Néhány év telik el a 907-es győztes háború után, amit a mai Pozsony

térségében, a Duna két oldalán vívott meg a magyar törzsszövetség a frank

Gyermek Lajos király és bajor szövetségese ellenében. A vesztes bármennyire
is igyekszik elhallgatni a gyászos véget, s azt, hogy százezres hadukat az alig
harmincötezer fős magyar könnyűlovasság megsemmisítette, a magyarok
váratlan haditettének híre futótűzként terjed a Frank Birodalomtól Bizáncig.
Megnyílik a Duna-menti folyosó nyugatnak, a törzsszövetség határa a bajorok
felé tolódik. Az ellenség egy része immáron belátja, hogy a magyarokkal jobb
szerződni, mint ellenükre tenni. Ki hitte volna évekkel előtte, hogy a pozsonyi
csata értelmi szerzőjének, Luitpold hercegnek a fia, a bajor Arnulf a magyarok
földjén talál menedékre családjával? Ki gondolta volna, hogy a fiatal Arnulf
herceg közeledése egyszer majd dinasztikus kapcsolatokhoz vezet a magyarok
és a bajorok között, ami hosszú időkre meghatározza a korabeli politika
formálódását?
Árpád nagyfejedelem és fiainak halálát követően változások mennek végbe a
magyar törzsszövetségben, átrendeződnek a hatalmi viszonyok, de a tévesen
„kalandozások kora”-ként említett évtizedek tovább folytatódnak. A
magyarokat katonapolitikai szerződések kötik Berengár lombard uralkodóhoz
és Arnulfhoz, miközben a Kárpát-medencében elfoglalt pozíció megerősítésén
ténykednek.
A magyar fegyver továbbra is kelendő nyugaton, és nincs olyan esztendő,
amikor ne indulna kisebb-nagyobb kontingens csatába, portyákra vagy
felderítésre. A magyar könnyűlovasok immáron az Atlanti-óceánig jutnak, s a
törzsszövetség belebonyolódik a nyugati császárok és királyok közötti
torzsalkodásokba.
A regény valós eseményekre, hiteles adatokra alapozva Táltosfia felnőtt
gyermekein keresztül mutatja be, mi történhetett a pozsonyi csatát követő
tizenöt esztendőben a magyar törzsszövetségben és a nemzetközi politikában.
 BENKŐ LÁSZLÓ

Viharlovasok
A VÉR TÖRVÉNYE
Történelmi regény a kalandozások korából
 BENKŐ LÁSZLÓ
VIHARLOVASOK
A vér törvénye

A borító
Feszty Árpád
festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-194-9

© Benkő László, 2013

Szerkesztés © Lazi Könyvkiadó, 2013

A Lazi Kft. kiadása

www.lazikiado.hu
e-mail: info@lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Pozsik László, Juhász Ferenc
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft.

Felelős vezető: Pogány László igazgató
„AZ IGAZSÁG VISZI ELŐRE A TÖRTÉNETET”
ROBERT GRAVES: Én, Claudius
 PROLÓGUS
Kr. u. 905.

ITÁLIA

A gyerek leugrik az eperfáról, és iszkol a réten át, ahpgy csak a

lába bírja. Hátrapislog, orra is bukik néhányszor, s a tüdeje majd
kiszakad a kis véznának, de a szíve és a félelem viszi egyre
tovább.
A poros úton sereg vonul. Rettentő had, már a látásukba is
beleborzong az egyszerű itáliai, miközben a fülében ott
visszhangzik a pap legutóbbi könyörgése, akivel együtt küldtek
fohászt a Mindenhatóhoz:
– …et ab Ungarorum nos defendas iaculis… – és a magyarok
nyilaitól ments meg minket…
Sírva könyörögtek az Úrnak, de az összes szent közbenjárása
sem segíthetett, mert a magyar elpusztította Modena városát és
környékét. Most pedig ott viszik a málhában a Berengártól
kialkudott tíz mérő ezüstpénzt, mert ennyiért zúdultak rá a
lombard király ellenségére, Provence-i Lajos császárra.
A kis fickó tehát majd a nyakát töri, hogy figyelmeztesse az
övéit: itt megy a magyar, rejtsenek el mindent, s rejtőzzenek
maguk is. Pincékbe, földalatti vermekbe, régi romok közé…
Bárhová, csak el a magyarok szeme elől.
 Pedig félelemre most már nem sok okot adnak, hiszen
elégedettek a hadjárattal. Legföljebb maguknak meg a lovaiknak
rekvirálnak élelmet az úton, már ahol tudnak, mert amint
vonulnak, úgy ürül ki előttük a környék.
A had, mielőtt elérné Aquileia határát, tábort ver. A foglyok
most már csak gondot jelentenek a zsákmánnyal megrakottan
hazatérő vitézeknek, és nincs is, aki megvásárolná őket, így hát
akit eddig nem eresztettek el, annak most adják vissza a
szabadságát. Ha nem értené, farba billentik, csak úgy,
barátságosan, vagy a nyakába csördítenek a karikással, és
megmutatják neki az utat.
A legtöbben nem is hiszik a szabadságot. Tétován indulnak,
aztán szaladnak, miközben attól rettegnek, hogy nyilat kapnak a
hátukba, de az ilyesmire a magyarnak nincs már gondja. Hisz
nem gyűlölik ők az idegeneket, főként, ha semmit se ártottak
nekik. Nem az itáliai emberek ellen vágtattak Modena alá,
hanem kifejezetten Berengár kérésére eresztette külhonba a
törzsszövetségi had egy hányadát Árpád nagyfejedelem.
A foglyok tehát iszkolnak, mint a gyerkőc az imént. Nők és
férfiak rendetlen összevisszaságban, s egy aquileiai paraszt
ijedtében a csalánba vezeti ordító, rúgkapáló, a menekülőktől
megrettent szamarait.
– Jól van! Indulás, vitézek! – csattan egy magyar százados
hangja. – Lóra mindenki! Nem megyünk be a városba, és az
éjszaka előtt ne számítson senki pihenőre.
A magyar századok nyeregbe lendülnek, és elnyúlik a
hadrend, mert az elsők máris könnyű vágtába kapnak. Egy-egy
vezeték ló cipeli a harcos málháját, a többi lova a sereg mögötti
ménesben rúgja a port.
Jókedvűek a vitézek, mert a hadisiker némelyiküknek igazi
jómódot is hozott. Csak az veszített ebben a meghívásos
verekedésben, aki otthagyta a fogát, netán közelebbi
ismeretségbe került az ellenséges karddal, lándzsával. De aki ott
nem maradt, lelkét a halotti máglyán eresztve szélnek, azt
sebesülten is hazasegítik a társak.
A tartalékménes alaposan lemarad, de félteni nem kell, mert
az aquileiai pátriárka jóvoltából baráti vidék szalad a vasalatlan
paták alatt hátrafelé. Tizenöt éves békében s szabad
átvonulásban egyezett az egyházfővel a magyar.
A századosok időnként kilépnek a sorból, megszemlélik az
előttük elvonulókat, s ha rendjén valónak látnak mindent,
folytatódhat a vonulás.
Este, a táborveréskor az őrök egy fura alak érkezéséről
tesznek jelentést.
– Egy itáliai – mondja a vitéz a századosnak. – Nem annyira
fiatal már, úgy nézem, úgy huszonöt esztendős lehet. Azt
magyarázza, hogy a mai napig a foglyunk volt.
– Eleresztettünk mindenkit – felel a százados. – Miért nem
megy, amerre az orra viszi?
– Mer’ nem akar.
– Nem akar-e? Csak nem nehezményezi a fogva tartást? Tán
panaszt akar tenni a bánásmód miatt? – hahotázik az egyik
tizedes.
– Nem akar ez semmit azonkívül, hogy megint fogoly
szeretne lenni.
 – Valaki jól fejbe kólinthatta, vitézek! – néz körbe a százados,
s nevet már maga is. – Miként ért utol?
– Szamárháton – feleli az őr. – Majd összerogy alatta a
szerencsétlen jószág…
– Honnan vette a szamarat, ha egyszer fogoly volt?
– Állítólag egy paraszttól. Nem akarta adni, de ez pofán
verte, aztán…
Kitör a hahota, és most már mindenki a jövevényre kíváncsi,
akinek fura módon nem tetszik a szabadság.
Szurtos a képe, hasadozott a térdig érő inge, a rojtosra
szakadt harisnya a lábán a régi ruhadarabnak inkább már csak
emléke. Mezítláb van, és dörzsölgeti a combját meg a hátsóját,
mert takaróval is kényelmetlen a szamárhát, hát még nélküle.
Szemre jó kötésű férfi, és értelmes a tekintete. Egyáltalán nem fél
a magyartól.
A százados elé vezetik. Nem kell megkötözni a kezét,
fegyvere meg amúgy sincs. A tolmácsot pillanatok alatt
előkerítik.
– Mit akarsz még? Nem elég-e neked a szabadság? – kérdi a
százados.
– Azt kéri, hadd maradjon velünk.
– Aztán mihez kezdenék vele? Eladni nem tudom, egy fogoly
meg nem fogoly a piacon.
– Azt mondja, szolgálna szívesen. Ért a marhákhoz meg a
kutyákhoz.
A százados megdörzsöli az állát, aztán a kaftánja ujjával
megtörli izzadt, kopaszra beretvált feje búbját.
 – Egy marha sincs a seregben ezen a csodabogáron kívül.
Még ilyet! Legények! – pillant körbe, és felemeli a hangját, hogy
mind jól hallja. – Ez itten szolgának jelentkezik. El akar jönni
velünk haza. Kinek kell?
Legyint, s morgolódik csak mindegyik: mit kezdjenek egy
itáliaival, aki nem beszéli a nyelvüket? Még ha szláv volna
legalább, aki ért a szántáshoz-vetéshez, kapáláshoz… Ráadásul
ügyelni kell rá az úton, etetni-itatni, mert ha netán lopna
szükségében, az első vitéz agyonvágja.
– Azt mondja, megértette, hogy nem kell senkinek – folytatja
a tolmács –, de mégsem akar visszamenni.
– Akkor hát miért akar mégis velünk jönni? – tudakolja a
százados, és a fura legény hadarni kezd.
– Beszél összevissza – mondja a tolmács. – Régi gazdáiról,
meg valami bizánci görögről és egy lombard paraszt
tanyájáról… Hogy folyton csak másokat szolgált. Tetszik neki ez
az élet, már a tiétek, uram, ezt állítja.
A százados szemöldöke a feje búbjáig csúszik:
– Tetszik neki? Halljátok? Vitézek, végre egy itáliai, akinek
tényleg nem remeg az ina tőletek! No, ha ennyire tetszik neki a
magyar, bánom is én, maradjon. Marha nincs, de ló van ölég.
Öreg Kajász! Ott lesz veled a ménesnél! Ha galádságon kapod,
kólintsd meg a fokossal, aztán lökd a bozótba! Még elásnod se
köll.

☒☒☒
 Hát így vezérelt a sors engem a magyarok közé, felnőtt fejjel,
s valahogy soha nem éreztem, hogy megbántam volna.
Addigi életemben valóban mindig csak másokat szolgáltam,
nem lévén sem apám, sem anyám. Valaki fölnevelt, aztán meg
eladott, alig négyévesen. Kecskékre ügyeltem Róma mellett egy
hegyi faluban, aztán a gazdától megvett egy kalmár, aki a
tengerparti városban rögvest el is adott egy másiknak, egy
bizáncinak.
Őt is szolgáltam esztendőkön át, jártam vele a tengert, s a
hajókötéltől oly kérges lett a tenyerem, mint egy öregembernek.
Még Bizáncban is jártam, majd elszöktem tőle, nehogy az én
nyakamat is elvágják azok, akikkel a gazdámnak elszámolási
gondja akadt.
Gyalogszerrel kóboroltam hónapokon át Itáliában, s egy
ízben magyarokkal is találkoztam, akik Berengárt jöttek
megverni az első, nagy háborúban. Aztán sokáig egy lombard
tanyáján laktam, teheneket gondoztam, meg a gazda kutyáit
tanítottam vadászatra és engedelmességre.
Jószerivel ez volt akkor az egyetlen tudományom.
Engem mindig csak úgy hívtak, hogy Vagabondo, ami olaszul
annyit tesz: Csavargó. Nem mondhattam a magyaroknak, hogy
így neveznek, de azt se akartam, hogy név gyanánt rám
ragasszanak valami magyar rondaságot, amin aztán mindig jót
lehet röhögni, ahányszor kimondják.
S mivel Rómában születtem – bár gyanítom, hogy igen kétes
körülmények között –, kezdtek Rómainak hívni, mert ez rövid és
mindenki számára érthető.
S végül ez lett a nevem a magyarok között.
 Én lettem a Római.
A százados az első magyar szállások egyikén megszabadult
tőlem, s így kerültem Vál apához, a bőhöz, onnan meg a nagy
háború után – amelyben alig harmincötezer magyar tönkrevert
százezer frankot meg bajort egy Poson nevű vár alatt a Dunánál
– az öreg Acsádhoz.
Ott voltam Posonnál, a segéderőknél tettem a dolgom. Ma
már büszke vagyok rá. Aztán lettem végérvényesen szabad
ember, aki nősülhetett, magyar szokás szerint élhetett, bár azt
hiszem, senkit nem zavart volna, ha a sátramban keresztény
módra imádkozom, ahogy tanultam.
Tanultam, bár megvallom, sosem igazán viselkedtem
keresztényi módon, s a templomot is gyakorta elkerültem.
De hát ez már nagyon a múlt ködébe veszett, szót se érdemes
vesztegetni rá.
Ma már van mindenem, amire szüksége lehet a
magamfajtának. Sátram, téli veremházam, asszonyom, lovaim,
jószágom, fegyverem. És becsületem, amit magamnak kellett
kivívnom e fura nép körében, de megtettem. Nem vagyok
gazdag, s talán soha nem is leszek, de otthon vagyok ezek között
a különös emberek között, és ez a fő.
Az otthon pedig ott van, ahol a barátok is, s ahol napközben
látom az élet értelmét, este pedig jóízűen hajtom álomra a fejem.
Olyan társakra tettem szert, mint a rendkívül okos és bátor
Táltosfia, és néha úgy éreztem, az ő családja az enyém is kicsit.
Aztán ott van Keselyű, a táltos-tudós, meg a kalandos sorsú
Réka asszony, a Táltosfia felesége.
 És Kelád, a káliz ezredes, a gyepűőrzők nagy öregje. A tűzbe
mennék értük, s ők szintúgy értem.
Táltosfia azt mondta nekem a nagy háború után:
– Hallod-e, te Római! Nem tudjuk, milyen sorsot szán
nekünk az örökkön Kék Égben lakozó Tengri. Sokat teszünk,
sokat verekszünk ezért a számtalan nyelvet beszélő, mégis
egységben is gondolkodni s mozdulni képes népért. Biztosan
váratlanul jön majd egy nap, amiről nem tudhatjuk, hogy az
utolsó, de a történetet tovább kell adni. Híven az igazsághoz, a
jövő nemzedékek okulására.
Akkor még nem hittem, hogy majd én leszek az egyik,
akinek tovább kell vinnie ezt a tudást.
 ELSŐ KÖNYV
KR. U. 913-918.

KR. U. 913.
A HORKA TÖRZS SZÁLLÁSVIDÉKE A NYUGATI GYEPŰ MENTÉN

Az éles füttyszóra vágtába ugranak a paripák, s gyökerestül

repül patájuk alól a számtalanszor összetiport fű. A harcvonal,
amit a harcosoknak tartani kell, a gyakorlással eltöltött hónapok
után oly egyenes, akárha madzaggal húzták volna.
Aztán újabb jel sivít, s a lovak megtorpannak. Ötven fiatal
vitéz emelkedik a nyeregben, karjuk lendül, és a rövid nyelű
harci balták a tuskókba vágódnak.
A kemény tölgyfatuskó most az ellen, s akinek baltája nem
talál célt, azt a többiek kinevetik, s rajta élcelődnek majd az esti
tűz mellett.
Az ötven fiatal vitéz – alig lépték át a sihederkor küszöbét –
máris fordul, a lovak önfeledten szárnyalnak a letaposott réten, s
amint a végére érnek, kelevézhez kap minden legény. A
boldogtalan tölgytuskók lassan szilánkokra hasadnak, a
szablyák törekké nyesik a pajzsos, sisakos, kiszolgált
sodronyinges szalmabábokat. Csak oda szabad suhintani, ahol se
vért, se sodrony, se pajzs: hadd tanulja a fiatalság, mitől
hatékony a szablya. Aztán később előkerülnek az íjak is a tokból,
és az ember alakúra faragott kéregtáblákból a harci mesterséget
ma még csak árgus szemmel figyelő kisebb gyerkőcök alig bírják
kifeszegetni a számtalan nyílvesszőt.
A gyakorlatnak csak a napszállta vet véget. Akkor aztán
ellátják a lovakat, majd pedig egy öregember köré gyűlnek, és
ezernyi kérdést zúdítanak rá:
– Elégedett vagy, Vajka bátya?
– Mit vélsz felőlünk? Mehetünk már a gyepűn túlra
verekedni?
– Ki a jobb? Mi, vagy a szomszéd szállásról valók?
– Mondd, bátya, lesz-e helyünk a következő hadban?
– Nyugatnak mennénk már, vagy longobárd földre! De
Bizáncnak is, vagy a bolgár nyakára hágni! Mikor, Vajka bátya?
Az öreg, félszemű, sok csatát megért Vajka legtöbbször nem
is felel, csak mosolyog. Tetszik neki a sok életvidám, izgatott
fickó, akikben újabb magyar győzelmeket, hadisikereket lát, no
meg a törzsszövetség szállásterületének bátor védelmezőit.
Végül aztán azt mondja:
– Majd este a tűznél, fiaim. Ott legyen mind, aki harcossá
akar válni.
Akar is mindegyik. Amikor Kara Tengri fekete lepellel
takarja be az égboltot, hogy csak a csillaglyukak világlanak rajta,
és a szállás közepén meggyújtott tűzből az ősi lelkek
szikratáncot járva a fák sötét koronái felé cikkannak, a későn
érkező már csak a tűz fénykorén kívül telepedhet le.
Mind az öreg Vajkát hallgatja, de oly csöndben, hogy az egér
motozását is hallani, ha a vén harcos megpihen kissé a hosszú
történetben.
 Az öregek viszik az emlékezetet, az ő feladatuk átörökíteni
azt az ifjakra. Így történik századok óta. A fontosabb
történéseket az ügyesebbek és tudósabbak fára róják, netán
kövekbe vésik, de leginkább az élőszó kapaszkodik meg az
ifjonti gondolatok között. A fa elkorhad, a kő szétporlik, de az
emlékezet, ha nem csalatkozik meg, és van, aki ápolja,
ezredéveken ívelhet át.
– …aztán a longobárd Borongó királyt1 levertük,
megsarcoltuk – száll az öreg érdes hangja a szikrák után –,
mármost úgy látta jónak, ha inkább barátkozik velünk, semmint
ágál. Megvan ennek már tizennégy esztendeje is. Mindjárt aztán
volt, hogy átalvágtunk a Kárpátok szorosain, meg odalent, az
Alsó-Duna mentén. A morva megértette, hogy erősebbek
vagyunk nála, a frank meg egyenest kerülte a fegyvereinket.
Nemsokára keresztül-kasul száguldoztuk Itáliát, és a longobárd
mellett megmutattuk a bajornak meg a franknak is, mit ér a
magyar harcos… Aztán fegyverrel végleg megvettük ezt a földet
itt, a talpunk alatt, a törzsek számára. Járt már itt a mi vérünkből
sok-sok emberöltővel előtte más is, hun meg avar, aztán még
elébb a sok jazig meg szkíta. Mindőnk vérében van az övékéből
néhány csepp…
Amikor pihenőt tart kissé az öreg, máris kérdések röppennek
felé:
– Vajka bátya! Arról mesélj, ami a Braszláv vára alatt esett!
Arról szeretünk leginkább hallani!

1 Berengár.
 Az öreg megtörli-sodorja lelógó, ősz bajuszát, igazít a
fövegén, s a torkát köszörülve belefog.
– Azt a várat a Duna mellett úgy is hívták, hogy Poson vára.
Ott akarta az egész törzsszövetségünket végleg eltiporni, kiirtani
a frank király, aki pediglen csak gyerkőc volt még, és fölnőttek
mondták meg neki, mit tegyen, papok és grófok, meg hercegek.
Irdatlan nagy hadat indítottak a Duna két partján, a vízen meg
bárkákat. Tíz tömén is volt az a had, vagy még több talán.
A tíz tömén rettentő szám. Százezer ellenséges harcost
egyszerre a magyarok közül a tapasztalt öregek is alig láttak
addig. A hallgatóság felmorajlik, pedig hányszor hallották már a
történetet…
– Hát aztán mi se múlattuk ám az időt láblógatással –
folytatja az öreg Vajka. – Nosza, csitárok, nyergesek, íjkészítők,
tárkányok, lovászok és gölöncsérek! Mind a nagy háborúra
készüljetek! Annyi fegyvert gyártottak, kalapáltak, hogy a tárnok
nem bírta hova rakni. A frank és a bajor meg csak vonult,
hömpölygött felénk…
A szállásnép felhördül, amikor az öreg a történetben odaér,
hogyan verték szét előbb a déli, majd az északi oldalon vonuló
ellenséges seregrészeket, s miként gyújtották fel a hajókat. Még a
szájuk is tátva marad, amikor a híres éjszakai Duna-átúsztatásról
beszél.
Aztán meg elcsöndesednek, amikor Árpád nagyfejedelem
három fiának haláláról regél a bátya, s utána a
nagyfejedeleméről. Nevüket kiejteni azóta sem szabad.
– Ez adott erőt a magyarnak, gyermekeim – tagolja lassan. –
Hogy megtapasztalhatta, mi mindenre képes, ha igazán
összefog. Mer’ az összefogás a legfontosabb. Nélküle nincs
semmi, csak vereség meg zűrzavar. Pedig hány nyelven
beszélünk még ma is, fiaim! De egyre gondolunk, amikor a
harcmezőn csatarendbe állunk, s rohamra indulunk. Még a lovak
szíve is egy ütemre dobban a miénkkel. Posontól mostanáig
védtük, és még nagyon sokáig őrizzük a gyepűt, mert rajta át
nem törhet senki gálád szándékkal. S hogy ne feledjék, kiféle is a
magyar, minden esztendőben megmutatjuk magunkat a
Nyugatnak.
– Vágtassunk a Nyugat kincseiért, bátya! – rikkant egy fiatal
hang, s az öreg a gyerkőcre pillantva azt mondja:
– A Nyugat dúskál a kincsekben, való igaz. Jó is azt a
magunkénak tudni. De sokkal fontosabb, hogy ők lássák, nem
törölhetnek el minket a föld színéről. Hogy élünk, gyarapodunk,
erősödünk. Posonnál megtapasztalták, mi történik, ha
megpróbálják. Látjátok-é, a bajor herceg, a legközelebbi erős
szomszédunk, ha nem is keresi a barátságunkat, azért hajlana rá.
Ámde a legfontosabb az egység. Huzakodhatunk mink egymás
között kedvünkre, ölre is mehetünk néhanap, még egymás fejét
is béverhetjük a fokossal, mer’ ahol sokan laknak, ott néha
oldalba taszajtja egyik a másikat. De ha ki kell állni a magyarnak,
hát ott legyen mindenki! Ha így lesz, végleg megkapaszkodunk
ezen a földön, és senki nem merészeli többet rablóhordának és
csürhének nevezni a magyart, ahogy a nyugati papok teszik.
A nagy háború, melyben népet és hont kellett védeni, hat
esztendeje esett, s a keresztények 907-et írtak akkor a Megváltó
születése után. De már kilenc tavasz köszöntött a magyarokra a
Kárpátoktól szegett medencében azóta, hogy a nyugatiak
hitszegő módon meggyilkolták Kurszán vezért.
Amikor az öreg ide ért a történetben, ismét elszabadultak az
indulatok. De ő nem bánta, s azt mondta magában, így van jól.
Vitázzanak, veszekedjenek kedvükre, a fő, hogy elméjükből sose
vesszen ki a múlt. Majd ő tesz róla, hogy benne is maradjon,
aminek meg kell ragadnia.
Mert akinek a gondolataiból kiveszik az ősök cselekedete,
vagy a hamis beszédet igaznak gondolván indul a maga
pallérozatlan feje után, elébb-utóbb gyökértelen fává silányul, s
korhad egyre, míg végül maga is eltűnik nyomtalanul, mert az
idő nem válogat. Egykettőre elsöpri a kívül rekedteket.
A portyák és a hadjáratok eztán is a keresztény Nyugatnak
vezettek. Sarcért, zsákmányért, netán politikai elgondolásból?
Az utóbbival nem nagyon törődött az egyszerű vitéz, mert a
politikát mindig a nagyok játékának tartotta.
A keresztény papok azt mondták: rabol s kalandozik a
gyilkos hajlamú türk-magyar. De a hadjáratokat soha egyetlen
vitéz sem vélte kalandnak, s mindennap készült az indulásra.

BAJORORSZÁG, AZ INN FOLYÓ MENTÉN

Az Égiek az elmúlt napokban nem fukarkodtak az esőáldással,

így hát sehol nem látható a látóhatárt homályba burkoló
porfelhő, ami elárulná a csapatok vonulását. Tomoj százados is
csak az éles szemére meg a jó fülére hagyatkozik, miközben
lélegzetét visszafojtva hallgatja a száguldozó szelet.
Bajorföld a színek zordabb árnyalataiba öltözött. A zöld
elszürkült, a kék ég ólomszín ruhát öltött, az erdőfoltok a
lankáról színehagyott barnák. Nem messze az Inn agyagszín
szalagja vet jókora kanyart, és Tomoj felpillant a vízre tartó
vadmadárseregre.
Aztán azt is megpillantja, amiről azt remélte, hogy tán
mégsem: a sötét füstoszlopokat messze északnyugaton, aztán
meg délnek is. Vagy hat-nyolc ponton emelkednek az ég felé. A
század odalent várakozik a lapályon, s Bajorföld baljósan hallgat.
A bajor kalauzok vezetője feldúlt képpel rúgtat a
domboldalon fölfelé.
– A tieid gyújtogatnak! – kiabálja már messziről. – Gyere,
vendéged van!
Tomoj fordítja a lovát, és leszáguld a tolmács után. Hat bajor
várakozik a kíváncsi magyarok gyűrűjében. Jobbra-balra
pislognak, de az arcuk elszánt. Ha a magyar fegyverhez nyúl,
nem adják olcsón az irhájukat, bárt most épp ők azok, akik
átvezetik a sok portyaágra szakadt hadat Bajorföldön.
A vezetőjük egy idős tiszt, s azt mondja, Arnulf herceg
kérdését tolmácsolja. Nem száll nyeregből, a fegyvereit is
magánál tartja, akárcsak Tomoj és helyettese.
– Mi végből a pusztítás, amikor megállapodásban vagyunk
veletek? Ezt kívánja tudni kegyelmes hercegem. Bajorföldet
dúljátok, vagy tán nem vettétek észre, hogy kinek az országában
vonultok?
 – Én nem dúlok föl semmit! Tartom magam az egyezséghez.
Az én századom csak átvonul a földeteken, ahogy tette idejövet.
– Látom, a málha degeszre tömött – így körbesandítva a tiszt.
– Sosem állítottam, hogy nem hoztuk el a franktól meg a
svábtól, amit megszereztünk. De ezen a földön békével
vonulunk.
– Ti talán igen, no de a többiek…
– A többiekért nem felelhetek! – csattan Tomoj, bár tudja,
hogy a tisztnek igaza van.
Mert hiszen csak egységben vonult a magyar ide, és hazafelé
is úgy megyen, még ha századokra bomlott portyákban, külön
menetvonalakon is. Aki parancsnok, az egyetemesen felel a had
tetteiért, még ha eltérő hányadban is.
– Azért jöttem, hogy térítsd jobb belátásra a tieidet – folytatja
a tiszt. – Láthattad a füstöt, arra keresd őket. Elébb beszélj velük,
csöndesítsd le a magukról megfeledkezett testvéreidet, aztán
tárgyalunk róla, hogy áteresztjük a hadat az Innen.
Vészjóslóan kondul az utolsó mondat.
Mire Tomoj felelne, a feldúlt bajor tiszt az övéivel elvágtat.
Máris nyeregben a század. Kétfelé oszlanak, délnek Tomoj
indul, északnyugatnak, a füstoszlopok felé a helyettese. A bajor
azt mondta, két órán belül beérhetik a fosztogatókat.

☒☒☒

A tizedesből vedlett portyavezetőnk feltartott karral int

megálljt, s mi hetvenen morgolódva teljesítjük a parancsot.
 Hogy miért berzenkedünk sokan? Hát csak azért, mert így az
orrunk elől fut meg félszázadnyi bajor. Már csaknem beértük
őket, de azok a gyávák úgy futnak, rendetlen összevisszaságban,
akár a nyulak.
Jómagam a tizedes mellett loholva arra igyekeznék rávenni
őt, hogy hagyja a bajorokat, s ne sodorja veszélybe a mieinket.
Sokáig nem hallgatott rám, aztán egyszer csak felbődült:
– Azt mondtam, megállj! – harsogja a portya vezetője, aztán
odavág egyet a combomra a karikás nyelével. – Most ölégedett
vagy, Római?
Ha nem ő lenne a portya parancsnoka, ezért biz’ isten
lekapom a nyeregből. Ezek az emberek gyújtogattak nemrég, ide
látszik még a füst. Pedig az aprócska faluban nem volt semmi
érték, legföljebb néhány hordó megsavanyodott bor. A
templomocska ajtaját is betörték, aztán a vitézek dúlva-fúlva
összetörték a padokat odabent, mert nem találtak egyebet egy
vas gyertyatartónál.
Az a szerencsétlenség ért egy hete, hogy valami rejtélyes
okból inkább ezzel a portyával tartottam a hazafelé vezető úton,
mint az enyémekkel. Láttam tehát minden disznóságukat, s
mondhatom, nagyon nem tetszett. De hiába győzködtem a
portya vezetőjét, hogy ez itt a bajorok földje, így prédálásnak
helye nem lehet, csak nem állt ő a helyzet magaslatán, és
minduntalan elzavart:
– Római! Hagyd békén a katonáimat, hallod-e! Sváb, frank
vagy bajor… Hát nem mindegy? Mindenikből volt elég Poson
vára alatt, meg maradt is belőlük, ahogy elnézem. Hagyd a
vitézeket, hadd szórakozzék ki magukat. Ki tudja, mikor jövünk
erre megint?
Van ebben a nyugatra indult seregben egy barátom, Boksa.
Feleannyi esztendőt számlál, mint jómagam, mégis a bizalmába
avatott. Főleg miatta léptem át a tizedeshez, hogy vigyázzak rá.
Most ő csitít:
– Számolj tízig, Római, öreg barátom – veregeti meg a
vállamat, miután nyeregből szállunk. – Most már közel a gyepű,
aztán itt hagyjuk ezt a nagypofájút – villan a szeme a tizedes felé.
– A bajor már nem próbálkozik, inába szállt a bátorsága.
Megpihenünk, eszünk egy keveset, oszt’ nyeregbe, cimbora.
Jólesik, amikor így szól hozzám valaki. Úgy gondolom
ilyenkor, hogy teljességgel elfogadtak magyarnak, noha a
szavaimon ugyancsak érződik, hogy idegen országban láttam
meg a napot.
Boksa a magáéból kínál, és kellemes a bor a tömlőből, mert a
kumisz – egészen megkedveltem itáliai létemre – már rég
elfogyott. Aztán egy darab szalonnát szel a késével, és átnyújtja.
– Várod-e már nagyon a hazatérést, te legény? – kérdezem,
és mindjárt érti, mire gondolok pontosan.
– Ha az én drága Hajnalcsillagom csak feleannyira vár
engem, mint én a viszontlátást, már boldog a szívem. Itt van a
tarsolyban, amivel megváltom a kalimot. Aranypénzre cserélte a
kedvemért a zsidó kalmár Metz városa alatt – kacsint, és
megveregeti a díszes tarsolyt.
A magyar egyetlen külhoni portyáról se szeret súlyos
málhával nekivágni a hazaútnak. Hátráltatja az a lovat, s a
szekerek – már ha vannak – minduntalan lemaradoznak, meg
aztán őriztetni is kell a zsákmányt… Csupa elkerülhető
kellemetlenség. Jobb keletje van az ezüst- meg aranypénznek, de
azért a klastromokból, templomokból származó, drágakővel
rakott kelyheket se hajítják el.
Hajnalcsillag, akiről Boksa ábrándozik, a legjobb cimborám,
Táltosfia, a tudós gyógyító javas szemefénye, s egyetlen
leánykája. A család türkösen Ilknurnak hívja, ami annyit tesz,
hogy Első Fény, de Boksa szebbnek véli a Hajnalcsillagot. Most
került eladósorba, és Boksa úgy belégabalyodott – no a leányka
nemkülönben őbeléje! –, mint kölökmedve a szedresbe.
– Remélem, leendő apósurad a tisztább ösvényen hazafelé
tart már – mondom. Aggódom Táltosfia miatt, mert ő is velünk
lovagolt Nyugatra, és a lábát törte, de senki nem tudta lebeszélni
arról, hogy nyeregben folytassa a hazautat az egyik fiával.
– Tisztelem és szeretem őt meg a családját. Szép, tiszta
család, igaz a szívük. Gondolod, hogy képes leszek
Hajnalcsillagot tisztességesen megvásárolni?
– A Táltosfia, ha valamit egyszer kimond, azt meg nem
másítja, s arra akár beléndeket ihatsz, öcsém. Bátorság, Boksa,
bátorság! Majd az apád átjön szépen, megkéri neked a te
Hajnalcsillagodat Táltosfiától… Hát nem megmondtam?
Azt hiszem, Boksával igazán szép esztendők vártak volna
ránk, ha…
Mert mindig, mindenütt ott van egy „ha”. Később mindezt
felidézvén már sok értelmet nem lát benne az emberfia, de mégis
ott van, és közbeszól.
– Hóha! Csapat jön! – kiáltja Boksa a tizedesnek. – A mieink
lesznek!
 – Hát majd megpihennek kicsinyég ők is – legyint amaz. –
Még ma átmegyünk az Innen, aztán meg se állunk a gyepűig.
– Tomoj százada jön – mondom, és magam elé morogva
hozzáteszem még: – Még csak őrséget se állítottál, te nagypofájú.
– Hát hadd jöjjön – legyint egykedvűen a tizedes, a nyerget
igazgatva.
– Inkább a málha érkezne már! Abban van, amiért
elvágtáztunk ilyen messzire.
Tomoj köszönés helyett a tizedesnek ugrik, s csaknem
feldönti a lovával:
– Ti gyújtogattok? Osztán kitől kaptál parancsot erre, he? Ki
az a barom, aki ilyent engedélyezett?
– Lassabban, Tomoj! – vigyorog a tizedes, és szembefordul a
tiszttel.
– Egyenrangúak lennénk már. Most már én is századot
vezénylek, nem látod-é?
– Nem érdekel! Én vagyok a rangidős! Kapjátok össze
magatokat, és kövessetek! Majd odahaza a horka igazságot tesz!
Szerződéstörés végett köll felelned, hát ajánlom, hogy
gondolkodj el az úton, mivel mented magad, ha Bogát kihallgat.
– A te horkád nekem nem parancsol! – így a tizedes, s már
mindenki idefigyel. – Az én vezérem Botond úr!
– Az is fölköttet, ha megtudja, hogy rontod a magyar had
becsületét, és szerződést törsz!
Már látom őket ölre menni, már mozdul a kezük a fegyver
után, ámde abban a minutumban úgy dűl ránk tán kétszáznál is
több bajor lovas, mint a förgeteg.
 – Nyeregbe! Nyeregbeee! – üvöltik a tizedesek, de hát hogyan
tennék ily hamarjában? Van, aki leszerszámozta a lovat, leszedte
a málhát is, annyira elégedett volt a bajor megugrasztásával…
– Dehogy ugrottak meg! Ugyanazt tették, mint nálunk
szokás. Kelepcébe csaltak, itt vártak ránk! – kiáltom Boksának,
aki már nyeregben ül, de az első lépés után a rosszul becsatolt
heveder miatt oldalra billen, s a legény a földre zökken.
A bajor Arnulf herceg eszerint jó tanítvány, még ha nem is
állt szándékunkban kiokosítani őt a magyar hadi fogásokról.
Bajorok áradnak a környező erdőkből, már az arcvonásaikat is
látni. Kegyetlenség ül a szemükben, tán most szándékoznak
elégtételt venni a sok vereségért, gyújtogatásért és prédálásért,
amit a magyaroktól elszenvedtek.
Boksa a ló nyakába kapaszkodik, és az állat ösztöne szerint
követné a többit.
– Itt a vezeték lovam! – kiáltom felé, és dobom máris a
pányvát. A kanca sörényét kapja el, és rugaszkodik a hátára. –
Csak utánam, különben itt veszünk!
Arról már szó sem lehet, hogy a bajorral szembeforduljon a
magyar. Rosszul megválasztott pihenőben ért minket a támadás,
Tomoj századának jó hányada is a szerelvényeket igazgatta.
Hadrendbe állni már csaknem lehetetlen.
Előttünk az Inn, körös-körül a bajorok…
– Átúsztatunk! Boksa! Jól vagy?
– Jövök, bátya! A fene marná meg a bajort!
– Meg a nagypofájú tizedesedet! – csikordul a fogaim közül a
káromkodás.
 A lovak a magas partról ugranak a vízbe. Szemernyit se
félnek, mert megtették nemegyszer. Egy pillanatra a víz alá
merül ló és lovasa, aztán a felszínre éviekéinek. Senkinek nem
maradt ideje rá, hogy fölfújja a tömlőket, ami könnyítené az
úszást, s a legtöbb még a fegyvereit is hátrahagyta.
– Gyere csak mögöttem, öcsém! – rikkantom hátra se
pillantva, és erősen megmarkolom a lovam sörényét, úgy súgom
neki: – Csak nyugodtan, szépen, Csuda. Okosan, barátocskám…
A mocskos víz a számba csap, nyelek is egy jót, de ki törődik
most ilyesmivel?
Hallom, amint mögöttem a kanca ütemesen szedi a levegőt, s
néha prüszköl.
– Jó ló a Vércse. Erős, és nem fél a vízben. Átúszta a Dunát
Posonnál – mondom, hogy Boksát nyugtassam. Nem tudom,
hányszor úsztatott már a gyakorlatokon kívül, és aggódom
miatta. – Ládd-e, már a felén túljutottunk! Ezek a bajor íjászok
meg olyanok, mint az aludttej. Semmit se félj, öcsém, csak le ne
maradj! Gondolj Hajnalcsillagra meg arra, hogy egy hét múlva
megölelheted… Már ha a Táltosfia meg a leány fivérei be nem
verik az orrod…
Mivel sosem felel, hátrafordulok, hogy rendben követ-e…
De csak Vércsét látom. Hatalmas, barna szemeit rám
mereszti, mintha kérdené: – Ugye, gazdám, te majd hazaviszel?
Mert akit rám bíztál, elveszítettem. Bocsáss meg, barátom,
gazdám. Egyszer csak eleresztette a sörényemet, és…
Sose láttam többet szegény Boksát.
Az Inn talán partra vetette valahol, és eltemették
tisztességgel, ezt reméltem.
 Sokan odavesztek ezen a szürke, baljós napon, pedig oly
közel volt már a magyar gyepű. Bajorföld igazságot szolgáltatott
a botor módon elkövetett hibákért.

☒☒☒

A bajor íjász fél térdre ereszkedik, és ráérősen megpengeti az

íj húrját. Minek sietne? A két magyar harcost és a hat lovat
pontosan elébe sodorja a megduzzadt Inn sárgásbarna árja.
Vár tehát.
Társai a bokrok mögött lapulnak, és sűrűn pislognak maguk
mögé. Mióta a bajor herceg a tulajdon földjén megtámadta az
egyezség ellenére fosztogatva hazafelé vonuló magyarokat,
összekavarodott itt minden. Aztán bárki kaphat nyilat az
oldalába, a hátába, netán fokost a koponyájába, ha óvatlanul
közelít egy csalitost.
Tudják: a magyar kiszámíthatatlan. Hol itt, hol ott tűnik föl, s
ha azt hinnéd, csak egy elkóborolt portya verte porfelhőt látsz,
könnyen a nyakadba zúdul egy fél ezred. Aztán eltűnik éppoly
hamarjában, mint a tábortűz füstje. Ahol pedig két magyar van,
ott több is felbukkanhat.
Már csak a megtépett magyarok maradékára vadászik a
bajor, főként bosszúból. Régi sérelmek tüzelik amúgy is, de a
sosem hegedt sebeket templomaik s tanyáik mostani pusztítása
újólag fölmarta.
A két harcos egyre közeledik, és a mokány pusztai lovak
erősen küzdenek az árral. Orrlikuk tágra nyílik, a fejüket
magasra tartva kapálják a vizet, s amikor az oldalukra kötözött,
felfújt bőrtömlőbe kapaszkodó gazdájuk szól, a fülükIhátra
fordul.
A legerősebb ménbe kapaszkodik az egyik, a lovak azt
követik, szorosan egymás mellett úszva, de a túlpart csak lassan
közelít. A sáros áradat azonban sebesen sodorja őket, s félő, ha a
bajor íjász elvéti, eltűnnek a kanyarulat mögött.
– Na, most… – morogja a bajor, s megfeszíti az íjat. Minden
dühét beleadja a feszítésbe és a célzásba. Röppen a vessző, és
bevág egy tömlőbe. A ló felveti a fejét, tehát a nyíl – átszaladva a
tömlőn – megsebesítette.
Talán a düh volt az oka, amiért a bajor elvétette. Valami
olyasmit morog, hogy tegnap a többi magyarnak nem maradt
idő a tömlőkkel foglalkozni.
Az idősebb vitézt alig kerülte el a lövés. Most a víz alá bukik,
és hosszú, kibomlott őszes haja egy pillanatra szétterül a sáros
felszínen.
– Nem látom. Hova az ördögbe tűnt? – mérgelődik az íjász.
– Bebújt a lovak közé – így a társa, egy veres képű legény. –
Eressz oda neki párat, attól csak kibúvik a türk disznaja.
– Hagyjátok! – csattan egy hang a csalitos széléről. – Nem
tudják a gázlót. Ti, hatan! Vágtassatok oda, és keljetek át.
Kapjátok el őket, de élve.
A hat bajor vitéz lóra kap. Csak egyikük morgolódik: olybá
tűnik, a herceg még mindig nem ismeri eléggé a magyart. Ha
igazán ismerné, akkor tudná, ha egyszer átjutnak a túlpartra,
bottal üthetik a nyomukat.
A két magyar azonban másként dönt. A kanyarulat mögötti
limányban, ahol nyugodtabb a víz, a lovak felkapaszkodnak a
sáros partoldalon. Megbújnak az ártéri füzesben az éjszakára
várván. Ha nincs egy mozgékony és izgága parasztgyerek, aki az
apja lovát szőrén ülve azon mesterkedik, hogy a magyarok által
szertedobált és hátrahagyott holmi után kajtasson, tán sosem
lelnek rájuk.
De a buzgó gyerkőcnek a füle is jó, és meghallja a lovak
mocorgását. Egyenest a környéket járó herceghez vágtat.
– Ott lapulnak a nyavalyások – morog az íjász. – Kerítsük be
őket, nagyuram?
– Csapjuk végre agyon őket, hercegem! – így egy másik.
– A gyomromban érzem, hogy most is lesnek ránk. Uram,
legalább a pajzsodat vedd magad elé…
A herceg megvető pillantással végigméri:
– Félsz tőlük? Pedig csak ketten vannak.
– Ezek ölték meg az apádat, nagyuram… Bármikor íjat
húzhatnak rád a sűrűből…
Ebben a minutumban moccan a csalit, és léptek alatt reccsen
a lehullott, száraz ág. Német szó hallik:
– Uram, herceg! Barátom! Kérlek, eresszétek le az íjat!
A bajorok meglepetten pislognak egymásra és a hercegre.
Már látják is a közeledőt, aki kezét emelve váltig állítja, hogy
fegyvertelen.
– No, nézd má’! Ki ez a kölyök? És még a barátjának
merészel nevezni, uram?
A herceg még a könnyű pajzsot se emeli maga elé. A vállát és
a lába szárát védi csak páncél, s az inge fölött ezüstösen villanó
gyűrűspáncélt hord, amit a magyar nyílvessző ugyancsak átver.
 A szederindák között botladozó alak bő bugyogót visel,
aminek a szárát betűrte a csizmája szárába, és csuromvíz, sáros
kaftánja a testéhez tapad. Süvege nincs, és kibomlott, csapzott
haja az arcába lóg.
Az íjász megcélozza, de a herceg rárezzen:
– Nem! Valamit akar.
– Ismered, herceg uram?
– Azt hiszem…
– Ne bízz bennük! És ha vannak még az erdőben? Ha ez csak
kelepce?
– Nincsenek. Már nem élnétek, ha így lenne – veti oda a
herceg.
Olybá tűnik, mégiscsak ismeri ő a magyarokat.
Az alak egyre közeledik, félelem nélkül ellép a megilletődött
bajorok mellett, és a herceghez fordul:
– Meghagyod-e az életünket, barátom? Vagy eztán már
mindörökké az ellenséged maradok?
Félelemnek nyoma sincs a hangjában, sokkal inkább
szomorúságnak. Felpillant a hercegre, aki összehúzott szemmel
vizslatja, aztán világ gyullad az emlékezetében, s nyeregből
szökik:
– Ludovicus… Te lennél az? – kérdi, mintha maga sem hinne
a szemének. – Te vagy, barátom?
– Hát… így hozta – felel a legény, aki nem több tizenötnél, de
magas, vállas, értelmes és nyílt tekintetű. Az arcáról a kaftánja
ujjába törli a sarat, és a haját hátraigazítja. – Most mit teszel?
Fellógatsz minket a várkapu előtt?
– Ne beszélj ostobaságot! Ki van veled?
 – Az… apám – hangzik a kissé bizonytalan felelet, s a legény
hátrapillant. – Lábát törte, még Burgundiában.
– Hogyan? Az apád? – A herceg hangjában kétely rezdül.
– Akinek a családjával élek mostanság.
– Guido gróf? Akkor minek bujkál előlem? S mi ez a magyar
maskara?
– Nem ő az, Arnulf. Hanem a magyar apám.
A herceg emlékezetében élénken él még a hét esztendővel
ezelőtti nap, amikor a gyermek Ludovicust szégyenszemre egy
asszony rabolta el az ő védelméből. Egy asszony, aki úgy ülte
meg a lovat, s úgy forgatta a fegyvert, akár egy vérbeli harcos.
Jól emlékszik még a szemére, és alabástromkemény arcának
vonásaira.
– Az anyám volt – mondja a legény. – Kérlek, eressz tovább.
Gondolj a szerződésre, amit a magyarral kötöttél. Mi nem
gyújtogattunk.
– De csak lett volna szavatok, hogy a többi se tegye!
– Hátramaradtunk az apámmal, nem tudtunk mi sebesen
lovagolni…
Egy idős férfiú, ki még mindig nyeregben ül, rikkant a
hercegnek:
– Ezek után bizonnyal átgondolod annak az átkos
egyezménynek a létjogosultságát! Ha tizenöt év békés átvonulást
adtál a magyarnak, hát annak ezennel beföllegzett.
A herceg szóra se méltatja, pedig a szóló egy pap, ott lóg a
kereszt a nyakában. Vagy tán éppen azért nem felel neki, mert
pap?
 – Kell-e doktor az apádnak? – kérdi a legénytől, a sűrű felé
biccentve.
– Tudósabb ő bármilyen orvosnál. Csak haza akar jutni,
semmi mást nem kér.
– Biztos vagyok benne, hogy most is éppen egy fa mögül les
ránk, és megcéloz az íjával.
– Ha így van, csakis engem óv. Azt akarja, mondjam el, hogy
szégyelli magát a többiek helyett is, amiért megszegték az
egyezményt.
– Ne hallgass rá, uram! – így a pap. – Még mindig nem
ismered, milyen a magyar? Az apádnak is ezek vették vérét.
– Elég legyen, Rajmund! Háború volt. Igazságos
küzdelemben esett el.
– Igazságról beszélsz, ha a magyart említed? Bűnös
felelőtlenség egy hercegtől! Már-már istenkáromlás…
– Rajmund! – reccsen Arnulf. – Még neked sem engedem
meg a replikát!
– Jól van, értelek. De az apád, Isten nyugossza, nem így
vélekedne.
A herceg figyelemre se méltatja. Talán arra gondol, hogy a
többit majd a közeli Aschbach kastélyában megbeszéli ezzel a
konok Isten szolgájával.
– Arnulf, a „Gonosz” – jegyzi meg a legény, s halványan
elmosolyodik.
– Csak az egyház nevez így, te ne mondd – csóválja a fejét a
herceg, és félrevonja a legényt. – Tanítottalak, neveltelek, együtt
lovagoltunk, vívtunk, játszadoztunk, és mindig a barátomnak
tartottalak, Ludovicus. Ha ugyan így hívnak még…
 – Anda – mondja ő. – Azt jelenti, hogy testvér. Van egy
ikertestvérem.
– Ez a magyar neved? Hogy Anda? Furcsa… De a magyarok
is furcsák. Legalább jól élsz közöttük?
– Élek, ahogy lehet. Amint minden magyar. A családom
szeret, van mit enni, és ez a fő.
– Ez nem hangzott meggyőzően. Látod, Ludovicus?
Regensburgban mindenki azt hitte, hogy egy király törvénytelen
gyermeke vagy. Magyarrá lettél-e ízig-vérig, vagy csak az
öltözéked…
– Nem te tanítottad-e mindig, hogy a lényeg a szívben és
fejben rejtezik? Hogy Istentől ered, és azt tesszük valamennyien,
amit ő jónak lát?
– A keresztény Istenről beszéltem neked akkoriban. De most
pogányok közt élsz. Imádod-e még Krisztust?
– Az élet ott más, de éppúgy élhető, mint Regensburgban.
Átengedsz minket a folyón?
Arnulf mosolyogva hallgatja, mint kerüli meg a választ a
legény.
– Egyszer majd talán diplomata leszel. Benned bízom,
Ludovicus. De az apád… Ha ő is prédálta a földemet…
– Tisztességes, tudós ember. Másutt sem prédáit. Nem törne
be templomajtót, nem fosztana ki klastromot. Gyógyít a hadban.
– Nem akarok békétlenséget, a magyarral, barátom. Azt
üzenem az apádnak, hogy otthon mondja el a vezérnek: a tizenöt
esztendős béke most már csak hét. És a jószomszédi viszony
érdekében üdvösnek tartanám, hogy a vétkeseket megbüntesse.
 – Elvették a kezedből a büntetést – mondja a legény. – Sok
magyar hullát sodor az Inn.
– Igazságosnak tartod tehát?
– Tőled tudom, hogy az igazságnak sok oldala van.
– Okosan szólsz, Ludovicus. Elengedlek benneteket, egy
feltétellel. Ha a magyar vezér vagy a főfejedelem elküldi hozzám
megbízható embereit, akikkel okosan tárgyalhatunk. Meg kell
beszélnünk ezt a gyalázatot, ami most esett Bajorföldön. Mondd
el az apádnak.
– Szükségtelen. Hallott és értett minden szót.
Luitpolding Arnulf herceg ügyesen palástolja ámulatát.
– Békét akarok a magyarral, még olyan áron is, hogy a
szászok, a frankok és a többiek árulónak tartanak. Ezt mondja el
az apád majd Magyarföldön. De… kár, hogy nem maradsz,
Ludovicus. A te lelked végtére is bajor.
– Az egyik biztosan. De, tudod, a magyarok úgy tartják,
hogy két lelkünk van.
A herceg utasítást ad még, hogy a két magyarnak és a
lovaknak kerítsenek tutajt, s miután átkelnek a túlpartra, az Enns
folyón túlra kísérje őket fél tucat bajor vitéz. Ott húzódik a
gyepű a magyar föld és Bajorország között, amit Arnulf herceg a
vesztes pozsonyi csatát követően maga ismert el.
– Ez a legény a barátom és a követem. Ha bántódása esik,
felköttetlek – figyelmezteti még a különítmény parancsnokát, aki
tiszteleg, s indul, hogy a parancsot végrehajtsa.
Egy fél kőhajításra visszahúzódnak, amíg a legény kivezeti a
lovakat az ártéri erdőből. Az apja nyeregben ül, de egyik lába
természetellenesen, mereven lóg a kengyelvas mellett. Botok
közé szorították, vászoncsíkokkal átkötötték.
Arnulf hercegre néz hosszan, kitartóan, aki állja a tekintetét.
Aztán eltűnnek a katonák gyűrűjében, a víz marta, agyagos
szakadás alján.
– Megbánod még, hogy eleresztetted – morogja a pap. – A
magyar csak magyar. Láttam, miként bámult rád az öregebbik.
Pillantásával szívta vón’ ki a véred.
– Elég legyen, Rajmund. Te ne tudnád, hogy a szomszéddal
jobb kerülni a viszályt?
– Az apád földje és a törzsek elárulójának tartanak.
– Tudom. Régtől ezt hányják a szememre. De legalább
Bajorföld megmarad, és gyarapodni csak az tud, aki él.
– Már ha ez a pogány türk fajzat hagyja, hogy éljünk –
morran az engesztelhetetlen pap, és testes lovát megcsapva
indul a herceg s a katonák után.

A FREISINGI PÜSPÖKSÉG, NEM SOKKAL KÉSŐBB

Az egyházi méltóság nem szándékozik feltárni személyét és

magas hivatalát, amikor Freising püspökségének rejtett bejáratán
át, az épület zegzugain végighaladva belép abba a cellába,
aminek ablaka nincs, s amit kizárólag a beavatottak ismernek. A
falak vaskosak, az ajtó öt ember súlyával vetekszik, ki nem
szűrődhet a hang.
 Csak a gyűrűjét mutatja, ami nem érseki jelvény, hanem
magától a Szentszéktől érkezettek birtokolják, különleges
hivatalban. A püspök nincs idehaza, megbízottja tárgyal a
jövevénnyel.
– A Gonosz miatt jöttem. – Ez az első mondata, de a pap
pontosan érti, hogy nem a patás, szarvas, szőrös sátánra gondol.
– Mindünkben nyugtalanságra ad okot, amit művel. Nem
emlékszem, hogy igaz keresztény lélek valaha is ennyire
megtaposta volna Anya-szentegyházunk magasztos érdekeit.
– A Szentatya mélységes fájdalommal kíséri mindazt, ami
Bajorföldön történik – mondja az érkező, és mélyen lehajtja a
fejét, hogy csuklyája takarja az arcát. – Meggyőződése, hogy a
Gonosz szállta meg azt, akinek a nevét most ki nem mondhatom,
és kérlek, tégy így te is. Úgyis egyazon személyre gondolunk.
– Arra, aki gátlástalanul arcul csapja az Anyaszentegyházat –
mondja a másik. – Nincs egyházunkban senki, aki ki ne kelne
ellene, és ha a Szentatya sereget küldene…
– Erre ne számíts. A Szentatyának van elég gondja-baja. Isten
segedelmével magunknak kell úrrá lennünk a Gonosz
ármánykodásán, és az Úr a kezünkbe adja a megoldáshoz vezető
út kulcsát. A Gonoszt pedig el kell veszejteni mielőbb,
máskülönben garázdálkodása végett oly mérvű
tekintélyrombolást szenved a bajor katolikus egyház, ami aligha
lesz kiheverhető.
– Értelek, testvérem – bólint a pap, és lopva a vendégére
sandít. Annyi rosszat hall mostanság, hogy maradéktalanul
senkiben nem bízik. – Mondd csak, a Szentatya köreiből és a
világiak közül van-e, aki tisztában van az intézkedés
szükségességével, és igazán támogatná azt?
– A Gonosszal le kell számolni, bárkibe fészkelte is be magát
– hangzik a felelet. – Minél kevesebben tudnak erről, annál jobb.
Mindenütt van áruló, testvérem. Egy olyan férget eltaposni, aki
ellene szegül a saját üdvözítőjének, nem ütközik a tízparancsolat
fő bűneibe, hanem kifejezetten Istennek tetsző.
A pap magában meghányja-veti, milyen körmönfontan írja
körül a jövevény az orgyilkosság tényét, de ha valóban magasról
érkezett, nem célszerű ellenkeznie.
Másfelől az ördög szerinte is megszállta Arnulf herceget, aki
eladta neki a lelkét már akkor, amikor a magyarral szégyenteljes
megállapodást kötött.
Előáll hát egy javaslattal:
– Tudok valakit a… hm… Gonosz közvetlen környezetéből,
aki éppúgy gyűlöli őt, mint minden bűnös cselekedetet, és
egyházunkért bármikor a tűzbe menne.
– Ha Rajmund testvérre gondolsz, verd ki a fejedből, hogy őt
bármire is rávehetjük – tiltakozik az idegen.
– Valóban rá gondoltam. Azt hittem, Rajmund testvérünk
majd…
– Ne is említsd többé a nevét! Neki más feladatot szánunk.
Olyanra van szükség, aki tudja, mekkora jelentősége van egy
ilyesfajta nemzet- és egyházmentő cselekedetnek. Akinek a kezét
a Mindenható vezeti majd, ha le kell csapnia.
A pap erősen töpreng, aztán kivágja:
 – Megvan! Talán tudok még valakit. Egyházi ember. Azt
mondanád első pillantásra, hogy bomlott az elméje, de ha így is
van, amit nem hiszek, Istentől való állapotnak tartanám.
– Miféle bizonyítékod van erre?
– A stigma – feleli a pap, és a hangját még halkabbra fogja,
mintha titkot árulna el. – Az a testvérünk magán viseli Krisztus
urunk kereszthalálának kétségtelen jelét.
– Ezrek hazudják ugyanezt – mordul a jövevény. –
Némelyeknek a homloka sebesedik ki időről időre, de a
köreinkből senki nem hiszi, hogy a Megváltó töviskoszorújának
stigmája. Megégettem magam is néhányat, mert
bebizonyosodott, hogy lator istenkáromlók csupán.
– Nem, nem! Ez a testvérünk különleges ember! – tiltakozik a
pap. – A keze fején és a tenyerén egyazon időben vérezni kezd
egy seb, majd begyógyul, aztán megint vérezni kezd, kiváltképp
a Megváltóhoz kapcsolódó egyházi ünnepek előestéjén.
– Szeretném látni azt a testvért.
– Távoli klastromban él. És… magunk közt szólván…
valóban fura szerzeménye a mi Urunknak.
– Bomlott elméjűnek mondtad.
– Szerintem nagyon is a helyén az esze, csak azt nem tudni,
mikor ilyen, mikor meg másmilyen.
– Gyűlöli a sátánt?
– Teljes szívvel. Olyannyira, hogy maga végezte el a halálos
ítéletet egy megátalkodott boszorkányon, s miután alaposan
kivallatta, maga rakott és gyújtott máglyát.
– Ki látta?
– Ő maga mondta. Miért ne hinnénk?
 – Mert semmi okot nem szolgáltatott rá, hogy higgyenek
neki. Egyáltalán: szerzetből való? Honnan jött? Melyik
klastromban ismerik? Ki tud róla többet?
– Félek, hogy senki. Ő maga pedig nem képes
visszaemlékezni, csakis akkor, ha isteni kegyelem hatása alatt áll.
A püspök úrnak ugyanez a véleménye. Egyszer csak megjelent
egy csapat szerzetessel, akik azt mondták, Friaul hegyei között
találtak rá. Együtt evett, imádkozott velük, de amikor
megbomlott az elméje, kénytelenek voltak megkötözni. Máskor
meg olyan, akár a vaj.
– Beszélni akarok vele. Idehozatod, vagy én menjek hozzá?
– Egyszerűbb lenne, ha magadra vállalnád az út terheit.
Megéri, meglásd – így a pap, és a különös jövevény (miután
nyomatékosan felhívja figyelmét a titoktartásra) elköszön.
Úgy távozik, ahogy érkezett: szinte nyomtalan. A pap pedig
azon töpreng, hogy tán mégsem volt egyházi ember. De sebaj,
végre szép napok jönnek megint Bajorország egyházi
tekintélyeire, klastromaira, ha eltűnik a Gonosz, s vele együtt az
őt befogadó test, még ha hercegi is.

☒☒☒

A kolostor, ahol a különös barátot őrizték – hisz csak nem

löknek ki egy szerencsétlen háborodottat, főleg ha elméjének
munkáját maga az Úr szabályozza –, oly eldugott helyre épült,
hogy csak az tudja létezését, aki bejáratos oda. Örülnek is a
barátok, mert őket mindeddig elkerülte a magyarok dúlása.
 A bősz keleti lovasok szinte csak a klastromokra,
templomokra, gazdag frankok és bajorok tulajdonára pályáznak,
az egyszerű falvakból, tanyákról csak élelmet rabolnak, és főként
lovat. A falvakat azonban éppúgy felperzselik prédálást
követően, amint a klastromokat és templomokat.
Ahol pedig ellenállást tapasztalnak, marad utánuk halott, s
rabszíjra fűzött boldogtalan bőven.
A magyarnak nincs istene, így prédikálják a misén, s ha
hisznek is valamiben, hát az legföljebb rémség. Azt is beszélik,
hogy a magyar voltaképpen nem is ember, hanem kiváló
utánzata isten teremtményének, akit maga a sátán kreált.
Akik ebben az elrejtett klastromban laknak, még nem láttak
magyart, s gyaníthatóan nem is kíváncsiak rájuk. Jól élnek, mert
a szerzetet az a tisztesség érte, hogy ügyelhet számos gazdag
ember odamenekített vagyonára, nemkülönben az egyházi
kincsekre.
És a földalatti cellák egyikében lakik évek óta az a testvérük,
akiről a freisingi pap azt állította, hogy stigmát visel.
Imádkozásra ez a leginkább alkalmas hely, a magány és a
csend elmélkedésre sarkall. S hogy be van zárva? Hát az csak
azért van, hogy magában kárt ne tegyen. Mert ha a kézfején és a
tenyerén lévő seb vérezni kezd, a barát eszét veszti néha, sőt
megtámadja társait.
Nincs a klastromban senki, aki ne hinné, hogy a stigma
Krisztus egyik szögétől eredeztethető, attól, ami a Golgotán a
Megváltó tenyerét átverte.
Ámde legtöbbször békés. Szava is alig van, s mélyen magába
fordulva elmélkedik Isten és az Örökkévalóság ügyein. Ki csak
éjszaka viszik, ilyenkor elballag a három öl magas fallal szegett
belső udvar egyik sarkától a másikig, és később az ügyeletes
barát visszakíséri cellájába.
Egy kora esti órán zörög a retesz az ajtaján, s nyílik a kis
ablakocska.
– Csak a vacsorádat hoztam, testvérem – mondja a fiatal
barát. – Tán csak nem vagy rosszul?
Amaz a durva deszkákból rótt ágyon fekszik,
összekuporodva, mint egy beteg állat.
A fiatal szerzetes szólongatja, de csak nem felel.
Kinyitja az ajtót, belép, és letérdel az ágy mellé:
– Testvérem! Hallod-e? Mi lelt? Ugye, ezen a világon vagy
még? Szólalj, kérlek, vagy adj jelt, hogy élsz még…
Amaz lassan tápászkodik. Erőtlenek a mozdulatok, s az
ételre pillantva a kezével jelzi, hogy nem kéri.
– Tán csak nem megint a… a krisztusi jel?
– A lelkem elkívánkozik – mondja vontatottan, de a szája
mozgását nem látni, csak ősz bajusza és szakálla rezdülését. – A
lelkem… A Golgotára, és onnan…
– Onnan hova? A mennybe, testvérem? Te már jártál ott?
Felcsillan a fiatal barát szeme, és noha tudja, hogy befogadott
társuk kiszámíthatatlan, megfeledkezik minden óvatosságról.
– Kérlek, testvérem, beszélj nekem a Boldogságos Szűzről…
meg az ángyelokról… és a Megváltóról, aki apja mellett ül a
trónuson…
– Látni akarod-e őket? Igazán és szívedből?
– Látni akarom…
– Teljes lényeddel, és igaz lelkedre mondod?
 A fiatal barát ragyogó szemmel hányja a keresztet.
– Igen, testvérem! Segíts hozzá, hogy láthassam őket.
– Jól van. Ha akarod, lásd meg a mennyek országát –
hangzik a mély hangú, lassan ejtett szavakból formázott felelet.
Aztán mintha az idő gyorsulna föl, amelyben a
mozdulatokat emberi szem alig követheti, a szakállas barát két
tenyerébe fogja fiatal testvére fejét, és a következő pillanatban
reccsen a tonzúrás koponya a kőfalon. A szerencsétlen lecsúszik
a fal mellé, s a sziklát vér festi meg.
– Látni akartad, tehát lásd – morogja a szerzetes. – Most már
ott vagy. Élvezd a látványt, testvérem.
Felnyalábolja az élettelen testet, kihámozza csuhájából, és
ráadja a magáét, majd az ágyra fekteti, és betakarja a durva
pokróccal.
Amint a faragott fatálcával a kezében komótosan végigmegy
az udvaron, föl a lépcsőkön az ügyeletes barát ajtó nélküli
cellájáig, ami már a felhúzható kapu és a rövid csapóhíd mellett
rejtezik, senki nem szól rá.

KR. U. 914.
MAGYARFÖLD. A NYUGATI GYEPŰ, BOGÁT HORKA SZÁLLÁSVIDÉKE

– Ereszd elém azt a hírhozót, Kelád! – parancsolja á horka. –

Fontos lehet, ha egyszer ennyire erőszakosan követeli a
bebocsátást.
 Kelád, a gyepűt őriző káliz-vérű kékkendek egykori ezredese
megette már a kenyere javát. Nem hadakozik, portyára se jár, de
mindarra a tudásra, amit elméjében őriz, szüksége van a nála
fiatalabb horkának. Kifordul az ajtón, és leereszti maga mögött a
szőnyeget.
A hírhozó épp most adja át fegyvereit a horka őrségének.
Hiába a hét esztendővel előbb győztesen megvívott pozsonyi
csata, a gyepűvidék csak bizonytalan. Az is volt mindig:
bujdokolók, törvényen kívüli gyilkosok kerestek ott menedéket,
míg csak ki nem rázta őket az irhájukból Bogát, Lél vagy Botond
vezérek valamelyik sok portyára szakadt, irgalmatlanul sebes
hadoszlopa.
– Bemehetsz! – adja az engedélyt a keményképű Kelád. –
Rosszkedvében van a horka, úgyhogy ügyelj, mit beszélsz, s
miként mondod.
A hírhozó a harmincas éveinek közepén járó vállas avar, de
úgy beszéli a magyart, mint mindenki más. Nyílt tekintetű,
becsületes képű, az arcát a nap barnára cserzette. Már maga se
tudja, hányszor tette meg az utat a Fertőtől az Ennsburg alatti
gyepűig, oda s vissza.
– Hallom, sürgős – morran a horka, amint az avar belép. –
Egyenest az Ennstől lovagoltál?
– Három nap alatt értünk a csapattal, nagyuram. Valóban
sürgős a hír.
– Nocsak! Tán nem megverte Arnulf herceg a német Konrád
királyt?
 – Megtörtént a csata, nagyuram, mert Konrád betört
Bajorföldre. Csakhogy fordítva alakult. Konrád
győzedelmeskedett.
– No! Rokon veri a rokont.
Ennyit mond csak, aztán némán végighallgatja a hírhozót,
aki töviről-hegyire elmond mindent, majd elbocsátja, és újfent
Keládot szólítja.
– Ülj le, és tölts magadnak – mutat a szőnyegre a horka. –
Úgy látom, nagy események készülődnek.
– Menekül a Luitpold fia Arnulf.
– Úgy bizony! Nem találnád ki, hova.
– És éppen hozzánk?
– Egészen pontosan – villan Bogát szeme. – Gondolom,
bárkák hozzák őt és a pereputtyát a Dunán.
– Arnulf apját az én Kartal barátom segítette át a keresztény
pokolba Braszláv vára alatt.
– Emlékszem Táltosfiára. Rég nem láttam. Beszélik, hogy
sánta maradt. De hogy Arnulf éppen itt kopogtasson… Hitted
volna valaha is, hogy ez egyszer megtörténik? Miután a Táltosfia
jóvoltából özvegyen maradt anyja hozzáment Konrádhoz? S
miután Konrádot Arnulf erőnek erejével támogatta a trón
megszerzésében? Miként látod ezt, Kelád? Teuton vagy magyar
istenek közbenjárásának véled?
– Azt mondom, hagyjuk ki ebből az isteneket. Eresszük be, és
fogadjuk úgy, mintha szövetséges lenne. Én nem tartok Konrád
viszonttámadásától, annál jobban fél tőlünk. Meg ne tagadjuk a
támaszunkat, ha már egyszer Arnulf családostól menekül.
Hiszen menekülés ez a javából, horka.
 – De az ám! Csakhogy nekünk jó is, meg nem is.
Háborítatlanul vonultunk át Bajorföldön Arnulf jóvoltából, és
mit sem gyengültünk a frankok, a svábok meg a szászok
országáig, ami pediglen addig néha megtörtént.
– Tavaly óta nem küldtünk portyázó hadat nyugatnak.
Arnulf pedig igazából sosem hitte, hogy országa tőlünk
háborítatlan marad, ismerjük el.
– Ha némely portya el is veszítette a fejét, megrészegülvén a
prédálástól, annak Arnulf nem csak tavaly vette el a kedvét.
Magunk között vagyunk, horka, így elmondhatom, hogy a
hercegnek igaza volt, mert csak a magáét óvta, ellenünkben.
Szerződést szegett némely századosunk, ez az igazság.
Engedték, hogy a harcosaik bajor részeket dúljanak. Az ilyen
tettektől fordított esetben neked is zümmögnének a fejedben a
darazsak.
Bogát alaposan meghúzza a keze ügyébe eső kumiszos
tömlőt. Noha a magyar bők és vezérek háza táján egyre több
becsülete van már a finom bolgárföldi boroknak, s a külhoni
vendéget is ezzel traktálják, az ő szomját csak a kellőképp
megerjedt kumisz oltja tisztességgel.
– A herceget a római katolikus egyház gyűlöli – mondja
elgondolkodva. – Elszedett tőlük birtokot, földet, javadalmakat,
hogy képes legyen erősíteni országa védelmén. Jól tette.
– Ezért lett ő a „Gonosz”. Konrád király meg azért fojtaná
meg, mert nem hagyja magát még neki sem alávetni.
– Arnulf nem tűr idegen zabolát, még a saját véreitől se. Neki
ne mondja meg senki, miként uralja Bajorföldet, milyen
szerződéseket kössön, ezt mondják a hírek.
 – Addig jó, amíg a bajorok, a frankok meg a mindenféle
törzsek Nyugaton egymás torkát keresik. Mer’ addig nem
próbálkoznak megint az egységgel, ahogy tették azt Poson
évében. Meglehet, egyszer még kenyértörésre visszük ezzel az
Arnulffal, de nem tartanám feltétlenül jónak. Szívesebben látnám
magunk mellett, hallod-e, Kelád? Mert igazán kemény vitéz, és
megbízható. Amit egyszer kimond…
– Számomra is annak tűnik. Már akkor elismertem, amikor
először fordította ellenünk a saját hadi fortélyainkat. Amikor
kezdett hasonlóan könnyű és mozgékony lovasságot szervezni,
mint amilyen a mienk, persze ugyanolyan sosem lehet. Mi a
parancsod, horka? Mert az ügy nem tűr halasztást.
– Küldj megbízható embert a Dunához meg Lél szállására is,
Kelád. De előtte még futárt a Duna völgyében most portyázó
gyepűőrizőkhöz. Rajtad áll, hogy a herceg épségben
megérkezzék. A nagyfejedelemhez majd magam indítok
hírvivőt. Hallottad-e, hogy a herceget már többen el akarták
tenni láb alól?
– Cseppet sem csodálom – feleli Kelád. – Amit az urak meg a
papok ellen tett… Csoda, hogy él.
– Azt beszélik, hogy leginkább egy szent embertől féltik, nem
is az övéi között keresnek merénylőt. Valami papféle, aki a
vértestvérének gondolja a keresztény Istent.
– Nem mindenben tudunk a keresztények fejével
gondolkodni, horka. Ha ennyire Arnulf elveszejtésére
törekszenek, abból nekünk sok gondunk származik. Ha nem
ügyelünk rá, és netán itt mérgezik meg, verik agyon, szúrják le,
még a posoninál is óriásibb seregre számíthatunk a Nyugattól.
 – Zoltával beszélni köll! – így a horka. – Pontosan meg köll
szervezni itt mindent. Nem érheti sérelem a herceget, se a
családját.
– Lél vezér bizalmasa azt mondja, a fiatal Zolta úr egyre
rosszabbul tűri magán a gyeplőt… – veti közbe szórakozott
hangon Kelád. Mindketten tudják, hogy azokra az idős
családtagokra gondol, akik a Megyer törzsben Árpád halála után
a még gyermek Zoltát védőszárnyaik alá helyezték. De Zolta
most már betöltötte a tizenhatot…
– Nem a mi dolgunk, hogy a nagyfejedelem körüli dolgokat
firtassuk – figyelmezteti a vénülő káliz harcost Bogát. – Most
csak a legutolsó dologra figyelmezzünk, azt rendezzük minél
okosabban. Valami azt súgja, hogy egy darabig nálunk
vendégeskedik ez a Luitpolding Arnulf.

ACSÁD BŐ EGYIK SZÁLLÁSA A RÁBA-VÖLGYBEN

Nem jön álom a szememre immáron negyedik napja. Gyakorta

megesik velem, a szállás pedig megszokta, hogy éjnek évadján
néha a sátrak és berenaházak között bóklászom a kutyák
bosszúságára, noha már azok is legföljebb megmorognak csak.
Értek a nyelvükön, s ettől még a legvadabb is a térdemnek
dörgölőzik. A tavalyi hadjáratról épségben megtértem, de
elvesztettem Boksát. Egész életemben kínozni fog, hogy nem
ügyeltem rá jobban. Táltosfiával még a gyepűn találkoztam, és
együtt értünk haza vele meg Andával, az ikerfiúk egyikével, aki
hozzám hasonlóan szintúgy külországban nevelkedett, mert
Isten útjait kiszámítani képtelenség.
Mindig oka volt annak, ha az álom elkerült. Valami – amiről
csak később tudtam meg, miféle üzenetet tartalmaz valójában –
ott csapongott a levegőben, megbújt a fák, bokrok leveleiben, a
csermely kövei alatt, vagy őszidőn a tél eljövetele miatt
siránkozó szélben.
Hagyom Dévát, az asszonyomat aludni a barnamedve
vaskos irhája alatt, és csendben csizmát húzok, kaftánba bújok.
Megemelem a sátor szőnyegajtaját, és a kezemen érzem az éjjel
hűvösét.
A szomszédban Táltosfia, a túloldalon meg Keselyű lakik, a
tudós. Egyesek szerint táltos, bár ő maga erősen tiltakozik ellene.
Látja a lelkeket, ez az ő tudománya, de esőt csinálni már nem
tud kövekkel, mint némely türkök. Valaha valóban táltos volt, a
Táltosok Rendje vetette ki magából, holott nem tett ő mást, csak
félreállt az útjukból, mert úgy látta, rossz irányt vesznek.
A tűzhöz közelebb ülő táltosok már akkor marakodni
kezdtek a koncon, amikor Álmos, a magyarok szent fejedelme
Erdőelvén meglelte az öröklétet. Nem tudom, melyik akkori
táltos hitte magáról – s fogadtatta el a többivel –, hogy eztán a
magyarok szent embereinek mindenhez több jussuk lesz, ha
összetartanak, akár a pápa körül sertepertélő, intrikáló
keresztény papok.
Megkeresték Keselyűt is, hogy álljon közébük, de azt
mondta, álnok az ő szívük, s fekete, mint a szén. Nem akart
magának az irigységre épült hatalmi csatározásokban fikarcnyi
szerepet se, így inkább félreállt. Keselyű túlságosan egyenes
gerincű, aki tűzcsiholás reményében sosem hajlandó együtt fújni
a szunnyadó zsarátot azokkal, akik Árpád nagyfejedelem égbe
költözése után foggal s körömmel igyekeztek megkaparintani a
hatalom lehulló morzsáit.
Azt már én is látom, hogy a fejedelmi szálláson táltosnak
lenni a Rend némely akarnoka szemében ma sokkal inkább
vagyoni kérdés, mint szent emberi hivatás. Ám a kisebb
szállások tudós táltosait, akik semmiben nem élnek különb életet
másoknál, többnyire tisztelet övezi.
A mai éjjel áthatolhatatlanul sötét és csillagtalan. Kara Tengri
korommal hintette be az égbolt tetejét a látóhatárig, vagy fekete
selymet borított rá, így mondják a magyarok.
Baljós az ilyen éjszaka a sátrak és veremházak tűzhelyei
fölötti szikrákban táncot járó ősök szelleme szerint. Nem
vigasságra, örömre, ölelésre való. Sokkal inkább Gyívek,
Lidércek és a Fekete Fiú éjjele ez, akit a velünk lakó szlávok néha
bóklászni látnak a lapályon.
Sokféle éjjeli szellemről és ártó démonról beszélnek a magyar
asszonyok, de még a férfiemberek is, én azonban túl sokszor
voltam kénytelen életemben éjszaka vándorolni, ezért nem
tartok tőlük annyira, bár kétségtelenül úgy vélem, léteznek, és
jobb őket elkerülni.
A csikókarámok felé ballagok, sarkamban néhány
fontoskodó kuvasszal, amikor hangokat hallok. Ketten ülnek ott
a berenán, mellettük ácsorognak a lovak, ők beszélgetnek.
– Nohát, Római! – hallom Táltosfia hangját. – Különös éjjel
ez, ha te sem nyughatsz. Gyere, akad még hely a berenán.
 Táltosfia mellett a tudós Keselyű gubbaszt. Örülök a
barátaimnak, akik nélkül tán sosem illeszkedtem volna be a
magyarok közé.
– Aggaszt a leánykám. Az Ilknur – mondja Táltosfia. –
Hárman tán kiokoskodunk valamit, mer’ tenni kéne az
érdekében. Ugye, Keselyű?
– Hogy látok-e valamit az eljövendőből? – kérdi ő. – Csak
lelkeket látok a jelenben, s hallom, mit beszélnek, s kihez
szólnak. De a jövőbe csak Tengri lát.
– Boksa lelke a szálláson van-e? Tán miatta nem tudok
pihenni, s ő zargatja a leányomat?
Hallván Táltosfia szavait, magam is mély levegőt veszek, s
körbepislogok a sötétben.
Hiába, no. Ha Keselyűvel múlatja az ember az időt, mindig
fel kell készülnie egy kis borzongásra a szellemek miatt.
– Boksa lelke most nincs itt, és azt gondolom, nem is volt –
folytatja a maga szelíd hangján Keselyű. – Pedig vártam, hogy
eljön, de jelét sosem mutatta. Úgy vélem, egyenesen fölkerült a
hajdanvolt vitézek sorába, s jó dolga van.
– Ezt remélem magam is – jegyzem meg. – Nagyon csendben
ment el, ott a folyóban, csak ebből gondolom…
Táltosfiát a törött lába, ha rossz idő közeleg, kínozza
rettenetesen. Dörzsölgeti, és sziszeg melléi, ha elevenre tapint.
– Ilknur leányom temetett tegnap – mondja csendben. – Még
hajnal előtt, hogy senki ne lássa. Boksát temette a fenyvesben.
Tudom, mer’ utánamentem, de nem vett észre.
– Letelt az esztendő, Kartal – mondom, a rendes nevén
szólítva őt. – Jó, hogy temetett. Eleresztette magától a Boksa
lelkét, vagy annak egy darabkáját, amit birtokolt belőle.
Boksának megnyugvás ez odafönt.
– Mit mondanak erről a keresztény isten hívei?
– Körülbelül ugyanezt. Igaz, a papok azt prédikálják, hogy a
lélek nem jöhet vissza, kísértet nincs, és lélekkel társalogni
istenkáromlás, amiért halál jár…
Itt Keselyűre pillantok, aki elmosolyodik, és megköszörüli a
torkát.
– …de hát ők eddig még nem találkoztak Keselyű
barátommal – fejezem be, s látom, mennyire jólesik neki.
Sűrű csend telepszik közénk kis időre, aztán Táltosfia így
folytatja:
– Azt a hajtincset temette el, amit Boksa adott neki, mielőtt
elindult volna a had.
– A leányod meg neki adott hasonlót – mondom. – Tudod,
hányszor megmutatta nekem?
– Virágot is tett mellé, meg ételt-italt, ahogy kell, és beszélt
hozzá. A legszebb nyerget áldozta föl, fel nem foghatom, mikor
rejtette el az erdőben, szerszámmal, kengyellel. Szablyát és
kelevézt is tett mellé, mert azt hallotta tőled, Római, hogy
fegyvertelenül úsztattatok. Legyen Boksának valamije odaát, így
vélte. Mindent a sírba tett, amit csak kell, fenyőkéreggel takarta,
ahogy szokás, aztán betemette, de jeltelenül hagyta. Tán már
magam sem találnék oda…
– Tisztességes leányod van, Táltosfia – így Keselyű. – De a
gyásznak is megvan a maga ideje. Az élőkkel is gondolni kell.
Boksa is így akarná.
A barátom megdörzsöli fájós lábát, és nagyot sóhajt mellé.
 – Előre kell nézni, magyarázd el a leányodnak – mondom
neki. – Vagy tegye meg ezt Réka asszony, sőt jobb is, ha inkább
ő. Hallom, valaki erősen érdeklődik a leányod iránt. Nem
csodálom, hiszen szép az a leány, no meg okos, dolgos is, és
elvégre tizenegy esztendős…
Meglepetten bámul rám: kitől tudom az érdeklődést?
– Senkitől. Nekem is van fülem, persze a Déváé sokkal többet
meghall – nevetem el magam. – Tudjátok, hogy van az ilyesmi?
Beszélik imitt-amott. A legény becsületes, ráadásul ismerem is.
– Honnan? – kérdi ő meghökkenve, s élt hallok a hangjában.
Talán kár volt előhoznom…
– Vál szállásán laktam, tudjátok jól. Az a legény meg igazán
tisztességesen közelít a leányodhoz. Tudomásul veszi, hogy
gyászol. De hát csak férfiember ő, sokáig mégse várhat, nem így
látjátok-e?
– Ki az, te?
– Hát… az öreg bő, a Félkarú Válfia, a Bors.
Az öreg Vál köztiszteletben áll. Mindenki tudja szerte a
Bogát horka uruszágában, hogy Posonnál csapta le a jobb karját
tőből egy frank vértes. Válfia Borsot is mindenki ismeri soknapi
járásra, és félik is, mert egymaga agyonvágott négy szerb
martalócot, akik nem átallották a hegyekből lecsavarogva még a
Dráván is átkelni télvíz idején. Egy szál fokossal ment nekik,
aztán úgy forgolódott, hogy ottmaradt mind.
Bors mellében egy oroszlán szíve kalapál, de a lelke a
galambé.
 De hol itt a baj? ’Iszen vannak olyan férfiak, akik a
harcmezőn oroszlánok, fehérszemély társaságában meg
nyulak…
Keselyű hümmögni kezd.
– A Bors? Hm… Régóta nem járt nálunk. A nyárköszöntő
éjszakán se ugrott tüzet, holott ide gyűlt mindenki a környékről.
Táltosfia a fejét csóválja, s jó darabig hallgat. A karám
túloldalán a csikók kíváncsian gyülekeznek, s a vezérkanca
minket bámul.
– Most meg min töröd a fejed? – kérdi tőle Keselyű.
– Hogy ki járt Válék szállásáról nálunk, aki valamiféle
praktikát űzött volna…
– Hogy a leányod szerelemre gyúljék Bors iránt? – bököm
oldalba, s nevetek. – Senki, te! A Bors annál sokkal
tisztességesebb. Látta némelykor Ilknurt, de tudta, hogy
odaígérte magát Boksának. Mitől változott volna? Bors van
annyira jóképű, helyre fickó, hogy nem kell neki a varázslat.
Nem étette meg semmivel a leányodat, erről kezeskedem.
– Gazdag gyerek, jó gyerek, igaz magyar vér folyik az
ereiben – mondom. – A családja is rendes. Jó dolga lesz nála a
leánykádnak, ha túlteszi magát a gyászon.
– Még nem volt nálam az öreg Vál se – mondja Táltosfia,
mintegy magának. – Még nem kérte meg a fiának Ilknurt. Vajh’
mit szól majd Réka?
– Az asszonyod igen eszes. Örülni fog Válnak.
– Mit mondanak a lelkek, Keselyű? Mikor kérik meg a
leányomat?
 – Semmit se mondanak, mert nem is kérdeztem. Eljön az is,
sose sürgesd. Vál családja majd kirángatja a leányodat a gyász és
az emlékezés gödréből.
– Nekik adjam-e tehát?
Keselyű helyett felelek:
– Azt mondanám, ne kételkedj a jóakaratukban. A többi a
leánykád dolga. Ha jó sora lesz, ne szóljatok bele semmibe. Most
meg inkább azon törd azt a csökönyös kobakod, mit kérj
Ilknurért.
– Jól van akkor – mondja, és tápászkodik. A karja után
nyúlok, de barátságtalanul rám förmed: – Ne segíts, hallod-e! Ha
már magamtól nem tudok egyszer, majd akkor…
Táltosfia sziklakemény harcos volt világéletében. Azt
hiszem, azt akarta mondani, hogy: – Majd akkor mártsd belém a
késed, Római, siettesd kissé az utam. Mert nem élet már az
olyan.
Most még harmincöt esztendőt se számlál…
Rossz embert választott volna erre a célra.

KR. U. 915.
MODENA VÁROSA ITÁLIÁBAN

Az egyszerű, polgári öltözéket viselő férfiról senki nem hinné,

hogy egyházi ember. Végigballag a kövezett, girbegurba
utcákon, befordul egy saroknál, és a korlát nélküli, fal mellé
rakott kőlépcsőkön felkapaszkodik a keskeny ajtóig.
 Nyikordul a rozsdás bronzpánt, és odabent csaknem teljes a
sötétség. A férfi szikrát csihol, aprócska lángnyelv éledezik a
száraz taplón, és a régi olajmécs fellobban a kőfal mélyedésében.
Vár egyre, amíg meg nem hallja a lépteket a kőlépcsőn.
Aztán nyitja az ajtót, és az érkező után be is csukja rögtön, még a
reteszt is elhúzza. A kőfalú szoba egyetlen ablakának zsaluzatán
az este hangjai szöknek a helyiségbe, ahol se asztal, se fekhely,
csak a puszta falak.
Az érkező vállas férfi, jóval túl a negyvenen, de ereje
teljében. Fekete köpönyeget visel, alatta szerzetesi csuhát. A
hangja rekedtes, és egész lényében van valami
megfogalmazhatatlan és vészjósló.
– Ki látta, hogy ide jöttél? – kérdi az egyház embere. – Ha
senki, akkor jól van. Látom, összeszedted magad. Éppen ideje
volt.
– Mindenki azt hitte, nem épülök föl – feleli amaz. – Nem
ismernek engem. Nem tudják, hogy mindent kibírok.
– Ahogy azt sem, hogy csaló gazember vagy, de nekem most
éppen egy ilyenre van szükségem. A többiek csak hadd
gondoljanak szent embernek, Guido.
A férfi megdörzsöli jobbján a kötést. Ösztönösen ezt teszi
mindig, ha sebeire emlékeztetik.
– Amíg dolgom van ebben a világban, nem döglenék meg
feleslegesen – morogja. – Gondolkodtál-e azon, amit kértem?
– Gondolkodtam. És arra jutottam, hogy nehéz lesz téged
ismét a felsőbb körök bizalmába helyezni, ahogy kívánnád –
feleli a pap. – Arnulf herceg gyűlöl, mert becsaptad az apját és őt
magát is. Berengár látni sem kíván, azt mondta egy
bizalmasának, hogy szándékkal emésztetted el a fattyát, akit rád
bízott.
– Hogy az enyémet állítsam a fattyú helyére?
– Miért, nem így volt? Ezt tetted, Guido. Máig se értem, hogy
az a boszorkány a Dunánál miért nem ölt meg. Miért csak a
kezedet szögezte a fatörzshöz?
– Tőle kérdezd. Azt gondolom, még nem fejezte be a
leszámolást.
– Várod, hogy folytassa?
– Az lesz a halála napja – feleli Guido.
– Meglehet, a tied is. De közelítheted azt az asszonyt, hallod-
e. Mégpedig úgy, hogy ezennel megbízást kapsz tőlem. Átjutsz a
magyarokhoz, és Arnulftól egyszer s mindenkorra
megszabadítod a keresztény világot. S ha már ott vagy… Rád
bízom a többit.
Guido, aki valaha akkora bizalmat élvezett Berengár király
és Luitpold köreiben, mint kevesen, rezzenéstelen tekintettel
figyeli a papot, aki maga sem egyszerű egyházi ember.
– Tehát öljem meg a herceget.
– Próbáld úgy, hogy a gyanút a magyarokra tereld. Akkor
talán egységbe áll ellenük megint a művelt Nyugat. Ugyanazt a
hibát nem követjük el még egyszer. Valóban kiirtjuk őket az
utolsó szálig. Érzel magadban elég erőt a feladathoz?
– Ühüm – bólint Guido. – Nem vagyok még túl öreg.
Megoldom. És ha végeztem, mi lesz a jutalmam?
– Magas egyházi elismerés. Elfelejtjük, hogy szerzetest öltél, s
hogy azt híresztelted, megbomlott az elméd. Újat kezdhetsz
majd, talán éppen a Szentatya közelségében.
 – Sose voltam elmeháborodott – dörmögi Guido. – Akkor
annak kellett látszanom.
– Egy elmeháborodottat nem is küldenék Arnulf
elveszejtésére. Nem veszélyeztetheti semmi a küldetésed.
– Nem fogja. Adsz pénzt?
– Ami kell, a rendelkezésedre áll. Mindent magad módolj ki,
nem parancsolok meg semmit, hogyan és mit tégy.
Guido mozdul, és a magas rangú pap ösztönösen is hátralép.
Ujjai a köntös alatti tőr markolatát érintik. Hiába, a bizalom az ő
munkájában fehér holló.
– Add a pénzt, és útnak indulok – mondja Guido.
– Megkapod holnapután. Ez itt az előleg – nyújt át a férfi egy
kisebb zacskót. – Holnapután a városkapu mellett megkapod a
többit. Szerezz lovat, bérelj segítőket. Készítsd össze a málhát.
Ha a feladattal végeztél, felkeresel engem itt vagy Pármában.
Akkor megkapod a többit, és beszélünk a további életedről.
Szó nélkül fordul ki az ajtón, és eltűnik a sötétben.
Guido vár egy darabig, s amikor odalent a sikátorban
elhalnak a léptek, maga is indulni készül.
– Tudom, hogy őrültnek tart – morogja maga elé, mikor kilép
a kőlépcsőre. – Tudom. Engem… Őrültnek…
Halk vinnyogást hall a lába mellől: pár hetes macskakölyök
dörgölőzik a lábához, és a kísérteties holdfényben megcsillannak
a borostyánsárga szemek.
Guido lehajol, felemeli, és a tenyerében tartva a kis állatkát,
azt mondja:
– Látod, őrültnek tart. Pedig ha tudná… Te szegény Arnulf…
 Simogatja a kölyköt magában mosolyogva, aztán az ujjai
lassan összezárulnak a kerek macskafejen. A mozdulat
gyorsasága alig követhető, amint csavarint egyet, csak a halk
roppanás hallik, aztán a nyakaszegett állatka tetemét Guido
megvető mozdulattal áthajítja a fal felett.

BOGÁT HORKA SZÁLLÁSA

Arnulf, az elűzött herceg egész családjával és meglehetősen

nagyszámú kísérettel kért bebocsátást tavaly Zolta
nagyfejedelemhez, s védelmet a törzsszövetség területén.
Megkapta, és hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érezte
magát jól.
Legföljebb néhanapján kellemetlenül, mert a pillantásokban
mindenütt megtapasztalhatta: ellenség vagy, te bajor, még ha a
mi gyámolításunkra szorulsz is.
De Judit asszony – Arnulf fiatal felesége – meg fiacskájuk, az
alig háromesztendős Eberhardt láttán senkinek nem az ellenség
jut eszébe. A magyar urak azt mondogatják, hogy a kisfiú talán
egyszer jó szomszédja lesz a magyarnak, esetleg életre szóló
szövetségre is lépnek. Mert erről Arnulffal egyelőre szó sincs.
Országában anyja új férje, Konrád frank király gyilkol,
tisztogat. Ez utóbbi ott sem jelent mást, mint bárhol a világban:
az előző uralkodó hívei vagy meghódolnak, vagy meghalnak.
Efféle helyzetben a világ mindig az árulóknak állt.
Aztán eljön a nap, hogy az elűzött herceg Bogát horka
szállásvidékére látogat. A horka fejedelmi módon vendégeli,
előtte nagy vadászatot tartanak, és úgy ügyel reá, akár egy
különösen értékes ékszerre.
Arnulf ugyan herceg, mégis tisztelettel vegyes óvatossággal
tekint a nála jóval idősebb horkára, ám néhány beszédtéma
megkerülhetetlen. És mi egyéb lenne ez, ha nem a magyarok
nyugati portyázása?
– A grófom jelentette – kezdi óvatosan a herceg –, hogy az
északnyugati gyepűt nagyobb létszámú magyar sereg lépte át
befelé, horka. Értsem úgy, hogy hazajöttek, akik Svábföldön
nyargalásztak?
Bogát megtörli a bajuszát. Csak ketten beszélgetnek, és
szavaik tanúja csupán a tolmács. A többi urak felálltak, hogy
könnyítsenek magukon, és fölkészüljenek a lakoma folytatására.
– Jól látta az a gróf – mondja Bogát megfontoltan. –
Megjöttek a legények. Azt nem mondta, hogy vágtában érkeztek,
vagy ráérősen léptettek? Mert ha ráérősen, akkor nehéz a málha
– hunyorít Arnulfra, és a herceg pontosan érti, mire céloz.
– Svábföld gazdag – mondja. – De beszélik, hogy Thüringiát
is beszáguldozták.
– Azt is, meg Szászországot. Fölmentek egészen a dánok
gyepűjére, és néhányan átlovagoltak azon is. Volt, ahol könnyű
dolguk akadt, másutt meg jobbnak látták annyiban hagyni a
dolgot.
– Mint Fuldánál, példának okáért?
– Mint ott. Fulda erős, magasak a falak. Mindig elismerésre
késztet engem, herceg, ha egy keresztény papban katonai
erényeket látok, amint a fuldai kolostor apátjában. A hírhozók
szerint ugyancsak vitézkedett, és nem is mentek vele sokra a
fiaink.
Arnulf belekortyol a borba. Nem akar sokat inni, mert
észrevette, hogy a horka is csak módjával fogyaszt.
– Feldühítette a tieidet a fuldai fiaskó, horka uram?
– Ahogy vesszük. Azt mondják ilyenkor a vitézek, hogy jut
is, marad is. Fuldában bizonnyal több maradt, ennyivel kevesebb
lesz most itt.
– Kimondhatom-e, hogy ez voltaképpen rablás? – pillant
összehúzott szemmel Bogátra a herceg.
– Hogyne mondhatnád. Onnan nézve rablás, felőlünk meg
zsákmányszerzés.
– Ott mindenki azt beszéli, hogy ti a Nyugat elpusztítására
törekedtek.
– Ez botorság. Minek kellene nekünk az egész Nyugat?
– De a kincsei igen.
– Az más kérdés. Mondtam valaha is az ellenkezőjét, herceg?
Nem értelek, tudod? Mióta áll a világ, így megy ez. Ha egy
király hagyja, hogy az országába idegen sereg törjön be, az nem
érdemli meg a királyságát. Aki erősebb, annak áll a siker. Nem
így vagytok-e ezzel magatok is? Mindig az a törzs győzött
nálatok, aki a legkeményebben fogta a kard markolatát meg a
harci bárdot. Azt pedig a kémeid jóvoltából te is jól tudod, és
meg is tapasztalhattad, hogy a magyar alapvetően nem gyilkos
nemzet.
Harcban elveszi, amit elvehet, szerződésből is hajlandó
verekedni, de úgy ölni, ahogy azt ti ott Nyugaton értitek, csak a
maga védelmében fog.
 – Nem háborúról beszéltek. Szerzeteseket vertek agyon.
– Ha egyszer fegyvert emeltek rájuk – tárja szét a karjait a
horka. – Ugyan már, barátom, mindenütt így megy. Ti ugyanezt
teszitek másokkal.
– Nem rablunk ki kolostorokat és templomokat.
– Dehogyisnem. Ti se vagytok mindig tekintettel arra, hogy a
másik éppúgy keresztény. Tudom, hogy raboltok egymástól is.
– A közös vallást és annak védelmezőit tiszteljük.
– És ezt éppen te mondod, aki elszedtél a papoktól mindent,
amit csak lehetett?
– Elszedtem, de nem öncélúan. Nekem meg kellett
erősítenem Bajorföldet, a határvidéket, a sereget, az erősségeket.
– Ezért keresik az alkalmat a nyakad kitörésére. Nem
akarják, hogy te legyél a legerősebb.
– Mondom, hogy nem öncélúan erősítettem a várakat és a
katonai őrhelyeket.
– Hogy elhozzuk Nyugatról az értéket, az sem öncélú. A
népünk emelkedését szolgálja. Nem vagyunk kalmárnemzet, és
velencei módra sem élünk. Ahonnan jöttünk, alapvetően nem ez
járja. Mi fegyvert forgatunk, azért kapjuk a pénzt, de a fegyverrel
békét is vásárolunk.
– Nálunk ezt zsarolásnak, sarcolásnak hívják.
– Pedig ez se rosszabb annál, mint amit ti tesztek, csak
nálatok királyok zsarolnak császárokat, királyokat, hercegeket…
Folytassam a sort?
Arnulf megadóan bólogat.
Pontosan tudja, hogy a horkának igaza van a maga módján,
mert ez a nép itt más. A gazdagodás e földön elképzelhetetlen
finom áruk előállítása és eladása útján, marad tehát az eddigi
lehetőség: a legkeresettebb cikk külhonban a magyar harcos és
fegyver.
Hiszen maga is éppen ezért kötött tizenöt éves békét a
magyarral hét esztendeje, mert tudta, hogy aztán is ellátogatnak
az Ober Enns-re.
– Látom, gondolkodóba estél – tölti tele az ezüstkupát
vendégének a horka. – Hagyd el, és nézd a jó oldalát. Ez pedig
jelen esetben mégiscsak az, hogy jól jön a magyar íj, lándzsa meg
szablya neked is, meg sok másnak még. Például Berengárnak.
Ha tehát jók vagyunk verekedni az érdeketekben…
– Kialkudott árért vonultok hadba, horka uram – vág közbe
Arnulf. – S közben azt is tudjátok, miként szerezzétek meg
mindazt, amire szükségetek van. Aranyat, ezüstöt, pénzt…
– És ezek mellett bőséges ismeretet a távoli Nyugatról –
emeli a kupát Bogát. – És ez talán még sokkal fontosabb. Csak
azért mondom, nehogy azt hidd, hogy a klastromok kifosztása
az egyetlen célunk.
– No, igen – bólint a herceg. – Az egyszerű vitézt meg az
asszonyát aligha érdekli más. Látom a ruhájukról. Ha már arra is
telik nálatok, hogy az ezüstpénzt kilyuggassátok és fölvarrjátok
az ingnyakra, a kaftán aljára, még a csizmaszárra is, akkor elég
eredményesek lehettek az efféle ténykedésben.
– Sosem tagadtuk az eredményeinket, és elismertük a
vereségeinket. Legyőztél minket az Inn mellett, ezért tisztelet jár
neked, az erősebbnek, ügyesebbnek – mondja ravaszul a horka,
és Arnulf erre ismét nem tud mit felelni.
 A tolmács zavartan pislog egyikről a másikra, mert attól tart,
hogy valamelyik olyasmit talál mondani, amin ugyancsak
törhetné a fejét, miként fordítsa. Mert a fordításnak hűnek is kell
maradni, de meg sem sértheti a másikat.
A két férfi azonban nemcsak katona, de ízig-vérig jó
politikus is. Borzolgatják egymás kedélyeit, de mindvégig
megmaradnak kerítésen belül.
A magyar és a bajor urak lassanként visszaszivárognak, és a
lakoma folytatódik.
Bogát maga mellé rendeli Keládot:
– Megtudtál valamit a herceg elleni készülődésről?
Kelád körbepillant, de túl részeg már ahhoz a többség, hogy
éppen rá figyeljenek.
– Botond uruszágának keleti végében megfogták azt a másfél
tizednyi kis csapatot, akik el akarták emészteni a herceget –
dörmögi csendben, hogy csak Bogát hallja. – Szláv szolgákból
meg néhány magyarból állt. Botond fölköttette őket, de nem
verte nagydobra. A fölbujtó nincs sehol.
– Akkor csak nyissátok ki a szemeteket jól, öreg – mondja
Bogát. – Ha nem volt közöttük, bármikor, bárhol megjelenhet. És
amíg nálunk vendégeskedik a herceg, egy egér se jusson be
ellenőrzés nélkül a szállásra.

☒☒☒

A jó bor mindig hamarabb oldja a nyelvet, s elbontja a

gondolkodás gátjait. Arnulf egyik bizalmasa egy alkalmas
pillanatban ezzel fordul urához: – Megtudtam, hogy nem messze
esik ide az a szállás, ahol a védenced lakik, nagyuram. Az a
Ludovicus nevű gyerkőc.
Arnulf bortól lohadó érdeklődése fölpezsdül egy pillanat
alatt.
Nem egy alkalommal kérte Zoltától, hogy hozassa el hozzá a
fiatal harcost, akivel oly különös körülmények között találkozott
ismét az Inn árterében, de Zolta bizalmas emberei mindig
találtak valami kifogást. Egyszer vadászatra, máskor
fegyvergyakorlatra hivatkoztak.
– Azt is megtudtam, mi okból mondtak nemet – hajol közel
ragyogó képpel a főúr a herceghez. – Tudod-e, ki a te
Ludovicusod nevelője?
– Mondd meg végre, Gerhard. Ne csigázd tovább.
– Az, aki megölte az apádat.
Arnulf szemében apró szikrák gyúlnak. Ezerszer is
elgondolta, miként bosszulja meg Luitpold herceg dicstelen
halálát, aztán az évek során lehiggadt, de igazából mindig is
zargatta a gondolat.
Tavalyelőtt az Inn mellett eleresztette volna a leginkább
gyűlölt ellenségét?
– Biztos vagy ebben, Gerhard?
– Ha nem hazudott ez itten részegségében – bök amaz a háta
mögé, ahol egy magyar bő ugyancsak veresedő képpel rágcsálja
az egészben sütött, aszaltalma-ágyra terített fácán letört combját
akkor igaz. Még azt is mondta, hogy a magyarok istene
sántasággal büntette apád életének kioltóját.
 Arnulf herceg előtt felrémlik a pillanat, amikor Táltosfia
merev lábbal lovagolt el az Inn mellől. Jól emlékszik arra a rideg
pillantásra, amivel végigmérte.
Ő már nagyon jól tudta, ki áll előtte.
– Kíséretet adtam melléjük – szűri a fogai között. – Még én
adtam kíséretet.
A kupa, amiből a bort issza, keményen koppan a drága
szőnyegen terpeszkedő, csillogó ezüsttálon. Bogát, aki a
szomszédja, ügyet se vet rá, márpedig ő egyáltalán nem részeg,
még csak nem is kapatos.
A bajor gróf tovább fűti a kemencét:
– Nem kívánsz-e elégtételt venni az apádért? Én a helyedben
minutumig se hagynám megtorlatlanul azt a galádságot.
Ám Arnulf természettől óvatos, s nem bízik a meghittjeiben
sem. Lázas és vérgőzös gondolatai fölött győz a józan ész, s azt
feleli:
– Párviadalról volt szó.
– Nekem az a véleményem, hogy az apádat egyszerűen
kivégezték. Javaslom, követeld annak a magyarnak a
megbüntetését.
Arnulf szemében gyilkos szikrák villannak:
– Gerhard – sziszegi –, azt hiszed, hogy itt és most mi bármit
is követelhetünk?
– A helyedben ezt tenném. Ezek a koszosok ne lássák, hogy
gyáva vagy.
A herceg megszorítja a gróf vállát, és a fülébe csikorogja:
– Látod ezt a kappant a tálon? Még ennek is több esze van,
mint neked, te barom.
 De Gerhard túl ittas már ahhoz, hogy a hercegi sértést
komolyan vegye, legalábbis ezt mutatja. Egyre azt magyarázza,
hogy Arnulf apját gáládul kivégezte a magyar, szó se volt
tisztességes viadalról.
– Utoljára mondom, hogy az volt, gróf. Megértetted?
Tisztességes!
– Tisztességes? Csak mert egyszer valakitől így hallottad?
– Keress valakit a magyarok között, aki az ellenkezőjét állítja
– parancsol a herceg. – Akkor majd hiszek.
– Bogát belső embere, egy bizonyos türk ezredes. Ott ül, ni –
biccent Kelád felé Gerhard. – Állítólag ő adott engedélyt a
párviadalra. De hát ezek hazudnak, nem tapasztaltad még?
Hitetlenek, kereszténygyűlölők, ezért elsők a hitszegésben
mindig. Ha akarod, felkutatjuk és agyonvágjuk helyetted azt az
embert. Vagy titkon elfogatom, és átvitetem a gyepűn, ahol
később azt teszel vele, amit akarsz. Akár a családján is bosszút
állhatsz…
– Ha csak moccanni mertek ez ügyben, magam vágom el a
torkotokat – hörgi Arnulf. – Rám és a családomra hoznátok a
veszedelmet? S rajtam keresztül Bajorföldre? Ha a hagymázos
terveidből ezek itt valamit megtudnának, ízekre szednének,
aztán meg felzabáltatnának a kutyáikkal.
Gerhard elhallgat, de a tekintetében ott marad a
kimondatlan: márpedig annak az embernek vesznie kell, mert
így akarja a Mindenható Isten.
A lakoma folytatódik, a magyar és bajor urak egymás után
kidőlnek, de Bogát horka szláv szolgálói csak hordják egyre a
mesés tálakat, sülteket, ízes sütényeket, mézzel nyakon öntött
aszalt gyümölcsöket, s kiváltképpen a bor, ami bőven terem a
Káli vezér Balatin-melléki szállásait kerítő hegyoldalakon. Ne
mondja senki, hogy egy horka nem tartja jól a vendégét.

☒☒☒

Öreg éjszaka van, amikor Arnulf herceg nyugovóra tér a

fejedelmi pompával berendezett, csupa szőnyeg, vaskos
gerendákból ácsolt vendégházban. A sarokba épített tűzhelyet
kívülről táplálja egy szolga, és a bajor a lángnyelvek rajzolta
imbolygó árnyakat lesi a falon. Testőrei odakint strázsálnak, a
ház megközelíthetetlen.
Egyre a törött lábú magyaron töpreng, akit eleresztett az Inn
mentén. Botor tett volt-e vajon?
Luitpold herceg az egyik fővezére volt a magyar
megsemmisítésére indult gigászi hadnak. Kiváló bajvívó, erős és
rettenthetetlen. És ez a senki, sánta magyar győzte volna le? Ez
merészelt vele párviadalra menni?
Gyalázat ez a bajorokra, de ugyan mit tehetne?
Orgyilkost nem küld rá, mert azzal a maga halálát siettetné,
de úri önérzete is erősen tiltakozna az efféle megoldás ellen.
Ráadásul az a magyar itthon van, s a vendégjog nem tesz
lehetővé egy halálig menő küzdelmet, csak akkor, ha Zolta
nagyfejedelem hozzájárul.
Meg aztán a maga testi épségét is óvnia kell, ha vissza akarja
szerezni Bajorországot, ami most fontosabb, mint a bosszú.
Hogy mikor következhet el? Talán már jövőre.
 Sosem hitt igazán abban, hogy szövetséges nélkül mindez
sikerre vezet, de pillanatnyilag nincs más a magyaron kívül, aki
támogatná. Az ő érdekeik pedig ugyancsak sajátosak.
Már számtalanszor megfordult a fejében, hogy elhívja a
magyart harcolni, visszaszerezni Bajorföld uralmát. Ám mindig
eszébe jutott: mi lesz aztán?
Ha már ott van a magyar, vajon hazamegy-e békével, s nem
tolja-e még tovább a gyepűt, bekebelezvén az ő hercegségét?
Megbízhat-e ennyire bennük?
Zoltában – egyelőre úgy tűnik – igen. A magas, szőke hajú,
szürke szemű nagyfejedelem biztosan áll a talpán, és eddig
tisztességes vendéglátója volt.
Ám a többiek? A törzsek fejei meg a horkák, és különösen a
három úr, Bogát meg a fiatal Lél és Botond, akik leginkább
dúlják a Nyugatot? Vajon kordában tarthatja-e őket Zolta akkor
is, ha ők mást akarnak?
Aztán megint csak eszébe jut Táltosfia.
Kiféle lehet ez a magyar? – tér vissza örökösen a gondolat,
ami hajnalig nem hagyja békén.
Amikor az álom elnyomja, előtte még arra gondol, hogy
mindenképpen beszélni fog Ludovicussal, akinek oly különös s a
bajor fülnek komolytalanul hangzó, rövid magyar neve van.

☒☒☒

Bogát még aznap délben hívatja Keládot. A horka kilovagol

az ordára, és ha valakivel bizalmasad akar tárgyalni, hát azt
útközben teszi, hogy illetéktelen fül ennek tanúja ne legyen.
 – Miként vélekedsz a tegnap esti társaságról? – szegezi a
kérdést a káliz ezredesnek, miközben a szeme sarkában pajkos
fények gyulladnak.
– Hát nem olyanok-e, mint a rókák, ha ketrecbe zárják őket?
Látszólag jól viselik magukat, de a szemükben mindig ott a
turpisság.
– Fölsőbbrendűnek vélik magukat – jelenti ki
meggyőződéssel Kelád.
– Mégpedig a kereszténységük miatt. Meg a kőházaik,
kőváraik miatt. Meg a másféle ruháik és fegyvereik miatt.
Nagyképűek és hivalkodók.
– És a hercegről mit vélsz?
– Ő valahogy más. Néha mintha zavarná a bajor urak
fennhéjázása.
– Mert tudja, hogy miként került ide. Tart az orgyilkosoktól,
és okkal. De szégyellni semmiképpen nem fogja, hogy kénytelen
volt elmenekülni a saját fajtája elől. Arnulf van annyira okos,
hogy nem feszegeti az ideget, ha nem muszáj, és hajlik az okos
szóra, a megegyezésre. Azt gondolom, a legtisztességesebb mind
közül. Viszont arra a Gerhard lovagra ügyeljetek, nem nézek ki
belőle semmi jót.
Kelád bólintással nyugtázza a parancsot, majd így folytatja:
– Megegyezés? Lehet. De ha engem kérdezel, mégis azt
mondom, nem szívesen látnék bajor sokaságot az uruszágban,
főleg nem a nagyfejedelem közelében.
– Vagyis ne szóljanak bele az ügyeinkbe? Ezt gondolod?
– Meg azt, hogy túlságosan ne érezzék odahaza magukat a
mi földünkön. A vendégbarátsággal csínján kell bánni, ha
nyugati vagy bizánci a másik fél, horka. Tapasztalatból állítom.
Nem mindenkinél ugyanazt jelenti, mint a magyarnál.
Egyezkedünk, szerződgetünk, túszokat adunk és veszünk
biztosítékként, netán valakit még be is házasítunk idegen
uralkodói családba, vagy fordítva, aztán egyszerre csak azt
vesszük észre, hogy egyre többen ólálkodnak az udvarunkban.
A vége az, hogy a nyakunkra ülnek.
– Az a baj veled, hogy túl élesen látsz, te agyafúrt – csap
Kelád vállára barátságosan a horka, a káliz pedig megsimítja a
fövege alatt a régi sebhelyet.
Ott lékelték meg a koponyáját tudós táltosok, hogy
kieresszék belőle a rosszat, meg kitörjék azt a csontszilánkot, ami
ki tudja, miért éppen befelé nőtt, nyomva-kínozva a nemes
részeket, s őrületig fokozódó főfájást okozva neki. Azóta lett ő
agyafúrt. – Igazat beszélsz, én is tudom, hogy ravasz a bajor meg
a frank.
– Én inkább a bajortól tartok, mert ő a szomszédban lakik.
– Akkora a zűrzavar arrafelé, hogy senki se tudja, mi történik
majd – felel a horka. – Ma már azért a bajor másként fontolgat,
mint régen.
Kelád rándít a vállán. Neki némileg más tapasztalatai
vannak a gyepűn eltöltött kemény háborús évek miatt. Ott volt a
Fischa mentén, amikor Luitpold meg a többi frank és bajor
nemes lemészároltatta Kurszánt és egész kíséretét.
– Hallgatnom kellett volna arra az asszonyra – morogja maga
elé, és összevont szemöldökkel, homlokába húzott süveggel lesi
lovának egyenletes lépéseit a kitaposott csordaúton. – A
Táltosfia feleségére hallgatnom kellett volna. Látta előre.
 – Ne okold magad, Kelád. Úgysem hitte volna senki, hogy a
Réka asszony megmondja a jövőt. Éppen ő. Egy közember
külországból hozott asszonya. De ha már említed, éppen ilyesmi
miatt hívattalak.
Kelád feltétlen híve a horkának, s a tűzbe menne a gerinces,
egyenes, ámde mellette meglehetősen ravasz Bogátért és a
családjáért.
– Beszéltem a herceggel, Kelád. Látni akarja Táltosfia
családját, különösképpen azt a félig bajorrá lett legényt, akinek a
neveltetéséhez maga is hozzájárult, még Poson előtt. Szerinted
hozzásegítsük?
– Hm! Veszélyt szimatolok, horka.
– Akkor már ketten vagyunk…
– Kartal azt mondta, szinte bizonyos benne, hogy a herceg
egyszer szerét ejti a találkozásnak, és Tengri ezt így fogja
rendezni. Nem magát félti, hanem a gyereket.
– Nem gyerek az már, te! Mellesleg tudom, hogy nem az
Anda izgatja, sokkal inkább Táltosfia. Valakitől szagot kapott,
mert mindig vannak, akik nem képesek befogni a lepcsest. Ha
megtudom, hogy netán pénzt kapott, amiért kinyitotta a száját,
parazsat dugok a nyelvére. Akkor hát beszélhessen a legénnyel
ez a bajor, vagy hazudsz neki valamit?
– Én-e? Hazudjak? – kerekedik el Kelád szeme.
– Te hát, mert intézd magad a dolgot. Szervezd meg. Vagy
Kölpényfia Kartalt hívasd ide, vagy ti menjetek el hozzá. Ki
másra bíznám, ha nem rád, az efféle kényes dolgot?
Az orda mellett, kívül a karámokon, ahol a rosszindulatú
szürke bikáktól nem kell tartani, gyermekek játszadoznak. Az
egyik könyöknyi, ügyesen kifaragott botot lóbál, s hajítja jó
magasra, a másik öt pedig férfiarasznyi hajítófával próbálja meg
röpülés közben eltalálni. Valamelyiknek sikerül is, nagyot
koppan a fa, és Bogát még éppen elkapja, mielőtt fejbe kólintaná
a lovát.
– No! Maholnap ügyes kacsavadászokká lesznek – mosolyog
elégedetten, a gyerkőcök pedig halálra vált képpel
sompolyognak, mert a horka nem akárki, és az ő lovát
hajítófával megsuhintani… – Nesztek! Aztán vigyázzatok jobban
az úton járókra! – hajítja vissza a keményfa botot a legkisebbnek,
aki elkapja, s boldogan iszkol vele.
– Ha elengedsz kis időre, magam megyek Táltosfiához –
javasolja Kelád. – Tudni kell, hogy ő vagy a nevelt fia akar-e
egyáltalán találkozni a herceggel.
– Jól van. Nem tartok semmitől, ha benne a kezed. Még
három napig itt lesznek, aztán a kíséret elmegy velük Lél
szállására. Magam is tárgyalok még a bajorral, kipuhatolom, mi
jár a fejében.
Ez utóbbit megtette Kelád is, sőt az ő régi bizalmasa, Töttös,
a testben ugyan már kissé öregedő, de észben rendkívül gazdag
bércéi vitéz, akinek sosem volt családja, így hát olyan szabadon
járta a világot, akár a madár. A Zoltánál vendégeskedő bajor
uraktól pedig ugyancsak hasznos adalékokat kapott a
frankokról, svábokról, thüringiaiakról, s különösképpen a
gazdag városok, kolostorok helyéről. Csak annyit kellett várnia,
míg hat a finom bor, mert a kumisztól egyik se akart igazából
lerészegedni.
 Töttös aztán mindenről pontosan beszámolt Keládnak és
Bogárnak, de előtte szerét ejtette, hogy a Balatin északi oldalán
szállásoló Kálihoz is betérjen, s elmondja ugyanezt.
Az orda környékén minden a legnagyobb rendben. Csikók
születtek pár napja, szépnek, egészségesnek tűnnek. Mostanság
mindennapra esik pár ellés, és a horka elégedett. Élvezettel
figyeli, miként vizslatják át a csikósok a világra jött kis állatokat,
tapogatván ízületeiket, törékeny csontjaikat, mert az avatott ujj
rögtön megmondja, ha valami nem jól van. A tapasztalt csikós
pedig képes már most eldönteni, melyik állatkából lehet harci
mén, melyik kerül áldozatként táltos keze alá, s melyik lesz jó
egyébre.
– Gyarapodunk, Kelád – szól Bogát, és büszkén
körbehordozza a tekintetét. – Az orda akkora, hogy a végét is
alig látni. Hitted volna Poson után, hogy ily hamar erőre
kapunk?
Kelád bólint. Hogy hitték-e vagy sem, ezt nem tudja. De
nagyon akarta minden törzs, minden szállás, gazdag bő,
fegyveres fejedelmi jobbágy és szegényebb ín, ebben egészen
bizonyos.

☒☒☒

A szeszélyes Rába nagy félkört ír le a szállásunk jobbszárnya

körül, míg a balszárny mellett egyenest vágtat el, már ha árad.
Mert olyan a magyar szállás, amilyen a had: jobb- és
balszárnya van, és az előbbit fehér szárnynak, a másikat
feketének hívják. Csaknem félkörben állnak a nemezsátrak meg
a félig gödörbe süllyesztett berena-házak, így mindenki láthatja a
nagycsalád fejének gazdag hajlékát, s az előtte lándzsavégen
lobogó zászlót.
Tetszik nekem ez a magától értetődő rend. Miután
önszántamból magyarrá lettem – s nincs, aki ebben kételkedne,
legföljebb ha a kiejtésemet hallja –, jól látom, mi a különbség a
városok bűzös levegője és a szellős jurták között, amelyben
kellemes élni és aludni.
Mióta a magyarok győzedelmeskedtek a megsemmisítésük
végett betörő frankokon és bajorokon, még sosem született ennyi
gyermek, mint az utóbbi négy-öt esztendőben.
A legényeknek a házasodáson járt az eszük, no meg a
nyugati portyákon, ahol meggazdagodhattak, vagy legalábbis
módos emberré lehettek. Nem mondom, ha tehettem,
jelentkeztem a hadba, sőt egy ízben még Déva is elkísért.
Zsákmányoltam, s tettem a dolgom, mint bármelyik magyar
vitéz. Legföljebb a lovat nem úgy ültem meg, de igyekeztem
nagyon, hogy köznevetség tárgya ne legyek.
A leányok talán még sosem rajongták így körül a
tudósasszonyokat, akik hivatottak voltak a szerelmi
praktikákban, varázslások, megétetések és megitatások
fortélyaiban.
Csak Ilknur nem kerülgette a tudósasszonyt, s nem
veszkődött egy legényért sem. A maga útját járta, és az út
naponta kivezette őt a fenyőligetbe, Boksa sírjához. Sokáig
üldögélt ott egy mohlepte kövön, behunyt szemmel, aztán
kicserélte a szilkében a kumiszt frissre, a tálkában a húsos
köleskását, és követ rakott fölébe, mert a sírnak rejtve kellett
maradni. S ahogy telt egyre az idő, és a szállás lakói
előretekintettek, olybá tűnt, hogy Boksa is már csak az ő
szívében létezik.
Réka asszony és a leánya voltak azok, akikkel olaszul is
szólhattam, ha akartam.
Még csak alig harmincegy tavaszt látott Réka, de sosem a
kikeletek száma a legfontosabb. Sokkal inkább az, ami közben
történik. Az élet pedig sokszor sodort viharfelhőt a feje fölé.
Megszült öt gyermeket, elsőre az ikerfiúkat, még longobárd
földön, ama Guidótól, akit szívből gyűlöl még most is, holott
már rég a pokolra küldte az aljast, így reméli.
A vándorló népek asszonyait – amilyen egészen eddig a
magyar is volt – hamar megtépi a természet szeszélye és az ebből
fakadó nélkülözés, hamvasságuk gyorsan semmivé lesz. Néha
Réka is érzi, hogy az ízületek már nem úgy dolgoznak, mint
hajdanán, roppannak-reccsennek, és ami tavaly még könnyedén
ment, ma egyre növekvő gondot okoz.
Egy idő után megnyílt előttem, és elárulta benső titkait.
Végtelenül kínozta leánya szűnni nem akaró bánata, de sehogy
sem tudta, miként álljon elébe, hogy elmondja, amit Táltosfiától
megtudott a leendő kérőről.
Aztán egy napon, amikor már nem bírta magába fojtani
tovább, nekiveselkedett, nyeregbe ült, és levágtatott a Rábára,
abban a reményben, hogy ott találja Ilknurt.
Sosem járt még leánya rejtekén, a füzesben, ahol sok-sok
esztendeje az áradás a fák közé sodort néhány ölnyi vastag
farönköt, de a lova – megérezvén Ilknur kancáját – röviden
felnyerített, s ezzel megmutatta az irányt és a helyet.
 – Hát itt rejtőzöl el – telepszik leánya mellé Réka.
Ilknur a vízbe bámul, és a rönkön ülve, amiről már rég
lemállott a kéreg, mezítelen lábát lógázza. Hímzett szarvasbőr
csizmája mellette pihen, a kanca pedig a kis tisztáson incselkedni
kezd Réka csődörével.
– Ide járok – mondja, és mélyet sóhajt. – Mindennap azt
hiszem, hogy megláthatom Boksa lelkét a sírnál. De sosincs ott.
Érted ezt, anyám?
– Mert már eleresztetted őt, gyémántom. Így is kellett tenni.
Szenvedett volna Boksa lelke, ha sokáig fogva tartod. Arra
gondoltam, hogy talán… esetleg…
– …menyegzőt ülünk a sírnál, anyám? – csillan fel Ilknur
fátyolos szeme. – Megüljük a lakodalmunkat, ahogy terveztük?
A szomszéd szálláson a minap ezt tette Hajna, akinek a
vőlegénye nemrég…
– Nem! Ne ringasd magad ábrándokban – öleli magához
Réka. – Kínoznánk vele Boksa lelkét, és végső soron a te
fájdalmad se szűnne. Nem erről akartam beszélni veled. Tudom,
hogy engedelmes leányom vagy, mindig is az voltál.
A leány az anyjára pillant, hosszan, vizslató tekintettel méri
végig a zavarában ajkába harapó Rékát.
– Anyám! Ha arra gondolsz, hogy…
– Várj! Csak sorjában – csitítja a kitörni készülő leányt. – Jól
tudom, hogy szófogadó vagy, de sosem használnám ki, s főleg
nem ellenedben. Nem parancsolom meg tehát, hogy kihez menj
nőül… majd egyszer… ha már… – akadozik a hangja, aztán
megrázza magát, és kitálal. – Vál bő fia, Bors, meg akar kéretni.
Az apádtól tudom. És azt mondom, nagy tisztesség ez neked és a
családunknak, de az egész nagycsaládnak is.
Ilknurnak a szája is tátva marad. Dadog, amikor megszólal:
– De hát… csak egyszer láttam Borsot, anyám! Amikor…
győzött a lovasversenyen. Én őróla… egyáltalán semmit…
– Ő viszont annál jobban megfigyelt téged. A férfiaknál ez
már csak így megy. Ők a vadászok, mi meg a préda. Az apád jól
ismeri, Római bátyád is, és Kücsüm meg Anda úgyszintén – siet
leánya segítségére Réka. – Csak van valami abban, hogy szemet
vetett rád. Egy ilyen vitéz, mint Bors, talált kincs.
– Azt mondta, hogy tetszem neki? – kérdi óvatosan, csaknem
sírós hangon Ilknur.
– Nagyon is. Gondolom, ezért szeretne magának.
– És hogy szeretné, ha…
– Hát persze! Bors tisztességes, egyenes, becsületes jellem. A
legjobb harcosok egyike.
– Nem ezt akartam kérdezni, anyám – rázza a fejét Ilknur,
hogy fonatai röpködnek a nyaka körül, és a fülönfüggők virgonc
táncba kezdenek. – Hanem hogy Bors azt szeretné, szeressem
viszont?
– Gondolom. Így a természetes.
– De én erre képtelen vagyok…
– Ma még! – emeli az ujját az asszony. – De majd eljön az idő,
hogy megérted, Boksa végleg a múlté. Talán örülsz is egyszer,
mert tudjuk valamennyien, milyen jó helyen ül ő Tengri
jobbszárnyán, a különösen bátor vitézek között. Csak annyit
mondj, hogy az apád elküldje-e az öreg Félkarú Vált, ha
megérkezik, és megkér a fiának.
 – Engedelmes vagyok és voltam mindig.
– Akkor hát igen? Jól van, kicsi gyémántom. Okosan
cselekszel. Bors jobban vigyáz majd rád, mint a szeme fényére.
Szeretném, ha tudnád, hogy itt van.
A leányt mintha darázs csípné, úgy rezzen, s fordul Réka
felé:
– A Bors? – kérdi elkerekedő szemmel, és sebtében
körülpillant. – Itt van-e?
– Nem pontosan itt – öleli meg ismét Réka. – A közelben.
Délután már beszéltem vele. Az apádnak más dolga volt, így
hát… Kérlek, ha megkeres netán, tudd, hogy az egyetértésemmel
teszi. Beszélgessetek, s nem fogom ellenezni. Aztán a
tisztességről majd magatok határozzatok. Értesz engem,
leányom?
– Azt hittem, menyegzőt ülhetünk a sírnál…
– Botor dolog lenne megtenni. Boksának, lehet, nem is
tetszene. Ha igazán szeretett, nem tetszene neki.
A leány magába roskadtan ül a törzsön. Vállai előreesnek, és
Réka a hajfonatba kötött ezüstkarikák finom rezdüléséből látja,
hogy a sírás fojtogatja.
– Ha egyszer így akarja Tengri… – mondja csendben Ilknur,
és elfordul, hogy az anyja ne lássa, amint két kövér könnycsepp
végiggördül barnapiros orcáján, és belevész a Rába örökké
kavargó vizébe.

