.
Zrínyi tisztjei is csak annyit tudtak, hogy Montecuccolit meg kell
előzni a hadműveletekkel, mert az itáliai tábornok tavaszig úgysem
indul meg a törökre a Duna mentén. Ők pedig az ellent a saját
területén támadják, s kényszerítik térdre.
A bán olyan gyors hadjáratot akart, aminőt nem látott még Európa.
Arra épült a terv, hogy a török had télen elkerült minden
összecsapást, Zrínyi vitézei azonban a végeken megszokták a téli
verekedést. Nem gondolkodott a bán hosszú hónapokban, alig pár
hét leforgása alatt akarta végbevinni a hadjáratot.
Aztán elkövetkezett az indulás napja.
– Nem jöhetsz velem! – penderítette ki tizennégy esztendős fiát
Vajdič Márton az istállóból, mert Jankó máris nyergelte az egyik
lovat, persze, magának. – A nagyságos úr megtiltotta! Ha nem érted
meg, hogy itthon is kell a szorgos kéz meg a vigyázás, majd
beléverem abba a konok fejedbe!
– De édes apámuram is, meg a nagyapám, amikor annyi idősek
voltak, mint most én, már rég…
– Fogd be, Jankó! – reccsent az apja. – Édesanyádra, a húgodra ki
ügyel, ha nem te? Itthon maradsz! Ha a sereg közelében meglátlak,
agyoncsaplak!
Jankó visszacipelte a nyerget és a szerszámot, és felakasztotta a
szögre.
– Így is köll! – dörmögte az istállóba éppen belépő Illés. – Maradj,
gyerek! – Aztán a fiához fordulva azt súgta: – Én se tudtam rád jól
vigyázni, emlékszel-e, Marci?
– Az más volt, apám. Csak portyákra mentünk akkor, de most
háborúba. Ki tudja, hányan jövünk vissza?
– Bízom a nagyságos úrban. Hazajövünk, fiam, épségben,
egészségben, dicsőségben!
A seregszemlére, amit a bán parancsa szerint Kis Farkas a
befagyott mocsár mellett húzódó havas mezőn vezényelt, már
felkészülten jelent meg apa és fia. Márton a százada élén, Illés pedig
Zrínyi gróf mögött, a parancsaira várva.
– Még meggondolhatod magad! – fordult meg a gróf. – Túl sok év
nyomja a vállad, Illés.
– Meggondoltam, nagyságos úr. Mi lenne magával nélkülem?
A bán elmosolyodott.
Kis Farkas a közvitézeket és a századosokat oly szakértelemmel
mustrálta végig, akár egy vérbeli tábornok, aztán jelentést tett
Zrínyinek.
– Jól van, emberek. Most mindenki vonuljon pihenni, de készüljön,
mert a kürt bármikor indulást rioghat! Örömmel nézek végig rajtatok!
Nekem is megtisztelő ilyen katonákat vezetni!
Olyan dörgő éljen csapott az egekbe, amit mostanában nem
hallottak a csáktornyai vár falai. Hohenlohe altábornagy és a többiek
elismeréssel tisztelegtek Zrínyinek, akit a hadmérnök Wassenhof és
a helyettese követett.
A vitézek már haza nem mehettek, kivéve akik Csáktornyában
laktak. Nekik adatott még kis idő, hogy a feleségtől, mátkától,
gyermekektől, öreg szüléktől elbúcsúzzanak.
Imádkozni szabadott a távozás előtt, de rossz gondolatokról beszélni
nem. Babonás félelemmel kerültek a vitézek minden ilyent, de volt,
aki a tábori paphoz sietett, hogy indulás előtt meggyónhasson.
Késő este, amikor már senki nem hitte, hogy hajnalig megindulnak a
hadak, megszólalt a riadót jelző kürt.
A vonulási parancsot most kapták meg a századosok, és máris
indultak az övéikhez.
– Századba sorakozni, emberek! Lovasság, gyalogok, pattantyúsok,
szekeresek, szánok, tartalék! Helyére mind! Némán, sebesen,
jókedvűen! Isten velünk van!
Csáktornya elé gyülekeztek az asszonyok, a gyerekek, végig az út
két oldalán. Vajdič Jankó borús képpel állt az édesanyja és húga
mellett, és amikor Márton százada ellépett előttük, a fiú az apja
tekintetébe fúrta az övét. Hosszan, állhatatosan, haragosan,
összeharapott szájjal nézett rá.
Január huszonegyedik napját jegyezték.
A török tudott Zrínyi készülődéséről, mert a követek is eljártatták a
szájukat a Portán, és a pasa is elkövetett mindent, hogy
értesülésekhez jusson. Ám amikor megtudta, mekkora német sereg
támogatja a bánt, a pasa nagy sebesen kivonta a katonákat a
határvidékről, csak a várakban hagyta meg. Kisszámú felderítő
portyái járták még a környéket, de kénytelen volt tudomásul venni a
riasztó tényeket.
A vitézek subákban lovagoltak, és a sereggyülekezőt Berzencénél
szabta meg a bán. Vitnyédy István is ott lovagolt Zrínyi mellett.
Kikötötte, hogy ott akar lenni a hadjárat minden egyes
mozzanatánál, hogy később az összes fontos kapcsolatot hitelesen
tájékoztathassa.
Zrínyi-Újvárba Hohenlohe Pettauban várakozó katonái az előző
napon, január huszadikán érkeztek meg, és a bán csapataival együtt
indultak másnap hajnalban Berzencének. Este már ott találkoztak
Batthyány Kristóf és Esterházy Pál egységeivel, akik a Zala
vármegyei Szentgrótnál gyülekeztek és Kiskomáromon keresztül
vonultak.
A horvátországi hadakkal Draskovich János érkezett. Ők Dernye
mellett keltek át a Dráván. A hadjárathoz immár huszonhatezer
harcos gyülekezett.
A németek még sosem látták Berzencét. Gúnyosan mutogattak a kör
alakú, földdel tömött gerendából épült bástyákra. Azt mondogatták,
hogy ez még birkahodálynak is kevés, és legyintettek.
A várat védő török azonban komolyan vette, hogy ekkora had zárja
körül, és megeresztett néhány ágyúgolyóbist. A várból, ami egy
alacsonyabb dombon épült és vizesárok vette körül – melynek jegét
a török összetörte, hogy azon átkelve az ellen a falak alá ne kerüljön
–, a kale-agaszi messze ellátott, lévén Berzence környéke lapos és
erdőkkel fedett.
– A hadmérnököm, Hemmerling főstrázsamester úr és két társa
tegnap este már megvizslatta a várat és a területet – közölte
Hohenlohe a bánnal másnap hajnalban. – Nem tartottam jónak a
javaslatukat, ezért ma személyesen megyek szemrevételezni, és
megszabom az ostrom mikéntjét.
– Hanem csak ügyeljen magára, Wolfgang! – figyelmeztette Zrínyi. –
Lehet, hogy ez csak egy ól az önök szemében, és nem kővár, de
vegye figyelembe, hogy a bentlakó birkák harapnak.
Amikor a német visszaérkezett, elmondta tervét a bánnak. Eszerint
északnyugatról támadnak két oszloppal, és mindegyik mellé egy-egy
üteget rendelt.
– Az egyik csapatot Puchard főstrázsamester, a másikat Hemmerling
vezeti. Puchard kap még ezer muskétást Layen ezredessel,
Hemmerling pedig ötszázat, Spick ezredes gyalogjaiból. Az ágyúk
rést ütnek a falon, aztán a feltört jég miatt létrákat és
vesszőfonatokat vitetek a várárokra, majd megkezdjük a rohamot. Mi
a véleménye, Nicolaus?
Zrínyi végighallgatta a haditervet, és csak annyit fűzött hozzá:
– A törököt jól ismerem. Ne csodálkozzék, ha hamarost tárgyalni
akar a megadásról! Azt javaslom, ha ezt teszi, az élőerő óvása, és a
hadiszerekkel való takarékoskodás miatt fogadjuk majd el.
Amint a lövegek munkába fogtak, a török ágyúk is megszólaltak,
aztán hirtelen beszüntették a tüzelést, és megjelent a vár fokán a
megadást jelző zászló.
– Máris tárgyalni szeretnének – jegyezte meg Zrínyi nem kis
elégtétellel.
– Kis Farkast akarjuk! – kiabálta a török. – Vele legalább szót értünk!
Zerini béggel hajlandóak vagyunk megállapodni, de csakis vele!
Zrínyi és Kis Farkas, meg néhány kipróbált testőrvitéz a várhoz
közel, a vizesárok innenső oldalán találkoztak a törökökkel.
– Mit ajánlasz fel az életetekért cserébe, kale-agaszi?
– Ebben a várban pontosan nyolcszázharmincheten vagyunk –
felelte az aga. – Négyszáz igazhitű harcos, száz tatár, a többi
asszony és gyerek, akik előletek menekültek be a környező
falvakból. Szabad elvonulást kérünk, csak a saját holmit visszük, a
fegyverek maradnak. Ezt kérjük a várért cserébe, Zerini bég!
– Rendben van. De aztán ti is ugyanolyan komolyan vegyétek, mint
mi. Csak semmi ravaszkodás, mert még a csontjaitokat is
szétszóratom, ha próbálkoztok!
– Ennyi katona ellenében? – mutatott a huszonhatezres hadra az
aga.
Zrínyi tájékoztatta a megadás feltételeiről Hohenlohét, és
figyelmeztette:
– Ügyelni kell, hogy galiba ne legyen. Ha a török itt azt tapasztalja,
hogy háborítatlanul elhagyhatja a várat, másutt is megteszi majd,
nekünk pedig ennyivel is egyszerűbbé válik a hadjárat.
Látszólag minden rendben ment, és a vár védőserege meg az
asszonyok és gyermekek – utóbbiak kis motyót ölelve – a
megszabott időpontban kivonultak a várból.
Hanem a tatárok vonulásánál máris felütötte fejét a baj. Néhány
hajdúból lett magyar harcos képtelen volt gyűlöletének parancsolni,
és nekiugrott a fegyvertelen tatároknak.
Mire a bán intézkedhetett, néhányat összekaszaboltak. Az
asszonyok éktelen visításban törtek ki, a gyerekek sírtak, a törökök
pedig megdermedtek, mert nem tudták, meneküljenek inkább, vagy
álljanak meg moccanatlanul.
– Ez az egyezmény megszegése! – ordítottak a basik, s Zrínyi és
Hohenlohe azonnal a helyszínen termett.
– Befejezni! Le a fegyvert! Hátra, fegyelmezetlen banda!
De akkor már elszabadult a pokol. A hajdúk közül a bán testőrei
néhányat lelőttek, hogy a többi okuljon, és Zrínyi azon volt, hogy
mielőbb visszaálljon a rend, amikor valaki egy szablyával feléje
csapott.
Megfordult, és egy sötétképű alakot pillantott, aki ismét csapásra
emelte a fegyvert, és magyarul átkozódott. Hogy miként került oda…
A szablya Zrínyi kabátjának alját hasította fel, aztán lövések
dörrentek, és a támadó elvágódott a vérmaszatos hóban. Hohenlohe
katonái lőtték agyon.
– Úgy tudtam, hogy önt kedvelik a magyarok – súgta Hohenlohe
Zrínyinek, aztán a német zsoldosok végleg rendet teremtettek.
Az aga teljes joggal követelt kárpótlást a megszegett
megállapodásért, és a bán úgy döntött, hogy több lóval vonulhatnak
el, mint amiben egyeztek.
Este készen állt a lajstrom: a török a várban hátrahagyott egy
mozsárbombavetőt, egy tizenöt fontos löveget és öt kisebbet.
Hohenlohe és a bán megegyeztek, hogy négyszáz katona marad
egy magyar tiszt parancsnoksága alatt az erősségben, de a had
zöme már másnap továbbvonul Babócsának.
Babócsa erősségét a bánnak csaknem minden vitéze jól
ismerte. Dél és kelet felől a Rinya patak mocsarai miatt nyáridőn
szinte megközelíthetetlennek tűnt, de északról és nyugatról, a
dombokról jól beláthatták, és az ágyúk be is lőhették.
A török kale-agaszi bezárkózott, két kisebb mozsarat el is sütött
a várudvarban, ami magasra lőtte a robbanó golyóbist, de az
ártalmatlanul hullt le, jóval a támadó katonák előtt.
Babócsa várának döngölt földdel, agyaggal, kaviccsal tömött
gerendafalai csöppet sem bírtak többet, mint Berzence.
A németek érkeztek előbb a falak alá, aztán Zrínyi magyar lovasai és
gyalogsága. Hohenlohe és a bán ismét közösen dolgozták ki az
ostromtervet, de még nem is végeztek, mikor a török jelezte, hogy
hajlandó megadni magát.
Pedig ebben az erősségben többen voltak, és amikor szabad
elvonulást kaptak, ezerhetvenketten sorjáztak a hóban, Zrínyiéknek
hagyva tizenhat kisebb-nagyobb löveget, és a hombárban sok zsák
gabonát.
Néhányan azonban mégis elégedetlenkedtek, mert – különösen a
német zsoldosok – várostromokra és komoly zsákmányra
számítottak, s most nem értették, mire ez a keresztényi
nagylelkűség. Hiszen akit most eleresztenek, az később fegyvert fog
ellenük!
A sereg azonban január huszonhatodikán máris továbbvonult Barcs
felé.
Kis Farkas felderítői csaknem hahotáztak, amikor visszaérkeztek,
hogy jelentést tegyenek, mert a török itt már meg sem várta a had
megérkeztét, kivonult magától.
– Nyolc ágyú maradt, némi muníció, de semmi más, gróf úr! Mi a
parancsa? – tudakolta a felderítők tisztje.
– Rövidesen továbbindulunk Szigetvárnak! – felelte Zrínyi. – Nem
várhatunk, az út úgyis nehezebb lesz a mocsarak miatt. Át nem
kelhetünk rajtuk, a jég nem elég vastag, tehát kerülgetni kell. Az út
felderítése lesz a soron következő feladatod!
Ahogy a várost közelítették, úgy vált egyre feszültebbé Zrínyi. A
dédapja járt az eszében, és az ő hőstette.
Kilencvennyolc esztendeje történt…
Aztán megcsapta orrát a füst: a török minden éghetőt felgyújtott a
városban, a kapukat homokzsákkal, földdel, kövekkel torlaszolta el,
hogy a lövegnek is nehéz dolga legyen, ha utat akar bontani.
Aztán a bán megpillantotta a várat. Az öt kőbástya büszkén óvta, és
a török minden ágyút felállított, készülve az ostromra.
A város mellett ütöttek a seregek éjszakai tábort, olyan közel, hogy
hallották a török müezzin imára hívó kántálását.
Zrínyi nem tudott elaludni, mert egyre a dédapja járt az eszében.
– Vajon hol lehet, nagyságos úr? – lépett mellé Illés. – Azt mondják,
a török az ostromárkokba hajigálta a holtakat az utolsó roham után,
és rájuk húzta a földet…
Zrínyi a várat körülvevő, fagyott tó keleti oldalára mutatott:
– Ott volt az egyik török ágyútelep, a malmok közelében. Talán ott
vette a fejét a janicsár aga… A teste is ott lehet… valahol.
Beleborzongott a gondolatba.
– Nagyságos úr, kérem – lépett hozzá egy varasdi százados –, az
embereim arra kérik, járuljon hozzá, hogy Türbéket, Szolimán
szultán sírboltja miatt kiforgathassák. Mert már a környékét úgyis
földúlták mások…
– Aztán miért tennék, Máté Mihály? – szegezte tekintetét a tisztre a
bán. – Ha megokolod, máris engedélyezem.
A vitéz megvonta a vállát.
– Nem kell ezen sokat magyarázni, uram. Szolimán az ellenségünk
volt. Miatta pusztult el Sziget, és lett hamuvá a környéken minden. A
legények meg azt gondolják, ha a sírban talált kincsekből netán
nekik is juttatna a nagyságos úr… Mielőtt még a németnek is
tudomására jut.
Zrínyi intett Máté Mihálynak, hogy kövesse. Nem messze, csak
addig, ahol már a többi nem hallotta.
– Nohát, te Mihály! Figyelmezz a szavamra, mert csak egyszer
mondom el! Engem a kincs, amit a sírban lelnétek, cseppet sem
érdekel. Sokkal inkább az, hogy holtak ellen nem hadakozom.
Szolimán ádáz ellenség volt, de mindenekelőtt uralkodó és katona.
Egy halott már nem az ellenségem, és aki egy sírt megbolygat… –
csóválta a fejét szigorú tekintettel. – Mondd meg az embereidnek,
hogy még csak ne is közelítsék! Ha megtudom, hogy valamelyikük a
parancsomat semmibe veszi, a sereg előtt botoztatom meg! Azt a
sírt pedig az indulásig te és az embereid őrzitek, ha már egyszer a
török őrséget elzavarták! Ha bármi baja esik… Ugye, érted, Mihály?
Sziget várába feleslegesen zárkózott be a török, mert a
keresztény had ostromeszközöket nem hozott magával a
villámhadjáratra. Huszonhetedikén hajnalban a két tábornok kiadta a
továbbvonulási parancsot, és Zrínyi az elővéd élére állt.
Másnap érkeztek Pécs alá.
A bán csapatai védelmi állást foglaltak a kapuk előtt, és
bevárták Hohenlohét, aki dél körül rendben megérkezett.
– A török katonaság zöme már visszahúzódott a várba – közölte
társával Zrínyi. – Azt javaslom, hogy a külső várost azonnal
támadjuk meg, mert így lesz a legkönnyebb dolgunk. Aztán jöhet a
belső.
Hohenlohe egyetértett, és még aznap elfoglalták Pécs külső városát.
Ellenállással alig találkoztak.
– A következő ostromnál önre hagyatkozom, Wolfgang – lépett
Hohenlohéhez Zrínyi –, mert a városi harcban önnek jóval nagyobb
a tapasztalata. De magam sem hagyom ki! Nem szégyellek tanulni.
– Keményebb dió lesz a belső város – közölte a német. –
Hadoszlopokat állítunk, lövetjük a falakat és a palliszádokat91. Rést
kell ütni a bejutáshoz!
A bán Waldeck gróffal és Layen ezredessel az egyik hadoszlop
élén támadt a belső városra.
Aztán sorra eldördültek az ágyúk. Lőporfüst terjengett, a levegőből
lecsaptak a támadókra a mozsárbombák, és szisszentek a
puskagolyók a fülük mellett.
A palliszádon hamar rést ütöttek Zrínyiék kisebb ágyúi, és a támadók
a belső városba özönlöttek. A védőcsapat egy hányada menekült,
egyenest a várba, de a többi ellenállt. Ádáz csata kezdődött, és
kisvártatva az utcákat elborították a halottak és a sebesültek. Pécs
utcáin a német gyalogos zsoldosok vitézkedtek. Nem kegyelmeztek
senkinek.
Aztán bekövetkezett, amitől Zrínyi tartott: a katonák felfedezték a
borospincéket. Aki borhoz jutott, vedelte, hogy átmelegedjen, és
némi erő szökjék a tagjaiba. A bor vette át az irányítást, és már nem
volt megállás.
Zrínyi azonnal átlátta ennek rettentő veszélyét.
– Vajdič, Vas, Szilaj! – rendelte magához a három tisztet. –
Bementek a városba, és kiterelitek onnan a népeket az ellenkező
oldali városkapun túlra! Nem várom meg, hogy a német be is
végezze a vérfürdőt! Ha részeg magyar és horvát katonát látok, azt
rögtön agyonlövetem!
Ez világos beszéd volt, bár a vitézek nem szolgáltak rá az efféle
fenyegetésre. Zrínyi azonban időben elejét akarta venni minden
fegyelemsértésnek, és ehhez csatlakozott Batthyány és Esterházy,
meg Draskovich is.
Mindegyikük tudatában volt: ha a várost elfoglaló katonák az őrült
pusztítás mellett lerészegednek, a török a várból egyenest
lerohanhatja őket, és keresztény vér öntözné Pécs belső városát.
A német zsoldosok azonban nehéz diónak bizonyultak. Esztelen
tombolásukban, miközben kincsek után kutattak, csaknem egészen
tönkretették a harmincezres város éves gabonakészletét.
Szilaj Dénes nemsokára visszavágtatott.
– Nagyságos úr, kérem, önre van szükség. Igazságot kell tenni, de
nekünk nincs szavunk a némettel szemben. Máris összeverekedtek
velünk a barmok! A legtöbb már most tökrészeg. Visszahívtam az
embereimet, és parancsra várunk. Ha azt akarja a gróf úr, hogy
verjük szét a németek pofáját, takarítsuk ki Pécset, akkor már
megyünk is!
Vitnyédy István azt súgta Zrínyinek, hogy jobb, ha személyesen
győződik meg róla, mi folyik a városban.
A bán testőrvitézek között vágtatott be Pécsre, és rögvest elöntötte a
düh. Az utcákon rendetlenül tébláboló német katonák részeg
csapataival találkozott. Némelyek a falak mentén hevertek vagy
ültek, nem törődve a hideggel, és vedelték a pincékből felcipelt bort.
Egy helyütt a szolgálóleányoknak azt parancsolták, hogy
énekeljenek és táncoljanak nekik, aztán párat bevonszoltak a házba
vagy a fészerbe, mit sem törődve a sikoltozásukkal, kapálózásukkal.
Amikor Zrínyit megpillantották, csak röhögve felé emelték a
boroskancsót vagy a fakupát, aztán folytatták a duhajkodást.
– Kérem, nagyságos úr, engedje meg, hogy rendet tegyünk! –
unszolta a bánt Szilaj. – Még alkonyat előtt elhajtom az egész büdös
bagázst a kapukon kívülre.
– Verd ki a fejedből, Dénes! – reccsent rá Zrínyi. A várban eldörrent
néhány szakállas puska, a lövések hangja végigszáguldott a
girbegurba utcákon. – Az embereidet vond ki a tűzvonalból! Indulj,
Veres Ferenc, Hohenlohe gróf úrhoz, és mondd meg, hogy
beszédem van vele!
Szilaj nem örült a tiltásnak, de megértette, hogy kő kövön nem
maradna, ha a némettel összekapnának, a török meg röhögne a
markába. Aztán be is rekeszthetnék az egész, jól indult hadjáratot.
Hohenlohe a kapun kívül találkozott Zrínyivel. Érezhetően hűvösre
sikerült a kézfogásuk.
– Mit tervez a várral, gróf úr? – tudakolta a német. – Mert nekem
máris kész a tervem.
Zrínyi udvariasan azt közölte, hogy szívesen meghallgatja.
– Nos, a tisztikar és a katonák igénye az, hogy ezt a várat
megostromoljuk. A katonáim igazán értenek az efféle munkához.
Minden adott, két órán belül felállítom a lövegeket, de mozsárból
akár fertály múltán is lövethetem a várat.
Zrínyi bólintott.
– Értem. És hogyan jutott erre az elhatározásra?
– Úgy, hogy a vár tele van értékkel, arannyal, pénzzel, fegyverekkel.
Ugyan, Nicolaus, nézzük a realitást! Vétek itt hagyni ekkora vagyont,
s nekem is fenn kell tartanom valahogy a fegyelmet. Erre a legjobb,
ha a katona személyesen tapasztalja meg az érdekeltséget.
Illés halkan köhintett Zrínyi mögött. Vitnyédy csak hallgatta a
diskurzust, ahogy Hohenlohe néhány főtisztje is.
A bán legszívesebben élesen visszavágott volna, de fegyelmezte
magát.
– Nézze, gróf úr! Nekem sem kenyerem, hogy viszályt szítsak, de
ezen hadjárat tervezésébe mi annak idején más elvek alapján
fogtunk. Talán megérti, ha azt mondom, engem nem vonz semmi
olyan, amiért ön most megostromolná a várat. Nem a gazdag
zsákmányért teszem azt, amit, és úgy tartom, nem is lenne hozzám
méltó az efféle gondolkodás. Ezért arra kérem, fontolja meg
alaposan a vár vívását, s hogy Pécs várát és városát a szíve szerint
kitenné-e barbár pusztításnak.
Hohenlohe a „barbár” szóra elhúzta a száját.
– Ezt, remélem, nem rám érti a gróf úr? Netán a katonáimra?
– Menjen be a városba, és nézzen körül! – felelte Zrínyi. – A szó,
amit használtam, talán nem is fedi a valóságot.
– Hagyjuk ezt, gróf úr! Engem a katonai becsület is arra indít, hogy
dolgunkat e várnál elvégezzük, és ne vonuljunk el addig, míg meg
nem vívtuk.
– Az a véleményem, hogy önöket sokkal inkább az arany vonzza –
jegyezte meg Zrínyi. – Hiszek az ön katonai tisztességében, de… Mi
van a lövegekkel? Mivel rombolná a várat? A tüzérségünk
egyszerűen gyenge, Wolfgang! Nem erre készültünk, maga és én
villámhadjáratot terveztünk!
– Nézze, kedves Nicolaus! – vette ismét barátira a hangot
Hohenlohe. – Mindketten katonák vagyunk és hadvezérek. Százfelé
kell figyelnünk, kiváltképp az embereinkre. Miért zargatja önt, ha
zsákmányt szerzünk? Ha önnek nem is kell, hiszen dúsgazdag, a
német katonáknak nem mindegy, mennyire tömik meg az iszákjukat.
Ők abból élnek, hogy katonáskodnak. Javaslom, hogy beszéljük
meg az ostromot, és ketten vezessük azt le! Napokon belül
végezhetünk.
Zrínyi rögtön nemet mondott.
– Elhatároztam, hogy holnap hajnalban elindulok Eszéknek. Itt
hagyom a gyalogjaimat, csak a lovasságot viszem, és kérem az ön
lovasságának is a felét.
– Ebben egyeztünk, Nicolaus – felelte Hohenlohe. – És mi legyen a
várral?
– Az eszéki híd most jóval fontosabb. Ha épen hagyom, a török
végül egész sereget dob át erre az oldalra, és akkor valóban
hazamehetünk. Tudjuk, hogy indulásra készen állnak
Nándorfehérvárott, de én inkább hiszem, hogy már el is indultak.
Tegyen nekem ígéretet arra, hogy a várat nem ostromolja meg a
távollétemben!
Hohenlohe fogcsikorgatva bár, de a szavát adta.
Zrínyi másnap, január harmincadikán hajnalban elhagyta Pécset, és
a lovassággal elindult Eszéknek.
Este érkeztek egy Szalánta nevű helységhez, és a felderítés
erős török csapatot jelzett.
– Talán kétezer török és tatár. A faluban akarnak éjszakázni –
jelentette a tiszt.
– Igaz, hogy fáradtak vagyunk, a lovak nemkülönben – mondta
Zrínyi. – De ha megfutnak, felállnak Eszék előtt, és még őket is le
kell gyűrni, hogy a hidat elérjük. Ezért úgy határoztam, hogy most,
pihenő nélkül, menetből támadunk!
Mindenkit képes volt fellelkesíteni, még azokat is, akik annyira
elfáradtak, hogy elbóbiskoltak a nyeregben.
Vágtát vezényelt, de Szalántán már senkit nem találtak, csak az
ellenség hűlt nyomát. Megneszelve Zrínyi közeledő seregét,
elszeleltek egy szálig, és az éjszaka miatt a bán nem folytathatta az
üldözésüket.
Csakhamar füstoszlop jelezte, hogy a katonák felgyújtották a
helységet, aztán a közeli erdőben éjszakai szállást kerestek, de sok
pihenő nem jutott, máris hajnalodott.
– Talpra, emberek, nyergelni, itatni! Indulunk hamarost Dárdának! –
járták végig az egységeket a tisztek. – Tüzeket eloltani, aki beteg,
most szóljon!
Éjszaka igen hideg volt, a Szerémségből és a szerb hegyekből
kúszott a dermesztő levegő Eszéknek, és a vitézek azt beszélték, a
hideg marad is sokáig, bár havat talán nem hoz. Arra mindenképpen
jó, hogy a Nándorfehérvárból elindult török vonulását hátráltassa.
Néhányan meglehetősen elesettnek tűntek, mégis csak néhány
jelezte, hogy alig áll a lábán, és tüzel a teste, láz gyötri. Zrínyi egy
kisebb csapatot hagyott az erdőben a betegekkel, aztán nekiugrottak
Dárdának, ennek a kis erődnek, ami északnyugatról védelmezte a
török építette, erős, tetszetős hidat.
Nem adta magát könnyen Dárda, az őrség keményen ellenállt
– és nem is maradt közülük életben senki.
A nagyhírű híd ott nyújtózott az orruk előtt, és Zrínyi megállást
vezényelt.
– A felderítők szerint a hídon török őrség van, de számottevő erő
nincs a környéken. A Szalántáról elmenekült kétezer lovas még
okozhat bonyodalmat. Ha valaki nem ismerné ezt az építményt,
annak elmondom, hogy két részből áll – mutatta a téntával készített
rajzot. Esterházy Pál, Batthyány és Draskovich, meg a tisztek
körülállták a bánt. – Tavasztól késő őszig egymást érik rajta az
emberek, a szekerek, az állatok. Az egyik részt egy negyven
egységből álló hajóhíd tartja. A hajókat karvastagságú, megfeszített
láncokkal egymáshoz erősítették, és ez vezet át a Dráva felett.
Százhatvan lépés hosszú, és olyan széles, hogy elfér két szekér
egymás mellett.
A tisztek alaposan megszemlélték a vázlatot.
– A másik része a hídnak a hosszabbik. Lábakon áll, és három
mellékág, valamint a mocsár fölött vezet. Az oszlopok vaskosak, két
ember se éri át. A híd nagy része tölgyből való, és hiszem, hogy jó
száraz a fa. No, uraim, ezt kell felgyújtani, és itt nem hagyni, míg
egészen le nem ég! Úgy számolom, két napig eltart.
A tisztek azonnal azt kérdezték, mivel lehet leggyorsabban elérni,
hogy a híd szerkezete lángra kapjon, és ezen elvitatkoztak kissé,
aztán Wassenhof hadmérnök és a helyettese máris elkészítették a
tervet, végül megszületett a döntés.
Ahogy először is gondolták, náddal gyújtják fel, mert abból aztán
bőséggel van a lápvidéken. A hideg is kedvezett, a jégen könnyen
vághatták, és előkerültek a zsákokból a nádvágó szerszámok.
Hanem előbb meg kellett oldani egy égetően fontos feladatot.
Az oszlopos híd közepén, ahol vagy tizenkét lépésnyi utat fel lehetett
láncokkal húzni, egy építmény állt, abban tartózkodott a híd őrsége.
A többi pedig Eszékben, és időről időre megérkezett a váltás.
Nosza, egy század azonnal a hídnak indult, de el sem érhettek az
építményig, máris megfutott az őrség. Zrínyi vitézei átmásztak a
pilléreken, és leeresztették a hidat. Most már végigvágtathatták
kedvükre, egészen a túlpartig, ahol Zrínyi egy különítménnyel az
ellenséget vigyáztatta, míg a többi vágta és hordta a nádat, s
tömködték a roppant munkával elkészített, csodaszép híd
eresztékeibe, sarkaiba. Alája is raktak, és a híd vaskos pallóira,
amelyeket úgy csapoltak egymásba, ha egy érme leesett, az nem
pottyanhatott a vízbe, mert annyi rés sem volt.
Két napon és egy éjszakán át tartott, míg a levágott nádat a hídra
hordták, és előkészítették a felgyújtásra.
Aztán a vitézek visszatértek a túlpartról, és menet közben gyújtották
a nádat, lent és fent. Ekkor kezdték el Eszékről ágyúzni a híd
környékét, de a golyóbisok kárt nem okoztak a katonáknak, csupán
egyikük sérült meg könnyebben.
A csodálatos híd, amit éjszaka kétoldalt fáklyasor világított meg, és
messziről is jól látták, teljes hosszában lángra kapott. Recsegett-
ropogott, a hajókból csak a kormos láncok maradtak és a bárkák
üszkös gerendái, melyekből szomorú csontmaradványként
meredeztek az iszkábaszegek.
A szél feltámadt, a lángok az egekig csaptak, és a tölgyfa csípős
füstje szétterült a Dráva és a dermedt mocsarak felett.
A vitézek is megütközve bámulták, hogy az eszéki híd, a török
mérnökök nagy vívmánya, a valódi mestermű milyen rövid idő alatt
hullott hamvaiba.
– No, vitézek, ha ezt Gürsi Mohamed pasa92meglátja, menten
maga köt a nyakába selyemzsinórt – dörmögte Draskovich gróf.
– De úgysem mer az idáig ellovagolni a hatezer emberével, régtől
tudja már, mekkora a seregünk.
– A nagyvezírt ismerve azt gondolom, a legelső alkalommal
megjavíttatja – közölte Zrínyi. – Nem is a végleges elpusztítás volt a
célom, leginkább a késleltetés. A Drávára néhány nap alatt másik
hajóhíd verhető…
A sötétben kísérteties látványt nyújtottak az izzó gerendák,
oszlopok, és aki messziről figyelte, azt hihette, az ég alja dereng
vörösen.
Február negyedikén hajnalban a híd füstölgő, még mindig izzó
romjainál a vitézek nyeregbe szálltak, és elindultak Pécsnek.
Zrínyi parancsára útközben felgyújtották Baranya kis
erődítményét, s utána még egyet, aztán megközelítették Siklóst. A
török a várban előbb igencsak megilletődött, kezdetben egyetlen
ágyút és puskát sem mert elsütni. Aztán a védők kis csapatai
felbátorodtak, ki-kicsaptak, de a csetepaték nem vezettek sokra.
Pécshez közeledve Zrínyi vitézei jól hallották az ágyúdörgést.
Amint a várost és a várat megpillantották, a bán megállapította:
– Hohenlohe mégis folytatta az ostromot. Ahogy látom, nem is ért el
semmit.
Az ágyúk alig ártottak valamit a vár falainak, viszont egyre több
halottat számláltak az ostromlók. Másnap az Eszéktől visszatért
Esterházy Pál mellől lőtték ki a német Hamerle tábornokot, aki
éppen azt szemlélte, hol lehetne az ostromot folytatni, és a várfal
alatt fúródott nyílvessző Herberstein gróf mellébe.
– Túl sok a beteg – elégedetlenkedtek a tisztek. – Már fagynak is
meg emberek.
– Ha a támadást tovább folytatják az urak – figyelmeztette őket
Zrínyi –, akkor ebben a dermesztő fagyban, ami kiszedi az
emberekből az erőt, még több sebesüléssel, halállal kell számolni.
Megéri, mondják meg?
Pécs városának lakossága is szenvedett. A német had kizsigerelte
őket, elszedték javaikat, és minden élelmüket. Még mindig sok ezren
tartózkodtak a házakban, a pincékben, s az asszonyok és a
gyermekek nem tehettek semmiről, mégis nekik jutott ki leginkább a
szenvedésből.
Ahogy egymás után vánszorogtak a napok, a németek harci kedve is
a mélypontra zuhant, s ekkor határozta el Hohenlohe a tiszttársaival,
hogy nagy rohamot indítanak a vár ellen.
Zrínyinél gyűltek össze, hogy a lehetséges ostromot megbeszéljék.
– Az ostrom mellett vagyunk! – jelentették ki a német főtisztek, és
mellettük néhány magyar, köztük Esterházy Pál. – Törjük a falakat
még, és üssünk rést, vagy robbantsunk aknákat!
Zrínyi és mások azonban ezzel nem értettek egyet.
– Minél előbb el kell vonulni Pécs alól! – szögezte le a bán. – Ez a
vár most nem éri meg, ebben a fagyban, de később, megfelelő
eszközökkel, bármikor megostromolható. Most csak az időt
vesztegetnénk! Azt se higgyék, hogy az eszéki híd hónapokig ebben
az állapotában marad, mert a török azonnal elkezdi a
rendbehozatalt.
Hohenlohe maradt még Zrínyinél, mikor a többiek szétszéledtek.
– A katonáim harci kedvét egyedül az ostrom hozná vissza –
jelentette ki. – Nem veheti el tőlük, gróf úr, a zsákmányszerzés
lehetőségét!
– Ön pedig tudja, hogy a támogatásom nélkül nem ostromolhatja
meg ezt a várat! – vetette ellene Zrínyi. – De tegyük fel, hogy
elfoglaljuk. Azt gondolja tán, hogy meg is tudnánk tartani? Mekkora
erőt kellene ide összevonni, hogy a török tavasszal ismét birtokba ne
vegye?
Hohenlohe szemében már ott villogott az indulat, amit mosollyal
próbált palástolni.
– De grófom! Nem is értem, mire ez a vita! Mindketten hadvezérek
lennénk…
Zrínyi mélyet szusszant, és a fejét csóválva azt mondta:
– Én hadvezérnek tartom magam. Ön zsoldosvezér. Ez kettőnk
között a különbség.
– Túlságosan kemény szavakat használt, gróf úr – jegyezte meg
diszkréten Vitnyédy, miután Hohenlohe a kísérőivel elvágtatott. – A
békesség érdekében nem kellene talán…
Zrínyi oly rezzenéstelen arccal nézett az ügyvédre, hogy
Vitnyédy el is harapta a mondatot.
– Amit mondtam, még ki sem fejezi igazán azt, amit gondolok,
István. Maga nagyon jól tudja, hogy nem akarok, és nem is fogok
azoknak a vezéreknek a sorába lépni, akik képesek ugyan megverni
az ellent, de arra már nem, hogy a győzelem gyümölcsét le is
szedjék.
– Mit tervez most a gróf úr?
– A hadjárat egy újabb hadműveletét – felelte a bán. – Mégpedig
haladéktalanul. Addig kell kihasználni a lehetőséget, míg valóban
ennyire kedvező. Megállni, visszavonulni most egyenesen bűn!
Megírom őfelségének, hogy az országot rágó ottomán hódba most
rúghatunk a legnagyobbat.
– Ezt őfelsége alaposan meg fogja tanácskozni Regensburgban
– jegyezte meg Vitnyédy. – Vagyis húzza majd az időt a válasszal.
– Ha megtanácskozza, az jó. De ha csak húzza az időt, akkor
minden elveszik, amiért eddig verekedtünk. A török eszmél, talpra is
áll, efelől kétsége senkinek ne legyen!
Vitnyédy még akkor is ezeken a szavakon tűnődött, amikor a hadak
elindultak Pécs alól. Jó eszű ember lévén látta már a buktatókat, és
azt is tudta, hogy ezeket nem a török rakja majd Zrínyi elé, hanem
az udvari politika.
Február hatodikát jegyezte a deák.
Mielőtt Pécset elhagyta a had, Zrínyi vitézei mindenkit kitereltek a
kapukon, kényszerítve a lakosságot, hogy velük menjenek. A
szekereken gyermekek és asszonyok kuporogtak, meg néhány öreg.
A férfiak zömét a török már korábban a várba hajtotta, hogy a
védelmet erősítsék.
– Indulhattok, Szilaj Dénes! – parancsolta a bán az egykori
hajdúnak. – Mindkét városrészt gyújtsátok fel, kő kövön ne
maradjon!
Pécs lakói kétségbeesetten nézték a szekerekről, miként csapnak a
lángok az egekig, és hogyan semmisül meg az otthonuk. S amerre a
had elvonult, minden falut, tanyát megsemmisítettek, az élelmet és
az embereket pedig összeszedték.
Szigetvár török védői már várták Zrínyit, ki is csaptak rá egy kisebb
lovas csapattal. Batthyány Kristóf lovasaira pedig csaknem rázúdult
egy német egység, mert a ruházatukról ítélve tévesen töröknek
vélték őket.
A várat most is békén hagyta a bán, és vonult tovább Segesdnek.
Tekintélyes gulyák sorjáztak Zrínyi és a hadjáratban szerepet vállalt
urak birtokai felé, hogy a nagyvezír, ha tavasszal megérkezik, csak a
puszta földet találja.
Háromezer lovat és csaknem tízszer annyi szarvasmarhát hajtottak
át később a Murán, és ötven löveget s vele tetemes mennyiségű
hadiszert zsákmányoltak.
A bán a megszerzett erősségekben őrséget hagyott, vigyáztatta a
megszállt várakat, és esélyt sem engedett a töröknek a
visszaszivárgásra.
A vitézek fáradtan, de lelkesen követték parancsait, bár egyre-másra
összekaptak a német katonákkal, akik a magyarokat okolták az
elmaradt zsákmány miatt.
A hadjárat azonban a végéhez közeledett és éppen idejében. Túl
sok volt már a hadban a beteg és a sebesült. Zrínyi már csak
Segesd várát akarta meghódoltatni, hogy elmondhassa: a nagy
munka első hányadát elvégezte.
Hohenlohe tábornok indult Segesdnek, Zrínyi pedig egy kisebb
csapattal Babócsára tartott. Hohenlohét elkísérte Esterházy Pál és
csapata.
 Esterházy rögtön a megérkezés után parancsot adott száz
vitézének, hogy közelítsék meg a külső palánkot.
