DARREN SHAN

TENGERNYI VÉR
 DARREN SHAN

TENGERNYI
VÉR
Larten Crepsley regényes története

MÁSODIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó
 A mű eredeti címe:
Ocean of Blood
First published in hardback in Great Britain
by HarperCollins Children’s Books 2011
HarperCollins Children’s Books is a division of
HarperCollins Publishers Ltd
77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W68JB

© Darren Shan, 2011

Darren Shan erkölcsi jogot formál arra,

hogy a mű szerzőjének tekintsék

Fordította
SZÛCS TERÉZ

Sorozatterv és borítógrafika
PAPP BEATRIX

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása,
egyéb engedélyköteles felhasználása - beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz
közvetítését - szigorúan tilos!
A kiadó könyveit kedvezménnyel
megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

Hungarian translation © Szűcs Teréz, 2014

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2014
 Darren Shanról
minden érdekesség megtalálható
hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com
 Nektek:
Shaun, Ciarán, Áine és Cián – a mélység szörnyeinek!

VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár:

Jessica Brombergnek, a Keleti Part Krakenjének

Szerkesztőségi parancsnok:
Sam Quint, más néven Nick Lake

A Sötét Vizek Admirálisai:

Christopher Little kapitány és hitvány bandája
 ELSŐ RÉSZ
„...vonyító, éhes lény, aki elmerült a sötét élvezetekben.”
 ELSŐ FEJEZET

A füstös fogadóban a vámpír, aki Higany névre hallgatott, feldobott egy kést a levegőbe. A körötte
állók elkerekedett szemmel és vérszomjas izgalommal figyelték, ahogy hátrahajtott fejjel és nyitott
szájjal várja, hogy visszahulljon a kés. Néhányan felsikoltottak, de Higany meg se rezzent, hanem
szakértő szemmel figyelte a kés röppályáját. A megfelelő pillanatban összecsattintotta a fogsorát, és a
pengét épp a hegyétől kéthüvelyknyire kapta el. Még rezgett a nyél, amikor lassan a közönség felé
fordult. Aztán kivette szájából a kést, és markolatig beleállította az asztalba. Végül meghajolt.
A közönség vad tapsviharban tört ki. Higany elvigyorodott, és ledobta magát egy székre, ami egy
másik vámpíré mellett állt. Ifjú hölgyek ámuló, fecsegő csapata vette körül őket.
– Mondtam, hogy meg tudom csinálni – szólt a többiekhez széles mosollyal Higany.
– Egy éjjel majd elvéted, és a penge beleáll a torkodba – figyelmeztette a másik vámpír.
– Olyan vagy, mint valami vénasszony, Wester – nevetett Higany. – Elijeszted ezeket az elbűvölő
hölgyeket, és a végén még rémálmaik lesznek.
– A ti unalmas történeteiteknél többre lesz szükség ahhoz, hogy megijedjünk – csattant fel az egyik
hölgy, de kétségtelenül nagy benyomást tett rájuk a mutatvány.
– Mi a valódi neved? – kérdezte egy másik nő, és odabújt a narancssárga hajú, kifogástalan szürke
öltönyt viselő, ragyogó mosolyú férfihoz.
– Csak az igazán közeli barátaimnak árulom el mormogta Higany, de látva, hogy a nő elpirul, a
füléhez hajolt, és belesúgta: – Larten Crepsley. – Aztán bort rendelt, és az éjszaka további része a
lehető legkellemesebben telt.