☒☒☒
 Ilknur nem alszik azon az éjjelen. Ül csak a tűz mellett, az Égi
Oszlop körül már rég elfordultak a csillagok,2 s Bor Tengri
erősen készülődött, hogy hajnalszínre fesse a keleti égbolt alját, ő
még mindig ébren van.
Őszre jár, a vadludak, darvak és mindenféle vándormadarak
kiáltásaitól hangos a lég, és a tocsogókban ezernyi élet halászik,
keresgél.
Ilknur számot vet az elmúlt két esztendő történéseivel,
lelkében beszélget Boksával, kérdezgetvén őt. Boksa valóban
odafönt van már, ahonnan visszatérés nincs az igazaknak, akik
számára megszűnt minden rossz és fájdalom, nélkülözés és
halál.
Ott már csak a kövér, folyvást zöld égi legelők vannak, a
napmeleg, az ezüstös folyók, ahova hatalmas égi ménesek
vágtatnak inni, s ahol minden fordítva van. A harcos fordítva
csomózza a szíjat, és fordítva köti föl fegyverövét, s ami a földi
életben bal oldalára esett, az most a jobbjára kerül.
Boksa tehát odafönt van, és jól tartott paripán nyargal a
fényben – így képzeli Ilknur. Ennek pedig így kell maradnia
most már, míg csak össze nem találkoznak megint, sok-sok
esztendő múltán, vagy akkor, amikor Tengri azt jónak látja.
De addig a földi emberek életét kell élni, s úgy, hogy az
mindkét emberi lélek számára megfelelő legyen, s ha eljő az idő,
ne szégyenkezzék Tengri színe előtt senki.

2 A régi magyarok hite szerint a mozdulatlan Sarkcsillag egy oszlop teteje, ami a
világot tartja.
 A leány hajnalhasadáskor elvégzi a jurta körüli összes
teendőt, elsöpri a lehullt leveleket, és lesve az ég színét, az új
napot várja. A bíborszín verekedést és háborút hoz, a felhők
rosszkedvet, és talán a rosszindulatú Ármány is a közelben
ólálkodik. De ha Nap Apa veres ruháját szép lassan átcseréli
aranyosra, az a nap szép és emlékezetes lesz majd.
Megmossa arcát a tölgyfahordó vizében, ami ott áll a bejárat
mellett. Csípősek már a reggelek, de nincs még jégkéreg a
hordóban, és Ilknur óvatosan visszahelyezi a fedőt. Egy kiskutya
nedves orrocskáját érzi mezítelen lába szárán, mielőtt felhúzza
hímzett csizmáit. Megsimogatja a busa kutyafejet, és az állatka
boldogan nyargalja körül a jurtát. Ilknur kiereszti a tyúkokat,
aztán lóra kap, és vágtat a fenyvesbe.
A sír és környéke most is néma. Valami elmozdította a lapos
köveket, és félig megette a köleskását, amit előző este odatett.
Lopva körülpillant, de nem mozdul semmi, csak a fenyők
égbe szökő csúcsa fölött muzsikál a szél, s vágtatnak a fehér hasú
felhőpamacsok.
Kérdezné Boksa lelkét, de valahogy a szavak is odabent
maradnak.
S ugyan mire felelhetne Boksa? Arra, hogy elfogadja-e egy
másik legény közeledését? Érez-e még iránta úgy, ahogy akkor,
amikor Nyugatra lovagolt a többivel? Van-e Tengri országában
ugyanolyan szerelem, mint a földön?
Pirók ugrál ágról ágra, a tavalyi tűlevelek között menyét
surran, tán vadmacskától űzve. Rigó füttyent, és a lapályon
sebes léptű őzek vágnak át. Néha megállnak, figyelnek,
hallgatóznak, aztán eliramodnak. Északnyugatnak hegyek
emelkednek, baljós szürke az oldaluk, és a csúcson megcsillan az
első hó.
Ilknur azt kívánja, bárcsak ne lenne a hegyeken túl semmi,
amiért a férfiaknak érdemes odavágtatniuk.
Egy darabig száron vezeti a kezes kancát, a paták halkan
dobbannak a tűlevélszőnyegen, s amint az ösvény véget ér,
kitárulkozik a smaragdzöld rét, nyeregbe lendül, és hagyja, hadd
vágtasson vele a ló.
A magas fűszálakon harmatcseppek, pókok szőtte hálók, és
nyúl lapul a rög mellett, míg csaknem a nyakára hág a ló, aztán
ugrik és iramlik szélvészként az ellenkező irányba.
A kancát szükségtelen irányítani, tudja, hogy a Rábához kell
vinnie Ilknurt, az ő megszokott rejtekére, ahol a leány majd elébb
csendben kémleli az ágas-bogas árteret, hallgatja hangjait, s csak
akkor telepszik le a fatörzsre, ha senkit nem tud a közelben.
A ló nyugtalan. A fülei forognak, folyás iránt figyel,
szimatolja a levegőt, de a leány senkit nem lát a közelben, s
idegen hangot sem hall. Csend üli meg a partot, és a madarak is
hallgatnak, mert Ilknurt meg ők tartják szemmel.
A csizma lekerül a lábról, a finoman hímzett, apró
ezüstpénzekkel kivarrott női süveg mellé heveredik, és Ilknur
kibontja varkocsait, hogy aztán újra fonja, s díszítse a
gyöngyökkel, karikákkal, a víztükör fölé hajolva, mert a Rába
tart tükröt. Jó így mélázni, s rendezgetni a mélyről feltörő
gondolatokat.
Rájuk is fér a rendezgetés, mert ugyancsak kuszák, s még
inkább összebogozódtak Réka nyomán. Ilknurnak fogalma sincs,
mit érezhetne valaki iránt, akit úgyszólván nem is ismer, akivel
egyszer sem váltott szót, s csak egyetlen alkalommal látta azon a
lovasversenyen… – legalábbis így emlékszik.
A kanca megint toppant, és szobormereven, magasra tartott
fejjel megáll. Aztán fordul a tengelye körül, végül megnyugszik,
mert nem közeledik senki. Jó hely ez itt, nap nem égeti, bögöly
nem szúrja a jószágot, a szúnyogok is kevesebben vannak. A
mélyben harcsa lapul, csuka les áldozatra, és a kisebb halak néha
föl-földobják magukat levegőért vagy csak tájékozódni a víz
fölötti világban.
Az idő persze ilyenkor puha talpakon oson, múlása fel sem
tűnik, s a magukba visszaforduló gondolatok körtáncot járnak az
elme útvesztőjében.
Ilknur arra gondol, milyen jó lenne okosabbnak,
tapasztaltabbnak lenni. Olyannak, mint Réka, az anyja, aki
sokféle dolgot tud, amit más asszonyok nem. Úgy lovagol,
verekszik, vív, kelevézt vet, kést hajít és célba lő íjjal, mint kevés
férfi a Horka-törzsben. Valaha nagyon szép lehetett, ámde a
szépség múlandó, noha Rékán még ma is megakad némelyek
szeme.
Aztán ott van az a különös tudománya, amiért fiatalabb
korában azt hitték, boszorkányságra hajlik. Pedig csak álmokat
lát, igaz, különöseket néha, s nem úgy, mint Keselyű, akinek
nem kell aludnia vagy révületbe esnie, mégis hallja a lelkeket.
Réka megálmodja azt, amit a túl-világiak az emberek
tudomására akarnak hozni.
Jó lenne oly bölcsnek lenni, mint az anyja – így sóhajt.
Csak hát mennyi bölcsességet plántálhat az emberbe a
születésétől tizenhárom eliramlott esztendő?
 Ennyi egy öregnek szinte semmi, de Ilknur felnőtté
cseperedett alatta, eladósorba került, és igazán senki nem
vethette a szemére, hogy túl sietős lett volna neki valamelyik
legénynek igent mondani. Sőt a szállás efféle dolgokkal mindig
is túl sokat törődő vénségei néha így sopánkodtak: „Lám, ez a
szegény Ilknur már tizenhárom, aztán még nincs ura.”
De van olyan, aki tizenegy esztendősen máris özvegy. A
nyugati portyák résztvevőit sosem fogadták tárt karokkal a
frankok, longobárdok vagy a svábok, sokkal inkább élesre fent,
hosszú karddal, nehéz harci baltával, ércbe öltöztetett
harcosokkal és hatalmas testű lovakkal.
Minderről a Rába mily sokat regélhetne!

☒☒☒

Más is jár a folyó mentén: egy nagyobbacska fiú. Ügyesen

bánik már az íjjal és a parittyával, a hajítófát is pontosan hajítja.
Megbámulja Ilknurt, aki a túlparton mereng, aztán a csalitban
továbbindul, mert a tocsogókban kacsákat remél.
Aztán elvonja valami a figyelmét: mozgást pillant az ártér
másik szélén, ahol a füzest fölváltja a girbegurba, alacsony
tölgyes. Innen nem látszik már a szállás, sem az oda vezető út.
A gyerkőc lekushad egy faderék mögé, és hallgatózik.
Lovak jönnek. Úgy hallja a zajokból, hogy legalább kettő, de
másmás irányból. Már hallja is a szerszám csörgését. Nem
magyar szerszám, s nem magyar a ló. Nehéz nyugati harci mén,
erős vitéz alá való.
 Aztán a közelből halk fütty szólal, és a lovas megtorpan. A
gyerekben nagyobb a kíváncsiság, s különben is, mitől félne a
saját szállás közelében? Előbbre lopakodik, miközben azt
képzeli, hogy ő most egy vérbeli felderítő, s a két idegen az
ellenség.
Túl közel nem kerülhet, de azt látja, ki az a kettő. Az egyiket
sokszor látta már a vendég herceg mellett lovagolni, de a
másikat még sosem. Az is bajor öltözékben van, mint emez, de a
hangjukat nem hallani. Nyeregben tárgyalnak, mint a magyarok,
de talán óvatosságból.
A gyerkőc van már olyan idős, hogy szöget üssön a fejében:
mit sugdolózik két ember az erdő szélén, amikor úgy tudják,
hogy sehol senki? Tán nem galádságon törik a fejüket?
Aztán zörren valami az avarban, és a gyerek a szederindák
közé hasal. Óvatosan kikémlel, és egy villanásra megpillant egy
fehérbe öltözött alakot, de azt már el nem döntheti, hogy nő
vagy férfi-e az illető, mert eltűnik a rekettyésben, akár a
szellemek.
Az a kettő még mindig ott van, és tárgyal, de már nem
sokáig. Aztán az ismeretlen ad valamit a herceg emberének, és
ellovagol a Rába távoli, nagy kanyarulata felé.
Újra csend telepszik az ártérre.
A gyerkőc pontosan tudja, hogy a szállás biztonságát sok
minden veszélybe sodorhatja. Megrágja magában a
tapasztaltakat, és úgy látja jónak, ha sürgősen beszámol az
apjának.
 ☒☒☒

A kanca újfent felkapja a fejét, megrázza, és tágra nyílt

orrlikakkal a túlpartot szegő sűrű felé szimatol. A lovakra
figyelni kell, mert elébb megneszelik a veszélyt, mint az
emberek. Sokkal elébb.
Ilknur figyeli a lovat, az meg a leányt. Mert a ló azt szeretné
tudni, miként vélekedik a gazdája arról, amit ő észrevett. Ha
Ilknur izgatottan felugrik, s téblábolni kezd, mert megrettent az
ismeretlentől, viselkedése azonmód átragad a lovára. Láthatatlan
szövedékek kötik egymáshoz őket, ember és állat szövetségének
megfejthetetlen titkokat rejtő csodája ez.
Moccan a ló megint, horkant egyet: most már valóban idegen
közeledik. A kanca izgő-mozgó füleivel próbálja az ember
számára még felfoghatatlan hangokból megállapítani, hogy
barát közeleg-e, vagy menekülnie kell. Ilknur a lovat figyeli, a
lelkes meg az utat.
Az érkező lépésben jön, aztán a paták dobbanása elhal, majd
újra közeledik… – tehát nyeregből szállt. Ilknur nem tart
semmitől, békés ez a szállás, mióta az eszét tudja, nem történt itt
galádság. Mintha a rablók és útonállók is értenék, hogy ez a hely
Tengri kedvelt és védett szállása.
A bokrok között először csak a fekete mént pillantja meg, és
annak csillogó homlokszíját, zablavasát, aztán a lovasát. Magas,
széles vállú, fiatal férfi, sötét szemében tűz ég, s három fekete
varkocsa a vállán röpdös. Hamuszín brokátból varrott kaftánt
visel – az alját kilyuggatott, apró, nyugati ezüstpénzekkel
varrták ki –, alatta patyolatfehér, magas nyakú inget, és sötétkék
selyembugyogójának szárát betűrte sarkatlan nemezcsizmájába.
Fegyveröve díszes, módos emberre mutat, a süvegét nyusztprém
övezi, és hetykén fölmeredő sastoll díszíti.
Ilknur felpattan, félig fonott varkocsait kapkodva a díszesen
kivarrott, a tarkóján és a halántékán fátyollal szegett női föveg
alá igazítja, de csizmát húzni már nincs ideje. A legény máris
előtte áll, s a mént eleresztve hagyja, hadd barátkozzék a
kancával.
A leány ezer másik szót is kimondhatott volna, mégis csak ez
a néhány buggyan ki félénken ajkai közül:
– Bors? Te vagy… az a Bors?
– Én. Én vagyok „az a Bors” – feleli a legény, és a szája
sarkában máris ott bujkál a nevetés, hanem mégse illendő ilyet
tenni elsőre egy félénk leánykával. – Örülök, hogy megtaláltalak.
Napok óta vártam, hogy szót válthassak veled.
– Hát, itt vagyok, kérdezz – feleli hetykén a leány, s nem
mozdulna a fatörzs mögül a világért se, s nemcsak azért, mert
mezítláb van. – Mi szél hozott hozzánk? De aztán az igazat
mondd ám nekem!
Hogy honnan e hirtelen előkeveredett, hányaveti bátorság,
azt maga se tudja. Máris tetszene neki Bors? ’Iszen nem
megvetendő legény, az elsőre látszik.
– Beszéltem az édesanyáddal. Megkérdeztem, vajon mit
szólna, ha eljönne hozzátok az apám, hogy megkérjen.
– Még hogy engem megkérjen neked? – csattan Ilknur. –
’Iszen mit se tudok rólad, te! Lehetsz te egy… egy…
 – Na, mi lehetek? – nevet a legény. – Gyilkos, aki kislányokat
fojtogat éjnek évadján, vagy éppen a Rába mentén? És aki vért
iszik koponyából?
– Nem vagyok kislány!
– Márpedig annak mutatod magad.
– Nem vagyok! De te pimasz alak vagy, tudod? Rám törsz,
amikor tudod, mennyire kedvelek magamban lenni, és éppen
itt…
– Honnan tudnám?
– Akkor miért épp ide jöttél?
– Követtelek. Már a fenyvestől. Egész éjjel le sem hunytam a
szemem, hogy reggel el ne szalasszalak.
– Ha annyira beszélni akartál velem, hát miért nem jöttél
elébb a sátrunkhoz?
– Hogy a fivéreid a nyakamba akaszkodjanak? Nem
verekedni jöttem, hanem… Hanem egy ilyen szép szempárért.
Ilknur pillanatok alatt rákvörössé lesz, mégpedig olyannyira,
hogy érzi, amint tüzelni kezd a teste. Bors megbabonázta volna,
ráadásul ilyen hamar? Vagy már őbenne is éledezett a
szunnyadó szikra, miután az anyja szavait meghallgatta?
Eszébe sem jut, mit is mondott Réka: hogy Kücsüm és Anda,
de még a kisebbek, a tizenegy esztendős Ákus és a tizenkettőt
épp betöltött Csanád is kedvelik Borst, akárcsak az apjuk. Hát
igen, a fiúk sokkal többet lovagoltak a szomszéd szállásokra
Kartallal, mint Ilknur.
– Nem ismerlek. Annyit tudok rólad, hogy agyonvágtál hét
szerb martalócot egymagad, és megnyertél egy lovasversenyt.
 – Csalódsz bennem és a bátorságomban, ha azt mondom,
voltaképpen csak négyen voltak azok a vad hegyi szerbek? –
hunyorít Bors, és közelebb lép, hogy egyik csizmáját
megvethesse a fatörzsön. – Ha nem húzod fel a csizmádat,
megfázol. Aztán hogyan öleljek meg egy csepegő orrú
menyasszonyt?
– Ölelgeted ám a Gyíveket meg a Monyókot, de nem engem.
Bors szívesen belemegy a játékba, hiszen mióta világ a világ,
így történik ez a magyar és a rokon törzseknél.
– Hát annyira visszataszítónak találsz?
– Annak. És pimasznak, rátartinak.
– Te meg rút kis béka vagy.
Ilknur arca elszürkül.
– Ezt azonnal vond vissza! De most rögvest, mert beléd
mártom ezt, ni!
Előkapja az övéből veretes markolatú kis kését, és
megvillantja a legény előtt.
– Ejha! Aztán használni is tudnád?
– Nem hiszed? – rikkantja Ilknur, és lendül a karja, röppen a
kés, majd belevágódik egy girbegurba fűz kérgébe, vagy tizenöt
lépésre. A legény elismerőn csettint.
– No, ez már igen. Akkor most én átszökkenek melléd, így ni
– lép a víz hozta törzsre, és lehuppan a leány elé. – A késed
abban a fában, te meg egymagad, védtelenül… Édesapád nem
tanított meg rá, hogy a fegyveredtől sose válj meg?
Ilknur dühös, mert szégyenszemre sírhatnékja támad a
kioktatás miatt. Bors lezökken a fatörzsre.
– Mondd csak, lehet veled komolyan is beszélni?
 – Próbáld meg…
– Hm. Lennél a menyasszonyom? No persze nem erőltetem,
mert ha nem akarod, inkább most szólj, bár apáink úgyis
elrendeznék…
– Nekem akkor nem tetszene az egész – törölgeti a szemeit
Ilknur. – Tudom, hogy ez a szokás, így kell lennie, mert így is
volt mindig, de nekem akkor se tetszene. És sosem szeretnélek,
egyszerűen csak élnék melletted.
– Látod, úgy nekem se tetszene. Ebben legalább
megegyezünk. De mégis… Ha megkérdezném, mit felelnél?
– Azt, hogy nem tudom.
– Én erre azt mondanám, hogy megértelek. Te viszont
kellenél nekem, Hajnalcsillag.
– Ne merészelj engem így hívni! – lobban a láng a leány
szemében, így csakis a B… a Boksa…
– Ne sírj, hallod? Tudok szegényről. Mindenhol a vitézségét
mesélik. De ő már odafönt van.
– Legyen boldog Tengri oldalán, azt kívánom.
– Máris az. Az igaz vitézeknek ez kijár. Hanem… hoztam
neked valamit.
Bors a díszesen kalapált ezüstlemezzel borított őzbőr
tarsolyhoz nyúl, és kicsatolja. Kotorászik benne egy darabig,
miközben az arcán felhő szalad át.
– No, nézd má’! Csak nem hagytam el a párját…
Egy különösen szép halántékkorong remeg a tenyerén. Nem
magyar ötvösmester munkája, sokkal inkább bizáncié vagy
arabé. A domborított lemezen leveleket és indákat mintázó
rajzolat fut csigavonalban.
 – Sajnálom, hogy nincs meg a másik. És szégyellem, hogy
elveszítettem. Ne aggódj, nem mindig vagyok ennyire
figyelmetlen. Azt mondják, ebből csak egyetlen párt készített az
ötvös. Én ezt most neked adom.
– De… Miért kapom? Ha megtudják…
– Ne tudják meg. De ha legközelebb látlak, ez legyen a
varkocsodon, ha úgy döntöttél, elfogadsz engem vőlegényedül.
Hát… Tengri legyen veled.
Ilknurt meglepi a hirtelen fordulat. Már maradna Borssal
beszélgetni, megismerni őt.
– Most meg elmész? Kérdezel valamit, és meg se várod, hogy
tisztességesen feleljek, máris elrohansz?
– Nem rohanok, csak magadra hagylak. Hat napig még itt
leszek a… a környéken – felel Bors. – Naponta kijövök ide,
közvetlenül napszállta előtt. Még ma is. Ha találkozni akarsz
velem, én itt várok rád. És azt se bánom, ha a bátyáidat rám
küldöd.
Mielőtt Ilknur kimondaná, hogy esze ágában sincs Kücsümöt
és Andát Borsra ugrasztani, a legény elvágtat. Az ékszer ott
árválkodik a víz hozta törzsön.
Ő pedig mélységes zavarában hazafelé veszi az utat, és csak
abban bizonyos, hogy Réka asszony lehet az egyetlen, aki neki
tanácsot adhat.
Ám aznap már nem megy ki napszállta előtt a Rábára. Sem
másnap, sem a rá következőn.

☒☒☒
 Táltosfia barátom leánykájának sorsa engem sem hagyott
hidegen. Hogy valamit megtudjak, elkocogtam néhány
szállásnyira, és az úton találkoztam egy Itáliából hazatérő
csapattal. Kölpényfia Botond harcosai voltak, és a Balatin déli
oldalát szegő nádasok, a szelíd dombhátak felé tartottak.
Elcsigázottnak, de elégedettnek tűntek. Esett zsákmány is –
ezt tanúsították a vezeték lovak oldalán lógó bőrzsákok –, meg
fizetség is szépen csillogó ezüstben a magyar szablyáért. Azt
beszélték, hogy János pápa helyi arisztokrata ellenségeivel
verekedtek Róma környékén, miután a Szentatya leszámolt a
Garigliano mellett állomásozó arabokkal.
– Berengárból pediglen császár lesz. Most már biztos. Tán
még idén megkoronázza János pápa – hallottam egy századostól,
akit ismertem látásból. – Márpedig, ha így van, a császárságát
védendő kell a magyar vitézség eztán is.3
– Jó lesz ez, cimbora – feleltem. – Csurran is, cseppen is így,
hol a zsákmányból, hol meg a fizetségből. Ládd-e, vékaszámra
fizetik az ezüstöt, csak békén hagyjuk őket. Ahol a béke
megváltására ennyit áldoznak, ott ennél még sokkal több is van.
Márpedig nekem elhiheted, hogy Itália gazdagabb, mint a
frankok, svábok földje.
Egy éjjelen arra riadtam, hogy a kuvaszom erősen megmorog
valakit odakint, de már hallottam is a paták tompa dobbanását a
cölöp mellett, ahova az érkező vendég a lovát köti.

3 Berengár királyt, a magyarok ellenségből lett szövetségesét valóban császárrá

koronázta a pápa 915. december 15-én.
 – Ki vagy? – ugróm, és fölrántom a csizmát, a fejembe
nyomom a süvegem. – Te lennél, Keselyű?
– Én hát – hallom odakintről, és kilépek a sötétbe. – Ittál-e
sokat a vacsora után?
– Mindig, amennyi jólesik. Ha arra gondolsz, a fejem tiszta,
és ha kell, eltalálom ott azt a röpülő éjjeli lepkét a késemmel.
– Jól van. Ne tartsd annyira közel a képemhez a zsarátot,
mert megpörkölsz. Történik valami nemsokára, köllene hozzá a
segítséged.
– A „nemsokára” mikor következik el?
– Ma éjjel. Itt van velem Töttös is.
– Az öreg, fogatlan kuvasz – jegyzem meg, mire egy hang
arra figyelmeztet a sötétből, hogy majd jól kupán ver.
Aztán hallom Töttös lépteit, és érzem, amint medvekarjai
megropogtatják a csontjaimat. Még mindig akkora erő van
benne, mint ész abban a fura gondolkodású kobakjában. A
kutyám se morogja, kerülgeti csak nagy óvatosan, mert a
vitézből magabiztosság árad, és a kuvasz úgy véli, nagyobb
kutya Töttösnél pillanatnyilag nincs a környéken.
– Készen állsz-e, Római? – csap a vállamra Keselyű.
– Hova indulunk?
– Nem messze. Majd megtudod, csak ülj már föl abba az
átkozott nyeregbe.
Ahogy minden magyar, magam is tartok egy
felszerszámozott lovat a jurta mellett éjjel-nappal, cölöphöz
kötve, minden eshetőségre készen. Hamar eltanultam a módit,
nem is volt vele sose baj. Nem mindig ugyanazt tartom
magamnál, mert váltogatom a hátasaimat. Ezek a lelkesek hamar
kitapasztalták, hogy amelyik szolgálatba áll aznap, finomabb,
táplálóbb abrakot kap. Némi zabot is, mert sosem tudni, mikor
kell az erő és a kitartás.
Sebesen igazgatom a meglazított szerszámot, ujjammal
kitapogatva a hevederen a lyukat, és tenyeremet végigfuttatom a
zablától a nyergen át a mén faráig. Tipródik már, tudja, hogy
valami következik, és az izgatottságom átragad rá.
Úgy vélem, minden a helyén. Vakon is tudnia kell ezt
minden magyarnak, gyerektől az aggastyánig, mert aki nem
képes sebesen nyeregbe pattanni első álmából riasztva, azt elébb
csak a Fekete Fiú veszi szemügyre, de aztán onnantól már hamar
rátalál a végzet.
Rúgtatunk a sötétben, kifelé a szállásról, az ordától ellenkező
irányba. A ló jobban lát ilyenkor, rábízhatom magam legjobb
lelkiismerettel. A jurták és veremházak közül előszaladó kutyák
fölugatnak, de látják az ismerőst, és csak szaladnak egy darabig
mellettünk, majd lemaradnak, hogy éjjeli szolgálatukat
folytassák.
Hiába kérdem tőlük, hová megyünk, Töttös csak vigyorog,
Keselyű meg azt hajtogatja, hogy majd meglátom.
Elsőnek a káliz Keládot látom meg, és ekkor már elhiszem,
hogy komoly dologról lehet szó.

☒☒☒

Táltosfia a koporsóládában matat. A köveken izzó tűz gyér

világánál legjobb kaftánját szedi elő, a veres brokátból varrottat,
amit csak ünnepeken hord, meg a hímzett, hófehér ingét, a nagy
becsben tartott, menyétbőrös süvegét és a finom őzbőr csizmát.
Elégedetten pillant magára a jurta rácsára akasztott, csaknem
ölnyi széles, makulátlanul tiszta ezüsttálban, és jó ideig igazgatja
a kaftánt összefogó kétágú övét, amelyet dúsan díszített a mester
gyönyörű bizánci véretekkel.
Fegyverövére a fekete bársonnyal bevont hüvelyű szablyáját
csatolja, amelybe aranyozott vésetet igazgatott az ügyes
kardcsiszár, talán valahol Hispániában. A szablya apai örökség,
amit eltékozolni, eladni súlyos bűn.
– Azt hiszem, így megfelelek a herceg kényes ízlésének –
mondja.
– Te is így látod, Réka?
Felelet nem érkezik, mert a felesége valamikor kisurrant a
jurtából. Tán még akkor, amikor ő javában öltözködött.
– Réka, merre vagy?
Csend. A fiúk az ordát őrzik, ezen a héten ők a sorosak, és
Táltosfia örül, hogy éppen most alakult így. Ilknur meg, akinek a
szavát se hallotta napok óta, az asszonyházban van éppen, mert
eljött a havi tisztulás ideje.
Jobb is, ha Ilknur nincs itt, és nem kérdezheti meg tőle, hogy
áll az öltözéke. Ki tudja, talán visszafordítaná Táltosfiát ettől a
találkozástól, mert a tisztuló nők pillantása sok veszélyt hordoz.
’Iszen még az asszonyház ajtaja is az erdőnek nyílik, hogy a
szállásra ne lássanak…
– Réka! Indulnom kell!
Mivel most se kap választ, még egyszer megigazgatja magán
a ritkán hordott kaftánt, háromélű itáliai tőrét a csizmája szárába
tűzi, és magasan lépve a küszöb felett, elköszön az alatta lakozó
házi istenkéktől.
Egy árnyat pillant meg a lovak mellett, amint éppen az
egyiknek a hátára lendül.
– Én vagyok – hallja Réka hangját. Az asszony fekete
kelméből varrott, bő köpönyegben ül a nyeregben, és a csuklyát
a hajára húzza. – Megyek veled.
– De… minek? Téged senki nem hívott! – fortyan a férfi, és
Réka lovának fejéhez lép. Az állat érzi a belőle sütő haragot, nem
is tudja mire vélni, ezért hőköl, és elkapja a fejét. – Maradj itthon,
mert nincs, aki a tűzre ügyeljen.
– Ákus ott jön, ni – mutatja az asszony. – Elkísérlek, ha
belefeketedsz is, Széphajú. És megígérem, hogy mindvégig
befogom a számat.
Széphajú!
Milyen régen szólították így őt! Az apja hívta így,
pontosabban az ő különös varég nyelvén Harfargének, ami
ugyanazt jelenti. Táltosfia azóta se volt hajlandó kiborotválni a
homlokát, netán teljesen kopaszra nyíratni a fejét, ahogy a
magyar vitézek teszik, és csaknem ősz haja jóval a válla alá ért
már. Csak hátul fogta össze egy vésett ezüstkoronggal.
– Nincs időm, asszony. Ha jössz, hát jössz. De hangodat ne
halljam az úton, megegyeztünk?

☒☒☒

– Itt vagyunk – fékezi a lovat Keselyű, és megvárja, míg

Töttös meg én mellé érünk. Kelád egy terebélyes fa alatt
várakozik, a sötétben pár lépésről is nehéz észrevenni. Aztán el
vágtat, majd hamarosan visszajön.
Tudom, hol vagyunk, ismerem jól a helyet. Itt ágazik el a
kalmárok útja Bogát szállása és Káli Balatin fölötti uruszága felé,
de napokkal ezelőtt eltávozott az utolsó kereskedőkaraván is.
– Mi van ezekkel, mi a bajuk? – kérdem, mert mindhárom
hátas rettentő nyugtalan, és Keselyű csődöre csaknem belemar a
szelíd heréltem nyakába.
– Ez itten a baj – csap nagyot a nyereg mögé kötözött,
összetekert bőrzsákra. – Frissen nyúzott farkasirha volt benne,
alig pár órája. Ettől bolond a ló, jobban tenném, ha
megszabadulnék tőle. Csiholj tüzet, Római. Ebben a
mélyedésben jó is lesz.
Széles az útelágazás, és a Hold gyér fényében látni a kőrisfák
törzsét.
Még mindig nem tudom, mire készülnek. Szedem a
tarsolyból az acélt és a kovát, s a taplón hamar lángot vet a
szikra. Néhány apróra tört száraz gally még, arra meg a
vastagabbak… Egyelőre ekkora tűz is elég.
– Nem mondtad, hogy nyulat sütni hívtál – morgom
Keselyűnek, aki máris csendre int.
Hallgatózunk.
Távoli kiáltásokat hallok, lónyerítést, s először arra
gondolok, verekedés tört ki valahol, de nem hallom a fegyverek
zaját, csak vezényszavakat, amelyekkel a lovakat parancsolják
vágtára. Idegenek közelednek az erdő másik feléről, s próbálom
felmérni, hányan lehetnek.
 – Lóra! – pattan nyeregbe Keselyű. – Itt vannak. Be a sűrűbe!
Csak a széléig, hogy ne lássanak.
– De ki a rosszbajra várunk ennyire, akinek még világítani is
köll? – kérdem türelmetlenül, mire azt feleli:
– Ha szerencséd van, mindjárt személyesen pillanthatod meg
a bajor herceget meg néhány fullajtárját, de ha ölég esze van,
róluk maga intézkedik.
– Intézkedik?
– Ha nem akarja, hogy hallják, amiről itten most szó lesz –
felel Töttös Keselyű helyett.
A hangok egyre közelednek. Úgy számolom, nem lesznek
sokan, néhány fő csak.
– Mit köll nekünk most tenni? – kérdem, és Kelád megrázza
a fejét: semmit. Csak ügyelni, hogy minden békében menjen.
– Most találkozik Kartal barátunk a bajor herceggel. A herceg
akarta, hogy így legyen. A fiát is beavattuk, Anda a lelke az
egésznek.
– De akkor mire a farkasbőr? Kit rezzegettek velük?
– Hát a bajort – kuncog a ravasz Töttös. – A római híd
romjainál Kelád az imént lerakta őket, és a lovak most azt
érezték meg. Anda meg, ha úgy történt, ahogy számítottam, ide
vezeti a herceget.
Lovasok válnak ki a szemközti erdőből. Öten vannak, de
nem ismerem fel őket a sötétben.
Kelád csendre int. Még a lovak is tudják, hogy tilos
moccanni.
Látom, hogy mindhárman előszedik a tokból az íjat, és
megigazgatják a térdük előtt a tegezt.
 – Mire készültök? – súgom, mert elsőre rosszat sejtek, de
Kelád bosszúsan a vállamba öklöz, hogy fogjam már be a
számat.
S ebben a minutumban az öt lovas megérkezik.

☒☒☒

Arnulf herceg Bogát vendégségéből két napja indult Káli

szállásvidéke felé, hogy majd onnan térjen vissza Zoltához, a
Duna túloldalán álló nagyfejedelmi székhelyre. De pihenni is
kell, és a horka okosan a szomszéd szállást jelölte ki
vendéglátóul, iramodásra attól, ahol Táltosfia lakik.
Anda – vagy ahogy Arnulf hívta: Ludovicus – már napokkal
előtte Bogáthoz érkezett, aki engedélyt adott a bajor herceggel
nyélbe üthető találkozóra. A herceg és egykori védence-neveltje
egy teljes napon át beszélgettek, de hogy miről, arról senki nem
tudhatott. Kilovagoltak, és Arnulf meg a horka testőrsége csak
távolról követhették őket.
Leginkább Gerhard lovag berzenkedett, mondván, nem látja
biztosítottnak ura testi épségét, de egy németül értő káliz vitéz
megmagyarázta, hogy ezt gondolni és még ki is mondani durva
sértés a horkával szemben. Ettől függetlenül Gerhardot továbbra
is nehéz volt Arnulfról levakarni.
Aztán elkövetkezett a mai este, amire a herceg tán jobban
készült, mint Anda.
A Rábán átvezető régi római híd pilléreinek már csak a
maradványai vannak, abból se sok. Még az itt élő gepidák, aztán
a szlávok és avarok hordták szét, mert a kő mindenütt jól jön.
Hírlett, hogy a hidat Attila rontotta le valami csetepaté során, és
nem is épült újjá többet. A biztonságos gázló ott volt a közelben,
így nem is érdekelt senkit a híd sorsa.
Hanem a süppedős rét csak a hídláb mellett volt járható, és
amikor a lovak odaértek, a szél első fuvallatában megérezték a
farkasszagot. Arnulf egyik bajor testőre, aki elöl haladt a magyar
vezetővel, alig maradt meg hőkölő ménje hátán.
A többi is megbokrosodott, és egy pillanatra káosz lett úrrá a
tízfős csapaton.
– Kelepce is lehet – figyelmezteti Anda a herceget. – Ne
kísértsük a sátánt! Szét kell válni! Gyere utánam, ismerek egy
biztonságos utat!
Arnulf a lovagnak kiált:
– Gerhard! Vidd a többieket! Később találkozunk.
– Nem megyek, uram! Veled tartok! – így a bajor, de a
magyarok akkor már bökdösik: el innen, mielőbb. Gerhard
káromkodik, és követi a kékkendeket.
– Hova viszel? – kérdi a herceg Andát, akiben bízik ugyan,
csak a magyar föld éjszakájában és sötétségében nem.
Ámde Anda vágtába ugrasztja lovát, és az
elbizonytalanodott Arnulf mi egyebet tehet, mint követi. Három
hű bajor vitéze utánuk rúgtat, de a sötétség hamar elnyeli őket.
– Ott van – mutatja a tüzet Anda. – Ott vár minket az apám.
– Egymaga?
– Ezt te sem gondolod komolyan. Biztosan lesznek még, de
feltehetően nem fogod látni őket. Hogy tudd: amíg velem és az
apámmal vagy, bajod semmiképp nem eshet, erre megesküszöm.
A tűz mellett Anda megállítja a lovat, és körülpillant.
 – Itt vannak. Gyere mellém – fordul a herceghez, aki
előrelépteti a lovát. – Ti maradjatok hátul – mondja a katonáknak
–, és vigyázzátok a hátunkat.
A három bajor morózus képpel Arnulfra pillant, aki
bólintással jelzi: így legyen.
– Leszálljunk? – kérdi aztán, de Anda megrázza a fejét:
leszállni? Minek? A magyar mindig lóról tárgyal vagy beszélget.
A tűz csak arra szolgált, hogy biztonsággal idetaláljanak, de
körébe nem telepszenek.
Az erdőszél sötétjéből kiválik egy lovas, és lassan feléjük
indul. Anda azt súgja a hercegnek, hogy ott jön az apja.
Táltosfia megállítja a lovat néhány lépésre, s nem szól, ahogy
Arnulf sem. Nehéz ilyenkor bármit is mondani.
– Találkozni akartál vele, hát itt van – mondja magyarul
Anda, aztán megismétli németül is. – Az apám érti a németet,
ahogy a normannok nyelvét, az olaszt, az arabot és még
néhányat.
– Akkor művelt ember. Örülök, hogy eljött – szólal Arnulf, és
az izgalomtól rekedt a hangja. – Becsületes gondolkodásra vall.
És fölöttébb szilárd bátorságra.
– A saját földemen járok, herceg – feleli Táltosfia. – Nincs
okom tartani semmitől. Örülök, hogy újra látlak. Legalább
megköszönhetem, hogy tavalyelőtt eleresztettél. Hogy van a
lovad és a családod?
Furán hangzik németül az ősi magyar pusztai köszöntés, de
a herceg tudja már, hogy hasonlóképpen kell felelnie.
Arnulf a szavakat keresi, amelyek most oly nehezen
buggyannak elő. Táltosfia megelőzi:
 – Köszönöm, hogy a fiamnak gondját viselted. Hogy
nevelted, és óvtad az életét. Ezt még akkor is így gondolom, ha
tudom, mit véltetek felőle. Csalódtál-e, amikor megtudtad, hogy
nem balkézről való királyi sarj?
– Nem tagadom, csalódott voltam és dühös. De főként azért,
mert az apámat és engem is lóvá tettek, bár a fiad erről mit sem
tehetett. Igazi harcost neveltél belőle, te magyar-varég.
– A magyarnak kötelessége vitézzé nevelni a fiait és a
szolgáit, ámbár úgy gondolom, nem azért jöttél, hogy ezt tudasd
velem.
– Való igaz – bólint a herceg. – Táltosfia, aki Kartal vitéz, és
aki másfelől írástudó. Sokat tudsz, művelt ember vagy, és nem
értem, mi késztetett arra, hogy véres csatákba vesd magad.
– Főleg azt akarod tudni, miért éppen én öltem meg az
apádat – emel a hangján Táltosfia. – Hallottad, hogy párviadal
volt.
– Magyarok gyűrűjében, levágott bajor és frank katonák
tetemei fölött elég egyértelmű volt a viadal kimenetele.
Táltosfia a fejét csóválja: nem ért semmit a herceg.
– A parancsnokunk megtiltotta, hogy bárki az apádhoz
férkőzhessék. Egyedül nekem volt jussom ahhoz, hogy
megvívjak vele. Az én apám a Fischa mentén esett el, ott pedig a
tiéd módolta ki, miként fojtsa vérbe a lakomát, és gyilkoltassa le
Kurszán vezért s a kíséretét. Az apád és a fiam igazi apja
túszként hozta el oda ezt a fiatal vitézt, akit fiammá fogadtam, s
akit a barátodnak mondasz – mondja Anda felé fordulva. –
Ennyit az előzményekről, herceg. Az Isten néha jókedvében
rendezi úgy, hogy az ellenségek képesek legyenek emberi
hangon is szót váltani egymással.
– Vérbosszú.
– Igen, az. Megbosszultam az apámat és vele a többi
legyilkolt magyart. Neked most kötelességed lenne folytatni a
bosszút. Ha gondolod, készen állok, de akkor sosem lesz vége.
Ha netán megöllek, a fiad áll bosszút, rajta az enyém és így
tovább.
A bajor nem számított erre a fordulatra, s önkéntelenül
kibukik a száján:
– Sosem vívnék egy nyomorékkal! – Arnulf hangja elcsuklik
a felháborodás miatt.
– Rosszul összeforrott lábam ne keltsen benned hamis
képzeteket, Arnulf. Bármikor kiállok ellened, noha több
esztendőt számlálok, mint te.
Anda sápadtan pillant a hercegre, aztán az apjára. A
környező erdő, ahol figyelő szemeket sejt, hallgat, mint a sír.
Egy bajor katona a hercegnek rikkant:
– Felséges úr! Valaki közeleg!
Nehéz paták kapálják a szekérutat, és az avatott fül azonnal
hallja, hogy csak egy lovas érkezik. Arnulf int a katonáinak:
hadd jöjjön.
A lovas bevágtat, és messziről kiáltja: – Én vagyok,
hercegem!
– Gerhard? Mit keresel itt? Azt mondtam, maradj a
katonákkal, és várj meg!
A testes bajor ló mozgásából Táltosfia látja, hogy valami
nincs egészen rendjén. Szisszen Gerhard lovag egyenes, nehéz
kardja, amint kiröppen hüvelyéből, és már csak néhány ugrás
választja el Arnulftól, amikor azt üvölti:
– Ez a halálod éjjele, áruló!
Villan a penge. Gerhard megveti a lábát a kengyelvasban,
felegyenesedik, és végzetes csapásra készül. A meglepett Arnulf
képtelen mozdulni, szobormereven bámul a lovagra.
Minden a pillanat tört része alatt zajlik. A kard pengéje
csattan, és hosszú szikrát vet egy szablya élén, amit Anda tart
védőn a herceg fölé, aztán Gerhard lova elszáguld mellettük, de
máris fordul, és a lovag támad újra…
De mintha meggondolta volna magát, megtorpan néhány
lépéssel Arnulf előtt.
– Mit művelsz, átkozott! – rivall rá a herceg. – Gyilkosommá
lennél? Árulónak nevezel? Hát ezért ágáltál ellenem az utóbbi
időben?
A három bajor katona ebben a pillanatban ér oda, de Arnulf
egyetlen karmozdulatára megtorpannak.
– Felelj, ki bízott meg az elveszejtésemmel? Konrád király?
Netán Berthold, a testvérem? Kivel találkoztál napokkal előtte a
Rábánál? Ki vele, mert megnyúzatlak!
Gerhard mereven, leeresztett karddal bámul, és az arcán
csodálkozó kifejezés ül. Bal keze mozdulna, de tétován és
erőtlenül. Aztán egyetlen hang nélkül előrebukik a lova nyakára,
onnan meg a földre, de lába a kengyelvasba szorul.
A háta közepéből egy rövid nyelű magyar harci balta
meredezik. Átszakította a sodronyinget, a vállán átvetett bőrövet
és a díszes bajor öltözéket. Arnulf katonái nyeregből szöknek,
ugranak a lovaghoz.
 A sötétségből egy lovas árnyalak mozdul. Előreléptet, mire a
katonák kirántják a kardot.
– Látod, szükségtelen lenne megvívnunk – hallja a herceg
Táltosfia hangját. – A fiamnak és főleg az asszonyomnak
köszönheted az életedet.
– Ez a vitéz… egy asszony? A te feleséged?
– A Duna partján, ezelőtt nyolc esztendővel – mondja Réka
dallamos olasz nyelven, amit Arnulf jól ért –, amikor a fiamat
visszavettem tőled, megtapasztalhattad, mire vagyok képes.
Megöltelek volna Anda miatt, ahogy most megöltem ezt a férget
– mutat Gerhard hullájára. – Nem tartalak az ellenségemnek,
uram. De kérlek, kerüld a családomat. Az enyémek bárki
ellenében megvédelmezik egymást. A gyermekeim vértestvérek,
és a vér szava szent.
Ismét mozdul néhány árnyék, és az erdőszélre léptető
lovasokban Táltosfia felismeri három jó barátját. Nem jönnek
közelebb, csak várnak türelmesen.
– Ideje indulnod, Arnulf herceg – mondja. – Megtudtad, amit
akartál. Anda már fölnőtt, maga rendelkezik a sorsa felől. Nem
akarom, hogy ellenségeddé váljék, és én sem veszem bajor
ember vérét, ha legközelebb Nyugatnak vágtat a portya. De…
mégis adnék neked valamit.
Arasznyi szíjdarab, rajta ezüstcsattal. A tenyerén nyújtja
Arnulfnak.
– Az apád harci öltözékéről való. A szablyámmal nyestem le.
Arra gondoltam, ha találkozom egyszer a fiával, majd neki
adom. Azt magam sem sejthettem, milyen körülmények között
hagyja az Isten, hogy sor kerüljön rá.
 A herceg tétova mozdulattal nyúl érte, mintha maga se
értené, mi történik eme fura éjszakán.
Mire feleszmél, és bármit mondana, már csak ő marad a
hamvadó tűz mellett a három katonájával és Gerhard hullájával.

☒☒☒

Nem kellett minket arra ösztökélni senkinek, hogy fogjuk be

a szánkat erről az éjszakáról. Bogátnak nem hiányzott a
kalamajka, de Arnulf hercegnek se. Hogy a bajor vitézeket
hallgatásra eskette-e valaki, az már az ő dolguk volt.
Táltosfiával se társalogtunk az esetről, de előfordult, hogy
egy kellemes iddogálás közben négyszemközt megemlítettük.
Míg Keselyű és Töttös – attól tartván, hogy Andát vagy az
apját, esetleg a herceget találják – nem mertek íjat húzni arra a
fránya Gerhardra, ez az asszony úgy vágta belé harminc lépésnél
is messzebbről a könnyű, vértet bontó baltát, ahogy azt csak
kevés harcos tudja.
A bajor hulláját elvitték, senki se tudja, hova. Keresztények
lévén feltételeztem, hogy elhantolták, s talán pap is volt a sírnál.
Arnulf visszatért Zolta nagyfejedelem sátorpalotájába a Duna bal
partjára, ahol végeláthatatlan dűnéken legel ezernyi juh és
marha, s akkorák a ménesek, hogy ha meghajtják a csikósok, a
porfelhőtől elsötétül az égbolt.
Néhány nap múltán Keselyű fékezte poroszkáló lovát a
sátram előtt. Egy darab szalonnabőrkét rágcsálva, tűnődve
üldögéltem odakint a nemeznek dőlve, kinyújtott lábbal
kényelmesen átadva magam a magyarok Égi Atyja életet hozó,
meleg sugarainak, és egy kölyökkutya fejét simogatva élveztem
a nyugalmat.
Keselyű arca túlzottan komor volt.
– Mi bajod? Összekülönböztél tán valakivel, táltos?
– Nem. És nem vagyok már táltos – morogta, de nyeregből
szállt, és leült mellém. – Már megint hallottam valamit.
– Kitől?
– Nem kitől, hanem egy hangot. Itt, a fejemben. Nyugtalanít
rettentőn. Azt mondta, hogy segítsek rajta.
– Segíts? – néztem rá, és még a számat is eltátottam a
meglepetéstől, mert hozzám Keselyű sosem jött még el, ha
látomása volt, vagy lélekkel tárgyalt. – Azt mondta, segíts neki?
– Pontosan azt, hogy segíts rajtam, Keselyű.
Hm. Lassan kezdtem megszokni a magyarok furcsaságait, s
hogy egyszerre két lelket tulajdonítanak maguknak, meg azt,
hogy a táltosok néha beszélnek velük. Hittem is, nem is, és
mindig eszembe jutott, hogy amikor Itáliában valaki effélét
említett a szomszédjának, a papok utasítására tüzes vassal
vallatták, amiért az ördöggel cimborái.
Mert lelket a keresztény vallás szerint csak Isten láthat, na
meg a sátán maga, halandó ember soha.
– Férfi volt vagy nő? – kérdeztem zavaromban, és Keselyű
egyértelműen állította, hogy egy leány hangját hallotta.
– Most mit teszel?
– Már megtettem. Kint jártam a Rába partján – felelte. – A
hang azt mondta, arrafelé bóklászik… De nem volt ott senki,
néhány őzbakon meg gémen kívül. Azt kérdeztem, ki vagy, és
mit tehetnék érted, erre végleg elhallgatott.
 – És semmi egyebet nem mondott az a…
– A lélek? – pillantott rám laposan Keselyű. – De. Valami
korongot említett.
Rosszkedvűen távozott, mint az olyan ember, akit nem ért
meg a környezete. Mióta nem volt a szó szoros értelmében táltos,
csak afféle tudós, sokkal kevesebben kérték a segítségét, vagy
hittek neki.
– Elhiszem, Keselyű! – kiáltottam utána, de csak legyintett és
elvágtatott.
Déva is kidugta a fejét a sátorból, s azt tudakolta, mit akart a
tudós barátom.
– Szerintem igazából maga se tudja – feleltem, és elmondtam
neki, amit Keselyűtől hallottam.
– Te! Nem szabad ám az ilyesmit csak úgy mindenkinek
továbbadni! – figyelmeztetett. Déva mélyen hitt a
szellemvilágban. – Varázslást követhet el vele a Rossz, vagy egy
Gyív, vagy… mit tudom én… Sokan, no!
– Valamilyen korongot nem említett valaki mostanság? –
kérdeztem még, mert be akartam fejezni, ám Déva szeme
kikerekedett, és leült mellém, majd súgva mondta:
– Te, Római. Tudod, kitől hallottam korongról? Hát Rékától.
A leánya kapott egyet a Válfia Borstól. Egy hajba való
halántékkorongot. Gondolom, zálog gyanánt, vagy efféle
okból… Ha majd megint találkoznak, és igent mond esetleg az a
leány… De csak egyet. A másik meg nincs meg, így mondta
Réka.
– Ha gondolod, mondd el Keselyű barátomnak. Örülne neki
– javasoltam.
 Táltosfia már másnap beszélni akart velem.
– Római! Képzeld, a leányom igent mondott – közölte
lelkendezve.
– Szerinted is jól tette?
– A Bors jó gyerek. Eszes, erős, nem riadozik a saját
árnyképétől. Becsületes is. Minek kívánna jobbat az a leány?
– Tán már a jövő héten itt lesz Vál apa. Megkötöm vele azt a
szerződést.
– A leányod megkedvelte Bors vitézt?
– Olybá tűnik. Tudod, milyen zárkózott, magától nem
mondja, de Rékán látom, hogy egyenesben van. Meg aztán, ha
nem is szerelmes, hát majd az lesz.
– Nohát. Evés közben jön az étvágy.
– Gondold csak el – zökken le mellém a tuskóra, mert mindig
van néhány e célból a sátram körül –, Bors maholnap századot,
aztán meglehet, hogy már ezredet vezet. Bogát azon töri a fejét,
hogy ha Kelád végképp kiöregszik a mostani hivatalából,
megteszi a legényt a kékkendek ezredparancsnokává, még ha
nem is káliz.
– Akkor nem is megy többet portyára Nyugatnak, hacsak a
horka le nem teszi a hivatalból – felelem, mert a kékkendek
dolga a gyepűőrzés. – Lehet, nem is bánná. Mit kérsz a leányért?
– A Bors vérdíját. Ezt segítsd nekem összeszámolni.
Nehezet kérdezett.
Mert az úgy van ugye, hogy a magyarnál a lányos apa már
régtől annyit kér, amennyi a vőlegény vérdíja lehet. Az meg attól
függ, mennyire vitéz, erős, módos. Van-e annyi a
koporsóládában meg a bőriszákokban, amennyit a legény
megér?
– Birka dolog egy ember árát számolgatni – mondom. –
Azért a leányért, ismervén Bors családját, jó sokat kérnék.
Megtűzdelném mellette némi arany meg ezüstpénzzel, Berengár
ezüstjét kedvelik mostanában, kiváltképpen a paviai veretűt.
Nekem is van, nédd’ a! – kapom elő az övem mögé rejtett, alig
gyermekökölnyi, apró zsákocskát. – A Gyermek Lajos pénze se
rossz, persze, de a legjobb a bizánci arany solidus. A régi
gazdámnak volt belőle bőven. Már látom, hogy gazdag
menyegző lesz.
Amikor menni készült, és a lova felé bicegett, még annyit
mondott a fejét csóválva:
– Hanem ez a Bors… Van benne tisztelet a leányom iránt.
Nem erőlteti, azt mondta. És tudod mit adott neki emlékül, hogy
ne feledje? Egy nem akármilyen halántékkorongot. Megnéztem,
megmutattam az ötvösnek. Azt mondta, a hunok készítettek
ilyent, s meglehet, Attila ajándékozta valaha az egyik
feleségének. Na, mit szólsz?
A halántékkorong úgy csengett bennem, akár egy varázsszó.

☒☒☒

A Félkarú Vál apa a legszebb kaftánját, szarvasbőr csizmáját,

tollas-bogláros fövegét vette föl, úgy indult Kölpényfia
Kartalhoz, hogy leányát feleségül kérje Borshoz.
Most tett életében először ilyesmit.
 Még vezeték lovaira is a legcsillogóbb szerszámot adta, s
előhúzta a ládából a legjobban féltett, díszes hüvelyű szablyát és
tőrt, a legszebb övét, tarsolyt, amelyen aranyba vésett-
domborított turulmadár hirdette tulajdonosa gazdagságát. Négy
szolgájával két nap alatt tette meg az utat, mert az öregben volt
még erő és kitartás.
Úgy illendő, hogy megüzenik az érkezést a lányos háznak,
hogy a család feje és annak asszonya felkészülten várhassa a
kérőt.
Amikor Vál apa fellebbenti a sátorajtó színes szőnyegét, s a
félhomályba hunyorogva megpillantja Táltosfiát az ajtóval
szemben lóbőrökön ülve, már tudja, hogy nem hibázott, amikor
a fiát rábeszélte a házasságra. Mert rá kellett, csak erről más nem
nagyon tudhatott, mivel Bors hatalmas szívében jutott még hely
más leányzónak is.
– Tengri adjon szép napot a családodnak és a lovaidnak,
írástudó – köszön, és leveszi fövegét. Megáll, mert meg kell
várnia, míg hellyel kínálják.
– Hasonlóképpen neked is, apa. Lépj csak be. Hogy van a
lovad és a családod? Egészségesek-e?
– Akárha a tieid, remélem.
Táltosfia maga mellé mutat, egy csodálatosan csomózott
bokharai szőnyegre, és Vál helyet foglal a vendég díszhelyén, a
családfő jobbján. Réka némán kínálja kumisszal és kövön sült
kenyérrel. Ő is a legdíszesebb ruháját öltötte föl e nevezetes
napon, de nem szólalhat addig, míg az ura engedélyt nem ad, ez
járja a magyar családban.
 Aztán leül az asszonyrészen, hátát a rácsozatot takaró
szőnyegnek vetve, türk módra maga alá húzza lábait, mert a
talpat a vendég felé mutatni rettentő nagy sértés, és úgy
igyekszik, hogy az arca homályban maradjon.
Ilknur is ott ül az anyja jobbján, felékszerezve, s ahogy
mozdul, a sok-sok ezüstpénz csillan a homlokát övező pánton.
Az arca komoly, és nem mer Válra pillantani.
A savanykás kumisz jólesőn hűvös, és hivatala szerint átsegít
a kezdeti szótlanságon, zavaron. Vál a szokásos udvarias
mondatok után egyenest a közepébe vág.
– A legöregebb rokonaimat kérdeztem, vajon emlékeznek-e
olyasmire, hogy a családod és a mi családunk között állott-e fenn
valaha rokonság. Mind azt mondta, nem emlékszik ilyenre.
– Az apám varég volt, Réka apja pedig a Jurmati-törzsbe4
való. Másmás törzsben születtek a nagyapáink, Vál apa.
Vérrokonság tehát aligha lehet közöttünk.
– Az jó – mondja az öreg félkarú. – Ismerlek, írástudó, és
ismertem az apádat meg az anyádat is. Rosszat rólatok senki
nem mondhat. Így hát arra gondoltam, ha megengeded, öcsém…
tegyünk róla, hogy a két család rokonságba kerüljék. Látod-e
ennek valami akadályát?
– Nem tettél rosszat nekünk soha, nincs köztünk vita
semmiben – felel Táltosfia, aki szintúgy izgatott, mert még
sosem volt ilyenben része.

4 Türkösen ez volt a Gyarmat.

 – Akkor hát… Ha már egyszer az én Bors fiam annyira
veszkődik eme szép kis leány után… ugye… hm…
megkérdezném, adnátok-e, és mi az ára.
Táltosfia Rékára pillant, aztán a leányra, de Ilknur csak a
csizmája orrát lesi roppant zavarában.
– Hogy… adnánk-e?
– Hát. Mer’ különben a fiam a rablástól se rettenne érte. De
ezt azért mégsem akarnánk, igaz, öcsém?
– Nekünk ez az egy leányunk van, apa. Ha a fiadat és a
családodat nem zavarja, hogy tizenhárom esztendejével benne
már a korban kissé…
– Bors is benne van, írástudó – siet Vál a felelettel. – De ugye,
az a sok portya meg háborúskodás… Az ilyesmi néha előbbre
való a házasodásnál. Te ne tudnád?
Táltosfia halványan elmosolyodik, és a feleségére néz.
Huszonegy is elmúlt, amikor a nagycsalád hozzájárulását kérte,
hogy elvehesse, és a jurtájába vihesse Rékát.
Hogy már addig is együtt laktak?
Azok a vészterhes esztendők sok furcsaságot szültek, és a
szállás népét nem zavarta.
– Ha nem adnám, valóban szöktetné vagy rabolná a fiad a
leányomat?
Az öreg laposan pillant rá:
– Mondom, hogy megtenné. Amennyire a fejit ez a leány
zargatja…
– Akkor jól van, ha megtenné. Mer’ tejföl ne legyen a férfi,
igazam van, Vál apa?
– Magam is úgy vélem. Akkor hát… mennyi a leány ára?
 – Amennyit a fiad ér, apa. Egy hajszállal se kevesebb. Ez a
törvény, tudod.
– Gazdag ember vagyok, írástudó, de mellette az eszem is a
helyén – mondja az öreg. – Az én fiam sokat ér, mindenki tudja.
– Akkor fizess sokat. Én sem hozomány nélkül adom az
Ilknurt. De… ha ezek netán megbeszélték egymással, hogy a
Bors elszökteti…
– Büszke legény a fiam, odaáll bárki elé! Nem holmi sötétben
ravaszkodó! – emel a hangján Vál, de visszavesz tüstént. –
Tisztességes vételt akarok, írástudó.
Táltosfia Rékára pillant, és alig észrevehetően bólint. Az
asszony nesztelen léptekkel az egyik koporsóládához lép,
leemeli a remekbe csomózott bokharai szőnyeget, amivel takarja,
és felhajtja tulipánmintás, vésett fedelét. Csodás hermelinbőrt
emel ki, hármat is egymás után, s finom mozdulattal lehelyezi
Vál elé a szőnyegre, miközben az ura tovább firtatja az
adásvételt:
– Megér-e a fiad… nyolcvan csikót? Az egészséges, harcra
termett fajtából, persze.
– Meg. Többet is.
– Jól van. Akkor száz csikót mondok, ha többet is.
Vál rezzenéstelen képpel bólint:
– Megadom.
Réka egy csomó menyétbőrt rakosgat a szőnyegre a
hermelinek mellé, aztán vár.
Táltosfia megint kérdez.
– Adnál-e még mellé Berengár-ezüstöt?
 – Egy teljes szakajtóval – felel az öreg, s Táltosfia bólint. Réka
most néhány különösen finom nyusztprémet helyez a szőnyegre.
– Aranyat is megér a fiad?
– Ötven bizánci solidussal fejelem meg a kalimot – feleli
hetykén Vál.
Réka néhány hódprémet és három rókagereznát helyez a
lába elé, s csendben vár.
– Jól van. Megegyeztünk – mondja Táltosfia, mire Réka
finoman összegöngyöli az értékes prémeket, hogy majd Vál
lovának nyerge mögé kösse, ha az öreg hazaindul. Így mindenki
láthatja, hogy sikeres volt a leánykérés. – Igaz, nem szokás, de
azért mégis megkérdem a leányomat, kedvére való-e ez a
házasság. Miként vélekedsz, Ilknur?
Mintha álomból ébredne, halkan felel, és vontatottan:
– Hozzámegyek Borshoz, apám. Leszek az asszonya.
– Ez nekem is kedvemre való, írástudó – mondja Vál, és
meghúzza a díszes kumiszos szilkét. – Okos leányod van.
– Neked meg becsületes fiad – felel rá Táltosfia. – Mikor
lészen a menyegző?
– Két hét múltán. Akkorra áthajtjuk a száz lovat. Lassan
jövünk majd, hogy mindenki lássa, Bors vérdíja magas.
– Eddig is tudták, apa. De azért köszönöm. Remélem, semmi
nem bontja meg a békét a családokban.
– Tengri adja, hogy így legyen.
Vál apát marasztalják még egy napot, aminek ő szíves-
örömest eleget tesz. Sok barátja, régi harcostársa lakik ezen a
szálláson, el nem unja magát.
 Az összegöngyölt prémekkel a nyerge mögött úgy lovagol ki
másnap a szállásról, mint aki a világ legjobb üzletét kötötte.
– Két hétig vagy még a leányunk, gyémántom – öleli
magához Réka Ilknurt, aki zokogásban tör ki.

☒☒☒

Hát, így vette meg a Félkarú Vál apa Táltosfia barátom

egyetlen leánykáját, tisztességes kalimot alkudva. Ám jóformán
el se hagyta a szállást, valaki az ordán megverte a
riadókolompot, és a csordások belefújtak a kürtbe.
Felbolydult a mi többnyire békés közösségünk. Déva
csaknem orra bukott, úgy sietett haza a nemezverőktől, ahol az
utóbbi napokat töltötte.
– Tudod már, mi történt? – lihegte. – Találtak valakit a
Rábában, nem messze a mosótól. Egy asszonyt vagy leányt.
– Leányt? – futott el a borzongás, és egyszeriben
elgyengültek a tagjaim. Nem tudom, miért, Táltosfia lánya jutott
eszembe elsőnek.
– Él?
– Dehogyis él, te! Azt picsogják az asszonyok, hogy napok
óta a vízben volt. Meg hogy nem is a szállásról való.
– Akkor melyikről?
– Honnan tudjam? Ülj lóra, oszt’ nézd meg. Mer’ én meg
nem nézem. A látóasszony azt mondta, ne nézzek halottra
legalább három holdon keresztül, ha nem akarok bajt.
De akkor már többen is vágtattak a Rábának. A mosótól alig
nyíllövésre, a szakadásos parton már tarkabarka tömeg
várakozott. Tanácstalanul pislogtak a százados fűz gyökerein
fönnakadt testre.
Mind azt akarta, hogy valaki más másszon be érte, aztán az
öreg Vajka választása rám esett:
– Húzd ki onnan, Római.
Mély volt ott a Rába, láttam a sötétzöld színéből, és igencsak
hideg. A gyökerekbe kapaszkodva lemásztam, aztán kötélért
rikkantottam. Máris eresztették. Átfűztem a test alatt, aztán
kiszabadítottam a fogva tartó gyökerek közül. A feje azonnal a
felszínre emelkedett, és borzongva tekintettem a zöldes-viaszos
arcra. A fénytelen szemek éppen rám bámultak.
Láttam már, úgy rémlett.
A legények hagyták, hadd sodorja lassan a víz, aztán egy
szakadásnál az iszamós partra húzták, s a nép iszonyodva állta
körül.
– Ismeri valaki ezt a leányt?
Csak hümmögtek: nemi volt biztos senki a dolgában. Fehér,
bő inget és fehér bugyogót viselt, meg nemezcsizmát. Női kaftán
nem volt rajta.
Átfurakodtam magam a bámészkodókon. Egy asszony a
három gyermekét hessegette el onnan, mert a halott valaha kék
szeme opálosan meredt rájuk.
A magyarok viszolyognak a kék szemtől.
– Már nem hoz rontást – mondtam, de nem nagyon hitték.
A szerencsétlen leány csapzott, sáros haját nem díszítette
beléfont gyöngy, se ezüstkarika. Fülönfüggőt se viselt, se
karperecét, csupán egyetlen rézgyűrűt az ujján.
Egy gyerkőc furakodott át a tömegen:
 – Apám! Apám! Lehet, hogy éppen őt láttam a minap a
rekettyésben! Csak egy villanásra…
Honnan oly ismerős nekem ez a szív alakú arc, ami néhány
napja még szép lehetett? Az emlékek lassan egyetlen képet
alkottak, és bizonytalanul azt mondtam:
– Ez itten a Vál apa íjasmesterének a leánya, Vajka bátya.
– Ismerted tán?
– Ott laktam a szállásukon. Láttam néhányszor, de a neve
már nem jut eszembe. Megnézhetek még valamit, bátya?
Bólintással adott engedélyt az öreg, én pedig
megmozdítottam a félrebillent fejet, és azonnal megpillantottam
a sáros halántékkorongot. Csak egy volt belőle…
Borzongás szaladt végig a gerincemen, föl a tarkómig. Mint
amikor világ gyűl az ember orra előtt teljes sötétségben, úgy
hasított elmémbe a fölismerés.
Egy kezet éreztem a vállamon, s fölpillantva Keselyűt láttam.
– Ő volt? – kérdeztem, és ő némán bólintott.
Felegyenesedtem a halott mellől, s ekkor megpillantottam
Táltosfia leányát. Döbbenten nézett hol rám, hol a testre, és
szorongatott valamit az öklében. Szelíden elvezettem onnan, és
egy fa mögött, ahol senki se láthatott, magam felé fordítottam.
– Azt hiszem, tudom, mit rejtegetsz a tenyeredben. Ugyanazt
láttad, mint én, igaz?
Bólintott, és megtörölte a szemét.
– Add ide azt az ajándokot, majd a végére járok. Ne szólj
senkinek, és most indulj haza.
Egy hang szólalt a hátam mögött:
– Hagyd, Római. Majd én.
 Táltosfia volt. Átölelte leánya vállát, és elvezette, de még
visszaszólt:
– Barátom! Akarsz-e velem a Vál szállására lovagolni?
Összekapjuk magunkat, és indulunk rögvest.
A nap alig jutott túl a delelőn, már javában úton voltam
Táltosfiával és Keselyűvel. Azt reméltük, hogy utolérjük Vált és
a szolgáit.

☒☒☒

Váltottuk a lovakat, ahogy Válék tették, és a háromnapos

úthoz kettő sem kellett. A szállásuk előtt értük be a bőt, aztán
Táltosfia félrehívta, hosszasan tárgyaltak, majd a barátom
hozzám lépett.
– Az öreg felismerte, hogy a két korong Borsé volt. Annak
szánta, akit majd megkér. Az a szegény leány meg a Nyesta,
Küzsdég íjasmester egyetlen lánykája volt.
– Már tisztán emlékszem a kis Haszontalanra. Ez volt a
rontástól és az ártó lelkektől megóvó neve – mondtam. – Még
csontból való bubát is faragtam szegénykének egyszer…
– Aztán Nyesta lett belőle, amikor fölcseperedett – folytatta
Vál. – Az utóbbi időben sokat bóklászott, mintha elvették volna
az eszét. Amikor Bors közel tíz napig nem volt idehaza, hogy a
jövendőbelijével találkozhassék, Nyesta miatt keresztbe-kasul
rohangászták a szállás környékét, mert őt se találta senki.
Veszkődött a Bors fiam után, már vagy másfél esztendeje. Még
varázslást is űzött érte, de az meg nem fogant.
 Gyanítottam, hogy a leány követte Vál fiát, és kileste minden
lépését. Biztosan akkor lopta el tőle az egyik halántékkorongot,
hogy varázslatot űzhessen vele, megakadályozandó Bors és
Ilknur egybekelését.
– A leányom elmondta az anyjának, hogy amikor először
beszélt Borssal – fejtegette Táltosfia –, úgy érezte, nincsenek
magukban. A kanca is nyugtalankodott, ezt mondta. Mi legyen
most, Vál?
– Mondja meg a tudós táltos – pillantott az öreg Keselyűre,
aki mindeddig némán figyelte a diskurzust.
– Minden menjen tovább úgy, mint eddig – javasolta ő. –
Bors és Ilknur nem tehet arról, ami történt. A házassági
szerződés érvényes, nincs oka senkinek megtörni.
– De ha az a lélek zargatja majd őket és a családot? –
aggódott Vál. – Mit fog tenni szerinted, Keselyű?
– Nem hallottam a hangjában dühöt vagy bosszúvágyat. De
megpróbálok beszélni vele, s megtudom, mit akar. Azt vélem,
nem szeretett volna mást, csak kiszabadulni ebből a világból,
amiben csalatkoznia kellett, bár nem jószántából hagyta el.
– Úgy érted, nem ölte vízbe magát?
– Úgy értem, hogy hozzásegítették.
Abban egyeztünk, hogy Vál szállására nem megyünk be,
többek között azért sem, mert Vál öreg és bosszúálló táltosa
Keselyűre mélységesen féltékeny. A bő magára vállalta, hogy az
idős Küzsdég íjasmestert, meg annak egyetlen élő fiát értesíti.
Mivel nálunk még aznap elhantolták a testet, Küzsdég meg a
fia is elindult, hogy megnézzék a sírt, és áldozzanak mellette. A
leány ujjáról lehúzott gyűrűt felismerték, s megnyugodtak, hogy
valóban Nyesta alszik odalent.
Érthető okból igen csendes volt Bors és Ilknur menyegzője
két hétre rá. Vál szállásán még sokáig gyász ült, és a vén,
rosszindulatú Obus táltos azt jövendölte, a seb nehezen gyógyul
majd. Talán elszámította magát, mert az emberek mindenütt
hamar felejtenek.

☒☒☒

A Félkarú Vál szállására nem sokkal a menyegző után

megérkeztek a kalmárok. Ha egy bő vagy törzsfő területén
áthaladtak, rendszerint vezetőket kaptak, mivel kölcsönösen
nem bízott egymásban a két fél. A magyar még nem feledte,
miként szivárogtak be a nyugati kémek a gyepű innenső
oldalára, s hogy mennyi szerep jutott mindebben a
kalmárnépnek.
A magyar vezetők árát persze megfizették, de a biztonság
mindenekelőtt.
Ilknur mindig szerette a kereskedőfélét, mert messzi földeket
bejártak, sok érdekesről meséltek, és nem is egy jól beszélt
olaszul, amit a fiatal menyecske Rékától tanult el egészen
kicsinyke leányként.
Érezte, hogy Vál szállásán Nyesta miatt néhányan ferde
szemmel nézik őt, bár szólni senki nem mert. Elvégre a bő
menye, akinek bizonyos előjogai vannak, még ha nem is él
velük. Borssal pedig nem szívesen húzott ujjat senki, mert aki
megpróbálta, annak hamar betört az orra, és ezzel még olcsón
megúszta.
A kalmárok a szálláson kívül, a folyócska mentén állíthattak
tábort, ott teregették ki a portékát nemezlapokra és szőnyegekre,
bár az értékesebbje odabent maradt a szaracén módra állított,
lebegő oldalú sátorban. Ha a kalmár jó vásárt szimatolt, behívta
hát az érdeklődőt, leültette, kínálta őt borral, kövön frissen sült
kenyérrel, mézes datolyával, hogy a kedvet megalapozza a
vásárláshoz.
Ilknurt senki nem akadályozta, hogy a többi asszonnyal,
leánnyal, érdeklődővel meglátogassa a vásárt, ahova a környező,
közeli szállásokról is érkeztek magyarok, szlávok, avarok, és
mindenféle, urát kísérő szolganép.
Volt egy sátor, ahol olaszul beszélt az idős kalmár, lévén
itáliai illetőségű, bár mindenki bizáncinak tartotta. Ilknur elébb
csak a portékát nézegette, a szépen faragott csontfésűket, a
messzi tengerek gyöngyeiből fűzött kalárisokat, a szerencsehozó
amuletteket, gyűrűket. Aztán őszinte öröm töltötte el, amikor
meghallotta az olasz szavakat.
A szakállas, kaftános kalmár és a fia, Fabrizio meg az
Ilknurral egyidős leány, Flóra közvetlen embereknek
mutatkoztak, így hát a barátkozás könnyen ment.
Egészen addig, míg Bors meg nem rótta érte a feleségét:
– Nem örülök, hogy folyton látogatod őket. A kalmár
különös fajta, igazából sosem tudhatod, mi motoszkál a fejében.
A szava sima, s néha émelyítőn édeskés, akár a mézes sütényei
meg a datolyái. Már mondani akartam, hogy azok a kalmárok
nem tetszenek nekem.
 – Semmi rosszat nem akarnak – így Ilknur, aki megdöbbent,
mert ilyen rendreutasításban még nem volt része, mióta Bors
elvette. – Kedvemre való beszélgetni velük, férjuram. Kedvesek
hozzám, nem úgy, mint néhányan a szállásról. Én nem bántok
senkit, és megértem, hogy szegény Nyesta…
– Hagyd Nyestát! És ne mondogasd a nevét oly sokat,
elvégre… elköltözött… odaátra.
– Közel állt hozzád?
– Közelebb, mint gondolod, de csak ő hitte, hogy lehet
valami kettőnkből. Kérlek, ha legközelebb a kalmárokhoz
lovagolsz, ne egymagad menj. Vidd el Gyöngyvért, az avar
lányt.
– Hogy ügyeljen rám?
– Hogy figyelmeztessen, ha valamit nem kellene megtenni.
Gyöngyvér, ha nem is sokkal, de mégis idősebb nálad, és lehet,
hogy többet látott a kalmárnépből. És lenne még valami. Kérlek,
ne rúgd össze a port Obus táltossal. Hallgatnak a szavára, és
bármikor a rossz híredet keltheti. Inkább kerüld el.
– Obus is gyakorta ott bóklászik a kalmároknál…
– Annál inkább. Obus nem egyenes lelkű. Megtűrjük, mert az
apám nem akar nemzetségen belüli veszekedést. De Obus olyan,
mint a róka. Ravasz, és kedvét leli benne, ha árthat valakinek, aki
nem kedves előtte.
– Semmit nem tettem ellene, Bors!
– Elég, hogy Keselyűt a barátodnak mondod, és a családod is
annak tartja. Obus és ő ki nem állják egymást, s gyanítom, hogy
a perpatvarban Keselyűnek van igaza.
 Ilknur mélyen elgondolkodott a figyelmeztetésen, de az ő
lelke sokkal szabadabb volt annál, hogy csak úgy kalodába
kényszeríthessék.
Látogatta a kalmárokat eztán is, igaz, kísérettel. De közülük
egyik sem értett olaszul, sem görögül.

KR. U. 916. SALZBURG

Amint Berengár királynak X. János pápa fejére tette a császári

koronát, Arnulf bajor herceg azonnal megtanácskozta ezt Zolta
nagyfejedelemmel. Mindezt a barátomtól, Táltosfiától tudom,
akit Bogát hívatott, aztán csaknem egy hold is kitelt, mire
visszakevergett a szállásra.
– Emlékszel, Római? A minap beszéltünk arról, hogy az
apámat megbecsülte a nagyfejedelem és a kende annak idején –
jött lelkendezve. – Mit ne mondjak, jólesik, hogy Zolta most
megtette ugyanezt velem is.
– Ejha! Csak nem horkává tett Bogát helyett? – vettem
tréfára, de egészen másról volt szó.
Elújságolta, hogy hamarosan útra kel két legidősebb fiával,
Kücsümmel és Andával, mivel Zolta és Arnulf egyetértettek
abban, hogy erős kíséret nélkül nem térhet vissza a herceg
Bajorföldre. A megkoronázott Berengár személye kedvező
alkalmat teremthet jogos örökének visszafoglalására, de kell a
biztosíték, ami jelen esetben maga a magyar segédhad.
 Zolta parancsára Bogát és Lél tehát – kettejük uruszága esett
a legközelebb a Duna-völgyi úthoz s mellettük Káli, csapatokat
bocsátottak Arnulf rendelkezésére, akik óvták őt az úton,
támogatták terveiben, és Táltosfia barátomra nem mindennapi
munkát bízott a nagyfejedelem. Mint a nyugati egyházfők
mellett ténykedő, szürke eminenciásoknak nevezett tudósok
teszik, Táltosfiának is az eszét kellett hadba vinni, s nem annyira
az íját és a szablyáját.
Regensburgba tartott Arnulf herceg, csakhogy Konrád király
elébb érkezett a felújított, jelentősen megerősített városba. A
herceg megostromolhatta volna, de ehhez se neki, sem a
magyarnak nem volt nagy kedve.
Többször is kérte Táltosfia véleményét, tanácsát, és ő mindig
bölcsen felelt. Arnulf megértette, hogy bármennyire szeretné is,
még nem veheti birtokba jogos örökét.
Berengár császár se igazán akart segíteni, másféle gondok
kötötték le, így Arnulfnak egy lehetősége maradt: megállni és
megszállni Salzburgban.

☒☒☒

– Kéretem azt a tudós magyart – parancsolja a bajor tisztnek,

aki az asztal mellett állva utasításra vár. – Vacsorát ne hozzatok,
csak bort. Az ételt nem fogadja be a gyomrom.
A katona tiszteleg és távozik. Mint minden más fegyvert
viselő bajor, ő is arra vár, hogy az áldatlan helyzetre megoldás
szülessen. Mert most igen úgy néz ki, hogy nincs kiút. A herceg
talán jobban félti az életét és a családját annál, mint hogy
Konráddal közvetlenül megmérkőzzék.
A szűk és sötét folyosón, ahol csak a sarkokban ég a falba
erősített tartókban fáklya vagy mécsvilág, lépések szabálytalan
zaja hallik, aztán nyílik az ajtó. Eresztékei már régiek, és minden
mozdulatra nyikordulnak.
Táltosfia áll az ajtóban. Nem kér bebocsátást, s csak
főbiccentéssel köszön. Arnulf nem a vezére, és nem is a
parancsnoka, s végképp nem az ő fejedelme.
– Beszédem lenne veled, írástudó – mondja a herceg, és az
asztalhoz szólítja. – Zolta úr azt mondta, bizalommal
fordulhatok hozzád. Talán mert nem tudja, miféle régi
történések kapcsolnak minket össze.
– Tudja ő – feleli Táltosfia. – Csak jó diplomata. Nem
bolygatja azt, amit szükségtelen.
A helyiség rideg és barátságtalan lenne, ha a kőfalakra nem
aggattak volna képeket és szőnyegeket. A falba épített
tűzhelyben jókora hasábok izzanak, mert az esték hidegek
Bajorföldön. Judit asszony és négyesztendős kisfia, Eberhardt
egy pillanatra megjelennek, de a magyar láttán az asszony kézen
fogja a fiúcskát, és zavartan távozik egy hátulsó ajtón.
– Sok időt töltöttünk együtt te és én ahhoz képest, hogy
milyen gyászos történések kapcsolnak egymáshoz – folytatja
Arnulf, és tölt magának a korsóból a kupába. – Kóstold meg,
írástudó. Rajnai bor, az apátnak tele van a pincéje.
– Köszönöm. Nem felejtem el az említett kapcsokat. Miért
hívtál?
 – Zolta úr azt mondta, bármiben a tanácsodat kérhetem, ha
jónak látom. Nos, írástudó, magad is reménytelennek látod-e a
helyzetemet?
Táltosfia belekóstol a borba, de csak egyet kortyol. Nem tart
mérgezéstől, hisz ez Arnulfnak egyáltalán nem érdeke, mivel
sokkal nagyobb hasznát veszi egy élő írástudónak, mint egy
halott magyarnak, aki ugyan megölte az apját, de rangban meg
sem közelítheti őt.
– A helyzet végtére is sosem lehet teljességgel reménytelen,
csak ha magad is annak akarod találni – mondja. – Ha a
véleményemet kéred, azt felelem, hogy némileg elsietted a
hazajövetelt.
– Túlságosan sokáig visszaéltem a vendégjoggal – húzza el a
száját Arnulf.
– Gyanítom, hogy lesz még részed kipróbálni, milyen nálunk
az élet. Eddig sem nagyon panaszkodhattál.
– Megvallom, sokkal jobb történt ott velem, mint amire
számítottam.
– Ez azért volt, mert nem tartunk ellenségnek.
– Miért tartanátok? Hiszen szerződésünk van.
– A szerződés más, és a vélekedés megint más. Végtére is a
magyar nem gyűlöl benneteket, s értem ez alatt a Nyugatot vagy
Itáliát. Más a vallásunk, másként fogjuk fel a történéseket.
Gazdagok vagytok, s ebből kérünk mi is.
– Kérni és rabolni két különböző dolog, írástudó!
– Zsákmányt szerzünk erővel, ahogy ti is mindig tettétek.
– Mi az, amit gyűlöltök?
– A hitszegést, a szerződésbontást.
 – Amit ti is gyakran elkövettetek, írástudó. De hagyd már
ezt, nem erről akartam beszélni veled. Inkább arról, hogy
visszamehetek-e a földetekre.
– Senki sem állította ennek az ellenkezőjét. Megmosolyognak
majd a harcosok, néhány ezredes és töménparancsnok tesz pár
keresetlen megjegyzést rád, de oda se neki. Mindenki tudja,
hogy rokon ellen harcolni különösen kellemetlen, sőt fájdalmas.
Konrád mégiscsak az anyád férje…
– Vagyis fordíthatjuk a lovak fejét a magyar gyepűnek?
– Nem is lesz más választásod – feleli meggyőződéssel
Táltosfia. – De nehezen folytathatod, amit elkezdtél.
– Hm?
– A sereged szervezését, országod védelmének építését, az
egyháziak megsarcolását…
Arnulf elmosolyodik.
Táltosfia az ő világos gondolkodásával, széles látókörével
mindig meglepi. Az úton sokat beszélgettek, és a herceg lassan
ráébredt, hogy még mindig milyen keveset tud a magyar
szomszédokról. Márpedig olybá tűnik, hogy a mostani
lakóhelyükön végleg berendezkedtek, s talán terjeszkedni is
fognak még, kérdés, kinek a rovására.
Eszébe jut a nagy csata, hat évvel ezelőtt, a Lech-folyó menti
mezőn. A magyar tönkreverte Gyermek Lajos frank uralkodó
erős hadát, aki öntelten megvetette a hátát a folyónál, s
túlságosan elégedett volt magával.
A magyar pedig átúsztatott. Csakúgy, mint annak idején a
Brémánál, amikor Berengárt tanították tisztességre.
 A nagy összecsapás után tíz nappal ugyanez megint
megtörtént Lajos seregével, aminek akkor végképp harangoztak.
Arnulf herceg az ablakhoz sétál, és kitárja. A kandallóban
fütyül a szél, és a szikrák eltűnnek a kürtő sötétjében.
– Hogy véled, írástudó, mit lép most királyi rokonom?
– Konrád a leggyöngébb láncszemet célozza meg, és az
mindkettőnk szerint is Svábföld, de különösen Bázel.
Megpróbálja a maga oldalára állítani a lehető legtöbb várost, bár
Bázel szerintünk nem sokat ér.
– Meg is fogja tenni, s nem érdekli, mennyire értékes.
– Néhány fő majd lehull, herceg – folytatja Táltosfia. –
Néhánynak gazdagságot ígér, és azok majd elárulnak téged.
Félelemből és ígéretre egyaránt árulóvá lehet válni. Ki uralja
Bázelt?
– A legmagasabb rangú ott egy Rudolf nevű püspök. Nem
tudom, miként vélekedik rólam mostanában.
– Hm. Bizonyára kedvel – mosolyodik el Táltosfia. – Az
egyháziak ádáz gyűlölettel fordulnak feléd.
– Ha elárulnak engem, akkor meg fogom büntetni Bázelt.
– Rajtad áll. Mondd meg az árát, és Bázel megkapja, amit
érdemel. Hanem elébb megvárnám, így lesz-e, és elárulnak-e
valóban. Hiszen tele az ország a kémeiddel, ahogy Konrád
kémeivel is…
– És a ti kémeitekkel – egészíti ki Arnulf bosszúsan. – Konrád
hívei megpróbáltak eltenni engem láb alól. Magad is
megtapasztalhattad akkor éjjel, de én tudom, hogy nincs még
vége, mert élek. Azt a disznót a feleséged megölte ugyan, de
nem hiszek a magányos orgyilkosokban. Annál az én fejem
sokkal többet ér Konrádnak. Megbízom benned, ezért kérdezem,
hallottál-e még valami egyebet? Egy eszementről, akiről azt
állítják, hogy szerzetesbarát?
– Nem. De ez semmit se jelent, herceg. Tudom, nem szorulsz
rá, hogy éppen én óvjalak, akitől a jogos vérbosszú tekintetében
hajszál választ el csupán, de légy óvatos. A frank és germán
lélekbe nehéz belelátni, mert nem annyira áttetsző. A törzseitek
is sokfelé húznak még mindig. Te pedig céltábla vagy, s nemcsak
ezen a földön. Míg ellenlábasaid lesznek, mindig az maradsz.
Meg kell erősödnöd minél előbb. Ez a legfőbb érdeked.
– Meg a ti érdeketek is ez – jegyzi meg a herceg, és kibámul a
sötétbe. Odalentről fölhallik az őrök csizmájának koppanása.
– Ügyelj magadra – figyelmezteti Táltosfia. – Én a helyedben
nem állnék a nyitott ablakba. Megtalálhat egy nyílvessző.
– Hát ennyire súlyosnak véled a helyzetemet?
– Így látom. Ha kell, visszakísérlek a nagyfejedelemhez, s
elmondom neki, amit tapasztaltam.
– Hisz ezért küldött velem, és nem csak tolmácsnak, igaz? –
mondja a válla fölött a herceg, de nem mozdul az ablakból. –
Sokat tanultam tőled, írástudó. Olyasmiről, amiről a
tudósainknak és papjainknak fogalmuk sem lehet.
– Használd fel a tudást, herceg. Javaslom, ismerd meg a
magyart, s mielőtt bármiben döntenél, gondolj arra, hogy
szomszédok vagyunk. Jó tanács ez, az apám is ezt mondaná. Ő
csak az okos diplomáciában bízott, noha csatában úgy
verekedett, mint senki más, ámde a harcot mindig utoljára
tartogatta. A vikingek vére kavarodott benne bölcs arabok
tudásával. Ha tehát tanácsra vársz, azt mondanám apám
nyomán, hogy a legfontosabb a hideg fej, a megfontoltság és a
bölcsesség. Minden egyéb csak aztán jöjjön.
Arnulf tán észre sem vette, hogy Táltosfia elhagyta a
helyiséget.
Harmadnapra rá Ennsburgnak indultak a bajorok, aztán a
Dunán vissza magyar földre. Egy esztendeig bírta még a herceg
Zolta nagyfejedelem vendégszeretetét.

BOGÁT HORKA SZÁLLÁSVIDÉKE

A magyar vidéken mindig hamar visszatalál az élet folyása a

maga rendes medrébe. Nem is történhet másként. Úgy tűnik,
Tengri jobban szereti a magyart, mint a keresztény Isten az övéit.
Aki nem mehetett el nyugati vagy itáliai portyára, annak is
akad elég munka idehaza, akkor is, ha fegyveres jobbágy, s nem
szolga vagy szegénysorban élő ín.
A jószággal törődni kell, ápolni, gondozni, odafigyelni a
kancákra meg a tehenekre, mert közülük mindig elleni készül
valamelyik. A természet ugyan végzi a maga dolgát, ahogy
ezredéveken át tette, de aztán kell az emberi ész és kéz, hogy
minden rendben menjen, miután a kis jövevények meglátták a
napvilágot.
A lovászok ügyesen megszemlélik a kiscsikót,
megtapogatják, emelgetik a lábait, aztán hümmögnek, vagy
elégedetten bólogatnak: ebből jó ló lesz. S amint hozzáérnek, a
kis állat nem fél többé az embertől, ahogy a frissen kikelt pelyhes
kiskacsák is azt tartják az anyjuknak, akit először meglátnak.
A csordánál – már ha a mindig szigorú vezértehén engedi – a
most született kisborjakat veszik körül a legények óvó
szeretettel. Az életerős kis állatkák még mindennek
nekiszaladnak, aztán fölbuknak, és gyakorta úgy kell őket
fölsegíteni. S ha netán elpusztul valamelyik, hát végighullámzik
a szomorúság az ordára ügyelő legényeken.
Senki se tudja, mitől lehet, hogy az emberfia első pillantásra
megszeret egy kis állatkát, míg a maga fajtájával ez némelykor
oly nehezen megy.
Táltosfia családjában senki nem panaszkodik erre az
esztendőre. A jókora, veres szőrű emse, amikor elérkezett az idő,
és letaszigálták a berenával kerített, másfél öl mély, agyagfalú
verembe, hogy ott malacozzék, tizenkét egészséges utódot
hozott a világra. Az aprójószágot se fenyegeti veszedelem,
hacsak a menyétek, a nyestek meg a rókák részéről nem, de
ezeket rendre megfogják a szállás kutyái, macskái.
Hírlik, hogy Bogát horka is elégedett az esztendővel.
Igaz, jobban örült volna, ha Arnulf végre odahaza marad, és
nem a magyarok gondja lenne az ő biztonsága. Sokszor
elbeszélgetett Keláddal arról az ijesztő éjjelről, Réka asszony
helytállásának részleteiről.
Bogát nagyon is jól tudta, hogy a magyar leányok és
asszonyok között mindig voltak és lesznek is olyanok, mint
Réka.
 Ők azok, akik messzebbre látnak az otthoni teendőknél, a
szállásokon fel-fellobbanó asszonyi intrikáknál, mert a szívüket
különlegesen alkotta meg Tengri.

☒☒☒

Meglehet, Keselyű barátom áldásos ténykedésének tudható

be, hogy egy éjjelen azt álmodtam, a Lélekfa alatt üldögélek,
ahova egyre-másra érkeztek a különös lélekmadarak. Mivel
keresztényi indíttatásom mégsem tartalmazhatott pogány vallási
elveket, ki mástól tudhattam volna a Lélekfáról, mint itteni
barátaimtól?
A lélekmadaraknak akkor van dolguk, ha erről a különös
fáról lelket kell vinniük a csőrükben egyszülöttnek, mert a lelkek
úgy ülnek ott, mint a falevelek.
Ha nem tudok aludni, vagy az éjjel közepén megébredek,
mint ahogy e különös álom után most is, inkább kiülök a sátor
mellé a sötétbe. A nagy csendben hallgatom az éjszaka neszeit,
és azt számolgatom, hány állapotos asszony van a szálláson, és
kinek érkezhetett el az ideje, de csak hármat tudok, és nekik még
sok van hátra.
Bagoly száll el fölöttem, de inkább csak érzem, mint látom,
mert puha pehelyszárnyakon röppen, egerek, alvó madarak után
ácsingózva. Sosem hittem igazán, hogy a halál madara. A
térdemnek dől a kutyám, és együtt nézzük a semmit, míg bele
nem fáradunk.
Aztán bebújok a sátorba, rakok a vörösben pislogó tűzre, és
Déva mellé heveredek. Félálomban mozdul, mond is néhány
érthetetlen szót, aztán kapok tőle némi takarót, megölelem,
hozzá bújok, s ő elalszik újra.
Nem is tudom, mihez fognék Déva nélkül.
Az álom engem is elnyom, és süt már a nap, mikor
megébredek. Hangokat hallok odakintről, Déva beszél
valakihez.
Hunyorogva kikukkantok, és látom, hogy Réka meg a néma
Kerecse induláshoz készülődnek.
– Szülni fog a lányom – közli Réka. – Nemsokára.
– Honnan veszed, hogy éppen most? Hiszen nem láttad egy
éve – mondom, mire elmosolyodik.
– Megálmodtam. Ma éjjel. Tisztán és világosan
megálmodtam. Nem maradhatok itthon.
– Várj! Megyek én is! Déva! Kapkodd össze, amit kell!
– Elbírunk az úttal, Római! – rikkantja vígan Réka. – Nem
lesz baj, sokan járnak arra.
– Hova mennél má’, te sültbolond? Az ilyen asszonyi dolog,
te! – korhol Déva, de azért kapja az iszákot, s teszi a dolgát.
– Nekem is menni kell! – jelentem ki. – Réka azt álmodta,
hogy unokája születik. Én meg a Lélekfával álmodtam… Nohát,
ezért.
Szalonna, só, száraz tészta, porrá tört hús, egy hólyag jól
összeérett sajt és egy kis tömlő kumisz kerül a málhába, az meg a
vezeték ló oldalára.
Már nyeregben ülünk mindhárman, és a kutyák vígan
ugrándoznak körülöttünk, hogy a szállás határáig elkísérjenek,
amikor még mindig hallom Déva hangját:
 – Magasságos Tengri, kivel versz engem? Hát ennek mindig
mehetnékje van!

☒☒☒

– Szolga! Te meg mit kódorogsz itt? – ripakodik rám Vál

egyik húga, a nálam jóval idősebb, özvegy Bolda. – Az ilyesmi
nem férfiembernek való, te! Tágulj a ház környékéről, hallod?
Bolda asszony szava parancs, bár inkább az asszonynép
számára, akiknek fölötte áll. Szolgának hívott, de üsse kő, nem
bánom, hiszen ő még annak tudott, mikor itt laktam.
Bors se találja a helyét, téblábol csak. ’Iszen az első gyermeke
születik, és azt tartják, hogy a férfiembert, aki igazán szereti
asszonyát, legalább annyira megviseli a dolog, még ha nem is
egészen úgy, mint a feleségét. Érthető, hogy a házsártos Bolda őt
inkább csak szelíden eltessékeli az útból.
Látom aztán az öreg Obus táltost, aki Vál apa barátjának
mondja magát – bár ez nem igaz! –, és aki annyira
engesztelhetetlenül gyűlöli Keselyűt. Ő is a környéken jár-kel.
Dolga szerint füsttel, ráolvasással, csakis számára érthető
varázsszavakkal megtisztítja Bors házát mindenféle ártó
lényektől, végül kinyilvánítja, hogy a szülés a szellemvilág előtt
kedves lesz, tehát rendben le is folyik.
Hogy Vál mennyire hitt neki, azt nem tudni, de az asszonyok
fellélegeznek, és a táltos döntését azonnal tudatják Ilknurral.
Réka azonban figyelemre sem méltatja az öreg Obust. Nem
szerette az idegen táltosokat sosem, csak ő tudta, miért, Obust
pedig kifejezetten utálta. Hanem azért volt egy, akit gyakorta
megemlített, egy Hattyú nevűt, aki inkább harcos volt, mint
szent ember. Kár, hogy megöregedett. Poson előtt a magyar igen
sokat köszönhetett az ő bátorságának.
– Gyere, Római, és hozd azt a némát is! – rikkant a kissé
kapatos Vál apa, aki már előre örül az unokának. Kerecse
félszegen lépdel mellettem. Mindig olaszul szólok hozzá, s ő
ennek örül. – Kivárjátok nálam, míg megszületik. Magam se
tudnék most mással foglalkozni. Jól viselte a várandósságot a
menyem, és azt mondja a nézőasszony, hogy a babvetésből
tudja, minden rendben lesz. Igyatok! Van itt kumisz is, bor is.
Törjetek az árpakenyérből, ma reggel sült. Mondd neki, hogy
igyon már ő is – bök Kerecsére, aki zavartan rám pislog, majd
megemeli és alaposan meghúzza a mázas kumiszos szilkét.
– Látom, ő már csak megmarad a maga világában – morogja
az öreg. – Vajon ért-e már magyarul?
– Többet is, mint én. Megtanult mindent, csak kimondani
nem képes. Viszont ő készíti a legszebb, legjobb nyílhegyeket
Bogát uruszágában, vagy még azon túl is. Ezzel a képességgel
jutalmazta Tengri.
Kerecse ennek hallatára leoldja az övéről lógó bőrzacskót. Jó
súlya van, s valami csörög benne. Nyújtja Válnak, és mutatja,
hogy neki hozta. A zacskóból mesterien csiszolt, tűhegyes,
beretvaéles nyílhegyek potyognak a szőnyegre, és a bő képe
földerül.
Iddogálunk, rágcsálunk néhány falatot, aztán megint
iddogálunk. És jobbára hallgatunk.
 Hallgatózunk, hátha meghalljuk a csecsemő sírását. Vál ép
kezének ujjai idegesen rángatóznak, egy ízben a szilke is
kicsúszik közülük, és a kumisz a szőnyegre csordul.
Az ajtónyíláson át egy kis vörösbegyet pillantok meg a
vadalma ágán. Pislog jobbra-balra, és csak vár.
Keselyű barátom lélekmadárkái jutnak eszembe.

☒☒☒

Bors otthonában sokan segítenek Réka lányának. Talán

többen is, mint kellene. Sertepertélnek, mindnek van valami
javaslata, mígnem Vál éltes húga megelégeli, és rájuk csördít:
– Te, Bogárd, meg Lente! Nem takarodtok ki rögvest? Vissza
az asszonyházba! Jaj! Csak egy pillanatra nem figyelek oda, és
máris itt okvetetlenkedtek! Tisztuló leánynak semmi helye itt,
nohát! Még csak az hiányzik, hogy rontást hozzatok a gyermekre
meg az anyjára, vagy bármelyikünkre! Iszkoljatok, mert a
kutyákat rátok hívom!
Komoly dolog a gyermekszületés, nem játszhat senki a
túlvilágiak jóindulatával, s nem nyerhet tért egy rossz lélek
álnoksága sem.
Bolda asszony aztán még a környékről is elzavarja szegény
Nyárád bátyót, akinek pár hete halt meg a felesége. A töpörödött
kis öregasszony egyszer csak elaludt a sátor mellett, a nemeznek
dőlve.
Nyárád minden gondolata hozzá száll még ma is… – tehát a
holtak világával áll kapcsolatban, így jobb, ha kerüli Bors házát.
 Réka leánya se lehetett ott az öregasszony temetésén, éppen
azért, ami miatt nem foghatott hosszú hónapok óta főzőkalanat,
hisz nem is főzhetett. Állapotos asszonynak az ilyesmi tilos, mert
tisztátalan.
Tisztátalan! Tisztátalan!
Eszembe jut, hány leprást láttam Itáliában és Bizáncban.
Azok takarták el az arcukat a szemükig, és állandóan jobbra-
balra tekingettek, miközben hangos szóval tudatták a
járókelőkkel, hogy tisztátalanok.
Ez azonban mégsem olyan.
Végül a gyerekek is messzire kerülték a házat, mert Bolda
egyáltalán nem érti a tréfát, vagy ha mégis, hát nem szereti.
Maga takarítja le már sokadjára a küszöböt friss kancatejjel,
megtisztelve ezzel a család isteneit és őseinek szellemét, meg
aztán kell az a küszöb, ha a tapasztalt asszonyok úgy döntenek,
hogy megkönnyíti a szülést. Réka lánya majd egyik lábával átlép
fölötte, s a szellemősök rögvest készülődhetnek is, mert ebből
tudják, hogy a gyermekben újjászülethet valamelyikük.
– Nem lesz baj, Hajnal, meglásd! – nyugtatja Csuda, a nála
alig pár esztendővel idősebb asszony, de aki máris tapasztaltabb,
mert három gyermeket is megszült. – Láttam a nyárköszöntő
éjjelen, milyen ügyesen átugrottad azt a tüzet. Semmi baj nem
lesz. Megalvad a véred, mint annak a rendje, gondoskodik róla a
szent tűz.
Hajnal e szavaktól holtsápadttá válik. Ha valamitől rettegett,
hát az elvérzéstől biztosan. Hitte is, nem is, hogy aki tüzet ugrik,
az el nem vérezhet semmiképpen…
 Nem tehet egyebet, mint kiszolgáltatottságában teljességgel
rábízza magát az asszonyok tudására. A szemében ott ül ugyan a
rémület, amit a sűrűsödő fájdalom egyre táplál, de látva a
kedves Csuda mosolygós képét, megnyugszik némileg, ám csak
addig, míg a következő fájás el nem ragadja minden erejét.
A szállás tudós asszonya is teszi a maga dolgát. Nem vesz
részt tevőlegesen, meg sem közelíti Hajnalt, de folytonosan azon
van, hogy a kapcsolat a család jóindulatú szellemeivel meg ne
szakadjon. Mormog magában, néha fiira mozdulatokat tesz a
karjaival, aztán a tűznek motyog valami érthetetlent, s eteti-itatja
finom falatkákkal, kumiszcseppekkel.
Bolda asszony rendelkezik: bőrök kerülnek elő, s helyezik a
tűzhely mellé, arra meg szalmát hintenek vastagon. Ha eljön az
idő, amikor a kis jövevény jónak látja világra bújni, a házi tűzben
lakó szellemek legyenek az elsők, akik megpillantják őt. Egy
asszony illatos füveket szór a parázsra, de valaki rászól:
– Lassabban azokkal, te! Majd ha a gyerek fölsír, ráérsz akkor
áldozni!
Réka udvariasan, de határozottan elutasítja leánya mellől az
egyik itteni asszonyt, és maga nyúl a hóna alá. Amaz, ha zokon
veszi is, nem mer ujjat húzni vele, annál már sokkal többet
hallott erről a különös asszonyról. Valaki azt mondja, fordítani
kellene Hajnalon, mert a lába kissé az ajtónak mutat. Végzetes
hibát véthetnek, ha így hagyják.
Forró víz bugyog odakint egy vaskatlanban, de még az is
kötélre aggatott lepedők mögött, hogy illetéktelen, ártó szem
semmit ne lásson.
 Egy asszony most az ágy fejéhez gőzölgő tálkát helyez, meg
egy mázas szilkét, talán a legszebbet, amit csak talált a házban.
Boldogasszony számára van abban áldozati étel és ital, aki majd
a gyermekágyas asszony mellett virraszt napokon át.
– Boldogasszony ügyelő szemeit rajtad és a gyermeken
érzem – mondja Réka a lányának. – Egész úton éreztem. Semmi
baj nem lehet, és még sokáig melletted lesz. Erős vagy, mint én.
Tiszták a gondolataid, mint nekem. Tengri engem is segített, és
téged is fog. Csak bízz benne és bennem. És akkor úgy fogod
érezni, hogy mindez maga a csoda.
Hajnal fájdalmas arccal pillant az anyjára. E percben, amely
most úgy tűnik a számára, mintha az örökkévalóság lenne,
legföljebb reménykedik a jóban. Hogy mit érez, az egyre
sűrűsödő és erősbödő fájdalom miatt alig jut él az agyáig.
– Boldogasszonynak itt kell lennie már – súgja Rékának. –
Ugye, itt van? Ugye, nem hagy magamra?
Hogy mit felel erre az anyja, azt már alig hallja. A következő
fájás oly erővel hasít belé, hogy sikoltására fölröppennek az ég
madarai.

☒☒☒

Bors, aki úgy járt-kelt eddig, akár egy ketrecbe szorított

farkas, a hangra megtorpan, és kifut az arcából a pír.
– Hallottátok? – fordul kétségbeesett képpel a mellette
ácsorgókhoz. – Hallottátok? Ez most jó jel, vagy… Vagy…
 – Csak nyugodtan, fiam – dörmögi az öreg Zombor. – Emmá’
jó jel, az egyszer biztos. E nélkül nem megy a dolog. Nekem hat
fiam született, én má’ csak tudom.
– Mind fájdalommal születünk, gyerök – mondja a még
Zombornál is idősebb, sokat látott Botus bátya. – Azér’ köll a
fájdalom, hogy később tisztöld az egészségöt mög a jólétöt.
Öreg Botusról senki se tudja, honnan került Bogát horka
törzsébe. Másként beszélt, más szavakat használt, amit sokan
nem értettek, és másként jártak a kerekek az agyában. De igen jó
ember volt, aki mindig segítette a rászorulót. Sok gyerek tanulta
a keze alatt a fegyverekkel való bánásmódot, mert az öreg még
tavaly is úgy vitt bottal, lándzsával, fokossal, s úgy vágta nyakon
a toportyánt a nádas szélén az ólomgolyóbisos karikással, hogy
csak nyekkent egyet, és fekve maradt.
Újabb sikoltás hallik a házból, és Bors alig bír a helyén
maradni. Legszívesebben berohanna, de tudja, azzal nagy bajt
idézne a gyermekre és a családjára.
– Csak nyugodtam, megmondtam – csitítja Zombor. –
Gyerek még bent nem maradt egy se.
’Iszen tudja ezt Bors, de azt is, mily sokan nem sírnak föl,
mert a rossz szellemek ármánykodása miatt képtelenek
magukba szívni Tengri szabad levegőjét.
– Gyerekem lesz. Gyerekem, nem lányom – sziszegi a foga
között, az ajkába harapva. – Az elsőszülöttnek fiúnak kell
lennie…
– Azt már Tengri rég eldöntötte – veregeti meg a vállát
Zombor. – Te csak várj türelemmel.
 Macskanyávogáshoz hasonló hang követi felesége utolsó,
nyögésbe fulladó sikolyát, és odabent az asszonyok
fölmorajlanak.
– Hallottátok? Hallottátok? – néz körbe Bors a férfiakon. –
Mit mondtak? Nem értem, mit beszélnek!
– Várj már, no – szól szelíden Botus bátya. – Mingyá’
mögtudod.
Bors számára éveknek tűnik az a néhány perc, amíg
megjelenik egy asszony feje az ajtóban:
– Jöhetsz rögvest! De csak te ám, Bors! A többi léhűtőt be ne
ereszd, hallod?
– Mi lett? Gyerek vagy leány? Mi lett vajon?
– Bírd má’ ki ezt a kis időt, te. Hogy vezeted a századodat a
vasasok ellen, ha még ennyi türelem se szorult beléd? – nevet
Zombor. – Megvan az újszülött.
– Honnan tudod te azt?
– Láttam a Piriska képin – somolyog a bajusza alatt az öreg. –
Akkor vágnak ilyen magasztos képet, amikor mindent jól
csináltak. Most aztán egy darabig azt gondolják, övék az egész
szállás.
– Nekik adom, biz’ isten, csak egészséges legyen!
Végtelenül hosszú idő ez Bors számára, és hiába mondja neki
Botus, hogy elébb meg kell mosdatni az újszülöttet, törölgetni, az
asszonyát ágyba kell fektetni… Ezer teendő van ilyenkor, s csak
most jön még a neheze.
Nyílik az ajtó.
– Bors! Gyere be! – kiáltja Bolda, a nagynénje. – No, gyere
már, te! Most is vitézkedj, ne csak a csatában!
 – Most má’ minden rendben. Ha Bolda így beszél, akkor
minden a helyén – így Zombor, és utoljára még hátba veri Borst.
Amint belép a félhomályos veremházba, elsőre a tüzet
pillantja meg, aztán Bolda asszonyt, aki egy kis csomagot tart a
kezében. A csomag nyivákol és izeg-mozog.
– Igen meg akarja mutatni a hangját meg saját magát
Tengrinek, Boldogasszonynak és a család ősi lelkeinek a fiad, te
Bors. Tessék, vedd a kezedbe.
Bors ügyetlenül, de áhítattal nyúl az újszülöttért, aki veres
arccal, teli szájjal rí. Apró ujjacskái izegnek-mozognak, mintha
máris tapintani, fogni akarna.
– Mondj neki valamit, te mulya! – böki oldalba Borst az
örökké vidám Csuda. – Mondd, hogy te vagy az édesapja!
De Bors csak annyit mond:
– Köszöntelek, kis emberke. Te vagy az én fiam, az én
elsőszülöttem. Még meg se kérdeztem, hogy mindened megvan-
e…
– Ép a gyerek, megnyugodhatsz – szólal Bolda asszony, s
Bors most már magabiztosan így folytatja:
– Tüzünkben lakozó szellemek, s ti, házi isteneink, nézzétek
ezt a gyermeket. Ő az én fiam. A családunk legifjabb tagja, aki
majdan az örökömbe lép. Fogadjátok szeretettel, óvjátok és
védelmezzétek, míg majd egykor maga is megvédheti magát.
Köszönöm, hogy egészséges, hogy életrevaló, s hogy a Lélekfáról
lelket hozott neki a madár. S te, Boldogasszony anyánk, kérlek,
vigyázz rá, és ennek az újszülöttnek az édesanyjára, aki nekem a
mindenem.
 Az asszonyok közül néhányan a szemüket törölgetik. Bors az
ágyat körülvevő, áttetsző fátyolfüggönyre pillant: mögötte pihen
a felesége. Csendre intik, hadd aludjék. Nagyon kimerült,
mondja Csuda, de már alig vérzik. Lábra áll egykettőre.
Hiszen tüzet ugrott a nyár ünnepén.
Nyílik az apró ablak, amit szinte sosem nyitnak meg a
veremház oldalán, s adják ki rajta az újszülöttet. Odakint Réka
veszi magához, s adja majd vissza Borsnak, aki
néhányadmagával, s a csatlakozó, büszkeségtől kicsattanó
Vállal, Keselyűvel és a családtagokkal a temetőbe indul.
A kisfiút az egyik sírra helyezik, Vál és Bors néhány alig
érthető mondatot intéznek az elhalt szelleméhez, aztán indulnak
vissza, s a gyermek immár az ajtón keresztül, lábbal előre
érkezik meg az édesanyja ágya mellé állított bölcsőbe.
Hajnal ébren van, s habár gyenge, mint a harmat, mosolyog
már.
– A neve Magocska – mondja elhaló hangon.
– Szép név, kedves név – mondja Bors, és leül az ágy szélére,
majd gondosan eligazgatja a fátyolfüggönyt, hogy szemmel
verés ne essék. – Aztán majd ketten megtaláljuk az igazi nevét.
– Az még nagyon soká lesz, férjuram…
– Soká. Addig még legalább kettőt szülsz nekem, Hajnal.
– Most még úgy érzem, hogy talán… mégsem kellene…
elsietni – nyöszörög Hajnal, aztán maga javítja szavait. – Ne is
figyelj rám, Bors. Annyit szülök, amennyit csak kívánsz. Csak
azt ígérd meg nekünk, hogy bárhova mész is a haddal, épségben
hazajössz. Ez nekünk a legfontosabb.
 Bors olyan boldog, hogy bármit hajlandó megígérni,
megfogadni.
– Megtettem, Bors. Fiút szültem neked – nyújtja a kezét
Hajnal. – Milyen idő van odakint? Még az ajtón se mertem
kikukkantani, mert nem akarom, hogy aszály sújtsa, jég verje a
termést. Amíg tisztátalan vagyok, az én pillantásom, tudod…
– Tengri hamar leveszi rólad – mondja az ura. – Te most csak
pihenj. Különben is, az én asszonyom képtelen a rontásra.
– Még… vérzem…
– Majd Csuda, azt mondja, ügyel rá, hogy biztonságosan
elégesse. Nem kerül ártó kezekbe a véred. Meglehet, hogy
harmadnapra már felkelsz.
– Elébb szeretnék, férjuram. Sokkal elébb.
Az asszonyok tüsténkednek. Hajnal ágyába fokhagyma
kerül, aztán kenyér, só meg kakukkfű, s melléjük egy éles kés.
Utóbbi a boszorkányok ellen való, s ha Hajnal felkel majd, elébb
maga elé szúrja a földbe. Nincs boszorkány, aki ezek után árthat
nekik.
Csuda a fátyolfüggönybe még egy tűt is beszúr jó magasan,
heggyel befelé, mert tudvalévő, hogy a Rossz csakis a hegyes
eszközöktől retteg.
Odakint Vál maga szúr hegyével fölfelé lándzsát az ajtó
mellé, így rettentve el az ártó szándékot.
– Várj még, apám – kéri büszke fia az öreg Félkarút. –
Hoztam valamit a bölcsőbe.
Bors a kisfiú mellé helyez egy nyílvesszőt és egy kést, aztán a
maga íját hozzáérinti a gyermek tenyeréhez. A parányi ujjak
azonnal kapaszkodni kívánnak.
 – Látod, apám? Látod? Akkora harcos lesz belőle, aminőt e
világ még nem ért!
– Erre kérem Tengrit és a Boldogasszonyt magam is, fiam.
De… elébb hadd nőjék föl egészségben. Ezért kérjük buzgón az
istenkéket. Aztán, ha ez megadatik tőlük, hát magam leszek az
első, aki fegyvert adok a kezébe.
Mindenki ott ténykedik, mindenkinek van valami dolga a
gyermekágyas ház környékén, egyedül Rékát nem leli senki.
Estefelé kerül csak elő, s akkor is a lovakat málházza. Kerecse,
aki akárhova híven követné, csendben segédkezik.
– Máris indulnál, kedves anyám? – lép mellé Bors. – Az
apámmal úgy gondoltuk, hogy maradnál még…
– Nem, fiam. Nekem eddig tartott. Az volt a feladatom, hogy
eljöjjek és segítsek. Most már minden a ti dolgotok. Nekem
elegendő annyi, hogy örülök az unokámnak, és mindenhol
elújságolom, milyen erős, életrevaló kisgyerek. És mondd meg
Hajnalnak, én tudom, hogy nem lesz baj. Tudom, egészen
biztosan.
Bors megöleli.
– Aztán ügyelj magadra, fiam, bárhova szólít is Tengri
akarata – mondja még Réka, majd nyeregbe lendül. – Éjszaka
lovagolunk, de ne aggódj miattunk. Erős hatalmak vigyáznak
minket. Te csak törődj a feleségeddel, az most a legfontosabb.
Nem búcsúzkodnak, mert a magyar ember nem afféle. Nem
szeret elgyöngülni, talán a lelke berzenkedik ellene.
Meg aztán a nyílt könnyek nem is férfiemberhez méltók, így
tartják.
 ☒☒☒

Hajnal hamar búcsút mond a gyermekágynak, hogy tehesse

a dolgát, mint a többi asszony a szálláson. Ezzel kivív magának
némi megbecsülést, és arra is rájön, hogy a vele kapcsolatban
útnak indított intrikák és mendemondák Obustól valók.
Ha látja a táltost, sietve hátat fordít neki, vagy változtat az
útján, csak ne kelljen vele szembenézni. Egyszer felpanaszolta
apósánál Obust, kijelentve, hogy fél tőle, de Vál is csak azt
mondta, hogy kerülje el.
Aztán megint megérkeznek a kalmárok, mint rendesen, ha
az utak nem áztak fel a tavaszi olvadáskor, vagy nem verte őket
sárrá a háromnapos eső.
Réka leánya, hiába volt a kis Magocska, mégis roppantul
egyedül érzi magát. Borsnak mindig volt elég dolga, s előfordult,
hogy napokra ellovagolt a legényekkel vadászatra, ami
voltaképpen éppen olyan katonai gyakorlat volt, mint a másik,
csak az ellenséget nem szalmabáb adta, hanem hús-vér erdei-
mezei élőlényeket fogtak űzőbe, állítottak nekik kelepcét,
kerítettek be. Nagy esemény a vadászat minden fegyverfogható
legénynek.
Hajnal őszintén megörül a kalmároknak, akik színt és
mozgalmasságot hoznak a szállások életébe.
Amikor megtudja, hogy a szokott helyen táboroznak, a
család egyik bolgárföldi szolgájával felszerszámoztatja lovát,
nyeregbe ül, és a puha szőrmékkel bélelt, áttetsző fátyollal takart
kéregbölcsőben maga elé veszi a kis Magocskát.
 Izgatottan tekinget körbe, vajon megtalálja-e a barátságos
tavalyi kalmárokat, és nagyot dobban a szíve, amikor
megpillantja őket. Hajszálra ugyanott ütöttek tábort, ahol
előzőleg, csak most több ló legelészik mellettük, nyűggel a
mellső lábain.
A kalmár leánya lelkendezve szalad Hajnal elé:
– Nohát! Nézzétek, ki van itt! Megjött Alba!
– A mi kedves kis Kszimérománk! – hallja a fiatalasszony a
kalmár hangját a sátorból.
Alba olaszul, Ksziméroma görögül jelenti a Hajnalt. Így is,
úgy is szólították tavaly őt, most pedig ellágyítja a kedves
fogadtatás és az őszinte öröm. Már rég elfelejtette Bors intelmeit,
hogy egyedül ne bóklásszon a kalmárok között, mert sosem
lehet tudni…
Magocskát a kalmár leánya leemeli Hajnal öléből:
– Milyen kis vasgyúró! Látom, van tejed elég. Jó az Isten,
Alba, engedi, hogy szépen felneveld.
A sátorba hívják, leültetik, körülrajongják. Hajnal rég nem
érezte magát ilyen jól. Ajándékot is kap: egy bizánci karperecét,
a kisfiú bölcsőjébe pedig egy keresztény amulett kerül. Az idős
kalmár azt mondja, használ ez mindenféle vallásúnak, s ő már
csak tudja.
Bors megint távol van, s Hajnal ezért csaknem naponta
felkeresi őket. Nagyon elcsodálkozik, amikor észreveszi Obus
táltost, aki jobbára több időt tölt már a sátrak között bóklászva,
mint a maga táltosi hivatalának intézésével.
Hanem az amulettet is és a karperecét is rejteni kell a család
elől.
 Észre sem veszi, és egyre közelebb kerül a barátságos
kalmárhoz és családjához, akik eltöltenek kis időt a szálláson,
majd távoznak, de néhány hold múltán a többivel megint
visszatérnek.
Hajnal pedig nem is tagadja, mennyire várja, hogy
megjelenjenek.

KR. U. 917.
JANUÁR HAVA, BÁZEL ALATT

A százados végigpillant pihenő vitézein. Az erdőszélről lelátni

a hóval lepett, hosszú mezőre és a távolban kanyargó utak
kereszteződésére. Innen kihaltnak és néptelennek tűnik
Svábföld, mintha a lakosok mind elmenekültek volna a
magyarok váratlan érkezésétől, talán a magas hegyek
barlangjaiba.
Kétségtelenül szokatlan az időpont, a téli csatározásoktól
általában óvják a seregeket az uralkodók, törzsi fejedelmek ezen
a földön is.
A tél kiszámíthatatlan, és a hideg kiszívja az erőt emberből és
állatból, ámde ez a had most büntetni jött.
Büntetni Bázelt és hajdanában bajorhű urait a hitszegésért,
amiért tavaly ősszel – félelemből vagy számításból – elárulták
Arnulfot, és Konrád zászlaja alá álltak.
A százados indulást vezényel. Már csak nyolcvannyolc
vitéze van. Néhányat a magyar iránt barátságot tartó, szláv
nyelvű dalemincek5 földjén hagyott, mert egy folyó jegén történt
átkelés során beszakadtak a dermesztő vízbe, és másnap leverte
őket a láz.
Néhány vitéz Bajorföldön kapott sebet még korábban,
amikor Konrád király portyázó csapataival összetűztek. Ők
Arnulf herceg bizalmasainál leltek elhelyezésre és nyugalomra,
és a százados remélte, hogy elébb megtalálják őket a visszaúton,
mint Konrád katonái.
A század megindul az erdő takarásában, de alig tesznek meg
néhány nyíllövésnyit, a frissen leesett, mély hóban megpillantják
a felderítőket.
– Tanya, nem messze innen – jelenti a fiatal tizedes. – Láttuk
a füstöt, és még néhány embert az udvaron. Lehetnek talán
tizenöten… Férfiak, asszonyok, gyermekek.
– Érdemes meglátogatni?
– Úgy vélem, nem lesz haszontalan. Módos tanyának tűnik,
lesz ott élelem.
– Ellenséges haddal találkoztatok-e?
– Nyoma sincs – feleli a fiatal harcos. – Be kéne menni arra a
tanyára, Fekete. Fogytán az élelmünk, a lovak is alig találnak
valamit.
Fekete ezt magától is tudja, de azt is, hogy nem hajthatja az
embereit vakon a bizonytalanba. Bázel már csak egy ugrás a
hírek szerint, arra kellene az erőt tartalékolni. Két másik portya,
más és más útvonalon ugyanígy Bázelnek tart.
Talán lesz még idő erre a tanyára.

5 A csehek elődei.
 – Rajzold ide a hóba, milyen a környék.
A vitéz egy bottal kivési a körvonalakat, az utakat, és
fölkaristolja az erdőszéleket. Fekete figyelmesen nézi egy
darabig, aztán indulást vezényel.
Az erdőn vágnak át, úgy vélik, onnan nem várnak támadást
a helyiek. A vitézek egymás mögött sorjáznak, mindenki mögött
két-két vezeték ló baktat a málhával, tartalék fegyverekkel s
mindenféle szükséges holmival. A lapos bőrzsákokban valaha
zab volt, ami mára erősen megfogyatkozott.
Az elöl haladó felderítő vitéz megálljt int, és a lovak
megtorpannak. Fekete előreüget.
A tanya felé meredeken lejtő széles nyiladékban egy alak
botladozik, szőrgúnyája válláról elöl és hátul egy-egy nyúl
teteme lógáz. Nem sejt semmit, nem is figyel az erdő felé.
– Csak egy gyerek – súgja a felderítő, és Fekete fejében máris
megszületik a terv.
A gyerek éppen egy következő hurokkal foglalja le magát a
csenevész bokrok előtt, amikor a kétfelől reá rohanó lovasokat
megpillantja.
Annyi ideje sincs, hogy kiáltson, máris röppen a pányva,
megszorul a derekán, és a kis fickó a hóba huppan. Az egyik
vitéz mutatja, hogy elvágja a nyakát, ha csak nyikkanni mer.
Ámde nincs szükség már arra, hogy a gyerek figyelmeztesse
a tanyát, mert odalent is akadnak éles szeműek.
Kolomp hangja csapong kétségbeesetten a kristálytiszta
levegőben, és egy minutum alatt talpon az egész közösség.
Már késő.
 Fekete két osztagba állítja a vitézeit, és kétfelől, vonalban
karolják a tanyát.
Középen a megkötözött gyereket kíséri a két vitéz, akik
mellett hamarosan megjelenik a bajor illetőségű tolmács.
A tanyán nagy a kétségbeesés. Néhány férfiember fegyverre
kap, de le is teszi tüstént.
– Mondd meg nekik, hogy ennek a gyereknek az apja meg az
anyja lépjen elő – utasítja Fekete a tolmácsot, aki egyben az egyik
helyi vezetőjük.
Tagbaszakadt férfi, vaskos nyelű villával a kezében elszántan
kilép a berenából rótt kapun, láthatóan nem érdekli, mi lesz vele.
Egy sivalkodó asszony kapaszkodik belé, és tépi ki kezéből a
veszélyes szerszámot, hajítja egy boglyába.
A többi a kunyhók előtt ácsorog tanácstalanul.
Megkötözik hamarjában a férfit és asszonyát, és Fekete azt
mondja:
– Értesd meg a tanyasiakkal, hogy visszakapják ezt a
családot. Élelemre van szükségünk. Mindenki jöjjön elő,
máskülönben…
Nem kell részletezni, mi történik máskülönben. Kisvártatva
vagy húsz férfi és nő, meg kisebb-nagyobb gyerkőc ácsorog a
hóban vacogva, egymáshoz bújva, mint a riadt malacok. Egy
tized vigyázza őket, körbefogván a gyászos csapatot. Az
asszonyok sírnak, de a férfiak szemében ott a tehetetlen düh.
– Ügyelj rájuk – dörmögi Fekete az őrség tizedesének. – Még
képesek kitörni, és akkor itt vérfürdő lesz. Ezt akarnám
legkevésbé.
 A magyarok házról házra járnak, és visznek mindent, ami
embernek és lónak ehető. Fertályóra sem kell, és kifosztják a
szegényes kamrákat, megjárják pincétől padlásig a házakat.
Az egyik vitéz a hóna alatt jókora agyagkorsót szorongat,
alig bírja. Amikor a foglyok mellett ellép, egy asszony
kétségbeesetten követelné vissza.
– Azt mondja, hogy ha elviszed, éhen pusztulnak –
magyarázza a tolmács.
– Mi van benne? – tudakolja Fekete, és a legény lekapja a
fedőt.
– Ezt nem adjuk vissza – dönt a százados. – Vajat nem adunk
vissza ilyen ínséges időben.
– Jó vaj?
– Még annál is jobb! – vigyorog a vitéz.
– De… uram, kérlek, legalább ezt adasd vissza – kéri a
tolmács, de a százados hajthatatlan.
– Nem nekünk köll a vaj, te! A lovaknak még elébb. Erőt
kapnak tőle, hát még ennyit se tudsz? De ha gondolod, a
részedet kikanalaztatom, visszaadom ezeknek, te meg majd
gyalog kutyagolsz haza innen, ha a lovad fölbukfencezik a
kimerültségtől.
A tolmács elhallgat, de valaki a tanyasiak közül kiáltozni
kezd, így megint van munkája.
– Azt mondja, napokkal előtte királyi katonák jártak itt, és
feldúlták a tanyát – fordítja. – Elvittek egy szekérre való
élelmiszert, meg a jószág téli eleségét. Megverték a legöregebbet,
aki belehalt az ütlegekbe. Meg akarják mutatni a sírját, hogy el is
hidd.
 – Nem érünk rá arra – rázza a fejét Fekete. – Az öreget
sajnáljuk.
A férfi tovább siránkozik.
– Azt mondja, nem értik, mire jó mindez, miért bünteti őket
az Isten. Igazságtalannak tartják, hogy egyszer Konrád, másszor
meg ti sarcoljátok őket.
A százados lép néhányat, aztán visszafordul.
– Csépány! Van még a szalonnádból?
– Van, csak már erősen avas – feleli a vitéz, és a tarisznyába
nyúl.
– Ha avas, hát akkor avas. Add oda ennek az asszonynak.
– Akkor nekem mi marad? – méltatlankodik a vitéz, de a
parancs az parancs.
– Majd szerzel magadnak Bázelben frisset.
A százados végigméri az asszonyt, és a mellette álló bősz
tekintetű, szakállas, szőrbundás férjét. Beletúr a kaftánja mögé
rejtett bőrzsákba, és kiszed belőle három ezüstpénzt.
– Nesze! – hajítja a férfi szánalmas, hasadozott csizmája elé. –
Csak mert öt gyereket számolok melletted.
Mire a tanyasiak észbe kapnak, a magyarok már elvágtatnak
Bázelnek.