– Gyanús ez a csönd, gróf úr! – jelezte a tisztje. – Se egy
puskalövés, még mozsárral se adtak jelt Kanizsának… Mire várnak?
Ezeket tán meg is ostromolhatnánk!
– Megszemléljük az erősséget, aztán, ha alkalmatosnak ítélem,
ostromot indítunk – felelte Esterházy.
Egyszerre csak az egyik bástya tetejéről lekiáltott a kaleagaszi:
– Hej! Gyaurok! Nem akarunk mi harcolni ekkora túlerővel! Átadjuk a
várat, ha tisztességgel megállapodunk a feltételekben!
– No, ez is hallotta, miként történt a többi várnál! – jegyezte meg egy
hajdúból lett lovas vitéz. – Mi legyen, nagyságos úr?
Zrínyi gróf úr nemsokára ideér – felelte Esterházy. – Nélküle nem
egyezkedünk.
Kisvártatva Hohenlohe tábornok is megérkezett.
– Kell nekem ebből a várból minden egyes török, fogolynak! –
jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Esterházy gróf úr, ön
is tudja, hogy a napokban a török kelepcébe ejtette néhány jó
katonámat. Ezekkel váltom ki!
A bánnak, amikor megérkezett, Kis Farkas jelentette a török
szándékát, és Hohenlohe követelését.
– Abban állapodtam meg a kale-agaszival – felelte Zrínyi –, hogy
minden hadieszközt és lobogót hátrahagy. Aztán mehetnek Isten
hírével. Gondolom, bemenekül Kanizsára. Innen már sokan
elfutottak, mikor az érkezésünket megneszelték, azért állította a
várparancsnok, hogy alig vannak többen negyvennél. A várnépek
mind elvonultak, de biztosan tartottak velük katonák is.
Hohenlohe ezen az estén megint parázs vitába keveredett Zrínyivel,
de azért csak megállapodtak, hogy a török várvédőkből néhány
nevesebb és rangosabb személyt Csáktornyába szállítanak, a
fogolycsere alapjául. Esterházy eleget fáradozott kettejük
kibékítésén, aztán maga is kénytelen volt megállapítani, hogy a
barátság egyszer s mindenkorra szertefoszlott.
Ez volt a téli hadjárat utolsó napja.
Másnap Zrínyi bánt Újvárnál díszlövés fogadta, a katonák elébe
szaladtak, és egekbe csapott a vivát.
Batthyány hazavonult csapataival a Nyugat-Dunántúlra, Draskovich
pedig Horvátországba, Hohenlohe stájer földre. Őt elkísérte
Esterházy Pál, aki Csáktornyán még egyszer megpróbálkozott a
békítéssel, de a két tábornok a vacsora alatt és után oly kimérten
tárgyalt egymással, hogy Esterházy inkább felhagyott a
közvetítéssel. Később Regensburgig kísérte Hohenlohét, csak aztán
tért haza dunántúli birtokára.
A hadjáratból egészségben visszaérkezett vitézeket még napokig
éltették, nekik pedig számtalanszor el kellett beszélni, miként
történtek az események. De a gyászra is időt kellett hagyni, és
amikor beesteledett, mindenki a kuckójába vonult, hogy családja
körében emlékezzék azokra, akiket már hiába várnak vissza.
Zrínyi-Újvár pedig, szegletein az égő fáklyákkal és a
szurokkoszorúkkal, őrt állt a Mura felett.
1664. Böjtelő havának (február) utója. Bécs, Zrínyi palotája
A Freyungon álló palotában Zsófia asszony példás rendet
tartott. Régi barátnéivel gyakorta átbeszélte az udvari pletykákat, és
kitörő örömmel fogadott minden kedvező hírt férje hadjáratáról.
Zrínyi levélben számolt be a Regensburgban tárgyaló Lipót
császárnak, amit Zrínyi Péter és a sógora, Frangepán Ferenc
személyesen kézbesített az uralkodónak. Regensburgban és
minden odavezető városban futótűzként terjedt a győztes hadjárat
híre.
Miklós él és egészséges! – Zsófia számára ez volt a
legfontosabb.
Egyre több elismerő hangú levél érkezett a Freyungra, és a kis
asszonyka boldogan olvasta a dicsőítő sorokat.
– Óh! Ebben itt – mutatta a levelet a társalkodónőjének – egyenesen
magyar Marsnak, ebben pedig magyar Hektornak nevezik! Csupa
lelkesedéstől túlfűtött mondat és hasonlat!
– Ezt hallgassa meg a grófné! – emelte finoman a következő levelet
a társalkodónő. – Regensburgból érkezett. Amikor értesültek a
nagyságos úr győzelmeiről, körmenetet tartottak. Képzelje, azt írják,
hogy maga őfelsége haladt az élen!
Zsófia boldogan sóhajtva leült a kerevetre, és ölébe ejtette a
leveleket.
– Talán eljött végre az idő, hogy az udvarban is elismerjék. Hogy
megértsék őt, és azt, hogy mit és miért tesz. Vajon tud-e ő is ezekről
a hírekről? Biztosan örvendene, ha hallaná…
– Azt írják Regensburgból, hogy Európában már mindenki a nagy
győzelmekről beszél, és szinte csakis a gróf úrról szólnak a hírek.
Abban reménykednek, hogy mostantól Bécs mellszélességgel
támogatja őt – olvasta a részletet a társalkodónő.
Zsófia tűnődve sétált az ablakhoz. A Bécs utcáit borító vastag
hólepelbe nyomokat vágott a határok és a hintók kereke.
Az járt a gondolataiban, hogy férje mindenképpen folytatni fogja a
háborút. Vajon mikor láthatja ismét?
A társalkodónő néhány levelet visszahajtogatott, és Zsófia
észrevette, hogy az olvasottak alá rejtette. Miután a hölgy távozott,
előkereste azokat.
Zömmel figyelmeztetéseket talált bennük, jóindulatú ismerősöktől,
Zrínyi barátaitól. A kis asszonyka elszoruló szívvel és egyre növekvő
aggodalommal olvasta a sötét hangulatú sorokat.
„… Gróf úr! Kérem, ne áltassa magát egyetlen pillanatig se!
Ami dicséretet az udvarból kap, az csak a felszín. Nem változott
semmi, higgye el…”
„Őfelségének és a Haditanácsnak ma ugyanúgy nem érdeke a
megszállt területek felszabadítása, ahogy eddig sem volt. Gróf úr,
nagyságos barátom, kérem, egyetlen pillanatra se feledkezzen meg
az óvatosságról!”
„Jobb, ha még most tudja meg, hogy az ön hadjáratát
Montecuccoli generális csak szánalmas lovas kalandnak állítja.
Beszélik, hogy a pécsi török önt megvesztegette, azért hagyott fel a
várostrommal.”
„Kérem, ne bízzon egyetlen pillanatig se Hohenlohe
tábornokban! Ő nem a barátja, sokkal inkább az ellensége!
Regensburgban máris azt híteszteli, hogy ön csak ököristállókat vett
meg a katonákkal, nem valódi várakat.”
„Gróf uram, nemzetes barátom! Kérem, vegye azt is észbe,
hogy egy győzedelmeket arató Zrínyi Miklós az udvar szemében
sokkal veszélyesebb, mint az, aki portyákkal zaklatta a hódoltságot.
Nagyon kérem, gondoljon a családja, és az ön személyes
biztonságára!”
Az utolsó levélnél Zsófia asszony érezte, hogy súlyos
izzadságcseppek gördülnek a homlokáról, a szíve rendszertelen
kalapálásba kezd, és a befűtött szobában egyre kevesebb a levegő.
Bizonytalan léptekkel az ablakhoz botorkált, és sarkig tárta.
Csukott szemmel, mélyeket lélegezve, a levelet öntudatlan
mozdulattal összegyűrve hagyta, hogy gondosan fésült haját
szertefújja a város utcáit beszáguldó, dermesztő szél.
1664. Böjtmás (március) havának eleje. Kanizsa közvetlen környéke
A hadjárat után Zrínyi haladéktalanul Regensburgba, a
birodalmi gyűlésen résztvevő Lipót császárhoz küldte Wassenhof
hadmérnököt is azzal az utasítással, hogy részletesen számoljon be
a drávai hadműveletek mozzanatairól, és várja meg a császár
hozzájárulását Kanizsa ostromához.
– Bécs nem térhet ki a követelésem elől, hogy Kanizsát
körülzárjam és megostromoljam! – jelentette ki a tisztjei előtt, aztán
másnap máris indultak, hogy szemlét tartsanak a török miatt „Dél-
Dunántúl átkának” hívott városnál.
Kanizsa környéke elnéptelenedett, az ellenség pedig
bezárkózott a várba.
– Kifogytunk a tartalékokból – jegyezte meg keserűen Zrínyi a
tiszteknek. – A hódoltatott várakba már a magam pénzén állítottam
őrséget. Remélem, a grazi Haditanács komolyan veszi a kérésemet,
és megküldi a négyszáz muskétást, s velük jó tiszteket bocsát
rendelkezésemre. Kértem ágyúkat, az ostromhoz elegendő
hadiszert. Ha lenne legalább tizennégyezer képzett gyalogom és
kétezer lovasom, azonnal megostromolnám
– mutatott Kanizsára.
Hohenlohe katonái a tervezett várostrom hírére feledni kezdték a
Pécsnél és Berzencénél történteket. Alig várták, hogy
zsákmányolhassanak.
– Valóban őfelsége támogatására van szüksége a gróf úrnak, hogy
Kanizsa ostromába fogjunk? – kérdezte a német gyalogok
parancsnoka, Strozzi. – Ennyire kifogyott volna mindenből?
– Ön is ott volt, láthatta, mi emésztette fel a temérdek pénzt, élelmet,
abrakot – felelte Zrínyi. – Valóban így állunk, és őfelsége
támogatására szorulunk. Remélem, az a pénz és a hadiszer mielőbb
megérkezik! Ha jól számolok, Wassenhof hadmérnök úr már egy
hete átadta a levelemet őfelségének. Most már minden a
gyorsaságon múlik, tiszt urak! Önök tudják a legjobban, hogy én
akár már ma is támadnék!
A bán és a tisztikar minden oldalról tüzetesen megvizsgálták
Kanizsát, és megszabtak két felvonulási útvonalat. A felderítők
körbevágtattak a környéken, a mocsárral övezett várból pedig árgus
szemek figyelték minden mozdulatukat.
Megegyeztek abban is, hol kell kiépíteni a lövegállásokat, hova
milyen ágyút telepítenek, és onnan meddig lehet majd előrevonni
azokat, ha az ostrom állása lehetővé és szükségessé teszi.
Abban is megállapodtak, kinek honnan indul rohamra a csapata,
mekkora erők szükségesek ehhez, hol kell ostromárkokat ásni, és
hol vannak Kanizsa sebezhető pontjai. A város épületeinek
felgyújtásával kezdik majd, hogy a roham idejére eltakarodjon onnan
minden élő.
Komoly és felelősségteljes gondolkodásra épített haditervet alkottak,
s Zrínyi bán bízott a sikerben, a zsoldos csapatok vezérei pedig a
hadiszerencsében és a zsákmányban.
Kanizsa körül továbbra is maradtak helyüket gyorsan változtató
kisebb egységek, hogy a törököt bármely lépésben
megakadályozzák, és éreztessék, hogy rajtuk a figyelem. A bán és a
tisztek visszaindultak Újvárnak, átkeltek a réven, és a Mura túlfelén
ideiglenes táborba szálltak.
Vitnyédy akkor mutatta meg Zrínyinek a hajnalban kézhez kapott
levelet.
– Nem túl bizakodó a hangja – jegyezte meg, miközben átnyújtotta.
– Belső forrásokra hivatkozva azt állítja, hogy hiába minden, a
regensburgi körmenet és az optimizmus, őfelsége számára továbbra
sem fűződik érdek Kanizsa elfoglalásához. Ezért jobb, ha a gróf úr
felkészül, hogy húzni fogják az időt!
– Ez elfogadhatatlan! – dohogott Zrínyi. – Mennyire hitelt érdemlő a
hír forrása?
– Ez a kapcsolatom, gróf úr, sosem tájékoztatott hamisan – felelte
Vitnyédy. – Látom, ön is kapott leveleket.
– Igen. Regensburgból is. Őfelsége lelkes szavakkal buzdít a további
harcokra. Azt írta, bennem van minden reménye.
– Mi egyebet írhatott volna, amikor a külhoni közvélemény nyomás
alá helyezte? A Rajnai Liga, a francia XIV. Lajos király, a Szentatya,
Velence… Támogatják a tervünket a birodalmi rendek is. Gróf úr,
kérem, vegye figyelembe, hogy a diplomatikus szavak mögött most
is egészen más rejtőzik!
– Azt írta, hogy legkegyesebb beleegyezését adja Kanizsa
ostromához, és a továbbiakhoz. Miként értelmezhetném ezt
másképpen?
– És támogatást is adott őfelsége? Katonát, pénzt, fegyvert?
Ágyúkat? Esetleg konkrét parancsot a németeknek, ami az ön
terveivel végre egybehangzik?
– Ön túlságosan szkeptikus, barátom. Türelmetlenségre itt egyedül
nekem lehet okom, mégis elfogadom, hogy őfelségének még nem
állt a rendelkezésére elegendő idő a döntéshez. Várjuk meg a
következő napokat!
Vitnyédy a fejét csóválta.
– És mi lesz a gyorsasággal? Hírlik, hogy a török javíttatja az eszéki
hidat. Igaz, egyelőre rőzsenyalábokkal, miegymással… De a célja,
hogy rendbe hozza, igenis valós.
Néhány napon belül újabb híreket kapott a bán, és ennek alapján
kénytelen volt hitelt adni a Vitnyédyhez küldött levélnek.
– Gondoltam, hogy személyesen Montecuccoli áll a háttérben!
– tudatta Esterházy Pállal és Batthyány Kristóffal. – A lehető
legélesebb hangon támadja és kritizálja Kanizsa ostromának tervét.
– Attól tart, ha az udvar megadja nekünk az erősítést, akkor azt
éppen tőle vonják el, nevezetesen a dédelgetett dunai hadjárattól –
vélekedett Esterházy.
– Azt állítja, hogy Kanizsa ostroma csak egyesek rögeszméje,
magánérdeke. Nyilván ránk gondol, Kristóf – fordult Batthyányhoz a
bán. – Ámbár Montecuccolitól nem is vártam egyebet. Lobkowitz, a
Haditanács elnöke, úgy tűnik, szintúgy az ellenlábasunk. Vele fúj egy
követ Nádasdy Ferenc.
– Aki eddig még egyetlen haditettet sem mondhatott magáénak –
jegyezte meg Vitnyédy. – És ismerve őt úgy vélem, nem is fog.
Mégis, gróf úr, meddig várhatunk őfelsége döntésére?
– Nagyon jól tudja, hogy máris késésben vagyunk, István. Én
azonban bízom abban, hogy őfelségét meggyőzi a reá nehezedő
külpolitikai nyomás. Meg fogja adni az engedélyt. De lássák be az
urak, hogy addig nem támadhatunk! Nincs meg a feltétel, nem állt
össze elegendő erő, minden csak elméletben kész. Hohenlohe sem
fog a katonáinak őfelsége döntését megelőzően parancsot adni
semmire.
– Míg te megtennéd, igaz, Miklós bátyám? – vetette közbe a kurta
kérdést Batthyány. – A cél érdekében magam is. Hát te, Pál?
Esterházy bólintott:
– Szemrebbenés nélkül, urak! Ha most hazamegyek, összeszedek
mindent, amivel az ostromot segíthetem. Öreg ágyút nem hinném,
hogy hozhatok, de kisebbeket, lőport és golyóbist, meg hadinépet
igen. Aztán várom a hívó leveledet, Miklós! Rám bizton számíthatsz!
1664. Böjtmás (március) havának 28. napja
Naponta várta a futár levelét Zrínyi, de csak március második
felében érkezett meg őfelsége válasza. Előbb tüzetesen
áttanulmányozta, s csak aztán szólította a tisztjeit.
– A regensburgi döntés március tizennyolcadik napján született
meg – közölte, miközben jelentőségteljesen az urakra pillantott. – Ez
azt jelenti, hogy Wassenhof hadmérnök úr huszonnégy napig
rostokolt a válaszra várva. Most viszont végre a kezemben tarthatom
őfelsége beleegyezését! Kanizsa ostromához Hohenlohe és Strozzi
urakat rendelte mellém.
A tisztek elégedetten és izgatottan vették tudomásul a döntést.
– Mikor kezdjük a felvonulást? – tudakolták. – Máris készen állunk!
Ugrasszuk a németet, nagyságos úr!
– Adjon nekik parancsot a gróf úr! A legjobb lovasomat küldöm a
táborukba – kiáltotta vehemensen Vajdič Márton.
Zrínyi azonban egy szemvillanással rendreutasította.
– Tudom, hogy viszket a markotok. Viszont te, Márton, nem figyeltél
elég jól a szavaimra. Azt mondtam, hogy az említett német urakat a
király mellém rendelte, és nem azt, hogy a parancsnokságom alá.
A magyar és horvát tisztek most zúgolódni kezdtek.
– Azt nem lehet, nagyságos úr! Ilyen nincs! Nem lehet itt három
parancsnok!
– Márpedig ez áll őfelsége utasításában. Hohenlohe és Strozzi urak
velem egyenrangú vezértársaim.
– Ezt nem szabad megengedni! Szétveri az egységet!
– Csönd legyen, emberek! – rivallt a tisztekre Zrínyi. – Ez egyedül
rám tartozik, mert én tárgyalom meg az ostromtervet! Ezen levél
alapján április első felére tűzöm ki az ostrom kezdetét! Ha
megneszelem, hogy valakinek eljárt a szája, azt becsukatom!
Azonnal levelet írt Esterházynak, hogy induljon akkora csapattal,
amekkorával csak tud, és minél nagyobb lövegeket hozzon, ha
teheti.
Vitnyédy követte Zrínyit a Mura túlpartjára, Újvárba. A kapunál a
vitézek feszesen tisztelegtek, ő pedig az egyik bástyáról
megszemlélte a vidéket.
– Az ostromot pontosan április nyolcadikán akarom megkezdeni –
közölte. – Hetedikén innen indulunk, még aznap elfoglaljuk Kanizsa
körül az állásokat, és a következőn lőni kezdjük a várat.
– Így is késésben vagyunk, de mégis csaknem két hét van az
ostromig – jegyezte meg az ügyvéd. – Tavasz van, s ha nem esik
sok eső, a török Eszéken át máris a nyakunkon lesz. Az a híd már
most is alkalmas az átkelésre.
– Tudom. De eddig megkötötték a kezem, István.
– De így még jobban megkötik! Azzal, hogy Hohenlohe és Strozzi
akár külön utakon is járhatnak, ha kedvük tartja. Ettől függetlenül
továbbra is remélem a legjobbakat.
– És a hadiszerencse se hagyjon el minket! – fűzte hozzá Zrínyi. –
Azt én is jól látom, hogy őfelsége hozzájárulása ide vagy oda, az
udvari tanácsosi körök nem szívesen látnák, ha Kanizsa ostromát
egymagam irányítanám.
Elmúlt április nyolcadika, az ostrom tervezett napja, de a német
csapatok még mindig nem érkeztek meg. A magyarok és a horvátok
készenlétben várakoztak, ám mivel kevés élelmet hoztak magukkal,
néhány közelből érkezett egység hazament, hogy csökkentsék a
tábor élelmezési gondjait.
Aztán egy héttel az ostrom kezdetének kitűzött napja után elsőként
Strozzi érkezett meg, és a Muraközben táborba szállt.
– Hoztam magammal őfelsége sürgető levelét. Nem érti, miért nem
ostromoljuk még Kanizsát – parolázott Strozzi a bánnal. – Mit
gondol, mire tehető az új időpont?
– Nem előbbre, mint április huszonhetedike – felelte ingerülten
Zrínyi. – Nézze, barátom! Őfelsége ebben a levélben nem csak
sürget, de határozottan felszólít az ostrom megkezdésére. Mások
pedig késlekednek, és sehol nincsenek még a beígért hadiszerek,
arról nem beszélve, hogy a harcosok létszáma sem elegendő.
Megvallom, hogy igen erős kételyek merültek fel bennem az ostrom
eredményességét illetően, és keresem a javítás lehetőségét, a
legjobb lépéseket ezen az irdatlan sakktáblán. Tudja ön is, hogy a
mai napon már kezünkben kellene lenni a várnak!
– De föl nem adja, ugye, Niccolo? – kérdezte Strozzi, akinek tetszett,
hogy Zrínyi az anyanyelvén beszélt hozzá.
– Föladni? Csakis akkor, ha a józan eszem is azt diktálja, és nincs
más hátra. Higgye el, mindent megteszek a sikerünkért, kedves
barátom. De a helyzetet, amibe belekényszerültem, gyűlölöm! Ismer
engem, mert ön ugyanolyan, mint én. Rohamnál a katonái előtt jár,
nem bújik mögéjük. És szintúgy gyűlöli, ha az elgondolásába
belepiszkálnak.
Strozzi értett mindent és bólintott. Magában igazat adott Zrínyinek.
– Holnap indulok Kanizsa alá – közölte a bán. – Kérem, kísérjen el!
A pattantyúsok parancsnokait is visszük. Újólag szemrevételezzük a
vár környékét.
Hajnalban indultak, és mire a Nap a dombok fölé kapaszkodott,
Kanizsához érkeztek. A tüzértisztek kedvezőnek ítélték a helyzetet.
– Nem olyan szélesek a mocsarak, ahogy gondoltuk, tábornok úr –
jelentette egyikük. – Belőhető a vár, és kedvező lehetőség nyílik a
lövegek biztonságos előrevonására.
– Magam is így látom – fűzte hozzá Strozzi. – Hacsak nem kapunk a
hátunkba egy török felmentő hadat, ezt a várat és vele a várost
képesek leszünk megvívni. Nyilván, ha a hadiszerek és a
seregrészek megérkeznek…
– Sajnálom, hogy Hohenlohe tábornok úr még nincs itt – jegyezte
meg Zrínyi. – Neki is látni kellene. De azt hiszem, hogy ő még el
sem indult Regensburgból.
Strozzi és Zrínyi pillantást váltottak, és ebben benne rejlett a
kimondatlan szemrehányás.
Zrínyi egész birtokrendszere hadigazdálkodásra állt át, s akinek
a táborban dolga nem akadt, és nem is portyázott a törökre lesve, az
a bán egyéb utasításait hajtotta végre.
Az egyik muraközi falucskába, ami a töröktől iszonyú sokat
szenvedett, élelmet szállítottak a csáktornyai szolgák. A tizenöt
esztendős Vajdič Jankó, Márton fia hajtotta a szekeret, amit az
intéző megrakatott tűzifával, liszttel, és felhajítottak rá hamarjában
két őzet is, melyeket reggel ejtett el a vár őrsége a mocsár szélén.
Egy zsákban éjszaka sütött kenyér illatozott, és az éhező falusiak
kitörő örömmel fogadták az adományt.
– Isten megáldja a nagyságos urat és a családját!
– Segítse a gróf urat a Mindenható! Bárcsak ne lennék nyomorék,
bizony, vele vágtatnék magam is!
– Benneteket is áldjon meg az ég, legények, akik ezt elhoztátok!
Jánosunk is büszkén serénykedett, komoly képpel tett-vett a
szekérnél, miközben az asszonynép a vállát simogatta, és azt
kérdezgették, van-e már mátkája.
Az emberek nem kaptak hajba az élelmen, tudták, igazságosan
kell elosztani. A legöregebb, mint falunagy kísérte figyelemmel az
osztást, és a csontos vállak, fájós derekak meghajoltak a súlyos
zsákok alatt. Gyerkőcök cipelték a kenyeret, a két őzet pedig a falu
mészárosa vette vállára, hogy igazságosan szétossza.
Csaknem végeztek a csáktornyai szolgalegények, amikor a falu
végén egy asszony sikoltozni kezdett.
A népek a segítségére rohantak, de szembe találták magukat
néhány lovas némettel, meg egy kétkerekű kordéval. A németek a
jobbágyoknak ugrasztották a lovakat, és élelmet követeltek, a
lovaknak meg zabot.
Villant a kard, és a német nekiugrott a magyarnak, de azok se
hagyhatták magukat. Vellára kaptak, kapát ragadtak meg furkót, és
csépelték a németet, ahol érték.
De a lándzsa azért mégsem furkó…
Amikor egy idősebb parasztembert átszúrtak, a falusiak
döbbenetükben megnémultak, aztán – mint akiknek semmi veszíteni
valójuk – gyilkos dühvel rontottak a németeknek.
Jankó felugrott egy német lóra, amelynek a hátáról egy pillanattal
előbb verték le a zsoldost, és vágtába kapva felmarkolt egy ház
falához támasztott kapanyelet.
A következő minutumban már ott magasodott előtte egy zsoldos,
akinek megvillant a szeme, és gúnyos nevetésre nyílt a szája, hogy
csak egy kölyökkel van dolga. Jankó odavágott a ló farának, a
jószág megugrott a katona pedig megpróbált megmaradni a
nyeregben…
Jankó a kapanyéllel akkorát vágott a német képére, hogy annak
reccsent a csontja, és azonnal vért köpött. A legény meg ütötte,
csépelte, ahogy csak bírta, mígnem segítségére sietett néhány
asszony, akik belekapaszkodtak a katonába, és a földre cibálták.
– Nem agyonütni! Meg ne öljétek! – süvöltötte egy idős jobbágy, és
félrelökdöste a visító, magából kifordult, rettegésében gyilkos
indulatú asszonynépet.
A véres képű fiatal német feltápászkodott, tántorogva körbenézett,
zavartan elvigyorodott, aztán összerogyott a kör közepén. A többi
egyszerűen elvágtatott.
Jankó pedig irányt vett Csáktornyának, hogy jelentse: a német
megint fosztogatja a környéket.
1664. Szent György havának (április) huszonheteik napja. Zrínyi-
Újvár
A német had mind megjött, ám akkor meg a szekerek
késlekedtek az ágyúkkal és a hadiszerekkel.
Hohenlohe Grazon keresztül érkezett, ahol csatlakozott hozzá a
Haditanács egy hivatalnoka, valamint egy megbízott Bécsből, aki a
kamara oldaláról a hadiszerekért és az anyagiak biztosításáért
tartozott felelősséggel.
– Gróf úr, mire az ostrom megindul, minden itt lesz! – jelentette ki
határozottan a bécsi kamarai megbízott, aki rosszabbat nem is
mondhatott volna. A magyar tisztek máris felhördültek, hogy hol van
már a régi terv az ostromkezdésre, és ki felel majd a késedelemért.
– Urak, az ostrom időpontját még jobban kitolnám, ha csakis rajtam
múlna – jegyezte meg Hohenlohe. Mindenki feléje fordult, és síri
csend ülte meg a helyiséget. – Látom, megütközéssel fogadják, de
kérem, vegyék figyelembe, hogy a téli hadjárat alatt a lovak
vészesen legyengültek. Előbb fel kell táplálni az állatokat, és arra a
legjobb a friss, tavaszi legelő.
Kétségtelenül igaza volt, tudta ezt mindenki, aki lóval foglalkozott,
Kis Farkas mégis odavetette:
– Most még arra is várjunk, hogy a fű tisztességesen kisarjadjon?
A tábornokok sem értettek egyet a további késlekedéssel, és
Hohenlohe tudomásul vette az elutasító döntést.
Kifejezetten ridegen viselkedett Zrínyivel és a magyar tisztekkel, túl
azon, hogy Pécsnél konfliktusba keveredtek. A tisztek pedig arról
beszéltek a bánnak, hogy Hohenlohe úgy tesz, mint akinek eleve
semmi kedve az ostromhoz, sokkal inkább annak hátráltatásához.
Zrínyi négyszemközt is tárgyalt a német tábornokkal.
– Megértem, gróf úr, hogy csak most érkezett Regensburgból. Hogy
talán nem látja át kellően a helyzetet, ezért még nem élheti bele
magát úgy, ahogy mi. Kérem, legyünk egymás segítségére, és ne
okozzunk csalódást a felséges úrnak!
Az utolsó szavaknál Hohenlohe a bánra pillantott, és a szemében ott
volt máris a válasz, amit azonnal le is nyelt.
– Tudom, hogy a török felmentő had bármikor beavatkozhat a
megkésett ostromba – mondta később. – De készen állok a holnap
hajnali indulásra, gróf úr.
– Köszönöm, Wolfgang – nyújtotta a kezét Zrínyi, de Hohenlohe
tisztelgett és elfordult.
– Még mindig úgy véli a gróf úr, hogy ennek a németnek nem forog a
fejében semmi, ami nekünk hátrányos? – kérdezte Kis Farkas, aki
mindezt látta. Zrínyi azonban mogorván csak annyit felelt:
– Hagyd el! Az a parancsom, hogy mostantól mindenki fordítsa a
figyelmét a vonulásra, és Kanizsa gyors körbezárására.
Kis Farkas elégedetten pillantott a lovára kapó bán után.
– Nem csalódik bennünk, nagyságos úr! – morogta, most már csak
magának, aztán indult az egységéhez.
Kanizsa körül április huszonnyolcadikán bezárult az ostromgyűrű. Az
ágyúkat elhelyezték a lövegállásokban, és megkezdődött az árkok,
sáncok ásása.
– Kevés a löveg – dörmögte a magyar pattantyúsok parancsnoka.
– Maholnap, ha megjön a többi, azzal se leszünk kint a vízből, gróf
úr!
– Márpedig nem terhelhetjük túl az ágyúkat – felelte a bán, aki az
egyik lövegállásból figyelte a találatokat.
Ebben a minutumban mozsár dörrent Hohenlohe vonalán. A magyar
tisztek tenyerükkel ellenzőt tartva, hunyorogva figyelték, honnan jött
a lövés, és hova csapott a bomba.
– Hohenlohe löveti a várost – morogta az egyik. – Eszerint mégis
van neki mozsara?
– Mindig is volt! – csattant Zrínyi. – Vas Péter! Indulj a némethez!
Kérdeztetem, mi okból bombázzák a várost!
Egy újabb bomba repült meredek ívben a város házai közé, és
kisvártatva füstoszlop emelkedett.
Zrínyi tisztjei tapasztalt harcosok lévén tudták: egyetlen mozsár csak
arra jó, hogy megmutassa az ellennek a szándékot.
– Ez így értelmetlen és káros! – recsegte a magyar pattantyús tiszt!
– Vagy egyszerre lőjük a várost, vagy sehogy! Gróf uram, ha a
töröknek esze van, még ma éjjel lehányja a tetőgerendákat, a
fazsindelyt, mert ebből a néhány pukkanásból tökéletesen
megértette, mit akarunk. Bocsásson meg, de annak a német
tábornoknak elment az esze!
Zrínyi máskor a katonai fegyelem súlyos megsértéséért felelősségre
vonta volna a pattantyús tisztet, de most nem szólt semmit.
Vas Péter százados és a három vitéz, aki elkísérte, komor képpel,
feldúltan érkezett vissza.
– A német tüzér azt izente, nagyságos úr, hogy azért lőttek bombát a
városra, mert azt ők célravezetőnek látták. Hohenlohe tábornokot
nem találtuk, azt mondták a tisztek, hogy dolga akadt a hadnál.
A basa valóban leszedette az összes éghető anyagot a városban,
így amikor május elején, kilencnapi késéssel végre Kanizsa alá
érkeztek az ágyúk, a város felgyújtása már szóba sem jöhetett.
Május elsején Zrínyi és Hohenlohe parancsot adott a katonáknak az
előrenyomulásra. Célul tűzték ki az időközben elkészült ostromárok
elfoglalását, ahol a katonák viszonylagos biztonságban érezhették
magukat.
A lapátosok kitartóan dolgoztak, és május nyolcadikán már csak
kétszáz méterre voltak a sáncok a várároktól.
Aztán a török védők közül egy csapat kirohant az ostromlókra.
– Figyelem, emberek! Csak akkor lőni, ha parancsot adok! –
üvöltötte a magyar önkénteseknek a tapasztalt tiszt. – Hadd jöjjön
közelebb! Várni! Várni! Fölkészülni! Tűz!
Eldörrentek a muskéták, és néhány törököt az ólom lefektetett, de a
többi ádázul tört az ostromárok felé.
– Nem foglalhatják el az árkot! Lándzsára, kardra, emberek!
Mutassuk meg, mit tudunk!
Az első támadókat az árok peremén szúrták le, aztán összecsapott a
két csapat. Néhány pisztoly is eldördült, de főleg a penge dolgozott
serényen. Pillanatokon belül sebesültek borították az ostromárok
előtti területet, de a harci üvöltés, ami bátorságot plántált a
katonákba, elnyomta fájdalmas nyöszörgésüket.
Eszeveszett gyilkolás kezdődött, és senki nem tudta, nem ezek
lesznek-e az utolsó percei.
Amikor a csata csendesedett és a török visszavonult, a magyarok és
németek nekifogtak, hogy a sebesülteket összeszedjék. A topcsik
közben szünet nélkül ágyúzták őket, és ahova a kőgolyóbis
lecsapott, ott magasra repült a föld.
– A robbanó acélgolyókat későbbre tartogatják – morogták a
katonák, akik közül a tapasztalatlanabbak, akik csak most estek át a
tűzkeresztségen, viszolyogva pislogtak az iszonyú sebekre, a
kőgolyó által letépett végtagokra.
A török a következő napokon is kitörésekkel próbálkozott, de eddig
még mindegyiket visszaverték, csakhogy az ostromló seregben is
egyre nőtt a sebesültek és halottak száma, és sokan estek
betegségbe.
Egy ágyúgolyó csaknem eltalálta Esterházy Pált, akitől néhány
lábnyira csapott be, s a löveget, amely mellett a gróf tartózkodott,
éppen csak elkerülte. A kőgolyóbis azonban leszakította az egyik
fiatal tüzér nyakát és állát, aki azonnal meghalt. Napjában több
tucatszor történt hasonló sebesülés és halál.
Esterházy kapta a feladatot, hogy azt a tornyot, ahonnan leginkább
támadták őt és ágyúit, rombolja le. Napokig kísérletezett a
rohammal, amiben a német tüzérek is támogatták, míg végül
hatalmas robajjal ledőlt a torony, és mindenestől lezuhant a külső
árkokba, aztán a keleti és déli bástyákat is istenesen megtépázták a
tüzérek.
A lápon rőzse- és nádkötegekből való, oldalsövényekkel ellátott
átjárót kezdtek építeni a várfal felé az ostromlók. Ezen át az éjszaka
leple alatt egy magyar hajdúkból álló bátor kis csapat megközelítette
a várat, aztán egy rohammal meglepte az őrséget. A villámgyorsan
végrehajtott haditett során két zászlót zsákmányoltak, és sok törököt
küldtek a másvilágra.
Az egyhetes késéssel megérkezett lövegeket hadrendbe kellett
állítani, ezért a pattantyúsok parancsnoka elébb megszemlélte
azokat, majd Zrínyihez sietett.
– Nagyságos úr kérem, ezek az ágyúk nem a legjobbak. Hamar meg
fognak olvadni, aztán kiégnek. Kötélrevaló ágyúöntő készítette,
annyi szent! Nagyon ügyelni kell, hogy hány lövést adunk le, és
mekkora puskaportöltettel. Nem állítom bizonyosra, hogy némelyik
nem robban fel, én pedig igyekszem óvni a tüzéreimet.
Zrínyi a helyükre vonszolt új lövegekhez indult.
– Töltsétek be mindegyiket robbanó golyóbissal, és egyenként
süssétek el!
A pattantyúsok serényen tették a dolgukat, és a lövegeket a városra
irányozták. Fülsiketítőt dörrent az első, a golyóbis elhagyta a csövet
és vékony, fehér füstcsíkot húzott…
Aztán jóval félúton felrobbant és darabjaira hullt, mielőtt a városban
kárt tehetett volna.
Zrínyi rezzenéstelen arccal adott parancsot a következő lövésekre.
Amelyik acélgolyóbis nem robbant fel a levegőben, az a házak közé
vágott, ám nem biztos, hogy ott alkotó elemeire is szakadt. Tíz
lövésből alig néhánnyal lehetett a bán elégedett.
– Amilyenek az ágyúk, olyan a muníció, s tán a lőpor is – morogta a
pattantyús tiszt Zrínyinek. – Nem tudom, mire megyünk így, uram.
Vajh’ a németeknek is ilyen gyatra hadiszer jutott?
Kanizsában hirtelen mozgolódás támadt, aztán nyílt az egyik
városkapu, és lovasok viharzottak ki. Egy csapatuk máris célba vette
a legközelebbi lövegállást.
Zrínyinek csak pillanatok álltak rendelkezésére, hogy kiadja a
parancsot, és kétszáz gyalog, meg vagy ötven lovas készült a
töröknek ugrani.
– Most megpróbálhatsz egy újabb robbanó golyóbist! – kiáltotta a
pattantyús tisztnek, aki azonnal cselekedett.
A löveg hatalmasat rúgott, a golyóbis a török lovasok közé csapott,
és ahogy kell, éktelen dörejjel felrobbant. Látták, amint a robbanás jó
néhányat földhöz vágott, miközben a repeszdarabok sziszegve,
zümmögve szelték a levegőt.
A török megzavarodott, de Zrínyiék az ágyút már másodszor el nem
süthették, mert a magyar könnyűlovasság abban a pillanatban az
ellenre csapott. Ádáz tusa kezdődött, Isten és Allah neve
kihallatszott a zsivajból, a halálhörgésből. Aztán odaértek a
gyalogok, s végül visszaszorították a törököt. Hanyatt-homlok inaltak
a város felé, miközben a falakról néhány löveg eldörrent, és a
golyóbis végigszántott a keresztény vitézek között.
– Gróf úr, kérem! – jelent meg a sátorajtóban Illés. – Hohenlohe gróf
küldönce van itt.
A fiatal német tiszt meghajolt.
– Parancsnokom tájékoztatja a nagyságos urat, hogy az
ostromütegeket előrevonja.
– Mikor indul a tábornok? – kérdezte Zrínyi, és ebben a minutumban
megszólaltak Kanizsa ágyúi.
– Amint hallja, máris elindultak. Őket lövi a török, gróf úr – felelte a
tiszt.
– De hát meg sem várta, hogy biztosítsam? Hogy lekössem a
törököt?
– Hohenlohe gróf úr most ítélte kedvezőnek az időt – tisztelgett a
német, és lovára kapva elvágtatott.
Zrínyi, hogy megossza a török figyelmét, lövetni kezdte a várost, a
legfontosabb ütegállásokat célozva.
Akkorra már elkészült az óriássánc, amibe a bán tüzérei azokat a
nehéz lövegeket telepítették, amelyek Grazból érkeztek. A tüzérek
ezekkel már elégedettek voltak, különösen, hogy megtapasztalták,
milyen erővel bontják a falakat.
Zrínyi maga vágtatott át a vehemens Strozzihoz, a német gyalogok
vezéréhez.
– Működjünk végre együtt, parancsnok úr! – kezdte. – A lövegek ott
állnak az óriássáncon, és kiváló lehetőséget nyújtanak, hogy
megnyirbáljam a török tüzérséget. Éppen azt, amelyik önt eddig
akadályozta, hogy az árokba hatoljon, és megkísérelje az ottani
bástyát elfoglalni. Nos, vállalom, hogy önt megszabadítom azoktól a
lövegektől, ha megszerzi a bástyát. Éppen önnek való munka, uram.
Strozzi lelkesedett a feladatért.
Zrínyi visszavágtatott az óriássáncra, ahonnan belátta az egész
várost és a vár tekintélyes hányadát.
– Na, barátom, most megmutathatja a tudományát! – intézte szavait
a pattantyúsok parancsnokához, aki rögvest a legnagyobb ágyúhoz
lépett. A tüzérek mindent az utasításai szerint cselekedtek.
A tiszt maga irányozta a csövet a török egyik legnagyobb lövegére,
aztán egy kőgolyóbist csúsztatott az ágyú torkába.
Dörrent a löveg, és a golyó jóval a célpont előtt csapott le. A tiszt
azonban így is elégedett volt az iránnyal és a teljesítménnyel.
– Csak kissé növelem meg a lőpor mennyiségét, gróf úr – jelentette
Zrínyinek. – Most azonban robbanó acélgolyót kap ez a
gyönyörűség – paskolta meg az ágyúcsövet. – Magam állítottam
össze a port, ennek már tisztességgel tennie kell a dolgát, uram!
A vitézek lélegzetüket visszafojtva lesték a pattantyúsok
ténykedését, ahogy pontosan kimérték a lőport, behelyezték a
fojtást, s dolgoztak a döröklővel. Egyikük felszította a szenet, amivel
a lövés kiváltásához a vasat izzították.
A tiszt kétszer is ellenőrzött mindent, majd finom port szórt ujjai közül
a levegőbe, és a szélirányt, annak erősségét figyelte, aztán olyan
pontosan állította be az ágyúcsövet, akár egy mérnök.