A másnapos Wester Larten előtt ébredt fel fogadóbeli szobájukban, amit előző nap vettek ki.
Odabotorkált az ablakhoz. Kikukucskált az utcára, majd fájdalmasan felszisszent, és összébb húzta a
függönyt. Még pár órán át kerülniük kell a nap fényét. A napsütés nem egyből öli meg a vámpírokat,
de pár perc alatt vörössé válik a bőrük, és egy óra múlva már haldokolnak. Két-három óra után pedig
nem marad belőlük más, mint elszenesedett csontok.
Wester a lavórból vizet paskolt az arcára, majd megnézte a szakállát a tükörben. A vámpíroknak
nehézséget okozott a borotválkozás – a pengék kicsorbultak erős borostájukon. Lartennal beszereztek
néhány különösen éles pengét, de Wester az utazásaik során elveszítette a sajátját. Elkérte Lartenét, de
barátja, aki pár évvel idősebb volt nála, azt mondta, ideje, hogy Wester megtanuljon vigyázni a
holmijára. Bár Larten csak viccelt, Wester mégsem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy
könyörögni hallja, úgyhogy inkább szép nagy szakállt növesztett.
– A fejem... – nyögte Larten, és felült, aztán visszahanyatlott az ágyba. – Mennyi az idő?
– Túl korán ahhoz, hogy felkeljünk – morogta Wester.
– Mennyit ittunk az éjjel?
– Erre nem is akarok gondolni.
A vámpírok jobban bírták az alkoholt, mint az emberek, és nagyon nehezen rúgtak be. De Wester és
Larten általában túl tudták tenni magukat ezen a nehézségen.
– Szép hölgyek voltak tegnap – vigyorodott el Larten. – Imádták a késes mutatványomat.
– Egyszer mutasd be a Rémségek Cirkuszában, ott is szívesen fogadnák – felelte szárazon Wester.
A jó barátok nemrégen egy közös ismerősükkel, Mr. Tall-lal találkoztak. Néhány vidám estét
töltöttek együtt a cirkusz tagjaival, és Larten is előadta néhány réges-régi bűvésztrükkjét. Eleinte
nehezen ment, de aztán belejött. A keze elképesztően gyors volt, még a vámpírok közt is ritka
tehetségnek számított. Így szerezte a becenevét – valaki egyszer azt mondta neki, hogy olyan sebesen
mozognak az ujjai, mintha higanyból lennének.
Larten és Wester már húsz éve járták a világot azóta, hogy először elmentek a Vámpírok
Tanácsába. Sokat tanultak a vámpíréletről, de a nőkről is. Larten kezdetben értetlen volt, de aztán
gyorsan behozta a lemaradását, és mindenütt elbűvölte a hölgyeket a mosolyával, magabiztosságával
és rámenősségével.
A barátok néha összetalálkoztak mesterükkel, Seba Nile-lal, de inkább egymással vagy a
kortársaikkal töltötték az idő nagy részét – harminc, negyven, ötven, hatvan év körüli vámpírokkal. A
vámpírvilágban fiatalnak számítottak, mestereik pedig kiengedték őket az emberek világába, hogy még
egy utolsó nagy felfedezőutat tegyenek, mielőtt a klánnak szentelik az életüket.
Recsegve kinyílt a szoba ajtaja – Wester védekezőállásban pördült hátra, de aztán ellazult, amikor
meglátta, hogy egy hosszú hajú, magas vámpír botorkált be hozzájuk, Yebba volt az. Az elmúlt
hónapban együtt utaztak, de már pár napja színét se látták.
– Szomjas vagyok – kiáltotta Yebba, és belerúgott Larten ágyába. – Ideje felkelni, és ideje engem
szórakoztatni!
– Wester azt mondta, még nem ment le a nap – ásított Larten.
– Engem ez nem érdekel – mondta a nagydarab vámpír, aztán lehuppant a padlóra, mint egy medve,
és csak nézett maga elé.
– Megártott az ivászat? – vigyorgott Wester.
– Hát meg – felelt komoran Yebba. – Egy nő összetörte a szívem. Ezért ittam. Mi mást tehettem
volna? Sörbe fojtottam a bánatom.
– Újabb szívösszetörés? – kérdezte Wester. – Idén ez már a negyedik.
– Hát igen – dünnyögte könnyes szemmel Yebba. A szerelem nem vámpíroknak való.
– És most mi a baj? – érdeklődött álnokul Wester. Megharapta a nőt?
– Ilyen csak egyszer történt! – mordult haragosan Yebba. – És baleset volt.
– Ilyesmi mindnyájunkkal előfordul – mondta a könyökére támaszkodva Larten.
– Nem emlékszem rá, hogy te bármelyik barátnődet megharaptad volna – felelte szemöldökét
felvonva Wester.
– Nem, viszont egyszer... – Larten ekkor köhécselni kezdett, és elpirult. – Mindegy, hagyjuk.
– Gyerünk, Higany, mondd el bátran, ne hagyd, hogy Yebba egyedül cipelje a terheit! – követelte
Wester.
– Emlékszik arra az éjszakára, pár éve, amikor nem mentem vissza a fogadónkba?
– Ilyen havonta legalább egyszer megesik – válaszolt Wester.
– Ez más volt – vágta rá Larten. – Egy ifjú hölggyel töltöttem az estét, és többet ittam a kelleténél.
Aztán éjjel, hazafele tartva megéheztem, és bemásztam egy házba, de túl nagy zajt csaptam, ezért az
asszony, aki ott élt, felébredt. Gyilkost kiáltott, én pedig anélkül futottam el, hogy elnémítottam volna.
– Miért nem leheltél rá? Attól elcsendesedett volna mondta Wester.
Larten összerázkódott.
– Részeg voltam. Elfeledkeztem a vámpírleheletről. Eközben egy csapat ember összeverődött az
utcán, és kikergettek a városból. Alig találtam menedékhelyet, azt hittem, elevenen elégek a napon.
Ennek hallatán Wester és Yebba azonnal abbahagyta a nevetést.
– Miért nem suhantál egyszerűen el? Akkor nyomodat vesztették volna – kérdezte Yebba.
Larten mélyen elpirult, Wester felelt helyette:
– Nem tud suhanni, ha berúgott, elveszti az önuralmát a teste fölött, és nem tud gyorsan futni.
 Erre Yebba nagy nevetésben tört ki, és Wester vele nevetett. Larten mérgesen horkantott, de végül ő
is mosolyra húzta a száját. Aztán felkacagott. Kis idő múlva Wester feltápászkodott, és lement a
fogadóshoz ételt és sört rendelni. Falatozva várták a naplementét, majd újra elindultak, hogy
kalandokat keressenek a kocsmákban, mulatókban és játékbarlangokban – az emberek világában,
ahová valaha ők maguk is tartoztak.
 MÁSODIK FEJEZET