☒☒☒

A három magyar egység a város alatt találkozik. A felderítők

alaposan beszáguldozták a vidéket, már amennyire a hegyek és
a folyók megengedték, még meg is ütköztek Konrád katonáival
néhol, ám azok rendre elmenekültek. A Rajna álmosan
kanyarog, és déli oldalán, a dombon kapaszkodik meg Bázel, a
rómaiak régi Basileája.
A magyar csapat vezérei a hegyoldalról kémlelik a városkát,
aminek most el kell vennie jogos büntetését, mert ebben egyezett
a tavalyi dicstelen hazatérési kísérlet után Zolta és Arnulf.
– Többet reméltem – mérgelődik Fekete. – Ez csak egy
hodály. Se tornyok, se bástyák… Mekkora lehet ez az egész
szánalmas karám?
– Úgy százhúsz lépés széles és talán kétszázötven hosszú –
találgat a felderítők tizedese. – Mit lehet találni egy ilyen
nyomorult koszfészekben?
– Hm. Azt gondolnám, hogy Arnulf azért uszított rá minket,
mert tudta, hogy innen sokat elvinni úgysem lehet.
A palánkok mögött girbegurba utcák futnak egymásba, szűk
hely ez még a gyalogjárónak is, hát még lovasembernek. Ha
többet érne Bázel, akkor sem szívesen ostromolnák. A palánk
magas ugyan, de hamar tüzet fog.
Látszik a püspökség épülete, és a magyar vitézek máris azon
törik a fejüket, hogy mennyi kincset és értéket rejthet. A helyi
vezetők beszéltek egy régi, keresztény bazilikáról, s úgy
gondolják, a sírokban lehet elrejtett érték.
– A várost körbevettük! Bezártuk a kört! – jelenti a vitéz, és a
parancsnokok elégedettek.
– Rettegnek. Kiváló. Semminek tűnik ugyan ez a hely, de
láttunk már aranyat meg ezüstöt egy szánalmas kamrában is,
igaz-e, vitézek? Tárgyalhatunk a megadásról és a sarcról. De ha
nem téríthetők belátásra, megrohanjuk a várost. Hogy is hívják
azt a főpapot?
 – Rudolfnak, és püspök – pontosít Fekete. – Talán a
legokosabb mind közül, vele kellene tárgyalni.
A tolmács és a megbízottak elvágtatnak, de Bázel kemény
diónak mutatja magát.
– Lehet, hogy kemények, de ostobák is – mordul a sebhelyes
képű, tapasztalt Karád, aki máskülönben ezredet vezényel, ha
nem vezet portyát. – Hidegre fordult, nincs idő az alkudozásra.
Mondjátok meg a püspöknek, hogy egyetlen homokóra
haladékot kap, aztán nyittassa meg a kaput, és hozassa elő a
püspökség kincseit. Aztán tárgyalhatunk a sarcról.
A magyar vitézek már sejtik, mi lesz a tárgyalás vége. Karád
nagy sarcoló, kedveli a fosztogatást. Sosem tagadja meg a
katonáitól ezt az örömet.
Az óra eliramlik, és a tolmács ugyanazzal tér vissza.
Bázel makacsul elzárkózik minden egyezkedés elől.
– Ahogy gondolják. Készüljetek! – adja a parancsot Karád.
A három csapatrész mindegyike jól tudja a feladatát. Jön már
a bizánci görög, aki ismeri a rettegett és elolthatatlan tűz titkát,
bár az ehhez szükséges drága anyagból nincs neki túl sok.
Előkerül a csepű, és a századok sorra gyújtják a vesszőket.
Mintha tüzes csillagok hullanának az égből, magasan kilőtt
nyílvesszők záporoznak a városra, a háztetőkre, a gyúlékony
palánkra. A lángok elharapóznak, s a falak mögött kitör a
fejetlenség. Van, akit az utcán talál meg egy elfáradt nyílvessző,
és csap a ruhájába, a hajába, húsába.
Karád és a többi parancsnok be nem láthat a palánk mögé,
mégis tudják, mikor mi történik belül. Magasan a hegyoldalban
zászlós vitézek figyelik az eseményeket, s szüntelenül adják
jelzéseiket.
Emberek rohangálnak, oltják, amit lehet, de valahol máris
reccsenve bedől a félig kiégett külső palánk, és a kapunyi résen
át magyarok özönlenek Bázel szűk utcáira. Odabent aztán
megtapasztalják, hogy egy jóízű futásra sem telik, mert máris ott
a városka túlsó vége.
Morgolódnak egyre többen: ezért a városért nem érdemes
kockáztatni.
Aztán a tizedesek rádörrennek az elégedetlenkedőkre –
legtöbbjük tapasztalatlan ifjonc még a nyugati portyák
tekintetében és hamar tudják, hol a helyük.
Aki fegyvert merészel ragadni a betörő magyarok ellen,
azonnal meghal, de mégis vannak néhányan, akik felvennék a
harcot. Lándzsák merednek rájuk, kelevéz és harci balta röppen,
szablya vasa pendül a pajzson, aztán a magyar kivonja magát az
efféle közelharcból, ami neki sosem volt igazán sajátja. Nyíltól
találva esik el mind, aki ellenszegült.
Berohangásszák az utcákat, betörik a házak kapuit, bár a
legtöbbjében nincs zsákmányolnivaló. Aztán a magyarnak is
menekülni kell a maga keltette tűzvész elől, mert a szűk
utcákban gomolyog a sűrű, embert és állatot fojtó fekete füst. A
harci lovak, ha átugrani nem tudják, eltapossák a menekülőket,
és a város palánkjain átmászni készülőket íjászok fogadják a
túloldalon.
Sokan vannak a szűk helyen, mert a környező településekről
ide menekültek a magyarok hírére, s most egymást tapossák az
emberek.
 Rettentő a zűrzavar, és a harcos ilyenkor időérzékét veszti.
Asszonyok és gyermekek kicsiny csoportja menekül a
hegyeknek, és valaki utánuk iramodna, de a századosa megtiltja
a felesleges vérontást.
A városból üvöltés hallik, magyarul ordítja valaki, hogy
porig ég a püspökség, s vele talán a megannyi remélt kincs is a
tűz martaléka lesz, vagy betemetik a leomló romok.
– Megvan a püspök! – pattan Karád elé egy kormos képű
vitéz. A fövegét elhagyta valahol, és a kaftánja szárnya is
megpörkölődött. – Megvan, ámbátor holtan.
– Ki ütötte agyon?
– Nem köllött már. Megfúlt a füstben, így mondják – jelenti a
vitéz, és Karád azt mondja, vezesse oda.
A püspökség valóban lángokban áll, reccsenve szakad be a
tető gerendázata, omlik össze a belső lépcső, és bánatos
kondulással épp most hull le a kövezetre a harang. Ha időben el
nem ugranak, néhány magyart bizonnyal agyoncsap.
– Ez itt Rudolf püspök – mondja a vitéz, aki beszéli már a
németet annyira, hogy megértesse magát. – Ezek legalábbis ezt
állítják – mutat a fal mellett rettegve ácsorgó, kezüket tördelő,
hangtalanul imádkozó szerzetesekre.
– Kérdezd, ki közülük az első a püspök után. Nem bántjuk,
hanem vele akarunk egyezkedni a sarc okán – utasítja a vitézt
Karád. – A halottaikat meg temessék el, nehogy fölüsse fejét a
dögvész. Mindenekelőtt azonban nyissák ki a kincstárat.
– Nem várod meg, míg a tűz lohad? – kérdi Fekete. – Lehet
még érték ebben a városban.
 – Legföljebb annyit várunk. Ezek itten félnek már annyira,
hogy kiadják, amit követelünk.
– Megkapjuk, aztán irány haza, Karád. Ezt a parancsot
adjam-e a századnak? Ölég már az otthontalanul töltött télből, a
hóban alvásból.
– Nem a’! – ingatja a fejét a portya parancsnoka. – Ennyivel
nem ölégszünk meg. Hé, te! – rikkant a tizedesének. – Ide
hozzám a vezetőket!
A bajorok képére van írva, hogy nem nagyon teszik nekik,
amit láttak és tapasztaltak, de Arnulf parancsát teljesítik, amikor
a magyarokat vezetik ezen az idegen vidéken. Karád azt
tudakolja, hol van arra érdemes klastrom vagy gazdag város a
környéken, ami megérne még némi nélkülözést.
– Van egy klastrom, uram – feleli a tolmács. – Ha nem esik
több hó, vagy nem indul sebesen olvadásnak, három nap alatt
odaérhetsz. A luxoniumi apátságról beszélek…
– Ne így mondd, te! – csattan rá Karád. – Nem mindenki érti
a deákot.
– Akkor… Lükszőj6 – javít a tolmács, aki parasztruhába
öltöztetett bajor szerzetesbarát. – így mondják ki a nevét, akik ott
laknak. Az a föld már Elzász, uram.
Karád tapasztalt harcos, jól tudja, hogy télvíz idején főleg a
folyók mentén járható az út, míg el nem érkezik a tavaszi
olvadás, de akkorra már odahaza akar lenni.
Bázel alól elvonulnak, és a megsemmisült városka szomorú
romjainak füstje messzire elkíséri a magyarokat. A rablás

6 Luxeuil-les-Bains, ma Nyugat-Franciaországhoz tartozik.

elmaradt ugyan, de a papok megfizették, amit Karád követelt, s
megnyílt a kincstár kapuja.
Bázellel jó vásárt csinált a magyar.
A vitézek tudják, hogy elébb-utóbb megkapják a maguk
fizetségét ezért a büntető hadjáratért, ha máskor nem, majd
odahaza a horkától vagy a bőtől.
Máris azt számolgatják, mikor és hányán térhetnek vissza
ismét erre a vidékre. Mert ahány út, annyival közelebb kerülnek
a jóléthez és a gazdagsághoz.
Pihenőt kap a csaknem négyszáz vitéz meg az ezernél is több
ló. A Rajna mentén egy tágas, hófödte mezőn, ahonnan minden
irányba belátható a vidék, tábort vernek, körkörös védelmet
alakítanak, és Karád a szélrózsa minden irányába őröket és
felderítőket küld.
Nem lephetik meg a katonáit semmiképp, bár az időjárás és a
tél a legtöbb herceget és a helyi urakat óva inti a csatározásoktól.
Jól látták a füstjeleket, bármerre is vonult a kisebb portyákra
bomlott had. A lakosok üzentek egymásnak: itt megy a magyar,
látjuk, és felétek tart. A harangot már csak akkor húzzák meg, ha
közvetlenül a kapuk előtt áll a had, máskülönben a védett
völgyekben meghúzódó kis klastromokat éppen a hang árulná
el.
A magyar táborban sorra gyúlnak a tüzek, minden katona
meggyújtja a magáét, vagy letelepszik a cimborája rőzselángja
mellé. Ha nem kell erőltetett menetben vonulni, már az úton
összeszedik a tűzrakáshoz szükséges gallyakat, fadarabokat, és
valamelyik vezeték lóra kötözik. Sosem kell sok, mert a tűz is
csak rövid ideig ég. Ha a vitézek úgy látják, hogy a lovak eleget
pihentek, és mehetnének már, cseppet se haboznak az
indulással.
Néhányan köveket izzítanak a tűzben, aztán a vastag
bőrzacskó fazékká lép elő. Víz kerül bele, abba a még otthonról
hozott, szárított, porrá tört hús, némi faggyú, egy kevés só – ez is
van a magyarnak bőséggel, hisz övék a sóbányák Erdélyben –,
bors, és kinek milyen fűszerszáma van még ezenkívül, aztán
alaposan megkeverik, és dobják is bele a forró követ.
Mire a kő annyira kihűl, hogy kézzel kivehető, nem túl
ínycsiklandó látványt adó, ámde tápláló, s főként gyomrot
melengető leves lötyög a bőrzacskóban, amit egyenest abból
hörpöl ki a harcos.
A lovakkal is gondolni kell. A paták, ízületek átvizsgálása
naponta többször megtörténik. Ha megáznak, vagy rájuk fagy a
dér, csutakolni, vakarni kell. A harcos szüntelenül figyeli a hátas
és a vezeték lovak mozgását, lélegzetvételét. S ha az úton
szerezni tudnak, hát faggyút, vajat etetnek velük
S ha mindennel megvan a magyar vitéz, hát csak aztán
dőlhet le pihenni. A legtöbben a tűzben forrósított kövekre
húznak némi fagyott földet, ha kell, és arra terítik az alsó takarót.
Mások eloltják a tüzet, vagy odébb teszik néhány lépéssel, és az
átmelegített földön készítenek derékaljat. Bölény bőre vagy
medve bundája a fölső takaró, azt húzzák jól a fejükre, s ha netán
éjjel esne a hó, reggelre még melegük is van a vaskos, fehér lepel
alatt.
Igyekezni kell az alvással, mert amikor hajnalban megszólal
a kürt…
 ☒☒☒

– Az ottan Lükszőj – mutat a klastromra a vezető. Az épület a

hideg levegőben mintha karnyújtásnyira lenne csak. – Apátság,
és azt mondják, hogy az apát harcos hírben áll.
– Uram! Ha netán szépszerével megegyezhetsz az apáttal,
pihentetheted a csapatot a meleg fürdőknél – szól közbe egy
másik vezető. – Látott már magyart ez a vidék, uram.
– Kicsodát? – hökken meg Karád, mert az hiszi, ő lenne tán
itt az első.
– Attila királyt, uram – felel a vezető helyett a tolmács. – Ő
volt, aki először tönkretette ezt a várost.
– Nem magyar, hanem hun, ámbár rokon – mondja Karád. –
Fekete, Illye! Böcsör! Gyertek ide!
A századosok körbeveszik Karádot.
– Böcsör, földeríted az embereiddel a környéket. Fekete,
tartalékban maradsz. Illye, a tieid bírják jobb belátásra ezt a
harcias apátot.
Ez azt jelentette Karádnál, hogy Illye az embereivel betör az
apátságba, ha nem nyitnák ki a kaput.
– Má’ megint az Illye csapata – mérgelődnek a többiek. –
Mér’ mindig ők az elsők? Nekünk meg csak a konc marad, hogy
a láz vinné el!
– Csönd legyen! – morran az elégedetlenkedőkre Fekete. –
Majd úgy intézzük, hogy nekünk is maradjon. Mindenki
törődjön a maga dolgával, a lovakkal, a málhával.
Kisvártatva megszólal az apátság harangja, és Karád
morózus képpel figyel az épületekre, amely mögött talán sokkal
nagyobb érték lapul, mint Bázelben. Az emberei közül néhányan
a bázeli borból hörpölget-nek, jó is az a hidegben, aztán a
lovakat szemlélgetik, rendezgetik, mások meg falatoznak az
iszákból. Hiány van kenyérből, de talán majd az apátság
kemencéjéből kerül, és a papok éléskamráiból fölfrissíthetik a
magukét.
Tapasztalatból tudja mindenki, hogy a klastromokban
mindig sokkal több az élelem, mint az útba eső tanyákon, s
bizonnyal így van ez télvíz idején, sőt igazán csak akkor.
Fekete hallja a csetepaté zaját, a kiáltásokat, mert a
mozdulatlan, jéggé dermedt levegő viszi a hangot. Illye emberei
kitesznek magukért, így volt mindig.
Nagyon nem is figyel oda: ha már egyszer nem neki kellett
fölvezetni a csapatot a klastromig, mi dolga legyen vele? Illye
megteszi, amit tud, aztán az osztozkodás Karádon múlik.
– Nem egyeztek meg – mondja egy tapasztalt vitéz, a Kötés
nevű, akinek nem ez az első nyugati portyája. – Nézd a füstöt,
százados.
Fekete látja, hogy egyre több helyen lángol föl a klastrom.
Sötét füst emelkedik az égnek, aztán a szél belekap, és szétteríti a
völgyben. Néhány visszafelé vágtató lovast is lát.
A többi talán most fosztja ki az épületeket, a kegytárgyakat
rejti iszákjába, vagy éppen a kamrából hordja ki az élelmet.
– Agyoncsapták az apátot meg néhányat még – mondja
Feketének az egyik vezető. – Karád most parancsolta, hogy nem
maradunk, rögvest indulást vezényel.
A vezető képén különös kifejezés ül, s Fekete kénytelen
megkérdezni:
 – Hithű keresztény vagy?
– Keresztény lennék. Miért kérded? Vagy a hithűségem a
fontos neked?
– Azt tudakolnám, mi jár a fejedben akkor, amikor ilyesmit
látsz – bök a válla fölött az égő klastromra a százados.
A vezető lebiggyeszti az alsó ajkát.
– Hogy mit gondolok? Semmit. Ennek most így kellett lenni
– mondja, és igazít a lova hevederén. – Az Úr szerint mindennek
értelme van. Ami az egyiknek gazdagság, az a másiknak
veszteség. Ma ez jutott nekik odafönt. A Mindenható mindig
tudja, kinek mit oszt. Talán meg is érdemelték.
– Láttam már papot, aki jól forgatta a kardot – jegyzi meg
Fekete. – Ha egy ilyen istenszolga magyart ver le a nyeregből?
– Akkor annak arra a napra azt osztotta az Úr.
– Vagyis ma nekem, holnap neked, te bajor?
– Így igaz, százados – feleli amaz, és nyeregbe lendül. – Nála
van az igazság. Hiszen ti is ugyanezt mondjátok Tengriről.
Fekete a maga vitézeit most már nehezebben igazgatja. Hogy
nem ők törhettek be a klastromba, közülük többen is a tömlő
fenekére néztek.
– Ölég legyen! – csattan a százados hangja. – Akinek a
szájában ma még egyszer csutorát látok, magam csapom képen a
karikással.
Tudják, hogy megteszi, mert Fekete kezében a karikás
valóban fegyver. Főleg, ha ólomgolyót bogoz a végére.
– Indulás van, legények! Még ma meglátogatunk egy másik
kolostort!
 – Hát a zsákmánnyal mi van? – kérdi halkan egy vitéz,
Fekete szállásáról való. A százados úgy szól, hogy a többi ne
hallja:
– Karád nekünk adta a következő klastromot. Állítólag csupa
apáca lakik benne…
A vitéz szélesen elvigyorodik, hunyorít a szemével, és
mutatja, hogy ő biz’ befogja a száját, ha elsőnek mehet be.

☒☒☒

– Remiremont – mutatja a vezető. – Ez a hely neve. Ott folyik

lent a Mosel.
Karád azt mondja, most már későre jár, meg aztán a
környéket se derítették föl alaposan, tehát ma este nem
látogatják már meg az apátságot.
– Készüljetek a táborveréshez – adja a parancsot. – Fekete,
tied a klastrom. Aztán csak tisztességgel, mint Illye tette az
imént.
Fekete sejti, mit ért ez alatt Karád. Véletlenül sem azt, hogy a
bentlakókkal bánjanak tisztességgel, sokkal inkább, hogy a
zsákmányról pontosan tegyen majd neki jelentést.
Aznap keveset pihen éjszaka a százada. Fekete sorra járja a
felderítőket, akik egybehangzóan állítják, hogy nincs a
látóhatáron ellenséges sereg.
– Mit tervezel? – lép hozzá a földije, a szállásáról való Hollus
jobbágy. – Káli vezérünk odahaza most azt mondaná, hagyjuk
békén a szent életű asszonyokat, még ha keresztények is, mer’
mégiscsak nők. Nőkkel ne hadakozzon a magyar, mindig ezt
mondja.
– Igaza van. Beszélgess hajnalig néhánnyal a századból.
Mondd meg, hogy a zsákmány a fontos, de ha valakinek a foga
sajdul netán valamelyik szemrevaló klastrombélire…
– Vagyis ésszel szórakozzanak el? Jól van, megmondhatom.
Hollus elébb a barátait járja végig, és elmondja, amit Fekete
meg sem említett: annak jut több a zsákmányból, aki elsősorban
azzal törődik, és nem az apácákkal. A többit meg rábízza a
társaira.
Hajnalhasadáskor Fekete különítménye nagy reményekkel
telve elindul a városkának. A kapu csukva, és odabent néma
minden.
– A berenát! – rikkant Fekete, és a vitézek tüstént
előreszólítják azt a tízet, akik a fenyőből kifaragott faltörő kossal
megdöngethetik a kaput. De kétszer se szaladnak neki, amikor
egy öregember feje jelenik meg odafönt a kapubástyán, majd
megnyikordulnak a vasalt kapuszárnyak eresztékei, és szélesre
tárul a klastrom bejárata.
Fekete elámul: odabent az udvaron egy csapat apáca,
templomi zászlókkal, egy csoportban megállva énekelni kezd.
– Tolmács! Gyere ide!
– Dicsőítik az urat – mondja a bajor. – Azt éneklik, hogy
akinek a szívében az Úr él, és akinek a kezét sosem engedi el az
Isten, meg akit a Szűzanya maga vezet, azon nem fog fegyver, s
az élete biztonságban van.
– Hóha, te! Ezek kijönnek a kapun? – mutat az apácákra
megütközve Fekete.
 – Fegyvertelenek, uram…
– Azt látom! De hova mennek?
– Állítsam meg őket? – kérdi az egyik tizedes, akihez már
majdnem odaérnek a szent életű leányok és asszonyok. S mivel
Fekete nem ad semmiféle parancsot, a magyar vitézek
döbbenten félreállnak az útból.
Elhalad mellettük a vaskos feszület, amit alig bír el a testes és
fület bántóan magas hangon éneklő apáca, meg a templomi
zászlók, amitől riadozik néhány ló. Egyiküknél füstölő van, és a
menet végén egy félelemtől remegő hangon nyivákoló pap is
vonul.
– Hé, ti, a hídnál! – rikkant Fekete. – Onnan már ne
eresszétek tovább!
Nem is engedik, és az apácák meg a pap megtorpannak.
Fekete azt tudakolja, priorissa-t a vezetőjük, vagy valamiféle apát.
A tolmács latinra fordítja a szavait, mire azok újabb egyházi
énekbe kezdenek, mintha a magyarok ott se lennének.
– Ne csördítsek a karikással a nyakukba? – ajánlkozik egy
vitéz, de a százados megtiltja. Ő sem szereti nézni, ha az
asszonynéppel rosszul bánnak, még ha külhoni is, vagy éppen
apáca.
– Kapjuk el őket! Még azt se tudjuk, miféle csúfságot
danolásznak itten! A végin ránk szabadítják a pokol szolgálóit!
– A vízbe velük!
Odalent a Mosel ólomszínben ballag, s a víz oly hideg, hogy
csaknem beáll. A partok mellett vékony jégkéreg feszül.
 – Százados! Ne hagyd, hogy csúffá tegyenek minket! Mialatt
itten ezeket lessük birkamód, odabent talán eldugják az összes
értéket!
– Így van! Fürdessük meg a némbereket, meg azt a
kappanhangút!
Hogy ki kezdte, azt Fekete később se tudta megállapítani.
Csak annyit látott, hogy néhány vitéz lóról szökik, aztán már
csak a vízbe röpülő apácák visítását hallja, meg a csobbanást.
– Hogy a fene rágja ki a májatokat! Ne fojtsátok már bele
ezeket a szerencsétleneket!
– De ezek se pimaszkodjanak velünk! – hallik a replika,
amihez Fekete igazán nem szokott hozzá, de talán még az
éjszakai bor beszél a vitézek némelyikéből.
Azonnal parancsot ad, hogy hajítsanak árkányt7 a vízbe, és
húzgálják ki az apácákat. Nem is fúl bele egy se, csak az ajkuk
kékül a dermesztő hidegtől, miközben a magyarok befelé terelik
őket a kapun. A pap kénytelen elviselni néhány rúgást, és ő az,
akit a tolmács útján faggatni kezd Fekete: hol vannak a templomi
kegytárgyak, az arany és ezüst, mindegy, hogy pénz vagy
tárgyak formájában kerül is elő.
Fekete mindenekelőtt a klastrom teljes megszállására utasít.
Az apácák még mindig visítoznak, valaki ismét félreveri a
harangot, és a hang messze száll. Az udvaron vitézek kémlelik
az ablakokat és a falakat, s néhányan felmásznak a tetőre,
ahonnan messzire ellátni. Olybá tűnik, ellenségnek nyoma sincs.

7 Pányvát.
 Nohát, akkor jöhet a prédálás, de módszeresen, hogy
lehetőleg semmi ne maradjon
Egypáran azok közül, akiknek nem jut feladat az egyházi
értékek zsákba hajigálásában, betörnek a dormitóriumnak
nevezett közös hálószobába, ahol a megfürdetett apácákat a
társnőik most dörzsölik szárazra.
Eget-földet rengető sírásban és sivalkodásban törnek ki
azonmód!
A megbecstelenítéstől rettegő apácák foggal és körömmel
védekeznek, néhányan mégis valamelyik kiéhezett-kikoplaltatott
vitéz vállán végzik. Valamelyik nő egy ollóval védené magát,
egy másik íróvesszővel, de a vitéz kicsavarja a kezéből, és jókora
pofon csattan, mire a nő elhallgat, és megadja magát a sorsának.
Fekete nem vesz részt az efféle mulatságban, de sejti, hogy az
emberei közül kik azok, akik fittyet hányva az értékek
begyűjtésére szólító parancsnak, elébb a saját örömüknek
hódolnak. Hagyja őket, mert tisztában van azzal ís, hogy ezt
teszi minden had a nagyvilágon.
Később megjönnek Hlye és Böcsör századosok emberei, és
legtöbbjük a pincébe tart, megdézsmálni a boroshordókat. Egy
nagy erejű vitéz az egyik kriptát is fölfeszíti egy vasrúddal,
részegen beleröhög az üregbe, majd mintha elmenne a kedve a
lemászástól, a fal mellett meglazítja a bugyogója korcát, és
könnyít a hólyagján.
Így megy ez fél napon át, aztán Karád összetülkölteti a
csapatot odakint.
Valaki azt kérdezi:
– Csóvát vetünk a klastromra?
 Karád laposan rápillant, majd megáll a vitéz előtt csípőre tett
kézzel:
– Kihoztatok mindent? Ezüstöt, aranyat, pénzt? A kamra is
üres?
– Ez volt a parancs – rándít a vállán a legény, aztán észbe
kap, és tisztelettudóbban folytatja: – Van még bor a pincében…
– Már teli az összes tömlő. Akár fürödhettek is benne.
Mondd csak, miért gyújtanád föl a klastromot? Miféle különös
ok vezérel, he?
– Há’… mer’ úgy szoktuk… – hallik a bizonytalan felelet.
– Szoktuk. Hát most nem fogjuk. Az egyház gazdag. Majd
szépen pótolják a kárt, aztán majd mink megint eljövünk egyszer
érte. Csak a te csökött fejed nem fogja föl!
– Hova megyünk innen? Hazaindulunk, most már végleg? –
kérdi Illye százados.
– Még van egy város, amit célszerű meglátogatni. Az aztán
telis-tele van mindenféle gazdagsággal. Innen két nap alatt
kényelmesen odaérhetünk. Metznek mondják az itteniek…

☒☒☒

A Vogézek hegy-völgyein, folyómedrek mentén haladva az

első pihenőben Fekete megszemléli, mit szereztek az emberei az
apácaklastromban. A málhából gyertyatartók, ereklyetartók,
ezüstpénzek, feszületek kerülnek elő, no és ott a sok élelem meg
a finom rajnai bor.
Csak egy legény van, aki nem szerzett semmit.
 – Hát te, Mikán? Elorozták előled, kikapkodták a kezedből,
vagy mi? – kérdi a fiatal vitézt, aki hümmög csak, és legföljebb
dadogásra telik neki a szégyentől. – Mondd csak, mivel foglaltad
el magad, te?
Innen-onnan epés megjegyzéseket kap a fickó, aki veresedik
már tisztességgel.
Hollus félrehívja a századost:
– Ne bántsátok a gyereket, hallod, földi? Én tudom, mi baja.
Odabent összehozta a szerencséje egy kellemetes kis apácával.
– Nem is volt apáca. Csak olyan… olyan…
– Novícia – mondja a tolmács, aki mellettük igazgatja a
málhát lova nyerge mögött. – Így hívják azt, aki majd csak lesz
apáca.
– Aztán annyira lefoglalt-e az a… novícia, te Mikán?
– Hollus! Százados! Tudjátok, milyen szép zöld szeme volt
annak a leánynak?
Hollus a fejéhez kap:
– Magasságos Tengri az egekben! Hát emmeg’ szerelmes lett
egy apácába!
– Ha szép leány volt, hát örülj neki, Mikán – mondja Fekete.
– Ha meg az egész idődet úgy lekötötte, hogy zsákmányt se
hoztál, annál inkább.
– Éppenséggel szereztem én zsákmányt – buggyan ki a
legényből az őszinteség-, csak hát… neki adtam.
– Mi volt az?
– Egy kereszt. Ezüstből, arannyal futtatva, és kövek is voltak
benne.
Fekete a feje búbját vakarva mondja:
 – De nagy marha vagy te, édes fiam! Egy ménest kaptál
volna azért a keresztért. Bármelyik leányt megvásárolhattad
volna odahaza a kereszt árából. Hát, fiam, eztán
eldicsekedheted, hogy a kalimot ráköltötted a tomposra.
Most már kirobban a nevetés, és Mikán szégyenében
legszívesebben bebújna egy ürgelikba.
De Fekete már türelmetlenül noszogatja a századot. Indulni
kell, mert a lovak igencsak szimatolják a levegőt. Jön a hó.
A portya elindul Metznek. Nehéz az út a völgyekben, a hó
lassítja a menetet, és az élelem is fogytán.
Napok múltán érnek Metz megerődített városa alá. Hatalmas
falak és palánkok, átjutni rajtuk szinte lehetetlen.
Harcos és ló éhes, fáradt, elcsigázott. Jobb innen
visszafordulni, mondják a tisztek, hanem azért alaposan
megnézik a várost.
Eljön még az idő, hogy a magyar ismét erre jár.

A FÉLKARÚ VÁL SZÁLLÁSA

A kalmárnép, ha az utak járhatók, mielőbb dolgára indul. A

hajdani Pannónián ezer évnél is régebben vonulgatnak
keresztül-kasul a hadak, őket követik a kereskedők. S ha a had
még csak szervezés alatt áll, a jól értesült kalmárnép azt is
azonnal megneszeli, és már akkor lép, amikor a vezéreknek még
csak a fejükben létezik az elkövetkező nagy portya, netán csata
terve.
 Félkarú Vál szállása e tekintetben igen jó helyre települt. Tőle
visz az út az egykori nagy hadi útra, amelynek egyik vége
Itáliában, a másik odafönt a Dunánál van, egy, a régiek által
Aquincumnak nevezett romvárosban. Váltói még több is
elágazik: Bogát és Lél felé északnak az egyik, aztán a Balatin
északi partjára fut a másik, ahol a Bokon hegye alatti tágas
medencében Káli vezérli népét. Számtalan kisebb, közelítő út
vezet a környező szállásokra.
Hajnal már úgy jár a kalmárokhoz, mintha hazamenne. Bors
nem tiltja, hiszen alig van odahaza. Mióta híre jött, hogy Bogát
horka tisztet faragott belőle, Bors minden erejével azon
igyekszik, hogy megfeleljen a kívánalmaknak.
– Ülj le nálunk, Alba – ölelgeti a kalmár leánya, a fia pedig
tüsténkedik: tiszta szőnyeget terít a földre, s fölszítja a köveken
izzó parazsat.
– Sokat gondoltunk rád a télen. Hogy mi lehet veled és a
kisfiaddal. De látjuk, hogy egészségesek vagytok, és örül a
szívünk.
– Az édesapátok miért nincs idehaza? – kérdi Hajnal, és a fiú
felel.
– Apánk csak később érkezik. A nagyfejedelem szállására
indult többedmagával, mert Berengár császártól követek
érkeztek Zolta úrhoz.
A kalmár leánya sugárzó szemmel mondja:
– Apám szerint talán utoljára járunk nálatok, mert be akarja
fejezni a kereskedést a magyarokkal. Hazamegyünk Itáliába, és
Velencébe költözünk. Az ám a gazdag kalmárváros! Csupa
szépség, arany és ezüst! És mindenki boldog, mert ott senki nem
szegény. Én pedig talán…
Hajnal kérdőn pillant rá, de a leány zavarában elpirul, és
nem folytatja.
– Azt akarta mondani – siet a leány segítségére a fivére –,
hogy talán sikerül, és Berengár császár udvarába költözhet
társalkodónőnek.
– Az már igen – bólint mosolyogva Hajnal. – Szép ruhákban
jársz-kelsz majd, finom ételeket ehetsz, nem kell ennyit úton
lenned, sok érdekes embert megismersz…
– Az apám azt mondta, beszélt rólad egy magas rangú
magyar úrnak, aki a nagyfejedelem mellett lakik, és a bizalmát
élvezi. Tudod, hogy mostanában indul haza Arnulf herceg a
családdal – folytatja a leány. – Friauli Judit asszony, a herceg
felesége maga is kisgyermeket nevel, de nem érzi jól magát
nálatok. Panaszolta, hogy szeretne egy kellemes társalkodónőt
maga mellé. És az apánk arra gondolt, esetleg te…
– Én? Hiszen férjem van, gyermekem! – rökönyödik meg
Hajnal.
– És az nem csak úgy van, hogy egy férjes asszony annyiban
hagyja a családot meg a nemzetséget, és megy a maga feje
után…
– Nem is erről beszélek.^ Azt mondják, Judit asszony
biztonság okából nem megy egyenest Regensburgba a herceggel,
hanem elébb Friaulba, vagy ha úgy hozza, Lombardiába. Csak
ha a hercegi trón már újra biztos, akkor megy haza Bajorföldre.
Ez talán néhány hét vagy hónap lehet. S a hercegasszony itt
vonul el a közelben a kísérettel. Mi az apánkkal hozzájuk
csatlakozunk. Úgy szeretném, ha eljönnél, és lennél Judit
asszony társalkodója.
– Gondold meg, a férjednek és a családnak is hasznot
jelentene, ha ily neves család fogadna barátjának, mint Arnulf és
asszonya – mondja a fivér. – Aztán, ha a herceg visszakapja a
trónt, visszatérsz a tieidhez.
Hajnal zavarodottan baktat vissza a szállásra. Kivel beszéljen
minderről? Vál apával talán? Az asszonyokkal nem lehet, ők
azonnal ellenére tennének.
Kár, hogy a családja oly messze van. Ha felkeresné is az
anyját és az apját, legalább öt napba telne, míg visszaér, és akkor
tán már túl késő.
A lelke mélyén elmenne innen, vagy legalább elkísérné Borst
a haddal. Más asszonyok is kísérik, szükség van rájuk a
málhánál, a táborverésnél, néha a sebek ellátásánál, meg sokféle
kisegítő munkában, ami így nem a vitézektől vesz el időt és erőt.
És elmenne Vál idős nőrokonai miatt is, de végleg. Érzi, hogy
ami egyszer elromlott, azt helyrehozni képtelenség.

☒☒☒

Zolta nagyfejedelem vitéze Bogát horka megbízható és nagy

harci tapasztalattal rendelkező káliz vérű századosának
kíséretében érkezik Vál szállására. A nagyfejedelmi jelvényekből
és a lobogóból mindenki láthatja, hogy Zoltától parancs érkezett,
és az izgatottság pillanatok alatt végigfut a szálláson: hadba
szólítják a férfiakat.
Meglepetést senkinek nem okoz, várták már.
 Az irány ismét Bajorföld, s az erős had Arnulfnak kell a
hazatéréshez.
A jelek azt is megmondják, hogy nem kell mindenkinek
vonulni, mert Zolta nem általában mozgósítja a törzsszövetséget.
Mióta a magyar nem váltja a szállásait télen és nyáron, és a
szállások körüli hatalmas mezőkön búza, árpa, rozs és köles
szökken szárba, a kertben pedig ügyes kezek rendezgetik a
mindennapi konyhára valót, ügyelni kell a termésre is. Erre való
a sok szláv földmívelő, meg mindenféle más nemzetiségből való
szolganép, akiknek csak kis hányadából válik harcos, holott a
magyar férfiak előszeretettel nevelgetik őket fegyverforgatásra.
Vannak, akiket nem kell, s ilyenek az avarok. Minden
avarban régi harcos elődök vére bugyog, s noha megtépték őket
az elmúlt századok, tudják, miként kell harcolni. Azt is büszkén
vallják, hogy a magyarhoz hasonlóan az ő vezéreik között is volt
olyan, akiben Attila családjának vére lüktetett, és a hajdan nagy
lélekszámú törzsekben hun vérű, hun ajkú harcosok verekedtek,
együtt az avarral.
Mert az elmúlt századok – s ezredévek talán – tettek annak
érdekében éppen eleget, hogy a pusztai vér keveredjék.
Aki most Zolta parancsára hadba mehet, az csaknem mind
magyar, Bogát horka fegyveres jobbágy kíséretéből meg Léitől és
Kálitól. Néhány századot Botondtól is remélnek. A Duna és a
Tisza mellékén lakók is készülődnének már Nyugatnak, mert ők
eme ténykedésből, portyákból zömmel kimaradtak eddig. Az
pediglen nem járja, hogy a Nyugat gazdagsága – zsákmány vagy
sarc formájában – kizárólag a nyugati gyepűn élő törzseket
gyarapítsa.
 Elsőnek a kuvaszok és a nyájőrző pulik jelzik az idegenek
érkeztét, s amint az első kürt felbődül a távoli legelőn, a
gyerkőcök otthagyják játékaikat, lovacskáikra kapnak, és
vágtáznak az érkezők elé. A nagyobbak testvérkéiket is maguk
mögé veszik a nyereg nélküli ló hátára, s noha az ő harci
kiáltásuktól legfeljebb csak az üregi nyúl szalad világgá,
rikoltozva körül vágtatják a jövevényeket.
Aztán meg irány is vissza, hogy elsőnek vigyék meg a hírt:
kiféle, miféle vendég érkezett. A leggyorsabb hírhozó Vál apától
mindig kap valami csekélységet, vagy Bolda nénétől
nyalánkságot.
Bogát horka is mindig megadta a módját, ha valakit az ő
uruszágán kellett átkísérni, vezetni: fegyveres jobbágyai közül a
legkiválóbbak a kíséret tagjai.
Vál jurtája mellett ott áll a takaros veremház, félig a földben,
s a berenák közeit az ügyes szláv mesterek mohával, kéreggel,
sárral tömítették. Jó meleg van abban tél víz idején, meg aztán,
mióta a törzs egy helyben lakott, mert nem volt sok értelme a
tavaszi és az őszi szállásváltásoknak – meg hely se nagyon
mutatkozott erre –, egyre többen építettek maguknak hasonló
házakat.
Vál a jurtájába hívja az érkezők vezetőit. Tavasszal
kellemesebb már a friss levegőt a szellősebb sátorban szívni,
mint a veremház kormos tűzhelye mellett üldögélve,
félhomályban tárgyalni. Az asszonyok ételt-italt hoznak, némán
a szőnyegre helyezik, aztán a bő egyetlen szemvillanására sietve
elhagyják a jurtát.
 Asszonyfélének, leánynak helye nincs ott, ahol férfiak
tárgyalnak.
Valamennyien odakint várakoznak, míg a bő újabb utasítást
nem ad. Zsibongó gyerekhadat kell elzavarni a közelből, ez most
az asszonyok egyetlen feladata.
– Megköszönjük Tengőnek a szerencsés utat – emeli a
kumiszos szilkét Vál, s belőle egy cseppet a tűznek, egy másikat
a jurta földjének juttat. – Érkezésetek híre és oka is messze
megelőzött benneteket. Vagyis: megint Bajorföld.
– Így igaz, Vál apa – bólint a nagyfejedelem küldötte, egy
magas, szíjas, szőkésbarna hajú, szürke szemű vitéz. – Három
ezredet küld Zolta úr a bajor herceggel vissza. Botond úr most
olyan fiatal vitézeket ad, akik még keveset vagy egyáltalán nem
harcoltak Nyugaton, de tapasztalt századosokra bízza őket. Azt
mondja, hadd gazdagodjék, akinek eddig még nem volt benne
része.
Vál kortyol a savanykás kumiszból, és a szilke fölött
hamiskásan pillant a nagyfejedelem emberére:
– Botondnak, most kétfelé kell gondolkoznia. Te ne tudnád,
hogy sereg indul bolgár szövetségben Bizánc ellen?
– Ha te a szállásodon tudod, bizonnyal másutt is tudják –
mondja a tiszt. – Fölhánytorgatják, hogy jó a Botondnak kivételes
a helyzete, mert együtt zuhanhat rá a Nyugatra is, meg a Délre
is, ha úgy hozza. A külországi portyák és hadakozások
leginkább az övéinek teszik mozgalmassá az életet. Bár a Nyugat
és Itália még mindig több zsákmánnyal kecsegtet…
 – Különösen Itália – pontosít Vál. – Nem mintha Bizáncnak
ürességtől kongna a kamarája, vitéz. Vajon mi lesz a sorsa annak
a déli háborúnak? Hol akar megverekedni Simeon cár?
– Az a fránya bolgár mindig jó helyszínt választ az effélékre,
megbízunk benne most is – felel a tiszt, aki eszerint Zolta
bizalmasa egyben, vagy csak sokat tud, így sokat is fecseg. – A
Kazár-tenger nyugati partján,8 Ankhialosz városa mellett
várható az összecsapás.9 A mi harci fölfogásunk szempontjából
megfelelő hely.
– Akkor megnyugodtam – sandít a tisztre a dörzsölt, sok
mindent látott bő. – Hogy állnak a dolgok Lotaringiában?
Mintha elfelejtett volna a csapat hazajönni télire, nem úgy, mint
a bázeliek.
– A hírvivők azt mondják, jól alakul. Elégedettek a
zsákmánnyal, eredményesek a portyák. Télen nem volt sok
kedve Konrád királynak a hadakozáshoz, így egyszerűbb volt az
élet.
Vál újra tölt a mázas szűkéből, s nyújtja a tisztnek:
– A legfontosabb az emberek elégedettsége. Az elégedett
harcos jobban verekszik. De ha most tavasszal megint elmennek,
nem mostanában jönnek vissza az ezredek. Mer’ az Arnulf földje
nem érinthető, mivel vele békét fogadtunk, a többi meg
messzebb esik.

8 Akkoriban így nevezték a Fekete-tengert.

9 A város ma Bulgáriában van, nem messze Burgasztól, a mai neve Akheloy.
 – Inkább arról van szó, apa, hogy nem tudni, mit hoz a
tavasz, és miféle kimenetelük lesz a Konrád király elleni
harcoknak.
– Már ha harcok egyáltalán lesznek – legyint az öreg Félkarú.
– Arnulf se ugrik neki bolond módra a tulajdon anyja férjének.
Azt gondolnám, hogy inkább az erőt köll megmutatni
Konrádnak.
– Ha azt, hát akkor azt – vonja meg a vállát a vitéz. – Hány
embert adhatsz a szállásról, apa?
Az öreg nagyot szusszan.
– Megmondtam, hogy a hír elébb ideért. Hamar összekaptuk
a csapatot, nem volt itt hiba. Ez egy nagyobb szállás, fiam. Kapsz
húsz embert fölszerelve, köztük egy századost, meg százhúsz
lovat. Ezt ródd tehát a lajstromba.
– Ki lesz a százados?
– A fiam, Bors. A horka a télen megadta neki a rangot.
Bors biccent a vitéz felé, de nem szól. Az apja jelenlétében
csakis akkor beszélhet, ha erre az öreg engedélyt ad.
A nagyfejedelem küldönce elégedett.
Vál apa az asszonyokért küldet, s ismét étellel megrakott
tálak kerülnek a szőnyegre, újabb kumisszal és borral teli
szilkék, és a jelenlévők elégedetten nyúlnak a késekért. A frissen
sült hal omlós, a marha jól fűszerezett és ízletes – látszik, hogy a
horka szállásterületén számos kalmár-út szalad, mert finom
keleti fűszerek aromája érződik –, és a kövön sült kenyér illata
kellemes.
Mi egyéb kellene még egy jó hangulatú vendéglátáshoz?
Zolta vitéze a levegőbe szimatol:
 – Mi ez az illat, bő uram?
Vál büszkén kihúzza magát, mert akinek efféle illat terjeng a
sátrában izzó tűzből, az csakis gazdag ember lehet. Egy kis
tálkáról körömnyi, sárgásfehér valamit szed a tenyerébe, ami
olyan, mint egy kavics.
– Tömjén, öcsém. Tömjén! Bizáncnál is messzebbről. Az én
családom őseinek szellemei ennek az illatát kedvelik leginkább –
hunyorít a vitézre, és élvezi a hatást.

☒☒☒

Bors felesége, amint meglátja Táltosfiát az érkezők között,

sebtében leoldja kötényét, megigazgatja ruháját, haját, lesimítja a
meggyűrődött, szépen hímzett, ezüstpénzekkel televarrott
nyakú inget, és az egyik szláv szolgálónak ad át minden munkát,
amit idáig ő végzett.
Siet a lovakhoz, az egyiket eloldozza a cölöptől, és csak úgy,
nyereg nélkül a hátára lendül.
Táltosfia vagy esztendeje nem látta a leányát, de úgy öleli,
mintha hosszú évek szaladtak volna el a legutóbbi találkozástól.
– És az unokám? Mikor láthatom végre Magocskát, te leány?
– Mindjárt, mindjárt! Úgy örülök neked, apám!
– Sovány vagy, hallod-e – mondja összehúzott szemmel,
szigorú pillantással. – Hogy jut így anyatej az unokámnak elég?
Rosszul bánik tán veled ez a Bors mégis? Mer’ ellátom a baját,
még ha négy szerbet is ütött egymaga…
– Nem kívánhatnék jobb, tisztességesebb férjet magamnak,
apám. Gyere, itt túl sokan vannak. Hívnálak a házunkba, de…
 – Tudom, ott is túl sokan vannak – fejezi be helyette az apja.
– Vezess, nekem most úgysincs tennivalóm az apósod jurtájában.
Hol az unokám, azt mondd! Hallom, már a neved sem a régi?
Hajnal amúgy férfi módra füttyent, és egy avar leány
visszainteget.
– Ott van az unokád, Gyöngyvér vigyázza. Tapasztalt,
idősebb nálam valamivel. Gyere, megmutatom.
A kisfiú fel sem ébred, oly mélyen alszik.
– Akár a kölökgólyának, úgy kitelt a képe – mosolyog
Táltosfia. – Nohát, mondhatom, fura egy dolog nagyapának
lenni, de most, hogy még látom is az unokámat végre…
Egészséges?
– Láthatod. És betegség se kerülgette eddig. Szeretik az
Istenkék, jók hozzá a szellemek.
– Jó ezt hallani, Ilknur. Nekem már csak Ilknur maradsz.
Szóval, van időm elég, hogy beszélgessünk.
Nem mondja, de ez az egyedüli szállás, ahol nem hívták be a
nagyfejedelem megbízottjával folytatott megbeszélésre, s nem
érti ennek okát. Eddig mindenhol örültek, ha megérkezett,
kimutatták tiszteletüket a bők és a nagycsaládok fejei, akik sokat
hallottak már róla, s most azon tűnődik, mi történt Vállal.
Az erdő, ahova a leánya vezeti, csendes, és a fák koronái
között játszik a napsugár. Száron követik őket a lovak, s
ballagnak az enyhe emelkedőn, mígnem egy tisztáshoz érnek,
ahonnan Vál szállása s a mellette kanyargó, sással szegett
folyócska egészen belátható.
– Vál apának semmi baja veled – mondja Táltosfia leánya. –
És Borsnak meg a rokonságnak sincs.
 – Akkor hát kinek van?
– Veled senkinek. Azt hiszem, velem van a bajuk.
– Veled? Elkövettél ellenük valamit? Nem teszed a dolgodat,
ahogy kell? Csalódtak volna benned? Mondj már valamit, amit
én is megértek!
A leány a magas fűbe telepszik, és karjaival kulcsolva a
csizmája szárát, állát a térdén nyugtatja. Azt mondja, azért esik
nehezére a szó, mert maga sem ért semmit.
– Voltaképpen az öreg Küzsdég bátyótól ered minden –
mondja vontatottan. – Amikor Bors idehozott, és a családjának
megmutatott, Küzsdég már másnap eljött, hogy Vál apát arra
kérje, beszéljen velem a szegény Nyesta ügyében.
– De mi közöd lehet neked Nyestához? – háborodik föl
Táltosfia. – Hiszen mikor eltemették már…
– Borsnak volt köze hozzá, apám. Az egyik nézőasszony azt
mondta Küzsdégnek, hogy Nyesta állapotos volt, s hogy ő ezt
bizton tudja. Azt is, hogy Borstól.
– És mit mond az urad?
– Hogy sosem volt neki a Nyesta a kedvese, és én elhiszem,
mert megbízom benne.
– Jól is teszed. Ejh! Beszélnek mindenfélét! – Táltosfia akkora
erővel ránt ki egy bojtorjánt mérgében, hogy kiszakad
gyökerestől, s hajítja az erdőszélbe. – Megsértetted te azt a
nézőasszonyt?
– Nem is ismerem, apám. Hogyan sérthettem volna? Mégis
azt susogták, hogy varázslást tettem Bors miatt, és Nyesta ennek
esett áldozatul. És ez nemrégiben megint szárnyra kapott.
 – Valaki azt akarja a Küzsdég családjából, hogy balsors
kísérje a házasságodat?
– Nem tudom. Nem tettem ellenére egyiknek sem. S
különben is, az a család már csak az öreg mesterből és a fiából
áll.
– Beszélek én Küzsdéggel, nem hagyom annyiban. De…
Mondj már magadról is valamit. Hogy élsz itt? Jól megvagy?
Becsülnek? Már azon kívül, ami Küzsdéggel kapcsolatos…
– Jók hozzám, bár az asszonyok a családban néha kissé
rátartiak. Talán mert fiatal vagyok, s evégből hiába a
Magocska… Betörnek, azt mondja Bors, de ő nem engedi, hogy
akár csak szóval is bántsanak.
– Ezt anyád se hagyná, te pediglen az ő vére is vagy. Állj
ellent!
– Minden erőmmel azon vagyok. De nekem ott van
Magocska, és ismerem már az embereket annyira, hogy…
Jobban féltem őt, mint magamat, apám.
– Ez így is van jól. Hát a szolgáid?
– Vannak heten. Négy szláv meg két avar asszony, meg ez a
félig magyarrá lett avar leány, a Gyöngyvér. Mind dolgos,
tisztességes, és Bors jóvoltából szabadok. Néhány szálláson, arra
a Balatinnak – mutat a távolban sorjázó lankákra a leány – még
longobárd szolga is akad, meg másféle itáliai.
– És a következő unokámmal mi van? – mosolyodik el végre
Táltosfia, és Ilknur egyszerre rákvörös lesz. – Mer’
gondoskodjatok ám másikról is, hallod-e.
– Eszegetem a magokat – mondja a leány csendben,
szégyenlősen. Elvégre nem férfi fülének való az ilyen, még ha az
apja is. – Almamagot főleg. De Tengri egyelőre még úgy látja
jónak, ha nem…
– Jól van, értem én – szorítja meg Táltosfia a leánya vállát. –
Csak tegyetek meg érte mindent. Nem azt mondom, hogy kell a
harcos a magyarnak, sokkal inkább, hogy nekem kell a sok
unoka. Édesanyádnak nemkülönben.
– Anyám megvan-e jól?
– Gondolom, hogy igen. Mostanság némely álmai megint
megkínozták… Tudod, hogy van azokkal.
– Én is benne voltam az álmaiban?
– Rendszeresen, de rólad csak jót álmodik. A rossz álmokról
meg alig beszél, csak mindig látom rajt, ha viaskodott eggyel. A
bátyáid és az öcséid köszöntenek. Tudod, hogy Kücsümmel és
Andával tavaly Salzburgnál jártunk? Kücsüm kapott egy kisebb
felderítő portyát a keze alá, és Anda volt a tolmács.
– Nősül-e már Kücsüm?
– Hát, a Tarcal gömbölyű kis leánykáját, a Bíborkát
ugyancsak kerülgeti. Talán lesz belőle valami. Anda meg más.
Úgy érzem, nem mindig elégedett a sorsával. Nem hibáztatom,
elvégre a fél életét másutt töltötte. Még mindig hibásan beszél
magyarul.
Beszélgetnek mindenről. Családokról, ménesről, nyájról,
szaporulatról. Külországba vágtatásról, a készülődő magyar
hadról.
Csak a kalmárokról nem, mert Hajnalt valami visszatartja,
hogy őket említse. Attól is tart, hogy az apja megbeszéli ezt Vál
apával, s akkor megint csak ő szorul, amiért nem tisztelte meg a
bőt a bizalmával.
 Inkább arról beszél, mennyire aggódik Bors miatt, nem
kedveli, hogy az ura oly messzire indul, s a legszívesebben vele
tartana. Táltosfia azt mondja, a messzi földről megtérő vitéznek
biztonságos és nyugodt otthonra van szüksége, hisz ez forog a
fejében álló nap, míg a gyepűn túl portyázik.
– Maradj csak idehaza, neveld a gyermeket, és várd az
uradat. Megjön az, ne féltsd. Én is megjöttem mindig. Igaz, az
anyád néha utánam lovagolt…
– Azt mondtad, ugyanolyan vagyok, akkor hát…
Leánya megjegyzését mintha figyelembe se venné, mert
azzal folytatja:
– Egyszer csak megjelent a táborban, és azt se tudtam, mit
mondjak neki… De hát, ha egyszer ő olyan. Mindig különleges
asszony volt. A családban elég belőle egy is. No, menjünk. Ébren
is látni szeretném még az unokámat, meg aztán beszélni akarok
Küzsdéggel, míg tovább nem indulunk. Nagy kört írunk le,
minél többet be akarunk járni, mert kell a vitéz.
– Kérlek, apám… Ha Küzsdég bátyóval beszélsz… Kérlek, ne
említsd azt a varázslatot. Attól félek, ha igaztalan is, visszaüt
majd rám és Magocskára.
– Félsz? Mitől pontosan?
– Nyestától. Érzem, hogy a lelke mégsem nyugodhat, és
engem környékez. Talán ezért nem lehetek várandós ismét… Ha
itt lenne Keselyű bátya vagy Római, akkor talán nem félnék
ennyire…

☒☒☒
 Egy napon, amikor a Botond uruszága felől – Káli földjét is
érintve – magyar vitézektől őrzött kalmárok érkeztek a
szállásunkra, Keselyű vágtatott be hozzám. Azt mondta, nagyon
fura érzés kerülgeti.
– Tudom, Római, hogy hiszed is meg nem is, de jött azzal a
karavánnal valami, amiből rossz árad – mondta komoly képpel.
– Ha igazam van, segítesz kideríteni az okát?
A szállásra be nem jöhettek a kalmárok, mint általában.
Acsád bő és Bogát, na meg Táltosfia mind azt mondogatták,
hogy az ilyeneknek a fele kém, ha ugyan nem a háromnegyede.
Fölszedik, amit egyik helyen látnak, hallanak, aztán eladják jó
pénzért a másikon hercegeknek, királyoknak. Még szerencse,
hogy általában ez a dolog visszafelé is érvényes, és ha Bogát
vagy Káli meghív egy módosabb kalmárt vendégségbe, hát
annak jó oka van.
A családok apraja-nagyja odakint tolongott a szállás és a
Rába közti tágas réten, miközben a kalmárok a testes északi
lovak és lefűrészelt szarvú ökrök vontatta sátras szekerekből
szőnyegekre, koszlott nemezlapokra pakolták a portékát.
Azt mondták, hogy a délvidékről jöttek, és a kaftánjukról
meg a bőrük színéről ítélve legtöbbjüket bolgárföldi szaracénnak
véltem. Déva ott sertepertélt mellettem, és láttam, amint
megakadt a pillantása valamely különösen szép kalárison,
függőn, csontból faragott fésűn vagy edényen.
Miközben Déva tallózott a megannyi portékában, Keselyűvel
jártunk-keltünk. A barátom egyre azt magyarázta, hogy nincs
rendben minden a kalmárokkal.
 – Valami lélek mondja? – kérdeztem, de megrázta a fejét, és
azt felelte, hogy egyszerűen csak érzi. S minél jobban figyeli
őket, annál inkább.
– Nézd, Római, ezek itt kalmárok. Nincs is ezzel bajom. De
kell lenni valaminek vagy valakinek közöttük, amiért
bizonytalanságot és kifejezetten rosszat érzek.
Sajnáltam, hogy nem segíthetek neki, mert engem nem
áldottak meg olyan képességekkel, mint őt. El sem tudtam
gondolni, miként viselkednék, ha egyszer megjelenne előttem
egy lélek, és beszédbe elegyedne velem. Valószínű, hogy helyből
ugranék fel a lóra, és vágtatnék, míg tart a szusz, bár Keselyű
barátom azt mondja, fölösleges és botor dolog lenne ezt tenni. A
lélek elől senki el nem rejtőzhet, mert az átmegy mindenen, és
sebessége nem fogható semmihez.
A sátrak között megpillantottam Réka két fiatalabb fiát,
Akust és Csanádot. Büszkén viselték felnőtt öltözéküket, noha
szablya nem lógott az oldalukon, csak egy finom tőrt rejtettek az
övükbe. Rékát azonban nem láttam, sem az idősebb legényeket.
Talán Kücsüm és Anda a bajorföldi útra készülődtek már,
esetleg Kücsüm most is Bíborka után koslatott.
Észre se vettem, hogy közben Keselyű faképnél hagyott, úgy
elvoltam a magam gondolataival.
– Betegség van rajtad, te? – hallom egyszerre Déva hangját, s
érzem, hogy a vállamat rázza. – Már vagy ötödszörre szólítalak,
de mint a hiúz, a füled bojtját se mozdítod.
– Nem láttad Keselyűt?
– Keselyűnek biztosan dolga akadt. Nincs veled összenőve.
 Büszkén mutat egy vasból kovácsolt háromlábat meg egy
vadonatúj bográcsot.
– Hát nem gyönyörűség? És nem is volt drága, mert
lealkudtam elég tisztességesen. Három Berengár-ezüstért
odaadta a kalmár legénye. De tényleg, mi bajod már, no?
– Hasogat a fejem. Biztosan hideg jön. Csak… a felhőket
nézegettem. Ha ilyen gyorsan futnak, mindig hideg jön.
– A felhőket? Leszegett fejjel? Tán inkább a csizmád kopott
orrát, te. Engem ne akarj becsapni, ember. Ismerlek elég jól. Mi
bajod?
– Öregszem, Déva. Maholnap már annyit se érek, mint ez a
szikkadt tuskó itt alattam. Mellesleg Réka jutott eszembe.
– Mi dolgod vele?
– Semmi. Csak olyan különösen viselkedik az utóbbi időben.
Mintha haragudna ránk.
– Bolondokat beszélsz, itáliai! – csap a hátamra Déva. – Ma is
beszéltem vele, nem haragszik az senkire. Mesélte, hogy azzal a
szegény Nyestával álmodott.
– Mondta az álomfejtő asszonynak?
– Tudod, hogy nem beszél rajtunk kívül ilyenről senkivel.
Azt mondta, hogy álmában az a szerencsétlen leány a Rába
partján bandukolt, ő meg a másikról figyelte. Aztán Nyesta
átkiabált neki, hogy valakinek a vízbe kell vesznie, de nem ő lesz
az. Ráadásul mosolyogva mondta, aztán nevetve elszaladt.
– Hm. Érdekes álom – dörmögöm magam elé, de Déva
felfortyan:
– Ennyit tudsz mondani egy fontos és ijesztő dologról? És ha
a szálláson ártó szellemek kujtorognak? Garázdálkodnak, és
éppen Nyesta miatt? Vagy az miatt, aki Nyestát beléfojtotta a
Rábába? Már sokan bánják, hogy itt temettük el…
Déva, amint ezt egy szuszra elhadarja, gyorsan hangulatot
vált, máris hozzám dörgölőzik. Mert ha az embernek csak egy
másik ember jelenti a teljes családot, azt mindenekfölött
megbecsüli.
Azt mondom neki:
– Mink meg azért mászkáltunk itt a Keselyűvel, mert valami
nem tetszik neki ebben a karavánban. Most, hogy mondja, már
nekem se. Csak arra nem jövök rá, hogy mi. De Keselyű
esküdözik, hogy kideríti, ebben biztos lehetsz, te basirkan.
Elébb alaposan oldalba bök a hüvelykujja körmével, aztán
felpattan mellőlem, és fény gyullad csaknem éjfekete szemében.
Tudja, hogy általában csak akkor mondok ilyent, ha hancúrozni
van kedvem a behúzott sátorajtó mögött.
Igaz, most nem vagyok benne biztos, hogy éppen azt
szeretném.
– Hazamegy veled a boszorkányod, hogy a kedvedre tegyen
– jelenti ki évődő hangsúllyal, aztán felkapja a háromlábat, a
bográcsot, és csettint a lovaknak.

☒☒☒

Megkötöm a bugyogóm korcát, amit Déva oly nagy

buzgalommal bontogatott az imént, betűröm az ingemet,
megigazgatom három, zsírral kent varkocsomat, csizmába
ugróm, aztán meg nyeregbe.
 Kérdezem a néma Kerecsét, aki a maga sátra előtt
szokásához híven vadonatújan kalapált nyílhegyeket csiszolgat
éles-fényesre, hogy merre van Réka, de ő is csak a vállát
vonogatja.
– Római bátya! Római bátya! – rikolt rám egy cérnavékony
hangocska: a kis Cseperka áll előttem a porban, karján egy
rongyokba bugyolált csontbubával, azt ringatja nagy átéléssel. –
Réka néném arra vágtatott el, ahol a legények gyakorlatoznak.
Már jó régen, és még nem láttam visszajönni.
Az én jó öreg Csillám lovam ugyancsak méltatlankodik,
amikor a sarkamat tán túl erősen vágom az oldalába, aztán
megbocsát, és könnyű vágtába ugrik.
A gyakorlótéren nem látok senkit, és csaknem
visszafordulok, amikor olyasféle hangot hallok, mint amikor fát
vágnak.
A hang irányába indulok.
Rékát egy irtáson találom, ahova pihenni vonulnak a
legények a gyakorlat közben. Öregedő Gyöngyös kancája
békésen csipkedi a zsenge hajtásokat, miközben gazdája
elképesztő dolgot művel.
Megcélozza egy korhadó tölgy törzsét, és vagy húsz lépésről
gyors egymásutánban hajigál bele egy halom rövid nyelű harci
baltát, aztán felkapja az íjat, kimarkol a tegezből annyit, amennyi
a kezében még éppen elfér, és az összes vesszőt belelövi a fába,
de oly sebesen ám, hogy szemmel alig követhető.
Ám ez sem elég Rékának, néhány kést utánuk hajít, aztán fúj
egyet, ingerült léptekkel a fához siet, kiszedegeti a nyilakat,
baltákat és késeket, majd kezdi elölről.
 Nem lépek ki a bokrok takarásából, mert érdekel, meddig
kínozza magát. A tölgy kérgére egy emberalakot rajzolt
korommal, arra céloz. Számtalanszor megismétli ugyanazt, s
csak arra tudok gondolni, hogy készül valamire.
Aztán hirtelen rám kiált:
– Azt hiszed, nem vettelek észre? Minek bujkálsz előlem, hé?
– Te meg minek viselkedsz úgy, mint egy eszement?
Háborúba készülsz?
– Eszedbe se jut, hogy csak a rozsdásodó, öregedő, hitvány
izmaimat próbálgatom? Meg a gyorsan romló szememet?
– Hát, ez nemcsak próbálgatásnak tűnik. Olyan méreg van
benned, mint egy anyamedvében – felelem. – Valóban készülsz
valamire?
Maga alá húzott lábbal, mélyet szusszanva lehuppan mellém
a letaposott tavalyi fűbe, és rágcsálni kezd egy szálat. Az arcán
és a homlokán izzadságcseppek gördülnek, s a kaftánja ujjába
töröli azokat. A szeme különös fényben csillog, vagy inkább azt
mondhatnám: villog.
– Mi végből ez a háborúsdi a lelkedben, Réka. Nem
próbálgatod te cél nélkül a baltákat, az íjadat meg a késeidet,
ennél már azért jobban ismerlek. Elmondod, mi zargat?
Sokáig merően néz rám, aztán azt mondja:
– Lassan te is olyan agyafúrt leszel, mint Kelád. Hát igenis
zargat valami. Megint álmot láttam, ráadásul fényes nappal.
Tudod, hogy azok az álmaim sokkal erősebbek, mint amit
éjszaka látok. Azt álmodtam, hogy a Rábánál meg akarták ölni a
leányomat.
Megborzongtam.
 – A Rábáról álmodtál? Déva említette ma.
Réka maga elé meredve folytatja:
– Mást is álmodtam. Emlékszel-e még arra, mit meséltem
neked arról a mocsok Guidóról?
– Az ikerfiaid apjáról? Hogyne.
– Hát megjelent az álmomban, és megfenyegetett, hogy
elveszi tőlem a gyermekeimet, a családomat, amiért én is
elvettem az övét.
– Azt mondtad, mindig is bosszút akart állni.
– Andából herceget akart fabrikálni, és mindent egyetlen
hatalmas hazugságra épített.
– Tudom. Hogy a Berengár törvénytelen gyermeke.
– Igen, ezt állította Arnulf apjának is, és még sok más előtt.
Mert azt a gyermeket, aki valóban Berengáré volt, és akit
Guidóra bízott annak idején, elvitte a láz egy hónapos korában.
– Nem merte elmondani Berengárnak, ezért inkább…
Még mindig rettentően felzaklatja, ha erről beszél.
– Ejh, ne törődj azzal a mocsokkal – legyintek. – A pokolból
már nem árthat annak, akit Tengri ereje óv.
– Honnan veszed, hogy pokolra jutott?
– Te mondtad, hogy tíz esztendeje odafönt a Dunánál
megszabadítottad tőle a világot.
– Reméltem, hogy így lesz. De meg nem öltem. Csak a kezét
hozzászögeztem egy úszó fatörzshöz. Túl egyszerű lett volna a
szívébe vagy a nyakába röpíteni a nyilat, s azt akartam, hogy
szenvedjen mindazért az ocsmányságért, amit velem és a
tulajdon gyermekeivel művelt.
– Azt mondod, meg se halt?
 – Lehet, hogy megúszta valahogy. Mindeddig sosem
álmodtam vele, és semmi hír nem érkezett felőle, pedig az uram
minden nyugati útján kérdezősködött. Nem tudott róla senki, és
Arnulf környezetében is csak annyit, hogy eltűnt a nagy
háborúban, Poson után, de jobb is neki így, mert az igazság
tudatában Arnulf lefogatta volna.
– Te megálmodtad a Fischa folyónál történt borzalmakat is,
Réka.
– Nem hitte senki – mondja bosszúsan. – Félek, hogy elébb-
utóbb felbukkan ez a rühes féreg. Már bánom, hogy nem
végeztem vele. A családomra hozok vészt, ha mégis életben van.
– Lehet ebben valami. De hát honnan kerülhetne elő? A
földünkön nem császkálhat engedély nélkül senki. A portyák
minden gazfickót elkapnak, felkötnek. A gyepűőrző kékkendek
között egy egér se jut át. Idegenek csakis és kizárólag
ellenőrzéssel, kísérettel…
– Ezer alakban képes megjelenni, mert Guido maga a sátán.
– Talán a kalmárok…
– Azok között nincs. Töviről hegyire szemügyre vettem
mindenkit.
– Változhatott a külseje.
– Annyira nem, hogy föl ne ismerjem.
– Már értelek. Hát ezért hajigálod a baltáidat meg a késeidet.
– Nem engedem a családomat! – csattan a hangja. – Másom
sincs, csak ők! Megölöm Guidót, ha a közelükbe kerül.
– Várj. Még azt se tudod biztosan, hogy él-e, de tegyük fel,
hogy igen. És ha nincs egymaga? Ha többen vannak?
 – Eszembe jutott ez is, de nem félek. Mellesleg Guido
halálosan komolyan veszi a vérbosszút.
– Tudja már az urad?
– Semmit nem mondtam neki. Megvan a maga gondja-baja,
nem akarok fölös terhet rakni a nyakába.
– Maholnap indulnak a fiúkkal Bajorföldre.
– Tudom, és megyek én is. Senki vissza nem tarthat. Éppen
Bajorföld miatt nem akarok neki semmit mondani Guidóról.
Feláll, felmarkol egy hegyével fölfelé ürgelyukba állított
kelevézt, aztán oly erővel vágja a fatörzsbe, hogy a csattanás
zajára felröppennek az esti gallyazásra készülő fácánok. Aztán
máris kapja az íját, kimarkolja a vesszőket a tegezből, s úgy
kopognak a találatai, akár a jégeső.
Hagyom, hadd tegye.

☒☒☒

Táltosfia, miután a leányával elbeszélgetett, rögtön az

elismert íjasmesterhez indul. Küzsdég nem annyira koros még,
de az idő és az élet szomorú eseményei megtörték.
A jurtája mellett áll a mester berenaháza. Ugyanúgy félig a
földben gubbaszt, mint mindegyik, ebben rendezte be a
műhelyét. Küzsdég a ház előtt, kecskelábak támasztotta, kötelek
feszítette eresz alatt dolgozgat, és Táltosfia nyeregből száll.
– Adjon neked Tengri szép napot, Küzsdég. Hogy van a
lovad és a családod?
A „család” szóra csak felpillant, majd szótlanul folytatja
tovább a dolgát, nem köszön hasonlóképpen.
 A magyar ember, ha nem akar szólni, hát meglehetősen
nehéz szóra bírni. Márpedig úgy tűnik, Küzsdég nem akar, de
talán csak Táltosfiával nem.
Elmélyülten dolgozik. A félig sem kész íj külső oldalára a
bivaly szarvából finoman metszett csontlemezt ragaszt
halcsontból főzött, átható szagú enyvvel.
– Jó íj lesz – mondja Táltosfia elismeréssel. – Jártam
Nyugaton. Magam olvastam egy papi embertől elfogott
levélben, mennyire méltatják az ilyen íjakat. Azt írta róla, hogy
többet érnek, mint a szablyák, s több keresztényt küldünk velük
a másvilágra, mint bármely más fegyverrel.
– Én nem tudok olvasni, de igaza vót’! – morogja
kedvetlenül. – Ki ne tudná ezt nálunk?
– Mi bajod velem, Küzsdég? Tettem valaha is rosszat neked?
Na és a leányom tett? Mondd meg, és orvosoljuk rögvest.
A mester rövid pengéjű késével apró irdalásokat karcol a
szarulemezekbe, hogy az enyv jobban belékapaszkodhassék.
– Ezér’ jöttél? Hogy belém köss?
– Nem szeretek veszekedni. Sajnálom a leányodat. De arra
gondoltam, csak megmondod, ami a bögyödben van. Ilknur
panaszkodott.
– Biztos oka vót rá.
Küzsdég végigpillant az íj mentén, majd megsimítja bütykös
ujjaival születendő mesterművét. Mindvégig úgy felelget, hogy
közben nem néz Táltosfiára.
– Azt beszélik, hogy még most is a lányomat hibáztatod,
holott majd’ háromnapi lovaglásra lakott tőled – folytatja ő. –
Azt mondod, varázslatot tett, hogy Bors az övé legyen, ne a
lányodé. De hát alig ismerte Borst és a családját. Minek
veszkődött volna annyira utána?
– Hát Nyesta lányomat mi vonzotta akkor a ti baljós
környéketekre, ha nem varázslás?
– Csakis a szerelem.
– Ahhát’, persze…
– A maga gondolatai, meg amit a Bors iránt érzett, Küzsdég.
Hát nem ölég-e ennyi egy leánynak, ha szerelmes? Ezen a
szálláson mindenki arról beszél, hogy a leányod állapotos volt
Borstól. Mert hogy ezt mondta a nézőasszony. De bizonyítéka
senkinek nincs rá. Mégis, miért nem Vál családját kérded? Csak
mert ő a bő?
Küzsdég most felpillant, és hideg gyűlölet villan a szemében:
– Azt állítanád, hogy gyáva vagyok?
– Sosem mondtam. Téged mindenki ismer az íjaidról, még
Lél vezér Duna menti szállásain is. Tudják, hogy becsületes
vagy.
Az íjasmester nem szól. Táltosfia néhány kísérletet tesz még,
hogy beszélgetésre bírja, de sikertelenül, ezért elköszön.
Vál azt mondja, Küzsdég igen jó üzletet ütött nyélbe még
tavaly tavasszal, amikor is a kalmárokkal vadonatúj íjakra
alkudott.
– Innen viszik az íjakat? És nem csak magyar szállásokon
adják el?
– Nem hát, nászuram – feleli a bő. – Ma már Bizánc meg az
itáliaiak is veszik. Igaz, hamar tönkreteszik, mert nem tudják,
miként óvják, hogy sokáig megmaradjon. A külországi kalmár
igen jó árat kér értük Paviában, Bolognában, Veronában, így
mondják. Finom nyugati körökben megnő a tekintélye annak,
aki egy ilyen magyar íjat tudhat magáénak. Olyannyira értéknek
számít, hogy harcba sose vinné, inkább dédelgeti, mint a
leánykák a csontbubát.
– Hm. Beszélhetnél azért Küzsdéggel, hogy ne zargassák már
a leányomat.
– Szétcsapok én köztük, még ha az összes nézőasszony meg
látó ide is seregük! Bors is megvédi, ne félj semmit.
– Csak hát Bors maholnap indul Bajorföldnek. Utána neked
kell megóvnod őket.
Vál megígéri: így lesz.
Táltosfia és a nagyfejedelem küldönce még aznap este a
következő szállásra érnek.

☒☒☒

Mire a Hold újra megtelik, lejárják a kiszabott kört Botond úr

uruszágán át, s a Balatin déli, mocsarakkal szegett partvidékét
kerülve érkeznek vissza Vál apa szállására.
A bő azonnal félrehívja:
– Hallottad, hogy mi történt? Miután elmentél, megjött a
kalmár fia, és elvitte Küzsdég íjait. Látták, hogy kifizette az
egyezség szerint. Ennek örömére Küzsdég alaposan leitta magát,
még szláv szolgaleányokat is hívott, hogy szórakoztassák, aztán
másnap hajnalban a kutyák leltek rá az erdőszélen. Egy fáról
lógott, a nyakán kenderkötéllel.
– Ki az a kalmár?
– Beszélik, hogy félig bolgárföldi szaracén, félig bizánci.
 – És Bátur, a Küzsdég fia?
– Majd’ az eszét vesztette. Megesküdött, hogy megöl
mindenkit, akinek köze lehet az apja halálához. A szálláson
senki nem hiszi, hogy Küzsdég fölkötötte magát, mert ok nélkül
minek tette volna.
– Akkor valaki fölsegítette a kötélre?
– Nézd, néhány napja beszéltem az öreg javassal. Látása van
az effélékhez. Azt állította, hogy a Nyesta és az apja halálában
ugyanazon ember keze van.
– Kire gondolt?
– Azt maga se tudta. Nem sokra mentem vele. De már
többen is beszélik, hogy Nyesta se magától fulladt a Rábába.
Bátur éjt nappallá téve keresi az apja gyilkosát, és azt mondta,
evégből inkább a haddal se megy el.
– Mit beszélnek a leányomról?
– Most már egyre kevesebbet. Annak a javasembernek sokan
hisznek. Ha azt mondja, hogy Nyestát meg az apját átsegítették a
másik világba, hát azt elfogadják.
– Te is így hiszed, apa?
– Én egészen mást gondolok. Nem volt itt szó egyébről, mint
szerelemféltésről. Nyesta azért ölte vízbe magát. De hogy
Küzsdég…
– Köszönöm, hogy ezt mondod, de Báturral kapcsolatban
nem nyugtattál meg. Vigyázzatok a leányomra és az unokámra,
míg Borssal megjövünk Bajorföldről. Most már visszataszigáljuk
ezt az Arnulfot a jogos helyére. Hogy mi lesz aztán, nem tudom.
– Te meg az én Bors fiamra ügyelj, Kartal. A szemed rajta
legyen.
 – Úgy lesz. De azt hiszem, jobban vigyázna rám, mint én őrá.
– A leányoddal találkoztál?
– Hát. Sírdogál, hogy nem kísérheti el a fiadat. Megígértem
neki, hogy majd a következő útra magunkkal visszük, mert jól
jön az asszonyi segítség a vonulásban. Most még túl kicsike az
unokánk, Vál.
– Horka lesz belőle, Táltosfia.
– Adja Tengri, hogy ebben a tisztességben részesüljék. De
hát… Nem Bogát unokája, hogy lehetne horka?
– Hát aztán? Most már más szelek fújnak, mióta a Zolta apja
meghalt. A régi fejedelmi családokból többen is úgy érzik,
nagyobb hatalmat érdemelnek, mint amiben a törzsek
szerződtek annak idején. Azt beszélik, másból is lehet
nagyfejedelem, nemcsak Álmos és Árpád utódaiból, meg horka
is, gyula is. Kündü tisztségről meg már egy szót se szólnak. Azt
mondják, az csak afféle kazár szokás volt, ideje megszabadulni
tőle. Leginkább a táltosok kívánnának maguknak jóval nagyobb
beleszólást a törzsszövetségi ügyekbe. Nem tudom, hova
tartunk, Kartal, és félek, nem lesz jó vége. Vagy nagyon is az
lesz, de ennek csak Tengri a megmondhatója.
Másnap elindult a nagyfejedelem küldötte és a kíséret Bogát
szállásának. Jó munkát végeztek, ezrek jelentkeztek az új,
Nyugatnak induló seregbe.
A kora tavasz újra meleget sodort a Kárpátok szegélyezte
medencébe. Azt beszélték a szállásokon, hogy jó idő ez a had
vonulására. A jónép elkísérte a vendégeket a szállás határáig, de
Táltosfia csak arra az egyre figyelt, aki ott integetett a lova
nyergében, bíborszín bogláros kaftánban, és csodásan hímzett,
patyolatfehér ingben. Amikor Táltosfia megfordult és intett, a
leánya magasra emelte a kis Magocskát.
A kemény harcos maga sem értette, miért szívja magába oly
mélyen ezeket a pillanatokat.

☒☒☒

Obus táltosnak a rosszindulatán kívül csak a hiúsága és a

kapzsisága nagyobb. Nem létezik, hogy neki bárki
ellentmondjon a szálláson, vagy megkérdőjelezze jövendölését.
Ráadásul nem is olcsó őkelme: egy egyszerű sátortisztításért – no
nem kimossa-takarítja a jurtát vagy a veremházat, csak
megfüstöli alaposan – nem átall két szép gödölyét vagy húsz
tyúkot elkérni.
Amikor a szállásra megint kalmárok érkeztek, Obus rögtön
munkához látott: adott-vett, cserélt, mindenkivel és a nap
minden szakában. Volt neki miből, mert az esztendők során
annyi mindent összehordott, hogy nem fért el a maga sátrában,
újat kellett állítani mellé a nyírfaligetben. Még rozsdás szöget is
eladott a kalmárnak egy körömnyi tömjénért, azok meg
keresztényi országban, mint ereklyét adták tovább
szemérmetlenül drágán, mondván, hogy azokkal biz’ Krisztust
szögezték a keresztfára a Golgotán.
Obus a ligethez körömszakadtáig ragaszkodott. Azt
hajtogatta, nem igazi táltos, aki nem a szent nyírfák oltalmában
lakik.
A szállásnép a mai napig tart tőle, mint általában a
táltosoktól, de ugyan miért félne tőle egy külországi kalmár?
 Egyikük pedig, aki oly sokszor beereszti a sátrába, különösen
nem. Pedig az öreg gúnyájából és ő magából is úgy árad valami
dögletes bűz, hogy a kényesebb gyomor rögvest kiadja a
reggelit.
Tán sosem ül lóra, mint a táltosok általában. Ezen a napon is
bottal a kezében látogatja sorra a kalmárokat, akik az éjszakára
készülődnek a folyócska menti réten. Van tucatnyi sátor, s a
kalmárnép zajongva, mind a maga vallása szerint készülődve
várja az éjszakát.
Aztán Obus eltűnik az egyikben.
– Megrágtad-e, amit megbeszéltünk? – kérdi a kalmár, aki
most bolgárföldi borral kínálja őt. – Ha azt teszed, amire kérlek,
a következő alkalommal ennek a háromszorosát kapod –
mondja, és nyomatékül megzörgeti az öklömnyi bőrzsákot,
amelyben megcsörrennek a dénárok. – Akkor lesz már bizánci
aranysolidus is közte, tudom, hogy azt szereted leginkább.
Obus hangtalan nevetésre húzza fogatlan száját.
– Tudom, mit köll tenni – mondja. – Pontosan tudom. Nem
lesz benne hiba, kalmár. Magad fogsz leginkább csodálkozni
azon, amit majd legközelebb tapasztalsz, ha visszatérsz.
– Ezt rád bízom. A lényeg, hogy ne okozz nekem csalódást,
öregember.
– Lángba és vérbe borítom a kedvedért, amiről azt akarod,
hogy pusztuljon. Az Alsó Világ összes rosszakaratú szellemét
rájuk szabadítom.
– Ez is a te dolgod, nem vagyok járatos a vallásotokban.
Hogy varázslattal, ráolvasással, imával vagy tűzzel és vassal
teszed, nekem egyre megy.
 – Jól van. Tudom, miként legyen. Te meg csak hozd el a
fizetséget – tápászkodik fel Obus, és kinyújtja a tenyerét a
kalmár felé. – No, mi lesz? Azt mondtad, az előleget megadod.
A bőrzsákocska a táltoshoz vándorol, aki elégedetten
megrázza.
– Szépen csörög. Mind közül ezt a hangot kedvelem
leginkább. Elégedetten lép ki a sátorból, és a sötétségben immár
baljós árnyakban bővelkedő nyírfaligete felé igyekszik.

BAJORORSZÁG, 917 HÚSVÉTJA

Arnulf herceg kényelmesen hátradől visszaszerzett trónusán,

és végigpillant a bajor és magyar tiszteken. A terem fala mentén
kétoldalt hosszú asztal nyúlik, s a hercegtől jobbra a bajorok,
balról a magyarok.
A jókedv már az egekben, hiszen Arnulf győzedelmesen
vonulhatott az országba, bár e siker ugyancsak talmi még.
Mindenki sejti, hogy a mérkőzés nem ért a végére Konrád király
és a herceg között, csupán az a kérdés, mikorra viszik
kenyértörésre.
Vagy inkább kopjatörésre?
Ez utóbbinak csekély a valószínűsége, mert Konrád nem
igazán kívánna életre-halálra megvívni a neje fiával, aki fiatalabb
és erősebb is nála.
 A bajor urak ezüstkupákból isszák a bort és a méhsert, a
cintálak a tölgyasztalon feldúlva-összetúrva bizonygatják, hogy
étvágyuk aztán van. Kiváltképp, ha fizetni sem kell a lakomáért.
A magyar soron némileg józanabbak ülnek, és ez főként az
óvatosságnak köszönhető. Nem feledték még a Fischa menti
hitszegő gyilkosságot, amit ennek a hercegnek az apja terveit ki
Kurszán és a magyar vezéri réteg egy része ellen.
Ha bajorral ülsz egy asztalnál – mondják –, főként az ő
országukban, nem árt az óvatosság. Igaz, mostanság éppen a
bajornak lenne oka erre, mert erős magyar had kísérte őket idáig,
ráadásul találkozott a téli bázeli hadjárat visszatérő seregének
egy részével, amely rögtön csatlakozott is hozzájuk.
Táltosfia nem messze ül Arnulftól, és a pillantásuk néha
találkozik. A herceg egyszer huzamosabb időn át rajta felejtette
tűnődő tekintetét, s közben elgondolkodva dörzsölgette az állát.
Táltosfia biztosra vette, hogy újfent az apja jutott eszébe.
Arnulf igazából sosem emésztette meg, hogy apja
gyilkosával kénytelen úgy beszélni, mint megbecsült magyar
tanácsadóval.
Kisvártatva int Táltosfiának, aki a herceg asztalához biceg.
Sebesült lábának nem tett jót a hosszú lovaglás, s a fájdalomra
vajmi kevés gyógyírt talált.
– Ülj le, írástudó. Ne törődj az urakkal, túl részegek már
ahhoz, hogy féltékenység lobbanjon bennük irántad, amiért
veled beszélgetek, s nem velük. Hogy érzed magad?
– Egyensúlyban – feleli Táltosfia. – És te, herceg? Meghátrált
előtted Konrád.
 – Egy banya ma jósolni akart nekem a várfal alatt – mondja
Arnulf. – A tisztjeim elzavarták, de utánam kiabálta, hogy
Konrád nem éri meg a következő két esztendőt.
– Hiszel neki?
– Boszorkánynak soha. De hízelgő. Most aztán Konrádot
vagy elviszi az ördög valami kórságban, vagy csatáznom kell
még vele.
– Az alattvalóid most is győzelmi mámorban dicsérnek.
– Csak a katonáim, írástudó. Az egyház gyűlölete továbbra
sem lohad.
– Gondolod, hogy felszítottad hazaérkezéseddel a parazsat?
– Egyenesen máglyát raktam vele – könyököl előre Arnulf. –
Látom, messze a legjózanabb vagy ezek között – pillant a
társaságra –, ezért téged kérdezlek. Vajon mit felelne a magyar
sereg itteni vezére, ha arra kérném, ugorjon még neki
Konrádnak? Ne feledje az a disznó, hogy megérkeztem, és nem
vagyok immáron fogatlan oroszlán.
Táltosfia azt feleli, ez ügyben a seregvezért kérdezze, de ha
mindenképpen az ő véleményére kíváncsi…
– Herceg, a magyar vitéznek nem kell egyéb, mint a szavad,
hogy ellenségedtől zsákmányolhat, és a földeden szabadon
vonulhat át még jó darabig. Magad is tudod, hogy a
fegyverünkért fizetned kell. De miért tőlem kérded? Azt akarod
tán, hogy beszéljem rá valamire az ezredeseket?
– Kétségtelenül hallgatnának a szavadra. Megtoldom az
eddig kialkudott fizetséget, nem is kevéssel, ha megteszik, amit
akarok. Ezek közül az első az legyen, hogy folytonosan
zaklassák Konrád csapatait, országa területét. A másik, hogy a
végső győzelemig támogassanak.
– Utóbbi Konrád király halála légyen?
– Voltaképpen ez lenne a cél.
– Túl sokat akarsz, de nem reménytelen – feleli Táltosfia. –
Amennyiben folyton bizonyítod a magyar törzsszövetség iránt
érzett barátságodat, s ki is nyilvánítod, minden eszerint
történhet. De a második kérésed, herceg, hosszú hónapokig a
földeden marasztalhatja a seregünket. Etetni, itatni kell, ellátni
az állatokat. Nem lesz kevés. S hogy ne kényszerüljön a magyar
vitéz arra, hogy alattvalóidtól vegye el, neked kell biztosítanod.
– Toborzásba fogok, s reményeim szerint a magyar seregnek
csupán egy erős hányadára lesz szükségem. Az első kívánságom
menni fog?
Arnulf a falra mutat, ahol egy terjedelmes, selyemre festett
térkép mutatja Bajorföld városait, hegyeit s folyóvizeit.
– Látod, itt meg itt… és itt vannak számottevő királyi
csapatok. Azt akarom, hogy ne érezzék magukat biztonságban.
Nos, írástudó? Úgy is kérdezlek, mint katonát.
– Mondd meg, mikor kívánod az ezredesek tudomására
hozni. Ők dönthetnek, én nem.
– És a véleményed?
– A véleményem az, hogy járható az út, herceg.

☒☒☒

Réka felkel, hogy megigazgassa s táplálja a tüzet. Súlyos

vétek lenne kialudni hagyni, és idegen földön, ahol soha
semmiben nem lehet bizonyos a magyar, ez főbenjáró bűn.
Óvatosan igazgatja a zsarátot, a megfeketedett s most ismét
lángra kapó ágakat, meg a középen izzó jókora hasábot.
– Korábban nem suttogtál ennyit a tűzhöz – könyököl fel
Táltosfia a fekhelyén. A sátor durva lemezeit megmozgatja az
odakint erősödő északi szél, és a tartók megreccsennek. – Félted
a fiúkat, ugye?
– Ahogy téged is mindig féltelek – feleli az asszony. – Kihez
fordulhatnék, ha nem a benne lakozókhoz?
Táltosfia őszinte csodálattal figyeli a feleségét. Réka képes
volt az odahagyott szállástól Bajorföldig életben tartani a tüzet
egy régi vasbográcsban, csakis azért, hogy az otthoni tűzben lakó
ősök szellemeit magukkal hozza, akik az úton végig védelmezik,
és itt sem hagyják cserben a családot.
– Kücsümöt nem féltem annyira, mint Andát – súgja Réka,
mert Kücsüm ott alszik a sátor túloldalán, vaskos és súlyos
bölényirhába burkolózva. – Anda más. Kücsüm igazi harcos, a
feje állandóan a verekedésen jár, és többször gondol a
fegyvereire, mint Bíborkára. A csatában mindig tudja majd, mi a
helyes, és mit kerüljön el. De Andában nem vagyok biztos.
– Gyere, hagyjuk a fiút aludni – öleli meg Réka vállát az ura.
– Odakint is ég a tűz.
A szél belekap Réka ruhájába, aki jól a fejébe húzza a
csúcsos, szépen díszített, gyöngyökkel kivarrott süveget,
amelyről fehér selyemkendő lóg a vállára, és a hátát Táltosfiának
vetve, felhúzott térdekkel leül a tűz mellé.
A tűznél üldögélni mindig csalóka élmény, kiváltképp
hidegbe hajló tavaszi éjjelen, amikor az ember arca sül, a háta
pedig fagy. De a szikrákban útra kelő, táncot járó szellemek
közelségének tudata kárpótolja az ember lelkét.
– Mikor indul az első seregrész haza, Széphajú?
– Nem érzed jól magad a seregben? Az asszonyokkal
zördültél össze?
– A málhánál, leghátul, mindig akad min összemondogatni.
Azt sem állítom, hogy nem végzem szívesen a munkát. Erőm
van, Tengrinek hála, értem is jól a munkát, de azért mégis…
– Harcosnak véled magad, igaz? – öleli át Táltosfia. – Látsz te
egyetlen asszonyt a századokkal vágtatni?
– Nem találom a helyem, azt gondolod?
– Tudom, miért kérded. A lányunk, ugye? Ő hiányzik
annyira, nem is az otthoni szállás. Ígérem, hogy a legelső
alkalommal visszaindulunk, és visszük a fiúkat is. Majd kijárom
a Berendnél, hogy ha kell, helyezze át őket.
– Akkor jó – sóhajt mélyet Réka. – Néha rosszakat érzek.
– ’Iszen bármelyik nap csatát hozhat, miként is érezhetnél?
Vagy… megint álmot láttál?
– Nem láttam. De nem sürgetnéd meg, hogy mielébb
hazainduljon az első csapatrész? Voltaképpen tanácsadó lennél,
Széphajú…
– Míg a herceg nem érzi biztonságban magát, a szerződés
szerint maradni kell – feleli a férfi. – Ne félj semmit, ügyelek én
mindenre. Andára is. Tudom, hogy nem vitéznek termett, s
főként nem magyar vitéznek. Néha azt hiszem, csak teher neki a
mi életünk. Talán ha… esetleg… mint tanult embert, aki
nyelveket is beszél, Zolta nagyfejedelem a pártfogásába venné.
Hasznosabb lenne ott, mint nálunk, vagy éppen a hadban. Neki
ezt osztotta Tengri, bár úgy vélem, alaposan megszemlélte
magának a keresztény Isten, amikor itt nevelkedett.
Lódobogás hallik, vágtató paták zaja. Táltosfia felkapja a
fejét, de a vitéz már ott is van, és a megfékezett harci csődör
patái ott dobognak, közvetlenül mellettük.
– Készüljetek! Készüljetek! – inkább sziszegi, semmint
kiabálja, s vélhetően azért nem is szólnak a kürtök, mert nem
akarnak nagy port kavarni. – Berend és Bors századait fegyverbe
parancsolta az ezredes. Táltosfia, te is kellesz!
Mire kérdené, hogy ő miért, a hírhozó már elvágtat.
– A közelben látták ólálkodni Konrád király felderítőit –
mondja Rékának. – Arnulf biztosan azt akarja, kapjuk el a
portyát.
– Ez nekem nem tetszik – jelenti ki sötéten az asszony, és
indul a sátorba, hogy felkeltse Kücsümöt.
A két század, kevesebb idő alatt, hogy a vízbe vetett kő
átforrósít egy adag jó levest, máris nyeregben, hadrendben várja
a parancsot.
– Egy vezeték ló jöjjön! – hangzik a parancs. – Teljes
fegyverzet! A parittyások is jól tömjék meg a köves tasakot!
Lovászok, tegzesek, fegyver- és nyílhordók! Az utánpótlással
gond ne legyen! Mire delelőre ér Nap Apa, visszajövünk.
Utolsó ellenőrzés a fegyverzeten, a lószerszámokon, a csatra
akasztott, kétökölnyi ivó vizes tömlőn, mert erre is szükség lehet.
Néhány legény vadonatúj, sarkalt csizmáit próbálgatja, és
büszkén kihúzza magát a nyeregben. Jó a sarok, jobban
megvethető a láb a kengyelvasban, igaz, hamarébb be is szorul.
 Vágtába kapnak a századok, s a tizedekben mindenkinek
őriznie kell a maga helyét, hogy a tizedesek átlássák, s bármikor
számot adhassanak az emberekről. Mindenki a maga vezeték
lovát futtatja, s mielőtt a csetepaté elkezdődik, a lovászok
egybegyűjtik a nyergeit, harcra felkészített paripákat.
Táltosfia szokás szerint Berend százados közvetlen
közelében lovagol, noha nem a hadrend tagja, de többnyire
nélkülözhetetlen. Főleg, ha sebet kell orvosolni, kimarjuk bokát
vagy vállat helyretenni, vérzést elállítani.
Kücsüm Berend negyedik tizedére ügyel, csupa vele
hasonszőrű legény az övé, akik alig voltak még harcban. Eddig
kétszer csaptak össze Konráddal, s az első rögtön akkor történt,
amikor felderítésbe küldte őket Bökény ezredes. Kicsivel előtte
hagyták maguk mögött a magyar gyepűt Ennsburg vára alatt.
Kücsüm határozottan igazgatta a tizedet, s nem is sérült meg
egy sem. Táltosfia rendkívül büszke volt rá, de Réka – az erős,
férfias jellemű, harcos Réka! – némán, szemlesütve tett-vett, míg
vissza nem jöttek.
Mielőtt egy dombháton átbuknának, megtorpan a két
magyar század, s a parancsnokok rögtön hátrálást vezényelnek.
A völgyben tábortüzek villognak, és számukból ítélve nincsenek
kevesen Konrád katonái.
– Úgy háromszáznak vélem – méricskéli az ellenséges tábort
Berend, aztán a katonáihoz szól: – Teljes csöndet! Csatokat,
szíjakat megigazítani, ne csörömpöljék semmi, meg kell lepni
őket! Aztán csak nyugalom, mindent tegyetek akként, mint a
gyakorlaton megtanultátok, fiúk. Senki ne akarjon többet, mint
amire parancsot kap. Tartani a sort, s mindent vezényszóra, jelre
tesztek. Odalent szunyókál az ellen, de az őrök nyilván éberek.
Nem lehet óvatoskodni, rohammal támadunk, és hadd
záporozzék a nyíl. Bors százada balra lesz, a szélső tized
ügyeljen, hogy kavarodás ne történjék. Ötven lépést tartsatok
Bors embereitől.
Hadrendbe áll a század, és a jelre megindulnak a lovak. A
harcosok izgatottsága a jószágra is átragad, s míg egy kiadós
vágtában ki nem ereszthetik magukból, ez így is marad.
A királyi katonák tábora egyre közeledik, de Berend arra
számít, hogy a hosszan elnyúló, sötét domboldalba belevész
ember és ló alakja, a magas fű pedig tompítja a hangot.
Félúton járhatnak, amikor riadójelet fúvatnak odalent a
kürtösök.
– Könnyű vágta! – parancsolja Berend. – Tartsd a sort! Íjat
elő, három vesszőt lövünk elsőre!
A sípjel pontosan megmondja, mennyi vesszőt markoljon ki
a harcos, de a százados is gondosan fejben tartja, mennyire adott
parancsot. Elvégre neki kell gondoskodnia a tegzesek számára az
utánpótlásról, ha a vessző kifogy. Többet senki el nem lőhet,
mint amire a sípjel utasította.
A mozdulatok gyakorlottak, s gondolkodásnak,
töprenkedésnek helye már nincs. Elég, ha a százados és a
tizedesek tudják a következő lépést.
– Megállj! – vezényel Berend, és a lovak megtorpannak. – íjat
feszíts! Magasra célozzatok!
Gyors egymásutánban röppennek ki a nyílvesszők, köztük
olyanok is, amelyek fütyülnek a levegőben. S máris csattan a
parancs:
 – Újfent három! Vágta!
Zúdul a magyar áradat kétfelől a megzavarodott ellenségre,
és Berend sípjelére útjára eresztik a következő három vesszőt.
A táborhelyen egymást tiporják a katonák. Van, aki a tűzben
is meghemperedik, keresik a pajzsokat, és a tisztek
parancsszavakat üvöltve próbálkoznak rendet teremteni a
káoszban.
Kapkodva feláll egy csapat lándzsás, jókora pajzsokkal védik
magukat az első sorban, de a nyílvesszők közül számtalan utat
talál az elevenbe, s aki hátul keresgéli még a helyét, az sem lehet
biztonságban.
– Vissza! – adja a parancsot Berend. A lovak hőkölnek, a
paták felvágják a füvet, és szinte helyben fordul a had. Vágta
vissza, és az erőtlenül kilőtt ellenséges nyílvesszők messze
mögöttük, fáradtan hullnak a földre.
– Fordulj! Vágta! Három vessző! Íjat feszíts! – sivítja a síp.
És így megy ez vagy tíz alkalommal, s fogytán a vessző. A
századot kisegítő szláv és magyar sihederek, akik még nem
érettek meg a harcra, most teli tömött tegezekkel vágtatnak
végig az arcvonalon, aztán vissza a kétkerekű társzekerekhez az
üressel.
Odalent a völgyben teljes az összeroppanás.
A parancsnokok már hiába próbálják a rendet megteremteni.
Sebesültek vonaglanak, túl sok a nyíltól talált harcos. Egy
vérmes harcos lovasrohamot sürget, de a parancsnok nemet
mond. Ismeri már a magyart jól, talán Posonnál is ott volt.
Üldözőbe venni a magyart egyenlő a gyors és biztos vereséggel.
 Kürtjei hallik a táborból, és a frank kopjások meglepetten,
zavarodottan lesnek a parancsnokukra: megadjuk magunkat?
Ezt riogja a kürt?
– Állj! – sivítja a jelet Berend és Bors sípja, szinte egy időben.
A magyarok, jóval az ellenséges íjak hasznos távolságán kívül,
vonalban megtorpannak. Berend elégedett a teljesítménnyel, s
néhány dicsérő szót vet a vitézek felé.
Táltosfia ott áll mellette, és azon tűnődik, mit vált ki vajon az
ellenből ez a két, baljós csendben mozdulatlanul álló magyar
század.
– Nézd csak – mutatja Berendnek. – Elénk jönnek. Tárgyalsz
a megadásról?
– Csakis arról tárgyalhatok – mondja csendben Berend. – Ez
a parancsom. Arnulf nem akar hullahegyeket, azt izente. Meg
aztán úgyis én vagyok a rangidős. Valahogy megegyezünk.
A tiszt és egyetlen zászlós kísérője már közel járnak, és a
hadi szabályok szerint Berend meg a helyettese és egy tolmács
elébük lovagolnak. A két fél lovagiasan köszönti egymást.
– Tárgyalhatunk a megadásról – kezdi Berend. – Ha
leteszitek a fegyvert, megtarthatjátok a lovakat, elvihetitek a
málhát és a sebesülteket meg a halottakat. Nem indulunk
utánatok.
– Nem ennyire egyszerű, uram – szűri a fogai között a
tolmács. – Ezek ketten most arról beszélnek, hogy verekedni
akarnak.
– Ezek után is? Rendben van, de akkor meghalnak – közli
szárazon Berend. – Mondd meg nekik, hogy a mieink csak arra
várnak, mikor indítok új rohamot.
 – Félreérted. Nem úgy általában akarnak verekedni, hanem
párviadalra szólítják a vezért.
Berend végigméri a tisztet. A fazéksisak ezüstösen csillog a
fején, a sodronyinge szinte vadonatúj, köpönyege befödi a harci
mén hátulját, s mélyre lelóg.
– Milyen fegyvert óhajt a lovag? – kérdi, és a tolmács azt
feleli, harci bárdot. – Ilyen esetben illendő a másiknak ugyanezt
választani, százados.
– Rendben van. Ha én győzök, az egész csapat leteszi
minden értéktárgyát, pénzét, ezüstjét. Ha ő győz, szabadon
elvonulhatnak. Vérig vagy halálig akarja?
– Halálig – feleli a tolmács. – De azt mondja, te egy
öregember vagy, és veled nem fog verekedni.
Való igaz, Berend jócskán elmúlt már negyven, a frank pedig
legföljebb huszonöt. A szeméből süt a gyűlölet.
– Megtanácskozzuk – mondja Berend, és visszalovagol a
századhoz.
– Ezeknél úgy megy, hogy ha valaki elé a földbe leszúrsz egy
kopját vagy lándzsát, az kihívást jelent a párviadalra – mondja
Táltosfia, de csak egyszerű megjegyzésnek szánja.
Mire eszmél, a sorból kiválik egy, a frank elé vágtat, és
lándzsáját a földbe szögezi. Táltosfia döbbenten bámul.
– Kücsüm tizedes! Vissza a helyedre! Hogy képzeled, te
taknyos! – süvölti Berend, akit most még az sem érdekel, hogy
szavaival nyilvánosan szégyeníti meg a tized fejét. – Vissza, de
rögvest! Senki se adott engedélyt rá, hogy a helyed elhagyd!
A frank a lándzsára bámul, aztán a maga nyelvén visszakiált.
 – Nem akar az átkozottja gyerekkel se vívni – morogja
Táltosfia. – Csak kapjam a kezem közé…
Hanem ezt már Kücsümre érti, aki erősködik egy darabig,
hogy megvív ő az ördöggel is, de Berend egyetlen intéssel
visszaparancsolja.
– A frank azt kiabálja, hogy ha téged agyonvágott,
következhet Kücsüm – fordítja Táltosfia.
– Vajon kitől tanulta a fiad az efféle kiállást? – sandít reá a
százados, és Táltosfiának eszébe jut a tíz esztendővel ezelőtti
véres nap, s abban Arnulf apja.
Bors vágtat oda.
– Berend! Kérlek, engedd át nekem. Én is százados vagyok,
és jóval fiatalabb. Meg aztán a bárdot kivált kedvelem.
Megvívok vele, ha annyira akarja. Hadd lássák azok a barmok,
hogy a magyar se annyit tud csak, hogy messziről nyilaz.
Berend körbepillant. Azt sem szeretné, ha gyávának
tartanák, de kétségtelenül igaz, hogy megette már a kenyere
javát. Varkocsa csaknem fehér, és a belé font gyöngyök sem
változtatnak a tényen, hogy lassan, de biztosan megöregedett».
– Hadd menjen a Bors! – mondja az egyik tizedes. Néhányan
helyeselnek, és Bors elmosolyodik. Tetszik neki, hogy az
emberek elismerik a képességeit, bíznak benne s a győzelmében.
Végül Berend beadja a derekát. A frank megvetően kiköp
felé, gyávának gondolván őt, de Berend máris felajánlja: ha netán
mégis legyőzi Borst, vele is meg kell vívnia, mégpedig karddal.
A tolmács lelkesen fordít, és a lovag felordít: minden magyart
megöl ma, aki az útjába kerül.
 A viadalnak a két ellenséges csapattól egyenlő távolságra
kell megtörténnie. Zászlók válnak ki innen is, onnan is, és a
hordozók egyben a viadal tisztaságára is felügyelnek.
Bors mozdulatlanul ül lova nyergében, és a lovagnak se
akaródzik leszállni. Motyog valamit, aztán keresztet vet.
Most pirkad, és Bors a keleti égboltra pillant:
– Veres az Égi Atya! – kiáltja hátra. – Nekem azt izeni, hogy
ennek a lovagnak ez lesz a halála napja!
Rajta se süveg, se sodronying, se vaskesztyű, csupán az
alkarját védi egy rövid, bronz karvédő. Valaki azt kiabálja, hogy
így egyenlőtlen a küzdelem, de Bors hátraint: hagyják, megoldja
ő.
A lovag megjártatja széles farú, megtermett paripáját, s a feje
fölött megforgatja párszor a hosszú nyelű bárdot.
– Fitogtasd csak, koma! – kiáltja felé Bors. – Agyonváglak
még a fokosommal is.
Hirtelen támad a lovag, balról, féloldalasan, de Bors lova
játszi könnyedséggel kitér az ütközés elől. A második
alkalommal már egymásba csapnak a bárdok, és szikrát húz az
acél.
Felmorajlik a két tábor.
– Rántsd le! Vesd ki a nyeregből! – így a magyar, de hogy mit
ordít a másik fél, azt legföljebb a tolmács és Táltosfia érti.
Bors is tudja, hogy a lova sokkal könnyebb, mint a másiké,
de fürgébb is. Mindegyre kitér a támadás útjából, s hiába suhint
a lovag félelmetes kört a levegőbe, csapása sosem talál célt.
Bors pedig egyre lopja a távolságot. Látszólag mindig
ugyanazt teszi, véd vagy kitér, de minden alkalommal valamivel
közelebb kerül a lovaghoz. Aztán amikor a lovag akkorát suhint
a szekercével, hogy a lendület viszi a karját is, Bors elkapja a
nyakánál, és lerántja a nyeregből.
Akkorát puffan a súlyos test, akár egy zsák liszt. Bors az első
csapást még a nyeregből intézi, de félő, hogy a lovag szekercéje
az ő lovának mellső lábait éri, így maga is földre szökken. Már
ellenfele is talpon, s kerülgetik egymást, mint a szarvasbikák,
aztán összecsapnak. Bors védi az ütést, majd közvetlen közelről
könyökkel a lovag arcába csap.
Önnön orra vérét látva a testes harcos felbődül, de a hang
benne szakad, mert máris megint a földön hever, és Bors a
szekercét magasra emelve csapásra huzakodik.
Penge villan a lovag kezében, és az ezüstösen csillanó fém
behatol Bors húsába.
Állatias üvöltés hagyja el a vitéz torkát. A szekerce lecsap, és
a lovag feje elválik a törzsétől. Lüktetve tör elő a vaskos erekből
a vér, és az ellenséges tábor egy pillanat alatt elnémul.
– Árulás! Csalás! Tőre is volt! – üvöltik a magyarok, és
Borshoz rohannak többen. Berend marad tán egyedül higgadt.
– Íjat elő! Feszíts! Várjatok a parancsra!
Az ellenséges tábor is látja, amint kétszáz vitéz reájuk céloz.
Nem távolság ez a magyar íjnak. Sebesen hátrálnak, és
nevetséges látványt nyújtanak, amint pajzsukat a hátukra
emelvén egyre gyorsabban futnak.
– Íjat le! – parancsolja Berend.
– Baj van! – kiáltja Táltosfia. – Bors igen vérzik!
 Ő ér oda elsőnek a vitézhez. Bors arcából kiszaladt már a pír,
és a kezével próbálja rettentő combsebét szorítani. Ujjai közül
kék bugyogójára folyik a vére, és egyre nagyobb a folt.
– Csinálj valamit, apám – kérleli Táltosfiát, aki átmetszi a
bugyogót, az alatta lévő vászonalsót, és ujjával szorítaná a sebet,
de az túl mély és hosszú. – Nincs mit tenni, igaz? Nagy eret
metszett…
– Mindig van mit tenni, Bors…
– Hagyd el. Láttam már ilyent… Egy embernek oly kevés
vére van…
– Csak beszélj, Bors! Beszélj, bármit, amit csak akarsz!
Hallod? Beszélj!
Szorítja szíjjal, elmetszett pányvával, de a vérzés el nem áll,
csak lassabban folyik.
Bors már nincs is eszméleténél.
– Elvérzik, ugye? – hajol le Berend.
– Rossz helyen kapta a döfést. Igen rossz helyen. Itt nem
sokat lehet tenni.
Néhány minutum se telik, és Bors távozik ősei égi
birodalmába anélkül, hogy bármit képes lett volna még
mondani.
Berend önmagát ostorozza:
– Az én hibám. Nekem kellett vón’ vívni ezzel a mocsokkal –
morogja, aztán belérúg a lefejezett lovagba, s leköpi, majd
üvöltve felkapja Bors bárdját, és belevágja a torzó mellkasába.
– Nyisd meg a száját – mondja Bors helyettese csendben
Táltosfiának. – Hadd röpüljön a lelke. Hazavisszük a táborba, s
ott majd te gyújtod meg a máglyát.
 Nap Apa már odafönt van, de a keleti égbolt vöröse csak
nem szűnik. Nem messze vagy harminc ellenséges hulla hever a
fűben, és az eloltatlanul hagyott tüzekből szürke füstkígyók
emelkednek.
A század gyászolja parancsnokát.
Leveszik fövegüket, fegyverövüket, és vágást ejtenek a
karjukon. Néhányan az eget lesik, hátha megpillantják Bors
lelkét hófehér mén hátán vágtatni.
De csak a szél muzsikál Bajorföld erdői, mezőségei, folyói
felett.

A FÉLKARÚ VÁL SZÁLLÁSA

Mióta elment a had a bajor herceg kíséretében, fura csend

telepedett a szállásokra. Az anyák és feleségek tán
szorgalmasabban hordták a tálkákban, csuprokban az áldozati
ételt és italt a ligetekben, források mellett, nyírfás mélyén
megbúvó rejtekhelyekre a faragott bálványoknak, s buzgón
kérték Tengrit és a többi Égben Lakozót, hogy épségben
vezéreljék haza családtagjaikat.
A táltosoknak mindennap akadt elég teendőjük,
nemkülönben a javasoknak, meg azoknak, akik képesek
varázslást tenni. Abban bízott mindenki, hogy ennyi tudós
ember csak elég lesz már, hogy megfoganjék a közös akarat, és
senki ne vesszen oda idegenben.
Vál szállását azonban mégis valami más tartja izgalomban.
 Az egyik legény lóhalálában vágtat a bőhöz.
Félkarú Vál a sátra hátsó falánál elhelyezett és nagy becsben
tartott házi istenkéknek adott éppen ételt-italt, s mikor végzett, a
sarkára ülve elidőzött még előttük. Mindenki tudja, hogy
ilyenkor még beszélget az istenkékkel egy keveset.
– Apa! Vál apa! Megbocsáss, de nem tűrhet halasztást! –
lihegi a legény, és csatakos lovát sebesen a karóhoz köti. – A
Sáros partjától jövök, apa!
– Mi volt a Sárosnál, Kölesd fiam? Martalócok?
– Nem, nem, apa! A Sárosnál láttam a Nyestát…
Vál megfordul, és összehúzott szemmel mered a legényre.
– Nem ittál te túl sokat, fiam?
– Nem, apa. Biz’ isten, láttam a tulajdon szememmel. Még
beszélt is hozzám. Csupa főd volt az inge, meg sáros, lompos a
haja, az arca…
– Mint aki a földből bújt elő?
– Szakasztott úgy, apa – állítja a legény, de aki Vált ismeri,
tudja, hogy nem szokása mindent elhinni.
– Nem gondoltad, hogy varázslat van a dologban? Vagy
Ármány játszadozik véled?
– Ármányra… arra gondoltam.
– Aztán mit mondott a Nyesta?
– Hogy megőték őtet az Acsád szállásán, szerelemféltésből.
– Kicsoda ölte meg?
– Nem árulta el, hogy kicsoda, azt mondta, mennie köll…
– Kinek mondtad már?
– Obus táltosnak. Épp ott ballagott az úton, amikor hozzád
vágtattam.
 Vál ingerülten fölcsapja a sátor szőnyegajtaját, és kilép.
Azonnal meghallja a kiabálást a szállás túlsó vége felől.
– Apa! Apa! A táltos összeterelte az embereket! – rikoltja egy
most érkező fiú. Nincs talán tíz se, és nyereg nélkül üli
csikózablás lovát. – Azt mondja, látomása volt az imént.
– No! Neki is? Mindenkit ma zargatnak a látomások?
Vál lóra kap, és vágtat Kölesddel meg a kislegénnyel a
szállás balszárnyára.
Nagy tömeg állja körül Obus táltost, aki középen, magába
roskadtan guggol a botjára támaszkodva, s a képén ott a rejtélyes
kifejezés, ami csak az igazán tudós táltosoknak lehet sajátja, így
véli a nép.
– Nekem is mondd el, Obus! – követeli Vál. – Miféle
látomásod volt?
A táltos csak a szemét emeli az égnek, úgy feleli, csaknem
kiáltva:
– Darvak röpültek keletről nyugatnak! Mindeniknek veresen
égett a szárnya tolla! Éppen kirajzolta röptűk az Acsád
szállásának képét! Az egyik aztán egyszer csak levágott, leszállt
mellém, és azt rikoltotta emberi nyelven, hogy: „Tűzbe borítjuk a
szállásotokat, Obus!” És akkor a darunak hirtelen emberarca
lett…
A tömeg felmorajlik.
– Emberarca? Aztán kiét rajzolta?
– A Keselyűét, Acsádék csaló táltosáét! – nyilatkozza Obus. –
De nem csak az övét, mások arcát is láttam! És kiváltképpen
sokszor a Táltosfiáét meg a családjáét!
 – Mit akarsz ezzel? Ők a rokonaim! – csattan a bő, de Obus
mintha meg se hallaná.
– Aztán a madár a Keselyű képében megfenyegetett, hogy
senki ne merészelje bántani a Bors feleségét, mert akkor már ma
éjjel porig ég ez a szállás. És a látomásban ott volt a Hajnal!
Vagy… nem is ott! Igen, emlékszem már. Hiába, öreg vagyok,
no… A Hajnalt ma délelőtt láttam egy idegen vitézzel, az Acsád
szállásáról valóval. Titokban találkoztak, és együtt mentek a
gyertyánosba…
– Honnan veszed, hogy Acsádtól jött? Tán beszéltél vele?
Vagy ismered? Mert ha igen, ki vele, ki volt az! – dörren a
táltosra Vál.
Ámde akkor a tömeg már magának követeli a szólás jogát.
– Minek mentek a gyertyánosba? Minek? – kiabálják egyre
többen, mire Obus elváltoztatott hangon sipákolja, akár egy
vénasszony:
– Megtörtént a vér összemocskolása! Megtörtént! Az a szajha
idegen vérrel keveredett! Bors családja gyalázat alatt áll, s vele az
egész nemzetségünk! Idegen szellemek rontják a békénket!
Valaki felbődül a tömegben:
– Ha megfarolt az átkozottja, ölégtételt veszünk a szállásért!
Ide azzal a némberrel! Hadd halljuk tőle is! Valljon színt,
megtette-e, vagy sem!
Vál hallgat.
Hallgatnia kell, hogy önmagát fegyelmezze. A
legszívesebben itt helyben agyonvágná Obust, de a nemzetség
feje nem tehet ilyent a szállásnépe által félt táltossal. Tartottak
tőle annyira, hogy ellenkezni sosem mertek volna vele. Vál is jól
tudja, hogy maga alatt nyiszálná az ágat, ha Obussal nyíltan
összecsap.
Nyugalmat erőltetve magára, parancsot ad:
– Jól van. Te, Elmér, és te, Kecse! Egy férfiember és egy
asszony. Ti ketten induljatok Hajnalért, és hozzátok ide.
Tisztességgel bánjatok vele, mert ha megtudom, hogy bármi
bántalmazás éri, ezzel a fél karommal korbácsollak agyon
benneteket
Hiszik, mert a bő élet és halál ura a szálláson.
– És ha bebizonyosodik, amit a táltos mondott? Ha a menyed
mégiscsak!… – kiáltja közbe az előbbi vérmes hang, és Vál őfelé
fordul.
– Akkor úgy köll eljárni, ahogy a törvény mondja – feleli, s
szárazon reccsen a hangja, akár egy élete hagyott faág. – De
addig senkinek nincs jussa ítélni, megértettétek? És aztán is csak
nekem!

☒☒☒

– Várj! Hajnal, kérlek, várj! – hallja a kiáltást a háta mögött, és

lépésre fogja lovát, majd megáll, hogy bevárja a vágtában
érkezőt. Fiatal gyerkőc, aki a hírt meghozta Obusról és a tömeg
összeverődéséről. – Várj meg, Hajnal!
– Mi történt, kis Keve?
– Be ne menj a szállásra, hallod? Mer’ ezek még képesek, és a
véredet veszik.
Hajnal sápadtan hallgatja a gyereket, és alig hisz a fülének.
Hát már itt tart az iránta érthetetlenül tüzelt gyűlölet?
 – Odamegyek. Meg kell magamat védenem – jelenti ki, és
fordítja a kancát. – Kis Keve! Csak rólam volt szó?
– Rólad, meg a fiadról, meg a tieidről, hogy a szállásotokról
valami darufélék röpültek ide, akik nem is madarak voltak, és
tüzes volt a szárnyuk… Obus látta őket látomásban.
Megfenyegettek minket, azt mondja. És azt is, hogy te meg
valaki a szállásotokról… Egy legény… Szerelmeskedtetek a
gyertyánosban ma délelőtt.
De Hajnal ezt már nem is hallja. Az ágak csaknem lesodorják
a nyeregből, amikor lóhalálában átvág az erdőn.
Csak arra tud gondolni, hogy kezdetét vette a háború, amit
Obus és a vele egy követ fúvók mindig is ki akartak robbantani.
Vágtat a veremházhoz, ahol Gyöngyvér a kis Magocskát eteti
éppen köleskásával. Az egyedüli igaz támasza Hajnalnak.
– Vigyázz még rá! – lihegi kifulladva. – Nemsokára
visszajövök, de… el kell rendeznem valamit.
A téren elnémul a tömeg, amikor megpillantják, de csak egy
pillanatra. Máris üvöltözni kezd a népség, mihelyst Hajnal
nyeregből száll, és Válhoz lép.
– No, most add elő, mit tettél, szégyentelen! – ordítja egy
asszony, s egy kéregdarabot hajít Hajnal felé.
– Mondj igazat, beste! Semmit ne tagadj!
– Gyerünk az Acsád szállására! Keressük meg azt a mocskot,
akivel az erdőben hentergett!
– Vál! Ha bebizonyosodik, hogy bűnös, zárd be! És ha
megvan, akivel elkövette, a régi törvény szerint járunk el a
házasságtörővel!
Hajnal ez utolsó bekiabálásból mindent megért.
 A lábából kiszalad az erő, és sápadtan kapaszkodik Válba.
– Apa! Miket beszélnek ezek? Miket hordanak össze? Hogy
én… De, könyörgöm, kivel? Ki állít ilyent?
Nincs idő az öreg válaszára, mert megint üvöltözésbe csap a
szállásnép:
– A táltos szavának hiszünk, nem egy külországi basirkan
vérinek! – ordítja valaki.
– Ha bűnös, akkor lakoljon a társával együtt! Keressük meg
azt a férget, aki megmérgezi e szállás vérét, és megbecsteleníti
őseink szellemeit!
– Befogjátok, hé! – üvölti most már Vál is. – Bűnösnek
kiáltanátok ki, akár már most? Ősi törvényt emlegettek? És nem
átalltok engem figyelmeztetni, hogy tartsam is be? Ennek az
asszonynak a vérét követelnétek?
– Csak a megbüntetését! – kiabálja valaki, de Vál apa a
képébe ordítja:
– Az ugyanaz! A házasságtörésnek egyféle büntetése van! A
felnégyelés! Ezt követelitek tőlem? Ezt?
– Mióta itt van ez az asszony, nem születtek gyerekek!
– A Küzsdég se maga kötötte föl magát!
– Nekem hat tehenem hullott el, és a disznóm se malacozott,
holott minden évben eddig!
– Az asszonyok méhe meddő, mióta ez itt van a
szállásunkon!
– Rossz szellemek egész hada kísérte! Obus megmondta már
akkor!
– Befogjátok má’, hé! Mer’ közétek csördítek! – Vál
oroszlánként üvölt, aztán csendesebbre fogja, de még mindig
dühös. – Igazságot teszek. Ne mondja senki, hogy éppen a bő
nem tartja a törvényt. De a törvény az törvény, megértettétek? És
a számomra Obus se áll a törvény fölött. A Hajnalt bezárom a
magam házába. Nem jöhet ki, csak ha arra engedélyt adok neki.
Senki meg nem közelítheti, nem szólhat vele, a gyermekére, az
én unokámra nem nézhet. Megvizslatom a dolgot, aztán döntök.
De egyre figyelmezzetek, halljátok?
Vészjósló a hangja, s ettől egyszerre elhallgat mindenik.
– Ha meg találom állapítani, hogy ármánykodás esett, és a
menyem ártatlan, a bűnösök ugyanazt a büntetést kapják, amit
neki szántak.
Ettől aztán elbizonytalanodik a Hajnal vérét követelő
csőcselék, de Vál apa szava mégsem elég, hogy visszaálljon a
nyugalom.
Máris fellángolnak az indulatok:
– Induljunk az Acsád szállásának! Hadd lássák, hogy nem
félünk semmitől! – kiabálja egy vérmes legény, de Vál úgy
pillant rá, hogy azonnal elakad a szava, csak vigyorog idétlenül.
– Indulnál, mi, te vadbarom! Testvérháborút is elindítanál
akár, a hozzád hasonló ökrökkel! Megmondtam, és így lesz!
Nincs ellenvetés, ezt mindenki jól vésse az eszébe.
A szállás népe morgolódik még, de azért lassan szállingózni
kezd hazafelé. Obus a látomástól még mindig nagyon
gyengének mutatja magát, így ketten kísérik Válhoz.
– Beszédem lenne veled, bő.
– Nekem meg semmi mondanivalóm hozzád – sziszegi Vál. –
De figyelmeztetlek: ha a menyemnek csak a haja szála görbül,
ezzel a fél karommal hasítalak kettébe, és ez nem csak puszta
fenyegetés, megértetted, táltos?
Obus nem szól, csak megáll, majd körbefogják a hozzá szító
férfiak, és lassan a nyírfaliget felé vezetik.
– Hajnal! – fordul most Vál a menye felé. – Én neked hiszek.
Sosem feltételeztem, hogy a fiamat megcsalnád. Nekem is van
szemem, látom, amit látok, és az elmém se buggyant még. Te is
hibás vagy abban, hogy a szálláson nem szerettek meg
kellőképpen. Túl büszke és nyakas vagy. Az anyádra ütöttél,
leányom.
– Apám, hát nem engeded, hogy elmondjam…
Hajnal szeretné megvédeni magát, de az öreg csak legyint
mérgében, és menne már, ha Gyöngyvér nem érkezne rohanvást:
– Apa! Uram! A legények!…
– Mi van velük?
– Mégis elvágtattak az Acsád apa szállásának! Vagy húszán
is! Azt kiabálták, hogy elébe mennek, és vérrel mossák le a
bemocskolt vért, elhozzák a bűnöst!
Hajnal kétségbeesetten kapaszkodik Vál kaftánja ujjába.
– Te leány! Valóban elbújtál valakivel a gyertyánosban? –
kérdi amaz fürkésző szemmel. – Most mondd meg, amíg időben
van.
– Igen.
– Iiigen? – hörgi Vál. – Azt mondod, igen?
– Semmit nem tagadok, apa! Bátur akart velem beszélni, a
Küzsd… a megholt íjasmester fia.
– Mit akart tőled?
 –A bocsánatomat kérte, amiért az apja annyiszor
megbántott. Elmondta, nem hiszi, hogy miattam halt meg a
szegény Nyesta.
Vál morran:
– Má’ megint! Különös, hogy az a szerencsétlen leány épp
ma kerül szóba ilyen sokszor. Szóval azt mondod, hogy a Bátur?
– Vele beszéltem, apa. A gyertyánoson át rövidebb az út,
haza.
– Hát előtte merre jártál?
– Elköszöntem a kalmároktól. Indulnak Itáliának, azt
mondták.
– Bors nem szereti, ha náluk kujtorogsz.
– Most már nem fogok, apa. Rendes emberek azok…
Mondaná még tovább, de Vál alig figyel a szavaira. Egyre
azon jár az esze, hogy az övéi veszedelmes játékba fogtak, és
Acsád bő szállásán valami helyrehozhatatlant készülnek
elkövetni.
– Féleszű barmok! – recsegi az öreg, és káromkodik
akkurátusán. – Hajnal, maradj itt a házamban. Utána majd
elmondod. Elrendezek némely dolgokat, aztán visszajövök.
A fiatalasszony se élő, se holt. Csak arra képes gondolni,
hogy miért nem menekült el innen már akkor, amikor először
megtapasztalta a szállás gyűlöletét.
Az avar fiatalasszony ijedt képpel gubbaszt a homályban, s
most hozzá fordul:
– Gyöngyvér! Figyelj rám! Vigyázz a kisfiámra. Megpróbálok
valamit…
 – Jaj, Hajnal! Csak a tieidhez ne! Elfognak az úton, hisz
mondom, hogy most vágtattak el!
– Nem oda megyek. A kalmárokhoz elébb.
– Már fél napja elmentek.
– Nem baj, utolérem őket. Lassú a szekerük.
– Kérlek, ne menj el! Akkor végképp bűnösnek tartanak! És
én nem tudnám egymagám megvédelmezni a fiacskádat!
Hajnal azonban nem is figyel rá.
– Az életed árán is megóvod, megértetted? Ne mondd meg
senkinek, hova mentem. Ha úgy látod, hogy a kisfiam
veszélyben van, intézd úgy, hogy átvigyék az enyémekhez.
Gyöngyvér holtsápadtan bámul rá.
Hajnal felugrik a nyeregbe, és az erős szürkületben elvágtat a
hadi útnak.

