KARCZAG GYÖRGY

ZÚGÓ NYILAK
TÖRTÉNELMI REGÉNY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1970

GYÖRY MIKLÓS RAJZAIVAL
KARCZAG GYÖRGY, 1970

HOLT ÉVEK NYOMÁBAN

Körülöttem hegyek; évmilliók üzenete, ráncok a föld elaggott képén. Előttem felmérhetetlen
láthatár. Ott ér véget a halványkék ködben úszó horizonton, ahol már a képzelet világa kezdődik
sejtelmeivel. Ágakból készített szárnyakban fekszem, fű zizeg alattam, mögöttem valahol
hátizsák, benne civilizációs felszerelésem. De órám tegnap óta delet mutat, lámpámból elszökött
az utolsó volt is. Nincs rájuk szükségem, a jelenkor elhagy, időtlenség vesz körül.
Napszállta közelít, apró gyertyacsonkkal világíthatok csak, kapkodva próbálom rögzíteni
gondolataimat a papíron.
A Bükkben vagyok, a Dédes-hegyen, hajdani vára romjai alatt. Odalent szűk völgy, körben
hegyek. Patak is folyik lent, vize a kulacsomban. Fölöttem a megveresedett égből feketén szakad
ki az egykori erősség fala, körülötte ott zúg a Fátrából előtámadt szél... Nappal a rom is szelíd,
fehéres-okkersárga színű, de alkonyattól hajnalig, amikor a múlt uralma kezdődik, félelmetes.
Öt éve már, hogy minden esztendőben néhány hetet, olykor egész hónapot a Bükkben töltök.
Igyekszem megismerni, múlt századaiba merülni.
Ki volt Ákos Ernye?
Egyszer a miskolci Herman Ottó Múzeumban ismerősökkel beszélgetve valamiféle nyomra
leltem. Ők küldtek a hegyek közé. Vidám, barátságos erdészekkel találkoztam. Idősekkel,
fiatalokkal, akik nem ijednek meg egy kupica pálinkától a szentléleki turistaházban. Ilyenkor
kitárulnak a szívek, megered a szó. Bennem hálás hallgatóságot nyertek. Megelevenedett a
szájhagyomány. Cepelt zsákjában leányt a rókalelkű pap, ármányos rablók menekültek, hogy
sziklák közé rejtsék kincseiket, ember nem látta viharok tördelték, égették az erdőket. Elaggott
erdészek bizonykodtak ükapjuk szavával.
–... Borítva van az a frigyszekrény ezüsttel és ékkővel meg mit tudom én! Ákos Ernye
adományozta azt a szentléleki klastromnak, és itt rejtőzik lábunk alatt valahol – mondta a vén
erdész, és megdobbantotta lábával a földet, hogy halljam a tompa visszhangot. – Itt van a kolostor
főhajója alatt a kazamatában. Telve ott minden embercsonttal, csak az ajtót kellene meglelni!
Egy évvel később néhány barátommal együtt ástam is a mutatott helyen. Feltárult az
ólommázas padló, alatta a hajdani atyák maradványai hevertek. Nyolcszáz éves csontok. Egy
részüket Károly Róbert hadinépe mészárolta le, amikor a Csákok és Ákosok csatát veszítettek
Rozgonynál...
... Amikor puskával kezemben magaslesen ültem, vagy később, amikor már nyárson forgott a
pecsenye, és hátam mögött türelmetlen vadászkutyák nyüszítettek, mindegyre régmúlt idők
vadászatai rémlettek előttem. Morajlott az éjszakai erdő, szikraeső hullt, futkostak az árnyak...
Űzték a támadó bölényt, a lappangó medvét a kiáltozó vitézek. Kóválygó gerely süvöltött, idegről
pattantak a sziszegő nyilak. „Ákos Ernye bán csuda nagy szarvast ejtett el, mihez fogható nincs
manapság sehol sem, mert hát silányul a világ! Megfáradt a veszekedett nagy űzésben,
megszomjazott. Hasztalan keresve vizet, felgerjedt, mert különben sem volt türelmes természet.
Csákányát úgy vágta a sziklába, menten forrás fakadt!”
Ez Bánkút legendája. Perlekedjen László király, ha akar!
 Elvezettek Buzgókőre, ahol a vezeklő papok imádkoztak, és Örvénykőre, ahol a pogányság
lovat áldozott valaha. Ez utóbbi helyen Jókai emléktáblája áll.
Besötétedett. A napot nem látom már, csak veres sávjait feledte az égen. Megkerítem gyertyám
csonkját, világot támasztok, és helyreáll az az aranykori békesség.
Bárhol jártam, mindig Dédesre tértem vissza. Vonzott a több lépcsős, meredek kettős hegy,
átellenben a Kisvárheggyel. Hegynek elég hegy, de várnak nyoma sincs ott. Dédes erődje omlás
áldozata lett. Maradványait fiatal fák rejtik az oldalban. Elképzelem bástyákkal, kapukkal, hasas
toronnyal, parádés hadinéppel.
Ákos nemzetség alatt volt első virágzása. Mondják, Ernye bán építtette, akárcsak Diósgyőrt,
bár az alapkövek korábbról valóak. A pusztulás után egy ideig martalócfészek volt, Zsigmond
korában a Rozgonyiaké lett. Utolsó szép napok akkor jártak fölötte. A történelem később nemigen
említi.
Csoda, hogy ennyit is meghagytak belőle a századok. Szenvedtek, törtek, de megálltak!
Árnyékukban homályos alakok formálódtak képpé. Itt láttam álmomban Ernye bán alakját. A
legenda úgy tartja, ahogy az alkony elérkezik, feltűnik fekete lován, az viszi páncélos urát időn és
téren át.
Szinte félek. Úgy érzem, tekintete megigéz, ő akarja, hogy írjak róla.
Ernye bán visszahív a tegnapba. Követem...
Gyertyám lassan elfogy, szélbiztatta tüzem pattogva ég. Az első sorokat itt vetem papírra, nem
is lehet máshol.

ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZET
A VIHAR

Bika havának tizennegyedik éjszakája, az Úr 1220. esztendejében. Éjszaka. Sötét felhők,

haragvó éjszakai viharlovak. Patájuk villámot ver, hátukon üvöltő szörnyek, alászállnak a
megszaggatott földekre. Földbe vájt, kúpos tetejű vacok mélyén félmeztelen emberek melengetik
egymást, és félik a leskődő gonoszt. Az bedörömböl az úri udvarház kapuján, kongatja a templom
harangját, töri a csenevész fákat.
– Férjemuram, maradjon velem kegyelmed! Ha elmegyen, nyomban ágyamra ül a halál, régóta
itt settenkedik körülöttem... Csak reggelig, akkorra ideér a pap, megoldoz. Másként sátáné leszek!
A gyermekágyas asszony hasztalan próbál felülni ágyában, hogy ura kezét megragadja. A
virrasztó vénasszony maradásra kényszeríti. Aszott, veres szemű vajákos. A fiatalasszony fél, a
banya érintésére megreszket.
Ákos nembéli Ákos áll az újszülött felett. Nézi. Pislákoló élet, ványadt kis jószág. Az úr sajgó
halántékát öklözi. Félrészeg. Arca sötét.
– Újból csalatkoztam, pokol nyelne el!
Az ablakrésen áttörő szél hanyatt dönti a mécslángot. Ablaktábla nyög, támaszték görnyed. A
vihar egyszerre a meleg szobába zúdul. Megfullad a szövetnek, piros kandallószikrák repülnek
szanaszét. Ákos káromkodik, utánakap az ablakdeszkának, helyére taszítja. Lábához gurult fénylő
üszköt vesz fel. Kérges ujja alig érzi tüzét, meggyújtja vele a kanócot. Tekintete az ágyon. Friss
halottját takarja ott a vajákos.
Megretten. Hátat fordít. Kirohan a fáklyavilágos folyosóra. Fut, felrántja a szomszédos ajtót,
véresre töri fejét a boltívben.
Durván faragott székbe veti magát az asztal mellé.
– Ide! Pietro!
Szunnyadó szolga dörzsöli szemét. Föltápászkodik a lócán.
– Adj innom!
 Meztelen, vaskos karját egybefonja az asztalon. Kancsó billen, ital csobog. Egy hajtásra ereszti
torkába, ami csak a kupában van.
– Vége! A jó szerencse hátat fordított. Halál fészkel a porontyban, az utolsó ág is letörik az
Ákosok fáján. Gyenge, rossz ölű asszony, nem tellett tőle különb. Nem akartam, rám tukmálták,
ősei vére... bán is volt már azokból. És a magam nemzetségét rontottam meg vele! Elfogynak az
Ákosok. Valaha Botond meg Tas mellett hordozták a kardot mint vezérlő hadnagyok. Átkozott
trónharc! Ki hitte volna, hogy Imrus király győzelem után meghal? András úr haragvó szeme
rajtunk. A földek jó része oda!... Fogyatkozik a pénz is...
... Milyen sokszor veszkődtem veled: gyermeket adj. Ríttál, mentél futvást templomba, oltár
előtt csúszni, csuhásnak könyörögni... Azok a nyomorult papok! Csak pokol van öröktől fogva és
az Öregisten, de az is a mienk, magyariaké! Kényszerűségből, igaz, magam is templomozok,
másként kifordítanák alólam a földet... Mennyi nyavalygást míveltél ott, te asszony, a kőszentek
előtt... semmi ember ki nem állhatta! Íme, elnyerted érte a halált! Bennem nem lehet hiba!
Egészséges asszony öt fiat is szülne nekem! Nem panaszkodnék, ha csak egyetlen erős lány is telt
volna belőled... nem bánnám! Tőlem való ez a satnya féreg?!
Ránt a vállán, száját összeharapja. Behallik, amint nyikorog a nagykapu a fergetegben. Pietro,
a taljánfutáskor itt ragadt szolga, karra kókadt fejjel elalszik az asztal sarkán.
– A vajákost tűzre vettetem! Rég érdemes rá, boszorkányhíre vagyon. Szólított már a pap,
engedjem máglyára vinni, mielőtt megrontja a jószágot. Hát nem ellenzem! Ő segített a
vajúdásnál, gonosz kezén a bűn!
Homlokán megfagynak a redők, nem is engednek fel. Feláll, körüljárja az asztalt. Nem szédül,
a bor mérgét elnyeli keserűsége.
– Épp most, mikor a király már megbocsátana, és Ugron nembéliekkel együtt mennénk
ellenségeimre...
Halkan kocogtak az ajtón.
– Gyere!
– Nincs élet a magzatban, uram!
A vénasszony összehúzta magát. Ákos ököllel az asztalra vág. Végigreped nyomban. Pietro
riadtan kapja föl a fejét.
– Megbánod, boszorkány!
– Van még gyermeked, uram! Fiú az, és erős, ámbár rossz jobbágy ágyékában fogant,
fattyúhajtás. Az anyja szép, kedvedre volt. Igen szép az újszülött is!
– Az anyja?!
– Anna. Hiszen tudod...
– Nem tartok minden nevet észben. A dombok mögött lakik, ugye?
– Ott, uram!
Ákos fejében sebesen futnak a gondolatok.
– Menj, őrizd a szobát, senkit oda be ne engedj. Gazdag jutalmat adok – ígéri kelletlenül.
A némber kihátrál. A talján Ákos parancsát lesi.
– Ne kelts föl senkit! Istállóba menj! Nyergelj kettőnknek!
– Ne kísérts Istent, uram! Kísértet, rossz lélek, mennykőcsapás les ránk a viharban.
– Eredj!
– Halott asszonyod bolyong odakünt...
– Tőle tán félek?! Eredj! Nyergelj! Csak nem kíméllek, mikor magam is megyek?!
Kard van az asztalon, ráteszi kezét. Pietro látja, okoskodni nem tanácsos, kapkodja lábát
sebesen. Ákos tőrt is akaszt övére. Kikeresi köpenyét a ládafiából, vállára kanyarítja.
Üresek a folyosók, a szolgák mind alusznak. Taszít a szél a vihardúlt udvaron, kapaszkodnia
kell. Fordít egyet a keresztgerendán, elugrik, mert nyomban kétfelé taszítja az orkán a kaput. Jön
Pietro, erősen markolja a zablát, húzza, kényszeríti reszkető, sötét szőrű lovait. Föl a nyeregbe,
feszítik a kantárt. Sikoltozó viharmadarak sodródnak fölöttük, tört ágak csapódnak arcukba.
Nyargalvást keresztül a néma falun, el a recsegő, fából rótt templomtorony mellett, át a kopasz
domboldalon, kőhajításnyira a temető fejfáitól. Előttük magányos kunyhó, fél oldala roggyant.
 Ákos leugrik nyergéből, csonka fatörzshöz hurkolja lovát. Hallja kiszűrődni a sírást. Erős,
nagy tüdejű gyerkőc míveli. Megtaszítja az ajtót, belép. Karcsú leány mécsvilágnál csitítja
égzengéstől síró kicsinyét. A reccsenésre fölkapja szemét, sikolt.
Köpenybe burkolózott férfialak a küszöbön, szőrcsuklya árnyékolja arcát. Menekül előle,
eltakarja szemét. Bizonyos benne, hogy gonosz lélek lépett be hozzá ebben az ítéletidőben.
Ákos keze a tőr markolatán. „Meg kell ölnöm a leányt, hogy titkom megmaradjon!”
A vas mégsem csúszik ki tokjából. Fél. Remeg a kunyhó a közel csapkodó mennykő erejétől.
„Haraggal vagyon az Úristen, most ártatlan vért nem onthatok. Agyonsújt, ha ege alá lépek!”
– Enyém a gyermek, hallod-e, te leány?! Enyém, és magammal viszem. Hallgass, ha bajt nem
akarsz!
Az anya nem mer szólni. Ákos fölragadja a sikoltozó csöppséget, rejti köpenye alá, és kilép az
ereszkedő fellegek alá. Pietro segíti nyeregbe.
Füléhez hajol, hogy megértse a szolga:
– Elviszed ezt a leányt reggel, nem akarok hallani felőle!
– Meglesz, uram!
A dombról egyszer még visszanéz, megállítja lovát. Nyargalva közelít az eső. Villámnyalábok
nyújtják szarvukat fellegek közül. Fölöttük két rettentő gomolyag omlik egymásba. Dördülés
süketíti mindkettőjüket. Nyög az elhagyott hajlék, szikrát, lángot vet. Lángolás terjeszkedik a
tetőn.
– Elszegődött mellénk a pokol!
Dermedten tartja helyben a paripát, nincs ereje, hogy zablát rántson, meneküljön. Pietro
előrehajlik nyergéből, kiragadja Ákos kezéből a kantárt, úgy kényszeríti a fordulásra.
– Igyekezzünk, uram, míg ránk sor nem kerül!
A lány reszketve gubbaszt a falnál, imát keres fejében, de ott csak halálfélelem terpeszkedik.
Körülötte vérszínű tűzijáték. Szikrát lövellő lángok, sűrű, nehéz füst. Könyörtelen veresség
közeledik testéhez, körülcsapja, hogy eleméssze...
A jobbágy, aki szégyenbe esett lányát elkergette, nem fogja szánni. „Jobb neki így”, mondja
majd. Isten bölcs, és hatalmas az ő igazsága. Ezt mondja a pap is, és ő megnyugszik benne, és
mindenki megnyugszik benne. Az ég fölszakad, alázuhog az eső. Legyőzi a lángot, föláztatja a
földet, medréből kihizlalja a patakot.
Ákos ledobja köpenyét, lerázza a lucskot, és karján a megcsöndesedett kis élettel halott
asszonya szobájába siet. A banya éberen várja jöttét, babszemekből jósolt, míg a gazda odajárt.
Gyolcsba és selyembe csavarják a csecsemőt, helyébe fektetik a halottnak, azt meg Ákos faládába
zárja.
– Tej kéne ennek, dajkát hol kerítsek?
– Tudok egy asszonyt faludban, uram! Hónapos gyermeke van, a melle gazdag. Nagy jót
tennél vele.
– Miért?
– Nincs mit ennie, uram! Nagyobbik fia még a télen éhen halt, ura favágó volt, megölte a
leszakadó tölgy.
– Bőkezű leszek hozzád, megszolgáltad. Mit teszel a pénzzel?
– Egy néném él a királyi ispán birtokán, ahhoz mennék.
Ákos összevonja a szemöldökét. „Nem fog-e a némber elárulni? No, majd vigyázok!”
– Szolgám, vezesd ki ezt az asszonyt házamból. Hátul menjetek, palánk alatt!
Erősen Pietro szemébe néz, az bólint, érti. Előreengedi a vajákost. Az beleburkolódzik
kendőjébe, ahogy kilépnek a kisajtón. Baktatnak a pocséták között, és együtt érkeznek egy
részegként megroggyant nagy fa tövéhez.
– Úgy vélem, itt megállapodhatunk, te hűséges ebfi, te! Tudom, megölsz. Túl sok tudás szorult
belém. Halálom láttam gazdád szemében, de földanyám sem lesz irgalmas hozzá. Halld, mit
jósolok: nagy úr lesz abból a fiúból, ha megnő! Nagyobb, mint bármely Ákos ez idáig. Híre
időtlen időkig fennmarad, fia hajszál híján király lészen... De ti semmi hasznát nem látjátok
ennek! Nyomorultul, kínos halállal vesztek el, átkozottan, ahogy éltetek... Vessz meg, kutya
szolga...
Szeme eszelősen mered Pietróra, aki már kihúzza háromélű tőrét. Nekitaszítja a fatörzsnek, és
mélyen döfi vasát az átkozódó öregasszony testébe.
Visszarántja sebesen, és ismétli a szúrásokat. A vcnség eldől, kevés kicsurgó vérét szétmossa
az eső.
– Hiszem, hogy Istennek tetsző dolgot míveltem itt. Gonosz volt igazában – mondja a talján, és
megcsókolja a nyakán függő keresztet.
Talán ugyanebben a pillanatban ért Ákos a folyóvá dagadt patak mellé. Két kézre fogja a
ládikót, és meglendítve belehajítja a piszkos vízbe...

Halotti tor az Ákosok portáján. Az udvarház gyászban. Ura vendégül lát mindenkit, aki
hantoláskor leszegett fővel körülállta a sírt. Ingyen lakoma, jó borital, dúskálás. Virágtalan, zord a
tavasz még, fogytán minden házban az eleség, abrak. Jó alkalom, hogy a ház urát kiegyék
vagyonából.
Száznál is több vendéget hoz az este. Éhes királyi szolgák leghitványabb lovukon jönnek, hogy
ingyen sarjún jóllakassák. Nyomukban szekereznek lányaik, hogy a Csatókat kínálhassák velük.
Azok nagy urak, király kegyeltjei. Jó volna velük rokonná lenni. Ákost megkopasztani volna jó...
A Csatók vagy félszázán jönnek, cifra dolmányban, fegyverrel, jóltartott lovak hátán. Ők a ház
urának ellenségei. De most azt beszélik, jobbot nyújtanak, ezért tisztelik meg jöttükkel Ákost.
A nagy csarnokban hosszú, X-lábú asztalok állnak. Leterített fapadokon ülik körül, hátuk
mögött kedvenc kutyájuk, oldalukon az asszony. A szolgák cipót, sültet hordoznak körül nagy
kerek fatálon, és bor csordul a cinkkancsók hasából. Konyhán sürgölődő szolgák vörösre izzadják
képüket, úgy sütnek-főznek. Udvarközépen nyárson forog az ökör, amely dísze lesz az asztalnak,
gyönyörűség a gyomornak. Áhítatos gyerkőcök ólálkodnak körülötte.
Forog, koccan, ürül a kupa. Sültet, cipót marcangolnak a fogak. Ebek marakodnak a koncon.
Száll, kavarog az italgőz, agyat ködösít. Kurjongat a száj, szem csillog, földre csorog a szeszes lé.
Vaskosarakba szúrt fáklyák sercegnek, ingatag fényük falon ugrál.
Külön asztalnál lakomáznak a Csatók. Falnak bőséggel, de poharuk vigyázzák. A nemzetségfő,
király ispánja tartja őket szóval. Éberen figyelnek, kezük ügyében kardjuk. Asszonyt, lányt egyet
sem hoztak.
Ákoson tompult fáradtság vesz erőt. Jeges marokként szorítja a láncing. A döntés éjszakája ez!
Kancsója üres, bár az imént még színig tele volt. A bor most nem korbácsolja fel, inkább gyengíti.
Reggel, ahogy fölébredt, nagyapja szablyájára esett pillantása, nem hitt a szemének. A vason
repedés futott végig. Baljós jel! De nem léphet vissza már, vesztükre esküdött a Csatóknak,
amikor asztalához hívta őket, amikor békét kínált. Ákos lelke mélyén azonban él még egy szikrája
a becsületnek. Tétova, orgyilkosságot restellne. A vendég sérthetetlen. Ha megszegi ezt az ősi
szent parancsot, semmilyen isten meg nem bocsátja. Söpörgeti az asztal lapját, lesi az árnyak
rezzenését. És ekkor úgy látja, a feszület intőn billen a falon.
– Semmi kétség! Asszonyom beárult a keresztény istennél! Térdre veti magát, próbál
könyörögni, összegörcsöli kezét.
– Nagyúr... hatalmas keresztény isten! Tettemért megbocsáss! Kiknek vesztét keresem,
elvetemült lelkek! Bizonysággal mondom, nem imádnak, gyakorta gyaláznak állati
ittasságukban... Fölösen pazarolod rájuk nagy jóságodat!
Kiszáradt ajkát megnyalja, még jobban a padlatra görbéd.
– Ha mindaz, ami most még ezeké a pogány latroké, enyém lesz, esküszöm, megbecsüllek, és
mindenkivel imádtatni foglak. Egy szálig behajtom a jobbágyot templomodba, szép kőkeresztet
faragtatok neked...
A kereszt imbolyog a falon.
– Kevesled? Legyen fele igazi ezüstből! Lásd, milyen nyomorult lettem, s gondolnom kell
fiammal is. Másként zarándok lennék, igen, bizonnyal az. Ezentúl kegyes életű leszek, gyakorta
gyónok, nem lészen késedelmem áldozattal. Csak most az egyszer ezeket a gonoszokat pokol
étkéül hadd küldjem alá...
Valaki megérinti a vállát, megriad.
– Uram, mi lelt?
– Jó, hogy itt vagy, Pietro. Félek! Látod-e, hogy inog a falon a kereszt?
– Nézz rám, uram! Karomat rázom-e?
– Mozgatod, igen!
– Meg sem rezdül! Kelleténél többet ittál! Ki kell józanodnod, uram!!!
A fal mentén álló csöbröt térdeplő urához viszi, csapzott fejét vízbe nyomja néhányszor. A
gyógymód nem marad hatástalan. Ákos magához tér, és nyúl kupa után. Pietro közbelép, elveszi,
vízzel itatja meg.
– Mi hírt hozol?
– Nagy dolog előtt fohászkodnod nem árt, uram, de lelked ne bántson... bár nem hittem, hogy
bajmolódsz vele! Ők mind vasingben, tőrrel, szablyával jöttek. A te torod ülnék ma, ha résen nem
állsz!
– Megölnének hát?! Hisz igaz, számoltam vele. Túl régóta állunk szemközt, vicsorgatva,
harapásra készen. Én veszett bolond, még lelkem abroncsolom a vérükért. Fohászkodok, fájdítom
a fejemet... Az ördög vigye...
– Egyet se bánd, uram! Nyeless vasat velük... csak a segítség jókor itt legyen!
– Ideér-e Ugron legényeivel időre, ahogy megszerződtünk?! Barátom, de hát megbízhatok-e
benne?! Hátha elad. Inkább húsz ellenség szemközt, mert árulástól nem véd semmi páncél.
Kezében királyi levél, amely elveszíti a Csatókat, és ispánná segít engem. Mi lesz, ha kevesli a
részét?
– A vas fejünk felett lóg, aki kardot ránt, sújtson! Menj, uram, vendégeid gyanút fognak, ha
éjfél előtt közébük nem mész. Én lesbe állok. Ha kardra jut a sor, torokra szúrj, ott nem óv a
páncél...
Elsiet. Ákos felköti kardját, tőrt szúr az övébe. Nyájas képet erőltet, úgy megy a borgőzös
szobába. Lassan ballag az asztalok között.
– Igen nagyon szánjuk tekegyelmed asszonyát! – mondogatják innen-onnan elvétve, mert csak
kevesen tudják már, hol és miért vannak.
Nem messze a Csatóktól elfoglalja helyét. Azok némán figyelik Ákost. Vág a húsból, tölt is, de
csak eszik, kupáját nem érinti.
„Ütközet ez!”
Szót vált vendégeivel, szeme sarkából az ellenpártra les. Nyájas a mellette ülő paphoz.
Legutóbb kidobatta, de most engeszteli.
– Atyám, igen megbántottalak! Megbocsáss érte...
– Fájdalmad kiáltozott, tudom! – mondja a pap. Maga is épp azon töprenkedett, hogyan
békíthetné Ákost. „Nagyon mohó voltam a minap, egy kelyhet kértem a temetésért.”
– Neked adom azt a serleget, amelyet kértél. Jámborságod megindított, atyám.
– Asszonyod örök boldogságra számíthat az Úr előtt, hogy a magad üdvéről ne is szóljak! – És
a pap szélesen mosolyog.
Ákos felrezzen; Csató Miklós fölkel, és feléje tart!
– Talán éjfél is lehet már, Ugronnak már jelet kellett volna adnia! Hol késlekedhet?... Közeleg,
hamar nyájas arcot, a legnyájasabbat!
Az idősebb Csató fiú eléje lép.
– Nagy öröm, tisztesség énnekem, hogy e szomorú órán kegyelmetek fájdalmam enyhíteni
jöttek.
Jobbjával emeli kupáját, baljával megragadja tőrét.
– Szánjuk tekegyelmedet – feleli Miklós megvetően. – Nehéz lemondani ily áldott
asszonyszemélyről. Segítünk... Eredj némbered után a pokolba!
Emeli tőrét, Ákos szíve felé szúr. Csikordul a penge a vasingen. Megdermed... „Készült rá, tud
mindent, elveszünk!” Ezt olvassa ki Ákos szilaj pillantásából. Újra döf, keze azonban nem elég
gyors. A ház ura megelőzi, a vas átszalad a torkán. Elbukik. Ákos szétvetett lábbal áll teste fölött.
Véres tőrével a Csatókra mutat.
– Álnok gazok, hát orvul törtök rám tulajdon házamban? Én szolgám a halál, időtök kitölti!
Kacagás harsán a néma csendben. Nagyot dobbantva, fekete köpenybe csavaródzott alak terem
a Csatók asztalának közepén. Szétveti lebernyegét, és akik csak látják, mind hátrahőkölnek, mert
a halál az, nem más! Tapsol és táncra perdül. Hívására a mélyből síp, duda szólal. Fel-felugrik,
pörög, árnyképe megháromszorozottan vibrál a falon. Táncol, átvicsorít a homályon, vörös
fáklyafény izzik ruháján. A rászegeződő szemek hosszú tőrének villanását lesik. Tüdő zihál,
rettegő szív dörömböl...
Odakint dobogás hallik. Lovasok érkeztek talán? Oszlopok mögül, asztalok alól kezek nyúlnak
elő. Homokzsákkal olasz mód leütik a földbe gyökerezett lábú Csatókat. Az ispán ocsúdik
legelőbb. Kardot ránt, fölfogja Ákos csapását. Egymásnak feszül a két penge. A nemzetségfő sújt
előbb, a ház ura megsebesül. Emeli vasát, végezne vele, de a halál közibük veti magát. Csató
kezében remeg a fegyver, a szörny tőre keresztülfut rajta. Hördül, botlik, a vér szalagként fut zöld
bársonyujjasán.
A Csatók harmada harcképtelen. Maradékuk falnak vetett háttal tömörül. Fegyver a kézben.
Szemközt velük az Ákosok népe. A vendégsereg moccanni sem mer.
Tárul az ajtó, Ugron nembéli István tör be rajta. Kezében pecsétes pergamen, emeli magasra.
Nyomában páncélos, pajzsos vitézek.
– Vessétek el a fegyvert! Második András király parancsolatjára foglyaim vagytok!
Gazságotok napfényre került. Kincstárt loptatok, királyt gyaláztatok!
Nem adják kegyelemre magukat. Süketítő a fegyvercsattogás. A sebzett elbukik, de továbbra is
átkozódik, míg el nem fogy belőle az élet. Birokra kelnek, ha fegyverük veszett, harapnak,
marcangolnak. Ákost szolgái védik, Ugron rohamot rohamra vezet. Pajzsnak nagy hasznát látja, a
Csatók azt nem hozhattak. Hasztalan a vitézség, ellenük vív a halál is, és hiába döfik át köpenyét,
teste nincs...
A Csatókat leverik. Az élve maradtakat azon véresen szekérre rakják.
Ugron tudja az illemet, szokást; kéri az egybegyűlteket, folytatnák tovább a tort békességgel.
Van hozzá halott elég. A szolgák már sürögnek, hogy eltüntessék a harc nyomait. De a torozók
túlontúl megelégedtek már, és rémülettől félholt asszonyaikat magukkal vonszolva sietve
eltakarodnak.
Ákost sebtiben bekötözik. Vállára kapta a vágást, nem mély. Esett rajt hasonló máskor is.
Haragos, mert így tehetetlenségre kárhoztatják.
– Hiszen jó fegyvertársam vagy, István, falam alatt várakoztál, s majd levágtak. Alighanem jó
szívvel morzsolnál könnyet ravatalom mellett!
Ugron fogát csikorgatja dühében, hogy így beleláttak.
– Hamis gyanakvás fészkel benned. Testvéremként szeretlek!
– Csak az kellene, nem volna nyugtom egy pillanatnyi se! Máig sem tudom, öcséd hogy halt
meg olyan hirtelen. De ne istápoljatok engem itt soká. Nyeregbe hamar, fel a Csatók birtokaira,
udvarházukba, zsákmányoljatok, mielőtt elmenekednek.
Ugron bólogat, veszi köpenyét.
– Tudni akartam, nem súlyos-e a sebed. Indulunk.
– Megy veled Pietro is, nehogy megcsalj a zsákmánnyal!
– Nincs bennem bizalmad?! Hol van hát az a talján?
– Mindig ott, ahol kell! – pattant elő a keresett.
– Derekasan vívtál, ha egykor kedved tartja, szegődj hozzám!
– Igyekeztem, uram!
– Beösmerem, majd a hideg lelt, mikor legelébb megláttalak.
– Miről beszélsz, uram?
– Arról a maskaráról...
– Az nem én voltam.
– Ne tréfálj, Pietro, ki lett volna más? Hisz magad ajánlkoztál, hogy elrémíted őket?!
 – Én kaput nyitottam tekegyelmednek!
– Csakugyan... de akkor?
– A halál volt – hajol meg tisztelettel a talján. – Nyergeltetek.
Ugron megborzong, vállat rándít. Ákosra néz:
– Kívánsz valamit?
– Fogj nekem egy csinos fehérnépet, leányt.
– Meglesz, ha lehet! Sajna, énnekem megvan hites asszonyom, lesnek a papok és ő is. Fiam
lett. Mire megtértem házamba az esztergomi útról, már meg is keresztelték. Pálnak, holmi satnya
szent után. Iszen lettem volna csak otthon!
Ákos kárörvendően vigyorog. Ugron büszkesége ismét csorbát szenved, gyorsan kimegy a
szobából. Ákos maga marad, fekszik a heverőn.
– Az én fiam testét nem érte még keresztvíz, toprongyos szentek nevét nem húzzák fejére.
Apának kell nevet választania, nem papnak!
Hirtelen felsorol néhány eszébe ötlő nevet, de egyik se tetszik, nincs mögöttük tett, nagy
névviselő. A falakon fegyverek függnek. Apái, nagyapái forgatták őket. A fő helyen csonka, kazár
földről származott kard. Ákos szeme azon állapodik meg. Töredezett aranyából szikrákat csal ki a
mécsvilág.
Izmos, hatalmas férfi rémlik föl Ákos előtt. Legendák szellemszárnya hozta. Az első Ákos ő,
az örökkön győzhetetlen, hadak hadnagya. Nőtt, magasodott árnya, kardján villódzás támadt.
Fegyver nem fogta soha, üldöző besenyők elől szakadékba ugratta lovát.
– Ákos Ernye – motyogja Ákos maga elé. – Ernye legyen neved, ősöd keze vezéreljen! Vitéz,
kegyetlen, szerencsés légy, olyan, amilyen ő, ha róla regélnek. Te is légy igricek ajkán
halhatatlan!
Hajnalodott már. Éberen nézte a születő sugarat.

II. FEJEZET
A KIÁTKOZOTT KIRÁLY VÁROSÁBAN

Februárius. Csikorgó hideg. Vastag jéggel fedett folyó, szekérrel is átkel azon most akárki.
A jégen át lovascsapat tart Esztergomnak. A büszke erőd ott magaslik a Duna felett.
Királyváros, érseki székhely, kalmárparadicsom.
Már közel a korai alkony. A kapu felé vezető úton hemzseg a gyalognép, hogy a zárást jelző
kürtszó előtt kiérjen vagy bejusson. A lódobogás hallatára letisztulnak az út két oldalára. Nem épp
tiszteletből, de mert a lovasok szemrebbenés nélkül gázolnak a tömegbe. Az élen, jól megtermett
vasderesen lovagol a nemes, mellette apró lovon pirospozsgás kislegény üget, és a világért sem
mosolyogná el magát, bárhogy is ugrál a szíve egy igazi város láttán.
Az úr medvebundát visel, drága kardot hord. Nyájas arcú, de nem megnyerő. A mellette
lovagló vitéz íjfeszítő kezet ábrázoló, kis aranyhímes zászlót tart. Porzik a hó a vaspaták alatt.
Ákos úr ugyanolyan egyenesen ül nyergében, mint tizenkét esztendeje, de a barázdák mélyebben
vésődnek homlokába.
– Ez hát Esztergom városa, fiam. Jól nézd meg, talán sokáig otthonod lesz. Eltanulod a
vitézséget, kellő okosságot és minden egyebet, amit most nem tudhatsz...
Ernye figyelmesen hallgatta apját, aztán újból a városra vetette szemét. Nem volt beszédes,
csak akkor szólt, ha kérdezték vagy halaszthatatlan fontosságú volt. Hétéves koráig dajka nevelte.
Rettegő jobbágyasszony, akinek minden gondolata az volt, hogy saját fiát felnevelje. Félt, hogy ha
Ernye fölserdül, kivetik a zsíros udvarházból, és akkor egyedül, nyomorultan áll majd a világban.
Saját szülöttének ezért sokat és gyakran elemelt a gyűlölt neveltjének szánt eleségből. Ernye
sohasem lakhatott igazán jól, gyakran és mind merészebben lopott ennivalót, ahol csak talált. Az
Ákos-portán rend volt, az úr számon tartotta a galambtojást is. Mikor már egész sonkák
tünedeztek rejtélyes módon, az úr parancsolatjára Pietro mind megkorbácsoltatta az udvari
szolganépet. A látványtól megindult kislegény bevallotta, mit tett.
 Apja előbb igen megdicsérte, mert a lopás a vagyongyűjtés helyes módja, legyen csak
életrevaló a fiú. De azután elverte, mert ezt bevallani nem okos dolog. Tanulja meg korán! Azt is
látta, hogy az utolsó Ákos elnevelődött. Maga egyetlen ősre sem emlékezett, aki lágyszívű lett
volna. Tenger dolga ellenére is neveléshez látott, és Ernye azontúl mindig magán érezhette apja
tekintetét.
Meg kellett tanulnia lovagolni, keresztíjjal lőni. Olasz tőrre Pietro oktatta, akárcsak kockázni
is, de nem szórakozásként, hanem feladat módján, szigorúan. Mert ez is a vagyonszerzés egyik
módja.
Vitték vadászatra, éji lesre, hajtásra. Etették bőséggel, hogy gyorsan pótolja, amit nyolc éven át
mulasztott. Nem voltak játszótársai, magaforma gyerkőcök, kikkel mulathassa magát, s csak
akkor volt boldog, mikor nagy ritkán a kis Ugron fia Pállal végigcsellenghetett egy-egy hosszú
délutánt. Vágyai összeszűkültek, aludni akart, csak aludni, sokat.
Legutóbbi nyáron a fárasztó hajszától többször is elájult. Ákos úr úgy döntött, nem veszkődik
tovább, hanem amint lehet, Esztergomba viszi. Ha ott nem lesz emberré, hát sehol sem. Ezért
fordította lova fejét télidőben a király városának.

Tárnok úr atyafiságosan megropogtatta Ákos csontjait.

– Nagy ideje már, hogy vendégem voltál. Jó, hogy elhozott az Isten...
A vendég arca megenyhült, jólesett, hogy szívesen látják.
– Ez volna tán a fiad? Hisz nem is gyerek immáron, de valóságos kis vitéz. Úgy ám!
Kitüntetésképp kezet nyújtott, és Ernye belecsapott jókora tenyerébe. Megszorította emberül a
kis kezet, de a fiú fel sem szisszent.
– Örvendezek, uram, hogy házának vendége lehetek – felelt tisztelettudóan.
Tárnok döcögősen elnevette magát:
– Kezed nyoma meglátszik a kis vitézen! Emlékszem, egykor magad is ilyenforma voltál,
Ákos. De miért is fecsegek annyit? Bizonyára szomjaztok és éhesek vagytok. Nem vártam
vendéget, de azért lesz cipóm és borom. Tán megelégedtek vele...
Sebesen tuszkolta őket a jól fűtött belső szobákba. Szolgái lesegítették a meleg bundákat. A
ház ura parancsolt, korholt, minden emberét megsürgette. Rakatta a tüzet, mint aki ökröt készül
sütni, és az öreg kancsót színig töltve állíttatta vendégei elé. Ákos hátradőlt a széken, elfogadta a
kínálást. Iszogatott, és sokáig hallgatta a gazda lelkendezését. Egyszer belevágott:
– Igaz, hat vagy több esztendeje is van, hogy legutóbb láttalak, én nem forgolódok királyok
körül, de Torhós fia Biklácsként váltál el tőlem. Most Tárnoknak mondanak, és György vagy. Már
ne neheztelj a kérdésért, alig akarok hinni a fülemnek!
A ház ura elvörösödött. Zavartan bogozta ingének zsinórját.
– Azóta a király belső embere lettem. Izmaelitáit vigyázom, szemem a tordai, kolozsi
sóbányákon, a kamara hasznára ügyelek. Te tudod, milyen alacsony sorból törekedtem idáig,
nagyatyám jobbágy volt még. Irigyem sok, ellenségem tenger, megvetnek. Tárnok mesternek
gúnyoltak, annál is inkább, mert aki valóban viseli a tisztet, csak az üres ládák tetejét üli.
Megcsalja azt az izmaelita, pap, nemes. Én adtam tanácsokat urunknak. A nevezés annyira rám
ragadt, el sem vethetem már. Nem is akarom! Atyám pogány is volt, Imre úr híve is. Jobb, ha
András nevét se hallja...
– Ezt még csak érteném. De hol vetted Györgyöt?
– Most egy esztendeje urunkra új bullát kényszerítettek a papok. Akkor bújtak ki a nádor
ítélőpálcája alól is. Engem sosem szenvedhettek, kiátkoztak mint olyat, „aki pogányokkal
érintkezvén, maga is pogánnyá lett”. Ez nem először esik meg velem, de most a király rám izent:
engeszteljem ki az egyházat, másként szolgájaként meg nem tarthat. Parancs, az parancs!
Megkövettem a papokat. Aranyat szórtam tarsolyukba, és elvetettem a pogány nevem. György
lettem. Védőszentem sárkányt ölt vagy mi, vitéz ember volt. Öregapám odafönt csak megbocsát
valahogy!
 – Mind nagyobb urak itt a csuhások! – mondta Ákos kedvetlenül. – A palotába akartam jutni
urunk elé. Jó emberem a főpalotás, hittem, hogy besegít. Nem tehette, mert püspökök
vendégeskednek András úrnál...
– Tán én segíthetek. Mi dologban jártál?
– A kincstár adósa vagyok holmi aranyakkal, de főként fiamat akarnám apródnak adni. Többre
viszi, mintha csak hizlalom otthon. Ismerje meg jókor az udvari életet, járjon királyok
árnyékában. Egyszer lehet majd ő is rangviselő itt. Aranyaim mögötte állnak.
– Bölcsen tetted, hogy elhoztad. Miklós fiam tiszt a palotásoknál gondja lesz rá.
Az első szolga tállal kezében megjelent az ajtóban. Nyálcsordíto ételszag ömlött végig a
szobán.
– Harapnánk tán egy falatot – biztatta vendégeit György úr. – Talján szakácsom van, valami
nyalánkságot kotyvaszt tiszteletedre
– Hogy tettél szert rá?
– Hajdani gazdája, a ház régi ura Gertrúd híveivel együtt kifutott földünkről. Én megfogadtam
csatlósnak, később rájöttem: szakácsnak való. Híztam valamelyest azóta.
Komótosan ettek. Kézzel szaggatták a szárnyast, törtek a cipókból ki-ki saját késével
ügyeskedett. Hallgatagon költötték el az estebédet. Végtére az ínyencség is elkészült. Mézből, főtt
almadarabokból kalácsból remekelte a szakács, s ő maga hordozta körül. Ákos megkóstolta, de
nyomban odvas fogába ragadt, mire elátkozott minden taljánt, aki csak lézeng valahol is a föld
színén.
Szemével mérsékletre intette Ernyét.
Az urak nyújtózkodtak, kieresztették a szíjakat. Megelégültek. György úr felállott, és más
szobába hívta Ákost.
– Nem kelletik, hogy szolgafül vagy gyermek mindent halljon! Lócára ültek, egymás mellé.
Hátukat falra szegzett farkasbőrnek vetették, lábuk alatt birkairha. Jó vaskos ajtó, csend és sötét
köröskörül. A szoba sarkában kis vaskosár, tele izzó parázzsal. A kancsót magukkal hozták.
– Sok baj van mindenfelé az országban...
Ákos belevág a házigazda szavába:
– Bánja a szösz, magamé is elég, fület zárok minden más nyavalya előtt. Veszkődjön velük a
király, arra vagyon!
– Szólj hát magadról, sorod mint fordult, mióta leszámoltál a Csatókkal?
– Emlékezhetsz, hogy segítettél, s a királytól kicsikartad az én jussomat?
– Nem! Aranyat küldtél, hálálkodásra nem tartok számot... Vannak-e most dénárjaid, hogy a
kincstárnak adósa vagy?
– Csak tán nem vesztem meg?! Ki fizet tartozást!?
– Ha pucér kézzel mégy a király elé, fiad aligha kerül a palotába!
– Igaz, adj kölcsönként vagy száz aranyat. Nyáron megadom...
György sokáig késlekedett a válasszal, és Ákos nem kért kétszer.
– Ha az utcák elnéptelenednek, Tekához megyek. A király izmaelita kamaraispánja ő. Aranyat
facsarok belőle. Jut neked is – mondta ki sokára a ház ura.
– Izmaelitából pénzt? Nem ittál sokat, György?
– Jöjj velem, és megláthatod!
– Miért ma, éppen éjjel?
– Holnap késő talán, és azt sem akarom, bárki lássa, hogy pogányok közé megyek. Hírt adok el
neki, megveszi, tudom!
– Veled megyek, nagyon kell a száz arany.
Felálltak.
Tárnok a vendég vállára ejtette kezét:
– Kardod is hozd, hátha biztatni kell azt a pogányt! Fáklyát nem viszünk.
Egyetértésben ballagtak végig a folyosón. Ákos szívesen kérdezte volna, mi az a hír, amit
olyan jól fizetnek, de restellt hiábavalóan beszélni. Ráér megtudni. György úr a szolgákért
kiáltott. Azok felsegítették rájuk a bundákat, és a kapuig kísérték őket. Gyalogosan indultak
útnak.
Hideg, csillagos éjszaka volt, a föld fagyos, buckákban állt a hó. A szél késként vagdosta
arcukat. Egyik-másik utcában fáklyafény vöröslött, ott az éj őrei rótták az utat, vállra vetett
lándzsával. A kapukat már sötétedéskor bezárták. Mind szűkebbek lettek az utcák, a házak
árnyéka összeborult, csak a hó világított valamelyest. A kapuk alól mély hangú, láncrázó ebek
morogtak. Ákos görcsösen markolta szablyáját; lent jártak az alsóvárosban, izmaeliták, zsidók,
boszorkányok, rablók fészkében, összezsúfolt, egymásra tákolt, agyaggal tapasztott faházak,
fantasztikus tornyocskák és pincék között.
Árnyak surrantak körülöttük, tiltott szertartás énekfoszlányai jutottak fülükbe, valaki sikoltott
valahol.
György megállt egy rozoga kapu előtt, és gyors egymásutánban sokszor megzörgette. Egy
öregasszony nyitott ajtót.
– Jósoltatni jöttök, herceg urak? Jertek, üljetek a tüzemhez!
– Eriggy a pokolba tudományoddal, Tekához jöttünk!
– Nem tudom, kiről beszélsz, de ha szellemét akarnád megidéztetni...
– Vele magával akarok szólni, és ha bordáid közé rúgok, bizony megokosodsz – biztatta
György. Aztán beljebb lépve, egy keleti szőttes mögül apró termetű, púpos szolgát cibált elő.
– Miért bújsz el a vendég elől, Juszef?
– Félek tőled, uram! Hiába jöttél, s haragos leszel. Uram, Teka nagy úton van éppen...
– Lesz majd, ha meghallja hírem, de előbb bezúzom a fejedet, mert hazug szavakkal ámítasz.
– Vezetlek, uram, ha parancsolod, de miért jöttél másodmagaddal?
– Vezess, ha jót akarsz!
Elindultak. Nyikorgó lépcsők kanyarodtak előttük, szűk folyosókon, vakudvarokon
botladoztak keresztül. Alacsony mennyezetű szobában állapodtak meg.
A tálban mécs pislákolt asztalközépen, de maguk körül alig-alig láttak. Juszef eltűnt egy
szőnyeg mögött, és kevéssel később másodmagával bújt elő. Az újonnan jött árnyékban maradt,
de György nyomban felismerte hangját.
– Allah vigyázza lépteid, király embere! Miért jöttél?
– Neked hoztam hírt, Teka, amiért arannyal fizetsz meg és kezem csókolod!
– Hány aranyat akarsz?
– Ezer bizanténust!
Teka közelebb jött, és Györgyhöz hajolt. Keselyűorra kirajzolódott a gyenge fényben, ravasz
szeme gúnyosan villogott.
– Azért keltettél fel, uram, hogy tréfálj velem?
– Életed és vagyonod megér tán ennyit?
– Nekem is vannak embereim, akik titkokat tudnak, azok nem kérnek rengeteg vagyont a
koldusszegény Tekától...
– Rájuk ne számíts... Baracskát, aki a király szolgája volt, börtönbe vetették, és kínvallatni
fogják. Dávid atyát, a domonkosrendbélit valakik a Duna jege alá vetették, csak a minap találtak
rá. A papok ravaszak és hatalmasak.
Teka leszegte fejét, hangja minden ércességét elvesztette.
– Mindent megkapsz, amit kívántál, uram. Beszélj!
György az asztalra fektette tenyerét.
– Nincs benned bizodalmam, Teka! Olvasnád előbb kezemhez azokat az aranyakat.
– A ládámat, Juszef! – parancsolta az izmaelita, és olyan sebesen kapkodta a levegőt, mintha
fulladozna. A bizanténusokat kiszámlálták, de Teka letakarta kezével:
– Szólj, uram!
Tárnok Ákos felé fordult:
– Húzd ki a kardodat, és ha ez a pogány valami ravaszságot próbálna, döfd a hátába. Te meg
figyelj rám, kamaraispán! Ma reggel megérkezett Rómából a pápai legátus, templomos lovagok
kísérték. Az érsekhez szállt meg. A pápa kiátkozta a királyt, túl kell hogy adjon minden
izmaelitán, zsidón. Sorsotok hajszálon függ, ha a király óvó keze nincs felettetek, kiűznek és
kifosztanak benneteket mind! Ellenségeitek számosabbak a csillagoknál. Róbert érsek akár már
holnap kihirdetheti az egyházi átkot...
– Tud erről más is?
– Még a király sem, csak a csuhások!
Teka szótlanul meggörnyedt, feje mellére bukott. György kezéhez tolta az aranyhalmot.
– Mit tanácsolsz, uram?
– Úgy hiszem, előbb néhány napig alkudoznak majd a királlyal. Szökj ki addig bolgár földre,
de titkom ne add tovább. Ha mind útra keltek, gyanút fognak.
Teka bólogatott, némán leste, Tárnok hogyan sepri be aranyait egy előkotort pénzeszacskóba.
– Megköszönöm jóságodat, király embere. Engedd, hogy szolgáljalak tanáccsal magam is.
Hazamenet ne menj a zsidók utcáján. Könnyen megfoszthatnak aranyaidtól. Kerülj inkább lefelé a
Dunához, s onnan a régi várfal mentén siess házadba.
György elvigyorodott:
– Szakállad hosszúra nőjön, legyen száz feleséged!
Amilyen gyorsan csak lehetett, odahagyták a házat. Kiérve, Ákos megkérdezte:
– Most merre?
– Amerre jöttünk!
– Teka figyelmeztetett!...
– Szeretné visszakapni az aranyait, nem vagyok bolond, hogy tanácsát megfogadjam!
– Mi viszont megrohanhatnánk, amikor a városból menekül!
– Mit gondolsz?... Ő sem bolond! Nem fogad el tanácsot tőlem! Mindenben ellenkezőjét
míveli majd. Mi gyakorta megcsaltuk egymást, régi az ismeretségünk!
Ákos elnevette magát, és megszorongatta György kezét:
– Ember vagy, ha mondom!
Újból nekivágtak az éjszakának.

– András úr tüstént maga elé ereszti kegyelmedet – mondotta Máté fia Vejte főpalotás a
várakozóknak. Azzal bajmolódott épp, hogy a csarnok Dunára nyíló ablakainak tábláit feltárja. A
berozsdásodott reteszek összeakaszkodtak. Csúnyán káromkodott. Végül is nekirugaszkodott,
felrántotta. Hideg reggeli pára özönlött rájuk.
– Mindent nekem magamnak kell mívelnem, ha akarom, hogy meg is legyen!...
– Keményebben kellene fogni a szolganépet – vélte Tárnok úr, és kezét játékosan Ernye fejére
tette.
– Hasztalan fáradság, minap kenettem meg jóféle pálcákkal egyet, és tessék, megest elfeledték,
hogy urunk itt szippant néhányat minden reggel, mielőtt dolgához lát.
Lépések kopogtak, mind odanéztek. Köpenybe burkolódzott férfi közeledett, és egyenesen
Vejtéhez fordult:
– Hol találom én azt a Tárnokot?
A palotás a várakozókra mutatott. György észbe kapott, és hétrét görnyedt. Ákos már
megkésett, Ernye csak állt értetlenül. Apja észrevette, és alattomban megrántotta a fiúcskát.
A király elmosolyodott. Az ablakhoz lépett, és néhány pillanatig mámorosán szívta az éles
levegőt. Visszafordult, végigjáratta fáradt tekintetét a mozdulatlanná dermedt hódolókon.
Ernyéhez lépett, és megveregette arcát.
– Ne görbedjetek, mert elgémberedtek. Egymás közt vagyunk. Ösmertek engem és én is
túlontúl titeket... Csukd vissza azokat a táblákat, Vejte, öreg csontjaim nem kedvelik ezt a szelet!
Szobámban majd elmondhatjátok, amit akartok.
Sarkon fordult, hívei a nyomába szegődtek.
A szoba nem nagy, de fejedelmi. A falakon aranyberakásos fegyver és keleti szőnyeg. Finom
szövettel vont kerevet, prémmel borítva. A kockás padlón medvebőr. A sarokban drága nápolyi
vért, Gertrud királyné ajándéka, amelyben András úr a Szentföldre vonult. Berakásos keleti
asztalkán ezüst ivókupák és – kancsó. Bőrrel bevont velencei karszékek.
 András ledőlt a kerevetre, helyet mutatott Ákosnak és Györgynek. Ernye köztük maradt állva.
Vejte az ajtóban, amelyet gondosan bereteszelt maga mögött.
– Minden télen meglepnek nyavalyáim. Öreg vagyok, már nem sok tavaszt élek meg... Kaptál-
e kölcsönt, György, hogy adósságaim a papoknak megfizessem?
Tárnok meghajolt, és egy kis ládikát helyezett a heverő elé.
– Ötszáz bizanténus, királyom. Háromszázat kamatra kaptam, kettőt Ákos nembéli Ákos
hozott adó fejében.
– Akadna tán becsületes sáfárom is?
Ákos torkát köszörülte, és jámbor ábrázatot erőltetett magára.
– Királyom, az Ákosok hűsége krónikákba vagyon szedve. Életünk és aranyunk urunké!
– Túlontúl jámbor vagy, Ákos! Kérni akarsz tőlem valamit?
– Messze földön híres udvarod, András úr, jó iskola lenne nemzetségünk utolsó sarjának, hogy
egykor támasza legyen a trónnak.
Illőn meghajolt, várta a választ.
– Derék legényke! Bizonnyal kemény vitézzé serdül, legyen hát új színe udvaromnak.
Befogadom a fiad, Ákos!
Tárnok felé fordult:
– Hát akad még pénzváltó, aki nekünk kölcsönad?
– Tékától kaptam, András úr!
– Pogány, de derék pogány!... Keresd meg, Vejte, a papokat, bizonnyal várakoznak már a
nagycsarnokban. Fogadom őket.
A főpalotás meghajolt, és kilépdelt sebesen. Györgyöt közelebb intette az uralkodó.
– A fiadra sokan panaszolkodnak. Párbajban megvagdalta az országbíró öccsét...
– Királyom ismeri hűségét, kedveli őt; az ilyenre irigység szívesen ölt nyelvet – vágott közbe
legalázatosabban Tárnok.
– Csak fedd meg azért, mert ha szemem szívesen látja is, kényszerűségből elbocsátom.
Az ajtót megzörgették, a király intett, és Ákos felnyitotta. Fiatal palotás állt előttük.
– Farkast emlegettem, s a kert alatt jár! Kerülj közelebb, bepanaszolt hívem, Tárnok fia
Miklós. Miért jöttél?
– Királyom, az érsek követei künt várakoznak!
– Küldöttem értük. De beszéljünk csak terólad! Hallom, az udvarbíró asszonyát...
elcsábítottad...
– Rágalom, uram, esküszöm! A némberben fogant a bűn. Díszes karkötőt küldött, vendégül
hívott. Nem tudhattam, hogy ura távol vagyon házától!...
– Orcád igen jámbor – nevetett András. – Mondd tovább!
– Az országbíró öccse váratlanul hazajött!... Felrúgott szokást és illemet, rám rontott. Magának
köszönheti a baját!
– Hát jó, meghallgattalak, de nyisd ki a füled, mert utolszor mondom: rangos néppel ne
veszítsd össze magad! Most menj Umberto mesterhez, hogy gúnyát húzzon erre a kislegényre.
Apródod lesz. Eredj!
Mindnyájan bókoltak, de az uralkodó intett:
– Ti ketten maradjatok!
Arca elkomorodott, kezdte felölteni aranyhímes köntösét, vonásai megszigorodtak.
Vejte főpalotás föltárta az ajtót:
– Az érsek követei, királyom!
Öt lila kámzsás pap lépegetett át a küszöbön. Hódoltak a királynak.
– Látom, Anzelmus, megint itt vagy. Te mindig fájdalmas üzenetet hozol nekem. Szólj!
– Fenséges úr, az érsektől jövünk, de a pápa szavát hozzuk!
– Követelés?
– Legalázatosabb kérelem, királyom. Elborult a szentséges atya orcája, hallván, hogy tavalyi
egyezségünk feledve folyvást pártolod a pogányokat. „Legkedvesebb híve az én egyházamnak a
magyari király. Nem engedhetem az ördög prédájául!” Így szólt a pápa...
 – Azt akarja, hogy elűzzem az izmaelitákat és zsidókat?
– Te mondád, András úr, és bizony mondom, kitaláltad az ő gondolatát!
– Oltalmat ígértem nekik. Szavam megszegjem?
– Pogánynak tett eskü nem köt keresztényt. Vesd el őket magadtól, s örömkönnyre fakad
őszentsége.
– Iszen énértem ne fakadjon! Úgy látom, a sóbányák bérlete van a begyetekben! Azzal mi
lesz!?
– Minden font sóért negyven dénárt ad az egyház.
– Ötször annyit fizettek az izmaeliták!
– Az az ördög pénze volt, királyom, a kárhozat díja! Ha kívánod, visszaválthatod sódat Szent
István és Kisasszony napja közt, vagy Szent Miklós és Tamás apostol napjakor...
– A kincstár most is szegény, de ti koldussá akarjátok tenni. Tállal a kezemben üljek
templomotok küszöbére? – András arca rángatózik, hangja fojtott, kitör: – Ha elutasítom
feltételeteket, kiátkoztok...
– Szívünk csordultig telne fájdalommal, ha így kellene tennünk, de mindenképp visszatérítünk
az igaz útra!
– Csak engem vagy az országot is tilalom alá veszitek?
– Téged és minden népedet!
A vihar kitört.
– Eltakarodjatok, vagy beszólítom palotásaimat, hogy végigverjenek a palota valahány
szobáján. István úr, ősöm, de rosszat míveltél velünk, Árpád nembéliekkel, hogy ezeket a
nadályokat testünkre szabadítottad!...
– Űzd ki a gonoszt lelkedből, király, mi három napot várunk még... Szállj magadba!
– Pusztuljatok! Vesd ki őket, Vejte!
A papok kimenekültek az ajtón, de András tovább tombolt. Karjával lesodorta az asztali
kupákat, letépte a kegyes képet ábrázoló szőttest a falról. Felrúgta a pénzesládikót, s az arany
szerteömlött a medvebőrön.
Döbbenten megállt, tétovázott, ráncai rángatóztak. A heverőre roskadt, és elnevette magát.
Sokáig és fuldokolva nevetett.
– Lám, ezekért jöttek, és mégis itt hagyták nekem. Hogy is mondták? Három napig várnak?
Rendelj lakomát, Vejte, az udvarnak. Hozass zenészeket, öless ökröt. Felejtsük el őket, amíg
lehet! Már nemegyszer engedtem nekik, de most megkötöm magam, nem engedek. Megszorítom
a csuhásokat!

A palotások tisztje kézen fogva vezette Ernyét. Hagyta, hogy a gyerek kedvére megcsodálja a
padló cifra kockáit, a falra festett királyokat, vitézeket. Az ajtókat felnyitották előttük, és azok
mögött egyre újabbak és újabbak nyíltak. Csodálatos világ volt ez!
Megbámulta a sorfalat álló testőrvitézeket, a velencés követség kalpagjait, azokon iszonytatón
nagy tollak fityegtek. Voltak itt dalmát és horvát urak is, kiknek zagyva beszédjén jót mulatott.
Oly nagy volt a sürgés-forgás, egészen belekábult. Időnként Miklós úr megrántotta, hogy
köszöntsön néhány bársonyruhás főpapot. Azok a pápa őszentségétől érkeztek. Egy szűk folyosó
végén Miklós úr kocogtatott az ajtón, és bebocsátották őket.
Messere Umberto, az apródok oktatója fogadta őket, aki vívómester és udvari illemek tudója is
volt. Azt híresztelte, hogy írni is tud.
– Becsült és tudós mester, András királyunk rendeletjéből ezt a kisfiút vegye tekegyelmed az
apródok sorába. Juttasson tudása korsajából néhány cseppett neki.
A mester gyanakodva nézett Miklósra, mert őelőlük rejtett el egy kancsó bort az asztal alá.
Sajnálta volna elkínálni. „Észrevette volna?”
– Így teszek! Vajon kinek a szolgálatára rendeljem? Ámbátor tudnék valakit...
– Egyet se törekedjen kegyelmed, Umberto, urunk mellém rendelte.
– A király szava parancs! Bujtassuk hát apródi pompába. – És a mester ruhákért küldte
szolgáját.
 A lélek megriadt Ernyében, miképp ölti fel ezeket a ruhákat, mert az valóban nagy mesterség
volt. Keresni kezdték a hozott halomból, melyik illene testére, és aztán felkerült rá a nagy galléros
ing, a tapadó lila nadrág. A mente kék volt, hátán gombozott, hogyha majd tanult apród lesz, ura
címerét viselhesse mellén. Bukdácsolt a gombos orrú, kunkori cipőben. Urai nevettek. Kopott volt
minden holmi, nem egy apród hordhatta addig. Majd ura szabat neki újat. Elégedett szemmel
mustrálgatták a fiút.
– Jól fest rajt a kacabajka! – vélte Tárnok széles szájjal.
– Igen-igen, majd meglátja kegyelmed, mivé faragom ezt a fiút! Ki ágyékából sarjadt?
– Ákos nembéli Ákos az apja. Ernye az utolsó ág a nemzetség fáján. Egykoron majd szép
hatalmat örököl.
A mester bólogatott, és intett szolgájának, kísérje a többi apród közé.
– Ne búsulj, fiú, ebédkor találkozunk! – biztatta Miklós az elszontyolodott apródjelöltet.
Ernye nehezen követte új ruhájában a hosszú léptű csatlóst. Egy boltíves csarnokban sok
magaformájú fiú viháncolt hasonló ruhában. Előbb elhallgattak, felugráltak, de látva, hogy nem a
mester érkezett, visszaültek az asztalokhoz.
– István úrfi! – kiáltott a szolga harsányan.
Egy tizenöt éves forma, szeplős, szőke kamasz bosszúsan félrerakta a kockát. Jött hozzájuk.
– Ez a fiú Ákos Ernye. Tárnok palotás úr apródja, mától köztetek lesz. Gondod legyen rá!
István bólintott, fejével maga után intette Ernyét.
– Hát hallod, én Csák fia István vagyok! Nektek parancsolok mint legidősebb apród.
Ellenkezni velem nem jó!
Otthagyta Ernyét, és elfoglalta előbbi helyét. A többiek előbb végignézték, aztán barátsággal
helyet szorítottak neki. Hallgatta fecsegésüket. Hirtelen fölcsattant az éber Csák István hangja.
– Talpra fel, a mester jön!
Némaság borult a teremre, a locsogó szájak komolyra húzódtak, mind kihúzta magát, ahogy
csak bírta. Umberto jött, igen rosszkedvű volt. Tekintetét megjáratta tanítványain, és akin
rajtafelejtkezett, ugyancsak behúzta a nyakát. Gunyoros bosszúsággal kezdte intelmeit.
– Nemsokára ebédhez ül az udvar. Urunk nagy lakomát rendelt, és ezért ti uraitok mögé álltok
kancsóitokkal, hogy szolgáljátok őket. Ne álljatok oly görbén, mint a balszerencse, ne lógassátok
a kancsót, hanem kecsesen szorítsátok csípőhöz. Bertalan, szép fiam, ha balog vagy, hát az vagy,
de másik kezed is volna tán, próbáld meg azt, mert engem hideg ráz az asztalvégen!
Körülvillantotta szemét:
– Gábris úrfinak sincs oka röhintésre, legutóbb bámészul ura kezére öntött, és nem a kupába.
Fiaim, a derék apród nem a viháncoló kutyákat nézi, nem a cselédet, nem a jányt. Urának poharát
figyeli nagy állhatatossággal. Finoman tölt, egyenesen áll. Ha ma is valaki galibát csinál, keveset
fog vacsorálni, mondhatnám, semmit!...
Alaposan megleckéztette neveltjeit, szemükre hányta, hogy Benedek öltönye szakadt, Szabolcs
szeme álmos, a Csejték vére lusta, és egyre kövérebbek. Elgémberedtek már mind a lábak,
mikorra végzett a beszéddel. Akkor megszólalt a kolomp, és szolgálni hívta őket.
Felsorakoztak, és a konyhákhoz vonultak. Itt nagy falkában kancsók állottak, mindegyikük
felragadott egyet-egyet. Siettek, hogy mielőbb kijussanak az arányló zsírban úszó szárnyasok,
rotyogó malacpecsenyék közül. Drága jó sütemény illatozott a tálakon, és kenyérnek halma
emelkedett mindenfelé, de ott őrködött éberen a szakácshad, míg csak az apródok a közelben
voltak.
A nagy csarnok terítetlen asztalai körül díszes udvari nép ült vegyesen. A király külön
asztalnál Kálmán herceggel, belső cselédeik szolgáltak fel nekik. Az apródok közül ki-ki hamar
előkereste gazdáját, mindenki mindig ugyanarra a helyre telepedett. Miklós úr közel ült a
királyhoz, helye a várnagy mellett volt. Vidám tekintetet vetett Ernyére, mikor az mögéje állt.
A király jelt adott, és az ajtóban felsorakozott szolgák közül az első a király elé járult.
Felkínálta a kenyérrel rakott tálat. András vett legelőbb, utána a herceg, s tovább az udvar
valamennyi népe. Felvonult a pecsenyék serege is, de az apródok nem mertek odanézni, mert a
mester nagyon rajtuk tartotta a szemét.
 A király tört a kenyérből, mindenki követte példáját. A lakoma elkezdődött. Ki-ki csak
tenyérből, kézzel evett, maga késével. Nemigen beszéltek.
Ernye kancsója súlyát mérlegelte, ezt még Pietrótól tanulta, hogyan lesz legokosabb
megbillenteni. Amikor ura hátranyújtotta poharát, villámgyorsan teletöltötte anélkül, hogy
egyetlen csöpp mellécsurrant volna.
– Ejha! – lepődött meg Miklós, de még Umberto mester is elismerően bólintott. Ernye szeme
sarkából Bertalan kínlódását figyelte, mint próbál jobb kézről tölteni. A siker nem maradt el, az
ital fele a palotás ujjasára csörgött. Messere Umbertótól ő is kapott egy pillantást, és az az esti
éhkoppot jelentette.
Az ebéd mindenkit megelégített, a kutyák gyorsan és szemfülesen szedték össze a hátrahajigált
csontokat. Ezen valahányan jól mulattak.
Csak az apródok szidták valahány kuvaszát, mert őket alaposan meglökdösték.
Végre is minden jónak vége szakad, megrokkantak a büszke sültek, kancsófenékhez közeledett
a bor, cipóvég tornyosult az asztalszélen. Kálmán herceg felállott, felemelte kupáját:
– Egészséget az uralkodónak!
Valamennyien felpattantak az asztalok körül.
– Sokáig éljen!
Fenékig ürítették a kupát, és lefelé fordítva tették le bizonyságul, csepp sem maradt abban.
András felállott, intett, és kisétált közöttük. Kálmán herceg mindannyiukat az esti mulatsághoz
invitálta. Az udvari nép cihelődött, lassan kiürült a csarnok. Az apródok is asztalhoz ülhettek,
hogy elropogtassák a maradékot.
Miklós úr búcsúzóban egy aranyat adott Ernyének – utolsó pénzét –, elégedettsége jeléül.
Maradt ott eleség is bőven, bor a kancsóban. Mellette Bertalan tömte magát, mert tudta, másnap
ilyenkorig alig juthat hozzá. Ernye megszánta, és adott neki saját részéből, amivel rögtön elnyerte
barátságát. Aztán jött a mester és elzavarta őket: ideje volt, hogy az udvari regulák tanulásához
fogjanak...
A király tartotta szavát. Három napig mulatott, dőzsölt az udvar. Negyednap reggel az érsek
követeit nem bocsátották be a palotába.
1232 februáriusának 25. napján Róbert érsek püspökeitől és priorjaitól kísérve az esztergomi
templom lépcsőiről az összesereglettek előtt kihirdette az egyházi átkot.
Elnémultak a harangok, bezárattak a templomok kapui, nem eskettek, és temetetlen,
szenteletlen maradtak a halottak...

III. FEJEZET
FORTUNA KEGYÉBEN

Félek! Sötét van, tűz sincs már a kandallóban. Az ajtó kulcsa Miklós úr zsebében, be vagyok
zárva harmadik napja. Félek! Háromszor telt meg és fogyott el a hold, mióta Esztergom kapuja
bezárult mögöttem... Most majd rám törnek Messere Umberto emberei, és megkorbácsolnak lent
az udvaron, mint apám szokta odahaza szolgáit, ha bűnben találja őket... De én nem vagyok
vétkes! István ragadott meg gúnyámnál fogva, és nem eresztett tovább. Ő akarta, hogy kockát
vessek vele, én vonakodtam. Gyávának nevezett, azt mondta, sose leszek férfi, anyámasszony
szoknyája mellé való vagyok!... És a fiúk nevettek valamennyien, harsányan! Gúnyosan
ingerkedtek!... Sohasem neveznék barátjuknak a gyávát...
István csalt, de gyatrán. Engem Pietro tanított, a mesterek mestere!... Igaz, nyertem folyvást, de
többször is kínáltam, hagynánk abba. Csalónak mondott, és arcul ütött, hogy fölbuktam a
pádimentumon. Orrom vérének a nyoma most is ujjasomon van... Nem, nem tudom, hogyan is
esett. Az ördög nyomott vasat a kezembe! Amikor szembeálltunk, láttam, hogy az ő tőre hosszabb
egy hüvelykkel. Nem hibázhattam el! Pietro tanított erre is. Karomra csavart köpenyemmel
félreütöttem fegyvere hegyét... És éreztem kezemen a meleg vért. Elesett. Umberto kiáltozva űzött
keresztül a palotán. Fenyegetőzött, és én sarkamban hallottam dühödt lihegését. Dörömbölt az
ajtón...
 Ernye sebesen befelé fordult, szemét lehunyta. A zárban kulcs zördült, nem merte ébernek
mutatni magát. Miklós jött be és Vejte főpalotás. Csikorgott az ajtó, kancsót is hoztak; az
csörömpöl az asztalon. Hasábok zörögtek, Miklós vetett a tűzre. Künt hidegek még a tavaszi
szelek.
Tárnok a lóca szélére ült, Ernye mellé. Vejte zsámolyt húzott maga alá. Ittak, összeverték a
kupákat.
– Alszik az én kis szolgám – mondja Miklós. – Lelke tiszta, mint a patyolat, nem hányja-veti
magát. Hanem Csák Péter uramon eret kellett vágni, mikor meghallotta, hogy legyőzték idősebb
fiát. Bár hamarosan talpra áll, nem kell azt félteni. Az orvosló barát kifoltozta, hogy még!
Vejte aprókat nevet. Nem kedveli a Csákokat. Iszik még, a hangja álmos.
– Már fülemig jutott, de hallanám tetőled, mint rúgtad össze a patkót Umbertóval.
Miklós megsimogatja Ernye karját.
– Jött futvást az én kis hékám a minap, és úgy rítt, mint kinek szíve akar szakadni. Elveti
magát, oszt annyit mond: „Megöltem Istvánt!” Csak elhűl bennem a vér. Vigasztalnám, néznék
dolga után, de már ott dörömböl ajtómon Umberto. Ne te, ne, mondom, még betöröd! Köszönts
illendően, és kérj bebocsátást, vagy mi!?
„Nyisson ki, Miklós úr, agyonütöm azt a fiút, agyon én!”
„Iszen veszekedjék tekegyelmed a piactéren, de nem az ajtóm előtt” – így szólok
békességesen.
„Jussom vagyon a kölyökhöz!” – ordít ő, és zörget.
Már én csak emberséges ember vagyok, de elfogyott hitbéli türelmetességem. Mondok: ha
kimegyek, úgy megcsaplak ezzel a vén buzogánnyal, hogy valahány rossz fogad vagyon, mind
kiköpdösöd...
Itt Miklós szünetet tart, mert Vejte a térdét csapkodja, úgy hahotázik. Sokára jut csak
lélegzethez.
– Tovább!
–... Odaki ő is megzörgette kardját, „jer csak, ha halált akarsz látni!” így kiáltozik őurasága.
Hát megyek, mert nem eshet rajtam szégyen, és a szájtátók is már falkába gyűltek. Sajna,
Umbertóból elfogyott a virtus, ahogy elébe álltam, és a huzakodásból semmi nem lett. Együtt
ballagtunk az udvarbíróhoz, Apodfi Tamás uramhoz. Ő fejét vakargatta, s úgymond, alszik egyet
a dologra. Az álom megokosít. Mindketten megnyugodtunk benne, és ki erre, ki arra,
elballagtunk. Azt hiszem, ittam is néhány kortyot a cimborákkal, és csak déltájt ébredtem meg.
Ebédkor legelébb azt dugják fülembe, hogy Csák uram egy jó hátast kínál nyergestül Tamásnak,
ha az ítélet szigorú lesz. Otthagytam nyomban az asztalt, nyargalok atyámuramhoz. Elhümmögeti
magát, ahogy tőről-végre mindent elbeszélek. Jár-kel a szobában, foga között mormog, öklét
rázza. Egyszer leül, és azt mondja:
„Az eszed még kurta egy kevéssé, fiam! A Csák lányt Apodfinak ígérték még születésekor,
tudnod kellene. Mire tartod füled a palotán? Ló nélkül is Csáknak fog kedvezni!”
– Nagyon fejembe szökött a vér, röstelkedtem szörnyen. Hejába, atyámuram hosszú
mérfölddel eszesebb nálam!
„Rá kell bírni Tamást, hogy a király elé parancsolja ügyedet” – okoskodik tovább.
„Aligha sikerül szépszerével” – vélekedem.
„Nem a kardot kelletik csörgetned, de a dénárokat! Ihol ez a zacskó, fényesen melletted szól
majd...„
– Apodfihoz mentél hát? – kérdezte Vej te.
– Oda én! Előbb nagyon fennen beszélt, látszott, igen áhítja a jó paripát. Hanem asztalra
csapom dénárjaimat, muzsikálnak azok gyöngyen.
„Itt fickándoznak az én ezüstcsikóim, nem akarnád-e megnyergelni űket? – így biztatom, s
látszik rajta, megnyájasul, mert nagyon akarná.
„Iszen igaz szívvel vagyok tekegyelmedhez, de a Csákok barátságát sem vethetem sutba” –
mondja, és nagyokat nyel, mint a szentírásbeli cethal.
 „Én csak annyit kívánok, hogy az ítélőpálcát András úrnak engedné tekegyelmed. Azt senki
nem meri számon kérni!”
Bólingat, veregeti vállam, és övébe rejti erszényemet.
„Megpróbálom!”
– Összemelegedtünk, eszünkbe ötlöttek régi közös kalandok, estélig ott iszogattam asztalánál...
Vejte fejét vakarja:
– Urunk nemigen ereszt most színe elé senkit. Sok baja vagyon! Magam sem tudom, valamely
nap nem dug-e tömlőcbe rosszkedvében. Ej, kutya papok! Nem oldozták meg az átkot elébb,
minthogy Beregen azt az egyezséget rákényszerítették. Ki hitte volna mindezt februárban?
Hogyan válthatná meg urunk a sóját, ha éppen István király és Kisasszony napja közt kárpótlást
fizet az egyháznak? Övék a jó haszon, az üdvösség a mienk. Ők árusítják a mi sónkat minden
országban, ahogy csak a kedvük tartja... Aligha merek András úr elé állni dolgoddal mostanság!
Miklós elkapta a kezét:
– Ha szeretsz, megteszed, másként eltagadom, hogy ösmertelek! Nézd, itt ez a keresztíj!
Atyámuram küldte, becses jószág. Egy vadászaton, sok éve már, kérte volt tőle a király. Neki
kínálja most!
Közel veszi az íjat, mutatja dús faragásait a tűzvilágnál. Vejte bólogat, érti, becsüli a fegyvert.
Nincs még kettő ebből magyari gyepü mögött.
– Elmegyek hát! Kedvelem ezt a gyerkőcöt, akár téged is. Szólok vele holnap kora délután,
mikor heverőjén eldől ebédtől telten. Megkörnyékezem majd...
Sok-sok szó kavarog Ernye fülében: országos dolgok, ismeretlenek nevei. Nem bánja már,
akármit mondanak, szívének heves dobogása elcsitult. Tudja, hogy szeretik, s megóvják majd,
elalszik hát mélyen.
Miklós úr éjfélig mulat vendégével.

Andrásnak délebédi pihenője volt, a királylakot megülte a csend. Az ezüsttel kivert kézívet a
fejedelem kedvtelve forgatta kezében.
– Úgy mondod, Vejte, Tárnok küldte?
– Az öregebbik uram, az öregebbik. Úgymond, régi kedves emlék idézetéül.
– Ördögöt! Hallottam arról az apródpatvarról...
– Nem gondolnám, hogy azért!
András végigdőlt a kereveten, és tovább babrált az íjon.
– Ravasz kutya vagy, Vejte! Ezek képesek megvesztegetni a királyt, az ország első emberét.
Nem gondolnád, hogy orcátlanság ez, amiért tömlöc jár?!
Vejte nem gondolta.
– Tudom, neked is kegyenced Miklós, és én is kedvelem, de pártatlannak kell lennem.
Uralkodó vagyok! De ember is volnék, aki öreg, és a fia igen várja halálát. Ajándékot mindenki
elfogad, és részrehajló az ajándékozóval.
Vejte siet igent mondani rá.
– Az ajándék, ha nem pénz, nem vesztegetés. Küldök viszonzást is majd... Kedvedre teszek,
jöjjenek hát napszállta tájt azok a panaszosok. Igazságtevés teszi híressé a királyokat. Úgy hiszem,
kedvezni fogok Tárnoknak; mert szeretem, az íj is tetszik és a fiú kedves. Menj hát, Vejte, hozd
elém őket. Majd valami salamoni ítéletet teszek. De ne légyen semmi suttogás, mert a gömbölyű
toronyba csuklak!

Mikorra Tárnok kíséretében Ernye a király elé került, vádlóként Umberto uram már ott
várakozott. Az uralkodón kívül csak a főpalotás és egy szemtanú szolgálattevő volt jelen. András
kényelmesen hátradőlt faragott székében, úgy hallgatta végig türelmesen, míg Vejte fennhangon
elmondta az egész történetet. Akkor újjával Miklósra bökött.
– Palotás, te vagy emez apród gazdája?! Mentsd a fiút, beszélj!
– Királyom, ez itt még egészen gyermek. Mit tudja ő a vérontás bűnét? Hév kapta el a durva
sértés fölött, semmi kétség. Vívott derekasan, fegyver fegyver ellen. Nem orozva! Nem hátulról!
Mégis, most valósággal betege annak, amit tett. Az a fennhéjázó maga ellen hívta ki sorsát! Rossz
család, rossz vér, rossz mester. Ármánykodó természet ez, ilyenből később sem lesz uralkodók
igazi híve. Szegény kis szolgám pedig túlontúl is bánja! Nemigen bűnös... Hibás talán? Úgy
vélem, vétke megbocsátható, derék tettekkel fogja háláját leróni!
Mélyet hajol, jelzi, hogy végezte beszédét. Umberto mester kapott jogot szólásra.
– Bölcs királyom, András úr! Miklós palotás úr ártatlan kis gyermeket állít elénk, aki szerinte
nem is tudja, mi az ölni, mi az vívni. El szeretné hitetni velünk, hogy a fiucska semmit nem tud.
Vakvéletlen hát, hogy talján bérgyilkosok fogásával kerülgette, tűzte tőrére Istvánt, aki tőlem
tanulja a fegyverforgatást?...
Felágaskodott, ujjával lesújtón Ernyére mutatott:
– Nem úgy, nagyuram, ez a fiú itt tanulta ezt a mesterséget! Előbb kockával kifosztotta,
felingerelte, hogy aztán megölhesse a király egyik hívének a fiát. Nem akármilyennek, de nagy
családnak sarját, kit a természet jeles tulajdonságokkal bőven megáldott. Igaz, ez a fiú itt fiatal, ha
éveinek számát nézem. De a bűn már mélyen fészkel benne, mert az nem az évek gyümölcse!...
– Mit fizet Csák tekegyelmednek e gyalázkodásért? – vágott szavába Miklós gúnyosan.
– Rágalom! Üres zseb a tanúm!
András halványan mosolygott:
– Ne civódjatok, urak! Néha én is hallom: Umberto pénzt kap egyes apródok apjától
kedvezésekért, ámbátor az oskola keménységre és szolgálattevésre kellene hogy ügyesítse ezen
apák fiait! De lépj elő, Ákos fia Ernye, és felelj, ha kérdezlek, igaz hittel, becsülettel!
Ernye fél térdre vetette magát, okos tekintetét hozzá emelte.
– Tanultál-e vívni tőrrel avagy karddal?
– Igen, uram, atyám talján szolgájától.
– Mit még?
– Nyíllal bánni, szolgálattenni asztalnál... S kockázni is...
András úr elnyelte, nevetését. Nehezen sikerült.
– Megbántad-e, amit tettél?
Ernye meghajtotta fejét.
A király rábólintott:
– Halljátok döntésemet! Úgy tartom, mert vívni, szolgálni és nem utolsósorban kockázni is tud,
tökéletes apród. Bátor és becsületes is. Nem szükségleltetik tanítómester melléje. Mint tanult
apród kövesse hát urát, szolgálja őt emberül. Töltsön neki kupát, vagy rántson mellette kardot.
Helye többé ne legyen apródok között, hogy mint való arany hamisak közé ne keveredjen. Úgy
vélem hát, tekegyelmed Messere Umberto, tanult apródnak mondja ki most!
A talján arca megnyúlt. Az uralkodó szemében kemény parancsot látott. Kelletlenül vonta elő
díszgombos botját, és a még mindig térdeplő fiúhoz lépett. Ernye vállán porzott a gúnya, ahogy
Umberto apróddá ütötte. De értette az okát, szerfelett nagy lehetett a haragja.
– Én téged tanult apródnak mondalak, fiú! Viselheted urad jelvényét és kardját!
Ernye szíve a torkában ugrált. Tizenöt esztendő elhordása előtt fel nem avatnak senkit! Ő az
egyetlen kivétel! Büntetést várt, ha enyhét is... Kábuldozott.
– Hozd csak elő azt a kardot, Vejte, amelyet kerestettem, ha nem feledted el, amit mondtam.
És a főpalotásnak már kezében az aprócska, görbített kard. Ernyére csatolja.
– Ígértem, ugye, hogy viszonzást adok – hunyorított Vejte felé András.
Aztán intett fejével, és a főpalotás maga után hívta a bent levőket. Mikot bezárult nyomukban
az ajtó, András kezébe vette a fiú szép metszésű gyerekarcát, és megsimogatta.
Évek kavarogtak emlékezetében, gyermekévek, ifjúévek. Távoli mezők, elveszett barátok, a
kedvenc kutya és paripa, a szabadság édessége. Fény nyelte el mindezt és csaták szennyes, véres
pora. Most mégis közel voltak hozzá, magával hozta ez a kisfiú. Nagy volt a kísértés, megcsókolta
arcát.
– Eredj most, fiam, s ne felejtsd el, ez a vén ember szeret téged...
Umberto mestert, bárhogy surrant is, Csák úr mégiscsak utolérte.
– Mint végzett tekegyelmed?! Hamarsággal mondja, mert türelmem fogytán!
 Az apródok tanítója, az illem mestere szeretett volna merő fejjé változni, hogy jól feleljen.
Rágta a szavakat.
– Elcsapattam! Többé nem járhat apródaimmal egy sorban. Nagy munkámba került, elhiheti
tekegyelmed. Megszégyenült, mert botomat még a király előtt kétszer is rámértem!...
A nemzetségfő arca felderült:
– Fogja hát hálám jeléül ezeket a dénárokat.
Jóhasú zacskót csúsztatott a mester kezébe.
– Megérdemlem, bizony megérdemlem!

– Adj innom, kis szolgám! – nyöszörögte keservesen a nagybeteg Miklós, és kezét hasára
tapasztotta.
Ernye felriadt a medvebőrök alatt, és alvástól pirosra gyúlt arccal, zavarodottan tekintett a
fehérre vakolt mennyezetre. Egy pillanatig nem értette, miért is ébredt fel, épp fordulni készült,
amikor ismétlődött a könyörgés. Kelletlenül kászmálódott ki a melegből, húzta fel csizmáit.
Magára kerítette ujjasát, és a kandallóhoz lépett, hol még akadt néhány marék parázs.
Tárnok a kandalló előtt feküdt, ez máskor Ernye helye volna, de ő jobban szereti a heverőt, és
gyakorta túrja ki gazdáját belőle. Miklósnak fogalma sem volt arról, hol van, örült, hogy
nyugodtan fekhet. Ákos előbb gazdája fejét locsolta meg, aki nagyon ellenkezett.
– Belülre öntsed, kisöcsém! Azt hiszem, tüzet nyeltem, igen égek idebenn...
– Nyelt ám a gutát tekegyelmed! – mormolta az apród, és több-kevesebb szerencsével töltötte
Miklós szájába a vizet.
A palotás megnyugodott, és hortyogni kezdett. Ernye az ablakhoz ment, és feltárta a táblákat,
de vissza is csukta, mert húsába mart a hajnali hűvösség. Éhes volt, kisurrant a folyosóra. A palota
népe már kora reggel kilovagolt a nagy hajtóvadászatra, ez a szárny egészen üresen állott. A
konyhák felé igyekezett. Itt meleg és áldott jó ételgőz fogadta. Megkereste a főszakácsot, aki
hadvezér módján uralkodott sürgő-forgó táborán. Megcibálta kötényét.
– Kedves jó Imrus bátyám, ugyan adjon valami étket, mert odaveszek!
– Lám csak, a mi kis apródunk! – ismert rá örömmel a kondérok ura. – Érted bizonnyal kár
volna! Ancsa te, keríts étket ennek a kis vitéznek!
A pufók és szőke cseléd cipót, meleg tejet hozott és zsámolyt is, hogy leülhessen. Gyengéd
szálak fűzték Miklóshoz, aki néha fölkereste hálókamrájában, de ebben a kitüntetésben mások is
részesültek. Az ellenállhatatlan palotás apródja szívesen látott vendég volt a fehérnép körében.
– Hol van az urad, fiúcska? – kérdezte Ancsa.
– Verekedett, és most holtrészeg!
Szavát a szakács is hallotta, és kíváncsian közelebb jött. Megfogta az apródot, és felültette egy
hosszú asztalra, ahol húst szeltek előbb.
– Azt mondod, verekedett?
– Azt bizony!
– Beszélj már! – türelmetlenkedett Imrus mester. – Mit mívelt a te híres gazdád?
Többen is odagyűltek, és nagyra nyitották fülüket.
Ernye ravaszul vállat vont.
– Hát vívogatott egy kevéssé... Éhes vagyok, nem akadna egy kis pecsenye valahol?
Hirtelenjében kerítettek a serpenyők felől egy combot, és Ákos belekezdett.
– Tarr úr két koszos csatlóssal az „Arany Farkas”-ba jött, és piszkolta a palotások rendjét.
Rövid az eset: Miklós úr összetörte rajtuk a kerek asztalt, ezután Zoltánnal kidobták őket a kapu
elé. Onnan vitte őket az őrség, akiket én hívtam. Akkor hazajöttem, mert úgy parancsolták, de
uram ott maradt néhány kortyot inni még. Mikor már éjféli harangszóra sem tért meg, töprenkedni
kezdtem. Hol lehet ilyen cudar időben? Szakadt az eső, ménkű ménkű sarkát csapkodta.
Gyanítottam, hogy valamely asszonyság szobájában volna...
Ábrándos sóhajok hangzottak fel innen-onnan, Ernye fejét rázta.
– Nem volt a palotán!
– Megrohanták a sötétben?! – vágott bele Imrus mester izgatottan.
 – Annál is rosszabb történt... Nem volna egy kis méz valahol, bátyám, igen jól esne!?
– Van, hogyne volna! Ugorj, Palkó, és keríts! – parancsolta a kuktának, és Ernye a lábát
lógázta, míg a mézes szilke megérkezett. Csak azután folytatta:
– Fáklyát kértem a kapustól, elmentem megkeríteni.
– Nem féltél a nagy vihartól?
– Kard is volt nálam, bátyám! – felelte Ernye fölényesen, és ujját a szilkébe mártotta. – Miklós
úr az ivóban volt még, és hatvan aranyat elveszített kockán.
Elégedetten nézett körül a megkövült arcokon.
– Légy velünk, Isten, az utolsó napon, tengernyi vagyon az! – nyögte Imrus mester.
– Ezért leitta magát bánatában, és adós maradt Kelemen gazdának néhány arannyal.
Megkértem ott egy vitézt, segítene-e hazahoznom. Egy dénárért megtette. Cudar idő volt, néha a
szél is majd földhöz csapott, és a fáklyát is elfújta. Azért csak hazahoztuk őkelmét!
– Megismert a gazdád?
– Nem az! Ordított, hogy a Dunát akarja kiinni!
Az asszonynép összenézett:
– Micsoda férfi!
Az apródok gyöngye kinyalogatta a szilkét.
– Maradsz még? – kérdezte a szakács. – Lesz kalács is később!
– Nem lehet! György úrtól kell pénzt kérnem az adósságokra – magyarázta Ernye tudós
képpel, és kászálódott.
– Milyen okos a szentem! – szakadt ki a bámulat egy gyereklányból.
– Ej, te! – mordult rá a konyha mestere. – Ne ott legeltesd a szemed! Odaégetted a rántást!...

Miklós úr ébredezett, legott megismerte a szobáját. A sarokból csontropogás zaját hallotta,

odatekintett. Ernye falatozott.
– Ej, fiú, nekem nem hoztál?! Úgy látom, reggel van!
– Ördögöt, elmúlt már ebéd is!
– Lám, elaludtam, lánchordtát!
Felkelt, és a fiú tálából kivett egy szárnyat. Ernye ellenséges pillantással kísérte a mozdulatot.
A palotás elnevette magát. – Készítsd ki legjobb ruhámat, templomba megyünk. Pénzt is tégy
bele, hogy a papoknak adhassuk.
Az apród vállat vont.
– A jó ruha is csakúgy ragad a bortól és a mocsoktól, mint amelyik épp tekegyelmeden van.
Pénzünk meg semmi!
– Hisz volt még vagy hatvan aranyunk.
– Volt, volt, de hát útra keltek, mint mondani szoktad, uram. A kocka nem jól forgott az este!
– No, nem baj, ha elment, hát oda van; ad Isten másikat! Kérek atyámuramtól.
– Hogy Isten ad, meglehet, ő alig!
– Csak tán nem jártál nála?
– Nagy könyörgéseimre az adósságot megfizette, de úgymond, jó ideig ne zaklassuk, mert
semmit nem ad.
– Ej, hogy az a keserves Isten...
– Templomba készülünk, uram! – emelte fel ujját figyelmeztetően az apród.
– Három hónap alatt nagyon a nyakamra nőttél, te fiú! Módfelett eszes vagy, már semmiképp
se hiányolhatlak. Majd valami ruhát meg pénzt kikönyörgök a cimboráktól.
Mire megjött a kölcsönzött ruhában, addigra kísérője is vasárnapos díszt öltött. Kardot, süveget
készített elő.
– Akadt egy aranyam, ez harminc dénár. Kevés, de a semminél több. Gyerünk, fiú, merjünk,
hogy nyerjünk!
– Tegnap is ezt mondta tekegyelmed! – mondta Ernye, és felcsatolta rá a kardot.
A kapuban tisztelegtek az őrök, ahogy kiléptek az utcára. Kisebb-nagyobb csoportokban sokan
siettek a délutáni szentmisére, és ők is közéjük vegyültek.
 Nagy, vaskosan oszlopozott székesegyház. Máriaüveges ablakok fénycsóvákat vetnek a
kőkockás padlóra. A habarcsolt falakon szigorú szentek képe. A hívek állnak vagy térdepelnek,
ahogy a szertartás kívánja. A bejárati lépcsők két oldalán koldusok tömege, és feljebb a kapuban
egy fráter, kezében jókora tál, abba pedig tanácsos tennie annak, aki valamire is tartja lelki
üdvösségét. Az atyák szájából latin ének száll égnek, a gyülekezetben levők semmit vagy keveset
értenek abból. Csak úgy magyari szóval fohászkodnak, tán azt is megértik odafönt!
Hideg volt, és Ernye nagyon fázlalta térdét a kövön, de látva ura áhítatos tekintetét, erőt vett
magán, és tovább bámulta a papok miseruháit. Egyszer csak ura óvatosan oldalba bökte.
– Figyelj csak, kis szolgám, látod-e azt a lila főkötős asszonyt az oszlop mellett?
– Látom hát!
– Hamarosan vége lesz az istentiszteletnek. Nyomába eredsz, én távolról követlek. Férj vagy
szolga nincs vele...
– Mit kell tennem?
– Csak csendesen!
Ernye füléhez hajolt, belesúgta a többit.
Kifelé tódult a gyülekezet, Ernye a fehérszemély nyomába eredt. Egy darabig mögötte
lopakodott, de alkalmas helyen elébe perdült. Az asszony megállott.
– Angyali hölgy! – szólította meg ügyesen. – Az én nemes uram belebetegedett látásodba.
Egyre csak kornyadozik... ahol jön éppen!
– Ne nézze orcámat, majd meggyógyul... – mosolyodott el a megszólított.
– Késő, úrnőm, mert már egészen odavan! Vess rá, kérve kérlek, kegyes tekintetet...
– Idegen férfiút, ha megannyira nemes is, erényes asszonynak üdvös elkerülnie!
Menni akart, de Ernye útjába állt.
– Uram nagyon derék vitéz, szépségével nem is dicsekszem!
Az asszony tovább kuncogott, és fél szemmel a távolabb álló Miklósra leselkedett. Tárnok
gyorsan kihúzta magát, hogy kitűnjön délcegsége, és elkapta a pillantást. Meglóbázta süvegét, és
úgy meggörnyedt, mintha keresne valamit.
Az asszony megsimította Ernye fejét, és egy aranyat adott neki.
– Fogd szolgálatodért, és mondd meg uradnak, a posztóverők utcájában lakó asszonyok
tisztessége fehér, akár a gyolcs. Én is közülük való vagyok, becsületes kalmár, Péter mester
asszonya!
– Nem jártam szerencsével, noha mindent megtettem, de hiába! – s Ernye elsorolt mindent
urának.
Tárnok nevetett, megmarkolta a vállát.
– Ördögöd van, legényke! Majd ellátogatunk a posztóverők utcájába! Elébb mégis az „Arany
Farkas”-ba megyünk, mert most roppant kedvem támadt.
– Nincs pénzünk, uram!
– Van egy kevés, aztán, szavamra, hazamegyünk!
Megfogta a fiú kezét, és maga után vonszolta a korai alkonyattól homályosodó utcácskán.

Az „Arany Farkas” kicsiny, becsületes bormérés. A pincében hosszú sorban hordók állnak,
semmi sem botránkoztatja a jámbor kalmárszemet. Nincs ott korhely társaság, tisztességet áraszt
az asztal meg az a néhány agyagkorsó, amelyben a vevő a borneműt elviheti. Úgy leledzik
minden, ahogy az egyház kívánja, a király engedi.
Kálmán gazda, kancsók és hordók ura, istenes halandó. Jókora kereszt függ asztala felett, de
mikor Miklós úr lenyikorog a falépcsőn, elömlik lapos orcáján a vendégszeretet fénye. Görbíti
derekát illő alázattal, mert ez a vendég sosem marad adósa.
– Bizony, Istennek ajánlottam tekegyelmedet, amikor elment abban a viharban, de a fiúcska
színaranyat ér ám!
– Szomjas vagyok! – válaszol a vendég.
 – Igyekezek, igyekezek! – tüsténkedik Kálmán gazda. – Csak bezárok elébb, mert sok
rosszakarója van a becsületes embernek. Valaki besúgta rólam, hogy pincémben „szodoma”
vagyon...
Becsukja az ajtót, fordít a sarokban álló hordón – lépcső rejlik alatta –, és ott ők leballagnak.
Újabb pincébe torkollik a lépcső.
Két hosszú asztal fölött vaskosarakba szúrt fáklyák lobognak. Az asztalokat királyi emberek
ülik körül, támlátlan, háromlábú székeken. Palotások, adószedők, kincstáriak. Miklós úr helye a
kemence mellett van, amelyet esténként még befűtenek. A palotások szívlelik egymást, és kaján
nyájassággal nem is szólnak egymáshoz, csak keresztségen kívül nyert neveken. Ám a többi népet
kutyába sem veszik, bár ügyelnek rá, hogy azok megsüvegeljék őket.
Miklós belép. Üdvrivalgás fogadja. Sete Zoltán, az elhagyott cimbora legott nyakába omlik.
– Isten hozott, Emberevő, már igen hiányoztál nekem, több ízben ittam is rád.
– Lám csak, Borvirág! Tán csak nem tegnap este óta iszol itt?
– Az egyik asztal alatt aludtam is valamelyest...
– Alighanem becsukatlak valami tömlőcbe, ott majd kialszod magad... király szolgája volnál!
– Jó cimbora vagy, istenemre! Csak itass meg előbb, kérlek, hogy a büntetést jobban
elviseljem. Akad-e aranyad, amiért bort adnának? Sámson most küldte fel kürtjét, cserélné-e
Kálmán egynéhány korsóra.
– Szegény vagyok, de egy kancsónyit tán megbírok.
Zoltán nem is marad el tőlük, és amikor Miklós elterpeszkedik székén, melléje kerül. Ernye ura
mögé, a zsámolyra áll. Tisztességgel köszönti őket átellenből a Dalmát, aki ott iszogat az asztal
sarkán. Volt valami hosszú szláv neve is valaha, de itt csak így szólítják.
– A disznó – súgja megvetéssel Zoltán –, a te pénzedhez, amikor elmentél, még harminc
aranyat nyert! Azt hiszem, több bolond nem akad mostanság!
– Kincstár tolvaja! – morogja Tárnok. – Nagyon hiányoznak nekem azok az aranyak!
– Magam sem értem, miért tűrjük itt, ámbátor a te dénárjaidból szép áldomást fizetett. Én
ugyan egyetlen korsónyit se ittam az övéből...
– Tekegyelmed is abból vedelt – vág bele Ernye hátulról az esküdözésbe.
Borvirág elfehérült félelmében, mert Emberevő hirtelen természetű, és egyszer már eltört rajta
egy zsámolyt. Most csak homlokát ráncolja. Zoltán elkotródik. Akkor feltűnik korsójával Kálmán,
és az italt a palotás elé teszi. Tárnok előbb Ernyének tölt mértékkel, majd saját magának kevésbé
óvatosan. Megkortyolgatja, megcsámcsogja, hadd sóvárogjon ez a bitang népség. És azok
sóvárognak is! Igaz, hogy nem valamennyien, mert a Dalmátnak tele a korsója, és degesz
pénzeszacskó dudorodik a hasán. Gyűrűje is van mindkét kezén több is. Iszogat, és mosolyog is
hozzá. A palotásnak nincs ez ínyére, ráröffen:
– Nagyon szélesre húzod a képed, Dalmát! Vigyázz, nehogy valaki besavanyítson.
– Látom, tekegyelmed, palotás uram, megfoszt mester játékától a mai estén! No de ha
kegyelmednek nincs pénze, avagy nem mer játszani...
Ravaszul beszél, hogy felébressze a büszkeség alvó kakasát. Miklós úgy csapja asztalhoz a
kupát, hogy egészen összehorpad.
Ernye nyomban fent terem a kemence tetején, és onnan leskelődik. Az egész társaság búvóhely
után néz, és a kockák mestere is egérutat keres.
Hanem Miklós úr hirtelen lehiggad;
– Ma nyerni fogok! Keresd elő azokat a kockákat!
A Dalmát örül, hogy ép bőrrel megússza, selyemzacskót vesz ki a zsebéből, abban rejlenek a
szerencse vetőkövei. Asztalra rakja mind a kettőt, szépen faragott, talján csontkockák.
Miklós megragadja őket, dob és nyer. Fél aranyba kezdenek és dupláznak.
A következő két dobást is ő nyeri, és a cimborák kezdik környékezni.
Tárnok arca kigyúl, ajkát összeharapja, elhatározza magát.
– Most mutasd meg, ismered-e a bátorságot! Játsszunk addig, amíg a nyerő kegyelmet ad.
– Én ráállok! – mondja a Dalmát, és óvatosan összerázza kockáit a kis fakupában. Tizenegyet
mutatnak azok, mikor szétgurulnak az asztal lapján. Ezt még ötször ismételi, és Miklós
nyereménye elúszik. A palotás üres erszényét az asztalra teszi, de a kincstár emberét nem hatja
meg ez a mozdulat.
– Akkor hát tekegyelmed kardja következnék – mondja pimaszul.
Tizenöt aranyra becsülik hirtelen az aprítószerszámot, noha máskor megér háromannyit. Ez
Miklóst nem rendíti meg, nyerni akar mindenáron. Ez okból el is vész öt dobáson a derék jószág.
– Most tekegyelmed nyaklánca következnék – mondja nyugodalmas jó szóval a Dalmát.
– Anyám ősi ékszere, nem adom!
– Kitelt tán a becsület? Holnap visszaválthatja tőlem uraságod jó pénzért, ha akarja.
Miklós megmarkolja, letépi az ékszert, és az asztalra csapja. Aranypénz van azon, nehéz,
vastag, régi. Közepén rubin ragyog. Meggörbül a játékmester ujja.
– Tegyük ötven aranyra!
Tárnok újra dobni készül, amikor Ernye megragadja a karját. Hátranéz, a fiú elébe tolakszik.
– Adja át tekegyelmed a helyét, majd én tovább játszom.
– Jó – nyögte a palotás, legyintett és felállott. Az apród nyomban a helyére ült. A Dalmát
ugyan mormog, hogy tán csak nem játszik gyerkőccel, de a többiek a népszerű apródot
emberszámba veszik.
– Különösen, ha ilyen silány kutya az ellenfél – véli Sámson.
– Dobjál csak, legénykém – biztatja Borvirág is –, szűz kéz szerencsés...
– Szűz kéz, nem szűz kéz... – dohogja a Dalmát. – Csak aztán Tárnok uram se panaszkodjon,
és állja is a veszteséget!
– Dobj, fiam! – mondja Miklós az apródnak, a Dalmátot megvetően végigméri.
Több ellenvetést nem tesz a kincstár szolgája, istenesen megrázza a kockákat. Tizenegyet
mutatnak. Ernye felveszi mindkettőt, és tenyerén latolgatja a súlyukat. Egyiket végigpörgeti: hatot
mutat. Tudja nyomban, hamisak a kockák! Olyanok, amilyennel apja házánál, „a kemény nevelés”
éveiben, Pietro játszani tanította. Küllemre mit sem árulnak el, de az avatott tudja, hogy a hatos
jeggyel átellenben mélyen fúrták, és ólomfestékkel töltötték fel a pontokat. Kihullajtáskor az
ügyesen pörgetett kockák ötöt vagy hatot mutatnak. Még más fortélyok is vannak, „szakmabéli”
furfangok, amelyek gyakorlott kézben jól gyümölcsöznek. Ernye sokáig tanult, és tanítójától is
nyert már dénárokat, csak akkor fejezték be oktatását. Ernyéből még hiányzott a hamisság, és nem
is szívesen játszott, most kényszerítve volt, hacsak nem akart éhkoppon maradni vagy György
úrnak könyörögni. Felvette a láncot az asztalról, és hátranyújtotta a zsámolyon kuksoló urának.
– Tegye el tekegyelmed. Ez az úr arannyal is megelégszik! Asztalra tette bizanténusát, amelyet
az asszonytól kapott, és a kockákat egymásra szorítva rázókupába tette.
– Kettőt az egyre! – hencegett a Dalmát.
Az apród dobott, a kockák tizenkettőt mutattak. Feltette a nyert aranyakat.
– Az uram kardjáért játszunk!
– Öt dobás – bólintott a másik.
Ernye ötször ismételte a tizenkettőt. Visszanyerte a kardot.
– Az aranyakra – mondta, de csak tízet vetett, mert nem volt elég óvatos. A kincstár szolgája
sem volt képes többet összehozni: ráismert a gyakorlott kézre, úgy elfogta a rémület, mint még
soha eddig. Újravetés után Ernye megismételte a tizenkettőt.
– Duplázzunk, uram! – mondta magabiztosan, és elterpeszkedett a széken.
Miklós úr összeölelte kis szolgáját, és bort hozatott. Az ellenfél homlokán nehéz
verejtékcseppek csorogtak, alig győzte törülni kendőjével. Újból vetettek, és Ernye nyert hat
aranyra ugyanannyit, tizeneggyel tíz ellenében.
– Tehát az egészre!
Mindketten tizenkettőre jutottak, de újrázás után megint csak az apród seperte be az egészet.
– Ihatnék! – követelőzött Ernye, és gazdája sietve itatta saját kupájából, száját is megtörülte.
Aztán tizenkét bizanténusra játszott, s némi szerencsével megduplázta. A Dalmát olyanokat
nyögött, mint némely vajúdó asszony.
– Tán elég is mára?! – szólt Ernye a következő dobás után. – Játsszam-e még?
Tudta, milyen feleletet kap, mégis kérdezett.
 – Játssz csak, kis szolgám, ha már benne tartasz! – vélekedett Miklós.
Ernye négy kis oszlopot rakott fel aranyaiból, oszloponként tízet, és az ötödiket is csaknem
befejezte, így aztán tudta, hogy negyvennyolc kemény bizanténus sorakozik előtte. Fészkelődni
kezdett, keménylette székét, s addig nem nyugodott, míg ura bőrpárnát nem kerített alája.
– Gyenge csaló ez, röstellek vele mérkőzni – súgta urának.
– Már ezen ne törd magad, ha ocsmány is, pénze jókor jött vendég. Új gúnyát veszek neked
belőle, szolgám!
Az izgalom tetőfokára hágott, asztaluk körül egymást taposták az ivó vendégei. Voltak, akik
székre másztak, mások a kemencére települtek, onnan bámultak nagy áhítattal. Áldomás ízét
érezték szájukban, különösen Sámson, ő már előre nyalogatta ajkát, biztatta keményen a kis
apródot.
Ekkor Ernye újból megragadta a kockákat:
– Játsszunk az egészre!
Tárnok homloka is beleverejtékezett, amikor megzördültek a kockák. Tompán nyögtek
valahányan:
– Tizenkettő!!!
A Dalmát keze észrevehetően remegett. Alig rázta a kockát, ügyeskedett, ahogy csak bírt. Az
egyik rögtön haton állott meg, a másik is szinte az volt, amikor az asztallap parányi
göcsörtösségén fölvágódott, és egyesen kötött ki.
– Hét, istenemre!... – rikoltotta Sámson a széktetőről; a többiek is hápogtak az ámulattól; és
Miklós segített áthúzni a pénzeket Ernye oldalára.
– Rézpitykém se maradt – vetette üres erszényét az asztalra a másik. – Még kardom sincs, amit
elveszítsek!
– Vannak gyűrűid, Dalmát! – biztatta kórusban a nézők serege.
– Az ördögre mondom, csak nem veszítem el egész vagyonomat ültő helyemben?!
Sámson leugrott helyéről, és szelíden visszatartotta.
– Amennyire visszaemlékezem, mindig nyertél, már most veszítsd csak el becsülettel!
A Dalmát nem mert ellenkezni, sorra húzogatta le kezéről ékszereit. Volt vagy nyolc darab.
Megbecsülték őket hirtelenjében százhúsz bizanténusra, noha többet is megérhettek, válogatott
jószág volt mind.
A derék szerbbe oltott talján nekiveselkedett; tizenkettőt dobott. Kissé megsápadtak
valahányan, de az Ákosok sarja is ennyit dobott a legnagyobb nyugalommal. Kétszer vetettek
még, és a számok egyenlőek maradtak. A torkok kiszikkadtak, szájpadlásra tapadt a nyelv, és
pisszenés se hallatszott. A kemencében tuskó pattant némelykor, s a kockák ugráltak az
asztallapon.
A szemlélődő Kálmán mester egészen elfeledkezett borairól. Lábujjhegyen állt, s a kezében
tartott kancsót rázta, egy ütemben a kockákat rejtő fakupával. Észre se vette, mit művel! Ernyével
együtt ő is lefelé fordította az alkalmatosság száját, de a kizúduló ital nemveszett kárba, mert a
szemfüles Borvirág alátartotta sisakját.
Ernye csak tízet dobott. A Dalmát színtelen összeharapott ajka; először rándult mosolyra.
Biztosra ment, óvatosan hullajtottá, ki kockáit.
– Kilenc! – üvöltött a palotás és a vadász egyszerre. Ernye ellenfele csak kavargó fejeket látott,
színes köd fátyolozta be a szemét. Most már megadta magát ellene fordult sorsának. A jókedvre
derült királyi szolgák azt követelték az apródok gyöngyétől, játsszon a Dalmát köpenyére,
csizmájára, dolmányára. A kincstár szolgája éjfél után meztélláb, hosszú fehér ingében
kapaszkodott fel a falépcsőn.
Kálmán, aki borait fejtette kancsókba, felordított:
– Uramisten! Kísértet!
A merítőt is a hordóba ejtette, ahonnan nagy dolog előhalászni. Hanem azért megszánta a
Dalmátot, és kölcsönzött neki valamilyen gúnyát, hogy hazamehessen.
Amikor a borok megérkeztek végre, az asztalokat egyetlen hosszú sorba tolták. Az asztalfőre
Ernyét ültették, és sietve töltötték a nagy talpas kupákat.
 Akkor Sámson, a legnagyobb ivóedény tulajdonosa emelte serlegét, és szólott ékesen:
– Kedvelt apródja Fortunának! Fogadd bátyádul Sámsont, a vadászt, nyerd el az ő barátságát
élethossziglan. Pokol szomjába bizonnyal elveszett volna, ha rajta nem segítesz!...
Kupát lendített, és szavait lelkes üdvrivalgás köszöntötte. Ernye is kényszerült inni, nem nagy
kedvvel nyelte a magáét. És ezután rend és rang szerint köszöntgették az Ákosok remekét,
gyöngyét, ékét.
Ahogy közeledett a hajnal, nehéz homály szállt a fejekre. Borvirág, ki meglapulva iszogatott,
megvadult, és erdei farkasnak tartva magát, vonítva mászkált az asztal alatt. Sámson, az udvari
vadász legott űzőbe vette, és Borvirág most már hiába bizonykodott. Elbújt egy palotás mögött,
akit Sámson dúvad rejtegetésért ütlegelni kezdett.
Erre a fordulatra a bóbiskolók mind feltámadtak, és egymásnak estek. Székek süvítettek,
kancsók csattantak a falon. Miklós végre kitörésre határozta el magát. Nyakába ültette az alvó
Ernyét, és egy asztallábbal felverekedte magát a lépcsőkön.
Kiérve a hajnali derengésbe, lehuppantotta a fiút. Végigtekintett magán; álmosan, de eléggé
jókedvűen fölmérte tépettségét. Kalpagja, kardja odalent maradt. Ernye fázott, és kissé magához
tért. Feltápászkodott, és ura övébe kapaszkodva, keserves képpel baktatott a paloták felé.

Télidőben az idő ellustul, a nap cammog. Különösen annak, aki magánosan ül a kandallónál.
Miközben urát várja, elmúlt nyarakra gondol, szabad mezőre, futó paripára...
Sok napja már a kockaviadalnak, Miklósnak pénze van, kedve is támadt hát, most azt űzi
éppen. Hosszú délutáni álmok napjai ezek, Ernye ritkán csatangol át a kihaltnak tűnő palotán. A
király és belső cselédei felköltöztek a Fellegvárba, az érseki városba, a tarka nemesség meg otthon
kuksol, hallgatja a szélzúgást, és nem páváskodik a hosszú folyosón.
Miklós napról napra jobb kedvvel tér meg. Ruhája mindig ékes, folttalan, és már egy hete nem
volt részeg. Csak a szeme furcsa, abban szikrázik valami...
Ernye ébred, s látja nyomban, arany szívvel kivarrt kék bársonyruha ül a széken, őt várja, tudja
rögtön, felölti, és illegeti magát a függönyös nagy réztükör előtt.
Ura nagy robajjal érkezik, örömtől, izgalomtól ragyog. Komisz sörényét rendbe szedette az
udvari borbéllyal, keresett gonddal feszül rajta a ruha. Díszkardját is felkötötte.
– Jól van, fiú, derék, hogy díszben lellek! Végy íjat, vesszőt, köpenyt. Kövess!... Nem kérded-
e, hová megyünk?
– Elmondja majd tekegyelmed, ha akarja – morogja Ernye durcásan. Arra gondol, jobb volna
falni egyet, mielőtt kalandba vág az emberfia.
– Tisztesség ér, ecsém, szívem kegyeltjéhez indulunk nyomban. A kapun kívül nagyon magas
a hó, Ernye minduntalan elsüpped benne, de Miklós hátra se néz, siet, alig bírja utolérni. Királyi
vadászok őrcsapata jön szembe velük, köztük van Sámson is, aki már messziről lengeti süvegét.
– Hahó, Emberevő, miben jársz?! Csak nem az „Arany Farkas”-ba tartasz? Rég nem láttunk,
helye volna már egy vidám estének!
– Most nem arra megyek! – szegi kedvét a palotás kurtán.
Ahogy a vadászok eltűnnek a házak szeglete mögött, a posztóverők utcájába fordul, de ott már
fal mentén óvakodik tovább. Ernye ezt fölöslegesnek véli, és nem igyekszik rejtőzködni, mert már
erősen sötétedik, az utca néptelen, és fény alig szűrődik az ablaktáblák mögül.
Hasas kőház előtt állapodnak meg, Miklós föltekint az ablakokra, de egyik sem nyílik meg;
várni kell. Keserves képpel topog a havon, máját a kétkedés kutyái marcangolják.
Aztán egyszerre zörgés támad a vascirádás ajtón, kitárul a súlyos alkotmány, és Péter mester, a
görnyedt velencei céhes lép ki rajta. Kora hajlott, akár háta is, jókora bottal támogatja magát.
Nyomában a lámpavivő szolga, indul az utca másik vége felé.
Hőseink megbújnak a szögleten, csak akkor jönnek elő, amikor elhal a fény.
Idő múltán újra nyikordul az ajtó, fiatal cseléd karja int ki rajta:
– Gyertek! Úrnőm vár már benneteket.
Elfogódva, vágyakozva nézi a lovag deli termetét.
– No, ecsém, most majd eszünk! – biztatja apródját Miklós.
 Átvágnak az előcsarnokon, benyitnak. És valóban: a velencei bútorokkal rakott szoba közepén
dús lakomára terítve az asztal. A templomnál megismert asszony jön elébük, szemragyogva,
vidáman. Beletúr Ernye hajába, megcibálja.
– Bizony mondom tekegyelmednek, e fiucska nélkül sosem talált volna kulcsot a szívemhez!
Miklós megforgatta a szemét, és kivágta a szép szót keményen:
– Szépségedért a poklot is szétzúztam volna, szemed fényéért csillagot ragadtam volna el!
Térdre vágja magát, megragadja az asszony fehér kezét:
– Engedd, hogy ajkammal illethessem, hódolatom tüze lobog abban!
– Tekegyelmed megrabolja hűségemet!...
– Szívemet kínálom cseréül...
– Ó, istenem, adj erőt, vétkem anyja gyengeség ne legyen! – nyögi az asszony nagy
gyönyörűséggel, és látni való, hogy nem akar ellenállni.
– Venus istenasszony tekint ránk kegyesen, nincs bűn ez igaz vágyakozásban!
Szaporítanák még ékesen a szót, de az megszakad, mert tányér zörög.
Ernye nem értékeli kellőképpen az epekedést, és rátör az asztalra. Az asszony megpirul,
asztalhoz inti Miklóst, de keveset esznek. A fiú a lángoló szemek kereszttüzében is kitesz
magáért, s mikor látja, hasztalan biztatja urát, így szól:
– Tegye csak közelebb azt a tálat tekegyelmed!
Ezt már Miklós is sokallja, zihál, vére buzog, sürgeti a fiút:
– Eredj a kapualjba le. Ott állj őrt éberen, és bárki jönne is, nyilad hegye rajta!
Az apródok gyöngye ugrik szolgálatra készen, illendően bókol a hölgy felé.
– E veszendő tálat is vinném, úrnőm, elhűl, odavész! Egy aprócska hely bennem volna még...
– Vidd csak, befűttettem a kapualjba.
– Jól vigyázok majd, a felvont íj térdemen lesz, szemem elkerüli az álom.
A kapu és a szobákba nyíló ajtó között folyosó van. Oldalt ülőfülkék is, mert egykor nagyúr
háza volt ez, s itt várakoztak csatlósai. A szobába vezető ajtókhoz három grádics visz, a legfelsőre
telepszik Ernye. Köpenyeggel borítja le a követ. Közel húzódik a parazsas vaskosárhoz, kezéhez
veszi a tálat.

Péter mester földhöz vágja kockáit.

– Nincs ma szerencsém!
Elfordul, hogy ne lássa kalmártársa diadalmas tekintetét.
– Aki szerencsés a szerelemben, vesztes a játékban! – biztatja Gáspár mester a vendégét. –
Akinek szép ifjú asszonya vagyon, miért kockázik éjnek idején ahelyett, hogy utódot imádkozna
le szép vagyonához?!
– Öreg vagyok, Gáspár, öreg. Ha otthon lehetnék a nyájas Velencében, az ottani orvoslóknak
majd csak akadna valami szere, amely fiatalít, erőt ad. Asszonyom szemében mostanság a
neheztelés fészkel, hogy szobáját mindegyre kerülöm. Elmegyek hát inkább estelente... Késik az
örökös. Útra kelnék gyógyerejű fürdőt felkeresni, de posztóm eladatlan, sáfárjaim eloroznák, amíg
távol járok. A frigy is friss még, Velencében parázna nobilik elcsábítanák, míg itt meglehetős
biztonságban vagyon. A barbár népben aligha lel kedvére valót; nem mesterei a szép szavaknak!
Már az asszony bolond állat, él-hal a szép szóért...
A kinyilatkoztatást Gáspár nem veszi jó néven, lévén görög csak félig, s magyar fele
bokrosodik nagyon.
– Csak vigyázzon tekegyelmed, el ne botoljék az az asszony! Nem kérdi az ördög, hol talál
rossz lelket!
Péter mester csüggedten vállat von, kezd cihelődni. Bosszantja, ha ellene mondanak, hiszen
rangosabb kalmár nem akad Esztergomban.
– Ne menjen még kegyelmed! – engeszteli Gáspár.
– Elmúlt már éjfél is. Hívd csak be a szolgámat!
Ám az addig locsolgatta borral a torkát, míg teljesen elázott. A kalmár kénytelen egyedül útnak
indulni. Amint kilép, szemközt csapja a hideg szél, s ha büszkesége nem csípdesné, maradna.
Nekivág hát az útnak, nem hosszú az, mégis keservesen botorkál a hóban kapujáig. Nem kopogtat,
hasztalan volna, alszik a ház. Sokáig bajmolódik kulcsaival, míg feltárul az ajtó. A kapualjban
csendesség van, Ernye is alszik a grádics tetején. Péter mester nem néz körül, bereteszeli maga
mögött a kaput s, csak hogy megfordul, veszi észre a tűz parazsát és az alvó fiúcskát íjával, a már
üres tállal és a kivarrt szívvel ujjasa mellén.
– Ej, álmodnék tán? – s dörzsöli a szemét véresre. Ahogy elmozdul, a bóbiskoló fiú fölserken,
s íját felragadva rákiált:
– Megállj, bárki légy is! Keresztülszalajtom rajtad a vesszőt, ha közelítesz!
Megretten a kalmár, de erőt vesz magán:
– Eredj onnan, fiú, mert megcsaplak, hogy megemlegeted. Botját emelgeti, de a nyílhegy
követi minden mozdulatát.
– Megyek, és hívom az őrséget! – fordul meg nagy elhatározással, és indulna, ám pattan a húr,
és nyílvessző zúg el a válla mellett, belecsattan a kapufába. Péter mester visszafordul, eltakarja az
arcát, lélegezni sem mer nagyon. Ernye ismét felvonja ívét:
– Többé nem hibázok!
– Mit kell tennem?
– Az ülőfülkébe ülj!
A mester nagyot sóhajt, bekuporodik, s nyögdécselve vár sorsára.
Ernye karjára dől, úgy figyel reá...
Péter mester nemsokára elpilled, és horkolásától Ernye sokáig nem tud aludni. Koronként
mégis elnyomja az álom, és csak akkor ébred föl, amikor nesztelen kezek a szobába húzzák.
Félálomban ereszkedik le a kötélhágcsón, az ablaknyíláson át.
A mester az ágyában ébred. Gyengéd kezű asszonya költögeti. Fölserken. Hangosan formed a
feleségére:
– Felelj, te asszony, amikor a házamba megjöttem, miféle fiú ült íjjal az ajtódban?!
– Álmot láttál? Meséld el, jó uram! – kérleli gyengéd mosollyal asszonya.
– Nem láttam álmot, esküszöm! Szőke fiúcska ült az ajtód előtt, köntöse mellén szív volt
kivarrva, íjat fogott a kezében, s vesszejét kapumba lőtte!
Legott fel is kerekedik, indul a kapuhoz, de ott semmiféle nyíl nem hagyott nyomot.
Elbúsult urát asszonya gyöngéden támogatja vissza. Megsimogatja a homlokát, meleg
takaróval borítja be a vállát.
– Álmodtál, jó uram! Kevés halandónak jut ilyen látomás. Balga eszemmel úgy hiszem, Ámort
láttad ajtódnál kereskedni, s ez azt jelentheti, áldást nyertél, s talán nem hiába vársz utódra...
És valóban, az asszonyka sok hónapok múltán fiúgyermekkel tetézte a legrangosabb
esztergomi kalmár szerencséjét.

IV. FEJEZET
PÁPAI LEGÁTUS PANNONHALMÁN

A prior szívét marokkal szorítja a rémület, amikor szürke árny válik el a főhajó oszlopától,
utána surran és megragadja. A templom csaknem teljesen sötét, csupán a megváltó szobra
vonaglik aranyosan, mécsek fényében, az oltár felett.
Bernát atya összeszorítja fogát, hogy fel ne kiáltson; az ismeretlen térdre omlik, és kezet
csókol. Mintha izzana az ajka. Feléje fordul. A térdeplő feketébb, mint körös-körül az árnyak,
köpeny és csuklya fedi. Élő vagy kísértet, ki tudhatja?!
Szél süvöltözik a templom nagy díszes kapuja alatt. Ávét mond, sebesen könyörögve
fohászkodik. A falképek halvány körvonalai összemosódnak előtte.
– Atyám, szenvedek, könyörülj rajtam! – így szól az ismeretlen, és körmét a prior tenyerébe
vájja.
– Nevedet mondd, honnan jöttél!?...
– Szenvedő ember vagyok csupán, fráter, bűnbánó bűnös. A kárhozatos elmúlástól rettegek,
oldozz fel bűneimből. Gyóntass meg engem!... Megfizetlek, aranyaim vannak!
 „Tán gyilkos útonálló – gondolja Bernát atya. – El sem menekülhetek előle, vasat döf belém...
Korai volna üdvözülnöm! Talán jó útra téríthetném ezt a latrot, hiszen egyetlen megtért bűnös
kedvesebb odafent, mint száz bűntelen igaz.”
– Jöjj velem, meghallgatlak!
Bebúvik a fából ácsolt, rácsokkal körülvett apró gyóntatószékbe. Legalább elválasztja valami
ettől az embertől.
– Szólj hát igaz lelkedből, mintha Istennek mondanád...
„Jaj, Krisztus szobra alatt egy gyertya kihunyt!”
A kámzsa közel hajol a rácshoz, szemeket lát villogni.
– Hangokat hallok fülemben, parancsolatokat, könyörgéseket. Magamban vagyok, és mégis
hallom őket! Midőn itt felhágtam a lépcsőkön, hogy fohászkodjak, ezt kiáltozta: „Hasztalan a
könyörgés, tagadd meg magad, bűnös kincseid templomnak adományozd!” Nem tudom én, nem a
pokolnak incselkedése-é ez?!...
– Szenvedő testvérem, bizonyára angyal szólt hozzád kegyesen!
– Ha így van, atyám, vedd ezt az erszényt!
Bernát prior megmarkolja a zacskót. Jóhasú, nehéz. Bizanténusok zörögnek abban.
A férfi közelebb hajol, arcán érzi forró leheletét.
– Nagyok az én vétkeim, fráter...
– Minden bűn bocsánatos, ha szívedből megtagadod!...
„Jaj, egy láng újfent kialszik az Üdvözítő keresztje alatt. Mintha járna-kelne valaki a
templomhajóban...” Az idegen tovább beszél:
– A hang ezt súgja nekem: „Ha egy szent ember feláldozná magát érted, még
megmenekedhetnél a kárhozatból.” Úgy vélem, te lennél a szent életű pap, mert mint mondtad,
angyal vezet engem!
A prior érzi, tőr hegye nyomakodik melle felé, keresztül a rácson.
– Meg akarnál ölni?
– Ó, nem, az szörnyű vétek volna, de hiszem, hogy önként belédőlsz, atyám, és én
megszabadulok a gonosz karmából.
– Távozz! Magam is bűnös vezeklő vagyok!
A tőr vasa átbújik csuháján, és mint jeges ujj szúródik meztelen meleg mellének.
– Elbocsátalak, ha megsegítesz! Az apát úrnál vendégeskedik a pápai legátus. Kíséretében
talán akad egy szent életű, aki feláldozná magát. De miért is jöttek Rómából? Az érsek hívta őket?
Igaz, hogy kezükben volna a pápa bullája? Mondd, a kíséret milyen s mekkora?
Bernát feleszmél. Nem tébolyult ez! Sem rabló! Rosszabb azoknál: az egyház ellensége!
Aranyat ad, és fegyvert szegez. Kegyes szónak nincs rajta hatalma.
– Menj, én semmit nem tudok!
Érzi, hogy meleg vér fut le a mellén, a tőrhegy felsértette.
„Hízott kappanokat sütöttek az apát úrnál, bor is került bőséggel... Még nem vagyok méltó az
idvezülésre!”
A prior nyög, nyál csordul ajka szélén.
– A legátust Róbert érsek kérte. András úr megszegte az egyezséget, átkot mond rá ezért keze
vonásával a legfőbb Szentatya. De te is jól vigyázz, sátán martaléka! Ötven vitéz kíséri a bíboros
testét!
– Ki a vezetőjük magyari földön?
– Aba fia Pongrác, az egyház felesküdött vitéze.
– Más van-e?
– A pápának nincs bizodalma a magyariakban!
– Mikor kelnek útra?
– Mise után, reggel, mihelyt eléggé megvirrad...
Az utolsó mécs is kialszik az oltár előtt. Merő feketéséggé válnak az árnyak. A máriaüveges
ablakokon van csak halvány derengés.
 Bernát prior egyes-egyedül áll a gyóntatószék előtt. Kibotorkál a sekrestyeajtón, és körültekint.
Künn szeptemberi alkonyat, mintha látná még három lovas elmosódó körvonalát, ahogy a köd
nyeli magába őket.
Szél görcsöli a sárguló levelű fákat, tört ágak kergetőznek a mezők hátán. Felhők hasalnak a
pannonhalmi apátság tornyaira. Tán maga se hinné, amit látott, ha bőrét szíve fölött meg nem
jegyezte volna vörössel a penge. Térdre borul, és fohászkodik.
– Isten óvja a pápa követét ez elvetemült gonoszok között!