Egy-két pohárral megittak a fogadóban, és aztán kimentek a városba, hajszolni az élvezeteket. Jó

érzékkel megtalálták a rejtett, titkos örömöket. Először egy bokszmeccsre mentek, és nagy tétekkel
fogadtak. Bár a vámpírokat általában nem érdekli a pénz, a vámpírkölykök gyakran loptak bankókat az
alvó emberektől, akiknek a vérükből ittak. A hiedelem az volt, hogy a vámpírok rettenetes bestiák, és
a fogukkal széttépik az áldozataik torkát. De valójában ilyenkor beszöktek a hálószobákba, egy
picurka vágást ejtettek az ott alvó karján vagy lábán, épp annyi vért ittak, amennyire szükségük volt,
aztán a nyálukkal beforrasztották a sebet.
Larten a meccs szünetében az ujjhegyein lévő hegeket nézegette. Seba a hagyományos módon
vérezte meg őt: megvágta tanítványa ujjainak végét a maga erős és éles körmeivel, aztán a sajátjait is,
majd a vérét átcsorgatta a fiú sebeibe. Larten büszke volt ezekre a hegekre, de néha, amikor nézegette
őket, belehasított a lelkiismeret-furdalás. Sebára emlékeztették, és gyakran gondolt arra, vajon mi
volna a mestere véleménye az ő mostani viselkedéséről.
Larten és Seba csúnyán összevesztek elválásuk előtt, de később megbékéltek egymással. A fiú attól
félt, hogy a rengeteg ivással, lopással és szerencsejátékkal szégyent hoznak a mesterük nevére. Wester
gyakran emlékeztette (főleg, mikor Larten túl sokat ivott, és ettől érzelmes hangulatba került), hogy
Seba azt mondta, ki kell élniük az emberi vágyaikat. Ezen a folyamaton sok vámpír átment, őket
nevezték kölyköknek a klán idősebb tagjai.
A bokszmeccs folytatódott, a nagydarab férfiak újra egymásnak estek. Larten felnézett, és a
küzdőkre figyelt. Ez a harminckettedik menet volt. Rég nem látott ennyire izgalmas mérkőzést.
Kiabálással biztatta az elszánt versenyzőket, akik már alig álltak a lábukon, de folytatni akarták a
mérkőzést. Az öklükön felszakadt a bőr, minden ütésnél spriccelt a vér. A vörös cseppek láttán Larten
szájában összefutott a nyál, Wester és Yebba is éhesen bámultak. Erőt kellett vennie magán, hogy
maradjon a helyén, és ne vesse rá magát a kínálkozó sebekre.
Körülöttük fogadásokat kötöttek, és szitkokat vagy biztató szavakat kiabáltak a nézők. Az ő
tekintetükben is ugyanaz a mohóság és izgatottság csillogott.
– Az enyém áll nyerésre – rikoltotta Yebba, amikor az egyik bokszoló bevitt egy óriási ütést.
– De hát nem is rá fogadott – mondta Wester. – A másikra tett.
– Nem igaz! – üvöltötte Yebba.
– De igen. Arra, amelyiknek a bal kezén van a jel. Emlékszik?
Yebba rásandított a verekedőkre, majd elkáromkodta magát.
– Ezek az emberek nekem mind egyformáknak tűnnek – morogta. Larten és Wester felnevettek, és
odanyújtottak a morcos vámpírnak egy korsó sört, amitől azután megnyugodott.
A meccs után Larten és Wester felvették a nyereményüket, és elvitték Yebbát egy mulatóba, ahol
nők is voltak, akikkel táncolni lehetett. A kisvárosokban nem voltak tánctermek, de mindig meg
lehetett találni a jó helyeket – persze nem volt szabad sajnálni a pénzt.
Azután egy kártyabarlangba mentek, ám mivel mindhárman eléggé kapatosak voltak, sokat
veszítettek, még Larten is, akinek pedig megvoltak a módszerei, hogy elkerülje a vereséget a
kártyaasztalnál. De ez se érdekelte őket. Az éjszaka teremtményei könnyen jutottak pénzhez.
Larten megint meg akarta csinálni a késeikapós mutatványt, de Wester nem hagyta. Elvette a barátja
kését, és eltartotta magától, amikor Larten vissza akarta szerezni. Ha józanok lettek volna, Wester
alulmarad, de Larten már túl sokat ivott, és csak ügyetlenkedett. Azokon az estéken, amikor Larten
nem tudott mértéket tartani az ivászatban, Wester igyekezett valamennyire józan maradni, hogy rajta
tartsa a szemét nyughatadan barátján.
 – Nem igazságos, nem igaz... hukk... ságos! – Larten egy monoklis úrnak panaszkodott. – Én vagyok
Hig... hukk, Hig... hukk, hukk... – kortyolt egy kicsit, hogy elmúljon a csuklása. – Én vagyok Higany! –
És méltóságteljesen nézett.
– Igazán? – kérdezte az úr, és Lartennak nyújtotta a tubákosszelencéjét. – Jómagam is fémmel
kereskedem.
– Én nem azzal – motyogta Larten. – Én, hukk, én... aztán elfintorodott, és el is felejtette, mit akart
mondani. Arccal előre az asztalra dőlt, és már csak reggel tért magához.

