NYOMASZTÓ

ÖRÖKSÉG I.
(Báthory Orsi történetei)
1

Ha azt mondom, hogy sosem fogom elfelejteni azt az elátkozott napot,

nem mondok sokat vele. Az ilyen napot nem szokta elfelejteni a
normális ember. Úgy beleég a lelkébe minden pillanata, mintha tüzes
vassal égették volna bele.
Éppen a laboratóriumban álltam az ablaknál, és az ablak alatt kutyát
sétáltató öregembert figyeltem. Az öreg minden reggel ugyanabban az
időben bukkant fel az utca túlsó oldalán, pórázon vezetve megtermett
kutyáját. A kutya békés állatnak tűnt: nem húzta az öreget, nem rángatta
a pórázát, és a szájkosarától sem akart megszabadulni. Néha azért kérőn
felnézett az öregúrra, hogy nem venné-e le róla ezt az átkozott nyűgöt,
de mivel a gazdájának esze ágában sem volt megszegni a törvényt,
tovább ballagott. Látszott, hogy kutya és ember nyugodt, összeszokott
párost alkot: ismerik egymás mozdulatait és talán a gondolatait is.
Ezután a kövér ember következett, aki ugyancsak napi
rendszerességgel az öreg és a kutya után ballagott, mintegy száz méter
távolságból követve őket. Az első néhány alkalommal még az is
felötlött a fejemben, hogy nem tudatos tevékenység szemtanúja
vagyok-e; értve alatta, hogy a kövér ember tisztességtelen szándékból
lopakodik a kutya és gazdája után. Még egy jövendőbeli bűntény
körvonalai is felbukkantak a fejemben; ahogy aztán naponta
megismétlődött a jelenet, rádöbbentem, hogy egyáltalán nem erről van
szó. Csupán arról, hogy az ember-kutya páros és a kövér ember is
óramű pontossággal végzi reggeli tevékenységét: az öreg és a kutya
sétálnak, a kövér ember pedig munkába igyekszik.
És eszi a hamburgerét. Mert a kövér ember láthatóan menet közben
reggelizett. Amikor felbukkant a látómezőmben, már ott volt a
hamburger a kezében; a szomszéd utca sarkán vette, s mire az ablakom
alá ért, már hiányzott a fele. Egyszer még az is előfordult, hogy a kutya,
mielőtt befordult volna egy tömbház sarka mögött, hátrafordította a fejét
a kövér ember felé. Arra gondoltam, hogy megérezhette a hamburger
illatát. S ebben a pillanatban én is megéreztem. Talán egy kis szellő
kaphatta fel az illatmolekulákat és sodorta be az ablakomon; vagy csak
a képzeletem játszott velem. Akkor már tudtam, hogy az ember érzékei,
kis képzavarral élve, igencsak gyenge lábakon állnak, nagyon könnyű
becsapni őket.
Hosszú történeteket mesélhetnék róla, hogy velem is hányszor
megtörtént már. Itt volt például az álmaim asszonya, akit három évvel
ezelőttig gyakorta láttam, vagy látni véltem. Azóta azonban nem
jelentkezett.
Volt időm hát eltöprengeni rajta, hogy valóban láttam-e, vagy csak
az érzékszerveim játszottak velem. Még arra is gondoltam, hogy talán
nem vagyok egészen normális. Persze nem köznapi értelemben, hanem
úgy, ahogy azokban a filmekben láttam, amelyek ebben az időszakban
kezdtek divatba jönni. Elsősorban az X-Men-re és hasonlókra gondolok.
A mutánsokra, például. Lehet, hogy én is az vagyok? De hát miféle
mutáns lehetnék − kérdeztem magamtól −, amikor nekem semmiféle
természetfeletti tulajdonságom nincs. Legfeljebb az, hogy néha látok
valamit, amit mások nem látnak. Valójában persze ez sem igaz. Elvégre
azt az asszonyt, aki többször is megmentette az életemet, rajtam kívül
mások is látták. Ez sok fejtörést okozott nekem, aztán jött Paul és
elmagyarázott mindent. Én pedig elhittem, mert el akartam hinni.
Hogy ki is volt ez a Paul? Az az igazság, hogy jószerével én magam
sem tudom. A Pszichológiai Intézetben dolgozott, s az intézetek közös
éttermében ismerkedtem meg vele. Leültem egy asztalhoz, s
gondolataimba mélyedve fogyasztottam az ebédemet, amikor valaki
engedelmet kért, hogy odaülhessen mellém. Magas, szemüveges férfi
volt, keskeny alsó ajakkal, amelyet gyakran még a fogai közé is szorított.
Ilyenkor úgy tűnt, mintha nem is lenne szája.
Később aztán sokat sétáltunk az intézet kertjében a fák alatt.
Kollégáim, akik természetesen észrevették a sétáimat, meg voltak
győződve róla, hogy van valami Paul és köztem. Pedig semmi sem volt.
Paul még a kezemet sem fogta meg, csak a jóisten a megmondhatója,
hogy mit akart tőlem. Alighanem csak beszélgetni, mivel randevúra sem
hívott, magához pedig még kevésbé. Én meg nem biztattam, elvégre
nem volt az esetem. Hogy akkor milyen volt az esetem? Gőzöm sincs
róla. Mintha nem is igazán izgatott volna a másik nem. Talán még
Jean-Luc Wright tetszett a legjobban a hozzám közel állók közül, bár
Jean-Luc akkor már egyáltalán nem állt közel hozzám, lévén hogy
néhány évvel korábban meggyilkolták. Erica Saintfleur gyilkolta meg
némi mogyoróvaj segítségével.
Persze ha visszagondolok az akkori időkre, nem is biztos, hogy
Jean-Luc annyira tetszett nekem. Lehet, hogy csak az elmúlt idő
szépítette meg. Kétségkívül vonzó, szőke bajuszkája volt, vékony ujjú,
finom keze, de semmi több. Nem tudtam, mi rejtőzik a lelkében, nem is
tudhattam, elvégre összesen ha ötven szót váltottunk egymással.
Visszatérve Paulra, ő is rendszeresen felbukkant a látómezőmben,
akárcsak a kutyás öregúr, vagy a hamburgert fogyasztó, kövér ember.
Tudta, hogy mikor vagyok szabad, ilyenkor felcsengetett a szobámba és
sétálni hívott. Csak sétálni.
És moziba. Nem messze az intézet vendégházaitól, volt egy mozi,
ahova rendszeresen eljártunk. A rendszeresség heti egy alkalmat
jelentett: szerdát. Ettől csak akkor tértünk el, ha nem volt olyan film,
amelyet megnézésre érdemesítettünk volna.
Említettem már, hogy akkoriban éppen a mutáns-filmek divatja
tombolt, s bármennyire sem izgattak a természetfeletti tulajdonságokkal
felvértezett lények, inkább Paullal tartottam, mintsem, hogy otthon
unatkozzam. Két és fél éve dolgoztam már a gyógyszerkutatóban, de
még mindig nem sikerült barátságot kötnöm senkivel. Ebbe talán az is
közrejátszott, hogy a fiatalok valamiért kerülték az intézetet; többnyire
középkorú, családos nők és férfiak dolgoztak benne. Mindegyiküknek
megvolt a maga gondja-baja, én pedig nem közeledtem hozzájuk.
Persze azt azért észrevettem, hogy a családos férfiak közül többen is
nagyon meregetik utánam a szemüket, de próbálkozni azért egyikük
sem mert. Még csak az hiányzott volna! Eszem ágában sem lett volna
családos emberrel viszonyt kezdeni.
Maradt tehát Paul. Megnéztük az éppen sorra kerülő mutáns-filmet,
beültünk a közeli bisztróba egy teára, és beszélgettünk valamiről −
többnyire a filmről. Pault elsősorban a filmben szereplő figurák
lélektani problémái érdekelték, s néha ezekről tartott kiselőadást nekem.
Már-már kénytelen voltam arra gondolni, hogy csupán azért jár velem,
mert én hajlandó vagyok meghallgatni az elméleteit. De hát egyáltalán
járt-e velem? A szó mindennapi értelmében nem. Nem jártunk, csak
beszélgettünk, s gyakran moziba mentünk.
Nem tudom, hogy történhetett; egy alkalommal beszélgetés közben
néhány óvatlan szót ejtettem álmaim asszonyáról. Gőzöm sincs róla, mi
indíthatott rá, mert azelőtt soha nem beszéltem róla senkinek. Miután
befejeztem az egyetemet és állást vállaltam a kutatóintézetben, örökre
magamba zártam a történetet. Attól tartottam, hogy sült bolondnak
tartanának érte, arról nem is szólva, hogy ki az ördögnek is
beszélhettem volna róla? Így aztán magam lepődtem meg a legjobban,
amikor megemlítettem Paulnak, hogy néha látomásaim vannak.
Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy Pault mennyire
felizgatja a dolog. Alighogy éppen csak beszélni kezdtem róla, furcsa
fény ragyogott fel a szemében, majd az asztalka felett átnyúlva,
megragadta a csuklóm.
– Ez nem lehet igaz! − mondta elfúló hangon. − Ez nem lehet igaz!
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszarántottam a kezem és az ölembe
ejtettem.
 – Micsoda? − nyögtem rémülten.
– Amit mondtál. A látomásod.
– Én sem mondom, hogy igaz − védekeztem önkéntelenül is. − Csak
én… annak láttam.
– Mesélj még róla, kérlek.
Az eddig még soha nem látott mohósága óvatosságra intett.
– Talán neked is…?
– Nem, dehogy! − tiltakozott. − Engem csak… szakmai szempontból
érdekel.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy… éppen azzal foglalkozom, hogy az emberi lélek mi
mindenre képes. Tudományosabban is megfogalmazhatnám, de minek?
Az a lényege a dolognak, hogy látsz valamit, ami nem létezik. Az a
kérdés, hogy hogyan és miért?
Erre aztán leblokkoltam. Csak néztem rá kukán, mintha
megnémultam volna.
Mivel kezdett kellemetlen irányt venni a beszélgetésünk, le akartam
zárni mindörökre a témát, Paul azonban nem engedte.
– Ha már elkezdted, mondd is végig − követelte. Nem tréfa: valóban
követelte. Mintha bizony kötelességem lett volna beszámolni neki
álmaim asszonyáról. Ma már én sem értem, miért nem álltam fel, és
miért nem hagytam ott az asztalnál. Mindenesetre úgy megdöbbentett az
erőszakossága, hogy képtelen voltam ellenállni neki.
Paul előrehajolt és a szemembe nézett.
– Kicsoda ő valójában?
– Gőzöm sincs róla − mondtam, és ez igaz is volt.
– Mikor jelent meg először?
Elmondtam neki, hogy gyerekkoromban. És hogy akkor még nem
akart tőlem semmit. Csak nézegetett. Néha az ágyamra ült és meg is
simogatott.
– Ilyenkor éreztél valamit? − kérdezte.
– Milyenkor?
– Amikor megsimogatott. Nem érezted a bőrödön a simogatását?
– Néha talán igen. Mintha… libabőrös lettem volna tőle.
– Nem tudtad valamilyen olvasmányélményedhez kötni?
– Nem.
 – A moziban sem láttál hozzá hasonlót?
– Amennyire vissza tudok emlékezni rá, nem.
– Akkor nem lehet más, csupán genetikai emlékezet.
– Az meg mi a szösz? − kérdeztem.
– Így neveztem el. A génjeid emlékeznek valakire.
Olyan hülye azért nem voltam, hogy ezt bevegyem. Mint
gyógyszerésznövendék, hallgattam annak idején genetikát, tudtam, hogy
a gének bizonyos értelemben sok mindenre valóban emlékeznek, de
nem képszerűen. Elképzelhetetlen, hogy génjeink megőrizzék valakinek
a fényképét és ezt a képet nemzedékekkel később levetítsék az
utódoknak.
– Egy képre? − kérdeztem meghökkenve.
– Hihetetlen, de így van. Éppen ezen dolgozom. És tudod, mi hívja
elő ezt a képet? Valami nagy lelki megrázkódtatás. Biztos, hogy neked
is volt ilyen, csak nem emlékszel rá. Mikor is láttad először?
Mondtam neki, hogy olyan tizenhárom éves korom körül.
– A pubertás − bólintott. − Ilyenkor a szervezetet óriási
megrázkódtatások érik, még ha nem is tudunk róla. Ez hívhatta elő ezt a
nőt. Általában mikor szokott megjelenni? Ha bajban vagy, mi?
– Többnyire igen − bólintottam.
Paul hátradőlt a székében és elégedetten megvakargatta a füle tövét.
– Egyáltalán nem meglepő. Ilyenkor megerőlteted magad és
hipp-hopp! − máris megjelenik.
Ebben lehetett valami. Álmaim asszonya valóban akkor szokott
leginkább megjelenni, ha szükségem volt rá. Persze ettől még nem
hittem Paul szövegének.
– Szerinted ő… micsoda? − kérdeztem.
– Egy kép. Egy emlékkép − mondta.
– Olyasmi, mint a hologram?
– Nagyjából. Megjelenik és eltűnik.
– És néha beszél hozzám − mondtam.
Paul elnevette magát.
– Ez csak tréfa, mi?
– És ha a valóság?
– Hogy beszélne hozzád? Ne csacsiskodj, Debby. Ez lehetetlen. És
milyen nyelven beszél?
 – Idegen nyelven − mondtam.
– Mi az, hogy idegen nyelven? − kezdett idegeskedni. Láttam, hogy
remeg a keze és a szája széle. Még soha nem mutatkozott ilyen
feldúltnak.
– Idegen nyelven − erősítettem meg, miközben elhatároztam, hogy
valóban véget vetek a beszélgetésnek és soha többé nem hozakodom elő
álmaim asszonyával.
– Te szívatsz engem − mondta Paul szemrehányón. − Pedig ha
tudnád, hogy milyen fontos nekem ez. Disszertációt írok a genetikai
emlékezetről. Azt hittem, segíteni fogsz nekem, de te ehelyett…
Ekkor elfogott a méreg. Ám mielőtt még kirobbanhatott volna
belőlem a felháborodás, Paul lecsillapodott.
– Figyelj, Debby − kérte −, csak még arra válaszolj, hogy… csak
neked jelenik meg?
– Nem csak nekem − próbáltam meg én is megnyugtatni magam. −
Mások is látták.
– Például kik?
– Mások − mondtam. − Erre nincs magyarázatod, mi?
Meglepetésemre Paul elmosolyodott.
– Dehogynincs, Debby. Az lehet a helyzet, hogy te… bizonyos
értelemben médium vagy.
– Mi a fene? − hökkentem meg. − Arra gondolsz, hogy ez valami
spiritiszta dolog, és megidézem valamelyik ősanyám szellemét? Alig
hiszed, hogy az ősanyáim ilyen vartyogó nyelven társalogtak az
ősapáimmal?
– Dehogy, Debby, ez nem spiritizmus. Arról van szó, hogy a
tudatalattidból előmerészkednek bizonyos emlékek, az idegsejtjeid
pedig képszerűen is megelevenítik őket. Te valamilyen ismeretlen
módon tovább erősíted a képet, hogy végül mások számára is láthatóvá
válik. Érted?
– Nem − mondtam és felálltam. − Nem értem, és nem is akarom
érteni. Vedd úgy, hogy csak kitaláltam az egészet.
Paul ekkor könyörgőre fogta a dolgot. Hogy így a disszertációja, meg
úgy a disszertációja. Hogy milyen fontos lenne az emberiség számára,
ha ezen a téren haladást tudna elérni. Ez aztán meg is alapozná a
tudományos karrierjét. Ha mindent elmondanék neki, és ha
megpróbálnám megidézni azt a jelenséget, és számára is láthatóvá tenni.
Sóhajtottam, megfordultam és elindultam hazafelé.
Paul még egy ideig ott gyalogolt mellettem és úgy könyörgött,
mintha kivégzésre kísérném.
– Debby! − mondta aztán könyörgése csúcspontján. − Ha akarod,
én… el is veszlek feleségül.
Úgy elfogott a nevetés, hogy képtelen voltam tovább menni.
Szerencsére kihalt volt már az utca, nem keltettem nagy feltűnést.
Mindenesetre potyogtak a könnyeim és összegörnyedve a hasamat
fogtam a nevetéstől.
– Hát ez jó… ez nagyon jó − próbáltam meg szóhoz jutni. −
Szóval… Paul… hihihi… elvennél feleségül?
Paul ekkor megrémült. Rádöbbent, hogy elhamarkodottan ígért
házasságot nekem.
– Legvégső esetben! − emelte fel a mutatóujját.
Ezen aztán ismét nevetnem kellett. Jó öt percbe került, amíg abba
tudtam hagyni. Letörölgettem az arcomról a könnycseppeket, aztán
megveregettem Paul karját.
– Szegény Paul − mosolyogtam. − Te aztán alaposan elvetetted a
sulykot. Nem tudod, hogy mit beszélsz. Nem tudod, milyen veszélynek
tennéd ki magad…
– Mivel? − kérdezte lelombozódva Paul.
– Hát azzal, hogyha valóban feleségül akarnál venni. Tudod, hányan
kérték már meg a kezem?
– Hányan? − kérdezte bambán.
– Többen is − mondtam. − És tudod, mi a közös bennük?
– Micsoda? − kérdezte nagyot nyelve.
– Hogy egyikük sincs már az élők sorában. Mindannyiukat megölték,
szívem. Na, ehhez mit szólsz?
Paul nem szólt semmit. Egy hétig nyomát sem láttam. Akkor
hallottam valakitől, hogy átkérte magát egy másik intézetbe.
Úgy látszik, ezek után már nem akarta tudni, hogyan játszadoznak
velem a génjeim.
Ő lelépett, magyarázata azonban, amelyet álmaim asszonyával
kapcsolatban adott, ott maradt velem, és sokáig nem is voltam képes
megszabadulni tőle. Nem igazán hittem benne, ám mégiscsak
tudományosnak tetsző magyarázat volt. Még mindig hihetőbb, mintha
abban kezdtem volna hinni, hogy valamelyik holland vagy ír ősöm a
túlvilágról csenget az ajtómon. Nem akartam hinni a kísértetekben, de
az az asszony kétségkívül megjelent előttem, sőt nemcsak hogy
megjelent, hanem be is avatkozott a valóságomba. Méghozzá nem is
akárhogy. Például úgy, hogy megmentette az életemet.
Néha forró, vagy éppen esős éjszakákon felriadtam és még egyszer
végiggondoltam mindazt, amit Paultól hallottam. Eszerint a génjeinket
úgy kell elképzelni, mint szuperérzékeny adattárolókat, amelyek
egyelőre még ismeretlen módon rögzítik az egyes személyek
tulajdonságait, megjelenési formáit. Másképpen szólva lefényképezik
őket és tárolják is a képeket. Aztán ezeket a képes információkat − talán
megrostálva − tovább adják az utódoknak, akik őrzik és… néha elő is
hívják azokat. A kérdés az, hogy miképpen. Paul szerint az egyént ért
atrocitások, amelyek a géneket is érintik, arra késztethetik őket, hogy a
beléjük rögzült információkat képek formájában is megjelenítsék. −
Éppen úgy, mint egy DVD − mondta Paul. − Ránézésre lapos
palacsintának tűnik; ki gondolná, hogy telis-tele van információval. Ha
egy idegen bolygóról idetévedne valaki, aki még nem ismeri az
információk rögzítésének ezt a formáját, ki nem találná, hogy mit tart a
kezében. Így vagyunk mi a génjeinkkel. Pontosabban szólva a kutatók
vannak így vele. Sejtik, hogy a gének milliószor sok millió információt
tartalmaznak, csak még azt nem tudják, hogy pontosan miket, és hogy
miképpen lehet elővarázsolni őket. − Képzeld csak el, Debby − mondta
−, hogy egy egyiptomi kopt a génjeiben hordozza Kleopátra képét. És a
tudomány egyszer majd képes lesz előhívni. Befektetik a pasast egy
műtőbe, megpiszkálják kicsit a génjeit, s egyszer csak megjelenik a
falon Kleopátra képe. El tudod ezt képzelni?
Nem tudtam. De Paul elmélete valamelyest mégiscsak biztonságot
adott számomra − legalábbis egy időre. Rettegtem tőle, hogy
megtudjam, vajon miféle pokoli magyarázat rejtőzik a jelenés
felbukkanása mögött; az azonban, hogy Paul tudományos magyarázatot
adott a dolognak − ha nem is könnyen hihetőt −, némileg megnyugtatott.
Eszerint nincs semmi természetfeletti őrangyalom megjelenésében, a
tudomány rövidesen választ ad rá, hogy ez miképpen lehetséges.
Márpedig én hinni akartam a tudományban − csakis benne akartam
hinni.
Azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy miért éppen én vagyok
képes erre, miért nem képesek rá mások? Itt meg is torpantam egy kicsit.
Mi van, ha mások is képesek rá, csak éppen nem verik nagydobra?
Talán attól félnek, hogy a környezetük bolondnak tartaná őket. „Itt egy
nő, a szomszédasszonyom, aki azt állítja, hogy az ősei néha
meglátogatják; ráadásul nem is álmában, hanem a valóságban. Mit lehet
az ilyennel tenni? Olyan messzire elkerülni, amilyen messzire csak
lehet…”
Ilyesmiken jártattam én a fejem, miután Paul lelépett. Távozása utáni
első időkben még megpróbáltam betartani a menetrendet és szerdánként
egyedül mentem filmet nézni, lassan aztán felhagytam vele. Egyedül
már nem volt sok értelme az egésznek. Rájöttem, hogy a Paullal való
moziba járásban nem a mozi volt a legfontosabb, hanem az azt követő
beszélgetés. Akármiről. Mert úgy egyébként magányos voltam, mint az
a bizonyos farkas. Senki nem akadt nyomorult munkahelyemen, akivel
bensőségesebb viszonyba kerülhettem volna. Ez alatt csupán annyit
értek, hogy nem találtam senkit, akivel baráti szavakat válthattam volna.
És még álmaim asszonya sem jelentkezett többé.
Néha kívántam, hogy ismét találkozhassak vele, máskor pedig, ha
arra gondoltam, hogy egy éjszaka majd újra meglátogat, megriadtam a
gondolattól. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha véglegesen lezárom a
múltat. Csakhogy ehhez az kellett volna, hogy perspektívát lássak a
jövőben. Azt pedig − hiába is igyekeztem −, nem láttam egy darabot
sem.
Az az igazság, hogy rohadtul magányos voltam. Ismeretlen városban,
ismeretlen emberek között, olyan munkahelyen, ahol nem éreztem jól
magam − kell ennél több? Ráadásul a munkám sem izgatott. Lassan
kezdett hatalmába keríteni a félelem, hogy talán nem is jól választottam.
Nem kellett volna gyógyszerésznek mennem. Vagy ha már odamentem,
nem kellett volna Brown professzorra hallgatnom, aki szerint olyan éles
az eszem, mint a borotva, és kutatóintézetben a helyem. Talán jobban
tettem volna, ha inkább egy gyógyszertárat választok jövendő
munkahelyemül. Ott legalább emberek között lennék. S talán egy napon
betévedne a patikába a rég várt királyfi, miután leparkolta fehér lovát a
drugstore előtt. Megkérné a kezem és lova hátára pattanva meg sem
állnánk a messze kéklő hegyekig. Ott aztán beköltöznénk a
kastélyába…
Szó, ami szó: rá kellett jönnöm, hogy kezdek becsavarodni. Hol
voltak már a vidám kollégiumi évek, a barátnőim, vagy azok, akiket
annak gondoltam. Kapcsolatot nem tartottam velük; ők sem igényelték,
és én sem. Azok a gyilkosságok, amelyeknek a titkát végül is én
fejtettem meg egyedül, eltávolítottak bennünket egymástól. Csak most,
magányomban értettem meg, hogy lakótársnőim féltek tőlem. Az
emberek általában félnek attól, aki rendkívüli tettekre képes. Vagy ha
nem félnek, akkor irigylik. Végül is egyre megy.
Már-már arra gondoltam, hogy véget vetek a zenének; felszedem a
sátorfámat és Paulhoz hasonlóan én is lelépek. Csak még azt kellett
tisztáznom magamban, hogy mi a fenét csinálok majd azután.
Ezekben a hetekben, hónapokban egyre többet gondoltam a
szüleimre és gyermekkori barátaimra, Patre, Mary-Loura és az
unokabátyjára, Zsiráfra, azaz Morgan Hansenre. Vajon hol járhat most
Morgan? Sírni lett volna kedvem, ha arra gondoltam, hogy talán már
nem is él. Vagy ha él is, lába nyomát betakarták az őszi, száraz levelek.
Néha arra is gondoltam, hogy haza kellene mennem. Apámhoz,
anyámhoz, a régi házhoz, kerthez, utcához… Szerencsére nem tartott
soká a nosztalgiázásom. Tisztában voltam vele, hogy nemigen bírnánk
ki együtt. Bár túlságosan is szeretetteljes leveleket írtunk egymásnak,
sőt néha még telefonon is beszéltünk, ez már nem az a szülő-gyermek
kapcsolat volt, amelyet elhagytam, amikor főiskolára mentem.
Kétségeim voltak afelől, hogy ha hazamennék, szót tudnánk-e érteni
egymással.
Telefonbeszélgetéseink alkalmával egyetlen egyszer sem felejtették
el feltenni a kérdést: és úgy általában, mi a helyzet, Debby, nincs valaki
a horizonton? Ezt úgy kell érteni, hogy szerették volna, ha már társra
találtam volna. Én ilyenkor csak nevettem, és azt feleltem, hogy nincs
komoly, most nem is érnék rá, mert a munkám leköti minden időmet. −
Hát csak igyekezz − mondta egyszer nagyon komoly hangon az anyám.
− Az évek rohannak, kicsim…
Hát így éltem én valahogy abban a kisvárosban Arizonában.
Munkatársaim bizonyára elkönyvelték magukban, hogy magányos,
furcsa csirke vagyok, aki bármennyire csinos is, nem méltó a
figyelmükre. Olyan a csaj, hogyha megsimogatnák, bizonyára tüske
menne a tenyerükbe.
Egy napon aztán becsapott a mennykő.
Méghozzá nem is akárhogyan.

Úgy emlékszem arra a rohadt délelőttre, mintha csak tegnap lett volna.
Éppen vége lett a nyárnak, s egyetlen éjszakán beköszöntött az ősz.
Egyelőre még nem esett az eső, csupán fenyegetőn húztak el felettünk a
fekete felhők. Mintha demonstrálni akarták volna, hogy ők csak az
előcsapat, de azért ne nagyon örvendezzünk, mert már nincs messze az
az idő, amikor társaik átveszik az uralmat egész Arizona felett. Ami
mellesleg a nyári szárazság után nem is lett volna olyan nagy baj.
Szóval, ott álltam egy állvány előtt és azt figyeltem, hogy a folyadék,
amelyet éppen egy köcsögben melegítettem, mikor vált kékből sárgára.
Ha valaki hirtelen rám kiabált volna és megkérdezte volna tőlem, hogy
mi az ördögöt csinálok, aligha tudtam volna válaszolni rá. Úgy
elmerültem gondolataim szürke tengerében, hogy csak a nagyon hangos
kiáltozás tudott volna kirángatni belőle.
Vagy egy alapos rázás. Ha valaki úgy istenesen megrázott volna.
Aztán éppen ez történt. Éreztem, hogy erőteljesen megrángatják a
köpenyem ujját.
Elfordítottam a fejem a kékből citromsárgára váltó folyadékról és
hátranéztem. John Catrall állt mögöttem. Egy, azok közül a viszonylag
jóképű fickók közül, akik ugyancsak meregették rám a szemüket − főleg
az első időkben, amikor idekerültem. Csakhogy Mr. Catrallnek felesége
volt és három gyereke, nem számítva a házát terhelő jelzálogot. Ezt
különben ő maga mesélte nekem egy olyan ritka alkalommal, amikor
beszédbe elegyedtünk egymással. Valószínűleg miheztartás végett
árulta el. Hogy ha úgy döntenék, hogy jóképétől lehengerelve viszonyt
kezdek vele, tudjam, hogy mennyi az annyi. A viszony oké, de semmi
több.
Mr. Catrall tett egy lépést hátrafelé, miközben ijedt képet vágott.
– Nem is tudtam, hogy veszélyes kapcsolataid vannak, Debby. Ha
tudtam volna, befogom a számat az adóhivatallal kapcsolatban…
Komoly maradt az arca, de a szeme nevetett. Én meg nem értettem az
egészből semmit.
– Mi van az adóhivatallal? − értetlenkedtem.
– Azzal semmi. Csak éppen keresnek. A főnök irodájában, telefonon.
– Ki keres?
– Az FBI, Debby.
Olyan áhítattal ejtette ki a tiszteletreméltó intézmény nevét, hogy
meglepődve bámultam rá.
– Csak nem követtél el valamit, kollegina? − kérdezte félig komolyan.
− Ha valakit az FBI keres…
Villámsebesen végigfutott a fejemben a gondolat, hogy bizonyára
Ethan az. Ethan Lord. Ki lehetne más?
Ez aztán meg is rendített egy kicsit. Elvégre jó három éve múlt, hogy
nem beszéltem Ethannel; azt hittem, hogy már rég megfeledkezett rólam.
Pedig azután, hogy megtaláltam a Wright testvérek gyilkosát,
néhányszor még felhívott. A legutolsó alkalommal viszont furcsának
tűnt a hangja. Mintha részeg lett volna, vagy bevett volna valamit.
Munkaidőben hívott fel, és meglehetősen összefüggéstelenül beszélt,
nem is tudtam végül is, mi az ördögöt akar tőlem. A nyelve nehezen
forgott és a szavainak sem volt sok értelme.
Ezután nem hívott fel többé, és én sem hívtam őt. Az az ügy lezárult,
nincs miért tartanunk a kapcsolatot. Főleg, hogy ő sem törte magát
értem.
Éppen ezért nem értettem, hogy mi az ördögöt akarhat most tőlem.
És miért a főnököm irodáját hívja, amikor ismeri a mobilszámomat?
Arra gondoltam, hogy ismét részeg lehet, vagy bekábítószerezett,
vagy mit tudom én… El is határoztam, hogy ha valóban így áll a helyzet,
kiadom az útját. Megkérem, hogy szálljon le rólam és ne keressen
többé.
Mr. Rail, az osztályvezető is furcsán nézett rám, amikor beléptem a
szobájába. Szó nélkül a telefonra mutatott, majd halkan felém suttogta:
– Az FBI.
Bátorítón rám mosolygott, majd kiment a szobájából.
Sóhajtottam és felvettem a kagylót.
– Itt Debby O’Hara − mondtam.
 A telefon kattogott, búgott, mintha egy munkagép dolgozott volna a
másik oldalon. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy bizonyára rögzítik
a beszélgetésünket és talán a hangrögzítő berendezéssel nincs rendben
valami. S az emberi hang is, amikor megszólalt végre, fátyolos volt,
mintha a Hold túlsó oldaláról jött volna.
– Debby O’Hara? − kérdezte.
– Ő beszél − mondtam. − Te vagy az, Ethan?
– Itt Gregorian ügynök.
A fenébe is, ez meg ki lehet? Zavaromban megismételtem a nevem.
– Üdvözlöm, Miss O’Hara − mondta a hang. Barátságos volt, de
amint ki tudtam venni a lehalkult zúgáson át, mintha valamiért
szomorkás lett volna. − Adom Mitchell seriffet.
Mitchell seriff? − döbbent belém a rémület. − Hát él még az öreg? És
még mindig seriff? − Úgy éreztem, mintha a túlvilágról kaptam volna a
telefont. Mitchell már elmúlhatott hetvenéves is azóta, hogy utoljára
találkoztam vele. Mikor is volt az, istenem? Valaha nagyon-nagyon
régen, és talán igaz sem volt.
– Halló, Debby − hallottam szinte azonnal az öreg hangját. − Hogy
vagy, szívem?
– Én jól − nyögtem. − És maga…?
– Rossz hírt kell közölnöm veled, Debby… kérlek, ülj le, ha nem
ülnél.
Gyorsan körülnéztem, de nem láttam széket a közelben a főnök
karosszékén kívül. Abba pedig csak nem ülhetek bele…
Éreztem, hogy reszketni kezd a kezemben a telefon, és az egész
bensőm úgy remegett, mintha valaki egyfolytában rázott volna. Talán
éppen John Catrall.
– Ülsz, Debby?
– I… gen − nyögtem. − Ülök.
– Akkor jó. Mint mondtam… rossz hírt kell közölnöm veled…
kicsim.
Ebben a pillanatban már nemcsak éreztem, hanem tudtam is, hogy
valami szörnyűség történt. Valami rettenetes, elképzelhetetlenül nagy
szerencsétlenség, amelyet soha nem fogok tudni kiheverni.
– Az a helyzet, Debby − folytatta a seriff−, hogy baj történt
nálatok… a családodban… méghozzá… nagy baj.
 Behunytam a szemem és igyekeztem összeszedni magam. Éreztem,
hogy enyhül, majd lassan meg is szűnik bennem a remegés.
– Ki halt meg? − kérdeztem szárazon. Legalábbis én úgy gondoltam,
hogy közömbös a hangom.
– Hát… sajnos… valóban haláleset történt − mondta. − Az
édesapád… elhunyt, Debby.
Nehezen kaptam levegőt, de igyekeztem erős maradni. Nem akartam,
hogy érezze a hangomon, hogy mi játszódik le bennem.
Aztán golyóként robbant ki belőlem a szó.
– És az… anyám?
A seriff hallgatott, majd rövid tétovázás után kinyögte.
– Hát ő is… ő is…
– Micsoda? − üvöltöttem bele a kagylóba.
– Kérlek, Debby…
– Mi van az anyámmal, seriff?
– Ő is… meghalt, Debby.
Azt hittem, az ég szakad rám. És tulajdonképpen rám is szakadt.
Minden holdjával és csillagával együtt. Csak álltam, kezemben a
telefonkagylóval a nagy csillaghullás közepén és moccanni sem tudtam.
És beszélni sem.
Mitchell seriff közben megállás nélkül hallózott a telefonba.
– Halló, Debby… Ott vagy még, Debby?
Ott is voltam, meg nem is. A testem ott volt, a tudatom azonban
messze járt. Talán odafent, a hullásnak indult csillagok között.
Mitchell seriff már rég nem hallózott, amikor magamhoz tértem. A
kagyló zúgott, mintha igazi, tengeri kagylót szorítottam volna a
fülemhez. A zúgás betakart, és hosszú ideig nem is hallottam tőle
semmit. Aztán egyszerre csak nagyot pattant a fülem, mint amikor a
repülőgépen leszállás közben változik a nyomás az utastérben.
Csend, megnyugtató csend köszöntött rám. Jól hallottam a halk
kopogást is, amivel Mr. Rail a jövetelét jelezte. Igyekeztem konszolidált
képet vágni, Mr. Rail azonban mégis észrevehetett valamit, mert
meghökkenve rám bámult.
– Jól van, Debby?
– Jól vagyok, Mr. Rail − mondtam.
– Egészen… biztos?
 – Egészen biztos.
Mr. Rail azonban nem akarta elhinni.
– Ha segíteni tudnék valamiben…
Sóhajtottam és rámosolyogtam.
– Nem történt semmi komoly, Mr. Rail.
Nem akartam, hogy bárki is megtudja ebben a nyomorult intézetben,
hogy néhány órája már nincs anyám és apám. Egyedül állok immár a
nagyvilágban, mint egy magányos fa a domb tetején.
Nem számítva álmaim asszonyát.

Amint a szállásom felé botorkáltam, azt figyeltem, hogy vajon mi

változott meg a világban azóta, hogy meghallottam Mitchell seriff
szomorú hangját. Azóta, hogy Ben O’Hara és Jenny Vandenberg
leléptek az élet nagy színpadáról. Akárhogy is figyeltem, semmi olyat
nem tapasztaltam, amiből arra következtethettem volna, hogy a világ
egyáltalán tudomást vett a történtekről. Az égen tovább úsztak az
őszkezdeti fekete felhők, s amint bandukoltam, éreztem, hogy néhány
hűvös csepp az arcomra hullik belőlük.
A világ nem vett tudomást Debby O’Hara bánatáról. Sőt magáról
Debby O’Haráról sem. A Föld tovább forgott a tengelyén, mintha mi
sem történt volna.
Ekkor elkezdtem a világ helyett magamat figyelni. Mintha a lelkem
kilépett volna belőlem, felült volna az úttest felett átívelő kábelre, és
onnan bámult volna rám. Mármint a testemre. Arra a sápadt arcú
valakire, aki éppen az útkereszteződéshez ért.
Üres voltam, mint egy elhajított sörösüveg. Egyszerűen nem akartam
tudomást venni róla, hogy történt velem valami rettenetes, szavakkal
alig kimondható. Csak később vettem észre, hogy mozog a szám, s hogy
úgy mormogok magam elé, mint a bolondok.
– Anyu… apu… anyu… apu…
Még otthon sem sírtam. Akkor még nem. Amint átléptem a küszöböt,
lehajigáltam magamról a ruháimat, beálltam a zuhany alá, és csak álltam
alatta, mintha ki tudja, milyen piszoktól akartam volna megszabadulni.
 – Anyu… apu… anyu… apu…
Megtörülköztem, felvettem a fürdőköpenyemet, majd ledobtam
magam az ágyra. Nem vettem le róla a takarót, csak úgy ráhevertem a
tetejére. Aztán elaludtam. Mély és zavartalan volt az álmom.
Zokogó sírás ébresztett fel. Én zokogtam.

Késő este volt, amikor felhívtam Mitchellt. Ahogy a seriff beleszólt a

telefonba, hideg nyugalom szállt rám. Szerencsére Mitchell nem láthatta,
hogy úgy szorítom a kagylót, hogy elfehéredik a kezem.
– Hála a jóistennek, Debby! − fohászkodott a seriff.
– Már a legrosszabbtól tartottam… Mr. Railnek fogalma sincs róla,
hova tűnhettél. Remélem, nem akarsz valami ostobaságot elkövetni?
– Egyáltalán nem − nyugtattam meg. − És bocsássa meg, hogy olyan
hirtelen… megszakadt a beszélgetésünk…
– Jézusom, Debby, miket beszélsz…? Már arra gondoltam, hogy
magam megyek hozzád, bár öreg csontjaimat tekintve nem biztos, hogy
hamar eljutottam volna… hova is… mindegy, Debby, az a lényeg,
hogy… megvagy. Jól vagy?
– A körülményekhez képest − feleltem.
– Na persze, az ördög vigye el, engem is teljesen kiborított ez az eset.
Biztos, hogy jól vagy, kislány?
– Biztos − mondtam és arra gondoltam, hogy vajon el tudom-e majd
ereszteni a kagylót, ha vége lesz a társalgásunknak.
– Szóval, Debby, az lenne a legjobb, ha hazajönnél… Nem ismerem
a körülményeidet, de… van valaki, aki segíteni tudna neked?
– Mármint miben? − kérdeztem.
– Hát abban, hogy… hazagyere. Nem ártana, ha valaki elkísérne. Jó
lenne, ha nem te vezetnéd a kocsidat. Ugye érted, mire gondolok?
– Nincs kocsim − mondtam.
– Akkor hogy gondoltad a hazatérést?
– Még nem tudom. Talán busszal megyek.
– Az jó lenne. De ha nagyon ki lennél borulva… esetleg elküldhetem
érted Baxtert… bár mostanában elég sok a munka és az FBI is itt ül a
nyakamon.
– Ne aggódjék miattam, seriff.
Mitchell seriff meglepődve brummogott a kagylóba:
– Már hogy az ördögbe ne aggódnék érted. Ha csak belegondolok,
hogy…
– Pontosan mi történt… seriff?
– Sajnos… mindketten meghaltak, Debby.
Most az következett, amitől a legjobban tartottam.
– Ho… gyan?
Tulajdonképpen egyetlen dolog jöhetett csak szóba. Az
autószerencsétlenség. Jól ismertem az apámat; tudtam, hogy szeret
gyorsabban menni a megengedettnél. Jóval gyorsabban. És az anyám
sem volt rokona a sebességkorlátozó tábláknak. Csak így történhetett.
Csak így!
– Erőszakos halált haltak, Debby… ha érted, mire gondolok…
Akkorát kiáltottam, hogy megcsuklottak tőle a hangszálaim.
– Nem! Egyáltalán nem tudom, mire gondol, seriff! Mitchell
hallgatott, majd odadörmögött valakinek valamit. Szinte láttam magam
előtt, ahogy eltakarja tenyerével a kagylót és suttogva magyaráz a
közelben állónak.
Néhány másodperc múlva ismét meghallottam a hangját.
– Nos, Debby, tudom, hogy nehéz megérteni vagy felfogni, de…
megölték a szüleidét, kislány. Mégpedig…
Ekkor megindultak a könnyeim. Rácsöpögtek az ujjaimra, s ettől
valahogy kiröppent belőlük a görcs.
– Mondjon el mindent… seriff. Kérem…
– Hát… szóval, megölték őket… − dünnyögte Mitchell. − Bár
magam is csak nehezen vagyok képes felfogni.
– Ki tette, seriff? Ismerik őket?
– Bizonyos értelemben.
– Mit jelent az, hogy bizonyos értelemben? Igen vagy nem?
– Kérlek, Debby, kérlek, nyugodj meg. Csak éppen nekem sem
könnyű… Igen, ismerjük a fajtájukat…
– A nevüket is tudják?
– Azt nem, Debby. Ugyanis… nem hinném, hogy lenne nevük.
Pontosabban szólva, biztosan nincs.
 Úgy éreztem, mintha két tébolyult beszélt volna egymással, akik
értelmetlen szavakat vagdosnak egymás fejéhez.
– Végül is kik ölték meg őket? − sikítottam a kagylóba. − Az isten
verje meg magát, seriff! Követelem, hogy azonnal mondja meg…
– Medvék, Debby − hallottam Mitchell seriff szomorú hangját. − Két
medve, szívem!

Kis híja volt, hogy el nem nevettem magam. Már ott lapult a nevetés a
torkomban, de aztán valamiért mégsem jött ki belőle. Olyan baromság
volt, amit Mitchell mondott, hogy csak nevetni lehetett tőle.
– Micsoda? − nyögtem. − Ismételje meg még egyszer, seriff!
– Istenem, Debby… hát az a helyzet, hogy két medve ölte meg a
szüleidét…
Legszívesebben elhánytam volna magam. Jézusom, ez nem lehet igaz!
Nem történhetett más, mint hogy a szüleim állatkertbe mentek, és ott…
ott történt valami… valami eszeveszett és felfoghatatlan.
– Hol… történt? − suttogtam s nagyokat nyeltem közben. − Hol van
arra állatkert?
Csak azért kérdeztem, mert tisztában voltam vele, hogy az ilyesfajta
balesetek főleg állatkertekben szoktak történni. Nem egyszer olvastam,
hogy ebben és ebben az állatkertben megöltek valakit a nagyvadak. A
gondozójukat többnyire, de néha fegyelmezetlen látogatókat is.
– Nem állatkertben, Debby − sóhajtott Mitchell seriff.
– Akkor hol?
– Smoky Hillnél.
– Az meg hol van?
Mintha nem is én beszéltem volna, hanem valaki más helyettem. Én
csak hallgattam és a kagylót fogtam.
– Kanadában, Debby.
– Mit kerestek az én szüleim Kanadában?
– Hát… vettek egy cottage-t. Egy faházat. Néha felmentek oda…
Nem tudtál róla?
Mintha villámcsapás ért volna. Amikor utoljára beszéltem anyámmal,
említette, hogy ha legközelebb hazamegyek, óriási meglepetés ér.
Akkor nemcsak hogy nem figyeltem rá, de nem is érdekelt a dolog. Arra
gondoltam, hogy beszerzett egy új szőnyeget vagy hasonlót. Istenem,
miért nem figyeltem rá jobban?
– Nem tudtam róla − mondtam. − Az anyám bizonyára…
meglepetésnek szánta.
– Nemrég vették. Mr. McDaniel közvetlen szomszédságában.
– Ki az a McDaniel?
– Apád barátja.
– Apámnak nem volt semmiféle McDaniel nevű barátja.
– Volt, Debby.
– Nem emlékszem rá.
Mitchell seriff ismét sóhajtott egyet.
– Azóta, mióta leléptél, sok víz lefolyt a Mississippin, kislány.
Nemcsak te élted a magad életét és szereztél barátokat magadnak,
hanem itt sem állt meg az élet. A mi kis városunk is fejlődik, új emberek
jönnek…
Momentán nem érdekeltek az új emberek. Inkább azok a rohadék
medvék érdekeltek.
– Hogy történt… a dolog?
– Még nem egészen világos, Debby. Annyit lehet csupán tudni,
hogy… rájuk támadt két medve. És… hát… csúnyán…
– El tudom képzelni − mondtam. − Hol vannak… most?
– Kanadában, Debby.
– És… hogyan…
– Haza kellene jönnöd. Sőt muszáj hazajönnöd. El kell intézned egy
csomó formaságot… aztán… de te is tudod, mi vár rád…
Azt hittem, valóban tudom.
Pedig fogalmam se volt róla.

Alig ismertem rá Mitchell seriffre. Ha az utcán szembejött volna

velem, és ha nincs egyenruhában, szó nélkül elmentem volna mellette.
Ahogy meglátott bejönni az ajtón, nehézkesen kikászálódott a székéből,
és megkerülve az íróasztalát, felém csörömpölt.
Szó szerint ezt tette. Most döbbenteni csak rá, ami
gyermekkoromban természetesnek tűnt, hogy a seriffek úgy néznek ki,
mint a jól feldíszített karácsonyfák. Mitchell övén is annyi kütyü lógott,
hogy meg sem tudtam volna számolni őket. Persze nem is akartam. A
csörömpölést az a két bilincs okozta, amely minden lépésénél
egymáshoz ütődött.
– Debby! − kiáltott ölelésre tárva a karját. − Csakhogy itt vagy,
kislány!
Neki még mindig az voltam: kislány. És tőle egyáltalán nem vettem
zokon, hogy így szólít.
Valószínűleg sírnom kellett volna, összevizezni kissé már viseltes
ingét, de nekem akkorra már nem maradtak könnyeim. Úgy kiapadtak,
mint a víz az itatóvályúból, ha a cowboyok befejezik az itatást.
Végül is Mitchell seriff lenyomott egy székre és mély sóhajok
közepette az arcomat kezdte vizsgálgatni.
– Hogy utaztál, Debby?
– Semmi probléma − mondtam megvonva a vállam.
– Na, ennek örülök. Autóbusszal jöttél?
Bólintottam.
– Voltál már a háznál?
– Még… nem − mondtam. − Egyenesen ide jöttem.
– Majd intézkedem, hogy bemehess. Baxternél van a kulcs.
Mitchell seriff felült az íróasztala szélére és megcsóválta a fejét.
– Megváltoztál, Debby.
– Maga is − mondtam.
– Még szép − simogatta meg az állát. − Az az igazság, hogy vén
trottyos lettem, kislány. Már rég abba akartam hagyni a mókát, de az
istenverte választóim nem akarnak elereszteni. Talán attól félnek, hogy
éhen halok. Kétszer mondtam már le, de újraválasztottak.
Úgy átláttam rajta, mint a szitán. Talán bele is halt volna, ha mást
jelöltek volna a helyére. Olyan ember volt, akit csak a betegség vagy a
halál tud kilökni a székéből.
– Különben… tudom, mit érezhetsz, Debby, és… én a magam
részéről hagynék is egy kis időt neked, de… itt van az FBI a környéken,
és ők is értesültek már a dologról.
– Eszerint mégsem medvék…?
– De azok, Debby. Csak keveredik valami valamivel, és tudod,
milyen az FBI… Még akkor is összefüggést sejtenek dolgok között, ha
szemmel láthatóan abszolút semmi közös nincs bennük.
– Miért van itt az FBI?
– Történt néhány gyilkosság az államban, Debby, és… Kanadában is.
Az FBI együtt dolgozik a kanadaiakkal. Nem akarnál egy kicsit pihenni?
Hozathatok egy-két szendvicset, és valami innivalót…
Türelmetlenül ráztam meg a fejem.
– Már ettem, seriff. Egy pohár víz elég lenne.
Mitchell leszállt az asztal széléről, a hűtőszekrényhez ment, kivett
belőle egy palack ásványvizet és a markomba nyomta.
– Kérsz poharat?
– Így is jó lesz.
Mitchell seriff megvakargatta az állát.
– Nem is tudom, hol kezdjem… Nem tudom, menynyire vagy
tisztában a megváltozott körülményekkel, Debby…
– Kinek a megváltozott körülményeivel? − kérdeztem.
– Hát úgy… általában. Ez a város már nem ugyanaz a város, mint
amit itt hagytál. Nem vetted még észre?
Nem vettem észre semmit. Igaz, nem is nagyon néztem még körül.
Amit a taxiból láttam, nem keltett feltűnést. Bár… őszintén szólva, már
maga a taxi is kelthetett volna: elvégre, amikor elmentem, még nem volt
taxiszolgáltatás.
– Mit kellett volna észrevennem? − kérdeztem.
– Mások lettek az emberek − mondta.
– Amennyiben?
– Sokkal többet nyüzsögnek.
– Nyüzsögnek?
A seriff bólintott.
– A te idődben, kislány, az emberek nekikezdtek valaminek, aztán
azt csinálták. Ültek a fenekükön, az autójuk ülésén, aztán tíz-húsz éven
keresztül azt csinálták, aminek nekiugrottak. Sőt nemcsak addig, hanem
néha nemzedékeken át. A gyerekek az apjukat vagy anyjukat utánozták,
nézd például Mr. Cartert…
 – Az ügyvédet?
– Már a nagyapja is ügyvéd volt; jó néhány gazember lótolvaj neki
köszönhette, hogy nem lógatták fel. Az apja is ügyvéd volt, és jómaga is
az lett. Nem volt szükségünk idegenekre. Ha végigmentem az utcán,
mindenkit ismertem, és engem is ismert mindenki. Most meg ha
végigmegyek, minden harmadik lépésnél idegen arc bámul rám, néha
még el is röhögik magukat a ruhámon meg a kalapomon. Az van a
képükre írva, hogy csak nem álarcosbálba készül ez a vén madárijesztő?
Emlékszel, még annak idején milyen feltűnést keltett az a
medencetisztító Norton, tudod, akit megölt Ridgeway, aztán ott volt
Peters, az új tanárod, akit megvédtél az őrült menyasszonyától…
– Nem volt a menyasszonya − vetettem közbe.
– És Mr. Hewitt is akkortájt jött, tudod, aki a postán dolgozott. Ma
meg már annyian vannak, hogy néha nem is látok ismerőst. Hát szóval,
ez van, Debby.
– Értem − bólintottam.
– Ez a McDaniel is valahonnan Los Angeles környékéről keveredett
ide.
– Akit maga apám barátjának nevezett?
– Nemcsak úgy neveztem, hanem az is volt. Sőt társa is volt egyben.
Éreztem valamit a hangján, ami nem tetszett nekem. Lehet, hogy
csak a jövevényekkel kapcsolatos ellenszenve munkálkodott benne, de
lehet, hogy valami más is.
– Amikor elmentem, apámnak nem volt semmiféle társa, de nem is
kellett neki. Önálló ügynök volt, ha jól tudom.
– Öt évvel ezelőttől már nem volt az. Összebarátkozott Mr.
McDaniellel és irodát nyitottak.
Kicsit meghökkentett a dolog, hiszen úgyis jól ment az apámnak,
hogy önálló ügynök volt, vajon miért kellett neki összeállnia bárkivel
is?
– Végül is kicsoda ez a Mr. McDaniel?
– Feddhetetlen úriember − mondta Mitchell seriff. − Nincs pötty a
múltján.
– Ez… biztos?
– Már amennyire az ilyesmiben biztos lehet az ember. Nem szerepel
semmiféle bűnügyi nyilvántartásban. Ennek utánanéztem. Különben
barátságos és intelligens fickó. Egyetlen rossz szavam sem lehet róla.
– Miért… társult az apámmal?
– Mert több pénzt akartak keresni.
– És többet kerestek?
– Nem néztem a zsebükbe, de azt hiszem, igen. Manapság mindenki
azt mondja, hogy a magányos ügynököknek befellegzett. A nagy irodák
és ügynökségek elhappolják a jó falatokat, az önálló ügynökök
örülhetnek a resztlinek. Bár errefelé még nem ez volt a helyzet.
Gondolom, Mr. McDaniel − aki ugyancsak önálló ügynök volt −
figyelmeztette az apádat, hogy hamarosan ide is beköszönt az új módi. S
ha nem akarják, hogy egyszer csak egy frissiben idelopódzott
ügynökséggel találják szembe magukat, jobb, ha maguk csinálnak egyet.
Az apád ismer mindenkit, Mr. McDanielnek pedig van pénze meg
tapasztalata. Ez már elég az ügynökséghez.
Arra gondoltam, hogy vajon miért nem szólt nekem erről az apám?
Persze mikor szólt volna? Hiszen a nyári szünetre sem jöttem haza…
Azt játszottam, hogy nincs szükségem a szüleimre. Istenem, de ostoba is
voltam!
– Azt mondja, hogy Mr. McDaniel pénzt adott az apámnak?
– Az apád sem volt szegény ember, Debby. Jól ment neki az üzlet
addig is… csak éppen Mr. McDaniel felnyitotta a szemét… Bár erről
jobb, ha őt magát kérdezed. Úgyis beszélni szeretne veled.
– Az hiszem, ez elkerülhetetlen. Mégis… magától szeretném hallani,
hogy mennyire ment jól ez az új ügynökség?
– Nagyon, Debby.
– Ezt… hogy érti?
– Hát… ahogy éltek.
– Hogy éltek?
Mitchell ismét megvakargatta az állát.
– Nem úgy, mint régen. Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg,
kislány. Talán sehogyan se kéne… elvégre mégiscsak a lányuk vagy…
Valahogy… feltűnőbbek lettek és… hangosabbak is.
– Hangosabbak?
A seriff megköszörülte a torkát.
– Mondd csak, Debby, amikor te gyerek voltál, hány partit rendeztek
a szüleid?
 – Micsodát? − hökkentem meg.
– Partit.
– Egyet sem. Legalábbis nem emlékszem rá. Akkoriban nem volt
divat.
– Itt még most sem az. El tudod képzelni, hogy Mr. Bennet a
szerelőműhelyében partit rendezzen, vagy Mr. Fong, a zöldséges?
Régebben az is csodának számított volna, ha Mr. O’Hara, az
ingatlanügynök rendez ilyet. Méghozzá nem is egyet évente.
– Ők… rendeztek?
– Hajjaj, de még mennyit! Születésnap, évfordulók és a sikeres
üzletkötések, mind-mind alkalmat adtak rá.
– És ezek a partik… sértették mások érzelmeit? − Hülyén hangzott,
de nem tudtam hirtelenjében máshogy kifejezni magam.
– Nem sértették, azt nem mondanám, csak furcsák voltak.
Mindazonáltal nem vitték túlzásba a dolgot, nem dorbézoltak, na. Csak
furcsa volt, hogy abban a házban, ahol korábban mindig csend és
nyugalom honolt, most beköltözött egy másfajta életérzés. Nem tudom,
érted-e, mit akarok mondani?
– Értem − bólintottam. − Azt mondja, jól ment az üzletük?
– Ebben biztos lehetsz. Az apádnak megszaladt, Debby, ezért van az,
hogy sokan irigykedve néztek rá és arra a másik fickóra, a társára,
merthogy tulajdonképpen neki volt köszönhető az az egész. Nem
akarom lebecsülni az apádat, szívem, de ha ez a fickó nem jön ide,
megmaradt volna a csendes, barátságos Ben O’Harának. Nekem
különben nem volt semmi bajom vele… sőt…
– Talán valaki másnak?
– Nem tudok róla. Persze az az igazság, hogy az emberek megérik a
pénzüket. Ha valaki egy fokkal feljebb lép a létrán − nem marad azon a
fokon, ahol ők −, hát már nem tetszik nekik a dolog. Egyszer csak azt
veszi észre szegény fickó, hogy a régi barátai már nem hívják
biliárdozni, és sört sem rendelnek neki. Ilyen az élet, kislány.
– Azt mondja, az apámnak megszaladt. Ez csak a partikból látszott?
– Néhány ragyogó üzletet csináltak, Debby. Az az érzésem, hogy
milliósat.
– Eszerint az apám sokat köszönhet ennek a Mr. McDanielnek…
– Én inkább azt mondanám, hogy sokat köszönhetnek egymásnak.
Ha az apád nincs, Mr. McDaniel talán meg sem tudja, hogy miféle
lehetőségek rejtőznek errefelé. De mielőtt még belebonyolódnánk a
történtekbe, az a lényeg, Debby, hogy az apád gazdag ember lett. Hogy
aztán ebben hány százalék Mr. McDaniel munkája, mennyi az apádé, ki
a fene tudná megmondani?
Nehezen tudtam elképzelni, hogy a szüleim stílust és életformát
váltottak. Vajon mit szóltak hozzá a szomszédaink? Vajon azok-e még a
szomszédaink, mint amikor még idehaza voltam?
– Te erről semmit sem tudtál? − vonta fel a szemöldökét a seriff.
– Semmit − mondtam.
– Hm. Ez érdekes.
Önkéntelenül is mentegetni kezdtem őket.
– Az utóbbi időben… ritkán jártam haza…
– Soha nem jöttél, Debby!
– Ez azért nem egészen így van.
– Mikor jöttél utoljára?
– Konkrétan nem tudom megmondani…
– Én viszont igen − mondta a seriff. − Éppen hat éve, hálaadás
napjára.
– Maga ezt… honnan tudja?
– Ez a dolgom − mondta Mitchell. − A seriffnek az a dolga, hogy
mindenről tudjon, ami a városában történik, bár azt hiszem, hogy ez
csak eddig volt így.
– Mikor vették azt a cottage-t… Kanadában?
– Vagy két éve. Nem szóltak róla?
– Azt hiszem… nem. Vagy csak én felejtettem el.
Dehogy felejtettem volna én el, ha szólnak róla. És ezt szégyelltem is
egy kicsit a seriff előtt.
– Mr. McDaniel beszélte rá őket. Neki is van egy; gondolom, addig
dicsérte, amíg a szüleid rá nem haraptak a dologra.
– Gyakran jártak oda?
– Főleg nyaranta, de az utóbbi időben már ősszel is. Megengedhették
maguknak, hogy néha kilépjenek a taposómalomból. Az az igazság,
hogy nemcsak egyetlen bombaüzletet csináltak, hanem többet is. Volt
mit aprítaniuk a tejbe.
– A házra ilyenkor ki vigyázott?
 – Mrs. Morales.
– Ő kicsoda?
– A házvezetőnőjük.
Ez is meghökkentett. A szüleimnek házvezetőnőjük volt? Erről sem
tudtam. De hát miért is tudtam volna?
Mitchell seriff kíméletlen volt. Gondoltam én. Pedig nem volt az,
csak őszinte.
– Magukra hagytad őket, Debby. Ha egy gyerek elmegy otthonról és
hat évig nem megy haza… hát az már jelent valamit. A szüleid joggal
gondolhatták, hogy… hogy is mondjam csak… meglazult az az érzelmi
szál, ami összekötött benneteket. Ők aztán mással vigasztalódtak…
jelen esetben a munkával. Ez volt a másodvirágzásuk, Debby. Talán te
is többet tehettél volna…
Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, úgy mart belülről a
lelkifurdalás. Úgy éreztem, hogy én is felelős vagyok a halálukért. Ha
gyakrabban hazajöttem volna, ha nem akartam volna feltétlenül
önállónak látszani, olyannyira, hogy még a tanulmányaim alakulásáról
sem igen értesítettem őket… akkor talán meg sem történt volna, ami
megtörtént…
Mitchell seriff sejthette, hogy mi megy végbe bennem, mert
megcsóválta a fejét.
– Ne tégy magadnak szemrehányásokat, Debby, nem tehetsz
semmiről. És ezt nem azért mondom, hogy vigasztalni próbáljalak. A
sors kerekét nem lehet megállítani, legfeljebb eléfeküdhetnénk, de
minek? A kerék úgyis keresztülmegy rajtunk, mi pedig ott maradunk két
keréknyom között, mint egy elhajított hamburger. És még valamit,
Debby. Tudod, hogy mindent te örökölsz? Mostantól kezdve milliomos
vagy, kislány.
Ez a része a dolognak egyáltalán nem érdekelt. Eddig is megálltam a
saját lábamon, eztán is meg fogok. Bár a kutatóintézetbe nem szívesen
tértem volna vissza.
– Mondjon el mindent… a balesetről, seriff!
Mitchell seriff ismét csak megvakargatta az állát.
– Az az igazság, hogy én sem tudok sokat. Mivel az eset Kanadában
történt, az ottani hatóságok vizsgálódnak az ügyben. Engem csak arra
kértek meg, hogy igazoljam az áldozatok személyazonosságát.
 – Biztos, hogy ők?
– Biztos, Debby.
– És ha mégsem?
– Ezer százalékig biztos. Fényképeket is kaptam róluk. Illetve arról,
ami… Megmutathatom őket, ha akarod, de én a te helyedben…
– Azért megnézném.
A seriff bólintott, leszállt az asztal széléről, megkerülte, majd
kihúzott egy fiókot és kivett belőle néhány fényképet.
– Biztos, hogy meg akarod nézni? Hát… te tudod. Bár talán jobb is,
ha megmutatom neked, legalább felkészülsz az azonosításra.
Odaadta a képeket, majd kibújt az asztala mögül és a székem mellett
álló vizesflakonra pislogott.
Igyekeztem úgy nézni őket, mintha ismeretlen áldozatok fényképeit
bámulnám egy bulvárlapban. Aztán egyszerre csak éreztem, hogy elönt
a veríték. Apám és anyám összezúzott teste, kicsavarodott végtagjaik,
nyitott, a fényképész lencséjébe meredő szemük, amelyben rettegést
véltem felfedezni, egész bensőmet megremegtette.
Apu… anyu… apu… anyu…
– Jól vagy, Debby? − kérdezte nyugtalanul a seriff.
Bólintottam.
Mitchell elvette tőlem a képeket és az asztalra hajította őket.
– Nem kellemes látvány, tudom. Meg sem kérdezem tőled…
– Ők… azok − nyögtem.
– Persze hogy ők. De azért majd neked kell kimondanod a végső szót,
bár lesz itt DNS-vizsgálat meg minden.
– Hol történt pontosan? − nyögtem.
– Smoky Hill környékén − felelte a seriff.
– Az hol van?
– A sziklás hegységben, pontosan én sem tudom. Még nem volt időm
megnézni a térképen.
– Mit mondanak… hogyan történt?
– Vacsora közben törtek rájuk.
– Milyen medvék?
– Grizzlyk. Szürke medvék.
– Hogy jutottak egyáltalán… a közelükbe?
– Ezt nem tudom, Debby. Még csak most készül a szakértői
vélemény. Talán nem csukták be rendesen az ajtót. Pedig be kellett
volna. Esetleg az ablakon mentek be. Ki tudja?
– Beszélt valakivel a kanadaiak közül?
– Egy csendőr hívott fel. Azt mondta, a medvék valószínűleg élelmet
kerestek. Bár… szerinte arrafelé még soha nem történt ilyesmi. Utoljára
harminc éve volt medveincidensük. Minden kirándulóhelyre és bevezető
útra ki van téve a tábla, hogy senki ne etesse a vadakat, és ne hagyjon
élelmiszert olyan helyen, ahol a medvék megtalálhatnák. A medve nem
támadja meg az embert, ha nincsen rá oka.
– És Mr. McDaniel?
– Úgy érted, hogy ott volt-e ő is a közelben? Úgy tudom, hogy nem.
A szüleid egyedül voltak McDanielék házában. A ti házatok még nem
egészen készült el.
Itt tartottunk, amikor megérkezett Mr. Baxter, a seriffhelyettese. Mit
mondjak, ő is alaposan megváltozott az elmúlt évek során. Fekete haja
kihullott, csak éppen a füle környékén maradt belőle emlékeztetőnek.
De a mosolya, ahogy végignézett rajtam, a régi volt.
– Micsoda meglepetés, Miss Debby!
Mitchell arcára fordult a tekintete, és hirtelen leolvadt a mosoly a
képéről. Kinyújtotta a kezét, majd visszahúzta, és félszegen meghajolt
előttem.
– Fogadja részvétemet, Debby.
– A kulcsokat, Baxter!
Baxter az íróasztalához ment és kihúzott a fiókból egy kulcscsomót.
Megcsörgette, aztán felém nyújtotta.
– Parancsoljon, Miss O’Hara.
Elvettem az ismeretlen kulcscsomót és döbbenten bámultam rá. Ezek
lennének a mi kulcsaink?
– Nem stimmel valami, Debby? − kérdezte a homlokát ráncolva
Mitchell seriff.
– Régen nem ezek voltak a kulcsaink…
– Bizonyára kicserélték a zárakat, amin nem is csodálkozom. Volt
errefelé néhány kellemetlen eset, bár elkaptam a fickókat.
Az idegen kulcsok úgy égették a kezem, mintha tüzes vasból lettek
volna.
– A ház azért a régi helyén van. Remélem, megtalálod. − Az órájára
nézett és megvonta a vállát. − Bizonyára Mrs. Morales is ott lesz még.
Vagy esetleg szállodában szeretnéd tölteni az éjszakát…?
– Otthon töltöm − mondtam, mielőtt még meggondolhattam volna
magam.
– Hát… ahogy óhajtod. Talán Mrs. Morales ott maradhatna veled.
– Majd megbeszéljük a dolgot.
– Néhány napig feltétlenül itt kell maradnod, Debby, amíg a hatósági
eljárások be nem fejeződnek. Remélem, ez nem okoz problémát neked?
– Nem okoz − mondtam.
– Lehet, hogy az FBI emberei is fel fognak keresni.
– Mondja meg nekik, hogy állok rendelkezésükre.
– Úgy lesz, Debby. Baxter hazavisz, ha gondolod.
Baxter készségesen hajlongott, én azonban gyalog akartam menni.
Szükségem volt rá, hogy kiszellőztessem a fejem. Megkértem Mitchellt,
hogy váltsa ki a csomagjaimat a buszpályaudvar megőrzőjéből, és
elindultam hazafelé.
Hazafelé…?