1235 szeptemberének második hetében a jó meleg szelek helyett szokatlanul hideg fuvallatot,
esőterhes felhőt árasztottak az egek, megrázták kegyetlenül a fák derekát, barna foltokat róttak
lombjaikra.
Zúgnak az apátság harangjai, a feltáruló kapukon át rangos vendég távozik négy paripa
vontatta, nehéz, bőrrel félig borított úti kocsiján. A bíboros mellett kísérője ül. Lábukon takaró,
hűvös a reggel. Előtte, mögötte két-két tucat lovas. Pápai zsoldosok, díszes köntösű talján
nemesurak. Az élen farkasmálas mentében Aba nembéli Pongrác.
A vidék kihalt, mintha senki élő nem volna e tájon. Domboldalak, bokrok közelítenek, s ott
távolabb, feléjük tárja ölelő sűrűségét a hegyekből leereszkedő erdő. Nyargalnak sebesen. Szót
ritkán váltanak, a körülövező csend mellükre nehezedik. Esőt ígérő felhők kúsznak feléjük, s azok
előtt halvány köd menekül.
Minden elhagyott mérfölddel közelebb jön a fák serege, és odabent halál leskődik rájuk.
Kétszer megedzett hegyű nyílvessző pihen valahol keresztíj húrján, csúcsa az élő célt keresi. És
Aba fia Pongrác érzi magán a csontkezű úr tekintetét. Fél, a legátus mellé lovagol.
Felnéznek rá, miért is mentegetődző szavakat keres torkában. Valami furcsa, süvöltő hang üti
meg a fülét, hogy aztán többé soha ne halljon semmit. Felkiált, és lováról a kocsiba fordul, keze
görcsösen próbál kapaszkodni.
A bíboros egy pillanatig nem érti, mi történt. Lehajol, és látja a férfi nyakából kiálló nyílvéget.
A vér keskeny csíkban csorog fehér köntösére. Hátuk mögött kihívó ordítással, levont rostéllyal
két lovas ugrat elő. Az íj kezükben elrúgja magát, és még egy lovag lefordul a felszaggatott puha
földre. Valahányan kardot rántanak, üldözőbe veszik őket. A bíboros feláll a kocsiban, haragosan
visszaparancsolja kísérőit. Ennek köszönheti, hogy el nem iramodik valamennyi. Talán húszan
maradnak helyben, akik körülveszik.
Ekkor az ostorhegyes fájdalmasan felnyerít, és hatalmasat ránt. Megvadul, ágaskodik. Nyilat
kapott a szügyébe. A kocsi kiszabadul a testőrzők gyűrűjéből, sebesen elragadják megvadult
lovai. A kíséret vágtában indul utána.
Fiatal, apródforma fiú kúszik vissza a sűrűbe, íját a földön húzza maga után. A sűrűben megleli
lovát, elköti, hátára ül. Benyargal az erdőbe. Tisztáshoz ér, vastag derekú tölgy alá nyargal. Feláll
a kengyelben, és jókora batyut emel le az ágak közül. Földre dobja, és maga is utána ugrik.
Kibontja. Kegyetlenül rongyos szűrt és nadrágot keres elő. Megfintorogja, de csak fölcseréli vele
apródi ruháját.
Csörtetés hangzik föl, gyorsan a fa mögé ugrik, íjat feszít. Aztán leereszti a húrt. Övéi
érkeztek, megcsapzott, fáradt lovuk hátán.
– Hej, te mesteríjász, bújj elő!
– Itt volnék – felel az apród, és gúnyáját röstellve előkecmereg. A két lovas harsányan nevet a
sisakrostély alatt.
– Lelkemből örvendek, hogy uramnak víg a kedve – füstölög a fiú. – De ennél rongyosabb
holmi aligha akad a széles gyepük mögött! Legalább a bolhákat elhagyhatták volna belőle,
fogadok, a követ észre se venné! Csak az a vigaszom, hogy Sámson bátyámnak jut is, marad is!
András király vadásza közben már lecsatolta sisakját, és most már az ő ábrázatja is
elsavanyodik.
– Mondják már tekegyelmetek, hová lettek a taljánjaim? – kérdezi hetykén az apród.
– Azok még bizonyára most is ott vannak, ahol hagytuk őket. Egy ideig nagyon a sarkunkban
voltak. Akkor szólt Emberevő: álljunk félre, hadd szaladjanak magukban. Beugrattunk a csalitba,
ők bolondul elrobogtak előttünk. Hát hagytuk őket, és nem firtattuk, merre tartanak. Mire
észreveszik, hogy nyom nem vezet tovább, addigra úgy összetapossák, én sem igazodnék el rajta.
Bizonyára most is keresgélnek... s mi nem segítettünk nekik.
– Így volt – bólint komolyságát visszanyerve Tárnok. – De ne vesztegessük hasztalan
fecsegessél az időt! Sámson, húzz hamar csuhát, de vigyázz, szét ne szakadjon rajtad.
A vitéz mérgesen halássza elő a neki szánt öltözetet, és vacogva, szitkozódva cibálja magára.
– Ernye, te se restellj bocskort húzni!
– Csupa lyuk... Lábam elázik benne!
– Ne kelletlenkedj folyvást, vedd csak fel a sarut! Sámson! A tőrödet itt hagyhatod. Mit? Hogy
fázol? Egy szent életű barát tanuljon sanyarogni!
– Semmi kedvem sorsot változtatni...
– Nem baj, azért csak törj botot, az atyához illőbb. Nekem is lesz bajom elég a lovatokkal..'.
Befejezik az átvedlést, Sámson roppant husángot vág, és visszaindul a csapáson.
– Most a te embereid után nézünk, Ernye. Vajon merre lehetnek?
– Őatyaságuk most bizonnyal körbe jár. Itt kell keresztüljönniük, s ott lyukadnának ki,
ahonnan elindultak.
– Nagyon megriasztottad a lovakat, te gyerek, jó sokáig eltart, amíg befogják őket!
– Tart, amíg tart, nekünk nem sietős, el meg csak nem vesznek – vélekedik Ernye. Hallgatózik,
figyel, s egyszer felkiált:
– Hallom is a csengőket!
– Derék füled van – néz rá elismerően gazdája. – Szedelőzz, járulj elébük. Kísérjen jó
szerencse!
Az apród vállára veszi tarisznyáját, s nagy léptekkel indul a növekvő hóban. A palotás sűrűbe
viszi a lovakat. Megköti őket, és visszasiet a tisztásra, hogy tanúja legyen a találkozásnak.
Előbb óvatosan körülleső, fegyvert kézben tartó taljánok bújnak elő, majd a kocsi, amelyből
már kifogták a sebzett lovat. Ernye félreáll az útból, leveszi süvegét, meghajol. Aztán nagy
nyugalommal ballag fölfelé az erdőn. Az egyik pap nyomban felugrik ültéből, emberét szalajtja
utána, és a lovag sohasem volt közelebb a halálhoz, mint ebben a percben. A palotás feszített íjjal
figyel minden mozdulatára. Megnyugszik, mert a talján csak a bíboroshoz tereli a fiút.
– Most már rendjén mennek a dolgok – dörmögi maga elé Miklós, és visszamegy a lovakhoz.
– Hová igyekszel, te gyerek? – kérdezi tűrhető magyarsággal a követet kísérő pap.
– Esztergomnak tartok, uram, bátyámhoz.
– Mit mível az ott?
– Hát... követ hord a kőfaragómester uraknak.
– Miért mégy?
– Kevés már a kenyér apámuramnál, ő mondta: eriggy, fiam, mert ahol sokan esznek, neked is
inkább akad!
– Kinek a jobbágya az apád?
– A kegyes és szent életű pannonhalmi apát úrnak.
A pápa bíborosa figyelmes tekintettel vizsgálgatja a fiút, kérdőn néz társára. Az észreveszi, és
taljánul felel a fel nem tett kérdésre:
– Az apát jobbágya, Esztergomba igyekszik övéihez.
– Azt kérdezd, nem látta-e elmaradt embereinket!?
– Figyelj csak, te fiú, nem láttál-e ezekhez hasonló urakat valahol az erdőszélen?
– Hogyne láttam volna, atyám, azok biz visszafelé lovagolnak.
– A gyermek azt mondja, visszamentek az apáthoz – mondja a pap a bíborosnak.
– Kérdezd meg, jól ismeri-e az utat?! Ha most visszamennénk, sok időt vesztenénk, és újból
ránk támadhatnak...
– Voltál-e máskor is Esztergomban, gyermekem? – nyájaskodik a pap Ernyével.
– Majd minden esztendőben, amikor őszre fordul... – és igen olvassa ujját, mint aki
töprenkedik. – Vagy háromszor is már, uram!
– Merre vezet az az út?
 – Fel az erdőnek és a hegynek. Majd le a völgyszorosba, s az erdők mentén ki a Dunához. Ott
már a part mellett...
– Úgy mondták nekem, napszálltára falut kellene érnünk.
– Arra nem vagyok ösmerős! A pap gyanakodva néz rá.
– Ha falut nem érsz, mit eszel az úton, farkastól nem félsz-e?
– Más bátyáim ott a hegyen lakoznak, favágók. Náluk majd jut tarisznyálnivaló. Holnap estére
eljutok oda, és ha a fán alszom, farkas sem bánt.
– Hány bátyád van neked? – kérdi most már bosszúsan a pap.
– Három bátyám és két öcsém van. A lányok nem számítanak.
– Hát az Úr szépen gyarapított benneteket! Hány napi járóföld innen az út?
– Még vagy kettő, atyám!
– Mit mond? – szól beszédjükbe a bíboros.
– Két nap alatt célunknál lehetünk, de hegyen s erdőn át. Ezt az éjszakát tűznél kell töltenünk,
a következőt hegyen, favágók között, az utánavalót már Esztergomban.
– Egy napot nyernénk. Pongrác hosszabb utat mondott, de a folyó mellett. Nem kedvelem az
erdő útvesztőit! Nem csap be a gyerek?
– Ostoba jobbágyivadék! Zabáláson meg szuszékoláson jár az esze. Ha eteted, a lábadat is
megcsókolja...
– Szép gyerek, értelmesnek látszik.
– Az én tapasztalásomban megbízhatsz, én sokáig éltem közöttük!
– Jól van, bízzunk hát benne! Ti urak, üssetek tábort. Gyorsan elsötétül... Tűz mellett töltjük az
éjt, fát vágjatok! Te meg, páter, etesd meg a fiút. Krisztus parancsolta: bánj jól a te
felebarátoddal... no meg nélküle sohasem találjuk meg az utat. Gondod legyen rá, hogy lovat
nyergeljenek reggelre nekünk, szólt a hajtó, a tengelyünk törött. Kocsival hegyi utakon nem
jutunk tovább. Vétségünk feloldja majd a Szentatya!...

Sámson barát csuhásan kikémlel a csalitból, és látja az összeverődött taljánokat. Szerencsétlen

képpel tanakodnak, merre most. Kilép hát, s mint aki észre nem veszi őket, ballag békességgel.
Nem úgy a taljánok! Nyomban körülveszik, hadarnak sebesen. Sámson gondol egyet, hirtelen
mozdulattal botjával a puha földre rajzolja az apátság tornyát. Ebből megértik, merre tart, és
boldogan bólogatnak: követik.
Indul, és a lovagok nem maradnak el mögötte. Biztonság okáért egyikük a jobb, másikuk a bal
oldalán üget.
Biztatják tüzesen, ülne valamelyikük mögé a lóra, de ő fejet ráz, mert jártas a regulákban.
Tudja, pap bűnt követ el, ha lóra ül. Pocséta pocsétát követ, a barátsaru hamar beázik. Sámson
trüsszög, morgolódik.
– Nehéz kenyér ez! Otthon ilyen szép szombaton mind egybegyúrnék a cimborák. Isznak a
nagy fedeles kupákból; kétpintes is megvan némelyik. Majd behozzák a bojtos péntek után a
szalonnával spékelt ludat meg cipót, fehéret, bőven. De jó is a lúd!...
Ló nyerít mögötte, megbillenti lovasát, mert kőre lépett.
– Csönd, te! – fordul hátra Sámson. – Elmélkedni se tudok tőled!
Elfordul, és meggyülemlett nyálát földre köpi.
– Reggel óta semmit sem falatoztam, és a kulacs is Miklósnál maradt.
Sűrű eső fogja utol őket, párafelhő száll a felhevült lovakról. Jó szerencse, hogy távolból már
ide hallik a harangszó és a kutyaugatás. Öreg este van, mire megérkeznek. Sámson leül a
szegletben, hogy kipihenje magát. Körülötte szörnyülködnek, fohászkodnak. Nemsokára jönnek
az újdonsült barátért, hogy Uriás apát elé vezessék.
– Béke veled, testvérem! – üdvözli az apátság ura. – Nagy jót tettél, hogy vitézeinket ide
kísérted, de aggódik a szívünk többi testvéreinkért. Mondd hát, láttál-e egy kocsit, amelyben két
pap ült?
– Láttam, atyám, de a két papon kívül egy sebesült vitéz is volt abban...
Az apát hálálkodva égre emeli kezét.
 – Ez a legjobb híred, fráter! Ha Pongrác nem halt meg, akkor van vezetőjük! Merre mentek?
– Esztergomnak, estére falut is érnek bizonnyal.
– Hála az Istennek, fiam. Gondom lesz celládra és ételedre, amíg nálam pihensz. Merről jössz,
és merre tartasz?
– Egerből indultam, zarándokolni. Bűnös a lélek, és vezeklés segíti jó útra. Azért kerültem
erre, mert amíg szerzetbe nem léptem, fivéremmel éltem itt, és őt szeretném meglátogatni. Kérlek
most ezért, elbocsáss, atyám!
– Menj, ha menned kell, fiam, nem marasztallak. Jutalmul fogadd áldásom, ég kegye kísérjen.
Sámson kezet csókol, kihátrál. Igyekszik nagyon, de azt megvárja mégis, hogy az apát
parancsára tarisznyáját eleséggel tömik degeszre. Nagyot fohászkodik, ahogy átjut a kapun, és
futásnak ered. Lováért megy, amelyet még hajnalban fölnyergeive egy jobbágy őrizetére hagyott
valahol a közelben...
Elmúlt már az éjfél, mikorra visszaér. Leugrik a gőzölgő állatról, gondos kézzel takarót dob
hátára. Fogja a zablát, úgy vezeti. Hideg, csillagtalan, szélfúvásos éjszaka. A vitéz kuvik módjára
huhog, és nemsokára meghallja a választ. Lépések közelednek, megösmerik egymást,
összeropogtatják egymás csontját. – Hogy végeztél? Hol vannak a mi futós kedvű taljánjaink?
– Jobb helyt nálunk, annyi szent! Az apátnál fedél alatt; jó ételek, puha ágy... aj, aj. Mi meg
toportyán módján lappangunk a csatakos erdőben. Már most megjelentem, szerzetes többé nem
leszek, inkább kilépek a szolgálatból... Éhes vagyok!
– Magam is – bólogat a palotás. – Ezen nem segíthetek. Különben is az éhség élessé teszi a
szemet!
– Akkor csak leskődj, míg én harapok egyet – feleli Sámson, és kibontja a tarisznyát.
– Tudtam, hogy bölcs cimbora vagy! Tedd csak közelebb azt a zsákot! – riadt meg a gyomor
Miklósban. És ettek tele szájjal, jóízűen.
– Kegyes apátunk jó konyhát tart! Ha legközelebb erre járok, meghívatom magam asztalához –
lelkesedik Miklós az első falatok után.
– Hát Ernye mit végzett?
– A tisztáson alszik, meleg medvebőr alatt, torkig lakva. Beravaszkodta magát, tenyerükön
hordják.
– Megint csak neki sikerül minden a legjobban! Amíg mi sok bajjal nyargalunk ide-oda,
őkelme úgy kocsizik, akár egy kanonok.
– Sokra viszi, annyi szent! De jut eszembe; indulnunk kellene, mert jó, ha késő reggelre
vadászházadnál leszünk!
– Jó, jó – bólingat Sámson. – Csak hát öt esztendeje színét se láttam. Nem tudom, áll-e akár
egyetlen fala is?
– Már ezen ne törd a fejed, kászálódj nyeregbe!
A vitéz kelletlenül felül, s egy-egy lovat maguk mellett vezetve nekivágnak az éjszakának...
–... Keservesen hajnalodik – dörmögi Sámson. – Lovaink nagyon lassan cammognak,
szerencse még, hogy válthatjuk is őket.
Tárnok nem felel, hirtelen leugrik a nyeregből, és közelről veszi szemügyre az avart. –
Emberek járnak előttünk!
– Hadd járjanak, ha összeakadunk, ők bánják!
– Nincs ínyemre, de azért csak menjünk, tán majd megokosodunk.
Az út kikanyarodik az emelkedő mögül, meglátják az erdei házat. Szépen összeácsolt építmény
szálfákból, csúcsos tetővel, ablaktáblákkal, tornáccal. A nyomok keresztül-kasul vágják a tisztást.
Öreg a ház, igaz, de a korhadt, vetemedett gerendákat gondosan kicserélték; díszítésül a
homlokzaton szarvasagancsok függnek.
A palotás elhümmögeti magát:
– Nem mondanám düledező kunyhónak! Mit gondolsz, jár ennyi pompa két szegény
favágónak?
– Az ördögbe is, valaki istápolta a házamat! Utolsó ittjártamkor ég kandikált be a hibás
gerendák között...
 Megkötik a lovakat, föllépnek a tornácra. Nem látják meg, hogy a fák közül csapatnyi ember
les utánuk. Bőrös padok állnak sorban a szobában, középütt jókora asztal. A kőből rakott
tűzhelyen még meleg a hamu.
– Úgy látom, ma még tengelyt akasztunk! – morfondíroz Sámson, és meglazítja kardját a
tokjában.
Benéznek a kamrába; füstölt szarvashúsok, fácánok, nyulak lógnak kampón. Derék hordók
gömbölyödnek a lábuk előtt. Van ott liszt meg posztóféle is. Fejüket csóválják, és
visszafordulnak. Nyomban látják: a szobában változás esett. Kardot rántanak, és hátukat
gyakorlottan a falnak vetik.
Vagy tíz sebhelyes, kicserzett képű legény nyomul a szobába. Jókora fejszéket markolnak
elszántan, ugyancsak késznek mutatkoznak holmi verekedésre. Vezérük keze a kardján, és
türelemre inti őket. Üdvözlő szavakat mond:
– Hozta Isten kegyelmeteket szerény hajlékunkba! Hiszem, hogy a jó sors a ház gazdáival
szerencséltet, mert évek óta erre senki nem járt...
– Te kutya! – fortyan fel Sámson. – Ezt legalább jól tudod!
– Tekegyelmed goromba, uram! A vendég jog sem minden!
– Hasítva van a füled! Semmi kétség: jobbágy vagy. Majd épp neked tisztelkedem!
– Tekegyelmed rossz úton kereskedik. Most, hogy rabló lettem, nemesnek számítok!
– Ebben lehet valami – neveti el magát Tárnok. – Tekegyelmed, nyájas házigazdánk, jól
forgatja a nyelvét! Hanem a vendégnek haja szála sem görbülhet! Aki nemességre tart számot,
tudnia kell annak, mi a tisztesség...
A vezér elmosolyodik bajusza alatt. Int legényeinek:
– Tegyétek le azokat a bárdokat, vendégeink nem akarnak huzakodni!
– Világért sem! – bólint rá a palotás. – Rég voltam ilyen nyájas vitézek közt.
– Nehogy megújuljon az ellenségeskedés, kérném kegyelmeteket, adnák át azokat a vasakat!
Miklós elhúzza a száját, de int Sámsonnak. Leteszik a fegyvert.
– Most már barátsággal leszünk. Mikhál fiam, ugorj eleségért, hisz mióta reggeli idő van, és
vendégeink éhesek!
Egyikük nyomban kamrába megy, a többi körülüli az asztalt.
– Nem lesz itt rossz életük! – biztatja őket a vezér. – Estére kobzos is akad, aki énekel, és lányt
is szerezhetünk a mulatáshoz. Hanem van-e uraságodnak pénze?
– Hogyan hát?! Fogadó ez, csapszék vagy nemes vendéglátó háza?
– Nem a szállásért kérem, hanem kölcsönképp. Megadom becsülettel, ha újból összebotlunk!
Tárnok jó szívvel rábólint:
– Így már egészen más! Egymást megsegíteni kötelesség, és lovagi szavamra mondom, adnék
is, ha volna.
Bizonyságul asztalra veti tüszőjét. Sámsonnak fülig szalad a szája, kotorász övében, lapos
erszényét ő is oda teszi.
– Holmi gyűrűcske, láncocska segítene...
– Fájdalom, nem hordunk ilyen hívságos holmit! Pannonhalmán ima fejében az atyáknál
hagytuk azokat.
– Átkozott papok – dünnyögi savanyú képpel a házigazda –, megkopasztanak mindenkit, s még
ők emlegetnek haramiát! De nem volna-e, teszem Esztergomban vagy egyebütt jó barát, rokon,
aki azt a pár aranyat idekölcsönözné? Egyik legényemet elszalajtanám érte. Teszem, ötven
aranyért?
Várakozón néz két vendégére.
– Hát az elgondolás nem hibádzik! A főpalotás biztosan kölcsönözne, de neki másfél esztendei
hópénzzel vagyok adósa. Az öreg uzsorás, a pecsenyesütők utcájában ugyancsak adna, ha már
vagy kétszáz dénár tartozásom nem volna...
Sámson ekkorra már úgy röhög, a könnye is kicsordul.
 – Az enyéim is adnának, akár százat is, ha a feltört vasládából egész jussomat elő nem
kerestem volna már! De el is adhat tekegyelmed bennünket holmi emberkufárnak, azonban aligha
érünk negyedannyit.
A vezér és a többiek nagyon elsavanyodnak.
– Emberkereskedéssel nem foglalatoskodunk. Nem ismerünk semmi vevőt. Látom, nincs más
hátra; tikegyelmetek ruháit kölcsönözzük.
– Nem született meg még az a legény, aki erre rábírna! – pattog Sámson.
– Két legfázósabb emberem cserébe adja a magáét, tikegyelmetek vesznek hitelbe másikat.
Emlékszem én, hogy uraságok adóban csere nélkül húzták le a gúnyát...
– Ej, a keservit! Nem sokat vitázom én, de ha valakit meg találok csapni, sánta lészen még az
unokája is!
– De Sámson, hogy nem restellsz ilyen lármát mívelnü? Adjuk a ruhánkat, hogyne adnánk,
legalább az ő nyomukba erednek a taljánok!
Sebesen elkezdi gombolni dolmányát, a vezér visszafogja kezét.
– Nem olyan sürgetős! Hogy is mondta tekegyelmed? Taljánok?
– Úgy ám, vagy húsz lovag jár a nyomunkban. Kopasztani próbáltuk a pápai követet, azonban
nem jártunk szerencsével. Hol van hát a csereholmi?
– Ne tartsunk már olyan szigorú haragot, nem tudhattam, hogy céhbéli társak volnánk! Gáspár
a nevem, és ezek a böcsületes legények Ravasz Gáspárnak is neveznek.
– Hát akkor kegyelmedre iszom! – felelte Tárnok, és megragadta a korsót.
A vezér topog a türelmetlenségtől:
– Beszéljen hát tekegyelmed!
Amíg a palotás beszél, Sámson iszik, és a világ kincséért sem szólna, nehogy elrontson
valamit. A legénység nagy gyönyörűséggel hallgatja a történetet, végeztével a vezér felkiált:
– Nagyuram, engedd, hogy igyunk tekegyelmedre! Csak sajnos, a nevedet nem mondtad még!
Miklósnak különös gondolata támad.
– Vid fia Péternek mond, aki ismer.
Ittak a találkozásra, és még sokáig vigadtak volna, de Ravasz Gáspár sietősen közbeszólt:
– Melyikőtökkel kell hát gúnyát cserélni?
– Gáspár, Gáspár! Csak tán nem akarsz éppen minket kirekeszteni ebből a kis nyereségből?!
Beszerezhetnéd ezeket a legényeket is a dologba, de jó volna, ha elébb megalkudnánk!
– Igaz – bólint Gáspár –, eredjetek ki! Szólunk, ha szükség lesz rátok!
Mind kiballagnak, csak Sámson eszeget tovább az asztal sarkán.
– Mennyit érnek azok a lovagok?
– A követ talán ötszáz aranyat is. De többet követelünk, hadd alkudjanak! A másik nem túl
rangos, elég érte száz, a lovagok meg talán ötvenet ha megérnek.
– Annyit lehet, gazdag az apát! – dünnyögi élvezettel a vezér.
– Van rajtuk még gyűrű, nyaklánc, kereszt, fülbevaló, s a lovak is megérnek valamennyit.
Gáspár dörzsöli a kezét, arca fénylik az örömtől.
– Milyen részt kívánnak kegyelmetek?
– Legalább két részt mindhármunknak, de vannak más kikötéseink is!
– Mi légyen az?
– Ami írás akad náluk, miénk lészen...
– Jó szívvel adom, mire volna jó az nekem? Tekegyelmed tán tud az íráshoz?
– Dehogy, csak éppen kell! Ezen felül kikötöm, a váltságért két hét előtt ne menjetek!
– Már ez ravasz kikötés!
– Túlontúl ismernek, menekülnöm kell. Talján földre tartok aranyat forgatni.
– Hogy adjunk részt kegyelmeteknek?
– Megelégszünk az ékszerekkel... Igaz, Sámson?
– Isten úgyse, meg!
– Becsületemre, tartom a kétszer hét napot! Hogyan lesz hát?
 – Mint favágó jobbágyok, kik robotban munkálkodnak, hasogatjátok az erdőt a környéken.
Van fejsze elég, lármát kell csapni velük. Én majd uratok leszek, aki cselédre ügyel, s vadat lőni
jött. Fogadom a vendégeket, és ne restelljetek hajlongani jámborán. Sámsonnal ketten legyetek
bátyjai az én apródomnak, aki majd ide vezeti őket.
– Nem téved el az a gyerkőc?
– Sámson elég nyomot hagyott, az ágakat is meghasítottuk helyenként.
– Mikorra érnek ide?
– Tán alkonyat előtt... Lusta nép, azt már láttam.
– Panaszuk aligha lehet, szép szalmával bélelt verembe szállásoljuk majd valahányukat. Ott
ellehetnek akármeddig.

– Közel vagyunk-e már, te gyerek? – kérdezi a bíboros kísérője Ernyét.

– Nagyon közel – feleli a fiú, noha megzavarodott, nem érti, hogyan művelhetnek övéi ekkora
csattogást. – Sok favágó akad erre – magyarázza bizonytalankodva.
Előtűnik az erdei ház, és a lovagok előreléptetnek. A tornácon Tárnok áll nagy hegyesen,
néhány favágó áll körülötte. Ahogy a jövevényeket meglátják, valamennyien meghajolnak, és a
palotás siet tisztelkedni.
– Nem tudom, milyen nagy tiszteletű papokat hozott Isten házamba, de legyen atyaságotok és a
szép kíséret szívesen látott vendégünk...
– Ki vagy te? – kérdezte a követ kísérője. Meglepődött Miklós ékesszólásától.
– Vid fia Péter volnék, ezek meg szolgáim. Aztán észreveszi Ernyét, int neki.
– Lám csak te, gyerek, hát megint eljöttél bátyáidhoz?
Ernye sebesen lekapja süvegét, sietve kezet csókol.
– Ne légy láb alatt! – int az úr kegyesen.
Sámson ott terem, megölelgeti a fiút, de Miklós úr elzavarja:
– Vidd innen, örülj egyebütt! Atyaságotok ne vessék meg szerény házamat.
Ernyét Ravasz Gáspár is keblére öleli.
– Édesapánkról mi hír, drága öcsém? – rikolt hangosan, hogy a papok is odafigyeljenek.
Ernye szabadulni próbál, bár rögtön megérti a testvércserét. Közben a fáradt utasok bementek a
szobába, hogy elhelyezkedjenek az asztalok körül. Tárnok ételt-italt parancsol; hozzák is
nyomban. Sült, cipó, bor kerül bőségesen. A követ asztali áldást mond, evéshez látnak.
– Nagy jót tett velünk kegyelmed, féltünk a rossz éjszakától, eleségünk is kevés. Ha egyszer
Rómában jár, keressen föl, gondom lesz a pápa áldására.
– A kegyet köszönöm, és élni fogok vele.
A lovagok bőségesen esznek, a kupát sem kímélik. A bor nem különösen jó; hamar táncolni
kezd a fejekben. Az elázott lovagokat a palotás parancsára két izmos legény támogatja szállására,
aminek a ház mögött kellene leledzenie. Útközben megkönnyítik őket fegyvereiktől, arany-ezüst
marháiktól. Mikor már mind kivitték, és csak a papok maradtak odabent, Tárnok feláll az
asztaltól, és a követ kísérőjének vállára teszi a kezét.
– Úgy vélem, atyaságotok itt nagyobb pihenőt tart. Elvinném hát a kiátkozó dekrétumot
Esztergomba a királyhoz!
– Árulás! Ha meg mernéd tenni, még az ivadékaidat is kiátkozzuk!
– Nem bánom! Mondd el a társadnak.
A követ megdermedt egy pillanatra, aztán gyorsabban, mintsem várni lehetett volna, felugrott,
és tőrt rántott.
– Még kárt tesz magában! – kiáltott Sámson, és elkapta a kezét. Egészen lefogta a vérbe borult
szemű papot, s a palotás kihalászta kámzsájából a fekete pecsétes, irhabőr tekercset. Egy apró
tégely is akadt a kezébe.
– Ebben meg mi volna?
– Halálos méreg! – nyögi a követ kísérője sárgára válva.
– Akkor még hasznát vehetem.
 Miklós elteszi dolmánya zsebébe, és ebből Sámson látja, hogy a zsákmányolás ideje elérkezett.
Szakavatott kézzel aranykereszteket akaszt le viselőjükről, és telt erszényt is talál.
– Az ördög találmánya a pénz, pap megrontására eszeltetett ki! Vitéznél jobb helyen van.
Ezeket a szent kereszteket gyakran csókolgatjuk majd, s bűnös lelkünk látja hasznát.
Kivezetik a megroskadt papokat a házból, a legénység odakünn már nagy buzgalommal és
zsivajjal bontogatja a szán málháit. Ernye ül a legtetején, onnan vezényli valamennyiüket. A követ
eltakarja arcát, úgy bandukol kísérői előtt a veremhez.
Gáspár lelkendezve bújik elő, arca ragyog, verejtékes.
– Jó summa aranyhoz jutottunk! Bizony jó szívvel szolgálnék tekegyelmed keze alatt. Most
borért meg lányokért szalajtom a legényeket, mulatunk az este.
– Sietünk! Valamelyest alszunk, és ellovagolunk.
Jókora lármára ébredtek; a belépő Gáspár sietett a magyarázattal.
– Szarvast sütünk, és a legények ittak már valamelyest, attól ilyen hangos a szájuk. Ezekben az
iszákokban van kegyelmetek meg a kis apród része. Négyszáz bizanténust is megér, bizonnyal. A
lovakat megkeféltük, nyergeltünk, tarisznyáltunk. Elégedettek lesztek! Szép holdfényes az éj, jó
utatok lesz, uram! Ha úgy fordul, mindig jó szívvel látlak. Az erdő mindenkit elrejt!
És a búcsúzásnál Ravasz Gáspár melegen megszorongatta a kezüket. A lovak ágaskodtak,
patáikkal kapáltak.
– Jó utat, vitézek! – szállt utánuk a kiáltás. Mind halványabb lett mögöttük a tűzvilág. A mének
lába alatt rohamosan fogyott az út.
Egy tisztáson még megállnak, hogy összenézzenek.
– Az adósságot róttuk le, fizettünk a pápának a beregi egyezségért, keresztes hadért! Fizettünk
a felbérelt németért, velencésért!
– Mi lesz akkor – kérdezi Sámson –, ha nekünk is felmutatják az adóslevelet?
– Félsz talán?
– Nem!
– Látod, ezért is szeretlek olyan nagyon!

V. FEJEZET
AMERRE A SÓLYOM ELSZÁLLT

Szeptember huszadik éjszakája közelített, a harangok nyolcat ütöttek. A kékruhás palotások

azon igyekeztek, hogy zajtalanul rakják meg a kandallót. A beteg nagyúr fázik a hűvös kora őszi
éjben, láz gyötri.
– Oltsátok ki a fáklyát, urunk pihenni akar! – parancsolta Vejte. A prémekkel és dúsan hímzett
takarókkal borított kerevet felé fordult, és meghajtotta fejét. A szolgák a karos vaskosarakban
mozdulatlan lánggal égő fáklyákra ráborították a fedő sisakot. A szoba világossága egyszeriben
eltompult. A kandalló tüze belemart a friss rönkökbe, árnyakat kergetett a felfüggesztett
páncélokon, veres fényt rajzolt a pallosokra. A kandalló két oldalán álló aranyozott
bronzangyalokra démoni arcot varázsolt.
A szinte megelevenedő szobrok farkasszemet néztek a beteggel, aki önkéntelen elkapta szemét
róluk. Lazított selyemköntösének övén, elrúgta magáról a forróságot árasztó takarókat.
Kristálypohara után nyúlt, de haragosan visszacsapta.
– Parancsoltál, uram?
– Poharam megürült! Láthatnád!
A kanna csobogva eresztett levet, a király hosszan ivott, és keze fejével megtörölte száját.
– Az elébb azon töprenkedtem, meglátom-e még amannak a hasábnak az utolsó parazsát?
– Királyom, álom kötheti meg a szemed, s addig hamvába vész a láng.
– Nem, Vejte, többé már nem ébredek meg, ha kezével érint a sötét. Nagy baj ez neked! Azt
mondom, tarisznyálj, és nyargalj odébb. Végy néhány falut magadnak, keríts asszonyt, nem vagy
már fiatal. Eleget loptál, hogy békés, hosszú öregséged legyen...
– De királyom!...
 – Ne tagadd. Nem sajnálom, amit szereztél! Hűséged a harag redőit elsimítja. Azért mondom,
hogy menj, mert híveimre az új királynak nincs szüksége. Csillagos-e az ég, Vejte? Borongós?...
Béla fiam eljön-e az est óráiban? Embere nem járt itt tudakozódni?
– Lélek sem járt felénk, uram. A herceg királyként, körüludvaroltan várja a percet, hogy
elnyerje örökségét...
– Nem vár hiába! Nézd, hogy nyög a fa, láng gyötri. Én is így szenvedek. Tölts hát, hívem,
utolsó hívem, vigasztalj meg hátralevő időmben ezen az éjszakán. Magadnak is tölts...
Nagyot csendült a kristály, és a veres lé megbillent benne. Künn kongani kezdett a folyosó,
behallatszott a testőrzők tisztelgő lándzsakoppintgatása.
– Hallod, Vejte? Talán mégis a fiam jön búcsúzni!? Áldást kér, és marad is velem kevéssé.
Siess elébe, vezesd, sötét a folyosó, kevés a fáklya!
A főpalotás feltárta az ajtót, és kilépett. De csak egyetlen pillanatig időzött odakint.
– Tárnok fia Miklós és apródja kér bebocsátást!
– Ha itt vannak, hadd jöjjenek!
Az uralkodó bágyadtan elmosolyodott és legyintett.
Tárnok meghajtott fejjel lépett át a küszöbön.
– Közelebb... közelebb, hívem! Tudom, miért voltál távol, noha Vejte a maga esze után
küldött. Mondd el hát, mit műveltél... Te meg, fiú, települj a tűz mellé, melegedj.
A főpalotás megigazította a beteg párnáit, Ernye leült, Miklós meg ivott a felkínált kupából.
Állva, katonás egyszerűséggel elmondta a történteket. András szeme vidáman csillogott, végül
döcögősen elnevette magát.
– Nincs sok időm hátra, de egy órányit sem sajnálnék belőle, ha láthatnám a verembe rekesztett
papokat! Ezzel a pillanattal tartozott nekem a sors...
A palotás átnyújtotta a fekete pecsétes pergament.
A király végigfutotta szemével a rég tanult betűket. Legyintett:
– Már nem bánom!
És az irományt elnyelték a lángok.
– Az aranyholmit elástad-e?
– Nem én, uram! Magammal hoztam, íme, itt van!
A megoldott iszák száján csengve kiomlott a takaróra a kusza ékszerhalmaz. András kedvtelve
markolt bele, a gyűrűket felpróbálta.
– Bizony, jól elzártam volna, ha pár év előtt hozod, de most csak seperd vissza. Jó hasznát
veszed még!
Eltolta magától az aranyholmit, és megmosolyogta Ernyét, aki fejét a bronzangyalnak vetve
elszunnyadt. Újból a palotáshoz fordult.
– Ne tisztelkedj itt soká, sok bajod lett, míg odajártál; apád sarujába dugták a kincstár
ürességének vádját. A bűnösök makulátlan ragyognak Béla körül... No, azért Tárnok sem
ártatlan... Üzentem is neki, hogy nincs biztosan a nyakán a feje, vigye mielőbb talján földre veled
együtt. Már meg nem szabadíthatlak benneteket, mint régente. Itáliában ízes a bor, szép az
asszony. Indulj, vitéz, messze még a reggel!
Tárnok bókolt, megköszönte a királyi kegyet. Ernyéhez lépett, hogy felköltse, de András nemet
intett, és így némán, egyedül távozott...
Gyors léptekkel sietett végig az üres csarnokokon. Lélek sem állt sehol, csak a kapunál látott
egy unatkozó őrszemet, az is Béla herceg színeit viselte. Az utcákon fogas szél száguldozott, esőt
vert arcába. Csak a Vid nemzetség háza mellett pihent meg, egy széltől védett oldalon. Odabent
nagyon mulatoztak, és egy pillanatig arra gondolt, betér köszönteni menyasszonyát, akit valaha
neki ígértek. Mégis inkább továbbsietett.
A Tárnok-ház kapujában nem állt sem őr, sem szolga. Nem óvta retesz. Üresen állt a folyosó, a
falakról minden ékesség hiányzott. Csak néhány fáklya kormolta a mennyezetet. Értetlenül állott a
nagy üres szobában, amikor a túlsó ajtó felől hangokat hallott. Benyitott.
Apja heverőjén feküdt sápadtan, megkarikásodott szemmel. Ákos úr a vendége.
Tárnok György szeme felragyogott; a vendég már nem örült ennyire.
 – A legjobbkor jöttél, fiam!
– András úrnál jártam, s már azt hittem, itthon sem találom tekegyelmedet, édesapám. Nem
kapta meg a király üzenetét?
– Kaptam, kaptam. De most magadról beszélj, merre jártatok?...
– Milyen betegség döntött ágynak, apámuram?
– Ne kérdezz, felelj! Él-e még a király?
– Talán a reggelt is megéri...
– Akkor van még időnk, egy esztendeje nem láttalak...
Miklós apjára, aztán Ákos úrra néz. Bizalmatlan.
– Nyugodtan beszélhetsz előtte, fiam, elég rosszul áll a dolga mindkettőnknek!
Újból elmondja hát kalandjait. Ákos kezdetben egykedvűen hallgat, aztán mindjobban figyel,
és ahogy Miklós a királynál tett látogatását is elmondja, felugrik.
– Nem adnám egy vak lóért, hogy ezt hallhattam! György barátom, beláthatod, mennem kell!
Megyek a fiamért, és tisztelkedek kedves urunknál. Most már biztonságban tudlak, ha mégsem
jöhetnék hamarosan, ne neheztelj érte!
– Eredj csak, néhány szavam volna a fiamhoz, azt csak az ő fülének szánom...
– Segítsen az Isten biztonságba! – fordul vissza még egyszer Ákos az ajtóból.
Rövidesen elhal lépteinek nesze, és Miklós még látja az ablakrésen, amint fáklyás csatlósai
között botorkál.
– Csukd be az ablaktáblát, hűvös az éjszaka. Vesd le a köpenyed, ülj ide mellém.
A palotás némán engedelmeskedik, reccsen alatta a rozzant ülőke.
– Hát figyelj rám! A király üzenetét régen meghozták. De én nem akarok gyáva kis tolvaj
módjára futva menekülni. A haláltól nem félek, a taljánokat meg utálom. Azután észrevettem,
figyeltek is már legutóbb erősen, ha menekülnék, elfognának a kapuban. Hatezer aranyat
követelnek rajtam, noha ennyit minden tehetségemmel sem bírtam elszerezni... Éreztem a bajt már
nyáron, amikor urunk ágynak dőlt, és nem is kelt fel. Készültem a csapásra, nem futottam meg
előle. Jó szert készítettem magamnak, állandóan magamnál hordtam, sajnos, ereje ment azóta,
csak rosszul lettem tőle. Halottnak kéne lennem már. Azért hívtam Ákost, hogy elmondjam neki,
hova rejtettem az örökségedet. Ő jó cimbora, de hát javíthatatlan tolvaj, kapzsi, lelkiismerete
nincs... Éreztem, hogy megérkezel, valami megsúgta nekem, lám, itt is vagy... Élek, s ez baj, mert
a kínzásokat már nehezen viselném el, és a kardomba dőlni sincs kedvem. Bármelyik pillanatban
jöhetnek értem a poroszlók, hogy vallatni vigyenek, hova rejtettem aranyaimat!... Nem akarom,
hogy kiszedjék belőlem! Magamnak, vagyis neked gyűjtöttem. Még jókor túladtam minden
értékemen, és a bizanténusaimat, vagy kétezret somogyi kis házam kertjében ástam el. A hárs
tövétől húsz lépésre, déli árnyék szerint...
Elgondolkozott, végigsimított csapzott haján. Hangja egészen rekedtre vált.
– Nálad van-e a papoktól elvett jóféle szered? Amelyről beszéltél... Add közelebb!
Elveszi, fölrázza, és az asztalon álló boroskupába csorgatja tartalmát.
– Hadd legyen kezem ügyében, mikorra kelletik. Most beszéljünk tovább. Tudnod kell, nem
vagyok vér szerinti apád. Anyádat harcban szereztem veled együtt. Ákossal ott lettünk barátok,
véres vassal a kezünkben. Anyádasszony hitesem lett: magamhoz kötöttem, engesztelésül, mivel
apád menekülés közben elpusztult. Más gyermekem nem lett, bennem volt a hiba. Az első
asszony sem adott utódot. Kár, hogy korán elhalt, noha jól bántam vele... Nem gyónásképpen
mondom mindezt, sosem próbáltam körömnyit is levakarni feketeségemből. Jobban jártál így,
mintha másként esett volna! Ha örökséged magadhoz veszed, a magyar gyepükön túl vidáman
töltheted napjaidat...
– Menyasszonyomat odahagyjam?
– Vele nem mégy sokra... A régi kötéseket elfelejtik. A Vid nemzetség Béla híve valamennyi.
Még örülök, hogy az ő nevükben csaltad verembe a papokat. Hiába, nagy eszed van! Ezért még
ellátja bajukat az egyház!
Fölnevetett, és inni akart, de visszahúzta a kezét:
 – Van még időm, majd ha értem jönnek... Reteszeld be az ajtót, fiam!... Jó sorod lesz, ha
meggondolom: esténként szépasszonyok, ital, kocka, párviadal... Irigyellek, fiam!
Künt lépések kopognak, vas verődik vashoz, lándzsanyél csattan a kőkockán. György úr
felhajtja poharát. Az ajtót megzörgetik.
– A herceg nevében bocsáss be!
Miklós apjára néz, György úr kisvártatva bólint.
– Nyisd ki! Jófajta mérget hoztál, sebesen munkál bennem.
A palotás elhúzza a reteszt, az ajtót betaszítják. Fáklyák fényében Vid fia Péter áll eléjük,
nyomában hat hercegi lándzsás; karjával elhárítja a megdöbbent Miklóst, az ágyhoz lép.
– Tárnok György, nehéz vádakkal terhelt meg a kincstár! Sáfárkodásodról bíráidnak kell
számot adnod. Míg eléjük nem kerülsz, börtönben élsz mindaddig. Házadban minden pénzt érő
ékszert, jószágot egyaránt zár alá vesz a kincstár. Most vedd a gúnyád, és kövess!
Miklós keze a kardmarkolatot szorítja, de György úr nyájas marad.
– Fiam, íme, jövendőbelid bátyja... Parolázzatok barátsággal!
– Húgom tisztes nevéről szó ne essék ebben a házban! Valaha talán ismertük gazdáit, de már
elfeledtük. Félnetek kell az igazságtól...
Miklós félig kirántja kardját, apja rárivall:
– Vissza azt a vasat! Ne mocskold be pengédet szolga vérével! Ti meg, herceg kutyái,
keressétek a házi kincseket, ne álljatok itt hiába!... Miklós fiam, lépj közelebb, megáldalak... Nem
ér talán sokat, de az én apám is megáldott engem halála előtt...
Miklós némán ereszkedett fél térdre a fekvő előtt.
– Életemben sok örömömre voltál, legyen hosszú és boldog az életed, kísérjen mindvégig az ég
kegyelme...
Szeme könnytelen, vidám volt. Először életében megcsókolta fiát, aztán kezét Miklós fejére
tette.
– De megtiltom, hogy ezzel a hitvánnyal párbajt vívni merj, bárhol, bármikor! Ez az én utolsó
akaratom!
Miklós kezet csókol. Vid elsárgul dühében:
– Milyen tréfa ez? Ne tettess haldoklót, nehéz óráid csak ezután lesznek!
– Már én csak elmegyek... Ha kedvetek telik benne, gyertek utánam... Fiam, tedd mellemre
kezem, mert már nem bírok vele!
Miklós ráhajol, és összefonja az elmerevült ujjakat. György hálás pillantással köszöni meg.
– Most, szolgák, jól ügyeljetek... a nagy szökés pillanata jön!
Zilált vonásai elsimulnak, szeme lezáródik. A jól sikerült menekülés öröme gúnyos mosolyt
felejt a királyi fősáfár ajkán.
Miklós az ablakhoz lép, feltárja. Kemény szélroham vágódik be rajta; a katonák borzongva
lépnek hátra, és Vid megvető, keserves gyűlölettel ránevet Miklósra.
– Tekegyelmedet, Tárnok fia Miklós, száműzte a herceg!
– Tudtam – feleli, és pillantást se vetve rájuk, kilép az ajtón. Köpenyét a sötét utcán
kanyarintja magára. A közeli Domonkos-klastrom felé veszi útját. Megzörgeti a kopogtatót. A
kapus jól ismeri, és kíváncsian tekint ki rá a kémlelőnyíláson.
– Fráter, meghalt az apám, menj érte a kegyes barátokkal, és hozd ide őt. Itt legyen a ravatala,
ti ajánljátok szentek kegyébe, ti helyezzétek örök nyugalomra...
– Fiam, te miért nem maradhatsz apád teste mellett?
– Száműzött a herceg, el kell hagynom apám házát.
– Meggyónt-e?
– Most gyón bizonnyal Istenének!
– Nem lett-e gyilkosa magamagának?
– Seb nincsen a testén, öreg volt már és beteg... ilyenkor az emberek könnyen halnak...
– Holnap érte megyünk!
– Most kell! Késő már a holnap; az érsek esküdt ellensége volt!
 – Fiam, téged ismerlek, te istenes ember vagy! De atyád is az volt-é? Vajon mit hagyott
templomunkra, hogy az Isten nagyobb dicsőségére feldíszítsük?
– Nem feledkezett meg üdvösségéről. Nézd, ezt szánta tinéktek, láncok, gyűrűk, aranyak.
– Látom. Kegyes keresztény ember hagyott el bennünket! Nagy szomorúság ez nekünk,
amikor annyi istentagadó és eretnek vagyon. Megyek tüstént, hogy harangszó kísérje lelkét, és
felkeltem a prior atyát. Az érsek nem szentségtelenítheti meg kegyes patrónusunk testét!...
Mire visszatér a fráter, már konganak a lélekharangok, és vele érkezik a szikár, magas prior,
akit egymás között csak „szőrös fülű”-nek neveznek a lovagok. Széles mosolyt hoz a szája
csücskén, Miklóshoz fordul:
– Fiam, gyakran imádkozunk majd apádért. Bizony megígérem, minden bűnét kitisztáljuk, még
ha Káin módjára volna is fekete!... No, hol is van az az arannyal bélelt tarisznya? Jó nehéz! Derék
ember volt az apád, szeretett fiam! A fráterek mindjárt összegyülekeznek, indulunk nyomban,
hogy megóvjuk a testét. Te menj Rómába! Mire odaérsz, a pápa is hallani fog ügyedről... Te most
pihenj le, amíg elkészülök munkámmal: olyan levelet küldök veled, hogy visszanyered minden
birtokodat!
Kevéssel utóbb megáldja kegyesen, úgy indítja útnak a száműzöttet.
Tárnok szállása felé siet, és útközben Sámsonnal akad össze. A király vadásza nagyot rikkant,
és megöleli cimboráját.
– Régen kereslek, Emberevő! A cimborák valahányan terád várnak. Asztalon a bor, innánk az
áldomást...
– Nem tarthatok veled, száműzött a herceg, és nyomban indulnom kell! Lovamért, málhámért
megyek.
– Aztán hová?
– Talján földre, kegyes zarándoklatra.
– Hiszen ott a paradicsom, cimbora! Ha adsz valamit a barátságomra, magaddal viszel! Négy
kar többet ölel, többet vág. Két torok vígabban kurjant és iszik.
– No, ami az ivást illeti, azt te egymagádban is kettő helyett míveled!
– Örömömben ittam, Emberevő, örömömre!
– Menjünk hát együtt, magánosan nem jó kóborolni...

– Kegyes herceg – hajtott térdet és fejet Ákos úr –, nehezen bocsátottak színed elé!
– Bizonnyal azért, mert nemigen mutattad magad híveim között – felelte Béla hidegen.
Ezen az estén nem feküdt le, izgalomtól sápadtan várta a híreket, futárokat, gyülekező híveket.
Hímzetlen köntösben, gyökérszéken ült, és érintetlenül állt előtte a serleg az asztalon.
– Szívemben mindig hercegséged szolgája voltam! – felelt önérzetesen Ákos.
A trónörökös gúnyosan mosolygott:
– És milyen tettek bizonyítják hűségedet?...
– Azért jöttem, hogy leleplezzek egy összeesküvést! Fülembe jutott, hogy koronádat csak az új
évben akarod fejedre tétetni. Ne halogasd!
– Mi sürgetne?
– A pápa követe útban van, hogy kiátkozzon mint istentelent, országoddal együtt. Míg az
egyház követelését nem teljesíted, hercegem, koronát ők nem tesznek fejedre. Sarcuk súlyos teher,
hatalmadat csorbító követelés. Apád bűneit rajtad bosszulja meg az egyház!
– Nem hihetem, az érsek épp imént biztosított jóindulatáról, Isten kegyéről.
– Az átkot kérő levelet is ő írta. Most érkezik rá válasz. Higgy nekem, nagyúr, esküszöm,
igazat mondtam!...
– Honnan tudod te ezeket? – vonta össze szemöldökét a herceg.
– Derék és szép fiam van, jó uram. Vezérletével összefogott néhány vitéz, hogy a követ útját
késleltessék, ahogy lehet. Merész furfanggal meg is akasztották, kéthétnyi időt nyertek neked.
Vigyázz, hercegem, három nap már letelt!
– Mióta szolgál fiad az udvarban?
– Régóta, királyom, tizenkét esztendős korától.
 – Most hány éves?
– Tizenöt. Szép és erős...
A herceg gúnyos mosolyt nyomott el és megkérdezte:
– Kik voltak a többiek?
– Tárnok fia Miklós meg egy Sámson nevű vitéz...
– Beszélj! Hogyan vitézkedett a fiad, az a hős...
Ákos úr nem törődött Béla herceg gúnyos hangjával, nagyot hajolt, és ékesszólóan regélte el a
kalandot, csak a zsákmányolást hagyta ki, meg mit még jónak látott.
– Az imént jutottak fülembe ezek a dolgok, siettem máris figyelmeztetni jóságos uramat.
Másnak csak hízelgő szóra futja, míg én vérem szeretett uráért küzd. Ha az évek nem nyomnák a
vállamat, bizony magam is ott harcoltam volna velük!
Béla herceg merev szótlansággal hallgatta, nagy sokára kérdezte meg, már minden gúny
nélkül: – Hol van most a fiad?
– Alig van benne élet, dermedten fekszik a házamban, félholt a fáradtságtól. Azt kívánta,
hozzád jöjjek nyomban, és tudassalak! Féltem ott hagyni, mert talán már nem is él... Mégsem
bánom! Egyetlen fiam, de hűséggel fölajánlom teneked...
És a herceg kellemetlenül érezte magát. Úgy vélte, igaz hívéhez volt igazságtalan. Köhintett, és
közelebb intette magához Ákost.
– Fiad apródom lesz, évek múltán majd palotásom. Kegyes leszek házatokhoz... Tárnoknak
pedig megbocsátok, ha aranyát kiadja!
Ákos kihálálkodta magát, de végül így szólott:
– Béla úr, gyermekem most egy ideig szolgálatra alkalmas nem lesz... Szeretném annyi év után
valameddig magam mellett látni...
– Legyen meg kérésed, vidd magaddal. Két esztendő után hozd udvaromba.
Béla elbocsátón emelte fel a kezét, és Ákos hajbókolva kihátrált a csarnokból. Most már azon
töprenkedett, milyen fortéllyal csalja ki a fiát András úr szobájából...
Béla herceg nyomban híveiért meg az érsekért üzent.

– Királyom, a gyóntató megérkezett – mondta halkan Vejte.

Az uralkodó összerezzent:
– Igen, hívattam. Bocsásd elém!
A főpalotás felkeltette Ernyét, és kivitte a szobából. András felült ágyában, és kíváncsian
méregette a belépő püspököt, akit az érsek küldött. A pap meghajolt, és az ágy szélére ült.
– Isten szolgája, András király! Sebesen múlik az örök idő; az Úr magához rendel. Szállj
magadba! Nem vétkeztél-e parancsolatai ellen?!
A király arcán halvány mosoly suhan keresztül.
– Vétkek? Nem sorolom... A király nagy úr, nagyok hát bűnei is! Oldozz fel, püspök! Tízezer
lerágott tetemet látok a Szentföld sziklái közt! Ez az én vétkem! Éhen halt, fagyott jobbágyok
seregét látom! Ez az én vétkem! Elvetemedett, parázna, hatalmaskodó papokat látok! Ez az én
vétkem! Garázdaság, rablás, elszegényedett magyari gyepük! Az én fejemre száll! Oldozz fel,
biztass bűnbocsánattal, mert nem voltam jó uralkodó, és nem véd meg az sem, hogy ti
kényszerítettetek ilyenné! A király csak ember, s az ember gyenge. Sorsa erős és kegyetlen.
Oldozz fel, te pap!
A püspök meghajtotta fejét, hangja elbizonytalanodott, alig hallotta a király.
– Tévelygő testvérem az Urban, feloldozom a lelkedet...
– Én mégis kötve maradok! – hanyatlott párnáira András. És az egyház követe szótlanul hagyta
el az uralkodót.
Vejte jött:
– Uram, azt üzenték, útban van az érsek, hogy föladja az utolsó kenetet. Mit kívánsz addig
szolgáidtól?
– Hajnalodik-e már?
– Közelít, királyom! Rakassam-e a tüzet?
 – Még villog a parázs... inkább küldd vissza nekem azt a gyereket!
Vejte elsietett, s kevéssel később Ernyét tuszkolta be az ajtón. Ő maga künt maradt.
– Nyisd ki az ablakot, fiam, a hajnalt szeretném látni, hadd kergesse el a szél a forróságot
homlokomról.
A fiú feltárta az ablaktáblát, friss levegő csapott arcába.
– Milyen odakint az ég?
– Csillag borítja, én uram, szélkergette felhőfátylak közül ragyognak elő, a hold pásztorolja
őket.
– Nyitva hagyd az ablakot hát, hogy benézzenek. Te meg ülj ágyam mellé, ide a bőrre, s
mellettem maradj még egy ideig.
Simogatón beletúrt a fiú fürtjeibe, sóhajtott, s úgy hagyta a kezét Ernye fején, mintha
megáldaná.
– Mondd csak, izzik-e még a hasáb? – kérdezte később.
– Nem többé, megölte már a láng.
András bólintott. „Indulnom kell...”
Erőset sóhajtott, simogató keze elhanyatlott a kis apród fejéről, szétnyíló ujjai semmibe
meredtek.
Ernye csak ült, és érezte, hogy arcán végigcsorognak a könnyek. Az ajtó felnyílott, és az érsek
lépett be kíséretével. A küszöbön megtorpant, és nem is jött beljebb.
– Elkéstünk! – mondta alázatosan. Meghajolt a halott uralkodó előtt. Egy pillanatig nézte a
nyájassá szelídült vonásokat, és visszaintette kísérőjét, aki Ernye felé indult.
– Hagyd a gyermeket, maradjon. Ne üssünk zajt, induljunk, testvérek. Kell, hogy valaki igaz
szívvel elsirassa a nagy emlékű András urat. A lélekharangok megkondultak. A várfokon strázsáló
két őr levette süvegét. Felkiáltott az egyik, s mutatta:
– Oda nézz, fiú! Sólyom száll ott!
Némán nézték a repülő madarat. Az öregebbik elkiáltotta magát:
– Jó utat, András úr!
– Bolond vagy, pogány! Közönséges madár ez!
– Ó, te ostoba, nem látod, hogy a szárnya fehér, hogy milyen büszkén emelkedik, dacol a
széllel...
Valóban, a fehér szárnyú sólyom arra repült, amerre a csillagok sápadoztak hajnaltól rettegő
villódzással. Szállt, szállt egyre magasabbra, hogy a hajnal színezte végtelen égbolton
tovatűnjön...

VI. FEJEZET
ÚJ SZELEK SZÜLETŐBEN

Májusközép, izzó napkorona, dús lomb, gazdag füvek. Patak bújik elő a sziklák alól, s örül a
születő nap fényének. Őzcsapat jön, hogy első szomját oltsa. Hajnal van még. Feszülten figyel a
bak, nedves rózsaszín orrlyukát veszélyt keresve szellőnek irányozza. Az el nem árul semmit.
Megnyugszik, vizet lefetyel. Megelégedve elvezérli csapatát. Nem tudhatja, hogy a halál kora
hajnal óta les rá a berekben lomboktól rejtve. Ott figyel a nyiladékon át.
A fiatal vadász mozdulatlanul ül egy facsonkon, fél kézzel vetésre kész, jól élezett gerelyre
támaszkodik. Keresztíja felvonva. Mégsem mozdul.
Ma nem ilyen vadat akarok ejteni, gondolta. Ezért kár lett volna az elsőnek rikoltó kakasra
kelnem! Tizenhét esztendőmet elrúgtam a minap; az első vadkant illett volna már elejtenem. Az a
férfiasság próbája!
A napokban cimboráit szétkergette egy dühödt agyaras. A kis Túr fia Gábrist alig lehetett
lecsalni a fáról. A kelempászmadár is irigyelhette, olyan sebesen mászott fel rajta. Ernye is szedte
a lábát veszettül, és odaszórt nyilaiért is csak alkonyatkor ment. Sokat orcátlankodtak ezért vele,
mérgelődhetett eleget. Ákos úr hasát fájlalta a nagy nevetéstől, amikor a kalandot hallotta, és
Pietro is segített neki heherészni...
 Csakugyan szégyen, gyalázat! – háborgott önérzete. – De mit tegyek, azok a szamarak nem
hallgattak rám! Magamban majd minden jobban sikerül!
Hirtelen felfigyel. A patakra szomjazó állatok sebesen visszahúzódnak a sűrűbe. Nehéz test
csörtet elő a bozótból. Öreg agyaras uraság. Hasát és oldalát vastag sár borítja, mert őkegyelme
valami dagonyában vett iszapfürdőt. Szimatol kevéssé, de mintha restellne is nagy óvatosságát,
pofáját mélyen bemártja a vízbe. Felkavarja a finom homokot, és elégedetten röfög, bár a vizet
hidegnek találja.
Most felragadom a gerelyt, megrohanom ezt a beteg vén disznót, gondolja Ernye. Ha netán
elhibázom, jókora kés lóg az övemen, azzal látom el a baját, mint Tárnok uramtól tanultam.
Keze megtagadja a hajítófegyvert, emeli, de azután leereszti hegyét.
Bolond vagyok, ha ilyesmire szánom el magam, nincs nekem bivalyerőm, mint Miklós úrnak.
Ám itt van a nyilam, és mondhatom, jóféle szerszám! Kettős vas rajta a hegy. Ügyesen a mellső
lábai közé küldöm! Jó lövő vagyok, mást ellenségem se mondhat.
Fölveszi íját, és céloz. Nyüszít a húr, mérgesen elrúgja a vesszőt. Az agyaras fölhemperedik a
kíntól, hanem aztán vérbe borult szemmel egyenest arra rohan, amerre ellenséget sejt.
Kétölnyire dübörög el a fiútól, és még hallatszik egy darabig, ahogy az ágakat tördeli.
No, te híres, ezt alaposan elhibáztad! – mérgelődik Ernye önmagára. – Már most utána,
különben barátaid könnyeket röhögnek!...
Már ezt ne tedd! – csillapítja józan esze. – Emlékezz csak! Kabar uramon egy ép csont sem
volt, amikor vadászatból hazahozták. Lehetett azonmód a földbe tenni. Szépen hazakotródsz, és
senki sem tudja meg, merre jártál!
Kászálódik, és csatolná a tegezt, amikor ijedt sikoltást hall jobbról, amerre kis csapás vezet. A
fáktól ugyan nem sokat lát, de fölragadja a gerelyt, és fut a hang irányába.
Odaér, és kifulladva megáll. A dúvad egy lehajló, vastag, de már elhalt ágat döföl, amelyre egy
fehér vászonruhás leány kapaszkodott fel hirtelen előle. Inog és recseg az alig karmagasan
emelkedő ág. Törni akarna. De mielőtt ez megesne, a vadkan hátrafordul, mert meglátja a fiút. Ö
az igazi ellenség!
Ákos végénél ragadja meg a szálfegyvert, minden izma feszesre húzódik. Vetni akar a kar,
lendülni a láb, de még nincs itt az idő. Homlokán dagadnak az erek, riadót ver a szív, fogy a
távolság!
Lendül a gerely, lódítja kétségbeesett erővel. Félreugrik, fölbukik, de pillanat alatt talpon van,
és kirántja tőrét. Már nincs rá szükség. A kopja vasa lágy részre lelt, hegyét a kan nyakába fúrta.
Amikor elviharzott az elugró fiú mellett, már csak kurta futamodást tesz, s felbukik.
Ernye föltámaszkodik egy fatörzsre, hányinger kínozza és szédülés, torka kiszárad. Eleinte
csak homályos fehér foltként látja a közeledő lányt. Lassan oszlik szeméről a köd.
A jövevény zavartan áll meg, amikor közelébe ér, és ezt látva Ernye a rettenthetetlen hős pózát
veszi magára. Alig áll a lábán, de elereszti a fatörzset, és egyik kezét hanyagul csípőjére téve
fogadja. Mosolyog. Szakasztott így látta ezt Miklós úrtól, a régi szép vadásznapok idején.
– Köszöntlek, szép húgom!
– Én is tekegyelmedet!
A felelet kellemesen csengő, furcsa bizsergést kelt a vadászban. Megzavarodik egy kicsit, és
szerepéből kiesve szemrehányóan folytatja:
– Csaknem bajba hoztál! Már azt hittem, végem! Miben jársz itt?
– Gombát szedni jöttem... Avar közt eső után sok akad. Kosaram felborult, az ártány
összetaposta, amit szedtem...
– Egyet se búsulj, húgom, amott a pataknál tengernyit találhatsz. Ha akarod, elkísérlek.
Együtt mennek visszafelé az ösvényen. Ernye előbb a kinyúlt vadkanhoz is odaballag.
Kihasítja nyilát belőle, de a címeres végű gerelyt benne hagyja. Ez jelzi: övé a vad.
– Bizony, derék dobás volt! – mondja elismerően a leány.
– Hamarabb is végeztem volna, csak elfutott a beste... Melyik faluból jöttél?
– Egyikből sem! Erdőn élek apámmal, még sosem mentem le a falvakba... Az erdő jó, ételt ad,
oltalmaz, az emberek pedig gonoszak, gyilkolják, kínozzák egymást.
 – Honnan tudhatnád azt te, húgom?
– Apám mesélte, ő mindent tud és ismer. Anyámat urak csatlósai ragadták el. Nagy
vadászatokkor, ha sok kutyával, hajtóval erre járnak, elrejtőzünk a rengetegbe. Apám olykor
messzire megy, hogy elcserélje a vadak bőrét, eladja megfüstölt húsukat, ilyenkor sokat sírok érte,
mert féltem...
Ernye hallgatja a lány csöndes hangját, és furcsa, sosem érzett szorongás fogja el. Össze-
összeakad tekintetük, de zavartan kapják el. Tavasz van, az első érzések felparázslásának ideje. A
szűk ösvényen összeér kezük, riadtan húzódnak el egymástól. És Ernye tudja, mi ez, bár magát az
érzést nem ismerte eddig. Gyakran látta urát régebbi időkben ablakok alatt epekedni, és jót
mulatott azon.
Aki az első maga ejtette vadkan húsából eszik, férfiúvá lészen, mondják az öregek, és lám, már
a vad elesett. Est eljöttekor asztalon illatozik majd.
Kiérnek a tisztásra, Ernye megmeríti a kulacsát a patakban. Váratlan gondolattól vezérelve
megtörli a kulacs száját. Felkínálja:
– Igyál, húgom, a nagy ijedelemre! Kár, hogy épp nincs borom.
Ragyogó szemmel fogadja el a lány, iszik egy keveset, aztán visszaadja. Ernye most már nem
törli meg a kulacs száját, iszik ő is, és felfrissülve nyomban ravasz gondolatok támadnak a
fejében.
– Tudod, szép húgom, van egy ősi szokás, és megszegni azt nem szabad: „Az a lány, aki a
legény kulacsából iszik, csókot is ad annak!”
A túlparton hajladozó kis csábító fölkapja a kosárkát, és sebesen eliramodik a sűrű felé.
Ernye is felpattan, nekiveselkedve átlendül a patakon. Hogyan akad el a lába egy alattomos
gyökérben? Hogyan vágja kőbe a fejét? Sosem tudja meg. Megtekerődik előtte a világ, és
forgásnak indul, kavarognak a fák, a felhők. Csillagok vibrálnak elnehezedő szeme előtt. Az égető
fájdalomtól görcsben fordul még egyet, azután mozdulatlan marad.
Magasan jár a nap, amikor magához tér a homlokára tett vizes kendő hűvösétől. Egyedül van,
még mindig a patak mellett fekszik. Álomnak hihette volna a kalandot, ha a fehér-kék hímzetű
kendő nem borítaná véres homlokát. Feltápászkodik, megkeresi íját, nyilait. Iszákjába rejti a
kedves hagyatékot. Aztán hazafelé indul, hajtja az éhség. Majd azt mondja otthon, hogy homlokán
a sebet a vadkannak köszönheti...

Általános üdvrivalgás fogadta a réztálon feldíszített vadkant, amint a szolgák felvonultak vele.
Szép vendégsereg gyűlt egybe a megújhodott Ákos-házban, a hosszú, dúsan terített asztalok
körül. A vadászteremben tartották a hirtelen lakomát, ahol a falakat gazdag velencei kárpitok
ékesítették. Voltak ott még trófeák is: medvebőrök, vadkanfejek, szarvasagancsok. Nem hiányzott
a bölényfej és a farkasirha sem. Vadászfegyverek is függtek ott, csupa derék szerszám. Ákos úr a
falidíszekből egyet sem maga ejtett el. A pompa már nem a legfrissebb, manapság nehéz... Az új
király komisz!
A házigazda a holt király említésekor bókol egyet, az élő nevének hallatán csaknem elpöki
magát. Azért mégis nyájas vendéglátó, ezt mind elismerik. Van, akit utál; példaképpen Ugront
fiástul, ők, akik mindig Béla-pártiak voltak, nagyon gyarapodnak. A Pali gyerek már tiszt a
palotásoknál, de azért ekkora ártányt álmában sem ejtene el!
Régebben remélte, az udvarból majd Ernyéért küldenek. Inkább várt, mintsem hogy ígéretéhez
híven maga vigye oda. Nem jöttek a fiúért, eméssze el őket a dögvész!
Csák István is itt van, és jó távol ül Ernyétől. Ő Erdélyországból tart hazafelé, vagyis előbb
Esztergomba, jelentést tenni. Az Ákos-csatlósok terelték ide, másként esze ágában sem lett volna
ide jönni. Előbb dörmögött, „mi dolog kötéllel fogni a vendéget!”, aztán már nem bánta a dolgot.
Ő kedves vendég, nemzetségének jövője van, Ákos úr egyet-mást tervel velük. A vendéglátást
viszonozni illik és Ákos tudja majd, hogy mikor menjen!
Tárnok fia Miklós csak az igazán szeretett vendég. Kedvében ját mindenki. Három éve már,
hogy talján földre ment, és most váratlanul bukkant elő, hogy kedves fogadott öccsét üdvözölje.
Kár, hogy asszonyféle nem ül az asztalnál, mert az mind elepedne most, és még azután is sok
álmatlan éjszakán át sóvárogna érte.
A többi vendég afféle széktöltelék kisnemes, hogy kilegyen az asztal.
Bár Ernye a nap hőse, mégis mindenki Miklóst hallgatja.
–... Tele volt már az iszákom irománnyal; volt ajánlásom a dozsétól, a veronai hercegtől, mégis
az volt a legpompásabb, amelyet a pápától kaptam! Mert úgy nézzenek rám tekegyelmetek, én
meg vagyok áldva, és így üdvösségem nem lehet kétséges... Mennyi szép írás, mégis majdnem
hiába. Huzakodnom kellett, hogy a király elé juthassak, mert mindenképpen valamilyen toronyba
akartak csukni. Bejutok végre, meghajtom magamat, mondom a nevemet. Király urunk teszi,
mintha sose látott volna. Bezzeg a főpalotás, Simon, nyomban megismert, csaknem egy zászló
testőrt ordított elő. Hát megtoldom urunk emlékezetét: „Én fölséged atyjának, a hasonlíthatatlan,
vitéz, kegyes András királynak, aki mindig megismert, palotás tisztje voltam.” Láttam, hogy eszi a
méreg, de cseppet se bántam. „Királyom száműzni kegyeskedett, de őszentsége a pápa úgy találta,
ez nem Istennek tetsző dolog. Ebbe a levélbe rótta ezt bele gyöngyen, s én most a
legalázatosabban átnyújtom!...” A király átfutotta, s talán mert a szemének sem hitt, beszólította a
deákot, nézze meg, valódi-e, és olvasná fel újfent. A deák aztán elsorolta, miszerint javaim
visszaadassanak, és kárpótlásul meg nem érdemelt sanyarúságomért kétszáz arany is fizettessék.
Mindez jó tanács formájában volt szedve, de ezt ajánlatos megfogadni, főként mióta bajok vannak
a nyugati gyepükön.
– És mit mondott a király? – sürgette Ákos úr a beszélőt.
– Így szólott hát a mi urunk, Béla: „Birtokaidat próbált híveimnek már elajándékoztam.
Tisztedet az udvarnál más tölti be, hanem atyád házát és a kárpótlást megkapod!”
– De te megfeleltél neki, remélem?!...
– Én, uram, mondom, köszönöm a gráciát! Földjeimről lemondok szívesen, mert sosem termett
rajtuk semmi, az udvarnál sincs kedvem tányért nyalni, maradok hát felséged híve!
– Derék, derék! – csapkodta az asztalt a ház ura. – Hát tovább?...
– Királyunk rákveres lett, szó nélkül elbocsátott. Én meg ide siettem, hogy meglássam végre
kedves kis cimborámat, reménykedve, hogy azt a tisztet, amelyet szívében betöltöttem, más még
nem foglalta el!
De erre már nagyot kellett inni, és nem is késtek vele. Pietro ugrott, hogy töltsön, Miklós úr
taljánul köszönte meg. Néhány pillanatig csak úgy röpködtek az idegen cikornyák; a vendégek
fülmeresztve lestek.
Dagadt a keble az olasznak a hazai hangoktól, és a legnagyobb tállal közeledő szolgát
parancsolta Miklós elé.
– Szólnánk tán magyarsággal!? – vélte a vendéglátó neheztelőn.
Sámson is felmordult:
– A borban főtt disznót felettébb kedvelem... De, kedves öcsém, nem tudtál volna fiatalabbat
keríteni?!
Kár volt szólnia, mert fegyvertársa úgy taszajtotta oldalba, hogy torkán akadt a falat.
– Árt a beszéd neked, Sámson! Ernye öcsém büszke lehet, a te disznóid emellett csak
malacszámba esnek!
A hajdani vadász elröstellte magát, és olyan mennyiségű húst megevett, hogy a vendégeket
szent borzadás fogta el. Volt ott bőven tárkányos lé is, amelyet csakhamar kimártogattak
kenyérszeletekkel. Nem hiányzott a drága törött bors sem, amellyel a zsíros húsokat meghintették.
A kancsók ürültek szakadatlan.
Éjfél felé, amikor az asztalon csak csonthalom meredezett már, a vendégsereg nagyobb része
Tárnok köré gyűlt. Csak a Csák fiú nem, aki a házigazda biztatása mellett szépszerint elázott,
Pietro, aki hóna alá nyúlva segített neki megülni, és Ákos úr, aki ravaszul csalta ki belőle a
szavakat. Beszélt is István, időnként büszkén a mellét verte. Ákos somolygott bajsza alatt, és
gondosan megjegyezte, amit hallott...
A másik sarokban Miklós belefogott vég nélküli történeteibe.
 – Úgy emlékszem, Ravennában történt, vagy két esztendeje... Jól mondom? Jól!... Pestis volt,
vagy mi. Az utcák üresek, itt-ott halottak hevertek... Jön felénk nagy ordítva néhány bolond:
„fussatok, meneküljetek, szerencsétlenek!” Az lehetetlen, mondom; ma még nem vacsoráltunk, és
nem is szeretünk szabad ég alatt hálni. Eljutottunk egy szép palotához... márványlépcsők,
szökőkút, címer sárkánnyal, koronával... Jer csak, Pietro, te onnan szakadtál, kié is az a kastély?!
– Sárkány koronával? A Strambotti családé. A kapu két oldalán oroszlán is van. A családnak
sok férfitagja és pénze is volt, ha jól emlékezem...
– Pokolba hagyd az oroszlánokat, ide hozzám! Nem bírok egyedül ezzel a Csákkal – rivallt rá a
szegletből Ákos úr.
–... No, hát a Strambottiéké volt a palota, de én nem a család férfitagjairól akarok beszélni!...
– Folytasd már! – unszolták.
– Felballagtunk a lépcsőkön, szolga sehol. A folyosók üresek, sok drága holmi szerteszéjjel, és
senki sem vigyáz rá. Azt hiszem, Sámson valamit el is hozott onnan emlékül. Mit is?
– Egy vörös brokátköpenyt. Boltban sehol se kaptam olyat. Pár arany is volt benne, csak nem
szórhattam ki belőle?
– Senki se mondta!... Pompásan berendezett szobába jutottam, minden csupa bársony,
mennyezetes ágy, puha párnák. Az asztalon bor, tálon étel; sült, cipó, sütemény. Látnánk hozzá,
de nyílik a függöny, és belép egy nemes asszonyszemély, kissé vékonyka kántusba öltözötten.
Sikolt, elájul. Megyek, viszem az ágyhoz, itatom, élesztem. Magához tér, remeg, könyörög.
Mondom neki: ne féljen, nem vagyok rabló! Vendégségbe jöttünk, és egy kis szállásért esedezem
tisztességgel. Féljen pestistől az ördög, mikor üres a gyomra! A szép fehérszemély – mert szép
volt ám, finom idomok, karcsú derék, nagy szemek, rózsás bőr – elmondta, férje a hintókért ment
szolgáival, s kincseit vitette el előbb, ígérte, visszatér hamarosan. Azok a szolgák, akik vele
maradtak, az úr távozta után elszeleltek. Egyedül maradt rettegve a kastélyban. A törvény is
kereket oldott, a rablók elszaporodtak...
– De te megvédted, ugye?...
– Ígértem, hogy majd gondját viselem, amíg az ura megjön. Nyomban álomvigyázni őrségbe
küldtem Sámsont, nehogy mindent megegyen, amit az asztalon lát. Én magam is testőrzőül
szegődtem, ám nem a kaput, hanem a szobát őriztem... És milyen gyenge a halandó! Szántam az
asszonykát nagy árvaságában, és bizonykodtam, ha magam lennék a férje, előbb őt vinném biztos
helyre. Azért semmi hátsó gondolat nem volt bennem, hiába is vigyorogtok! Ő kezdte dicsérni
erős karomat, és hajamba túrt finom ujjaival... Bizony isten, Máté, hogy így volt!
– Jó, jó, ne fogadkozz már, mondd tovább!...
–... Éjfél után felébresztett, hogy lármát hall, de én megnyugtattam; Sámson akárhány taljánnal
elbánik. Mint ahogy el is bánt a férjjel, aki megérkezett, és betörte a szolgák fejét is. Ott feküdtek
szanaszéjjel az előcsarnok kőkockáin, amikor reggel leballagtam. Mondhatom, Strambotti uram
nem valami kedves ember! Rútul ordított, amikor bocsánatot kértem tőle. Igaz, Sámson szerfelett
megcsapta. Mivel nem kedveljük a goromba embereket, még aznap a herceghez ballagtunk a
városon kívül fekvő várba...
Valamennyien a szájukat nyalták a történet alatt, és figyeltek erősen. Hanem mire Miklós
barangolásaiban Rómába jutott, mindnyájan félrekókadt fejjel aludtak. Ákos úr, a Csák fiú és
Pietro sehol sem volt látható.
– A magyariak bizony elpuhultak, míg mi odajártunk! – mondta ezért Tárnok úr vidám, éber
barátjának, Sámsonnak.
– Bizony – vélte az is. – De nézzünk ital után, mert a nagy visszaemlékezés alatt igen
kiszáradtam!
– Bölcsen beszélsz!
Kettesben ballagtak el, hogy megkeressék a pincét.

Kétszer hét nap telt el. Csák István rögtön eliszkolt, amikor kijózanult, helyette azonban
megjött Vejte, az egykori főpalotás, és a cserét senki se sajnálta.
 Ernye látta, apjával össze-összeülnek a hársak alá vitetett asztal mellett. Egyszer Miklós urat
hívták: tartson velük. A palotás ilyenkor összerántotta szemöldökét, fejét rázta, és otthagyta őket.
Aznap egyetlen nyájas szót sem lehetett kivenni belőle.
Ernye eltöprenkedett a rejtélyen, de nem járt a végére, mert megszokta, ne üsse bele az orrát
apja titokzatos ügyeibe. Inkább vadászni indult Tárnok társaságában, és Sámson is velük tartott.
Mégiscsak ritkán ejtettek el valamit, mert az erdőszélen rendre tábort ütöttek egy alkalmatos fa
tövében. Rendesen az este is ott lepte őket. Miklós sosem fogyott ki történeteiből, szerette, ha
csodálják.
Az utolsó estén, amikor már közel volt a válás, csupa könnycsordító emlékeket kapart elő.
Újhold ideje volt. Ékesen ragyogtak a csillagok, édes volt a szél a gazdag virágportól.
Langyos, bársonyujjú a sűrűsödő sötét. Békésen kapáltak a megkötött lovak, olykor haraptak a
fűből. Miklós, feje alatt a nyereggel, hanyatt dőlt a lótakarón. Ernye a tüzet biztatta pálcával,
Sámson az égre kémlelt, és nagyot sóhajtott, noha telve volt a kulacs, bőven akadt sült a
tarsolyban.
– Még a tücskök is szomorúbban húzzák... – vélte a nagy erejű vadász, nem bánva, hogy
cimborája rosszallóan néz rá, mert megzavarta mondókáját.
–... Bizony, öcsém, szép volt az a leányzó! Énnekem elhiheted! Sírt is, mikor az útfélről még
egyszer visszaintettem süvegemmel. Úgy hiszem, valósággal szeretett. Miből gondolom? Nem is
tudnám megmondani, valami itt súgja legbelül. Eljöttem, pedig maradhattam volna... szép ház,
földek, jószág... Nyugtalan vérem azonban elhajtott. Egy helyben megülni sohasem tudtam,
nekem ezért nem is lesz olyanforma fiam, mint te vagy. Mindig megunom előbb-utóbb az ölelő
kart, a suttogó szájat, csak megyek, merre a paripa visz. Miért, merre? Nem tudom! Némelyik
ember már csak így van teremtve. Az egyik cselt vet, mint apád, más pénzt gyűjt, mint az enyém
tette, én magamat űzöm. Talán egyszer valamelyik csatatéren én is elpihenhetek...
– Mondja, bátyám, milyen érzés asszony után kívánkozni? – kérdezte merengő szemmel
Ernye.
– Azt, fiam, elmondani nehéz. Ha az hív, akit szinte jobban szeretsz önmagadnál, szíved
kicsordul, ha megsimogat, eláll a lélegzeted, ha messze jársz, visszavágyol hozzá. Ha előtted van,
úgy hiszed, soha nem mész távol tőle, mégis méztől részegen azt kiáltod bolondul: elég!
Elrohansz émelyedve, hogy újabb csodát keress magadnak, később azonban keserű könnyet ejtesz
miatta. Bort iszol, trágárul üvöltesz, kalandot lesel. Mégis egyre utána vágyakozol, az igaz szépre,
a tiedre. Almodban őt látod mindig. Az igazi aranybarna hajat, az igazi sátoros pillájú szemet!
Kezét érzed, és számtalanszor megébredsz éjszakánként a gyönyörűségtől...
Nagyot hallgattak. A fák ágaikat recsegtették, s akár sötétlő őrszemek, fölébük tornyosultak.
Madarak húztak el arra csöndes szárnycsattogással, tűz pattogott, megríkatta a nedves ágakat.
– Gyermek voltam még én is akkor – szólalt meg Sámson is. – Udvarházunk előtt minden
hónap utolsó estjén egybegyűltek a vén lófők, hogy megbeszéljék a világ dolgait. Micsoda tűz
pattogott olyankor! Sok-sok ágból raktuk magasra a máglyát. Erdélyországban, ahol születtem,
több az erdő, mint itt. Hegyek állnak teli fenyvesekkel, csúcsuk éggel, felhővel birkózik. Mi,
gyermekek, odaóvakodtunk a tűzhöz, lélegzetfojtva néztük, hogyan vetnek az öreg apók lócsontot
a tűzre, mint vonják ki a lángok közül, s olvasnak jövendőt belőlük. Aztán beszéltek a múlt idők
végtelenjéről is... Tőlük hallottam: a hold születésének idején a halandó megláthatja, ki után fog
vágyódni életében. El kell mennie friss forrás vizéhez, erdő mélyére, éjidőben, egyes-egyedül.
Nem vihet sem fáklyát, sem kutyát, sem fegyvert. A víz tükrén csillagot keressen, s éjfélkor
megláthatja benne kedvese arcát... De jól vigyázzon a halandó, aki ezzel a varázslattal
próbálkozik, gonosz varázslat az! Ha a képnek mását nem találja meg, belepusztul...
Fölsóhajtott a vitéz, és talán könnyet, talán verítéket törült le az arcáról. Valami kényszerűség
hajtotta, hogy kulacsát ürítse, és kedvét ekképp üsse helyre. A szer azonban most nem használt,
Sámson egyre jobban szidta a cudar világot. Majd hirtelen fejére rántotta köpenyét, s úgy
határozott, az álomban keres vigasztalást. Miklós nem ivott, ő is úgy határozott, hogy nem térnek
vissza aznap, és eldőlt a tűz mellett.
 Ernye lázasan őrölte a hallottakat. Ült, merengett, nézte a villódzó parazsat. Sok idő múlt el, és
a két cimbora igencsak húzta már a bőrt. Ekkor felállt, és félő határozatlansággal az erdő felé
lesett. Ott bent a sötétség országolt, ezer kísértetével, fenevadjával. Félt, de ébredő kíváncsisága
erősebb volt félelménél. Reszkető kézzel lecsatolta tőrét, zajtalan letette, s a csapás felé indult.
Sietett. Horgas kezekként csapódtak arcába az ágak, halkan kiáltozott és zúgott az erdő.
Halálbagoly suhant fölötte, távolabb tompán röffent a csörtető vadkan, vadászni induló farkas
vonított. A fák félelmetes alakokká torzultak, óriási szörny volt az egyik, sárkány és démon a
másik. Sustorogva dörzsölődtek össze a levelek, szinte azt mormolta fenyegetőn a rengeteg:
fordulj vissza!
– Fordulj! – súgták fülébe az éj árnyai, amint elszökelltek előtte, ő csak lépdelt, és nem merte
megmarkolni a nyakában függő keresztet, érezte, nem művel istenes dolgot.
Ágak roppantak, megállott, sarkon fordult. Ki követi? Mögötte néma árnyak álltak. Zúgva
fenyegetőzött a kiszélesedő patak, köveket görgetett, és azok mind azt zörögték: eltakarodj!
A tisztásra ért, ahol a minap a vadat elejtette. Csöndes volt minden. Úgy érezte, fű sem rez'dül,
örökkévalóságba dermedt világra lelt. Virágok illatoztak, harmatos volt a pázsit, és a forrás
kacagva, bugyborékolva csobogtatta elő vizét. Itt már nem félt.
Nagy darabokban kitetszett az ég szelíd csillagaival, itt rövidek, alázatosak voltak az árnyak is.
Egy sziklafok mögött parányi tavacska született a vízből; odalépett, föléhajolt.
Egyetlen csillag tükröződött abban, halvány, remegő kis fénypont. Sokáig nézte, nézte a
ragyogó gyémántszemet, és az a kis pont a víztükörben hirtelen nőni kezdett. Nőtt, egyre nagyobb
lett, s millió szikrává pattant szét. Arc bukkant elő, szelíd, csillogó szemű. Gesztenyeszínű haj
keretezte, s a fonatok szétterülve úsztak a habokon. Megismerte tüstént; az a lány volt, aki gombát
gyűjtött a réten. Kimondhatatlan szorongás fogta el. Villanásnyi látomás volt ez? Ezer esztendeig
tartott? Csak amikor a kép fogyni kezdett, kiáltott fel Ernye könyörgőn, és hangja tompán halt el a
berkekben. Csillagocska maradt a víz színén, friss reggelt ígérő szél volt születőben...
Sebes csörtetés zavarta meg a csendet, valaki rohanvást jött a patak felé. Ernye felkapaszkodott
fektéből.
– Jaj, én nyomorult! – kiáltott fel Sámson. – Miért hallgattál rám, fiam? Megronthat téged ez a
pogány varázslat!...
Fél térdre hullt, és megragadta a fiú kezét.
– Éjfél lehetett, felriadtam, hová mentél... Hallottam, hogy felkiáltasz...
Fejét öklözte.
– Késő már! Bocsáss meg! Mondd, hogy megbocsátasz! Szerettelek mindig, tudhatod. Mégis
ellenedre tettem. Mondd, hogy megbocsátasz!
Ernye borzongott a hideg csillagfényben, alig hallhatóan rebegte:
– Hogyan is neheztelnék rád, kedves bátyám!

Gyorsan váltják egymást a napok. A vendégek régen elutaztak, ezóta dolguk után járnak. A
szobák üresek, nem hallatszik sehol szilaj mulatozás. Végtelen csendességű délutánok ülik meg a
kihalt udvarházat. A szolgahad kint van a mezőn. Ernye mégsem lelheti nyugalmát, a születő láng
kergeti.
Vagy megtalálom, akit keresek, vagy belepusztulok – hajtogatta magában. Az éji káprázat
emléke nem hagyta nyugodni. Nem értette, miért űzi mérföldeken át a vadat, s aztán, amikor
beérte, miért veti el íját, hogy a gyepre ledőlve fellegeket bámuljon. Miért időz annyit a forrásnál,
miért őrzi azt a kendőt a tarsolyában? Miért keres-kutat figyelő szemmel, bármerre jár?...
Végzetes hatalom viszi, semmi kétség. Sebesebb ügetésre szorítja a lovat, mert a patak mellett
fehér ruha libben. Csalódva rántja meg a zablát. Nem ő az! Lány is, szép is. De nem ő az! Miért
nem mer közelíteni az ismeretlenhez? Milyen kedvesen mosolyog, olyan, mint a kínálkozó virág...
Miért nem akar kedveskedni neki?
Az ágak szertehajIának a törtető mén szügye előtt, meg-megcsúsznak a paták a fűcsomókon. A
táj nem ismerős, nehéz az út a roppant törzsű fák közt. Rönkök fekszenek keresztül-kasul a
fasudarak között. Ahol az öregség, az ifjabb fák erős gyökerei megölték a törzseket,
elhanyatlottak. Ritkák a tisztások. Magas fű burjánzik rajtuk. Itt-ott meredek sziklaoldalak
fehérlenek, repedéseikből apró erek fakadnak, mossák és koptatják a köveket.
Vissza kellene fordulnia már. Ezt a vidéket nem ismeri!
Alkony közelít, erőtlenedik a nap a láthatáron. Azért nem fél, mert felövezte kardját, vagy mert
hisz a véletlenben? Alábukik a nap, nincs visszaút. A fák csak tenyérnyi eget mutatnak. Látod-e
ott a csillagod? – kérdezi magától.
Ragyog az esthajnal fénye odafent. Nézi, amíg el nem ólmosodnak pillái, aztán elalszik
békességgel. Csak nem lesz hozzá kegyetlen az erdő!
Ott lopódzik a fiatal hím farkas a párjával. Vadászni mennek, de Ernyét nem bántják. A paripa
nyugtalan, érzi az éj illatait, tudja, körülötte él az erdő.
Múlnak az órák. Reggel lesz. Tengernyi madár köszönti. Harmatos füvet harap a ló. Nyulak
futnak sebesen a bokrokon át. Szarka kerreg Ernye fölött a fán, és szeretné kitudni, mi fénylik az
ujján. Talán még próbálkozna is a ragyogó holmival, de a fiú felébred, és a madár elröppen.
Leveszi lova lábáról a béklyót, de mégsem ül fel, kantáron vezeti. Merre? Még maga sem
tudja.
Hirtelen megáll, szelíd csengésű hangot hall a sűrűből. Előre hát! Törik, ropog, szakad a bozót.
Eldobja a féket, lova követi, ahogy szokta. Áttör a cserjéken, és szétnyílnak a bokrok.
Apró mezőség, körös-körül fákkal. Csupa virág. Sárgállik a kutyatej, kevélyek a pipacsok,
szelíd margaréta ágaskodik a búzavirág mellett. Hajladozik a láncfű; a bogáncs lilába öltözötten
fordul a nap felé. Veres, sárga, kék, piros, narancsszínű meseszőnyeg, zöld szegéllyel. Szellő
kering, meglibegteti a lány hímes szoknyácskáját.
Megindul arra.
– Elhoztam a kendőd! – mondja, és ráfűzi aranygyűrűjét a vászonra, úgy nyújtja a lány felé.
Barna szemek bűvöletében kábuldozik, zavartan, boldogan.
– Bánom, hogy miattam akkor véred hullott, gonosz voltam, tudom...
– Ha újból kérnék tőled, kincsem, csakúgy, mint akkor...
– Kérjél hát!
– Nem kérek. Elveszem!
Megragadta... de óvatosan, gyengéden.
Tudta-e eddig, mi a csók? Látta? Ezerszer! Próbálta? Meglehet... Tudta-e, milyen, amikor a
szív úgy ver, mintha fuldokolna?
Szemben ülnek egymással. Ernye félfektében kezébe támasztott fejjel. A lány mellette egy
fűbe roskadt tönknek veti a vállát.
Ernye szürke szeme nem hideg, mint máskor. Nem villog benne szilajság. Lágyan csillog, hív,
mosolyog, könyörög. Azt mondja: kerestelek! Te voltál az, akit kutattam. Kürtöm azért rikoltott,
hogy felelj neki. Kerestelek minden leányban, téged, az egyetlent. Ki tudja, mióta már? Lovagként
kopjámon színeiddel halálba indulnék érted. Alkudnék rád, és csábítanálak kalmárként. Anyagot
kényszerítenek formát ölteni, mint ügyes kezű mester, hogy neked adhassam. Páromat keresem
benned, társamat... Ki érti, ki tudja, mennyi mindennek akarlak...
A lány szeme gyöngéden biztatja és felel: – Vártalak! Tudtam, hogy eljössz! Ígért a szélzúgás,
ahogy leszáguld a hegyek felől. Hangodra ismertem a patakcsobogásban. Felnéztem a fákra, s
hittem, erős vagy, mint ők. Bátor vagy, mégis gyöngéd. Régóta várlak! Tán ezerszer is tied
lehettem volna azóta... De hát mit tehet egy lány? Honnan tudjam, milyen bálványpénz emel gátat
közénk? Hogy miért nem jöhetsz? Hogy miért maradsz el észrevétlen tőlem? Most, hogy mégis
megtaláltál, nálam maradsz-e? Vagy eltűnsz, s újból várnom kell?
Szeretni foglak – feleli Ernye szemének villanása. – Az ember csak játék sorsa kezében.
Szeszélye elszakíthat, messze vethet, de ami a tied, a szívdobbanást nem veheti el. Én láttam
akkor éjjel csillagból ragyogó arcodat, és látom örökké ezután.
Nem szóltak még sokáig. Beszélni nem tudtak. Érezték, hogy a szavuk silány, hogyan
fejezhetné ki azt a csodát, amely bennük növekszik.
A lány piros örömmel próbálta fel a gyűrűt. Ernye megkérdezte akkor:
– Mi a neved, kedves?
 – Éva. Hát a tied?

Ugrin vendége elé sietett, és az oszlopsoros, kertre nyíló folyosón fogadta.

– Isten hozta tekegyelmedet szerény házamban! Boldog vagyok, hogy jó egészségben láthatom
viszont.
Az érsek szava nyájas volt, kezét a mélyen meghajló Tárnok vállára tette.
– Jól tudod, érsek úr, milyen öröm nekem, ha téged láthatlak! Az, hogy házadhoz hívtál, fél
üdvözülés! Már az a gondos atyai szeretet, amellyel tíz érseki katonát küldtél értem, a hála
könnyeit csalta a szemembe. És ezek a te derék vitézeid hagytak fölöltözni, válogathattam is
ruháim között, de mintha rosszallották volna, amikor kardot is akartam kötni. No, értem én, úgy
vélték, nem bízom védő karjukban...
Gúnyosan mosolyogva ismét meghajolt.
– Mostanában zavaros idők járnak, nem tanácsos éjjel kíséret nélkül kóborolni! Kegyelmed
számunkra nagy kincs! Akárha a fiúnk volna. Az út bizonyára kellemes volt, nem tikkasztott a
forróság.
– Sosem töltöttem pompásabb éjszakát lovon, mint most. Kár, hogy kísérőimben a nagy
tisztesség beléfagyasztotta a szót, másképp kellemesen mesélhettem volna egész úton.
– Ezt tekegyelmed vitézi híre teszi!... Amikor hallottam, hogy Pécsről Esztergom felé tart, csak
úgy magányosan, rögtön úgy határoztam, elhívom, töltsön néhány órát nálam. Kalocsai
magányomat derűs napokká változtassa. Isten kegyes, embereim nem jártak hiába!
– Érsek úr, túlbecsülöd csekélységemet! Mégis megkérdeném, meddig tartasz itt vendégül?
– Most csak baráti körben elköltött délebédre. Egy kevés halunk, cipónk és borunk lesz.
Később talán vadászni megyünk. Erdőnk ugyan nem akad, de a Duna mocsaraiban sok a szárnyas,
ezeket nem utolsó mulatság csónakról íjjal elejteni.
Sokat ígérőn széttárta karját, és hunyorgott.
– Nekem megárt a vendégség, ha sokáig tart! Krisztus urunk nem az élvezetek útját jelölte az
igazak elé!
– Helyes, de az egyház keblén töltött órák üdvözülésre a legalkalmasabbak!
– Még az nekem korai volna!
– Ej, Tárnok uram! Bor fia Jánosnál milyen szívesen töltött el néhány hetet is. Igaz, hogy ott
csinos lányok vannak! – Nagyot kacagott az egykori palotás meglepett ábrázatán, de hirtelen
elkomolyodva megkérdezte: – Visszafogadta-e tekegyelmedet szolgálatába a király?
– Kegyelmet adott...
– Jó, jó. De a király bizalmas szolgálata tart-e még?
Miklós elhúzta száját, és töprenkedett, hogy leljen kibúvót.
– Hitemre, András királyunk óta senkit nem szolgáltam. Erre, ha kell, meg is esküszöm!
– Nem kívántatik! Légy hát szívesen látott vendég házam falai között.
Egy termetes barát érkezett, olvasóval a kezén.
– Ez itt Péter atya – mutatott rá az érsek. – Kezed ügyében lesz mindig, tekegyelmed küszöbén
fog aludni. Szobádba kísér, ha pihenni akarsz... Délben majd látjuk egymást.
Hátat fordított Miklósnak, és kettesben hagyta Péter páterrel.
– Te most őrizel engem?
– Nem! Tekegyelmed sétálhat kedvére, én meg kísérgetem.
– Mi az ördögnek hoztak engem ide?
– Életünk csupa rejtelem... Mi végből vagyunk itt a földön? Sorsunk mi lesz? Mire lenne jó,
mindezt ha tudná a halandó? Bízzuk Istenre! Tekegyelmed vendég...
– Ennyi nékem elég is! Vezess a szobámba, ha a pince kőfenekén lenne is.
– A toronyba megyünk, oda is érzik a virágok illata, és az ablakpárkányon szívesen dalolnak a
madarak.
Tárnok nagyot nyelt, és megindult Péter atya nyomában a keskeny csigalépcsőn felfelé.
Kényelmes szoba ajtaját nyitotta fel a készséges kísérő. Puha heverő, gyékények, székek, s ritka
fényűzésképp agyag mosdótál, víz a kancsóban. Egy másik kancsóban bor csillogott, kupa s
kevéske étel állt az asztalon. Szép öltözet ruha feküdt az egyik szék támláján. Veres bársonyból
szabták, bő ujjakkal, a dolmány mellén fehér kereszttel.
– Ha tekegyelmedet elnyomná az álom, felkeltem jókor. Segítek a ruhákat is felvenni...
– Már arra nem szorulok, a mostani is megteszi!
– Nagyon elporosodott az úton, a rangos vendégek megszólnák. Az érsek úr arra kéri, ne vesse
meg szerény ajándékát...
– No, nem bánom! De most már a küszöbön kívülre, páter, mert elönt az epe a nagy
sürgölődéstől!
Péter atya nem várt kétszeri noszogatást, Miklós hallotta, hogy künt leül valamilyen zsámolyra.
Bereteszelte az ajtót, és ahogy volt, végigvetette magát az ágyon. Gondolkozott.
Kutyául áll a dolgom! Ablakomon rács, ajtómnál őriző. Ügyesen mívelték, ezentúl
megbecsülöm a papokat. Tudták, hogy Pécsett jártam, azt is, merre térek vissza. Megtalálták a
kunyhót, ahol aludtam, s mire fölébredtem, megugrani késő volt már. Dunánál ladik várta őket,
friss lovak odaát. Nagyon készülhettek!... Miben lehetek férges? Bélának nem vagyok híve, a
pápa megáldott! A régi dolog a bíborossal? Meglehet... De ki tudhat arról?... Igaz, Vid fia Pétert
kevéssel száműzetésem után leszúrták titokban. Napok múltán lelték meg a Duna menti nádban. A
húga eltűnt, s az öreg is meghalt hirtelen; kék foltok lepték el a testét. Akik közülük még élnek,
félve és csak napvilággal járnak az utcán. Szegény apám jóslata bevált: hosszú a papok keze!
Keresztbe vetette lábát, kezét feje alá kulcsolta.
Nincs nagy kedvem meghalni, de hát sajnos, Ugrin az üdvözülést emlegette! Miért akkor ez a
ceremónia?
A szoba sarkában munkálkodó pókot figyelte, hogyan csípi el ügyesen a legyeket.
– Szakasztott így leledzem én is! De lám, egy erős dongónak no sikerült kivergődnie a hálóból,
mielőtt a gazda megragadhatta volna. Ez jó jel!
Miklós felkelt és ivott. Csak később ötlött eszébe: hátha tettek a borába valamit. Legyintett,
kezükben van, mi értelme volna. Aludni fog, az álom mindig ad tanácsot.
Szűk volt az új ruha, a meghajlás nehezére esett benne. Ugrin vezette asztalhoz. Hat egyházi
lovag ült ott, négy templomos és két johannita. Az asztalfőn fekete bársonykámzsás pap, tonzurás,
aranyláncos.
Nem vette őket mindjárt szemügyre, de azt látta, valamennyien viszonozzák a bókolást. Leült
az egyik szép szál templomos mellé.
A szolgahad nyomban indult az ételekkel.
Az asztalt vette szemügyre: ezüsttel terítettek. A tálak és tányérok mind ötvösmunkák.
Kupáján Szent György dulakodott a sárkánnyal, míg tálján Jónás töprenkedett a cet szájában.
– Nem cél nélkül tették éppen énelém! Vajon az én cethalam elnyel-e?
Hasított a bárányból, és cipót törve, hozzálátott az ebédhez.
Nem élnek rosszul, annyi szent! – gondolta. Az a derék atya milyen nagyokat fal. Orcája úgy
duzzad, mint a jól kelesztett lángos... Ej, az istenért, ismerem én azt valahonnan? A palotában
láttam volna ott jártamkor? Alig hiszem... Tán Rómában? Meglehet, ott egyebet sem láttam, mint
papot. Iszok elébb, attól megeszesedem!
Hátranyújtotta kupáját, de olyan bizonytalanul, hogy a töltögető bő ruhaujjára is csurrantott a
borból.
– Ej, Ernye, ne szerencsétlenkedj, mert odavágok egyet! – mordult az ismeretlen legénykére
megszokásból. Nyomban fülig veresedett, mert valamennyien felkapták a fejüket, és ránéztek.
Hanem a serleg továbbra is remegett a kezében, s a szín is kiszaladt az arcából.
Szabadíts meg a gonosztól! A pápai követ kísérője a nyavalyás! Jól sejtettem. De most merre?
Legokosabb volna felugrani az asztaltól, kardot rántani, és ki az ablakon... Csak hát honnan
vegyek szablyát? – Kövér verejtékcsepp csörgött az orra tövén. Ügyetlenül eltörölte. Sült ludat
tartottak elébe, nagy kelletlen vett is, csak azért, hogy zavarát ne vegyék észre. A falat
minduntalan keresztbe fordult a torkában, nehezére esett a nyelés.
Hátha már nem emlékezik rám! Nem tegnap volt, nekem is úgy tűnik, mintha igaz se lett
volna. Nem! Most ide néz: huh, de nyájas!... Mennyi derék ember pusztul el; dögvész, háború,
megvaduló paripa, kóbor farkasok, épp őt nem tudta még elvinni az ördög! Hát már sosem ér
véget ez az ebéd? Megint hoznak valamit... Ártani nem árt, mosolyogni kell és venni. Ménkü a
kezembe! Most kell remegnie? Édesség. Nem rossz, de meglehet, hogy ez segít a másvilágra.
Nem járnék rosszul!
Sokat megevett az ínyencségből, ezért a tálat még egyszer hozzáküldte az érsek. Minden
átmenet nélkül füstölt halat hoztak tejföllel. Majd aszalt szőlőt, kalácsot, mézben főtt almát. Aki
már több étellel nem bírt, széke támlájához dőlt, s kivárta, míg mindenki torkig lakik. Ugrin az
ebéd végeztekor felállott, és latin imádságot mormolt. Azután kérte vendégeit, sétáljanak ki a
kertbe, s a felállított heverőkön pihenjék ki az ebéd fáradalmait.
Nyári délután volt. Felhők aludtak az égen. Álmosak voltak a madarak, a fehér szőrű
vadászebek és a templom jóllakott vitézei. Csak Miklós volt túlontúl éber. Kelletlenül ballagott a
hatalmas, árnyas tölgy alá, hogy oda leheverjen, mert ugyanott feküdt égre bámulva a felismert
pap, és kezével szemtelen legyeket hessegetett el maga elől.
Ugrin nyájasan a fráterre mosolygott:
– Ti már régi ismerősök vagytok, bizton jól töltitek az időt!
– Igen bizony, mi már voltunk egymás vendégei, de közös barátunknál először találkozunk.
Az érsek magukra hagyta őket, csend támadt egy időre. Valamilyen kolomp hangja hallatszott
a messzeségből. ö szóljon, ha akar, én nem vagyok kíváncsi, gondolta Tárnok.
– Hogy megy sora tekegyelmednek? – kérdezte barátságosan a pap.
– Meglehetősen!... Hallgattak egy darabot.
– Rég láttuk egymást...
– Őszintén szólva, atyám, nem emlékszem, hogy láttam volna!
Az egyház embere hangot váltott:
– Botlik az emlékezeted, fiam! A pápánál én kísértelek őszentsége elé.
– Az meglehet, akkoriban sok papot láttam, mindenre nem emlékezhetek.
– Mintha egy vadászházban is vendéged lettem volna...
– Istenem, én vendégszerető vagyok, valamennyit nem tarthatom észben. Hiszen a nevét sem
tudom atyaságodnak.
A fráter felnevetett:
– Hogy tudsz hazudni! Aranyat érsz, ember!... Az én nevem Benedictus, vagy ha úgy tetszik
jobban, Benedek. Most megkérdem, nincs-e kedved szolgálatunkba állni? Magad ura vagy...
– Ne alakoskodjunk hát – mondta hidegen az egykori palotás. – Én voltam az, aki atyaságodat
meg a többieket foglyul ejtettem, és a kiátkozási dekrétumot elpusztítottam. Mindig számoltam
vele, hogy egyszer megfizetek érte, hát legyen, de gúnyolódást nem hallgatok!
– Édes fiam, aludjon el a haragod. Aki ezt mívelte, Vid fia Péter volt, és elérte őt Isten haragja.
Mi téged sokra tartunk. Amikor Róma mellett bérgyilkosok törtek rád egy asszonyszemély miatt,
nem egyházi lovagok mentettek-e meg?
– De valóban...
– Nem tartottuk-e hát kedves hívünkön őriző szemünket? Nem üzentünk-e haragos levélben a
királynak, hogy kegyelmet adjon? Igen, mert tudtuk, egy napon majd Tárnok fia megtér az egyház
szárnyai alá!
– És ez lenne az a pillanat?
– Semmi kétség! Hozzád fogható bátor és ravasz vitézt keveset ismerek. Erőd is van
bátorságodhoz. Volna-e hát kedved a kereszttel jelölt zászló alá állni?
– Erre azért egyet aludnom kellene...
– Kicsinyelsz bennünket? Istennél nincs hatalmasabb, és földi helytartói, mi következünk
utána. Kik parancsolnak koronás uraknak? Kik küldenek keresztes hadakat? Kik urai a
„Kardtestvérek” rendjének, a templomosoknak, a johannitáknak, a teuton lovagoknak? Az
egyház! Szép hatalmat, dús javakat kínálok. Az egyház fegyvereseinek vezérletét magyari földön.
Igaz, színleg Kálmán herceg lesz az úr továbbra is. Száz arany évpénzt kínálok, mert mi nem
rossz ezüsttel fizetünk! Lótartást és szolgatartást is természetesen. Mi másnak vétek, neked
hetedíziglen megbocsáttatik. Vidám életet kínálok, holtod után paradicsomi örömöket!
 – Megbíznátok bennem?
– Én most is kezedbe merném adni a kardot, és fejem őrizésével bíználak meg.
Meg is bánnád, gondolta Miklós, de így szólt:
– Asszony nélkül én nem tudnék élni!
– Csak frigyre lépésről kell lemondanod, s úgy nézem, ezzel nem is sietsz! A test bűneit mi
majd jókor leimádkozzuk. Kar kell nekünk, hogy forgassa a fegyvert. Olyan embert kívánunk,
akit mindenki ismer, becsül vagy fél...
– Hátha mégis nemet mondanék?
– Ne tedd, fiam! Az ember egyszer él. Lehet, hogy üdvözül, lehet, hogy pokolra jut, vagy
sehová sem. A pondróké leszen. Nem tudom... Jólesik asszonyt ölelni, megmámorosodni bortól.
Jó a díszruha, az ágy, az álom. Kár eldobni értelmetlenül! Élni mindennél jobb. A koldus is él, a
jobbágy is él, rosszul él, mégsem öli el magát. Fél! Az ismeretlentől fél, ragad nyomorúságához!
Én is, te is. Haljanak mások! Vesszen a Vid nemzetség, ők a bűnösök, így tudja a pápa. Tárnok fia
Miklós, a jó vitéz, éljen! Ha szolgál...
Miklós rábólint:
– Ha már így rám nehezedett a pápa, itt a kezem!
– Bölcsen beszélsz! Alkonyatkor esküt tehetsz a keresztre, hogy szavadat állod... Azt a derék,
jókora legényt vedd társul magad mellé... Tudod, kire gondolok, aki veled volt akkor...
– Legkedvesebb barátom, nem árulom el!
– Mit nyersz vele? Őt is gazdagon jutalmazzuk, s valami szolgálat csak kell neki is. Hívd
közénk! Kérdezd meg mindenképpen, s a döntés joga az övé legyen. Abból az ügyes fiúcskából
mi lett?
– Ő Ákos fia Ernye, a király ispánjának a fia!
– Akkor hát nincs dolgunk vele, miénk amúgy is, apja esküdt emberünk.
– Mi dolgom lesz?
A pap felkönyökölt, és kíváncsian arcába nézett.
– Nagy munka az, hithű bajnokot kíván! Az uralkodó ellenünkre van, azt kell hinnem, azért,
mert beteg...
– Talán meg is fog halni? – vágott közbe Miklós.
– Meglehet. Ma még vígan élünk, de holnap bűneink miatt elszólíthat az Úr szava!
– Piszkos egy munka, nem venném lelkemre, ha megnyúznak is!
– Csak a tervet kell neked kiagyalni, és sikerét elősegíteni. Gyilkosnak bárki jó, a döfést
végezze más! Oroszlánt nem teszünk éhfarkassá. Te jól ismered a palotát... és mi mindent rád
bízunk! Tervezd el okosan. Kálmán hercegben jobban bízunk, Istennek igazabb fia. Az ország
urai nem veszítenek a cserén, a szolgáknak mindegy, nekünk nyereség...
– Kik lesznek a társaim?
– Még jókor elmondunk mindent. Mindez nem sietős, bűn lenne elhamarkodni! Lám csak, itt
jön Ugrin, tudatom vele, hogy megtértél.
Az érsek elé sietett, és egymásba karolva szépen lassan körbesétáltak a kertben. Néha szabad
kezükkel is finoman magyaráztak egymásnak.
Tárnok a fa lombjait nézte, de nem rajzolódtak ki előtte a levelek karcsú vonalai. Egyetlen
sötét tömeget látott maga fölött.
– Nyomorult az ember, gyenge is, gyáva is! Mindig utáltam a papokat, Isten büntetése, hogy
szolgálnom kell őket!
Ugrin egyedül jött hozzá. Leült a heverő szélére.
– Örülök, hogy hozzánk találtál...
– Ügyes vezetőmet illeti a hála!
– Mindig kedveltelek.... hiszek benned. Este gyere le a kápolnába, nagy öröm vár rád. Most
kövess, magam kísérlek körül palotámban. Fegyverházamból bármelyik drága szerszámot
kiválaszthatod, tied. Barátok leszünk!
Hangja bensőségesen csengett, érzett rajta, hiszi is, amit mond. Nagy egyetértésben ballagtak a
palota felé.
 – Neked, Miklós, hosszú munkád lesz. Lehet, újból a király szolgálatába állasz. Nem a
mostaniéba, az eljövendőébe. Azért mégis mindig a mi képünk hordozója leszel. A magyarok
földje kedves a pápa előtt. Csak innen lehet eredménnyel harcolni a bizanténusok és bogumilok
ellen. Lehet és kell! Jövőd előtt nagyra nyílnak a kapuk!
Miklós szótlanul bólintott.
– Nézd ezt a szobát, ahol állunk: szőnyegek, aranykereszt, olasz mesterek becses szentképei,
hímzések, selyem és bársony. Az egyház gazdag!
Nehéz veretű ajtó tárult fel előtte. Kis fülkében ládák sorakoztak ezüsttel, arannyal telve. Ugrin
egymás után nyitotta fel mindet. Igazgyönggyel volt megsózva a pénzhalom.
– Ezek a hatalom jelképei, velük minden megszerezhető. Markolj beléjük, és elmélkedj; az
egyház hatalmas!
Miklós nem szólt egy szót sem. Régi látomások rémlettek föl lelki szemei előtt; pénzt átokkal
követelő papok... és vályogviskók éhező, rongyos vagy mezítelen emberekkel, Kalocsa vagy
Pannonhalma környékén.
Hosszú oszlopos folyosón mentek végig, lélekkel sem találkoztak. A nagy terem falait félig
elborították a fegyverek. Volt itt keresztes kard, amelyik megjárta a Szentföldet, soha nem
rozsdásodó szaracénpengék, magyar és szláv szabású szablyák, enyhén hajlottak, csapott végűek.
Lándzsák fanyéllel, bőrbevonattal, vasalt hadikopják, széles vasú csatabárdok, tollas és szeges
buzogányok. Sápadt csillogással sorakoztak a vértek, tollas, tarajos sisakok, pajzsok. Valahány
fegyver, mind mestermunka, silány egy sem akad.
– Ez a fegyverházam. Elhiszed-e, hogy meg tudjuk védeni a gazdagságot és a hatalmat?
Templomunk erős! Végy közülük, vagy hagyd, hogy én válasszak neked...
Tárnok bólintott.
– Ez a penge olasz kovács remeke. Háromszor járt a Szentföldön, és mindannyiszor megmerült
a hitetlenek vérében. Francesco templomos mester kardja volt. Formája nem hivalkodó, de szent
fegyver, szerencse jár vele. Vedd!
Ugrin maga csatolta fel Miklósra, s aztán vendégét előreengedve, egy félhomályos helyiségbe
tértek be. Az érsek helyet mutatott, leültek.
– Senkinek nem kell tudnia arról, ami ma veled történt. Ha megtérsz Esztergomba, nem kell
templomba járnod, és olykor ejthetsz néhány gyalázó szót is rólunk. Legyél az, aki voltál, igyál,
kockázz, párbajozz... Ölelj asszonyt, régi palotai cimborákkal újíts barátságot. Ne bánd, ha
vétkezel, egy-egy fráterünk minden este imájába foglal. Régi ismerősöddel fogsz innen megtérni.
Útközben elmond mindent.
Tárnok bólintott, de semmit nem szólt, kezével játékosan simogatta a karfát. Később azonban
sok szót cseréltek, s mélyen merültek az elmúlt évekbe.
Aztán Ugrin felállt. – Még hátravan az esküvés... Jöjj! Éjszaka mentek el tőlem. Ha
találkoznánk Esztergomban, meg ne ismerj, úgy köszönts, mint mindenki mást.
Indultak. A vendég haladt elöl, lefelé a keskeny, kanyargó lépcsősoron. Hűvös, ablaktalan
kápolnába értek. Beléptekor fekete kereszttel jelölt csuklyát húztak a fejére, szemmagasságban
keskeny nyílás volt belehasítva.
Az egyik falat Szent György hatalmas képe borította. A domborművet a köréje rakott olaj
mécsek világították meg. Az imbolygó fényben minden elevenként villódzott: a sárkány meg-
megvonaglott a hős lábai alatt. A kép előtt vaskereszt állott veres posztón. Még egy csuklyás volt
a kápolnában. Az ajtót kívülről rájuk zárták, magukban voltak.
A kép mögül hang szólalt meg, zengése betöltötte a teret, visszaverődött a kőboltozatról.
– Járuljatok ide, és esküdjetek! Kezeteket tegyétek a keresztre, térdepeljetek elé. Szívetekből
minden csalárd gondolatot öljetek ki, a sátán sugalmait űzzétek el! Esküdjetek Krisztus sebeire, a
pokolbéli szenvedésekre, az üdvözülésre, hogy árulóvá sohasem lesztek...
– Esküszöm! – mondták mind a ketten. Miklós ismerősnek találta a másik csuklyás hangját.
–... Szent Lőrinc és Sebestyén szenvedésére esküdjetek, hogy semmilyen vallatás nem nyitja
meg ajkatokat, ha fogságba kerültök.
– Esküszöm!
 Egy időre minden elcsendesült, azután a hang újból megszólalt.
– Templom lovagjai, a kárhozaton kívül az áruló már itt a földön is halállal lakol. Hatalmas
Istenünk bosszúja mindent és mindenkit elér! Emeljétek most fel a keresztet; talpa alatt gyűrűkre
leltek. Vonjátok ujjatokra azokat, hogy társaitokra ismerjetek. Lépteiteket óvja az ég!
Több hang nem hallatszott. A gyűrűket felvették, különbözőek voltak.
Tárnok észrevette, a smaragd elfordítható, s alatta lángpallosú jegy válik láthatóvá.
A kép megcsikordult, s lassan eltűnt a mennyezetbe vágott nyíláson át. Hosszú folyosó
tátongott előttük. Mintha valaki fáklyával menne elöl, halvány fénypont pislákolt a távolban.
Elindultak.
A föld alatti út ó-kútba torkollott. Fentről kötéllétra volt alábocsátva. Felhágtak.
Alkonyodott, félúton járt a sötétség, de nem volt még éjszaka, ahogy Ugrin ígérte. Sápadt
újhold úszott az égen, árnyékok nyúltak hosszúra. Ott állottak a Duna mocsarainak partján. Nád,
káka és békalencsés víz mindenütt. Zöld iszalag, lapu, mocsári rózsák. Gázlómadarak húztak
fészkük felé lármásán. A folyó valahol beljebb hányta a habját, itt csak a poshadó víz szaga érzett
köröskörül.
Két ló volt felszerszámozottan kikötve egy roggyant fűzhöz. Egyikben Tárnok örömmel
ismerte meg a maga hátasát, ledobta fejéről a csuklyát, s kengyelbe lépett. A másik is így tett, de
csak a nyeregben vette le az arcát takaró maskarát. Arcvonásai már nem látszottak világosan,
Miklós mégis felismerte és rákiáltott:
– Vejte főpalotás!
Némán, akár két idegen, lovagoltak a vizenyős földből dúsan és haragoszölden kiserkedt
füvön. Meg-megsüppedtek. Nagyokat cuppantak a lovak patái. Füzek szerteszórt törzsei
feketedtek a vastagodó sötétben, és mint kárhozott lelkek meredtek fel a mocsárból. Sárgán izzott
a hold, és sápadt fénysávokat vont a messzi dombokra. Tűzfényű bogarak támadtak fel nagy
rajokban, akárha a föld ontotta volna őket. Békák zajongtak keservesen a láp felől.
– Hosszú éj áll előttünk – törte meg a csendet nagysokára Vejte. – Jó alkalom ez, hogy
beszéljünk. Egymáshoz láncol minket ez a gyűrű.
Felemelte kezét. Az ujját körülabroncsoló aranykarikán veresen izzott a rubin.
– Lelkünk nem a miénk, eladtuk. Én bosszúból tettem! Furcsa és félelmes szó ez, amikor
kimondom, beleborzongok. Van benne a kígyó szisszenéséből és a vérre szomjazó farkas
mordulásából. Igen, most végre bosszút állok!
Gyors iramban szaladtak a lovak. Fejüket felütötték, táguló orrlyukaikat nekitaszították a
keringő szellőnek. Fehér nyáluk rácsurgott a zablaszíjra, sörényük kuszán hullámzott.
– Mindenki szolga, én is szolga voltam mindig, de a király szolgája. Másé soha! Palotában
születtem, éltem, és nem vágytam máshová. Hűségben öregedtem meg, félszáz esztendő maradt
mögöttem. Lám, mégis kitelt a becsület! Apja vén szolgáját elrúgta a fiú. Durvábban, mint nyáj
mellől a kivénült ebet. Mondott volna legalább annyit, hogy „öreg vagy, keress pihenést,
nyugodalmat, kis falvat, magányos házat”... Mentem volna. Ott ülne számban a keserű íz, de
sorsomban megnyugodnék.
Lehorgasztotta a fejét.
– Kivetettek! Az új kegyenc kigúnyolta a régit. Párbajt követeltem, és nyomban becsuktak
hűsülni az öreg toronyba. Mit András megígért, fia beváltotta! Míg fogoly voltam, házam
feldúlták, kirabolták... Az érsekhez mentem, ő még egyszer visszaadatta régi lelkemet. Előbb nem
bízott bennem, de én hitet tettem; három szolgája közt legyilkoltam a részeg Máté fia Györgyöt.
Éj volt, szeretőjétől jött büszkén, rikoltozva. A szolgák elfutottak, s én kétszer belédöftem a
kardot... azt hiszem, a király megsiratta. Kis sakál volt, szent igaz, de most az oroszlán is terítékre
jut! Részeg láz fog el, milyen nagy dolog végre hóhérnak lennem!... Büszke nagyurat fogok
taposni, s a vas csakúgy átjárja, mint akárkit. Küszködni fog életéért, és vére elborít majd ágyat,
padlót.
Megsarkantyúzta paripáját, és közelebb ugratott társához.
– Tekegyelmedben jobban bíznak a papok. Megjárta a talján földet, és túljárt az eszükön, így
van ez jól. De ezt az utat nekünk együtt kell végigjárnunk. Nem hánytorgatok fel régi barátságot,
kedvezést, az ember gyorsan vált színt, tagad meg éveket. A közös bűn azonban egybeláncol
holtiglan. Tekcgyelmed a vezér, én az őriző!
Miklós ráemelte a tekintetét. A hangja dermesztően hideg volt.
– Halljam hát végtére, mi van rám sorolva?
– Tekegyelmed lássa, mihez fog. Esztergomban már nincs hatalmam. A kéz, amelyik a véres
munkát végzi, úton van már. Én fogom megfizetni, a rávalót már tarsolyomba rakták. Német, de
jól pörgeti nyelvén a magyart, az ottani bavar papok küldik. A gyepükhöz elébe megyek. Utunk
így hát elválik, ha túlértünk a Dunán. A menekülés már biztosítva van. Apodfi Tamás, hajdani
udvarbíró – most ispán – lát el pihent lovakkal, mihelyt hozzá érünk. Éjidőben, kerülve a jó utat,
Ákoshoz menekülünk, ő biztos helyre rejt erdejében. Jobb idők jöttét ott várjuk be.
– Szép terv! Mikor tér meg tekegyelmed azzal az emberrel Esztergomba?
– Az idő nem hajt, két hónap is elfogy belé.
– Ha az érseknek nem sietős, nekem se az!
Még lovagoltak egy darabot, amikor magános férfi bukkant fel egy fordulóban. Eléjük
léptetett, és megragadta Tárnok lovának zabláját.
– Az Isten mindenható!... – mondta az idegen.
–... Hűséggel szolgáljuk – felelte Vejte.
– Kövessetek!
Nyomába szegődtek az ismeretlen vezetőnek, aki a Duna felé lépdelt. Sötétben sem tévesztett
utat, de később leparancsolta őket a lóról.
– Itt már nem bír meg lovastul a folyondár. Egymás nyomába lépjetek!
Egyszer fény szűrődött elő a nyers nád buzogányai közül. Jókora hasas ladik állott a Duna holt
ágán. Négy legény ült az evezőpadokon. Az érkezőket besegítették lovastul a billegő
alkotmányba. Parancsot nem várva, fáklyáikat a vízbe vetették, és evezőikkel a habokba csaptak.
Kihajtották a csónakot a poshadt vízből a nyílt folyóra. Kemény csapásokkal húztak felfelé a
csillámokat vető fekete vízen.