Reggel nagy fájdalomra ébredt. Tűzött rá a nap, a bőre vörösre sült. Pislogva nyitotta ki a szemét,
és fel akarta emelni a kezét, hogy eltakarja arcát a fény elől. Ekkor értette meg: fejjel lefelé lóg, a
kezét pedig a háta mögé kötötték. Az ingét letépték róla, a felsőteste éppannyira összeégett, mint az
arca.
Először iszonyatosan megrettent, majd elűzte a félelmet a gondolataiból. Nem értette, mi történt
vele. Talán vériváson kapták, mikor részeg volt? De ez nem is számított. Ki kellett szabadulnia,
máskülönben úgy sül meg, mint egy nyársra húzott malac.
Először a csuklóján lévő csomót próbálta meglazítani. Egy hosszú póznáról lógott, a szél lassan
ide-oda forgatta. Igyekezett mereven tartani a testét, az ujjai viszont sebesen mozogtak a csomón. A
vámpírok erős, hosszú körmeit nem lehetett csomóbogozásra használni, de Lartennak kivételes
kézügyessége volt. Sokat tanult Merlettától annak idején.
Sikerült kiszabadítania a kezét, azután kioldotta a kötelet a karján és a törzsén. Fölemelkedett, és
egyik kezével elkapta a kötelet, ami a testét tartotta, a másikkal pedig szétfeszítette a lábán a csomót.
Kicsit még lógott a levegőben, majd elengedte magát, és leesett a földre. Guggolásban landolt.
Először fedezéket akart keresni a napfény elől, de aztán úgy döntött, okosabb körülnézni. Egy udvaron
volt, amit kunyhók vettek körül, és bármelyik ajtó mögött ott lehetett az ellenfele.
Ott állt feszülten, perceken át, és kész volt, hogy rávesse magát arra, aki kikötözte. Aztán megérzett
egy szagot, és elfintorodott. Felállt, és leporolta a nadrágját, zsebóráján megnézte az időt – persze
csak mímelte, mert Seba megtanította a nap és a csillagok járásából tájékozódni. Aztán felnézett az
égre, és mélyet lélegzett.
– Megállt az órám, Tanish. Ha elromlott, akkor a javítást maga fizeti.
A válasz nevetés volt: négy vámpír kukucskált ki az egyik viskóból. Az egyikük Wester Flack volt,
a mafla, a többiek pedig Yebba, Zula Pone és Tanish Eul, az a vámpír, akitől Larten a becenevét
kapta.
– Hát igen, a jó öreg Higany – mondta elismerően Tanish, aztán odafutott a barátjához és egy
köpenyt terített a fejére meg a vállára, hogy ne égjen meg túlságosan. Aztán maga után húzta az
árnyékba, ahol egy hordó sör várta, hogy csapra verjék.
 HARMADIK FEJEZET