Kis túlzással élve, mintha idegen városba cseppentem volna. Hány éve
is múlt, hogy felszedtem a sátorfámat és leléptem innen? Ha jól
számolom, nyolc. Hamar észrevettem, hogy ez alatt az idő alatt
nemcsak a házak változtak meg, hanem az emberek is. Ha nyolc évvel
ezelőtt sétálni indultam, nem tudtam száz métert megtenni, hogy ne
botlottam volna ismerősbe. Most pedig mintha idegen világba kerültem
volna. A főutca házai még ismerősek voltak, némelyikükön még a
cégtábla is ugyanaz maradt, mint régen, zömükben azonban újak lógtak
a régiek helyén. Olyan neveket olvastam le róluk, amelyeknek a gazdáit
biztosan nem ismertem. Vagy talán csak elfelejtettem őket?
Az iskola irányából felém áramló gyerekhad is ismeretlen volt.
Egyetlen ismerős arcot sem tudtam felfedezni közöttük. De hát hogy is
lehetett volna másként, amikor legtöbben az után születtek, hogy
elhagytam a várost. Talán már hajdani iskolatársaim gyerekei is
közöttük lehetnek…
 A házunk szerencsére a régi volt. Igaz, a szüleim kerítést cseréltek és
az ajtó is frissen volt festve, de a kert a régi maradt. A fák, a bokrok,
minden. És az ajtó is résnyire nyitva állt, mintha csak az apám hagyta
volna úgy, arra a kis időre, amíg leugrott a garázsba egy szerszámért.
Ekkor olyat tettem, amit régen el sem tudtam volna képzelni;
kopogtam a saját házunk ajtaján. Mintha idegen ház előtt álltam volna.
Akkor még nem éreztem semmi különöset. Egyáltalán semmit. Talán
fel sem fogtam, hogy hol vagyok. Úgy éreztem, hogy a kerítés és a friss
festés ellenére hajszálpontosan ez az a ház, amelyben laktam és lakom,
hogy talán el sem mentem innen; még mindig ugyanaz a kis Debby
O’Hara vagyok, aki régen voltam. Vártam, hogy nyíljon ki az ajtó,
anyám bukkanjon fel az ajtónyílásban és szemrehányón nézzen rám.
– Már megint itthon hagytad a kulcsodat, kicsim?
Az ajtó kinyílt… s anyám tűnt fel az ajtónyílásban! Ijedt kis sikoly
hagyta el a számat. Csak nem történt meg az a valószerűtlen eset, hogy
visszakerültem a múltba?
Amint aztán számra szorítva a kezem, az ajtóban felbukkanó nő
arcára esett a pillantásom, rádöbbentem, hogy nem az anyám az, még
csak nem is hasonlít rá. Ennek barna a bőre, míg az anyámé, hogy
holland származását aláhúzza, fehér volt, mint a patyolat.
Ami miatt egyetlen pillanatra azt hittem, hogy anyám áll az ajtóban,
az a pongyolája volt. Az ismeretlen nő ugyanazt a piros pongyolát
viselte, mint az anyám, amióta csak az eszemet tudom. Valaha vett
belőle egy árleszállításon egy tucatnyit, ami aztán minimum egy
évtizedig kitartott. Amikor elhagytam a házat, még mindig volt belőle
néhány.
Mrs. Morales észrevette, hogy a pongyolát bámulom, s mintha
meztelen lenne, maga elé kapta a két kezét.
– Miss… O’Hara?
Kissé felkavarodott a gyomrom a pongyola miatt, de nyeltem kettőt
és már rendben is volt a dolog. Csak nem fogok egy nyomorult
pongyola miatt már az első percben összeveszni a házvezetőnővel?!
Mrs. Morales megérezhette, hogy mi megy végbe bennem, mert
leeresztette a karját, megemelte a pongyola szélét, és felém mutatta.
– Mrs. O’Hara ajándékozta nekem. Az mondta… hordjam
egészséggel.
 Láttam, hogy pillanatok kérdése és elsírja magát. Az én szememben
is könnyek mocorogtak. Ebben a pillanatban Mrs. Morales elkapott,
magához szorított és hüppögni kezdett.
– Óh, Istenem, Miss O’Hara! Jézus Istenem! Ezt a szörnyűséget,
Miss O’Hara!
Éreztem, hogy könnyek hullanak a nyakamra. Ettől aztán magamhoz
is tértem. Nem… nem szabad gyengének mutatkoznom! Többé nem
szabad!
Óvatosan, nehogy megbántsam, kibontakoztam a karjából.
Megveregettem a hátát, mintha én lennék az idősebb, a tapasztaltabb.
– Jól van, Mrs. Morales. Jól van.
Mrs. Morales eleresztett és hirtelenjében nem is tudta, mihez kapjon
– Jöjjön be… Miss O’Hara. Kérem… üljön le, mindjárt hozok
valamit. Istenem, Jézusom, mit hozzak? Talán egy italt… van jéghideg
narancslé a hűtőszekrényben…
Mosolyogtam, végigmentem a folyosón és besétáltam a konyhába.
Mintha csak tegnap hagytam volna itt; minden ugyanolyannak
látszott, mint amikor utoljára megreggeliztem benne. Hiába próbáltam
valami változást találni az akkori konyhához képest, nem láttam ilyet.
Még a késtartó a késekkel is ugyanott volt a falon.
Ekkor hirtelen meghallottam anyám hangját.
– Te bediliztél, O’Hara! Mi a francnak rakod a késtartót a falra?
Talán hogy a nemlétező unokáid ne érhessék el?
– És ha nem is olyan sokára itt játszanak majd?
– Te tisztára meg vagy húzatva! Hiszen ez a kislány még csak
tizenhárom éves! Előbb még majd főiskolára megy a kincsem…
– Nem ülne le, Miss O’Hara?
– Debby − mondtam.
– Kérem?
– Mrs. Morales, kérem, szólítson csak Debbynek. És üljön le, kérem,
maga is.
Mintha nem is én szóltam volna hozzá. Mintha valaki az én számon
keresztül beszélt volna.
– Foglaljon helyet, kérem − bátorítottam.
– Én inkább…
– Üljön le, Mrs. Morales!
 Kissé élesebben szóltam rá, mint akartam, a célomat mindenesetre
elértem vele. Mrs. Morales azonnal leült velem szemben egy székre.
– Igenis… Miss… Debby!
Mrs. Morales meglepően jól beszélt angolul. És a kiejtése sem volt
rossz.
A konyhaasztalra könyököltem és a szemébe néztem.
– Hazajöttem, Mrs. Morales.
Mrs. Morales nyelt egyet.
– Isten hozta… Debby.
Kellemes arcú, középkorú asszony volt. Csillogó, fekete szeme
álmaim asszonyának a szemére emlékeztetett.
– Mióta állt a szüleim alkalmazásában. Mrs. Morales?
– Xinia.
– Tessék?
– Így hívnak. Különben három éve.
Fátyolosak lettek a szemei a könnyektől. Felemelte a pongyola szélét
és a szeméhez szorította.
– Úgy gondoltam, hogy egyelőre hazaköltözöm − mondtam.
Xinia bólintott, és eleresztette a pongyolát.
– Igenis, Miss Debby.
– Önnek mi a szándéka, Xinia?
Xinia Morales pontosan értette, miről van szó.
– Maradnék, Miss Debby, ha ön is úgy gondolja.
– Örülnék neki, ha maradna − mondtam. − Még nem tudom, mit
fogok csinálni a jövőben; lehet, hogy sokáig itt maradok, lehet, hogy
hamarosan továbbállok. Ám ha közben meggondolná magát, és másnál
szándékozna munkába állni… természetesen bármikor megteheti.
Tapasztalatlan voltam az alkalmazottakkal való bánásmód terén,
elvégre még soha nem volt semmiféle alkalmazottam. Eddig kizárólag
én voltam mások alkalmazottja.
– Igenis, Miss Debby.
– Maga… tulajdonképpen hol lakik, Xinia?
Mondott egy utcanevet, amelyet nem is értettem jól, de valószínűleg
nem is ismertem. Lehet, hogy új utca volt, lehet, hogy csak nekem nem
volt ismerős.
– Van férje, Xinia?
 – Meghalt, Miss Debby.
– Együtt él valakivel? Úgy értem…
Xinia a füle tövéig elpirult.
– Hogy gondolja, Miss Debby! Én erkölcsös asszony vagyok!
– Akkor nem akadályozza senki, hogy ide költözzön, igaz?
– Senki, Miss Debby.
– Van az emeleten néhány szoba. Mit szólna a lépcsősorhoz
legközelebb esőhöz? Akkor nem ébresztene fel, ha reggel lemegy a
konyhába.
– Az nagyon jó lenne, Miss Debby.
– Akkor intézze el minél előbb a költözködést. Nem szeretnék
egyedül maradni itt. Még sosem voltam itt egyedül, szükségem van
valakire, aki rendet tart…
Xinia délután azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy ha nem lenne
ellenemre, ezt az éjszakát a régi lakásában töltené. Mivel egyetlen nap
alatt le akarja bonyolítani a költözést, és az a holnapi nap lenne, szeretné
előre összecsomagolni a holmiját. Nem voltam biztos benne, hogy
kizárólag ez-e az oka; nem rejtőzik-e mégis egy bajuszos, fekete hajú,
fekete szemű, latin férfi a háttérben, de hát nem kérdezhettem meg tőle.
Mi értelme lett volna olyan valaki életébe avatkoznom, aki még
jószerével ismeretlen előttem?
Annak ellenére, hogy egyedül voltam a házban − nem számítva az
emlékeimet − gyorsan elaludtam. Az utazás fáradalmai egyszerűen
ledöntöttek a lábamról. Néhány percig még hallgattam az emeletre
felvezető falépcső rejtelmes reccsenéseit, aztán elszunnyadtam. Nem
tudom, meddig alhattam: egyszer csak kitépett valami az álom ölelő
karjai közül. A lépcső most is recsegett, a konyhai óra kattant néhányat
− furcsa volt, hogy a lenti kattogó óra hangját idefent, egy emelettel
feljebb is hallottam.
Mivel álmaim asszonya annak idején ebben a szobában szokott
megjelenni, felkönyököltem az ágyon és a sötétségbe meresztettem a
szemem.
– Itt vagy? − kérdeztem a sötéttől.
Nem érkezett válasz a kérdésemre.
– Miért bujkálsz előlem, miért? − Éreztem, hogy sírás szorongatja a
torkom. − Miért nem jössz, amikor szükségem lenne rád! Te tudod, mi
történt… kérlek, segíts rajtam. Nem látod, milyen nyomorultul vagyok?
A sötétség mintha még sötétebbé változott volna. Lefekvés előtt
behúztam a sötétítőfüggönyt, így még egy kis fénycsíkocska sem
lopakodhatott be a szobába.
Ekkor végképp elveszítettem az uralmat az idegeim felett. Haragosan
a szoba közepe felé ráztam az öklöm.
– Verjen meg az isten, hogyha nem jössz! Csak akkor jössz, amikor
kedved szottyan rá? Hát nem látod, hogy… milyen bajban vagyok?
Követelem, hogy gyere elő, vagy ne gyere soha többé! Megértetted?
Nem tudom, miért éppen vele akartam beszélni, miért nem a
szüleimmel, de őt kívántam. Neki akartam kiönteni a szívemet, és még
az sem izgatott volna, ha egyetlen szót sem szól hozzám. Csak legyen itt,
csak simogassa meg a kezem… Istenem, hát miért nem jössz, te fekete
szemű boszorkány?
Felkeltem és úgy, ahogy voltam, rövid szárú pizsamanadrágban, a
kijárat felé botorkáltam. Már az ajtónál voltam, amikor visszafordultam,
és felvettem az ágy szélére dobott felsőmet is. Még emlékeztem rá,
amikor egyszer régen − azt hiszem, akkor kezdtem átváltozni kislányból
nagylánnyá − apám rám pirított, hogy ezután, ha lejövök a konyhába,
vegyem fel a felsőmet is, mert egy akkora kislánynak, mint én, már nem
illik − még nyári melegben sem − felső nélkül reggeliznie. Még akkor
sem, ha csupán mi hárman ülünk is az asztalnál.
Az ajtóhoz lépem és lenyomtam a kilincsét. Olyan hirtelen tárult fel
előttem, hogy majdnem magával rántott. Biztos voltam benne, hogy
nem én tártam ki. Valaki nagyon várhatta, hogy kilépjek a folyosóra.
Ott azonban nem volt senki. És már a lépcső sem recsegett; csak
akkor reccsent meg egyik-másik foka, amikor lementem rajta a
konyhába.
Az óra békésen, csendesen járt a falon. Csak néha-néha kattant egyet,
elvégre a szív is melléüt néha.
Nem volt senki a konyhában sem, bár igaz, hogy bármennyire is
megszokta a szemem a sötétséget, mégsem tudott egészen áthatolni
rajta.
Az órára pillantottam. Éjfél múlt néhány perccel.
Mivel mindennek ismertem a helyét, kihúztam a megfelelő fiókot és
kivettem belőle két gyertyát. Anyám arra az esetre tartogatta őket, ha
áramszünet lenne, mint ahogy annak idején nem egyszer megtörtént.
Emlékszem, hat-hétéves lehettem, amikor egy téli éjszakán hatalmas
hóvihar tört ránk. Elszaggatta a villanyvezetékeket, s három megye
lakossága is áram nélkül maradt. Éppen vacsoráztunk és a szél
tombolását hallgattuk, amikor kialudt a villany, és mi belehullottunk a
sötétségbe. Nos, anyám ekkor megesküdött, hogy amint teheti, bemegy
Miss Rosalie boltjába és vesz egy kötegre való gyertyát. Soha többé
nem fog megtörténni, hogy emiatt a rohadék sötétség miatt kétszer is
beleverje a lábát a székekbe, s akkora vérömleny keletkezzék rajta, mint
a tenyere. Ki tudja, felszívódik-e valaha is ez az ocsmányság?
A gyertyák most is ott hevertek a fiókban. Beledugtam kettőt az
ugyancsak a fiókban talált kis gyertyatartóba, az asztalra tettem, majd
meggyújtottam őket.
Nem tudom, mennyire voltam normális ezekben a percekben − talán
semennyire. Valószínűleg ekkor érte el a csúcspontját bennem a
szeretteim halála felett érzett mérhetetlen fájdalom.
Arra már nem emlékszem, hogyan vettem elő a három tányért, mellé
az evőeszközöket, szalvétákat − sőt még a sótartót is az asztal közepére
helyeztem, ahogy apám szerette.
A gyertyák sápadtan lobogtak, fényük visszatükröződött az üres
tányérok felületén.
Leültem arra a székre, amelyen ülni szoktam és várakozón az ajtó
felé néztem.
– Akkor hát gyertek elő, ha akartok valamit tőlem.
A gyertyák lángja meglobbant, mintha légáramlat érte volna őket.
– Hallotok engem? Anya, apa, itt vagytok?
Csak a fények lobogtak, semmi más.
– Én vagyok… a lányotok, Debby. Én vagyok az… Itt ülök az
asztalnál, mint régen… mint akkor… mint sokszor máskor. Arra várok,
hogy bejöjjetek. Hányszor vártam itt, hogy bejöjjetek, és ti mindig
bejöttetek. Most akkor… miért nem jöttök?
A gyertyák fénye ismét meglobbant.
– Nem tudom, mi van odaát − mondtam. − Nem tudom, mit szabad
tennetek, és mit nem… Nem tudom, szabad-e megjelennetek előttem
vagy megtiltja nektek valaki. De ha nem is láthatlak titeket, legalább
adjatok jelet, hogy halljátok, amit mondok… Borítsátok fel a gyertyát,
vagy kopogjatok, vagy húzzátok meg a hajam. Kérlek, kérlek
benneteket, anya, apa… kérlek, én vagyok az, Debby! A lányotok,
Debby… a kislányotok!
Hiába vártam, a gyertyák furcsa lobogásán kívül nem történt semmi.
Az óra nem kezdett el vadul verni a falon és meg sem állt, csak járt
körbe a nagymutatója, könyörtelenül és érzéketlenül. Nem kopogott
senki és semmi, még a falépcsők recsegése is abbamaradt. És a hajam
sem húzta meg senki.
– Utolsó alkalom, hogy hívlak benneteket! − kiáltottam
elkeseredetten. − Hát miért nem jöttök? Szeretném utoljára látni az igazi
arcotokat. Mert azok az arcok… amiket a fényképeken láttam… nem a
ti arcotok volt. Nem az élő arcotok. Úgy szeretnélek látni benneteket…
ahogy az emlékeimben éltek…
Vártam néhány percig, majd amikor továbbra sem történt semmi,
egymás után az órához hajítottam a tányérokat. Kettő eltört belőlük, egy
a mosogatóba esett. Az óra is ripityára törött. Mielőtt végképp megadta
volna magát a sorsának, hosszú, furcsa szikra csapott ki belőle.
Az asztalra hajtottam a fejem és már nem gondoltam semmire.
Másnap reggel Xinia talált rám.
Ott aludtam a konyhában az eltört tányérok cserepei fölött.

Xinia nem csinált nagy ügyet a történtekből. Biztos voltam benne, hogy
pontosan tudja, mi történt velem. Megkérdezte tőlem, hogy nem
akarnék-e lefeküdni, s amikor megráztam a fejem, nem erőltetett. Arra
sem kért meg, hogy menjek ki a konyhából, hadd takarítson ki, hagyta,
hogy ott maradjak az asztalnál. Ő maga szaporán hajladozva,
felszedegette a cserepeket. Közben lágy, megnyugtató hangon beszélni
kezdett hozzám.
– Volt egyszer mifelénk − még Venezuelában − egy férfi, Juannak
hívták, és halászember volt. Az uram jól ismerte, nemegyszer vettünk
tőle halat. Volt egy kis hajója, amolyan fahajó, vitorlával. Kicsi volt, az
igaz, ha komolyabb hullámok jöttek, ki kellett takarodnia a mélyvízből
és be kellett futnia a kikötőbe, de azért mégiscsak jó kis hajó volt.
Juannak szép családja volt, felesége, gyerekei. Legalább három gyereke
volt, de lehet, hogy több is, már nem emlékszek rá. Az egyik gyerek,
Rafaelnek hívták, valahogy összejött egy pasassal, aki egy
kokainfőnöknek dolgozott. Rafaelből kokaincsempész lett. Ott is hagyta
Juant, hiába akarta szegény, hogy a fiából is halász legyen. De nemcsak
Rafael hagyta ott, hanem a másik fia is, Carlos, ha jól emlékszek. Rafael
őt is magával vitte, és attól kezdve együtt csinálták a dolgaikat. A
harmadik gyereknek nem tudom a nevét, de az otthon maradt, mert még
kicsike volt, alig két-három-éves lehetett.
Juan és a felesége magukra maradtak a kicsivel, a nagyobb gyerekeik
egyáltalán nem törődtek többé velük. Még egy peso nem sok, annyit
sem kaptak tőlük, csak a hír járta, hogy felvitte az isten a dolgukat,
Caracasban, vagy hol, nagyon gazdag emberek. Aztán egyszer az történt,
hogy jött egy nagy autó Juanhoz, benne Rafael, s azt kérte az apjától,
hogy rejtse el, mert nagy bajba került. Juan el is rejtette a hajóján.
Másnap éjszaka néhány nagy autóval fegyveresek jöttek, berontottak
Juan házába, felverték, és azt követelték tőle, hogy mondja meg, hova
rejtette Rafaelt, mert ők úgyis tudják, hogy ide jött. Juan nem árulta el
nekik, hol van Rafael. Annyit mondott, hogy ő bizony nem tudja. Ekkor
az egyik kocsiból kirángatták Rafael öccsét, Carlost, és Juan és a
felesége szeme láttára agyonlőtték, majd megkérdezték Juantól, hogy
még mindig nem tudja-e, hol van a fia. Nem akarják megölni, csak
néhány kérdést tennének fel neki. Merthogy ők rendőrök, és van valami
kis ügyük Rafaellel. Juan ekkor elárulta nekik, hol rejtőzik Rafael. Az
emberek odamentek, megtalálták, nem kérdeztek tőle semmit, hanem
azonnal agyonlőtték. Aztán elmentek. Hagytak pénzt is Juannak, hogy
temettesse el a fiait. Juan azonban nem temettette el őket, hanem
felgyújtotta a hajóját, felgyújtotta a házát, és agyonszúrta magát egy
késsel. Mondja meg nekem, Miss Debby, hogy vajon miért tette? Ha az
emberrel szerencsétlenség történik, elvégre mindannyiunkkal történhet,
nem az a legjobb, ha igyekszünk túllépni rajta? Juannak is volt még egy
fia, a rossz emberek sem háborgatták volna többé − miért is háborgatták
volna? − volt hajója s volt háza, volt felesége is. De ő nem. Nem tudott
túllépni fiai halálán. Pedig minden halálon túl kell lépni. Ha Juan is csak
két tányért és egy órát tört volna össze, nem lett volna olyan nagy baj…
Felálltam, és elindultam a folyosóra vezető ajtó felé.
 Úgy döntöttem, hogy lezárom magamban múltamnak a tegnapelőtti
napig tartó részét.
Csakhogy a múlt olyan, hogy ha akarjuk, ha nem, átszivárog a
jelenbe.

Alighogy elkészültem az öltözködéssel, felcsengett a telefonom.

– Miss O’Hara? Itt Amos McDaniel.
Igen kicsit remegett csak meg a kezemben a telefon. Nem szóltam bele,
hagytam hadd kezdje ő a társalgást.
– Mitchell serifftől hallottam, hogy hazaérkezett. Gondolom…
mindennel tisztában van, Debby?
Nem tetszett, hogy csak úgy, a második mondatában már ledebbyzett,
de erőt vettem magamon és igyekeztem megfontoltan válaszolni.
– A szüleim halálával kapcsolatban, igen.
– Hát… elhiheti, hogy nagyon ki vagyok ütve én is. Bár az én
veszteségem nem mérhető az önéhez. Azt hiszem, beszélnünk kellene…
Debby.
– Én is úgy gondolom − mondtam.
– Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor az
embernek… nincs lelkiereje hosszú beszélgetéseket folytatni… s én
egyelőre a háttérbe is húzódhatok, ha úgy gondolja, bár… talán jobb
lenne, ha első kézből értesülne bizonyos dolgokról…
– Értem.
– Ha úgy döntene, hogy ön is beszélni óhajt velem… természetesen
minden időben készen állok rá.
– Ma is? − kérdeztem.
−Ó, hogyne. Akármikor.
– Akkor legyen ma.
– Rendben van. Menjek önhöz, vagy idejön az irodámba?
– Szívesebben mennék önhöz. Nálam még nincs rendben minden.
– Értem. Hát akkor… kocsit küldök önért, ha nem bánja. Egy óra
múlva ott lesz.
Letettem a kagylót.
 Már most utáltam Mr. Amos McDanielt anélkül, hogy valaha is
szemtől-szembe álltunk volna egymással.
Tudat alatt őt tettem felelőssé szüleim haláláért.

10

Csak ámultam-bámultam, ahogy a nagy fekete kocsi az ősz hajú sofőrrel

olyan utcán suhant át velem, amelyet még sohasem láttam. Vadonatúj
kertes házak álltak benne egymás mellett, szép sorban; az utcát a messzi
végén egy hatalmasnak tűnő, ötemeletes épület zárta le. Ha jól
emlékszem − gondoltam −, akkor itt annak idején még nem volt semmi.
Azaz volt néhány kukoricaföld.
A sofőr kisegített a kocsiból, majd tiszteletteljes mosoly kíséretében
indított, és eltűnt a nagy semmiben. Beléptem a hatalmas üvegajtón és
egy portáspulttal találtam szembe magam. Mögüle két, egy szőke és egy
barna fiatalember villantotta rám a szemét.
A pulthoz sétáltam és megmondtam, ki vagyok. A szőke bólintott,
kijött a fedezéke mögül és meghajolt, mint egy első osztályú pincér.
– Mr. McDaniel értesített az érkezéséről, kisasszony. Felkísérhetem
az első emeletre?
– Köszönöm, magam is feltalálok − mondtam.
– Szívesen felkísérem − ajánlkozott tovább.
Olyan tekintetet vetettem rá, hogy nyomban semmisnek tekintette az
ajánlatát.
– Jobbra találja a liftet, Miss.
Valóban ott volt, és én meg is találtam. Talán nem feltételezték rólam,
mert amint kinyílt előttem a liftajtó, egyikük halvány, elismerő füttyel
jutalmazta a teljesítményemet. Vagy talán más miatt füttyentett rám?
Olyan ügyes voltam, hogy még Mr. McDaniel irodáját is sikerült
megtalálnom. Akkora névtábla villogott az ajtaján, mint egy iskolatáska.
Nem voltam tisztában vele, hogy miért ekkora. Vajon a cég nagyságát
hivatott-e hangsúlyozni, vagy azt akarták, hogy a gyengénlátók is el
tudják olvasni?
A titkárnő az előszobában majd átesett az előtte álló asztalkán nagy
igyekezetében, amikor megmondtam, ki vagyok.
 – Mr. McDaniel már várja önt, Miss… O’Hara.
Bólintottam és elindultam a nagy, párnázott ajtó felé. Csak akkor
fordultam meg, amikor meghallottam a hátam mögött a nevem.
– Debby… − nyögte áhítattal a titkárnő, s fekete képén csak úgy
világított az öröm. − Debby O’Hara…!
Kissé meghökkentem és meg is álltam.
– Igen… én vagyok.
– Nem ismersz meg?
Szép, nyúlánk, fekete lány volt, pár évvel lehetett csak fiatalabb
nálam. Mintha emlékeztetett volna valakire az arca.
Figyelmesen végignéztem rajta, s egyre inkább az volt az érzésem,
hogy már láttam valahol. Vagy csak hasonlított valakire?
– Hirtelenjében nem emlékszem… − mondtam.
– Mimi vagyok. Így sem megy?
Egyszerre csak megvilágosodott előttem az éjszaka.
– Mimi? − hökkentem meg. − Pat húga? Pat egyik kishúga?
– Én vagyok − mosolygott immár leplezetlen örömmel. − Hát
emlékszel rám?
– Hogyne emlékeznék.
Az az igazság, hogy nem emlékeztem. Patnek legalább három
kishúga volt, s bár tudtam, hogy léteznek, soha egyetlen pillantást sem
vetettem rájuk. Abban a korban nem érdeklik a lányokat a barátnőik
húgai, főleg, ha azok még bilin ülve fogadják a látogatókat. S bár őt
aligha láttam bilin ülve − ahhoz valószínűleg már túl nagy volt − ám így
sem emlékeztem másra, mint néhány kis fekete gombolyagra, akik néha
Pat mögött loholtak.
– Istenem! − nyögte Mimi. − Annyira örülök, hogy látlak, Debby, és
annyira, de annyira sajnálom!
– Kösz, Mimi. Mi van Pattel?
– Hát nem hallottad? − mintha kicsit elkomorult volna a hangja.
Vaskéz szorította meg a szívemet. Csak nem? Jaj istenem, hát nem
volt még elég…?
– Pat zsaru lett.
Eltátottam a számat.
– Micsoda?! Ez… hihetetlen!
– Nemrég végezte a zsaruiskolát.
 – Itt van a városban?
– Nem, Debby… egy másik városban van. De most menj, mert Mr.
McDaniel türelmetlenkedni fog.
Bólintottam és az ajtóra mutattam.
– Milyen?
– Rendes − mondta Mimi. − Jó ember.
Ez aztán valamelyest enyhítette az ellenérzésemet. Elvégre nem ő
ölte meg a szüleimet, hanem a medvék.
Mr. McDaniel az íróasztala mögött ült és a szemközti falat bámulta.
Amikor beléptem az ajtón, úgy pattant fel, mintha rugók lökték volna
magasba. Villámsebesen kijött az asztala mögül és kinyújtott kézzel
felém sietett.
– Isten hozta, Miss O’Hara. Már azt hittem, meggondolta magát.
Kezet szorítottunk, s McDaniel néhány, a szoba sarkában várakozó,
vakítóan piros bőrrel bevont karosszékre mutatott.
– Kérem… foglaljon helyet.
Ő maga szembeült velem. Egyetlen alacsony, feketére lakkozott
asztalka választott el bennünket egymástól.
– Megkínálhatom valami… itallal?
– Egy narancslé jól esne.
Mr. McDaniel felállt, az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és kiszólt rajta.
– Narancslevet, Mimi.
Mimi pillanatokon belül megérkezett a lével. Az idő rövidségéből
arra következtettem, hogy Mr. McDaniel felkészült a fogadásomra.
Kíváncsi lettem volna rá, ha azt felelem, hogy dupla whiskyt kérek, jég
és szóda nélkül, azt is ilyen gyorsan előteremtette volna-e?
Amikor becsukódott Mimi mögött az ajtó, Mr. McDaniel felsóhajtott.
– Azt hiszem… én most roppant zavarban vagyok, Miss O’Hara.
Gőzöm sincs róla, hogyan kellene viselkednem.
– Nekem sincs − mondtam.
– Gondolom, így… első látásra nem vagyok túl szimpatikus önnek.
Hát nem volt az, kétségtelen. Én még nem fogalmaztam meg
magamban ilyen határozottan a dolgot, de már közel álltam hozzá.
– Ezt… miért gondolja? − kérdeztem.
– Nem szoktam első blikkre szimpatikus lenni senkinek. Talán
túlságosan is… modoros vagyok.
 Nem tudom, milyen vagy − gondoltam magamban −, de szimpatikus
biztos nem. Nem is értem, hogy miért épp veled barátkozott össze az
apám?
Pedig Mr. McDaniel éppen olyannak látszott, amilyenre azt mondják,
hogy úriember. Középmagas volt, izmos, hullámos hajú, amelybe már
ősz szálak keveredtek. Arca sima volt és jó formájú. Ha mosolygott −
amit gyakran megtett − szorosan egymás mellett futó, apró ráncok
szőtték át a szeme alját. Mindemellett mintha skatulyából húzták volna
ki. Öltöny, nyakkendő, ami kell. Éppen ellentéte az apámnak… vagyis
az akkori apámnak. Persze ki tudja, ő hogyan öltözködött az utóbbi
időben? Immár azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ő maga is
hasonló úriemberré vedlett át.
Mr. McDaniel átnyúlt az asztal felett, bizonyára meg akarta
simogatni a kezemet, de még idejében visszafogta magát, és az
asztalkán álló hamutartót simogatta meg.
– Azt hiszem… szeretné tudni, hogy ki is vagyok valójában, igaz?
Nos, Miss Debby, tudnia kell, hogy meglehetősen alacsony sorból
küzdöttem fel magam idáig… Tíz évvel ezelőtt még szegény voltam, ha
nem is annyira, mint a templom egere. Ahogy elvégeztem a főiskolát,
egyből az ingatlan szakmában helyezkedtem el, és néhány évet le is
nyomtam benne minden különösebb siker nélkül. Aztán csináltam
néhány jó üzletet és elindultam felfelé. Nagyon magasra azért nem
jutottam… mígnem találkoztam az édesapjával. Véletlenül futottam
össze vele; ha vallásos lennék, azt mondanám, hogy az őrangyalom
vezetett hozzá, vagy ilyesmi. Jöttem át a városon, a szomszédba
igyekeztem, amikor lerobbant a kocsim. Bementem a benzinkút
szerelőműhelyébe, hogy segítséget kérjek, s a kút büféjében találkoztam
Bennel, az édesapjával. Nem volt másutt hely, ezért az asztalához
kéredzkedtem, és ha már odakerültem, váltottunk néhány közömbös
szót, időjárásról, fociról, miegymásról. Éppen menni készült, amikor
megkérdeztem tőle, hogy mivel foglalkozik. Mondta, hogy
ingatlanügyletekkel. Ez még önmagában nem is lett volna annyira
izgalmas, elvégre nincs abban semmi, ha két ingatlanos összetalálkozik
valahol és néhány szót vált egymással; értem ezalatt, hogy nem biztos,
hogy kijön belőle valami… A mi esetünkben azonban kijött. Az
édesapja beszélni kezdett, én belekérdeztem, s egyszer csak azt vettük
észre, hogy jócskán beesteledett. Mennem kellett volna, de valahogy
nem akaródzott útnak indulni. Mintha megéreztem volna, hogy életem
döntő fordulatához értem. Ebben a szomorú időszakban nem óhajtom a
részletekkel fárasztani, Debby, de mindketten úgy éreztük, hogy
valahogy… kiegészítenénk egymást. Az édesapja a megszerezhető
ingatlanokról beszélt, a kormányzóról, aki a város iparosítását ígérte
nem is olyan régen; a mozgolódó, nagy cégekről, s ez elég volt ahhoz,
hogy megindítsa az agyam. Másnap reggel ismét találkoztunk és már
cégalapításról tárgyaltunk. Hát így kezdődött, Debby. Ma már
kideríthetetlen, hogy kinek volt nagyobb szerepe a sikereinkben, neki-e
vagy nekem, de ez nem is lényeges. Mindent megfeleztünk, amit csak
elértünk. És ez így lett volna a továbbiakban is, ha…
Megdöbbenve láttam, hogy könnycseppek bújnak ki a szeme
sarkából. Végigfutottak az arcán és az asztalkára csepegtek a hamutartó
mellé.
– Azonkívül is barátok voltunk… jó barátok. Nekem még soha nem
volt ennyire jó barátom… és a feleségeink is jól kijöttek egymással.
Barbara és Jenny… kedvelték egymást, ahogy mi. Most nem tudom, mi
lesz, Debby… Nem tudom.
Mivel semmit nem értettem az üzlethez, ezért úgy gondoltam, hogy
egy üzletembernek feltétlenül ridegnek kell lennie. Nem vettem
tudomást a könnyeiről, amelyeket különben gyorsan letörölt, s
egyenesen a szemébe nézve feltettem neki a legkínosabbnak tűnő
kérdést.
– Mennyi pénzről van szó, Mr. McDaniel?
McDaniel meghökkenve nézett rám.
– Hogyhogy… mennyiről?
– Miután a szüleim meghaltak, s tudtommal nincs más örökös… én
öröklöm a vagyonukat.
Mr. McDaniel arcán megrándultak az izmok. Nem is tudom, melyik
filmben láttam ugyanezt a rándulást, de kifejezetten undor keltette
rándulás volt. Nyelt egy nagyot és megvonta a vállát.
– Ez bizonyára így is van. Az ügyvédeink majd elrendezik a dolgot.
Annyit azért elmondhatok, hogy ön, Debby, azaz Miss O’Hara gazdag
nő. Sőt nagyon gazdag.
Meg akartam kérdezni, hogy mennyire az, de aztán mégsem
kérdeztem meg.
– Őszintén szólva az volt a szándékom, hogy megkérdezzem öntől −
gyásza ellenére is −, hogy van-e valami elképzelése a jövőt illetően.
– Ezt hogy érti?
– Hogy miképpen képzeli a vállalkozásunk további sorsát. Részt
óhajt-e venni benne, eladja nekem, vagy… kiveszi belőle a részét.
Tudom, hogy önnek most nem ez a legfontosabb, ennek ellenére arra
kérem, hogy amint elérkezettnek érzi az időt, szóljon, hogy
megbeszélhessük a dolgot. Semmit nem óhajtok az ön beleegyezése
nélkül tenni, Debby. Nagyon sokat köszönhetek az édesapjának, és…
Megcsuklott a hangja, én pedig félrenéztem. Vagy nagyon ügyes
színész vagy nagyon szerette az apámat. Ennek a második
feltételezésnek is adtam némi esélyt, bár jóval kevesebbet, mint az
elsőnek.
– Hát csak… meg szerettem volna ismerkedni önnel, Miss O’Hara.
Talán kissé elsiettem a dolgot. Nem kellet volna…
Előrehajoltam és komoran néztem rá.
– Hogy haltak meg a szüleim?
– Hát nem tudja? − hökkent meg.
– De, tudom − bólintottam. − Igaz, hogy úgy…
– Igaz, Debby − sóhajtotta. − Azok a rohadék medvék…
– Ön is ott volt, amikor…
– Nem, Debby, nem voltam ott. Nem voltam ott, mert a szülei laktak
a házunkban. Az övék ugyanis még nem volt egészen kész. Amikor úgy
döntöttek, hogy ők is vesznek egy cottage-t a környéken a miénk
közelében, éppen nem akadt megfelelő. Csupán a közvetlen
szomszédságunkban volt egy, az viszont alaposan le volt robbanva. Öt
éve, hogy meghalt a tulajdonosa, azóta nem járt oda senki; egy háznak
pedig az a halála, ha nem lakják.
– Tehát az ön házában történt a medvetámadás. Pontosan hogy?
McDaniel szomorúan rázta meg a fejét.
– Nem tudom, Debby. Azóta nem jártam ott. Hiszen még csak három
napja… és nem is akarom elhinni. A rendőrség lezárt és lepecsételt
mindent… Őket azonban… természetesen nem hagyták ott, hanem…
beszállították valahová. Mitchell seriff szerint az ilyenkor szokásos
eljárás után az ön kérésének megfelelően… járnak majd el. Tudja,
Debby, szörnyű, ami történt… és tulajdonképpen… velem és a
feleségemmel kellett volna megtörténnie… Ha nem adom kölcsön nekik
a házunkat… még most is élnének. Vagy ha én vagyok ott és a
feleségem… talán bennünket támadtak volna meg a medvék.
– És az jobb lett volna? − kérdeztem.
McDaniel megütődve nézett rám.
– Ezt éppen maga mondja?
– Nem hiszem, hogy lelkifurdalást kellene éreznie miattuk −
mondtam. − Ön nem tehet semmiről.
– Köszönöm, hogy ezt mondja − biccentett. − Jóllehet ez engem nem
nyugtat meg. Végül is én beszéltem rá őket a házunkra.
– Úgy kellett rábeszélni őket?
– Az az igazság, hogy az édesanyja nem akarta. Azt mondta, nem
szeret máséban lakni. Talán holland génjei szólaltak meg benne. De
aztán jómagam is, és Ben is addig erősködtünk, amíg beadta a derekát.
Talán nem kellett volna.
– Mikor szándékozik… megnézni a házát?
– Nem tudom, Debby − mondta szomorúan. − Tudom, hogy oda
kellene mennem, de nincs még erőm hozzá. Nem tudom… hogy
viselném el a látványt. Egyelőre még le van zárva a ház és a környéke.
Amint lehet… felmegyek. És ön, Debby. Mik a tervei?
– Azt hiszem, itt maradok − mondta. − Lehet, hogy hosszabb időre
is.
– És a munkája?
– Nincs már munkám.
– Akkor azt hiszem, a következő napokban gyakran látjuk majd
egymást.
– Én is azt hiszem. − Felálltam és kezet nyújtottam neki. −
Viszontlátásra, Mr. McDaniel.
– Kérem, ha szabadna… szólítson Amosnak. Furcsa, hogy míg én
Debbynek hívom… ön pedig…
Minden erőmre szükségem volt, hogy mosolyogni tudjak.
– Viszontlátásra, Amos.
– Viszontlátásra, Debby.
Halkan csukódott be a párnázott ajtó a hátam mögött.
 11

Fogtam egy taxit és hazavitettem magam. A bejárati ajtót nyitva

találtam; Xinia egy tollseprűvel állt a bejáratnál és az előtér levehető
csillárján dolgozott vele. Ízléstelen, régi, csillogó rézcsillár volt; apám
egy újévi sorsoláson nyerte, s anyám erélyes tiltakozása ellenére is
felakasztotta egy rozsdás vaskampóra. Anyának csupán azt az ígéretet
sikerült kicsikarnia tőle, hogy egy kicsit fent lesz a csillár − mondjuk
néhány hétig −, aztán az első jótékonysági kiárusításon az elárusító
asztalra kerül.
Hogy, hogy nem, idő múltával anyám is megszokta és már nem
voltak ellenérzései vele szemben. A csillár bevonult a család szent
relikviái közé. Hát ezt porolgatta Xinia lelkes igyekezettel.
Megálltam a küszöbön, és éppen meg akartam kérdezni tőle, hogy
minden rendben van-e a költözéssel, de Xinia hirtelen abbahagyta a
porolást és figyelmeztetőn nézett rám.
– Itt van − suttogta. − Itt van!
Azt hittem, vagy a szüleim szelleme vagy álmaim asszonya látogatott
meg ilyen szokatlan időben. Azt viszont kifejezetten furcsának találtam,
hogy amíg a szellemek odabent várakoznak rám, ő angyali
nyugalommal a csillárt pókhálózza.
– Melyikük? − suttogtam vissza.
Xinia a háta mögé bökött a tollseprű nyelével.
– Mrs. Barbara McDaniel.
Előbb csalódottságot éreztem, aztán meglepetést, majd megnyugvást.
Mire a hallba léptem, már nyugodt voltam, csupán egy kissé csalódott.
Mintha hideg huzat rontott volna be egy dohányfüsttel teli szobába; a
látvány, ami elém tárult, úgy elfújta a csalódottságomat, mint az a
bizonyos huzat a dohányfüstöt. Egy manökennek is beillő, gyönyörű
szőke nő ücsörgött az egyik karosszékben, hosszú lábait átvetve
egymáson, és egy képes magazinban lapozgatott. Amikor észrevett,
ledobta az újságot az előtte álló asztalkára, felpattant és kitárt karokkal
felém lépkedett. Kissé billegve közelített meg, ami igencsak hosszú és
vékony cipősarkainak volt köszönhető.
– Debby! − szólított meg lágy, dallamos hangon. − Ugye, te vagy
Debby?
 Köpni-nyelni sem tudtam a meglepetéstől. Erre aztán nem
számítottam. Egy biztos: nem ilyennek képzeltem McDaniel feleségét.
– Én… vagyok − nyögtem.
Mrs. McDaniel odalépett hozzám és egyszerűen rám omlott.
Kellemes illat áradt belőle, kissé nyers, és mégis nőies. Szívesen
megkérdeztem volna tőle, milyen kölnit használ, ám egyelőre azzal
voltam elfoglalva, hogy amennyire lehet, elhúzzam a képem a csókjai
elől.
Szerencsére Mrs. McDaniel csókjai csak jelképesek voltak. Ott
csattantak el a bőröm felett anélkül, hogy az ajka érintett volna.
– Valahogy… így képzeltelek el − mondta, miután eltolt magától. −
Ben ilyennek írt le. Sőt még csinosabb is vagy annál, mint amilyennek
Ben … Ó, de bocsáss meg, hogy ilyen ostobasággal terhellek. Az az
igazság, hogy nem tudom, hogy kell ilyen helyzetben viselkedni…
– Sehogy − mondtam. − Mivel még nekem sincs gyakorlatom
benne…
– Te jó ég! − nyögte. − Micsoda nyomorult egy helyzet… Debby, én
nem is tudom, mit mondjak.
– Nem kell semmit mondania − biccentettem nagyvonalúan. −
Örülök, hogy eljött.
– Ó, istenem, csak nem magázódunk?
– Persze hogy nem − mondtam.
– Nagyon sajnálom, Debby − sóhajtotta és megtörölgette a kezével a
szemét. Valódi könnyeket láttam benne. − Fene vigye el, pedig
megfogadtam magamban, hogy nem bőgöm el magam, de én egy
kicseszett filmen is képes vagyok bőgni. Nem szívesen jöttem el hozzád,
ilyen szar helyzetben ne zavarja az ember a másikat a gyászában… de
nekem feltétlenül ide kellett jönnöm. Lehet, hogy ki fogsz rúgni, meg
minden, de mégis… nem tudtam nem idejönni. Bocs, Debby, nem
akarok kést mártogatni a sebeidbe, de az az igazság… nem szeretném,
ha mástól tudnád meg…
– Micsodát? − kérdeztem rossz előérzettel birkózva.
– Az az igazság, hogy… szóval, az utóbbi időben egy kissé, hogy is
mondjam csak… valahogy meglazult… az izé… kapcsolat apád és
Amos között. Na nem végérvényesen, ugye, itt van a cég… amely nem
is sejted, mekkora… szóval, nem lehet csak úgy…
 – Mitől lazult meg? − kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
Barbara nyelt egy nagyot.
– Hát… tőlem. Azaz… miattam.
– Konkrétan?
– Az az igazság, szívem, hogy rámásztam egy kicsit az apádra. Na
nem komolyan, nem kell a legrosszabbra gondolni, és különben is
kómában voltam, nem is emlékszem igazán mindenre, de sajnos
történtek bizonyos dolgok…
Már nem csodálkoztam semmin. Csupán a könnyeimet nyeldestem.
Hát mi történt itt azalatt, amíg távol voltam? Megváltoztak a házak,
megváltoztak az emberek, köztük a szüleim is. Istenem, vajon mitől?
– Hogy történt? − kérdeztem szárazon.
– Istenem, hát számomra is egy kissé töredékes a dolog, és nem a
védelmemre mondom, Debby, de… tudod, bizonyos helyeken mások a
szabályok mint más helyeken. Ezt sajnos már elfelejtettem. Úgy látszik.
Szóval, hogy megértsd a dolgot, tudod, szívem, én korábban táncosnő
voltam, még rúd mellett is táncoltam, de azért szolid voltam, szívem,
sose vetettem el a sulykot, mindig tudtam, hogy mit csinálok. Többnyire.
Aztán jött Amos, bár akkor még nem volt ennyire kitömve pénzzel, de
azért hozzám képest Krőzus volt. Valahogy úgy alakult a dolog, hogy
Amos egy alkalommal azt mondta, hogy elvisz onnan, ahol éppen
táncoltam; szerinte többre vagyok hívatva, minthogy a rúdnál
ugrabugráljak. Azt nem mondta, hogy mi az a több, de nagyon kedves
volt, meg minden, és alighanem egyből bele is szerettem, ezért azt
feleltem, hogy oké, ha annyira akarja, hát legyen. Ő meg annyira akarta.
Így aztán elvitt a csehóból, vele laktam, meg minden, és képzeld, egy
este hozott nekem egy könyvet és azt mondta, olvassam el. Az az
igazság, szívem, hogy én akkor már bele voltam esve, és még egy jóval
vastagabb könyvet is elolvastam volna a kedvéért. Gondoltam, valami
dög unalmas lehet, de nem volt az… bár azért nem sikerült egyhamar a
végére jutnom. Képzeld, majd hanyatt dobtam magam, amikor
elolvastam a címét. Az volt, hogy a Jó feleség kézikönyve. Én meg csak
néztem, mint a moziban, és nem tudtam, hogy mi a francot akar vele,
mire Amos azt mondta, hogy hivatalosan is feleségül vesz. Érted te ezt?
Marhára be is rezeltem tőle, mert engem eddig még senki sem akart
feleségül venni és könyvet sem hozott nekem még senki.
 Elhallgatott, majd mélyet sóhajtott.
– Hogy is magyarázzam neked, Debby, hogy megértsd: abban a
körben, ahol korábban forogtam, bizonyos ügyeknek nem
tulajdonítottunk nagyobb jelentőséget. Mondjuk, ha volt egy pasim,
elmentem vele egy bulira, ott jól éreztem magam, ittam is egy kicsit, hát
néha előfordult, hogy jött egy másik pasi és amíg a pasasom kártyázott,
például egy távolabbi szobában, kicsit eleresztettem a gyeplőt. No nem
annyira, hogy botrány lehetett volna belőle, csak éppen egy kicsit.
Például kimentünk az erkélyre, ahol jó sötét volt, és… szóval, nem
csináltunk akkora ügyet belőle. Persze azért arra mindig vigyáztam,
hogy ne lépjek át bizonyos határt. Nem tudom, érted-e?
Nem válaszoltam, csak a könnyeimet nyeltem.
– Másnap persze a pasasom megtudta, és nem dicsért meg érte. Még
az is megtörtént néha, hogy képen legyintett egy kicsit. Ilyenkor
behúztam fülem-farkam, és nem is lett nagyobb ügy belőle. Fordított
esetben én sem csináltam botrányt. Tudod, az ember felhörpint egy
kicsit és máris félreforog a propeller a fejében.
Szóval, amikor Amos feleségül vett, nem kellett nagyesküt tennem,
hogy miképpen kell majd viselkednem, elvégre Amosnak fogalma sem
volt róla, hogy mennek az ilyen dolgok. Abban a könyvben meg nem
találtam olyan részt, amely arról szólt volna, hogy ki szabad-e mennie
egy feleségnek egy másik pasassal az erkélyre vagy sem. Á, most csak
tréfálok, Debby, hiszen tisztában voltam vele, hogy Amos mellett egy
másik világba cseppentem és ebben a világban mások a szabályok.
Éppen ezért nem is volt velem semmi baj… azt az életemet már totál
elfelejtettem. Amikor pedig ideköltöztünk és megismerkedtünk
Jennyvel és Bennel… hát nagyon boldog voltam. Jenny is és Ben is
szeretettel voltak irányomban és jó barátok lettünk. De tényleg. Soha,
Debby, soha nem fordult meg a fejemben, hogy valaha is valami közöm
lehetne Benhez. Már csak azért sem, mert… nem volt az esetem. Ne
haragudj meg, Debby, hogy ezt mondom az apádról, de hát az egyik
ilyen, a másik meg olyan. Nem mondom, csinos pasas volt, ezt el kell
ismernem, de én mégsem… És különben is, amióta Amos felesége
lettem, totál lehiggadtam. Akármilyen fickó jöhetett velem szemben az
utcán, mintha üvegből lett volna. Komolyan mondom. Szóval nem volt
semmi problémám.
 – Nem? − tört ki belőlem.
– Hát… nem. Tényleg nem. Nem alakult ki köztünk háromszög,
vagy mit tudom én hányszög, jól megvoltunk négyen… amíg aztán egy
kicsit elcsesztem az egészet. Az a helyzet, hogy bevettem egy gyorsítót.
És ez nagy baj volt, Debby. Baromi nagy marhaság volt tőlem. Soha
nem szoktam én tablettákhoz nyúlni, kivéve a fogamzásgátlót, de
egyszer valaki azt mondta, hogy ha bedobok egy tablettát és rányomok
egy kis pezsgőt, a csillagok között járok tőle. És képzeld, Debby, totál
kikészültem tőle. Jószerével nem is emlékszem, mi történt. Az biztos,
hogy a csillagok között jártam… de hogy pontosan melyik csillagok
között…!? Arra emlékszem csak, hogy egyszer csak kaptam valakitől
egy baromi nagy pofont. Akkorát, hogy lebukfenceztem a csillagok
közül a földre. És… elég borzasztó volt, amit ezután láttam. A földön
ültem, illetve az erkély betonján, felettem Jenny állt és rohadtul kiabált
nekem valamit. Ott volt Amos is, aki nem szólt semmit, csak
megpróbált felemelni. Nem lehettem valami gusztusos látvány, hogy a
franc vigye el, kivolt mindenem. Amos nem győzte visszarángatni rám a
ruhát. Nem akarom hosszan magyarázni, Debby, de az volt a helyzet,
hogy a gyorsítótól és a pezsgőtől totál fejlövést kaptam, kirángattam az
apádat az erkélyre és vetkőzni kezdtem neki. És valószínűleg
csókolóztunk is. Na… persze nem azért vetkőztem, mert… szóval, nem
akartam én tőle semmit, csupán azt, hogy megmutassam neki, hogyan
táncoltam annak idején a rúdon, s bár nem volt semmilyen rúd az
erkélyen, azért valahogy csak megmutattam volna neki. A smárolás meg
összejött valahogy. Jenny később azt mondta, nem az háborította fel,
hogy én smárolom Bent, hanem az, hogy Ben smárol engem. Ez aztán
tényleg nem tudom, hogyan történt. Lehet, hogy Ben is elszállt egy
kicsit. Pedig neki nem is volt gyorsító a pezsgőjében.
Hogy mi történt még, arra totál nem emlékszem. Tudom, hogy
másnap a konyhában ébredtem, fájt a képem, és zöld meg kék foltok
voltak rajtam. Lehet, hogy Amos megütött, nem mertem megkérdezni
tőle, de lehet, hogy esés közben összevertem magam. Szerencsére nem
kellett varrni meg ilyesmi, egy hét alatt magától begyógyult.
De ami ezután következett, az volt a legrohadtabb a dologban. Amos
azt mondta, hogy ez volt az utolsó dobásom, mintha bizony előtte már
több is lett volna. Azt mondta, lerohad a bőr a képéről, hogy álljon most
Jenny elé? Nem dumált sokat, csak megfenyegetett, hogy ha még
egyszer valami hasonló történik, mehetek vissza a rúdhoz táncolni. Ez
nem a csehó, ahol az ilyen kis félrelépések bocsánatos bűnnek
számítanak − ő nem tűri az ilyesmit! Ebben tulajdonképpen egyet is
értettünk. Ha valaki úriasszony, az becsülje meg magát, nem igaz?
A legszarabb beszélgetés mégiscsak az volt, amit Jennyvel, az
anyáddal folytattam. Hát az igazán szörnyű volt. Jenny akkor már a
barátnőm volt, vagy legalábbis én úgy hittem… de valóban az volt. És
képzeld, amikor elmentem hozzá, hogy bocsánatot kérjek, nagyon
kedvesen fogadott. Hozott süteményt meg teát, meg mindent, és én már
azt hittem, el is van felejtve a dolog, földet rá, de sajnos nem ez volt a
helyzet. Már teázás közben éreztem, hogy nem stimmel valami.
Megéreztem, és a szemén is láttam. Kicsit be is voltam csokizva, hogy
mi történik most, talán ordítozni fog velem, vagy nekem ugrik és
megcibálja a hajam, vagy ilyesmi, de nem ez történt. Az történt, Debby,
hogy az anyád nagyon halkan azt mondta, hogy ezzel a teázással vége
köztünk mindennek. Ő nem csinál balhét nekem, ha valakinek csinál,
akkor Ben lesz az. Mert én részeg voltam, Ben viszont nem volt az.
Ezért Bennek nem azt kellett volna csinálnia, amit végül is csinált. Neki
józannak kellett volna lennie, de úgy látszik, elvesztette az eszét. Ám ez
az ő ügyük, ezt majd lerendezik egymás között. Ami viszont kettőnket
illet, soha többé nem lesz már olyan semmi, amilyen ezelőtt volt.
Barátnők voltunk, de már nem vagyunk azok. Megkér engem, ne
hozzam olyan kellemetlen helyzetbe, hogy ki kelljen utasítania a
házából, ezért beszüntetjük a négyesben való együttléteinket, és… ha
hivatalosan találkoznunk is kell, tartsunk kellő távolságot egymástól.
Nem szeretné, ha erőltetném a barátságunkat. Annak mindörökre vége.
Sosem tud nekem megbocsátani. Még akkor sem, ha részeg voltam.
Sosem tudja elfelejteni azt a látványt, ami elé tárult, amikor kijött az
erkélyre. Ez neki egy életre elég volt. Bennel majd lerendezi a dolgot,
az az ő gondja, az enyém meg az legyen, hogy távol tartom magam
tőlük. Ben is megbeszéli a történteket Amosszal és mindketten levonják
a megfelelő tanulságot. Hát… ez a szörnyűség történt velünk, Debby!
Kétségbeesetten nézett rám. S én, aki, ha áttételesen is, de
kárvallottja voltam az eseményeknek, megsajnáltam. Mint a gyereket,
akit olyan cselekedet miatt büntetnek, amelynek képtelen felmérni a
jelentőségét.
– Ettől kezdve − nyögött egy nagyot −, eléggé visszafogottan
viselkedtünk egymással. Egy darabig még reménykedtem, hogy
feledésbe merülnek a történtek és visszaáll minden… a barátság meg a
jó dumák… de nem állt vissza semmi. Jenny nem olyan volt, aki
könnyen felejt.
– És az apám? − kérdeztem.
– Csak ritkán találkoztunk. Éreztem, hogy dumálni kellene egy kicsit
vele, de nem mertem. Egyszerűen féltem az anyádtól, Debby. És attól az
időtől kezdve… rohadtul magányos lettem. Elmehettem vásárolni,
Amos soha nem volt szűkmarkú velem, annyit vásárolhattam, amennyit
csak akartam, csak tudod, szívem, mi a szarnak vásároljak, ha nincs
kinek? Mert attól az időtől kezdve Amos nemigen vitt sehova.
Legalábbis nyilvános helyre nem. Azért vette azt az átkozott cottage-t is,
hogy ott majd ellegyen velem.
– És az apám?
– Az apád és Amos között helyreállt a jó viszony. Ők bizonyára
megdumálták a dolgot. Amos egyszer azt mondta, hogy ha legközelebb
együtt leszünk a szüleiddel, ne merjem előhozni a történteket, tegyek
úgy, mintha semmi sem történt volna. Ebből is látszik, hogy ők ketten
megdumálták, hogy visszaállítják azt az állapotot, amikor még oké volt
minden. Ben anélkül vette meg a cottage-t mellettük, hogy Jenny
beleegyezett volna.
– Ezt… honnan tudod?
– Jenny felhívott. Azt mondta, ha nem beszélem le Amost arról, hogy
cottage-t keressen Bennek a szomszédságunkban, képes lesz rá és
felgyújtja. De nem gyújtotta fel. Úgy látszik, megdumálták Bennel,
hogy mégiscsak jó lesz az a cottage.
– Anyám abba is beleegyezett, hogy a ti házatokban lakjanak, amíg
az övékét tatarozzák? Ezek után?
– Hát bele, Debby.
– Ugyan miért?
– Mert zavartalanul meg akarták valahol dumálni a kettejük jövőjét.
Erre pedig nagyon jó hely egy cottage.
Amikor végre elment, lassan forgó aggyal, az igaz, mégis
megpróbáltam összegezni mindazt, amit elmondott nekem.
 Eszerint történt valami a szüleimmel, amit csak nehezen voltam
képes megemészteni. Természetesen azt is, hogy meghaltak, az azonban,
ami azelőtt történt velük, mélyen elkeserített. Úgy éreztem, hogy
idegenek lettek számomra. Bár kislány koromban kévéssé érzékeltem a
családon belüli problémákat, hacsak nem az én saját problémáimról volt
szó, abban azonban biztos voltam, hogy anyám és apám között béke és
szeretet uralkodik. Kisebb összezördülések persze mindig akadtak − hol
nem? −, csakhogy ezek jelentéktelenek voltak. Soha nem tudtam
elképzelni, hogy olyasmi történjék velük, ami megtörtént. Hogy az
apám intim helyzetbe kerüljön egy másik nővel. Egyáltalán hogy az
ördögbe történhetett ez meg?
Nem lehet más az oka, mint a pénz − szegeztem le magamban. − Ha
valaki meggazdagszik, egyszeriben egy másik világban találja magát,
ahol mások a szabályok, mint abban, amelyet szerencsésen elhagyott.
Hogy is mondta Barbara? Vannak embercsoportok, ahol a kis etyepetyét
nem kell komolyan venni. Néhány pofonnal minden bűn megváltható?
Vajon az anyám is megpofozta az apámat?
Idáig jutottam, amikor Xinia bedugta a fejét az ajtón.
– Elment? − kérdezte.
– El − bólintottam.
Xinia megfordult, és két ujját felemelve az ajtó felé bökött vele.
– Tűnj el, tűnj el, tűnj el! − ismételgette.
– Ki tűnjön el? − kérdeztem meghökkenve.
– Hát ő! Az a nő! − sziszegte. − Ő az oka mindennek. Ő már az övé.
– Kicsoda? Kicsodáé?
– Az a nő az ördögé. Az ördög szolgálólánya.
– Ne beszéljen ostobaságokat, Xinia! − szóltam rá. − Honnan veszi
ezt a sületlenséget?
Xinia az orrára bökött.
– Érzem. Érzem a kénkő szagát. És még mást is érzek.
– Mit? − kérdeztem belefáradva a mai napba. − Mi a fenét érez?
– Veszélyt − mondta.
– Igazán? − sóhajtottam. − És kit fenyeget?
Xinia nagyon komoran nézett rám.
– Önt, Miss Debby. Csakis önt.
 12

Utálom a babonás embereket, akik még abban is fenyegető jelet vélnek

felfedezni, ha a szél meglebbenti a függönyt. Annak ellenére mondom
ezt, hogy nekem aztán okom lett volna babonásnak lennem. Hirtelen
haragomban még az is megfordult a fejemben, hogy úgy kirúgom, hogy
a lába sem éri a földet. Szerencsémre hamar sikerült megnyugodnom.
Xinia végül is szimpatikus volt nekem, arról nem is beszélve, hogy a
jóindulat vezérelte. Féltett a bajtól.
Estefelé Mitchell seriff hívott fel.
– Nem zavarlak, Debby? − kérdezte.
– Sosem zavar, seriff.
– Minden rendben nálad? Úgy értem, hogy… berendezkedtél?
Ezt kérdezte, de nem erre gondolt. Nyilván azt szerette volna
megtudni, hogy összeszedtem-e már annyira magam, hogy
cselekvőképes legyek az elkövetkező napokban.
– Úgy gondolom, hogy igen.
– Beszéltél Mr. McDaniellel?
– Beszéltem.
– Gondolom, előkerült a közös cég ügye?
– Hát… beszéltünk erről-arról.
– Csak azt akarom mondani, hogy ha ügyvédre lenne szükséged,
tudnék ajánlani valakit.
– Köszönöm, seriff. Ha szükségem lesz rá, igénybe veszem.
– Oké, Debby. Még csak annyit, hogy a kanadai hatóságok
értesítettek… hogy bármikor, akármikor…
Zavartan elhallgatott. Pontosan tudtam, mi zavarja. Nem volt itt, nem
láthatta, hogy valóban igazat mondtam-e. Nem tudta eldönteni a
hangomról, hogy nyugodtan beszélhet-e, vagy hagyjon még nekem egy
kis időt.
– Elhozhatom holttesteket? − könnyítettem meg a dolgát.
– Igen, Debby erről van szó. Azt is meg akartam kérdezni, hogy mik
a terveid velük kapcsolatban?
– Még nem tudom − mondtam. − Fogalmam sincs róla, hogy kell az
ilyet intézni. Ha hiszi, ha nem: először fordul elő velem, hogy két rohadt
medve megöli a szüleimet. Nincs elég gyakorlatom a hasonló ügyek
kezelésében.
– Oké, oké, Debby − próbált megnyugtatni. − Csak éppen meg
akartam kérdezni…
Beszívtam, majd kifújtam a levegőt.
– Bocs, seriff − mondtam aztán. − Maga tudja, mit kellene tennem?
– Hát… haza kellene hozatnod őket. Ha csak nem akarod
Kanadában…
– Nem akarom! Itt akarom!
– Jól van, ha rám bízod a dolgot…
– Megköszönném seriff, ha segítene rajtam.
– Jól van… és hol?
– Az itteni temetőben − mondtam. − Itt élték le az életüket,
nyugodjanak is itt.
– Igen… Ez így helyes. Tudod, hol kell megrendelned a szertartást és
a többit…?
– Meyer és Meyer…
– Ó, dehogy, Debby! Ők már nincsenek. Meghaltak, Debby!
Negyven éven át ők szervezték mások temetését, aztán egyszer csak oda
jutottak, hogy az ő temetésüket kellett megszervezni másoknak. De hát
az a világ rendje. A Rodin vállalat intézi mostanság. De erre se legyen
gondod.
– Köszönöm, seriff.
– Kérdezhetek még valamit, Debby?
– Hát hogyne.
– Beszéltél Mrs. McDaniellel is?
– Beszéltem − feleltem. − Felkeresett.
– Figyelj, Debby − mondta erre. − Nem tudom, miről beszélgettetek,
ez nem is az én dolgom. De mint öreg barátod, szeretnélek
figyelmeztetni valamire.
– Hallgatom, seriff.
– Nos hát… azt szeretném mondani, hogy… ne ítélj elhamarkodottan.
Mrs. McDaniel igazán nagylelkű nő, sokat tett a városunkért. Talán a
férje magától nem tett volna annyit. Akkor hát… ennyi, Debby. Később
majd felhívlak…
Hosszú ideig tehetetlenül ültem a szobában, egészen addig, amíg
Xinia ismét be nem dugta a fejét az ajtón.
 – Kész a vacsora, Miss Debby.
Őszintén szólva azt sem tudtam, mi tett elém. Csak arra emlékeztem,
hogy jóízű volt. Erre is csak jóval később, az ágyban gondoltam, amikor
már kényelmesen elhelyezkedtem a takaróm alatt.
Bár ezernyi gondolat kavargott a fejemben; annyi, hogy majdnem
szétvetette a koponyámat, hamar elaludtam. Nem emlékszem rá, mit
álmodtam, abban sem vagyok biztos, hogy álmodtam-e egyáltalán
valamit.
Aztán egyszer csak felpattantak a szempilláim és felébredtem.
Nemcsak hogy felébredtem, hanem fel is ültem az ágyon.
Biztos voltam benne, hogy van a szobában valaki.