☒☒☒

Félkarú Vál rokonságába való az a hat férfi, akik az Acsád

szállására vágtatok után erednek. Éjszaka van már, mire
visszatérnek. Többnek is véres az arca, a feje.
– Ránk fordultak – sziszegi iszonyatosan káromkodva az
egyik. – Bevártak a Juhar domb másik felén, de bármit mondtam,
semmi nem hatott. Nekünk estek.
– Emberéletet akartak kioltani?
– Nem hinném, apa. Csak legföljebb minket rezzegettek.
– Látom a rezzegetést a képeteken. Átkozott, fafejű bandája!
– fakad ki Vál.
 – Obus az oka mindennek. Le köllene végre számolni vele,
de egyszer s mindenkorra ám – mondja halkabban a férfi, aki
máskülönben egy köztiszteletben álló kiscsalád feje. – Nem
szeretném, ha fölütné a szállásunkon a fejét a békétlenkedés,
ellenségeskedés. Obus mindent megtesz, hogy így történjék.
– Beszélek vele. Maradj itt, Boda, a többiek pedig mosdjanak
meg. A szálláson nem köll mindenkinek tudni, hogy a tulajdon
véreinkkel akasztottak tengelyt. Úgyis megtudják, de minél
később, annál jobb.
– És azokkal ott mi lesz? – kérdi Boda, a vérgőzben
elvágtatottakra célozva. – Holnap már gyújtogatnak.
– Ha megvirrad, magam megyek utánuk. Majd te
összeszeded a csapatot. Hajnalt nem láttátok?
– Nem. Szerintem elbújt valahol az erdőben. Én is ezt tettem
volna a helyében.
Különös, baljós éjjel ez. A hold kétharmada jókora, sárga
fénnyel világít, ott függ egészen alacsonyan a fenyves fölött. A
népek nem szeretik az ilyen éjjelt, amikor tpindenhol árnyakat
vélnek, s ha vélnek, hát elébb-utóbb látnak is. Monyók, Gyív
meg a Fekete Fiú éjjele az ilyen.
Félkarú Vál a veremházban készülődik. Lázasan jár az agya,
mert mindenképpen meg kell zaboláznia Obust, mielőtt valami
jóvátehetetlen történik.
Az egyszerű, úti kaftánt ölti magára, s kizavarja a feleségét
meg Bolda asszonyt… Ne okvetetlenkedjenek éppen most.
Az is eszébe jut, hogy milyen kár volt Obust ennyire
elereszteni. Ha legalább többet törődött volna a maga pártján
állókkal! De hát úgy vélte, hogy – mint minden szálláson – a bő
szava itt is szent. Vajon hányán állnak ki mellette most, ha
kenyértörésre kerül a sor Obussal?
Mint amikor emlegetnek valakit, kiáltás hallik odakintről:
– Hé, Vál! Beeresztesz-e?
Megismeri Szerénd hangját, és rögvest hallja a másikat, a
hozzá visszatérő Bodáét. Boda el akarja zavarni Szeréndet.
– Vál! Eressz be, mink vagyunk, Szerénd, Kékesd és Obus
táltos. Beszédünk van veled, hallod?
A bő dühében úgy rántja fel a veremház ajtaját, hogy
csaknem kiszakadnak a pántok:
– Mi köll, halljam!
– Ne itt, apa – mondja szelídebben a fiatalabb Kékesd. – Ne
hallja má’, akinek nem dolga. Tisztelettel kérdem, beeresztesz-e.
Vál félreáll, de odabent senki nem ül le. Obus a szemét félig
lehunyva hallgat egy darabig, aztán azt mondja:
– A szellemek azt mondják, mindennek az oka magad vagy,
Vál – jelenti ki szenvtelen hangon. – Te hoztad ide azt az
asszonyt, és körötted ólálkodnak még ma is azok a gonosz
lelkek, akik Nyesta halálát okozták, meg az apjáét.
Vál megvetően kiköp:
– Mindig tudtam, hogy aljas vagy, de hogy ennyire…
– Én szent ember vagyok, te pedig egy bő. A szavamra
többen hallgatnak, megfigyelhetted ma. Most már annak az
asszonynak a vérét követelik, mert megszökött, és elismerte
ezzel a bűnét.
– A házasságtörést? – ordít Vál. – Azt? Hát idefigyeljetek,
átkozottak! Bátur volt vele akkor, a Küzsdég fia. Hogy
megbocsásson neki a menyem az apja minden sértéséért.
 – Hazugság! Most is a rossz szellem beszél belőled – szögezi
le Obus. Vézna és alacsony, mégis képes akkora hatalmat
magához vonzani, mint kevesek. A lélek féli őt, nem a test, s így
sokkal veszélyesebb.
– Bátur nincs is a szálláson. Egész nap nem látták – fűzi
hozzá Szerénd.
– Látod, Vál? Megszálltak téged az ártó szellemek – folytatja
a táltos. – Itt vannak most is, kavarognak, örömtáncot lejtenek
körötted. Látom őket, egészen tisztán. A hatalmukban tartanak.
– Hazudsz! Nem látsz te semmit! Csak az ilyeneket
bolondítod, mint Kékesd meg Szerénd, s a többi féleszű!
A férfiak szemében a düh lángja lobban. Boda megmarkolja a
tőrét.
– Nem mi, hanem a szellemvilág tesz itt igazságot – mondja
síri hangon Obus. – Itt sokkal több a rossz lélek, és az enyémek
azt követelik, szabaduljunk meg tőlük, különben a szállásnak
nincs jövője, sem békéje.
Vál most ér türelme csúcsára. A felgyülemlett méreg eddig
forrt benne, s most lecsapta a fedőt.
– Ki innen! Kifelé, rohadékok! Törvényt ülök fölöttetek,
ellenszegülésért!
Előrelép, és lendül a karja. Akkurátusan képen törli Obust,
aki megtántorodik.
Szerénd a mindvégig kaftánja ujjában rejtegetett kését
azonnal Vál mellébe vágja, majd még kétszer. Az öreg
megtántorodik, s kiáltana, de a torkán habos vér bugyog. Kékesd
akkor szúrja le Bodát, amikor a bő a döngölt földpadlóra zuhan.
 – Jól van, jól – mordul Obus a véres orrát törölgetve koszlott
köpönyege aljába. A rávarrott, kiszáradt madárfejek meg
rézcsillagok megzörrennek. – Jól van. Csóvát a sarkokba, aztán,
Kékesd, fúdd meg a tülköt. Mától új időket számlál ez a szállás.
És kiabáljátok széjjel, hogy amíg nem lesz másik bőnk, én
vagyok az első itt.

ACSÁD BŐ SZÁLLÁSA, MÁSFÉL NAPPAL KÉSŐBB

Egyetlen veremházra hajított csóva nem okoz akkora tüzet,

hogy a környéken híre menjen, mi történt Válnál.
Aztán éles fütty sivít az ordától, kiáltás harsan, és egy elhaló
kürt próbálkozik riasztani. Paták tompa robaja hallik, távoli
lónyerítés, rekedt káromkodás, és valaki azt kiáltja, támadás érte
a szállást…
Jómagam a kutyám hördülésére ébredek. Azonnal hallom,
hogy nem a szomszéd kuvasszal veszett össze, hanem a
szállásőrző ebek riasztására felel.
– Valami történik odakint – mozdul mellettem Déva, és
amint felül, lecsúszik mezítelen bőréről a vaskos medveirha. A
pislákoló zsarát vörös fénye aggódó arcán táncol.
– Megyek. Megnézem.
– Ügyelj magadra, hallod? – kérlel, mint mindig.
Csizma… kaftán… fegyveröv, tőrkés a tokban…
 Fokos a kézbe, és odakint még a hátamra kanyarítom a szíjas
lándzsát. A ló már toporzékol az oszlop mellett idegességében, s
kapkodva húzom a hevedert.
Néhányan elvágtatnak mellettem, és megismerem közöttük
Töttöst, a magányosan élő bércéit. O mindig ott van, ahova a
szükség és a veszély szólítja.
– Mi van, mondjad má’! – érem utol, és csapok a vállára.
– Valaki nem bír magával – morogja dühösen. – Az ordán a
Muka legkisebb fia, aki most az egyik őriző, nyilat kapott a
combjába. Átverte a húsát, és a nyeregben állt meg. Megyünk,
beszakítjuk a fejüket azoknak a disznóknak!
Bikol vitéz az ordára vigyázók között a legtapasztaltabb és a
legidősebb. Őt keresi mindenki. Vagyunk már vagy ötvenen,
idősebb férfi a zöme, akik idehaza maradtak, miután a hadba
vonultak elhagyták a szállást. Öregekre és egészen fiatalokra
hárul most minden védelem.
– A meglőtt gyerek azt mondja, úgy tizenöt-húsz idegent
látott. Most valahol a fenyvesben lehetnek.
– Visszavonultak? Akkor nem rabolni és gyújtogatni akarnak
– jegyzem meg. – Mifélék?
– Azt a gyerek nem tudja. Nem mutatkoztak be, csak
levágott a vessző. Hogy a fene csócsálja szét a májukat, de
mielébb!
– Körbevizslatjuk a vidéket – javasolja egy sánta ín, aki
megül még a lovon, de máshol alig veszik hasznát. A lábát
lándzsa érte Bajorföldön évekkel előtte. – Ha itt vannak,
megtaláljuk a rohadékokat!
 – Nem lesz úgy jó – veti ellenébe Bikol. – Az ordát vigyázni
köll, a szállást is. Keselyű, mit javasolsz?
A barátom csak most érkezik. Nyugodt hangja mindenkit
higgadt gondolkodásra sarkall.
– Azt mondom, tüstént állítsunk vigyázókat az őrhelyeken.
Pirkadásig ennél többet nem tehetünk. Ügyeljük a szállást meg
az ordát, ez minden. Aztán majd elválik, mi legyen.
Ezzel mindenki egyetért, és a férfiak indulnának, amikor
kiáltás harsan a sötétségből, a karámok túlfeléről.
– Hej! Ti ott! A Vál apától jöttünk! Halljátok-e?
Mindenki csendben marad, mert köztünk most az öreg Vajka
bátya a rangidős, ő a szószóló. Ki is ereszti a hangját, s azt kérdi,
mi végből a gyilkos hajlam.
– Mer’ súlyos bűn esett nálunk! – kiáltja a sötétből a másik. A
hangból ítélve lehet ötszáz lépésre is, de az éjszakai csend és az
erdőből felelő visszhang gondoskodik róla, hogy a szavak
érthetők maradjanak. – Házasságtörés esett!
– Mi közünk hozzá? Ki követte el? – így az öreg Vajka.
– A Táltosfia leánya, egy közületek valóval! Látták!
– Ki látta?
– A táltosunk! Akinek minden szavát megerősítették a
szellemek!
Felhördülnek az egybegyűltek, és Keselyű mérgében a
combjára csap:
– Obus! Az a rohadék! Nem átall vérbosszút kirobbantani a
szállások között, csak hogy üssön rajtunk.
Az ismeretlen megint kiált:
 – Obus táltos tudja, hogy megöltétek Nyestát! A Hajnal
okozta halálát, az a rühes némber!
Fölháborodnak a vitézek: mit ugat ez itten? Kit nevez rühes
némbernek? Mi a bajuk Táltosfia és Réka leányával?
– Kiállunk értük egy szálig! Nem hiszünk a csaló táltosnak!
– Vajka apa, magyarázd már el ennek a mocskosnak, hogy
kirázzuk a bőréből, ha nem takarodnak!
Vajka azonban sokkal higgadtabb a többinél.
– Nem, emberek. Ilyesmivel sokra nem megyünk. Valamit
akarnak, azt köll elébb megtudni – mondja az öreg higgadtan.
A válasz rögtön érkezik:
– Tudjuk, hogy a Táltosfia az asszonyával és a két idősebb
fiával hadba vonult! Adjátok ki nekünk a két fiatalabbat!
Most már Töttös is elveszíti higgadtságát:
– Még mit nem, te szuka fattya? Jó, hogy nem Acsád apát
akarod!
– Nem tett ellenetek semmi az a két Kartalfi!
A hang a sötétből azonban hajthatatlan:
– A házasságtörőt is akarjuk!
– Hát az meg kicsoda? – kérdez vissza Vajka bátya. – A nevét
mondjátok, ha annyira biztosak vagytok!
– Tudjátok ti azt jól! – így a hang. – Elvisszük mihozzánk,
hogy törvény szerint ítélhessen a szállás és Vál apa! Különben
csóvát vetünk a sátrakra, és addig nem megyünk haza, míg
igazságot nem kapunk tőletek!
Keselyű nem bírja ki, hogy közbe ne kiáltson:
– Hozzátok haza ide Hajnalt!
– Te ki vagy? – hallik a kérdés odaátról.
 – A Keselyű! És ha én mennék el veletek, túsznak? Obus
szívesen látna!
– Semmi dolgunk veled! A bajodat beszéld meg Obussal!
Keselyű a fogai között recsegi:
– Belészorítanám a szuszt, ammá’ biztos. Azt hiszem, Vál
szállásán pártütés várható, ha már meg nem történt.
Ismét kiáltás harsan:
– Pirkadatkor várjuk azt a két kölyköt! A Csanádot meg az
Ákust! Addig nálunk tartjuk, míg ki nem adjátok a
házasságtörőt! Mer’ az ott van, nálatok, a szálláson, ez biztos!
Magad kísérd őket, Vajka! Másban nem bízunk!
– Még messze a pirkadat! – kiáltja az öreg. – Honnan tudjam,
hogy biztonságban leszünk felőletek?
– Megmondtam, pirkadatkor! Különben gyújtunk!
Ezzel elcsöndesedik az erdő és az orda túloldala.
– Ugye, nem akarod kiadni a Táltosfia gyerekeit? – kérdi
Bikol az öreget.
– Azt hinnéd tán, hogy a kor elvette az eszemet? – vet
megsemmisítő pillantást az öreg az ordaőrzők tizedesére. –
Inkább levágom a karomat. Pirkadatig még sok idő van.

UGYANEKKOR, AZ AQUILEIÁBA VEZETŐ ÚTON…

Egy kezet érez a homlokán, ami puhán végigsimít az arcán,

aztán a haján.
 Hajnal felpillant, és a szekér gömbölyödő sátortetejének
peremén túl látja a hideg fénnyel ragyogó csillagokat.
Felkönyököl, de a kéz szelíden visszanyomja a puha derékaljra, s
egy halk női hang azt mondja:
– Csak óvatosan, hallod? Az előbb úgyis alaposan rám
ijesztettél. Hajnal lassan eszmél. Már emlékszik, hogy egész éjjel
nyeregben ült, a sárban kirajzolódó keréknyomokat követve, s
két ízben is elcsúszott vele az agyonhajszolt ló. Mikor utolérte a
karavánt, elsőnek szerencséjére éppen azokba ütközött, akiket
keresett.
– Majd megállt a szíved a nagy rohanásban – hallja ismét, és
megismeri a leányt a hangjáról.
– Flóra? Te vagy? Mi történt? – kérdi alig hallhatóan. A
kereskedő leánya közel hajol, és rámosolyog:
– Semmi baj. Csak elfáradtál. Kiszaladt belőled az erő.
Örülök, hogy nincs bajod, Alba.
– És… a lovam?
– De egy rugóra jár az eszetek nektek, magyaroknak, hallod-
e? Elsőre a lovadat keresed? Megvan, ne aggódj. Itt bóbiskol a
szekérderéknak kötve. Csaknem a szuszt hajtottad ki szegény
párából, de a bátyám megetette, megitatta, lecsutakolta.
Fabrizio bozontos feje jelenik meg a nyílásban.
– Tudod, hogy egy teljes napot átaludtál?
Hajnal még annál is sápadtabbá lesz, mint valójában.
– Engedjetek! Segítsetek! Nekem vissza kell mennem a
kisfiámhoz! – Ugyan, dehogy mész sehova! A lábadon se bírsz
megállni – tiltakozik Flóra. – Apánk meghagyta, hogy el ne
eresszünk semmi kincsért – közli, aztán suttogva megkérdi még:
– Te Alba! Tényleg úgy szöktél, menekültél?
– Beszéltem róla valamit?
– Valamit – hagyja rá a leány. – Azt mondtad, üldöznek, de
ezt nem így tapasztaltuk. Nem jött a nyomodban senki. Ha
mégis, már itt lenne, hisz lassan haladtunk.
– Vissza kell mennem a kisfiamhoz!
– Meglesz az is – nyugtatja Fabrizio. – Miért nem mész
inkább haza a tieidhez?
– Mert ha ott találnak, a szállás szorul miattam. Ti nem
tudjátok, mire képesek ezek, ha…
Erőtlenül visszahanyatlik a derékaljra, és zizzen alatta a
szalma. A szemei előtt ködpára lebeg, ami egyre vörösebb
sötétbe fordul, és a félbe hagyott mondat közepén átlibben az
öntudatlanság mezsgyéjére.
A kedves arcú Flora rémülten keresztet vet, és imába fog.

☒☒☒

Az éjszakai pihenőre vonult kalmárok, akiket Botond úr

vitézei kísérnek a hazaút feléig, de már találkoztak a szembejövő
aquileiai pátriárka embereivel is, egy most érkezett magyar
csapatrészt állnak körül.
Csatakosak, sárosak, elcsigázott ember és ló. Azt mondják, a
hegyek között vágtattak Regensburg alól, hogy mielőbb
megvigyék a hírt Botondnak és az érintett szállásoknak.
 Indul haza a magyar sereg Bajorföldről, kiegészülve a téli
portyázókkal, akik temérdek zsákmányt cipelnek, ezt mondja a
századosuk.
A kalmárnép szereti az efféle találkozásokat, kiváltképp, ha
békés a környék, s nem kell attól tartani, hogy a portyának kedve
szottyan egy kis mellékes zsákmányra. Kínálják a magyar
vitézeket, abban a reményben, hogy csak-csak nyélbe ütnek
valami üzletet.
Néhányan azonban félrevonulnak a tiszttel, aki beszédesnek
bizonyul.
– Most már megáll a lábán Arnulf herceg. De ha csatát
kezdeményez, ott a helyünk mellette ismét.
– Ha aranyad, ezüstöd, bármiféle templomi holmid van,
szívesen pénzre váltjuk – ajánlja egy kalmár, és a tiszt bólint:
legyen így. Nem zavarja őt, ha egy kegytárgy visszakerül az
Anyaszentegyház kebelébe, ha egyszer megkapja az ellenértékét.
Meg aztán az is lehet, hogy legközelebb majd újra elhozza a
tulajdonosától, mert ki tudja, hova veti a hadi szerencse a
magyart.
– Veszteség? – kérdi egy másik kalmár, és a tiszt rándít egyet
a vállán: semmiség. Szinte alig.
– Hanem azért egy mégis. Egy századosunk odaveszett
párviadalban. A közvitézt is számon tartjuk, de ez a százados
különleges ember volt.
Szájtátva hallgatják, amint a tényleges eseményeket
erőteljesen kiszínezve elregéli Bors és a frank párviadalának
történetét.
 Nem is tűnik fel senkinek, hogy egy idősebb, ősz szakállú,
kaftános kalmár, akiről azt is vélhetnék, hogy bizánci görög,
kiválik a hallgatóság köréből, és a szekerei felé távozik. Amikor
odaér, a fiát hívja:
– Fabrizio! Meg ne mondjátok ennek a szegény Albának, de
most hallottam, hogy az ura és a többi családtagja odaveszett
Bajorföldön. Most aztán a gyermekén kívül már senkije nincs.
– Sss! Csendesebben, apám! – inti a fiatalember. – Itt alszik a
szekéren… Most akkor mi legyen vele? Nem ereszthetjük a
sorsára…
– Magunkkal visszük, ha jönni akar – mondja a kalmár. –
De… mi ez a zaj ott hátul? – kérdi, és ellép a szekerek mellől.
Úgy tűnik, lovasok érkeznek, legalább fél tucat. Magyarok,
és rögtön a hazatérő századost keresik.
– Bor Tengri adjon szép hajnalt, barátom – lép elébe a vitéz. –
Jó, hogy talállak. Nagy baj történt a Bogát és a Bulcsú
mezsgyevidéken. Két szállás egymásnak ugrott. Csak hogy tudd,
ha netán arra tartasz.
A kalmár nem nagyon érti a gyors magyar beszédet, és
körbepislog, találna-e tolmácsot. Az egyik aquileiai vezető
érkezik sietve, őmellé húzódik tehát.
– Mit mondanak? – hajol a férfihoz, aki előbb csendre inti,
hadd figyeljen a szavakra, aztán azt feleli: – Valamilyen
lázadásról beszélnek. Hogy egy gazdag urat megöltek
valamelyik szálláson, és rágyújtották a házát. Hm… Ezek a
magyarok azért mégiscsak vad népség, kalmár uram, nem így
véled?
 A kalmár csak hümmög, és összefont karokkal hallgat
tovább. Ősz szakállát simogatja, s közben az ábrázatán fura
elégedettség ömlik el.
Hirtelen azt kiáltják, hogy valakit állítsanak meg, és a
hangban a kalmár ráismer a leánya, Flóra hangjára. De már
akkor egy fehér ruhás alak suhan el mellette, és kapaszkodik a
magyar vitéz lovának zablájába.
Hajnal az. A haja zilált, csak hosszú inget visel, semmi
egyebet, és mezítelen talpa a sarat dagasztja. Eszelős tekintettel
követeli a vitéztől, hogy ismételje, amit az imént mondott.
– Nohát, te leány! Megbolondítod ezt a lovat! – rikkantja a
vitéz. – Azt mondtam, hogy lázadnak az egyik szálláson.
Megölték a bőt meg az egyik meghittjét. Néhány másikat is
agyonvágtak, még tegnapelőtt este… Nohát, ennyi történt. A
Félkarú Vál táltosa föllázadt, állítólag valami házasságtörés
miatt, a nép meg vele tart…
– A Vál apa meghalt? – sikoltja Hajnal.
– Ismerted talán? Hát… meg. De pontosat nem tudunk, mert
nem vagyunk szomszédok. A szállásbéliek büntető portyát
indítottak a házasságtörő családja ellen. Tengri ne adja, hogy
testvérháborúba keveredjünk.
Ekkor ér oda a tiszt, aki – miután elcserélt néhány
ezüsttárgyat Berengár ezüstpénzére – maga is hallani akarná a
részleteket. Nem is figyelmez
Hajnalra, hiszen csak egy leányt lát mezítláb a sárban, de
aztán kikerekedik a szeme:
 – Mit beszélsz? Hogy a Vál apát? No ’iszen akkor annak a
családnak itt van a vége. Mer’ a fiát, Bors századost meg a minap
hamvasztottuk el a halotti máglyán.
Hajnal elereszti a zablavasat, és botladozó léptekkel elindul a
sötétségbe.
– Hé! Állítsátok már meg ezt a szegényt! – kiáltja a százados.
– Csak nem arról a bizonyos békétlenkedő szállásról való, hogy
ennyire megrázta a hír?
Hajnal számára azonban megszűnik minden. Térdig érő
kátyúba lép, és elesik, fröccsen a sár az arcára és a hajára, de
felkászálódik, és indulna tovább, egyenest a baljós sötétbe, ha
kétfelől meg nem kapják.
Fabrizio és Flóra felnyalábolják, és sietnek vissza vele a
szekérhez. Flóra a Szűzanyát kérleli, hogy ne engedje meghalni
Hajnalt, aki alig lélegzik.
Befektetik a szekérbe, és a kalmár csak ennyit mond:
– Nem hagyjuk sorsára. Magunkkal visszük, és ápoljuk egész
úton. Aztán majd meglátjuk…

ACSÁD BŐ SZÁLLÁSA

Acsád bő szállásának apraja-nagyja talpon. Az asszonyok

régtől tudják, mit kell tenni ilyenkor: elzárni mindent a

koporsóládákba, a fegyverek kivételével. A patakról vizet kell
hozni, hogy a hordók tele legyenek; ha föllángol valahol a veres
kakas, legyen mivel oltani.
 Az álmos gyerekeket az öregek gondjára bízzák, a
csecsemőket pedig nagykendőben a hátára veszi az anyjuk: ha
kavarodás esne, el ne veszítsék a jövő zálogát.
Kérdezgetik, mi végből a kavarodás, a fenyegetés, és amikor
megtudják, mivel vádolják Táltosfia leányát és valakit még a
közösségből, a szívekbe félelem költözik. Hiszik is, meg nem is,
hogy ilyen megtörténhetett.
Jómagam az egyik őrhelyen töltöm az éjjelt, s egyszer csak
Déva jelenik meg mellettem.
– Bikol küldött. Azt mondja, átszivárogtak Vál emberei az
őrhelyek között. Azt kéri, indulj az ordára.
Ijesztő hír. Ha ez megtörténhetett, akkor valakinek el is
vágták a nyakát, mert a szállás őrvonalán csak úgy átsétálni még
éjjel is lehetetlenség.
A borjúkarámoknál kisebb csoportosulás várakozik, és Bikol
akkor bukkan fel a sötétből. Valami nehezet lógáz a baljában, s
most a földre ejti.
–A legjobb kuvaszom volt – fűzi hozzá keserűen,
rettenetesen szitkozódva. – Pontosan a szeme közé kapta
szegény pára a fokost.
Kiveszem az egyik legény kezéből a fáklyát. A gyantafüst
csípi a szemem, s lefut a tüdőmbe, de világot tartok a
boldogtalan kuvasz fölé.
A fokos ütötte nyom eltéveszthetetlen.
– Támadni akartak, megszegve a megállapodást? – kérdezem
Bikolt, de ő a fejét rázza.
 – Cifrább a dolog. Nem láttam azt a disznót a sötétben, és
csak remélem, hogy egymaga van. Táltosfia legjobb barátjával
akar beszélni, de most, rögvest. Keselyűre meg rád gondoltam.
– Hol van? Fiatal-e, vagy öreg?
– Fiatalnak hallottam a hangját, és öléggé elszántnak. Az
előbb még ott volt a tölgyesben, de nem jött ki az útra. Azt
mondja, nem akar bajt.
– Jól van, odamegyünk. Ha baj van, majd kiáltunk.
Mit akarhat ez velünk?
Hirtelenjében Keselyűt se találom, így magam indulok. A
sűrűben azonban kénytelen vagyok megállni és tájékozódni.
– Hé, Keselyű! Merre vagy?
Meglepetésemre egészen közelről hallom lovának lépéseit, és
néhány pillanat múlva felbukkan.
– Itt lesz a’ – mutat a tölgyesre. – Érzem, itt lapul valahol.
Igaz-e, koma? Ugye, hallasz minket?
– Jól hallak – szólal a hang. – Ki a másik?
– Én. A Római.
– Tengrinek hála – mondja, és lépések hallatszanak a
sűrűből. – Ismerlek, és ti is engem. Én vagyok, a Küzsdégfia
Bátur, Vál apa szállásáról.
Akkor találkoztunk, amikor Réka lánya szült. Fiatal, erős
alkatú, beretvált fejű, vékony, lelógó bajuszú vitéz. A válláról
keresztbe vetett bőrzsák függ, amit a nyeregkápa elé emel, azt
óvja mindkét karjával.
– Alapos kalamajkát okoztatok, tudod-e? Most már talpon az
egész szállás – mondja neki Keselyű. – Azt a nyomorult kutyát
meg miért köllött kupán verni?
 – Muszájból – feleli amaz. – Semmi közöm a többiekhez.
– El is higgyem?
– Próbáld meg, Római. Miért hazudnék?
– Amiért a többiek gyújtogatással fenyegetőznek.
– Hajnal asszony a szálláson van, Római? Hazaért?
– Már hogy lenne! Nem nálatok van? Azt kiabálták ezek,
hogy igazságot akartok tenni fölötte…
– Hát nincs ott. Amikor a szálláson Obus kikiabálta, hogy
bűnös, és Vál be akarta zárni, megszökött.
Keselyű azt dörmögi: talán mégis van valami abban a
házasságtörésben?
– Táltosfia rögvest orrba vágna ezért a feltevésért – morgom.
– Szemernyi igazság sincs benne – mondja Bátur. – Obus
találta ki, és nem tudni, miért. Azt hitte eddig mindenki, hogy
csakis te vagy az ellensége, Keselyű bátya. De velem találkozott
akkor Hajnal. Megkövettem az apámtól elszenvedett sok bántás
miatt, és fölajánlottam neki, hogy a továbbiakban segítem.
– Rohadt egy szíve van annak az Obusnak – morogja
Keselyű. – Rég megérett a kivágásra, táltos mivolta ide vagy
amoda.
Nézem, hallgatom ezt a legényt, és közben rosszat sejtek,
mert tudom, hogy Bátur az apja halálát követően égre-földre
megesküdött, hogy fölkutatja és megöli a felelősöket. Tán nem
leli, ezért aztán változtatott: megelégszik néhány élettel a
mieinkéből.
Csak nem ez ügyben jár, s hazudik nekünk összevissza?
 – Baj van, Római – mondja Bátur. – Ha Hajnal nincs itt, akkor
valóban a kalmárokkal ment el, mert rosszabbra nem is akarok
gondolni. Már soha nem mossa le magáról a bűn bélyegét.
– Az a kalmár valamikor azzal hitegette Hajnalt, hogy a bajor
herceg felesége a szállás előtt vonul Lombardiának, és ott várja
ki, hogy a trónt visszaveszik. Judit hercegnének állítólag
társalkodónő kellett volna…
– És most azt hiszed, ezért ment utánuk? Hisz mikor elment
már Arnulf meg a had? Rég odahaza vannak már!
– Akkor miképpen vehették rá Hajnalt, hogy hozzájuk
húzzon? Tán mert érti a nyelvüket? Gyöngyvértől tudok a
kalmár javaslatáról. Neki mindent elmond a Hajnal.
– Akkor nagyobb a disznóság, mint véljük, Bátur – mondja
Keselyű. – Minden csak alávaló hazugság. Kikről is beszélsz
pontosan?
– Van közöttük egy, a leányával és a fiával. Hajnal sokszor
járt náluk, és összebarátkoztak. Panaszkodott nekik, hogy
bántják a szálláson.
– Hát, ez igaz. Táltosfia elmondta – bólint Keselyű. –
Szavakkal, pillantásokkal, ármánykodással… Mer’ amíg Bors
odahaza volt, mindenki behúzta a farkát, de most Obus olyasmit
mívelt, amit le nem nyelhet senki, aki tisztességes.
– Obus tüzelte fel azokat ott, mi? – intek a távoli dombhát
felé, ahol a kötekedők tán most is meghúzódnak. – Láttad, merre
vannak?
– Előlük is rejteznem kellett. Úgy hiszem, a fenyves mögött
lehetnek.
Keselyű megrázza Bátur vállát:
 – Mit míveltek ti Hajnallal? Mondd már, mer’ agyonváglak
menten!
– Ne engem okolj, bátya! Nem vagyok én ellenséged neked!
– Az a koszos Obus reátámadott, és ti csak lestétek, mint a
tinók? Hagytátok?
– Ne tedd má’, Keselyű! – csitítom. – Nem ő tehet róla.
Mondd tovább, Bátur.
– Amikor elvágtatott, a környéken keresték Vál apa
meghittjei, de már nem leltek a nyomára. Hajnal jól üli a lovat.
– És mi van Bors meg Hajnal fiával? Biztonságban van? Vagy
senkit nem érdekel nálatok az a kisgyermek?
– Bolondnak néztek? – kérdi nyugodt hangon. – Azt hiszitek,
kedvelem Obust, meg a hasonszőrű csalókat? Hogy nem vetnék
hurkot a nyakukba akár most? Engem csak az igazság érdekel,
bátya. A gyermek – simít végig az ölében tartott bőrzsákon – itt
van. Hajnal és a család Magocskának hívja. Úgy láttam jónak, ha
elhozom.
Óvatosan felhajtja a prémet az oldalán kimetszett, kibélelt
bőrzsákról, és máris megpillantjuk a gyermek arcát, bár csak egy
szürke foltot látunk belőle, és két kisebbet, az ökölbe szorított,
kicsiny kezeket. Békésen alszik, vagy tán túlságosan fáradt.
– Él-e ez a gyerek, te Bátur? – kérdi vészjósló hangon
Keselyű, de abban a pillanatban mozdul az egyik kis kéz.
– Van-e, aki szoptat nálatok? Mer’ az igen kellene, Keselyű
bátya.
– Te elloptad ezt a gyereket? Miként vitted végbe?
– Nem kellett ellopni. Odaadta nekem a Gyöngyvér – feleli a
legény.
 – Kért reá, hogy idehozd?
– Nem kért senki, de neki megmondtam, ha netán Hajnal
előkerülne, tudja hol keresni.
– Ki tudja, hogy éppen hozzánk hoztad?
– Ha Gyöngyvér nem beszélt, akkor senki. Legföljebb Vál
apa.
Keselyű megrázza a fejét:
– Az ő unokája is. Bármikor érte jöhet, és visszaviheti.
– De… Miért teszed ezt, öcsém? – kérdem, és Bátur egy
darabig nem felel, majd vontatottan azt mondja:
– Az apám sokat tett a szegény Hajnal ellen. Meggyűlöltette
a szállás egyik felével. Én nem ezt a gyereket féltem, mert erre
ügyel Tengri, hanem Hajnalt. Nem akarom, hogy baja essék.
Bors jó cimbora.
Most aztán vakarhatjuk a fejünket, de sok idő nem marad a
tépelődésre. A pirkadat is túl közel már.
Keselyű elrúgtat Bikolhoz, hogy hazudjék neki valami
bocsánatosat, mert mégse mondhatjuk el a valót, hiszen ha sokan
tudnak róla, azzal csak a gyermeket veszélyeztetnénk.
A tölgyes másik oldalára kerülve, mellőzve az ordát,
bevágtatunk a szállásra.
Szinte bezuhanunk a sátramba.
– Déva! Kell egy asszony, akinek teje van, de most ám!
Azonnal megérti, és azt se kérdi, miféle idegent hoztam. Ott
maradunk ketten Hajnal és Bors gyermekével.
– Készültök, hogy a fiúk megrohanják a szállást? – kérdi
Bátur.
 Azt felelem, amennyire föltüzelte őket Obus, semmi nem
lehetetlen.
– Hát akkor most mi legyen? – kérdem, és csak bámulom
Báturt, ahogy a gyermeket tartja.
– Ha ránézek erre a gyerekre, mindig eszembe jut, hogy a
húgomét is tarthatnám az ölemben – mondja fátyolos hangon.
– Azt kérdeztem, mi legyen most! – rázom meg a vállát. –
Kitaláltad már azzal a nagy eszeddel?
– Mi lenne? A gyermek itt marad, én pedig indulok Hajnal
után. Eső volt, sokáig megmaradnak a nyomok.
– Ne bolondozz már! Napokkal vagy mögöttük! És lehet,
hogy már visszament.
– Hajnal? Soha. Ő oda már vissza nem megy. Bárhova, de
hozzánk nem. Azt sem akarom, hogy a szállások vérre
menjenek. Ne hidd, Római, hogy az egészet Obus módolta ki.
Kell lenni még valakinek, aki tán nem is egymaga van. Az ő
lelkükön szárad ez a sok gyűlölség, és Nyesta meg az apám
halála. Hazahozom nekik a valódi felelőst, aztán azzal tegyenek,
amit csak akarnak. Bors a barátom, neki pedig visszahozom
Hajnalt ide, hozzátok. Acsád és Vál apák tegyenek igazságot. De
ennek a gyereknek biztonságban kell maradni.
– Vállal kellene beszélni – javaslom.
– Valakinek át kellene menni a szállásunkra, Római.
Olyannak, akit tisztelnek az enyémek. Akinek hisznek, és akinek
nem jár el a szája feleslegesen. Lehetne a Vaj ka bátya. Még
pirkadat előtt útnak indulok.
 – Várnod kell – fogom vissza nagy lelkesedésében. –
Segíthetnél a tieidet megzabolázni, ha támadni lenne kedvük.
Tán hallgatnak a szavadra.
– Ismerem őket, nem hallgatnának rám. Rögtön rám fogják,
hogy árulójuk vagyok.
Ebben kétségtelenül lehet igazság.
Elkeserítő helyzetbe sodródunk.
– Ha biztonságban megteheted, nyakadba veheted az utat
Hajnalhoz. De megyek veled, Bátur. Keselyű egészen biztosan
társul, és viszünk még valakit. Nem eresztünk el egyedül még
iramodásra se, ezt vésd az eszedbe. A gyereket meg majd az
asszonyok titokban tartják.
– Hogyan lehetne titokban tartani egy ilyen síró-rívó,
lármázó cseperkét?
– Bízd csak rájuk, van azoknak eszük. Nem tudod-e, hogy
egy asszony bármit megold, ha gyerekről van szó? Addig haza
nem jövünk, míg az a leány meg nincs. Ezt magam is esküvéssel
fogadom.
Szerencsére mégsem esküdtem, mert azonnal meg kellett
volna szegnem. Abban reménykedtünk, talán csak üres
fenyegetés a gyújtogatás, hanem aztán…

☒☒☒

Bikol egyik legénye vágtatva érkezik:

– Követelik a Táltosfia gyerekeit! – lihegi rekedten. – Most
köllenek nekik, különben gyújtanak!
 Csanád és Ákus falfehéren, tanácstalanul ácsorognak
mellettem. Hiába a fegyverövük, a férfivá avatásuk, azért csak
gyerekek még. De Csanád mégis azt mondja, belemarkolva a
kaftánom bő ujjába, hogy ha csak így lesz béke, ő inkább átmegy.
– Mész ám a!… Majd’ megmondtam, hova! – csattan rá Déva.
– El nem eresztelek innen, ha megveszekedtek se!
– Akkor verekszünk – hajtogatja csökönyösen Ákus. – A
nővérünkért leginkább…
– A malac farkáért leginkább, te! – legyinti meg Déva, és
Ákus fövege a földre pottyan. Elvörösödik, mert azért mégis
férfiember ő, de Déva hajlíthatatlan. – Itt maradtok! Aztán majd
én magyarázzam el az apátoknak, anyátoknak, hogy miért nem
voltam képes ügyelni arra a bikkfa fejetekre? Vitézkedhettek
még annyit, hogy bele is untok!
– Hagyd őket, asszony! Azér’ férfiemberek ők, még ha
fiatalok is – mondom, mert látom, hogy kell ide a magabiztos
döntés. – Gyertek, legények! Rossz nézni, ahogy tipródtok. Lóra,
és mindig itt maradtok mellettem, megértettétek? Az apátok rám
bízott, meg Dévára. Ne okozzatok csalódást.
– Na, szép, mondhatom! – fordul Déva most ellenem. –
Belevinnéd őket a sűrűjébe, mi?
De megugrasztom a lovat, és Déva mondhat már bármit.
Egyenest az ordának tartunk.
Ám nem jutunk még az utolsó sátorig se, amikor eget-földet
megrázó, velőig hatoló sikoltozás állít meg.
– Égnek a sátrak! – kiáltja Csanád. – Most mi lesz, Római
bátya?
– Mi lenne? Oltunk! Itt maradni mögöttem!
 A füst már ott gomolyog a szekérút felett, és az égő
nemeznek szúrós, átható szaga egyre jobban érződik. Bárki
megfúl az ilyenben, ember is, állat is. A tűzvésznél rosszabb már
csak a háború.
Kétségbeesetten rohangászó emberek között vágtatok a
fiúkkal, s jobbra-balra pislogok, követnek-e valóban. Ahol a tűz
leginkább tombol, ott már szervezetten oltják a favödrökkel,
vonyogóval rángatják az égő nemezlapokat a rácsról, a
veremházak tetejéről a füstölgő kéregzsindelyt. Asszonyok
rohannak be a fekete füstbe, hogy mentsék oda-bentről, amit
még lehet, s jönnek vissza kormos arccal, halálra vált képpel.
Valaki azt ordítja, hogy támadják a tüzet oltókat. Néhányan
máris előkapják az íjat, a lándzsát, és a közeli erdőszél felé
fordulva azt lesik, honnan röpítik az első nyílvesszőt.
– Hajtják a ménest! – kiabálják innen is, onnan is. De hogy ki
hajtja, a mieink vagy azok az átkozottak, azt nem tudni.
– Gyertek az ordára! – utasítom a fiúkat, és valahogy
kikeveredünk a fojtó füstből. – Ezek itt elbírnak a tűzzel.
Legalábbis ezt remélem. Négy vagy öt sátor és veremháztető
ég, s csak abban bízunk, hogy nem terjed tovább.
Egy villanásra megpillantom az öreg Vajkát, Szemest, a sánta
Bitért, akik fél tucat fiatalabb férfival a dombhátnak vágtatnak.
Már messziről hallom a verekedés, kiabálás, káromkodás
zaját. Valaki épp az orrom előtt rántja le a nyeregkápára hurkolt
árkánnyal a másik csikókarám berenáját, ostorcsattanás hallik, és
a vezérkancát követve csaknem elsodornak minket a másodfű
csikók.
Csanád hangja közvetlenül a hátam mögött csattan:
 – Vigyázz, Római bátya!
A szemem sarkából látom á támadót, aki negyedmagával
zuhan ránk. Karikás van az egyiknél, s máris lecsap…
Az ólomgolyó, amit a szíj végébe kötött, akkorát üt a
hátamra, hogy a levegő is majd’ bent szakad. Fordulok, elkapom
a galádot a karjánál, és lerántom a sárba. Csanád és Akus fokost
forgatnak, de Akus kezéből kiverik azonmód.
– Ez az egyik! – rikkant az idegen vitéz, és győzelemittasan
vonszolja a lova mögött a földre rántott Akust. – Kapjátok el azt
a kettőt!
Ez én lennék, meg Csanád.
– Engem meg nem kaptok, az anyátok keserves!… –
üvöltöm, és a lándzsám másik végével, amire vasgolyót
fabrikáltam, ahogy Itáliában láttam egykor, hasba vágom a rám
huzakodót. Összegörnyed, de megmarad a nyeregben.
Csodálkozom, hogy nem veszi fel a harcot, hanem
menekülőre fogja inkább, a másik kettő meg követi. Aztán látom
a nagy futás okát: a mieink közül Csakán érkezik néhány
idősebb harcossal, ők szorítják a váliakat.
– Ott viszik az Ákus gyereket! – ordítom Csakánnak, és
utánuk iramodunk. Csanád ott liheg a nyakamban,
összeszorított fogakkal, s esküdözik, hogy agyonvágja a testvére
elrablóját…
– Táltosfia ezért kitöri a nyakunkat – mordul Csakán. –
Visszaszerezzük a gyereket, ha a fejünket be is verik a Válék.

☒☒☒
 Vajka bátya türelmesen megvárja, míg a sebeit ellátja a javas.
Nincs egy zokszava sem, keményen tűr, nem szisszen, nem is
káromkodik.
Pedig bordái törtek, s egy fokos csapása félig leszakította a
fülét, amikor az Obus által föltüzelt garázdák, az öreg korával,
érdemeivel mit sem törődve vadállati módon rájuk zuhantak.
Vajka hősiesen állta a sarat, fokossal védekezett maga is…
De csakis védekezett. Hiszen ismert ő majd’ mindenkit, aki a Vál
apa szállásáról ránk támadt. Nem egyet tanított
fegyverforgatásra, s ott voltak ők is, amikor a nagy vadászati
gyakorlaton összevonták a szállások fegyverfogható férfijait, a
legényeket és az ifjoncokat.
Hallgatták az öreget az estéli nagy tűz mellett, amint Vajka a
régi idők nagy csatáiról mesélt, de lám, mit tesz egyetlen ember
meggondolatlan szava.
Vagy nagyon is meggondoltan cselekedett Obus?
Ha így lenne, akkor se értem az okát. Mert az, hogy ő meg
Keselyű kitaposnák egymás belét, az még csak rendjén van.
Tudják a szállások régtől. De ezért még nem gyújtogatott eddig
senki.
Ahogy a váliak elhagyják a területünket, számba vesszük a
veszteséget, és elindul egy hírvivő rögvest, Bogát horkához.
Vannak súlyos sebesültek, és egyikük, látom, aligha éri meg az
estét.
Acsád bő maga indulna a békéről tárgyalni, de valaki bizton
állítja, hogy Vált magát is fogva tartják Obus lázadó emberei.
– Semmivel ne törődjetek, most más ne legyen fontosabb,
mint a megbékélés – mondogatja a bölcs Vajka. – A sebek
beforrnak, ha Tengrinek is úgy a jó, őseink szellemei pedig már
most is tudják, kit tesznek majd felelőssé eme gyalázatért.
– Márpedig tenni kell valamit, hogy az Ákust visszahozzuk –
jelentem ki, de Vajka csak int: ne kapkodjak. Azt hiszem, igaza
van.
– Bogát horkát ismerem – folytatja az öreg. – Azt fogja
mondani, hogy ez a két szállás ügye, és elébb a két bő rendezze a
vitát. S ha nem megy, majd akkor lép ő.
Mindenki tudja, hogy amíg ez meg nem történik, Bogát nem
oszt sem a külhonból hazahozott zsákmányból, sem a sarcból
egyik szállásnak se.
Keselyű érkezik. Véres az arca, mert a homlokát fölszakította
egy elhajított kelevéz.
– Komolyan akarták a vérünket, nemcsak vagdalkoztak.
Nem is értem. Mintha megbabonázták volna valamennyit. A
minap a vásárban még nem volt semmi bajuk… Hanem, Római,
majd mink elrendezünk egyet s mást – morogja a fülembe, hogy
csak én halljam. – Nem kellenek hozzá sokan.
Sejtem, hogy arra gondol, egy különítményünk átvágtat
majd Válhoz, de a teljes elgondolást csak Keselyű tudja.
– Nem várunk, Római. Semmi biztosíték arra, hogy holnap
vagy holnapután nem gyújtanak megint. A lovak egynegyedét
elhajtották, s nekünk nincs több emberünk, hogy utánuk
eredjünk. Nem akarom, hogy néhány nap múlva ezen a
szálláson kimerültén rogyjanak össze az emberek, mert aludni se
mernek, folyvást a támadást várják. Másutt, régen, volt már
részem ilyenben. Csupa csont és bőr lett minden férfiember, a
kialvatlanságtól karikás szemekkel bóklásztak, az asszonyok alig
botorkáltak, és a szoptatós anyák teje elapadt. Tárgyalni kell
Vállal mindenképpen.
– Válnak velünk semmi baja. Őt is fogva tartják a sajátjai, ha
ez igaz egyáltalán. Ó csapjon oda az £)busnak meg a bandájának,
Keselyű, aztán jöhet a megállapodás.
Vajka apó a sátra előtt a napon üldögél, s azt mondja:
– Látjátok? Az Égi Atya mindünknek ugyanúgy adja a fényt
és az éltető meleget. Az ő számára nincs Obus meg Vál vagy
Acsád külön-külön, csak mi vagyunk, a törzsek és a
törzsszövetség. Azt mondom, Tengri ellenére tesz, aki
testvérháborút indít.
Ezen érdemes elgondolkodni.
A szállás karéjban futó utcáján megriadt lovak vágtatnak
végig. Nézem, nincs az élen a vezérkanca, ezért a fejetlenség. A
legények most terelik vissza az ordára a kínkeservvel
összeszedett csikókat, de vezérkanca híján láthatóan alig képesek
fékezni őket.
Kürttel riasztják a szállásbélieket, egyebet nem tehetnek. A
baromfi kárálva menekül, amerre lát, a kutyák elsomfordálnak,
és az anyák ölbe kapják a kisebb gyerekeket. Tudják, ha a lovak
megrémülnek valamitől, a félelem egyikről ragad a másikra, s ha
menekülésre helyük nincs elég, hát földöntik még a sátrat is.
S amikor már azt gondoljuk, hogy a csikókat beterelték a
berenák mögé, máris újabb kürtszó hallik, de most a másik
irányból.
Egy vitéz érkezik a Rába túlfeléről, a félnapi járásra lévő
szállásról.
– Hírt hozok! Hol van Acsád bő?
 – A tűzkárokat szemléli – mondja Vajka, és a sátor oldalának
dűlve fél szemmel pislog fel a legényre. – Én nem leszek jó?
– Dehogynem, Vajka bátya! Rossz hírem van, fekete hírem!
Erre már odafigyel mindenki.
– Megholt a Vál. Agyonvágták, és benn égett a tulajdon
veremházában. Obus táltos az úr most a szálláson, azt beszélik.
– Az okát is tudod a lázongásnak?
– Beszélnek mindenfélét. Hogy a Vál menye… De ezért még
Vál apát nem kellett vón’…
Az új hír hallatán elébb a bizonytalanság hidege érinti a
lelket, aztán átcsap hirtelen tenni akarásba. Mindenünnen azt
hallom, hogy ki kell hozni tőlük Akust és Hajnalt, míg meg nem
érkezik a haddal Bors, az ura.
Erről prézsmitálunk vagy harmincán Vajka bátyót
körbefogva, amikor hirtelen elcsöndesedik a szállás. Egy siheder
lélekszakadva rohan, és mondaná Vajkának az újabb hírt, de
elkésik vele, mert akiről szól, ott ül a nyeregben mögöttünk.
Táltosfia!
Mögötte Réka az almásderes kancán, mellettük Kücsüm és
Anda. Az arcuk komor, és rettentően fáradt.
– Hallom, Bors hazaérkeztét emlegetitek – mondja Táltosfia
rekedten, lassan rakosgatva egymás mellé a szavakat. – Bors
nem jön meg többet. A teste ottmaradt Bajorföldön. Magam
gyújtottam meg a máglyát. Holnapra hazaérnek Vál emberei, így
ő is tudni fogja.
Vajka bátya nehézkesen föltápászkodik, és furkójára
támaszkodva Táltosfia lovához lép.
 – Ó már nem fogja. Megölték, és rágyújtották a házát. Nézd
csak meg a szállásunk másik végét, fiam. Itt se villám csapott a
sátrakba.
A hazatérők nyeregben, viaszsárga arccal hallgatják Vajkát.
A rettenet bénultsága költözik tagjaikba, s noha agyuk azt
parancsolja, hogy mindent meg kell torolni, valami okból
mégsem engedelmeskednek az izmok.

☒☒☒

– Él-e? Azt kérdeztem, hogy él-e a leányom meg a fiam! –

visítja Réka, és úgy megmarkolja a mellemen az inget, hogy a tíz
körme csíkot karistol a bőrömbe. – Élnek-e, te átkozott?
– Mindent megteszünk, hogy hazahozzuk – próbálkozom, de
hasztalan. Rékában gyilkos erő szabadul fel, és nem kétlem, ha
vétkesnek mondanám magam, a következő pillanatban megölne.
– Kérlek, ne minket okolj!
– A lányomat meg a fiamat akarom vissza! Nem bánom, ha
mind beledöglik is, az összes azon a mocskos, bitang szálláson!
Magam vetek csóvát rájuk, és a tulajdon kezemmel fojtom meg
Obust!
Szemrebbenés nélkül elhiszem, hogy megtenné.
Le kell fogni, s Táltosfia az egyetlen, aki erre képes és
hajlandó. Réka első pillantásra csak egy törékeny asszony,
ráadásul fiatalnak se mondható már, de most három férfi ereje és
elszántsága rejtezik s dühöng benne.
Keselyű érkezik, és megöleli a minden ízében remegő Rékát.
 – Ha nem viselkedünk okosan, vérbosszút indítunk. Nem
tudom, miért, de Obusnak talán éppen ez a célja. Vál családja
nem mind ilyenek, és nem mind hallgat arra a csaló vénemberre.
– A vérét akarom! – hajtogatja egyre Réka. – Nekünk most
már ki kell állni Vál családjáért is. Közéjük tartozunk, egy az
unokánk. Hol van Bátur?
– Kötözik a sebeit – felelem. – A leányotok után akart
indulni, de nem engedtem. Többet ér nekünk Bátur élve. Menj,
Réka, nézd meg az unokádat. Attól majd megnyugszol.
Réka betámolyog a sátorba Dévához, Keselyű pedig
Táltosfiát és engem félrehív.
– Elsőnek a fiadat hozzuk vissza, Kartal. De ez veszélyes
vállalat, az ilyenben nincs szükség tapasztalatlan gyerekekre,
csak férfiakra, akik képesek hideg fejjel gondolkodni és
cselekedni. Alkalmasnak találod most magad erre?
– Nem lesz baj – feleli ő. – Hogyan akarod?
– Mindent csöndben teszünk, nem kell erről tudni itt sem
senkinek. Összeszedünk néhány megbízható vitézt, akik most
jöttek meg veletek Bajorföldről.
– Rendben van. A Grabán jó lesz egyiknek. Aztán még a
Mocsa, a Réde meg a Szurád jöjjenek. Mind jó verekedő és
higgadt gyerek. Beszélek velük. Jössz velem, Római?
– Miattam akár most indulhatunk.
– A feleségemet Dévára bízzuk. Kimerült, és most nem
bíznék sem a harci tudásában, sem a higgadtságában – folytatja
Táltosfia. – Kücsümöt, Csanádot és Andát valamilyen
mondvacsinált okkal átküldöm a horkához. Mondjuk…
bajorföldi ajándokkal, még ma.
 – Azt jól teszed – bólint Keselyű. – Báturt azonban nem
visszük. Inkább küldjük el a lányod után egy tucat vitézzel a
hadiútra. Ha megleli, jó. Ha mégsem… Akkor a következő
vállalatunk a lányod feltalálása lesz.
– Mikor kezdjük?
– Ma, napszállta után. Fogyóban a hold, de csillagos lesz az
éjjel. Jól haladhatunk. Addig üssük a vasat, míg…

A KALMÁROK TÁBORA

A vaskos szekérkerekek között átdereng a tábortüzek vörös

fénye, és megfesti a sátrak oldalát. Árnyak imbolyognak, a
kalmárnép a vacsoráját főzi, vagy csak egyszerűen nyársra húz
egy nyúllábat, és azt sütögeti a tűz felett.
Alig értek be az alacsony hegyek közé, s a tenger még
többnapi járás innen, de embert és állatot nyugtalansággal tölt el
a farkasvonítás meg a karavánok pihenőhelyeit környékező
medvék ólálkodása.
Az úton mindenféle martalóchadak veszélyeztetik a
vonulást, különösen a friauli gyepükhöz közeledvén, mert
ezeken az utakon csak az lehet biztonságban, aki nagyobb
létszámmal közlekedik.
A körben felállított sátras szekerek egyikében apró mécsláng
ég, és sárga foltot rajzol a durva vászonra. A nehéz, noricumi
igáslovak a saroglyából ropogtatják a szénát. Nyugodt jószágok,
de a fülük ott van minden apró neszen. Ha a hegyekből
farkasvonítást hoz a szél, felkapják a fejüket, és a levegőbe
szimatolnak.
A szekér előtti tűz mellett bölény összehajtott bőrén üldögél
a kalmár. Vacsoráját elköltötte már, s csak bámul a tűzbe,
időnként beletúrva dús szakállába.
Árny közelít, s egy hosszú kaftános alak kérdezi, hogy
letelepedhet-e a tűzhöz. Egyik kezében egy mázas kancsó, jóféle
bor illata szállong belőle, a másikban két fakupa.
– Gondoltam, itt bevárlak – mondja a vendég, s komótosan
tölt a kancsóból mindkettőjüknek. – Két napja érkeztem, és már
azt hittem, elkerüllek.
– Csak lefoglaltak a hazatérő magyarok – morogja maga elé a
szakállas. – Üzeneted van?
– Éppenséggel lenne. A Bíborpalástos beszélni akar veled.
– Modenában találkozunk, így beszéltük meg.
– Nem. Még előbb akar. Aquileia után vár a nyílgyártók
romjainál.
– A Concordia-romoknál?10
– Ott. Azt akarja, hogy addig várj rá, míg meg nem jön.
Utána elvisz a hajóján Velencébe. Csak hogy felkészülhess,
elégedetlen veled.
– Hm. Nem vártam mást. De majd kiengesztelem.
A szakállas hátrapillant a szekérben imbolygó mécsvilágra,
és sokatmondó kifejezés jelenik meg a szemében.

10Régi római helyiség, ami a nyílgyártásáról volt híres, ma már csak romokban létezik
az olaszországi Portogruaro mellett.
 – Kincset rejtegetsz néki tán? A Bíborpalástos dúsgazdag.
Nem hinném, hogy lekenyerezed vele.
– Van, amit ő jobban kedvel a kincsnél is – morogja a kalmár.
– Van, aminek képtelen ellenállni. Nem is tudott, soha életében.
– Megmutatod?
– Alszik. Éjjel és nappal. Nem hagyom, hogy felébresszék,
csak ha igen muszáj.
E szavaknál a kalmár előhúz egy apró üvegfiolát a kaftánja
rejtett zsebéből, és megkotyogtatja a benne lévő folyadékot.
– Nagy mennyiségben méreg, kicsiben altató. Már Nagy
Sándor is ismerte. Ilyen ajándékot – bök hüvelykjével a szekérre
– mostanában nem kapott a Bíborpalástos. Tudom, hogy ennek
nem fog ellenállni.
– És a lányod meg a fiad?
– Annyit tudnak, amit az orrukra kötöttem – felel a kalmár. –
Jóban vannak vele, ő pedig megbízik bennük, meg bennem is.
Csak ez érdekel.
– És ha… netán magyarokkal találkozol az úton? Vagy utána
jönnek, hogy hazavigyék?
– Erre van az altató, és a szekérben van holmi elég, hogy
eltakarja. Meg aztán a magyar olyan, mint a többi: néhány
ezüstpénzzel megvehető.
– Így tapasztaltad?
– Majdnem.
– Csak aztán nehogy erre a „majdnem”-re rámenjen az
egészséged, barátom – sommázza a másik, és mielőtt elköszön,
sokatmondón elhúzza a torka előtt az ujját.
 A kalmár gyűlölettel figyeli, amint eltűnik a sötétben. Az jár
a fejében, hogy jobb lenne tán megszabadulni tőle, eltüntetni,
hogy azt mondhassa, semmiféle üzenetet nem kapott az úton.
A leány most hagyja el a sátras szekeret, reccsen a lába alatt a
rövid lajtorja.
– Te Flóra! Ő… hogy van?
– Alszik – feleli a lány halkan. – Apám! Azt hiszem, tán soha
nem épül fel. Túl sok van, amit veszített. Azt gondolom, hogy
haza kellene küldeni.
– Nem lehet. Megölnék. Tán haza se érne, mert elintéznék
még az úton. Most már biztosan égre-földre keresik. Az afféle
bűnök, amiről beszélt nekünk, a magyarnál nem bocsánatosak.
Vigyázz rá, Flóra, aztán majd meglátjuk. Meglehet, soha nem is
akar többet hazamenni. Hiszen beszéli a nyelvet, és az anyja félig
lombard.
– Muszáj adni neki azokat a cseppeket?
– Igen, leányom. A maga érdekében.
Flóra visszakapaszkodik a szekérbe, ahol mélyen, nagyon
mélyen alussza delíriumos álmát Hajnal.

A NÉHAI FÉLKARÚ VÁL SZÁLLÁSA

Ez már a második éjszaka, amit a szállás közelében töltünk.

Keselyű nem engedte, hogy azonnal rájuk törjünk, s jól tette.
Obus kinevezett egy parancsnokot, egy Kegen nevűt, aki az ő
feltétlen hívének mutatta magát. Összeférhetetlen ember volt
mindig, Vál családjának ellensége. Most ő vezeti a szállás
őrzését, mert számít rá, hogy Acsád bő nem hagyja annyiban a
gyújtogatást.
Keselyű és Táltosfia meg jómagam egy dombhátra osonunk
fel, amelynek a tetején magányos tölgy emelkedik a bozótosból.
Ha a holdvilág elé felhő nem kúszik, látjuk innen a szállás északi
bejáratához vezető utat. Grabán, Mocsa és Szurád a délnyugatit
veszik szemügyre.
– Tovább nem várhatunk – közli Keselyű. – Be kell menni
végre. Tudjuk, hol vannak az őrök, a legerősebben az orda felől
ügyelnek. Ha meghajtanánk a csikókat, ahogy ezek tették
nálunk…
– Az ordára csak a réten át jutsz, ott meg egy árva bokor
sincs – mondom. – Mást kell kimódolni.
– A nyírfaligetben lakik Obus – fűzi tovább Táltosfia, aki
fölöttem kapaszkodik egy görcsbe merevedett ágon. – Az
megközelíthető. A ligettől félnek, ezt mondta a leányom
legutóbb, ezért nem is őrzik.
– Nem hinném, hogy Obus még mindig ott lakik – mondom.
– Réde állandóan azt figyeli, s még nem látta mozogni a
nyírfásban. A szálláson lakhat már.
Halk neszezés hallik alulról, és elhallgatunk. Valaki
megkoppintja körmével a fa kérgét.
– Én vagyok, hé! A Mocsa – halljuk társunk fojtott hangját. –
Gyertek le, találtunk valamit.
Mocsa a domb ellentétes oldaláról gyalog kapaszkodott fel,
akárcsak mi, hogy a lovak el ne áruljanak.
 Mutatja az utat, és vágtatunk a sötétben a szállástól ellenkező
irányba, át egy csenevész bükkösön, aztán Mocsa egyszer csak
visszafogja a lovát.
– Ott van, ni! – mutat egy sötét foltra az apró tisztás közepén.
Földhányásnak tűnik, s mellette van egy kisebb.
– Mi ez az iszonyú bűz? – kérdi Táltosfia, s nyeregből
szállunk, de a látvány magáért beszél. – Magasságos Tengri…
Egy sekély gödör tátong előttünk, alig két könyök mély
csupán, és talán három lépés hosszú, meg egy széles.
– Halottak – mondja Mocsa. – A Vál családjából. Késsel
végeztek velük. 1
– Valaki őrködjön – pillant körül Keselyű, és Mocsa
vállalkozik.
Szikra pattan a kováról, és az apró lánggal világot gyújtunk.
Az összetört háncs végén izzó tűz éppen csak arra jó, hogy
közeire tartva megvilágítsuk a pergamenszín arcokat.
– Ez itten a Bolda asszony – morogja Táltosfia. – Elmetszették
a nyakát. Ez pedig a húga, Ernő. Alattuk… úgy nézem… egy
férfiember. De nem ismerem meg. Mit vétettek ezek az
Obusnak?
– Hogy léteztek – mondja sötéten Keselyű. – Annak a
baromnak ennyi éppen ölég.
A lovak rángatják a szárat, szemlátomást elhagynák már e
baljós helyet. Vonítást hallunk az erdőből.
– Farkasok – érkezik Mocsa a hírrel. – Jönnek a szagra.
– Ilyenkor? Tszen van nekik mit zsákmányolni – mondom,
de Mocsa azt feleli, ez most könnyű préda.
 – Nem hagyhatjuk, hogy fölzabálják ezeket a
szerencsétleneket – így Táltosfia. – Legalább némi földet meg
gallyakat…
– Várjatok – állítja meg Keselyű. – Azt hiszem, megvan, mit
teszünk. Mocsa! Itt a hálód?
– Mindig a málhában van. Csak nem azt akarod, hogy…
– Dehogynem. Megfogjuk a farkast – erősíti Keselyű. –
Semmi meg nem ugrasztja jobban a ménest, mint ezek a
toportyánok.
Mocsa a szállásunkon a legjobb csapdaállító.
Hagyjuk, hadd tegye a dolgát, s egy biztonságos helyen
bevárjuk.
A farkasok vonítása egyre közelebbről hallik.

☒☒☒

– Tedd le ide azt a tálat elém – parancsolja Obus a

fiatalasszonynak, aki szemlesütve s félelemtől reszketve lép a
veremházba. Leereszkedik a deszkából rakott, döngölt földdel
töltött lépcsőn, és az ezüsttálat – ami hajdanán Vál tulajdonát
képezte – némán a szőnyegre helyezi. – Jól van. Ügyes vagy, te!
Az urad tán nem is értékel kellően.
Mikor a fiatalasszony felegyenesedne, hogy sietve elhagyja a
veremházat, Obus, aki a térdmagas, bőrökkel vastagon takart
földpadkán heverészik, kinyújtja felé vénember karjait.
– Ne annyira sietősen, te! Maradj még, ha mondom! Váltól is
ennyire menekültél volna?
 A fiatalasszony kétségbeesésében moccanni sem bír. Obus
vénsége ellenére azt bizonygatja, hogy férfi, s követeli, hogy
bizonyosodjék meg erről kézzelfoghatóan is.
– Az uradtól félsz? Nem tesz semmit, mert ő meg tőlem –
vigyorog. – De égett zsírszagod van, hallod-e? Büdös vagy!
Menj, mosdjál meg. Öltözz át, illatosítsd ki magad, aztán gyere
vissza. Megértetted?
– Ezt nem teheted, táltos! A törvény…
– A törvényt most én mondom. Mindent megtehetek. Eridj!
A fiatalasszony egyetlen hang nélkül oson ki a veremházból,
s közben az öklendezéssel küzd, mert a vénemberből valóban
dögletes bűz árad.
Az egykori táltos, aki most már bőnek képzeli magát, be se
ereszti magához a szekértolóit, akik közül néhány odakint
ácsorog, vagy a tüzet táplálja. A többiek összeverődnek itt-ott, és
az elmúlt napok történéseit tárgyalják.
Aki véleményt mond, mind helyesli, annyira félnek Obustól
és talpnyalóitól. Vál családjának vagyona már nagyrészt
szétosztásra került bizalmasai körében, és Obus maga mutatott
rá arra, akit el kell tüntetni az útjából.
Nem is titkolta, hogy élvezi a leszámolást.
A fiatalasszony sírva szalad hazafelé. A férje is Obussal tart,
de elmondani nem merné neki, miféle parancsot kapott a
nagycsalád új fejétől. Csak a sátrukat látja, ahova bemenekülhet,
és egy időre biztonságban lehet, de aztán vissza kell mennie
abba a rettentő veremházba. Jó, hogy a sátor félhomályos
magányában kisírhatja a lelkét…
 Ahogy belép, és leereszti maga mögött az ajtó szőnyegét, egy
tenyér tapad a szájára. Sikoltana, de erősen tartja valaki, s egy
fojtott hang azt mondja, nem akarja bántani.
Megfordul, s amikor megpillantja az idegent, erőtlenségében
a földre csúszik, és kitör belőle a zokogás.

☒☒☒

A veremház körül vigyázó férfiak csettintenek, amikor

visszatérni látják a fiatalasszonyt. Talpig ünneplőben van, a
legszebb kaftánban, ami csaknem a földet söpri, és az alján
villognak a rávarrott ezüstpénzek. A hímzett női fövegről fátyol
csüng, és a homlokon körbefutó pántról körömnyi Berengár-
ezüstök lógnak, csaknem takarják a szemet is.
A férfiak tudják, hogy Obus így rendelkezett, de egyik se
meri megkérdőjelezni a rettegett táltos parancsát.
Hogy mit gondolnak magukban? Azt senki se tudja.
Ahogy azt se, mit tesz majd a fiatalasszony ura, Bolcsár, ha
valaki elmondja neki, mit készülnek mívelni az asszonyával.
– No! Ezért ez má’ mindjárt más – tápászkodik elégedetten
Obus.
– Hadd lám, te! Gyere ide elibém. Osztán fordulj szépen
körbe. Úgy. Ne riadozz tőlem, nem azér’ híttalak, hogy
varázslást míveljek veled. De te velem megtehetnéd – húzza torz
mosolyra fogatlan száját.
– Mit kérsz? – kérdi amaz suttogva. – Mit tegyek? Bármit
megparancsolhatsz, igaz?
 – Igaz, igaz. Nekem nagyon olybá tűnik, hogy bármit. Azt
parancsolom, hogy fickósítsd föl kissé ezt az éltes testet, hallod-
e. Ha teszed magadtól, antul jobb.
Amaz nem felel, csak a vénember háta mögé oson
macskaléptekkel, és kezdi masszírozni annak csontos vállait.
– Ez az! Ezt kedvelem. Ügyes kezed van. Egyszerre erős és
finom. A nyakamat is, te! Mer’ az gémberedik legelébb…
– Parancsodra – feleli a nő. – Merné-e valaki is megtagadni
tőled?
– Jobb uratok leszek, mint a Vál valamikor is volt – jelenti ki
Obus.
– Majd megszokjátok, hogy eztán más szelek fújnak. És aki
jól viseli magát, az kap.
– Én is kaphatok?
– Ha a kedvemre teszel, akár rögvest.
– Rögvest?
– Hát!
A masszírozó ujjak megtorpannak, majd boszorkányos
gyorsasággal megszorulnak Obus nyakán, hogy levegőt se kap.
– Kezdheted az adakozást, te gyilkos – sziszegi a nő. –
Egyetlen mozdulattal a csigolyádat töröm, büdös vénember,
mint egy csirkének, csak szólj rosszat. Add vissza a fiamat meg a
lányomat.
Obus megpróbálja az ujjakat lefejteni, de abban a
minutumban a torka előtt a nő karja, a másik pedig a tarkóját
nyomja irtózatos erővel. Obus kékül, a levegő se ki, se be.
– Add vissza az enyéimet, s akkor talán nem öllek meg.
 – Tá… Tál-to…os v…v…agyok… – hörög a vénember, de a
szorítás erősödik.
– Nem érdekel. Megöllek akkor is.
– M… Mit… akarsz… hát…
– Elküldöd az embereidet a háztól. Megértetted?
A szorítás lazul, de Réka el nem ereszti Obust. Együtt
araszolnak a deszkaajtóig, aztán föl a lépcsőn.
– Mondd nekik, hogy tűnjenek innen, ne hallgatózzanak –
súgja Réka, és Obus a veséjén érzi egy kés hegyét. – Csak
egyetlen rossz hang, és meghaltál.
A táltos kikiabál, hogy ne zavarják. Odakintről kuncogás
hallik.
– Hozass ide két nyergelt lovat – parancsolja az asszony, és
Obus ezt is elmondja.
– Most pedig kísérjék ide a fiamat.
Obus parancsot ad, és Réka nemsokára meghallja Ákus
hangját odakintről.
– Mondd neki, hogy várjon az ajtó mellett, míg nem hívatod.
A táltos ennek is eleget tesz. Réka visszavonszolja a
veremház hátulsó sarkába, a tűzhely mellé. Még mindig nem
ereszti.
– Hol van a lányom?
– Azt nem tudom.
– Hazudsz. Még egyszer megkérdezem, és ha megint…
Karja megfeszül Obus torkán, a késpenge pedig már
csaknem a húsba szalad, oly erővel nyomja.
– Elment – nyögi a táltos. – Már akkor, amikor… Az első
napon. A kalmárokkal, így beszélik. Nyugatnak ment.
 – Kik voltak azok a kalmárok?
– Nem tudom.
– De igenis tudod. Kik voltak?
– Külországiak. Görögök.
– Görög nem megy innen nyugatnak.
Hosszú percek múlnak el, és a vénember már könyörgőre
fogja. Ígér mindent, de Réka nem szól, csak tartja szorosan.
Undorodik tőle, de leküzdi minden viszolygását. Hallgatózik, de
odakintről hangok nem szűrődnek be.
Talán valóban elmentek, ahogy Obus parancsolta…
– Szólj, hogy ne zavarjanak, mert aludni vágysz. Elvégre a
kedvedre tettem…
Obus megköszörüli a torkát, és elmondja a kívánt szavakat.
Réka szíve megdobban, amikor kintről a fia hangját hallja: Ákus
azt mondja, rajta kívül csak egy vitéz van odakint.
– A fiamra ügyel? – kérdi a táltost Réka, aki bólint. –
Szerencséd van, vénember. Nem veszem én a te véredet, mert
annál jobban undorodom tőled. Szólítsd be azt az embert.
– Hé, te! Mi a neved? – így Obus, és kintről hallik máris a
felelet:
– Én vagyok az, bátya! A Csege!
– Gyere be, hadd a gyereket…
Amint az utolsó szó elhangzik, és Réka meghallja Csege
közeledő lépteit, cselekszik.
Csupán egyetlen, villámgyors mozdulat, szemmel is alig
követhető, de halk reccsenés hallik, amint törik a csigolya, és
Obus elhanyatlik az ágyán.
 Az asszony máris a lépcsőnél terem. Csege benyit, egyet lép,
aztán összegörnyed a gyomrába vágódó, marokra fogott fahasáb
kemény ütésétől. Hogy a tarkójára is kap egyet, már tán nem is
érzi.
Réka kioson a veremházból a sötétbe. Ákus mozdul, felé
fordul, és elsőre meg sem ismeri, de aztán…
– Gyere! Hol a két ló? – sürgeti az anyja. A jószág ott áll a
földbe ásott oszlopoknál. – Merre van a szállás rövidebb
szárnya?
– Azt hiszem… arra – mutatja a fia.
– Nem ülünk föl a nyeregbe. Úgy megyünk, hogy takarjon a
ló. Csak nyugodtan, fiam.
Ötven lépésre se jutnak, amikor tülkök hangja veri föl az
éjszakát. Minden sátorból, veremházból kifelé rohanó embereket
és asszonyokat látnak, akik egymástól kérdik: mi történt, talán itt
vannak az Acsád emberei máris?
– Nyeregbe! – rikkant Réka Akusnak, majd elhajítja ékes női
fövegét, és egyetlen mozdulattal föllendül a ménre. – Le ne
maradj, hallod?
A riasztás elsőre az ordától érkezik, de riognak a szarutülkök
most már minden irányból. Valaki fölkap egy izzó zsarátot, és
szikrák röppennek üstökösként, amint vágtat vele a vitéz, majd a
zsarát lángra kap, és fáklyaként világít.
– Asszony! Vissza! Farkasok támadják az ordát! Nem akarok
még rád is vigyázni!
Réka nem felel, de a fia azt súgja a fülébe, hogy ez a férfi is
ott volt az ő szállásukon akkor éjjel, és gyújtogatott. Csamáz a
neve.
 – Bántott téged? – kérdi az asszony, és a gyerek
szégyenkezve bevallja, hogy egyszer arcul ütötte.
Réka belevágja sarkát a mén oldalába, és űzőbe veszi a
harcost. Amikor mellé ér, rákiált:
– Hej! Csamáz!
– Mi kell má’? – hangzik a válasz, de többre már nem telik.
Az asszony a ló nyerge mellől leakasztott fokossal úgy vágja
szájon, hogy hanyatt bucskázik, de még le sem ér a sáros földre,
máris jóval kevesebb fogat tudhat a szájában.
– Gyere, Ákus! Most már igyekezni kell!
Elvágtatnak az orda mellett, egyenest a nyílt mezőnek, aztán
be a gyertyánosba. A lovak nyakára borulnak, mert az ágak néha
vészesen karistolják a hátukat, a vállukat. Észvesztő a rohanás a
koromsötétben.
Aztán – hogy mi történhetett, abban a pillanatban egyikük se
fogta fel – a vágtató lovak lába egyszer csak elakadt, az ártatlan
jószágok felhördültek-nyerítettek ijedtükben, és ők mindketten
előrezuhantak a sötétségbe.

☒☒☒

Az éledező farkasokat kötélre vettük, megvártuk, míg

teljesen visszatér beléjük az élet, aztán elvágtuk az árkányt, és
meghajtottuk őket, egyenest az ordának.
Jómagam, Keselyű és Táltosfia – kihasználva a fejetlenséget –
a túloldalról a szállásra vágtattunk.
 A sötétben nem tűntünk föl senkinek. Táltosfia vezetett
minket, mert pontosan tudta, hol laknak Vál rokonai, de csak
bezárt sátrakat, eltorlaszolt ajtajú veremházakat találtunk.
Aztán egy női hangot hallottunk a sötétből:
– Már senki nincs. Sokan meghaltak, sokan elmenekültek.
Kartal bátya, megismerlek! Én vagyok az, Gyöngyvér…
– Hol a leányom, hallod? Te biztosan tudod – hajol le a
nyeregből a barátom, de Gyöngyvér csak a fejét rázza.
– Nem jött vissza, Kartal bátya. Hát a kicsi Magocska?
– Nálunk van, jó helyen. Hol az Ákus fiam?
– Amott őrzik, de nemrég láttam, hogy a Csege vitéz
Obushoz kísérte.
– A nyírfaligetbe?
– Már nem lakik ott. Vál apa egyik veremházát bitorolja.
Keselyű leugrott a lóról, és bevezette a fák alá, a sötétbe.
Mindnyájan követtük.
– Mi történik itt, Gyöngyvér? – kérdezte a szolgálót, aki
elcsukló hangon felelt:
– Obusnak elment az esze. Ő lett a bő, és senkitől nem
kapunk támaszt. Mindenki tart a varázserejétől. Attól félünk,
hogy a vérbosszú tönkreteszi a szállásokat. Ezek már gyújtottak
nálatok, ezzel dicsekedtek a hazaúton mindenfelé. Félünk, hogy
egy napon ti is eljöttök. Így lesz-e, bátya?
– Nem tudok mindenkiért felelősséget vállalni. Ti kezdtétek.
Ha bosszú, hát nem mi akartuk. Most mihez kezdesz?
Biztonságban vagy-é?
– Én nem számítok, bátya. Csak egy szolga vagyok, ki
számolna velem?
 – Mondjuk az olyanok, mint mink. Akarsz-e velünk
visszajönni?
– Mennék, ha lehet…
– Elébb vezess oda minket ahhoz a veremházhoz. Obus
biztosan nem ment az ordára megnézni, mire a nagy
rohangászás. Rágyújtjuk azt a házat…
– Várjatok! – ugrott Gyöngyvér Táltosfia lovához. – Obusnál
van Csenke, láttam, hogy bement. És Obus elküldte onnan az
embereit.
– A vén disznó. Hát a fiam hol van? – tudakolta Táltosfia. –
Csak nem odabent az is?
– Csak azt láttam, hogy elkísérték őt oda. Kartal bátya,
vigyázzatok! Bennetek van minden bizodalmam! Bajotok ne
essék!
– Majd ügyelünk – felelte Táltosfia helyett Keselyű.
Vágtattunk a veremházhoz, amelynek néptelen volt már a
környéke, mert aki élt és mozgott, az ordára rohant. A félig
nyitott ajtón át jól láttuk az odabent égő tűzhely vörös fényét.
– Majd magam! Ez az én munkám lesz – vakkantotta
Keselyű, és még futtában nyeregből szökött. Elkaptam lovának
kantárszárát, és Keselyű egy ugrással eltűnt a veremházban.
Legszívesebben Keselyű után indultam volna, de Táltosfia
rám szólt: ez valóban az ő személyes dolga. Néhány pillanat
múlva a barátunk már ki is lépett a házból.
– Végeztél vele? – kérdezte rögtön Táltosfia, de ő bosszúsan
megrázta a fejét:
 – Nem köllött. Holtabb már nem is lehetne ez a mocskos. Ott
döglött meg az ágyán. Tengri, hát miért nem akartad, hogy én
tegyek igazságot? Kinek lett vón’ rá több jussa nálam?
– Lettek volna még, Keselyű – mordult Táltosfia. – A fiamat
nem láttad?
– Nincs odabent senki más. A Csenke sincs. Gyerünk,
keressük meg a fiadat.
Igen, de hol?
Talán az ordán? Felismernek minket, és levernek a
nyeregből.
– Fölgyújtanám az Obus házát – recsegte Keselyű. – Ahogy ő
a Válét.
– Fölöslegesen tennéd, és ránk hoznád a veszedelmet. Akkor
aztán bizton azt gondolnák, megjött az Acsád bosszúálló
különítménye.
– Elébb-utóbb úgyis az lesz a vége – morogta Táltosfia. –
Mert ezek nem férnek a bőrükbe.
– Kivéve, ha Obus után tisztességes embert találnak vezérnek
– mondtam. – Ezen a szálláson még sok lesz a békétlenkedés,
nem tartok attól, hogy rajtunk élik ki a bosszúszomjukat. Obus
megosztotta a népet, elébb majd egymás fejit verik be.
Keselyű nem egészen értett egyet velem. Váltig hajtogatta,
hogy gyújtsunk föl néhány sátrat, boglyát, hadd legyen még
nagyobb a fejetlenség, mert abban tán hamarabb rálelünk
Ákusra.
Táltosfia bólintott: legyen így.
 Obus veremházából zsarátot hoztunk, és csóvát vetettünk
két-három gazdátlan sátorra és néhány kazalra, hamarosan
meghallottuk a riasztó tülkök szavát.
A fejetlenség, nekünk olybá tűnt, most aztán valóban
eluralkodott a szálláson. A rohangászó, tüzet oltó emberek
tyúkok, kacsák között botladoztak, valakit belöktek a
rosszindulatú, veres disznó mellé a verembe, de a malacvisítás
túlszárnyalta az ő üvöltését. Kutyák ugattak, kapdostak a
lábszárak után, mi pedig nyúlcipőt kötöttünk az erdőnek.
Félúton két legény vágtatott szembe velünk.
– Kik vagytok? – rikkantott rájuk Keselyű, és az egyik
rögvest azt felelte, hogy a szállásról valók.
– Hát ti? – kérdezett vissza, és azonnal Táltosfiára emelte a
fokost. – Ti gyújtogattok?
Ököllel a képébe vágtam, aztán a kaftánja nyakába
kapaszkodva lerántottam a nyeregből. A lova elvágtatott a
sötétbe.
A másikat körbevettük, és Keselyű kiütötte a kezéből a
furkót.
– Ismersz engem? – kérdezte Táltosfia. Amaz bólintott. –
Nem akarunk semmit, csak az Ákus fiamat. Hol van?
– Nem tudom.
Keselyű ökle máris lendült.
– Jól van, ne üssetek! Nincs nekem bajom veletek! –
bizonygatta, védekezőn maga elé tartott karral. – Egy asszonnyal
láttam elvágtatni. Arra – mutatta az irányt.
Még lerántottuk a nyeregből, és a lovát egy darabig
vezetékre vettük, aztán eleresztettük, mert nem vagyunk mi
tolvajok, bár az általuk elhajtott jószágért, tudtuk, ellátogatunk
még ide.
Az erdők mögött, ahol biztonságos rejteket rendeztünk be,
Réde kivételével ott volt már mindenki.
Táltosfia azonnal felismerte Rékát és a fiát, akik
eszméletlenül hevertek a fűben. Fájós lábát nem kímélve azonnal
leugrott a nyeregből, és föléjük hajolt.
– Mi van velük?
– Elzuhant velük a ló.
– Mindkettővel egyszerre?
– Hát. Mer’ hogy a Réde… – magyarázta zavarát alig
leplezve a fiatal, máskor oly magabiztos Grabán pányvát húzott
keresztbe az úton. Azt hitte, a szállásról menekülnek, és
gondolta, hogy esetleg…
– Hol a Réde? – pillantott végig rajtunk Táltosfia, és gyilkos
tűz villant a szemében. – Hol van az a barom?
– Itt vagyok – hangzott a felelet a sötétből. – Ha tudtam
volna…
– Ne hibáztasd, testvér – nyugtattam Táltosfiát. – Jót akart.
– Jót! Közben meg nem gondolkodott semmit!
– Majd ráérsz utána is kiverni a Réde fogát – érintette meg
Táltosfia vállát a vele egyidős Szurád. – A Réka meg a fiad
nincsenek maguknál, de lélegeznek. Fogalmam sincs, mi bajuk
történt. Tört-e valamijük, vagy… Te vagy a tudós, Táltosfia.
Neked kell megmondanod, mi legyen velük.
Lélegzetünket visszafojtva, moccanatlanul álltunk. Az éjjeli
lepke szárnyainak neszezését, a denevér röptét is hallottuk, oly
nagy volt a csönd.
 Bámultuk csak Táltosfiát, aki pusztán ujjaival tapogatta ki a
sebeket, töréseket a vaksötétben, aztán halk, de határozott
parancsokat osztogatott: ki mit tegyen, hogy elvihessük innen a
súlyosan sebesült asszonyát és a fiát.
– Végeztünk – morogta a fülembe Keselyű. – Szerencsétlen
vállalat volt. Megyünk haza.

KR. U. 917 ŐSZE. VERONA

A rómaiak régi diadalkapuja alatt elhalad a lefüggönyözött

hordszék, és a négy markos legény sietős léptekkel befordul az
első szűk mellékutcába. Az amfiteátrum előtt zsibongó piacot
ismét elverte az eső, mert az északi hegyekből lezúduló
ólomszürke felhők napok óta a város fölött szabadulnak meg
terhűktől.
A folyó árad, s a várost körülölelő kanyarulatban vágtat a
sáros víz. A csónakosok biztonságba viszik járműveiket, a
bárkák a nyugodtabb szakaszokon vesztegelnek. Ha leesik az
eső, Verona utcáin szennyes patakok csordogálnak a falak alján,
s a kapualjakban és az ereszek alatt koldusok, csavargók
keresnek menedéket. A sok, ablakon kiszórt mocsok a folyó felé
igyekszik, s ahol összegyűlik, a későbbi napmelegben
iszonytatóan bűzös keveréket alkot.
A koldusok és csavargók között mindig megbúvik néhány
útonálló, ám fényes nappal a hordszékben utazó gazdag
személyiség kirablására senki nem vállalkozna. E célra ott a
sötétség, s a folyó majd’ minden reggel partra sodor valakit,
akiből – akárcsak Velence baljós lagúnáiban -nem egészen
önszántából távozott az élet.
A hordszéket cipelők végigsietnek a kanyargós, bűzös
sikátorokon, elkergetik útjukból a kóbor kutyákat, belérúgnak a
káráló baromfiba, és rá sem hederítnek a kéregető koldusokra.
A folyó kanyarulatára néző gazdag ház hátulsó bejáratánál
lábaira állítják a terhet, és megzörgetik a vasalt kaput. Sötét képű
lombard szolga nyit ajtót, s a hordszékből kiszálló férfiú előtt
földig hajol.
Szó nem esik, csak az érkező ejt a kaput nyitó markába egy
ezüstöt. Azt jelenti ez, hogy fogja be a száját, jobban mondva, ha
látta is őt a házba belépni, hát tegyen úgy, mintha mégsem.
Az érkező magas egyházi ember, befolyása nyilvánvaló, s
nemcsak Veronában. Berengár király köreihez tartozott valaha,
de folyvást az országokat járja a Szentatya megbízásából – így
állítja ő.
Hogy mi is pontosan a megbízás, ahhoz csak néhány
beavatottnak lehet köze.
A kőkorlátos balkonon egy férfi áll, s int a kezével, majd
rögtön el is tűnik odabent, mert a magas balkont látni az utcáról.
Az érkező nekiindul a fal melletti meredek lépcsősornak, ami
alig egyetlen lépés széles, s korlátja sincs. A falnak támaszkodik,
és díszes botja minden egyes lépcsőfokon koppan.
Mennyi idős lehet? Egyesek szerint negyven, mások azonban
állítják, hogy közel jár a hatvanhoz. Szemre megállapíthatatlan,
időtlen a férfi kora. Egyenes tartással jár, fejét büszkén felveti, s
bárki elképzelhet személyében egy grófot, minisztert vagy
katonát. Ha reverendát visel, csupán akkor kényszerít magára
ájtatos külsőt.
Belép a balkonos szobába, és megtorpan.
– Ha nem ismernélek gyermekkorunktól, azt hinném, nem is
te vagy, Guido – csóválja a fejét, és tetőtől talpig végigméri a
férfit. – Megőszültél, kopaszodsz is… És lefogytál, barátom.
Beesett az arcod. Azt hinném, egy kalmárnak jobban megy a
sora, és finom étkeket fogyaszt. Vagy annyira megviselt a türk
életmód? Miért nem találkozhatott veled a megbízottam a régi
romoknál, Aquileia után?
– Talán mert elkerültük egymást – feleli Guido. – Én ott
voltam.
– Azt beszélik, hogy tán njégsem. De engem igazából ez csak
akkor érdekelne, ha egyáltalán nem adtál volna lehetőséget a
találkozásra.
– Ha rejtőztem volna előled?
– Mondjuk akkor.
– Nem vagyok gyáva. Tudod, hogy ezt a szót nem ismerem.
– Nem, Guido, te nem vagy gyáva. Sőt sokkal inkább vagy
néha félelmetesen vakmerő.
– Nem tettem eddig olyasmit, amivel ártottam volna neked
vagy az érdekeidnek. Tudomásul veszem, hogy magasabb
szempontok vezérelnek, és én csak eszköz vagyok a kezedben.
– Az éleslátásod még a régi, Guido. Hányán tudják, hogy
visszaérkeztél? – kérdi amaz. – És készen állsz-e a válasszal,
hogy miért nem teljesítetted az utolsó parancsomat?
Guido a kezét dörzsölgeti. A kesztyű alatti sebek megint
érzékenyek, viszketnek, aztán fájnak, és végül vérezni kezdenek.
Föl s alá járkál a szobában, de csizmás lépteinek zaját felfogja a
vaskos szőnyeg.
– Nos, hogy úgy mondjam, csak kalmárok érkezéséről tud a
város elöljárósága, személyemről nem – fog a magyarázatba. –
Biztonságban vagyok. Másfelől pedig… Tökéletesen
megszerveztem a Gonosz elveszejtését. A bizalmasát fordítottam
ellene, ígérvén neki ugyanazt, amit te bíztál rám. Rangot és
vagyont a Szentatya oltalmában.
– Akkor mégsem a megfelelőt választottad – vág közbe
türelmetlenül a férfiú. – Rosszul számítottál, Guido. Nem lennél
már a régi?
– Hogy mennyire az vagyok, majd magad is tapasztalhatod.
Nézd, az a lovag mindenre kapható lett volna, ha…
– Ha fűbe nem harap valami különös körülmény folytán –
vágja el a magyarázat fonalát a másik.
– Az Úr keze lehetett benne. Gerhard lovag valami bűnéért
lakolt ekképpen.
– Hagyd ki belőle az Urat! Elrontottál valamit, ismerd el. Én
így tudom. Hogy kitől, az már az én dolgom. Nem voltál eléggé
körültekintő. Öregszel, Guido, és beteg is vagy.
Ivreai Guido senki mástól nem tűrné el ezt a célzást, de ez a
férfiú más. Az élete, a sorsa függ tőle, nem kockáztathat tehát
vele kapcsolatban semmit. Mély levegőt vesz, és azt mondja:
– Az elmém teljesen ép. Csak a sebem fáj és vérzik néha. Van
bennem annyi erő és akarat, hogy bármit véghezviszek.
A másik halványan elmosolyodik.
– Tudod, hogy a Szentszék melletti elhivatottságomon túl
orvos is vagyok, Guido. Tudom én jól, hogy beteg az elméd, és
sokakkal ellentétben nem a Mindenható kezét látom ebben,
sokkal inkább a sátánét. Ahogy annak a szerencsétlen barátnak a
fejét szétverted a cella kőfalán… Vagy ahogy azt a pogány
leányzót a folyóba fojtottad…
– Kitől tudsz erről?
– Mindegy, ne bolygassuk. De ilyesmit csak az tesz, akinek a
sátán az agyába férkőzött. No és a stigma… Együgyű barátok
talán elhitték, hogy Jézus kereszthalála éppen á te testednek egy
pontján mutatkozik meg a ma embere előtt, de mint mondtam,
én orvos is vagyok. Láttam már olyan betegséget nem is egyet,
amikor a sebek képtelenek gyógyulni, vagy csak időlegesen. De
ne bolygassuk ezt se, mert ami hasznot hozhat, attól vétek túl
korán megszabadulni. Sokkal inkább zavar, hogy te a szigorú
parancs mellett szabadjára engedted régi bosszúvágyadat, s nem
az utasításomra figyeltél, hanem egyéni érdekeidre.
– Közel jártam a megoldáshoz – szabadkozik Guido. – Azt
mondod, megbomlott az elmém? Soha! Oly tisztán látok, mint
senki más, ha kell. Igenis, közel jártam ahhoz, hogy a
parancsodat végbevigyem, de akkor az a némber… az a
boszorkány…
– Tudom, a te volt ágyasod – vág közbe a másik. – Jól
emlékszem még Fiamettára, akkor így hívtuk. Én is jártam ebben
a házban, amikor itt lakott. Emlékszel? Egy szó, mint száz,
Guido, tudom, hogy ő ölte meg a megbízottadat, Gerhard
lovagot.
– Nem bíztál bennem, és ezért…
– …küldtem valakit, aki ellenőrizte, mit művelsz a türkök
országában. A közvetlen közeledben volt mindvégig. Tőle
tudom, hogy kisszerű háborút robbantottál ki szállások között,
azt remélvén, hogy majd csak áldozatul esik neki Fiametta, a te
ősi ellenséged. S közben Arnulf herceg vígan él, élvezi a
visszaszerzett trónját. Nem tudom, bízhatom-e benned eztán,
Guido, de nagyon úgy tűnik, hogy mást kell keresnem helyetted.
Mélységes csend telepszik a szobára, még a lég sem mozdul,
s a sarkokban égő mécsek lángja egyenest fölfelé mutat.
Guidónak nem kell magyarázni, mit jelentenek az utolsó szavak,
s miként értelmezze a csalódottság és megbízhatatlanság iménti
kinyilvánítását.
Ha valakiben a Szentszék nem bízik, mert állítása szerint a
sátán munkálkodik benne, az ugyanolyan, mintha egy király
vagy császár találná megbízhatatlannak, s ily módon
veszélyesnek.
Csupán egyfajta megoldást gyakorolnak az ilyen esetekre, és
Guido arcvonásai a gondolatra megkeményednek, a keze ökölbe
szorul. A sátánt ki kell űzni a bűnös testből, s a testet aztán meg
kell semmisíteni.
– Arnulf herceg még él, ez igaz – mondja a torkát köszörülve.
– Adj még egy esélyt. Neki most a magyarokkal, vagy ahogy te
mondod, az istentelen türkökkel igen jó a kapcsolata, én pedig
nagyon sokat áldoztam arra, hogy ugyanezt megteremtsem
körükben a te érdekeidre figyelemmel. Nem kérek tőled semmit.
Pénzt és vagyont sem, csak a lehetőséget. Ha kell, magam
végzek Arnulffal.
– Mindent tud rólad, Guido. Miként férkőzhetnél a közelébe?
– Az elgondolás már készen áll. Meg fogom valósítani.
Néhány hónap, és megint összecsapnak Konrád királlyal. A
háború kedvező lehetőséget teremt nekem ahhoz, hogy Arnulf
közelébe jussak. Csak a telet várjuk ki. A Gonosz azt kapja, amit
akarsz, és a Szentszék megnyugodhat végre.
A magas rangú egyházi méltóság összefont karokkal
töpreng. Meghányja-veti a lehetőségeket, majd azt mondja:
– Ha megölöd Arnulf herceget, Konrád a maga bizalmasát
ülteti Bajorország trónjára, és harc nélkül oldódhat meg a
helyzet. Ha netán mégsem sikerülne, akkor háború lesz.
Rosszabb esetben Konrádot legyőzi, esetleg meg is öli Arnulf, az
ő türk kutyáival a háta mögött. Ha így lenne, már tudjuk, hogy
Konrád kit fog megjelölni utódjául, s ezt az embert a
segítségünkkel meg is fogják majd választani. Henrikről van szó,
aki oly szívesen űzi a madarászást.
– Sokféleképpen történhet – fűzi hozzá Guido. – Én Arnulf
elveszejtésére tettem ígéretet, és ezt is fogom tenni. Csak azt
kérem tőled, hogy régi barátságunkra tekintettel hunyj szemet a
közelmúlt balsikerű eseményei fölött. S hogy lásd, jóindulatom
és elkötelezettségem a régi, hoztam neked egy ajándékot. Abból
a fajtából, amit annyira szeretsz.
A befolyásos nagyúr arca földerül: semmit sem szeret jobban
az ajándékoknál, még Istent sem, akit pediglen állítólag
odaadással szolgál.
– Tudom – folytatja Guido –, hogy Isten elkötelezettje vagy,
olyan, aki szívesen ragad kardot a hit védelmezőjeként, de azt is,
hogy ízig-vérig férfi is vagy.
Elhúz egy függönyt, ami mögött ajtó nyílik egy folyosóra.
Kioson, de pillanatok múlva már újra visszatér. Lépések
hallatszanak, a téglapadlón csosszan a láb, és egy idősebb
lombard asszony mellett megjelenik a nagy ember ajándéka.
– Bemutatom neked a türk föld talán legszebb virágszálát –
adja át az ajándékot színpadias szavakkal és mozdulatokkal
Guido. – íme, ő Fiametta leánya. Tizenöt esztendős, de egyszer
szült már, és máris özvegy.
A férfiú alaposan szemügyre veszi Hajnalt, aki maga elé
bámul, és szemlátomást alig áll a lábán. Csak testben van jelen,
érzékei alig szolgálják, s ki tudja, vannak-e egyáltalán
gondolatai.
– Mi baja? Oly sápadt, akár a pergamen. Beteg?
– Csak kába, hála a keletiek ragyogó esszenciáinak – feleli
Guido. – Ezt kellett tennem, hogy biztonsággal hozzád
szállíthassam. Tökéletesen beszéli a nyelvünket, és ha nem ebben
az állapotában látnád… Hm! Nem hinném, hogy bárki
kirugdosná az ágyából.
A férfiú körüljárja Hajnalt, és megérinti a vállát, a haját.
– Olyan, mintha hálni járna belé a lélek. Nem halálos beteg
ez, te?
– Ha gondolod, ne méltasd figyelmedre – mondja Guido,
aztán a latin mondással folytatja: – Beneficia non obtruduntur.11
– Nem, nem erről van szó – szabadkozik a női szépség iránt
mindig is átlagon felül fogékony nagyúr. – Ráfér egy alapos
kúra, de majd kezelésbe veszem. Hasonlít Fiamettához, a
Megváltóra mondom. Szép leány. Nagyon is az. Lesz vele ugyan
dolgom, de ha egyszer megízleli ezt az életet, a csillogást, a

11 Senkire nem erőszakolható rá a jótétemény.

jólétet, sosem vágyakozik többé vissza a pogányságba.
Köszönöm, Guido. A közeljövőben tégy úgy mindent, ahogy
jónak látod. A Gonosszal kapcsolatban semmi más nem érdekel,
csakis a végeredmény. És… ezt a házat ne keresd fel többé. Majd
megüzenem, hol találkozz velem. Á… hm… úgymond…
„családod”? Hol vannak a testvérek?
– Paviában. Oda várnak.
– Oda nem mehetsz. Nem kockáztathatod, hogy Berengár
valamelyik embere felismerjen, és a király kitörje a nyakad. Előle
is rejtezned kell.
– A barátunk volt… – mondja elmélázva Guido, de a másik
hozzáteszi: igen, az volt, de ennek már régtől vége.
– Mert a császári koronát ugyan megkapta a Szentatyától, de
az ilyesmi képes az emberekben nem várt változásokat
eredményezni. És ügyelj arra is, hogy Berengárnak a türk a mai
napig szövetségese. Bármikor megjelenhetnek Lombardiában, de
másutt is, ahogy tették azt Dél-Itáliában nemrég. Nem tudhatod,
ki ismer föl közülük, és akkor véged. Fiametta családja elevenen
nyúz meg, ha a kezükbe kerülsz. Nem hittem volna, amikor még
e házban lakott, és az ágyasod volt, Guido, hogy egy igazi
boszorkány él a társaságunkban. Tán akkor kellett volna
megégetni. Mit mondtál, hol van a családod? Paviában? És hol?
– Cornelius magiszter egyik házában laknak, a piactérnél.
Miért fontos ez?
– Költöztesd el őket onnan, a magad érdekében.
A férfi int a szolgálónak, hogy vezesse vissza szobájába
Hajnalt.
 – De Papia12 biztonságos hely… – értetlenkedik Guido.
– Most miért vitatkozol? Hiszen voltaképpen nem is a
családod. Nem az édes gyermekeid. Vagy tán ezt mondtad
nekik?
– Jobbnak tartottam ezt mondani. Így legalább úgy élhettünk,
mintha vérségi kötelékünk valódi lenne. Vagy nem ezt szeretted
volna? Hiszen te akartad, hogy építsek föl egy családot magam
köré, mert így kevésbé vagyok feltűnő.
A férfiú hallgat. Magában forgatja a lehetőségeket egy
darabig, aztán azt mondja:
– Jól van. Maradjanak hát Paviában. De téged a cél
érdekében tiltalak attól a várostól, és haladéktalanul el kell
kezdened a parancsunk végrehajtását. A Gonosznak el kell
tűnnie. Aztán, ha ezzel végeztél, egy sokkal komolyabb és
kényesebb munkát bízunk rád, Guido. Lenne még valaki, akit a
Gonosz után kell küldeni.
Ivreai Guido fogja a cókmókját, és elhagyja a házat. Verona
utcáin a folyónak tartva azon töpreng egyre, ki az, akit Arnulf
mellett a pokolra kell juttatni. Csakis olyan valaki, aki a
magyarokkal egy követ fúj, vagy tévedne?
Ahogy a mocsokkal teli tócsákat, bűzös vízfolyásokat
kerülgeti, egyre csak ez a név forog a fejében: Berengár császár.

12 Paviát akkoriban így nevezték.

918. TAVASZA, ZOLTA NAGYFEJEDELEM SZÁLLÁSA A DUNA MENTÉN

Hogy ebben az évszakban valaki biztonsággal képes legyen

átkelni a Dunán, ahhoz meg kell várni a tavaszi árhullám
elvonulását, és megkeresni a tavalyi gázlót, ami most már
bizonnyal nem ott van, mint ősszel volt.
A rómaiak régi városa, Aquincum, és Csepel fejedelmi
főlovász szigetének két vége között választhat az, aki málhával
és jószággal kelne át a hidason, ahogy az egyszerű, egymás mellé
kötözött gerendákból álló tutajt hívják. Húzzák az evezőkkel,
taszigálják a rudakkal, de a folyó néhol olyan mély, hogy a rúd
vége nem ér az aljára.
De a túloldalra át kell jutni mindenképpen, hiszen a
nagyfejedelem parancsa megjelenésre kötelezi az északnyugati
gyepűvidéken lakó horkákat.
Káli, Bogát és a fiatal Lél fegyveres kíséretükkel érkeznek,
aztán a hidasok szép sorjában megindulnak a túlpartnak.
Most csöndes a Duna, szellő se bodrozza a felszínt, és a folyó
ólmos-fáradtan ballag délnek. A lapályos partokon még ott az
áradás nyoma, alattomos posványt rejtenek az erdők, és aki
csendben járja a vadont, időnként recsegést-ropogást hall: az
erdő építőmesterei, a hódok dolgoznak szorgosan.
A bal parton a magyar urak lóra kapnak, és ráfordulnak arra
a szélesre taposott útra a füves dűnék között, amely Zolta
szállására vezet.
Másnap a fiatal nagyfejedelem – régtől nem tart már maga
mellett idős rokont tanácsadóként – kora reggel fogadja a
nyugati uruszágok vezéreit. Tágas gerendaháza belül díszes, a
falakon drága keleti szőnyegek függnek, és a szolgálók
gondoskodnak minden kényelemről.
Ám elébb a tárgyalás, aztán az evés-ivás, így tartja Zolta.
Mikor Bogát, Lél és Káli belépnek, a pár napja követségbe
érkezett bajor urak már ott üldögélnek, és halkan beszélgetnek
Zoltával és egymással. Tolmácsra alig van szükség, mert
legtöbben elég jól megtanulták a nyelvet, amikor Arnulf itt
időzött. Hasonlóképpen tanult németül Zolta, és némely urak a
környezetéből. Káli is megérttette magát, köszönhetően annak,
hogy Arnulf előszeretettel időzött a Balatin-vidéki szállásán.
Zolta nem sokra becsüli a felesleges, bevezető szólamokat,
hanem rögtön a tárgyra tér:
– Urak, amint azt tavaly sejtettük, s amiért nem minden
seregrészt hívtunk haza Bajorföldről, nemes hajdanvolt
vendégünk, Arnulf herceg ismételten a támaszunkat kéri. Abban
jussunk egyezségre, hogy mekkora hadat indítsunk, és mi légyen
a segítség kialkudott ára.
– Arnulf sikere a mi sikerünk is – mondja halkan Bogát horka
a nagyfejedelemnek. – Ha ő elbukna, meggyűlne a bajunk a
német hercegségekkel és a törzsekkel. Azt gondolom, akkora
hadat kell küldeni, ami a győzelmét biztossá teszi.
– Az úton megbeszéltünk, hogy ezt javasoljuk mindhárman –
fűzi hozzá a mindig megfontolt, halk beszédű Káli. – De egy
tömént soknak tartanánk, felet kevésnek. Hat-hétezer vitéz már
megfelelő lesz, hogy Arnulf győztes taktikát dolgozhasson ki.
A bajorok figyelnek, és amikor a számokat hallják,
bólogatnak.
 – Azt mondják, hétezer elég – súgja a fiatal Lél Bogátnak. –
Konrád, meglehet, ennyi katonát ki se tud állítani.
– A három törzs adja a segédhadat – szögezi le Zolta. – Nincs
sok idő, azonnal meg kell kezdeni a válogatást. Csak tökéletes
fegyverzettel vonulhat magyar vitéz nyugatnak, és az elmúlt
kemény télre tekintettel a legerősebb lovakat vigyétek. Ma kell, a
Csepel-szigeti ménesből rendelkezésre bocsátók. Minden horka
maga gondoskodjék nyelvről és vezetőkről. A hadba vonulást a
Duna-völgyén át engedélyezem.
– Botond horkától nem látok senkit, nagyfejedelem – mondja
Bogát.
– Rájuk most más feladat vár. Olybá tűnik, kelendő lesz a
fegyver Berengár számára is.
– És a zsákmány? Miben egyeztél a követekkel?
– Ezüstben, meghosszabbított szabad átvonulásban és
Konrád király felségterületén a zsákmányolásban – feleli Zolta. –
A zsákmányt eloszthatjátok egymás között, Arnulf ezüstjéből
majd magam juttatok nektek. Továbbá a keleti törzsektől is lesz
harcos, akiket be kell vonnotok a hadba.
Ezzel már csak fenntartással értenek egyet a nyugati horkák.
Tudják, hogy arról van szó, más is részesülhessen a nyugati
portyák és seregindítások hasznából, máskülönben aránytalanul
meggazdagodnak, illetve elszegényednek a törzsek. Ezt pedig az
érintetteken kívül Zolta nagyfejedelem se szeretné.
A nagyfejedelem központi hatalma amúgy is gyengülőben
van, a gazdag törzsek túl erősek és önállóak. Nincs még baj
belőle, de Zolta azt akarja, hogy ne is legyen.
 A tárgyalás és megegyezés után következik a lakoma. Zolta
szakácsai kitesznek magukért, a bajorok elégedettek, és arról
beszélnek, hogy talán nincs messze az idő, amikor az
uralkodóházak dinasztikus kapcsolatokat kötnek. Szépek a
magyar leányzók, a nyugati urak meg módosak, miért ne lehetne
hát…
Hogy miért nem?
Mert a Nyugat egyelőre még inkább ellenség. S ugyan mire
menne a nagyfejedelemség azzal, ha valamelyik törzsfő leányát
nyugati nemesnek adnák? Jobbára túszként élne valamelyik
sötét várban, és különben is, Nyugaton úgy vélik, a magyar
úgyis kitalálna valami fondorlatot, hogy aztán is sarcolhasson.
De ha egyszer netán a nagyfejedelem családjában köttetne
efféle házasság?
Nem, ez is kizárt – hajtogatják egyre a nyugatiak. Egy
pogánnyal igaz keresztény házasságra nem lép. Nem is lenne
elég csak a magyar leányzót keresztvíz alá vinni, ezt kellene
tenni az egész családjával, hogy aztán se legyen gond.
Erről és még hasonlókról prézsmitálnak egymás között a
bajor urak, s közben összecsendülnek a finom mívű kupák.

☒☒☒

– Úgy döntöttem, hogy elküldelek a haddal – mondja a

Zoltától nemrég hazatért Bogát horka Táltosfiának, akit azonnal
magához rendelt. – Tudom, hogy mekkora veszteség érte a
családodat, de kell a jó vezető, és aki tudja a nyelvet. Ha jól
tudom, Anda fiad haza sem jött Bajorföldről.
 – Jól emlékszel, horka – feleli Táltosfia. – Arnulf rávette, hogy
maradjon nála. Hasznosabb munkát végez a herceg mellett,
olyasmit, ami neki is jó, meg nekünk is.
– Kücsüm fiad is megy a századával, úgy mondja Kelád –
folytatja a horka. – Jó parancsnok lesz, egyszer még ezredet is
elvezet, ha nem egy teljes tömént. Csak kell még neki kissé a
gyakorlat. És az asszonyod?
– Réka nehezen gyógyul – feleli elmélázva Táltosfia. – Nem
is annyira a teste, inkább a lelke. Félek, hogy…
– Erős asszony, még ha nem is látszik kívülről – vág közbe
Bogát. – Nem kell még Tengrinek. Hanem beszéltem Rómaival
is. Azt mondja, menne a haddal. Ajtun lesz az ezredetek
parancsnoka. Tegyétek a dolgotokat, de aztán visszagyertek,
mert kell idehaza, aki a fiatalokat tanítsa.
A szállásokon készülődnek a vitézek. Lovakat válogatnak,
fegyvereket javítanak, a szerelvényt rendezik. Mihelyst az idő
alkalmasra fordul, megindul a had Bajorföldnek.

A DÖNTŐ CSATA KONRÁD KIRÁLLYAL

Arnulf majd’ mindennap végiglovagol a táboron. A bajorok és

a magyarok külön táborban szállásolnak, egymástól nagyobb
távolságra, mert mit lehet tudni… – így vélekednek a bajorok. A
fegyveres támogatás és a barátság két különböző dolog, és
utóbbit talán a vezérek megtapasztalták, de az egyszerű
katonától elvárni, hogy kenyeres pajtása legyen annak, akivel
nem sokkal előtte még ádáz csatát vívott, felesleges. Hadban
nem léteznek szentek, csakis érdekek.
A herceg nem titkolja, hogy elégedett a magyar támogatással,
de túl sokat nem hangoztatja. Ludovicus ott lovagol mellette, ha
a magyarokhoz érkezik, és Arnulf mindig szerét ejti, hogy
elmondjon néhány magyar mondatot a vitézek előtt.
Nekik tetszik ez, a hercegnek pedig sokszor eszébe jut, hogy
vajon hányán vannak közöttük, akik pár éve éppen az ő katonái
ellen huzakodtak, kíméletlenül elmagyarázva a különbséget a
keleti és a nyugati harcmodor között.
Azóta már neki is vannak könnyűlovas egységei, amelyek
beszáguldozzák az ellenséges arcvonalat, és mindig ott vethetők
harcba, ahol leginkább szükség van az erőre és a gyorsaságra.
Arnulf leginkább abban bízik, hogy Konrádot éppen ezzel a
vegyes és Nyugaton merőben szokatlan taktikával kényszeríti
térdre.
Ajtun és a többi magyar ezredes is teszi a dolgát. Fegyelem
honol a seregben, amelyből most, hogy közeleg a döntő
összecsapás ideje, kisebb létszámú portyákat indítanak Konrád
király zaklatására, terveinek kitudására.
– Megvagy-e, Római bátya? – lép mellém Kücsüm az ütközet
hajnalán. – Mutasd meg ezeknek az ifjaknak, hogy acélosak még
az öreg izmok.
– Ha csak rajtam múlik – felelem, de Kücsüm máris tovább
lovagol. Sok a dolga, ellenőriznie kell a században mindent,
mielőtt rohamra küld minket Ajtun.
A haditanács a magyarok és a bajorok között éjfélig is
eltartott. Nézem a legényeket: nyugodt és pihent mind. A század
már sötéttel talpon, fegyvereket, lovakat és szerszámokat
ellenőriznek, mert csatába vágtatni jó reményekkel csak az tud,
akinek mindene rendben.
Valahol egy folyócskán túl a széles lapályon gyülekezett este
Konrád sok törzsből összeállt hada. Még zsoldosai is vannak,
megtermett, hatalmas viking mind, a nyugati frankok
országából. Önfejűek, kezelhetetlenek, de ha egyszer elkapják a
verekedés fonalát, nincs előlük menekvés.
Konrád tábora ugyancsak zúg.
Kiáltozásokat hoz a hajnali szél, mintha mindenki egyszerre
beszélne ott, de mi csak mosolygunk. A vitézek tudják jól, hogy
minden sereg fegyelmének záloga a csend, mert csak így
érthetők igazán a parancsok, s aki ezekre nem ügyel, és
késedelmesen hajtja végre, az veszélyezteti az egész csapatot.
A magyar csak akkor beszél a hadrendben, ha parancsot
továbbít a láncban. A velőtrázó hujj-ráááá… Ez már egészen más,
ha rohamra indul, de ennek is megvan a rendje, mert az ellenség
ereiben akkor fagy meg a vér igazán, ha eltökéltséget és
egyöntetűséget tapasztal.
A sípoknak is másféle a hangjuk.
Kücsümé magasabb hangon, messze hangzón sivít, míg a
tizedeseké inkább olyan, mint a duda. Így aztán mindig tudjuk,
mikor ki ad parancsot. A sípok és a tülkök a maguk saját nyelvén
végigvezetik a rohamot a megindulástól a győzelemig.
Alig pitymallik, máris mozgolódni kezdünk. Kücsüm vágtát
vezényel, és kitérünk jobbra, Konrád balszárnya felé. Ajtun azért
parancsolja, hogy már az elején összezavarjuk a királyt. Ha
kivilágosodik, azt is meglátjuk majd, hol lobog a zászlaja.
 Lopjuk egyre a távolságot.
Csak a sípokra ügyelünk meg a kürtösre, aki Ajtun mellől
továbbítja a parancsokat. Hol oszlopban, hol vonalban, egyszer
vágtában, másszor ügetésben változtatjuk a helyünket folyvást,
mintha csak gyakorlaton lennénk.
De egyelőre csak mi mozgunk, Arnulf bajor gyalogsága és
lovassága még moccanatlanul vár. A tartalékunk egy hányadát
egy szelíd, hosszú dombhát fölé vonják az ezredesek, a többi
még sötéttel elfoglalta helyét a környező erdőfoltokban. Ők most
hallgatnak, mint a sír.
Aztán Ajtuntól jön a parancs: íjakat elő!
A szomszédom rám kacsint, s ez ül a képén: – Na Római,
most mutasd meg, mit tanultál a magyartól.
Meg biz’ én! Bár magában véve már az is fura, hogy itt
vágtatok, én, aki született itáliai vagyok, egy magyar században,
ahol – ők így tartják – régi nagy idők győzhetetlen szellemei
csatlakoznak mellénk odaföntről, s láthatatlan kézzel fogják néha
az íjat, a szablyát, a lándzsát.
Amint az íj kézben, máris bal fordulót bőg a kürt, és Kücsüm
sípja szétbontakozásra utasít. Annyira csupán, hogy minden
harcos körül maradjon elég hely.
A síp lassító jelet ad, s mi vonalba igazodunk, aztán máris
halljuk a kürtöt.
– Roham! Vágta! Három vessző! – süvíti Kücsüm sípja, és
belemarkolunk a térdünk előtti tegezbe. A tollas vesszők a
tenyerembe simulnak, s az első máris rajta az idegen. – Magasan
célozz! Most!
 Kiröppen az első sorozat, rövidet szisszenve, és a félig sem
oszlott hajnali homályban eltűnik a szemünk elől. Középről
három tüzes vessző is elröpül, s ahova lecsap, jól látni az apró
füstöt és vöröslő lángot. Megmutatják, hogy közelebb kell
lovagolnunk az ellenséghez.
A két újabb nyílvessző már becsapódik, és zajongani kezd
Konrád tábora. Mi már fordulunk is vissza, s akár a fésű fogai
között, úgy vágtat szembe velünk, s hagy el minket a másik
támadó század.
Négy alkalommal fordulunk, s röpítünk gyilkos nyílveszőt
Konrád katonáira. A pajzsok sokat felfognak, de van, amelyik
utat talál az elevenbe. A cél, hogy helyhez szögezzük az
egységet, s ugyanezt teszi a balszárnyunk.
Aztán új parancs érkezik:
– Jobbról keríts! Oldalból támadunk!
Vágtát vezényel Kücsüm, erős kanyarodást, aztán megint
vonalat, s újabb vesszők röppennek. A tegez háromnegyede már
kifogyott…
Látom, hogy az egyik vesszőm beüt egy katona mellébe, aki
hanyatt vágódik, nekem pedig eszembe jut Kerecse. Az ő
mesterien megmunkált nyílhegyeit kötöztem a vesszőkre.
Már igen közel vagyunk az ellenséghez, alig hatvan-hetven
lépésre, látjuk az arcokat a sisak alatt, a pajzsok résein át, és
felénk meredeznek a lándzsák.
Kücsüm, amikor az utolsó vesszőt is ellőjük, parancsot ad:
– Kelevézt elő!
 Minden második vitéz hajítja az ellenségre, s ugyancsak
közelről, vágtából. Alaposan megziláljuk a sorokat, és máris jön
Kücsüm újabb sípjele:
– Lándzsára!
– Na, Római, most légy ügyes! – vakkantja mellettem a
birkózó alkatú Csorna, és ádáz képpel hajol a lova nyakára.
Három lándzsás, egy íjász… Ez a sorrend a szigorúan tartott
vonalban. Konrád sorfala mögül íjászok emelkednek, a
mieinknek azokat kell levadászni, hogy mi a lándzsával
dolgozhassunk.
Ami velünk szemben áll, az voltaképpen két századnak
megfelelő létszámú gyalog. Nagyon elszánt a képük, de mégis
inkább azzal vannak elfoglalva, hogy a pajzsok mögé bújjanak a
nyílvesszőink elől.
Beléjük robbanni tilos, ez a parancs. A magyar nem is
nagyon kedvelné ezt a harcmodort, és ilyen zárt alakzatba
könnyű, vasalatlan lovakkal robbanni felelőtlenség. Csipkedni
kell a széleket, a végeket, aztán kivonni magunkat, majd vissza.
Ez őrjíti meg leginkább az ellent.
Az első döfésem a lándzsával pajzsba talál, és megsiklik a
hegy, de a másik már a katona szomszédjának karjába. Felordít,
odakap, és látom, hogy lándzsát szegeznek a lovamnak, mire
visszakapom néhány lépést, aztán újra támadok.
– Így kell azt, Római – hallom Csornát, aki a lándzsa horgát
éppen beakasztja egy gyalog vállvértjébe, és a katona orral előre
kihull a sorból. – Szúrd át! Nohát!
Ösztönösen cselekszem, és látom, hogy a katona
összegörnyed a földön, és fekve marad. A hasából rántom vissza
a lándzsát. Csorna szerfelett elégedett velem. Csipkedjük a sort,
aztán halljuk a sípot.
Hanem ez a jel most egészen más. Rendetlen visszavonulásra
ad utasítást, s a szemem sarkából látom, hogy Konrád gyalogjai
utat engednek a mögülük előtörő vasas lovasoknak. Dübörög a
vért, és germán csatakiáltás hallik.
Sokkal gyorsabbak vagyunk náluk, és máris parancsot
kapunk az íjra. A hátsó tegezből előkapok két vesszőt, és
kifordulva lövök az üldözőkre, de látom, hogy jóval előttük
csapódnak az összetiport fűbe. A távolság egyre csak nő, de a
germánok kitartónak bizonyulnak.
Balra kanyarodunk a jelre, ők meg utánunk.
Aztán megint balra, és kapjuk a rohamra szólító jelet.
A germán lovasok képtelenek ilyen gyors fordulatra, és
megbomlik az alakzatuk, de már akkor a nyakukon Arnulf
lovassága. Azt is látom, hogy a gyalogok közé épp most ékelődik
egy század lovas, elvágva őket a többitől.
Egy véres csatában ilyenkor megpecsételődik az elkülönített
egység sorsa, hacsak meg nem adja magát.
Teljesen kivilágosodott, és a dombhátról látjuk, hogy
mindenütt verekszenek már. Gyors magyar egységek cikáznak
ide-oda, és megzavarodva forgolódik Konrád lomhább serege.
Látom a zászlóit, de azt is, hogy Arnulf könnyűlovassága épp
felé tart.
A mi ellenfeleink nem adják könnyen, de a bajorok
megadásra szólítják őket. Könnyen teszik, azonos a nyelv. Lovak
zuhannak el, s nehezen tápászkodik a harcos, és a földről
kénytelen védekezni, míg el nem dobja a kardot, s meg nem adja
magát.
– Ha nem akarsz ölni, szúrd a karját, vagy a lábát! – így a
roppantul ügyes Csorna, és rögtön be is mutatja a tudományát: a
földhöz szegezi az egyik germán harcos vállát, aki irtóztatón
üvölt fájdalmában. – Ez se fog mostanában kardot!
Látom, hogy a síkon átrendeződik minden. Látszólag nagy a
kavarodás, de ez csak az avatatlan szemnek tűnik így. Sorra
hullnak ki az egységek Konrád hadrendjéből, s a legtöbb
megadja magát, de van, amelyik máris menekül.
Konrád maga is.

☒☒☒

Táltosfia Arnulf mellé lovagol.

– A csata a tied, megnyerted. Úgy vélem, a háborút is.
Konrád súlyos sebet kapott, föl nem épül már.
– Erős annak a szíve, írástudó – feleli a bajor herceg. – Ennek
a csatának ugyan vége, de Konrád még él. Nem tudni, meddig,
és lehet, hogy évekig, s nekem meg kell erősítenem még jobban
Bajorföldet. A követem tudja, miként köszönje meg a
nagyfejedelemnek a segítséget, amit nyújtottatok. De azt akarom,
hogy te is elvigyél neki egy másféle, személyes üzenetet.
– Megteszem, uram. Mi lenne az?
– Amit üzenek, csak annyi, hogy mostantól barátsággal
tartozom neki, s remélem, hasonlóképpen viszonozza. Azon
vagyok, hogy egyszer egyesíthessem a germánokat, és nagy
birodalmat hozzak létre a széthúzó törzsekből, akik, akárcsak
nálatok, most még leginkább a fejedelmeiknek
engedelmeskednek, és az ő parancsaikat fogadják el. Ha mellém
szegődik a hadi szerencse, és megválasztott király leszek egy
napon, a nagyfejedelemmel a mostaninál jóval erősebb
szövetségre törekszem majd. Nincs ellenemre, hogy
házasságokkal pecsételjük majd az igazi szövetséget, de ehhez
szükségeltetik majd egy igen fontos tényező.
– Ha gondolod, uram, beszélek majd arról is Zolta
nagyfejedelemnek.
– Jól van. Nos, arról van szó, hogy a magyarok fejedelmeinek
közeledni kell a nyugati kereszténységhez.
– Elhajítva az ősi vallást? Ezt nem kérheted tőlünk.
– Nem tudhatom ennek a módját. Csak azt látom, hogy míg
idegen testként éltek a kereszténység mellett, ellenségnek
számíttattok, bármilyen szerződés köttetik is. És míg idegenek
vagytok, s be nem léptek a keresztények nagy családjába…
– Ugyancsak veszekedős családtagokat látok én abban a
családban, uram – veti közbe Táltosfia. – Miként vélekedjenek a
magyarok rólatok, keresztényekről, ha egymás nyakát keresitek
folyvást?
– Ha kiveszed a politikai érdekeket, s marad a vallás,
láthatod, hogy igazam van – folytatja Arnulf.
– De még sincs. Vedd csak példaként Bizáncot és a bolgár
cárt. Azonos vallást bírnak, mégis ádáz ellenfelek.
– A politika végett.
– Eszerint a politika feljebbvalónak tartja magát a vallásnál?
– Nem ez lesz az egyetlen furcsaság, amivel meg kell
birkózniuk a fejedelmeiteknek, írástudó. De nem lesz más
választásotok, ha keresztény országok közé ékelten akartok élni,
mint a vallás fölvétele. Én ismerem a ti vallásotokat, és éppen
ezért nem ítélem el.
– De te Arnulf vagy, a „Gonosz” – mondja lassan ejtve a
szavakat Táltosfia. – Téged gyűlöl az egyház.
– Majd megalkuszik, ha látják, hogy védem az érdekeit.
– Ellenünkben?
– Így is mondhatod, írástudó. Elvégre az utolsó bástya
lennék kelet felé a Duna völgyében. Mégis azt mondom, nektek
kell alkalmazkodnotok előbb-utóbb. Törvényszerűség lesz majd.
Okos ember vagy, és látod, hogy minden keleti birodalomnak
beletört a foga a Nyugatba eddig. A seregeitek gyorsak, erősek,
különleges harcmodort alkalmaznak a Nyugat ellen, de éppen az
én példám mutatja, hogy általunk eltanulható, és visszájára
fordítható. Mert az élet fejlődése nem állítható meg, barátom.
Elodázható, akadályozható, de végképp meg nem fojtható.