VII. FEJEZET
A TORNA

A tompa végű kopják sebesen közelednek egymás felé. Megvasalt paták szaggatják a széles
porond füvét.
Pók fia Móric előrefeszíti öklelő fáját, és feje elé rántja pajzsát. Ropog valahány csontja, érzi a
hatalmas ütközést, füle nyilallik – a csattanástól. Az erőlködés veres köde ereszkedik szeme elé.
Kapaszkodna a zablába, de lába elveszti a kengyelt, csúszik a nyereg. A ló megbotlik, mellső
lábaira rogy, és átveti fején. Forog az ég, fejük tetejére állnak a sátrak. Még hallja, hogyan
ujjonganak a nézők a vörösre festett korlátok körül, azután már nem tud egyébről.
Ugron fia Pál magasra emeli kopjáját, és lovát táncoltatva léptet körbe az ünneplő vendégsereg
előtt.
Büszke, arca kipirul a győzelemtől. Szinte látszik, amilyen sebesen árad a vére a bőre alatt.
Megsimítja már pelyhedző bajszát, és mélyet hajol a díszsátor alatt ülő Sarolt és az őt körülvevő
többi szépszemély előtt. Keresi a mosolyt a lány ajkán, biztató szemvillantásért könyörög. Karján
kendő, amelyet arannyal hímeztek ki, és amelyet a lány kötött a karjára, miközben a szokásos
buzdító szavakat elmondta illendőségből.
Sarolt most mozdulatlan ül, sápadt, szemét nem emeli rá. Kutatón keres új kihívót, bárkit, csak
nyargalna végre porondra. Hatodik kopja ez ma már, és Pál még mindegyre a nyeregben.
Büszkén, rettenthetetlenül, mint annyiszor Esztergomban vagy Fejérvárott. Sarolt ajkába harap.
Hát újból ő győz? Lehajtja fejét, s arra gondol, hogyan fog majd kezére omlani, hogyan suttogja,
milyen forrón és undorítóan: „Érted vívtam!”
És neki mosolyognia kell a fiú hűséges arcára, mosolyognia kell, meg kell simítania a haját, és
sokat ígérő pillantást kell vetnie rá. Ígérnie kell és rettegnie attól a pillanattól, hogy egyszer nászi
ágyába kerül...
 Miért?
Pál szép szál legény. Álmukba szövik a lányok. A király kedveltje! Tegnap még örült, amikor
jönni látta, és Pál fél térdre hullt előtte, hogy üdvözölje. Tegnap így elfogadta őt, bár valahol az
ágyasház párnái közt másképp képzelte igazi vitézét. Álmában sokszor látta feltűnni azt az alakot,
aki lehajlik őérte a paripáról, hogy magához emelje. Csak arca nem volt, vonások nem teljesedtek
még ki előtte... Hol van ő? Az éjben felbukkanó ifjú? Körülrajongták, amikor belépett, sok barátja
úgy vette körül, hogy látszott, büszkék rá, amiért mellette lehetnek... – Feketébe forduló kék ruhát
viselt, parányi aranyíj volt mellére hímezve. Sima arcán indulat még nem hagyott nyomot, de
szürke szemében ábránd, titok s a tél hidege borongott. Tekintete át- meg átdöfte, és valami
mondhatatlan édeskeserű fájdalom született Saroltban...
Miért?
Nem volt idegen énnekem – gondolja a lány –, midőn Pál elém vezette, s barátjaként ajánlotta
nekem. Ismerős volt ismeretlenségében, hiszen már régen tudtam, hogy eljön, s elvisz magával.
Elkerült az este, még nem tudom, miért. Hol vagy Ákos nembéli Ernye? Elkerülöd a torna
porondját? Te nem lehetsz gyáva!... Legelébb, amikor az íjászok mérték össze karjuk erejét,
szemük élét, és kitüskézték a szalmabábukat, nem voltál köztük. Amikor övig vetkőzötten a déli
verőfényben birokra keltek a vitézek, nem voltál köztük. Nem voltál a sólyomvivők közt, s most,
hogy a szabadban felhordott ebéd jóval elmúlt, kopjavívni most sem állsz elő. Legyőzne-e Pál?
Édes lenne-e szívemnek, ha fekvő, mozdulatlan tested sátrakba vinnék, mint most Móricot? Talán
gyűlölném a győztest...
Pál már jóval túl üget a tisztás másik végén, kiáltva hív ki újabb vitézt. Sarolt feláll, és társnőit
odahagyva apjához siet, aki kőhajításnyira ül vidám asztaltársai között.
– Hát lám csak! – nevet Csák úr. – Az élő díj közeledik felénk.
– Hogyan mondtad, apámuram? – rezdül meg a leány hangja.
– Férjednek nyújtod át a serleget, ha Pál győz itt a viadalban.
– Miért ne győzne? – vicsorog Ugron, a büszke apa. – Ki jöhetne még?
– Száz jó arany a tétem a fiad ellen – vágja rá Ákos gúnyosan.
– Eb legyek, ha nem tartom! Egy-két legényt kivet még a nyeregből, a többi majd
meggondolja, kopját feszítsen-e. Derék fiadat azonban nem látom sehol. Vagy tán vadra les, jól
elbújik az erdei csalitban?
Olyan vadra les, mint te magad! Ugyan, te agyahűdött, mit tudsz te? – gondolja Ákos úr, és
szakállába mosolyog. – Én bezzeg minden gazságát kitudtam Csák fia Péter úrnak. Sok
dénáromba, munkámba került, de úgy hiszem: megérte! Megrészegült fiából legutóbb kicsaltam a
tordai és kolozsi sóbányák titkait! Tudom már, milyen fortéllyal lopják a kincstárt... Most
felmutattam az adóslevelüket: fizessetek. Kialkudtam a lányt dús jegyajándékkal, ámbár
Apodfinak ígérték. De Pálé sem lesz a lányasszony... Én takarítom be a termést, nem eshet
másként! Ernyének győznie kell ma, ha eljön, hogy kopját feszítsen!
– Száz aranyat mondtam!
– Vagy ötvenet én is teszek, hogy fiát, Ugron uram, vőmül ma még nem fogadhatom – mondja
Csák fia Péter úr is.
– Azt is tartom! – húzza ki magát Ugron. – Lám csak, új legény jön, aki fűbe akar harapni a
mezőn. Hallom, azt rebesgetik, Móric bordája betörött!...
Sarolt odahagyja őket, szemével bátyját keresi. Az ő névünnepe van ma Trencsénben, az Úr
1237. évében, perzselő augusztus huszadik napján. István, a legidősebb Csák sarj, a Szűz
csillagkép alatt született. Tiszteletére jött a vendégsereg, magyari vitézek, idegen lovagok.
Kedvéért tart tornát Péter úr frank szokás szerint, de magyar módra. Nincs vért, vassal burkolt
takaros paripa; könnyű kopjával, sisakosan, vasingben, támlátlan nyeregben öklelnek.
Sarolt Istvánhoz indul.
– Te miért nem törsz ma lándzsát, bátyám?
– Nem vagyok bolond, hogy apám dühét vegyem magamra, ha hódolód kitaszít a nyeregből!
– Ő lesz hát a győző, bizonyosra tartod?
– Ha apánk ellene fogad, akkor még vár valakit..
 – Ki lenne az?
– Ne kérdezd! Csak tudnám, miért nem látom rajtad az öröm pirosságát? Régi kegyelted
majdhogy elnyert immár, s mint menyasszony állasz oldalamnál.
Sarolt haragosan letaszítja bátyja kezét a válláról. A porond felé fordul.
– Istenem, hiszen ez Bertalan!
A két bajvívó egymásnak-rohan. Az utolsó pillanatban Bertalan félrekanyarodik, elkerüli
száguldó ellenfelét. Szent igaz, nem bátor fogás, de legalább nem hullik nyomban a pástra. Ismét
szembefordulnak, és most Ugron lassabban lovagol, nehogy elszalassza. Bertalan sarkantyúzza a
lovat, gyors rohamban úgy törtet, csak úgy porzik. Pál üggyel-bajjal védi ki a kopját. „Ki hitte
volna róla? Lanton kívül a szálfához is ért? Még megszorít!” – gondolja.
– Hátha legyőzik! – kulcsolja egybe kezét Sarolt.
Pál összeszedi maradék erejét, előredől, nagyot taszít. Bertalan nyeregben marad, de elejti
kopjáját, elveszti egyik kengyelét. Jobbját emeli, feladja a harcot. Ugron kezet nyújt, hiszen
derekasan küzdött.
Körbelovagol. Innen-onnan virágok röpülnek felé, és hallja, amint az öreg vitézek hangosan
dicsérik. Akkor a porond végén felmorajlik a tömeg. A sátrak mellett már ott áll égre szegett
kopjával az új bajvívó.
Fehér lovon ül, keményen markolja a zablát. Testén talpig fekete az öltözet, mellére hímezve
hatágú korona ragyog. A fején rostélyos sisak, levontan. Vékony, de karcsúsága akár a megvont
íjé. Akik értenek hozzá, látják, milyen biztosan üli meg lovát.
Ernye mozdulatlan. A rostélyon át jól látja az önfeledt örömmel ujjongó győztest. Még nem
nyargal be, hagyja, hadd arassa le babérját. Még egyszer felméri inkább, ami aznap délután
történt.

Hasábokban tört át a fény az ablaktáblák résein. Ákos úr belépett, és valaki állt mögötte, karján
ruhát tartott. Sötétben maradt, nem lépett előbbre. Apja az ágy szélére ült.
– Fiam, rendjén való, hogy éji mulatság után az álmot keresed. Örülök, hogy eszed jól vág,
nem úgy, mint azé a bolondé, aki reggel óta künn fitogtatja magát a mezőn. Erős leszel,
pihentebb, mint bárki, szemed nyugodt, karod erős. Kelj hát, fiam! Künt nyomban lándzsatörés
lesz, ne késlekedj hát, ragadd el a dicsőséget. Valamikor én magam is kedveltem a tornát... De hát
ma már rajtad a sor! Szeretnék büszke lenni rád, fiam!...
– Miért vívjak? Nincs lány, akinek színét a jobbomra kössem... Legyen másé a jutalom, nem
áhítozom utána!
– Vésd eszedbe, fiú! Ha apád úgy akarja, vívni fogsz! így kell lennie!
– Ha parancsra kell nyeregbe ülnöm, meglehet, hamar lepuffanok...
– Eltagadlak, ha megteszed!
Ernye nem felelt, befelé fordult az ágyon. Akkor a félhomályból előlépve, Ákost elhárítva
maga elől, Vejte lépett hozzá. Megállt, felmagasodva a fiú fölé, parancsolóan rászólt:
– Kelj fel, apród, szolgáld királyodat!
Ernye az ezerszer hallott parancsra önkéntelen felpattant fektéből.
– Fogd ezeket a ruhákat, és öltözz fel. Lovad künn vár, hogy elvigyen. Régen halott uradnak
kell engedelmeskedned! A múlt órái nem szállnak újból vissza, holt évek újjá nem születnek...
Adós vagy, Ernye, tartozásod még nem róttad le ez eddig. Emlékezz, nagyurunk szeretett téged,
és most emlékének kell hogy adózz! Nincs senki, aki ezen a tornán az ő vitézi udvarát méltón
képviselné. Rajtad a sor, a legjobbon, akinek a vitézsége még alatta bontott szárnyat, hogy
megvívjon az utódló nemzedékkel. Miként a vén sas neveltje, aki a rárók közt szétcsap. Érted-e,
mit mondtam: Ákos nembéli Ernye?! Holt András királyt ilyen ruhában kísérték végső útján
apródjai. Te távol jártál, de én ezt az öltözéket félretettem, tudtam, hogy egyszer még viselni
fogod. Ma van a napja ennek!
Ernye nyúlt az öltönyért, öltözködni kezdett.
– Lám csak, lám, mégis volna kendőd!? – szólalt meg akkor Ákos úr.
 Ujjai között tartott egyet, amelyet fia szétszórt ruhái közül emelt ki. Ernye arcát elborította a
vörösség. A fehér-kék szegélyes kendőt Éva adta, amikor búcsúzni kellett. Zavartan nézett apja
arcába.
Ákos elröhintette magát:
– Már ez derék jószág, mert igen erős kelme. Biztos becses szerelmi zálog!
– Az – hagyta rá Ernye, és hirtelen kézzel elragadta tőle. – Lesz, mit a jobbomra kössek.
– Indulj, apród! – csapott Vejte a fiú vállára. Feszítsd jól a kopját, ne feledd, amit tanultál!

A fehér paripa berobog a küzdőtérre. Középtájt ura visszarántja, hogy kopjahajtással üdvözölje
ellenfelét.
Az igazlátók egyike odalép hozzá, megragadja a ló zabiáját.
– Ki vagy, vitéz, mondd a neved!
– Ha győztem, meghalljátok, ha porondra hullnék, szégyenem rejtve maradjon. Ezt kívánom!
Az igazlátók mind Ugron felé fordulnak, de ő legyint.
– Ha így akarja a kihívó, ám legyen. Ne érje gyalázat, ha alulmarad.
Ellovagolnak a tér vége felé, ott szemközt fordulnak.
– Ki lehet ez? – morajlik végig a nézők sorain. Az öreg Ugron is ezt kérdi Csáktól, aki szörnyű
tudatlan képet mutat.
– Az ördög tudja, hiszen névrejtve jött. Talán idegen itt, de levont sisakja nem jót sejtet velem.
Igaz, lányom, te sem ismered?
Sarolt nem felel, dermedten ül a székén. Megismerte, de úgy, hogy megrettent belé. Föllelte
Ernyét mozdulatában, alakjában, látta arcát a rostélyon át is. Érezte szívének heves csapkodását.
A mezőn nekilendülnek a lovak, moraj kíséri őket. összemennek. Ernye pajzsának gyors
mozdulatával elhárítja a kopját, de Pál késik egy villanásnyit, és csak nehezen tud nyeregben
maradni. Egybefolyik előtte a kiáltozó tömeg, nehezen száll fel szeme elől a köd. Megfordítja a
lovát, és újból rohamra megy.
Előreszegzett kopják siklanak el élő céljuk mellett. Ernye is, Pál is elhajol, pajzsukat
egymásnak taszítják. Csendülnek a domború ércek, de egyikük sem inog meg. Most már nem
nyargalnak a porond végéig. Ágaskodtatva fordítják a nyerítő méneket, és Pál rettentő taszítást ad
lándzsájával, olyannyira, hogy vége szertehasad az ellenfél pajzsán. Ernye lova megrogy, lovagja
hátraszédül.
Sarolt elfordítja a fejét, csak az örök zúgásra kapja vissza. Semmi kétség, Ernye nyeregben
maradt, s most lovagol visszafelé. Ákos és Csák úr kendővel törülgeti ki verejtékezett orcáját.
– Fickándozik tekegyelmetek aranya! – gúnyolódik Ugron.
Pálnak másik öklelőfát nyújtanak az igazlátók. Az új rohamnál
Ugron félreüti arca elől a kopját, de Ernye mellette elsodródva, nagyot taszít rajta. Béla úr
kedvence Sarolt nevét suttogja, emberfeletti erővel tartja magát. Lova remeg, szakad róla a
veríték.
– Csak el ne botoljék! – suttogja, és rettegés fogja el, mert érzi, nem vágtat elég sebesen. Az
ellenfél sisakját célozza, és oly hirtelen emeli a szálfát, mint még soha. A másik elhajol. Irtózatos
ütést érez a pajzsán, és felkiált, mert elveszti a zablát. Elsötétedik előtte a világ, paripája nyakára
rogy, igyekszik még tartani magát. Kopjáját nem engedi el, vállalja a harcot. Üggyel-bajjal úrrá
lesz lován, és még egyszer szembefordul...
– Lányom, eredj a többi szépek közé, a serleget te nyújtod át, s én nyert aranyaimmal majd
megtetézem. Bizony derék legény a fiad, Ugron, ilyen harcot nem láttam még! Az a másik, az
táltos! De most már az utolsó összecsapás következik...
Pál lova nehezen kocog előre, Ernyéé szinte repül a tér felett. Összecsap a két bajnok, és Pál
lovastul omlik a földre. Ernye visszarántja ménjét, leugrik melléje. Segít kengyelből szabadulnia,
és felcsapva sisakrostélyát, föléje hajol.
Ugron szeme felnyílik.
– Tudtam, hogy te vagy – mondja szürkén, erőlködve. – Nem szégyenkezem a vereségért.
Elájul, szemei bezárulnak.
 – Ne haragudj érte!... – mondja Ernye halkan, s azután, hogy Pált elviszik, lovára ül. Sisakját
elveti, int az ünneplő, süveghajigáló tömegnek, és Sarolt felé lovagol. Sátra előtt leszáll a
nyeregből, meghajol, azután fél térdre ereszkedve elfogadja a jutalmat. Szokás szerint a lány
feléje nyújtott kezét emeli homlokához. Érzi, hogyan remeg a kéz, a hang, amikor erejét
magasztalja az illemnek megfelelően. Ráemeli szemét, és látja, hogyan gyúlnak tűzrózsák a lány
arcán, ő hideg marad. És Sarolt tudja, noha rajta függ a fiú szeme, nem őt látja. Az az arc tűnik fel
előtte, akinek kendőjét a karján lobogtatja. A leány arcán sebesen, mint a gondolat, egy
könnycsepp szalad végig. Elhalványul.
Ernye újból fejet hajt, feláll, és arra indul, amerről Csák úr és vendégei már jönnek feléje...

VIII. FEJEZET
MAGÁNY

Ernye megállott a patak mellett, s leült egy sziklára. Lovát már előbb megkötötte a tisztás
szélén egy fa ágához. Fürkészőn körülkémlelt, aztán földre sütötte a szemét, elmerengett.
Az őszi szelek megkavarták a füvet borító sárga, piros és rozsdaszínű leveleket. Halmokba
kergették őket, vagy a patak megsötétedett vizére szórták. A levelek ott úsztak lefelé, billegő
rendjüket meg-megzavarták a felmeredő kövek. A gallyak mindenfelé meggörnyedtek, és a
törzsek tövében meg is huppadt már a zörgőre száradt avar.
Az ég fátyolfelhős, valószínűtlen fehéres kékségével derűsen húzódott láthatártól láthatárig. A
félig kopasz ágakon még meg-megpihentek a bágyadt, délnek úszó vándormadarak. Az északon
születő szelek napról napra erősebben, haragosabban ébredtek meg.
Ákos szarvasbőr ruhát viselt talpig. Erőset, amilyen megvédi zivatartól, széltől egyaránt.
Hosszú, combig érő száras csizmáit csatok tartották. Prémes szegélyű süvege alól kibukkanó arca
sápadtabb, álmatlanabb volt a szokottnál is. Szeme alá árnyékos félkör rajzolódott, tekintetében
kétségbeesés villant meg olykor. Fatokos kardja ölében feküdt, dermedt csendben figyelt az
innen-onnan feltámadó neszekre.
A ló felmálházottan állt a fa mellett. Menni akart, de gazdája várt még. Lehajolt, fölmarkolt
egy halom tűzszínű levelet, és darabonként szórta lábai elé. Látta őket, mikor aranyoszöld
rügyként felfakadtak, majd amikor haragzöld tenyerüket hunyorálva a nap felé nyújtogatták. Most
zörögve, élettelenül hullottak nedves csizmái elé.
Azok az álmok, amelyeket a tavasz érlelt, elhunytak valamennyien. Beleszédültek az esőszürke
sárba, a holt füvek közül elővigyorgó meztelen agyagba.
Hányszor föltémlett azóta benne az a szeptemberi est!...
Magányos fáklyafény a nagycsarnokban, kísértetként villogó fegyverek. A hosszú asztalt
körülálló üres székek rendje.
Apja az asztalfőn egymagában, előtte kancsó. Felgyűrve karján az ing, zsinórjai megoldva,
erős karja az asztalon, kupája kéznél. Végtelen csönd, csak saját kopogó léptei, fáklyasercenés és
apja árnya az asztal végében.
– Gyere csak ide, fiam, nagy beszédem lenne most veled! Leült, nyögött a szalmafonatú szék.
Fölkapta pillantását, nekiszegezte apja sötét szembogarának.
– Múlóban van ez a nyár, fiam. A tél már mint férfit üdvözöl téged. Lásd, nem vagy már fiatal,
szeretném látni még az új hajtásokat, amelyek véredből fakadnak. Szeretném látni a
gyermekeidet, addig meg sem halhatok. Úgy gondoskodtam rólad, mint rólam soha senki! Nekem
egy világgal kellett vívnom elébb, hogy örökömbe jussak, neked öledbe hull, nem kell fáradnod
érte. Nékem magamnak kellett asszonyért kérincsélnem, viszolygó családoknál, dús jegyajándékot
hordhattam nekik, és mégis, csak apácának szánt hitványka fehérnépet kaptam... Hozzád jobb lesz
a sors! Bővérű, szép leányt csikartam ki neked az apjától. Nagy a hozomány, rangos a család, és
még mindegyre fölfelé tör. Igaz, derék viadalban magad is kezemre jártál, de a munka nagyja az
enyém volt, mind. Most itt az idő! Beszéljünk a jövődről! Köszöntsd apádat, fiú, érdemes rá!
Fogd meg azt a kupát, és örülj! Csák nembéli Sarolt lesz az asszonyod és gyermekeid anyja...
Közel hajolt Ernyéhez, aki mozdulatlanul ült.
 – Igyál hát! És beszélj, szeretném hallani: örülsz neki!
Ernye nem mozdult, érezte, minden tagja ólomként súlyosodik, de szilaj tüzek támadtak fel
benne.
– Köszönöm neked, apám, hogy annyit munkálkodtál értem, hasznát venni azonban nem
szándékozom. Van már lány, akit szeretek... Más nekem nem kell!...
– Bolond beszéd! Én is szerettem egyiket-másikat, mégis kellett a többi is! Ki az a lány? Holmi
kisnemes ágyékából való, mi, s a jó vagyonodért szívesen az ágyadba bújna, mi?!...
– Erdőn lakik, hegyek között, az apjával, magánosan, elvonulva a világtól...
– Ne is mondd tovább! Bizonyára jobbágy az! Hogy ne kelljen szolgálni, inkább megbúvik.
Csatlósaimmal előkerestethetném, tanult kopók meglelnék a nyomát. Én jobb akarok lenni,
teérted! Megveszem neked az apjától, házamban szobát adatok neki. Ha mégis úgy akarnád,
építtessek valahol házat, ahova elvonulhass vele, hát egybeüttetem. Ott szeretheted aztán,
amennyit akarod. Tudom, milyen fiatalnak, heves vérűnek lenni. Magam is ilyen voltam.
Megosztod majd magad az asszonyod és a leány között. Jut is, marad is. Mi, Ákosok, egy
asszonnyal soha be nem értük!
Ernye felpattant.
– Én nem szívlelem Csák uram lányát!
– Ülj csak vissza... Ki mondja, hogy szívleld? Én ugyan nem! Elég, ha asszonnyá teszed, és
pap előtt néhány szót elhadarsz... Igazat szólva, azért nem rossz falat, ha tíz esztendővel fiatalabb
lennék, magamnak kérném, nem hagynám, hogy csepüld azt a takaros leányzót.
– Egyetlen szóval se becsmérelném soha! Viruló és büszke lány! De Ugron fia Pál szívének
választottja, és én igaz barátom útjából elállok.
– Hogy honnan állasz félre, kedves fiam, azt apád jelöli meg!... Őszül már a fejem, teérted is
őszül, és egybegyűlt benne holmi tapasztalás! Pálnak jó esze van, két kézzel nyúl az után, ami már
a tied. Becses jószág az, ami annyira kapós! A sok ajándékot, amelyeket egy-egy bizalmas szóért
elosztogattam, nem szórtam tán a vakvilágba? Sok bajjal én megalapozom családunk szerencséjét,
s lám, derék fiam meghazudtol, lefitymálja legszebb próbálkozásomat, megkutyálja magát. No de
legalább hadd hallom, mi a szándékod a jövőre nézve. Beszélj, én kíváncsian nyitok fület!
Ákos úr nekiveresedett, szeme fenyegetően villogott a félhomályban. Öklével keményeket
ütögetett az asztal lapjára.
Érnye szemközt fordult vele, és szája szeglete éppúgy megkeményedett, mint apjáé.
– Hiszem, hogy a magam lábán is megállok, ha apámuram kivet. Barátaim Esztergomban nem
hagynak el. A király szolgálatába állok.
– Derék, nagy jövő! Legott azt a lányt is magaddal viszed, hogy nagy pompával asszonyoddá
tedd? Ugye?!... Lesz majd nagy házad, tartasz pecért és szolgát is hatot. Hű barátaid ontják majd a
dénárt, keresik kedvedet... Kendőt ide hamar, úrrá lett rajtam a meghatottság!
– Bárhogyan gúnyolj is, apám, nem bánom, ha szerényen kell élnem! A boldogság nem ér-e
többet minden aranynál? A sovány napokat szívesen elviselem, és megküzdök mindkettőnkért!
Tudok majd szolgálni a királynak...
Ákos keserű hahotába csapott, úgy verte az asztalt, hogy a poharak bolond táncba kezdtek.
– Hogy konok vagy, az hagyján, minden Ákos konok volt. Én is! Hanem az eszeddel már nem
rám ütöttél!
Fölállt az asztaltól, és nagyokat suhintva a levegőbe, járkálni kezdett.
– Bolond ez! Szolgálni akar, amikor úr lehetne! Pénz, szépség, hatalom? Nem!!! Sovány napok
meg hű szolgálat... Ennyi elég is! Tüstént eret kell vágni rajtam! Hé, Pietro, gyere csak elő!
És mert ezt meg kellett hallani minden emberfiának, jött is kisvártatva a szolga. Kocogtatás
nélkül, lihegve nyitott be. Nagyon elámult fel s alá vágtató urán, de az nem hagyott időt, hogy
magához térjen.
– Gyere beljebb, nézd meg jól ezt a derék ifjút! Ugye, milyen peckesen ül a székében?! Ha
nem látnád eléggé, közelebb tartom a fáklyát... így! No, felelj! Ő volna-e, akit zsenge
gyermekkorától istápoltunk, töltve belé a sok jó tudományt?! Vagy elcserélted egy félnótással a
konda mellől?!
 – Úgy látom, ő volna az – nyögte tétován az olasz.
– Barom! – ordított a ház ura, s a menekülő után hajította a kancsót.
Körbe kerengett az asztal körül, és sorra felrúgta a székeket.
– Vén bolond, hová tetted azt a híres eszedet?! Sikerült hát fiadba plántálnod! Akitől annyian
félnek, akit annyian kerülnek, azt most fia kijátssza, megröhögi. Nagyra voltál vele, úgy ám!
Ütlegelni még jókor, régi szokás szerint számolatlan pálcákkal? Dehogy! Nyájasan csöpögtetted
bele az észt, mint jó atya. Meg is van rajta a nyers haszon; veszett tekintetet vet rá s még jó, hogy
nincs rajta kard, vagy mi, mert még vérem venné! Hirtelen megállott, felrántotta székét a földről,
megforgatta a feje körül, aztán letette és leült. Kupájában lötyögött még valami, azt kihörpintette.
Arcáról eltűnt a pirosság, és pergamenszerű sárgára vált a bőre. Lesimította fölborzolódott
szakállát, és halkan, eltökélten szólt:
– Figyelj csak rám, fiam! Apjának az egyház parancsa szerint is köteles engedelmeskedni a fiú.
Én ezt nem követelem. Nem, ha mondom! Magad embere vagy, azt teszel, amit akarsz. Mérjük
egybe erőinket? Nem vagyok lebecsülendő ellenfél, más is elmondhatja. Annyi időt adok, míg a
hold megújul. Gondolkozz! Ha egy napon így szólsz: apám, én mégis a Csák lányhoz állok, én a
keblemre ölellek, elfeledek mindent, akárha most jól mulattunk volna. De ha az idő elteltével is
töretlen marad elhatározásod, eredj isten hírével. Leszek annyi emberséggel, hogy jó lóval,
ruhával ellátlak. Azt azonban vésd jól eszedbe: mégis és akkor is minden úgy lesz, ahogy én
akartam!
Hirtelen mozdulattal felugrott, és az ajtó felé indult, de félúton megfordult.
– Amíg időd le nem járt, nem mehetsz sehová. Addig gondolkozz itthon!
Nemsokára elhalt lépteinek zaja, és Ernye egyedül maradt gondolataival az üres, megdúlt nagy
teremben.

Sok nap kelt föl és nyugodott le a hegyek mögött. Magányosan sétált a nagy, kopár udvaron,
vagy töprenkedve vetette el magát kopottas lócán, a sárguló tölgyek alatt. Néha, sok kísérővel
kilovagolhatott a mezőkre, de mindig a legrestebb paripán, és érezte magán az őrző tekinteteket.
Vénasszonyok havának első hete volt. A venyigéken már megérett a szőlő, és számtalan kordé
indult a domboldalak felé. Pietro akkor érte jött, apjához vezette.
Ákos könnyű, csaknem lompos vászonruhájában, kedélyesen ült a tornácon. Nem látszott
szigorúnak vagy parancsolónak. Előtte nagy agyagkorsóban az első must kínálta magát.
Barátságosan nézett fiára, és intett feléje busa fejével.
– Úgy rémlett, mintha kerülnéd apádat! Csakhogy látlak ismét! Hitemre, ez a duzzogás rosszul
esett! De ne állj itt, mint ki karót nyelt! Ülj le erre a székre, és beszélgessünk. Pietro, rád most épp
nem lesz szükség, nézz ki a szőlőbe...
Ernye engedelmesen leült.
– Kedves fiam, ne meredj rám, mint a tálbéli hal! Tán csak nem nyelted le a nyelvedet?! Igaz,
mintha összekoccantunk volna a minap, de oda se neki. Apámmal – nyugodjék! – én is hajba
kaptam olykor, ezért is hiányoznak az oldalsó fogaim. Derék ember volt, Isten segítse haló
porában, sokat tanultam tőle! Hanem az idő eljárt. Megint csak azt mondom: válassz! Akarod-e
azt, akit neked szántam? Vagy magad próbálsz szerencsét?... Mielőtt felelnél, gondolj arra,
egymagádban nem sokra mégy. A barátok csak addig azok, amíg áll mögötted valami, valaki.
Nehéz gyalogszerrel kepesztetni, kell egy jó ló, amelyik hordozzon...
– Döntöttem, apám! – pattant fel a fiú, s egyszerre végtelen nyugalom ömlött el az arcán. –
Felmegyek!
– Hát jól van, de azért csak ülj vissza. Vagy talán fordulsz, és mégy is már? Ugye, nem! Nem
is nagyon neheztelek, mert előre tudom, eljön az a pillanat, hogy meglátod magad is: nekem van
igazam. Vártam, hogy így döntesz, bátor vagy, akárcsak jómagam, így van ez rendjén, egy Ákos
csak magamagának engedelmeskedjék! Mi ilyen makacs fajta vagyunk!...
Gúnyos szeretettel nézte Ernyét, aki meg se tudott szólalni.
– Az istállóban rád vár a legjobb ló, de magad is választhatsz, ha másikat akarnál. Rangunkhoz
illő gyolcsneműt varrattam egybe neked az elmúlt hetekben. Jóféle bőrruhát, fegyvert is
előkerestettem Pietróval. Tarsolyodba bőven tétettem ezüstöket, ezekből elláthatod magad
mindennel, amire csak szükséged van. Ha úgy tartja kedved, holnap reggel indulhatsz, és én
áldással, apai ölelésemmel indítlak útnak...
Ernye tekintete meglágyult, fejét lehajtotta. Ákos felállott, s vállon veregette.
– Fel a fejjel, fiú, akkor tetszel nekem!
Kemény léptekkel ment felfelé néhány lépcsőfokot, onnan visszafordulva mondta:
– Költess fel reggel, ha útra kelsz!

... Ült mozdulatlan bálványként; várta a lányt. Tisztán látta minden arcvonását... Hirtelen
felkapta a fejét: jön, semmi kétség! Nem látta még, a lányt elrejtette a sűrű, de érezte közeledtét.
Aztán föltűnt az alak, az arc, a megbomló barna hajfonat.
Felugrott!
Rohant volna feléje, kitárta volna erős, bajvívó karját, hogy ziháló mellére ölelje... De csak állt
megkövültén, nem tudott eléje futni. Csak a nagy barna szemeket látta, amelyek elhomályosultak
az örömtől. Aztán karjába vette szerelmesét. Beleszédült a csók okozta mámorhalálba, s azt
kívánta: álljon meg az idő, maradjanak így mindörökre!
Mennyi idő telik el közben? Ki tudja? A boldogság pillanatai rövidek.
Szétváltak. Hosszú út állt Ernye előtt, indulnia kellett. Szíve újra nehéz lett, akárha száz lat
ólom nyomná. Évát nézte, aki pirulva állt, új ölelést várt, mézes szavakat. De Ernyének meg
kellett kínoznia őt. Elmúlt a tavasz, Ernye úgy érezte, minden tavasz elmúlt, és nem jön új, hogy
virágot nyisson nekik. A holt levelek ott úsznak a habokon lefelé, az ég alján már esővel terhes
fellegek súlyosodnak.
Éva szaporán beszélt, panaszkodott, úgy tett, mintha durcáskodna.
– Elfelejtettél-e?!... Olyan sokáig vártam rád hiába!
Aztán felnevetett, és ügyetlen mentségre, engesztelő simogatásra várt.
Ernye mereven állt, a csengő hangocska új meg új vasakkal lakatolta le. Szava elakadt. Végül
sikerült megszólalnia, úgy hallotta saját hangját, mint egy idegenét. Beszéde nyájas volt, biztató.
Elmondta, mennie kell, hajtja a kényszer, erőszakolt nászra lépni nem akar. De visszatér
hamarosan, ígéri. Egy év, két év, vagy több is talán, de visszajön. Szerez lovat, szolgát és tisztes
szolgálatot a legnagyobb úrnál, aki koronát visel. S utána nem állhat közéjük senki, semmi...
A lány állt, torkát sírás fojtogatta. Nem hitte a fiú egyetlen szavát sem. Tekintete könyörögve
kereste Ernyéét, de a fiú lesütötte a szemét. Éva sok szóval kérlelte, lehet-e szebb boltozata a
háznak, mint a végtelen ég, szebb oszlopa, mint feltörekvő fák?
– Maradj itt, maradj itt – suttogta aztán kifulladva. – Maradj...
Ernye töprengett.
Kezébe támasztott állal ült a sziklán, nem mertek egymásra nézni. Mindent oda kell adnia
egyetlen lányért!?
Ha itt marad, semmit sem tarthat meg, amit megszokott eddigi életében: szolgát nem tarthat, ő
maga is elvegyülhet a törvényűzte, bujdosó szabadok között. Nem törhet lándzsát a torna
porondján. Herold nem harsonázik előtte, a nép ujjongva nem üdvözli többé. Barátai mind
odalesznek. Tárnok, a szeretett mester, Sámson, Bertalan, Pál, akik csaknem testvérei, és
mindenki, akivel csak összecsapta a kupát...
Nem lesz palotája, s a nemzetség, amelynek a neve századokon át fönnmaradt, vele együtt
jeltelenül elvész ezek közt a fák közt. Ezek nem beszélnek. Erősen idevágyódik, de a múlt
emlékét sem ölheti el! Bíznia kell önmagában!
Miért választaná a jeltelen életet, ha megtérhet nemsoká gazdagon? Barátja számtalan, karja
erős, kalandokon edzett, esze bizonyára nem hagyja cserben ezután sem... Ez a lány csak a
megfoghatóra néz, de neki, a férfinak, látnia kell a jövőt is!... Tekintettel kell lennie nemzetségére
is!...
Nemet mondott hát, és nem hallott sem sikolyt, sem szemrehányást, csak az erdők sóhaját.
Valami azonban azt súgta neki: nem öleli többé a lányt soha! Ha most felragadná Évát a lovára, és
vinné magával?... De nem lehet! Hová vinné? Öregedő apját sem hagyhatja el, sem az őt védő
világot. Kardján kívül semmilyen hatalom nem védené – és elég-e az? Ha belepusztulna a
vállalkozásba, rántaná le a sárba apját és nemzetsége nevét is? Nem! A fatörzs megvédi a tövébe
húzódó kis virágot. Annak ott a helye!
Ült a lovon, az a sárga füvet kapálta. Nézte Évát a hervadó édenkertben, nem kérdezte tőle,
szeméből próbálta kiolvasni: Vársz-e vissza, kedvesem? Vársz-e éveken át? Megtalállak-e, ha
visszajövök érted?
A barna szempár aranyában írva van:
– A hosszú élet telve várakozással, vágyakozással. Várlak, amíg élek...
Nem, mennie kell végre! Nem várhat. Különben a lovát nem tudná kivezetni a mezőre.
Visszanéz a lányra, aki lassan belevész a fekete sudarak homályába.

Bertalan kipirult a futástól, és megölelte Ernyét. A nagy folyosót félig már belepte az alkonyat,
de azért már messziről megismerték egymást.
– Úgy bukkantál elő, akár a kísértet! Szavamra, azt hittem, évek is elmúlnak, amíg újra látlak.
Semmi nem kívánatosabb a szabadságnál: parancsoló sehol, kedv szerint vár a ló, ha magad
mulatni vágyód. Nem adnám én sem sokért! Hiába, a szolga csak másnak kedvét tölti! Már
egészen elfeledtem azt a házat, ahol húgom és apám lakik, azt a vidéket, ahol régi barátaim
élnek...
Ákos Ernye arca mozdulatlan maradt, sápadt volt, de ezt a palotás nem láthatta. Vonásaikat
árnyak borították, szinte álarcban álltak egymás előtt.
– Miben jársz itt? Fölös aranyaidon akarsz túljutni? Vagy szép szeretőre akarsz szert tenni?
– A szolgaság kenyeréből akarok falni egyet. Trencsénben ezzel a gondolattal te ismertettél
meg, és most a te ruhádat akarnám viselni én is! Azért kerestelek elő, hogy célomhoz segíts, ha
ugyan barátom vagy még...
Bertalan szája megsavanyodott.
– Mire volna jó az neked? Utált urak előtt tisztelkedni, parancsot lesni, mozdulatlan arccal
csepülést hallgatni; ez csak magamfajta legénynek való!
– Apám levette rólam a kezét, mert ellenére tettem. Most szemernyit sem vagyok nagyobb úr
nálad!
– Már ezt rosszul tetted! De ha megesett, miért énhozzám fordulsz? Ha Ugront ki nem veted a
nyeregből, most bizonyára megsegítene. Én itt mi sem vagyok! Hívtalak, igaz, de gondoltam,
úgysem állsz közénk. Bolondul tettem, rójj meg érte, ha kedved tartja! Szívem örülne, ha újból
köztünk lennél, kísértsd meg szerencséd a főpalotásnál vagy Bor Péter uramnál, aki a király
vadászait vezérli. Nála talán nem jársz hiába.
– Hátha a királyhoz mennék? Elég jó nemes vagyok, hogy vele magával szóljak!
– Ez csak régente volt. Mostanában más világ járja: előbb kérőlevelet kell íratni a deákkal, és
kancellárián hagyni, míg sorra kerül. Szállásod van-e?
– Még ez idáig nem akadt...
– Hát pénzed?
– Néhány száz dénár.
– Akkor mi a gondod? Jó szívvel mutatok neked helyet a városban. Vetett ágyba lányt is
keríthetünk!
Ernyében ekkorra már nagyon megkergült a lélek. Bertalan lelkesen hadonászott az orra előtt,
és érezte, ha most el nem siet, meg fogja ütni. Elteríti a piszkosfehér kőpádimentumon. Nem felelt
hát semmit, sarkon fordult, s végigsietett a folyosón. A kapu felé már szinte futott, és csaknem
elbotlott lábához verődő kardhüvelyében.
Az őrök a szokott helyükön álltak, kiment közöttük. Egyszerű katonák voltak ezek, sebhelyes,
marcona férfiak, nem ismerték őt. Erős szél fújt a Duna felől, szemébe seperte az utcák szemetjét.
A templomtornyokban hatot vertek a harangok ércnyelvei. Sokáig bolyongott az utcákon
céltalanul. Egyszer megállott egy ház előtt; nagyon ismerősnek tűnt előtte. A Tárnok-porta volt.
Kapui nyitva álltak, de szolgának nyoma nem volt sehol, és a fáklyák sem égtek a vaskos arakban.
Tétován belépett, bizonytalanul botorkált odabent. Az agyonszáradt, faragott korlátú falépcsők
fülbántóan siránkoztak csizmája alatt. A szobák csaknem mind üresek voltak. Egyikben-másikban
roskadozó lócák, szúette zsámolyok álltak.
Egyszerre a ház másik feléből dörgő, mély férfihang tört át a falakon. Valamilyen nőcseléd
után kiáltott.
Ernye megfordult, s egy kis körfolyosóra tért. Emlékezett rá: annak a végében volt egykor
Tárnok Miklós úr szobája. Az ajtóhasadékon fény szüremlett ki. Benyitott hát.
Egy kerek tölgyfa asztal közepén faggyúmécses pislákolt. Kancsós kupák között férfifej hevert
az asztalon, a test egy lócán nyugodott.
Jöttére a fej megmozdult, álmos, véreres szemek nyíltak rá, s a száj ravaszul, akadozva
kérdezte:
– Látlak-e csakugyan?! Mert a bor nagyon csalós ebben a kancsóban! Szólj hát, de ha kísértet
volnál, akkor néma is maradhatsz. Arcod sápadt, mint a gyolcs, úgy hiszem, azért, mert távol
tartod magad a becsületes boritaltól. Mondanád talán a neved?
– Vagyok, aki vagyok, de tavasszal Sámson uram még Ernye öccsének nevezett!
– Ne próbálj megcsalni! Az én kedves öcsém egy hajtásra szokta az iccés kupát kiinni!
Szusszanást sem tesz, míg benne tart. Hadd lám hát, a pohár itt van előttem!
Ernye megemelte az ivóedényt, de most nem bírt véle. Míg kortyolt, Sámson mögéje került,
felragadta erős karjával, és hirtelen végigfektette a heverőn.
– Vajákos asszonyt hivatok nyomban, rontás áldozata lettél! Javallottam jókor Emberevő
barátomnak, menjünk érted, hogy megint együtt kalandozzunk. Fogadok egy jó lóban egy sánta
kuvasz ellenében: egyetlen falat sincs benned! Ez az átkozott némber itt pedig megfogadta, hogy
mindkettőnket éhen veszejt...
Újból ordítani kezdett, annyira, hogy Ernye befogta a fülét. De most nem veszett Sámson
fáradsága kárba. Idő múltán csoszogás hangzott fel, és az ajtóban egy tál, mögötte egy vénasszony
bukkant elő.
– Jövök, jövök! Hol van még estebéd? Néhány szárnyast vettem, azokat kopasztom. Nekem ne
panaszkodjék Tárnok uram, ha mégis előkerülne hajnal előtt!...
– Mégsem abból hoztál, hogy a pokol emésztene meg! Ebbe a rossz ökörbe véstem a fogamat
délben is! A cipó már hajítógépbe való kő helyett.
– A frisset az én uramnak szántam, még a kemencében pihen barnán és illatosan.
– Hasztalan hízelegsz neki, vén csoroszlya, hajából hiába csentél el egy tincset. Az Emberevőn
egyáltalán nem fog a bűbájosság, mert a Szentföldön járt valaha. De neked most nyomban
csontodat töröm, ha valami embernek való eleséget nem adsz asztalra! Vendégünk van!
Az asszony csak most vette észre Ernyét a lócán. Végigbámulta, bólintott, s egykettőre sarkon
fordult. Elhordta a becsmérelt ételeket.
– Miben jársz, öcsém? Ámbátor annak örülök a legjobban, hogy meglátogattad vén
cimboráidat!...
– Szembeszegültem az apámmal...
– Kincset veszített benned a bolond! Jó, hogy hozzánk jöttél, mi még szép napokat látunk
együtt. Néhány hét még, és Tárnok bevégzi itt dolgát. Mielőtt a nagy tél haragudni kezdene,
odábbállunk talján föld felé.
Örzse asszony belökte az ajtót, és egyszeriben megrakta az asztalt.
– Te boszorkány! – mondta Sámson nyájasan. – Mindezt el akartad rejteni előlem? Szavamra,
megégettetlek!
A csoroszlya nem időzött sokáig, tüzet gyújtott a kandallóban, s már kívül is volt az ajtón.
Hozzáláttak a falatozásnak.
– Mondd hát, fiú, velünk tartasz-e?
– Nem tehetem!
– Már azt bolondul teszed!
– A király szolgái közé akarok állni, mint palotás vagy udvari vitéz.
– Jól mondtam, rontás van rajtad! Kutyának akarsz állni, amikor farkas is lehetsz? A
szabadságodat el ne add, fiú!
 – Nincs se földem, se házam, se aranyam. Mi mást tehetnék?
– Amink van, mind a tiéd is, tudod. Talán szerénynek látszik, de ne becsüld le...
– Nem fogadhatom el, magamnak kell megszereznem mindent!
– Ej, a büszke kis kakasát! Nem közösködsz már velünk?! Iszen ellátja a bajodat Miklós, csak
kerüljön elő!... No, ne lógasd már az orrod. Olyan történeteket mesél majd, hogy az oldalad
nyilall, a szájadat fülig szalasztod... Ej, nem fehérnép után bolondulsz, te fiú?
– Így igaz, kedves bátyám...
– De csak nem neheztelsz érte miránk, barátaidra is?!...
– Szeretem tekegyelmedet és Tárnok bátyámat is! Mégis minden más lett, mint eddig volt.
Kezdenek megtörni a kudarcok. Akit barátomnak hittem, nem segített.
– Miért akasztottál tengelyt apáddal?
– Olyan lányt szánt nekem, akit nem szeretek! Nemet mondtam, apám pedig elfordult tőlem.
Magamra hagyott. Én is magára hagytam azt a lányt, akit szeretek, s idejöttem, hogy a király
szolgálatába álljak...
– Botorság volt otthagyni a lányt magára, bárki is. Apád majd szerét ejti, hogy elragadja. Lelke
az ördögé. Ez a ház a tiéd, Miklós is így mondja majd. Idehozhatod. Akadna holmi cifra rongy, és
pénz is. Ami meg hiányzik, mi majd megszerezzük...
– Szeretlek benneteket, bátyám, de tudhatod: nem fogadom el!
Büszke vagy, mint a sas! Ezt kedvelem benned leginkább. Miklós szól majd az érdekedben, és
a palotába kerülhetsz. Ő tudja majd, hol kell zárat nyitni arannyal, hol kell karddal fenyegetőzni.
Nyugodj meg, vedd úgy, mintha dolgod egyenesben volna...
– Köszönöm, bátyám...
– Én is veled és melletted leszek mindenben. Úgy érzem, akárha vér volnál véremből, hús a
húsomból. Sorsod akár az enyém. Ha elmondanám... de nem mondom el. Az évek nekem már mit
sem adnak. Negyven telet... vagy többet is láttam már. Csak a barátság érzése melenget engem,
ezért öröm nekem, hogy eljöttél. Igyál, míg benne tart, s menjünk álmot keresni. Lássunk
smaragdmezőt, szép dámvadat avagy szerelmes szemeket...
A heverő jó széles volt, mindketten megfértek rajta. A mécsből elfogyott az olaj, csak a tűz
világolt. Ernye hamar elszunnyadt, de Sámson szemét elkerülte az álom. Újból számba vette éveit.

A serleg felborult, végiggurult az asztalon, meg-megrándult a rovátkákon. A bor kifolyt,

egyetlen tócsában állt egy mélyedésben. Sete Zoltán sajnálkozva nézte a veszendőbe ment nedűt.
A kupát Tárnok Miklós könyöke billentette fel Zoltán vágyakozó torka elől. A beszélgetés elakadt
egy percre, de azután tovább folyt, mert akik még az asztal körül ültek, türelmetlenül nógatták:
– Mondja már tekegyelmed, mit végzett odabent?!
Egy nagy bajuszú palotás, aki kopaszodó, levet eresztő homlokát terítőnyi veres kendővel
törölgette, még azt is megkérdezte:
– Megemberelte-e Simon uram egy ital borral?
– Már azt nem cselekedte az én főpalotásom – mosolygott Miklós. – Széket is magamnak
kellett keresnem, hogy kényelmesebben legyek. Ráfordítottam szemem az én emberemre, és
mondom: „Bizony, cudar időnk van, Simon uram”... Mert nem illendő tüstént a dolog közepébe
térni... Ő pedig goromba volt, holott én azt nemigen kedvelem. Úgymond: kerüljek ajtóra, mert
ideje sürget, különben sem kedvel, és örül, ha már a hátamat láthatja.
– Ej, a nagyképű keservét! Egyszer lehúzom csontjairól a bőrt, fogadom! – Ezt Borvirág ígérte,
és suttyomban elcserélte kupáját Miklóséval, Az még telve volt.
– Hangot váltok én is: „magam sem tartom nagy kedvtöltésnek Simon uram közelségét, de
szeretném, ha egy jó emberemért közbenjárna”... Erre már hátat fordít nekem, odapöki
foghegyről: „Akit tekegyelmed pártfogol, bárki is legyen, nem kedves énnekem. Hacsak ujjamat
is kéne mozdítanom érte, nem teszem meg!”...
– Ej, a keservét! – zúdult föl a társaság.
 – Mondtam én ekkor nagy ravaszul: „Rossz bőrben van tekegyelmed, Simon! Egyszer még
megárthat a levegő a palotán kívül. A minap is azt álmodtam, vagy hét sebbel cipelték szolgái.
Mindegyik szúrás külön is egy-egy halál...”
– Ez igen! – nevetnek fel, s a poharakhoz nyúlnak.
– Erre nekem fordul arccal, és jól látom, majd megzöldül mérgében. „Fenyeget engem, Tárnok
uram?” „A világért sem, csak nem jó a kötelet pattanásig feszíteni, ha már erősen vásott!”
– Jól mondtad! Hát tovább? – biztatja Miklóst a nagy bajuszú. „Ki volna hát, mit kéne tennem
vele?” – penget egyszeriben szelídebb húrokat az én Simonom. „Ákos nembéli Ernye a vitéz
neve, aki palotás gúnyát szeretne viselni. Bolondság tőle, de engem kért, és mert apródom volt,
szólok érte. Derék fiú, királyunk tíz embere együtt sem ér annyit.” – Ezt mondtam Simonnak, és
aranyat is számláltam asztalára vagy húszat, hiszen az öltözet ruhát meg a fegyvert újabban a
szegény vitéznek kell előteremtenie. Hiszem, hogy Simon a pénz felét ellopta! De nem baj!
Megígérte, ha fölkeresi az én jelöltem másnap déltájt, gondjába veszi! Nekem kezet is nyújtott.
„Legyünk barátok!” Ezt már nem állhattam, előbújt belőlem a szó: „Csak haragudjunk egymásra
tovább is!” – „No, majd máskor békülünk” – egyezett bele nyomban.
Tárnok felragadta kupáját, de vissza is csapta rögtön, és szörnyű tekintetet vetett Borvirágra.
Az jámbor képpel dicsérte Miklóst.
– Bárki mást mond, hazug valahány! Emberevő, nagy férfiú vagy! Szívem örült, amikor Ernyét
a palotán láttam feszíteni piros ruhában, kardosan. A boldog lélek csak úgy ugrándozott bennem.
A kárvallott erre kissé megbékélt, és Kálmán után kiáltott. A lépcsőn váratlan vendég,
szálfatermetű, vasinges vitéz jött lefelé. Alaposan szemügyre vette a vigadozókat.
– Szent László, most segíts! – nyögte Borvirág halálra váltán. – Ez az én parancsolóm, Eörs!
Vinné a dögvész, mert engem keres. Rejtsetek el, az Isten is megáld!
Zoltánt hát sebesen az asztal alá dugták, és székére egy másik vitéz vetette magát. Eörs
körülszimatolt. Tárnok nyájasan invitálta asztalukhoz, miért is a bujkáló pokolba kívánta. A tiszt
nem fogadta el a hívást, bosszúsan felballagott a lépcsőkön, s az egyik ott iszogató palotást
szólította.
– Borvirág merre van?
– Szállásán alszik – felelte erőltetett közönnyel Gábris vitéz.
A vész elvonult, Zoltán a többiek hahotája közt előbújt, és panaszkodott keservesen:
– Ez a sátánfajzat üldöz engem! Ki hinné, hogy csak azért, mert olykor iszom néhány kortyot!?
Nem restell tömlőcbe dugni, egy hete is négy napot töltöttem ott kenyéren és vízen. Aludni sem
lehetett, mert a padlót jó ujjnyira vízzel öntette fel. Majd elvesztem... De engem se a gólya költött,
túljárok az észén: soha őr nem lát kimenni a kapun!
Tárnok egykedvű maradt, csak a szeme villant meg, mint a hiúzé. Nem kérdezett semmit,
hanem amikor az asztaltársak már szedelőzködtek, Zoltánt még meghívta egy kancsó borra.
Átkarolta erős karjával, és azt mondta neki bizalmasan:
– Borvirág, nem vagyok akárki nyámnyila, de te rajtam is túlteszel! Amikor a régi időkben én
voltam a tiszted...
– Bizony áldott vezérem voltál! – érzékenyült el Sete Zoltán.
–... Soha nem tudtam meg, hogyan szöksz ki a palotából?!
A másik bugyborékolva fölnevetett:
– Mivel már nem vagy köztünk, elárulom! Ha asszonyra lesel, még hasznát láthatod! Van a
bedőlt régi istállók alatt egy pince, telve szeméttel, lommal. Egyetlen vastag rácsú ablaka van, ez
egy sikátorra néz. A rácsot kiemelgetem szépen, aztán magam után mindig visszaigazítom.
Megmutatom, ha akarod!
Tárnok mosolygott, és fejét rázta:
– Nem teszem én oda a lábam!...
Jól tudta ő, az a pince merre esik, hiszen a régi istállók szalmakupacai közt régente sokat
latorkodott egy kerek képű szolgalánnyal.
– De hát az őrséget esti mise utántól reggelig te sem mulaszthatod el?!
 – Nem úgy járja már, mint régen – felelte Borvirág. – Nem kétóránként cserélik az őrt.
Mostanság a nyolcadik harangozástól éjfélig nincs változás. Három vitéz áll a király szobája előtt.
Másik három a folyosó túlsó végiben. Hat a külső teremben, s úgy tovább, hiszen tudod! Az éjféli
harang után jön az új csapat. Nem egyszerre, hanem ahogy összejönnek hármasával. Ha egyik-
másik késik, a többi strázsál mindig helyette. Ma nekem, holnap neked! Simon nagy bolond, mert
lanyha, nem olyan éber, mint Vejte régen, aki éjjelenként is kajtatott az őrség után. Ha olykor
kések is, két cimborám nem indul addig...
Tárnok megveregette. Zoltán vállát:
– Azért vigyázz csak!... És Béla urat őrizted-e már?
– Még sohasem, csak a külső termeket. Néha ott alszom el, dárdanyélre támaszkodva.
Miklós ásítva kérdezte:
– Kedvencei őrzik hát?
– Azok! Eörs meg Balambér, a két kurafi!
– Mikor szabadulsz?
– Majd csak hajnalban, a negyedik harang után.
– Hát akkor eredj, az én hibámból el ne késs! Mit? A maradékot sajnálod? Vidd a kancsót is,
majd megfizetem. Egyet se hálálkodj, cimbora, eredj békességgel!
Tárnok egyedül maradt a homályos ivóban, csak egy távoli sarokban hortyogott néhány részeg.
Azokat már nem kellett emberszámba vennie. Borba mártotta ujját, és az asztalra rajzolta azokat a
szobákat, amelyekről Zoltán beszélt. Csendesen mormolta a foga között:
– Úgy vélem, jó úton járok! Ideje is már, Vejte minden percben megérkezhet.
A szemközti falon nagy rézlap függött a fáklya mellett, fényesre csiszoltán. A fém csillámai
között meglátta torz tükörképét, s elégedetten rávicsorodott.
– Egészségedre, pokoli cimborám! Nagy dolgokra vagyunk mi képesek, gyűlöllek mégis...

IX. FEJEZET
SZENT ANDRÁS ÉJSZAKÁJÁN

Hárman ültek az asztal körül. Egy Domonkos-rendbéli pap, Vejte és Tárnok. A fáklya sercegve
égett fölöttük. Ökölbe zárt kezük ott hevert az asztallapon, vörös fény ült az arcukon.
Megverejtékesedtek a ráncok, tompa tűzzel égtek a szemek. Fulladozva szállt a hang, sebesen
nyargaltak a gondolatok.
A sötét folyosó végén feketébe veszetten, mint a kísértet, Sámson őrködött. Bár nem akadna
senki olyan vakmerő, hogy hívatlanul belépjen a szélnyikorgatta porta ajtaján. A nagykapu tárva,
de a bolthajtásban feneketlen éj hullámzik, és a fehérre meszelt ablaktáblák fogakként világítanak.
– Régóta várlak benneteket! Szóljatok, mit végeztetek.
– A vezér te vagy, ha parancsolod, beszélek – mondta a pap. – Biztos kezű férfit fogadtunk
német földön. Sokakat jobb létre segített már az innenső világról. Büszke bolond, mert olcsó
pénzen alkudott. Művére a koronát akarja feltenni, úgymond, ezután nyugalomba vonul. Nem is
csalódik: neki is vesznie kell!
– És még kinek?
– Velünk van egy másik is, szökött jobbágy, akit halálra keresnek. Rajtakapta urát a
feleségével, és megölte mindkettőjüket. Nagy erejű, mindenre kész. Kálmán herceg szereti
bátyját. A gyilkosokat ki kell adnunk, legalább ezt a kettőt. Ilyen országrengető bukás vért
követel.
– Nem vallanak-e reánk?
– Vejtét, ha szakállat növeszt, fel nem ismerik. Most úgy tudják, Gottfried lovag a neve... Most
rajtad a sor, vezér! Krisztus dicsőségére, hogyan használtad napjaidat? És beszélj, idő mennyi
kell?
– Egy nap. Csak ennyi szükséges!... Ma Skorpió havának kilencedik napja van, alkalmas lesz a
holnapi éjszaka...
Vejte megüti öklével az asztalt:
 – Az jó nagyon! Szent András éjszakája lesz éppen!
– Ember három kell, ennyi elég.
– Akkor én visszalépek – bólintott a pap. – Vagy inkább Vejte?...
– Semmiképp! Még egy zsák aranyért sem! Túl régen érzem vérének ízét, megdöföm én is.
– Itt én parancsolok! – emelte fel hangját a ház ura. – Hallgassatok! Napszálltakor palotási
ruhát öltötök. Viselői párbajban estek el, egyiket én magam... értitek? A kapun át mentek a
palotába. Jó lesz italos kedvet színlelnetek. Van egy szoba a nyugati szárnyon, a villámsújtott
lakótoronyban, a folyosó végén...
– Tudom – bólint Vejte. – András úr halotti szobája. Hanem rajta jókora zár...
– Itt a kulcsa. Tedd el és őrizd!
– Ördöggel cimborálsz! – mondta mély meggyőződéssel az egykori főpalotás, amikor a nehéz
kulcs végiggörgött elébe az asztalon.
– Az asszony erősebb annál is. Egy lány szerezte nekem, akit ott öleltem. Jól figyelj most...
Közel hajoltak egymáshoz, hangjuk egészen elhalkult. A levegő nehéz volt, a dolmányok alatt
sebesen vertek a szívek.
– Mesterre vall ez a terv! De hogy meneküljünk, ha a véletlen közbevág?
– Van tartalék a tarsolyomban, egyet se félj! Ha felriad a kastély, és gyorsan bezárják a kaput,
a régi istállóknál kijuttok. Egy szeméttel teli pince kibontott rácsablakán át sötét utcába értek.
Roskadóban levő házak szegélyezik ezt a sikátort. Árnyékukban elosonhattok a város faláig.
– Úgy ám, de hát a fal! Új az, és több tízölesnél. Lent árok, kifent karókkal.
– Nem ott, hanem a Dunát vigyázó toronynál kell lejutnotok. Hágcsó lesz ott lebocsátva.
– Hát a toronybeli őrség?
– Aludni fognak. Az éjjel lányt szöktetek. A várnagyét. Jó mélyen taposok a harmincasokban,
de mondhatom, úgy szeret, mintha még ifjonc volnék, és megtesz mindent, amit parancsolok, őt
itt hagyom...
– Kalocsán az érseknél találkozunk – helyeselt a Domonkos-rendbéli.
Ezen az estén egyikük sem ejtette ki Béla király nevét.

Ernye hanyatt feküdt a lócán, és a mennyezetet bámulta. Egyedül volt, a másik három heverő
üresen állott a fal mellett. A többiek őrt állás előtt mulatni, széptenni jártak, és csak kevéssel
idejük jötte előtt siettek ide, hogy falnak támasztott díszes lándzsáikat felkapják, ruhát
igazítsanak.
Őt a főpalotás nem sorolta az ajtónállók közé. Nem nyerte meg tetszését a ráerőltetett fiú,
igyekezett, hogy mielőbb kedvét szegje.
Az egyetlen ablak féltáblája nyitva volt még, de azon már alig szűrődött be derengés. Korán
sötétedett. Ernye mozdulatlanul szenvedett a fáradtság reménytelenségében. Érezte a zavart
kavargást agyában. Már kora hajnalban, órákkal napkelte előtt kilovagolt társaival az erdőkbe,
jobbágyhajtók, kopók segédletével, udvari vadászok vezénylete mellett.
Ernyét, mint feleslegest, átengedték a fővadásznak, sűrítse népeit vele, akik a királyi
vadászaton az urakat szolgálják. Béla összesereglett vendégei tiszteletére rendezték a mai hajtást.
Türingiai és bajor lovagoknak, dalmát és erdélyi főnemeseknek.
Ernyének előbb segíteni kellett a nyúzásnál, csak azután falhatott valamit. Bealkonyult, mire
szobájába tért.
A vadászmester jó szívvel volt iránta. Becsülte benne a jó lovast, a biztos kezű íjászt. Hívta,
lépjen közébük.
– Igaz, hogy a palotás dolmánya cifrább, de a vadász szabadabb, nem kell szemsúnyni annyit!
Ernye akkor megkérdezte:
– Akárcsak ma?
A fővadász nevetett, pökött:
– Igazad van, fiú! Nem jó a szolgának sehol sem!
Milyen más volt a régi időkben – gondolta Ernye –, amikor a jó öreg András király uralkodott.
Nyájasabb volt minden, mint őszi napsütéskor... Most? Akár a kővé fagyott mosoly! Feszes
díszőrségek, szótlan uraságok, ijedt szemű szolgák. Mindenki hajlong, hízeleg, de a mosolyok
mögött tőr villog a szemekben. Furcsa világ ez! A király nem látja, vagy nem akarja látni, hogyan
szorulnak kardmarkolatra az öklök. A bullák idején, hercegként maga szított tüzet apja ellen, de
mihez kezd, ha a hívatlan tömeg újból előtámad?
András úr – jutott a fiú eszébe –, te halálos ágyadon megsimogattad a hajamat, éreztük, hogy
szeretsz minket, és mi viszontszerettünk... Béla királynak van-e igaz híve? Hideg az arc,
összeharapott keskeny száján mosoly sosincs, nyájas szó azt soha el nem hagyja. Kegye
megalázó, szava mar, haragja kegyetlen!
A régi szép napok úgy sorvadtak el, mint hirtelen tavaszi fagytól a virág. Apróddá ütés... álom
az angyaldíszes kandalló mellett... pohártöltés a király asztalánál... A szoba, ahol medvebőr
hevert, és selyemszőnyeg lógott a falon... A tűz ott már régen kihunyt... A lakószárny elhagyatott.
A mennykő sújtotta fapárkányzat leégett. Ez évben már a madarak sem fészkeltek a fal nagy
repedései között.
Ernye fordult egyet a lócán, az elvásott fa bántóan nyikorgott alatta.
Ma szent András napja van. Mondják, a holt úr ott időz ilyenkor... Igaz-e?... Ha odamennék és
látnám, megrettennék-e? Nem, András úr jó volt hozzám!
Felállott, és becsukta az ablaktáblát. Fázott. Egy percig arra gondolt, magára vonja a
farkasbőröket, és aludni fog. Aztán meggondolta magát. Anélkül, hogy köpenyt vett volna vállára,
kilépett az ajtón. Két fáklya sercegett kosarában a folyosón, az elébb gyújthatták meg őket. Egyet
kezébe ragadott, és megindult a sötét, hosszú folyosón.
Festett mennyezetek, oszlopokban végződő bolthajtások között vitt az útja. Léptei visszhangot
vertek, belekongtak a csarnok némaságába. Egykor hatalmas, de már lassan elfeledett uralkodók
falra festett, repedezett képei néztek le rá szigorúan. A vörhenyes fáklyafény megelevenítette
őket, megrázta kardot markoló kezüket, futtatta az árnyparipákat, fenyegetőn lobogtak az
aranypáncélos fejedelmek.
A folyosó ablakait senki nem zárta be. Őszkor annyira megfogyatkozott az udvar, hogy a
vendégeket máshol is elláthatták szobákkal. Ernye emlékezett az apró kőoroszlánokra, amelyek
ott kushadtak a fogadócsarnok torkolatában. Úgy tűnt, látja magát gyermekként, amint apja
bevezeti. Látja Tárnok Györgyöt és Vejtét is, amint az ablakokat sebes kézzel bezárja...
Továbbment, most már nesztelenül, mert megszorongatta a félelem. Magán érezte a múlt idők
árnyainak szemét. Hallotta suttogásukat a künt verdeső eső hangjában. Hátrahőkölt, keskeny
fénycsíkot vett észre a hajdani királyúr szobájának küszöbe alatt. Az érseki palota harangnyelvei
nyolcat ütöttek a hasas bronztesteken.
Ernye közel hajolt az ajtóhoz, és hallgatózott. Csönd volt. Éppen be akarta taszítani az
ajtószárnyat, amikor megtorpant. Ismerős hang csendült fel odabent, Vejtéé. Alighogy megértette
az első szavakat, Ernye gyorsan elölte fáklyája lángját, fülével az ajtóra tapadt.
Élet és halál órája ez! A végzet torz vigyorral felkínálja neki a nagy lehetőséget.
– Baj nélkül jöttünk a palotába! Szavamra, úgy is megyünk el majd, az őrök üdvözlése mellett.
Ruhánk megóv! Egész éjjel, akárcsak nappal, az őrizett kapuk nyitva állnak. Mire fölfedezik,
hogy itt járt a halál, távol leszünk innen. Ha mégsem, nyitva az egérút, biztos megmenekülünk. A
falakon kívül jó lovak várnak fölnyergelten... De ügyeljetek! Nagyon ügyeljetek! Ráfizethetünk,
ha elhibázzuk! Inkább elmondom még egyszer, hogyan haladjunk előre lépésről lépésre...
– Mondd csak el, uram! – helyeselt egy erős hang feltűnően idegenes kiejtéssel. – Lesz rá elég
időnk. Csak az bánt, hogy ezt a fiút itt nyavalya töri a félelemtől! Bizony, lovag, ebben a vitéz
országban különb legény is akadhatott volna!
– Bölcsen beszélsz, Lothar! Ehellős fiam! Már a kapunál úgy remegtél, mint akit hideg ráz.
Embereld meg magad!...
Ernye teste merő szívdobogás lett, ahogy feszülten figyelt; Vejte pedig halkan, de érthetően
folytatta az ajtón túl:
– Mikor az utolsó harang is elüti a tizenkettediket, a király ajtaja előtt kell lennünk. Folyosón
át jutunk oda. Elébb kikerülünk a széles kőpárkányra, onnan az ablakon át a fogadócsarnokhoz
vezető lépcső aljába érünk. Ha fent még akad őr, aki a feljárót vigyázza, ne bánjátok. Én mondom
a jelszót, ők áteresztenek. A csarnokon túl is vezet a folyosó. Abból középen nyílik a király
szobája. Hárman őrzik; őket váltjuk az őrködésben. Utunk csak annyi ideig tart, amíg valahány
harang végsőt kondult. Akkorra ott leszünk. Peckesen menjetek, ne lopódzva. Palotások vagytok,
vagy mi!
A német felnevetett, és nyilván ital után nyúlhatott, mert Vejte ráförmedt.
– Ne igyál többet! Megszédülhetsz odakint a párkányon! Úgy megyünk, hogy a fáklyák kevés
fényt vessenek ránk. Időnk rövid! A vezér addig tartja vissza az igazi őrséget, amíg mi odabent
végzünk.
– Bámulatosán okos terv! A vezér bizonyára bajor vagy vesztfáliai de legalábbis talján...
– Egyet se buzogj, magyar, mint jómagam!
– Gottfried lovag, kezdem igen becsülni a magyarokat!
– Arra ügyelj leginkább, zaj ne essen!
– Mestermunkát végzek, megbízhatsz a kezemben. Párnájával a kiáltást elfogom, amikor majd
vasat eresztek beléje! Jobb volna talán megfojtani, de időnk sürget. Megismétlem a jelszót, el ne
felejtsétek: „Az égi Úr kegyesen tekint miránk!”... Őrá bizony aligha tekint...
Vejte hangja ingerült lett.
– Tiszteld Árpád vérét abban az emberben!... Ha mégis baj lesz, átmenekülünk a Dunán. Ott
nem egy jó emberünk akad, akinél elbújhatunk. Ha a szerencse kedvez, ti német földre
visszatértek. Útjaink azontúl elválnak.
Ernye szakadatlanul hallotta a beszédet, nem vehette észre, hogy a bérgyilkos óvakodva felkelt
a helyéről, az ajtó felé surrant, de visszaintett Vejtének, hogy beszéljen. Amikor nesztelen odaért,
elrántotta a reteszt, s hirtelen kitaszította.
Tompa puffanás hallatszott, Lothar kiugrott a sötétbe. A másik kettő felpattant, és fegyvert
ragadott, hogy segítsen.
Ernye talpon termett, és futásnak eredt volna, de a német rádobta a köpenyét. Abba
belekeveredett. Elkeseredetten birkóztak, Ernye már-már felülkerekedett, amikor Vejte odaért, és
kardmarkolattal fejbe sújtotta.
A német felkelt, megrázta magát. Elvette Vejtétől a kardot, és hátára fordította a fekvőt.
– Palotás ez!
Már emelte a vasat, de Vejte megfogta a csuklóját.
– Várj, nézzük meg elébb, hátha ismerem. Örvendeznék, ha a király kedvenc kopóját fogtuk
volna meg.
Közel tartotta a szövétneket, s a hang is elakadt torkában a meglepetéstől, amint felismerte, kit
fogtak el. Csak sokára tudta kinyögni:
– Ernye, Ákos fia Ernye! András urunk legkedvesebb apródja volt...
– És most számít az? – kérdezte Lothar.
Vejte a fejét rázta.
– Nem ölhetjük meg! Apja a mi emberünk, ő is az lesz.
– Az irgalmas gyilkos kötélre kerül! Ki tudná meg, hogy a pengét mi mártottuk bele?
Vejte felemelkedett, szembefordult a némettel, aki már a fiú fölé hajolt.
– Én parancsolok most! Engedelmeskedj! Hagyd, ha mondom!
A bérgyilkos felállott, kiköpött, a fegyvert visszaadta.
– A jó terv magában mit sem ér. Félig eladtad a fejünk, uram! Mit tegyünk hát vele?
– A kábulat sokáig megbénítja majd – vélte Vejte, és letörölte Ernye homlokáról a rácsorgó
vért egy kendővel. – Van itt átellenben egy apró szoba, oda zárjuk. Nem szökhet el, ereje nincsen.
Az ablakon rács, odalent árok, az ajtó erős. Ránk sohasem ismer, meg nem láthatott. Vigyétek.
Ketten felemelték a fiút, ő előrement és felnyitotta az ajtót. Bevilágított. A roskadt lócára
tették, más nem is volt a szobában. Kimentek, és valamennyi reteszt az ajtóra tolták....
Órák teltek el, éjfél közelgett. Ernye agyáról lassan szállt fel a kábulat. Érezte halántékának
lüktetését, tompa fájdalom sajgott benne. Verítéke vérrel keveredett homlokán. Szomjazott.
Próbált fektéből föltápászkodni, de visszahanyatlott. Nem, nem képes elmenni innen! Miért is
van itt?
 Hirtelen összezavarodott benne, mi is történt vele az imént, ezért gondolatban újra elindult
szobájából, s végigjárta a termeket, folyosókat. Rádöbbent, mit is hallott! Egyetlen szörnnyé
dagadtak a kusza látomások, a gyilkosság terve csaknem megint elkábította, ahogy eszébe jutott.
Ha úgy történik, ahogy hallotta, Béla úr elveszett. És mit bánja ezt ő, Ákos Ernye? A
szolgának mindegy, ki előtt hajt fejet, az úr változik, a szolgaság marad. Künt a szántó-vető
emberi barom megrendül-e, ha holnaptól új király nevében szedik az adót?
De az alkalom, amely soha nem tér vissza! A jutalom fénye! A ház, amelyet ígért is
valakinek...
Ha rajta is vesztek, meg kell kísérelnem! – gondolta Ernye. – Köt az esküvés és a társak is,
akiket mind vád alá vesznek, ha a király elpusztul! Úr akarok lenni, hatalmas úr.
Fölkelt.
Szeme már megszokta a sötétet, de még így sem sokat látott. Körültapogatódzott a szobában,
és minduntalan falba ütközött. Föllelte az ajtót, de nem tett rajta próbát. Azt úgyis bezárták
gondosan. Megkereste az ablakot, és sok bajjal kifeszegette az ablaktáblát. Hideg éjjeli levegő
vágott be rajta, és egyszeriben újból hallotta az eső paskolását. A nyílást egyenes vasrúd szelte
ketté, fénylett rajta a sok vízcsepp. Mindjobban magához tért, próbálta átszorítani fejét a vas
mellett. Nem sikerült. Megmarkolta, és megrázta keményen.
Az idő alaposan elvásta, rozsdával borította az alkalmatosságot. A kövek közé repedéseket
vágott a téli fagy. Azért mégis ellenállt a hajlításnak. Ernye remegett az erőfeszítéstől, amikor
leült a lócára. Megválaszolhatatlan kérdések rohanták meg.
„Miért hagytak élve? Kik elszántan gyilkolni indulnak, nem irgalmasak. Vejte lett volna az,
akinek a hangját hallottam az ajtón át? Így kell lennie!...
Bárhogy is van, ki kell törnöm innen!”
Újból feszíteni kezdte a vasat, és érezte, hogy mozog valamennyire. Kiszabadítani egyik végét
sem tudta. „Napokig nem jár erre senki. Ha ki nem jutok, szomján veszek!”
Torka száraz volt; hajára ráalvadt a vér. Újból megpróbálta fejét átpréselni a nyíláson, ezúttal
sikerült. Talán a vas engedett valamennyire. Érezte a hajába, nyakába hulló hűs cseppeket.
Fölfrissült. Háromujjnyi kőkiugró látszott az ablak alatt. A szürkés kőszalag kígyóként futott a fal
fekete testén. Átpréselte vállát is a nyíláson, és leereszkedett a párkányra.
„Eljutok-e valamerre?”
Csizmája csúszott a síkos kövön, de azért kezével repedéseket keresve, szorosan a falhoz
simulva megindult. Lassan, akár az örökkévalóság, fogyott az út, és jól tudta, hogy lent karókkkal
van bélelve a vizesárok. Egyetlen elhibázott mozdulat, megújuló szédülés elég, s elvész
nyomtalanul.
Egyszer csak elfogyott a párkány, húszöles mélység tátongott előtte. Vissza kellett fordulnia.
„Ablaknak kell itt valahol lennie,” Ágaskodni próbált, és egy kettős ablak középső oszlopát
tapintotta ki. Megkapaszkodott egy csorba faragványba, és felhúzta magát. Szédült, ereje fogytán
volt, de még sikerült feljutnia, és bezuhant az ablakon. Csend és setétség ölelte körül a folyosón.
„Őrséget kell keresnem, s fegyveresekkel időben lesben állni... „
Ekkor odakünt megszólalt a harang. Az első gyors egymásutánban tizenkettőt vert, majd
elkezdett ütni a másik is nagy kényelmesen.
– Irgalmas Isten, éjfél van! – suttogta rémülten.
Futásnak eredt. A folyosó végén zárva volt az ajtó. Felnyitott egy ablakot, és alatta
megpillantotta a védőfalat. Most nem sétált ott őrség, hihetőleg a barátságtalan idő elől húzódtak
vackaikba. Visszaszorította lélegzetét, és leugrott. Nem esett el. Lélekszakadva szaladt a középső
palotatorony irányába.
– Beteg tán ez a legény? – kérdezte Tarnóc mogorván Vejtétől, a jelszóváltás után.
– Hideg rázza a nyomorultat, enné meg a fene!
– Nem láttalak még itt benneteket. Mi jutott Simon uram eszébe?
– Eörs és cimborái lerészegedtek valahol, énekelve jöttek be a kapun. Főpalotásunk attól
tartott, még itt is nótára gyújtanak. Minket rángattak elő, jó bolondokat, holott szolgálatunk
nemrég, hogy kitelt.
 Az őrtiszt megértőén bólogatott:
– Simon nem fogja kemény kézzel urunk kedvenceit! Ez a haszna! Bezzeg, amíg Vejte
őrködött a renden, más világ volt a palotában. Bár marja már szememet az álom, ha társatok
nyavalyás, maradok helyette.
– Eredj csak, ki kell hogy bírja reggelig!
Lándzsájukkal tisztelegtek egymásnak. A régi őrség elvonult.
Amikor eltűntek, Vejte bal kézről arcul csapta Ehellőst.
– Mondtam, hogy ne remegj! Eredj, Lothar, végezd a dolgodat. Nyomban nyakunkon a másik
őrség!
Óvatosan felnyitották az ajtót, hallgatóztak. Odabent csendesség honolt. Amíg füleltek, Ehellős
a folyosó vége felé osont.
– Megállj te! – suttogta Vejte. – Vissza! Parancsolom! Ehellős hanyatt-homlok mászott kifelé
az ablakon.
– Eszét veszti a félelemtől! Eredj utána, Gottfried lovag, végzek én magam is! Kint a falaknál
majd találkozunk. Ha lehet, taszítsd le a falról, megérdemli. Karók szaggassák a belét!
Vejte bólintott, és a szökevény után eredt. Lothar belépett a szobába...
Ernye a fal tetejéről észrevette az ablakból előbukkanó alakokat, sebesen kúsztak végig a
párkányon.
– Elkéstem! – jajdult föl halkan. Úgy érezte, eluralkodik rajta a vég nélküli fáradtság. Egyszer
még erőt vett gyöngeségén, lecsúszott egy kőereszen, és beugrott az ablakon. A félhomályos
folyosón csak egy ajtó volt, arra sietett.
Lotharnak a kapzsisága lett a veszte. Nem volt kezdő, nem kapkodott, nem akart semmit
elhibázni. Az ágy mellett két nagy, talpazatos kandeláber állott, és olajba mártott szövetnek égett
benne szüntelen. Egész éjen át kellett lobogniuk, a király irtózott a sötéttől. A mennyezetes ágy
mellett imazsámoly állott feszülettel.
A bérgyilkos már indult a fekvőhely felé, amikor egy asztalkán szikrázó ékszereket vett észre.
Aranyláncok voltak, karperecek, gyűrűk. Odasurrant, és gyakorlott mozdulattal, zaj nélkül ingébe
rejtette sorra mindet. Alighogy visszafordult, a nyitott ajtón bedobbant Ernye.
Meglátták egymást, és azontúl minden mozdulat egy életet ért. Nem kiáltott egyikük sem, de
gyűlölködő tekintetüket egymásba fúrták. Összegörnyedtek, ugrásra készen. Az imbolygó, sárga
fényben az arcok mint démontorzók acsarogtak egymásra.
Egyszerre vetették magukat előre, Lothar tőrét a palotásnak szegezte.
Hibázott, megcsalták az árnyak, alig sértette fel Ernye karját. A tőr csengve ugrált a
kőkockákon, ahogy kihullott a kezéből. összekapaszkodtak. A bérgyilkos hátralépett,
megcsúszott. Fel hemperedtek mindketten. Lotharnak sikerült magáról Ernyét elrúgnia. A fiú
nagyot bukott, és feldöntötte az egyik kandelábert, amely riasztó csörömpöléssel zuhant a földre.
Az égő olaj végigömlött a kőkockákon.
A feltámadó fényben Ernye meglelte az elhullajtott tőrt, és rávetette magát. Lothar az ajtó felé
menekült, de egy pillanatig elakadt a bejáratot borító függönyökben. Ernye utolérte, és hátába
döfte tőrét. A német felordított, megfordult. Akkor mellébe kapta a háromélű vasat.
Lothar keresztülesett a küszöbön, mellében a gyilokkal, hörgött, vért hányt, és iszonyú
rángások futottak végig testén.
Ernye holtra váltan támaszkodott a falnak. Először ölt embert, undorodott. Ajkát összeharapta,
gyomra fölfordult, ahogy a vérszagot megérezte a kezén. Beletörülte a függönybe.
A király ágya mellett állt arannyal hímzett köntösében, nekitámaszkodott a heverő oszlopának.
Lélektelen révülettel bámult az elszabadult lángokba, azok mohón falták az imazsámolyt, a díszes
térdeplőpárnát, és kúsztak a feszületig, amely vonaglani látszott.
Palotások rohantak be csattogó csizmájukkal, csörömpölő lándzsákkal. Fegyverrel a kezükben
taposták, fojtották a lángokat.
Béla úr csak állt, fekete szakállából kifehérlett sápadtsága, szemöldökeit összevonta, kuszáit
haja égnek meredt. Parancsoló szó nem hagyta el az ajkát.
 Már Ernye érkeztekor fölébredt, és riadtan kapott fegyver után. Kardját nyomban meglelte, de
a küzdelem látványától minden erő elhagyta.
Félelem fogta el, a vas kihullt kezéből.
Akkor félelem, most harag, elárultság, kiszolgáltatottság.
„Bár ért volna el a gyikos kéz ahelyett, hogy itt állok nyomorultan a palotámban, hű embereim
közt. Én, a király, föld és emberek ura, akit hatalmasnak mondanak; egy félig gyermek palotásnak
kell életemet köszönnöm. Hány ember őrzi az álmomat, s csaknem mégis elért gyűlölőim vasa.
Valóságos sereg esküdhetett össze ellenem...”
Emlékezett a fiúra, emlékezett, a múlt kristálytisztán merült fel előtte.
„Apám kedvenc apródja volt. Bizonnyal ő az... Mögötte állt, töltötte kupáját, és apám
melegebb tekintettel nézte, mint engem bármikor. Itt áll most, mozdulatlan, mint az árnyék,
emlékeztetőn, és szent András éjszakája van. Haltam volna meg inkább! Vajon mi a neve?”
A fal mellett felsorakozott az őrség. Csönd volt, senki sem mert megszólalni, még az öregebb
Tarnóc sem, az íjászok vezére. Ott állt, egy lépéssel a többiek előtt, és parancsra várt. Érzett a
füstszag, a kőkockák fehérségét vér és korom mocskolta be.
Feldúltan rontott be Simon, és a király előtt földre vetette magát. Feltépte mellén a köntöst, és
felkiáltott:
– Bűnös vagyok, királyom, ölj meg!
Nem volt bátor ember a főpalotás, bűnbánattól remélt menekvést. Béla úrban
összekuszálódtak, elszakadtak a gondolatok, és kitört a harag. Elrúgta magától Simont, akit
Tarnóc intésére nyomban megragadtak a fegyveresek.
– Elnyered hűséged jutalmát!
– Elejétől fogva híved voltam, Béla úr! – kiáltozta Simon, miközben kivonszolták a teremből.
– Az voltál, de hűséged mit sem ért! Miért nem olyanok a híveim, mint ez a fiú?!...
– Lépj elém, palotás! – parancsolta, és Ernye felé fordult. Ernye indulni próbált, de elbukott
volna, ha a többiek meg nem kapják.
– Elájult királyom, a karja csupa vér – lépett Ivánkafi az uralkodóhoz.
– Te ismered?
– Nemrég. Szolgál az udvarban... Ákos nembéli Ernye ő! Nyárutón Trencsénben a tornát
nyerte meg, Tárnok fia Miklóstól tanult vitézséget!
– Térítsétek magához, siessetek!
Hát Ákos Ernye volna? Koronázásom előtt apja járt nálam, hogy felfedje a papok
fondorkodását. De fia nem énértem támadt a pápa követeire Tárnokkal, hanem apám kedvéért.
Tárnok neveltje, a kitaszított Tárnoké!... Ilyen emberekkel könnyű nagy dolgokat véghezvinni.
Emlékezett, milyen hetykén felelgetett neki Miklós, kezében a pápa menlevelével. A néhai
adófelügyelő fia! Szembenézett a halállal, hogy felülmaradjon. Nem, ő nem tépte fel mellén az
inget! Milyen kevéssé hajlott a dereka!...
– Előtted állok, uram, parancsodat várom! – mondta Ernye, aki önmaga árnyékaként került a
király elé a harcosok gyűrűjében. Ivánkafi és Pók Móric is mögötte volt, hogy megfogják, ha
elesne. Szemük rajongva függött rajta, és ez sem kerülte el Béla úr figyelmét.
– Beszélj, palotás! Hogyan jutottál nyomukra azoknak, akik életemre törtek? Nevüket mondd!
És szólj igazat! Ne feledd, én nem irgalmazok ma éjjel senkinek!...
– Az Ákosok nem félnek, királyom, se napvilágban, se sötétben. András urunk emlékére
akartam áldozni ma este, és régi szobáját kerestem. Az árulók ott gyűltek össze. Kihallgattam
őket, de rajtam ütöttek. Legyűrtek, és eszméletlenül egy szobába zártak. Föléledtem, kitörtem.
Időm kevés volt, hogy őrt riasszak, jöttem rohanvást.
– Hányan voltak? Úgy hittem ez eddig, hogy csak ez egy volt!
– Hárman, de csak a szavukat hallottam, fel nem ismertem őket. Kettejük még elébb
elmenekült. Ki tudja, miért?
– Szavad hamis! Legalább egyiküknek a barátja kell hogy legyél, másképpen miért hagytak
volna élve? Tudnod kell a nevét!
– Vejte volt – felelte Ernye alig hallhatóan.
 Béla megtántorodott a név hallatán. Ismét halálos némaság támadt a szobában.
Kár, hogy nem Tárnok Miklós – gondolta a király. – Az szebb lett volna, de így is jó! Atyám
szolgája életemre tört. Másik kedvence majd megöli emezt, így lesz, így akarom!
Emelt hangon megszólalt:
– Hűségedért jutalmat érdemelsz! Kívánj gyorsan bármit...
Ernye igyekezett meghajolni.
– Fölesküdtem uramra, és kötelességemet teljesítettem. De most úgy érzem, szolgálatom kitelt,
szeretnék elmenni.
– Nem úgy, fiam, nem menekülhetsz! Nem koldus a király! Kell, hogy jutalmat adjak, s kell,
hogy elfogadd. Vissza nem esküdhetsz, szabadon fut a két áruló. Neked kell vasat raknod rájuk,
vagy végezned velük, ha másként nem lehet. Dolgod könnyű lesz, tervüket tudod. Talán a
palotából se jutottak ki, de a városból semmiképp. Embereim veled mennek. Indulj!
– Királyom, nagyon fáradt vagyok, sok vérem elfolyt ma éjjel a koronáért. Most nem tudnám
elvégezni ezt a feladatot, elhagyna az erőm, nem tehetem!...
Tarnóc lépett a fiú mellé:
– Mi elvégezzük helyette, jó uram! A hitszegő Vejtét magam is ismerem a régi időkből.
Szavamra, elfogom cimborástul!
– Te nem mehetsz! Nézd palotásaimat; hogyan csodálják ezt az Ernyét. Ő menjen, úgy akarom,
mert ha ellene szegül: áruló! Hóhér veszítse el!
Ernye farkasszemet nézett Béla úrral, aztán hátat fordított, és kiment a szobából.
A palotában már fegyverben állt az őrség. Bezárták a kapukat, és künt a városban is peregtek a
dobok. Katonák lepték el a falakat. Az új nap első óráját ütötték el a harangok...
A menekülők kifulladva kapaszkodtak fel a falra, őr nem állt sehol. A saroktorony felé
futottak. Közelébe érve megtorpantak, és egy kiszögellés mögé rejtőzködtek.
Az esőfüggönyön át is látszott egy lovaglóruhás lány és Miklós alakja.
Tárnok hágcsót erősített a nyílrésbe, és vashorgait buzogányütésekkel szorította meg.
A bástyák felől kürt harsant, más kürtök feleltek rá nyomban. Ehellős megborzongott, mozdult
volna, de Vejte durván visszarántotta.
– Nyughass!
Látták, hogy a lány ijedten simul Miklós karjába, ő lefejti magáról, menekülésre ösztökéli.
Csak a mozdulatokat látták, de megértették, Tárnoknak nem sietős, nem röstell egy hosszú
csókkal búcsúzni.
Vejte kezébe harapott, és halkan átkozódott. Mikor végre a vezér egyedül maradt, Vejte
mellette termett.
– Örülök, hogy láthattam ezt a nyájas enyelgést!
– Lám csak, Gottfried... A német hol maradt?
– Annak, úgy hiszem, vége. Ez a nyúlszívű barom az oka! A döntő pillanatban elszökött, utána
kellett mennem.
– Nem sikerült hát?
– Lothar bejutott a királyhoz, ha kijövet végeztek volna is vele, munkáját bevégezhette addig.
– Nincs hát ok a kesergésre, egy vagy több halál ma éjjel nem számít. Előre hát, induljunk!
– Ezt a gyáva jobbágyivadékot kár magunkkal vinni, vessük a mélybe!
– Hagyd! Az orgyilkossághoz más merészség kell, mint a csatához. Az igaz ember megretten
az árulástól...
Vejte arca elsötétült:
– Mi volnánk hát a gazok?
– Régóta már! Vagy elhitetted magaddal, hogy szent küldetésben jársz?... No, sebaj. De
indulnánk tán, mert mozgolódik az őrség!
Ehellős felé fordult, aki távolabb állt, a neszeket figyelve:
– Indulj, menj legelöl. Látom, neked a legsietősebb hármunk közül.
– Nem, uram, én majd legutóbb megyek!
Érzik hangján a gyanakvás.
 Vejte kardjára csapott.
– Hallottad-e a parancsot?
Tárnok megfogja a karját, húzza maga után. Vejte káromkodik, és felborzolt haraggal megy a
nyomában. Lent, a fal tövében négy lovat tart egy legény.
– Ipoly szolgám, egy lóra már nincs szükség. Pattanj nyergébe, és vágtass felfelé a Duna
mentén!
Tárnok a hágcsóhoz megy, és megpróbálja, nem akaszthatná-e le. Vejte, aki már nyeregben ül,
odalovagol.
– Hagyd el, egyre több árnyat látok odafönt. Reggel előtt aligha veszik észre.
Az érsek kedvence fejét rázza, de lovára ül.
– Ma éjjel elhagyott minket a szerencse! Kár volt annyira bíznom benne!
Még egyszer felnéznek a falra, aztán megsarkantyúzzák lovaikat, és belevesznek a sötétségbe...

A felserkent palotások és íjászok legnagyobbrészt az öreg Tarnóccal tartanak. Ernye körül csak
vagy húszan maradtak, a fiatalabbak közül. Ernye barátai és az ő cimboráik. Ákos Ernye tétován
áll, nem tudja, mit tegyen. Az erős bortól, amelyet hirtelen leitattak vele, erőre kapott, de a
gondolatok is megkergültek benne.
– Hozzatok lovakat! – mondta végül.
– Hátha még a városban vannak? – vetette ellen Bertalan és Ivánkafi csaknem egyszerre.
– Hallottátok a parancsot? – kiáltott rájuk Pók Móric. – Az istállókhoz.
Futva indultak, Ernyét Móric kísérte...
– A király parancsára! – emelte fel karját Ernye, és a palota kapuit felnyitották előttük.
Kilovagoltak. Félútban a városfal felé két lélekszakadva futó lándzsást tartóztattak fel.
– Hová, legények?
– Kenéz uram harcosai kötélhágcsót leltek a Duna menti falnál. Megjelentjük...
Már loholtak is tovább. A palotások egyszeriben büszkén néztek Ernyére, ő ezt mind előre
gondolta. Szavát várták, de Ernye sarkát a ló vékonyába vágta és kiugrott. Nyargalt a keskeny
utcákon át a nyugati kapu felé.
Ott háromannyi dárdás strázsált, mint máskor. Nagyon bezárták a kaput, és most időbe telt,
míg a nehéz keresztgerendákat felemelték.
A szél szemközt verte velük az esőt, lovuk hasáig fröcskölt a sár. Magukra szorították a
szőrköpenyt, és csuklyát húztak a fejükre.
Amikor az öregebb Tarnóc is megtudta a hírt, csendre intette embereit.
– A király roppant jutalmat ad, ha mi fogjuk el az összeesküvőket. Egy tucat palotás
megelőzött már minket, de nem eshet folt a vadászok becsületén. Sarkantyúzzátok a lovat! Még
utolérjük őket!
Talán negyven lovas gyűlt köréjük, sokféle csapatból. Nekik nem kellett várniuk kapunyitásra.
Odakünt az ifjabb Tarnóc leszállt a lováról, és fáklyával a kézben nyomot keresett. Amikor
meglelte, bátyjához fordult.
– A Duna mentén Budának tartanak, de csak Ernyéék lovainak patáit látom. Akiket keresünk,
más úton is mehettek!?
– Ülj csak fel, az a legény kevesebbet árult el, mint amennyit tudott. Maradjunk a sarkukban...

Árnyékként suhannak a menekülők a párton. A felázott vastag avar felfogja a paták zaját.
Helyenként a megáradt víz felkúszik a partig, és térdig gázolnak benne a lovak.
Tárnok legelöl vágtat, kedvenc lovát mindegyre visszafogni kényszerül, különben a másik
kettő messze elmaradna. A pej ágaskodik, futni akar, ahogy csak bírja. Érzi a veszélyt. Ura meg-
megveregeti nyakát, biztató szavakat mormol. Az utat lova ösztönére bízza.
Feneketlen a sötétség. A Dunában akárha tinta hömpölyögne lefelé, csilanás nélkül zúgva.
Haragosan morog, buzog a víz.
Recsegnek a parti füzek ágai, ahogy nekiszaladnak. Feltűnik a régi erődítmény tornya jobb kéz
felől, magasan felettük. Az őrhely aljának fehér kövei csillognak az esőtől, ott jó út vezet, de
kerülniük kell. Begázolnak a vízbe, csizmájukig csapnak a hullámok. Aztán fel a partoldal kövein,
a folyamkanyarulatban, ahol a hegyek lába fürdik. Csattognak, csikorognak, csúsznak a patkók.
Végre felérnek, és Miklós kiált:
– Hajhó, Ráró!
A lovak vidáman összenyerítenek, előttük cuppogó füvű keskeny mező. Megeresztik a zablát.
A Visegrád-hegy tövén kaptatnak sokáig. Távolban harangszó, Monostor harangja.
A hátasok már elfáradtak az esőben, bőrük gőzölög, nyugtalanok. A mező elfogy, kövek
kopognak. Éles szirtek nyújtóznak, vízbe szakadt partoldal ásít feléjük.
Vejte lova megcsúszik az iszamos köveken...
– Ugorj! – kiált Tárnok.
Vejte kiveti magát a nyeregből, és csaknem kengyelbe akad, de megmarkolja a sziklát. Kezét
véresre sebzi. A ló nyerítve zuhan a partszakadásba. A sekély víz nagyot csobban, az állat
vérfagyasztóan harsog odalent.
Megállnak. Miklós leszáll, és zablában megkapaszkodva letekint. Ráró feszített lábbal tartja. A
fehér foltos ló odalent vonaglik, félig vízben. Nem segíthet rajta! Meg sem ölheti: íjhúrja elázott.
Visszalép. Vejte kikapaszkodik, göröngyöt pök fogai közül. Átkozódik, a vezér leinti. Akkor
Vejte cinkosához fordul:
– Le a lóról! Mentsd magad gyalog. Te szorítottál a szakadásnak, bolond!
– Soha! Az életem ér annyit, mint bárki másé! – vicsorít rá Ehellős, és megragadja kardját.
– Szót se! – veti közbe magát Miklós. – Ostobán vezetted a lovat. Ülj fel mögém!
– Utolfognak, és a te lovad is kidől!
– Lehet, hogy nincsenek is üldözőink. Jó szaladásnyira friss lovakat kapunk... Kászmálódj!
Felültek.
– Úgy beszélsz velem, ahogy régen, urunk idején – mondja Vejte megindultan. – Barátok
vagyunk újra? Mondd rá az igent!
– Most, hogy baj van, igen!
Kettős teherrel ereszti neki lovát. Igyekszik a derék jószág. Velük fut az idő.
Egyszer kitágul körülöttük a vidék. Azon a tájon járnak, ahol a Duna elkanyarodik. Fentebb
néhány viskó lapul a földben, szántók és szőlők húzódnak ott. Buda vezére valaha itt veretett
tábort, és az őrszikla tövében Bulcsú vezér tábora állt valaha. Az alatt lovagolnak el rnost...

Ernye megfékezte toporzékoló lovát, és körülkémlelt. Úgy vélte, nyerítést hallott oldalról.
Vagy messze mögötte szólt?
– Hátha felfelé vágtak át a hegyen? – mormolta maga elé. Emlékezett egy keskeny csapásra,
amely a torony alól indult.
Kapaszkodtak felfelé.
– Megálljatok! – kiáltott a jótorkú őr a torony magasából. – Miben jártok? Kik vagytok?
– Király emberei vagyunk! – kiáltott Móric. – Árulókat kergetünk! Nem láttad-e őket?
– Ég óvja a királyt! Lélek sem jár erre ezen a pokol éjszakán. Benneteket se látlak jól, inkább
csak szavatokat hallom...
Ernye visszafordította a lovát. Mire lekanyarodtak a parti útra, fáklyákat lobogtató csapat
érkezett oda, és kurjongatott örömében, hogy az elöl járókat utolfogta.
A két Tarnóc Ernyéhez lovagolt, és nyájasan kezet nyújtott.
– Derék, okos dolog, hogy tekegyelmed bevárt. Többen többre jutunk!
Ernye rábólintott, mert örült, hogy terhének egy részét levették a válláról. Fiatal kísérőinek
arca azonban elsötétült, hogy mások megelőzték őket. Mégse szóródtak szét, mint a Tarnócok
népe, szótlanul lovagoltak barátjuk nyomában.
Elfeledett, csonka őrtorony fala feketéllik a fák közt. Tetejéről félbetört boltívek nyúlnak
ujjaikkal a semmibe. Levéltelen indák csüngenek le róluk, hintáznak az esőszóró szélben. A régi
írásjegyeket az idő még nem koptatta le a kövekről.
Tárnok és két társa itt szállt le remegő lábú lovukról. Óvatos léptekkel közelítenek a romhoz.
Egyszerre szinte a földből pattan eléjük két néma, tőrt szegező árnyék.
 – Mondd a jelet! – suttogja az egyik.
– Kirie eleiszon – felel Miklós, és felmutatja vérszínű gyűrűjét.
– Kriszte eleiszon! – mondják amazok. – Gyertek, testvérek, hozott Isten benneteket!
A fal mögé kerülnek, ahol még egy férfi áll, és parányi tűz mellett, a bolthajtás alatt hét lovat
őriz.
– Melegedjetek meg a tűznél, bor is van. János, add a csobolyót! Csak hárman vagytok?
– Egyikünk ott veszett!
– Istenünk fogadja kegyesen – bólintanak a templomosok. Isznak, és a tűzön forralt bor lelket
ver beléjük. Aztán eltapossák a parazsat, kengyelbe lépnek. A tehertől megszabadított lovak
valamivel könnyebben követik pihent társaikat. Egy templomos van az élen, ő vezeti a csapatot.
Kőúton csattognak a paták, hajdani légiók hadi útján. Sok helyt széttöredezett már, fagyökerek
repesztgették a kőlapokat, de itt vonult Buda, Attila, a kagánok s ki még... Hogy merre tart? Jelzik
az egykori vízvezetéktartó kövek, amelyek ég felé mutatnak fehérre mosottan, vagy eldőlve
hevernek a sárban.
Idő múltán lovas nyargal szemközt velük. Sámson az. Miklóst lóról kihajolva megöleli.
Közel járnak Budához. Szétszórt néma házak, földtakarta romok, udvarházzá alakított régi
paloták. Ott van a királyi ház is, a palánkfalon belül. A palánkon túl harang kong. Ötöt ver. Hajnal
volna, de még nem ritkul az őszi éj. Elkerülik a falakat, a földből hányt őrdombokat,
lekanyarodnak a Dunához.
A komp, amelyet errefelé hidasnak mondanak, megkötve hánykolódik a vízen. A szálfákból
ácsolt palló nyikorog a szélben. Tövéhez halászladikok vannak kötve, hogy elfogja előlük a
hullámokat. Vezetőjük megzörgeti kardjával a révész fakalyibáját. Amint ajtót nyitnak,
embereivel benyomul.
Félhomály, imbolygó fény, álmos szemek fogadják őket. Az agg révész áll előttük, öt fia
mögötte.
– Át akarunk jutni a túlpartra lovastul, tüstént. Öltözz, és induljunk!
Az öreg hajlong, de széttárja karját:
– Uram, hiszem, hogy utad sietős, de várd meg legalább, amíg virrad egy kevéssé. A víz
megáradt, háborog. Istenkísértés most nekivágni!
– Tedd, amit mondok, ha jót akarsz!
A köpenyek alól elővillannak a fegyverek. Miklós övébe nyúl, és zacskót vesz elő. Ezüstöket
önt az asztalra. Ház, föld, asszony mosolyog belőlük, mohó szemek ülnek rajtuk. Az öreg kezet
csókol az uraknak, fiai sebesen rángatják magukra a gúnyát. Sietnek ki az esőbe, hurkot lazítani,
felvonni a kötélre kötött köveket a vízből. Apjuk rendelkezik.
Tárnok int embereinek, és azok elvágják a csónakokat tartó gúzsokat, és eleresztik a Dunán.
Sebesen sodorja azokat a víz. A révész nem ellenkezik.
– Fizesd meg a csónakokat – mondja Sámson, és még egy marék ezüstöt ad. – Figyelj jól:
üldöznek minket a királyiak!
– Eltagadom, hogy itt jártatok! – bólogat a révész.
Sámson ránt a fején:
– Ördögöt! Mondd, hogy erővel bírtuk rá a fiaidat. Biztasd az üldözőket, úsztassanak át
utánunk. Mi majd fogadjuk őket túlfelől.
– Hátha mégse mernek gyürkőzni az árral?
– Buzdítsd csak őket! Vagy mutass nekik olyan gázlót, hogy mind odavesszenek. Elhidd, te
ember, hogy hálátlan nem leszek! Hanem ha megcsalsz, és csónakot kerítesz nekik, fiaidat odaát
megöljük, és te sem menekszel!
– Hitemre, nagy jó uram, szolgálni foglak! – feleli a révész, és Sámsonnak is kezet csókol.
Megy futva a hidashoz, segít utolsó köteleit is elszabadítani. Az imbolygó alkotmányból kitörni
próbálnak a megriadt lovak. A révész fiai már nekifeszülnek a lapátoknak, és Tárnok embereire
parancsol:
– Segítsetek!
A hidas recseg, imbolyog, de lassan távolodni kezd a parttól, és elnyeli a homály.
 Közeledik a túlsó part, Pest felől idehallatszik az ebek vonítása. A prépost hasas kőháza palánk
mögött szunnyad az apró, fából és vályogból épített viskók közt. A magas fatornyot alig látják a
közeledők, noha agyaggal tapasztott, fedett tetején őrtűz világít. Akik a hidason húzzák a lapátot,
meghallják a strázsa tülökszavát.
– Hé, legények! – kiált a vezér, és belekémlel a sötétbe. – Forduljunk, mert Pest fölött kell
hogy partot érjünk.
Még egy révész ugrik a kormánylapát mellé, hogy fivérének segítsen. Nyikorog, nyög a jószág,
félő, hogy eltörik. A hasas bárka nagy lustán oldalt fordul, orrát szemközt szegzi a folyásiránnyal.
Görcsösen markolják a lapátnyelet, még Miklós is megragad egyet...
Amikor örökkévalóságnak tűnő idő múltán föveny csikorog a hajófenéken, keresztet vetnek a
révészfiak. Csapzottak, holtfáradtak mindnyájan.
Lenyitják a hosszában elvágott szálfákból rótt bárkakorlátot, és kiugrálnak a sekély vízbe.
Pallót fektetnek, karót vernek; megkötik a hidast. Az eső eláll. Pest városa távoli fekete tömeg.
Köd van születőben. Ott úszik a fák ágain, a kopasz tüskebokrok, dombhátak között.
Kivezetik a lovakat, óvatosan lépnek.
Csendes minden.
Tárnok kürtjét nyújtja Sámsonnak.
– Valamennyiünk közt a te melledben a legnagyobb erő; fújd meg!
A kürthang végigömlik a néma vidéken. Nemsokára válasz érkezik. A vezér bólint.
– Gottfried lovag és te, Ehellős, meneküljetek tovább, az utat ismeritek. Az üldözőkre, ha
ugyan vannak, majd gondom lesz. Még fél napot várok itt. Járjatok szerencsével! Ti meg,
legények, gyújtsatok tüzet, szárítkozni nem hiábavaló.
A lovakat már megbéklyózták, kivéve azokat, amelyeken Vejte és társa ül. Azok a legjobbak.
Vejte lehajol, és elköszön tőlük. Ehellős nem közelít, áll magányosan. Ellovagolnak.
A vezér utánuk néz: annak a fiúnak kevés ideje van hátra...

– Kihalt vidék. Sehol nyoma, hogy bárki is járna előttünk. Tudja-e tekegyelmed, Ernye uram,
fejével játszik, ha meg nem leljük őket?
Így beszélt részvevő nyájassággal Tarnóc. A palotás nem felelt, csak megszorította a lovát egy
kevéssé. A másik káromkodott dühében, és előrenyargalt emberei után.
Ernye csapata együtt volt. Kettesével lovagoltak a partszakadás mentén, néma, hosszúra nyúló
sorban. Hagyták, hadd előzzenek a többiek. Végtelen bizodalommal léptettek Ernye nyomában;
pogány istenek kegyeltje ő, és megleli, akiket űz!
Váratlanul a partomlás széle felől, odalentről fájdalmas nyerítés hallatszott. Rántás nélkül is
megtorpantak a paripák, és többen leugráltak a nyeregből.
– Lóval senki se közelítsen! – kiáltott Ernye, és maga is gyalogosan óvakodott a szakadás
széléhez.
– Hozzatok szíjakat! Ha akad fáklya, gyújtsátok meg! – Lázas keresgélés kezdődött az
iszákokban, és akadt is vagy két szurkozott fenyőfáklya, amelyet tűzszerszámmal gyújtogatni
kezdtek a lótakarók alatt. Míg lángot fogott, addigra összecsomóztak néhány ölnyi szíjat. Jött
lihegve a kis vitéz Csejte, ajánlkozott, hogy apró és könnyű lévén, leereszkedik.
– Nézd meg – egyezett bele Pók Móric. – Nem elbitangolt jószág-e?
– Igyekszem! – fontoskodott a kis palotás, és már ereszkedett is lefelé, foga közé kapva a
fáklyavéget.
– Lepörkölődik a bajszod! – ugratta Ivánkafi, miközben mindhárman lábfeszítve tartották a
szíjat. Többen is elröhintették magukat.
A szíj hirtelen engedett, csaknem felbillentek. Csobbant a víz, és már hallatszott is a kiáltás.
– Hátasló ez, nyereg is van rajta. Tarsoly is, zabla, kantár meg kengyel. Lábát törte!
Lent felnyögött az állat, a kis Csejte leszúrta.
– Nyeregbe! – Megcsendültek a lószerszámok, dobogtak a lábak.
– Itt ne hagyjatok! – riadt meg a palotás odalent. – Majd elsüllyedek az iszapban!...
 – Oltsd el a fáklyát, és kapaszkodj! – biztatta Ivánkafi. Alig bukkant elő a kis vitéz, Tarnóc ott
termett. Hajtotta lovát, mert a fáklyalobogásból úgy vélte, hogy a ravasz Ernye valami rejtekből
mégis előugratta az üldözötteket. Megtudakolta, mi történt, és dőlt belőle a dicséret; nem is hagyta
el őket ezentúl. Maradt, mert bátyja amúgy is nagyon megelőzte. „Így vagy úgy, mindenképp
részem lesz a dicsőségben!” – gondolta.
Ernye nem fárasztotta feleslegesen a lovait, megtiltotta, hogy bárki ostort használjon...
Az öreg révész órák óta ült a néma kalyibában, a fatörzsből vágott asztal előtt. Noha a
dénárokat már elrejtette, reszketés vette elő. A király szolgája volt. A legszegényebb. Prépost
rendelte a révre, s nappal őrt állított melléje, hogy a pénzt, amelyet utastól kap, el ne tagadja. A
Duna táplálta, bére nemigen volt. Most egyszerre meglepte a tenger vagyon... Csak Isten vigyázza
a fiúkat, el ne veszejtsék őket a gonoszok. Igaz, a vezér szeme nyájas volt, derék ember lehet. Ki
tudja, miért űzik? De hát nem árulhatja el a királyt. Elmond majd mindent, ha kérdezik, és a bűnös
ezüstöket is odaadja...
Ez járt éppen a fejében, amikor az öregebbik Tarnóc berúgta az ajtót.
– Hej, te öreg! Hová lett a bárkád? – rivallt a révészre, s nyomatékképp végigvágott rajta
ostorával.
Az öregember hirtelenjében szólni sem tudott. Ijedten fordult feléje.
– Nem köszönsz, szolga, a király íjászának? – kiáltott Tarnóc, és újból végigvágott rajta. –
Felelj, ha jót akarsz!
Sietve meghajolt az öreg, és vérző szájával illendően csókolt kezet, de valahol szíve táján a
hajdani pásztor ős alvó szilajsága lobot vetett. Lesütött szeme nem árult el haragot, hangja
alázatos maradt.
– Nagy jó uram, még virradat előtt hat fegyveres lovag rontott rajtunk, hogy átvigyük őket a
folyón. Vonakodtunk!... Pénzt is kínáltak, de el nem fogadtam. Tőrt szegeztek, menni kelletett! Én
künt elbújtam a palló alatt, hogy a bűnben részt vennem ne kelljen. Fiaimat azonban elhajtották!
Kényszerítették őket!... Áteveztek...
Tarnóc földhöz csapta süvegét.
– Nyavalya essen a fiaidba! Vissza mikor jönnek?
A révész nagyot nyögött:
– Rég itt kéne lenniük, de félek, hogy azok a gaz latrok megölték őket odaát.
– Arcuk, termetük milyen volt?
Az öreg összecsapta kezét szörnyülködtében. – Ördögi! Rajtuk csupa sebhely, szakálluk vörös
volt, akár a gonoszoké, s jött köztük ferde vállú púpos is!
– Bolond! – dörmögte az íjász. Künt nagy dobogással érkeztek az elmaradt vitézek. Tódultak
volna befelé, Tarnóc visszaparancsolta őket.
– Maradjatok, mindjárt végzünk! Tudsz-e, vén lator, gázlót itt valahol?
– Jó messzire csak...
– Nem jut-e eszedbe közelebbi? Karóba jutsz, ha megcsalsz!...
– Nincs itt sekély víz semerre, uram! De ha mély is, nem nagyon sebes. Ily bátor, erős úr, mint
tekegyelmed, átúsztathat rajta könnyen. Míg fiatalabb voltam, megtettem magam is nemegyszer.
Hát még ha jó a ló is...
– Forgó van-e?
– Szerencse dolga... Ilyen dagadt víz mellett alig akad. Ha feljebb lovagolnátok egy darabon,
az ár átsodorna könnyűszerrel.
– Meghallgatlak, te vén disznó, de ha csak egy emberem is elvész, meglakolsz!... Most néhány
páncélt, fegyvert, ruhát itt hagyunk. Őrizd ezeket, mint a szemed világát!... Csónak nem volt-e
erre?
– Volt, hogyne lett volna! Azok a latrok eleresztették a folyón, és most magam sem tudom,
hogyan fogok számot adni róluk?...
– Hát köszönd, hogy fejed most még fent marad!
Tarnóc kiment a viskóból embereihez. Azok hirtelen rakott tűznél szárítkoztak.
 – Na, ti rettegett vitézek, ne nyüzsgölődjetek annyira! Átvitték a hidast, úsztatni kell. Le hamar
a páncélt, vízben nem jó társ az! Mente sem igen kell, egy ing elegendő. Aki sebesen nyargal, az
amúgy sem fázik. Fegyvernek a kard elég!
A hadinép felmorajlott, de ellenkezni egyikük sem mert; a cinkosság vádját könnyen
ráakasszák arra. Halomba rakva a fölös holmit, hidegtől reszketve lóra ültek újból. Tarnóc sem
restellt nadrágra vetkőzni.
A révész kijött kunyhója elé, hogy megcsodálja őket és szárnyékba hordja a kacabajkákát.
Tarnóc még egyszer hozzáfordult:
– Pest fölött vagy alatt kötöttek ki vajon?
– Fölötte, uram, az egyik gonosztevő mondta, hogy arra tartanak!...
– Vágtába, legények!
Jó darabot futtattak felfelé víz mentében. Ahol két sziget állt a Duna közepén, az átjárónál
megálltak.
– Öleljétek a ló nyakát, a csizmát nem árt a nyeregre kötni! Csuklótokra szíjazzátok a kardot.
Remélem, nem akad köztünk olyan, aki fél!?
Senki nem mert félni, de azért Tarnóc utolsónak vezette vízbe a lovát, nehogy valaki
elmaradjon.
A Duna sebesen rohant, az amúgy is megfáradt lovak kelletlen ereszkedtek belé, érezték a
veszélyt. Aki nem tudott úszni, csak hátasában bízhatott. Alig-alig láttak.
Előttük sejtelmesen, akár valami lehorgonyzott roppant hajó, a szürkületi ködből a Nyulak
szigete vált elő. Mögöttük a part fehér ködpalástba veszett. Többen segítségért kiáltottak, mert a
Duna megragadta őket, és vonta lefelé...
Néggyel kevesebben kapaszkodtak ki a szigetre, mint ahányan indultak. Csapzott lovukra fel
sem ültek, csak átbaktattak a néptelen, bozóttal, fákkal borított földnyelven. Amikor elfogytak az
arcukba csapódó ágak, újból a víz félelmes karja nyúlt feléjük. Tarnóc belekémlelt a ködbe, és
éles szeme meglelte a kikötött hidas körvonalát, feketesége átütött a ködön is. Mások is látták a
halvány célt, és csaknem jókedvűen ereszkedtek a habokba.
Tarnóc mielőtt víznek hajtotta lovát, töprenkedett kevéssé, ne nyargaljon-e végig a szigeten
Pest felé, ahol keskenyebb a víz. Ne kérjen-e segítséget az őröktől, ne verje-e fel a prépostot? De
nem. Osztozni kellene a diadalban!..
A sodrás most erősebb volt, mint az előbb. Néhányan nyomtalanul elmerültek, kiáltásuk
nyögéssé, bugyborgássá torzult. Senki nem próbált segíteni, ki-ki a saját életéért vergődött.
Túlsodródtak a bárkán, és jó hajításnyira tőle kapaszkodtak ki. Minden tagjukat görcsbe rántotta a
hideg.
A hidas felől füstöt éreztek, a nehéz lég lenyomta.
– Rajtuk ütünk! Azt hihették, hogy nem jutunk át, vagy nem is űzzük őket. Talán várnak
valakire... Halljátok a nyerítést? A révészeknek nem volt lovuk!
– Badarság! – fordult szembe Tarnóccal egy vadász, kinek az öccsét az imént ragadta el a víz.
– Észre kellett hogy vegyenek, lovaink zajonganak. Tőrbe csaltak, bele is estünk, hála
tekegyelmed eszének!
Valamennyien zavarodottan néztek egymásra, és kezdték lovuk fejét Pestnek fordítani. Tarnóc
látta, hogy ezek mindjárt szertefutnak, és rájuk kiáltott:
– Tőrbe?! Hatan harmincunkat? Ha félsz, maradj itt! Le a lóról, gyalogosan megyünk rájuk.
A vitézek engedelmeskedtek. A bokrok közé húzódva osontak a bárka felé. De nem
lopózhattak soká...
Tarnóc előtt lovasok tűntek fel, fehér keresztes palástban, páncélosan. Pallós, csákány a
kezükben.
– Templomosok! – kiáltotta Tarnóc, s nyomban rá roppant ütés zúdult a fejére. Az íjászok
hadnagya megismerte az irdatlan nagy sötétséget.
Vagy százan voltak a templomosok, akik a holtra fáradt, rémült királyiakra rontottak. Irgalom
nélkül valamennyit lekaszabolták. Majd végigzörgették a bokrokat, és csak akkor nyugodtak meg,
amikor látták, senki sem menekült. A halottakat összeszedték.
 Két templomos megragadott egyet-egyet, és vitték a vízhez. Állt ott egy csuhás Domonkos-
rendbéli is. Ő keresztet vetett a holtakra, és mormogott fölöttük holmi imát is. Aztán a lovagok
lendületet vettek, és bedobták a hullát a vízbe.
Tárnok is ott állt a parton, a kardos, csuhás Péter atyával. Ő is templomosi ruhát öltött, vezéri
aranykereszttel hímeset. Kezét csípőn tartva nézte a bevetett testek nyomán felcsapó habot.
A pap minduntalan bölcs és istenes mondásokat tett:
– Látod-e, Tárnok, testvérem az Úrban, Isten gondoskodik nemcsak az ő madarairól, de
halairól is!
– Hitemre, ez igaz!
A fák közül új halottat hoztak le, és Tárnok meglepetten felkiáltott:
– Várjatok!
Odalépett és megnézte, szája megkeseredett.
– Lám csak, ez itt Borvirág! Vidám cimbora, hát te is idejutottál?
– Barátod volt világi életedben? – kérdezte a páter.
– Ivópajtásom volt valaha!
A páter megértőén bólogatott, és intett a Domonkos-rendinek, hogy a búcsúztatót toldja meg
egy miatyánkkal. Miklós hátat fordított a csobbanó folyónak.
– Látod hát, vezér, borisszaságáért vizet rendelt néki az Úr!
– Bizonnyal azt, ámbár épp ő mondta el, hogyan juthatunk be a palotába.
– Úgy ez beszámítódik neki a túlvilágon; üdvözülni fog! Különben jut is eszembe, meghalt-e a
király, avagy mégse?
– Talán meg! De ezek közül életben kelletett volna hagyni egyet: megmondta volna.
– Az se lenne baj éppen, ha nem sikerült volna a merénylet – Péter páter köhécselt. – Az történt
ugyanis, hogy a pápa meggondolta a dolgot. Követeket küldött hozzá a király. Csak tegnap ért a
futár Kalocsára, nem szólhattam előbb... Bárhogy esett, Isten útjai kifürkészhetetlenek!...