13

Pedig nem láttam senkit. Automatikusan az ágyam feletti falikaros

lámpa kapcsolója után nyúltam, de nyomban vissza is húztam a kezem.
Ha ő az, akkor felesleges a fény. Feküdtem az ágyban és minden
porcikám érezte, hogy történnie kell valaminek. Mégpedig azon
nyomban.
Hát történt is. És pontosan az, amit vártam. Előbb csak vibrálni
kezdett a levegő a szoba közepén, aztán felbukkant előttem álmaim
asszonya.
Mit tagadjam, kissé meg is ijedtem tőle. Lassan kezdtem ugyanis
elfelejteni, hogy milyen is valójában, s az elmúlt évek során
valahányszor eszembe jutott, egyre inkább valóságos földi lénynek
képzeltem. Mintha csak egy távollevő rokonom lett volna. Most
azonban, hogy ismét láttam és rádöbbentem, hogy ő már nem él,
összeszűkült a torkom és megrázott a félelem.
A szoba közepén állt, tisztes távolságban tőlem. Ezúttal nem ült az
ágyam szélére és meg sem akart simogatni. Állt és nézett rám mereven,
mintha át akarna látni rajtam. Lassan kezdett elönteni a veríték. Az a
fenyegető érzésem támadt, hogy értem jött. Azért jött, hogy magával
vigyen. Talán a szüleim után. Még az a hülye gondolat is felötlött
bennem, hogy vajon nem ők küldték-e. Hiányzom nekik és utasították,
hogy vigyen hozzájuk.
 Különben éppen olyan volt, mint mindig: fekete, csipkés mellény és
hosszú, fekete szoknya takarta a testét, gondosan kiemelve erős kebleit
és darázsderekát. Az arca szigorú volt, és… kissé mintha ijedtnek láttam
volna. Fekete szeme lassan körbejárt a szobában, mintha keresne
valamit. Néhány pillanatig abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán
lát-e engem.
S akkor a rémületet felváltotta a nagy-nagy nyugalom. Immár nem
féltem tőle. Biztos voltam benne, hogy nem akar magával vinni. Valami
mást akar tőlem.
Önmaguktól ugrottak ki belőlem a szavak, mintha a maguk törvényei
szerint cselekedtek volna.
– Rég nem láttalak − mondtam neki. − Pedig… szükségem lett volna
rád.
A fekete szemű asszony szeme csak nem akart felém fordulni.
Mintha a szoba sarkai jobban érdekelték volna.
– Hallasz egyáltalán? − kérdeztem suttogva. Nem akartam, hogy
Xinia bármit is megsejtsen jelenlétéből. Biztos voltam benne, hogyha
bármit is megsejtene az őrangyalomról, felmondana, és elhúzna a
házból.
Ekkor ismét meghallottam a hangját. Kissé érdes és reszelős volt,
nem olyan sima és babusgató, mint amilyenre visszaemlékeztem. Vagy
talán nem is volt olyan soha, csak az idő múlása csiszolta simára? Talán
mindig is ilyen volt, vad és támadó?
És ismét azon a furcsa, földöntúli hangon beszélt. Egyszer csak rám
villantotta a szemét, és ömleni kezdett belőle a szó. Azon a furcsa
nyelven, az angyalok nyelvén.
Természetesen ezúttal sem értettem belőle semmit, csupán a
mondatok hangsúlya ragadott meg. Bár nem sokat értek a nyelvekhez,
azt azért megértettem, hogy kérdez tőlem valamit. Mégpedig egyetlen
szóval, ha azt a rövid hangsort, amelyet utolsónak hallani véltem,
egyszavas kérdésként lehet meghatározni.
Mintha azt kérdezte volna tőlem, hogy hol van? Vagy hová tettem?
Ezt látszott igazolni a szeme mozgása is. Mintha valóban keresett volna
valamit.
Kiáltó kérdései egyre határozottabbak és erőszakosabbak lettek.
Mintha fenyegetést éreztem volna bennük. Ekkor ismét megrémültem.
Lehet, hogy évtizedes tévedésben élek? Ez a valaki, ez a fekete szemű
asszony nem is szeret engem, csak én hittem a szeretetében? Talán csak
egy közönséges, rosszindulatú démoni lény, aki nem akar mást, csak
engem… a lelkemet…
Ebben a pillanatban furcsa hidegséget éreztem a lábam szárán, amitől
csak tovább fokozódott a rémületem. A valami körbekulcsolta a lábam,
mászkált egy kicsit rajta, majd az egyik bokámra tekeredve
megnyugodott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy élőlény mocorog a
takaróm alatt és a fekete szemű nő azt keresi. Nem mertem moccanni,
nem mertem megszólalni. Csupán felemeltem a karom és a
mutatóujjammal jeleztem, hogy amit keres, a paplanom alatt van.
Váratlanul lerepült rólam a paplan. Esküszöm, nem én rántottam
vagy rúgtam le magamról. Mintha a paplan önálló életre kelt volna.
Óriási erőfeszítésembe került, hogy fel ne sikoltsak. Abban a
pillanatban ugyanis, ahogy a paplan a levegőbe emelkedett, s én a
lábamra pillantottam, már tudtam, hogy mi tekereg a bokámon. Egy
kígyó. Egy rohadék kígyó.
Egyetlen másodperc alatt mindaz eszembe jutott, amit valaha is a
rettegett kígyókról olvastam vagy hallottam. Eszembe jutott, amit egyik
évfolyamtársam mesélt még az egyetemen. Éppen a kígyómérgekről
tanultunk, és az a lány − ha jól emlékszem, Beatrixnek hívták −,
elmesélte élete nagy, hajmeresztő kalandját, amely majdnem az életébe
került.
Nos, úgy történt a dolog, hogy egy nyáron egy csereprogram
keretében Ausztráliába látogatott. Vendéglátói meg akarták mutatni neki
a kontinensnyi országból mindazt, ami csak ott tartózkodásának idejébe
belefért, s egy alkalommal táborozni vitték egy sivatagi városka mellé.
Sátorban aludtak gumimatracokon. Egyik hajnalban Beatrix is valami
hasonlóra ébredhetett, mint én: egy kígyó mocorgott mellette, majd a
lábára tekeredett. Beatrix le akarta rúgni magáról, aminek aztán az lett a
következménye, hogy a kígyó belemart. Szerencsére volt a
túravezetőnél ellenszérum és ezzel kihúzta valahogy az első kórházig.
Állítólag perceken múlott az élete. Így sem múlt el azonban
nyomtalanul a dolog: hónapokig nyomta az ágyat, s évek múlva is
váratlan rosszullétek törtek rá. Azt mondta, nem hiszi, hogy valaha is
visszanyeri az egészségét.
 Amint megpillantottam a kígyót a lábamon, ez is eszembe jutott, s
még néhány hasonló rémtörténet. Az volt a legtragikusabb, hogy mind
igazak voltak, elvégre személyesen ismertem a kalandok szenvedő
alanyait.
Ott feküdtem az ágyamon és még ránézni sem mertem a
csúszómászóra. Abban reménykedtem csupán, hogy álmodom, s amit
megtörténni vélek, az csak álmomban történik meg velem.
Sajnos, nem így volt. Ezt a fekete szemű asszony tekintete is
bizonyította. Úgy nézett rám, hogy megdermedtem a nézésétől.
Talán ezt is akarta. Felemelte a kezét, mintha azt jelezte volna vele,
hogy csak nyugalom, nincs semmi baj, egyelőre az a legfontosabb, hogy
nyugton maradjak.
Gőzöm sincs róla, hogy a kígyók mikor alszanak vagy hogyan, az én
kígyóm mindenesetre mintha elszenderedett volna. Vagy csak
egyszerűen jól érezte magát egy ágyban velem, és ő sem mozdult.
Persze beszélni sem mertem. Nem tudtam, hogy a kígyót zavarja-e az
emberi beszéd, abban viszont biztos voltam, hogy a mozgás igen.
Márpedig ha valaki beszél, akkor sokféle izom mocorog a testében. Ezt
pedig meg kell éreznie a csúszómászónak. Ha támadásként értékeli,
akkor végem.
Nem tudom, meddig fekhettem mozdulatlanul, lábamon a kígyóval, s
egyre csak az éjszakai asszonyra meregettem a szemem. Senkitől sem
várhattam segítséget, csupán tőle. Még akkor is, ha valamilyen isteni
csoda folytán Xinia be is nyitott volna hozzám. Itt már nem segíthetett
más, csak ő. Egyedül álmaim asszonya.
És ő segített is. Pedig meg sem moccant, csupán mosolygott, a kígyó
viszont repülő kígyóvá változott. Annyit éreztem csupán, hogy
megmozdul a lábam, mintha valaki nagyot rántott volna rajta. Mielőtt
felsikolthattam volna, a kígyó a falhoz vágódott, majd undorító
csattanás-nyekkenés után lezuhant a padlóra.
Álmaim asszonya összezárta az ajkait, amitől olyan éles lett a szája,
mint a késpenge. Aztán elégedetten nézett rám. Így kell ezt csinálni! −
sugározta felém fekete szeme. Megmoccant és a szájára tette a
mutatóujját.
Elemi erővel tört ki belőlem a sikoltás. Egészen addig sikoltoztam,
amíg Xinia be nem rontott hozzám és a kezembe nem nyomott valamit.
Csak később vettem észre, hogy egy jókora fakeresztet szorongatok.
El akartam mondani neki, hogy mi történt velem, hogy egy rohadék
kígyó meg akart marni, de képtelen voltam rá. Csak emelgettem a
kezem, rugdostam a lábammal, és lihegtem, mint a megkergetett kutya.
Nem lehettem valami szép látvány, az kétségtelen. Ha lett volna
barátom, ő is rémülten menekült volna el tőlem.
Xinia a derekam alá nyúlt, és megpróbált kiemelni az ágyból. Ő erős
volt, én meg könnyű súlyú, mégsem volt egyszerű kiemelnie. Már-már
sikerült neki, amikor megcsúszott az ágyam melletti kis szőnyegen, és
nemes egyszerűséggel leejtett.
Ez volt a szerencsém. Miután nagyot toppantam a padlón, valami
helyrezökkenhetett bennem, mert egyszerre csak megjött a szavam.
– Kígyó! − visítottam, ahogy a számon kifért. − Kígyó, Xinia!
– Hol? − üvöltötte Xinia rémülten. − Hol a kígyó? Hol van a pokol
küldötte?
– Ott! Ott!
Remegett a mutatóujjam, de azért Xinia megértette belőle, hogy az
ágy másik oldalán.
– Milyen kígyó? − visított immár ő is.
– Nagy − nyögtem. − Nagy kígyó…
Xinia megragadta a karom és vonszolni kezdett az ajtó felé. Hiába
próbáltam ellenkezni vele, nem hagyta abba. Kirángatott az emeleti
folyosóra, aztán tovább, le a lépcsőn. Mire leértünk, teljesen
rendbejöttem, kivéve a hátsó részemet, amely úgy lüktetett, mintha
fenéken rugdostak volna.
Xinia tekintete rémülten futott végig rajtam.
– Nem marta meg… Miss Debby?
– Nem. Legalábbis nem érzem. Nem kellene hívnunk valakit, aki…?
Xinia ekkor már nem volt mellettem. Néhány ugrással kint termett az
udvaron.
Megtörölgettem a homlokomat. Biztos voltam benne, hogy Xinia
lelépett. Jó esetben rendőrért rohant, rosszabb esetben haza,
Venezuelába. Éppen azon voltam, hogy megkeressem a mobilomat, és
megpróbáljak éjnek évadján találni valakit, aki megszabadít a kígyótól,
amikor Xinia visszatért jókora vaslapáttal a kezében. Valószínűleg a
garázsból hozta fel, ahol az apám a kerti szerszámait tartotta.
 – Maradjon itt, Miss Debby − szólt rám, miközben óvatosan felfelé
igyekezett a lépcsőn. − Majd én elintézem.
– Felesleges a lapát − mondtam neki, miközben a nyomába szegődve
jómagam is felfelé óvatoskodtam a lépcsőn. − Már megdöglött.
– Biztos benne?
– Azt hiszem − mondtam.
– Na, ezért kell a lapát − mondta ő. − Ha bármi is történne… Miss
Debby, hívja fel a seriffet.
– Inkább most kellene − aggodalmaskodtam.
Olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, mintha attól tartott volna, hogy a
kígyó szemberepül vele.
– Hol van? − kérdezte, vagy inkább suttogta felém.
– A falnál − mondtam és mutattam is, hogy hol.
Xinia felemelte a lapátot, és addig tartotta a feje felett, amíg meg
nem pillantotta a kígyót. A csúszómászó kinyúlva feküdt a falnál.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy éppen úton van a túlvilági
kígyóparadicsom felé, ha nem ért oda máris.
– Ez az? − kérdezte Xinia óvatosan megpiszkálva a lapáttal. −
Milyen kígyó ez?
Jótól kérdezte. Sajnos még egy kobrát is alig tudtam volna
megkülönböztetni egy ártatlan siklótól.
– Még sosem láttam ilyet − csóválta meg a fejét.
– Én sem − mondtam. − De másfajtát is csak ritkán.
Piszkálgatta még egy kicsit, aztán ráügyeskedte valahogy a lapátra.
– Nyissa ki az ablakot, Miss Debby, kihajítom a kertbe.
Már-már nyitottam volna, de aztán meggondoltam magam.
És nagyon is jól tettem, hogy nem hallgattam rá.

14

A fiatal férfi az állatmentő állomásról nem sokat óvatoskodott: elkapta a

kígyót közvetlenül a feje alatt, és magasra emelte. Mellette azért ott volt
egy fedeles kosár és egy kígyófogó alkalmatosság is. Hosszú nyélen egy
villában végződő vasszerkezet. Moziban már láttam, hogy ilyennel
fogják a szabadban a kígyókat.
 Alighogy felemelte, másik kezével legyintett egyet, aztán betette a
kígyót a kosárba.
– Ennek vége − mondta. − Akárki is vágta a falhoz, jó munkát
végzett. Pedig tulajdonképpen kár érte.
A fejét csóválgatta és elegáns kis kecskeszakállát húzogatta. Közben
úgy nézett a kígyó kosárból kilátszó farka végére, mintha meg akarná
siratni.
– Elvihetem?
– Hát persze − mondtam.
– A magáé volt? − kérdezte.
– Dehogy volt az enyém! − tiltakoztam. − Nem tartok kígyót!
A szakállas ismét legyintett.
– Mind ezt mondják. Meggondolatlanul beszereznek egyet
maguknak, aztán amikor megunták, vagy nem bírnak már vele,
kinyírják. Vagy eleresztik. Nem is tudom, melyik a rosszabb.
– De hát nem az én kígyóm volt!
– Akkor kié? − kérdezte.
– Honnan az ördögből tudjam? − háborogtam. − Feltehetően a
kertből mászott be.
– Ez aligha − mondta.
– Akkor máshonnan. Nem hiszi?
A szakállas megcsóválta a fejét.
– Nézze, Miss, nekem nincs jogom kételkedni benne, hogy a kígyó
nem az öné volt, de hogy valakié volt, az biztos. Akkor talán a
szomszédjáé.
– Én még úgy tanultam az iskolában, hogy a kígyók szabadban is
élnek. Ha jók az emlékeim, egyszer mintha magam is láttam volna egy
siklót…
– Ilyenek itt nem élnek szabadon − mondta. − Ez tuti.
– Miért? Ez milyen kígyó? − kérdeztem.
Az az igazság, hogy már előbb is megkérdezhettem volna. Talán
azért nem kérdeztem meg, mert már nem volt akkora jelentősége.
A férfi megbirizgálta a szakállát.
– Acanthophis antarcticus. Úgy egyébként halálkígyónak is becézik.
Lassan kezdtem felfogni, hogy alighanem más probléma is van az én
kígyómmal, nem csupán annyi, hogy beköltözött a hálószobámba.
 – És?
– Szabadon csak Ausztráliában fordul elő. Ritkábban Pápua
Új-Guineán, és még néhány kisebb szigeten.
– Akkor ez… hogy került ide? − hökkentem meg.
– Ez itt a kérdés − mondta a kígyóbegyűjtő. − Valójában nem is
igazán kérdés − javította aztán ki magát. − Éppen ezért kérdeztem, hogy
az ön kígyója volt-e, vagy netalán a szomszédjáé.
– Nem igazán ismerem a szomszédaimat − mondtam.
– Azonkívül − emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját. − Ez a kígyó
nem olyan mászkálós fajta.
– Ez… mit jelent?
– Azt, hogy többnyire beveszi magát egy általa biztonságosnak
tartott rejtekhelyre és onnan dugja ki a farkát. Látja?
A kígyó farka kilógott ugyan a kosárból, de nem láttam rajta semmi
különlegeset.
– Mit kellene látnom?
– A kígyó maga seszínű, vagy inkább barna, a farka vége viszont
sárga.
– És?
– A farkát dugja ki, hogy magához csalogassa vele a gyíkokat,
madarakat, egereket.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy ez a kígyó nem szívesen változtatja a helyét. Magától
aligha jött volna ide.
– Arra céloz, hogy valaki idehozta?
Magam számára is meglepően nyugodt volt a hangom.
– Maga mondta, nem én.
– Akárki is hozta ide, vajon mit akarhatott vele?
A kígyószakértő furcsa pillantást vetett rám.
– Lehet, hogy valaki meg akarta viccelni magát? Nincs egy volt
barátja, akit otthagyott?
– És ha lenne?
– Akkor nagyon rossz viccet választott. Ennek a kígyónak nem
véletlenül halálkígyó a neve. Egyetlen marással 60-70 milligramm
mérget is képes bejuttatni az ember szervezetébe.
– És… mennyi a halálos dózis?
 – Mindössze 20 milligramm. Ezért is mondom, hogy akárki is hozta
ide, hogy megviccelje magát… a tűzzel játszott. Önnek pedig pokoli
szerencséje volt, kisasszony.
Felvette a kosarat és az ajtó felé indult vele.
– Hé! − állítottam meg. − Most mit csináljak?
A fickó megvonta a vállát.
– Szerintem az lenne a legbölcsebb, ha jelentené az esetet a seriffnek.
Hátha egy őrült szaladgál a környéken néhány hasonló kígyóval a hóna
alatt.
– És ön? − kérdeztem.
– Ami azt illeti, én is bejelenthetem, bár nem szívesen találkozom a
maguk seriffjével. Nemrég volt vele egy kis afférom néhány
mosómedve miatt. Nem óhajtom ismét összerúgni vele a port. Ami
pedig a kígyóját illeti, beteszem a hűtőbe és várok vele néhány hetet. Ha
addig nem történik semmi, megsemmisítem. Nincs olyan törvény,
amely arra kötelezne, hogy tovább őrizgessek egy döglött kígyót.
Viszlát, hölgyem, és ha ismét szükség lenne rám, jövök. Bár tudja, mit?
Nem szívesen mondom ki, de ne legyen rám soha szüksége! Ennek
ellenére szívesen jönnék.
Ez utóbbit valószínűleg bóknak szánta.

15

Amint a kígyóbegyűjtő elment, Xinia olyan sápítozásba fogott, hogy

megremegtek tőle a konyha falára akasztott dísztányérok.
– Ő volt! Csak ő lehetett! Az a rohadék!
– Kicsoda? − nyeltem egyet.
– Az a szőke kurva. A táncos lotyó!
Nem kellett túlságosan éleselméjűnek lennem ahhoz, hogy kitaláljam,
kire gondol.
– Mrs. McDaniel? − kérdeztem mégis.
– Hát persze hogy ő!
– Honnan veszi ezt, Xinia?
– Ki a fene lehetett volna más?
– Az a kígyó véletlenül is bemászhatott a szobámba!
 – Aligha − ellenkezett Xinia. − Tegnap takarítottam ki. Egyetlen
porszem sem kerülte el a figyelmemet.
– Azután mászhatott be.
– Miss Debby, maga összetéveszti a kígyót a gekkóval. Az mászik a
falra, nem egy ekkora kígyó. Legyen nyugodt: azt a dögöt idehozta
valaki. Mégpedig ő hozta ide!
– De hát… miért?
Xinia szánakozva nézett rám.
– Aligha azért, hogy engem öljön meg vele.
– Akkor engem? Miért?
– Bosszúból, kedvesem.
– Mit ártottam én neki?
– Maga semmit, Debby. Személy szerint semmit. Csakhogy a bosszú
nem olyan egyszerű dolog. Hallott már a vérbosszúról? Mert én aztán
tudnék beszélni róla. Venezuelában volt alkalmam megtapasztalni egy s
mást. Nos, ha megölnek valahol egy embert, a családjának bosszút kell
állnia a gyilkos hozzátartozóin. Előfordul, hogy a gyilkos eltűnik a
világból, de sebaj, ott van helyette a családja. Valakinek lakolnia kell.
Bárkinek. Érti, Debby? Akár egy csecsemőnek is.
– Gondolja, hogy rajtam akar bosszút állni… de hát miért?
Xinia mélyet sóhajtott.
– Nézze, Debby, néhány éve dolgozom már a szülei mellett, és ha be
is fogtam a számat, azért láttam egy s mást. Láttam, hogyan
kapaszkodnak a szülei és Mr. McDaniel is felfelé a létrán. És azt is
tudom, hogy mi történt Mrs. McDaniel és az ön édesapja között. És
most mondok magának valamit, Debby. Jól ismertem az édesapját, egy
alkalmazott aztán igazán kiismerheti a munkaadóját, s aligha túlzok, ha
azt mondom, hogy a maga édesapjánál kevesebb tisztességes embert
láttam életemben. Csakhogy azt is tudom, hogy még a
legtisztességesebb, legőszintébb ember is megbotolhat. Főleg, ha
csapdába csalják. Márpedig ez a némber azt csinálta. Már akkor kinézte
magának a maga édesapját, amikor Mr. McDaniel közös céget alapított
vele. Ez egy ilyen nő. Nimfomániás. Tudja, mit jelent ez?
– Nem vagyok gyerek − mondtam.
– Ennek mindenki kell, aki nadrágot visel, bár leginkább akkor kell
neki a férfi, ha nincs rajta nadrág.
 – Ebből elég, Xinia!
– Én csak elmondtam az igazságot.
– Na és hol itt a bosszú?
– Ott, hogy amikor megtörtént az a bizonyos affér, gondolom, tud
róla, Mr. McDaniel kegyetlenül megalázta. És, amint hallom, azóta sem
állt helyre köztük a béke. Ő természetesen nem saját magának, hanem a
maga édesapjának tulajdonítja, hogy ilyen helyzetbe került. Érti már? A
maga apja meghalt, s ő most magán akar bosszút állni. Ez is vérbosszú a
maga nemében.
– Gondolja, hogy Barbara… azaz Mrs. McDaniel hidegvérrel meg
tudna ölni engem?
– Gondolom − mondta Xinia.
– Jó, akkor hadd kérdezzem meg, hogy hogyan hozta ide a kígyót? A
zsebében?
– A táskájában − mondta Xinia.
Hirtelen hideg fuvallat futott végig rajtam. Magam elé képzeltem
Barbara McDanielt, amint a karosszékben ül, lábánál egy terjedelmes
strandtáskával. Hawaii táska volt, méghozzá a leggiccsesebb fajtából.
Kék volt a színe, mint a tenger Hawaiinál; oldalán leforrasztott, átlátszó
zsebbel, amelybe igazi hawaii homok volt bezárva. Még meg is fordult
a fejemben, hogy vajon mi az ördögért jár ez a nő ősszel
strandszatyorral egy olyan városban, ahol nincs is strand, de aztán nem
gondoltam többé rá.
– Kint voltam, és a lámpáról törölgettem a pókhálót − folytatta Xinia.
− Egyetlen percig sem akartam egyedül maradni vele. Őszintén szólva,
nem figyeltem rá. Ezalatt nyugodtan fellopódzhatott a lépcsőn a maga
szobájába, és elereszthette azt a rohadék kígyót.
– De hát honnan a fenéből szerezhetett egy ausztrál csúszómászót?
– Bárhonnan − mondta Xinia. − Tankot is lehet szerezni meg
repülőgépet is, rakétákról már nem is beszélve, akkor egy kígyót miért
ne lehetne?
– De ez mérges kígyó!
– Ugyan már, Miss Debby − torkolt le Xinia. − Ki tudja, hogy az a
nő előző életében − értem alatta, hogy táncosnő korában − ki
mindenkivel adta össze magát? Lehetett köztük kígyótenyésztő is.
Nem?
 – Maga szerint mit kellene tennem?
– Szerintem ki kellene tekernie a nyakát.
– Komolyan kérdezem.
– Talán szóljon a seriffnek. De akármit is tesz, egy biztos: ha még
egyszer idejön a rohadék a táskájával, kitépem a kezéből és belenézek.
És ha kígyót találok benne, beledugom a bugyijába!
Ahogy kissé vágott, indián szemébe néztem, biztos voltam benne,
hogy nem a levegőbe beszél.

16

Két napig jószerével semmit sem csináltam, csak pihentem. Fél

óránként átkutattam a szobámat és így tett Xinia is − de ő az egész
lakással. A kígyó-incidenst követő délelőttön legnagyobb
meglepetésemre egy kígyófogó bottal állított be.
– Kölcsönkaptam valakitől − magyarázta. − Az illető szerint is pokoli
szerencséje volt, hogy nem marta halálra. Azzal a kígyóval nem lehet
tréfálni. És tudja, mit mondott még az ismerősöm? Hogy nem is érti,
miért nem marta meg? Ez szinte elképzelhetetlen. Arra gyanakszik,
hogy a kígyó megdermedt a kinti hűvös időtől, bár akkor hogy
mászhatott fel az emeletre? Nem stimmel itt valami, Debby! Ez is csak
azt bizonyítja, hogy az a ribanc hozta ide.
A kígyókaland utáni harmadik napon történt, hogy megszólalt az
ajtócsengő. Éppen a szobámban ültem egy karosszékben és arra
próbáltam rábeszélni magam, hogy holnap aztán már mindenképpen a
tettek mezejére kell lépnem. Mr. McDaniel várja, hogy megjelenjek nála,
és végre komolyan tárgyalhassunk egymással.
Hallottam, hogy egy férfihang dörmög odalent, amelyre Xinia
ingerült hangja válaszol. Végül is Xinia megkopogtatta az ajtót, majd
bedugta a fejét a szobába.
– A seriff van itt, Debby.
Mivel hallottam, hogy a seriff még mindig dörmög odalent,
megkérdeztem tőle, hogy egyedül van-e.
– A helyettese van vele, Mr. Baxter.
Hm. Ez érdekes volt. Vajon mi az ördögöt keres nálam egyszerre
mind a kettő? Ez csak akkor szokott előfordulni, ha nagyon fontos
ügyben járnak. Olyanban, amihez két zsaru szükségeltetik.
Megigazítottam a tükörben a képemet, aztán lelépkedtem a lépcsőn.
A seriff és a helyettese a karosszékekben ültek, s amikor feltűntem a
lépcsőn, mindketten felálltak és rám bámultak.
– Ez aztán valami! − csettintett elismerőn a seriff. − Te egyre
csinosabb leszel, Debby. Hogy csinálod? Különben miért nem szóltál a
kígyóról, kislány?
Céltalan lett volna tagadni. De hát miért is tagadtam volna?
– Mert nem tartottam fontosnak − feleltem. − Elvégre nem mart meg
és meg is döglött. Nem tudtam, hogy minden döglött kígyót be kell
jelentenem, seriff.
Mitchell seriffnek továbbra is rideg maradt a szeme.
– Azt a kígyót valaki becsempészte hozzád, Debby.
– Miből gondolja? − kérdeztem hitetlen képet vágva.
– A kígyószakértő, Mr. Burns mondta. Szerinte az a kígyó nem
jöhetett magától ide. Ezért is fordult hozzám, pedig tudom, hogy nem
szívesen találkozik velem.
– Ugyan már, ki akarna az életemre törni?
– Azt is tudom, hogy Mrs. McDaniel itt járt nálad.
– Ezt meg kitől tudja?
– Kisváros ez még mindig, Debby. Itt nincsenek titkaik az
embereknek. Mindig akadnak olyanok, akik véletlenül arra járnak, ahol
történik valami.
Bizonyára a szomszédok − gondoltam magamban. Ha én nem is, de
Barbara eléggé ismert ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.
– Szóval?
– Valóban volt nálam − bólintottam. − Eljött bemutatkozni, mivel
még sosem találkoztunk.
– Beszélgettetek?
– Hát persze. Azért jött.
– Miről?
– Magánügyekről − mondtam.
A seriff bólintott.
– Persze. De azért nem veszekedtetek?
– Már miért veszekedtük volna?
 – Tényleg. Miért is? Például azért, mert… tett valamit, amit nem lett
volna szabad. Kereken kimondva, anyád és az apád kissé megbiccent
kapcsolatára gondolok. Erről is beszélt neked?
– Erről is beszéltünk − bólintottam.
– És?
– Mit vár tőlem, seriff, hogy mit mondjak? Mentegetődzött, én meg
nem szóltam egy szót sem. Mi a fenét mondtam volna neki? Oldozzam
fel egy olyan bűn alól, amely tulajdonképpen nem is rám tartozik?
Ahogy a szülők sem feltétlenül felelősek gyermekeik tetteiért, ez
fordítva is igaz.
– Nem éreztél iránta… haragot?
– Nem.
– De csak éreztél valamit?
– Inkább… utálatot − mondtam.
– Milyen mértékben?
– Mi a fenét akar ez jelenteni, seriff? − tört ki belőlem.
Mitchell seriff feltolta a kalapját a feje búbjára.
– Leszel szíves válaszolni a kérdéseimre, Debby? Ez itt most nem
egy… hm… baráti beszélgetés, hanem…
– Hanem micsoda?
– Úgy is veheted, hogy kihallgatás. Még nem hivatalos ugyan, de…
hamarosan az lehet.
– Mi a fene folyik itt? − kérdeztem megzavarodva.
– Megmondom, csak válaszolj arra, amit kérdezek. Oké?
– Oké − bólintottam.
Már amikor Mitchell seriff feltolta a kalapját a feje búbjára,
megéreztem, hogy megváltozott körülöttünk a légkör. Nem tudtam,
miért és hogyan, de biztos voltam benne, hogy megváltozott. S ez arra
késztetett, hogy legyek óvatos. Mintha vihar készülődne. Márpedig a
vihar veszélyes jelenség. Sose tudhatja az ember, hogy kibe vág bele a
villám…
– Szóval, azt akarom megtudni, hogy mennyire zaklatott fel Mrs.
McDaniel látogatása?
– Semennyire − mondtam. − Az a nő nincs tisztában tette súlyával.
– Mit határoztál felőle?
– Határoztam? Nem határoztam én semmit! Abban persze biztos
lehet − ő is, és maga is, seriff −, hogy sosem leszünk barátnők.
– Csak ennyi?
– Miért, mit hallana szívesen tőlem? Hogy annyira felhergeltem
magam a látogatásán, hogy szívesen elharapnám a torkát? Nem, seriff.
Nem éreztem haragot iránta.
– Na és később? Amikor megtaláltad a kígyót?
– Hogy jön ez ide?
– Apropó, hogy is találtad meg?
– Az ágyamban volt, a lábam szárán.
– Tudtad, milyen kígyó?
– Honnan a fenéből tudtam volna? Még azzal sem voltam tisztában,
hogy egy kígyóval hálok együtt. Arra ébredtem, hogy mocorog valami a
lábam szárán. Ösztönösen odakaptam, letéptem róla és a falhoz vágtam.
A kígyó pedig beledöglött. Ha az állatvédők feljelentettek volna érte…
– Hagyd a fenébe az állatvédőket! − legyintett a seriff. − Nincs
azokkal semmi baj. Ők sem védik az ágyakban mászkáló mérges
kígyókat. Tehát nem voltál tisztában vele, hogy milyen kígyó?
– Honnan lettem volna?
– Mit gondoltál, hogyan került oda az a kígyó? Mármint a szobádba?
– Azt hittem, az ablakon jött be. Ott van egy almafa közvetlenül az
ablakom alatt. Amint nap nap után hallani lehet, tele vannak a házak
veszélyes állatokkal. Van, aki szándékosan tartja őket, van, akihez csak
belátogatnak. Mint hozzám is. Remélem, nem kerekedik fel a kígyóm
családja, hogy utánanézzen az eltűnésének.
– Egyetlen pillanatra sem merült fel benned a gondolat vagy gyanú,
hogy Mrs. McDaniel hozhatta ide?
– Egyetlen pillanatra sem − mondtam. És ez igaz is volt. Elvégre
Xinia esküdött rá, nem én.
– Nem fordult meg a fejedben, hogy miután ő meg akart ölni a
kígyóval, bosszút állj rajta?
– Dehogy fordult meg! Különben nem vagyok bosszúálló fajta. De
mi a fenéért kérdi?
Mitchell seriff levette a kalapját és meglegyezte vele az arcát.
– Hát csak azért, Debby − mondta sóhajtva −, mert Barbara
McDanielt ma délelőtt valaki meg akarta fojtani. És majdhogynem
sikerült is neki.
 17

Gyanítottam, hogy nem véletlenül kérdezget, de erre azért nem

számítottam. Úgy kiült az arcomra a megdöbbenés, mint macska az
erkélyre. Mitchell seriff és talán Baxter is méltányolhatták a
meglepetésemet, mert immár kevésbé szigorúan néztek rám.
– Nem tudtál róla, Debby? − kérdezte a seriff.
– Dehogy tudtam! − tiltakoztam. − Honnan az ördögből tudtam volna?
Csak nem gondolja komolyan, hogy én tettem?
Mitchell seriff ismét meglegyezte az arcát.
– Az a helyzet, Debby, hogy nekem minden lehetőséget számba kell
vennem.
– Hogy történt a dolog?
– Mármint a gyilkossági kísérlet? Nos, Mrs. McDaniel a kertjükben
sétálgatott, amikor kibújt valaki a bokrok közül, mögé került, és… a
nyakába vetett egy hurkot.
– Milyen hurkot?
– Kötélhurkot. Vagy madzaghurkot. Ahogy tetszik.
– És… miért nem ölte meg? Mert, ugye nem ölte meg? − kérdeztem
reménykedve. Utáltam Barbara McDanielt, de a halálát azért nem
kívántam.
– Nem, Debby, nem ölte meg. A kertész megzavarta. Bár azért így is
vastag, fekete hurka maradt Barbara asszony hófehér nyakán. Nem
kifejezetten esztétikus.
– Hm. Gondolom, kihallgatta a kertészt?
– Ki bizony, Debby. Ő már csak a földön fekvő Mrs. McDanielt látta.
A merénylőt nem.
Mitchell seriff sóhajtott, aztán Baxterre nézett. Baxter is sóhajtott. Jól
összeszokott páros voltak.
– Hol van Xinia? − kérdezte a seriff.
– Gondolom, a konyhában − feleltem. − Beszélni óhajt talán vele?
– Egyelőre nem. Xinia szeret téged, Debby?
Úgy meglepődtem, hogy majd kiesett a szemem.
– Xinia? Honnan tudjam? De a szüleimet szerette, az kétségtelen.
Mindössze néhány napja ismerjük egymást…
– Feltételezhető, hogy gyűlöli Mrs. McDanielt, igaz? Ha a szerette az
ön szüleit, akkor gyűlölnie kell azt a másikat.
– Erre nem tudok válaszolni.
A seriff mosolygott és megpaskolta a kezemet.
– Hamarosan újra találkozunk, Debby.
Efelől nem volt semmi kétségem.

18

Még az ebédlőben ülve a fejemet törtem, amikor ismét megszólalt

odakint a csengő. Xinia kiment, hogy megnézze, ki az, én pedig
megpróbáltam kiegyenesíteni egy kicsit a gondolataimat. Nem soká
próbálkozhattam vele, mert Xinia szinte azonnal visszatért. Úgy láttam,
hogy sápadtabb az arca, mint amikor kiment a szobából.
– Ő… van itt! − suttogta.
– Kicsoda? − kérdeztem.
– Mr. McDaniel.
Egyetlen másodperc alatt sok minden végigfutott az agyamon, de
nem hiszen, hogy bármi is meglátszott volna rajtam.
– Vezesse be, Xinia.
Xinia kiment, majd léptek koppantak, és Mr. McDaniel lépett be az
ajtón. Megállt és szertartásosan meghajolt.
– Bejöhetek, Debby?
– Természetesen − feleltem. Nem tagadom, kissé zavarba jöttem tőle.
McDaniel észrevehette a zavaromat, mert nem várta meg, hogy
leültessem, gyorsan helyet foglalt egy karosszékben. Összekaptam
magam és szembeültem vele.
McDaniel nem vacakolt, azonnal a tárgyra tért.
– Bocsásson meg, Debby, hogy csak így berontok magához, de
feltétlenül beszélnünk kell. Tudom, hogy a történtek miatt pihenésre
lenne szüksége… és borzasztóan sajnálom, hogy meg kell zavarnom a
bánatában, de… vannak halasztást nem tűrő dolgok. A mi szakmánkban
alapvető követelmény a gyorsaság. Ha nem repülünk rá valamire, akkor
rárepül más. Ehhez azonban a társam hozzájárulása is szükséges. Nem
akarok hosszasan magyarázkodni, de úgy rendeztük el Bennel a
dolgainkat, hogy a legfontosabb döntéseket együtt hozzuk meg, és csak
a kettőnk együttes aláírásának birtokában válnak érvényessé a
dokumentumok. Tudom, hogy ez kissé homályos az ön számára, és túl
általános is, de arról van szó, Debby, hogy vagy aláír bizonyos dolgokat,
vagy… meghatalmaz valakit, hogy írja ő alá. Bár ez utóbbit azért nem
ajánlanám. Ha bárkit is bízna meg, az illető óhatatlanul is betekintést
nyerne az ügyeinkbe… az pedig enyhén szólva sem kívánatos.
Tisztában voltam vele, hogy Mr. McDaniel nem ezért jött hozzám.
Bár az üzleti világban tapasztalatlan voltam, valami azt súgta a lelkem
mélyén, hogy nincs az a fontos ügy, amelyik ne várhatna néhány napot.
Mr. McDaniel másért keresett fel.
– Azt hiszem… rövidesen rendbe jövök − mondtam. − Talán egy-két
nap…
– Addig talán el tudok húzni bizonyos döntéseket − mondta. − De
tovább, sajnos… Különben, amint értesültem róla, meglátogatta önt a
feleségem…
– Volt szerencsém elbeszélgetni Barbarával − mondtam.
– Gondolom… sok mindent elmondott önnek?
– Ó, igen.
– Beszélt arról a szerencsétlen esetről is, amely az ön édesapja és…
Barbara között… történt?
– Igen − bólintottam.
– És… mit mondott?
– Hogy nem is igen emlékszik rá. Nem hiszem, hogy komoly
jelentősége lenne.
– Eszerint ön… nem neheztel rá?
Igyekeztem olyan könnyednek látszani, mint egy balett-táncosnő.
– Nézze, Amos, én nem voltam itt, amikor az az izé… megtörtént.
Különben is azon a véleményen vagyok, hogy vannak dolgok, amik
csak úgy megtörténnek, utólag kár háborogni miattuk. Ha romok
maradnak a történtek után, el kell őket takarítani. Ha valakire
haragszom, vagy éppen gyűlölöm őket, akkor azok a medvék. Ők ölték
meg a szüleimet.
– Tudja, hogy… Barbarát megtámadták délelőtt?
– Tudom − bólintottam.
– Kitől tudja?
– Az imént volt itt a seriff.
 – Nem is kérdezi meg, hogy van?
– Dehogynem. Csak eddig nem hagyott rá időt. Hogy van Barbara?
– A körülményekhez képest jól − mondta. − Csak egy kicsit meg van
ijedve. Sőt ha ragaszkodni akarok az igazsághoz, akkor azt kell
mondanom, hogy nagyon. Ahogy én is.
– Remélem, nem esett komolyabb baja?
– Úgy tűnik, nem. Bocsássa meg, kérem, hogy izgatott vagyok, és
hogy így… magára törtem, de meg kell kérdeznem öntől, Miss Debby…
ami tulajdonképpen képtelenség, de nekem tudnom kell… hogy…
hogy…
– Hogy én hurkoltam-e a nyakára a zsineget?
– Köszönöm, hogy megkönnyíti a helyzetemet.
Nem kaptam fel a vizet. Megcsóváltam a fejem és megpróbáltam
mosolyogni.
– Nem, Mr. McDaniel.
– Amos.
– Nem én követtem el. Bár igaz, ami igaz: akár én is elkövethettem
volna. Elvégre úgy is gondolkodhatnék, ahogy illenék is: Barbara
válságot idézett elő a családunkban, amely végül is tragédiához vezetett.
Ugye, a szüleim azért mentek az ön nyaralójába, mert rendbe akarták
hozni az életüket?
– Hát… valószínűleg igen. Sőt biztosan.
– Valóban gondolkodhatnék úgy, hogy Barbara idézte elő − ha
közvetve is − a borzalmas szerencsétlenséget és ezért bűnhődnie kell.
Ismétlem: gondolkodhatnék így is, de én nem így gondolkodom. Nem
vagyok a bosszú híve; főleg, hogy a szüleim tragédiája végül is a
véletlennek volt köszönhető. Mindent összevetve: nem én akartam
megölni a feleségét, Mr. McDaniel… azaz, Amos.
– Nem is sejti, hogy mennyire megkönnyebbültem − sóhajtotta Mr.
McDaniel. − Remélem, a zsaruk megtalálják azt a rohadékot. − Felállt,
áthajolt az asztalon, és felém nyújtotta a kezét. − Akkor hát… barátok
leszünk, Debby?
– Az üzlet is így kívánja, nem?
Haboztam egy kicsit, de aztán kezet szorítottunk.
McDaniel megkönnyebbülve visszaült a helyére, és gondterhelten
nézett rám.
 – Amint hallottam, ön gyógyszerész, Debby.
– Gyógyszerkutató vagyok.
– Értem. Van önnek valami gazdasági tapasztalata? Értem ezalatt,
hogy vállalatvezetés… ingatlanok adása és vétele, részvénypiac…
marketing, vásárlási és eladási taktikák…
– Nulla − mondtam.
McDaniel megvakargatta az állát.
– Ettől tartottam.
– Ezek szerint alkalmatlannak tart rá, hogy a társa legyek?
McDaniel tovább vakargatta az állát.
– Azt azért nem mondanám… de önnek még nagyon sokat kellene
tanulnia, Debby. Gyakorlatot is kellene szereznie…
– Ezt értsem úgy, hogy egy hozzáértő segítségét kellene igénybe
vennem?
– Pontosan.
– És ez… ön lenne?
– Nincs más lehetőség.
– Ezt még meg kell gondolnom.
Nem tudom, mit érzett a hangomon, de gyorsan megrázta a fejét.
– Ne értsen félre, Debby, és főleg ne sejtsen ferde szándékot az
ajánlatom mögött. Megesküszöm magának, hogy számomra ön a volt
társam és barátom lánya, és én úgy is fogok viselkedni önnel. Ha attól
tart, nem fogok a szoknyája alá nyúlkálni: nem azért mondtam, amit
mondtam, hogy megpróbáljam a nyakába varrni magam. Olyan leszek
magához, mint az édesapja, erre akár meg is esküszöm önnek. Úgy
gondolom, hogy az eljövendő napok során megismertetem a cégünkkel,
elmagyarázom, mi mire jó, milyen lépéseket kell tennünk bizonyos
célok elérése érdekében. Az az érzésem, hogy ön hamar bele fog tanulni,
Debby. Meg fogja érteni, hogy könnyebben boldogulunk, ha a cég
egyben marad, és nem daraboljuk fel. Persze ez nagymértékben öntől is
függ. Ennél többet nem tehetek. Természetesen megismertetem minden
üzleti titokkal − ettől kezdve a cég sorsa az ön kezében is lesz.
Valamennyien a holnap markában vagyunk, Debby! Ha fel kellene
számolnunk a céget, illetve feldarabolni, ha nagy veszteségek árán is, én
még kijönnék belőle valahogy, de ön sokkal rosszabbul járna. Ez nem
fenyegetés, csupán ez az igazság. − Felállt és ismét a kezét nyújtotta
felém. − Ez minden, amit jelen pillanatban elmondhatok, Debby. Persze
azt is megtehetné, hogy valaki mást állít a maga helyére, és maga
visszamegy az aszpirinjei közé… csak akkor számolnia kell azzal, hogy
nem minden az ön számára legkedvezőbb módon történik majd.
Manapság nehéz olyan lojális embert találni, aki ne akarná elsősorban a
saját zsebét megtömni. Döntse hát el, Debby, hogy mit akar. Holnap alá
kellene írni néhány levelet…
– Itt vannak önnél? − kérdeztem.
– Nem, nincsenek − mondta Amos. − Ha holnap bejönne az
irodámba, illetve már az ön irodája is, ha úgy akarja, mindent rendbe
teszünk. Kialakítunk magának egy kellemes helyet…
A többit már jószerével nem is hallottam. Azon töprengtem, hogy
vajon jó lesz-e ez nekem? Valóban ez volna az élet rendje? A szülők
meghalnak, a gyerekeik pedig a helyükre lépnek? Vajon azt a sorsot
szánták végül is nekem a csillagok, hogy az ingatlanbiznisz cápája
legyek, aki vesz, elad, és a nyereség felett dörzsölgeti a markát?
Vajon mit szól mindehhez álmaim asszonya?

19

Alighogy Mr. McDaniel eltávozott tőlem, felzümmögött a telefonom.

Előbb egy női hang megkérdezte, hogy biztosan én vagyok-e én, aztán
Mitchell seriff dörmögött a készülékemben.
– Debby?
– Én vagyok.
– Én meg az öreg barátod. Itt van két úr az FBI-tól és szeretnének
beszélni veled.
Nem volt sok kedvem hozzá; inkább saját magammal szerettem
volna beszélgetni, valamint Xiniával.
– Muszáj? − kérdeztem.
– Attól tartok, Debby, hogy nem úszód meg.
– Mikor?
– Hát, ha nem lennénk a terhedre, fél óra múlva.
– Csak jöjjenek − sóhajtottam.
És ők jöttek is. Ketten, plusz a seriff. Mitchell zavartan köhécselt,
amikor bemutatta őket.
Egyik FBI-os sem nyerte meg a szívemet. Az egyik magas volt,
szinte már-már hórihorgas; homloka felcsúszott egész a feje búbjáig.
Összehajtogatta elegáns, szürke ballonkabátját és ráhelyezte karosszéke
karfájára. El akartam venni tőle, hogy a fogasra akasszam, de nem
engedte. Talán a zsebében volt a stukkerja, és nem óhajtott messzire
távolodni tőle.
A másik a válláig ért. Szőke, gyér hajú fickó volt: hegyes orral,
savószínű szemekkel.
– Bocsásson meg, Miss O’Hara, hogy zavarjuk − kezdett bele
rutinszövegébe a hosszú −, igyekszünk, amilyen gyorsan csak lehet,
túlesni a látogatásunkon. Néhány kérdés erejéig szeretnénk csak
alkalmatlankodni, ha megengedi.
– Csak tessék − sóhajtottam.
– Először is biztosítani szeretnénk önt, Miss O’Hara, az
együttérzésünkről.
A másik is bólintott. Savószínű szeme nem árulta el, hogy valóban
együtt érez-e velem.
– A szüleit ért tragédiával kapcsolatban szeretnék néhány kérdést
feltenni önnek. Mint talán tudja, történt néhány gyilkosság a
közelmúltban arrafelé, a határ innenső oldalán.
Volt valami a hangjában, ami óvatosságra intett.
– Igen? − néztem rá összehúzott szemmel.
– Körülbelül tíz-tizenöt áldozatról lehet szó… bár a számukkal még
nem vagyunk egészen tisztában. Nem tudjuk pontosan, hogy minden
áldozatot ugyanaz a kéz ölt-e meg, vagy csak véletlen egybeesésről van
szó.
– Hogy jönnek de a szüleim? − kérdeztem. Éreztem, hogy jeges kéz
szorítja össze a torkom.
– Még nem tudjuk, hogy idejönnek-e − mondta a zsaru. − Egyelőre
rendet próbálunk teremteni a zűrzavarban. Gyanítjuk ugyanis, hogy
sorozatgyilkosságról lehet szó…
– De az én szüleimet medvék ölték meg!
– Az első vizsgálatok szerint kétségkívül.
– Hogyhogy az első vizsgálatok szerint…?
– Mert még… néhány további vizsgálatra lesz szükség.
 Kissé megszédültem. Csak nem arról van szó, hogy mégsem medvék
voltak…
– Hát nem a medvék… voltak?
– Kilencvenkilenc százalékban igen. A sérülések… medvetámadásra
utalnak.
– És mi az az egy százalék?
Az FBI ember sóhajtott és együtt érzőn nézett rám.
– Sajnos, Miss O’Hara… olyan állapotban találták a szüleit, hogy
nehéz megállapítani a haláluk kétségtelen okát.
– Kétségtelen okát? − kapkodtam levegő után. − Ez mit jelent?
– A kanadai kollégák nem tudták kellő bizonyossággal eldönteni,
hogy valóban a medvék végeztek-e velük… Sajnos a kanadaiak nem túl
előzékenyek.
– Mi a helyzet a medvékkel? − kérdeztem.
– Talán éhesek voltak, ki tudja? Ön nem lakott együtt a szüleivel,
igaz?
– Már rég nem − bólintottam.
– De néha azért hazajárt látogatóba?
– Ritkán − mondtam, és a szívem szakadt bele. Talán ha gyakrabban
jöttem volna…
– Szoktak a szülei leveleket írni önnek?
– Néhanapján − mondtam.
– És ön?
– Ugyanúgy.
– De telefonon csak szoktak beszélgetni?
– Ritkán.
Valóban ez volt a helyzet. Ekkor döbbentem csak igazán rá, hogy a
szüleim és én mennyire eltávolodtunk egymástól. Leveleket már alig
írtunk, és telefonon is… nem is tudom, mikor beszéltünk utoljára…
– Volt ennek valami különleges oka?
– Nem volt. De azért… szerettük egymást − tettem hozzá gyorsan.
– Eeeegen. Értem.
A másik ügynök közben szorgalmasan jegyzetelt. Mintha fontos
ember lettem volna, és interjút adtam volna nekik.
– Mennyire van tisztában a szülei dolgaival, Miss O’Hara?
– Dolgaival?
 – Úgy értem, értesült-e arról, hogy az ön távollétében hogyan éltek,
mit csináltak, kikkel barátkoztak, ilyesmi.
– Nem nagyon − mondtam. − Sőt az az igazság, hogy alig tudtam
valamit róluk.
– Arról sem tudott, hogy a szülei vagyoni helyzetében jelentős
változás állott be?
– Nem tudtam − mondtam.
– Arról sem, hogy a szülei egy cottage-t vásároltak Smoky Hillnél,
Kanadában?
– Nem tudtam róla.
– De azt csak tudta, hogy a szülei jó barátságba kerültek Mr.
McDaniellel és a feleségével, sőt közös céget is alapítottak?
– Nem tudtam − feleltem.
– Ez érdekes. Annyira nem izgatta, hogy mi van a szüleivel?
Most már én is furcsának találtam, de akkor valahogy természetesnek
tűnt. Szerettem őket, de csak távolról. Haza is akartam jönni, hogy
meglátogassam őket, de egyre csak halasztódott a dolog. Pedig nem is
volt senki vagy semmi, ami akadályozott volna az utazásban.
– Tehát a szülei nem árulták el önnek, hogy gazdag emberek lettek?
Mintha irigységet éreztem volna a hangjában. Mintha arra gondolt
volna, hogy micsoda baromi szerencséjük is van egyeseknek. Leszarják
a szüleiket, aztán egy nap arra ébrednek, hogy az őseik gazdagok lettek,
mint a szerencsés aranyásó, ráadásul el is haláloztak, s a vagyonukat
rájuk hagyták.
– Már említettem, hogy nem.
– Bocsánat. Megkérdezhetem, hogy milyen az ön anyagi helyzete,
Miss O’Hara?
– Kutató vagyok egy intézetben. Nincsenek nagyobb gondjaim −
tettem hozzá.
Tisztában voltam vele, mire megy ki a kérdezősködés. Azt szeretnék
megtudni, nem kerültem-e anyagi zűrbe; nem én öltem-e meg a
szüleimet, hogy néhány ezer dollárhoz jussak.
– Ön kedveli a bűntényeket, Miss O’Hara, igaz? − kérdezte a
hegyesorrú.
– Nem különösebben − ráztam meg a fejem.
– Én másképpen tudom. Mr. Mitchell elmesélte, hogy miképpen
kapott el egy sorozatgyilkost. Még serdülőkorában, igaz?
Szemrehányón Mitchellre pillantottam, aki szégyenlősen behúzta a
nyakát.
– Igaz.
– Aztán az egyetemen is történt egy s más önnel. Valakinek
mogyoróallergiája volt és mogyorókrémmel ölték meg. Ön rájött, és
leleplezte a gyilkost. Igaz?
– Igaz − bólintottam.
– Önnek aztán van affinitása a bűnügyekhez! − bólintott elismerőn. −
Ki sem nézné magából az ember. Megkérdezhetem, hogy szándékában
áll-e elutazni a közeljövőben? Esetleg visszatérni az intézetbe?
– Nincs − mondtam.
– Szabadságot vett ki?
– Azt hiszem, végleg itt maradok.
– És mit szándékozik itt csinálni? Gondolom, átveszi az apja helyét
az üzleti életben?
– Valószínűleg − bólintottam.
– Ugye megteszi, hogy ha hosszabb időre el akarna utazni, előtte
értesíti a seriffet.
– Szívesen − mondtam.
Felállt, végigjártatta a szemét a bútorokon, képeken, s néhány
csecsebecsén az ablakpárkányon.
– Szép ház − mondta. − Öröm lehet benne lakni.
A másik ügynök már eltüntette a noteszét a zakója zsebében, és
felvette a kabátját a szék karfájáról.
– Sajnálom, Miss O’Hara, hogy megzavartuk. Bizonyára sok dolga
lesz az elkövetkezőkben. Még egyszer fogadja együttérzésünket.
Bólintottam, aztán eléjük álltam, hogy ne tudjanak elindulni.
– Én is kérdeznék valamit − mondtam. − Valaha volt egy ismerősöm
az FBI-nál. Úgy hívták, hogy Ethan Lord. Nem ismerik véletlenül?
A két ügynök egymásra nézett, aztán a hosszú megvonta a vállat.
– Ethan már nincs a testületnél, Miss O’Hara.
– Kilépett?
– Inkább kirúgták. Sajnálom, kisasszony, de… Ethan Lord elitta az
eszét. Tényleg sajnálom. Jó ügynök volt.
Szomorúan bámultam magam elé.
 Mintha a szüleimmel együtt Ethant is megölték volna.

20

Volt min gondolkodnom, ezért a másnapot a sétának és a várossal való

ismerkedésnek szenteltem. Nem véletlenül mondok ismerkedést, mert
valóban meg kellett ismerkednem vele. Említettem már, hogy mennyire
átalakult, amíg távol voltam, s ahogy az utcákon sétálgattam,
meggyőződhettem róla, hogy ez az átalakulás még annál is mélyebb,
mint amilyennek az első sétám alkalmával éreztem. Ez a város már nem
az én városom… Mintha idegen helyen jártam volna, amely csak icipicit
hasonlított arra, amelyben a gyerekkoromat töltöttem. Néha mintha
egy-egy ismerős arcot véltem volna felismerni a szembejövők között,
ám egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy az-e, akinek gondolom.
Senki nem szólt hozzám és én sem szóltam senkihez.
Mintha a szüleimmel együtt a városomat is meggyilkolták volna.
Miss Sharp vegyeskereskedése még megvolt ugyan − éppen ott, ahol
száz évvel ezelőtt lerakták az alapjait −. Miss Sharp azonban már nem
állt a pultnál. Fiatal, bajuszos férfi ücsörgött unottan a pénztárgép
mögött és a körmét rágcsálta.
Bár feleslegesnek látszott, azért odamentem hozzá és megkérdeztem
tőle, hogy beszélhetnék-e Miss Sharppal. A fiatalember abbahagyta a
körömrágást és úgy nézett rám, mintha a Holdról jöttem volna.
– Miss Sharp! − kiáltott fel, és majdnem elnevette magát. − Ó, ő már
régen nincs itt, Miss.
– Meg… halt? − kérdeztem.
– Őszintén szólva, nem tudom − vonta meg a vállát. − Öregek
otthonába került, vagy mi. Én csak egy alkalmazott vagyok, Miss, de
már én sem sokáig. − Megvonta a vállát és körbemutatott. − Ön a
harmadik reggel óta. Ez a bolt haldoklik, Miss. Még egy hónapig kell
kihúznom a szerződésem szerint, aztán lelépek. A nagyáruházakban
lasszóval fogják az alkalmazottakat.
Volt még időm ebédig, ezért gondoltam egy merészet és
elhatároztam, hogy felsétálok oda, ahol gyerekkoromban elkaptam Mr.
Ridgewayt, a sorozatgyilkost. Bár az az igazság, hogy inkább ő kapott el
engem. Ha nincs az a titokzatos asszony, nagyon csúnyán megjárhattam
volna. És nemcsak én, hanem a többiek is, akiket bevontam a
rabló-pandúr buliba. Amilyen ostoba voltam, nem is sejtettem, hogy
valamennyien az életükkel játszanak; egészen pontosan szólva én
játszottam az ő életükkel és a sajátommal is.
Elhatároztam, hogy felsétálok a kilátóhoz és lenézek a városra. Talán
még a házunkat is megpillanthatom, ha nem nőtték be a fák a domb
oldalát. Akkor még csak kicsiny csemeték voltak, azóta viszont eltelt jó
néhány év… Istenem, hány is?
Még meleg volt az idő, egyetlen felhőt sem láttam az égen. Ahogy
felfelé lépdeltem a kis ösvényen, megállapíthattam, hogy a várossal
ellentétben itt, a domb oldalában nemigen változott semmi. Az
ösvények most is keskenyek voltak, csak tessék-lássék gondozottak, a
bokrok ágai benyúltak föléjük, s néha bizony oldalra kellett hajtanom
őket, ha tovább akartam menni.
Még a padok is ott álltak, ahol régen. Megpróbáltam megállapítani,
hogy ugyanazok-e, mint akkor, de a vastag festékréteg, amit nemrégen
kentek rájuk, megakadályozta az azonosítást.
Mivel már megszáradt rajtuk a festék, némi óvatoskodás után leültem
egyikükre. A pad kellemesen langyos volt, mintha egy gyógyfürdő
termálvizébe csüccsentem volna. Háttámlája barátságosan birizgálta a
hátgerincemet.
Ettől kezdve nem tudom, mi történt velem. Lehet, hogy
elbóbiskoltam; lehet, hogy csak elgondolkodtam; az is lehet, hogy
egyszerűen belehullottam a múlt ködébe. Hogy azalatt a két óra alatt,
amit a padon töltöttem, mi zajlott körülöttem, talán soha nem fogom
megtudni. Mintha egy erdei manó elvarázsolt volna. Nem emlékeztem
vissza semmire; amikor magamhoz tértem, változatlanul ott ültem a
padon, egy hatalmasnak tűnő fával szemben, amely részben eltakarta
előlem a kilátást. Mögötte, a messzeségben ott lapult a házunk… immár
az én házam. És az emlékeimé. Az emlékeim háza.
A nap ezekben a percekben bukott le a fák mögé; mögötte vöröses
sárgára színeződött az égbolt. De csak néhány percre. Aztán hirtelen
eltűntek a színes árnyalatok és jellegtelen szürkeség töltötte be az eget.
Összeborzongtam és arra gondoltam, hogy ideje felkerekednem. Így
is jóval több időt töltöttem itt, mint amennyi szándékomban állt.
Gyerünk, Debby, ideje hazamenni!
Ebben a pillanatban megreccsent valami a hátam mögött. Úgy
pattantam fel, mintha rugók löktek volna magasra. Úgy éreztem, hogy
nem messze tőlem lapul valaki a bokrok között!
Őszintén szólva, gőzöm sincs róla, miért pont erre gondoltam.
Elvégre gondolhattam volna arra is, hogy egy eltévedt, kósza szellő
hajlított meg egy ágat, amely egy másikhoz csapódott. Gondolhattam
volna, de nem erre gondoltam.
A fák koronája mögött szundikáló Hold is mintha felébredt volna
nappali álmából, világítani kezdett. Néhány perc alatt vége lett a
nappalnak és beköszöntött az éjszaka. A Hold fénye percről percre
erősödött. Megbabonázva álldogáltam a padom mellett és moccanni
sem tudtam.
Amikor ismét meghallottam a reccsenést, már biztos voltam benne,
hogy valaki ott bujkál nem messze tőlem, és vár. Vajon mire?
Pat nagynénikéje gyerekkoromban azt mesélte, hogy az éjszaka és a
nappal közötti rövid átmeneti idő nem az emberek, hanem a túlvilág
ideje. Azok, akik odaát vannak, lehetőséget kapnak, hogy
lekukucskáljanak a földre, és ha szerencséjük van, megpillanthassák a
kedveseiket. Hogy becéző szavakat szóljanak hozzájuk susogó falevelek
és egymáshoz csapódó ágak hangján. Az átmenet a nappal és az éjszaka
között olyan, mintha résnyire kinyílna a vágyak kapuja, s ki-ki
szemügyre vehetné beteljesült vagy éppen beteljesületlen álmait.
Ugyanakkor Octavia néni arról is mesélt, hogy ez az időszak
korántsem veszélytelen. Mert nemcsak jóindulatú, kíváncsi szellemek
kukucskálnak le a földre, hanem a gonosz szándékúak is. És nemcsak
lekukucskálnak, hanem időről időre át is osonnak a résen. Emberi testük
pusztulása csupán rövid időre képes megállítani őket; a túlvilágon is
megtalálják a módját, hogy miképpen ártsanak az élőknek. Ebből aztán
nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a túlvilág hasonlatos lehet a földi
világhoz; aki gonosz volt idelent, az ott is az maradt, aki erőszakos volt,
az ott is az, máskülönben miért a rosszak jönnek le onnan jóval nagyobb
számban, mint a jót akarók? Csak úgy történhet a dolog − gondoltam
akkor −, hogy a szellemek sorba állnak, amikor megnyílik az ég kapuja,
s a gonoszak és erőszakosak félrelökdösik a jókat, a segíteni akarókat.
Aztán uzsgyi! − ők érnek le előbb kísérteni.
 Már akkor sem értettem, hogy az angyalok, akiknek pedig az lenne a
dolguk, hogy rendet tartsanak a lelkek között, miért nem állnak
feladatuk magaslatán? Akár régimódian − mondjuk lángpallossal −,
vagy újmódian − például úgy, hogy sorszámot osztanak a lefelé
törekvők számára.
Fények rebbentek a szemem előtt, ködcsíkok kavarogtak a bokrok
között, mintha valakinek a nehézkes, kapkodó lélegzetét is hallani
véltem volna.
Ismét összeborzongtam. Mi van akkor, ha éppen azok leselkednek
rám, akikkel aztán végképp nem akarok találkozni? Például Mr.
Ridgeway, a sorozatgyilkos, akit ugyan az álombéli asszony tett
ártalmatlanná, jóllehet azért nekem is jutott némi szerep a
leleplezésében; vagy Mike Longhorn, akit villamosszékbe ültettek.
Szinte vártam, hogy félrehajoljanak a bokrok ágai és kilibegjen
közülük valamelyikük. Úgy, ahogy a halál érte. Nem tudtam, hogy
nézhet ki valaki közvetlenül azután, hogy átfutott rajta az elektromos
áram, de biztos voltam benne, hogy évekre elvenné az álmaimat, ha
ismét látnám Mike-ot immár holtan. Vagy akár Mr. Ridgewayt.
Ha lett volna nálam fegyver, talán nem lettem volna ennyire
nyugtalan. Elvégre az is benne van a pakliban, hogy nem a túlvilágról
leskelődik valaki, hanem erről. Márpedig az itteni kukkolók legalább
annyira veszélyesek, mint amazok.
Még az is megfordult a fejemben, hogy nem a szüleim bújtak-e át a
résen, hogy még utoljára megöleljenek. Ha másképp nem, hát egy lágy,
futó fuvallat formájában.
Ismét megreccsent valami. Majd suhogást hallottam, mintha
láthatatlan szárnyak kavarnák a levegőt.
Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha felszedném a nyúlcipőt és
elkezdenék lefelé futni a dombról. Csakhogy ott vannak azok a
nyomorult, az ösvények fölé lógó ágak. Holtbiztos, hogy kiütnék a
szemem. Mégsem tehetek mást. Ha itt maradok, ki tudja, mi történik
velem? Nincs esélyem sem egy fegyveres gyilkos, sem egy
bosszúszomjas kísértet ellen. Egyetlen fegyverem lehet csupán: a futás.
Azaz, talán lehetne még egy. Ha ő ismét segítene nekem. Elvégre
ismeri az ide vezető utat. Csak át kellene osonnia azon a kapun, és máris
mellettem teremhetne.
 Hol vagy álmaim asszonya? Lehet, hogy ismét szükségem lesz a
segítségedre!
Ő azonban hallgatott. Mintha már réges-rég feladta volna velem
kapcsolatos terveit. Úgy látszik, túl hülye voltam ahhoz képest,
amilyennek elképzelt. Ha voltak is szándékai velem, tuti, hogy rég letett
róluk. Belátta, hogy nem megy velem semmire. Talán azóta már másnak
segít, máshoz beszél az angyalok nyelvén − egy másik lányhoz. Talált
valakit, aki méltóbb a segítségére.
Óvatosan a faágak között bukdácsoló Hold felé fordítottam az arcom.
Behunytam a szemem, és olyan elandalodott és felhőtlenül boldog képet
vágtam, mintha reggel bemondta volna a rádió, hogy nagy hirtelenjében
kitört a világbéke.
El akartam hitetni azzal, aki a bokrok mögött leselkedett, hogy még
csak meg sem fordul a fejemben, hogy valaki is rosszat forralhatna
ellenem. Olyan ártatlannak látszottam, mint egy kisbárány,
csengőcskéjével a nyakán.
Aztán egyetlen pillanat alatt rohanni kezdtem az ösvényen lefelé.
Nem törődtem az arcomba csapódó ágakkal, a lent tekergőző
gyökerekkel, a fülem mellett zümmögő szúnyogok légióival, úgy
rohantam lefelé, mintha versenyre akartam volna kelni a széllel.
Nagyjából az ösvény felénél tarthattam − annál a fánál, amelyikről
Zsiráf, Mary-Lou és Pat Ethan Lord fejére dobták a hálót amikor
rádöbbentem, hogy bár a taktikám idáig bevált, sürgősen váltanom kell.
Immár nem kellett megerőltetnem magam, hogy meghalljam a kukkoló
zaját. Úgy igyekezett utánam, hogy majd a nyakát törte. Furcsa
csattogást is hallottam, aztán emberi hangokat. Mintha valaki
szitkozódott volna.
Ennek aztán már a fele sem volt tréfa! Ha a túlvilág lényei lettek
volna, aligha káromkodtak volna. Pláne spanyolul. Mert az a valaki, aki
a hátam mögött lihegett, jól hallhatóan a hülye anyját emlegette
valakinek.
Üldözőm egyre közeledett. Gyanítottam, hogy nem lehet messzebb
tőlem tíz lépésnél, s ha ez a távolság az eddigieknek megfelelően
csökken tovább, két kanyarral odébb már el is kap.
Nem jutottam el odáig. Már az első kanyart sikerült kiegyenesítenem.
Átszálltam két bokor felett és elterültem a tavalyi avaron.
 Szemem azonban még esés közben is az ösvényen tartottam. Amit
láttam, megfagyasztotta a vért az ereimben. Egy vékony, sötét árnyék
rohant el mellettem, kezében jókora késsel vagy karddal. Vadul
csapkodott vele, majd beleveszett az ezüst fénybe.
Már csak az volt a kérdés, hogy miképpen szabadulhatnék meg a
legkönnyebben tőle. Az ösvényt nem hagyhattam el, mert ha elindulok
lefelé a domboldalon, nem kizárt, hogy csúnya vége lesz a kalandnak.
Még emlékeztem rá, hogy a bokrok között jókora vízmosta mélyedések
lapulnak, avarral fedve, s ha óvatlanul belelépek egybe, kezem, lábam
vagy a nyakam törhetem. Mindenképpen itt kell maradnom az
ösvényen!
Még végig sem gondoltam, hogy melyik utat válasszam, amikor
ismét csak meghallottam az ágak nyikorgását és a furcsa, csattogó
hangot. A férfi a karddal megfordult és ismét felfelé igyekezett.
Csak jóval később gondolkodtam el rajta, hogy vajon könyörögtem-e
álmaim asszonyához. Kértem-e a segítségét? Esküdni mertem volna rá,
hogy nem.
Átfutottam az ösvény másik oldalára, lefeküdtem az avarra, majd
amennyire lehetett, beszórtam magam száraz levelekkel. A levelek
zizegtek, mintha tiltakoztak volna az ellen, amit tenni szándékozom.
Résnyire szűkítettem össze a szemem, nehogy árulóm legyen a
csillogása. Olvastam valahol, hogy a kommandósok is így tesznek, ha
éjszakai támadáson vesznek részt. Sőt még az arcomat is bemázoltam a
puha avar alatt megbúvó, ugyancsak puha talajjal.
Az ismeretlen feltűnt az ösvényen. Nagyon nem mertem kinyitni a
szemem, azért inkább csak körvonalakat láttam belőle. Vékony,
ruganyosan mozgó pasas volt; láthatóan nem esett nehezére a dombon
felfelé futás.
Amilyen szerencsém volt, alig néhány méternyire tőlem megtorpant
és gyanakodva pislogott jobbra-balra. Nem láttam a szemét, csak
reménykedhettem benne, hogy van neki. Mert ha van, akkor nem a
túlvilágról szabadult.
A fickó toporgott egy kicsit, majd legnagyobb rémületemre elhagyta
az ösvényt és felém indult. Azt hittem, máris felfedezett, ám amikor már
alig tíz rövid lépésnyire lehetett tőlem, ismét megtorpant és
hallgatódzott.
 Természetesen lélegzeni sem mertem. Csak feküdtem, mintha
jómagam is az avar részévé váltam volna.
Az ismeretlen sóhajtott egy nagyot, újra káromkodott, majd futásnak
eredt. Ezúttal is felfelé.
Elszámoltam húszig, leráztam magamról az avart és kimerészkedtem
az ösvényre. Mély lélegzetet vettem, aztán mint a menekülő vadak,
lefelé vágtattam. A következő kanyar után feljajdultam, zokogni is
megpróbáltam, eltörtem néhány vékony ágat, majd botladozva tovább
indultam. Addig csetlettem-botlottam, amíg nem találtam egy megfelelő
ágat.
Nem kellett soká várnom. Az ismeretlen rohadék úgy rohant utánam,
mint a hólavina. Ezúttal nem hallottam a csattogó hangot, a kard-félét
viszont még mindig ott láttam a kezében. Jókora bozótvágó volt: olyan,
amilyenekkel a dél-amerikai gerillák egymás fejét vagdossák le nagy
jókedvükben.
A férfi − mert valamiért biztos voltam benne, hogy az − felbukkant a
kanyarban és el is futott volna mellettem − ha hagyom. De nem
hagytam.
Nem fejtettem még ki részletesen, hogy amikor feljajdultam és
eltörtem néhány vékony ágat, egy másikat, egy karnyi vastagságút,
amely nagyjából a fejem magasságában keresztezte az ösvényt, minden
erőmet megfeszítve hátrahajlítottam. Mint ahogy annak idején tettem.
Úgy, ahogy az álombéli asszony meghagyta. S bár ezúttal csak
magamra hagyatkozhattam, arra gondoltam, hogy ez a módszer többször
is megismételhető.
A férfi tovább rohant volna, ha el nem eresztem az ágat. De én
eleresztettem. El bizony. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a
vastag faág a fickó homlokának vágódott.
Olyan csend lett hirtelen, mintha oroszlán tévedt volna a bokrok közé.
Még a mindeddig zümmögő és surrogó bogarak is elnémultak nagy
rémületükben.
Úgy döntöttem, hogy ideje lelépni. És le is léptem volna, ha nem tart
vissza valami. Nevezetesen az a gondolat, hogy ha lelépek, a pasas
szabadlábon marad. És nem valószínű, hogy az ág okozta trauma sokat
változtatna a jellemén. Ha gyilkos, akkor az is marad. Az ilyen férgek
nem szoktak csak úgy, egy homlokra mért ütés következtében
megjavulni.
Márpedig ha ez így van, megtehetem-e, hogy futni hagyom? Hátha
valóban a sorozatgyilkost fogtam el, aki a szüleimet is megölhette?
Talán nem véletlenül akadtam az útjába, hanem rám vadászott? Ki
akarja irtani az egész családunkat?
Nem, ezt fickót el kell kapnom, akárki is az.
Elindultam lefelé a domboldalon. Jó tíz lépés után rábukkantam a
fickóra. Vékony pasas volt, jeans nadrágot és sötét pólót viselt.
Bozótvágója néhány méter távolságban hevert tőle.
Torkomban dobogott a szívem, de nem haboztam. Felvettem a
machetét és felé irányoztam a hegyét. Aztán nagyot rúgtam a féreg
oldalába. Morgott valamit az orra alatt, de nem ébredt fel. Mivel nem
volt nálam kötél vagy szigetelőszalag, levetettem a pulóveremet,
lekaptam a pólómat és ahogy lehetett, összekötöttem vele a két csuklóját.
Bár kockázatos volt, amit tettem, szerencsére nem tért közben magához.
Csak akkor, amikor már végeztem a feladattal.
Verejték folyt a szemembe a megerőltetéstől. Ha azt hiszi valaki,
hogy olyan egyszerű dolog egy ájult embert a hasára fektetni, egy
széttépett pólóval összekötözni kezét, lábát, hát az nagyot téved. Mire
eljutottam odáig, hogy biztonságban érezhettem magam mellette,
minden porcikám sajgott, mintha ki tudja, milyen nehéz fizikai munkát
végeztem volna. Tulajdonképpen az is volt.
Amíg a fickó ájultan pihegett − immár arccal a csillagos ég felé −,
alapos vizsgálatnak vetettem alá. Gyorsan kiderült, hogy a bozótvágón
kívül nincs egyéb fegyvere, még csak egy normális zsebkése sem,
lőfegyverről már nem is beszélve. Néhány egyéb apróság is hiányzott a
zsebeiből, aminek pedig illett volna ott lennie − elsősorban a nem létező
zsebkendőjéről beszélek. És pénz sem volt benne − egy huncut
centecske sem.
Amivel viszont bőségesen el volt látva, az a tetoválás volt. Jutott
belőle a mellkasára, a hátára, a karjaira, a hasára, sőt még a combjára és
a lábszárára is. Amennyire a holdfényben ki tudtam venni, volt közöttük
rajzos − néhány démon, angyal, vagy szörnyeteg −, többségében
azonban szavak voltak. Arra már nem futotta a türelmemből, hogy el is
olvassam őket; főleg hogy csak messziről ugatom a spanyolt, mint a
kutya a Holdat.
 Amíg a fickó ébredezett, volt alkalmam elgondolkodni rajta, hogy mi
az ördögöt csináljak vele. Mivel nem volt nálam a telefonom, nem
hívhattam fel a seriffet. De még ha nálam is lett volna, akkor sem biztos,
hogy felhívtam volna. Addig semmiképpen, amíg áldozatom magához
nem tér, és ki nem köhögi, hogy mi a fenéért akart szétaprítani. Vajon
csak az alkalmat ragadta-e meg − látott egy magányos lányt az
elhagyatott helyen sétálni −, vagy kifejezetten rám utazott. Ha ez utóbbi
az igaz, létfontosságú számomra, hogy megtudjam, ki a megbízója.
Akkor talán azt is megtudom, ki dugta azt a rohadék kígyót az ágyamba.
Amíg az arcát nézegettem, kénytelen voltam beismerni, hogy
kifejezetten jóképű a fickó. És fiatal: nem lehet több tizennyolc évesnél.
Ehhez képest korán kezdte a gyilkolást. Ki tudja, hány embert
szabdalhatott már miszlikbe?
Az volt a szándékom, hogy elbeszélgetek vele egy kicsit, aztán még
egyszer jól fejbe vágom valamivel, lefutok a seriffhez, és megkérem,
hogy gyűjtse be. Ha szerencsém van, nem ébred fel addig, amíg a seriff
meg nem érkezik.
Ültem még vagy öt percig és éppen azon töprengtem, hogy
revideálom eddigi elképzelésemet és megpróbálom mégiscsak
levonszolni valami emberjárta helyre, ahol segítséget kérhetek, amikor a
fickó végre felébredt. Kinyitotta a szemét, gyorsan behunyta, mélyet
sóhajtott, majd újra kinyitotta. Szép, fekete, kissé vágott szeme volt.
Esküdni mertem volna rá, hogy már láttam valahol. Vajon kinek van
hasonló szeme?
Ha tovább törhettem volna a fejem, talán rájöttem volna, de a pasas
nem hagyott időt rá. Gyilkos tekintetet vetett rám és feldobta magát a
levegőbe. Láttam, hogy megpróbálja kihúzni a kezét a csuklójára kötött
csomóból, de szerencsére nem sikerült neki.
– Hiába erőlködsz − mondtam, hogy megvigasztaljam. − Nem fog
sikerülni.
– A francba! − dühöngött a fiú erős spanyol akcentussal. − Mi a fenét
csináltál velem?
– Leütöttelek − mondtam. − Jól csináltam?
– A francba! − kiáltotta még egyszer.
– Ezzel ki is merült az angol szókincsed? − kérdeztem.
– Oldozd el a kezem.
 – Majd ha hülye lennék − bólintottam. − Rövidesen itt a seriff, és
akkor véged.
– Ugyan miért lenne végem? − lepődött meg. − Én csak…
– Te csak mi? − kérdeztem. − Utánam lopództál, és egy marha nagy
késsel meg akartál ölni.
– A francba!
– Nem gondolod, hogy nagyon egyhangú a társalgásunk?
– Mi van? − kérdezte összehúzva a szemét.
– Ismered azt a szót, hogy egyhangú?
– Semmi közöd hozzá!
– Na, akkor most énekelj! − szóltam rá. − Szépen elmondod, hogy
mit akartál tőlem és miért?
A fickó arcán méla undor jelent meg, ami, ki tudja, kinek szólt.
Valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy nekem.
– Csajokkal nem tárgyalok − mondta.
– Tényleg?
– Tényleg.
Nem sértődtem meg, csupán felvettem a fűről az elhajított
bozótvágót és jót suhintottam vele a levegőbe.
A fickó szeme követte a mozdulatomat. Nem láttam felhőtlen örömet
benne.
– Mi csinálsz a machetémmel? − kérdezte.
– Próbálgatom, hogy mekkorát tudnék vágni vele. Te vagy a gazdája.
Szerinted jó éles?
– Azonnal oldozd el a kezem! − kiáltott rám. Még mindig parancsoló
volt a hangja, de már némi bizonytalanság is vegyült bele.
Úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. Suhintottam még egyet a
bozótvágóval, aztán elkezdtem a hüvelykujjammal az élét próbálgatni.
– Elég élesnek tűnik hozzá − mondtam.
– Mihez? − nyögte a fickó.
– Hogy egyetlen csapással levágjam a fejed.
– Te meg vagy húzatva! − csattant fel, de már közel sem olyan
magabiztosan.
– Nem is vitás − bólintottam. − Nem tudtad, hogy nem vagyok
egészen normális?
Biztos voltam benne, hogy jó úton járunk, ezért gyors mozdulattal
lekaptam a lábáról a sportcipőjét és elhajítottam. Természetesen zoknija
sem volt. De hát miért is lett volna?
– Nincs zoknid? − kérdeztem.
– Mi? − nézett rám értetlenül.
– Zokni − és mutattam, hogy mire gondolok. Morgott valamit, de
alighanem spanyolul, s azt is olyan halkan, hogy nem értettem.
Felvettem a közben ismét a fűre került machetét és megpiszkáltam
vele a talpát. Megpróbált rugdosni, de a kötés a bokáján nem engedte.
– Mi a francot akarsz velem? − kérdezte.
– Megkínozlak − mondtam. − Comprendo?
Egyetlen pillanat alatt égnek állt a haja a rémülettől. De tényleg.
Ennek a fickónak valóban az égnek állt a haja. Soha nem hittem, hogy a
valóságban is megtörténhet; azt hittem, hogy ez csak amolyan képes
beszéd. De nem. Ennek a fickónak valóban felegyenesedtek a fején a
hajszálai. És valami édeskés hajzselé szag is megcsapta az orrom.
– Zselézed a hajad? — kérdeztem.
– Mi közöd hozzá? − sziszegett rám.
– Zsebkendőd és zoknid nincs, tetoválásaid persze vannak, és
zselézed a hajad…
Hozzáértettem a machete hegyét a talpához. Akkorát ordított, hogy
attól tartottam, ha valaki mégiscsak erre járna, biztosan meghallaná.
– Ha ordítasz, kivágom a nyelved − figyelmeztettem.
Nem is tudom, honnan a fenéből jött ilyesmi a számra, de azért
ráfordult a nyelvem valahogy.
– Ez tényleg őrült! − nyögött fel keservesen. − A francba is, kellett
nekem ez az egész?
– Késő bánat − vigasztaltam. − Ki mint vet, úgy arat.
– Ez meg mi a franc?
– Egy közmondás − mondtam. − Te is tudsz ilyeneket?
– Ha valami bajom esne, nagyon megjárnád − kezdett el
fenyegetőzni. − Az ismerőseim megtalálnak.
– Eszerint tudod, hogy ki vagyok?
– Tudom.
– Akkor gyerünk! Mondd ki!
– Nincs kedvem hozzá!
Ismét a talpához értettem a machete hegyét. Arra azért vigyáztam,
hogy ne sértsem fel a bőrét.
– Jaaj! − kezdett jajongani. − Hagyd abba, megmondom.
– Ki vele!
– Hát… Miss O’Hara.
Itt volt a pillanat, hogy megrettenjek. Eszerint a fickó rám vadászott.
Eddig még ott élt a szívemben a remény, hogy csak véletlenül kerültem
az útjába, ez a remény azonban most szertefoszlott a holdfényben.
– Ki küldött, hogy ölj meg?
Válasz helyett ismét csak rángatni kezdte a lábát a hurokban. Attól
tartottam, hogy előbb-utóbb sikerül kiszabadítania, és akkor már
nehezebb dolgom lesz vele.
Komor képet vágtam, majd elkaptam a hüvelykujját. Nem gondoltam
túl sterilnek, ezért nem szívesen nyúltam hozzá, ám a körülményekre
való tekintettel mégis meg kellett tennem.
– Mi a fenét… akarsz!? − rémüldözött.
– Levágom a nagyujjad − mondtam.
– Meg ne merd tenni!
– Ugyan ki tilthatja meg nekem?
– Úgysem mered…
Ez volt a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy meg kell tennem.
Álmaim asszonya biztosan megtenné. Ha nem beszél ez a kis rohadék…
A fickó olvashatott a szememben, mert rémülten felkiáltott.
– Állj! Inkább beszélek.
Megkönnyebbülve engedtem le a machetét.
– Gyerünk!
A fickó reménytelenül legyintett.
– Most már úgyis mindegy. Te tényleg őrült vagy. Megmondom
Xiniának, hogy vége. Vigyázzon rád ő, ha akar.
Megfordult velem a világ.
– Ki… bízott meg…?
A fickó megvonta a vállát.
– Hát Xinia.
– Melyik… Xinia?
– Én csak egyet ismerek − mondta. − Miért, te hányat?
– A házvezetőnőmre gondolsz?
– Ki másra?
 – Kicsoda neked Xinia?
A fickó sóhajtott és megköszörülte a torkát.
– Ki a fene lenne? Hát az anyám!