☒☒☒

Zsákmányt is szereztünk, és a kialkudott fizetséget is

megkaptuk Arnulftól. Elégedetten indultunk haza, de néhány
seregrész még maradt. Egészen addig, míg meg nem érkezett
Konrád király halálhíre, a tél elején.
Abba a sebébe halt bele, amit a meneküléskor szerzett.
Valóban sokáig húzta, így arra is jutott ideje, hogy a halálos
ágyán megnevezze az utódját.
Persze minden körötte lebzselő azt szerette volna, ha az ő
neve hangzik el, de csak egyetlen vihette el a pálmát. Ő pedig
„Első” Henrik lett, a frankok és a szászok jelölte, egykori
ellenkirály, Arnulf herceg ellenfele. Madarásznak is hívják őt, sőt
e néven emlegetik leginkább.
A nagyfejedelem azonban nem hagyta magára Arnulfot, de
engem már nem vonzott a lehetőség, hogy a következő, 919-es
esztendőben is ellovagoljak egy megtorló háborúba egészen
Püchenig, a Weser-folyó mellékére. Alapos leckét kapott ugyan
„Madarász” Henrik a magyar fegyverektől azon a nyáron, de
már akkor terjedni kezdtek a hangok, amelyek azt mondogatták,
hogy a magyar, ha tovább folytatja a nyugati támadásokat,
merőben új hadsereggel találja magát szembe.
Híre jött, hogy a „Madarász” ércbe öltöztetett sereget állít
majd elénk, amiről a könnyűlovasság úgy pattan vissza, mint a
kőfalra hajigáit kavics.
Táltosfia barátom azonban – aki tudása folytán messzebbre
lát sokunknál – azt mondta, szép terv az ilyen, de sok időbe telik,
és főleg igen sok pénzbe, míg megvalósítják.
A magamfajták és az egyszerű magyar vitézek egyelőre
többet törődnek a családdal, az asszonnyal és a gyermekekkel,
mint a német király elképzelt páncélosaival. Még fontosabb,
hogy legyen az erdőben elég vad, ne szomjaztassa a földeket
szikkasztó nyár, s ne vigye el a termést az áradó folyó.
S hogy szülessenek a gyermekek, és minél többen megérjék
közülük a felnőtt nevüket, aztán meg az avatást. Ehhez pedig az
kell, hogy ne sújtsák csapások a közösségünket, se belviszály,
sem pedig járvány, amit időnként hazahurcol valamelyik
külországban verekedő csapat.
 Bármennyire is nem szerettem volna Bajorföldön át
„Madarász” Henrik ellen vágtatni, a sors úgy hozta, hogy
nemsokára még messzebbre kellett mennem.
 MÁSODIK KÖNYV
Kr. u. 921-922.

921 ŐSZE. BOGÁT HORKA SZÁLLÁSVIDÉKE

– Hogy van az asszonyod, Kartal? – vonja félre a rohamosan

idősödő Kelád Táltosfiát, amikor Bogát tolmácsolás ürügyén
magához rendeli késő ősszel. – Ért-e valamennyit a
tudományod?
– Nem mondja, de azt remélem, hogy ért. Tesz-vesz, jön-
megy, nyeregbe száll… Látszólag minden rendben vele… De
nagyon megcsöndesedett. Nem jutunk Hajnal nyomára, semmi
hír felőle…
– Sajnálom, barátom. Lehet, jobb lenne, ha a család
beletörődne, hogy Tengri legszebb palotájában élvezi már az
örök fényt. Tegyétek a helyére magatokban szegény Hajnalt,
hogy a lelke végre megszabaduljon innen, s a tiétek ne
kapaszkodjon többé az övébe. A fiacskáját, Bökényt pedig
neveljétek harcossá.
Táltosfia hátrasimítja ősz haját.
Egyre magasabb már az ő homloka is, és arcát mély ráncok
barázdálják. Mintha a járása is görnyedtebb lenne, s az utóbbi öt
esztendőben tizenötöt öregedett volna.
 – Te is fogd vissza magad, barátom – veregeti meg a vállát
Kelád. – Nem vagy már harmadfű csikó. Ládd-e, a
magamfajtának sok már nincs hátra, de utánunk ti következtek.
Köll a horka meg a nagyfejedelem mellett a józanságba tudás és
a tapasztalat. Ne hagyd, hogy az idő elébb megtörjön, semmint
kívánnád.
– Belül szilárd vagyok én, bátyám. A test meg csak olyan,
amilyen. Korántsem tökéletes. Nem magamat féltem, sokkal
inkább a feleségemet. Ő nem fogja megrágni a leányunk
elvesztését. Pusztán mert képtelen a feledésre, de még inkább a
megbocsátásra. Nem nyughat a lelke, amíg valami megtorlatlan.
– Beszélt róla neked?
– Általában alig vehetni a szavát, de látom. Azon, amit tesz,
ahogy a fegyvereket próbálgatja. Azt hiszem, tudatosan építget
magában valamit. Nem hiszi, hogy Guidót többet sose hozza
útjába a sors.
– Réka maholnap negyvenéves. Öregasszony már. Mégis, mit
remél?
– Azt csak ő tudja. Ne beszéljünk erről, Kelád bátya, nem jó
ez nekem. Meg aztán van két nagyon súlyos fejsebe. A
közönséges embert már az egyik is elvitte volna. Inkább azt
mondd, mikor jönnek az Arnulf követei.
– Jönnek majd, ha érkezésük lesz. Lesznek ennél fontosabb
teendői a magyarnak, öcsém. Mivelhogy Berengár császár követe
néhány napja utazott tovább a horkától a nagyfejedelemhez.
Hírlik, hogy nem gesztenyét sütni jött, vagy a
vendégbarátságunkat élvezni, hanem komoly hadi vállalkozás
van kilátásban.
 – Itália?
– Az, biz’! A burgundi Rudolf ellen kér sereget Berengár
újfent.
– Az egy belháború – mondja Táltosfia. – Semmi nem
változott Itáliában esztendők óta. Berengár ellenlábasai, a
pártütő grófok Rudolfot akarják Itália trónján látni, de ha kellően
megfizeti a császár, Zolta elrendeli a had állítását.
– Megfizeti, mert most igazán nagy a tét – feleli Kelád. –
Zolta nagyfejedelem megbízta valamivel a horkát, voltaképpen
azért vagy most itt magad is, nem tolmácsolni. Bogát úr azt
akarja, segíts a helyükre tenni az építőköveket, már ami az
itáliai, kiváltképpen a római helyzetet illeti. Belháborús
kérdésekben igazán otthon vagy, Kartal. Jártál Itáliában eleget. A
horka tisztán akar látni, mielőtt döntésre jut.
Táltosfia letelepszik egy tuskóra, és leveszi a fövegét.
Bágyadt már az őszi napsütés, Tengri nem kényezteti a földön
járókat meleggel. Rőtek a levelek, már amelyikek erejüket
vesztve le nem vitorláztak az ágról, s csípősek a hajnalok.
– Kacifántos az itáliai helyzet. Első pillantásra igazán át sem
látható. Van egy pápa, aki inkább harcos, mint pap, és úgy is
viselkedik, magam tapasztaltam. Vannak aztán a lázadó grófok,
és mindezt tetézi egy család, amelyről fura hírek keringenek
Itália-szerte.
– Arról beszélsz, amelyiknek a rokonságába tartozik János
pápa? És a család feje voltaképpen egy asszony?
– Ő és a leánya irányítanak, hol a háttérből, hol meg nyíltan.
Theodóra és Marozia. Olybá tűnik, minden az ő kényükre-
kedvükre történik. Mondhatom, fura hírek kaptak szárnyra
róluk.
– Szeretik a férfiakat – fűzi hozzá az öreg Kelád.
– Ebbéli ténykedésüket állítólag túlzásba viszik, de majd
megkérdem a barátomat, Rómait. S ha döntött Zolta és Bogát,
beleférek-e az itáliai segédhadba?
– Mint harcos… hm… azt mondanám, hogy nem. Mint
tanácsadó, mindenképpen.
– Meglehet, hogy összecsapunk Bizánccal – folytatja
Táltosfia. – A pápa hiába simította el a nézetkülönbségeket, az
csak ideig-óráig tartott, legalábbis így állítja egy bajor főúr,
akivel nemrég hozott össze a szerencsém. Berengár szálka a
körmük alatt, és amióta császár, Bizáncnak szúrja a szemét, hogy
bazileusznak nevezteti magát. Rég nem verekedett a magyar
Bizánc ellen, és a magam részéről üdvösnek vélném talán
elkerülni.
– Politikai szempontból vélhetően igazad van, de hát én
katona vagyok, és már az is maradok – mondja Kelád. – A
politikát értem, de aligha mívelem. A tiszaháti Szalárd lesz a
fővezére az induló seregnek, de Bogát már kikötötte, hogy ő is
menni akar, meg még valaki, akinek a személye nem bizonyos.
Elébb Szalárd vonul a nagyobb haddal, aztán Bogát úr indul
majd. Talán ott lesz Bulcsú is… Jól sejtem, hogy te azért mennél,
mert a leányod…
– Jól – feleli Táltosfia rekedten. – Nem is rejtem véka alá. Én
csak remélem, de Réka tudja is, hogy talán nem mennénk hiába.
Értsd meg, Kelád, a családunk képtelen elégtétel nélkül élni.
 ☒☒☒

Ahogy Táltosfia a horka szállásáról hazaérkezik, azonnal

összehív minket.
– Keselyű, Római! Beszélnünk kell. Arról van szó, hogy
eljöttök-e velem Itáliába.
– Most indulok akár, ha gondolod – felelem rögtön. – Hajnal
leányod okából a nekibuzdulás, igaz? Réka meg ne neszelje
valamiképpen…
Elmondja, hogy sereg indul, mégpedig nem is akármilyen. És
nem akárhová, hanem Lombardia érintésével Dél-Itáliának, mint
ezelőtt hét esztendővel, amikor János pápa meghívására
nekirontottunk a római grófoknak.
– Azt akkor a pápa öccse, Péter őrgróf akarta – mondom. –
Ismerem jól az észjárásukat, régi gazdáimtól sokat hallottam
arról a hataloméhes családról. Szerencsére nem elébb ért a
hadunk, mert még a garilianumi szaracénokat is velünk verették
volna széjjel.13
– Nekünk maradt Róma környéke – folytatja Táltosfia. –
Most is efféle vállalatba megyünk, mert Berengárnak elege van a
belviszályokból, csak ott lesz még tetejében a burgundi Rudolf
király.
– Agyonvághattuk volna tavalyelőtt – mondom. – Akkor
igen jól tette a dolgát a had, nem került volna semmibe elfogni.

13 A mai, olaszországi Gariglianóban akkoriban erős arab támaszpont volt, amit X.

János pápa a had élére állva megsemmisített.
 – Talán Berengár nem látta jónak – mondja Táltosfia. –
Ezeknek a nyugatiaknak annyira kacifántos a gondolkodása,
hogy jobb inkább hagyni, főjenek csak a maguk levében. Ma
ellenség, holnap szövetséges… Én inkább magunkkal
foglalkoznék, cimborák. Különleges engedélyt kaptam Bogáttól,
hogy ismét Hajnal után kutassunk. Ez azt jelenti, hogy a haddal
tartunk, ami feltehetőleg benyargalássza majd Itáliát.
Hallgatom Táltosfia barátom izgatott hangját, s tudom, hogy
bármilyen feladatot is ró majd rá a nagyfejedelem vagy Szalárd,
neki a legfontosabb Hajnal feltalálása lesz. Aztán biztos vagyok
abban, hogy hamar összeszedik a törzsfők és a bők a sereget,
éppen azért, mert Itáliába megy. Túl sokszor hangzik el már a
szállásokon, hogy Bajorföldön túl is jót lehet ugyan verekedni, és
minden magyar megmutathatja, hogy mekkora vitéz, ámde a
gazdagság fogytán, vagy csak jól eldugják, amijük maradt.
Az ottani állapotokhoz képest ma már Itália kész
aranybánya.
– Szalárd majd kikéri a tanácsaimat, de nem tartozunk az
ezredekhez – folytatja Táltosfia. – Ha tehát kell, leválunk a
csapatról, vagy csatlakozunk egy portyához, és minél nagyobb
földeket beszáguldozunk Hajnal után.
Látom az arcán, hogy amint leánya nevét kimondja, feléled
benne a remény.
– Érdekes vállalat lesz – dörmögi maga elé Keselyű. – Hányat
vinnél, Kar tál?
– Kettőtöket mindenképpen. Gondolom, Római, te hoznád az
asszonyodat.
– Csak hasznunkra válna, ha jönne – felelem. – És te?
 – Réka… Azt hiszem, előle úgy kell elszöknünk – mondja
erre a barátom komor ábrázattal. – Lássátok be, hogy ő nem
alkalmas már egy ilyen komoly és megerőltető útra…
Tompa koppanás a vizeshordó felől, aminek Táltosfia a
tüskén ülve a hátát veti. Csontnyelű kés rezeg a deszkában, a
pengéje éppen csak behatolt a fába.
Elkerekedő szemmel keressük, ki űz velünk ilyen durva és
veszélyes tréfát, aztán megpillantom Rékát.
Ott áll vagy húsz lépésre, a veremház sarkánál, a tetőnek
támaszkodva. Hogy nem hallottuk meg a lépéseit?…
– Minden szavatokat hallottam. És ne merjetek itthon hagyni,
halljátok? – sziszegi, mint egy dühös mérges kígyó.
– Boldogasszony az Égben – vakarja a fejét Táltosfia. – Mit
mívelsz? Megölhettél volna…
– Akkor sem öltelek meg – feleli Réka. A szemei körül sötét
karikák éktelenkednek, és lötyög rajta a ruha. Karjai száraz
ágakhoz hasonlatosak, amint fölgyűri a kaftán ujjait.
– Miről beszél? – tudakolja Keselyű.
– Egy nagyon régi napról, tán a kezdetek kezdetéből, amikor
ugyanígy vágta a küllő nélküli szekérbe a kését, pár
hüvelyknyire a vállamtól, keresetlen szavakkal figyelmeztetve,
hogy soha ne merjem sértegetni.
– Itthon hagynátok? Engem? – villognak a beesett szemek, és
mi, meglett férfiak, hallgatunk, akár a megszeppent gyerekek.
Réka kihúzza és letörölgeti a csontnyelű kést, majd leül
közénk.
– Hallani akarom, miben mesterkedtek. Akkor is veletek
tartok, ha agyonüttök.
 Táltosfia mélyet sóhajt.
– Hát legyen. Úgysem maradnál idehaza békességben, igaz?
– Nem hiszem – rázza a fejét Réka, és látom, hogy még
mindig forr benne a düh. – Ne féljetek, nem kell külön törődni
velem, sem vigyázni rám. Most még gyönge vagyok és sovány,
akár egy gebe, de rendbe hozom magam! Kiket akarsz még,
Széphajú?
Ha így szólította az urát, tudtuk, hogy szent a béke.
– Hát… akkor téged most már biztosan – folytatja Táltosfia. –
Meg Keselyűt és Rómait. Aztán Dévát. Kellene még az a vén
róka Töttös. Kücsüm nem jöhet, neki a hadban a helye. A
századot vezetnie kell, és tudom, hogy le nem mondana a
fiúkról. Bíbor nem lesz boldog, de hát… Csanád is a haddal jön,
de Ákus a családdal marad. Manga örül ennek.
Táltosfia szereti Mangát, a menyét. Csöndes, de életrevaló,
éppen Ákusnak teremtette Tengri. Gyermekkel ugyan nem
ajándékozta meg őket eddig, de ami késik, nem múlik.
Bíbor harmadik esztendeje Kücsüm felesége már, és tavaly
tavasszal született első gyermekük, egy lenszőke, de sötét szemű
fiúcska. Ha a család Itáliába vonul, Bíbor veszi magához Hajnal
és Bors fiát, az örökmozgó, túlzottan magabiztos és állandóan
lovacskáján száguldozó kis Bökényt.
Táltosfia így folytatja:
– Ákus lesz a családunk feje, aki Mangával és Bíborral
mindenre ügyel. Majd segít nekik Gyöngyvér. Nem tudom,
mennyi időt töltünk Itáliában…
 – Míg a leányom nyomára nem jutok, nem jövök vissza.
Tengrire fogadom – vág közbe Réka. – Ha vénasszony vagyok is,
azért még kibírok mindent.
– Déva melletted lesz – mondom, és ő bólint. Örül, hogy
mellé állok.

921. KARÁCSONYA ELŐTT. TUSCIA, RÓMA

Szent Péter Birtokának 14 északi hányadában zsúfoltan laknak.

Van itt viskó, de gazdag ház is éppen elég.

Az utóbbiak egyikébe zörget be az a néhány lovas, aki
gazdagon szerszámozott hátassal érkezik, s maguk
nemkülönben módos uraknak tűnnek. Erősen alkonyodik már, s
mivel sötétedés után nem bölcs dolog az utcákon kóborolni, az
urak ugyancsak igyekeznek.
A szolgák szélesre tárják a kaput, aztán cselédek veszik
kezelésbe a lovakat, s vezetik azokat a félszerbe, hogy ellássák,
amíg gazdáik odabent múlatják az időt. Az idő e házban ugyanis
szerfelett különösen, mondhatni bizarr módra múlik, és belépése
se lehet mindenkinek, csakis a kiválasztottaknak.
Bár van közöttük katona, nemesúr, módos kereskedő és pap
is szép számmal, szegény ember egy se, sem pediglen olyan, aki
a ház úrnője szerint megbízhatatlan.

14 Latinul: Patrimonium Petri.

 Merthogy valójában mivel telik odabent az idő, ahhoz
kívülállónak köze nem lehet. 1
Az udvarból széles lépcső vezet egy oszlopos tornácon át a
fényűző épület belsejébe, minden lépcsőfokon kétoldalt fáklya
világít, s odabentről akkor is érződik az ételszag és a bor illata,
ha a füstölők tömjénillatot, és drága olajok aromáit bocsátják a
légbe.
Az érkezők egyike egyenest a ház asszonyához lép. Fiatal nő,
pazar ruhában, vagyont érő ékszerekkel, és azzal a
magabiztossággal, ami csak egészen kivételes személyiségek
sajátja. Olyanok birtokolják, akik megszokták, hogy mindig és
mindenben nyertesek, s befolyásuk előtt meghajol az egyházi és
világi hatalom egyaránt.
Mindenki ismeri Rómában a longobárd vérből való Alberich
spalatói őrgróf nejét, a kikapós és kívánatos Maroziát. Nem
nagyon érdekel senkit, hogy a hölgy erősen szabados erkölcsi
elveket vall, akárcsak az anyja, Theodora asszony. Igaz, mára
némileg megkopott a dicsőség, amit az őrgróf és Marozia apja, a
köztiszteletben álló Theophylactus szenátor János pápa oldalán a
szaracénok elleni harcban magának kivívott, de az Alberich-ház
pompája mégis régi fényében ragyog.
A férfiú mélyen bókol Marozia előtt, aki elmosolyodik, és a
ház belsejébe invitálja őt.
– Barátaid érezzék jól magukat a hölgytársaságban, de veled
beszédem lenne – súgja, és a férfiba karolva egy lefüggönyözött,
oszlopos helyiség felé indul. – Hogy utaztál, grófom?
 – Ha tudom, hogy nálad ér véget az utam, mindig kiválóan
telik az idő. Mennyei örömök háza a tiéd, s rosszul még sosem
éreztem magam, de hát te ne tudnád? És becses férjurad?
– Ah, aki politikába ártja magát, annak kevés ideje marad
egyéb örömökre- sóhajt a nő színpadiasán. – Alberich folyton
hadakozik, ha karddal nem, hát szavakkal. Mondd csak, hogy
van a mi közös barátunk?
– Él és virul, s azt üzeni, nincs a napnak órája, hogy ne
gondolna felőled, drága hölgy. Az én Guido barátom nem
tagadja meg önmagát, és pontosan tudja, mire kötelezi őt a
királyi vér.
– Toscanai Guido, a kiváló lovag – búgja Marozia – Hugó
király féltestvére, aki kielégítetlen hódolóm… Mikor láthatom őt,
nem említette?
– Nem szeretné férjuraddal összerúgni a port – feleli a gróf. –
De annyit mondhatok neked, hogy kiváló barátunk ég a vágytól,
hogy meglátogassa a te csodálatos virágoskertedet.
Marozia arcán nyoma sincs pironkodásnak, hiszen nem
afféle fából faragták.
Pontosan tudja, hogy a virágoskert azt a tájékot jelenti, ami
összességében az ő méregdrága keleti selyemből varrott, csábos
ruhája alatt található.
Sosem fukarkodott a testével, és Guido gróffal kapcsolatban
sem szándékozik, sőt…
Megosztotta az örömöket számtalan férfiúval, persze csakis
az arra érdemesekkel, és egyetlen percre sem rejtegette senki
emberfia elől kielégíthetetlen hajlamát. Két gyermeke közül csak
az egyik Alberich őrgróf vér szerinti fia, a másiknak a trónjáról
letaszított III. Sergius pápa az atyja.
Hogy a fiú törvénytelen, az bizonyos körökben mit sem
jelent. Akkoriban, amikor a románc történt a pápával, Marozia
szinte gyermeklány volt még.
– Mondd meg toscanai lovagunknak – utal Guidóra –, hogy
mielőbb látni kívánnánk. Szívesen fogadom a virágoskertben, ha
már egyszer mindketten hódolói vagyunk szépnek és jónak.
A gróf cinkos mosolyt vet az asszony felé.
Valahonnan halk zeneszó hallik, s ez is Marozia csábos
trükkjeinek egyike, a vonagló táncosnőkkel együtt, akik végül
csaknem kibújnak ruháikból, illetve megfelelően zárt kör előtt
szemrebbenés nélkül meg is teszik ezt. Aztán ezek az ódon falak
olyasféle szórakozás tanúi lehetnek a későbbiekben, amelyet a
rómaiak ugyancsak kedveltek, és elsősorban orgia néven
emlegettek.
– Van még valaki, aki üdvözöl, és küldött számodra valamit
– folytatja a gróf Marozia kebleire feledkezve, amelyek
emelkednek és süllyednek az áttetsző selyem alatt. – Arra
gondolok, akit Bíborpalástosnak szoktunk nevezni. Azt kéri,
ügyelj rá a házadban, míg érte nem jöhet.
– És mi lenne az a becses holmi?
– Nem mi, hanem ki – javítja a gróf. – Egy kellemes hölgy.
– Fiatalabb nálam?
– Nálad senki nem lehet fiatalabb és kívánatosabb.
– Szeretem a gáláns hazugokat, gróf. Egyszer majd talán…
együtt is megcsodálhatjuk azt a virágoskertet.
 – Remélni sem merem, bár álmodtam róla már – hajol meg
ültében a férfi. – De férjurad mellett én, azt gondolom, csak egy
senki vagyok.
– Az ilyesmit mindig én döntöm el – mondja az asszony
sokat sejtető mosollyal, s mintha csak a selymet igazgatná,
végighúzza tenyerét a combján egészen a csípője hajlatáig. –
Tehát kiféle a hölgy, grófom?
– Voltaképpen a barátunk ágyasa, de… nagyon kellemes
ágyas, úgy vélem. Persze hozzád semmiképpen nem
hasonlítható, drága Marozia.
– Persze hogy nem. Honnan való?
– Egzotikus teremtés. Egyfelől türk, másfelől lombard,
harmadrészben északi viking vér is csorog az ereiben.
– Különös összetétel, a Mindenható jókedvében volt, amikor
megalkotta. A férfiak számára az efféle teremtés a gyönyörök
kertje lehet.
– Kissé azonban fura, el kell mondjam – jegyzi meg a gróf. –
Olybá tűnik előttem, hogy valami hibádzik az elméjében.
– Ezt hogy értsem? Netán őrült?
– Semmiképpen. De képzelj el egy nőt, aki kívánatos a
férfiszemnek, de csakis akkor viselkedik úgy, ha… hm… ha
előtte megitatják finom és erős borokkal. Mert ha ez hiányzik, azt
hinnéd, zárkózottsága egy zárdaszűzé.
Marozia tágra nyílt szemekkel bámul:
– Valóban? Óh! És mit tud?
– Erről nem állnak rendelkezésemre közvetlen tapasztalatok,
de nem véletlenül vigyáz rá annyira a Bíborpalástos barátunk.
– És… itt van veled?
 – Hamarost elhozathatom hozzád, ha akarod.
– Például most?
Az asszonynak a gróf képtelen ellentmondani.
– Nem vagyok biztos benne, hogy örömödre szolgál, ha most
hozatom ide, de megpróbálom – mondja.
Marozia tapsol, és megjelenik egy lenge öltözetű leány. A
parancsot követően hajlongva távozik, s visszatér a gróf
bizalmasával.
– Ha nem akar jönni, akkor is hozd. De sose feledd, hogy
kinek az ágyasa – figyelmezteti a fiatalembert, aki fejbiccentéssel
nyugtázza az utasítást.
– Kényes ügyet vállalok magamra – mondja az asszony. – Ha
ez a virágszál valóban türk, meg kell mondjam neked, gróf, hogy
éppen most indulnak a vérei egy jó nagy haddal, Berengár
meghívására. Maholnap Lombardiát fenyegetik.
– De remélem, Berengár nem ereszti azt a rablóhordát délre –
mondja a férfi. – Hagyjuk a türköket. Beszélj inkább arról, hogy
míg megérkezik a védenced, nem kapok-e tőled némi előleget.
Közelebb húzódik, és Marozia vállát átölelve finoman
megsimítja a mellét, aztán a másik tenyerét a nő lábai közé
csúsztatja.
– Áldásos ez a leheletnyi selyem. Mintha semmi nem lenne
rajtad. A férjed mikor kalandozik ezeken a mesés tájakon?
– Amikor hagyom, hogy megtegye – feleli a nő, és meg se
mozdul, csak merően a gróf szemébe néz. – Ha netán meg
lennék szorulva ez ügyben, majd küldetek érted – áll fel
Marozia, és egy darabig hagyja, hogy a gróf a fenekét
markolássza a ruhája alá nyúlva, majd ellép, és elhúzza a
függönyt.
– Mielőtt még túlságosan belemelegednél, elmondom, hogy
várok valakit.
– Csak nem… odaátról? – biccent a Vatikán tömbje felé a
gróf.
– És ha onnan? Mikor ér már vissza az a legény?
A gróf látja, hogy mára neki már babér nem terem. Kis idő
múltán hallja, hogy nyikordul a kapu. Csizmás lábak dobbannak
a lépcsőn, csosszannak a köveken. A fiatalember a gróf elé lép, s
nem szól, csak bólint: megérkezett.
– Vezesd be – rendelkezik Marozia, és a szomszéd helyiségbe
átlépve kényelmesen elhelyezkedik az alacsony kereveten.
Az ajtóban egy szolgálólány áll, és a karjánál tartja a
Bíborpalástos ágyasát, aki szemlátomást gyengén áll a lábán,
csak azt nem tudni, mitől.
Marozia összevonja a szemöldökét. Figyelmesen végigméri
különös vendégét, pillantását el nem kerüli semmi.
– Milyen magas! Én azt hittem, a türköknek mind sötét a
hajuk…
– Talán viking ősök tulajdonságait hordozza – mondja
csendben a hoppon maradt gróf. – Nézd a szemét, az arcát. Épp
olyan, mint a lombard leányoké. De drága és nagytiszteletű
barátunk szerint mindent tud, amit az ágyban tudnia kell.
– Miután megitatta?
– Gondolom, utána. Mégis azt mondom, talán az elméje…
Megszállott lehet, bizonyos tekintetben.
Marozia lassan feláll, és a leány elé sétál.
 – Hiszen te csaknem annyi idős vagy, mint én – mondja. –
Érted, amit mondok?
Csak a gróf válaszol: igen, érti az itteni szót.
– És mi a neve?
– Iulia. Így szólítsd, kérlek.
– Most talán nem kísérletezem vele. Láthatóan nincs itt…
mármint lélekben. Csak tudnám, mi baja lehet. Nézd, grófom,
bámul csak egyetlen pontra, mintha valahol másutt kalandozna.
Ha nem ismerném a Szentszék megannyi titkát, azt hinném,
vallásos áhítat van rajta.
Ám, mivel tudok számtalan praktikát, amit követnek és
elkövetnek a tudósaik által, szemernyi kétségem sincs, hogy a
boron kívül valami mást is adnak neki. Majd kiderítem, hogy
mit. Ki fogja őrizni, amíg a házamban van?
– Ez az asszony – mutat a gróf a szolgálóra. – Mindig ő van
vele.
– Jól van. Maradjon titokban a jelenléte. Mondd meg a
barátunknak, hogy híven megőrzőm az értéket, amit rám bízott.
A gróf távozik, Marozia asszony pedig cseppet sem bizonyos
abban, hogy helyesen cselekszik.

921. KARÁCSONY, BAJORFÖLD

A koronás gímszarvas átvág a szűk nyiladékon, s a túloldalon

a levegőbe szimatol. Jól hallja a vadászkopók közeledő vonítását,
az irányt is megmondta már érzékeny füle és orra, s most a
ravaszságon a sor.
Ismeri az erdőt, s tudja, ha leereszkedik a lába előtt tátongó,
szakadékos völgybe, a vízmosásban elveszíthetik a nyomát.
Megtette már vagy százszor hosszú élete folyamán, és ölt meg
vadászebet hegyes agancsával.
A bika számtalan verekedés győztese, megannyi sebhellyel
az oldalán és vaskos nyakán. Leereszkedik a sziklák között a
völgybe, ahol a patak iramlik a lapálynak, átugorva simára
csiszolt sziklákon, beléhullt és fennakadt fatörzseken, aztán
megint megáll és hallgatózik. Beleszimatol a levegőbe, de
zsigereiben szerteárad a menekülés ösztönének sürgető
parancsa.
Odalent a patak, annak medre most maga lehet a menekülés,
de valamit figyelmen kívül hagy: az éjszaka frissen hullt hóban
ott árulkodnak a nyomai.
Egy darabig a parton vágtat, aztán beleereszkedik a jéghideg
vízbe. Érzékeny füle hallja a pendülést. Sokszor hallott már ilyen
hangot, s tapasztalatból tudja, hogy gyakorta fájdalom követi.
Vékony ág hatol a húsába, amit kiszedni képtelenség, ha
magától ki nem törik, de akkor is a bőre alatt marad valami, ami
kemény és fájdalmas, s amitől lobos seb kínozza majd
hónapokon át.
A rettentő, hegyes faág most az oldalán találja, és érzi, hogy
mélyre hatol. Annyira, mint még sosem.
Megtorpan, aztán indulna máris tovább, de a lábai nem
engedelmeskednek. Elzuhan a vízmosásban, de tágra nyílt
szemei már nem érzékelik a közeledő embereket.
 – A tiéd – mondja a herceg. – Te lőtted, a te szarvasod,
barátom. Szép találat, jó mestered volt a nevelőapád.
A hercegnek és fiatalabb védencének is magyar íja van, s
magyar mester munkája a vessző meg az élesre fent hegy.
– Uram! Arnulf herceg! Kellenek-e még a kopók? – kiáltja a
szakadás pereméről a peszér, aki alig áll a lábán, úgy rángatja a
nyolc-tíz izgatott vadászeb.
A herceg int: vihetitek a kutyákat, s jöjjenek a szolgák, akik
kicipelik innen a fenséges vadat.
– A legfinomabb hússzeleteket ebből a szarvasból, javaslom,
ma este a lakomán küldesd Joakhim gróf asztalához – mondja
mosolyogva Arnulf a sikeres vadásznak. – Magam parancsoltam
neki, hogy ott legyen a neje és a leánya, Ludovicus. Főleg a
leánya!
– Ha nem zavarja, hogy csak félig vagyok lombard, és odaát
vannak a gyökereim, a magyar gyepűn túl…
– Nem zavarja, sőt kifejezetten izgatja azt a leányzót, úgy
hallottam. Érdekesnek tart.
– Mint valami különleges állatfajt?
– Mint férfit, barátom! Mint férfit – ismétli jelentőségteljesen
a herceg. A szakadáson most ereszkedik le a fia, a tízesztendős
Eberhardt. Piros a képe a hidegtől, de szélesen mosolyog.
– Joakhim gróf, úgy nézem, letörné a derekam, ha
hozzányúlnék Annához.
– Én meg azt gondolom, hogy örömest venné – csap a
fiatalember vállára Arnulf. – Házasodni kellene már, Ludovicus,
nem gondolod? Mire vársz? Örökké magadban akarsz élni? Nem
kívánsz-e örököst?
 – Házasodni? Odahaza… még nem választottam magamnak
leányt.
– Nem is arra gondoltam, hanem itt.
– És itt éljek majd Bajorföldön?
– Hiszen inkább vagy bajor, mint magyar – tárja szét a karjait
a herceg.
– De nekem semmi rangom és címem. Anna mégiscsak egy
gróf leánya.
– Joakhim gróf istenfélő, tisztességes és jóravaló hívem.
Jobbára már csak a címe van, vagyona annál kevesebb, mert
elszedte tőle Konrád. Magam biztosítom a túlélését, hogy a
címéhez méltó életet élhessen a földemen. Szükségem van az
olyanokra, mint ő, aki csalódott a királyban, ebben és az
előzőben is. Mondok neked valamit, barátom. Van itt egy nagy
tudású szerzetes. Azt mondja, egyszer majd a magyar királyok
ereiben német vér csordulhat.
– Német vér? – kerekedik el a fiatalember szeme. – A
magyarnak nagyfejedelme van, nem királya.
– De el kell jönnie egyszer annak az időnek, hogy királysággá
legyen az országotok, Ludovicus. Hasonlóan a többihez. Vagy
mindig törzsi keretek között kívánnátok élni? Fejlődni kell, és ezt
ti sem úszhatjátok meg.
– Azt hiszem, Zolta úr és a többiek, Káli meg Lél és Bogát, s
aztán a fiatalabbak, mint Bulcsú, elégedettek a mostani
állapotokkal.
– Az idő túlhalad majd ezen, ezt mondja ez a tudós szerzetes.
Tudod, miként vélekedem a papokról, s nem sok becsülete van
előttem annak, aki közülük csak a szájával követi Istent, s
mellette a harácsolás minden gondja. Vérségi kapcsolat lesz
majdan a magyar és a bajor között, ezt mondta a szerzetes. Úgy
nevezik felénk, hogy dinasztikus házasság köttetik majd.
– Mikor?
– Bármikor megtörténhet… Egyszer majd. Gondolkodj el
azon, hogy az országomból házasodj. Zoltának se lesz ellenére,
és a nevelőapád is van annyira eszes, hogy megérti, mire jó az
ilyen. Én nem akarok a magyar és az országom között
szakadékot ásni, éppenséggel temetni akarom azt. Szükségem
van rád.
– Mint magyarra, aki közvetít a nagyfejedelem és közted?
– Arra is. De sokkalta inkább mint a barátomra és
bizalmasomra. Te mindig megmondod nekem az igazat, akkor
is, ha éppen semmi kedvem meghallgatni, és ezt becsülöm. A
nevelőapád műve, az ő dicsősége.
A szolgák felemelik a rúdra vett, összekötözött szarvas
súlyos tetemét; négyen is alig bírnak vele. Botladoznak a
jéghideg vízben, ami örökké mintha valami csúfondáros nótát
dalolna, miközben a lapálynak iramlik. A szakadás peremén
gyülekeznek már Arnulf emberei, és a szolgák kötőféken vezetik
a herceg és Ludovicus lovát.

☒☒☒

Bajorföldre történt visszatérése óta ismét e nevet viseli, az

Anda helyett, amelyen már csak némely magyar előkelők
szólítják, akik kisebb-nagyobb ügyek végett időnként
megfordulnak Arnulf udvarában.
 Regensburg négyszögletes, erős várában, azt beszélik, néha
hallják az éjszakai vigyázok a hajdanvolt római légiók lépteit, a
pajzsok zörgését.
De hol vannak már azok az idők? A vár sem a régi castrum,
mert Arnulfnak gondja volt rá, hogy megerősítse, kibővítse, s
többek között erre kellett a papoktól elszedett pénz és a számos
visszavett javadalom.
Karácsony van, a Megváltó születésének ünnepe. Arnulf,
noha gonosznak mondja az egyház, mégsem annyira az.
Nincs neki baja a katolikus vallással, csupán a papokkal, akik
gyakorta többet követelnek maguknak, mint amit valójában
érdemelnek. S ha valamelyik azzal próbálkozna, hogy gyengítse
a herceg állásait, hát annak odacsap rögtön. Nem a szó szoros
értelmében, mert ilyent nem tenne, de bizony a klastromból és a
templomból a hercegi kincstárba vándorol az érték hamarost, a
korábban atyja által adományozott földbirtokot pedig kirángatja
az egyház lába alól.
A regensburgi vár meghitt kápolnájában Arnulf mögött –
egy belső szolgáló és a herceg kisleánya, Judit mellett –
Ludovicus is ott térdepel. Hogy kihez fohászkodik?
Ő azt mondja, Istenhez, aki azonos Tengrivel, Okkánnal,
Odinnal vagy Thorral, mert mindegy, ki miként hívja. De a
kényelmesen berendezett szobájában, amit hatalmas, ásítozó
kandalló fűt télvíz idején melegre, az ablakkal szemben ott áll
egy könyöknyi, fából faragott szobrocska, egyike azoknak a kis
házi isteneknek, amelyek Táltosfia családjának biztonságát
vigyázták. Rékától kapta, amikor az Arnulfot kísérő vitézekkel
elhagyta a szállást.
 Jó ideje már annak.
Az ima után Arnulf Ludovicus vállát ölelve lép ki a
kápolnából, s hívja őt palotabéli lakosztályába. Fontos
közlendője van, azt mondja.
– Ülj le, barátom, mert a véleményedet kérem. Hamarost itt
az újesztendő, én pedig reá akarok csapni a csehekre. Miként
vélekedne erről Zolta, ha megtenném?
– Velük a magyarnak hagyományosan jó a kapcsolata – feleli
Ludovicus. – Zolta mégis azt mondaná, hogy a te dolgod, miként
állítod helyre a régi függelmi viszonyokat. Bohemia korábban
mindig is a ti alávetettségetekben élt. Ha te parancsolsz ott és itt,
Zoltának semmi kifogása nem lesz ellene.
– Segít-e engem haddal, ha netán szükséges lenne?
– Erre nem tudok felelni. Csak az biztos, hogy Berengárhoz
erős had indul, vagy tán már el is indult, hisz hallottad a
nagyfejedelem minap érkezett hírvivőjét. Tanácsot kaphatsz
Zoltától, de tudom, hogy azt kérné, kíméld Bohemiát s a lakosait.
– Nekem sem célom a rombolás és az öldöklés – mondja
Arnulf. – Nem pusztaságot akarok magam hiellett tudni, hanem
egy olyan országot, ahonnan, ha kell, katonát és élelmet kapok.
– De ki ellen indulnál később? Néhány hónapja csak, hogy
elismerted „Madarász” Henrik fensőbbségét, igaz, a választáson
ellenkirályként léptél fel.
– De azt nem ismerem el, hogy beavatkozzék Bajorföld
politikájába! És hogy az egyházzal kapcsolatban bármit
megparancsoljon nekem!
– A király ezt tudja, és meghagyta neked a jogot, hogy
továbbra is magad nevezz ki püspököket, s irányítsd a belső és a
külországi politikádat – érvel Ludovicus. – Zolta
nagyfejedelemnek is így a kedvező, és nem ellenkezik ez a
magyarok érdekeivel.
Arnulf a kandallóhoz sétál. Vastag harisnyája szárán
játékosan kergetik egymást a tűz fényei, és hosszú köntösét
kitárja a melegnek. Sötét szakállába néhány ezüstös szál vegyül
már, és a szeme körül a karikák néha túl sötétek, ha sokáig fent
van, és éjszakába nyúlóan töpreng terveiről.
Túlságosan csábító számára a déli hegyeken túl elterülő
Lombardia. Néha elmélázva áll a pontatlan térkép felett, és
eszébe jut, hogy az Alpok völgyein miként haladna végig egy
bajor-magyar közös sereg, ami éppen Veronának indul…
– Majd a fiam – mondogatja, ha jobban belegondol, mekkora
fába vágná a fejszéjét, ha mindezt megpróbálná Berengár császár
ellenében.
– Majd a fiam. Egyszer…
– Megüzentem Zolta úrnak, hogy a magyarok barátságára
eztán is számítok, s ha ez még szövetséggel is társul egyszer, sok
mindenre képesek leszünk mi együtt.
– Csak aztán magadra ne haragítsd még jobban az
ellenfeleidet -jegyzi meg Ludovicus, és Arnulf mosolyogva
megveregeti a vállát: azt mondja, lassan éppolyan éleslátásra
tesz szert, mint az írástudó.
– Hanem nekem is lenne közlendőm, hercegem.
Mondhatom-e?
Arnulf bólint.
– Megkeresett engem Zolta hírvivője, miután veled beszélt, s
átadta a nagyfejedelem üzenetét. Azt mondta, hogy az előző
útján az egyik emberét idejövet, a váltóállomáson, ahol a lovakat
cserélik, megkörnyékezte valaki. Állítólag németül és magyarul
is beszélt, és pénzt ajánlott neki, ha csatlakozhat a hírvivőkhöz, s
segít neki bejutni Regensburgba.
– És mit mondott neki az a magyar?
– Elzavarta – mondja Ludovicus –, az meg erre
megfenyegette, hogy elmetszi a nyakát, ha eljár a szája. De hát
ismered a hirtelen magyar vért? Főként ha egy fegyveres
fejedelmi jobbágyot sértenek meg. A vitéz alaposan odacsördített
a karikással, és örök életére nyomot hagyott a képén. Majd’
kiverte a szemét.
Arnulf eltűnődik a hallottakon, aztán szólíttatja az őrség
parancsnokát. A tiszt meghallgatja az utasítást, aztán elrobog.
Kisvártatva megzörgeti Arnulf ajtaját az alabárdos: megérkezett
az őrparancsnok.
Két katona között egy foglyot hoznak. Bajor inget visel, amit
erősen megviselt a tömlődét.
– Három hete csípték meg – mondja a herceg Ludovicusnak.
– Ennek is friss seb éktelenkedik a képén, és németül is beszél
meg magyarul is.
A fogoly már nem annyira büszke, mint hajdanában.
Felpillantani is alig mer, miközben a két katona szilárdan
markolja. Mezítelen lábát rongyokba bugyolálta, amiből kilóg a
bélésnek szánt szalma.
– Kivallatták. Ezt vágta képen a futár – közli Arnulf, aki most
leül a székébe, és onnan veszi szemügyre a foglyot. – Kérdezd
magyarul, és válaszolni fog.
Ludovicus a férfi elé lép.
 – Kinek a szállásáról vagy?
– Káliéról – hangzik a felelet.
– Mit keresel Bajorföldön? Nem indult portya mostanában.
– Elveszítettem a gazdámat. Egy módos kereskedőt kísértem
fizetségért.
– Ki az?
– Egy velencei. Káli vezért jól ismeri.
– Miatta akartál bejutni a várba? Megtehetted volna másként,
ahelyett hogy megvesztegeted a magyar futárt – mondja
Ludovicus, és a fogoly arcán megrándul egy izom.
– A velencei miatt volt. Úgy tudtam, itt van.
– Megfenyegetted a vitézt, hogy ha eljár a szája… így volt?
– Nem. Ilyesmit nem tettem – feleli a fogoly.
Arnulf, akinek minden magyar szót fordít Ludovicus, most
közbeszól:
– Mindegy már. Holnap reggel úgyis fölköttetlek. Majd
elválik, kiért tartod a hátad.
– Nem köttethetsz föl. A magyar veled szövetséges.
– A megállapodásom a magyarokkal nem az ilyen férgekre
áll – mondja nyugodt hangon a herceg. – Lógni fogsz három
másik mellett a várkapu előtt, mindenki szórakoztatására. Igazi
mester a hóhérom, nem kapod meg tőle azt a kegyet, hogy
hamarjában nyakadat szegje. Ott kapálózol majd, és pofákat
vágsz, míg lassan megfulladsz. Jótétemény ez az országomnak
és a magyaroknak egyaránt, mert megszabadulnak tőled.
A fogolyra, úgy tűnik, hatnak ezek a szavak. Megremeg a
szájszéle, amint megkérdi:
– És ha elmondom az igazat?
 – Eddig miért nem tetted meg?
– Mert magas úr a megbízóm.
– Hm. Megbízód van – bólint Arnulf. – Tán a Balatin melléki
Káli úr?
– Nem ő. Egy lombard.
Arnulf most Ludovicusra pillant, és azt súgja:
– Na most figyelj, hungárus testvérem. Érdekes dolgokat
hallunk alighanem.
Int a fogolynak:
– Folytasd csak, bátran.
– Ígérd meg, hogy eleresztesz.
– Te nem szabhatsz feltételt. Már ezért a pár szóért is
megcsapathatnálak.
– De neked nem lesz mindegy, amit elmondok. Fontos lesz a
számodra, sőt mindkettőtök számára – pislog szaporábban a
fogoly, és tekintete egy időre megállapodik Ludovicuson.
– Beszélj – parancsolja Arnulf. – Aztán… majd meglátom.
– A gazdám az ellenedre tör, felséges úr – folytatja a fogoly. –
Nem nekem kellene téged elpusztítanom, csak annak kellett
volna kinyittatnom a kaput, akinek ez lett volna a feladata.
– Ki a megbízód?
– Ennek a félig magyar úrnak a vér szerinti apja – mutat a
fogoly Ludovicusra. – Egy gazdag nemes, Ivreai Guido úr.
– Akivel a magyarok földjén találkoztál, és a szolgálatába
álltái. Kinek a törzséből is vagy?
– Bogátéból, nagyuram, nem Káliéból. Nem hazudok.
– Bogát úr a barátom, és tisztességgel vendégül látott.
Ismerted-e Gerhard lovagot, amikor nálatok laktam?
 – Nem, uram. Én akkoriban fogoly voltam Konrád úr egyik
várában.
Arnulf int: vezessék el.
– Akkor… megkegyelmezel, uram? Igazán őszinte voltam!
Uram! Nem köttethetsz föl! – kiabálja a fogoly, de kiráncigálják
az ajtón, ami döngve csukódik.
– Reggel felkötik – mondja a herceg Ludovicusnak. – Mi a
baj? Fehér vagy, mint a mész.
– Csak… az apám végett…
– Elismerem, kellemetlen hírekkel szembesültél.
– Nem kellene várni az akasztással? Beszélnék még vele. Ha
valóban az apám az, aki…
– Valóban! – vág közbe a herceg. – Régtől tudom. Azt hittem,
magad is sejted, hiszen a családodnak tudnia kellett róla. Ha
másnak nem, az anyádnak biztosan. O nagyon okos asszony, és
rendkívül bátor. A teuton őseimet juttatja eszembe, amikor az
asszonyok éppúgy harcoltak még, mint a férfiak. A magyarok
eleinél is voltak ilyenek, ezt mondják a tudósok. Az anyád
egészen különleges. De az apád egy rohadt bűnöző, akit tízszer
sem elegendő felkötni. Az apám azt hitte, a barátja volt. Én is azt
gondoltam. Magamhoz fogadtam, jól bántam vele.
Ludovicus maga elé mered, aztán azt kérdi:
– Ha eddig is tudtad, akkor… akkor engem azért beszéltél rá,
hogy kövesselek ide, mert azt hitted, ha én itt vagyok, ő is
előkerül?
– Éles az elméd, és egyre élesebb lesz, ahogy az idő múlik. A
kard nem áll ugyan jól a kezedben, de azt gondolom, a
Mindenható téged másra szánt. Az eszeddel kell tenned a
dolgodat, és szolgálnod a jót.
– Tehát csalinak vagyok itt?
– Nem tagadom, ez is eszembe jutott. Csakhogy az apád túl
óvatos, és nem került még hozzád annyira közel, hogy
felhasználhasson. Nem is hinnéd egy elmeháborodottról, hogy
ennyire kiszámítja minden lépését, igaz? Mert azzá lett, barátom.
És ezért veszélyes. Csak a bosszút látja, csakis az érdekli. Nincs
már istene, lelkiismerete… Rendelkezem ügyes és megbízható
kémekkel, akik mindezt megtudták. Parancsot kaptak tőlem,
hogy öljék meg, de valahányszor felbukkan, mintha ismeretlen
erő figyelmeztetné, s eltűnik azonnal, ha veszélyt szimatol.
Sajnos azt is tudom, hogy állnak a háta mögött. Nem a
jószántából akar megölni, ő is megbízást teljesít. Inkább tudom,
semmint sejtem, hogy kiét.
Ludovicus hallgat. Túl sok ennyi minden egyszerre.
– Ha gondolod, hazamehetsz, nem tartóztatlak. Ha úgy
érzed, nem bocsátod meg nekem, hogy csalinak használtalak…
– Nem. Itt maradok – feleli határozott hangon a hercegnek. –
Az apám vérét nem veszem, de mindent el fogok követni, hogy
megszabaduljon tőle a világ.

922. JANUÁR. KÖZÉP-ITÁLIA, RÓMA KÖZELÉBEN

A papok és a művelt népek már akkor Strata Ungarorumnak, a

Magyarok Utjának nevezték az Itáliából keletnek vezető széles
ösvényt, amikor nekem még itáliai és bizánci gazdáim voltak.
Most, hogy vonultunk Szalárd vezér hadával, egyre többet
hallottam megint.15
Télidőben indultunk, éppen ezért siettünk. A hegyvidéken
szüntelenül hallottuk a farkasok vonítását, s gyakorta elborította
a sereget az alacsonyan szálló felhő, a hideg köd. Volt részünk
hóviharban, jeges szélben és havas esőben, de ahogy Itália felé
ereszkedtünk, az idő lassan megváltozott.
A lelket melegíti, ha a szürke, erőltetett meneteléssel töltött
napok után végre megpillanthatja az ember a napot, akár csak
rövidke időre is. Velence magasságában várt reánk a boldogító
élmény, és Szalárd kétnapos pihenőt engedélyezett egy tágas
mezőn, amelyet kisebb folyók szegdeltek, és akinek jó füle volt, a
keleti szélben hallhatta a velencei székesegyház templomának
harangjait.
Szalárd hírvivője gyakorta megfordult nálunk, s többnyire
engem és Táltosfia barátomat kereste. Egy ízben Réka asszonyt
is, amikor egy helybéli nőt gyanúsnak találván a portya,
tolmácsolni hívatta a vezér.
– Gyere, Római, mutasd, merre legjobb az út! – utasított a
hírvivő, s én mentem zokszó nélkül.
Jól emlékeztem még, hol vannak járhatatlan mocsarak,
hiszen kódorogtam erre eleget. Szalárd elégedett volt…

15Az út a régi római hadi út nyomvonalán futott, amit ők Via Geminának, illetve Via
Pann
onicának neveztek, és kb. a mai Ptuj-Celje-Ljubljana-Gorizia útvonalnak felel meg.
 ☒☒☒

– Délnek megyünk, Veronával most semmi dolgunk –

mondja Táltosfiának Szalárd vezér, amikor a háromnapos
pihenőt tölti a had. – Már mindenki fáradt, kell az erő.
Tanácsolod-e, hogy nyugatnak portyát küldjék?
– Burgundi Rudolf miatt mindenképpen – feleli ő. –
Láthattad, hogy jöttünkre Rudolf katonái jelentősen
visszahúzódtak, de kémeik neki is vannak, mégpedig szép
számmal. Mielőtt igazán délnek fordulsz, nem ártana jobban
körülnézni.
– Mondd az irányokat, Táltosfia.
– Az egyik mindenképpen Verona. Huszonhárom esztendeje
másfél nap alatt értünk innen a falak alá, a folyó kanyarulatához.
Aztán nem ártana, ha egy portya megnézné magának Bergamo
környékét, hiszen a város átállt Rudolfhoz. És egy harmadikat is
küldenék, mégpedig Bologna felé, kipuhatolni az előttünk álló
utat.
– A veronai portya parancsnoka Katapán százados lesz, két
századdal indítom – mondja Szalárd. – Lehet, hogy megtoldom
még két nappal a pihenőt. Berengárral nem kell találkoznunk,
azt akarja csupán, hogy ijesszünk rá a vele ellenséges területekre.
Meglesz, ha így kívánja.
– Zsákmány?
– Lehet. Közép-Itáliában nem tiltom a fosztogatást, és
Berengár kívánsága is ez. A megfélemlítés a lényeg, de a
felesleges vérontást kerüljük.
– Engem elküldesz valamelyik portyával?
 – Szívesen mennél ezzel a rossz lábaddal? – kérdez vissza a
vezér, s Táltosfia megdörzsöli a combját.
– Nyeregben nem fáj, és régen rossz, ha gyaloglásra
kényszerülnénk. Ha tehát mennem kell, bármikor indulhatok.
Szalárd egybehívja az ezredeseket és a századosok egy
hányadát, és meghányják-vetik, miként teljesítsék a Berengár
császárral kötött szerződést. A hagyományos módon több, nagy
létszámú portyára oszlik majd a had, hogy minél nagyobb
területet képes legyen beszáguldozni, de a hírvivők útján mindig
kapcsolatban marad egyik a másikkal. Sosem tudni, miként
alakul a hadiszerencse, s mikor kell egyként föllépni burgundi
Rudolf ellen.
Szalárd előrelátó parancsnok. A portyákat is úgy szervezi-
indítja, hogy Rudolf hada sose keríthesse be, inkább a magyar
helyezkedjék úgy, hogy ezt bármikor megtehesse az ellennel. A
rajz, amit az alsóbb szintű parancsnokoknak az elsimított földön
készít egy bottal, így egy szétdarabolt gránátalmához hasonlatos,
amelynek gerezdjei jelzik az egyes portyákat.
Vannak néhányan a hadban, akik huszonhárom évvel ezelőtt
részt vettek a Brenta-folyó melléki nagy ütközetben. Ott tanulta
meg Berengár – aki akkor még csak királyi koronát hordott hogy
jobb a magyarral a szövetség, még ha sokba is kerül, mint vele
hadakozni. Tizenötezres seregét verte tönkre ötezer magyar, a
hagyományos keleti hadicsellel és a kitűnő helyzetfelismeréssel.
A régi idők dicső történetei a tüzek mellett ismét
előkerülnek, és a fiatalok szájtátva hallgatják a veteránokat,
miközben egyre gyűl bennük a jogos büszkeség.
 Amikor a vezér végzett a parancsnokokkal, ismét Táltosfiát
szólítja:
– Azt beszélik, hogy a feleséged afféle… nézőasszony. Igaz?
– Nem nézőasszony, de tudom, mit kérdezel. Réka nem
mondja meg a betegséget, jósolni se tud. Őt Tengri azzal tüntette
ki, vagy verte meg – már maga se tudja szegény –, hogy
megálmodja a jövendőt.
– Álmodott valamit erről a hadjáratról?
– Nem mondta.
– Hívatnám. Hej, Nyárád tizedes! – kiált a vezér a hírvivő
tized fejének, és a vitéz azonnal ugrik. – Tüstént a Tarcal bő
ezredéhez! Kartal bátyád feleségét, ahogy találod, rögvest elém
hozod!
Táltosfia hallgat. Majd megmondja Szalárd, miért olyan
fontos neki Réka.
– Azt mondod, hogy nem jósol? – kérdezi a vezér, és a
sátrába hívja Táltosfiát. – Ülj le, és üríts velem egy szilke érett
kumiszt. Ott a szakajtóban a kenyér, törj magadnak.
Táltosfia nehézkesen lezökken, de bajban van, mert fájós
lábát maga alá húzni képtelen, s így a talpa Szalárd felé mutatna.
De máris ott a vezér szláv szolgálója, egy dús idomú, kék szemű,
szőke asszony a túla-dunai füves pusztákról, ahol a seregvezér
gazdag szállásai húzódnak, és egy meleg gyapjútakarót terít a
beteg lábra.
– Mindenre van megoldás – somolyog Szalárd, és á mázas
kumiszos szilkét Táltosfiára emeli. – Jó, hogy a haddal jöttetek,
hasznára vagytok.
 Nem azt mondja, hogy „nekem vagytok hasznomra”.
Szalárd pontosan tudja, hogy a hadisiker jobban függ a harcosok
bátorságától, elszántságától, találékonyságától és fegyelmétől,
mint a vezértől, aki ugyan tervez és dönt, de a legjobb
elgondolások se érnek semmit, ha nem a megfelelő
végrehajtókkal üti nyélbe.
A kumisz jó néhány napos, és már elég sokat zötykölődött a
málhában ahhoz, hogy alaposan összeérjen. Hideg is a télnek
köszönhetően, és kellemesen csiklandozza a torkot. A szláv
asszony valamit főzőcskéi éppen, keleti fűszerek illata lebben, s
ha valaki mégsem tudná, hát ebből rájön, hogy Szalárd igazán
módos ember odahaza. Előrelátó, jó katona hírében is áll, és a
seregnek most csak ez a fontos.
Mert hiába Itália csábító gazdagsága, azért mindenki
épségben akar hazajutni.
Szalárd egy apró korongot forgat az ujjai között, s tűnődve
figyeli a beleégetett ábrát.
– Valami régi pecsét – mondja. – Az egyik szolgáló találta az
út menti erdőszélen, még a hegyekben, mikor tűzifáért ment.
Vajon mi lehet rávésve, Táltosfia?
Ő kinyújtja tenyerét az agyagkorongéit, ami meglepően
nehéz, és tartja a sátor közepén köveken izzó tűz fényébe:
– Latinul van. Úgy nézem, nagyon régi. Megkopott már…
Egy keresztény pap biztosan azonnal tudná, mi van rajta… Én
csak annyit veszek ki belőle, hogy „bűn a bort víz nélkül inni”.
Talán a rómaiaké lehetett. Apám annak idején sokat beszélt
nekem arról, hogy Pannónia provinciába és vissza állandó volt a
jövés-menés.
 – Bort vízzel… – csóválja a fejét Szalárd. – Nem tudták azok,
mi a jó.
– Állítólag azt tartották, hogy hígítatlanul csak a
műveletlenek és a barbárok isszák.
– Hm! Fene rágja a gusztusukat. Ha a szolgáló vizezné a
boromat, lecsapnám a kezét, az már egyszer biztos. Azért
szeretem jobban a kumiszt, tudós barátom. Ezt senki nem meri
háborgatni. Tengri nevében fejjük, úgy is készül. És tovább tiszta
marad a fej.
Lódobogás hallik, és a sátor nyílásában megjelenik a tizedes
feje:
– Meghoztam, vezérem!
Réka lép be a félhomályba, és kilép a sáros csizmából. Megáll
az ajtó mellett csendben.
– Fáradtnak tűnsz, asszony. Megengedem, hogy helyet
foglalj az urad mellett – mutatja Szalárd. – Hallom, beteg is
voltál. Miként állsz egészség dolgában?
– Köszönöm. Egyre jobban. Van, ami hajtson, s folyvást
tudassa velem, hogy nem lehetek beteg.
– A bosszúvágy rettentő nagy úr – jegyzi meg Szalárd. –
Megadom a lehetőséget, hogy kiélhesd. Az urad meg majd ügyel
rá, hogy fölösleges botorságba ne hajszold magad és a társaidat.
Azért hívtalak, mert az úton megint fogtak a katonák egy…
afféle boszorkányt. Jósolt nekik, s állítólag azt jövendölte, hogy
Berengár halálának napja közeleg.
Szalárd elhallgat, és a szilke fölött kérdőn pillant Rékára.
– Mit akarsz, mint mondjak? Nem tudom megerősíteni
annak az asszonynak a jövendölését, mert az ilyenhez nem értek.
 – Az álmaidban nem láttad Berengárt?
– Jobb szeretek kellemesebb dolgokról álmodni. Amúgy
pedig gyűlölöm.
– Gyűlölöd a szövetségesünket?
– Ne tarts attól, hogy ezért bármit is elárulok Rudolf
katonáinak vagy a kémeinek. Gyűlölöm, mert éltem Berengár
uralma alatt, és tudom, mit beszélek.
A vezér figyelmesen szemléli Rékát, de ő büszkén állja a
tekintetét.
– Csak a családod érdekel, igaz?
– Amint téged is csak az érdekelne, ha a helyemben lennél,
vezér – feleli az asszony, és Táltosfia halványan elmosolyodik.
– Harcos vagy a javából, és nem rettent a vér. Hallottam
rólad, s mondhatom, különlegesnek tartalak. Ha tehát álmaidban
vagy egyébként mégis látomást kapnál Tengri jóvoltából,
figyelmezz arra, ami a hadat és ezt a háborút érinti. Soron kívül
bejöhetsz a sátramba, ha erről akarsz beszélni.
– Tehát hinnél nekem?
– Kurszán esete óta igen. Híre ment, hogy azt is
megálmodtad. Most pedig akarsz-e a férjeddel Veronáig
lovagolni? Ha igen, a számotokra véget ért a pihenő, mert
azonnal indultok.
Réka szeme megvillan.
Verona?
Nem beszélt róla Táltosfiának sem, mert a várossal
kapcsolatban egyre-másra gyötrik a semmiből felvillanó
képzetek. Azt gondolja, ennek mindenképpen oka van, és Tengri
közölni, mutatni akar valamit.
 – Elmennék Veronába. Nem lehetek annyira elcsigázott,
hogy kihagyjam – mondja. – De… bemennék a városba,
hadvezér. Ehhez pedig itteni öltözékre van szükségem. Engedd
meg, hogy a tárnoknál válogassak az itáliai viseletből.
Szalárd elmosolyodik:
– Előrelátó az asszonyod. Táltosfia. Ha egyszer egy gondolat
megszületik a fejében, azt azonmód tovább is görgeti. Akár egy
igazi katona. Kár volt neked nőnek születni, asszony. Vezér is
lehettél volna, ha a lélekmadár el nem téveszti az ágon ülő lelket,
bizton állítom.
– Ezernél is több esztendeje egészen biztosan – fűzi hozzá
csendben Táltosfia. – A szkíta népnél, ott, keleten.
– A családom miatt jöttem, de segítem a hadat, amiben
tudom – mondja Réka. – De akkor is első a leányom.
– Adja Tengri, hogy életben találjátok – bólint Szalárd. – Azt
meg magadtól is tudod, hogy bízz a megérzéseidben, asszony.
A három portya még akkor éjjel elindul. Tudják, ha néhány
héttel később érnek Itáliába, a Pó síkságán bajosan keltek volna
át az áradó folyók miatt.
Római a portya parancsnokával lovagol elöl, s mellette Réka.
Csaknem másfél napi erőltetett menet végére érik el a dombokat,
ahonnan Veronára látni.
TÁLTOSFIA ODAHAGYOTT SZÁLLÁSA, UGYANEKKOR

A hó térdig ér, és az éjszaka lehullott fehér pihetakaró alatt

mély álmukat alusszák a rétek és a jégpáncél borította Rába
partja. A csönd akkora ilyenkor, hogy tíz nyíllövésről is hallik a
roppanó ág, a hóteher alatt nyögdécselő fenyők ágainak
mozdulása.
A szállások életébe a tél nem a semmittevést hozza el, sokkal
inkább a különleges munkák ideje ez. Az ősszel kifogott füstölt
hal javarészt elfogyott már, hiszen a kutyák is azt kapják, ha már
képtelenek a hó alól a fagyott maradékot kikaparni, meg aztán
az ordát őrző, busafejű kuvaszoknak kell az erő, nem elég nekik
néhány talált mócsing.
S az élelemmel azért is állnak gyatrán, mert a hamarjában
indított itáliai sereg vitézeinek málháit tisztességesen meg kellett
tölteni. A száraz, porrá zúzott, fűszerezett hús, a szalonna, a vaj
meg a különböző száraz tésztaféleség jól elvan a málhában
hetekig, hónapokig.
Hogy a jószágból vágni ne kelljen, halat kell tehát fogni, és
erre való a Rába. A befagyott folyón lékeket vágnak az ügyes
szlávok, avarok, akik régóta itt laknak már, s jobban ismerik a
viszonyokat, mint a magyar, aki abban a régi hazában
hasonlóképpen halászott. Ámde különbségek mindig vannak a
módszerben, s ezeket nem elutasítani kell, hanem megtanulni.
Igaz, az efféle munka nem éppen a fegyveres fejedelmi
jobbágyok szíve szerint való, de a szükség mindenkit rávisz,
hogy olyasmit is megtegyen, amit eddig alantasabb munkának
tartott, s többnyire szolgákkal végeztetett.
Csákány töri a jeget, s aki lecsap vele, széles deszkán áll a
jókora, bélelt nemezcsizmában. Készülnek a lékek, egymás után
sorra. Arról beszélgetnek közben, hogy Tömörd bő, amilyen
kemény a néhai Vál szállásáról erre portyázókkal, olyannyira
engedékeny volt a minap a Posonnak és Lél vezér szállás
vidékének vezető út mentén talált, félig megfagyott utazókkal.
– Az egyik már fölkelt – morogja az öreg Jarmó, akiben több
a szláv vér, mint a magyar, de ezt senki meg nem mondaná. Úgy
él már régtől, mint bármelyik magyar a szálláson, csak éppen
nem Tengrihez imádkozik. – Láttam, és nem tetszik nekem.
Minek bóklászik összevissza? Kérdezgeti az embereket, azt
állítja magáról, hogy sebesült bajor, meg hogy orvosdoktor.
Hanem azért mégse gyógyítgatta az övéit, akik közül már van,
akinek üszkösödik a fagyott lábujja.
– Azt el is viszi a Mirigy, Jarmó bátya, tán néhány nap se
kell! – így a fiatalabb társa. Készen vah a lékkel, s ereszti belé a
rekesztőhálót. – Ládd-e? Ehun lélegzik a hal! Látom a
bugyborékot!
Jarmó még kalapálja egy keveset a lék körül a jeget, aztán
amikor kellően kitágítottnak látja, leteszi a csákányt. A parton
gyerkőcök érkeznek, lovacskáik majdnem hasig gázolnak a
hóban. Az öreg odarikkant az egyiknek, aki kivételesen egy
szép, felnőttnek való lovon ül:
– Hej, te, Bökény fiam! Ha a nagyanyád látná, mit mívelsz az
ő kedves Gyöngyös kancájával, meglegyintené a kobakod!
 – Gyöngyös most éppen tanít, Jarmó bátya! – feleli
magabiztosan a legényke. – Mer’ ő a legbátrabb kanca, meg a
legöregebb is. Látod, milyen szépen sorjáznak mögöttem a
többiek? Pedig a Bese csikaja a minap még a patakon se mert
átalgázolni!
Az öreg azt morogja, hogy csak ügyeljen a gyerek arra a lóra,
mert a Gyöngyös már nem fiatal, megjárta Posont is a nagy
háborúban, és az nem tegnap volt. Tudja, milyen szeretettel óvja
ezt a kancát Réka asszony, ezért nem is vitte már magával
Itáliába, hogy kímélje.
Az ilyen öreg, tapasztalt lónál jobb aligha van, ha a fiatalokat
nevelni kell, szoktatni a különösre, mert a ló ugyancsak félénk
jószág. Riadozik okkal, ok nélkül, de ha egy tapasztalttól azt
látja, hogy nem kell, maga is úgy viselkedik. Aztán az öreg,
nyugodt ló még arra is jó, hogy a gyerkőcöket nevelje. Maguk se
veszik észre, mégis így történik, s jól tudja ezt a magyar
emberemlékezet óta.
Jarmó kedvtelve figyeli, miként húznak nemezpapucsot a kis
fickók a lovak patáira, hogy átvezessék őket a jégen a túlpartra
és vissza. Némelyik berzenkedik, de követi a nyugodt léptű
Gyöngyöst, és a Bökény gyerek mellét csak úgy feszíti a
büszkeség.
Aztán a túlparton nyeregbe pattannak a kis fickók, és
egykettőre eltűnnek az ártéri erdő kanyargós ösvényeinek
szövedékében.
– Ügyesek – hallja Jarmó maga mögött. – Ezekből
rettenthetetlen harcosok lesznek.
Idegenül hangzik a szó, nem magyarnak született, aki kiejti.
 Jarmó megfordul, és egy befogadott vándort lát a fatönkön
gubbasztani, azok egyikét, akik csaknem fagyhalált leltek.
– Eh! Ezek még csak hatesztendősek – mondja az öreg szláv.
– Ki tudja, mi lesz évek múltán?
– Hisz mondom: harcosok lesznek ezek a legénykék.
– Bizonnyal azok. Látom, fölkeltél. Jól is tetted, barátom. A
derékaljban rejtezik a betegség magva, az apám mindig ezt
mondta. Nem szabad sokáig nyomni, hanem lábra kell állni,
ahogy a lovak teszik. Mer’ ha elfekszenek, akkor lassan ásni
lehet a gödröt.
– Én csak nagyon éhes voltam – feleli amaz. – Odaadtam a
magamét annak a szegénynek, akinek elfagyott a lába.
– Meglehet, fölöslegesen – morogja Jarmó. – Mer’ neki fújják
már az égi tülköt. Indul mostmá’ hamarost.
A háló sehogy nem akar lesüllyedni, megakadt valahol. Az
idegen Jarmó segítségére indul, ketten majd csak megigazgatják.
– Mondom, ezekből a gyerkőcökből jó katonák lesznek.
Ügyesek, eszesek, bátrak. Kiváltképp amelyik vezette őket –
mondja az idegen, és Jarmó szórakozottan bólint.
– Ammá’ igaz. A Bökény gyerek tán nincs is még hat. Az
apja meg a nagyapja, de még a nagyanyja is kiváló harcos. A
nagyapja félig-meddig tudós, de szerintem egészen az, az apja
meg már tizenöt évesen tizedet vezetett.
– Ismertem én is Bajorföldön egy magyart, akit tudósnak
mondtak – így az idegen. – De nem úgy nézett ki, mint a
magyarok.
– A Táltosfia? Mer’ ő nem néz ki úgy, csak az öltözéke.
– Nem, nem így hívták. Másféle, különös neve volt.
 – Sánta?
– Annak semmi baja se volt – feleli amaz, és Jarmó rándít a
vállán: akkor nem tudja, kiről lehet szó.
– Sokan megfordultak Bajorföldön – mondja, s eligazgatja a
jég alá kúszó hálót, mielőtt az végleg eltűnne a lékben. – Neked
mi a dolgod a bajornál?
– Kalauzolom a magyarokat már nagyon régtől. Jártam velük
Elzászban, Svábföldön, egészen a dánokig fölmentünk.
– Ezért beszélsz ilyen jól?
– Meg azért, hogy a nagyanyámat egy magyar vette nőül, de
ez már igen régen volt. Amikor Karlmann hívta verekedni a
magyart a tulajdon apja ellen. Poson előtt, sokkal. Na, megyek,
öreg. Megnézem, mi van a társaimmal. Aggódom a fagyott lábú
miatt. Nem szeretnék temetni, megígértem a feleségének, hogy
hazaviszem Ennsburgba.
Jarmó elköszön, aztán fogja a csákányt, és indul másik léket
vágni.

☒☒☒

Bíbor asszony a gondjaira bízott Bökény után tűvé teszi a

környéket, de sehol nem találja.
– Hol van már ez a kölyök? Gyöngyvér, te se láttad? Hát te,
Fehera anyó?
– Kilovagolt a többivel, ezt mondja az ordáról az öreg Cece.
Igaz, besenyő a lelkem, de a jobbféle fajtából. Hinni lehet a
szavának.
 – De hát már Bor Tengri csaknem alkonyt bocsátott a mai
napra! – tördeli a kezeit az örökké aggódó Bíbor.
Bökényt, Hajnal fiát csak neveli, míg a nagyszülei és a
nagybátyja, Kücsüm, Bíbor férje a hadban vannak.
– Most már összerohangáltátok a nyomokat – morogja
bosszúsan Tömörd bő egyik rokona, aki tiszte szerint az
ifjoncokra ügyel. Neki ez a dolga, másoknak a jószágőrzés,
megint újabbak a halászatért felelnek, vagy a szállásrendért,
védelemért. Mert még mindig résen kell lenni az Obus szellemét
továbbvinni szándékozók miatt.
– Igyekezz az ordára, asszony. Kérdezd meg a legényeket,
minden ló hazajött-e – nyugtatja Bíbort a szomszédasszony. –
Eddig se történt bajuk, akkor miért történt volna éppen ma?
Az ordán azt mondják, idehaza van minden ló. Látták a
fiúkat is megjönni, csutakolni, leszerszámozni a jószágot.
– Bökény! Kisfiam! Merre vagy? – vágtatja körbe a szállást
Bíbor, de válasz nem érkezik, őt pedig mindenféle félelmetes
képzetek gyötrik.
Farkasok!
Nem, nem láttak a szállás körül egyet se, már hetek óta. A
farkas elég eszes ahhoz, hogy ne menjen vissza oda, ahol
néhányat már kiterítettek a fajtájából.
Akkor fölbukott a lóval.
De hát minden megjáratott ló az ordán van, ezt mondják a
legények.
És ha csak hazajött az a ló?
Gyöngyös nem olyan. Nem hagyná a sérült gazdáját a
hóban, megállna mellette.
 És ha mégsem? Ha a ló megriadt valamitől, s elrohant?
De miért nem látta senki Bökényt?
Fordul vissza a szállásra, s ekkor meghallja a siránkozást. A
balszárnyról jön, ahol az ínek laknak, és a kevésbé módosak.
Bíbor vágtára ösztökéli lovát.
A kis család, amelynek sátrától a jajveszékelést hallja, jó
ismerőse. Sáfély, a háromgyermekes anya, akinek minden szülés
után oly sok volt a teje, hogy másoknak is adhatott, a haját tépve
zokog, és magát a letaposott, latyakos hóba veti. Az
összeverődött tömegben Bíbor észreveszi Bökényt.
A fiúhoz rohan, öleli, csókolja. A kaftánon és a három ingen
keresztül is érzi, hogy a gyerek reszket, de nem a hidegtől,
sokkal inkább félelmében.
– Mi történt? – kérdi remegő hangon az egyik asszonytól, aki
csak a fejét csóválja, és a szemét törölgeti. – Nem halljátok? Mi
történt?
Táltosfia menyének illő felelni, gondolják többen, és Sáfély
húga leguggol melléjük:
– Nincs meg a kis Zádur. Nem jött haza.
– Átadtam neki a Gyöngyöst – pislog Bökény a
nevelőanyjára. – Mer’ annyira kérte. Azt mondtam, hogy
hazajöhet vele…
– Gyöngyös az ordán van…
– Rosszul mondták, mert nincs ott – szólal egy idős vitéz,
akinek egy kendő köti el a nemrég elveszített fél szemét. – Most
tudakoltam. Gyöngyös nem jött haza.
– Jaj! Belészakadt a jégbe! – zokog fel hisztérikusan Sáfély. –
Jaj, az én gyönyörű fiacskám! Az én drága szemem fénye!
 – Megkeressük – rendelkezik az érkező Tömörd bő. –
Igyekezzetek! Fáklyákat ide, tüstént! Itt gyülekezünk, emberek!
Valaki még egyszer vágtasson az ordára, megnézni, nem jött-e
mégis haza az a kanca.
Bíbor már indulna haza a kis Bökénnyel. Majd megveszi a
hideg, térdig ázott a nemezcsizma a lábán, macskabőr kesztyűje
pedig odahaza maradt. Veresedő ujjakkal húzgálja a gyerkőcön a
kis kaftánt, igazítja fejébe a prémes föveget.
– A gyerek még kellene – lép melléjük Tömörd. – Ő tudja
megmutatni, merre jártak, hol cseréltek lovat. Ne féltsd, asszony,
nem fagy meg. Nesze, fiam, pattanj föl ennek a sárgának a
nyergébe – dobja oda a legénykének a kantárszárat. – Aztán le ne
maradj tőlem, megértetted?
Bíbor is velük indul, pedig az arcán már lázrózsák gyúltak. A
csapat beszáguldozza az utat, amit a legénykék megtettek
délután. Bökény megmutatja, hol ült át kis barátja, Zádur a
Gyöngyösre…
Ám itt megszakad a tudomány. Annyi a nyom mindenfelé,
hogy képtelenség egyetlenegyet követni. A fáklyák köröket
világítanak a hóba, és az éjszaka iszonyú hidegnek ígérkezik.
Legelöl halad Tömörd és egyik rokona, erős csatamének törik az
utat a többinek a mély hóban, s átkelnek a Rába jegén is, száron
vezetve a jószágot.
Semmit se találtak. A gyerekek végre bevallják, hogy azért
nem tudnak egymásról sokat, mert valaki kitalálta, hogy hazáig
versenyezzenek.
Ezt pedig még a bölcs, tapasztalt és öreg kanca, Gyöngyös se
tudta megakadályozni.
 Nyugtalan álomra hajtja a fejét Tömörd bő szállása ezen az
éjjelen, és a balszárny felől hallatszik a kis Zádur anyjának
jajveszékelése.
Bökény oly kimerült, hogy elalszik felöltözve, ahogy a meleg
veremházba ér. Bíbor nem háborgatja, inkább a házi istenkék
oltára elé telepedve áldoz a fiú szerencsés megkerüléséért. Friss
kumisz, húsos köleskása kerül a tálkába a kicsiny bálványok elé,
és köszönet száll az Örökkön Kék Ég felé.
Jóval túl az éjszaka felén Bíbor, aki képtelen elaludni,
lódobogást hall, aztán elhalnak a zajok, s ő úgy véli, a lovas
továbbléptetett, de kisvártatva a korosodó, néma Kerecse
koppintja meg a deszkaajtót.
Hívja ki az asszonyt a veremházból, s hogy nyomatékot
adjon mozdulatainak, türelmetlenül kivonszolja Bíbort.
A ház mellé leásott karóknál ott ácsorog az öreg Gyöngyös,
felszerszámozva, a tomporára ráfagyott a dér. Rápillant Bíborra,
de a hatalmas, sötét szemekben riadalom ül.
Kerecse hívja, vonszolja magával Bíbort, s mutatja az
almásderes bal oldalát.
Bíbor szíve csaknem megáll az ijedtségtől: a ló nyakán három
alvadt vércsík húzódik, egészen a bal mellső lábáig. Olyan, mint
amit véres tenyér s véres ujjak húznak…

☒☒☒

– Nem merem neki elmondani – rázza a fejét Bíbor, amikor

Fehera asszony megpróbálja rábeszélni, hogy tüstént induljon
Sáfély sátrához. – Képtelen vagyok rá. Meg sem tudnék szólalni.
Az a szerencsétlen gyerek, ha megsérült is, már megfagyott
eddig…
– Akkor majd Ákus.
– Nem érett ő még erre! – siránkozik Bíbor. – Inkább
elmegyek Tömördhöz, és elmondom neki.
Fertályóra múltán a felnőtt asszonyok és férfiak már Sáfély és
férje sátra előtt gyülekeznek, s állnak némán, biztosra véve, hogy
a gyászra most már bizonyíték van.
– Még nincs – jelenti ki Tömörd. – Míg nem látom a… a…
Holttestet akar mondani, de Sáfélyre pillant, és mégsem ejti
ki a száján a rettentő szót. A családfő már nyeregben ül, és azt
kiabálja, valaki tartson vele, mert végigköveti Gyöngyös
visszafelé tartó nyomait.
Harmincan vágnak neki az útnak. Mielőtt Gyöngyös hazaért,
ismét hullt a hó, és a nyomok jól látszanak.
– Délnek tartott, de miért? – kérdi Tömörd, de senki sem érti,
minek indult a Zádur gyerek a szállástól ellenkező irányba. Egy
helyütt, ahol befagyott dagonyába ereszkednek a lovak, az öreg
Mika megálljt int:
– Nézzétek, a’! Itt több nyom is van. – Leereszkedik a
nyeregből, s egy cimborája fáklyát tart neki. Az öreg vizslatja a
nyomokat, nemhiába volt ő az egyik legjobb nyomolvasó a
szálláson. – Ez itten a Gyöngyös nyoma, meg ez is, de a kettő
ellentétes irányba visz. Vagyis egyszer elment erre, aztán meg
visszajött az a kanca. De a többi ló nem annyira fiatal, mint
amilyenekkel a gyerekek kilovagoltak. Nehezebbek is, ahogy
nézem, jóval. És… legalább hármat látok.
 – Ki járt erre ma a szállásról? – pillant körbe Tömörd, de csak
hümmögés a felelet: télvíz idején, ilyen messzire? Senki. – De
amerre vezetnek, arra szállás sincs.
Egy rekedtes hang szólal a hátsó sorokból, s megismerni az
öreg Jarmó hangját:
– Emberek, valakinek eszébe jutott megnézni, megvannak-e
a megfagyott vendégeink?
Nem felel senki. Tömörd azt kérdi, miért érdekes most az a
néhány ember.
– Mert az egyikkel ma beszéltem a Rábán, miközben a léket
farigcsáltam. Nem tűnt elesettnek.
– Hát aztán? Szerencséje volt, hogy nem fagyott le semmije.
– Nem erről van szó. Talán csak véletlen, de… Most már
olybá tűnik, hogy tán éppen a legénykéket leste. Merthogy
érdeklődő volt, túlságosan is.
– Nem értelek, öreg. Mondd már világosabban!
– Hát… éppenséggel a Kartal unokáját csodálta. Hogy
mennyire életrevaló gyerek, milyen jó harcos lesz belőle…
– Igaza volt. Valóban ügyes az a kölök – morogja Tömörd. –
De ez még semmit se jelent.
– Nem hát. Csak… nem hagy nyugton valami. Látta azt a
gyereket. Látta a lovát, amit aztán elcserélt a Bökény a kis
Záduréval…
– Mond valamit az öreg – vág közbe egy fiatalabb ín. –
Tudjátok, hogy Táltosfia családjának mennyi baja van a
vérbosszú miatt. Talán innen fúj a szél…
Tömörd rendelkezik:
 – Reggel folytatjuk a nyomok követését, emberek. Magam
megyek a vendégek sátrához, mert nem akarom, hogy valaki
megfeledkezzék a vendégjogról, aztán rossz hírünket keltse, ha
netán eljárna a keze. Mert még semmi nem biztos. Aztán, ki
tudja, talán ők is szolgálnak némi újdonsággal. Indulunk vissza.
Ma már nem lesz hó, megmaradnak a nyomok – pillant a
csillagos égboltra, aztán megborzong, mert a hideg ugyancsak
megmutatta a fogát.
Könnyű vágtában indulnak a fáklyák fénye mellett vissza a
szállásnak.

☒☒☒

– Vér – mondja az égre tekintve Fehera asszony, amint kilép

a veremház ajtaján. Ujjnyi jégkéreg feszül a vizeshordó tükrén,
fakalapáccsal ver neki oda, hogy darabokra hasadjon. – Vér és
halál, Gyöngyvér leányom. Nézd csak az eget…
A tarra csupált faágak között most kel Nap Apa, oly
égővörösben, mint a meleg nyári reggeleken soha. Gyöngyvér
megborzong.
Valaki kiált, aztán megint, és a hangok a jobbszárnytól
jönnek, majd csend lesz ismét. A nyomkövetők már ellovagoltak,
alig hunyásnyit pihentek csupán. Mind azt reméli, hogy a kis
Zádur csak megkerül, talán magukkal vitték az ismeretlenek,
akik nehéz lovakkal voltak. Ha így történt, elkapják a nyakukat,
akárhova is bújtak.
De az itteni csikóknál nehezebb lovakkal csak a befogadott
vendégek érkeztek…
 Vagy más idegenek ólálkodnak a szállás körül?
Már megint a váliak?
Megannyi kérdés, és nincs biztos válasz.
Fehera és Gyöngyvér indul a dolgára, hiszen sok az asszonyi
teendő hajnaltól napestig. Nem is figyelnek a szállás széles útján
sietve végigvágtató öreg Jarmóra, aki majd a nyakát töri
igyekezetében, hogy mielébb Tömördhöz érjen.
– Eressz be! – szökken le fiatalosan a nyeregből. – Nem
mások fülének való, amit mondani akarok.
Eltűnnek a veremház félhomályában.
– Mit találtál, no? – kérdi Tömörd.
– A gyereket. A Zádurt – feleli Jarmó. – Azt hittem, harcsa
akadt a hálómba, aztán mozdítottam egyet rajta, és akkor
megláttam a kezét. Kihúztam…
– Holtan.
– Úgy. Nem hiszem, hogy önszántából került a jég alá. Az
inge nyakára ráalvadt, ráfagyott a vére. Nézd meg.
Tömörd elvörösödik, és hatalmasat szusszan.
– Én meg jártam a befogadott vándorok sátrában. Csak
ketten vannak a négyből, és eltűnt három ló. Ehhez mit szólsz,
Jarmó?
– Azt szólom, hogy a disznóságot náluk köll keresni.
– Ott bizony. Vendégjog ide vagy oda, megtudom az igazat,
bármi áron. A… gyerekről tud már más is?
– Senkinek nem mondtam. És visszaeresztettem a hálóval,
hogy meg ne találja se ember, sem pedig dúvad. Gyere vissza
velem, és azt hiszem, jobb lenne, ha szólnál a gyerek rokonainak.
Az apja a nyomkövetőkkel tartott.
 Tömörd az egyik fiatalabb rokonát hívatja, négyszemközt
tanácskozik vele, majd Jarmóhoz fordul:
– Igazad van, öreg. Kifaggatni aztán is ráérek ezt a két
mocskot. Vagy majd megteszi helyettem az unokaöcsém. Úgyis
jobban ért nálam az ilyenhez. – A bő a veremháza előtt nyeregbe
lendül. – Micsoda kacifántos egy történet! – morogja, és a
közelítő úton elvágtatnak a Rábának.
Mire a nap a feléhez érkezik, a kis Zádur elkínzott,
megfagyott teste egy deszkán kiterítve fekszik már a kiscsalád
szegényes sátra előtt. A szállás apraja-nagyja oda gyülekezik,
kialvatlan szemű, fáradt tekintetű férfiak és nők, s megszeppent
gyerekek. Valaki azt mondja, hogy valóban átok ül a szálláson,
tán még mindig az Obus rút szelleme az erősebb.
– Ha legalább idehaza lenne Keselyű és Táltosfia… – morogja
egy éltes asszony, aztán elhallgat, mert a feltörekvő könnyek
odabent marasztalják a szavakat.
Állnak mélységes gyászban, s hallgatnak. Sáfély már nem
zokog, beletörődött mindenbe. Ez a fia volt a harmadik
gyermeke, akit elveszített. Ha csecsemőként szólítja őket Tengri,
a családnak az is nehéz, de könnyebben tudomásul veszi, mert
oly gyakorta megesik az ilyen. De amikor már neve is van a
gyereknek, s lovon vágtat a pajtásaival, a család pedig elképzeli,
hogy erős, egészséges legénnyé, leánnyá serdül hamarost…
Az efféle gyász nehezen vagy sehogy sem feledhető.
Fehér vászon kerül elő, és a fiúcska testét abba bugyolálják.
Az apja elindul, hogy megfelelő fát keressen, amiről lehántja
majd a kérget, azzal takarja majd a szemfedő fölött.
Aztán meggondolja magát, és Tömördhöz lép:
 – Valaki folytassa helyettem, apa – dörmögi elcsukló hangon
a bőnek. – Nekem más dolgom van.
A mindig felszerszámozott lovára kap, és elvágtat az
üldözők nyomán.
Tömörd megsimítja Sáfély asszony vállát, majd ő is nyeregbe
száll. Indul, hogy megnézze, mire!jutott az unokaöccse a
befogadott két férfival.
A téren, ahol a mindenkori bő általában a parancsait hirdeti,
áll egy ősöreg gesztenyefa. Olyan öreg, hogy nem volt szíve
senkinek kivágni. Göcsörtös, emberderék vastagságú alsó ágai
szétterpeszkednek a föld felett, de alattuk kényelmesen elfér az
árnyékban lovastul a legmagasabb harcos is.
Két kötél lóg az ágról, a végükön hurok, éppen most
akasztják a veremházból kirángatott két vendég nyakába.
– Állj! Mit míveltek? És a vendégjog? – dörren Tömörd, de az
unokaöcs felemelt kézzel jelzi, hogy ő már valamivel többet tud
ezekről, mint a bő.
– Majd ők elmondják – böki mellbe az egyiket, aki egy
ingatag tüskön áll hátrakötözött kezekkel. A másik vele
szemben, egy még vékonyabbon. Az elsőnek gyűlölet vöröslik a
szemében.
– No, beszélj csak, te! Érted te a magyart, jobban is, mint
mutattad!
– Már elmondtam – morogja a férfi. – Nem tudok többet.
– Azért csak mondd még egyszer – sürgeti Tömörd. – Hadd
halljuk!
A másik sokkal jobban kétségbe van esve, talán szorosabban
feszül a nyakán a hurok.
 – Mondd már el nekik, te barom! – hörgi németül. –
Különben fölkötnek! Nem akarok lógni miattad, verjen meg az
Isten!
– Na mi lesz? Beszélsz, vagy sem? – így a bő unokatestvére.
– Jól van. Beszélek. Fizettek, hogy idejöjjünk. Egy ivreai, aki
azt mondta magáról, hogy gróf. Azért fizetett, hogy keressünk
meg egy családot, akivel neki vérbosszú okán számadása van.
– Mit akart, mit tegyetek?
– A családból öljünk meg valakit, aki férfiember. De nekem
ehhez semmi közöm. Az én föladatom nem ez volt. Nekem meg
ennek a gyávának itt – fordul megvető arccal a másik felé – a
veled ellenséges szálláson kellett volna valakit elkapni, a házát,
sátrát fölgyújtani.
– Úgy, hogy azt gondolják, mi voltunk?
– Valahogy úgy. De a gyerek halálához nekem semmi
közöm. Azt a másik kettő tette.
– De tudtad, hogy ezt fogják tenni, tehát cinkos vagy. Egy
ártatlan gyereket a lékbe fojtottak. És még ilyenekre bízta a
portyáink kalauzolását Arnulf… – köp megvetően Tömörd a
fogoly lába elé, majd körbepillant. – Na, emberek, mi legyen
ezekkel? Rátok bízom a döntést.
Mindenkinek ott a szemében a gyűlölet, de valahogy
egyiknek sem akaródzik kimondani a végső szót.
– Hát senki nincs, aki kimondaná az igazságos ítéletet?
Akkor majd én – kiáltja Tömörd, és kihúz egy nyílvesszőt a
tegezből. Ha kettébe töri, az a halálos ítélet.
– Várj, apa! – lép most elő Sáfély testvérbátyja. – Majd én
igazságot teszek. Ez a kettő se érdemel mást…
 Mellbe taszítja az egyiket, a másik alól pedig kirúgja az
ingatag tuskót.
– Kínlódjatok csak egy darabig, rohadékok – sziszegi a férfi,
aztán ellép, de szembefordul a két hörgő, kapálózó bajorral. –
Ráérek, nekem adott még időt Tengri. Annyit mindenképpen,
hogy végignézzem, amíg megdögletek. Az én lelkem attól
nyugszik meg, hogy tudom, a kisöcsémnek egyszerre két
szolgálója is lesz.
Néhányan nem akarják végignézni, amíg a két gonosztevő
megfullad. Tömörd se. A bő indul vissza Sáfély asszonyhoz, s az
úton eldönti: segíteni fogja az amúgy is csaknem ínsorban
tengődő családot.
A kis Zádurt eltemetik még aznap a fagyos földbe, a szállás
temetőjének balszárnyán. Mert a holtak lakásait is úgy rendezi a
magyar, ahogy az élőkét.
Aztán eltelik három nap, és visszatérnek az üldözők.
– Csak magatokban? – kérdi Tömörd, és Sáfély asszony
bátyja bólint.
– Tudunk már mindent. Hallom, fölkötöttétek a másik kettőt.
– Föl.
– Így van rendjén. Mink meg miszlikbe vagdostuk amazokat.
Igen biztonságban érezték már magukat, éjjel leptük meg őket.
De elébb kivallattuk tisztességgel. Köllött ugyan hozzá némi
parázs, de beszéltek végül. Ugyanazt mondták el, mint emezek.
Hogy egy ivreai illetőségű bérelte fel őket Salzburgnál, és sokat
fizetett. Azt is elmondta, hol találják meg egy bizonyos Táltosfia
nevű tudós családját. S ha a kis Bökény nem cserél lovat a
barátjával, most ő fekszik a sírban.
 – Az öreg Gyöngyös megölégelte, hogy magukkal vonszolják
– mondja a harcos. – Aztán kitépte magát, és elindult, egyenest
haza. Azok meg tán nem is akarták megfogni. Annak a lónak a
nyakán a Zádur vére volt.
– Békétlenséget akartak szítani – tűnődik Tömörd. – Azt
mondom neked, hogy az egész onnan indult el, amikor
megfizette ez az ivreai az Obust. Mert csakis így lehetett.
Keselyű meg az asszony mindig is sejtették, hogy valahol itt
ólálkodik. Réka ezek szerint mégse küldte az alvilágba.
– Vagy küldte ő, de ez az ember maga a keresztények
sátánja, akin nem fog semmi fegyver, s az Ő hitük szerint
képtelenség megölni.
– Majd meglátod, mennyire meg lehet. Nem sátán ő, csak
sátáni ember, öcsém. Ha nem lesz hóvihar, a napokban
átmegyek, és tárgyalok az új bővel. Egyszer s mindenkorra véget
kell vetni az ellenségeskedésnek.

VERONA HATÁRÁBAN

A nagy folyó piszkos áradatot sodor, és a város házai fölött

szürke füstfelhő terjeng. A falak mögött zsibong az élet, de a
vaskos kapuszárnyak zárva.
– Bemegyünk a városba – mondom a portya
parancsnokának, akit eddig magam vezettem az ismerős úton. –
Átöltözünk, aztán odalent keresünk egy révészt, aki átvisz a
folyón. Két órakor már mindenki talpon van, nem tűnünk föl
senkinek.16
– Veszélyes, Római – mondja ő, én pedig azt felelem rá, hogy
minden lépésünk veszélyt hordoz, amit külországban teszünk, s
ettől már nem kell különösebben tartani.
– Ha elkapnak és kivallatnak, a seregről semmit nem
mondhattok. – Ezt magunktól is tudjuk. De olyan vitézek
mellett, mint Keselyű és Táltosfia meg Töttös bátya… Nem
beszélve Réka asszonyról és Déváról.
– Öregasszonyok – mondja a százados. – Mit akarsz
öregasszonyokkal, te? Töttös is megette a kenyere javát.
– Majd akkor beszélj, ha egyszer alkalmad lesz látni, miként
bánik Réka a fegyverekkel. Töttös pedig bármikor elvezet egy
egész hadat, mert senkinek nem olyan éles az elméje, mint neki.
No, indulnunk kéne.
– Nem várunk rátok – közli, és visszafordul a vitézek felé,
akik a bokros túloldalán pihentetik a lovakat. – Tesszük a
dolgunkat, aztán vágtatunk vissza. Járjatok szerencsével, Római.
És lehetőleg ne hagyjátok ott a fogatokat.
– Találkozunk Modena után! – rikkantom még, aztán sebesen
átöltözünk. Az itteni viselet kényelmetlen kissé, de imitt-amott
beszakítja az ember a kelmét, ahol szorít, másutt meg összeölti…
Elvégre nem mutathatunk gazdagságot. Mivel értek
valamelyest a tengeri és a folyami hajók irányításához, azt

16 Akkoriban reggel hattól számolták az idő múlását, tehát a két óra a mai nyolcnak
felelt meg.
találtuk ki, hogy ha kérdik, egy kalmár alkalmazásában álltunk
eddig, s most keresünk éppen módot a letelepedésre.
A révész bárkájában húzni kell az evezőt, mert csak egymaga
ücsörög benne, és a túlpart sebesen közeledik. Átjutunk a
városkapun – Déva kosarába beletúrnak a katonák, aztán
undorral visszadobják a nem egészen friss halat –, de aztán meg
kell hányni-vetni, miként legyen tovább.
– Nyakra-főre nem érdeklődhetünk – figyelmeztet minket
Réka. – Feltűnünk valakinek, és a nyakunkra küldi a városi
katonákat. Ezek is keresik a kémeket. Azt mondom, elébb
próbálkozzunk valakinél, akivel annak idején jó barátságban
voltam. Remélem, megtalálom még…
Végigbaktatunk a szűk sikátorokon, és Keselyű azt mondja,
az ilyen helyeken mindig úgy érzi, nem kap elég levegőt.
Táltosfia inkább koldusra hasonlít a mankójával meg a szakadt
köpönyegével, fejfedőjével, tarisznyájával. Amint Dévával
megállnak egy pékség előtt, s beleszimatolnak a levegőbe, ahol
friss kenyér illata terjeng, a pék segédje hozzájuk vág egy
szikkadt cipóvéget.
Kutyák kapkodnak a lábunk után, kísérgetnek a szurtos,
ápolatlan utcagyerekek, és Keselyű azt morogja a fülembe, hogy
ilyen elhanyagolt, szánalmas fickókat a magyar szállásokon a
legszegényebb ínek között se látni.
Réka meg-megáll, kérdezősködik, aztán továbblép, és egy
másik veronaival ismét szóba elegyedik. Egyre kedvetlenebb az
arca, de nem adja fel. Fáradunk már, mert ennyit ritkán
gyalogolunk, és látom a többieken, hogy mind jobb szeretne
most nyeregben.
 Egy szemből érkező lovas a falhoz lapít bennünket, oly szűk
az utca, és a ló vaskos tompora nagyot taszít rajtam. Gazdag
ember szolgája lehet, vagy tán az őrizője, mert inkább katonának
tűnik. Káromkodom, mire megfordul a nyeregben, és félig
kivonja a kardját, de ennyi fenyegetést bőven elégnek tart.
Réka egy helyütt megtorpan.
– Ez a templom már megvolt akkor is, amikor itt laktam –
mondja halkan. – Bemegyek. A papokkal, ha némi pénzt a
kezükbe nyomsz, általában lehet beszélni.
Nyikorogva zárul mögötte az ajtó, és látom Táltosfia arcán az
aggódást. Aztán mozdul: – Utánamegyek – mondja, és eltűnik a
bejárat mögötti sötét folyosón.
Leülünk a kövezetre, mert a templom mellett ez senkinek föl
nem tűnhet. Kisvártatva Réka kilép, és egészen más az
arckifejezése. A szeme csillog, és megkönnyebbült, mély sóhajjal
mondja:
– Megtaláltam Lucillát, a barátnőmet. Paviában láttam
utoljára, a nagy háború előtt. Említette, hogy talán Veronába jön
az urával, akinek volt egy csapszéke. Gyertek, elmagyarázta a
pap, merre van a fogadója.
Lucilla „fogadója” valójában Verona egyik nyilvánosháza, de
nincs mit csodálkozni ezen, hiszen hajdanában Lucilla is
örömlányként tengette életét, míg el nem vette a már említett
csapos. Aztán a férfit agyonverték valahol Pavia mellett az úton
a pénzéért, és Lucilla elköltözött Veronába.
Alig ismeri meg Rékát a testes asszonyság, aki – látom! –
valaha kívánatos és szép nő lehetett. Azóta úgy meghízott, hogy
Réka és Déva együtt sem érik el a súlyát.
 – Van egy kert a fal mögött – súgja az asszony. – Oda
gyertek. Be nem vihetlek benneteket ebben a gúnyában, mert ez
egy… tisztes ház, jómódú férfiaknak. Nem értenék, mit kerestek
odabent, és a lányaimban sem lehetek biztos.
Egy jókora fatálon sült halat, frissen szelt kenyeret és nyulat
hoz, a feje fölött egyensúlyoz vele a meredek kőlépcsőn, és letesz
elénk egy kancsó bort. Amíg falatozunk, elvonul Rékával.
Amikor Táltosfia felesége visszatér, látom, remegnek a tagjai.
– Talán Tengri jó hozzánk annyira, hogy az igazi utat mutatja
– kezdi. – Beszélnek itt valakiről, akit néhány esztendeje egy
magas egyházi méltóság társaságában láttak nagy ritkán. Lucilla
is látta egyszer. Azt mondja, hogy annak a papnak az ágyasa
volt, mindenki így tudta akkoriban. Aztán elmentek innen, de a
ház, ahol lakott, megvan.
– És a leányunk? – sürgeti Táltosfia. – Róla mit beszél ez a
nő?
– Nem tudja, hogy ki lehetett az a leány, de nem lombard,
nem is frank vagy olyan germánféle, azt mondja. Próbáltam
faggatni, de már csak haloványan emlékezett rá. Azt mondja,
senki nem beszélhetett vele, nem járhatott ki az utcára.
– Akkor tán nem is jó nyomon járunk – mondom, mire Réka
olyan szemeket mereszt rám, hogy azonnal elharapom a mondat
végét.
– Érzem, hogy itt volt. Érzem – hajtogatja. – Meg kell néznem
azt a házat. Be kell mennem oda. Lucilla azt mondja, most senki
nem lakja, a tulajdonosa egy velencei, aki valamelyik szigeten él,
nem messze Spalatótól.
 – Esetleg… nem említett valamit arról a mocsok Guidóról? –
firtatja Töttös, akinek mindig is meggyőződése volt, hogy az
ivreai él.
– Kérdeztem, de nem tud róla semmit. Tizenöt esztendeje
látta utoljára Paviában – feleli Réka. – Pedig én is érzem, hogy él.
Néha oly erősen, mintha itt lihegne a nyakamban az a
pokolfajzat.
– De pontosat nem tud senki – mondom –, és ez feldühít.
Már magam is kitekerném a nyakát.
– Egyszer eljöhet az idő, Római, hogy megteheted – mondja
Táltosfia. – Bár alig hinném, hogy Réka neked adná ezt a
tisztességet.
– Elmegyek abba a házba – hajtogatja egyre Réka. – Bejutok,
ha falat kell is bontanom, ezzel á tíz körmömmel.
– Veled megyek – öleli át a vállát Déva. – Mind veled
megyünk.
Olybá tűnik, ebben maradunk. Az a ház a folyóra néz, és
Lucilla elmagyarázta Rékának, miként közelíthető meg.
Nosza, lássuk, mit tehetünk. Tápászkodunk, és indulunk a
koszos és bűzös sikátorra nyíló kapunak.
Valami megérinti a vállam, mikor az alig másfél öles
kőkerítés mellett lépdelek.
Fogatlan, vigyorgó pofa néz rám, ősöreg arc, gyermek
számára ijesztő.
– Téged hívnak Rómainak? – kérdi a vénember, akinek csak
egy szeme van, és hatalmas forradás szalad a fülétől az álláig a
csontos képén.
– Mit akarsz? Ki vagy te, bátyám?
 – Én már senki se vagyok – legyint, és átpislog a kőfalon a
többiek után. – Hallottam, miről beszélt az öregasszony Lucilla
asszonnyal – biccent Réka felé. – Van egy ezüstöd?
– Mert olyan okosságokat tudnál mondani, vagy segíteni
akarsz?
– Segíteni, csak szavakkal. Itt van a fejemben valami, ami
nektek hasznos.
– Elébb mondd, aztán itt az ezüst – mutatom a Paviában vert
Berengár-érmét. – De ha becsapsz, átmegyek érted, és…
– Én tudom, kit kerestek. Egy leányasszonyt, igaz? Egy félig
magyar, félig lombardot. Azok is magyarok ott, hallottam a
beszédüket. Azóta nem felejtettem el, hogy a Brentánál csúfot
űztek velünk.
– Ismerted azt a leányt?
– Nem ismertem, csak tudtam, hogy abban a házban van. És
azt, hogy kivel. Bíborpalástos a neve, és a retyerutyája a híres,
római Theodorának.
– Annak, aki nem átallott nyilvánosság előtt a férfiakkal…
– Annak biz’! És a római pápának is rokona. A nevét azt nem
tudom… Mindenki Bíborpalástosnak szólítja. Rég nem járt
Veronában. De azt hiszem, azt az öregasszonyt nem is annyira a
Bíborpalástos érdekli, hanem egy ivreai. Én azt is ismerem.
– Kicsodát?
– Ivreai Guidót, aki azt híresztelte magáról, hogy gróf.
Kétségtelenül a Berengár barátaival iszogatott még húsz
esztendeje, meg ezzel a Bíbor-palástossal, és igen nagy
ismeretsége van. No, őt láttam itt nemrég.
 – Biztos, hogy róla beszélsz? – kérdem, és az arcát fürkészem,
de nem hinném, hogy csak az ezüst reményében hazudik.
– Nem fogom elfelejteni azt a rohadékot, aki ezt tette velem –
mutatja az üres szemgödrét és a jókora sebhelyet az arcán. – Még
szolgáltam is neki. De aztán otthagytam. Guido itt járt
Veronában egy fél esztendeje. Aztán eltűnt, de itt volt. Bármire
megesküszöm, hogy nem tévedek.
Megkapja az ezüstöt, vigyorogva nézegeti, én pedig loholok
a többiek után.
Rékának igaza volt, és Keselyűnek is.
Vajon hogyan mondjam el nekik, hogy Réka ne induljon el
azonnal a felkutatására?

☒☒☒

– Egyelőre ne szólj senkinek – köti a lelkemre Táltosfia,

mikor alkony előtt felkeressük az elhagyott villát a folyó mentén.
Az egyik ablaktábla nyitva áll, a szél hol becsapja, hol kinyitja, és
a zörejre nem jelentkezik senki, hogy kitámassza vagy becsukja.
Tehát a ház valóban üres.
Abban egyezünk, hogy jómagam idekint maradok Dévával
és Keselyűvel, míg Táltosfia, Töttös és Réka bemennek. Ha
érkezne valaki, nekem kell utánuk menni és figyelmeztetni őket,
de olybá tűnik, a házat senki nem környékezi.
Sorra tűnnek el a meredek kőlépcső fölött ásító ajtónyílásban,
s tudjuk, addig kell átnézni a házat, míg van némi fény. A nap
ebben az évszakban hamar fejest ugrik a hegyek mögé.
 Kutyák szaglásszák a lábunkat, de nem rezzentünk rájuk,
mert nem akarunk fölösleges zajt. A városkapukat nemsokára
bezárják, de úgysem szándékozzuk ma elhagyni Veronát, Lucilla
a félszerben majd ad szállást, azt ígérte.
Ha az idő szorít és várakozással teli, igen lassan vánszorog.
Déva minden árnyban ellenséget lát, és belém kapaszkodik,
amint a falnak támaszkodva ácsorgunk a félhomályban. Látom
Töttöst, ott gubbaszt a lépcsősor közepén, mint egy jókora fekete
pók, neki kellene jelt adnom, ha a sikátorban valakit közeledni
látunk.
De csendes minden. A folyóról idehallik az evezősök
kiabálása, készülnek az éjjelre, s amint a városkapukat bezárják,
ők se fogadnak több utast reggelig. Kondul egy harang, s tudom,
a barát most fordít egyet a homokórán, mert kitelt az előző.
Aztán megpillantom Táltosfiát, majd Rékát, végül Keselyűt.
A falnak támaszkodva ereszkednek alá a lépcsősoron, és amikor
kérdem, mit végeztek, Réka csak leroskad a hideg kőfal mellé a
kövezetre. Az arcát a tenyerébe temeti, és zokog
vigasztalhatatlanul.
– Ezt találta a padló repedései között – mutatja Táltosfia, és
megpillantok a tenyerén egy fényes valamit. – Emlékszel? Ezt a
korongot kapta Borstól.
A halántékkorong, aminek a párját az a szerencsétlen Nyesta
viselte. Nincs tévedés, az ilyesmit ezer közül is megismerném!
– Itt járt a leányom, Római. Tengri hagyta, hogy nyomot
találjunk végre.
– Vagy Odin – mondom, hisz oly gyakorta emlegette apja ősi
isteneit. – Most hogyan tovább?
 – Megvárjuk, míg Réka újra a talpára áll. Az imént elhagyta
az ereje, a padlóról nyaláboltam föl – pillant barátom a
feleségére. – Nem tart sokáig, tudom, mennyire erős. Aztán
elmondod neki, mit beszélt az öreg. Megkeressük azt a
Bíborpalástost, ha a föld alól kell is előrángatni. De Lucilla előtt
ne említsd.
– Miért? Ha valaki, ő biztosan ismeri.
– Éppen azért nem beszélt róla, mert bizonnyal ismeri.
Lucilla is fél. Még a végén elárul minket. Jobb, ha semmit nem
tud, Római.
Az éjjelt a hideg félszerben töltjük, de Réka Lucilla
szobájában. Látom, az éjszaka közepéig ég odafönt az olajmécs.
Mi idelent beleburkolózunk a bőrökbe, befúrjuk magunkat a
szalmába, bár kicsit sok az egér. Déva hozzám bújik, de nem
alszik ő sem.
Táltosfia és Töttös a lovakról beszélgetnek. Remélik, hogy a
két vitéz, akinek az a feladata, hogy elrejtőzve megőrizze nekünk
a jószágokat a folyó keleti partján, tisztességgel bánik velük.
Megszoktam már, hogy ha két magyar beszélget, elébb-utóbb
előjönnek a lovak, hiszen azok a legfontosabbak. Néha még a
családnál is fontosabbak.
Reggelre kelve elindulunk, vissza a folyó túlpartjára. Lucilla
egy árva szót sem beszélt Rékának a Bíborpalástosról, sem pedig
Guidóról.
922 JANUÁR, PAVIA, MÉG (!) KIRÁLYI SZÉKHELY

A lombard palotagróf intézkedik: ma már senkit nem fogad a

császár, mindenki hagyja el a tanácstermet. A szolgák kicipelik
az ételmaradékot, fölsöprik a kőpadlót, s a négy hatalmas
kandallóban fölszítják a tüzet.
Berengár rosszkedvű, és ha ilyen, nem kell neki se étel, se
ital, csak meleg, és egy kellemes szék, amelyben a kandalló elé
telepedhet, betakargatva térdeit gyapjútakarókkal. A kandalló
fölötti feszületről a meggyötört arcú Megváltó márványszobra a
semmibe néz, de a császár azt gondolja, mégis egyenest reá.
– Valamit a tudomásomra akar hozni – morogja
rosszkedvűen a palotagrófnak, aki a kandalló lépcsőjére
telepszik egy darabka medvebőrre. Havas eső veri az
ablaktáblákat, és azon túl Pavia téli ködbe burkolózva hallgat. –
Az Úrnak közlendője lenne a számomra, nem így látod?
– Bármi is légyen az, felséges uram, semmiképp nem
egyezhet azzal, amit az a némber fröcsögött azzal a fogatlan
szájával. Már átadtam az egyházi ítélőbíráknak. Kifaggatják-
hallgatják, ha kell, kemény eszközöket alkalmaznak, aztán majd
elválik, miként döntenek a sorsáról. Egy császárt ily durván
megsérteni nem lehet.
– Hogy sérelemnek hívhatnánk, vagy sem… Voltaképpen
jövendölt, azt mondta. Száz meg száz hasonló él Itáliában, aki
napról napra megcselekszi ugyanezt.
– És el is vesznek, jó uram. Ki a máglyán, ki még a
vallatáskor. A hóhér érti a dolgát.
 – A némber mennyit is jósolt nekem? Egy, netán két
esztendőt?
– Ne foglalkozz vele, uram. Nem ér meg annyit. Ugyan már,
ki állhatna az utadba, főleg most, hogy a magyarokkal éppen
rendet tétetsz?
Berengárnak a magyarok említésére sok minden az eszébe
ötlik. Főként a megalázó vereség a Brenta mellett, aztán a
szégyenletes béke, ami rettentő sarccal járt, amit aztán
rendszeresen fel kellett újítani, hogy el ne évülhessen. A pápa
kiátkozással fenyegette, legjobb bizalmasai elpártoltak tőle, aztán
meg visszajöttek, mert látták, hogy így a biztonságos.
Meg kellett vásárolnia a magyartól önnön biztonságát,
túlélését, és a Brenta után huszonhárom esztendővel még mindig
itt tart.
– A magyar végtére is megbízható szövetséges, ha pontosan
megkapja a kialkudott összeget – mondja a palotagrófnak. –
Nem szólítottam volna őket éppen most, hogy tegyenek rendet
Itália középső tartományaiban, s magyarázzák meg burgundi
Rudolfnak, hogy büntetlen nem marad semmi, amit hagymázos
gondolataiban kiötlött.
– És honnan tudod, hogy a magyarok megállnak Rómánál?
Hogy nem szottyan kedvük a Vatikánra? Tudhatod, uram, hogy
nekik a rablás lételemük. Aranyért és ezüstért bárhova
elvágtatnák, bármely országot feldúlnak. Miért kísérted az Urat?
Tán éppen ezt akarja tudomásodra hozni – biccent a palotagróf a
feszület felé, majd keresztet vet.
Berengár megigazgatja fájós térdén a takarókat, majd azt
mondja:
 – Van más is, amit a figyelmükbe ajánlhatok, mégpedig
Bizánc. Vannak újabb hírek erről?
– A bizánci gyarmatról folytonosan támadják a területeinket
és a szövetségeseinket, felséges uram. És Apulia nincs nagyon
messze…17
– Ráveszem a magyarokat, hogy induljanak Apuliába.
Elkerültetem velük Rómát, és János pápa meg a grófi családok
hálásak lesznek nekem.
– Ama Attila király, akit Isten Ostorának hívtak, megnézte
magának Rómát.
– És megkímélte, mert a pápa okosan egyezkedett – mondja
Berengár.
– Ugyanezt most is megtenné János, a barátom. Egyébiránt
nemrég újfent hallottam azt, amit eddigi életemben többször, és
főként a Szentszék tudósaitól. Hogy a magyarok voltaképpen
Attila és az avar Baján kincseit keresik. Attila kardját, koronáját.
Hitük szerint az ő nagyfejedelmüket illeti, akinek a családja, így
mondják, rokonságban állt az Isten Ostorával.
– Ez csak szóbeszéd, uram, bár nem kizárt – vélekedik a
palotagróf.
– írásos bizonyítékot eddig egyetlen tudós sem talált rá,
legalábbis hitelt érdemlőt. Ezek a pusztai népek sosem írtak
hozzánk hasonló krónikákat. Azt pedig tudjuk, hogy már
egyetlen esztendő alatt mennyit torzulnak a szájról szájra terjedő
tények, hát még sok-sok emberöltő múltával. De hadd

17
Apuliának hívták az abban az időben bizánci fennhatóság alatt álló, Adriai-tenger-
melléki tartományt, ami a mai Olaszországban a Puglia nevet viseli.
kérdezzem meg, felséges uram, hogy valóban bízol a magyar
visszahívhatóságában? Hogy nem hánynak fittyet a
parancsodra, ha kivonulásra bírnád őket?
– Ha megpróbálnák is, addigra már erős haddal kellene
szembenézniük – mondja Berengár. – Most itt vannak,
fegyelmezik a középső tartományokat, s addig se az én seregem
gyengül. Róma környéke egyelőre még lojális hozzám, a
grófokkal a kapcsolatunk kellemes. De igazad is van részben, jó
lesz résen lenni.
– Az egyházat szánom, felség.
– A magyar, míg megkapja a fizetséget, és megengedem neki
a velem ellenséges világiak kifosztását, békén hagyja a
templomokat és a kolostorokat. Tapasztalják, hogy azokon kívül
is van mit megkaparintani, főleg, ha a császár engedi.
A palotagróf nem tehet egyebet, mint egyetért urával. A
hajbókoló fajtából való, Berengár is ezeket szereti jobban.
– Mit jelentenek a kémek? – kérdi a császár.
– Rudolf hátrébb vonta minden erejét. Nem akar most a
magyarral összekülönbözni, de erősen készül ellened.
– Ezt tudom. És akik pártolják elképzeléseit?
– Egyelőre csendben vannak, mert itt a magyar. Egyébként,
felséges uram, benned se bíznak maradéktalanul a magyarok. Ez
a Salardus nevű vezérük minden irányba felderítőket futtat,
kitudni, hogy áll a helyzet.
– Na és? Te nem ezt tennéd a helyében? Salardus jó
parancsnok, kiváló hadvezér, s amit mondasz, mind ezt igazolja.
És a római grófok?
– Egyelőre melletted állnak, nagyuram.
 – Marozia családja is?
– Amíg a pápa, addig ők is, és fordítva – mondja a
palotagróf. – Hisz rokonok, barátok.
– Maroziának nem nehéz barátjává, rokonává lenni – húzza
el a száját Berengár. – Kolosszális, miként képes ekkora hatalmat
birtokolni, pusztán a teste által, igazam van? De nem bánom,
míg valóban barátaim. Aztán meg majd meglátjuk. Van még
valami, gróf?
– Esetleg… Arról a grófról lenne, aki oly régtől szálka a
szemedben.
– Ivreai Guido sosem volt gróf, csak szeretne azzá lenni. Meg
is kapta volna tőlem, ha nem teszi azt a sok ocsmányságot. Most
már csak egy koszos felségáruló. És őrült.
– De őrültként is a… hm… csak Bíborpalástosként ismert
befolyásos személyiség megbízottja – egészíti ki a gróf, és
Berengár felkapja a fejét.
– Miféle megbízatást adhat egy ilyennek? Guidóban akkor se
bízhat senki, ha azt kérdi, merre van észak!
–A kémeim azt mondják, hogy Ivreai Guido a
Bíborpalástosnak minden parancsát teljesíti. Most például
Bajorországban van, hogy orvul véget vessenek Arnulf
uralmának, és tisztázódjék egy és más odafönt.
– Nekem viszont nem lenne kívánatos egy erős birodalom,
amit az a „Madarász” Henrik ural. Értsem úgy, hogy Guido
afféle… bérgyilkossá lett?
– Így is mondhatjuk. Ha gondolod, felséges úr, néhány
emberemet utánaküldöm, és végleg eltakarítom. De ugyanezt a
parancsot adta Arnulf is, és még mindig él. Vagy átkozottul
ügyes, amit egy őrültről sosem feltételeznék, vagy semmi nem
igaz abból, amit beszélnek róla.
– Intézd, ahogy jónak látod. Szabad kezet kapsz – mondja
Berengár. – Nekem most az itteni grófokra kell némi figyelmet
fordítanom.
– Uram, az ivreai Adalbertre, aztán Ulrik palotagrófra és a
bergamói Gislebert grófra figyelmezz főként. Mindhárman
annak a szégyenteljes szövetségnek élenjárói, akik II. Rudolfot
akarják a trónodon látni. Most, hogy a magyarok Verona
környékén járnak annak a Salardus duxnak a vezetésével, talán
nem lenne haszontalan, ha netán…
– Mit forgatsz a fejedben, gróf?
– Küldd Salardust eme lázadó senkiházikra, uram.
Bresciában tanácskoznak éppen, mert úgy vélik, hogy az
biztonságos hely. A magyarok értik az effélét, s ha kellő jutalmat
kapnak…
– Megfontolom, gróf. Távozz most már te is, fáradt vagyok,
és néhány dologban dűlőre kell jutnom. Azt hiszem, a magyar
vezért hamarjában ráugrasztom Apuliára is. Tanulja meg Bizánc,
hogy büntetlenül nem gyalázhat egy császárt.
– Nem lenne inkább megfelelő, ha tárgyalnál a bizánci
Romanosz császárral, uram? Ha már a capuai herceg nem volt
hajlandó vele tárgyalni Apulia visszacsatolása ügyében…
– Nekem sem felel meg, hogy Romanosz Apuliát követeli! –
csattan Berengár. – Itáliából harap ki egy jó darabot, s hírlik,
hogy máris toborzás alatt áll az erő, amit ellenünk indítana.
– Túl sok ott a görög, uram. Talán mégis…
– Nem! Ebből nem engedek.
 – De elébb, megengedj, felséges úr, mégiscsak a lázadók
elfogása lenne fontosabb.
– Ne oktass ki, hallod? Menj, és gondold át még egyszer a
javaslatodat.
De Berengár császár pontosan tudja, hogy a palotagrófnak
igaza van.