A lövés nyomán por kavargott, és megmozdultak a földdel töltött
vesszőkasok. A tüzérek fülüket befogva, kitátott szájjal – hogy meg
ne süketüljenek – egyre csak a szemközti löveget bámulták.
Valami tompán dobbant a célpontban, és a pattantyús tiszt
megjegyezte: talált!
Egy pillanattal később a föld is megremegett a robbanástól, ami a
török ágyúállásban szétvetette a kasokat, az ágyút, s vele együtt
még másik hármat a közelben, és a levegőben emberi testrészek
repültek szerteszét. Voltaképpen nem is egyetlen robbanás történt,
hanem gyors egymásutánban legalább négy.
– Strozzi! Most induljon! – kiáltotta Zrínyi, és a jelzőlobogó máris
felkúszott a kötélen.
A németek megindultak az ároknak, ahonnan már csak
macskaugrásra esett a bástya. Zrínyi legjobb tüzérei pedig rájuk is
ügyelve, ezúttal a török ütegállás túloldalát lőtték.
Mire dél lett, Strozzi elfoglalta a bástyát és parancsot adott, hogy
aknászai lyukakat ássanak a puskapor számára, hogy az építményt
a levegőbe röpíthesse, ha szükséges.
Másnap Zrínyi Miklós felszólította a basát, adja fel a várat. Ő
azonban azt felelte, hogy az utolsó csepp véréig harcolni fog, és ezt
parancsolta a védősereg minden tagjának.
A bán éjjel és nappal lövette Kanizsát, csaknem háromszáz lövést
leadva a törökre, aztán Hohenlohe és Strozzi csapatai a mocsáron
ügyesen átkelve behatoltak az Óvárosba, ahonnan már a fellegvár
lövegsáncait támadhatták.
Minden harcos felkészült rá, hogy a török körömszakadtáig
védekezik, annál is inkább, mert – még így tudta akkor! – külső
segítségre nem számíthatott.
A következő napok egyikén megérkezett néhány felderítő
Szigetvár irányából.
– Nagyságos úr, Szigetvárnál a török összevonta a katonaságot.
Néhány ezren vannak, és Kanizsába akarnak bejutni, megerősíteni a
védőket. Azt beszélik arrafelé, hogy a nagyvezír május
tizennegyedikén átkelt a megjavított eszéki hídon. Két-három hét és
itt lehet!
– Ha ez a néhány ezer török valóban közeledik, lezárjuk az utat és
szétverjük a csapatot, mielőtt ideérne – döntött megfontoltan a bán.
– Ezt a parancsot adom a tiszteknek, hirdesd ki, Csontos Benedek!
Az ágyúzást sötétedésig folytatták, de hajnalban Illés felrázta a
kimerültségtől mély álomba zuhant Zrínyit.
– Nagyságos, uram! Jöjjön! Nézze, a németek elmennek! Zrínyi
szeméből azonmód elszállt minden álom.
– Mi? Mit csinálnak? Kinek a parancsára?
Kanizsa délkeleti oldalán mozogtak Hohenlohe csapatai, jól látta a
fennen lobogó zászlókat. Csupa lovas, lehettek vagy háromezren.
– Mit művel ez a… – De nem mondta ki, csak a foga csikorgott.
– Hova megy? Miért nem beszélte meg velem? Márton! Küldj oda
egy tisztet, de rohanvást!
A fiatal tiszt elvágtatott, de félútig sem ért, amikor Hohenlohe
hírvivőjébe ütközött, akit aztán elkísért Zrínyihez.
– A tábornok uram – tisztelgett a német – úgy véli, érdemes
szétszórni a közeledő török csapatot, mielőtt még bezavarna az
ostromba.
– És miért csak most üzeni?
– A tábornagy úr elbír velük, ezt az üzenetet kell átadnom – felelte a
tiszt. – Szétverjük őket, visszajövünk, és elfoglaljuk az
ostromállásokat.
A magyar tisztek zúgolódtak:
– Lazít az ostromgyűrűn!
– Felelőtlen dolog, amit Hohenlohe gróf mível!
– Készülhetünk, hogy a védősereg éppen az ő vonalán tör át!
– Csönd legyen, emberek! Itt egyedül nekem van jogom szentenciát
mondani! – reccsent rájuk Zrínyi. – Új helyzet állt elő, most ezzel
törődjünk, a többit majd utána tisztázzuk! Keglevics! Indulj az
egységeddel, és foglaljatok állást Hohenlohe elhagyott védelmi
vonala mögött, de a török jól lásson titeket, hogy elmenjen a kedve a
kitöréstől! Két gyalogsági ágyút vigyetek, meg két társzekeret!
Másnap kora hajnalban egy holtfáradt német zökkent le a lóról, és
alig állt a lábán, amikor Zrínyi elé kísérték.
– Nagyságos parancsnok úr, kérem… Hohenlohe tábornagy szavait
tolmácsolom önnek, segítségkérés okán.
Zrínyi a fejét csóválta.
– Mi történt, barátom?
– Beleütköztünk a törökbe, nagyságos úr, még tegnap. Valóban
Szigetvárnál táborozik a nagyobb egységük. De a tábornagy úr
túlságosan erősnek találta, ezért azzal küldött engem vissza, hogy
jelentsem, miszerint támogatást kér.
A magyar tisztek között megindult a morgás.
Persze, most kell a segítség, de tegnap még a feje után ment…
– Mekkora a török had? – kérdezte a bán, és a német azt felelte,
háromszor annyi, mint amire számítottak, vagyis jó néhány ezer.
Zrínyi a tisztekre pillantott, és mindnek a szemében ott ült: támadni
kell, gróf úr!
– Rendben van. Vajdič, Vas, Szlobodan, Esterházy lovassága és
Batthyányé! – intézkedett rögtön. – Riadóztasd őket, egy órán belül
elhagyják a tábort! Batthyány gróf úr a parancsnok!
– Most kellene a horvát urak elmaradt segítsége – dörmögte
Szlobodan. – Néhány száz lovassal többen lennénk.
Ötezren vágtak neki az útnak, abban a reményben, hogy még azon
a napon megütközhetnek a közeledő ellenséggel.
Két nap múlva értek vissza, tépetten, holtfáradtan, de elégedetten.
Zrínyi és Hohenlohe összesen nyolcezer lovast számláló serege
szétverte a vonuló törököket, és megszerezte az összes málhát.
Május tizennyolcadikán megérkezett Kanizsa alá báró
Ferdinand Pucher, a bajor segédcsapatok parancsnoka. Kilencszáz
katonát hozott. Zrínyi azonnal látta, hogy a báró vérbeli katona, aki
nem ódzkodik a harctól.
Az időjárás azonban nem kedvezett. A száraz és fagyos telet,
amely annyira valószínűvé tette a kanizsai sikert – már ha idejében
elkezdik az ostromot –, csapadékos tavasz váltotta, az eső gyakorta
eleredt, és a vár körüli mocsarak vize tovább duzzadt. Az utakat
nehezen járhatták, a súlyos szekerek a sárba süllyedtek.
Az ostrommal azonban nem hagytak fel, és a báró bajor katonái
az Óvárosban vitézül tették a dolgukat.
Zrínyi május közepén okkal gondolta, hogy napokon belül övék lesz
Kanizsa, de a hadiszerek, a szükséges eszközök még mindig nem
álltak elégséges mértékben rendelkezésre.
Ahogy az idő egyre múlt és a török a várat még mindig keményen
tartotta, Zrínyinek megfordult a fejében, hogy elkövetkezhet egy
gyászos nap, amikor az ostromot félbehagyva el kell vonulni Kanizsa
alól.
Május végén egy kém jelentkezett.
– Úgy számol a várbéli török, hogy az élelme legfeljebb hat napig
tart ki – jelentette. – De azt is beszélik, hogy a nagyvezír közeledik,
gróf úr! Már Berzencénél van, de ott meg is állt. A várba bejutott a
küldönce, tőle tudom. A basa pedig szidja a nagyvezírt, hogy
Berzencénél tovább nem mer vonulni, s miért nem siet jobban őt
megsegíteni.
– Gróf úr – fordult Zrínyihez Hohenlohe –, látva ennek az ostromnak
már nem nevezhető… hm… valaminek az állását, táborunkban
meghánytuk-vetettük a helyzetet. Úgy döntöttünk, nem várjuk meg,
míg a nagyvezír hatvanezres serege körbevesz minket, inkább
elvonulunk. Ezzel Strozzi parancsnok úr is egyetért. Nekem
ugyanúgy kevés a hadiszerem, mint önnek, hathatós
hadműveletekbe egyre kevesebb eséllyel foghatok.
– Ön el akarja hagyni az ostromgyűrűt?
– A hadihelyzet változásai miatt ezt fogom tenni, gróf úr – felelte a
német. – Meggyőződésem, hogy felelősségteljes döntést hoztam.
– Felelősségteljes döntést? De hát ki mondta önnek, hogy a
nagyvezír hada hatvanezret számlál, amikor még húszezer sincs?
Épp most fogtak meg az embereim két török futárt, a náluk talált
levél is húszezerről szólt!
Hohenlohe azonban csak a fejét csóválta.
– Magam is megbízható forrásra hivatkozom, gróf úr. A hatvanezer,
az hatvanezer. A főtisztek közül sok harcképtelenné vált. Strozzinak
csaknem elvitte a vállát egy golyóbis, Sparr ezredes karját is súrolta
egy, tehát nem foghat fegyvert. Carecto alezredes az arcán sebesült,
kérdés, megmarad-e egyáltalán. Részemről tehát elvonulok, amilyen
hamar tehetem.
– De nem teheti, mert magának itt egészen más a dolga! – reccsent
a bán. – Tőlem pár lépésre dobbant a földbe egy golyóbis, felvágva
a követ, ami a mellemen talált! A katonák azt hitték, végem!
Mindenki ki van téve ennek, tábornok úr!
Hohenlohe azonban megismételte döntését, és tisztjeivel távozott.
Súlyos csend telepedett a magyarokra, aztán egyikük megkérdezte:
– Kikémleljük a török hadat, gróf úr? Megállapítjuk a pontos
létszámot.
Zrínyi egyetértett, és a különítmény elvágtatott Berzencének.
– Hogy Hohenlohe el akar vonulni, az nem lep meg – morogta
kedvetlenül Esterházy Pál. – De Strozzin csodálkozom. Ő egy bátor,
tisztességes, becsületes tiszt. Esküszöm, hogy nem az ő fejéből
pattant ki a retirálás gondolata. Szerintem a tábornok bíztatta fel,
hogy álljon az elgondolása mellé.
Kis Farkas érkezett, és jelentette, hogy a németek máris
felbolydultak, sorra hagyják el az ostromárkokat, amelyek közül a
török megint felgyújtott néhányat.
A bán azonnal futárt küldött a közeli, immáron magyar kézen lévő
erősségekbe azzal a paranccsal, hogy a fegyvereket és a
hadiszereket hozzák rögtön Kanizsa alá, aztán gyújtsák fel az
erődítményeket, hogy a nagyvezír felvonuló csapatai meg ne
kaparinthassák.
Késő éjszakáig győzködte a német tiszteket, hogy katonáik térjenek
vissza az ostromárkokba, és folytassák a vár bevételét.
Babócsa, Berzence és Segesd vára hajnalra porig égett, és a bent
lévő német, magyar és horvát katonák szekereken indultak Zrínyi-
Újvárnak.
Június első napján, Kanizsánál, amint a nap felkelt, nyomasztó
látvány fogadta a bánt.
– Elindult a német – jelentette Illés. – Látja, nagyságos úr? Még a
felszerelése egy részét is hátrahagyta, vagy csak nincs elég
igavonója, hogy az ágyúkat elvontassa. Farkasnak megint igaza volt,
mert ezek inkább menekülnek, mint vonulnak.
– Hát mégis meg merték tenni… – sziszegte dühében Zrínyi. – Illés!
Hívatom a tiszteket! Azonnal!
A tisztek körülállták a bánt, aki megrendülve közölte a hírt: Kanizsa
ostroma immáron bevégeztetett.
– Hat nyomorult napot hagytak volna még nekünk! Csak hatot! –
közölte megindultan a bán. – Akkor elfoglaljuk Kanizsát. Mennyi élet
és érték ment így veszendőbe, a semmiért!
– Valaki nem akarta, hogy befejezzük, uram – jegyezte meg Kis
Farkas. – Ezért késett a hadiszer, meg sok egyéb. És ezért vonultak
el a németek. A gróf urat elárulják. Ha parancsot ad, megkeresem.
Zrínyi nem szólt, csak Illés jegyezte meg csöndesen Kisnek:
– Olyan magasra te nem tudsz fölkapaszkodni, ahol azok az árulók
ülnek, cimbora.
Másnap Zrínyi vitézei is felkerekedtek. A németek által hátrahagyott
hadiszerekből összeszedték, amit lehetett, és a szekerek elindultak
Újvárnak. Kanizsában dörrent a mozsár, a basa üdvlövést adott le,
és gúnykacaj követte az elvonulókat.
Zrínyi a tiszteknek megparancsolta, hogy a katonák egy részét, akik
nem rendelkeznek magasabb kiképzettségi szinttel, egyelőre küldjék
haza. Azt tervezte, hogy a Muraközbe megy, és felkészül az újabb
harcokra.
A német csapatok is a Murának tartottak, hogy majd Zrínyi birtokain
szálljanak táborba. Esterházy Pál pedig a csapatával Vatra indult,
Nádasdy Ferenc táborába.
– Most miként legyen, nagyságos úr? – kérdezte Vajdič Márton.
– Hogy miként? – kérdezett vissza a bán. – Hát, most majd elválik,
képes-e állni az ostromot Újvár. Szemernyi kétséged se legyen,
hogy a törökkel legközelebb ott ütközünk. Maholnap a nyakunkon
lesz.
Másodszor kellett elvonulnia Kanizsa alól. Hogy mi járt a fejében, azt
senki nem tudhatta.
1664. Szent Iván és Szent Jakab (június–július) hava. Zrínyi-Újvár
ostroma
Kanizsát Újvártól egy magaslat választotta el. Minden tábornok
igen jól tudta, hogy aki azt megkaparintja, ellenőrzése alatt tarthatja
a vidéket. Zrínyi felderítői sokat véreztek, hogy a hasonló okból
kivezényelt török portyától, akik a magaslatot őrizték, azt ádáz
verekedésben elvegyék.
 – Uraim, a magaslat biztonságos. Az enyémek megtisztították a
töröktől, és körbevették. Az őrséget csupán meg kell erősíteni, és
máris kiváló táborhely áll a csapatok rendelkezésére – közölte Zrínyi
Hohenlohe tábornaggyal és Strozzival.
A bajor Pucher báró, aki Kanizsa alatt vitézségét és
állhatatosságát többször bizonyította, ezzel egyetértett.
– Igaza van a generális úrnak! Innen egyszerre tarthatjuk szemmel a
vidéket és Kanizsát.
– Stratégiailag fontos ez a magaslat – folytatta a bán. – Voltaképpen
olyan helyzetbe maradunk, mintha még mindig megszállva tartanánk
Kanizsát és környékét. A török haderő nem képes úgy támogatást
nyújtani Kanizsának, hogy arról mi ne tudnánk, és ne akadályoznánk
meg. És ha az igényelt hadiszer megérkezik, fontolóra vehetjük az
ostrom folytatását, annak függvényében, hogy képes lesz-e a
nagyvezír hathatós támogatást nyújtani a várnak. Ha rajtam múlik,
már a felvonulását is megakadályozom. Egyébiránt ígéretet kaptam
néhány ezer francia önkéntesre…
– És azok mikor érkeznek? – kérdezte Hohenlohe, akinek az arcára
volt írva, hogy semmi kedve a további ostromhoz.
– Ha tudnám, másként kalkulálnék az erőkkel – felelte Zrínyi.
– Most elsősorban a török had mozgására összpontosítok. Az
embereim tudják, mit kell tenniük, ezerszer begyakorolták a gyors
portyákat. Ezt most is magamra vállalom. Önök tábort üthetnek a
magaslaton, mert biztonságos hely, jól védhető, olyan, akár egy
erődítés, valamint az Újvárnak vonuló ellenség innen észlelhető és
támadható leginkább.
Hohenlohe és Strozzi nem szívesen, de csapatot küldött a
magaslatra, amely tábort épített magának, de a németek nagyrészt
átkeltek a Muraközbe, egy kisebb hányaduk pedig bevette magát
Újvárba. Zrínyi közben megszervezte, miként tudja leginkább
visszatartani a nagyvezír lassan araszoló hadát.
Meg is verekedtek az ellennel számos ponton, és nagy károkat
okoztak neki, azonban a török mégis folytatta az előrenyomulást.
A nagyvezír számottevő erőt vezényelt át a használhatóvá tett
eszéki hídon, és határozottan irányt vett Kanizsa és Újvár felé.
Zrínyihez két nap múlva hírvivő érkezett.
– Gróf úr! A németek elvonulnak a magaslatról! A török nagy
erőkkel, ágyúkkal jön, ők pedig nem akarnak megütközni. A
parancsnokom azt akarja tudni, mi legyen az elhagyott a
táborhellyel.
Mire Zrínyi kiadhatta az erre vonatkozó utasításait, újabb futár
érkezett, de már megszabdaltan, véresen.
– Nagyságos úr, a török birtokba vette az egész területet!
Berendezkedett a németek helyén, ő uralja a magaslatot! A várból
már látni az előőrseit!
– És Hohenlohe meg Strozzi urak?
– Éppen onnan jövök – felelte egy reszelős hang. Zrínyi
megpillantotta az idős vitézt, Szilaj Dénesi. – Átkeltek a Murán, és a
sziget lehető legrosszabb pontját választották táborhelynek.
Mocsaras, holtágas, nehezen védhető.
– Hogy áll most a török a magaslaton? Berendezkedtek már?
– Még csak most érkeznek az egységek – felelte a futár, aki alig állt
a lábán. – Beletelik néhány napba, mire minden a helyére kerül, de
nem kizárt, hogy a dombról máris lőni kezdik a várat.
Zrínyi azonnal a borbélyhoz küldte a sebesült futárt.
– Meg kellene támadni a nyavalyást, nagyságos úr! – javasolták a
tisztek. – A kontyos most még tollászkodik, tehát semmit se várjunk.
Ha a dombokon berendezkedik, sokkal nehezebb lesz a dolgunk.
Ezekről a németekről meg jobb nem beszélni!
Zrínyi azonnal tárgyalást szorgalmazott Hohenlohéval.
– Támadást javasolnak a tisztjeim, és magam is ezzel értek egyet.
Lovassággal, gyalogsággal, könnyű tüzérséggel akár az egész török
tábort szétverhetjük, visszaszerezzük a magaslatot, és máris
kedvező pozícióból folytathatjuk a hadműveleteket. Ehhez kérem az
urak egyetértését.
– És mikor szándékozna támadni a generális úr? – kérdezte
Hohenlohe. – Az enyémek fáradtak. Épp csak átkeltünk a folyón…
– Hát nem kellett volna, tábornagy úr! – figyelmeztette Zrínyi.
– Miért volt annyira sietős? A túlpartról máris készenlétbe állhatna!
Egyébiránt éjjel támadnánk meg a törököt, mert arra számít
legkevésbé.
– Nem hinném, hogy egy éjszakai támadásnak örülnének a tisztjeim
– dörmögte Hohenlohe. – Nem ismerik jól ezt a terepet.
– De az enyémek jól ismerik, mindenütt önök előtt haladnánk. Éjjel
se tévednének el!
Hohenlohe a fejét rázva annyit mondott:
– Gróf úr, az ilyen hadművelet mindig sokkal nagyobb előkészítést
igényel. Azt javaslom, fontoljuk meg, máskülönben kalandorságnak
tűnik.
Zrínyit az efféle beszéd mélységesen felháborította, de türtőztette
magát.
– Ebben nem látok semmi kalandorságot! Támadunk és elűzzük a
törököt, levágunk annyit, amennyit csak tudunk. De tegyük fel, hogy
valami balul üt ki, mert ez minden támadásban előfordulhat. Akkor is
visszavonulhatunk, az erőket és a hadiszert megtartva és megóvva,
egyenest az Újvárba, vagy a vár takarásában a hídon, át a Murán.
Hohenlohe azonban már döntött:
– Nem veszünk részt egy ilyen átgondolatlan és előkészítetlen
vállalatban, gróf úr! Felelősséggel tartozom az embereimért, ezt ön
is megértheti.
– És őfelsége iránt nem tartozik felelősséggel? – szúrta oda Zrínyi.
– Nem azért küldte önt ide, hogy úton-útfélen meghátráljon, hogy a
harcból kivonja magát! Miért nem védték meg azt a magaslatot az
emberei?
– A döntéseimről nem vagyok köteles önnek elszámolni! – ugrott fel
dühösen Hohenlohe. – És ami őfelségét illeti… Pontosan tudom,
milyen parancsot hajtok végre, gróf úr!
Az utolsó mondatnál az arckifejezése is megváltozott a németnek.
Zrínyi elköszönt és kifordult a hevenyészve felállított sátorból.
Hohenlohe a lováig kísérte, ott azonban a bán szembefordult vele.
– Figyeljen ide, Wolfgang! – kezdte csaknem suttogva. – A
barátomnak hittem önt. – A német bólintott, de nem szólt. – Az
imént, amikor volt szíves figyelmeztetni engem, miszerint tudja,
milyen parancsot hajt végre, úgy vélem, elszólta magát. Mondja, mi
az, amit maga tud, én pedig nem? Más parancsot kapott őfelségétől,
mint én?
Hohenlohe szúrós pillantást vetett rá.
– Mire gondol, Nicolaus?
– Régtől motoszkál a fejemben, hogy lehet önnek valami rejtett
parancsa.
– És miből következtet erre?
– Abból, hogy azért nem harcol. Ha így van, mondja meg
egyenesen! Még mielőtt én és a katonáim valamilyen különös és
rejtett oknál fogva hirtelen a vágóhídon találnánk magunkat.
Amint a török június harmadikán Újvárhoz megérkezett, a
szemközti domboldalon lövegállást telepített, amelyből több lövést
adott le a keleti bástyára. Nem sokat ért el vele, a gerendákon
dobbant a kőgolyóbis, vagy jóval előtte, az ingoványos szélű
patakmedernél hullt le.
Aztán a dombtetőn török janicsáregységek jelentek meg, és
kezdték beásni magukat.
– Legalább ötszázan vannak, és egy hányaduk már a harántgátakat
ássa – tudatta a pattantyúsok jó szemű parancsnoka a bánnal. –
Odapörköljünk nekik, gróf úr?
– Ügyelj az ágyúkra, tönkre ne menjenek idő előtt! – figyelmeztette
Zrínyi. – Megyek, beszélek a németekkel. Megpróbálom rávenni
őket, hogy támadjuk meg most az ellent a maga ostromterületén,
még a munka elején, mert ha nem tesszük, egyre közelebb jön. Ez
pedig megengedhetetlen. Az éjszaka megfelelő lesz a rohamra.
Hohenlohe és Strozzi azonban ismét nemet mondtak. Hozzáfűzték
még, hogy addig nem is akarnak harcba indulni, míg Montecuccoli
meg nem érkezik, és parancsot nem ad nekik.
– Tudomásul vettem, urak – tisztelgett Zrínyi.
Pár nap múlva hajnalban három kis csavargó környékezte a német
tábort eleségért. A legidősebb se töltötte még be a tizenkettőt, a
családjuk rég odaveszett. A németek elzavarták őket a tábor
közeléből, ezért – mivel közben rájuk sötétedett – az ártér fáira
kapaszkodva éjszakáztak.
Hajnalban az egyik legényke emberi hangokra riadt. Rögvest
megdermedt a látványtól: a Murán könnyű bőrhajók úsztak, és
némelyik éppen alattuk kötött ki. Törökök kapaszkodtak ki a partra,
néma csendben, kezükben puskákkal, ásókkal, csákányokkal.
Mire a nap a látóhatár fölé emelkedett, a török egy szálig eltűnt.
A gyerekek pedig szaladtak, egyenest a kakonyai révnek. Meztelen
talpukat fölsértették a kövek, lábszárukat összekarmolta a
szederinda. Az őrposzt, amibe beleütköztek, hitte is, meg nem is,
amit félelmükben elmakogtak.
Aztán az egyik őr máris a várba vágtatott.
– Bán uram, kérem! Török kelt át a Murán! Innen negyedmérföldre!
Puskások, sáncszerszámokkal.
– Hídfőt foglalnak – jelentette ki magabiztosan Csontos Benedek. –
Az én őrségem van hozzájuk legközelebb, nagyságos úr!
Csontos elviharzott, s amikor visszaérkezett, már készülődött a
magyar tábor.
– Kétszázan vannak, gróf úr! Már be is ásták magukat! Úgy tűnik,
valóban hídfőállást foglaltak!
– Kifüstöljük őket onnan – határozott Zrínyi. – Négy magyar század
induljon, és riasszátok Strozzi urat! A gyalogjaira szükség lesz!
Előálltak a szekerek is, amelyeken a gyalogok közelítették a török
sáncot, és még három másik, rajta egy-egy letakart, kerék nélküli
gyalogsági ágyú.
A török már akkor tüzelni kezdett, amikor az első lovasokat
megpillantották, bár a puskagolyóbis még el nem érhette őket.
Zrínyi most elemében volt, és villámgyorsan megszabta a hadrendet.
Az egyik ágyút felállítatta szemben, mintegy négyszáz lépésre, a
másik kettőt balra küldte, az ellenség oldalába. Erdő húzódott arra,
benne szekérúttal, de ezt a kontyos nem őriztette.
Aztán egy kisebb mozsárból néhány lövést adtak le a török sáncra,
de a bombák vagy előtte, vagy mögötte robbantak, és nem lehetett
tudni, végeztek-e számottevő pusztítást.
Strozzi muskétás császári gyalogjai felkészültek. Megszórták a
sáncot ólommal, de a török elrejtőzött, aztán megindult a roham
szemből: a gyalogok előretörtek, majd a török első lövéseire földre
vetették magukat. Ismét böffent a mozsár, és a bomba a sánc fölött
robbant, repeszek süvítettek a levegőben.
Vagy harminc-negyven török menekülni kezdett a Murának, és Zrínyi
rájuk küldte lovasait, akik levágták mind. Közben Hohenlohétól újabb
segédcsapatok érkeztek.
Egyre több janicsár adta meg magát, ezek hátrafelé kimásztak a
sáncból, elszaladtak, azután a lovasok előtt a földre hasaltak. A
többség, mintegy százhúsz kemény harcos azonban kitartott.
Strozzi katonái az első kitörési kísérletre visszakergették őket, aztán
megrohanták a félig kész sáncot. A parancsnok ott verekedett az
élen, kardja és keze szára vöröslött a vértől.
Kisvártatva a maradék török is megfutott, Strozzi pedig csapatával
űzőbe vette.
– Utánuk, emberek! Egy se meneküljön! Isten velünk van!
Ám ekkor nagy hirtelen megfordult néhány janicsár, és puskáját
közvetlen közelről Strozzira sütötte.
Az olasz elvágódott. Mire a katonái körbevették, hogy testükkel
megóvják, látták, hogy nincs segítség. Az egyik golyóbis a combján
érte Strozzit, a másik a homlokán. Fennakadt szemmel meredt a
semmibe a rettenthetetlen katona, aki percekkel előtte sorra küldte
az ellent a másvilágra.
A németek őrjöngeni kezdtek, a janicsár foglyokat kezdték öldösni
vak dühükben, és egyet sem hagytak életben.
A németek a vállukon cipelték Strozzit a táborba, majd Zrínyi néhány
vitézzel elvitette a testet Csáktornyába, hogy annak rendje és módja
szerint ólomkoporsóba rejtsék, mielőtt hazaszállítják a családja
sírboltjába. A bán tisztelte ezt a rendíthetetlen katonát.
Később szemlét tartott az egységei felett. A könnyebb sebesülteket
a borbélyhoz kísérték, a nehéz sebbel küszködőket három itáliai
doktor vette pártfogásába.
– Az ellenség annál is magabiztosabb, mint gondoltam – közölte
Wassenhof hadmérnökkel. – Megerősítjük a Mura partjának
védelmét, mert gyanítom, nem ez volt az utolsó próbálkozásuk.
A törökök a várral szembeni ostromterületen egyre közelebb
ásták a harántsáncokat és az árkokat Újvárhoz. Odafent újabb
lövegállást létesítettek, és a domb középtáján, jóval közelebb, egy
másikat a mozsaraknak. Az egyik lövegállásból, erősebb töltéssel,
könnyebb golyóbissal akár a Murán vert hajóhidakat is lőhették.
Zrínyi naponta küldött rájuk kisebb portyákat, akik oldalba
támadták az árokásókat, meglepték a hadiszert szállító szekereket,
foglyokat ejtettek. De ha a katonák azt kérdezték, miért nem a
némettel együtt rohanják meg az ellenséget, a bán azt felelte: mert
Raimondo Montecuccolira és parancsára várnak.
Az itáliai hadvezér pedig, ha késve is, de megérkezett, jóval a
serege előtt, június havának tizenötödik napján. Tábort is ütött,
mégpedig Újvártól távolabb, Légrád mellett, a szigeti oldalon, s
követte őt Spork, a helyettese, ötezer lovas némettel.
Amikor Montecuccoli a parancsnokokat összehívta, Zrínyi
azonnal igénnyel lépett elő:
– Egyesített támadást kell indítani! Lehetőleg mielőbb!
– Miután tisztáztuk a helyzetet, és megérleltük a támadás mikéntjét,
lehetőség szerint meg is fogjuk tenni – felelte az itáliai.
– Mindenekelőtt megvárom, míg minden egység megérkezik, mert
tisztában kívánok lenni a létszámmal, a katonák állapotával, az
élelmezéssel, a sebesültek és betegek számával. Jelentést várok a
hadieszközökről, azok állapotáról, a gróf úr erődjét pedig
személyesen szemlélem meg, és a helyszínen kialakított
véleményem alapján döntök a továbbiakról. Mondom ezt annak
okán, hogy a Muraköz és Újvár védelme őfelsége parancsa alapján
a személyes hatáskörömbe tartozik.
A bán felkapta a fejét ezen utolsó szavakra.
Mit jelent az, hogy a Muraköz és a vár Montecuccoli személyes
hatáskörébe tartozik? Valóban a királytól kapott erre szó szerinti
parancsot?
Kedve lett volna alaposan összerúgni a patkót az olasszal, aki
szerinte most sem értett a hadihelyzetből sokat (vagy – mint mondta
– ha mégis, akkor annál rosszabb!), de tartotta magát a tábori
fegyelemhez.
Miután Montecuccoli és kísérete átkelt a hajóhídon és
felkapaszkodott a várba, jól láthatták az arcán a lesajnáló kifejezést,
ami az erősségnek és építtetőjének szólt elsősorban. Mindent
megszemlélt, az ellenség munkálkodását is alaposan szemügyre
vette, majd a következőt közölte Zrínyivel:
– Most sem változott meg az építményéről korábban alkotott
véleményem. Kicsinyke és szerfelett zsúfolt. Mindig is azt állítottam,
hogy ilyent kár volt építeni. Sokra nem jó ez, gróf úr.
– A török azért mégis számtalan panaszt tett ellene, és végül
háborús okká lépett elő, tábornok úr – reagált Zrínyi magabiztosan. –
Ha szán még rá némi időt, és alaposan megszemléli, hogy mire
valók a védművek, a sáncok, mit lehet a lövegekkel belőni, miért
árasztottam el a patak vizével azt a lapos oldalt, és miért fordítok
gondot arra, hogy a patak mocsaras partjai soha ki ne szikkadjanak,
de még a murai oldal se, nos, azt gondolom, más véleményen lesz.
Montecuccoli immár nyeregben érezte magát.
– Mivel ön mezei generális címet visel, gróf úr, úgy vélem, nem a
várvédelem, és nem is a várostrom az erőssége. Tudom, miként
verekszik nyílt terepen, és ez irányú felkészültségét el is ismerem.
Viszont ebbe a várba állandó parancsnok kell, és én, ugyebár, nem
várhatom el öntől, hogy két helyen legyen egyszerre. Ezért stratégiai
megokolásból új parancsnokot jelöltem ki.
– Természetesen németet – jegyezte meg rekedten Zrínyi.
– Természetesen. Van valami kifogása a németek ellen, uram?
– Majd hallgassa meg, mint mondanak a katonáim!
– A katonái semmit nem mondanak, gróf úr, hanem parancsot
teljesítenek! – tudatta Montecuccoli. – Ha ezt kioktatásnak venné,
remélem, nem haragszik meg érte.
Zrínyi hasonlóra számított, talán ezért nem érte váratlanul. Aztán
túltette magát a fiaskón és máris tervezni kezdett egy erős, legalább
kétezer katonával végrehajtott, gyors és meglepetésszerű rohamot.
Az előkészítés érdekében Kis Farkast hívatta:
– Végezzetek el egy nagyon pontos felderítést! – parancsolta a
főtisztnek. – Tudni akarom, jelen pillanatban miként áll az ellenséges
tábor, hol, milyen alakulatok helyezkednek el, hol tartják a lőport és a
hadiszert. A török nagyban ássa az utat az aknákhoz, tönkre kell
tenni, amit eddig végzett, és meglehet, megsemmisítjük az
ágyúállásait is, megszerezzük, vagy beszögeljük a lövegeket. Amire
annyira vágyódtál a múltkor, hát most itt van. Átmehetsz!
– Megtisztel a gróf úr, mert ez igazán nekem való munka. Nem kell
erre több tíz igazán jó vitéznél. Mikor induljak?
– Azonnal! – felelte Zrínyi, és Kis Farkas elviharzott.
Amikor sárosan, csatakosan visszaérkezett a szigetre, mert a Murát
feljebb úgy úsztatták át, ragyogott a képe a büszkeségtől, és
jelentette, mit tapasztalt a török táborban.
A bán máris maga előtt látta a kétezer válogatott vitézzel
végrehajtandó hadműveletet.
– Ha ennek vége, a birtokomon egy nemesúrral több lesz! – nyújtotta
a jobbját Kis Farkas felé, aki megszorította Zrínyi kezét. – Hanem
van még valami. El kell terelni a török figyelmét, mielőtt a katonákkal
nekimegyek.
– Bízza csak rám a nagyságos úr! Megoldom én azt!
Zrínyi mindent alaposan megrágott, míg teljesen készen nem állt az
elgondolás. Másnap hívatta Kis Farkast.
– Most elmegyek az olasz tábornokhoz, és elébe tárom a tervet.
Aztán haladéktalanul támadunk.
– Addig engedélyez nekem egy kisebb létszámú kicsapást?
– Indulj, tereld el a figyelmüket! Csak aztán ügyelj a katonákra, s
magadra nemkülönben!
– És a német várparancsnok? – kérdezte az idegen tisztre sandítva
Kis Farkas. – Vele mi legyen? Tudjon róla egyáltalán?
Zrínyi a némethez lépett, aki tisztelgett, és türelmesen végighallgatta
őt, majd azt mondta:
– A gróf úr kétezer embert akar kivinni innen?
– Kétezret? – kérdezett vissza a bán. – Hol van itt kétezer? Elébb
egy hányadát behozom a várba a Murán át, aztán törünk ki innen.
Egy hányada a sötétkapun, a többi nyeregben, a Mura felől.
– Nekem erre írásbeli parancs kell! – felelte a német. – Ahhoz is,
hogy bejöjjenek, és ahhoz megint, hogy kitörjenek, de már vissza se
ereszthetek senkit írásos parancs nélkül, márpedig én csakis
Montecuccoli marsall úrtól fogadhatok el ilyent, ez áll a
kötelmeimben.
Zrínyi belesápadt a hallottakba.
– Most már mindent értek, uram – közölte a tiszttel, aki önelégülten
figyelte a bán tehetetlen dühét. – Megkapja azt az engedélyt a
marsall úrtól! De néhány emberem innen nemsokára kimegy, és ide
vissza is jön, ezt így vegye tudomásul! Ha nem ereszti be őket, úgy
vigyázzon, hogy képesek és a vérét veszik önnek! Én pedig az
ujjamat se mozdítom, megértette?
– No, emberek! – lépett a mindig tettre kész Kis Farkas a
harcosok elé. – A tábornok urak éppen most tárgyalják, hogyan
legyen tovább. Tegye föl a kezét, akinek kedve támadt kicsit
megrezzenteni a kontyost!
Nosza, rögtön jelentkezett néhány alacsonyabb rangú tiszt és
vagy száz közvitéz, hogy máris mennének.
– Több csapatra oszlunk, az enyém támad elsőnek! A pisztolyokat
töltsétek meg, jól jöhetnek! Lándzsát, szablyát, csákányt hozzatok!
Elkapjuk a janicsárokat, akik a legközelebbi árkokat ássák, és
megpróbáljuk tönkretenni a mozsarat, amit már megint előbbre
mozdítottak.
A katonák lázasan készülődtek, és Kis Farkas utasítására két
szakállas puska célba vette a törököt a tó felőli oldalon, elterelve a
figyelmét. Ugyanekkor megszólaltak a muskéták is, a vár előtti
árkokból.
– Indulás! – vezényelt Kis Farkas, aki két mezítelen szablyát vett
magához a kicsapásra, és könnyű sisak védte a fejét. – Jobbról
kerülünk a patakon át, egyenest a balszárny legközelebbi árkainak!
Úgy verekedjetek, mint a patás ördögök!
Farkas bevette a csapatába Oroszlán Jakabot is. Vele tartottak régi,
kiskomáromi cimborái is, akiktől sosem vált meg. Átjutva a patakon
és annak ingoványos partjain, oldalvást csaptak a török haránt ásott
árkaira.
Az árkokban meglapuló janicsárok erre valóban nem számítottak, de
a fölöttük húzódó földhányások mögül néhány puskás azonnal
előbukkant, és golyóbisok fütyültek Kis Farkas vitézeinek füle
mellett. A távolság nem lehetett tán ötven lépés sem.
– Rohamra, emberek! Ne várjuk meg, míg újra töltenek!
Negyven vitéz egyként zúdult az árkokra.
A janicsárok lándzsára, jatagánra, handzsárra kaptak, és pillanatok
alatt összegabalyodtak a magyarokkal. Jakab levágott egyet, egy
másikat átszúrt a szablyával, aztán csaknem maga is rázuhant, mert
az árok széle beomlott a lába alatt. A társa rántotta vissza, és együtt
huzakodtak két olajos képű kontyosra, akik az árokban próbáltak
menekülni, elérve a hosszában futó, kiásott utat.
A vitéz az egyiknek félig lemetszette a fejét, aztán otthagyta
vérében, Jakab meg az árokba ugorva a másik után szaladt, és
hátulról vágta belé az acélt.
– Szép volt, kölyök! Láttam! – hallotta Kis Farkas hangját, de máris
előtört néhány janicsár.
Kis Farkas kezéből egy széles vállú, félmeztelen janicsár a pajzzsal
kaszálva kiverte az egyik szablyát, de a másik a bordái között hatolt
a mellébe.
– Előttem mész odaátra! – rikkantotta törökül a főtiszt, s fölkapta a
szablyáját. – Utánam, emberek, verjük szét a mozsárállást!
A bombavető mozsarak dobásnyira lehettek, és törököt sehol nem
láttak. A vitézek végigfutottak a hosszanti árok egy szakaszán, aztán
a haránt ásottakon közelítették a bombavetőket…
Néhányan azonban kiugrottak az árokból. Rögtön tucatnyi janicsár
zúdult rájuk.
– Jakab! Máté! Segítsünk nekik! – süvöltötte Kis Farkas, és
szélvészként rontott a törökre. A két szablya halált osztó
gépezetként járt a kezében. Nem sokan tudtak jobbal és ballal
egyaránt vívni, de aki Farkasnál tanulta a hadimesterséget, az
bárhol megállta a helyét.
Szinte a semmiből bukkant fel egy janicsártiszt közvetlenül Jakab
mellett, és a kezében ott meredezett a pisztoly.
– Jakaaab! – üvöltötte Kis Farkas, és ekkor a pisztoly elcsattant. A
golyóbis Jakab nyakát súrolta, de a következő pillanatban a főtiszt
egyetlen villámgyors csapással, csuklóból levágta a janicsár kezét.
Jakab erre figyelt fel, és vérző nyakát tapogatta, de Farkas megrázta
a fejét:
– Csak karcolt!
Ám ekkor a mozsárállás előtt négy puskás emelkedett. Tán tíz
lépésre se lehettek…
Csaknem egyszerre dörrentek el a fegyverek, de a magyarok abban
a minutumban rájuk vetették magukat, s összekaszabolták mind.
– Így csináljuk mink ezt, ugye, Farkas? – kiáltotta rekedten a
kiskomáromi Köves Máté. – Gyerünk, robbantsuk fel ezt az átkozott
lövegállást!