21

Ettől a pillanattól kezdve már nem gondolkodtam. Valami fásultság-féle

vett erőt rajtam − már az sem érdekelt volna, ha a fickó mégiscsak
feldarabol a machetéjével. Úgy éreztem, végzetesen félrecsúszott az
életem.
– Van neved? − kérdeztem.
– Persze − mondta. − Carlos.
– Másik is van?
– Padilla.
Lehajoltam, elvágtam a machetével a bokájára csomózott fél pólót,
majd a csuklójára tekertet is. Carlos kinyújtóztatta kezét-lábát, aztán a
szétvágott pólódarabokra bökött.
– Mi a franc ez?
– A pólóm − mondtam.
– A francba is… ez egészen jó márka. Képes voltál szétvagdosni?
– Valamivel meg kellett, hogy kötözzelek.
– Egészen jó csináltad − dicsért meg. − Tényleg levágtad volna az
ujjam?
– Tényleg − mondta.
– Akkor te valóban komplett őrült vagy! Bár nálunk a csajok néha
különbeket is megtesznek. De Venezuela az egészen más. Ki gondolná,
hogy egy amerikai csaj is ilyesmire vetemedne? Az anyám valahogy
másokat mondott rólad.
– Például?
– Hogy szerencsétlen vagy, és segítségre szorulsz.
– Ami azt illeti, az is vagyok.
– Te? Akkor mit szóljak én? Neked van pénzed, szép házad, márkás
cuccaid, amiket néha összevagdalsz, nekem meg nyavalyám sincs.
– Zsebkendőd biztosan nincs − bólintottam.
– A francba is, hagyd már azt a kicseszett zsebkendőt, az lesz az
utolsó, amit veszek, ha meggazdagszom.
– És mi lesz az első?
– Eddig másra gondoltam, de most már azt mondom, hogy egy
revolver.
– Hm. És mit kezdesz vele?
– Nem engedem, hogy a csajok megpróbálják elvágni a lábujjamat a
saját machetémmel!
Kitört belőlem a nevetés. Úgy, hogy kénytelen voltam hanyatt vágni
magam a fűbe. És csak nevettem, nevettem, miközben potyogtak a
könnyeim.
Carlos rémülten nézett rám.
– Szent isten, te aztán tényleg dilis vagy… Mi a fenét csináljak
veled?
– Mindjárt elmúlik − vihogtam. − Mindjárt elmúlik.
Öt percembe is belekerült, amíg végre megnyugodtam. Abbahagytam
a nevetést és Carlosra pillantottam, akinek a kezében már ott csillogott a
machetéje és döbbenten bámult rám.
– Biztos, hogy jól vagy? − kérdezte nyugtalanul.
– Biztos.
– Én viszont egyáltalán nem vagyok jól − panaszkodott. − Rohadtul
fáj a fejem. Mivel vágtál homlokon?
– Egy faággal − mondtam. − Most viszont gyerünk! Tűnjünk el innen,
mert ha sokáig vacakolunk, még ránk virrad a holnap.
– És… hova a fenébe megyünk?
– Haza − mondtam.

22

Xinia lehorgasztott fejjel ült előttem. Mellette Carlos kuporgott a

kanapén, az ujjait morzsolgatva. Láttam rajta, hogy most, hogy az én
házamban vagyunk, nagyon meg van illetődve. Még a szendvicset és a
teát sem akarta elfogadni, amit Xinia hozott nekünk.
Ettünk néhány falatot, majd amikor befejeztük, Xinia visszajött a
konyhából és megállt az ajtó mellett.
– Üljön le, Xinia − intettem a kanapé felé.
 Carlos nem tudta, hogy mit csináljon. Amikor látta, hogy Xinia bejön
és megáll az ajtó mellett, ő is felpattant, majd az anyjával együtt ő is
leült. Csinos fiú volt, még annál is fiatalabb, mint amilyennek
gondoltam.
– Hát akkor… beszéljen, Xinia − adtam meg neki a szót.
– Ő a fiam, Carlos − mondta a fiúra mutatva.
– Értem − bólintottam.
– Húszéves voltam, amikor Carlos megszületett. Az apja akkor már
nem élt. Lelőtték.
– Kicsoda? − kérdeztem.
– Egy kokain banda − felelte. − Később átmentünk Kolumbiába. Volt
ott egy rokonunk, nála húztuk meg magunkat. Onnan emigráltunk az
Államokba.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy illegálisan jött-e ide. Teljesen
felesleges lett volna.
Carlos lesütötte a szemét, mintha szégyellnie kellene, hogy már itt
van az Egyesült Államokban.
– Hol laksz? − kérdeztem tőle.
– Bérel egy szobát − felelte helyette Xinia.
– Van munkád?
– Mindig akad valami − mondta Xinia.
– Iskolába kellene járnod.
Azonnal be is láttam, hogy ostobaságot beszélek. Nincs állása, nincs
munkavállalási engedélye. Ha mindez kiderülne, rövid úton
kizsuppolnák az Államokból.
– A Krisztus Szeret egyházban tanulok − kapta fel a fejét büszkén
Carlos. − Szombaton és vasárnap vannak foglalkozások.
– Hm. És mi leszel, ha nagy leszel?
– Alumíniumhegesztő. Jó szakma.
Már majd mindent tudtam Carlosról, amit tudni lehetett. Most Xinia
következett.
– Nos, Xinia… Van valami mondanivalója?
Xinia szomorúan rázta meg a fejét.
– Én csak jót akartam, Miss Debby… Ez a gyerek egész héten nem
csinál semmit, nem tudok a körmére nézni, nem tudom, kikkel lófrál,
bár ő azt állítja, hogy senkivel. Arra gondoltam, hogy éppen jó lesz ön
mellé. Ő lesz az ön árnyéka.
– Miért kellene nekem árnyék?
– Még kérdi? Az a kígyó nem magától jutott be a szobájába. Carlos
még tapasztalatlan. De jó szándékú. Beletanul.
– Mibe? − hökkentem meg.
– Hát a testőrködésbe.
Vettem egy mély lélegzetet, és igyekeztem fékezni magam.
– Carlos nem fog beletanulni semmibe, kivéve az
alumíniumhegesztést. Ha még egyszer meglátom, hogy mögöttem
ólálkodik, akár bozótvágóval, akár anélkül… olyat teszek, hogy a végén
magam is megbánom. Oké?
Xinia sóhajtott.
– Oké, Miss Debby.
– Akkor hát megmondom, hogy lesz ezután.
– Ki vagyok… rúgva? − kérdezte sápadtan Xinia.
– Ellenkezőleg. Még Carlost is alkalmazom. De nem testőrnek.
– Akkor… minek?
– Mondjuk kertésznek. Amint látom, a kert eléggé el van
hanyagolva.
– Mrs. O’Hara és Mr. O’Hara az utóbbi időben nem értek rá törődni
vele. A cottage minden idejüket lefoglalta.
– És a szerszámoskamra?
– Hát… tele van lommal.
– Carlos ott fog lakni, amíg nem találunk jobb helyet neki. Legalább
szem előtt lesz. A végén még előfordulhat, hogy ő is megszerzi a
zöldkártyát.
– Köszönöm… Miss O’Hara − hálálkodott Carlos. Mindjárt ki is
ment, hogy szétnézzen a szerszámoskamrában, Xinia pedig a konyhában
tűnt el.
Az asztalra könyököltem és gondolkodni próbáltam.
Mi várhat még rám, Jóistenem?

23

Másnap reggel éppen végeztem a rántottámmal, amikor berregni kezdett

az ajtócsengő. Xinia kiment, hogy megnézze, ki az. Biztos voltam benne,
hogy Carlos toporog odakint, mivel nem volt kulcsa a házhoz. Úgy
terveztem, várok néhány hetet, aztán majd kap tőlem egyet. Egyelőre
nem akartam elsietni a dolgot.
Xinia visszajött és mintha némi zavart láttam volna az arcán.
– Van itt valaki, Miss Debby. Önt keresi.
– Engem? − hökkentem meg. − Kicsoda?
– Valami Mr. Hooker, ha jól értettem. De hogy nem a Brad Pitt, az
biztos.
Valóban nem ő volt. Aki kint állt a küszöb előtt, alacsony,
majdhogynem törpe növésű férfi volt; ki tudja, hány dioptriás
szemüvege úgy elrejtette a szemét, hogy talán csak bányászcsákánnyal
lehetett volna kifejteni alóla. Eredetileg fehér ruhát viselt − fehér zakót
és fehér nadrágot −, zakója még úgy ahogy tisztának volt mondható, a
nadrágja térdén azonban jókora zöld foltok éktelenkedtek. Mind a
kettőn. Szalmaszín haja olyan borzasnak látszott, mint egy rosszul
megépített madárfészek.
– Miss O’Hara? − kérdezte selypítő hangon.
– Én vagyok − mondtam, miközben igyekeztem természetes képet
vágni. Nem szerettem volna, ha észreveszi rajtam a csodálkozást és a
visszatetszést is.
A fickó félig hátrafordult és a kertre bökött.
– Ki az a barom ott?
Önkéntelenül is követte a szemem az ujja irányát. És meg is
állapodott a machetét szorongató Carloson.
– Amennyiben arra az úrra mutat, akkor az Carlos. A kertészem. De
ön kicsoda, miszter?
A kis pasas felfújta magát, mint a támadni készülő pulykakakas.
– Arthur Hooker vagyok. Az ön tanára, Miss.
Meghökkenve bámultam rá.
– Nincs itt valami tévedés?
A kis fickó türelmetlenül rázta meg a fejét.
– Ha ön valóban Miss Debby O’Hara, akkor tévedés kizárva.
– Ki küldte hozzám? − kérdeztem, mert tisztában akartam lenni vele,
hogy én vagyok-e a hülye, vagy ő.
– Ki más, mint Mr. McDaniel.
 Éreztem, hogy elönti a vér a fejemet és legszívesebben felpofoztam
volna a kis paprikajancsit. Szerencsére több dolog is megakadályozott
benne. Az egyik mindjárt maga a fickó. Inkább gyereknek látszott, mint
felnőttnek; még Carlosnál is gyerekebbnek. Ráadásul sokdioptriás
szemüveget viselt, ami ugyancsak lehiggasztotta a harci kedvemet. A
másik pedig, hogy gyorsan beláttam: aligha ez a kis mitugrász tehet
arról, hogy a tanárommá nevezték ki.
Mindennek tetejébe a paprikajancsi még panaszkodni is kezdett.
– Az a fickó a kertben tökéletes idióta − mondta a fejét csóválgatva.
– Carlos? − kérdeztem meghökkenve.
– Mit tudom én, hogy hívják! Ha Carlos, hát legyen Carlos! Ilyet
még nem pipáltam!
– Milyet? − nyeltem egy nagyot.
– Képzelje, az a pasas keresztbe fektette a gereblyéjét az úton. El
tudja képzelni?
El tudtam. Sőt még azt is, ami ezután következhetett.
– Mit gondol az a nyomorult, hogy mire való a kerti út? Arra, hogy
járjanak rajta, nem pedig azért, hogy valaki csak úgy keresztbe fektesse
rajta a gereblyéjét.
– Nagyon sajnálom − mentegetőztem Carlos nevében is.
– Ráléptem, az homlokon vágott, és beleestem egy izébe… ágyásba,
vagy hogy a francba hívják. Így hívják?
– Valószínűleg − mondtam.
– De előtte még a fűre is rátérdeltem. Ott történt velem ez a
szörnyűség…!
A nadrágjára mutatott. Nyilván a térdein virító zöld foltokra célzott.
Arra gondoltam, hogy kezdetnek mindjárt vehetek is kéretlen
tanáromnak egy új nadrágot. De egyáltalán, mi a fenére akar ez engem
megtanítani?
– Elküldöm a tisztítóba − mondtam.
– Mit? − kérdezte rám villantva a szemüvegét.
– A nadrágjára gondoltam.
A kis fickó felhúzta az orrát. Nem tudtam, megbántottam-e vele,
mert nagyon is sértődöttre vette a figurát.
– Kit érdekel a nadrágom? − rántotta még magasabbra kicsi
gomb-orrát. − Engem egyáltalán nem az érdekel.
 – Akkor micsoda…?
– A bogár − mondta.
Immár világos volt minden. A fickó sült bolond. Ám az még mindig
rejtély volt előttem, honnan tudta meg, hogy Mr. McDaniel és én
kapcsolatban állunk egymással, valamint, hogy hol lakom. Mindezek
ellenére nem akartam csúnyán bánni vele. Elég baja lehet anélkül is,
hogy kidobnám.
Mivel csak állt és a fejét csóválgatta, önkéntelenül is megkérdeztem
tőle.
– Milyen bogár?
A fickó rám kapta a szemét, illetve a dioptriáit.
– Hogyhogy milyen bogár? Fekete. Különben nem értek a
bogarakhoz.
Mindeközben Xinia is felsorakozott mögém. Szemem sarkából
láttam, hogy partvist tart a kezében, amely szükség esetén köztudottan
támadó fegyverként is használható.
– Maga ért hozzájuk? − kérdezte.
– Nem − mondtam. − Én sem értek hozzájuk. Nem inna egy csésze
teát?
A fickó mintha meg sem hallotta volna.
– Beleestem abba a rohadék micsodába… ágyásba vagy mi, és
rátérdeltem a bogárra. Fekete bogár volt. Van fogalma róla, mit
érezhetett az a bogár?
Őszintén szólva gőzöm sem volt róla. Bár mindeddig úgy gondoltam,
hogy igen széles körű az empátiám, fogalmam sem volt róla, hogy mit
érezhet egy fekete bogár, ha rátérdelnek.
– Láttam, ahogy szétnyomta a térdem. Megöltem egy bogarat!
Olyan rémülten nézett rám, hogy végigfutott a hideg a hátamon. Nem
mintha olyan félelmetes lett volna, inkább attól tartottam, hogy elhányja
magát. Ezt is meg tudtam érteni valahogy. Én sem nagyon szeretnék
közelről szétnyomkodott bogarakat nézegetni.
– Carlos el fogja takarítani − vigasztaltam.
Hooker, vagy hogy is hívták, szomorúan legyintett.
– Annak már mindegy. A bogár halott. Megöltem.
– Én is öltem már bogarat − próbáltam megvigasztalni. − Bár én sem
szívesen tettem. Hangyákról van szó, jóllehet, amint tudom, a hangya
nem bogár…
– Kit érdekel? − csattant fel. − Ön nem ért semmit. Én egy… életet
vettem el! − bökött a mellkasára. − Egy életet! Ezzel szörnyű bűnt
követtem el. Egy fekete kaviccsal több! Ez rettenetes.
– Kavics? − hökkentem meg. − Az imént mintha… bogárról lett
volna szó.
A kis fickó megcsóválta a fejét.
– Magának fogalma sincs róla, hogy megy az ítélkezés, igaz?
– Hát… azt hiszem.
– Ha meghal valaki − kezdte magyarázni −, lekerül a lelke az alvilág
bírája elé. A bíró a lélek elé áll és egy mérleget tart a kezében. Látott
már Justitia-szobrot?
– Hát hogyne.
– Olyan mérlegről van szó, amilyet ő tart a kezében. A bíró lábánál
emellett két kosár található. Az egyikben fehér, a másikban fekete
kavicsok vannak. El tudja képzelni?
– Igyekszem − biztosítottam jó szándékomról.
– Na már most − folytatta −, ott áll a bíró mögött az írnoka, aki egy
papírról felolvassa a lélek életében elkövetett jó- és rossz cselekedeteit.
Ha jó cselekedethez ér, kivesz az egyik kosárból egy fehér kavicsot, és a
mérleg egyik serpenyőjébe teszi. Ha viszont rossz cselekedet következik,
kivesz a másik kosárból egy fekete kavicsot, és a mérleg másik
serpenyőjére helyezi. Amikor véget ér a számadás, valamelyik
mérlegtányér súlyosabbnak bizonyul a másiknál. Ha a fehér kavicsok
húzzák lejjebb a tányért, akkor a mennyországba kerül a lélek, ha a
feketék, akkor hosszan tartó kárhozat lesz az osztályrésze. Érti már?
– Azt hiszem, igen.
– Mit gondol, ha az én életemet olvassa fel az ítélőbíró segédje, mit
fog tenni, ha odaér, hogy egyszer valamikor megöltem egy bogarat?
Egy élőlényt. Na, mit?
– Attól tartok…
– Egy kurva nagy, fekete kavicsot dob a megfelelő serpenyőbe!
Lehet, hogy ezen múlik a következő életem. Mert a kárhozaton túl még
azt is befolyásolja.
– Nem lehetne valahogy… korrigálni a dolgot? − sóhajtottam.
– Ugyan hogyan lehetne? Fel tud talán támasztani egy halott
bogarat?
– Nem hinném − sóhajtottam ismét.
– Nahát − mondta. − Ez a baj. Ezért vagyok kiakadva.
– Maga buddhista? − kérdeztem óvatosan.
– Dzsaina − mondta.
Bár már hallottam, hogy ilyen vallás is létezik, szinte semmit nem
tudtam róla.
– De ez most egyáltalán nem fontos − legyintett Mr. Hooker. − A
fontos az, hogy meg kell ismernie a cége szerkezetét, a jelenlegi
gazdasági környezetet, további terveink nehézségeit, egyéb
vonzatokat… Készen áll erre, Miss O’Hara?

24

Mr. Arthur Hooker maga volt a csoda. Amikor késő este befejezte az e
napra szánt előadását, meg voltam győződve róla, hogy Mr. Hooker
mágus, varázsló, vagy földönkívüli. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy
beszélni kezdett, megváltozott körülöttünk minden. Mintha kitágultak
volna annak a kis univerzumnak a határai, amely a házamat és közvetlen
környékét jelentette. Akárhogy is, de egy másik dimenzióba csúsztunk
át. Ahogy Mr. Hooker beszélt, rádöbbentem, hogy egyáltalán nem esik
nehezemre megérteni még a legbonyolultabbnak tűnő összefüggéseket
sem. Amikor befejezte, sajnáltam, hogy befejezi. Ha megkérdezte volna,
hogy folytassa-e, bízvást igent mondtam volna. Mr. Hooker azonban
tisztában lehetett a hozzám hasonlók agyának a befogadóképességével,
mert amint befejezettnek nyilvánította a mai megbeszélést, már kelt is
fel, hogy hazamenjen. Felajánlottam ugyan, hogy hazaviszem a bérelt
autómmal, de Mr. Hooker elutasította az ajánlatomat.
– Szívesen gyalogolok − mondta. − Legalább kiszellőztetem egy
kissé a fejem…
Már az ágyam szélén ültem tetőtől talpig pizsamában, amikor
hirtelen úgy éreztem, hogy hullámzani kezd körülöttem a levegő.
Nemrég kapcsoltam csak le a villanyt, szemem éppen csak kezdett
hozzászokni az éjszakához. Meleg volt odakint, ezért amennyire csak
tudtam, kitártam az ablakot. A szúnyogháló mérsékelte az odakint
kavargó légáramlatok hevességét, de még mindig elég erősek voltak
ahhoz, hogy meglebbentsék az ágy mellett álló szék karfájára helyezett
fehérneműmet.
Közvetlenül az ablakom alatt almafa állt, és soha meg nem álló
óraként az idő múlására emlékeztetett. Amikor elhagytam a házat, ahol
felnőttem, a fa még vékonytörzsű csemetécske volt − apám nemrég
ültette −, most pedig hatalmas, majdnem az egész házat beárnyékoló
monstrumként uralkodott a kerten. Ágai finoman hajladoztak, ahogy az
éjszakai szél hintáztatta őket.
Nem tudom, miért, de idegennek éreztem a fát. Talán az lehetett az
oka, hogy nem együtt nőtt fel velem. Talán ha együtt cseperedtünk
volna fel, barátságosabb érzéseket tápláltam volna irányába. Így viszont
ellenszenves volt, és talán kicsit fenyegető is.
Éppen azon törtem a fejem, hogy miképpen kelthet visszatetszést
vagy akár félelmet egy fa, amikor történt idebent valami, ami végül is
álmaim asszonyának a megjelenéséhez vezetett. A levegő hullámzani
kezdett, s mintha még néhány elektromos szikra is elpattant volna a
szemem előtt.
Hirtelen megpillantottam őt. Az ajtó mellett állt és a szoba közepére
meredt. Oda, ahol nem volt semmi. Még csak egy árván hagyott szék
sem.
Lassan felém fordította a fejét. Mintha ijedt lett volna a tekintete.
Esküdni mertem volna rá, hogy fel akarja emelni a kezét, rá akar
mutatni valamire, de valószínűleg nem volt elég ereje hozzá.
Különben éppen olyan volt, mint mindig. Az a furcsa, ódon ruha volt
rajta, a fényes lakkcipő, a csipkés fejfedő, csupán az arca volt
másmilyen. Mintha szorongás kerítette volna hatalmába.
Lecsúsztam az ágy széléről és várakozva néztem rá.
– Örülök, hogy eljöttél − mondtam.
Kitártam a karom, felé indultam… aztán néhány lépés után
belezuhantam az ággyal szembeni sarokba. Mintha valaki nagyot
taszított volna rajtam.
Mire magamhoz tértem, az éjszakai asszony, mintha csak egy
fogyókúrareklámban mutogatta volna magát: olyan soványra fogyott,
mint a gyufaszál. Láttam, hogy felém int, majd vékony karjával az
ágyamra mutat. Aztán egyszerűen feloszlott a levegőben.
 Csalódott voltam, mélységesen csalódott. S ahogy ott ültem a
szobám sarkában kuporogva, elhagyatva és összetörve, hangos
zokogásban törtem ki. Mindenki elhagyott, akit szerettem… A szüleim
meghaltak, és még ez a furcsa asszony is a sarokba hajított, mint egy
megunt Barbie babát…
Hirtelen belém nyilallt valami. Almaim asszonya félt valamitől.
Mintha óvni akart volna, mint amikor kígyó volt az ágyamban, de nem
volt elég ereje hozzá.
A következő másodpercben már a szoba közepén álltam.
Villámsebesen felrántottam magamra a jeans-emet, felkaptam a pólómat,
aztán az ajtóhoz ugrottam. Szemem sarkából úgy láttam, mintha a fa
egyik hintázó ága nyújtózkodni kezdene, hogy az ablakomon át
benyomulhasson a szobámba.
Kinyitottam az ajtót és kiüvöltöttem a folyosóra:
– Xinia! Kérem, Xinia!
Xinia kisvártatva felbukkant, a villanyt is felkapcsolta. Halványsárga
fény öntötte el az emeleti folyosót.
– Xinia! − ugrottam hozzá és kis híján a keblére bújtam. − Hol van
Carlos?
– Itt vagyok… Miss Debby! − hallatszott a lépcső aljáról a
szolgálatkész válasz.
– Menj és keresd meg a machetédet!
– Nálam van, Miss Debby.
– Gyere fel vele!
Carlos feldübörgött a lépcsőn. Amint megpillantott, megtorpant és
felemelte a bozótvágót.
– Itt vagyok, Miss Debby.
– Van valami a szobámban, Carlos.
Láttam, hogy Xinia és a fiú összenéznek.
– Igenis, Miss Debby
– Bemegyünk a szobámba, oké?
– Igenis, Miss Debby!
– Ha ember van odabent… fenyegesd meg a machetével, de ne
csinálj semmi egyebet, amíg nem szólok.
– Igenis, Miss Debby!
– Én is menjek? − kérdezte szolgálatkészen Xinia.
 – Maga, Xinia, itt marad! − parancsoltam rá. − Gyerünk, Carlos!
Benyitottam a szobába. Természetesen nem volt odabent senki,
csupán a fa nyújtogatta felénk az ágait.
Felkattintottam a villanyt. A fény elöntötte a szobát.
– Nézz körül, Carlos!
Carlos nem volt anyámasszony katonája, az biztos. Megmarkolta a
machetét, benézett az ágy alá, a szekrényembe, a sarkokba pedig
belepiszkált a bozótvágó hegyével. Végül felém fordult, és szótlanul
megrázta a fejét.
– Most az ágyamat, Carlos!
Carlos elpirult és az ágy fölé hajolt. Így várta, amíg meg nem
erősítem a szándékomat.
– Húzd le a takarót, Carlos!
Carlos szabad kezével megfogta a takaró sarkát, és lassan felénk
húzta. A takaró végül lehullott a padlóra, de nem volt alatta semmi.
– A párnát, Carlos!
Carlos lerántotta a párnát is az ágyról, aztán nagyot ugrott hátrafelé.
– Jézusom, Miss Debby, látja?
Természetesen láttam. Párnám alatt egy jókora skorpió ébredezett.
Felkunkorította a farkát és szemmel láthatóan azt kereste, hogy kit
szúrhatna meg.
Carlos némi habozás után felemelte a machetét, hogy kettéhasítsa, de
még idejében lefogtam a kezét.
– Ne bántsd, Carlos. Csak ülj itt mellette és ne engedd, hogy
elmeneküljön. Tartsd szemmel a szobát is, hátha van még egy valahol.
Szerencsére több már nem volt.

25

Az állatbefogó megcsóválta a fejét és hátrébb tolta Carlost.

– Hagyd csak békén… majd én.
Táskájába nyúlt, felvett egy gumikesztyűt, majd gyors mozdulattal
elkapta a skorpiót és egy széles szájú üvegbe dugta.
– Ezzel meg is lennénk − mondta. − Nyugodtan visszafekhet, Miss.
– Skorpió? − kérdeztem.
 – Én nagyon annak nézem.
– Azt is meg tudja mondani, milyen?
– Nem akarom ijesztgetni, de veszélyes jószág.
– Ha megszúrt volna?
– Ezt ne kérdezze. Végig az ablakon volt a szúnyogháló, értem alatta,
hogy nem vette le éjszakára?
– Nem.
– Akkor napközben jöhetett be. Már hűvösek az éjszakák, vonzhatta
a meleg. Különben az ilyenfajta skorpiók sivatagokban élnek, errefelé
pedig nincs sivatag.
– Úgy érti, hogy elszökött valakitől?
– Mint a kígyója? Nincs valami tippje, hogy ki tarthat a közelben
ilyen állatokat?
– Fogalmam sincs róla.
– Jó lenne, ha most már maga szólna a seriffnek. Ő majd utánanéz,
hogy ki szórakozik mérges kígyókkal, skorpiókkal, egyéb
csúszómászókkal. Az emberek manapság hazahordanak tücsköt-bogarat,
aztán meg kihajítják őket. Egy cseppet sem törődnek azzal, hogy mi lesz
az állatokkal és mi lesz azokkal, akik összetalálkoznak velük. Tegyen
feljelentést, hátha kisül belőle valami.
Másnap felhívtam a seriffet.

26

Mitchell seriff egyetlen szót sem szólt, amíg be nem fejeztem a

mondandómat. Csupán a kalapját tette óvatosan a kanapé szélére, aztán
csak szép, tömött, ősz bajuszát morzsolgatta.
Amikor befejeztem, borús tekintettel nézett rám.
– Ennyi? − kérdezte.
– Ennyi − válaszoltam.
– S mindebből te természetesen azt a következtetést vontad le, hogy
meg akarnak ölni?
– Pontosan. Ön nem?
Mitchell seriff felvette a kalapját a kanapéról, mintha elmenni
készülne, forgatta néhány másodpercig, majd visszatette ugyanoda,
ahonnan elvette.
– Te, Debby, tudod, hogy az apád egyszer megmentette az életemet.
– A maga életét? − hökkentem meg. − Ezt nem tudtam. Fogalmam
sem volt róla. Mikor történt?
– Pólyás lehettél vagy alig nagyobb. Képzeld, már akkor is én voltam
itt a seriff!
Büszkén mondta, és meg is volt rá minden oka. Valahányszor csak
seriffválasztásra került sor, mindig Mitchell került ki belőle győztesen.
Az már más dolog, hogy nem is igen tülekedtek a népek az állásáért. A
város lakosai annyira megszokták már Mitchell seriffségét, hogy el sem
tudtak képzelni mást a helyére.
– És… hogyan történt? − kérdeztem. Hirtelen kíváncsi lettem
mindenre, ami a szüleimmel kapcsolatos, s amiről mindeddig nem
tudtam semmit.
– Úgy, hogy idejött két fickó valahonnan nyugatról, és az az
eszeveszett ötletük támadt, hogy kirabolják Mrs. Holler ékszerboltját.
Ismerted Mrs. Hollert? Közvetlenül a park mellett volt a boltja.
– Nem én − mondtam.
– Igaz, röviddel azután el is költözött innen. Na nem amiatt, mert ki
akarták rabolni, egyéb családi körülményei késztették rá. Szóval a két
pasas bement az üzletbe, arra kényszerítették Mrs. Hollert, hogy szedje
össze a legértékesebb darabokat és minden készpénzt, ami csak a
széfben volt. Mrs. Holler nem volt gyáva kis csirke, annyi szent, mert
addig téblábolt a vitrinjei között, amíg sikerült megnyomnia a
riasztócsengő gombját. Az lett a vége a dolognak, hogy leparkoltunk az
üzlet előtt és tárgyalni kezdtünk a fickókkal. Akkor lőttek rám.
– Ki az üzletből?
A seriff megvakarta a feje búbját.
– Éppen hogy nem onnan. Csak később derült ki, hogy nem is ketten
érkeztek a fickók, hanem hárman. Míg ketten bementek a boltba, a
harmadik egy bokor mögé húzódva figyelte a történteket. Amikor aztán
Mrs. Holler riasztására megjelentem a segédemmel − akkor még nem
Baxter volt az, hanem egy Meyer nevű férfi, akit valószínűleg nem
ismertél nos, ez a harmadik fickó annyira berezelt, hogy hátba akart
puffantani. Ekkor jött a te apád, méghozzá szó szerint. Ahogy mit sem
sejtve, a parkon átvágva a főutca felé közeledett, egyszer csak látja ám,
hogy alig két-három méternyire tőle kibújik egy ember az egyik bokor
mögül és a kezében tartott puskával le akar szedni valakit. Sejtelme sem
volt róla, mi történhetett, egyszerűen csak odaugrott hozzá és félrelökte
a puskacsövet. Ha ő nincs, már én sem lennék. Hát így történt, Debby.
– És?
– Ja, hogy mi a vége a történetnek? Az már nem annyira érdekes. A
két fickó meggondolta magát és feltartott kézzel kioldalgott az üzletből.
A harmadik meglépett ugyan, de két megyével odébb elkapták. Az a
lényeg, hogy ha az apád csak bámul és nézi, amint hátbalő engem az a
görény, akkor már a moha is régen benőtte volna a sírkövemet. Szóval,
Debby, az apád megmentette az életemet. Azon meg nem csodálkozom,
hogy nem említette neked, túl szerény volt ahhoz, hogy emlegesse. Hát
ilyen ember volt az apád.
– Értem − mondtam. Pedig nem értettem. Elsősorban azt nem, hogy
miért meséli el ezt éppen most nekem.
De hamar megértettem.
Mitchell seriff ismét felemelte a kalapját, legyezte egy kicsit az arcát,
aztán rám nézett.
– Szóval, Debby, mindezt csak azért mondtam el, hogy tudd: sokkal
tartozom az apádnak. És nemcsak neki, hanem általa neked is. Ezért
mindent megteszek, hogy ha bárki bármilyen disznóságot próbálna
elkövetni ellened, összemorzsoljam a csontjait. Világos?
– Kösz, seriff − mondtam hálásan.
– Akkor hát vegyük csak sorban az egészet. Először volt a kígyó,
igaz?
– Igaz.
– Amikor értesültem róla, hogy mit találtál a hálószobádban, arra
gondoltam, hogy talán magától mászott be oda. A kígyók már csak
olyanok. Csúsznak-másznak és nem mindig a legjobb helyen. Az azért
egy kicsit meghökkentett, hogy nem egy normális, környékbeli kígyó
csúszott be hozzád, hanem egy Ausztráliából való. Valószínűtlennek
tartom, hogy csak úgy elindult volna egy kígyó Ausztráliából és addig
csúszott, amíg valahogy betalált a hálószobádba.
Bár nem volt sok kedvem mosolyogni, mégis elmosolyodtam.
– Hát ez tényleg nem valószínű.
– És ezt csak megerősíti a skorpió − mondta a seriff. − Mert amíg
csak a kígyóról volt szó, még hagyján, de hogy egy skorpió is
kövesse… hát az már túl sok nekem.
– Nekem is − sóhajtottam. − Bár nekem már a kígyó is sok volt.
– Ráadásul − folytatta a seriff − tudod, honnan származik a te kis
skorpiód?
– Ha azt mondja, hogy az is Ausztráliából…
– Nem, Debby. Ő Afrikából.
– Az sem rossz − mondtam.
– A kettő már kizárja, hogy véletlenről legyen szó. Ne rémülj meg,
Debby, de egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy… sajna
mindkét állatot neked szánták. Valaki nagyon nem szeretné, hogy
életben maradj. Nagyon-nagyon nem szeretné. Mit szólnál hozzá, ha
végigfutnánk az én kis névjegyzékemen?
Vártam, hogy előhúz majd a zsebéből valami papírt, amelyre nevek
vannak felírva, de nem volt papírja. A névsor az agyába volt belevésve.
– Menjünk csak sorjában − javasolta. − Itt van mindjárt az apád társa.
Mr. McDaniel. Ő is meg akarhat szabadulni tőled.
– De miért? − kérdeztem.
A seriff megvonta a vállát.
– Ez a kérdés, Debby. Utólagos engedelmeddel megnézettem
valakivel, hogy mi történne, ha véletlenül elköltöznél ebből az
árnyékvilágból. Úgy értem, hogy mennyiben lenne ez Mr. McDaniel
számára kifizetődő. Nos, úgy tűnik, semennyire. Ettől még egy
fityinggel sem lenne több a pénze. A te részedet nem nyúlhatná le.
– Akkor sem, ha a másik félnek nincs örököse?
– Akkor sem. Akkor az Egyesült Államok birtokába kerül a
vagyonrészed, persze hosszú bírósági eljárás után, ami számára is
kellemetlenségekkel járhatna. Ki szereti, ha az Állam a nyakára küldi az
embereit, hogy mindenbe beleüssék az orrukat. Summa summarum: Mr.
McDanielnek nem érdeke, hogy te lelépj a színpadról. Hacsak…
– Hacsak? − koncentráltam.
– Hacsak úgy nem dönt, hogy inkább ezt az utat választja, semmint
veled közösködjön. Valamiért úgy látja, hogy nehezen tudna veled
dolgozni. Annyira hiányzol neki, mint púp a hátára. Ezért mindent vállal,
csakhogy megszabadulhasson tőled.
– A gyilkosságot is? El tudja ezt képzelni, seriff?
 Mitchell seriff megsimogatta a bajuszát.
– Nemigen, Debby. Őszintén szólva, nemigen. Viszont itt van a
felesége. Neki valóban lehet rá oka, hogy hidegre tegyen.
– Mi lenne ez az ok?
– Mondjuk… a féltékenység.
– Ezt nem mondhatja komolyan!
A seriff sóhajtott.
– Mikor néztél utoljára a tükörbe, Debby? Nem biztos, hogy bele
tudom képzelni magam egy nő helyébe, de megpróbálom. Nos, ha én
lennék Mr. McDaniel felesége, bizony elgondolkodnék rajta, hogy mit
is jelenthet nekem a te felbukkanásod. Ha elképzelem, hogy az én
kedves férjecském naponta együtt üldögél, méghozzá édes kettesben a
ragyogó kis partnerével, aki a semmiből tűnt elő… nos, hát a hideg
futkározna a hátamon. Főleg az után, hogy az a bizonyos malőr történt
Mr. O’Harával… Talán még az a gyanú is átfutott a fején, hogy a
kedves férjecskéje esetleg elválik tőle, és téged vesz feleségül.
– De hát az egy gyönyörű nő! − tört ki belőlem. − Egy bombázó!
– Már megbocsáss, kedvesem, de te is az vagy. Ráadásul két óriási
előnyöd van vele szemben. Az egyik, hogy fiatalabb vagy… bár talán
nem ez a fontosabb. A másik az, hogy te okos vagy, szívem, az a nő
pedig… lehet, hogy rafinált, de nem okos. A kettő pedig nem ugyanaz.
Hümmögött egy sort, aztán végleg feltette a kalapját a fejére.
– Hát ennyi volt az én kis névsorom. Egyelőre maradjunk ennyiben.
Egy-két dolognak még utána kell néznem, aztán majd visszajövök.
Addig is vigyázz magadra, szívem. Ha előbb nem, a temetésen úgyis
találkozunk.
Azért még előtte is találkoztunk.
Mivelhogy az FBI kérésére egyelőre elmaradt a temetés.

27

Éppen kedvenc karosszékemben ültem és az agyamat túráztattam,

amikor megszólalt az ajtócsengő. Hallottam, hogy Xinia beszél
valakivel, majd bejött a szobába.
 – Mr. Hooker van itt − mondta jelentőségteljesen.
– A fenébe is! − szisszentem fel. − Hogy repülhetett ki a fejemből…?
Valóban kirepült. Tökéletesen megfeledkeztem róla, hogy fejtágítóm
van Mr. Hookerrel.
Xinia ezúttal sem tagadta meg önmagát. Mr. Hooker még az ajtónál
piszmogott, így nem láthatta meg, hogy Xinia megrázza a fejét és a
homlokához böki a mutatóujját.
– Mi a helyzet? − súgtam oda neki. Hirtelen elfogott a rémület. Azt
hittem, hogy Mr. Hooker rálépett a kertben egy gilisztára, és most
teljesen ki van borulva tőle.
– Vigyázzon vele! − súgta vissza Xinia.
– Miért?
– Mert… törpe!
– És?
– A törpék szerencsétlenséget hoznak. Nem volt még elég belőle?
Aztán félreállt, hogy utat adjon Mr. Hookernek.
Mr. Hooker bejött a szobába, és olyan kétségbeesetten nézett rám,
hogy ismét csak a vakrémület kerített a hatalmába.
– Beáztam − mondta aztán közömbös hangon. Olyannyira színtelen
volt, mintha már nem érdekelné semmi a világon. Mint aki a ráirányuló
puskacsövek előtt megvonja a vállát és csak legyint, hogy lőjenek
nyugodtan.
– Beá… zott? − nyögtem. − Hol ázott be? Mi ázott be?
– A kertben − mondta. − És a cipőm.
A cipőjére esett a pillantásom. Annak ellenére, hogy ő maga alig volt
magasabb egy törpénél, a lába egy kosárlabdázóéval vetekedett. Már
korábban is megfigyeltem, hogy leginkább Donald kacsáéra emlékeztet
a járása.
– De hiszen… nem is esik az eső − csodálkoztam.
– Úgy van! − emelte fel az ujját. − Nem is esik. És ez kifejezett
trehányságra utal.
Nem mertem megkérdezni, hogy magát Istent vádolja-e
trehánysággal, amiért nem esik az eső, és azt sem, hogy akkor viszont
mitől ázott be a cipője. Mert az tényleg beázott. Ott csillogtak vizes
lábnyomai a parketten.
– Az eső nem esik − ismételte meg szemrehányón.
 – Akkor… mitől…
– A tócsától − mondta és megvakargatta az orrát. Úgy ugráltak az
izmok az arcán, mintha az egész képe gumiból lett volna.
– Milyen… tócsától?
– Ami a kertben van − mondta.
– Hol a… kertben?
– A földön − mondta türelmét vesztve. − Hol az ördögben szoktak
lenni a tócsák? Csakis a földön.
– De ha nem esik az eső…
– Az a kis hülye öntözött.
Egyszerre világosság gyűlt az alagút végén. A kis hülye nyilván
Carlos lehetett, aki a kertet locsolta, és valószínűleg a locsolás
folyományaképpen maradt egy kis tócsa a földön − nem az égben! −
amibe belelépett.
– Sajnálom − mentegetőztem. − Igazán sajnálom.
– És még neki állt feljebb.
– Szólok neki − ígértem.
– Megfenyegetett. Illetlen dolgokat mondott… nem is merem
elismételni.
– Felesleges is − mondtam. − Beszélek a fejével.
Mr. Hooker azonban annyira el volt keseredve, hogy nem tudta
abbahagyni a panaszkodást.
– Azt mondta, hogy… soha nem lehet családom.
– Családja? − tátottam el a számat. − Hogy jön ez ide?!
– Azért − mondta −, mert azzal fenyegetődzött, hogy levágja a…
ugye érti?
Hogy a fenébe ne értettem volna? Uralkodnom kellett magamon,
hogy el ne nevessem magam. Bár az utóbbi időben valahogy elszoktam
a nevetgéléstől.
– Ez igazán illetlenség − mondtam, és valóban így is gondoltam.
– De nem ez a legnagyobb baj − sóhajtotta. Rápillantott a cipőjére és
megcsóválta a fejét. − A cipőm… az.
Egy kis nedvességfolton kívül nem láttam semmi különöset rajta.
Valószínűleg nem is ázott be. Akkor meg mi a fene ez a cirkusz?
– Lyukacsos − mondta.
A cipője tényleg lyukacsos volt. Nyári cipő, halványsárga és
lyukacsos. A cipő felső részén közvetlenül a talppal összekötő varrás
felett apró lyukak sora húzódott. Valószínűleg mégis csak
bepofátlankodhatott rajtuk keresztül néhány vízcsepp a cipőjébe.
– Mégis csak beázott? − csodálkoztam.
Mr. Hooker ingerülten legyintett.
– Nem az a fontos. A víz önmaga nem számít.
– Önmaga? − hökkentem meg.
– A víz csak hordozó. Érti?
Nem értettem. Néha már abban is kételkedtem, hogy ugyanazon a
nyelven beszélünk-e.
– És… mit hordoz a víz? − nyögtem. Bár tisztában voltam vele, hogy
a víz általában sok mindent hordoz, például hajókat és bálnákat is, csak
éppen nehéz lett volna beleképzelnem egy bálnát Mr. Hooker cipőjében.
A Titanicot nemkülönben.
– Őket hordozza − mondta jelentőségteljesen.
Kissé hátrébb húzódtam tőle.
– Kik azok az… ők?
– Apró kis lények − mondta. − Majdnem állatok. Mikrolények,
amelyek a vízben élnek.
– Ők mentek a… cipőjébe?
– Naná hogy belementek! És ezt meg is próbáltam elmagyarázni
annak a hülyének, de csak a machetéjét emelgette.
– Nem próbálta meg kiönteni őket? − kérdeztem.
– Már mindegy. Már agyontapostam őket. Pedig élőlények voltak.
Most pedig itt vannak a holttesteik a bőrömön. És a bűn a lelkemen.
Undorító. A gyilkosuk vagyok.
Amíg önmagát ostorozta, kezdett bennem megérni egy elhatározás.
Nevezetesen: hogy Mr. Hooker utoljára van nálam. Legyen bármennyire
is zseniális és csodálatos előadó, elegem volt belőle és a képzelgéseiből.
– Megmoshatnám a lábam? − kérdezte ekkor Mr. Hooker.
– Szólok Xiniának, hogy mutassa meg a fürdőszobát.
Mr. Hooker közben lerúgta a cipőit. Zokni nem volt rajta, így a
következő pillanatban már mezítláb állt a szoba közepén. Így, cipő és
zokni nélkül egyre inkább Donald kacsára emlékeztetett.
– Lenne szíves szólni neki, hogy hozzon be egy lavór vizet. Én el
nem mozdulok innen…
 – Talán mégiscsak jobb lenne a fürdőszobában… − rimánkodtam.
– Nem bírom megmozdítani a lábam − nyögte. − Akarom, de nem
bírom.
– Jézusom… begörcsölt?
– A tudatom görcsölt be. Amíg ezek a holttestek a bőrömön
vannak…
Láttam rajta, hogy tényleg begörcsölt. És nemcsak a lába, hanem
feltehetően az agya is.
Felálltam, hogy megkeressem Xiniát, de ő abban a pillanatban már
jött is befelé.
Sóhajtottam, és megkértem rá, hogy hozzon egy lavór vizet. Láttam
rajta, hogy csak óriási erőfeszítéssel uralkodik magán.
Ettől kezdve hál’ istennek már rendben ment minden. Xinia, ha
vonakodva is, és közben pofákat vágva, behozta a lavór vizet; Mr.
Hooker leroskadt a karosszékembe, nagy nehezen felemelte a lábát és
beledugta a lavórba.
– Ez jó − mondta. − Ez nagyon jó.
Xiniára néztem, Xinia vissza rám. Valami olyasmit véltem kiolvasni
a tekintetéből, hogy ez a lavór víz éppen elég lenne ahhoz, hogy
belefojtsa Mr. Hookert.
Mr. Hooker hirtelen kirántotta a lábát a vízből, és megtörölgette a
szintén Xinia által rendelkezésére bocsátott törülközővel.
– Mit csináljak a törülközővel? − kérdezte aztán kezében lóbálva az
említett tárgyat.
– Adja Xiniának − mondtam. − Majd kimossa, és…
– Egyenesen kivágom a szemétbe − dörögte Xinia és kiment az ajtón.
– Ezt meg mi lelte? − kérdezte Mr. Hooker. − Mi a baja a
törülközővel?
Xinia már jött is vissza. Gumikesztyűvel a kezén. Óvatosan két ujja
közé csippentette a törülköző szélét és úgy vitte kifelé, mintha döglött
macskát vinne a farkánál fogva.
– Az ember nem is sejti, hogy mennyi kárt okozhat az élővilágban −
sóhajtotta Mr. Hooker. − Ki gondolta volna, hogy ott van egy tócsa,
ahol nem kellene, én meg csak úgy egyszerűen beleléptem. Akkor hát
gyerünk…! Essünk neki!
Nekiestünk. Mármint ő esett neki a magyarázatnak. Ezen a napon a
cégek, s benne a mi cégünk kapcsolatainak az alapszabályait ecsetelte.
Mint ahogy egyéb alkalmakkor is, Mr. Hooker két részre bontotta az
előadását. Az első rész a szabályok ismertetése volt. Már ez is roppant
érdekes volt számomra, elvégre egy olyan világ kapuját tárta ki előttem,
amelynek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Soha nem vonzott a
közgazdaság, csak annyira érdekeltek a pénzügyek, amennyire banki
tranzakcióimmal kapcsolatban szükségem volt rájuk. A legizgalmasabb
azonban a téma második része volt. Mr. Hooker ennek a trükkök címet
adta. És a tartalma pontosan az volt, amit ez az egyetlen szó takart.
Ha valaki ezután azt hinné, hogy Mr. Hooker arra tanított meg, hogy
miképpen lehet kijátszani a törvényt, téved. Mr. Hooker kizárólag a
törvények adta lehetőségeken belül mozgott. Én pedig egyszerűen
képtelen voltam kivonni magam a hatása alól. Mr. Hooker abban a
pillanatban, ahogy beszélni kezdett, átalakult. Hernyóból pillangó lett.
Jó, elismerem, kissé talán túlzó a hasonlatom, elvégre ki a fene látott
még hozzá hasonlóan lúdtalpas pillangót, de azért jól kifejezi a folyamat
lényegét. Mr. Hooker úgy átváltozott, mint amikor a jókötésű főhősből a
telihold hatására farkas lesz.
Nos, Mr. Hooker arca kigyúlt, mint a hajnali égbolt, én pedig
egyszerűen a székemhez ragadtam. És ittam minden szavát. A keserű
életben nem gondoltam volna, hogy az üzleti élet ilyen izgalmas lehet.
Amikor befejezte, levegő után kapkodtam. Úgy elröppent másfél óra,
hogy észre sem vettem.
Ekkor Mr. Hooker ismét visszaváltozott hernyóvá. Krákogott és
megcsóválta a fejét.
– A francba… fázik a lábam.
– Nincs… zoknija? − kérdeztem. − Xinia!
Xinia bedugta az orrát.
– Megtenné, hogy az apám zoknijai közül… kiválaszt egyet Mr.
Hookernek?
Xinia arcán apró rángások futottak át, mint a vulkán oldalán röviddel
a kitörés előtt.
– Már nincsenek itt, Miss Debby − mondta határozottan.
– Akkor hol vannak? − kiáltottam rá idegesen.
– Elvittem a szeretetszolgálatnak.
– Anélkül hogy engedélyt kért volna rá?
 Xinia szó nélkül megfordult és kivonult a szobából.
– Semmi baj, Miss Debby − nyugtatott meg Mr. Hooker. − Mrs.
Xinia nem kedvel engem. Sokan nem kedvelnek. Már gyerekkoromban
sem kedveltek. Nem vagyok az a kifejezett Adonisz, ha érti, mire
gondolok. Ráadásul még jó tanuló is voltam. Kicsi és jó tanuló. Kell-e
ennél több, hogy utáljanak? De mégis sokra vittem!
Távozása után sokáig ültem még a karosszékemben és gondolkodtam.
Aztán úgy döntöttem, hogy meglátogatom Mrs. McDanielt, azaz
Barbarát.

28

Barbara kitörő örömmel fogadott. Bár érkezésemet természetesen előre

bejelentettem, úgy tett, mintha csak véletlenül estem volna be hozzá.
– Istenem, Debby − futott elém izgatottan −, de jó, hogy látlak! −
Azonnal észrevettem a nyaka köré tekert zöld selyemkendőt.
– Én is örülök − mondtam. Közben arra gondoltam, hogy valóban
örülök-e neki. Hát nem örültem.
Pedig olyan szép volt a házuk, hogy akár örülhettem is volna. Az
ember általában örül, ha közeli ismerősei, netán a barátai jó
körülmények között, kellemesen élnek. Ám én mégsem örültem. Talán
azért, mert Barbara nem volt sem jó ismerősöm, sem a barátom. Pedig
nagyon igyekezett azzá lenni.
A ház, amelyben laktak, nagy volt és szép − talán túlságosan is nagy
és túlságosan is szép. Talán kicsit hivalkodó is volt, mint az olyan
embereké általában, akik csak nemrég tollasodtak meg, és ezt mások
tudomására is akarják hozni. Nem tolakodó módon, csupán diszkréten.
S mi lehetne diszkrétebb, mint egy éppen csak icipicit hivalkodó ház?
Különben hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon érdekelt, miben
lakik Barbara.
Tőlem akár sufniban is lakhatott volna. Akár palotában lakik, akár
sufniban, előbb-utóbb úgyis kicsikarom belőle az igazságot.
A szoba sem volt kutya, amelyben helyet foglaltunk. Még sosem
láttam olyan attraktív kandallót, mint ami a nappali jelentős részét
elfoglalta. A karosszékek pedig egyenesen óriásiak voltak. Akkorák,
hogy akár három Mr. Hooker is belefért volna egybe.
Ami pedig különösen imponáló volt, hogy a házvezetőnőnek pici,
fehér csipkefityula trónolt a fején. Különben sápadt, kelletlen képű lány
volt. Össze sem lehetett hasonlítani az én Xiniámmal. Vagy csak én
láttam így?
– Mit innál, Debby? − kérdezte cinkos mosollyal az arcán Barbara.
– Talán teát − vontam meg a vállam.
Barbara lekicsinylőén legyintett egyet.
– Az csak óvodásoknak való. Legalábbis ebben a napszakban. Vesd
le, kérlek.
– Mit vessek le? − hökkentem meg.
– A gátlásaidat, szívem. Ha már ekkora örömet szereztél nekem a
látogatásoddal, koronázzuk meg valamivel. Szereted a bort?
– Nincs ellenemre − mondtam.
– Mond az neked valamit, hogy 1982-es évjáratú bordeaux-i Château
Lafite Rothschild?
– Az égvilágon semmit − mondtam.
– Egy évvel ezelőtt még én is így voltam vele. Ismered Lazarust?
– Nem én − mondtam. − Kicsoda?
– Lazarus Eton. A fodrászom. Ő jár hozzám.
– Amikor kislány voltam, nem ő volt a fodrász.
– Bocs, erről megfeledkeztem. Az a helyzet, hogy Mr. Lazarus
amellett, hogy kiváló fodrász, nem kevésbé kiváló borszakértő is. Te,
Debby, tudod, hogy én… hogy is fejezzem ki magam… nos, nem
vagyok valami művelt…
– Sosem gondolkodtam ezen − mondtam, pedig ez nem volt igaz.
– Ja, pedig így van. Tudod, hogy korábban rúdon táncoltam, és ha
meg is hívtak a hapsik egy kis piára, soha nem jutott eszükbe, hogy
bordeaux-it hozzanak nekem. Tudod, mit hoztak?
– Nem.
– Whiskyt, szívem, vagy gin-tonikot. Bár többnyire azért whiskyt.
Tudod, szívem, nem volt azért muszáj mindig meginni: ha jóban voltál a
csapossal vagy mixerrel, csinált ő neked olyan teát, hogy a kutya sem
vette észre, hogy nem whisky van a poharadban. Persze nem mindig
lehetett manipulálni a dolgot… volt olyan szemét alak, aki megszagolta
az italodat és jaj volt neked, ha kiderült az igazság. Egyszer-máskor
pofán is löttyintettek a kamu teámmal. Egy alkalommal a pohárral
együtt − felém hajolt és a szemöldökére mutatott. − Innen ki is vágott a
pohár egy darabot. Szerencsére nem látszik; aki nem tudja, észre sem
veszi. Te például észrevetted?
– Nem − mondtam. − Nem vettem észre.
– Na ugye? Szóval, csak azt akarom mondani, hogy lánykoromban
nem bordeaux-i borral szoptattak anyatej helyett, és a rúdnál sem azzal
csalogattak a tahók. És hogy őszinte legyek, Amos sem nagy barátja a
bornak. Jobban mondva korábban nem volt az, az utóbbi időben
azonban kezd rákapni. És kezdek rákapni én is. Képzeld, szívem,
egyszer, talán már fél éve is van, hazaállított a hóna alatt két üveg borral.
Letette az asztalra, megtörölgette az üvegeket − ronda poros volt
mindegyik −, aztán megkérdezte tőlem, hogy na, szívi, mit gondolsz, mi
van itt az asztalon? Én meg csak néztem, mint a moziban, de mivel a
címke boroscímkének látszott − ha nem is tudtam elolvasni, mi van
ráírva −, ezért azt feleltem, hogy feltehetően bor. Erre Amos bólintott,
és azt mondta, hogy majdnem kitaláltam, de ez csak látszólag bor. És
nem látszólag micsoda? − kérdeztem. − Tudod, mit mondott erre? Azt,
hogy hatezer dolcsi áll itt az asztalon. Én meg csak néztem, és nem
értettem, mi a francról van szó, még feléje is szagoltam, azt hittem,
benyomott valamit, és nincs egészen tisztában vele, hogy mit beszél.
Erre elmagyarázta, hogy ez igazi francia bor, Franciaországból, és nem
Kanadából vagy olyan helyről, ahol úgyszintén franciák élnek, és hogy
üvegje háromezer dollárt ér. Képzelheted, szívem, hogy majd hanyatt
vágtam magam. Ittam én már drága piát, többnyire tizenkét éves
scotchot, nem is olyan nagyon ritkán, de hol volt az a hatezer dolcsitól?!
Persze megkérdeztem tőle, hogy mi a francot csináljunk vele,
múzeumot nyitunk, vagy mi, erre azt mondja, hogy nem, szívem, ezt
most mind a kettőt megisszuk. Azt hittem, elment az esze. Még rá is
támadtam, hogy ne marháskodjon, de akkor fogta a dugóhúzót, mert az
azért van a háztartásunkban, és felnyitotta az egyik palackot. A
háromezer dolláros palackot! Majd a szívem szakadt meg belé. De csak
addig, amíg meg nem kóstoltam a bort. Akkor aztán meg is szakadt.
Merthogy be kell valljam neked, Debby, az a háromezer dolcsis pia
egyáltalán nem ízlett nekem. Legszívesebben a képébe vágtam volna,
hogy vigye a francba a bort, vigye oda, ahonnan hozta, engem meg ha le
akar itatni, akkor whiskyvel tegye. Ha ezt akarja, hajlandó vagyok
berúgni, de nem ettől az izétől. Hogy milyen volt a pia? Hát, szívem,
elég rettenetesnek tűnt. Valahogy laza volt, még össze is húzta a
számat… szóval nem volt egy nagy szám. Láttam rajta, hogy ő sincs
oda érte. Kérdeztem is tőle, hogy vajon biztos-e benne, hogy nem verték
át, de azt mondta, hogy akitől vette, megbízható úriember. Annyi drága
bora van és olyanok, hogy kiállításra hordja őket. Az a helyzet − mondta
−, hogy nem vagyunk elég kulturáltak a borhoz. A borivást meg kell
tanulni. Na erre nem tudtam mit felelni, legfeljebb azt mondhattam
volna, hogy érdekes, de a whiskyt nem kellett tanulnom. Az egyből
ízlett. Szóval, nem akarom húzni az időt, szívem, de leerőltettük
valahogy az első üveggel. Nem mondom, hogy egyből csoda történt és
megszerettük a bort, de azért a második már könnyebben ment. Ki is
készültünk tőle rendesen. Amos annyira másnapos volt, hogy be sem
ment dolgozni, és én sem álltam valami biztosan a lábamon. Ezért is
határoztuk el, hogy többé nem rontunk neki a bornak, hanem szép
lassan szoktatjuk hozzá magunkat.
– És?
– Most már kezdek belejönni. Szóval, Debby, azt javaslom, hogy
igyunk egy kis bort, nem ártana, ha te is rászoknál.
– Hány dollár egy ilyen üveg? − mutattam a flaskára.
– Nem mondom meg, nehogy azt hidd, hogy dicsekszem. Nem olcsó,
de azért nem is nullázza le a háztartásomat. Akkor hát megengeded,
hogy töltsék?
Töltött a poharainkba, előbb beleszagolt a sajátjába, és csak aztán
mosolygott rám.
– Érzed az illatát?
Borszagot éreztem, semmi mást. Bár nem voltam a bor barátja, azért
ittam már máskor is. És azoknak a boroknak is ugyanilyen szaguk vagy
illatuk volt, ha nem is kerültek egy kisebb vagyonba.
Megittam a boromat − jóval gyorsabban, mint Barbara −, aztán
letettem a poharam az előttünk álló asztalkára.
– Nem gondolod, hogy ez pótcselekvés, Barbara? − kérdeztem,
miközben lopva szemügyre vettem a nyakát. Melegzöld selyemsál volt
köré tekerve, bizonyára azért, hogy eltakarja a fojtogatás nyomát.
– Micsoda… szívem?
 – Mennyit iszol naponta?
Megvillant valami a szemében, ami akár harag is lehetett volna. Meg
sem lepődtem volna, ha feláll, és kizavar a házból.
Barbara azonban nem zavart ki. A harag vagy micsoda kiszállt a
szeméből, és két óriási könnycsepp jelent meg benne.
– Hát… napjában cirka egy üveggel.
– Biztos ez?
– Ha… nagyon ideges vagyok, akkor kettővel.
– Gyakran vagy nagyon ideges?
– Majdnem mindennap.
– A férjed miatt?
– Hát… miatta.
– Az apámmal történt…
Erre sírva fakadt. Úgy robbantak ki a száján a szavak, mint
ágyúcsőből a golyók.
– Hogy a francba is tudtam olyan hülye lenni, hogyan?! Az az egész
nem jelentett nekem semmit, semmit az égvilágon. Ne haragudj, Debby,
de nekem nem kellett az apád, egyszerre csak fejbe vert a pia, és azt sem
tudtam, mit csinálok… Még a rúdnál is csak ritkán veszítettem el a
fejem, én voltam a Királykisasszony Barbara, mert így hívtak. Amos is
hónapokig járt utánam, amíg… megkapott. Akkor is csak azért, mert
beleszerettem. És akkor még gőzöm sem volt róla, hogy házasság lesz a
dologból. Nem kellett nekem senki őmellette, Debby.
– Ezt ő is tudja?
– Tudja − bólintott.
– Akkor meg mi a baj?
– Úgy érzem, hogy Amos retteneteset csalódott bennem. Talán
annyira, hogy megpróbál megszabadulni tőlem. Látod a nyakam, Debby?
− Levette róla a kendőt és felém hajolt. Fehér bőrén kék karika
árulkodott a fojtogatásról, amely majdnem átsegítette a másvilágra.
Könnyek buggyantak ki a szeméből, és végigfolytak az arcán.
Ekkor eszembe jutott egy nemrég látott, régi orosz film még a
szovjet időkből, amelynek az volt a címe, hogy Moszkva nem hisz a
könnyeknek.
Így voltam vele én is.
Én sem hittem nekik.
 29

Közvetlenül lefekvés előtt zenélni kezdett a telefonom.