A MAGYAR HADSEREG KÖZÉP-ITÁLIÁBAN, UGYANEKKOR

Szalárd egyik portyája – tán a legfontosabb feladattal megbízott

– gyorsan tör előre Bologna, Firenze és Perugia irányába. A
portya két erős századból áll, és az egyiket Kartalfia Kücsüm
vezéreli.
Huszonkét esztendős múlt, beszéli az itteni nyelvet, és a
fiatal vitézekből alakult század tiszteli őt lelkiismeretességéért,
előrelátásáért, józan gondolkodásáért.
Kücsüm legelső parancsainak egyike: fölöslegesen ne öljön
senki. A kegyetlenkedést, tudják, megtorolná, így aztán minden
vitéz kerüli, még ha viszketne is a tenyere, mert kap a portya
orvtámadást éppen eleget.
Bologna magasságából indulva – a város körül zajló
események ki-puhatolására Szalárd más különítményt küldött –
erőltetett menetben vonultak délnek, hogy a fogó jobbszárnya
majd a kellő időpontban találkozhassék a ballal, ha egyesíteni
kell az erőket a Rudolfnak elkötelezettek megzabolázására.
 – Szervezett had itt nincs – léptet Kücsüm mellé az első tized
parancsnoka, aki egyben az ő helyettese. A század öt, két tizedes
csoportra szakadva, széles arcvonalon vonulva egyszerre felderít
és kutat a bujkáló fegyveresek után, hogy az egyesülésüket
megakadályozza. – Csak szánalmas tanyák vannak, meg a
városkák a deszkapalánkkal. Százados! Éhesek az emberek és
fáradtak. Adj némi pihenőt.
Nem könnyű az ilyesmit megszervezni, ha a csapatrészek
ekkora iramban törnek előre. Kücsüm is tudja, hogy a
legfontosabb az összeköttetés fenntartása, különben kisebb
ellenséges erő is felmorzsolhatja a századokat. A portyák között,
látótávolságra – hogy az éjszakai mondótüzek és a nappal
alkalmatos zászlók jelzéseit még észleljék, a sípok és tülkök
hangját meghallják – épült ki a hírlánc, aminek folytonos
fenntartásától egyetlen parancsnok sem tekinthet el.
– Pihenünk, ha elérjük azokat a magaslatokat – mutat
Kücsüm a távoli dombokra. – Intézkedj, kérd a portyavezetőtől
az engedélyt.
A tizedes elvágtat, ám kisvártatva érkezik egy csatakos vitéz.
A hírlánc tagja ő, és azt mondja, mély patakon kelt át az imént.
– Százados! Jobbról jelentik, hogy lovasokat láttak, másfél
mérföldre innen, a dombhát túloldalán. Rejtőzködtek, és a
felderítők átmentek rajtuk. Vannak vagy ötvenen, és
fegyveresek.
– Rudolf emberei?
– Nem császári katonák, ez biztos – törli az arcát a vaskos
köznapi kaftán ujjába a vitéz, de csak elkeni a sarat. – Mi a
parancsod?
 – Hogy indulj tovább Tarcal ezredeshez. Mondd meg, hogy a
századdal elkapom a nyavalyásokat, s hogy vonuljanak
lassabban, hogy felzárkózhassunk.
Kücsüm azonnal szólítja a tizedeseket. Három részre tagolja
századát, amely kisvártatva szigonyszerűen szétbontakozva
vágtat az ismeretlen csapatrész után. A szigony egy-egy hegye
három tizedből áll, és Kücsüm maga vezeti a középsőt.
Éles sípjel visít, és a balszárny jelzi, hogy valamit talált.
Füstoszlop emelkedik egy csenevész olajliget fölött.
– Százados! Fölgyújtották a tanyát! – rikkantja az érkező
tizedes. – Nem látunk mozgást, elterelés lehet csak!
Kücsüm bosszús.
– A szénát égetik föl, látom a füstből. Tudják, hogy kell a
lovainknak.
Az ilyen esős, hideg idő kiszívja a lovakból az erőt. A testnek
melegre van szüksége, amit a széna adhat meg.
– Öt emberemet odaküldöm – mondja a tizedes –, vizslassák
körül a tanyát, aztán csatlakozzanak!
– Tedd ezt, Cseke! De körültekintően! Harcba csak szükség
esetén bocsátkozzanak, inkább hagyják ránk! Utána átnézzük az
erdőt, mert a szénát legtöbbször valamelyik tisztáson rejtik el.
– Már látják őket, százados! – jelzi a helyettes. A sípjelek
most a több nyíllövéssel a zöm előtt vágtató négy felderítőtől
érkeznek.
Síppal és tülökkel, tűzzel és zászlókkal nagy távolságokból is
mindent el lehet magyarázni, ha értő fül hallgatja, éles szem
figyeli, márpedig ezeket a jeleket egészen siheder korától
megtanulja minden magyar.
 – Éppen előttünk rúgtatnak, és szemlátomást menekülnek!
– Adj jelt a szárnyaknak, hogy lóduljanak meg. Megcsináljuk
a fogót – parancsolja Kücsüm.
A „fogó” a legegyszerűbb taktikai alakzat, amivel három
oldalról kerítik be az ellent, és már a gyerkőcök is ezt
gyakorolják játékaikban. Kücsüm harminc vitéze is gyorsabb
iramra ösztökéli a lovakat, mert az a kívánatos, ha őt látja meg
elsőre az ellen. Aztán majd próbálkozik őkelme, kísérletezget,
hogy jobbra vagy balra törjön-e ki, mely irányba inaljon, és nem
is sejti, hogy minden kapu bezárult körötte.
Akiben van némi hajlam a vitézségre, most szembefordul.
Ezt teszi az ötven, Rudolfhoz hű zsoldos is.
– Megálltak, megfordultak! – jelenti a felderítő sípjele. –
Hosszú kopjájuk van, bőrvért a lovakon! Nehéz katonák!
– Szétbontakozunk! – parancsolja Kücsüm. – Ha van eszük,
nem állnak meg egy helyütt, mint a sündisznó, hanem
támadnak, és próbálnak kitörni. Íjakat elő! Töltsétek tele az első
tegezt!
Az első, fedél nélküli, sekélyebb tegez, amelyikből a vitéz a
roham során kihúzza a nyílvesszőket, a térde előtt találtatik, s a
nyereg mögötti súlyosabb, degeszre tömött fedelesből tölt utána,
ha fogytán lenne. Sebesen, avatott mozdulatokkal végzik,
tízezerszer is gyakorolták már.
Enyhe emelkedőn rúgtatnak a lovak, a harminc harcos
szétbontakozik vonalba, aztán fölérnek a dombtetőre, és Kücsüm
sípjára egy emberként megtorpannak.
– Azt a keserves!… – csóválja a fejét. – Majdhogy beléjük
nem orroltunk.
 Az ötven ellenséges lovas ék alakban, előreszegezett
kopjákkal vágtat dombnak fel, a lovak mellső lábukkal ütemesen
rúgják a lelógó bőrvértet. A katonák fején fazéksisak.
– Bizánciak! – rikkantja Kücsüm helyettese. – Velük semmi
bajunk! Most mi legyen?
– Megütközünk! Íjat feszíts! Három! – parancsolja Kücsüm,
és a vitézek három nyílveszőt kimarkolnak a tegezből. Az első
máris az idegen, az ujjak hamar megtalálják a göböt. – Várni!
A bizánciak, amint megpillantják Kücsüm különítményét,
sarkukat a lovak véknyába ütik, s a jószágok megugranak.
Kétségtelenül át akarják törni a magyarok vonalát, bár nem
túlságosan kedvez nekik a kaptató. A lovak is idegesek, látszik,
ahogy a fejüket kapkodják.
Már a katonák arcát is látni, bátorító harci üvöltés szakad ki a
tüdejükből, s nincsenek talán ötven lépésre se, ami a vágtató
lónak semmi.
– Egy vessző! Célzott! Most! – süvölti a síp, és az azonnal
következő jel már arra ad parancsot, hogy középen szétválik a
harminc vitéz.
A meredező kopjákkal támadó ék máris a dombtetőre ér, és a
lendülete jócskán továbbviszi. Jó páran leeresztik a kopját, van,
aki el is ejti, és a húsába, bőrvértjébe csapott nyílvesszőtől
igyekszik megszabadulni.
Kücsüm harcosai gyors egymásutánban két vesszőt
röpítenek rájuk, aztán összezárnak mögöttük, ahol védtelen a
hátvéd nélküli ellenséges csapat. Záporoznak a nyílvesszők, és a
bizánciak jól tudják, hogy semmi esély, ha előre menekülnek.
 A parancsnok azt üvölti, hogy körkörös védelembe
forduljanak, de szakadatlan nyílzáporban az ilyesmit nehéz
végrehajtani. Pajzsokkal védik magukat, és útban vannak a
hosszú kopják.
Néhány nyíltól sebzett ló sehogy se akar beállni a sorba,
rémülten hőkölnek, nyerítenek, levetik gazdájukat. Amelyik
megszabadul terhétől, elvágtat a domb aljának.
– Bevárjuk a szárnyakat! – kiáltja Kücsüm. – Nem támadunk!
Nyilat nekik!
A sípjel most azt mondja a magyar vitézeknek, hogy a
sündisznóállást elfoglalt bizánciak körül megkezdődik a
halálforgás. Körbevágtázzák őket, megállás nélkül, és a
fedetlenül hagyott réseken bevágnak a nyílvesszők. A bal- és a
jobbszárny sebesen közeledik, néhány minutum, és elfoglalják a
helyüket.
A halálforgás megáll, és nyíllövés távolságból lesi egymást
magyar és görög. Az ellenség parancsnoka most kiválik, és
néhány lépést előre lovagol. Görögül, aztán olaszul szól:
– Verekedjenek meg a parancsnokok! – javasolja, és Kücsüm
is előrelép.
– Szívesen megtenném, de határozott parancs kötelez az
ellenkezőjére. – mondja. – Sietős az utunk, és nem vállalhatok
ilyesmit, mert ezzel a sereg sikerét kockáztatom.
– Pusztán csak gyáva vagy! – kiáltja a görög.
– Te pedig választhatsz, hogy fogoly akarsz-e lenni, vagy
halott. Burgundi Rudolfnak, azt hiszem, semmit nem számítasz.
– Bizánc nem visel hadat a magyarokkal!
– Akkor miért támadtál rám?
 – Mert üldöztél!
– Valld meg, hogy eladtad magad Rudolfnak!
– Senkinek se adtam el magam! Bizánc apuliai katonája
vagyok, és verekedjünk, ha van benned tisztesség!
– Válassz, parancsnok! Vagy meghaltok itt és most, vagy
fogolyként jössz velem, a helyetteseddel együtt. Lásd be, innen
ki nem törhetsz. Amerre csak indulnál, mind az enyémek
vannak.
– Verekedjünk! – A görög egyre csak ezt hajtogatja, és az
emberei morgolódnak, a magyart szidják, becsmérlik.
Kücsüm bólint:
– Legyen, ha ezt akarod. Ha legyőzlek, a helyetteseddel a
foglyom vagy. Ha te győzöl, szabadon folytathatod az utadat, de
az embereid itt hagyják összes fegyverüket.
– Rendben, áll az egyezség. De nem tudom, lovagnak
tekinthetlek-e.
– Próbáld ki. Válassz fegyvert, római!18
– Látom, kardod nincs, csak az a nevetséges késed – utal
Kücsüm szablyájára. – Engedékeny leszek! Legyen a lándzsa!
– Százados! Utasítsd vissza! – kéri a helyettese, de Kücsüm
csippent a szemével: jó neki a lándzsa.
– Földön, gyalog? – kérdi, mire a görög azt feleli: – De csak
vérig.
– Nohát, bölcs ember vagy, te rúmi. Már majdnem a barátom.

18 A magyarok és általában a keletiek a bizánciakat annak idején rómaiaknak, a

birodalmat Rumnak hívták.
 Leugrik a lóról. A lándzsája ugyan rövidebb valamivel, mint
amit a görög szorongat, de láthatóan sokkal lassabban mozog
őkelme a lemezes bőrvértben, mint Kücsüm a maga köznapi
kaftánjában, a karját és a lábszárát elöl védő vékony
rézlemezekkel, s a mellén fénylő, néhány tenyér széles rézlappal.
A görög fél fejjel magasabb nála, robusztus alkatú, nyírott
szakállú. A szemében elszántság, és izmaiban egyre gyülemlik
az erő. Méregeti a magyart, ahogy Kücsüm is őt.
Csepegni kezd az eső, és a hegyhátak fölött súlyos fellegek
utaznak délnek.
Oldalvást mozdulnak, kerülgetik egymást, s közben Kücsüm
egyre lopja a távolságot. A görög feléje szúr, de Kücsüm
könnyed mozdulattal elüti a lándzsa hegyét, és egyre csak
ellenfele szemét figyeli.
Hohó! – ez van a görög pillantásában. A magyarnak gyorsak
a mozdulatai, és jó a látása.
Két kézre fogja ő is a lándzsát, és keresztben tartja maga
előtt, mint a botvívók. Kücsüm lendít, a görög feje fölött elhúz a
lándzsa horgas hegye, és ellenfele máris előrepattan. Épp hogy
elindítaná a szúrást, a magyar vitéz lándzsája máris a föld felé
taszítja a görög fegyverének hegyét, aztán egyetlen ugrással
előtte terem, és lendül az ökle.
A tiszt megtántorodik, mert a váratlan, kemény ütés
egyenest az orrát éri. Freccsen a vér, Kücsüm hátraugrik, néhány
lépést még hátrál, és a földbe szúrja lándzsáját.
Felemelt kézzel jelzi, hogy a viadalnak itt a vége. A
magyarok éljenzésben törnek ki, fütyülnek és hahotáznak, míg a
görögök azt ordibálják, hogy tisztességtelen az ilyen győzelem.
 – A helyetteseddel a foglyom vagy, római. Az embereid nem
kellenek. Le a fegyverekkel, aztán mehetnek, amerre látnak. Ti
megtarthatjátok a kardot és a lovat. Vitézek! Mihelyst ezek
elvonulnak, indulunk!
A bizánciak szégyenkezve hányják le magukról a felszerelést,
a fegyvereket a fűbe dobálják. Kücsüm megengedi a századnak,
hogy az értékesebbet magukhoz vegyék, kinek mire van
szüksége. A legények azt mondják, a katonák pénzét, értékeit is
el kellene szedni, de a fiatal százados megtiltja, hogy ezzel
töltsék a drága időt.
Be kell érni a portya parancsnokát, és ma este a kijelölt
néptelen tanya mellett éjszakázik a magyar seregrész.
Készülni kell a másnapra, s hogy mikor fog pihenni a néhány
ezer magyar vitéz és a sok ezer ló, nagy talány a harcosok
számára.

RÓMA, ALBERICH ŐRGRÓF PALOTÁJA, UGYANEKKOR

A lovag hanyagul az ablakhoz sétál, megtörli a párás üveget az

inge ujjával, és kikémlel az udvarra. Alant az ő paripáit járatja
éppen néhány lovász, miközben ők arról vitáznak, miért oly
kitartóak a magyarok lovai.
– Ide nem jön a magyar. A császár tudtommal megtiltotta
nekik – mondja a lovag, és hörpöl a poharából. – Csak a
Rudolfhoz húzó tartományokat fegyelmezik a maguk szokásos
módszereivel.
 – Tűzzel-vassal – fűzi hozzá komor képpel egy idős úr, aki a
kandallónál ülve melegíti fájó tagjait. – Emlékszem még rájuk jól.
Pokolfajzatok. Még akkor se lehetsz bennük biztos, ha a
szövetségeseidnek tudhatod őket.
– Ezt is a Szentszéknél hallottad? Ők mondogatják? –
kötözködik egy harmadik, aki grófi címet visel, de Alberich
őrgrófnál pillanatnyilag csak vendég. – A császár kifejezetten
elégedett velük.
– Mert megcsinálják helyette a mocskos munkát, s a jövőben
bárhogy is alakul, azt mondhatja a népének: lám, nem én tettem
veletek ezt a sok rosszat, hanem a kezelhetetlen magyar.
Az őrgróf a falon függő, mesterien megrajzolt és kihímezett-
varrott, bár korántsem a pontos állapotokat tükröző térképet
bámulja összefont karokkal.
– Igazad van, a magyar elvégzi a piszkos munkát. Bresciánál
– mutat a várost jelző vár alakú hímzésre – rajtaütöttek a császár
ellenlábasainak fészkén. Ulrik palotagrófot megölték, Adalbert
őrgrófot aztán kapták el, miután álruhában megpróbált
menekülni, és úgy váltották ki, oly megalázó olcsón, akár egy
közembert. Aztán Giselbert, a bergamói gróf is magyar fogságba
esett, de kiadták a császárnak. Azt beszélik magas egyházi
körökben, hogy kifejezetten erre a három emberre vadászott a
magyar vezér.
Alberich őrgrófot végighallgatják, de nem sok hozzáfűzni
valójuk van. O azonban nem hagyja annyiban
– Miként vélekedsz erről, Martinus? Mint politikában
járatost, nem mint papot kérdezlek.
 Martinus fiatal még, jóval innen a harmincon. Akárcsak
Alberich őrgróf neje, Marozia, ő is a tusculumi grófok
nemzetségéből született, így szegről-végről rokonok az
asszonnyal. Nemesi vére folytán hamar végigszaladt a ranghozó
lajtorján, s ami másnak három évig tartott a szemináriumon,
abban ő alig egy esztendőt jeleskedett.
– Nem volt dolgom még magyarral, így hát nem is ismerem
őket – tér ki a válasz elől. – Azt vélem azonban, hogy még
huzamos időn át számolnunk kell velük.
– Kötnél-e szövetséget a pogánnyal?
– Soha – feleli Martinus. – Sátáni teremtmények, és a lelkűk
eleve kárhozatra ítéltetett.
– Mégis oly sokan vágynak a magyarok támogatására, ha
harcról esik szó.
– Mert megvásárolható a fegyverük. De akkor is csak
pogányok, rémtetteiktől hangos Európa.
– Mint a Berengárétól, meg a Rudolfétól, a Henrikétől… –
morogja Alberich őrgróf az ablak mellől. – Azt hiszitek, van
különbség abban, hogy keresztény kéz vagy pogány fogja-e a
kardot, ha lecsapja a fejeteket?
– Pedig neked Spalatóban ugyancsak van mit féltened, közel
van hozzád a magyar – így az öreg a kandalló mellett. – Olybá
tűnik, nem érkezik a barátunk. Ennyit sosem késlekedik.
– Tán túlságosan nehéz az esőben a bíborszín palást –
mondja szarkasztikus éllel Alberich. – Vagy a magyartól tart.
Sosem tudni, mikor jelenik meg a kapuk előtt, még ha nem is
hívjuk vacsorára.
 Halk zeneszó hallik, a palota másik szárnyában Marozia
asszonyt és vendégeit szórakoztatják a muzsikusok. Sülő hús
illata kúszik fel a széles lépcsősoron, és beférkőzik az érzékekbe.
Marozia mindig pontosan tudja, mikor van ott a pillanat, hogy
ételt szolgáljanak fel, de még ennél is pontosabban, ha italról van
szó.
– Ideje lenne meglátogatni a vendégeket – javasolja az őrgróf.
– Megéheztem. Csatlakozzatok, urak. Te is gyere, Martinusom.
Ha mindig ilyen józan maradsz, sosem tanulod meg, mitől
csodás az élet.
Az őrgróf és az idős úr összesúgnak-búgnak a folyosón
Martinus háta mögött, aztán, mint akik fontos dologban
egyeztek, hátba verik egymást.
Marozia asszony hölgykoszorúban ül kedvenc, öblös
székében. A haján talán órákon át szöszmötölt a belső szolgáló,
hogy elbűvölő legyen. Ékszerei csillognak-villognak, és a
megkövült mosoly a szája szegletében örök jókedvről és
magabiztosságról árulkodik.
Pazar a felszolgálás, álomba illőek a tálak, itatja magát a
sokféle nedű, s ahogy az ital felkúszik a fejekbe, úgy lesznek
egyre kívánatosabbak Marozia barátnői vagy a lenge öltözékű
felszolgáló leánykák.
Az őrgrófné tegnap még veszekedett az urával, amiért
időben nem költöztek át Spalatóba, s megvárták, hogy a magyar
sereg megjelenése teljességgel bizonytalan helyzetet
eredményezzen. Ha ősszel áthajóznak az Adrián, az egykori
Diocletianus császár palotájában berendezett kúriában most
bizonnyal még jobban érezné magát.
 Mára azonban Marozia lehiggadt, kiváltképp aztán, hogy
egy fiatal lovag bebocsátást kért testének rejtelmeibe, kora
délelőttön, a borospince homályában. Nem tagadhatta meg tőle
ezt a kegyet, hiszen oly kedvére valók az erős, egészséges férfiak.
Azt is mindenki láthatja, hogy a fiatal atya, Martinus,
szintúgy kedvére való, mert a férfias külső mellett Marozia
szereti, ha az illető művelt is. Eddig még nem kapta meg, amit
tőle szeretett volna, s különben is, akinek egészen fiatal leányka
korában pápa volt a szeretője, nem igazán adná lejjebb.
Martinus azonban más. Érdekesebb, rejtélyesebb Marozia
számára a többi férfinál, aki felfedezésre, betörésre vár. Mondják,
Martinus jobban szereti Jézust és az Urat, mint az asszonyi testet,
de az őrgrófné már az anyjától, Teodórától megtanulta, hogy ez
csak a látszat.
Rómában legalábbis.
Hagyja, hadd táncoljanak a lenge öltözékű, férfias
kívánalmakat csigázó leányok, hadd zabáljanak a potyalesők –
mindig sok ilyen van a lakomáin –, s felkel, hogy Martinust
köszöntse.
– Kérésem van hozzád, atya – kezdi szempilláit rebegtetve,
halovány, szendének is mondható mosollyal az arcán. Tudja,
hogy az efféle praktikákkal a legtöbb esetben célt ér. – A
Gondviselés rám bízott egy szegény bűnös lelket, akit
keresztényként tartok és óvok a házamban. Megtennéd, hogy
meggyóntatod a kedvemért? Néha olyan rossz bőrben látom,
hogy azt hiszem, hamarost eljön érte a kaszás, és nem szeretném,
ha gyónás nélkül távozna.
 – Parancsnak veszem kérésedet, grófném – hajol meg az
udvarias Martinus. – Talán ugyanarra a… hm… hölgyre
gondolunk. Megvallom, csak az irántad érzett barátság és
tisztelet vezérel, hogy ne mondjak nemet. S különben is, mi
szüksége lenne a gyóntatásomra valakinek, aki nálam sokkal
nagyobb egyházi személyiség pártfogását élvezi?
Marozia még közelebb hajol, és a fiatal pap érzi az illatosítót
a hajában és a bőrén. Néhányszor már elmélázott azon, milyen
lehet párnák közt vele, aztán, ahogy a sátán jelenlétét is
megérezte önnön testében feltörekvőben, rögvest indult, hogy a
kápolnában a kereszt előtt némán meggyónja bűnös gondolatait.
Egy alkalommal paptársa előtt is megtette, aki feloldozta,
aztán meg elmesélte, milyen is Teodóra asszony és Marozia
valójában, amit pediglen ő igencsak tapasztalatból tudott.
Martinust felháborította az idősebb pap viselkedése, de
ijesztőnek találta, hogy Marozia ettől kezdve még többször
eszébe jutott.
– A kedvemért tedd meg. Megszolgálom, hidd el, drága
barátom – leheli az őrgrófné, és Martinus érzi, ha így megy
tovább, egyre kevesebb erő marad a tagjaiban.
– Hát legyen. Megteszem, ha valóban igaz keresztény az a…
a…
– Iulia lassan elfelejti a pogány vallást – biztosítja Marozia. –
Velem mindig a Megváltóhoz imádkozik, s látom, hogy őszintén
hisz benne. Kövess, barátom. Ugye, a barátomnak tekinthetlek?
A folyosón égnek az illatos olajmécsek, a kiszögellésekben
kővázák hivalkodnak, és a márványlépcsők fordulóiban néma
szolgák várnak utasításra. A szoba, ahova a nő vezeti Martinust,
a második emeleten van.
Előtte egy szolga bóbiskol, övén ott fityeg a jókora kulcs.
– Bezárva tartod? – csodálkozik a fiatal pap. – De miért?
– Mert annyira becses tulajdona ő a mi barátunknak – feleli
az asszony. – De nincs mindig a józan eszénél, mert fordítva
működik vele a világ.
– Megőrült?
– Korántsem. De innia kell ahhoz, hogy józanná legyen.
– Ezt nem értem.
– Majd meg fogod, barátom.
Kiveszi a kulcsot a megtermett szolga kezéből, és nyitja az
ajtót. Odabent teljes a sötétség, ezért leemeli a fali tartóról a
mécset, és maga előtt tartva belép. Martinus követi, de megáll az
ajtóban, amit Marozia rögtön bezár.
A sárga fény megvilágítja a dísztelen falakat, a hatalmas
feszületet az ágy fölött, meg a szorosra zárt ablaktáblákat. A
helyiség hideg, akár a verem. Az ágyon vastag dunnák és egy
fehér medve bőre. Alattuk semmi sem látszik.
– Iulia! Én vagyok, a te Maroziád!
Nincs felelet. Az asszony közelebb lép, megmozdítja a
dunnát.
– Óh, hát ébren vagy? Gyere szépen, felültetlek. Barátom,
megfognád addig a mécset? – fordul a fiatal paphoz, aki
zavartan átveszi az alabástromból faragott edényt.
Riadt, sötét szemeket lát, egy kifejezéstelen arcot és kócos
hajat. Drága köntöst visel, de szemlátomást nem veszi
tudomásul, hogy Martinus is ott van a szobában. Marozia
óvatosan papucsot húz a lábára, talpra állítja, és vastag
gyapjúköntöst terít vállaira.
– Ím, a mi kedves Iuliánk – mondja túlzott szeretettel a
hangjában. – A napjait többnyire alvással tölti, mert az ő világa
csak sötéttel kezdődik. Igaz, Iulia? A sötétben aztán elemedben
vagy, ugye? Most még kicsit fáradt, tán fel sem ébredt egészen,
de aztán egy pohárka finom bor máris csodákat tesz vele…
– Azt mondtad, nem beteg – jegyzi meg Martinus. – Nekem
olybá tűnik, hogy az.
– Áh, dehogy! Tessék, érintsd meg a karját, a csuklóját, a
homlokát. Nem gyötri láz.
Martinus inkább nem ér hozzá.
– Iulia, drágám! Ez a kedves barátunk pap, és meg fog téged
gyóntatni. Kérlek, segíts neki, hogy rendben megtegye. Nagyon
rendes, nem fog bántani, érted? Nem fog bántani!
– Miért kell ezt mondanod? Hát nem tudja, hogy senki nem
bántja?
Marozia a pap füléhez hajol:
– Nem mindig tudja, így a pontos. Magatokra hagylak. – A
leányhoz fordulva hangosan folytatja: – Iulia, szívem, én most
elmegyek, de hamarosan itt vagyok megint. Csak okosan,
drágám, okosan…
Kisurran az ajtón, és Martinus hallja, hogy kívülről zárja.
Meghökken, de itt áll előtte ez a se élő, se holt, önmagáról alig
tudó lény, akivel valamit kezdenie kellene.
Meggyóntatni? De hogyan?
Felfogná egyáltalán, hogy mit is akar tőle?
 – Nem muszáj letérdelned – kezdi. – Kérlek, ülj vissza az
ágyra, és mondjunk el együtt egy imát.
Csend, és a leány nem mozdul.
– Ülj vissza, kérlek. Látom, gyenge vagy, imbolyogsz. Nem
haragszik meg az úr, ha a gyónásodat nem térden állva teszed.
Hallod, Iulia?
Megérinti a karját, de semmi válasz.
– Hát jól van. Állhatsz is, ha gondolod… – Martinus zavara
nőttön nő.
Ilyent még sosem csinált, nem is tudja, miként fogjon hozzá.
Elme-háborodottal se volt dolga, és^úgy vélte mindig, hogy
képtelen lenne velük bármit megtenni.
– Akarsz-e gyónni, és… egyáltalán… Mondj már valamit,
Iulia!
Alig hallhatóak a szavak, amelyeket a leány kiejt, s á fiatal
pap számára olybá tűnik, hogy beszéde más nyelvvel kevert.
– Mit mondtál? Hogy szeretnél gyónni? Hát… fogj hozzá
akkor.
– S… segíts… nekem – hallja Martinus a megismételt
szavakat.
– Segítsek? Azon vagyok. A gyónás segítség.
– Nem… n… nem… Segíts… nekem… kérlek…
– De miben? Miben segíthetek? Doktort szeretnél? Vagy enni,
inni?
– Hozz… nekem… bort…
– Bort? Azt nem lehet. Gyónni tilos, ha a bor beszél belőled.
Nyílik az ajtó, és Marozia érkezik.
 – Jól hallottam, hogy bort kér? Megkapod, csillagom,
megkapod. Csak előbb megmosakszunk és felöltözünk.
Meggyónt, Martinusom?
– Meg – hazudja a fiatalember. – Gyónt. De… nagyon
gyenge. Mi baja van?
– Csak múló állapot. Tudod, hogy vannak a nők az ilyennel –
kacsint a papra Marozia. – Semmi baja. Magunkra hagynál? És
küldd be, kérlek, a belső szolgálót. Mondd, hogy öltözünk.
Martinus zavarodottan ballag a márványlépcsőn, maga sem
érti, mi történhetett, s miért volt kénytelen úgy hazudni pap
létére, mintha az magától értetődő lenne.
Odalent az oszlopos teremben zene szól, egyre vidámabb a
hangulat, egyháziak és világiak – természetesen szigorúan a
meghívottak! – dőzsölnek Marozia őrgrófné különös és fölöttébb
szabados mulatságain, amelyeket néhányan a merevebb
gondolkodású egyháziak közül úgy jellemeznek, hogy a
pornokrácia19 példája.
A másik helyiségekben is a tetőfokára hág a hangulat, az
egyre részegebb urak a szolgálólányokat ölelgetik, némelyek a
vállukon cipelik a tessék-lássék visítozó leányzókat csendesebb
helyekre.
Nem tetszik ez Martinusnak. Ennyire még sosem eresztette
szabadjára az ösztönöket Marozia közönsége.
Sorra járja a gyertyákkal, mécsekkel kivilágított helyiségeket,
amelyeknek a sarkai és diszkrét fülkéi félhomályba burkolóznak,
de mindenütt ugyanazt találja. Aztán az egyik félkör alakú,

19 A szó görögül a kéjhölgyek uralmát jelenti.

brokáttal függönyözött fülkéből ismerős hangot hall. A brokát
elhúzva, három éltes úr szorgoskodik egy kacarászó leányzó
körül.
Martinus pillantása találkozik a leányéval, s a pap
megdermed. Iulia az, csábos hajjal, felékszerezve, kifestett arccal
és szemmel. De ez a Iulia most teljes szívéből, kéjesen nevet.
Egy kéz nehezedik a vállára.
– Martinus! Elvonhatom a figyelmedet néhány pillanatra?
Egy lovag az, régi ismerőse és szemináriumi társa, aki
elkezdte, aztán családi érdekből félbehagyta a teológiát
Bolognában. Világiként éli az életét, és azt híreszteli, nem bánta
meg döntését.
– Martinus, kérlek… Mit tudsz erről a hölgyről?
– Hogy magas pártfogója van. Ne közelítsd, ha nem akarsz
magadnak bajt.
A fiatal lovag a fejét csóválja:
– Azt hiszed, ez csak olyan semmiség a részemről? Hónapok
óta figyelem, és képtelen vagyok kiverni a fejemből. Kell nekem
ez a nő, Martinus.
– Azt a családod bánná, Aurelio. Mondom, hogy túl magas
pártfogója van…
– Azt hiszed, hozzám még nem jutott el a híre? – csattan a
lovag, aztán rögtön visszavesz a hangból. – Martinus, értsd meg,
kell nekem. Maholnap távozom Itáliából, és vissza se jövök.
Magammal vinném.
A pap fürkészőn tekint a lovag arcába.
Elvinné magával? Hiszen az a szerencsétlen is menekülni
kívánna innen.
 Kéjes sikoly hallik a brokátfüggöny mögül, és Martinus nem
ért semmit.
Aki menekülni akar, képtelenség, hogy ennyire élvezze
mindazt, ami minden este megtörténik vele!
– Nem kívánom ingyen – győzködi a lovag. – Úgy hallottam,
anyagi gondokkal küszködsz.
– Csak ideiglenesen…
– Az mindegy. Segíts nekem, és kihúzlak a bajból. Vissza
sem kell adnod.
– De mit akarsz? Járjam ki, hogy adják neked? Marozia
ugyan a rokonom, de nem annyira közeli. És ő is csak vigyáz a
hölgyre, őrzi, mert erre kérték.
– Engem pedig nem mindig hívnak ide. Ez az este kivételes.
Szöktesd meg a kedvemért. Ismerlek, képes vagy rá. Emlékszel,
hányszor csempésztünk be lányokat a klastromba szeminarista
korunkban?
Marozia közelít mosolyogva, néhány vendégnél megállva,
végigsimogatva arcukat. 1
– Meglátom, mit tehetek, Aurelio.
– Vehetem biztosra? Sosem csalatkoztunk egymásban,
emlékszel?
– Manapság csak az a biztos, ami már megtörtént.
Martinus kisiet az udvarra, s a zuhogó esőben a lovát
követeli. Kivágtat a kapuszárnyon, és eltűnik a sötétben.
922 JANUÁR, SALZBURG

Magyar és bajor íjászok mérik össze tudásukat a várudvaron.

Szikrázik a hó a napsütésben, és a magyarok ugyancsak
meglepődnek, amint tapasztalják, mennyit fejlődött a bajor.
Az már senkinek nem jelentett újdonságot, hogy Arnulf
könnyűlovas csapatrészeket állított fel, amelyek még a magyar
harcmodorból is jelentős mértékben átvettek, de az íjászat az
más. S amikor a bajor vitéz magyar íjjal állt ki, Lél vezér három
harcosának – mind a futárkülönítmény megbízható tagjainak –
ugyancsak kapaszkodni kellett.
A gyilokjáróról s a lépcsőkről szemlélődő, a téli napsütés
ellenére didergő salzburgiak a verseny végeztével kilátogatnak a
kapun kívülre, ahol kalmárok kínálgatják a portékát. Télire
Salzburgban rekedtek, s most kedvez az idő, hogy
megszabaduljanak néhány holmitól.
Ludovicus a futárokhoz csatlakozván Regensburgtól
Salzburgig kísérte őket, hogy a városban átadja majd Arnulf
bizalmas írásos üzenetét egy szerzetesbarátnak. Aztán a futár
hazaindult magyar földre, ő pedig készülődött vissza
Regensburgba. A kalmárok portékája őt is érdekli, kiváltképpen,
mióta képtelen kiverni a fejéből Annát, a német Joakhim gróf
hirtelenszőke, kék szemű leánykáját.
Azon a bizonyos, karácsony előtti lakomán néhány szót
váltottak, majd később is esett köztük futó találkozás, hol a
palotaudvaron, hol a lépcsőn vagy a folyosón, s noha huzamos
ideig nem is maradhattak együtt, azért Anna minden
alkalommal küldött félre nem érthető jelzéseket Ludovicus felé.
Vajon nem botránkoztatja-e meg a leányt és a családját, ha
ajándékot vásárol Annának? Valami csekélységet, de szépet.
Egy magyar leánynál vigyázni kellene az ilyennel, hacsak
nem marad titokban.
Ékszer azonban a kalmároknál alig, csak mindenféle hasznos
házi eszköz, meg néhány vég brokát, egy kisebb guriga selyem,
és fegyverek; ami a várnép körében mindig kelendő.
Mégis talál egy borostyánt, amit ezüstbe foglalt a mester, s a
borostyánban, ha a nap felé tartotta, látszott egy kis bogár teste.
Megvette, és maga se értette, miért dobogott föl annyira a szíve,
amikor az ingébe rejtette.
Igaza van Arnulfnak, házasodnia kellene már. Már régen
meg kellett volna tennie, hisz nem szerzetes ő, a
huszonharmadik esztendő is eliramlik lassan fölötte.
Gondolataiba mélyedve vezeti száron a lovát a latyakban,
amikor valaki németül szólítja:
– Uram! Láttam, hogy ajándék után nézelődtél. Lenne itt
valami a számodra, ha meg nem sértelek.
Az illető egy medvebőr bundát viselő bajor. Busa fejű, széles
vállú, durva arcú.
– Mi lenne az, barátom? – kérdi ő, mire a bajor közelebb
húzódik, és halkan azt dörmögi:
– Gyere velem. Csak néhány lépés. Mutatom az utat.
A vár árkából rövid sikátor vezet az alacsony kőházakhoz.
Az elsőnél nyílik az ajtó, és kilép egy idős szerzetes. A szakálla
teljesen fehér, és a mellét verdesi, a feje búbja pedig tar.
 – Isten hozott, fiam – köszönti Ludovicust. – Egészséges
vagy, férfi lett belőled. Sejted-e, hogy ki vagyok?
Ludovicussal keringeni kezd a világ. A hang
eltéveszthetetlen, s azonnal felismeri. Tudta, hogy egyszer talán
ez a pillanat is elkövetkezik, de hogy ilyen hirtelen…
– Honnan kerültél elő? Égre-földre kajtatják a nyomodat.
– Az a sorsom, hogy bujdokoljak, és sose hagyjam elfogni
magam – mondja Guido. – Ki bántana egy idős szerzetest?
– A herceg alig várja, hogy elkapjanak.
– Beárulsz?
– Megfogadtam, hogy nem veszem a véredet.
– Az apád vérét sosem veheted. Ennél nincs nagyobb bűn.
De ettől még beárulhatsz.
– Mit akarsz tőlem? Azt tudom, hogy csaló vagy, gyilkos, és
nem rettent semmi. De beszélik, hogy ráadásul őrült is lennél.
– Én? Őrült? – nevet hangtalanul Guido. – Nem, fiam. Csak
az ellenségeim terjesztik. Segíts nekem. Be kell jutnom a
hercegedhez. Mindenképpen.
– Hogy megöld?
– Hogy új utakat ajánljak föl a számára. Olyasmit, amiről
eddig nem is álmodhatott. Nagyobb lehet Arnulf hatalma,
sokkalta nagyobb, ha rám hallgat. Messziről hozok titkos
üzenetet, és attól, aki a világon az egyik legnagyobb.
– Mire számítasz, mit felel a herceg? Azok után, amit
elkövettél ellene és a családja ellen?
– Arnulf okos. És okos emberrel öröm egyezkedni, fiam. Te
csak juttass be hozzá, a többi az én dolgom. Te is jól jársz vele.
Országok jövője múlik majd azon, amiről ő és én tárgyalni
fogunk.
Ludovicus gondolatai lázasan hajszolják egymást. Higgyen
az apjának, vagy se? Vagy talán itt az alkalom, hogy végre kézre
kerítsék?
– Mindig tudtam rólad, fiam. És láttalak is – mondja Guido. –
Jártam ott, ahol laktál. Láttam az anyádat meg a sánta
nevelőapádat. A testvéreidet. Tudom, hol a húgod…
– Hajnal…
– Én viselem gondját, és még néhány befolyásos személyiség.
De csak addig van biztonságban, amíg én úgy látom jónak.
– Te raboltattad el?
– Ő maga jött hozzám támaszért. Nem tudsz te semmit,
Ludovicus, de majd egyszer talán… Hallom, udvarolnál a
Joakhim leánykájának? Jól teszed. A minap megfordultam az
udvarházuk környékén…
– Mi dolgod velük?
– Semmi. Csak szeretem, ha a hátam is biztosítva van.
Ludovicus ezt nem érti. Nem latolgathatja magában sokáig a
hallottakat, valamit felelnie kell.
– Hajnallal mi lesz?
– Visszakapja a család, ha ő maga is úgy gondolja. Ha pedig
nem… Nos, fiam, akkor akármi megtörténhet. Mellesleg
szólva… szép leányka ez az Anna is. Kár lenne érte.
– Kár? Mit értesz ez alatt? Fenyegetsz?
– Ugyan már! Éppen téged? Dehogy. Tehát mikor juttatsz be
a hercegedhez?
 – Jó. Bejuttatlak. Gyere Regensburgba, és keress engem. De
aztán semmi dolgom veled többet, megértetted?
– Én is így gondolom, fiam.
Ludovicus felpattan a nyeregbe, és a csúszós kövekkel mit
sem törődve, lüktető, zsongó aggyal elrúgtat.

☒☒☒

– Ott leszek, ha beszélni akar velem – közli Arnulf, miután

Ludovicus első útja hozzá vezetett. – Köszönöm a bizalmadat.
– Meg kell ígérned, hogy nem öleted meg. Zárd börtönbe,
küldd számkivetettségbe, de meg ne ölesd.
– Megértem, hogy miért éppen ezt gondolod, de nem
ígérhetek neked semmit. Ha valóban tárgyalni akar, azt
meghallgatom. De ha az életemre tör, meghal. Figyeltetem a
szerzeteseket, a városiakat és az úton járókat egyaránt. Tudni
fogom, mikor érkezik meg.
– Mit teszel vele?
– Csak azt ígérhetem, hogy nem hagyja el addig a várost,
míg mindent ki nem szedünk belőle.
– Kínvallatásnak veted alá?
– Nem akarom. Ha az elméje romlott, annál inkább nem.
Okosan akarok beszélni vele. Ki tudja, mit hordoz magában.
Meg aztán ott van az anyám kompániája. Tudom, hogy ellenem
szervezkedtek, s ez még ma is tart.
– Kunigunda asszony sosem tenne ilyent a tulajdon fiával.
– Még különbeket is megtesznek felénk, barátom – nevet
keserűen Arnulf. – Ahol a hatalom egyszer megjelenik, ott
rettentő furcsaságok történhetnek. Hagyd, hogy az apád
idejöjjön, aztán hozd a tudomásomra. Kiszedjük belőle, amit
lehet, s a többit majd meglátom.
– A barátod vagyok…
– Tudom. És ekként fogok dönteni.

SZALÁRD TÁBORA KÖZÉP-ITÁLIÁBAN

– Hívatom a Táltosfiát! – rendelkezik a vezér, és a hírvivő

elvágtat. – Ti meg – fordul a tisztekhez – induljatok, hogy
Berengár követe biztonsággal érkezzen meg hozzám. A
századok álljanak meg, minden portya négynapos pihenőt kap.
Intézkedjetek!
Szalárd már napok óta tudja a Közép-Itáliát keresztül-kasul
beszáguldozó portyáktól, akik a hírvivőket óvják, és mozgásukat
segítik, hogy a császár követet küld. S ha egyszer ezt teszi, akkor
valamit tudatni, netán kérni akar.
Ha utóbbiról van szó, akkor, meglehet, vissza kell vonni a
kiküldött portyákat, egyesülnie kell a magyar seregnek egy
komolyabb feladat érdekében.
Közép-Itáliában megtette, amiért Berengár megfizette.
Megfélemlítette a Rudolfhoz szító nemeseket és a lakosságot, a
magyar vitézek pedig most sem mentek el a feltalált értékek
mellett. A hadizsákmány egyre gyűlik, kellemetlenség alig, csak
az a néhány verekedés, ami a portyák és a szedett-vedett
ellenséges csapatok között naponta előfordul.
 Burgundi Rudolf Közép-Itáliában képtelen arra, hogy
seregeit egyesítve a magyar ellen forduljon, noha szíves-örömest
megtenné.
– Mit szólsz ehhez, Táltosfia? – kérdi az érkezőt Szalárd. –
Elkaptunk egy kémet, vagy legalábbis annak véljük. Igen hamar
elmondta, hogy Berengár rá akar küldeni minket az apuliai
bizánciakra. És most azon töröm a fejem, eleget tegyünk-e a
kérésének.
– Odahaza a törzsek fejei és a nagyfejedelem nincsenek
ugyanazon véleményen ez ügyben, vezér – mondja Táltosfia. –
Zolta úr megfontolna egy ilyen összecsapást, míg Botond és Lél
kedvelné a lehetőséget.
– Ők ketten mindig verekedéssel oldanának meg mindent.
Csakhogy most én vagyok itt, és nem ők. Nekem kell döntenem,
ha megjön a követ. Apulia már nincs benne a vállalásunkban,
azért külön díjazás jár.
– Gazdag az a tartomány, már ami a bizánciakat illeti –
fejtegeti Táltosfia. – Kérdés azonban, hogy Apulia miatt
érdemes-e kockáztatni a mi otthoni, délkeleti gyepűinket.
Ismered a bolgárt, mennyire ingadozó. Hiába tért át népével a
bizánci hitre, bármikor ellene fordul, de megteszi azt is, hogy
megegyezik Bizánccal, és együtt borítják tűzbe a déli
szállásainkat. Akkor pedig elkerülhetetlen a háború velük,
amihez sok ember kell és sok ló, na és fegyver, s mindez
meggyengítené a nyugati gyepűt, és nyugati politikai
érdekeinket veszélyeztetné…
Szalárd türelmesen hallgat, aztán azt mondja:
 – Hát éppen ezért látom jónak, hogy a közelemben
tudhatlak, Táltosfia.
Szalárd naponta végiglovagolja a vezénylete alatt álló
csapatrészeket. Megszemléli a lovakat, a tartalékménes állapotát,
a szekérkaravánt, ami főként csak hátráltatja, de ezen a vidéken
oly nehéz biztonságba helyezni a zsákmányt és a lovak eleségét.
Megdicséri azokat, akik nem aranyért és ezüstért, hanem nagy
szénakötegekért indulva a környékre, sikerrel térnek vissza,
mert a jószág állapota tán a legfontosabb.
Szemléli az eget: néhány napig tán nem esik majd. Jobb is,
mert a hideg és az eső kiszívja a lovak erejét, a széna pedig
sosem lehet elég.
Hogy a vitézek átnedvesedett öltözéke is csak gondot okoz,
az a lóállomány sorsa mellett a magyar számára már a
történelem kezdetétől elenyésző gondot jelent. Ha járvány föl
nem üti a fejét, a magyar sok mindent kibír.
Kedvtelve üldögél a vitézek között a tüzek mellett, hallgatja
a hőstetteket, és közben azon jár az esze, hogy ami nekik hőstett,
az ittenieknek egyszerű rablás, s ami a magyarnak szerződéssel
pecsételt hadjárat, az Közép-Itália számára idegen fenyegetés,
éhhalál, szenvedés…
De Szalárd elsősorban katona, sok ezer vitéz parancsnoka,
aki parancsot teljesít, ezért ez utóbbival csak akkor gondol, ha a
maga kötelességét véghezvitte már. S nem mellékes az sem,
hogy egyben ő a nagyfejedelem politikájának itteni
megtestesítője, érvényre juttatója.
S mit akar ez a politika? Hogy a magyar harci erejének
tisztelete a külországokban megmaradjon. Ez manapság a
legnagyobb értéke a törzs-szövetségnek, amit áruba tud
bocsátani. Ha jól jövedelmez, gyarapszik tőle az ország, és csakis
ez a lényeg.

☒☒☒

Két nap múltán érkezik a központi táborba Berengár császár

követe, egy lombardi, aki korábban hadakat vezetett. A katonai
kíséret magabiztosan, sőt dölyfösen léptet a magyar vitézek
sorfala között.
Nem titkolják, hogy a sáros, kopottas kaftánt viselő
magyarok ellenszenvet váltanak ki belőlük, mígnem aztán az
egyik tizedes, akin túl sokáig rajta felejti tekintetét az egyik
lombard tiszt, elvigyorodik, lassú mozdulattal kihúzza a
nyakába akasztott súlyos ezüstpénz füzért, a tiszt felé mutatja, és
megrázza.
Csupa kilyukasztott Berengár-dénár. Beolvasztva ér valamit,
de magában csaknem semmit, csupán dísz. A magyarok kedvelt
dísze.
A tiszt komor képpel nyugtázza a néma üzenetet: azt jelenti,
hogy a magyarnak annyi van ebből, hogy nem sajnálja majd a
kaftán aljára, s a nem köznapi ruházatára varrni, vagy a
kedvesének nyakbavalót, hajéket készíteni belőle.
– Igen, urak! A hadi ruha sáros, piszkos, kiváltképp télen –
mondja a követnek Szalárd, amikor az nagyképűen szóvá teszi a
magyarok szegényes és szennyes öltözékét. – Vagy a te
csapatodban mindig díszruhában vonulnak verekedni a
katonák? Tudod te, mennyit megtesz a magyar egyetlen nap
alatt, sárban, vízben, esőben és hóban? Nohát, az öltözéked,
követ, hamarost úgy nézne ki, mintha rongyokat aggattál volna
magadra. De hagyjuk ezt, kérlek, és jöjj a sátramba. Az
asszonyok kitettek magukért…
A követ és a néhány fő, akit még beinvitál Szalárd a magyar
ezredesek karéjában, jól tudja, honnan a friss malacpecsenye,
borjúsült, jércemell és aszalt gyümölcs. Látták maguk is ide jövet
a kifosztott tanyákat, a megfélemlített lakosságot, akiket Közép-
Itáliában Berengár császár emberei sokkal keményebben
büntettek, mint Szalárd.
Elvégre a magyar vezér minek tette volna? Nem ellensége
neki az egyszerű itáliai paraszt, molnár vagy kalmár. Amíg
Berengár katonái egyetlen rossz pillantás miatt lecsapták
valakinek a fejét, vagy fellógatták az olajfák girbegurba ágaira,
addig Szalárd elvette, ami a hadnak kellett, és már ott sem volt.
– Kegyelmes császárunk azt kívánja, tolmácsoljam neked,
nemes Salardus, az óhaját – kezdi a lombard. – Eddigi
ténykedéseddel elégedett, mert kiküszöbölted, hogy Rudolf
király egyesíthesse csapatait, gyengítetted állásait, és
lehetetlenné tetted, hogy Közép-Itáliából utánpótlását fedezze.
Ami a fegyelmező és büntető célzatot illeti, nos, a császár már
kevésbé elégedett.
– Mert nem folyt elég vér? Minek adtam volna ki ilyen
parancsot?
– Foglyul ejtettél két bizánci tisztet, de eleresztetted ötven
emberüket.
 Szalárd, ha felborzolják az idegeit, mindig úgy viselkedik,
mintha a legnagyobb nyugalom szállná meg. Halk szóval fordul
a követhez:
– Csapattam volna le a fejüket? És mi végből? Nálunk,
magyaroknál az egyik legnagyobb büntetésnek számít, ha egy
katonai egységet szégyenszemre megfosztunk a fegyvereitől.
Hogy nem voltam és vagyok elég kemény? Nem irtottam ki
falvakat, nem perzseltem fel városokat? A császárod
voltaképpen mit akar? Kiket szeretne kormányozni Közép-
Itáliában? Halottakat vagy élőket? S gondolom, szeretné, ha
valaki szántana és vetne, aztán be is takarítaná a termést.
– Sokkal keményebben lecsaphattál volna a lázadókra.
– Én csak néhány megrettent, megfélemlített tartományt
láttam eddig, követ. Nem sok lázadóval találkoztam, de rettegő
és éhes földmívessel, jobb sorsra érdemes mesteremberrel igen.
Békén hagytam a templomokat, amennyire megtehettem, hiszen
fizettetek. De most azt akarod mondani, hogy buzdítsam
gyilkolásra a katonáimat? Hidd el, és így vidd meg a császárnak
az üzenetemet, hogy ezek a tartományok már alig állnak a
lábukon, szükségtelen a további fenyíték. De ha ezt akarja a
császárod, beszélhetünk arról is, mit kapunk érte azon felül, amit
kialkudtunk.
Az ily szavakkal kioktatott lombard úr veresedik mérgében,
és hogy ne vegyék észre, inkább nagyokat harap a
malacpecsenyéből. A zsír a szája két oldalán csordul, és
végigcsöpög kényes öltözékén. A magyar tisztek pillantásokat
váltanak egymással, és tekintetükben káröröm bujkál.
 – Éppenséggel lenne még valami, amit örömmel venne a
sereged, s nemkülönben te magad, Salardus dux – mondja a
követ lassan, mint aki igen fontos mondandót vezet be. –
Császárom és Bizánc között régtől gondok mutatkoznak.
– Tudom, és Zolta nagyfejedelem is értesült róla. Bizánc
berzenkedik, amiért a császárod baszileusznak hívatja magát.
Tán hajba is kapnak egyszer miatta.
– Salardus dux! A katonáid megverekedtek egy bizánci
csapattal. Számunkra ez azt bizonyítja, hogy Apulia
tartományból, amit most Bizánc ural Itália keleti partjainál, nem
messze innen, Rudolf fegyveres támogatásra számít. Tudjuk,
hogy a magyarok Bizánccal békében éltek, és régen nem viseltek
hadat. De Apulia most nagyon útban van, és sok kedvezőtlen
esemény indulhat el onnan. Bizánc akár flottát is küldhet, s vele
támadó csapatokat császárom ellen.
– És ezt megelőzendő, azt akarjátok, hogy ugrasszam neki a
sereget Apuliának – fejezi be a gondolatmenetet Szalárd. A követ
buzgón bólogat, míg a tolmács pontosan fordít. – Mit kapok
érte?
– A zsákmányolt holmit elvihetitek.
– És külön ezüstpénzt?
– Nem kaptam felhatalmazást rá, hogy erről egyezkedjem
veled, Salardus dux. Már amit eddig kialkudtatok, azt is nehezen
cipelitek innen haza.
Szalárd végigpillant a tisztjein, aztán azt mondja:
– Rendben van. Hamarost ott leszünk Apulia tartományban.
De a rúmiakkal ott magam tárgyalok.
 – Tedd ezt, Salardus dux – bólint a követ. – A lényeg, hogy
féljenek a császáromtól. De azt se bánom, ha tőled.
A hivatalos megbeszélés komoly lakomába torkollik. Esznek-
isznak a vendégek, de a magyar tisztek csak módjával. Tudják,
holnap talán indulást vezényel Szalárd.
Táltosfia megszólít egy kissé kapatos tisztet, akit a többinél
eszesebbnek vél. Azt kérdi tőle, ismeri-e az Ivreai Guidót.
– Az már csak egy szánalmas bolond. És gyilkos – mondja a
tiszt. – Bárki agyonverheti, aki fölleli, ez a császár parancsa. De
ezer arca van annak a disznónak. Egyszer kalmár, másszor meg
szerzetesbarát. Én mondom, hogy Guido a sátán jobbkeze ezen a
földön.
– Hol lehet mostanság?
– Bárhol. Képes úgy elrejtőzni, hogy senkinek föl nem tűnik.
De csak kapjam a kezeim közé, darabokra vágom! A húgommal
tett csúfot ezelőtt tizenöt esztendővel, és a családunk nem felejt.
– Említenek valami Bíborpalástost…
– Tudom. Azt is, hogy Guido a bizalmát élvezi. Minek neked
a Bíborpalástos?
– Semminek. Tudni akarom, hogy kicsoda. S ha tudom,
merre találom, tán Guido is ott lesz a környéken.
– Ez egyáltalán nem bizonyos, te magyar. A
Bíborpalástoshoz igen kevesen férkőzhetnek közel. A Szentatya
védelmét és teljes bizalmát élvezi, és ez nagyobb biztonságot
nyújt a számára, mint bármely erős hadsereg. Bármit megtehet,
és soha senki felelősségre nem vonja. A Bíbor-palástos az, aki a
háttérben, a sötétből csinálja a politikát, barátom. Felejtsd is el,
hidd el, jobban jársz.
 – Jól van, nem bolygatom – bólint Táltosfia. – Csak még
egyet mondj meg. Hallottál valamit egy magyar leányról, aki
esetleg a Bíborpalástos kegyét élvezi?
– Érzékeny vagy a tieidre, mi, magyar? Nos, a
Bíborpalástosnak számtalan ágyasa van, s lehet köztük magyar
is. Hogy hol? Itt is, ott is laknak. Veronában, Paviában,
Rómában, de még az Alpesek közé rejtett klastromokban is. A
Bíborpalástos mindennek képes ellent állni, csak a szép nőknek
nem. Az egyik legbefolyásosabb család a barátjának tartja,
amelynek a feje egy lombard származású őrgróf, Alberich. A
Szentatya a rokona. Számos birtoka van Itáliában, és a neje az
egyik legnagyobb szajha. Ha Róma környékén jársz, kérdezd az
ottaniakat Maroziáról, Teodóra lányáról.

MAROZIA RÓMÁN KÍVÜLI PALOTÁJA

Martinus, mielőtt Maroziához indulna, felkeresi a Tiberis

partján épült rossz hírű negyedet.

Semmi nem utal rá, hogy pap, az öltözéke egy lovagé, és
módos embernek errefelé mászkálni nem célszerű világos
nappal sem. A lova nyugtalankodik, kapkodja a fejét, érzékeny
az idegen szagokra, és bizalmatlan mindennel és mindenkivel.
Martinus nem különösebben jó lovas, megül a nyeregben, mint
bárki más, de a ló mint élőlény már kevésbé érdekli.
A folyóra néző apró, szánalmas viskók fele kő, a másik fele
meg deszka. A köveket a régi római épületekből cipelték el a
nincstelenek, és soha senki nem tudta pontosan, hányán laknak
itt valójában.
Megállítja a lovat egy viskó előtt, aminek a kövekből
hevenyészve felrakott kerítése fölött átlát, és a fázósan kucorgó
gyerekeket kérdi, nem látták-e a barátját.
– Neki nincsenek gazdag barátai! – kiáltja egy szurtos képű
asszony, és kiönti az útra a vasabronccsal összefogott vödör
szennyes tartalmát. – Jobb, ha békén hagyod ezt a környéket,
akárki is vagy, hallod?
– Munkát ajánlok az uradnak. Mondd, merre találom.
– Munkát? Akkor… két utcával följebb megtalálod a piac
mellett. Fát rakodik éppen.
Martinus ellovagol. Amennyire kedvére való Róma,
olyannyira elkeserítő ez a negyed. Szegénység, betegség
mindenütt, a járványok melegágya. Persze tudja, hogy mindezt
az Isten rótta büntetésül azokra, akik itt laknak.
A piacon most szénát, tavalyi búzát, élő csirkét, disznóhúst,
halat és efféléket árulnak, már ha van mit árulni. A tél mindig
sokkal csöndesebb, ha forgalomról van szó. Most pedig a
rómaiak inkább a város alatti ősi barlangokba, kazamatákba,
pincejáratokba rejtik, amijük van, annyira rettegnek a viharos
gyorsasággal délnek tartó magyaroktól. Még a császári Róma
idejében faragott, kiüresedett szarkofágok is éléskamrává lépnek
elő, ha más nincs.
A fát rakodó szedett-vedett társaságra Martinus hamar rálel.
Elzavar egy sereg kolduló utcagyereket, és félrehívja azt a férfit,
aki ugyan nem a barátja, sokkal inkább a lekötelezettje egy régi
ügy miatt, amiből Martinus rángatta ki, máskülönben kötelet
kapott volna.
A keresztényi megbocsátás feledtetni képes a tényt, hogy
valaki csak közönséges gonosztevő.
– Azt kívánom, hogy állj a rendelkezésemre – áll meg a sötét
képű férfi előtt. – Már ma estétől. Megfizetem. Előfordul, hogy
nem látod egy ideig a feleségedet meg a porontyaidat, de
állítom, hogy megéri majd.
– Bízom benned, atyám – mondja a férfi, és patkányképpel
vigyorog mellé. – Rendelkezz velem. Ha segítségre szorulsz, azt
is mondd meg.
– Most csak rád van szükségem. És arra, hogy befogd a
szádat, megértetted? Különben ugrott a fizetség.
– És mi lesz a munka?
– Majd időben megtudod. Addig is ne idd le magad, ne
verekedj, és ne vigyenek tömlöcbe, csak ezzel törődj.
A férfi megtörli izzadt homlokát, megigazítja koszos
fejfedőjét, és tűnődve néz Martinus után, aki megcsapja lovát, és
a siserehad szerteugrik a sarkon, amikor közébük rúgtat.

☒☒☒

– Kedves rokon, hiszen téged megfogott ez a szerencsétlen

leány! Jól látom, hogy nem közömbös számodra? – karol
Martinusba Marozia asszony, és vezeti vendégét, fel a széles
márványlépcsőkön. – Ugyan már, nem szorulsz te efféle
szórakoztatásra. Az a leány csak egy enyhén háborodott, és
amikor nincs benne ital, olyan, mint akibe hálni megy a lélek,
amikor pediglen megitatják, kicsattan az erőtől. Isten különös
büntetése lehet ez szegénynek…
– Amit kétségtelenül kiérdemelt – jegyzi meg Martinus. –
Amikor felöltözteted, kicsinosítod, nagyon szép nő.
Marozia letelepszik a kandalló elé, és maga mellé ülteti a
papot.
– Ugyan már, rokon! A szépség jó, ha van, de a férfiember az
adakozó természetet kedveli leginkább. S valami okból ez a
szegény Iulia ezt teszi. Ha nem volna az elméje megbolydulva…
– Ezért zárod rá az ajtaját?
– Nézd, mivel este és éjjel csaknem mindig fent van, és
szórakoztatja a vendégeimet, nappal pihennie kell. És mivel
délre legtöbbször kijózanodik, s kiszámíthatatlanná válik,
kénytelen vagyok a békesség és a saját biztonsága érdekében ezt
tenni. Közös ismerősünk, aki a szívén viseli a sorsát, kiátkozással
fenyegetett meg engem, ha valami baja történik. Vele pedig senki
nem szeretne ujjat húzni, igaz?
Martinus marad egész délután, aztán elfogadja a
vacsorameghívást. Nem sokan érkeznek e napon Marozia
házába, és még kevesebben maradnak az azt követő vigasságra.
Mikor az első lantos a húrokat pengetni kezdi, s a vendégek
sorra kóstolgatják a borokat, gondol egyet, és az emeletre indul.
A testes szolga most is ott bóbiskol az ajtó előtt, de
megismervén Martinust, s tudván, hogy pap, kinyitja az ajtót.
Készséges viselkedésének jutalma egy bizánci aranysolidus, amit
elébb a fogával próbál, aztán hajlongva az övébe süllyeszt.
 A szobát ugyanúgy a múltkori sötétség uralja, az ágy a fal
mellett, s rajta a párnák és a dunna a takaróval csak egy
homályos halom.
Martinus megérinti az alvó nő vállát. Amaz összerázkódik,
mozdul, s valamit nyöszörög még, amit a fiatal pap nem ért.
– Ébredj, hallod? Ébredj, és ne félj, nem bántalak. Én vagyok,
Martinus atya. Aki a múltkor… A gyónás…
Nagy sokára mozdul csak a nő, és felé fordul.
–A gyónás… Nem emlékszem. Semmire… nem
emlékszem…
Martinus a szűk ágy szélére telepszik.
– Meggyóntattalak volna, de nem tudtalak. Hogy vagy most,
Iulia?
– Ki… az a… Iulia?
Kétségbeejtő helyzet, ha még azt se tudja, hogy hívják –
gondolja a pap. Valóban háborodott lehetne? Abból a különös
fajtából, akinek, ha inni adnak az erős toszkán borokból, Isten
újra értelmet ad?
A bor Isten vére, a kenyér a teste, így mondja a szentírás. Ha
tehát a bor visszaadja az értelmet, abban isteni akarat ölt testet.
– Iulia? Szeretnél egy pohárka finom bort?
– Ne… Nem – rázza a fejét a nő kétségbeesetten. – Nem kell,
nem akarom!
– Az Úr szent vére az!
– Neeem! Kérlek, ne bántsatok! Ne bántsatok! Megteszek
mindent, csak ne…
– Hiszen senki nem akar téged bántani. Rajtam kívül nincs itt
senki, látod? Iulia? Miért kérted, hogy segítsek?
 A nő bágyadtan felkönyököl, s ahogy mozdul, öklendezni
kezd. Martinus mozdul, hogy legalább a fejét az ágy deszkája
mellett tartsa.
– Beteg vagy? Rosszul érzed magad? Hívjak egy orvost?
Sokat ismerek…
– Ne. Orvost… azt ne… – dadogja.
– Akkor miben segítsek neked? Mit szeretnél, halljam?
– El… menni… innen – hallik a leheletnyi suttogás. –
Elmenni…
– El akarsz menni?
Csak bólint, aztán visszahanyatlik a párnára. Moccan alatta a
szalmazsák, zizzen a száraz tömés.
Nem! Ez a nő semmiképpen nem lehet szajha. Legfeljebb arra
kényszerítik, kihasználva, hogy bomlott elméjű – forgatja a
gondolatokat Martinus, miközben fogalma sincs, mit tehetne.
– Beszélek Maroziával, hogy el akarsz menni.
– Nem! Vele… nem szabad…
– Szökni akarsz?
A nő csak a szemével mond igent.
– De hát… Rosszul bánnak itt veled? Bántanak?
Buta, értelmetlen kérdés, Martinus rájön magától is. Mert
valami biztosan van, ami miatt ez a szerencsétlen elmenekülne.
Aztán hirtelen világ gyűl a fiatal pap elméjében:
– Iulia! Valami… olyasmit kell tenned, amit nem akarsz?
– Iiii…igen…
– Amiről képtelen voltál gyónni?
– Talán… igen…
– És most tudnál?
 – Rosszul vagyok. Kérlek, ne hagyd, hogy ma… felöltözni…
inni… meginni a pohárból azt az… a…
– Micsodát? Meg kell innod valamit? Iulia!
Zörren a zár, nyílik az ajtó, mécsláng szalad körbe a falon.
– Nohát, rokon, te aztán képes vagy meglepni az embert! –
hallja Martinus az asszony vidám hangját maga fölött. – Azt
gondoltam volna rólad, hogy te amolyan kis óvatos duhaj vagy a
hölgyekkel, és lám… A kezed a dunna alatt vajon mit matat?
– Kérlek, Marozia, ne gondolj semmire. Én pusztán gyóntatni
szerettem volna.
– Óh, hát ha a hivatás gyakorlása indított… Az nyilván más.
És Marozia nevet, szívből és felszabadultan, ahogy csak ő
tud ebben a házban. Aztán elkomolyodva azt mondja:
– Most hasznavehetetlen, te bolond, hát nem látod? Mit sem
kezdhetsz vele, hacsak nem elég neked, ha simogathatod itt-ott.
Ennél azért többre tartalak, rokon. Ha gondolod, éjfél után,
amikor Iulia elvégezte kötelezettségeit, a rendelkezésedre állhat.
– A… rendelkezésemre?
– Most mit csodálkozol? Ő csakis és kizárólag
egyháziaknak… Hm… magas rangú egyháziaknak áll
rendelkezésükre.
– Isten bocsássa meg szegénynek – csúszik ki Martinus
száján, és Marozia a vállát ölelve és a füléhez hajolva, évődve
súgja:
– Ámen, atyám.

☒☒☒
 – Ma lesz a nap, hogy a segítségedet kérem – zörget be a
Tiberis partján álló hajlékba Martinus. – Gyere az Alberich-villa
hátsó kerítéséhez, de csak magad legyél. Ha valakinek beszélsz
róla, egy vasat se kapsz, és nem húzom ki a fejed eztán a
hurokból.
A férfi megígéri, hogy ügyel a szájára, és Martinus a villához
lovagol.
Az utcáról hallja a zeneszót, a danolászást, és a harangok
elkongatták már az éjfelet. Mogorva ajtónálló nyitja a kaput, és
vezeti Martinus lovát a félszerbe.
– Hiányoltalak – fogadja Marozia. – Az uram tegnapelőtt
hajózott el Spalatóba őrgrófi hivatását gyakorolni, és mára
néhány magas személyiség jelezte érkezését. Jókor jöttél, mert
Iulia elemében van. Tán még sosem dicsérték ennyit, mint ma.
Táncol és énekel, akár egy bajadér. Örülni fog neked, s állítólag
kérdezte a szolgálót, nem látott-e téged. Megfogtad annak a
leánynak a lelkét, kedves rokon, vagy esetleg egyebeket is?
– Köszöntöm majd, de most… inkább nem zavarom. Ha
egyszer úgyis komoly méltóságokat szórakoztat.
– Egy gróf és egy bíboros, de róla nem szabad tudni, hogy itt
van – kuncog Marozia. – Jobb is, ha nem lát téged.
Martinus egy beszélgetőcsoport kellős közepében találja
magát, ahol politizáló urak licitálják túl egymás elgondolásait a
szaracénokkal és Bizánccal kapcsolatban, s élénken
szidalmazzák Rudolf királyt. Valaki megemlíti a magyarokat, de
a társaság túl részeg ahhoz, hogy vitát nyisson Szalárd
fergetegként közeledő seregéről, s a várható eseményekről,
esélyekről. Róma érinthetetlen, így gondolja mind, és Berengár
sosem hagyná jóvá, hogy Szalárd rátegye a kezét, s romboljon a
városban.
Martinus fél szeme a beugrón, amelynek néha lebben a
brokátfüggönye, máskor pedig diszkrét léptű szolgáló érkezik,
és ételt-italt hoz tálcán, s helyezi a függöny mögött álló
asztalkára, aztán eloson.
Az éjszaka fergeteges mulatozásba csap, józan úr és hölgy
egy sincs már, Marozia maga is félrevonult egy fiatal gróffal.
Már senki se figyel rá, amint sietős léptekkel végighalad a fal
mellett, fel a lépcsőn az első, aztán a második emeletre. A
folyosó sötét, de a szolga ott ül a helyén.
– Nyisd ki! – parancsolja, és a busa fejű, sötét tekintetű,
borostás férfi engedelmeskedik, hiszen pap utasítja. Martinus
leveszi a falikarról az olajmécset, és belép a szobába.
Meleg levegőt érez, a falban futó cserépcsövekből árad a
lyukakon át. Odalent a szolgálók még mindig serényen fűtik a
kandallókat. Az ágytakaró a padlón, a dunna alatt ájultan
fekszik a leány.
– Ébredj, hallod? Kelj fel!
De ő meg se moccan. A részegek álma túl sötét és mély,
ilyenkor elalszik a tudat, s minden egyéb, amire azt mondják,
hogy az lenne maga az ember.
– Mozdulj már, könyörgöm! – Martinus rázza a nő vállát,
aztán felülteti, de ő csak visszahanyatlik erőtlenül. Elcsattan két-
három pofon, de mindhiába.
Martinus kilép a folyosóra, és a szolgához fordul:
– Engem itt nem láttál, megértetted? – mondja, s amikor a
szolga bólint, pénzt csúsztat a húsos tenyerébe. – Nem láttál
egész este. Ha eljár a szád, Marozia asszony kirúg, és mehetsz
koldulni.
– Szót sem szólok, atyám…
– Jól van. Tessék, itt a kulcs, zárd ránk az ajtót. Aztán tedd a
dolgodat, mintha semmi nem történt volna.
A zár csikorog, Martinus pedig elkoppintja a mécset. Aztán
kinyitja az ablakot, és igyekszik nem pillantani a többöles sötét
mélységbe. Halkan füttyent, és ugyanolyan felel rá a kerítés
felől.
Kisvártatva, mint hatalmas pók, egy sötét folt mászik át a
kőkerítésen. A kötél, amit földob, elsőre fájdalmasan arcul csapja
a papot, ám másodjára már sikerül elkapnia. Behúzza az
ablakon, kötözi az eszméletlen nő derekára, majd felemeli, és az
ablakhoz cipeli.
A fal alatt integető kart, ami azt jelzi, engedheti a terhet,
jóformán alig látja. A kötél roppanva dörzsöli a faragott követ,
vágja-égeti a finom, úri tenyér bőrét, és Martinus egyre arra
kérleli az Urat, hogy ki ne csússzék a kezéből. Miután a leány
biztonságba jutott, maga is lemászik, s a kötél egyetlen
mozdulatra a mélybe zuhan.
– Elviszed a régi sírboltba – utasítja a férfit Martinus. –
Felöltözteted rendesen, aztán három napig ki se mozdulsz
onnan, megértetted? Viszek majd élelmet és ruhát meg lovakat.
– Hova megyünk onnan, uram? Csak a családom miatt
kérdem…
– Majd megtudod. Mondd meg az asszonyodnak, hogy
néhány napig távol leszel, de rólam és erről a nőről egy szót se.
Busásan megfizetlek.
 Martinus visszamászik a falon a kertbe, aztán a szolgák által
használatos bejáraton át felsiet a részegen hortyogó urak közé, s
eldől egy kereveten.
Alig várja, hogy kivilágosodjék.

SALZBURG, UGYANEKKOR

Ludovicus szobájának ablaka a városra néz, előtte a magas

palánk, azon túl csak a szegényes viskók. Az utcáról behallik a
zsivaj, amit a hóesés mintha némileg tompítana.
Alkonyodik, de a napot vaskos ólomszürke felhődunna
takarja. Hetek óta nem látták már a bajorok, de annál több hó
hullott. A várban fáklyák gyulladnak, szurokkoszorúk a
kiszögellésekben, és az éjszakai vigyázok ma hamarabb
elfoglalják a helyüket.
Dohos a szoba, ahol Ludovicus lakik, és a szolga csak
délután gyújtotta be a kandallót. Öles fenyőrönk izzik benne, a
gyantaillat átjárja a helyiséget, világot s meleget ad a tűz.
És némi kellemetlen füstöt, ezért meg kell nyitnia a kemény
tölgyből rótt ablaktáblákat és az ajtót, hogy a huzat kitessékelje.
Valami nagyot koppan a térdmagas ablakpárkányon, aztán a
vaskos, lejtős falon legurul a padló deszkáira.
Egy kődarab, amit rongyba burkoltak, és madzaggal kötöttek
át. Ludovicus felkapja, aztán kihajol az ablakon, de odalent nem
lát senkit. A követ a falon túlról hajították be.
 Bontja a madzagot, simítja a rongyot… és megpillantja az
írást a kihulló pergamendarabkán. Olaszul van, fekete tintával
készült.

„Ma este, amikor a tizenhatot kongatják20, ott leszek a nyugati kapunál.

Gyere értem. Beszélni akarok a barátoddal. Remélem, jól van, és te is jól vagy.
Anna kisasszonyka is jól van, most még.”

Ludovicus elfehéredik, mert semmi mást nem lát, csak az

utolsó néhány szót: Anna… most még…
Kapja a prémes bekecset, a föveget, kardot köt, és rohan a
vár másik szárnyába, Arnulfhoz.
A várudvart két tucat bajor könnyűlovas most hagyja el, a
szélesre tárt északi kapu őrei iszkolnak a vágtató paták elől.
Dübörög a felvonóhíd, és a fáklyás katonák eltűnnek a
hóesésben.
– Várj, várj! – csitítja a herceg. – Joakhim járt nálam az imént.
A leányát kereste. Még délután kilovagolt egy kísérővel, azóta
nem találják.
– Annával zsarol – lihegi Ludovicus. – Érti a módját.
– Az apád mindig is értette. Magam is úgy látom, hogy ideje
rendet tenni. Fogadom az apádat, és megpróbálom nem
elfelejteni, hogy valaha a barátunk volt. Tehát a nyugati kapunál
várd, és vezesd fel hozzám. Négyszemközt kívánok tárgyalni
vele.
– Az apám veszélyes…
– Én is az vagyok. És hozzám képest csak egy vénember.

20 Este tíz órakor.

 – Azt ígérted, nem ölöd meg. Hogy száműzöd…
– Nem tudom, miként lesz, ha védenem kell magam,
barátom. Én is a legjobbakat remélem. Menj, és készülj a
találkozásra.
Ludovicus alig képes rendezett gondolatokat megformálni.
Jön-megy a szobában, aztán lesiet a várudvarra, és födetlen fővel
bóklászik a kőfalak mentén a hóesésben.
Anna, az apja… és Hajnal. Egyre ezek a nevek járnak a
fejében, s belülről dobolják, hogy semmit el nem ronthat.
Amikor a tizenötöt a vigyázok elkiáltották és megkondult a
harang, már csak egyetlen órája maradt, de az is elszelelt, holott
legszívesebben megfordította volna az idő kerekét.
A nyugati kapunál várakozott, s fel sem tűnt, hogy az
egyetlen öregemberen kívül a várőrség parancsnoka szép lassan
és észrevétlenül minden katonát elküldött onnan. Aztán
megkondult a harang, és az öreg – Ludovicus kérésére –
kinyitotta a kaput.
Fekete csuhás szerzetes állt odakint, a fejére húzott csuklyán
megállapodott a vaskos, súlyos pelyhekben hulló hó.
– Eressz be – hallja a fojtott hangot Ludovicus. – Menj
előttem, mutasd az utat.
Nem pillant fel, és a csuklyát még jobban a fejébe húzza.
Csosszan a lépte a téglákkal kirakott följárón, aztán odakint a
hóban elhal.
– Nem nyúlhatsz hozzá a herceghez. Elmondhatod neki, mit
akarsz, de hozzá nem nyúlhatsz, mert a következő percet se éred
meg – suttogja Ludovicus, amaz pedig bólint: úgy lesz. –
Egymaga akar beszélni veled, ahogy kívántad, de ha bármi
történik, innen nem menekülsz.
– Nem szándékozom itt bevégezni. Vezess a szobájához, de
csak addig maradj, míg meggyőződöm róla, hogy valóban maga
van.
Arnulf szobájának ajtajában most nem áll őr, mint rendesen.
– Látom, mindenre gondoltál, fiam. Így is van rendjén.
A vaskos, boltozatos ajtó kitárul. Szemben a tűz ég a
márványkandallóban, előtte, háttal a bejáratnak Arnulf magas
támlájú széke. A herceg hosszú hajának kontúrjait vörösre
színezi a tűz fénye. Kétoldalt a lovagi páncélba öltöztetett
szobrok hallgatagon őrzik a herceg nyugalmát.
A férfi előhúzza kezét a csuha ujjából, és int Ludovicusnak: –
Most már indulj!
Mintha egy pillanatra találkozna a tekintetük, aztán a csuha
ujjából előkerül egy rongyba bugyolált puha tárgy. Ludovicus
kezébe nyomja, aztán becsukódik az ajtó.
– Maradj ott, Guido – hallja a szerzetes a herceg hangját. –
Maradj, ahol vagy.
– Hát nem bízol bennem, barátom?
– Az olyanban nem, aki bérgyilkost küld rám. Mi végből
akarsz velem beszélni? Csak nem megmagyarázod cselekedeteid
okát?
– Ajánlattal érkeztem. Nem akarlak megölni, sőt inkább
megvédenélek.
– Ugyan ki ellenében?
 A férfi látja a hatalmas ezüsttálat a szemközti falon.
Mindkettejük alakja tükröződik benne. Ha mozdulna, a herceg
azonnal észrevenné.
– Tudom, kiknek vagy útjában. Megfordíthatom a sort,
Arnulf.
A herceg hallgat, aztán azt kérdi:
– Mióta is nem láttuk egymást?
– Régóta. Nagy kár, hogy így alakult. Hoztam neked valamit.
Ha a barátodnak tartasz, átveszed tőlem.
– Nem állhatok fel innen. Megrándult a bokám, áztatom
éppen – feleli Arnulf. – Kerülj a fal felé, és lépj elém. Aztán add
át, amit hoztál.
A csuha mozdul, s vele az ezüsttálban a tükörkép. Megkerüli
az egyik szobrot, és megtorpan Arnulf előtt, aki takarókba
bugyoláltan, lehajtott fővel ül a támlás, párnákkal kényelmessé
tett székben.
Úgy tűnik, ez a kedvező pillanat.
A csuha alól kivágódik egy háromélű lombard tőr, és
beleszalad Arnulf oldalába. Hangtalanul, simán, kegyetlen
gyorsasággal. És belészalad még egyszer…
A mozdulat félbemarad, és a férfi döbbenten hátralép. A
következő pillanatban halkan csikordul mögötte a páncél,
emelkedik és lecsap a fényesre csiszolt kard.
Ludovicus hallja a folyosón a zuhanást, és a herceg hangját:
– Gyere be, tüstént!
Föltépi az ajtót, és megdermed a látványtól: a két, páncélos
vitéznek öltöztetett szobor megelevenedik, és csikorognak a
fémcsapok, amint leveszik a sisakjukat. A herceg széke mellett
egy sötét halom hever mozdulatlanul.
– Kétszer vágta bele a tőrt – hallja Arnulf hangját Ludovicus.
– A lovag kissé türelmetlen volt, de nem bánom, hogy ezt tette.
Elvégre egy gyilkost küldött a másvilágra.
Az egyik páncélt Arnulf, a másikat egy Ludovicus számára is
ismert bajvívó kezdi lehámozni magáról. Mögöttük némán
hallgatnak a kőoszlopok, amelyeknek – mozdulatlanságukat
szilárdan megőrzendő – támaszkodtak.
Ludovicus viszolyogva letérdel, és megfordítja az arcra
borult holttestet.
– Nem ő az – mondja, és a fejét megrázva ismétli: – Ez nem
az apám. Csak hasonlítja.
– Hát nem láttad, amikor ide kísérted?
– Gondoltam, szándékkal húzza a csuklyát az arcába. És
suttogva beszélt…
– Nézd meg a kezét. A jobb tenyerén sebnek kell lenni.
A hulla kezei épek.
Arnulf szolgákat hív, akik megszabadítják őt és a lovagot a
páncéltól. Másik kettő a holttestet cipeli ki. A vár ébredezik.
– Tehát semmi nem oldódott meg, igaz, barátom? – mondja a
herceg Ludovicushak, aztán hozzálép, és megérinti a vállát. –
Rosszul vagy tán? Falfehér a képed. Baj van?
– Most van csak leginkább baj – mutatja a kezében tartott
csomagot. – Mielőtt beeresztettem hozzád, akkor nyomta a
kezembe. Anna egyik hajfürtje van benne, azzal a
borostyánköves ékszerrel, amit tőlem kapott.
A herceg döbbenten mered rá:
 – Vagyis most, hogy ezt a nyomorult bérencet az apád már
nem láthatja kilépni a várból…
Már Arnulf is érti, hogy a lovag hirtelensége végzetes hibát
eredményezett.
Feltépi az ajtót, és az őrparancsnokot szólítja.
– Hozasd vissza a hullát ebbe a szobába. Véletlenül se
vigyétek a várudvarra, megértetted? És hozzátok elém azt a
velenceit. Ha részeg is, rángassátok ki az óljából.

922 FEBRUÁR HAVÁNAK ELEJE. ITÁLIA, APULIA TARTOMÁNY

– Ez már bizánci terület, uram – mondja a férfi, és három

társa buzgón bólogat. – Ha nem bánod, nem mennénk tovább.
Fizess ki, ahogy ígérted, és visszafordulunk. A magadfajtát nem
bántják, de rólunk lerí, hogy nem járunk tisztességes úton.
Fizess, aztán köszönjünk el.
Martinus a holtfáradt Hajnalt figyeli, aki imbolyog a
nyeregben, vagy tán mélyen alszik, de az sem kizárt, hogy
eszméletét vesztette. Fogalma sincs, mit tesz majd vele egymaga,
ha ezek visszafordulnak, de olybá tűnik, a döntésük végleges.
– Nem akarjuk egy faágon végezni, uram – hajtogatja a férfi.
– Tisztességgel elvégeztük a munkát, amivel megbíztál.
– Így történt – mondja Martinus. – Nesze, a pénzetek. És ne
feledjétek: engem nem láttatok, és ezt a leányt sem.
– Dehogy láttunk, uram! Jobb dolgunk is akad annál, mint
hogy az urak után koslassunk, és azt lessük, merre járkálnak, mit
tesznek. Az Úr legyen veletek, atyám. Kérlek, imádkozz értünk,
mert ugyancsak sok a bűnünk. Aztán, ha megint Rómában jársz,
el ne kerüld a hajlékomat.
Hajnalodik, és a keleti égbolton megjelenik egy szürke sáv,
ami lassan kékeslilába, aztán meg vörösbe fordul. Martinus
körbepillant, de csak meredek dombokat, szürke sziklahátakat
lát Apulia Bizánctól megszállt különös vidékén.
Itt nem maradhatnak, valamerre indulni kell. Világosodás
előtt jó lenne védett helyre jutni, aztán majd meglátja.
Aztán morajlás hallik, és kisvártatva füttyöt is kihall belőle.
A pásztor is füttyent, ha a nyájat elkóborolni véli, aztán a kutyák
utánuk iramodnak, és terelik… De tízezer kutya és milliós nyáj
se dübörög ennyire.
Egy alig látható gyalogösvény vezet a hegynek, arra fordul.
Száron vezeti Hajnal lovát, és a nő ide-oda imbolyog a
nyeregben, de le nem esik mégsem. Martinus fel nem foghatja,
miként képes így megülni.
Ha valahol ösvény szalad, ott elébb-utóbb hajléknak is kell
lenni – gondolja, és gyorsabb lépésre ösztökéli a lovakat. Odalent
a völgyben talán a bizánciak hajtanak lovakat, de lehet, hogy
marhacsordát.
Ismeri a görögöket, járt a birodalmukban, egy kis ideig tanult
is, aztán hazarendelték, mondván, a nyugati katolikus vallással
ellenséges Bizánc területét jobb, ha elhagyja.
A hegyoldal sziklajáratai között oly hirtelen bukkan elő a
barlang szája, hogy csaknem befutnak rajta. Martinus hátasa
idegesen kapkodja a fejét, a szél hozta szagok nyugtalanítják, és
az ismeretlen sziklaformák, melyek látványát nem szolba.
Idegesítik a völgyből jövő hangok, mert az'emberi fülnél sokkal
érzékenyebb hallása már azt is elmondja neki, amit az ember
még nem sejthet.
A nyílás jókora, nyeregben ülve is befér az ember, de
fogalma sincs, mi van odabent. Nyomokat nem lát a földön, de
valamikor a barlang szája előtt tüzet raktak, látja a megfeketedett
köveket, a félig égett, megszenesedett fadarabokat, így lehet már
annak fél esztendeje is.
Nyeregből száll, és bekukkant. Huzatot érez az arcán,
meglobogtatja a haját, tehát a barlangnak másik kijárata is van…
valahol. A sötét inkább csak homály, a világos sziklának
köszönhetően, ami hamar oszlik, ahogy a nap följebb kúszik a
keleti égbolton. Apulia ébredezik.
Madarak kelnek szárnyra, és dalra fakadnak odakint a száraz
bokrok ágain, valahol fácánkakas rikolt, és felugat egy róka…
Martinus Rómához és zenéhez, templomi zajokhoz szokott füle
számára különös és vad hangok.
Leemeli Hajnalt a nyeregből, és beviszi a barlangba. Odabent
nedves szalmát talál, valaki derékaljnak használta egykor. lm, ott
a tűzhelye is, egy mélyedésben, s fölötte kormos a lyuggatott
mennyezet. Mintha megannyi partifecske vájt volna odút a
mállékony sziklába.
Hajnal a három nap alatt alig szólalt meg. Nagy néha
könyörgött csak borért, és sosem vízért. Amikor néhány korty
toszkán nedűt az ajkai közé csorgatott, valamivel jobban lett, és
kért volna még, de Martinus azt mondta, nem. Ő pedig csak ült a
nyeregben, magába roskadtan, és néha egész testét rázta a
remegés, aztán visszasüllyedt a félig öntudatlan állapot
kívülállók számára ijesztő mezsgyéire.
A dübörgés egyre erősödik, és amint Martinus letekint a
völgyre, hatalmas ménest lát robogni. Sípok sivítanak, tülök
bődül a zsivajban, és lónyerítés hallik. Néhány csikós tereli a
lovakat, akiket a távolság miatt nem láthat jól.
– Gyere, feküdj ide, itt száraz – mondja, és segít Hajnalnak
elhelyezkedni a laposra koptatott sziklán. Vastag gyapjútakarót
terít alá a szalmára, és egy másikba bebugyolálja. – Gyújtok
tüzet, ha találok némi száraz fadarabot, aztán eszünk valamit.
Értetted, amit mondtam?
Hajnal nem felel. Csukott szemmel fekszik, az arca
pergamenszín, az ajkai vérteknek. A haja mintha sosem látott
volna fésűt, s a bőre szépítőszereket. Szánalmas látványt nyújt,
és Martinus úgy véli, lázas is.
A görögökhöz viszi – döntötte el három napja. A bizánciak
majd hazajuttatják valahogy, még ha kerülővel is, mert a
magyarban nem bízik.
Ha azok odalent a völgyben görög lovászok, nem lehet
messze település sem.
Hangokat hall, idegen beszédet, és elsötétül a barlang szája.
Martinus először csak egy meredező lándzsahegyet lát óvatosan
benyomakodni, aztán egy kart, a kézen különös, ujjatlan
kesztyűvel. S lát egy kunkori orrú, nyűtt csizmát, aztán
megpillantja a harcos csodálkozó képét.
– Hej! Kökesd! Itten meg laknak! – rikkantja hátra, és
egyetlen ugrással a barlangban terem. Társa máris odabent van,
és kétfelől mered Martinus mellének a lándzsahegy. – Szerinted
ezek most itáliaiak vagy rúmiak?
– Honnan tudjam? – így a másik. – Beszél valamit, de nem
értem. Hé, koma! Emberi nyelven nem tudsz szólani?
– Egy asszony is van vele. Kökesd komám, mikor vótál
utoljára fehérszeméllyel?
– Megvan annak má’ legalább tíz napja…
Martinus mozdul, mert látja, érti a szándékot, de azonnal ott
a melle kellős közepén a lándzsahegy.
– Ne ugrálj, hallod-e? Hohó! Hát milyen vitéz vagy te, hogy
csak így óvod az asszonyodat, mi? Különbekkel is
megverekedtünk mink északon!
– Ne bántsátok! Beteg!
– Mit mondhat vajon? – kérdi az első.
– Tán hogy van néki esetleg pénze.
– Ezt hamarost megtudhatjuk – taszítja meg Kökesd vitéz
Martinust. – Te! Mid van, mutasd! Pénzád, az van-e? Ezüstöd!
Úgy tesz, mint aki pénzdarabot harap a fogaival,
ellenőrizendő annak valódiságát. Martinus azonnal megérti. Az
övében kotorászva előszed egy marék Berengár-ezüstöt, paviai
dénárokat.
– Lesz ott még több is, pajtikám – vigyorodik el Kökesd. –
Hanem azért az asszonyt csak megszemlélem közelebbről…
– Te! Hallod? Állj má’ meg! – rángatja vissza a sáros kaftán
ujjánál fogva a másik. – Mer’ ez igencsak magyaráz valamit.
Martinus kézzel-lábbal igyekszik zseniális hazugságát
megértetni:
 – Pestis! Értitek? Pestis! A hónaljában – mutatja
kétségbeesetten – daganatok vannak!
– Ez azt magyarázza, hogy feketehalál van az asszonyon –
hőköl a magyar vitéz. – Azt a mindenségit…
– Döghalál? Mirigy van benne? – Kökesd arcáról lehervad a
tettre kész mosoly, és hátrálni kezd Hajnaltól. – Te! – kiált
Martinusra. – Veled mi van? Neked is van? – és mutatja a
hónalját. Martinus élénken bólogat.
– Si, si! Hát persze! Akkor… itt a pénzed, te pokolra való! –
csapja oda a dénárokat Kökesd. – fii innen, mert a Mirigy nem
válogat, testvér!
Aztán egy szemvillanás alatt eltűnnek, csak a lovak patái alól
kivágódó kövek zörögnek a meredélyen.
– Bocsáss meg, hogy nem adtalak oda a tieidnek. Nem
bíztam bennük. És el sem hitték volna, hogy közéjük tartozol.
De… én sem gondoltam, hogy Apuliában magyarra lelek. Még
sosem láttam rajtad kívül egyet sem.
Megsimogatja Hajnal arcát és haját, aztán csendes imába fog.
Az van benne, a Mindenható vezesse őt, hogy megtudhassa
végre, mit tegyen Hajnallal. Hogy miként kell egy élőhalottat
visszahozni az életbe.
– Az Úr adta neked ezt a sorsot, leány, penitenciaként. Tán
kissé keményen mért, és kevés jót osztott. De csakis Ő ítélhet
meg téged, szerencsétlen teremtményt. Én csak azt tehetem,
hogy megpróbállak talpra állítani. Istenem! De jó is lenne, ha ez
a szegény, eltévelyedett lélek segítene nekem.
MAGYAR PORTYA RÓMA ALATT

Verona után aránylag hamar ráakadtunk a vonuló hadra,

hiszen végigvágtattuk a napokat a jól látható nyomon. A
portyákra bomlott sereg mélyen felszántotta a néhol havas
mezőt, a réteket, felkapálta a sáros földet, s ahogy a lovak
fáradni kezdtek, úgy lassult a vonulásuk üteme.
Követve a nyomot attól sem kellett tartani, hogy lombard
útonállók és zsiványok karjaiba futunk, mert azok igen jól
tudták, hogy a magyar bárhol fölbukkanhat. Szalárd köttetett föl
zsiványt, nem is egyet az úton, aki a cimboráival meg akarta
rabolni a tartalékménest, és ebbéli igyekezetükben csaknem
halálra vertek egy magyar asszonyt, aki az egyik lovász
feleségeként kísérte a hadat.
Szalárd Táltosfiának megígérte, hogy körülvizslathatunk
Rómában, ha képesek vagyunk ezt feltűnés nélkül megtenni.
Érthető módon nem adhatott fegyveres kíséretet, mert a várossal
békében kellett maradni a szerződés szerint. Hanem azért
némileg változtatott a parancson, és azt mondta Táltosfiának:
– A fiad elkísér benneteket a százada egyharmadával
egészen Róma alá. Aztán ott magatokra maradtok, mert
Kücsümre szüksége van az ezredparancsnoknak.
Elkanyarodunk délkeletnek, a balszárny majd a tengerpartra
támaszkodik, úgy esünk rá Apuliára. Ha velünk akartok
visszajönni később, legalább egyik ezredünk ugyanazt az utat
választja, mint mi idejövet. Bevártok és csatlakoztok.
 Táltosfia megköszönte Szalárd jóindulatát, de a vezér még
nem bocsátotta el. Borral kínálta, és frissen sült ürühússal.
Bárányokból szaladgált elég ezekben a hegyekben, mert a
lakosság mindent nem tudott előlünk elhajtani.
– Felelőssé teszlek, hogy épségben hozd vissza a társaidat.
Szükségem van rátok, de főként rád. Nem- biztos, hogy a had
hazavonul Apulia után. Berengár nehezen kiszámítható, s
megtörténhet, hogy itt töltjük a nyarat és az őszt, de talán a
következő telet is. Elmérgesedni látszik a viszony Rudolffal, még
a mostaninál is jobban. Gyertek vissza, Kartal, épségben.
– És sikerrel – fűzi hozzá Táltosfia. – Mert Réka már nem
sokáig bírja. A bánat és a szívének fájdalma együttesen gyöngítik
őt. Még tartom benne a lelket úgy-ahogy, de nem tudom,
meddig leszek rá képes.
– Erős asszony, maga fog kilábolni – állítja a vezér. – Menj,
Kartal. Engedélyezem, hogy a seregtárnoktól velencei ruházatot
vételezzetek. Öltözzetek át még időben, és magyar fegyvert ne
vigyetek magatokkal Rómába. Ezt már részint a diplomácia
mondatja velem. El ne terjedjen, hogy Berengár magyar
segédhada orvul Rómára ácsingózik.

☒☒☒

Kücsüm gondosan kiválogatott harminc vitézt a kísérethez,

és nem titkolta örömét, hogy a vezér reá testálta a felelősséggel
járó munkát. Hajnal nyomai után maga is kutatott, bármerre járt
a századával, és sosem veszítette el a hitét abban, hogy rá is talál.
 Én kalauzoltam a kis különítményt, mert számtalanszor
jártam már ezen a vidéken. Igaz, sokat változott, a parasztok
feltörték az ugart, irtották az erdőt uraik parancsa szerint, és
Róma környékét ellepték a szántóföldek, az olajfaligetek meg a
gyümölcsös- és zöldségeskertek.
Egyetlen nap elég volt, hogy a várost megközelítsük, és egy
hegyhátról megpillantsuk.
– Nem kísérlek tovább – áll Kücsüm Táltosfia elé. – Láttad,
hogy szárnyra kelt már a hír, hogy itt vagyunk a környéken.
Mindenhol füstoszlop emelkedett, jelzőtüzet gyújtottak,
félreverték a harangot. Rómába is eljutott már a hír bizonnyál.
– Úgy forduljatok meg, hogy minden itt lakó lássa, a
magyarok távolodnak a várostól, s higgyék, hogy csak felderítők
kószáltak a környéken. És… vigyázz magadra, fiam, odalent a
rúmiak földjén.
Megöleli Kücsümöt, aki hosszasan búcsúzik Rékától, aztán a
vállunkat megveregetve sok sikert kíván, és nyeregbe szökik.
Nemsokára a paták robaja is elhal, és mi hatan ott maradunk a
nagy csendességben.
– Idétlen ez a velencei ruha – morogja Keselyű. – Hogyan
hitetem el bárkivel, hogy onnan vagyok?
– Úgy, hogy nem sokat beszélsz – javasolja Töttös. – Majd a
Római és Táltosfia meg Réka elmondja helyetted is, amit akarsz.
Emlékezz, Veronában sem esett bajod emiatt.
– Római! Mit gondolsz, mennyi idő alatt vezetsz minket a
városig? – lép mellém Táltosfia. – Odaérkezünk-e estig?
– A kapukat itt is bezárják. Ki kell lépnünk, ha sötétig be
akarunk érni.
 Rajtam van a legdíszesebb öltözék, no és Rékán. Mi vezetjük
a kis csapatot, és ahogy végigpillantok rajtuk, meg a velencei
módra szerszámozott nyerges és vezeték lovainkon, bizakodón
tekintek az elkövetkező néhány nap elé.
A kalmárnép által használatos utat követjük, a szembe jövő
parasztok megsüvegelnek minden gazdag embert és katonát.
Tapasztalatból tudják, hogy az utóbbinak hamar eljár a keze. Egy
ízben a római elöljáróság katonái is megállítanak, a magyarokról
érdeklődnek, de megnyugtatom őket: láttuk ugyan a nyomaikat,
de délkeletnek kanyarodtak, Rómának nincs félnivalója.
– Hova lesz az utatok Rómában? – tudakolja a parancsnok, és
hanyagul azt felelem, hogy némi üzleti elszámolás végett
találkoznék Alberich őrgróffal.
– Vele bajosan, mert elhajózott a dalmát vidéknek – feleli. –
De a családja és a háznépe Rómában maradt. Beszélj a titkárával,
jóravaló kis ember, és a velenceiek mindig őt keresik.
Félrevonom, és alaposan kifaggatom. Elmondja, pontosan
hol találom Alberich palotának beillő házát, és pletykálni kezd a
feleségéről.
– Marozia asszony mostanság sok érdekes és élvezetes
vacsorát ad, így beszélik. Keresd fel, velencei. Talán még örül is
nektek a hölgy. No, Isten óvjon benneteket az úton, és különösen
ügyeljetek, ha majd hazafelé tartotok Velencébe. A magyar
kiszámíthatatlan. Jobban tennétek, ha Ostiában hajóra
szállnátok.
Megköszönöm a jóindulatát, miközben látom, hogy fürkész
pillantásokat vet Rékára. Meg is jegyzi, hogy tán csak nem beteg
a hölgy, de elhárítom azzal, hogy Réka csak elcsigázott a fárasztó
út miatt. Keselyűvel és a többivel mit sem törődnek a katonák, a
málhát se túrták össze, mint általában teszik, s ez megnyugtatja
kis csapatunkat.
– Az őrgróf házába leginkább sötétedés után célszerű bejutni.
Marozia asszony a tiszt szerint barátságos, közvetlen teremtés, és
a magunkfajta kalmárnak sosem adja ki az útját, mert szereti a
vagyont – magyarázom a többieknek. – A legjobban tesszük, ha
Rékával azonnal felkeressük.
Estig meghúzzuk magunkat abban az ismerős fogadóban,
ahol annyiszor megfordultam az egyik gazdámmal. Nem sokat
változott, csak a tulajdonosa lett más. Úgy döntünk, hogy mind a
hatan elmegyünk Maroziához, mert nem árt az óvatosság. Réka
és Déva női nyerget kap, amilyenben a római előkelők asszonyai
ülnek, így vonulunk végig a városon napszállta után, kerülve a
szűk sikátorokat.
Az őrgróf házának ablakai fényesek, a kerítés tetején
szurokkoszorú világít, és a széles kapuzat mellett őrködő
kőkolosszusok fölött fáklyás szolgáló áll a mellvéd mögött.
Hogy Velencéből keressük a ház úrnőjét, már magában
varázsszó ahhoz, hogy beeresszenek a belső udvarba.
Látom, a többieknek úgy jár a szeme, akár a hiúznak. A
mozdulatok megfontolttá, kissé szögletessé válnak, és Töttös
meg Keselyű minduntalan az öltözékét matatja, talán az elrejtett
tőröket tapogatják.
– Csak nyugodtan – hallom Táltosfia mély hangját. –
Higgadtan. Jó helynek ígérkezik.
Valaki lantot penget, vagy inkább a húrokat próbálgatja,
hangolja. Az udvaron súlyos fatálakkal szolgálók rohangálnak, a
konyha odalent van az alsó helyiségekben. A sülő hús illata
beférkőzik az orrunkba, és eszembe jut, mily régen nem ettem
tisztességesen. Ismét nyílik a kapu, egy hordszék jelenik meg, és
kiszáll belőle egy fekete köpönyeges úr. Az arcát nem látni, mert
sötét kendő takarja, csak a szeme villan a fekete kalpag alatt.
A titkárt hívatom elsőre, és a vézna emberke, aki tán még
Rékánál is soványabb, groteszk mozgással siet elénk.
Félrevonom, és a lehető legjobb úri modort magamra
erőltetve azt mondom:
– Nesze, barátom, itt van ez a három bizánci arany.
Bizalmasan tárgyalok veled, ezért elmondom, hogy főleg az
úrnőddel szeretnénk szót váltani, mégpedig lehetőleg feltűnés
nélkül. Diplomáciai ügy, és roppantul kényes.
Végigpillant velencei ruhámon, és zavartan kérdi:
– Netán… a Szentatyától vagytok… mégis? És ez az öltözék
csak…
– Nem maskara, barátom. És nem a Szentatya küldött.
Keményebb a parancs, amivel érkeztünk. Szólj az úrnődnek, s
mondd, hogy idelent várjuk.
– És… ezek az urak és hölgyek?
– Fontos és befolyásos családok első emberei – felelem. –
Kérlek, ne várakoztassatok, mert sok még a dolgunk.
– Nyakunkon a háború? – dadogja kidülledt szemmel, ijedt
képpel.
– Meglehet, igazad lesz.
Elsiet, én pedig visszaballagok a kis csapatunkhoz.
– Most legyünk nagyon óvatosak. Majd én beszélek. Réka,
gyere velem, és te is – mondom Táltosfiának. – Bárhova
megyünk a házban, le ne maradjatok – figyelmeztetem a többit. –
És ha az úrnő azt akarja, vegyüljünk a vendégeivel, majd
kimentem magunkat.
Rettentő komoly és fontos kifejezés költözik mindenki arcára.
Déva kihúzza magát, mintha legalábbis a velencei dózse
asszonya lenne, és Réka is igyekszik a legjobb formáját hozni.
Tudom, mennyire nehezére esik, hogy szerepet játsszék, de azt
mondja, semmi baj, és bízzam benne.
Egyebet úgysem tehetnék.
A titkár mellett egy világos ruhás asszony jelenik meg az első
emeleti nyitott folyosón, és amikor pillantásunk találkozik,
kalpagomat lekapva mélyen meghajlok, miközben csak
remélem, hogy nem felejtettem el a szabályos, udvari meghajlás
apró mozzanatait.
– Jöjjetek! Jöjjetek! – súgja a titkár, és Marozia eltűnik.
Kisvártatva viszontlátjuk őt egy helyiségben, és gyanítom,
hogy a férje általában itt fogadja a fontos vendégeket, s folytat
velük diszkrét megbeszélést. A falakon keleti szőnyegek, s egy
fáradságos munkával hímzett térkép Európáról. A kövezet fehér
márvány, a falak mentén régi római szobrok állnak, és középen
egy márványmedencében aranyhalak úszkálnak.
Maroziáról hallottam, de még sosem láttam. Első pillantásra
kifejezetten vonzónak találtam. Tudtam, hogy nagyon okos, és e
tekintetben az anyjára ütött. Arcán ott ül az udvarias mosoly,
ami nem nekünk szól, csakis a fontos embereknek, akik –
biztosra veszi – diplomáciai küldetésben vannak.
Marozia pedig kiváltképp szereti, ha bevonják őt a
diplomáciai útvesztők kétes világába.
 – Foglaljatok helyet nálam, hölgyek és urak. Kit tisztelhetek
bennetek… már ha nem kívánjátok az inkognitót megőrizni.
Hozatok rögtön italt és süteményt, ha megengeditek…
Elhárítjuk az ételt és az italt, és azt kérem halkan, küldje ki a
vézna kis titkárt.
– Sok még a feladatunk ma, asszonyom. A császár
személyesen küldi jókívánságait neked és családodnak, továbbra
is bízva töretlen lojalitásodban.
– A császár mindig pontosan és jól ítéli meg a híveit –
mondja, és csodálkozom, mennyire magabiztos s egyszerre szép
csengésű a hangja. Képtelen vagyok elvonatkoztatni az Itáliában
úton-útfélen hallott hírektől, vagyis hogy a köznyelv szerint
Marozia elsősorban fejedelmi szajha, és csak utána őrgrófné. –
Nos, mi a fontos és bizalmas hír, uram? Mert az lehet, ha a
nevedet is titkolod – lép elém, és csillogó szemekkel, halovány
mosollyal, mégis kihívón néz az arcomba.
– Mondandóm első hányada olyannyira bizalmas, hogy
közülünk se tudja mindenki. Kérlek, hadd küldjem ki az urak
némelyikét.
– Ó! Hát ennyire… különös és fontos…
– Olyannyira az, hogy közös barátunk, akit mindnyájan
mélyen tisztelünk, a lelkemre kötötte, hogy súlyos titok hordozói
vagyunk, jómagam és a hölgy – fordulok Réka felé, de látom,
hogy Marozia szemében első pillantásra ellenszenves.
Keselyű és Töttös elhagyják a gazdagságról árulkodó
helyiséget, Táltosfia pedig megáll az ajtó mellett.
– Nos, melyik közös barátunkról beszéltél az imént? – firtatja
Marozia, miután az ajtó becsukódik.
 – Arról, akit csak Bíborpalástosként említünk bizalmas
körökben – felelem, és közben remeg a bensőm, mert nem
tudhatom, miféle lavinát indít el ez az egyetlen név.
Marozia arca oly hirtelen változáson megy át, hogy az már
szinte ijesztő. Megrázza a fejét, de nem szól, csak látom, hogy
szeretne.
– Valamit nem jól mondtam? – kérdezem. – Talán csak nem
történt valami rossz? Asszonyom, egészen sápadt vagy…
– Az az úr… akit említesz, odalent van – mondja
zavarodottan. – Azért küldött netán, hogy… hogy az ő…
Most aztán feladta a leckét Marozia.
Én nem tudom, mire gondol, és ő sem pontosan, hogy én
mire, így aztán hosszú pillanatokra súlyos csend ereszkedik
közénk, mint egy sötét és vaskos brokátfüggöny. De az biztos,
hogy olyasmit kerülget, amitől félnie kell.
– A legjobb lenne, ha mindjárt az elején tisztáznánk azt,
amiért itt vagyunk – mondom, ám fogalmam sincs, miként
ugrassam ki a nyulat. – Tehát… közös barátunk odalent van a
vendégkoszorúban? Hiszen rejtőzködéséről és diszkréciójáról
híres. Nem említették, hogy a házadba érkezik. Bizonyára fontos
neki is, hogy itt legyen.
Figyelem Marozia arcát, ami most mintha megkövült volna.
Talán rájött, hogy csőbe akarjuk húzni?
Réka mozdul mellettem.
– Úgy tudom, ismersz valakit, aki különösen kedves a
Bíborpalástosnak – kezdek bele a legfontosabba, és Marozia
abban a pillanatban összeroppan.
 – De már nincs itt! – mondja alig hallhatóan, a kezeit
tördelve, és az ideges mozdulattól összekoccannak a gyűrűi. –
Már nincs itt. Nem tudom, mi történhetett. Elszökött vagy
elszöktették…
– Mármint annak az úrnak a… pártfogoltját – mondom.
– Szegény Iuliát, igen. Napokkal előtte. Utoljára még olyan
boldog volt, énekelt és táncolt…
– Iulia? Biztosan ez a neve?
– Így hívta, és így szólítottuk mi is. A… barátunk… még nem
is tudja.
– És más sem, gyanítom – mondom. – Biztos, hogy Iuliának
hívták?
– Hát ennyire fontos lett az a leány?
A szemem sarkából látom, hogy Réka előrelép, és fojtott
hangon kérdi:
– Mi volt az igazi neve? Honnan jött? És miért éppen te
fogadtad a házadba?
Marozia meghökken, mert Réka hangjában ott a fenyegetés.
– Ennyire fontos? – hajtogatja. – De hát az a leány csak egy…
kis senki, nekem ezt mondták.
– Mióta lakik itt?
– Már majdnem négy éve. De mi okból merészeltek faggatni
engem?
Réka mintha meg sem hallaná, hanem még közelebb lép.
– És semmit nem mondott el magáról?
– De hát, ha ismeritek őt, akkor tudnotok kell, hogy beteg –
mondja kétségbeesetten Marozia. – Mit is tudhattunk volna meg
tőle? Csak akkor volt emberi formája, ha itatták. Krisztus vérétől
kapott erőre, és mi ez, ha nem isteni szándék, asszony?
– Kérlek, mondj el róla mindent – hallom Réka hangját, és
látom, hogy Táltosfia is mozdul, közelebb lép az ajtótól. –
Mindent tudni akarok róla. A betegségéről. Hogy mit mondott
neked vagy másnak.
Marozia hátrál.
– De hát… kicsoda ő neked? Annyit tudok, hogy talán…
felerészt lombard, a másik részről… esetleg… magyar lehet…
Nem értek magyarul, így hát, ha beszélt is valamit…
– Én vagyok az anyja – mondja alig hallhatóan Réka, és
újfent Marozia felé lép. Az úrasszony hátrál.
Meghűl az ereimben a vér, mert látom Réka jobbjában
megvillanni a kését, amit a ruhája hosszú ujja alá rejtett.
Elébe lépek, és finoman visszatartom őt.
– Mióta eltűnt, egyfolytában őt keressük – mondom
Maroziának. – Az igazi neve Alba, ami magyarul annyit tesz,
hogy Hajnal. Nem érdekel a Bíborpalástos, egyedül csak ő.
Családja, gyermeke várja odahaza. Mit tudsz egy Guido grófról?
– Semmit. Nem ismerem.
– Akkor segítek. Guido állítólag egy őrült, és a Bíborpalástos
barátja vagy lekötelezettje.
– Van valaki, akitől Iuliát kapta… De az nem lehet őrült.
Veronába hozta neki el Iuliát, de egyebet nem tudok, és soha
nem láttam azt az embert.
– Veronába? Egészen biztosan?
– Oda – feleli Marozia. – Szeretnék ebből az egészből kilépni.
Én nem tehetek semmiről.
 – Mit műveltetek vele? – hallom megint Réka hangját. –
Bárkit megölök, aki részes a szenvedésében. Téged is, hallod, ha
nem mondod meg rögtön, mit műveltetek! Mi az, hogy beteg?
Egészséges volt világéletében! Mit tettetek a lányommal, erről
beszélj!
– Csendesebben – csitítja a feleségét a mindig higgadt
Táltosfia. Magyarul szól, és Marozia értetlenül bámul rá. – Ne
csődítsük ide az egész házat. Grófné, rólad azt beszélik, hogy a
feltétlen szeretet híve vagy, és van szíved – váltja olaszra a
beszédet. – Mit gondolsz, hova vihették a leányomat?
– Csak azt tudom, ki tette. Egy távoli rokonom. Nemesember
és pap. Nem hinném, hogy egyedül tette, lehettek, akik
segítették. A szolgám mondta el, akit lefizetett.
– Hol az a szolga?
– Elkergettem.
– Mondd meg a rokonod nevét, s hogy hol találjuk.
Különben megtörténhet, hogy egy éjjelen betör ide egy század
magyar, és csóvát vet erre a hatalmas gazdagságra.
– Szajhát csináltatok a lányomból – sziszegi Réka, és meg kell
ragadnom a kezét, hogy véletlenül se támadjon Maroziára. –
Megkeresem őt, még ha leszakad is az ég. És ha tőle tudom meg,
mit műveltetek, miféle aljasságra kényszerítettétek, visszajövök,
és magam ölök meg mindenkit, akinek fikarcnyi része is volt
benne.
– Megteszi, hidd el – mondom Maroziának, és látom, ő sem
kételkedik. – Ez az asszony a magyar nők között az első, és úgy
forgatja a fegyvert, mint egy férfi. Bárkit megöl, szemvillanás
alatt. Tehát meg se próbáld, hogy most segítségért kiáltasz, mert
vérfürdőt rendezünk. Elegen vagyunk hozzá. Egész Rómát
lángokba boríthatjuk.
Elhitte az utóbbi hazugságot, de gyanítottam, csakis azért,
mert sarokba szorítottuk, ahonnan pillanatnyilag nem látta a
kiutat.
– Megtudom, hova vitte a rokonom azt a leányt – mondja. –
Esküszöm mindenre, hogy megtudom.
– Nekünk kevés az esküvés – mondja Táltosfia. – Ha nem
találjuk meg, vagy elárulod, hogy itt jártunk, búcsút mondhatsz
mindennek, ami a számodra kedves. Gyerünk innen, Római.
Mivel óvatos vagyok, Marozia és a folyosón hozzánk
csatlakozó titkár hang nélkül, közöttünk lépdelt végig, le a
lépcsőn. A lovaknál még az asszony fülébe súgtam:
– Elmegyünk, de nem leszel biztonságban. A vendégeid
között odabent szórakozik néhány barátunk. Tudd meg, merre
van a leány, aztán indíts futárt a magyarok felé. Bárkinek
átadhatja az üzenetedet, mi megkapjuk. Apuliában megtalál
minket. Ha megkerül, nem marad el a köszönet. De ha beárulsz,
a családodnak vége, és az urad se jön többé haza Spalatóból.
Krétafehér arccal bólint, és még akkor is szobormereven áll
az udvaron, amikor kivágtatunk az éjszakába.

SALZBURG, UGYANEKKOR

A herceg egyszerű bajor vitéz kopottas gúnyáját ölti magára,

és megparancsolja, hogy a lova szerszámzatában se utaljon
semmi az ő személyére. A várat ugyanekkor egy kis csoport
hagyja el, legelőbb egy imbolygó járású szerzetes. Fekete a
csuhája, fehér a szakálla.
A herceg parancsára megbolydul a várnép. Tüzek
gyulladnak a falakon, és fényükben a megkettőzött őrség
tüsténkedik, zárja a kapukat, emeli a felvonóhidat. Két idősebb
bajor – azt hihetnők, valamely falu nagyjai – egyszerű
öltözékben bebocsátást nyer a herceghez.
– Jó az álca – mondja Arnulf. – Mit végeztetek?
– Ha Guido az, akit figyelünk, akkor elhagyta a házat három
másikkal, vezeték lovakkal és málhával – jelenti az egyik a
fövegét levéve. – Mindhárom fekete köpönyegben, csuklyában,
és a megszólalásig hasonlítanak egymásra. A megbízható
társunk követi őket, nagyuram. A hegyeknek indultak, és a mi
emberünk nyomokat hagy hátra.
– Ügyes. Előrelátó gondolkodás – nyugtázza a herceg. –
Mihelyst megvirrad, követjük a nyomokat. Aki ennek a
nyomorultnak – utal a megölt bérencre – a bőrébe bújt, időben
leváljék, különben bajba kerül, ha fölismerik. Mi van a hegyben?
– Legelébb a barlangok, aztán a szoros mögötti völgyben
Bemard kunyhója – feleli a férfi. – Nem hinném, hogy az
utóbbihoz igyekezne, túl veszélyes lenne. A barlangban eltűnhet,
legalább öt kijáratát ismerem.
– Vezesd majd az embereket, ha úgy döntök, hogy lezáratom
a járatokat. Menjetek, tegyétek a dolgotokat, ahogy megszabtam.
A két férfi elsiet, és belép Ludovicus. Maga is egyszerű
gúnyát öltött, akár a herceg.
 – Megyek veled – közli. – Képtelen lennék maradni. Amíg
nem tudom meg, mi van Annával… Beszéltem Joakhim úrral. A
család se élő, se nem holt.
– Hazahozzuk azt a leányt, semmit se félj. De azt teszed, amit
mondok, és semmi hősködés, megértetted?
A csapat kivágtat a kapun, és eltűnik a csillagtalan
éjszakában. A hajnal már közel, nemsokára szürkül, ébredezni
kezd Salzburg váron kívüli hányada, de addigra ők már messze
járnak.
A hegyi úton a nyomok egy sziklaperemhez vezetnek, aztán
a túloldalon le, a zergék járta csöndes völgybe. A völgyet
fenyőerdő borítja, azon kelnek át, és mielőtt a másik végén
kilépnének a szabadba, a Guidót követő bajor a herceg elő
toppan.
– A barlangban vannak, uram, és eddig el sem hagyták. A
járatokat lezártuk, de magunkban kevesek vagyunk, hogy
kifüstöljük azokat az átkozottakat.
– Láttál valami különlegest a málhában?
– Láttam, uram. Egy gyermeket vagy egy leányt cipeltek
magukkal. Csak egyszer hallottam a sikoltását, de azonnal
felpeckelték a száját.
Ludovicust rázza az ismeretlen remegés, ami akkor tört rá,
amikor e szavakat meghallotta.
– Ha rosszul vagy, barátom, inkább maradj itt ezzel az
emberrel. Mi majd tesszük, amit tehetünk – így a herceg.
– Nem! Megyek veled. Ott kell lennem, amikor…
– Nem tehetsz semmit, csak amire parancsot adok –
figyelmezteti nyomatékosan Arnulf. – Nem ölünk meg addig
senkit, amíg kellően ki nem faggattam mind. Tudnom kell, ki az
apád megbízója. Senki el nem hiteti velem, hogy a maga
szakállára cselekszik, ahogy azt sem hiszem teljességgel, hogy
őrült. Mert ahhoz túl sok esze van.
A katonák vannak vagy húszán, mind könnyű
fegyverzetben. Lóról szállnak a sziklák aljában, és gyorsan
mozognak a hóban. Odafönt a hegy fölött sasok köröznek,
lassan, egyenletesen róva a köríveket.
Arnulf parancsot ad: be kell nyomulni a barlangba. Ha a
meglepetés ereje kitart, Guido és társai talán nem veszik be
magukat az ismeretlen zegzugokba.
Némán sorjáznak egymás mögött a katonák, a havas
sziklafalnak tapadva, csendben, akár a kísértetek. Odafönt a
barlang előtt nyolc ló ácsorog, és mocorgásuk elnyomja a
másféle zajokat.
Aztán megjelenik a lovaknál egy ember. Messziről sötét folt
csupán, felismerhetetlen az arca. Tesz-vesz, egyiket ide, a
másikat amoda köti, és egy zsákból szénát húzgál ki, s veti a
lovak elé a hóra. Aztán körülnéz, hallgatózik, elballag a
sziklaperem végéig, s mivel a völgyben nem észlel mozgást,
bemegy a barlangba.
Ekkor kapják a katonák a parancsot a behatolásra. Sorra
eltűnik a húsz bajor vitéz az üreg ásító szájában, s lapulnak
odabent a falnak. Kanyarodik a vízmosta sziklafolyosó, és a
falon a beljebb rakott tűz fénye villódzik a kristályköveken.
– Ott maradni! Nem mozdulni! – robbannak a katonák a
tágas terembe, amelynek a közepén ég a tűz, de a négy sötét alak
csak minutumra döbben meg, aztán cselekszenek.
 Izzó zsarát repül a katonák felé, akik átugrálnak a köveken,
és űzőbe veszik a szerteszét szaladókat. Egyet rögvest fejbe
vernek, aki kiterül a csúszós köveken, és mozdulatlan marad.
Parancsszavak röppennek, hárman-négyen vetik magukat egy
után, a sötét járatok mélyére.
– Parazsat! Parazsat! – kiáltja a herceg, a katonák
szertekapkodják a még izzó fadarabokat, hogy az tartson világot
a sötétségben. – Ettől tartottam – morogja Ludovicusnak –, hogy
elszöknek előlünk. Most már minden az embereink ügyességétől
függ, akik lezárták a kiutat.
Ludovicus egyre csak Annát kutatja kétségbeesve, mígnem
az egyik vitéz azt kiáltja, hogy az egyik járatba valakit
bevonszoltak. A legény azonnal ugrik.
– Menjetek vele! – utasít három katonát Arnulf. – Ne
hagyjátok, hogy bolondságot műveljen!
Csúszik a meredek járat, s előttük fény imbolyog: a férfi, aki
másodmagával igyekszik megszökni, az tartja a zsarátot. Több
helyen is elágazik az út, és néhol huzat csapja meg az arcukat és
kezüket. Aztán eltűnik a fény, és csak a fülükre
hagyatkozhatnak.
– Nincsenek mesze – súgja az egyik katona Ludovicus fülébe.
– Erre menjünk! – és mutatja az utat a lejtős járatba.
– Vizet hallok – így a másik. – Barlangi patakot. Hallom a
sustorgását.
Ludovicus azonnal indul. Felkapaszkodik a meredeken, és a
túloldalon csaknem lezuhan. A szeme világosságot észlel, de az
messze van, és úgy tűnik, hogy föntről jön a fény.
 S akkor megpillantja maga előtt az üldözöttet. Nem látja az
arcát, csak a fekete árnyékot, a körvonalakat. Kirántja tőrét, mire
amaz ellöki magától foglyát, és sikoltás hallik. Ludovicus az
arcába kapja a felé hajított, izzó zsarátot, és éles fájdalom hasít a
szemébe.
Felordít, és támad, de tőre a sziklát éri, és a fekete árnyék
már ott sincs. A bal szemére semmit se lát, de a másik ijesztő
képet mutat. Az iszamós, síkos, vízmosta sziklákon kapálózva,
sikoltozva csúszik egyre lejjebb az ő Annája. A barlangi folyó
pedig morajlik, dörgéshez, égzengéshez hasonlatos a hang, ami
mélyről jön, a pokoli sötétből.
A katonák rémülten látják, hogy Ludovicus lecsúszik a
sziklákon, és beléveti magát a jéghideg vízbe.
– Uram! Uram! Merre vagy?
De a háborgó víz zaja elnyom minden hangot.
– Ha beszippantja őket odalent a vízesés szája – üvölti a
másik –, akkor a herceg a fejünket veszi!
Rohannak, csúszkálnak lefelé a sötétben, elvétik a
kapaszkodót, és zuhannak a semmibe, majd mégis megvetik a
lábukat valahogy… És a zsarát még mindig ég. A vízesés
csaknem a lábuk alatt, és ott az irtóztató, sötét lyuk, ami elnyeli
ezt a rengeteg vizet.
– Uram, irgalmazz…
A zsarát alig világít valamit, néhány rőfnyire csupán.
Egymás hangját alig hallják a katonák. Valamelyik azt üvölti,
hogy most már nem tehetnek semmit.
 – Itt vagyok! Húzzatok ki! – hallják a hangot odalentről, és a
sziklaperemig óvatoskodnak. – Itt vagyok! Beszorultunk!
Mindjárt elsodor a víz!
A gyér világosságban, ami föntről érkezik, a katonák
megpillantják Ludovicust. Néha a víz alá bukik a feje, de a szikla
nem ereszti. A jobbjával erősen markol valamit, ami világos, és
olyan, akár az ázott szalma.
Anna haja az.
– Húzzátok föl! Már nem tudom sokáig tartani! Megfullad!
A test hol arccal fölfelé fordul, hol meg teljesen maga alá
gyűri a víz rettentő sodra. Kötél nincs, a katonák hasra
fekszenek, és egymásba kapaszkodnak. A legalsó eléri
Ludovicus karját, és együttesen emelik ki Annát.
– Nem halt meg, ugye? Nem halt meg? – ennyit tud csak
Ludovicus kérdezni, aztán kapaszkodnia kell.
Az emberi testben őserő lakozik, csak éppen nem mindig
képes előbukkanni rejtekéről. A katona egy kézzel húzza-vonja
Anna testét egyre följebb, miközben magának is kapaszkodnia
kell.
– Fönt van! Gyere, uram, felhúzunk!
Ludovicus maga se tudja, miként került újra a barlangnak
abba a termébe, ahol a tűz égett. A csuromvíz ruházat kezd a
testére fagyni, de az első gondja Anna.
– Szítsátok föl a tüzet! Gyorsan! Szedjétek le róla a vizes
ruhát! Kit érdekel, hogy nő, ti meg férfiak vagytok! – így a
herceg, aztán eltűnik a kijáraton.
– Él a leány, uram – lihegi az egyik katona. – Él. De nem
tudni, miféle nyavalyát szedett össze ezzel a fürdővel. Isten majd
meggyógyítja. Megnyugodhatsz, uram. És… okosan tennéd, ha
magad is levetkeznél, és a tűz mellé ülnél. Majd ledörzsölünk,
uram…
Egy óra telik el teljes bizonytalanságban, mire Anna
eszméletre tér.
– Most már hagyjátok – parancsolja a herceg. – Kapjon meleg
takarókat, még többet, és itassátok. Jót tesz ilyenkor a veresbor.
Ludovicus, gyere velem.
Alig érez a tagjaiban erőt, de követi a herceget botorkálva, a
kövekben és a járat falában kapaszkodva.
– Megvannak mind. Mind a négy. De kihallgatni nem fogjuk
őket – közli a herceg, és a földön fekvő halottakhoz lép. – Melyik
az apád, mert én meg nem ismerem.
Ketten szakállasok, egynek mély forradás ül a homlokán, a
negyediknek pedig alig valami tartja a nyakán a fejét. Alattuk
vértócsa, ami a szélein sötétre fagyott már.
Ludovicus vacogva veszi sorra a kiterített tetemeket. Valaki
csutorát nyújt, és ő mohón vedelni kezdi a bort, hogy a mellén
szalad végig a fölösleg. Aztán megrázza a fejét:
– Egyik se az apám, herceg. Nincs közöttük.
– Mondtam én, hogy nem lehet őrült. Csak őrülten aljas –
mondja Arnulf dühösen, és parancsot ad a szedelőzködésre.
922 TAVASZA, APULIA TARTOMÁNY EGYIK LEROMBOLT VÁROSA

Negyedik hete vándorol már Martinus a nagybeteg Hajnallal,

és nem tudja, mit hoz a holnap. Voltaképpen nem is vándorlás
az övék, sokkal inkább menekülés és bujdokolás.
A magyarok elől mindenképpen. Martinus képtelen elhinni,
hogy nem bántanák őket, és nem bízik abban, hogy Hajnal képes
lenne elmagyarázni a magyaroknak, hogy közébük való, s a pap
nemcsak az elrablója, de segítője. S ha ő mondaná ezt, vajon
hinnének-e neki?
S bujdokolni kell a martalócok, tolvajok, zsiványok elől.
Minden háború velejárója az ember legsötétebb ösztöneinek
felébredése. Kihasználják a rettegést, riadalmat,
törvénytelenséget, s azt, hogy senki se tudja, ki uralja majd ezt a
földet hetek múltán. A gazdagok megrabolják gazdag
vetélytársaikat, a nincstelenek meg a gazdagok elhagyott
portáira csapnak abban a reményben, hogy talán találnak ott
valamit maguknak.
Innen pedig már csak egy macskaugrás a bandák
megalakulása, a csoportos útonállás a hegyvidéken, mert a
fontos utakat már a magyarok tartják ellenőrzésük alatt a Bizánc
által megszállt Apuliában.
Napokat kénytelenek egy helyben rostokolni, ágakból
hevenyészett, szánalmas kalyibában, miközben az élelmük
rohamosan fogy. Martinus inkább nem eszik, csak Hajnalnak
jusson valamennyi. Tüzet gyújtani se mer, mert annak a fénye
messzire látszik, a füstöt pedig az is megérzi, akinek a
társaságára legkevésbé vágyna.
Megpróbálja felidézni a szemináriumon tanultakat, miként is
éltek az aszkéták s Krisztus követői a sivatagban, és rá kell
jönnie, hogy amint tanulta, úgy képtelenség életben maradni.
Amikor erre rádöbbent, hosszú imákba fogott, könyörögvén
az Úrhoz, hogy ugyanúgy segítse át kettejüket e siralom
völgyén, ahogyan egykoron tette az ő elkötelezett híveivel. És
amikor erre sem kapott választ a Mindenhatótól, bizonyságát
látta, hogy Isten az elkövetett vétkek miatt bünteti
mindkettőjüket.
Hajnal egy félig delíriumban elvánszorgott nap után, késő
éjjel csattanásokra ébred. A feje fölött száraz, tövises ágakból
összehordott tető rogyadozott, azon egy rongyos takaró, hogy az
esőcseppek ne érjék őt annyira. A tűz már elhamvadt az odakint
ásott lyukban, és a csattogó hangok a sötétből jöttek.
Felkönyököl, majd kínkeservvel felül. Csak egy elmosódott
alakot lát, és állapota miatt maga sem tudja, mi az álom, s hol
kezdődik a valóság. Az alak anyaszült meztelen, és egy
kötélvéggel buzgón veri önnön hátát.
– Mit művelsz? – kérdi elhaló hangon, és négykézláb
kimászik a hajlék alól. – Te vagy az, Martinus? Vagy a gonosz űz
velünk kegyetlen tréfát? Máris eljött értünk? Martinus!
A pap keze leereszkedik, ő maga pedig szégyenlősen az
ágyéka elé kapja lehajigált ruháit.
– Menj vissza! Hallod? Vissza!
Erőtlen a hangja, pedig parancsnak szánná a szavakat. Aztán
kapkodva öltözik, s Hajnal némán, felhúzott térdekkel,
dideregve ül az elhamvadt parázs mellett, mert a föld még tartja
kissé a meleget. Szánalmas jelenség csontsovány karjaival, vézna
lábszáraival, hasadozott, koszlott condrájában, fésületlen
hajával, amibe mindenféle ágdarab és levéltörmelék
akaszkodott. Hajnal hatalmas, sötét szemei Martinusra
merednek, és a sovány arc olyan most, akár a halálfej.
– Miért bünteted magad, Martinus? Azt hiszed, az Istened
megbocsát? Már rég elhagyott, tudod? Nem kellünk neki, mert
túl sok a bűnünk.
– Isten soha el nem hagy senkit. És vétkeztem már éppen
eleget ahhoz, hogy kiérdemeljem a penitenciát. Már megint ittál,
ugye?
– Csak egyetlen kortyot. Kiszáradt a szám…
– Megmondtam, hogy a borhoz nem nyúlhatsz.
– Nem a bor miatt lettem azzá, amilyen vagyok – mondja
Hajnal. – Hanem amit beletettek. A bor sosem bántott engem.
– Beletettek? Mit?
– Nem tudom. Te vagy a tudós pap. A tieid ismernek efféle
szereket, meg a doktorok.
– De ha tudtad, hogy mivé tesz téged, miért ittad meg?
– Mert csak attól volt nekem jó, érted? Akkor voltam képes
úgy viselkedni, talpra állni, mint egy ember. Pondróként éltem
azt az időt, amikor elfogyott belőlem a szer ereje.
Martinus felkel, és a lovakhoz lép. Végigvezeti tenyerét a
jószág hátán, és érzi a gerinc csigolyáit s a kiálló bordák ívét.
Ezek legalább találnak még néha maguknak eleséget, mondja
magának, de a menekülés kiszívja az erejüket.
 A málhában némi száraz tésztamaradékot talál, egy kis
lisztet, avas szalonnadarabot és megfeketedett, rothadó
hagymát. Vizet három napja nem találtak. Száraz ez a vidék,
mintha az Isten szándékkal vonná meg az itt tengődő bokroktól,
fáktól az életet.
– Tudom, hogy éhes vagy – mondja. – De csak ez van. A
maradék vizet tegnap reggel megittuk…
– A lovak nem maradhatnak víz nélkül – mondja Hajnal. –
Tovább kell mennünk, le a völgybe. Ott találsz legelébb.
– Tartok a tieidtől.
– Amíg melletted vagyok, nem kell. Csak… kibírjam.
– Rágcsáld el ezt a szalonnadarabot.
– Nem. Segíts felállnom. És add ide a poharadat – kéri
Hajnal. – És a késedet is.
A lovakhoz botorkál, de meg kell támaszkodnia a jószágban,
annyira erőtlen.
– Te szegény, nagyon sovány vagy, hallod? – simítja meg az
egyik hátas homlokát. A ló apatikusan lógatja a fejét, és kissé
szétvetett lábakkal álldogál, ami az erőtlenségét mutatja. – De te
még tartod magad, igaz?
Martinus elképedve nézi, amit Hajnal tesz. O pedig
megsimogatja a ló nyakát, kitapogatja a legjobban dudorodó
eret, és apró metszést ejt a késheggyel. A pap megborzong a
számára gyomorforgató művelettől, amikor Hajnal a száját a
sebre illeszti, és kortyol a meleg lóvérből. Aztán a pohárba
csorgat, majd ujjaival összezárja a sebet.
– Tessék – nyújtja a vérrel félig telt poharat. – Törd össze a
tésztát, vagdosd darabokra a szalonnát, és keverd bele ebbe.
 – Azt a rondaságot én meg nem iszom.
– Muszáj lesz – mondja Hajnal. – Én gyönge vagyok, s nem
bírná ki a gyomrom, de te nem halsz bele. Idd ki, különben itt
pusztulunk.
Martinus öklendezve kortyol és nyel, s közben igyekszik
Krisztus szenvedéseire gondolni, aztán mfeg arra kell ügyelnie,
hogy ki ne hányja az egészet.
– Az utálat netovábbja… Ezt ti így csináljátok? – kérdi, de
feleletet nem kap.
Hajnalnak csak annyi ereje maradt, hogy térdre essék, aztán
a teste alá szorult lábakkal ájultan dőlt hanyatt a szikkadt,
terméketlen, köves földön.