Az út mentén homályba burkolóztak a fák. A sebesen ügető lovak gazdái nem jártathatták
körül tekintetüket a vidéken. Távoli domb, hegyhát, minden elrejtezett előttük. Az öreg révész
vezette Ernye csapatát, mert ők sem merték megnyergelni a Duna hátát és a révész gázlót ígért
nekik. A hajdani elődök építette úton jártak. Néhol eltűnt, akárha elszakadt volna, hogy aztán
kibukkanjon a dombok alól, sárba gyúrt fűcsomók közül. Lekanyarodtak a Duna felé. Félig földbe
süppedt sírkövek dombormívű alakjain csikorogtak a patkók. Hanyatt dőlt oszlopok hevertek
egymáson, és a kőistenek, amelyek valaha pogány templomokban díszelegtek, arccal borultak a
puha földbe. A dombok alól itt-ott előbújtak egy-egy palota romjai, sárgásfehér kövek omladoztak
a párafelhőben. Ernyéék átrobogtak egy málladozó amfiteátrum porondján, felhágtak a
meggörbült, földdel behordott kőlépcsőre, beomlott félfolyosókra, ahonnan egy évezreddel ezelőtt
fenevadak rohantak elő...
Hömpölygőtt a köd mindenfelé; holt városban jártak. Fej nélküli, félkarú szobor állt egy fák
közé vesző oszloptetőn, és mutatott örök idő óta a Duna felé.
Ereszkedtek lefelé a hepehupás partoldalon, a lovak iszamos köveken botladoztak. Bal felől
egy őrtorony talapzata állt még, apránként hullatta darabjait a vízbe. Csúcsáról látták először a
gázlót vigyázó zsoldosok, hogyan tűnik fel keletről a hun hadinép.
A víz előtt megtorpantak. Egy ló lehajtotta a fejét, ivott.
– Itt kezdődik a gázló, uram – törte meg a némaságot a révész. – Ahol a víz a legjobban fodroz,
ott sekély! Olyan ez, mint egy szélesedő-szűkülő csapás. Most magasan van a víz, de azért a lovak
nem merülhetnek el egészen. Hátukon azért nem jó maradni, tikegyelmetek ússzanak mellettük.
Egyszer majd szigetet is érnek, de kikapaszkodni rá nem szabad. Eltévelyednének a gázlóról!
Kíváncsian nézett Ernyére. Mit felel? Gyermek még majdnem, bizonyára fél a fekete víztől.
Akár a többiek, akik mind odalovagoltak a part szélére, és paripáik patáit már nyaldossák a habok.
Valamennyien egyféle néznek; Ákos Ernyén függenek a tekintetek, ő már térdig behajtotta
lovát a folyóba, s lehajol, hogy kezét megúsztassa a hullámokban.
 Ijesztően hömpölyög előtte a víz. Ernye fél, nem ugrat neki bolondul, mint az öreg Tarnóc,
nem tanulta szeretni, leküzdeni a habokat, sohasem úszott bennük. Az a vidék, ahonnan jött, nem
hord a hátán ilyen roppant folyamot, ott csak patakok zuhognak lefelé. Apród korában nem
csutakolta lovát derékig vízben, mint a többiek, hamar kikerült közülük, urát kísérte. Csak néha,
amikor a parton lovagolt, állt meg egy pillanatra, hogy megcsodálja a rengeteg vizet.
Megfordult volna szívesen, ha egymagában van, de mögötte ott áll a csapat, és azokból a lelket
egyszeriben kilopná, ha meghátrál. Mennie kell, és legelöl neki kell mennie! Úrrá lett magán.
Intett a révésznek, aki már leszállt a lóról, és begázolt melléje.
– Fogadd jutalmul ezt a pénzt, hogy elvezettél. És még egy szóra, öreg, a tied az a ló is,
amelyen jöttél, Isten segítsen fiaidhoz!
Mire a révész felocsúdott, már valamennyien benn úsztattak, alig kiemelkedve a vízből, a
gázlón. Görcsösen kapaszkodtak a lovakba, de egy se maradt vissza.
A király jobbágya egyedül maradt a parton. Nézte-nézte a tenyerében heverő dénárokat, és
azok egyszeriben sütni kezdték-a bőrét. Hirtelen lendületet vett, és a habok közé vetette a pénzt. –
Folyó szelleme fogadja el helyettük áldozatnak!
Sebesen lóra ült, hogy minél hamarabb hátat fordítson a helynek...
Tagjaik megdermedtek a hullámok hidegségétől. Helyenként a lovak úszni kényszerültek, de
ösztönük mindig meglelte a sekélyes zátonyokat. Felujjongtak, amikor Ernye háta emelkedni
kezdett a vízből, és látták, hogy felhág lovára. Ott cuppogtak sűrű iszapban, a parti holt nád
buzogányai közt. A folyó már kiengedte őket, sekély, csendes vízben jártak. A felszínen elsárgult
vízinövények úsztak szétterülve, és haragzöld, vizet eresztő füvek süppedeztek alattuk.
A lovak váratlanul makrancossá lettek, kelletlen engedtek a sarkantyúnak, fejüket kapkodták,
fújtattak. Valahol a közelben meleg, kénes források fakadtak, annak a kipárolgása érzett, és
egybekeveredett a rothadó káka, hínár, poshadt víz bűzével.
Imbolyogni kezdett a fű alattuk, az állatok nem mentek tovább. Mélységes csend támadt.
Valahol sirályok kiáltoztak. Távolabb fák álltak ágas-bogasan feketén, de törzsük nagyon
rövidnek látszott.
Ernye leugrott a lováról, és érezte, hogy néhány lépésre megsüllyed a fű. Lába nyomán víz
bugyogott fel.
Egy magasabb dombon álltak valamennyien, és amikor az ébredő szél kergetni kezdte a fehér
párákat a vidékről, látták, a fák mind vízben állnak. Irdatlan bozót indái fonták be a törzseket,
alattuk gonosz zöld mezők hullámzottak lomhán. Mélyen benn jártak a Duna mocsarában...
A holtra fáradt állat nagyon lassan bandukol, a vén révész sem igen hajtja. Mire Buda közelébe
ér, eloszlik már a fehérség egészen. Ahogy előbukkannak a parti fák, és meglátja a hidast, melle
kitágul. Ott álldogálnak az első kalmárok, akik málháikat javában hordatják a bárka hasába. Az
öreg egyik fiát is megpillantja, aki vidáman buzgólkodik.
Csendesen poroszkál a kis kalyibához, leszáll, cölöphöz köti a lovat. Körülkémlel, és nem
törődve előbukkanó fia vidám kiáltozásával, benyitja a korhadozó ajtót.
Nem üres a ház. Péter atya, a jámbor szerzetes és a foltos gunyájú Sámson üldögél komótosan
az asztalnál. Hogy az időt siettessék, kulacsot kotyogtatnak, és széles kedvvel fogadják a belépőt.
– Hozott isten, öreg, nyű a csontjaidba! – mondja Sámson barátságosan. – Pokolba a
hajlongásaiddal, ülj közénk, próbáld meg te is a kulacsot. Egész elsavanyodtunk az előbb, mert
úgy véltük, magad is elvesztél útmutatás közben. De már látom, egészben maradtál, bízvást nem
patkolsz el száz évnél hamarább. A ruhákat keresed? Ne bánd! Azok mind elúsztak a víz hátán,
nem jön azokért senki. Lehet, valami szegény emberek kifogják valahol. Jó lesz azoknak!
A révész leül a nyöszörgő padra, elfogadja a csobolyót.
– Beszélj már, testvérem – hajol hozzá hirtelen Péter atya, miközben szorgalmasan
morzsolgatja az olvasót, és nagyon jámbornak látszik...
– Azok már aligha élnek – feleli csendesen az öreg. – A folyón bizonyára átjutottak, de
mikorra foszlani kezdett a köd, észrevétlen belekeveredtek a mocsárba. Az idegen elvész ott, és
rút halált hal a feneketlen sárban. Öregapám járt ott valaha, de az ismerte a vidéket. Beszélte,
hogy a pokolnak ott ablaka vagyon, mert kénszagot érzett, a gőzök közt forró víz fakadt... Mind
olyan fiatalok voltak, néhánynak csak épp hogy pelyhedzett az álla. Sajnálom őket, akárha az én
fiaim lettek volna! Sok ostorcsapást szenvedtem el a veres ruhás királyiaktól, és gyűlöltem őket.
De most nagy bűnnel terheltem a lelkemet, félek, számot kell adnom életükről! És ilyen nagy bűn
nyerhet-e feloldozást? Szüntelen imádsággal könnyíthetek-e rajta?
– Egyet se félj, derék testvérem az igaz Istenben! Eligazítom én a dolgodat; feloldalak, mielőtt
még kilépünk házadból. Penitencia azért nem árt, néhány üdvözlet meg ami eszedbe jut. De volna
néhány intelmem, figyelmesen hallgasd! Költözz el innen családostul!... Bizonnyal találsz jobb
helyet, ahol megtelepedhetsz. Mivel beszéded gyónásnak veszem, mindazt, ami történt, ne
fecsegd el más papnak hiábavalóan. Felejtsetek el valamennyien mindent, amit ma éjjel láttatok.
Ha nem lesztek némák, egy sereg angyal se mentene meg a pokoltól, és a földön is bajotok
eshetnék... Jut is eszembe, a palotásokat csak vezette holmi rangos, tapasztalt nemes. Tudod-e a
nevét?
– Nem volt az tapasztalt! Csak olyan fiatal, mint a többi. Arca sápadt, égőszürke szemű.
Karcsú, de nem nagyon magas. A nevére nem emlékszem... de lám csak, most úgy tűnik,
Ernyének hívta egyik társa!
Péter atya bólogat, és vigasztalóan mondja:
– Végtére is, testvérem, te meg nem öltél senkit! Ha az Úr úgy akarja, csizmájuk sarka sem
lesz sáros.
Felkászmálódik, és keresztet vet a révészre:
– Feloldozlak. Pax tecum, béke veled, testvérem!
Sámson háttal áll feléjük, vonásai rángatóznak, és körmeit olyan mélyen vájja a karjába, hogy
kifakad a vére.

Ivánkafi nekivetette hátát az ágakból és sásból összetákolt kunyhónak, és körüljáratta a szemét

tüzek körül alvó társain. A lovak csendesen kapáltak, olykor haraptak a fűből.
Zombor jött, kezében egy cseréptál meleg levessel, amelyet asszonya főzött az elébb, csíkból
meg apró halból. Felkínálta a heverő palotásnak. Ivánkafi megköszönte egy fejbiccentéssel, és
lassan enni kezdett. Meleg volt az étel, komótosan méregette benne a kanalat.
Zombor, a pákász, akinek élete itt kezdődött és itt is fejeződik majd be a mocsárban, leült
melléje. Hallgattak. Néma volt az este, süket a vidék. Ivánkafi felvállalta, hogy őrködni fog egy
ideig, mert rossz alvó volt. Most sem küzdött az álommal. Feje mintha holtfáradt testéből külön
életet élne, gondolatai kergették egymást. Aznap sokszor paroláztak a halállal. Bertalan kétszer is
besüppedt lovastul a hínárba, de Ernye meg Pók Móric kivonták. A kis Csejte, amikor leesett a
nyeregből, hónaljig süppedt a dágványba, de őt is megmentették. Csak az ifjabb Tarnóc veszett
oda, aki jó szóra nem hajtva megpróbált utat keresni.
– Átkozott ingovány! – motyogta a palotás, és érezte, hogy tagjai szinte hozzánőttek a
tűzvílágos, csupasz fövényhez. A leves sótlan volt és zsírtalan is, de most úgy vélte,
hozzáfoghatót már régen evett.
A félmeztelen legények bőrét perzselte a láng, de nem ébredtek fel, hanem öntudatlan
húzódtak hátrább. Sárral lepett dolmányok száradtak a karók végén, csak a fegyvereket nem tették
le. Körülöttük ellenség van, még ha ártatlannak látszik is, mint az öreg, aki a lápba vezette őket.
Ivánkafi ölébe fektette kardját, s nem szólt akkor sem, amikor az üres tálat visszaadta. Ernyére
nézett, aki előtte aludt, és Bertalan széles mellére fektette a fejét. Mozdulatlan volt, mint egy
halott. De egy pillanatra sem rendült meg, amíg talpon volt. Alkonyatkor, amikor már sehogy sem
jutottak tovább, ő vette észre a víziembert. Ezért élnek, élvezik a hideg sár helyett a tűz melegét.
Megszerette Ernyét, amikor először látta, s mindig szeretni fogja ezentúl...
Zombor a kunyhójába mászott, hogy az elaluvó porontyokra és az asszonyra nézzen. Később
újra visszatért hozzá, és elnyújtózott a melegnél.
– Ki az úr ezen a vidéken? – kérdezte Ivánkafi elnyújtva a szavakat, és csodálkozott önmagán,
hogy ez csak most jut eszébe. Igaz, csaknem összeestek, és a ló megkötésére is Ernye bírta rá
őket. Zombor magyarázott, elvezeti őket valami jó helyre, leintették. Majd reggel. A vágyak
összeszűkültek: meleg és álom. Ennyi volt minden! Volt nád bőven, meggyújtották. Letépték a
vizes kántust, csizmát, és aludtak. Ernye még hozzálépett:
– Őrködj, ha bírsz, kérlek!
A meleg most már őt is álmosítja, szól hát újból, mert Zombor szendereg:
– Ki itt az úr?
– Az Isten meg Apodfi Tamás, nyelje el a mocsár! Nagy rosszat tett velünk a király, amikor
Esztergomból elkergette! Palánkvára vagyon...

X. FEJEZET
RÓKA A HÁLÓBAN

– Derék jószágok ezek mind! – dicsérte Vejte a jászlakhoz kötött lovakat.

– Valamennyi futós kedvű, magam válogattam őket! – Apodfi Tamás értő kézzel mutatta meg
vendégének egy pej remek fogazatát.
– Valamelyest kevert lehet német vérrel...
– Az csak hasznára válik, erősebb, megbír minden vidéket. Melyik a kedvedre való?
– Az a sárga, amelyet az imént láttam!
– Jól választottál, de vigyázz, ha elülről kerülöd, meg ne harapjon!
–... Kár nekem ez a nagy sietség, az ördög se keres itt, és meglehet, hogy senki sem kerget. Mit
szólnál, ha néhány napot itt töltenék még?
Tamás a fejét rázta:
– Semmi bizonyosat nem tudunk! Ákos uram derekasabban elrejt, mint én. A rengetegben
ítéletnapig is ellehetsz valamilyen vadászházban. Nem jó egy tervet felrúgni.
– Az az emberformára teremtett barom az oka!...
– Ez már nem az én bajom. Nálam töltötted az éjszakát, vacsorára, lóra nem lehet panaszod.
Ennyit ígértem, szavamat megtartom. A félsz nincs nyavalyáim közt, de azért örülnék, ha már
odébbállnál!
– Gyávák vagytok valamennyien... Ezt a szolgaivadékot nem viszem magammal tovább. Itt
hagyom! Főzesd meg, apríttasd fel, emészd el valahogyan.
– Az én kezem maradjon tiszta! Nálam a vendégnek haja szála sem görbülhet – mondta Apodfi
kenetteljesen.
– Hitesd el azzal a két talján kereskedővel, akiket olyan szépen leúsztattál a Dunán!
A várúr elsárgult, ajkába harapott.
– Az másként esett, meg régen is volt... Miért nem látod el magad a baját? Útközben, ügyesen.
Ismersz egy-két fogást, vagy mi! Kivesz tán belőled a bátorság, ahogy öregszel?
Vejte kiköpött:
– Fiatal a nyavalyás és baromerős! Ha gyáva is, irháját védené emberül. Szemmel tart, mindig
mögöttem marad. Félős, ha majd az ég alatt hálunk valahol, elveszejt. Az életemet nem sokra
tartom már, de volna még dolgom, amit bevégezzek, ha majd az udvarba visszatérek.
Tamás bólogatott:
– Hiszen ha jóra fordul minden, magam is a trón mellé térek. Azért mégis bolond dolog volt
azt a fiút élve hagynotok!
Vej te felhorkant a szóra:
– Becsületemre mondom – ne neheztelj –, nem szorult beléd több ész, mióta nem láttalak.
Ákos uram majd befűtött volna alánk a fiáért. Véletlenül valamilyen mérgecskét csurrant a
poharamba, vagy néhány bitang bök át karddal egyetlen szavára. Aztán meg a gyengeség is
elfogott, szeretem azt a fiút! Nem árul el...
– Hát ez a te dolgod. Itt hozzák a nyergeket, eleséggel megtömettem egy zsákot, eltart, amíg
odaértek.
– Csak magamban akarok ott lenni!
– Hát akkor magadban!
 Ehellős távolabb állt, és szemét gyanakodva szegezte rájuk. Keveset aludt, és kardhoz kapott
minden gyanús zörrenésre ezen az éjszakán. Félt! Elhatározta, mihelyt újból ló lesz alatta,
elnyargal, amerre lát, amerre út sem vezet. El innen a fondorkodó urak közül. Életemet már
eljátszottam – gondolta –, itt is, ott is halál vár. Új utat kell keresnem!
Élni akart. Mint zsoldos, csatlós vagy bármi más, csak élni még egy keveset. Tavaszt látni,
mezőket, fákat...
A legények felcsatolták a nyergeket. A ház ura Ehellősnek hitvány lovat adatott. Vej te még
egyszer megvizsgálta a szíjakat, amikor kintről harsány kürtszó hallatszott be. Már a kapu előtt
fújták a kürtöt.
Mintha a szív állott volna meg bennük, moccanni sem bírtak...
– Kit hozott nyakamra az ördög?!
Csatlós loholt a kapu felől, és belesápadt, ahogy kimondta:
– Egy csapat palotás vagyon a portánkon.
– Miasszonyunk segíts!...
– Mi legyen velük? Lőjünk nyilat rájuk!?
– Bolond! Le a hidat, eresszétek befelé barátsággal őket. Siessetek, a keservét, gyanút ne
vegyenek. Nyájasra az ábrázatot, befogni a szájat!
Vejte megragadta a kezét:
– Hát én merre? Itt csak nem maradok!?
– Ugye, elment a kedved? Ott a lovak mögött náddal borítva van egy ajtó. Kintről nem látni
azt...
– Hát a karóval bélelt vizesárok?
– Vagy kétölnyi szélesen csak kardmagas a víz, ott a ló térdig sem merül bele. Járj
szerencsével!
Intett a lovásznak, hogy segítsen, és már nyomakodott is kifelé. Megragadták és elvezették a
hátasokat, és nekiláttak a rejtekút elől elhányni a nádfonatokat. Gyors kézzel emelték a vaskos
keresztgerendát, nyöszörögve nyílt az ajtó. A lovász előbb Vejte sárgáját vezette oda, és ő indult,
hogy felüljön. Ehellős megelőzte. Sebes mozdulattal elkapta a zablát, és kengyelbe lépett.
Vejte elsárgult, torkából hördülés tört elő. Előrántotta kését, és Ehellős hátába döfte. A fiatal
legény iszonyúan felkiáltott, és lefordult a lóról. Vejte rátaposott, és nyeregbe mászott. Szorította
a paripát, az csaknem letaposta a dermedten álló lovászt. Keresztülcaplatott a sekély vízen, és
elnyargalt. A lovász előtt ott nyögött, vonaglott a legény. Nem tudta, segíteni kell-e, vagy újból
átszúrni. Kifutott az istállóajtón, ki az udvarra...
Ernye lovagolt elsőnek a lebocsátott hídra. Magasra emelt lándzsával üdvözölték az őrök a
toronyban. Elözönlötték az udvart bámész szolganépek, és körülfogták a palotások csapatát.
Apodfi úrnak utat nyitottak, de csak Ernye ugrott le a nyeregből, hogy üdvözölje. Nyájas
mosoly ült a házigazda arcán, Ernyével ismerősként parolázott, bólintott a többiek felé. Sok arcot
megismert. Tudta: a király válogatott emberei ezek.
– Isten vezérelt benneteket házamba, szívesen látlak benneteket valamennyien! Nyitva
előttetek pincém, kamrám. Az ég óvja a királyt!
– Úgy legyen!
Ernye kutató tekintetet vetett rá, szemöldökét felvonta. Olvasni szeretett volna Tamás úr
gondolatai közt.
Az uralkodó él! – gondolta Tamás, és a mosoly lehervadt arcáról. – Bolondság volt élve
hagyni!
Kétségbeesetten próbált nyájas szavakat mondani, hangja azonban akadozott.
– Kegyvesztettől menekül a világ, üres itt minden. Nincs vendég. Végre, hogy az udvarból is
jutott hozzám egy fénysugár. Szavamra, pár napig el sem bocsátalak benneteket!...
Ekkor hangzott fel az udvar végén a kiáltás. Megborzongtak bele, és arra fordultak. Kövér
verejtékcsepp gördült le a várúr homlokán. Az az eszeveszett Vejte, csak nem?! Végig sem merte
gondolni. Ernye felé fordult.
– Átkozott lovak, lehet, hogy megint megvadultak, mint legutóbb!
 Jött kifelé a holtra vált lovász, odalépett urához, látta az idegeneket, és nem tudta, mint
mondjon. Nem is kellett. Megrettenve hátrált mindenki, aki odanézett. Az ajtóban Ehellős állt
tántorogva, vértől mocskosán. Elesett, de újból fölkelt. Eleresztette az ajtófát, néhány lépést tett
még, és felkiáltott:
– Árulók!
A többi hang benne fulladt, végigzuhant az udvar keményre taposott földjén.
– Derekasan megrúgta a ló! – hallotta Ernye Ivánkafi hangját. Körültekintett. A falakra
harcosok gyülekeztek. Néhányan már az íjakért nyúltak. A holttesten palotásruha volt.
Apodfin eluralkodott a rémület, és elvesztett egyetlen percet. Inteni kellett volna, kardot
kirántania, de Ernye megelőzte. Megmarkolta háromélű vasát, és Apodfi mellének szegezte.
– Parancsold vissza embereidet!
Tamás úr látta, hogy megkésett, félig emelt keze lehanyatlott. A palotások már lovuk mellé
ugrottak, és ők is felvonták keresztíveiket. Mereven nézte a szívének meredő tőrt. Intett emberei
felé:
– Várjatok!
– Hát beletapodtam ebbe a tövisbe is... Vedd el, fiam azt a vasat a mellemről. Beszéljünk
előbb, mert szóból ért a magyar ember. Nem fárasztom magam hazugsággal, ez a legény, aki most
már csak halott, a keresettek közül való. Vejte bökte le az előbb.
– Ő is itt van?
– Nem. Már kint nyargal. Van egy rejtekajtó a palánkon. No de én itt maradtam nyakig
hínárban. Megfogtál engem, enyéim meg a palotásaidat. Nézzük hát, százhúsz húsz ellenében.
Élve nem juttok ki, annyi szent! Már húzzák is fel a hidat...
– Tamás uramat magam előtt küldöm!
Ernye erősebben nyomta neki a tőrt.
– Ez igaz, fürgébb voltál, mint én, ezért kell most ilyen nyájasan beszélnem. De húzódjunk
félre valamelyik szegletbe; mondanék néhány okos szót...
Ernye bizalmatlan pillantást vetett Apodfira, ő fejét rázta:
– Szavamra, én nem kezdem az ellenségeskedést!
Amikor odébb mentek néhány lépéssel, lehalkított hangon megszólalt:
– Van egy javaslatom: ha lenyilaztathatom ezt a néhány rossz palotást, bántatlan mehetsz!
– Ki bízhat itt szóban?
– Ernye! Te nem ellenségem, de szegről-végről szövetségesem vagy...
– Mi valahányan sértetlenül akarunk kijutni a palánkon!
– Bolondság! Az annyi, akárha meghaltam volna. Fordítsunk a szón: nincs szerencsém! így
igaz ez, de neked sincs fiam, körömnyi se! Vejte most Ákos uramhoz nyargal: elárulom, ő várja
már, és rejtegeti tovább...
Ernye keze elhanyatlott a tőrrel. Falnak tántorodott. A másik arcára visszatért a mosoly:
– Bizony, ha kell, erre meg is esküszöm! Apa bűnét nem feledteti a fia érdeme. Hát a jó terv
vajon kié volt? Tárnok uram agyában fogant. Jó barát az is! Vejtét gyóntattam, miért nem verte át
Ernye palotás szívét? Így felelt: „Azért a másikért, ki apródként Andrást szolgálta volt!”
A fiú lehajtotta fejét, tőrét visszadugta a tokjába. Lesütötte a szemét, mert abban gondolatáruló
fények gyúltak. „Meg kell ezt a férfit ölnöm!”
Tamás nem érezte a veszélyt, kezét vállára tette. Atyáskodón szólt, hisz húsz télnél is több idő
volt köztük.
– Ne félj, én nem beszélek! Bántásod nem esik, barátja vagyok apádnak, és tudom, hogy nagy
dolgokra szánt. Ez az út itt nem vezet tovább. Ákos uramhoz kísértetlek majd néhány
lovasommal.
– Valamennyiünknek együtt kell maradnunk. Sarkunkban nagy lovascsapat jön. Elmaradtak,
nem mertek a mocsárnak vágni, de ideérnek nemsokára. Ha gyanút fognak, kétszer száz lovas sok
lesz kegyelmed vitézeinek! Vissza akarok térni a király mellé, mert él, s mert kell majd, aki ott jó
szót emel. Már megfogant bennem az Isten küldte jó gondolat! Kitisztázom kegyelmedet,
bármilyen fekete is...
 – Elhiszik-e?
– Nekem is érdekem, hogy higgyenek! A friss királyi kegyet el nem veszíthetem. Vejte merre
menekül? Apám hol vár reá? Vejtének, sajnos vesznie kell. Apám belátja majd, és segít.
– A Kánya-pataknál van ez a hely, a forrástól nem messze, Eger fölött. Ahol Tátoskő áll.
– Ismerem!
Tamás úr közel hajolt a fiú arcához:
– Nem csalsz-e meg? Esküdj meg, hogy nem árulsz el?!
A fiatal palotás arca sima volt, egyetlen vonása sem rándult:
– Esküszöm a saját életemre!
A várúr erősen megszorította a kezét. Ernye visszaballagott legényeihez.
– Ez a két lator, akiket most üldözünk, mint a király hű szolgái tértek be ide. Apodfi úr
vendégbarátságát megcsalták. Majd összevesztek, és egymást megölték. A főbitang menekül...
– Magam megyek a királyhoz bocsánatért – mondta Tamás úr. – A trón lábához vetem magam,
úgy bizonykodom: megcsaltak!
És Apodfi közben káromkodott magában. „Oktalan rémüldözöm! Nekem is eszembe juthatott
volna ez! Elárultam magam, de a fiú szerfelett eszes. A roskadó kocsi alá is tud kereket.”
Zavartan kapta fel fejét, mert Ernye hozzáfordult.
– Mint királyom hű emberét kérem tekegyelmedet, étellel, itallal lássa el vitézeimet, tarsolyunk
üres.
– Semmi gondod ne legyen rá, fiam, feltarisznyáljuk a hadinépet. Parancsokat osztogatott
szolgáinak, azok sebesen szétfutottak.
– Fújjátok ki magatokat előbb, pompás ebédet üttetnék egybe!
– Aludtunk eleget ma éjjel, sürgetős az út!
A palotások nyeregbe szálltak értetlenül, szótlanul. Nem féltek a harctól, nem tanultak rettegni
a haláltól. Zavarodottak voltak. Mit mondhatott Ernyének Tamás úr? Ha bűnben nem forog, miért
került csaknem kardra sor? Az előbb szólt volna, mindjárt...
A szolgák degesz zsákokat hoztak, megtöltötték a kulacsokat. A hidat alábocsátották. Ernye
búcsúzkodott, bajtársainak intett, hogy menjenek. Kitágult mellel, felszabadultan nyargaltak ki a
várudvarról.
Ernye a kapuig kantáron vezette lovát. Apodfi mellette lépdelt. Néhány csatlóst azért
észrevétlenül maga mellé intett, mert mit lehet tudni? A fiúnak hirtelen keze van!
Ernye látta ezt, és kegyetlenül mosolygott. Lóra pattant, kiugratott. Nyerge mellett a horgon,
felvontan függött a keresztíj. Egyetlen pillanat elég volt, hogy nyilat tegyen rá. Már fordult is, és
Apodfi rémülten felkiáltott. Ernye megelőzte a pajzsot emelő csatlóst. A surrogó vessző mélyen
fúródott az egykori udvarbíró testébe. A fiú lova nyakára hajolt, és sebes vágtára ösztökélte.
Hallotta a dühödt kiáltozást, nyílvesszők zizegtek körülötte. Hamarosan az élre került, a többiek
alig értek a nyomába. Aztán a kengyellel bajlódva megfékezte a megvadult állatot, megállt, és
mind köréje gyűltek. Bertalan odalovagolt Ernye mellé, és kihajolva nyergéből, átölelte.
– Valamennyien életünkkel vagyunk adósaid!
– Fogd a kezem – mondta Ivánkafi is. Batkát sem ér melletted az én nyíllövési tudományom...
Felsorakoztak, észak felé indult a csapat.

Egy hosszú nap telt el. Hegyek alján, magasból leereszkedő, irtatlan erdők mentén jártak.
Másfelől síkság nyúlt el hosszan a szemhatárig. Néptelen volt a vidék, eső szitált. Terhes felhők
kavarogtak odafönt.
Csak Ernye ismerte valamelyest e vidéket. Óvatos volt, kerülte a falvakat, hiszen mióta átjött a
Dunán, egyre ellenségekre lelt. Senkivel sem akadtak össze.
Alkonyatkor Eger alatt jártak, és hallották a püspökség harangjainak zengését. Egy csapat
egyházi zsoldos tűnt fel az Eger-patak mentén. Elrejtőztek, és hagyták elvonulni őket. Ezt a helyet
kerülniük kellett...
 Átugrattak a patakon, és lóról leszállva keresztüllopakodtak a völgyön. Betörtek a sűrű fák
közé, tisztást kerestek. Ágak recsegtek körülöttük, és egyszerre, akárha a földből támadna elő,
sötét alak ugrott fel, és eredt futásnak.
– Megállj! – kiáltott Ivánkafi, aki most az élen haladt Pók Móriccal. Mindketten eldobták a
zablát, odahagyták a lovat. Utána vetették magukat. Űzték egy darabon az ismeretlent. Az öreg
volt, elgyötört; utolérték. Egy tisztás szélén álltak. A fogoly reszketett félelmében, amikor a
többiek is előváltak a sűrűből. Láthatta a sok fegyverből, hogy királyi vagy püspöki vitézek fogták
el.
– Rakjatok tüzet! – parancsolta Ernye. – Letáborozunk itt éjszakára. – A legények
szétszéledtek, ő meg Mórichoz ballagott. – Hadd lám, kit fogtatok?
– Magunk sem tudjuk, de bűnben lehet. Másként itt mi dolga volna?
Ernye hátat fordított nekik. A tapló már szikrát fogott a csiholástól, és lángot vetett a nedves
alom alól előkapart száraz. Az ágak nyöszörögve, nehezen fogtak lángot. Nőni kezdett a tűzvilág,
köré gyűltek.
– Hozzátok a tűzhöz!
Megfáradt, sebzett arcú, töpörödött férfi állott előttük. Hajába sok ősz szál vegyült, szakálla
kusza, tépett, mint a ruhája.
– Ki vagy?! Mi dolgod az erdőben? – kérdezte Ernye állva. A többiek letelepültek.
– Űzött vagyok, uram. Az erdőn élek, fent a hegyek közt. Nyílhúzásra való vagyok, szolgálni
nem tudok. Vadász vagyok. Zsákmányom bőrét megcserélni jöttem. Rajtavesztettem. A püspök úr
népe vallatóba vett. Nem volt mit vallanom, így hát mint pogány istentelent, halálra ítéltek. Egy
óvatlan pillanatban sikerült megmenekülnöm. Várnak vissza mások, odafent a hegyek közt.
Nyomorultan és kifosztva indultam vissza, és akkor estem az urak fogságába.
– Felkössük? – kérdezte Móric, és elvigyorodott, mert Ivánkafi is bólogatni kezdett. –
Megérdemelné!
A vadász már nem félt, a fiatal arcokon nem látszott kegyetlenség.
– Gyújtsatok több tüzet! A zsákokat bontsátok le. Te, Móric, ereszd el azt az istentelent, mert
még beléd búvik róla a pogányság.
Tűz mellé telepedtek, cipót szegtek, kulacsot nyitottak.
– Ne állj már ott, gyere közénk, egyél! – biztatta Bertalan a bujdosót, és cipót nyújtott neki.
– Mondd a neved!
– Zoárdnak hív, aki ismer!
Amíg ettek, egyikük sem beszélt. Amikor már mind jóllaktak, hátukat fatörzsön, száraz almon
elhelyezték, Ernye felkelt, és végigjárta a tüzeket. Őröket jelölt ki. Amikor visszatért, Zoárdhoz
lépett.
– Tudod-e, merre viszen ösvény Tátoskőhöz? Magam is ismerem azt a helyet, de régebben a
mezők felől indultam valahányszor...
– Tudom, uram, vezetőd leszek. Ha kora hajnalban indulunk, késő reggelre odaérünk.
– Fölfogadlak. Adok majd jutalmat, ha jókor ott leszünk.
Ernye nem várt feleletet, leterítette lovának takaróját, és bele burkolódzott.
Elcsendesedtek valamennyien. Csak akik őrt álltak, dalolgattak valamit. Íjuk, kardjuk előttük
hevert. Fürkészték az erdőt.

– Túl a patakon, ahun a Tátoskő – mutatott előre a vezető. – Ez meg itt a Kánya-patak.
Ernye kitekintett a bokrok között. Patak fölött voltak. A víz túloldalán erdőkkel szegett mező
húzódott, bokrokkal megszórtan. A folyócskától hajításnyira fehér, éles tarjú négy-öt öl magas
szikla állt, akár egy sárkányfog, amelyik a föld sárgásbarna ínyéből bújik elő. A Vatha-lázadás
idején itt keresztény papokat öltek a táltosok. A fák ágai összeverődtek a patak völgyén feltörekvő
szélben. A víz apró zuhogókra tördelve omlott alá.
– Menj le, Ivánkafi! Nézz körül a kőnél, nem látsz-e nyomokat. Nemigen előzhetett meg
bennünket.
 A palotás bólintott, elhárította Csejte ajánlkozását, hogy elkísérje. Gyalogosan ereszkedett le a
bokrok közt, és átgázolt a vízen. Futott a szikla felé.
Ernye kihúzta tőrét, és a vadásznak nyújtotta.
– Fogd szolgálatodért, az már letelt. Pénzem nincs, ennek a szerszámnak a nyele színezüst, és
többet megér, mint amennyi vadbőrt a hátadon elbírtál...
– Eljárt fölöttem az idő, de ha tekegyelmed újból ezen a vidéken jár, hasznomat veheti. Bizony
megszolgálom!
Zoárd úgy tűnt el a sűrűben, mint az árnyék. Ki tudja, merre? Ákos Ernye nem is nézett utána.
Ivánkafi visszatért, szuszogva kapaszkodott fel az oldalon.
– Semmi nyom, ember itt rég nem járt. Megbabonázott helynek látszik, mindegyre valakinek a
szemét éreztem magamon. Nem csalt-e meg Apodfi?
– Várjunk egy ideig!
Az éjjel, álmában Tamás úr megjelent, és vesszőtől átszegetten, véresen lopakodott Ernye után.
A fiú futott előle, de áldozata a bokrok és fák közül mindegyre elébe toppant... Egyiküknek halnia
kellett akkor, hogy a másik éljen. Az ostobább bukott el, és a halott nem beszél, csak a férgeknek
mondja el, amit tud. Ernye azért ajándékozta el a tőrét, mert az emlékeztette leginkább a
gyilkosságra.
„Vejtével mi legyen? Lesben állnak itt, ha majd jön gyanútlanul, rajtaütnek. De ha őt elfogják,
ha megölné... azt már nehéz lenne levezekelni!... Jó barát volt. – Ernyébe belekövesedett az
egykori főpalotás iránti tisztelet. – Bár ide se jönne! Hadd szökjön! A rengetegből Isten se keresi
elő, akárha egy tűt vetnének kazalba.”
– Lódobogást hallok! – bökte meg Bertalan. Valamennyien arrafelé lestek. A kanyarulatból
előbukkant a meghajszolt lovas, és lassan léptetett a szikla felé.
– A túlparti fák közé is kellett volna bújtatni néhányunkat! – vélekedett Pók Móric. Csejte
rávicsorított:
– Előbb jutott volna eszedbe!
A lovas közelebb ért, megállt, kürtjébe fújt.
– Csak Vejte lehet – suttogta Ernye. – Hamar előre hát, nehogy leszálljon a lováról! Nyeregbe!
Lóra hamar, és előre!
Összefolyt előtte az indulás okozta kavarodás, alig értette, mit cselekszik. Érezte, amint lova
lezúdul a magasból, és átugrik a patakon. Hallotta maga mögött Ivánkafi kiáltását, csak ő volt a
nyomában. Sokan lovastul legurultak a hegyoldalon. Nyargaltak egy darabot, és amikor András
utolérte, kezét előrenyújtva rákiáltott:
– Ott fut az erdő felé! Ha eléri a fákat, megmenekült!!!... – Mindketten visszarántották a
lovukat, a nedves gyep felhasadt a nekifeszülő patkóktól. Ivánkafi nyilat feszített.
– Várj, lövök én előbb! – kiáltott rá Ernye. Félt, hogy a jó íjász talál. Néhány lépést futtatta
még a lovat, és a mozgó paripa hátáról bocsátotta el nyilát. Odaküldte valahová a fák koronái
közé.
Vejte akkorra beért az erdőbe. Az ösvény már befogadta, amikor nyíl fúrta keresztül. Áttört
vasingén, és húsába bújt. Lecsúszott nyergéből, de még nem fogta fel, hogy meg kell halnia. Az
erdő olyan közel volt és körülötte a fák. Hallotta még a felcsattanó hujhuj kiáltásokat, és abba a
sötétségbe zuhant, amelyik a forgásnak indult fák közt támadt. Elmerült benne.
Mind, akik nem ütődtek földhöz induláskor, a halotthoz nyargaltak. Ott csak Ernye maradt,
ahonnan nyilát felbocsátotta. Szédülés fogta el. Leszállt, és kengyelbe kapaszkodott fél kezével.
– Lehetetlen!... – nyögte az őrület határán. Szemmel követte vesszejét, amint az a fák közé
hullott. És csak ő lőtt, a többi most ereszti le íja húrját.
Sete Bertalan jött sápadtan, kezét vállára tette:
– Ne szánd, meg kellett lennie! Olyan derék lövés volt, nincs rajta mit bánni. Nyomban
meghalt. Honnan tudtad, hogy vasinget visel?
– Én-e?
– Úgy ám! Nehéz vesszőt lőttél bele! Ha mással próbálod, hát lepattan.
 És elhűlve nézett Ernye után, aki ellökte válláról a kezét, s lovát eleresztve futásnak eredt. A
palotások, akik a tetemet körülállták, utat nyitottak neki.
Vejte hanyatt feküdt, a nyíl oldalában volt, szemét már lezárták. Arca kisimult, szenvedés nem
látszott rajta. Ernye közel hajolt, és megnézte a vastag, fehér tollú nyílvéget. Az Ákosok jegye
volt abba belesütve, de nem az ő vesszeje volt. Arcát eltakarta.
– Valahogy mégis megöltem, ő megkegyelmezett, én nem!
Elmúlt évek képei rémlettek előtte, parádék, lakomák, palotaőrségek. Mindenhol Vejtét látta.
Az emlékekkel együtt most elmúlt régi barátja, a feláztatott földé lesz a teste. – Ássatok neki sírt!
– mondta nagy sokára.
A legények hozzáláttak, de valaki még előlépett, hogy bizonyságképp a fejet levágja. Ernye
elfordult, elindult visszafelé, ahol a lova mellett Bertalan várta.

– Gyorsan végeztél! – mondta bágyadtan Ákos úr, és széket mutatott Pietrónak, aki le is ült
rögtön. – Úgy hittem, alkonyat előtt elő sem kerülsz.
Elhallgatott, mert a szolga jött, tálon hozva a korai ebédet. Megvárta, míg elrendezi előttük az
asztalt, és magukba maradnak. Csak akkor folytatta:
– Mit üzent Vejte?
– Ő már nem üzenget többé!
– Hadd hallom, miért?
– Mert a' biz leesett a lóról...
– No!
–... és nem is kel fel többé.
– Bolond dolog!
– Nyilat lőttem bele, azért.
– Egyszer mindnyájan meghalunk, így rendelte neki az Isten. De azért kíváncsiságból kérdem,
mi okból lőtted le?
Ákos hangja színtelen volt, nem érzett ki, örül-e vagy haragszik.
– A király palotásai Ernyével az élen a sarkában voltak. Félő volt, élve fogják meg. Az nekünk
bajos!
– A szentekre!... Beszélnéd talán sorjában a dolgot.
– Virradatkor már Tátoskőnél lappangtunk. Bokrok közt bújtunk, és bőrruhánkban aligha
vehetett észre akárki. Egyszer látjuk ám, hogy fentről, a patak túlfelén egy veres palotás
ereszkedik. Átkel a vízen, megy a sziklához, kerülgeti, nyomot keres. Sánta Imrus, az izgága, már
pedzte az íját, hogy meglője. Alig bírtam visszatartani. Mondom nekik: „Ki tudja, hányan vannak
még odafent?” Vártunk egy jó darabot, és hallom egyszer a lódobogást. Kilesek, hát Vejte jön ott
nagy kényesen. Alighogy elébem kerül, zordul a csalit, és kizúdul egy derék csapat. Az élen
megismerem nyomban Ernyét. Vejte oldalt fordul nekünk, futtat, ahogy bírja a ló lába. Látom,
Ernye már húzza az íj húrt, veszem elő én is a magamét, hátha elhibázza. Közelebb is voltam,
meg tudtam, hogy Vejte vasinget visel. Halott kell, nem sebesült!... Tekegyelmed fia el is lőtt
gyöngyen a fák koronái közé. Hiszem, hogy úgy is akarta. Én nem hibáztam... Visszakúsztunk a
lovakhoz, fordultunk vissza nyomban. A talján széttárta kaiját:
– Ennyi telt belőlem!
Ákos felállt, körbejárt a szobában.
– Derék, nagyon derék!
Hirtelen megfordult, és az ételhez látó Pietro vállára tette kezét.
– Kürtöltesd össze a kutyákat, elő a sólymokat. Vadászni indulsz a legényekkel!
A talján bolond szemeket meresztett a szóra.
– Bizakodom, hogy fiamra bukkantok. A palotások nem bánják majd, ha atyafisággal házamba
hívod őket, nyugalmas éjszakát ígérsz. Én néhány szolgámmal vadászházamba nyargalok.
Gondod legyen rá, hogy kifaggasd őket ügyesen: miként fordult a kocka Esztergom tornyai közt?
Ernyét ne kísértsd, ő gyanút fog! Ha már mindent kitudtál, ejtsd szerét, hogy éjjel kilovagolhass
hozzám. Megelőzöm a fiút, bárki legyen is most a trónon. Jobb lesz így mindkettőnknek! A
dolgod az most: tartsd őket itt, amíg lehet.
A szolga rábólintott, kardját kötötte, indult.
Nem telt bele sok idő, és az udvarház fölbolydult. Hirtelen előhozott lovak nyerítettek, vadított
ebek csaholtak, ellenkeztek. A fegyverházból íjakat és kopjákat adogattak elő, s elhordták a
kötegbe kötött nyílvesszőket is.
Még alig múlt dél, amikor a délceg vadászcsapat sikoltozó sólymaival, kiéheztetett kutyáival
kizúdult a kapun. Pietro utolsónak ügetett utánuk, indulóban levő ura néhány intelmet rágott a
szájába.
Az ég fehér fátylas volt, vereslő pont a nap, metsző hideg szél fújt szemközt. Néhány falun
átnyargalva szétszéledtek a tarolt mezőn, vadászok voltak, értették a módját. Az a parancs:
minden állatot nyílvégre vegyenek, ahányat csak látnak. Haragos volt mind a lovas. Terített asztal
mellől rendelték nyeregbe őket.
– Ördög bújt urunkba megint! – szidták Ákos urat egymás közt, de senki nem akadt, aki tudta
volna, miért ez a délutáni hajtás. Pietro reggeli cimborái most az úrral mentek.
A talján nekinyargalt a csapásnak, és a sűrűbe hatolt. Ketten nyomába szegődtek, elébe vágtak.
Tisztelettel, de zord hangon szóltak az úr gyűlölt kegyencéhez:
– Pietro uram! Ha ilyen bolondul futtatunk, egy rossz nyúl nem sok, annyit sem lövünk.
– Maradjatok csak a nyomomban, jó zsákmány lesz akkor is, ha egy pockot sem ejtünk! Lapos
hasatokba begyűrhetitek, ami kimaradt ebédkor, két hordó bort is üttetek ma csapra.
Igyekezzetek!
Sarkantyúzták a lovat, és csaknem letaposták a vonító kopókat. Egy szuszra vágtak át az erdőn,
a patak völgyébe tértek. Indultak felfelé.
– Tátoskőnek megyünk. Egy fia vadat sem lehet ott megszorítani. Rossz lélek, kísértet elébb
akad, ámbátor nincs elég setét még hozzá. Reggel kellett volna indulni, keríteni jókor.
Az öreg vadászok pöktek, legyintettek, és léptettek kényesen.
– Ne lustálkodjatok hát! – kiáltott rájuk a talján. – Vadászunk vagy mi?? Eresszétek fel a
sólymokat!
Átkozódva szétszóródtak megint, és lekapták madaraikról a sipkákat. Azok felrepültek, nagy
kört írtak le a magasban, de nem leltek zsákmányt. Visszatértek a kinyújtott, kesztyűs kezekre. A
kutyák váratlanul messze előreszaladtak. A kanyarulatban a harcra kész királyiak bukkantak elő.
Mindkét csapat visszahőkölt, de Pietro nyomban kivált emberei közül, és odanyargalt.
– Üdv a király jó vitézeinek! – kiáltotta messze hangzón, és így kardok nem bújtak ki a
hüvelyből. – Kegyelmeteket mi jó szél fújta erre? Bárhogy is esett, ha asztalunk meg nem vetitek,
vendégeink vagytok!
Megjáratta szemét a megnyájasult palotásokon, s egyszerre színt váltott. Süvegét lekapta,
megcsóválta:
– Madonna mia! Tán csak nem csal szemem? Ernye kisuram, hozott isten!
Leugrott a lóról, futott kezet csókolni a meglepett palotáshoz, aki elkapta a kezét, és
megzavarodva hallgatta a szolga ujjongását.
– Micsoda váratlan öröm! Miért is kell az én uramnak most távol járnia? Bizony megörülne
öreg szíve. Múltak a hónapok, kegyelmed felől alig-alig szállongott hír... Gyertek, legények,
tisztelkedjetek kisebb uratok előtt! Éreztem én, szerencsés lesz a mai nap, jó zacskó aranyról
álmodtam az éjjel!
Nem akart kifogyni a szóból, ujjongott, míg el nem fulladt.
Ernye a meglepetés kábulatában üdvözölte tisztelgő vadászait. Látta társai szemében a
meglepetés örömét.
– Jó csillag kísér – örvendezett Ivánkafi. – Miért nem mondtad, hogy apádnak udvarháza ezen
a vidéken áll? Milyen derék szolga ez? Tán ismersz jobbat is?
– Derekabbat nem! – mondta savanyúan Ernye.
– Becsülettel vendégelj meg aztán! – nevetett Bertalan. – Ágy kéne fájós derekam alá!
Pietro nem várta be, hogy Ernye feleljen, közbevágott:
 – A vadászatot berekesztjük, kisuram barátainak becsülettel felel majd tárházunk és pincénk.
Mi itt valahányan Béla úr hívei vagyunk...
Figyelte az arcokat, és látta: senki sem emeli meg süvegét. Él hát a király! – gondolta. És
felkiáltott: – A locska szolga terhe urának, leszek vezető a csapat élén.
Meghajolt, visszaballagott lovához.
Semmit nem kérdezett – gondolta Ernye. – Nem tudna semmit? Nem hihetem! Apodfi nem
csalt meg, minden szava betelt! Hírét vette apám az elbukott merénynek, és köpenyt fordított?
Sötétben kereskedem, mint máskor is. Kinek az íjhúrjáról szállt fel az a vessző? Nem, Pietro
arcáról sohasem lehet olvasni. A társak majd elbüszkélkednek útunkkal. Megtilthatom? Nem!
Apám keze most is erősebb az enyémnél.
Ernye a csapat végére maradt, csak Bertalan volt mellette. A többi elkeveredett a vadászokkal,
és megeredt a nyelvük. Pietro Ivánkafi András és Móric között lovagolt. Örült, hogy kéretlen is
meghall mindent. Kellőleg szörnyülködött és ámult. Megkedvelték.
– Jóllakottan beszélőbb lesz a kedvünk! – biztatta Pók Móric barátsággal.
– Csak ha tiltva nincs, tekegyelmetek akkor szóljanak! Másként sose halljam, nem akarok én
bajt senki fejére.
A talján hátra lesett, amerre Ernyét látta.

XI. FEJEZET
A KEGYOSZTÓ KORONA

Ákos körülsétálta a csarnokot. Rajta kívül csak két díszlándzsás strázsa állt az uralkodó ajtaja
előtt. Végignézte a ruháját, nem akad-e azon hivalkodó lánc, díszgomb.
– Szürkébb vagyok a varjúnál – dörmögte –, a térdeim rogynak majd, ha még soká várat!
A gondolattal egyidőben jött ki a szobából Mátyás úr, a kancellárius. Száját lekicsinylőn
elbiggyesztette Ákos láttán:
– Menjen tekegyelmed, várja a király!
Ákos köszönőleg bólintott az elmenő után, és ajtóra tért. Neki a strázsák nem tisztelegtek.
Még délelőtt volt, és a máriaüveges ablakon át elég fény áradt a szobába. Béla úr azonban
behajtatta a táblákat félig. Félhomályban, kiismerhetetlen arccal fogadta alattvalóját. Az érkező
olyan mélyen hajolt, ahogy dereka bírta, és szólításra várt. Béla sokáig nézte szótlanul.
– Ritka vendég tekegyelmed udvaromban. Ámbátor fiad látása most nagyobb örömömre
volna... Öregebb lettél, mióta itt jártál!
– Királyom, rég jártam itt, mert a hű szolga nem legyeskedik fölösen ura előtt. Karom gyengül
már az évekkel, hátam sem hajlik már eléggé. Mi dolgom volna a trón árnyékában. A fiamat
küldtem magam helyett még kora ősszel, úgy hiszem, becsülettel szolgált!
– Becsülettel, szent igaz!
Béla felállott, és az ablakhoz lépett, hogy azt felnyissa. Amikor visszafordult, látszott, arca
megsápadt.
– Ellenségeimet űzve elveszett... Egy hete sincs annak, hogy több vitézemet, akik vele mentek,
holtan fogták ki a Dunából. Az este üzente ezt a pesti prépost, őt magát ugyan nem ismerték fel...
A vérdíjat megfizetem tekegyelmednek törvény szerint. Birtokban, aranyban, ahogy kell. Sok
ellenség vesz körül, árulók hada. Hívek alig.
Legyintett, hátat fordított.
A királyi ispán hajbókolt.
– Ha nem neheztelsz, királyom, ellentmondok neked. Ernye fiam csapatostul házamban piheni
ki fáradalmait. Talán hibájuk, hogy nem nyargalnak jelenteni tüstént, de sajnos már a lovat nem
bírják megülni. Magam jöttem, kevés szolgámmal éjjel és nappal. A ló kidőlt alólam az úttalan
úton, vén csontjaim majd összetörtek. Az éhség is kínoz, mert időt evésre sem szakítva egyenest a
te ajtódon kopogtattam. Legkedvesebb uram nem várakozhat! Lábaim rogyadoztak a hosszú
váratás alatt, de legelső a hűség!
 Szeme sarkából az elpiruló uralkodót leste. Béla úr a szobában álló székre mutatott. Leültek.
Hallgattak, és Ákos nem igyekezett előhozakodni dolgával.
– Beszélj hát el mindent, amit csak tudsz!
– Ketten voltak a latrok, akik az átkozott merénylet után elmenekültek. Ravaszul kitervelt
útjukon hamar túljutottak a Dunán. Miként, merre? Azt csak a gonoszok tudják! Fiam szavára
Tarnóc nem hallgatott, elvette bolondsága árát, mert elnyelte a folyam, ő gázlót keresett, és nem
kis tudománnyal nyomra lelt. Apodfi Tamás – az átkozott! – rejtegette magánál a gazokat! Vejte
megérezte jöttüket, futott. Fiam Apodfit kivallatta: merre menekül. Sok fegyverese volt a
hitehagyottnak, de fiam kivágta csapatát várából, őt magát megölte. A két merénylő egymásra
támadt, Vejte maga maradt. Hasztalan menekült, Ernye lenyilazta Eger fölött a hegyekben.
Házamba tért ezután, lélek alig volt benne. Ő küldött, és lehet, azóta már úton van Esztergom
felé...
A király összeszorította ajkát, a levegőbe suhintott.
– Kár, hogy mind elveszett a hitszegő! Beszélniük kellett volna előbb. Ki volt a felbujtó?
Tarnóc nem vízbe fulladt, kardvas szegte életét. A fő bűnösök megszabadultak, nyomorult
eszközük veszett csak oda. Ernyének élve kellett volna foglyul ejteni őket!
– Apodfit kétszáz szolgája vigyázta. Véletlen, hogy közülük ép bőrrel menekült. Vejtét
csaknem elnyelte az erdő, ahol nyomot vesztett volna, csak a nyíl érhette be. Most látnom kell,
urunknak minden szolgálat kevés! Fiamat hűségéért börtön várja majd. Bocsásson el szolgálatából
a király mindkettőnket, beérjük a magunk sovány kenyerével.
Felállott, meghajolt, mint aki menni készül.
– Maradj! Híveimet, ha balgán cselekedtek is, megjutalmazom... Szólj, fiad helyett, mit
kívánsz?
– Nekünk elég a kegy...
– Az kevés!
– Mondom hát. Fiam szívét vágyakozás öli. Csák nembéli Péter lánya után epekedik. Dölyfös
az apa, nem adja. Mit érne ajándék, kincs szegény fiamnak?
– Elég! Ráparancsolok majd Csákra, engednie kell. Jó szerencse, hogy éppen az udvarban időz.
Az csakugyan szerencse – gondolta Ákos, és folytatta:
– Apodfi birtoka most gazdátlan hever, prédává lesz. Sajnálja a szívem azokat a jó földeket...
– Megkapja a fiú, elrendelem!
– Sok az nekünk! Királyé a föld! Ernye csupán ispánja legyen.
– Esztergomban van szükségem szolgálatára – hárította el Béla.
– Már öregszem, de a földnek jól viselném gondját – sóhajtotta Ákos, és felpillogott a királyra.
– Legyen! Ha a fiú megérkezik, kihirdetem, amit egymás közt végeztünk. Hadd hallom, hány
telet látott a fiad, hogy asszonyra vágyik?
– András királyunk uralkodásának tizenötödik évében, két esztendővel a bulla előtt született.
– Korosabbnak hittem, arca meglett férfié. Tartom a szavamat, csak érkezne már hamar.
Álmaim talán nyugodtabbak lesznek, ha ő vigyáz...
Béla király félt az elmúlástól. De nem annyira az élethez ragaszkodott, mint fiatalkori
terveihez. Véghez akarta vinni mindet. Akárcsak elődei... Mivé lett Salamon, Géza, András? A
birodalmak álmai úgy foszlottak ködbe, ahogy születtek. Béla egyre hitt, valami ősi makacsság élt
szívében. Férfikora delén állt, amikor a reggel aranyszínű még. Ifjú vitézek szeme villogásán
erősítette a szívét.
Vén lator ez! – gondolta Ákosra nézve. – Eladna annak, aki többet ígér. De kedvezek neki a
fiúért. Talán kérhetném tanácsát a kunokról, de csak kedvemre szólna, és nem igazat. Hadd
menjen, maradjon el soká.
Felállott és intett:
– Légy vendége a palota asztalának, amíg Ernye megérkezik. Emberem majd megkeres.
Ákos meghajolt, kihátrált.
 A király szeme szigorú. Aki csak belenéz, megrendül, igyekszik fejét alázatosra hajtani.
Mereven ül faragott székében, aszkétavonásai azokra a szentekre emlékeztetnek, amelyeket olasz
mesterei a királyi palotakápolna oldalfalára festettek. Arccsontjai keletiesen erősek, homloka
alacsony, de szakállát európai divat szerint nyíratta. Pillantása a mereven álló palotáson nyugszik.
Ernye nem süti le a szemét. Új, aranysujtásos veres ruhája, amelyet hirtelenében ráhúztak,
abroncsként szorítja össze mellét. Tekintete tiszta, szomorkás, elgondolkozó.
Mit adhat a király? Mit adhat az átszenvedett éjszakáért, a gyilkos birkózásért a küszöbe előtt?
Mit a hosszú hajsza keserves napjaiért, az orgyilkosságért, a jó barát véréért, tulajdon megmentett
életéért?
Mögötte állnak, akik a nehéz napokban társai voltak. Büszkén, dagadó kebellel, friss díszben,
jó zacskó pénzzel gazdagabban, feszesen. A fogadóterem telve a király híveivel. Béla széke
mellett Türje Dénes áll, a főlovászmester, Tomaj Dénes nádor, az ország nagyura, Bóór udvarbíró.
Másfelől az oszlopoknál egy csoportba verődött a két Horvátfi, Szák Pós tárnokmester; ott van
Pósa királyi tanácsadó, Róbert esztergomi érsek is, meg Borsa nembéli Imre, az ifjabb testvér,
Ugron fia István, Ákos nembéli Ákos, Csák nembéli Péter. Ez utóbbi kisebbik fiát, Mátét tartja
kézen. Sápadt, vézna, gyanakvó szemű gyerek.
Mátyás úr, a királyi kancellárius pergamenről olvassa az Ákos nemzetség érdemeit, a bűnösök
gyalázatát. Unott „hangja megtölti a termet, cikornyáiba belécsikordulnak a fülek. Legtöbben oda
se figyelnek, azok már mindenről hallottak. Irigy tekintetüket Ernyén járatják.
Csák úr sápadt, Ákost mustrálgatja, hallgatását mennyiért válthatná meg? Néhány napja,
amikor Ákos a lányát kérte újfent, Csák megtagadta, és elárulta, hogy Apodfi Tamásnak szánta.
Ez most fejébe kerülhet! Nem szabad, hogy kitudódjék, Apodfit valaha is ismerte. A hallgatásért
semmilyen ár nem lehet sok!
Az apa diadalmas, arca sugárzik. Latolgatja, hogyan szoríthatná meg leginkább ellenségeit.
Kegyetlenül kerüli Csák könyörgő tekintetét.
Ugron elgondolkozó. A történet szálait bogozza, és úgy érzi, lát holmi foltokat, amelyeket
majd dénárokra válthat. A Horvát fiák elhatározzák, barátságot kötnek vele. Türje szeretné
megszabadítani tőle az udvart. Hová is küldhetné? A nádornak tetszik a fiú; ő már elég öreg és
hatalmas ahhqz, hogy ne irigyelje.
A falak mentén lándzsások állnak sorfalat fegyverdíszben, szétvetett lábbal. Azok mit sem
bánnak, csak a díszőrségnek vége szakadjon, és visszatérhessenek alacsony falú, füstös szagú
termeikbe. Ott ihatnak, kockázhatnak, vagy lócaszélen álmodhatnak a dicsőségről. Az meg
sohasem köszönt be hozzájuk, a vezérek elviszik a babért, és a lándzsások véres testét odahagyják
a nagy mezőkön.
A kancellárius beszél még. Szeme sebesen jár a titokzatos fekete sorokon, amelyekké az
öregebb Ákos beszédét átformálta a diák. Ők az eljövendő nemzetségnek dolgoztak...
A király előredől ültében, és mikor a kancellár elhagyja, nyomban megtöri a csendet.
– Az árulók egy része elnyerte büntetését. Meglehet, törvényeinkhez képest enyhe volt. Az
árulók más része megbújt, ám azok se felejtsék: híveim kardja eléri őket! Akik hűségesek a
koronához, és meghajtott fővel járulnak elém: barátaim. Kegyesen és türelmesen bánok velük.
Ellenségeim nem találnak irgalmat előttem... Ez a vitéz, aki most előttem áll, hűen szolgálta
atyámat, és igaz hívem nekem is. Tudjátok meg ti mind, akik itt álltok, hogy ettől a naptól
kedvence, szeretett szolgája ő a trónnak. Királyi ezernek lesz vezérlő hadnagya, gazdag
javadalmat kap, száz lóra ezüstöt. Ifjú még, és ha éveit nézem, fiatal e tisztre. Mégis, oszlopa ő az
Árpád nembélieknek. Ispánjául szántam a pártütő Apodfi birtokának, de mert úgy akarom, hogy
magam előtt lássam, javai gondját apja vállaira teszem... Végezetül, hogy amit szíve óhajt,
meglegyen: megparancsolom Csák Péter uramnak, leánygyermekét dús jegyajándékkal
egyetemben ne vonakodjék ehhez az ifjúhoz asszonyul adni. Neked, Ákos Ernye,
megparancsolom: vedd feleségül Isten színe előtt, akit neked szántunk, nemzetségedet új ágakkal
gyarapítsd, hogy velük szolgálj!
Ernye áll mozdulatlanul. Úgy érzi, mintha halántéka szakadna, ércpántként iszonyú erő
szorítaná össze homlokát. Szeme előtt foltokká olvadnak össze az arcok, mindjobban sötétül
körülötte a világ. Hallja még, amint Dénes bán a seregébe kéri, amint násznagynak ajánlkozik
Horvátfi. Akkor egész hosszában elvágódik a kockás padlón, és feje megkoccan a kövön.
Megrendül, aki látja. Parancsot nem várva ugranak hozzá a barátai. Bertalan, Móric, Ivánkafi
körülveszi, karjába emeli. Ernye arca lángvörös, szemeit erőszakos görcs rántja össze. Kiviszik. A
kis Csejte az orvos barátért fut lélekszakadva, csaknem feldönt néhány udvari méltóságot, míg
eljut a kápolnáig.
A király elbocsátja híveit. Mindenki hódol előtte, mielőtt kimegy. Ákost Béla úr egy
mozdulattal visszatartja, széke mögé inti. A csarnok kiürül. A lándzsások elmerevült tagokkal
felsorakoznak. Fegyvernyél kopog a kövön, tanult lépések csattannak.
Béla úr magához inti a várakozót. Erősen szemébe néz, megdöbbent aggódást nem lát ott. Az
uralkodó hangja szokatlanul meleg, amikor megkérdi:
– Semmiképp sem akarja fiad azt a leányt?
Ákos csapdát sejt, mégsem mer ellenkezni:
– Nem, királyom, holott engedelmességgel tartozna apjának. Kibúvik a kezem alól, noha javát
kívánom. A nemzetség csak általa juthat tovább. Próbálom kényszeríteni!
A király rábólint:
– Szavamat meg nem másítom!
Egymásra néznek. Ákos leplezetlen örömet lát a nagyúron, büszkeség önti el. Az utat
végigjárta! Aggodalma elszáll, melle kitágul. Béla úr hangja bensőséges. A király és alattvalója
közt az egyetértés láthatatlan fonala feszül.
– E naptól foga nyitva ajtóm előtted. Hívem vagy, titkos tanácsnokom leszel. Szemed legyen
ellenségeimen, én hálátlan nem leszek.
– Uram, jó uram! Engedd, hogy kezedet illessem!
Megragadja, megcsókolja az erős ujjakat. Most már holtig hű lesz, tudják mind a ketten.
Béla egyedül marad. Elégedett. Mély sebet ütött a büszke fiún. Még előbb belemart a tudat,
hogy boldoggá teszi. Lám, szövetségesre akadt. Akaratlan bosszút állhatott az éjszakáért, az
elárultság óráiért. Hálásnak lenni rút adósság. Még megmásíthatna mindent... De nem teszi! Hadd
szenvedjen Ernye is, ahogyan ő, amikor a hideg, alázatos arcokra néz. Barátai szeretik ugyan, de
ő, Béla mégis és örökké egyedül van, s még Mária királyasszony szemének melege sem másít
ezen. Ők ketten is egyedül vannak, idegenül, irigyelten. „Én akkor a halált vágytam és megéltem.
Ernye is így kívánja majd, hogy bár semmi kegy ne jutott volna neki! – gondolja. – Elvégeztetett.
Mindkettőnk adománya nyomorúság.”

Csák nembéli Péternek ugyancsak futnia kellett, hogy a lépteit szaporázó, szóra meg nem álló
Ákost utolérje. A király híve elnyelte mosolyát, és az elégtétel büszkeségével fordult vissza.
– Miben jár tekegyelmed, kedvelt barátom és uram? Hiszem, hogy protestálni megy a
királyhoz! Ha így vagyon, magam is szólok szívesen urunkkal; vagy Apodfi, vagy senki! Ugye,
így igaz? Ha már meghalt, inkább a kolostor.
Nyájas volt, de Csák nyögött belé. Amilyen gyanakvó Béla úr, még törvénybe veszi őt. Hangja
megbicsaklott:
– Tudom, megsértettem tekegyelmedet a minap. Megkövetem! Ígéretem kötött, sokéves
fogadalom. De csak az kötött. Másként nagyobb örömet, jobb egyezséget álmodni sem bírtam,
mint amit tekegyelmed kínált. Felejtsünk haragot, ha volna, kezünket tegyük egymáséba,
istápoljuk gyermekeink érzületét!
Kétes egyetértéssel baktattak le a lépcsőkön. Az istállóudvaron jókora volt a tolongás. Az
udvarnál egybegyűlt nemesek lovaikhoz igyekedtek, hogy szállásukra menjenek délebédre. A
király csak keveseket hívott eznap asztalához. Szidták érte az udvarmestert, az ő fondorlata ez.
Ákos maradhatott volna, de nem akarta halasztani a szerződéskötést. Csák dús lakomát ígért.
A csatakos udvar közepén nagy süvegű lovászmester állt, és ordítva parancsolta elő a
paripákat. Az övékét sor előtt vezették ki, a mester maga segítette nyeregbe őket. Egy dénárt
vetettek neki.
Az udvaron keresztül Bertalan futott Ákoshoz, és megkapva lovának zabláját, megállította.
 – Mi híred van, kedves öcsém? – kérdezte Ákos a fiút, mert az nem bírt szóhoz jutni a
sietségtől.
– Ernyét szobájába vittük, Albert atya eret vágott rajta. Valamelyest magához jött, de meg nem
ismer senkit. De ígéri a barát, hogy felgyógyul hamarosan. Imádkozik érette.
– Akkor bizonnyal úgy is lesz – veregette meg Bertalan vállát Ákos. – Megköszönöm!
A kapukat szélesre tárták, az urak kinyargaltak. Bertalan zavartan állt az udvar közepén, a
lovak sarat fröcsköltek ruhájára. Az előbb úgy hitte, az apa leugrik majd lováról, és fiához siet...
Látta maga előtt barátját vergődni a lócán eltorzult arccal. Ott állt, és tartotta kezét, amikor az
orvos barát imát motyogva belemetszett. Nem nézett oda, de hallotta a vért tálba csorogni. Amint
újból Ernye arcára tekintett, látta, elhalványult rajta a vörösség. S annál ijesztőbbek voltak a
sápadó, megdúlt vonások...
Leszegte fejét, elrúgta lába elől a göröngyöt. Hallotta, hogy a nevét kiáltják, odahagyta a még
mindig zsibongó udvart.

– Miért hívtál ilyen szokatlan órában, hogy a helyről ne is szóljak? – kérdezte Ákos Ugrontól,
aki a várfal szélén állt köpenyébe burkolózva.
Késő alkonyat volt, homály. A bástyatornyok fekete ökölként fenyegették a világosabb szürke
eget. Szél süvített át a lőréseken, úgy belekapaszkodott Ákos prémes bundájába, alig győzte
összehúzni magán. Ember nem látszott sehol, csak néhány őr lézengett valahol a tornyokban,
szelet és hideget átkozva.
István megfordult, és kényelmes lépésekkel az érkező elé ballagott.
Kezet fogtak.
– Nyár óta nem láttalak. Bizony öröm, hogy ismét összeakadtunk, hisz régi barátok volnánk!
A másik vállat vont, bosszúsan és értetlenül nézett rá.
– Az udvarnál élsz, én meg odahaza. Igaz, vannak közös emlékeink, de olyan nagyon azért
nem hiányoztál. Ha szóra van kedved, meghallgatlak szobámban, korsó és kupa mellett...
Ugron elhárítóan legyintett, elnézett a tajtékos Duna felett, és nem felelt mindjárt. Aztán
visszafordult, és közel hajolt.
– Látszik, hogy nem élsz a palotában! Itt mindenki nagyra nyitja a fülét!... Jobb, ha szavainkat
el nem lesi senki. Neked jobb!
Ákos meglepetten nézett rá, de hátat fordított aztán, és a fal széléhez ballagott. Ugron utána
lépett, és megfogta a vállát.
– Meg sem kérded, miről van szó?
– Majd csak megmondod, ha már idehívtál!
– Büszke vagy, most az egyszer nem lehet okod. Igaz, kegyébe fogadott a király, és szép
birtokot alkudtál ki magadnak. Derék keresmény, ha fiad hátán is mászol előre. Ám ha valakinek
eljárna a szája, hogy Vejte milyen sokat időzött a házadban kora nyáron, hát urunk ugyancsak
gyanút fogna...
A ráncok mintha mélyebbre árkolódtak volna Ákos arcán; szeméből furcsa lángok villództak
elő... Ki gondolta volna, hogy ilyen gazság jár Ugron István eszében?
– Régóta ismerem Vejtét, nem tagadom, a barátom volt.
– Ez nem minden, ne hidd, hogy így menekülsz! Tudom, az ősszel Pietro mester Apodfi
várában járt.
– Miért ne járt volna? Vele sem tartottam haragot. Egy hordócska bort vitt hozzá jeles
alkalomból.
– Meghiszem azt, hogy az alkalom jeles volt. Mégis megkérdezném, miért menekült Vejte
éppen a te birtokod felé? Elbújhatott volna errefelé is, itt sem rosszabbak a hegyek... Ámde ő
átkelt kerülővel a Dunán, és valamilyen jeles alkalomból éppen Tamás uramnál húzta meg magát.
Arra nyargalt, ahol téged remélt. Úgy vélem, vártad is, csak szép fiad áthágta a terved. Most
gyorsan ledobtad régi bőrödet, nagy mester vagy ebben. Igyekszel jó hasznot kicsikarni ebből is!
Ákos ellépett a réstől, fel-alá járkált egy darabon. Nem bánta, hogy bundája felnyílt, mellének
rohan a szél. Megállt.
 – Tegyük fel, hogy győztél! Elárulni nem akarsz, másként nem mondtad volna el. Alkudjunk!
– Mindig csodáltam az eszedet, most is meglóbálom előtted süvegemet. Tudtam, ekkora
szerencséből nem rekesztesz ki. Bennem baráti szív dobog! Felezzük el, amit megszereztél!
– Akkor hallgatni fogsz?
– Mint aki sírban fekszik.
– Bár úgy lenne, áldanám az Istent!
– Tudom, szívesen ülnéd toromat. Azért is vettem fel vasinget, amikor idejöttem.
Ákos segített neki nevetni, és az még gúnyosabban csengett.
– Nem bízol bennem? Annyi fegyvert aggattál magadra, mint aki a Szentsírt elfoglalni indul.
Én egy tőrt is restelltem övembe dugni.
– Bátor ember vagy, de nem poharaznék veled ezentúl!
– Nem is hívlak, csak ha jössz magadtól...
Újból a falpárkányhoz ment, Ugron a nyomában maradt.
– Most hát megegyeztünk szépszerével. Akad még dolgom, magadra hagylak. Részemért majd
jókor eljövök. Hallottad-e, hogy Apodfi bátyjának, Dénesnek a szemét tolatta ki Béla úr, noha a
merényletben semmi része nem volt... Igaz, az előzőben annál inkább!
Kitekintett a széles nyílrés felett:
– Pokol sötét lesz mindjárt!
Ákos teljes súlyával nekiugrott, és hatalmasan megtaszította. Ugron felkiáltott, de csak félig
bukott ki. Dereka a résben megszorult, kezével vadul hadonászott.
– Irgalmazz, az Istenre kérlek! – kiáltotta, de hangját elnyomta a szél.
– Szolgám leszel – mondta halkan Ákos, és letaszította a mélybe. Tekintetét a sötétbe fúrta,
hallotta a zuhanást. A toronyban akkor fújta meg kürtjét az őr, kapuzárás ideje volt. A palota
tornyán megeresztették a királyi zászlót.
Ákos megbillentette süvegét, de nem indult még, elgondolkozott. Sok év múlt el azóta, hogy
visszanyerte régi birtokát. Az idő most terem végre gyümölcsöt. Félregördítette az utolsó követ is
útjukból. Fél évszázadot viselek a vállamon – gondolta –, szakállamban van szürke szál elég. A
pihenés évei közelítenek. Miért álltál utamba, Ugron?! Szánlak! Tudásod most magadba zártad
ingyen.

XII. FEJEZET
A NÁSZ

– Éppen málháink utolját bogozgattuk, amikor az Ugron fiú hozzánk toppant. Jókor jött, annyi
szent, mert már indulóban voltunk. Tudod, öcsém, bűnbánat, zarándoklás, Róma. Itt nemsokára
hideg országol. Mindig mondogattam, eleink futtathattak volna még egykét országnyit nyájasabb
vidékig. No, jött Pál, és mondta, hogy te küldted. Látszott, hogy igen kedvére van ez a küldetés.
Jöttem hát rohanvást, mert ha Ernye hívja bátyját, az nem késlekedhet.
Tárnok körüljárta a szobát, bort keresett az asztali kancsóban, mert a torka kiszáradt. A
karszékbe vetette magát:
– Senkinek sem biztos manapság a feje, lám, Pálnak az apját is milyen derekasan
megtaszajtották. Gyászolja is, szegény fiú... De te, úgy látom, nem szenvedsz szükséget.
– Hát Sámson? Ő miért nincs veled, bátyám?
Ernye még nem állt biztos lábakon, de felkelt, és kántust húzott magára. Az asztalhoz került.
– Őt ne várd! Nem mer az elébed állni egyhamar, s én is neheztelek rá, igen rossz utam volt
miatta. Téged gyászolt vagy mi, mert ő csalatta csapatodat a mocsárba. Azóta nagyon összehúzta
a bűnbánat, vezekelt is valamelyest. Még jó szerencse, megtudtuk, hogy élsz.
Ernye ajkán halvány mosoly támadt:
– Hallottam, hogy részed volt a merényletben. Apodfi beszélte...
– Béke poraira! – legyintett Miklós, és töltött magának egy félpohárnyit. – Bizony
röstelkedtem eleinte, hogy a tanítvány lefőzte mesterét, de végre is mindenképpen aranyakkal
tömték meg a tarsolyomat. Azt látom, neked a váratlan szerencse nem jól ütött be. Igen, amikor
Pál becsörtetett hozzám, és magyarázni kezdte, hol férges a szalonnád, magam is emlékeztem.
Más lány van a szívedben, mint akit kínálnak...
Megdörzsölte homlokát, hátha még jut eszébe valami. Elnevette magát, mert Ernye közelebb
hajolt, és haragos volt a pillantása.
– Jó, nem firtatom! Felborítottad néhányunk tervét, de apádurad túljárt az eszeden! Úgy lett,
ahogy akarta! Régi pártjának hátat fordított, neked meg nyakadba akasztotta a Csák lányt. Többet
tud az öreg Ákos kettőnknél is. Úgy ám! Elmésségét az „Arany Farkas”-ban egy éjszakán át
emlegették az udvar hívei.
Nagyot nyújtózott, csontjai is ropogtak. Szeme vörös volt, látszott, hogy keveset aludt.
– Mostanság mulatoztam kevéssé, megérdemlem... de beszéljünk rólad! Arra már akadt példa,
hogy a menyasszonyt megszöktetik. Magam is míveltem már ilyesfélét. Arra már nem
emlékszem, hogy vőlegényt kellett volna. Sebaj! Úgy vélem, kövessük a régimódit. Egyszerűen
kiragadunk a lakodalmas menetből. Egy utcával feljebb majd vár a ló, meg sem állunk talján
földig. Innen nehéz lenne megszabadítani, annyi markos szolga janitorkodik a folyosón. Mind
Ákos embere! Ott a templom előtt azonban lankadni fog a buzgalma. A legszebb az volna, ha
Ákos melletted lépkedne, mint örömapához illő, és meleg barátsággal még elköszönnél tőle.
Legott megütné a szél, ülhetnél öröködbe.
Jól mulatott ötletén, és örült, hogy a fiú szemében is vidámságot lát. Nagy hévvel folytatta:
– Ha nem is lesz így, előbb-utóbb eljön érte az ördög. Én, az egyház szolgája, majd teszek
erről. A Szentatya az én gazdám, közvetlenül az Isten után következik. Merre is megyünk? Falvat,
várost, palánkot ki nem kerülünk. Majd Pannonhalma is utunkba kerül, ott engem szívesen látnak.
A rendházban fogunk hálni, de nem kívül, mint a régi időkben. Uriás apát szívbéli jó barátom.
Keresztülbaktatunk Dalmácián, ha Zárában hajónk nem akad, Velencéig meg nem állunk...
Ernye csöndesen fejét rázta. Felállott, hátat fordított:
– Az én utam másfelé visz. Fent a hegyek között várnak engem. Oda megyek! Ebből az életből
elég volt! Eleget törekedtem felfelé, már nem kell tovább!
Tárnok haragosan csapott az asztalra, megcsördült azon minden.
– Bolondság, ha mondom! Nyáron még csak szép vidék az, magam is szívem szerint arra
járok. Most térdig érő sár van ott, kopár fák, rothadás. Ha eljön a hó, kibírhatatlan a hideg. Farkas
barangol csapatostul. Barlang mélye vagy ócska faház, daróc derékalj nem való neked! A
nyomorúságot soha nem próbáltad! Tudod-e, milyen keserű az a cipó, amelyikbe fakérget is
törtek? Majd elhozod azt a lányt, ha megtérünk. Szólok Ugrin érsekkel; ő is pártodra lesz. Most
velem kell jönnöd, másként egyetlen ujjamat sem mozdítom!
Nagyon neheztelő arcot vágott, és úgy tett, mintha menni készülne. Ernye megrettenve útját
állta.
– Kedves bátyám, múljon el haragod! Megyek én bárhová, ha parancsolod!
– Parancsol neked az ördög, nem én! Térnél talán szép eszedre? Tapasztalatom kétannyi, mint
a tied, éveim száma is csaknem kétannyi. Mit láttál te a világ ezernyi csodáiból? Semmit! Mindent
megmutatok neked. Látni fogsz varost, vízre építették, hatalmas dómokat, fejér tornyaik az égig
nyúlnak. Paloták roppant sorait, a legkisebb is felér Béla királyunkéval. Szép asszonyokat látsz
majd, szemük napnál hevesebben perzsel. Magam is derék legény voltam ifjúkoromban, de
hozzád fogható sohasem! Meglásd, kedvencük leszel. Derűs ég és kék tenger!... Hej, fiú, örökre
adósomnak érzed majd magad! Éveim jó részét talán magam is elhagyom, megfiatalodok, együtt
kalandozunk, mint régen. Kezet rá, öcsém!
– Elmegyek!
Ernye elfogadta barátja kezét, megszorította erősen:
– Menjünk innen, de messzire!
– Igyekezz hát mielőbb talpra állni, öcsém. A nászt most már ne ellenezd. Légy jó, engedelmes
fia apádnak!

– Három hosszú nap óta várlak, Bende. Hasztalan! Urunk küldött haza Esztergomból, hogy
jöttöd lessem. Számolni is alig tudom, hányszor változott a hold azóta, hogy álruhában útra keltél.
A ruha jó volt, minden élő megszánt, aki csak benne látott. Formád, amilyet Isten torzán teremtett,
nem kevésbé alkalmatos. Ha mégis hasztalan jártál, Ákos uram kifordít a bőrödből!
Pietro mint egyedüli gazda s úr a portán, dölyfösen ült a legjobb székben, és állni hagyta
cimboráját.
A jövevény szegletes volt, rút, mint az ördög. Háta hajlott, fél karja görbe és béna is.
Ábrázatán vereslő mérges kelések, gonosz vagy éppen alázatos szem. Fogai villogó, sárga
agyarak, hangja mégis lágy, hízelgő a fülnek. Bőséges, elvadult szőrzet keretezte állat. Lehetett
megszánni, vagy félni tőle aszerint, hogy kard vagy alamizsnás tányér volt-e a kezében.
Látszott rajta, torkának most jólesnék az ital, és sóvárog az illatos kappansült után, amely ott
párolog Pietro előtt az asztalon. Az úr kegyence egy falattal sem kínálta, és látszott, nem is fogja,
míg jó híreit el nem beszéli. Megnyálazta száradt szájpadlását, köhintett, belefogott a szóba.
– Nem jártam hasztalan, Pietro úr, higgye meg! Sokat koplaltam, szent igaz, jó bor helyett csak
vizet vedeltem.
A talján eleresztette füle mellett a panaszt, és hozzálátott a sülthöz.
– Jártam hétszámra az erdőt, megszaggatott ág, megkergetett vad, háltam csupasz földön...
vagy ágakon, mint a madár...
– Kifogysz-e már a panaszból? Több jutalmat, mint ígértem, úgysem kapsz. Jó botokat a
hátadra, igen, ha nem arról szólsz, amiről kérdelek.
– Rátérek, uram. Végezetül összeakadtam néhány erdőn lappangó latorral. Elhazudtam
szenvedéseimet olyan ügyesen, hogy magam is csaknem könnyeztem bele. Elhitték, és befogadtak
maguk közé. Sokan vannak ám, tudd meg, uram! Nem néhány szál csavargó, mint hittük, de
félszáz, vagy több is annál. Van olyan, hogy hátán már az ostor táncolt nemegyszer. Legtöbbje
urától szökött, vagy nem is volt szolga még; hegyek közt született. Pogány mód nem akarnak fejet
hajtani a náluk nemesebbnek, istentelenül, templomot nem látva élnek. Vadat lesnek az erdőn,
pusztítják, ami urunké. Barlangban vagy fából rakott házban, földbe vájt kunyhókban laknak.
Fontoskodva rázta a fejét, majd így folytatta:
– Van valahol a hegyek közt egy vár. Pogány, rabló úr él ott. Sose látták, beszélik: papot, urat
kifoszt, megöl, ő maga Hadistennek áldoz. Néha éjszín ruhás követe jön közébük, pénzt ad nekik,
meg zsákkal nyílhegyet. Jó volna őt is megkeresni!
Pietro bosszúsan szúrta kését az asztalba:
– Bolond beszéd, senki sem hiszi. Hallottam én ís a préda úrról! Mi dolgunk vele? A mi
vidékünkön sohasem bitangol, hegyen túl a felső vidékieket meg az ördög bánja. Meséidet
elhagyd! Amiért küldtünk, a leányt láttad-e?
Bende meghajolt, reszelte torkát engesztelőén.
– Épp most térnék a dologra! Megleltem a leányt, meg én, noha sok bajomba volt. Szép
nagyon, mását sohse láttam. Olyan akár...
– A felbecslését bíznád talán énrám! Mondd tovább, fogd szűkebbre a szót.
– Mondom, uram. Apja a lánynak elég öreg már. Nem szolgált urat eddig, mindig vadász volt.
Ernye ezüstnyelű tőrét megismertem az övében. Néhány hete csak az övé, Egerbe ment túladni a
bőrökön; akkor hozta. Lehet, hogy találkozott urunk fiával?
– Tovább csak!
– Beszélek. Megtudtam, hogy akit Ernye úr kegyel, hol rejtőzik! Sok legény udvarolja körül,
bár akad lány több is ott. Apja biztatta már: választana. Nem teszi! Csak én, vagyis mi tudjuk, kire
vár.
– Milyen hosszú az út?
– Az derekas, tán egy nap is beletelik. Ember és ló is küszködik azon. Meredek sziklák
mentén, szakadékszéleken, dágványban, csaliton halad.
Pietro elgondolkozva rágcsálta a csontokat, csaknem elfelejtette, hogy nincs egyedül.
Lám csak! Az a lány kell nekünk, akár halva is. Bár élve jobb. Ákos uramat aggasztja nagyon.
Fél, hogy Ernye bolondot cselekszik, és a nemzetség sorsát sárba rogyasztja.
 A mi urunk nem olyan öreg még, elmulatna azzal a széplánnyal... Ha ő megunta, magam is.
Meg kell keríteni! Azt a sok szökött szolgát is regulázni kellene. Büntetésük jámbor cselekedet
volna. Istentelenek!
Felnézett az előtte álló Bendére, úgy mondta:
– Lesz majd száz bivalybőr páncélos lovasom, akik meghajtják a hegyi erdőket. Én is megyek
velük. Elég-e ennyi nép?
– Úgy vélem, uram, több is lehetne! Nem akad ott gyáva, és rejti őket a jól ismert sűrűség.
Magam is jöttem volna már bízvást előbb, de bejutni oda könnyebb, mint kívül kerülni.
Pietro zordonan felkelt helyéről, és körüljárta a szobát.
– Sajnálom, hogy ilyen nyúl äz emberem, akinek vezetnie kell. Egy vitéz tíz jobbággyal is
felér. Az új reggelen indulni fogunk. Jutalmadat akkor kapod, ha már visszatértünk... Egyél most,
maradt itt étek elég.
Karba font kézzel nézte, hogy esik neki Bende mohón a maradéknak. Megvetően elhúzta a
száját.
– Zabái] csak, sakál, holnap harapni fogsz!
Magára hagyta, kiment, lovát előparancsolta. Jó szerencséért imát mondani templomba indult.

A lovasok hosszú sora úgy tűnt el az erdőszél fái között, ahol az ösvény kezdődik, mintha egy
roppant száj szippantaná magába őket.
Recsegtek, törtek az alacsony ágak, a vastag, idei avart széttúrták a vaspatkók. A jórészt barna
lovak, vastag bőrvértek, szürke, tolldíszt nélkülöző süvegek nem váltak el élesen a fatörzsek sötét
színeitől. A kardok is bőrhüvelyt viseltek, a harcosok nem fűztek pajzsot karjukra, nehogy
megcsendüljenek azok. Degeszre töltött puzdra verdeste oldalukat, és leghátul a pecérek jó falka
tanult kutyát vezettek. Az okos állatok alig zajongtak, busa fejüket előresunyva futottak a hosszú
pórázok végén.
A reggel már elmúlt. Későn, nehezen világosodott. Két közbe eső falvat még sötétben
elkerültek, nehogy hírvivők támadjanak, szétkürtöljék a veszélyt, felverjék a hegyet. Elég egy
megbeszélt jel, tülökhang, füstoszlop vagy bármi más; azok odafent szertefutnak.
A harcosok, akik zsoldot kapnak és fegyvert hordanak, maguk is a falvak kunyhóiból támadtak
elő. Ám amikor a lábukat a kengyelvasba tették, felövezték a kardot, amelyet az udvarházbéli úr
adott, ellenségek lettek. Ellenségei azoknak, akik a maguk szablyáját forgatják, és azoknak is,
akik ott maradtak a putrik penészes mélyén. Nem tartoznak össze...
Pietro az élen lovagol. Aranybarna paripa van alatta. Ideges, forróvérű állat. A taljánon
velencei vasing van, nem járja azt a vessző. Süvege is megbélelve vassal. Kard, tőr, tegez,
csákány a fegyvere.
Mellette Bende. Rövid vetőkopja a kezében, azzal mutatja az utat. Még nincs nagy szükség rá.
Majd feljebb, a hegyek hátán vezető ösvényeken, itt még eléggé ismerik a vidéket.
Bendét este már nagyon rázta a hideg. Kóros nyavalyáról panaszkodott, miért is Pietro
bezáratta valami ólba, nehogy kereket oldjon. Csepülte nagyon, és a zsoldos lógatta az orrát, alig
szólt most is, nagy kelletlenül.
A Tátoskőhöz völgytorkon át kaptattak felfelé. A patak zúgva, megszaggatva rohant alá. Fent a
kő közelében megálltak egy időre.
Néhányan pogány varázsmondást suttogtak fogaik között, amiket még nagyapjuktól tanultak.
Ártani nem árt, a keresztény isten csak a városokra, templomokra figyel.
Bende leszállt a lóról, és a fák közé ment, hogy a metszést, amelyet útjelzésül ejtett az egyik
törzsön, megkeresse.
Néhány héttel előbb rótta, amikor az erdőlakókkal felfelé mentek a hegynek. Ő leghátul
maradt...
Sokáig kereste, és a talján már átkozni kezdte lassúságát, amikor feltűnt végre. Bende máskor
bicegett is kevéssé, de most alig látszott, úgy futott. Arcából eltűnt a legkisebb szín is, fakón, mint
aki holtából ébred, ragadta meg Pietro lovát.
 – Uram, az Istenre! – nyögte, és hangja telve volt félelemmel. – Fordítsunk hátat e gonosz
helynek. Nekem végem van már, de a többi hadd meneküljön. Fámat nyilával jelölte a gonosz...
Halál rovása az! Felfedték, hogy ott jeleket tettem, árulóként ítéltek el. Keresztet vágtam a
kéregbe akkor! Most, hogy megtaláltam a fa fehérlő sebét, nyíl áll ki annak a közepéből. Ki erre
az ösvényre lép, elvész, Isten se menti meg!
– Elég! Szót se többet! – Pietro keresztet vetett, s gyors mozdulattal és sebtiben megcsókolt
egy kis talizmánt is. – Az kell csak, hogy a többi is rémületbe essen. Vezess, ezt magam is látni
szeretném!
Leugrott a nyeregből, és Bende nyomában hatolt a sűrűbe.
A széles bükkfa, nagy gyökerű vénség, ferdén, mint a részeg ott állt karcsúbb társai közt. Rajta
kereszt, közepében nedvességtől megkorhadt nyílvessző. Az már hetek óta ott van.
Pietro óvatosan körülkémlelt, aztán megvizsgálta a nyilat. Kendővel megtörülte a szárát, közel
hajolt és felkiáltott: – Ernye nyila!
Megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor a csatlósra nézett, látta, annak még csak most kezd
igazán vacogni a foga. A talján nevetni próbált.
– Amikor Vejtét űzték, ő szándékkal elhibázta a lövést. Bolond véletlen az, hogy ide hullott.
Jómagam ügyesebb voltam... különben ehhez nincs közöd.
– Uram, bárhogy van is, intő jel ez. Ifjabb urunk bosszúját vesszük magunkra vele. Bizony ha
csak véletlenül is fülébe jut, mit mívelünk, lekapartatja testünkről a bőrt. Tőle a kísértetnél is
jobban félek!... Egyszer kedves lova elől loptam szénát a magaménak. Bejött, észrevette. No,
mondok, kinéz vagy húsz kemény bot belőle. Nyöszörgők: elégülne meg tizenöttel. Nem szólt az
semmit, ám nagyon megnézett. Huh, de gyilkos szeme volt. Egész éjjel ülte a lidérc a mellemet.
Legközelebb nem ad irgalmat!
Pietro hümmögött.
„Ha Ernye neszét veszi a dolognak, megkergeti a lelkemet.”
Hangosan így szólt:
– Ákos uram parancsa ez! Ha ellenében állsz, száz botot leolvastat neked. Mutatóba néhányat
előbb én is osztathatok! Azt a nyilat törd ki onnan. Tégy féket a nyelvedre, kerüld a bajt!
Magára hagyta, lovához ment. Felült, s a másik mént vezetve, legényeitől követve megindult a
csapáson. Bende bevárta őket, nyeregbe mászott, élre lovagolt.
Keskeny, csúszós volt az ösvény, időnként rá kellett hajolni a ló nyakára. Sokáig léptettek
egyesével, elszóródva. Egyszerre még szűkebb lett a nyiladék, le kellett szállniuk az állatokról; ki-
ki vezette lovát. Enyhe légáram fújt szemközt velük. A vadászmester ezért az élre két vérebet
vezettetett, hogy szimatra kapjanak. A kutyák izgatottak voltak, fojtottan vinnyogtak. A bozót és
szél telve volt izgató illatokkal.
Néhány ölnyire szarvasok tértek ki előlük. Medvét is láttak, amint a lankás oldalon, a kopár
bokrok közt lehömpölyödött.
Megtorpantak.
– Uram! – szólt halkan a vadászmester. – Ezt a dögöt valakik felzavarták. Medve már nemigen
kószál ilyenkor, és furcsák voltak már a szarvasok is.
– Várjunk egy ideig. Gyertek elébb – parancsolta a talján. – Fogjatok íjat, megvonni a húrt.
Lazítani a szíjat, de hátrább az ebeket!
Újból csörtetés hangzott fel és vele a kurjantás. Három bőrzekés vadász ereszkedett lefelé.
Kopját lengettek a kezükben meg gerelyt, amellyel medvére szoktak menni. Fiatal volt kettő, egy
csak az öreg.
– Megálljatok! – lépett elő Pietro rejtekéből.
Azok megmerevedtek a váratlan szóra, aztán feleszmélve nyomban futásnak eredtek.
– Lőjetek a nyavalyásokra!
Sűrűn zizegtek a megugró vesszők. A három menekvő egymás után bukott fel.
Egyiküket a meredek oldalon felkapaszkodtában érte találat. Keze nem eresztette mindjárt el a
bokrot, amibe kapaszkodott, csak nyöszörögve megroggyant.
– Pattints a bordái közé még egyet, felesleges utána kúszni! – intett a talján.
 A vadászmester meghúzta ívét, lelőtte. A férfi elbocsátotta az ágakat, csaknem a lábukig
gurult. Egyszerre vele a mester karvasán is elcsattant egy vessző, erejét veszítve bőrvértjébe
fúródott. Elmosódó alakot látott a csalitban. Sebes nyilakat küldtek oda, nem találtak. Az ágak
zörögtek, recsegtek. Néhány véreb kitépte magát a pecérek kezéből, és a holtakhoz rohant. A
kiomló vért nyalták, vonítottak vadul. Korbáccsal is kemény dolog volt elverni róluk.
– Az egész banda ránk tör most, uram! – rémüldözött Bende. Érjük be három halottal mára.
– Ha sokat fecsegsz, föléjük akasztatlak negyediknek! – biztatta Pietro, és kiadta a parancsot az
indulásra.
A sziklás hegyoldalon kapaszkodtak fel. Lábuk alatt apró kődarabok indultak meg tucatszám.
A csenevész fácskák, amelyekbe kapaszkodni próbáltak, hamar felszakadoztak, törtek.
Feljutottak. Az enyhén hullámzó tetőn, az elszórt fák között néhány tüzet és nyomokat leltek.
A kutyák biztonsággal vezettek.
Egy vénhedt fenyvesen át vezetett az út. Hosszú, vörhenyes fatörzsek, fent zöld, tűlevelű
pamaccsal. Vörösesbarna, kopár és süppedő föld a lábuk alatt. Mély nyomok mindenütt, az
izgatott kutyák feszítették a szíjakat, nyüszítettek.
A fenyők elfogytak, bükk- és tölgyfák között vezetett felfelé az út. Egyik oldalán lejtő, lent
zuhog a patak. Kiálló sziklák alatt lovagoltak át, alattuk köves szakadék. A kuvaszok itt már
bizonytalanokká lettek, meg-megálltak, veszélyt éreztek.
Fentről egyszerre megindultak a sziklák. Néhány lovas nyomban lefordult. Az állatok
megriadtak, nyilak koppantak a vérteken.
Pietro fellőtte nyilát, rajta is csípett jókorát két vessző. Láncinge állta a próbát, s noha süvegén
is átszaladt egy, baja nem esett.
– Vágtába, legények, ki kell jutnunk a sziklák közül... Megsarkantyúzta lovát, de vesztére az
állat nyilat kapott, megvadult, levetette. A talján felkiáltott, és legurult a szakadékba.
Eltűnése után emberei megfordultak, hogy elmeneküljenek. Mások is lezuhantak a mélybe, sok
ló elesett a köveken, lábát törte. Legtöbbjük visszanyargalt a sűrűbe, nem próbált harcolni.
Pietro csak néhány percre veszítette el eszméletét a zuhanástól. Páncélja nem engedte, hogy a
kövek felsebezzék. Nem mozdult, hallgatta fentről a kutyák veszett csaholását, a vadászok
kiáltásait. A patkócsattogás mind messzebbről hallatszott. Tudta, nem keresik meg, és
elmenekültek valahányan.
Tőle egy hajításnyira ló nyerített fájdalmában. Lovasa a kengyelbe akadt, és holtra zúzta
magát. A nyeregből lógott le most is. Több helyen is véresek voltak a sziklák, szétszórtan sok
halott feküdt a szakadékban.
Kora délután volt, a nap sehol sem tört át a vastag felhőkön.
Pietrónak úgy tűnt: mindenki elment. Az erdőlakók most embereit űzik bizonnyal. Baj lesz
megvárni, amíg visszatérnek, hogy a holtakat kifosszák a szakadékban.
Menekülni kell!
Összeszedve minden erejét hirtelen felállott, de hétrét görnyedt nyomban az iszonyú kíntól, mi
tagjaiba hasított. Véresre harapta ajkát, hogy fel ne ordítson. Leült, és vért öklendezett.
– Valami megszakadt bennem... – tört rá a rémület. Nagy keservvel kúszni kezdett, ki a kövek
közül. Ösvényre lelt, és szerencséjére nem kellett felfelé haladnia sehol sem. Lábra kapott
valamennyire, émelyegve, tántorogva, faágakba kapaszkodva ment a csapáson. Nem mert leülni,
hogy megpihenjen, mert félt, nem bír felállni többet. Élni akart, mindenképp élni. Vagy legalább
nem itt meghalni, ebben az átkozott rengetegben. Egyszerre minden átmenet nélkül lerogyott, és
újból elvesztette eszméletét.
Vagy két óra hosszáig feküdt így, és mikor magához tért, rettegve látta, közel az alkony.
Legyőzte fájdalmát, tovább törtetett lefelé. Nem tudta, az útja merre visz, nem is gondolt most
erre. Sok-sok lépést szenvedett végig.
Sötétedett. A fákon kívül világosságot látott még, ott tisztás van, semmi kétség. Ismerősnek
tűnt a vidék, a Tátoskőnél járt megint.
Ott állt a nagy derekú bükk is, a jelzett fa. Oda kúszott, megtorpant, felkiáltott. A törzsnek
támaszkodva egy alak ült, kezét hasára tapasztotta. Egy tollas nyíl állt ki véres ujjai közül. A
hangra lassan felemelte fejét: Bende volt az. Visszahanyatlott, eldőlt. Pietro ereiben bolondul
lüktetett a vér, fejét feszítette, lecibálta hát a rászorult vasbéles süvegét, eldobta. Érezte, hogy tőre
még övében van. Átkúszott a sűrűn, hajtva a félelemtől. Ereje megújult, amint a kis völgybe ért.
Megindult lefelé a patak mentén.
Gyorsan halványult körülötte a fény, sötétség kúszott nyomában.
Fedél alá kell jutnom – gondolta, és Ákos úr rejtett vadászháza felé tartott. Még meglelte az
ösvényt, s végigbotorkált rajta. Az ágak horgas ujjként húzták vissza ruháját. Nagy, sötét tömeg
bukkant elő a fák közül: a vadászház. Vejtét kellett volna idehoznia.
Betaszította a nyikorgó ajtót, bemászott, beleroskadt a felhalmozott szénakupacba. Szeme előtt
vörös köd úszott, de kínjai eltompultak. Nagy csöndben hallotta szívének vad zakatolását.
Körülötte feneketlen volt a sötét, szél kiáltozta körül a házat. Álmos volt, szemei el-elakadtak,
de félt ettől az álomtól...
Nagy erővel csapódott az ajtó, odatekintett, és rettegés szorította el a torkát. Maga előtt tisztán
látta a vénasszony alakját. Csak állt és vigyorgott rá foghíjas szájával, akárcsak tizenkilenc éve,
amikor megölte vasával.
Szemei parázsként égtek a sötétben.
– No, urad hű szolgája, órád eljött, és velem kell jönnöd!
– Nem megyek! – kiáltott az olasz, és megragadta a nyakában függő medáliát.
– Nem kell gyalogosan menned – mondta az árny, és hátramutatott. Pietro a falon át is látta a
lovat künt, amelyet Vejte tartott kantáron. Ő volt, nem más: a nyílvessző ott sötétlett oldalában.
A talján felpattant, kirántotta tőrét, és ahogy valaha tanulta, előrevetette magát. A penge az
ajtóba fúródott, az árny szétfoszlott előtte. Elbocsátotta a markolatot, és lecsúszott a földre. Még
mozdult egyet, aztán végképp elcsendesült...

Két nap múlva találtak rá azok a szolgák, akik a házhoz mentek, hogy szénát lopjanak
állataiknak.
Arccal a tető felé fordulva feküdt, eltorzult, görcsös vonásokkal. Végpercein nagyon
szenvedhetett. Ágakra fektették, imát hadartak felette, és elcsenték erszényét. Aztán a rudak végét
vállra véve, hamis csengésű zsoltárt énekelve ballagtak vele lefelé a hegyen.

Sarolt hosszan nézte magát a réztükörben. Szembefordult homályosan visszaverődő

hasonmásával, saját arcának titkait kutatta.
Reggel volt. A fény tompultan szűrődött be a hólyagos ablakon. Menyasszonyi ékszerek
csillogtak az asztalkán. Régi drága aranymarhák, bizanténus, talján, német mesterek remekei, akik
régen nem alkotnak már, csontjaik elporladtak valahol. Ezeket az ékszereket Sarolt anyja hozta, és
most ő viszi az urának.
Öltöztető asszonyok sürögtek teste körül, próbálták, válogatták a régi és új ruhák halmait,
amelyeket a ládák feneketlen gyomra most előadott. Párosították a selymet és bársonyt, a nemes
hímzést, gyöngyös főkötőt. A lány mozdulatlanul ült a támlátlan kerek széken. Előredőlt, orcáját
két kezére támasztotta, könyöke az asztalkán pihent, ahonnan előbb szétsöpörte a drágaságokat.
Hat nap és éj múlt el azóta, hogy Csák úr bejött lánya ágyasházába. Alkonyat volt már, mécs
égett a tálban. Fáradtnak látszott, szemét fekete árnyak fogták körül. Sarolt felállt karosszékéből,
hogy elébe menjen, üdvözölje, és kezet csókoljon neki. Csák intett, maradjon; sóhajtott, leült a
mennyezetes ágy szélére.
Sokáig ült ott, a lány türelmetlenül várta szavait. Apja egyszer csak felállott, hozzálépett.
Megfogta a lány arcát, föléje emelte a szövétneket. Így nézte egy ideig, aztán maga is leült.
– Lányom, neked asszonnyá kell lenned hamarosan… Nem, ne rettegj, nem Apodfi Tamás a
jegyesed, ő már halott. A szerencsésebbhez kötöm sorsodat!
– Ugron? – kérdezte Sarolt bátortalanul, mert még mindig gyanakodott. Szerette-e valaha is őt?
Nem tudta már. Félt az ismeretlenektől. Ugronon hatalma volt.
– Ugron sem! – rázta fejét Csák úr. – Ő megkésett a kegyosztáskor, másként ő is lehetne. Most
gyászban van, apját elölték.
 Újból nagyot hallgatott, Sarolt magára maradt félelmével.
... Hogy halnak most az emberek odakünt, gondolta. Én semmiről sem tudok, mióta ide
bezártak. Nem úgy, mint Trencsénben. Ha ájtatosságra nem mehetnék, egészen rabság volna ez.
– Emlékszel-e még Ákos Ernyére, a tornára, a mulatságra?
– Emlékezem.
– A király szánt neki, lányom, nem én, az apád, hanem a király! Nem szeretem őt, az apját
sem. De a kezem paranccsal kötve van. Kialkudtak, meg kell lennie! Lehet, jó szerencse hozza így
neked. A fiú csillaga mind fényesebb, s még egyre halad felfelé. Nekem semmi szavam már:
Ákos, a király ispánja, kezébe kerített... Kérlek, te lány, légy engedelmes! Parancsolhatnék is, de
nem akarok! Apádra ezután is jó szívvel gondolj! Anyád dolga lenne most, hogy beszéljen veled,
ez is rám maradt... Felelj kedved szerint, leszel-e jó lányom önként, mondasz-e igent magadtól?
Vagy csak azért, mert úgy akarom?
– Engedelmeskedem apámuramnak – mondta a lány. Apja megsimogatta a haját, és nem
próbálta szívét kifaggatni. Nyugodalmas éjt kívánt, odahagyta Saroltot egymagára éji köntösében.
Keveset aludt akkor, és minden éjjel ezután. Ernye vissza-visszatért álmaiba, mint az időben,
amikor legelőször látta...
De miért? Hiszen nem nézett rá soha szeretettel, vágyakozással. A lány már nem várta, hogy
újból eléje álljon.
És most félt, amikor ráadták a drága köntösöket, és hallani vélte a harangszót. Ha eljött volna
Ernye akárcsak az utolsó napokon is, hogy mondjon szíves szavakat, ha Sarolt bármilyen
apróságból is láthatta volna, hogy akarja a fiú, nem rettegett volna. Mi lesz majd, ha a nászi ágyon
Ernye szeme csak olyan idegenül néz az övébe, mint ott, a torna porondján?

Ákos Ernye oszlopnak vetette hátát, ott állt a nagycsarnok falánál. Díszruha feszült rajta,
kivarrt csizma a lábán, díszkard verdeste oldalát. Süvegét feszesen álló apródja tartotta.
A csarnokban sokan voltak már, ő elhúzódott közülük. Azok mind lakodalomra jöttek, mulatni
és dúskálni a nászi asztalon. Azok örvendezni jöttek, ő szökni. Szavuk moraja ott kavargott a
fülében, önmagával vívta harcát.
Apja nyájas most nagyon. Megölelte őt, amikor rábólintott akaratára. Nem kérdezett, csak
örvendezett. „Megcsalom, de alig akarom hinni, hogy sikerülhet, gondolta Ernye. – Nyájas arcot
mutatok, és ordítani, tombolni szeretnék.”
A minap Türje Dénes úr jött hozzá. Türje nagy úr, az udvari hadak fővezére. Barátjának
nevezte Ernyét, ezüsttálat hozott ajándékba. Kezet szorított vele Dénes nádor, azt mondta, szíve
örül, hogy lábon látja, megígérte, mindig pártját fogja. Azóta bókol mindenki és hízeleg
Ernyének, aki a minap még porszem volt, szolga a szolgák között. De minden hiába, mégiscsak
nyomorult tolvajként kell idegen földre menekülnie!...
... Mégis elmegyek, gondolta, így kell ennek lennie. Szavamat adtam annak a lánynak, hallotta
az erdő, hallotta az ég. Ott az erdőn most minden kopár, csak ő jár a megfeketedett törzsű fák
között. Nem ázol-e meg, kedves, amikor a nagy esők a nyarat siratják?...
A király nagy szobákat adatott Ernyének, nem messze a sajátjától, és a tárnokmester drága
talján bútorokat hordatott oda. Róbert érsek, aki a szertartást végzi, a minap meggyóntatta és
feloldotta, de szomorúan csóválta a fejét. Úgy mondta, imádkozik Ernyéért, hogy ördögtől való
gondolatai elhagyják. Áldás nélkül nyerhet-e boldogságot akárki?
Hogyan nézhetne Miklós szemébe, ha azt mondaná neki: marad? Eladja magát: eladja a szép
szavakért, a jó zsoldért, az érsek szaváért, a király kegyéért. Miklós azon fáradozik, hogy
kimentse. Csatlósokat fogadott, terveket szőtt. Hogy nézne most Ernyére, aki rangért sohasem
hazudott szerelmet? Gyerünk hát! Várja az örök tavasz országa.
Kiegyenesedett, gondolatai szerteszaladtak. Apja jött be a terembe. Nem jött hozzá, megállott
tőle távol. Ernyének jólesett, hogy nem kínozza szavával, és sok idő után most hálát érzett iránta.
Hirtelen Pál termett mellette.
– A király küldött, hogy a templomba én kísérjelek!
– Úgy tudtam eddig, apám...
 – Jómagam is. Megdöbbentem Béla úr szavára, de most örvendezek. Inthetsz búcsút, ha
nyeregbe pattansz. Szóltam Tárnokkal, ő kedvét leli a fordulatban.
Ernye elfordult, és apja felé lesett. Ákos most is ott állt egy királykép alatt, s rajta tartotta a
szemét.

Szegény fiú! – gondolta Ákos. – Úgy tetszik, hallom a lelkiismeret szavát. Lám, még bennem
is van lelkifurdalás.
Mikor az az ocsmány képű csatlós közelített az utca hajlatán, tudta, hogy meg kell vennie a
szavát. Még alig világosodott, és Ákos templomba igyekezett, amikor eléje ugrott valaki a vastag
reggeli ködből. Kardjához kapott, de eleresztette hamar, mert nem gyilkos szeme nézett rá, hanem
árulóé. Tárnok nem ismerte meg ennek az embernek a szívét, amikor szolgájává fogadta. A férfi
eladta Miklóst és Ernyét. Ákos úr maréknyi pénzért, rossz ezüstért megvehette két ember örömét.
Nem volt drága! A fiú megint elbukott. Ákos nyomban vitézkedett. Egy falka lovasíjászt kért a
palotán. Adtak szívesen. A király adta, ő gyűlöli Ernyét is, Tárnokot is.
Béla gyűlöli a fiamat, én meg ellenére vagyok, gondolta Ákos. Átkozott anyagból gyúrt engem
az Isten! Életemben egy igaz társam akadt, az is talján volt, és most elveszett.
Ákos vadászházában találták Pietrót holtan, hihetőleg szolgák ölték el őt. Úgy mondta a
hírhozó, hogy az olasz örökösen nyájas arcát rettentővé torzította a halál. Milyen árnyakkal
viaskodhatott? Ákos érezte, Pietro mindenki másnál jobban fog neki hiányozni.
Még erős vagyok – gondolta Ákos –, de tudom, az utolsó órán rettegni fogok. Könyörgök majd
a papnak, hogy akár lábuknál fogva is húzzon le hozzám angyalokat... Ilyennek születtem,
átkozott órában. Dögvész volt éppen. Nem restelkedem, gaz a világ is, és minden bűnömet a
púpjára rakom. Győz az erőszak, és nincs keletje a becsületnek! Mikor a jobbágy lányokat
kirángattam kunyhójukból, ki szólt meg azért? Mikor megraboltam a kereskedőket, irigyeltek érte.
A király kegyence lettem, körüludvarolt úr... De már csak a hatalomra érzek vágyat! Szolgáljanak
az ostobák! Országbírává kellene lennem, arcul csapnom mindenkit vaskézzel. Én, a bűnös, ítélni
fogok!
Egy gondja volt csak: ha Tárnokot meg is fékezi, mi lesz, ha Ernye nemet kiált, kardot ránt, a
kiátkozásba fúlnak Ákos tervei? Nem, mégsem! Tudta, két vér vív most a fiában. És a jóságosak,
az igazságosak és becsületesek vére alul kell hogy maradjon benne! A ragadozó vérnek
erősebbnek kell lennie!
Az én vérem mérge kerekedik benne felül – gondolta Ákos –, és szíve megkapaszkodik a
hatalomban, mint anyjában a csecsszopó. Baráti szóval küldtem hozzá a nagyokat. Büszkeséget
ojtogattam belé. Most utoljára remélem, hogy egészen az én fiam lesz. Szeretni fogom azontúl és
teljesíteni minden kívánságát. Megismertetem vele a bűnök minden örömét, és kárpótolni fogom
emberül... Hogy a Csák lány örömmel lesz-e mellette majd? Vagy gornyadozni fog?... Hiszen ha
tulajdon fiam is feláldozom, csak nem törődök egy lányfélével?!

A násznép betöltötte a keskeny utcát végig. Színesen, zajosan kanyarodott soruk a palota felől.
Hideg volt, a rög fagyosan csikorgott talpuk alatt. Harangszó ömlött szét a városon, és rengetegen
tódultak oda szájtátani. Ritka esemény tél küszöbén! A király kegyence nászt ül.
Mikor a térre értek, ahol az egyház palotája áll, meglassult a menet. Királyi zsoldosok
lándzsanyéllel teremtettek helyet, letaposták a pórokat, kereskedőket, szolgákat. Ütéseket
osztogatva szétkergették a koldusokat, akik a templomlépcsőnél összesereglettek. Rangos papok
álltak hímes ornátusban a rézdíszes kapuban. Várták a menetet.
Miklós és Sámson az emberek közé vágott út szélén ültek lovukon. Őket nem merték elűzni a
lándzsások. De eléjük kerültek, és keresztbe vetett fegyvernyéllel állták útjukat.
– No, Sámson, most megmutathatod, milyen a sámsoni erő! Kiemeled előlem ezt a két hitvány
lándzsást, én felragadom a fiút. Remélem, legényeim kitesznek magukért. Megbírod-e a kettőt?
– Akár hármat is, ha Ernyéért teszem. Apja, a vén csaló, nagyot néz majd!
– Csalódtok, fiaim! – szólt akkor feléjük fordulva egy nemes, aki magas gallérú bundájában
mögéjük került lóháton. Mindketten felkiáltottak: Ákos volt.
 – Tárnok uramat legénye tervestül eladta. Az íjászok csak parancsomra várnak körös-körül, és
már felvonták íveiket. A többit elfogattam. Volnának régi emlékeim, és ezek kedvéért
tekegyelmedet megkímélem. Tanácsolom most, hogy haragot félretéve üdvözöljük hármasban a
víg lakodalmas menetet!
Miklós összeszorította öklét, körülnézett, és látta a házak falánál felsorakozó íjászokat. Érezte,
hogyan mar beléje a szégyen, elárulták.
– Menjen csak tekegyelmed Rómába – ajánlotta neki Ákos úr némi gúnnyal –, hiszen a pápa
várja már jól végzett munkája után, és jutalmat ad. Addig maradhat, amíg a nép elvonul.
– Gyalázatos, ha Isten egyszer kezembe ad, megemlegeted! – hörögte az egyház vitéze.
– Ezt feleled?! Indulj hát nyomban, Tárnok Miklós! Elég volt belőled! Vége a türelmemnek!
Senki sem nézett a két távozó lovas után, csak azok szidták őket, akiken áttörtettek. Sámson
nem szólt, de visszafordult, és hatalmasan rázta ökleit.
– Többé nem állhatok Ernye elé – nyögte Tárnok. – Becstelen vagyok!... Barátságát, szeretetét
elveszi tőlem. És méltán! És meg sem mondhatom: a bűnös nem én vagyok. Itt mindenki mindent
elad!...
Sámson felkapta fejét:
– Hátha mégis belevágnánk? Legfeljebb meghalnánk, és nem sütné arcomat a szégyen! Együtt
mennénk a szürkeségbe, cimbora...
– Miért legyünk jobbak, mint mások? Mit segíthetnénk ezzel a fiún? Forduljunk hamar, és
bizony sok év telik majd addig, mire Esztergom tornyait újból meglátom...
Menekülőkként nyargaltak végig az utcákon, el, el a falak közül, ki a szabad ég alá, a kopár
mezőkre.

Ernye rátette lábát a templom lépcsőjére, és fakó arccal egyszer még visszafordult. Fenekestül
felkavarodott benne minden. Kezét önkéntelenül a homlokára tapasztotta, hogy elnyomja az ott
felgomolygó iszonyú fájdalmat. Ugyanazt a fájdalmat, a vértolulásnak azt az áradását, amelynek
az erejétől a király előtt padlóra bukott. Megszédült most is, de Pál még jókor megkapta a vállát.
– Ernye, az istenért! Forduljunk vissza, ha akarod. Rántsunk kardot, ha bírod még erővel,
belevágunk, és nyomot vesztünk a tömegben!
Ernye szeme előtt már feloszlott a homály. Minden akarata elhagyta.
– Miért is tenném? Jó mulatságot míveljek a szájtátóknak? Akiket barátaimnak hittem, nem
hagytak-e el? Ellenemre van az én világom, nincs már hitem többé. Menjünk, Pál!
– Én nem vagyok hibás, mindent megtettem, amit csak mondtál. Rám ezért ne neheztelj! –
rebegte Ugron, és a vér az arcába, szökött.
Ernye nem felelt. Fejét felemelte, ment mereven fölfelé. Ott bent a nagy templomhajóban
mellette lépdelt végig a térdeplők során egészen a mécsfényben úszó oltárig. Sarolt ott állt már. A
szentek eszelős szemei meredtek rájuk a falfestményekről, torz ördögképek gyötörték az
elkárhozott lelkeket az ablakok mozaikján. Homály és lélekfagyasztó hűvösség volt idebent.
Az ablakokon át beszűrődő fénnyalábok egymást keresztezték a kőkockákon. Hosszú nyeles
tálakban illatos olaj égett az aranyozott ezüstből és festett nemesfából faragott oltár előtt.
Letérdeltek. A lány hímzett párnára, Ernye csak a faragott díszű térdeplőre. Feltekintett. Róbert
érseket látta maga felett széttárt karokkal és aranyborításos fehér palástban. Látta a fehér kámzsás
papi kórust és a füstölőket lóbáló diakónusokat. Legfelül, elérhetetlen magasan, tizenkét szigorú
aranyapostol állt oltárba faragottan.
Zúgott, zengett a latin szavú ének, és mennydörögve verődött vissza a templomboltozatról.
Megtöltötte, remegtette a levegőt, egyetlen harsogó hangzavarrá formálta Ernye körül a világot.
Hirtelen csend lett. Hallotta az apró ezüstharangok szavát, az érsek érdes, imádkozó hangját. Izzó
homlokát jéghideg, egybekulcsolt kezére szorította. Nem értette a bölcs intelmeket, a
példabeszédet, az áldáskérést. Értelmetlen tömör mormolás jutott el a füléhez, és a fejében támadt
zúgással összekeveredve, mint valami kőgörgeteg, elborította gondolatait. Halántékát szorító két
kezét leejtette; és ekkor végtelen távolságból ért hozzá a kérdés:
 – Kéred-e Isten színe előtt ezt a lányt, akarod-e őt, hogy vele jóban-rosszban együtt élj,
Istennek tetszőén, hűségben, vallásban, halálod órájáig?
– Akarom! – kiáltotta szétpattantva görcsösen összeszoruló ajkait. Homlokán lecsorgott a
veríték, hallotta, hogy morajlik végig kiáltása boltozatról boltozatra. Az ördögök még
gúnyosabban vicsorogtak rá az oszlopfőkről. Mintha kapu csapódott volna be mögötte, irtózatos
dördüléssel. Alig vette észre, hogyan ismétli a kérdést Saroltnak az érsek. Nem jutott el hozzá a
leány remegő válasza sem.
A két megszentelt, drága gyűrűt odahelyezték eléjük. Neki kellett volna az egyiket Sarolt ujjara
vonni, de a főpap észrevette, hogy képtelen mozdulni, azért maga húzta fel azokat.
Furcsa dolog történt. Érezte, a forróság elszáll a fejéből. Tisztán hallotta a prédikációt, a biblia
latin szavait. Valami hidegség kúszott benne fölfelé. Följebb, egyre följebb ért, és egyszerre forró,
kétségbeesett szívéig jutott. Körülölelte és elcsendesítette azt. Idegen mosoly merevedett ekkor az
ajkára, mintha a szája nem is lenne az övé. Fogadták az áldást, minden egyszerű volt előtte.
Megfordultak, és a szárnyaló zsolozsma hangjai mellett Ernye kivezette a templomból asszonyát.
Künt szürke ég alatt ujjongott a bámészok falkája. Ákos nembéli Ernye bátortalanul, kételyek
közt hozzá lépő, kezét nyújtó apját megölelte, és jobbról-balról megcsókolta az arcát.
Ákos arca boldogságában és büszkeségében kigyúlt, csakúgy, mint akkor éjjel, amikor a
viharon át hazahozta fiát a kunyhóból az udvarházba.
– Győztem – mondta fáradtan.
Diadalmasan zúgtak a nagy, szent írástól ékes harangok.

Ernye zúgó fejjel ébredt. Felhajtotta a mennyezetes ágy kárpitját, és felkelt. A szobában sötét
volt, csak keskeny fénycsík szivárgott be. Az oszloppal kettévágott ablakhoz ment, és felrántotta
az ablaktáblákat. Hagyta, hogy a betörő hideg csípje-marja fedetlen mellét.
Az éjjel leesett az első hó. Vastag, fehér bunda borult az őrtornyokra, fákra, dombokra. A Duna
fekete szalagként húzódott partjai között.
Nem csukta vissza a táblákat, azt akarta, hogy a fülledt meleg elmeneküljön a szobából. A
kandallóban tornyos hamu alatt akadt még elég parázs. Késő reggel volt.
Visszafordult, és az ágyra nézett. Az új asszony aludt még, a sok ital mérgétől kábultan. Haja,
mint a hóba szúrt napsugár, ragyogott szerteomolva a fehér párnán. Hideg fénye volt, mint az
aranynak.
Ernye kuszán emlékezett a tomboló vigalommal megült lakodalmas éjszakára. Az éjfélre,
amikor egyszerre kioltották a fáklyákat, hogy megszöktethesse a menyasszonyt. Akkor már a bor
ördöge hajszolta...
Az asztalon és a fal mellett halomban álltak az ajándékok: fegyverek, selymek, díszruhák.
Barátai és irigyei hordták össze; nem örült rajtuk.
Egyszerre nagyon fázni kezdett, és ruhája után kapott. Sebesen rángatta magára őket.
Csizmájába bújt, és a ládából kiemelte vastag, prémes bundáját. De még akkor is didergett.
Visszacsukta az ablak fáját, és anélkül, hogy asszonyát felkeltette volna, kilépett az ajtón.
A folyosón néhány őr állott. Lándzsáik nyelének koppintásával, felvetett fővel üdvözölték.
Most nem állt meg, hogy visszaintsen, merev arccal ment végig a kongó-kopogó folyosón.

MÁSODIK RÉSZ

Ki az, aki sereget idéz fel a sztyeppek dombjai közül, a Kerul és Onon folyamának partjáról?
Ki az, aki útnak indul napkeletről, vonul folyvást napnyugatnak a seregek seregével, hogy
városokat borítson lángba, hogy jóllakasson keselyűket, és csontok hegyei maradjanak
nyomában?
Ki az, aki előtt üvöltő rémület halad, menekvő fejedelmek futnak és menekvő koldusok?
 Bizony mondom, nincs akarat az ő akaratán kívül. A szentséges vezér parancsolatának semmi
nem állhat ellen. Borulj le, halandó, mert közel a végítélet napja. Illendő, hogy miként egy az
Isten az égben, az úr is egy legyen a földön. Van-e méltóbb úr Batu kánnál, Tuli fiánál, aki a
hasonlíthatatlan Temudzsin unokája?

I. FEJEZET
VÖRÖS KELETI ÉGBOLT

Göröngyös úton botladoznak a lovak. Lovasaik átkozzák a sűrű erdőt. A tisztásokon szétszórt
sátrak. Már lazítják a köteleket, béklyózzák állataikat; éjszakára készül a sereg. A két mongol tiszt
és kísérőik a kán tábora felé igyekeznek. Keskeny a csapás, sziklák meredeznek mindenfelől. A
csúcsok valahol odafent egybefolynak alacsonyan úszó fellegekkel...
Március kilencedik napja van, holdfordulás ideje az Úr 1241. esztendejében.
Már közel az alkony. A nagy sátor jakfarkas zászlai lobognak a szélben. A tisztek leugranak a
nyeregből, vetik a zablát baursik kezébe. A targudok mindkettejüket megvizsgálják, fegyverüket
elveszik. Sátorfüggönyök emelkednek előttük, bevezetik őket.
Odabent vaskosárban tűz ég; lyukacsos, agyag lábas hengerrel van beborítva, mellette a
medveirhákon egy férfi ül. Arcra borulnak előtte. Ő Batu kán, a nagy dzsigid.
Szólításra várnak. Megdermed a csend és mozdulatlan a nagyúr. Ki merne gondolatai közt
olvasni?
– Emeld fel a fejed, Bikjuk. Hívattalak, parancsom lesz! – szólal meg Batu nagy sokára. – Már
öreg vagy, tapasztalásod bő, mint csapanod szárnya. Te még láttad nagyapámat, a
hasonlíthatatlant, és ismerted fiatalon apámat. Nincs száma, a földnek, amelyet meghódítva láttál.
Jártál Kathajban és a türkök földjén. Harcoltál polovecek és urusztok ellen. Öt fiad veszett oda
harcon kánod dicsőségére. A hatodik melletted van. Azt beszélik, nem fog a fegyver. Kedvellek,
és ezért úgy akarom, orkhon, hogy hadaddal mászd meg a hegyet, és föntről csapj le a szorosra.
Vártam, hogy hódoló követeket küldenek és engesztelő ajándékot. Vártam mind a mai napig.
Csalódtam az ugorokban. A születő reggel már a halálé lesz. Vadaknak terítek véres asztalt...
Veled küldöm a fejszés hegylakókat, utat vágnak majd neked. Én szemközt rohanok nyomorult
torlaszukra, és szertehányom. Bikjuk vezérem, halld: a hegyek mögött már kezdődnek valahol a
meleg nyugati tengerek és az a város, amelyik örök időktől fogva áll. Most eredj, Kahil fiadat
temnikké emelem!
Némán, akár az árnyék, hátrál kifelé a két mongol. A fiú odakünt nyeregbe segíti apját.
Hosszú az út visszafelé, imbolyog a ló. Kahil szeme Bikjuk alakján, büszke rá, hogy fia lehet.
– Tudsz még örülni, uram, a kán kegyének?!
– Gondolkodom. Egyre gyakrabban emlékszem fiatal éveimre... Nem tudom, miért. Talán
időm kitelik... De nincs bennem félelem! Mit forgatsz a fejedben, Kahil?
– Ha nagy harcban halsz meg, az a legszebb halál! Bosszúlatlan nem veszhetsz, apám, míg én
élek!...
– Jól beszéltél! Büszkébb vagyok rád, mint jó lovamra, sólymomra. Hiszem, hogy szavadat
nem suttogod a sötétségbe...
Körülöttük feketébe vesző erdő vonul. Számtalan sátor. Ezernyiezer harcos, lovak, fegyverek.
Valamennyien a hajnalt várják a magyar gyepük határán, a Kárpátok tövén.