– Igen? − szóltam bele.
Halkan kattogott valami a másik oldalon, majd egy kellemes
férfihangot hallottam.
– Miss Debby O’Hara?
Haboztam néhány pillanatig, aztán bevallottam, hogy igen.
– Nem volt könnyű megtudnom a telefonszámát − mondta a hang. −
Ezek szerint jó helyen járok. Rio Farmer vagyok. Szeretnék beszélni
önnel, Miss O’Hara.
Vadul kergették egymást a gondolataim. Csapda! − sikoltozta valami
a lelkem mélyén. Most ez következik! Egy férfi, aki meg akar ölni!
Kígyóval és skorpióval nem sikerült, most mással próbálkoznak. De ki,
édes istenem, ki? És főleg miért?
A férfi bizonyára megérezhette, mi megy végbe bennem, mert a
lényegre tért.
– Nem kell tartania tőlem, Miss O’Hara, jómagam is abban a cipőben
járok, amelyben ön. Megölték a szüleimet és a nővéremet… Tudja, a
sorozatgyilkosok. Arra gondoltam, hogy megoszthatnánk egymással a
tapasztalatainkat. Hátha segíteni tudnánk egymásnak. Menjen fel az
internetre, és keresse meg a Farmer gyilkosságokat. Fél óra múlva
visszahívom, oké? Arra kérem, hogy ne értesítse a seriffet vagy a
rendőrséget, mert ezzel elszúrhatná az egészet.
– Miféle egészet?
– Amit idáig sikerült elérnem.
Erre elöntött a méreg.
– Figyeljen ide, Rio Farmer, vagy akárhogy is hívják − kiáltottam a
telefonba. − Jobb, ha tudja, hogy az én szüleimet nem sorozatgyilkosok,
hanem medvék ölték meg. Nagyon sajnálom a szüleit és a nővérét is, de
nem én vagyok a maga embere. Semmi közöm a sorozatgyilkosokhoz és
az áldozataikhoz. Sajnálom.
Kinyomtam a telefont és letettem magam mellé. Azon töprengtem,
hogy szóljak-e a seriffnek… Ha fel is hívom, mit mondjak neki?
Elvégre nem történt semmi komoly, nyilván egy telefonbetyár hívott fel.
Talán így akar a közelembe férkőzni. Talán láthatott valahol, megtudta a
számomat és… ki tudja, mit akar velem. Illetve sejtem, hogy mit…
A másik oldalról nézve viszont…
Addig törtem a feje, amíg azon vettem észre magam, hogy máris az
interneten vagyok. Bár kicsi volt a telefonom képernyője, lusta voltam
bekapcsolni az asztali gépet.
Alig fél perc múlva megjelent a képernyőn a Farmer gyilkosság
egész története. Nem minden szívdobogás nélkül olvastam végig.
Amikor befejeztem, igyekeztem meggyőzni magam, hogy semmi
közöm az egészhez, mégis valami rossz érzés ott maradt a lelkem
mélyén.
Pontosan fél óra múlva felzenélt a telefonom. Haboztam, hogy
felvegyem-e, de végül is felvettem.
– Nos? − kérdezte a már ismert hang. − Szeretném tudni, hogy
döntött.
– Sehogy − mondtam. − Nincs miről döntenem. Úgy látom, hogy
mégsem ugyanabban a cipőben járunk. Az ön szülei és a testvére
gyilkosság áldozata lett, az enyéim pedig… egy medvetámadásé.
Ráadásul az ön hozzátartozói nem Kanadában, hanem az Egyesült
Államokban haltak meg…
– Tudom − vágott közbe. − Nekem mégis azt súgja valami, hogy
lehet közös szál ezekben a gyilkosságokban.
– Hát, ha egy medvetámadás gyilkosság…
– Ezért szeretnék beszélni önnel.
– Attól tartok, felesleges. Különben honnan beszél?
– Az ön háza elől.
Megdermedtem a félelemtől.
– Honnan tudta meg, hogy hol lakom?
– Nem volt könnyű, de kiderítettem.
Haboztam egy kicsit, aztán megadtam magam.
– Oké. Jöjjön be. Előrebocsátom, hogy nagyon fáradt vagyok…
megviselt a mai nap.
– Ígérem, nem leszek sokáig a terhére, Miss O’Hara.
Ha előre tudtam volna, mit akar tőlem, be sem engedtem volna a
lakásomba.
Csak hogy nem tudtam.
 30

Néhány másodpercig haboztam, hogy nem kellene-e fellármáznom

Carlost, hogy ugorjon át hozzám a machetéjével. Elvégre nem ismerem
a fickót, akár maga a sorozatgyilkos is lehet. Másrészt viszont kissé
nevetségesnek találtam a dolgot. Valaki beszélni akar velem a szülei
meggyilkolása ügyében, én pedig testőrrel és machetével fogadom.
Amíg gondolkodtam, a fickó megérkezett. Olyan finoman kopogtatta
meg az ajtót, mintha a mesebeli királyfi jött volna, hogy szerelmet
valljon nekem. Ami úgy egyébként rám is fért volna, elvégre huszonöt
éves voltam, és még nem volt valamirevaló kapcsolatom.
Már-már az ajtóhoz léptem, hogy beengedjem, amikor megszólalt a
fejemben a vészcsengő. Nem halálra váltan csengetett, éppen csak kicsit,
finoman, ahogy az ajtóm előtt álló kopogott. Csupán azt akarta jelezni
vele valamelyik angyal, aki odafentről figyelte a sorsomat, hogy ilyen
esetben nem biztos, hogy bölcs dolog üres kézzel menni az ajtóhoz.
Vagy talán nem is az őrangyalom, hanem valaki más figyelmeztetett?
Mivel hirtelenjében nem találtam egyebet a közelemben, csupán egy
dög nehéz kristályvázát, úgy gondoltam, szükség esetén ez is megteszi.
Felkattintottam a kanapé melletti állólámpát, az ajtóra irányítottam a
fényét, az ajtófélfához lapultam, majd gyorsan kitártam az ajtószárnyat.
Minden úgy történt, ahogy vártam. A férfi, aki hosszú, de könnyű
kabátban állt odakint, a kicsapó fénytől hunyorogva szeme elé kapta a
kezét. Én meg felemeltem a vázát, hogy szükség esetén fejbekólintsam
vele. Szegény látogatóm azonban nem tett egyebet, csupán megpróbált
védekezni a vakító fény ellen.
– Bocsánat − nyögte. − Farmer vagyok… az imént beszéltünk…
Akkor már láttam, hogy felesleges az óvatosságom. Ez a fickó aligha
azért jött, hogy meggyilkoljon. Ha valóban azt akarta volna, jóval
egyszerűbb megoldást is választhatott volna.
Megfogtam a kabátja szárnyát és behúztam vele az ajtón.
– Jöjjön be, Mr. Farmer.
Ennyi erővel akár Freddy Krueger is rejtőzhetett volna a kapucnija
alatt. Csak akkor sikerült végre megpillantanom az arcát, amikor
belépett a szobába.
Akkor viszont meggyőződhettem róla, hogy nem az Elm utca réme, a
szörnyeteg Freddy Krueger az. Egyáltalán nem. Az a pasas, aki bejött
hozzám, úgyszintén mitológiai figura volt, csak éppen egy másik
mitológiából.
Mármint a görögből. És maga Apolló isten volt. Ehhez kétség sem
férhetett.
Amikor hátratolta a kapucniját, olyan észveszejtő férfiarc
bontakozott ki előttem, amilyen csak a mitológiákban vagy a mesékben
létezik. Talán Arthur király lehetett ilyen, vagy még ő sem; Lancelot
vagy a kerekasztal lovagjai közül valamelyik. Egyszóval, amikor
megpillantottam, máris ki voltam ütve. Pedig akkor még nem is láttam
belőle mindent.
Arra, hogy szürke a szeme és hogy kreolbarna a bőre, csak néhány
perc múlva derült fény. Amikor már ott ült velem szemben egy
karosszékben, a kapucnis kabát pedig a harmadik szék karfáján pihent.
Ekkor már az alakját is volt alkalmam szemügyre venni. Nos, amit
láttam belőle, az azt bizonyította, hogy valóban Apollón ereszkedett le
hozzám az Olümposzról.
Halk, szelíd és mégis kifejező volt a hangja, mint a… na, erre már
meg sem kísérlek hasonlatot keresni. Az az igazság, hogy csak ritkán
láttam életemben ilyen férfiasan szép férfit, mint ő. Nem valami nyálas,
tökéletes szépség volt, hanem… egyszerűen elakadt tőle a szavam.
Persze minden erőmmel azon voltam, hogy mindabból, amit éreztem,
semmi ne látszódjék rajtam. Nem voltam nyeretlen kétéves, azért azt
már tudtam, hogy nem szabad nagyon rácsodálkoznunk a férfiakra, mert
azonnal kihasználják, és akkor nekünk annyi. Nem tudom, ki okított ki,
talán az egyetemen valamelyik barátnőm; magamtól nem juthatott az
eszembe, hiszen a férfiak terén szinte még nem is volt semmilyen
tapasztalatom.
– Bocsásson meg, Miss O’Hara − kezdte a férfi. − Általában nem
szoktam erőszakoskodni, se mások nyakába varrni magam, de… sajnos,
talán ez az utolsó szalmaszál, amibe belekapaszkodhatok.
– Mármint micsoda? − rázkódtam össze.
– Hogy beszélhetek önnel.
– Meggyőződésem, hogy… téves információi vannak velem
kapcsolatban. Már említettem a telefonban…
– Igen, említette − biccentett. − Nem tudom, szükséges-e még
egyszer elismételnem…
– Nem szükséges − ráztam meg a fejem. − Tisztában vagyok vele,
hogy mi történt önnel…
Csak beszéltem, miközben képtelen voltam levenni róla a szemem.
Gondterhelt és kissé fáradt is volt az arca, de gondterheltségében és
fáradtságában is észveszítő. Jaj, istenem, Debby, csak el ne dobd tőle az
agyad!
– Tulajdonképpen… miért jött maga hozzám? − kérdeztem
némiképpen magamhoz térve.
A férfi rám mosolygott. Fáradt és ugyanakkor cirógató volt a
mosolya.
– Hát… két okból is.
– Két okból? − értetlenkedtem.
– Már említettem, hogy a szüleimet megölték. És megpróbálom
megtalálni a gyilkosukat.
– Igen, említette − sóhajtottam. − És én elmondtam önnek, hogy…
– Van bizonyos egyezés a két… tragédia között − mondta.
– Őszintén szólva, én nem látok ilyet − ráztam meg a fejem. − Ön,
Mr. Farmer, mire gondol?
– Rio − mosolygott a szürke szemű férfi. − Szólítson csak Riónak. A
barátaim így szólítanak.
– Én pedig Debby vagyok.
– Köszönöm, Debby. És még egyszer köszönöm, hogy alkalmat adott
erre a beszélgetésre. Az az igazság, hogy nagyon szerettem a szüleimet
és a testvéremet is… ha nem így lenne, eszem ágában sem lenne
másokat zaklatni.
Bólintottam, mint aki mindent megbocsát. Pedig akkor már egészen
másfajta érzések bujkáltak bennem. Inkább örültem, mintsem sajnáltam,
hogy felkeresett.
– Szóval − folytatta −, vannak bizonyos egyezések, mint ahogy más,
egyéb gyilkosságok esetében is vannak egyezések.
– Hány gyilkosságról beszél? − kérdeztem, le nem véve róla a
szemem.
– Ami összefügghet a szüleim… esetével? Legalább harmincat
vettem számításba.
– És a rendőrség?
 – Az FBI? Alig néhányat. Szerintük a legtöbbje nem függ össze egy
másikkal. Nem egyetlen sorozatgyilkos áll mögöttük, hanem különböző
elkövetők.
– De ön nem hiszi ezt…?
– Ha ezt hinném, nem lennék itt.
Hirtelen elöntött a vakrémület. Ahogy többször is kiejtette a száján
azt a szót, hogy sorozatgyilkos és én is kénytelen voltam kiejteni, enyhe
szédülést éreztem. Ugyanúgy, mint annak idején, amikor Mr.
Ridgeway… Jézusom, ha megint ugyanaz történik velem…! Ha úgy
járok, mint az, aki addig-addig ismételgette egy démon nevét, amíg az
megjelent előtte. Ki tudja, hogy az én démonom hol rejtőzött eddig?
Talán az a szó, hogy sorozatgyilkos, eltépi azokat a láncokat,
amelyekkel hosszú évek alatt sikerült lekötöznöm.
Mr. Farmer ekkor már sorolta is az általa feltételezett azonosságokat.
– A gyilkosságok jelentős részét félreeső helyen, azt is mondhatnám,
az isten háta mögött követték el. A meggyilkoltak többnyire ketten
voltak… bár az esetemben… az én esetemben… − megcsuklott a hangja
és nem tudta befejezni a mondatát. − Azonkívül az én esetemben és még
több esetben is késsel… tudja…
– Az én esetemben viszont… medvék voltak a gyilkosok.
Aztán én is megakadtam. Jézusom, hiszen olyan egykedvűen és
tárgyszerűen mondom ki a rettenetes szavakat, mintha nem is a szüleim
kegyetlen haláláról beszélnénk.
– Tudom − biccentett Mr. Farmer és lehajtotta a fejét. − Tudom,
hogy kegyetlenség felidéznem önben…
Igen, az volt. Nagyon is az. És én valahogy… mégsem bántam, hogy
itt van nálam.
– Talán már fel is adtam volna, ha… nem olvasok magáról, Debby −
mosolygott ismét félszegen.
– Mit olvasott rólam? − húztam össze a szemem.
– Egy régi cikkben azt írták magáról, hogy… van egy
természetfeletti segítője. Csak úgy véletlenül bukkantam a cikkre,
amikor régen elkövetett sorozatgyilkosságokat tanulmányoztam.
– És maga elhitte ezt?
– Kezdetben nem.
– Kezdetben?! Na és később?
 – Akkor már igen.
– Na ne mondja! Mitől kezdett hinni ebben a marhaságban?
– Ez egyáltalán nem marhaság.
Legszívesebben felálltam volna és kihajítottam volna a lakásomból,
de hát egy szürke szemű, fehér lovon érkezett királyfit nem lehet csak
úgy kihajítani.
– Az újságcikk írója meg volt győződve róla, hogy maga túlvilági
hatalmakkal tart kapcsolatot. Akkoriban gyakran gondoltam arra, hogy
mi lenne, ha egyszer csak leszállna az égből egy angyal és elárulná
nekem, hogy kik ölték meg a szüleimet. Csak úgy a fülembe súgná a
nevüket. De még ekkor sem gondoltam magára. Csak akkor, amikor…
olvastam az interneten arról a szörnyűségről… Akkor beugrott, hogy
maga az a nő, akiről az újságcikk beszélt, és hogy ön bizonyára meg
fogja találni a szülei gyilkosát.
– Leszáll egy angyal az égből és a fülembe suttogja?
– Nem tudom, hogy csinálja, Debby, de kétségtelen, hogy mindabból,
amit olvastam, arra következtethetek, hogy önnek megsúgja valaki a
gyilkosok nevét, és meg is védi önt a következményektől… Önnek nem
eshet bántódása, mert az ő védelme alatt áll.
– Ostobaság! Higgye el, ostobaság!
– Az újságírónő akár meg is esküdött volna rá.
– Egy kelekótya tyúk és az esküje…!
– Pedig én hiszek neki. És abban is biztos vagyok, hogy ön… meg
tudná mondani nekem, hogy ki ölte meg a szüleimet és a nővéremet.
Lehet, hogy maga még nem tudja, de ha megkérdezné attól a valakitől
vagy valamitől… talán elárulná önnek. Azt mondják, odaát mindent
tudnak. És az igazság odaát van. Mármint a túlvilágon.
Őszintén szólva rettenetesen meg voltam zavarodva. Éreztem, hogy
lassan megfájdul a fejem és az ujjaim végén is felbukkant a rég
elfeledett bizsergés… A szép szemek könyörögve néztek rám, ám én
igyekeztem kiszabadulni a varázsuk alól.
– Nézze, Mr. Farmer…
– Rio.
– Ez az egész egy nagy baromság. Nincs semmiféle…
– Többen is láttak őt, Debby! És maga… az utolsó esélyem. Ha maga
nem segít… feladom. Még nem tudom, mi lesz azután, de… kérem,
segítsen nekem!
– De hát, a jó istenit neki, hogy tudnék segíteni?
– Kérdezze meg tőle… kérem.
Nem tudtam, mit tegyek. Megtehettem volna, hogy odamegyek az
ajtóhoz, kitárom és rákiáltok Farmerre, hogy sipirc! Tűnés a fenébe!
És akkor mi lenne? − kérdezte valaki a lelkem mélyén. − Akkor mi
lenne, kicsikém? Vannak szemek, amelyek örökké ott kísértenek
bennünk. Vannak szemek, amelyeket még akkor is látunk, ha a
gazdájukat már nem látjuk soha többé. Vannak helyzetek, amelyeknek
nem az a megoldása, hogy kinyitjuk az ajtót, és azt kiáltjuk, hogy sipirc!
Vannak helyzetek, amelyeket egyáltalán nem lehet kiáltozással
megoldani. Vannak helyzetek…
Megcsóváltam a fejem és mélyet sóhajtottam.
– Hol lakik, Mr.…
– Rio. Kérem, Debby, Rio.
– Akkor hát hol lakik, Rio?
– A Fehér Hódban.
– Az egy szálloda?
Amikor itt éltem, még híre-hamva sem volt semmiféle Fehér Hód
szállodának.
– A főtér melletti utcában.
Az az igazság, hogy akkoriban még főtér sem volt. Volt ugyan egy
tér szökőkúttal és az iskolánkkal…
– Akkor hát… remélhetek, Debby?
– Meddig óhajt a városunkban maradni, Rio?
– Még van cirka egy hónapom. Aztán vissza kell mennem…
Szándékosan nem kérdeztem meg tőle, hogy mi a foglalkozása és
hogy hova kell visszamennie. Bár szerettem volna megtudni róla
mindent, amit csak lehet, mégsem akartam ajtóstul rontani a házba.
Hátha ezzel csak hiú ábrándokat ébresztenék benne. Hiába
magyaráznám neki, hogy van ugyan valakim, aki néha megjelenik az
álmaimban, néha a valóságban is, néha valamilyen alakot ölt, és mások
is látják, és néha segít nekem. Furcsa kapcsolat a miénk; sőt abban sem
vagyok biztos, hogy kapcsolat-e. Hátha nem is létezik. Az elmúlt
néhány év során áttanulmányoztam pár könyvet, amelyek az éjszakai
asszonyhoz hasonló jelenségekkel foglalkoztak. A sok ostobaság mellett
egyetlenegyet találtam csak, amely alaposan elgondolkoztatott. Egy
bizonyos tibeti szerző, valamilyen rinpócse könyve volt. Nos, a tudós
szerző ebben azt állította, hogy vannak olyan szerzetesek, akik képesek
a semmiből valamit csinálni. Nevezetesen, a híg levegőből, és még ki
tudja, miből, fizikai testet − például egy embert − formálni. Mint amikor
a láthatatlannak tűnő, levegőben lebegő részecskék nagy nyomás
hatására szilárd tömeggé állnak össze. Ezt az emberforma valamit
tulpának nevezik. Léte létrehozójának akaratától függ, mint ahogy a
létrejötte is. Ha a létrehozó úgy akarja, a teremtett alak egyetlen pillanat
alatt semmivé, azaz mikrorészecskékké hullik szét.
A tudós szerzetes szerint a tulpa néha létrehozója akaratától
függetlenül is megjelenik. Hogy miként és miért, arra sajnos a könyv
szerzője sem adott világos választ. A létrehozó akarat feltehetően a lélek
mélyén szundikál, amíg valami egyszer csak aktivizálja.
Letettem a könyvet és elmeditáltam rajta, hogy vajon nálam is ez-e a
helyzet. Hajlamom van mesterséges alak készítésére, s ez a hajlam néha
gyakorlati formát ölt. Létrehozok valamit − talán a tudatalattimban
őrzött emlékekből, amelyekre valójában nem is emlékszem, csak őrzöm
őket. Az éjszakai asszonyt is én magam hoztam létre, akaratomon kívül,
azokból az emlékképekből, amelyek úgy hevernek a tudatalattimban,
mint elhajított téglák a bokrok között. Álmaim asszonya eszerint az én
saját teremtményem lenne…
Ez valóban szolgált volna valamelyes magyarázattal a megjelenésére,
ám én mégsem hittem benne, hogy ilyen egyszerű lenne a magyarázat.
Ha én vagyok az ura és alkotója, én hozom létre, akkor miért nem akkor
jelenik meg, amikor én akarom, miért akkor, amikor talán nem is
szeretném, hogy megjelenjen? Mi van akkor, ha megpróbálnám…?
És mit kérdeznél tőle? − szólalt meg ismét a lelkemben a hang. − Azt,
hogy súgja a füledbe egy gyilkos nevét? Ha te hoztad létre őt, akkor
vajon honnan a fenéből tudná? Kezdesz ismét visszaesni abba az
állapotba, Debby…
Nem és nem! − lázadt fel bennem az életösztön. − Nem engedem,
hogy visszatérjenek azok az idők! Ha visszatérnek, meghalok. Én pedig
élni akarok!
Arra riadtam, hogy Rio szinte reszketve várja a válaszomat. Éreztem
a bőrömön, ahogy szürke szeme végigfut rajtam. Mintha
gyereknyílvesszőt lőttek volna ki rám, amelynek tapadókorong van a
végén, és ha jól eltalálnak vele valakit, nehéz megszabadulni tőle.
Égette a bőröm a tekintete, és én képtelen voltam elmenekülni előle.
– Segít, Debby? − kérdezte Rio reménykedve.
– Nem tudom − feleltem. − Nem tudom, hogy képes lennék-e rá.
– Akkor… mit akar tenni?
– Elmegyek Kanadába − mondtam. − Körül akarok nézni azon a
helyen. Ha akar, velem jöhet.
Mintha kissé lejjebb lohadt volna a remény lángja a szemében.
– Előtte azért… megkérdezi tőle?
– Nincs kitől − mondtam keményen.
Láttam, hogy ismét kétségbeesés önti el az arcát. Ekkor olyat
mondtam, amit nem lett volna szabad.
– Figyeljen rám Mr.… Rio. Ha valaki olyan képességgel rendelkezik,
amellyel mások nem… nos, az illető szeretné megőrizni magának a
titkát. Tudom, hogy sántít a hasonlatom, de a bűvész sem árulja el, mit
hogyan csinál. A néző csak az illúziót látja, ezért is hívják az előidézőjét
illuzionistának. Ennyit mondhatok, többet nem.
Mintha ismét visszatért volna a remény a szemébe, bár némi
kételkedés azért még mindig ott maradt benne. Bizonyára a
hasonlatomon töprengett. Vajon megígértem-e neki, hogy megpróbálom
megtudni túlvilági segítőmtől családja gyilkosának a nevét, vagy csupán
illúzió mindaz, amit hisznek rólam?
És ez éppen így volt jól.
Éppen ezt szerettem volna elérni.

31

Nem tudom, meddig folytattuk volna a beszélgetést. Annak ellenére,

hogy valóban fáradt voltam, és az volt ő is, valahogy nem akaródzott
véget vetnem neki. Nem tudom, ő mit érzett, de ő sem nagyon
mozgolódott. Éppen arra gondoltam, hogy kiszedek belőle a múltjával
kapcsolatban ezt-azt, amikor egyszerre csak Xinia bukkant fel a
földszinti folyosó végén. Egy köteg frissen vasalt ágyneműt tartott a
kezében és felénk igyekezett. Fel nem foghattam, honnan a fenéből
veszi ezt a rengeteg ágyneműt? Csak nem vetették meg a szüleim, míg
én távol voltam, egy jelentős ágyneműgyűjtemény alapjait?
Xinia jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd az ágyneműcsomót
nagy puffanással lecsapta egy komódra. Megfordult és hideg tekintettel
nézett rám.
– Le kéne feküdnie, Miss Debby.
Egyszerűen ledöbbentett a pimaszsága. Még az anyámtól sem tűrném
el…
– Kérem, Xinia…
– Holnap nehéz napja lesz.
Milyen napom lesz nekem holnap? Nehéz? Honnan a fenéből veszi
ez a nőszemély…?
– Xinia kérem, már mondtam egyszer…
– A seriff is beszélni óhajt önnel… azonkívül konzultációja lesz Mr.
Hookerrel, továbbá…
– Elég, Xinia! − parancsoltam rá. − Pontosan tudom, mi lesz holnap.
Erre Rio is felpattant és idegesen az órájára pislantott.
– Ó, istenem, hogy elrohant az idő! Bocsásson meg, Miss Debby,
amiért feltartottam; a pokolba is, hogy lehetek ilyen tapintatlan, hiszen
említette, hogy fáradt és pihennie kell…
– Ugyan már…
– Fáradt és pihennie kell! − ismételte jéghideg hangon Xinia.
– Persze, persze − motyogta Rio. − A szállodában… vagyok…
remélem, holnap… vagy… valamikor megbeszéljük…
Ahogy Xiniára pillantottam, láttam rajta, hogy azt venné igazán jó
néven, ha soha az életben nem látnám többé Mr. Riót, és nem is
beszélnék vele.
Ebben a másodpercben mintha kísértetek vették volna át az uralmat a
házban, nyikorogva kinyílt mögöttem az ajtó. Szerencsére nem csak úgy
magától, hanem kinyitotta valaki. Rio nagy készülődésében talán észre
sem vette, Xinia viszont ügyet sem vetett rá. Mr. Farmer arcát figyelte
rezzenéstelen tekintettel.
Az ajtóban Carlos bukkant fel. A legelső, ami feltűnt rajta, hogy ott a
machete a kezében. Attól a pillanattól kezdve, ahogy belépett az ajtón,
le nem vette a szemét Rióról.
– Mit akarsz, Carlos? − kérdeztem meghökkenve.
 – Kikísérem a señort − mondta és a machete hegyével Rio felé
bökött.
Végigfutott a hideg a hátamon. Talán Rióén is, de nem mutatta.
– Felesleges − tiltakoztam. − Majd én kikísérem.
– Megvetettem az ágyát − figyelmeztetett Xinia. − Nyugodtan
lefeküdhet.
– Hát akkor… − motyogta Rio. − Én talán…
– Maradj itt, Carlos − szóltam rá a fiúra. − Mr. Farmer kitalál
egyedül is.
– Én mégis inkább kikísérném, Miss Debby − ellenkezett udvariasan
Carlos. − Annyi rosszat hall manapság az ember… Nem lenne jó, ha Mr.
Riót baj érné odakint.
– Miféle baj? − förmedtem rá, miközben éreztem, hogy mindjárt
elsírom magam. Ez lett hát az én kedves, szülői házamból?
– Ki tudja? − vonta meg a vállát Carlos. − Senkinek sem lenne jó, ha
Mr. Farmert mégiscsak baj érné, és… még azt hihetnék, akár a seriff,
akár az FBI-emberek… hogy…
Pontosan tudtam, mire gondol. Alig vagyok itthon néhány napja,
ezalatt sikerült túlélnem két merényletet, s ha hozzávesszük ehhez azt is,
amelynek során Barbarát, üzlettársam feleségét akarták letörölni a föld
színéről, nos, valóban nem hiányzik senkinek, hogy Mr. Farmerrel is
történjék valami. Ebben a pillanatban világossá vált számomra, hogy
Xinia a zöldkártyáját félti, Carlos pedig az anyját, az anyja zöldkártyáját,
és még ki tudja, mit nem. Talán az egész jövőjét…
Mr. Rio hozzám lépett és mielőtt megakadályozhattam volna, elkapta
a kezem, és gálánsan meghajolva, csókot nyomott rá. Kis híja volt, hogy
el nem rántottam előle.
Amíg a kezemen pihent az ajka − néhány töredék másodpercig
tarthatott csupán −, észrevettem, hogy Carlos kezében önkéntelenül is
megmozdul a bozótvágó. Xiniának pedig úgy kiélesedik a tekintete,
hogy akár acélt lehetett volna vágni vele.
Aztán hirtelen megváltozott minden. Rio kilépett az ajtón. Carlos
követte a machetével, Xinia felnyalábolta az ágyneműt, én pedig akár
mehettem is volna fel a lépcsőn a hálószobámba.
Ám még így összetörve, feldúlt lélekkel sem engedhettem, hogy az
alkalmazottaim így viselkedjenek velem, azért amikor Xinia felvette az
ágyneműket, rákiáltottam.
– Várjon, Xinia! Tegye le azt a… kicseszett ágyneműt! És nézzen
rám, ha magához beszélek!
Xinia rám nézett, és letette az ágyneműt.
– Igenis, Miss Debby?
– Ki engedte meg magának, hogy… beleszóljon az életembe?
– Valami baj van, Miss Debby?
– Nincs nekem az égvilágon semmi bajom − tiltakoztam. − Csupán
nem engedem… nem engedem…
Xinia megcsóválta a fejét.
– Az az ember… szerencsétlenséget hordoz, Miss Debby.
Megráztam a fejem. Mi a fenét is mondott?
– Mit mondott… Xinia?
– Azt, hogy Mr. Farmer bánathordozó.
– Micsoda?
– Nálunk így mondják.
– Hol az ördögben?
– Venezuelában. Az őserdőben. Minden ember elkerüli a törzsben,
mert a bánat ül rajta. Megszállta valami, és… azóta a bánatot hordozza.
Összetettem a kezem és majdnem letérdeltem elé.
– Istenem, Xinia, mi nem Venezuelában vagyunk és nem is indiánok
között, ha még nem vette volna észre!
Xinia zavartalanul folytatta.
– A bánathordozó nem szeret az lenni, ami, és megpróbálja másra
ragasztani a bánatát. A bánat olyan, mint a fertőző betegség. Ha
bánathordozóval barátkozol, magad is bánatos leszel. Aztán egyszer
csak azt veszed észre, hogy rád ragasztotta a bánatát. Ő szabad lesz,
visszaköltözik a közös, nagy házba, téged pedig elűznek a többiek, mert
már te vagy a bánathordozó. És akkor neked kell azon igyekezned, hogy
ráragaszd valakire a bánatodat, mert másképp nem szabadulhatsz tőle.
Jóllehet van némi előnye is − a bánathordozótól még a vadállatok is
félnek. Megérzik rajta a bánatot és elinalnak, ha találkoznak vele. Még a
puma is elmenekül előle.
Halkan becsukódott mögöttem az ajtó. Biztos voltam benne, hogy
Carlos tért vissza, kezében a machetével.
– Vigyázzon vele, Debby − sóhajtotta Xinia. − Nem hiányzik
magának, hogy bánathordozó legyen.
Felvette az ágyneműt és kivonult a szobából.
Hátrafordultam. Carlos még mindig az ajtóban állt a bozótvágóval.
Elindultam a lépcsőfeljáró felé és már rá is léptem az első
lépcsőfokra, amikor meghallottam mögöttem Carlos nyugodt hangját.
– Nem szabad haragudnia rá, Miss Debby, csak jót akar magának.
– Na és te mit akarsz? − kérdeztem vissza.
Carlos megcsóválta a fejét.
– Az életemet is feláldoznám, hogy megvédhessem önt minden
bajtól.
Legyintettem és felmentem a lépcsőn.
Ezen az éjszakán ismét meglátogatott a fekete szemű asszony.

32

Azon furcsa látogatásainak egyike volt, amikor nem szólt hozzám.

Makacsul összeszorította az ajkát, és bármit is mondtam neki, nem
válaszolt. De a szemét azt nem vette le rólam. Mintha megpróbálta
volna kitalálni, hogy alkalmas vagyok-e valamire, amit ő talán már előre
látott.
Én bezzeg nem fogtam be a számat. Szemrehányások özönével
árasztottam el; mindent mondtam róla, csak jót nem. Fejére olvastam,
hogy miért engedte, hogy ez történjék velem, miért nem tudta elkergetni
azt a két kicseszett medvét a szüleim közeléből, miért nem mondja meg
kerek perec, hogy kicsoda és mit akar tőlem. Dühöngtem, magyaráztam,
legszívesebben leugrottam volna az ágyról és megkíséreltem volna
elkapni − ha mertem volna. De nem mertem. Biztos voltam benne, hogy
nagyon csúnya vége lenne, ha megpróbálnám. Vagy valami végzetes
történne velem, vagy megharagudna rám és nem jönne többé. Ezt pedig
nem akartam. Akkor már nem…
Nem látszott rajta, hogy megrendítette volna a hisztériázásom.
Később, amikor már eltűnt a szobámból, arra gondoltam, hogy talán
nem is értette, amit mondtam neki. Az, hogy ismeretlen nyelven − talán
az angyalok nyelvén − beszél hozzám, azt is jelentheti, hogy nem ért
angolul. Ez pedig újabb problémákat vet fel… Ha nem érti a nyelvemet,
akkor nem is lehet az én agyam terméke, tekintettel arra, hogy én aztán
jól ismerem Shakespeare nyelvét, azt a másikat viszont egyáltalán
nem…
Hirtelen furcsa zajt hallottam. Kinyitottam a szemem, mert
alighanem elszundikáltam. Az ablakon holdfény áradt be a szobámba,
az asszony pedig már nem volt sehol. Nem emlékeztem rá, hogy mikor
ment el; talán aközben aludtam el, hogy szemrehányásokkal illettem.
A zaj olyan volt, mintha nekiment volna valaki valaminek. Enyhe
szél fújt odakint, lehet, hogy két faág koccant egymáshoz… Ismét
behunytam a szemem, és igyekeztem nem gondolni semmire.
Aztán ismét meghallottam a zajt. Ez már nem az udvarról jött, hanem
a folyosóról. Mintha valaki felfelé lépkedett volna a lépcsőn.
Egyetlen pillanat alatt levetettem magam az ágyról. Szerencsére a
szőnyegre estem. Hétrét görnyedve a sublóthoz lopakodtam, kirántottam
a legalsó fiókját és kihúztam belőle egy baseballütőt, amivel néhány
nappal ezelőtt leptem meg magam.
Kezemben az ütővel az ajtó felé igyekeztem. Természetesen
bezártam éjszakára és a biztonsági láncot is beakasztottam. Már-már
elérte az ajtót a kezem, amikor a kilincs magától lenyomódott. Odakint
nagyot reccsent a fapadló…
Amilyen óvatosan csak tudtam, kikapcsoltam a biztonsági láncot és
felemeltem a baseballütőt. A kulcsra tettem a másik kezem, majd vettem
egy mély lélegzetet és elfordítottam. Villámgyorsan elkaptam a kilincset,
lenyomtam, és befelé rántottam az ajtószárnyat.
Az ajtó kivágódott, én pedig szemtől szemben találtam magam egy
démonnal. Egy igazi, szörnyűséges, földöntúli démonnal. Csak később
− felindulásom csillapodtával − jöttem rá, hogy a démon inkább egy
hajléktalanra, mint túlvilági lényre hasonlít.
Az a valaki, aki dermedten állt az ajtóm előtt, középtermetű,
emberforma lény volt − mindenesetre volt két keze, két lába és feje. Ez
utóbbi tetején göndör, összevissza gubancolódott, vörös kóc lengedezett;
arcát vörös sörte borította, amely az orrát is eltakarta, akárcsak a száját.
Csupán két szem világított ki a szőr közül. Két kék, enyhén véreres
szem. Ahogy kinyitotta a száját, két hosszú, sárgás, vaddisznóagyarhoz
hasonlító fog villant felém a holdfényben.
És a szaga, te jóságos isten! Olyan büdös volt, hogy majd elájultam
tőle. Mintha nemrég még disznóólban hempergett volna.
A bűzfelhőbe burkolódzott hajléktalan megfordult és lefelé
igyekezett a lépcsőn. Botladozva ment, mintha nem találná a fokokat. A
deszka és a korlát úgy recsegett-ropogott, mintha maguk alá akarnák
temetni.
A következő pillanatban felkiáltott valaki. Méghozzá Xinia hangján.
– A fenébe is, mondtam, hogy ne menjen fel!
– Bocsássa meg, de… képtelen voltam ellenállni…
Nem gyújtottak villanyt odalent, csupán a holdfény világított nekik.
Az az alak, aki karba font kézzel a hajléktalant korholta, a hangja után
ítélve Xinia volt.
– Jöjjön gyorsan, meddig kell még várnom?
– Jó van már… nyugodjon meg − próbálta csillapítani a hajléktalan.
− Kissé meredekek a lépcsőfokok. Nem jártam itt gyakran, és annak is
már hány éve!
– Na végre, hogy leért. Most aztán tűnjön el! Carlos, hol a fenében
vagy?
– Csak nyugalom. Minden rendben lesz.
Egy karcsú árnyék suhant fel a lépcsőn, elkapta a nyakam, és kendőt
szorított az orromra. A következő néhány pillanatban mintha kifogyott
volna a levegő a házból. Kiabáltam, öklendeztem, megpróbáltam a
támadómba rúgni, de az orromra szorított kendő csak nem akart
lekerülni onnan. Mielőtt végleg beleomlottam volna a semmibe, még
hallottam a körülöttem kavargó hangokat.
– Csak azért jöttem, hogy… ellenőrizzem magukat.
– Éjnek idején?
– Ez a legjobb… időszak.
– Jól van, de most már eltűnhet…
– Nem érzik úgy, hogy nem biztonságos…
– Ha bármi történne, értesítjük.
– Elájult… Xinia.
– Vidd be a szobába, és fektesd le.
Elhalkultak a hangok és beállt a csend.
Sűrű és mély csend.
 33

Amikor felébredtem, a nap besütött az ablakon. Megnéztem az órámat;

éppen a kilences felé közeledett a kismutatója. Majd két órával később
ébredtem, mint szoktam.
Száraz volt a szám, mintha napok óta nem ittam volna semmit.
Kétségbeesve kutatott a szemem valami folyadékkal teli edény után.
Megráztam a fejem. Még nehéz volt, fájt is egy kicsit, de egyebet nem
éreztem. Nem volt hányingerem és nem is szédültem.
Az ajtóhoz mentem és megvizsgáltam. Nem sokat kellett
vizsgálgatnom; elég volt egy szempillantást vetnem rá, hogy
észrevegyem: nincs beakasztva a lánc. Lenyomtam a kilincset és kifelé
löktem az ajtót. Nem ütköztem ellenállásba.
Kilépkedtem a folyosóra, áthajoltam a korláton és lekiáltottam a
hallba.
– Hall engem, Xinia?
Valami csattant odalent, majd közeledő léptek szapora kopogását
hallottam. Aztán Xinia bukkant fel a szemem előtt.
– Itt vagyok, Miss Debby.
– Felhozna nekem egy pohár gyümölcslevet?
– Hát persze − készségeskedett Xinia. − De nem akar inkább lejönni?
Már egy órája kész a reggelije.
– Nem érzem valami jól magam − mondtam. − Azt hiszem,
megfájdult a torkom.
– Két perc és máris fent vagyok.
Xinia két perc múlva valóban fent volt a szobámban. Tálcán hozta a
gyümölcslevet és aggódva felém nyújtotta. Egyetlen hajtással ittam meg,
aztán visszatettem a poharat a tálcára. Xinián nem látszott, hogy
nyugtalan lenne.
– Fáj a torkom, Xinia − panaszkodtam. − Mintha valaki
megszorongatta volna.
Xinia bólintott.
– Sokan érzik így. Valami járvány vagy micsoda. Szerencsére nem
súlyos, leggyakrabban egyetlen napig tart. Úgy is hívják, hogy egynapos
torokfájás.
– Magának már volt?
 – Az érkezése előtt közvetlenül.
– Akkor magától kaptam el.
– Tele van vele a város − legyintett Xinia.
– Azonkívül is rohadtul érzem magam − nyögtem és lassan
feltápászkodtam az ágyam széléről. − Mintha úthenger ment volna
keresztül rajtam. Nem aludtam valami jól, az az igazság. Sőt
kifejezetten rosszul aludtam, Xinia.
– Ez a torokfájás kísérőjelensége − bólintott. − Magam is teljesen
kikészültem tőle. Egy napot bírjon csak ki, és sokkal jobban lesz. Nem
akar ágyban maradni?
– Sajnos, nem tehetem… Ért maga az álmokhoz, Xinia?
– Az álmokhoz? Nemigen − vonta meg a vállát. − De ismerek valakit,
aki ért hozzájuk. Csak nem álmodott valami rosszat?
– Valaki… álmomban a folyosón mászkált − mondtam. − Egy…
furcsa valaki. Egy lepusztult, szakállas, fogatlan, büdös öregember.
– Hát ez bizony kellemetlen − rázta meg sajnálkozva a fejét. − Néha
nekem is vannak rémálmaim.
– Maga is látott már álmában ilyen embert?
Xinia habozott.
– Ilyet még nem. Az álmok sokfélék lehetnek. Valamennyien mástól
rettegünk, így rémálmainkban is mások jelennek meg. Nem találkozott
mostanában a valóságban is ilyen öregemberrel?
– Nem emlékszem rá − ráztam meg a fejem.
– Akkor csak az elmúlt napok borzalmai üthették ki magát. Plusz a
torokfájás.
– Amikor felébredtem, nem volt beakasztva a biztonsági lánc −
panaszkodtam.
– Biztos elfelejtette beakasztani − vonta meg a vállát Xinia.
– És az ajtó sem volt kulcsra zárva.
– Ha az egyiket elfelejti az ember, a másikat is elfelejti. Nincs ebben
semmi meglepő.
– Én viszont határozottan emlékszem, hogy beakasztottam a láncot
és a zárban is elfordítottam a kulcsot.
– Bizonyára téved, Debby.
– Biztos vagyok benne, hogy nem − ellenkeztem.
– Hát… ha valaki kiakasztotta a láncot, csak maga lehetett az.
 – Én is így gondolom − mondtam. − Valamiért kimentem a
szobámból.
Xinia nem szólt semmit, csupán az üres poharamat vizsgálgatta nagy
figyelemmel.
– Amikor kinyitottam az ajtót, ott láttam azt a szörnyű fickót a
folyosón.
– És?
– Amint meglátott… lemenekült a lépcsőn. Még a fokok recsegését
is hallottam.
– Üldözni kezdte talán? − kérdezte Xinia.
– Nem hiszem. Miért kérdi?
– Gyakran előfordul, hogy üldözünk valakit álmunkban, de sosem
érjük el.
– Beszélni akarok Carlosszal! − mondtam határozottan.
Xinia bólintott és indult volna ki a kertbe, de megakadályoztam
benne.
– Az ajtóból kiáltson neki!
– Hátha nem hallja meg… Inkább érte mennék.
– Csak maradjon itt, Xinia. Ha maga nem akar kiáltani, majd kiáltok
én!
Xinia megadóan intett, kinyitotta az ajtót és Carlost hívta.
Carlos a virágok között piszmogott, így pillanatokon belül ott állt az
ajtó előtt.
– Gyere be, Carlos! − parancsoltam rá.
Carlos a cipőjére pislantott.
– Földes a cipőm, Miss Debby!
– Akkor rúgd le a lábadról!
Carlos lehajolt és levetette.
– Gyere be a házba.
Carlos bejött.
– Szeretnék kérdezni tőled valamit, Carlos − mondtam neki, közben
a szemem sarkából Xiniát figyeltem.
– Hát csak… tessék, Miss Debby.
– Voltál idebent az éjszaka? − mutattam körbe a hallban.
Carlos meghökkent. Gyorsan az anyjára nézett, de Xinia tüntetőn
félrefordította a fejét. Mint aki nem szeretné, ha összebeszéléssel
gyanúsítanám.
– Nem voltam, Miss Debby − rázta meg a fejét. − A másik épületben
aludtam.
– Tehát nem jöttél be?
– Nem, Miss Debby.
– Xinia nem hívott be?
– Miért hívott volna, Miss Debby? Csak nincs valami baj?
Aggódva pislogott rám, aztán az anyjára.
– Nincs, Carlos − nyugtattam meg. − Most elmehetsz.
Carlos bólintott és elment.
Xinia nem mert rám nézni. Lehajtott fejjel állt a falnál; láttam rajta,
hogy legszívesebben már rég nem lenne itt. Kellemetlen érzés lehet egy
háztartási alkalmazottnak, amikor meggyőződik róla, hogy szeretve
tisztelt munkaadója őrült. Méghozzá alighanem a veszélyesebb fajtából.
– Bocsásson meg, Xinia − fordultam hozzá és a hangom telis-tele
volt bűntudattal. − Történhetett velem valami… amit nem értek…
Xinia lépett néhányat felém; éreztem, hogy legszívesebben átölelne,
de végül is nem merte.
– Hát hogyne… szegénykém − mondta. − Ami magával történt, az
egy rinocérosznak is sok lett volna. Pihennie kell, és akkor majd az
éjszakai látomások is elmaradnak.
Biztos voltam benne, hogy a kígyó, a skorpió, és a büdös hajléktalan
után most valami más következik.
Vajon megúszom-e élve?

34

Mr. Hooker ezen a délutánon meglehetősen nehéz témát választott. Már

nem emlékszem rá, mit, annyira emlékszem csupán, hogy írni is kellett
hozzá, ezért az asztal telis-tele volt szórva papírlapokkal. Alighanem a
könyvelés válogatott trükkjeivel akart megismertetni. Csakhogy ezúttal
messze járt tőlük az eszem. Mr. Hooker a rám szánt idő felénél
észrevette, hogy ennyi erővel akár a ház előtt álló tujabokornak is
magyarázhatna.
Letette a ceruzát és rám nézett.
 – Baj van, Miss O’Hara?
Ekkor már biztos voltam benne, hogy valami nem stimmel az
agyammal. Egyre inkább úgy éreztem, hogy mindaz, amit
megtörténtnek vélek, soha nem történt meg velem. A hajléktalan
kinézetű fickó is csak lázálom volt…
Őszintén szólva, nem is értem, hogy csúszott ki a számon az a
mondat. De kicsúszott valahogy.
– Mondja, Mr. Hooker… találkozott már valaha igazi őrülttel?
Jobban mondva, olyannal… akinek megzavarodott az elméje?
Egyszerűen csak arra voltam kíváncsi, hogy észre lehet-e venni
rajtam, hogy mennyire magamon kívül vagyok. Hogy elment az eszem.
Másképpen szólva, becsavarodtam. Mr. Hooker egyenes jellemű
férfinak nézett ki, nem feltételeztem róla, hogy hazudni fog. Legfeljebb
hímez-hámoz majd, ebből pedig rájöhetek, hogy mit tart rólam. És ha
azt tartja, hogy megőrültem, akkor az nyilvánvalón így is van.
Mr. Hooker néhány másodpercig nem válaszolt. Egymásra rakott
néhány papírlapot, majd felemelte a fejét.
– Tehát nyomozott utánam − biccentett. − Végül is ez várható is
volt…
– Tessék? − hökkentem meg.
– Önnek mindenesetre joga volt hozzá. Gratulálok. Ez még Mr.
McDanielnek sem sikerült. Eszerint ki vagyok rúgva?
Úgy bámultam rá, mintha valaki a fejemre vágott volna egy jókora
kalapáccsal. Ahogy a szemébe néztem, ismét csak a rémület tört rám.
Vajon valóban azt hallom, amit mond? Lehet, hogy egyfolytában a
könyvelésről beszél, én pedig valami egészen mást hallok. Talán nem
kellett volna feltennem ezt az ostoba kérdést.
– Dehogy van kirúgva! − tiltakoztam. − És egyáltalán nem értem…
– Igen − mondta. − Bevallom. Valóban az.
– Ki… csoda? − nyögtem.
– Bella.
– Ki az a… Bella?
– A feleségem − mondta.
– Magának van… felesége? − hökkentem meg.
– Bármennyire is csodálkozik rajta, van − felelte és megtörölgette a
homlokát. − Jobban mondva, csak volt… azaz van. Azaz van, de olyan,
mintha nem is lenne.
Mintha álmomban a titokzatos asszonnyal beszélgettem volna.
Értettem is, amit mond, meg nem is. Bár vele azért némileg más volt a
helyzet: elsősorban a gesztusaiból értettem meg, mit akar tőlem. Ám Mr.
Hooker szavai szemernyivel sem voltak világosabbak, mint az éji
asszony gesztusai.
– Van… de mégsincs? − nyögtem értetlenül. − Ez mit jelent?
Megh…
Azt akartam kérdezni, hogy meghalt-e, de még idejében elharaptam a
kérdést.
Mr. Hooker azonban így is megértette. Olyannyira, hogy hevesen
megrázta a fejét.
– Él. Ha egyáltalán életnek lehet nevezni azt az… izét.
Immár hallgattam. Vártam, hogy folytassa, ő pedig folytatta is.
– Be van zárva − mondta.
– Bőr… tönbe? − nyögtem.
– Az őrültek házába. Oregon Cityben. Danton Intézetnek hívják.
– Sajnálom − nyögtem. − Nem akartam…
Mr. Hooker megvonta a vállát.
– Előbb-utóbb úgyis ki kellett derülnie.
– Sajnálom, nagyon sajnálom − ismételgettem.
– Ugyan már, ne sajnálja − rántotta meg ismét a vállát. − Elég, ha én
sajnálom. Pedig… nagyon rendes asszony volt. Nagyon szerettem.
Mit lehet erre mondani? Csak ültem, mintha a székhez ragadtam
volna.
Mr. Hooker mélyeket sóhajtott, majd elkezdte egymásra rakosgatni a
papírlapokat. S amikor egymásra rakta őket, ismét szétterítette
valamennyit az asztalon.
– Nagyon szép lány volt − mondta. − Feltűnően szép. És sudár
termetű. Két fejjel volt magasabb, mint én, de higgye el, ez semmit sem
számított. Egy házibulin ismerkedtem meg vele. Már nem tudom, ki
rendezte a bulit, nem emlékszem rá. Általában nem szerettem bulikra
járni, mert… sok megaláztatásban volt részem a termetem miatt. Néha
nyilvánosan ki is gúnyoltak, legtöbbnyire azonban csak néztek rám, és
összesúgtak a hátam mögött. Később már nem izgatott ez sem…
valahogy megszoktam. De azért utáltam a bulikat. Persze van az úgy,
hogy nem lehet nem elmenni. Ha egy barát vagy üzlettárs hív, akkor…
nem lehet mérlegelni. Legfeljebb beteget lehet jelenteni, de azt sem
sokszor. Előbb-utóbb kilóg a lóláb és akkor csak még rosszabb lesz.
Magyarázkodni kell, meg minden. Szóval, azon a bulin találkoztam
Bellával. Bella, mint mondtam, két fejjel volt magasabb, mint én, és
gyönyörű volt. Olyan, amilyenről még a nagyra nőttek is csak
álmodozhatnak. Én csak messziről csodáltam, azt is lopva, nehogy
észrevegye, hogy rajta legeltetem a szemem, mert ebből akár botrány is
lehetett volna, mint ahogy egyszer már volt is. Egy lány… felpofozott.
Azt mondta, hogy ha még egyszer úgy nézek rá, lehajít a negyvenedik
emeletről. Azt is mondta, hogy szerencsétlenséget hozok rá. Vannak,
akik képesek bajt hozni másokra… Ő pedig terhes, nem akarja, hogy
megverjem a szememmel a gyerekét… vagy ilyesmi. Mintha bizony
bárkit is szemmel tudnék verni. Jó is lenne. Lennének néhányan, akik
nem úsznák meg, hehehe!
Olyan száraz volt a nevetése, mint a sivatag pora.
– Az a lány akkor lehúzott nekem két pofont. Persze nagyon
kellemetlen volt mindenkinek, legfőképpen nekem és a lány barátjának.
Azt mondta, nagyon sajnálja, hogy ez történt, de legyek tekintettel rá,
hogy a barátnője terhes, s mint tudjuk, ilyen esetekben a nők lelki
egyensúlya gyakran megbillen. Ha akarom, vágjam pofon őt kétszer.
Erre mindenki röhögni kezdett, még a terhes lány is, így aztán én
maradtam csak a szarban, mintha bizony én lettem volna a bűnös
valamiért. De nem is ezt akartam elmondani… Szóval, Bella egyszer
csak odajött hozzám, nem én mentem hozzá, leült mellém, és
beszélgetni kezdtünk. Szerencsére éppen akkor nem volt fiúja, így nem
kellett attól tartanom, hogy valaki belém köt… Tudja, a szerelmesek sok
mindenre képesek. Mindenki csodálkozott, hogy az a lány, Bella, pont
velem beszélget, senki nem tudta elképzelni, hogy miről társaloghatunk.
Azt hitték, hogy Bella sajnálatból ült le mellém, vagy valami perverzió
ez nála, de mivel több volt a lány, mint a fiú, senki nem jött oda
hozzánk és nem akaszkodott Bella nyakába.
Na hát, mi akkor ott nagyon sok mindenről beszélgettünk. Bella nem
az a lány volt, aki lakatot tett volna a szájára, vagy nagyon megválogatta
volna a kifejezéseit. Például megkérdezte tőlem, hogy nálam hogy megy
az? Mármint a szex. Mert ő valahogy nehezen tudja elképzelni.
Megpróbálja ugyan, de nem egészen biztos benne, hogy jól gondolja-e.
És hogy nekem a hozzám hasonlóan kicsik társaságát kell-e keresnem,
vagy a nálam nagyobbakkal is megy a dolog. Én persze csak
irultam-pirultam, és csak nyöszörögni tudtam, mintha éppen kifelé
igyekezne belőlem a lélek. Bella végül azt mondta, hogy jó lenne
egyszer kipróbálni egy ilyen kicsivel is, mint én, de aztán hirtelen
felpattant és otthagyott.
Nem is emlékszem rá, hogy mi történt ezután. Valószínű, hogy csak
ültem ott, ahol Bella hagyott és mozdulni sem mertem. Úgy éreztem,
hogy minden nő engem bámul, és azt latolgatja magában, hogy milyen
lenne velem. Nem is tudom, hogy vészeltem át azt a néhány órát.
Hazamenni nem mertem a buli befejezése előtt, mert a végén még
megsértődtek volna rám. Úgyis sok bajom volt… velük.
– Kikkel? − szóltam közbe. Talán így akartam bizonyítani, hogy bár
le van csukva a szemem, azért figyelek.
– Hát az évfolyamtársaimmal… meg másokkal is. Akkor már
közgazdaságtant és szociológiát tanultam… és én voltam a legjobb az
egész évfolyamon. A többiek természetesen irigyeltek, és szememre
vetették, hogy nekem persze könnyű, engem nem zökkent ki semmi a
tanulásból, nem a nőkön jártatom az agyam. Ráérek nagykanállal
zabálni a tudományt.
Nos, amint vége lett a bulinak, haza akartam menni − nem az
egyetemi campuson laktam, hanem a városban −, amikor visszajött
hozzám Bella és belém karolt. Úgy éreztem, hogy egyszerűen
nevetséges vagyok mellette. Bár magasított sarkú és dupla talpú cipőben
jártam, azért a minimum két fej differencia csak megvolt köztünk.
Szóval, odajött hozzám, és azt mondta, hogy szívesen eljönne hozzám
és megnézné a baseballkártya-gyűjteményemet. Én meg olyan ostoba
voltam, hogy komolyan vettem. Mondtam neki, hogy nekem nincs
semmiféle baseballkártya-gyűjteményem, erre sóhajtott egyet, és kerek
perec megmondta, mit akar tőlem. Ráadásul jó hangosan, hogy más is
hallja.
Persze, hogy azt hittem, hogy móka tárgya vagyok. Mármint
szívatnak, vagy mi. Erre jó képet vágtam és azt mondtam, hogy miért is
ne, és a többiekre kacsintgattam. Azok meg nem kacsintgattak vissza.
Sőt valamelyikük ki is fakadt, hogy éppen egymáshoz illő pár vagyunk.
Akkor ezt még nem tudtam, hova tegyem. Később aztán már igen.
Még akkor is azt hittem, csak móka az egész, amikor feljött hozzám
és nyomban megivott fél üveg whiskyt. Ezután vetkőzni kezdett, és
közölte, hogy most azonnal ágyba akar bújni velem. És úgy is történt.
Reggel, amikor felébredtem, nem emlékeztem semmire. Mivel én is
túlittam magam, azt hittem, a whisky mosta tisztára az agyam. Erre
aztán ököllel kezdtem verni a fejem. Bella egész éjszaka itt volt
nálam… és én nem emlékszem semmire. Ilyen pechem is csak nekem
lehet, gondoltam.
Egész nap keményen dolgoztam, és szántszándékkal nem akartam
rágondolni. Felhívni sem mertem, bár igaz, hogy nem is tudtam a
telefonszámát. Tudakozódni pedig nem akartam utána. Azt gondoltam,
hogy bizonyára kijózanodott már, és rettentően bánja a történteket.
Aztán kicsit meg is ijedtem. Mi lesz, ha elmegy a rendőrségre és
feljelent, hogy megerőszakoltam. A zsaruk tuti, hogy készpénznek
veszik a meséjét. Csak rá kell nézni meg rám. Ép ésszel nem
elképzelhető, hogy ő meg én, erőszak nélkül… Ugye érti?
– Értem − bólintottam.
– Na, ez után jött a meglepetés. Este éppen lefekvéshez készülődtem,
amikor csengettek az ajtón. Kimentem, és Bellát láttam a folyosón, meg
valami fickót, aki csomagokat cipelt. Kiderült, hogy Bella hozzám akar
költözni. Képzelheti, hogy sóbálvánnyá változtam, de nem tehettem
semmit. Bella beköltözött hozzám.
Az első időkben úgy éltünk, mint a galambok. Látogatók nemigen
jöttek hozzánk; Bellának nem voltak barátai és nekem sem voltak. És mi
sem mentünk sehová. Bella ugyan akarta, én azonban húzódoztam tőle.
Utálom, ha figyelnek az emberek; márpedig mi ketten azonnal
magunkra vontuk mindenkinek a figyelmét. Elsősorban persze Bella.
Nem túlzok, ha azt mondom, hogy olyan gyönyörű volt, mint Marilyn
Monroe, vagy még nála is szebb. Ez már önmagában elég lett volna a
figyelem felkeltésére, hát még ha mellette voltam! Ha egymás mellett
láttak bennünket, ráadásul kissé bizalmasabb közelségben, mint
szerettem volna, egyből kiült az emberek arcára az undor. Milyen nő
lehet az, aki egy ilyen fickóval adja össze magát? Nem volt a
homlokomra írva, hogy akkor már két könyvem is megjelent a modern
közgazdaságtudomány tárgyköréből, és a cikkeimmel is folyót lehetett
volna rekeszteni. Lehettem volna Nobel-díjas tudós, én akkor is csak
visszatetszést kelthettem volna Bella mellett.
Bella egyébként imádta megbotránkoztatni az embereket. Ezt akkor
még csak különcségnek hittem, esetleg támadásnak a világ agyalágyult
normái ellen. Gyakran előfordult, hogy átkarolt, lehajolt hozzám, és
csókolgatni kezdett. Őszintén szólva, nem szerettem a bizalmasságnak
ezt az egészen nyilvánvaló kifejezését, a lelkem mélyén alighanem
akkor is prűd lettem volna egy kicsit, ha fél méterrel magasabb vagyok.
Így azonban, hogy kicsiségem is éppen elég feltűnést keltett, nem
óhajtottam még kirívó viselkedéssel is tetézni. Bellát azonban nem
izgatta a dolog. Ha úgy látta, hogy sokan néznek megbotránkozva ránk,
még csak rátett egy lapáttal.
Egyszer aztán − egy reggelen − Bella nehezen ébredt. Egyébként is
baj volt az ébredéseivel; mintha csak kínkeservesen tudott volna
kiszabadulni az álom ölelő karjaiból és átlépni a valóságba. Nyögdécselt,
behunyta a szemét, forgolódott, megpróbált visszaaludni. Ilyenkor jobb
volt magára hagyni, és nem kérdezni tőle semmit. Egyszer megtettem,
de olyan elemi erejű visszautasításban volt részem, hogy nyomban el is
határoztam, soha nem kérdezek többé semmit. Inkább csak sejtettem,
mint tudtam, hogy Bella éjszaka más világban él, szeret ott lenni, és
nehezére esik visszatérni ide.
Nos, ezen a reggelen Bella hozzám bújt és kijelentette, hogy éjszaka
meghalt álmában. Természetesen meghökkentem, majd igyekeztem
meggyőzni róla, hogy ilyesmi mindenkivel megtörténik, mármint hogy
rosszat álmodik, nincs ennek semmi különösebb jelentősége. Bella
ekkor bevallotta, hogy évek óta folyamatos az álma… mintha
folytatásos sorozatot nézne a televízióban. A középkorban él, egy férfi
felesége, van három gyerekük, kunyhóban laknak, és valamilyen
Willem uraság jobbágyai. Az a furcsa, hogy amikor ébren van, ő Bella,
titkárnő; amikor viszont elalszik, egy Kraft nevű fickó felesége. A férfi
kovács, ő pedig a gyerekeit neveli. Napokig beszélhetne róla, mi
minden történik vele, akár hosszú regényt is lehetne írni róla, már
többször is meg akarta vallani nekem, de mindig visszatartotta valami.
Feltehetően attól tartott, hogy ha megtudom, elhagyom. Eddig valahogy
csak megvolt ezzel a kettős élettel, de most, hogy meghalt, nem tudja,
mi következik. Martalócok törtek a falura, őt megerőszakolták és
felakasztották. Most fél, és nem tudja, mit csináljon. Elsősorban attól
tart, hogy ha ismét elalszik… vajon hova jut? Mivel meghalt,
feltehetően a túlvilágra, vagy esetleg ismét mássá lesz. Másvalaki életét
kezdi élni? Ezután megkérdezte tőlem, hogy azt gondolom-e róla, hogy
bolond. Mert ő igenis azt gondolja magáról. A skizofréniának olyan
változatától szenved, amelyben a lelke napszaktól függően kettéhasad,
vagy eleve két lélekről van szó. Az egyik nappal él benne, a másik
éjszaka. Vajon mi lesz most, hogy az egyik meghalt?
A következő éjszakát viszonylag nyugalomban töltötte, aztán pedig
mintha visszatért volna az a másik élete, nyugtalan lett, kiabált álmában,
egyszer még véresre is kaparta a nyakát. Ám többé nem beszélt az
álmairól. Egyszer próbáltam csak meg tudakozódni… erre olyan
hisztériás rohamot kapott, hogy azt hittem, menten belehal. Ordítozott,
hogy mi közöm az ő álmaihoz, ez mindenkinek a legbelsőbb
magánügye, nincs joga senkinek kíváncsiskodni. Mit tehettem mást,
minthogy elhallgattam, és reszketve figyeltem, hogy hogyan viselkedik,
amikor alszik. Hát úgy viselkedett, mintha démonokkal harcolt volna.
Egyik reggel azt mondta, hogy szeretné, ha összeházasodnánk.
Természetesen meghökkentett az ajánlata. Inkább arra számítottam,
hogy egyszer majd azt közli velem, hogy vége. Ennyi volt, elég volt. Ő
azonban a feleségem akart lenni.
Csak óvatosan, nehogy félreértse, megkérdeztem tőle, hogy miért
akar hozzám jönni, elvégre így is szép és jó a kapcsolatunk. Ha akarja,
bármikor leléphet tőlem. Nem szeretném elvenni a szabadságát. De nem
és nem. Nem akart leszállni a témáról. Azt mondta, hogy azért akarja,
mert így nincs áldás az együttlétünkön. Amit mi csinálunk, merő
paráznaság. Hogy ne így legyen, a szent házasság kötelékében meg kell
erősítenünk a kapcsolatunkat. Ekkor már láttam, hogy nincs valami
rendben vele, méghozzá nagyon nincs. Ám már annyira szerettem, hogy
akkor is elvettem volna, ha elárulja, hogy van még valakije, maga az
ördög, aki éjszaka mellette és mellettem hál az ágyban. És csak azért
nem látom, mert az ördög láthatatlanná teszi magát. Nos jó,
házasodjunk össze! Ennek annyira megörült, hogy még azt is
elkottyantotta, hogy álmában megélt életében utasította erre valaki.
Többet azonban nem árult el róla.
Mielőtt sor került volna a házasságkötésünkre, el kellett beszélgetnie
az egyházközösségünk lelkészével. A beszélgetés megtörtént, és nem
sokkal azután a lelkész magához hívott. Kissé meghökkent, amikor
meglátott, úgy látszik, ő sem számított rá, hogy ekkora a különbség
köztem és Bella között. De nem titkolt el semmit. Kerek perec
kijelentette, hogy szerinte valami baj van Bellával; ezt sikerült egy rövid
beszélgetés során is észrevennie. Vagy az elméje beteg, vagy az ördög
szállta meg, bár ez utóbbira gondolni sem mer. A házasságkötésnek
nincs semmi akadálya, de azért jó lenne, ha elvinném Bellát egy
elmeorvoshoz. Persze ördögűzőhöz is elvihetem, bár ő maga egyáltalán
nem hisz az ördögökben, és ha valakiről azt mondják, hogy megszállta
az ördög, annak biztos az agyával van baj, és megfelelő orvosi
elbánásban kell részesülnie.
Bólogattam, majd összeházasodtunk. Két napig boldogan és
elégedetten próbálgattuk az új szerepünket, majd két nap után Bella
összeomlott. Emlékszem, késő délután jöttem haza az egyetemről, ahol
akkor már tanítottam; letettem a táskámat és beszóltam Bellának a
nagyszobába, hogy itt vagyok. Mivel senki nem válaszolt rá, azt hittem,
még nem jött haza. Éppen fel akartam kapcsolni a televíziót, amikor
egyszer csak a nyakamba szakadt a csillár. Vele együtt Bella. Kés volt a
kezében, és a nyakamba vágta. Közben azt ordította, hogy megöllek,
Rodrigo, te is megölted az enyéimet, én is megöllek téged, közben
folyamatosan szurkált a késsel. Annyi erőm maradt csak, hogy
átvonszoljam magam a másik szobába, és magamra zárjam az ajtót.
Bella egész éjszaka ott járkált és fújtatott az ajtó előtt, majd egyszer
csak nagy csend támadt odakint. Hosszú ideig töprengtem, hogy mit
csináljak, aztán bátorságot merítve a csendből, óvatosan kinyitottam az
ajtót. Bella ott aludt az ajtó előtt a szőnyegen, kezében a késsel, s olyan
elégedett mosoly játszott az ajkán, hogy mindjárt tudtam, mi a helyzet.
– És… mi volt?
– Hát az, hogy éppen abban a másik világban sétált valakinek az
oldalán, aki… abban a világban olyan közel állt hozzá, mint ebben én.
És ez még csak a kezdet volt.
Elhallgatott és a levegőbe bámult, mintha maga Bella jelent volna
meg előtte.
– Többször is nekem esett a késsel… meg is sebesített, a végén már
attól tartottam, hogy meg talál gyilkolni álmomban. Egy alkalommal
aztán rendesen belevágott a nyakamba. A szöveg ismét ugyanaz volt:
valami Rodrigót akart megölni abban a másik világban. A
munkahelyemen természetesen megkérdezték, hogy mi a fene van
velem, s hiába próbáltam meg elmismásolni a dolgot, a főnököm kihívta
hozzánk a rendőrséget, Bellát beszállították egy intézetbe, és… nem is
jött ki többé onnan.
– Úgy érti, azóta is ott van?
– Már hét éve.
– És nincs remény…
Szomorúan rázta meg a fejét.
– Sajnos nincs. Bella menthetetlen, azaz gyógyíthatatlan.
Természetesen vannak világosabb pillanatai, de az orvosok szerint egy
feltartóztathatatlan folyamatról van szó, amely lassan, de
megállíthatatlanul halad előre. Azt mondták, bele kell nyugodnom a
gondolatba, hogy örökre elveszítem Bellát.
– És… belenyugodott?
– Hát, úgy nagyjából. Az eszem azt súgja, hogy le kell mondanom
róla, a szívem azonban nem akar. Olyannyira hozzáragadtam,
amennyire nem lenne szabad. Ezt is a kórházi orvostól tudom. Azt
mondta, bármenynyire is sajnálja, de fel kell fognom az igazságot; ha
továbbra is ennyire ragaszkodom Bellához, én leszek az első áldozata.
Engem is magával visz abba az alkonyi zónába, amelyben ő él. Ezért is
jöttem el ilyen messzire tőle. Feladtam egy hirdetést, és így kerültem az
édesapja és Mr. McDaniel cégéhez. Ők nem kérdezték, hogy milyen
múlt van mögöttem, én pedig nem dicsekedtem vele. Csupán annyit
mondtam, hogy adjanak nekem egy kis időt, aztán nézzék meg a
munkámat, és ha kifogásolni valót találnak rajta, küldjenek el. Hát nem
küldtek el.
– Ez annyit jelent, hogy nem is tudják…?
– Nem, Miss Debby.
– Nekem miért mondta el?
– Valakinek el kellett mondanom. A hosszú titoktartás felőrli az
embert. Különben önnek köszönhető, hogy… mindez csak úgy kifolyt
belőlem. Most, hogy elmondtam önnek mindent, Miss Debby, az ön
kezébe teszem le a sorsomat. Már nem furdal a lelkiismeret, elvégre az
egyik munkaadóm előtt felfedtem az igazságot.
 Bár nem voltam felhatalmazva rá, nem mondhattam egyebet, mint
hogy nem kell aggódnia; a felesége miatt nem fogja elveszíteni az
állását.
– Gondolja? − kérdezte felvillanyozva. − Már jó néhányszor éppen
azon voltam, hogy bevalljak mindent Amosnak, de mindannyiszor
egyszerűen megbénult a nyelvem.
– Amost nem izgatja az ön múltja − mondtam. − Amost csak az
érdekli, hogy rendben menjenek a dolgok.
Láttam rajta, hogy még bántja valami. Mintha az imént már
megnyugodott volna, most azonban újra csak kiült az arcára a
feszültség.
– Bella közveszélyes − mondta. − Bárkit bármikor megölhet.
– Hát ez… sajnálatos.
– Engem legfőképp.
– De… miért?
– Engem is áttett abba a másik világba, amelyben immár nemcsak
éjszaka, hanem nappal is él. És valamiért… ellenségének tekint.
Összekeveri a két világot; az egyik történéseit áthelyezi a másikba, és
fordítva. Bizonyára úgy érzi, hogy elkövettem ellene valamit és bosszút
akar állni miatta.
– Még mindig a felesége? − kérdeztem.
– Még az, de már nem sokáig. Folyik a megfelelő eljárás.
Táskájába csúsztatta a papírlapokat és felállt.
– Akkor én mennék is, Miss O’Hara.
Az ablakon át néztem, ahogy a kerten át az utca felé igyekszik. Úgy
tartotta a karját, mintha egy nála legalább két fejjel magasabb valakibe
karolt volna.