Tanish Eul magas és sovány vámpír volt, elragadó mosollyal, ápolt frizurával, tökéletesen
manikűrözött körmökkel. Mindig kifogástalanul öltözött, és úri módon beszélt. Ha Larten volt a
vámpírok Rómeója, akkor Tanish maga Casanova. Csábításairól legendákat meséltek.
Zula Pone viszont a legalacsonyabb vámpír volt, akivel Larten valaha is találkozott. Zömök és
csúf. A vámpírok arca idővel tele lett régi sebesülések hegeivel, de a maguk köreiben mégis
jóképűnek számítottak. Szegény Zula viszont semmilyen körülmények közt nem számított szépnek. Ez
szerencsére nem izgatta, sőt toprongyosan és kócosan járt, hogy megmutassa, nem hat rá, hogy mit
gondolnak a külsejéről. Ennek ellenére elképesztő sikerei voltak a nőknél. Eleinte undorodtak tőle, de
tíz perc leforgása alatt a társaságában lévő hölgyek teljesen a hatása alá kerültek.
Tanish néhány éve botlott bele Zulába, és egyből felismerte, hogy rokon lélek. Összebarátkoztak,
majd pedig Larten és Wester is hozzácsapódott lármás csapatukhoz.
– Finomabb a bőröd, mint egy csecsemőé – kiáltotta Tanish, látva, hogy Larten fájdalmas arccal,
mozdulatlanul ül az árnyékban. Megégett bőrét mintha tűkkel szurkálták volna. – Csak fél órája lógtál
ott. Én épp csak halvány rózsaszínűre váltam volna ennyi idő alatt.
– Majd piros lesz a vértől, ha újra megpróbálja – felelte Larten mérgesen. – Mi lett volna, ha nem
tudom kioldani a csomókat?
– Figyeltünk rád – mondta Wester. – Észrevesszük, ha híjba kerülsz.
– És végignézzük, ahogy megsülsz – röhögött Zula.
Larten is nevetett. Ez jó hecc volt, még ha ő húzta is a rövidebbet. Wester viszont nem találta
viccesnek, ami történt. Mosolygott a többiekkel, de a mosolya erőltetett volt. Tudta, hogy Lartennak le
fog hámlani a bőre, és a sebei talán be is fognak gyulladni. Semmi humorosat nem látott benne.
A vámpírok iszogattak és beszélgettek, kalandos és pajzán történetekkel szórakoztatták egymást.
Zula és Tanish elég sok meredek helyzetet megélt az előző hetekben. Legutóbb három városból is
elkergették őket.
– Az a baj az emberekkel, hogy túl komolyan veszik az életet – horkant fel Tanish. – Tényleg
felgyújtottunk egy magtárat, amiben a téli élelemkészletük volt, és pár gyerek valóban éhezni fog
télen. Na és? Majd elválik, ki az erős, és ki a gyenge. Az emberek túlságosan szeretik a kölykeiket. A
vérszipolyoknak igazuk van: az emberek csak arra valók, hogy megöljék őket.
Tanish Lartenra sandított, amikor ezt mondta, és igyekezett a lehető legártatlanabbul nézni, amikor
Wester felpattant.
– Nem szabad ilyet mondani! Mi is olyanok voltunk, mint ők, mielőtt megvéreztek bennünket.
Kevesebb ideig élnek, mint mi, és jóval gyengébbek nálunk. Ha megöljük az embereket, magunkra
hozunk szégyent. A vérszipolyok lelketlen senkiháziak, akik sose jutnak a mennybe, maga pedig
bolond, ha ezt nem érti.
Wester perceken át dühöngött. A vérszipolyok iránti gyűlölete úgy kínozta, mint egy betegség, és
bár keveset beszélt a témáról, akik közelről ismerték, tudták, mit érez valójában. Seba próbált annak
idején a lelkére beszélni ha vérszipolyok ölték meg a szüleit, még nem kell mindegyiküket gyűlölnie
–, de Wester nem hallgatott rá.
Gyűlölete a lázadók csoportjával szemben Lartent még jobban nyugtalanította, mint Sebát. A
mesterük meglátta Westerben ezt a sötét indulatot már sok évtizeddel előbb, és biztos volt benne, hogy
ifjú barátjuk hamarosan a bíborlila bőrű vérszipolyok áldozatává válik. Larten pedig abban
reménykedett, hogy Wester fel fogja tudni dolgozni a gyászát, és felülemelkedik majd a gyűlöletén.
Gyakran mondta a barátjának: próbálja meg elkapni Murlough-t, azt a vérszipolyt, aki kiirtotta a
családját, és ölje meg, hátha ez segít a szomorú múlt lezárásában. De Wester halogatta ezt a lépést. Az
egész vérszipolyklánt gyűlölte. Esküdözött, hogy majd Murlough-t hagyja utolsónak, hogy ő is átélje,