A tépett harcosok egyetlen szót sem szóltak, leemelték vállukról a lándzsanyélen hozott testet,
és a tűz mellé fektették. A láng alig pislákolt, és a fények mindenfelé kialvóban voltak a tisztáson.
Tejfehér éggel közelített a hajnal. Fejükről lekerült a sisak, szél szórta szerte a haj fürtöket.
Ernye ott állott a véres, halálgörcsbe merevedő halott felett. Nézte a vitézeket, akik eléje
sorakoztak, látta sebeiket, ruhájukon a friss vért. Nem kérdezett, tudta: ennyien maradtak a
zászlóból, amely éjfélkor a hágó fölé indult, hogy kikémlelje az ellenséget. A lobogót és a vezért
visszahozták. A királyi ezer vezérlő hadnagyának arca kiismerhetetlen. A harcosok merev-
egykedvűnek látták, mint mindig egyébkor. Hajdonfőtt volt, és fehér, lobogó inge fölé nem húzott
ujjast. Úgy jött, ahogy sátrában megébresztették.
Bertalan, gondolta, kedves jó pajtásom, így térsz vissza hozzám? Arcod sápadt, megdúlták a
vég gyötrelmei. Vádlón nézel rám! Hidd el, kívánom, bár inkább én haltam volna meg helyetted!
Alkonyatkor még poharat emeltél, a kezemet szorítottad, asszonyodról beszéltél, és örömöd úgy
megtöltötte sátramat, csaknem úgy véltem, enyém is az. Ott ültem a holt év utolsó éjszakáján,
nászodon, a lakodalmasok között, és nem volt irigység bennem, amikor megöleltelek. Ki gondolta
volna, hogy ily hamar holttested felett állok?
A zászlóvivő előbbre lépett. Fél karja tehetetlenül fityegett, arca merő vér volt.
– A csapat elveszett. Tengernyi pokolszörny támadt ellenünk, és ennyien maradtunk.
Ernye nem felelt.
Tréfálkoztál még a minap, Bertalan, gondolta, együtt mentünk le a völgybe Dénes bánhoz
haditanácsot ülni. Dénes bán sok bort ivott akkornap, szemét hálóként fedte be a sok veres ér az
álmatlan éjszakáktól. Újra meg újra ismételte az üzenetet, hogy a futár megtanulhassa. „Számtalan
fejszékkel a tatárok torlaszainkat szertehányták, erdeinken át utat törnek. Sürgősséggel kérek
segítséget az igaz Isten nevében!” – Hunyorítottál rám akkor, hogy Tomaj Dénes úr túloz kevéssé,
s az udvarbéli szájtátókra akar ijeszteni... Vajon Dénes bán riadóztatott-e már odalent, ahol
négyezredmagával táboroz?
Hallgatódzott, s úgy tűnt, mintha hallaná a kürtöket. Ivánkafi jött futva a sátor felől. Odaért,
megállt mellette, és hebegve kapkodott szó után.
– Madarak repülnek felriadtan, csapat közelít felénk. Ki tudja, mekkora? Ölts páncélt! Álljunk-
e csatasorba, uram, vagy vonuljunk Dénes hadához?
Ernye látta, hogy Ivánkafi fél, az ismeretlent féli. Ütközetben nem volt egyikük sem ez idáig.
Elfordult tőle.
– Sírt ássatok hamar, Bertalan teste ne jusson az ellenség kezére. Oda a fák tövéhez vigyétek!
Széles pengéjű tőrökkel túrták fel a néhol még hófoltos földet. Nyers, erős szaga volt a friss
rögnek, tavasz bujkált benne. Siettek. Elborították Bertalant földdel, kardját föléje tűzték.
Ernye még akkor is ott állt, amikor a többi már nyergelni sietett.
– Úgylehet, utolfoglak még, barátom!
Furcsa érzések támadtak benne. Ezeknek a harcosoknak az élete nem az övé, ezekért számolnia
kell. Ha nem győzhet, ki kell vinnie valamennyit a síkra. Futott, hogy fegyvert öltsön.
Alig húzott ujjast, könnyű vasinget, amikor az első nyilak elzúgtak az erdőszélen. Nem
veszkődött tovább, felragadta pajzsát, és kardot rántva kilépett sátrából.
A fák közül, mint sötét folyam, emberek özönlöttek elő. Gyalogosan, pajzzsal, szekercével
fegyverzetten. Meghódoltatott uráliak voltak, akiket utat törni maguk elé hajtottak a mongolok.
Óvakodva, lappangva nyomultak előre.
A királyiak megzavarodtak. Lovasok voltak valamennyien, nem kedvelték a gyalogharcot.
Ernye látta a bizonytalanságot és azt is, hogy az ellenség a lovak és a lovasok közé tör. Ivánkafi
már mellette állt, haragosan rákiáltott:
– A lovakhoz! Nyeregbe gyorsan!
Fegyvertársa futásnak eredt, és nem látta, hogy Ernye talán századmagával ott maradt. Futott,
és csak mikor továbbadta a parancsot, hallotta meg maga mögött a vasak csattogását. Megfordult,
és egyszerre vad félelem fogta el.
– Ha most magamra maradok, s elvész a vezér, miként török át az emberekkel?
Tudta, Ernyének igaza van! Ha nem harcol, elvágják a paripáktól. Gyalog senki nem jut
messze.
– Küldött volna mást, maradtam volna vele! Harcolnék az oldalán. Miért küldött el? – jajdult
fel.
Ösztönszerűen magára rántotta a pajzsát, nagyot csattant rajta a szekerce. Odavágott egész
haragjával, s félrerúgta a lábára omló haldoklót. Vagdalkozott maga körül, és érezte, hogyan
zúdulnak sisakjára, pajzsára a csapások. Testek szorultak neki, olykor kardját sem tudta emelni,
csak nézett az alacsony termetű ellenség vicsorgó arcára. Dulakodott. Pajzsát elvesztette, mert a
szíjak, amelyek karjára fűzték, elszakadtak. Átbökött egyet, de nem tudta jókor kardját
visszarántani, és már suhogtak fölötte a fejszék, amikor emberei közbevetették magukat.
Kivágták.
Új arcok bukkantak elébe, valaki rákiáltott;
– Megállj, uram!
Leeresztette kardját, a lovakat védő katonák közé ért. Torkáról egyszerre felszakadt a fojtogató
érzés.
– Nyeregbe!
Csatlósa ragadta ki a forgatagból, és kezénél fogva húzta a lovak közé. Igen, az ott az ő hátasa,
mellette Ernyéé felvont ínnyel nyerít.
– Rajta, előre! Huj huj! Tapossátok le őket!
Feldübörögtek a paták... Ernye ott harcolt még a sátor előtt. Egy vastag, törött cölöpnek vetette
a hátát. Élő súlyok omlottak pajzsára, eltaszította őket, és azok elgurultak a lankás oldalon. Akik
nem kaptak halálos sebet, nyögve igyekeztek odébb kúszni. Kevésen múlt minden egyes ütközés,
hogy ki vág oda előbb és ügyesebben. Amazok nem viseltek páncélt, a rossz bőrsüvegeket kardja
elszelte.
Legényei valamennyien köréje sorakoztak, pajzsot pajzsnak vetve. Mind tanult vitéz, ha valaki
kidőlt, a rést nyomban bezárták.
Ernye ütést kapott sisakjára, megszédült. Fél térdre roskadt, és köd támadt szeme előtt. Sisakja
lehullt, hasztalan erőlködött, hogy felálljon. Hallotta, vitézei felordítanak, egymást biztatják,
rohamra mennek, hogy ideje legyen feltápászkodni. Valaki támogatta, és kulacsot erőltetett
szájához. Aztán mind közelebbről hallatszott a patkócsattogás.
Lassan magához tért, Ivánkafi segítette nyeregbe. A királyiak a fák közé űzték a hegylakókat,
de a tisztás szélén még heves tusa folyt. Valahol az erdőben tülök búgott. Az ellenség jeleit fújta.
A szekercések egyszeriben felhagytak a harccal, visszahúzódtak.
– Új roham jön – mondta Ernye, és intésére a zászlók vezérlői sorba rendezték embereiket.
Csatarendbe álltak. A fegyverhordozó kopját, a másik pajzsot nyújtott neki. Felvette sisakját, és
letaszította a rostélyt.
Nyílzápor zuhogott az erdőszélről, a fák közül mongol lovasok nyargaltak elő. A kopják
előrelendültek, sokan fordultak ki a nyeregből. Támadóik, akár a megtört hullám, visszahúzódtak,
de megint megerősödtek, betörtek soraik közé, és ott véreztek el. Visszavonultak.
Csak épp szusszanásnyi idejük maradt, aztán újból üvöltött a csontkürt. Jakfarkas zászló alatt
friss csapattal jött ellenük a mongol orkhon.
– Szemközt, legények, nyargalvást verjük vissza őket! Az eddig mozdulatlan ezer nekilendült
előrefeszített kopjákkal. Ernye a zászlóvivő mellett sodródott el, és még jókor rásújtott. A
jakfarkak földre hulltak. A zászló elvesztése rossz jel, a tatárok elkedvetlenedtek a harctól.

Pók Móric a vezérrel harcolt. Az agg mongol mestere volt a fegyvernek. Olyan csapást mért rá,
hogy Móric hátrabillent. Kiáltott. Ernye odafordult, feléjük ugratta lovát. Kétszer csaptak össze
nekikeseredve, harmadjára a király hadnagya elvetette pajzsát, és kardját baljába kapta. Elhajolt a
suhogó smitkár elől, alászúrt, és érezte a vasing ropogását. Kardhegye áttört, a mongol lefordult
nyergéből. A csatározás egyszeriben abbamaradt, támadóik visszahúzódtak. Ernye megfordította
lovát:
– Hátráljatok!
Ivánkafi elébe fordult:
– Épp most fussunk el?
– Erősödik mindenütt a kürtszó, számtalan sokan lehetnek. Elvonulunk!
A megdúlt, széttaposott tábort odahagyták. Ereszkedtek lefelé a kanyargó csapáson.
Kahil csak futó pillantást vetett haldokló apjára. Ez a perc nem a jajgatásé! Igen, ha majd
bosszút állt, akkor meghasogatja késével az arcát. Most gyilkolni kell! Annak a csapatnak vesznie
kell egy szálig. Ki bánja a kán parancsát! Nyomába vágtat az átkozottaknak.
A csapatok hosszú sorát ontja magából az erdő.
 Bikjuk mozdulatlan feküdt a hirtelen leterített lótakarón. Csak a szeme élt még, az járt
kutatóan. Egy hegylakó állt mellette, őrizte.
Az a rettentő fájdalom, amelyet még az előbb érzett, elmúlt. Holt évek véget érni nem akaró
sora vonult el előtte. Kíváncsiság fogta el, mi jön ezután. Marduk szép halált szánt neki, harc
közben esett el. Fiatalon ő még látta a nagy Temudzsint is, emlékezett Batura mint gyermekre...
– Most meghalok – gondolta, és nagy-nagy nyugalom ömlött el rajta. Szeme előtt lágy ködök
úsztak. Ki tudja, mit rejtenek előtte, talán az utolsó partokat?...

– Bizony mondom, szerencsés az, akinek egyházunk adósa, és tekegyelmednek hálásak

leszünk, ha vendégül látja a templomos rend főnökét!
Ugrin érsekben senki nem ismerne főpapra. Páncélt és díszes köntöst viselt, drága fegyvert;
aranykeresztet még más vitéz is hordott a nyakában. De Ugrin szava, mint máskor is, lassan,
kenetteljesen csengett. Az udvaron lovásza tartotta szürke paripáját, mert kíséret nélkül, baráti
látogatásra jött.
Upor Péter ügyetlenül próbált kibúvót keresni, elkerülte az érsek pillantását. Köhécselt.
– A királyiakat is elutasítottam, megorrolnának, ha most idegent befogadnék...
– Mesterünk a pápától jön. Azért van úton, hogy megsegítsen minket. Talján, burgund, frank
lovagok vannak vele. Szégyen érné a templomosokat, akik a Szentföldön is hullatták vérüket, ha
vezérük méltatlan szálláson pihenhetne csak meg. Pest hitvány fészek, kevés porta eshet szóba.
Ezért jöttem tekegyelmedhez!
– Nagy a tisztesség, de nekem lányom is van, kívánatos, szép!
– Templomos nem érinthet leányt, és szavamra, a mester szent életű, önsanyargató. Minden
gondolatja a pogányok legyűrése.
– Szólni sem tudok majd vele! Taljánul sem, latinul sem értek.
– Meg kell hogy legyen! Jobb, ha nem ellenkezel a templommal! A lovagok sok drága holmit
hoznak.
– Ha főnemes nem is, de csapszékes sem vagyok, hogy megfizessenek!
– Fizetség? Upor uramat gazdagon megajándékozzák majd...
– Az más, elfogadom!
– Emberemet a révhez küldtem. Messere Niccolò Tarelli hamarosan itt lesz. Tegnap futár
jelentette, hogy Esztergomba ért.
Ugrin fel s alá sétált a szobában, kedvetlenül mustrálgatta a lócát, a piszkosfehér falat. „Hiába,
gondolta, jobb ház nem akad. A prépostnál vendégeskedik a király, nyomorúságos az is. Még
szerencse, hogy a ferencesek ellátják embereimet, s vendégül lát a rendfőnök.”
Upor azon töprengett, a lányát hová is rejthetné. Nem volt legjobb híre a lovagoknak. Nem
mert azonban tovább tiltakozni, noha szegről-végről rokona a Keánoknak és az erdélyországi
Aporoknak is. De azok nem segítenének rajta!
Hirtelen nagy patkódobaj támadt, beleremegett a föld is. Mindketten kisiettek a kopár udvarra.
A nagykaput megdöngették, és a cselédek ugrottak megnyitni. Hat páncélos lovag léptetett be,
velük az érsek embere is, aki idekísérte őket.
Az érsek felkiáltott, és csaknem futvást indult a nyeregből leugró vezér felé. Megölelte,
arconcsókolta a mestert.
A kopja végén libegő zászlót hatalmas termetű vitéz tartotta. Bizony, derék talján anya volt,
aki szülte! A góliát talján is leszállt a nyeregből, az érsek őt is megölelte.
Upor latin üdvözlet után kutatott emlékezetében, amikor látta, hogy hozzá jönnek. Az első szót
még csak kinyögte, de a többi benne fulladt, mert mindhárman nagy hahotára fakadtak.
– Egyet se fárasszad magadat, uram, magyarul is értjük! – így beszélt a rend mestere, és még
mindig nevetősre állt a szája. Nem látszott szentéletűnek, de ridegnek, kegyetlennek sem. Bár
arcán dús férfiékesség serkedt, taljánmód volt idomítva. Nyomban megnyerte Upor tetszését.
– Tárnok fia Miklós a nevem. András király palotása voltam. Tisztesség nekem, ha
tekegyelmed vendége lehetek!
 – Én Upor fia Péter vagyok. Lenne néhány neves ősöm, nem hánytorgatom. Szívem örül, hogy
házamat meg nem veted. Amim csak van, tekegyelmedé is!
Arca már ragyogott, és suttyomban ráparancsolt a szolgára, hogy az ezüsttel futtatott tálakra
rakja az ebédet.
– Néhány bizalmas szavam lenne a mesterrel – hárította el az asztali hívást Ugrin. A többiekkel
csak lásson hozzá tekegyelmed!
– Nem értek ám taljánul! – fordult Miklóshoz a ház ura.
– Én sem nagyon, ámbár az évek során illett volna megtanulnom. De úgy tartom, a
mennyországban is magyar szóval szólongatják egymást az angyalok! – szólt közbe a zászlótartó
lovag, és intett a lovon ülőknek, hogy jöjjenek.
– Sámsonnak nevez, aki ismer, csak így egyszerűen. Igaz, a taljánoknál másként... Ki tartja
észben? Merre van az az eleség?
Nem várta meg, mit szól a megdöbbent Péter, fél karjával átölelte, ment vele befelé,

– Az Úrnak a hála, hogy téged küldött. Miért nem üzentél!? Álmatlan éjszakákon át
töprenkedtem, hogyan értjük egymást majd az idegen templomossal. Nagyot fordult itt minden,
átlátod, ha elbeszélem.
Felsóhajtott.
– Csak három telet töltöttél távol, és megrontotta az ördög Isten nyáját. Nagyobb vész közelít,
mint hinnéd! Nem félek én. Ha órám kitelt, hát meghalok. Krisztus nekem is ígérte a feltámadást.
Az Úr szőlejét szánom. Hasztalan ró az Úr jeleket egére, senki nem figyel rá.
Ittak egyet.
– Őszutón üstökös tűnt elő keletről – folytatta az érsek. – Félelmetes csóvája, mint roppant
sárkányé, veresen ragyogott. Az állatok vészbe estek látásától... És elesett, lángokba fűlt Kióvia.
A fejedelem fia, Rosztiszláv már elébb hozta a hírt. Akkor a király parancsára meghordozták a
véres kardot mindenfelé... És az emberek rettegni kezdtek, mert véres hó esett Erdélyországban.
Égy pénteken, midőn útban voltam hadaimmal Esztergom felé, elsötétült a nap, sűrű homály
borult a világra. Harcosaim az útszélén térdepelve imádkoztak. Felhőktől nem láthattuk a
szörnyet, amely a napot fojtogatta. Templomba térve imára fakadtam: „Ne veszejts el bennünket,
magyarokat, én Uram!”, könyörögtem, és a kereszt arcra borult az oltáron.
Csönd támadt egy pillanatra.
– A vas itt van a keblünkben, a láng házainkon. A kunokról beszélek! Évekkel előbb, amikor
befogadtuk őket, én ellene szóltam. Most, midőn mellünket a tatárnak tartjuk, félő, hogy a
hátunkba ők mártanak kardot. Pogány, vad nép, igaz barát nem lehet!
– Hiszen megkereszteltétek őket?!... – vélte komoran Miklós.
– Mit tesz az? Égy falkában beálltak a Tiszába, és a papok keresztet hánytak rájuk. Addig
tartják, amíg kénytelenek vele! Ha tudnám, hogy igazak és hűek, nagyobb pártolójuk nálam nem
akadna. Most nem lehetünk vakok! Nem akartak szétoszlani nemzetség szerint, s földet sem
művelnek, fegyvert hordanak valahányan.
– Már előbb kellett volna végezni velük!
– Jól mondod, jól, de a király esküszik rájuk, sokra tartja őket. Házat adatott Kötöny úrnak, és
őrizteti, mert a nép haragos. A legjobb emberem voltál, segítened kell! Taszítsd el utamból azt a
kunt.
– Barátságot ígértetek neki, és most én elöljem?
– A templomért, a magyar nemzetségért kell megtenned!
– Legyen! De Rómában megtanultam, mindenért fizetség jár. Tartom a markomat! Mit kínálsz,
érsek uram?
Ugrin ajkába harapott, mert tudta, hogy Tárnok, a templomosok mestere nem szolgálja többé.
Ellene szegülhet, ha akar.
– Kívánhatsz tőlem mindent, ami hatalmamban áll!
– Elfogadom, egyetlen feltétellel: akkor rántok vasat, ha a kunok árulása bizonyos!
– Megszerzem a bizonyságot!
 – A hágókon áttört-e már a tatár, védik-e a gyepüket?
– Dénes nádort sebekkel borítva tegnap hozta kevés megmaradt embere. Csapatát szétverték,
Béla úr búskomor. Legjobb palotás ezerje mindenestül elveszett.
– Mióta táboroztat Pesten a király?
– Februárius utolsó napján jöttek át az első csapatok, hogy védjék az átkelést. Böjtidőre hívta
össze az ország nagyjait, Budára. Béla most ott van, a prépostnál lakozik. A király elkésett Dénes
megsegítésével, most kapkod. A fejérvári csapatokért küldött, főurak, püspökök hadait hívatja.
Bizony, itt lehetnének már, de nem szívesen jönnek. Hát te, testvérem, mekkora hadat hoztál?
– Két nehézlovas ezert. Többet őszentsége nem enged, máshol kell a sereg. A pápa a császár
ellen visel hadat. Ki bánja a magyarokat? A nagymester engem jelölt maga helyett, nincs kedve
megmérkőzni pogánnyal. Hiszen ha a lovagrendek és a pápai hadak felvonulnának, súlyukkal is
agyonnyomnák a tatárt mind...
Ugrin széttárta kezét.
– Frigyes herceg ígérte, jön. A cseh király nagy haddal áll a maga földjén. Ki tudja, hogy
segítségünkre lesz-e?
– Hát az aquileiai pátriárka, a badeni őrgróf?
Az érsek felállott, és kezét a templomos vállára tette. – Bízzunk csak a saját hadainkban, ha
lesznek!
Hosszú csend támadt közöttük.
– Átmegyek a királyhoz, Budára, elmondom jöttödet. Gyűjts erőt, előttünk állnak még a böjtös
napok!

Béla úr egymagában volt. A szobája kicsiny, egyszerű az esztergomiakhoz képest. Mindent

kihordatott, csak a karszéket és az ágyat hagyatta bent. Az ablakok kicsinyek, és mindig
félhomály van. A király arca az utolsó napokon már nemigen rándul meg az új híreken. Nem árul
el szenvedést, haragot, örömet. Csak szeme ég konok parancsoló lánggal. Keveset alszik,
mondhatni, semmit, őrjítő főfájás gyötri napok óta. Maga körül nem tűr meg senkit, de az őrt
állóknak parancsba adta, a hírnököket nyomban bebocsássák. Most, amikor senki sem látja,
magába roskad ültében, és kezébe temetett arccal ül órák hosszat. Úgy érzi, hallja saját kiáltozó
gondolatait.
Az első szürke szálak akkor keveredtek a hajába, amikor Dénes nádort behozták. Állt előtte a
roppant ember, és támogatták kétfelől. Rémítő volt látni vertelen arcát, friss sebeivel.
„Mindenki meghalt, véresek odakint a sziklák. Urunk, miért nem segítettél?!” – ezt hörögte-
sóhajtóttá Dénes nádor.
Béla úr befogta a fülét, hogy ezt a kérdést ne hallja újból. Tudta jól, most nem parancsoló kell,
hanem hadvezér. Ő pedig nem hadvezér! Öt év alatt megújította a magyar király hatalmát, de az
alattvalók szíve nem az övé. Egy jó vezére volt, Apodfi Dénes. Noha nem volt részese a
merényletnek, bátyja miatt kivégeztette. Nagyapja tudta volna, mit tegyen... Neki várnia kell,
hogy valamennyi had egybegyűljön. Akkor majd győz a tömeg erejével. Fel kell áldozni az ország
felét!
Odakünt a folyosón nemesek, főurak híreket várnak. Mind bizonytalan, és a tétlen töltött órák
torz meséket szülnek.
Az érkező futárt elkapják a lovászok. Megfékezik paripáját, lesegítik a nyeregből. Lábra állva
meginog, roskad. Támogatják, itatják, visszakényszerítik beléje a lelket. A folyosón mindenki
összefut látására, mégsem szólhatnak vele. Előbb a király! Lovát nézik, félholt az is. A
nyeregfából hosszú szárú nyílvessző áll ki. Idegen. A vész üzenete.
A hírhozó királya előtt egyenesen áll. Az úr kedvence ő: Ugron fia Pál. Hangja olyan nehezen
tör elő torkából, akárha súly nyomná vissza.
– Királyom! A Miskolc nemzetség földjéig nyargaltam előre. Éj volt, az ég mindenütt vörös.
Ahány falu, annyi tűz. Észak szele füstöt hord a hátán, és a pokoli hadak olyan sebesen jönnek,
hogy estére már Egernél lesznek. Az egyik csapatba én is beleütköztem, két kísérőm ott maradt.
Amerre elhaladtam, menekülő emberek. Futnak erdőnek, hegynek. Egerben a püspök összehívta
hadait, talán már útban is van.
Pál elkerülte ura tekintetét, a követ nézte lába előtt. Amikor kilépett, áttörte magát a kíváncsi
urakon, menekült, ő már eleget látott.
István főkancellárius, pecsétőr érkezett meg Esztergomból. Nem volt beszédes kedvében,
szakállát simogatta sokáig, míg egyszer csak kibökte:
– Frigyes herceg Fejérvárra ért.
Hamar utat nyitnak neki, hadd hallja a jó hírt Béla úr. Nyitva marad mögötte kevéssé az ajtó,
ott leskődnek óvakodva. A strázsák nem mernek ellenkezni velük.
Minden száj elnémult, hogy valami kihalljon odabentről. A kancellárius halkan, paposán szól,
de a király megélénkült hangját jól értik.
– Nagy haddal jön a herceg? Beszélj hát! Vagy erről nem üzentek?
– Alig akarom hinni, királyom, de ha Gábris úr igazat szól...
– Mennyi? Gábris soha nem tévedett!
– Vadászaid is többen vannak, Béla úr!
Odabent csend támad, künt szitkozódnak.
– Nyavalyás németje!
– Megköszönjük a kancellárius úr fáradozását...
István kijön, és szóba senkivel nem elegyedve szállására megy. Béla úr halántékát öklözi.
– Valami gyógyírt nekem hamar, vagy elborul eszem a fájdalomtól!
Hallja, odakünt meglepve felmorajlik mindenki. Valaki nevet is.
– Az Istenre, ki tud most jókedvű lenni?
Az ajtó feltárul, mondhatni: betaszítják. Ákos fia Ernye vezérlő hadnagy jön legelöl, nyomában
Pók fia Móric, Ivánkafi András, Csejte és még mások. Engedelem nélkül is mindenki betódul, aki
csak befér.
A király feláll:
– Nem hihetem!
Móric homlokán kötés van, igaz, de nem holmi rongy: gyolcs az, jó darab. A ruhák feszesek,
nem szakadtak, nem véresek. A gombokon fénymáz, csak a csizmák porosak valamennyire. Mint
akik Esztergomban parádéznak.
– Királyom! A rám bízott hadakat visszahoztam. A harcban két zászló odaveszett. Bertalan is
elpusztult, az egyik zászló vezére. Meglepetten szabadultunk, sokakon seb esett. Apámuram házát
ezért el nem kerülhettem, ott két napot pihent a csapat. Késedelmemért bocsánat fejemnek.
– Úgy híresztelték, elvesztél csapatostul l
– Lehet, hogy így lesz, de majd csak ezután. Nem ördög az ellenség, vas éppúgy fogja, mint
bárki mást, de úgy igaz, a nyilat messzebbre lövik, mint minálunk szokás...
Béla úr visszaerőszakolja magát székére. Fél, hogy odarohan, és megöleli vitézét, elhalmozza
dicsérettel. Mindenki látná gyengeségét, és ő nem szereti ezt az Ernyét. Azokat a szavakat szereti,
amelyeket most hallott, mert azok kikergették a rémület levegőjét szűk ablakán. A rászegeződő
szemekben harcvágy lobog. Most egyetlen szavára mind rohanna lovához, s indulna harcolni...
– Ákos nembéli Ernye, örvendezek szavaidon, s jutalomként megengedem, menj Esztergomba,
hogy asszonyodtól elköszönj. Ott várd be Borsa Tamás urat, aki Fejérvárról hozza a hadakat. Vele
együtt térj vissza. Válogass magadnak kísérő csapatot, akik jól bánnak a szóval, vegyüljenek el
azok a hadban, mondják el százszor is, mint esett a harc. Menj, a király büszke palotásaira!
A szoba üres maradt, mindenki látni, hallani igyekszik. Béla úr egyedül marad megint.
Verejtékes a homloka, a kínzó nyilallás elül. Aludni fog. Szól, hívja az ajtónállót; reggelig már
senkit ne engedjenek hozzá!

Tárnok asztalfőn ül az estebédkor. Upor ültette oda, és azután sietett megnézni, lánya mennyire
van az öltözessél, hogy maga vezesse asztalhoz. Két idegen lovag is volt ott, szikárak és nem is
fiatalok. Némák voltak, s úgy tűnt, mintha mindig töprengenének valamin. Egymást sem értették,
mert talján volt az egyik, a másik frank.
 – Hová mehetett Sámson? Délben elnyargalt, nyoma sincs azóta. Lesz hozzá néhány nyájas
szavam! – mormolta Miklós.
Nyílt az ajtó, a házigazda jött s vele a lány. A templomos rend „szent életű” mestere nyomban
felpattant, hogy tisztelkedjen. Ki hinné, ilyen kis fészekben ilyen pompás fehérszemély!
A két lovag is fészkelődni kezdett, ábrándos szemeket meresztettek. Az olasz nyomban
kobzáért indult volna, hangja nem volt éppen kellemetlen. Szívszaggatón tud dalolni, Pavia
hölgyei beszélhetnének erről. De itt van az a fránya mester, aki nem megvetendő vetélytárs és
magyar is. A frank arra gondolt: ilyen idomokkal akár frank is lehetne a leányzó.
Miklós hajlongott derekasan.
– Ez itt lányom, Orsolya – sietett a házigazda a bemutatással.
– Dór nembéli Imre özvegye vagyok...
Orsolya hangja lágy volt, de nem biztató, hiányzott belőle a kacér kelletés, ami lázba hozza a
férfiú szívét. A mester egyszeriben lehűlt tőle.
– Tárnok vagyok, e két bús lovag ura.
Leültek valamennyien. A szolgák egyszerű estebédet hordtak föl; cipójuk nem a legfehérebb, a
sebtiben agyonvert marha is rágós. Boruk feneketlen savanyúságától a sokat próbált lovagok
hátán is kergetőzött a hideg. De a háziak láthatóan jó szívvel adták, és a szép leányasszony látása
megédesítette valamelyest. Két hely üresen maradt, Sámsoné az egyik.
– Lányom férje meghalt, megölték. Minden este teszünk széket, tányért az ő helyére is. Orsika
akarja így!
– Aki meghalt, nem ül asztalhoz az már... – a vendég nem folytathatta, mert a vén szék nagyot
reccsent. Lám csak, nem lesz vidám itt a vacsora, szontyolodott el Miklós.
– Egy sötét este éppen hazatérőben volt az én uram, amikor négyen rajtaestek. Harcolt,
ahogyan csak ő tudott s kívüle senki más. Hátulról szúrták le...
– Beszélnénk tán másról – vélte Péter úr, de mindenki hallgatott.
De egyszer csak széleskedvű, hangos szó ért hozzájuk.
– Pokolba te! Tán be se bocsátasz? Vendéggel vagyok vagy mi, és szertelen éhes!
Sámsonnal a jókedv is bezuhant a szobába. Mögötte Ivánkafi András állt nem éppen a
legbiztosabb lábakon. Gombjai korántsem voltak olyan fényesek, mint a király előtt.
– Nyugodalmas estét e háznak! – köszöntek illendően. – Lám, vártak is, vagyon üres szék,
tányér. Oda, öcsém!
Miklós már nem szólhatott, hogy az a halott helye, mert Sámson rávetette magát a felnyögő
székre, és a megtaposott macska nyávogva futott ki az asztal alól.
– Upor uram, ez itt Ivánkafi, a király palotása. Mondhatni, a túlvilágról jött, mert tegnap már
miséztettek is érte. Emberevő, ne nézz rám értetlenül, hisz ismered te is! Legutóbb is Pesten
bukkantunk össze, a hidast vártuk. Úgy nézd ezt a legényt, egész zászlót vezérel, és már
verekedett a tatárral. Míg mi csak itt bolházkodunk, ő már kilyukasztott néhány koponyát. Együtt
vitézkedett Ernye öcsénkkel, nem is hagyták magukat levágni, mint Dénes népe. Olyan
történeteket mond majd el, hogy elirigyelhetjük...
– Megtiltottam, hogy a táborba kimenj és szertelen igyál!
– Örömömben ittam, hogy Ernyét újból látom. Igaz, nem mutattam neki magamat, de Andrást
nem volt szívem elhagyni szótlan.
– Röstelkednem kell, Upor uram, orcám szégyen égeti vitézem miatt... Megbocsásson a
leányasszony is!
– Szívesen látom Ivánkafi kisuramat – így Péter úr, és Orsolya is bólintott. Először mosolyogta
el magát ezen az estén. Valamennyien kíváncsiak voltak a históriára, de úgy tartotta az illendőség,
be kell várniuk, míg a vendég étellel-itallal megelégszik. Ivánkafinak aznap már bőséggel kijutott
a dicsőségből, de a tálat első ízben látta párologni. Sámson sem volt képes a szóra, annyira
teletömte magát. Benne egy kevés üresség mindig akadt.
A vén pohártöltögető megdöbbent a szüntelen ürülő kancsót látva.
– Pokolbélűek ezek!
Upor háza híres vol: rossz boráról, és a vitézek, lám, fel sem veszik!
 A pápai pincét sokszor próbált talján egyszer csak felállott. Megkapaszkodott az asztal
sarkában, és csodálkozva körüllesett.
Hogy megszaporodott itt a vendéghad! Frank lovag, templomosmester akad vagy hat. És
szépasszony is van néhány, sajna, mindegyik mellett zord atya ül. Az ajtók is megsokasodtak, az
Angelika-palotában sincs több. Elindult az egyik felé, de megállt, mert szakasztott úgy érezte
magát, mint amikor félútban Szicília felé vihar kapta el hajóját. Hamar köteleket keresett, és még
jókor átkarolta az agg pohárnokot. A jó öreg felnyögött derék terhe alatt, de szorult belé annyi
virtus, hogy kivonszolja.
Alighogy eltűnt az ajtóban, valamennyi szem a frank lovagra siklott. Ott ült az csendesen, kissé
kiveresedve a magas támlája széken. Meg sem görnyedt, meg sem rezdült, de olyan mélyen aludt,
hogy egy harsonásnak is dolog volna felriasztani. A világért sem hortyogta el magát, és akkor sem
mozdult, amikor Sámson székestül megragadva a sarokba vitte.
Ivánkafi módosan megtörölgette kését, és övébe szúrta. Ivott, azután minden átmenet nélkül
megeredt belőle a szó. Fejében kavargott a borgőz, vad félelem lett rajta úrrá, csakúgy mint akkor.
Színtelenül, hangsúlytalanul szakadtak ki belőle a szavak. Megmegállt, hangja elhalt, csak ajka
mozgott, merőn bámulta a reszkető mécslángot.
Tárnok letakarta tenyerével a kupát, állat kézfejére támasztotta. Sámson egy cobákon munkált,
most megállt a kés a kezében a végére szúrt falattal. Upor az asztalra tett összekulcsolt kezét
nézte, leánya pedig fejét vállára hajtva a mennyezet gerendáira függesztette szemét. Hallgatták a
tétova hangot, szétfoszlott előttük a fal, nem látták egymást, nem az égő olajlángot. Sziklák
meredtek eléjük, erdővel borított hegyoldal, kőzuhatag, szakadékok...

... Veres fénnyel hajnal égeti a fenyők fekete csúcsát. Az utolsó hófoltok alól patakok
születnek, és összefutva habot hányó zuhatagként omlanak alá. Vörös köpenyes palotások
ugratnak a sziklákon, hidegen párolgó víz van alattuk. Kettőnél több nem fér el a kiugrón, a többi
vár türelmesen, amíg rákerül a sor. A perc is örökkévalóságnak tűnik, tülökharsogás közelít.
Halálfélelem az arcokon. Rohannának mind, a szerencsére bízva, ki vész el a mélyben, de túlfelől
a sziklakiugron a vezér ül lován, mellőle Ivánkafi szólítja zászlónként a legényeket.
Nyílvesszőtől lyukasak a köpenyek, sebes és véres ló és lovas, fel nem szabad azt venni.
Végtére átér az utolsó, kanyarodnak lefelé a hágóra, ahol most Dénes nádor verekszik maroknyi
népével.
Kitárul előttük a völgy. Még távol vagyunk, de a csatazajt mind jól meghallják. Meg a
csontkürtök vonítását, nakarok döngését. Mintha egy fekete folyam hömpölyögné körül az ezüst
sávot, amelynek a királyi vértesek látszanak idefentről. A világos vonal mint érckígyó vonaglik
halálos ölelésben. Újra meg újra ék alakot vesz fel, próbál áttörni a sűrű feketeségen. A
bőrruhások üvöltő tömege hátrál, aztán megerősödve eltépi az érckígyót kétfelé. A vértesek nagy
erőfeszítéssel újból egyesülnek, de most a másik irányba törekednek. Mind rövidebb az ezüst sáv,
gyűrűket formál, újra kitör. Negyedszerre keresztülvágja magát a tomboló feketeségen, vonul
sebesen visszafelé. Az áradat mindenütt nyomában, martalékát nem akarja ereszteni. A szél
kiáltást, fegyvercsörgést, nyerítést sodor.
Halálra váltán állnak a meredély szélén. Merre most?
A zászlók vezénylői Ernye köré gyűlnek. Egy pillantás, és nyargal ki-ki a csapatához. Indul a
megfogyott ezer nagy kanyarodással lefelé. Ernye marad legvégül. Hallja a közeledő üldözők
robaját, nem rántja meg a zablát. Néhány megfáradt nyíl hull eléje. Végre megfordul, csatlakozik
övéihez. Elszabadultán fut a paripa mind lefelé a megomlott hegyoldalon. Kőlavinák indulnak a
paták alól. Senki sem bírja fékezni a futást.
Hegyhát kezdődik alattuk, ott már tatár hadak bújnak ki a fenyvesek közül. Nem várják be a
lezúduló rohamot, hátrább húzódnak, másként elsodornák őket a sík széléig, ahonnan újból fölfelé
visz az út. Néhány ló felbukik gazdástul, azok nyakukat szegik.
A tisztáson összetömörödnek, vezérlők az élen. Hosszú sorban indulnak támadásra. Kézben a
kard, pajzs szemig emelve, jégesőként kopognak a nyilak.
Fák közé húzódik a tatár, erejét leplezi. Biztos martaléka ez a kis sereg.
 A magyarok az ütközés előtti végpercben hirtelen oldalt kanyarodnak, futtatnak lefelé a széles
csapáson, hol valaha tűz égette csonkig a fákat. A dzsagunok nem értik a fordulatot, és mire
kilódulnak a fák közül, az üldözöttek egérutat nyernek.
Bokrok tépik őket, rendjüket szerteszórja a fenyves. Újra fejszés hegyi emberekbe botlanak,
akik utat vágnak az erdőn. Vas csattog vason, pajzsokra sújtó szekercék csikorognak. Csak véget
érne már a gyilkos rengeteg! Sziklák közt haladnak. Óriás kövek hevernek szerteszét.
Egyfelől égnek meredő tarajos sziklák, másfelől irdatlan mélység, ahol az óriásfenyők csak
ujjnyinak látszanak. Két halál közt keskeny ösvény vezet, ott indul a hadnép vég nélküli sorban.
– Vezesd őket, András, én leghátul maradok!
– Soha!
– Tedd, amit parancsolok!
– Nem! Nem tudnék élni a szégyentől, ha egymagádra hagynálak.
– Maradj hát, de eszedbe jusson: a főlovászmester előtt felelni fogsz!
– Megfelelek!
– Pók Móric, te menj hát.
– Én fussak legelöl? Ivánkafira várnak Esztergomban, rám senki sem. Az életem az enyém!
Végre akadt, aki elvállalja, ők ott maradnak. Szűk kőútban állnak a vas elé, itt ezer ellen is
védhető a hely. Vasvégű nyilak poroznak a sziklán, s új meg új csapat zúdul rájuk. Lóról leszállt
harcosok nyomakodnak nekik. Taszítják, vágják őket. Kiáltva zuhannak a mélységbe a tülekvők.
Móric homlokán jókora seb, meg-megtántorodik. Ivánkafi elébe veti magát, hátrataszítja.
– Nem tart már soká – nyögi Ivánkafi. Egyszerre csak meghátrál a tatár had, nézik értetlenül.
Ernyének van még ereje felkúszni a sziklára, hogy körültekintsem.
– Elébünk vágnak!
Futva igyekeznek a többi után. Hamar, lovakat! Ember, állat holtra fáradt már, sarkallja őket a
menekvés reménye. Újból nyomukon az üldözők.
– Megálljatok, legények! – kiált Ernye, amikor újból szűkül az út. Az utolsók közül néhányan
visszafogják lovukat, a csapat legjava nyargal tovább. Észre senki nem veszi, hogy elmaradtak.
Ők felfelé indulnak, féken vezetik hátasaikat. Hamar kifullad, levegő után kapkod valamennyi.
– Ki hamar a sziklaperemre, valaki őrizze a hátasokat! Alattuk az üldözők süvöltenek. Ernyéék
pedig karddal, kopja nyéllel feszítik a behemót sziklát, és az egyszerre nagy recsegéssel megindul.
Apró kövek zápora kíséri. Halálordítás csap fel odalentről, az omlás emberestül eltemette az utat.
A többi ott nem jut át...
Fut az ezer tovább. Sokára veszik észre, hogy senki sincs nyomukban. A vitézek vezérüket
keresik, de nem lelik sehol. Hallották ugyan a nagy dübörgést és a kiáltást is, de ki bánta azt
akkor? Némán kocog a hadinép. Ivánkafi hallgatag, minden teher a vállán van már; még alkony
előtt ki kell vezetnie népét a síkra!
Végtelennek tűnik a rengeteg. Madárrajok húznak el felettük, állatcsordák menekülnek
körülöttük. Ki figyel a vadra, amikor emberre vadásznak? Bölények robognak át előttük, csaknem
közéjük szaladnak. Mind síkabb lesz a vidék, a holtfáradt lovak meg-megállnak. Nemigen hajtják
őket. Alkonyodik. Előttük tüzek égnek a síkon, ott falunak kell lennie, Móric emlékezik rá.
– Ott most csak ellenség lehet! Fel hát a harcra, minek bujdokolni tovább!
Erejüket egybegyűjtik, megostorozzák a lovat. Benyargalnak a faluba. Ott minden ég, igaz, de
ellenség mégsincsen. A lakók maguk gyújtják fel viskóikat. Málhába kötve a csekélyke holmi,
nyakban a síró poronty, falkában a lábasjószág. Ki riasztotta fel őket, a tatár még nincs a
közelben?
Néhány vörös köpenyes lovas jön szemközt, Ernye is köztük. Ivánkafi szeme könnybe lábad...

... Még sokáig hallgattak, amikor az utolsó szó is elhalt, és mint kik álomból ébredtek, néznek
egymás arcába. Tárnok krákogott és megkérdezte:
– Letáboroztatok?
– Egész éjen nyeregben maradtunk. Ákos uram portáját vettük útba, ott aludtunk legelébb. Fele
lovunk kidőlt a hajszától, le kellett szúrni őket. Ákos uram derekabb volt, mint hittem, magáéból
adatott lovakat, étellel-itallal torkig lakatott. Igaz, úgysem menekíthette a sok jószágot, és akadt
tárházában minden. Asszonyok istápoltak bennünket, gyolcsot tettek a sebekre, varrták tépett
dolmányunkat. Még veres posztót is adatott a király ispánja!... Az volt a kikötése csupán, hogy
védelmezőn a Dunáig kísérjük. Vártunk hát vagy két napot, míg mindent felmálházott. Jobbágyait
a maradék barmokkal a hegyekbe küldte, ő maga vagy húsz szekérrel indult Fejérvárra. Úgy
beszélte, barátja ott a várnagy. Erősen bízik a fejérvári falakban, azt a várat meg nem veszi senki...
Így esett. Hátunkon hoztuk a tatárt, emésztené el őket a pokol. Mindig észak felől virradt ezentúl.
Ernye most apjával együtt megyén Esztergomnak...
Töltött magának, és megöblögette kiszáradt torkát. Álmosság vett rajta erőt, de nem akart
felállni, amíg nálánál érdemesebbek ülnek.
A templáriusok mestere körülnézett, és szeme megint megakadt a szép Orsolya leányasszony
csábító termetén. Ragyogó tekintetéből azt vélte kiolvasni, hogy kedvtelve hallgatja a vitézi
történeteket.
Mármost Miklós nem hagyhatja, hogy lefőzzék. – Majd mondok én olyanokat, megdermed
belé, aki csak hallja. Talán csak tanultam valamit a taljánoknál?
– Bízvást, öcsém, derék dolgokat műveltetek! Magam is végeztem hasonlókat, de nem
beszélhetek róla, mert a templomos lovagnak szemérmes hallgatást rendel a Szentatya!
Alattomban megrúgta Sámsont az asztal alatt, mert az a kupájába röhintett. András elpirult,
úgy érezte, dicsekvőnek tartják, és nagyon összehúzta magát. Nem szólt senki, és Miklós haragos
lett, hogy nem biztatják. Végre is Upor legyűrte félszegségét. Nem esik mindennap, hogy ily
páratlan vitézek ülnek asztalánál. Óvatosan kinyögte.
– Azért tán elmondhatnál, Miklós úr, egyet azok közül!
Tárnok tekintete felragyogott, és a leányasszonyra nézett, aki biztatóan bólintott feléje.
– Mondanék én, de nem állnám, ha mások is kitudnák!
– Soha el nem beszélem senkinek – fogadkozott Upor.
A főtemplomos ivott, mert így szebb történetek jutottak eszébe. Azután fogott csak bele.
– Múlt nyáron Savaresi bíboros atya hívatott magához Rómába Campagnából. Nagy úr ő, a
pápa kedvence. Palotája van, sok lova, aranya...
Az elbeszélő itt felékesítette a kastélyt, mert az ilyesmit kedveli leginkább az asszonynép.
Upor uram figyelt is nagyon, de Orsolya nem lelkesült. Sámson unottan és alattomosan csontot
ropogtatott. Mire a nagy lovagnak kiadatott a parancs, hogy bánjon el az istentelen rablókkal, akik
a zarándoklatot rontják, Ivánkafi aludt derekasan. Bár a homályban úgy látszott, mintha figyelne,
de valójában holmi réteken kergetődzött jövendőbelijével, pajzán csintalansággal.
– Nem volt az kis dolog, mondhatom! Csak Sámson volt velem, mert mások nem mertek
kiállni a gonoszok ellenében. Szép nyári reggel lovagoltunk ki, és én csak félúton vettem észre,
hogy páncélt is elfelejtettem ölteni. Sebaj! Van egy varázsos amulettem, az minden fegyvertől
megóv.
Bizonyságként megmutatta az aranyba foglalt rubint, amelyet a nyakában hordott, aranyláncon.
– Arra kereskedtünk, ahol a latrok legutóbb garázdálkodtak. Erdőszélen volt az a hely, Krisztus
képe függött egy kereszten. Elhatároztam, hogy fohászkodok elébb, s leszálltam a lóról. Ahogy ott
fehérítem kegyesen a lelkem, tenger haramia ront elő a sűrűből. Bizonyos, hogy legalább húszan
voltak! Másban bízvást a lélek is megállt volna, de én kardot rántottam, és egy csapásra sarkig
kettévágtam vezérüket. Fele jobbra, fele balra hullott...
Sámson itt már majd megfúlt az elfojtott vidámságtól, mert eszébe jutott, hogy az áhítatos
mester csakugyan megkergetett azon a vidéken holmi kalmárokat. Akkortájt aranymarha nélkül
állt, és több kufárt alaposan megsarcoltak.
Miklós pillantása véletlenül rátévedt, és egyszeriben rákveres lett, mert tudta, mit forgat
Sámson a fejében. Zavarában ital után nyúlt, de amíg ivott, a másik ügyesen a fülébe súgta:
– Emberevő, hogy nem röstellsz ilyen hiábavalóan fecsegni?!
A mester torkában félreszaladt a lé, és köhögni kezdett. A tikácsolás nem is akart szűnni,
Sámson ezért készségesen hátba suhintotta. Ez hatott, de Miklós úgy érezte, mint akit petrencés
rúddal csaptak meg. Zöldre vált arccal felállt, szobája után tudakolt.
 Upor a saját borait okolta, és sajnálkozott, hogy nem hallhatja a történet végét.
Sámson átkarolta vitéz cimboráját, és kisegítette a friss éjszakába. Ott kissé magához tért,
elkomorodott. Jól látszott, a fekete ég fényes foltjain: valahol nagy tüzek égnek. Beleborzongott a
hideg márciusi szélbe. Társa hümmentett:
– Azt hiszen, hamarosan szembekerülünk a te szörnyeiddel. Csak aztán bírd kettévágni őket is!

Együtt mentek keresztül az üres palotakerten. Friss fű borított itt mindent, a fák barna rügyei
még bomlatlanok voltak.
Az apa egy lépéssel megelőzte fiát. Meg-megtorpant, látszott, mondana valamit, de még nem
rendezte össze szavát. Egy ízben már csaknem belefogott, mégis elharapta az első félmondatnál.
Ernye bágyadtságot érzett, nem volt benne tudni vágyás. Ráunt a múlt napok dicsőségére, a
csodálókra, szívesebben lett volna künt a nagy mezőkön.
Alighogy érkezett, Mária királynő apródot futtatott érte: nyomban jöjjön! Az udvari nép félt, és
kíváncsi volt. Akadtak, akik szörnyű meséket hoztak szájukban lovon járó szörnyekről, de az égalj
vörös tüze idáig nem világolt.
Ernye ment, Ákos úr kísérte. Nem mintha kedve telt volna benne, útközben szólni akart a
fiával. Régóta keresett alkalmas percet; nehezen szánta el magát. Most már nemigen halogathatta.
Ernye elkeveredik a felfordult udvar forgatagában, aligha kapja még egyszer négyszemközt.
Másrészt neki magának tenger dolga van, számtalan málháit kell vigyáznia, amíg odébbáll velük.
Míg a királynő kertjéig eljutottak, fél palotán kellett általvergődniük. Szerteheverő bálákon,
ládákon, zsákok tömegén. Siető és káromkodó szolgák között, hírre éhes, hangos, zászló alá nem
siető urak és rémülten sopánkodó asszonynép között. Mindenki tudta, beszélte: a király úr
asszonyát és a kis hercegeket idegenbe menti. Bizonytalanság, koholt vészhírek mindenütt. Béla
úr, mielőtt csatát állna, vereségre készül.
Az apa visszafordult, és megfogta a palotás hadnagy vállát.
– Hallottam, az alsóvárosban jártál az este. Valami banyától jövődet próbáltad kitudni. Mit
mondott?
– A király győz, én elesek. Kevés nap van előttem.
Ernye szemében örömet látott, és Ákos torka elszorult egy pillanatra. Szerette fiát a maga
módján, talán ez volt egyetlen gyengesége.
– Lehet, hogy így lesz, lehet hogy másként. Az Ákosok csontjai számtalan csatamezőn
porladoznak. Jól van ez! A jóslás bolondság, ámbátor emlékszem olyasmire is, ami beteljesült.
Egyszer mindannyiunk élete véget ér, de én azt mondom neked: a nemzetségnek nem szabad
elfogynia. Menekültünk Álmos vezérrel, csatáztunk pogányként Istvánnal és vele együtt
keresztényként a német ellen. Harcoltunk Salamon zászlaja alatt, kunt vertünk László úrral. Végig
nem mondom... Öreg vagyok, én már nemzetségünkért semmit sem tehetek.
Eleresztette fiát, hátat fordított neki, mert nem akarta látni elsötétedő arcát.
– Teneked asszonyod van több mint két esztendeje. Férfiú vagy-e vajon? Vagy erővel nem
akartál-e azzá lenni?!... A bűnös itt én vagyok! Megkövetlek, ha akarod... meg én! Hanem most
nem mehetsz el innen anélkül, hogy meg ne próbáld...
Ernye vállat vont:
– Gyakran jártam távol, nem tagadom, de amikor itt voltam, vád nem érhetett. Meddő az az
asszony!
– Lehetetlen! – fordult vissza Ákos, és vonásai összekuszálódtak a felindultságtól. – Te
megcsalsz engem! A Csákok szaporák, mint a nyulak, és mi is!
– Hátha így lenne?
– Nem kárpótoltalak-e százszorosan? Nem vittelek-e parázna mulatozásba? Volt-e teljesítetlen
kívánságod? Mellettem voltál, mindent együtt míveltünk, segítettél. Most akarsz bosszút venni?
– Nem! Mire lenne az? Reggelig mindent megteszek a nemzetségért. Alkonyaira ideérnek a
fejérvári hadak, reggel velük indulok Budára.
Ákos megenyhült, karja mozdult, hogy fiát megölelje. Ernye elhárította.
 – Apámuram, szövetségünk órái kiteltek! Ne neheztelj a szóért, jobb, ha ki-ki a maga útjára
megyén. Tartom a szavamat ma éjjel még, ígérem.
Az apa meghátrált, idegennek rémlettek az ismerős vonások. Nézte, hogyan indul el fia a kert
vége felé, ahonnan már jött elébe a türelmetlen királyasszony szolgája. Addig maradt, amíg fiát
eltűnni látta. Összetört benne valami, az egyedüllét félelme ragadta meg. Csaknem futvást
igyekezett visszafelé.

Sarolt hallgatta Ernye hangját, világosan, tisztán jutottak fülébe a szavak. Értelmüket nem
fogta fel. Nézte férjét, amint a fejedelemasszony kérdéseire felelgetett.
Soha nem látta még ilyennek. Szava behízelgő volt, arcában derű bujkált. A legfőbb úrnő és
akik csak körülötte álltak, elfeledték a közelgő vészt. Ernye érvelt és biztatott, Béla urat
magasztalta, csepülte a tatárt.
A királynő kérte, mondaná el, hogyan harcolt, és székért küldte az apródokat. Sokan álltak a
nyitott ajtóban, és még az oszlopok között is hallgatták lelkesen.
Sarolt nem bánta a kalandokat. Ura mindig győzött a tornákon, ha akarta. Nem hitte a
beszédeket Dénes bán hadának elvesztéről. Ha úgy volna is, Ernye visszatér. Mindig vissza, mert
őt emberfia nem ölheti meg. Kegyre féltékeny urak vadászatkor íjászokat béreltek, hogy
belehibázzanak. Egy sem találta el. Megvadult ló levetette, talpon volt hamar. Most mégis más!
Szemében látta már a kegyetlen gyűlöletet, a kéjvágyat, a csömört, a tettetett alázatot és a
parancsoló szigort, de soha mind ez idáig nem látta ezt az ellágyulást.
Ernye csak barátok közt vetette le álorcáját, most már nem volt miért fenntartani.
Az asszony vad türelmetlenséget érzett.
– Mikor hagyja abba a hosszú beszédet? – suttogta. Távol jár tőle az év első napja óta, és most,
hogy visszatért, még a szemével is kerüli őt.
A nő a férfi játéka, ékszere, szolgája. De Sarolt egyik sem volt. Ernye nem parancsolt rá, nem
parádézott vele. Az asszony mind fél urától, és engedelmeskedik neki. Ő nem fél tőle. Tud
lovagolni, vadászni, és bátor is, de bátorságát sosem kellett megmutatnia.
Volt-e boldog az asszonyévek alatt?
– Boldogságot nem szabad a földön keresni, az élet vezeklés – magyarázzák az atyák abban a
házban, ahol egy életre hozzákötötték. Hordhatott pompát, bőven volt királyképű pénze, hiába. Az
a szürke szempár akkor is átnézett rajta, amikor mélyen tekintetébe meredt...
A királynő kegyesen bólintott, láncos aranykeresztet kínált az elbeszélőnek. Mindenki felállt, a
királyasszony visszavonult. Szétszéledt az udvari nép. Ekkor Ernye mozdulatlan álló feleségéhez
lépett, és üdvözölte nyájasan. Olaszmód karját kínálta, úgy vezette a lovagterembe, ahol korai
estebédhez készülődtek.

Késő éjjel volt, amikor Sarolt felébredt. Minden tagjában érezte a kábult fáradtságot, de átjárta
a boldogság.
Édesapám, ha most szólhatnék veled! – gondolta. – Amikor legutóbb láttalak, haragos és
csalódott voltál. Úgy megszorítottad a kezemet, hogy csaknem összeroppant. Talán féltem is tőled
akkor. „Az Ákosok megcsaltak, mind a kettő! A királyt ellenem fordították, sietek, amíg a fejem a
nyakamon, van, váramba húzódom, embereim közé. Lesz majd idő, hogy kijöjjek onnan! Gyere
velem! Úrnő leszel megint. Nem sok jót hozott Béla úr egyikünknek sem!”
Ezt mondta az apja, és hogy felborult akkor Saroltban a lélek. Érezte, Ernye nem vágyódik rá,
nem akarja őt. Mégis maradt, nem tudta, miért.
De most már sejtette: erre az órára várt akkor, azt várta, hogy végre szerelemmel ölelje meg a
férje. Mi fordult meg Ernyében? Miért nem láthat el a szívéig? Ha most felébredne, és Sarolt
kérdezné, felelne-e? Mondana-e olyan boldogító szavakat, mint ma este? De meddig marad itt?
Talán apjával együtt megy Fejérvárra, és Sarolt velük? Miért, hogy nem kérdezheti meg?...
Mozdult már, hogy férjeurát felköltse, de érinteni mégsem merte. Zsibbasztó szédülés fogta el,
boldog, nyugodt álomba süppedt...
– Szeretsz-e engem szerelemmel?
 – Kedvellek – felelte Ernye halványan mosolyogva.
– Velem maradsz-e?
– Nem! A virradattal elmegyek.
– Visszajössz-e újból énhozzám?
– Örök időkre elmaradok. És te elfelejtesz majd...
– Miért voltál jó szívvel most hozzám?
– Hogy megkínozzalak! Mást szerettem, mindig mást, de ezt az éjszakát neked adtam...
Közöttük nem volt senki és semmi, csak árnyékok voltak, és elfedtek minden mást. Álltak
közel egymáshoz, de amikor az asszony kinyújtotta a kezét, Ernye eltávolodott. Egyre kisebb lett,
lángok, gomolygó füstfellegek ölelték, takarták. Végre egészen eltűnt bennük.
Sarolt sírva fakadt.
Türelmetlenül megzörgették az ajtót. Felriadt. A szoba üres volt. Köntöst kapott magára, és
felnyitotta az ajtószárnyat. Ákos úr állt odakünt, de nem igyekezett bejönni.
– Lányom, az asszonyok már várnak ruháiddal. Málhádat egybe csomagoltattam. Sürgölődj!
Úgy határoztam, magammal viszlek Fejérvárra, amíg Ernye vissza nem tér.
– Férjemuram elment?
– El az! Még pirkadatkor, Borsa Tamás uram hadaival. A király parancsolta így neki. Ezentúl
én oltalmazlak.
Az asszony becsukta az ajtót, és visszaroskadt a mennyezetes ágyra.

II. FEJEZET
A KITÖRÉS

Sík volt a vidék, kopár facsoportok, bokrok egyhangúságát dombok törték meg helyenként. A
csapat legyezőként hullámzott előre rajta.
Esőtől áztatott föld repkedett alattuk. A reggeli borongásban fakó fegyverek fénylettek.
Tartójukban ágaskodtak a kopjak, hüvelyben pihent a kard. Az ellenség nem állt ütközetet.
Bőrruhás apró lovasok nyargaltak szerteszóródva gyors, bozontos állataikon. Egy-egy fáradt
nyílvessző csapott le előttük.
Az ezer egyházi seregből való volt. Máriás lobogó, a kopjak végén kereszttel jelölt
zászlócskák. Lila köpenyek, vasing. Vért a vezéreken, hímzett takarók a lovak hátán.
Ugrin érsek nem rántott arca elé rostélyt. Forrónak, lázasnak érezte magát. Díszpáncélja alatt
teste verejtékben úszott. Arca kiveresedett; tilalmat szegett. Még sötétben jött át a palánkon
csapatostul, amikor aludt a tábor. Tolvajként lopakodott odáig, kantáron vezetett, burkolt patájú
ménekkel. Félt. Ha a vezérek felriadnak, hát visszatartják.
A sikerült fortély lázában égett, amikor kitárult előtte a mező, de napkeltekor már a kétkedés
mart húsába. Előbb a porrá égetett Vácnak akarta fordítani csapatát, de maga sem tudta, hogyan
vélekedjék az erőkről.
Garázda lovasok bolyongtak a vidéken. Előőrsök voltak, akik elfedték a derékhadat, amely
láthatatlanul valahol mögöttük táborozott. Őket vette űzőbe.
Keményen, minden fordulatban megkapaszkodva vitázott a királlyal. Ezt tette a múlt estén, az
előző napon és az azelőttin is. Egyháza keresztjét a koronának vetve vívta, szót szóra halmozva
párbaját. Mögötte sorakoztak a püspökök, apát urak és a nemesek egy része. Béla állta az
ostromot, nem hajtott a lázas, fegyveres ezrek hangjára, Frigyes herceg alattomos bizonykodására.
Volt ereje várni. Semmi nem bírta rá, hogy a kunokat elveszítse. Most majd ráveszik! Tudja,
minden csontjával érzi: a tatár előhadakban kunok vágynak. Bizonysága lesz rá!
Felette ott röpköd a zászló, válogatott legényei valamennyien köréje gyűltek. Kívánta az
ütközetet, hogy haraggal adott sújtásba fojtsa a szívében megdagadt haragot.
Az üldözöttek nem álltak meg. Hol jobbra, hol balra bukkantak fel, nyilakat röpítettek,
futtattak. Az ezer, mint valami kar, kinyúlt, és hirtelen körülölelt egy kiégett falvat. Mire az érsek
a dőlt falak közé lovagolt, csak néhány holtat lelhetett. A vitézek azon hirtelenjében, ahogy eléjük
kerültek, összevágták őket. Megállította a lovát, néhány percig nézte a halálgörcsbe merevült
idegen arcokat. Viasszínre fakult bőr, keskeny szemek, kegyetlen vonások: ellenség.
Kívül az üszkös falun mintha összerendezkedett volna a tatár had. Jakfarkas lándzsák, vonító
szarvtülkök, laza sorok szerte a dombokon. Fel hát rohamra! Lovat ösztökéltek. Kard rá!...
Alig voltak íjlövésnyire, amikor a mongolok újból hátat fordítottak neki. Nyílzápor hullott
rájuk, néhány ló felnyerített, és lehányta gazdáját a nyeregből, mások holtan, vesszőtől találva
buktak a fűbe.
Ugrin kitépte hüvelyéből kardját:
– Szent Lászlóval előre!
Mint szertefrecskelő hullám vágott neki az ezer a rétnek.
Ökördűlőnek nevezték ezt a vidéket.
Mámorral töltötte el őket a vágta, egy-egy rossz lovú tatárt utolfogtak és leöltek. Félútban
megtört a roham. Széles pocséták, cuppogó fű közt megsüppedtek a mének. A Duna felé igyekvő
Rákos megáradt, alattomosan szétterült, és dágvánnya öntözte a földet. Ahol lejtett a part, ugratni
próbálták a vizet. Nehéz fegyver, vasingek nyomták az állatokat. Egymás után buktak a
patakmederbe, és ott vergődtek a süllyedő posványban, a megrettent csapat keresztülgázolt rajtuk.
Túlfelől, dőlt törzsű fák közt még mélyebb volt az ingovány, az állatok szügyig keveredtek belé.
Sokak leugráltak nyergükből, hogy meneküljenek, de akkorra már közeledett az ellenség a réten.
Azok könnyűlovasok voltak. Sűrűn hulltak és élő célt kerestek a nyilak. Egy zászló kivergődött a
sárból, de az előtámadt mongol sokaság visszanyomta. Kard kard ellenében küzdött, és még
csattogtak egy ideig a fegyverek.
Vér festette vörösbarnára a felkavart pocséták vizét. Nyilak és nyilak mindenütt. Ropogva
meghasadó páncél, sárral küszködő vitézek.
Ugrin elvetette csákányát, csatabárdját, pajzsát. Emberei gyalogosan, félig sárba merülve
belekapaszkodtak lovának szerszámába, és segítettek kivonszolni. Dombok mentén menekültek.
Csak egy tucat harcos maradt körülötte, a legjobb lovasok, a legjobb lovakon. Irgalmatlan
hajszában követték őket mindenütt. El-elmaradva, kerülve, majd újra előbukkanva szorosan
nyomukban. Még egyre követte őket a sár, de már gyorsabb lett az állatok futása. A nehéz
fegyvert elhányta valamennyi, szablya maradt csak ökölbe zártan. Mögöttük elmaradt a halódó,
vérbe-sárba fúló csapat. Zsákmányéhes tatár had nyeli el őket.
Megered az eső. Az acélszürke ég sűrű vízfüggönyt bocsát alá. Két-három ló felbukik
sebesülten, lovasaik kibontakoznak a kengyelből, és útját állják az üldözőknek. Ha csak egyetlen
percig is megtorpanásra bírják őket, azalatt egérutat nyer a többi.
Az egyik domb mögül újabb csapat bukkan elő. Ordítás a szájakban, gyors lovak, nyílzápor.
Egy kivételével szembefordult valamennyi kísérő. Hát meg kell halni?
Pest felől lódobajt hoz a szél.
– A templomosok! – kiáltotta az utolsó csatlós, mielőtt lecsúszott nyergéből.
Kereszttel jelzett zászló tűnt elő legelébb az esőből, azután vértek, fehér köpenyegek. Ugrin
alatt inaszakadtan felbukott a halálba hajszolt paripa. Az érsek lába alászorult, de volt annyi ereje,
hogy kiszabadítsa magát, és felálljon.
Ott állt alvajáróként, csapzott hajjal, egyedül az esőben. Nem kiáltott a templomosoknak, nem
is intett nekik. Ezernyi halálordítás zúgott fülében, könnyeivel egybekeveredetten csörgött arcán a
víz.
Valaki észrevette, és néhányan kiváltak a csapatból. Lóra emelték, vitték. Egyszer ismerős arc
rémlett előtte: Miklós sötét ábrázata volt az.
Mintegy révületben hallotta a parancsszavakat. – Vigyétek a városba, megörül majd neki a
király. Mi még körüljárjuk a vidéket. Menjetek!
Két magyar lovag vette közre, és útnak indultak véle.

Vaskesztyűjét a padlóra vetette. Sámson lesegítette róla hasadt páncélingét, és belódította a

sarokba. Fél karral megtámasztotta ingadozó fegyvertársát, másik kezével aláhúzta a
támlásszéket. A roskadó test alatt nyekkent az alkalmatosság.
 Miklós felnyitotta lázas szemét, és engedte, hogy Orsolya leányasszony lecsavarja a
posztópárnát karjáról. Sebe újból megnyílt, vérbe száradt inge felszakította. Az asszony
eliszonyodott. Sámson odafordult, és letépte az ingujjat.
Mély a seb, a hús kifordult felkarján. Upor is szörnyülködve rázta fejét, de Sámson vállat vont:
katonasors! Italt kért, kiment. Csak Orsolya maradt és egy gyermeklány, aki a melegvizes tálat
hozta. Közelebb lépett, elszántan mosni kezdte a vágás környékét. Gyolcsot is tépett, hogy
bekösse. Cuppogott a vízbe mártott vászon.
Alkonyuk, hirtelenjében gyújtott mécsláng hajlongott az ablakfán. Orsolyát fojtogatta a
némaság. Félt, biztató szavakat akart hallani.
– Mint esett? Talán a szót sajnálod, Miklós úr, ezen az estén?
– Bolond tatár! Bárddal csapott rám, azt hitte, kikergeti belőlem a lelket... – Látta a
szempárban az aggódást, a kielégítetlen kíváncsiságot, a könyörgést szóért. Leszegte fejét.
Nem! Miért mondjam el? – gondolta. – Harcoltunk, semmi több. Bosszút venni nyargaltam ott
künt, nem egyébért. Megszorítottuk őket, nem menekülhettek! Még látni vélem, hogyan fordul
sok félelemtorzított arc szemközt. Összeszorultunk, test a testnek! Paripa paripát mart.
Ordítottunk, és marcangoltuk egymást, mint farkascsorda a lódögöt. Szertefreccsenő vér hullt
arcomba... Miért mondjam el? Fertőzzem meg tiszta álmodat? Poklok kínja volt érezni azt az
orvul húsomba vágott vasat, a ropogó páncélon keresztül. Láttam még a szemem elé ereszkedő
ködön át, hogyan tör előre Sámson, s lesújt. A halálordítás fülembe hasított. Bal kezembe fogtam
csuklómra kötött kardomat, pajzsomat elvetettem. Vagdalkoztam, mint a rossz székállólegény, aki
minduntalan elvéti a barmot. Alig bírtam a zablát, éreztem, hogyan folyik el a vérem, hogyan
áztatja ingem ujját, csorog ki vaskesztyűm likacsain.
Nem vagyok hős, bátor sem; ne nézz rám ilyen magasztalóan! Féltem, patkányként törtem
magam kifelé. Talizmánom varázsa megtört, először életemben igazán megsebeztek. Fogam
összeverődött, és harcosaim mögé bújtam.
Miért mondjam el? Bűn volna! A szemed szép, a szád tüzes. Szívem majd szétveti a mellemet.
Számtalan éven át beértem félörömmel... Kiterveltem most is számtalan széptevést, hogy
megnyerjelek. De nem mondom el! Lehet, hogy elesek künt a mezőn. Először gondolok rá, hogy
meghalhatok. Ne álljon még egy gazdátlan teríték asztalodnál!
– Kíván-e tekegyelmed bármit is?
– Nem. Reggelig senki ne háborgasson. Elpihenek most. Irántam való szívbéli jóságodat
megköszönöm.
Orsolya és a táltartó lány kiment. Miklós elnyomta a mécslángot. Jólesett a sötét, nyitott
félablakon át kitekintett a márciusban szokatlanul csillagos égre.
– Mennyi csillag, vajon melyik az enyém?
Reggel felé szunnyadt el, de nyomban felriadt, amikor türelmetlen kocogtatás után, szót sem
várva, az érsek besietett hozzá. Nem állt fel, nem bírta a lába. Neheztelőn emelte tekintetét korai
vendégére. Ugrin zavartan állt, megvárta, míg a szolga széket hoz neki. Friss ráncok barázdálták
arcát, köszöntő hangja keserű, haja, szakálla szürkébb, mint néhány napja még.
Próbálták egymás gondolatát kutatni, és lágy volt az érsek hangja.
– Adósságom megnőtt, és nagyobb, mint bármikor eddig. Bolond rohamom bosszújától
megmentettél! Minden árat kész vagyok fizetni...
– Elfogadom! Nem örömmel mondom, mert bizonyságot nyert atyaságod szava; a kunok
árulók! Amikor megütköztünk a tatárokkal, ruhájukról, kiáltásaikról megismertem őket. Nagy
csapatot űztünk, nem álltak viadalt. Jó szerencse vagy balszerencse, de Frigyes herceg csapatával
lesből szemközt jött rájuk. Kemény viadalban összemorzsoltuk őket, sebet kaptam. Minden
dicsőséget felhabzsolt előttem a herceg! De végre is bánja az ördög! Foglyokat is ejtettünk, kunt
egynéhányat. Budára vitték őket a királynak. Béla úr ámul majd! Ellene forr az amúgy sem
türelmes nemes valahány! Hanem te, atyám, a tilalomszegésért nehéz árat fizetsz majd aranyban.
Hallottam még: Kálmán herceg megérkezett hadával, ő a harc híve, erősödni fog a támadni akarók
pártja. Ugrin arca megszínesedett az örömtől.
 – Velünk a hatalmas Isten! Kitárja a Tamások előtt az ő igazságát. Megyek a királyhoz,
harsogó szavam át- meg átjárja hallani nem akaró füleit. Forrongó, lázas táboron jöttem keresztül.
Dicső László urunk csak holtan számlálta ellenségeit, mikor már Istennel legyőzte őket!
Felállott, és szolgájáért akart kiáltani, de visszafordult.
– Mondd, mit kívánsz jutalomként?
– Ha élve megtérek, odahagyom a rendet. Csendes birtokra települnék, asszonyt kötnék
sorsomhoz, így akarom!
– Ez nem lehet igaz! Nem hiszek a fülemnek. Asszonyállat férkőzött közéd s Istened közé?
– Atyaságod árat ígért! Most kufárként alkuszol? Ha messzi még az eljövendő mennyország,
itt kívánok üdvözülni!
– Feloldást én nem adhatok! Hatalmam kevés, csak annyi lehet a jutalom, amennyim
magamnak is van.
Farkasszemet néztek. Az érsek szó nélkül felállt és elment.

Kora délután volt már, újból lovak robogtak be az udvarra. Miklós felkelt félfektéből,
ügyetlenül magára vonta köpenyét. Álmosan botorkált az ablakhoz, és kilesett a csukott fatáblába
vágott kukkantón: – Ugrin ez, senki más! Hamar ide Sámson, vagy akárki a háziakból!
Upor nyitott rá legelőbb ajtót, az érsek elé sietett volt az elébb, és most nagy füleket nyitott.
– Kérem tekegyelmedet, ha az érsek hozzám igyekezne, szobámba be ne bocsássa!
Büszkén felegyenesedett, ragyogott a harci kedvtől. Amaz nem is mert kérdezni, bólintott, és
már igyekezett is kifelé. Miklós leült, hátat fordított az ajtónak. Most mindent megfizet, tetézve!
Szép nap ez a mai. Várt rá. Lelke mélyén a kényszerű barátság kérge alatt sok év óta fészkelt
sértett büszkeség. Mindent tudott, amikor látta az érseket csüggedten leszállni lováról. Újból rá
lesz szüksége, mint már akárhányszor. Csak jöjjön!
Beszédfoszlányok szűrődtek a szobába, hallotta Upor erőtlen tiltakozását és Ugrin mély, sértett
hangját. Felnyílt az ajtó, nem fordult meg. Reccsent mögötte a lóca, az érsek leült. Nem bánta.
– Az ördögök idekergettek megint! Nemet mondott a király! Ott voltunk valamennyien a mi
pártunkon valókkal. Követeltünk, kértünk, könyörögtünk...
A templomos erre sem mozdult, Ugrin összecsikorította fogát; könyörögnie kell, akárha koldus
volna palotaszegleten. Arca elvörösödött.
– Itt kell veszniük a kunoknak! Mindnek! Királyuknak legelőször... Rád vár, hogy a poklot
megnyisd az árulók alatt.
– Már ezt miből gondolja érsekséged?
– Én ebben az országban a pápa helytartója vagyok, minden egyházi had ura!
– Kétkedem! Csak a rend mestere parancsolhat az én kardommal, az is a becsület határáig!
Kegyeskedjék érsekséged bérgyilkost fogadni.
– Ne feledd, Tárnok, sok dolgodról tudok, sötét bűneidre én terítem a leplet. Tucatnyi ember
halálos ítélete kitelne belőlük!
– Ej, Isten szent nevére! Volnának talán titulusaim is, érsek úr? Évek óta már, hogy szolgád
nem vagyok. Ha már fenyegetsz, becses emlékeim vannak nekem is. A pápa messze van, Béla úr
meg közel. Átpártolásom nem hozna szerencsét atyaságod híveinek!
Ugrin közel állt hozzá, hogy kardot rántva Miklósra rohanjon, de végre úrrá lett magán, és
torkát nyájas szavakra kényszerítette.
– Felbőszített uralkodóm makacssága, megkövetem tekegyelmed, hogy szívem mérgét most
fröcskölém szerte. Alkudjunk újból! Hátha egyezségre visszük?
– Jottányit sem változtam reggel óta!
– Tudom én azt, legyen hát!
– Miként?
– Amint ütközetre kerül sor, nyomban elhíreszteljük: odaveszett. Fegyverében eltemetünk
valakit díszesen, tekegyelmed pedig álruhásan visszatérhet. Hadjárat után titkon összeadom
választottjával. Birtokot, házat a magaméból hasítok. Jó-e így?
 Miklós felállt, a ládához ment, és kivett abból egy nehéz feszületet. Az asztalra tette,
rámutatott:
– Esküdjön meg érsekséged a keresztre, hogy minden szavát tartja!
Halotti sápadtság fogta el a főpapot, kezét mégis az ereklyére tette.
– Az Üdvözítőre esküszöm, nem változtatok az ígéretemen!
Állva maradtak mindketten.
– Hány napfordulás kell a rajtaütésig?
– Kettő. Vagy ha sebláz nem lesz rajtam úrrá, egy is elegendő. De miért nem próbálta más
hívét érsekséged?
– Olyasvalaki kellett, aki nem a királynak, de a pápának az alattvalója. Lépésimet őrizteti Béla
úr, és vezér kell az elégedetlen hadinépnek.
Kezet nyújtott, a templomosmester elfogadta.

A megvasalt végű gerenda megbőszült szörnyetegként a kapunak rohan. Fa ropog, vasalás hull.
Annyi kéz lódítja, ahány csak hozzáférhet, ín, izom megfeszül, kifordul az ajak, és csikorog a fog.
Tomboló, ezerfejű tömeg buzdítja őket, készen arra, hogy a lankadók helyébe lépjen. Vörös
fáklyafényben izzadt, ördögi arcok acsarkod-nak a néma, fekete házra.
Ernye nem kapja el a fejét. A nyílvessző lecsap, hegye alól faszilánkok ugranak szerte, tolla
arasznyira remeg az arcától. Ott áll a sötét ablakban, hallgatja a kövek kopogását a falon. Már
nem fél...
Béla úr küldte biztató szóval Budáról. Lett volna akár egy tucat vitéz is, aki örömmel kísérje,
de Türje főlovászmester ellene volt.
– Urunk egymagad küldött, nem csapatostul. Legényeim már szedelőznek, magam is tüstént
útban leszek az udvari haddal.
Magánosán lovagolt a révhez, lovát a parton hagyta. – Bizony, uram, nem volna bolondság
köpenybe takarózni! A vörös királyiakat elemészti ideát a nép. Erős, nagy haraggal vannak Béla
úr meg a kunok ellen!
Ernye hallgatta a révészt, és arra gondolt: miért nem szóltak erről még Budán. Köpenybe
rejtezetten járt a morajló fegyveres nép közt, Pest palánkján belül. Mély, fekete sár fedte az
utcákat. Már két nap óta esett, csak most alkonyatkor töredeztek meg a felhők. Könnyen
megismerte a kunok szállását; oszlopos kőárkádja volt, és a tető alá ügyesen emeletet bujtattak a
király cseh építőmesterei. Nincs hozzá hasonló ezen a parton.
A téren szitkozódó harcosok csoportosultak, és érzett valami fenyegetőt a hátában, ahogy
belépett.
... Most újra meg újra nekizúdult a szálfa. A kun íjászok kilőnek az ablaktáblák résein át. Künt
nyomban pajzsokat hoznak elő a sötét utcákból, hogy megvédjék a kapudöngetőket. Fegyveresek
özönlenek elő a sikátorokból, síró gyermeket, sikoltozó asszonyt sodorva magukkal...
Kötöny vezér mozdulatlanul ült díszes páncélingében, amikor hozzávezették. Őszes haja kusza
és csapzott volt, tekintete bizonytalan. Hitetlen arccal hallgatta, gúny és bizonyosság volt
hangjában.
– Nemcsak a mi sorsunk dől el most itt, király hadnagya, de a magyaroké is. Ha bosszuló
népeim ellenetek fordítják lovuk fejét, ugyan meg nem álltok. Azok odakünt, akik engem
mocskolnak, a maguk szolgáját féltik. Nehogy beléjük marjon a vágy a puszta szabadsága után!
Felállt, körüljárta a szűk szobát, még egyszer szembefordult Ernyével.
– Mi a bizonyság Béla úr szavára?
– Én magam! Amíg csapat nem érkezik, túszként maradok itt.
Kötöny legyintett, fáradtan mosolygott:
– Sok ellenséged lehet, fiam! Ki innen aligha mehetsz, hamar elölnének... Én már csak az
asszonyokat sajnálom...
Ete, a kunok hadnagya vezette át Ernyét az üres szobába. Az ajtóban még visszafordult:
– Meghalni jöttünk ide, és úgylehet, el is fogunk veszni. A kun nemzetség nem forgat szívében
csalárd szándékot. A kun, ha ellenség, kardot hoz kezében, hódolást nem színlel. Az urak
bűnünkül rótták azt, hogy kényükre nem hajoltunk. Kőviskóra szabadságunkat nem cseréltük,
lányainkat, asszonyainkat prédára nem vetettük. A kun nem lesz szolga, önként kardját el nem
veti soha. A vezért maga választja, és ha meghitványodott, elűzi. Asszonylelkű királyotok tűri,
hogy trónusát megingassák. Nem gondolnád-e, uram, új fejedelmet kellene választanotok?!

... Ott áll az ablakban, vár a palotás ezer jöttére. A széles, sötét úton kellett volna előrobogniuk.
Az utolsó vörös felhőrongyok is megfeketednek a budai hegyek felett. Rohanvást jön a sötét, és
szél ébred haraggal odafönn. Vecsernyére hívó harangok kondulnak a Domonkos-templom
tornyában. Egyre többen gyülekeznek a téren, tucatszám gyulladnak szövétnekek. Fegyver
csörömpölt, a kiáltások hangosodnak.
Az érckongás ráfekszik a morajló Dunára, és eljut a túlpartra érkező királyi ezer füléhez. Lovas
szoborként állnak a vértanú Gellért püspök hegye alatt, a vízbe futó fövényen. Türje Dénes
lovászmester térdig vezeti lovát a habokba, mereven néz el a sötét víz felett a tűzfényes túlpartra.
A királyiak közt remegve áll a budai halászmester túszként lefogva, míg a többi ladikért fut.
Valakik révészestül túlpartra ragadták a hidast még alkonyatkor.
Várnak tehetetlen haraggal.
Kis csapat páncélba öltözött templomosnak nyit utat a tömeg. Fehér köpenyüket megfesti a
tűzvilág. Egy, aki a karját kötve hordja, kiválik a lovagok közül. Magasba emelt fáklyák, ordítás
köszönti, ő a várva várt vezér, tudják bent és kint valamennyien.
Büszkén üli lovát, mellvértje ragyog. Parancsoló, félelmes, lenyűgöző. A kun íjászok ellövik rá
vesszeiket, de azok hasztalan pattognak vasruháján. Ép kezével megfenyegeti a házat, intésére
mellékutcákból harcosok sietnek elő roppant gerendával a vállukon. Ernye megigézve nézi a
lovagot, aki egészen a falig jön. Egyszer feltekint, és akkor a vörös világosságban az árnyak közt
is megismeri.
Szívét elhagyja a rettegés. Ez a végzet! Befogja fülét, hogy ne hallja a kapudübörgést.
Hasztalan, hallja továbbra is, mindegyre, szüntelen...

– Minden magyariak szavával dörömbölök bezárt szíveden, Béla úr! Isten szólt az ő
szolgájához: „ha bűnben találod a te kezed, vágd le, és vesd el magadtól”. A kunok a te bűnben
talált kezed! – harsogta Ugrin.
„Királyom széke mögött álltam hű palotásaival, láttam az érsek arcát. Harag volt azon,
vérvágy, gyűlölet. Egy falkában a csarnok közepén álltak az urak, mint kitörni kész fenefarkasok.
– Emészd el őket, király! – harsogták. – Árulók! Mellünkben vas, hátunkban vas, elvész a
nemzet!
Borsa is Ugrin mögé lépett:
– Bonts zászlót, Béla úr, nem nyugosznak hüvelyükben kardjaink. Elgonoszodunk itt
tétlenkedve, ölnünk kell már végre!
„Mind előnyomakodtak a trónig”, gondol vissza Ernye: „Láttam, emészti őket a tehetetlen
harag.”
– Nem! Csak egy akarat van, az enyém! Várni fogtok, és hinnetek kell, hogy így van jól ez! –
mondta Béla úr.

... A kapu nyögve összeroskad. Ezer torokból harsán fel a kiáltás. Vért! Vért! Mert elveszett
Erdőelve, mert túl a Tiszán nincs tető füstös házak fölött, mert a temetetlen holtakat varjak
szaggatják.
Ernye felkapja asztalon heverő kardját, elveti hüvelyét, kirohan az ajtón. Sötét falépcsőn vadul
küzd ember ember ellen. Egymásnak vetik térdüket, mellüket. Fény csak néha villan, fáklyáikat
eltapossák.
Ernye csak kétszer sújt a hullámzó hústömegbe, és maga is közébük szorul. Kardját elvesztve
rövid tőrével döfköd maga körül. Tépik, harapják, vér áztatja. Lerúgja magáról az akaszkodó
haldoklókat.
 Egy pillanatra levegőhöz jut. Rövid folyosón fut végig, félútban felkap egy heverő kardot.
Lépcsőfeljáróhoz ér, a kun Ete áll ott néhányad magával. Véres az arca, szeme rémítően kimered.
– A Napisten bosszúja ez, amiért elcseréltük a megfeszített emberért!
Felszakadó ajtón lángot hozó csapat ront rájuk. Egymásnak feszülnek a vasak. Ernye leüt
valakit, és átszúr egy másikat. Összekeverednek, és a sokaság felpréseli őket a lépcsőn. Sokat
megöl. Ruhája szakad, szája, karja vérzik. Megpróbálja a sebesült Étét felvonszolni magával.
– Hagyj, majd odaát találkozunk!
Elnyeli a feltörekvők árja.
Fent a fogadócsarnokban még vívnak a kunok. Ernye falnak veti a hátát. Valaki fáklyát nyom
az arcába, azt még átszúrja. Akkor hatalmas csapás üti ki kezéből a vasat. Valaki roppant erővel
falhoz szorítja, és hasztalan próbál szabadulni. A láncinges vitéz hirtelen szembefordul vele, fél
karral derékon ragadja. Másik kezében buzogányt tart, azzal ver utat a küzdők között, és
kihurcolja a csarnokból, keresztülviszi a halottakkal borított néma folyosókon.
– Szegény öcsémet az átkozottak majd megölték! – kiáltja, amikor a kapuhoz ér, és az ott állók
utat engednek neki. Künt talpra állítja Ernyét, és a kulacsát keresi.
– Ne tántorogj, fiú! Ördög a bőrödbe, mi dolgod volt a kunok között? Mondja mellettem Balog
Balázs komám: nagyon vitézkedik amott a falnál az a gyerkőc. Csitítani kéne! Én már indultam is,
s bizony jámborul fejbe simintalak, ha szegény Máté – Isten nyugosztalja – fáklyát nem nyom az
orrod alá. Lám, oda is lett a bajszod! Ne bánd, igyál!
Ernye, sokáig tartja száján a kulacsot, alig marad benne valami.
– Megköszönöm, Sámson bátyám!
– Egyet se köszönj, fel a lovamra, fiú! Ott vár az utca végén szerszámostul. Ihol egy köpönyeg,
aligha keresik. Ne várd itt meg a mulatság végét!
Örömordítás tölti meg a teret. Néhányan kikúsznak a tetőre, és lándzsáik hegyén fejeket
nrutatnak. Fáklyák repülnek a magasba, kardok emelkednek a levegőbe. Egyszerre mind
erősebben hallatszik a vasalt paták dübörgése. Páncél, lovaskard, sisakrostély csillan. A királyiak
lova előtt szerteszóródik a sokaság. Türje visszarántja a csatamént, feltekint. A ház ablakán akkor
törnek elő az első lángnyelvek. Egy pillanatig nézi a növekvő világosságot, aztán lova nyakára
hanyatlik, és sírva fakad.
A haditáborban, kívül a palánkon diadalmasan búgnak a kürtök.

– A bőrruhás, páncélozatlan első sorok úgy hulltak el, mint fű a sarlócsapástól. Boleszláv
fejedelem úr mellett álltam, láttam, arca elborul, amikor fegyvereit kéri. „Rosszul állunk!” –
mondta, és parancsot adott a lovasságnak, hogy a mocsarakból kitörő mongolokkal szemközt
nyargaljon. Magam is kardot öveztem, nyeregbe szálltam, és Brzeski Vladimir krakkói palatinus
úr oldalán mentem rohamra. Mire a polyva előhadat szétvertük, feltűnt a tatárok négy friss
csapata. Meg sem törültük vérverítékes homlokunkat, ki sem tépkedtük a pajzsokba akadt
nyílvesszőket, nekirontottunk. Elsodortuk az első csapatot, el a másodikat is. Akkor a tatár
zászlóhordozók varázsénekekbe kezdtek, és rázták a hadijelvényeket. Azok végén undok
szörnyállatokat láttam, belőlük egyszerre rettentő bűzös füst tört elő. Egy krakkói vitéz ordítani
kezdett bűbájról, varázslatról, és megrémítette a többieket. A füsttől nem láthattuk, mint
tömörödik a szétszórt ellenség, s támad oldalunkba. A palatinus elesett, és mások is sokan a pánok
közül. Elmenekültünk. Sandomirt felégették, Krakkót felégették. Március huszonnegyedik napján
esett ez velünk, a maradék Morvaföldre igyekedett Jámbor Henrik herceghez. Nekem Boleszláv
nagyzsupán úgy parancsolta, udvarodba jöjjek, szóljak veled. Jobban megállsz ellenségeid előtt,
király úr, ha hajtasz szavamra. Vannak keserű tapasztalásaim! Röstelkedem, de csak néhány tucat
lándzsást hozhattam zászlóid alá. Bizony, nehezen vágtuk át magunkat!
A pikkelypáncélos, nagy bajszú lengyel nemes sajnálkozva tárta szét karját, és meghajolt.
Ahogy arcára hullt a reggel fénye az ablakon át, látszottak friss varral borított sebei.
– Ülj csak le, Tomislawski úr! Elég jó nemes vagy ahhoz, hogy ülhess. Sok mérföldet
lovagoltál, erőt kell gyűjtened.
 Gyermekként, mint Holicsi Fejedelemségbe ültetett herceg, tanult meg lengyelül Béla úr.
Maga is csodálkozott most, milyen könnyen tódul ajkára az ismerősen idegen szó.
Komor volt, eltöprengő. A vitéz lengyeleket legyőzték, a sor rajtuk van!
Megszorította az egyszerű gyökérszék karfáját. A kunoknak nincs királya többé, és lehetetlen
népüket megbékíteni. A halogatott ütközet órája közeleg.
Benedek udvarmester jött be az ajtón. A király mögé érve halkan elköhintette magát.
– Beszélj!
– Türje Dénes várakozik odakünt, bebocsátást kér.
A főlovászmester megállt ura előtt, feje mellére bukott, csizmáira szegezte szemét.
Hangja színtelen, akadozó.
– Királyom, kitudtuk az árulót, aki a kunokra vezette a felgerjesztett hadinépet: Tárnok fia
Miklós a neve!
Nem látta, hogyan gyullad vörösre ura arca a haragtól. Folytatta:
– Más szószegőt halál ragadott el. Ákos Ernyéről szólok. Neki mint a király képének le kellet
volna csillapítania a hadakat...
A király felugrott dühében, nyakán feldagadtak az erek!
– Barom vagy! Ernye csapatot kért tőled! Miért nem adtál? Legbensőbb embereim mindenhez
balul fognak!... Mutasd a sebeidet! Ernyén meglátszott a küzdelem nyoma. Éjfél előtt szobámban
volt, és mindent elbeszélt, de ma reggel már kiment a tatárra. Pusztulj előlem! Ne mocskold a
nálad vitézebbeket!
Türje nem merte felemelni a szemét, némán meghajolt és kiment.
– Bizony ördög, ha megmenekült, és őérte aláztak meg engem mások füle hallatára! Nem
felejtem el!
Béla úr visszaroskadt székére. Szégyent érzett az idegen vitéz előtt, és még egyre marta a
harag. Benedek urat elküldte, tudakolja meg: Ernye megtért-e már zászlójával?
– Nem tudom, Tomislawski úr, láttad-e a tábort... Mit tanácsolsz, várjunk-e sáncaink mögött
segélyhadat? Vagy támadjunk?!
– Táborodat sokáig őrizheted, Béla király! A tatár nem szívesen rohanja meg a tábort, de
közben országod lángba fúl! Segélyhadra hiába vársz: Vencel király még Henrik herceget sem
indul megsegíteni. A brandenburgi választó se, az aquileiai pátriárka sem, a bajor fejedelem se.
Védik a maguk bőrét, felőlük ázhat a magyaroké. Kísértsd Isten kegyét, örökké nem várhatsz, mi
kevesebben voltunk.
– Szavadat megköszönöm és elbocsátalak.
Az uralkodó felállott, és hátat fordított vendégének. – A magyar nemzetség nem lesz
hitványabb a tiednél!
Intett az ajtónállóknak, és megparancsolta, hogy a lengyel vitézeket lássák vendégül. Nem
maradt sokáig egymagában. Odakint kopogott a sok csizmás láb. Benedek nyomában Ivánkafi jött
meg Ugron fia Pál és Ákos Ernye. Béla úr a falkárpitnak vetette hátát, némán nézte, hogyan
tisztelkednek előtte.
– Ernye szóljon legelébb!
– Királyom, Vácig nyargaltam. A tatárok seregének java elérte, megostromolta palánkját, és
felégette. A lovon menekülőket sikerült kivágnunk, velük főfutárodat is, ő most mellettem áll.
Akiknek nem jutott ló, odavesztek.
Ernye sáros, piszkos, számtalan véraláfutás az arcán, kötés a homlokán. Ivánkafi karja
felkötve, Ugron bőrnadrágja szakadt, véres.
– Mi hírrel jössz, Ugron?
– A kun székek üresek, királyom! Egyetlen éjjel felszedték táboraikat, a Duna mentén
vonulnak lefelé égetve, pusztítva. Jaj azoknak, akik most összeakadnak velük!
– Miért kerültél Vácnak?
– Szorított a tatár. Pest alá jöttem, de lehetetlenség volt a palánkig jutnom. Vitézeimet
levágták, és abban kunok is segítettek. Egy legényem maradt, az Vácon veszett sebeiben.
– Hamar ért a kunokhoz a halálhír! – vélekedett Béla.
 – Úgy hiszem, a tatár hírvivők gyors lova az oka! Van fizetett áruló elég!
– Meglehet. Késő már, koncát megettük, megisszuk a levét is.
– Menj zászlódhoz, Ugron, üzenek érted. Ákos Ernye, te itt maradj! Veled szólni akarok.
A király mindaddig hallgatott, míg csak ketten nem maradtak. A nyitott ablakhoz ment és
kitekintett. Vissza sem fordult, úgy kérdezte:
– Hűséggel vagy-e hozzám, hadnagy?
– Nem tettem-e próbáját!?
– Tetted! Újból tennéd-e?
– Tenném!
– Láttad Tárnok fia Miklóst Kötöny gyilkosai között? Beszélik, ő vezérelte őket!
– Nem láttam!
– Eltagadod!
– Igazat mondok!
– Azt mondtad, Sámson vitéz mentett ki. Az valaha udvari vadász volt, Tárnok Miklósnak
fegyverbarátja. Ott kelletett lennie!
– Tárnok fia Miklós meghalt!
– Él! És tudom, hol rejtőzik! Magad mégy érte palotásokkal, és foglyul ejted!
– Nem tehetem! Tárnok nem alattvalója többé a magyar királynak, templomossá lett. A pápa
aranykeresztet akasztott a nyakába. Niccolò Torelli testvérként tért meg talján földről, mint a rend
harcosa, választott főnöke. A templomosok és a pápa haragját hívjuk ki magunk ellen, ha hajszála
görbül. Ha már a kunokat meg nem tarthattuk, a rendet ne bőszítsük magunk ellen...
– Ki mondta ezt neked?
– Ugrin érsek úr!
– Ő idézi fel hát a poklot?l Halld, Ernye; szememet el nem hullajtott könnyek marják. A
győzelem hitét lopták ki a szívemből, a magyarok utolsó segítségét űzték el!
Az uralkodó hangja egyre magasabbra emelkedett, mennydörögve betöltötte a szobát, és áttört
a félig nyitott ajtón, ki az elnémult folyosóra.
– Halld, hadnagy; nem tűröm el! Király vagyok, tizennyolcadik a koronázottak sorában, úr itt
egyedül! Ki mer ellenem mondani? Mit nekem kétezernyi templomos?!... Menj, vidd valamennyi
palotást, és ha Isten palástjába kapaszkodna is, élve vagy holtan hozd elém. Bosszú keserűsége
égeti számat, halál a fejére!
Ernye kipirult, büszkén, de mélyen meghajolt.
– Nincs más úr itt, engedelmeskedem és indulok!
Az ajtó hirtelen feltárult, és hívatlanul, kéretlenül betódult rajta az egyházfők kis csoportja.
Fegyverben, vasban valamennyi. Ernye kirántotta kardját, és Béla úr elé állt. A főpapok
megtorpantak.
– Félre a vassal, kölyök! – lépett előre az aranytól ragyogó Ugrin. – A királyra kezet senki nem
emel! Hozzád jöttünk, Béla úr, és akaratlan is hallottuk ördögsugallta dölyfös szavadat. Dávidként
könyörgök hozzád: hagyja el szíved a gonoszt! Ha nem teszel így, Isten elhagy, és Saulként
fiástul, seregestül elveszel! Kérlelünk, ne küldj fegyvereseket a templomos vitézekre, másként mi
érsekek, apátok és perjelek, seregestül elhagyjuk táborod. Fáj érted a szívünk, de sorsodra bízunk.
Maradj velünk, űzd el a kísértést, mert jó volt az, hogy a pogányokat kivetettük magunkból.
Bontass zászlót, király úr, egy hiten győzni fogunk!
Béla mozdulatlanul állt, de már egész bensője reszketett. Ha kardja oldalán van, kirántja és
közébük rohan, így felkapta az asztalkáról nagy, talpas ezüstkeresztjét, s rájuk emelte.
– Takarodjatok! Ki innen! Ki előlem valahányan, pápa kutyái, mert istenemre, olyat teszek...
pusztuljatok!
Mindenki megrettent. A dühöngő nagyúr földhöz csapta a keresztet, hogy alaktalanná görbült.
– Mit tennél, keresztény isten, ha most bekiáltanám Ernyét palotásaival, és valahány pap csak
van, mind a Dunába vettetném?
Köntöséből pergamentekercset rántott elő, felmutatta.
 – Nézd, Isten! Ezt a levelet olvasom éjszakáról éjszakára, álmatlan és verejtékezve ágyamon.
Minden betűje ismerős már!... Hallgassátok:
„Béla kán, Árpád vére! Csatlakozz a Nap fiaihoz, háromszor száz év kezeinket nem tépheti
széjjel. Lovad fejét napnyugatnak fordítsd, és mint kánok közt magad is kán, nyargalj velünk örök
dicsőségedre az utolsó tengerekig, őrizd meg népedet, földedet sértetlenül, ejts gazdag zsákmányt.
A nagy dzsigid unokája, Batu üzeni ezt neked!”
Körülnézett. A papok szótlanul álltak.
– Mit tennétek, ha bizánci-talján koronámat megtapodnám, fejedelmi süveget csapnék fejembe,
aranycsákányt ragadnék? Fel a nyeregbe mind, aki csak velem tart. Roptatna a ló, mint Augsburg
előtt, vasba bújt lovagokat hajszolnánk húsz országon keresztül. Ott fújnánk ki magunkat, ahol
napot tenger vize nyel. Mind sírna, reszketne, aki most a magyarok háta mögé bújva vesztén
örül... Száz város égne, és mi hujjogva törtetnénk át a zsarátnokon!...
Ott állt büszke arccal, szétvetett lábbal, emelt fővel a szoba közepén. Sokáig állt ott, részegen
saját szava erejétől. Sebesen úszó felhők fojtogatták odakünn az aranysugarakat, árnyak úsztak a
falon. Zengtek-zúgtak a harangok Budán, az ablakon át beszűrődött a kegyelemért csengő
zsolozsmák hangja. Megrogyott, feje előrebillent:
– Késő már!
... Koppányt négyfelé vágták, felszegelték. Vatha fia Jánost lefejezték, Aba Sámuelt gyilkosok
kezére adták, Gellért püspököt szentté avatták...
... Késő már! A nemzetségfők nem adnának a szolgáknak szabadságot, fegyvert. Váraikból
nem költöznének mezőkre. A templomba szokott nép jórészt elfeledte regéit, csak a szentek
csodái járnak az eszében. A táltosok az erdőkbe bújtak, a „hadak útja” végtelen messzeségben
fénylik.
Székéhez botorkált, beléroskadt, haja arcába omlott.
– Itt lettek semmivé a hunok, avar sáncok feketéilenek üresen a pusztában. Meztelen mellel,
segítség nélkül állunk itt, megszaggatva kívül-belül.
Ekkorra már mindenki kihátrált a szobából. Amikor a minden ízében rettegő Benedek úr
rányitotta az ajtót, roskadt, megöregedett férfit talált a szobában. A lépések zajára Béla úr
feltekintett.
– Gyere közelebb, nagyon megfáradt a szavam. Aranyláncot válassz kincseimből Niccolò
lovagnak. Ákos Ernye vigye neki a király köszönő szavával. Keresd meg öcsémet, Kálmán
herceget. Kérd, hívja magához nevemben az urakat. Miséztessen, és tűzze ki a zászlót, buzdítsa a
hadinépet. Talán már holnap elindul a sereg. Küldd nekem a pohárnokot, hozzon erős borokat.
Beteg vagyok! Istennel vitáztam! Más hozzám reggelig ne jöjjön, étel sem kell. Sok őrt állíts
ajtóm elé.

Pest város földbástyáján állt Tárnok, mellette Sámsonnal, Ivánkafival, Pók fia Móriccal.
Minden hadból voltak ott jeles vitézek, kik a felvonuló csapatok pompáját büszke szemmel
nézték.
Mire reggel virradt, Borsa Tamás úr Türjével, Miklós apáttal együtt csapatostul kirontott a
tatárra, és elverte őket a sáncok alól. Ugrin érsek megszabadította Vác városát, szétszórta a
mongol zászlókat. Idelátszott a domb, a megüresedett sáncok felett a letűzött zászlókkal. Tetején
főurak csapata.
A domb alján felserkent hadak napkelet felé ügettek. Dobosok karéja döngette a szamárbőrt,
kürtösök harci muzsikát fújtak. A vitézek kirántott karddal, emelt kopjával, harsány ordítozással
üdvözölték a vezéreket. Buzogánnyal dörömböltek pajzsaikon, száz meg száz jelvényes zászlót
rázott a szél. Fegyverek aranya ragyogott versenyt. Rohanni vágyás mámora ült az arcokon. Olyan
soká vártak megvasalt szívvel, annyi veres fényű éjszakán marta szemüket füstöt hozó keleti szél!
Most megszabadultak a szívek!
Véres tatárfejeket küldtek mutatóba az előhadak, és reggel maguk is látták, mint fut a pogány
sáncaik alól. Új meg új csapatok nyargaltak elő táncoló paripák hátán. Felvidéki gyalogosok,
íjászok, lándzsások énekelve verték bocskoraikkal a sarat. Büszke láz a szemekben; a keletnek
kígyózó sorok mind magyariak!
Miklós fél karjával átölelte kedves öccsét, másik kezét új aranyláncába akasztotta. Mind köréje
gyűltek, akiket csak szeret. Az elmúlt estén Orsika feltárta szívének szerelmét.
Szemközt fordította karjával Ernyét:
– Indulnom kell, kedves öcsém. Megáld az Isten is, hogy újra megnyitottad nekem a szíved.
Nagyot vétkeztem nemzetségem ellen, hitvány vagyok, tudom. De majd ha sereg élén megyek
harcba, vérrel mosok le minden foltot. Ölelj meg, mert én szeretlek téged!
Megölelték egymást. Miklós embereivel odahagyta őket. Nem sok idő múltán templomosok
sora nyargalt el a bástya alatt. Felemelt karral integettek neki. Ők még tétlen vártak, sehol sem
látták királyukat és testőreit. Béla úr vitézei voltak, várták, üzenjen értük.
Nagysokára vörös palotásokkal rakott hidas indult a túlpartról. Harsonák jelezték: az uralkodó
jön válogatott népével. A pesti oldalon ezernyi-ezer torok köszöntötte. Harcosok rohantak vízbe,
hogy feldíszített bárkáját kikötni segítsék. A pesti prépost hódolni ment elébe...
Ernye csak akkor vette észre Ugron fia Pált, amikor már a vállára tette a kezét.
– Királyom szótlan, kedélybeteg. A „győzelmes” Türje egymaga parancsol most az
udvariakkal, ő küldött hozzád! Egy tatárt fogtak el, ott volt Eger megrohanásánál. Kivallotta, hogy
a püspök népével együtt erdőkbe menekült. Ott nem üldözték őket. Miklós apát rávette a
főlovászmestert, küldjön hadat Eger alá, hogy megtalálják a bátyját. Elvégezték, hogy neked kell
menned az ezerrel. Türje ellenséged, és most mint Uriást az ellenség közé küld, hogy elveszítsen!
– A király nem szól ellene?
– Nem! Megöregedett tegnap óta, hajába ősz szálak vegyülnek. Reggel Ugrin tatár zászlókat,
foglyokat vitt neki. Hozsannázott, kezét csókolta, nem bánta. Fegyverére, lovára meszelyszám
öntötték a szenteltvizet; hagyta. Hangja suttog, alig szól. Örvendeznek, országolnak a csuhások.
– Megyek hát...
– Menned kell, de halld, amit mondok: ha ott veszel, én Türjét megölöm!
– Köszönöm, testvér! Akkor hát gyerünk...
Társaival leballagott a földbástyáról. Lent társzekerek sokasága kanyargott, bőgő ökröket
hosszú durrogó ostorokkal hajtottak. Izgatott kalmárok kínálták portékájukat a vitézeknek.
Domonkos-barátok dicsérték az Urat hangos szóval. Áttörték magukat közöttük, és a palánk
tövében lóra kaptak, hogy az érkező palotások elé menjenek.

III. FEJEZET
A VIHAR KAPUJÁBAN

A szél kormot szórt rájuk, ahogy elkanyarodtak Eger alatt, az erdőből kihasított legelőre. Ernye
nem engedte, hogy keresztüllovagoljanak a városon. Elgyengítené a szem ott a szívet.
– Táborozzatok le!
Néhány dögevő madár rebbent fel a bokrok közül, és felgallyazott a környező fákra. A frissen
serkedt fű között csontok hevertek, vadak hordták szerte. Leugráltak a lovakról, leszíjazták a
nyergeket, összeterelték a rönkökön botladozó állatokat. Vállukat nekifeszítették az érkező
társzekereknek, le ne ragadjanak a süppedő kerekek. Ponyvát bontottak, zsákokat emeltek, karót
vertek.
Ernye nyeregben maradt, keresztül-kasul léptetett vitézei közt. Egyszer csak megrántotta a
zablát, futtatott a város felé.
– Eredj utána, Csejte, ne menjen egyedül! – Pók Móric kérte az apró vitézt, aki nyomban lóra
fordult, és megeresztette a kantárt.
Eger szélén, az üszőkbe roskadt házak között érte utol. Ernye hallotta a lódobogást, de nem
nézett vissza. Megkötötte szemét az ég felé nyúló szenes gerendák látása. Még érzett mindenfelé a
rothadó hús szaga, a félig letisztított csontokon varjak, keselyűk vitáztak, rikoltoztak a romok
között. Néma, nagy halott volt a város. A templom tornya derékban leroskadt, faragások hevertek
szerte a téren. A zuhanás földbe fúrta a köveket. A püspöki hűbéresek házai kiégett ablakokkal
meredtek rájuk, mint csontkoponyák rettentő szemgödrei. Leugrottak a lóról. Ernye odavetette a
zablát kísérőjének.
– Te maradj!
Felment a templom lépcsőjén. Süvegét nem vette le, semmilyen Isten nem lakik már ebben a
házban. Tört szobrok, ledöntött oltár, széna a víztartóban, lógané a padlón. A falfestmények
szentjeit bemocskolták vérrel. Délutáni ég leselkedett be a hasadékon. Ahol az oltár aranyozását
megpróbálták lefeszíteni, egy félmeztelen lány meg egy büszke vonású férfi hevert a halál
viasszínével. Talán csak nemrég végeztek velük. Elfordult, visszafordult.
– Ülj fel, Péter!
A püspöki palotához értek. Azt is tűz pusztította el, csonkán, tetőtlenül meredeztek a falak. Az
égett szemöldökfákban tört nyílvégek lógtak. Mindenfelé lándzsanyelekbe, összeroppantott
sisakokba, megpörkölődött csontokba botladoztak. Holtak városa ez, nem az élőké!
– Forduljunk!
Akkor néhány bátortalan, megsoványodott férfi bukkant elő az utca végén a romok között.
Nézték Ernyééket bizalmatlanul, futásra készen. Majd közelebb sompolyogtak, egyikük Ernyéhez
futott, elkapta a kezét, és megcsókolta. A hadnagy elrántotta haragosan.
Megdöbbentek. A püspökök nagyon beléjük szorították a tisztességet a lovon ülők iránt.
– Köszöntünk, nagyuram, király vitéze. Becsületes népek vagyunk mi, istenes szolgái a püspök
úrnak.
– Honnan jöttök?
– Az erdőkből, a hegyről, uram. A pokol pogányai nagy igyekezettel csaknem futvást
elvonultak. Átok rájuk! Láttuk kegyelmed büszke hadinépét odafentről, ahogy felnyargalt az Éger
völgyén, és örvendeztünk. Megszabadított a keresztény isten!
– Hol a püspök?
– Meghalt!...
– Beszélj!
– Nagyon soká várt az indulásra, minden marháját menteni akarta. A templom kincseit elásatta
valahol titokban, jószágait elhajtatta valamerre. Minket a templomba hívott, és napszám kellett
imádkoznunk, utat hozzánk ne leljen a tatár. A fákat bevágtuk, az utat megszántottuk. Sokáig csak
a messzi tüzek füstje ért el, a hegyekről éjszakánként láttuk a fényeket. A püspök atya meghirdette
valamennyiünknek: Krisztus úr álomlátásban ígérte neki, hogy megmenekíti az igazakat. Hittük a
szép szót, de a sok menekedő láttán kértük, nyitná meg a magtárakat. Elkergetett bennünket, hát
odahagytuk őt. Felszökdösött a nép mind a hegyekbe.
– Mondd csak tovább... nem lesz bántódástok...
– Beszélik: jött valaki, a tatárok embere, az hitegette a püspök urat, hogy jön a királyi had.
Palotájába szorult, megkerítették az erdő alatt. Nagy harc volt, de a házát végre rágyújtották a
gonoszok, és ők a kapukon kirohanva mind egy lábig elvesztek. Mi a vereslő várost néztük
odafentről, és sirattuk, akár az ölbéli gyerek.
– Miért jöttetek most? A tatár éppen csak elvonult, újból visszatérhet. A csatát még nem vívtuk
meg velük. Mindnyájatoknak jaj, ha itt találnak!
– Az éhség hajtott le minket, uram! Néhány rossz ökrünket, malacunkat hamar megettük,
elfogyott kevéske kölesünk, árpánk. A püspök úr a vetőmagot sem adta ki, az hát az ellenségé lett.
Odafent hideg van, a fák rügyei még alig fakadnak. Asszony és gyermek lázbeteg valamennyi.
Talán maradt valamink, elásott hombárjainkat kibontanánk...
Ernye kelletlenül látta, hogyan gyűlik a nép utcahosszat.
– Menjetek! Reggel mi a fősereghez csatlakozunk.
– Legalább ezt az éjszakát hadd töltsük elpusztult házunkban. Itt legalább a vadak nem
űznek!...
Ernye végignézett a rimánkodó embereken, elhúzta a száját:
– Legyen! Reggelre ám eltakarodjatok! Jöjjetek majd táboromba az irtáshoz, ami eleség marad,
meg a társzekereket nektek adom.
Gyorsan fordított lován, és megsarkantyúzta, nehogy hálálkodjanak.
 – Mennyi dögevő rnadár! – mutatott Csejte a fákra. – Kihíztak szépen. Vendégül jöttek ezek a
tatárok nyomában, enné meg őket a fene gazdástul!
Erősen szürkült már, és a táborba érve Ernye egyenesen sátrához lovagolt. Leugrott, a kantárt
előresietett legényeinek vetette. Ivánkafi jött, kérdő tekintetével. Csak legyintett, és elrúgott egy
követ lába alól. A palotás tiszt sértődötten vállat rándított, és lováért kiáltott.
Ernye nem bánta. Sátrába ment, végigvágta magát a leterített takarókon. Erős akarattal kiűzött
fejéből minden gondolatot. Nyomban elaludt.
Arra ébredt, hogy erősen rázzák, Felült, és a sötétben is Móric hangjára ismert.
– Kelj fel! Zoárd van itt, aki egyszer vezetőd volt. Beszéde van veled.
– Neked mondja el, mit akar!
– Én nem tudom szóra bírni, csak téged kíván! Izgatott, sápadt.
– Nem ismerem, küldd pokolra, és hagyj aludni!
Móric megint megrázta:
– Ébredj már! Amikor Vejtét űztük, a Tátoskőhöz ő vezetett. Ernye kikászálódott takaróiból,
kilépett.
Hűvös, sápadt, csillagos éj volt. Elszórt tábortüzek égtek, és a legények jórészt már
leheveredtek köréjük. Ernye elvette köpenyét Mórictól, fázott. Az alacsony termetű férfi közelebb
lépett, meghajolt.
– Megismersz-e, uram?
– Nem!
– Zoárd vagyok, szolgád, és itt az a tőr, amelyet egyszer nekem adtál.
– Látom, a fegyver enyém volt. Miben jársz itt, neked nem jutott talán a szekerekről eleség?
– Jutott, uram, bőséggel, fogadd érte hálámat.
– Hát akkor?
– A tatár elvágta előlünk az erdőt!
– Hogyan?!
Egyszerre elszaladt szeméből az álmosság, megragadta Zoárdon a ruhát.
– Beszélj hamar, az istenedet!
– Hárman jöttünk le a hegyekből kenyérnekvalóért. A hír hamar jár, hallottuk, a pokolravalók
elvonultak. Most, hogy fordulnánk vissza, az erdőszélen egyszerre nyerítést hallok. A mi bolond
lovunk felel, nyilak pendülnek, Buzárd lefordul a nyeregből. Futottunk lóhalálban.
Ernye észrevett egy fiatal fiút, aki két lovat tartott kőhajításnyira Zoárdtól.
– Hát az?
– Ő az én… fiam, Imre.
– Móric, ülj lóra, hamar! Költess fel néhány legényt, Zoárd elkísér benneteket. Nézz körül
hamar. Ivánkafi hol van?
– Még nem tért vissza.
– Küldd Csejtét meg Leventét!
Móric futásnak eredt, de a közeledő lódobogás megállította. Kisvártatva feltűntek a vitézek is.
Ernye megkönnyebbedve felsóhajtott.
– Ivánkafi!
András leugrott a nyeregből, de vitézei lovon maradtak:
– Ernye! Költesd hamar a tábort, két tatár zászló van az Éger völgyében!
A hadak hadnagyának arca megszürkült, szája remegni kezdett. Jó, hogy nem láthatják!
– Egy legényt a városba futtatok, verjék fel a szerencsétleneket. Meneküljenek!
– Semmiképp se tedd! Elálltak az utat az erdő felé is!
– Hej, hogy az a magasságos Atyaisten!...
– Hallgass, Ivánkafi, töprenkedj inkább!
Móric jött a vitézekkel, kantáron vezették a paripákat. A balhírre nem szólt egy szót sem, csak
nyeregbe ült, és maga után intette embereit.
Zoárd is velük tartott. Ernye utánaszólt:
– Fiadat itt hagyhatod, hadd fújja ki magát.
 – Nemigen fáradt az még. Jobb szeretem, ha szemem előtt marad! Ernye hátat fordított neki.
Gyáva! – gondolta keserűen. – Viszi a fiát, ha rést talál, futhasson a hegynek. Szíve mélyében már
mind hangosabban kiáltozott a hang: „Uriásként előreküldenek, előre, hogy elveszítsenek!”
Hát nem!
– Csejte Péter, te tarts velem. Hozz lovat és embert is néhányat... Levente! Mire visszatérek,
sátramba gyűjtsd a zászlók vezérlőit... Ivánkafi! Sok tüzet rakjatok! Lássák, hogy sokan vagyunk.
– Ébresszem-e az alvókat?
– Ne! Hajnal előtt nem ütnek rajtunk.
– Elmégy?
– El! Vak és süket vagyok, magamnak is látnom kell.
– Nem helyénvaló, ha harci népét elhagyja a vezér.
– Ne jajgass asszonymód! Hitemre, addig el nem veszhetek, amíg ki nem jutottunk.
Ötödmagával lovagolt a sűrűségbe.
– Tiszta az ég, minden futó árnyék meglátszik. Szerencsénk, hogy telihold nincsen.
– Ne csüggedj, Péter! Nézd azt a feketeséget ott a hegyek fölött. Felhők azok és jó szelek
hozzák fölénk. Elborítanak majd, és eltakarnak az ellenség szeme elől. Éjfél előtt itt lesznek.
A sűrűben lecsusszantak a lóról, Ernye parancsolt:
– Kössétek meg őket! Ti maradjatok, csak mi megyünk ketten. A kardhüvelyt vesd el, Péter, ne
csörömpöljön!
Ágak zörögtek, árnyak nyújtóztak utánuk. Vadcsapáson mentek keresztül; felvert állatok
menekültek útjukból. Ernye visszarántotta társát a fák árnyékába:
– Nézd!
Sisak csillant az ösvény túlfelén:
– Úgy hiszem észrevett, húzódik a sűrűbe.
Csejte földre görnyedve futásnak eredt, és hamarosan eltűnt az ellenség nyomában. Ernye
sokáig várta, már-már visszafordult, amikor társa ismét mellette termett.
– Az már nem leskelődik többé senki után! Hanem halld, ott a sziklák alatt van egy jókora
tábor. Hátasaikat kipányvázták, várnak.
Gondosan megtörölgette kardját a fűben. Siettek lovaikhoz. Mire visszatértek a táborba, Móric
is ott volt lovasaival. Ernye sátrába ment, bólintással üdvözölte a százak tisztjeit. Leült a
medvebőrre, és maga alá húzta a lábát.
– Hallgatlak, Móric!
– Tatár had nyüzsög mindenütt az erdőszélen. Nyúl sem búvik ott keresztül.
– Én sem jártam több szerencsével – mondta Ernye. – Nem kutatunk utat tovább. Vihar jön;
nyugtalanok a lovak. Együtt menekülünk a zivatarral. Ha ellenséggel összebotlunk, kivágjuk
magunkat.
Mind megcsörgették fegyverüket. Zoárd lépett elő a sátor végiből.
– Uram! Ne hagyd itt elveszni ezt a szegény népet. Asszony, gyermek és férfi, mind nyugton
alszik, veszélyt nem sejtve, oltalmadban bízva. Mentsd meg őket!
Ernye összeszorította a fogát, felállott.
– Nem tehetem!
– Úgy hát legyen vezetőd az ördög!
Mind összenéztek.
– A sötétben nehezen boldogulunk! – bizonytalankodott Csejte Péter.
– Majd karddal biztatjuk a vén latort! – fenyegetőzött az Ubul nembéli János.
– Hallgass meg engem, vezérem – állt elő Levente. – Hajts a vén róka szavára, tudja ő, mit
akar! Fölverjük az alvó népet, hadd ébredjen, hadd jajongjon. Fut majd mind, bele a tatár
karmába. Míg őket vágják, rés támad majd valahol a gyűrűn, és ott mi kényelmesen elvonulunk...
– Hallgass!
Ernye egyszerre megundorodott Levente szép, büszke arcától. Látta, a többiek hajlanak a
szóra. A vén Zoárd eltakarta arcát, és összegörnyedt.
 – Hallgassatok! Ha a magam hadnépe volna ez, rajtarontanék a tatáron. Nem olvasnám, hány
van egy sorban... De ez a sereg nem az enyém! Keserű szégyen éget, hogy nem segíthetünk,
csupán a magunk bőréért verekszünk. Zoárd! Én gyáva nem vagyok! A magyarok sorsa nem itt
dől el, de kint a mezőn. Minket odavárnak. Mehetsz, ha akarsz, csak a fiadat szánom, te már öreg
vagy, és eleget éltél.
Az öreg vadász meghajolt:
– Vezetlek, uram, népeddel együtt, ha akarod. Hanem most engedd meg, hogy kimenjek, és az
ég alatt elsirassam Eger maradékait.
– Menj! Bűn tartóztatni azokat a könnyeket!
Végignézett a tíz vitézen, akik megmerevedve álltak a széltől reszkető sátorban. Legtöbbjük ott
volt, amikor a szorosból menekültek; hittek benne vakon. Tudták, már döntött a vezér, várták a
parancsot, hogy elfogadják.
– Csapatonként indulunk, gyalogosan és kantáron vezetjük a lovat. Pók Móriccal magam
megyek legelöl, Levente utolmarad, az ő szíve a legnyugodtabb és a leghidegebb valahányunk
között. Ki-ki zászlójának ura. Ha ütközetre kerül sor, ne bánjátok a rendet, igyekezzetek épségben
a sereghez vinni népeteket. Menjetek!
– Jó volna, ha szalmacsutakokat köthetnénk a lovak patáira – vélekedett Ubul nembéli János.
– Szalmánk nincs, de hasogassátok fel a sátrakat, amúgy sem vihetjük magunkkal őket.
Ernye felcsatolta a tőrét, kilépett az éjszakába. A vitézek futottak csapatjukhoz. Riadt lovaikat
csitították, terelték. Nyerget csatoltak, sátrat hasítottak a paták alá.
Az erősödő szél esőpermetet szórt rájuk, noha a felhők még nem értek fölébük. Zoárd fiával
együtt lovuk mellett állt útra készen. Az első felhőrongyok elfedték a csillagokat. Elvágott kötelek
pattantak, a hadak hadnagya nézte, hogyan szabják fel sátorát.
Móric megérintette a vállát:
– Várnak a legények, induljunk!
Ákos Ernye intett, lovát hozták, maga vezette. A dobogás alig hallatszott, már túlzúgták a
szélben nyögő fák. Hosszúra nyúlt a sor, mert Zoárd keskeny ösvényen vezette őket. Ernye lóra
parancsolt egy legényt, és visszafuttatta:
– Jönnek-e a többiek?
Nemsokára visszatért a vitéz:
– Jön rendben az ezer!
– Velünk az Úristen, eláztatja a tatár íját.
Egyszerre verni kezdte őket az eső. Zoárd hirtelen visszafordult, és megálljt intett.
Megtorpantak. Az esőzúgáson át mind tisztábban hallatszott a lovak dobogása. Nem moccantak,
fedte őket a sötét és a fa törzse.
Felbukkantak az első mongolok. Sok-sok hosszú lándzsás árnyék csúcsos sisakban. Egyre
többen bukkantak elő és jöttek szemközt a csapáson. Már megmarkolták a kardot, és lestek a
parancsra. Fél lábbal a kengyelbe léptek, hogy jókor nyeregbe pattanjanak. Pók Móric kezébe
vette a kürtjét, hogy jelet adjon. Ernye türelemre intette; várt még.
A mongolok a tisztáson összetorlódtak, vezetőik előrelovagoltak, és lázasan tanácskoztak.
Szakadt az eső, a zsenge füvet cuppogva szaggatták a paták. Az ellenség végre elfordult, nem
mert az erdőbe hatolni. Ritka bokrokkal fedett mezősávon léptettek felfelé a hegynek. Egyik-
másik annyira közel volt hozzájuk, hogy kopjáikkal elérhették volna.
Csejte csapata utolérte őket. Az apró vezér türelmetlenségében, lóra ült, és hozzájuk nyargalt.
Ernye meglátta és ráförmedt:
– Miért jöttél? Nem parancsoltam-e, hogy ne hagyd oda embereidet?!
Péter belevörösödött a restelkedésbe; jó, hogy nem látják. Szó nélkül fordult és visszament. Az
ellenség elfogyott a csapásról. Zoárd előrement néhány vitézzel. Visszatért.
– Vagy egy tucat tatár táboroz túlfelől sátrak, ponyvák között. Tetővel védik tábortüzeiket...
Ernye a kengyelbe lépett:
– Lóra, legények!
 A paripák meg-megcsúsztak az avaron, fel is bukott néhány. A vitézek csak akkor kiáltottak
nagyot, amikor átnyargaltak a hirtelen lekaszabolt tatárok táborán.
Egy patak völgyében gyűltek össze, és senki sem hiányzott közülük. Az eső megcsendesedett,
közel volt a hajnal. Lovak gőzölögtek, és vacogtak a bőrig ázott vitézek. Egyre ritkult az erdő, és
érezték, hogy közeledik a síkság.
Hirtelen csapat bukkant elő bal felől az erdőn. Túl váratlanul ahhoz, hogy bármelyik fél
meghátrálhatott volna. Amazok voltak kevesebben. Csatasorban álltak a palotások, kardjuk
kirepült hüvelyéből. Ernye lova futott néhány lépést, de gazdája visszafogta. Észrevette, nem
ellenség van szemközt. Sisakjuk hegyes ugyan, de bojt nincs rajta. Lovuk sem apró, pajzsuk sem
kerek. A gyönge fényben nem láthatta a zászlók színeit. Ernye óvatossága mentette meg őket, a
többiek már-már rájuk vezették volna a királyiakat. Onnan is kivált néhány lovas, és feléjük
nyargalt. A nedves tisztás közepén találkoztak. Büszke, javakorú férfi volt a vezérük. Pajzsát,
karvalyos zászlaját fegyverhordozói hozták. Ernye mögött is felsorakoztak a zászlók tisztjei.
– Üdvözöllek, uram! Mely nemzetség vitéze kegyelmed?
– Üdv neked, király hadnagya! Én a Zend nembéli Zotár vagyok, népemet vezérlem.
– Én Ákos nembéli Ernye vagyok, és a magyariak seregéhez igyekszünk.
– Kegyes az Úr – derült fel a komor férfiarc. – Fordítsuk egyféle lovunk fejét.
Egyik emberét visszaküldte.
Vagy négy zászló lovas jött ki a mezőre, hogy Ákos Ernye hadához csatlakozzanak.
Felszabadultan vágtattak a lovak, és az elfogyó fák mögül előbukkant a titkot rejtő tejköddel
lepett hajnali síkság. Mire az eső egészen elállt, nyikorgó társzekerekkel találkoztak. A kísérő
lovasok tisztje, Ugron nembéli Pál, megsarkantyúzta lovát, hogy a felbukkanó Ernyét elsőként
üdvözölje.