35

Kora délután Mr. Rio Farmer ismét felhívott. Éreztem a feszültséget a

hangján, ahogy beszélt.
– Miss O’Hara?
– Debby − mondtam.
– Bocsánat… Debby. Az az igazság, hogy még mindig zavarban
vagyok…
– Ne legyen. Hol van most?
– Nem messze a lakásától.
– Mi az a nem messze?
– Tíz perc alatt ott vagyok.
– Rendben van. Jöjjön.
Nem hallottam a csengetését, ezért Xinia engedte be. Ami azt illeti,
Xinia arca nem sokban különbözött attól az arcától, amellyel Mr.
Hookert szokta beengedni.
– Mr. Farmer − jelentette be gúnyosan lebiggyesztett ajakkal. − Azt
állítja, hogy várja.
– Köszönöm, Xinia − biccentettem.
Xinia a folyosó felé intett.
– Itt leszek a közelben… és Carlos is.
Egyetlen pillanatra átsuhant a fejemen, hogyha egyszer arra kerülne a
sor, hogy randevúzzak valakivel, és kettesben akarnánk maradni,
alighanem szállodai szobát kellene kivennem. Mert haza nem
hozhatnám az illetőt, az tuti. Ha megtenném, biztos, hogy ő is és Carlos
is ott hallgatóznának a hálószobám előtt.
Pedig Mr. Farmer épp olyan fickó volt, akivel szívesen vonulnak be a
lányok a hálószobájukba. Karcsú volt, kreol bőrű, szürke szeme csak
úgy világított az arcában. Hullámos hajára alighanem egy kis zselét is
kenhetett, mert a szobába lopakodó napsugarak egyike-másika hasra is
esett rajta. A mosolya pedig egyszerűen őrjítő volt.
És akkor még nem is beszéltem a ruhájáról! Tegnap ing és
farmernadrág volt rajta, ezúttal viszont olyan elegáns öltöny, hogy akár
a walesi herceg is felvehette volna. Ami azt illeti, fogalmam sem volt
ugyan róla, hogy mit vehet fel a walesi herceg és mit nem, mindenesetre
úgy képzeltem, hogy Mr. Farmer öltönyét biztosan felvehetné.
Az öltöny halvány csíkos volt: a szürke csíkok barna alapon futottak
egészen a nadrágja felhajtójáig. Mindehhez halványbarna ing és barna
csíkos nyakkendő tartozott. A sok barnaság miatt csillogó-villogó,
gusztusos gesztenyére emlékeztetett.
– Szép a ruhája − jegyeztem meg, ahogy végigpillantottam rajta.
Azonnal elpirult, bár kreol bőrén inkább jelképes volt a pirulás.
– Az a helyzet… hogy az imént vásároltam. Nem lóg rajta árcédula?
Még nem volt időm megnézni.
Ezen aztán jót nevettük. Intettem neki, hogy foglaljon helyet az egyik
karosszékben.
Láttam a szemén, hogy reménykedve néz rám. Úgy éreztem, mintha
lepke szárnya simogatná az arcomat. A fenébe is, Debby, mi az ördög
van veled?
Vettem néhány mély lélegzetet, aztán a tárgyra tértem.
– Megígértem önnek Rio, hogy megfontolom a kérését. Mármint azt,
hogy bevonjam-e magát a munkámba, mert azt egyáltalán nem óhajtom
titkolni, hogy mindenképpen világosságot szeretnék deríteni a szüleim
halálára.
Mr. Farmer félrehajtotta a fejét.
– Nem tartja megnyugtatónak, amit a hivatalos szervek állítanak?
– Talán nem.
– Mit akar tenni?
– Az hiszem… magánnyomozásba kezdek.
Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt a tüdejéből.
– Csatlakozhatok önhöz?
– Bizonyos feltételekkel… azt hiszem.
– Mindent megteszek, amit csak kíván.
– Először is hallgasson meg. Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem
vagyok meggyőződve róla, hogy az a tragédia, amely mindkettőnkre
lesújtott, közös eredetű. Nem hiszem, hogy mindkettőnk szeretteit
ugyanaz a sorozatgyilkos ölte volna meg. Az enyéim esetében
egyáltalán nem tételezek fel gyilkosságot. Erre nincs is semmi okom.
Ennek ellenére adok némi esélyt magának. Mondjuk egy százalékot, bár
úgy érzem, túlságosan is bőkezű voltam.
– Köszönöm − hálálkodott. − Nem is hiszi, hogy mennyire…
– Stop! − állítottam le. − Azt azért ne várja tőlem, hogy változtassak
a terveimen. Engem elsősorban a saját szüleim halála érdekel. Az pedig
a medvékhez kötődik.
– Megértem − bólintott.
– Ami pedig a másik dolgot illeti… nos hát, megismétlem, amit
egyszer már elmondtam: nincs semmiféle természetfeletti ismerősöm, és
ilyesféle hatalmam sincs. Világos?
– Ha úgy akarja, az.
 – Nem én akarom úgy! − csattantam fel. − Egyszerűen ez az igazság.
A harmadik bejelenteni valóm, akár nevezhetjük feltételnek is;
nyomozásunk semmiképpen nem vezethet törvényszegő
tevékenységhez. Nem viszünk például fegyvert.
– Nekem nincs is − mondta.
– Maradjunk is ebben. Van hol laknia?
– A szállodában, ahol eddig is laktam.
– Kibír ott még egy-két napot?
– Biztos benne, hogy akkor elindulunk?
– Én határozom meg az időpontot − szögeztem le.
Mr. Farmer rám villantotta szép, szürke szemét.
– Nem ártana sietni egy kicsit. A nyomoknak az a tulajdonságuk,
hogy idő múltával kihűlnek.
Mit mondhattam volna erre? Azt hiszi ez a szerencsétlen, hogy olyan
nyomokat találunk, amiket a rendőrség még nem talált meg, és mi több
sikerre számíthatunk, mint ők?
Mélyen belenéztem a szemébe.
Amit láttam, megdöbbentett.
Mr. Farmer valóban azt hitte.

36

Beszélgetés közben úgy döntöttem, hogy a vacsorát Mr. Farmer

társaságában, házon kívül töltöm. Hogy miért akartam vele vacsorázni,
arra csak egyetlen magyarázattal szolgálhatok: a társaságában
óhajtottam lenni. És mindent meg szerettem volna tudni róla.
Egyszeriben érdekelni kezdett, hogy milyen lehetett addig, amíg nem
találkoztunk. És most milyen lehet.
Volt azonban egy másik ok is, ami miatt el akartam menni hazulról,
és ez az ok Xinia volt. No és persze Carlos. Nem szerettem volna, ha
Xinia megmérgezi az esténket − ha mással nem, hát a nézésével. És azt
sem kívántam, hogy Carlos időről időre megjelenjék a machetéjével.
Ezt az estét amolyan ismerkedési estnek szántam.
Annyit már az első percekben megfigyeltem, hogy Rio mennyire
elfogódottan viselkedik, pedig a vendéglő, amelyben helyet foglaltam,
nem tartozott az igazán előkelő helyek közé. Olyan jószerével nem is
akadt a mi városunkban. Ez, amiben végül is leültünk, átmenetet
képezett a söröző és a vadászvendéglő között. Aki volt már ilyenben, az
tudja, mire gondolok. Falait trófeák díszítették: elsősorban szarvasoké,
de voltak a falon őzek és muflonok is. Mindegyik fej alatt réztábla
hirdette, hogy ki lőtte, mikor, és valamiféle pontértékek is láthatók
voltak az egyéb adatok alatt. Nyilván, hogy a trófea hányadik helyen áll
egy virtuális táblán.
Már nem is emlékszem rá, mit rendeltem. Alighanem muflonsültet
vajas burgonyával. Ekkor már nem tudtam semmi másra figyelni, csak
rá. Rióra.
A pincérnő, aki felvette a rendelésünket, alaposan megnézte magának
Riót. Őszintén szólva, ki is rítt egy kicsit a jeans-ek és bőrdzsekik közül.
– Hogy tetszik a hely? − kérdeztem, amikor a pincérnő végre lelépett.
– Jónak látszik − mondta szűkszavúan Rio. Közben úgy járt ide-oda
a szeme, mint a csapdába esett nyúlé.
– Nincs megelégedve vele? − próbáltam kihúzni belőle a szót.
– Az az igazság, hogy kissé idegenül érzem magam itt.
– Talán a trófeák miatt?
– Nem hiszem − sóhajtotta. − Az utóbbi években szinte nem is ettem
nyilvános helyen.
– Hát akkor hol evett?
– Hol itt, hol ott. Szállodai szobákban, motelekben, ahol éppen
megéheztem.
– És… miért?
– Nem akartam emberekkel találkozni. Undorodtam tőle, hogy
mások is lássák, ahogy eszem.
– No de… miért? − hökkentem meg.
– Biztos, hogy hallani akarja? − kérdezte.
– Most már nem vagyok annyira biztos benne.
– Ne aggódjék, nem vagyok fogatlan vagy ilyesmi. Az a helyzet,
hogy… őket… vacsora közben mészárolták le.
Önkéntelenül is megsimogattam a kezét.
– Szegénykém.
Rio keze megremegett a tenyerem alatt és rám nézett. Én pedig
gyorsan visszakaptam az enyémet.
 – Á, ez csak az én bolondériám − legyintett aztán, és mosolyogni
próbált. − Rá se rántson.
– Ha tudtam volna… talán otthon…
– Ne is gondoljon ilyesmire. Elvégre előbb-utóbb vissza kell
találnom a társadalomba.
Lehajtotta a fejét, és amikor felemelte, könnycseppek ültek gyönyörű,
szürke szemében.
– Nem voltam otthon… Mint végzős egyetemista éppen gyakorlaton
voltam.
– Mit hallgatott? − kérdeztem.
– Vízierőmű-építészetet.
– Az nagyon szép dolog − bólintottam.
– Vízierőműépítő-mérnök vagyok. Bár… az az igazság, hogy nem
volt még soha munkahelyem. Egy hónappal azelőtt, hogy elfoglaltam
volna az elsőt, megtörtént az a szomorú dolog. Természetesen azonnal
megszakítottam minden addigi tevékenységemet. Azóta… csak vagyok.
És a bosszúnak élek.
– És ha megtalálná a gyilkost? − kérdeztem.
Rio megrántotta a vállát.
– Most már átadnám a rendőrségnek.
– Most már?
– Volt idő, amikor annyira eluralkodott a lelkemen a bosszúvágy,
hogy legszívesebben darabokra téptem volna. Azóta viszont…
lehiggadtam egy kicsit. Ma már megelégednék azzal, ha a törvény
elítélné, és rácsok mögött töltené a hátralévő életét. És nem azért, hogy
ezzel kielégítsem a bosszúvágyamat, az már jelentősen lecsillapult,
inkább arra gondolok, hogy jó néhány ember életét menthetném meg
vele. Nem tehetne másokat is szerencsétlenné, mint… engem.
Éreztem, hogy továbbra is sírással küszködik. Őszintén szólva nem
szerettem volna, ha sírva fakad. Részben a feltűnés miatt, másrészt
magam sem kedvelem a pityergő férfiakat.
Rio szerencsére visszafogta magát, és ha voltak is kifelé kívánkozó
könnyei, inkább lenyelte őket.
– Mondana valamit a családjáról? − kértem.
– Fontos ez? − csattant fel. Olyan éles volt a hangja, hogy
meghökkentem tőle.
 – Szó sincs róla! − vonultam vissza. − Egyáltalán nem fontos.
Rio vett egy mély lélegzetet, és megcsóválta a fejét.
– Látja, még mindig sérült vagyok. Még mindig képtelen vagyok
közömbösen beszélni róluk. Pedig magának tudnia kell…
– Semmit sem kell tudnom − tiltakoztam.
– Dehogynem. Maga meg szeretne ismerni engem, márpedig ehhez
az is szükséges, hogy a családomat is megismerje. A volt családomat.
Nos, az anyámat Nancynek hívták, az apámat pedig Joe Farmernek. A
nővérem… Betty… volt. Tudja, ő volt a nagylány, én pedig a kisfiú, aki
felnézett nagylány nővérére. Sokat civakodtunk, főleg gyerekkorunkban,
de azért nagyon szerettük egymást.
– Honnan kapta a Rio nevet? − kérdeztem.
Rio elmosolyodott.
– Az apám farmer volt; van egy kis birtokunk Ohióban, már nem is
tudom, milyen állapotban lehet. Cirka egy éve nem láttam. Nos, a
farmunkon keresztül folyt egy patak, amelynek olyan volt a színe, mint
a… ezt különben az anyám terjesztette, és ha nem lenne kegyeletsértő,
azt mondanám, hogy ostobaság.
– Micsoda? − kérdeztem értetlenül.
– Hát, hogy… olyan a patak vize, mint a szemem színe. A hegyekből
jön, és… Eh! Tudja, az anyám jól beszélt spanyolul… gyerekkorában
sokat vendégeskedett egy rokonánál Miamiban… ezért azt akarta, hogy
Rio legyen a nevem, ami spanyolul folyót jelent.
– Szép gondolat volt az édesanyjától − mondtam.
– Hát… igen. Az az igazság, hogy visszahúzódó kisgyerek voltam,
nehezen barátkoztam, nem is voltak igazán barátaim még a
középiskolában sem. De azért vannak előnyös tulajdonságaim is − tette
hozzá mosolyogva.
– Csak egyet mondjon − biztattam.
– Az hírlett rólam az egyetemen, hogy szívós és kitartó vagyok.
– Na és a lányok? − kérdeztem.
Mr. Farmer arcán alig látható piros hullámok futottak át.
– Az az igazság, hogy eddig még nem volt velük sok szerencsém.
– Igazán?
– Alighanem túl mamlasznak néztek.
– Magát?! − csodálkoztam.
 – Nem vagyok embergyűlölő, vagy éppen nőgyűlölő… de azért
valahogy mindig is feszélyezettnek éreztem magam a nők társaságában.
– Mint például most is?
Rio lesütötte a szemét az asztalra. Mintha mondani akart volna
valamit, a szája is mozgott, mégsem mondta ki. Amikor aztán azt hittem,
hogy végképp magába zárja a mondandóját, csak kibukott belőle.
– Maga… egészen más − mondta hirtelen.
– Szóval úgy érti, hogy én nem is vagyok nő a maga felfogása
szerint?
Nem is értem, hogy a fenébe mondhattam ilyen ostobaságot? Istenem,
ez hívják talán kacérkodásnak?
– Jaj, istenem, Debby, dehogy! Félreérti, amit mondani akarok.
Maga… nem olyan, mint a többi lány. Maga mellett valahogy…
könnyűvé válik minden, és… lehullik a lakat a számról. Most nagy
baromságot mondtam, mi?
– Egyáltalán nem − tiltakoztam.
– Maga… maga… Amikor először megláttam… nem is tudom… úgy
éreztem, mintha angyalt látnék.
Előrehajoltam és a szemébe néztem.
– Mit tenne akkor, ha azt mondanám, hogy… jó barátok lehetünk…
közeli jó barátok… ha lemond a tervéről és ráhagyja a dolgot a
rendőrségre?
Egyetlen pillanat alatt megváltozott az arckifejezése. Valami szörnyű
bizonytalanság áradt szét rajta.
– Maga nem tehet ilyet, Debby, ugye nem tesz ilyet?
– És ha mégis?
Lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét.
– Tudja, mit gondolok, Debby…? Borzaszó dolog vagy talán nem is
olyan borzasztó. Pedig még nem is ismerem eléggé magát…
– Miről beszél, Rio?
– Arról, hogy… ha eddig behunytam a szemem, az anyám és a
nővérem arca bukkant fel előttem. Mintha arra biztattak volna, hogy
csak keressek, kutassak tovább. De tegnapelőtt óta… amióta megláttam
magát… ha behunyom a szemem, már csak homályosan látom… őket.
– És? − kérdeztem beharapva a szám szélét.
– Magát látom helyettük, Debby.
 Majdnem elsírtam magam. Gyorsan megtöröltem a szemem, aztán
kénytelen voltam bevallani magamnak, ami ellen legszívesebben
harsányan tiltakoztam volna.
Alighanem szerelmes vagyok Mr. Rio Farmerbe.

37

Olyannyira az, hogy legszívesebben felhívtam volna magamhoz. És

meg is tettem volna, ha nem tartok Xiniától és Carlostól. Valamint a
lepusztult csövestől és álmaim asszonyától. Szóval, volt elég, akitől
tartanom kellett.
Nem tudom, mi lett volna a dolog vége, ha a sors keze nem nyúl bele
az életembe. Máskor is megtette már, és most is megtette.
Éppen azon törtem a fejem, hogy hogyan maradhatnék négyszemközt
Rióval, amikor történt valami, amiről még idők múltával is csak
nehezen vagyok képes beszélni. Hirtelen felkiáltott valaki a kijárati
ajtónál, valaki felnevetett, majd éles sikoly hasított a zsongásba. Azt
hittem, verekedés van kialakulóban, és aggódva az ajtó felé pislogtam,
amikor megpillantottam valamit a levegőben. Jókora fekete csomag volt,
amiről még akkor sem tudtam megállapítani, micsoda, amikor lehuppant
mellettem a padlóra.
Fogalmam sem volt róla, mi lehet az, még az is megfordult a
fejemben, hogy bomba! Itt a következő merénylet, Debby! Megkövülten
bámultam a zsákra, mert egy zsákba dugott valami − talán egy labda −
volt az, ami lepottyant a padlóra.
Aztán kinyílt a zsák szája, és kigurult belőle egy medvefej. Egy
vicsorgó, levágott medvefej. Kékesvörös nyelve kilógott a szájából,
megalvadt vére repülés közben valahogy megolvadhatott, mert széles
csíkban összekente a padlót.
A medve szeme nyitva volt és mintha engem keresett volna.
Felsikoltottam és menekülni kezdtem a kijárat felé. Többen is
utánam kaptak − valószínűleg Rio is −, de letéptem magamról a segíteni
akaró kezeket. Mivel rémületemben nem találtam a kijáratot,
összevissza rohangáltam a teremben. Asztaloknak futottam neki,
embereket borítottam fel; egészen addig, amíg valaki el nem kapott és
magához nem szorított.
– Nyugodjon meg, kishölgy! − hallottam egy dörmögő hangot a
fejem felett. − Hiszen már nem él. Ez csak a medve feje.
Dohányfüstöt éreztem, valaki megsimogatta a hátam, valaki leültetett
egy székre, valaki vizet itatott velem. Rövid időre felbukkant előttem
Rio arca is, de aztán ismét elkeveredett valahová.
– Nincs semmi baj, kisasszony − hallottam a dörmögő hangot. − Joe!
Adj ide valami keményebbet!
Erős és visszataszító ízű lé folyt le a torkomon. Köhögtem, levegő
után kapkodtam, beleharaptam egy pohár szélébe.
Aztán ismét a hangok.
– Ki a fene ez?
– Még nem láttam soha a városban…
– Istenem, hiszen ez Debby O’Hara!
– Az kicsoda?
– Ben O’Hara lánya.
– A kis Debby?
– Nem hallották, hogy hazajött?
– Jézusom, hiszen az ő szüleit ölték meg a medvék!
– Hát ez aztán összejött neki! Ki volt az a barom…
– Tim. Tim Craft. Állítólag elütötte a kocsijával a medvét.
– A francba is, Tim, neked soha nem nő be a fejed lágya?
– Én csak tréfából…
– Nekem is kezd már elegem lenni a hülye vicceidből. Gyere és kérj
tőle bocsánatot!
– Hogy kérjek? Hiszen el van ájulva, vagy mi?
– Most ivott egy whiskyt, mindjárt rendben lesz.
– Figyelj, Tim, tüntesd el ezt a szart, és szólj valakinek, hogy mossa
fel a padlót, mert már az én gyomrom is kezd felkavarodni!
– Most akkor bocsánatot kérjek, vagy padlót mossak?
Csak akkor tértem magamhoz, amikor már kint voltam az utcán. Rio
belém karolt és a kocsihoz vezetett. Ahogy ott éreztem erős karját a
vállamon, szerettem volna, ha sokáig tart ez az állapot, talán a világ
végéig.
Nem is emlékszem rá, hogyan kerültem ágyba.
A lényeg az, hogy mindenesetre egyedül kerültem bele.
 38

Amikor késő délelőtt felébredtem, pocsékul éreztem magam.

Kivánszorogtam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Egy igazi
boszorkány nézett vissza rám. Nagy, kékeszöld karikákat láttam a
szemem alatt, mintha verekedtem volna az éjjel. Hajam kócos volt és
száraznak, törékenynek éreztem; ajkam is kiszáradt, s hiába nyaldostam,
egyre csak húzódott rajta a bőr. Szóval, nagyon ki voltam ütve.
Odahúztam egy széket a tükör elé és hosszasan bámultam magam
benne. Nem is olyan régen többen is azt állították, hogy szép vagyok,
sőt bombázó. Akárhogy is néztem azonban magam, nem tűntem
szépségkirálynőnek. Szürke nyúl voltam, azok között is a
jelentéktelenebbek közül való.
Csak bámultam magam, és megpróbáltam rájönni, hogy vajon mi az,
ami szerethető rajtam? Mi az, amin megakadt Rio Farmer szeme? Mert
hogy megakadt rajtam, az nem is kétséges. Legalább annyira tetszem
neki, mint ahogy ő nekem.
Ami pedig az elmúlt éjszakát illeti, nincs okom büszkélkedni vele.
Úgy viselkedtem, mint egy kislány, aki este rémmesét hallgat a gonosz
mostoháról, és másnap az első eléje kerülő öregasszonytól összepisili
magát. Szépeket gondolhatott rólam magában Rio! Jézusom, hogy
lehettem olyan elképzelhetetlenül ostoba?
Lelkem mélyén persze azért igyekeztem megérteni és mentegetni is
magam. Csak az tudja elképzelni, hogy mi ment végbe bennem −
amikor rám vicsorgott a medvefej −, aki már került hasonló helyzetbe,
mint amilyenbe én. Abban a pillanatban, ahogy rám vicsorgott, már nem
is medve volt, hanem a Gonosz megtestesülése. Gyilkosé, aki el akarja
venni az életemet.
Másfél órámba került, amíg sikerült valahogy rendbe hoznom
magam. Aztán nekiláttam, hogy elsimítsam a zűrös éjszaka verte
hullámokat.
Először is Xinia szemrehányásait kellett végighallgatnom. Amíg
reggeliztem, egyre csak mondta a magáét.
– Tényleg szerelmes abba a fickóba? − kérdezte, miután töviről
hegyire elmeséltette velem, mi történt az étteremben. Már az se tetszett
neki, hogy egyáltalán elmentem Rióval.
 – Honnan veszi ezt, Xinia? − kérdeztem, de nem mertem a szemébe
nézni.
– Csak magára kell nézni. Jó szemem van az ilyesmihez.
– Hát ha annyira jó szeme van, akkor talán azt is meg tudja mondani,
hogy ő is szerelmes-e belém?
Xinia megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem érzem a hullámait.
– A micsodáit?
– A hullámait. Nem tudta? A szerelemnek hullámai vannak. Lehet,
hogy a szívünk bocsátja ki őket, bár mostanában azt mondják az okosok,
hogy a szívnek kevés köze van az érzelmekhez. De hát ha nem is a szív,
valami azért csak kibocsátja őket.
– Rajtam érzi?
– Ne is kérdezze.
– És rajta nem?
Xinia szomorúan nézett rám.
– Nem tudom Debby. Rajta mást érzek. Azt hiszem, egészen
másfajta érzelem uralja el az egész lényét.
– Micsoda? − hökkentem meg. − A bosszú?
Xinia megvonta a vállát.
– Talán. De lehet az elkeseredés is. Lehet, hogy a szerelem is benne
van, csak még nem tudott előbújni a többi érzelem mögül.
– Megölték a családját − mondtam.
– Sajnálom − sóhajtotta. − Talán ez az oka. Azt hiszem, olyan
bizonytalanok az érzései, mint a mocsár felszíne.
– A mocsár felszíne? − tátottam el a számat. − Az meg mi?
– A mocsár felszíne gyakran szilárdnak látszik, alatta azonban ott
hullámzik a mély. Így vagyunk az érzelmeinkkel is. Szilárdnak
látszanak, de aztán egyszer csak elnyelnek bennünket.
Elfordult tőlem, és kinézett az ablakon. Mintha azt leste volna, hogy
nem lapul-e a kertünkben Mr. Farmer hullámzó, mocsárhoz hasonlító
érzelmeivel együtt.
– Holnap elutazom Kanadába − mondtam.
Xinia nem fordult vissza felém, így csak némileg lefojtva hallottam a
szavait.
– Egyedül? − kérdezte.
 – Mr. Farmer velem jön − mondtam védekezésre készen.
Felkészültem rá, hogy tiltakozni fog, és megpróbál lebeszélni a
kalandról.
– Én ne menjek magával?
Pontosan ez volt az, amit legkevésbé szerettem volna.
– Maga itt marad! − emeltem meg a hangom. − Házőrzőnek − tettem
aztán könnyedén hozzá, hogy valamelyest tompítsam tiltásom élét.
– Carlos se?
– Ő se.
– Ki ad majd enni magának?
– Magam csinálom meg a reggelimet − mondtam. − Ahhoz vagyok
szokva. Különben sem a világvégére megyek. Van arra vendéglő és…
– Medvék − fejezte be a mondatot.
Ekkor fordítottam egyet a beszélgetésünk menetén. Úgy látszik,
akkorát fordítottam, hogy ő maga is megfordult tőle.
– Mondja, Xinia, ismer maga egy férfit, akit úgy hívnak, hogy Ethan
Lord?
Ekkor fordult meg. Összeráncolta a szemöldökét és kutatva nézett
rám.
– Ismernem kellene?
– Talán igen − mondtam.
– Kicsoda az a férfi?
– Valaha FBI ügynök volt.
– Valaha? És most?
– Fogalmam sincs róla. Azt hallottam valakitől, hogy elzüllött és
kivált a testületből. Valószínűleg kirúgták.
– Gondolja, hogy ismernem kellene az FBI ügynökeit? Örülök, ha
nem kerülök érintkezésbe semmilyen hatósággal. Miből gondolja, hogy
ismerem?
– Onnan, hogy két éjszakával ezelőtt, mintha őt láttam volna
magával társalogni.
– Itt? A házban?
– Itt, a házban.
– Bizonyára rosszat álmodott − mondta. − Sőt egészen biztosan. Nem
járt itt idegen.
– Biztos benne? − kérdeztem.
 Xinia elmosolyodott, majd gyorsan el is fojtotta a mosolyt.
– Nézze, Miss Debby − kezdte −, tegyük fel, hogy néha nekem is
szükségem van férfiakra, mint bárki más nőnemű lénynek. Tegyük fel.
De ez esetben sem ide hozom őket, a maga házába. Ha vannak is ilyen
jellegű problémáim, házon kívül oldom meg őket. Erre mérget vehet.
Megköszöntem a reggelit és felmentem a szobámba.

39

Amos McDaniel nem nézett ki valami jól a délutáni, sápadt napfényben,

akárhogy is próbálta palástolni az állapotát. Időről időre szemrehányón
pislogott rám, mint aki felettébb neheztel, amiért a cégünk előtt álló
gigantikus feladatok megoldása helyett még mindig a saját
magánügyeimen töröm a fejem.
– Akkor hát, Debby, holnap indul? − kérdezte mélyet sóhajtva.
– Úgy van − mondtam.
– Egyedül megy?
– Nem − mondtam. − Nem megyek egyedül.
– És… ki megy magával?
– Mr. Rio Farmer.
– Jól ismeri azt a fickót?
– Bizonyos értelemben ő is érintett lehet a dologban. Különben
terítse ki a kártyáit, Amos!
McDaniel elvigyorodott.
– Honnan a csodából tudja?
– Mondja meg őszintén, elengedne egyedül? Még akkor is, ha egy
férfi is velem lesz?
McDaniel megrázta a fejét.
– Nem, Debby. Semmiképpen nem engedném el. És Barbara sem. Ne
tartson érzelgősnek, de a szülei emléke arra kötelez bennünket, hogy
vigyázzunk magára. Azonkívül Barbara és én is megkedveltük magát,
és úgy érezzük, hogy ott a helyünk, amikor először meglátja a házát
és… körülnéz benne. Bár még mindig nincs befejezve az átépítése…
– Nyugodjék meg, jól elleszek benne így is.
– Majd meglátjuk − mondta Amos. − Szóval, nem kell egyedül
menniük. Mi majd mutatjuk az utat. Mondanám, hogy menjünk egy
kocsival, de Mr. Hooker ragaszkodik hozzá, hogy velünk jöjjön. Ha
visszautasítom, örökre megorrol rám, és talán itt is hagyja a céget. Ezt
maga sem szeretné, igaz?
– Dehogy szeretném!
– Akkor külön kocsival megyünk. Rendben?
– Majd bérelek egy terepjárót.
– Én már megtettem.
– Hogy köszönjem meg, Amos?
– Sehogy. Különben is a cég fizeti. Ha lenne rá idő, azt tanácsolnám,
hogy vegyen magának egy Hummert; ha megtartja a házat Smoky
Hillben, úgyis szüksége lesz rá. Óhajtja, hogy amíg odafent vagyunk,
valaki ránézzen a házra?
– Xinia itthon marad.
– Nincs valami különleges kívánsága, Debby? Szívesen elintézem.
Egyelőre nem volt.
Délután többször is megpróbáltam felhívni Riót, de nem kapcsolhatót
jelzett a telefonja. Mivel estére sem változott a helyzet, kocsiba ültem és
átmentem a szállodájába.
Amint beléptem az ajtón, rossz érzésem támadt. Mint már annyiszor,
ha kellemetlenség leselkedett rám.
Ezúttal sem történt másképp. A szemüveges, kínai portás meg sem
nézte a bejelentőkönyvet, amikor megmondtam neki, hogy kit keresek.
– Már nincs itt, Miss − mondta udvariasan mosolyogva.
– Nincs itt? − hökkentem meg. − Akkor hol van?
– Elment, Miss.
– Végleg?
– Fizetett és elment.
– Nem mondta, hová?
– Azt nem, Miss.
Ezen az éjszakán nem jött álom a szememre. Pedig semmi különös
nem történt velem. Még ő sem látogatott meg, pedig ha eljön, talán erőt
meríthettem volna a jelenlétéből.
Így aztán egyedül maradtam, mint a családját vesztett állatkölyök.
Sokan voltak körülöttem, ám nem lehettem biztos benne, hogy
akad-e közöttük egyetlenegy igaz barát is.
 Csak abban bízhattam, hogy egyedül is elboldogulok Kanadában.
Sokan mondják, hogy nem kell izgulni, teher alatt nő a pálma.
Nem kívánom nekik, hogy végig is éljék azt, amit hirdetnek…

40

Amikor kiszálltunk a kocsiból, mintha mesevilágba cseppentem volna.

Sosem jártam még Kanadában, jószerével még vidéken sem. Gyerekkori
emlékeim is néhány, városunkhoz közeli kirándulásra korlátozódtak
csupán, és a későbbiekben sem bizonyultam világvándornak. Útközben
megcsodálhattam a távoli hegyeket, a kanyargós szerpentineket, a
méltósággal felém integető fenyőket. Néha szarvasok bukkantak fel a
közelünkben, de fel sem emelték a fejüket, ahogy elhajtottunk
mellettük.
Az igazi csoda azonban maga Smoky Hill volt. Kisváros az erdők
közepén.
Korábban azt hittem, hogy Smoky Hill valahol az Isten háta mögött
bújik meg, és embert is ritkán látni arrafelé. Nos, Smoky Hill valóban
kisváros volt, és bizonyos értelemben valóban az Isten háta mögötti,
ennek ellenére közel sem volt néptelen. És vidékinek is csak módjával
volt mondható. Ezt azok a hatalmas vasszerkezetek is bizonyították,
amelyek időről időre feltűntek a fenyők között. Először azt hittem,
villanyvezetékek, de aztán Amos megmagyarázta, hogy sífelvonók.
– Télen csak úgy nyüzsög itt az élet − magyarázta. − Annyi a turista,
hogy se szeri, se száma. De a várostól távolabb azért nyugis az élet. A
fenyők mindent eltakarnak.
A cottage-ok még a vártnál is gyönyörűbbek voltak. A rönkfából
ácsolt házak kétszintesek, zöld, gondozottnak látszó fűtenger közepén.
A telkek maguk nem voltak nagyok, s a zöld udvar pár lépés után a
rönkházakat körülölelő fenyvesbe veszett.
– Hát itt van a mi otthonunk! − mutatta Amos, amikor végre egy
cottage előtt sikerült kikászálódnom a volán mögül. − Nos, hogy
tetszik?
Szólni sem tudtam a gyönyörűségtől. Úgy néztem Amos és Barbara
házát, mintha mézeskalácsból készítették volna.
 – Csodálatos − nyögtem végül.
– Meghiszem azt − mosolygott Amos. − Az édesapjával választottuk
ki a helyet.
– Honnan tudták, hogy egyáltalán létezik? − kérdeztem még mindig
lesújtva a környék szépségétől.
Amos felnevetett.
– Az ingatlanos azért ingatlanos, hogy tudja, hol van valami, amit
meg lehet venni. Mi még arról is azonnal értesülünk, ha a Góbi
sivatagban kimérnek egy öl földet.
– És hol az… az én házam? − kérdeztem, miután kellőképpen
kicsodálkoztam magam.
Amos elkezdte kipakolni a cuccaikat a kocsiból, majd a terepjáróm
felé intett.
– Kiszedhetem az önét is?
– Nem is tudom − bizonytalankodtam. Annyira vágytam rá, hogy
megpillanthassam a saját házamat, hogy közben meg is feledkeztem
arról, hogy még nincs egészen kész.
– Figyelj, Debby − karolt belém Barbara. − Tudom, hogy szeretnél a
sajátodban lakni, de ez egyelőre aligha lehetséges. Rá kell még költened
egy kicsit.
Ekkor szilárd elhatározás érlelődött meg bennem. Történjék bármi, a
saját kuckómban fogok tanyát verni.
Amos figyelhette az arcomat, mert sóhajtott és legyintett egyet.
– Jól gondoltam − mondta mosolyogva.
– Mit? − kaptam fel a fejem.
– Hogy a saját fészkében akar megbújni. Ezért tettem is bizonyos
lépéseket. − Zsebébe nyúlt, kihúzott belőle egy kulcskarikát, rajta
néhány kulccsal, és a markomba nyomta. − Ezek a háza kulcsai, Debby.
Intézkedtem, hogy amennyire csak lehet, tegyék lakhatóvá. Azt a
választ kaptam, hogy észre sem lehet majd venni, hogy csak
háromnegyedéig kész. Azt javaslom, töltsön el egy éjszakát nálunk,
holnap majd együtt átsétálunk magához.
– Milyen messze lakom innen? − néztem a méregzöld rengetegre.
– Tíz percnyi sétára csupán. Sam, a gondnokunk bizonyára készített
valami ennivalót. Harapunk egyet, aztán kisétálhat a fák alá, ha nincs
ellene kifogása.
 – Miért lenne?
Úgy kellett visszafognom magam, hogy repesni ne kezdjek a
boldogságtól. Most az egyszer kellemesen csalódtam. Korábban attól
tartottam, hogy ha megpillantom azt a vidéket, ahol a szüleimet
megölték a medvék… kiszámíthatatlanok lesznek a reakcióim. Talán
összecsuklom, és vissza kell vitetnem magam a városba. Az is benne
volt a pakliban, hogy megnézem a házamat, aztán úgy döntök, hogy
soha többé nem akarom látni. A barátságosan integető fenyők, a
madárfütty, s az erdő számtalan furcsa hangja azonban
megmagyarázhatatlan nyugalmat kölcsönzött a lelkemnek.
McDanielék háza belül is gyönyörű volt, nemcsak kívülről.
Rönkfából készített kétszintes épület, öt szobával plusz két
fürdőszobával. Barbara meg is próbált rábeszélni, hogy akármeddig
lakhatok náluk, egyáltalán nem zavarom őket, mint ahogy Mr. Hooker
sem. Ő különben ahogy kitette a lábát a kocsiból, nyomban el is tűnt a
fenyőfák között.
A hall régimódi volt és otthonos. A falakon trófeák − szarvasok,
muflonok −, a szoba bejárattal szembeni traktusát egy jókora kandalló
foglalta el.
– Nem is tudtam, hogy vadászik, Amos − mondtam, a trófeákra
mutatva. − Nem sajnálta lelőni őket?
Amos tréfásan körbeforgott, mintha arról akarna meggyőződni, hogy
nem hallgatódzik-e valaki, majd a fülemhez hajolt.
– Őszinte lehetek, Debby?
– Ezt el is várom a társamtól − mosolyogtam.
– Én… nem vadászom − mondta. − És tényleg sajnálom az állatokat.
– Na és ezek? − mutattam ismét a trófeákra.
– Vettem őket. Méghozzá súlyos dollárokért. És még egy könyvet is
vettem melléjük. Egy jó vastag könyvet.
– Könyvet? − hökkentem meg. − Milyen könyvet?
– Nos, az a címe, hogy Vadász anekdoták. Arra gondoltam, hogy ha
idehozzuk Bennel… bocsásson meg… szóval, ha idehozzuk azokat a
jövendő partnereinket, akikkel üzletet szeretnénk kötni, le kell
nyűgöznünk őket a vadászkalandjainkkal is. De hogy a fenébe
nyűgözzük le őket, ha semmiféle kalandunk nincs, és feltehetően nem is
lesz. Akkor még nem gondoltam, hogy, hogy…
 Sóhajtott és megtörölgette a homlokát.
– Sajnálom, Debby, de minden rájuk emlékeztet. Nem tudom,
mikor… és hogyan…
Láttam rajta, hogy azonnal könnyezni kezd.
– Az én házam is szakasztott ilyen? − vágtam közbe.
– Leszámítva az agancsokat.
– Ki az a Sam? − érdeklődtem tovább.
– Milyen Sam? − hökkent meg Amos.
– Aki az ételeket hozza.
– Ja, az a Sam?! Már meg is feledkeztem róla. Van a városban egy
férfi, még Ben fogadta fel, akit megbíztunk a házak ellenőrzésével és a
hozzájuk kapcsolódó feladatok ellátásával. Csak fel kell hívnunk, Sam
pedig jön és elrendez mindent. Az ön házához ugyanúgy hozzátartozik,
mint az enyémhez. Mondhatjuk úgy is, hogy két úr szolgája.
Ezután rövid, de annál nyomasztóbb csend ereszkedett ránk. Tudtam,
hogy miért hallgatnak. Tisztában voltam vele, hogy már eddig is nagy
önuralomra volt szükségük, hogy ne tegyenek fel kérdéseket.
– És ő? − kérdezte végül is Barbara. Nyilván neki jutott a kérdező
szerepe.
– Rióra gondolsz?
– Nem tudom, hogy hívják.
– Riónak. Nos, ő… nem jött velem. Úgy döntött, hogy nem jön.
Vagyis nem tudom.
– Nem mondta, hogy miért?
– Nem találkoztam vele azóta, hogy… megígérte, hogy jön. Aztán…
egyszerűen eltűnt.
– Hogyhogy eltűnt? − kezdett idegeskedni Amos.
– Kiköltözött a szállodájából és lelépett.
– Hát… ez izgalmas − mondta a homlokát ráncolva. − Nem tudom,
megkérdezhetem-e…
– Semmi komoly − nyugtattam meg. − Hiszen még alig ismertem.
– Végül is mit akart tőled? − kérdezte Barbara.
– Hogy segítsek megkeresni szülei és a nővére gyilkosát.
– Azt hitte, hogy itt találja meg őket?
– Makacsul hitt benne, hogy a szüleimet nem medvék ölték meg,
hanem sorozatgyilkos. Az, aki az ő családját is.
 – Ez… ostobaság! Hiszen a nyomok egyértelműen medvetámadásra
utalnak.
Amos komoran nézett rám, majd felment az emeletre, s amikor
visszajött, egy kétcsövű vadászpuska volt a kezében.
– Már akartam is kérdezni, Debby, hogy van-e fegyvere, de valamiért
biztos vagyok benne, hogy nincs. Vagy tévednék?
– Nem téved − sütöttem le a szemem.
– Ez az én puskám, ha akarja, kölcsönadom magának. Majd holnap
rendezünk egy lőgyakorlatot. A fenébe is… az az igazság, hogy még én
sem lőttem belőle.
Amíg vacsoráztunk − hideg libasültet salátával −, még egy-egy
szolidabb tréfát is megengedtünk magunknak, majd egyre csendesebbek
lettünk. Eltűnni látszott a megérkezésünk okozta mesterséges eufória és
nyomasztó fáradtság vette át a helyét. Barbarának egyszer csak
összeakadtak a szemei és az asztal sarkába kapaszkodott.
– Szédülök − jelentette ki. − Alighanem az álmosságtól van. − Te
még fent maradsz, Debby? − kérdezte ásítva.
– Sétálnék egy kicsit odakint − feleltem. − Szabad?
– Mért ne szabadna? Amos majd veled megy. Ugye, Amos?
Éreztem valamit a hangján, ami nem tetszett nekem. Mintha
féltékenység bujkált volna a szavai mögött.
– Egyedül szeretnék maradni egy kicsit − mondtam gyorsan. − El
szeretnék mélázni a holdfényben.
Amos megvonta a vállát.
– Szívesen el is kísérhetem, de ha egyedül akar maradni…
– Szeretnék − mondtam.
– Kinyitja az ajtót és már kint is van a mesék világában. Csak ne
kóboroljon messzire. Maradjon a füves részen, ne menjen a fák közé.
Rendben?
– Persze − bólintottam. − Nem szeretnék eltévedni.
– Jobbra és balra is házak vannak − mutatta a kezével az irányt. −
Néhányukban laknak is. Mostanában mindenki ideges; vigyázzon,
nehogy eltévedjen és medvének nézze valaki.
– Nem megyek ki a kertből − ígértem.
– Jól van − bólintott. − Én még olvasgatok egy kicsit. Itt leszek a
hallban, ha megijedne valamitől, csak kiáltson.
 Jó ideig be is tartottam az ígéretemet.
Aztán kénytelen voltam mégiscsak bemenni a fák árnyékába.
Odahívott valaki.

41

Éppen a Holdra bámultam, és megpróbáltam megnyugtatni zaklatott

lelkem, amikor a fák közül rám pisszegett valaki. Mivel kevéssé
tartottam valószínűnek, hogy a fenyők lennének a tettesek,
megtorpantam.
– Van ott valaki? − kérdeztem az árnyékokat kutatva a szememmel.
Bár illett volna megijednem, én mégis inkább örültem a pisszegésnek.
Biztos voltam benne, hogy Rio az. Idejött, de nem akar mutatkozni
mások előtt.
– Rio? − kérdeztem félrehajtva a fejem.
Aztán mégiscsak megijedtem. Talán három-négy méterrel az orrom
előtt kibújt az árnyékból valaki.
– Miss O’Hara? − kérdezte egy kellemes női hang.
A hang gazdája karcsú, egyenruhás nő volt, széles karimájú kalappal
a fején.
– Én vagyok − mondtam csalódottan.
– Nem jönne egy kissé beljebb, kérem?
Ez azt jelentette, hogy bújjak be az árnyékba. Sóhajtottam és előrébb
léptem. Közben kezdett hozzászokni a szemem a félhomályhoz.
– Elena Bush őrmester vagyok − mutatkozott be. − A helyi
rendőrségtől. Korábban akartam jönni, de sürgős dolgom akadt. Örülök,
hogy megérkeztek. Csak azért jöttem, hogy meggyőződjek róla,
megvannak-e valamennyien.
– Hál’ istennek − bólintottam.
– Eszerint Mr. McDaniel és Barbara odabent vannak a házban. És Mr.
Hooker?
– Amos és Barbara éppen lefekvéshez készülődnek − mondtam. − Mr.
Hookerről gőzöm sincs. Kijöttem egy kicsit friss levegőt szívni.
– Hát az van errefelé éppen elég. Örülök, hogy megismerhetem, Miss
O’Hara. Igazán sajnálom, ami a szüleivel történt.
 Nem nagyon éreztem őszinte sajnálatot a hangjában. De hát miért is
sajnálkozott volna egy rendőr az én szüleim halálán?
– Köszönöm − biccentettem. − Honnan tudta, hogy… idejövök?
– Samtől − mondta. − Mr. McDaniel megtelefonálta neki. Tehát
rendben van minden. És ön hogy van, Miss O’Hara?
– Mit mondjak erre? − tártam szét a karom. − Megvagyok. Nagylány
vagyok már… kibírom.
– Láttam már nagylányokat is összeomlani − mondta.
– Megpróbálom tartani magam.
– Kérdezhetek valamit?
– Hát persze − mondtam. − Miről van szó?
– Látta már a szüleit?
– Úgy érti, hogy holtan? Még nem. Jelenleg azzal sem vagyok
tisztában, hogy hol vannak. Valami igazságügyi intézetben, azt hiszem.
– Itt haltak meg az egyik szobában − mutatott a házra. − Állítólag
medvék végeztek velük. Tegnap tüntettük el a pecséteket az ajtókról. Ön
mit gondol a halálukról, Debby?
– Nem tudom − mondtam őszintén. − Nem tudom, mit gondoljak…
Ön szerint nem medvék…
– Kétségtelen, hogy medvetámadás áldozatai lettek − mondta. −
Utánanéztem a történteknek. Mondhatni úgy is, hogy
magánszorgalomból.
Ez ismét csak megütötte a fülem. Vajon mi késztethet egy rendőrt,
hogy tovább foglalkozzék egy lezárt üggyel, amely a zsaruk szerint
olyan világos, mint a nap.
– Mit jelent az, hogy magánszorgalomból? − kérdeztem.
– A nyomozást lezárták − mondta.
– Értsem úgy, hogy maga… úgy gondolja, hogy korai még lezárni?
– Mondjuk.
Ekkor döbbentem csak rá, hogy miről is van szó. Ez a nő, Elena
Bush nem csak úgy véletlenül járkált erre, s nem is azért, hogy a
szépségemben gyönyörködjék, sokkal inkább azért, mert beszélni akar
velem. Meg akar osztani velem valamit. S mivel nem hittem, hogy
aranybányára talált volna a telkemen, kénytelen voltam arra gondolni,
hogy a kétségeiről lehet szó. Elena Bush valószínűleg nem biztos benne,
hogy a szüleimet medvék ölték meg. Jézus Úristen! Hát mégiscsak
kezdenek beigazolódni a sejtéseim…
– Ezt értsem úgy, hogy ön úgy gondolja, másról van itt szó, mint
vadállatok támadásáról?
– Hogy őszinte legyek magához, néha még magamnak sem merem
bevallani, hogy mire gondolok.
– Kételkedik benne, hogy szerencsétlenség történt?
– Ezt nem mondtam.
– De zavarja valami?
– Nem is vitás.
– Például mi?
Bush őrmester megvonta a vállát.
– Például a medvék.
– Hm. És mi zavarja bennük?
– Hogy errefelé nincsenek medvék.
– Nincsenek? − hökkentem meg. − Én eddig úgy tudtam, hogy
Kanadában igenis élnek medvék, méghozzá nem is kevesen.
– Kanadában igen, de nem Smoky Hill környékén.
– Soha nem is éltek?
– Jó kérdés − mondta az őrmester és megigazította a nadrágszíját.
Nyilván erőteljesen húzta lefelé az a sok kütyü, ami lógott rajta.
Fegyver, bilincs, gázspray, ilyesmik. − Kicsit utánanéztem a dolognak.
Az utolsó medvét cirka hatvan évvel ezelőtt lőtték le itt.
– Azóta nincsenek erre medvék?
– Nincsenek.
– És… hol élnek legközelebb?
– Legközelebb? Százhatvan kilométernyire északon.
– Az nincs is olyan messze. Könnyen idetévedhetett egy pár.
– Az azért nem olyan egyszerű. Sűrűn lakott területen kellett volna
keresztülvergődniük. Biztosan feltűnt volna valakinek. De senki sem
jelentett medvét. Senki nem látta őket.
– Biztos ebben?
– Beszéltem pár emberrel. Főleg olyanokkal, akik vadásznak. Azt
mondták, igen kicsi a valószínűsége, hogy onnan ide vándoroltak volna.
Bár azért nem lehetetlen. Csak valószínűtlen.
– Miért?
– Mert ott, ahol élnek, bőven van táplálékuk. Itt pedig nincs.
Hiányoznak azok a gyümölcsök és bogyók, amelyek táplálékul
szolgálhatnak nekik.
– Milyen medvékről lehet… szó?
– Elsősorban grizzlykről. Szürke medvékről. A nyomok erre utalnak.
Mindazonáltal nehéz magyarázatot találni rá, hogy miért támadtak az ön
szüleire.
– Hátha éhesek voltak. Épp az imént említette, hogy errefelé
nincsenek olyan bogyók…
– Akkor miért jöttek ide?
– Nem ismerem a medvéket − sóhajtottam.
– Ne is igyekezzék megismerkedni velük − mondta. − Aki velük
barátkozik, a halállal barátkozik. Ne higgyen azoknak, akik azt állítják,
hogy a medve háziállattá nevelhető. A medve mindig is vadállat marad.
Még akkor is, ha néha háziállatként viselkedik. Különben még ha egy
többmázsás állatról legyen is szó, mint a szürke medve, a mackó nem
támad emberre. Csak akkor, ha az ember átlép bizonyos határokon. Ha
megközelíti a kicsinyeit, vagy feldühíti valamivel, esetleg rá van
kényszerítve. A medve elkerüli az embert, mintha csak tisztában lenne
vele, hogy bár az ember kisebb, és jóval gyengébb, mégis hatalmasabb
nála. Nos, ezen kívül meg az is furcsa, hogy az erdőben egyáltalán
nincsenek medvenyomok…
– Honnan tudja, hogy nincsenek?
– Csak a ház körül vannak. Ha lennének, Walter megtalálta volna
őket. Mintha az égből pottyantak volna ide.
– Ki az a Walter?
– Kolléga. Indián. Hozzá úgy beszélnek a nyomok, mint magához a
könyvek. Walter szerint… a medvék nem a saját lábukon jöttek ide.
Szerinte egy kamion járhatott valamikor erre. Mondjuk tíz nappal
ezelőtt.
Egyetlen pillanat alatt eszembe villant az étterembe hajított medvefej.
Úristen, hát mi folyik itt?!
– Ez nevetséges! − fakadtam ki. − Valakik ideszállítottak két medvét,
csak azért, hogy meggyilkoltassák velük a szüleimet? Aztán elengedték
őket?
– Az nem biztos − mondta. − Lehet, hogy már a medvék sem élnek.
– De hát miért? Miért? − majdnem sikított a hangom. − Kinek álltak
útjában a szüleim? És ha már meg akarták ölni őket… miért így? Miért
ilyen bonyolult módon? Kinek érte meg medvéket szállítgatni ide-oda?
Lehet, hogy végül nem is a medvék a tettesek?
– De azok − mondta. − Ezzel kapcsolatban nem merült fel kétség.
Legalábbis a doktorok szerint.
– Még mindig nem tudom, hogy miért?
– Azt én sem − sóhajtotta Bush őrmester. − Egyáltalán nem is biztos,
hogy úgy történt minden, ahogy elképzeljük.
– Lehet, hogy előzőleg már… lelőtték őket?
– Biztosan nem. Megtaláltuk volna a golyókat.
– De hát… miért? − tértem vissza az alapkérdésre.
Bush őrmester megvonta a vállát.
– Ez az, amit nem tudok. Önnek nincs valami elképzelése, Miss
O’Hara? Miért akarhatta bárki is megölni a szüleit?
Csak a fejemet ráztam, nem jött ki hang a torkomon.
– Hát, ez a helyzet − mondta. − Ösztöneim azt súgják, hogy zavaros
dolog ez az egész, de nincs hatalmam hozzá, hogy a történtek mélyére
ássak. Feletteseim lezárták az ügyet. Pedig ha tovább kutathatnék…
– Nem teheti meg? − kérdeztem.
– Én nem. De maga megteheti.
– Mire gondol?
– Próbáljon rájönni az indítóokra. Valamiért csak megölték őket.
Amint tudom, az édesapja jól menő üzletember volt. Talán az üzleti
életben keresendő az ok. Aztán itt van a társa is… elvégre az ő
házukban történt a tragédia.
Ekkor döbbentem rá úgy istenigazából, hogy hiszen én abban a
házban lakom, ahol a szüleim meghaltak!
– Bizonyára nem látta a nyomokat, és nem is láthatta − sóhajtott az
őrmester. − Sam és a brigádja két napig dolgozott, hogy eltüntesse őket.
Természetesen a hatóság hozzájárulásával.
– Ezt nem… tudtam − nyögtem.
– Hát akkor én most mennék is − próbált meg mosolyogni, de
valahogy mégis komoly maradt az arca. − Az indítóok! − emelte fel
figyelmeztetőn a mutatóujját. − Ne feledkezzék meg róla!
Mielőtt megmoccanhattam volna, eltűnt a fák között. Utána akartam
kiáltani, de aztán hagytam, hadd menjen.
 Indultam volna, hogy bemenjek a házba, de valami visszatartott tőle.
Most, hogy rádöbbentem, abban a házban alszom majd, ahol a szüleimet
megölték, már egyáltalán nem akaródzott annyira bemennem. Attól
tartottam, hogy visszaesem abba az időbe, és abba az állapotba, ami úgy
hiányzott nekem, mint delfinnek a mentőöv.
Aztán egyszerre csak fázni kezdtem. Az erdő felől hideg fuvallat
támadt, és úgy forgott körülöttem, mintha játszani akarna velem. Gyere,
Debby, fogócskázzunk!
Úgy éreztem, mintha láthatatlan kezek simogattak volna meg. Nem,
nem a szüleimé, hanem mindazoké, akik valaha a környéken éltek és itt
is haltak meg. − Itt vagyunk, Debby! − hallottam a hangjukat. − Gyere,
fogócskázz velünk! Te is hozzánk tartozol, akárcsak a szüleid! Ők már a
mieink, és te is az leszel nemsokára!
Hirtelen nagyot reccsent a közelemben valami. Biztos voltam benne,
hogy rálépett valaki egy száraz ágra, nem a szél keltette a zajt. Gyorsan
beugrottam egy fenyőfa mögé. És jól is tettem, mert alighogy a
törzséhez lapultam, felbukkant valaki a közelben. Kis termetű,
majdhogynem törpe férfi, s akkora fegyvert tartott a kezében, hogy ha
egymás mellé állították volna őket, azt hiszem, Mr. Hooker húzta volna
a rövidebbet.
Mert mondanom sem kell, hogy a kistermetű férfi Mr. Hooker volt,
akiről az utóbbi órákban egészen meg is feledkeztem. Abban a percben
ugyanis, ahogy megérkeztünk, már el is tűnt a szemünk elől.
Emlékszem, még meg is kérdezem Barbarától, hogy hova lett kedvenc
könyvelőnk és pénzügyi szakemberünk, de Barbara csak a vállát
vonogatta és azt felelte, hogy Mr. Hooker már csak ilyen. Ez is egy a
bolondériái közül. Néha anélkül, hogy bejelentené, eltűnik szem elől,
hogy később zaklatottan és izzadtan megkerüljön. Szerinte Mr. Hooker
szándékosan kínozza magát. Nyilván véletlenül megölt egy élőlényt −
például egy legyet −, s ezt úgy próbálja kompenzálni, hogy ide-oda
rohangál a természetben, mint az anyját vesztett vadmalac. Nem kell
aggódni; Mr. Hooker a megfelelő időben majd előkerül; elvégre eddig
még mindig így volt, és semmi okunk feltételezni, hogy ezúttal másként
lesz.
Az a lényeg, hogy Mr. Hooker valóban előkerült, egy hozzá képest
marha nagy puskával. El nem tudtam képzelni, hogy a kis ember, aki
annyira a természet barátja, mi a fenét akarhat azzal a dióverővel a fák
között?
Nos, hogy Mr. Hooker mi a csodát akart a puskával, fogalmam sem
volt róla. Mindenesetre, amit láttam, úgy megdermesztett, mintha
jégcsapot dugtak volna a nyakamba.
Mr. Hooker ugyanis letette a puskáját a fűre. Óvatosan, nehogy kárt
tehessen vele egy arrafelé bóklászó éjszaki bogárban. Majd maga is a
puska mellé térdelt. Összetette két kezét, mintha imádkozni akarna.
Az volt a legmeghökkentőbb, hogy valóban imádkozott is. Előbb
csak halkan morgott, aztán egyre feljebb csavarta a hangerőt.
– Istenem, istenem, istenem! − hajtogatta és előre-hátra hajlongott,
mint az elmélyülten imádkozok a Siratófalnál. − Istenem, istenem,
istenem! Bocsáss meg nekem, bocsáss meg, bocsáss meg! Én nem
tehetek róla, nem tehetek róla, nem tehetek róla − hajtogatta
egyfolytában. − Szabadíts meg a gonosztól, a gonosztól, a gonoszoktól!
Meg tudtok nekem bocsátani? Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem!
Éreztem, hogy jeges kéz markolássza a torkom. Csak nem arra céloz,
hogy ő ölte meg a szüleimet? Mr. Hooker? De hát miért…?
Aztán újra reccsenést hallottam. Ismét száraz ágra léphetett valaki.
Ezúttal azonban aligha Mr. Hooker volt, elvégre még mindig a fegyvere
mellett térdelt. A reccsenés közvetlen közelről hangzott, így
feltételezhettem, hogy a szomszédos fa mögött rejtőzik valaki.
A Hold fenn járt ugyan az égen, ám a fák koronái elrejtették előlem.
Csak egy-egy kósza fénysugárnak sikerült átfurakodnia a fenyőágak
között.
Ekkor kiólálkodott valaki a szomszédos fenyő mögül.
Holdárnyékban állt, de azért annyira már hozzászokott a szemem a
félhomályhoz, hogy megállapíthassam, kicsoda. Karcsú nő volt, derekán
széles szíjjal, rajta a rendőrségnél megszokott kütyükkel. Bilinccsel,
fegyverrel, gázspray-vel.
Bush őrmester állt a fa árnyékában, csípőre tett kézzel, Mr. Hookert
figyelve. Láttam, hogy a keze, amely eddig a derékszíját szorította,
hirtelen leválik a szíjról és a fegyverére tapad. Éppen fel akartam
kiáltani, de valaki más megtette helyettem. Mégpedig egy bagoly.
Annak a fának az ágán huhogta el magát, amely alatt a rendőrnő állt.
A huhogásra mintha megtört volna a varázs. Mr. Hooker
felemelkedett, felkapta a puskáját és a ház felé iramodott vele. Bush
őrmester a szemével követte a mozgását, majd eleresztette a fegyverét.
Aztán olyan hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen megjelent.
Megráztam a fejem és csillapítani igyekeztem szívem dobogását.
Vajon mi a fenét jelenthet mindez? Miért van Mr. Hookernek fegyvere,
aki inkább maga halna meg, mintsem hogy más élőlényeknek elvegye
az életét. És Bush őrmester? Vajon le akarta lőni, vagy csak letartóztatni?
És mit jelenthet Mr. Hooker bocsánatkérése? Kitől kért bocsánatot és
miért?
A bagoly huhogott még egyet, s amikor a távolból ugyanígy felelt rá
„valaki”, suhogó szárnycsapásokkal elindult az erdő belseje felé.
Úgy gondoltam, ideje véget vetnem az esti sétának.

42

Másnap éppen a konyhában reggeliztünk, amikor valaki erőteljesen

hallózni kezdett a kocsifelhajtó előtt. Nagydarab, vörös képű férfi volt, a
kanadai rendőrség egyenruhájában. Amos barátságos invitálására
közelebb jött hozzánk, és illedelmesen megállt az ajtó előtt.
– Elnézésüket kérem, hölgyeim és uram − üdvözölt bennünket
kalapja karimájához értetve a mutatóujját. − Noel Frank őrmester
vagyok a helyi rendőrségtől.
– Szép jó reggelt, Mr. Frank − emelkedett fel Amos a székéről. −
Amos McDaniel vagyok, ő a feleségem, Barbara, a csinos hölgy pedig
az üzlettársam, Miss Deborah O’Hara. Hogyhogy még nem találkoztunk,
őrmester úr?
A vörös képű férfi levette a kalapját és elmosolyodott.
– Csak nemrég helyeztek ide, eddig Montrealban dolgoztam.
Mindenesetre örülök, hogy megismerkedhettem önökkel. Remélem, a
jövőben majd gyakran látjuk egymást. Ha valami problémájuk lenne,
csak keressenek fel Smoky Hillben.
– Nem ülne közénk, őrmester?
Frank őrmester sajnálkozva rázta meg a fejét.
– Sajnos, nem tehetem, Mr. McDaniel. Első a szolgálat. Nem néznék
jó szemmel a főnökeim, ha szolgálatban reggelizgetnék. Majd talán
egyszer, máskor.
– Úgy legyen − bólintott Amos. − Szolgálati körúton van?
Az őrmester megvakargatta a feje búbját.
– Az az igazság, hogy keresek valakit. S ha már erre vezetett az utam,
gondoltam, megismerkedem önökkel. Nem látták véletlenül errefelé az
illetőt? Egy rendőrnőről van szó.
– Rendőrnőről? − hökkent meg Amos. − Nem… nem láttuk.
Legalábbis én nem láttam. Azt hiszem, a hölgyek sem látták? Igaz,
hölgyeim?
– Sajnos, nem találjuk sehol − sóhajtott a rendőr. − Úgy tűnik, eltűnt.
– Ez meg hogy a fenébe lehet? − kérdezte Amos tréfásnak szánva a
kérdést. − Maguk felé csak úgy elvesznek a rendőrnők? Csinos volt
legalább?
Frank őrmester szeme hirtelen összeszűkült, mintha nem tetszene
neki valami.
– Nem kifejezetten − mondta. − Legalábbis nem az ízlésem.
– Lehet, hogy megelégelte az egyenruhát és lelépett valakivel?
– Nem hinném, Mr. McDaniel − rázta meg a fejét kedvetlenül a
rendőr.
Amos ekkor vette csak észre, hogy ezen a reggelen valamiért nem
ülnek a poénjai. Ettől aztán ő is komolyra váltott.
– Bocsássa meg, őrmester az idétlen viselkedésemet, csak tudja… ha
kiszabadul az ember a taposómalomból, hajlamos elereszteni magát.
Miből gondolják, hogy… történhetett valami vele?
– Megtaláltuk a kocsiját − mondta a zsaru.
– És… hol?
– A mocsár mellett.
Puff neki! Nem is tudtam, hogy mocsár is van a közelben.
– És? − hajolt előre Amos.
– Őt nem találjuk… sem a kocsi környékén, sem távolabb. Szóval,
nem látták és nem is tudnak róla semmit − tette fel a kalapját Frank
őrmester. − Akkor én most…
Felemelkedtem és felnyújtottam a kezem, mint az iskolában szokás.
– Azt hiszem, én… láttam a illetőt − mondtam. − Ha jól értettem,
Elena Bushnak hívják.
A vörös képű zsaru rám meresztette a szemét.
 – Beszélt is vele?
– Igen.
– Lenne szíves velem jönni, Miss O’Hara…
Felálltam. Ebben a pillanatban Amos is felpattant a helyéről.
– Hé, hé, hé! Álljon csak meg a menet! Mit akar ön ettől az ifjú
hölgytől?
– Ki szeretném kérdezni − mondta nyugodtan a zsaru. − Szeretném,
ha megmutatná, hogy hol találkozott Bush őrmesterrel.
– Rendben − emelte fel a kezét Amos. − Akkor mi is megyünk!
– Ön is találkozott vele, Mr. McDaniel?
– Én nem, de…
– Ez esetben Miss O’Hara is elég lesz. Önök ne zavartassák magukat,
kérem. Kijönne velem, kisasszony…
– Bocsásson meg − mentegetődzött már odakint a zsaru −, hogy
megzavartam a reggelijét.
– Ugyan már − legyintettem. − Szívesen segítek, ha tudok.
– Merre megyünk?
– Oda, a fák alá − mutattam. − Ott találkoztam vele.
Frank őrmester a mutatott irányba nézett, de nem mozdult.
– Maga hol volt?
– Én is ott. A fák alatt.
– És mit csinált ott?
– Levegőztem − mondtam. − Sosem jártam még ilyen helyen.
Ragyogott a Hold, susogtak a fák − szóval csodálatos volt.
– Nem tartott a medvéktől?
– Erre nincsenek medvék. Legalábbis nem lenne szabad lenniük.
– Éppen maga mondja ezt?
– Bush őrmestertől tudom.
– Meséljen el mindent, kérem.
Beszélni kezdtem. Amikor befejeztem, kérdőn néztem rá. Ő még
mindig a fákat vizsgálgatta, mintha feltételezné, hogy az eltűnt őrmester
mögöttük fekszik holtan.
– Vissza kellett volna jönnie még az éjszaka beállta előtt − mondta. −
De nem jött vissza. Kocsija a mocsár szélén áll. Szóval, azt mondta
önnek, hogy nem hisz a medvetámadásban? Nem hiszi, hogy az ön
szüleit medvék ölték volna meg?
 – Úgy tűnt, hogy kételkedik benne.
– Mit mondott még?
– Hogy felettesei lezárták az ügyet, ám neki kedve lenne folytatni a
nyomozást. Azt is hozzátette, hogy vigyázzak magamra.
– Bölcs tanács − biccentett a zsaru. − Nem mondta, hogy konkrétan
mit akar csinálni, vagy hogy hova megy?
– Sajnos nem.
A zsaru elgondolkodva nézett a ház felé.
– Meddig szándékozik itt maradni, Miss O’Hara?
– Talán pár napig.
– Értesítene, ha mégis meggondolná magát és hamarabb vissza
akarna térni az Államokba?
– Szívesen − mondtam. − Maga sem hisz abban, hogy a szüleimet
medvék ölték meg?
A zsaru lehajtotta a fejét, mintha azt latolgatná magában, hogy
meghallja-e egyáltalán a kérdésemet. Aztán úgy döntött, hogy
meghallja.
– Kénytelen vagyok − mondta.
– És… miért?
A zsaru a zsebébe nyúlt és egy puha, barna gombolyagot mutatott
felém.
– Ezért − mondta.
– Ez… micsoda? − nyögtem a gombolyagra meresztve a szemem.
– Medveszőr − felelte. − Egy kis csomó egy szürke medve
bundájából.
– Jézusom… hol találta?
– Egy tüskés bokor mellett. Egyébként nem én találtam, hanem Bush
őrmester. A kocsijában volt, az első ülésen.
– Most… mi lesz?
A zsaru megvonta a vállát.
– A szakértők majd elrágódnak rajta. A szülei holtteste mellett is
találtak medveszőrt; majd megállapítják, hogy ugyanarról a medvéről
van-e szó.
– Két medve volt − emlékeztettem.
– A szakértők majd mindent számba vesznek. Engem őszintén szólva
jobban érdekel, hogy hol lehet Bush őrmester?
 Megpöccintette a kalapja szélét és belépett a fák közé.
Visszasétáltam a házba.