milyen az, amikor mindenkijét legyilkolják.
Amikor Wester végre elhallgatott, Tanish megvonta a vállát.
– Engem nem érdekelnek a vérszipolyok – mondta. Ha kitör közöttünk a háború, akkor persze
küzdeni fogok ellenük, és élvezni fogom. De amíg fegyverszünet van, egyáltalán nem kell törődni
velük, nem?
– Desmond Tiny másképp gondolná – mordult fel Wester. – Azt mondta, hogy a vérszipolyokat
majd összegyűjti egy erős vezető, és egy éjjel az uruk csatába vezeti őket ellenünk, hogy eltöröljenek
minket a föld színéről.
– Sose láttam a legendás Mr. Tinyt, és nem hiszem, hogy akkora hatalma lenne, mint ahogy néhány
vén bolond állítja – mondta Tanish.
– Seba találkozott vele – mondta csendesen Larten. A Vámpírok Hegyén volt, mikor Tiny
megjelent. Épp a vérszipolyklán kiválása után. Seba hallotta a próféciáját, és komolyan veszi, amit
mondott.
Desmond Tiny hatalmas varázserővel bíró lény volt, aki előre megjósolta, hogy a vámpírok klánja
a vérszipolyok kezétől esik el. Az ifjabb vámpírok úgy hitték, csak a mesékben létezik. Larten is ezt
gondolta volna, ha a mestere nem beszéli el neki azt az éjszakát, amikor Mr. Tiny elment a Vámpírok
Tanácsába. Larten látta, hogy még évszázadokkal később is félelem jelenik meg mestere tekintetében.
– Amikor engem megvéreztek – folytatta Larten –, Seba úgy akarta, hogy a kelleténél tovább
tartsam a Vérkövön a kezem. Azt mondta, hogy a kő az egyetien reményünk, hogy elkerüljük a
sorsunkat. Mr. Tiny azért adta nekünk a követ, hogy legyen remény. Tiny káoszra szomjazik, nem
akarja, hogy a vérszipolyok túl könnyedén elpusztítsanak bennünket. Inkább kedvére való, ha kitör egy
hosszú, szenvedésekkel teli háború.
Larten újra rábámult az ujjain lévő hegekre, és visszaemlékezett az éjszakára, amikor megfogta a
Vérkövet, és örökre átengedte magát a klánnak.
– Nem akartam Seba Nile nagyságát vitatni – mondta a szavait óvatosan megválogatva Tanish. Ő
nem állt közel a saját mesteréhez, de tudta, Larten tiszteli Sebát. Ha ő azt mondja, látta Tinyt,
elhiszem, és bocsánatot kérek, ha megbántottalak.
Larten elfogadta a bocsánatkérést, de mégis összezavarodott. Érezte, ahogy távolodni kezd
Tanishtól és a kölyköktől. Egyre jobban belefáradt a szüntelen ivásba, nőzésbe és szerencsejátékba.
Egyelőre még nem akart hátat fordítani az emberi világnak és a rengeteg élvezetnek, de biztos volt
benne, hogy pár év múlva visszatér Sebához, hogy újra tanuljon tőle.
Kételkedett abban, hogy Tanish képes lenne szakítani könnyelmű életmódjával. Némelyek a
kölykök közül végül teljesen elutasították a klán értékrendjét. Annyira ragaszkodtak az emberi lét
kényelmeihez, hogy már nem akarták elhagyni a biztonságos világot. A tábornokok megengedték nekik
ezt a szabadságot, azzal a feltétellel, hogy bizonyos szabályokat betartanak. Larten azt gondolta,
Tanish is azok közé fog tartozni, akik sose térnek vissza a Vámpírok Hegyére, hanem örökké az
emberek közt járnak.
– Elég volt az átkozott vérszipolyokból! – kiáltott rájuk Zula. – A ragya verje ki a lila bőrüket!
Vannak fontosabb megbeszélnivalóink is.
– Mint például? – kérdezte Larten, és hunyorított, sejtve a választ.
– Összeállt egy hadi falka a közelben. – Zula megnyalta az ajkát, és elvigyorodott. – Egyéjszakányi
menetelésre vannak innen.
– Arra gondoltunk, beugrunk értetek, hátha érdekel benneteket a dolog – tette hozzá Tanish.
 – Jól gondolták – nevetett Larten. – Naplementekor elindulunk.
– Ilyen vörösre sült bőrrel? – kérdezte Wester.
– A, csak egy apró sérülés – legyintett Larten, majd felszisszent, mikor visszafeküdt a szalmára.
Aztán lehunyta a szemét. A többiek is lefeküdtek pihenni, mert tudták, hogy az elkövetkező napokban
nem sokat fognak aludni. Csukott szemmel hevertek az árnyékban, és a hadi falkára gondoltak, a
gyomrukat összeszorította az izgalom – és az éhség.
 NEGYEDIK FEJEZET