A cifra csapanba burkolódzott temnik hasra vágta magát a kán lábainál, és arcát a hosszú szőrű
medvebőrbe rejtette.
– Hát mégis visszajöttél, Kahil? – kérdezte Batu. – Vannak a táborban, akik fecsegő asszony
módján rossz híreket mondanak felőled. Én barátja voltam életében apádnak. Igazi bagatur volt!
Vezére apámnak, hőse nagyapámnak, a hasonlíthatatlannak. Eltakarom fülemet irigyeid szája elől.
Kedvezek neked: beszélj magad!
A kán hangja nyájas volt, de a mongol tiszt tudta, hogy csak egyet kell intenie a
sátorfüggönyök mentén karba tett kézzel álló targudoknak, azok megragadják, és fejét veszik
odakint. Alig emelte hát szemét, csendes, nyugodt szóval felelt.
– Homlokod, kánom, fényesebb, mint a csillagok, bölcsességed nagyobb, mint a Káf hegy!
Engedd, hogy szolgád igazsága elérje kegyes füled. Vétkesnek én nem érzem magam, mint ahogy
Gulidár sem volt az, amikor ostoba vezérei miatt csatát veszített. A nagy Dzsingisz kán
megbocsátott neki, fondorkodó irigyeit elűzte...
– Te csak ne emlegesd Gulidárt, minthogy tizedrészének huszada sem vagy. Egy fél tumán volt
veled, ugye? Bosszúról beszéltél, biztos zsákmányról, és most üres a kezed. Bölcs, öreg apádra
gondoltam, azért engedtem, hogy a veres ruhás ugorokat üldözd. Nem tanácsolta-e neked Sejbán
orkhon, aki sokkal öregebb s bölcsebb nálad, hogy a síkon üss rajtuk?
– Kegyes kánom, hallgasd meg lábadnak porát! Nehéz veszteség esett volna rajtunk a mezőn.
Inkább lehúzódtam a városból az erdőbe, és így azokat is kicsaltam, akik a hegyek közé
menekültek. Amikor letáboroztak, rajtuk volt a szemünk, bizony a madár sem tudott ott
észrevétlenül kiröpülni. Csak a hajnalt vártuk, hogy rájuk menjünk. Akkor a legmélyebb az álom
a harcosok szemén...
– Folytasd!...
– Kumár lejött népével az erdőszélre, és észrevehettek. Még így sem menekülhettek volna, de
bűbájos sámánok voltak közöttük. Számtalan bűvös tüzet raktak, esőt imádkoztak ránk. Pártjukra
keltek az átkozott ebliszek, és ők, mint a pára, hangtalan elfoszlottak a mezőről.
A kán haragosan ütött a levegőbe, szemöldöke összefutott a homlokán.
 – Ostobább vezérei még egy kánnak sem voltak! Jó szerencse még, hogy az ebliszek nem
szórhatnak gyalázatot rád. Bolond szóval hozakodsz elő! „Egy madár sem repülhetett át” –
mondod, de lám, azok mégis átjutottak!...
– Üldöztettem őket! – fortyant fel a temnik. – Kumár emír utat tévesztett, és csak hajnalban
vette észre; Ruksát üldözi. Még szerencse, hogy nem csaptak össze. Én bűnöm-e ez, kegyes
kánom?
– A tied! Tudhattad, hogy minket legyőznek az erdők. Az ígért zsákmány helyett néhány beteg
szolgát fogtál csak, és mialatt velük veszkődtél, a magyar sereg végéhez csatlakoztak a
menekülők.
– Én mit sem sejtve Bajarsot küldtem, hogy ragadja el a társzekereket a sereg hátából. Kicsi
volt az őrség, kevés embert vitt hát magával. De addigra már odaértek a vörös ruhások,
megütköztek vele, és a temnik sok emberével együtt elesett.
– Kevesebbért is kerültek már karóba vezérek. Mit forgatsz hát a fejedben, Kahil?
A temnik újból a szőnyegbe rejtette arcát, hangja elszíntelenedett.
– Légy irgalmas, nagy dzsigid! Ne feledd, hogyan vitézkedtem Kijevnél meg a hegyi
szorosban is. Zsákkal hoztam aranyat neked, heverődre szép asszonyokat gyűjtöttem. Légy
igazságos, vesd össze vétekkel az érdemet, engedd, hogy friss diadalokkal feledtessem a kudarcot.
Hallgatott a kán, és hallgattak a karba tett kezű targudok is. A szél meg-megborzolta a
függönyöket, odakünt rabok jajgattak, kiáltoztak.
– Elbocsátalak, Kahil, de rovásod nem törültem el. A hidat holnap nem te, hanem Samun
rohanja meg az ezredekkel. Időt adok egy holdfordulásig, akkor gyere újból sátramba.
Kahil hajbókolva kihátrált, élete az övé maradt. A kán a targudok parancsnokát intette
magához.
– Toktamiski! Keresd meg az orkhonokat, és vidd nekik a szavamat; kergessék el a zenészeket
és asszonyokat; gyűljenek kurultájra sátoromba.
– Úgy lesz, kánom!
A targudok dzsagunja elsietett...

Egymás után léptek a sátorba rangra büszkén vagy alázatosan, és valamennyien arcra borultak
a kán előtt. Két kivénhedt bajnok volt a kivétel: Subotáj „a vezérek vezére”, akinek kiváltságát
még nagy Temudzsin adta, és Sejbán „a hadak mestere”, akit Batu magasztalt fel Vlagyimir
ostroma után. Ők kezüket homlokukhoz emelték, fejet hajtottak, és „mendut” kiáltottak rá.
A kánt elborította a függönyök árnyéka, csak az elefántcsont szék sárga ragyogása keretezte
alakját. Arcából senki nem olvashatott ki semmit, titkaitól megfosztotta vezéreit. Ült szótlanul,
várta, míg valamennyi orkhon párnájára ül. A temnikek állva maradtak. Két fővezére kétfelől
tanulatlan ülőkén.
Bizonytalanság, aggódás a szívekben; haragos a nagyúr. Első szavát várják. Lehet, hogy ma
fénylő kegyét eltakarja azok elől, akiket érdemtelennek talál, és néhányukra fűrészfogú pallos éle
vár. Suhintása alatt leszakadt gombként gurul el a fej. A targudok rúgják feledésbe azokat,
akárcsak Gutslukét és Kidzint, akik Pest alatt megfutamodtak a sáncok mögül kirontó ugorok elől.
A kán akkor előhívatta Laót, a kínait, aki tűzfazekakat készített addig, Kissárt, a lovászát, és
orkhonokká tette őket.
Most mindketten a párnákon ülnek irigyelten, de lehet, hogy Kissár tűzimádó lelke már este a
szent napba költözik, mert hadai, amelyeket Bajars megsegítésére küldtek, elkéstek. A temnikek
tudják, hogy a kán elűzte kegyéből Kahilt, és irigylik Samunt, aki a helyébe lépett.
Szolgák jöttek, serlegekben párolgó arzát hoztak. Elosztották, megitták. A kán még egy
serleget kiürített, sűrű vére megélénkült, öklével a szék karfájára ütött, fejét felvetette.
– Tanácsba hívtalak benneteket, mert elégedetlen vagyok. Hallottam, zúgolódik a sereg, és
vereségről beszél. Bizony, nem a bagaturok méltóságáról vonultatok vissza. Fáradt, meghajszolt
lovaitokon a gyávaság jegye. Fülemet megcsaltátok hamis szavatokkal? Látásomat hazug
beszédetek borította el? Kevéssel sem nagyobb most a győzelem reménye, mint eddig!
Várt egy pillanatot a dermedt csöndben.
 – Mint rettenhetetlen tigrisek keltetek útra dicsekedve, büszkén – folytatta –, és megszaggatva
jöttetek, háton hozva az ugorok seregét. Nem üzented-e, Subotáj, a kunok elvonulása után, hogy
napok alatt diadal jeleket küldesz? Gutsluk és Kidzim megfutottak, Kahilt megcsúfolták, Bajarsot
megölték...
– Egérharc – legyintett Subotáj –, néhány csapatukat tőrbe csaltuk mi is. Hidd el, kánom, ez
semmit nem döntött el! Nem menekültünk, csak kicsaltuk a mezőre az ugorokat.
– Alig értek a nyomotokba! – vélekedett Batu. – Miért hagytátok oda Pestet? A harcosok
futásnak vélik parancsaidat!
– Ők fiatalok még, én már öreg vagyok. Négy-öt napig vonultam vissza valaha az urusztok elől
Chepé nojonnal, akinél nem volt bátrabb, hogy jó csatamezőt keressünk. Kalkánál az elbízott nagy
sereget legyőztük. Most is folyónál állunk, ők is elbizakodottak. Pest sáncait nem ostromolhattuk
meg. Lao elmondhatja neked, milyen kevés ostromszert vittünk magunkkal, és a kevés jó része is
Kadánnál meg Bogulájnál volt. Nem voltak sem tűzvetőink, sem kő- és nyílhajító gépünk.
Sáncokat lóval meg nem rohanhattunk, gyalogosan mit sem érünk... Néhány türk és kínai ezer ott
nem számított. Irtózatos veszteségeket szenvedtünk volna...
– Mit mondasz te, Sejbán emír?! Bölcs vagy, mint a sztyepp rókája, bátor, mint tajgai tigris.
Hallani akarlak!
– Kánom! Ne légy olyan gyanakvó, mint apád, Tuli volt. Igazat szólunk, másként vén arcom
együtt égne a tieddel, ha szégyen érné a sereget és a szent zászlót. Subotáj bölcs harcos, azért is
kegyelte őt nagyapád, s hallgatta meg minden tanácsát. Ő mondta róla: „vezérem hős!...”
– Ne egymást magasztaljátok! Érvelj, vitázz velem. Arcom elsötétül látásotokon.
– Kevés a sereg! Kadánnak, Bogulájnak itt kellene már lennie a tumánokkal. Harcosaim
fegyvere, páncélja gyöngébb, mint az ugoroké. Ha ez az átkozott eső tovább hull, s íjaink húrja
elázik, ugyan meg nem állítjuk rohamukat. Mondják, Bajars népének íjai is megereszkedtek, nem
vitték odébb a vesszőt.
– A támadó vörös ruhások könnyű fegyverzetű harcosok voltak. Ha nyakig vasba bújnak
lovastul, mint azok, akiket Pest alatt megöltünk, nem lett volna annyi halottunk. Hallgassátok
csak, hogyan veri sátramat az eső. Minduntalan elered. Ha a tumánok itt volnának, és hátába
kerülnének az ugoroknak...
– A fiamat ne bántsd és Bogulájt sem! – vágott szavába Subotáj. – Nehéz, hegyes vidéken,
várak között nyomulnak előre. Erdélyországban – ahogy az ugorok mondják – még néhol a hó
olvad. Hideg kopár mezők, a lónak nem jut elég eleség...
– Hallgatom szavatokat! Civódtok, mentegetőztök, fiatokat véditek. Szidtok esőt, íjat. Még
mindig nem tudom, mit akartok tenni? Nyomorúságosán szegény ország ez, mondtatok.
Néhányszor száz éve csak, hogy megtelepedtek itt, és a megfeszített embert imádják. Nem
gazdagodtak meg, valóban. Néhány rossz ezüsttál, aranykehely, pár kocsi selyemköntösnek való;
sovány zsákmány. Nagyapám, a dicsőséges Perzsiából és Kathajból szekérszám hordatta a
kincseket Karakórumba. Micsoda drágaságok voltak azok! Az urusztokat nem vádolhatom
fösvénységgel: gyűjtötték, halmoztak nekünk. Ez a magyar föld itt nem préda!
Haragos hangja betöltötte a sátrat, látszott karfát markoló kezén, hogy birkózik haragjával.
– Kémeitek mézes szavakat csorgattak fülembe. Aranytól terhes városokról beszéltek.
Palotákról, amelyeknek mását nem látta szem, asszonyokról, akiknek szépségétől elhalványul a
nap tündöklése. Házakat építettek vízre, hogy fényük a habokból verődjön vissza, mondtatok. Igaz
ez? Hol az a város, amelynek a trónusán a megfeszített ember szószólója ül, s hirdeti fennen, hogy
városa örök, minden út oda vezet? Hát hol vannak azok?
Harsogott, de még mindig mozdulatlanul ült.
– Decemberben indultunk, és bíztatok, mire a fák leveleiket elhullajtják, az örök tavasz földjére
érünk. Elérjük-e? Mit akar itt szemben velem ez a kis ugor kán, vagy ahogy ő nevezteti magát, a
„magyarok királya”? Ellenem vonul, és táborba száll? Sátrát, amelyet pompásnak hisz, büszkén
felvereti? Hirdeti, hogy hitét védelmezni jön!? Ki akarja sanyargatott bálványát elvenni tőle? Van
seregemben elég, aki Buddhának áldoz, más meg tüzet, napot imád, megint más Allahnak bont
szőnyeget... lett volna hely nekik is! Visszafogta a hangját, az még így is belevágott a csöndbe.
 – Dzsingisz kán táborába hívás nélkül gyűltek idegen harcosok. Vezéreik meghódoltak, és
zsákmányért híven szolgálták őt. Én szövetséget kínáló írást küldtem ennek a koldusnak,
csakhogy hamarabb nyugatra jussak; a ti szavatokra tettem, ő gőgösen elutasított, noha alig van
arany a ládájában, díszruha a hasán. Állok nyugat kapujában, aranyos tornyokat vélek látni, s
ekkor ezek a rongyos ugorok elébem állnak. Miért védik ők más kincsét?! Megzavarták kánjuk
eszét az ebliszek?!
Senki nem felelt.
– Azt mondod, Sejbán: seregünk kevés, lovunk döglik rakásra, eső zuhog, íjaink romlanak, a
harcosok lázonganak. Ott voltatok-e, amikor nagyapám a világ keleti felét meghódította?... Mit
tanácsoltok, forduljunk vissza?
Ismét nem felelt senki. Mindenki reszketett a nagyúr haragjától, belesápadtak az arcok,
szájpadláshoz tapadt a kiszáradt nyelv.
– Hát ütközzünk, kánom, ha akarod! – szólt végre Subotáj. – Én délen, Sejbán emír északon
átkelünk két-két tumánnal a folyón, és hátába kerülünk az ugoroknak. Magad támadj öt tumánnal
szemközt, amazok odaát megriadnak majd, mint kecske az oroszlán látásán. Szekerekkel vették
körül táborukat, sátrat szorosan sátor mellé vertek. Gyors rohamra nem is gondolhatnak. Jó
vezérük nincs, zárva vannak, mint birkák az akolba. De a kőhidat foglald el előbb a folyón,
átkeléskor akadály lehet, ha ellenségeink kezében marad. Bízzunk a bátrakat kedvelő istenekben,
hogy az esőtől terhes felhőket elűzik, és a fű felszárad előttünk.
Batu elégedetlen volt vezérével.
– Aggodalom van szavaidban! Régi bátorságod csökken-e vajon éveid múlásával? A hidat
holnap estére elfoglaljuk. Samun, látásod kedvemre van, beszélj!
A Kahil helyébe emelt temnik felállott. Arca ragyogott a kegy sugarában, hangjában a hűség,
az aggodalmasok megvetése csengett.
– Mi azok véréből való ifjak vagyunk, akikkel a világot meghódította dicső nagyapád. Kánom!
Fényes és rettegett szárnyad alatt, amely beborítja a világot, bontottuk ki a magunkét. Engedd
kegyesen, hogy repüljünk. Aki fél az ugoroktól, menjen a sztyeppre, legeltessen tevét! Ha meg is
ereszkedik az íjhúr, nem olyan jó-e a kardunk, mint az övék?
– Így beszél egy igazi harcos! – kiáltott a kán. – Mit feleltek erre orkhonok, emírek?
– Az ifjú Samun bátor, akár a gepárd, mivel vadra vadászol, nagy kán! – mondta Sejbán. –
Vedd le a pórázt nyakából, hadd űzze a vadat a te dicsőségedre.
A fiatal vezérek mind gyűlölték és irigyelték Samunt, de az öregek szakállukba mosolyogtak.
Tudták, a folyó megáradt, a partoldalban mély a sár, és a magyarok lovának patkója jobban
kapaszkodik azon. Azt is tudták, hogy nyilak nélkül úgy söprik el lovasait a híd páncélos őrzői,
mint a falevelet. Kevés oda fél tumán. De mindezt nem mondták el, magasztalták a hőst. A
vereség majd újból feléjük fordítja a kánt. Ha mégis győzne, az sem baj, az ugorok első dühének
úgyis áldozatul esik. Igenlőleg dobogtak lábaikkal, amikor Samun a kán elé omolt, aki
aranyláncot akasztott a nyakába.
A szolgák újra arzát hoztak. Arab mágus nagy füstöt támasztott a sátor közepén, és diadalt
jósoltatott a megidézett szellemekkel. Táncosnőket, zenészeket hozattak.
A két aggastyán, a legöregebb vezérek észrevétlenül elhagyták a sátort, hogy Subotáj
megvasalt útikocsijában, sakktábla mellett magukban tanácskozzanak. Lao, a kínai orkhon is
kijött a sátorból, mert Buddha nem helyesli a szertelen mulatozást. A naftatűz, az ostromgépek és
a hadisárkányok mestere magához intette a közelébe settenkedő Kahilt.
– Gyere csak, temnik, látom, hogy tudni akarsz egyet-mást. Ismertem és szolgáltam apádat,
kedvellek téged. Bár öreg vagyok, de bolond nem, elhiheted nekem, hogy hamarosan
visszanyered a kán kegyét.
– Miből olvastad ki ezt, tudós orkhon? – remegett meg az örömtől Kahil.
– Batu még hevesebb és ostobább, mint te vagy!
– Kathaji majom – dohogta Kahil alattomban, és földig hajolt. – Az isten szava szóljon
belőled! Ha nagy zsákmányt ejtek, nem feledkezem meg a gazdag ajándékról.
 – Haragodat ne tüzeld, apám! Vállig fiúsra vágtad hosszú hajamat, megtanítottál, hogyan üljem
meg a lovat, hogyan vonjam az íjhúrt, forgassam a fegyvert. Mindig igaz szót követeltél. Most se
vedd bűnömül, hogy mint a fiad és nem mint lány szólok veled.
Az öreg Zoárd arcát még sötétebbé tette a félhomályos sátor. Deres haja a homlokába hullt,
nem simította el onnan. Állat kérges tenyerébe fektette, inge zsinórja megnyílt, borzas melle
sebesen emelkedett.
– Három éve annak, hogy hajadat haragomban levágtam, mert asszonnyá lenni nem akartál.
„Hát légy fiam és vadásztársam”, mondtam akkor, ugye? De később, amikor már megbékéltem,
nem vetted fel hímzett lányruhádat. Bőrnadrágosan, lovon jártál vadászni, s hajad fonatát te
magad pusztítottad el. Hányan vágyakoztak gonosz szemed után, nem számolom. Buzárd
szegény, látásodért járt velünk, végzete Eger alatt nyilat szánt neki. Nem nyomja-e a szívedet?!
A lány türelmetlenül hátat fordított apjának:
– Sohasem hívtam! Ígérő pillantást rá nem vetettem!
– Ő hát el volna temetve, jó eleség a varjak hasának. Helye már behegedt, de a szívemben
szám szerint felróva van, hány ütést mértek rám az Ákosok, amikor a kezükbe estem. Földet
haraptam kínomban, a csatlósok nevettek. Elfelejted-e, hogy a papok és a jó urak hányszor űztek
együtt a vadakkal?
– Apám, mégsem mehetek veled. Egyre közelebb jön a halál ideje. Seregek készülnek csatázni,
holtak végsóhaja vész el örökre. Maradnom kell, végtelennek tűnő évek óta várom, ha most
elvész, örök időkre várni kell.
– Nem gondol veled! Ő, ha valaha talán vágyott is rád, csak úgy kívánt, ahogyan ők szokták:
kiinni és elhajítani... Meg sem ismer.
– A ruha nem rejthet el! Vének és szerelmesek mindenen átlátnak!...
Dobbant a föld, lovas ugrott le odakint a nyeregből. Ernye rántotta fel a sátor függönyét. Alig
bólintott rá a köszöntésre. A heverőhöz botorkált, végigvetette magát rajta.
– Keress, Zoárd, keress! A ponyvák alatt a tömlőkben még talán lelsz italt. Hozd ide nekem.
Tűz ég a fejemben, rémek ijesztenek...
Zoárd a vásznak közt matatott, Éva némán ült a zsámolyon a sátor végén.
– Vesd szemed az enyémbe – gondolta a lány –, és a szörnyek nem ijesztenek majd. A mezőt
látod ott, tenger virágait. Mindjárt megismertelek a táborban, vitézeid élén. Sötét volt, és az évek
elváltoztatták arcodat. Amikor legutóbb láttalak, homlokod nem volt még barázdás! Én még
gyereklány voltam! Te már férfi vagy és vezér. Hangodra ráismertem azonnal, évek távolából.
Azelőtt jobban szerettem az éjszakát, mint a nappalt, mert az álommal eljöttél, ültél a heverőm
szélén... De nem szóltál... miért is nem tud az álomkép beszélni?
Ernye hányta-vetette magát fekhelyén.
A csontkezű urat hallom jönni az éjszakában, haditábor felett – merengett tovább a lány. –
Övéit válogatja. Te hallod-e őt? Isten megengedte, hogy még lássuk egymást, nézz rám
vágyakozóan, kutatóan. Én hozzád nem szólhatok, félek tőled, noha kezemmel is érinthetnélek.
Milyen hályog üli meg a szemedet? Neked kell megoldanod az idő hozta varázst...
Az öreg vadász végre tömlőre tapintott, megkínálta Ernyét, aki kiszabadította a dugaszt, ivott-
ivott, és ereit keresztül-kasul járta a fanyar savanyúság. Aztán elvetette magától a tömlőt.
Lehunyta a szemét, de hasztalan hánykolódott, elkerülte az álom.
– Átkos látomások! – mormolta. – Mezőket látok, halottakkal tele. Nyíltól sebzettek még a
kopár fatörzsek is. Tűzlángok mindenütt. Hasztalan emelem szememet az égre, vörös az is. Vörös
égen fekete madarak jönnek csapatosan, a meztelen hullákat keresik...
Vergődött a lócán, veríték lepte el. Éva arra gondolt, ha most megtörölné Ernye homlokát,
talán megváltoztathatna mindent. De nem merte.
Ernye nem ismerte fel. Ernye szívét parázs égeti, szemét véres köd borítja. A patakban látott
tükörkép elhomályosult, álommá lett, reménytelen vágyódás az emberfeletti szépérzés után. Egy
lett az arc az aranyszín szivárvánnyal, amely a napot ragyogja körül. De most nincs
szivárványlátás ideje!
Szemére szorítja öklét, úgy fekszik. Zoárd fél tőle, nincs, aki megtörje a némaságot.
 – Távozz, Kötöny, nem kell a jóslat nekem! – suttogja, hörgi Ernye. – Elveszek, és jól van az!
Ott jártam Esztergom alsóvárosában. Vályogviskók, dülöngélő faházak, sikátorok, szemét között,
bűn és nyomorúság között. Emlékszem a vénasszonyra, minden csontja gonosz volt. Vetnék
ciherre! Bűzös mécs a kezében, vigyor fogatlan száján, sárga fények a szemében. A döngölt
földön fehér babszemek, mint fogak a sors ínyében. Csíkok mindenfelé: az élet útjai. Rakja őket a
banya, és mondja: „Jót akartam jósolni, kegyes úr! Sok dénárt adj, és hazudok neked!” „Mondj
igazat, és kétannyit adok!” – feleltem. És a banya őszinte volt: „Asszonyod van, de nem látod
soha. Mezőt látok, néma füveket. Fekszel, és nem kelsz fel. Elporlad a ruha, el a hús, a csont,
virágokat látok, illatukat nem érzed. De lám csak, egy vonás fut itt keresztben; galamb repül
benne. Ha valaki önszántából a halálnak adja magát helyetted, a halál beéri vele, és te élni
fogsz...”
Ernye felnyög az emlékezéstől.
– Aranyat adtam neki, újveretűt, mert nincs a világon, aki elveszne helyettem. Szállj el
sóhajtásom, repülj a nagy fejedelemhez, kérj ott bebocsáttatást. Jövök magam is hamarosan.
Sűrű, apró szemű eső verte a tábort. A Sajó háborgott partjai között. Vizet böfögött fel a föld a
vaspatkók alatt. Álomra készült a szekerekkel övezett tábor.
Egyszerre futó lábak kezdtek dobogni, ló nyerített riadtan. A csend leroskadt, mint taglózott
ökör, rémületes kiáltás harsant.
– Hátunkon a tatár!
A sátorponyvát türelmetlen kéz rántotta fel. Ugron fia Pál árnyéka magaslott Ernye fölé.
– Rohanvást menj a királyhoz! Parancsold nyeregbe az ezert, élére állj! A pokolravalók
rajtaütöttek a hídon.
Ernye felugrott, felkapta asztalon heverő kardját, és követte fegyvertársát.

IV. FEJEZET
A KŐHÍDNÁL

Nincs idő csatarendbe állni, épp csak kiránthatják kardjukat, megragadhatják a lándzsát. A
gyors ellenség rajtaront a túlparti őrségen, és legázolja.
Meglassul a lovak rohanása, a sok bőrruhás mongol hosszú sorban tömörül, úgy megy rohamra
a híd ellen. Szemközt jön a felserkent őrség, dárdaerdejük eget fenyeget.
Nyílzápor állítja meg őket a híd közepén, nekiszabadult harci kiáltás harsog. Sebes, dühöngő
rohamba kapnak a lovak, és nyíl hull szakadatlan. De most nem bírják megtizedelni annyira a
sorokat a híd tetején, mint máskor. Lágy az íjhúr, a lövők nem érzik a biztos célt. Látásukat
megzavarja az eső és a vastagodó sötétség. A hátasoknak felfelé kell törtetniük, ügetésbe lassul a
vágta.
A hídőrség tégla alakú, domború pajzsait egységes fallá zárja össze, hosszú, erős nyelű
lándzsáit kőnek veti, hegyét nekimereszti a tatár csatamének szügyének. Feszül a láb, vassá –
merevednek a kar izmai. Hallják, hogyan verik a nyilak pajzsaikat. Még egy utolsó
felfohászkodás, és sereg seregbe bomlik.
Az első sor lándzsás lerogy a szörnyű összeütközéstől, de mögöttük rendületlenül áll az ércfal.
Lovak nyerítenek, omlanak. Harcosok hemperednek át egymáson. Páncél, pajzs vértől, esőtől
sikamlós. Kiáltások, fegyverzaj, zűrzavar.
Új roham vágtat a holtakon keresztül, beletipor a vonagló sebesültekbe. Görbe, vékony kardok
szelik a levegőt, kerek pajzsok feketéilenek.
Fekete a ló, fekete árny a lovas. Az estszínű arcok torzak az erőlködéstől.
Odafönt nincs hold, nincs csillag; szürkeség van, felhők, zuhogó eső. Ordítás, marcangolás.
Húsba markoló kezek, sújtó, szikrát vető fegyverek.
Bomlik a második sor, hússzőnyegen tör át a harmadik. Sebesülteket sodor az állatok szügye a
megáradt folyóba. A nyilak már nem suhannak, vasak keresik egymást. Az új csapatot is
visszaveti a kopjafái, de hátul új hadak nyomakodnak, kényszerítik őket előre.
 A vérző érc-sün kiállja a nyomást. Izmos felvidéki legények, öles szőke szlávok, nyurga
somogybéli legények vetik egybe vállukat, szorítják az összeakasztott pajzsok szíját. Ötszázan
védik a hidat a nyargaló folyam fölött. A mongol tízannyi, de keskeny a hídközép, ott nem törnek
át.

– Amíg tanakodol vezéreiddel, felséges bátyám, a híd az ellenség kezére jut, vitézeink sírjává
lesz a folyó. Adj nekem csak egyetlen ezert, és vízbe verem valamennyi tatárt.
– Nem, századjára sem! Kedves vagy énnekem, öcsém, éji harcba nem eresztelek. Borsa
Tamás, királyod kér, törj ki a hadaddal!
– Halld, Béla úr! Riadót fújnak mindenütt. Hadinép sokasodik zászlód alatt, de most még
egyetlen csapat sincs nyeregben.
– A király elégedetlen veled, Borsa úr... Öcsém, megállj! Gyere vissza, parancsolom!
– Várni gyalázat! A gyávákat veri az Isten! Azok ott a hídnál értünk verekednek!
–... Kálmán herceg nyeregbe szállt! Ti urak mind tartsatok vele. Lovat nekem is!
– Király úr, az indulat el ne sodorjon, ülj székedre! Legjava nép követi a vitéz herceg
lándzsáját.
– Mennyi az?
– Van talán ezer is... De legalább hat zászló.
– Kárhozatosan kevés... Nyeregben ül-e már az én palotás hadam?
– Itt jön éppen Ákos nembéli Ernye, tőle kérdezd, uram!
– Végre hát! Látom, siettél! Verejtékes az arcod. Töröld meg, nem neheztelek. Eredj, siess
Kálmán herceg után, kezeddel harci szerencse jár. Hamar, fiú! Királyod megjutalmaz! De várj
csak... Halljátok-e a robajt?
– Nehéz mének alatt dübörög így a föld, Béla úr. Megnézzem?
– Vértescsapat lesz az, és nem kicsi. Nézz utána!
– Ezek templomosok, királyom! A nyitott sátorajtón át láthatod, uram, fehér köpenyegüket
előválni a sötétből. Fáklya ég a kezükben, a szél idáig sodorja kiáltásukat. Hallod, Béla úr? A
mester maga vezeti őket, nevét kiáltozzák.
– Felséges úr, lovon mind a vörös ezer! Engedd, hogy velük tartsak!
– Vissza, Ugron, nem indulhatsz! Intettem Ernyét, legyen türelemmel! Hívd vissza! Helyben
marad az ezer, nincs rá szükség. Futtat odakünt a templomos had. Tábort nyittatott, engedélyt sem
kérve, a sok dölyfös, parancsot nem ismerő lovag. Kiáltozzák bálványuk nevét? Hadd lám,
Niccolò Torelli hogyan győz egymagában!
– A gyűlölséget vesd ki most szívedből, király úr! Országodat égeted el vele. Engedd el
palotásaidat, vagy megyek magamtól.
– Maradj, Kalocsa érseke! A harag éjszakája ez a mai!

Lépésről lépésre hátrál a pajzsfal. Roppant nyomás szorítja felfelé. Megsűrűsödött a sötét. A
híd magas derekán már a tatár had uralkodik. A kőpárkány széléig tornyosulnak a halottak, testük
felett vívnak a megmaradtak. Ki kell tartani! Ha átjut a tatár, egyszerre szétömlik a mezőn! Meg
kell állítani őket!
A tábor felől kürtök riadnak, lovashad jön.
– Rajta, rajta! Szent László, segíts! Itt a segítség!
Az ötödik roham sem bírja elsodorni őket.
A túlparton döngeni kezdenek a nakarok. Sercegő, kék lánggal égő tüzek gyulladnak. Eső
annak nem árt. A kísértetfényben csapatok vetik magukat vízbe lovastul, hogy a felmentő had elé
vágjanak. Csontkürtök harsogják túl a fuldokolva sodródó harcosok hangját, és újak ereszkednek
vízbe átellenben. Lovak keresnek gázlót, sekély szigetet a hideg, fekete folyóban.
Kálmán herceg vitézeinek utat nyit a holtra fáradt, sebbel borított gyalognép. Szétlazulnak a
pajzsok, visszahúzódnak, rendezkednek a sorok. Lovas lovassal csap össze, kard kardot szikráztál.
Megvetik magukat a rettentő éjszaka vágóhídján, megfelezik egymás közt a víz fölé emelkedő
kőívet, és küzdenek érte.
 Sok mongolt elsodor a Sajó, de még több kapaszkodik felfelé az iszapos parton. Csúsznak,
felhemperednek a lovak. De a legjava feljut. Most hátába kerülhetnének Kálmán hadainak.
Dübörgés, fáklyafény közelít. Fehér köpenyek, harci zsolozsma. Kopjaerdő, pajzsok, mázsás
páncélok. Lesöprik a megkapaszkodni próbáló mongol ezredet a partoldalról, azután nyomukba
zúdulnak, és a felázott agyagba tapasztják őket. Nehéz, kétkezi pallósok egyetlen csapással
vágnak embert, állatot. A halál jól lát, nem tétlenkedik.
Tárnok csak fél kézzel suhint pallósával. Jobbja még gyenge, zablát tart vele. Kényesen lép
vele a nagy csontú, páncélozott csatamén. Sámson emeli a zászlót, káromkodik és pusztít. Vízbe
menekül előlük a tatár, csapatszámra fullad bele nyomorultul. Miklós lova is begázol szügyig.
Csúcsos süveg bukkan elő mellette. A harcos nem emel fegyvert, kegyelemért könyörög. Nem
értik. Miklós úr már majdnem levágja, amikor Sámson rákiált:
– Ne öld meg! Orosz a nyomorult!
Megragadja vállánál, és kiemeli a vízből. Egy frank lovag segít hátravinni a gyalogok közé,
akik a maradékot vágják.
– Őrizzétek!
Fent a hídon meginog a tatár. Kiált, omlik. Zászlók, jakfarkak hullanak a feketeségbe.
Menekülnek. Kálmán herceg átűzi őket a túlparti sáncokon is. Rúgtat a futók nyomában.
Az erődből Kahil pihent ezreket hoz, azok visszavetik a megfáradt magyarokat. Újonan jöttek
fedezete mellett vonul vissza a mongol sereg roncsa. Még nincs éjfél. Az eső eláll, felkerekedik a
szél.

Győzelem! Viharként tör a táborra a tomboló ujjongás. Nyeregbe ült, de még harcba nem vetett
vitézek csusszannak a földre. Futnak a sáron át az érkezők elé. Testvérekként ölelik egymást,
lecsókolják a vért társaik arcáról, összekavarodik a felriadt sereg.
Emberroncsokat hoznak a hídról, azoknak némán utat nyitnak, mögöttük összecsap a
mámorban ujjongó hadinép. Bort, sok bort kell előhozni hamar! Tort inni halottakra, áldomást az
élőkre. Dalolva, vállra vetett lándzsával vonul be a megtizedelt hídőrség. Összeverődnek a
horpadozott pajzsok, verítéktől, büszkeségtől csillogó ábrázatukra hull a vörös fáklyafény.
Paripát táncoltatva a herceg csapata jön. Kürtszó előtte, zsákmányolt lobogó a kézben.
Kálmánt kiáltják, követelik mind a katonák. Végre előmutatkozik vérfoltos takarójú lován,
megszaggatott ruhában. Felemelt kézzel üdvözli övéit. Még ettől sem csillapodik a tömeg, útját
állják a vezéreknek. Királyiak vernek utat lándzsanyéllel előttük.
Béla úr kilép sátrából, mellére öleli hódoló öccsét. Könnyek csordulnak le arcán, beleremeg a
gyönyörűségbe. Összeölelkezve mennek be, valamennyi főnemes a nyomukban. Hadak
hadnagyai, zászlósurak, idegen földi grófok, aki csak befér. Kelyhükből vérként loccsan ki
kezükre a sűrű veres bor.
Ernye a díszes sátorkarók mögött a függönyöknél áll. Halvány, az öröm nem bírja megragadni.
Talán, ha kirohanhatott volna a vörös ezerrel, szíve hevesebben verne. Tétlen maradt. Itt pedig
szenvedélyek csatáztak még gyilkosabban. Nem szólhat, hiszen fegyveres szolga csak, de
valamilyen furcsa fájdalom mar a torkába. Egyet sem emel a sok ezüstkupából.
– Győzelem!
– A tatárok megfutottak, bátyám! Holtak a folyóban, a hídon, a mezőn, mindenütt!
Visszatakarodtak a sűrűség védelmébe, ott rendezik megdúlt soraikat. Hajnalra talán új csatát kell
állnunk.
Borsa Tamás úr magasba emeli poharát.
– Igen nekiveselkedtek azok a futásnak, nem állnak meg ma!
– Dicsőség a herceg fegyverének! – nyúl poharáért Tomaj Dénes úr. Csendül a koccintás,
Uporok, Abák, Héderváriak, mind összeverik kupáikat.
– Mintha sárkányölő György szállt volna alá ellenséget pusztítani – bólogat István
főkancellárius. Csak Ugrin hallgat és a király, aki még egyre szorítja a herceg kezét, ráemeli
pillantását.
– Teneked elapadtak dicsérő szavaid?
 – Úgy érzem, valakire még nem ittunk...
– Igaz! – kiált Kálmán herceg, és baljában tartott serlegét kancsó elé tartja. Béla úr arca elpirul,
semmi kétség, kit üdvözöl majd á zördülő pohár. A szolga tölt, sötéten habzik a bor.
– Magasba a kupát! Niccolò mesterre ürítsük, urak! Ha ő a folyóba nem veri tatárjainkat, már
üdvözültünk volna!
Ernye figyel. Béla király keze megremeg, bora nem fogy, jobbja elereszti öccse kezét. Leül.
Sárga fény lobog fel szemében.
A sátorkárpiton át mint gyilkoló tőr fúródik keresztül az üdvrivalgás odakint. Béla úr
belesápad. A templomosokat köszöntik! Elébük mennek az egyházak vitézei, az apát urak,
priorok.
Torelli pedig beállít robusztusán, villogó vértjében, sebzetlenül. Akárha nem is viadalból
jönne, csak kardhüvelye vérmocskos valamennyire. Meghajol, hódol a királynak. Az érsek
megöleli, Kálmán herceg a kezét nyújtja. Az uralkodó hátradől székén.
Sámson lép elő, megkötözött foglyot lök a trónus elé. Miklós beszél:
– Uralkodóm! Aki előtted térdel, nem tatár, hanem orosz. Az ütközet adta kezünkre.
Meghagytam életét, hogy szavát el ne messem. Mondja el, amit tud. Talán nem lesz hiábavaló!
Mert a tatár odaát csatára készül, közülük jött!
Előredől a király, szeme a rabul esetten. Felkínálkoznak többen is, van elég, aki a holicsi
harcok idején megismerte beszédüket.
Tomaj Dénes úr érti legjobban az orosz foglyot, ámbátor az idegen nem Holies vidékéről való.
– Beszélj hát!
A megtépett, szakállas férfi reménykedve térdel. Üres tőrhüvely az oldalán, bőrnadrág a lábán,
hasadt vasing a mellén. Arcán friss hegek...
– Bölcs nagyúr, vitéz bojárok! Nézzetek rám kegyes szemmel, én a vlagyimiri nagyherceg
utolsó testőre vagyok. Három éve estem rabul. Rettentő nap volt az! A kegyes Isten akkor
menekült el templomunkból, és a Mihály-kapu, amely minden rohamot megállt eladdig, akkor
roskadt le a mongol kos előtt. A herceg elesett, családja rabbá lett. Mi férfiak, akik el nem
haltunk, sírtunk dühünkben, amiért látnunk kellett azt a napot. Látnunk kellett, hogyan hurcolják
gyalázatra asszonyainkat, megvasalt kezükben hogyan pusztul a gyermek, hogyan omlik össze az
ismerős hajlék a lángok alatt. Sikoltással telt meg ott a fülem, több abba nem fér!
A férfi újból átéli emlékeit, arca vonaglik, szája remeg.
– Azért mondom ezt, kegyes bojárok, mert nektek is ez a sorsotok, ha győz ez a pokolszülte
sereg. Keletről jöttek, ahol forróság honol, ördög trónol a homokpuszták fölött. Én megfogadtam,
hogy bosszút állok... Vártam ezt a pillanatot három esztendőn át, és ha feljöttek a csillagok,
kértem Vlagyimir védszentjét, Mihályt: segítsen meg. Egy dzsagun volt az uram, száz lovast
vezérelt. Előbb bilincselt rabszolga voltam, majd gondot viselhettem a lovára. Magyar földön
kísérőnek fogadott, magam is fegyvert köthettem. A folyónál vízbe ereszkedtünk, és én levágtam
a dzsagunt a szent orosz földért fizetségül. A kereszttel jelölt lovagok közé vetettem magam,
bízva, hogy megkímélnek. Feszületet akasztottam nyakamba, megismerjék bennem a
keresztényt...
A kereszt ott van, páncélja alól elővillan.
– Beszélj tovább! – biztatja a bán, és int, vágják fel a fogoly köteleit.
– Hol áll a tatár? Merre tart?
– A híd semmit el nem döntött, kegyes cár, vitéz bojárok! Hajnalra készíti seregeit a kán.
Subotáj, a gonosz vén vezér a sereg egy részével lefelé tart a folyó mentén, délnek. Két tumán
hadinép van vele, két nagy zászlót láttam a seregben. Vörös hímes sárga lobogók azok,
keresztforma jegy a hegyükön... A kegyetlen farkas Sejbán emír – hollók vájnák ki a szemét! –
még tegnap felhúzódott jókora sereggel ahhoz a patakhoz, amelyik a folyóba siet.
– Az a Hernád lesz... – súgnak össze az urak.
– Ott vár északon, s még jókor átkel a virradattal mindkét vezér, hogy hátatoknak rontson. Azt
kérem én, hadd harcoljak veletek napkeltekor. Adjátok vissza a fegyveremet!
– Legyen! – bólint Dénes bán, és Sámson kikíséri a vlagyimiri herceg testőrét.
 A vezérek egymást méregetik, ki szóljon előbb.
– A hídőrséget megerősítettem, ezer páncélos lovas őrzi most. Emberfia ott át nem töri magát!
– Kálmán herceg hangjában bizakodás csendül.
Tomaj Dénes is legyint:
– Badarság! Hátunkat a Heő patak védi. A Sajó megáradt, híd nélkül át nem jön azon senki.
Szekerek védenek körös-körül, íjászcsapatok őrzik, és kardunk sem csorba még.
Kínosan hallgat a többség, az egyház vitézei Tárnok köré húzódnak. Senki nem tudja, most
milyen szó lenne kedves a királynak. Serceg a szövétnek, árnyak az arcokon.
– Híveink szavát várom!
– Fegyverbe kell állítani a sereget!
A templomosmester beszél így, felvéve a kihívó kesztyűt.
– A tábor arra jó, hogy összeszoruljunk. Még rendbe állni is nehéz ott. Szűken vagyunk, sok a
fölös sátor, lovak szoronganak lovak mellett tömegestül. Elég egy riadalom, és megvadulnak,
íjászaink mit sem érnek, félannyira sem bírják a nyilakat repíteni, mint a tatárok!
Szava ellenségévé tette az íjászok hadnagyát. A szekértábor gondolata Bélában fogant
legelőször, és Dénes úr nyomban támogatta; ők is belesápadnak a haragba.
– El kell fogadni a csatát, és kimenni a mezőre.
– Miképpen?
– A túlpartiak derékhada két szárnyától elszakadt. Rájuk törünk! Mehetnénk a kanyarodó
szárnyak ellen is, és meglepjük az átkelésnél. Éj van, igaz, de ismerős magyar földek ezek mind,
kedveznek nekünk.
Béla úr gúnyosra húzza a száját:
– Bölcs szavak ezek, pápa vitéze! Hadd hallom, van-e könnyűlovasság a táborunkban, amelyik
gyors, és jól ért az íjhoz? Vagy visszahívta tán tekegyelmed a kun székeket? Velük lehetne!
– Itt üljünk talán, király úr?! Poharazva, tétlenül várjuk a tatárt? Ki tud itt a hadhoz valamit is?
Kálmán herceg is a bátyja mellé áll, összeharapja ajkát.
– Még véres a vas, amellyel győztem!
– Ez próba volt, nem ütközet! Én voltam igazi csatában, három éve, Cortenuovónál, a milánói
seregben, pápai segélyhaddal. Ha Manfredo hallgat akkor a szóra, Barbarossa nem lesz úrrá
felettünk. Utolsó emberig védtük a zászlós kocsit. A harc elmúltával Günther, Frigyes vezére
maga adta vissza kardomat, és tisztes fogság után elbocsátott. Igen, ott láttam sebesen
összezárulni az ellenség szárnyát, mint saskarmot, amely prédába váj! Manfredo vasékje, amelyet
törhetetlennek hitt, úgy belapult, akár a rossz sisak... így vesszünk mi is!? Hallgassatok rám, urak!
Megjártam a véres utakat már András úr hadában. Ő nagy hadvezér volt! Feledjük most a
viszályt! A győzelem után ki-ki gyűlölje tovább ellenségeit. Lelke rajta!
A szemek egymás ellenében villannak. A király szól:
– Kegyesen meghallgattuk a templomos rend mesterét. Szavadat megköszönöm, Tárnok fia
Miklós. Most elbocsátlak. Tanácsot ülünk, a magunk földjén magunk döntünk! Ez itt nem pápai
birtok! Talján fortély mit tudhat ehhez!?
– Kegyedet köszönöm, Béla úr! Hírül viszem majd őszentségének, hogyan láttam elveszni egy
keresztény nemzetséget. A templom vitézeit én fel nem áldozom! Kontárul vezetett ütközetbe
nem vetem! Isten legyen irgalmas Árpád vezér véreihez! – feleli a mester. Tompa a hangja. Melle
nehezen hullámzik a keresztes vért alatt. Súlyosan odahagyja a sátrat. A vezérek dermedten
néznek egymásra, hódolnak királyuknak, de szétszélednek. Abbamarad a tanács, Béla úr egyedül
marad.
– Hej! Ki az ott a kárpit mögött? Te volnál az Ákos Ernye? Gyere közelebb, látni akarlak! Ide,
egészen elém! Jól nézz a szemembe. Mit látsz?
– Haragot, uram!
– Méltó haragot! Úgy mondd!
– Nem mondom, mert méltatlan az!
– Te is ellenem fordulsz?! Hívem vagy-e?
– Kérdezted sokszor ezt, királyom, én mindig igent mondtam.
 – Kimennél-e éjjel a tatárra? Soha vissza nem térő alkalmat kínálok, Ákos nembéli Ernye!
Talán botorul cselekszem, de téged a szerencse el nem hagyott soha. Mindig visszatértél, bárhová
küldtelek. Valamennyi királyi hadat alád adnám most! S ha győztesen megtérsz, olyan magasra
emellek, mint senkit ez idáig...
– Az imént még ellenezted a harcot, Béla úr!
– Miklósnak igaza van, jeles vitéz! De nem az én vezérem! Apámé volt! Most a pápáé, a
papoké. Valakinek azonban Tárnok Miklós helyébe kell állnia. Őt gyűlölöm!
– Az én vállam ennyi terhet nem bír! Tapasztalatom semmi, szerencsém szeszélyes. Fiatal
vagyok még nagyon, de ha, királyom, óhajod, megbékítem Tárnokot...
– Takarodj előlem! Menj! Nincs egyetlen hívem se nekem!
– Konok a szíved, felséges úr. Elmegyek.
Lépései elhalnak, testőrök állnak odakint. Béla úr a kerevetre dől.
A herceg és az érsek tüzek mellett virraszt a táboron kívül. Nyergelt ló mellett alszik mind a
katona, kardja felövezve, páncélban. Virradatot várnak.

Fekszik a lány, a heverő mellett a földön ül Zoárd. Felhúzza térdeit, karját s fejét hajtja rá.
Sötét tömeg a sátor végében. Fehér fénykévék futkosnak a sátor reszkető vásznán, a kinti tüzek
átviláglanak. Fekete kopjaként sátorkarók állnak, tükröt vetnek fényezett fegyverek. Lába előtt,
mint mély kút, a talaj sötétje.
Ernye belép. Azok felserkennek mindketten, de ő int: maradjanak. Tétovázik, jobb volna nem
szólni, csak szunnyadni egyet. Társai szerteszét szolgálnak parancs szerint, vagy alszanak.
– Kerekedjetek fel! Hamarosan bezárul a kör körülöttünk, gyors lovakon ellenségünk mögénk
kanyarodik. Most még elmehettek. Nektek Béla úr nem adott ezüstöt, koronájára pap nem
esketett. Hátatokat elfedi a sűrű éjszaka... Menjetek!
Zoárd ugrik fel először, aztán tétován megáll. Okos szót keres a torkában, de őszinte szó tör ki
belőle, mint aki elmondta már egykor, s most rátalál.
– A magyarok földjén születtem, uram! Nincs más föld, ahová álomra lehajtsam a fejemet.
Éveimet nem olvastam soha, de régi tavaszon születtem, akkor még a fák is mind fiatalok voltak.
Ötven, igen annyi éve is lehet már. Szabadnak születtem, és meg is maradtam annak. Árául
menekülnöm kellett örökösen erdőbe, hegyek közé az üldözők elől.
Zilálva felsóhajtott.
– Vágyódtam, elkeseredetten, vadul vágyódtam, hogy szembeforduljak az üldözőkkel. Lásd,
hátam meggörnyedni készül, de nem akarok élve elszáradni. Engedd meg, uram, hogy amíg
erőmből tart, arccal forduljak ellenségeimre, és soha ne meneküljek többé.
Hangja kérővé változott.
– Karom már nem a régi, de hordoznám mögötted a fegyvert, és bizony jól szolgálnálak künt a
mezőn. Csak a halál marasztalhat el a nyomodból...
A lány felállt, és apja mögé került. Zoárd széles válla félig elfödte. Közel és távol van
egyszeriben minden. Lágy hangja együtt simogat a szellővel.
– Én pedig, apám vére, hitványabb nem lehetek! Gyenge vagyok még, karomban az erő nem
teljesedett ki, de pajzsodat vinném, uram. Emelném melletted oltalmazón, elfognám vele az orvul
lőtt nyilakat, a lándzsa hegyét, a bárd csapását.
Ernye szívét furcsa, édes zsibbadás lepi el ettől a hangtól. Halványuló emlékei ébredeznek...
Kint kürtök recsegtek, éji őrjárat indult. A varázs elszállt.
– Gyertek hát velem, legyetek társaim. Itt legbelül valami keserűen háborog bennem. De már
csendesül. Odakünt bomlanak már soraink. Kiáltanék, de hasztalan, ne bánjuk, aludjatok. Ütközet
előtt meg kell pihenni. Kívül maradok, fojtogat a sátor, és aludni sem akarok most, majd a nagy
éjszakán alszom még eleget.
Éva arcán könnycsepp gördül le, de senki nem látja. Mire letörölte, Ernye már nem volt ott,
valahol egy tábortűz mellé heveredett. Az ott alvók észre sem veszik.
Milyen álmot lát ember ilyen éjszakákon?
 Hosszúak az órák. Ákos fia Ernye számba veszi éveit. Gyermek volt, apród volt, ifjú volt mind
a mai napig. Kalandot keresett, álmot keresett, szerelmet keresett. Hosszú a sötétség ideje, hosszú
éj ez a mai!

V. FEJEZET
A HARAG VÉRROZSDÁJA

Felszakadozott felhők úsznak nyugatra. Keletről vörös fény dereng, hajtja maga előtt az
éjszakát. Virradat festi vérrel a csúcsos sisakok ezreit. Hosszúra nyúló laza sorok fejüket kapkodó,
szerszámot csörgető lovak hátán. Jakfarkak libegnek a zászlós dzsagunok kezében. Ezredek
sorakoznak ezredek mellett, tumán tumán mellett, végig a túlparti dombok mögött, le egészen az
erdőkig.
Még sötét van, ló és gazdája árnyfolt csupán. Tisztek csapata jön, kantáron vezetett állatokkal;
nagy sárga selyemzászlót hoznak és letűzik.
A krónikák 1241-et írnak, április havának tizenegyedik napja van.
Nakar dübörög, zászló szökik a magasba. Nekilendülő tizenötezer harcos csatakiáltása az alvó
szekértáborig ér. Sáros göröngy röpköd, földre lapulnak a fiatal füvek.
A domb mögött felbukkan a híd, elzúg az első nyílzápor, halált hozó erővel. A vértes ezer állja
a rohamot a kőív lábánál. Nem retten vissza a tűzvető naftagolyóktól, a kék fénnyel égő
füstvetőktől.
Hosszú kopják vetik ki a könnyebb lovasokat; aki sárba bukik, azt ott péppé tapossák.
Futárok hajszolják hátasukat a tábor felé segítségért. A szekerek messze vannak, egy órába is
telik, míg felmentő had jöhet; addig helyt kell állni!
Kell, másként nem lehet!
A roham második taszítása feljebb kényszeríti a védelmezőket, de ott kitartanak. Ezredek
ereszkednek le fej fölé emelt íjjal a parton, be a folyóba. Ott sodródnak fej fej mellett a haragos
vízen. Az egyik kéz a lósörényt markolja, a másik a fegyvert. Száj ordít, biztatja magát, társait,
vagy segítségért kiált, mert fuldokol. Nincs, aki ne tudná, ha a magyarok érnek előbb a folyóhoz,
holtakkal töltik meg a medrét. Lent félelemtől őrült emberek úsztatnak, fent a kőpilléreket vívják.
Lesodort ember, állat hull nagy szökőkutakat vetve az áradatba.
Új hadak felfújt bőrtömlőket hoznak, azokon könnyebb átkelni. Az elsők már kaptatnak felfelé
csapzott lovukon a túlpartra. Meg-megcsúsznak a kapaszkodó állatok, de végül felérnek. Most
már nincs hatalom, amely visszaszorítaná őket. Pengenek az íjhúrok. Mandulaszemű, dudoros
pofacsontú, lógó bajszú, irgalmatlan ellenség tengerét okádja fel a folyam.
Egy részük a hídőrség hátába kanyarodik, orozva támad. Senki nem kér, nem ad kegyelmet. A
vértesek bástyaként állnak, vashéjukon záporozik a kardcsapás. A kopják már eltörtek. Újra meg
újra lesújtanak a pallósok, rés szakad a nyomukban, de egy pillanat, s holtak nyomába élők
törnek. Egyre-másra fordulnak le lovukról a vitézek, emberhullám csap össze fölöttük. Aki
nyomban nem tipródik halálra, tőrével a lovakat vagdalja.
Semmi nem segít, a tatár csataordítás elnyomja a magyarokét; áttör a tumán, ki a mezőre.
Lovas ék nyargal szemközt velük. Vértes ezer a hegye; a két szárnyon könnyű csapatok.
Szentelt papi lobogók az egyik oldalon: azok egyházi fegyveresek. Százszínű apró zászló
kopjahegyen, oroszláncímerrel: ez a herceg serege. Hatezernyi az egész, elég arra, hogy a folyón
feltörekvőket visszanyomja. De az ellenség húszezerrel rohamoz, és megszállta már a hidat.
Sűrű gyilkos felhőben vashegyű vessző zuhog rájuk. Egész sorok buknak le a nyeregből, holtra
sebzett állatok hengerednek fel gazdástul.
Talán jobb volna visszakanyarodni?
Ugrin tétovázik. Egy emelkedőről látja, hogyan rendezkedik csatasorba a mongol. Kálmán
herceg káromkodva lerántja a sisakrostélyt, kardot emel, megfúvatja a kürtöket. Nekiszegzik a
kopját, lendül a sereg.
– Isten! Keresztény és pogány isten, velünk légy! – fohászkodik Ugrin, sarkantyúz és futtat.
 Nyílzáporok követik egymást, de végre szemközt kerülhetnek. Most majd a kard fog dönteni.
Az első sorokat elsöprik, szilánkokra törnek a kopják. Az ék belevágja hegyét a tumán közepébe,
viszi a tömeg lendülete. Mindenütt szablya forog a kézben.
Bátrak. Már senki sem gondol a halálra. Amíg zúgott a nyíl, addig igen. Szemtől szemben már
elmúlt a félsz.
Most már vágni! Vágni! Valahol a mongol ezredek mögött van a folyó, a híd; odáig el kell
jutni mindenen keresztül...
Batu kán arannyal borított elefántcsont trónját tíz szolga vállon viszi fel a dombra.
Megvilágosodott, onnan jól lát a nagyúr. Bő selyemcsapant vett magára, aranyhíműt,
drágaköveset. Nincs rajta páncél, fegyver, sisak sincs. Nemezsüveget visel, aranyosat. Botjával
int, trónusán ülve küld új tumánt a hídra.
Széke meg sem rezdül a szolgák kezében. Díszruhás vezérek veszik körül, Kötöny öccse is ott
van, Kathaj hercegei is, perzsa urak, kipcsák vezérek. Letűzött selyemzászlók, azokból Dzsingisz
kán előtt is hordoztak valaha egyet.
Futárok érkeznek, szőnyegre borulva beszélik, hogyan fordul az ütközet.
– Bolond nép az ugor, de bátor! – mondja Batu. A vezérek hallgatnak. Mind látja jól: a friss
ezredek visszavetik a magyarokat.
Párolgó italt hoznak, jólesik egy meleg korty a hajnali hidegben.
Tartalék hadak várakoznak a dombok mögött, ugrásra készen. Intésre várnak. Tágulnak a
paripák orrlyukai, türelmetlenül rugkapál valamennyi.
Suhint a hosszú, egyenes szablya, ropogva szakadnak szerte alatta a vasing fonatai. Kesztyűs
kéz alsóvágással ejt sebet, egy ordító, hosszú bajszos arcon. Ágaskodik, táncol a hatalmas mén,
fekete takaróján arany keresztek ragyognak. Sebesültek üvöltenek patái alatt.
Ugrin érsek visszarántja az állatot, vitézei utat nyitnak, hogy hátrább lovagolhasson az első
sorokból. Ott véres, tépett legények fújják ki magukat.
István főkancellárius több sebet kapott, szeme mégis fanatikus lángban ég. Elszánt. Kengyelét
most csatolják feljebb szolgái. Az érsek hozzáléptet.
– Örvendezem, hogy élsz még, testvérem! Azt beszélték mellettem, hogy elestél...
– Lovamat elölték, ez alattam ma a harmadik. Fél lábamat megtaposták...
– Megülöd-e még a nyerget?
– Bízom Istenben, Ő majd ad erőt!
– Szavamra hajts, kérlek, vidd a legényeket, akiket csak találsz. Tartsd velük a folyópartot,
különben körülkerítenek az átkozottak. Veled vannak a szentelt lobogók, harcolj alattuk, és
fohászkodj, amíg az Úr nem szólít.
– Úgy legyen!
Bomlanak a zászlók. Lila selymeken megkövült arcú madonnák, szenvedő Krisztusok.
Darócruhás szerzetesek nyargalnak az élen, fegyvertelenül, magasra emelt fakereszttel. Ők
hullanak el legelébb a szálldosó nyilaktól.
A csapat megveti lábát odalent. A legszélsők lova vízben áll. Pajzsuk alá húzódnak. Felmentés
nem jön, ők az utolsó zászlóhanyatlásig kitartanak!
Az érsek futárokat küld. Nem a királyhoz; a papi hadhoz, a templomosokhoz:
– Segítsetek!
A tábor és a harcolók között kósza mongolok szivárogtak át, azokon keresztül kell jutni.
Holtakkal tele ez a mező is.
A templomosokat nyeregben találja a hírhozó. Nyitva előttük a szekérfal. Sorokba rendezetten
várnak parancsra az ércvitézek. Bőrtokba támasztott kopjájuk az eget fenyegeti. Vasvért és
takarók alól bámulnak a nehéz testű lovak.
A vezér támaszkodik csak a szekéroldalnak, pufók csatlós szíjazza lábára a vasat. A zászlók
nincsenek megbontva.
A futár torka megkeseredik. Elhárítja a felkínált bort, odalép Tárnokhoz. A mester ráemeli
tekintetét, száján fanyar gúnymosoly. Hallja a szót, szeme előtt Ugrin kétségbeesett szakállas arca
bukkan fel.
 Igen, az ő szavai ezek: „Segítsetek, az Isten szent nevére! Vágtass rohamra, mert elveszünk
egy szálig.” De ott a sátorban éjszaka hallgatott, elárult, akkor elfeledte, hogy egy Urat
szolgálunk. Pusztuljon. Régi adósságaink számadása van most – gondolta Miklós.
– Eredj, vitéz, mondd meg az uradnak; a templomos had hamarosan elvonul. Bolondokkal egy
sorban Niccolò mester nem vív. Győzni, nem meghalni küldött a pápa minket...
Egy másik futár a perjeleket, apát urakat keresi meg. Azok nincsenek hadra készen. Pártokra
szakadva vitáznak, szidalmazzák a fővezéreket.
– Menj, fiam, vissza az érsekhez – mondja a pannonhalmi úr. – Mi majd a templom vitézeihez
csatlakozunk. Az az egyetlen igazi vezér itt, balga mind a többi!
Elfutja a hírnök szemét a könny, szívét harag. Papot, Istent átkozva nyargal visszafelé
megfáradt lován. Ugrinhoz már nem ér, sebei földre húzzák. Egy sem tér vissza a küldöttek közül.
Reggel van. Az ég ablakai bezárultak, nap már nem néz át rajtuk. Heves szél kapaszkodik a
zászlókba.
Vezéri pálca lendül. A „rohanó áradat”, a káni gárda nekizúdul. A hídon át elkeskenyedő
sorokban törnek a síkra. Nagy sárga selyemszövet leng felettük, aranyhímek között vörös X a
jelvény, négy sárkány tát szájat arra. Győzelem lobogója ez, hetven diadalmas ütközetet látott
már.
Ott lobogott a perzsa hullahegyek felett, Jen-King tüzénél, s látta az oroszok vesztét a Kalka
partján. Csúcsán szörnyű bálvány vicsorog, annak a nyakát a csontkezű úr nyergeli meg.
Mint ökölbe zárt kéz sújt a válogatott sereg a part mentén harcolókra. Szemközt velük kevesen
vannak és véreznek. A rohamozó csapat hosszúra nyúlik, akár egy kígyó. Középtájt a jelvény és
Tugluk, az orkhon. A harmadik ezredet Kahil vezeti.
Ha legázolják a magyarokat, hátába kanyarodhatnak majd a többinek. Kétszer véresen húzza
vissza fejét a gárda, harmadjára áttör. Jakfarkak zúdulnak keresztül a sorokon. A zászlókanyarító
hadhoz futár érkezik, hozza a kán szavát.
– A táborra rohanjatok, tietek lesz az első zsákmány! Sejbán, Subotáj közeleg, majd itt
végeznek ők.
Szabad mezőn állnak csatasorban az ezredek.
Bor nembéli András íjászai lövik a tábor támadóit. A roham megtörik valameddig, de
százszám elhull a páncéltalan, bőrruhás gyalogkatona a szekereken. A tatárok nyilai kétannyira
repülnek, átverik a deszkapadlót, sűrűségük is felülmúlja a magyarokét. Gyújtónyilak, lóra ültetett
bálványok, tűzokádó bábuk rémítik a szekértábor népét. Megvadult lovak köteleket szaggatnak.
Végre Tomaj Dénes nádor kitör, egy nehezen nyeregbe ültetett kis csapattal. A hágónál kapott,
alig hegedt sebei néhol felszakadtak, amint nyeregbe ült, és most gyötrelemtől torz arccal vezeti
embereit. Tudja, azok mögötte csak addig tartanak ki, amíg ő megy legelöl.
Keresztülvág az első soron, és félfordulattal elkerüli a másodikat. A megzavarodott mongolok
nyílzápora haszontalan hull, megáll a földben. Dénes vitézei oldalba kapják az első sor hátráló
maradékait. Akkor megtörik a meglepetés varázsa; a második és harmadik ezer rázúdul. Menekül
a csapat, tehetetlen vezérét magával ragadja. A hadnagyok vörösre ordítják magukat, senki nem
figyel rájuk. Nincs, aki engedelmes legyen, rémület és tehetetlenség az úr a táboron.
A király holtra sápad a hírnökök szavától.
– Borsa Tamás úr, én kérlek, valahány királyi vitézt találsz, vidd ki őket a tatárra!
– Nem tehetem, Béla úr! Haszontalan most a parancsoló szó. Magadnak kell fegyvert öltened,
élre állnod. Most senki mást harcos nem követ!
Az uralkodót szégyen önti el, nem akar gyávának mutatkozni; felpattan, parancsol.
– Szolgák, a fegyvereimet! Miért éljen Árpád vére, ha nincs magyar nemzetség többé? Fel hát,
akinek lelke van! Mögém!
Az Abák, Héderváriak közbevetik magukat. Körülveszik, megfogják a kezét, visszatartják.
– Urunk, ha elveszel, az országod is elvész! – kiáltozzák.
– Testőrhadaidat küldd, fenséges úr! – könyörög Türje, és ő is megragadja erőszakosan ura
kezét, hogy az engedelmet kikényszerítse.
 Behallatszik a mongolok fergeteges ordítása. Béla megremeg, félelem, menekülni vágyás vesz
erőt rajta. Elrántja a kezét, hangja elcsuklik.
– Nem! A palotásokat nem engedem. Hol vannak az egyház hadai?
– A pápásokra várnak! – felelik megvetően a Héderváriak.
– Hát ők?
– A templomosmester csatarendbe állított néppel áll.
– Miért? Küldjétek hozzá…
– Hasztalan, felség! El fog vonulni. Ha valaki rábírhatná a harcra, követné az egész tábor.
Bűneim vércseppekben hullanak a fejemre, büszkeségem megtört – gondolja Béla király. – Én
minden Árpádok közt a legnyomorultabb, rettegve, könyörögve állok szolgáim előtt. Van-e
büszkeségem? Nincs! Vannak-e híveim? Nincsenek!
Birkózik lelkével, homlokára kiülnek a verejtékcseppek.
– Menjetek, vigye valaki a mesterhez gyűrűmet. Mondjátok, bocsánatért könyörög a magyarok
ura. Kérleljétek meg őt. Ígérjetek zsákmányt, fizetséget, fél országot, akármit. Bírjátok harcra. Én,
alázatos uratok, kérem őt... hogy Isten vagy poklok nevére, menjen! Rettegő híveim az ő kardját
lesik, várják. Meghajtott fővel járuljatok elé!
Béla úr fuldokol a szavaitól, undorodik, keserű a szájában a nyál.
Mindenki érzi, aki csak a sátorban van, hogy most ordítani kellene. Kardot rántani, lóhoz futni,
küzdeni, amíg vérből, emberből telik. Egyikük sem kiált, és nem is indul, hogy az üzenetet
megvigye. Néhány testőrző palotás jön a sátorba.
Ivánkafi odalép Ernyéhez, halkan mond neki valamit. Ernye előrébb kerül.
– A palotás ezrek készek a harcra, nevezze meg felséged azt, akit kövessünk.
– Nem, már mondtam, hogy nem! Ugron fia Pál, vidd el üzenetemet Tárnoknak. Ne csorbítsd,
amit mondtam! Könyörgöm! Érted?! Most nemcsak harcolni, győzni is kell. Menj, bármit is kér,
megígérem...
Ernye elállja Pál útját:
– Megállj! A magyarok ura így senki emberfia előtt meg nem alázkodhat. Nemcsak magát
gyalázná meg, de minket is. Majd én magam megyek.
Béla úr magához inti, arcához közel hajol. Szavát csak ő hallja, más senki körülöttük.
– Miért teszed ezt? Értem? Már ez eddig is túlontúl adósod vagyok. Nem kedvellek, jelét
adtam elégszer, inkább önmagam alázom, mintsem hogy te tedd.
– A nemzetségért teszem, uram, bocsáss el, kérlek!
– Vidd! Fogd a gyűrűmet. Siess!
Elnémul mindenki, amíg csak Ernye el nem tűnik a sátorfüggönyök mögött, akkor újból
megtalálják szavukat.
– Ki vezérelje a sereget, ha az talpra áll?
– Borsa Tamás legyen a király kardja!
– Nem, ezerszer nem! – kiáltják az Abák!
– Az ő lelkének vétke, hogy megzavarodott a sereg. Mi Tomaj Dénes nádor mellé állunk.
– Ő sebeiben fekszik sátrában, most tért vissza a harcból –, mondja Bor nembéli András, és a
Keánok ellenségei helyeslően zúgnak.
A Héderváriak megkörnyékezik a királyt; ők a maguk véréből való Lászlót és Zsoltot kívánják.
Az uralkodó értetlenül mered a hangzavarra, Kálmánra gondol, és szeme meghomályosul. Érzi,
tehetetlen játék csak sorsa kezében.
Bor nembéli Simon jön, nyílvesszőcsonk áll ki felsőkarjából, kardjának roncsa kezében van.
Nehezen tör elő torkából a hang:
– Urak! Ti itt vitáztok?! A herceg ezerjeinek fele sincs meg... Kéri felséges bátyját, segítsen!
Huszadmagammal indultam, s egymagám értem sátorodig, Béla úr. A tábor kapujánál ölték el
mellőlem az utolsó Csák nembéli Istvánt.
Ivánkafi, Pók Móric leszegik fejüket. Szégyenkeznek.
– Vezérek! Nemzetségfők! Siessetek harcba szállni! Másként holnap már nem lesz úr és szolga
sem, csak keselyű tépte halott! Királyom, láttam palotás ezreidet nyeregben, küldd nyomban őket!
 Simon térde megrogyik, arca borul. Bátyja megragadja, felsegítené; halott. A király feláll.
– Türje főlovászmester, vidd harcba palotásaimat. Ti urak mind fegyvereseitek közé
igyekezzetek.
Senki nem mozdul. Aba nembéli Géza, a második ezer hadnagya sértetten dülleszti mellét:
– Türje mögött nem harcolok!
– Én sem! – kel pártjára Apor fia Balics, a harmadik ezer vezére.
– Mi sem! – zúgják a zászlók vezérlői.
– Ákos Ernyét akarjuk! – lép elő Ivánkafi. Móric, Csejte, Levente mind utána mondják,
Az uralkodó tétovázik: – Legyen ő, de mind elfogadjátok-e?
A zászlósok mind igent ordítanak, és Apor meg Aba is bólint. Rá nem féltékenyek. Mindenki
széled, sebesen pergetik a dobokat.

Ernye megfékezi lovát, kísérői hátrább maradnak.

– Bátyám, hozzád jöttem!
Tárnok elfordítja a fejét:
– A király küldött, ugye?
– A magam akarata hozott. Bárhogy megsértettek is, bátyám, így bosszút állni nincs jogod.
Nem állhatsz örökké tétlenül! Nemzetséged ott vész a mezőn.
– Nincsenek véreim! Hazátlan száműzött vagyok, utált, kivetett bolond. Ezekért az acsargó
ebekért hulljak el?! Halld, hasztalan kérsz, nem megyek! Jöttek már paranccsal, könyörgéssel
napkelte óta elegen, hiába jártál te is.
A páncélozott ló berzenkedni kezdett a mester alatt, úgy megszorította, majd összeroskadt.
Ernye rábólintott a szóra:
– Megkövetem kegyelmedet a zaklatásért. Pestnek még biztonságos út vezet, járjon
szerencsével. A pápának a hírt megvigye majd: egy keresztény nemzetséggel kevesebb lett ma.
– Ernye, megállj! Hallgass szavamra! Nem bosszúból állok itt tétlen! Félek! Így igaz! Hidd el!
Verejtékben úszik testem a páncél alatt. Ha kirohanok, érzem, meg kell halnom. Százszor hívtam
ki magam ellen a sorsomat – jól tudod! –, de most nem merem többé. Várnak rám, szerelemmel
várnak, ígértem, és vissza akarok térni. Nem kívánhatod, hogy megöljenek!
– Egyszer régen egy urat szolgáltunk, Andrást. Sirattam őt, és hű vagyok fiához...
– Mit bánom én most Andrást!
– Vagy a becsületet. Hová akarod, bátyám, Orsikát vinni?! Talján földre? Talján szóra
tanítanád a fiadat? Nincs helyed másutt, nemzetségedért föl kell áldoznod mindent, még ha véred
is az! Inkább holtan markoljuk a füveket, mintsem arcunk gyalázatát futva vigyük...
Sámson közelebb léptet lovával, sisakját haragosan csapja a földhöz.
– Hogy nem röstelled!? Ernye öcsénk beszéljen beléd tisztességet! Hát sosem akarsz
meghalni? Egy rossz szoknya miatt kevered magad szégyenbe?!
Tárnok hangja elfullad:
– Legyen! De viszonzásul maradj mellettem, öcsém. Futtasd mellettem a paripádat, vívj az
oldalamon, hogy az utolsó kalandon együtt legyünk.
– Nem tehetem! Visszavár az ezer! Hidd meg, ha győzelmet nem hoz ez a nap, a halálban
veled leszek. Együtt nyargalunk a hosszú úton mindhárman.
– Zálogot a kötésünkre, öcsém! Válts jegyet velem! Leakasztja nyakából rubindíszes láncát,
amelyet inge alatt visel.
Ernye ismeri az ékszert: talizmán. A király gyűrűjét nyújtja cseréül. Nincs nála más becses
jószág, ékszert sosem kedvelt.
Tárnok gyanútlanul elfogadja, de Ernye érzi, milyen gyalázatot művelt az idegen gyűrűvel.
Megszegi, erejét veszi az ős szokás szerinti fogadásnak. Égeti bőrét a vörös kövű lánc.
– Megcsaltalak, bátyám! A gyűrűnek semmi ereje! A királyé!... Mégse szegem meg a
szavamat! Elpusztulok, ha elesel ma, ha nem ölnek meg, saját kardomba dőlök bele!
Szemét a templomosra emeli, aki megértette. Búcsút intett neki.
– Menj, a vörös ezerhez! Mihelyt kirontasz, én sem hiányzóm majd a sorból.
 Vitézeihez fordult:
– Bonts zászlót, Sámson! Vesd melled a vasnak! A fogadalomra gondoljatok, rendtestvérek!
A rogyadozó lábú Dénes bán maga tűzi dombra az aranyhímes, háromkoronás lobogót, és
tartja. Kürtösök állnak mindkét oldalán, fújják a riadót.
A feleszmélés pillanata ez.
Jön zászló alá gyalogos és lovas. Ahány had, annyiféle fegyverét szorítja elkeseredetten
valamennyi. A kéz összeforrt a halál eszközével, nem ereszti azt.
Az első zászlók kirontanak a tatároknak, és visszavetik a szekerek ostromlóit. Hússzoros túlerő
nyomja őket, özönlenek vissza sebekkel borítva. Nincs hát menekvés?
– Lovat nekem, lovat! – ordít a nádor. Valóságos csoda, nem akarja hinni, aki látta sebeit, de
felkúszik a nyeregbe. – Utánam, vitézek!
Feldübörög a lovastömeg, nekizúdul, kitör. Szablya, csákány zuhog, ércvasalás szikrázik a
pajzson, gázolnak a lovak. A bán kezéből kihull a fegyver, lefordul. Nagy lelke nem úr többé a
testén. Bor nembéli András viszi tovább a seregét. Két soron is áttör, kísérői elfogynak. Üt, vág,
rombol. Dárdák szaladnak a húsába, elnyeli az emberhegy, amelyet vánkosnak vágott maga alá.
Ernye fut ki a királyi sátorból. Vezéri lánc, koronás pajzs a karján. Kengyelbe lép, int.
Magasba emelkednek a kopjak. A zászlókba belekapaszkodik a szél, hirtelen egybesereglett
katonák sorakoznak alattuk.
Ki hisz a győzelemben, amikor a hősök már a mezőn hevernek? A végzet döngeti a kapukat.
Fel, fel, meghalni jobb, mint szolgaként élni!
– Ti papok, mire vártok tieitekkel?
– A templomosokra, király hadnagya!
– Ne álljatok tovább! Rohamra mennek a pápa vitézei!
– Csodát míveltél, Ákos Ernye. Kiáltsatok Jézust, vitézek! Hívjátok az Istent! Testvérek! Apát
urak! Püspökök! Emeljétek a feszületet. Örök élet vár a vértanúkra!
Vén, hosszú bajszú, sok csatát járt vitézek ordítják:
– Csak bátran neki, legények! Segít a Hadúr, ha népe bátor! Legelsőnek Borsa Tamás úr
nyargal ki az összeverődött ezrekkel.
A Dénes bánnal kiszorult magyarok segítségére indul. Már csaknem elnyeli őket a válogatott
tumán, amikorra oldalukba tör. Rugaszkodik a telivér paripa, csatabárd villan; a jakfarkas lobogó
elhanyatlik alatta. Nagyot kiált, aki csak látja a jelvény bukását. Harcvágy feszíti a melleket, ki-ki
törtet, hogy minél előbb összemérje tatárral a fegyverét.
A körülkerítettek erőre kapnak, vágják elől-hátul az ellenséget.
Összekeveredik a mongol hadrend, mégsem fut meg. A bagaturok kardpengére sütött vérükkel
tettek esküt; a halál képe meg nem szalasztja őket. Sietnek tömörödő zászlóik alá.
A király fővezére hasztalan próbálja szétvetni őket. Rohamoz, és minden összecsapásnál taszít
egyet soraikon.
Ákos Ernye a királyi ezrek élére nyargal. Ugron fia Pál hozza utána a lobogót. Magasba lendül
a hadak hadnagyának kardja. Háromezer torokból harsog elő az ősi kiáltás:
– Huj, huj, huj! Rajta, hozzá!
Súlyba ereszkednek a kopják, sisakok ragyognak. Mint eleven láng nyelv, úgy fut a sok vörös
takarós mén, vörös köpenyű lovagjával.
Akár a kés, úgy szelik keresztül az első tatár csapatokat. Borsa úr látja őket közeledni, és
megálljt parancsol, míg egy vonalba kerülnek. Akkor elveti pajzsát, két kézre fogja csatabárdját.
– Hajrá, legények! Még a föld színéről is letiporjuk a gazokat! Valamennyi hátas érzi, hogy
most nagyon kell futni. Tajtékzik sok nagy fogú száj a zabla rántásától. A két sereg széle
összeölelkezik, és mint veres tarka ív rohan az ellenség tömegébe. Az egyháziak elkanyarodnak a
palotások mögül, gyors vágtában igyekeznek a csatarendben álló templomosok felé.
A tatár had vár. Nyilait már ellődözte, csak az ökölbe zárt, hajlított acélban bízhat. Az a
segítség.
Tugluk orkhon nem szerencsés stratéga. Kahil hasztalan könyörög, hogy laza sorban fogadja a
rohamot, így nem lehet a magyarokat feltartani.
 Az első sorok lovastul leroskadnak a nehéz kopjak alatt. A paripák térdig véresek, ahogy
átgázolnak rajtuk. Tíz jakfarok lehull. Kahil hátrább vonja ezredeit. A káni zászló is visszavonul,
mígnem a dombokon megveti magát.
A palotások kifújják magukat egy pillanatig. Gyilkos haraggal megismerik egymást a szemben
álló seregek. Porfelhő nem fedezi őket.
– Az ott! A vörös ezer! Akik olyan csúfosan megszégyenítették Egernél a gárdát!...
– Az ott! Az aranybálvánnyal hímzett vasingű ezer, akik olyan kegyetlenül meghajszoltak a
szorosban.
– Most fizetni fognak!
Feldomborodnak az izmok, ló oldalának feszül a láb. Ernye nehéz pallosért int, nyújtja hamar
az öreg fegyverhordozó. Néz fiatal pajzshordozójára, annak szeme lázasan ég.
– Megvagy hát, fiú?
– Amíg életemből tart!
– Hányat vágtál?
– Kettőt, de már sebesek voltak. Alig-alig hagyogatsz nekem, uram.
– Érd be ma velük. Mögém állj, még így ez eddig soha nem akartam rohanni!
Kapja marokra a zablát, hajtja inaszakadtából táltosát. Sújt, vág maga körül.
Eltorzult arc mered rá, odaüt. Vasszilánk repül, freccsen a vér. Hústömeg zuhan, bojtos dárdák
fája hasadozik ropogva vasa alatt. Fejek és fejek. Ordítva, acsarogva vagy félelemtől szürkén.
Hadonászó karok körülötte. Tör, zúz, harap, rúg, ágaskodik, tapos alatta a ló. A vigyorgó
bálványok szertehasadnak a vasingeken. Kifordul alóluk a hús, vér fut a pallos rovátkáján
vaskesztyűjére, arcába permetez.
Közelebb kerül, mind közelebb a zászló. Letörülni a szégyent! Ez a zászló űzte ott a sziklák
között!
Nagy testű dzsagun sodródik elébe, futna, maradnia kell. Szablya zuhan, pajzsveretek
pattognak. A dzsagun leomlik lovastul. Még kettőre rásújt, aztán ugrat tovább.
Éva mindenütt nyomában. Azt, aki eléggé nem halt meg, keskeny vasa eléri. Tartja a vágtát,
nem marad el Ernye nyomából. Vérben, viharban ülik nászúkat. Árnyéka lesz szerettének, egy
harag, egy lélek fűti őket a végső találkozás óráján.
Kürtök rikoltanak, Kahil maga jön Ernye elébe. Dzsagunjai veszik körül, felette szálldos a
hadijelvény. Eltisztul közülük a pelyva nép. Mindkét fél a legjobbjait küldi az első sorba.
Ivánkafi sárkánycímere, Ugron Pál farkasfejes pajzsa, Pók Móric medvedísze fennen ragyog
Ernye mögött. Ott van Levente, Csejte Péter, Ölyv Tihamér, Ipolyfi Kázmér, a három Vejte fiú, a
Balambér testvérek.
Ordít, buzdít a sereg, oroszlán mérkőzik tigrissel. Bírják egymást erővel, kar feszül, újítja a
csapást.
Törik az aranybálvány, és horpad a hármaskorona is. Akkor Ivánkafi András levágja a zászlós
dzsagunt és a kürtöst is. Kahil bizakodása ma megrendül. Apróbb lova meghátrál a másik
harapása elől.
Ernye bezúzza Kahil sisakját, a tatár elszédül, paripája nyakára borul. Bagaturjai megmentik,
hátraviszik. A mongol szárny megtörik, dombra nyargalnak a vörös köpenyesek. Borsa úr
kanyarít, a gárda megszorul közöttük.
Még most sem menekülnek, a „győzelem zászlaja” alatt csak meghalni lehet.
Ott, ahol hajnal óta kitart a herceg, egy tumán felhagy a bekerítettek pusztításával, kiválik, és a
bagaturok segítségére jön.
Niccolò Torelli rendfőnök felett kibomlik a zászló, harsona zeng. Négy nyelven, de egy
Istenhez kiáltanak a templomosok. Reng a föld, mélyen belefúródnak a nehéz paták. A mázsás
vértekről visszapattan a nyílhegy. Elsöprik a tumán első ezerjét, el a másodikat is.
Tárnok fia Miklóst viszi a ló. Sebzett jobb karján pajzsot hoz, de baljában sem forog rosszul a
keresztes kard. Érzi, hogyan hull vértjére, pajzsára a csapás, nem bánja a feléje hajított lándzsákat.
Próbálta ezt már Manfredo hadában, Barbarossa ellen. Büszke vasszoborként ront keresztül a
harmadik ezer sorain.
 Levont rostélyuk résein csodálják őt a rendtestvérek. Harci zsolozsma fakad ajkukon, a szent
harcot dicsérik, a hősöket jutalmazó Istent. Büszkék rá, hogy nagymesterük a legvitézebb!
Felütött rostéllyal mer szembenézni ellenségeivel.
Mellette Sámson mint az erő legendás hőse lengeti szörnyű buzogányát. Balján nincs pajzs,
nagy fehérselyem zászlórudat emel.
Áttörnek a negyedik soron is. A maradékot a magyarok aprítják mögöttük. Egyre erősebben
zúg a harci dal. Test testnek szorul, csontok ropognak. Holtak, mindenütt holtak egymás hegyen-
hátán.
Sámson kezében meghajlik a buzogány vasnyele, olyan rendeket vág itt magának! Sisak nincs
busa fején, sörénye szabadon lobog. Ki olyan bátor, hogy szembeszálljon vele?!
Elhullanak előtte tűzfazékvető kínaiak, fűrészpallosú karaitok, gyors nyílú turkománok.
Valahol középen egy frank lovag ledönti a nagy hadijelvényt, a sámánok hasztalan támasztanak
körülötte fojtogató füstöt. Elesik Erkun vezér, felbomlik a tumán.
Lépésre lassul a futtatás, a folyónak mennek Kálmán herceg s az érsek szabadítására. Azoknak
már alig harmadannyi vitézük van, mint hajnalkor. Talán kétezernyi elfáradt harcos, aki virradat
óta vív. Senki nem tudja, mennyit ölt, hány sebet kapott és meddig él. De most közel a szabadulás.
Harci ének közeledik, szent selymek futnak a magasba. Most összeszedik minden maradék
erejüket. Nyomban vége lesz a szörnyű órák sorának! Óriás mének alatt vasak zörögnek, szakad
az ellenség tömör lánca. Vágni, vágni, hogy ölelkezhessenek.
A herceg szétszaggatott díszpáncéljában megy a mester elé, Ugrin a nyomában. Nyújtja
mindkét kezét, de Tárnok nem fogadja el.
– Ez az óra még nem az ölelkezésé, herceg! Még nem tudom, Ernye öcsém mint végez... Korai
a hordókat előgurítani! A hidat kell visszavívni!
Az érsekre nem veszteget egyetlen szót sem. Sorakoznak. A templomosok megnyitják
tömlőiket, felüdítik kiszáradt torkukat.
A hídnál rendbe állnak a mongolok. Tartani akarják utolsó emberükig. Még mindig kétannyian
vannak, de bizakodásuk megrendült.
– Adj tartalékaidból, kán, máskülönben elvész az ütközet! – Baján orkhon térdre veti magát
Batu előtt. – Nem álljuk a harcot! Embereim félnek már!
– Gyáva eb! Az utolsó tumánt nem adom! Megloptatok! Legjobb ezerjeim elestek...
– Magad parancsoltad, kán, hogy a gárda a táborra rontson! Ezért vész oda az ütközet!
– Ki lehet bírám?! Te barom! A legnagyobb kán unokája vagyok én! Arra felelj: hol késik
Sejbán és Subotáj?! Nem tudod?!... Vissza a népedhez, patkány! Élve ne lássalak, ha elveszíted a
hidat!
Batu arcán elsimulnak a harag ráncai, kiismerhetetlen pillantással mered a távolba. Körülötte
mozdulatlan targudok.

Tárnok vár. Jajongás veri fel a mezőt. Erőt gyűjt mindkét fél.
Hej, Ernye! Ha már mellettem lehetnél! Ki félne magától a pokoltól is?! Miért késlekedsz?
Megtalált volna a csontkezű Úr? Nem lehet az! Bátrakat kerüli ő, és gyáva te nem vagy!
Barátjához fordul:
– Nyargalj, Sámson, nyargalj. Nézd meg a dombról, mint áll a harc odébb. Nem szorították-e
meg az átkozottak öcsénket?!
– Még áll a sárga zászló! Légy türelmes, amíg megvívja azt!
– Ne várjuk hát! Akarod-e átvenni a vezérletet, Kálmán herceg?
– Embereid megfáradtak. Amíg felséges bátyám népével meg nem erősödünk, maradjunk.
A mester elbiggyeszti a száját, és csapatához lovagol. Nyíllövésnyire néznek farkasszemet a
tatárral. A veres köpenyesek elkeseredetten támadják az enyhén emelkedő dombhajlatokat.
Másfelől Borsa Tamás úr küzd vitézeivel. Mélyen töri magát a mongol sorok közé, lépésről
lépésre nyomul a rendületlen sárga hadijelvény felé. Nem fárad el, nem áll meg. Talán harmincat
is levágott a harc kezdete óta.
 – Nem bírunk nyomodban maradni, uram! Várd be a többieket! – kérlelik familiárisai meg
László öccse, aki már több sebet kapott.
– Előttem fog leroskadni ez a nyomorult bálvány! Ha másként lesz, hát előtted, László!
És Tamás úr kőhajításnyira céljától elesik, teste fölött engesztelhetetlen harcot vívnak. A
magyarokat leszorítják a dombról. Pók Móric Ernyéhez nyargal.
– Szorítják vissza a szárnyat. Az öreg Borsa úr elesett! Elvakultan harcolt, csak hogy
megelőzzön...
– Odaérünk-e mi valaha?
– Nem hiszem! Magam vagy tucatnyit megöltem közülük, meg sem látszik.
– Hallod, Ernye?! Balambér kiáltja: Csejte Pétert megölték!
Ákos látja, hogyan vizesedik meg Móric szeme alja. Vas kesztyűjével megragadja Móric
karját, és megrázza.
– Ez nem az elsiratás órája! Aki még ez idáig meg nem halt, gyáva! És én is az vagyok!
Sarkantyúzzatok! Senki meg ne álljon, ha elestem!... Ordítsatok, vitézek! Ordítsatok! Egy
testvérünket megölték!
Elbukik egy mongol Ernye jobbján, mély sebbel egy másik is, aki útjába állt.
Ugron Pál rázza mellette fokosát, most Ivánkafi tartja a zászlót. Feláll kengyelében, és egy
temniket vág sisakon.
Mind erősebb a kiáltozás, gyűrik, ölik fáradhatatlanul az ellenséget. Út nyílik a mongol
sorfalban.
Tugluk szeme elé emeli a kezét, és az előretörő Ernyére mutat.
– Megtöltőm a sisakját arannyal, és dzsagunná teszem azt, aki megöli ezt az ugort!
A hadak hadnagya felkapja arcát, kiáltása talán áthallatszik a kardcsattogáson. Mintha nem
egyedül ülné lovát, mögötte száguldanak az ősök árnyai is.
– Maga a halál ő! Azrafil! – kiált remegve Tugluk. Fülébe földöntúli kacagás harsog, látja a
szörnyű ugort, hogyan válik százkezű óriássá. Ütést érez valahol mellében, sötétség vonul el a
szeme előtt. Kiált, és sebzetlenül, de holtan lehull a nyeregből.
– Azrafil ellen nem harcolunk! – kiáltják a bagaturok. Hátrál, szakadozik a gárda, a dzsagunok
sem állíthatják meg futását.
A pallos eltörik a pajzs veretén, Ernye elkapja Zoárdtól csákányát. Fejedelmi fegyver az, pajzs,
páncél nem véd ellene. Övék már a vitatott domb, folyónak űzik a „rohanó áradatot”. Félúton a
sárga lobogó is elhull, véres sárral verik be a lovak.
– Hitemre, uram! Tégedet és szolgáidat minden fegyver elkerül! – lelkesül Zoárd. – Csak
regőstől hallottam ilyen viadalt ez idáig.
– Jönnek, végre jönnek!
– Ne örvendezz, Sámson! Új hadak érkeztek ellenünk! Két tűz között leszünk! Vártuk, hát
megérkeztek. Most megfizetünk nekik!
Sámson nem felelt.
– Tenger sokan vannak... Kiálts, Sámson, kiálts! – buzdítja Miklós a barátját. – Roppant szóval
hívd az Istent, az én torkomból elfogyott az erő! Ne várd a herceget! Előre, rajta! Megállunk, ha
mondom, megígértem! A templomosok Ugrinnal az élen Sejbán érkező hadai elé mennek. A
király öccse tízszeres túlerő ellen rohamozza a hidat. Belátta, hogy bűnös volt a várakozás.
A Héderváriak és az Abák nagy sokára talpra állított népeik élén összeakaszkodnak, gyalázzák
egymást. A vén Apor mer csak közébük állni, hogy párbajt ne vívjanak a tábor kapujában. A
királyhoz mennek, hogy tegyen igazat. Tétlenül állnak az ezrek. Béla úr elűzi mindkettőt.
Keserűen szidalmazza őket. Most, hajnal óta most először érti meg: a csata elveszett.
A futárok mindenfelől eddig is nehéz veszteségek hírét hozták. A mostani még szörnyűbb
csapás; háromszáz év minden kínját vetette a sors serpenyőjébe. Élhet-e nemzetség, ha önnön
vérét végórán sem szűnik gyűlölni?!
– Felelj, Apor! Mivel keserítesz még engem?!
– Én már öreg vagyok, felség. A gyalázat idejét már nem látom. Minden fiam kint van a
mezőn, engem a múlt képei kísértenek. Béla úr! Új lélekre kell cserélned a lelkedet! Rajtad áll,
hogy végeznek-e ma velünk, s csak úgy, mint akik előttünk uralkodtak ezen a földön, eltűnünk-e a
világból. Király, nem voltál jó urunk! Intsen ez a csapás!...
A sértett főurak elhagyják seregestül a királyi tábort, és Pestnek tartanak. Jó prédájául a
közeledő Subotájnak, aki leseket állít a hadi út mentén, és lemészárolja őket. Hatezren esnek el
dicstelen futás közben.
Nehéz sebet kap Kálmán herceg a hídért vívott küzdelemben. Egy dalmát lovag azonban
kivágja őt, mielőtt tatár kézbe esne. A megtizedelt dandár futva menti urát.
A felszabadult tumán az egyházi hadak oldalába rohan. Meginognak. Elhullanak a szentelt
zászlók, beretvált arcú főpapok fordulnak a feltúrt sárba. A templomos azonban rendíthetetlen áll
egy helyre szegezetten.
Négy-öt tatár is ostromol egy-egy magános vasbástyát, végül ledönti. Nyerít a hű paripa,
búcsúzik urától, érzi szügyében a vasat, de igyekszik megállni. Csörömpöl a zuhanó vaskoporsó,
elborítja a sár.
Tárnok nem lankad. Harcol, mint Gottfried Jeruzsálemnél. Csak a szíve fáradt. Sebei
felszakadtak, vér s veríték csorog le bőrén. A páncél elrejti azt, nem bánja már. Leszámolt. A
rendtársak kitartanak, amíg ő áll. Aztán vele vesznek.
A rongyolt selyem ott lobog mellette, Sámson tartja, védi. Biztatóan szól a kürt.
– Énekeljetek, vitézek!!!
És énekelnek, mert már egyikük sem fél. Akkor is zeng az ének, amikor Tárnok nembéli
Miklós, más néven lovag Niccolò megrendül, ledől. Húzza, vonja a föld, amelyet forogni lát a
lova lába alatt. Már semmi sem fáj, még hallja a dalt, Sámson farkasordítását. Milyen egyszerű is
az egész.
– Orsika, szegény, már vissza nem térhetek... – suttogja.

– Tárnok elesett, érsek úr! Hátrál a rend!

– A lelke dölyfös volt, és gyűlölt engem... De ki lehet bírája? Isten az, aki most ítéletet tart!
– Vissza kell vonulnunk a szekerekhez, kérj jelet a kürtösöktől, apát úr.
Szétroncsolt ezredek menekülnek, félelemtől hajszolt katonák. Könnyűlovasok száguldanak a
nyomukba mindenütt. Még megállnak, de a harcosok már küzdeni nem akarnak.
Kende fia Gábris hozza hírül, hogy a tábor hátában új tatár sereg jön.
– Isten engedte ezt tudnunk előre, milyen bűn, hogy füleinket bezártuk, a gyűlölség a sátán
karmaiba ejtett!
Látja az érsek, hogyan fedezik testükkel a palotások a futókat. Mélységes szégyen önti el a
lelkét, maroknyi csapattal arccal fordul az üldözőkre.
– Isten! Isten! Magyariak ura! Miért engeded ezt?!
Egy jól hajított kopja áttöri vértjét, hörgésbe fullad a kiáltás. Elesik a büszke érsek, csak az
utolsó pillanat tette hőssé.
Kevés ezer áll már harcban, élükön a vörös palotások.
Türje Dénes száguld keresztül a harcolókon, kényszeríti Ugront, hogy a második sorba
húzódjon. Saját hangjukat is alig hallják a fegyverzajban, Türje kihajol a nyergéből egészen, Pál
fülébe kiált:
– A király parancsolatát hozom! Béla úr népe az utolsó vitézig tartson ki. Meg kell állítania az
egész pokolcsordát, amíg urunk elmenekül. Add át az üzenetet Ernyének, magad öt zászlóaljjal
fordulj vissza, fedezetül a magyarok uralkodójának.
– Miért nem keresed meg Ernyét?! Félsz a szemébe nézni?!... Türje nem felel, fordul, szorítja a
lovat. Ugron megmarkolja kopjáját, és csaknem a hátába hajítja. De aztán nem teszi, Ernye
keresésére indul. A sorok eltolódtak, amíg Dénessel beszélt, most messze jobboldalt látja a
háromkoronás lobogót. Harc közben Pók fia Móricra lel.
– Látod, Pál, minden hiába volt! Harcoltam, hiszem, hogy bátran. Az Isten elhagyott.
– Talán velünk sem volt, Móric. Kövess, Ernyéhez kell mennünk. Lovascsapat jön, zászlónyi
az egész. Könnyű fegyver, gyors vágta. Egy pillanatig rés támad a sorokon, ott nyomul keresztül,
íj pendül kézben, és csakolyan jó, mint a tatáré.
 Sarkantyúz a két vitéz, maguk is a sólyomjelvény alá rugtatnak.
Ott a vezér is, nagy termetű, büszke férfi.
– Ki vagy, uram? Mondd a nevedet! – kiáltja Pál.
– Zend nembéli Zotár vagyok. Hadúr vitéze!
– Vele találkoztunk az erdőn! – mondja Móric. Ugron kérdőn fordul felé, nem hallja a szót. De
nincs idő beszélni... Hamar, fel a kardot, mongol csapat szorul közébük. Süvít a nyíl, a pajzsok
akár a sündisznók, a lovak botorkálnak. Zotár úgy vív széles görbe kardjával, akárha száz élete
volna. Vassüvegek szakadnak ketté csapása alatt. Vállak szorulnak, állatok torlódnak össze. Pál
tőrével gyilkol, lehetetlen kardot emelni a sűrűben. Kabult a fülébe üvöltött halálhangoktól, érzi,
hogyan szakadnak a vasingek tőrhegye alatt. Kesztyűje elveszett, ujja síkos a vértől.
Egyszerre, mint a rongy, szertehasad körülöttük a mongol, még egy rugaszkodás, és Ákos
Ernye mellett vannak. A hadak hadnagya köszönetet int Zotárnak, hogy a veszedelmesen oldalazó
ellent elverte onnan.
– Féltem már, hogy élve nem talállak! – mondja Pál, és törölgeti kezét.
– Kerül minden fegyver, mindenkit legyőztem viadalban. Mire tartogat a végzet engem?
– Meg kell hogy mentsd urunkat, Bélát! Parancsát hozom, térj hozzá nyomban. Vidd Móricot,
Ivánkafit, Leventét és akik csak élnek a híres ezerből. Én itt letűzöm a zászlót, a maradékkal
megállók mellette, istenemre, míg egyetlen vitézem is marad. Nyomban indulj!
– Nem én! A hátamat ma még ellenség nem látta!
– A király élete most mindennél fontosabb! Nem eshet tatár kézre. A kán megalázná! A
magunk gyalázata lenne az! Nincs kívüled más, aki megmenthetné...
Megölelik egymást, és hisznek a viszontlátásban, mert most a bátrak is gyorsan halnak.
Ernyéék fordulnak, mind együtt vannak. Az öreg fegyverhordozó, az álruhás lány, két társ az
apródiskolából, mögöttük három vagy négy zászló, a híres ezer maradékai.
Az út rövid a tábor és a harcolók háta mögött, de már ott is mongolok vannak. Azokat el kell
fogyasztani onnan. A karok fáradtak, és fájdalomtól égnek. Megvívnak.
Ernye kezében a csorba vas marokba törik. Buzogányért kiált. Kapja a fegyvert, lezúdul a
vastoll, sisak lapul, ló hemperedik. Büszke jelvényvivőt vág mellen, aki vért okád. Egy másikat,
aki segítségére jön, halántékon vág.
Az nem hal meg eléggé. Kábán megtámaszkodik a magas nyeregben, kopját vet Ernye után.
Éva sikolt, keze nem bírja már a pajzsot emelni, visszarántja lovát. A gyenge páncél meghasad,
ráborul a fehér paripa nyakára.
,,Gyere, szép ifjú, közénk, mi puha ágyat vetünk álad” – hívják a halottak.
„Ernye, hát elhagysz engem?! Állj meg búcsúzóul!”
Ernye tisztán hallja ezeket a szavakat a kürtharsogáson, a diadalmas nakar zöngésen, a
fegyverzajon át. Hátranéz. Látja, hogyan dől ki nyergéből az ifjú. Arcát fiúvá keretező sisakja
lehull. Karja lehanyatlik, három csapás is zuhan páncéljára. Segíteni elébe ugrik Móric meg
Ivánkafi.
– Éva! – sírja el magát Ernye iszonyú felismerésében. – Éva! – ordít elkeseredetten, és
fordítaná már a lovát, de övéi visszavonhatatlanul elsodorják. Üt, vág, dühöng, hogy
visszafordulhasson. Aztán egyszer csak megtörik, összeroskad.
– Éva, Éva! Hát neked kellett meghalnod helyettem?!...
A lány testét apja fedezi, hogy meg ne tapodják a lovak. De most egy hosszú pillanatig nem
robog arra csapat. A lány vergődik.
„Hadd lássam utoljára! Ernye! Hisz az nem távolodik!”
És Éva látja, mintha Ernye jönne már vadászruhában, félszeg mosollyal az ajkán, mezők
füvével talpa alatt; hallja ismét, hogy bevallja neki, szereti, és esküvését fák, vizek
visszhangozzák.
„Mindörökre velem marad...”
Nehezen hal meg, de torz kis mosolya ajkán marad. Fürtös fejét apja megvédte, aki már alig
lélegzik, úgy érzi, hogy a nagy fejedelem népei közé fogadja őket, és büszke rájuk. Helyet mutat
Zoárdnak vitézei sorában, trónusa lépcsőjére ülteti a lányt, hol apródjai szolgálnak.
 A táborban régen felborult a rend. Fut, ki merre tud. Lovakért vív, öli egymást a nép. Aki
gyalogosan menekül, meghal, ezt mindenki tudja, érzi.
Az érkező királyiak átkardlapozzák magukat a tömegen, van, akit letaposnak.
Fanatikus, félőrült emberek verdesik a mellüket, Istent hívják. Nemesurak gázolnak keresztül
köztük csapatukkal. Pestnek, mondják, szabad út van, arra tartanak. Kálmán herceg is elmenekül,
vitézei átvágják.
Délidő van. Magasban bujkál felhők közt a nap.
Északnyugatról Sejbán, délnyugatról Subotáj keríti a tábort. Hét katapult szór tüzet sátrakra,
emberekre.
Batu átlovagol Ónod falu porig égett romjain. Vezérei örömmámorban üdvözlik. Holtak és
holtak mindenfelé, ameddig a szem ellát.
Sejbán leugrik lováról, meghajtott fejjel megy ura elé, mögötte dzsagunjai, temnikjei. Friss
lovashadak.
– Megkéstetek! – mondja Batu üdvözlés helyett.
– Csaknem elvesztünk!
– Mocsáron, felázott földön jöttünk, nagy kán! Ahol támadtál, a víz nem volt mély, hidad is
volt. Nekem előbb hidat kellett veretnem.
Batu mogorván bólint, elismeri a válasz helyességét.
– Keservesen megbosszulom magam, nagyon sok harcosom odaveszett. Jaj a magyaroknak!
Indíts támadást a tábor ellen.
– Felesleges, nagy kán! Ha közelebb mégy, láthatod, maguktól felmorzsolódnak azok.
– Küldjétek pihent csapatot! Élve akarom látni lábaim előtt az ugorok urát.
A pesti hadi útról eltakarodik a tatár. Mindenki fut, az ellenség lesben marad, a királyt várják.
Ernye az uralkodó sátrába lép. Béla arca felderül az örömtől.
– Úgy hittem már, Türjét hasztalan küldtem érted... A főlovászmester elsápadt dühében széke
mögött.
– Tudom, hogy megmenekülök a gyalázattól – folytatja a király –, a szerencse keze rajtad,
Ernye. Apám kedvenc apródja, szeretett szolgája vagy most a királynak. Egész nemzetségemet
látom benned, ahogy véresen, tépetten, de élve állsz előttem. Feltámadunk még, de most egy ideig
nehéz napok jönnek... Köpenyt adjatok nekem, egyszerű darócot, éles kardot. Új útra kell
találnom...
– Melyik utat válasszuk, uram? – kérdi Türje Dénes.
– Ernye kezébe adom magam, majd ő vezet. Tudom, hét poklon is áttör!
A szolgák köpenyt terítenek urukra. Kilépnek, füstöt kavaró szél hideget csap arcukba. Lóra
segítik Bélát.
– Vessétek el vörös köpenyetek, másként nyomban megismernek! – kiált Ernye.
Indul a csapat, egy ideig egybekeveredik más menekülőkkel. Azután kiválnak. Végső
erőfeszítésre ösztökélik a fáradt lovakat. Elkanyarodnak a Heő folyócska irányába, ott fahíd van,
azon talán átkelhetnek.
Kisebb-nagyobb csapatok ütköznek beléjük. Szétverik, megfutamítják őket. A legjobb vitézek
kísérik itt urukat, megvédik oroszlánharaggal.
Minden harc után egy-két tucatnyi palotás elmarad. Azok már csak távolodó társaikat nézik.
Büszkék, és nem jajgatnak sebeikben. Várják a nagy sötétség elérkezését.
Sűrű, nehéz füstöt fúj rájuk a szél. Csalárd, fekete felhő az, ki tudja, mi rejtezik mögötte.
Szalmatetős viskók égnek sorban, már ropogásukat is hallani. Tűzön és füstön át látni már
homályosan a fahidat, még nem rombolták le.
Ernye nyargal előre, feláll a kengyelben, dörzsöli a szemét. Nem akarja elhinni, amit lát.
Lehetetlen, hogy a tatár itt ne volna! Közelebb megy.
A mély partoldalból nagy lovasfalka vágtat elő. Most már nem kerülhetik el a harcot.
– Királyom! Két zászlóval felállók itt, és feltartom őket.
– Nem, Ákos Ernye! Te meg akarsz halni, de nekem szükségem van az életedre. Igen, távol
még a szabadulás! Nem hagyhatsz el az út elején. Levente menjen a zászlókkal!
 A szép, büszke vitéz elsápad. Nem mond ellent, szégyell félni. Sebesen lerántja a sisakrostélyt,
a vas álarc elrejti dúlt vonásait. Int a csapatnak.
Ernye felfelé vezeti maradék palotásait a kis folyó mentén. Nyáron gyakorta térdig vagy addig
sem ér a vize, de most esőktől duzzadt, haragos. Gázlót kell keresniük.
Hátuk mögött zajlik a harc, ló nyerít, kiáltások csaponganak. Ernye kétszer is próbálja a vizet,
végre harmadjára sekély helyet lel. Ereszkednek lefelé. Makrancosak, fáradtak az állatok. A pesti
hadi út felől új mongol csapatok jönnek. Első nyilaik alatt néhány paripa leroskad. Ung fia Zoltán
az utolsó százat fordítja velük szemközt.
Talán húsz vitéz marad az uralkodó körül. Agyonösztökélt lovak, vérző, erőtlen vitézek. Mély
útban haladnak. Sűrű erdők előhírnökei, kopár bokrok, elszórt fák köszöntik őket. Nem sok idő
kell már, és kijutnak ellenségük hatalmából, de mögöttük egyre erősebben hallatszik a félelmes
üvöltés; üldözők közelednek.
Balambér fia Máté lova felfordul, inaszakadtan. Máté öccse visszarántja a magáét, leugrik,
felsegíti bátyját. Ketten azonban hasztalan ülnek egy állatra. Összeölelkeznek inkább fél karral,
megcsókolják egymást, és emelik a kardot. Bevárják az üldözőket.
Egy szaladásnyival odébb az Eörs fiák maradnak hátra. Elmerevedett lábú ménjeiket nem
hajtják tovább.
– Ejnye hát, hová futunk?! Messze még az erdő, a halál közel. Fogadjuk a közelebbit!
Lassul a futás, Béla úr lova kidől. Nyílsebet kapott az átkelésnél. Türje Dénes megálljt kiált.
Ákos Ernye a zablát nyújtja.
– Közel már az erdő, királyom, enyém a legjobb futó valamennyi között.
– Hát nem jössz velünk tovább?...
– Nem én, uram!
– Gondoskodni fogok tieidről, Ákos Ernye. Ha szólnál odafönt apámmal, ne gyalázz nagyon!...
Béla úr elvágtat. Ivánkafi még tétovázik, lelép a nyeregből megosztaná sorsát Ernyével.
– Húgoddal gondolj, András! Eredj hamar!
A fegyvertárs búcsút int. Ernye még néhány lépést megy oda, ahol kétfelé hajló fatörzs áll az út
közepén. Megtámaszkodik, fáradt. Elcsigázták az elmúlt évek, a csalódások, a csapások, a
hasztalan harcok.
Patkódörej jön egyre közelebb. Felbukkannak a tatárok a kanyarulatban. Ernye elmosolyodik.
Itt hát a nagyúr! Villogó vasak hegyén lobog! Látja őt!
– Jöjj! Szívesen látlak, sokáig késlekedtél! Rám vár mind, akit szeretek! Megnyergellek,
hozzájuk viszel!
Kitépi hüvelyéből a szablyát, a harmadik ez ma a kezében. Igen, még előbb egy szolgát a
másvilágra. Elkapja fejét a dárda elől, oda szúr. Holtra sebzett test zuhan rá, a rohanó mén szügye
feltaszítja. Átszáguld fölötte a horda.
Érzi, ahogy lefelé hull, akár a kútba vetett kődarab, vörös foltok ragyognak előtte. Csakhamar
kialszanak. Zuhan, és már csak sötétség veszi körül.

Huszonötezer magyar fekszik a csatamezőn, és ki tudja, hány még a Pestnek vezető úton!
Dühöngő szelet hoz az alkony, tiszta egű, de hideg az est. Rideg a holdfény, a csillagok is.
Kusza hullahegyek, lódögök. Elszórt fegyverek tömege. Van, aki holtra sebzetten nyög, vagy
vérezve vonszolja magát s menekülne. Árnyak csatangolnak szerte a mezőn, zsákmányt ejteni
indult a tatár had szemetje.
Szétdúlt szekerek, zsákok, üszkös, égett rongyszagot árasztó sátormaradványok; ott állt a tábor.
Kőhajításnyira, tatár sokasággal tarkítva fekszik az utolsó vörös ezer. Földbe döfött kardok,
tört lándzsanyelek, gombamód heverő pajzsok. A halódók mind arcuk elé rántották a pajzsukat, ha
utolsó erejükkel még emelni bírták; a lélek a fejben lakozik.
Papok serege hever a folyónál. Vörös püspöki palástok, szent zászlók foszlányai. Feltúrt sár,
félig iszapba tapodott, sápadt vértek. Reggel még ragyogtak.
Miklós alkancelláriust itt lelik meg másnap, köntösében megtalálják a király pecsétjét.
 Lemeztelenített halottak úsznak a vízen, azokat már kifosztották. Lesz jó lakomájuk a tatárral
jött keselyüknek, seregestül feketéllenek a fákon.
Az erdőkben vonító farkasfalka hívogatja egymást. Szemük parázslik, csapatostul érkeznek a
dögszagra.
Nemzetségfők és fegyveres szolgák hevernek egymáson. Pogányok, keresztények; halálban
megbékélt ellenség.
A halmokon most is ott hever a legázolt káni gárda. Ugrin érsek is valahol a mezőn. Mátyás
érsek és Jakab püspök, a nádor, főurak, András országbíró, Rátót Domonkos tárnokmester,
Gutkeled Miklós szlavón bán és még igen sokan...
Nincs család, amelynek a fele itt ne maradt volna.
Friss fekete rügyek a bokrokon, új fű, földszag, füst. Gazdátlan lovak kószálnak szerszámzatuk
csörög.
Toprongyos, durva arcú, szőrköpenyes tatár jön. Hátasát maga mögött vezeti, pajzsát,
lándzsáját nyergére akasztotta. Zsákmányol.
A hold fénye bizonytalan, de a tatár szeme éles. Itt templomosok estek el. Sok összeborult
vértes, roppant lótetemek, keresztes fehér köpenyek rongyai. Aranyláncok, ezüstláncok,
díszkardok. Érti ő!
Ki tudja, hányadik vérmezőn tallóz.
A rend zászlajáért folyt a legádázabb tusakodás. A legjobb lovagok hulltak el érte. Ott nagy
zsákmányt sejt. Halottakat taszít le egymásról, meggörnyedve aranyat keres. Egyszerre erős kéz
ragadja meg torkát, és ugyancsak csodálkozhat, hogy ilyen hirtelen odalett.
Sámson az, aki felküzdi magát a néma vértesek közül. Él, és sebei már nem véreznek. Páncélja
szíjait levágja, leerőszakolja válláról a horpadt vasakat, mert szorítják a mellét.
Feje sajog. Homályosan emlékezik, keresi az elveszített fonalat. Az imént még állt a harc,
nappal volt, most sötét. Számtalan tatárral vívott, azok ott is hevernek szanaszét. Kábán,
tántorogva megindul; barátját keresi a mezőn.
Mongol harcosoktól félig elborítva találja, aranyos vértjén furcsán törik a holdvilág. Nincs
benne élet, viasszínű arcán néma megbékélés, szeme lehunyva.
Sámson nem is érzi, hogyan csorognak le könnyei piszkos, megbarázdált képén. Lehajol,
megcsókolja Miklóst.
– Jó utat, Emberevő! Keserves lesz nélküled kóborolni ebben a világban...
Végre is a tatár lóhoz botorkál, azt görcsösen tartja még kantáron a halott. Kiszabadítja az
állatot, megpaskolja pofáját. Leránt egy bő lebernyeget valakiről; az már nem fázik. Magára
kanyarítja, nyeregbe mászik.
– Hát merre? Mindegy...
Az erdőknek léptet, a feketén meredező hegyek felé. Holdfényben kétakkorák azok. Göröngy
zörög, kóbor ordasok oldalognak előle. Néhány mongollal is összeakad, de azok itt nem keresnek
magyart. Bojtos lándzsájáról, pajzsáról, köpenyéről közülük valónak hiszik. Hadd menjen. Egyik
kiált valamit utána.
Aztán csend lesz körülötte, mintha csak ő meg a ló volna egyedül a világon. A halál is elfáradt,
és alszik valahol...

Kusza ködképek gomolyognak Ernye előtt. Csuhás, véres papok menetelnek a felhők felé. Ott
van Ugrin is, megismeri lobogó szakálláról. És még sokan... Levente, Lórántfi, a Balambérok. A
templomosok lovagolnak, de nem hallja a lábak dobogását. Ugrin int neki, hívja.
Mozdulna, de hasztalan erőlködik, csak nézi, mint vonulnak végtelen sorokban. Vad kínok
szaggatják testét, tompa ütéseket érez a fején, feljajdul. A látomás eltűnik, vörös karikák
kavarognak előtte. Lábát emeli, újra önkívületbe zuhan a fájdalomtól.
Aztán látja, Tárnok jön, kantáron hozza a lovát. Hízeleg a könnyű léptű. állat, patája úszik a
föld felett. Fogadott bátyja megfiatalodva, jókedvűen integet.
Gyere, fiú, épp érted jöttem! Messzi kalandra megyünk, messzebb, mint Talján föld, mint
Jeruzsálem, mint a világ. Fel a nagy zöld mezőkre a fejedelem elé.
 Ernye gyötrődve föl akar kelni, pattanni a már hátát kínáló lóra. Hiába!
Akkor a jó barát csendesen, szomorúan elporoszkál. Mindjobban beleködlik alakja a
messzeségbe.
Forró lehelet éri arcát, fogak tépkedik a vasingét, morogva, vetélkedve. Farkasok.
– Rút halál ez, gyere vissza, bátyám! Űzd el ezeket a férgeket! – kiált.
A csikaszok szétugranak, Sámson vágott közéjük a lándzsanyéllel. Lapos horpaszú dúvadok
sompolyognak. Minek huzakodjanak, amikor van halott elég?
– Talán él még ez a legény? Úgy hiszem, kiáltott!
Lekászálódik nyergéből, elrántja a sebesültről a levágott mongolt. A fekvőre ráhull a holdvilág.
– Istenemre, Ernye öcsém! Élsz-e, fiú, mondd?
Ákos Ernye felnyitja a szemét, alig hallhatóan rebegi:
– Bátyám!
A nagy erejű vitéz felragadja, mint egy gyermeket, maga elé veszi a nyeregbe.
– Érthetetlen! Magános lovas ment előttem ez idáig. Hová tűnhetett?
Borzong, aztán sietésre ösztökéli az állatot. Sok idő telik el, Ernye nem tér többé magához.
Sötét erdő öleli körül mindkettőjüket.
Patakcsobogást hall, leugrik, vizet keres. Talál. Nekihasal, iszik, soká, mohón, mint a vadak.
Árnyak lépnek elő a sűrűből. Meghallja, felugrik, lekapja a gömbölyű szeges buzogányt a
kapájából.
– Lassan vitéz! Ne hadonássz azzal a szerszámmal, mert még kárt teszel valakiben!
– Hát te ki vagy?
– Zend nembéli Zotár, úr ezen az erdőn.
– Emlékszem rád.
– Már én is. A templomosok zászlóvivője vagy. Nyergeden kit viszel? A nagymestert?
– A király hadnagyát, Ákos Ernyét.
– Halott?
– Halódik. Farkasnak legalább nem hagyom.
Zotár odamegy, leemeli, viszi a patakhoz, megmossa az arcát. Ernye szeme megrebben,
felsóhajt.
– Él még! – kiáltja Zotár Sámsonnak. – Merre tartasz?
– Még magam sem tudom.
– Adok vezetőt, aki ösvényt mutat majd. A fiút hagyd itt nekem.
– Mit teszel vele?
– Meggyógyíttatom! Van itt egy bölcs táltos; varázzsal, gyógyírral megmenti majd. Vagy más
senki sem. Váramba viszem.
– Hallottam már híredet, Zotár! Rabló vagy, pogány is, mégis veled maradnék.
– Eredj csak, pápa vitéze!
– Királyi vadász voltam azelőtt...
– Akkor Béla urat kövesd, ő a Felvidékre menekült. Sujom fiam, vezesd a lovagot, hogy jó
úton. messzire jusson reggelig. A hadak hadnagyáért ne aggódj, rajta az Öregisten keze, én tudom.
Nekünk küldte őt!
A vezető Sámson vállára üt:
– Ne búsulj, vitéz! A sebesült sólyom a napba száll most, hogy erőt merítsen, erősebben fog
visszatérni, mint bármikor, és elűzi a farkasokat.

VI. FEJEZET
LEGENDÁK ÉBREDÉSE

Zotár hátat fordított Sujomnak. Mindkét kezével a kőpárkányra támaszkodva elnézett a vidék
felett.
Erdő borította hegyhátak hullámzottak mindenütt. Alacsony felhők ostromolták a
sziklataréjokat. Körös-körül barnásfekete fatörzsek, friss zöldjükben pompázó fenyők.
 Zend nembéli Zotár nem akart hallani, nem akart hinni. Makacsul kötötte lelkét
megvalósultnak vélt álmához. Vívódás, kétségek között töltötte az éjt, álom elkerülte. Gyűlölte
öreg vezére szavait.
– Ne áltasd magad, ez itt nem a te fiad! Még fiatal voltam, te épp hogy nem gyermek, amikor
közénk menekültél. Emlékezz! Tizennyolc télnél aligha éltél többet akkor még. Felrémlik haragtól
és rémülettől torz képed, ahogy a karomba rogytál, torkodban sírás lapult. Úgy emlékezem, Imre
úr volt akkor a király. Évek sora múlt el azóta, sokan porladoznak a régiek közül...
– Semmit nem feledtem! – mormolta Zotár. – Ma is látom a tető füstjét. Apám ökölbe zárt
kézzel, holtan feküdt házunk ajtajában. Hallom mint kiált utánam asszonyom. Karjában volt az
újszülött, az én gyermekem. Beke belenézett a bűvös tüzekbe, és kiolvasta; élve maradtak az
enyéim. Mered-e azt mondani, hogy megcsalt?
Sujom végigsimított homlokán.
– Nem, ő a legnagyobb táltos, vére Kenesének. Nyitva előtte múlt és jövendő. Mégis... bárhogy
olvasom a holt éveket, sokkal idősebbnek kellene lennie a fiadnak! A király hadnagya alighogy
férfivá lett, arca nem rokon tieddel.
– Hát a lánc? Közepén veres kő volt... ősi ékszer az, nemzetsége minden asszonya holtáig
viselte, fiának adva örökül, hogy az újból választottját ékesítse, így volt ez számtalan évek során.
Beke megígérte: családom magva nem szakad mindaddig, amíg baljós állásba nem fordulnak a
csillagok. Azok nem változtak. Még megtérhetnek a puszta tüzei, még fordulhatunk a fejedelmek
korába. Népére az Öregisten rettentő büntetést szab. És én tudom, egykor megint csak őt követik...
Elhallgatott egy pillanatra.
– Azt mondod, nem az én vérem? Kié hát? Miért függött nyakában az ékszer? Miért vetette
hozzám a sors?! Az Ákosok ellenségeim voltak, ma is azok! Ez itt a király embere, papos,
szolganyúzó; kivettetem!
– Nemzetsége jobb, mint a tied, Zotár – csóválta a fejét Sujom. – Álmos vitéze volt az ősük,
nem Kurszán kendéé!
Az ősz Beke lépett hozzájuk az oldalfolyosóból. Mindketten némán meghajoltak előtte. Ő itt a
legnagyobb úr, istenek barátja. Senki nem ismeri évei számát, de ő tudója múlt és eljövendő idők
történetének. Arcára jegyeket véstek az évek, de hátát nem görbítették meg, látását nem
homályosították meg.
– Vezér, vezér! Miért kéred számon a vaksorstól döntését? Ákos nembéli Ernye fölött nincs
hatalmad, és nem is lesz. Győzhetetlen hajtás! Választott vitéze a nagyúrnak. Jelként jött közénk,
a megújulás napjait ígéri. Zenta megmosta, és én láttam: kard nem fogta testét, idegen vér száradt
rajta...
Mereven Zotárra nézett, súlyos, rosszalló pillantással.
– Hasztalan lázadsz, Zotár! Élni és vezérelni fog! Sólyommal jegyezte meg mellét a nagy
isten!
Zotár eltakarta az arcát.
– Nem hihetem, amíg magam nem látom!
– Nézz körül, hitetlen! Átlátsz-e a reggeli ködön, amely várad körül kavarog? Elbúvik benne a
sziklabérc, de azért ott vagyon. Jöjj, és láss magad is!
Keskeny, kanyargó lépcsők sorakoztak előttük, ajtók, fülkék nyíltak mindenfelől. Apró
ablakokon át nyalábokban lövellt be a világosság a nyirkos, vakolatvesztett, hideg kövek közé. Az
őrök tisztelegtek lándzsáikkal, felvont vasrácsok csikorogtak előttük, mögöttük. Kovácsok
reparáltak kardot, sisakot, edzettek nyílhegyet ugráló, vörös-sárga lángban.
Zotár legelöl lépdelt. Az ő birodalma ez. Itt ő élet és halál ura. Az őr utat engedett, megnyílt a
veretes ajtó. Odabent fény gyűrkőzött homállyal, és néhány tálbéli mécses pislákolt. Tégelyek
sorakoztak durva fapolcokon, s a falra szegzett birkabőrökön titkos jegyek tarkálltak. Bódító,
émelyítő szagok, égetett magvak erős illata szállott a nehéz levegőben. Faragott szörnyek, villogó
kések sokasága mindenfelé.
 A kereveten ruhátlanul, mereven Ernye feküdt. Sötétebb teste élesen kivált a fehér lepelből. A
reggel sugara arcát, mellét öntötte végig, úgy szakította ki az árnyak közül. Mellkasán vörös
foltként tárt szárnyú sólyom jegye.
Zotár fölébe hajolt. Elcsüggedt. Valóban, idegené voltak azok a vonások. Megrendült,
magyarázhatatlan érzés lett rajta úrrá. Látta ágyszélen heverni a nyakláncot, veres sugarakat szórt
rá a rubin. Felragadta, és öklébe zárta.
Zenta, az apró termetű, szürke szakállú orvosló ember, aki maga is táltos volt, Beke mellé
lépett a fal árnyékából.
Kiismerhetetlen mosoly sugárzott a szeméből, és ez fellázította a vár urát:
– Hej, bölcs bűbájosok! Ha most közétek sújthatnék a vasammal!
Nyugodt, átható szemek döfődtek beléje, úgy vélte, átlátnak minden gondolatán. Vakhit vetett
béklyót karjára, a belekövesedett rettegés alázatosra tompította tekintetét. Gyűlölte őket
tehetetlenül, szenvedélyesen, és már ezt az ifjút is, sólyommal a mellén, meztelenségében is
felvértezve.
Sujom elment az elébb, mert valami nyargoncok friss híreket hoztak, ő is meghajolt hát, és
kibotorkált.
Beke leült egy bőrrel takart lóca végére.
– Fürge volt kezed, s szerencse járt vele, Zenta! A sebeket beforrasztottad, a szent jelet
ügyesen róttad bőre alá. Öröklött tudományod most sem hagyott cserben! Zotár mindjobban
ellenünk fordul, titkainkat fürkészi, szavunk nem elég már. Lehet, hogy nem hű ősi hitéhez, talán
egyszer még félnünk is kell fegyverétől...
Zenta rábólintott, aztán Ernye fölé hajolt, kezébe vette hideg kezét.
– Nekünk ő már nem alkalmatos! Elvadult, alig több rablónál. Szerte ez országban ki híve van?
Ez az ifjú itt a hősök hőse! Sok barátja van, a Csákokkal rokon. Vakvéletlen adta kezünkre...
Elnézte Ernye sápadt vonásait, hallgatott egy ideig, s csak sokára kérdezte:
– Mondd, igaz szívvel hiszed-e, hogy megújulnak a régi idők?
Beke megérezte Zenta hangjában a hit roskadozását. Szíve elszorult.
– Tudod magad is, régen volt, hogy vassal vívhattunk istenünk igazáért. Vatha fia Jánosnak tán
pora is alig maradt. Utolsó volt közülünk, ki fegyverét koronára emelhette. Az idő fut kegyetlen, a
pásztorok mégis minket várnak. Iga helyett viselnének kardot, legeltetnének fürge lovat, jóhúsú
nyájat. Régi szabadságuk várják istenünktől. A mi erőnk ebben gyökeredzik!... Vártunk,
reménykedtünk számtalan évek során. Lappangtunk mocsáron, rejtőzködtünk hegyek-erdők
között. Égi jegyek intették a csüggedőket: bízzatok! És mi kitartottunk fogyatkozva, de
mindmáig! A papok, hitehagyott királyok országa most elhanyatlott. Bűneik vérvirágot termettek,
és azt leszakajtották! Holt fejükön az ártatlanok vére, mi hiába intettük őket! Most lett semmivé az
ő erejük! Botor haduk vadak prédájának vetve hever, mert bizony iszonyú nehéz az Öregisten
keze! Mi fegyverben állunk. Híveink útban bolgár földre a jászokhoz, kunokhoz, besenyőkhöz.
Testvéreink azok, hazahívjuk valamennyit, hogy egyesüljünk. Ki állhat majd ellenünk? A vész
elvonul majd, és e földön nem lesz nagyobb hatalom a miénknél!
Felállt, járkált, mint vad a ketrecében.
– Tudd meg, álomlátás ígérte nekem, időm nem telik ki addig, amíg országfoglalni induló
harcosaink sora el nem vonul előttem!... Mire is tartogatna másként a nagyúr?... Lásd, Zenta, lásd!
Új oltárok emelkednek a pusztán, szabad pásztorok tüzet lobogtatja a szél. A napnyugati
városokból nagy zsákmányt hozunk, régi dalok csendülnek csillagaink alatt. Bevárjuk a jóslat
kiteljesedését!
Megmámorosodva ölelték meg egymást, látni vélték a ragyogó pusztai napot.
Sokáig álltak így, a jövendő útjait járván. Aztán kibontakoztak egymás karjából, Beke a fekvő
Ernyére szegezte ujját.
– Kard kellett, hát ő lesz a kardunk!
– Ne feledd, csak ember, és ha mást áltatunk is, magunknak tudni kell; háromszor kell
kiteljesednie és elfogynia a holdnak egészen, míg lábra állhat.
 – Siess vele, Zenta, ki ne csússzon kezünkből az idő. Meg kell állnunk vérbosszúnkat a
tatáron!