43

A másnap reggel már a kertben talált, egy juharfa törzséhez

támaszkodva. Langyos volt a kérge, kellemesen simogatta a hátamat.
Behunytam a szemem, úgy élveztem a délelőtti napsütést.
– Miss O’Hara? − riadtam fel egyszer csak egy csendes, kellemes
hangra.
Kinyitottam a szemem. A kanadai zsaru állt előttem kezében a
kalapjával.
Ijedtnek látszhattam, mert megnyugtatón felemelte a kezét.
– Bocsásson meg, amiért megijesztettem.
– Nincs semmi baj − próbáltam meg mosolyogni. − Csak
elgondolkodtam egy kicsit. Mi újság, őrmester?
– Nem valami jó − felelte a zsaru visszatéve a kalapját a fejére. −
Megtaláltam Bush őrmestert. − Merev volt az arca, mintha kőből
faragták volna ki.
Ebben a pillanatban már pontosan tudtam, mit fog mondani. És azt
kívántam magamban, hogy bárcsak ne lennék itt, és bárcsak ne kellene
meghallgatnom, amit mond.
– Bush őrmestert meggyilkolták, Miss O’Hara − mondta a rendőr. −
Késsel ölték meg.
– Hol… talált rá? − kérdeztem behunyva a szemem.
– Egy kunyhóban a mocsár szélén. Levetkőztették és…
összekaszabolták. Esélye sem volt az életben maradásra. Mit szól hozzá,
Miss O’Hara?
Legszívesebben felüvöltöttem volna, mint téli éjszakákon a farkasok.
Aztán erőt vettem magamon és igyekeztem együtt forogni a
körülöttem forgó világgal.

44
Ezen az éjszakán meglátogatott Rio. Percek óta kopogott az ablakomon,
amíg végre hajlandó voltam meghallani. Úgy látszik, elbóbiskolhattam
egy kicsit. Pedig nem akartam elaludni. A fekete hajú asszonyt vártam.
Úgy éreztem, hogy a pók hálójába kerültem. Szükségem lett volna rá,
hogy kiszabadítson belőle.
Amikor felébredtem és kiugrottam az ágyból, a halk koppantások
egyre szaporábbak lettek. Mintha egy harkály dolgozott volna az
üvegen.
Rio Farmer ezúttal is elkápráztatott. Szürke nadrágot és szürke
pulóvert viselt, az arca nyugodt volt és… gyönyörű. Csak az
ókortörténeti múzeumokban látni manapság ilyen gyönyörű férfiarcot.
Úgy ugrott be a szobába, mint egy artista. Könnyen és ruganyosan.
Megállt a szoba közepén és felém fordult. Én még mindig azon
bajlódtam, hogy becsukjam mögötte az ablakot.
– Még nem aludtál, Debby?
– Még nem − hazudtam. − Gondolkodtam.
Futó mosoly suhant át az arcán.
– Indiszkrét lennék, ha megkérdezném, hogy min törted a fejed?
Úgy éreztem, mintha már ezer éve ismernénk egymást.
– Rajtad − mondtam.
– Sajnálom − dörmögte elpirulva.
Pontosan tudtam, mire céloz.
– Csak ennyi? − kérdeztem.
Rio arcán már nem ült mosoly. Inkább valami nagy-nagy elhatározás.
– Szerelmes vagyok, Debby − mondta. − Igazán és őszintén.
– Úgy látszik, ragályos − sóhajtottam. − Mert én is hasonlót érzek.
De azért megkérdezhetem tőled, hogy miért hagytál magamra?
– Éppen ezért − mondta.
– Ha lennél szíves, ezt részletesebben is kifejteni.
Rio letérdelt az ágyam mellé és átkarolta a lábamat.
– Azt szeretném, hogy… ezután velem élj.
– Még mindig nem magyaráztad meg, hogy…
Rio egyre szorosabban ölelte a lábam, és futó csókokat lehelt rá.
– Hát még mindig nem érted? Nem akartam, és most sem akarom,
hogy bajod essék. Féltelek, Debby. Nagyon féltelek. Azt szerettem
volna, hogy elkerüld ezt az átkozott vidéket. Úgy gondoltam, ha nem
jelentkezem, elhalasztod az utazást.
– Hogy kerülhetném el, amikor itt van a házam?
– Bármikor eladhatod.
– Azért jöttél, hogy üzleti tanácsokat adj nekem? Arra ott van Mr.
Hooker.
– Nem azért jöttem.
– Akkor miért?
– Hogy szeresselek. És hogy te is szeress engem.
– Hát akkor szeress − mondtam.
Rio mintha vívódott volna magában. Szája széle meg-megrándult,
mintha mondani akarna valamit, de aztán inkább hallgatott.
– Láttam odakint valamit… Debby − mondta döntő elhatározásra
jutva. − Éppen ezért azt gondolom…
– Hol láttál valamit? − kérdeztem.
– Hát… odakint. A fákon túl, a mocsárhoz közel.
– Az odakint már nem létezik − súgtam a fülébe. − Csak az idebent
létezik. Érzed?
– Igen.
– A Föld is megállt a forgásában. Ezt is érzed?
Mellemhez húztam a fejét.
– Igen − suttogta. − Érzem. Már ezt is érzem.
– A világ is megszűnt − suttogtam. − Lehullottak a csillagok. Nincs
semmi más az örökkévalóságban, csak te meg én. Tudod?
– Tu… dom − nyögte.
– Akkor mire várunk?
Hogy nyomatékot adjak a kérdésemnek, lehúztam magamról a
hálóingemet.
A holdfény besütött az ablakon. Széles fénycsóva terült szét a padlón,
mintha abban a pillanatban, ahogy a fát érte, olvadni kezdett volna.
Léptem kettőt és belecsobbantam az olvadt fénybe.
– Itt vagyok − suttogtam. − Ez vagyok én. És te?
Ő is vetkőzni kezdett. Közel jártam az ájuláshoz, ahogy néztem.
Mintha ráragadt volna a szemem. Ha megpróbáltam volna, sem lettem
volna képes elfordítani róla a tekintetem. De nem is akartam.
Néhány pillanat alatt az utolsó ruhadarab is lehullott róla. Ekkor
odalépett hozzám és megfogta a kezem.
 Amikor átkarolt, megszűnt körülöttem a világ. Egyetlen pillanatra
talán az eszméletemet is elvesztettem. Tétován simogatni kezdtem. Nem
tartott soká, de aligha hagytam simogatás nélkül egyetlen
négyzetcentiméterét sem. Azután ő következett. Kapkodók és idegesek
voltak a mozdulatai; nem egészen olyanok, mint amilyennek szerettem
volna. Mintha félt volna valamitől. Mintha tartott volna attól, ami
bekövetkezik. Pedig ahogy éreztem, nem volt oka rá.
– Vigyél az ágyba… kérlek − suttogtam a fülébe, miközben úgy
tapadtam rá, mint bélyeg a borítékra. − Vigyél az ágyba… nem bírom
tovább…
Amint az ágyra kerültem, hanyatt feküdtem és magamra húztam.
Ebben a pillanatban felbukkant valami a válla felett. Egy haragos nő
arca. Egy dühtől fuldokló nő arca. Szeme égett, mint a parázs, vékony,
fekete szemöldöke kígyóként vonaglott a szeme felett. Egyetlen töredék
pillanatra megpillantottam a kezét is. Hosszú, vékony valami volt benne.
Előbb kardnak vagy késnek gondoltam, aztán rádöbbentem, hogy pálca.
Fényesre lakkozott, vékony pálca, lapos valamivel a végén, ami úgy
leffegett rajta, mint a törött madárszárny. Sosem láttam még ilyet, mégis
pontosan tudtam, micsoda. Lovaglópálca.
Nem hallottam ezúttal a hangját, nem hallottam furcsa, angyalnyelvű
beszédét. Ezúttal a keze beszélt a szája helyett.
Összeszorított ajakkal csapott le rám. Nem hallottam a pálca
suhanását, nem hallottam a bőrfityegő csattanását a combomon, csak a
fájdalmat éreztem. Az egész testemet elöntő fájdalmat.
Mielőtt felsikolthattam volna, már Rio hátát érték az ütései. Úgy járt
a keze, mint a cséphadaró. Egyszer egy osztálykirándulás alkalmával
egy múzeumban láttam hasonlót. Az első telepesek ilyennel verték ki a
kalászból a magot.
Rio nagyot kiáltott és a hátához kapott. Arca eltorzult a fájdalomtól.
Az enyém is eltorzulhatott, mert Rio egyre rémültebben nézett rám.
– Úristen! − nyögte. − Mi volt ez?
Volt annyi lelkierőm, hogy ne áruljam el neki fájdalma igazi okát. És
az én fájdalmamét sem.
– Jól vagy… Rio? − lihegtem a fülébe.
Rio legördült rólam, miközben úgy nyöszörgött, mintha meglőtték
volna.
 – Uramisten… ez rettenetesen fáj!
– Micsoda? − lihegtem.
– Nem tudom, mi történt velem, Debby − nyöszörögte. − Egyszer
csak…
Az éjszakai betolakodó felém mutatta az ostorát. Egyszerre
megértettem, mit akar üzenni vele.
Ha nem hagyjátok abba, véresre verlek. Téged is, és őt is!
Mint gejzírből a forró víz, robbant ki belőlem a dac és a harag. Már
nem törődtem vele, hogy Rio ott van mellettem, és egyre csak a magáét
hajtogatja.
– Jézusom, Debby, mi a fene lehet ez? Úgy éget, mint a parázs!
Lehet, hogy valami állat vagy rovar…
Éles sikoly tört ki belőlem. Felemeltem az öklöm és megpróbáltam
felé sújtani. A kezem azonban meg sem moccant. Mintha kiszállt volna
belőle minden erő.
– Elég legyen ebből! − üvöltöttem szinte eszemet veszítve. −
Takarodj innen a fenébe! Amikor szükségem lenne rád, nem jössz,
amikor pedig a legkevésbé sem kívánom, itt teremsz, és… tönkreteszel
mindent. Igenis, szerelmes vagyok és igenis ki akarok próbálni mindent,
amit a szerelem csak adhat. Nincs jogod, hogy ezt tedd velem!
Semmihez nincs jogod! Egyszerű betolakodó vagy, betolakodtál az
életembe! Takarodj innen azonnal! Akkor is megteszem, amit akarok,
ha agyonütsz. Az övé akarok lenni, és az is leszek!
Ahogy aztán Rióra néztem, be kellett látnom, hogy ez utóbbi
kívánságom aligha teljesedhet be. Rio félájult volt a fájdalomtól és
alighanem a szavaimtól is. Azt hitte, hozzá beszélek.
– Miért mondod ezt, Debby? − hallottam elkeseredett hangját. − Én
nem tudom, mi történt velem… egyszerűen pokoli fájdalom állt a
hátamba…
Ismét a dac hullámzott át rajtam.
– Nem érdekel semmi! − dühöngtem. Bár már nem volt kinek;
álmaim kígyószemöldökű asszonya már nem volt a szobában.
– Gyere, szerelmem! − nyögtem, és megpróbáltam magamhoz húzni
Riót. − A szerelem és a fájdalom kéz a kézben járnak. Talán
megrántottad a derekadat…
Rio azonban sokkal jobban ki volt borulva, mint gondoltam.
 – Jaj, istenem, Debby, én ezt… nem bírom! Azonnal meg akarom
nézni, mi az…
Kiugrott az ágyból és nekiesett a villanykapcsolónak. Halk kattanást
hallottam, de nem követte világosság. Csupán a holdfény tocsogott a
szoba közepén a padlón.
Már nem csalogattam, hogy jöjjön oda hozzám, öleljen át, vagy
ilyesmi; szótlanul néztem, ahogy a sarokba tolt kis asztalkához ugrik,
felkapja róla a teli vizeskancsót és magára borítja. Ha lett volna kedvem,
megcsodálhattam volna tökéletes alakját, amint víztől csillogva állt a
szoba közepén. Ha élt volna valamirevaló szobrász a környéken, róla
mintázhatta volna meg Apolló istent, amint úszás után kijön a tengerből.
Bár fogalmam sem volt róla, hogy Apolló egyáltalán tudott-e úszni, még
így, meggyötörve sem hasonlíthattam máshoz.
– Jézusom, Debby! − lihegte. − Én… nem is tudom, mit mondjak…
Én még… sohasem jártam így. Egyszerűen nem tudom, mi történt
velem.
– Nem számít, szívem − mondtam némiképpen lecsillapodva. −
Megtörténik az ilyesmi.
– De ez… egyszerűen elképzelhetetlen! Mintha meg lennék átkozva
vagy mi.
– Lehetséges − mondtam.
– Képzelem, hogy mit gondolhatsz rólam − sóhajtotta. − Hidd el,
iszonyúan fájt. Mintha korbács sújtott volna le rám. Nem is egyszer,
hanem sokszor. Azt hittem, végem. Fáj a hátam, a mellkasom, az
ágyékom… a fenébe is!
Ekkor Rio ismét a kancsóért nyúlt, hogy kiigya belőle a maradékot.
Szájához emelte, ám ebben a pillanatban kinyúlt a semmiből egy
lovaglópálca és nagyot ütött rá. A kancsó darabjaira robbant szét.
Rémülten láttam, hogy egy üvegszilánk megsebzi Rio kezét, vér csepeg
a padlóra. Rio fájdalmasan felordít, és vele visítok én is.
Ő pedig ott állt ismét, közvetlenül az ajtó előtt. Fejét gőgösen
felemelve Rióra mutatott. Lebiggyesztett ajakkal lépett egyet felé; attól
tartottam, hogy ismét megüti. Szemöldöke vonaglott, mint a kígyó,
szája duzzadtan vöröslött az indulattól.
Itt a vég − gondoltam. − Valószínűleg félreértettem mindent. Nem az
őrangyalom ő, hanem éppen ellenkezőleg. Vérszomjas démon, aki az
életemre tör. Vagy inkább az életünkre. Vajon mit követhettek el a
felmenőim, hogy a Túlvilág ilyen kegyetlenül büntet bennünket?
Addig visítottam, amíg kivágódott az ajtó és Mr. Hooker robbant be
rajta. Jókora pisztolyt tartott a kezében és Rióra fogta.
– Mi a franc folyik itt? − ordította. − El akart valamit venni magától
ez a fickó? − kérdezte, készen rá, hogy lelője Riót.
Behunytam a szemem és megpróbáltam megállítani a körülöttem
forgó világot.
– El − sóhajtottam. − Csak sajnos nem sikerült neki.

45

Mr. Hookerrel nem volt sok problémám. Mondhatni semmi. Bár

aggódtam egy kicsit, hogy reggelinél majd kipakol a házigazdáknak, de
semmi ilyen nem történt.
Úgy tűnt, hogy Mr. Hooker már maga sem biztos benne, hogy nem
csak úgy álmodta-e a történteket.
Amos tett ugyan valami halvány megjegyzést, hogy mintha furcsa
zajokat hallott volna az éjszaka, de mivel nem vettem a lapot, nem
erőltette a dolgot. Elvégre erdőben voltunk, erdei állatokkal körülvéve,
bármelyik fajta üthetett a városlakó fülének szokatlan zajokat.
Rio pedig szépen elhúzta a csíkot. Úgy, ahogy már lassan kezdett
megszokottá válni. Miután felkapkodta a ruháit, gyorsvonati
sebességgel kiugrott az ablakon, és eltűnt a holdfényben fürdő fák
között. Eddig sem nagyon hiányolta rajtam kívül senki, ezután sem
körülötte forgott a társalgás.
Lassan kezdtem belenyugodni, hogy nem lesz vele könnyű dolgom.
Nehezebb lesz, mintha valóságos szüleimtől kellene megkérnie a kezem,
akik nagyon is rátartiak, és nem olyan férjet képzeltek el a lányuk
számára, mint amilyen ő. Nincs mese, valahogy meg kellene győznöm
álmaim asszonyát, hogy eressze el a kezem. Ha nem is mindörökre,
csupán néhány éjszakára. Ő azonban mintha elégedett lett volna a
művével, egyelőre nem került elő. Felszívta a túlvilág.
A lehetőségekhez képest méltósággal viseltem a csapásokat, egészen
addig a bizonyos napig. Akkor viszont kiakadtam. Nem is kicsit.
 Hogy az elején kezdjem, elutazásunk előtti reggelen kisétáltam a
juharfák közé, hogy búcsút vegyek tőlük. Alig egy hetet töltöttem
idefent, máris beléjük szerettem. Csak remélni tudtam, hogy az én
házamat is fenyők és juharok fogják körül. A rendőrnő meggyilkolása
miatt jobbnak láttam McDanieléknél tölteni a hetet. Néha elfogott ugyan
a vágy, hogy sétáljak át és nézzem meg a birtokom, de valamilyen
ürüggyel minden alkalommal elodáztam a dolgot. Majd Rióval együtt! −
biztattam magam.
Alig tettem néhány lépést, valaki megköszörülte mögöttem a torkát.
Idegesen fordultam hátra. A vörös képű, kalapos zsaru, Noel Frank
közeledett felém. Széles, kőből faragott paraszt arca kemény volt,
mintha gránitból faragták volna. Kalapja karimájához emelte a
mutatóujját, majd a juharfákra nézett.
– Látom, szeret közöttük sétálni − mondta. − Ha köztük vagyok, én is
más embernek érzem magam.
– Jobbnak vagy rosszabbnak? − kérdeztem.
– Másnak − mondta szűkszavúan. − Hallom, elutaznak.
– Holnap reggel − bólintottam. Aztán eszembe jutott a megölt
rendőrnő, Elena Bush. Ettől aztán egyszeriben elszállt a nyugalmam.
Jéggé fagyott a lelkem, mint nem egyszer életem során. − Vele
kapcsolatban… mi újság? − kérdeztem halkan.
– Az őrmesterre gondol? − kérdezte. − Semmi új.
– De azért folytatják a nyomozást?
– Természetesen − bólintott. − Legyen nyugodt, elkapjuk a
rohadékot.
– Gondolja, hogy az ő halála… összefüggésben lehet a szüleim
halálával?
– Nem tudom − mondta szomorúan. − Erre próbálok rájönni.
Elméleteket gyártok, aztán sorra elvetem őket. Az az igazság, hogy
képtelen vagyok rájönni, miért ölhették meg.
– Talán rábukkant valamire. Talán láthatott valamit… nem tudom.
Egyre inkább kételkedem benne, hogy medvék ölték meg a szüleimet.
Mr. Frank hosszasan nézett rám, majd megcsóválta a fejét.
– Nagyon szerette őket, igaz?
– Kiket? − hökkentem meg.
– Hát Mrs. és Mr. O’Harát.
 Nem egészen értettem, mire akar kilyukadni.
– Persze hogy szerettem őket − mondtam. − Ez a normális, nem?
– Nem mindenki gondolkozik így, ahogy maga. Engem is idegenek
neveltek fel… Jól megvoltam velük, de azért… soha nem voltam képes
úgy gondolni rájuk, mint a saját szüleimre. Ők sajnos az Ontarióba
fulladtak. De ez már régi történet.
Nem is értettem egészen, hogy miket mond. A nevelőszüleiről
beszélt, meg az igaziakról, akik a tóba fulladtak. Meg hogy én hogyan
gondolkodom a nevelőszüleimmel kapcsolatban.
– Kiről beszél egyáltalán? − húztam össze a szemem.
– Hát Mrs. és Mr. O’Haráról. A nevelőszüleiről.
Ez olyan ostobaság volt, hogy elnevettem magam.
– Óriási tévedésben van, őrmester − mondtam. − Nekem nincsenek,
és nem is voltak nevelőszüleim. Nekem igazi szüleim voltak. Honnan
vette ezt az ostobaságot? Valaki nyilván összekevert valakivel.
Mr. Frank gyanakodva nézett rám. Azt hihette, hogy el akarok
tagadni előle valamit.
– Ezt… komolyan mondja? − kérdezte.
– Nem is értem, miről beszél! − csattantam fel. − Nekem semmiféle
nevelőszüleim nem voltak. Debby O’Hara vagyok. A szüleim Jenny és
Ben O’Hara… Én nem is értem… Honnan veszi ezt a baromságot?
Szinte sikítottam a felháborodástól. Nem tudom, miért, de sikítani
támadt kedvem. Ha nem sikítok, talán kitört volna belőlem a zokogó
sírás.
Frank őrmester hallgatott. Mintha azt mérlegelte volna magában,
hogy nem kellene-e gyorsan visszavonulnia. Láthatóan emellett döntött,
mert ismét a kalapja karimájához emelte a mutatóujját.
– Hát akkor én… jó utat kívánok, Miss O’Hara!
Megfordult és menni akart. A kiáltásom azonban megállította.
– Várjon! − kiáltottam rá. − Tudni akarom, honnan vette ezt a
baromságot? Honnan vette, hogy az anyám… az apám… nevelőszüleim
voltak?
Mr. Frank közben elhatározhatta, hogy vállalja felvilágosításom
minden ódiumát, mert sóhajtott, előhúzott a zsebéből egy papírlapot és a
kezembe nyomta.
– Például innen.
 – Mi a fene ez? − kiabáltam tovább. − Mi az ördög van rajta?
– DNS-vizsgálati eredmény − mondta.
– Kinek a DNS-ét vizsgálták…?
– Az önét, Miss O’Hara.
– Ki a fene engedte meg magának? Honnan az ördögből…? És az
övékét… honnan?
Összevissza dadogtam, miközben úgy járt az agyam, mint a
szélkerék erős szélben. Közvetlenül az előtt, hogy vihar miatt
lekapcsolnák.
– Nem lenne jobb, Miss O’Hara, ha ezt az izét… máskorra hagynánk?
Őszintén sajnálom…
Odaugrottam hozzá és elkaptam a zubbonya ujját. Nem törődtem
vele, hogy esetleg támadásnak veszi, és talán még le is puffant.
Ő azonban nem puffantott le, hanem maga elé morgott valamit. Ma
már tudom, hogy saját magát korholta, amiért eljárt a szája.
– Jól van − mondta aztán nagyot nyelve. − Kérem, Miss O’Hara,
ezt… nem szabad − finoman lefejtette az ujjaimat a zubbonyáról. − Még
megláthatja valaki.
– Oké − kaptam le a kezem. − Nem fog csorba esni a méltóságán.
Azonnal mondja meg…
– Valóban ezt akarja…? − kérdezte bizonytalanul.
– Igen, igen, igen!
Frank őrmester bólintott.
– Rendben van, maga tudja. DNS-mintákat vettünk a szüleitől… azaz
Mrs. és Mr. O’Harától.
– A szüleimtől! És?
– Öntől is.
– Mikor? Hol? Ki vette?
Frank őrmester lehajtotta a fejét.
– Én.
– Hogy merészelte…? Mikor?
– Levettem néhány hajszálat a blúzáról. Maga észre sem vette.
– És?
– Hát… itt van a vizsgálat eredménye. Ők… nem az ön szülei. Ez
teljeséggel kizárható.
– Akkor kik az igazi szüleim?
 Frank őrmester megvonta a vállát.
– Ezt sajnos nem tudom. Ezt az Egyesült Államok megfelelő
hivatalaitól kellene megkérdeznie. Ha egyáltalán ők is tudják. Az
örökbefogadások nem publikusak, hogy finom legyek.
Mit érdekelt engem akkor, hogy mi publikus és mi nem…
Legszívesebben ismét nekiugrottam volna, ezúttal azzal a határozott
szándékkal, hogy kikaparjam a szemét. Ennek ellenére immár
meglepően fegyelmezetten csengett a hangom.
– Ez… egészen biztos?
Frank őrmester, talán hogy könnyítsen a lelkén, széttárta a karját.
– Mi a biztos ezen a világon?
Néhány perc alatt értelmet kapott sok minden a múltamból, amit
akkor nem tudtam megmagyarázni magamnak, később pedig
egyszerűen megfeledkeztem róla. Amikor apám többször is követelte
anyámtól, hogy mondjon el nekem valamit, amire anyám mindannyiszor
kitérő választ adott.
– Sajnálom, Miss O’Hara − mondta Frank őrmester. − Őszintén
sajnálom. De néha jobb tudni az igazságot, mint…
A többit már nem hallottam. Mint egy zombi, mentem be a házba, be
a szobámba, és levetettem magam az ágyra.
Oda, ahol még jószerével ki sem hűlt Rio helye.
Ezután elfeketedett előttem minden.
Olyan idegösszeroppanást kaptam, hogy még egy tapasztalt
idegösszeroppanó is megirigyelhette volna.

46

Amíg a kórházban feküdtem, volt időm elgondolkodni a történteken.

Persze csak ha nem aludtam. Bár az az igazság, hogy álmomban sem
szabadulhattam meg egészen a közelmúlttól; lassan, alattomosan, mint a
lopakodó betegség, belevette magát minden porcikámba, s amint szú a
fát, megpróbálta felmorzsolni a lelkem.
Lehet, hogy így önmagában túl költőinek, és talán túlzónak is tűnhet
a megállapításom, mégis ez volt az igazság. Beteg voltam fizikailag és
lelkileg egyaránt. A legrettenetesebb azonban az volt, hogy nem
lehettem biztos benne, rendbe jövök-e még valaha is. Az orvosok se
nem biztattak, se nem korholtak, ha látták, hogy olyat csinálok, ami egy
hozzám hasonlóan beteg embertől merőben szokatlan. Például gyakran
tettem hosszú, éjszakai sétákat a parkban, mégsem feddtek meg érte. Ezt
akkor úgy fogtam fel, hogy alighanem végérvényesen lemondtak rólam;
ma már tudom, hogy árgus szemekkel figyelték minden mozdulatomat,
és ha kellett volna, beavatkoztak volna. Azt hittem, senkit sem érdekel,
hogy éjszakánként kisétálok a kertbe, és reggelig vissza sem jövök.
Hogy mit csináltam ilyenkor? Többnyire egy padon ültem, és magam
elé bámultam. Vagy a Holdat néztem, ha éppen fenn volt az égen.
Közben még azt is hallani véltem, ahogy a szú a lelkem rágja. Persze
óvakodtam bárkinek is beszélni erről, vagy az elmúlt idők eseményeit
szóba hozni. Egy voltam a betegek közül, akinek nincs rendben valami
a fejében.
Látogatókat természetesen fogadhattam. Így történt, hogy az első
napok után, amikor az orvosok úgy ítélték meg, hogy nem kell tartaniuk
attól, hogy öngyilkos leszek vagy megölök valakit, meglátogatott
Mitchell seriff. Meghökkent grimasszal az arcán oldalgott be az ajtón,
kezében jókora virágcsokrot tartva. Nem is hittem igazán, hogy nekem
hozza, elvégre Mitchell nem az a típus, aki virágokkal a hóna alatt
rohangál idegösszeroppant némberek után.
Szóval, Mitchell seriff bedugta a fejét az ajtón, és halkan szólongatni
kezdett.
– Debby! Hé, Debby! Ébren vagy?
Akár úgy is tehettem volna, mintha aludnék, de mi értelme lett volna?
Előbb-utóbb úgyis találkoznom és beszélgetnem kell vele − arról nem is
beszélve, hogy magam is vágytam erre a beszélgetésre. Mitchell a titkok
tudója, talán hajlandó belőlük nekem is elárulni valamit.
– Hé! Debby! Ébren vagy?
Felkönyököltem az ágyon és bágyadt mosolyt csaltam a képemre.
– Isten hozta, seriff.
Mitchell seriff beóvatoskodott a szobámba. Lassan lépkedett, szinte
lábujjhegyen. Mintha nem illene a helyhez a csizmakopogás.
– Ezt… neked hoztam − mondta és felém nyújtotta a virágcsokrot. −
Nem tudom, milyen virág, de azt mondták… mármint a virágárus
mondta… tudod, Judy néni a sarkon, az izé utca sarkáról, hogy ez még
egészen friss, és… ha nem túl meleg és nem túl dohányfüstös szobában
tartják, sokáig nem hervad el. Szóval…
Kinyújtottam a kezem a takaró alól, felhajtottam a szélét és
kimásztam az ágyból. Mitchell seriff nem tudta, hova nézzen zavarában.
– Nem lenne jobb, ha addig kimennék, amíg…
– Felesleges − mondtam. − Látott maga engem eleget
gyerekkoromban. Adja csak ide a virágot. Beleteszem a vízbe.
Az ablakpárkányon állt egy virágváza, némi maradék víz is volt
benne, beleigazgattam a csokrot. Bár kissé vastag volt, a váza pedig
vékony, valahogy csak beügyeskedtem a virágokat a vízbe.
Mire visszafordultam, Mitchell seriff már megnyugodott. Főleg,
miután észrevette, hogy a mindegyre szétnyíló kórházi köpeny alatt
pizsamát viselek.
Elhúztam a fal mellől egy széket, és az ágyam mellé toltam.
– Ide üljön, seriff. Nem bánja, ha közben visszadőlök egy kicsit?
– Nem, dehogy, Debby − nyugtatott meg. − Azt csináld, ami
kényelmes. Különben hogy vagy?
– Jól. Egészen jól. Remélem, hamarosan kimehetek.
– Hát persze, Debby. Én is remélem.
– Mi a helyzet Kanadában? − kérdeztem.
Mitchell seriff elmosolyodott.
– Hallod, Debby, te aztán igazán mély benyomást tettél arra a
fickóra… izé… hogy is hívják?
– Noel Frank őrmesterre gondol?
– Azt hiszem, az a fickó beléd habarodott egy kicsit.
– Hova gondol, seriff?!
– De, de, jó szemem van nekem az ilyesmihez. Túlzottan is
érdeklődik irántad. Rendes fickónak látszik, és tehetséges is, ha már
ilyen fiatalon őrmester.
Hallgattunk egy kicsit. Mitchell seriff a csokrot bámulta, mintha azon
törné a fejét, hogy hogyan tudná sértődés nélkül visszaszerezni tőlem.
– Mi a helyzet Xiniával? − kérdeztem. − Még nem volt bent nálam.
Mitchell seriff megvakargatta a feje búbját.
– Hát… ő bizony lelépett, Debby. Akárcsak a fia, Carlos. Talán túl
sok volt nekik, ami veled történt. Gőzöm sincs róla, hova mehettek…
Ismét hallgattunk egy sort, majd felkönyököltem, megigazítottam a
párnámat, és szembenéztem vele.
– Miért nem mondta el nekem, seriff? Tudta egyáltalán?
Felesleges volt megkérdeznem. Persze hogy tudta. Tudnia kellett.
A seriff sóhajtott egy nagyot, aztán széttárta a karját.
– Hogy tehettem volna, Debby?
Természetesen igaza volt. Nem neki kellett volna felvilágosítania
róla, hogy Ben és Jenny O’Hara nem a vér szerinti szüleim.
– Azért, mégis…
A seriff megrázta a fejét.
– Ezt nekik kellett volna megtenniük, isten nyugosztalja őket.
– Tudja, hogy miért nem tették meg?
– Nem tudom, Debby − felelte. − Azaz dehogynem − javította ki
azonnal magát. − Bizonyára féltek elmondani.
– Miért… féltek?
– Ó, a jó istenit, Debby, hát valóban nem tudod elképzelni? Képzeld
magad a helyükbe, és képzeld magad a te akkori helyedbe. Mi történt
volna veled, ha egyszer csak a képedbe vágják, hogy nem az ő lányuk
vagy… Mármint úgy értem, hogy…
– Tudom, hogy érti.
– Nahát. Én nem tehettem semmit, és ezt nem mentegetőzésből
mondom.
– Nem figyelmeztette őket, hogy illendő lenne…
– Dehogynem, Debby − legyintett. − Ezt megtettem, ha nem is direkt
módon. Ha jól emlékszem, kétszer is megtettem. Megkérdeztem Bentől,
tudod, egy-egy sör mellett, hogy mi a helyzet veled kapcsolatban? Ben
az felelte, hogy ő gondolt már rá, sőt évek óta gondolkodik rajta, hogy
mikor kellene elmondaniuk neked az igazságot, de Jenny egyre csak
halogatja a dolgot. Hogy majd ha tízéves leszel, majd ha befejezed az
iskolát, majd ha húszéves leszel, és így tovább…
– Mit tud az örökbefogadásomról, seriff?
– Gyakorlatilag semmit − mondta Mitchell.
– Az égvilágon semmit? Ismerte őket már akkor is, amikor még… én
nem voltam?
– Hogyne ismertem volna.
– És?
– Mindig szerettek volna gyereket.
 – Gyakran beszéltek magának erről?
– Ezt azért nem mondhatnám. Ben nem volt beszédes típus, Jennyvel
pedig keveset találkoztam. Csak nagyobb ünnepeken akadtunk össze a
templom előtt.
– És?
– Egyszer csak megjelentek veled. Pólyás voltál, Jenny megmondta,
miről van szó. Örökbe fogadtak.
– Nem tud semmit ennek a körülményeiről?
– Semmit, Debby.
– Nem említették, hogy hogyan történt?
– Nem.
– Nem kérdezte?
– Ugyan miért kérdeztem volna? Úgy gondoltam, hogy ez a
legbensőbb magánügyük. Örültem neki, hogy rendbejöttek.
– Rendbejöttek?
– Jenny, bár csinos asszony volt, sokat szenvedett amiatt, hogy nem
lehet gyereke, és ez lassan kezdett meglátszani rajta. Amikor te az övék
lettél, egyszerűen kivirult. Én meg örültem neki. Úgy láttam, hogy
rendbejött az életük.
– Az anyám… illetve Jenny, meddő volt?
A seriff megcsavargatta a bajusza végét.
– Ezt nem tudom, Debby. Valószínűleg, ha… nem lehetett saját
gyereke.
– Előfordul, hogy a férfiban van a hiba.
– Sajnos, ezekről nem tudok semmit… de nem is akarok tudni. Most
már úgyis mindegy.
– Tudja, milyen hivatal intézi az ilyet?
– Hát… az az igazság, hogy utána kellene néznem. Nézzek utána?
– Nem fontos… legalábbis egyelőre nem.
– Amikor… felbukkantál, minden papírod rendben volt.
Vettem egy óriási lélegzetet.
– Nem tudja mégiscsak… kik voltak a… úgy értem…
– A vér szerinti szüleidre gondolsz?
Intettem, hogy rájuk.
– Erről semmit sem tudok, Debby. Azokon a papírokon, amelyeket
én láttam, nem voltak nevek.
 – Lehetséges ez?
– Hogyne lenne az. Bár… rettentően kínos nekem erről beszélnem,
Debby. Ismerlek, kedvellek, félig mintha a saját gyermekem lennél…
valahogy annyira ciki… ahogy te mondanád.
– Próbáljon elvonatkoztatni a személyemtől, seriff.
– Hogy próbáljak, amikor tudom, hogy rólad van szó!
– Azért csak próbálja meg.
– Hát… vannak olyan esetek, amikor egyszerűen csak ott hagynak
egy csecsemőt valahol. Ne mondd, hogy nem hallottál még ilyenről.
– Persze hogy hallottam.
– Nahát. Ott hagyják, de nem mellékelnek hozzá semmiféle papírt,
néha meg csak egy nevet firkantanak rá egy kis cetlire. A hatóságok
nem tehetnek semmit. Ilyenkor az állam veszi kézbe a kicsi sorsát.
– Gondolja, hogy valaha is… megtudhatom, hogy…
Mitchell seriff megcsóválta a fejét.
– Feltétlenül meg akarod tudni?
– Most úgy érzem, hogy igen. Talán. Nem tudom. Lehet, hogy
később… valamikor.
– Oké − bólintott a seriff. − Persze lehetséges az is, hogy nem is
mondtak le rólad… talán…
– Meghaltak?
– Lehet, hogy szerencsétlenség áldozatai lettek. Lehet, hogy nem volt
rokonod, aki örökbe fogadhatott volna… ezért aztán csecsemőotthonba
kerültél.
Eszelős dühroham száguldott át rajtam. Vajon mi a fenéért érdekel
engem, hogy kik voltak a vér szerinti szüleim? Lemondtak rólam, nem
kellettem nekik, akkor mi az ördögért fussak utánuk? Nekem a két
szülőm Ben és Jenny O’Hara volt, elvégre a vér nem minden. Ha nem is
az ő vérük folyik az ereimben, igazi szülők voltak, szerettek, felneveltek
és ha nem kerülök távolra tőlük… talán meg sem történt volna a
szerencsétlenség.
Mitchell seriff megérezhette, hogy mi megy végbe bennem, mert
felemelte a mutatóujját.
– Ne légy igazságtalan és dühös, Debby! Ki tudja, mi történt az igazi
szüleiddel.
– Nem vagyok dühös − tiltakoztam. Pedig az voltam. Haragudtam
rájuk, amiért eltaszítottak maguktól. Valamiért nem hittem benne, hogy
meghaltak volna. Lehet, hogy narkósok voltak? Ők szoktak lemondani a
gyerekeikről.
– Nem biztos, hogy megkeresem őket − mondtam.
Mitchell seriff felállt és menni készült.
– Hát… te tudod, Debby. Nem tudom, mit tennék, ha a helyedben
volnék. De ez most nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy rendbe jöjj.
Az a rettenetes tragédia és ez az örökbefogadási ügy… Még egy is sok
belőlük, nemhogy kettő. Gyógyulj meg, amilyen gyorsan csak lehet,
aztán, ha szükséged lenne rám, ismét elbeszélgethetünk. De ha nem
akarsz beszélni róla, én nem hozom többé elő a dolgot. Számomra
mindig Debby O’Hara maradsz.
Mitchell elment, magamra maradtam az ágyon.
Ereztem, hogy sírnom kellene, de nem tudtam.
Elapadtak a könnyeim.

47

Az ápolónő vékony volt, a szokásos fehér kórházi köpenyt viselte, száját

gézmaszk takarta el. Bár a maszk torzított valamit a hangján, azért jól
értettem, amit mond.
Fölém hajolt és megfogta a csuklóm. Tudtam, hogy a pulzusomat
számlálja.
Rövid ideig a csuklómon tartotta puha ujjait, aztán elengedte a
kezem.
– Rendben van − mondta. − A pulzusa oké. Akkor hát jöjjön az
infúzió.
Az ágyam végéhez állított infúziós állványra nézett, megfogta, és
közelebb tolta hozzám.
– Nincs melege, Debby? − kérdezte.
– Nincs − sóhajtottam, és nem is igen figyeltem arra, amit mond.
Nyomasztó gondolataim, és még nyomasztóbb feltételezéseim
tengerében fuldokoltam, inkább menekülnöm kellene, mintsem itt
feküdnöm ezen a nyomorult kórházi ágyon. De hát hova az ördögbe
menekülhetnék? A gyilkos a kígyóival és skorpióival bárhol utolérne.
Talán még a Déli-sark pingvinjei között is. És hol van Rio, aki
megvédhetne tőle? Hol van álmaim asszonya?
Az ápolónő letette a táskáját az ágyamra, a lábam mellé, kinyitotta,
és kihúzott belőle egy infúziós flakont. Gyors, szakavatott mozdulattal
feltette az állványra és figyelmesen nézte, ahogy megjelennek a
folyadékban az első buborékok.
– Jól van, Debby − mondta, miközben összecsattantotta a táskáját. −
Nyújtsa ki csak szépen a karját. Így ni. A branül rendben van. Most
rákapcsoljuk az infúziót.
Hagytam neki, hogyne hagytam volna. Éppen csak egyetlen
pillanatra jutott eszembe, hogy doktor Dobson vagy hogy az ördögbe is
hívják, éppen déltájban mondta, hogy elég már az infúziókból, nincs
rájuk többé szükségem. Persze lehet, hogy erre is rosszul emlékszem…
mint ahogy sok mindenre rosszul emlékszem. Esetleg doktor Dobson
megváltoztatta a véleményét. Ha kórházban fekszel, ne keress okokat;
hagyd, hogy csináljanak veled, amit akarnak, mégha ez ellentmond is
minden emberi logikának, aztán vagy megúszod, vagy nem. Ha
megúszod, örülsz neki, ha meg nem, hát nem lesz alkalmad reklamálni.
Abban a pillanatban azonban, ahogy rám kapcsolta volna az infúziót,
furcsa mozgás támadt a szemközti sarokban. Mintha forrni kezdett
volna a levegő. Forgott-pörgött, aztán megmerevedett. S a kúp alakúra
fagyott levegőből mintha csak egy égi kapun át érkezett volna,
megjelent előttem álmaim asszonya.
Azt hiszem, fel is kiáltottam meglepetésemben. Egyetlen pillanat
alatt megfeledkeztem az infúzióról: felemeltem a kezem, hogy intsek
neki. Az infúziós rendszer csöve kiesett valahonnan, és lehullott a
földre.
Kétféle hangot is hallottam egyszerre. Az egyik a nővér
felháborodott kiáltása volt.
– Mit csinál, hé? Mi a fenét csinál, Debby?
Felültem az ágyon, ellöktem az infúziós állványt és kiáltozni
kezdtem.
– Istenem, hát megjöttél végre?! Annyira vártalak… Azt hittem, már
sose jössz.
Aztán meghallottam a másik hangot is. Az angyalok nyelvét. Úgy
pattogott körülöttem, mintha szikrák pattogtak volna a levegőben.
 Ekkor már közvetlenül az értetlenül rám meredő ápolónő mögött állt.
Olyan volt, mint egy igazi istennő. Magas, karcsú, még a furcsa ruhán át
is látni véltem gyönyörű testét. S az arca is méltó volt hozzá. Bár sápadt
volt, de valahogy mégis barna. Fekete szeme haragosan villogott,
szépen ívelt szemöldöke kígyóként tekergőzött a szeme felett.
Igazi, tökéletes, túlvilági giccs volt, de mégis létezett.
Aztán már csak az ő hangját hallottam. Beszéde elnyomott minden
más hangot, mint a templomi orgona az emberi éneket.
Ültem az ágyamon mozdulatlanul; immár leeresztett kézzel, és
szerettem volna megérteni, miről beszél. Már nem is volt annyira szép
az arca: mintha eltorzította volna a harag. Tartottam tőle, hogy rám
haragszik. Bárcsak megérthettem volna ennek a furcsa nyelvnek az
érthetetlen szavait!
Biztos voltam benne, hogy engem korhol. Hogy nem teszek semmit a
saját érdekemben, hogy mindig másokra hagyatkozom, például őrá,
amikor bizonyos dolgokat magam is elintézhetnék. Csak fel kellene
kötnöm a fehérneműmet és keményen odacsapni! Ahogy ő is tette.
Odacsapni és kész! Az emberek azt tisztelik, aki odacsap!
Hogy hogyan értettem meg mindezt? Fogalmam sincs róla. Hiszen
nem értettem a nyelvet, csupán az akaratot éreztem a szavai mögött.
Nem jött közelebb hozzám és mégis mintha ott állt volna mellettem
és fogta volna a kezem. A másik kezem pedig megindult a maga útján.
Elkapta az infúziós palack nyakát és felemelte a levegőbe. Vagy
magától emelkedett a magasba? Ki tudja?
A nő kiáltott valamit, talán azt, hogy oké, bébi, gyerünk! Én pedig
vettem egy jókora lendületet és úgy csaptam fejbe az ápolónőt, hogy
majdnem magam is leestem az ágyról. Az ápolónő feljajdult és a
padlóra zuhant.
Álmaim asszonya megcsóválta a fejét, ám elégedettnek látszott.
Mintha olyasmi tükröződött volna az arcán, hogy látod, te kis hülye, így
kell ezt csinálni! Nem habozol, hanem odaütsz. Ezt jól jegyezd meg
magadnak!
Sok mindent szerettem volna elmondani neki; kérni, hogy ne menjen
el, hogy magyarázza el, mi történik velem, hogy miért látom őt, miért
nem tudok vele beszélni, kicsoda ő egyáltalán? Szerettem volna, de nem
voltam képes rá. Ő meg csak mosolygott, felhúzta kígyószemöldökét,
aztán szó nélkül lelépett. Ezúttal úgy, hogy még a levegő sem
hullámzott körülötte.
Ezután már nem emlékeztem semmire.

48

Mitchell seriff kezébe vette a kezem és megnyugtatón megsimogatta.

– Jól van, Debby, már nincs semmi baj, nekem mindent elmesélhetsz.
– Azt hiszem… meg akartak ölni − mondtam neki.
Mitchell összehúzta a szemöldökét.
– Hogyhogy meg akartak ölni? − hökkent meg. − Ki akart megölni?
– Egy ápolónő − mondtam.
– Hogy a fenébe?
Részletesen elmeséltem neki mindent. Hogy mi hogyan történt.
Csupán az éjszakai asszonyról nem szóltam neki egyetlen szót sem.
Mitchell seriff pislogott, mocorgott, a fejét vakargatta, majd amikor
befejeztem, szótlanul maga elé bámult. Hosszú másodpercekig csend
ülte meg a szobát.
Végül a seriff felemelte ágyam végébe tett kalapját, és meglegyezte
vele az arcát.
– Szóltál erről már valakinek, Debby? − kérdezte.
Tagadó válaszomra megkönnyebbülten bólintott.
– Arra kérlek, ne is szólj.
– Nem hiszi el, igaz? − kérdeztem sóhajtva.
Mitchell seriff visszatette a kalapját a lábamhoz.
– Őszinte legyek, Debby? − kérdezte. − Fogalmam sincs róla, mit
higgyek. Veled kapcsolatban soha nem mehet biztosra az ember. Nem
lehet, hogy csak álmodtad az egészet?
– Biztos lehet benne, hogy nem.
– Azt hiszed, hogy mindez a valóságban is megtörtént?
– Ha nem hinném, nem hívtam volna magát ide.
– És most mit vársz tőlem, mit tegyek?
– Nem tudom − válaszoltam. − De el kellett mondanom valakinek.
– Végül is jól tetted, hogy elmondtad − morogta. − Szóval mi is
történt? Meg akart ölni egy ápolónő?
 Megismételtem neki, amit egyszer már elmondtam: a nővér
előszedett a táskájából egy infúziós flakont, és megpróbált infúziót adni
nekem. Biztos vagyok benne, hogy nem kakaó volt az üvegben.
– Biztos, hogy táska volt nála? − kérdezte eltűnődve.
– Biztos.
– Ez már jelenthet valamit − morogta. − Mi a fenéért hordozna egy
nővér egy kórházban infúziós üveget a táskájában, mi?
– Hát ez az − mondtam. − Mi a fenéért?
– Ezután vágtad fejbe az üveggel, mi?
– Ezután.
– Csak úgy?
– Rádöbbentem, hogy mesterkedik valamiben − mondtam. − Doktor
Dobson ugyanis korábban közölte velem, hogy nem szorulok immár
infúzióra. Valahogy gyanús lett nekem a nő. Lehet, hogy az ösztönöm
riadóztatott.
– Az ösztönöd? − kérdezte gyanakodva Mitchell. − Mit nem adnék
érte, ha nekem is lenne ilyen ösztönöm. És ezután mi történt?
– Lekaptam az állványról az infúziós üveget és fejbe vágtam vele.
– Ezután?
– Nem emlékszem semmire.
– Hogyhogy nem emlékszel?
– Rövidzárlat. Kiment a biztosíték. Persze csak átvitt értelemben.
– Emeld csak fel a fejed, Debby!
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy miért, Mitchell elkapta a
nyakam és megmarkolta az egyik kezével. Ekkor döbbentem csak rá,
hogy Mitchell seriffnek mekkora tenyerei vannak. Mint egy pizzasütő
lapát.
Amíg egyenesen tartotta a fejem az egyik kezével, a másikkal
végigtapogatta a koponyámat. Méghozzá nem is valami gyengéden.
Kicsit fulladoztam, az igaz, de egyebet nem éreztem. Majd hirtelen
olyan fájdalom nyilallt a fejembe, hogy nagyot kiáltottam tőle.
Mitchell megijedhetett, mert gyorsan eleresztette a nyakam és
abbahagyta a nyomogatást is.
– Fáj − mondtam. − Nagyon fáj valahol. A fejem búbja körül.
Mitchell most már sokkal óvatosabban állt a tapogatáshoz.
– Itt? − kérdezte aztán megpiszkálva egy helyen a koponyámat. − Itt?
 – Pontosan ott.
– Jókora búb van a fejeden, Debby. Ha nem te csináltad, akkor más.
– Ezt hogy érti?
– Feltehetően leütöttek. Ha igaz, amit meséltél nekem, te leütötted a
nővért, valaki pedig leütött téged. Aztán eltüntette a gyanús üveget.
– Miért nem ölt meg?
– Passz.
Felvette a kalapját az ágyamról, és elgondolkodva nézett rám.
– Lehet, hogy elestél, beverted a fejed valamibe, és… csak
vizionáltad az egészet?
– Ha maga mondja…
Ettől aztán Mitchell seriff méregbe gurult.
– Na idefigyelj, Debby O’Hara! − kezdte − Elmondom én neked,
hogy mi a véleményem a történtekről. Ami az állítólagos merényletet
illeti, gőzöm sincs róla, hogy a valóságban is megtörtént-e, vagy csak
álmodtad az egészet. Ha akarod, kérdezősködhetek az orvosoktól és
ápolónőktől, de akkor el fog terjedni az egész városban, és mindenki
gyanúsan néz majd rád. Sokan emlékeznek még rá, hogy furcsa kislány
voltál, belekeveredtél egy sorozatgyilkosságba s a többi. A dicsőség
elszáll; nem úgy tekintenek majd rád, mint aki megoldotta az ügyet,
hanem úgy, hogy már akkor sem voltál egészen normális. Ráadásul még
valami túlvilági segítőd is van, amit én különben nem hiszek el. De
mások elhihetik. Ha nem akarod, hogy mindenki megforduljon utánad,
gúnyos megjegyzéseket tegyenek, a gyerekek pedig a nevedet fújják fel
a falakra obszcén szavak kíséretében, akkor jobban tennéd, ha befognád
a szádat. Egy nyomorult búbon kívül semmi bizonyítékod nincs rá, hogy
történt veled valami. Zűrzavaros gyerekkorral és egyáltalán, zűrzavaros
múlttal rendelkező nő vagy, Debby, akárhogy is tagadjuk. Én a barátod
vagyok, de kérdés, hogy mit tudnék tenni, hogy megvédjelek. Ezért
ismételten azt tanácsolom neked, hogy fogd be a csőröd. Azt talán ki
tudnám erőltetni a doktorokból, hogy már holnap kiengedjenek. Végül
is tiéd a döntés joga. Gondold meg, hogy mit szándékozol tenni.
Várakozva nézett rám, és ismét csak legyezni kezdte az arcát a
kalapjával.
– Már döntöttem − mondtam.
– Na és hogy döntöttél?
 – Megfogadom a tanácsát. Befogom a számat. Különben kösz, hogy
bejött.
– Tudod, hogy mindig a rendelkezésedre állok. Jól ismertem az
apádat, akarom mondani a nevelőapádat; ennyivel tartozom neki.
Nagyon sajnálom, ami velük történt, Debby… Ha tehetném, saját
kezemmel tépném ki a gyilkosaik szívét. Most pedig mennem kell, bébi.
Majd odakint találkozunk.
Ezzel aztán azt is tudomásomra hozta, hogy még egyszer nem óhajt
bejönni miattam a kórházba.
Ő elment, én pedig egyedül maradtam a kétségeimmel.
Valóban megtörtént velem az éjszakai kaland, vagy csak úgy
képzelem? Akkor viszont hogy került a búb a koponyámra?
Megráztam a fejem, és ismételten úgy döntöttem, hogy megfogadom
Mitchell seriff tanácsát, meghúzom magam és azon igyekszem, hogy
minél előbb kikerüljek innen.
Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz a következő lépésem.

49

Igyekeztem gyógyulófélben lévő betegként viselkedni, és magamba

fojtani a bánatomat. Nem a nevelőszüleim halála miatt voltam kiütve,
azt már valamelyest kezdtem megszokni: sokkal inkább Rio eltűnése
foglalkoztatott.
Az az igazság, hogy ott, a kórházi ágyon végérvényesen lemondtam
róla. Nem tudom, mi történt vele: lehet, hogy a cottage-ban történtek
örökre elvették a kedvét tőlem is és a sorozatgyilkos utáni nyomozástól
is. Azt sem tudtam, hogy nem vették-e őt is gyanúba a kanadai
hatóságok; elvégre elég zűrzavaros volt ahhoz az ügy, hogy bárkit
gyanúba foghassanak. Nos, egyszer aztán nyílott az ajtó, és besétált rajta
egy hatalmas virágcsokor. Akkora, hogy alig fért be az ajtón.
Hirtelenjében azt hittem, hogy a csokor önjáró, és ismét csak vizionálok
vagy álmodom. A csokor azonban egyre beljebb jött és egyszerre csak
kivillant mögüle Rio Farmer mosolygó arca.
Olyan vad öröm fogott el, hogy megfeledkeztem mindenről. Az
illemről − van még egyáltalán ilyen? −, arról, hogy kórházban vagyunk;
arról is, hogy elég hiányos az öltözékem − egyszóval mindenről.
Odaugrottam hozzá, és formálisan átgázoltam a csokron. Nem törődtem
vele, hogy néhány rózsának lerepül a feje, hogy valami a kezembe szúr,
átgázoltam rajta és Rio karjába vetettem magam.
Rio nevetett és félrelökte a virágokat. Ahogy a szemébe néztem,
olyan melegem támadt, hogy legszívesebben leszaggattam volna
magamról a ruhát, amiért különben nem is lett volna nagy kár.
Rio átölelt és a szemembe nézett. Aztán megcsókolt. Én pedig
elmerültem érzelmeim tengerében. Már nem érdekelt semmi: sem a
merényletek, sem a nevelőszüleim halála, semmi, semmi, csak az, hogy
vele lehessek!
Mivel a folyosón nagy volt a forgalom, az ajtó pedig kinyitva a
hátunk mögött, Rio óvatosan az ágyhoz kormányozott, felemelte a
takarómat, s mutatta, hogy bújjak alá. Abban az érzelmi viharban, ami
bennem tombolt, arra gondoltam, hogy ő is mellém bújik, és a nyitott
ajtónál, mindenki szeme láttára szeretjük majd egymást, de szerencsére
Rio nem ezt akarta. Éppen ellenkezőleg. Becsukta ugyan a hátunk
mögött tárva-nyitva álló ajtót, de nem bújt mellém. Egyáltalán nem.
Inkább a nyakamig húzta rám a takarót.
– Hát… itt vagyok, Debby − mondta mosolyogva. Apró vércsepp ült
a szája sarkában; talán én haraptam meg egy kicsit?
– Kösz, hogy eljöttél − súgtam neki és a kezem a kezét kereste. − Hol
voltál idáig?
– Hiszen még csak egy hete…
– Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
Rio lehajtotta a fejét. Azt a leggyönyörűbb férfifejet, amit életemben
csak láttam.
– Bocsáss meg, Debby… de végig kellett gondolnom mindent.
– Mi mindent? − kérdeztem.
Rio rám nézett. Úgy tele volt a szeme szerelemmel, mint a
virágünnepeken a felvonuló kocsik virággal.
– Az egész… eddigi életemet.
– No és… mire jutottál? − kérdeztem.
– Röviden vagy hosszabban kéred?
– A rövidebb is jó lesz − mondtam az ajtóra pislogva. Elvégre
bármikor bejöhetett valaki.
 – Nos, úgy gondoltam, hogy változtatnom kell rajta. Méghozzá
sürgősen.
– Ez… mit jelent? − kérdeztem a kezét szorongatva.
– Másért kell élnem, mint amiért eddig éltem. Azt hiszem, Debby,
hogy eddig nem is voltam egészen normális. Futottam valami után…
amiről azt hittem, hogy feltétlenül meg kell tennem. Amiről egyszer már
mintha beszéltem volna neked.
– És mi volt… az? − kérdeztem.
– A bosszú − felelte. − Semmi más, csak a bosszú.
– És… most?
Rio megrázta a fejét.
– Az utóbbi néhány napban volt időm végiggondolni az életem. Nos,
sokáig kellemes körülmények között éltem, szerető családban, aztán
egyszer csak megtörtént a tragédia. Ott maradtam egyedül, család nélkül.
Attól a pillanattól kezdve nem érdekelt semmi más, csak a bosszú.
Minden más elveszítette számomra a jelentőségét és az értelmét is. Mit
érnek az évek, ha ők nem lehetnek velem? Meghatároztatott számomra
az út, amelyen végig kell mennem. Nem az enyém többé az életem,
hanem azoké, akiket eltemettem. Sokáig, nagyon sokáig így volt ez; ezt
tartottam helyesnek és követendőnek. Közben nem vettem észre, hogy a
szörnyeteg üldözése közben magam is szörnyeteggé válók. Érzelem és
megértés nélküli szörnyeteggé. Úgy bolyongtam az emberek között,
mintha árnyékok lennének. Aztán egyszer csak történt velem valami.
Kíváncsi vagy rá, mi történt velem, Debby?
– Majd elmondod, ha akarod − mondtam.
– Persze hogy akarom. Most már semmi egyebet nem akarok, csupán
melletted lenni, veled beszélgetni, téged szeretni. Megváltoztattad az
életemet, Debby!
– Ahogy te az enyémet − mondtam. És boldog voltam, rettenetesen
boldog. Ebben a boldogságban feloldódni látszott a múlt; ha valaki azt
mondta volna nekem, hogy csak úgy tarthatom magam mellett Riót,
hogy mindörökre megfeledkezem a múltamról, a családomról, a
gyilkosságról, csak Riónak és csak érte élek, gondolkozás nélkül
megtettem volna.
Másképpen szólva, iszonyúan szerelmes voltam.
 50

Hosszú csókot váltottunk. Olyan hosszút, amilyet még soha senkivel.

Sőt ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy semmilyen
csókot nem váltottam még senkivel. Azok a próbálkozások, amelyek
eddig estek meg velem, gyakorlatilag a nagy semminek voltak
mondhatók. Itt születtem újjá, egy kórházi ágyon, a folyosóra nyíló
ajtóval szemben. S ha valaki látott is volna bennünket, nem hiszem,
hogy megütközött volna a dolgon. A kórházakban sokat csókolóznak. A
látogatók összecsókolják a betegeket − hol bánatukban, hol pedig
örömükben −, a férfiak a feleségüket vagy a lányukat, a nők a férjüket.
S ezek a csókok közel sem keltik ugyanazt az érzést a megfigyelőben,
mintha másutt születnének, más körülmények között. A kórházi
csókokban nincs erotika. Talán csak akkor, ha egy viruló kedvesnővér
adja középkorú, nős főnökének. Akkor viszont annyi, hogy filmet
lehetne forgatni róla.
Csókolózás közben arra is jutott időnk, hogy megbeszéljük a világ
legfontosabb dolgát. Nevezetesen, hogy miképpen tudnánk
megismételni a dolgot − immár zárt ajtó mögött.
Egyszer azonban minden véget ér: érzelmi kitörésünk is így járt.
Bejött két nővér, s mi úgy szétrebbentünk, mint a félénk tizenévesek.
Némán néztük, amint rendet tesznek a szobában, ami lényegében
széktologatásból állt. Aztán jelenős pillantásokat váltva kimentek a
folyosóra, de az ajtót nyitva hagyták maguk mögött.
Ebből megérthettük, hogy a nővérek nem kedvelik a kórházi
szerelmet. Félig suttogva, olvadó pillantásokat váltva örök hűséget
esküdtünk egymásnak. Megbeszéltük, hogy Rio hozzám költözik, én
pedig végre nekiállhatok… a minek is?
Fogalmam sem volt róla, mit kellene − és hogy mit is fogok tenni.

51

Egy hétig maradtam még a kórházban, s ezalatt végig kellett

szenvednem Barbara és Amos látogatását. A kettő közül Amost
viseltem nehezebben. És Amos sem jött szívesen hozzám. Mégis meg
kellett tennie.
– Hogy van, Debby? − kérdezte, amikor leült az ágyammal szemben
álló székre. Letette kötelező csokrát az ablakpárkányra Rio hatalmas
csokra mellé. Az ő virágainak már nem jutott váza; úgy hevertek
szegények Rio csokra mellett, mint hajléktalanok a hercegi palota
árnyékában. Szégyenkezve saját nyomorúságuk és viszonylagos
rútságuk miatt.
Amos alaposan megnézte magának a virágtengert, de nem kérdezte
meg, kitől kaptam.
Meg sem igen értettem, hogy mit kérdez. Annyira teli volt a szívem
Rióval, hogy aligha fért volna bele más is mellé. Nem tudtam másra
gondolni, csak rá.
– Azt hiszem… jól − mondtam. − Talán… jól.
Amos nyugtalanul pislogott rám, és azt hiszem, kicsit dühösen is.
– Mesélek magának valamit, Debby − mondta néhány másodpercnyi
hallgatás után.
– Igen? − kérdeztem, de még mindig nem volt oda az eszem.
– Nos… volt egy unokatestvérem − már meghalt szegény aki remek
futballista volt. Remélem, tudja, mi az?
– Hát hogyne − feleltem. − A futballista, az… futballista.
Vajon hogy fogunk aludni? − bukkant fel az agyamban a kérdés. −
Egy ágyban, vagy külön ágyban? Vajon Rio melyiket szeretné? Ha azt
mondja, hogy külön ágyban, megfojtom. Nem bírnám elviselni, hogy ne
érezzem a testét, amikor csak akarom.
– Kiváló futballista volt − folytatta Amos. − Első osztályú, igen nagy
jövőt jósoltak neki. Aztán egyszerre csak történt vele valami.
Vajon mit szeret enni? Az az igazság, hogy meg kellene tanulnom
főzni. Kétségbeejtő, hogy mennyire nem tudok. Igaz, nem is tanultam,
talán az anyám sem tudott. Emlékszem, Ben O’Hara zsákszámra hordta
haza a félig kész, előre csomagolt ételeket. Azokat melegítettük fel, de
gyakran hoztunk haza spagettit, pizzát, vagy kínai fogásokat is. Néha az
anyám rántott bordát csinált, de hogy hogyan, gőzöm sem volt róla.
– Meg sem kérdezi, mi történt vele? − kérdezte Amos.
– Dehogynem − nyögtem. − Nagyon érdekes. Mi történt vele?
Már rég nem tudtam, kiről is van szó. Halványan emlékeztem csupán
rá, hogy valami futballistát emlegetett az imént.
– Egy szerencsejátékon megnyerte a főnyereményt. Két és fél millió
dollárt.
Vajon mivel foglalja el magát szabadidejében? − kérdeztem
magamtól. − Szeret-e kirándulni − erre most korlátlan lehetősége lesz,
elvégre van egy cottage-unk Kanadában. Vagy nem nagyon szeret
kimozdulni hazulról? Még ünnepnapokon sem? Csak ül a tv előtt és
sörözik? Akkor nincs mese, nekem is ezt kell tennem.
– Szóval, két és fél millió dollárt nyert. És tudja, mit tett ezután?
– Nem − mondtam elmélázva. − Nem tudom.
– Nem futballozott többé. Tudja, miért? Azt mondta, hogy nincs már,
ami motiválja a játékra. Eddig is csak azért játszott, hogy egzisztenciát
teremtsen magának; házat vegyen, jó kocsit, s most, hogy hirtelen az
ölébe esett a gazdagság, nincs már miért játszania. Maga a játék nem
érdekli. És abba is hagyta.
Vajon szeret-e olvasni − töprengtem. − Színházba vagy moziba járni?
És vajon hogyan tud… vagy akar szeretni? Szelíden-e, mint a
tündérmesékben, vagy vadul, mint a rámenős történetekben? Mi lesz,
ha… megüt közben? Vannak, akik úgy szeretnek. Megütik a nőt, esetleg
meg is kötözik… Vannak, akik azt kedvelik, ha erőszakot tehetnek…
Jézusom, nem is merek rágondolni.
– Figyel rám, Debby? − hallottam Amos szemrehányó és egyúttal
dühös hangját.
– Meg is kötözik őket? − kérdeztem.
Amos úgy nézett rám, mintha nem lennék egészen normális.
– Ki kötöz? Mi kötöz?
Megráztam a fejem, és magamhoz tértem a kábulatból. Nem száz
százalékig, de azért többé-kevésbé már magamnál voltam.
– Az ápolónőre gondoltam − hazudtam. − Az imént bekötözték egy
beteg sebét…
– Nézze, Debby − vett mély levegőt Amos. − Azért meséltem el
magának ezt a történetet, mert nem akartam direkt magára rontani. Be
kell vallanom, hogy nincs futballista rokonom: csak kitaláltam az
egészet. Tudja, miért?
Mi a fenét akar ez tőlem? − riadtam fel. − És milyen futballistáról
fecseg itt összevissza?
 Amos McDaniel ekkor belátta, hogy semmiféle allegóriával nem
megy semmire; olyan vagyok, mint a holdkóros. Nem volt biztos benne,
hogy magamnál vagyok-e, mégis meg kellett próbálnia, hogy
megértessen velem valamit, ami igen fontos volt számára.
– Kérem szépen, Debby − fogta meg a kezem. − Tényleg jól van?
– Hát persze − csodálkoztam. − Hogyne lennék jól. Miért kérdi?
– Mert itt és most döntésre kell jutnia − mondta. − Tovább nem
várhatok.
Igyekeztem koncentrálni, bár nem mondhatnám, hogy sikerült
tökélyre vinnem a dolgot.
– Mi… vel? − kérdeztem, és megpróbáltam kihúzni a kezéből a
kezem. Még csak az hiányozna, hogy Rio váratlanul visszatérjen és
meglássa, hogy Amos a kezemet fogdossa.
– Ne! − kiáltottam hisztérikusan. − Eressze el a kezem!
Amos meghökkenve eleresztette.
– Bocsánat, én csak…
– Soha többé ne merje megfogni a kezem! − visítottam.
McDaniel ekkor felpattant és immár harag öntötte el az arcát.
– Rendben van, Debby, akkor beszéljünk nyíltan − mondta
keményen. − Döntenie kell, mégpedig azonnal. Sajnos, nem várhatok
tovább. Ha akarnék sem várhatnék, de én nem is akarok. Mivel
négyszemközt vagyunk, nyugodtan beszélhetünk. Sokáig nem tudtam
eldönteni, hogy maga kicsit furcsa lány-e, vagy éppen sült bolond; de ha
valaki megkérdezne, most már feltétlenül az utóbbira szavaznék.
Szerény véleményem szerint magát kiskorában fejre ejtették. Maga
bolond, Debby. Sült bolond. Én pedig nem tudok, és nem is akarok
együtt dolgozni egy sült bolonddal. Ha valaki bolondot vesz maga mellé
társnak, akkor lőttek az üzletnek. Kezdetben azt hittem, elboldogulok
magával, lassacskán beletanul az üzletmenetbe, de most már látom,
hogy hiú reményeket dédelgettem. Maga képtelen ellátni azt a munkát,
amit magának szántam. Azt hittem, jó társak leszünk, kiegészítjük
egymást, mint ahogy Bennel kiegészítettük. A maga apja…
– Nem volt az apám − tiltakoztam.
– Hogy? − kérdezte meghökkenve. − Mit beszél?
– Ben O’Hara nem az apám volt. Örökbe fogadott gyerek vagyok.
Amos zavartan sütötte le a szemét.
 – Ez komoly, vagy ez is csak valami őrült vízió?
– Kérdezze meg a seriffet.
Amos megvonta a vállát.
– Annál jobb. Azt akartam mondani, hogy maga nem sokat örökölt
Bentől − nem anyagiakra gondolok −, most már értem, hogy miért ilyen.
Ehhez persze nekem semmi közöm; magánemberként úgy viselkedhet,
ahogy akar, de társtulajdonosként nem állná meg a helyét. Nem akarom
sértegetni, Debby, nem vagyok az a típus, aki bántja a szerencsétleneket,
de ettől a pillanattól kezdve nem tekintem tulajdonostársamnak. Nem
kell izgulnia, nem kap kevesebbet a cégből, mint amennyire a törvény
szerint igényt tarthat. Ezután majd az ügyvédeim beszélnek magával…
Azért ha elfogad tőlem egy tanácsot…
– Mi lenne az? − kérdeztem. Közben arra gondoltam, hogy jó lenne
nászútra mennünk Rióval. Valahova messzire. A pénz nem játszik
szerepet, hiszen tehetős vagyok. Elmehetünk Hawaiira, vagy ahova
akarunk, és csak akkor jövünk vissza, ha már meguntuk a napozást, a
hűs hullámok kényeztetését, és a szerelmet a pálmafák alatt, szerelmet a
tengerparton, szerelmet az ágyban, szerelmet a szőnyegen, szerelmet
akárhol, csak sokat, sokat, sokat…!
– Vizsgáltassa meg magát egy pszichológussal, Debby − mondta
Amos. − Magának szakorvosra lenne szüksége.
Nem is vettem észre, mikor ment ki a szobámból.
Olyan szerelmes voltam, hogy ordítani tudtam volna.
A reménytől és a félelemtől egyaránt.