☒☒☒

Délelőtt érik el a hajdan élettel teli város szomorú romjait. A

háztetők már régen beroskadtak, amikor a szaracénok
felgyújtották, még a bizánciak előtt. A megfeketedett gerendákat
a környékbeli szegény nép elcipelte, s így jártak a mozdítható
kövek, és minden egyéb, amit a romok nem temettek maguk alá.
Aztán félelemből nem jöttek többé a város környékére, mert
szavahihető emberek azt mondták, rosszindulatú szellemek és
kísértetek tanyája. De amíg keresztény volt az úr e területen, ezt
sem hangoztathatták, mert aki kísértetekről beszélt, s arról, hogy
látott néhányat, azt istenkáromlás vétke miatt máglyára küldték.
Martinus is pontosan tudta tanulmányaiból – és hitte is –,
hogy kísértet nincs, és a lélek se vándorol az elhalt testből egy
újba. Aki ezt állítja, az alávaló istentagadó. S ha mégis úgy
érezte, hogy a lerontott kövek között lelkek kóborolnak, hát
tudta jól, hogy mindez a sátán műve, aki folyvást környékezi a
hívő lelkeket, mert nincs nyugovása addig, míg maga felé nem
fordítja, s meg nem kaparintja.
A város romjai azonban korántsem néptelenek. Menekülők
bújnak meg a hatalmas kövek mögött – hírlik, hogy ezeket még
egy ősi nép faragta, s hordta ide sok-sok évszázad előtt –, és a
görög műveltségben szintúgy járatos Martinus azt is tudja, hogy
a városalapító a mondabeli Aeneas barátja volt.
Megretten, és visszafogja a száron vezetett lovat, amikor az
első szánalmas alakot megpillantja egy hengeresre faragott
kőtömb mögött, ám az csak egy gyerek, és iszkol, mint akinek a
hátán maga a sátán lovagol. Aztán két férfi lép elébe, s kérdik,
kik ők.
– Ezek itt mind menekülnek – mutat körbe az egyikük, és
Martinus fejeket lát kiemelkedni a romok közül. Sokan vannak. –
A magyar a tengerpartot dúlja, válogatás nélkül pusztít Beréngár
császár parancsára.
– Kifélék vagytok?
– Mindenfélék. Az ott – mutat egy kőfal mögé – görög, mint
jómagam, és a családját menekíti. Amott néhány itáliai család. A
tengerparton laktak, de egyre csak menekülnek. Az átkozott
magyar olyan, mint az ördög. Vagy legalább oly sebesen vágtat.
Menekülni előle lehetetlenség, legföljebb elrejtezni. Ez itt a
nyeregben – lép Hajnalhoz – beteg, vagy csak bóbiskol?
– A… húgom. Én magam pedig pap vagyok.
 – Pap? No hiszen! Ne nagyon hangoztasd, mert errefelé
mostanság nem szeretjük a papokat. Még ha legalább
görögkeleti lennél…
– Hagyd, Georgiosz! Ugyanolyan szerencsétlenek, mint mi.
Nézz csak végig rajtuk – hall Martinus egy hangot a kövek
mögül, és egy öregembert lát elővánszorogni. Botjára
támaszkodik, és az egyik karja béna. Megáll a ló mellett,
amelyiken Hajnal félig öntudatlan állapotban, leszegett fejjel,
arcába lógó hajjal éppen csak megül még. – A magyaroktól
loptad a lovat?
Az öreg valaha verekedhetett a magyarral, mert azonnal
észrevette a ló nyakán ejtett vágást. A népek errefelé nemigen
isznak lóvért.
Martinus már elkészült a válasszal:
– Vért ittunk, mert mindenből kifogytunk, és nem volt időnk
vizet keresni. Attól féltünk, hogy utolér minket a magyar.
Megmaradhatunk-e köztetek kis időre?
– Felőlem maradhattok, de nekünk sincs sok. Meg aztán
innen is tovább kell állni, mert a magyar portyákra szakadva
vágtatja be a tartományt. Igaz, megfigyeltük, hogy némely
romvárost elkerülnek. Van itt valaki – pillant körbe –, aki azt
állítja, hogy járványról beszélnek. A fekete haláltól tart a magyar.
Mi még nem tapasztaltuk, hála a mi Urunknak.
Egy közeli romházból imádkozás hallik: – Kyrie eleison!21 –
mondják kórusban a görögök.

21 Uram, irgalmazz!
 – Fektesd le valahova a húgodat, fiam – mondja az öreg. –
Hiszen alig él szegény. Itáliai vagy, én meg bizánci, de kit
érdekel most vallás és egyebek, amikor tán halni készül ez a
szerencsétlen?
Leemelik Hajnalt a nyeregből, és lefektetik a fal mellé szórt
régi szalmára.
– A hideg leli. Látod, hogy remeg? Ennek tisztességes étel
kellene, és az, hogy kipihenhesse magát.
Martinus bólint. Nem mondja senkinek, hogy pontosan
tudja, miért remeg Hajnal, s hogy annak semmi köze az
éhséghez.
– Ha továbbmentek, engedjétek, hogy veletek tartsunk.
– Akkor is, ha ez a szegény lány meghal a nyeregben?
– Nem fog. Isten ügyel rá. El kell jutnunk a tengerpartra. És ti
hová onnan?
– Talán tovább a partok mentén, dalmát földekre – feleli a
jóságos görög öregember. – Spalato ura nem ellensége a
tisztességes görögöknek.
Elindul, és takarót kerít Hajnalnak.
Csak sötétedés után kel útnak a menekülők csapata. Ismerik
a vidéket, és abban bíznak, hogy a magyarok éjjel nem
vágtáznak. Mindenki arra számít, hogy elérik a parton azt a
szakaszt, ahová már nem jut el a magyar.
SZALÁRD VEZÉR TÁBORA A DÉL-ITÁLIAI TARANTO KÖZELÉBEN

A vitéz meg se várja, hogy vágtató lova megtorpanjon,

futtában ugrik a nyeregből, és rohan Szalárd sátrába.

– Vezér! Tarcal ezredes parancsára jöttem! Rúmi hadba
ütköztünk, elég erősek. Parancsot kér az ezredes, és erősítést.
Szalárd tájékozódik: hol tartózkodik most pontosan Tárcái,
és hol a bizánciak, s utóbbiak hányán vannak, milyen
fegyverzettel rendelkeznek.
– Olybá tűnik, vártak ránk – mondja a vezér. – Tárcái
egymaga is megoldaná, de minek kockáztassunk. Futár!
Szólítom Tumán ezredest, most rögvest! Készítse a csapatát.
– Jóval alkonyat előtt odaérhetnek – jegyzi meg Táltosfia,
akivel Szalárd éppen a kialakult helyzetről váltott szót az imént.
– Remélem, Tarcal nem bocsátkozik harcba. Gyorsan sötétedik
errefelé.
– Ismerheted a rokonodat – mondja Szalárd. – Sosem ugrik
fejest olyan vízbe, aminek előtte nem tapogatja ki az alját. Jól van
a fiad?
– Kücsüm remekül érzi magát az apósa ezredében. Tarcal el
se engedné.
– Vitézkedhet a gyerek ma egy keveset. Vagy holnap. Hanem
a leányodat… sajnálom.
– Valahol talán éppen ezen a környéken lehet, ezzel a hírrel
ért utol annak a grófnénak a szolgája. Már ha igazat mondott…
Kifaggattam a szolgát, vezér.
– És? Mivel állt elő?
 – Hogy a lányomat… férfiak… hajh, de nehéz kimondani…
– Férfiak kedvére tett? Erre kényszerítették?
– Így van. De nem mindenki, csak kiváltságosok. Létezik hát
az a bizonyos Bíborpalástos, és él Guido, az átkozott.
– A nyakukat szegnéd, azt hiszem.
– Megteszem, ha Tengri alkalmat ad rá.
– És Réka asszony?
– Már csak a bosszúra képes gondolni. Mélyen elültette az ő
szívébe a megtorlás magvát a Háború Istene. Éppen ezért féltem.
Szalárd csendben hallgatja Táltosfia szavait, aztán azt
mondja, ha ez a mostani csata rendben lezajlik, Kücsüm ötven
vitézzel elindulhat, hogy a család tovább keresse Hajnalt.
Ám ez a küszöbön álló ütközet fontosnak ígérkezik.
– Ott leszek magam is, eldöntöttem. Ma már semmiképpen
nem engedem felvenni a rúmiakkal a harcot, csak kapják körbe a
táborukat, hogy egér se ki, se be. Ahogy eddig tettük. Tegnap
este ért utol minket a császári futár.
– Tán csak nem azt akarja Berengár, hogy Szicíliáig
verekedjük végig Itáliát?
– Azt azért nem, de igencsak gyanítom, hogy nem megyünk
innen haza az idén. Azt akarja, ha már egyszer a rúmiakat
tisztességre tanítottuk, és zsákmányoltunk eleget, induljunk
vissza északnak. Gondolom, kell neki a katonai erő, a biztonság
okából.
– Ha a burgundi Rudolfot nézem, az a véleményem, hogy
még egyszer nem áll ki gyönge haddal, s általunk se hagyja
magát megfélemlíteni, vezér. Ésszerű gondolat ez a császártól.
Ha kihúzatja velünk a telet Lombardiában, akkor tavasszal nagy
dolgokra készül.
– Magam is úgy vélem, hogy nem ereszt minket innen, mert
nem bízik abban, hogy visszajövünk egy újabb hívásra. Meg
aztán, ha Rudolf megtudja, hogy a lovak fejét a Strata
Hungarorumnak fordítjuk, ahogy ezek mondják, azonnal
pusztítani kezd északon. A futárt a te Töttös barátod
tisztességgel leitatta – teszi hozzá Szalárd a bajusza alatt
somolyogva –, az meg elárulta neki, hogy Berengár fél egy régi
jóslattól. Valami koszos boszorka azt jövendölte, hogy legföljebb
két esztendeje van. Az meg megkérdezte, hogy az uralkodásból-
e, mire a boszorka azt felelte: nem, hanem az életből.
– Különös helyzetnek nézünk elébe, ha egyszer Berengár
jobblétre szenderül – mondja Táltosfia. – Át kell gondolni majd
az egész törzsszövetségi politikánkat, amit eddig vele
folytattunk. Feltétlenül említsd majd meg ezt Zolta
nagyfejedelemnek.
– Majd talán te. Meglehet, előbb érsz haza, mint én. Mert ha
maradnom kell…
Tumán érkezik. Erőteljes, magas férfi, és igen jó katona. A
családja türk vérű, és a tűz mellett arról szokott regélni, hogy a
Kazár-tengeren is túl emelkedő nagy hegyekből vetette őket a
sors a magyar sztyeppékre, aztán meg a Jenő-törzzsel a Kárpátok
mögé. Meg nem vált volna a kutyájától, attól a busa, kerek fejű,
fehér, loncsos szőrű jószágtól, és úgy ügyelt rá meg a kölykeire,
mintha nagyon különleges kutyafajta lenne.
A parancs gyors és határozott, s Tumán indulásra készen áll.
 – Én is megyek – mondja Táltosfia Szalárdnak. – Már ha
megengeded…
– A Kücsüm fiad miatt, mi? Jól van. A csata után nem sok
időnk lesz a győzelmen örvendezni. Tarantónak megyünk, át a
hegyek között. Azt mondják, lesz ott dolog éppen elég.
Szalárd egyetlen pillanatig se hitte, hogy nem gyűri maga alá
a bizánci csapatot.

☒☒☒

Csaknem elkésett az erősítés, amikor Tumán és Szalárd

megérkeztek. Még nem alkonyodon, de a lovak fáradtak voltak.
Szalárd rövid megállót engedélyezett, hogy a váltás lovakra
átnyergeljenek, és a hadiszerszám is átkerüljön a pihent
állatokra.
Igaz ugyan, hogy a nyugati papok, és magukat a katonai
dolgokban járatosnak mutatók azt beszélték, hogy a magyar
azért képes oly hatalmas távolságot megtenni egyetlen nap alatt,
mert menet közben ugrik át a pihent ló nyergébe, de ez mind
csak mese volt. Szőrén ülve megtehető a dolog, de nincs olyan
vitéz, aki megkockáztatná, hogy a szerszámzat ellenőrzése
nélkül váltson lovat, hacsak nem harchelyzetben, amikor az övét
netán leszúrják, és elkap egy gazdátlant.
Itatnak is, mert tudják, hogy az utolsó szakasz nehéz lesz. A
szűk völgyeken biztonságban át kell jutni, ez pedig csakis akkor
lesz így, ha a felderítők és az oldalvéd között vágtában teszik.
Aztán az utolsó dombhátról, ahonnan a sík belátható volt,
döbbenten pillantottak a tágas mezőségre: a bizánci csatarend
felállt, az egységek sebesen mozognak, és Tárcái ezredének
néhány százada – a lejtő adta lehetőséget kihasználva – éppen
rohamoz.
Szalárd az a vezér volt, aki sosem várt a sürgős paranccsal,
mert mindig előtte latolgatott, sosem közben.
Most már helye nem volt annak, hogy szóban adja ki
utasításait. A vezéri zászló fennen lobogott, amint Tumán
ezredénél is, és a századok zászlósai is kibontották a magukét.
Tülök adta tudtul, hogy hadrendbe fejlődjenek, és sípjelek, hogy
milyenbe.
– Kürtös! Nem állunk meg! Menetből támadunk! A balszárny
Tarcalra támaszkodik, a résen egy nyúl se férjen át! Tumánnak
add a parancsot a háromsoros bontakozásra!
A vitéz képe felfúvódik, mint a hólyag, amikor a szürke bika
szarvából mesterien kifaragott tülökbe fúj, és Szalárd elégedetten
szemléli, miként engedelmeskedik az elsőtől az utolsó tizedig
minden harci egység.
A Tumánnak szóló parancsot hallja Tarcal ezrede is, és az
ezredes akként cselekszik, hogy kavarodás ne essék. Síppal adják
tudtul a századoknak, melyik lassítson, s melyik karolja át balról
a bizánci hadat.
Tumán első három százada most vág neki a rohamnak.
Parancsot visítanak a sípok, de a vitézek némák: csatakiáltás
nem nyomhatja el a sípok szavát. Gördülnek a magyar századok
a domboldalról, mint a förgeteg, és a nap még mindig odafönt
van. Ráadásul a bizánciak éppen szembe kapják.
A lándzsások forduló egységeit telibe kapja az első három
sorozat nyílvessző, aztán elkanyarodik a három magyar század,
hogy a következő háromnak helyet adjon. A lándzsások között
teljes a zűrzavar.
– Amott fölállnak! – mutatja Szalárd. – Kürtös! Add a
kilencedik századnak a rohamjelet! Csipkedjék meg azt az
egységet! Nyilat, aztán lándzsát és kelevézt nekik!
– Már rájuk csapott a Tarcaléból egy század, vezérem! – így a
kürtös.
– Csépelik őket!
– Túl közel mennek – mondja csendben Táltosfia Szalárdnak.
– Nem jó, ha összekapnak. Hosszabb a rúmiak lándzsája, és látok
közöttük parittyásokat.
– Jó szeme van annak a századosnak – dörmögi Szalárd, aki
igyekszik egyszerre felmérni az egész szakaszt, a domboktól a
távoli erdőcsíkig.
– Majd kijavítja, ha hibát ejt.
– Az a Kücsüm százada – mondja Táltosfia. – De megbízom a
fiamban.
– Akkor meg minek mondogatod? – csippent a szemével
Szalárd. – Tudja az a dolgát.
Tarcal másik százada elrobog a Kücsümé mellett, aki éppen
újra rendezi a sorokat, s ehhez egy röpke fordulót vezényel a
bizánci íjak és parittyák hatókörén kívül. Táltosfia jól látja
égszínkék kaftánját, ami kiütközik a többi színehagyott harci
öltözékből.
– Milyen érzés a fiadat harcban látni, Kartal?
– Borzongató – feleli ő. – Most támad. De… Mi ez? Honnan
jönnek azok a lovasok ott?
 Mintha Tarcal ezrede mögül kerülnének elő, bizánci lándzsás
lovas egység csap a tartalékra, és szorítja azt egyenest Kücsüm
századának. A tartalék ménest is vágtatni látja Szalárd, fel
egyenest a dombon, aztán a lovak átbuknak a túloldalra, és
eltűnnek.
Elhajtották, vagy a csikósok helyezték biztonságba Tarcal
parancsára? Máris süvít a kérdés a tülökből, és a jelre felel Tarcal
kürtöse: csak biztonságba helyezték a ménest.
– Baj lesz odalent – mordul Táltosfia, és nyugtalanságát
átveszi a lova is. A mén fülei járnak, toppant a mellső lábaival, s
lép néhányat. – Hóha, te! Vezér! Odalent beszorulnak a mieink!
De Szalárd máris ellenrohamra utasítja a nyolcadik századot.
A vitézek szélvészként rontanak a bizánci lovasokra, oldalba
kapva a különítményt, és kiröppennek a nyílvesszők, s mielőtt
végképp beléjük ütköznének, a kelevézek meg a rövid nyelű
harci balták is.
Táltosfia jól látja, hogy egy pillanatra fennállt a veszélye a két
egység összekeveredésének, de a nyolcadik század máris vágtat
visszafelé.
Ám nem úgy a Kücsümé, akik beékelődtek a két bizánci
csapatrész közé. Egy pillanat, és irtóztató verekedés tör ki, amit
minden magyar parancsnok kerülne. Közelharcot csak a
legutolsó esetben kezdeményez vagy fogad a magyar.
Itt azonban túl vannak már az utolsó pillanaton.
Lándzsával előre! – bőgi a tülök a parancsot, és Tumán két
százada balra fordul, hogy a bizánciakra rontson. A nyíl itt már
életveszélyes a beékelődött magyarokra.
 Kücsüm valahol középen forgolódik, s Táltosfia látja, hogy
képtelen megtalálni a kiutat. Félő, hogy felmorzsolódik a
százada.
– Lemegyek! – rikkantja Szalárdnak, és meg se várva a vezér
jóváhagyását, azonnal vágtába kap.
Nem törődik azzal, hogy már nem éppen fiatal, és az izmok
és az ízületek már nem úgy dolgoznak, mint hajdanán. Amint a
nyolcadik század mögé ér, átfurakodik a vitézeken, és kapja a
fokost.
Az első, amit bever, egy sisakos bizánci koponya. A sisakot
átüti, és a fokos hegyesebbik fele a lyukban marad. Így rántja le a
harcost a nyeregből, de vele veszik a fokos is. Táltosfia ujjai a
rövid nyelű baltát keresik a combja alatti bőrtokban. Éppen
időben kapja elő, és suhint egy rá rugaszkodó, de a lovát
pontosan irányítani képtelen ellenséges harcosra, akinek az
utolsó pillanatban még látja az arcát: fiatal, csaknem gyerek még.
Aztán az arc, a harcos és a ló is eltűnik előle a forgatagban.
Csak sejti, merre lehet Kücsüm, és amint lélegzethez jut,
felegyenesedik a kengyelvasban. Kék kaftánt pillant, vagy csak
egy kékre festett pajzsot? Nincs idő ezen töprengeni, fordítani
kell a lovat.
Magyar és bizánci vitézek zuhannak le előtte, mellette,
vérszag terjeng, és kiomlott zsigerek borítják néhol a földet.
Rettentő itt a verekedés, s akit egyszer ide vetett a sorsa, az
kivetkőzik az emberségéből. Teszi a dolgát szinte öntudatlanul,
lecsap, vág, szúr vagy véd, az életben maradás ősi ösztönétől
vezérelve.
 Aztán megpillantja Kücsümöt: ott verekszik tőle jobbra, és
Táltosfiának át kellene gázolni a ménnel néhány vonagló emberi
és állati testen, hogy a közelébe jusson.
Éles fájdalom hasít a derekába, de nem törődik vele. Kücsüm
a pajzsával védi egy tagbaszakadt rúmi kardcsapását, de a pajzs
kettéreped, és az egyenes kard beleszalad a combjába.
Mintha az időt Tengri lelassította volna, úgy észleli most
Táltosfia a körötte zajgó-fortyogó világot. Látja a megcsúszó
pengét, és ahogy az acél a bő, veres bugyogót átszelve egy
villanásra eltűnik Kücsüm húsában, aztán máris újabb csapásra
emelkedik a penge.
Táltosfia két marokra fogja a szekercét, teste íjként hajol
hátra, aztán hatalmas üvöltéssel előrelendül, és a vas kirepül a
kezei közül. Átszeli azt a hét-nyolc rőf távolságot, ami ilyenkor
olybá tűnik, mintha teljes járóföld lenne, aztán szakítva
sodronyinget, vállon átvetett fegyvertartó szíjat és alsóruhát,
csontig hatol az elevenbe.
De ő ezt már nem is látja, mert csak a fiával törődik. Kücsüm
meginog a nyeregben, és káromkodik irtóztatóan. Mellette az
első tized parancsnoka, a helyettese forgolódik, Táltosfia neki
kiált:
– Mögöttem szabad az út! Arra vezesd ki a századot, Szőke!
Kiviszem innen Kücsümöt!
Megkapja fia lovának eleresztett kantárszárát, fordul, és
átugratva mindenen, a szabadulás útját kutatja.
NÉHÁNY NAPPAL KÉSŐBB, AZ ADRIA PARTJÁN, DÉL-APULIÁBAN

A romvárosból éjjel merészkedett ki a menekülők csapata,

szekerekkel, lovakkal, öszvérekkel. A hátuk mögött a
sötétségben vöröslő foltok: egy-egy felégetett település.
Megfestik a csillagos égbolt alját, mintha pirkadna, de északon
sosem kel a nap.
– Ennek doktor kell – biccent az egyik szekér saroglyájában
zötykölődő Hajnalra a béna karú bizánci öreg. – Különben nem
sokáig cipeled magaddal. Nem is értem, mi tartja benne a lelket.
Alig eszik, alig iszik, csak alszik, és amikor fent van, remeg, mint
a nyárfalevél. A feleségem inni adott neki, de mind magára
lötyögtette a vizet.
– Az első alkalommal elviszem egy doktorhoz – mondja
Martinus. – Aztán, hogy onnan hová…
– De mi elől menekültök, barátom? Hogy a magyar elől, azt
tudom, de úgy sejtem, egyéb is zargat. Loptál? Öltél? Vagy nem
is a húgod ez a leány, hanem szökteted? Nem is hasonlít rád…
– Jótétemény. És valóban nem a húgom, de annak tartom, és
úgy is bánok vele. Megígértem, hogy magammal menekítem
egy… bizonyos helyről.
– Ne kérdezzem, honnan?
– Ne kérdezd, bátya.
– És mire ez a jótétemény? Esküt tettél valamire? Vezekelsz?
– Mindennap vezeklés a számomra. Ha elérjük a partot, mit
teszünk?
 – Azt mondja Ioannész, hogy ismer néhány hajógazdát.
Lehetett annyi eszük, hogy elrejtsék a hajóikat, mielőtt a
magyarok fölgyújtják. Az egyiket megfizetjük, s akkor talán
áthajózik velünk Korküra szigetére.22
– Állj! Átnézzük a rakományt, addig nem mehettek tovább! –
harsan elöl a kiáltás. Néhány lovast látnak az úton, akik
szemlátomást nem bizánciak, de nem is magyarok.
Akkor csak útonállók lehetnek, vagy afféle garázdák, akiket
mindig életre hív a háborús időszak.
Martinus a menet végén halad az öreggel, előtte a szekér,
benne Hajnal. Elől már sivalkodik a jónép, mert az ismeretlenek
– noha alig páran vannak csupán – beletúrnak a málhába,
fölforgatnak mindent, amit érnek.
– Hé, te! – rikkant az egyik olaszul a szekér görög
tulajdonosának. – Egy nőt keresünk meg egy papot! Itt vannak-e
veletek?
– Miféle pap? Római katolikus? – rökönyödik meg a bizánci.
– Ha ilyent bújtatnánk, agyonverne minket a közösség!
– Pénzért mindent lehet – így a másik. – Ha itt vannak,
adjátok elő őket!
Mivel kiabálnak, hátul is mindent jól hallani, túl a
kanyarulaton.
Az öreg azt motyogja Martinusnak:
– No, azt hiszem, jobb, ha kereket oldtok. Emeld le azt a
leányt onnan, és abban a mély árokban amott még a lovak se
látszanak.

22 Korfu ógörög neve.

 Martinus nyomban elárulja magát, és az öreg a fejét csóválja.
– Mondhattad volna, hogy a szerelem miatt teszed. Senki
meg nem botránkozik az ilyenen, még ha pap vagy se. Na,
igyekezz már! Addig majd csak föltartjuk ezeket…
Hajnal fel sem ébred, amikor a holtfáradt Martinus
kínkeservvel leemeli a saroglyából, és lecsúszik vele az árokba.
Az öreg eloldozza a két gebét, és a farukra csap, hogy kövessék
gazdájukat.

☒☒☒

Még azon a napon elérik a tenger partját, és a városkát,

ahonnan elmenekült már a lakosság. A békés öböl vizén
vesztegelnek a hajók, mert kikötni nem mer senki. A hajósok
híreket várnak, amit a partról kiáltanak át nekik, de mind arról
szól, hogy a magyar már közel.
– Félek tőlük – vallja be Martinus Hajnalnak. – Félek, hogy
nem hisznek nekem, de neked sem. Engedd, hogy átvigyelek egy
hajóra. Van pénzem, képes vagyok akár magam is bérelni egyet,
meg aztán itt vannak a lovak. Megtoldom velük a viteldíjat.
– Várjuk be az enyémeket – mondja alig hallhatóan Hajnal. –
Semmi baj nem lesz. Majd elmondom, hogy te hoztál el engem
abból a… az…
– Ha ezt elmondod, a tieid is megvesszőznek, és akkor még
olcsón megúsztad. Amin keresztülmentél, azt aligha hinnék.
– Elmondok nekik mindent. Csak… olyan kevésre
emlékszem. Fáradt vagyok, nem pihenhetnénk meg? Csak egy
kicsit…
 – Hiszen pihenünk – mondja Martinus. – Ülünk egy fal
tövében, a kikötőben. Hallod? Hallod, amit mondok? Kérlek, ne
ájulj el megint!
Hajnal csak eldől a fal mellett, és mire Martinus elkapná, a
feje tompán koppan a kövön.
Odakint a vízen egy hajót húznak kötelekkel és evezős
csónakkal. Alig érzékelhetően kúszik a part felé, aztán csobban a
horgony. A csónak csikorogva a fövenyre szalad.
– Kik vagytok? – torpan meg Martinus előtt a sötét képű
hajós. – Hová lesz az út?
– Ti hova tartotok?
– Bizánci földre. Várok még néhány menekülőt. Ti is azok
vagytok?
– Menekülök, bár nem vagyok görög – feleli Martinus. –
Felveszel engem és a húgomat a hajódra?
– Van pénzed?
– Meg tudom fizetni az utat, ha tisztességes árat kérsz.
– Nem vagyok útonálló – morogja a görög sértetten. – Tíz
bizánci aranyat kérek érted, és tízet a húgodért, ha nem
járványos beteg.
– Nem az, csak kimerült. Lehet, hogy meg se éri az átkelést.
Bizánci solidusom nincs, csak Berengár-ezüstöm. Kiszámoljuk,
mennyit ér egy solidus, és a lovak is a tiétek.
– Rendben van. Nagy zsivány lehetsz a sima szavad ellenére,
barátom, ha ennyire menekülsz a tulajdon földedről.
Ezzel a görög rendben lévőnek találja a dolgot. Jön valaki a
partról, elvezeti a két lovat szerszámostul, de előtte a fövenyre
hajítja a málhát. A csónak koppan a hajó deszkapalánkján, és a
feneketlenül mély kábulatba zuhant Hajnalt a fedélzetre húzzák.
Ebben a pillanatban éles füttyszó sivít a partról, és a görög
hajósok kapkodni kezdenek. Még a csónakot is elfelejtik
megkötni, így az elsodródik a hajótesttől, benne Martinus
málhájával.
A fövenyen lovasok jelennek meg, és rúgtatnak végig a
parton.
– A magyarok! A magyarooook! – ordítja a görög, és kiáltása
végigfut a többi hajón.
Ám ő van a legközelebb a parthoz, a magyar íj
hatótávolságán jóval belül.
– Föl a vitorlát! Ne ácsorogjatok már! Kössétek ki a kötelet,
eresszétek le a vásznat! Húzzátok azt a horgonyt, átkozottak!
Uram, irgalmazz!
A nyílvesszők aprót szisszenve érkeznek, és koppanva
megállapodnak a palánkban. Martinus kétségbeesetten vonszolja
Hajnalt az elülső fedélzet alá, s önnön testével védelmezi.
A vitorla végre lebomlik, a parti szél azonmód belekap, és
öblösre feszíti.
– Szorítsd! Szorítsd meg jobban! – üvölti a kormányos, és
belekapaszkodik a robusztus kormányevezőbe.
A hajó lassan megindul a nyílt víznek, és a kormányos
fellélegez: eddig nem lő el a magyar íj.
Némely vessző azonban magasan szeli a levegőt, ívet húz a
fehér füst a kéklő adriai égbolton, aztán a nyíl lecsap, egyenest a
vitorlába, majd mellé még két másik.
 A füstből apró lángnyelv születik, beleharap a durva
vászonba, de túl magasan van ahhoz, hogy bárki is elérje,
olthassa. A négyszögletes, zsíros vitorlán pillanatok alatt
felszalad, és a sűrű füst beborítja a fedélzetet.

922 KORA ŐSZE. SZALÁRD FŐTÁBORA, LOMBARDIA

Mikor leszáll az este, ezernyi apró tűz gyullad, és a magyarok

előszedik a kis bőrzsákokban magukkal hozott bálványokat,
hogy megetessék-megitassák, és közbenjárásukat kérjék a
következő nap hadisikereihez.
Van, aki csak imádkozik, de olyan is akad, aki beszélget az
emberi alakra faragott szobrocskákkal. Szalárd ilyenkor járja
végig a tábort, leül a tűz mellé beszélgetni, vagy megszemléli a
zsákmányőrizőket, a ménest.
A lovak sebeit elébb el kell látni, az emberi sérülések – ha
meg bír állni a lábán a vitéz – csak aztán jönnek.
– Sajnálom, hogy eredménytelenül jártatok – mondja a
mellette poroszkáló Táltosfiának. – Ha legalább a leányod
megvolna, ha már az a mocsok, elmeháborodott gyilkos nincs is.
A bajorföldi futár, aki a nagy hegyeken át vezetővel érkezett,
átadta Szalárdnak Arnulf levelét. A herceg arra kéri a magyar
vezért, ha Ivreai Guido előkerül, agyon ne üssék, föl ne kössék,
de verjenek dupla vasat a kezére-lábára, hogy kellő időben és
helyen kivallatható állapotban maradjon.
 – Még legföljebb két-három hold időnk van a hadi
cselekvésre – folytatja Szalárd. – Aztán télidőre végleg táborba
vonulunk. Portyákat indítok felderítésre és élelemért, bár
Berengár azt ígérte, beleszól a had ellátásába. De ez csak
amolyan ígéret. A magyar vitéz eztán is maga szerzi meg, amire
neki meg a lovainak szüksége van.
– Hát ránk szükséged van-e, vezér? – kérdi csendben
Táltosfia.
– Mennél netán haza?
– Hazavinném az asszonyomat. Beteg, látom én azt. És
nemcsak attól, hogy nem találja Hajnalt. Valami belülről rágja,
emészti. Otthon boldog volt, s talán ha visszakerül a régi
sátrunkba, házunkba, s az egész család ott lesz körötte… Már
ami maradt belőle…
– Tengrinek hála, Kücsüm fiad kiheverte azt a nehéz vágást.
Jó, hogy te gyógyítottad. Azt nem is mondták, hogy értesz a
sebekhez is.
– Az apám sok mindent megtanított nekem. Kücsümöt meg
már néhány nap múltán úgy kellett a nyeregből
visszarángatnom, hogy a sebe föl he szakadjon, mert máris a
századához akart menni.
– Kemény gyerek a fiad. A fiatal szervezet hamarabb átvészel
mindent. Menj haza az asszonnyal, Kartal, de a Rómaira
szükségem van. Őt meg a feleségét hagyd itt nekem. Úgy ismeri
ezt a földet a Római, mint kevesek. Holnapután futárt indítok a
hadi úton a nagyfejedelemhez és Bogáthoz. Azt üzenem nekik,
hogy jövő tavasszal kell a támogatás. Legalább másfél ezred, ha
nem több, amire szükség lesz. Rudolf mozgolódik, szervezkedik,
sereget építget. Bogáthoz a futárral együtt jelentkezz be elébb, s
csak aztán menj haza.
– Üzensz-e a horkának egyebet is?
– Mondd meg neki, hogy a provence-iak, aztán az alsó- meg
a felsőburgundiak jövőre is ádáz ellenségei maradnak
Berengárnak. Azt üzenem, hogy a bajorok és a svábok ne
legyenek annyira biztosak a dolgukban, mert Lotharingia kell a
franciának és a németnek ugyanúgy. Könnyen lehet, hogy
belharcba torkollik Henrik király, a „Madarász” és Arnulf
viszálya a Teutonok Királya címért. Ha így lesz, oda is kell majd
a magyar.
– Elmondom – bólint Táltosfia. – Bogát és Bulcsú hálásak
lesznek érte.
– Ejh, már ők is biztosan tudják. Hanem Réka bírja majd az
iramot hazafelé? Mert a futárnak sürgős lesz az útja.
– Bírni fogja. Nem lesz vele baj. Aztán… majd odahaza
meglátom.
– Én pedig megígérem neked, hogy a leányodról úton-
útfélen érdeklődni fog minden portya. S ha megkerülne, a hírt
futárral küldöm, vagy vele együtt Hajnalt. Jó lesz-e így?
Táltosfia már akkor este készülődni kezdett. Vitte haza a
vére. A ménesből a család tamgájával billogozott lovait
kiválogatta, alaposan megvizslatta mindegyiket tetőtől talpig,
aztán kijelölte a málhás állatokat.
Alig volt valami, amit ő és Réka, valamint Keselyű és az
öregedő Töttös hazavittek magukkal Itáliából. Nem zsákmányt
gyűjteni érkeztek, mert ez nem is volt céljuk.
 A futárkülönítményhez csatlakozva úgy hagyták el a zsúfolt
tábort, hogy vissza sem néztek.
 HARMADIK KÖNYV
Kr. u. 925-926.

Úgy hozta, hogy igazán alaposan megnyújtottam külhoni

maradásomat. Amikor a többiek hazamentek, azt gondoltam,

legföljebb jövő nyárig maradunk. Aztán megérkezett Bogát a
haddal, s megbolydult az élet.
Berengárt tisztességgel megrángatták, és míg Szalárd és
Bogát igyekeztek eleget tenni a császár kéréseinek, őt magát egy
lázadás kergette el Paviából. Rudolf azonnal birtokba vette
Paviát, azt a várost, ami mindig is Berengár székhelyének
számított, és az első dolga volt, hogy királlyá koronáztassa
magát.
A menekülő császár már 924 tavaszán Veronából kért tőlünk
újabb hadi segítséget, ahová bezárkózott. Mi meg nekiugrottunk
a fellázadt Paviának, azaz nekiugrottunk volna, de nem nagyon
fűlt a falmászáshoz senki foga. A magyar nyeregben harcol, nem
pediglen lajtorjára mászva.
Hát fölgyújtottuk Paviát, ez volt a legcélszerűbb. Magam is
ott voltam a tolmácsokkal, amikor arról egyezkedtünk, mennyi
ezüstöt szedjenek össze, hogy elvonuljunk a falak alól. Szentül
hitték, hogy nekik már beföllegzett, mert kiéheztetjük a várost,
és mindenki ott pusztul. Serényen gyűjtögettek tehát, és Szalárd
meg Bogát meg is elégedtek nyolc véka ezüstpénzzel.
 Verona mellett táboroztunk, amikor nem sokkal Pavia után
megkondultak a város harangjai, és egy lombard lovas futár,
halálra hajszolva a jószágot, Bogáthoz érkezett. Akkor tudtuk
meg, hogy Berengárt a városban orvul leszúrták.
Hogy mi is történt aztán?

925 TAVASZA, PROVANCE

Akkor már hetek óta nem láttam a napfényt. A tömlöc, ahová

belöktek, a föld alatt volt, és a kövekből rakott falról örökké
csepegett a víz. Rajtam kívül még ketten raboskodtunk a
veremben, ahová néha lelöktek egy villa száraz szalmát a
plafonon megnyitott rácson át, szánalmas derékalj gyanánt.
Ünnepnapnak számított, ha valamelyik félig részeg
provence-i őr leejtett a rácson át valami félig rágott mócsingot
vagy csontot, amit a falhoz vertünk, hogy föltörjük, és elosszuk a
benne rejtező velőt.
Nem számoltuk a napokat. Társaim egyszerű tolvajok voltak,
az egyik az ura földjén hurokkal nyulat fogott, a másik meglopta
a vízimolnárt egy fél zsák lisztért. Ha útonállók lettek volna, már
rég fölkötik mindkettőt.
Hogy engem miért nem bántottak, arra hamarosan
magyarázatot kaptam.
Megnyílt fölöttünk a rács, nyikorogva kimozdult a helyéről,
és a porkoláb leeresztette a durván ácsolt lajtorját.
 – Te! Magyar fajzat! Mássz föl csak íziben! – parancsolta, és
lándzsával fenyegette meg a másik kettőt, ha közelíteni
merészelnék a lajtorját.
Odafönt az őrök ablaktalan helyiségében vasbilincs került a
kezemre, lánc a bokámra, aminek a végén kétökölnyi, nehéz
golyóbis függött. Azt vettem ölbe, s cipeltem föl az őrök között a
kopott, iszamós lépcsőn.
Szerencsémre sötét este volt már, így nem vesztettem el a
szemem világát, ahogy az udvarra értem. Az egyik őr durván
visszarántott:
– Na, te nyers húst zabáló magyar ördögfajzat! – kezdte
cseppet se durván és haragosan. – Az a megtiszteltetés ért, hogy
személyesen akar fellógatni a király féltestvére, de elébb még
kifaggat. A hóhér a cimborám. Ha rendesen viseled magad,
reggel hamar kitöri a nyakad a bitón, de a kínok kínját fogod
kiállni a tüzes vasakkal, ha csak egyetlen rossz szót is szólsz.
Akkor már elkészültem a halálra, s csak azzal törődtem,
hogy a lehető legbátrabban fogadjam, bár nem tudtam, miként
viselkedem majd a küszöbén.
A kastély, ahova vezettek, fényűzésről tanúskodott. Egy
sötét lépcsőházban megállítottak egy ajtónál, ahol két fegyveres
provence-i katona állt. Az egyik jelentette, hogy felhoztak a
tömlőéből, aztán nyílt az ajtó, és egy lándzsa nyelével úgy hátba
taszítottak, hogy bezuhantam a fényes terembe. 1
A hibás természetesen én voltam, és sűrű ütlegekkel
jutalmazták, mígnem valaki rájuk parancsolt, hogy hagyják
abba.
 Lám, még a bitófa közelségében is vannak jótét lelkek! –
gondoltam, és feltérdepeltem a kövezeten.
– Hallom, beszéled a nyelvet – lépett elém egy úr, akinek
ruházata kifinomult ízlésről tanúskodott, s míg az én
rongyaimból penetráns bűz terjengett, felőle rózsaolaj illatát
éreztem. – Megmosdathattátok volna, mielőtt a kastélyba
hozzátok – mondta valakinek, akit nem láttam, csak a hangját
hallottam.
– Valamiféle parancsnok vagy a magyar seregben? –
kérdezte az előbbi úr, és megráztam a fejem. – De mindig a
vezérek mellett lovagoltál. Igaz, hogy kikérték a tanácsodat?
Hogy ezek miből tudják, hogy Szalárd, majd Bogát, aztán
meg a portyaparancsnok és Bulcsú kérte a közreműködésemet?
Fel nem foghattam.
Vajon mit hisznek rólam, ki vagyok én? Összetévesztenek
egy magas rangú tiszttel netán?
– Gyógyul a sebed?
– Túléltem – válaszoltam. – Elég jól gyógyul.
Nem szívesen gondoltam arra a napra, amikor – miután a
Pireneusok lábától keletnek fordítottuk a lovak fejét – provence-i
területen szerencsétlenül megtalált egy elhajított dárda. Azonnal
elveszítettem az eszméletemet, és mikor éledezni kezdtem, a
portya nem volt sehol.
Azóta sokszor eszembe jutott, miért hágták át a hadi
szabályt, s hagytak magamra ellenséges területen. Bizonnyal
okuk volt rá.
– Mi a neved?
 – Római. Így hívnak – feleltem hunyorogva, mert sötétséghez
szokott szemem csak lassan alkalmazkodott.
– A tisztességes neved mi. A magyar neved.
– Olyan nekem nincs: Mert csak befogadtak, de nem vagyok
magyar. Itáliában születtem.
– És nyilván nem volt apád, sem pediglen anyád – mondta a
nemesúr tisztán csendülő olasz szavakkal.
– Valahogy úgy – feleltem. – De minek fontos, amikor úgyis
föllógattok?
– Ezt mondták? – kérdezte, és többen nevetni kezdtek. –
Félsz tőle, te magyar-itáliai? Félsz a haláltól?
– Attól nem. Csak szenvedni nem szeretnék.
– Ügyesen kicsúsztatok a markunkból abban a szorosban, az
Alpok hágóinál, mielőtt Galliára törtetek.
– A magyar találékony, és mestere az ilyesminek – mondtam.
Már valamivel jobban láttam, és azt is megállapítottam, hogy
heten-nyolcan lehetnek a teremben, ami nyilván főúré lehetett.
– Volt közöttetek egy egészen fiatal parancsnok. Hallgatott rá
mindenki, így értesültem…
– Az ifjú horka volt – feleltem. – Bulcsú a neve, és Káli horka
fia, Bogát közeli rokona. Úgy tudom, hogy most tizenöt
esztendős. Harcos már, és vezér lesz egyszer.
– Ahogy azt a portyát vezette, ahogy kikerülték a kelepcét,
mind arra mutat, hogy igazad lehet.
– Gyermekkorától tanulja a magyar a hadi mesterséget –
mondtam. – Az ő népüknek mindig is ez jelentette a túlélést. Aki
nem tud harcolni, nem mestere a fegyvernek, az elébb-utóbb
vagy elvész ebben a világban, vagy vazallusává, kiszolgálójává
lesz az erősebbnek. A magyar ezt sosem akarta, már a kazárról is
ezért vált le…
Az úr figyelmesen hallgatott, majd azt mondta:
– Eszes ember vagy, de koszos és bűzlesz.
– Odalent a veremben nem túl vendégszerető a fogadós –
mondtam, s mindnyájan nevetni kezdtek.
No lám csak! A fránya fél-magyarja még a tréfát is érti!
– Némileg más szelek fújnak, mióta oly ügyesen kicsúsztatok
a markunkból, és nevetségessé tettétek a mi nagy gonddal
előkészített csapdánkat – folytatta a férfi, aki annyi idős lehetett,
mint jómagam. – Rudolf, a burgundi és Hugó, a provence-i
király közösen eszkábálta össze ellenetek, és láthatod, mi lett
belőle.
– Semmi, uram – mondtam. – Kisiklottunk belőle, és
végigvágtattuk Galliát…
– És végigraboltátok – vágott közbe.
– Hagyd! Hadd folytassa! – mondta egy eddig ismeretlen
hang.
– Végigmentünk Gallián, Gothián, a toulouse-i grófságon,
Nimes-en, le, egészen a nagy hegyekig, amit Piréneknek hívnak.
– Raboltátok, sarcoltatok.
– Nem tagadom. Minden had ezt teszi, ha megszállt területen
vágtat. A magyar ugyan nem szállta meg ezeket az országokat,
csak megmutatta az erejét.
– Ami ellen még egy darabig tehetetlen lesz a legtöbb
keresztény ország, hacsak ki nem találnak! Valamit – morogta
egy hang a sarokból.
 – Ugyanezt tették tavaly a szászokkal – mondta egy újfent
ismeretlen úr, amiből egyértelmű római tájszólást véltem
kihallani. – Elkapták az egyik vezérüket, és a „Madarász” kilenc
évre megvásárolta a békét a magyartól, amiért eleresztette.
Erről nem hallottam semmit, és lázasan törtem a fejem, ki
lehetett az a vezérünk. Korábban az a hír járta, hogy „Madarász”
Henrik követné Arnulf herceg példáját, amennyiben olyan,
újfajta hadsereget állít, ami mindenben kiállja a magyar elleni
próbát.
– Tehát nem szeretnél lógni, te magyar? – kérdezte az, aki
mindvégig előttem állt. – Ennek egy módja van. Amennyiben
hajlandó vagy megfelelően támogatni az érdekeinket,
megkíméljük az életedet. Csak rajtad áll, miként döntesz.
Hirtelenjében nem tudtam mit felelni, aztán óvatosan – ami
sokkal inkább tűnt zavarodott beszédnek – megkérdeztem:
– Kém legyek a magyarok ellen, akik befogadtak? Ezt
akarjátok, urak?
– Nézzétek, hogy kinyílt a szája! – hahotázott valaki, és
mások is követték.
– És milyen éles a gondolkodása!
– Csak mutatja a tisztességet, vagy valóban szorult is belé?
Az úr közelebb lépett:
– Most elvezetnek, kapsz rendes ruhát, és mosakodj meg.
Aztán eszel valamit, és holnap reggel visszahoznak ide.
Tehát nem az udvari bitófára…
Az éjszaka álmatlanul telt, de végre rendes körülmények
között alhattam, igaz, deszkapriccsen és szalmán, egyetlen
takaróba burkolózva. Itáliai öltözéket adtak, meleg levest, és a
kezemet se kötötték meg, csak – miután átvedlettem a használt,
de tiszta gúnyába – újfent a bokámra csatolták a golyóbist.

☒☒☒

Délelőttre járt már – úgy négy óra körül23 –, amikor újra

felvezettek abba a fényes terembe. Már egyetlen fáklya és mécs
sem égett, és a kitárt ablaktáblákon át friss tavaszi levegő
furakodott be.
Az a férfi várt odabent, aki mindvégig hozzám beszélt, s volt
még egy fegyveres katona, aki rám vigyázott. Egy székre ültetett
a helyiség közepén, távol a falaktól, és a katona mögém állt.
– Ez a vitéz Provence-ból való, és nem beszéli az olaszt –
figyelmeztetett a férfiú, aki bordóvörös mellest viselt, alatta
patyolatfehér inget, fekete harisnyát, és aranyveretes, széles övén
csak egy míves tőr függött bársonytokba rejtve. Olyan kalpagot
hordott, amit az előkelő római nemesek, és a belé tűzött pávatoll
minden mozdulatnál rezdült.
– Így már egészen emberi formád van – mondta elégedetten.
– Nem érdekel a tisztességes neved, jó nekem a Római.
Gondolkodtál-e?
– Azon, hogy a magyarok ellenében teljesítsem a
kívánságaidat? Igen, gondolkodtam rajta. Nem nagyon fog
menni.
– A bitó árnyékéban sem?
– Még ott sem.

23 Délelőtt tíz.
 – Kemény legény vagy, Római. Becsülöm az ilyent. Ámbátor
senki nem állította, hogy a magyarok elleni ténykedésről lenne
szó.
– Hanem?
– Más idők járnak, csak te még nem tudod. Rudolffal még
közösen állított kelepcét nektek Hugó király, de ez már a múlt.
Rudolf elégtelenül végezte a dolgát Itáliában, és a nemesek,
különösen a Róma környéki családok, ma már Hugót követelik a
trónra. Csak ez nekik egyedül nem fog menni.
– Mert kevésnek bizonyul az erejük – mondtam, ő pedig
bólintott.
– Sejtem, hogy mire akarsz kilyukadni, uram, de én ehhez túl
kicsi vagyok.
– Mit sejtesz?
– Hogy magyar hadat szeretne Hugó király, és talán éppen
rajtam keresztül? Nem lehetek követ, uram, mert nem vagyok
tanult, és a fogalmaid szerint nemesember.
– Nem is leszel követ, mert erre vannak valóban iskolázottak.
De ha képes voltál tanácsot adni a magyar vezéreknek, s ők ezzel
elégedettek voltak, akkor megteheted ezt a szívességet nekünk
is.
– Ki az a „nekünk”, uram?
– A Rudolf-ellenes tömörülés. Rudolf király sajnos nem
váltotta be a hozzá fűzött reményeket. De a sváb herceggel,
Burghardttal szövetkezik, aki a hírek szerint már el is indult a
haddal. Miként látod? Ha követet indítunk a magyarok
nagyfejedelméhez, kapunk tőletek hadat?
 – Amennyiben tisztességes ellenszolgáltatást nyújtotok –
feleltem.
– Ezüstért és zsákmányért kaptok hadat, bár a helyetekben
igyekeznék.
Mert ha Burghardt elindul Svábföldről, és fedetlenül hagyja
az országot, a magyarok az efféle kedvező lehetőséget nem
szokták kihagyni.
– Vág az eszed, Római. Mondd csak, van-e kedved lovagolni
egy jót?
– Lovagolni? – rökönyödtem meg, és lenéztem a lábbilincsre
meg a súlyos golyóbisra. – Lovagolni hívsz?
– Csak ide, Rómába. Mert ott is van bőven rendeznivaló. Az
úton sok mindent megbeszélhetünk. Mi az egy ilyen jó lovasnak,
mint te vagy?
– Megkérdezhetem, uram, hogy ki az, aki Rómában a
Rudolf-ellenes csoport feje?
– Előbb-utóbb úgyis megtudod, így elmondom: a hírneves
Marozia asszony palotája az ellenállás talán legfontosabb fészke,
oda megyünk.
A számat is eltáthattam, mert elnevette magát.
– És… – makogtam – benned kit tisztelhetek, uram?
– A férjét, barátom, a férjét.
– Az nem lehet. Marozia asszony férjét ismerem. Nem te
vagy Alberich őrgróf.
– Sajnos, az Úr jónak látta magához szólítani szegényt –
mondta különös hangsúllyal. – János pápával rúgta össze a
patkót, ami nem feltétlenül bizonyult bölcs dolognak. Nemrég
halt meg az őrgróf.
 – Hm… úgymond… hozzásegítették az örökléthez, uram?
– Néha ez is megesik, Római.
– És elvetted az asszonyát…
– Ezer okuk van a házasságoknak, barátom – felelte, aztán az
ablakhoz sétált. A katona mozdult mögöttem. – Ha ismerted
Alberich őrgrófot, akkor talán rólam is hallottál. Guido őrgróf
vagyok.
A név hallatán hevesen felkalapált a szívem. Önkéntelenül is
a kezére esett a pillantásom, de sebet egyiken se láttam.
Eszembe se jutott hirtelen, hogy Itáliában ez a név mily
gyakori.
De ez a Guido a toscanai családból származott, Marozia tehát
nem adta alább az őrgrófi címnél.
Vajon mit szól majd, ha az asszony felismer? Előbb-utóbb
elkerülhetetlenné lesz a találkozásunk.
– Uram? Mit tudsz a magyar hadról, az enyémekről, akik
kicsúsztak a kelepcéből? Átvonultak-e ezen a földön, a
visszaúton szerencsésen?
– Tudtommal igen. Rabolva és fosztogatva – felelte.
– Csak a feleségem miatt kérdem. Mert ott volt ő is.
– Nem hinném, hogy az itteniek közül bárki is többet tudna
arról a portyáról. Nos, miként döntöttél az ajánlatomról?
– Ellovagolok veled Rómáig, uram – mondtam. – Ha
megígéred, hogy nem ezzel kell nyeregben ülnöm – mutattam a
vasgolyót, és Guido őrgróf elnevette magát.
925. A NAGY TAVASZI VADÁSZAT KÁLI URUSZÁGÁBAN

A lovakat nem kell nógatni. Úgy röppennek át a szűk, ámde

bővizű ér fölött, akár a táltos lova, egyetlen ugrással, megnyúlt
testtel, egyik a másik nyomában.
Ember és jószág egyként élvezi a napot, a langymeleget, a
tavaszi mezők leheletét, ami némileg hasonlatos lehet ahhoz,
amiről a nagyon öregek regélnek a tűz mellett, ahhoz a
sztyeppéhez, amit harminc esztendeje az utolsó magyar szállás is
odahagyott.
Hasonlatos az illatkavalkád, de mégsem ugyanaz. A
sztyeppéi lét már a múlté, és van oly szép ez a vizekkel,
legelőkkel és erdőkkel dúsan ajándékozott föld, hogy ne sírja
vissza senki a régit. S ha a táltosok és az öregek azzal kezdik a
mesét, hogy a magyarok vérei sok-sok emberöltőnek előtte jártak
már eme végleg birtokba vett s Posonnál fegyverrel megvédett
tájékon, a nyiladozó értelmű gyerkőc is sorolni kezdi: szkíták,
hunok, avarok…
A mesemondó pedig néha arra kéri Tengrit, sose hagyja,
hogy a régi történet bárki ajkán is hamissá silányulják. Mert az a
közösség, amelyik nem őrzi valós történelmét, s netán azt is
hagyja, hogy elvegyék tőle, önnön vesztét hozza közelebb. Ennél
már csak az rosszabb, ha maga talál ki magának dicső múltat.
S miként is tanítja az öregek emlékezete az ifjoncokat? Azt
mondják: így meg így történt, igen, megmásítani lehetetlen már.
Rosszul cselekedtünk, s még rosszabbul döntöttünk. Gondod
legyen rá, hogy soha meg ne ismétlődjék. Ezért ismerd meg a
valós múltat, hogy tanulj belőle.
Vagy pediglen figyelmeztetnek: látod, gyerek? Akkor és ott
jó volt, amit cselekedtünk. Ne feledd, és bátran építsd reá
jövőbeni tetteidet.
De a tavaszi nagy hadgyakorlat, a hatalmas vadászat nem az
efféle elmélkedések bölcsője. Itt a közeli jövőre készülnek a
vitézek, a szállások asszonynépe, még az egészen kicsik és a
nagyon öregek is.
Káli horka, aki jobbára már csak a Balatin északi oldalán
lakott, mióta nem váltogatta & téli és a nyári szállásait, a Bokon
déli nyúlványaitól a tó mocsaras partjáig, a keleti végek felé
emelkedő szigettől24 a nyugaton magasodó, kalpag alakú
hegyekig egyetlen hatalmas vadászterületté nyilvánította
uruszága ezen hányadát. Az idős Bogát horka, aztán a tó túlfelén
lakó Botond, de még a Duna melléki szállásokról Zoárd fia Lél is
elküldte vitézeit a nagy gyakorlatra.
Az ellenséget ilyenkor az erdő-mező vadjai adják. Jobbára
ősszel voltak esedékesek az efféle gyakorlatok, mert a tavasz
évadja a születések és a szaporulat ideje, és a magyar ember nem
szívesen zargatta az állatok világát, ha nem volt muszáj. Most
azonban sürgetett az idő, mert híre kelt, hogy újfent magyar
fegyverre, vitézi bátorságra van szükség hamarost Nyugaton, a
Berengár politikáját követő provence-i Hugó király oldalán. A
követjárás is megindult, és Zolta, Káli meg a többiek
egyetértettek a sereg indításában.

24 Tihany akkor még sziget volt.

 Volt egy tervük is, és ez így hangzott: ha Hugó ellen indul a
burgundi Rudolf megsegítésére a sváb Burghardt herceg, a
magyar nem fogja kihagyni a védtelenül maradt Svábföld
prédálását.
Jobb időt adott a hadgyakorlatra Tengri, mint azt remélték a
vezérek. A Bokon legmagasabb pontjain imitt-amott megmaradt
még némi hó a télből, de csak az árnyékos, sötét horhosokban, az
északnak őrt álló sziklák aljában. A süppedős lapályok
próbatétel elé állították a vadászszázadokat, a portyákat,
amelyeknek az ellenséget – erdők szarvasait, bölényeit, őzeit,
vaddisznó- és muflonfalkáit – gyűrűbe kellett keríteniük, akár az
igazi, két lábon járó vagy lovon ülő ellenséget.
Káli azonban csak annyit engedett levágni, íjjal kilőni,
hálóval befogni, kelepcébe ejteni, amennyire a vadászsereg
élelmezéséhez feltétlenül szükség volt.
Ahol a kalapokat és süvegeket formázó hegyek emelkedtek,
Bulcsú, az ifjú horka vezette a csapatokat. A hegyek között
hatalmas, süppedős lapály húzódott, körülölelve a hegylábakat,
és a sásvilág útvesztőibe csak az merészkedett, aki igen biztos
volt a dolgában, s pontosan tudta, hogy hova lép.
Bulcsú a rábízott ezreddel bekerítette az egész környéket, és
a legnehezebb feladattal – a kelepceállítással – egyik leghívebb
barátját, a nála néhány esztendővel idősebb Csanád századost
bízta meg.

☒☒☒
 Ugyancsak elfutott közben az idő. Már Csanád is elmúlt
húszesztendős, és odahaza, Káli uruszágának nyugati
szegletében – egynapi kényelmes lovaglásra az apja, Táltosfia
szállásától – épített díszes sátrat meg egy veremházat Delinnel, a
tizennégy esztendős feleségével.
Delin káliz vérből való, csodálatosan szép leány, távoli
rokonságban Káli horka családjával, akit többnyire csak Kálnak
szólítottak. Csanád nem siette el a nősülést, szekálták is miatta
éppen eleget, most pedig, ha nagyon elmélázik, a tizedesei
biztosra veszik, hogy megint Delin forog gondolatainak
közepén.
De a gyakorlatot komolyan kell venni, mintha valódi,
alattomos ellenségre indulna a magyar. Csanád is ekként állítja
föl a kelepcét az egyik hegy lankáin körbefutó úton, ahová
fölkecmeregni kényszerül az utazó, ha nem akar a Balatin
láprengetegébe veszni mindörökre. A vitézek jelentik, hogy
végeztek, aztán egy elnyújtott sípjel a nádas széléről azt mondja,
hogy kezdenék már a hajtást.
Az úton nemcsak kalmárok, csapatok jönnek-mennek, azon
jár át a túloldal erdőségeibe a vaddisznó, a Balatinhoz inni járó
őzcsapat, amelyekre mindig lesben áll valahol egy toportyán.
Csanád százada itt állított csapdát, mégpedig a földön elrejtett s
fölcsapódó hálókból.
Aztán a síp odalentről figyelmeztető jelet ad, s felel rá egy
másik, a nádvilág nyugati végéből.
– Emberek jönnek – mondja Csanád egyik tizedese. – A lápi
úton közelednek, lóháton. Látom odalent a Makóék zászlójeleit.
Szerinte tizenöten vannak. Mi légyen, parancsnok?
 – A kelepcét le nem bontjuk. Sétáljanak csak bele, föltéve,
hogy a kereszteződésben északnak nem térnek. Akadályozzuk
meg, hogy így legyen, tereljék felénk őket. Nem mondta Makó,
hogy mifélék?
– Idegenek, és zászlóval jönnek. Fegyveresen vonulnak.
– Küldj egy futárt Bulcsúhoz. Mondja meg, hogy megállítjuk
az idegeneket, aztán ha úgy alakul, magam kísérem őket hozzá.
A tizedes máris ugrasztja két megbízható, fiatal vitézét, s a
kelepce környéke elcsendesedik.
A tizenöt fegyveres közeledik. Sok lovuk nincs, ebből látni,
hogy külhoniak, s amikor közelebb érnek, az öltözékükből is.
Itáliaiak, és magabiztosan közelednek az úton.
A kelepce körül életnek semmi jele, még a légyzümmögést is
hallani lehet. Pedig ott vannak a vitézek is, a lovak is, csakhogy
tökéletesen elrejtve. A tavalyi avarban heverve nyugtatják a
lovakat, a fülükbe sugdosnak, és simogatják a jószágot. Szükség
is van rá ugyancsak, mert a lovak hallják már a közeledő
társaikat, s legszívesebben felugranának.
Amazok közelednek, és halkan beszélgetnek. Két itáliai vitéz
halad elöl, ennyi csak a biztosítás. Csánád legényei derülnek eme
bűnös felelőtlenségen, bár az itáliaiak ezt a vidéket bizonnyal
baráti földnek tekintik.
A kelepce fölött áteresztik az első két lovast, aztán a többiek
orra előtt fölcsap a nagy szemű háló, s hullik le róla a por és a
beléakadt tavalyi falevél. Ebben a pillanatban elkapják azt a
kettőt is, és lerántják a nyeregből.
 Néhány kardhüvelyből kiröppen az acél, ámde akkor már
mindenik látja a meredező nyílhegyeket, fényesre csiszolt
lándzsákat, kelevézeket.
Az itáliaiak döbbenten állnak, mert a menekülés útja
tökéletesen zárva. Aztán a zászlós mellett álló tört magyarsággal
azt mondja:
– Követség! Káli úrhoz jöttünk Itáliából! Békességgel és
barátsággal vagyunk irántatok, és nem kívánjuk a véreteket!
A vitézek az előreléptető Csanádot figyelik. Ha az arca
komoly, nekik is annak kell maradni, ám ha elmosolyodik…
– Nézz körül, barátom! – így Csanád. – Látod-e a
legcsekélyebb esélyt arra, hogy a vérünket vedd?
Erre már kirobban a nevetés, és Csanád a hüvelyébe rejti a
szablyát, majd barátságosan a szószólóhoz lép, aki voltaképpen
csak egy úti vezető. A vállára csap, és porzik a vezető zekéje.
– Ha megijesztettünk benneteket, nézzétek el nekünk.
Vadászat van, hadgyakorlat. Mondd meg ezeknek az uraknak,
hogy elkísérünk benneteket a horka szállására, ha vele van
beszédetek. A fia a közelben van, és hamarost fogad.
Két tized kíséretében továbbindul a követség Bulcsúhoz. Az
egyikük azt magyarázza Csanádnak, hogy tavaly látta Bulcsút
Lombardiában.
– Nagy harcos már most is – mondja Csanádnak. – A mieink
szerint okos és kemény vezér lesz belőle.
– Hogy az lesz, vagy sem, sok mindentől függ – mondja
Csanád. – Kérdés, hogy nektek mi a jobb? Erős legyen-e Bulcsú
egykoron, vagy barátságos.
 – Hát nektek mi lenne a jobb? – kérdez vissza ravaszul az
itáliai, aztán mindketten elnevetik magukat.
Csanád kumisszal kínálja, miközben egymás mellett
lovagolnak, de az itáliainak elég abból egyetlen korty, mire
magához kap egy kisebb borostömlőt. Annak a tartalmát már
élvezettel tölti magába.
A szálláson, mielőtt Bulcsú elé járulnának a követség tagjai –
innen majd az ő személyes kíséretében vonulnak tovább Kálihoz
–, az itáliai, mintha csak elfelejtett volna valamit, visszalép a
századoshoz:
– Ejh, kiment a fejemből, bár meglehet, úgyis hiába kérdem…
– Azért csak mondd, barátom.
– Találkoztam egy magyarral odahaza. Úgy hívják, hogy
Római. Ismered-e netán?
Csanád türelemre inti, aztán lehajol a nyeregből, és valamit
súg egy kíváncsiskodó gyerek fülébe. A kis fickó felkap apró
lovára, elvágtat, mintha darázs szúrta volna.
– Aztán… milyen volt az a magyar? Rendesen viselte-e
magát köztetek? – firtatja Csanád, de a választ már nem kell
meghallania.
Mint a szélvész, vágtat be Déva asszony Római kedvenc
ménjét szőrén ülve, s Csanád rámutat az itáliaira: ő lenne a
hírhozó.
Déva egyetlen szót sem szól, csak a lovag mellé faroltatja a
mént, aztán áthajol a nyeregből, és öleli-csókolja, mint aki kincset
talált.
 ☒☒☒

– A Rómairól legalább már megjött a hír – örvend Táltosfia. –

A jelek szerint megúszta, felgyógyult, és nem is érzi magát
rosszul. Talán majd megérkezik. Réka örülni fog, de aztán majd
eszébe jut Hajnal.
Keselyű a karjait a mellén összefonva, a nemezcsizmája
orrával apró kavicsokat rugdosva téblábol, aztán matatni kezd
az oszlophoz kötött lova zablavasán.
Hát igen, Réka!
Mióta hazajöttek – és ennek már harmadik esztendeje –, az
asszony állapota egyre romlik. Belülről rágcsálja valami
láthatatlan féreg, akár egy almát, csakhogy ő már kívül is magán
hordozza ennek jegyeit, míg az alma, meglehet, piroslik még.
Réka valaha szép arca már a múlté. Vénasszonysorba került,
noha Táltosfia minden erejével azon van, hogy ezt feledtesse
vele. De ha az emberfia fejében egy gondolat azt mondja,
megvénültem, lassan a test is engedelmeskedik, mintha a
kimondatlan szavakat parancsnak fogadná el. Réka asszony
egyszer magába fordul, és ilyenkor azt mondják, nem éri meg a
következő holdat, másszor meg – ki tudja, honnan az erő – úgy
vágtat végig a szálláson, mint a veszekedett, és a gyakorlótéren
próbálgatja az íjat…
Amit igazából már nem feszíthet ki úgy, mint évekkel előtte.
– Sose adja föl – morogja Táltosfia. – És sose hagyja elveszni
a reményt az utolsó szikráig, csak lappangóra hagyja. Tegnap is
azzal győzködött, hogy szerinte él a leányunk. Tengri adja, hogy
igaza legyen.
 – És szerinted?
– Képtelen vagyok hinni abban, hogy talán már nem. Ki sem
mondom soha a végső szót, mert valóban úgy történhet. Csak
abban hiszek, hogy Hajnalhoz volt annyira kegyes
Boldogasszony és Tengri, s talán még a nagyapja északi istenei
is, hogy a javát akarták, s nem hagyták az alvilág rossz
szellemeinek birtokba venni az ő testét s lelkét.
– Lehet, hogy igazad van – bólogat Keselyű. – Nekem sincs
olyan érzésem, ha Hajnalra gondolok, mint akkor, amikor egy
végképp eltávozottra. És nem érzem úgy, hogy a nevét emiatt
nem kellene kimondanunk.
– Lehet, hogy Réka érez valamit, de mostanában már a
különös álmairól se beszél. S amikor elvágtat az íjával, mindig
olyan, mint aki megbolondult.
– Azt nem. Éppen az óvja meg a megbolondulástól, hogy van
még valami célja.
– Van. Hogy visszakapjuk Hajnalt. Aztán meg mindenáron
végezni akar Guidóval. Azt mondtam neki: nézd, talán nem is él
már. Anda Bajorországban esetleg elvette a kedvét, hogy ellened
és a családunknak feszüljön, de aztán mindig rájövök, hogy
Andát nem efféle fából faragták. O túl gyenge a gyilkoláshoz.
Sosem lesz belőle harcos.
– Kücsüm és Anda… Mintha nem is lennének ikertestvérek.
– Keselyű a távolba mutat: – Emlegettük, aztán megjelenik.
Réka közeledik lovának nyergében.
– Időnként csak úgy nekiindul, és körüllovagolja a szállást, a
réteket, az erdőket – mondja Táltosfia mélyet sóhajtva. – Ne is
gondolj rá, hogy ilyenkor elkíséred, mert képes, és megfenyeget
a késével.
Az asszony szemei körül fekete karikák, mint akit napok óta
elkerült az éjszakai pihenés. Ahogy a szárat fogja, a csuklója egy
vékony, szikkadt faághoz hasonlatos csupán, de a szeme mégis
ragyog.
– Baj van, asszony?
– Ellenkezőleg! Most jött haza Kálitól a fiunk! – újságolja
boldogan. – Vége a vadászatnak. Csanáddal jött Déva, és fűnek-
fának azt beszéli, hogy megvan a Római. És ha ő él, akkor…
akkor…
– Akkor egyszer csak megjön a lányunk is, Réka lelkem.
Megjön, meglásd. Elébb, mint gondolnánk.
– Így érzed? És te is, Keselyű?
– Sosem gondoltam másként – feleli a hivatalát letett táltos. –
Hanem… hallod-e, nem ártana téged feltáplálni kissé. Mert ha
Hajnal így meglát…
Réka felnevet, előkapja a kését, és belevágja egy szilfa
törzsébe. A fa jó harminc lépésre áll, sudár a koronája,
élénkzöldek a frissen kibomlott levelek. Keselyű elismerően
csettint.
– Emmá’ döfi. A légynek is lemetszenéd a micsodáját ilyen
messziről.
Réka felszabadultan nevet.
– Látod? – mondja csendben Táltosfia. – Néha egyetlen
mondat elég neki, hogy boldognak lássam. És egy szó is, hogy
maga alá süllyedjen. Érted te ezt, Keselyű?
 – Azt hiszem. Gyere, pajtás, keressük meg a fiadat. Ügyes ez
a Csanád, és rád ütött. Meg aztán… Nekünk lassan ölég is lesz a
verekedésből, nem így látod?
– De. Csak még megvárom, míg Réka elvégzi a maga dolgát.
– És ha sose végzi be azt, amit annyira tervez? Ha az a
mocsok Guido…
– Akkor is mellette maradok, Keselyű. Semmi el nem
tántoríthat.
Táltosfia felkapaszkodik a nyeregbe, és el vágtat.
– Akkor nekem se lesz más választásom, komám, mint hogy
veletek tartsak – morogja maga elé Keselyű. – A sors alaposan
egymáshoz kötözött minket. Na gyere, Jázmin! – súgja a lova
fülébe, mert Jázmin nagyon érzékeny lélekkel megáldott jószág.
– Érjük utol ezt a táltosivadékot.

RÓMA KÖZELÉBEN. A MAROZIA SENATRIX-PALOTA

Marozia az utóbbi esztendőkben kevés időt töltött hajdanában

szép időket látott palotájában. Mióta összekülönbözött a család
X. János pápával, akit jószerivel ők maguk segítettek hatalomra
abban a reményben, hogy a Róma környéki uralom világi
vonatkozásaiból hasznot húzhatnak, a néhai Alberich őrgróf
igyekezett külbirtokain terveket szövögetni az ellenlépésekre.
Aztán, távozván az élők sorából, az ő helyét betöltötte
Guido, egy toszkánai őrgróf, mind a politikában, mind Marozia
ágyában, de a nagy kérdés – a „miként kerüljünk vissza a
hatalomba?” – még nem nyert megoldást. Hisz a pápa Berengár
császárt pártfogolta a zavaros viszonyok között, Toscanai Guido
pedig Hugó király anyai ágú féltestvére, így ellensége a pápának
és burgundi Rudolfnak.
Most éppen neki jutott eszébe a magyarok behívása, és
Marozia régi palotájában oly rendszeresek mostanság a
követjárások és a politikai tárgyú megbeszélések, akár egy
királyi udvarban.
Mi is a palota udvarán várakozunk. A lovak málhákkal
rakottak, és az itáliai katonák parancsra Várnak. Rajtam kívül
még két másik beszéli a magyar nyelvet, ők lesznek a vezetőink
és kísérőink.
Marozia asszony – miután hosszasan tárgyalt egy provence-i
gróffal, aki később élénkvörös fülekkel, de elégedetten
vigyorogva sietett le a lépcsőn – indult, hogy férje nevében
elbúcsúztassa a magyarokhoz indulókat.
Végigpillantott a harminc vitézen és a követeken, majd
egyenest hozzám lépett.
– Hát te vagy az – állt meg előttem, és végighordozta rajtam
fürkész tekintetét. – Bátor embernek tartalak, tudod? Nagyon
bátornak.
– Köszönöm, asszonyom. Majd eldicsekszem Káli horkának
és Bogátnak, ha épségben hazaérünk.
– És vedd rá őket, hogy adjanak harcost. Amennyi csak kell.
A magyarok se bánják meg, megéri majd a nagyfejedelemnek.
– Megmondom, hogy egy harcos és okos asszony kéri, aki
szintúgy nagyon bátor. Én is kérdeznék, de sajnos tudom már a
választ.
 – Arról a szegény leányról…
– Igen. Eltűnt. Senki nem jutott a nyomára. Az a rendkívüli
tiszteletnek örvendő úr, aki… hm… pártfogolta őt, a hivatalában
van még?
– Ott, de pillanatnyilag rossz irányba húzza a szekeret –
mondja csendesebben Marozia. – Értsd úgy, hogy az
ellenségünkké lett. Mindig is Berengár pártján állt, és még
mindig azokét fogja, akik a rossz utat akarják Rómának.
– Majd beszélek róla Kálinak – mondom. – Ha gondolod,
hogy kiérdemelt valamiféle büntetést, segíthetek magam is
megoldani a gondjaidat, asszonyom.
– Neked miért ellenséged a Bíborpalástos?
– Azért, amit elkövetett azzal a leánnyal. De van nálam
alkalmasabb is, hogy beteljesítse a végzet akaratát.
– Az asszony, aki veled volt?
– Ó. Soha senki nem veri ki a fejéből, hogy van még mit
törlesztenie, és bár rég nem láttam, mégis tudom, hogy készül rá.
– Egy mai amazon…
– Ahogy mondod. Nekem megremeg a kezem, ha valakit
nem a harcmezőn kell átküldenem a másvilágra, de neki nem
fog.
– Egy gyilkos…
– Inkább igazságosztó – javítok, és Marozia lassan ingatja a
fejét.
Az egyik lépcsősoron ekkor megjelenik egy férfi.
Másodmagával ballag lefelé a márványon, és nehézkesen lépdel,
a kőkorláton csúsztatva tenyerét.
 Első pillantásra rettentően fura, de nem értem, miért.
Marozia jó utat kíván, és gyorsan elköszön. Igyekszik fel az
emeletre, félúton szól valamit a két férfihoz, majd eltűnik a
folyosószegletben.
Mi annyira fura ezen az alakon? – tanakodom magamban, a
málhát igazgatva. A férfinak gondosan nyírott, ősz szakálla van,
és itáliai módra öltözködik. Megette már a kenyere javát, látszik
a mozgásán, a mozdulatain.
És akkor bevillan, mi olyan fura rajta: a rekkenő forróság
ellenére kesztyűt visel a jobbján. Eszembe jut Réka.
A két férfi megtorpan a lépcső alján.
Közelebb kéne jutnom, hogy alaposabban megnézhessem
magamnak!
Elindulok Marozia után, még akkor is, ha közembernek az a
lépcsősor nem áll rendelkezésére, de az őrt álló szolga nem mer
megállítani, mert eddig az asszonyával társalogtam.
Ahogy a férfi mellett elhaladok, egyre csak a kesztyűs kezét
figyelem.
És a hangját, amit, tudom, hallottam már… De hol?
Valamit magyaráz nagy lendülettel, és akkor…
Maroziát futva érem utol az első emelet nyitott folyosóján.
– Várj! Kérdeznem kell!
– Mondd csak, magyar! – fordul felém, s tán még egy
halvány mosolyt is látni vélek az arcán.
– Odalent az a férfi. A szakállas… Vérzik a keze. Ki az az
ember?
 – Fogalmam sincs. Annyian járnak ide mostanság, akik mind
az újat szeretnék, s fordulatot a római politikában. Vérzik a
keze? Mi közöm ehhez?
Értetlenül pillant rám: mit akarok ezzel?
– Kérlek, te megteheted, hisz ez a te házad. Azt szeretném,
ha lemennél, és megkérdeznéd, nem segíthetnél-e valamiben.
Egészen átütötte a kesztyűjét a vér. És kérdezd, honnan a sebe.
Egy férfiember neked nem fog hazudni, mert ha csak rád néz,
asszony…
Maroziának elevenébe talált a végig nem mondott dicséret.
Már sokkal szerényebben kérdi:
– Mit tehetnék vele? Kössem be neki?
– Netán megkérdezhetnéd, mi okból tartózkodik a házadban,
vagy kivel érkezett. De nekem az is elég, ha csak megnézed a
kezét. Nem mer ellentmondani, ha egyszerűen odalépsz, és
lehúzod a kesztyűjét.
– És mit nézegessek egy rút seben? – kérdi felháborodottan.
– Nézd meg, hogy olyan-e, mint amit fegyver ütött. A
tenyerén és a kézfején is véreznie kell. Ha megteszed, kérhetsz
tőlem bármit, továbbítom a nagyfejedelemnek.
– Akár egy üzleti ajánlat.
– Annak is felfoghatod.
– De te nem vagy nemes. Hogyan hihetnék a szavadban?
Ám mégis indul, vissza a folyosón, aztán le a lépcsőn.
A női fondorlat újabb példáját látom, amikor odalép a
férfihoz, és…
– Ó, jaj! Mi történt a kezeddel, uram? – kérdi hüledezve, és
máris rángatja le a kesztyűt, mit sem törődve vele, hogy
összevérzi a kezeit. A férfi annyira meglepődik, hogy nem is
ellenkezik. – Hát ez roppantul csúnya! Miért nem kötözteted be?
Lázat hoz rád. Van doktor a házban, gyere velem! Így el nem
engedhetlek…
Nekem azonban ennyi is elég, biztos lehetek a dolgomban.
Még a bensőm is remeg az izgalomtól. Szándékkal utolsónak
lovagolok ki a kapun, amikor Marozia egyik belső szolgálója
utolér.
– Uram! Bizalmas közlendőm van – fogja meg a szárat, és
visszatartja a lovam. – Asszonyom azt üzeni, hogy annak az
embernek átszúrták a tenyerét, de már régen. Azóta nem
gyógyul. Azt is üzeni, hogy a férfi egy köztiszteletben álló
provence-i, bizonyos Lothar gróf.
– Mást nem üzent? – kérdem, és körülpillantok, hátha
meglátom Maroziát.
– De. Még azt is, hogy már tudja, miért érdekelt Lothar gróf.
Már emlékezett.
Lothar gróf, Provence-ból… Ez maga az őrület!

BOTOND HORKA SZÁLLÁSVIDÉKÉNEK DÉLI OLDALA

A DRÁVA MENTÉN

A magyarok megtorpannak a domboldalban, a friss lombot

hajtott fák árnyékéban, s onnan szemlélik figyelmesen az
átkelést.
 A Dráva most nem olyan zöld színű, mint általában. Kilépett
a medréből, és sárga agyagot sodor magával. Az ártéri fák
törzsét rőfnyi magasan sárgára festi, és a háborgó víz tövestül
kimosott fatörzseket cipel. Itt-ott egy kazal szomorú maradványa
úszik, vagy deszkák és gerendák forognak-bukdácsolnak az
örvényben. Valaha egy hajlékhoz tartoztak, vagy a teszérek által
gondosan megmunkált, eladni való készletből hordta el a víz.
Egy tehén felpuffadt teteme, aztán néhány disznódög úszik
el a domb alatt, és az egyik fennakad a víz fölé hajló fűz
ruganyos ágain. A laposon a víz az őzek hasáig ér, és a
dombokon sosem volt még annyi a nyúl, mint most. Sasok
vadásznak nyúlfiókra, és az ölyveknek is fölösleges oly
szigorúan őrizni területüket, mert annyi az egér és a pocok, mint
még sosem.
A magyarok valamennyien Botond uruszágába valók, mert
itt most a Dráva a gyepű, s még valamennyi le délnek, egy jó
mérföldnyi széles sáv, ahová nem települt szállás, nincs temető,
és nem is lakik senki, aki a földet megművelné. Az ott a senki
uruszága, amit az erdő-mező vadjai uralnak.
A néhai gázlónál kalmárok küszködnek, és a vitézeknek az
lenne a dolguk, hogy segítsenek épségben átjuttatni a szekereket,
a málhát, embert és lovakat, de Lapud tizedes olyasmit látott,
ami arra indította őket, hogy megálljának s figyeljenek.
Már majdnem az árral küszködő kaftánosok segítségére
vágtattak, amikor az egyiknek a lova kátyúba lépve felbukott. A
kalmár hatalmasat zuhant, és estében felhasadt a kaftánja.
Lapud jól látta, hogy tele van fegyverrel.
 Meg aztán ezeknek odalent nem jutott volna magyar kíséret,
mint a kalmárnépnél szokás? Magukban sosem kóricálnak
magyar törzsfők uruszágában, a bők szállásterületein, hiszen
bevett dolog a fegyveres kíséret.
Ha meg nem kalmárok, akkor kik?
Botond uruszágának déli-délkeleti végeit gyakorta pusztítják
mindenféle szabadcsapatok, szökött szolgákból verbuvált
bandák, akikkel csak egyet lehet tenni: mivel legtöbbször nem
engedelmeskednek a szép szónak, rútabb eszközökhöz nyúl a
magyar. Botond horka kiadta a parancsot, hogy az a vitéz, aki
elnéző az ilyenekkel, a vagyonával felel.
Nem is akarta ezt senki, így hát inkább átsegítették az
efféléket az Alsó Világba, ahová valók. A horka fegyveres
kíséretének kemény vitézei ritkán akasztottak, mert sokkal
gyorsabb volt a fokos vagy az íj. Ami értéket találtak az
efféléknél, az indult a horka tárnokának őrzött veremházába, a
többit megkapta a Dráva vagy lejjebb a Száva, a maradékot
pedig az erdei vadak takarították el.
A folyó mellékéről nem lehet látni az erdőben rejtőző
lovasokból semmit. A gázló még a helyén ugyan, de a szekérrel
átmenni lehetetlenség.
Néhány lovas nagy óvatosan a Drávába léptet, és az állatok
marjáig ér néhol a sárga áradat. Átmenni nem mernek, inkább
visszafordulnak.
– Így sose tudjuk meg, kik ezek – morgolódnak a vitézek. –
Át kellene kelni a Disznós-rétnél! Miként vélekedsz, Bánót?
A gyepűőriző portya parancsnoka, aki sebesülése folytán
külországi harcra már nem vállalkozik, tapasztalt, öreg róka.
 – Nem kujtorgunk összevissza, emberek – mondja nyugodt,
mély hangján. – Itten várunk. A túlparton a Menke portyája
naponta elvágtat erre, ha beléjük ütköznek, fölfújjuk mink is a
tömlőket, de addig ne kísértsük Ármányt. Annyi az örvény a
Dráván… Nem akarok senkit elveszíteni a csapatból. Bár az igaz,
hogy mégiscsak ellenőrizni köllene azokat ott.
– Ugyanúgy meg vannak nyomorodva, mint mink – fűzi
hozzá egy fiatal vitéz. – De én mégis vállalom, hogy átmegyek,
és kilesem, kik ezek.
– Én is! Meg mink is átmegyünk! – hallja Bánót a tettre kész
fiatalokat, és büszkén megdobban a szíve. Ő maga képezte ki
őket a harcra, s most már látja, hogy sikerrel.
– Amott, keletebbre, a kanyaron túl – mutatja – szélesedik a
víz, ezért lassabb is lesz. Ha a lovak nem fáradtak, nem bánom,
menjetek. Vigyétek a kis Ketelt! Majd itt marad ezen a parton, és
vele üzenjetek nekem. Aztán… csak figyelmesen, okosan,
gyermekeim.
A hat vitéz elvezeti a lovát a lombok alatt, aztán egy
alkalmatos helyen nyeregbe lendülnek és elvágtatnak. A Dráva
hajlata mögött egy darabig hallgatóznak, aztán elrejtik
fegyvereik egy részét, meg a fölös málhát, és fölfújják a képüket:
kitelnek a birkabőr tömlők hamarjában levegővel, aztán kötözik
is a lovak oldalára jó erősen.
Azok meg már tudják, mi következik, hiszen százszor is
próbálták. S ha a gazda, aki a szíjazatba vagy a sörénybe
kapaszkodik, nem fél, s nem érezni a belőle áradó, emberi
érzékkel aligha fölfogható, parányi remegést, a ló tudja, hogy
biztonságban vannak egymás mellett. Innentől még inkább bízik
a gazdában, aki még sose hagyta cserben, s nem követelt tőle
olyasmit, amitől netán maga is ódzkodna.
Mert ha a gazda fél, a félelme úgy ragad át a lovára, amint a
bogáncs kapaszkodik a hajba, sörénybe.
A legtapasztaltabb, egy öregedő kanca ereszkedik először
vízbe, és a többiek követik. Csendben úsztatnak, és a kanca
tudja, semmi baj nincs abból, ha a lába nem ér feneket, s ha a víz
a hátára veszi, csak meg ne pörgesse. A gazda meg majd ügyel
az alattomos uszadékokra, aminek néha csak a tetejét látni
egyhüvelyknyire kiemelkedve, s a többi ott várakozik a sárga
latyak alatt. Jó ilyenkor a lándzsanyél vagy a hosszú karó,
amivel eltaszigálhatja az útból.
Az íj, a tegez, a nyereg, legtöbbször még a harcos ruházata is
tömlőre kötözve utazik át a folyón, mert untig elég, ha csak a
vitéz vesz kényszerű fürdőt, s nem a kaftán, az ing meg a
nemezcsizma.
A kanca kikapaszkodik a fák között, és a többi pontosan
követi a nyomát. El nem sodródott senki, veszteség nincs. A
túlparton maradt kis vitézpalánta, az örökké mosolygó Ketel egy
faderék mögül integet, s mutatja, itt vár a hírekre.
A hat vitéz felkapja ingét, kaftánját, fölrántja csizmáját,
megköti szorosan a fegyverövet, aztán villámgyorsan nyergei. A
magyarnak a nyergelés a zsigereiben van, vakon is megcsinálja,
a legsötétebb éjszakában. Aztán felóvatoskodnak az ártér fölött
húzódó kalmárútra, és elosztják egymás között a feladatot.
Félúton lehetnek, amikor a lovak föle forogni kezd, s
figyelnek ugyancsak élesen a hátuk mögé.
 – Figyeljetek. Húzódjunk a fák alá, és várjuk meg, mi lesz.
Valaki követ minket – mondja a legidősebb.
Kisvártatva már az emberi fül is érzékeli a távoli
patadobbanást, és a hozzáértő azt is megmondja, mekkora
csapat közelíthet.
– A Menke portyája lesz – találgatják, de nem kell sokáig
várni az első három lovas vitézre. Amint a csalitosból kilépőket a
felderítők megpillantják, megnyugszanak.
– Kétnapi járásra innen kifosztottak egy karavánt, megöltek
kilenc embert, közülük három a mi szállásunkról való kísérő –
recsegi dühösen az idős Menke. – A kalmárok zömmel bizánciak
voltak, és néhány az Adriai-tenger mellékéről való itáliai. Aki
megmaradt, azokat nálunk istápolják.
– Itt vannak egy macskaugrásra. Amint láttuk, van erejük
elég.
– Mindenféle szedett-vedett népség. Szökött szláv szolga,
néhány marót,25 még bolgárföldi is van közöttük. Megtalálják
ezek a mocskok egymást mindig. De innen tovább nem mennek,
arra megesküszöm.
Márpedig ha Menke megesküdött valamire, annak ritkán
volt később híja.
Úgy határoznak, hogy áthívják Bánót csapatának zömét, és
csak néhány íjászt hagynak a túlparton. Elég oda annyi, ha ezen
a vízen akar átkelni valaki. Félútig se jut, levadásszák rögtön.
Menke és Bánót megtárgyalják a tervet. Van még idő
alkonyatig, addig kell nyélbe ütni… í

25 Morva.
 ☒☒☒

A martalócok vezére dühös, amikor megtudja, hogy senki se

küldött ki vigyázókat. Első mérgében képen teremti a szláv
legényt, aki a legközelebb esik hozzá, és amikor az
fölbukfencezik, keményen belérúg még néhányat.
– Megmondtam, hogy a magyar gyepűn nincs lazítás! –
sziszegi, akár egy dühös vipera. – Bárhol ránk csaphatnak annak
a rohadék Botondnak az emberei. Kifelé innen, vegyétek körbe a
tábort! Ha valaki elalszik, álmában szúrom le!
– Nem aludtunk harmadik napja! Nem is ettünk rendesen!
Miért te mondod meg, ki mikor ehet-ihat? – így egy bolgárföldi,
de a vad hegyi szerbek véréből való vezér hajthatatlan. Ót küldi
elsőnek őrködni, a Drávára vezető út túlsó feléhez.
A vezérhez egyik bizalmasa lép.
– Mi a terved ezekkel? – bök hüvelykjével egy sátras szekér
felé. – Nem cipelhetjük végig mindhármat, csak hátráltatnak.
– Eladom őket – feleli a szerb. – Tán még a harmadikat is…
– Azt má’ ugyan nem! Kinek kellene egy féleszű némber?
Ráadásul csúnya, mint a veszedelem. Add neki annak a félig
besenyőnek – mutat a lova mellett ténykedő, alacsony,
garázdaságra mindig hajlamos férfira. – Kösd ki, hogy ha a
kedvét töltötte vele, szúrja le, és vesse a folyóba. Vagy vesse bele
most mindjárt. Már azt se értettem, miért hoztad magaddal…
– Mert nem tudom, kihez tartozik. Azt állítja, magyar. Hát,
ha ez igaz, akkor fizessenek érte a magyarok.
 – Magyar… – legyint a másik. – Tudja is ez, kiféle. Csak egy
hígvelejű szerencsétlen, aki úgy vedeli a bort, mint a
legiszákosabb férfiember. Kólintsd fejbe, aztán rendezést nyer a
dolog. A Dráva elgörgeti ezt is, mint annyi mindent.
– Majd meglátom. De a besenyőnek azért mégsem adom, ha
egyszer el is cserélhetem.
– Csak juss be a magyarok közé épségben. Már tudnak a
görögökről.
– Sejtem. De eddig még nem jutottak a nyomunkra. Ez is azt
mutatja, hogy a magyarnak kisebb gondja is nagyobb annál…
Az utolsó mondat félbeszakad, és a szerb kikerekedett
szemmel bámul a másikra. Tétován a nyakához nyúl, és az ujja
véres nyílhegyet tapint, ami az ádámcsutkája mellett meredezik
vagy kétujjnyira a húsából.
Aztán előrezuhan, és a súlyos test tompán puffan a sáros
földön.

☒☒☒

– Szép volt, Adony! – nyugtázza a lövést Bánót. – Hujj,

legények! Adjatok nekik!
A martalócok táborát oly észrevétlenül kapták körbe Bánót
és Menke vitézei, kitekerve vagy elmetszve a kiküldött őrök
nyakát, hogy megijedni se maradt idejük. Nyílvesszők
szisszennek, és a leszálló alkonyaiban néhány a szekérkerékbe
vagy a sátortetőbe csap, vagy célt tévesztve röppen az erdőbe.
– Adony! Nédd’ a! – csattan megint Bánót, és az íjász – ő az,
aki futtában lövi nyeregből a rókát karikára ötven lépésről – jól
látja a szekér mögött ügyeskedőt. íj van a kezében annak is, és
most keres jó fedezéket.
Ámde a lába kilóg a kerék mellől, és Adony vitéz tüstént
ráhúzza íját. Amaz fölordít, és ismeretlen nyelven kiáltozni kezd,
talán hogy megadná magát… Aztán sántítva kilép a szekér
mögül, kezeit feltartja, de Bánót megrázza a fejét: nem lesz
ezeknek irgalom.
Adony céloz és lő, s a férfi arccal bukik a sárba.
Pillanatok alatt végeznek a zömével, aki meg menekülni
próbál, azt elkapják. Valaki bogozza már az árkányt, szíves
örömest húzná valamelyik ágra a nyakuknál fogva a
gyilkosokat, de Menke azt mondja, kár azért a jó, szőrből fonott
pányváért. Ezeknek vas kell, semmi egyéb.
– Az egyik megmondta, hogy ők gyilkolták meg a görögöket
és a három emberünket – mondja Menke Bánótnak. – Nem
hinném, hogy bármelyiknek is hasznát vehetjük, ha életben
hagyjuk.
– Értelek – bólint Bánót. – Nyárád, Vasad, Habos! Intézzétek
el!
A három vitéz kivonja a szablyát, és gyors metszésekkel
mindegyiknek átvágja a torkát. Aztán kikutatják a ruháikat,
majd a hullákat a Drávába taszítják. A ruha vízzel telik,
elnehezül, és a holttestek a folyó mélyére süllyednek, ott görgeti
őket tovább az ár.
Sorra veszik a megmaradt lovakat, átnézik a málhát meg a
sátras szekeret.
– Van itt egy halott asszony! – kiabálja Menkének egy fiatal
vitéz. – Meg két élő.
 A szerencsétlenek a görögöktől rabolt szőnyegek és feltekert
brokátszövetek alatt bújták meg, s most remegnek, mint a nyárfa
levele.
– Ez itten meghótt – böki oldalba a koszos condrába
bújtatottat a legény, és átlépi a kinyújtott, vézna lábakat. – De seb
az nincs rajta.
Menke a nyeregből épp belát a szekérderékba. Félrehúzza a
durva vásznat, és viszolyogva pillant a nőre, aki nyitott szemmel
mered rá.
– Emmég’ él, te nyúlfiók! Nézd csak a szemit! Egy halott
szeme nem ilyen, annak nincs má’ fénye!
A fiatal vitéz szégyenkezve fordul, és megérinti az asszony
karját.
– Igazad van, apa. Meleg a keze… És bűzlik a bortól. Meg
összehányta magát. Micsoda egy disznó… Asszonyban ilyent
nem is láttam még.
– Szedd le onnan – parancsolja Menke, de a legény azt feleli,
ő ugyan hozzá nem nyúl, túlságosan is szennyes. – Azt
mondtam, szedd le a szekérről! Kijózanodik, és beszélünk vele!
Vagy szívesebben vágnád el a torkát?
– Minek? Úgyis élőhalott!
– No, ha úgyis, akkor vedd szépen ölbe, oszt’ mosdasd meg a
Drávában. De bele ne fojtsd nekem, te! – reccsen a parancs, és a
többiek nevetnek a legény szerencsétlenkedésén. – A másik két
nő fürdesse le, mert nem akarom, hogy magadat alázd!
Egyáltalán… Beszélnek ezek valami értelmes nyelvet?
Hamar kiderül, hogy a két másik nő görög. A férjüknek
elvágták a nyakát, őket meg kedvére használta az össze martalóc
az utóbbi napokban. Sírva-zokogva beszélik el a gyászos
történetet, és az egyik azt mondja, hogy a harmadik
szerencsétlen, aki most félig mezítelenül térdig áll a zavaros
folyóban, azt állítja magáról, hogy magyar.
– Ha kimosdattátok, hozzátok elém. A hideg víz majd
kijózanítja – rendelkezik Menke. – Vagy kegyetlenül csúfot űztek
vele, és csaknem halálra itatták, vagy… Majd elválik.
– Ez ilyen, azt mondja a másik kettő – szól a görögül némileg
értő vitéz. – Állítólag ha nem ihat bort, elmegy az esze
olyannyira, hogy tartani kell tőle, ha meg iszik, hát attól.
– Dugjátok a fejét a víz alá – parancsolja Menke. Addig
folytassátok, amíg értelmes szót ki nem nyög. Aztán kifaggatom.
Leszáll az éjjel, de előtte még táborhelyet váltanak. Olybá
tűnik, rohamosan emelkedik a víz, magasabb helyre kell
vonulni. Az éjszakai vigyázok úszva menekülő őzeket látnak,
vaddisznókat, amelyek némi szárazulat után kutatnak
kétségbeesetten. Aztán kikapaszkodnak a kis magaslatra, ahol
most összezárva téblábol őz a rókával, borz a vaddisznóval, de
eszük ágában sincs egymásra támadni.
Az éjszaka közepén Menkét ébreszti az egyik vigyázó:
– Apa! Ébredj! Magához tért az asszony!
Menke feltápászkodik. Fejébe csapja fövegét, igazgatja az
éjszakai pihenőre meglazított, viseltes kaftánját.
Akit elébe támogatnak, alig különbözik attól, akinek józanító
fürdetést parancsolt.
– Boldogasszony odafönt… – morogja elképedve. – ’Iszen ez
már nem is földi lény.
 – Makog valamit magyarul, apa – mondja a vigyázó. – De
alig értem, mert keveri az olasz beszéddel, meg a göröggel
talán…
– És mit beszélt?
– Szavakat érteni csak. Nem képes ez már a tisztességes
beszédre. A két lelke valahol még benne egyensúlyoz, de
akármikor kiröppenhet.
Menke egészen közel lép az asszonyhoz. Már nem bűzlik, de
tartani kell, hogy össze ne rogyjék.
– Magyar vagy? Hallod, mit kérdezek? Magyar vagy?
Csak fáradt és alig észrevehető bólintás a válasz.
– Ültesd le! – parancsolja Menke. – Ide, a fatörzsnek
támasztva.
Aztán maga is leguggol az asszony elébe. A hatalmas, sötét,
kifejezéstelen szemek nem is rá néznek, csak a csizmájára, de ha
Menke mozdul, a tekintet ugyanott marad.
– Van neved? Hogy hívnak?
Csak érthetetlen hangfoszlányok hagyják el a szerencsétlen
száját, s Menke hiába próbálkozik, nem ismétli meg, pedig
kétségtelenül a kérdésére felelt.
– Most aztán mit tehetnék vele? – pillant a vigyázóra, aki
megvonja a vállát. – Ha érted, amit kérdezek, legalább bólints,
vagy jelezz a szemeddel. Rendben? Itt van a szállásod? Ismernek
erre téged?
Úgy tűnik, mintha az asszony nemet intene. Két karja az
ölében, és a felfelé fordult tenyerek a legteljesebb erőtlenségről
árulkodnak.
– Merre van a családod? Van egyáltalán?
 – N…nem… tud… – hangzik a válasz, de alig érthető.
– Magyarul beszél – sóhajt föl Menke. – Nem tudsz a
családodról?
Felelet most nem érkezik.
– Mi a neved?
– A… nevem… a ne…
– Így nehéz lesz, apa – mondja a vigyázó. – Buggyant elméjű
ez az asszony. Nem is csodálom, mert aki csakis borral él…
– Fogd be! – morran Menke, aztán ismét kérdez. – Ki az
urad?
– Uram… ne…kém… az én… ur…
Menke nagyot sóhajt:
– Ez a szerencsétlen talán épp most készül a túlvilágra. Nem
tisztességes, hogy faggatjuk.
Az asszony most mond valamit, és a vigyázó kérdőn pillant
Menkére.
– Mit mondott?
– Azt hiszem azt, hogy Borsa, vagy Bors, vagy… Barcs…
Talán az ura nevét mondja.
Menke megrázza az asszony vállát, aki már az ily gyöngéd
érintéstől is csaknem eldől.
– Az urad neve Borsa? Vagy Bors?
– B… Bors… a neve… – hangzik a leheletnyi válasz.
– Bors? És melyik szálláson lakik? Hol lakik az urad,
asszony?
A nő arca lassan a sötét égbolt felé fordul.
– Nem tudja – mondja a vigyázó.
 – Dehogynem. Azt próbálja talán elmagyarázni, hogy…
odafönt…
– Meghalt az urad, asszony?
Az elhaló választ ismét alig hallani, de a fej mozdulatot látni:
azt mutatja, hogy nem.
– Nem halt meg?
– Itt… v… van…
– Itt az urad? Kicsoda? Netán az egyik zsivány? Mindet
agyonvágtuk. – Itt… van… bennem…
– Mit mond? – kérdi az őr, de Menke legyint csak.
– Eridj, zargasd föl Bánótot. Hátha tud valamit egy Borsáról
vagy Borsról.
A vigyázó elsiet.
– Most aztán mit tegyek veled, hallod? Mihez kezdenék egy
ilyennel? – Adj… kérlek… bort…
– Na látod! Emmá’ értelmes beszéd. Egy nyavalyát kapsz! –
csattan a férfi. – Miféle egy asszonyállat az ilyen? Hogy csak a
boron jár folyvást az esze?
– Adj bort… kérlek…
Menke mérgesen legyint: akár egy beszélő madár. Látott már
Itáliában egyet, mégse hitte róla, hogy ember.
Bánót csakhamar megérkezik.
– Bors vagy Borsa… Ismerős neked?
– Van néhány ilyen nevű, de melyikre gondolsz, Menke?
– Azt mondja – bök az asszonyra –, hogy az urát így hívták.
De még azt is nehéz megérteni, hogy bort kérne megint, pedig ez
az, amit leginkább képes érthetően kimondani. Azt mondja, az
ura benne lakik.
 – Nyilván mer’ meghótt – így Bánót, de szavára azonnal
tiltakozni kezd az asszony.
– Dehogynem hótt meg – legyint rá Bánót. – Aki benned
lakik, ammá’ csak hótt. De talán a lelke…
– Ki köllene deríteni, hova való. A családja tán még örülne
neki, ha… Ámbátor nem vagyok benne bizonyos.
– Én ismertem egy Bors nevűt – mondja valaki a sötétből. –
Párviadalban esett el, de már legalább nyolc esztendeje, túl az
Ennsen. De az a Bors a Bogát horka századosa volt…
Az asszony ekkor, most először, felpillant Menkére, és Bogát
nevét ismételve bólogat.
– Bo…gát és Kü…Kü…csüm… és An…Anda…
– No, emmá’ valami – áll föl Menke. – Szóljatok a Bogáttal
szomszédos szállásoknak, Bánót. Hátha jelentkezik valaki érte.
Addig meg… csak lesz vele valami. Majd a két másik asszony
gondját viseli.

BOGÁT HORKA URUSZÁGÁNAK DÉLNYUGATI SZEGÉLYE

Az itáliaiak elképedve nézik, mit művelek, aztán hallom a

hátam mögött kitörni durva röhögésüket.
– Mit művel ez a féleszű? A földet csókolgatja? Ni, leborul,
mint egy bíboros a Szentatya lábainál!
– Bíboros? Ez csak egy hitehagyott! Aki egyszerre keresztény
is meg pogány, az csak amolyan semmilyen. Kelj már föl, hallod,
mert a fenekedbe szúrom a lándzsát!
 Megint röhögnek, de csak addig a pillanatig, míg a legutóbbi,
igazán vitéz beszéd tulajdonosát le nem rántom a nyeregből, s rá
nem térdelek a mellére.
– Most szúrd a fenekembe, te istenverése!
– Hohó, ti kecskebakok! Megbolondultatok? Római, minek
vagy ennyire érzékeny? Most akartok ölre menni, mikor már
célhoz érünk végre? – így a követek vezetője, akiről tudom, hogy
világi ember, gróf, és Hugó király elkötelezett híve, s
nemkülönben Marozia asszonyé.
Fellendülök a nyeregbe, s azt mondom, mutatom az utat. A
követek vezetője mellém rúgtat:
– Valóban ennyire kedves számodra ez a föld?
– Nem értesz te semmit – felelem. – Itt lettem ember, mert
hagyták, hogy azzá lehessek. Hiába mondogatod, hogy az
emberség Isten adománya, a magyarok ezt nem egészen így
vélik. Náluk nincs akkora különbség ember és ember között,
mint nálatok. És mindenki kitörhet a szegénységből, ha kellően
vitéz és bátor, s ha van hozzá elég akarata. A magyarnál a szolga
is ember, és nem kényszerből vágtat a gazdája mellett a csatába,
hanem mert tudja, hogy másutt sokkal rosszabb sora lenne.
Nekem a magyaroknál barátság, szeretet és biztos megélhetés
jutott, feleséggel, saját sátorral, saját lovakkal. Itáliában életem
végéig szolga maradtam volna.
– Mert neked az rendeltetett, hogy szolga legyél – mondja ő.
– Isten osztja a szerepeket.
– Meg a pápa, meg a grófok és őrgrófok, meg akinek elég
vagyona van ahhoz, hogy szerepeket osztogasson.
– A pápa Isten földi helytartója, Római. Ezt nem tagadhatod.
 – Nem tagadom, hogy vannak némely pápák, akiket azzá
választanak, és Péter utódjaként ténykednek tisztességesen. De
akiket eddig ismertem, ugyancsak nem tartoznak közéjük. Vagy
te talán János híve lennél? Aligha fognál akkor fegyvert ellene. A
magyaroknak vannak saját isteneik, és mindvégig tudták rólam,
hogy engem keresztényi módon megkereszteltek. De sosem
kívánták, hogy hagyjam el a keresztséget, és egyedül az ő
isteneikben higgyek. A hitemben meghagytak, nem érdekelte
őket, miként gondolkodom. De láttam máglyán égni embereket,
akikről az egyház kiderítette, hogy istentagadók. Mert te, követ,
a magad keresztényi módján megvetsz engem, és megveted
azokat, akiknek nem kereszt virít a mellükön, de meglátod,
amint az első magyar szállást elérjük, hogy ők egészen másként
bánnak majd veled.
A Dráva árad, és partjai járhatatlanok. Nagy kerülővel érünk
el egy valamirevaló gázlót, aztán folytatjuk az utat a magyar föld
belseje felé. Egyre jobban elhatalmasodnak bennem az indulatok,
és ha tehetném, hagynám az egész öntelt küldöttséget, ahol van,
belevágnám a sarkamat a lovam véknyába, és egyenest
hazavágtatnék.
Csaknem négy esztendeje nem jártam itthon!
Mert nekem ez már az itthon és az otthon, s Itália gazdag
földje csak a múltam egy szeletkéje.
Amikor megállunk pihenni, elbóklászom egy csöndes holtág
mentén, ahol nem sáros már a Dráva vize. Nyeregből szállók, és
mivel békésnek látom a vidéket, hagyom a lovamat szabadon
kószálni.
 Először azt gondolom, hódok csapdossák a vizet lapáthoz
hasonlatos, csupasz farkukkal, aztán meghallom a női hangokat.
Magyarok! Végre, magyar szállás! De ennyire közel a
gyepűhöz? Igaz, sok ideje nem voltam itthon, történhetett egy s
más. Az asszonyok biztosan a szennyest mossák…
Amint megpillantom őket, fölszökik agyamba a vér: ketten
próbálnak a vízbe fojtani egy harmadikat.
Az anyátok keserves!… Rohanvást indulok feléjük,
belegázolok a vízbe. Észre sem vesznek, olyannyira elfoglalja
őket, hogy társukat víz alá nyomják, s ott is tartsák.
Megkapom az egyik nő combig föltűrt ingét, s reccsen a
vászon, amint hanyatt rántom a vízben, de a másik még mindig
tartja szilárdan a szerencsétlent, aki kapálózik, de látom,
igencsak erőtlenül.
– Mit műveltek vele, hé! Átkozott gyilkos némberei!
– Hát neked meg mi közöd hozzá, he? – hallom a hangot, és
érzem is a karikás csattanását a hátamon. Pillanattal utána éles
fájdalom hasít belém, amitől az ember dühe végképp a
tetőpontra fut. Az emberem nyeregben ül, onnan lendíti a
karikást, s azt se kérdi, ki vagyok.
Akkor jut eszembe, hogy a ruházatom itáliai.
De lecsap másodszor is, ám most már túl közel van. A
karikás a csuklómra tekeredik, én meg nekiugrom a vitéznek, aki
jóval fiatalabb nálam, és ledöntöm lovastul. Belevágok az arcába,
és hallom, hogy reccsen valami…
– Miért engem versz, amikor ez a két rohadék belefojtja a
vízbe azt a szerencsétlent?
Csodálkozva mered rám:
 – Hát te meg magyar vagy? Mi ez a… maskara?
A ló már talpon, s riadtan forognak a szemei, de már nem
érdekel a vitéz baja meg a véres orra. Ugróm a nőkhöz, és
ellököm az egyiket, a másikat meg valahogy fölhúzom a víz alól.
Tartanom kell, mert nem hajlandó megállni a lábán. Amint
megfordítom, látom, hogy a szemei fennakadtak.
– Megfulladt! Megöltétek! – üvöltöm a két riadt tekintetű
leányzónak, és cipelem terhemet a partra. Fektetem a térdemre,
és verem a hátát teljes erőből a tenyeremmel, míg végre hallom,
hogy kínlódva felköhög. Víz fröccsen itáliai csizmám orrára.
Mások is érkeznek, lovasok, férfiak. Látván a legény véres
orrát, mind nekem ugrana.
– Mi volt itt? – kérdi egy idősebb. – Engem úgy hívnak, hogy
Bánót. Portyaparancsnok vagyok. Te! – mutat rám. – Beszéled a
magyart?
– Mivelhogy az vagyok – morgom, és felültetem a félig holt
asszonyt. – Itáliai követeket kísérek Bogáthoz, aztán Káli
horkához. Az én nevem… Én vagyok a Római.
– Tömördtől? – kérdi Bánót, és bólintok: tőle, ha még ő a bő.
– Ő. Ismerlek téged. Meg a barátaidat, a Keselyűt, meg azt
a… Töttöst, meg még a…
– Táltosfiát ismered-e?
– Azt is, meg az asszonyát. Különös egy asszony – hallom
Bánót szavait. – Miért ütötted meg Bikácsot?
A fiatal vitéz szemrehányón végigmér, de látom, inkább
szégyelli, hogy ő kapott tőlem, s nem fordítva volt.
 – Azért ő sem bánik hitványul a karikással – mondom. –
Csak kölcsönt adtam vissza. Az a két nő meg belefojtotta volna
ezt a szegényt a vízbe…
– Magam adtam utasítást nekik, hogy meg köll füröszteni.
Hát nem érzed-e a leheletén, hogy részeg?
– Részeg? Lehet…
– Nem lehet, biztos. Nem szabadna neki inni adni, de ellopta
a borostömlőt. De legalább megköszöni, amiért kihúztad.
Az asszony a csizmám szárába kapaszkodik, és magában
motyog valamit.
– Mennünk kell tovább – mondom, és lefejteném magamról a
karokat, amelyek most szokatlan erővel kapaszkodnak. A partról
röhögnek a vitézek: – Nédd’ a! Csak beléd szeretett a fertelmes
boszorkány!
– Eressz már, no! Mennem kell. Ne igyál többet, hallod, mert
egyszer tényleg megfulladsz.
De ő csak kapaszkodik és motyog.
– Nem sok szavát vehettük eddig, Római – mondja Bánót. –
Hallám’, mit durmog magában?
Lehajol, hallgat egy darabig, aztán fölnéz rám:
– Azt mondja, hogy köszönöm, Római bátyó. Te! Ez ismer
téged!
Alaposan meglepnek Bánót szavai. Próbálom fölemelni
magamhoz az asszonyt, de alig áll a lábán.
– Na, te! Nézz rám, hallod? Nézz már rám! – Az állát fogva
igazgatom az arcát, hogy jobban szügyre vehessem, miközben ő
csak egyre motyog, aztán kiejti azt a nevet, hogy Magocska.
 Az iménti karikás nem csattant a hátamon akkorát, mint az,
ami belém hasított.
Ez az elkínzott arc, ezek a szemek… A Réka szemei!
– Hajnal, te vagy? Hallod? Te vagy?
Nem szól, csak megkapaszkodik a nyakamban, s nekem ölbe
kell emelnem, mert lépni képtelen.
– Most már minden rendben lesz. Most már hazaviszlek. Ha
tudnád, mennyit kerestünk… Most már hazaviszlek, Hajnal.
Megérkeztél.
– Nem hinném, hogy hallja – mondja Bánót, aki ért már
mindent. – Nincsen magánál. Ha gondolod, adok két embert,
négy lovat, készítsetek saroglyát, és a lovak között vigyétek.
Mer’ ez meg nem ül a nyeregben.
– A Bors asszonya ő, és Táltosfia meg Réka lánya – mondom
csendben. – Nyolc éve, hogy eltűnt.
– Tengri mindig tudja, mit miért intéz. Neki ezt rendelte –
jegyzi meg bölcsen Bánót.
Én pedig az út hátralévő hányadában Bogát szállásáig alig
törődöm az itáliaiakkal.
Egyre inkább úgy érzem, hogy semmi közöm nekem ahhoz
az országhoz.

925. NYÁRUTÓ. TÖMÖRD BŐ SZÁLLÁSA

Nem nagyon van nyugovásom, mióta hazaértem. Annyian

vesznek körül, s bámultak meg, mintha a világ egyik csodája
lennék, pedig csak fogságból tértem meg, igaz, nem mindennapi
körülmények között.
Déva magánkívül van az örömtől, sugárzik, akár Nap Apánk
a legszebb nyári délutánon, én pedig hálás vagyok neki, amiért –
noha egy időben úgy hitte, Tengri jobbjáról figyelem nagy
nyugalomban már e földeket – nem fogadta el egyetlen
özvegyember közeledését se. Mert a magyar nemcsak akkor
nősül ám, amikor még módja van gyermeket nemzeni, megteszi
azt később is, hogy egymaga ne maradjon.
Ha a család teljes, nincs semmi baj, mert az öreget sose
hagyják magára, de ha olyasvalakiről van szó, mint jómagam,
vagy Déva, akinek gyermeke nincs, az mind próbál magához illő
párt keresni az alkonyi esztendőkre.
Tömörd megünnepelte, hogy megkerültem, s mire
visszaértem Bogáttól, akinek át kellett adnom az itáliai üzenetet,
Déva azzal fogadott, hogy egy halom ajándékot hordtak össze az
emberek. Csupa olyasmit, amit eddig nélkülöztem, mert Wm
tudtam zsákmányhoz jutni.
Hajnal megkerült, és ez nagy csoda a szálláson.
Mindenki erről beszél, engem pedig faggatnak a fogságról
meg az újonnan tervezett csatározásokról. Fiatal és idősebb vitéz
most mind Itáliába akar indulni verekedni, mert azt találtam
mondani, hogy ott még ugyancsak van gazdagság, nem úgy,
mint a germánok és frankok felé, mert ott mindenféle rejteket
építettek a papok és a gazdagok, hogy a magyar portyák rá ne
lelhessenek.
Csendben múlnak a napok, a nyár is elköszön hamarost.
 Az egyik éjjelen aztán megzörgetik a sátrunk oldalát. Déva
fölijed, mint mindig, mert azt hiszi, kutya kaparássza a nemezt,
ami igen rossz jel, mert akkor meghal valaki a hajlékból.
– Én vagyok, Római – hallom Táltosfia hangját. – Gyertek ki.
A Keselyű már itt van, meg a Kerecse…
Nem értem, mi olyan sürgős. Az utóbbi hetekben nagyon
csendes életet éltünk, a kutya se zargatott, s a népek, hál’
istennek, napirendre tértek a történések fölött.
Táltosfia arcán azonnal látom, hogy baj van. Gyalog érkezett,
és most előttünk baktat a lábát húzva a sötétben, még egy tüzes
zsarátot se hozott magával. Keselyű rám néz, és mutatja: ne
kérdezzek semmit, ne is szóljak.
Táltosfia sátrában a tűz egy görnyedten kuporgó alakra
világít: Réka az. Háttal a bejáratnak, a sarkán ül mozdulatlanul.
Köszöntöm Táltosfia tüzét, a házi kisisteneket, és Keselyű
meg Déva hasonlóképpen cselekszik.
– Hát… bevégeztetett – mondja Táltosfia, vagy inkább csak
suttogja. – Most már Tengrinél van, és remélem, elbeszéli neki az
összes ocsmány viszontagságot, amit szegénykével elkövettek.
Keselyűre nézek: ő már tudja, mi történt.
Déva eszmél elsőként, és leroskad Réka mellé. A bőrökön
Hajnal teste fekszik mozdulatlanul. A szája kissé nyitva, s
mintha mosolyogna, de a bőre akár a pergamen.
Két szeme csukva, és én képtelen vagyok a látványtól
szabadulni. Hajnal olyan, akár egy ötvenéves öregasszony,
akinek bőven kitelt a földi ideje, pedig még csak idén töltötte
volna be a huszonhármat.
 – Miként történt? – kérdem suttogva Táltosfiát, aki megvonja
a vállát.
– Csak… szépen, csendesen elaludt. De volt néhány pillanat
előtte, amikor szokatlanul éles volt az elméje. Megismerte a kis
Bökényt, engem, az anyját… Még Kerecsét is. És pontosan tudta,
hogy hazaért, itthon van végre. Réka már akkor azt súgta nekem,
hogy a leányunk már sokkal közelebb van az Örökkön Kék
Éghez, mint a földi léthez. Nem hittem, mert nem akartam.
– Hogyan viseli?
– Csak ül és nézi. Olybá tűnhet, hogy alszik, pedig nem.
Mintha nem lenne ezen a világon. Az árnyéklelke elhagyta talán,
és a lányunkéval kóborol. Pedig már nem kell neki mutatni az
utat. Eltemetjük Hajnalt abban a fenyőligetben, ahova ő maga
temette az emlékeit meg Boksa ajándékát. Nem akarom, hogy a
szállás apraja-nagyja jelen legyen, csak mi, akik igaz barátok
vagyunk.
Megígérjük Keselyűvel, hogy így lesz.

☒☒☒

Táltosfia maga ölte le az egyik legszebb csikóját, hogy az

szolgálja Hajnal lelkét az Örökké Kék Égben, ami nem más, mint
Tengri maga.
Szép, csendes hajnalunk volt, és az égen vörös szín sem jelent
meg, békétlen napot ígérve. A nyár azonban kimúlóban volt.
Hogy mit hoz a jövő, azt a táltosok tudhatták csak, s abból is
annyit, amennyit Tengri jónak ítélt. De a jövendölések csupa
jóról és hadi sikerről szóltak.
 A lenyúzott csikó koponyáját és lábait is a sírba temettük,
aztán mellétettük az összehajtogatott bőrét meg a teljes
szerszámzatot. Déva elhelyezett a sírban mindent, amire odafönt
csak szüksége lehetett Hajnalnak, edénykéket étellel és itallal,
kést, varrótűt, fésűt, még egy ezüsttükröt is. Hajnal haját ő maga
fésülte ki, és helyezte a homlokára a pántot, amiről ezüstpénzek
lógtak a szemére.
Csak Réka nem tett semmit.
Mintha képtelen lett volna mozdulni. Figyeltem az arcát, ami
egyszerűen kifejezéstelen volt, és túlontúl kemény egy
temetéshez, gyászhoz. Még akkor sem segített, amikor mosdatta,
majd a legszebb fehér ruhát és hófehér, hímzett nemezcsizmát
adta Hajnalra Déva.
Egészben hántott fakérget helyeztünk a fehér szemfedélre,
mielőtt betakartuk volna a sírt. Aztán a kezünkkel eresztettük rá
a kavicsos földet kétoldalt térdelve, finoman, mintha kincset
ásnánk el. Hajnal a számunkra valahol az is volt.
– Hogy mért mérte reá Tengri ezt a csapást, mit vétett a
leányom ellene, azt sosem tudom meg – mondta csendben
Táltosfia. – De nem ezt érdemelte, ugye? – pillantott fel az
égboltra, ami a fenyők feltörő ágain túl világoskéken, bámult
r.ánk. – Megtudjuk valaha is, miért így döntöttél? Igazságos
Isten vagy te? Vagy vérszomjas?
– Ezt nem kellene… – súgta Keselyű. – Barátom, a gyász és
elkeseredés beszél belőled. Tengri mindig tudja, mit akar.
– Nem. Nem mindig – ingatja a fejét Táltosfia. – Ezt sem érzi,
amit én most, itt legbelül. Mert ha tudná, mit jelent nekem a
tulajdon leányomat ezzel a két puszta kezemmel eltemetni,
másként rendezné az élet dolgait idelent.
– Oka volt annak, hogy így döntött.
– Akkor miért nem mutatja ki valahogyan, hogy mi volt az
ok? Miért neki, és miért nem másnak osztotta ezt a sorsot?
– Ne Tengrit okold – mondom én is halkan. – Hanem azokat,
akik elmozdították őt erről a földről, és embertelen életre
kényszerítették.
Észre sem vettük, hogy Réka mikor távozott el a sírtól.
Egyszer csak nem volt közöttünk. Mindaddig ott állt egy fenyő
törzsének dőlve, és a sírra bámult. Egyetlen könnyet se hullajtott,
s hangot ki nem ejtett. Állt ott mereven, akár egy szobor.
Kücsüm nem lehetett jelen, ő már úton volt Nyugatnak a
portyával. Táltosfia Bogáttól tudta, hogy ez a portya hivatott
előkészíteni egy nagyobb hadjáratot a következő esztendőre.
Csanád és Ákus ott voltak a fenyőligetben. Csendben,
kemény harcosokhoz méltóan tették a dolgukat, s a kezükkel
temették a sírt. Csak a kis Bökény nem volt képes elrejteni
érzelmeit. Ő, aki nem is emlékezett az anyjára, de úgy örült, mint
senki más, amikor visszakaphatta, most mélységesen magába
zuhant.
Amikor végeztünk, észrevettem, mekkora a csend a
fenyőligetben. Odafont a szél bárányfelhőket hajtott, de a
tűlevélszőnyegen nem rezdült a levegő. A madarak elhallgattak,
száraz gally se pattant, de a sír fejéhez állított istenkeszobrok
mintha biztatón pillantottak volna ránk.
 ☒☒☒

Délután eltűnt a szállásról Réka.