– Vissza! Vissza, emberek… – hallották Kis Farkas hangját, ami
váratlanul kínzó köhögésbe fúlt. – Vissza…
Egy pillanatra mindenki megdermedt, a csapás után megtorpant a
szablya. Kis Farkas a földhányásra esett, s még megpróbált lábra
állni, de orrán-száján dőlt a vére.
– Mi van veled, cimbora? – ugrottak hozzá hárman is.
Köves Máté a vállára kapta, mint egy zsákot, a többiek pedig
fedezték. Rohant Kis Farkassal a lejtős árokban a domb aljának, a
vár felé.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszaértek a patak partjára és
eltűnhettek a palánk mögött.
Ott Máté óvatosan a földre fektette Kis Farkast.
– Na! Szólj már, cimbora! Hallod? Hé, te!
– Hagyd! – sóhajtott a melléjük térdelő Gerő Pista. – Mostmá’
odaátra jutott. Nézd a szemét…
Farkas mélybarna szemeiből eltűnt a fény. Egyetlen lövés találta,
baloldalt a mellkasán, ami tán átfutott a szívén és szétroncsolta a
tüdejét.
Köves Mátét még nem látta senki könnyezni, és alighanem Kis
Farkasnak egyetlen vitézét, cimboráját sem. Most azonban
könnymaszatos arccal cipelték fel testét a várba, és fektették a fal
mellé. A német parancsnok helyettese valamit kiabált nekik, és a
hangjából fenyegetést véltek, a vitézek, de Gerő csak megvetette
előtte a lábát, és a fiatal tiszt jobbnak látta, ha többet meg sem
szólal.
Zrínyiért Oroszlán Jakab vágtatott el. A tábornokok még mindig a
sátorban tanácskoztak.
– Nem bemenni! – állt elébe az őr, de Jakab félretaszította és máris
a sátorban termett. A tábornokok és főtisztek meglepetten bámultak
rá, de ő nem törődött senkivel és semmivel. Zrínyihez hajolt:
– Nagyságos úr, kérem, ha tud, most jöjjön…
– Mi történt, Jakab?
– A… Kis Farkas… – felelte a vitéz, és a pillantásából a bán azonnal
megértette.
– Bocsássanak meg az urak, de… van valami, ami nem várhat
– pattant fel, és a sátor előtt nyeregbe kapott.
Zrínyi-Újvárban Kis Farkas egyszerű ravatalt kapott, és maga a bán
mondta a gyászbeszédet.
– Sosem kérdezett, csak tette a dolgát. Sosem hátrált,
szembevágtatott az ágyútűzzel is. Ilyen vitézek csak kivételes
esztendőkben születnek. Ő volt ennek a seregnek a szíve, lelke. De
hiszem, hogy jó dolga lészen odafönt, mert egész sereg szolga
szórja majd a lábai elé a mennyei rózsaszirmokat, és lesik minden
kívánságát.
Keresztet vetett a Zrínyi-lobogóval letakart testre, és Kis Farkas
mellére fektette a főtiszt kedves szablyáinak egyikét.
– Hátha kell majd odafönt is, Farkas. Csak használd, ha a török
szolgáid nem fogadnak szót! Fogadjon téged az Úristen igaz
örömmel, tartsa halhatatlan lelked nagy tisztességben. Aztán, ha
majd mink is az ő ítélőszéke elé kerülünk, kérlek, szólj az
érdekünkben néhány jó szót…
A várbéli németeket nem érintette meg a szertartás, nem is értették,
miért éppen ez az egy kap ekkora végtisztességet.
A bánnak is könnyes volt a szeme, amikor Oroszlán Jakabot és
Farkas régi cimboráit hívatta.
– Még ma elindultok vele Légrádba, és eltemetitek. Senki másra
nem bíznám… Keressétek meg a papot. Az asszonyok pedig
gondozzák a sírját. A neve nem mehet feledésbe!
Ahogy Zrínyi várta, úgy döntött a tábornoki tanács a javaslatáról:
a gyors támadás ugyan fontos lehetne, de nem időszerű, most, hogy
a török ennyi jól rejtett tüzelőállást épített.
A nagyvezír serege már napok óta mást sem tett, mint utakat
ásott, hogy azokban közelítve a várat, aláaknázza a bástyákat. Nem
volt mit tenni, ellenjáratokat kellett fúrni, hogy alkalmas időben az
egészet a törökre robbantsák.
Újvár magyar és horvát katonái zúgolódtak a tétlenség miatt, de
a német parancsnok megfenyegette őket. Zrínyi pedig arra intett
mindenkit, hogy a cél érdekében ne ágáljanak a parancsnok
személye ellen.
Több alkalommal is Montecuccoli elé állt, és arra kérte,
engedélyezze, hogy erős portyákkal a törökre csapjanak, de az
olasz egyhez sem járult hozzá.
– De hát, uram, nézzen arra a dombhátra! Máris ostromra
rendezkedett be az ellenség, és a túloldalon már sok ezren
várakoznak. Ez a helyzet itt egyedül nekik kedvez!
– Nyugalom, gróf úr! – felelte Montecuccoli. – Mindent a maga
helyén és idejében. Megvárjuk, míg megérkezik Sparr altábornagy úr
a sereggel.
– Aztán támadunk?
– Minden bizonnyal azt tesszük – felelte a generális, de a hangjából
mást hallott ki Zrínyi. – Még egy kevés türelmet kérek, gróf úr!
– A türelem igencsak a végére jár! A katonáimat nehéz féken tartani!
Nem ilyen háborúhoz szoktak!
Az itáliai szúrós szemmel nézett Zrínyire.
– Uram! Talán azt mondja, elégedetlen a személyemmel, és azzal,
amit itt az ön érdekében is végzek? Hiszen éppen ön sürgette
Kanizsa alól, hogy induljak a segítségére, mert egyedül nem bír
azzal a várral!
– De nem is bocsátja meg nekem, hogy ezért le kellett mondania a
jól előkészített dunai hadjáratáról, generális úr! A halogatással most
rajtam áll bosszút? Nem hiszem én ezt. Sokkal inkább mást
gondolok, de ezt inkább a csata után beszéljük meg!
– Úgy véli, maholnap csatázunk a törökkel? – kérdezte
Montecuccoli. – Avagy meg akarja mondani nekem, mikor támadjak?
Zrínyi érezte, hogy a hadvezér eltereli a kényes kérdéseket, ezért
inkább így folytatta:
– Tudja, hogy a német katonák fosztogatnak? Tudja azt is, hogy mit
jelent ez a szó? – kérdezte indulattal. – Egyrészt azt, hogy ön nem
foglalja le őket értelmes parancsokkal! Tudja, ez a fosztogatás
ugyanolyan, mint amit a Felvidéken műveltek, főparancsnok úr!
Emlékszik még rá?
Montecuccoli lenyelte a nyilvánvaló sértést, sőt, azt mondta:
– Arra kérném a gróf urat, mivel a terület az ön birtoka, hasson oda,
hogy a parasztok véletlenül se oltsák ki egyetlen katonám életét
sem. Nem szándékoznék felköttetni közülük senkit, de megteszem,
ha ilyen megtörténik.
Zrínyi elsápadt a méregtől.
– Tudja, uram, én senkit se fogok vissza, ha a magáét védelmezi.
Ön vajon mit tenne, ha a birtoka templomait fosztogatnák,
belerondítanának, és a faluiban meggyaláznák az asszonyokat,
leányokat? De semmit se aggódjon, mert a jobbágyaim régtől
megtanulták, mi a teendőjük. Arról, hogy valakit a katonái közül
agyoncsapnak, nem is szerez majd tudomást, legfeljebb azt hiszi,
hogy megszöktek. Nagy a mocsárvidék, sok az erdő, és az enyémek
nem szoktak tanúkat hagyni. Hiába, gróf úr, alaposan megtanulták,
hogy minden ellenséggel ezt tegyék.
Montecuccoli, őfelsége jóvoltából, igazán magas lóról nézhetett a
bánra.
– Mit akar ezzel a gróf úr? Ellenséget emleget velem kapcsolatban?
Megfenyeget talán?
– Nem fenyegetem én, főparancsnok úr! – hangzott a felelet,
amelyben ott rezgeti a mélységes megvetés. – Én csak állítok. Azt
állítom, hogy maguk, németek, kezdettől elárulnak engem.
– Ezzel mélységesen megsért, signor Zrínyi! – váltott olaszra
mérgében Montecuccoli.
– Igen? Ha így gondolja, állok rendelkezésére, uram! Talán még nem
felejtette el egészen, mire való az a kard nevű szerszám, ami az
oldalán fityeg!
Zrínyi fordult és otthagyta a főparancsnokot.
Aztán megjött Sparr báró és Sulzbach herceg is, mindketten
császári marsallok, nagyszámú gyalogsággal és tüzérséggel.
Nádasdy Ferenc ötezer könnyűlovast hozott, s vele érkezett a vati
táborból Esterházy Pál gróf, és még jó néhány gróf és báró. Úton
volt a bádeni és a francia segítség, valamint a württembergi hercegé,
aki háromezer katonával vonult hadba.
Zrínyi Péter és számos horvát nemes vagy tízezer harcost hozott,
így a keresztény had már csaknem olyan erős volt, mint a török.
Most már elegendő katona állt rendelkezésre ahhoz, hogy a várban
naponta leválthassák a fáradt, kimerült védőcsapatot. A Mura
hajóhídján keltek át, de a török, amint lehetősége nyílt, ágyúzni
kezdte azt, és rendre tönkretett néhány hajótestet, amiket folyvást
pótolni kellett.
Az ellenség most már éjjel és nappal lőtte Újvár palánkjait,
pillanatnyi nyugtot sem hagyva. Újabb ágyútelepeket létesített, és az
árkokban egyre közelebb nyomultak a janicsárok.
– Minden este ránk sütik az ágyúkat és a puskákat – morogta a
palánk mögül az ellenség közelítő árkaival keresztül-kasul átszegdelt
domboldalt kémlelő magyar vitéz. – Utána talán nyugtunk lesz
hajnalig.
A fiatalabb társa egy kenyérdarabbal kínálta.
– Egyék, Gejza bá’! Láttam, a magáé elfogyott.
– Neked honnan van annyi jó kenyered, te kölök? – sandított az
öregebbik. – Csak nem attól a bögyös, faros fehérnéptől, akit a
minap átsegítettél a hídon az étekhordó saroglyával?
A legény csibészesen elmosolyodott.
– Márpedig tőle Gejza bá’! Megbeszéltük, ha leváltanak,
megkeresem. Nem ellenkezett…
Mozgolódás támadt a katonák között, és néhányan meggyújtott
fáklyákkal indultak a falak mentén, aztán az árkokba húzódtak,
ahonnan az ellenaknák bejáratai nyíltak.
– Ástak már annyit, hogy vakondjárat sincs több – morogta az öreg.
– Csak nem robbantani akarnak? Délután behordtak néhány hordó
puskaport…
A török szorgalmasan ásta az aknákat, amivel a külső palánkot
akarták felrobbantani, hogy a nyíláson át megtámadják a két bástya
közti elővédet, majd a bástyafalakig hatolhassanak, és azokat is a
levegőbe röpíthessék. Az ellenakna arra kellett, hogy mindezt
meghiúsítsák.
Boros Gejza beleharapott a kenyérmaradékba, de még meg se
forgatta a szájában, amikor dobbant alattuk a talaj. Csaknem a
lábáról verte le, akkorát mozdult. Akárha irtózatos erejű, odalent lakó
lény dobná magát napvilágra, mert megemelkedett a föld, s a
dörrenés megrázkódtatta a palánkokat és a bástyafalakat.
Az ellenaknába rejtett puskapor robbant fel, s vele az is, amit tőle
néhány lábnyira a török felhalmozott.
Jókora rögök záporoztak a védőkre, akik a palánk mellé és az
árkokba kushadtak. A rögök között karok és lábak, kettébe szakított
emberi testek repültek, vér fröccsent a földbe ásott, kihegyezett
gerendákra, a harcosok öltözékére.
– Török volt az aknában, emberek! – kiabálta valaki. – Sok! Éppen
csak megelőztük! Vagy húszat széttépett a robbanás!
Egy tiszt azt kiáltotta, készüljenek, mert a török most biztosan
támad, de ez nem következett be.
Másnap Zrínyi Péter vezetésével kilencezres lovas sereg indult,
hogy Berzencének kerülve hátba támadja a törököt. A vár is
készülődött, mert ha Zrínyi gróf küldetése sikerrel jár, a védők
azonnal kitörnek a szemközti domboldalon állásokat foglalt
ellenségre, két tűz közé szorítva azt.
Zrínyi Péter azonban azzal tért vissza, hogy az ellen már várta, és
tüzérséggel erősítve, nagy erőkkel készülődött a támadás
visszaverésére.
Egy elfogott török azonban elmondta, hogy voltaképpen árulás
történt: egy keresztény muskétás átszökött és elárulta a tervet.
– Azt gondolom, hogy a táborunkban a török kémeket tart – morogta
Szilaj Dénes. – Vagy ha nem, akkor valaki innen küldte át azt a
muskétást, hogy árulja el a haditervet.
Minderről azonban csak a bánnak szólt, aki arra utasította, hogy a
jövőben ez irányú gyanúit továbbra is csak vele ossza meg.
A várban a pattantyúsoknak az a Horvát András parancsolt, akit
kanizsai fogságából szabadított ki Zrínyi. Mindent tudott, amit a
hadviselésről, a támadásról, a fegyverekről tudni kellett, nemhiába
volt régtől a török egyik fontos célpontja.
 Az ellenség egyre lőtte Újvárt, próbálkozott a palánk
megbontásával, mindeddig sikertelenül.
Horvát András jól látta az ellenség ágyútelepeit, kissé talán feljebb is
estek, mint a bástyákba épített magyar lövegállások, ám mivel a
tüzérek pontos lövésekkel igyekeztek megsemmisíteni a török
ágyúkat, az ellennek biztonság okából oly mélyre kellett ásni azokat,
hogy csak a csőtorkolat kandikált ki a kasok között.
A vár legnagyobb bástyáján igazgatta a pattantyúsokat Horvát, aztán
egy jól irányzott lövéssel vagy fél tucat janicsárt küldtek a
másvilágra, a domb közepe táján. Üdvrivalgás harsant, de Horvát
azonnal leintette őket:
– Azzal később, emberek! Most gránátokat, golyóbist! Ügyeljetek a
puskaporra!
A következő ágyúhoz lépett, amikor valami iszonyút dörrent.
Beleremegett a bástya, és a robbanás szele a házfalhoz vágta,
földhöz teremtette a katonákat.
Deszkák, rönkök, szétvetett hordók és emberi testrészek repültek a
levegőbe. Aztán csak a sűrű, fekete füst gomolygott a bástya felett,
és pernye hullt belőle. Az ágyúk felfordultak, némelyik alatt ott feküdt
a tüzér, csak a lábai látszottak.
Mindenkiben meghűlt a vér. Félig, vagy egészen megsüketített
szerencsétlenek tápászkodtak, tántorogva kérdezték, hogy mi
történt. Némelyiknek a füléből vér csordult, másoknak az arca, keze,
háta égett meg ijesztően.
Amikor a várbéliek észhez tértek, rohantak segítséget nyújtani,
oltani, és elborzadtak a végtagjaikat vesztett, jajgató sebesültektől, a
széttépett holttestektől.
Utóbbiak között találták Horvát Andrást is. Lefektették a megmaradt
palánk mellé, és iszonyúan megcsonkított testét pokróccal takarták
le.
Zrínyi a robbanás után azonnal a helyszínre érkezett, és a német
parancsnokra ordított:
– Nem látja, hogy az emberei elhagyták az őrhelyüket, hogy itt
bámészkodjanak? Terelje vissza azt a bagázst, vagy magam teszem
meg, de fegyverrel! A török csak egy ilyen balesetre vár!
A németek és a kisszámú magyar katonaság ismét elfoglalta a
helyét a bástyákon és az alsó erődnél, a palánkok mögött. A várbéli
ágyúk robbanó acélgolyóbisokat köptek az ellenségre, hogy annak
eszébe se jusson támadni.
Zrínyi napokon belül két kivételes tudású és tapasztalatú katonáját
veszítette el.
1664. Szent Iván (június) havának 26. napja. A tanácskozás
Mielőtt az urak leültek, hogy a helyzetet megtárgyalják, Miklóst
az öccsének folyvást csitítania kellett, mert közel járt hozzá, hogy
szablyával ugrik a vaskalapos németeknek.
– Mondd, mi mást vársz tőlem, Péter? – csikorogta. – Ha
ránézek erre a szerencsétlen erősségre, amit magam is a két
kezemmel építettem, s amibe annyi bizalmat fektettem, de most
csak azt látom, hogy egyre romlik…
– Mindent ki lehet javítani, Miklós. Ha a jó szándék megvan…
– Kimondtad a helyes szót! Ha van egyáltalán! Hiszel ebben?
– A német jó szándékában soha nem is hittem.
– Itt már nincs semmi, csak a halogatás! Tudod, mit mondok? Hogy
Reninger követ nem véletlenül tartózkodik a nagyvezírnél. Az udvar
és a németek együtt intézik ennek a várnak az elestét, csak nem
akarják, hogy a kelleténél is jobban kilógjon a lóláb. Megteszi az
udvar azt, amit a szultán mindig is akart, eleget tesz a
követelésének. Elveszejtik a váramat, mint az egyik fő háborús okot,
abban a reményben, hogy akkor semmi nem áll útjába a békének.
Micsoda aljas tervezgetés! És micsoda együgyűség, hogy valaki
még hisz a töröknek!
– Önmagukban hisznek, bátyám – fűzte hozzá Péter. – Abban, ha
megkötik a békét, a tőlünk nyugatra eső tartományok és országok
egy időre megint fellélegezhetnek. Hogy mi vagyunk az
ütközőterület, és itt történetesen minden a földdel lesz egyenlő, az
másodlagos. Nekik a maguk biztonsága a fontos, ami a részükről
érthető. A mi oldalunkról pedig a saját érdek azonos az országossal,
ami megint csak érthető…
– Nekünk! De nem nekik! Legyintenek arra, hogy élünk, vagy
pusztulunk! – csattant Miklós.
Péter csitította. Azt javasolta, higgadjon le, mielőtt leül a
tábornokokkal, mert most sokkal inkább józan gondolkodásra lesz
szükség, mint vagdalkozásra.
 Aztán kezdetét vette a tanácskozás. Amikor Montecuccoli
beszédében az ellenség hetvenezres létszámát említette, Zrínyi
Miklós képtelen volt tovább türtőztetni magát. Feledve Péter
intelmeit, felugrott, és az asztalra csapott egy levelet.
– Tudják-e, uraim, honnan való ez? S ki írta? – A tisztek és
tábornokok csodálkozva pillantottak rá. – Valóban nem tudják? Akkor
elárulom, hogy ez a bécsi császári követ levele, aki pillanatnyilag
éppen a nagyvezír vendégszeretetét élvezi! – mutatott a dombokon
túlra. – Azt kérdi benne Reninger úr, aki helyzete miatt méltán
ingerült, hiszen afféle túsznak tekintik – már ha ez igaz! –, hogy
ugyan miért nem támadjuk már meg a törököt, amikor a had
létszáma még mindig nem éri el a harmincezret! Akkor miféle
hetvenezerről beszél nekünk a marsall úr! – szegezte a kérdést
indulattal Montecuccolinak.
Az itáliai előbb rendreutasította, aztán nyugalomra intette a
bánt, mert látta, hogy az öccse, valamint a magyar és horvát
főtisztek, tábornokok – néhány kivétellel! – csak egy ugrásra vannak
a nyílt rebelliótól.
– Márpedig az a hadsereg hetvenezret számlál, s én hiszek a
kémeknek és a felderítőimnek! – szögezte le, és a német tisztek
egyetértőn bólogattak. – Egyébiránt mi a javaslata, gróf úr? Tegye
meg! Akkor tán előbbre jutunk.
Zrínyi megemelte a hangját, és öklével az asztalra csapott.
– A javaslatomat napok óta igen jól ismerik! Keljen át az egész
had a Dráván, és támadjuk hátba a törököt! Egyetlen, erőteljes
rohammal, mert éppen ez az, amire legkevésbé számít.
Zrínyi tisztjei felugráltak, és a kardjukat csörgették.
– Így van! Ezt kell tenni!
– Még ma támadjunk! Minek várunk? Amit eddig tettünk,
annak semmi értelme!
– De hát miként képzeli ezt a gróf úr? – tudakolta
Montecuccoli. – Előkészítés nélkül?
Zrínyi felcsattant.
– Hagyjon ezekkel az üres szólamokkal! Éjszaka könnyű
felszereléssel, egy hang nélkül elvonulunk a táborból, és lejjebb
átkelünk a Dráván.
A német tisztek mosolyogtak.
– A Dráván? – kérdezte Montecuccoli. – Vannak önnek ehhez
megfelelő eszközei?
– A tutajokon kívül ott vannak a lovak, uram! Vagy önök nem
merik megkockáztatni? Nekem nincs olyan katonám, aki
bármikor bátran neki ne veselkedne egy úsztatásnak! Láthatja, a
Dráva most szelíd, akár a bárány.
A németeknél most Hohenlohe emelkedett szólásra.
– Bármennyire tisztelem is Zrínyi gróf úr stratégiai és
hadászati tudományát, meg kell mondjam, hogy egy ilyen terv
egyszerűen őrültség. Ebbe épeszű parancsnok nem mehet bele.
A török elsöpörne minket, akár a falevelet.
A magyar tiszteket mélyen sértették ezek a mondatok, és
fújolták a németeket, akik hasonló sértéseket vágtak a fejükhöz.
Aztán felállt Zrínyi, és mindenki elcsendesedett.
– Hohenlohe gróf úr szerint ez őrültség. Eszerint nálunk
mindenki őrült, aki nem az önök stratégiai elvei szerint
gondolkodik. Őrült volt Árpád vezér Pozsonynál, később Mátyás
király, vagy Hunyadi János? És az volt Kinizsi Pál, és a többi,
nem beszélve a dédapámról? Lenyelem a sértést, Hohenlohe úr,
mert ön teljességgel reménytelen! Azért haragszom önre, mert
olyan szekeret tol, amit nem szabadna, ám jó szívvel emlékszem
arra az időre, amikor ön még nem így viselkedett. De kérdem az
urakat, hogy akkor mire való a sereg, ha azt ellenségre nem
viszik? Az ilyen had az országnak nem oltalma, csak söpredéke! A
németek növekvő dühvel hallgatták Zrínyi németül
elhangzott mondatait.
– A katonaság tétlenségében csak a lakosságot nyomorgatja,
és erre az én földem kitűnő példa! A német zsoldosok a szőlőket
pusztítják, prédálják az amúgy is sok kínt szenvedett jobbágyaim
eleségét. Amikor ebbe a tanácsba jöttem, a saját szememmel
láttam, hogy Hohenlohe gróf úr katonái mit míveltek az egyik
falumban. Nem engedtem, hogy a parasztok agyonverjék, vagy
felkössék őket, inkább foglyul ejtettem azokat a zsoldosokat. Ott
vannak, csodálják csak meg őket és döntsenek, kinek van igaza!
Nem azért védtem annyi éven át ezt a földet, hogy most
fegyvertársaknak titulált németek zsigereljék ki!
A németek felhördültek, kiabálni kezdtek, és Hohenlohe sértő
szavakat vágott Zrínyi fejéhez, aki türelmét vesztve felugrott és
távozni készült.
– Megértettem, gróf úr! – kiáltotta. – Mostantól teljességgel
feleslegesnek tartom, hogy önnel egy tanácsban üljek!
Zrínyi megszemlélte katonáit, aztán Illésnek azt parancsolta:
– Készülődjetek! Holnap hajnalban bontsátok le a sátramat,
mert indulok Csáktornyába!
Az öreg szolga meghökkent.
– A sátrat is…? De gróf úr, kérem! Ha mégis megindulna a
támadás…
– Nem indul meg itt semmi, Illés, hogy a ragya verjen ki minden
nyavalyás németet! Támadni? Ezek? Soha! Csak legföljebb leülnek,
és kényelmesen megtárgyalják, hogy miért nem.
– És ha a török támad?
– Nem fog! Azok se mozdulnak! Ebben biztos vagyok, mert a kémek
legalább nem hazudnak. A töröknek az a célja, hogy innen mielébb
továbbinduljon, csak még ez a vár előtte elessen. Hogy merre tart a
kontyos eztán? Azt gondolom, meglepi a németet! Itt, a Dunántúl
nyugati részén fog északnak vonulni, át a Rábán is talán. Batthyány
összeszedheti magát, mert a birtokai veszélyben lesznek.
– És aztán hogyan tovább, gróf úr? Mi lesz a magyar és a horvát
vitézekkel? Meg a falvak jobbágyaival? Egyedül csak magában
bíznak!
Zrínyi lezökkent a tábori székére, aztán idegességében rögvest
felugrott, és járkálni kezdett, akár egy ketrecbe zárt vad.
– Megyek Bécsbe! Elkísérsz te is! Személyesen kell elmagyaráznom
az uraknak a helyzetet, abban a reményben, hogy van még köztük,
akiből nem veszett ki a tisztesség. Az öcsém helyettesít, míg vissza
nem érek.
Illés azonban váratlanul a bán elé lépett, elállva az útját.
– Ezt nem teheti meg a nagyságos úr! Nem hagyhatja magára a
seregét! Mindent megtennének magáért, ha egyet füttyent, akár az
egész hegyet eltolják, törököstül, ágyústul! A nagyságos Péter úr
sem ért egyet a távozásával, imént mondta! És különben is, uram…
mire visszatér, itt már mindennek vége. Hát nem látja? Egy irányba
mennek a dolgok, látszik a német viselkedéséből, és közel a végső
nap!
– A végső? – kérdezte a bán. – A feladás napja?
– A vár tönkretételének a napja, gróf úr! Maga is tudja, hogy erre
megy ki minden! A török azért nem rohamoz oly nagy erőkkel, mert
valamire vár. Nem pocsékolja fölöslegesen az erejét, a vak is látja.
Talán a megegyezésre, de nem a gróf úrral, csakis a némettel. Vagy
már meg is egyeztek! Éppen ezért itt kellene maradnia… tisztelettel.
És bocsásson meg, hogy mindezt kimondtam…
Zrínyi nem szólt.
Pár perc múlva Illés jelentette, hogy érkeznek a német
parancsnokok.
– Ha le akarnak tartóztatni, beléjük mártom a szablyámat!
– Nem letartóztatni akarják a nagyságos urat, sokkal inkább
feltartóztatni. Hogy ne utazzék Bécsbe panaszt tenni – mondta az
öreg szolga, de abban a pillanatban már meg is jelentek a németek
a sátor előtt.
– Miben lehetek az urak segítségére? – lépett elébük a bán.
– Nem tartjuk okos dolognak ezt a bécsi utat – hallotta az érkező
Montecuccoli hangját, kissé távolabbról. – Kérem, gondolja át még
egyszer alaposan! Német tiszttársai ugyanígy látják.
Zrínyi végigpillantott rajtuk, és nyugalmat erőltetve magára azt
kérdezte:
– Mondják csak, miért maradjak? Támadunk? Nem, mert önök
elvetnek minden erre vonatkozó javaslatot. Vagy a török támad?
Nem teszi, és sejtem is, miért. Esetleg egészben kell neki az
erősség, és csak vár valamire? Önök talán tudják is, mire?
Zrínyi hangja igen különösen rezdült ez utóbbi mondatnál.
– Ne vonjon le hibás következtetéseket, uram! – mondta Hohenlohe.
– Nem minden úgy igaz, ahogy véli.
– Igyekszem, hogy ne következtessek hibásan – pillantott rá Zrínyi. –
De minek maradjak? Ezt mondják meg! Minden hatalmat kiszedtek a
kezemből, a várbéli tisztjeimet a beleegyezésem nélkül idegenekkel
helyettesítették. Önök tán szó nélkül hagynák? Az a véleményem,
hogy Újvárt egyszerűen el akarják veszíteni, és ennek oka van.
– Ezt honnan veszi, gróf úr? – kérdezte Montecuccoli. – Az iménti
nyilvánvaló sértését most lenyelem, és megkérdezem, mi az, amit
nem ért?
Zrínyi a tábornokra pillantott:
– Nincs, amit ne értenék. Minden összeállt. Amikor Kanizsát nem
sikerült bevenni, önt a Dunától akkor vezényelték ide, leállítva a
tervezett hadjáratát. Ha előbb érkezik, most a kezünkben van
Kanizsa, de gyanítom, hogy ön parancs szerint nem is jöhetett
előbb, uram! A Bécsben kapott parancsa úgy szólt, védje meg
Stájerországot és Bécset. Nem a Muraközt, nem a horvát és a
szlavón részeket. Mi okból állította mégis, hogy személyes ügye a
Muraköz és Újvár? Szóljon, kérem, ha badarságot állítok! Az én
váram megtartása az udvarnak és önnek csakis addig lehetett
indokolt, míg a csapatok átcsoportosítása erre a hadszíntérre be
nem fejeződik. Íme, most már itt van mind, a stájer földek felé lezárta
a török útját, teljesítette a parancsot. Most már Újvárra szükség
nincs! A váram elősegítette a feladatainak végrehajtását, és ön is
tudja, hogy ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelt, vagyis
feláldozható immár. Hetek óta ostromolja a török, és eddig képtelen
volt megszerezni? Ugyan! Vagy úgy gondolja a főparancsnok úr és
önök, tiszt urak, hogy mindent rosszul látok, és az egész, ami
megfogant az agyamban, csak lázas és szánalmas föltételezés?
Montecuccoli a fejét csóválta. Mindvégig nyugodt maradt, higgadtan
hallgatta végig Zrínyit. Amikor megszólalt, csak annyit mondott:
– Vannak köztünk nézetbeli különbségek, gróf úr. Mindig is voltak.
Értem az ön álláspontját, és nem mondom, hogy a következtetése a
velejéig hibás. Azt azonban ön is tudja, hogy a katonát a politikai és
az uralkodói akarat irányítja, és nem történhet fordítva. Netán
megkérdőjelezi a katonai becsületünket?
Zrínyi a fejét rázta.
– Azt nem. De igenis állítom, hogy olyan parancsot teljesítenek, ami
a jelen hadműveleti és politikai helyzetben helytelen és káros. Azon
leszek, hogy ezt a bizonyos utasítást visszavonassam.
A németek szó nélkül fordultak. Csupán Montecuccoli jegyezte meg:
– Nagy hibát követ el, gróf úr! Nagyon nagy hibát!
Másnap a bán – miután a csapatainál mindent rendezett és a
helyettesítést Zrínyi Péterre bízta – hazaindult Csáktornyába, de a
következő nap kora reggelén az őrség jelentette, hogy gróf
Esterházy Pál érkezett néhány vitézzel. Illés keltette Zrínyit, aki
hajnal előtt épp csak ledőlt, mert már a szemét is alig tarthatta
nyitva.
– Ülj le! – invitálta barátját a bán. – Ülj le, és mondd, mi van odaát?
– Miután eljöttél, megint tárgyaltak a tisztek – felelte Esterházy. – A
magyarok és horvátok még külön is… Arra jutottunk, és ezzel
magam is egyetértek, hogy vissza kell jönnöd. Nézd, velem küldték
el a postát! A marsall is írt, bár tudom, hogy ezzel egyidőben
Bécsnek is. Arra számít, hogy az a levél még előtted ér az udvarba.
Nádasdy, és az öcséd is azt akarják, hogy visszajöjj.
Zrínyi összefont karokkal állt az ablak előtt. Esterházynak feltűnt,
hogy ugyanabban az öltözékben van, mint amiben a tábort elhagyta.
– Arról beszélj, született-e újabb döntés! – szólalt rekedten, fáradt
hangon, miután átfutotta a levelet.
– Hogy számodra mennyire új, azt nem tudom. Csak azt, hogy fent
jártam a várban. Miután eljöttél, minden magyar és horvát katonát
kiküldtek onnan, és németekkel töltötték fel az őrséget. Megkezdték
kihordani az ágyúkat és a hadiszereket, át a hídon, szigetbe.
Zrínyi a falon függő térképet figyelte, de az esze másutt járt.
– És a lőpor? – kérdezte.
– Annak egy részével megtömték a bástyák alját, a palánkok alá
földdel keverve szórták… Magyarázzam még, Miklós?
– Szükségtelen. Az történik, amit sejtettem. Ez ügyben mindig is
igazam volt, csak magamnak sem akartam bevallani. A váramat a
német fogja felrobbantani, mert a béke útjában áll.
Esterházy most a bánhoz lépett, és a vállára tette a kezét.
– Ez egyáltalán nem biztos, hogy a német tenné tönkre.
Kétségtelenül nem kedvelik ezt a várat. Azért gyere vissza, mert a
katonáid várnak! Ne gondolják, hogy cserbenhagytad őket! Azt
izenik, hogy a te puszta jelenléted is használ az ügynek…
– Az ügynek? Milyen ügynek? Kinek az ügyének? – jegyezte meg
szürkén a bán. – A törökének? Az udvarénak? Montecuccolinak?
– Bárhogy is alakul, ott kell lenned! Ha elgondolkodsz ezen, belátod,
hogy igazam van. Most semmit nem érnél el Bécsben, de
távozásoddal sok mindent elveszíthetsz a Muraközben. Nekem
indulnom kell vissza, s ha most nem döntesz, nem várhatok rád.
Kora délelőttre járt az idő, amikor Zrínyi elhatározta, hogy
visszamegy a táborba.
1664. Szent Iván (június) havának 30. napja. Eközben Újvárban…
 Zrínyi tisztjei nem emésztették meg a történteket. Vajdič Márton
egy kisebb portyával átkelt a hídon, megkerülte a várat, és egy
rejtekösvényen közelítve a janicsárok állásaira csapott, ahonnan
kora hajnalban, nem sokkal előtte mozgást jelentettek. Állítólag
hordószám cipelte a török a puskaport, bizonnyal egy újabb akna
felrobbantását fontolgatták.
Az ezredes katonái előbb ólommal szórták meg a janicsárokat,
de nem töltötték újra a puskákat, hanem lándzsákkal, meztelen
szablyával rontottak rájuk.
Az álmos törököket alaposan meglepték az ördögi erővel
támadó magyarok. Dolgozott a penge derekasan, mígnem újabb
janicsárok bukkantak fel. Sokan voltak, tán egy teljes század, és a
vitézeknek vissza kellett vonulniuk a palánk tövébe…
A Mura túlfelén a keresztény had csak hallgatta az erős
puskaropogást, ami egyetlen pont felől érkezett. Tartott néhány
percig majd minden elcsendesedett.
Éjjel érkezett a táborba egy szénát szállító szekérrel Vajdič
Jankó. A lovászok között falatozgatott, amikor egy csáktornyai vitéz
elkapta a vállát, és maga felé penderítette.
– Az apád odafönt van! – mutatott a várra. – Sebesült. Most
vitték fel. Nem hallottad a lövöldözést? Ő kapott össze a kontyossal!
Jankó azonnal ugrott. Átrohant a táboron, aztán a hídon, de a
német őrség megállította.
– Az apám! – magyarázta. – Bent van a várban! Sebet kapott!
A német intett: menjen csak. Neki csak arra volt parancsa, hogy
csapatostól ne engedjen föl magyar vitézeket, mert azt megtiltotta a
fővezér.
Az előző napon Batthyány kétszáz magyar katonáját megpróbálta
felvinni, de ott már csak színtiszta német őrség vigyázott, és nem
tehette be a lábát olyan egység, ami Zrínyi, vagy a magyar
tábornokok alatt szolgált.
Jankó körbefutotta a várat, a felrobbant bástyánál is körülvizslatott,
kérdezgette, hol van itt sebesült magyar vitéz, de a németek a
fejüket rázták: itt már olyan nincs.
Leszaladt az oldalsó kapuhoz, amelyen át az apja és néhányan
állítólag a várba bemenekültek, de ott sem tudtak semmiről. A nap
felkelt, és az ellenséges tábor felmorajlott: a török imádkozott.
Jankó a felrobbant lövegállás pereméről lepillantott az előbástyára
és a palánksorra. Csak németeket látott odalent, háromszázat is
talán, akik a törököt figyelték.
Egyszerre ezernyi torok üvöltötte az Allahu akbarl-t, és az ellenség
rohamra indult. A palánk felé özönlöttek, miközben eldörrent néhány
puska, és felrobbant egy palánk alá ásott akna. A közelítő árkokból
tízesével ugráltak elő a janicsárok, egyenest a palánkon ütött széles
résnek tartva, onnan pedig az előbástyára zúdultak.
A németek azonnal menekülőre fogták, Jankó pedig rémülten
állapította meg, hogy egyik sem akar harcolni. A török jatagánnal,
handzsárral, lándzsával hajtotta ki az előbástyáról a keresztény
zsoldosokat, és valódi mészárlást vitt végbe.
Sokan felmenekültek a várba, és az ellenség szinte veszteség nélkül
elfoglalhatta az előbástyát. A vár palánkfalai azonban útját állták.
Jankó jól látta, hogy készülődött az ellenség második vonala is, és
jóval többen indultak, mint akik az első villámtámadást
végrehajtották.
A várbéli zsoldosok menekülőre fogták. Jankó mellett rohantak el, a
fegyver és felszerelés egy részét elhagyva, egymást taszigálva.
Akik kijutottak a várból, megrohanták a hidat, és szervezetlenül,
egymást taszigálva próbáltak átkelni. Számosan a vízbe zuhantak,
és úszni kezdtek a túlpartnak, ám sokan máris fuldokoltak. Aztán a
súlyosan megterhelt híd jókora roppanással beszakadt.
Megszólaltak a puskák a szigeti partoldalról, de a török nem vette fel
a kesztyűt: neki a vár kellett.
Jankó már nem érhette el az oldalsó kaput, mert azon benyomult a
török, és gyilkolni kezdték a várban rekedt, kétségbeesetten jajgató,
üvöltöző német katonákat. A felrobbant ágyúkasok romjai közé
lapult, és a felfordult, megrokkant vesszőfonatok alatt holtnak tétette
magát.
Egy török megragadta a lábát és kirántotta, aztán elvigyorodott:
– Tudtam, hogy élsz, koszos gyaur!
Jankó a janicsár ágyékába rúgott, mire az felüvöltött, összegörnyedt,
ő pedig a kettébe tört ágyúdöröglővel a tarkójára sújtott.
A házak felé rohant. A palánk ott emelkedett előtte, azon túl a
meredély és a Mura.
Nem gondolva azzal, hogy a nyakát törheti, átvetette magát a
gerendák fölött, aztán egy hosszú zuhanás után lebucskázott a
domboldalon, miközben attól rettegett, hogy a háta mögött eldörren
egy puska.
De nem történt semmi. Átkínlódta magát a folyóparti posványon,
aztán belevetette magát a Murába.
– Készülődj, Illés! Indulunk Újvárba! – parancsolta a bán, és az
öreg szolga elégedetten csomagolni kezdett. – Szólj a vitézeknek,
cseréljen lovat, akinek arra van szüksége, és vételezzen új fegyvert,
öltözéket! Hozzanak magukkal élést, mert a tábori konyha mindenből
fogyóban!
Megfordult a fejében, hogy kihasználja az időt, és levelet ír a
grazi Haditanácsnak, de aztán úgy döntött, hogy elébb megszemléli,
miként áll a helyzet Újvárnál. Abban reménykedett, hogy talán mégis
fordult valamit a tábornokok elgondolása, azért kérik ily állhatatosan
a visszatérését.
Már nyeregben ült, és a csáktornyai vár udvarán az utolsó
utasításokat osztogatta a várnépnek, amikor lovasok dübörögtek
végig a hídon. Az izzadt arcuk szürke volt a portól, és a lovak is
erejük végén jártak.
A bánnak csupán egy pillantást kellett a tizedesre vetni, hogy
megértse, nagy a baj.
A katona nyeregből szállt, levette fövegét, és leszegett fővel
jelentette a hírt.
– Nagyságos úr, kérem… Újvár odalett. A török ma reggel betört
oda. A németek ellent nem álltak, csak megfutottak. A maradékot,
aki már ki nem ért, mind megölték. Nagyságos gróf úr! Lófarkas
zászló leng a bástyákon…
Illés a bán alabástrom kemény arcára pillantott. Zrínyi oly erővel
szorította a perzsa szablya díszes markolatát, hogy az ujjai
belefehéredtek.
– Gyerünk, emberek! Föl a lobogóval! Nem pihenünk Újvárig!
– csattant a parancs, és a várnép iszkolt a vágtába ugró lovak patái
elől.
A vitézeket is feszítette a tehetetlen düh és a megalázottság keserű
érzete.
Amint a Murához érkeztek, Zrínyi máris megpillantotta a boncsokos
lobogókat a vár sarkain, és az odafent bóklászó törököket, akikre
még csak egy puskalövést se adott le senki. A négyszög alakú erőd
az innenső parton zsúfolásig telt, és a tüzérek minden eshetőségre
készen az ágyúk mellett álltak.