52

Barbara az ágyam szélére ült és megsimogatta a kezem.

– Szegény kislány − mondta. − Elkapott a gépszíj, mi?
Nem tudtam, mit akar ezzel mondani, de nem is érdekelt. Csak egy
dolog érdekelt: ma már együtt alszom Rióval. Délután hazamegyek, Rio
a lakásomban vár, és aztán már bármi megtörténhet. Bár hogy őszinte
legyek, én csak egyet akartam, hogy megtörténjék. Azt viszont nagyon.
– Szerelmes vagy? − kérdezte mosolyogva Barbara.
– Nem tudom − nyögtem. − Nem tudom, mi a szerelem.
 – Majd megtudod − mondta. − Ahogy látom, azért már sejted.
Tudom, hogy most hiába mondom neked, de mégiscsak el kell
mondanom; a szerelem gyakran félreviszi az embert. Olyan, mintha
kútba ugranál. Mintha egy szirénhang arra csábítana, hogy ugorj a
mélybe, mennyei boldogságra lelsz odalent. Nekem volt benne részem,
elhiheted. Nem Amosszal kapcsolatban, valaki mással, de a szerelem
óriási volt. Tudod, szívem, azok a lányok, akik a rúdnál táncolnak,
gyakran találkoznak férfiakkal, és gyakran találkoznak a szerelemmel is.
Csak éppen ezek a szerelmek nemigen tartósak. Intenzívek, az igaz;
olyanok, mint a csillagrobbanások; ha nem vigyázol, elégsz bennük,
csak aztán ahogy a felrobbant csillagok kihűlnek és csak sivár pusztaság
marad a nyomukban, így van ez ezekkel a szerelmekkel is. Azt mondom
neked, Debby, hogy lehetsz te szerelmes ahányszor csak akarsz, azért a
fejedet még nem kell elveszítened. Miért szakítanál Amosszal? Várd
meg, amíg visszatér a józan eszed.
– De hiszen én az eszemnél vagyok.
– Persze, persze, szívem. Kedvellek téged, még ha te nem is kedvelsz
engem; benned minden megvan, amit Amos egy cégtársban keres. Még
akkor is ezt mondom, ha a lelkem mélyén ott rejtezik egy kis
féltékenység is. Azt mondom neked, szívem, hogy ha kissé kijózanodsz,
beszélj még egyszer vele. Nem olyan hirtelen ember ő, éppen
ellenkezőleg; megfontolt fickó, és ha beszélsz vele, biztos megértitek
egymást. Én majd addig tartom a hátam miattad. Figyelsz rám
egyáltalán, Debby?
Legszívesebben az arcába kiáltottam volna, hogy egyáltalán nem
figyelek rá, nem érdekel, mit hord össze, elegem van belőle, a rúdból,
amelynél táncolt, s amelyet mindig felemleget, ha ki akar hozni a
béketűrésből. Elegem volt Amosból és a kórházból. Haza akarok menni
Rióhoz. Az övé akarok lenni… az övé akarok lenni…
Még a taxiban is ezt dúdoltam. A taxisofőr bizonyára megértette
frissen született dalom szövegét, mert vigyorogva vizsgálgatta a
tükörben a képem.
Korábban megállapodtam Rióval, hogy csak akkor telefonál, ha
közbejönne valami. Nem telefonált − talán bele is őrültem volna, ha azt
telefonálja, hogy valamiért el kell halasztanunk az első éjszakánkat −
ezért egészen biztos voltam a dolgomban. Elbocsátottam a taxit,
átmentem a kerten, és megálltam az ajtó előtt.
Istenem, hányszor álltam itt az iskolából hazatérve, miközben arra
gondoltam, hogy David, az iskola Adonisza, vajon észrevette-e, hogy a
tornaórán én bukfenceztem a legszebben.
Kinyitottam az ajtót, ledobtam a csomagomat és végigfutva a hallon,
a hálószoba felé igyekeztem.
A konyhában nem égett a villany, ezért biztos voltam benne, hogy
Rio a hálószobában van.
Majdnem elszédültem a várakozástól. Elképzeltem, hogy az ágyon
fekszik, mezítelenül, s amikor átlépem a küszöböt, szótlanul felém int.
Én sem szólok egyetlen szót sem, csak lehajigálom magamról a ruhát,
és odabújok mellé.
Úgy ugrottam be a hálószobába, mintha megbuggyantam volna.
És tulajdonképpen ez is történt velem. Elveszítettem a józan eszem a
vágytól és a szerelemtől.
Rio valóban az ágyamon feküdt. S ha nem is volt teljesen mezítelen,
ahogy korábban elképzeltem, sok ruha azért nem volt rajta. Ám, ami
rajta volt, az úgy beleégett az emlékezetembe, hogy halálom napjáig
sem halványodik el bennem.
Mint ahogy a véré sem. Ágyamat átáztatta a vér. Rio vére.
Csíkos, divatos boxer alsónadrágja vérben úszott, s vérben úszott
hófehér pólója is. És a teste, az a sokszor kívánt, gyönyörű férfitest is
merő vér volt. Jórészt már rászáradt a bőrére, bár még mindig maradtak
rajta jócskán csillogó foltok.
Rio behunyt szemmel feküdt az ágyon, mellkasa csak lassan mozgott,
mint akinek meg kell küzdenie minden csepp levegőért.
Hasán, az oldalán, a mellkasán vágott sebek húzódtak, mintha valaki
megpróbálta volna felboncolni, csak éppen negyed úton megunta a
dolgot és feladta a nehéznek ígérkező küzdelmet.
Leroskadtam az ágya mellé és csak sikoltottam, sikoltottam,
sikoltottam.
Még ma is itt visszhangzik a sikoltozásom a fülemben.

53
Mitchell seriff ezúttal sem volt valami virágos kedvében. Megcsóválta a
fejét, felakasztotta a kalapját a ruhafogasra, aztán leült az ágyam
melletti székre.
– Ez nem a korábbi szobád, mi? − kérdezte, pedig előre tudta a
választ. Visszahoztak a kórházba, de mivel elhagyott szobámat már
másik beteg lakta, hirtelenjében ebben a luxuslakosztálynak tűnőben
helyeztek el.
– Ez egy másik − mondtam.
– Abban nem volt ruhafogas, mi?
– Abban nem.
Mitchell seriff ismét megcsóválta a fejét és szomorúan nézett rám.
– Hát megint ide kerültél, Debby − mondta. − Meg vagyok én áldva
veled, bébi. Tudod, eleinte még örültem is neki, hogy visszajöttél. Arra
gondoltam, hogy lám csak, lám, mi lett a kicsi Debby O’Harából; a
végén még valamennyiünk büszkesége lesz. Gyógyszerkutató,
miegymás. Még Nobel-díjas is lehet belőle, s ezzel nemcsak a saját,
hanem városunk hírnevét is öregbíti. Bizony, akkor még örültem neked,
Debby. Ismertem apádat, anyádat, földhöz sújtott, ami velük történt, de
te legalább itt vagy és dicsőséget hozol az O’Hara névre. Ki a fene
gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Ha tudtam volna, bottal kergetlek
ki a városból. Különben válaszolnál nekem egyetlen kérdésemre? Csak
egyetlenegyre, aztán akár el is tűnök a balfenéken.
– Mi lenne az? − sóhajtottam.
– Te mit gondolsz magadról, Debby? Azt-e, hogy normális vagy,
vagy magadban te is meg vagy győződve róla, hogy nem vagy egészen
az? Lehet, hogy skizofrén vagy, vagy hasonló. Te mit gondolsz erről?
– Most kell válaszolnom rá?
– Most kérdeztem.
– Azt hiszem… teljesen normális vagyok.
– Oké. Jó tudni, hogy legalább te biztos vagy benne. De mi van
akkor, ha mégiscsak skizofrén vagy, lelkem? Két lény lakik benned: az
egyik a tehetséges, szép és fiatal kutatónő, Debby O’Hara, a másik egy
szörnyeteg. Nos?
– Azt hiszem… nincs két egyéniségem. Csupán Debby O’Hara
vagyok.
– Akkor viszont mivel magyarázod, hogy úgy járnak a nyomodban a
szörnyűségek, mint a kutya a gazdája után? Amióta csak visszajöttél,
balhé balhét követ. Meg tudod ezt magyarázni?
– Még nem − mondtam. − De meg fogom.
– Dicséretes elhatározás − bólintott. − Szóval, azt akarod, hogy
higgyek neked, hogy alapjában véve normális nő vagy, csak valami átok
sújt, vagy mi. Régebben, még annak idején azt sustorogták az emberek,
hogy sokat vagy együtt Octavia nénivel. Tudod, a barátnőd, Patrícia
nagynénjével.
– Tudom.
– Azt is tudod, hogy egyesek szerint Octavia néni varázsló volt?
– Maga elhiszi ezt?
Mitchell seriff legyintett egyet.
– Hogy én mit hiszek, vagy mit nem hiszek, az más kérdés. Tudod,
mit olvastam a minap az interneten? Egy kiemelkedő tudósokból álló
testület kijelentette, hogy bizonyos elemi részecskék, tudod, olyan kis
szarok, hogy látni sem lehet őket, egyszerre több helyen is létezhetnek.
Itt is, meg ott is. Érted te ezt? Mert én nem. Márpedig akkor, ha a
tudósok szerint valami egyszerre itt is meg ott is lehet, és ezt nekem el
kell hinnem, miért ne hihetném el, hogy Octavia néni a szellemekkel
cimborált? És miért ne hihetném el, hogy te eltanultad tőle és te is velük
cimborálsz? Ezek a túlvilági akárkik visznek téged a bajba. Nem állítom,
hogy te gyilkolsz, vagy hogy te követsz el merényleteket mások ellen,
de hogy valaki elköveti őket, az biztos. Van ehhez valami hozzáfűzni
valód?
– Nincs − mondtam.
– Sokan azt rebesgetik, hogy van egy védőszellemed, vagy micsodád,
aki vigyáz rád, és… esetleg csinál is bizonyos dolgokat a nevedben.
Vagy arra kényszerít, hogy te csináld, és ha megcsináltad, nyomban
feledkezz is meg róla.
– Nem hiszem, hogy ez történne velem − mondtam.
– Jól van, te tudod, kislány. Mindenesetre a zsaruk már itt vannak a
gyilkosságiaktól, én már csak mellékszereplő lehetek ebben az ügyben.
De figyelmeztetlek, Debby, szorul körülötted a hurok. Vigyázz, kérlek,
magadra! Bármit megtennék érted, jóllehet nem tudom, hogy egyáltalán
mit tehetnék. Mindenesetre gondold meg, hogy mit mondasz… ők nem
ismernek téged gyerekkorod óta, és nem… hm… kedvelnek. Hát csak
vigyázz velük, kislány. Sok szerencsét kívánok neked.
Megveregette az arcomat és elment.
Még végig sem gondolhattam a beszélgetésünket, máris megjelent az
ajtóban két FBI-ügynök és folytatódott a cirkusz.

54

Nem kis meglepetésemre a két ügynök nem próbált sem megenni, sem
megfélemlíteni, inkább barátságosan viselkedett velem. Ettől persze
még nem olvadtam el: vártam, hogy elkezdődjék a jó zsaru - rossz zsaru
játék, de ez sem kezdődött el. A fekete bőrű, afroamerikai ügynök −
Harrisnek hívták − udvariasan és megértőn viselkedett velem. A másik
sehogy, mert egész idő alatt meg sem mukkant. Úgy bámult ki az
ablakon, mintha végtelenül unná az egészet.
Néhány bevezető mondat után a fekete képű férfi a tárgyra tért.
– Felteszek önnek néhány kérdést, Miss O’Hara − kezdte. − Tudja a
szabályokat, ha bármit mond…
– Tudom − bólintottam.
– Ha esetleg ügyvédért kívánna telefonálni…
– Nem óhajtok − mondtam.
– Akkor kérdezhetek?
– Kérdezzen − bólintottam.
– Ki ez a Mr. Rio Farmer?
Elmondtam neki, kicsoda. Arról természetesen nem szóltam, hogy mi
fűzi hozzám. Kizárólag arról beszéltem, hogy ki volt. És hogy a
sorozatgyilkost üldözi.
– Igazán? − kérdezte az ügynök. − Imádom az amatőröket. Hogy
került össze vele?
Elmondtam, hogyan. Mindkettőnk családját kiirtották, ezért
megkeresett, hogy hátha a segítségemmel közelebb jut a
sorozatgyilkoshoz. Hátha tudok valamit, ami segítheti a nyomozását.
– Na és tudott ilyet?
– Sajnos nem. Különben Mr. Farmer tévesen feltételezte, hogy úgy
gyilkolták meg a szüleimet. Medvék ölték meg őket.
– Maga adott lakáskulcsot Mr. Farmernek?
 – Én − bólintott.
– Miért? − kíváncsiskodott.
– Nem volt hol laknia, a szálloda pedig drága. Nálam jól ellakhatott
volna.
– Eeeegen. Volt valami maguk között? Ha nem akar, ne válaszoljon
erre a kérdésre.
– Nem volt − mondtam. − Semmi nem volt köztünk.
Valószínűleg ő is arra gondolt, amire én. Az tényleg nem volt
köztünk. Sajnos.
– Értem − mondta. − Nem említette önnek, hogy valaki az életére
akarna törni? Vagy valami furcsaságot, ami esetleg erre utalhatna?
– Nem emlékszem rá − mondtam.
– Mit gondol, miért feküdt bele az ön ágyába?
– Megbeszéltük, hogy ő ott fog aludni, én pedig a másik szobában.
Az már az ő ágya volt. Ebben az értelemben legalábbis.
– Értem. Mikor beszéltek erről?
– Egy héttel korábban. Itt a kórházban.
Az ügynök elgondolkodva nézett rám.
– Megtaláltuk a kést, amellyel Mr. Farmert kis híján megölték. Az
ágy alatt volt. Furcsa, hogy maga nem vette észre.
Nyeltem egy nagyot.
– Akkor… olyan állapotban voltam, hogy talán még egy vízilovat
sem vettem volna észre a szobámban.
– Mitől bukott ki annyira?
– Még kérdezi? − sóhajtottam. − Egy halottnak látszó férfit találok a
szobámban, az ágyamban, vérben fürödve, és maga azt kérdezi tőlem,
hogy mitől voltam kibukva?
Megértőn bólintott egyet.
– Tehát nem vette észre a kést. Mi csinált azután, hogy kissé
magához tért?
– Telefonáltam Mitchell seriffnek.
– Egyáltalán nem is látta azt a kést?
– Persze hogy nem láttam. Hogy láthattam volna?
– Pedig az ön kése volt, akarom mondani, a szülei kése.
– Nem tudom, milyen kései voltak a szüleimnek − vontam meg a
vállam. − Még nem néztem szét tüzetesen a konyhában.
 – Xinia Morales, a házvezetőnője persze ismerte a késeket?
– Hogyne ismerte volna. Ő volt a házvezetőnő. De miért kérdezi?
Az ügynök széttárta a karját.
– Mert a kés nyelén, amivel szépen kidekorálták Mr. Farmert, Mrs.
Morales ujjlenyomatát találtuk meg. Más ujjlenyomat nem volt rajta.
– Az az ujjlenyomat korábban is rákerülhetett a késre − mondtam. −
A merénylő pedig kesztyűben dolgozhatott.
– Erre mi is gondoltunk − bólintott az ügynök −, csakhogy akadt egy
szemtanú, aki látta bemenni a merénylőt a házba. Az egyik szemben
lévő ház asszonya, Mrs. Fulham.
Nem ismertem semmiféle Mrs. Fulhamet. Nyilvánvalóan az én
elköltözésem után került a szomszédságunkba.
– Tudja, mit látott? Egy szőke hajú asszonyt, amint bement a házba.
Pillanatok alatt kinyitotta az ajtót, és el is tűnt mögötte.
– Hogy nézett ki az az asszony?
– Mrs. Fulham szerint, mintha… Mrs. Morales lett volna. Bár ennek
a nőnek szőke volt a haja. Van ezzel kapcsolatban valami megjegyzése,
Miss O’Hara?
– Nincs − mondtam. − Különben hogy van Mr. Farmer?
– Egészen jól. Csúnya, de könnyű sérülései vannak.
– Mi a helyzet az állítólagos Mrs. Moralesszel?
– Találtunk egy szőke parókát az utca sarkán egy szemetesedényben.
Megpróbálunk DNS-mintát venni róla. Akárcsak a késről.
– És… velem mi a helyzet?
– Azt hiszem, egyszer még majd be kell mennie a rendőrségre
tanúskodni. Apropó, nincs valami ötlete azzal kapcsolatban, hogy miért
akarhatta a merénylő megölni Mr. Farmert?
– Fogalmam sincs róla.
És valóban nem is volt.
Egyelőre.

55

Amint az ajtó bezáródott az ügynökök mögött, a szoba közepére

meresztettem a szemem, mintha lenne ott valaki. Egy hívatlan, és mégis
annyira várt látogató.
Hiába reméltem, nem volt ott senki, csupán porszemecskék
szálldostak az ablakon beáramló napfényben.
– Nem vagy véletlenül itt? − kérdeztem a porszemektől.
Nem válaszolt senki a kérdésemre.
– Mert ha itt lennél, mondanék neked valamit.
Csak a porszemek repdestek zavartalanul a mennyezet felé.
– Akármire megesküszöm neked, hogy mostantól kezdve egy új
Debby O’Harát látsz − mondtam. − Olyat, amilyet szeretnél, és amilyet
mindig is szerettél volna. A gyengék elpusztulnak, az erősek az ő
holttesteiken át kapaszkodnak egyre feljebb. Nem szép dolog, de a világ
már csak ilyen. Bizonyára akkor is ilyen volt, amikor te éltél − ha éltél
egyáltalán valamikor. Mostantól kezdve elég a sírásból-rívásból, elég a
szerelemből és a vágyódásból. Szerettem valakit… vagy talán még most
is szeretem, és látod, mi lett a vége? Majdhogynem megölték miattam.
Ez volt az ára, amiért annyira hülye voltam. Majd meglátod, mennyire
más leszek ezután. Akár még büszke is lehetsz rám, ha annyira
akarod… Hallod egyáltalán, mit mondok? Válaszolj valahogy, kérlek!
Ebben a pillanatban kattant valami a fejemben, majd éles fájdalom
cikázott át rajta. Mintha villám sújtott volna belém. Önkéntelenül is a
halántékomhoz kaptam. Még a fájdalom hirtelen leereszkedett ködén át
is láttam, hogy a porszemek megváltoztatják az irányukat, és már nem
felfelé szállnak, a mennyezet felé, hanem összevissza kavarognak a
levegőben. Egyetlen pillanatra mintha egy emberi alak kontúrjait
jelenítették volna meg előttem.
Minden eddiginél erősebb fájdalom hasított belém, majd egyszerre
megszűnt.
Megérkezett a válasz a túlvilágról.

56

Az alacsony, vörös hajú, szemüveges orvos erőszakolt részvéttel nézett

rám.
– Sajnos nem tudok jó hírrel szolgálni, Miss O’Hara − mondta −,
bármennyire is szeretnék.
 – Ez mit jelent? − kérdeztem összeszorult torokkal. Kívülről
természetesen nem látszott rajtam semmi. Nemhiába gyakoroltam a
takaróm alá bújva majd egy hétig, hogy akár a legrosszabb hírt is képes
legyek rezzenéstelen arccal elviselni.
– Hát… nem jót.
– Meg fog halni? − kérdeztem.
Láttam, hogy a doktor szemében aggodalom csillog, és mintha kissé
hátrébb is húzódott volna tőlem. Bizonyára szemrehányásokkal illeti
magát, amiért nem hozott kísérőt a beszélgetésünkre.
– Valamikor, minden bizonnyal − próbált meg mosolyogni. − A
sebeitől biztosan nem. Csupán könnyebb sérüléseket szenvedett.
– Akkor mi a baj?
– Mentális zavarai vannak − mondta a doktor.
Annyira meglepődtem, hogy majdnem kiestem új szerepemből.
Legszívesebben felpattantam volna, hogy kirázzam a köpenyéből, és
hogy a köpennyel együtt az igazságot is kirázzam belőle.
– És ez mit jelent?
– Pillanatnyilag nem tudja, kicsoda.
– Hogyhogy nem tudja?
– Valaki másnak képzeli magát, mint aki valójában.
Nehezen fogtam fel, amit mondott, de azért megpróbálkoztam vele.
– Azt mondja… másnak képzeli magát? Kicsodának, az isten
szerelmére?
A doktor levette a szemüvegét és együtt érzőn nézett rám.
– Egy… szerzetesnek − mondta.
Alig tudtam megszólalni a meglepetéstől. S amikor megszólaltam,
inkább makogtam, mint beszéltem.
– Szerzetes… nek? Miféle szerzetesnek?
– Egy középkori szerzetesnek.
– Honnan… tudja?
– Beszéltem vele. Először azt hittem, láza van, de nem volt. Aztán
beszéltem egy pszichiáter kollégával, aki szerint bizonyos fizikai
sérülések következményeképpen néha előfordul, hogy egyeseknek
személyiségzavaraik támadnak.
– És ezek… meddig tartanak?
A doktor széttárta a karját.
 – Valamennyien Isten kezében vagyunk. Ne haragudjon meg a
kérdésemért, de… kije önnek Mr. Farmer?
– A… barátom − mondtam.
– Értem. Nem tudja, él valahol közeli hozzátartozója, akit értesíteni
lehetne?
– Én vagyok a közeli hozzátartozója − mondtam.
A doktor megvakargatta a feje búbját.
– Nem vagyok ugyan felhatalmazva bizonyos kérdések megvitatásra,
de jobb, ha tisztában van valamivel, Miss O’Hara.
– Azt akarja mondani, hogy évekig is eltarthat, amíg meggyógyul?
Nem tesz semmit, szívesen magamhoz veszem.
Az orvos megcsóválta a fejét.
– Ne hozzon gyors döntéseket, Miss O’Hara. A meggondolatlan
elhatározások néha megmérgezik az életünket.
– Láthatnám… őt?
– Természetesen. Jöjjön velem.
Megálltunk az ajtó előtt, amely mögött Rio feküdt.
– Sajnos nem mehetünk be hozzá − mondta a doktor. − Nem a
mentális állapota miatt, amiatt nyugodtan bemehetnénk, inkább a sebei
miatt, nehogy behurcoljunk valami bacilust. Nemrég zajlott le néhány
fertőzéses perünk: a kórház vezetése emiatt fokozott óvatosságot rendelt
el, és… Ezen a kis ablakon át benézhet hozzá.
Mindenre fel voltam készülve, minden borzalomra, ám ez teljesen
felesleges volt. Amint benéztem az ablakon, egy vakítóan fehér ágyra
esett a tekintetem. Az ágyban feküdt ugyan valaki, de egy
négyzetcentimétert sem sikerült megpillantanom belőle. Úgy
összevissza volt kötözve, mint egy múmia. Akár Tutanhamon is lehetett
volna.
– Alszik − mondta a doktor.
– Honnan tudja?
– Látja, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa?
Nem láttam. Gyakorlottabb szem kellett volna hozzá, mint az enyém.
– Hogy beszéltek vele… így?
– Naponta átkötözik. Egyébként a szája szabadon van, ha most nem
is látszik. És a testét sem borítja mindenütt kötés. Bár aki megvagdosta,
alapos munkát végzett. Mintha fel akarta volna szeletelni. Óriási
szerencséje, hogy belső szerveket nem értek a vágások, inkább csak a
bőre sérült meg.
Levegő után kapkodtam, és ezt igyekeztem úgy tenni, hogy ne vegye
észre. És talán úgy is, hogy én magam se vegyem észre. Tartanom
kellett magam az új szabályokhoz.
– Köszönöm, doktor − mondtam neki, amikor lefelé lépkedtünk az
alattunk lévő emeletre vezető lépcsőn. − Előbb én szabadulok ki innen,
aztán őt is kiszabadítom.
– Hát… gondolja meg jól, Miss − mondta a doktor, és felém
nyújtotta a kezét. Mintha kicsit tovább tartotta volna a kezében a
kezemet, mint amennyi feltétlenül szükséges egy búcsúkézfogáshoz.
Úgy látszott, tetszem neki.

57

Amos alaposan meglepődött, amikor megjelentem a birodalmában,

akarom mondani a birodalmunkban. Az ajtómon még ott díszelgett a
névtáblám: dr. Deborah O’Hara. Amikor Mimi jelentette neki, hogy itt
vagyok és beszélni szeretnék vele, úgy viharzott ki az ajtaján, mint a
megriasztott kutya az idegen udvarból.
– Debby! − nyögte, miközben rémülten nézett rám. − Azt hittem,
még…
– Kijöttem a kórházból − mondtam. − Azt mondták, kijöhetek.
Beszélni szeretnék magával, Amos.
Beinvitált a szobájába. Leültetett, majd zavartan megkérdezte, hogy
óhajtok-e inni valamit. Mondtam, hogy most kivételesen jót tenne egy
pici pohárka brandy.
Mimi behozta az italokat, majd anélkül, hogy rám pillantott volna,
sietősen távozott.
Miután felhajtottam a brandyt, Amos is lenyelte az italát, aztán
megköszörülte a torkát.
– Mit tehetek önért, Miss O’Hara? − kérdezte még mindig zavartan.
− Látom, kiengedték…
– Csak Debby − mondtam. − Mostantól kezdve csak Debby vagyok
neked. Különben nem volt komoly a dolog. Alighanem enyhe sokkot
kaptam a rémülettől. Képzeld magad a helyembe, Amos. Hazamegyek
és egy összevagdalt fickó hever az ágyamon. Nem is tudtam
hirtelenjében, kicsoda.
– De… Rio volt?
– Ő.
– Hogy jutott be hozzád?
– Adtam neki kulcsot − mondtam. − Nem volt hol laknia.
Mr. McDaniel szemérmesen lesütötte a szemét.
– Nem akarlak faggatni, Debby, de…
– Van valami kifogásod ellene? − kérdeztem.
– Nincs, egyáltalán nincs. Ez a magánügyed.
– Én is így gondolom.
– És most hol van?
– Jelenleg még a kórházban, aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy
magamhoz veszem.
– Úgy érted… hozzámész feleségül?
– Mint beteget veszem magamhoz − mondtam. − Eszemben sincs
férjhez menni.
– És mi a szándékod… úgy általában?
Kifelé böktem, ahol a névtáblámat láttam az ajtón.
– Ne vedd le a táblát az ajtómról.
Amos felugrott, átkarolt és cuppanós puszit nyomott a homlokomra.
– Istenem, ezt is megértem! Biztos vagy az elhatározásodban,
Debby?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor hát… Isten hozott a csapatban!

58

Nem tudom, miért, de Barbarával valahogy jobban meg tudtam értetni

magam, mint Amosszal. Annak ellenére, hogy haragudnom kellett volna
rá az apámmal történt afférja miatt. Csakhogy rövid idő múltával azt
vettem észre, hogy egyáltalán nincs már bennem harag. Talán nem is
volt sosem. Tisztában voltam vele, hogy Ben O’Hara legalább annyira
hibás abban, ami történt, mint ő.
 Barbara megtudta Amostól, hogy mit határoztam, ezért amikor
berontott a szobámba, amelyet éppen akkor kezdtem átrendezni egy
kicsit, fülig ért a szája jókedvében.
– Istenem, Debby, jól hallom, hogy mit határoztál? − Odalépett
hozzám, mintha meg akarna ő is csókolni, de aztán megelégedett
annyival, hogy megsimogassa a hajam. − Isten bizony, rettenetesen
örülök neki. Már azt hittem, felszeded a sátorfádat. Sajnos, olyan idegen
vagyok ebben a városban, mint egy utazó ügynök. Ha elmentél volna,
talán be is kattantam volna… Szóval, rettenetesen megörültem, amikor
Amos azt mondta, hogy mégiscsak maradsz. Tegnap még rohadtul el
voltam keseredve. Ki az ördöggel barátkozzak, ha te is elmész? Jól
teszed, ha maradsz, bár azért arra figyelmeztetlek, hogy vigyázz
Amosszal.
– Mire vigyázzak? − kérdeztem kíváncsian.
– Hát… hogy is magyarázzam? Amos néha lehetetlenül tud
viselkedni.
– Például? Becsap az osztozásnál?
Barbara legyintett egyet.
– Erre ne is gondolj, szívem. Amos olyan tisztességes, hogy néha
már belefájdul tőle a fejem. Ha fizetnie kell valakinek, centre
kiszámolja a fizetnivalót. És ebben nincs semmi túlzás, szívem. Képes
öt centet is odaírni az összeg végére. Szóval, olyan pedáns, hogy bele
lehet dögleni. És sajnos, ezt másoktól is elvárja.
– Tőlem vajon mit vár el?
Barbara beleült egy karosszékbe és felrakta a lábát egy másik
ülőkéjére.
– Hogy mit vár el tőled? Valószínűleg azt, hogy nyisd ki a szemed.
– Nyissam ki? Hogyan?
– Úgy, szívem, hogy mindig az lebegjen a szemed előtt, hogy hol
lehet egy ingatlant megcsípni, amit aztán busás haszonnal tovább lehet
passzolni. Olvass újságokat és csípd fülön a lehetőségeket.
– Nem tudom, alkalmas leszek-e rá?
– Biztos vagyok benne. Régóta figyellek, Debby. Te ideális társa
leszel Amosnak. Ne értsd félre, nem úgy gondoltam. Bár… eleinte,
bevallom, kicsit féltékeny voltam rád.
– Most már nem vagy? − kérdeztem.
 Barbara határozottan megrázta a fejét.
– Már nem, Debby. Azóta megismertelek. Te nem olyat keresel, mint
Amos.
– Hát milyet? − sóhajtottam.
– Másfélét. Amos a realitások embere. Semmi más nem érdekli, csak
az, amit meg lehet fogni, meg lehet tapogatni, meg lehet enni. Számára
ebből áll a világ.
– Gondolod, hogy számomra nem?
– Egészen biztos, hogy nem. Benned Amoshoz mérten túl sok az
érzelem. Téged az is érdekel, ami a felszín alatt van. De mondd csak, mi
van a fickóddal?
– Rióra gondolsz? − kérdeztem.
– Ne játszd meg itt nekem magad, kisanyám − mosolygott. − Persze
hogy rá gondolok. Annyit tudok, hogy megúszta a támadást. Amos
szerint valaki igyekezett felaprítani. Azt mondta, egy kínai szakács sem
csinálhatta volna jobban. Ne haragudj rám, csak bolondozom − mondta,
kinyújtotta a kezét és megsimogatta a karom. − Tényleg boldog vagyok,
hogy nem passzolod el a cégből rád eső részt és együtt maradhatunk,
ezért aztán örömömben butaságokat fecsegek. Szóval, hogy van Rio?
– Állítólag egy kisebb vágás nyoma marad meg csak rajta.
– Sose bánd − legyintett. − Legfeljebb kissé markánsabb lesz a képe.
Egy férfi arcán jól mutat a sebhely. Valahogy még férfiasabb lesz tőle.
Amikor a rúdnál táncoltam, volt egy Kleist nevű fickó, legalább négy
vágás volt a képén. Esküszöm, Debby, levert a víz, ha rám nézett, pedig
úgy egyébként nem is tetszett nekem. A lányok szinte könyörögtek,
hogy vele hálhassanak. Szóval, mi van a fiúval?
– Baj − mondtam. − Nagy baj. És nekem is, miatta.
– Jézusom! − kapott a szívéhez. − Csak nem csinált fel?
– Szerzetes lett − mondtam.
Barbara megmerevedett. Mintha szoborrá változott volna.
– Mi a fenét mondtál, szívem?
– Jól hallottad. Szerzetes lett.
– Miféle szerzetes?
– A doktor szerint középkori.
Barbara nyelt egy nagyot, majd felemelte a kezét.
– Tisztázzunk valamit, szívem. Most vagy én hülyültem meg, vagy te
beszélsz hülyeségeket.
Szépen, rövid szüneteket tartva elmeséltem neki mindazt, amiről úgy
gondoltam, hogy jobb, ha tőlem tudja meg. Barbara úgy hallgatta, hogy
még lélegzetet sem vett közben. Amikor befejeztem, tátott szájjal
bámult rám.
– Ez… komoly? − kérdezte remegő hangon. − Nem szívatsz, Debby?
– Dehogyis szívatlak! − tiltakoztam. − Tutira igaz az egész.
– Megáll az ész! − sóhajtotta. − Én ilyet még nem pipáltam. Volt a
rúdnál táncolok közt is egy lány, időnként annak is elborult az agya és
mindenféle baromságot képzelt magáról, de hogy szerzetes legyen
valaki… És mit mondott a doki, meddig marad így?
– Gőze sincs róla − vontam fel a vállam. − Lehet, hogy rövid ideig
tart csak… de az is lehet, hogy évekig.
Babonából sem akartam kiejteni azt a szót a számon, hogy örökké.
– Akkor most mit tervezel, Debby?
– Először is a segítségedet kérem.
– Mondd, szívem! Ha tudok, segítek. Csak azt ne kérd, hogy apáca
legyek a kedvéért.
– Kellene mellé valaki. Egy ápolónő, vagy micsoda.
Barbara kimeresztette a szemét.
– Haza akarod vinni?
– Mi mást tehetnék?
– Jól meggondoltad, Debby?
– Igyekszem nem gondolkodni rajta.
– Azt pedig rosszul teszed − mondta. − Nem akarok beavatkozni az
életedbe, de nem egészséges dolog egy mentálisan beteg valakivel
együtt élni. Mi lesz, ha egyszer úgy dönt, hogy megöl?
– Eggyel több vagy kevesebb, mit számít az?
– Már akartam is kérdezni, szívem, hogy nem jöttél még rá, miért
akarnak téged hidegre tenni?
– Nemcsak engem, hanem téged is.
Barbara megcsóválta a fejét.
– Éppen a minap beszélgettünk rólad Amosszal. Amos szerint
valahogy összetévesztettek veled. Tudod, mire gondol Amos? Hogy kell
lennie valaminek a múltadban, ami miatt ki akarnak nyiffantani.
Mitchell seriff említette, hogy gyerekkorodban, majd az egyetemi éveid
alatt is… elkaptál néhány gazembert. Nem lehet, hogy a rokonaik vagy
a barátaik akarnak bosszút állni rajtad…?
Barbara egyszer csak az órájára nézett, és csicsergett valamit, hogy
hova kell mennie. Jószerével nem is hallottam, mit mond: egyre csak
Rión járt az eszem. Vajon visszakapom-e még valaha is épen és
egészségesen?
Barbara az ajtóban visszafordult − már félig tárva volt az ajtószárny
− és rám kacsintott.
– Na és milyen szerető a te remetéd?
Felemeltem a kezem és a hüvelykujjammal mutattam, hogy első
osztályú.
Amikor becsukódott az ajtó, visszaroskadtam a székemre és a
karfájára hajtottam a fejem.
Ha nem fogadtam volna meg magamnak, hogy soha többé nem
sírok-rívok, elbőgtem volna magam.

59

Ezek után természetes volt, hogy visszatérjek Mr. Hooker iskolapadjába.

Ezt persze jelképesen értem; oktatásomra immár az én hivatali
szobámban került sor. Igyekeztem felvenni a korábban elejtett fonalat, s
néhány nap alatt sikerült felidéznem mindazt, amit eddig tanultam tőle.
Még Mr. Hooker is elégedett volt velem, pedig nemigen szokott
dicsérgetni. Balhézni annál inkább.
Kezdődött azzal, hogy bejött a szobámba, szemügyre vett, leült, és
levette a szemüvegét.
– Tisztázzunk bizonyos dolgokat − mondta. Láttam rajta, hogy
roppant izgatott.
– Oké. Tisztázzunk − bólintottam, s valami olyasmire gondoltam,
hogy bizonyára nem érzi elég gyorsnak a szakmabeli fejlődésemet.
– Csak úgy tudom tanítani magát, ha béke van a lelkemben −
mondta.
Majd eltátottam a számat meglepetésemben.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy most nincs benne béke?
– Azt − bólintott Mr. Hooker.
 – És… miért nincs?
– Mert a maga személyisége zavar engem.
Puff neki! Csak néztem rá tanácstalanul, mint aki véletlenül a sínekre
keveredett, és nem tudja eldönteni, hogy a közeledő vonat vajon
elrobog-e mellette egy másik sínpáron, vagy telibe találja.
– Ezt nem gondolhatja komolyan − mondtam. Vártam, hogy valami
tréfa süljön ki az egészből.
– De komolyan gondolom! − kiáltotta dühösen. − Nagyon is úgy!
Csak hebegni-habogni tudtam a meglepetéstől.
– Most akkor… mi legyen? Én nem… is tudom…
– Azt még csak el tudnám viselni, hogy tanítsam, de így nem!
Egyáltalán nem!
– Hogyhogy így? − motyogtam tanácstalanul.
– Először is nézzen a tükörbe − mondta az ember nagyságú
falitükörre mutatva. A tükör nem az én kívánságomra került a szobámba;
Amos gondolhatta úgy, hogy jó, ha van egy akkora tükör a háznál,
amelybe tetőtől talpig beleférek.
Belenéztem. A megszokotthoz képest kissé nyamvadtabb voltam, de
még elviselhető. A szemem alatt húzódó gyászkarikáktól eltekintve
szemrevaló csirke lehettem.
– Belenéztem − mondtam aztán felé fordulva. − Mi nem tetszik
magának rajtam?
– Nézzen a blúzára − vezényelt. − Ez elviselhetetlen.
Rögvest a blúzomra esett a pillantásom. Nem értettem, mi nem
tetszik neki rajta. Nem volt ronda vagy elviselhetetlen. Ha én terveztem
volna a színeit, talán másmilyen lett volna, de szerintem így sem volt
ízléstelen.
– Melyik szín nem tetszik rajta? − kérdeztem naivul.
– Az egész nem tetszik − dühöngött. − Ha sokat izeg-mozog,
kipottyan belőle a melle.
Nagyot nyeltem. A fenébe is, mit képzel magáról ez a fickó?
– Majd nem izgek-mozgok − mondtam.
– És a szoknyája. Rettenetes.
– Azon mi nem tetszik?
– Úgy kidomborítja a fenekét, mintha nem is lenne magán semmi.
Igyekeztem nem felugrani a helyemről és nem ráordítani, hogy
azonnal takarodjon ki a szobámból.
– Ilyen a divat − mondtam neki.
– Köpök a divatra! − kiáltotta. − Vagy felöltözik rendesen, vagy…
– Vagy? − kérdeztem.
– Nem foglalkozom többé magával.
– Majd foglalkozik más − feleseltem immár kifejezetten dühösen.
Mr. Hooker lenézőn rám vigyorgott.
– Ebben a szakmában én vagyok a legjobb; ha tudomásul akarja
venni, ha nem. Kutyaütőktől akar tanulni?
– Nem − sóhajtottam. − Magától akarok tanulni. Ez esetben mit
csináljak?
– Öltözzön fel rendesen.
– Öltsek csadort?
– Nem is rossz ötlet, de nem feltétlenül szükséges. Keressen
magának valami illedelmesebb ruhát.
– Jó, majd keresek − adtam meg magam.
Ettől Mr. Hooker úgy megenyhült, hogy majdnem elsírta magát.
– Istenem, Debby, kérem, ne haragudjon rám. Egyszerűen nem
vagyok képes a tudásom legjavát adni, ha mindegyre magán legeltetem
a szemem, és képtelen vagyok összpontosítani. Hiába harcolok ellene,
egyszerűen nem megy. Ugye megérti?
Kénytelen voltam. Ettől a naptól kezdve muszáj volt még a
legmelegebb napokon is hosszú szoknyát és kosztümfelsőt viselnem, ha
Mr. Hooker órája következett.
Egy idő után már nem is esett nehezemre.

60

Attól az időtől kezdve, hogy visszatértünk Kanadából, figyelni kezdtem

a környezetemet. Igyekeztem eszembe vésni minden ismerősöm minden
egyes mozdulatát, hogy nem árulják-e el magukat valamivel. Biztos
voltam ugyanis benne, hogy ha a merénylőt nem is, de a merényletek
kiagyalóit köztük kell keresnem.
Akárhogy is forgattam az agyamban a lehetőségeket, nem jutottam
előbbre. Arra azonban esküt mertem volna tenni, hogy a merénylő vagy
merénylők ismét jelentkezni fognak. Aki fejébe vette, hogy kihúzza a
másikat az emberiség nagy leltárkönyvéből, az nem hagy fel addig a
próbálkozással, amíg nem sikerül a terve, vagy őt magát nem húzzák ki
belőle.
Számtalanszor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért
akarnak megölni? Az örökségem miatt? De hiszen, ha megölnek sem
juthat senki a vagyonomhoz, még Amos sem. Kinek állna érdekében
elpusztítani? Sokféle variációt gondoltam végig, de egynek sem adtam
reális esélyt. Hiába figyeltem árgus szemekkel Amos tevékenységét,
amelyet persze előtte részletről részletre alaposan megbeszéltünk,
semmi olyat nem észleltem, amiből bármi gyanúsra következtethettem
volna.
Azok alatt a hetek alatt, amíg Rio a kórházban volt, jelentős
előrehaladást értem el a vállalati gazdálkodás megismerése terén. Mr.
Hooker nemhiába öntötte vödörrel a fejembe mindazt, amit egy
folyamatosan bővülő vállalkozás első emberének tudnia kell, egyre
inkább megvilágosodtak előttem a dolgok. Lassan kezdtem felfogni,
hogy egyáltalán mit is csinált az apám és Amos. Mert nemcsak azzal
foglalkoztak, amit Amos az első napokban elmesélt nekem. Cégünk
nemcsak vett és eladott, mint egy szatócsbolt, hanem be is fektetett. Új
befektetési alapokban vásárolt részt, papírjaikkal kereskedett − és
mindezt Mr. Hooker szigorú felügyelete alatt.
Lassan az is világossá vált számomra, hogy Mr. Hooker lángész. A
lángész minden rigolyájával és kacifántosságával együtt. Mégis, ha
összehasonlítjuk a természetéből fakadó kellemetlenségeket azzal a
haszonnal, amit tanácsaival hozott nekünk, ég és föld volt a különbség.
A haszon Himalájaként emelkedett a kellemetlenségek fölé.
Egyre inkább azon vettem észre magam, hogy már nem is esik
nehezemre póló helyett kosztümöt hordani és a cipőállományom is
jelentősen megnövekedett. Szóval, kezdtem igazi üzletasszonnyá válni.
Csak azok a rohadt éjszakák ne lettek volna! Sírnom nem volt szabad
− ezt megtiltottam magamnak −, helyette néha estétől reggelig dobáltam
magam az ágyamon; éjszakánként háromszor is lezuhanyoztam, hogy
csillapítsam az idegességemet. Amikor a zuhany alatt álltam, arról
ábrándoztam, hogy megtörülközöm, felveszem a hálóingemet, és
amikor kilépek a szobából, ott találom Riót az ágyamon. Persze sosem
volt ott. Pedig néha még a feje nyomát is ott láttam a párnán.
Cirka kétnaponként felhívtam a doktort, hogy Rio után érdeklődjek.
A doktor türelmes volt, és néha úgy nézett rám, hogy azt hittem, belém
zúgott. Ez a néha kéthetenként következett be, amikor személyesen is
tiszteletemet tettem a kórházban. Még mindig nem volt szabad
bemennem Rióhoz − csak az ablakon át simogathatta meg a pillantásom
−, pedig a doktor szerint már részlegesen visszatért az emlékezete.
Egy alkalommal aztán a doktor megkért, hogy menjek fel vele a
szobájába. Kicsit kellemetlennek éreztem a dolgot; szerencsére a doktor
nem akart szerelmet vallani nekem, sőt mással sem próbálkozott. Leült
az asztala mögé, hellyel kínált, majd összekulcsolta a kezét és beszélni
kezdett.
– Nos, Miss O’Hara… lassan elérkezik a pillanat, amikor
kénytelenek leszünk búcsút venni Mr. Farmertől.
Óriásit dobbant a szívem. Rio hamarosan az enyém lesz!
– Meggyógyult? Egészen meggyógyult?! − suttogtam és szinte
elájultam az örömtől.
A doktor igyekezett lehűteni a lelkesedésemet.
– Azt azért nem mondanám, Miss O’Hara. Vannak még bizonyos
problémák vele… hogy úgy mondjam, de tovább már nem tudom itt
tartani. Adok magának egy hét gondolkodási időt, sajnos többet nem
adhatok. Ezalatt el kell döntenie, hogy ragaszkodik-e még az
elképzeléséhez. Mindazonáltal kötelességemnek tartom felhívni a
figyelmét arra, hogy súlyos terhet vesz a vállára, ha magához veszi Mr.
Farmert. Bár nem tűnik sem köz-, sem önveszélyesnek, az ilyesfajta
betegségek megítélésében sosem mehet biztosra az ember. Ugye érti,
mire gondolok?
– Értem − bólintottam.
– Arra is fel kell hívnom a figyelmét, hogy Mr. Farmer még
mindig… hm… szerzetes.
– A nap huszonnégy órájában? − kérdeztem.
– Amikor ébren van.
– És van rá remény, hogy a másik énje felülkerekedjék a szerzetesen?
– Ha nem lenne, lebeszélném magát arról, hogy magához vegye.
Szerencsére az ilyesfajta betegségek váratlanul, mondhatni egyetlen
pillanat alatt meggyógyulhatnak és visszatérhet az eredeti személyiség.
 – Végérvényesen?
– Néha igen, néha nem. − A doktor sóhajtott és megtörölte a
homlokát. − Nézze, Miss O’Hara, ön egy ragyogó, fiatal nő… ha mai
kifejezéssel akarok élni, maga egy bombázó!
– Kösz − mondtam. − Ez jólesett.
Nem látszhatott rajtam, hogy éppen elájulni készülök a dicséretétől,
mert lehajtotta a fejét és az ujjait kezdte bámulni az asztalon.
– Maga előtt… hogy is mondjam csak… minden szempontból nagy
lehetőségek állnak. Amint hallom, még jómódú is. Épp ezért… én a
maga helyében talán nem vállalnám, hogy kilátástalan helyzetbe
kerüljek. Ha egészen közel kerül Mr. Farmerhez… olyan, mintha
lekötözné magát egy fához. Ott zajlik maga előtt az élet, de nem tud
részt venni benne, mert nincs, aki kioldja a kötelékét. Ezért alaposan
elgondolkodnék, mielőtt igent mondok, de hát öné a döntés joga.
Valóban. Az enyém volt.

61

Azzal kezdtem új életemet, hogy megkértem a titkárnőnket, szerezzen

nekem egy házvezetőnőt, aki ért a betegápoláshoz is. Mimi bólintott, és
két nap múlva megjelent nálam Mrs. Fernandezzel. Mrs. Fernandez
bolíviai volt, volt zöldkártyája, és jól beszélt angolul. Férjét Bolíviában
hagyta leánygyerekével együtt. Mint később megtudtam, a férje már
korábban lelépett tőle, lánya pedig összeállt egy pasassal, és az ország
déli végébe költözött. Mrs. Fernandez ekkor úgy döntött, hogy elege
volt Bolíviából, és nekivágott a nagyvilágnak. Hogy, hogy nem, az
Egyesült Államokban kötött ki. Minden munkát szívesen elvállal −
biztosított róla −, ért a betegápoláshoz is, azonkívül ismeri az indián
gyógymódokat. Ez utóbbi vegyes érzéseket keltett bennem, de mivel
Mrs. Fernandez alkalmasnak látszott a feladatra, felvettem Xinia
helyére.
Amikor először álltam szemtől szembe vele, őszintén szólva,
meghökkentem egy kicsit. Mrs. Fernandez ugyanis indián volt:
méghozzá nem spanyol-indián keverék, mint Xinia, hanem tősgyökeres
indián. Még fura formájú kalapját is magával hozta korábbi hazájából,
bár nem láttam, hogy egyszer is feltette volna. Kéthetente egyszer
elutazott egy, a városunkhoz közeli településre, ahol több bolíviai család
is élt; ilyenkor a kalapját is magával vitte; igaz, nem a fején, hanem a
hóna alatt. A kalap alighanem az elhagyott hazához való tartozást
jelentette neki. Úgy egyébként harmincöt éves volt, és nem is nézett ki
többnek, bár az indiánok esetében néha nem könnyű megállapítani az
életkort.
A Rio hazahozatala előtti estén leültem vele megbeszélni a dolgokat.
– Nos, Lucinda − kezdtem −, azt a hírt kaptam a doktoroktól, hogy
holnap hazahozhatom Mr. Farmert.
Furcsa volt azt mondanom, hogy hazahozhatom, elvégre úgy
tűnhetett, mintha Riónak is ez lett volna a haza, de hát hogy máshogy
hívhattam volna a házamat?
– Si − bólintott Lucinda. Jól tudott angolul, de a yest valamiért nem
volt hajlandó kiejteni a száján.
– Mr. Farmernek furcsa betegsége van − mondtam óvatosan.
– Si.
– Az a baja… hm… hogy néha nem tudja, kicsoda.
– Si. Megesik − bólintott Lucinda.
– Fiatal ember, mégsem tudja. Néha azt hiszi, hogy másvalaki, mint
aki valójában.
– Si. Megszállta egy lélek.
Kénytelen voltam nagyon határozottan megrázni a fejem.
– Semmi sem szállta meg, Lucinda. Ez egy betegség. Mint minden
betegségnek, ennek is fiziológiai magyarázata van.
Lucinda csak nézett rám; gőze sem lehetett róla, mi az a fiziológia.
– Valahol olvastam, hogy vannak az agyban bizonyos receptorok,
amelyek ingerületeket… eh, a fenébe is!
– Si − mondta Lucinda, azt hívén, hogy befejeztem a mondatot. − Így
is lehet mondani.
– Hát még hogyan?
– Megszállta egy lélek.
Vettem egy mély lélegzetet.
– Szó sincs róla, Lucinda. Mr. Farmert nem szállta meg semmiféle
lélek. Ez egy betegség, amelyet meg lehet gyógyítani.
– Si − mondta Lucinda. − Ki kell kergetni belőle.
 Kénytelen voltam belenyugodni, hogy Lucinda léleknek nevezi a
betegséget.
– Arra kérem, Lucinda, hogy ne próbálja meg kikergetni.
– Si. Nem próbálom.
– Akkor meg is egyeztünk. Holnap idehozom Mr. Farmert.
Hazahozom.
Másnap elmentem érte, kitöltöttem a megfelelő papírokat, aztán
hazavittem.
Rio nem helyeselte, nem is tiltakozott ellene. Egyetlen pillantással se
jelezte, hogy tudná, ki vagyok, nem kérdezte, hova megyünk és mit
akarunk csinálni.
Csak nézett a levegőbe, és ha jól hallottam, latin imádságokat
mormolt maga elé.
Éreztem, hogy lüktetni kezd a halántékom, és legszívesebben a
legelső vastag törzsű fának vezettem volna a kocsit.
Aztán mégiscsak hazamentem vele.

62

Rio megkapta a szobámat. A szoba ablaka a kertre nyílt, alatta

ágas-bogas almafa állt; egészen a tetőig ért a csúcsa. Amint
rádöbbentem, hogy meddig ér, rossz sejtelem szorította össze a szívem.
Mi lesz, ha Riónak kedve támad kimászni az ablakon, és a fa
segítségével megszökni a rabságomból?
Rio azonban nem úgy festett, mint aki akárhonnan is le akarna
mászni és meg akarna szökni. Olyan természetes egyszerűséggel vette
birtokába a szobámat, mintha az övé volna. Hogy mit gondolhatott
közben, arról persze fogalmam sem volt.
Lucinda attól a pillanattól kezdve gyűlölte, ahogy megpillantotta.
– Ő az! − mondta és rámutatott.
Rio két betegszállító között a falat bámulta, mintha érdekes freskókat
látott volna rajta.
– Kicsoda? − kérdeztem értetlenül.
– Akit a szentképen láttam.
Természetesen egyetlen szót sem értettem az egészből. Lucinda aztán
megmagyarázta.
– Amikor kicsi voltam, volt nálunk egy tisztelendő atya, Ramon atya,
akit nagyon szerettem. Ramon atya egyszer egy szentképet ajándékozott
nekem. A képen Jézus Krisztus volt látható, és az ördög, amint felvitte
Jézust egy templom tornyára, és arra akarta rávenni, hogy ugorjon le.
Jézus ott állt a torony peremén, az ördög pedig mögötte, és látszott rajta,
hogy szívesen lelökné, de nem tehette meg, elvégre Krisztus csak úgy
kerülhetett volna a hatalmába, ha magától ugrik le. Ön látott már ilyen
szentképet, Miss Debby?
– Szerencsére még nem − mondtam. − De nem is akarok.
Tériszonyom van.
– Az az ördög nem olyan ördög volt, amilyet sok régi képen látni
lehet; szarvas, lópatás; az az ördög egy egészen jóképű, fiatal señor volt.
Bizonyára rájött, hogy ijesztgetéssel nem sokra megy, ezért inkább
barátságos szóval, és szelíd mosollyal igyekezett átverni Jézust. Ő
persze nem hagyta magát…
– Kérem, Lucinda…
– Na, az az ördög volt ugyanilyen megnyerő képű, mint ez itt ni!
Megfordult és beviharzott a folyosóról a konyhába.
Kénytelen voltam belátni, hogy alighanem bakot lőttem. Azért
alkalmaztam Lucindát − legalábbis részben −, hogy segítsen Riót ápolni,
s erre kiderül, hogy legszívesebben belefojtaná egy pohár vízbe.
A két beteghordozó felkísérte Riót a szobámba, amely ettől a
pillanattól kezdve az ő szobája lett, majd elmentek, én pedig ott
maradtam vele és Lucindával. Na, ekkor kezdődött a bohózat, amely
olyan váratlanul ért, mint afrikai vándort a jégeső.
Lementem a konyhába, hogy beszéljek Lucinda fejével, esetleg meg
is fenyegessem, hogy elküldöm, ha nem próbál meg tisztességesen
viselkedni Rióval. Azt a hülyeséget pedig, hogy szerelmemet megszállta
az ördög, mindörökre felejtse el.
Mondom, lementem a konyhába, elkaptam Lucindát, és éppen
elkezdtem lekapni a tíz körméről, amikor nyílott az ajtó és belépett rajta
Rio. Egészen normális volt a szeme, és én már azt hittem, hogy
visszatért az emlékezete. Megállt az asztalnál és szelíden ránk
mosolygott. Az a barna, hosszú szárú pizsama volt rajta, amelyiket még
délelőtt vásároltam neki.
 – Laudétur, nővérek − mondta és keresztet vetett ránk.
Lucinda eltátotta a száját és alighanem menekülőre fogta volna a
dolgot, ha el nem csípem a szoknyája szélét.
– Laudétur − feleltem, miközben Lucinda szoknyáját szorongattam.
Lucinda izgett-mozgott, de nem tudott szabadulni tőlem.
– Nem tudják véletlenül, hova lett a bibliám? − kérdezte Rio
Lucindától. Valamiért őt szúrta ki magának.
– A bibli… ája? − nyögte Lucinda.
– Elvitték − jelentette ki nagyon határozottan Rio. − Önök újak itt,
nővérek? − kérdezte kíváncsian. − Nem emlékszem rá, hogy már
találkoztunk volna.
Lucinda szája alighanem görcsöt kapott, így én vettem át a szerepét.
– Valóban újak vagyunk itt − mondtam.
Rio ekkor engem vett szemügyre.
– Önt hogy hívják, nővér?
– Debby vagyok − mondtam.
– Hm. Furcsa név. Nem ismerek ilyen nevű szentet.
Ezen nem is csodálkoztam.
– És ön… nővér?
– Engem… Lucindának hívnak.
– Ilyen szentet sem ismerek.
– Pedig volt − mondta Lucinda.
– Még nem hallottam róla… Gondolja, hogy megtalálom a szentek
történetében? Én… Benedictus atya vagyok. Hogy lett szent abból a
Lucinda nővérből?
– Elkapták az indiánok − mondta Lucinda.
Rio szeme fürkészőn megpihent Lucinda arcán.
– Ön is indián, nővérem?
– Ja, de én nem voltam közöttük.
– És… mi történt vele?
– Lucinda nővér ötven éve az arapaho indiánok között térített.
– Áldassék érte a Jóisten.
– Az indiánok azonban nem akartak megtérni.
– A pogányság erős kötél, lányom. Nehéz megszabadulni a
szorításából.
– Az indiánok elkapták, amikor már nagyon idegesítette őket, és −
zutty! − bedobták egy vulkánba.
Rio, azaz Benedictus atya összekulcsolta két kezét, és halkan maga
elé mormogott.
– Ó, mekkora bűn, mekkora iszonyú bűn, mekkora szerencséje volt
annak a nővérnek.
– Ez magának szerencse? − hökkent meg Lucinda.
– Csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy szentté váljanak. Én
például mit nem adnék érte…
Lucinda talán még tovább is hülyítette volna Riót, én azonban nem
hagytam. Elkaptam Rio karját és magam után húztam.
– Jöjjön fel a szobájába, atyám!
Benedictus atya bólintott, majd elindult a nyomomban, felfelé a
lépcsőn.
Nekem közben persze majd a szívem szakadt meg. Legszívesebben
azonnal kihajítottam volna Lucindát, amiért megpróbált bolondot
csinálni Rióból, de akkor itt maradtam volna segítség nélkül.
Amint beléptünk a szobába, lenyomtam Riót az ágy szélére, és
megálltam vele szemben.
– Ez a szobája, atyám.
– Szép szoba − mondta. − Nem ilyenhez szoktam.
– Ez az utasítás − mondtam. − Ilyenben kell laknia, amíg fel nem
készül a feladatra.
Rio szeme felcsillant.
– Feladatot kapok?
– Azt − mondtam. − Nehéz feladatot.
– Megtudhatnék valamit róla?
– Majd annak is eljön az ideje, atya. Mindenesetre a feljebbvalói
figyelik magát. Nagy feladatra szemelték ki, csak ennyit mondhatok.
– És… mikor?
– Talán nemsokára. Talán el kell majd utaznia valahová, hogy
egyszer majd szent lehessen magából.
– Halleluja! − emelte a mennyezet felé mindkét karját Rio. − Honnan
tudhatták meg, hogy ez minden vágyam?
– A feljebbvalói mindent tudnak magáról − mondtam. − De most az a
legfontosabb, hogy rendbe jöjjön.
– De hát én rendben vagyok! − hökkent meg Rio.
 – Még edzettebbé kell válnia, hogy el tudja viselni a nehézségeket.
Rio összedörzsölte a tenyerét.
– Téríteni küldenek? Afrikába? Ázsiába?
– Megtudja, ha eljön az ideje. Most az a legfontosabb, hogy
fizikailag felerősödjék. Rendesen kell táplálkoznia, bevenni bizonyos
gyógyszereket…
– Gyógyszereket? − hökkent meg. − Azokat miért?
– Egyszerű, erősítő tabletták − magyaráztam. – Amit Lucinda nővér
ad magának, mind be kell vennie. Oké?
– Igen, lányom − mondta lehajtva a fejét. − Engedelmeskedem.
– Most maradjon az ágyában és pihenjen.
Lesiettem a lépcsőn Lucindához. Közben elhatároztam magamban,
hogy mégiscsak kirúgom. Riónak nincsenek rendben az idegei, más sem
hiányozna neki, mint hogy megérezze a Lucindából felé áradó
ellenszenvet, ami ki tudja, mennyire ronthatna az állapotán. Nincs mese,
Lucindának távoznia kell!
Lucinda a konyhaasztalnál állt és éppen konzervdobozokat
bontogatott nagy igyekezettel. Amint észrevett, megcsóválta a fejét,
miközben bánatos kifejezés jelent meg az arcán.
– Sajnálom − mondta. − Nagyon sajnálom.
– Mit sajnál? − kérdeztem dühösen.
– Azt, amire gondoltam, és amit el is mondtam magának. Azt az
embert nem szállta meg az ördög.
– Igazán? − hökkentem meg. − Miből jött rá?
– Először is behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé
idézni azt a fickót Jézus mellett a templom tornyán. Nem is hasonlított
rá. Pedig korábban azt hittem.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam.
– Ez a maga szerencséje, Lucinda.
Lucinda mélyet sóhajtott.
– Ez csak egy szegény bolond, señorita. Egy szegény bolond, aki azt
hiszi magáról, hogy pap. Szívesen gondozom, señorita Debby.
Úgy tűnt, hogy minden rendben lesz Rióval és Lucindával. Lucinda
immár nem nézte ördögfiókának, és nem is félt tőle.
Cirka éjfélig. Azért mondom, hogy cirka, mert nem néztem meg
előtte az órámat. Lefeküdni készültem, és nem is lett volna semmi
probléma, ha le is feküdtem volna. Sajnos az történt, hogy engem
valóban megszállt az ördög; ráadásul a kíváncsibb fajtából. Az éjszaka
közepén ugyanis elhatároztam, hogy ellenőrzőm: minden rendben van-e
Rióval.
Felvettem a pizsamámra egy köpenyt, és odalopakodtam a szobája
ajtajához. Rászorítottam a fülem és hallgatózni kezdtem. Csend volt
odabent; lehet, hogy Rio már el is aludt?
Lenyomtam az ajtó kilincsét. Rio nem tudta bezárni, nem volt kulcsa
hozzá.
Óvatosan befelé toltam az ajtót, aztán bedugtam a résbe a fejem. Az
ágyra néztem − üres volt!
Éreztem, hogy a rémület ragadja meg a torkom. Csak nem szökött
meg?
Hát nem. Erről a következő pillanatban már meg is győződhettem.
Éreztem, hogy valami a fejemre hullik, én pedig elterülök a padlón.
Rémülten felsikoltottam és megpróbáltam kimenekülni a szobából,
csakhogy hason feküdtem, Rio a hátamon ült, és egy kemény tárggyal
ütött, ahol ért.
A következő pillanatban Rio néhány erőteljes mozdulattal letépte
rólam a ruhát.
– Távozz tőlem, kísértő! − ordította, és egyre csak ütötte a hátam. −
Távozz tőlem! − Másik kezével elkapta a torkom és fojtogatni kezdett.
– Bujaság, asszony a neved! − ordította, miközben belenyomta a
térdét a derekamba. − Változz át igazi valóddá, hadd nézzek a szemed
közé!
Megpróbáltam lerázni magamról, de nemigen akart sikerülni.
Közben éreztem, hogy egyre nehezebben lélegzem.
Nem tudom, mi lett volna velem, ha Lucinda meg nem ment.
Hirtelen éles sikoltást hallottam, Rio megbillent a hátamon, egyet-kettőt
még rám húzott a hegyes tárggyal, majd legördült rólam. Vér folyt a
szemembe, így aztán nem is láttam semmit.
Hallani azonban mindent hallottam.
– Nem hagyod békén, te őrült! − hallottam Lucinda felháborodott
hangját. − Nesze, hogy dögölj meg!
Éppen akkor sikerült felülnöm és kitörölnöm a vért a szememből,
amikor Rio a nyitott ablakon át kivetette magát a kertbe.
 – Rio, Rio! − nyögtem. − Rio!
Lucinda átkarolta a vállam és megpróbált felemelni a földről.
– Nyugodjon meg, señorita Debby, már elette a fene. Ez a rohadék
meg akarta ölni magát… Mi a csodát keresett ilyenkor a szobájában?
Várjon, hozok valami takarót, hiszen majdnem meztelen. Megtámadta
magát?
Sírnom kellett volna, de nem jött könny a szememből.
– Nem engem akart… Lucinda, hanem…
– Ki a fenét érdekel, hogy kit akart? Az a lényeg, hogy magát találta
meg. Ez egy közveszélyes elmebeteg. Mégiscsak beleköltözött az
ördög!
– Most vajon… hol lehet?
– Hát, ha szerencsénk van, akkor kitörte a nyakát. Hogy a fenébe
jutott eszébe beengedni a házába? Támaszkodjon rám nyugodtan…
Most meg mit csinál?
Odatántorogtam az ablakhoz és kinéztem rajta. Attól tartottam, hogy
alatta találom Riót összetörve, vagy éppen holtan.
De nem láttam Riót odalent.
Sem a fa alatt, sem a kertben.
Csupán egyetlen emberi lény állt a kert közepén.
Szőke parókáján megcsillantak a holdsugarak, miközben
elvigyorodott és üdvözlőn felém intett.
Az a nő lehetett, akit korábban az egyik szomszédom, bizonyos Mrs.
Fulham Xiniának nézett.
De nem ő volt.
Akkor vajon kicsoda?
 Nyomtatta és kötötte:
Kaposvári Nyomda Kft. 2013-ban – 130273
Felelős vezető: Pogány László igazgató