Bántotta szemét a meleg napsugár, vakította a hosszú sötétség után. Karja nyilallt, ahogy
emelte volna, hogy eltakarja arcát tenyerével. Torka száraz volt a láztól, ajka cserepes.
Friss légáram suhant át a szobán, az jólesett. Hangokat keresett a torkában, hogy szóljon, de
nem voltak szavai. Csak kusza, kavargó látomások gyötörték, és nem tudta, való-e vagy álom, ami
vele történt.
Mintha menekülne hosszú, véget nem érő utakon, sokadmagával. Tehetetlenül borul lova
nyakára, nyilak fúródnak a húsába, érzi a vashegyeket. Körötte katonák vívnak, hullanak.
Végestelen-végig holtak fedik az utakat. Ellenség a fák közt, dombok mögött, mindenütt...
Álom, rettentő álom; szabadulni kellene tőle. Újból érezte az éles sugarakat, átvöröslenek
csukott szemhéján. Szeretett volna elfordulni, de kínzó görcsök bénították meg minden tagját.
Kiáltott, vagy tán csak akart kiáltani?
Füle ordítás és tűzropogás hangjával van tele. Pest palánkja, házai égnek, fáklyaként világítva
be az éjszakát. Ember embert marcangol, vív, küszködik ladikért. Úsztatva vág a folyamnak.
Tenger sokaság ostromolja a révet, és úgy jajgat, úgy vergődik, hogy meg kell őrülni bele!
Valakik leemelik lováról, viszik, küzdenek érte. Burkolják köpenybe, megoldják sisakját, itatják.
Minden porcikáját marja, hevíti a bor, undorodik tőle, de kényszerítik.
Rémlik, valakinek megígérte, holtáig kitart a zászló mellett... Ki volt az? Ki ő maga? Ki volt
egykor, és ki most?
Hallotta az ajtónyikorgást, lépések zaját, valakik bejöttek. Kezek emelték fejét, vizes kendőt
borítottak homlokára. Olyan, akár a jeges pánt. Serleg hideg peremét érezte ajkán. Iszik.
– Eszére tért.
Végtelen távolban mondják ezt, és Pál csodálkozik, hogy érti a szót. Felnyitotta a szemét,
homályos alakok tűntek elébe. Idegenek.
Pap ült az ágya szélén, az tartotta a poharat. Egy másik kibontotta a kötéseket vállán, az fáj
nagyon.
– Ne kínozzatok!
Azt hiszi, kiáltott, s lám, senki nem figyel rá. Visszaroskad párnájára. A köd szakadozik előtte.
– Megél? – kérdezte valaki, szaván érezni, hogy idegen.
– Meg. Isten kegyes volt hozzá. Kevesen maradtak meg azok közül, akik vele egy úton jöttek.
Szolgái Ugron fia Pálnak mondták, aki kedvence királyunknak, derék vitéz!
– Szükségem lesz minden tanult harcosra. Viseld gondját, atyám. Nehéz vihar van a mi
házunkon!
Ugron Pál vagyok én – gondolja a sebesült. – Bozó fiak rokona. Harc volt, elveszett. Gyáván
megfutottam volna? Nevekre emlékezem... Mi sorsra jutottak?
Ismerős arc hajol fölébe:
– Szenteknek hála, hogy élsz, uram!
– Hol vagyok, miért?
– Esztergom várában fekszel tieid közt. Félholtan, erőnek erejével ragadtunk ki a csatából.
Magam se hiszem már, milyen poklokon jöttünk által. Mondj még valamit, biztasd tieidet!
– Élek, Tamás, élek!
Megkönnyebbedett, fejét odatette, ahol a beömlő aranysugár párnáját öntözte.

Roppant esőket hozott Rák hava. Medárdus napján elborult az ég, sűrű homály lett minden
vidéken. Megnyíltak az égi csatornák, duzzasztották a folyókat, patakokat. Agyagtól és
televénytől megfestett vizek zúdultak alá a hegyekről, köveket görgettek, fákat döntöttek halomra.
Olyan viharok követték egymást, amilyenekre a legöregebbek sem emlékeztek.
A Duna hatalmasan megáradt, elborította a rommá lett Pest egy részét, messze benyomult az
árterületre, feltöltötte a lápok és mocsarak vizét.
 Gyenge volt a termés. A mongolok hamis királyi levelekkel kicsalták a nép egy részét az
erdőkből, és azok szántottak, vetettek, arattak, betakarítottak. Akkor megrohanták, megölték őket,
elrabolták a termést. De ez nem volt elegendő a hadnak. A gabonaféle nagyobbrészt lábon rohadt.
Hasztalanná lett minden mesterkedésük, hogy a hegyek közé menekített gulyákat síkra
csalogassák. Hitehagyott áruló magyarok mentek az erdőbe hamis szóval, de már csak kevesen
hittek nekik.
A Duna áradása nem lankadt, veszedelmes volt megnyergelni a hátát akár ladikkal is.
Borongós maradt Oroszlán hava is. Hűvös szelek alacsonyan szálló felhőket kergettek. Ritkán tűnt
elő a napkorong, hogy a számtalan pocséta tükrében bámulja magát.
A Szűz csillagkép kiteljesedése hozta a változást. Átmenet nélkül lett rekkenő a meleg.
Lángokban úszott, csaknem fehéren izzott az ég. Megszámlálhatatlan féreg, mérges bogár, kígyó
és patkányok serege támadt elő. A mocsarak dögletes párája gyilkos lázakat hozott. Temetetlen,
félig elrohadt holtak fölött a rettentő fekete angyal lebegett.
Délutáni forróság fojtogatta a tábort. A harcosok fulladoztak sátraik mélyén, türelmetlenül
követeltek vizet az állatok. Kedvetlen teljesített parancsot mindenki.
Félmeztelen mongolok verejtékben úszva álltak a zászlókkal ékesített sátrak előtt. Égette
fejüket a megtüzesedett vassisak, száradt, feldagadt nyelvük szájpadlásukhoz tapadt. A kínok
kínjával felért egy őrállás a napon.
Vezérek tódultak ki a kán jurtájából, hogy a maguk sátrába menve megpihenjenek. Nem
elegyedtek szóba egymással sem, kedvetlenül, haragosan szóródtak szét várakozó szolgáik
kíséretében a tábor minden végébe.
Kahil testén csorog a veríték, ahogy díszes csapanjában, dróttal átszőtt bőr harci ruhában Batu
kán sátora előtt várakozik. Sós cseppek folynak le az arcán, kendőjét facsarni lehet.
Végre előbukkan a kínai szolga, és felemeli a sátorajtó ponyváját. Kahil belép, és némán tűri,
amíg átkutatják, nincs-e fegyver ruhája alatt. Akkor újabb függönyön át kánja színe elé járulhat.
Itt hűvösebb van valamennyire. Az óriás sátor számtalan függönye, fülkéje kirekeszti a meleg
nagyját. Ha táborbontáskor szétszedik, négy roskadásig rakott kocsi viszi darabjait.
Batu hímzett, bő kínai selyemköntösében ül székén, és porcelán csészéből teát iszik. Egyedül
van, legyezőit elküldte.
Az ezredes hasra veti magát, szólításra vár. A nagyúr előbb kiüríti csészéjét, az asztalkára teszi,
aztán int neki.
– Ülj csak fel, temnik!
Kahil felemelkedik, lábait maga alá húzva mozdulatlan figyel.
– Szép zsákmányt ejtettél-e?
– Ki mindig legelöl megy a harcban, sovány préda a jutalma. Kánom gyáva sakáljai mindig
elragadták a javát előlem!
Batu nevet, kedvét leli a feleletben.
– Jól beszéltél, Kahil, megjutalmazlak. A baursi megtölti sisakodat arannyal. Mégis, azt súgták
fülembe: tétlenségért szidalmazod vezéreidet.
Arca elborul, szigorúan néz a temnikre.
– Kutyák azok, kegyed ragyogását irigylik tőlem! – csattan fel Kahil.
– Elmúlt éjjel fojtogatott a meleg, álmot nem találtam. Azon gondolkoztam, visszaadjam-e
ezredeidet?...
– Bölcs kán! – borul lábai elé Kahil. – Kegyed fényesebb, mint a csillagok, ragyogása
könnyesre vakítja szememet.
–... És úgy döntöttem – folytatja Batu –, hogy mégsem adom vissza! Igen, bizony, ostobán
vitézkedtél te, Kahil! Vitézkedtél, ezért, mint ígértem, aranyat adok, de elszalasztottad a magyar
királyt, hát nem adok ezredeket. Úgy hittem, kiapadnak a folyók annyira, hogy gázlót lelünk.
Kadán meg Bedzsák sokáig késlekedtek, láz esett a seregben, sok a sebesült. Ezért tétlenkedünk
itt, „tudós” temnik. De hadd szaladjon veled a ló, ha nyughatatlan véred hajszol. Káni pajcámat a
nyakadba akasztom, és kísérettel Bamjanhoz küldelek, aki az elpusztított városban, a hegyek alján
táboroz. Egernek nevezik azt az ugorok... mit is beszélek, hisz te ismered a vidéket! Néhány jeles
tettet véghezvittél arra...
Kahil elvörösödik, és földre szegzi szemét.
– Bamjan emír részeges, asszonyfaló. Nincs benne semmi bizodalmam; Bedzsák rokona. Más
gondja sincs, mint hogy zsákját tetézve megtömje. Én rabokat ejteni küldtem, kell az ember, ha
átjutunk a vízen. Az eleség kevés, és a fű kiég majd, ha nem lankad a nap. Baj lesz a lovakkal. Ő
sok jószágot, búzát zsákmányolhatott ez idáig, ám ha rajta áll, nem mozdul. Menj hozzá, vidd el a
szavamat: nyomban induljon! Ha jókor érkezel vele, kegyemet elnyered, ezreded visszaadom.
Kahil újból Batu lábához borul.
– Apámnál jobb vagy, nagyúr! Ő csak életet adott, te becsületet! Mit érne az élet becsület
nélkül?!
Batu int:
– Elmehetsz, temnik.

– Higgye meg tekegyelmed, hasztalan mennék el! És hová is? Kálmán vitéz, akit kísérőül
adtak melléje, legyintett.
– Hová is? Apám szabadnak született, röghöz kötötték. Én szolgának születtem. Egyszer még
rám mosolygott a szerencse; csatlósa lehettem Solt úrnak, lovon járhattam, kardot viselhettem. De
a baj már lesett rám, lány volt a dologban, az úré: Emese! Szép volt, megkívántam. Meglestek,
beárultak... megkorbácsoltak, mint a kutyát, és karóra szántak. Épp csak megszökhettem. Két
esztendeje ennek. Pogány lettem, rabló. Igaz, cseh földeken portyázunk leginkább, s nem a
magunk vérét rontjuk, mégsem kedvemre való élet ez. Van jó gúnyám, és vitézeknek parancsolok,
de a szívem üres.
A férfi szemében könnyek csillogtak, nem röstellte. Ernye hideg arca nem lágyult el, nem
sajnálta. Felállt székéből, szótlanul odahagyta. Kálmán értetlen nézett utána.
„Éva szemem láttára halt meg, és el sem sirattam! Fogadott bátyáim elvesztek, barátaim is, és
egy csepp könny sem hullott a szememből. A magyar földek az ellenségé lettek; ez fáj nagyon! Én
megmaradtam, s nincs örömem benne. Amikor enyéim leginkább hulltak, azt kiáltottam Móric
fülébe: még nem jött el a siratás órája! Nem halhattam meg, bosszút kell hát állnom! Minden
csontom zokogni akarna, de nem engedem. Még fészkel bennem tunya tétovaság, és nem tudom,
kik között vagyok. Lesz még időm...”
Ősz fürt vegyült szöghajába, sántított, még nincs rég, hogy ágyából felkelt. Sok napig feküdt
mozdulatlan, Zenta ott ült némán kerevete mellett. Talán félt is a tudós férfitól, úgy vélte, kérdés
nélkül látja minden titkát, sötét, átható szemével.
Forrók voltak a kövek, a falak üresek. Szél törtetett fölfelé a völgyből. Azt hitte, egyedül van,
holott Zotár régóta alkalmat lesett, hogy így találja. Mögé került, vállára tette kezét. Ernye
összerezzent, visszafordult.
– Megkövetlek, uram, hogy így rajtad rontok. Zotár vagyok, hadnagy és vezér itt. Ura ennek a
várnak, vendéglátó gazdája a király vitézének. A bölcs Zenta eltiltott a szótól mind ez eddig, noha
vágytam rá nagyon, hisz nem volnánk egész idegenek. Találkoztunk már a csata előtt, s mégis alig
ismerjük egymást.
– Mit mondhatnék? A király hadnagya voltam, birtok ura. Asszonyom is van, és talán vár rám.
A vár ura elhárítólag intett.
– Tudom ezt magam is. Furcsa kérdések gyötörnek hónapok óta, azokra remélek választ.
Előrébb lépett, és felnyitotta bezárt tenyerét. Nyaklánc szikrázott a napsugárban. Ernye szemét
kutatta, de az nem árult el semmit.
– A te nyakadban leltem. Régi, becses jószágod, ugye?
Ernye nem nyúlt utána, elfordult:
– Ütközetkor fogadott bátyám cserezálogul adta édesanyja talizmánját, hogy végső találkozásra
összetartson, ő elesett...
– De te megéltél...
– Nem én akartam.
 – A nevét halljam, a nevét!
– Tárnok nembéli Miklós, hajdan András úr palotás tisztje...
– Végóráján kinek a híve volt?
– A templomos rend választott vezére, mestere!
Zotár megtántorodott, arcán rángatózott a bőr. Felszakította ingének zsinórját, és kendőt
keresett övében, hogy letörölje hirtelen támadt verítékét.
– Templomos? Hát pápa embere lett?! Gyalázat!? Tulajdon szemeddel láttad, amikor elesett?
– Nem láthattam, de hallottam, hogyan vesztek el a rendtestvérek. Kitöréskor egyetlen
zászlójuk sem állt.
– Az nem bizonyosság! Téged, uram, templomárius lovag mentett közénk. Nagy darab, erős
vitéz volt. Dús szakálla, bajsza mint a sörte. Fáklyafénynél nem vehettem igazán szemügyre,
éjszaka volt, nem napvilág. Ahogy emlékezem, zászlóvivőjük volt.
– Sámson az! Mi sorsra jutott, hol van most?
– Egy hadnagy elkísérte jó ösvényeken, hogy messzire jusson.
– Magaszántából ő el nem hagyhatott engem!...
– Nem fogadtam magunk közé. Itt nincs helye papok katonáinak!
– Tárnok fegyvertestvére volt, ő az egyetlen, aki megmondhatná, mivé lett! Miklós bátyám
oldalán állt mindvégig!
– Átkozott végzet! – kiáltott Zotár, s öklével sújtotta a körfalat. Sarkon fordult, végigment a
nyílrések mentén. Ernye nem követte, nekitámasztotta fájós vállát a forró köveknek. Zotár
hamarosan visszatért, és leült a kiszögellésre.
– Nemzetségem nem rosszabb, mint a tied! Ősöm Kurszán kende híve volt, és a halálba is
elkísérte urát. Pogány vagyok, ahogy a tolvaj papok mondják. Az volt apám, nagyapám, dédapám,
ükapám, valamennyi. Minden harcon ott voltunk, szemben a kereszttel, várunkat híveink a
legnehezebb években építették. Péter idején Aba Sámuellel, Salamon idején Lászlóval, László
országlásakor a kunokkal szövetkeztünk, hasztalan...
Fejét csóválta.
– Birtokaink prédául estek, marakodva habzsolták fel a Miskolcok, Csatók, Ákosok meg az
apróbb kutyák. Az erdők, hegyek maradtak a mieink. Apám volt a legutolsó, aki birtokai roncsát
védeni akarta; nem sikerült sokáig. Itt az erdő mélyén vadak módjára vagyunk erősek.
Leskelődünk, megújulást várva. Talán hasztalan... Ákos Ernye, te nekem ellenségem vagy, de
nem állhatok bosszút. Előbb megcsalattam, aztán megóvott az Öregisten jegye.
Ernye mellére mutatott, és ő önkéntelen szétvonta ingét. Látta a veres jegyet, és borzadás fogta
el. „Ezt ők róhattak belém ájultamban!” – gondolta.
Felemelte pillantását, és látta Zotár vonásain a gyűlölet rángásait.
– Megvédett ez idáig, de én meg nem bocsátók. Szent a bosszú joga!
– Megvívhatunk! – felelt nyugodt szóval Ernye.
Zotár elment, és Kálmán jött helyette, mert ráparancsoltak, hogy mellette maradjon. Nem mert
addig jönni, amíg vezérét ott látta.
– Zotár csontja velejéig gonosz! Ördöggel cimborál, kegyetlen, gyilkos.
– Félsz tőle?
– Mindenki fél! Én nem vagyok pogány, ahogy hiszik! Keresztet hordok magamnál,
megölnének, ha tudnák! Azt remélik, elűzhetik a királyokat...
– Hasztalan harc! – mondta Ernye halkan magamagának. – A tegnapi napot nem lehet
felkölteni!

Sujom kihajol a bástyafalon, úgy les a vastag, holdfénytelen éjszakában.

– Látom a jeltüzeket, ott ég Háromkő felett. Adj neki választ, Zotár!
– Tüstént, csak szerszámot keresek.
Csörög kezében az acél, rácsihol a kovára, buzgón fújja a tapló parazsát. Lángot vet a
felhalmozott rőzse.
 – Eredj, Kálmán, vidd lovainkat a kapuhoz. Nyomban megyünk, csak vigyázzuk a tüzet egy
ideig.
Kiteljesedik a lobogás, sercegve ropog a rőzse, láng szalad az ágakból rakott torony csúcsára.
Szikrák szálldosnak a csendes, csillagos ég felé. Odahagyják.
Nyöszörög a falépcső, az udvar néma, nyitva a kapu. Két vitéz jön segíteni, egyikük fáklyával
világít, másikuk a lovakat fogja. Szerszám, fegyver csörömpöl. Kálmán harmadiknak ül nyergébe.
Kopognak a hepehupás sárga köveken, apró kőlavinák zörögve futnak lefelé. Hanyatt dőlt,
jókora fatörzsön ugratnak keresztül. A Dédes-hegy kettős kúpjának nyergére érve még hallják,
amint Kisvárhegy fa őrtornyából átkiált a soros strázsa. A hang tisztán hullámzik fölöttük.
Álmos tücskök ciripelnek, levél sem rezdül, messzire hallatszik a lábak dobogása. Ráhajolnak
a ló nyakára, fák alacsony ágai csapkodják a hátukat. Langyos, virágszagú éj van.
Jól ismerik az utat, egyszer sem kell megállniuk, hogy megkeressék.
– Keve hadnagy szavát tartja, ígérte, holdújság előtt itt lesz!
– Tartotta, tartotta! – dohog Sujom. – Miért nem jön fel a várba? Nem jó szívvel botorkálok ám
éjidőben!
– Beke nem akarta. Árulástól fél!
– Nocsak! Bízunk talán valakiben is? Jön a hadnagy egymagában, és ismernénk is
valamennyire.
Rugaszkodik a paripa át a keskeny vízmosáson. A nekifeledkező Sujom majd nyelvét harapja
el. Röstelkedik, mert megbillen, és kengyeléből kicsúszott a lába. Tudja, vigyorog alattomban a
másik kettő. „Várjatok csak, ebfiak! – gondolja mérgesen. – Hejába, szemem elöregszik...”
– Kevében megbízunk!... Mint a szikla. Ahová áll, ott megmarad. De követhetik,
kikémleltethetik. Nem vagyunk magyar király, aki egyszerre huszonötezer vitézzel etetheti a
farkasokat – mondja komolyságát visszanyerve Zotár.
A vezér paripája visszatorpan. Két jókora árnyék törtet át a csapáson. Megriasztott, busa
medvék.
– Ritka vadak, nemhogy napvilág látnám őket!
Egy hosszúra nyúlt tisztáson vágtába kaptatnak, fenyves szélén törtetnek felfelé. A magasban
három fekete csúcs nyújtózik, mint égre mutató ujjak.
– A Háromkövek!
Kanyargó, meredek ösvényre térnek. Olykor le kell szállniuk a hátasokról, kantáron vezetik
azokat. Félútban valóságos sátorrá fonódnak az ágak.
– Itt kössétek meg a lovakat!
Jól ismerik ezt a helyet, biztonságosan rejtve lesznek az állatok. Farkas nem jár erre, és aligha
is támad rájuk. Ha a hadnagy nyomában jártak, és menekülniük kell, jobb itt felkapni a hátukra.
Gyalogszerrel kúsznak felfelé a szerteugró köveken. Sujom igyekszik délcegen lépni, de
mindjobban liheg.
– Ne fújtass olyannyira, Sujom bátyám, minden tatár felébred!
– Iszen csak volnék olyan gyerkőc, mint te, öcsém Kálmán, majd szökellnék mint a zerge!
Zotár felkiált, és nagyot rúg a sötétbe. Megzavart vadászó vipera csap csizmaszárához.
– Kígyó, a keservét!
– Megmart?
– Nem, de szerencsétlen jel!
Megmarkolják a kardot, hallgatóznak, semmi sem moccan. Felérnek.
Még néhány parázs világol a jeltűzből szikla tövén. Kuvik rikolt, kétszer is ráismétel. Kálmán
viszonozza a jelt. Kisvártatva csúcsos süvegű árny bukkan közibük. Bő mongol köpenyt visel.
Sötéthez szokott szemük megismeri halvány vonásait. – Hozott a jó szerencse, Keve!
– Az velem volt, bizony...
Leülnek az esőktől megkoptatott sziklákra. Az újonnan jött leveti sisakját, kendőt von elő
belőle, és homlokát törülgeti.
– A keservét, majdnem rajtaveszítettem; nyomomba szegődtek az őrök. Végül leugrottam
lovamról, és megbújtam. Az állat visszafutott, a tatár meg utána.
 – Bolond! Ha megfogják, megismerhetik, hogy a tied! Keve nevet:
– Bitangul szerzett ló volt az! Az enyém ott áll, vackom mellett megkötöttem, s én alszom
valami bolhás pokróc alatt összekuporodván... Hanem a szavam sietős, mert gyalogosan vagyok!
– Mondd hát, mi hírrel jöttél?
– Két nap múltán szedelődzik és indul az egész csorda!
Sujom elégedetten csap combjára:
– No végre! Azt hittem, Egerben akarnak kitelelni.
– Ők akarnának, de nem lehet, mert az eleség is elfogyott.
– Hiszen tenger búzát raboltak a zsiványok!
– Úgy ám, csak Zoltán komámurammal felgyújtottuk ügyesen a magtárat, ahová eső elől
behordták. Abból semmi meg nem maradt, örült is a tatár vezér, úgy bömbölt, egészen siket
lettem belé. Jó szolgája volnék különben, kedvel nagyon. A tűz miatt karóba magasztaltatott vagy
húszat az őrökből, azóta olyan éberek. Most jött a kántól egy temnik, Kahil a neve. Fiatal, és
szívesen belyukasztanám fejét. Lehet is, hogy megbíz vele Bamjan, az én uram, mert igen fél tőle.
A nagy kán üzent: induljon a sereg, vigye a foglyot meg az eleséget. Hát iszen rab még csak
volna...
Nevet, Sujom megveregeti hátát.
– Bamjan, az én vezérem, körülhízelegte a Kahilt arannyal, meg egy fehércselédet is adott
neki. Valahol az erdőn fogták. Szép, ha mondom, Emesének hívják!
Kálmán hozzáugrik, megragadja a vállát:
– Barna, ugye, sudár, magas?
– Az, magam is rajta feledkeztem, nemeslány különben. De mi bajod?
– Hol van? Hová vitték?
– Hallgass, mi dolgod vele? – szól közbe Zotár. – Ne fecsegj hiábavalóságokat, Keve!
– Az én dolgom ez, mi köze benne másnak! – ellenkezik az ifjú.
– Meg az enyém! – áll fel a vezér. – Parancsolód volnék, vagy mi! A kihegyesített karó mellől
hoztalak el, ahogy emlékezem. Megcsiklandozta volna a beledet nagyon. Nem leltél szépeszedre
azóta sem? Mit segített rajtad akkor? Úgy vinnyogsz itt vitéz voltod ellenére, mint taposott
toportyán egy úrféle szuka miatt! Nincs szükségem bolondra, ha harcba megyek; bezáratlak a
várba!
– Hát semmi szív nem szólal meg benned, uram?
– Mire volna az! Eredj vissza a lovakhoz, nem érdemled, hogy közöttünk maradj.
Kálmán tétovázik, keze kardjára szorul.
– Hallottad talán a parancsot?!
Megtörik, elballag.
– Folytasd, Keve, megbosszantott ez az eszeveszett.
– Goromba voltál, Zotár! Miért kínozod? Jobban verekszik, ha vére is hajtja.
– Kevének igazsága vagyon! – bólogat Sujom.
– Kapjunk talán hajba rajta?
– Mondom-mondom, figyelmezz!
– Arról beszélj, ami szükségeltetik!
Napvilágnál meglátszott volna Kevén, hogy nincs kedvére a vezér. Elfintorítja a száját.
– A holnapra következő reggelen indulunk. Én ráveszem Bamjant: Eger fölött az erdei
csapáson vonuljunk...
– Hogyan veszed rá?!
– Az én dolgom az, tietek meg a lesállás lesz. Annyit mondok el, amennyivel kénytelen
vagyok!
Zotár remeg a haragtól, elfordul.
– Úgy hiszem, két részre osztva jönnek, ahogy szoktak. Elöl egy falkában a java, négy-öt
kőhajításnyira tőlük a többi, rabbal, zsákmányos szekérrel. Üssetek rajtuk, ahogy akarjátok.
Terveljétek ki, én odaviszem gyöngyen valamennyit.
– Valami eszünk talán csak van?!
 – Remélem ís! Kora dél is lesz, mire a sűrűbe érünk. Lusta népség, nehezen kászmálódik.
Feláll, és menni készül. Sujom megrázza a kezét, Zotár nem. Keve még hetykén visszaszól:
– Hallottam, hogy Ákos Ernye, a király hadnagya hozzátok menekült... Jó lesz, ha veletek jön,
mert az legalább vágott tatár fejet. Talán nektek is elmondja, hogyan kell!
Zotár elkáromkodja magát, és ráugrana Kevére, de társa visszafogja.
– Nyughass! Nem fogod tán tieidet pusztítani?
Mint dühödt bika törtet Zotár visszafelé, ha máson nem, hát Kálmánon tölti mérgét. De csak
két ló vár rájuk a rejtekhelyen.
– Az istenét, megszökött az eblelkű!
Sujom is káromkodik néhány kacskaringósat.
– Hej, ha ez most fut a tatárhoz, és a lányért elad minket!
Zotár minden erejét összeszedi, hogy gondolkodni tudjon.
– Hajnal előtt hasztalan keresném. Ha megfogom, karóba ültetem. Abba én, esküszöm!
– Nem árul az el, derekabbnak hiszem!
– Bánom is, mit hiszel! Karóba ültetem!
Sujom kardjára csap:
– Jóllaktam veled, Zotár, nagyon! Mindenkit mocskolsz, rontasz. Nem vagy hasznunkra!
Szívesen arcodra köpnek! Húzd ki a kardot! Hallgattam már eleget!
– Ne tovább, öreg, nem akarlak megölni! Bolondot tettem, igaz, de bírám magam vagyok.
Kevének hasztalan üzennék. Bízzunk az Öregisten kegyében. Eredj, ahogy Beke akarta, gyűjtsd
egybe a legényeket, vezesd oda. A helyet csakolyan jól ismered, mint magam. A várbeliekkel én
is ott leszek.
Hátat fordítanak egymásnak, felülnek az elkötött lovakra. Búcsúzkodás nélkül ki jobbra, ki
balra léptet.
Zotárt ez a gondolat kínozza:
„Ki mondhatta meg Kevének, hogy Ernye a várban van?”
Olyan gyorsan hajtja hátasát, ahogy csak lehet. Dédes alatt Bekével találkozik. Kísérők vannak
vele, mind lovon. A sötétben nem ismeri fel őket. Beke szaladásnyival előbbre jár, mint a többi,
megszólítja:
– Baj van, bölcs atyám!
– Mondd!
– Kálmán sértetten elszökött, félő, hogy tatárhoz állt!
– A te hibádból?
– Enyémből! Fölverem a várat, keresni megyünk.
A táltos haragosan nemet int:
– Hagyd! Örvénykőre megyünk. Varázslatot teszek, ha áruló szót mond, haljon szörnyet!
– Az jó lesz! – mondja Zotár, de magában szitkozódik. „Varázslat, nem varázslat! Az
bizonyos, ha látom, hogyan ül a karóban. Bölcs emberek is eszelőssé lesznek. Meggárgyul, aki
megvénül!”
Indulni akar, Beke visszatartja.
– Három csapatunk lesz; a tied, Sujomé meg Kevéé. Keve nem jöhet, Ákos Ernye vezesse
népét. Elég erős már, kérleld, fogadja el a vezérlést.
– Nem kedvel engem, két hete szóltam vele, azóta kerül!
– Ne bánd, keresd meg!
– Nem ismeri ezt az erdőt, mit tud ő a lesharchoz?
– Majd vezetőket adunk oldalára. Hiszek benne, a fegyvernek vitéz mestere.
Forróság önti el Zotárt, tőrét markolja. Vad féltékenység önti el. „Én kérleljem ellenségem
vérét, én?” – gondolja. – De nyugodt szóval így felel:
– Ahogy kívánod, Beke atyám!
Lázong, kiutat keres. Emlékek forrnak benne, fél is.
– Rám untak, helyembe akarják – dörmögi. – Én töretlen álltam oldalukon bolondmód, pedig a
király zsámolya elé is vethettem volna magam. Lehetnék olyan vezér, mint Ernye vagy akárki.
Rablóként, elhagyatva éltem, lesve kívánságaikat. Fényes ígéreteket adtak érte, de most készek
elcserélni. Pogány isten, keresztény isten: badarság! Csalók ezek mind!
Megretten, ahogy kimondja, az égre kapja szemét, de onnan nem jön bosszúálló. Leugrik
paripájáról, meghajol a láthatatlan úr előtt.
– Engesztelőd]! Lovat áldozok neked.
A várba felérve szolgáinak veti a kantárt, azután nyomban szobájába megy, hogy valamit
aludjon még. Talán könnyebb lesz attól.

Lágyak, ábrándosak voltak a vonások, a keserűség ráncait az álom letörölte. Az ablaknyílás

szélét már nyaldosta a reggel fénye. Friss szél suhant át az ablaktáblán.
„Milyen csodás volna aludni még soká és önfeledten. Körülölel a puha derékalj, csend van,
beborít! Milyen jó elmerülni benne. Némaság volt az idők elején, a végén is az lesz...”
Mintha sötét szempár lobogó pillantása tapadna az arcán. Az ősi ösztön éberségre inti: fel,
Ernye, fel, ellenséged közelít! Nyílnak a pillák, az izom ugrásra kész.
Zotár az ajtófának támaszkodott. Körülfogta a betóduló világosság, ahogy szoborként állt ott.
Ernye felült fektéből, bujkált benne a gyanakvás. Méregették egymást, nem szóltak. Ernye nem
várt üdvözlést. Mit akarhat?
– Jár-e még a fájás tekegyelmed csontjába, avagy lábra kapott s szolgálatra kész?
Ernye nem értette Zotárt, de ő folytatta:
– Megbírod-e már a kardot, király hadnagya?
– Megbírom, ha kell!
– Hát kell! Kimegyünk a várból, aki csak férfi van, tatárra mind. Egy csapat vezérlő nélkül áll,
a vének Ákos Ernyét javalltak. Ellene szóltam, de mi az én szavam!? Jó vezető az utadat
egyengeti majd, hogy el ne nyeljen a sűrű csapatostul!
Fortyogott benne a harag, látszott, de Ernye nem bánta.
– Kerüli a hadiszerencse a kezemet, újra hadnaggyá lenni nem kívánok. Másként szívesen
mérem a vasat, veszendő most nagyon nemzetségünk.
– Kegyelmed akarata semmi! Vihar előtt gyenge ág, szikla előtt szétloccsanó patak. Ihol ez a
bot a kezemben, magasra emelem, és bizony nincs akarat az ő akaratján kívül. A „Kende botja”
ez!
Aranydíszes csontpálcán karvaly tárta szét szárnyait, körme között halálfőt szorongatva. Rég
feledett rovásírás, mint hímzés futott felfelé két oldalán.
– Emberfia megsápad e jegyek látásától!
Ernye elfordult.
– Alkonyatkor Zenta jött hozzám. Amikor kigyúltak a csillagok, sokáig magyarázta ezeket a
jeleket. Kobakjából borral kínált. Édes volt és sűrű is nagyon, sosem érzett könnyűség fogott el.
Zenta meg ragadta a kezemet, szemében furcsa lángok villózását láttam. Attól elaludtam. Ismerős,
de sosem hallott dalok csengtek a fülembe, tüzek regéi bontakoztak ki belőlük. Ködök és felhők
között repültem, fehér paripa jött hozzám, vének hívtak nyájasan. Mennydörgés támadt
körülöttem; elém szállt a karvaly, és csontkoponyát tett a kezembe. „Szolgád lesz a halál” – úgy
ígérte...
– Még nincs itt kegyelmed ideje! – hallotta Zotár hangját. – Majd ha kardot hoz a sólyom,
akkor a bot elfoszlik kezemből, ellenségeimmel elveszíttet a Hadúr. A „hét árnyak” más szolgái
lesznek. Igen, a tudós Zenta velem is mívelte ezt az álomlátást... Kurszán kendéé volt ez a bot.
Székelyföld táltosai adták neki a régi időkben. Együtt született a tűzzel, fagyott tűzből lett a
világ... Előbb volt talán, mint a világ maga! Emlékszem a történetére; tettek hozzá és vettek el
belőle. Ki bánja? A Hadúrtól nyert hatalmi jelvény megmaradt, és uralkodik e vérgőzös világon
örök időkig... Árpád elveszítette Kurszánt, hogy a hatalomban egyedül legyen. Nagyon őrizte
valahány fejedelem, akikre örökül maradt. Géza úr volt az utolsó, drága tokot faragtatott neki...
István, első a királyok között, a papok akaratából felnyitotta azt, hogy megégesse. A tok üres volt.
A bot Koppányhoz került. Ezért harcolt a fejedelmi székért annyira.
– Koppány elveszett! – mondta Ernye. – Asszonya halálát hallván szidalmazta az igaz Urat.
 – Zsomborhoz, a gyulához került a pálca, ő tóba vetette, mert félt, hogy bajt hoz rá, és
megmenekedett. Hogy, hogynem, valaki sok év múltán Vatha úrnak vitte el... – folytatta Zotár.
– Ő nem harci halált halt! – ellenkezett Ernye.
– Meghódolt Andrásnak, neki nyújtotta át. Kegyelmet kapott. Birtokán az öregség ölte el.
Bűnéért fia, János lakolt. Hozzákerült a kincstár rejtekéből, de álnokul. Mert különben nem halhat
meg az, aki bírja ezt a pálcát. Apja gyáva hódolásáért festette János vére a pallos vasát. Ükapám
az ő híve volt. Fejére is halált olvastak a király kikiáltói. Futott, űzték, vére folyt, gyengült. Elébe
került egy páncélos lovag; rásújtott egyszer, kétszer, hasztalan. Nem fogta fegyver. Alig suhintott
oda, ellenfele egyszeriben lefordult. Lova erőre kapott, és búvóhelyre vitte. Ott meglelte kápáján a
„Kende botját”. Tudta, hogy lánya, asszonya odavan, de holtnak hitt fia megélt, aki dédapám lett...
Azóta mienk ez a pálca, csak egyszer hagyott el, és azt táltosok mívelték. Apám elhagyta a várat,
birtokára ment. Nem hitt Beke szavának! Talán a keresztény istenhez akart térni?... Sohasem
tudom meg! „Jól vigyázz, nehogy elérjen a baj!” – intette Beke apámat. A bot elveszett, noha
lelakatolt pántos ládában volt, s annak a kulcsa apám nyakában függött. Éjjel rajtunk ütöttek
ellenségeink; Ákos nembéli Ákos meg Tárnok György népei. Apám ott veszett, asszonyomat,
csecsszopó gyermekemet elragadták. Én megmenekültem. Mind elhullt, aki velem tartott, engem
elkerült a fegyver. Amint vesszőt keresek a puzdrámban, legelébb ez az átkozott jelvény akadt
kezembe... Meggörnyesztette az emlékek súlya.
– Aztán megálmodtam apámat. Tört páncélban, torz ábrázattal jött hozzám, ágyam előtt
várakozott. Tudom, mit jelent ez! Felriadtam. Hirtelen gyújtott mécsvilágnál láttam, hogy reszket
a kezem. Néztem a gyilkot az asztalon, fel akartam ragadni, hogy a táltosok új pártfogoltját
megöljem. Nem bírtam tagjaimmal, csak ültem ott, néztem az égalj pirkadását, nyitott ajtómon
keresztül... Vezér vagyok, senkinek nincs jussa a pálcámhoz! Vívjon érte! Fiamnak adnám csak
önként: Vajk volt a neve. Csillaga az enyém mellett ragyogott, páros fényét Zenta mutatta. Ott van
az még! Ki hiszi azt, amit tekegyelmed holmi templomosról összehord? Mit bánom a láncot, azt
egy csecsszopótól bárki elvehette. Kezemben az ékszer, és eljön majd az is, akinek a nyakában
függött valaha!
Ernye fejében összekavarodott minden. Régi és új istenek. Félt már régen is, de most
mindinkább menekülni vágyott.
– Elmegyek! – szakadt ki belőle. – Keresztény vagyok. Mi dolgom lehetne itt tovább?
– Mehet tekegyelmed, hiszen nem rab itt! Tárva vannak a kapuk. Keresztény istenre vágyol?
Van egy tisztás a hegyek között, a „szentlélekről” nevezték el. Ösvény vezet arra, a patak mentén.
Klastrom áll ott, lelki vigaszt adnak benne alázatos papok. Rajta, fel hát, járj szerencsével!
– Keresztény papok itt? Pogány erdők között? Nem döntitek rájuk a templomot?
– Mi végre tennénk? Néhány ártalmatlan csuhás miatt? Nem hiten fordul itt minden! Az
uralkodó hatalomért harcolunk!
– Tudják, ismerik a papok Zotár uram pogány mivoltát?
– Alig! Adományoztam is klastromuknak egyszer, Beke sem bánta. Domonkos-rendbéliek, s
még Andrástól kértek engedélyt építésre a „bullák” idején...
Zotár gonoszul nevetett, jól tudta az igazságot. A papok híreket hoztak neki az ország minden
végéből. Ha egy új érkezett, közébük ment, és szóra bírta. Büntető kolostor volt az, a prior
kivételével vezeklők voltak benne valamennyien. Garázda papokat rejtettek ott az ájtatos világ
elől, barátokat, akik minden tiltott mocsokban megmártóztak, bujaság, részegség vétkét vették
magukra, és ez kitudódott. El kellett tűnniük vagy rejtezniük, mert az apát urak féltek, rávallanak
a többire is. Letépik az egyház titokzatos fehér köntösét...
– Délig odaérhet tekegyelmed. Kap majd feloldást, hogy olyan sok ideig pogányok vendége
volt.
Ernye felállt, öltözni kezdett.
Mire csizmáit is felhúzta, Zotár nem volt a szobában. Melegnek ígérkezett a nap, inge fölé nem
vett ujjast. Nyitva hagyta maga mögött az ajtót, végigment a fényben fürdő falakon. A kapunál
nem tartóztatták, senki sem kiáltott utána.
 Csaknem futva ereszkedett le a várhegyről, hajszolta lábát a botlasztó lejtőn. A pataknál
megállt, belehajolt a vízbe. Ivott, megmosta az arcát is. Ágat tört egy lehajló fáról, ne legyen
egészen fegyvertelen. Elindult. A csermely vize útmutatóként szaladt előtte. Bozótba, magasra
nőtt fű, gonosz csalánok, kék virágos tövisek felé vezette. A partszakadások fölé elöregedett
kiszáradt fák dőltek. Erős, új törzsek emelkedtek ki közülük.
Törtetett keményen. Botjával szétverte maga előtt az összefonódó indákat, tüskefejeket. Ernye
menekült! Emberfia nem akadt még, aki előtt meggondolás nélkül lépésnyit is hátrált volna, most
istenfélelem űzte.
Soha nem látott szívesen papot. Alattomosnak találta lesütött szemüket; igaz férfi nem a földet
nézi! De mint fogékony gyermekbe, beleoltották a vakhitet. A pap eljött az udvarházba, hogy az
Isten és a király örök törvényeit fülébe csepegtesse. Látott templomfalakra festett szenvedőket,
akiket hitetlenségük vitt kárhozatba. Nem voltak irigylésre méltóak! Sátán vicsorgott rá intőn az
oszlopfőkről, s minduntalan fülébe kiáltották a hét főbűnt, hogy azok visszacsengjenek.
Meg kellett gyónnia a gondolat ki nem mondott vétkeit is, és el kellett fogadnia a kiszabott
penitenciát. Látta, mint hurcolják vesztőhelyre a boszorkányt, a bogumil hiten talált eretnekeket.
Alázatos vezeklők vonultak keresztül Esztergom városán, véresre korbácsolták a hátukat, fennen
jajongták bűneiket. Valahányan Isten irgalmát remélték.
Szent életű remetékhez csapatostul zarándokolt a nép gyógyulást várva számtalan nyavalyáira.
Elaggott vitézek emlegettek szentföldi csudatételeket, Krisztus keresztjének darabját mutogatták...
Életében körülvette az egyház mind ez eddig. Belesett ablakán, belenézett ételébe, ágyába.
Kegyes szóval kötötte asszonyhoz életfogytiglan. Fegyverét megszentelte vízzel, és szentek képe
tekintett rá a lobogók lila selyméről, amikor harcolt.
Nem, Ernye csak egyszer mert lázadni a templom ellen, Miklós oldalán és gyermekfővel.
Szemét elvakította az oltár ragyogása, és sohasem láthatott mögéje, mint fogadott bátyja. Most
mélyen, igazán megrendült. Látta sárba omlani a Máriás selymeket, pogányok szaggatták
szanaszét mindet. Látott civódni, futni, remegni addig büszke, Isten erejével fenyegető papokat.
Bálványhitűek győzelmét az igazak felett. Megbizonytalanodott benne a lélek.
Még nem ismerte fel a hatalom eszközét a templomban, de Zotár hangja ott égett fülében.
„Nem a hiten fordul itt minden! Az uralkodó hatalomért harcolunk!” Zotár amannak a másik
hitnek lázongó rabja...
Sokáig vezette a patak, de egyszer csak elkanyarodott, cserbenhagyta. Másfelől hallott
harangszót, ezért nem követte folyását. Megállt. Utat keresve vágott át a fenyves gyantaillatos fái
közt. Ösvényre bukkant, az felfelé vitte.
Fennsíkra ért. Letekintve apró tavat látott, nagy hullámzó tisztás szélén. Frissen belehabzó
patak táplálta. A mező szélébe itt-ott sziklák martak csupasz, szürke fogaikkal, körös-körül erdő
ölelt mindent. Ernye leereszkedett a hegyoldalon, látva, hogy barna kámzsás barát jön lefelé a
hepehupás úton. Egymagában volt, olvasóját mórzsolgatta. Szakálla ősz, feje kopasz, öles dereka
még nem szorul a bot támogatására,
Bevárta, és fejet hajtott neki.
– Béke veled – felelt rá a barát tiszta, halk hangon. – Miben jársz itt?
– Bűnöm elől futok! Lelkem felkavarodott, és a poklot látom megnyílni alatta. Vétkeztem,
atyám, bálványhitű pogányok közé keveredtem. Meg akarják venni kardomat s vele a szívemet is.
Halált már láttam százat, akkor tudtam, hogy üdvözít, mert szent zászlók alatt lovagoltam. Most
remeg a kezem, kárhozat nyúl utánam.
– Vezekelned kell, más meg nem segít! – mondta a barát, és hamis fények gyúltak a szemében.
– Az igaz búza nem keveredhet ocsúba, másként a disznók elé jut! Törd kegyetlenül a testedet;
megmenekülsz! Az Úr végtelen kegye jó helyre vezérelt téged. Imánkra fakasztott itt vizet, távol
tart tőlünk minden ellenséget. Nem tudom, ki vagy, ki voltál, nem kutatok utánad! A Mindenható
előtt olyan egyformán mezítelenek vagyunk, mint születésünk percében. Járható utat mutatok
neked, gyere velem!
Elindultak. Kőhajításnyira, eltakartan, a forrástól nem lehetett odalátni, klastrom állott. Az
ösvény kis oldalkapuhoz vezetett. Nyitva volt, beléptek rajta. A kerengőre nyílt a kapu és a kertre.
 A pap intett:
– Lépj be és imádkozz, én majd érted megyek!
Ott állt szentképek és szobrok között, leborult, de imádkozni nem cudott. Elrejtette arcát, nem
merte felemelni az aranyozott Krisztus szenvedő szobrára. Rideg, embertelen volt itt minden.
Kéz nehezedett a vállára:
– Itt voltál, láttál! Most eredj! Ösvényt mutatok, amely a Buzgókőre visz. Ott töltsd az
éjszakát. Mi minden reggel oda zarándokolunk hálát rebegni az Urnák. Megtisztultan hozunk
onnan magunkkal. Nagyon kell mostanság könyörögni Istenhez, távoztassa rólunk nehéz kezét,
bűnünk bocsássa, legyen kegyes ismét...
– Mind vétkes, aki meghalt, aki szenved?
– Mind!
– Igazságos-e, hogy ilyen keservesen lakoltunk valahányan mi magyariak?
– Az Úr bölcsen ítél, jó az, amit tesz, mindenképpen...
Ernye látta szinte a csatamezőt, hallotta szinte ezrek halálkiáltását, látta falvak tüzet a vörös
égalj alatt, és a hit eresztékei repedezni, ropogni kezdtek benne. Még nem fejeződött be tusája.
Mert hová is mehet még? Csak amazokhoz!
Ment a mutatott ösvényen. Alig tűnt el szeme elől a tisztás, egy fráter jött vele szemközt. Háta
meggörnyedt, jókora zsákot cipelt. Folyt orcáján a verejték.
Fiatal volt, vörös képű, erős. Karjának izmai elődomborodtak felgyűrt ujjú csuhájából.
– Jó úton vagyok-e Buzgókő felé, páter?
– Jó úton! – lihegte a másik mogorván.
– Mit viszel?
– Egy kis alámvalót. Mi közöd benne? Meglaposodott a szalmazsákom, frissel kell megtömni.
Utat engedett, a barát elhaladt előtte. Ernye összerázkódott: a zsákhasadékon meztelen lábat
látott kibújni.
– Megállj.!
A csuhás elvetette zsákját, és szembefordult.
– Eltakarodj tőlem, te legény, másként a pokolba ugrasztalak! Félelmetes öklét emelgette
nyomatékul.
Ákos előrelépett, és megragadta a karját:
– Iszen mutatod előttem oda az utat nyomban!
A férfi ordított fájdalmában, és térdre roskadt. Ernye eleresztette, és a földön heverő zsákhoz
lépett. Felszakította. Elkábított szőke jobbágylány feküdt abban, aki talán az erdőn bujdokolt,
amikor a páter ráakadt.
Állt a kezét kulcsoló csuhás felett, aki reszketett félelmében. Undorodott, elfordult, odahagyta.
Rohanvást igyekezett minél messzebb kerülni erről a helyről, elvétette az ösvényt, másikra
tévedt.
Hirtelen töredezett, zokogó szavak értek a füléig. Lépett még néhányat, aztán földbe
gyökeredzett a lába.
Négyen ültek a fűben. Eszelős arcú, aszott asszony széjjeltúrt hajjal. Halott csecsemőjét, akit
eddig ringatott, Ernye láttára gyorsan eltakarta. Fiatal, de teljesen ősz férfi fejét támasztotta egy
fatörzsnek, szemei véresek és vakok voltak, félmeztelen testét korbács szaggatta meg. Odább két
ifjú lány ült átölelve egymást, elkínzott arccal megtépázva. Egyik meredt tekintettel födetlen lábát
nézte, másik a vállára borult, sírt keservesen. Amannak a fülét is levágták.
– István! – sikoltott az asszony, közelebb húzódva a csonka férfihoz. – Egy idegen áll itt! A
fiamért jött, űzd el!
– Vesd el! Jól tudod, hogy meghalt! – felelte a férfi remegéstelen hangon.
– Hazudsz! Most adta az Isten, nem veheti ilyen hamar vissza! Nem adom oda neked! – kiáltott
Ernye felé, és felkapva a halott csecsemőt, a sűrűbe futott vele.
A férfi arrafordult, ahol az idegent sejtette.
– Ki vagy te? Rabló talán? Azoktól hemzseg most minden odakünt! Ha így van, rosszabb
prédát bizonnyal nem lelhetsz! Életemre vágyol? Nem viszel, ha elveszed, de adsz! Ha jó lélek
volnál netán, rajtam akkor sem segíthetsz! Lányom mondta, hogy egy pap ment az imént itt az
úton, én csak hallottam, hogy fennhangon így szólt: „könyörögj Istenedhez!” De én senkihez sem
fordulok, a halálra várok itt!
– Ki tette ezt veled? Tatár kezébe estél? Megfizetnek érte! – vetett lobbot Ernyében a harag.
– Azok voltak, a gonosz szörnyetegek, megcsúfolói az emberi ábrázatnak. Erdőn bujdokolunk
tavasz óta. Megleltek, rajtunk ütöttek... Ki vagy te, hogy bosszúról mersz beszélni?! Sereg lesi
talán parancsaidat? Sok ezer vitéz testét eszik a varjak, nincs már, aki fölénk oltalmazón pajzsot
emelne!
– Én Ákos fia Ernye, a királyi hadak hadnagya vagyok! – felelte Ernye szilárdan. Arca
megkeményedett.
A férfi felkiáltott, és lábai elé vetette magát.
– Ernye úr! Aki száz halálból térsz vissza, akit láttak halva és újra vívni ismét! Aki ezer tatárt
királya elől egymaga vert vissza! Élsz hát?! Való, hogy énelőttem állsz? Nagyúr, Isten kegyeltje,
vitézek ura! Bocsáss meg énnekem! Nézd, ennyi nép maradt Miskolc vezér szép falujából,
hírmondónak. A többi halott vagy rabláncon vonul... Nézz engem, nem volt ott senkinek olyan
szép családja, mint nekem; ez lett belőle... Húzd ki a kardodat! Bosszút! Bosszút követelek!
Haldoklók átka ujjong minden csapásodon!
– Hajnalban rajtaütök a tatárokon – kiáltott Ernye.
– Hallom a szavadat, uram, hallom, és könnyeznék örömömben, ha szemeim volnának. Ne
irgalmazz egyetlennek se! Ők se irgalmaztak!
Ernye eleget látott, nem bírta tovább elviselni. Ment, szaggatta a bozót. Futott a hegyoldalon
lefelé, kifulladt. Kúszott, megmászta a kopasz sziklaoldalt céltalan. Holtra fáradt.
Mély szakadék tátongott aztán alatta. Odalent alig félkarnyi magasnak látszanak a fák. Szeme
távoli bércekig ellátott. Leroskadt ott, a sziklára borult, zokogott, és öklével a követ paskolta.
– Isten! Irgalmas! Világteremtő! Mit vétettek neked ezek a nyomorult emberek? Hol van az
igazságod?!
A nap már lebukóban volt, feléje nyújtotta kezét:
– Ne rejtőzz el, felelj! Hol itt a kegy, hol az igazság? Nem szolgállak soha ezután!
– Soha, soha, soha! – verték vissza szavát a bércek. Felegyenesedett. Dacosan zendült meg a
szél, megrázta az alázatos fákat, hogy minden águk belejaj dúlt. Vörös és fekete felhők szálltak,
mint sötét sereg. Ott állt az ég és a meredély között, hangja zúgva szárnyalt.
– Harcolni akarok, megbosszulok mindent! Magyarok istene, idézlek, hívlak, tekints rám!
Megdördült az ég, és a feje felett kinyúló csenevész fenyő felnyögött a mennykőcsapástól,
majd ropogva lángot vetett. A fény körülölelte Ernye alakját.
– Itt vagy hát, szívem szerint való istenem! Lángokban, viharban örömmel köszöntelek! Jöjj!
A megfeketült égen szilaj tüzek lobogtak. Bömbölve jött szemközt a vihar, de nem hajlíthatta
meg Ernye derekát. Mindkét kezét égre emelve kiáltott:
– Esküszöm neked és az ősök árnyainak is, nem kerül hüvelybe a szablyám, amíg csak
egyetlen tatár is földünket tapossa! Legyen vasam fekete a vértől, gázoljon vérben szügyig a
lovam! Nem kell hazug mennyország, újból fiad vagyok, mint ősapáim! Hallasz-e engem?
Hármas tűzkígyó szikrázott végig az égen feleletül. Morajlott, remegett a föld, és a meghasadt
felhők tömegéből vad özön zúdult alá. Ernye nézte a megnyíló eget, s úgy látta, mintha nagy
lovassereg szállna alá.
Hirtelen szakadt meg a vihar. Szél takarította el az új hold elől a felhőket. Két vihartól űzött
madár ereszkedett lefelé. A szél elerőtlenült.
– Íme, Ákos Ernye, lovagjául fogadott az Öregisten téged, és győzhetetlen szablyát küld
neked! Így szólt egy hang mögötte. Ernye megfordult, és Beke állt előtte, bő fehér ruhába
öltözötten. Kezében díszes görbe szablya. Meghajtotta fejét előtte, urául fogadta.
– Hallottam esküvésedet, és örültem azon. Mi áldozni jöttünk Örvénykőre. Áldozz te is, fogd
ezt a fegyvert, és szerződj meg vele!
Ernye átvette a kardot, elvetette a hüvelyét. Elvágta erét, s vért csepegtetett villogó vasára.
 Fehér, néma alakok gyűltek köréje. Sebét bekenték nemes írral, amelytől nyomban elállt a
vérzés. Aranyos vasinget adtak rá, cifra sisakot borítottak a hajára. A felszerszámozott paripa
áldozatra szánva állt ott.
– Nem öljük meg, lemond róla istenünk, s én úgy hiszem, lovagjának adja!
Senki nem mondott ellent Bekének.
– Rakjatok tüzet, borral töltsétek meg az aranyedényeket. Hozzátok a két ürüt!
Ernye mozdulatlanul állt a fehér ló oldalán, az állat nyitott markába dugta meleg orrlikát.
Megsimogatta és átölelte fél karjával fehér sörényű nyakát.
Nagy serpenyőben meggyújtották az áldozati lángot. Fénye csillámokat vetett a nehéz, ősi,
talán perzsa eredetű aranyedényeken. Zenta lépett elő a táltosok közül, a keze alá tartott ürüt gyors
döféssel megölte. Az edényekbe csorgatta vérét, azután megismételte még egyszer mindezt. A
vért tűzbe öntötték, és Beke valamiféle port szórt a lángokba. Rőt lobbanások támadtak elő,
hirtelen füstölni kezdett az üst alatt a rőzse. Fehéren, egyenes oszlopban emelkedett magasba a
füst.
Valamennyien arcra borultak. Beke felemelkedett, az égre nézett, a csillagokra, amelyek a
felhők közül előragyogtak. Érces, mégis alázatos hangon szólt:
– Magyarok istene! Köszöntünk téged mi, ősi néped. Nem imádunk hideg falak között, de a te
mennyboltod alatt, csillagaid fényénél. Látunk téged fában, fűben, virágban, látunk viharban,
villámok között. Mosolyod napsugárban ér el szolgáidhoz. Most, hogy harcba indulunk, adj
hatalmat nekünk, hogy véreinket felszabadíthassuk!...
Szélroham harapott az áldozati füstbe, szerteszórta.
– Nagyúr! Igaz, elhagytak téged, de legyen módjuk megtérésre. Mutasd meg, hogy erősebb
vagy, mint a keresztre feszített isten! Önts erőt karjainkba, keményítsd acéllá szívünket, pajzsodat
tartsd mellünk elé! Vakítsd el az ellenség harcosait, némítsd el az áruló szavát. Töltsd el
rettegéssel őket, hogy mint gyáva asszonyok sírva menekedjenek, ha sólymaid lecsapnak rájuk.
Adj jelet urunk! Ígérj diadalt!
Csönd lett. Az égre tekintve vártak mozdulatlanul, és hosszú idő telt így, dermedtségben...
Elfogyott a füst, elhalványultak a csillagok. Rekedt vijjogással vércse szállott a derengő égen,
és nyomban szirti sas tört rá a sziklák közül, roppant szárnycsapásokkal. Összecsaptak, és
viaskodtak sokáig elkeseredetten. Egyszer csak a vércse zuhanni kezdett, a sas utána vetette
magát, megölte.
Felugrottak, és a hajnali égre emelték karjukat:
– Győzelmi jelet adott urunk!
– Gyújtsatok máglyát! – parancsolta Beke. – Hadd lássák vitézeink, elérkezett a bosszúállás
ideje! Ákos nembéli Ernye, szállj nyeregbe, harcosaid várnak! Légy méltó esküdhöz, őseidhez!
Ernye kint az ösvényen ült lovára. Alig jutott szaladásnyira, csapattal találkozott.
– Kíséreted leszünk, hadak hadnagya, Beke küldött – mondták.
Ő intett nekik, s élükre állt...

VII. FEJEZET
RAJTAÜTÉS

Rossz erdei ösvényen nyargalt vezetője nyomában. Patkók csapódtak földre egyenletes
ütemben, simán szökkent előre a mén karcsú teste. Sebesen közeledtek, maradtak el a fák,
szétugrottak előttük az ágak.
Egészen a ló meleg nyakára hajolt, a puha szőrön átérezte a vér lüktetését. Térdét alig nyomta
oldalához, sarkantyút nem használt. Teljes az egyetértés közöttük, mozgása ütemesen azonosult a
nyereg hullámzásával, akár vágtában, akár ügetésben haladtak.
Kétségek, remények, bajok most semmivé lettek! Izmai és idegszálai most az eljövendő
küzdelemre készültek!
Friss volt a reggel. Napkorong úszott az égen, látásától elpirultak a felhőfátylak.
 Patakon gázoltak át, lábak botladoztak a kövecsekben. Ernye inni engedte lovát a habzó vízből.
Azontúl már lépésben ügettek.
A sűrű fák közt még alig derengett. Lovas állt ott szemközt velük. Megtorpantak, a lovas
feléjük indult. Gyanakodva megmarkolták a fegyvert, de egyikük sem húzta elő, csak ujjaikat
rendezték el a markolaton. A fehér ló harciasan emelgette fejét, rohant volna, nehéz visszatartani.
A lovas közelebb ért hozzájuk, az átszűrődő fény megvilágította az arcát, Kálmán volt.
A feszültség elmúlt, fellélegzettek, kezük lecsusszant a vasról.
– Uram küldött! – mondta a hadnagy, és félrekapta fejét a szemébe tűző fénytől. – Jól ismerem,
hogyan tervelik a harcot, figyelj rám, uram. Dél is lesz, mikorra a tatár a leshez ér.
Egymás mellé lovagoltak, folytatták útjukat. Kálmán zavarodottan beszélt. Azért jött, hátha
Ernye nem tud szökéséről, s megtűri maga mellett. Zotárnak ellenszegült, de nem lett árulóvá,
harcolni akart. Mindent elbeszélt, amit akkor éjjel hallott.
Nagy utat tettek meg. A sziklás hegyi ösvények dombhátakká szelídültek. Az erdő továbbra is
sűrű volt, de nagy tisztások terpeszkedtek a fák közt. Az Eger-patak mentén vonultak lefelé.
Itt már járt a tatár. Egy férfi feküdt fejjel a vízbe bukva, egy fa tövében még öten hevertek
ruhátlanul, nyilaktól át- meg átfúrva. Sok volt a temetetlen halott mindenfelé. Harasztból
kiforduló levágott fejeken botladoztak a lovak.
Ernye elfordult a halottaktól, összeharapta fogait, siettette paripáját. Enyhe füst érzett a
szélben, megkeserítette édességét. Lova hirtelen megállott, felnyerített. Kopjások fogták körül
őket.
– Csak mi volnánk, Ernye uram! – lépett a sorok közül elő Sujom, derékig ruhátlanul, vizesen,
mert nyílütötte sebét orvosolta az előbb. Nagy lépésekkel jött hozzá, és kezet nyújtott.
Mindannyian leszálltak a nyeregből. Sujom nyomban megismerte Kálmánt, látszott rajta, hogy
megkönnyebbül. Nem szólt hozzá, úgy tett, mintha nem is látná. Egyik fiatal vitézéhez lépett:
– Hát nyakunkon a tatár?
Az hebegett valamit, de Sujom tüstént képen csapta, hogy földre perdült.
– Ellenséget kiabált a nyálas kölyke! Majd nyavalyássá lettem! Azt hittem, bekerítettek.
Amíg magyarázott, még egyet gondosan odavágott a feltápászkodónak; miféle nyámnyila az,
aki egy legyintésre eldől?
Vállsebe erősen vérezni kezdett, hanem ezzel igazán kár vesződni. Ákost vezette a fák között,
aki itt-ott csapatokba verődve harcosokat látott, béklyózott lovakat.
– Szép éjszakánk volt. Sötét, igaz, de olyan gyönyörűen villámlott, hogy semmiképp el nem
tévedhettünk. Meg is tisztálkodtunk egy füst alatt az esőben, igen frissíti a testet.
Ideérve nagyot prüsszentett, sietett magyarázkodni:
– No, igen, trüszkölünk-trüszkölünk. Semmi az, csak élesíti a szaglást. Ezt Zenta mondta.
– Úgy látom, az emberek fáradtak – mondta Ernye.
– Lusták az ebadták, lóháton aludtak át a fél éjszakát. Nagy volt a lucsok, kár lett volna tábort
verni. Nem tudom, mitől álmosak! Én be sem hunytam a szememet, lám, mégsem bóbiskolok. A
legtunyábbakat még hajnalban tatárt lesni küldtem. Igen csöpögnek a bokrok, ott nem alszanak
bizonyosan. Köhécselt.
– Nyavalyás a mai fiatal! Árpád apánk káromkodik odafönt, ha látja. Amikor még magam is
vitézkedést tanultam, egészen más volt a világ. István bán volt a gazdám, együtt mentünk tőrt
vetni...
Kiértek a fák közül, tisztások egész sora hasította el az erdőt. Kétoldalt magas dombok
emelkedtek. Túlfelől ritkábban álltak. Sujom nem folytathatta történetét, Ernye megszólalt:
– Ez az a hely?
– Ez volna! Isten is lesnek teremtette. Sokan megbújhatunk majd a sűrűben, a dombhát nem
engedi szétfutni a tatárt. Megszorulnak idelent. – Én szemeltem ki ezt az utat, értenék hozzá
valamicskét. Már István bán megmondta: Sujom, még sokra viszed! Amikor majd erre jön a
falka...
– Bizonyos ez?
 – Bizonyos! így van ez rendelve. Hanem ne zaklasson folyton kegyelmed, mert nincs sok
időm! Itt vár vagy két zászló legénnyel, csendesen. Én egyebütt leszek, mindenhol kellett... Aztán,
amikor jön az eleje, a java csapat, azt kegyelmed szépen elengedi. Mi majd föntebb mulattatjuk
őket. Ha a szekerek a foglyokkal ideérnek, meg kell várni, amíg a dereka itt lesz az est előtt.
Akkor rájuk mehet Ernye ifjúuram.
Elhallgatott egy pillanatra, aztán más hangon folytatta:
–... Ott hagytam el, hogy lest vetettünk. István bánnal a kutya Balambéroknak,
Pannonhalmánál. Jó hely volt az, jobbat sosem láttam...
Élvezettel, jóízűen beszélt, Ernye nem szegte szavát, ha nem is figyelt rá. Ment nagy bólogatva
mellette vissza a vitézek közé.

Kahil elráncigálta lovát a zabbal bőven rakott szenteltvíz-tartó elől, nem törődve a paripa
csalódottságával. Kivezette a félig romba dőlt templom csarnokából, átgázoltak az ott alvó
hadinép között.
A tetőzet sebein át a reggel fénye bújt a falak közé, felébresztette a harcosokat.
Kantáron fogva vezette le hátasát Kahil a töredezett kőlépcsőn, felült rá, és átlovagolt a hajdani
püspöki palotába. Nem volt hosszú út, de igen lóhoz szokott a lába.
A valaha pompás épület jórészt leégett, még a Mohi csata előtt, de akadt egy szárny, ahol még
el lehetett lakni néhány szobában.
Odaérve leszállt, fordult az ajtóra. Egy nagy szakállú lándzsás feltartóztatta.
– Most nem mehetsz be, uram!
– No! – ámult el Kahil.
– Asszonyokkal mulat urunk odabent.
A temnik szeme elkerekült, éles füle kihallotta a sikoltozást. Összefutott homlokán a bőr,
buzogányát úgy az ajtóhoz vágta, fája hosszában meghasadt. Az őr nyomban odébbállt, okos
ember nem áll veszekedők közé.
Haragosan jelentkezett Bamjan a bátor kocogtatásra, rövid kopjával szőrös kezében. Aztán
megismerte a vendéget, leeresztette a kopja hegyét, vaskosat káromkodott.
Nagyon hiányos volt a vezér öltözéke, mindössze rosszul megkötött bőrnadrág ráncolódott a
hasán, szemei megveresedtek a bortól.
Kahil végigmérte, egyenesen Bamjan csizmátlan lábai közé köpött.
– Szép reggelünk van, vezér! – mondta utálattal.
– Miért háborgatsz? – kérdezte Bamjan bosszúsan, és átkozta azt a napot, amikor ezt a fiatal
tisztet a nyakára küldték. – Öt napja jöttél, azóta semmi nyugodalmam! – Sóvárogva tekintett háta
mögé a borszagú szobába.
Kahil övébe akasztotta ujját.
– Ma hajnalban akartunk indulni, és hol van már a hajnal?!
– Van bőven ráérő időnk, inkább gyere te is, és mulatozz addig velem.
– Így is elkéstünk... A kánnak szüksége van rabokra! Várvíváshoz. Fegyelmezetlen néped
minden zöldet felzabált! Tegnap már csak fél ebédet ettek, este semmit. A rabok annyit sem. A
kán pedig nem dicsér, főként, ha meghallja, hogy elprédáltad a gabonát is.
– Nem hallja meg! – vágott bele szilajon a másik. – Nem árulhatsz el, Kahil! A legszebb lányt
adtam neked a magam részéből!
– Majd elbeszéli más... ha ma lovainkat meg nem esszük, mit adsz az embereknek?
Bamjan a fején ágaskodó gyér haját simogatta, kedvetlenül nézett maga elé.
– Ha igyekszünk, még rabolhatunk valami eleséget. Asszonyhússal jóllakhatsz máskor.
– Nem így beszéltél még tegnap – vélte az emír.
– Mindent a maga idején! Végy inkább gúnyát magadra, ha így meglát, kigúnyol a sereg.
Bamjan visszament a szobába, Kahil nyergelést parancsolt éhgyomorra.
Zúgva, szitkozódva szedelőzött a horda. Ki-ki cókmókját szíjazta a lovára, sietve, nehogy a
másik ellopja óvatlan pillanatban. Civódtak, nyergeltek, fegyvert csatoltak, sorokba verődtek.
Összeterelték a foglyokat, korbácsot nem kímélve, az éhség mérgét le kellett róni valahogy.
 A rabok elgyötörtén álltak talpra, kötőfék rántotta fel őket. Soványak, éhesek valahányan,
asszony, férfi. Akik nem bírtak lábon maradni, azokat az őrök buzogány csapással megölték.
Jajgatással telt meg a levegő. Mélyen ülő, halálvágyó szemek fürkészték az eget, de hasztalan
vártak onnan megváltást.
Bamjan nekifegyverkezett, fülig vasban lovagolt népéhez.
– Merre vonulunk? – kérdezte Kahil.
– Van jó vezetőm! Csak ugor, de igen hűséges hozzánk. Ravasz képű, mongol ruhába öltözött
férfit intett magához.
– Melyik a legrövidebb út Pestnek?
– Az erdőn keresztül – felelte a hitehagyott röviden.
– Van-e arra falu, ahol eleséget találunk? – vágott szavába Kahil.
– Talán még akad. Ámbátor ha volt is, ti már szétdúltátok bizonyosan, uram.
– Inkább a síknak menjünk!
– Vitéz temnik, a népek mind sűrűbe futottak, barmaikat is odahajtották. Ha valahol, hát csak
az erdőben ejthetsz zsákmányt. A pusztán már csak csontokat lelhetsz, uram, meg keselyűt.
– Jól ismered ezt az utat?
– A legügyesebb emberem – bizonygatta Bamjan. – Tegnap libát kerített nekem valahonnan!
– Akkor való, hogy ügyes! Nekem csak rossz lóhús jutott a nyársamra. Lovagoljunk hát az
élre, Marduk segítsen!
Nyolcszázan verődtek össze egy csapatba, azokkal lovagoltak ki Egerből. Négyzászlónyian
maradtak hátra, hogy a foglyokat meg a zsákmányos szekereket kísérjék. Felgyújtották a még
szállásnak használt házakat, csak akkor indultak el. Kétfelől fogták közre a szekerek sorát, ostor
pattogott, testüket vonszoló rabok indultak nyugatnak.
Reggel volt. Néhány füstfelhőt kergetett utánuk a szél. Farkas lopakodott fel az üres
templomlépcsőn. Ivott egy víztartóból, két lábával egy ledőlt szoborra ágaskodott. Nagy, kövér,
fényes szőrű állat volt, farkát felkunkorítva ordítani kezdett. Hangjára csapatnyi keselyű
emelkedett fel a környező fákról. Kényelmes szárnycsapásokkal az elvonulók után eredtek.

Kétszáz vitéz ült nyeregben bozótos fáktól, bokroktól fedve. A lombrésen át látszik jól a széles
csapás.
Kézügyben az íj, kézügyben a vas.
Ernye érezte az eljövendő harc izgalmát, keze minduntalan kardjára tévedt, alig bírta legyűrni
meg-megvonagló izmait. Körülötte a sok néma harcost a közös vágy egyetlen tettre kész tömeggé
gyúrta.
Futvást jött a hajnalban megintett legény, a pillanat fontosságát átérezve beszélt, csuklott:
– Jönnek, uram, nagyon sokan vannak!
– Jól van, keresd meg a lovadat, állj a sorba.
Mind közelebb ért a lódobogás az út felől. Feltűnt a kanyarulatban az első jakfarkas zászló,
mögötte vonult a java tatár. Lándzsák hegye fenyegette az eget. Sebesen, sűrű sorokban jöttek.
Ernye megrándult. Megismerte a legelöl lovagló Kahilt. Megrántotta berzenkedő lovát, még
nem jött el az ő ideje. Voltak, akik megolvasták a mongolokat. Tizenöt volt egy sorban, ötször tíz
sort láttak elvonulni.
Kis időre csend lett. Akkor újból zsibongás, földdöngés jelezte, újabbak jönnek.
Ákos hátraintett. Elővonták az íjat, a tegezből vesszőt illesztettek a húrra. Ahogy a tatárok
közeledtek, úgy vonták feszesebbre az ideget.
A szemek Ernyén függtek, ő türelemre intett. Vonultak a szekerek, a foglyok. Vagy fele már
túl is haladt a lesben állókon. Akkor Ákos Ernye felemelkedett nyergében, elpattintotta íja húrját.
Kétszáz vessző surrogott a cél felé.
– Hujj! Rá! – tört ki tüdejéből a visszafojtott levegő, íját elvetve, kardját suhogtatva ugratott a
mongolok közé.
Akár a parttörő áradat, elszabadult inakkal száguldottak lefelé a domboldalon. Az ellenség
közé rontottak, és görcsből szabaduló izmuk iszonyú erővel sújtott a sisakos fejekre.
 Sok tatár lebukott a nyeregből nyíltól találtan, a többi összekeveredve fegyvert rántott. Ívet
ragadni nem volt idejük.
Ernye az élen rugtatott, leszegett fejű ménje sorra taposta maga alá az elhullókat. Pajzsán
karvaly nyújtogatta karmát, jaj annak, aki azt feltűnni látja. Markába nőtt a vas, sújtott vele körös-
körül.
Pajzsa megkondult egy csapástól, odavágott nagy erővel, csaknem derékig hasította támadóját.
Elrántotta a vérző kardot, felállt a nyergében, és egyetlen csapásra vágta le a zászlóst, akit
balsorsa feléje sodort. Hajító kopjak zúdultak mellette, nyilak kerülgették. Nem találhatták el, nem
ölhették meg, mert szolgájaként ült nyerge mögött a halál.
A hegyek vitézei csakolyan jól lőttek lóhátról, mint a puszták nomádjai. Voltak, akik a földre
csusszantak, és a foglyokhoz vágták magukat, hogy béklyóiktól megszabadítsák őket. Akik
megszabadultak, futva menekültek felfelé a dombon, az erdőbe. A tatárok nemigen őriztek már
rabot, zsákmányos szekereik köré gyűltek, azt védelmezték a tőrbe esett rablók dühével...
Kahil hátrarántotta lovát. Előttük az úton néhány tucat lovas állott. Pajzsot rántott fejére, és
már kopogott is a nyilak hegye rajta. Hátasa megbillent, haláltusájában keresztülvetette fején
gazdáját. Kahil feltápászkodott, csontjai nyilalltak. Kiáltott, de hasztalan, Bamjan bolondul az
eliramlók után vetette magát.
Sikerült egy gazdátlan lóra kapnia, fegyvert rántani.
– Vissza! – üvöltötte torkaszakadtából. Lendülő lovasai egy része megállt. Mielőtt azonban
összerendezkedhettek volna, vad csataordítással ereszkedtek rájuk újabb csapatok. Kemény
kézitusa kezdődött. Kahil nyomban átlátta, hogy kelepcébe estek. Érezte, már csak a ravaszság
segíthet. De ekkor meglátta feltűnni a ravasz képű renegátot, és emberfeletti düh szállta meg.
Örült ütésekkel szorított utat magának, attól félt, hogy amaz kicsúszik a kezéből.
Bamjan kegyence azonban nem menekült, vigyorogva várta. Mulattatta a temnik haragja.
Veszett erővel ugratott neki a mongol, megemelkedve csapott feléje.
– Nesze, te gyalázatos kutya!
A másik hirtelen felrántott pajzsával felfogta az ütést, megbicsaklott Kahil keze a penge
rúgásától.
– Ezt Keve hadnagytól kaptad! – kiáltott a magyar vitéz, és kopját hajított feléje.
Még sikerült elhajolnia a zúgó vashegy elől, kirázni a karjából a fájdalmat. Újra biztosan ült
nyergében, megforgatta smitkárját:
– Ezt az árulásért!
Leütötte Keve fejéről a sisakot.
– Ezt meg Egerért! – kiáltotta Keve, és buzogánnyal úgy megteremtette Kahilt, hogy a világ is
megfordult vele. Nem hagyta el a szerencse, mert ellenfelét elsodorták, így megmenekült. Kipökte
szájából a kesernyés vért, lassan felszállt a kábulat agyáról.
– Zsákmány és foglyok! – futott át az agyán. Fordult, és a körülötte rajzó lovasokkal visszafelé
nyargalt.
Nem jutottak messze. Félúton Zotár fekete vasingesei zúdultak közéjük rikoltó kürtöléssel. A
szablyapengésbe páncélok csattanása is vegyült.
Kahil leterített egyet, aztán egy másikat is. Martalékát nem akarta másnak engedni.
Keresztülvagdalkozott vagy hatvanad magával, és futtatott visszafelé a csapáson. Reménykedett,
hogy ott még minden sértetlen.
Zotár látta, de nem üldözte a kitörőket; boldoguljon Ernye, ahogy tud. Két kézre fogva
pallosát, az ellenség sűrűjére támadt.
Sujom csapatát sem űzték sokáig. Mihelyt az út megszűkült, megfordították lovuk fejét.
Néhány legénye még a nyilakkal babrált, rájuk dörrent:
– Ne piszmogjatok ott, hé! Húzzatok vasat, vágja ki-ki a részét!
Nagyot roppant a két csapat a találkozáskor, szétzüllött a hadrend. Nekihuzakodott Sujom,
szilánkokra zúzott egy sisakot fejestül.
Ezt igen jó kezdetnek tartotta, pökte a markát, de újabb nem jutott neki, mert övéi elébe
tódultak.
 – Hej, legények, miféle orcátlan mohóság ez! Tán nem akarjátok, hogy csak nézzem!?
Mindenki érezte a győzelem ízét, nagyot kiáltottak feleletül.
Bamjan láncos dorongot hozott, és csépelt emberül maga körül. Bőrét is óvta jókora bivalybőr
pajzsával, az már tüskés volt a nyílvesszőktől.
– Ez már nekem jut! – kiáltotta Sujom, ahogy észrevette. Kivergődött harcosai gyűrűjéből, a
két paripa elvágtatott egymás mellett. Mindkét bajnok alaposan odavágott. Sujom előtt kék-veres
karikák vilióztak, üggyel-bajjal tartotta magát lovon.
– Ej, még megtréfál, holtat csinál belőlem – dünnyögte elröstelkedve. – Ezek itt mögöttem
kiröhögnek! Várj csak, fordulsz te mindjárt.
Másodszor nem siette el, kikerülte a csép sújtását, és az emír pajzsa alá bökött. Ropogott a
hasadó vasing, Bamjan ledőlt a lováról.
– Hát kellett ez neked?
A vezér elestétől megrendült, meghátrált a mongol sor. Visszaszorították őket Keve
csapatához.
A szekerekért elkeseredetten vívó nomádok mindenütt hátráltak. Kahil átkozódott.
A kiszabadult rabok közül akik megbírták a fegyvert, szembefordultak kínzóikkal. Elesettek
fegyverét ragadták kézbe.
Az ő csoportukon keresztül gázolt át a temnik a szekerekhez. Ujjongva fogadták. Új erőre
kapva elverték a szekerektől a magyarokat.
Kahil már haditerven törte fejét, amikor egy szertefutó csapat közül meglátta előválni Ernyét.
Lova vöröslött a vértől, páncélján is alvadék feketéllett. Kahil jól emlékezett, amikor a király
űzői közt vágtatott, látta Ernyét letaposva feküdni.
– A holtak is feltámadnak ellenünk! – nyögte.
Nem gondolt többé vezéri voltára, cseles harcra. A szekerek közé lovagolt, hogy
zsákmányrészét megkeresse. Egy ponyvatető alól rémülettől néma, törékeny lányt emelt nyerge
elé. Megkedvelte Bamjan ajándékát, ki akarta menteni magának.
Tudta jól, ha az erdő felé menekül, veszve van. Meg kell maradnia az úton, bármilyen nehéz is.
Előbb Ernyével akadt össze, aki nyomban feléje törtetett. Kahil gyáván elkerülte, és utat nyitó
emberei közt elvágtatott.
Balsorsa Kálmánnal hozta össze; vele sem vívott meg. Rést találva kibújt a küzdők gyűrűjéből.
Lovát kardlapozva menekült.
Ketten vették űzőbe, Ernye azért, mert felismerte Kahilt, Kálmán azért, mert meglátta Emesét.
Mindhárom paripa fáradt volt már, a távolság nem nőtt, nem fogyott közöttük. Kálmán
elvetette a csákányát, íjat ragadott. Nyeregcsúcsra akasztotta a zablát, térdével kormányozta
hátasát. Gyors egymásutánba lőtte nyilait, egyik sem talált, keze remegett az izgalomtól.
Holtakkal volt borítva az út, azokat ugrálták át az állatok.
A kanyarulatban feltűnt a küzdők másik tábora. Zotár és Sujom együvé szorították a tatárt.
Hátul Zotár vágta, elöl az öreg hadnagy tartotta a kitörni akarókat.
Kahil levágott egy fekete vasingest, övéi közé menekült. Az út másik vége felé igyekezett,
hogy Sujom vitézein át végképp egérutat nyerjen.
Ernye és Kálmán újból elmaradt, noha emberfelettien vívtak egymás mellett. Nagyon nagy volt
a nyomás, látszott, kivágja magát a mongolok maradéka. Ákos leugrott lováról, íjjal a kezében
kúszott fel a meredek domboldalon. Egy vessző volt még nála, azt biztos kézzel lőtte a magasból a
temnik után.
Kahil vasingét azonban, amelyet keleti mesterek kovácsoltak, nem tudta átfúrni a vashegy. A
tatár az ütésre élő pajzsként maga mögé ültette a lányt.
Ernye keze eleresztette az íjat.
– Nyilazzátok le! Nyilazzátok le! – kiáltozta Kálmán odalent a harcolók között.
– Megöletnéd?! – kérdezte Zotár a háta mögött.
– Halva lássam inkább, mint meggyalázva!
– Reszket a kezed, bízd rám a lövést.
 Kahil akkor vágta át magát. Az elpattanó vessző rövidet süvített a levegőben. A vashegy
belefúródott a lány hátába. Emese nem sikoltott, az élet kín nélkül hagyta el. Jó volt a lövés, alig
tévesztett szívet. Az a szelíd, félénk kis élet jajgatás és könny nélkül múlt el egy pillanat alatt.
Kahil meg sem állt. Vissza se fogta a lehanyatló testet. A lány puhán omlott a smaragdszínű
fűbe. Kahil tébolyultan csapkodta meg a lovát, halállal futott versenyt.
Néhány tatár jutott csak át, azok is sebekkel borítva. Szétszóródtak az erdőkben. A többi rabló
ott feküdt a csapáson, kusza tömegbe préselődve, holtan. Összemocskolták, letiporták mind a
füvet, melyben itt-ott vértócsák sötétlettek.
– Hadd fussanak! Irmagjuk se marad, elnyeli őket a rengeteg – mondta Sujom, és engedte a
vizes kendőt felkötni a képére.
– Ej, a nyavalyások, ismét két foggal kevesebbet hordok. Még néhány ütközet, oszt kásán élem
napjaimat!
Feltápászkodott, és buzogány nyelére támaszkadva ment Kevét megkeresni.
Kálmán valósággal odazuhant a halott lány mellé.
Testét rázta a zokogás. Ernye levette horpadt sisakját. Kálmán feltekintett:
– Miért nézel, uram, ilyen ridegen?
– Megfosztott könnyeimtől az Úr, és haragot adott.
Magárahagyta Kálmánt halottjával.
Még ünnepeltek a vitézek, még ölelték őket a megszabadítottak, mikor Zotár Kálmánt
megkereste.
Temettek. Vastag, fekete fatörzs alá két vitéz ásta a sírt. Ide hallatszott az örömzsibongás, a
zsákmányt ejtő legények kiáltozása. Falkába hajtott tatár lovak dobogtak.
Kálmán nem vette észre, hogy a vezér és néhány embere odasorakozik. Nem akart látni, és
nem is látott. Feneketlen keserűség szökött a torkáig. Zotár a vállára ütött.
– Hát itt vagy, Kálmán? No lám, a hűtlen szolga visszatért. Vitézeimmel kerestettelek, azt
hittem, elárultál minket... De te nem árultál el, csak a parancsomat szegted meg. Karónak
szántalak, mert pallosvas túl jó a nyakadnak...
Kálmán villámsebesen megfordult, eltaszította Zotárt magáról, hátraugrott, kardjához kapott.
Megelőzték. Jobbról-balról ketten vetették rá magukat a körülöttük állók közül. Egy pillantás
alatt lefegyverezték, megbéklyózták. Izmai feszültek, kötelékét hiába próbálta szétszakítani.
Megvonaglott, amikor a vezér lábához taszították.
– Ne heveskedj, te Kálmán! Ballagjunk odébb, ezt a némbert majd behantolják maguk is a
legények. Ne félj, meg nem öletlek, de mert engedetlen szolga vagy, megkorbácsoltatlak.
A katonák felrántották Kálmánt, és egy lehajló ágú fához hurcolták. Égnek emelt karral
kötözték oda, lába alig ért földet. Sujom odalépdelt hozzájuk, és fejével maga után intette övéit.
Keve is ott volt, gyűlölködő mosoly bujkált arcában.
Zotár karba fonta kezét, és örült. Döntő óra van, ellenségei és hívei most leszámolnak
egymással. Ideje már!
– Ha vesznem kell, vesszek. De még tarsolyomban a bot!
Hangja gúnyosan büszke volt:
– Lám, úgy jöttök, mintha akarnátok valamit. Hadd hallom!
– Mit mívelsz itt, Zotár? Ereszd el a fiút!
– Alig akarom hinni. Meglágyultál vénségedre?! Nem szitkozódtál-e magad is, amikor
elszökött előlünk?
– Ártatlan volt, harcolt derekasan.
– Parancsot szegett!
– Nem vagyunk tán ebek, annak való az ostor.
– Bivalyfalka sem, hogy magunk eszére szertekóboroljunk!
– Úgy vélem, ebben nem dönthetsz magad, Zotár! Tanácskozzunk. Vagyunk itt néhányan
vezérek rajtad kívül is.
– Az én szolgám ez, én ítélkezek!
 Sokan gyűltek mind a két oldalra, és a kezek szablyamarkolatra tapadtak. Zenta ott állt a fák
között, és figyelt. Szíve nem vert hevesebben. Ez az ő műve volt.
Én szólítottam Zotárt a csata végén – gondolta. – Azt mondtam neki: eljött a bűnhődés ideje.
Kapott a szón, rohant, hogy bosszúját kitöltse. Mi vagyunk a vezérek itt, nem más. Beke, Törtel,
én, a többiek. A bolond nép most mindjárt ölremegy. A gőgös vezér pedig megszégyenül.
Ernyéért küldtem. Aki érte ment, az majd feltüzeli, és szomorú látvány lesz, ahogy szemtől
szemben állnak. Elhull a gyengébb, az öregebb, ügyünk dicsőségére a „Kende botját” a fiatal
ragadja fel. Az Úr mindkét kegyes keze rajtunk; holtan hever az ellenség, füvet rág, és közeleg az
új vezér eljövetelének az ideje. Vigyázni kell! Félelmes játék! De végre mégis csak eszköz a nép a
bölcsek kezében. Mi nem vagyunk kevesebbek, mint a künti papok! Jobban ismerjük a
magyariakat. Hamarosan égnek szaladnak a lángok...
– Vissza! – csattant fel Zotár. – Téped le a köntösét!
A roppant termetű, durva arcú férfi egyetlen szakítással lerántotta Kálmán válláról a zekét,
inget. A barna hát csupaszon feszült.
Ernye odaérkezett. A kardok már félig kiugrottak a hüvelyből. Ő nem fogott szablyát. Nyugodt
szemét körülhordozta a bajra kész harcosokon, és leintette őket. Csörömpöltek a visszataszított
fegyverek.
– Engedd szabadon Kálmánt, Zotár úr! Bármi is legyen a bűne, olyan derekasan vívott
oldalamon, el nem veszíthetjük.
Keve és Sujom mögéje álltak, és kihúzták a vasat tokjából.
– Nem addig van az, király hadnagya! – vágott vissza Zotár. – Tanultál-e hadi regulát?! Nem
vesszőzik-e meg az udvar engedetlen katonáit? Miféle hadaink lesznek, ha senki féken nem
tarthatja őket? Ez itt elszökött! Kis híja, hogy indulni sem mertünk miatta. Az a két nekibúsult
hadnagy meg gyűlölségből huzakodik ellenem. Hanem hát fél az ördög, nem könyörgésképpen
mondom. Húzza csak a kardot kegyelmed, mert rozsdát fog! Üssed, Kenese!
Ernye szablyát rántott, és Zotár mellé állt.
– Nem lehet rendet törni! Ne ugorjunk egymásnak farkasként győzelemkor. Nincs drágább,
mint hogy töretlenek maradjunk!
Sujom földbe döfte vasát, és hátat fordítva elment. Keve utánaeredt, megfogta a karját:
– Ne rágd magad, bátyám, lesz még alkalom. Tudom, Zotárnak igazsága vagyon, mégis meg
kell szabadulnunk tőle.
– Szegény fiú, elveszi bolondsága árát tetézetten!
Suhogott az ostor, és szíja újra meg újra végigszántott az élő bőrön. Az áldozat nem kiáltozott,
csak nyögése csúszott ki szorított ajka mögül.
Ernye arca olyan maradt, akár a gránit, amikor újra Zotárhoz fordult:
– Rosszkor és rossz helyt csapatja Kálmánt kegyelmed. Vitézt mindenki láttára sosem vertek
királyi udvarnál. Hátul is viseljen páncélt ezután. Nincs az a bot, amelyik a gyűlölet tőrétől
megmentené!
– Félni még senki sem látott! – mondta Zotár, lelke mélyén érezve Ernye fölényét. Visszafogta
Kenese kezét.
– Elég volt, vágd le a kötélről.
Béklyó szakadt, Kálmán ájultan omlott a földre. Ott feküdt az ég alatt mozdulatlanul, véresen.
Legyek szálltak a testére, és kínozták.
– Engedd, uram, hogy megmossuk a pataknál – kérte Kenese.
– Vigyétek.
Zotár lováért kiáltott, felült, elnyargalt a hegynek haladó szekerek mentén.
Szedelőzködött a sereg. Volt préda elég, a vitézek elégedettek voltak. Vállra vetett kopjak
ringatóztak, összeverődtek a pajzsok. Valaki dalra gyújtott, és mind vele énekeltek.
Kálmán magához tért. Valami írral bekenték a hátát, feladták az ingét. Ült mozdulatlanul a
vizes földön, nem volt szava.
– Ne neheztelj rám – mondta csüggedten Kenese. – Parancsolatra tettem.
 Kálmán feleletlen hagyta a szót, maga elé meredt. Hallotta, hogy a többiek elmennek, nem
fordult utánuk. Lovát, fegyverét mellette hagyták. Sokára állt fel, még tántorgott kevéssé, de
lassan elindult. Kantáron vezette az állatot, ment napnyugatnak.

– Úgy vélem, Beke, egyenest a tatárhoz futott. Kár érte. Úgysem félünk. Ha a fákat
bevagdaljuk a sziklák között, akárhány ellenséggel elbánunk. Elég fegyver jutott a
megszabadítottaknak. Azok is segítenek...
– Ernyéről beszélj, Zenta!
– Nem volt még ilyen vitéze ügyünknek. Ha most vele diadalra nem jutunk, jobb elfeledni,
hogy másként is volt valaha.
– Rajtunk a sor, Zenta. Nem láttad magad is a jeleket? Ákos fia Ernye azért jött, hogy
támaszunk legyen! Árnyékában úgy megépítjük oltárainkat, hogy ezer évig álljanak.
Zenta elnézett az alkonyba boruló világ felett.
– Bizony, nagyúr ő! Ura önmagának!

– Kushadjatok a földre, kutyák! Hódoljatok a kánnak! – rivallt rájuk a baursi, korbácsa nyelét a
hátukba döfte.
– Hódoljatok a legnagyobb úr színe előtt – tolmácsolta alázattal a hitehagyott, és maga is
meghajolt Batu széke felé.
A két testvér csak állt. Az öregebb vállával megtámasztotta öccsét, nehogy lerogyjon
gyengeségében. Látta, hogy lucskosra áztatja vére homlokán a kötést. Mindkettejük nyakába
szőrpányva volt vetve, végét a baursi fogta marokra.
Ló után kötve hurcolták a táborba kettejüket. Útközben elestek, véresre marták őket a kövek,
ronggyá szakadt testükön a ruha. Pihentek valamelyest, egy falkában a többi rabokkal, aztán a
sátorba kerültek.
A nagyúr kíváncsi szemmel nézett rájuk, és intett emberének, beszéljen. A merész vonások
közt félelmet keresett, de csak gyűlöletet, halálmegvetést látott.
– A mocsarak között találtunk rájuk, fényességes kán. Tucatnyian voltak, vagy többen is.
Harcoltak, mint a bolondok, néhány kedves vitézedet megölték. Egy-kettő elfutott, másokkal
vasat etettünk, és keselyűknek vetettük testüket. Ezeket elhoztuk neked.
A baursi hajlongott, és újból megpróbálta meghajlásra bírni foglyait. Azok inkább fuldokoltak
a kötél szorításától, és alig görnyedtek meg. A csuklójukra hurkolt szíjakat feszítették, hasztalan.
– Hagyd! – szólt a kán. – Harcosaimra fegyvert emeltek, a Jassa úgy szól: meg kell halniuk!
Mégis, mondd meg nekik, szolga: élhetnek, ha hódolnak nekem.
– Vessétek magatokat a tatár császár lábai elé! Élni fogtok! – suttogta a hitehagyott.
A két testvér nem mozdult. A tolmács tehetetlenül széttárta karját.
– Vidd őket, baursi, öld meg őket karddal, megérdemlik, hogy harci halált haljanak. Te, szolga,
maradj, kérdezni foglak!
A mongol durván kihajtotta foglyait. Magukra maradtak, csak két merev arcú targud állt a
selyemfüggönyök mögött.
– Te is ugor vagy? – kérdezte a kán, és végignézte a hitehagyottat, a vörhenyesen szőke,
tagbaszakadt férfit.
– Nem, uram, szász vagyok, a vitéz Kadán vezér ejtett foglyul Erdélyországban, Radna városa
alatt.
– Az ugorok leigázták népeteket?
– Nem, hatalmas úr. Régi hazánkból vándoroltunk oda, egy magyari király engedett
megtelepedni minket.
– Hűtlenek voltatok hozzájuk!
– Mindig a győzteshez csatlakoztunk, kán l Urunk most te vagy, a hűség hozzad fűz.
– Mind ilyen-e az ugor, mint ez a kettő?
– Nem mind, de sokan vannak ilyenek.
– Kémeim úgy beszélték, gyűlölséggel rontják egymást, minden hódítónak alázatos prédák.
 – Nem tudom, merhetek-e bölcs és vitéz hírnökeid szavának ellene mondani?...
– Ne kertelj annyit, te sakál, azért mocskolom fülemet szavaddal, hogy tisztábban lássak.
– Bizony marakodnak, hatalmas kán, ha magukban vannak, de végsőkig harcolnak az
ellenséggel is, magukat kegyelemre meg nem adják.
– Elkotródhatsz!
A hitehagyott hajlongva kihátrált, és kevés híján beleakadt a sátorkötelekbe.
A baursi tért vissza, Batu magához intette.
– Ide hoztátok-e Kahilt, ahogy parancsoltam?
– Nyomorult szolgád künt várakozik.
– Láttad-e arcán a rettegést?
– Nem, kánom! Megölessem, ahogy parancsoltad?
– Hozd be előbb, talán szólok vele.
Kahilról levágták a szíjakat, és betaszították. Néhány lépésnyire urától megállott. Alig
biccentett, szemét sem sütötte le.
Batunak a két fogoly jutott eszébe, halvány mosoly derengett az ajkán.
– Hát nem is borulsz lábaimhoz, Kahil? Nem emlegeted apád érdemeit? Nem kérlelsz?
Vezértársaidat sem gyalázod?
– Eluntam a könyörgést, nagy kán! Ahogy a vadász gepárd nem ereszti karmaiból a vadat, én
sem szabadulok. Öless meg, kán! Elhagyott a szerencsém, amióta erre az átkozott földre léptem.
– Lám csak, Kahil, hát nem akarsz több nőt megölelni, jó borokat ízlelni? Ki tudja, mi vár rád,
ha meghalsz?! Nem görnyednél meg mégis? Talán megkegyelmezek...
– Apámat bosszúlatlanul megölték. Engem meg is csúfoltak, most másodjára csaltak tőrbe.
Balsorsom sakáljai ott ugatnak a nyomomban mindenütt. Ha ma nem, holnap veszejtenél el! Nem
koldulok több napot tőled. Bamjan ostobaságát hátamra veszem.
– Sokan támadtak rátok?
– Negyedannyian ha voltak, de jól rejtett lesből ütöttek rajtunk. Mély útban összeszorult
embereink rakásra hulltak, mint a birka. Árulók férkőztek közénk, azok vittek csapdába.
Feltámadt hősök jöttek ellenünk! Magam láttam holtan az ugor király vörös testőreinek vezérét.
Mikor űztük királyukat, ott hevert az elesettek között, és meg sem rezdült, amikor lándzsám
hegyével odaszúrtam. Most ő vezette ellenem támadóinkat, megismertem, és ezer között is
meglátnám... Ha a magyaroknak jó vezéreik akadnak Mohinál, nem ülnél itt, kánom, győztesen,
de futnánk valahányan Kijev felé, ahogy a ló lába bírja.
Batu némán hallgatta.
– Mi bűn ragadt rajtam, kánom?! Lehet-e harcolni halhatatlanok ellen? De te nem hallgattál
meg, egy rossz temniket neveztél bírámul, és férgektől hemzsegő ólba vetettél. Több szégyent
nem viselek el!
A kán elégedetten intett:
– Leülhetsz a bőrpárnára, Kahil, rossz bőrödet megmentetted megint. Utálkozom a gyáváktól.
Nincs szerencséd, és annak oka nem vagy. Hozz arzát, baursi!
Egy szót sem szóltak, amíg utolsó cseppig meg nem itták a frissítőt.
A Mérleg csillagkép havának első napjai nem hoztak esőket. Szikkadt fű közül forró port
kapott fel a szél, megtalálva a legkisebb rést is a sátorfüggönyök között.
Kahil megnyalta kicserepesedett ajkát:
– Poshadt és büdös vizet ittam öt hosszú napon át, forróságtól szenvedtem. Igaztalan kínjaimért
kárpótolj, kánom!
Batu halkan felnevetett, tetszett neki Kahil arcátlansága. Aztán elkomorult:
– Sereget adok alád, és Sejbán emír hadához küldelek. Ő lesz az úr a magyarok földjén ezentúl,
az én akaratomra. Meg fog-e hódolni ez a nép nekünk? Beszélj, Kahil?!
– Nem, kánom, öld meg valamennyit, másként nem lehet. Engedd, hogy kérleljelek!
– Szólj!
 – Azok a hegyek között sereget gyűjtenek ellened. A megszabadított rabokat is felfegyverzik.
Tanult vezérek járnak előttük. Engedd, hogy rajtuk üssek! Még egyszer higgy nekem! Ha nem
győzök, megnyúzhatsz, kánom.
– Eltévelyedsz az erdőkben seregestül...
– Akadt egy árulójuk, aki bosszúért liheg, ő vezetne. Elnyelt volna az erdő, ha rám nem akad
és ki nem vezet belőle. Nyitott tenyérrel közelített hozzám, úgy mutatta: nem ellenségként jön.
Felfedte megkorbácsolt hátát, és én szavak nélkül értettem, mit akar. A rabok közé vetették, ahogy
a táborba értem. Parancsold: hozzák ki. Mindent meghallhatsz tőle.
Batu gondolkodott, de nem küldött érte.
– Menj érte magad, vigyél szolgát, aki ért a nyelvén. Vedd magad mellé, ha akarod, de
óvakodj! Új kalandokat ne keress! Lesz majd idő, hogy feltaláljuk és legyőzzük őket. Jöjjenek ki a
síkra, ha megsokasodtak, most nem bajlódunk velük. Túl a folyón erősek még az ugorok, ellenük
kell minden ezer. Pihenünk most. Tavasszal a sereg a nyugati tengerekhez indul, partján áll az
örök város. Akkor, ha élsz, eljöhetsz hozzám újra, és nagyúrrá teszlek. Menj, lovagolj tieiddel
Sejbán emírhez.

VIII. FEJEZET
ÚTKÖZBEN

Langymeleg szeptember vége volt. Délután. Ökörnyál úszott a bársonyosan puha szélben,
aranyszínűre sült levelek kószáltak, kavarogtak. Lusta fellegek akadtak el Zágráb mögött égnek
törő hegycsúcsokon. Megbámultak már a tarlók a dombokon.
A köves úton nyikorgó ökrös szekerek haladtak megrakodtan. Mögöttük menekülők rúgták a
port gyalogosan, batyusán. A Felvidékről jöttek, és Horvátországon át Dalmáciába igyekeztek.
Elfáradt asszonyok hátukra kötött gyerekkel, botra támaszkodó vének, teher alatt roskadozó
férfiemberek. Időről időre leszorultak az útról, hogy a sebesen nyargaló lovasok le ne tiporják
őket.
Odébb egy tengelyetörött szekérről árokba fordultak a felhalmozott portékák. Ordított a kufár
keservében, hívta az embereket segítségül taljánul, horvátul, magyarul. Most senki nem bánta más
baját. Nem nevettek rajta kárörvendve, nem is törődtek vele. Kereskedőtársai sebesen elhajtották
szekereiket. A városba igyekeztek, hogy még alkonyati kapuzárás előtt beérjenek.
Egy kordé is kerekezett ott a szekérsorban. Jó hátasló volt a rúdhoz kötve, kitoldott szíj rajta a
gyeplő, erős termetű férfi ült a kétkerekű alkotmány padján, bontott zsinórú ingben,
posztónadrágban, kopott sarkantyús csizmában, ő hajtotta a lovat.
Hátul rongycókmók hegyibe vetve kardja, vasinge, kereszttel jelölt köpenye. Templomos.
Félvak aggastyán is ült a kordén, egy takaros menyecske meg három apró gyerkőc. A kölykök
csiviteltek, viháncoltak, játszottak a férfi tőrével, páncélját zörgették.
Nem bánta. Lustán szétvetette lábát a bakon, látszott rajta, nem igyekezik a falak közé érni.
Néhány vörös mentés királyi nyargalt elő, nagy riadalmat okozva a menekülők között, akik
nem tudtak elég gyorsan eltakarodni az útból. Batyuk szakadtak, fazekak törtek. Átkozták őket
minden nyelven. A legutolsó lovas olyan hirtelen fékezte meg hátasát, hogy jó ideig ki sem
látszott a porfelhőből.
– Vakuljak meg nyomban, ha nem Sámson bátyámat látom! – kiáltott a fiatal palotás.
A kordéhajtó férfi feltekintett, odalesett, mellét vakargatta.
– Lám csak, lám! Ivánkafi! Hát te egy darabban vagy, öcsém?
– Én alighanem, de vitéz bátyámat csakugyan látták halni húszan is!
– No hát, feltámadtam, érd be vele! Mindig istenes ember voltam, most, lám, megvan érte a
jutalom.
Ivánkafi elröhintette magát:
– Tán csak nem Sámson bátyám mívelte azt a három porontyot?
– Az még nagyobb csuda volna! Ennyi már nem telik belőlem. Felszedtem az árvákat valahol
az úton. Gebéjük kidöglött, s amúgy sincs sietős dolgom.
 – Zágrábban vagyon a király úr...
– Bánja a szösz!
– Megörülne ám tekegyelmednek.
– De én nem örülnék meg őneki!
– Hát nem tart velem?
– Tán csak nem hagyom itt ezeket a szegényeket?!
– Beszédem lenne bátyámmal...
– Akkor csak ülj fel ide mellém, tüstént szorítok helyet.
Ivánkafi elveresedett:
– Hát a lovam?
– Ne most röstelkedj, öcsém! Ha akkor Mohinál a sok nemzetség szégyellett volna futni,
iszogatnánk most Esztergomban.
A palotás leugrott nyergéből, odahurkolta lovát, és felmászott a templomos mellé.
– Honnan, bátyám?
– A Felvidékről, Csák uraméknál voltam valameddig. Hát te, öcsém?
– Csata után a Bükkben bujdokoltunk, azután az Ipoly völgyén át Nyitrára menekedtünk. Az a
kutya Frigyes magához csalta urunkat, és kifosztotta...
– Miért ment oda? – vonta a vállát Sámson. – Mindig hajtogattam: beste lélek a herceg! Jó
német csak az agyonvert német!
– Kizsarolt belőlünk vagy három ispánságot: Mosont, Sopront, Pozsonyt. Segítségért,
oltalomért mentünk, ő meg fogságba vetett; Győrbe is befészkelték magukat népei, onnan
kifüstölték őket.
– Mindig jó szomszéd volt... Hát azután?
– Segesden, Kőszegen, Zákányon át jöttünk Zágrábba, még május havában. Azóta rostokolunk
itt; ki tudja meddig?
– Nem fényes túlontúl a gúnyád, öcsém! Sajnál talán tőled Béla úr néhány vég posztót?
Ivánkafi végigsimította zekéjét:
– Egy-egy dénáriusunk is alig akad! Kétezer aranyat rabolt el tőlünk az a nyavalyás herceg, de
iszen fogadom, leverjük azt rajta darabszám.
– Ámen! – mondta Sámson, és cipót keresett tarsolyában. Még akadt ott vagy kettő. Egyiket
hátraadta a családnak, a másikat kettétörte, felét a palotásnak kínálva.
– Egyél, öcsém, későre lesz estebéd.
Hallgattak, és rágcsálták a szikkadt kenyeret. A tömlőben víz is volt, ittak. Szekerek zörögtek
körülöttük, hangzavar kevergett.
– Nem keresnek-e majd, öcsém?
– Aligha. Majd megkerülök! Tárnok uram elesett?
– El az, Isten nyugosztalja.
– Ákos fia Ernye is?
– No, az már nem hal meg olyan könnyen.
– Egymaga állt ki az összes tatárral... láttam...
– Már, öcsém, én csak tudom, magam vittem a hegyek közé. Élt. Zotárnak hívták a várurat, aki
gondjába vette. Ej, öcsém, tán csak nem sírsz gyerekmód?
– Nem, bátyám, az öröm szalad a szememnek, attól könnyezek.
Sámson barátsággal hátba vágta az ifjú vitézt.
– Embereid meg magad! No! Csapkodjuk meg ezeket a táltosokat...

– Vitézeim úgy mondják, magyar vagy. Sámson a neved, és én emlékezem rád. Talán hívtak
másként is, de eltitkoltad, ki tudja, miért? Megmondod-e most?
– Volt, királyom, volt más nevem is. Régen elfeledtem, nem is igyekszem előkeresni.
– Ne keresd hát!
Hogy megöregedett Béla úr – gondolta Sámson. – Szemszögletén mély, fekete szarkalábak. Itt
ül előttem kopottan, dísztelen szobában, egymaga. Jó, ha három-négy tucat híve van, s jut déli
asztalára tyúk a cipó mellé. Istállójában rossz lovak. A város népe falait toldja, alig törődik
koronás urával. Alakja, tartása mégis királyi, és az lesz holtában is. Törni lehet, hajlítani nem.
– Te a hős Tárnok fegyvertársa voltál.
– Bizonnyal az, Béla úr, de még életében sohasem nevezted hősnek.
– Keserű tapasztalással a tarsolyomban másként látok mindent, mint ifjúkori álmaimban.
Vetkeztem, megtörettem, elhagytak. Hová tartasz?
– Talján földnek. Talán Rómába megyek. Lehet, hogy másfelé. Zsoldos leszek, vagy maradok
templomos vitéz, ki tudja.
– Rómába menj! Ikrek havának tizennyolcadik napján írtam levelem a pápának. Segítséget
kértem tőle is, mint annyi mástól. Letelt a nyár, és nem küldött választ. Most öt hete tudtam meg:
Gergely pápa, a kilencedik e néven, meghalt. Vedd újonnan írt leveleimet, vidd a bíborosokhoz,
szólj a templomos rend főnökével. Küldjenek hadat. Beszéld el, tulajdon szemeddel láttad a
csatát, sorsunkat. Holnap lesújthat rájuk is a végzet!
Sámson hátrább lépett, és elhárítólag emelte kezét.
– Nekem nem sietős az utam! Szolga nem vagyok. Itt is, ott is megállhatok hónapokra, ha
kedvem tartja. Soká érne célhoz a leveled, király úr!
Béla felállott, odalépett hozzá, két kezét vállaira tette. Egy fejjel magasabb volt a vitéz, mint az
uralkodó. Felnézett rá.
– Te sem szeretsz engem, akárcsak Tárnok!
– Nemigen akartad, hogy kedveljünk...
– Apám udvari vadásza voltál! Lásd, emlékszem.
– Szavamra, sok derék medvét leterítettem András urunk dicsőségére. Bölényt lándzsázni is
segítettem neki egyszer.
– Vidd el a levelemet, siess vele, és udvari fővadászommá teszlek, dús javadalommal.
Sámson szeme elborult.
– Van-e neked birodalmad, udvarod, kincsed, felséges úr?
– Van udvarom, Sámson, és lesz országom is! Láttál már fát, amelyikbe villám hasított?
Megdől, lerogyik, de gyökere jól megbújik a földben, s abban már az új fa zsengéje rejtezik.
Kihajt az, terebélyesül! Hidd meg, ha most nehéz is, az a föld, amelyet azok a hegyek öveznek, a
magyaroké marad mindörökre.
Sámson meghajtotta busa fejét.
– Add hát ide azt az írást, Béla úr. Megyek, és hozom is a választ.
– Arannyal telt zacskót aligha adhatok az útra – szólt bizonytalanul a király, és küzdött a
gondolattal, hogy gyűrűjét odaadja.
– Csak kifosztanának belőle az úton – felelt a templomos. Eltette a pecsétes levelet tarsolyába.
Koppantás után Ivánkafi és Türje Dénes jött a királyhoz.
– Melyiketek akarja elkísérni Rómába fővadászomat, Sámson vitézt?
– Én elkísérem – hajolt meg Ivánkafi, és együtt mentek ki a nyitva hagyott ajtón át a szobából.

IX. FEJEZET
A NAGY ÉS NEMES ESZTERGOM VÁROSA

Akár a drágakövek, szikráztak a Bak csillagkép fényei a tiszta, dermesztő decemberi

éjszakában. A kővé fagyott rögön csak hitvány porhó fehérlett, amelyet fel-feltámadó
szélrohamok magas felhővé kavartak.
Karácsony éjszakája volt, 1241 esztendeje, hogy Krisztus megszületett. Zúgtak-zengtek az
éjféli mise harangjai, szállt a zsolozsma, hangja kitódult a díszesre faragott kapukon. Ott bent nem
hallották a dübörgő patkócsattogást, senki nem látta, hogyan nyargal végig néhány vitéz
inaszakadtából a kihalt, néma utcákon át.
Térdeltek a templom hideg kövén szorosan egymás mellett, és fejüket meghajtották a
mécsfényben tündöklő oltár szentjei előtt. Fohászkodtak menekülésért, gazdagodásért, egy
szívvel, sok nyelven. Hallgatták a latin beszédet, és elteltek áhítattal, bizakodással. Imádták a
felmutatott Urat.
Német céhbeliek, talján, frank kalmárok és árusok, magyar mesterek asszonyukkal, lányukkal
együtt lesték a boltozatról visszazengő Igét.
Künt a hirtelen felnyitott keleti kapunál, amelyet még István király emeltetett, szétszóródott
lovascsapat jött sebesen. A királyi vár felé igyekeztek.
Vezetőjük jobb lován messze megelőzte valamennyit, elsőnek robogott át a fáklyavilágos
kapubolt alatt. Odavetette a kantárt az elősiető álmos lovászoknak, és futott a déli palotaszárny
felé.
Úgy érezte, megfullad, amikor a számtalan keskeny lépcsőn hágdosott felfelé. Üres, alig
világított hosszú folyosón kopogott végig, betaszította a nagy, nyikorgó ajtót.
Simon és Bertram lovag misére készülődött. A várkápolna apró harangjai egészen közelről
hívogattak. Szolgáik díszköpenyegeiket roppant ládafia rekeszei közül éppen előkeresték, az
asztalon néhány ékszer hevert, hogy ujjasukra tűzzék.
Novíciusok gyerekhangja hallatszott odaküntről, énekeltek. Megszületett a Megváltó.
Ugron fia Pál leroskadt a régi, fekete karszékbe, és elfúló hangon csak ennyit mondott:
– Tatár jön által a jégen!
Bertram kezéből kihullt az aranylánc, mielőtt feltűzhette volna. A vér elfutott arcából.
Lerántotta bundáját a szegről, magára kanyarította, felmarkolta kardját, és hajadonfőtt sietett
kifelé.
Simon lovag, az öregebb, leült Ugronnal szemközt, kezét imára kulcsolta az asztalon. Fejével
intett a szolgáknak, hogy elmehetnek. Azok futottak elrémült szívvel, szertehordani a rettentő hírt.
Kettesben maradtak, egyikük sem mozdult. Ültek. Közöttük az asztal, tálban égő méccsel, hosszú
árnyú ezüstfeszülettel.
Simon rég múlt éveibe révült. Alighogy megszületett, amikor apja Alfonz seregében, Toledo
visszavételénél megsebesült. Alig emlékezett rá. Egy görnyedt, félkarú férfi büszke vonásait
kereste emlékezetében, aki megáldotta, mielőtt a hercegnővel ismeretlen földre indult.
Nyolcesztendős sem volt még, most megvan ötven.
Akkor is karácsonyeste volt. A keresztények fegyvereik győzelméért imádkoztak; Abdull
Mumin nagy mór serege gyorsan közeledett... Hírnökök száguldtak, hogy a lovagokat fegyverbe
hívják. Bertrammal együtt ismeretlen, távoli országba készült akkor, mint apród, hogy a szép
aragóniai Constantinának kíséretében szolgáljon. A hercegnőt Imre magyar királyfinak szánták, és
ő eljött uralkodásának néhány évét megosztani.
Ők ketten Bertrammal idegenek voltak, összetartottak. Mindkettőjük apját Aragóniában
grófoknak címezték, itt megszokták, hogy ispánoknak mondják őket.
Az évek során kísérői lettek Andrásnak, vele voltak a Szentföldön is. Hívül szegődtek Béla
úrhoz, aki hadbaszállásakor kezükre bízta a várost.
Szeretett volna imát elmondani apái nyelvén, de már csak magyar vagy latin szavak tódultak
ajkára.
Újra karácsony van. Isten ezen a napon küldte el fiát, hogy megváltsa bűneitől a világot. A
szent zászlókra gondolt, a hitért vállalt mártíromságra. Áhítat könnye remegett a szemében.
A magyar vitézre nézett, konok elszántság lobogását látta szemében. Annak a keze nem
kulcsolódott imára, az egyik ökölbe zártan hevert az asztalon, a másik az ölébe fektetett kardot
markolta. Vasinge fölött nyitva bőrzekéje, mezítelen nyakát veresre marta a hideg odakünt.
Barbárok – gondolta Simon. András keresztes hadában nemegyszer hallotta, amint kiáltják:
„Segíts, Öregisten, ördög az ellenség!”
Pogányok, alig van hatalma rajtuk a keresztnek.
Ugron közben kifújta magát, asztalra vetette szablyáját, felállt. Levette a ládáról a kantát, kupát
keresett a pohárszékben. Töltött. Ivott, azután a lócára vetette magát.
Már lehulltak az első levelek a nagy harc után, amikor megint lóra ülhetett. Mint veres
paszománt futott arcán a vasvágás helye, mégis az ajka feletti keskeny bajusz nélkül lágy, fiús
képű lett volna így is. Most ő volt férfiasabb kettejük között.
 – Hogy történt mégis? Nem vágatta kegyelmed a jeget, ahogy parancsoltam?
– Vágattam! Fukar örményei! Büdös németjei! Ők az oka mindennek! Hét napja már, hogy
legelőször megállt a zaj las. A garamvölgybéli táborból nyomban sok tatár futott rá. A vékonyka
kéreg beszakadt alattuk, öröm volt nézni, mint merülnek a jégtáblák alá. Vagy pár százat elnyelt a
Duna gyomra akkoron... Ámbátor erre még jól emlékszik kegyelmed; tedeumot tartottunk akkor.
Vagy három napja megint elakadt a jég valahol odalent, talán Budánál. Recsegtek-ropogtak egész
nap, egész éjjel az egymásnak torlódó táblák, mint a templomgrádicsok úgy tornyosultak egymás
fölé. Lékeket vágattam mindenfelé. Néhol a tatár rászaladt arra, ki sem került belőle.
– El is vonultak, üzente kegyelmed... hogy egész táboruk eltűnt odaátról – vetette közbe
Simon.
– El az! Annyira siettek, hogy rabolt marháikat őrízetlen odahagyták. Én gyanítottam a cselt,
senkit nem engedtem, hogy értük menjen. Tudtam magam is: kevés a vágómarhánk, mégsem
mentünk érte... Már két napja láttuk odaát kóborolni a jószágot bitangul. Embereim morogtak:
farkasok prédája lesz! Nem engedtem! Ma alkonyat felé lelovagoltam csapatommal a Duna
mentén. Erre vártak a német meg örmény mészárosok, átküldték legényeiket az állatokért. Éjfél
előtt, amikor visszafelé tartunk, látom a magasból: jön a tatár nagy kényesen át a jégen.
Kikerülgetik a bevágásokat gyöngyen. Könnyű volt nekik, jöttek a mieink nyomában, ahol
áthajtottak. Nem értettem nyomban, hogyan sikerült az. A városban hallottam a többit.
Elfeküdt a lócán, feje alá kulcsolta kezét.
– Nehéz csapás! – mondta Simon, és sóhajtott. – A föld népe, ha nem tud jókor városba
menekedni, most odavész. Mi, Istennek hála, elég erőben vagyunk. Hasztalan kárhoztatnánk
bárkit, úgy vélem, Buda fölött is átkelnek, menve Fejérvárnak.
Pál a mennyezet gerendáit bámulta:
– Szánom városunkat, szomorú véget ér. Nagy zsákmányt ejtenek itt a gazok! Magamat már
nem bánom, nincs ki könnyet ejtsen értem, tán néhány kedves szolgám, akik megmentettek...
– Esztergom nincs veszedelemben – rázta fejét Simon. – Az alsóváros, igaz, odalesz, de nem
kár érte. Rossz sárfészek, tolvajok, boszorkányok tanyája. Falaink védelmére ácsokkal húsz
fatornyot emeltettek a város gazdagjai. Erős kapuink dacolnak a kosokkal. Mély, karókkal bélelt
árkaink s a sáncok megvédenék a rohamtól. Mind a falakra megy a mesterember és a kalmár,
jókezű íjászaink megszállják a tornyokat. Az ellenség hosszú ostromra nem készült. Kietlen a
vidék, fergetegek kószálnak! Helytállunk előttük!
Ugron nem mozdult, halkan mondta, mint aki magának beszél:
– Földből rakott, fával erősített falak, kő alig. A királyvár erős csupán, de szűk ahhoz, hogy
mindenkinek menedéke legyen. A frissiben ácsoltatott tornyok könnyen tüzet fognak!
Mindezt Simon is tudta, de nem merte kimondani. Lám, itt ez a magyar tud annyit ifjú volta
mellett is a várvívó tudományhoz, mint ő vagy Bertram. Csak rémületbe ne essenek a városiak! Ki
bír velük akkor? Szedett-vedett nép ez mind. Néhány száz, csatából menekült vitézben bízhat
csupán.
Ezt tudja Ugron is. Király kegyence volt, főfutár, utóvéd hadnagya. Jó szerencse, hogy itt van.
A mécs alig-alig pislákolt. Felkelt, és olaj korsót keresett. Veszkődött vele, valamelyes olaj
kezére csörgött. Megnőtt a láng, a harangok már elhallgattak odakünt.
Egy szolga néhány hasáb fát hozott, és a kandallóba vetette. Nézte a meghízó tüzet.
Pál elszunnyadt, csak arra ébredt fel, hogy Bertram bedobbant a szobába. Hóval beszórt
medvebundáját a ládára vetette. Tűzhöz lépett, melengette meggémberedett kezét.
– A pogány nagyon sebesen jön! A falakról látni, hogyan gyújtogatják az alsóvárost.
Mindenkit a kapukra küldtem.
Simon az ablakhoz lépett, felnyitotta a fatáblákat. Látta a terjedő veres világosságot, érezte az
égő fa kesernyés füstjét. Visszacsukta az ablakot. Megragadta Bertram kezét:
– Mindhalálig védekezünk becsülettel!
Szerette volna, ha Ugron fia Pál is csatlakozik kötésükhöz, de ő befordult a lócán, és elaludt.
 Mikor a kánok és vezéreik látták, hasztalan követelnek megadást a várostól, elhatárolták,
ostrommal veszik be.
Ördögtől nyert kegyetlenséggel hajtották rongyos, kiéhezett foglyaikat a falak alá, rőzséből
emeltettek falat a sáncok mentén.
Sokan megszakadtak terheik alatt, a korbácsoltatástól, de még többet lenyilaztak a városbeliek,
hogy sáncaikat mentsék.
A rőzsefal födözetében roppant hajítógépeket vontattak az árkok elé. Nyolc ökör is alig
mozdíthatta volna meg azokat. A tatár rabokat fogott elébe, és akik kidőltek, azokat ott nyomban
agyonverték. Azután földdel telt zsákokat kezdtek hajíttatni kővetőikkel, azon igyekezvén, hogy
betömjék a karóval bélelt sáncárkokat.
A város védelmezői tüzes nyilakat, szurkos fáklyákat lőttek a rőzsefonatokra, néhol
felgyújtották azokat az ostromszerekkel együtt. Az Isten támasztotta szélvihar megkorbácsolá a
lángokat, sok vetőgép és ember odaveszett.
Egy Gáspár nevezetű magyart vitéz, aki íjászokkal rakott tornyokat őrizett, bőrcsebrekbe
merített vízzel öntöztette tornyait, hogy lángok ne marhassanak beléjük. A rettentő hidegben jéggé
dermedő víz páncél gyanánt vonta be a rönköket, azokat megmászni, tüzbe veszíteni nem lehetett.
Így folyt az ostromlás sok napon át, és veszteségeik miatt rémítő haragra gerjedtek a kánok.
Sejbán, a legjobb vezér napjában többször is ellovagolt a vívott falak alatt, buzdítva embereit.
Védtelen rabul esetekkel vitették létráikat a falak alá, a védők nyílzáporai között. Azok
szívszaggatóan kiáltoztak:
– Ne lőjetek az Isten szerelmetes nevére! Magyariak vagyunk és kényszerítenek!
A városbeliek nem kegyelmezhettek maguk veszte nélkül, és valamennyit rakásra gyilkolták
sáncaik alatt. Temeletetlen testük hóval befúva hevert mindenfelé.
A Bak havának utolsó napjaiban borzalmas vihar kélt. Sokan a tatárok közül is sátrukban
fagytak, de legtöbb a nyomorult rabokból, kiket sem tűz, sem hajlék nem védelmezett.
Így beszél Rogerius.
Új esztendő harmadik napján elállt a vihar, délire fordult a szél. Az ebliszek elszabadultak.