A bán, mielőtt elvágtatott volna Légrádnak, ahol Montecuccoli és
néhány tábornok állomásozott, sokáig szemlélte egykori várát. Illés
ott állt mellette. Nem szólt ő sem, de azt jól látta, hogy gazdája arcán
meg-megrándul egy ideg.
Légrádnál elsőnek Esterházy Pál lépett Zrínyi elé.
– Bocsáss meg! Nem erre a látványra, erre a gyászra hívtalak
vissza. Magam is csak akkor tudtam meg, amikor már
megérkeztem…
– Hol vannak a tisztjeim?
– A csapatokkal. Egy hiányzik – felelte Esterházy helyett Batthyány.
– Az ezredesed, Vajdič Márton. Még utoljára kicsapott a törökre, és
azt mondták, hogy megsebesült. Nem találják sehol. A fia a várban
is kereste…
Zrínyi az öreg Illésre pillantott, aki a lovát itatta éppen egy
favederből. Látta ugyan a főparancsnokot és Hohehlohét, akik azt
várták, mikor lép oda hozzájuk, de ő mégis előbb a szolgájához
indult.
– Most hallottam, hogy a fiad…
– Már tudom, gróf úr – szólalt Illés alig hallhatóan. – A legények
elmondták.
– Imádkozom, hogy megleljük. Még nem biztos semmi…
– Semmi – ismételte fásultan az öreg. – Tudom, nagyságos úr. A
háború ilyen.
Illés hosszan nézett a gróf szemébe, aztán nekilátott, hogy
lecsutakolja a kíméletlen vágtától még most is remegő inú,
elcsigázott mént.
Zrínyi nem sokat tárgyalt a német tisztekkel. Levelet írt a grazi
Haditanácsnak, amelyben tudomásukra hozta Újvár elestét, aztán
várt, hogy megtudja, a továbbiakban mit akar a török, és mi
Montecuccoli szándéka.
– Visszaszerezzük ezt a várat mi még, nagyságos úr – lépett mellé
Vas Péter. – A nagyságos úr, meg a becsület miatt. Ezt várná tőlünk
a sok jó cimbora, aki itt elesett. Azt gondolom, Vajdič máris rohamra
indulna…
– Ő már odafönt van a többivel – mondta csendben a bán.
– Az öreg jól tartja magát – pillantott Illésre Vas Péter. – De ez a
Jankó gyerek… Arról beszélt nekem, hogy megbosszulja az apját.
Átszökik a törökhöz, aztán annyit megöl, amennyit tud, és
felrobbantja a puskaporukat.
– Hát akkor őrizzétek azt a legényt, Péter! Eszébe ne jusson
megtenni! Egy családba ölég egy halál…
– Értem, nagyságos úr. Megoldjuk, bár nehéz dió. Olyan konok, akár
az apja… Hanem azt a visszafoglalást egyszer nyélbe ütjük. Igaz,
nagyságos úr?
Zrínyi felelni akart, de abban a pillanatban felmordult a lég, és Újvár
fölé fekete füst emelkedett.
A katonák és a tábornokok egyként fordultak a vár irányába, és
arcukon ott ült a döbbenet.
A bástyák alá fúrt aknákban sorra robbantak a lőporos hordók, és jól
látták, amint gerendák, deszkák meg föld repül a levegőbe, és a
Mura felszínére záporoznak a tömésnek használt kövek, rögök.
Aztán körben lángolni kezdett a domboldal.
Zrínyi ekkor lépett Montecuccolihoz.
– Amint látja, főparancsnok úr, mégis nekem lett igazam.
Az olasz tábornok komoly arccal fordult felé:
– Csak ritkán cáfoltam az ön gondolatait, gróf úr. Most sem fogom.
A bán bólintott.
– Így hát végtére is mindenki elérte a célját, rajtam kívül – mutatott a
lángoló vár irányába. – Az udvar elégedett lehet, ön pedig szintúgy,
mert végrehajtotta a parancsot. Ez lenne a fátum igazsága?
Nem várta meg, míg Montecuccoli válaszol, ellépett mellette, és
indult a katonáihoz.
Nem sokkal ez után egy futár érkezett az Újvárral szembeni, a Mura
jobb partján álló kisebb erődtől.
– Nagyságos úr! A török ágyúkat hozott, az erődöt akarja lőni!
Kisvártatva eldördültek az első lövegek, és a szigeti erőd
palánkjainál magasra csapták a rögöket a golyóbisok.
Zrínyi és a csapat nagy kerülővel vágtatott a helyszínre.
– Abbahagyják, gróf úr – mutatott kis idő múltán az ellenséges
ágyúállásokra a pattantyúsok tisztje. – Messze van, nem ér el sokat,
a Murán meg nem mer átkelni.
Igaza lett, mert az ellenség hamarosan befejezte az ágyúzást.
Szilaj Dénes emberei elkaptak egy törököt, a fentebb eső Mura-
szakaszon. Talán csak szökni akart. Arról beszélt, hogy a vár
felrobbantása előtt odafent összeszedték a keresztény holtakat, és
belehajigálták a vár mély kútjába, hogy az elföldeléssel bajlódni se
kelljen.
Másnap hajnalban a felderítők jelentették, hogy a nagyvezír
készülődik, és a sereg egy hányada már elindult Kanizsának.
Zrínyi hazaküldte minden katonáját, és az öccse is elvezette a horvát
csapatokat.
– Most már valóban megyünk Bécsbe, Illés – közölte a szolgával a
bán. – Ha a fiadnak ez a vár nyújt helyet a végső pihenésre, hát
ennél szebbet egy olyan vitéz, mint ő volt, nem is kívánhat a sorstól.
Illés nem szólt semmit, még csak nem is bólintott, mert bizonnyal
másként gondolta.
Újvár pedig csupán rendetlen, néhol füstölgő, szánalmas
földhányásnak tűnt a szigetről. A török távozása után Esterházy Pál
és néhány tiszt átkeltek a megrokkant hídon, hogy megszemléljék,
mi maradt.
1664. Szent Jakab (július) havának 11. napja Zrínyi Bécsbe érkezik
A batár, amelyben utazott, a császárváros határánál megállt egy
fogadóban. A lovakat megitatták, a tengely friss zsírt kapott, Zrínyi
és a kísérők pedig kinyújtóztatták zsibbadt tagjaikat.
A bán a hosszú úton szótlanul, mogorván ült és láthatóan törte
valamin a fejét. Illés a bakon gubbasztott a kocsis mellett, a kísérő
vitézek pedig rosszkedvűen zötykölődtek a nyeregben.
A fogadós egész családja és a személyzet mind Zrínyi elé járult,
hajlongva köszöntötték, az asszony még kezet is akart csókolni neki.
– Gróf úr, kérem, engedje meg, hogy hajlékunkban üdvözöljük
önt, aki Európa oszlopa immár – invitálta a ház ura. – Itt mindenről
tudnak az emberek, és bárhogy történt is, mindenki a gróf úr híve
maradt…
– Köszönöm. Isten áldja magukat, fogadós uram – felelte Zrínyi.
– Tudjuk ám, hogy nincs a dolog lezárva! – folytatta a férfiú, akinek a
szemében megcsillant egyfajta cinkos öröm. – Mindenki arról beszél,
hogy ön folytatni fogja, és a népek már várják, hogy Bécsbe érjen.
Egy hete készülünk a nagyságos úrra… Tőlem már külhoni urak is
tudakolták, hogy mikor érkezik…
Amikor a batár útra készen állt, Illés azt dörmögte:
– A fogadós elküldte az egyik legényét Bécsbe. Az imént vágtatott
el. Most akkor a gróf urat vagy ünneplő tömeg várja, vagy a Titkos
Tanács emberei. Mert egyetlen fogadós se megbízható…
Azonban az előbbi történt. Mikor a városba érkeztek és a négylovas
batár lépésre fogta, már jókora tömeg gyülekezett az út mentén, akik
éljenezve, levett föveggel, virágokkal várták a bánt, és szórták azt a
határra és a lovak elé, a poros szekérútra.
– Nem volt olyan rossz ember az a fogadós, Illés – jegyezte meg
Zrínyi, aztán egyenest a freyungi kastélyba hajtatott, amely előtt
szintúgy zajongott, ünnepelt a tömeg.
Mind azt akarta, hogy szóljon hozzájuk, de ő csak annyit mondott:
– Köszönöm, emberek! De még csak félúton vagyok! A neheze
hátravan!
– Vivát, Nicolaus Zrinski! Vivát, hadvezér! Isten hozta, nagyságos úr!
Mi ön mellett vagyunk! Éljen Európa megmentője!
Az ablakban megpillantotta az ismerős szolgálókat és a kisleányát, a
nyolcesztendős Mária Katalint, s könny szökött a szemébe: hát
viszontláthatja végre! A kétesztendős Ádámot Zsófia kézen vezette,
és amikor becsukódtak a súlyos kapuszárnyak, az udvaron elébe
siettek.
Ő pedig mindhármukat magához ölelte.
– Hallod? – kérdezte Zsófia az ünneplő tömegre célozva. – Nem
hitték, hogy még nem érkeztél meg. Három napja követelik, hogy
jelenj meg, legalább az ablakban. Máris bejelentette magát néhány
bécsi gróf és báró, tisztelgő látogatásra…
– Elveszítettem a várat – szólt komoran Zrínyi. – Mit ünnepelnek
rajtam?
– Azt, hogy nem az ön hibájának tudják be – hallott egy hangot, és
Vitnyédy lépett elébe. A bán kezet rázott az ügyvéddel. – Örülök,
hogy épségben van, gróf úr. Szóval, az emberek mind igen jól
tudják, miként történt Újvárnál, meg Kanizsánál, és nem önt
hibáztatják. Elveszített ütközetek után így még nem fogadtak
hadvezért, mint önt, nem mond ez meg mindent?
– Azt hiszik tán, hogy a Rába felé vonuló törököt majd én állítom
meg?
– Megvallom, erről is beszélnek. Meg arról, hogy ön összerázza az
egységet megint, ahogy tette a téli hadjárat előtt. Erre várnak.
Zrínyi erre nem felelt semmit.
Másnap a császári kastélyba készült. A tömeg most sem tágított,
végig elkísérték, és tán az épületbe is benyomulnak, ha a katonák
nem állják útjukat.
– Látja, gróf úr, Bécs szereti önt – lépett elébe egy kamarás. – Mi
pedig vártuk már.
– Igen. Ez is a diplomácia egyik szép szófordulata – mondta a bán. –
Ők kedvelnek, szeretnek, önök pedig várnak.
A német nemesúr szertartásosan meghajolt és mosolygott.
– De gróf úr, kérem… Minden külföldi követ önről érdeklődik
őfelségénél és a minisztereknél. Mind önnel szeretne szót váltani.
Különösen a velencei és a francia… Dömötöri és Vitnyédy urak
kiválóan tették a dolgukat.
Az utóbbi mondatnál jelentőségteljesen Zrínyire pillantott, és ebben
benne rejlett, hogy a szavaknál jóval többet kívánt érzékeltetni az
udvar embere.
Az említett Dömötöri az ügyvéd egyik kapcsolata volt, akit azzal
bízott meg, hogy külföldön, ahol csak lehet, beszéljen Montecuccoli
visszásnak ítélt hadvezetési elveiről és gyakorlatáról, a
Magyarországba segítségként küldött németek garázdálkodásairól
és állítsa őt párhuzamba a bánnal. Az nem lehetett kérdéses, kinek
az érdemeit kellett Dömötörinek kiemelni.
– Egész Európa öntől hangos, gróf úr – köszönt el a kamarás. –
Londontól Párizson át Madridig zengedeznek az úri körök és a
népek, meg a nyomtatott lapok. Tudja, hogy Stájerföldön mindenütt
hálaadó körmeneteket tartanak, és soha nem mulasztják el a nevét
imába foglalni? Csak az ön nevét emlegetik, kérem, csakis az önét!
Vezértársai és Montecuccoli úr egyébként teszik a dolgukat tovább,
ahogy azt ilyenkor kell…
Zrínyi ezt a rosszindulatú megjegyzést már elengedte a füle mellett,
és indult, hogy találkozzék a Titkos Tanáccsal és a Haditanáccsal. A
fejében már kiteljesedni látszott egy újabb törökellenes terv.
Természetesen az udvarban lebzselő ellenlábasai intrikus
megjegyzéssel kísértek mindent: a spanyol királytól kapott
Aranygyapjas Rend kitüntetést, XIV. Lajos francia uralkodó – a
Habsburgok legnagyobb ellenfelének – tízezer tallérját, a római pápa
aranyérmét, Velence, Münster és Mainz elismeréseit…
Azt a Titkos Tanács és az udvari Haditanács is sejtette, hogy a
francia ajándék mögött kőkemény politikai célok húzódnak meg.
– Nem vették be Kanizsát, a földdel tették egyenlővé a várát, és a
közvélemény ennek ellenére ön mellett áll, önt dicsőíti. Nem különös
ez, gróf úr? – kérdezgették a tanács tagjai, ő pedig diplomatikusan
válaszolt az intrikától csöpögő kérdésekre.
– Mire számít most, gróf úr? Hírlik, hogy pillanatnyilag serege sincs.
– Hogyan képzeli a jövőt a birtokán? Valóban szövetkezik
Velencével? És a franciák? Elvégre őfelsége politikai ellenfelei… Ön
valóban a legszentebb katolikus uralkodónak tartja XIV. Lajost?
– Méltán elkeseredett, gróf úr. Gondolja, hogy ilyen sebekkel, amit
magában cipel, mostanában hadat vezethet?
Ő pedig a Haditanács és a Titkos Tanács elé terjesztette legújabb
tervét, aminek az volt a lényege, hogy az oszmán hadat tovább kell
támadni, hiszen erre az erő készen áll, de ehhez az kellene, hogy a
törököt a Drávánál hátba támadhassa. Ha megkapja a kellő erőt és
eszközt, az öccsével vállalkozik erre, mert így az ellent egészen
Nándorfehérvárig visszavethetnék.
Ígéretek szép számmal elhangzottak, Zrínyi pedig kénytelen volt
Bécsben várakozni a döntésre.
1664. Kisasszony havának (augusztus) közepe. Bécs, Zrínyi
kastélya
Másfél hónap múlt el Újvár gyászos végét követően. Vitnyédy
István rendszeres vendégként jelent meg a bécsi kastélyban, és a
sorozatban felmerült gondok mellett egyre azt erősítette, hogy még
most sincs veszve minden.
– Tudom, hogy a gróf urat ez a fél esztendő meglehetősem
kizsigerelte, a vagyonából sokat áldozott a hadjáratra, az ostromokra
és a föld egyszerű népének túlélésére, de a hírek biztatóak. Már ha
csak a legutóbbi nagy győzelmet szemlélem…
A szentgotthárdi csatára gondolt az ügyvéd, ahol augusztus
elsején Montecuccoli serege megverte a nagyvezír csapatait. Azok a
franciák is ott harcoltak, akiket még Zrínyinek ígértek Párizsban.
– A győzelem kétségtelen és dicséretes – közölte Zrínyi. – De
 a minap Vasváron megkötött béke annál elkeserítőbb93.
Követtem a török vonulási útjának és a csatának a történetét. Amikor
teljesen szokatlanul, Kanizsából északnak vett irányt, már sejthető
volt, hogy ki akarja csikarni a győzelmet, bekebelezve egy újabb
részt Nyugat-Magyarországból – dörzsölte a homlokát a bán. –
Örülök Montecuccoli győzelmének, mert megítélésem szerint a
számunkra valami fontos kezdődött ezzel. Tizenhatezer török veszett
oda, és a hadiszer nagy hányada, ami örömre és bizakodásra ad
okot. A Vasváron kötött béke azonban kész katasztrófa!
– Beszéltem néhány bennfentessel – folytatta Vitnyédy. – Az
udvarnál is tudják, hogy ön a francia királynak milyen tartalmú levelet
küldött. Azt találgatják, mit jelentenek azok a sorok, amelyekben
kijelenti, hogy feláldozná életét a francia korona fegyvereinek
segítségével, a kereszténység javára. Úgy vélik, arról lehet szó, mint
annak idején Velence esetében.
Zrínyi gondterhelten sóhajtott.
– Gondoltam, hogy valahol megakadnak a leveleim. Pierre de Bonsy
urat, Párizs velencei követét arra kértem, közvetítsen köztem és a
francia király között. Talán az ő köreiből szivárognak ki hírek?
– Teljességgel meglehet, mert a kémek mindenütt ott vannak, és
tudvalévő, hogy némelykor kicserélik egymás közt az értesüléseket,
amikor érdekeik úgy diktálják – felelte az ügyvéd.
– Elvégre minden diplomata kém. Kétségtelen, az udvar már
arra készül, hogy ön, feledve és félrehajítva minden elgondolást a
német csapatokkal, mostantól a franciákkal szövetkezik. Ezt akár
árulásnak is bélyegezhetik.
– És megint azt gondolják, hogy a béke kerékkötője vagyok –
egészítette ki a bán keserű mosollyal. – Ha így gondolják, tán még
igazuk is van. A törökkel békét kötni nem szabad, azt csak elkergetni
lehet innen!
Végül Vitnyédy ismét óvatosságra intette Zrínyit.
– Gróf úr, tudvalévő, hogy az ördög nem alszik. Kérem, óvja magát,
és ne bízzon senkiben! Továbbra is fontos hírekkel szolgálok, ön
pedig mondja meg, mikor és miben segítsek.
Zrínyi ennek szellemében utazott vissza Csáktornyába a családjával,
akik Bécsben várták ki Újvár ostromának végét, és azokat a
keserves heteket, amelyekben a bán némi elégtételt követelt. Végül
be kellett érnie háromezer forinttal, amit a kincstár nagy nehezen
rendelkezésére bocsátott, ám ez semmiképpen nem pótolhatta a
csatákba beleölt vagyonát.
A franciákkal folytatott barátkozást az udvar igen nehezményezte.
Olyannyira, hogy őfelsége nevében felszólították, inkább utazzon
haza, s ne rombolja a birodalom hírnevét. Erről ő nem szólt
senkinek, és csak akkor teljesítette a követelést, amikor már a
harmadik felszólítás érkezett.
– Ősszel úgyis vissza kell jönnöm – közölte Zsófiával. – A király
összehívja az urakat. Gyanítom, akkor akarják elmagyarázni a
vasvári békefeltételeket. Mert egyelőre hét pecsét alatt őrzik, nem
merik a nép elé tárni, de még annál is jobban tartanak attól, hogy a
külföld egyszerűen kineveti őket.
A határok és a kíséret elindult hát Csáktornyába. Rekkenő
augusztusban, annak is a végén.
– Nem tudom, hányszor próbál még engem meg az Úristen –
mondta a hazaúton Zrínyi a feleségének. – Tán sosem elégeli meg a
harcot, amit vívok. És egyre újabbra ösztökél, közben meg a
nagyvezír azt követeli Bécstől, fosszanak meg engem a báni
címemtől, és soha többet be ne eresszenek Horvátországba. Hát
ennyire fél tőlem Köprülü Ahmed, de engem ez csak megerősít!
Készülök a következő összecsapásra, Zsófiám!
– Tudom – bújt hozzá az asszonyka. – Azt is, hogy nem tudnálak
lebeszélni róla. Éppen ezért félek annyira…
1664. Mindenszentek (október) hava. Bécs, az udvari Titkos Tanács
Hárman ültek az asztalnál: Porcia herceg, a Titkos Tanács feje,
egy bécsi udvari tanácsnok és a megbízott, aki azt a feladatot kapta,
hogy szedjen össze Zrínyi Miklós kapcsolati köréről, politikai és
katonai elgondolásairól, terveiről mindent, ami csak megszerezhető.
A gépezet már évekkel előtte beindult, és nem is állt le.
– A bán már július tizedikén egyeztette Csáktornyában újabb
háborús elgondolásait a bádeni Lipóttal, a birodalmi had
főparancsnokával, és ugyanezt elővezette a Haditanács ülésén –
kezdte Porcia herceg. – Ez azt jelenti, hogy a vára elvesztése sem
állította meg. Külön hadtestet követelt egy újabb, drávai
hadművelethez, amit haladéktalanul megkezdene, valamint busás
kártérítést a birtokai miatt. Természetesen túlzottnak ítéltük ezen
utóbbi kérését, a hadügyi elgondolásait pedig alaposan
megvizsgáltuk.
– Rajta, és a felkorbácsolt közvéleményen kívül ezt az újabb
elgondolást senki nem tartja célravezetőnek. Raimondo
Montecuccoli úr és többen kifejezetten károsnak, és agyrémnek
tartják – fűzte hozzá a tanácsnok. – Jól tesszük, ha ez ügyben
megmaradunk a jól bevált halogatási taktikánál. Ígérgetni lehet Zrínyi
bánnak, csak a beváltásával bánjunk csínján!
– Áh! A közvélemény! – legyintett Porcia. – Egész nyáron ott
ujjongott az ablaka alatt. Ha megjelent, istenítették. A közvéleményt
sosem érdekli a valóság, és akik alkotják, azokról sok esetben
kiderül, hogy azonos a csürhével. Márpedig a valóság Montecuccoli
gróf úr jelentésében megtalálható. Kifejezetten állítja, hogy arra, ami
Újvárnál történt, a bán beleegyezését adta, én pedig az ő érveit
fogadom el. A nép… – tárta szét színpadias mozdulattal karjait
Porcia herceg –, az csak szerény képességű, hamar lelkesíthető
együgyűek gyülekezete, urak! Bármely irányban befolyásolható.
A megbízott, aki a Zrínyi elleni titkos munkát irányította, szólni
készült.
– Kegyelmes úr, nagyságos gróf úr… Ami leginkább fontos, az most
a diplomáciai csatornák figyelemmel kísérése, és mi ezt tettük. A
külföld a bánnal ért egyet, és támogatja őt. Sagredo úr, a velencei
követ, míg Zrínyi gróf Bécsben tartózkodott, számtalan esetben
felkereste, és legtöbbször az éjszaka legsötétebb órájában.
Gondolom, ez mindenképpen figyelmet érdemel. A Szentszék
oldaláról Caraffa nuncius tolja a bán szekerét.
– Ezt tudom. A szálak nálam is összefutnak – vetette közbe
ingerülten Porcia. – Mi van még?
– A francia kapcsolat, herceg úr – felelte a férfiú. – És éppen ez az,
ami leginkább aggodalomra adhat okot, és egyben a legérdekesebb.
Tudvalévő, hogy a franciáknak érdekük a török elleni háború
elhúzódása, amellett, hogy nem akarnak velük harcba szállni. Hogy
Szentgotthárdnál egy csapattal segítettek, azt fogadjuk el okos
tapogatózásnak. Csakhogy rendelkezésünkre áll annak a levélnek a
másolata, herceg úr, amelyet a francia diplomácia akkor küldött el a
szultánnak, amikor júliusban a segélycsapatokat elindította.
– Tudjuk! – intett türelmetlenül Porcia. – Az van benne, hogy XIV.
Lajos nem akar a törökkel háborúzni, csak hát a politikai érdek…
bla-bla-bla… Szorítkozzék, kérem, a lényegre!
A megbízott megköszörülte a torkát és összeszedte gondolatait.
– Kegyelmes úr, úgy értesültem, hogy a francia seregrész egyben
felderítést, kémkedést is folytatott júliusi és augusztusi itt-
tartózkodása alatt. Ez, ugyebár, felfogható úgy is, hogy Zrínyi bán
részt vállalt ennek elősegítésében.
– Hagyja a koncepciózus gondolatokat! – Porcia egyre
türelmetlenebbül utasította a megbízottat. – Csakis a lényeg érdekel!
– A lényeg az, uram, hogy nem zárható ki egy erős Zrínyi– francia
együttműködés. Több forrás is említette, hogy a magyarok
felajánlanák a koronát XIV. Lajosnak, s mellette Zrínyi kormányzói
címet nyerne. De az is bizonyos, hogy a francia uralkodó ezt nem
fogadná el.
– Most még! – vetette közbe a tanácsnok.
– A másik fontos hír, uram, hogy az előzőekkel összefüggésben,
nem kizárható egy országos lázadás, amit Zrínyi bán és támogatói
köre indítana.
Porcia és a tanácsnok érdeklődéssel figyelt a megbízottra.
– Mialatt a francia segédhad parancsnoka, Coligny gróf és tiszti kara
Bécsben tartózkodott, Zrínyi bán Vitnyédy ügyvédet küldte hozzájuk
tárgyalni.
– Ez nyilvánvaló. Ezért láttuk jobbnak, ha Zrínyi gróf elhagyja Bécset
– vetette közbe Porcia herceg.
A megbízott folytatta:
– Az egyik feltétlenül megbízható emberem jelen volt annál az
ebédnél, ahol Vitnyédy tájékoztatta a franciákat a bán tetteiről és a
további elgondolásokról, valamint az udvart igen rossz színben
tüntette fel. Ha gondolják, előkészíthetek Vitnyédy ellen egyfajta
eljárást…
– Később! Ez az ember nem szalad el! – felelte Porcia. – Tovább,
kérem!
– Herceg úr, azt állapítottam meg, hogy Zrínyi körei és a franciák
most már egyazon követ fújnak Habsburgellenességben. A
felségárulás határait súrolja a bán és bizalmasainak némely szóbeli
megnyilvánulása. Ennek hatására megvetnek minket a franciák, és
azt hangoztatták, hogy míg ők Szentgotthárdnál keményen
helytálltak, offenzívára, előretörésre számítottak, addig mi
megálltunk, mert gyávák voltunk tovább támadni. Ebben is
tökéletesen egyetértenek Zrínyiékkel.
– Magam is hallottam, mennyire elvarázsolta a franciákat a bán –
vetette közbe a tanácsúr. – A nyelvismerete, katonai agilitása
megnyerte őket. Beszélték, hogy csakis őt képzelik el fővezérnek, és
nem Montecuccolit, de nem is valamelyik német tábornokot.
– Megkaptam a jelentést, kegyelmes úr – folytatta a megbízott –
Zrínyi Péter feleségének a szeptemberi, velencei útjáról. A gróf őt
küldte Párizs ottani követéhez, Pierre De Bonsyhoz, további
együttműködési tervezettel. Tudtommal a franciák semmit nem
válaszoltak rá. Kegyelmes úr, mint korábban sejtettük, Zrínyi Miklós
gróf mellett az öccsére és kiváltképp annak feleségére célszerű
nagyobb figyelmet fordítani. Frangepán Katalin asszony régtől
nyíltan az udvar ellen beszél… A párizsi levelezés, úgy tűnik, rajta
keresztül történik.
– A jövőben mindent tudni akarok a franciák és Zrínyi körei közti
kapcsolatokról! – utasította a megbízottat Porcia herceg. – De
mindenben magamhoz vonom a döntés jogát!
– Hát gyilkoljuk meg! – szólt közbe a tanácsnok, aki látva a herceg
döbbent arcát, mosolyogva így folytatta: – Nem őt, csak a karaktert,
amit képvisel. Tegyük lehetetlenné, és a tömeg egyszeriben elfordul
tőle. Nincs, amit el ne lehetne hitetni a csőcselékkel!
Porcia válasz nélkül hagyta a grófot, és ismét a megbízotthoz fordult:
– Gondolkozzon el azon, hogyan törhetnénk le a bán már-már
egekbe törő népszerűségét, ami egyszerre káros az udvarra és a
birodalomra, nem beszélve őfelsége érdekeiről. Gondolja meg, mivel
járatható le, és biztosítok hozzá önnek megfelelő anyagi fedezetet.
– Igenis kegyelmes úr! – hajolt meg a megbízott.
– Elismerem az eddigi munkáját – bocsátotta el Porcia. – Időben
megtudja, mikor jelentkezzen legközelebb! Addig mindent tegyen az
eddigiek, és a józan belátása szerint. Elvégre ennek a munkának a
szakértője…
Amikor a férfiú távozott, a tanácsnok végre négyszemközt
tárgyalhatott a herceggel.
– Zrínyi népszerűsége már valóban veszélyes, kegyelmes uram.
Most hallottam, hogy egyesek azt híresztelik, áristomba zárattuk,
azért nem jelenik meg sehol. Holott odahaza tartózkodik,
Csáktornyában…
Porcia egy intéssel a grófba fojtotta a szót.
– Figyeljen rám, kérem! Amit az előbb hallottunk, abból a magam
részéről levontam azt a következtetést, hogy Zrínyi Miklós bán
ellenünk gyűjti a lehetséges támogatást. Nyilván Erdélyre
gondolhatunk, esetleg néhány szomszédos országra, de főleg a
franciákra. S ha azt kérdi, mit akar Zrínyi, máris készen állok a
válasszal: azt akarja, hogy Magyarországot kivezesse a
birodalomból, egyesüljön Erdéllyel, tökéletesen függetlenné váljon,
amit meg nem engedhetünk, mert a nagy nehezen létrehozott
egyensúlyt bontaná meg. Látja, a nyílt törökellenesség mellett máris
itt a burkolt és titkolt, őfelsége ellen irányuló összeesküvés, még ha
csírájában is. És a gyomot elég locsolni, máris tízszer gyorsabban
nő a pázsitnál!
– Akkor miért nem teszünk lépéseket, hogy még csírájában a földbe
tiporjunk minden kezdeményezést, kegyelmes úr?
Porcia úgy tett, mint aki ezt nem is hallotta, mert így folytatta:
– Zrínyi máris követelné a varasdi generálisi címet. Én azonban nem
engedem, mert azzal sokkal nagyobb hatalmat adnék a kezébe. A
híre révén máris úgy tartják számon, mint egy fejedelmet. Azzal
azonban kénytelen vagyok foglalkozni, amit ez az ember állított –
utalt a megbízottra. – Egy őfelsége elleni rebellió bármikor kitörhet.
Láthatta, mivel távozott Bécsből legutóbb!
– Emlékszem – bólintott a tanácsnok. – Kikérte magának, hogy
udvaronci életre kényszerítik, halogatják az ügyeinek intézését, ezért
hazamegy, és kiáltványt intéz erről az ország lakosságához,
természetesen minket és őfelségét befeketítendő.
– Holott az igazság az, hogy közvetlenül a franciabarátság miatt
szólította fel őfelsége Bécs elhagyására – morogta Porcia. – Gróf úr,
azt javaslom, hagyjuk ezt annyiban! Higgye csak a közvélemény,
hogy Zrínyiben a sértettség bujkál, semmi más. Ha szükséges, ezt
fogjuk erősíteni a köztudatban. A koronának ez így megfelel. Mi, akik
a lapok közé látunk, úgyis tudjuk, hogy sajnos nem erről van szó.
A tanácsnok jelezte, hogy egyetért.
– Mégis, meddig várjunk, kegyelmes úr? Egy összeesküvésre?
Bizonyítékokra? Nem lehetne ezt megelőzni? Csírájában fojtani el az
ilyesmit, mindig jobb.
– Konkrétan mire gondol? – kérdezte Porcia.
– Sokféle megoldás szóba jöhet. Az imént azt mondtam, gyilkoljuk
meg, mármint a karakterét… De a kígyónak le szokás vágni a fejét
is, mert akkor biztosan megdöglik. Tudom, az ilyesmi igen nagy
körültekintést követel, de nem tartanám kizártnak, hogy valaki, mint
például ez a nagyon ügyes ember – utalt a megbízottra a tanácsnok
– megszervezné és megoldaná.
– Mégis, hogyan? Merénylővel?
– Annak túl nagy a hangja és a füstje, kegyelmes uram. Viszont ha
természetes körülmények között történne valami… Amitől senkinek
nem lódulhat meg a fantáziája… Felborulhat a batár, a megvadult
lovak elragadhatják, még szakadékba is csúszhat. Aztán ott vannak
a fegyverek. Azokkal bármikor előfordulhat baleset. Egy ágyú
véletlenül felrobbanhat… És hányan lelik halálukat vadászat
közben? Vagy tudja-e például a kegyelmes úr, hogy Zrínyi az elmúlt
hetekben máris újfent összekapott a kanizsai törökkel? Folytatja a
határmenti verekedést, egyszerűen képtelen leállni. Miért ne érhetné
baj? Persze, lehet, hogy ehhez a törököt hozzá kellene segítenünk.
Hiszen júliusban a nagyvezír kijelentette, addig haza nem vonul, míg
Zrínyi és gróf Batthyány Kristóf fejét elébe nem viszik…
Porcia figyelmesen hallgatta a grófot, s miközben a tanácsúr a
lehetőségeket sorolta, már tudta, hogy ő, mint ki az udvari Titkos
Tanács nevében szól, egyikre se mondhat igent.
1664. Szent András (november) havának tizennyolcadik napja.
A vadászat
A vasvári békekötés pontjai azonban mégis kiszivárogtak, és
Magyarországon végigsöpört az elégedetlenségi hullám. Egyik
szószólója ennek éppen Lippay György érsek volt, aki a felvidéki
birtokai közül sokat elveszített, mert a megállapodás értelmében
azok török területen maradtak.
Lippay magából kikelve hangoztatta, hogy inkább nyúzzák meg,
minthogy egy ilyen békébe beleegyezzen, amit különben is a magyar
főrendek teljes kizárása mellett kötöttek. Ez azonban az udvart nem
érintette meg.
Zrínyi pedig csöndes elégtétellel, bár kétes értékű örömmel
vette tudomásul, hogy a politikai változások Lippayt és Wesselényit
ismét az ő oldalára lökték.
Csáktornyába a hónap közepén megérkezett Bethlen Miklós, a
huszonkét esztendős erdélyi úr, aki maga is kedvelt
foglalatosságának tekintette a prózaírást. Ebben az esztendőben tért
haza angol és francia útjáról, ezért Porcia titkos megbízottjai máris
figyelték. Régtől szimpatizált Zrínyivel és elveivel, s a többnapos
megbeszélés közben vadászatokat szerveztek a bán közeli
vadaskertjeiben.
Vitnyédy is megjött ugyanekkor, a legfrissebb bécsi hírekkel.
– Most kaptam a szívélyes meghívást Bécsbe – mutatta az
ügyvédnek az udvar levelét a bán. – November huszonötödikére. A
török kérdést tárgyalnák, meg azt gondolom, megpróbálnák
megmagyarázni ezt a pocsék békekötést.
– Én pedig azt hallottam, hogy Bécsben nem csitulnak azok a
hangok, amelyek azt híresztelik, hogy ön a törökkel különbékét óhajt
kötni – közölte az ügyvéd. – Amint októberben mondtam, ez nem
lehet egyéb, mint fondorlatos lejáratás. Megtudom, kitől indult el, de
az udvar szerepében máris biztos lehet a gróf úr. Azt javallom, most
valóban jobban tenné, ha távol maradna Bécstől!
– figyelmeztette Vitnyédy. – Túlságosan vad dolgokról tájékoztattak
engem a bizalmasok, és nem szeretném, ha baja esne.
Zrínyi mélyet szusszant.
– Nézze, barátom! Ön tudja leginkább, hogy én a Habsburgokkal
szemben soha nem támaszkodnék a törökre, nem várnék a
támogatására. Tudom, hogy sokan azt várnák, hogy mégis ezt
tegyem, és nem értik, miért vagyok még mindig lojális, pedig ez
egyszerű. Köt a királyhoz az esküm, és fogadalmat sosem szegek
meg. Máskülönben, visszatérve Bécsre… Sokan leszünk, mind
magyar urak, főnemesek. Mi bajom eshet? Ott is tudják, hogy engem
nehéz elpusztítani! Ha nem így lenne, a török már intézkedett volna
a sorsomról – nevetett a bán. – Egyébként eldöntöttem: új várat
építtetek! Ön lesz az első, aki megtudja, mikor és hol!
Vitnyédy csak nem hagyta annyiban. Míg Csáktornyában
tartózkodott, megpróbálta rávenni a bánt, hogy ne induljon Bécsbe,
legfeljebb jóval később, amikor biztonságosnak ítéli a helyzetet.
Mikor elmondta, amit hallott, Zrínyi valóban fontolóra vette az
indulást, végül mégis úgy döntött, hogy ott lesz az ülésen.
– Figyeljen rám, István! Ha mégis megtörténne velem valami
ocsmányság Bécsben… Nos, erre azt felelem önnek, kedves
barátom, ha elveszek, akkor ártatlanul, tisztességesen, az
igazságért és a nemzetemért veszek. Azért, mert ezt a gyalázatos
békét többedmagammal nem javallottam. De én szeretném
mindenképpen személyesen folytatni a beszélgetéseket az új francia
követtel, Gremonville úrral. Bethlen Miklós barátom írt neki erről, és
már csak ezért sem halaszthatom el a bécsi utat. – Vitnyédy a fejét
csóválta ennek hallatán. – Barátom! Hát elhiszi, hogy elkövethetnek
ott ellenem bármit is, amikor annyi ember vesz körül, és a figyelem
középpontjában állok?
A vadászatra meghívott urakkal sokszor és sokat tárgyaltak
Csáktornya viszonylagos nyugalmában és biztonságában.
Arról azonban nem ejtett szót Zrínyi, hogy november elején – miután
Péterrel megtárgyalták – az öccse megbízható gyorsfutárt küldött
Velencébe, De Bonsy követhez. Az üzenetben az állt, hogy a francia
udvar fontolja meg csapatok küldését a Zrínyiek adriai kikötőibe,
hogy azokkal, valamint az újra toborzott horvát és magyar haddal
támadást indítsanak a török ellen.
Zrínyi úgy számolt, hogy november második felében talán már meg
is érkezik De Bonsy erről szóló jelentése Párizsba. Ha ez
megvalósul, gondolta a bán, Lipót császár és Bécs ismét lépésre
kényszerül, és kénytelen lenne politikai csatározásokat vállalni.
S hogy nincs egyedül ebben az elgondolásban, igazolta azt Lippay
érsek és sok más magyar főúr támogatása, akik a török ellen egy
újabb, nagy háborút sürgettek.
A férfiak délelőtt legtöbbször vadászni indultak, aztán visszatértek,
elköltötték a pompás ebédet, majd leültek és ismét tárgyaltak a
háborúról, a jövőről, a tervekről.
Ám arról, hogy a török kiűzése mellett most már a Habsburgoktól
való elszakadás is egyre jobban foglalkoztatta, a bán egyelőre csak
a legmegbízhatóbbak, valamint az öccse és családja előtt volt
hajlandó beszélni. A veszélyes téma megpendítésétől főleg Zsófia
óvta.
November tizennyolcadikán, ezen a késő őszi napon szép idő
ígérkezett. Az ebédet is vidáman költötték el, és ott vetette fel a bán,
hogy csatlakoznának-e hozzá az urak egy kellemes vadászatra.
Mindenki örömmel fogadta a szíves invitálást.
– Melyik öltözékét készítsem, gróf úr? És melyik puskát viszi?
– kérdezte szolgálatkészen Illés.
– A szokásosat add! A puskák közül pedig a rövidebb csövűt, meg a
spádámat viszem – felelte a bán. – De nem neked való már a sárban
csúszni-mászni. Majd Angelo elkísér.
Illés meghajolt, aztán indult, hogy a gróf vadászöltözékét
összekészítse.
Néhányan lóra ültek, de Zrínyi befogatott egy könnyű, négykerekű
kocsiba, és Bethlen Miklóssal, Vitnyédyvel, Guzics Miklós udvari
kapitánnyal és annak öccsével, aztán az ifjú Zichy Pállal, meg
néhány úrral elindultak. A szolgák vitték a puskákat, a
vadászgerelyeket. Póka István uram, a bán fővadásza szervezett
mindent, a szolganéptől a hajtókig.
– Ma Kursanecnek megyünk, urak! – közölte a bán, aki egyszerű,
kényelmes öltözéket viselt. – És azt az adomát hallották-e
kegyelmetek, amikor az egyszeri ember a pokolba ment?
Mind nevettek a történeten, mert Zrínyi igen jól tudott mesélni is,
nem csak írni.
– Na, látják? Ezt az adomát mostan alkalmazzuk Magyarországra és
Erdélyre, aztán hajrá a törökre és a németre!
– fejezte be a következtetést.
A hajtókat egymástól nagy távolságban rakták le ezen a napon, és
jóval a dagonyák előtt, ahol a vaddisznók összegyülekeztek, az urak
leszálltak a kocsiról.
Zrínyi levetette a bő csizmát, ami akkora volt, hogy akár a papucsra,
bocskorra is felhúzhatta, és ahogy szokott, egyedül indult töltött
puskával a dagonyának.
Más urak ugyanígy tettek, és valamelyikük a kifeszített vadaskerti
hálónál lőtt is egy disznót.
– Én meg egy jó nagy emsét kaptam puskavégre! – tudatta az
urakkal jókedvűen a bán, amikor térdig sárosan visszaérkezett. A
szolgák máris indultak a zsákmányért. – Nincs is jobb a vadászatnál,
emberek! Semmi udvari pletyka meg intrika, csak a jó levegő, a
szélzúgás, és a vaddal szembe kell nézni egy vérbeli vadásznak
bátran, keményen…
– Meg a törökkel – jegyezte meg egy úr, mire a többi nevetett.