Táltosfia azt mondta, hagyjuk, hadd gyászoljon a maga
módján, de Réka estére sem került elő. A szállás apraja-nagyja
lóra kapott, férfiak és nők, leányok és nagyobbacska gyerkőcök
fáklyákkal keresték Rékát, aki három lovat vitt magával. Az öreg
Gyöngyös, akinek jobbára már csak a csikókat kellett tanítania,
fegyelmeznie, a fejét lógatva állt a karám közepén, mintha értette
volna, mi történt.
Meglehet, értette is. Ő láthatta talán utoljára Rékát, és sehogy
nem férhetett abba a busa fejébe, hogy őt miért nem nyergeli.
Hajnalig kerestük, aztán elmúlt a délelőtt is, de nem leltünk
Réka nyomára.
Táltosfia azt mondta, lám, a gyász nem távozik a család feje
fölül, s ennek oka kell, hogy legyen.
Másnap hajnalban indultunk volna, hogy tovább keressük,
de egy, a szállásokra váratlanul reátörő felhőszakadás közel s
távol minden nyomot eltüntetett.
Kora délelőtt Bogáttól futár érkezett. Az idős horka azt
parancsolta, hogy Táltosfia meg én induljunk Káli horka
szállására, a Balatin északi mellékére. Káli az idén se váltott
szállást, de most ennél a magyarok számára hajdanán oly
nélkülözhetetlen eseménynél is fontosabb tárgyalásra hívta az
arra érdemes tiszteket, vitézeket.
Kálinak szüksége van rám! Ez már mutat valamit.
Megbecsülést, figyelmet, elismerést. Az öregebbek közé
tartozunk már Táltosfiával, s lám, mégis érdekli, mit gondolunk.
Vagy tán éppen a korunk miatt?
Káli horka néhány esztendővel kevesebbet számlál Táltosfia
barátomnál, gyermekként érkezett erre a földre. Sosem titkolta,
hogy ereiben káliz vér folyik, s rokona ama hírneves Tas
vezérnek, aki a honfoglaló magyarok egyik törzsét vezette.
Mivel egész éjjel nyeregben ültünk, másnap hajnalban
vágtattunk be Káli szállására. Már a horka is javában fent volt, és
a többinél jóval nagyobb és szebben ácsolt háza meg a néhány
fehér sátra körül élénk jövés-menést találtunk.
Az első, akit megpillantok, Bulcsú, az ifjú horka. Káli után
kijárt neki e cím, noha ő maga sosem használta.
– Római bátya! – siet hozzám, és a nyeregből áthajolva
megölel, akárha az apja lennék. – Vártam már, hogy eljössz
végre! Emlékszel-e még a kelepcére abban a szorosban? Mert
nekem sokszor eszembe jut. Ha akkor nem vagy ott,
belesétálunk.
Ez igaz volt, de sosem gondoltam ezt akkora érdemnek.
Egész egyszerűen arról volt szó, hogy én vettem elsőnek észre
egy megvillanó lándzsahegyet a szurdokban, igaz, még éppen
időben.
– Menjetek be apám sátrába. Lesznek már ott ismerősök –
mutat Káli egyik jurtájára, aztán ifjonti lelkesedéssel elvágtat.
A sátorban vagy tizenöten üldögélnek már, maguk alá
húzott lábbal, csendben beszélgetve. Középütt ég a tűz, és
egyikük éppen egy szeletke ürühúst helyez a lángok közé,
áldozatképpen: legyen sikeres a magyarok soron következő
vállalata.
 Látom, ott ül Zoárd fia Lél az északi szállásvidékről, aztán
Botond horka egyik fia, meg Bogát küldötte, aztán Szalárd és az
ő két kipróbált ezredese, akikkel Itáliában annyi győztes csatát
megvívott.
Fiatal és idősebb, vehemens és tapasztalt, higgadt vitézek
ülik körül a tüzet a férfiak szárnyán, félkörben. Arra gondolok,
hogy a Hugó királynak küldendő seregen kívül mi lehet még,
ami a következő nyugati vállalatra hívhatja a magyart, s főként
hova.
Káli most – így mondja Szalárd – éppen a bajor Arnulf
megbízottját fogadja, ezért késlekedik. Amikor aztán megérkezik
Bulcsúval, elcsöndesedik a sátor.
– Tegnap a táltos megtudta a szent akaratot – kezdi a horka –
és Tengri nem állít akadályt a seregindítás elébe. Hugót
támogatjuk, és ő hajlandó annyit fizetni, amennyit kérünk.
Meglehet, maradunk is nála egy időre, hogy a hatalmát ne csak
kivívja, de képes is legyen megtartani azt.
– Úgy is van, horka! – dörmögi Botond fia. – Legyen már
haszna a magyarnak Itáliából.
– Meg Provence-ból, aztán a frankok földjéből, meg
Elzászból és a hispán vidékből, ha lehet – fűzi hozzá egy másik,
idősödő vezér.
– Meglesz a haszon – folytatja Káli. – Az imént tárgyaltam
Arnulf követével. Egyházi ember ugyan, de tisztességes, nagy
tudású, és igen jó a szeme. Nem hagyja, hogy a keresztény
egyház csak azt engedje látni neki, amit jónak ítél. A valóságot
mondta. Ennek értelmében egy másik fcad is indul, mert
képesek vagyunk fölállítani, éspedig Bajorföldön át, a
„Madarász” Henrik uruszágának. Ezzel a haddal tart a fiam,
Bulcsú, de a sereget nem ő vezérli.
– Fölgyújtjuk Augsburgot! – morran egy hang a homályból.
– Nem föltétlenül tartanám jó javaslatnak – mondja rögtön
Káli. – Augsburgot ostromolni kell, és nem lehet csak
egyszerűen fölperzselni. Azt mondanám, ki kell hagyni elsőre,
aztán majd a seregvezér meglátja, mit tegyen.
– Henrik a kilenc évre megvásárolt békét seregállításra és
erősítésre használja, horka – mondja Szalárd. – Mindenünnen azt
jelentik a kémek, hogy erős páncélos, nehézlovas hadat tervez,
amilyen a németeknek eddig még nem volt. Olyant, ami
ércfalként akarja majd útját állni az ellennek.
– Vagyis nekünk is – bólint Káli. – De az a sereg még nem állt
föl, s gyanítom, kell még némi idő, hogy teljessé legyen.
Svábfölddel boldogulunk. Aztán a had továbbindul majd, s meg
sem áll Burgundiáig. Elzász, Lotaringia meg a többi gazdag
vidék a kémek szerint meg nem áll, és az óceánig csaknem
szabad az út. A Nyugat most még zavaros és képlékeny, urak.
Használjuk ki, és menjünk elébe mi a történéseknek.
Lelkes egyetértés fogadja Káli szavait. Amikor a többiek
elmennek, Táltosfiát és engem marasztal még Káli.
– Római, te visszaindulsz Itáliába. A lombard részeken
találkozik a had először Hugó követeivel. Segítsd a vezért a
tájékozódásban. De te, Kartal – pillant Táltosfiára – Svábföldnek
indulsz. Jobban ismered azt a területet, és rád ott lesz szükség.
Töttös már túl öreg. Nem mondom, mit kell tenned, mert azt
úgyis tudod. A két seregrész, meglehet, egyesül majd egy
ponton, s ennek helyét és idejét majd a hadi helyzet megszabja.
Segítsd a fiamat, légy mellette, és ha netán elragadná ifjonti ereje,
hát fogd csak vissza bátran, mint az okos csikót. Maradjatok
még, mert épp a fiamról kellene szót váltanunk. Este várlak a
sátramban, Kartal.
A vállát ölelve maga kíséri ki bicegő barátomat, s hallom,
arról emlékeznek, milyen rég is volt, amikor Táltosfia kihúzta a
Balatin beszakadt jegéből Kálit.
– Ha megengeded… inkább visszajönnék – mondja a
barátom a horkának. – Most eressz haza, kérlek. A leányomat
eltemettük, a feleségem meg eltűnt. Meg kell keresni Rékát.
– Ha így áll a dolog, el se kellett volna jönnöd hozzám –
mondja megértőn Káli. – Tudom én, hogy a kötelesség volt
erősebb benned, de a család legyen az első. Menj csak, barátom.
Aztán, ha az asszony előkerül, várlak vissza tüstént.
Réka azonban nem került elő. Talán rossz helyen kerestük,
rossz nyomot követtünk, miután egyebet sem tehettünk, csak
kérdezősködtünk a közbeeső szállásokon.
Táltosfia szentül hitte, hogy elment felkutatni Guidót, de
nem mondhatott ellent Kálinak.
Az ősz és a télelő meg a tavasz még rendelkezésünkre állt.
Csaknem a rómaiak harmadik hegyi táborhelyéig ellovagoltunk
Aquileia iránt,26 de senki nem hallott Rékáról, a magányos
asszonyról.
Sokáig nem tudhattuk meg, mi történt vele. Hogy miért
távozott el egymaga úgy, hogy senkinek nem szólt, azt csak
Táltosfia értette igazán.

26 A mai Szlovénia területéről van szó, Celje és Ljubljana térségéről.

 Ő tudhatta egyedül, mi zajlott akkor asszonya lelkében.

SANKT GALLEN, A BENEDEK-RENDI KOLOSTOR

Az idős férfi jó ajánlólevéllel érkezett a klastromba a Megváltó

születése napjának előestéjén. Hóvihar tombolt odakint, és el
sem állt hat napon át. A kolostort a külvilágtól elvágta a hó, de a
szerzetesek nem is bánták. Azt mondták, így legalább
biztonságban vannak Szent Gál ereklyéi.
Engilbertus apát a terjedelmes könyvtár állványain mereng.
Ha a magyar netán mégis erre keveredne, el kell vinni Reichenau
klastromába ezt a rengeteg értéket.
Hideg van a teremben, és az ablakokon átsüvít a huzat, aztán
a folyosókon végigszalad, és egyesül az éppen gyakorló kórus
dallamaival.
– A Mindenható azt akarja, hogy bizalommal legyek a
reichenaui kolostor feje iránt, hiszen testvérem ő nekem az
Úrban – mondja vendégének az apát. – De láthatod, az ádáz
magyarjától talán valóban nincsenek biztonságban ezek a nagy
értékű könyvek, míg Reichenau sokkal jobban védhető. Csak
remélem, hogy ha átviszik, visszakapom majd hiánytalanul,
mert abban a klastromban túl kevés a bizodalmam.
– A magyar, ha támadni akar, nem csak „talán” támad –
figyelmezteti a férfi. – Ismerem őket. Ahol értéket szimatolnak,
egykettőre ott teremnek. Jártam közöttük, igaz, naponta az
életemmel játszottam, de megtapasztaltam, mennyire más a
gondolkodásuk.
– Klastromok és szent helyek feldúlása, kifosztása nem
pusztán más gondolkodás.
– Nekünk szent, de nekik nem az. Pogányok valamennyien,
akik a kincsben látják Istent. Arról is tudok, hogy él náluk egy
igen régi legenda ama Isten Ostorának koronájáról, fegyvereiről,
ékszereiről, amit hitük szerint Nyugaton kell keresniük.
– Attila koronája? Mit akarnak vele, még ha létezik is?
– Attilát a magyar rokonnak tartja, testvérének. Ama
gyalázatos Árpád és famíliája egyenest tőle származtatja magát.
Ha tehát van korona, van király. És ha van király, királyság is
van, nemcsak fejedelmek szövetsége, bár állítólag vérrel
pecsételték meg.
– Pogány rítus. Undorral tölt el, gróf, minden tisztességes
keresztényt. – Rendben, de ettől még a veszedelem a fejed fölül
el nem múlik, apáturam. És ebből a szempontból neked
mindegy, hogy csak a klastrom ereklyéit és kincseit akarják-e,
vagy Attila koronájáért dúlják föl kriptától padlásig ezt az
épületet.
– Annak a hunnak a koronája… Ha volt neki egyáltalán… De
hát ez mind nem igaz, gróf!
– Lehet, csak ezt ők nem így tudják. Hiszik, hogy itt van
valahol, Nyugaton. Okkal felteszem tehát, hogy ha feldúlnak,
felperzselnek egy templomot, a kriptákban szertehajigálják a
csontokat, akkor és ott a pogány ördögfajzat Attila kincsei után
kutat.
 – Legelébb akkor Reichenauval kellene próbálkozniuk –
csúszik ki az apát száján, de máris észreveszi hibáját, és
bocsánatot kér.
– Régi már a viszályotok Reichenau apátjával, ideje lenne
pontot tenni rá – mondja a férfi, aki Lothar grófként mutatta be
magát. – Ám ha a Mindenható megengedi, és kegyet gyakorol, a
békességre nem kell sokáig várnod, apáturam. Hugó király
sikerrel jár, és a Szentszéknél hamarost változás következik.
– Mi nem avatkozunk a Szentszék ügyeibe – siet az apát a
diplomatikus reagálással. – Mindazonáltal magunk is látjuk,
amit látunk, és Isten előtt senki nem hazudhat. A világi erők
előtt sem hajlunk meg, csak buzgón kérjük az Urat, hogy ne
kényszeríttessék a nyakunkba efféle, hadd élje eztán is ez a
klastrom úgy az életét, mint háromszáz esztendeig tehette.
– A helyedben Hugóhoz és Arnulfhoz húznék, apáturam –
mondja a férfi. – Éppen, mert leginkább a magyartól tartasz,
ezért költözteted a könyvtáradat, egyházi értékeidet. Ok a
magyarnak szövetségesei, s míg ők gyakorolhatják a világi
hatalmat, s netán Hugónak fejére kerülhet egyszer a császári
korona is, neked és az atyáknak nem eshet bántódásotok.
Engilbertus kinyitja az egyik ablakot, amelyből éppen a
három folyó összefolyására látni. Valamiféle munkálatokat
kezdtek odaát, a Sitter partja fölött, ami tán megvédené a
klastromot a betörni készülő magyaroktól, de a hó alatt most
csak buckákat látni még, és a hegybe vájt üregek száját.
– Fölösleges erő- és időpocsékolás – jegyzi meg a gróf. –
Ugyan utálnak várat ostromolni, de egy ilyen erősség a
magyarnak semmi. Kiéhezteti, aztán aki megmaradt, azt kiirtja.
Csak kárba veszne a sok munka. De ha a szíved netán Hugó
királyhoz húzna…
– De hát igazából nem húz – mondja az apát. – Ez a bökkenő,
gróf. Értem én, miért beszélünk mi most erről. De én már csak
pap vagyok, ennek a klastromnak a feje, és engem az egyház felé
húz a szívem és a kötelesség. Én a címet Henrik királytól
kaptam, így védelmet is leginkább csak tőle remélhetek.
– Van terved, miként oltalmazod meg magad, ha ideér a
magyar?
– Ha ideér!
– Hiába győzködöd magad, egyszer ideérnek.
– Az állapotok zavarosak szerte a keresztény Európában. Azt
tudom, hogy a magyar éppen ezt használja ki a maga
befolyásának erősítésére, bár nem igazán tudom, mit akarnak a
Nyugattal. Meghódítani? Beolvasztani a maguk országába?
Birodalom építésében gondolkodik a nagyfejedelmük? Tudok
róluk annyit, hogy tisztában legyek vele: a magyar nem
egységes, és államuk, ha ugyan beszélhetünk ilyesmiről, messze
esik attól, amit nálunk annak neveznek. Náluk minden fejedelem
külön országról beszél, ami az övé, és ő abban király, még ha
nem is így nevezik. Egyedül a fegyvereik teszik őket egységessé,
erőssé, és a modor, amelyben harcolnak. Árulják a magyar
katonai erőt, mégpedig annak legelébb, aki többet fizet.
– Ez még így lesz jó ideig, apáturam. Legalább míg a magyar
föl nem hagy lator életmódjával, és be nem sorjázik a kereszt alá.
De ha szeretnéd megérni ezt, addig is életben kell maradnod.
Engilbertus nem szól, csak bólint. Nem igazán tetszik neki a
gróf, de főleg az nem, hogy egy konfliktus küszöbén Hugó király
felé próbálja őt fordítani. Az apát szerint mindenki, aki a
magyarral szövetkezik, elárulja az Üdvözítőt.
Tud ő a magyarról, nem is keveset. S amikor a másoló
szerzeteseknek kiadja az utasítást, hogy miről körmöljenek a
krónikás könyvben, maga felügyeli minden szavát annak, amit a
keletről jött lovas népről leírnak. S elég egyetlen félreérthető latin
kifejezés, vagy olyan mondat, ami a magyarokat nem sátáni
színben tünteti fel, a szerzetes bizony hiába dolgozott napokon
át, a pergamen a tűzbe hajíttatik.
Olyan is van, amit lekörmölni egyszerűen tilos. Példának
okáért a veszteségeket. Még élénken emlékszik a csaknem húsz
esztendővel ezelőtt történt hatalmas ütközetre a Duna mentén,
Poson vára alatt. A legmagasabb helyről érkezett a tiltás, ami
kimondta, hogy a magyar győzelemről pergamenre vetni
semmit nem szabad, csakis azt, amivel a magas egyházi
személyiségek előzetesen egyetértettek.
De hát a csata során igen sokan elpusztultak közülük, s aki
maradt, az mindent a maga szájíze szerint gondolt tovább.
Az egyszerűen nem lehetett, hogy egy vad pusztai nép, aki
sátorban lakik, lóvért iszik, keresztény templomokba rondít,
bálványokat imád, ily csúfot űzzön a művelt Nyugattal.
Némelyek még azt is gondolták, hogy ha nem beszélnek a
vereségről, akkor majd csak kifut az emlékezetből.
A krónikában vesztesége csak a magyarnak lehet Engilbertus
és még sok más egyházi ember szerint, s minél inkább
kiszínezik, annál jobb.
Az apát alig várja, hogy a gróftól megszabaduljon. Azt se
szívesen kötné az orrára, hogy ő bizony szolgái kíséretében
szánba ül, mihelyst jóra fordul az idő, és meg sem áll Henrik
királyig, akitől az apáti címet kapta.
Sokat töprengett eddig is: vajon valóban megtámadhatja
kolostorát az átokfajzat magyarja? Inkább kételkedik, semmint
hitelt adjon a veszedelemnek.
Eltűnődve bámulja hát az épülő erősséget az ablakból, s
bárhogy erőlködik is, képtelen elgondolni, mi lesz, ha Sankt
Gallent mégis megtámadják és kifosztják.
Henrik király gondoskodik majd a védelméről?

UGYANEKKOR: RÓMA, A FELBOLYGATOTT VÁROS

A sarkokon kövek között tüzek égnek-füstölögnek, hogy a

koldusok meg ne fagyjanak. Hó nem esik ugyan Rómára, de eső
annyi, mint tán még sosem. Fellegeket hajtó, metszőn hideg
szelek süvítenek a sikátorokban, megtalálják a legkisebb rést is a
hasadozott gúnyán, és szívják a test melegét.
Rékát másodízben is elkergették a Marozia-palotától, mert
oda manapság bejutni csaknem a lehetetlennel egyenlő. Péter
őrgróf kémei és felforgatói mindenütt ott vannak, Péter pedig a
pápa öccse, tehát érdekeinek védelmezője. Marozia és a változást
akarók élete is veszélyben van, de hát kinek nincs ebben a
városban?
A Tiberisből majd’ minden hajnalon fognak ki hullát, a
legtöbbről csak azt tudni, hogy előtte megkéselték, vagy
megfojtották egy zsineggel. A legtöbbször mezítelenül hajítják a
folyóba, hogy a ruházatról se következtessen senki az egykori
gazdájára.
A gyilkosságok tehát főként politikai gyökerekkel
rendelkeznek. János pápa vesztét akarja Marozia, Toscanai
Guido és a mellettük szítók, a Rudolf-pártiak ennek éppen az
ellenkezőjét.
De Rómában eddig is minden megtörtént, ami csak
megtörténhetett. Verték szét emberek fejét egy kopottas
köpönyegért, egy falás kenyérért, vagy csak úgy, ital okozta
méregtől hajtva.
Réka, amint a városba érkezett, hasztalan keresett magának
menedéket. Az egyik lovát még akkor éjjel ellopták málhástul, a
másikat csak azért nem, mert a rablónak két ujját lemetszette az
asszony kése, amikor összeakaszkodtak. De annak a lónak is át
kellett lényegülnie ezüstpénzre, hogy egy szegényes fogadóban
meghúzhassa magát egy ideig.
Maradt a hátasa, némi Berengár-ezüstje, és férfiruhában járta
napestig a várost, Guido után kajtatva.
Ma reggel pedig harmadszor is elment Marozia Senatrix
palotájához.
– Mondd meg az asszonyodnak, hogy fontos hírekkel jöttem
– mondja a nyeregből le sem szállva az udvarnoknak, aki csak a
fejét dugja ki a kapu ablakán. – Kérem, hogy fogadjon.
Mégpedig haladéktalanul.
– Mindenkit nem fogad. És nem ér rá. És ne is gyere vissza
később, hallod, mert orrba verlek – mondja a férfi, és Réka a
nyeregből a földre szökken.
 Köpönyegében, a fejére húzott csuklyában olyan, akár egy
rendkívül eltökélt férfi.
– Orrba vágsz, azt mondod? – néz kihívóan az udvarnokra. –
Te vágsz orrba engem, akinek az anyja szajha volt, az apja meg
bakkecske? Gyere csak ki a kapu mögül, te görény.
Nyílik is azonnal a kapu, és a férfi jókora furkóval a kezében
kilép. Réka elé áll, és fogatlan száját torz vigyorra húzza.
– Ki a szajha fia? Ki a görény?
De választ már nem kap, s vélhető, ha kapna, se hallaná,
mert lendül az asszony keze. Előbb a marokban elrejtett finom
por csap a férfi kimeresztett és rosszindulattól villogó szemébe,
aztán a jókora ütés a homlokán jó időre sötétbe borítja számára a
világot.
Réka a kapun belülre vonszolja, s a fal mellett hagyja
heverni. Egyetlen megmaradt lovát a cölöphöz köti, és indul a
konyha felé. Legelébb ott talál útbaigazításra.
– Mi dolgod az asszonyommal? – kérdi a fiatal leány, aki
belső szolgáló lehet. Finom öltözék, kellemes illat, szépen fésült
haj, jó modor. – Nagyon elfoglalt. Nem fogad senkit. Pihennie
kell, mert este ismét…
– Vezess hozzá, mert az én dolgom sem tűr halasztást! Indulj
előttem!
– És ha nem? – hallik a bátortalan kérdés, és a szolgálólány
elfehéredve, tétován a szívéhez kap. – Jaj, Istenem…
– Akkor ez itt beléd megy – szorítja meg a rövid pengéjű kés
markolatát Réka, és a leány érzi a derekán az acél hegyét. –
Indulj!
– De… te nem is… vagy férfi… Csak a ruhád…
 – Ne érdekeljen, hogy ki vagyok. Csak vezess az
asszonyodhoz.
A szolgálólány rogyadozó léptekkel, krétafehér képpel
botladozik a lépcsőn, s végig a falba kapaszkodik a folyosón.
Majd’ elalél a félelemtől.
A díszes ajtó előtt megáll, s Réka nem érti, miért nem ügyel
Maroziára senki. Kopogás, belülről hangok hallatszanak, és Réka
– maga előtt tartva a leányt – a szobába lép.
Csupa fény és pompa. A szürke római télben itt minden
sarokban viaszgyertya ég, és illatot árasztanak a mécsek. A
falban kandalló ásít, és az öles hasábokon vörös lángnyelvek
szaladgálnak. Szőnyegek a padlón és a falakon, középütt három
kerevet fog közre egy elefántcsont berakásos asztalkát.
Hihetetlen pompa és gazdagság.
Marozia a kandalló előtt áll, és új gyertyát gyújt éppen. Meg
sem fordulva kérdi:
– Mit akarsz, Fulvia? Máris visszajöttél?
– Vissza, mert kényszerítettem rá – szólal meg Réka. Marozia
megfordul, de fel nem ismerheti vendégét. – Ne találgass,
grófné. Tudod, ki vagyok, találkoztunk már. Fontos hírekkel
jöttem, de a szolgáid nem akartak beereszteni. Így hát
megoldottam a magam erejéből. Kérlek, marasztald itt a
szolgádat – löki előbbre a leányt. – Nem szeretném, hogy
kimenjen innen, míg nem mondtam el, amit akarok.
Hátralöki a hajáról a csuklyát, és Marozia csak bámulja
összehúzott szemmel a ráncos, aszott arcot, a mélyen ülő,
koromfekete szemeket, és a szegényes, nyűtt férfiruhát.
 – Igaz, valaha szebb voltam – mondja Réka. – Sokkal szebb.
Talán még nálad is szemrevalóbb, grófné. Nekem is volt egy
…pártfogóm, ahogy a leányomnak.
Marozia előbbre lép.
– Nézz csak meg jobban. Nem igaz, hogy még mindig nem
emlékszel rám. Majdnem négy esztendeje, hogy itt jártam, és
sokat beszélgettünk.
A grófné agyában hirtelen világ gyúl.
– Fulvia! Menj át a másik szobába, és el ne mozdulj onnan,
megértetted? – parancsolja, és a leány eltűnik.
– Ha hívja a katonákat… – kezd a figyelmeztetésbe Réka, de
Marozia a fejét rázza: nem fogja. – Ha mégis, akkor azok
megölnek engem. De előtte én téged.
– Kétségem sincs felőle, hogy megteszed. Hát ekkora benned
a gyűlölet? Még ma is imádkozom, hogy a leányodat megleld…
Vagy ha már megtaláltad, hát az Úr gyógyítsa ki abból a… az…
– Már kigyógyította – vágja el a fonalat Réka. – Már minden
rendben.
– Akkor Istennek hála, nem volt hiába annyi fohász!
–A leányom hazatért, idén nyárelőn. Csontvázként,
élőhalottként. Bizáncon át. Az a férfi volt vele, aki innen
elszöktette.
– Martinus? Az én drága rokonom? Mit tudsz róla? Csak
nem meggyilkolták a magy…
– …a magyarok? Nem. De meghalt az úton. Sajnálom, mert
annál sokkal jobbat érdemelt. Ha az enyémek tán nem is, de én
pontosan értem, miért tette. Én értem, milyen a keresztény lélek,
s mi lakozik benne, ha a gazdája az igazakat követi, s nem a
magadfajtát.
Marozia már mondaná, hogy takarodj, némber, a sértő
szavakat megtorlás nélkül nem hagyhatom… De nem szól, mert
tudja, hogy azzal csak ront.
– A lányom hazatért hát, és elmondott mindent. Tudom, mit
műveltek vele, és miként kaptak tőled támogatást ehhez. Isten
azonban magához vette, nekem pedig megparancsolta, hogy
álljak bosszút.
Marozia elképedve hallgat, aztán tétován, a fejét rázva
megszólal:
– Asszony… Sajnálom. Végtelenül bánt, de… a bosszú Isten
kezében van.
– Átadta nekem. Egyedül engem illet, és neked segítened
kell, hogy némileg jóvá tégy valamit a szörnyűségből, ami
bemocskolja a kezed. Tagadod-e a bűnösségedet?
– Nem, de rólam egyedül csak a Mindenható ítélhet!
– Ezt mondjátok ti, keresztények, mind! Álságos, akár a
gyónásotok! Vagy a bűnbocsánatban való hitetek!
– Csak a keserűség beszél belőled!
– A bosszú vágya mondatja velem. Segítesz, vagy sem?
– Ellenkező esetben… talán…
– Megpróbálhatod, hogy megöletsz. Tudom, miként megy ez
Rómában, Veronában… bármelyik városban. De akkor
meghalsz, mert nem vagyok egyedül. És sokan mások is
meghalnak.
– Ez fenyegetés.
– Az. Veheted bárminek, nem kerülheted el a sorsodat.
 Marozia tétova lépést tesz a kerevet felé, s Réka keze mozdul
a condrák alatt rejtőző késért.
– Most… nem akarsz megölni, ugye?
– Egyáltalán nem akarlak megölni, ha megteszed, amit kérek.
Én csak kérem, a lelkiismereted pedig parancsolni fogja. A
leányomat nem te tetted tönkre, csak segítetted azokat, akik
megtették. Ezzel a bűnnel még az Isten elé járulhatsz egykoron,
de talán mosolyog majd rád, ha előbb jóváteszed.
– Azt gondoltam, barbár vagy. Azt hittem, pogányul
gondolkodsz…
– Itáliában születtem. Cseppent rám a keresztvízből, bár az
apám sosem tudhatta meg. Az anyám hitt a Megváltóban.
Elmondom, mit akarok.
Marozia kérdőn pillant rá, aztán az asztalkán pihenő
csengettyűre. Csak egy mozdulat, berohannak a szolgálók, és
akkor…
De talán nem láthatná, mit tesznek, mert ez az asszony addig
végezne vele.
– Igen. Megölnélek – mondja Réka, mint aki kitalálta Marozia
gondolatát. – Elmetszeném a nyakad, és észre sem vennéd.
– Nem kétlem… Mit kérsz hát?
– Add ki nekem a Bíborpalástost. És add ki nekem Ivreai
Guidót, aki ebbe a palotába is bejáratos. Lothar grófnak hívatja
magát, de sosem volt igazi nemes. A férjed bizalmába férkőzött,
már Rómában is tudják. Én pedig azt tudom, hogy ma még a
bizalmasa, de holnap más érdeket követve hátba szúrja, ha
megfizetik.
 Marozia elsápad, és alig hisz a fülének, miközben Réka
Guidóról beszél. Nem mintha távol állnának ismeretségi körétől
az efféle figurák, de ez a férfi éppen az ő újsütetű férje bizalmát
élvezi.
Maroziának két dolog kell: az első a hatalom a Róma
környéki nemesség felett, a másik pedig Toscanai Guido őrgróf,
Hugó király féltestvére, aki nélkül az első nem menne.
– Az az ember… most a „Madarász” Henrik udvarába indult
– mondja. – Sürgős a dolga.
– Azt elhiszem. Maholnap indul a had Magyarföldről.
Henriknek szűk lett a gallérja. Kinek dolgozik most?
– Nekünk. Akik változást akarunk.
– Most nektek, aztán holnap másnak. Ismerem Guidót.
Kiszolgálta Berengárt, egynéhány püspököt, és Arnulf bajor
herceg apját, Luitpoldot… Kiszolgál mindenkit, aki megfizeti. De
nem hinném, hogy tudod: ő egy bérgyilkos. Ha beereszted
magadhoz, tudd, hogy az annyi, mintha egy párducot eresztenél
a szobádba.
– Neked mégis a Bíborpalástos kell?
– Először ő. Bele akarok nézni abba a mocskos képébe,
mielőtt…
Maroziában egyre nő a kétségbeesés. Arra gondol, tán mégis
jobb lenne megöletni ezt az asszonyt, mielőtt még kilép a
házából, eltenni láb alól az utcán, valamelyik sikátorban, aztán a
Tiberisbe hajítani. Nem azért, mert magyar, nem is azért, mert
valakikkel leszámolna. Pusztán mert kiszámíthatatlan, és
akadályokat gördíthet az ő útjukba.
– Hol talállak meg, asszony?
 – Az ácsok műhelyénél, a folyóparton, a régi híd mellett –
feleli Réka. – Ott várok az üzenetedre. A kolduló barátot keresd.
Két napot kapsz, hogy a Bíborpalástos nyomára juttass. Aztán…
eljövök érted, grófné.
Úgy jut ki a palotából, hogy senki nem állja útját.

☒☒☒

Az ácsok jó emberek. Réka jól megfizette a legöregebbet, aki

a család feje, így lova a belső félszerbe állhatott, ő maga meg
mellette alhatott a szalmakötegen. Ételt is kapott az ács
feleségétől napjában egyszer, és az asszony próbált szóba
elegyedni vele, de Réka jobbára csak hallgatott.
A következő két nap a híd lerontott kőlábai mellett találja,
ahonnan a folyó túlpartján hivalkodó kertekre és villákra láthat.
Egy paptól azt hallotta, hogy ama neves Iulius Caesarnak is ott
volt a birtoka. A kolduló barátok csuháját viseli, oldalán ott lóg a
lapos tarisznya, és a fejére húzott csuklya eltakarja az arcát.
Egy kezet érez a vállán: az ács felesége az. Azt mondja,
keresik őt.
Fiatal nő az érkező, s kopottas női köpönyeget visel, ami
valaha gazdag asszonyé lehetett. Hátraveti a csuklyát, és
letelepszik Réka mellé.
– Engem nem ismersz, de én tudok rólad – mondja.
Réka nem néz rá, csak aprót bólint.
– A leányodat ápoltam, Iuliát. Mindenki így hívta. Éveken át
voltam mellette, öltöztettem, mosdattam.
 – Ezek szerint jól ismerted – hallja a nő Réka rekedt szavát. –
Tudtad, mit tesznek vele.
– Tudtam.
– És nem tettél ellene semmit.
A nő kétségbeesetten védekezik:
– De hát mit tehettem volna? Ebben a városban ez mindig így
volt! A grófné palotáiban mindig tartottak ágyasokat előkelő
urak részére, és akit a leányod kiszolgált, nem köznapi ember.
Én csak a parancsoknak tettem eleget… Örülök, hogy
megszöktették.
– Beszélj róla. A lányomról. Még!
A nő a legapróbb részletekről is beszél.
Réka megremeg, de pillanat múltán már visszanyeri az
erejét.
– A grófné küldött utánam?
– Nem. Magamtól jöttem, mert tudok valakit, aki talán
segíthetne neked annak a grófnak a felkutatásában. Egy asszony,
akit Flórának hívnak. Kalmárokkal járta a világot, és azt mondja,
az egyik rútul becsapta. Maga mellé vette, és úgy bánt vele meg
a testvérével, mintha a gyermekei lennének.
– Hol találom?
– A régi színház mellett. Flórát keresd.
– Az asszonyod valóban nem üzent semmit?
– Nem tudja, hogy itt vagyok.
– Ezt kétlem – mondja Réka, aki jó ideje figyel már két férfit a
szeme sarkából. A folyóparton ülnek, de úgy, hogy egyikük
mindig éppen rájuk lásson. – Üzenem az asszonyodnak, hogy
délutánig várok, aztán… Úgy lesz, amint ígértem.
 A nő körülpillant, aztán elsiet. Szinte szalad végig a parton,
aztán fel a csalitos oldalon a sikátoroknak. A két férfi közül az
egyik nyomban utánaered.
De a másik csak ül és vár. Aztán komótosan feláll,
megigazgatja ruházatát, ami a molnárokéhoz hasonlatos, durva
zsákból varrott, és lassan indul Réka felé.
Ő is feltápászkodik, és indul az ellenkező irányba. Meredek a
Tiberis partja, csúszik is a tegnap éjjeli eső miatt, és ki segítene
egy kolduló barátnak?
A sikátorok egyikén végigsiet, aztán megtorpan a végén. A
férfi most érkezik az elejéhez. Réka befordul, és megpillant egy
koldust.
– Te! – rázza meg a vállát. – Akarsz egy ezüstöt keresni?
Akkor ezt vedd magadra, és csak ülj itt nyugodtan, ahogy egy
baráthoz illő – mondja a meglepett, gyaníthatóan erősen ittas
férfinak. – Nesze, bújj bele!
A koldus vigyorog, fogatlan szája sötét odúhoz hasonlatos.
Fel sem fogja egészen, mit kérnek tőle, de bólogat buzgón: úgy
lesz, ahogy Réka kívánja.
Az asszony eltűnik egy sötét bejáróban.
A koldus meg egyre csak lesi a dénárt, forgatja vásott körmű,
hasadozott bőrű ujjai között, és nem hisz a szemének.
Meleg étel képe jelenik meg lelki szemei előtt, meg finom
bor, esetleg egy kényelmes hajlék éjszakára.
Árnyék magasodik mögötte, és egy kéz lecsap. A koldusnak
annyi ideje sincs, hogy felnézzen. Még kétszer vág le a kéz,
amelyben hosszú késpenge villan. Aztán a férfi maga mögé
pillant, s mivel nem lát senkit, a szerencsétlen csuhájába törli a
véres szerszámot, és továbbindul a sikátorban.
Végighalad vagy tucatnyin. A város e baljós negyedeit a
finom úri közönség belülről sosem ismerte meg. Kóbor kutyákat
rugdos el az útjából, aztán átverekszi magát egy vérgőzben
tobzódó tömegen, amelyik két félmeztelen férfi ádáz tusáját
figyeli szakértelemmel, a kicsorduló vér látványát várva.
Magabiztosan halad, máris a megérdemelt jutalom jár az
eszében, és nem nagyon figyel a háta mögé. Egy boltíves átjárón
áthaladva, ahol tömény vizeletszag uralkodik, hatalmas ütést
érez a tarkóján.
Térdre esik, de megkapaszkodik a kőfal hasadozott
szikladarabjaiban, ám felállni már nem tud. Valaki a hajába
kapaszkodva felrántja a fejét, és egy késpenge a torkának feszül.
– Mi lett a lánnyal, akit a társad követett? – hallja a sziszegő
hangot. – Beszélj, mert elvágom a nyakad!
– Meghalt – nyögi a férfi, és a kést tartó kéz után nyúlna, de a
vére máris kiserken. – Miért érdekel… az téged? Megfizették
nekünk…
– A kolduló barátot miért szúrtad le?
– Az nem barát volt, hanem egy… veszélyes… kém. Én a
pápa ellenségeit szolgálom…
– Ki adta a parancsot, hogy öljetek?
– Engedj el, és megmondom… – nyögi a férfi, aki érzi, hogy a
durva zsákvászon alá csordul a megsebzett nyakáról a meleg
vér.
– Ha megmondod, elengedlek.
 – Magas egyházi méltóság… Marozia Senatrix egyik
ismerőse…
– A Bíborpalástos?
– Az. Most már… eressz el… Befogom a számat, ígérem.
– Befogod, abban biztos lehetsz – sziszegi Réka.
A penge fültől fülig metszi át a vaskos nyakat. Gurgulázó
hang tör fel a torokból, és a férfi előrezuhan a vizeletszennyes
kövezetre.

☒☒☒

Amikor Rómát ellepi a téli sötétség és a gomolygó, füsttel

kavarodó köd, a Tiberis fölött nem látni át a túlpartig, Réka
bezörget a régi római színház melletti szegényes hajlékok
egyikébe. A kopogásra kutyaugatás a felelet, és még éppen
sikerül besurrannia a résnyire nyitott ajtón, mielőtt a koszos és
éhes eb a lábába mélyesztené sárga szemfogait.
– Már vártalak – mondja a nő, akinek az arcát alig látja a
félhomályban. – Látod, begyújtottam a kemencét. Még futotta a
tűzrakásra a hátsó ajtóból…
Réka akkor veszi észre, hogy a szoba másik végében ajtó
helyett szennyes pokrócot lenget a huzat. Kellemetlen szagok
terjengnek, mint általában a városok sikátoraiban és
szegénynegyedeiben. A nyitott csatorna Flóra hajléka mögött fut,
és visz minden szemetet, az ürüléktől a döglött macskáig.
– Giovanna mondta, hogy jössz – folytatja Flóra. – Pihenj
meg. Nem is tudom, mit mondjak most, mert nekem a leányod…
Álba… Csaknem a testvérem volt, tudod?
 – Giovanna, aki őt ellátta a palotában? Nem hinném, hogy
eljön még. Azt hiszem, ugyanazt szánták neki, mint nekem – lép
a nyitott kemence elé Réka.
– Istenem! Véres a karod!
– Nem az én vérem. Csak egy mocsoké. Ha nagyon erősen
imádkozol, Giovanna talán nem halt meg. Ezt itt – pillant a véres
karjára – engem akart. De már ő sem megy haza.
Flóra egy nyöszörgő kisgyermeket emel ki a bölcsőből.
– Azt hiszem, beteg. Láza van. Nincs pénzem doktorra, és
ennyiért, amit adni tudnék, a kuruzsló se jön ide.
A kisfiú lehet talán egyéves, vagy annyi sem. Vékonyka,
madárcsontú, mint akinek soha nem jutott elég az anyatejből.
– Nem sokáig maradhatok nálad – mondja Réka. – Beszélj
nekem a leányomról. És mindenről, ami vele kapcsolatos.
Elkalandoznak a gondolatai, amikor Flóra arról beszél, hogy
Guidóról ő és a bátyja azt hitték, hogy mélyen vallásos,
keresztény lelkületű. Gyermekeinek szólította őket, és görögül
tanította. Aztán esztendőkre elment valahova, de visszajött, és
azt mondta, súlyos betegséget vészelt át Bizáncban, ahol arab
doktorok gyógyították. Flóra és a bátyja sosem hitték, hogy
egész életében nem volt köze Guidónak a kalmárkodáshoz.
– Olyan jól értette a dolgát. És mindenki kedvelte. Szelíd volt
és jóságos.
– Olyannyira, hogy testvérháborút robbantott ki két szállás
között egy vénember megvesztegetésével – mondja Réka. – A
leányomat azért hívta negédes szavakkal, azért karolta föl, mert
a családomon akart ütni. Hajnal odaföntről se bocsát meg neki,
és azt akarja, legyek én a kard pengéje, ami ettől a mocsoktól a
világot megszabadítja. De nekem elsőre nem ő kell, hanem a
Bíborpalástos. Tudod, hol van?
– A Szentatya közelségében. De úgy hiszem, elárulja őt,
ahogy mindenki mást is elárul. Gyakorta megfordul a városban,
de néha hosszú ideig senki nem látja. Marozia asszonynál talán
inkább megleled.
– Nem – rázza a fejét Réka. – Marozia majd mástól kapja
meg, amit kiérdemelt. Nekem csak a Bíborpalástos kell.
– Bernardusnak szólítják – mondja Flóra. A kisfiú ismét felsír
az ölében, és a halovány arcocskán lázrózsák gyúlnak. – Istenem,
csak a kisfiam ne lenne beteg… Rajta kívül senkim.
– Hát a bátyád?
– Elszegődött egy kalmár mellé. A tengert járja.
– Urad van? Van apja a gyermekednek?
– Van. Egy… egy…
– Ugyan, ne szégyelld. Kitalálom: pap az illető?
– Ágyasnak tartott. Nekem pedig élnem kellett valamiből.
Aztán, amikor állapotos lettem, kidobatott a szolgájával. Most
abból élek, hogy a maradék pénzemből lisztet, sót veszek, és
ebben a nyomorult kemencében kenyeret sütök, amit eladok…
Van, hogy hetekig csak kenyeret eszem… Nézz rám, anyám…
Anyám! Réka nem titkolja, mennyire meglepi a kimondott
szó.
– Flóra! Segíts, hogy szerezzek magamnak egy ruhát.
Amilyent az apácák hordanak. Képes vagy rá?
– Szerezni nem tudok, de varrni igen. Talán lesz néhány
kelmevég, amiből…
 – Jól van. Tehát, azt mondod, Bernardus a neve?
Megtalálom…
Kora reggel Réka feketében, karjait a köntös bő ujjába rejtve
lépdel végig Róma utcáin. Aztán egy téren megáll, és alaposan
szemügyre veszi a jókora épületet.
Hallgat a monstrum, és néma odafönt a kereszt.
Réka figyeli egy darabig, aztán Marozia távoli palotája felé
veszi az utat.

☒☒☒

– Eltűnt. Azóta nem jelentkezett, de lehet, hogy csak vár

valamire – mondja bizalmasan Marozia a férfinak, aki egy
lépcsőfokkal lejjebb áll ugyan, mégis magasabb a grófnénál.
– A városban megtalálták a régi szolgálódat. Megfojtották. A
tettesnek nyoma veszett természetesen.
– Természetesen – ismétli torz mosollyal Marozia. – Nem
kívánom a halálát senkinek.
– Péternek sem?
– A pápa öccsének? Még neki sem. Vagy… neki talán. Azt
nem akarom, hogy ez az asszony fölfordulást okozzon Rómában,
olyan körökben is, akiktől a mi győzelmünk függ.
– Hiszen csak egy vénasszony, azt mondtad.
– Vénasszony, de párduckarmokkal.
– Ha elkapjuk, perbe fogjuk, és mint boszorkányt,
kivégezzük. De ha azt mondod, hogy esetleg a hasznunkra is
válhat…
 Marozia hallgat. Lázasan kergetik egymást a gondolatai:
kitől lenne ildomos megszabadulni, és kit hagyjanak még egy
kicsit ténykedni a maguk győzelme érdekében.
– Ne szólj a Bíborpalástosnak erről az egészről – mondja
végül. – Nem a mi dolgunk, birkózzon meg azzal a
vénasszonnyal maga. Már nem segít minket. De ha netán
lehetetlenné tudod tenni Bernardust… Én nem fogom le a kezed,
kedves barátom.
– Úgy tudom, ma idejön.
– Jól tudod. De nem lesz rá sok időm.
A férfi, amint kilép a palota kapuján, és vágtára fogja a lovat
a sáros úton, amelyről Róma városára látni, csaknem elgázol egy
idős apácát, aki az út szélén botladozik. Káromkodik, aztán az
útkanyarban visszafogja a lovát.
Csukott szekér közeleg, messziről megismeri a címert. A
szekér lassít, a bíborvörös brokátfüggöny résnyire nyílik.
– Látom, te sosem pihensz – hallja a benne ülő hangját. – Az
Úr gondoskodott róla, hogy örökmozgó legyél.
– Teszem, amit tennem kell, ahogy te is, atyám – mondja a
férfi. – A Szentatya? Remélem, kiváló egészségnek örvend.
– Erős, akár az acél – mondja, aztán csettint, és a hajtó a lovak
közé csap.
A férfi nézi a távolodó szekeret, ami imbolyogva vágtat
keresztül a tócsákon.

☒☒☒
 – Fontos közlendőm van az uradnak – mondja Réka a
kocsisnak, miután megtudja, hogy a férfi a nagy hatalommal bíró
és befolyásos Bernardus. – És gyónnék is. Meddig marad
odabent?
– Azt csak ő tudja, anyám – feleli a kocsis, aki hithű és
mélyen vallásos, keresztény római ember. – Mostanában sok
dolga van. Régebben majd’ naponta hoztam ki ide… Megjár
Isten szolgálóinak is a szórakozás néha, nem igaz? – kacsint
Rékára, de az apácaruha látványa rögtön visszafogja.
Pedig a kocsis bizonnyal látott már sok érdekességet, s tudja,
mi zajlik a klastromok homályában. Szemernyi kétséget sem
táplál, hogy az apácák és a papok között miféle kapcsolatok
szövődnek, hiszen maga is csempészett már ki fura csomagot a
hóna alatt a falak közül, s tette észrevétlenül valamelyik
templom lépcsőjére. Az elsőnél még nem sejtette, de a
másodiknál már igen, hogy a csomagban újszülött rejtezik, akit
vagy fiatal apáca, vagy valamelyik egyházi méltóság ágyasa
szült titokban.
Réka pedig csak ül és vár. A nap lassan lemenőben, de a
Bíborpalástos csak nem jön. Aztán, amikor az első, fekete füstöt
eregető szurokkoszorút meggyújtják Marozia palotája
kerítésének sarkán, nyílik a kiskapu. A kocsis a gazdájához lép,
és bizalmasan a fülébe súg.
A Bíborpalástos bólint, aztán int a sarokkövön gubbasztó
Rékának.
Az asszony letérdel, és megcsókolja a kesztyűs kezet.
– Bizalmas értesüléseim vannak – súgja, s felegyenesedik, de
nem néz a férfi arcába. – Nemrég érkeztem Rudolf királytól
fontos üzenettel. Kegyeskedj meghallgatni. Nem tűr halasztást,
mert elég fontos.
– Ha halasztást nem tűr, ülj be mellém, és a városig mondd
el, leányom – hallja Réka a kenetteljes választ, és lopva felpillant.
Vajon erre az arcra számított? Erre a felpüffedt, sárgás-
viaszos, kidülledt szemű, hájas arcra? Ezekre az ujjakra, amit
kesztyű borít? S amelyek Hajnalt érintették egykoron?
Tengri! Add, hogy most úgy legyen, amint akarom!
A szekér meglódul, és a Bíborpalástos elhelyezkedik a
párnák között.
– Mondd, leányom! Kezdj bele.
– Hosszú a történet, és régen kezdődött. Van annak már
kilenc esztendeje – mondja Réka. – Amikor még úgy hitték, hogy
Guido, a sebzett kezű, isteni stigma hordozója.
– No és? Mit akarsz ebből kihozni?
– Atyám, a dolgok egymásba fonódnak és összefüggnek –
felel az asszony. – De… a szolga a bakon meghallhatja. Eressz
magad mellé, kérlek, mert csak suttogni van merszem.
A Bíborpalástos kelletlenül a sarokba húzódik, hogy helyet
adjon.
– De most már mondj valami értelmeset is, leányom!
Mindjárt Rómába érünk, és nem lesz több időm veled bajlódni.
Nem is értem egyébként, miért téged küldtek. Vagy az
apácaköntös csak álca?
– Sok álcát hordunk, miért éppen ez ne lenne az? – kérdez
vissza Réka. – Nos, atyám, a történet ott kezdődik, amikor a
stigmás Guido…
 – Hagyj már azzal az emberrel! Mit akarsz vele? A legjobban
dolgozik mind közül.
– Tudom, atyám. Nemrég találkoztam vele Provence-ban –
lódít az asszony, és a Bíborpalástos csúful bekapja a csalit.
– Provence-ban? Mit keres ott, amikor a németekhez
küldtem?
– Úgy látszik, eltévedt. De hogy visszatérjek – folytatja Réka,
miközben szorosra fonja karjait a köntös fekete ujjai alatt –, a
történet ott vette kezdetét, hogy Guido gróf, bár te is tudod,
hogy igazából nem gróf, és ma már nem használja ezt a nevet,
Veronában egy leányt bocsátott a rendelkezésedre.
A Bíborpalástos elképedten bámul Rékára.
– Hogy jön ide ez? Azt hittem, politikáról hoztál híreket!
– Én vagyok annak a leánynak az anyja. Akit te
megnyomorítottál, de valóban üzenetet hoztam, atyám.
– De hát… Mit képzelsz? Minek zaklatsz? Mit akarsz? Pénzt?
Különben is megszökött az a szajha… Takarodj a közelemből,
hallod?
– Ssss! Csendesebben atyám. Mondom, hogy üzenetet
hoztam – hajol közelebb komoly arccal Réka. – Üzenetet hoztam
neked a sátántól. Azt üzeni, alig várja, hogy megérkezzen hozzá
a mocskos lelked.
A szolga áthajtja a lovakat pocsolyán és mély dagonyán,
hogy még időben a városkapuhoz érjen. Néha hangokat hall
hátulról, mintha vitáznának, de ismeri az urát, tudja, mennyire
vehemensen szolgálja Istent. Meg aztán megszokta már, hogy
Bernardus inkább politikus, mint papi ember, és így is
viselkedik.
 A városkaput éppen zárják, és a kocsis megfújja a kürtöt, de
így is fékeznie kell a lovakat, mert a vaskos és súlyos szárnyat
egy ember aligha képes kinyitni.
– Megkéstél! – mondja a kapu egyik őrizője. – És csupa
mocsok a szekér. Holnap takaríthatod, koma! Ki van a függöny
mögött?
– Bernardus úr és egy apáca. Eressz már át, no!
Míg a kapuszárnyak nyikordulva kitárulnak, egy kóbor
kutya ólálkodik a szekér alá, és buzgón nyalogatja a kövezetét.
– Takarodj innen, rusnya dög! – rúg a kapus a kutya után, és
az állat nyüszítve inai a túloldali kerekek között. A szekér
meglódul, és bezörög a kapun belülre. – Mit nyalogatott itten az
a dög? – piszkálja a csizmája orrával a kapu őre a kövezetét. A
folt csúszik,.és előbbre is van egy, meg még előbbre is… A fekete
foltok bevezetnek a kapun túlra.
– Állj! Állítsátok meg azt a szekeret! Állj!
A kocsis leugrik a bakról.
– Vér! Vér csöpög a szekérből! – kiáltja a döbbent kapus.
A kocsis felrántja az ajtót.
A Bíborpalástos feje lehanyatlik a lehajtott deszkagrádicsra, s
a nyitott szemek opálos fénnyel, megtörten bámulnak.
– Megölte! – hörög a szolga.
– Kicsoda ölte meg?
– Az apáca. Itt ült vele… Eltűnt!
Egy tiszt érkezik, az éjszakai őrség parancsnoka.
– Ki volt az apáca?
– Nem tudom. Nem kérdeztem a nevét.
– És melyik szerzettől?
 – Azt se tudom…
– Egyáltalán, ült odabent valaki? Nem csak te találtad ki?
A szolga elfehéredik: a nyakába akarják varrni a
gyilkosságot?
De a tiszt máris intézkedik: lefogni a szolgát, tömlöcbe vele, a
többi majd reggel eldől.
– Te meg hallgass, öreg – figyelmezteti a kapust. – Nem láttál
semmit, nem hallottál semmit. A vérfoltokat takarítsd föl. Ne
kezdjen találgatásokba egész Róma, és éppen most.

☒☒☒

Másnap kora este, amikor már néptelenek az utcák és a

sikátorok, megzörgetik Flóra rozoga deszkaajtaját.
– Én vagyok, Flóra. Eressz be, kérlek – hallja az ismerős
hangot. – Nem vagyok egyedül. Egy doktort hoztam a
kisfiádnak…
A doktor, aki Rékával érkezik, szánalmas alak, de ahogy a
fiúcskát vizsgálja, rögtön látszik, hogy mégis van valami a
fejében.
– Nincs a doktorra pénzem – súgja az elkeseredett
fiatalasszony Rékának, aki megrázza a fejét, és megérinti a nő
karját: csak nem félni, nem aggódni. Rendben lesz minden.
A doktor – talán pap lehetett valaha – teszi a dolgát
szakértelemmel. Azt mondja, visszajön még másnap, meg
harmadnap is, addig jobban kell lennie a kisfiúnak.
 – Jobban tennéd, ha itt aludnál. A kemence mellett
megágyazok neked, uram – mondja Flóra. – Nem biztonságosak
az utcák, most pedig főleg nem.
– Engem már megmotoztak ma három ízben is – legyint a
férfi. – Különben se engem keresnek, hanem egy apácát. Vagy
valakit, aki annak öltözött. Valakit megölt, egy fontos embert. De
Róma már csak ilyen, asszonyok. Ha nem gyilkosok, akkor a
pártok garázdálkodnak. És addig így megy, míg a vetélytársak
eldöntik, hogy ki gyakorolja a legnagyobb befolyást a városban.
Holnap visszajövök, és hozok még valamit ennek a kis
emberkének – simogatja meg a kisfiú lázrózsás arcát, amiből
nagy, sötét szemek merednek rá félénken. Addig imádkozzatok.
– De hát én nem tudok neked fizetni, uram! Semmim sincs,
láthatod.
– Nem kell nekem a pénzed, asszony. Felejtsd el. Hidd el,
nem fizetek rá, hogy eljöttem ide.
Amikor a férfi elhagyja a hajlékot, Réka is szedelőzködni
kezd.
– Én sem maradhatok. Még bajt hozok rád, Flóra.
A fiatalasszony most látja csak, hogy már nem az apácák
öltözékét hordja, hanem régi, elnyűtt rongyait.
– Hova mennél? Esik az eső, reggelre talán fagy is…
Megvesz az Isten hidege, anyám…
– Ne félts engem. Ahol a többi koldus tölti az éjjelt, ott
elleszek magam is. Ezt pedig tedd el – nyújt át egy öklömnyi
bőrzsákocskát. Ahogy Flóra átveszi, azonnal érzi, hogy pénz
csörög benne.
 Bámulja a zsákot: gyönyörű darab. Ilyen csak gazdagoknak
van, és ez a kígyó bőréből készült. A zsinórba aranyszálat
szőttek, ami csillog a kemencéből áradó világ fényében. Réka
nyugtató hangon mondja:
– Ne kérdezd, honnan van. A tied és a fiadé. Megérdemled.
Ezzel kihúzhatod, míg megjön a bátyád a tengerről.
– De… akkor… Téged keresnek égre-földre a városban,
anyám.
– Nem tudom, kit keresnek, és azt sem, hogy miért – feleli ő.
– Csak azt tudom, hogy néha az emberek eltipornak egy-egy
férget. Ez történt. Isten legyen veletek, Flóra. Köszönöm, hogy
ismerted a leányomat, és segítségére voltál.
– Most hova mész? Visszajössz még?
– Nem hinném. Másutt is vannak férgek.
Flóra mondana még valamit, de a deszkaajtó becsukódik.
Első dolga, hogy a zacskó tartalmát számolatlanul a padló
alá rejtse, azt pedig behajítsa a kemencében izzó fadarabok közé.

926 MÁJUSA. SANKT GALLEN KOLOSTORA

Engilbertus apát éppen csak hazaérkezik Henrik királytól,

rögvest intézkednivalója akad: közeledik a magyar. Még akkor

is, ha korábban nem nagyon akarta hinni.
Közelít az éjjel, és a szerzeteseknek szigorú napirendjük van,
amit most fel kell rúgni, mert előbbre való a készülődés. Délután
már kiadta a parancsot, hogy aki erőt érez magában, köteles
fegyveresen ellenállni, és a környező vidék kovácsait, szabóit,
mindenféle mesteremberét a klastromba szólította. Azok meg
csak jönnek és jönnek, hogy fegyvert gyártsanak a furkósbotból,
lándzsahegyeket kovácsoljanak, a faluból összehordott nemezből
valamiféle vértet készítsenek. Még a konyhai fedők és rosták is a
hadi készülődésnek esnek áldozatul, mert pajzsnak az is jó, ha
jobb nincs.
Engilbertus tudja, hogy számottevő német katonaságra nem
számíthat, magának kell megoldania a klastrom védelmét.
És akkor érkezik valaki, aki azt mondja, a klastromot
megvédeni nem tudja, csak a szerzetesek és a védők életét
óvhatja meg, azt is leginkább a Sitter-folyó fölötti, nehezen
megmászható szirtfokon sebtében épített erősségben.
– Isten hozott, Lothar gróf – köszönti vendégét Engilbert.
Még akkor is nyájas, ha amúgy nem tetszik neki a gróf személye,
mert egy emberrel több a védekezésben. Igaz, a gróf nem éppen
fiatal már, és a jobb keze is beteg, de a ballal talán meglódítja
még a harci baltát.
– A hírek igazat mondanak, apáturam – kezdi a vendég. –
Most érkeztem Konstanzból. Azt mondják, hogy a magyar
föladta Augsburg ostromát, túl kemény dió volt nekik. Ulrik
püspök vitézül helytállt.
– Imái meghallgatásra találtak, gróf. Némely esetekben a
pogányok lelke rendül meg a keresztényi szózatoktól.
– Inkább Ulrik püspök vitézsége és állhatatossága, amivel
Augsburgot védte, eredményezte a győzelmet, ami ugyan
részleges, de mégis győzelem. De tudod, mi következik, ha a
magyar valahonnan vereséggel vonul el?
 – Gyilkol, gyújtogat, rabol? Tudom. Mindeddig magam sem
hittem igazán, hogy ez nálunk is megtörténhet.
– Megtörténik, mégpedig hamarosan. Azt beszélik, a
napokban ütközik meg Rudolf és Hugó király Novaránál. A két
magyar seregrész pedig, meglehet, egyesül majd, és a tervek
szerint meg sem állnak az atlanti partokig. Ha itt vérszemet
kapnak, apáturam, vérbe borul Elzász, Burgundia és az óceánig
minden.
– És senki nem állja útjukat, ahogy történt most mindenütt,
ahol német lakik. Mennyire erős a magyar?
– Nagyon. Erősek, gyorsak, kíméletlenek. Csupa fiatal
pogány, sok lóval, még több fegyverrel. A vezérek is fiatalok. Az
egyik a főbírájuk fia, a Bulcsú nevű.
– Hallottam róla. Hírlik, hogy okos ember, kész tanulni.
Talán tárgyalni lehetne vele.
– De még inkább harcolni. Az ilyenből csak akkor lesz
sikeres vezér, ha szekérderékkal viszi haza tőlünk az ezüstöt és
az aranyat. Láthatod, Hugó és a többiek megfizetik őket, de
német földön már fogytán az a kincs, ami nekik kell.
– És a várak kőfalai túlságosan erősek nekik. A kincs
pediglen a kőfalak mögött, biztos helyen.
– Ezért fognak templomokat és kolostorokat feldúlni. Már
nem elég nekik a békeváltság, amit Henrik is fizet.
– Egyre nagyobb ellenszenvvel fizeti, ezt maga mondta –
jegyzi meg Engilbertus. – Milyennek találod az erősségünket?
– Alapvetően jónak. De megmondtam: kiéheztetnek, hacsak
egyéb sürgős elfoglaltságuk nem lesz, ami miatt elvonulnak. Az
egyik egység, amit portyának hívnak, erre tart, de nem tudom,
hány ilyen van még, s hol egyesülnek. Nem tudom, meddig köti
le őket az a néhány város és falu, amin át kell vonulniuk, de
ismervén a teljesítményüket, nem csodálnám, ha igen hamar itt
tülkölnének az ablakod alatt. Még most sem gondoltad meg
magad, és nem támogatod Hugó királyt? Akkor megmenekülne
a klastromod a magyar rombolásától.
Az apát szikrázó szemekkel mered a férfira.
– Gondolod, hogy akkor nekilátok fegyvereket kovácsoltatni,
vérteket fabrikálni, véderőt szervezni? Nézd, ez itt az én harci
ruházatom. Krisztus nevében öltöm magamra, ha a magyart
meglátom, de el nem futok, és Henrik királynak adott szavamat
meg a hűségeskümet nem fogom sutba hajítani. Ha gondolod,
maradhatsz nálam, de el is mehetsz, ha mindegy neked, mi lesz
ennek a klastromnak a sorsa.
Másnap kora hajnalban az apát utasítására a szerzetesek és a
védelmet remélő falusiak kezdenek az erődbe szállingózni.
Engilbertus intézi a védekezés sorsát, őröket küld a hegyekbe,
erdőkbe, az utak mellé, akik a távoli füstöt figyelik: csalhatatlan
jele ez a magyar közeledésének, úgy vélik legtöbben, mégis
vannak, akik nem hiszik az ostromot. Azt mondják, Szent Gál
ereklyéi sokkal erősebbek, megvédik a klastromot, eltérítik tőle a
gonoszt.
Lassan az erődbe kerül minden érték, ami csak a
klastromban található, egy sebtében felállított kápolnába. A
kincstár egészében áthurcolkodik. Az apát a tavon27 túlra küldi
az öregeket és a gyermekeket, Wasserburg erősségébe.

27 Bodeni-tó.
 Lothar gróffal reggel nem találkozik, nem is keresi őt.
Aztán egyszer csak orvosért kiáltanak a dormitóriumból.
Engilbertus megtudja, hogy éppenséggel Lotharnak kell, aki
leesett a lováról, és alaposan megzúzta magát.
Az apát nem tudja, örüljön-e az esetnek, vagy bánkódjék
miatta. Most már bizonyos abban, hogy Lothar jelenlétét el kell
viselnie egy ideig.

A MAGYAR TÁBOR A BODENI-TÓ KÖZELÉBEN

A vitéz futtában ugrik le a nyeregből, és csaknem leveri a

lábáról Csanádot.
– Százados! Százados! A tóparttól vágtattam! Beszédem
lenne veled! A testvéred küldött!
Csanád meghökken. Itt lenne Ákus máris? Legalább két
nappal későbbre várta a századát. Aztán lepillant a tűz mellett
üldögélő, nála valamivel fiatalabb vitézre, és rendreutasítja az
érkezőt:
– Nem látsz a szemedtől, Keled? Ne nekem jelents, hanem
neki. Bulcsú láttán Keled vitéz megtorpan, restelli is roppant
módon, hogy nem vette észre az ifjabb horkát. Még a nyűtt
fövegét is lekapja, s igazgatja a kaftánját.
– Bocsáss meg, horka… Ákus százados bajba került, és
segítséget kér. – Mit mívelt?
– Kelepce. Leverték a felderítőket. De nem igazi katonák,
csak afféle szedett-vedett népség. A falusiak álltak össze, és
olybá tűnik, sokan vannak. Védik az asszonyaikat és a
gyermekeket.
– Ha nem katonák, akkor az a parancsom, hogy Ákus
vonuljon tovább. Verekedje át magát, és vonuljon be ebbe a
táborba. Csak elbír néhány tucat paraszttal.
– Elbírna, hogyne. De, horka, beszorultunk a tó és a
posványos rét közé. Az egyetlen utat eltorlaszolták. Ákus
százados tülök jellel kért támogatást.
– Kihozom őket onnan – mondja Csanád. – Ki menjen, ha
nem én, a testvére? Engedd meg.
– Öt tizedet vihetsz – rendelkezik Bulcsú. – És magam is
megyek. Fölösleges minden vérontás.
– Nem szándékozom lemészárolni azokat a parasztokat…
– Sejtem, de azért mégis megyek. Ehellő! – rikkant egy idős
tisztnek. – Tied mostantól a tábor! Vizslasd meg az őrséget, meg
ne lepjenek valahonnan!
Rögvest nyeregben az ötven vitéz, és Bulcsú Csanáddal a
felderítők mögött vágtat. A küldönc mutatja az utat, ami egyre
laposabban szalad, amint a tavat közelítik. Csanád morog: nem
kedveli ő az efféle szoros helyeket, a szűk völgyeket, ahol nem
lehet messzire látni.
A felderítők keze a magasban, és a csapat megtorpan. Bulcsú
maga indul tájékozódni.
– Ott a torlasz – mutatja az erős alkonyaiban. – Akár egy
hódvár. Igyekezni kell, mert mindjárt besötétedik. Válogasd ki a
tíz legjobb íjászt, akik szemből, menetből megtámadják a
torlaszt. A többi negyven jobbról és balról átkarol. Egyetértesz
velem, Csanád?
 A százados bólint. Büszkeséggel fogadja, hogy Bulcsú
mindig kikéri a véleményét.
– Óvjátok az embereket. Inkább sebesüljenek, de megölni
nem kell, csak azt, aki fegyverrel esik nekünk. Legyetek gyorsak,
vitézek!
A tíz legjobb íjász Káli szállásairól való. Megtöltik a térdük
elé csatolt tegezt a nyereg mögötti, degeszre tömött fedelesből, és
máris indulnak. A feladat az, hogy minél nagyobb zajt
csapjanak, és eltereljék a figyelmet a megkerülő tizedekről.
Vágtat a tíz vitéz, mint a veszedelem, és kétszáz lépésről – az
út kanyarulatától, ahonnan először lehet megpillantani a
farönkökből összehajigált torlaszt – eleresztik az első
nyílvesszőket, amit még három másik követ. Már ez is elég
ahhoz, hogy ugyancsak kapkodni kezdjenek a parasztok.
Fapajzsokkal védik magukat, bújnak a rönkök alá és mögé, s
néhányan íjjal próbálkoznak, de a tized nekik túl messze van, és
úgy tűnik, nem is jön közelebb. Leköti őket a támadás, és nem is
törődnek a két domboldallal, ahonnan egyszerre a nyakukba
zúdulnak a magyarok.
Van, aki dárdát hajítana, de azonnal átveri egy nyílvessző, és
a fatörzsek közé bukik.
Tülök harsan, és szava azt jelzi, hogy álljanak meg a
fegyverek.
– Tolmács! – kiált Bulcsú a klerikusból vedlett vezetőnek. –
Mondd meg, hogy ha leteszik a fegyvert, szabadon
elvonulhatnak. Ha nem, itt pusztul mindegyik.
Kiáltás harsan a torlasz felől.
 – A vezérrel akar beszélni egy öreg – mondja a tolmács. –
Idehozzák-e eléd?
Bulcsú bólint, és hozzáteszi még: – Ne bántsák!
Az öreg hófehér szakállán vörös foltok éktelenkednek: vér. A
keze vérzik, és amint végigtörölte a szakállát, összemaszatolta
magát. A baljában egy magyar nyílvesszőt tart, amit vélhetően
maga rántott ki a sebesült karjából.
– Azt mondja, a tóparton asszonyok és gyermekek vannak –
így a tolmács. – Engilbertus apát azt parancsolta nekik, hogy át
kell kelniük a tavon, de az első bárka elsüllyedt. Arra kér, kíméld
meg az életüket, és ereszd őket haza.
– Mondd meg neki – így Bulcsú –, hogy nem ölünk
gyermekeket és asszonyokat. Szedjék szét ezt a torlaszt, de
mindjárt, aztán keljenek át a tavon a férfiak is. Kérdezd, van-e
náluk élelem és érték.
Az öreg hevesen rázza a fejét: élelem valamennyi akad talán,
de érték… Ők szegények, úgyszólván nincstelenek, s most, hogy
a magyar portyák felperzselték a falvak jó részét, hazamenni
sincs nagyon hova.
– Mondd neki, hogy azért égettük fel, hogy Henrik király
csapatainak ne maradjon élelem, a lovaknak széna és abrak, ha
kedvük szottyanna utánunk vágtatni.
– Azt mondja, tudja – feleli a klerikus. – De ettől függetlenül
mindig ők húzzák a rövidebbet. Henrik is leszedi tőlük, amit
még lehet, a katonáinak.
– Mondd, hogy ezt meg én tudom – így Bulcsú, és int, hogy
eresszék el az öreget. – Csanád! Küldj el néhány ügyes vitézt az
öcsédért. Szabad az átjáró, ne keresgéljenek másik után.
 Bulcsú indulna már vissza, amikor az öreg, fegyvertelen,
sebesült karú germán megszólítja.
– Tudom, hogy beszéled a nyelvet, és nem kell hozzá tolmács
– mondja az öreg, s egy szíjdarabbal szorítja el a karján az ereket,
hogy ne vérezzék annyira a seb. – Művelt, okos ember vagy, és
fejedelem az apád. Eleresztettél minket, és ezt megköszönöm. És
elmondom neked, hogy az én falumban nemrég járt egy különös
asszony. A hegyekből hozták be a legények, és elsőre azt hitték,
bolond.
– Bolond? Afféle… boszorkány?
– Látszatra ezt is mondhatnád, uram, de nem boszorkány.
Öregasszony, és olaszul beszélt, de úgy ült a lovon, mint ti.
Éppen úgy. Van nekem erre szemem, mert ott voltam a nagy
háborúban, a Dunánál. De sosem vallotta be, hogy magyar. Azt
mondogatta folyvást, hogy az ura után jött Veronából, aki
kalmár. Hogy azt keresi.
Bulcsú magához inti Csanádot.
– Hallgasd az öreget! Érdekes, amit mond.
– Valamennyit hallottam belőle. Azt gondolod, hogy az
anyámról beszél?
– Ahogy leírja azt az öregasszonyt, akár az anyád is lehet.
Merre van az apád?
– Ákussal tartott tegnap. Amott jön, ni…
Táltosfia megkerüli a parasztokat kísérő magyarok fegyveres
csoportját, és Bulcsúhoz léptet.
– Lásd el ennek az öregnek a sebét – utasítja Bulcsú. –
Érdekes dolgokat fogsz hallani tőle, talán éppen a feleségedről.
 Táltosfia teszi a dolgát. Az öreg hálás a segítségért, talán nem
is hiszi, hogy ilyesmi megtörténhet. A magyart errefelé a
sátánnal említik egy napon.
– Az anyád lesz – lép Csanádhoz Táltosfia. – Sosem hittem,
hogy egyszerűen eltűnt, és nincs tovább. És most félek igazán,
gyerek.
Csanád meglepetten néz az apjára: fél, amikor inkább örülni
kellene, hogy megkerül végre? Érkezik Akus is, és ő azt
javasolja, azonnal útnak kellene indulni, és felkutatni Rékát.
– A közelben van, ezt mondta az öreg germán – mondja
Táltosfia. – Engem az zavar, hogy egyszer csak eltűnt a faluból,
ahol menedékre lelt. Nem szólt senkinek, csak ellovagolt.
– Mert minket keresett. A magyar portyák valamelyikét –
találgat Ákus.
– Nem. Ha ezt akarta volna, már régen rátalál valamelyikre.
Anyátok nem is akart minket megtalálni, és sejtem, miért. Mert
azt a mocsok Guidót keresi még most is. Ő pedig kerüli a
magyart, ahogy Arnulfot is. Az anyátok azért tűnt el abból a
faluból, mert megneszelte, hogy valahol itt lehet. Talán éppen a
nyomában jár. És igaza van, fiúk. Dobbal nem lehet verebet
fogni, a had csak elriasztja Guidót… vagy akárhogy is hívatja
magát.
– Tehát várunk?
– Várunk, és figyeljük. Ha eddig tudott ügyelni magára az
anyátok, eztán is fog. Holnap bemegyünk a Sankt Gallen-i
klastromba, a felderítők alaposan szemügyre vették. Aztán majd
meglátjuk.
 ☒☒☒

A Sitter-folyó fölött épített erősségben már nagy a tülekedés.

Csak egy keskeny földszoroson át lehetne megtámadni, de a
felderítők közlése alapján ezt Bulcsú és a sereg más parancsnokai
egyaránt fölösleges emberáldozatnak vélik.
Van az erősségben helybéli paraszt, szerzetes a klastromból,
utóbbiak közül néhányan büszkén viselik a nemezvértet, a
rostából készült pajzsot próbálgatják, és a fáktól, bokroktól
megtisztított kis téren a dárdavetés fortélyait gyakorolják. A
parittyások mindenféle kődarabokra, rossz fazékra célozgatnak,
több-kevesebb sikerrel. Akinek nincs dolga, az imádkozik,
fohászt küld a Mindenhatóhoz: kímélje meg, ha a vagyonát nem
is, de legalább az életét.
A hegyekben, magaslatokon és az erdőkben mindenütt
figyelik a magyarok feltűnését, és mindenkit aggodalommal tölt
el, hogy a füstoszlopok egyre közelebb láthatók.
Már Engilbertus apát is az erősségben van, ő hagyta el
utolsónak a klastromot. A zsúfolt udvaron és a szűk
helyiségekben moccanni is alig lehet, még a kis kápolnát is
telepakolták templomi kegytárgyakkal, megmentendő
holmikkal. Odalent a klastromban már csak az értéktelenebb
maradt, meg egy barát, akit társai amúgy mindig
félkegyelműnek tartottak.
Akinek jó a szeme, megpillanthatja őt a klastrom udvarán,
amint ott téblábol, sétálgat föl s alá.
Aztán síp süvít: az egyik őrszem a sziklaoromról
megpillantja a magyarokat…
 ☒☒☒

– Úgy tűnik, kiürítették a kolostort – jelenti a felderítők

tizedese Csanádnak. – Csönd van odabent, csak egyetlen
szerzetest láttam. Nem tudom, mire vár. Csapda lehet?
– Csak óvatosan, legények! – adja ki a parancsot Csanád, és
indítja az első öt tizedet a klastromnak. – Kelepcéből elég volt
egy is. Az erősséget hagyjuk békén egyelőre, majd a vezér
eldönti, érdemes-e tárgyalni velük.
A felderítők lassan közelítik a kolostort az út két oldalán
lovagolva. A kapu félig nyitva, láthatják hát, hogy igencsak
sebtében hagyták el a lakók. Füst sehol, tehát a kemencét se
fűtötték be a füstös konyhában, ami azt mutatja, hogy valóban
nincs kinek főzni.
A kapun berontani ugyancsak gyors módja lenne a
foglalásnak, de semmiképpen nem a biztonságos. Egy vitéz a
lépcsőn fölszalad a kapu fölé, onnan kémlel felajzott íjjal. Az ujjai
között nyílvesszők, egy pedig az idegen várakozik.
– Semmi! – jelenti a tizedesnek. – Csak az ott, az udvar
közepén! Szerintem bolond.
– Vagy annyira hisz a Megváltójában, hogy inkább kísérti a
halált.
– Ne bántsátok! Ha bolond is, biztosan nem néma. Majd
kifaggatjuk.
Lovasok nyomulnak be a kapun, legalább egy tucat. A
falakat, az épületeket veszik szemügyre, de ellenségnek nyoma
sincs. Csak a szerzetes ácsorog ott egykedvűen, a csuha ujjába
rejtett, összefont karokkal, s amikor a szél meglebbenti a csuha
alját, kikandikál alóla szánalmas, szakadt bőrsaruja.
A lovasok körbeveszik, és az egyik megböködi a lándzsa
hegyével:
– Él ez, no! Mégse szobor! Beszéled-e a nyelvünket? – kérdi
németül. – Érted-e a magyart?
– Azt nem – csóválja a fejét a szerzetes. Pirospozsgás a képe,
de gyaníthatóan inkább az izgalomtól, a félelemtől, ami ellen
mégis oly sikeresen küzd.
A vitézek legtöbbje is csak néhány szót beszél németül, ezért
hamarjában tolmácsért kiáltanak. Csanád közben intézkedik,
hogy a többiek vegyék körbe az udvart, vizslassák át óvatosan a
klastrom helyiségeit. Sípok adják tovább a parancsot, és
mindenki ügyel az épségére. Tapasztalatból tudják, hogy az
efféle klastromok csaknem olyanok, mint a palánkkal védett
városok. Bármelyik szegletből előbukkanhat az ellen.
De ebben a klastromban, úgy tűnik, valóban nincs senki.
– Mondd neki, hogy vezessen a kincses kamrához – utasítja a
tolmácsot Csanád. – Kürtös! Add a jelet, hogy fegyvert csak
szükséges esetben használjon bárki! Élve többet érnek!
Egy teljes tized követi a barátot és a tolmácsot. A szerzetes jó
erőben van, testes is, látszik, hogy ebben a klastromban nem
nélkülöznek. Kámzsáját hátravetve serényen lépdel, aztán kitárja
a kincstár ajtaját.
– Hát ez meg mi? Hogy a nyüvek zabálnának föl! – csattan a
tizedes hangja, a barát vaskos nyakszirtjén meg a tenyere. –
Hova lett innen a sok drága holmi?
 Amaz megfordul, és sértett képpel bámul a magyarra, s szól
néhány szót.
– Azt mondja, elvitték, és éppen előlünk – így a tolmács.
– Hát ezt agyonvágom! – ordítja a tizedes, és a többieknek is
fejükbe szökik a vér. Már húzzák elő a szablyát, amikor Csanád
hangja állítja meg a mozdulatot.
– Hozzá nem nyúlni! Ez a parancs! Kinek nem tetszik?
– Nézd, százados, ez itt mind, amit meghagytak – mutatja a
felháborodott tizedes. – Néhány gyertyatartó, de ez se arany,
csak aranyozott fa, meg ezek a semmire se jó aranyozott
koronák, ez a szúrágta zászló itt – mutatja a földön heverő
templomi eszközt, és mérgében belé rúg egy nagyot. – Mindent
elvittek!
– Te nem ezt tetted volna a helyükben? – morogja Csanád. –
Persze, hogy elvitték. Kérdés, hogy hova.
A barátot kérdik, aki megvonja a vállát, és azt feleli, hogy
egy nagyon távoli klastromba szállítottak minden értéket. Lopva
az erősségre sandít, ahol a kőből emelt falak mögött, véli, erősen
figyelnek az oda menekült társai.
– Nem létezik, hogy teljesen kiürítették ezt a klastromot –
morgolódnak a legények. – Százados! Jó, nem ütjük agyon ezt
itten, de azért néhány pofonnal egyetérthetnél. Hátha megnyílik
tőle a szája.
– Nédd’ a, valamit mutogat! Valamit mondani akar még –
így egy vitéz. – Azt akarja, hogy kövessük.
A barát a klastrom pincéje felé indul öles léptekkel. Fölrántja
az ajtót nagy büszkén, és lépdel előttük a meredek lépcsőkön. A
pince nem túl nagy, és összesen két hordót találnak benne.
 – Bor? – kérdi a hordókra mutatva az egyik magyar, mire a
barát hadarni kezd.
– Azt kérdi, ha mi ezt itt megisszuk most, mi marad nekik,
ha már elmentünk – fordítja a tolmács.
Felcsattan a nevetés, és egy rövid nyelű balta is előkerül
valakinek az övéből, s kondul a hordó dobja. A nedű a pince
földjére csordul, és a barát kétségbeesetten igyekszik a
tenyerével, majd a hátsó felével eltömíteni a lyukat, de aztán
feladja. Már mindenki rajta nevet. Fából faragott poharak
kerülnek elő a kaftánok alól, s tartja ki-ki a magáét a réshez.
Valaki a fövegét kapja le, s abból iszik.
A barát, mikor a magyarok megtöltötték a poharakat,
rátapasztja a száját a hordóra, s szürcsöl, mint aki napok óta nem
ivott.
– Vitézek! Az egyetlen barát, aki nem fél tőlünk! – rikkant
elismerően a tizedes. – Jutalmat érdemel, igaz, százados?
Csanád vödrökben hozatja fel a bort a pincéből. Azt mondja,
nem bajlódnak a két nehéz hordóval, mert borral tűrhetően
ellátta magát a vonuló had. Legyen elég a vitézeknek annyi, amit
a vödrökben találnak.
– Ákus! – rikkant a testvérének, aki most vágtat be a nyitott
klastrom-ajtón. – A tieid őrizzék odakint a klastromot, amíg
megpihenünk, eszünk! Aztán váltunk!
Ákus jól tudja, hova állítson őrséget, hogy meg ne lepje senki
a pihenő századokat. Meg aztán mindennap várható a
különleges futár, aki hírt hoz a Novara melletti csatáról. Talán
már megvolt, de tán éppen ma történik az is. A csata kimenetele
azért fontos, mert Kücsüm is részt vesz benne a századával.
 A testvérek soha nem gondoltak arra, hogy a csaták
valamelyikében egyikük ottmaradhat. Efféle gondolat fel sem
merülhetett, mert a magyar mindig is tudta és vallotta – akárcsak
a keleti pusztaságok többi népe hogy a gondolatnak teremtő
ereje van.
– Vitézek! Rakjatok tüzet, megpihenünk egy keveset! –
parancsolja Csanád. – Bevárjuk az ezredet, de azt az erősséget a
folyón túl a sziklákon vegyétek körül, ahogy lehet. Bármit
forralnak, azonnal jelentsétek!
A klastrom füves udvarán sorra gyulladnak a tüzek, s a
málhából előkerül az étel. A barát meg csak ácsorog
egykedvűen. Megszökhetne, de nem teszi.
Mégiscsak bolond lenne…

☒☒☒

– Azt a félkegyelmű Heribaldot eddig már nyársra húzták –

sóhajtozik egy szerzetes, aki hasztalan próbál kikémlelni a
sziklákból rakott mellvéd mögül, nem lát be egészen a
klastromudvarra. – Tán meg is sütik! Ezektől az istentelen
vademberektől kitelik!
– Bolond vagy – hurrogja le egy másik. – Láttam már a
magyart, és állítom, hogy nem esznek emberhúst. Fölnégyelik, a
ló farkához kötözhetik Heribaldot, de föl nem zabálják.
Imádkozzunk, hogy életben találjuk.
Az idegen, Engilbertus apát vendége érkezik. Erősen biceg,
mert jól odaverte magát, amikor a lova megijedt egy felröppenő
fácánkakastól, aztán egy sziklán felbukott, és félig maga alá
temette őt.
– Nem esznek embert, botor gondolat ezt hinni – mondja. –
Ha megvárnátok, míg leisszák magukat és elalszanak, akár
ötvenet is agyonverhetnétek.
– Nem a’! – tiltakozik az egyik barát. – Nézd, testvérem! Ott,
az útkönyöknél! Meg ott… És amott is! Vigyáznak ezek
magukra, nem lephetnéd meg őket.
– Márpedig én sokáig nem maradhatok az erősségben –
mondja a férfi. – Mennem kellene tovább, és szeretnék kísérőket
fölfogadni. Vajon lesz öt ember a parasztok között, aki vállalja,
hogy ellovagol velem délnek, át a völgyeken, egészen
Lombardföldig? Egy hét, és ott vagyunk. Megfizetem a kíséretet.
Nem szól senki.
Dehogy mennek innen ki, amíg a környéken nyüzsög a
magyar! Mindenkinek értékes az élete, az ide behúzódott
parasztnak a családjára is gondolnia kell. Értük képes fegyverre
kapni, bár közelről még alig néhányan láttak magyart.
Az egyik barát, aki a gyógyításban érdekelt, a férfihoz lép:
– Lovag uram, nem kellene még, hogy fölkelj. Csúnyán
megzúztad a térded, a csípőd meg a hátad. Vagy pedig engedd,
hogy megvizslassalak, bekenegesselek írral. Meg aztán azok a
jóasszonyok a konyhán elég meleg vizet forraltak, hogy
megfürödj netán. A meleg jót tesz a zúzódásoknak. Engilbertus
apát urunk is hiányol már…
– Hát legyen – sóhajt az idős férfi, és követi a barátot. – De
nekem akkor is mennem kell. Remélem, a lovakat biztos helyen
tartjátok, különben azok az ördögfajzatok elhajtják.
 Mogorván vetkezik, ledobja a hosszú inget, a harisnyáit, ami
fölé a csizmát húzta, és elmerül a dézsában. Jó ez a meleg víz,
gondolja, s közben egyre az jár a fejében, hogy Novaránál eddig
már legyőzték Rudolfot.
De gondolataiból hangos rivalgás zökkenti ki: a klastromban
vigadozik a fránya magyar.

☒☒☒

Csanád is hahotázik, amikor meghallja, hogy a barát miért

nem tartott a többiekkel.
– Még hogy megsértődött? Mert nem kapta meg az erre az
évre szóló bőrt a sarujához? S inkább bevárt minket? Te tényleg
bolond vagy, barátom!
Heribald már a magyarok között, a tűz mellett ül. Nem a
füvön, ahol a vitézek kényelmesen elhevernek, hanem széket
hozott magának és a tolmács klerikusnak, akitől azt tudakolta
nagy óvatosan, hogy áruló-e, vagy csak a bőrét óvva állt magyar
szolgálatba.
– Egyél, barát! Nem sajnálom tőled! – nyújtja az egyik tizedes
a sült ürücombot. – Igyál is, ott a bor! Láthatod, nálunk egyként
vehet belőle bárki, nem teszünk különbséget!
– Ez így a tisztességes – mondja Heribald. – Tetszik nekem,
hogy ezt gondoljátok.
– Nekünk meg az, hogy nem félsz tőlünk.
– Minek félnék? Én nem szegeztem fegyvert rátok. Nem
azért jöttem ebbe a klastromba, hogy embert öljek, sebesítsek,
még ha ilyen szegény, rabló pogányokról lenne is szó, mint ti
vagytok. Imádkozni jöttem, hogy üdvözülhessek a halálom után.
– Az uraitok nagyobb rablók, mint mi – mondja Csanád, aki
igyekszik józannak maradni, s mikor körbepillantva látja, hogy a
vitézek kezdik már magukat egyre jobban érezni, parancsot ad a
helyettesének: még egyetlen nyelet mindenkinek a borból, aztán
Ákus öccse századát leváltják odakint az őrségben. – A király
meg a grófok többet rabolnak el tőletek nap mint nap.
– Százados! Valóban a kakas az istenük ezeknek? – rikkant
közbe egy vitéz. – Merthogy kakas van odafont a tornyon.
Ráadásul ez aranyból való.
– Csak réz az, pogány felebarátim – próbálkozik Heribald. –
Ugyan, minek kellene nektek egy rézkakas? Nem jó az semmire,
csak a szelet mutatni!
– Hazudik! – kiabálják többen is. – Mert tényleg aranyból
lehet!
– Százados! Fölmegyünk a kakasért!
– Túlságosan magas. És bizonnyal csak réz – mondja Csanád.
– Látom, már egyre inkább a bor szól belőletek, tehát itt a vége,
legények! Kürtös! Fúvass gyülekezőt, aztán lóra, leváltani az
Ákus századát.
Felbődül a kürt, és Heribald elképedve látja, hogy egyszerre
mozdul a század. Pillanatok alatt a helyére kerül az evőkés, a
fapohár, s máris az öltözéküket egyengetik, és szaladnak a
kerítés mellé kikötött lovakhoz. Mire észbe kap, már csak maga
ül a tűz mellett, kezében az ürücomb maradványaival.
Kisvártatva bevágtat a klastrom udvarára Ákus százada.
 Heribald eltűnődik: vajh ezek is olyanok lesznek, mint az
előbbiek? Mert akkor baja nem eshet.
– Hallottam rólad! – zökken le Ákus százados a lováról a
megtaposott fűbe. – Heribald lennél, akinek nincs helyén az esze.
– Ha az enyémektől tudod, magyar testvérem, akkor
bizonyára úgy is van – feleli a barát. – Féleszűnek tartanak, de
megmondom, hogy ez csak a látszat ám. Mert megvan nekem a
magamhoz való, tudod-e?
– Mit nem mondtál el a testvéremnek, barát? – firtatja Ákus.
– Én nem hiszem, hogy a kincseket mind elhordtátok innen. Kell
lenni még, nem is kevésnek.
– Ha nem hiszed, akkor gyere velem. Végigvezetlek a
klastromon, tiszti testvérem. Mehetünk, ha gondolod…
Ákus és még vagy hatan követik Heribaldot, aki először is a
sírokhoz vezeti őket.
– Ez itten, pogány testvér, ama Szent Gál kőoltára. Nincs
benne semmi, és föl sem emelhetnétek, oly súlyos. Mi sem
tudjuk. Az ottan a dormitórium, ahol mindnyájan aluszunk. Az
meg a refektórium, de ott sincs semmi. Az apátúr szobája kong
az ürességtől, mert hiszen féltünk tőletek, testvéreim, így
elvittünk mindent, ami a keresztényi szívnek és léleknek
különösen kedves.
– Pénz van-e? Az apátok általában gazdagok.
– A pénz hitvány valami, nem ér semmit a mennyben – feleli
Heribald. – Ha volt is, az apátúrtól kérdezzétek. Odafönt
találjátok az erősségben…
Ákus közel hajol, és mérgesen sziszegi:
– De egyszer csak lejön onnan, barát. És akkor…
 – Akkor majd az Úr megmondja, mi lészen – felel ő bölcsen.
A százados elhagyja a dohos, sötét helyiségeket, és indul az
udvarra. Az apjába ütközik.
– Nem szokásom, hogy a tiszti dolgaidba avatkozzam, de
ezek máris túl sokat vedelnek – mondja a fiának. – Jó lenne, ha
rendet tartanál, amiként Csanád tette. Nem tudhatjuk, mikor
kapsz vonulási parancsot.
– Jól van, apám. De hagynom kell őket kissé, mert túl sokat
fáradtak az elmúlt időben. Hadd eresszék ki, ami fölgyülemlett
bennük. Hadd egyenek, igyanak.
– Igyanak, de ne ennyit – morogja rosszkedvűen Táltosfia.
Folyton az asszonya jár eszében. Itt kell lennie valahol, mert
róla beszélt az öreg falunagy, ez már biztos.
De hol keresse?
Talán odafönt a szerzetesek és a többi falusi között az
erősségben? S ha valóban itt van, azért nem jelentkezik, amire
gondol?
De hát miért vállalná egyedül a terhet Réka, amikor annyi
segítséget kaphatna, amennyit csak akar? Ha Guidót keresi, vagy
netán rá is talált – bár senki nem tudott róla semmit az úton,
hiába érdeklődött mindenkitől, s még Arnulf híresen jól fejlett
kémhálózata se jutott nyomára eddig miért gondolja úgy, hogy
ez egyedül az ő ügye?
Talán, mert valóban az. Réka számára legalábbis.
Táltosfia szemléli a barátot, aki maga mondta, hogy a társai
együgyűnek tartják, pedig ha tudnák… Aztán mellé telepszik a
fűbe. Németül szól hozzá, és Heribald meglepődik, milyen
tisztán ejti a szavakat.
 – Sosem gondolnám, hogy eszement lennél, barát – kezdi. –
Sőt nagyon is sok van abban a busa fejedben.
– Isten van, akinek többet ad, van, kinek kevesebbet – jegyzi
meg latinul Heribald, és megint csak ámul, amikor Táltosfia
latinul felel rá:
– Ámen, szent életű barátom. Ámen.
– Keresek valaki, Heribald. Egy lombardot. Úgy nevezi
magát, hogy…
– Elharapja a szót, mert úgy gondolja, jobb, ha elébb
körülírja. – Egy olyan emberről kérdezlek, aki csuhát is húzott,
mint te, és a jobb kezén stigma hirdeti, hogy nem mindennapi
követője a keresztény Istennek.
Heribald azonnal felel:
– Az egy veszekedett gyilkos, magyar barátom. Istenhez
semmi köze, sokkal inkább a sátánhoz.
– Ismerted?
– Nem, de mindenki hallotta, mit tett. Szétverte egy
rendtársunk fejét a cella falán, aztán megszökött. De a stigma…
az valóban ott a jobbján.
– Hogy hívták?
– Nem volt annak neve. Vagy ha mégis, hát nem az igazi. Az
efféléknél az ember sosem tudhatja…
– Nem Guidónak hívták-e?
– Sokat hívnak így.
– Jártak nálatok mostanában idegenek?
– Mostanság sokan jöttek félelmükben hozzánk. De… most,
hogy említed… Járt itt valaki, akit az apátúr nem nézett jó
szemmel. Azt hiszem, Hugó király oldalán áll. Elment, aztán
visszajött, most meg összetörte magát, mert levetette a ló. Az
erősségben van a többivel. Idős ember már, és nekem se tetszett
a pillantása. Olyan volt, mint a rókának: sunyi, kiszámíthatatlan.
– Mi a neve?
– Lotharnak szólította az apátúr meg a perjel. Mi dolgod
vele, testvérem? Tán csak nem tett rosszat a magyarnak?
– Asszonyok is vannak abban az erősségben? Úgy értem,
olyan, aki messzi vidékről vetődött ide?
– Hát ezt én honnan tudhatnám? Nem is jártam még odafönt.
Megmondtam, ki nem teszem innen a lábam addig, míg a
járandóságomat meg nem kapom. Azt a pár tenyérnyi szánalmas
bőrt a sarumhoz.
– Ha megkaptad volna, magad is fegyvert fogsz ellenünk?
– Nem én. Nekem neki azt tanította az Úr, hogy verekedjek.
Ide se azért jöttem. Hanem… azért csak nyakon vágom, aki az
Urat káromolja.
Táltosfia megköszöni a barát felvilágosítását, de az hiába
kérdi, mi végre ez a különös érdeklődés a gróf iránt, többet nem
köt az orrára.
Ákushoz indul, de aztán meggondolja magát: nem bolygatja
a dolgot, a fiának úgyis van elég baja.
Ákus nem olyan erélyes parancsnok, mint a bátyja, Csanád.
Így hát egyre csak vedelnek a vitézek, aztán az egyiknek megint
az eszébe jut az a boldogtalan rézkakas.
– Lehozom! Le én! – fogadkozik. – De ha aranyból van,
egyikőtök sem kap belőle, körömnyit se! Gondoljátok meg: Isten
lehetne, ha nem lenne aranyból?
 – Megyek veled! – így a társa. – Lássuk, ki ér föl elébb a
toronyba?
– De hát mink nem imádunk kakast! – hüledezik Heribald. –
Minek szeditek le, amikor nem ér az semmit se? Ha kell egy, a
kovács egyetlen óra alatt kalapál nektek!
– Ezeknek elment a józan eszük – dörmögi Akus helyettese,
aki idősebb lévén sok csatát látott már, és keresztül-kasul
beszáguldozta a keleti frankok és utódaik országait. – Még a
végin a nyakát töri az a két marha.
De azoknak beszélhet bárki, meg nem hallanak se parancsot,
se kérő szót. Fölmásznak a lajtorjákon, aztán ki az ablakon,
egyenest a tetőre, a szélkakas alá. A szél jóval erősebb odafönt,
lekapja az egyik fövegét, ami az udvarba vitorlázik.
A kakas nyikorog a csapon, de még mindig túl magasan van.
Az egyik vitéz, képén diadalittas mosollyal, a lándzsájával kezdi
böködni, de csak nem éri el.
– Gyáva vagy? Mássz már ki még jobban! – tuszkolja a
másik. – Vagy engedj oda engem!
– Hogyne, hogy aztán egyedül a tied legyen!
A vitéz dühösen kilép, megtámasztja a lábát egy szilárd
ponton, és kihajol a semmi fölé. Az egyik kezével kapaszkodik,
talán egy deszkában, és nyújtózik, hogy elérje a szélkakast.
Csak egy villanás az egész. Valami reccsen, és az alant
figyelők már csak a zuhanást látják. A puffanás, amint földet ér,
tompa és rettenetes.
Többen is szaladnak, de már csak a kifordult tagokat és a
hályogosodó szemeket látják.
 – Gyere le onnan azonnal! – üvölti Ákus a másiknak. –
Megcsapatlak, ha nem engedelmeskedsz! Gyere le! Átkozott ez a
templom, és az a rohadt kakas a tetején! Amint átkozott a
kakasképű istenük, aki a magyar vesztét akarja régtől!
– Igaza van! Gyere vissza, pajtás! – kiáltják többen is.
Az pedig a bortól józan gondolkodását veszítve mérgesen
visszakiabál:
– Jól van, megyek má’! A Mirigy tegye az anyjába ezt a
rohadt madarat!
Hanem elébb még meglazítja a bugyogója korcát, hogy
odaföntről könnyíthessen magán, s hogy bátorságát a társak
elismerjék…
Hogy a keresztények istenének volt-e hozzá köze, s ő akart
igazságot tenni, megtorolva az egyházon esett sérelmet, vagy a
vitéz volt túl részeg, az udvaron bámészkodók másodjára
kénytelenek szembesülni a rettenetes zuhanással.
– Ez a te hibád, fiam – morogja Táltosfia Ákusnak, akinek ég
a képe a szégyentől és a méregtől. Tudja, hogy ő hibázott, mert
parancsnokként nem volt elég erélyes. – Most aztán hozd is
helyre. Nem temetni jöttünk ide, mégis ezt kell tenned.
– Hé, ti! – csattan Ákus, és négy vitéz a lezuhantak tizedéből
azonnal ott terem. Most már tartanak a százados haragjától, de
Ákus csak azt parancsolja, hogy égessék el a holttesteket
mielébb.
Kínkeservvel leakasztják a templom két jókora ajtaját, az
egyikre ráfektetik a halottakat, a másikat miszlikbe hasogatják
egy Heribald által adott fejszével. A barát elhűlve látja, hogy –
talán a csepergő esőnek köszönhetően – a templomban akarnak
máglyát gyújtani.
Tiltakozik, könyörög Ákusnak, de az már nem figyel rá. A
lángnyelvek a templom famennyezetéig csapnak, ám rejtélyes
okból mégsem fog tüzet a tető. A fekete füst és az égő emberi
hús szaga mindent betölt.
Hogy valamiképpen elviseljék a történteket, a vitézek egyre
sűrűbben kortyolják a bort. Aztán az egyik valami dallamba fog,
mire néhányan vele dudorásznak.
– Ennyi ideig tart nálatok a gyász? – kérdi Heribald, és
keresztet vet. – Szegény, jámbor pogány lelkek! Mit tudtok ti a
lélek üdvösségéről, hiszen bennetek nem él a Mindenható!
– Hagyd el, barát – nyújtja felé a fapoharat egy tizedes. –
Inkább mutasd meg, mi szépet tudsz énekelni nekünk. Elvégre
te nem gyászolsz, igaz-e?
És Heribald, akiben szintúgy dolgozik már a bor, lelkesen
belefog egy egyházi énekbe, aminek ugyan egyetlen szavát se
érti a magyar, de tetszik nekik, ahogy a barát teli tüdőből fújja. A
tolmács klerikus vele tart.
Az erődben árgus szemekkel bámulok és fülüket hegyező
szerzetesek elképedve hallgatják a szent keresztről szóló éneket,
s valaki megjegyzi: milyen szép is ez Heribaldtól. Még ha
félkegyelmű is, mégse felejtette el, hogy holnap lesz a kereszt
feltalálásának szentséges ünnepe.
A gyász, amilyen hirtelen bekövetkezett, oly gyorsan múlik
is. A máglya elhamvadt már, és a két vitéz lelke szabadon
repülhet hazai földre.
 A többiek még egy darabig esznek-isznak, énekelnek, s van,
aki táncra is perdül a sípok hangjára. Heribald beáll közéjük, és
rúgja a port meg a füvet, ahogy csak bírja. Közben besötétedik,
de a klastrom udvarán izzó tüzek vörösre festik a falakat.
Kürtszó hallik, majd egy újabb, és a vitézek mozdulatlanná
merevednek. A síp elhallgat, s a kürt harmadszorra is megszólal.
– Lóra! – vezényel Akus. – Indulunk, azonnal!
A század pillanatok alatt nyeregben, csak a parázsló tüzek
maradnak, meg a félrehajigált nyársak, feldöntött borosvödrök.
Heribald elképedve tűnődik, hogyhogy nem bukfenceznek le a
lóról ezek az imént még ugyancsak kapatos emberek.
– De hát hova ily hirtelen, édes pogány testvéreim? Van még
bor, akad még hús sütni…
– Mennünk kell, barát. Élveztem a társaságodat – faroltatja
Heribald mellé a lovát Akus. – Aztán mit mondasz majd a
tieidnek, miért hagytunk életben?
– Hiszen egyikőtök sem akart engem bántani! Minek is
tettétek volna! Ha megkérdik, majd az igazat mondom. Hogy
ilyen vidám embereket még sosem láttam! Megmondom nekik,
hogy tetszettetek nekem, testvéreim az Úrban! A Megváltóra
mondom, hogy tetszettetek!
– Ezt mondd, Heribald!
– Meg azt is, megmondom, hogy ti igazi katonák vagytok.
Hogy a véretekben van az engedelmesség és a bátorság. Hogy
ezért nehéz legyőzni benneteket!
Némán, s talán nosztalgiával pislog a kapun kivágtató
század után, és kénytelen beismerni, hogy voltaképpen nem ért
semmit.
 ☒☒☒

Engilbertus apát is értetlenül bámul az elvágtató magyarok

után. Vajh miféle hírt kaptak? Miféle ügy szólítja őket ily hamar?
– Utánuk kellene indulni, apáturam – javasolja egy fiatal
parasztlegény. – Az utóvédjüket meglephetnénk, hiszen
bizonnyal részegek.
Engilbertus oszt és szoroz. Aztán rájön, hogy se elég embere,
se elég lova, s főleg nincs elég ereje és tapasztalata. Csak a
lelkesedése van, de arra nem nagyon építhet a magyar ellenében.
Valami oka mégis kell legyen annak, hogy ily hamar
elvágtattak. Talán valamelyik királyi csapat érkezett a közeibe. A
klastrom alatti falu néhány háza tüzet fog, és az apát úgy véli,
hogy azért vetettek rájuk csóvát, hogy a sötétben jobban
lássanak, vagy jelezzenek a többieknek.
– Menjenek utánuk felderítők! – rendelkezik. – Kémleljétek
ki, mit akarnak, mi a tervük.
– Túl gyorsak a magyarok – így egy idős szerzetes. – Már
tetemes előnyük van.
– De ha előttük állnak a király katonái, kénytelenek megállni.
– Vagy átgázolnak rajtuk – mondja a szerzetes. – Láthattad,
miként teszik. Szerintem most éppen Konstanz felé vágtatnak.
Engilbertus látja már, hogy az embereket elég nehéz lesz
megtartani az erősségben. Mind verekedni akar, különösen a
parasztok. Enged hát nekik, s maga pedig indul, hogy
megszemlélje, mi maradt a klastromból. Látta a gomolygó füstöt,
és számot vetett a keserű lehetőséggel, hogy porig égett minden,
ami éghető.
Ahogy a szerzetesek, egyik a másik után elszállingóznak
apátjuk nyomában a klastrom felé, úgy jön meg a többiek
bátorsága. Az asszonyok is szedelőzködnek, követik az urukat,
cipelik a sok menekített holmit, holott még nem lehetnek
bizonyosak abban, hogy a magyar nem tér vissza.
Odalent, ahol a védett és elrejtett karámban a lovakat tartják,
az őrök mérgelődnek. Felpanaszolják a perjelnek, hogy
képtelenek rendet követelni, mert csak az nem visz onnan lovat,
aki nem akar.
– Még egy vénasszony is fölkapott az egyikre, csak úgy,
nyereg nélkül! – méltatlankodik a legidősebb, aki az őrök feje. –
Aztán elvágtatott az erdőnek.
– Nem találom a grófot – állítja meg az apátot a barát, aki a
betegségeket orvosolja. – Valaki azt mondta, maga mellé szólított
három parasztot, azokkal ment el. Pedig mondtam neki, hogy
egy ideig ne üljön lóra.
– Talán fél a magyartól.
– Nem hinném, olyan gyűlölettel beszélt róluk…
– Gyűlölettel? Hiszen épp az ő Hugó királyának jobbján
verekszik a magyar Novaránál – morogja az apát. – Ha elment,
hát elment, nekünk fontosabb dolgunk is van, Isten meg majd
vigyáz rá.
A falu néhány háza lassan porig ég. Magyarnak se híre, se
hamva, és az apát nyugtalan, mért a fegyverfogható parasztok
egy része sincs meg. Elvágtattak a magyar után.
 Arra gondol, olyan ez, mint mikor a vad kutyától megretten
az emberfia, de amikor az mégis elfordul, s menne a dolgára,
menten hátba vágná a husánggal.

☒☒☒

Hajnalodik. A hegyek között csak lassan lesz világos, és

Ivreai Guido kínkeservvel ül a nyeregben, mert a ló minden
mozdulatára kínokat kell kiállnia.
Hogy mikor veszítette el a három parasztot, akik kísérték,
nem tudja. Egyszer csak nem voltak mellette. Koromsötét volt
még a szurdokban, ami ide-oda kanyargott, egy patak szaladt a
sziklák között, s néhol a ló átlábolt rajta.
Fegyvere szinte alig, csupán egyetlen egyenes kard az
oldalán meg a tőr az övében. Sodronyinge ott maradt az
erősségben, csak a két vállvértjét szedte magára, amikor úgy
látta, menekülnie kell, ha nem akarja itt bevárni a magyart.
A fák között még nem látja a napot, csak a világos csíkot, ami
egyre fehérebbre vált a szürkéből. Néha megtorpan, hallgatózik.
Lehet, hogy csak az idegek és az érzékek játéka teszi, de folyvást
úgy tűnik számára, hogy valaki követi.
De hangokat nem hall, csak a patak fecseg, kerülgetve a
medrében heverő mohalepte szürke sziklákat. Lekászálódik a
nyeregből, balját megmeríti, és iszik. A fövegét elhagyta valahol,
talán egy ág sodorta le az éjszakai vágta során. Megtapogatja az
inge alá rejtett tarsolyt és pénzes zacskóját, aztán számolni kezd:
mikor érhet vajon lombard területre, ha csak magára számíthat.
 Rájön, hogy egymaga nem megy semmire, a magas hegyek
rejtett szurdokaiban vagy a forgalmasabb hágók közelében
mindig akad martalóccsapat, tehát vezetőket kell felfogadnia.
Kérdés, hogy kihez húznak az ottaniak: Hugóhoz vagy
Rudolfhoz. Ez pedig attól függ, miként végződött a novarai
csata.
Ismét mintha hangokat hallana, de csak egy szajkó
szemtelenkedik vele. Magasan a fák fölött holló kiált, a párját
keresve magányosan köröz. A szurdok most emelkedik, egyre
meredekebben visz az út, és a patak hangja is erősödik, amint a
víz átzuhan a gömbölyűre csiszolt sziklákon.
A lova is forgatja a fülét, ami azt mutatja, hogy idegen
hangokat hall. Talán szarvas vagy őz iramlik, netán vaddisznó?
Följebb zergenyájat is látott…
A ló átlép egy kimosott gyökerű, lezuhant fatörzset, s
megcsúszik a patája. Guido ösztönösen a nyeregkápához kap
jobbjával, és a fájdalomból érzi, hogy kézsebe máris felszakadt.
De a ló megtorpan, hőköl és prüszköl.
Alig húsz lépésre, egy háznyi sziklatömb mellett alak áll.
Sötét, mint az éjszaka, és csuklyát visel. Guido megborzong,
mert a látvány kísérteties, amint ez a szurdok is az. A ló sem
hajlandó egyetlen lépést se megtenni tovább.
– Mit akarsz? Ki vagy? – kiáltja, és hangját visszhangozza a
szurdok fölé boruló sziklafal. – Nem hallod? Vagy nem érted?
Mi kell?
Az alak csak áll mozdulatlanul. Nem látja az arcát a sötét
csuklya alatt, ahogy a kezeit sem.
 Mégis kísértet lenne? Vagy rosszindulatú szellem? Még
eggyel se találkozott, és nem olyan fából faragták, hogy rettenjen
az efféle látványtól.
– Haramia vagy, már látom! – mondja, és érzi, hogy önnön
hangjától a bátorsága is erőre kap. – Útonálló, aki gyáván nem
mer a szemembe nézni! Hívd csak a cimboráidat, majd együtt
küldelek velük a sírba!
Az utolsó szavaknál kiröppen az egyenes kard a hüvelyből,
de a felszakadt seb a kezén éles fájdalommal jelzi, hogy képtelen
lesz a fegyvert erősen markolni. Átveszi hát a baljába.
S ekkor az alak előrelép. Guido lova érezhetően fél tőle,
megremegnek az izmai, inai, de sokkal valószínűbb, hogy a
gazdája bizonytalanságát vette át.
– Hadd lássam a képed, ha mered! Le azzal a csuklyával,
átkozott!
Az alak karja emelkedik, és a csuklya alól ijesztő,
csontsovány emberi arc bukkan elő. A mélyen ülő, sötét és
karikás szemekben gyűlölet izzik. Guido először azt se képes
megállapítani, hogy férfi vagy nő az, aki lassan közelít hozzá.
– Eltiporlak, te! – hörgi, és belevágja csizmája sarkát a lova
véknyába, de az állat csak toporzékol a szűk helyen. Jobbra az
égbe törő, függélyes sziklafal, a másik oldalán a sziklás
patakmeder.
Az alak lassan közelít, és a ló lábait figyeli, nem Guidót és
kivont kardját. Aztán hirtelen fölkapja a karjait, és felkiált…
Ennyi elég ahhoz, hogy a herélt megtegye azt az egyetlen,
hátráló lépést, és képtelen legyen a lábait megvetni a keskeny
ösvényen. Leszakad nehéz patája alatt a kőpárkány, és lecsúszik
a partoldalról. Felnyerít fájdalmában, amint a hasát végigsértik a
kövek, és oldalt zuhan a patakba. Guido teste fönnakad egy
sziklán, ő pedig imbolyogva tápászkodik.
A veszély és a félelem feledtetni képes a testi fájdalmat.
Felegyenesedik, letörli arcáról a sarat és a faleveleket, aztán
szilárdan megveti a lábát, térdig a vízben. Keresné a lovát, de a
heréit már elvágtatott visszafelé. Guido fölött ott áll a csuhás
alak, és rezzenéstelen szemmel bámul rá.
– Ki vagy te? Az ördög cimborája? Ó küldött netán?
– Magamtól jöttem. Rómától a nyomodban járok – mondja a
csuhás, és Guido felismeri a hangot.
– Te? Te lennél, te kivénhedt szajha? És most mit akarsz?
Megvívni velem? Itt akarsz megdögleni? Bánom is én, próbáld
meg! No, mi lesz? Hol vannak a fegyvereid? A híres íjad?
Felemeli jobbját, és tenyerét Réka felé tartja.
– Megkeserítetted az életemet, boszorkányfajzat! Soha nem
gyógyul ez a seb! Ezért most meg foglak ölni!
Előrelép és szúr, de Réka magasan áll, el nem érheti. Fölkap
egy követ, és az asszony felé hajítja, de nem találja. Ekkor eszébe
jut az övébe tűzött tőr.
E pillanatban kimozdul a nedves, alámosott, töredezett
szikla Réka lába alatt. Egyenesen Guido elé zuhan.
– Az Úr éppen most rendezi el a sorsodat, boszorkány! –
hallja még az asszony, aztán éles fájdalom hasít a vállába.
Képtelen a fájdalomtól megszólalni, és a csuha ujjába rejtett
kését markolja egyre, de karja beszorult a teste alá. Látja, amint
Guido fölébe magasodik, és a hajába markol, majd a kardot
csapásra emeli. Egy pillanat csak, és a fej elválik a törzstől…
 De a pillanatok néha túlságosan hosszúak.
Az asszony kése, mint a vipera méregfoga, lecsap Guido
combjára, és hosszan végighasítja a húst. A fájdalom megbénítja
a vágni készülő kart, és az idős férfi egyensúlyát vesztve hanyatt
vágódik. De máris fordul, és a medve bődüléséhez fogható hang
tör fel a tüdejéből.
Réka a kését keresi, de az benne maradt Guido húsában. A
férfi megbotlik, és arccal zuhan egy lapos sziklatömbre. Pendül a
kard éle, amint a kőbe csap, és a tőr rőfnyire repül. Érzi, hogy
képtelen talpra állni, összeszabdalt lába nem engedelmeskedik.
Árnyékot lát, ami a háta mögött emelkedik, és a szurdok
alján felbukkanó kelő nap a sziklára rajzolja az árnyat, ami
olyan, mint egy madár kiterjesztett szárnya.
Ez az, amit Guido életében utoljára lát.
A két kézzel markolt kő lecsap a tarkójára egyszer, kétszer…
sokszor. Reccsen a csont, és a koponya helyén alaktalan massza
marad csupán, amit mosni kezd a patak felfröccsenő vize.

☒☒☒

– Hol vannak a foglyok? – kérdi Táltosfia Csanádot, aki most

érkezett a századdal. – Szükségem van néhányra. Vissza kell
mennem. És magammal viszem a klerikust.
– Hova vissza?
– Sankt Gallenbe. Nem nyughatom, amíg… Valamiről meg
kell bizonyosodnom.
– Rejtélyekben beszélsz, apám. Ákus is mondta, hogy valami
zargatja a lelked.
 – Nem megy ki a fejemből, hogy anyád itt van a közelben.
– Honnan veszed? Megérzés? Én inkább hiszek annak, amit a
magam szemével látok.
– Mert te századot vezényelsz, fiam. Jobb is, ha a valót látod,
így maradsz életben, s veled az embereid. Keselyű itt van veled?
– Most már itt. Nem is értettem igazán, miért nem maradt
melletted, apám.
– Mert ő is anyádat kereste. Ezért váltunk szét, még
Augsburg előtt. Keselyű sok mindent megérez.
– Ahogy azt is, hogy vissza kell jönnöm a fiad századához –
hallják a hangot, és Keselyű lezökken a lova nyergéből. – Napok
óta azt dörömböli valami a fejemben, hogy eddig rossz helyen
kutakodtam.
– Akkor gyere velem vissza.
– De nem a foglyokból szedsz magadnak kíséretet, apám –
rázza a fejét Csanád. – Magam adok melléd portyát. A vezető
ismeri Gallen környékét, a lakosság pedig eléggé fél tőlünk. Nem
mernek a portya ellen támadni. Húsz vitézt és húsz vezetéklovat
adok, apám.
Mire felkel a nap, Táltosfia és Keselyű a portyával javában
úton vannak Sankt Gálién felé. A vezető azt mondja, rövidebb
utat ismer, át a horhosokon, így fél nap se kell a klastromig.
A csaknem néptelen faluban előkerítenek egy öreg parasztot,
akit a fia támogat ki a megperzselt hajlékból.
– Nem egészen értem az itteni szót. Mondd meg nekik –
unszolja a vezetőt Táltosfia –, hogy nem rabolni jöttünk. Tudnak-
e valamit egy asszonyról, aki nem közéjük való, és aki
feltehetően lovon érkezett.
 – Az öreg fia azt kérdi, hogy egy idős, igen sovány, betegnek
tűnő asszonyról beszélsz-e, aki olaszul szólt, s csak keveset
németül.
– Ő lesz az. Ősz hajú, vékony arcú, sötét szemű…
– Azt mondja, látta a faluban, aztán meg az erődben. Tudja,
merre lovagolt el, mert mindenkinek föltűnt, amikor elhagyta az
erődöt.
– Mi tűnt föl benne?
– Hogy szőrén ülte a lovat, és úgy ugratta át a karámot. Azt
mondja, ha valóban nem esik bántódása, megmutatja, merre
indult az asszony.
Keselyű az övébe rejtett apró zsákba túr, és három ezüstöt
kiemel. Az öreg markába nyomja, és azt mondja, kap még
ugyanennyit, ha a fia tisztességgel elvezeti őket.
Lovat kap a német legény, de ugyancsak benne a félsz,
amikor huszonkét magyarral együtt kell lovagolnia. Nagy ívben
kerüli a klastromot, és a tolmács azt mondja, biztosan azért, hogy
meg ne lássák, kiknek segít. Egyetlen napig se élne utána.
– Van egy igen hosszú szurdok, ami délnek vezet – mondja a
tolmács.
A fickó azt magyarázza, erre mennek azok, akik később a
lombardiai útra térnek.
– Vagy öt ló ment előttünk – mutatja a portya éles szemű
nyomolvasója. – Mind itteni állatok. Széles a patájuk, nehezek.
Táltosfia azt mondja, amilyen gyorsan képesek végigvágtatni
a nyomokon, olyan sebesen igyekezzenek.
 – Rosszat érzek. Szorítja itt belül a mellemet – mondja
Keselyűnek, aki bólint: jónak véli az irányt maga is, noha abban
nem biztos, hogy kiket találnak majd.
– Itt három ló elkanyarodott balra, föl a hegyoldalnak –
mutatja a nyomolvasó, és a fényben jól kivehetők a
csúszásnyomok, a sötét csapás a tavalyi avarban. – De a másik
kettő tartja az irányt. Úgy nézem, hogy talán… ma hajnalban
keletkeztek ezek a nyomok. Még egészen frissek.
Az ösvény egyre szűkül, elérik a keresztező patakot, és a
szurdokban lovagol tovább a portya. A tizedes felderítőnek két
lovast küld ki, és hátvédnek lemarad két másik.
– Nem szeretem az ilyen szűk részeket. A legjobb kelepcét itt
lehet állítani – morogja Keselyű. A vitézek is ide-oda
tekingetnek, valami hasonló járhat a fejükben.
– Állj! – figyelmeztet a felderítő. – Egy lovat látok. Nyergelt,
de nem ül a hátán senki. Úgy tűnik, a gyeplő beakadt
valahova…
A ló az ösvény mellett ácsorog, és szemlátomást örül a
portyának, s hogy végre társakra lel.
– Vérzik a hasa – mutatja Keselyűnek a tizedes. –
Fölbukhatott, vagy lecsúszott valahonnan. Amint az alvadt
vérből látom, néhány órája, vagy esetleg még reggel…
– Ezek már a visszafelé tartó nyomai – figyelmeztet a
nyomolvasó.
– Nem a feleséged lova, barátom – rázza a fejét kedvetlenül
Keselyű. – Nézd, milyen hosszú a kengyelszíj. És a germán fickó
itt most is azt erősíti, hogy Réka nyergeletlen lovon vágtatott el.
 – Tovább! Valahol itt lesz a gazdája a közelben! Gyerünk,
legények!
Alig iramodásnyit tesznek meg a szűkülő szurdokvölgyben,
amikor a felderítők megálljt intenek.
– Találtak valamit a vízmosásban – csapja meg lovát
Táltosfia, és a csúszós, minden lépésnél kimozduló, sáros
köveken előrerúgtat. A felderítők a sziklákra mutatnak.
Egy fekvő alakot pillant meg elsőre, aztán a másikat, aki ott
ül nem messze tőle egy kövön.
– Réka! Rékaaa!
Mit sem törődve a sziklákkal, a vízzel, Táltosfia az asszonya
felé botladozik.
– Réka! Jó az Isten! Köszönöm neked, Tengri!
Keselyű ott lohol a nyomában. Táltosfia letérdel a felesége
mellé, és öleli, csókolja.
– Guido az – mondja csendben. – A fejét szétverte, de a
kezéről megismerem azt a mocskot. Barátom! Vérzik – mutatja
Réka kezét.
Óvatosan lefejtik a sötét köpönyeget az asszonyról, s
Táltosfia megpillantja a vállán a sebet. Nem túlságosan nagy, de
az alakjáról látja, hogy mi ütötte.
Az olyan tőr pedig mélyre szalad.
– Maradj csak csendben, és ne szólj. Ne is mozdulj.
Kiviszünk innen, Réka, hallod?
Az asszony csak a szemével int: érti és hallja a szavait.
– Túl sok vért veszített – súgja Keselyű. – Nézd a követ
alatta…
 – Nem érdekel. Kibírja, Annyi mindent kibírt már, ezt is ki
fogja. Gyerünk, Keselyű, emeld a lábát!
– Először talán a sebét kellene…
– Már csaknem megalvadt. Nem vérzik. Mi lesz már, emeld!
Keselyű némán engedelmeskedik.
– Kerítsetek saroglyának valót! Levisszük innen lovak között!
Réka arca pergamenszín, és alig képes nyitva tartani a
szemét.
– Nem bírja ki a faluig sem – súgja az egyik vitéz
Keselyűnek. – Nézd, a lelke már kifelé készülődik.
– Kibírja, hogy a nyűvek essenek beléd! – förmed Táltosfia a
legényre, aki szégyenében vörösödik és elhallgat. – Tudod te, ki
ez az asszony? Hogy mire képes? Egyikőtök se bír ki annyit,
mint ő, még ha tíz élete is lenne! Száz harcos erejét kapta
Tengritől! Ne merjétek azt mondani, hogy nem bírja ki!
– Barátom – érinti meg a vállát szelíden Keselyű, de Táltosfia
most már őrültként üvölti, hogy Réka kibír mindent. – Barátom!
Kérlek, ne tedd ezt. Kérlek, Kartal… Inkább búcsúzz el tőle.
Táltosfia rettentő haraggal fordul a barátja felé, és nekiront,
ha vissza nem tartják.
– Hát már te is? Te is elárulsz? Engem, aki… aki téged…
– Búcsúzz el a feleségedtől! – morran Keselyű. –
Megértetted? Búcsúzz el, azt mondtam!
Lassan érkeznek el a kimondott szavak Táltosfia agyának
arra a rejtett ösvényére, ami most, olybá tűnik, képtelen a
gondolkodásra. Aztán megtapadnak, megkapaszkodnak,
értelmet nyernek.
 – Elbúcsúzni… – mondja csendben, zavaros szemekkel. –
Elbúcsúzzam… tőle?
– Kell, barátom. Hallja még ő, ha nem is tudja mondani.
Tétovák a lépések, s a mozdulat, amint Táltosfia lehajol a
földre fektetett Réka fölé. Keselyű csak a szemével int: hagyjátok.
Menjen mindenki távolabb. Ez most itt Táltosfia ideje.
Elhallgat a szurdokban szaladgáló szél, s talán a patak is
csendesebbre fogja.
Így kell azt, amikor lélek röppen el a testből, hogy megkezdje
következő vándorútját.
 EPILÓGUS
927 tavasza

AZ ATLANTI-ÓCEÁN PARTJA

És ide is eljutott a magyar, bár az út nem volt egyszerű.

Jómagam a győztesen megvívott novarai csata után tovább
vonultam a magyar haddal, és egy erős portyával tartva
Elzászban találkoztam ismét Keselyűvel és Táltosfiával.
Meggyászoltam Rékát, akit Sankt Gallen klastroma közelében
hamvasztottak el, és Táltosfia a hamvakat egy folyóba szórta.
Azt mondta, ennek így kellett történnie. A törvények ugyan
lehetnek erősek, de mind közül kiemelkedik egy, ami a
legerősebb: ez pedig a vér törvénye. Ennek engedelmeskedett
Réka, és fog engedelmeskedni mindenki a családban, amíg él.
Többször is emlegette, hogy mindig érzi az asszonya
jelenlétét, bármit is tesz, bárhova megy.
Konstanz falainál aztán megsebesült Csanád, bár nem
súlyosan, később pedig, amikor a magyar had továbbvonult, s a
Schwarzwaldban megütközött Liutfreddel, Ákus is sebet kapott.
Tengri azonban a magyarokkal volt, és ez a véres csata a
győzelmünkkel végződött.
Aztán bevágtattunk Elzászba és Lotaringiába, és azt is
megtapasztaltam, milyen az, amikor a magyar igazán pusztít.
Hegyeken keltünk át, Besançon tájéka és Burgundia Elzász
sorsára jutott, majd jött a Loire-völgye, és most itt vagyunk,
ennek az óceánnak a partján, ami talán a világ végére visz, ahol
minden lehull a semmibe.
Ha ugyan van az a „semmi”, mert én már ebben is régtől
kételkedem.
A lovak nem szeretik a sós vizet. Berzenkedve téblábolnak a
parton, és elszaladnak a fölcsapó hullámok elől. A portya,
amelyik idáig eljutott, alig ezred erejű, de mi vagyunk, akik a
legmesszebbre vágtattunk. Azt mondják, nincs ennél messzebb,
mert itt a világ vége.
Hírlik, hogy nem is megy mindenki haza. Kell a fegyver,
mégpedig Itáliában. Az a Péter márki, aki János pápa testvére, s
aki képtelen egymaga megzabolázni a Róma környéki
vetélytársakat, rábeszélte felséges bátyját, hogy jobban tenné, ha
magyarokat hívna.
Most hát ugyanazon pápának kell ismét a szablyánk, akinek
egyszer már kellett, s aki közben mindvégig állatoknak tekintett
minket, a keresztény vallás ádáz ellenségeinek, akiket
máskülönben az igaz hit erejével kell eltiporni.
Ki érti ezt…
Bulcsú azt mondta, ő igen.
Mert az ember mindig és mindenütt ugyanolyan. Egyszer
szeret, máskor gyűlöl, s gyakorta ugyanazzal teszi. De
legfőképpen a hatalmat kedveli, s megtesz érte mindent.
Szövetkezik akár a sátánnal is, ha úgy látja, a szövetség az
érdekeit szolgálja.
 Bulcsú szerint elvágtattunk ugyan az óceánig, de ez még
nem jelent semmit. Pusztán annyit, hogy ott is megismerték a
magyar fegyvert és a különleges harci fegyelmet.
Nem baj, ha félik, mert addig nem támadnak ellenünk. Ám
szerinte mégsem ez a jövő útja.
Az ifjú horka azt mondta, elébb hagyjunk időt az észnek, ha
az országot erősíteni kívánjuk. S az ész minél több időt kap,
annál erősebb lesz a kar.
De ő sem mondta soha, hogy ne fegyverrel vívja ki igazát a
magyar, hogyha kell.
– Nehéz ez, Római – felelte, amikor azt kérdeztem, mire az
örökös hadakozás. – Mert a csupán józan ész vezérelte életre
nem érett még a világ. Legföljebb remélem, de valójában én sem
tudom, megérik-e rá valaha is.