– Fel! Fel az István-kapuhoz! Mind! Mind! – kiáltoznak a parancsvivők. – Megtörették vasát

az átkozottak!
Kong minden vészharang, fegyvert fog, aki csak megbírja. Asszonyt, öreget, gyermeket
templomba küldenek:
– Fohászkodjatok!
Elkeseredett harc a kapunál. Van, kit a nyílzápor előbb elterít, mintsem a harcolókhoz jutna.
Fetrengő sebesültek vonszolják magukat a frissen hullt hóban. Elszánt mindenki.
Egy utcával feljebb raktárak vannak, tömve posztóval és arannyal szőtt bársonnyal. Velencei
üvegnemű, borok hordószám, rézművesek portékája. Odébb ötvösök aranyboltjai. Védelmezik.
Talján, frank, német együtt ordít, agyarkodik; kereskedők és szolgáik. Szépasszonyaikat, egész
életükben összegyűjtött kincseiket védik. Potrohos kalmár és fiatal mesterlegény vállvetve
viaskodik.
Gyakorlatlan, kardforgatáshoz alig értő puha férfiak kelet tigriseit kaszabolják. Nagyon sokan
elhullanak a görbe smitkárok alatt.
A kaput védelmező fatorony tüzet fog a köré halmozott rőzsekévéktől. Fa pattog, jég olvad,
sűrű sötét füst kerekedik. Nagy csattanással kövek zuhannak a harcolók közé. Az áttört kapuboltot
hulladomb borítja, amely egyre magasabbra növekszik. Bertram lovagot sebesülten ragadják ki
vitézei a harcolók közül.
Nagy ujjongás támad; lovas íjászcsapat érkezik. Parancsra odahagyták a másik kaput, hogy itt
visszaszorítsák a tatárt. A mindjobban égő toronyból gerendák, zsarátnokeső hull. Fejükre emelt
pajzzsal fedik magukat, úgy futnak a kapu felé.
Nehéz, fojtogató, sűrű füst van a hosszú kapubolt alatt. Vasinges tatárok bukkannak elő, a
leomlott köveken botladozva jönnek keresztül. A haldoklók megragadják őket, rájuk
akaszkodnak. Látni alig lehet.
 Ugron baljára fűzi pajzsát, rövid, éles kardot hoz kezében. Botorkál a kapu széles folyosóján,
gerendadarabok között. Fuldokol, köhög, levegő után kapkod. Lába alatt sebesültek. Fél lábbal
lyukba szorul, fél térdre esik. Fejére rántott pajzsán csapás csapást követ. Odaszúr, kiszabadítja
magát, ráhág az ellenség testére. Végighasít egy füstből elébe bukkanó arcot. Vad zűrzavar,
kiáltások.
Kardja összeakad egy másikkal, csavarja, markolja. Oldalról szúrt tőr csikorog vasingén. A fal
felé ugrik, elrántja ellenfelét, felfelé suhint, érzi, testbe talált. Szemét nehéz, sűrű feketeség marja.
Könnyezik, szédül. El innen!
Szemközt meghátrál a tatár is. Az elszabadult, pusztító elem itt az úr. Az égő torony a
kapuboltra roskad. Rogyadoznak súlya alatt a bejárati folyosó gyámfái. Leszakadó kövek, tűzeső,
füst.
Megragadják a lábát.
– Vigyél ki innen, gazdag vagyok, meghálálom!
– Száz aranyat adok annak, aki megment! – nyöszörgi egy másik.
– Fele vagyonomat! – kiált valaki a haldoklók közül.
– Pál kisuram! Segítsen kegyelmed!
Látja, mint támaszkodik az imbolygó falnál öreg vitéze. Kiszabadítja magát, elrántja a faltól, és
vonszolja magával. A kapu leroskad, kövek záporoznak, gerendák pattannak, ugrálnak.
Lefekteti szolgáját a fal védelmében, itt már nincs segítség; üveges, elmerevedett szemek
néznek rá. Megkeresi a lovát, felkapaszkodik rá. Az íjászok megmaradt csapata gyülekezik
körülötte. A füstöt feléjük hajtja a szél, nagy csebrekben hordják a vizet.
Riadalom támad fentebb az utcákon. Kiáltások hallatszanak idáig. Néhány lovas nyargal
feléjük:
– Betört a tatár! Meneküljetek!
– A meggyengített másik két kapu nem bírta a rohamot! – mondja Ugron mellett valamelyik
vitéz.
Mindenki fut szanaszét, családját, vagyonát menti. Legázolják egymást a keskeny utcákon.
Ugron utánuk néz, határoz:
– Ragadjatok fel üszköt, égő hasábot, és kövessetek!
Kihajol a nyeregből, felkap egy hosszú, parázsló gerendaszilánkot. A tér már kiürült, fordítják
a paripákat. Buzogánnyal bezúzza a tárház vasalt fatábláit, tüzet vet be. Megértik. Néhányan
nyeregből leugorva betörnek a pincébe, hogy ott elhintsék a tüzet, a többi nyeregben ágaskodva
gyújtogatja a tetők sarkait.
Minden vesszen! Holtnál, romoknál egyebet ne nyerjen az ellenség.
Gáspár vitéz jön szemközt néhány íjásszal.
– Szépen világol mögöttetek, Ugron!
– A tatár legalább nem didereg – veti vissza a szót a másik.
– Néhány köpönyegre valót azért megtarthatnánk azokból a drága posztókból.
– Olyan bizonyos vagy benne, Gáspár, hogy elnyűvöd a mostanit?
– Hát igaz, az nem egész bizonyos – vakargatja Gáspár a nyakát. – Farkas elesége leszünk.
Van-e onnan feltámadás?
– Már annak az ordas a tudója!
A legények bevégezték a gyújtogatást. Füst tör elő minden ablakon. Karassia és pugomál
posztó ég meg velencei csipke, arannyal kivert firenzei bársony. Felvidéki lenszőttes, német
vászon. Az aranymívesek drágaságait rejtő pincékre ráomlik a tető, és elfedi az áhított aranyat,
ezüstöt. Gyertyatartókat, kereszteket, násfákat, karpereceket; mindent, ami zsákmánynak a
legbecsesebb.
Szemközt tatár lovascsapat jön, fordulni kell. Ágaskodik a mén, húzódozik az égő
gerendahalmoktól, szikráktól. Ugron kétszer is hasztalan hajtja neki, végre harmadjára
fölrugaszkodik. A többi követi. Mögöttük kiroskad egy gerendafal; ott emberfia nem jön utánuk.
Málnáikkal rakott menekülők jönnek szemközt. Látják őket, és egyszerre megértik, arra már
nincs út. Tehetetlenül hullanak földre a batyuba kötött holmik. Helyt adnak a lovasoknak.
 A nagytemplomhoz érnek. Bent miséznek a papok, mindenki bűnét megoldozzák. Gyorsan
közelít a halál, tisztán kell fogadni. Hátha mégis menedék lesz a templom? Ki csak teheti,
menekül falai közé.
Ugron kezébe lendülne a csóva, Gáspár elkapja:
– Mit teszel, az Istent hívod ki ellenünk?
– Ő már nincs velünk rég! A tatár meggyalázza őket, másutt is ezt tette. Szép halál van a
tűzben, fényes, akár a nap...
– Vesd el az üszköt, vagy megöllek!
Pál félredobja a lángoló fadarabot, az ott elalszik.
– A pokol minden kínját szabadítottad rájuk!
Sűrű fegyveres sokaság tör elő az utcákból. Mongolok. Futni kell. Máshol is égnek az utcák, a
magyar mesterek mind maguk gyújtották fel. Bíborszínű izzás körülöttük, az állatok alig
engedelmeskednek. Félőrült, megvakult emberek ordítoznak a házak között.
Már fosztogat a győztes. Négy tatár ládákat cipel, levágják őket. Sikoltások. Lányok
menekülnek. Egyiket utoléri üldözője, megragadja, és a nyitott ajtajú ház felé vonszolja. Ugron
végigvág rajta. Kiált a lány, kapaszkodik kengyelébe. Lenyúl, felrántja maga elé.
Lovascsapat zúdul ki mögöttük az utcából, üldözők. Néhányan elébük kerültek, azokat
legázolják. Kovácsok és patkolók utcáján száguldanak keresztül. Kaptatnak felfelé a királyvárnak.
A híd még le van eresztve, de csak kevesen jutottak el idáig. Benyargalnak, mögöttük már
zárják a kaput, lánc nyikorog, égnek emelkedik a híd. Valósággal lefordulnak nyergükből. A
legények holtfáradtak.
Ugron az asszonyokra bízza védencét. Megy fel a palotaszárnyba. Simon elébe jön a
lépcsőkön, és megöleli.
– Azt hittem, már odavesztél, fiam!
– Mi néhányan megmaradtunk, hanem a tíz magyar király városa nincs többé!

A nagy veszteségeken, a zsákmány pusztulásán megdühödött tatárság mindenkit megölt. Még a

templomba rejtezetteket és azt a háromszáz idegen asszonyt is, akik egy gazdag házban gyűlvén,
magukat a tatárnak felkínálták. Csak tizenöten menekülének meg az egész városból.

Simon lovag már a várfalon találta Ugront, amikor virradatkor az őrséget mustrázta. A király
vitézei szótlan főbólintással köszöntötték egymást. Szemük a holt város felett időzött.
Azt még nem fedte fel valóságos rettentőségében a hajnal. Köd úszott a füstölgő romokon, a
tört tornyok felett. Néhol nemezsátrak körvonalai bukkantak fel, ott ellenség táborozott. Csönd
volt, félelemmel teljes csönd.
A mongol hadak emberfarkasai kifáradtak a gyilkolásban, fülük jóllakott halálsikollyal.
Zsákmányt is ejtettek, ha annyit nem is, mint remélték. Elpihentek, erőt gyűjtenek, hogy a büszke
királyvárat lángba fojtsák.
Pál a zsongó várost képzelte maga elé, csengő szánokkal, kényesen ügető lovasokkal.
Ünnepségekre emlékezett, zajos vásárnapokra, kalmárok, pénzváltók kiáltozására. Sikamlós
tréfákra gondolt, csapszékek kurjongató hangzavarára.
Látni vélt minden utcát külön-külön. Az üllőcsengéstől hangos kovácsokét, kesernyés
faszénillatával; fegyverét ott kalapálták keményre. A posztóverők utcájából szöktetett lányt
egyszer, onnan való rajta a gúnya is. Mennyi hasas vendégváró ház, kifüggesztett, díszes
cégtáblákkal! Aranymívesek boltjai ügyes kezű, pergő nyelvű mesterekkel; asszonycsábító
láncokra hányszor alkudott arrafelé...
Semmivé lett mindez. Por és hamu, az írás szava szerint. Nagy fekete varjak alszanak az
ágakon. Egyik a fal szélére röppent, követ vetett feléje.
– El innen, még élünk néhányan!
Simon megérintette a kezét:
– Közülünk a madár sem repül ki, körülzártak minden oldalon.
– Bertram úr eszére tért-e már?
 – Megismert, enni kért. Sebláza van, de mondják, talpra áll, ha megéri. Asszonya és a fiai a
királynő kíséretével mentek, őket hívná szüntelen... Könyörtelen kutyák! Hogy nem rogy be
alattuk a föld! – Simon haraggal öklözött a levegőbe. – Iszen megfizetek nekik. Mestereim kopja-
s nyílvető gépezetet javítanak, sokakból holtat csinálnak azok...
– Kérnék valamit, Simon uram! Öreg szolgám elesett a kapu védelmében, házam odaégett.
Gáspár vitéz osztotta meg velem a szobáját, de inkább kívánok magamban lenni.
– Van a palotaszárnyon hely elég, kerestetek neked alkalmas szobát. Szolgát nem adhatok
férfiembert, az mind kell a falakra. Csak lányt, asszonyt küldhetek szolgálattevőnek. Nem is bánja
meg kegyelmed, mindig jólesik fehérnépet látni a férfiszemnek. Jó lesz így?
– Másként amúgy sem lehet.
– Akkor a kérelmező most én leszek. Meghallgat-e, öcsémuram?
– Mondja kegyelmed!
– Az íjászok lovait leölettem még az este. Bizony megsiratták őket titokban, tudom. Van még
zabunk valamelyest, de lehet, hogy cipónak kell majd. Ki tudja, meddig tart az ostrom?
Jószágainkat levágtuk, húsukat megfüstölik, sózzák, jégbe vermelik. De a te hátasodat, fiam,
meghagyattam. Pompás állat, s én nem akartam megsérteni a király tisztjét. Kérem, hogy
jószántadból add át, mészárosaim majd letaglózzák, ha megengeded.
– Majd megyek magam! – felelte Ugron anélkül, hogy ránézett volna. Nagy sietve indult.
Simon lovag tudta, mennyire szeretik az állataikat a magyariak; előbb vernek asszonyt, mint
paripát, utolsó falatjukat is megfelezik vele. De büszkébbek annál, hogy ezt megvallják; megölik
inkább, és szívük szakad belé.
Nem lesz úrrá itt a tatár. Vitéz ez mind körülöttem! Büszke vagyok, hogy vezérük lehetek!
... Csend ült a király istállóin, amikor Ugron végigballagott raj tűk. Számtalanszor járt itt, s
mind ez eddig szerszámot csörgető lovak köszöntötték nyerítéssel, vidám lovászok süvegeitek.
Most üresek a jászlak, nem hurkoltak kötőfékeket az oszlopokhoz.
Csak az övé áll ott, ahol tegnap. Bólogat az okos jószág, úgy köszönti.
Megveregette a pofáját, meleg orrlyukait, kenyeret keresett zsebében, és megetette vele.
Ernyére emlékezett, akitől ajándékba kapta egy esztendeje. Tél volt akkor és mulatság az
Ákosok portáján. Ernye kihevült a bortól, átölelte fél karjával, úgy tuszkolta az istállóba, s lovaira
mutatott.
– Ma neked adok egyet közülük. Válaszd bármelyiket, csak Szellőt ne, mert az a kedvencem!
Válassz, no! Tán nem akarod kedvem szerint?
Téged kértelek, Aranytáltos – gondolta Ugron –, téged. Hű cimbora voltál. Vittél futva a halál
elől, harcoltál értem, és most megöllek. Ne nézz rám, akkor nem tudok kezet emelni rád! Kell,
derék szolgám, kell!
Keze megkereste a tőrét, és beledöfte a paripa szügyébe. Nem húzta vissza, hátra sem nézett a
felnyögő állatra. Futott kifelé, dülöngéltek szeme előtt a falak...
Valójának rejtekéből őspogány sorok kívánkoztak ajkára, amelyeket rég elporladt vitézek
temetésén kiáltoztak a bűbájosok.
Nem volt már sietős az útja. Üresen kongott a lakomák csarnoka. Elvesztek a pohárnokok, akik
itt töltögettek, elpusztultak a vitézek, akik kupát csörgettek, királyt éltettek. Büszke királyok, akik
itt fogadtátok a hívek hódolatát, fejérvári kriptátok mélyén milyen álmokat láttok?! Béla úr
menekül valahol.
Ott a hosszú szobában apródok aludtak, gazdag jövőről, szerelemről ábrándoztak. Csönd van
most, félig nyitva a megroskadt ajtó.
Felfelé indult a nagy lakótorony keskeny, kanyargó lépcsőin. A fogadócsarnokban asszonyok
és öregek üldögéltek batyuik között. Még a város eleste előtt húzódtak ide. Erős oszlopokon
boltívek nyugodnak, öles falak veszik körül őket. Néhány hasábfa pattogott a kandallóban,
fehérnép üldögélt mellette csöndes beszédbe elegyedve. Köszöntgették, alig vetett ügyet rájuk.
Egy ősz öreg állította meg.
– Uram, volna tán egy korty borod? Érdemes nem vagyok rá, fegyvert nem bírok már, de igen
ihatnék.
 – Nálam épp a tömlő, fogd apó, vedd az egészet!
– Nem lehet azt, kell magadnak, jobban vágod a tatárt. Én is voltam vitéz, és nem is a
legrosszabbak közül való!
Keveset ivott az öreg, a kulacsot visszaadta:
– Isten is megáld!
Ugron továbbment a palotaszárny felé. Az asszonyok összesúgtak mögötte:
– Milyen szemrevaló legény!
Az íjászok kint kushadnak egész napon át. Tán odafagytak a lövőréshez?
Egy katona jött nagy sietve, körülnézett, és megbökte kezével az öreg harcost.
– Nem láttad-e Ugron fia Pál urat itt?
– Úrfélét nem! Egy zöld köpenyes járt itt csak az imént, íjásznak gondoltam. Ifjú még egészen,
bort adott nekem,
– Az éppen ő volt! Kinek van itt bora az urakon kívül? Merre ment?
– Bal felé a folyosón, siess és eléred!
A katona csizmái csattogtak, ahogy futásnak eredt. Utolérte Ugront, s megállította. Hangja
fulladozott még a sietségtől:
– Simon uram küldött, szállását mutatnám.
– Hát csak vezess!
Megkeresték a boltos ajtójú szobát. A királyné asszonyainak folyosóján volt, még a tavasszal
szép személyek páválkodtak itt. Két magasan vágott, párkányos, íves ablak máriaüvegén tört
keresztül a világosság, fényfolttal fürdetve a porlepte velencei asztalt. Nagy nyögések közepette
taszították sarokba a legények a pincék mélyéből előkeresett, kevéssé szúrágott mennyezetes
ágyat. A kopár falakra csak nemrég szegezhették a durván nyúzott farkasirhákat.
Semmi kétség, Simon igen becsül – gondolta Ugron, és intett kísérőjének, elmehet.
Sudár karcsú lány lépett be, karjában párnát és medvebőrt hozott. Megösmerte nyomban; ő volt
az, akit nyergén a városból hozott.
Az köszöntötte halk szóval:
– Tekegyelmed szolgalatjára jöttem.
– Hát asszony már nem akadt?
– Olyigen adósa voltam, magam kértem, engem küldjenek. Jól gondját viselném málhájának,
szobájának, fogadjon el tekegyelmed! Apámuram házában is én míveltem minden dolgot, kezére
jártam a boltban is...
– A boltban?
– Kelmeárus volt, Erdélyországból hoztak neki vásznat, Burgundiából posztót. Máté mesternek
mondták, és templombéli helye első sorokban volt...
– Jártam nála egyszer, köpenyre alkudoztam. Neved Enikő, ugye? Volt egy vitéztársam, aki
betege lett látásodnak.
A lány elpirult, dolga után látott.
Egy testes vitéz jött, karján jókora tuskókkal. A kandalló elé térdelt, behányta a fadarabokat.
Acélt, kovát keresett tüszőjében, csiholt szaporán. Szitkozódott bajsza alatt, mert már átvizesedett
a tűzrevaló. Csak hullajtottá a szikrákat sűrűn a makacs taplóra, fújta buzgón. Nagy füstöt
támasztott már, mikorra az első lángok felcsaptak.
– Tyűh, az angyalát! Vezérlő uram! – törülgette megizzadt üstökét. – Húsz tatárt agyonvágok
azalatt, míg ezzel a rossz fával bajmolódtam.
Ugron barátságosan hátba veregette, kulacsát kínálta. Meghúzta a vitéz derekasan, alig maradt
benne valami.
– No, majd megnézlek a falon, Péter!
– Megállóm én azt! – düllesztette széles mellét a katona, úgy ment ki a szobából. Magukra
maradtak.
– Apád megmenekült, Enikő?
 – A kapuhoz ment reggel, amikor dobbal összehívták őket. Vitte legényét is meg bátyámat.
Nem jött vissza értünk. Vártuk nővéremmel, anyámmal sokáig. Akkor ők a templomba indultak.
Én visszamaradtam... jött a tatár. Élnek-e?
– Jobb nekik, ha meghaltak.
Nézte a lány összeszoruló ajkát, könnyfátyolozta szemét. Elfordult.
– Kedves húgom, engem várnak a falakon odafenn. Elmegyek. Igaz szívvel vagyok hozzád,
kérj tőlem bármit, s ha lehet, megkapod. Itt téged nem bánt senki sem.
Sietett nagyon, ne kelljen látnia azt a szomorúságot, halkan tette be az ajtót maga mögött.
Enikő csak eldőlt a puha medvebőrön. Hidegek voltak a kopott falak, és nagyon, egészen
egyedül érezte magát. Kegyetlenül megrohanták a múlt lidérces látomásai, s ahogy nézte az
ágymennyezet hímzett angyalait, nagy könnycseppek buggyantak ki szeme sarkából,
végigszaladtak az arcán...

– Derekasan lődöz Simon! – büszkélkedett Gáspár csípőre tett kézzel a toronyfeljáróban,

kimutatva a lőrésen. Ugron letekintett, de csak kavarodást látott egy lovascsapatban, odalent.
– Ha előbb érsz ide, kisuram, láthattad volna, hogyan nyársal keresztül egy zsiványt a kopja.
Nyöszörgőtt a csiga, ahogy két izmos legény hátrahúzta vele a vetőgép fáját. Két nehéz kopját
illesztettek bele, kirántották az éket. Nyüszített a vastag ökörbélből sodort rugaszkodó húr,
süvítettek a nyársak. Egy lovas kifordult a nyeregből, a többi ökölrázva, kiáltozva szétrebbent.
– Az éjjel még kettőt készítünk, becses jószágok lesznek!
Pál megvonta vállát. Elnézett a roppant haditábor felett. Számtalan tűz füstje emelkedett
felfelé; a mongolok ebédhez készülődtek. Sokaság, lovak, hadigépek. Sok nap után most először
mintha ismét az ismert kemény kéz markolná össze szívét.

A rákövetkező héten két ostromot álltak. A hatodik nap reggelén indított roham már déltájban
összeomlott. Hosszan bőgő hangú mongol tülkök visszahívogatták népeiket a falak alól.
Sebesültek vonszolták magukat kézzel-lábbal. Az árkokban, az éles hegyű sziklákon csak holtra
sebzettek, agyonzúzottak maradtak, meg a tört létrák kusza halmai. Eleredt a hó, sűrű, nagy
pelyhekben függönyt vont az ellenségek közé. A falakon pattogó nyílzápor elszűnt. A megmaradt
királyi íjászok némán törülgették kardjukról, csákányukról a feketedő vérrögöket. Sokan elestek
közülük aznap.
Akik kard- vagy lándzsadöfést kaptak, a fal tövében hevertek, a még élők fogcsikorítva várták,
hogy az asszonyok levigyék őket, sebüket bekötözzék, vigasztaló szavakat halljanak. Nézték, mint
csepeg vérük a friss hóra, hogyan terül szét barna foltokban.
Lent kiáltozott, fenyegetődzött a tatár, fent István vértanú templomának lélekharangjai
kongtak.
Ugron lecsatolta meghorpadozott, forgóvesztett sisakját, és a falpárkányra vetette. Égő
homlokát hűsítette a havat kavaró légáramlat. Megbicsakló lábbal indult lefelé a toronyból, hogy
megjelentse, hány embert veszített reggel óta.
Félútban Gáspár vitézzel találkozott; kopjákra fektetve, halotthalványán hozták. Meghajtotta
fejét, keserű sóhaj tört elő melléből:
– Lásd, régi köpenyedet sem nyűtted el, derék társam!
Simon lovag jött a bástyáról, megsüvegelte a menetet.
– Mint hőst, úgy tegyétek sírba, fegyverét vele hantoljátok.
Bólogattak mind a vitézek.
– Lovat kéne tenni mellé, így gyalogosan hosszú útja lészen! Nem neheztelt senki meg a
szóért, még a csuhás barát sem, aki akkor érkezett.
– Bátran küzdött tekegyelmed – fordult Pál felé a vezér. – Néhányszor úgy meglepték a
tornyot, mint a hangyák. Láttam: ahányszor odasújtott, annyiszor nyikordult a pokol kapuja.
Megénekelném, ha igric volnék, így csak megölelem!
Egymásra fonták erős karjaikat, becsülés, tisztelet jeleképpen.
 – Sok vendégem volt magamnak is, emberül fejen vágtak néhányszor. Magam sem tudom,
hogy maradtam egyben mégis. Megyek most; nyílvessző szaladt lábamba, azt ki kell
vajákoltatnom onnan, másképpen sánta találok lenni.
Próbálgatta hajlítgatni lábát.
– Hányan estek el odafent?
– Tizenheten!
– Maholnap magunk állhatunk a falakra, de őket legalább lesz, aki eltemesse. Minket majd hó
takar. Nem kell nagyon szűken mérni az eleséget, az italt sem. Új tatár ezrek érkeztek, annak
örvendeznek annyira odatúl...
Kitekintettek a töréseken át a sátrak elé. Simon széttárta a kezét.
– Pusztán dísznek vonatom ki azt a nyílhegyet, a mennyországig csak nem bicegek. Menj csak,
ifjú uram, akad vigasztalód. Nem bánod már, ugye, hogy a leányt szolgálni adtam?
Elbandukolt, néhány biztató szót vetett vitézeinek.
Ugron lebotorkált a csigalépcsőn, megkereste a pántcifrás ajtót. A lány ott térdelt a feszület
előtt, egybekulcsolt kézzel. Fohászkodott. Mi mást tehetett? Az asszonyok is mind templomba
mentek kora hajnalban. Válla fölött tekintett a belépőre, és elrebbent szívéből a félelem.
– Megoltalmazta hát Isten tekegyelmedet! – kiáltotta. Felállt, nézett rá boldog, bársonyos
szemekkel.
Hosszú sötét éjszakákon az ágyasházban, az asszonyok között sokszor felriadt, rémlátások sora
gyötörte. Újra meg újra megálmodta, hogy Pál saroglyán fekszik, véresen. Odakint szél
dörömbölt, vijjogott az ablak alatt, benn az alvó asszonyok nyöszörögtek. Szeretett volna kiszökni
Pálhoz, hogy vigasztalást leljen. Nem merte megtenni.
Ketten voltak, körülöttük síró, jajveszékelő világ. Mind saját bajával, bánatával borítva. Nekik
idegenek. Elmondták egymásnak életük sorát, és oly jólesett szólni. Közelebb kerültek
egymáshoz, mint máskor, békeidőben kerülhettek volna.
Enikő lesegítette Pál páncélingét, a ronggyá szakadt köpeny csatját kibontotta. Széket hozott,
hideg húst, lepényt tett a tálra. Bort töltött, s valami bolondos dalt dúdolt örömében.
Pál evett néhány falatot, ivott is.
– Süsd le a szemed, szép húgom. Szép szürke az, akárha Ernyéét látnám. Barátom volt, egy
szív velem. Nem akarok emlékezni többé. Megint piros virágok nyílnak a fehér havon, mi ültettük
őket, Gáspár, Zoltán, mi mind, vérünkkel. Új halál ideje közeleg...
Asztalra hajtotta fejét, a lány nem merte kérdezni. Ott nyomta el az álom.
Sötét volt már, amikor fölébredt. Égett a mécs, zörögtek az ablakok. Enikő ott ült a heverőn,
összehúzódva, lábait maga alá vonta.
– Félek nagyon. Menni akartam már, de a hideg, sötét folyosón kopogó lépések vettek
üldözőbe. A szögletekbe rémek bújtak, mozdultak az oszlopok sárkányai. Sírnak, üvöltenek
odalent a farkasok.
Ugron felállott:
– Éhesek azok és nagy zsákmányt éreznek. Maradj itt nálam, hosszú, nagy éjszaka közelít.
Odaült a leány mellé az ágyra, fél karral magához vonta. Enikő hozzásimult, egyszerű, igaz
ölelés volt, a természet akarata szerint.
– Holnap új rohamra jönnek! Azt már ki nem álljuk. Utoljára virrad meg nekem a reggel,
elhullok fent a kőfalon. Neked majd más, idegen gazda parancsol, elnézlek még egyszer utoljára...
Múlt napjaimon eltöprengek... Vagy kívánod inkább, hogy az ágyasházba átkísérjelek? Maradj
velem...
Enikő gyenge keze végigfutott Pál csapzott haján, vállára hajtotta a fejét.
– Veled maradok, végy erős karodba, ahogy kívánod. Nyisd meg nékem az ablakot, ha
csillagos az ég, hadd lássam.
Pál feltárta az ablakot az éles szél előtt. Tiszta éj volt odakünt, közelebbről hallatszott a
dúvadak vonítása.
Visszafordult, látta a feléje nyújtott kezet. Odalépett, és karjába szorította a lányt. Enikő
behunyta a szemét, mégis forogni látta a hideg csillagokat. Még jobban kedveséhez simult, meleg
száját csókra kínálta. Pál magához ölelte gyöngéd, féltő szeretettel. Melegséggel vette körül őket a
medvebőr. Arcuk megpirult a betörő hidegtől. Sok ideig hallgattak megittasulva.
– Meg kell halnod holnap, Pálom?
Ugron érezte, hogy Enikő fél, remeg a gondolattól.
– Meg kell lennie, kedves! De te szép vagy, leány is, talán élve maradsz.
– Ha elveszel, én miért éljek? Követni akarlak, bárhová mennél. Csak talán nem akarsz másnak
adni, ellenségnek?
Pál rámosolygott, csókolta, vigasztalta.
– Ne remegj, kis virág! Könnyű röppentéssel viszlek el a szelekben. Jó lovam odakünt vár rám.
Varázsszóval tartom itt, hallom az éjben körme dobogását, türelmetlen már. Nézd, csillagból vert
híd szalad az égen, odamegyünk ketten. Az utolsó órán, az utolsó percben jó paripám nyomban
értem nyargal. Hátát tartja, s én nyergembe veszlek. Fényes vágtatással szállunk a csillagokhoz...
– Nem a keresztény istent hiszed, én uram?
– Elhagyott az, elveszít minket. Más úr adott jó futást lovamnak, más vezette nyilam vesszejét,
kardom vasát célba. Hozzámegyek, a magyarok urához.
– Ígérd meg, hogy az utolsó órán nem hagysz magamra – kérlelte Enikő.
– Esküszöm, veled leszek!
– És milyen világ van arra, mondd, ahová viszel? Tudod? Ugron felkönyökölt fektében, úgy
kezdett abbana mesébe, amelyet valaha vén pásztorok beszéltek neki.
– Nap mezejére vezet a csillagút. Szörnyek leskelődnek rajta mindenütt, gyáva bizony nem jut
el odáig. Nagy, kényes füvű a nap mezeje, gyümölcshordó fákkal, kristálypatakokkal. Fejedelem
sátra áll középen, égbolt a ponyvája, napsugár a karója. A mindentudó táltos felüti könyvét,
életünk sorát kiolvasom abból... Hiszem, kedves, befogadnak minket, szolgául rendelik, akiket
bátor harcon vágtam. Örök nyárban, sok barát között, boldogság vár meggyötört szívünkre.
Beszélt.még sokáig, lelkesülten, szépen. Hitegetve önnönmagát, ismeretlentől rendülő lelkét,
elűzte a sötét gondolatokat. Aztán elhallgatott, hallotta a lány egyenletes lélegzetét. Tudta, elaludt.
Bolyong már a távoli mezőkön, virágról álmodik. Bárhogy üvöltsenek is a farkasok odakint, ők
már nem félnek tőlük.

Vasárnap, tiszta ég, elborult arcok. Viadal, tusakodás, halál. Ordítás ezernyi-ezer torokból.
Csattanva zuhanó sziklakövek, nyílzápor, dobdörömbölés, kürtök vijjogása. Létrák, kötelek,
vívótornyok. Számtalan felfelé törtető sisak, kerekded pajzs, lándzsahegyek, görbe kardvasak.
Ugron a toronyszögleten áll és harcol. Tucatnyi íjász lődöz körülötte, de nyilaik elfogytak, a
vas dönt, az élezett penge sújtása. Mint fekete koloncok hullanak vissza a rohamozók, a mélység
elnyeli őket. De jönnek, egyre jönnek felfelé a nyikorgó, hirtelen összeácsolt létrák hátán.
Félelemtől torz arcukat pajzzsal eltakarják. Nyílvetők, dárdahajítók pusztítják őket. Odalent új
csoportokba terelik a szétszóródókat. Nincs alattuk engedelmes, gyors ló, íjjal sem lehet messziről
ellőni a hősöket. Menni kell velük szemközt kartávolságig, fogadni és adni a csapást.
A vezérek buzdítják őket. Jakfarkakat nyomnak a markukba, hogy fent kitűzzék, maguk nem
igyekeznek a létra fokára. A hadijelvény újra meg újra lehull. Felragadják, viszik, elveszítik.
Bertram lovag már alig bírja a lábát emelni, de felkel, és vezeti a kapuvédő vitézek harcát. Őrzi
a romlott felvonóhidat.
A nagy sarokbástyáért küzd Simon, Ugron a tornyot tartja. Vörös nap emelkedik tejfehér égen.
Órák telnek, egyformák. Minden percük mélyebbre vési az arc ráncait. El-eldől a vitéz, ki tudja,
eljut-e a nap mezejére?
Asszonyok imádkoznak az oltárok előtt, de nem azt tették-e a városbeliek is, és lám, odalett
minden.
Ugron lecsap a vassisakra, zúzza a pajzsot. Csuklójába hasogat a fáradtság fájdalma, visszarúg
a fegyver. Elsiketül a kiáltozástól. Jó volna már elpihenni...
Megbékélt, viaszos arcú vitézek hevernek a toronyban. Alszanak irigylésre méltó álmot
Gyengül már a roham?
Lever egy feltörekvőt a párkányról, eltaszít egy oda csapódó hágcsót.
 Hálateli ujjongó örömordítás szakad föl a mélyből. Büszke, aranyos fegyverzetű férfi száll le a
lóról, ő fogja felragadni a zászlót. Maga az orkhon! Tízezer vezére, Batur, féltestvére Bundáj
kánnak. A haragos Sejbán megengedi neki, hogy a falra menjen.
Sárga füstöt támasztanak a sámánok odalent. Abba rejtezetten fog felkúszni válogatott
targudjaival. Új, erős létrákat hoznak. Száll felfelé a füst, a saroktornyot másszák meg.
Simon odaküldi embereit segíteni. Ott dől el most a harc. Targudok bukkannak legelébb elő.
Mellükbe vetik a kopját, taszítják őket. Ugron két kézre fogja buzogányát. Horpad, csikorog a
bezúzott fém. Csak az az átkozott sárga köd ne volna! Szél kerekedik, felfedi az ostromlót. A
vezér van szembe vele. Kardcsapást hárít, odasújt. Egy targud közbeveti testét. Az orkhon átlép
testőrén, fel a falpárkányra.
Pál vállára kapja Batur csapását. Eltántorodik, támaszkodik hátával a falnak. A mongol átugrik
a résen, zászlót emel. A király kedvencébe még egyszer visszatér az erő. Odavágja buzogányát a
vezér tarkójára.
Már nem látja, hogyan hajítják le a halott orkhont a toronyból, hogyan hátrál a sok ezüstinges
targud. Rá sem figyelnek, ahogy csendben térdre omlik. Eldől.
Ujjonganak a megmaradt vitézek. Mindenütt visszahúzódik a tatár. Simon jön rohanvást a
bástyáról, fegyvertársát köszönteni. Lehajol Ugron felé, felemeli.
– Lehetetlen, hogy épp most hagyjon el, győzelemkor! Ó, istenem, milyen irigy is a sors!
Vegyétek fel kopjára, vigyétek szobájába.
Az orvosló pap felbontotta Pál véres ruháját, ott az asztalon, ahová kiterítették. Bepólyálta a
mély, vágott sebet, maga sem hitte, hogy tehetne bármit. Nem mert ellenkezni Simonnal.
A lány csak elmeredve állt, lépésnyire az asztaltól. Nem engedték hozzá. S nem voltak
könnyei. Reszketett.
Simon ránézett, intett:
– Közelebb jöhetsz, húgom, neked van jogod hozzá!
Enikő ráhajolt Pálra, és átkarolta.
– Úgy ígérted, magaddal viszel. Feledted esküvésedet? Jöjj vissza értem, én kérlek, Enikő.
Ugron már nagyon messze járt. Talán már fellépett táltosának kengyelébe, hogy a lehajló
csillaghídon elnyargaljon, amikor meghallotta a hívó szót.
Távolról ért a fülébe, mintha egy végtelen messzi világ végéből jönne hozzá, de ráfonódott
kötelek gyanánt, nem eresztette el. Elfoszlott keze alatt a paripa, a fekete ködök tovatünedeztek.
Érezte a tompa fájdalom marását. Szempillái megrezdültek, felnézett. Simon megsimította a
könnyben úszó szemű lány haját.
– Enikő húgom, visszahívtad!

Látván a tatár, hogy amazok hősi bátorságán minden erőfeszítés megtörik, odahagyta
Esztergom büszke várát. Rettentő bosszúval tovavonult.
Istennek a hála!
Így írja Rogerius mester, a fogoly kanonok.

X. FEJEZET
A KETTÉTÖRT PÁLCA

Hideg, hosszú tél volt, Dunántúlt letarolták – hódítói lábánál hevert. Leomlottak templomai,
tűzbe roskadtak városai, lakóit megölték, testük a vadaknak jutott. Csak Esztergom,
Székesfejérvár, Pannonhalma és még néhány vár állt meg.
Nehezen tavaszodott.
Rettegni tanultak Dalmáciában is. Akár a farkas a vérnyomot, úgy űzte Kadán kán, Subotáj
vezér fia a magyariak királyát Trauig.
Még láthatta a hajót, amelyen tengerre szállt az üldözött. És a tenger megálljt parancsolt az
öklét rázó hódítónak. Felcsapó habok intették fehér tarajukkal: az úr itt én vagyok...
 Kahil puha fövényen ült, és viharcsipkézte szürke szirtnek vetette hátát. Előtte tisztán, napban
fürödve tárult ki az öböl. Hegysáv ölelte közre, s ahol a szirtek karja eltörött, a tenger mormolt
minden titkával, keblébe rejtett viharaival, elnyelt kincseivel.
A mongol vitéz nem kedvelte ezt a vidéket, megrettentette a zöld, nyugtalan óriás hatalma.
Megvolt, meglesz örökké. Látja a hódítókat, és látni fogja az eljövendőket is.
Arra nem is gondolt, hogy megmártózzék, csizmáját sem vetette le, noha a tavaszi nap
csaknem nyári meleget hozott.
Összemarkolta a homokot, és lassan áteresztette ujjai között.
Emberéletek! Sors ujján átcsurgatott millió homokszem!
Jól idelátszott a sziklaszaggatott dombokra teraszosan emelt házak romhalmaza. Nemrég még
emberek éltek itt. Meghaltak. Sikoltásukat hallotta a tenger, a hegy. A hajlékokat elnyelte a láng.
Palotaromok állnak a holt város mögött. Antik oszlopok, szobortorzók, dőlt falak, azok még a
hunok csapása alatt omlottak le. Fölépítették, a hódító elpusztította őket. Még hányszor kell
építeni, hogy végképp megálljának?!...
Kahil lova megbéklyózva csörgette szerszámát a kopár fövényen. Hátranézett. A
homokdombokon át egy férfi jött hozzá. Nem állt fel, amaz a szolgája neki, Kálmán, a renegát.
Tatár vasing a mellén, csapan a vállán, tegze az övére kötve, combjáig eresztve. Nem magyar
többé. Arca lefogyott, arccsontjai előreszöktek, bajszát átidomította. Sötét szemében kegyetlen
lángok égnek. Kahil bizalmasa, szolgája, társa bosszújában.
– Kerestelek, uram. Futár jött táborunkba. Pálcája bizonyság, hogy egyenest Batu, a Ragyogó
küldte. Holnap nem megyünk tovább...
– Hát mikor? Várunk megint?
– Most talán sokáig. Azt beszélik, meghalt Ogotáj. Hívei megszaggatták köpenyüket,
behasogatták képüket. Mind egybehívják kurultájra a kánokat. Az ő bölcsességük irányítja
sorsunkat...
Kahil felállott. Letört egy darabot a málladozó sziklából, és tengerbe vetette.
– Ennyi az ő bölcsességük!
– Hiszed uram, hogy visszatérünk, s legalább Egerig eljutunk?
– Többet, mint te, ugor, én sem tudok. Legalább volnának ezredeim, melyeket vezérként
magam vihetnék harcba!
– Hisz temnik vagy, uram! Kajdu orkhon előtt nagy becsben állsz. Meghallgatja a szavadat,
utána magad vagy legfőbb a seregben.
– Utána csak! Árnyéka vagyok másnak. Bosszúra esküdtem, és a szelekbe kiáltottam
beteljesítés nélkül. Nem voltam-e hős, amikor a fagyott folyón átkeltünk, és a magyarok
legnagyobb s legvitézebb városát vívtuk? Elsőnek törtem át a kapun, de Kajdu ellopta
dicsőségemet...
– Uram, az orkhont kór sápasztja...
– Hagyd! Hízik és ragyog, akár az égi hold.
– Talán eshetne baja? Elnyelhetné a tenger... Vagy talán tőrrel...
– Óvja magát, és fél. Egyedül sohasem jár, vasing van rajta még az ágyában is. Akkor sem veti
le, ha nőt ölel, s őröket állít ajtaja elé.
– Nézd ezt a gyűrűt itt! Nincs semmi értéke: réz csak, törött is. Egy halott kereskedő ujján
találtam. Fekete köve alatt azonban fehér por lapul, a halál fehérsége benne. Töltsd italába jó
alkalomkor. Ez a módja, bár magam nem próbáltam soha. Ez a gazdag, gyáva emberek fegyvere.
Kahil kiragadta a kezéből, nem lobbant haragra a szóért.
– A végzet hozott utamba, és én elfogadtalak. Örülök rajta! Ha sikerül végeznem vele, fogsz-e
jó utakon vezetni, ahogy fogadtad?
– Bizonyára vezetlek, uram!
– Látnék most a szívedbe, lenne víztükör...
– Hűséget látnál, esküm köt. Amikor legelőször rád találtam, még nem értettük egymás szavát,
de közös haragban összefonódtak szemeink, ez volt fogadásunkon a pecsét. Harcoltam melletted
annyira, hogy Sejbán kán szolgájául hívott. Én kitartottam oldaladon. Ejthettem volna más úr
mellett jobb zsákmányt is, elhiheted!
– Igen, te elfogtad előlem a nyilakat, zsákom megtöltötted. Ha majd bosszúm megálltam, és
sztyeppékre vagy Khorezm földjére térünk, nem feledkezem meg rólad. Hanem hát van-e préda
abban a várban?
– Beleszakadnál, uram, ha minden drágaságukat hátadra kötnék. Évek során át apák és fiaik
rabolták, gyűjtötték oda, hogy egyszer fejedelmekké legyenek velük. A kán megirigyelhet, ha a
kincset mind kézre keríted!
Kahil megragadta a vállát, és megszorította. Szót nem vesztegetett többet. Elszabadította lova
lábát, felült, intett, hogy kövesse...

Lerugdalta magáról a vékony takarókat. Felrántotta a sátorajtót, kitekintett a virradatba.

Rosszkedvűen ébredt, alattomos lázak bujkáltak tagjaiban. Odakiáltott az őrnek, aki a sátrak
között állt letámasztott lándzsával kezében.
– Mendu neked, uram!
– Mendu! Volt-e baj az éjjel?
– Ki merné háborítani táborunkat? Csak Kajdu orkhon mulatozott. Ivott sokat. Az ő lármája
zavarta talán a füled, uram!
– Meglehet. Elmehetsz.
Szolgája jött, arzát és cipót hozott neki.
– Eredj, keresd meg az ugort, és küldd hozzám!
Kedvetlenül evett. Az erjesztett lótej felfrissítette valamennyire.
Kálmán csak sokára jött, Kahil türelmetlen volt.
– Miért hivattál, uram?
– Miért? Három napja, hogy azt a port orkhonom borába kevertem! Megitta! Magam láttam!
Erősebb azóta, mint valaha. Engem meg gyötör a láz. Nem holmi gyógybalzsam volt a
gyűrűdben?
– Nem, uram! Fekete kő alatt azt nem tartanak. Méreg volt! Hallottam, egyszer egy kánnak
borába szórták a halálos port, mire a nap lement, nem volt úr többé... Mifelénk azonban nem ilyen
sietős, kerüljük a gyanút. Olyant is hallottam: egy holdfordulásig semmit nem árt annak, akivel
megetették. Egy táltos beszélte, aki maga is bölcs, gyógyító ember volt.
– Lusta nép! Nem várhatunk olyan sokáig! Ha váratlan megjön a parancs, engedelmeskedni
kell! Ha pedig csatlakozunk a kán seregéhez, attól el nem szökünk csapatosan. Mi hasznom lesz
már, ha azután meghal?!
Nyugat felől kis lovascsapat robogott elő. Fáradt, meghajszolt állatokon ültek. Apró vörös
zászló volt az első lovas lándzsája végén. Mellén láncon függő aranytábla.
– A kán futárai! – mondta Kahil, és dobbantott lábával. – Elkéstünk...
A szolgálattevő katonák, targudok futottak az érkezők elé. Segítettek leszállni a magas támlájú
nyeregből. Nézték, hogyan sorakoznak fel a testőrök a vezérsátor előtt, hogy méltóan fogadhassa
az üzenethozókat.
Egyszerre tétova zavar futott át soraikon. Valami történt.
Kahil hallgatott és figyelt. Két dzsagun jött futvást ki a sátorból, egyenest feléjük.
– Bízom benne, uram, hogy távol maradtál Kajdu asztalától, mint kértelek!
– Három napja nem szóltam vele! Ki merné rám mondani, hogy kezemen van vére?
– Bizonnyal senki sem!
A két dzsagun közben elébük ért.
– Vitéz temnik! Kajdu orkhont hasztalan költögetjük. Jöjj kérlek, nézd meg magad is!
– Hát nem őriztétek éberül, kutyák!? Amíg lusta szemetek álomra fordult, baj érte urunkat?!
– Nincs seb a testén! – védekezett az egyik dzsagun. – Nem hunytuk le a szemünket éjszaka.
Úgy ordított duhaj kedvében, hasztalan próbált nyugodni, aki csak körülötte volt.
 Gyors léptekkel, megújult erővel ment előttük Kahil. A sátorponyvákat szélesre felhúzták.
Áporodott, nehéz szagokat hajtott ki onnan a reggeli levegő. Kajdu párnákból rakott heverő előtt
ült a szőnyegen, feje mellére bukott. Nem mozdult.
Élettelen, ruhátlan dalmát asszony hevert a párnákon, azt megfojtotta előbb részegségében.
Kahil megragadta az orkhon szakállát, és megrázta. Hideg, hűlt volt az arcbőr, a test már
kezdett merevedni.
– Holtra itta magát! – szólt utálkozva, és a dzsagunok siettek könnyebbülten bizonykodni. –
Úgylehet, bölcs temnik! Számolatlan hordatta a borostömlőket. Kiáltozott, hogy bensője elég;
hallottam.
– Úgy hát nekem kell szólnom a futárral. Vigyétek ezeket!
Néhány targud jött be, és a holttesteket kicipelte.
– Kint maradjatok, hadd jöjjön a kán követe!
Ravaszság jegye volt a futár arcán, amikor belépett. Ivott kint már, és étellel is jóllakott.
Köszöntötték egymást, azután a szétdúlt párnákra ültek.
– Kánom képe elborul majd, ha meghallja kedves vezére vesztét.
– Magam is vigasztalan vagyok – felelt Kahil, de inkább öröm remegett hangjában. Mint a ló,
amelyikről levették a jármot, úgy ostorozta a vad türelmetlenség.
– Beszélj, nagyon becsült követ. Míg mást nem küld fényességes kánom, bármilyen teher is
nekem, az orkhon én vagyok.
A másik vigyorgott, és tettetett alázattal meghajolt ültében.
– Szerencsédet kövérre hizlalták az istenek, uram. Ne hívnánk talán dzsagunjaidat is?
– Elég, ha az én fülem hallja bölcs szavaidat.
– Hirtelen halnak itt manapság a vezérek!...
– Mint Karakórumban is!
– Mi bajt hoztak rá az Ebliszek?
– Nem tudom, ideje kitelt.
– Szűk a szavad. Halld hát urunk parancsát belőlem! A kurultájra összeült vezérek holdtöltekor
tanácskoztak. Mire megvirradt, kiléptek a sátor elé, és egybesereglett tisztjeik előtt kihirdették:
visszafordul a sereg. Úgy akarja az orkhonok és kánok tanácsa, Batu, a ragyogó és
hasonlíthatatlan, legyen nagy kán Karakórumban, ne Kujuk, aki nem hozott dicsőséget apáira, de
ordujában lapult, mint sakál.
– Egy kán se szólt ez ellen?
– Subotáj csak. Ő kiáltozott, ellenkezett urunkkal. Aranyhegyeket, országokat ígért. Másodszor
kell nyugat kapujából visszatérnie. Megtépte szakállát, köntösét, de hasztalan, Batu elfordult tőle.
Arra megváltozott, és ő beszélte rá leginkább Batut, hogy nyomban visszainduljon.
– Mit kell tennem? – kérdezte Kahil.
– Csatlakozz egész népeddel Kadán kánhoz.
– Melyik úton térjünk orduinkba? Az ugorok földjein át?
– A sereg java délnek kanyarodik. Bolgár földön át vonul, ott még lesz zsákmány, eleség
bőven, az ugorok földje elpusztult! Ami sereget hátrahagytunk, Erdélyen át tér vissza, s az
urusztok országában találkozik hadainkkal. Te Kadán kánnal a tengerparton mehetsz, uram. Sok
gazdag város vár még zsákodra!
– Pihenj még nálam, kánom követe.
Amaz széttárta karját, és csakolyan barátsággal felelte:
– Úton vagyok!...

– Örülj, ugor! Indulunk a Duna felé, amerről jöttünk. Nem áll-e utunkba erős ellenség valahol?
– Ki, uram? Öt ezreddel akár fejedelemmé teheted magad. Lovatok mögött halottnál egyéb
nem maradt.
– A nagy folyón hogyan jutunk át?
– Vitess rabok hátán csónakot, bárkát, amely zsákmányul esett, s nem vetetted tűzre.
– Nem hívom-e ki kánom haragját, nem vesztem-e el minden kegyét?
 – Most hátrálsz meg, uram, amikor csak sarkantyúzni kellene a lovadat? Vágd le a fejemet, és
tömd ki a bőrömet polyvával, ha annyi drága kincset nem ejtesz zsákmányul, hogy minden
ellenséged kiengesztelhesd!
– Azt megkapod, ha megcsalsz!
Kahil döntött. Maga köré hívta a dzsagunokat.
– Urunk parancsára nyergeijetek, indulunk vissza a Dunához!

A tavasz minden pompájában kiteljesedett a dalmát tengerparton. Változni készülő

csillagképek hosszú nyarat ígértek.
Egy éve múlt, hogy Béla király Zágrábba menekült, és onnan könyörgő levelek tömegével
hasztalan ostromolta a keresztény fejedelmeket. A késő tavasz most az időtől megfeketedett falú
Trau várában találta.
A bástyákat zöld repkény rohamozta, dús, virágzó bokrok tértek elő a sziklák rengetegéből.
Igazi tél sohasem látogatta dús Dalmáciát. A megszelídült tengerháton meleg szelek érkeztek, sós
ízűén, puhán. Körülölelték a vízbe nyúló erőd szigetét. Feltártak előtte minden ablakot.
Palotásokon és néhány nemesen kívül egyedül a horvát őrség volt a király fegyveres népe.
Csatlakozott hozzá egy zászló johannita lovag, kiket Frangepán Bertalan hozott magával. A
dalmát kisnemes, római patríciusok leszármazottja, akkor lépett a magyariak történetébe, amikor
tatárral vívott bátor harcok után eljött és meghajtotta térdét Béla úr előtt, öt szemelte ki a sors,
hogy majd királya oldala mellett az utolsó Bambergi Frigyest csatában megölje, s lemossa a
kényszerű sarc gyalázatát.
Lesték, kémleltették az ellenség elvonulását, de nem akartak hinni benne. Olyan sok elvetemült
cselvetést láttak már, nem bíztak tulajdon szemükben sem. Mindegyre halogatták az indulás
napját, noha már küldött értük a hűséges Zágráb városa, amely csodálatos módon megmenekült a
pusztulástól.
Várt a király.
Kora estén elpihent, és késő reggelekig aludt. Sereget remélt, követeket. Ezen a reggelen is
messze járt már a hajnal, mire felébredt. Felkelt, félrerántotta a sűrű, sötét ablakfüggönyt, és a
szoba egyszerre megtelt fénnyel, meleggel.
Ablaka alatt bástyák tövét nyaldosta a tenger. Két apró, megkötött vitorlás gálya hintázott a
futkosó fehér habokon.
Kedvtelve nézte őket. Nem ügyelt a kürtszóra, nem látta, hogyan nyargalnak az érkező vitézek
a földnyelven át a várkapu felé. Akkor rezzent fel, mikor megzörgették ajtaját.
Pikkelypáncélos, csörömpölő kardú, szálas horvát vitéz tisztelkedve állt előtte.
– Üdvözölve légy, királyom ezen a reggelen! Két szolgád érkezett hosszú útról hozzád.
Palotásodnak vallja magát az egyik, fővadásznak címezi mivoltát másik.
– Bocsásd elém őket, de várj, add a köpenyem!
Köntösbe bújt, az ablak alá tolt lócára ereszkedett. Jött a két vitéz.
– Nagy útról jöttünk, Béla úr... – szólt Ivánkafi, mikor felemelte fejét.
– Akkor hát üljetek le velem szemközt. Úgy könnyebb a beszéd. Türelmetlenül várok
híreitekre. Előbb te beszélj, Sámson vitéz, küldöttem te voltál.
– Hangom kehes, felséges úr, András öcsémnek jobban forog a nyelve.
– Hallgatlak, András!
– Hasztalan jártunk, Béla úr! Ezért gördíti a szó terhét vállamra Sámson bátyám. Nincs még
pápája a kereszténységnek, Frigyes császár ármánykodása mindegyre késlelteti megválasztását.
Jártunk leveleddel a bíborosoknál, de azok csak hitegettek, vagy restek voltak arra is. Ők a
császárral harcolnak. Frankok királyának követével is tanácskoztunk. Úgymond: ura, Lajos király,
e néven a kilencedik, megvárja, míg határain feltűnik ellenségünk. A templomosok rendje úgy
vélekedik, eddig is eleget vérzett védelmünkben...
Ivánkafi elhallgatott, nem próbálta menteni magát.
– Rossz híreket hoztatok. Egyedül maradtunk, akárcsak egy esztendeje. Talán...
 Türje Dénes engedély nélkül nyitott rájuk ajtót. Az ifjú Kőszegi Henriket hozta magával. A
király felugrott:
– Végre hát! Már fékem, Henrik, megöltek a tatárok.
Henrik széttárta kezét:
– A legsebesebben jöttem, ahogy lovam bírta. Harmadik Balduin kis seregét szétverte a tatár
bolgár földön. Úgy hiszem, a latin császárságnak befellegzett. Nem volt kemény csata, igen
könnyedén győztek.
– Elvonulnak?
– El, annyi bizonyos.
– Mit végeztél a kunokkal?
– Nem tudom magam se.
– Visszatérnek-e vagy sem? Megmondtad-e szó szerint, amit üzentem? Kínált kiváltságaikat
emlegetted és háborítatlanságukra tett esküvésemet, dús, jókora földet? Elfogadták-e, hogy a
nádor lesz bírájuk? Szólj hát!
– Szejhán kun vezér maga elé bocsátott, de nem örült nekem, ígéreteidet, királyom, mind
elismételtem; ő bólogatott rá. Így beszélt: mihelyt a tatár elvonult utunkból, elindulunk a két folyó
közébe. Velünk tartanak a jászok és a besenyők maradékai is. Elfogadjuk, szolgáljuk a fejedelmet
hűséggel, akit a magyarok választanak, akarnak.
A király közbevágott:
– Nem értelek! Beszélj világosan!
– Magam is így szóltam Szejhánhoz, de ő ravaszul mosolygott, és azt felelte: „értsd, ahogy
akarod, vitéz!” Magyarokra leltünk, bizony, királyom, ők is követei voltak valakinek. Semmit sem
tudtam meg. Kértem Szejhán szolgáit, bocsássanak újra uruk elé, nem engedtek.
A király széttárta karját:
– Nincs más fejedelem a magyarok földjén, csak én, a koronás király. Néhány vár, amely
megállt, az enyém, falaik mögött próbált híveim. Ki más ura lehetne rajtam kívül, akinek Szejhán
hódolni akar?
Az egybegyűlt urak délidőig találgatták, hányták-vetették a kun vezér üzenetét.
– Talán valami kán fészkelte magát Tiszántúlra, s országolni akar?
– Frigyes herceg ármánykodik, s valami „ál-Árpádot” küld az országba?
– Velence? A császár?
Nem lettek okosabbak. Délután újra magához hívatta Sámsont a király. Levelet íratott a
deákkal az írópadon. A belépő hallhatta a toll sercegését, Béla úr szavát, amit papírra vetettek.
– Várd meg, nyomban végzek a levéllel – intett a fővadásznak. – Ülj csak le ott, beszédem lesz
veled.
Hűségre kényszerítem minden hívemet, aki csak megmaradt szerte az országban. Ne engedjetek
hamis szó ámításának. Erős hadakkal, fejedelmek segedelmével hamarosan megtérek
országomba, és megbüntetem majd a gonoszokat, rablókat, pártütőket, és megjutalmazom a
híveket, ahogy törvényeink közt irottan vagyon...
Áradt belőle a biztos királyi szó, és Sámson vitéz szívébe új bizalom költözött. A király elvette
a tollat a deáktól, és a keze írásával erősítette meg a pergamen sorait. A deák elment, hogy
selyemszalagra ütött pecsétet varrjon levelére. Béla úr szemközt fordult hívével.
– Visszamégy magyari földre. Felkeresed váraimat, szétfutott nemeseimet. Megerősíted őket
hitükben, felmutatod levelemet. A király képe leszel előttük. Ha hírül veszed, hogy pártütés dúlja
országomat, ne tántorítson.
– Szavad nekem adtad, és én hűséggel megőrzőm.
– Kísérőt utadra nem adhatok, jobb, ha magad mégy. Sereggel felér a pergamen, amit viszel.
Néhány aranyat tétetek tarsolyodba. Most szegény a te urad, de majdan nem feledkezik meg rólad.
Menj, szerencse veled, az írást künt megkapod.
A király magára maradt, egyszerre kiült arcára a nyugtalanság. Egyre Szejhán üzenete járt
eszében: „elfogadjuk és szolgáljuk hűséggel a fejedelmet, akit a magyarok választanak,
akarnak...”
 Fut a szarvas sebesen. Előrevetett roppant agancsával szertehányja a kopókat. Pompás ugrással
átszeli a vízmosást, vág a nyiladéknak.
Kilép a fák közül az íjász, feszíti a húrt, sivít a vessző, amikor a bőrkesztyű ujja közt a toll
átsiklik. Kapaszkodik felfelé a vad, de nyomában suhan a halál, a meredek gazzal fedett
hegyoldalban.
Hemperedik lefelé, két acsargó vadászeb veti rá magát.
– Biztos lövés volt. Ifjú uram sohasem téveszti célját! – mondja Sujom, amikor maga is kilép
lesből a csapásra.
– Magam is úgy hiszem – bólint Ernye, és nem siet zsákmányához. Majd gondolnak arra a
szolgáló vitézek. Jön is már túlfelől széles késével kezében Keve hadnagy néhány kísérő
vadásszal, és odébb rugdalja az üvöltő, vért kóstolt kutyákat.
Ernye leült egy eldőlt fatörzs derekára. Sujom mellette áll. Tisztje. Hogy mindig Ernye
közelében maradjon, azt Beke akarta.
Gazdag lombú, késő tavaszi erdő öleli őket mindenfelől. Egynapi járóföldre vannak a Dédes-
hegyi vártól. Nem térnek vissza ma oda, holnap sem.
Míg a vadat hajtották, a többi venyigéből, lombból éji szárnyékot készített. Már megvan az.
Kétszer fordult a hold, ők mindegyre a rengeteget járják. Zend nembéli Zotár háromszor próbálta
elveszíteni Ákos Ernyét. Legelőször akkor, amikor medve barlangjába csalta, de magára hagyva
ott, Ernye megölte a dúvadat. Kétszer lőtt Zotár nyilával lesből, orozva; hátulról kereste Ernye
szívét, de elhibázta. Télvégén egy harcosát küldte, hogy letaszítsa a falról, de bérencét megcsalta a
hó ropogása, előbb ugrott elő rejtekéből, s őt szaggatták holtra a sziklák.
Hosszú vadászportyára küldte akkor Beke Ernyét; sok vadat ejtsen az eljövendő hadjáratra.
Amikor Ernye a várudvaron lovára ült, rámutatott Zotárra, aki előtte állt:
– Ha visszatérek, megöllek párbajban!
– Állok elébe! – felelt a várúr.
Hallották szavukat a vitézek mind, és örültek. Közel a döntés ideje, a második hold is
elfogyott.
Jártak elfeledett csapásokon, vízmosásban. Táboroztak nagy torkú barlangban, ácsoltak házat
rönkökből. Zuhogva áradó patakokon keltek át, magas csúcsokra másztak. Megkeresték a
bujdosók táborát, és szövetséget kötöttek velük. Menekülőknek mutattak utat, hová tartsanak.
Egynapi járóföld még.
A vadat erős ágra kötik lábainál fogva a legények. Hatan emelik, jókora zsákmány.
– Már féltem, elszalasztjuk! – mondja Keve, törülgeti kését, amellyel a kegyelemdöfést
megadta.
Hármasban mennek az ösvényen. Egy nagy tisztáson, leterítve, sorban apró vadak sokasága.
Van ott nyúl, madárféle, néhány fiatal vadkan. Bontják, nyúzzák, belezik a prédát. Tüzek égnek,
nyársakon vacsora sül. Még csak alkonyodik. Csaknem kétszáz legény van Ernye kíséretében.
Elosztotta két táborra, a másik száz tüzeinek füstje ide látszik.
Szerencsével jártak.
Az elejtett vadak húsának legjava megfüstölten, bőrgöngyölegben halmozódik. Szépen nyúzott
bőrök, tőrnyélnek való agancsok – nem jártak hiába. Csak medve húsz esett. Mind nehezebb a
lovak málnája, ideje visszatérni.
Ernye szárnyékába megy, hogy megpihenjen. Talpon van pirkadat óta. Az ágkunyhó alját
megtömték fűvel, rugalmas gallyal bőven, tetejébe takarókat terítettek – puha, mint a nyoszolya.
A két hadnagy leül ajtaja elé a tűzhöz, hátukat a rőzsének vetik. Szólnak is meg nem is.
Mióta legyőzték a tatárt, versengve csepegtették Ernye szívébe a dölyf mérgét, és ez a rontás
lassan, akarata ellenére szétáradt benne. Ő fejedelem lesz, mondta nekik Beke titkolódzva.
Tanulja magasan hordani fejét! Hódoltasson, és ne hódoljon! Szolgálták hát ők az ifjabbat.
Szerették, de megtanulták csodálni is.
– Vele jár a szerencse, csókolgatja a lábát, bizony csuda dolog!
Sujom beletúr a tűzrakásba bottal.
 – Asszonynak kell lennie a szerencse istenének, másként nem hízelegne ilyen szemérmetlenül
– bólogat Keve is. – Ma azt a fene szarvast egy lövéssel terítette le. Alig élt már, amikor kést
mártottam bele.
– Emlékezel utunk elejére? Két vadászunk nap mint nap semmit sem ejtett. Megharagudott ifjú
urunk a két balogra, jól hátukra csapkodott íja húrjával vadásszokás szerint. Megszégyenültek
alaposan...
– Meg ám, emlékszem! – nevet Keve. – Másnap aztán mindegyre jött elébük a zsákmány, nem
győzték leöldösni. A tábor megbolondult, valahány legény volt, mind jött tartani a hátát. Ezóta
jutalomképpen ütjük őket. Add a kobakot, bátyám, beszáradt a torkom, mint a vízmosás nyár
végén. Mit mívelnek azok az esetebéddel ennyi ideig? Úgy énekel a hasam, mint a harsona!
– Türelmezz, öcsém, hisz jönnek is már.
– Nem látom, hogy a pecsenyés nyársat hoznák.
A legény megállt előttük. Futva jött, zihált nagyon.
– Kit kergetsz, öcsém?
– A másik táborból jövök, riasztó jeltüzeket láttunk a vár felőli csúcsokon égni. Ernye
urammal szólnék.
– Hát mi már senkik sem volnánk? Minden nyavalyáitokkal csak nem zavarnátok
nyugodalmát? Talán elszunnyadt. Keve cimbora, eredj ezzel a legénnyel, végre is a te táborod az.
Hátha csakugyan történt szóra érdemes. Ámbátor ezek a mai legények a légydöngéstől is
riadoznak...
– Még mit sem ettem! – dörmög Kéve, és kászálódik kelletlenül. Megy a tűz felé, ott vág egy
kis cobákot a foga alá. Az öreg hadnagyot szunyókálás fogta elő, nem állja soká ellenében a
harcot. Az éj árnyéka ballagva jön felfelé a hegyeken. Esthajnalcsillag ég már a világos szürke
égen.
Az alvó vállát megrázzák, felriad.
– Ezer mennykő, épp megcsíptem a leányt, mint ifjonc, markoltam a kontyát. Megcsapatlak, ha
nem okos szóval jössz te, Gáspár!
– Kenese van itt, Sujom uram!
– Már meg az is baj! Mi szél fútt ide, öcsém? Ülj ide mellém a rönkre. Hát sosem
estebédezünk?
Kenese leül, homloka gyöngyözik, remeg az erőltetett vágtától.
– Lidércet láttál-e, hogy ennyire igyekeztél?
– Jön a tatár felfelé Dédesnek!
– Ne bolondozz, öcsém, rúgok rajtad egyet menten. Régen voltam mesehallgató gyerkőc;
tiszteld fehér varkocsomat, hallod-e?
– Nem tréfa ez. Zotár sem hitte legelébb. Régóta nem láttunk tatárt, még Eger alatt sem, noha
ott gyakorta táboroztak. Most egyszeriben idehozta őket az ördög! Jönnek ösvényeken át olyan
gyöngyen, akárha keresztüllátnák a hegyet. A bevágásokat elkerülgetik, csak olyan vezetheti őket,
ki ismerős a vidéken.
Sujom feláll, pök egyet, szíja odvas fogát:
– Hát hiszen nem kis baj ez! Ezért gyújtottatok tüzeket?
– Bizonyára ezért.
– Ennénk talán előbb, megyek, költöm a vezért.
Belép a sötét szárnyakba, keresi tapogatózva Ernyét. Megérinti.
– Ébredezz, ifjú uram!
Ernye felserken könnyű álmából, nyújtózkodik:
– Hajnal volna már?
– Még éj lesz előbb!
Fölkel, ásít, megy ki az ajtónyíláson. Sok vitéz odagyülekszik addigra. A hír szétfutott a
táborban. Ernye végignéz rajtuk, int kezével:
– Osszatok eleséget!
Nem kapkod a vezér, és ez így a legjobb. Megnyugszanak, ki-ki széled a tüzéhez.
 Fatálon kínálják Ernyének a sercegő, illatos pecsenyét. Ölébe veszi a tálat. Egy fiatal gyerkőc
áll mögötte, buzgón segít kézre adogatni a kést, cipót, kulacsot. A többi csak úgy a markából
falatozik. Lángok pattognak, besötétedett egészen.
Keve érkezett vissza táborából, néhány lépésnyire a hadak hadnagyától megáll. Szólna már, de
Sujom megbökdösi a lábát:
– Ülj csak közénk a híreiddel együtt. Kotorj magad alá rőzsét, végy cipót kezedbe. Majd ha ifjú
urunk megelégedett, beszélhetsz.
Esznek szótlanul, de a várakozás türelmetlensége tölti el őket. Íme, udvari népem – gondolja
Ernye. – Nincsenek derekabb hívei egy királynak sem. Szeretnek, ellesik szemem rebbenését. Új,
büszke birodalom látása borítja el az agyát. Építője lesz annak.
– Te szólj, Kenese, legelőbb, hiszen Zotártól jöttél.
Ernye, amíg az estebéd tartott, felismerte s tudja, nem hiába jött.
– Tatár vonul ellenünk nagy haddal. Ahány az ujj fél kezemen, annyi ezer. Ismerhetik az utat,
mert egyenest Dédesnek igyekeznek. Zotár uram kéri kegyelmedet, segíteni induljon nyomban
táborával.
Ernye hangja haragos, szigorú:
– Miért nem megy az ellenség elé?! A sziklautakban nehéz veszteségeket okozhatnának.
Vágatná be a fákat körös-körül. Miért vár, míg Dédesig érnek?
– Annyi ész nem szorult Zotárba! – súgja Sujom jól hallhatóan Kevének.
– Áruló vezeti a tatárt, másként nem lehet! – vág szavába Kenese.
– Tán megvárnád, míg megkérdez a vezér!? – mordult rá Sujom gorombán. – Áruló, nem
áruló, kétezer fegyveres is lehet, ha a múlt nyáron megmenekítetteket harcba viszi. Elég az,
minden rejteket ismer, az ellenség csak idegen! Ez a pár vitéz hiányozna a táborából?
– Beszélj, Keve, mi hírt hoztál az előbb?
– Semmi az! Zotár jelzőtüzeket gyújtott, jól odalátni táboromba.
Ernye feláll, próbál elnézni a fák felett, hogy tüzeket lásson. Megvonja vállát.
– Állíts őröket, Sujom. Mikorra érhet a tatár Dédesig, Kenese?
– Ha hajnalban indul, tán délutánra...
– Most hol lehetnek?
– Bizonyosan nem tudom, késő reggel indultam kegyelmed keresésére. Akkor küldött Zotár
vitézeket, hogy meglessék őket, hol táboroznak éjszakára. Tán húszmérföldnyire lehetnek.
Ákos elgondolkozik, megsimítja homlokát.
– Hajnalban költess fel, Sujom. Megálmodom, mit mívelünk!
– Biz az jó lesz – bólint a hadnagy. – De álmodnánk tán együtt, csontjaim fáznak az
éjszakában.
– Gyere hát, vendégül fogadlak. Visszamégy, Kenese?
– Ha engednéd, ifiuram, maradok.
– Maradj hát!
Sujom elősorolja még az őrök neveit, a többi köpenyébe csavarja magát, elfekszik a tüzek
mellett. Szép éjszaka van, levél sem rezdül. A hadnagy körüljárja táborát, a lovak béklyóit nézi.
Nyugodalom van.
Visszatér a tűzhöz. Keve rágcsál még valami csonton.
– Megyek már, megyek – kászmálódik a szigorú pillantástól.
– Ügyelj jól odaát. Kelj pirkadat előtt, valamit forgat fejében urunk.
– Az jó mulatság lészen!

– Bolondságot tanácsoltál, ugor, az ebliszek megzavarták az eszedet! Rábírtál, hogy akkor

táborozzunk, amikor még égtetőn a nap. A sereg fáradt, mondtad; jó, igazságod van, pihenjünk. A
vár nem jurta, hogy csak odébb fussanak vele. Miért akarsz indulni éjszaka?
Kahil nyugtalanul nézi vezetőjét. Patak völgyében táboroznak, két ér fut össze lábaik előtt.
Körülöttük felvert sátrak, távolabb őrtüzek, béklyózott lovak. A völgyet megtöltötte színültig az
alkony, megfeketedett erdők zúgnak minden oldalon.
 Kálmán lehajol, a patak hideg vizében megúsztatja forró tenyerét. Leakasztja kulacsát övéről,
felvizezi benne a bort, Iszik, törli bajszát.
– Vitéz Kahil, bátor vagy, de bölcs nem!
A temnik arcán megrándul a bőr, hanem most nincs helye haragnak, nagy szüksége van
vezetőjére.
– Ellenségeink tudják már, hogy közelgünk. Táborunkat meglesni leküldték harcosaikat.
Lehetetlen, hogy meg ne találtak volna. Megolvastak minden lovat és katonát. Tudják, hogy a
pajzsod bőr vagy fa-e, hogy lándzsád van inkább, vagy kardot kedvelnek embereid. Hasztalan
fáradság volna keresni őket, akár tóba vetett követ, rejti őket az erdő. Est közeledtekor bizonyára
visszafordultak, és úgy hiszik, itt talál a reggel. Jó csapdákat vetnek lábad elé, te beleesnél azokba.
Én ismerek minden utat itt, sötétben is mintha napvilág volna, úgy vezetlek. A vár alatt találjon
minket a virradat!
Kahil rábólintott:
– Minden szavad aranyat nyom, indulunk.
Int, hívja a szolgát, küldi a dzsagunokért. Azok kedvetlen gyűlnek sátrába, szemükben az álom
restsége.
Kahil elmondja a tervet, ők ellenkeznek, érvelnek, maradnának.
– Itt csak egy akarat van, így áll a Jasszában: a vezéré. Talpra, hadinép, győzhetetlenek!
Roskadnak a bontott sátrak, sereg készül. Málhák szíjai gubancolódnak össze, lovak riadoznak
éji úttól. Nincs holdvilág, a sötét feneketlen, csak csillagok égnek. Egy tucat harcost tüzek körül
hagynak cselvetésképp. Indulnak az első sorok, elmerülnek az erdőben. Élén Kálmán, az ugor,
mellette Mehti a mohamedán dzsagun. Titkolt parancsa, hogy nyomban megölje, ha csapdába
vezetné.
Vadak zörögnek körülöttük, éji vadász farkasok zöld szemei villóznak rájuk. Rövid
vakkantások, vadak az éj erdejében. Madarak rebbennek fészkeikből, megnyugszanak.
Kálmán jól ismert ösvényeken léptet. Néha leugrik a lováról, fut gyalogosan néhány lépést,
vizsgálja a csapások útvesztőjét, szeme, mint a hiúzé, de inkább érzi az utat, mint látja. A fák
ismerősek, évekig járta ezt a vidéket. Erdők közt született, ismeri zörgéséből a vadat, zúgásából a
patakot.
Mehti is kászálódik nyergéből, kíséri útkereséskor, nehogy eltűnjön a sötétben.
Kálmán nem akar megszökni, hozzájuk esküdött, velük marad a véres leszámolásig. Ismeri a
dzsagunokat mind, együtt voltak Esztergomnál, Győrnél. Számtalan falvat pusztítottak el. Annyi
vér tapadt hozzájuk, megfúlnának benne, ha rájuk öntenek. Válogatott vitézek, könyörtelen
tigrisfalka. Minden pusztításukat ismeri.
Tudja, egyetlen hamis mozdulatnál hátát keresik a nyilak. Azért elszökhetne a sötétbe. Nem
fél, csak a véletlen szeszélyétől.
Bosszút fog állni.
Szűkülnek az ösvények, mindinkább egybeölelkeznek felettük a fák. Mennek gyalogosan.
Nyereghez nőtt harcosok másszák keservesen az emelkedőket. Kövek botlasztják, törik lábukat.
Fennsíkra érnek, szétszórt bokrok mindenütt. Felettük tiszta fényszikrával borított ég.
Gyülekezik a hosszú sorokra szaggatódott sereg. Kálmán jól tudja, mi merre van körös-körül. Az
égi fények útmutatók neki. Éjfél is elmúlt.
Kahil odalovagol hozzá, kilép a kengyelvasból.
– Miért álltunk meg?
– Ahol van Dédes vára! – kezét kinyújtja egy még távoli hegy felé.
– Jókora út!
– Az! Jó volna kétfelé válnunk. Itt, bal kezem felől, lent hosszú vízmosás vezet. Valamilyen ér
is szalad abban. Fent, a forráson túl, széles csapás vezet. Azt már a várbeliek vágták. Két lovas is
elfér azon, a vár mögé visz. Ha volna olyan bátor tiszted, aki egy csapatot azon felvezetne,
kétfelől ragadnánk meg őket, hurokba fognánk, mint a vadat.
Kahil hallgat, méri a szót, veszélyt érez benne:
– Úgy akarom, hogy együtt maradjunk. Embereim nem ismerik úgy a vidéket, mint te.
 Kálmán egykedvűen ül lovára.
– Ha most olvashatnék az arcából! – gondolja a temnik, és átkozza az éjszakát.
Körös-körül hegyek, titokzatosan, némán. Völgyek rejtőznek alattuk, csapdákkal, amelyeket
nem ismerhet. Kálmán visszaszól:
– Indulok, maradjatok nyomomban. Ne neheztelj, uram, ha prédád elszökik, s a kincseknek
hűlt helyét találod. Figyelmeztettelek.
– Várj! Visszafogja lovát.
– Megesküszöl, hogy nincs árulás benne?
– Bosszúmra esküszöm, meggyaláztatásomra!
– Mutasd meg az utat Mehtinek, legjobb harcosom.
– Miért éppen én, dicső temnik?
– Méltónak találtalak, hogy magad vezess egy ezert.
– Hitvány vagyok, uram!
– Mindnyájan azok vagyunk, csak Isten a magasztos – mondja halvány gúnnyal Kahil. – Két
részt kapsz a zsákmányból!
Int Kálmánnak:
– Vezesd el csapatával a vízmosásig, itt várok rád. Egy dzsagun veled megy, nehogy
visszaúton baj érjen.
A renegát bólint, Mehti kelletlenül követi. Recsegő bokrok között ereszkedik lefelé meg-
megcsúszva a csapat. A vízmosás ott van. Sok-sok egymásra rakódott kő, fehér halmokban.
Halkan zümmög a keskeny ér középen, itt-ott sötét tócsákba gyűl.
– Ne félj, dzsagun Mehti, világítanak előtted a kövek, el nem tévesztheted. A forrásnál fordulj
kelet felé. A vár alá ne jöjj ki, ha előbb érkezel, várj, amíg meghallod kürtjeleinket.
Kevéssé megkönnyebbül a tatár szíve, mert noha a ló botladozik, itt mégiscsak jobb az út, mint
a fák alatt. Kálmán int kísérője felé:
– Gyere, Kahil türelmetlen!
Kapaszkodnak, hátul a mongol, aki fél egyedül menni az ugorral. Visszaérnek. A temnik int,
szálljanak nyeregbe.
– Míg leértünk, két lónak lába tört. Kahil csak legyint:
– Eh, mit számít két állat most. Igyekezzünk!
Keskeny, vadak taposta bozótba léptetnek. Kálmán visszarántja paripáját. Dühödt farkaspár
hörög a sűrűben, kelletlen odahagyják véres éji lakomájukat.
– Ők is tort ülnek, mint mi reggel – mondja Kahil...

Mehti csapata kiért a patakmederből, gyülekezik a forrásnál. Két katonát felküld a dombra, fák
közé: keressék meg az utat.
Hamar visszatérnek.
– Hosszú ösvény vezet előttünk, dzsagun! Jól látni, hogy fejsze vágta azt. Merre forduljunk
rajta?
– Az ugor eddig igazat beszélt, jó lesz ezután is követni a tanácsát. Fordítsátok lovatok fejét
napkeletnek.
– Sok állatunk lesántult az éles kövek között.
– Kaptok helyette mást. Előre!
Az út kedvükre van, nem kell gyalogosan menni sehol sem. Magas bükkfák állnak kétfelől
egyenes derékkal, némelyik elszáradt. Már közelít a hajnal, sápadoznak a lombokon átvillogó
csillagok.
Valaki leghátul felordít. Lova letért az útról, kötélbe akadt. Rémítő recsegés támad,
megindulnak a fák sebesen. Rogynak, taszítják a szomszédos törzseket. Szakadnak a lombok,
faderekak. Ló nyerít, emberek üvöltenek halálfélelmükben.
– A fákat bevágták! – fut át a rémület Mehtin. Sarkantyúz, ösztökéli gyorsabb vágtára lovát.
Azt is hajtja a rémület, fut, ahogy lába bírja. Mögötte gyilkol, omlik az erdő. Hallja, hogyan
csapnak össze háta mögött az ágak. Menekül. Az ezer nincs sehol.
 Ágaskodik, leveti magáról a paripa. Két tollas nyíl fúródik szügyébe. Mire felocsúdna,
vasmarkok ragadják kétfelől, viszik.

– Ég tán a fedél? Ereszted el a lábam, mert megbánod! – szitkozódik Sujom, amikor a

szárnyékajtóba lógó csizmás lábát megragadják, húzzák. Költögették előbb, de aludt nagyon
mélyen. Dörzsölgeti szemét, káromkodik, megy a tábortűzhöz. Előmutatják a foglyul esettet.
– István fiam, nyargalj Kevéért, az ért a nyelvükön, hívd ide hamar!
Fut a legény, Sujom leül a rönkre, nézi értetlenül a tatárt.
– Hát ez meg hogy kerülhetett ide?
Megriadt madarak sokasága húz el felettük, szárnysuhogtató csapatban. Látják őket a fehér
virradati homályban.
– Lám csak, Gejza! Miért hagytad el az őrhelyed?
– Ledőlt a régi bevágás végig, ég tudja, hány tatár szorult alá. Ember és ló ott nyöszörög a
rönkök alatt.
Sujom nyakát vakargatja inge alatt. Töprengés jele nála.
– Ott még akkor vagdaltuk be a fákat, mikor Kálmán elszökött közülünk, féltünk, hogy tatárrá
lett. Sok azokból ki sem hajtott tavaszkor, álltak lombjukvesztetten. Dédes felé viharok döntötték
le már többjét, itt maradt csak meg csodamód. Kerülgettük, nehogy mi szoruljunk alá...
– Ébresszétek meg Ernyét!
– Egyet se küldj értem, itt vagyok!
Ott áll lépésnyire vitézei mögött, nézi a megkötözött tatárt. Sujom magyaráz, ő hallgatja.
– Nem értem! Ezek a várnak igyekeztek, mégis elfelé mentek attól. Eltévedtek volna?
– Amott jön Keve, tüstént okosabbak leszünk!
Keve üdvözli vezérét, szót vált Sujommal. Fordul a rabul esetthez, emlékezetében szavakat
keres. Kérdez, amaz összeszorítja száját.
– Hej, a keservedet! Ha nyomban nem beszélsz, felmagasztalunk valami vastag ágra, aztán
bokázhatsz! Ki vezet, merre vonultok, miért jöttél erre?
– Egy ugor mutatja előttünk az utat, rohadjon el a belseje! Megcsalt bennünket. Rávette a
temniket, hogy éjszaka vonuljunk az erősség alá. Kincsekkel hitetett...
– Milyen forma az az ugor?
– Fiatal, magas, Kahil szolgája.
– Nincsen-e halvány sebhely homlokán?
– Van, szemöldökéig ér.
Keve elereszti a mongol mellén megragadott bőrujjast:
– Vigyétek!
Ernyére néz:
– Ördög belé, Kálmán hozza nyakunkra a csordát, de nem lehet gonosz szándék benne. Tévútra
küldte a csapat egy részét. Éjszaka vezeti őket, a hajnal Dédes alatt találja. Zotár örül majd
nagyon!
Sujom haragosan döfködi kardhüvelyével a földet.
– Tán úgy véli Kálmán, hogy kedvünket leljük a tatárokban, mulatni akarunk velük, vagy mi?
Nem azokkal akarunk huzakodni! Már amúgy is mennek kifelé, járjon nyomukban dögvész,
keselyűikkel együtt.
– Nyergeltess, ne szaporítsd a szót! Ha nyomban indulunk, még delelő előtt hátukon lehetünk!
Sujom kiált a vitézeknek. Fut, siet mind, nem félnek a harctól.

– Hajnal van, uram, és nézd, felettünk a vár is.

Dédes alatt a kanyargó völgyben tatár had gyülekezik. A még árnyékba boruló kettős hegy
felett rózsás virradás nyújtogatja ujját. Kahil látja a magasan emelkedő erődöt. Oda nem lesz
könnyű feljutni. Néhány előőrs elnyargal, de igyekszik vissza hamar:
– Lóháton nemigen járható az ösvény! Vezethetjük kantáron az állatokat.
– Itt kell hagyni őket a völgyben, gyalogosan indulunk – határoz Kahil, és Kálmánhoz fordul.
 – Beszélik dzsagunjaim, amikor a keskeny sziklaúton vezettél, sok harcosom szakadékba
zuhant. Nem vihettél volna másfelé?
– Nem, ha vész közelít, ők behasogatják a fákat. Egy rossz lépés, és egész népedet eltemeti a
leszakadó erdő. Nincs más út! Mehti ott lapul a vár túlfelén, már lesben áll, s rohamra kész.
Fúvass kürtöt, uram, induljunk mi is!
– Hamis a szavad, ugor, felserken az őrség. Elég, ha Mehti elállja a menekedésüket.
Gyanakszom, hogy elárultál. De a bőrödet lehuzatom, ahogy kívántad, ha nem lelek elég kincset.
Kálmán nem felel, egykedvű marad; ki bánja már. A dzsagunok a temnik köré gyűlnek. Nem
hányja-veti sokáig haditervét.
– Ezer induljon a kisebb csúcs felé az ösvényen. Jó út az, ha meredek is. Rohanjátok le a
tornyot, nem erős. Ott végezve, a hajlott hegyháton át támadhattok szemből a várra. Kétezer a
várhegyet mássza meg más-más oldalon. Félúton sík helyet találtok, ahol a lábatokat
megvethetitek, így mondja az ugor. Én ezredemmel fedem hátatokat... Odafönt fújjatok kürtöt, és
Mehti segítségetekre megy. Nem nagy erősség, pár száz gyáva ugornál nincs ott több.
Megnevezi a vezérlő dzsagunokat. Ki-ki siet csapatához. Nem kedves nekik a hegyi
gyalogharc, de nem mehetnek el üres kézzel. Az ugor szolga gazdag zsákmányt ígért. Kahil a
völgyben csörgedező patakhoz léptet, itat. Kálmánra néz.
– Eredj rohamra te is, ne állj itt. Ha betörtök, megmutatod az arany rejtekét. Úgy mondtad, hű
maradtál. Nem akarsz bosszút állni?!
A renegát nem felel, leszáll a lóról, meg sem béklyózza. Kardját, pajzsát viszi.
Hosszú sorokban gázolnak át a füvön szétterülő vízen, járnak hideg sárban térdig. A várnak
vezető ösvény a jobbik út. Meggörnyedve másznak felfelé. Csörömpölő kardtokot, csatokat a
lovak mellett hagyták. Pajzs van velük, mezítelen smitkár a kézben, tegez s nyilak jól kötött
puzdrában.
Már nem alszik a torony őrsége, a strázsa észreveszi a felfelé nyomuló seregkígyót. Megfújja
tülkét egész tüdejéből. Bércről bércre verődve hullámzik a riasztás. Félszázán vannak odafönt,
elállják az utat.
A tér szűk a sziklák között, csak kevés harcos kerül szemközt. A tatár kétfelé szakad, oldaról
kúszik fel, át köveken, tüskebozóton.
A várban is fegyverre kap az őrség, felragadják a falnak támogatott lándzsák, pajzsok sorát,
futnak a támadó elébe. Az íjászok ellepik a falat. Két és fél zászlónyi az egész várnép, de
oltalmazza őket az úttalan meredek hegyhát, az egyetlen jól járható út Kisvár felől vezet, a
másikat lezúdított sziklákkal elzárják.
Harci üvöltéssel, csenevész fákba kapaszkodva, sűrű törpebokrokon áttörtetve jön hegynek fel
a mongol. Rönkök, sziklák zúdulnak le a magasból. Erőlködéstől csikorog a támadók foga. Sűrű
növényzet fedi őket, kúszva-mászva, felvérzett tenyérrel, bukásoktól törődötten érnek mind
feljebb.
Váratlanul bukkannak egymásra az ellenfelek. Kettesével, hármasával akadnak össze, és
viaskodnak. A bokrok aljára vér frecskel, az eltévesztett suhintások alatt levél repked. Fegyver
verődik össze, birkóznak keményen.
Nagy sziklagörgeteg indul útjára. Széles sávban zuhog, ugrál sok félmázsás kődarab. Ordítás
van előtte, mögötte csend mindenütt.
A másik ezer, amelyik hátulról massza a hegyet, a törpefákkal fedett északi oldalon törtet. Az
ösvény el van torlaszolva, a sűrűn vágják át magukat...
Jó szaladásnyira a mályinkai völgyben, erdőkből kiégetett tisztáson tizenkét-száz férfi csatol
fegyvert, nyergel. Ha a kürtök nem is hallatszanak idáig, látják jól a saroktoronyba gyújtott jeltűz
füstjét.
A régi ellenség visszatért, nyomukra lelt. Legtöbbjüket múlt nyárvégen szabadították
fogságból, asszonyostul. Kunyhót építettek, irtották a rengeteget, feltörték a földet, hogy kenyerük
legyen. Nem fogtak rozsdát a fegyverek. Csak volna vezérük, akit kövessenek...
 A tatártól zsákmányolt lándzsa hajdani gazdái ellen visz halált. Apró sztyeppei lovak dobognak
alattuk. Már magasan jár a nap. Néhány vitéz ugrat az indulni készülők közé. Keve jár legelöl.
Paripája majd leroskad, amikor megállítja; félholtra hajszolta a szegény párát.
Leugrik, kiált:
– Más lovat nekem hamar!
Örvendeznek látásán, Keve tudós hadnagy. Mind kínálja, dicséri hátasát, büszke lenne, ha
elfogadná. Végre választ egyet, rajta terem. A vének aggodalmaskodnak:
– Hát Ernye úr hol maradt?
– Tatárra megy egyenest, ha ideér. Nem hajszolhatja agyon állatait, másként elbánik vele a
kutyafejű népség.
Körültekint.
– Ide, Kenéz, hamar! Vidd a népség felét kerülővel a völgybeliek mögé. Magam nyargalok az
ösvényen. Ha felérsz, adj jelet, vágjuk őket kétfelől.
Megosztják a harcosokat, szétválnak.
– Nem veszik-e meg a várat, még mi cseles harcra készülődünk?
– Alig! Ha falig jutnak is, mivel másszák meg? Néztem odaföntről őket, amikor hátuk mögött
általjöttünk. Nem kenyér a vár, hogy harapni lehetne!
Megcsapkodta lovát:
– Rajta, kis táltos, verjük régi gazdáidat!
... Kálmán a fák között kapaszkodik felfelé, kerüli a harcot. Holtakba botlik, fölötte, mellette
nyilak csattannak a fatörzsekbe. Egy kőhalom mögül várbeli toppan elébe:
– Ne tovább, kutya! Imádkozz! Hatot vágtam már ma, hetedik leszel!
Elfogja a kardcsapást, fordít szablyáján, s alsó vágással kiüti kezéből a vasat messzire.
– Vissza, Lázár! Mentsd az irhádat! Szólj Zotárnak, dugja ide az orrát, ne odafent vitézkedjen.
– Ki vagy te?
– Kálmánnak hívtak valaha! Számadásom vagyon Zotárral.
Lázár futásnak ered, a renegát megáll. Mongol csapat éri egyfelől a teraszos fennsík alját. A
védők meghátrálnak.
Egyszerre nagy örömkiáltás támad a magasban. Zotár jön lefelé, a hadijelvényt hozzák,
mögötte harminc pihent, válogatott vitéz. Vérében dől el a tatár, széles szablya vág utcát közöttük.
Ellövik nyilaikat, rejtőznek pajzs alá. Nincs, aki Zotárral szembeszálljon.
Kálmán ugyanott áll, ahol Lázárral megvívott. Sarkát sziklának feszíti, szilárd támasz kell,
hogy megállhasson.
– Hej, gyáva asszonyok! Tán fazekaitok mellé szaladtok!? – kiált a hátráló mongolokra, azok
szégyentől sarkallva megállnak.
– Merre bújsz, te áruló sakál? – kiáltozza a közeledő várúr.
– Erre tarts! Ki ne pukkadj a hetvenkedéstől addig!
Hatlépésnyire vannak egymástól. Szemükből sugárzik a gyűlölet.
– Azt hittem, már Ernye pajzsa mögé bújtál!
– A magam pajzsa se kell, mégis kutyáknak vetem a testedet!
Mindketten elvetik a domború ércet karjukról. Támadni fognak, nem védekezni. Zuhan,
csikorog a penge, markolat feszül, bal kézbe szorított tőreik elcsusszannak a vasingeken.
Hátralépnek.
– Megromlott a szemed, Zotár, kitörtek a fogaid!
– Egy utolsót rnég harapok velük rajtad!
Egymásnak vetik előrehajlott térdüket, közelebb szakad a csapás, mind halálosnak van szánva.
Csúsznak, megszalad alattuk a föld. Összekapaszkodva, birkózva gurulnak egy darabot.
Szétbontakoznak az ölelésből, ugranak talpra.
Egy dzsagun Kálmán segélyére jönne, rákiált:
– Félre, bagatur! Magam akarom megölni!
Hullámzik a mellkas, erőt gyűjtenek:
– Hasztalan feszíted erődet, engem nem fog fegyver!
 – A „Kende botja” sem különb kanász pálcájánál; megbizonyítom!
Kétszer elhárítják még egymás vágását, harmadjára nem védekezik egyikük sem. Egyszerre
döfik keresztül egymás vasingén a kardot. Elernyedve aláhanyatlik mindkét kéz, a véres
fegyverek földön hevernek. A számadás betelt.
Zotár kimeredt szeme az égre fordul, nem látja már a déli napot. Vonásain iszonyú keserűség,
megcsalatottság.
Kálmán egy fatörzsig vonszolja magát, nekiveti hátát, ülve marad. Él még, a seb a tüdőt érte.
Vért köhög fel, de lát, és hallja, mint harcolnak körülötte. Zotár eleste gyengíti a magyarokat,
hátrálnak, futnak a vár felé. Feladják a fennsíkot is, ott gyülekezik a mongol had.
Kisvárhegy tornyát is megvették, felégették. A hegyháton keresztül az ösvényen jön segíteni
onnan az ezer maradéka. Közel a zsákmány, végső rohamra készülnek. Könnyű kaputörő kost
húznak felfelé kötelekkel.
Néhány kötélhágcsó, kampós végű hurok; falak ellen mennek. A völgyben Kahil megdöngeti a
nyeregdobokat:
– A diadalmas bosszú órája ez!
Háromfelől harsán meg a kürt. Kenéz, Keve, Ernye csapatai bezúdulnak a völgybe.
– Hujrá!
Kiáltás harsog, elseprik a számra is kevesebb, készületlen mongol ezert.
Egy zászlójuk sziklától fedett háttal harcol keményen. Kahil is közöttük a legelső sorban.
Lovas lovas ellen, lándzsa kopja ellen. Mikor a fegyvernyél eltörik, kardtávolságra kerülnek
egymástól.
Sokáig tartják magukat, de egyszerre kövek hullanak felülről. Keve hadnagy vitézei vannak
ott.
– Előre, bagaturok! – kiált Kahil, és kiugrat. A magyarok szétrebbennek előlük. Ha
szétszóródtak, könnyebben végeznek majd.
A temnik kettőt is levág, szemközt futtat Ernyével. A görbe szablyák összecsókolóznak.
Tartják keményen szorított térddel a lovat, futni nem engedik.
Ernye elveszti sisakját, Kahilnak széthasad a kardja. Lendül a jobb kar ütésre, az
izomkötegekbe zárt erő kiszabadul.
A hadak hadnagya meginog nyergében, vállán elnyílik a páncél. A temnik előrehanyatlik,
átöleli lova nyakát. Arcát patakzó vér fedi. Ugrik a hű állat, futva menti urát a harcolók közül,
sűrűség feneketlen rejtekébe. Ott csúszik le nyergéből lovasa valahol.
Kahilból, aki Korezm városában, Nisapurban született, idegen, távoli erdőkben száll el az élet,
délidő után, amikor az erős májusi nap már széles pászmában töri át a lombokat.
A várkapu ledőlt. Harcolnak érte veszekedett erővel. Lassanként gyöngül a roham. A mongol
hátában ott vannak a segítséghozók. Szétszóródnak, lesodródnak kelet fiai. Hegyszakadások
nyelik el őket, vas metszi el az életüket.
Sujom és Keve járnak az élen, fáradhatatlanul, bátran. Akkor állnak csak meg, amikor meglelik
Zotár tetemét és Kálmánt. Sujom hozzálép, véres karddal a kezében:
– Tatárrá lettél?! Ellenséget hoztál ránk?! Meglakolsz!
– Egyet se veszkődj velem, Sujom apám, én már a halálé vagyok. Bosszúmat megálltam,
porban annak a feje, aki meggyalázott! Vesztébe vittem a magyari nemzetségek megrontóit. Mit
láttatok ti a tatár rémtevéseiből, itt elrejtőzve? Minden csontom teleitta magát borzalommal! Nem
akartam, hogy zsákmánnyal rakottan, békességesen vonulhassanak földjeikre vissza! Kezetekbe
csaltam őket, hogy karotokat harcra kényszerítsem!
Nehezen lélegzik a vitéz, szemeit lecsukja a tűző nap előtt. Sujom hüvelybe ereszti fegyverét.
– Iszen jól vagyon, Zotárt nem rovom bűnödül, szolgád lészen.
– Nyerhetek-e bocsánatot?
– A Nagyfejedelem igazságos, ő ítél majd!
– Megnyugszom benne!
Kálmán nem mozdul többé, elpihen, bizodalommal az emberek feletti igazságban.
 – Eltemetjük! – mondja Keve, és nem restell nyomban nekilátni, hogy tőrével a fák közötti
puha földet felszaggatva, az egykori társ testének rejteket ásson.
Megszűnt már a harc. Ákos nembéli Ernyét, hadak hadnagyát, vállra emelve hozzák felfelé
örömmámorban úszó győzelmes férfiak.

Az ünneplő várban hosszú útról megtér a követség. Van köztük egy kun is, megismerik tollas,
csúcsos süvegéről. Kantáron vezetik lovaikat át a kapun.
A falak alatt, a fennsíkon lakomatüzek égnek. Iszik, mulat mind a vitéz, lány sikong, búvik a
tréfa elől.
Hirtelenjében ácsolt roppant asztal az udvarközépen. Már terítik, rakják időtől megfeketedett
ezüsttálakkal, amelyek évtizedekig pihentek befalazottan.
A kun vendéget Zenta kíséri Ernyéhez, fel a bástyaszobába, velük a követ is, Patócs fia Csaba.
Kocognak az ajtón, benyitnak.
Ernye már Zotár faragott székében ül, úgy fogadja őket. Sujom áll a háta megett, aki
előrement, hogy bejelentse az érkezőket. Meghajol Csaba meg a kun is.
– Légy üdvözölve, magyarok választottja! Szejhán vezér képében jöttem hozzád, mint neki
hadnagya.
Szavának alig van idegen íze. A magyar és a kun két vér, de egy fajta, egy őságyék szülöttei.
– Ismerlek téged, Ákos nembéli Ernye! Tudom, igaz, szerető szívvel vagy a kun nemzetség
iránt. Ott voltam testőrző Kötöny király mellett a végnapon. Bátyám, Ete, királyunk hadnagya
volt, tudom, hogyan vívtál oldala mellett. Csodamód menekültem holtak közül, akár magad.
Hallottam a nevedet Csaba vitéz száján, és hívedül szegődtem, szószólóddá enyéim között. Ete az
én nevem is, bátyámtól maradt rám. Lelkével együtt fogadj szolgául!
Ernye feláll. Komoly méltósággal megöleli a hódolót.
– Ülj jobb oldalon asztalomnál!
Követéhez fordul:
– Hallgatlak, Patócs fia Csaba.
– Szejhán vezér már elindult ezóta a két folyam közé. Elfogadja urának, akit választunk, ezt
üzente. Vár táborában, hogy új fejedelmünk pajzsát maga is emelje. Járt nála Béla küldötte is, akit
nem fogadott el. Én és társaim vendégei voltunk.
– Megköszönöm derék szolgálatodat, hálám tied. Vár valahányunkat az asztal, legyetek
vendégeim...
Ete mellett egyfelől Ernye, másfelől Keve hadnagy ül. Köröskörül válogatott vitézek. Büszkék
a tisztességre mind, majd meghasad mellükön a dolmány.
– Láttam, tenger tatárt vágtatok le! – mondta Ete.
– Meghiszem azt, noha nem is egész erőnkből irtottuk őket – hetvenkedik a hadnagy. –
Halmokban áll a zsákmányolt fegyver, köpenyeg. Válogathat lóból minden harcos kedvére...
– Mikor indul vezéretek?
– Mihelyst együtt lesz minden had az irtáson. Vagy három válogatott ezer, a hitványát itt
hagyjuk prédát őrizni.
– Elég az!
– Béla urat, aki királynak nevezi magát, csak pár tucat rossz dalmát őrzi. Mind a táboromba áll,
aki meglát.
Idehallatszik a mulatozók zsivajgása. Roppant asztal körül is emelik mindegyre a kupát,
csengése tán a tiszta égig verődik. Mind Ákos Ernyére isznak.
Kétszer szállt le a nap azóta, hogy legyűrték a tatárt. A tegnapi nap a gyászé volt, halottaikat
eltemették. Ma örüljön, vigadjon csak, aki él, holnap táborba szállnak.
A táltosok nem örülnek velük. Előző estén Örvénykőre mentek áldozati állattal rakottan.
Telihold idején térnek vissza onnan. A Rák csillagkép kiteljesedését várják, a jelet, amelyet az Úr
küldjön, küldjön biztatásul.
Ernye alig szól, ritkán emel serleget. Tál minden java kínálkozik neki, keveset eszik belőle.
 Igazi vezér, aki meglelte a Kende botját a győzelemkor tegzében, íja mellett. Seb alig esett
rajta. Semmi az. Lelkében van törés, régi énje a Mohi csatasíkon odaveszett.
Zotár örökébe lépett.

– Istenemre, egy valóságos templomos! – hűl el Sujom, portyázó vitézek vezére.

Fehér köpenyben, páncélban, kopjásan, mint legendák magános kóbor lovagja, üget egy vitéz
az erdőszélen.
A hadnagy megsarkantyúzza paripáját, előreugrat a lesből. A lovag súlyba ereszti a roppant
öklelő fát, megállítja hátasát, bevárja. Megismerik egymást.
– Jószerencse hozott utamba, Sujom uram. Esztendeje megvan, hogy olyan szépen
keresztülvezettél a hegyek között.
– Több is tán. Miben jársz itt, Sámson úr, pápa vitéze?
– A király vadásza lettem azóta, főember, bizony. Gúnyám a régi, mert uram szegény még.
– Király? Nem ismerek a földön ilyen szerzetet.
– Szíved a régi, vén bajnok, de nem bánom. Ernye öcsémért jöttem, hogy elvigyem
magammal. Jó hírekkel vagyok rakva rogyásig, alig várom látását. Királyomnak minden hívére
szüksége vagyon, azért keresem.
Sujom leggúnyosabb ábrázatát veszi fel.
– Ej-ej! Bolondokat beszélsz, te vitéz, bár látom, tapasztalt volnál különben! Ákos nembéli
Ernye nem híve a királynak, mert a maga ura. Nem gondolnám, hogy öcséd lenne, és főhajtás
nélkül szólhatnál vele. Nem a mi vezérünket keresed, hát, járj békén. Akarod, hogy egy vitéz
elkísérjen?
Sámson elhűl a szavaktól, de nem bánná, ha megtréfálták volna, s nevetnék rökönyödött képét.
Senki nem nevet.
– Azért mégis szeretnék szólni kegyes Ernye úrral, ha lehet! – mondja végül megzavarodva.
– Nohát, neked lehet! Te mentetted ki az ütközetből, meg fog ezért jutalmazni. Ennek köszönd,
hogy a táborba mehetsz.
A Szinva mentén lovagolnak, hajló ágú fák alatt. Zenta gázol át lovával a túlpartról néhány
vitéz kíséretében, őszinte gyász ráncos arcán. Üdvözlik egymást.
– Mi hozott ide, tudós táltos? – kérdi Sujom.
– Beke meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy a hadak hadnagya mellett maradjak.
– Ez hirtelen esett. Úgy hittem, nem hal meg soha. Még ifjú voltam én, ő akkor is öreg.
– Amikor vezérünk elindult csapatával a két folyó közébe, hegyoldalról nézte, mint vonul az
újult hitű sereg. Nézte-nézte, hogyan nyeli őket sűrű erdő. Fél karjával faderekat ölelt, aztán földre
csusszant szépen. Hozzáfutottunk, felkaptuk. Gyógyító főzettel kínáltam, nem fogadta el.
„Engedte az Úr, hogy győzelmünk idejét meglássam. Mit kérhetnék még?! Hozzá indulok. A
balsors napjaiban nem veszhettem el. Bevégezve a vetés, az aratást majd más míveli!” És rám
parancsolt, jöjjek nyomotokba, itt legyek. Meghalt, testét tűznek adtuk, porát szelekbe vetettük.
Velünk van, körülöttünk van, mindenütt van!
– Erős tölgy roskadt a földre. Mi öregek mindinkább fogyatkozunk – mondja Sujom. – Az ifjak
nemigen bánják, milyen istent szolgálnak.
Gyorsabb ügetésbe kezdenek a lovak, előttük kitárul a Szinva völgye. Ott feljebb Miskolc
nemzetség falvai, földje voltak. Hol a nemzetség? Ki tudja? Elesett, elmenekült.
Sátrak állnak a folyóparton, haditábor. Gondos harcosok félig vízben állva lovakat
csutakolnak. Kötélnek támogatott lándzsák, pajzsok sora mindenütt. Karvalyos lobogó a vezéri
sátor előtt letűzve, őriző vitézek ajtaja előtt.
Ernye ott áll éppen, lovát várja. Két lovász hozza, keményen tartja a tűzvérű állatot. Sujom
csapata akkor ér oda.
A hadnagy megdönti derekát.
– Vezérlő uram! Zenta jött hozzánk gyászhírrel. Velem jött egy Sámson nevezetű vitéz is,
valami királytól jött. Téged keresvén csatlakozott hozzánk.
 – A vitézt lássátok vendégemül. Zenta, gyere velem! Megszemlélem a tábort, jöveteled okát
addig elbeszéled.
A király fővadásza ámulva néz utána. – Ugyanaz az Ernye volna, akit eddig ismert, akit
szeretett, védett s kalandokon együtt volt vele? Nem, más lélek ez. Nyájas, hatalmára büszke
vezér. Körülötte igazi sereg. Elégedett vitézek, jól táplált lovak. Fegyvernek bővében és sokan
vannak.
Honnan támadtak ezek elő? A király összes megmaradt várában együtt sincs ennyi harcos.
Kínálják étekkel, itallal. Köpönyeget terítenek alá, hogy leülhessen. Lovát leszerszámozzák,
megkötik.
Agyában elkeserítő gondolatok születnek. Fél tőlük, nincs tréfás szó az ajkán, noha barátsággal
biztatják beszédre.
Ernye sokára ér vissza, köszöntik egy szívvel. Lelép a nyeregből, jön hozza.
– Gyere, Sámson, a sátramba. Kedves szolgám vagy! Miért hogy nem jöttél elébb!
Követi a gazdagon díszített sátorba, idegenül cseng a fülébe minden szó. Ő az, s mégsem ő!
– Ülj le, beszéld el, milyen a világ odakünt.
– Miről szóljak legelébb?
Ernye nem ellenkezik az alázatos hanggal, hozzászokott.
– Amit legelőbbre valónak hiszel, azt mondd.
– Béla úr elindult Trauból sereggel...
– Hát még él? Ugyan miféle hadinépe lehet?
– Apádurad fél karját veszítette Fejérvár ostrománál...
– Nem bír vele a halál sem! Mi Ákosok mind ilyenek vagyunk.
–... Asszonyod fiút szült neked a múlt esztendő utolsó napjaiban. A keresztségben István nevet
nyerte.
– Derék nagyon, nem vész ki a család, lesz kire hatalmamat meghagyjam.
– Ugron fia Pál nem esett el Mohinál, végigharcolta Esztergom ostromát. Megsebesült, de
talpon van már megint. Tartóztatott, mert esküvőjére készül.
– Kegyes az Öregisten! Jó, ha van Esztergomban hívem! Mekkora a király kísérete?
– Kevés és gyenge is.
– Úgy hamar elbánok vele, nem nagy hadvezér. Negyvenezer kun vár rám a Tisza mellett.
Sámson nehezen jut szóhoz, szeme elkerekül.
– Mire készülsz, Ákos Ernye úr?
A vezér elsomolyodik, mintha egy pillanatra a régi volna.
– Neked nem kell úrnak mondanod engem. Adósod vagyok, ez legyen első kiváltságod! Halld:
a kunokhoz megyek, és ők besenyőkkel, jászkunokkal együtt fejedelmül fogadnak, akár ez a nép
is itt. Erős vagyok, győzedelmes leszek. Apám Fejérvárott, Ugron Esztergomban, rokonaim a
Csákok... Ki tud majd megállni előttem?
Feláll, egy asztalkáról felveszi a „Kende botját”:
– Lásd, ez hatalmam záloga, erőm van benne!
Ott ragyog az arany karvaly Sámson szeme előtt, be kell ismernie, méltó kar tartja azt. Ernye
öregebbnek, tapasztaltabbnak látszik éveinél. Parancsoló férfivá érett.
Arca hirtelen ellágyul.
– Gyere, menjünk a folyópartra. Alkonyodik, járok egyet az ismerős vidéken. Reggel indulunk,
búcsút mondok erdőm fáinak.
Ballagnak egymás mellett, mint a régi időkben. Rohan a hegyi patak táplálta folyó, kövek,
ágak sodródnak benne. Naphanyatlás szivárványszínei tükröződnek rajta. Lépkednek a parton,
szél fúj a hegyek felől.
Sámson beszél:
– Jöttem keresztül a magyarok földjén, s ép falvat nem leltem. Elszórt csontok végtelen halmai
mindenütt. Bujdosó emberek menekültek előlem eszelősen üvöltve, csontjukra aszva volt a bőr,
szemük olyan mélyen ült üregében, szinte eltűnt. Fakérgen élnek, reszketve, eszükvesztetten.
Anya megöli csecsemőjét, férj asszonyát! Rabló urak várukba csalják, gyilkolják, fosztogatják a
nyomorult embert, s nincs hatalom, mi féket vetne rájuk...
Bekanyarodtak a sűrű bozótba. Magas csalánok, kórók, tüskebokrok állnak ott. Elszenesedett
falak bukkantak ki belőlük. Beljebb mindegyre több a rom. Koponyák ropognak lábuk alatt; itt
ember lakott. Egy vadrepkény borította fal mögül felvert róka ugrik, menekül. Félig elkorhadt
csontok szanaszét, burjánzó éles füvek.
– Lásd, Ákos Ernye, itt Miskolc úr falva volt, emlékszem. Szép, gazdag vidék, jártam itt
valaha. Szerte mind ilyen a magyari föld, mindkét szemem sír rajta.
Újra kiértek a folyópartra, Ernye az omlott kövekre ül. Hallgat, mozdulatlan, támasztja kezét a
vezéri botra.
– Valaha volt egy kedves öcsém, szerettem, elveszítettem. De szavait megőriztem szívemben.
„A földet, ahol születtél, bármi áron is meg kell óvnod!”
Ernye ránéz nyugodt szemmel:
– Harc volt, vér folyt minden mezőn, más is elveszítette azt, akit szeretett.
Sámson hátat fordít, leszakítja a lenyúló faágat.
– Esztendeig járt a halál minden földjeinken. Már elvonult a vész, de nincs messze még, kész
visszatérni. Falat kellene emelnünk eléje, erőset, nagyobbat a réginél! Le ne ronthassák
semmilyen erővel! Ha most a magunk maradék véreit elöljük, hátunkba szúrt vastól kell
leroskadnunk.
– Már nem köt esküm Béla királyhoz, halálig szólt az! Én egyszer már meghaltam érte! –
Ernye feláll, az égre mutat. – Az elhagyott régi istenhez szegődtem, őt hozom fegyvereimen.
– Minden nemzetség békére vágyik, de te a Hadak urát vezeted ellenünk?! Nincs fedél, amely
a fejünk megóvja, nincs kenyerünk, hogy ehessen a halálra éhezett?! Nem véres isteneket
akarunk! Ki bánja őket? Vitázzanak rajtuk a papok! Napot várunk sötét vihar után, új kalász érését
égett mezőinken.
Ernye haragosan rázza a fejét:
– Vitába nem szállok veled!
Visszafordul, megy nagy léptekkel előtte. A tábor alatt Keve hadnagy jön elébük.
– Kerestelek, uram, egy kun csapat érkezett lehozzad. Hódoló kíséreted lesznek!
Ákos bólint.
– Kísérd jó sátorba Sámson vitézt. Reggel elhagy minket!
– Mit kívánsz még, uram?
– Jöjj sátoromba, de még éjszaka előtt. Járj szerencsével, Sámson, tán üzenek majd veled!...
Meghajolnak mindketten, a lovag és a hadnagy is.

Vászon surran, sátorajtó rezdül. Ernye felnéz félfektéből. Sötét van, a szövétneket már elölte.
– Hívtál, vezér, most jöttem parancsodért, hogy szétvigyem. Keve hangja nyugodt, várakozó,
de Ernye sokáig késik a felelettel.
– Elmehetsz, nincs szó, mit neked adjak... ezen az éjen nincs parancs! Menj, hagyj
egymagámra!
– A harcra gondolsz?
– Harcolni könnyű! A szívem nehéz. Künt a mezőkön Béla úr vonul ellenem, zászlókkal,
amelyek alatt vívtam valaha... valaha, mert úgy érzem, rég volt nagyon. Halld, hadnagy: fiam
született, de a faragott kövű istenházat, ahol az István nevet nyerte, lángba kell fojtanom. A
paloták majd ledőlnek előttem... ledől, ami még megmaradt. Nehéz elvetni a régi bőrt nagyon,
barátot eltagadni s véres karddal állni ellenében.
– Elküldöd hát végtére azt a templomost?
– Keresem még, mi legyen az üzenet. Ő eljött, fülembe döfte szavait, és azok most szívemben
dörömbölnek: „ha a magunk maradék véreit elöljük, hátunkba szúrt vastól kell leroskadnunk!”
Tudtam én, pusztít, gyilkol a tatár, de hogy leomlott mind a hajlék, s ki bennük élt, annyi
elveszett... nem! Esztendeje vagyok köztetek süketen, vakon! Miért tagadtátok el?!
– Beke akarta, nem más!
 – Tudod-e, Keve, hogy künt elfogyott a nemzetség, és még haldokolva is marcangolja
egymást?
A hadnagy közelebb jön, sátorcölöpnek veti kezét, áll Ernye felett.
– A templomos igazat mond, vezér!
– Holtak fejedelmévé legyek? Csontokból rakassak székem alá halmot?
– Kérdezd ezt Bekétől, Ákos nembéli Ernye, mert körötted e sereget ő idézte meg.
– Nincs többé! Testét felfalták a lángok, porait elhordta a szél.
– Úgy hát nincs, aki tanácsot adjon, magadnak kell a követ vállaidra venned!
– Nehéz az nagyon, elvetnem kellene...
Ernye emeli fejét, Kevét keresi, de annak nincs arca, most sötét körvonal ágya felett. Szemének
villanása, homlokrezdülése rejtve van. Ül rajtuk a csend, kívül lovak zörgetik béklyóikat, harsogó
víz görget követ.
– Ne némulj el! Halljam, mit forgatsz rólam a fejedben! Születik-e harag benned?
– Átkozott legyen, aki megítéli esküdt vezérét! Én fölesküdtem rád, vissza nem esküszöm!
Bármerre fordítsd lovad fejét, enyém is arra tart. Az este úgy szóltál hozzám: „Jöjj sátoromba, de
még éjszaka előtt!...” Itt vagyok! Várom, döntsed el, véres lesz-e a virradat?
– Akkor még hittem, hogy erős vagyok! De egyedül maradtam, és elfogyott esztendők árnyai
rám rohantak. Gyürkőzöm velük... El akarom vetni azt a templomost! Nem én mondtam neki a
dölyfös kemény szavakat, még ha az én szám ejtette is ki őket; félelem lopózott belém: ha áruló
leszek, a „Kende botja” elveszít... Most már szégyen tölt csordultig és nem hívatom Sámsont,
noha volna talán mit üzennem.
– Ne lásd hát többé őt, vezér. Mi lángoló szemedet szeretjük, nem orcád vörösét. Megértettem
én kimondatlan szavaidat, és jó szók azok. Elmondom majd a templomosnak, ha eljön a reggel.
Elmondom majd, te ne menj! Maradj meg nekünk... velünk.
– Úgy hittem, elcseréltem a lelkemet, amikor a sólyom megjegyezte mellemet, és jajgatás nem
ér el a fülemhez, de most mindegyre csak kiáltást hallok, és immáron, hogy Beke nehéz árnya
elfoszlott fölülem, mindjobban kiáltanak nekem. Futni szeretnék, béklyóim szakadnak... Mondd
hát, Keve, áruló vagyok-e, hitetek árulója?!
– Ki merné váddal illetni vezérét? A nap valahány reggelen felkél, hasztalan akarnád, hogy
égre ne hágjon! A nemzetség nem veszhet el egészen. Menj ki a mezőkre, hogy megbékéljen, aki
hív. Mi mindig veled leszünk! A ledőlt falat majd új vár fedi el, építs te is falat!
Ernye sebesen hullámzó mellel pattant talpra. Karjukat egymásra fűzték, s az éj puha
feketesége fonódik össze velük. Keve hátralép, meghajtja fejét:
– Most elmegyek. Reggel fölkeresem a templomost. Pihenj, vezér, gyűjts sok erőt egybe.
Bizodalmunk tebenned vagyon, szívünk is a tied.
Ernyét körülöleli az éjszaka, elalszik. Lágy szavú dal kúszik fülébe, és az égen még nem
halványulnak a csillagok.
Alig pitymallik még, megrázzák Sámson vállát. Ébred. A sátor nyitva, tejszín szürkület tekint
be nyílásán. Keve áll előtte.
– Kelj fel, lovad nyergelve vár. Iszákodat dúsan megrakattam. Indulhatsz!
Feláll, keresi kardját, köpenyét. Csizmát húz, megköti inge zsinórját, kilép.
Hűs van még, a hegyek lehelete ez. Felkanyarítja köpenyét. Átveti paripája fején a kantárt.
Szerszám zörög. Néhol apró tüzek égnek; az őrség éber, a tábor alszik mélyen.
Keve nyeregbe segíti.
– Várj! Figyelj! A vezér üzent! Menj Béla úrhoz, és mondd: Ákos fia Ernye él, és hű maradt
királyához. Mondd el: a Tiszához megyen hűségére téríteni a kunokat. Mondd el: mellette lesz
minden harcain, mint ott volt régen is. Eredj, vitéz, sarkantyúzd meg a lovad!
– Nem, ne küldjétek el! Hadd lássam Ernye öcsémet, hadd szóljak vele, hadd öleljem!
– Hozzá nem mehetsz, se most, sem máskor. Urunk ő, akit ha látsz majd egyszer, meghajolj
előtte. Esküdtünk rá, követjük. Menj, talán összevet a sors még!
Öröm és keserűség viaskodik Sámsonban. Dobog a ló, távolodik a tábor. Új reggel köszönti a
síkság felől.
 Ákos nembéli Ernye a fák között áll, tekintete hajdani barátja elfogyó alakját követi. Arca
kiismerhetetlen, büszke, nyugodt. Talán öröm bujkál a szemében. Ott egyre messzebb Sámson
lovagol, mellette Tárnok árnyalakja rémlik, s kettejük közt ő mint kisfiú. Viszik magukkal
boldog-boldogtalan ifjú napjait mindörökre. Erős kezében kettéroppan a Kende díszes botja,
beleveti a sebesen sodró, párázó patakba.

IDEGEN SZAVAK ÉS KIFEJEZÉSEK

arza – enyhe szesztartalmú, lótejből erjesztett ital

bagatur – szó szerint véve bátor, rettenthetetlen; leginkább a káni gárda vitézeit hívták így
baursi – udvarmester
csapan – bő ujjú, hosszú bőr- vagy posztókabát
dzsagun – százados
dzsigid – vezér, fővezér
eblisz – ártó szellem, gonosz szellem
jurta – kúp alakú nemez sátor
kántus – felsőkabát, köntös
kipcsák (vagy: polovec) – kun
kurultáj – a kánok tanácsa
mendu – jó egészséget!
nakar – üstdob
nojon (vagy: tumán basi) – tízezer harcos vezére
ordu – a káni jurta, a kán palotasátra
orkhon – vezér, tíz ezred parancsnoka
pajca – a káni futár nyakán függő aranytábla, rajta kiterjesztett szárnyú sólyom
polovec (vagy: kipcsák) – kun
smitkár – görbe kard
targud – testőr
temnik – ezredes
tumán – tízezer harcosból álló csapat
tumán basi (vagy: nojon) – tízezer harcos vezére

TARTALOM

Holt évek nyomában

ELSŐ RÉSZ
I. fejezet
A vihar
II. fejezet
A kiátkozott király városában
III. fejezet
Fortuna kegyében
IV. fejezet
Pápai legátus Pannonhalmán
V. fejezet
Amerre a sólyom elszállt
VI. fejezet
Új szelek születőben
VII. fejezet
A torna
VIII. fejezet
Magány
IX. fejezet
Szent András éjszakáján
X. fejezet
Róka a hálóban
XI. fejezet
A kegyosztó korona
XII. fejezet
A nász

MÁSODIK RÉSZ
I. fejezet
Vörös keleti égbolt
II. fejezet
A kitörés
III. fejezet
A vihar kapujában
IV. fejezet
A kőhídnál
V. fejezet
A harag vérrozsdája
VI. fejezet
Legendák ébredése
VII. fejezet
Rajtaütés
VIII. fejezet
Útközben
IX. fejezet
A nagy és nemes Esztergom városa
X. fejezet
A kettétört pálca

Idegen szavak és kifejezések

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Majtényi Zoltán. Szakmailag ellenőrizte: Kardos József
Műszaki vezeti: Gonda Pál. Képszerkesztő: Lengyel János
Műszaki szerkeszti: Wagner Orsolya. 15 300 példány, 28,; (A/;) ív, MSZ 5601
70.3769 Egyetemi Nyomda, Budapest. Felelős vezető: Janka Gyula igazgató
IF 1160 – f – 7175