– A török se fogadja másként a golyóbist, mint a disznó! – felelte
erre a bán, és csattant a nevetés újfent. – Nohát, vége is lenne a
vadászatnak mára? – pillantott a fák magasságába, ahonnan lassan
ereszkedett a homály. – Esteledik igencsak…
Póka István fővadász érkezett gyalogszerrel, sárosan, csatakosan.
Horvátul fordult Zrínyihez.
– Nagyságos úr, kérem! Megsebeztem egy kant. Azt mondom,
mégse hagyjuk itt éjjelre, mert ha nem múlik ki, nagy galibát
okozhat… Egy darabig követtem a vérnyomot. Menjünk utána,
nagyságos úr!
Néhányan máris indultak, de Zrínyi visszafogta a csapatot.
– Nem! Ez nem tréfadolog, és veszélyes! Enyém az erdő, az én
birtokom, nekem kell utánajárni… Gyere, Póka! Kelmetek meg csak
beszélgessenek itten addig! Megnézem, miről beszél ez a bolond!
Mindjárt visszajövök! – szólt még Bethlenhez és Zichy Pálhoz, akik
felültek a szekérre Vitnyédy és Guzics kapitány mellé.
A szolga odavezette Zrínyi nyergelt lovát, aki sáros bocskorban
felugrott a ménre, a puskáját kézbe kapta és elvágtatott Póka után.
Öten nyargaltak utánuk: egy Majláni nevű, aztán Guzics kapitány
öccse, egy inas, valamint Angelo szolga, és a bán lovásza.
Bethlen Miklós és az urak halk beszélgetésbe fogtak a kocsin.
Később egy lövés dörrent, és valaki megjegyezte: – No, az úr
meglőtte a disznót!
Guzics kapitány öccse vágtatott feléjük a szekérúton.
A fiatalúr holtfehér arccal messziről kiabálta:
– Jöjjenek! Hamar a kocsit! Oda az úr!
Először nem is értették, mert a váratlan és riasztó események első
hallásra sosem ütnek akkorát. Aztán a csáktornyai kocsis hajtani
kezdett, akár a veszekedett. Egy helyütt leugráltak a szekérről, és
gyalog követték az ifjú Guzicsot a sűrűbe…
Zrínyi ott hevert a földön, vérében.
Bethlen letérdelt mellé, szólongatta, még érezte is a balján a
pulzust… de a bán már nem válaszolt. Az arca, inge, kabátja vérben
úszott.
– De hát mi történt, az Isten áldjon benneteket! – üvöltötte
kétségbeesetten. – Hogyan eshetett meg ilyen szörnyűség!
– Mink a lovakat kötöztük a fákhoz, Miklós úr meg bement Póka után
a sűrűbe – dadogta Majláni. – Aztán csak halljuk ám, hogy a Póka
jajgatni kezd, én meg a hang felé rohantam… A Pókát odafönt
találtam egy fán kapaszkodva, Miklós urat meg arccal a csalitban…
A vadkan a hátán, tépte, döfködte őt… Rálőttem a disznóra, mire a
nyavalyás megugrott. Aztán jött a Guzics ifiúr meg az Angelo inas…
Akkor még volt élet az úrban. Föl is támaszkodott, és azt mondta,
hamar, ott van a zsebében valami fa, azzal állítsuk meg a vérzést,
mert az arra igencsak jó, s hogy rútul elbánt vele a disznó… Azt a fát
mindig magával hordta, még csatába is. Aztán hiába, urak, mert
mégis elvérzett… Az elején még megült, aztán lehanyatlott és
kiszállt belőle a lélek.
Bethlen megbabonázva bámulta a rettentő sebeket. A vadkan előbb
tán a combját hasította fel, a vastag eret, leverve a bánt a lábáról,
aki magát védelmezve a hasára fordult, de a disznó egyre csak
támadta. A fejét baloldalt felhasította az agyar, ami a koponyája
csontján megsiklott, a homlok felé szakítva a bőrt. A másik vágás a
bal füle alatt az arcát érte, s csaknem a szeméig húzódott.
Az igazán borzalmas döfést azonban jobbfelől, a fül alatt kapta. Az
agyar behatolt a nyakcsigolyánál, s elől a toroknál jött ki, szakítva a
nagy ereket és inakat.
– De hát… emberek! Puska volt nála, meg spáda! És egyiket sem
használta! – hörögte fájdalmában Bethlen. – Nem értem én ezt! Nem
értem! Miért szállt nyeregből egyáltalán? A sűrű miatt?
Póka, a vadász minden ízében remegett. Azt dadogta, hogy a kan
igen gyorsan támadott, semmire nem volt idő…
– De te még felmásztál azért arra a fára! Miért nem lőttél? Miért nem
vetetted magad a disznóra? Hát milyen vadász vagy?
– Féltem, hogy… az urat találom…
– Maljáni úr képes volt rálőni a disznóra! Te vadászként nem? El is
futott az a dög! Ha te is rálősz, ennyiszer nem téphette volna meg az
urat! – rázta meg a vadászt Zrínyi lovásza, de Póka már amúgy is
alig állt a lábán. – Vadász létedre inkább a fára másztál!
– Vegyük föl, emberek! Ne veszekedjenek! Vigyük ki az útra!
A szekérből kihajigálták az üléseket, és Bethlen tartotta az ölében
Zrínyi fejét egészen Csáktornyáig. A kemény férfiak a könnyüket
törölgették, némelyiknek rázta a vállát a sírás.
– Ki légyen, aki elmondja Zsófia nemzetes asszonynak? – kérdezte
csöndben Vitnyédy. – Én nem tudnám. Talán Bethlen Miklós uram…
Bethlen a fejét rázta.
– Nem. Én nem… Én vagyok a nemzetes asszony előtt a
legkevésbé ismert… Zichy uram, talán.
Mire a kocsival beértek, valamelyik lovas megelőzte őket.
Ahogy a hídon áthajtottak, a szolgálók között megpillantották Zsófia
asszonyt. A kocsihoz rohant, vetett egy pillantást az urára, aztán
kitört belőle a kétségbeesett, csillapíthatatlan zokogás.
Nem hagyta, hogy a kocsitól eltámogassák, tíz körömmel
kapaszkodott Zrínyi véres ruhájába.
Csáktornyára könnyterhes, fekete felhőként ereszkedett alá a gyász.
Hangos szót senki nem ejtett, a gyerekzsivaj elhalt még a külső
várban is, csak a lélekharang kondult. Gyászlobogó került a
toronyra, fekete vászon a bástyafalra. A halálhírrel Guzics Miklós
szerteküldte a futárokat.
Zrínyit megmosdatták, hosszú, vörös bársonydolmányba öltöztették,
és a ravatalra fektették. Zsófia, aki a következő időben olyanná vált,
akár az alvajáró, sokáig el sem mozdult onnan. Nem szólt, és nem
kérdezett, csak gyászolt.
Másnap morajlott a lég Kanizsa, Berzence és Segesd felől: a
gyászhír hallatán a török örömében elsütötte a várágyúkat, s ezt
tette az Una felett megszállt területen.
Bécsben gyászolt a nép, az udvar azonban csak a hivatalos formát
követte, mint minden esetben, ha tisztséget viselő főúr távozott az
élők közül. Többre, a gyász mélyebb kimutatására azonban nem telt
az uraktól.
EPILÓGUS
– Nem! Nem lehet! – hörögte Illés, aztán felemelte a
boroskancsót és ivott, hogy a mellén csordult végig a nedű. – Nem!
Ezt nem hiszem el! Mondhatnak nekem bármit, és mondhatja bárki,
még az Atyaúristennek is azt mondom, hogy hazudik!
Többen csitítgatták, mondván, ne sértse meg az urakat, akik a
vadászaton jelen voltak, hiszen az ő szavuk mégiscsak felette áll
egy szolgáénak.
– Nem érdekeltek! Én ismertem az urat! Őt egy nyomorult
vadkan halálba nem taszíthatta! Annál sokkal ügyesebb vadász volt!
Ti is tudjátok! Most mit bámultok, mi? – nézett körbe, és
megtántorodott. – Egész rohadt életetekben nem öltök meg annyi
vadkant, amennyit Miklós úr egymaga leterített, puskával,
lándzsával, spádával!
Egy asszony azt motyogta, hogy a bánat elvette az öreg Illés
eszét.
Ő azonban csak folytatta:
– Megölöm Pókát! Meg fogom ölni! Nem tudom, hogyan és mikor, de
megölöm! Nem érdekel, ha utána fölkötnek is! Miatta volt…
Vadászember! Tudja az, mit lehet tenni egy éles agyarral…
– Ne vádaskodj, öreg, mert megjárhatod – szólalt egy hang. –
Pókának is vannak ám rokonai, barátai!
Illés csak mondta a magáét.
– Mer’ az ember a beretvaéles agyart csak nyélre kötözi… Aztán jól
marokra fogja…
– Hagyd már abba, öreg! Nem látod, hogy csak ártasz magadnak? –
nyugtatta egy fiatal katona. – Nem rossz ember a Póka, miért
vádolnád hát igaztalanul?
– Nem igaztalanul! Ki tudja, mi történt ott? – állt Illés mellé Szilaj
Dénes. – Hogy mi történt addig, amíg csak az úr és a Póka maguk
voltak…
– Meg a vadkan – jegyezte meg valaki. – Mer’ az ott vót, emberek!
Ki tagadhatná? Látta a Majláni úr!
De Illés már arra se figyelt, ki áll mellette, s ki csitítaná inkább.
– Nem érdekelnek! Vigye el őket a büdös patás ördög, egytől egyig!
– ordította. – Magyarázzátok meg! Magyarázzátok meg nekem!
– De mit, te szerencsétlen? – lépett hozzá Vas Péter. – Hát mit
akarsz tudni még?
Illés fújtatott, és egy másik boroskancsóért nyúlt. Mivel nem talált, az
egyik fiatal vitéz kezéből tépte ki.
– Hogy mit akarok tudni? Sokat! Mindent, a keserves szenvedésit
neki! Azt vélitek, egyedül csak én nem hiszem a vadkant?
– ’Iszen másnap megtalálták döglötten… – morrant egy hang, de
Illés rá se figyelt.
– Tudni akarom, miért nem lőtte le azt a dögöt a Póka! A legjobb
vadász, nincs nála jobb! Azért kapta a járandóságát, hogy a legjobb
legyen!
– Mert félt, hogy az urat találja – vakkantotta oda egy szolga.
– Tudni akarom, hogy minek szálltak lóról! Jártam kint, megnéztem a
helyet. Nem köllött vón’ mindenáron nyeregből szállani!
– De ha egyszer ők leszállottak! Úgy gondolták, jobb lesz úgy!
Illés már csaknem őrjöngve követelte:
– Tudni akarom, miért nem lőtt az úr! Aki annyi kant megölt, akinek a
kisujjában volt a vadászat minden csínja, akire százszor is támadott
már disznó, még sebzett kan is… Miért nem lőtt?
– Talán, mert nem látta. Talán kitört a sűrűből az a nyavalyás dög!
Talán igaza lehet Pókának, és túl közel volt már…
Illés mintha nem is hallaná a többieket, egyre a magáét hajtotta:
– Tudni akarom, mi történt, míg az úr meg ez a Póka egyedül voltak!
Mert azt senki se tudja. Azt se, hogy nem volt-e ott valaki más! És ha
igen? Ki merné eskü alatt vallani az ellenkezőjét, mi? Ejh, ti barmok!
Hát mit tudtok ti?
Hirtelen a falhoz vágta a cserépkorsót, hogy ezer darabra tört, és a
bor olyan foltot hagyott, akár a vér. Illés az asztalnak tántorodott.
– Mit tudtok ti arról, hányan kívánták az úr vérét? A fejét? Az életét?
Ti egyáltalán nem tudtok semmit…
Azzal teljes hosszában elvágódott, mintha az élet is kiszaladt volna
belőle.
– Szegény ember… – szólalt egy idős asszony, aztán a férfiakra
ripakodott. – Nohát, ne bámuljatok már, mint a szamarak! Kapjátok
meg és vigyétek! Tán elvárnátok, hogy Jelica húzza haza kordén!
Néhány szolga Illést a házába cipelte. Lefektették az ágyára, és a
megtört arcú Jelica asszony becsukta mögöttük az ajtót.
– Mi történik velünk, Illés? – kérdezte, bár választ nem várt. Leült az
ura mellé és az ősz, gyérülő hajat simogatta. – Mi történik itt? Miért
mér ránk Isten büntetést?
Az öreg vitéz az álom és ébrenlét ködös mezsgyéjén bóklászott.
– Rosta Gergő… ő tudná – mondta alig érthető szavakkal. – Ő
megmondaná, hogy…
– A Gergő már meghalt, Illés – sírta a felesége. – Te temetted el,
emlékszel?
De Illés mintha nem is hallotta volna Jelica szavait. Egyre csak a
magáét hajtotta:
– Nem tudnak ezek semmit – motyogta. – Semmit ezen a… rohadt
világon! Mit is… tudnának? Mihöz értenek ezek? Kifent ficsúrok
mind… A bokájáig se… érhetett föl… az úrnak senki… Ugye, Márton
fiam? Ugye… igaza van a te szerencsétlen, öreg apádnak…
kisfiam…
Illés két napig úgy aludt, mint akit agyonvertek.
Elmúlt november hava, és közeledett a karácsony, de Zrínyi
csáktornyai várában a gyász mit sem szűnt. A holttestet
ólomkoporsóba zárták, aztán december havának huszonegyedik
napján elindult a gyászmenet Szentilonára.
Fekete paripák, fekete bokrétával, fekete bársonnyal takartan
húzták a hintót, amely a néhai gróf koporsóját szállította. Egy másik
hintón a hosszú, fekete fátyolt viselő Zsófia ült a leánykájával és
fiacskájával, Zrínyi Péter és Frangepán Katalin pedig velük
szemben.
Illés és a felesége, meg Ilon, a leányuk a férjével is a lassan
bandukoló gyászmenettel tartott, úgyszintén Jankó, és az öreg
szolga csendes kis leányunokája, a lassan eladó sorba kerülő
Dragica. A gyászruhás vitézek, akik fél esztendeje még Zrínyi
seregében harcoltak, kétoldalt sorfalat vontak, és szablyájuk villant.
Oroszlán Jakab a kripta ajtajánál állt őrséget.
Kéry János pálos szerzetes mondta a gyászbeszédet a családi
sírbolt előtt. A lélekharang kondulása követte Zrínyi Miklóst az utolsó
útra, aztán bezárult a kripta ajtaja.
 Két nap múlva Zsófia asszony, aki némileg magához tért már a
mélységes gyászból, egy különös kis csapatot pillantott meg az
ablakból. Illés és családja ballagott a várkapu felé, felmálházva
minden holmijukat egy kétkerekű kordéra, amit egy öreg kanca
húzott. Jelica szorította a gyeplőt, mögötte ült Márton fiuk felesége
és leánykája. Illés meg az unokája, Jankó a kordé előtt száron
vezették a lovukat.
Zsófia azonnal az öreg szolga után küldte Angelót, hogy hívja
vissza rögvest.
– Hova indultok, öreg? – lépett Illés elé a kis asszonyka a
kastélyajtóban. – Elviszed a családot?
Illés levette a fövegét. Hideg volt, a hó is szállingózni kezdett, és
ólomszürke színt öltött az ég.
– Nagyságos asszonyom, kérem… Péter gróf úrhoz tartunk. Azt
mondta, megengedi, hogy nemes Križanić Zsuzsánna úrasszonyhoz
költözzünk, aki szívesen fogad. Maga is éltes már és elesett…
Zsófia megérintette Illés vállát.
– És elmentél volna, csak úgy, hogy el sem köszönsz?
– Bocsánatot kérek, nagyságos asszony… Nehéz nekem a
búcsúzkodás.
Zsófia fürkésző tekintettel pillantott a megtört arcú, remegő bajuszú
szolgára.
– És miért hagysz itt engem, Illés?
– Asszonyomat nem hagynám… Csak, tetszik tudni, az a sok emlék
itten… Jobb lesz nekünk Zsuzsánna asszony udvarházában. ’Iszen
ott is kezdtük valamikor.
– És ha azt mondanám, hogy maradj? Te és a családod,
valamennyien.
– Ha ezt parancsolja a nagyságos asszony…
– Parancsolni… – szólt tétován Zsófia. – Neked arra nincs
szükséged, Illés. Mindig tudtad, mi a dolgod. Inkább kérlek.
Szeretném, ha maradnál.
– Akkor… maradok, nagyságos asszony.
– Péterrel majd megbeszélem. De neked és a családodnak
maradnotok kell! Szükség van rátok!
– Én már csak egy hasznavehetetlen, korhely öregember vagyok,
nagyságos grófné, kérem… Beszélek itten összevissza, minden
sületlenséget… Látja, a minap is majdnem megverettem magam,
amikor részegségemben…
– Csak azt mondtad, ami a szívedet nyomta. Azt hiszed, csakis te
kételkedsz? Azt véled, nekem és Péter grófnak nem ugyanez köti le
a gondolatainkat?
– Bocsánatot kérek, nagyságos asszony – hajolt meg Illés. – Nem
állt szándékomban az urakat megsérteni, mert hát, akik ott voltak,
csak jobban tudják…
– Nincs baj, Illés! Hagyjuk leülepedni, aztán egyszer majd
elővesszük, és higgadtan beszélünk róla.
– Megértettem, nagyságos asszony.
– Sokat tanultam tőled. Emlékszel azokra a lovaglásokra, erdőn-
mezőn? Ha az úr vadászott, hányszor beszélgettünk, te meg én?
– Nem hittem, hogy a nagyságos asszony így emlékszik egy buta
öregember szavaira.
Zsófia elmosolyodott, és elindult vissza a lépcsőn, az öreg pedig a
fejébe húzta a szőrkucsmát.
– Nagyságos asszony, kérem… Csak azt kérdeném, hogy…
– Hogy miért marasztallak, Illés?
– Hát… igen, nagyságos grófné.
Az asszony megtorpant a lépcsőn, és lassan Illés felé fordult.
– Azért, mert… Látod, mily hamar véget ér egy élet? Nekem is meg
kell bíznom valakiben – felelte csendben, és az öregember sokat
szenvedett, kérges szíve csordultig telt szeretettel, amikor
megpillantotta úrasszonya arcán a szavakba öntött hála
gyémántszín könnycseppjeit.
„Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat, Melyet irigy
üdő, sem tűz el nem bonthat, Sem az ég haragja, sem vas el
nem ronthat, Sem az nagy ellenség, irigység nem árthat.”
(Zrínyi Miklós: Adriai tengernek syrenaia, Peroratio)
Száz kezed, száz szíved vagyon és száz lelked, Okosság,
merészség, méltóság van veled, Szerencse, jó hírnév el nem szakad
tüled,
Miért sokakat dicsérünk, van egyedül benned. De nem kell
Zrínyinek mását keresgetni, Szokott száz esztendőn ilyen Főnix
nőni. (Pázmány Miklós)
A ZRÍNYIEK Benkő László A
lángelme
Első kiadás
Felelős kiadó Győry Attila
Nyomdai előkészítés Moon stúdió Kft., Dunaszerdahely
Nyomta és kötötte
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János, igazgató
© Benkő László
ISBN 978–963–89619–5-2
Megjegyzések
[←1]
Zrínyi György gróf, a címszereplő költő és hadvezér apja, a szigetvári hős unokája. E néven az ötödik
Zrínyi, aki Csáktornyán született, 1599. január 31-én. Miklóssal, a nála kb. tizennégy évvel idősebb bátyjával
úgy osztoztak a hatalmas Zrínyi-uradalmon, hogy Miklósé lett a csáktornyai, Györgyé a tengermelléki rész,
Ozalj központtal.
A harcra és a katonaéletre igencsak rátermett György gróf 1622-ben elnyerte a horvát báni méltóságot,
amiben feltehetően közrejátszott, hogy ő már visszatért a római katolikus hitre, míg bátyja maradt protestáns.
Zrínyi Györgyről feljegyezték, hogy rendkívül vehemens, erőszakos és a vakmerőségig bátor katona volt,
akitől a török ténylegesen rettegett. A tudományok nem nagyon érdekelték, sokkal inkább a hadakozás és a
vitézi élet. A császár és a szultán között megkötött béke ellenére portyáival rendszeresen átcsapott a
szomszédos török területekre, és – a törökök hasonló célzatú ténykedését sűrűn és kőkeményen megtorlandó
– hadjáratokat vezetett ellenük, főleg a kanizsai pasaságban.
Két fia született, a későbbi költő és hadvezér Miklós 1620-ban, valamint Péter, 1621-ben.
1626-ban részt vett a Harmincéves háború hadieseményeiben, majd ennek az évnek az utolsó napjaiban érte
a halál. A hivatalos közlés szerint járványos betegség miatt, de később felröppent a hír: ellenlábasa,
Wallenstein császári tábornok, akivel folytonos konfliktusban állt, megmérgeztette.
[←2]
Dernye (horvátul: Drnje), korábban Déronya, ma Horvátországban, Gyékényessel átellenben, a Dráva
túloldalán található település. Történetünk idején, a török hódoltságban a Kanizsai pasasághoz tartozott, és
tőle nyugatra, mintegy negyven kilométerre húzódott az Oszmán Birodalom határa.
[←3]
A kirintili török szó, és annyit tesz, hogy törmelék, vagy torlasz. A végeken
– amint Evlia Cselebi, az e korban élt török utazó is megírta, aki személyesen járt Zrínyinél Csáktornyán,
elmondása szerint fogolykiváltás ürügyén – a muszlimok és a keresztények közti határt többnyire úgy jelölték,
hogy utóbbiak évente egy-két alkalommal meglátogatták a gyepűt, és kidöntöttek fákat. Ebből torlaszokat
képeztek, amin átjuthatott ugyan az ellenség, de némileg megnehezítette a dolgát, s mutatta a határvonalat. A
gyepű mentén a Zrínyiek mindenhol őrtornyokat, figyelő helyeket állítottak, Cselebi szerint az ő vonalukon
367-et, amelyben harcedzett végvári vitézek láttak el szolgálatot. Ha valahol észlelték, hogy a török portyázók
a kirintilit megbontani készültek, a hírt továbbadták egymásnak az őrhelyek, és a grófi haderő
megpróbálkozott a portyázók visszaszorításával.
[←4]
A basi török katonai rang. Általában századosi rendfokozatnak felelt meg, illetve egy csapat – ld.
portya –, vagy katonai közösség vezetőjét hívták így. Magasabb szervezettségben törzskari tiszt
megjelölésére is szolgált.
[←5]
Az akindzsik török könnyűlovasok voltak, akiket kezdetben csak háború idejére gyűjtöttek egybe a
lakosság köréből, de a hódoltság korában a végeken már szervezett szolgálatot láttak el. Szerepük szerint a
vonuló sereg előtt haladva gyújtogattak, fosztogattak, pánikot és rémületet keltettek a lakosságban, amiért
„országégetőknek” is nevezték őket.
A portyák során elsősorban az ellenség hátországát pusztították. Ők szedték a tatár alakulatok mellett a
legtöbb foglyot, akiket később eladtak, vagy a török kiképző központokban katonának neveltek. Portyáikat
egyes történettudósok három nagy egységbe sorolják:
– a legnagyobb vállalkozásuk az akin, amit létszáma miatt bégek vezetnek.
– a haramilik névvel jelzett portya esetén az egység létszáma a százat is meghaladja.
– a csete pedig kisebb portyával, az ellenséges területen végrehajtott rajtaütést jelölt, ahol a létszám a százat
nem érte el.
Az akindzsik legfőbb ismertetőjele, amikor regurális csapatként ténykedtek, a piros föveg volt. Fegyverzetük
főleg könnyű eszközökből állt, ezért – és kiképzettségük hiányosságai folytán! – némely hadvezetők
támadásban nem tartották elégségesnek az ilyen csapatoknak nagy erőben történő alkalmazását.
[←6]
Drinápolynak a mai Edirne városát nevezték, ami Törökország európai részén, a görög határ mellett feküdt.
Hadrianus római császár idejében az Adrianopolis nevet viselte.
Történetünk korában virágzó kereskedőváros, ahonnan gyakorta indultak török hadak Magyarország felé,
illetőleg a szultánok előszeretettel gyűjtötték egybe itt a seregrészeket, mielőtt nyugati hadjáratra indultak.
Később lassú hanyatlásnak indult, de a XVI. században még mindig legalább 150000 lakosa lehetett. Itt
található II. Szelim szultán mecsetje, amit a törökök az egyik legszentebb kultikus helyüknek tartanak.
[←7]
A vilájet/vilajet közigazgatási területi egység volt a törököknél, akik adminisztráció szempontjából
általában mindent kínos pontossággal megszerveztek, és a birodalomban roppantul tekervényes bürokrácia
uralkodott.
Kezdetben csak két fő tartományuk volt: Anatólia és Rumélia, de a hadjáratok és a hódítások során a
területek száma harminc fölé emelkedett, és ettől kezdve nevezték a területi egységet vilájetnek.
[←8]
Pázmány Péter, mint a magyarországi ellenreformáció leghangosabb hirdetője, 1570. október 4-én
született Nagyváradon. Nemesi származása az István király korában Magyarországra beköltözött, nyugati
HuntPozman nemzetségre vezethető vissza.
Szülei protestánsok voltak, de apja második felesége megismertette a gyermek Pázmánnyal a katolikus
tanokat. Váradon, majd a kolozsvári jezsuita gimnáziumban, később Krakkóban és Bécsben tanult, a teológiát
Rómában végezte el, a Gregoriana Pápai Egyetemen.
Ezt követően a grazi jezsuita nevelőintézet tanulmányi felügyelője lett, és a grazi egyetemen bölcseletet
tanított. Ismerte Keplert, a csillagászt. Később prédikátor Kassán és Nyitra vármegyében. Politikai
tevékenységét a pozsonyi országgyűléseken fejtette ki, majd 1616-ban esztergomi érsekké nevezték ki. 1629-
ben VIII. Orbán pápától bíborosi rangot kapott.
Harmincra tehető az általa a protestáns hitről a katolikusra visszatérített főúri családok száma. Az ő
nevéhez fűződik a történetünkben szereplő Zrínyi György rekatolizálása is.
Több irodalmi és filozófiai művet írt és fordított, a barokk stílus kiemelkedő képviselője volt.
1637. március 19-én halt meg Pozsonyban. A Szlovák Püspökkari Konferencia 2010 januárjában hivatalosan
bejelentette, hogy a pozsonyi Szent Márton dóm szentélye alatt meglelték Pázmány Péter sírját.
[←9]
Pasalik: török kifejezés, olyan országrészt jelöl, amelyet a török hódoltsági területen valamelyik pasa
kormányzása alá helyeztek. A szó így pasaságot jelent, de egyben méltóságcímet is. A kanizsai pasalik
nyugati határa mélyen benyúlt a mai Horvátország területére, és határos volt a varasdi főkapitánysággal.
Mivel a határvidék északról megkerülte a mai Nagykanizsát, ez a végvári terület történetünk idején a Bécs és
a török között megkötött béke ellenére is folytonos határvillongások helyszíne volt.
[←10]
A Habsburgok és a szultán közt hosszú távra szóló békeszerződés először a szigetvári ostrom után két
évvel, 1568. február 7-én jött létre, mégpedig huszonöt évre. Habsburg részről I. Miksa magyar király és római
császár, a törökök oldaláról II. (Nagy) Szulejmán utóda és fia, Szelim („Korhely Szelim”) szentesítették. A
békéért Szelim török szokás szerint pénzt követelt.
A szerződés kimondta, hogy a béke fejében Miksa nyolc éven át évente 30000 aranyat köteles a
szultánnak fizetni, ezen kívül János Zsigmond megtarthatja eddig szerzett birtokait, illetve a kialakult határokat
minden félnek épségben kell tartani.
Miksát Rudolf, a fia váltotta a trónon. A tizenöt éves háború megbontotta a békeidőt, de a törökkel Rudolf
Komárom alatt 1606. november 11-én ismét békét kötött, most húszéves időtartamra. Harmadik félként
Bocskay István meghatalmazott diplomatái vettek részt az okmány aláírásában. Ez volt az ún. zsitvatoroki
béke.
A szerződés kimondta, hogy megszűnik a töröknek történő évenkénti adófizetés, helyébe Rudolf egy
összegben 200.000 aranyforintot fizet a szultánnak.
A török uralmának és expanziós törekvéseinek hanyatlása voltaképpen itt kezdődött.
[←11]
Az Oszmán Birodalom szultánjai a szigetvári hős, Zrínyi Miklós idejétől a költő-hadvezér Zrínyi Miklóson
át Zrínyi Ilonáig:
– II. Szulejmán volt Zrínyi ellenfele 1566-ban, aki az ostrom alatt Szigetvárnál meghalt.
– 1566-tól 1574-ig II. Szulejmánt fia, II. Szelim követte a trónon, akit viselt dolgai és kicsapongásai miatt
„Korhely Szelimnek” is hívtak.
– 1574-től 1595-ig II. Szelimet a legidősebb – a velencei Venier Ceciliától született – fia, III. Murád szultán
követte. Amint hatalomra jutott, azonnal kivégeztette öt ifjabb testvérét. Történetírók szerint jobbára csak a
háremben töltötte napjait, és valójában elpuhult uralkodó volt. Uralkodása alatt tört ki Magyarországon a
tizenöt éves török háború az első békekötést rúgták fel vele, 1591-ben. Egyik nagyvezíre, Szokollu
Mohamed volt az, aki a szigetvári ostromot levezényelte.
– 1595-től 1603-ig III. Muradot fia, III. Mohamed követte. Ő már
tizenkilenc testvérét ölette meg az egyeduralomért, és feljegyezték, hogy
kegyetlen zsarnok volt. 1596-ban maga vezette a sereget Magyarország
ellen, de a mezőkeresztesi csatában az egyesített magyar és erdélyi
hadaktól az első napon vereséget szenvedett, azonban a keresztények
fegyelmezetlensége győzelemre segítette. Később már vezéreire bízta a
tizenöt éves háború folytatását.
– 1603-tól 1617-ig III. Mohamed utódja fia, I. Ahmed szultán lett.
Bocskayval szövetkezve folytatta a háborút Rudolf magyar király ellen,
és ő volt az, aki 1606-ban megkötötte a zsitvatoroki békét.
– 1617–1618 között I. Ahmedet testvére, I. Musztafa követte a
trónon, ám értelmi fogyatékosnak tartották, és letették a trónról. Ezt
követően négy évig unokaöccse, II. Oszmán uralkodott, de őt
megbuktatták. Ekkor ismét Musztafa lehetett a szultán 1622–1623
között, amikor újfent megfosztották az uralkodástól.
– 1623-tól 1640-ig IV. Murád szultán került trónra, aki I. Ahmed
szultán második fia volt. Különös életpályát futott be: kezdetben művelt
és vitéz uralkodóból iszákos, kegyetlen, vérengző szultánná lett, aki
ellenfeleit több esetben is saját kezűleg végezte ki. Az ő idejében tört ki a
janicsárok lázadása, amit kegyetlen szigorral vert le. A velenceiekkel és a
perzsákkal azonban eredménnyel hadakozott.
– 1640-től 1648-ig Ibrahim szultán vezette a birodalmat, aki I.
Ahmed harmadik fia, IV. Murád öccse volt. Oszmán szultán utolsó
sarjaként az utána következő szultánok törzsatyja. Költekező és kegyetlen
uralkodó volt, aki megtagadta a janicsároktól a zsoldot, és az egyházi
javakra adót vetett ki. Ezért előbb letették a trónról, majd negyednapra
rá megfojtották.
– 1648-tól 1687-ig IV. Mohamed (előző neve Ali Szulejmán) szultán,
Ibrahim legidősebb fia uralkodott. Eleinte túl fiatal volt a szultánságra,
így anyja gyámsága alatt vezette a birodalmat. Később is anyja és a
Köprülü nagyvezírek (Köprülü Mohamed és ennek fia, Köprülü Ahmed)
befolyása alatt maradt. Miután utóbbiak meghaltak, a szultán
gyengekezűsége miatt bekövetkezett a török hatalom rohamos
hanyatlása. Bécs sikertelen ostroma (1683) és Buda visszafoglalása
(1686), valamint a harsányi vereség (1687) miatt letették trónjáról, és
öccse, III. Szelim lett a szultán. Mohamed öt évre rá a Szerájban,
fogolyként halt meg.
[←12]
Ozalj (v. Ozaly) ma Horvátországban, Karlovactól északra, 15 km-re található, az 505-ös úton, a Kupa (v.
Kulpa) folyó mentén. Történetünk idején a Zrínyi család másik fontos központjának számított. Amelyik testvér
a tengermelléki birtokokat igazgatta, általában ő tartózkodott Ozaljban.
Ozalj várát történetünk előtt csaknem száz évvel a Frangepán-család birtokolta, tőlük szerezte meg a
szigetvári Zrínyi Miklós.
A korabeli viszonyok szerint minden igénnyel berendezett vár sziklára épült és a hajózásra akkor még
alkalmatlan, bővizű, rohanó folyóra támaszkodott. Mesterséges árkaiba vizet vezettek, ezen kívül tornyok és
bástyák védték a falait. A főépület kétemeletes lehetett, s onnan a Kupa folyóra láthattak. Téli palota és egy
kisebb palota is állt benne, gőzfürdővel, fedett sétánnyal, a személyzet számára elkülönített szállásokkal.
Halastavat, és a konyhára szánt tengeri halak huzamos életben tartására alkalmas medencét is kialakítottak.
Ozalj minden bizonnyal kulturális központként is szerepelt, ahol gyakorta megfordultak művészek, politikusok,
tudósok, Velencétől Bécsig. A Zrínyi grófok híresek voltak a gyakori vadászataikról, amikor jelentős létszámú
társaság gyűlt össze Ozaljban.
[←13]
Akcse: török pénznem, amit I. Oszmán szultán bocsátott ki. A szó jelentése „fehérke”, mivel kisméretű,
ezüst váltópénz volt. Értéke egyre csökkent, és 1580-tól már 120 akcse ért egy magyar forintot.
Európában aszper, vagy oszpora néven is ismert. Egy érme 1,15 g súlyú, és 1,02 g ezüstöt tartalmazott,
de a pénzromlással az ezüsttartalom egyre csökkent. Általában súlyra mérték, pénzes zacskóban, tömegével.
[←14]
Afion/afjon: görögből átvett szó, az ópium korabeli neve. A törökök gyakorta szívták, és a kalmárok
juttatták a hódoltsági területekre. Zrínyi Miklós költő-hadvezér „Az török áfium elleni orvosság” című
munkájában szerepel a szó.
[←15]
A történet ezen részlete nem csakis az írói fantázia szüleménye. Feljegyezték, hogy Zrínyi György
faárusnak álcázva magát valóban járt Kanizsa megszállt várában, és alaposan kikémlelte azt. Tüskés Tibor az
Így élt Zrínyi c. kötetben megemlíti, hogy „vakmerő vállalkozó és kemény katona” volt, s hogy ez a haditette
Mátyás király álruhás fortélyára emlékeztet.
[←16]
A rimaszécsi és felső-lendvai (vagy lindvai) Széchy-család Gömör vármegyéből való volt, de a XIV.
századtól birtokolták a Vas megyei Felső-Lindva/Lendva várát és uradalmát is. A családot aranysarkantyús
vitézként György emelte grófi rangra, aki a történetben szereplő
Magdolnának (azaz Zrínyi György feleségének) nagyapja, így dédapja főhősünknek, Zrínyi Miklósnak és
öccsének, Péternek. Magdolna apja, Széchy Tamás, 1618-ban, még leánya Zrínyi Györggyel kötött esküvője
előtt elhunyt.
Magdolna a második fiúgyermeke, Péter születése után nem sokkal, váratlanul meghalt.
Érdekességként jegyezzük meg, hogy a Széchy-család ősi birtokait egy György nevű családtag gyarapította
ugyanebben az időszakban, igen jelentősen. A krónikák szerint a roppantul gátlástalan, a törvényekre fittyet
hányó férfiú igen jó katona volt, valamint királyi tanácsos. Mellette harácsoló, kapzsi, önző, öntelt, és
kegyetlen. Feltehetően ezek a negatívumok vezettek oda, hogy 1625-ben a saját szolgái ölték meg.
Meg kell emlékeznünk még egy különleges családtagról, Széchy Máriáról. Ő az előbbi Györgynek a leánya
volt, és tizenhét éves korában, 1627-ben előbb Bethlen István, majd Kun István nemes, végül Wesselényi
Ferenc nádor vette nőül. A szép Máriát hívták a „murányi Vénuszának, aki – a Wesselényi-féle összeesküvést
követően – a Gömörben lévő Murány várát hősiesen védelmezte Lotharingiai Károly herceg csapatai ellen, de
végül 1672-ben kénytelen volt feladni a küzdelmet. A várban a császáriak meglelték az összeesküvők összes
titkos iratát.
[←17]
Buccari azonos a mai horvátországi Bakarral, ami Rijekától délkeletre, mintegy harminc kilométerre
található egy öböl belső oldalán. Kereskedelmi jelentősége révén a Zrínyiek számára mindig fontos helynek
számított. Vele átellenben, a hosszú öböl tenger felőli oldalán található a kisebb helység, Bakarac. Egyaránt
érdekeltségében tartozott a Zrínyieknek és a Frangepánoknak. Bakar raktáraiban főleg az itáliai, különösen a
velencei forgalomra szánt árucikkeket őrizték, s rakták hajókra. A Zrínyi család jövedelmének jelentős
hányadát a tengeri kereskedelem képezte, és Bakaron kívül számos tengermelléki kikötőt birtokoltak.
[←18]
A Zrínyiek birtokai valóban impozáns méretet képviseltek, ám ezt nem összefüggő testként kell elképzelni,
ahogy pl. egy megyét. A Murától a tengerpartig – kb. Rijeka irányt figyelembe véve –, északkelet– délnyugat
irányba húzódott a birtokrendszer, meg-megszakítva egyéb idegen érdekeltségű területekkel – melyeket a
Zrínyiek igyekeztek felvásárolni, vagy egyéb úton jutottak tulajdonjoghoz –, de sűrűn pettyezve a mai
Horvátország területét.
A Magyarországhoz közelebbi terület lehetett a gazdagabb, Csáktornya székhellyel, és a termőföldek
leginkább ezen a részen biztosítottak busás
jövedelmet. A hegyvidéken a Zrínyiek érc- és nemesfém bányákat birtokoltak, a Tengermelléken pedig a
már említett kereskedelembe épültek be. A legnagyobb jövedelmet biztosító, Olaszország és Velence felé
irányuló marhakereskedelem úgyszintén a Zrínyi birtokokon át bonyolódott. A tengermelléki területek
központja volt Ozalj vára, Karlovactól északra, a Kupa/Klupa folyó mentén.
Amikor a Zrínyi testvérek megosztoztak a birtokon, feltehetően mindig az idősebb kapta Csáktornyát és az
északkeleti részeket, a fiatalabbnak jutott a másik.
[←19]
Vrbovec vára és környéke szintúgy a Zrínyi uradalom része volt. A helység ma Horvátországban található,
a fővárostól, Zágrábtól keletre, attól mintegy 35 km-re, a 41-es és a 26-os sz. főközlekedési utak
csomópontjában. Akkoriban itt haladt át az út, amelyik Csáktornyától Zágrábon és Karlovácon át a tengerig
futott.
Itt született Zrínyi Péter, 1621-ben.
A várat – ami a török betörések ellen épült – és a környéket a XVI. és a XVII. században a Zrínyi család
uralta, de közben Batthyány Ádámnak és a Patatics családnak is voltak ott földesúri jogai. A helység első
emléke feltehetően az 1338-ban épült Szent Vid (Szt. Vitus) plébániatemplom. A vár máig megmaradt tornyát
Zrínyi Péter toronynak hívják.
Idegenforgalmi szempontból figyelemre méltó Vrbovecben a minden év augusztus végén, szeptember elején
megrendezésre kerülő fesztivál, amelynek során felelevenítik a régi életmódot, a szokásokat és főleg a
régmúlt ételeit.
[←20]
A handzsár: tipikus keleti fegyver, ami a hagyományos értelemben vett kardnál rövidebb és erősebben
ívelt, szélesebb pengével rendelkezik, egyaránt használták vágásra és szúrásra.
A jatagán: egyélű, keleti kardtípus, kb. 50–60 cm hosszú. Jellegzetessége a hullámosan hajlított él, és a
katonák, akiknek ez általánosan rendszeresített fegyvere volt, tőrként használták. Az övbe tűzve, tok nélkül
hordták.
[←21]
A történetben szereplő Éva asszony, özv. Batthyány Ferencné (szül. Lobkowitz-Poppel Éva, 1590.) cseh
származású, kálvinista hitű, rendkívül művelt és széles látókörű asszony volt. A Zrínyiekkel régi rokonságban
álltak, mivel apósa, Batthyány Boldizsár vette feleségül Zrínyi Dórát, a szigetvári hős egyik leányát.
Poppel Évát a XVII. század egyik kiemelt gyógyítójaként tartották
számon, aki női mivolta miatt természetesen nem lehetett orvos, de a gyógyítás számos válfaját ismerte
és alkalmazta. Feljegyezték, hogy Zrínyi Györgynek a lábára küldött fekély elleni flastromot, Pázmány Péter
érseknek fulladás elleni orvosságot, de kiemelkedő tudást birtokolt a szülő, gyermekágyas nőkkel
kapcsolatban is.
Főleg a gazdag főúri házak kérték segítségét, akik tőle igényeltek tapasztalt és jól képzett bábát is.
Azonban tudását nem csakis az úri rétegekben kamatoztatta, köztudott, hogy a cselédséget éppúgy
gyógyította.
Kivételes hozzáértéssel kezelte a vagyoni kérdéseket, így egész életében biztosította a jó anyagi
lehetőségeit, akárcsak csehországi családja.
Németújvárban, 1640-ben halt meg.
[←22]
Batthyány Ádám 1610-ben Németújváron (németül Güssing) született, Batthyány Ferenc báró és
Lobkowitz-Poppel Éva gyermekeként. Batthyány Ferenc báró és Lobkowitz-Poppel Éva gyermekeként. ban.
Az egyik legjelentősebb férfiúvá érett ebben a nagymúltú családban. E keresztnevet ő viselte elsőként.
Előbb császári és királyi kamarás, majd 1640-től, a királyi főasztalnok címet nyerte el. A családja és szülei
kálvinisták voltak, de Pázmány Péter érsek hatására (Zrínyi Györgyhöz hasonlóan) ő is rekatolizált.
A költő és hadvezér Zrínyi Miklósnál tíz évvel volt idősebb, de ez nem akadályozta életen át tartó
barátságukat és harcos együttműködésüket. Rendszeres levelezésben álltak, és sokszor találkoztak, hogy az
aktuális politikai és katonai eseményeket megtárgyalják. Ádám lett később a „Dunán inneni” (azaz: a
dunántúli) hadak fővezére.
A németújvári ferences rend zárdáját ő alapította. A családi javakkal kiemelkedő eredménnyel
gazdálkodott, ahogy korábban tette azt az anyja. Kiemelkedő agilitású birtokszerző volt.
I. Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen vonult hadba, s erről az időszakról rendszeres naplót vezetett,
ami az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában található.
Maga is őrizte családja kulturális hagyományait, különös figyelemmel nagybátyjának híres könyvtárára,
amit az általa alapított ferences kolostorban helyezett el. E könyvek között közel száz, pótolhatatlan értékű
ősnyomtatvány található.
Batthyány Ádám két házasságot kötött, az elsőt Formantini Aurórával, majd az ő halála után a következőt
Wittmann Katalinnal. Két fia született: Kristóf (1637–1687), és Pál (1639–1674).
Ádám gróf 1659. márc. 15-én halt meg Rohoncon (a mai ausztriai Rechnitzben). Németújvárott temették
el, a helyi templomban, első felesége mellé.
[←23]
Ez esetben a Harmincéves háborúnak nevezett, Európára kiterjedő összecsapásról van szó, amelynek
nyolcadik esztendejében Zrínyi György horvát bán ezerfős könnyűlovas csapattal indult Észak-
Németországba.
A kezdetben vallási okból, a katolikus–protestáns ellentétből indult háború hamar politikai színezetet öltött.
Akkor fejlődött egyetemes európai háborúvá, amikor Dánia, Hollandia, Svédország, Erdély, Spanyolország és
Franciaország is beavatkozott.
Természetesen kihatást gyakorolt a törökkel kapcsolatos politikára, mert II. Ferdinánd római császárnak,
Magyarország és Csehország királyának egyszerre több fronton kellett helytállnia. Részéről szerencsének
tekinthető, hogy az Oszmán Birodalom is hasonló cipőben járt, már ami a belső villongásokat és lázadásokat
illette, s ami szintúgy komoly erőt vont el a szultáni hatalomtól, illetve az európai hadszíntértől.
Az 1623–1629 közötti időszakot a Harmincéves háborúban a dán háború jelzővel illetik a történészek. A
császári sereget Wallenstein tábornok vezette, és Zrínyi György horvát bán közvetlenül alatta szolgált. A
történeti anyag szerint sosem jöttek ki egymással, mert kettejük katonai elgondolásai jelentősen különböztek.
Zrínyi a gyors hadműveletek mestere volt, míg a tábornok inkább a halogató taktikáé. Wallensteinnel kialakult
kapcsolata mindig konfliktusos maradt, mert Zrínyi nyíltan éreztette ellenszenvét a tábornaggyal. Halálának
körülményeibe talán éppen ezért kevertek később olyan elemeket, amelyek nem tartották kizártnak, hogy
abban Wallenstein keze is benne lehetett.
Wallenstein egységei 1626. április 25-én vereséget mértek Ernst Mansfeld protestáns fejedelem
csapataira, aki akkor Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel szövetkezve közös hadat vezetett. A vesztesen
visszavonuló had erdélyi része nagy nehezen ért csak el a Vág folyó völgyéhez, és Bethlen nem is
szándékozott tovább folytatni a háborút, hanem Pozsonyban békét kötött II. Ferdinánd császárral.
Wallenstein később a keleti tengerig vonult, sorra meghódítva az útjába került protestáns városokat.
[←24]
II. Ferdinánd római császár, Magyarország és Csehország királya. Apja Károly főherceg, anyja Mária bajor
hercegnő.
Grazban született 1578. július 9-én, és Ingolstadtban a jezsuitáknál nevelkedett. Miután apja meghalt,
azonnal megkezdte a protestánsok üldözését Krajnában, Stájerországban és Karintiában, aminek
eredményeként kis kivétellel az egész országát rekatolizálta.
1617-ben cseh, 1618-ban magyar királlyá, 1619-ben római császárrá, koronázták.
Magyarország rendjei erősen a protestantizmus felé hajlottak, de a Csehországban kitört felkelés hamar
átterjedt ide. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem fogott elsőnek fegyvert, s őt Besztercén királynak is
megválasztották, de meg nem koronázták. II. Ferdinánd közben legyőzte a cseheket, és ádázul üldözte az
ottani protestánsokat, így a történetünkben szereplő Batthyányné Lobkowitz-Poppel Éva családját is.
Mivel Magyarországon az alkotmány erősen korlátozta a király működését, a protestantizmus üldözésének
ügyében jobbára Pázmány Péter békésebb terveire támaszkodott, megelégedve azzal, hogy az érsek a
rekatolizációt véráldozatok nélkül, rábeszéléssel oldja meg.
Németországban a Katolikus Liga segítségével győzedelmeskedett ellenfelein, és a Wallenstein tábornok
vezette saját haddal további győzelmeket aratott. Mivel cselekedeteivel kiprovokálta a francia és a svéd
beavatkozást, a harmincéves háború tovább folytatódott. II. Ferdinánd az 1635-ben megkötött prágai békével
minden addigi sikerét és előnyét elveszítette.
Bécsben halt meg, 1637. február 15-én. Első házasságából született fia, III. Ferdinánd római császár,
Magyar- és Csehország királya követte a trónon.
[←25]
Albrecht Wenzel Eusebius Wallenstein (másképpen Waldstein), Friedland hercege, 1583-ban született
Hermanichban. Altdorfban egyetemi tanulmányokat folytatott, de onnan renitens viselkedése miatt kizárták.
Később bejárta Európát, majd Magyarországon a hírhedt, olasz születésű Básta György császári hadvezér
alatt – amikor Erdély a legsötétebb korszakát élte – ezredesként harcolt.
Eredetileg protestáns volt, de 1610 körül visszatért a katolikus vallásra, mielőtt elvett egy nála jóval
idősebb, de dúsgazdag özvegyasszonyt. A hölgy – ahogy Wallenstein számította – négy év múlva
elhalálozott, így ő hatalmas birtokot örökölt.
II. Ferdinánd császár emelte előbb fejedelmi, aztán hercegi rangra. Miután 1625-ben a német
protestánsok megsegítése okán II. Ferdinánd ellen indult IV. Keresztély dán király, Wallenstein maga ajánlotta
fel a császárnak egy húszezer fős sereg kiállítását, ezért ő lehetett annak fővezére, és tábornagyi kinevezést
is kapott.
Jóval később a császár megvonta kegyét Wallensteintől és árulónak bélyegezték. 1634-ben, Egerben a tisztjei
gyilkolták meg a saját szállásán.
[←26]
A történetben szereplő település, Dobra (később Dobrafalva) akkoriban a Batthyányok birtokához tartozott.
Ma Ausztriában található, Rábafüzestől mintegy 15 kilométerre Graz felé, a 65-ös út mentén. Német
neve Dobersdorf.
A Batthyány-család többnyire felváltva használta lakóhelyül
Németújvárt és Dobrát, így feltehető, hogy ez utóbbi kúriában a Zrínyiárvák sokat tartózkodtak.
[←27]
A Zrínyi árvák nevelésével összefüggésben uralkodói utasításra egy gyámi tanácsot hoztak létre. Ennek
tagja volt Domitrovics (vagy Dimitrovics) Péter zágrábi püspök, Trautmannsdorf, a horvát részek főkapitánya,
Patacsics István horvát báni helytartó, valamint Mikulics István, királyi ítélőtáblái bíró.
Ugyanakkor II. Ferdinánd már korán, 1627 januárjában Sennyei István püspököt nevezte ki Pázmány
Péter helyett főgyámként, mivel feltehető, hogy Pázmány a tisztet ismeretlen okból eleve nem fogadta el. Ezt
igazolja, hogy neve az üggyel összefüggő hivatali iratokban nem található meg.
A történet ezen fejezetében a végleges császári és királyi döntésről Batthyányné az idő rövidsége miatt
még nem értesülhetett, vagyis ő még Pázmányt tudhatta főgyámnak.
Megjegyezzük, hogy a későbbiekben komoly része volt Pázmány Péternek Zrínyi Miklós és Péter
neveltetésében.
Zrínyi György eltökélt szándéka volt, hogy biztosítsa fiainak a megfelelő képzést és oktatást, hogy alapos
indíttatást kapjanak az akkori magyarországi főúri neveltetésben, ami összességében a rekatolizáció útján
haladt, és a Habsburg abszolutizmushoz való hűséget tekintette elsődlegesnek.
[←28]
A jószágigazgató abban a korban a nagybirtokok felsőbb szintű vezetésével megbízott tisztség betöltője
volt. Ők voltak a birtok gazdáinak képviselői, a jószágkezelés központi figurái. A birtokhoz tartozó minden
gazdasági egységet ellenőriztek, felügyeltek, jóváhagyhattak kiadásokat, befektetésekben véleményezési
joggal bírtak. Az alacsonyabb rangú tisztségviselőket kinevezhették, vagy el is bocsáthatták. Rendkívül nagy
felelősséggel járó hivatal volt, s amint látható, a csáktornyai Batthyány Ferenc jószágigazgató a Zrínyi-árvák
ügyeinek intézésére létrehozott gyámi tanácsba is meghívást kapott, ha nem is teljes joggal.
A cím azonos a jószágkormányzóival, de ez utóbbi inkább az egyházi birtokoknál használatos elnevezés
volt, és a tisztet betöltő maga is egyházi személy.
[←29]
Ez a Batthyány Ferenc nem azonos a báróval, azaz Poppel Éva férjével. A címszóban szereplő
Batthyány nem a főúri családból való. II. Ferdinánd király az 1627. január 2-án írt levélben szólítja fel őt, mint
a Zrínyibirtok jószágigazgatóját, hogy engedelmeskedjék Sennyei István püspök, főgyám utasításainak. Ebből
is megállapítható, hogy a főgyám valóban nem Pázmány Péter érsek volt.
[←30]
Szentilona egy kis falu volt történetünk idején, kb. 3 kilométerre északészaknyugatra Csáktornyától. Mai
horvát neve Senkovec, a helyi magyar ajkú lakosság pedig továbbra is Szentilonának hívja.
A helyszínen eredetileg pálos kolostor épült, 1376–1404 között. A Zrínyiek 1546-tól birtokolták, és a
kolostorban felépítették a Szent Ilona kápolnát, ami családi temetkezési helyül is szolgált. Először a szigetvári
Zrínyi Miklós nejét, Frangepán Anna Katarinát temették ide, 1561-ben.
Zrínyi György a pálosok működését már jelentősen akadályozta, a protestáns papokat elűzte a birtokairól.
Zrínyi György 1627. szeptember 5-i temetése előtt a családi sírboltot már jelentősen bővíteni kellett, és
megkapta végleges formáját a családi mauzóleum.
1695-ben a kolostort és a mauzóleumot tűz pusztította el, amikor megsemmisültek a tetemek és
nyomtalanul eltűntek a koporsók. A szigetvári Zrínyi Miklós márványszarkofágjának darabjait később az
újjáépített kolostor falaiban megtalálták.
1738-ban földrengés pusztított a térségben, majd csaknem ötven év múlva II. József a pálos rendet is
feloszlatta.
Szentilona a Trianoni Békeszerződésig Zala megyéhez tartozott. Birtokolták a Festetichek, előttük a
Knezevics család.
A kolostor romjai ma családi házaktól kerítetten állnak, mára csak a Szent Ilona kápolna maradt meg. Az
épülettől külön, egy kisebb építményben láthatóak a Zrínyi család sírboltjának fellelt maradványai. A terület a
csáktornyai Muraközi Múzeum gondnoksága alatt áll, látogatható.
[←31]
Ez volt az ún. Szőnyi béke, amit huzamos egyeztetést és alkudozást követően 1627. szeptember 12-
én a mai Komárom-Esztergom megyei Szőnyben – egészen pontosan egy Forró névvel jelölt dunai szigeten –
végül megkötöttek. Gyakorlatilag újfent megerősítették az 1606-os zsitvatoroki, az 1615-ös bécsi, az 1618-as
komáromi és az 1625-ös gyarmati megállapodásokat. A végek helyzetében mindez változást nem hozott,
ugyanúgy rendszeresek maradtak az összecsapások, az ellenséges területekre történt betörések,
portyázások, csak a szervezett várostromtól, és az ostromágyúk alkalmazásától tartózkodtak a felek.
[←32]
A Signoria megnevezés Velencében a dózse minisztériumát jelentette. A Zrínyi-család évszázados rokoni
kapcsolatokkal rendelkezett Itáliában, így György gróf temetésére meghívták az ottaniakat.
Az itáliai kapcsolat később még nagyobb szerepet kapott a testvérek gazdasági, üzleti jellegű
tevékenységében, valamint Zrínyi Miklós irodalmi munkásságában.
Mivel minden Zrínyi annak a Paolo de Brebiriónak a leszármazottja, aki Itáliában 1314-ben patríciusi címet
kapott, a két testvért is megillette ugyanígy eme öröklődő cím. Az ős egyik leszármazottja, Zrínyi Márton az
1400-as évek végén Velencében letelepedve megalapította a Sdrincsaládot. A horvát–magyar Zrínyiek így
Velencével és a Sdrin-családdal állandó kapcsolatot ápoltak.
[←33]
Az aulikus kifejezéssel ebben a korban általában azokat illették, akik az udvari politika elszánt híveinek
számítottak (aula = udvar). Történetünk időszakában az aulikusok a protestánsok ellenében megpróbálkoztak
az országot dinasztikus egységben, királyhűségben és katolikus szellemben vezetni. Ezen politikai irányzat
képviselőit (is!) nevezték később, sok egyéb mellett, erőteljes pejoratív megjelöléssel és szóferdítéssel
labancoknak.
[←34]
A főlovászmesteri címet a király adományozta, a XIII. századtól fogva. Udvari főtisztviselő. A vegyes
házasságbeli királyoknak és királynéknak külön is volt főlovászmesterük. A cím tulajdonosa ellátta a királyi
istállók és ménesek feletti felügyeletet.
[←35]
A zászlósurak kiterjedt birtokkal rendelkező, előkelő személyek, akik kötelesek voltak az ország védelme
érdekében csapatokat állítani, és azokat saját lobogójuk alatt vezették harcba. Így nevezték az országos
főméltóságokat és az udvari fő tisztségek viselőit is.
A nyolcévesen kinevezett Zrínyi Miklós (feltételezik, hogy a királyi kinevezésben döntő szerepet játszott
nevelőanyja, Poppel Éva és Sennyei püspök is!) a főlovászmesteri címével a „kisebb zászlósok” közé
tartozott.
[←36]
Juraj Križanić, a neves teológus 1618-ban született egy Ribnik melletti kis faluban, nemesi családból. Apja
Križanić Gáspár, anyja Oršić
Zsuzsanna volt. Jó eszű gyermek lévén a zágrábi középiskola után a grazi jezsuitáknál filozófiát tanult,
majd Itáliában, Bolognában és Rómában kapott doktori címet. Lelkészként dolgozott Varasdon és
Nedelisćében, és feltehetően bejárása lehetett a Zrínyiek csáktornyai könyvtárába.
Elhivatottan kutatta az egyházszakadás és az orosz történelem területeit, s egy európai körút után később
Moszkvába utazott. Járt Konstantinápolyban, aztán ismét Oroszország következett, ahol politikai
összetűzésbe keveredett a cárral, kinek zsarnokságát nyíltan bírálta, s aki ezért szibériai száműzetéssel
sújtotta.
Kegyelmet kapott, és Vilniusba utazott, ahol szükségszerűségből (hogy éhen ne haljon) belépett a
dominikánus rendbe. Ezt követően Varsóban találjuk.
Irodalmi és politikai munkássága mellett a pánszlávizmus egyik legkorábbi hirdetőjeként tartják számon.
Hosszú életet élt, és 1683-ban halt meg, a töröktől ostromlott Bécs alatt, ahova a lengyel felszabadító
haderővel jutott el.
[←37]
Ergelics (Ergely, Erghelius) Ferenc Zágrábban született 1556-ban. Anyja török volt, feltehetően valamelyik
Zrínyi-portya hozta magával rabként az ellenséges területről.
A fiút Draskovics György – zágrábi püspök, majd horvát–dalmát bán
– vette szárnyai alá, és látván tudásvágyát, taníttatta. Később ő nevezte ki zágrábi kanonoknak és apátnak.
Sisak/Sziszek várának kapitányaként 1593-ban a török ellen védte a várat. Követként később a pozsonyi
országgyűlésen is megjelent.
Sorra kapta az egyre magasabb címeket: zágrábi nagyprépost, boszniai címzetes püspök, pécsi címzetes
püspök… 1608-tól 1628-ig veszprémi püspök lett, de feljegyezték, hogy a városban sosem járt. 1628-ban, a
zágrábi Domitrovics Péter püspök kellően nem tisztázott halála után Zágrábba került.
Kapcsolatban állt Pázmány Péter érsekkel, és tekintélyes összeget adományozott a nagyszombati jezsuita
kollégiumnak.
Veszprémi püspökként két királynét koronázott meg: II. Mátyás feleségét, Annát, és II. Ferdinánd asszonyát,
Gonzaga Eleonórát.
1637. április 11-én halt meg Zágrábban, az ottani püspökségen Vinkovich Benedek lett az utódja.
[←38]
Az 1631. évi hegyaljai parasztfelkelést Császár Péter vezette. Kiterjedt több vármegyére, és komoly
veszélyt jelentett a területileg érintett földesurak számára, ezért nagy erőket mozgósítottak a leverésére, ami
meg is történt. Ugyanakkor a parasztok ellenállását nem sikerült megtörni, és a szervezkedés tovább folyt.
Itt kell megjegyezni azt is, hogy a XVII. szd. első felében a földesurak jelentős hányada visszatért a
katolikus hitre, és ezt követelte meg a parasztoktól is. A súlyos büntetések kilátásba helyezése, a robotterhek
növekedése miatt a parasztok kifejezetten lelki terrorban éltek, ráadásul a rekatolizációnak ellenállókat, a
katolikus papokat szidalmazókat, szitokszóval illetőket rögtön elűzték lakóhelyükről.
Különösen súlyos méreteket öltött ez a törökkel határos, végvári területeken. Zrínyi György esetében sem
alakult ez másként: a fiatal gróf protestáns hitet valló bátyja, Miklós halálát követően elüldözte birtokairól a
protestáns papokat, akiket jó néhány hívük követett.
[←39]
Talán nem haszontalan néhány szót szólni a bárói és a grófi rangról. Maga a báró szó kelta eredetű,
szabad, előkelő férfiút jelentett. A
királyi/korona hűbérek tulajdonosait jelölték később e címmel, így akik
báróságot kaptak, közvetlenül a királlyal kerültek függő viszonyba. Az Árpád-korban Magyarországon a királyi
főtisztségek viselőit
nevezték báróknak, akik a legfőbb méltóságokat töltötték be. A királyi
tanács tagjait is e címmel jelölték. Általában a maguk zászlaja alatt
vezették seregüket hadba (lásd: zászlósurak).
A bárók tehát a főnemességhez tartoztak és rangjuk öröklődött.
Megszólításuk „nagyságos” vagy „méltóságos”.
Később a bárói rang tulajdonosainak legelőkelőbb tagjai grófi (comes)
címet vettek fel, mintegy megkülönböztetés gyanánt. Elsősorban ott
alakult ki, ahol többrétegű nemesi osztály létezett. Örökös cím és
méltóság, Magyarországon korábban egyenértékű volt az ispán címmel.
Később a cím vármegyei jelentősége megszűnt. 1623-ban először
adományozta az uralkodó a grófi címet minden vagyoni adományozás,
vagy területi jelleg nélkül, iktári Bethlen Istvánnak.
[←40]
A natio Hungarica a bécsi jezsuita egyetem magyar nemzetiségű diákjait foglalta egy közösségbe. 1414-
ben keletkezett alapszabályuk sarkalatos pontja Szent László kultuszának ápolása, akit a natio Hungarica
patrónusának tartottak. Az egyetem minden évben, László napon megemlékezést tartott, ahol latin nyelvű,
dicsőítő szónoklatot olvasott fel az erre kijelölt diák.
A megemlékezést 1593 óta a bécsi Szent István dómban tartották.
[←41]
VIII. Orbán pápa (előző nevén: Maffeo Barberini) Firenzében született 1568-ban. Pápává 1623-ban
választották meg. Költőként is ismert, támogatta az irodalmat és a költészetet, a tudományokat és a
művészeteket. Zrínyi Miklós itáliai utazása során személyesen találkozott vele. Tőle ered a bíborosok
eminenciás címe. 1644-ben halt meg.
[←42]
Leonidász néven két spártai királyt is ismer a történelem. Akiről szó van, s akit a szigetvári hős Zrínyi
Miklós példaképének tekintett, Anaxandridasz király fia, I. Leonidász, aki Kr. e. 491-ben, másodmagával lépett
trónra. Ő vállalta 480-ban, hogy Thermopylainál megakadályozza a perzsa Xerxész seregének beözönlését.
Háromszáz válogatott vitézzel állta útját, de egy Ephialtész nevű görög elárulta. Leonidász és a szigetvári
Zrínyi közti párhuzam abban az értelemben helyénvaló állítás, hogy Zrínyi sem számított kíméletre, s
hasonlóan a spártaihoz, ő sem várt, de nem is kért a szultántól kegyelmet.
[←43]
III. Ferdinánd római császár, Magyar- és Csehország királya, akitől a magyarok politikai és katonai téren
egyaránt sokat vártak.
II. Ferdinánd első házasságából született, 1608-ban született Grazban. 1625-ben előbb cseh, majd 1627-
ben ifjabb magyar királlyá koronázták. Miután a császári had fővezérét, Wallenstein herceget a császár és az
udvar utasítására bérgyilkosok megölték, III. Ferdinánd lett az egész császári haderő főparancsnoka.
Később győzedelmeskedett a svédek felett, akiket kiűzött Németországból.
Miután II. Ferdinánd halála után, 1637-ben ő ülhetett a császári trónra. A Harmincéves háborút békekötéssel
fejezte be 1648-ban, de apja korábbi külpolitikáján lényegileg nem változtatott.
Pártolta a művészeteket, a zenét és a tudományt, s maga is írt zeneműveket. Első feleségétől (Mária Annától,
III. Fülöp spanyol király leányától) született fia, a későbbi IV. Ferdinánd. A második nejétől (Mária
Leopoldinától, V. Leopold tiroli főherceg leányától) született Eleonóra nevű leánya.
Harmadszor is megnősült, s ekkor a mantovai herceg, II. Károly leányát vette el, akitől két fia született.
III. Ferdinánd 1657-ben halt meg.
[←44]
I. Rákóczi György erdélyi fejedelem – Rákóczi Zsigmond fejedelem legidősebb fiaként – 1593-ban született.
Anyja Gerendy Anna volt.
1615-ben ónodi kapitány. A gazdag és művelt, protestáns Lórántffy Zsuzsannával 1616-ban kötött
házasságot. 1630-ban választották meg az erdélyi rendek fejedelemmé, amit a szultán jóváhagyott. A
Harmincéves háború alatt Bethlen István mellett harcolt a protestáns hadakkal, és
utána is folyamatos levelezési kapcsolatban állt a II. és III. Ferdinánd császárokat támadó svéd királlyal,
de néhány levelüket a császári kémek megszerezték.
A fentiek értelmében a szilárd protestáns meggyőződésű Rákóczi a király- és császárpárti Zrínyi-család
politikai és vallási ellenfelének számított. Ennek ellenére kénytelen volt egyensúlyozni a török (akikkel Erdély
függő viszonyban állt) és Bécs között, s minden erejét arra használta, hogy önálló, vallásilag és politikailag
független magyar állam szülessék.
1634 kora tavaszán Rákóczi levélben értesítette a lengyel uralkodót, figyelmeztetve őt, hogy a szultán
háborúra készül ellene. Ennek nyomán Pázmány Péterrel is szorosabb kapcsolatra törekedett, aki
tudomására hozta, hogy „Erdély épp oly fontos számára, mint Győr”. Rákóczi tehát a Portával is felvállalt
ebben az időben egy komoly konfliktust, és nem tűnt lehetetlennek, hogy Béccsel együtt beszáll egy nagyobb
török elleni háborúba. Kétségtelen, hogy az Oszmán Birodalom felől Erdélyt újabb komoly veszély fenyegette.
A svédekkel szövetségben, a Porta beleegyezésével 1644-ben hadat indított III. Ferdinánd ellen, melynek
során csaknem sikerült megszereznie egész Magyarország területét. A következő évben – mivel a Dunáig
majdnem mindent elfoglalt – a császár békét kért. A konfliktus az 1645-ös linzi békével befejeződött.
Nagy gondot fordított az iskolák építésére, a templomokra, a külhonban tanuló diákok segélyezésére.
Ennek ellenére a történetírás úgy tudja, hogy a pénzzel csínján bánt, garasoskodott, amiért az erdélyi főúri
családokkal számos konfliktusa alakult ki.
A lengyel trón megüresedése, IV. Ulászló halála után kiemelt figyelmet fordított annak megszerzésére, és
Bethlen Farkast küldte Lengyelországba az ottani nemesség megnyerése céljából, akiket hajlandó lett volna
pénzzel megvásárolni, de 1648. október 11-én elhunyt. Gyulafehérváron temették el. Fia, II. Rákóczi György
felajánlotta kardját III. Ferdinánd magyar királynak, mivel a wesztfáliai békekötéssel hivatalosan is véget ért a
Harmincéves háború.
[←45]
A tramontana (más helyesírással tramuntana) az északi szél olasz neve. Rijeka és Bakar kikötőiből az
akkor használt hajókkal a feltámadó, heves és hideg szél, ha túlságosan erősnek bizonyult, bonyolulttá téve a
kihajózást, illetve a déli irányból érkezők kikötését.
Hasonló hozzá a hideg és száraz északkeleti bora, ami a hegyek felől csap le Trieszt, Rijeka vagy Zengg
vidékére. A mai, modern vitorlások már mindkét szelet képesek kihasználni.
[←46]
A szpáhik az oszmán hadsereg legelőkelőbb, legelitebb lovas egysége. Főleg a vagyonosabb rétegekből
kerültek ki, amit öltözékük és fegyverzetük minősége is megmutatott. A történetírók szerint messze magasabb
fegyelemmel rendelkeztek, mint a többi egység, hajlandók voltak az életüket áldozni a vallásért és a
szultánért, és vallási értelemben véve tiszta életet éltek. Hűbéresként birtokot kaptak abban a szandzsákban,
ahol laktak (tímárbirtok), és jogot arra, hogy saját zászló alatt vonuljanak. Általában három nap alatt fegyverbe
kellett állniuk, ha arra a szultán vagy a hadsereg főparancsnoka utasítást adott.
A szpáhi egységek általában egyszínű, vörös zászló alatt vonultak, fegyverzetüket tekintve pedig
jellemzően szablyát, kardot és buzogányt hordtak, kisebb pajzzsal, de voltak, akik puskával is rendelkeztek. A
magyar könnyűlovas huszárokhoz hasonlítottak leginkább, azzal a különbséggel, hogy a szpáhik némelykor
könnyű vértet és sisakot is viseltek.
Különféle kiváltságokat élveztek, ezek egyike volt, hogy csakis a szultánnal együtt voltak kötelesek
birtokaikról hadba vonulni. A gyalogos janicsárok közül is kiemeltek olyanokat, akiket érdemesnek tartottak
felvenni a szpáhik közé, ők birtokot kaptak, amelyből jövedelmet szerezhettek.
A szpáhik jellemzően nem vettek részt az ellenséges területek dúlásában, fosztogatásában (ez főleg az
akindzsik feladata volt), de nem kérdéses, hogy a megszállási területen, ha a birtokuk is ott feküdt, szerepet
vállaltak a bégek és pasák utasításainak teljesítésében.
[←47]
Niccolo di Bernardo dei Machiavelli 1469-ben született Firenzében, egy elszegényedett patrícius
családban. Mint államférfi, diplomata és jeles történetíró ismert. Miután a firenzei köztársaság második
kancelláriájának éléről a Mediciek elűzték, börtönben vetették és megkínozták, visszavonult birtokára és
1512-től kifejezetten csak az irodalmi munkásság éltette.
Mivel hazafias megfontolásból előtérbe helyezte filozófiájában a vallási és erkölcsi szempontokat háttérbe
szorító, kíméletlen uralkodókat, akik okossággal és következetes kíméletlenséggel tartják fenn a hatalmat és
vezetik országukat egy jobbnak hitt világ felé, ezért ezt az irányzatot machiavellizmusnak nevezik.
Filozófusként a római időket példának véve a köztársasági állam- és életformát tartotta célravezetőnek. Síkra
szállt a zsoldos katonaság ellen, és köztársasági hadsereg felállítását sürgette.
Politikai és filozófiai munkái mellett színdarabokat is írt, és általában kiemelkedő hatást gyakorolt a
korabeli európai kultúrára. Zrínyi Miklós átvette Machiavelli néhány elméletét, különösen az egységes
nemzetre, a nemzeti haderőre vonatkozókat.
Machiavelli – miután a Medicieket 1527-ben ismét elűzték a hatalomból –, felajánlotta Firenzének szolgálatait,
de elutasították.
Nem sokkal utána, még ez év nyarán meghalt.
[←48]
A dávori horvát hősi ének, amit hangszeres kísérettel is énekeltek. Feljegyezték, hogy nagyszombati
tartózkodásuk alatt a Zrínyifivérek unaloműzésként énekelgették ezeket, s különösen Péter kedvelte. Később
Miklós – már költő korában – előszeretettel alkalmazta munkáiban a hősi énekek stílusát.
[←49]
Zrínyi Miklós 1636-ban megtett nyolc hónapos itáliai utazásáról meglepően kevés adat maradt fent. Annyi
semmi esetre sem, hogy kronológiájában végigkövethessük az eseményeket. Történelmi tény, hogy Itália
belső viszonyai abban az időben mélypontra süllyedtek.
Feltételezhetően találkozott ott élő rokonaival, s először Velencébe utazott hajón. Járt Rómában, és VIII.
Orbán pápától ajándékba kapott egy verseskötetet, aminek személyre szóló dedikációjában ez olvasható:
„Bátor apák fiai bátrak, a királyi sasmadár ősök nem költenek gyáva galambot.”
A Poemata című kötet a pápa 1631-ben Rómában kinyomtatott latin nyelvű verseit tartalmazta. Nem tudni,
véletlen-e, de Zrínyi Szent László beszéde is ezt a gondolatot tartalmazta. A fiatal gróf állítólag beszédének
nyomtatott példányát vitte a pápának ajándékba.
Márpedig, ha Orbán pápa olvasta az orációt, azt is tudnia kellett, hogy Zrínyi és pártfogói (segítői) szerint a
katolikus világ tőle várja az Oszmán Birodalom elleni leghatékonyabb fellépést.
Tudjuk, hogy Róma után Nápolyt látogatta meg, mivel e város volt Szent László itáliai kultuszának
helyszíne. Járt a toszkánai herceg udvarában is, tehát nem hagyta ki Firenzét és Pisa városát sem.
Útitársairól – az egy Senkviczy Mátyás kanonokon kívül – voltaképpen nem tudunk semmit, ahogy arról sem,
hogy útja során mit látott, hol meddig tartózkodott.
Nincs ismeretünk arról, hogy az út során mit tanult, mivel foglalkozott, és többen is megpróbálták egy
korabeli útikönyv alapján sorrendbe szedni élményeit – vajmi kevés eséllyel és történeti hűséggel. Csak
remélhetjük, hogy egyszer előkerül egyfajta napló, hazaküldött levél vagy leírás, amit akár ő, akár a
kíséretének valamelyik tagja írt, és olyan minőségben, ami lehetővé teszi a tudományos feldolgozást.
Kétségtelen tény viszont, hogy ez az út a későbbiekben meghatározó jelentőséggel bírt Zrínyi Miklós
filozófiájában, költészetében, államelméleti és katonapolitikai munkásságában. Feltételezzük, hogy sok
könyvet vásárolt az úton, köztük Machiavellitől, Tassótól és Marinótól, vagy az ókori szerzők újabb
kiadásaiból, amelyek híres csáktornyai könyvtárában kerültek elhelyezésre, amihez személyesen Zrínyi
készített
később katalógust. Elképzelhető, hogy az itáliai útról hazahozott kötetek vetették meg a könyvtár alapjait.
[←50]
Esterházy Miklós nádor Galántán született 1582-ben, és úgy tartják nyilván, mint a nagymúltú család igazi
ragyogásának megalapozóját. Eleinte protestáns vallást tartott, de rekatolizált és Pázmány Péter mellett a
katolicizmus egyik oszlopává lett. Erős nemzeti érzelmű személyiség volt, de olyan politikai ellenfeleket
tudhatott magával szemben, mint Bethlen és I. Rákóczi György.
A dúsgazdag Mágocsy Ferenc özvegyét, Dersffy Orsolyát feleségül véve jutott igazi vagyonhoz. Mivel a
Habsburgok iránt kiemelkedő lojalitást mutatott, aránylag hamar magas pozíciókba került. Királyi adományként
megkapta Kismartont, majd Fraknó várát, a grófi címmel együtt. A soproni országgyűlés választotta meg
nádornak 1625-ben. Politikailag a Habsburg-ház erősítését és támogatást vélte helyesnek, és úgy tartotta,
hogy Magyarországot a töröktől csak a Habsburgok segítségével lehet megszabadítani.
Esterházy csak egyszer, Nyitra mellett, 1623-ban verekedett a törökkel, amikor győzelmet is aratott.
Íróként is jelentős műveket alkotott. Öt fia és két leánya született, Pál nevű fia alapította a későbbi hercegi
ágat.
1645-ben halt meg, és Nagyszombatban, az általa építtetett templomban helyezték örök nyugalomra.
[←51]
1565-ben a vallási küzdelmek egyik vadhajtása következtében a protestánsok feldúlták a váradi
székesegyházat, és e cselekményhez állítólag János Zsigmond akkori fejedelem is jóváhagyását adta. A
törőzúzó református tömeg állítólag ekkor törte fel László király sírját, és az akkori hírek arról tudósítottak,
hogy a csontjait is szétszórták. A városban elszabadultak az indulatok, és a véres eseményeknek csak a
jezsuiták távozása vetett véget.
Történetünk idején azonban változott a politikai helyzet, és már a reformátusok is kivételes tisztelettel
beszéltek Szent Lászlóról. Ennek alapján viszont ma már kevéssé lehet megállapítani, hogy 1638-ban
valóban megtalálták-e a sírt és a csontokat, hiszen Rákóczi György állítólag megtiltotta a meglelt sír további
háborgatását. Sajnálatos, hogy a török a város 1658–60-as bevétele során sok mindent tönkretett, és László
király lovas szobrából ágyút öntöttek.
[←52]
Gróf Draskovich Gáspár császári és királyi kamarás birtokai szomszédosak voltak a Zrínyiekével. A
„trakostyáni és luttenbergi” nemesi melléknév a birtokuk elhelyezkedésére utal. Trakostyán (Trakoscan) ma
Horvátországban, Varasdtól nyugatra kb. 35 km-re található, közel a szlovén határvidékhez, a Maceljsko
hegyvonulat szélén, a Bednja folyó mellett. A dombot és a felújított várat tó övezi.
A Trakostyántól néhány kilométerre keletre fekvő Klenovnik is Draskoviché volt ebben az időben (ma ez
Horvátország legnagyobb kastélya), valamint Luttenberg (a mai Ludberg), ami Varasdtól 26 kmre délkeletre, a
2. számú főközlekedési út mellett található. A birtokok elhelyezkedéséből is látható, hogy a Zrínyiek és a többi
nemesi családok birtokai néha egymásba ékelődtek.
[←53]
A hajdúk neve latinból ered (haydones), és eredetileg a XV. században fellendült marhakereskedelemben
foglalkoztatott hajtókat jelölték e néven, akik akkoriban külön társadalmi osztállyá szerveződtek. Később
katonai szempontból is felfigyeltek rájuk, mert mesterségük rendkívüli erőt és ügyességet követelt. A
marhakereskedelem visszaesését követően sokan rablókká, útonállókká váltak. A hatalom fellépett ellenük,
megtiltotta a fegyverviselésüket. Szervezett csoportjaik az országban garázdálkodtak.
Mohács után Szapolyai mellé álltak, majd halálát követően Ferdinánd király zsoldjába szegődve kiváló
katonákká lettek. Akik pedig nem, azok továbbra is rablásokból éltek, és őket nevezték szabad hajdúknak,
szabadlegényeknek. Bocskay felismerte a bennük rejlő katonai lehetőséget – még vitézi tetteiket elismerve
nemesi jogokkal is felruházta őket –, és ezt a befogadási példát követte Zrínyi Miklós is, amikor letelepítette a
birtokán jelentkezőket. Cserébe katonai szolgálatot láttak el, és betagozódtak Zrínyi seregébe. Földet kaptak,
családot alapítottak.
[←54]
Radkersburg ma Ausztriában található, közvetlenül a szlovén határnál, Muraszombattól kb. 18 km-re.
Népszerű gyógyvizű fürdőhely. A kanizsai török pasalik az adófizetési határokat egészen eddig kiterjesztette,
és az egyezményekben elfogadott határon átcsapó portyákkal szedette azt be. Zrínyi Miklós szigete, azaz a
Muraköz elsődlegesen veszélyeztetve volt azzal, hogy a török bekeríti és elfoglalja, ha megfelelő fegyverzetet
és pénzt nem biztosít számára az uralkodó.
[←55]
I. Rákóczi György erdélyi fejedelem még életében átadta fiának a hatalmat, aki II. Rákóczi György néven
került Erdély fejedelmi trónjára. Ehhez természetesen szükségeltetett a török szultán – a Porta –
jóváhagyása. A fiút 1642. február 19-én a gyulafehérvári országgyűlés választotta meg, majd március
negyedikén a gyulafehérvári székesegyházban került sor beiktatására.
Bécs és Pozsony – és természetesen a Zrínyiek, Batthyányak, Erdődyek és Esterházy nádor környezete is
– árgus szemmel figyelték, milyen politikát folytat majd az új, fiatal fejedelem a törökkel.
II. Rákóczi György rendkívül sikeres volt. Mivel azonnal megfizette Ibrahim szultánnak a kikövetelt adót –
amire az apja nem volt hajlandó
–, s melynek értéke 30000 aranyforintra rúgott, kapcsolata a Portával jól indult. 1649-ben kapta meg a
fejedelmi jelvényeket. A későbbi évek azt bizonyították, a törökkel jó diplomáciát folytatott, olyannyira, hogy
amikor 1652-ben súlyos betegségbe esett, a Porta ahhoz is hozzájárult, hogy még életében a fiát, I. Rákóczi
Ferencet válasszák meg erdélyi fejedelemnek.
[←56]
A palatinus Magyarországon a nádor latin megszólítása. Eredetileg a császári udvarhoz – a
palatiumhoz, palotához – tartozó összes személyt jelentette, a középkorban pedig már egyre inkább a császár
közvetlen környezetébe tartozó előkelőségeket. Lassanként jelentőségéből is veszített, pl. az olaszoknál csak
puszta cím maradt.
[←57]
A Harmincéves háború az 1640-es évek elején új és fontos szakaszába lépett. III. Ferdinánd császár
éppen ezért utasította el a törökkel való összecsapásnak minden gondolatát.
1642 tavaszán Sziléziában a svédek megsemmisítették a császári haderőt, a vezéreket elfogták, és
minden eddiginél nagyobb veszély fenyegette a Habsburg Birodalmat. Esterházy nádor császári utasításra
Magyarországon seregtoborzásba fogott, terveit 1642. június 18-án Bécs is elfogadta. Ennek keretében került
sor Zrínyi Miklós és Péter csapattoborzására. Ez év szeptemberében indult Miklós a csapattal északra, de az
akkori csata eseményeiről és az ő konkrét szerepéről nem áll rendelkezésre autentikus információ.
Feltételezhető, hogy nem az történt, mint amit Zrínyi Miklós várt, talán csalódott is a hadvezetésben.
Mielőtt elindult a csapattal, magának kérte a királytól a magyar és horvát ezredek parancsnokságát, amit nem
kapott meg. Az is elképzelhető, hogy fiatalnak – és ilyen nagy létszámú összecsapásokban, mint amit vártak
–, tapasztalatlannak ítélték. Kétségtelen, hogy az elhatározás és elszántság megvolt benne, és valószínűleg
katonai tapasztalatait is gyarapítani igyekezett.
A kért parancsnokságot csak a következő év elején kapta meg, amikor már ismét Csáktornyában tartózkodott.
[←58]
A történet mostani szakaszában, 1643-ban éppen Nógrád megyében törtek ki parasztlázadások.
Mindegyiket leverték, de az elkeseredett jobbágyságot, a végzetesen elszegényedett parasztságot
lecsendesíteni nem lehetett egykönnyen. A nincstelen jobbágyok szabadcsapatokba szerveződve,
mocsarakban, erdőkben rejtőzve komoly veszélyt jelentettek az általános biztonságra, nem csakis a
földesurakra. Mivel életben kellett maradniuk, az ehhez szükséges javakat rablásokkal, véres akciókkal
szerezték meg.
Számukra a felemelkedés egyetlen útját az idegen elnyomók elleni harc jelentette.
[←59]
Zrínyi Ilona, Zrínyi Péter és Frangepán Katalin leánya, 1643-ban, Ozalj várában született. I. Rákóczi
Ferenc felesége lett, majd megözvegyülve házasságot kötött Thököly Imrével.
A németeket és a Habsburgokat gyűlölte, és az ellenük szított felkelés egyik rugója volt. Ebbéli ténykedése
különösen apjának 1671-es kivégzése után erősödött fel. A Munkács várát ostromló Caraffa tábornok
ellenében három éven át védte az az ban fel kellett adnia.
A bécsi orsolyiták zárdájában tartották fogva 1691-ig, majd kicserélték Heister generálisra, aki akkoriban
Thököly Imre fogságában élt. Később Thökölyt elkísérte a török száműzetésbe, és 12 éven át mellette élt.
1703-ban halt meg Nikomédiában. Teste a galatai lazarénusok templomában nyugodott, ám 1906-ban
hazahozták, és Kassán helyezték örök nyugalomra.
[←60]
A pátens a hatalom által készített, kibocsátott, törvényerővel bíró rendeletet jelent. Másik
megfogalmazásban nyílt – jelen esetben királyi – parancs.
[←61]
Locsmánd ma a Sopron melletti, ausztriai részen fekvő Lutzmannsburg. Középkornál is régebbi
település, valaha nagyobb székhelynek számított. Sopron, Locsmánd és Pozsony környéke a történelemben
folyvást ellentéteket szült, elsősorban stratégiai helyzete miatt. Az ország nyugati kapujaként szerepelt.
[←62]
A horvátok és magyarok által sokszor Puchamnak nevezett Johann Christoph Pucheim tábornok
Zrínyivel együtt harcolt 1664-ben I. Rákóczi György ellen, a felvidéken. Később magas katonai beosztásokat
nyert el, és tagja volt az Udvari Haditanácsnak.
[←63]
Szakolca (szlovákul Skalica) régi település. Pozsonytól északra, mintegy 85 km-re található. Már az
első magyar vonatkozású iratokban is szerepel, és feltehetően itt született II. (Vak) Béla magyar király. A
várfalak Zsigmond király uralkodása alatt épültek, és Szakolca 1372-től szabad királyi város rangot kapott.
Zrínyi idejében már létezett ott a ferencesek kolostora. Bethlen Gábor 1621-ben elfoglalta, de különösen sokat
szenvedett a város a Rákóczihoz köthető harcok során.
[←64]
1644 nyarán a császári hadak – miközben Rákóczi lassú visszavonulását követve kisebb csatározásokat
folytattak a Kemény János parancsnoksága alatt álló utóvéddel – előbb visszafoglalták Szendrőt, majd
körülvették Szerencset. Látva a kilátástalan helyzetet, az egyik tiszttartó, aki a katolikus Rákóczi Lászlónak –
a fejedelem unokaöccsének
– bizalmasa volt, mit sem törődve a várban lévő többi tisztségviselő álláspontjával, átadta a várat
Esterházynak.
Esterházy azonban úgy vélte, hogy a Bodrogközig hátráló Rákóczi most már nem fordul vissza, hanem a
Tisza keleti oldalán marad, így Radványi István kapitányra bízta Szerencs várát, majd május végén a sereggel
távozott.
Ezt a lehetőséget használta ki Rákóczi. Kemény Jánost és Toldalagi Ferencet küldte a vár alá, amit június
11-én a fejedelem katonái rohammal bevettek. A visszavonuló császáriakat Kemény üldözni kezdte, és akkor
sem hagyta abba a folytonos zaklatásukat, amikor Götz és Pucheim Bajmócnál elsáncolták magukat.
[←65]
Ebben az időszakban a pápa X. Ince volt, aki 1644–1655 között ült Szent Péter trónján. Neve latinból
magyarított. (Innocentius = ártatlan.) Feljegyezték, hogy sógornőjének, Olimpia Maidalchininek túl sok
befolyást engedett a közügyekben, ami a Vatikánban is sok konfliktus forrásává vált. A vesztfáliai béke ellen,
ami lényegében lezárta a Harmincéves háborút, tiltakozását fejezte ki.
[←66]
A linzi béke III. Ferdinánd és I. Rákóczi György erdélyi fejedelem között köttetett, és hivatalosan 1645.
dec. 16-án fogadták el. 1644-ben Rákóczi követei, Kemény János és Lónyay Zsigmond Szendrő várában
kezdeményeztek már tárgyalásokat a királypárti Lippay György érsekkel és Esterházy Miklós nádorral, de
utóbbi elzárkózott a megegyezéstől. Mivel a későbbi kezdeményezések is heves vitába torkolltak, III.
Ferdinánd úgy vélte, jobb, ha Rákóczinak engedményeket tesz. A merev álláspontjából semmit nem engedő
Esterházy helyett az egyik kamarai tanácsost, Toros Jánost bízta meg a tárgyalások folytatásával, aki
készséget mutatott a megegyezésre. Rákóczi a békeokmányokat 1645 augusztusában írta alá, és díszes
követséggel vitette Linzbe.
Az okmány biztosította a teljes protestáns vallásszabadságot, nem csak az urak, a városok, a községek,
hanem a jobbágyság számára is, ami a korábbiakhoz képest igen nagy előrelépést jelentett a belső béke
megteremtésében. A háborúban elfoglalt protestáns templomok visszaadásáról, valamint több vallásügyi
kérdésről is rendelkezett.
Rákóczi megtarthatta a Bethlen Gábor birtokában állt hét vármegyét, de csakis a haláláig. Azt követően a
szerződés szerint Szabolcs és Szatmár kivételével a megyék a koronára szálltak. Az utóbbi kettőt Rákóczi fiai
halálukig birtokolhatták.
Rákóczi fejedelem ezen felül megkapta még Regéc és Tokaj várát, Tarcal városát, bizonyos feltételek
mellett Ecsedet, illetve Felső- és Nagybányát.
A pozsonyi országgyűlés hosszas vita után 1647-ben törvénybe iktatta a békekötés pontjait. Zrínyi Miklós
ezen az országgyűlésen Zala vármegyei főispáni címen már jelen volt.
[←67]
A szubasi a török seregben szpáhi tisztet is jelölt, de a rendfenntartó alakulatok parancsnokát is így hívták.
[←68]
A pribék (Zrínyi írásaiban pribég) megjelölést abban az időben a töröktől, vagy éppen a törökhöz
átszökött keresztényekre alkalmazták. Nem volt kifejezetten lealacsonyító és pejoratív tartalma. Az ilyen
szököttek gyakorta ellátták Zrínyit a törökkel kapcsolatos információkkal.
[←69]
A kutatások, elemzések megdönteni látszanak azt a korai teóriát, hogy a Szigeti Veszedelem eposz 1645–
46 telén, egyetlen nekifutásra készült el. Akik a legújabb kor kutatási módszerei szerint elemezték, különféle
logikai összevetésekre alapozták a megállapításukat, amelyeknek egyik fontos pontja volt, hogy Zrínyi
jelleme, verselési gyakorlata és politikai tapasztalata is markáns fejlődési vonalat mutatott ezekben az
esztendőkben. A verseket kronológiai rendben is megvizsgálták, összevetve a valós élet eseményeivel,
amelyeket Zrínyi többször is megjelenített. Az egykorú hadieseményekre alapozva született az a –
helytállónak tűnő – megállapítás, hogy a művet Zrínyi ugyan elkezdhette 1645–46 telén, de annak befejezése
valószínűleg csak 1647– 48-ban történhetett.
Mivel jelentős mértékben csak báni beiktatása után vált politikai tényezővé, egy 1646-ra keltezett Szigeti
Veszedelemmel nem ért volna el többet, mint hogy lelkesít a török háborúra. Két évvel később azonban már
tetten érhető az eposzban a kivételes művészi érték mellett Zrínyi politikai programjának megfogalmazása,
vagyis igazolást nyert, hogy nem „magányos verselőként” írta meg az eposzt, hanem határozott irányt
képviselő politikája szolgálatába állítva azt.
[←70]
A vlachokat és az ügyben érintett szlávokat Zrínyi a leveleiben egyszerűen csak rácoknak nevezi.
Alapjában ortodox vallású szerbek, de horvátok is keveredtek közéjük.
E balkáni népelemek a török terjeszkedés elől vándoroltak fel a horvát végekre, még a XVI. szd.-ban. A
Habsburgok – hogy az örökös tartományok határőrizetét ellássák – már ebben a században adómentességet
adtak nekik. Katonai szervezetbe tömörítve, kijelölt parancsnokok alatt élték az életüket, csakis az udvar
utasításaival törődve, és mellőzve a magyar és horvát országgyűlések határozatait. A horvát bánnak se
tartoztak engedelmességgel.
Ez nyilván alapjában sértette a horvát földesurak (így Zrínyiék) érdekeit is. A helyiek közé ékelt vlachok
úgy használták a földesurak földjeit, hogy adót nem fizettek érte, és a horvát vagy magyar parasztok közül
egyre-másra átcsábítottak magukhoz teljes családokat. Zrínyi megkísérelte a kérdés rendezését, de sok
esetben komoly törvényi akadályokba ütközött.
A vlach-kérdés a horvát országgyűlés és Bécs közti állandó konfliktusok alapja lett, és a későbbi horvát–
szerb ellentétek is részben ebből az áldatlan állapotból táplálkoztak.
[←71]
Zrínyi Miklós az 1646 utáni években kezdte összeállítani és feltehetően deákkal lejegyeztetni a Tábori Kis
Trakta című művét, ami katonai szabályzatnak, vagy szolgálati utasításnak tekinthető, hadtudományi értékű
munka. Elsődlegesen a táborhely megszervezéséről, kialakításáról, és az egyes csapatoknak az
elhelyezéséről tartalmaz utasításokat. A mű
befejezetlen maradt, és feltételezik, hogy Zrínyi egy kiterjedtebb szolgálati szabályzatot akart készíteni.
A traktátus a korabeli katonai irodalom elfogadott műfajának számított, kb. azonosnak az értekezéssel. A
szerzők kézikönyveket, szabályzatokat igyekeztek létrehozni, az eredetiségre nem törekedve, ezért különféle
írásművekből szedegették össze azokat.
E munkában Zrínyi is külföldi szerzőket követ, de a mű első része kifejezetten az ő önálló gondolataira, írói
vénájára alapul. Legfőbb értéke az általa kifejezett haladó gondolatokban rejlik. A fegyelem
megszilárdításában a katonák anyagi ellátásának kérdését első helyre tette, érthető módon, mivel saját
negatív tapasztalatai megmutatták, hogy a fizetés nélkül maradt katonák bűnöző útra tértek, fosztogatókká,
útonállókká lettek, ami egymással állította szembe a magyar katonát és a parasztokat.
Zrínyi felismerte ennek mérhetetlen társadalmi kárát, de itt meg kell jegyezni, hogy az 1640-es években –
anyagi források hiányában – Zrínyi vonuló katonáit sem tudták rendesen ellátni, így Zala vármegye is panaszt
tett ellenük, az elkövetett lopások és rablások miatt.
Egészen korszerű szemlélet és összefüggések alapján kapcsolta össze Zrínyi Miklós az államot és a
parasztság jólétét, kijelentve, hogy egy sereg fegyelmének alapja a jól élő parasztság, aki az államnak képes
beszolgáltatni az adót úgy, hogy közben ő sem megy tönkre. Általánosan növekvő áruforgalmat sürgetett, és
gazdasági fellendülést hozó központi intézkedéseket, ezzel kapcsolva össze politikai alapállásában a katonai
és a gazdasági elgondolásokat.
Szakítani kívánt a korabeli, metodista katonai elmélettel, és új, merőben korszerű elvek és rendszerek
létrehozásán dolgozott.
[←72]
Hiteles részlet Zrínyi Miklósnak az 1649. január 14-én, Zágrábban elmondott báni beiktatási beszédéből. Az
eredetit latinból fordították.
[←73]
Johann Ferdinand Porcia 1606-ban született és 1665-ben halt meg. A Porcia család friauli eredetű osztrák
hercegi és olasz grófi gyökerekkel rendelkezett. A Habsburgok szolgálatában álltak.
Porcia herceg magas méltóságokat töltött be, többek között ő volt a bécsi udvari Titkos Tanács feje. Együtt
nevelkedett III. Ferdinánd császár és magyar királlyal, így annak feltétlen bizalmát élvezte. Később a császár
fiának, Lipótnak nevelője volt, udvarmesterré nevezték ki, majd Lipót trónra kerülése után főudvarmester és
első miniszter lett. Befolyást gyakorolt Lipótra, bár államférfiként gyengének bizonyult. 1662-ben a császártól
birodalmi hercegi rangot kapott.
Zrínyi Miklóssal folytonos konfliktusban állt, amelynek fő oka nem
elsősorban a politikában, hanem a tengermelléki, Itália felé irányuló üzleti életben volt kereshető. Később
politikai síkra terelődött, de üzleti életben volt kereshető. Később politikai síkra terelődött, de ben, Zrínyi-Újvár
építése körül kialakult rendkívüli bonyodalmakban.
[←74]
A csausz általában véve török katonai rangot jelentett, egy időben az őrmesterrel volt azonos, de többféle
jelentéssel is bírt. Csausznak nevezték a szultán kíséretének tagjait.
Esetünkben a csausz hírvivő, futár.
[←75]
Löbl Mária Zsófia bárókisasszony (születési éve pontosan nem ismert, s aki 1676-ban halt meg) lett Zrínyi
Miklós második felesége.
Apja báró Löbl János Kristóf, anyja Ráttkay Anna volt. Mindkét család előkelő hírre tett szert, és harcoltak
a végeken a török ellen. Részt vállaltak a horvátországi közigazgatásban.
Zsófia állítólag törékeny, kis termetű, de rendkívül bájos teremtés volt, és merőben különbözött Zrínyi első
feleségétől. Kevésbé kedvelte a mulatozást, a zajos lakomákat, a nyakra-főre szervezett vadászatokat, és
házasságuk során egyszerűbb életvitelt honosított meg Csáktornyában. A várnép szerette, kis asszonykának
szólították egymás közt.
várnép szerette, kis asszonykának szólították egymás közt.
ben, de háromévesen meghalt. Mária Katalin következett 1656-ban, aki túlélte apját, majd harmadikként egy
kisfiúnak, Izsáknak adott életet Zsófia asszony, 1658-ban Zrínyi életének egyik nagy tragédiája volt, hogy
fiacskája csupán egyetlen esztendőt élt. Negyediknek ismét fia született, 1662-ben, Ádám, aki 1691-ben halt
meg.
Zrínyi Miklós halálát követően Zsófia asszony Csáktornyában maradt, ahol személyes ellentétek alakultak
ki a szintúgy oda költözött Zrínyi Péter feleségével, melyben feltehetően szerepet játszott Katalin asszony
csillapíthatatlan német- és Habsburg gyűlölete. Két kiskorú gyermekét nevelve ügyesen igazgatta azokat a
birtokrészeket, amelyek a gyermekek örökségét képezték.
Gondot jelentett Zsófiának, hogy a Wesselényi összeesküvésbe egyre inkább szerepet vállalt Zrínyi
Péternek mind több pénzre volt szüksége.
Később még jobban megromlott sógornőjével, Katalin asszonnyal és Zrínyi Péterrel a kapcsolata, ezért
gyermekeivel Varasdra költözött.
Miután Zrínyi Pétert 1670 májusában Bécsben letartóztatták, a császáriak lefoglalták a bán vagyonát. Zsófiát
is kihallgatták, aki önként átadta azokat a vagyontárgyakat, amelyeket Katalin asszony – dacára a rossz
viszonynak – vele őriztetett. Talán ezért tartották tiszteletben a császári végrehajtók Zsófia vagyoni jogait.
Leánya, Katalin, apácának állt a bécsújhelyi karmelitáknál, fia, Ádám
pedig előbb Prágában tanult, majd Légrád és a Muraköz főkapitánya lett. 1691-ben, a Duna menti
Szalánkeménnél esett el a törökkel vívott csatában.
[←76]
Rákóczi Zsigmond I. Rákóczi György erdélyi fejedelem fia volt, testvére II. R. Györgynek. Meglehetősen
tisztán látta a Habsburgok Erdéllyel kapcsolatos terveit és álságos álláspontját. 1651-ben feleségül vette
Friedrich pfalzi választófejedelem és cseh király leányát, Henriettét, aki három hónap múlva, még abban az
esztendőben meghalt.
Rákóczi Zsigmond 1652. február negyedikén halt meg, huszonkilenc éves korában.
[←77]
II. Rákóczi György trónra lépésekor a moldvai vajda Vasile Lupu volt, aki támadta Havasalföldet. Az ottani
vajda, Matei Basarab Rákóczi pártfogását és védelmét élvezte, ezért amikor Lupu rátámadt Havasalföldre, a
fejedelem Kemény János hadvezért küldte oda 1653-ban a haddal, aki a Lupu-ellenes népi mozgalommal
karöltve, valamint a segítségül küldött lengyel haderővel elűzte az agresszort. Lupu szövetségese volt a kozák
hetmannak, a lengyelek ádáz ellenségének. Moldva élére ekkor Rákóczi régi barátja és ismerőse, Gheorghe
Stefan került.
Egy év múlva Havasalföldön is lázadás tört ki, amit Basarab halála után Erdély az új vajdával, Constantin
Serbannal vert le.
Mindez érzékenyen érintette a törököket, mivel most már mindkét vajda kvázi vazallusa lett Erdélynek – így az
ország megerősödhetett a szultán ellenében –, de a török most nem avatkozhatott be fegyverrel az
érdekeinek védelmében, mert még a velencei háború kötötte le erőit.
Később a lengyel trón és Rákóczi viszonya alapjaiban megváltozott.
[←78]
Ez utóbbi teoretikus „jövendölés” valóban helyénvalónak bizonyult. Pálffy Pál nádor 1653. novemberben
bekövetkezett halála után, az év december 30-án II. Rákóczi György a Zrínyi által kevéssé tisztelt, sőt,
némelykor árulónak is tartott Lippay György érseket kérte arra, hogy III. Ferdinánd császár felé közvetítse az ő
elkötelezettségét. Amennyiben erről Zrínyinek tudomása volt – márpedig alaposan feltételezhető, hogy így
történt, a bán bizonnyal elgondolkodott Rákóczi kijelentésén, és ez még akkor is igaznak vélhető, ha tudjuk,
hogy ő haláláig lojális maradt a mindenkori uralkodóhoz.
Az is előfordulhat, hogy Zrínyi a titkos levelezések útján tudta, Rákóczi részéről minden, az udvar felé
közelítésre utaló szándék csupán elterelő és
ügyes politikai manőver.
Nincs ellentmondás abban sem, hogy Zrínyi magyar királyt akart, és a császárság egésze ellen gondolt
fellépni. Lojalitása az esküjében foglaltak mellett praktikus politikai okból fakadhatott, miszerint tudatában volt
annak, hogy csakis a királytól kapott pozícióiban maradhat cselekvőképes.
Rákóczi György a nádorválasztás kérdéseivel is foglalkozott, amelyben Zrínyi személyét támogathatta.
[←79]
III. Ferdinánd még életében királlyá koronáztatta legidősebb fiát, IV. Ferdinánd Ferencet, aki 1633-ban
született. Anyja Mária Anna spanyol infánsnő volt.
Mivel érdeklődő és jó eszű fiatallá érett, előbb 1646-ban cseh királyi címet kapott, majd rá egy évre
magyar királlyá koronázta Lippay György esztergomi érsek, 1653-ban pedig római királyi koronát kapott,
illetőleg Augsburgban német-római császárrá választották. Mielőtt illetőleg Augsburgban német-római
császárrá választották. Mielőtt én) váratlanul meghalt. Bécsben helyezték örök nyugalomra, a kapucinusok
kriptájában.
A nem várt esemény feltehetően megbolygatta a magyar nádorválasztás körüli eseményeket.
[←80]
III. Ferdinánd kisebbik fia, Lipót 1640. június 9-én született, anyja Mária Anna volt, III. Fülöp spanyol király
leánya.
Jezsuita nevelést kapott, ami uralkodása alatt mindvégig látszott, mert jezsuita nevelőinek hatása alatt állt.
1655 tavaszán a pozsonyi országgyűlés ugyan királlyá választotta, de trónra csak apja halála után, 1657
júliusában lépett, akkor kapta meg a koronát. A következő évben választották német-római császárrá.
Csak harmadik feleségétől születtek örökösei, I. József és III. Károly. Bécsben halt meg, 1705. május 5-én.
[←81]
Köprülü Mohamed (vagy Köprili Mehmet) egy Kis-Ázsiába vándorolt, albán származású családból született
1596-ban. A családot a Köpri nevű faluról nevezték el.
1656 szeptemberében kapott nagyvezíri rangot az akkor még kiskorú IV. Mohamed szultán anyjától, mivel
felismerték politikusi és hadvezért kvalitásait, és kellően erősnek, állhatatosnak találták e posztra. Tény, hogy
Köprülü Mohamed még magas életkorában is valóban kőkemény, ravasz és erélyes személyiség volt úgy a
hadvezetés, mint a politika
terén. Ügyesen bánt a pénzügyekkel, a birodalom ebbéli hiányosságait felszámolta, a lázadásokat leverte,
és megszilárdította a hadsereg mélypontra süllyedt fegyelmét. Feljegyezték, hogy a dúsgazdag pasa a maga
vagyonából fizette ki a hatalmas török had zsoldját, és mindössze néhány hónap kellett neki a rendrakáshoz.
Arra készült, hogy felújítja az Oszmán Birodalom régi hódító politikáját. 1657-ben elfoglalta Velencétől a
két görög szigetet, Lemnoszt és Tenedoszt, majd megfeddte II. Rákóczi Györgyöt, amiért a porta engedélye
nélkül indult lengyel hadjáratra. 1657-ben megfosztotta a fejedelmi címtől, és helyébe Rhédey Ferencet
ültette. Rákóczi tiltakozására Erdélyt ebben az évben török hadak szállták meg, és fel is dúlták a
fejedelemséget.
1662-ben halt meg Drinápolyban, ám előtte még a fiát, Köprülü Ahmedet ajánlotta utódjának.
[←82]
A Rajnai Liga (vagy Rajnai szövetség) 1658. augusztus 14-én, MajnaFrankfurtban jött létre, amit a
svéd király, a münsteri püspök, a három egyházi választófejedelem hozott létre, és amelyhez Franciaország is
csatlakozott. Legfőbb célul a közös védelmet tűzték ki, valamint azt, hogy a svédek németországi területeit
megóvják a német-római császár és Brandenburg ellen. Célja volt továbbá a francia befolyás erősítése
Németországban. A szövetség aztán 1667-ben feloszlott. Míg funkcionált, Zrínyi folyamatos levelezési
kapcsolatban állt a Rajnai Ligával.
[←83]
A történelem eseményei ez ügyben a következőképpen alakultak: 1658 nyarán a frankfurti német-római
császárválasztásra Rákóczi követséget küldött, és megkeresett néhány választót, hogy mindenképpen
szavazzanak Lipótra. Mellette kapcsolatba lépett az intézményesen is megalakult Rajnai Ligával.
Lipót ugyanis azzal juthatott császári koronához a többi, vele szemben előnnyel rendelkezők előtt, hogy
megígérte: harcol a törökkel, és megvédelmezi Erdélyt.
Ehhez képest az történt, hogy Lipót császár és magyar–cseh király az 1658. július 18-i megválasztását
követően haladéktalanul a Portára küldte követét, Simon Renigert, aki a szultánt biztosította a béke
fenntartásáról, és arról, hogy az erdélyi konfliktusba nem kíván beavatkozni.
Mindez a magyar politikában mély megdöbbenést keltett, hiszen Lipót császár cselekedete csalással és
árulással volt egyenlő. A magyar rendek egyre inkább sürgették a Rákóczinak nyújtandó fegyveres
segítséget.
[←84]
Az Auersperg család grófi és hercegi ága friauli eredetű, kezdetben Urspergnek hívták. 1653-tól kaptak
birodalmi hercegi rangot.
A történetben szereplő herceg 1615-ben született. III. Ferdinánd kegyenceként tartották számon – tőle
kapta a hercegi rangot, valamint így első miniszter lett –, illetőleg a korán elhunyt IV. Ferdinánd nevelője. I.
Lipót minisztereként kötötte meg Lobkowitz herceggel együtt azt a titkos szerződést a franciákkal, amely
Ausztriának biztosította Spanyolországot, a Habsburgok spanyol ágának kihalása után is.
Később I. Lipótot megkerülve, annak tudtán kívül bíborosi méltóságra pályázott, ezért halálra ítélték, de
végül megúszta egy laibachi internálással.
Hogy Zrínyi Miklóssal korábban milyen kapcsolatban állt, arról csak egy adat áll rendelkezésre: egy vita
miatt 1655-ben majdnem párbajt vívtak.
Történetünk ezen szakaszában feltehetően már szimpatizált Zrínyivel, illetőleg az ő törökellenes
elgondolásaival, erre utal a tény, hogy leveleit fogadta, diszkréten kezelte, ámde felhívta a bán figyelmét arra
is, hogy amennyiben az udvarhoz közeledik, „elfelejtik korábbi botlásait.” Utóbbi feltehetően a Rákóczival
kapcsolatos rokonszenvre vonatkozott. Auersperg vélhetően felismerte, hogy Zrínyi személye nem
nélkülözhető az udvarnál sem, ahol folyvást gyanakvással figyelték elgondolásait. Ugyanakkor a herceg több
esetben kijelentette, hogy Zrínyi személye maga a példa.
[←85]
A török nyelvben a rája (reaya) megjelölés nyájat is jelöl, de használták a földművesekre, parasztokra, a
kézművesekre, akik adót fizettek. Alkalmazták még az Oszmán Birodalomban azokra a szabadokra, akik nem
muszlim vallásúak voltak. A magyarok közül a megszállási területen annak idején nem sokan vállaltak a
töröknél katonai szolgálatot, másfelől megtiltották nekik a fegyverviselést, még a vadak ellenit is. Akinél puskát
találtak, azt azonnal kivégezték.
Így a magyar férfiak jelentős hányada megszökött a török megszállás alatt lévő lakóhelyéről, és akik nem
álltak át a magyar oldalra és nem helyezték magukat valamelyik földesúr oltalma alá, azok bandákba
szerveződtek, és a városok lakosságát – ám főleg a törököket – ilyen rablóhordák támadták. A veszélyesebb
helyeken, mint pl. Pécs, a házaikban (tehát nem a várban) lakó, nem katonáskodó törökök is általában
fegyverrel tértek nyugovóra.
[←86]
A szerdár a török hadseregben vezért, de főként hadvezért jelentett, akit a szultán a legjobb
parancsnokok közül a hadjáratok idejére nevezett ki. Általában a nagyvezír, illetve a vezérek közül a leginkább
rátermettek kapták a tisztséget.
[←87]
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, közvetlen bizonyíték egyelőre nem áll rendelkezésre arról,
hogy Zrínyi Miklós részt vett a grazi tanácskozáson, bár minden remény adott arra nézve, hogy a kutatók
előbb-utóbb rálelnek az ezt bizonyító dokumentumokra.
Ugyanakkor a már ismert iratokból feltételezhető, hogy jelen volt, mert erre utalnak azok a részletek,
amelyek Zrínyi álláspontjával egybehangzóak. Különös tekintettel a katonai tervekre.
A tanácskozáson Lipót császár és kísérete, Porcia herceg, Lippay érsek, Szelepcsényi György kancellár
és Nádasdy Ferenc országbíró, valamint Forgách Ádám Érsekújvár kapitánya, a győri püspök és a pozsonyi
prépost dokumentáltan jelen volt.
A császár figyelmét a magyar urak felhívták arra, hogy Erdélyt a szerződések értelmében nem csak
Magyarországnak, de Ausztriának is kötelessége megvédeni. Várad kiemelt helyzetével foglalkozva
hangsúlyozták annak központi szerepét, vagyis, ha Várad elesik, nyitva áll az út a kisebb erősségek felé. A
magyarok összesen csak ötszáz katonát kértek a császártól, akik megtámadnák az ostromló törököt, de Lipót
ezt is visszautasította, mondván, nem szegi meg a szultánnal kötött békét, és felsorol még néhány érvet, ami
a beavatkozás ellen szólt. Kihangsúlyozta, hogy mivel a török Váradot ostrom alá vette, még nem szegett
békét, mert Várad Erdélyhez tartozik, s különben is, az erdélyi fejedelmek önként adták magukat török oltalom
alá. Hódítsa most már a török sérelem nélkül azt, ami hozzá tartozik, hiszen Erdély elfordult a Németrómai
Birodalomtól.
A magyar urak ezzel szembe arra hivatkoztak, hogy a zsitvatoroki békeszerződés egyértelműen lefekteti:
Erdély Váraddal együtt Magyarország része. Két lehetőséget javasoltak: megtámadják a Váradot ostromló
törököt, elvonva így erőiket a további támadástól, vagy pedig folytatják a Zrínyi által megkezdett Kanizsa
ostromát.
Igen fegyelmezetten fogalmazták meg a császár előtt, hogy Erdély és Magyarország ügye Európa közös
érdeke.
Összességében kiderült, hogy a Habsburgok hajlandók lennének háborúzni a törökkel, ha ehhez külső
segítséget is kapnak, elsősorban a pápa, a német fejedelmek, valamint Spanyolország és Franciaország
részéről. Ugyanakkor a Haditanács a jelenlegi helyzetet vette figyelembe, és hiába állomásozott Rakamaznál
húszezer katona, Souches generálisnak nem adtak engedélyt, hogy megtámadja a Váradot ostromló törököt,
csakis Szatmár és Szabolcs megyékre korlátozták a tábornok haditevékenységét.
[←88]
Raimondo Montecuccoli gróf 1609-ben született Modenában. Tizenhat éves korától katonai szolgálatban
állt, és részt vett a Harmincéves háborúban. Behatóan foglalkozott a hadtudományokkal, több ilyen művet is
írt. Harcolt Rákóczi György ellen, majd Győr parancsnoka lett 1660-ban, és 1661-ben ő indult Erdélybe,
Kemény János megsegítésére.
Erdélyben oly lassan haladt előre csapataival, hogy eközben a török Kemény egységeit felmorzsolta, és a
tábornokot Erdélyből elűzte. Montecuccoli sikertelenségét egy következő évben kiadott röpiratban próbálta
mentegetni, a magyarok tehetetlenségére, gyávaságára, alkalmatlanságára hivatkozva.
Zrínyivel engesztelhetetlen ellenfelek voltak, több esetben élesen vitatkoztak, egymást sértegető
röpiratokat bocsátottak ki. ZrínyiÚjvárról Montecuccoli – aki a hadvezetésben fontolgató és lassú stílust
képviselt – mindvégig pejoratíven nyilatkozott, az egész építkezést értelmetlennek ítélte.
1663-ban, miután kitört a török elleni háború, végig Zrínyi ellen lépett az udvarnál. Feltehetően ő volt, aki
megakadályozta, hogy Zrínyire nagyobb hadat bízzanak. Lipót császár valóban Montecuccolinak adta a
fővezéri címet, de serege csak akkora volt, hogy azzal hatékonyan fel nem léphetett a törökkel szemben.
Csak 1664 tavaszán, amikor a birodalmi német segédhad és a francia csapatok megérkeztek, fogott hozzá
nagyobb hadműveletekhez.
Voltaképpen tétlenül szemlélte, hogyan foglalja el a török ZrínyiÚjvárt, s feltehetően éppen ezért vonult oly
lassan Mosontól a Muraközig a seregével.
Szentgotthárdnál ütközött később meg a törökkel, nagy veszteségek árán győzött, majd tíz nap múlva sor
került a szégyenletesnek ítélt vasvári békekötésre. Ez volt az, amelyik végleg megpecsételte ZrínyiÚjvár
sorsát.
Montecuccoli később az udvari Haditanács elnöke lett, majd birodalmi hercegi rangot kapott Lipóttól.
Linzben halt meg, 1680-ban. Élete során több hadtudományi könyvet írt.
[←89]
Zrínyi Miklós 1663 őszi, csallóközi és dunai hadjáratáról csupán keveset tudunk. Vannak olyan
történészi állásfoglalások, hogy ennek a hadjáratnak az eseményeit célzatosan hallgatták el, vagy
megsemmisítették az eközben készült, történelmi hitelű dokumentumokat. Kétségtelen, hogy a jövőre vár a
feladat, hogy az időközben előkerülő dokumentumok alapján a hadjárat részletei feltárásra kerüljenek.
[←90]
Teplic (régiesen: Teplicz) ma Szlovákiában található, neves fürdőhely. (Trencianske Teplice)
[←91]
A palliszád (vagy palisszád) vaskos (20–30 cm) és 3–4 méter magas rönkökből állt. A végüket
kihegyezték, némelykor acélborítással vagy acéltüskékkel is ellátták. A rönköket beásták a földbe, és
egymáshoz erősítették. A rönkök között nem ritkán annyi rést hagytak, hogy a puskacső kiférjen. A palánkok
is a palliszádok közé tartoztak, általában cölöpsorral burkolt földhányásból készültek.
[←92]
Miután Köprülü Ahmed nagyvezír ősszel Nándorfehérvárra vonult vissza téli szállásra, szerdárrá nevezte
ki Gürsi (Güersi) Mohamed pasát, és azt a feladatot bízta rá, hogy állítsa meg a Dráva mentén előretörő
Zrínyit. A török történetíró szerint a Zrínyinek meghódolt erősségek parancsnokai haladéktalanul jelentették az
esetet Belgrádnak, és támogatást kértek. Gürsi el is indult, és állítólag már Eszéket közelítette, amikor hírét
vette, mekkora had áll vele szemben, és hatezer emberét nem akarta kockáztatni.
A téli vonulás amúgy is bonyodalmakat jelentett, mert nem tudtak hol éjszakázni. A fagyban sátrat alig
állíthattak, mert az reggelre megfagyott, másrészről a sátorcövekek közül igen kevés volt vasból, ezért csak
úgy lehetett a fagyott földbe verni, hogy előtte forró vízzel olvasztották a talajt, ám az reggelre
mozdíthatatlanná vált, és nem tudták a cövekeket kihúzni. Ezért inkább azt a gyakorlatot folytatták, hogy az
útba eső falvakban tíz ház lakóit egybe zsúfolták, és éjszakára kilencet elfoglaltak a török katonák.
Miután Köprülü Mohamed tudomást szerzett Zrínyi hadjáratáról, feltehetően január 29-én vagy 30-án
elindult Nándorfehérvárból, de a rendkívüli hidegben a kb. 50 km-re lévő Mitrovicába öt nap alatt ért el.
Közben viharos szél tombolt, a sátrakat felállítani sem tudták, és a katonák, tevék sorra fagytak meg. Így már
csak a híd felégetését konstatálhatta, de kétségtelen, hogy szinte azonnal belefogott a helyreállításába.
[←93]
A vasvári békekötésre I. Lipót császár és a szultán között 1664. augusztus 10-én került sor, miután a
nagyvezír seregét Montecuccoli a szentgotthárdi csatában legyőzte. A török ezt követően egészen Vasvárig
visszavonult, ahol sor került a békekötésre. Ennek bonyolításában részt
vett a töröknél tartózkodó császári követ, Reninger is, aki végül aláírta azt.
Rendkívül súlyos feltételekkel köttetett meg (mintha Szentgotthárdnál nem is a keresztény sereg aratott
volna nagy győzelmet!), és ezért a „szégyenletes béke” elnevezést kapta. Lényegében konzerválta az 1663-
as állapotokat, így a töröknél maradt minden foglalásuk valamint Érsekújvár és Várad. Ez a megállapodás kül-
és belföldön egyaránt csalódást és felháborodást keltett. Bécs pénzhiányra, török katonai fölényre, a német
fejedelmek széthúzására, a keresztény had legyengült állapotára hivatkozott, amikor a békekötést magyarázni
igyekezett.
Ugyanakkor rejtett okként szerepelt a tény, hogy Zrínyinek a franciákkal történt kapcsolatépítését az udvar
növekvő ellenszenvvel és aggodalommal figyelte, mivel tudatában voltak annak, hogy az energikus XIV. Lajos
igen dinamikus politikát folytat, ezért nagy küzdelmekre számítottak Európában. (A törökkel való sürgős
békekötés egyik fontos oka is ez volt!)
A záradék kikötötte, hogy Zrínyi-Újvárt többé senki nem építheti újjá.
Table of Contents
PROLÓGUS
I. SZÜLETÉS ÉS HALÁL Véres esztendők a végeken II. RÖVIDRE
SZABOTT GYERMEKKOR Ebek harmincadján a
birtok!
III. ZRÍNYI MIKLÓS SZIGETE „Arculcsapásért kettőt is, hármat
is adni!” (Gróf Zrínyi Miklós)
IV. HARC, SZERELEM, HÁZASSÁG „Kíván nyugodalmat vers és
história Nem haragos Márssal lakik Musák fia…”
V. KÉT TŰZ KÖZÖTT Az új család Győzelmek és tragédiák sora
VI. ERŐSSÉG A MURA PARTJÁN Zrínyi, a hadvezér
VII. A VÉGSŐ ESZTENDŐ A téli hadjárat Újvár dicsősége és
pusztulása Ármány? Árulás?
EPILÓGUS
Megjegyzések
 Table of Contents
1
2mellett, nagyságos uram –
3 ötször
4, hogy amott a csorda! –
5és néhány kiparancsolt, helyi keresztény
6lakik. Üzenhetsz neki… Megteszed,
7, ugyan mit
8uram egyébiránt
9már csak Légrád
10
11sora sem volt képes a békének érvényt
12indul a
13van nálad, gyaur?
14. Szeretitek az afjont? Elvarázsol, könnyebbé teszi az
basának, hogy egy koszos Zrínyi fattyú járt Kanizsában
16. A két esztendeje
Buccari
18felett elébb-utóbb mások parancsolnak, s nem
19vára
a lándzsa, a handzsár vagy a jatagán
21, az elhunyt
22, aki az apja
23. Hallottad hírét?
24oldalán hadba vonulni, bár ez az én
Wallenstein
26…
27nevez ki ez ügyben. A sok
28, Batthyány Ferencnek
29
30
31 soron
32
33magyar és horvát főurak küldték fiaikat.
34, és ennek az országnak a zászlósura
35
36
37személyében, aki Veszprémből került a városba.
38.
esztendeje cserélte le a bárói
40
41, és mindben engem
42 –
43, mint ifjabb királyra vár a katonai és politikai
44felajánlotta, ha
45
felderítő. – Tatárokat is láttam, a többi akindzsi, de egy szpáhi
47… Ha egyszer folytatom a tanulást, márpedig ezt
48, de nekem jobban áll a koboz
49, s amikor a
50