Az emberek szenvedélye a háború volt. A vámpírok szerettek küzdeni és véres, erőszakos

kalandokba keveredni, de csak egyszer háborúztak, amikor hetven társuk kilépett a klánból, és
megalapította a vérszipolyok rendjét. Noha sok vámpír csapott össze emberekkel az elmúlt időkben,
mégse csatáztak egymással – mondhatni, nem volt a vérükben... Az emberek viszont imádták a
háborút, semmi más nem izgatta őket. Larten sokszor volt ennek a tanúja az elmúlt két évtizedben,
ahogy jártkelt a világban. Bejárta Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát. Mindenfelé háborúztak, és az
emberek mindenféle új és új módokat találtak arra, hogyan irthatnák ki a saját fajukat. Mintha
versengtek volna, hogy az emberiségből melyik törzs lesz az, amelyik a legszörnyűbb tetteket követi
el.
Az idősebb vámpírokat nem vonzották a háborúk, de a kölyköket lenyűgözték. Úgy bámulták, mint a
bokszot vagy a birkózást. Nézelődtek a harcmezőkön, és kinevették a katonákat, ahogy a lövedékek
elől menekültek. Fogadásokat kötöttek, hogy ki lesz a nyertes. És persze eledelhez is jutottak,
méghozzá pompás eledelhez!
A csata, amit ezen az éjjelen meg akartak nézni, apró csetepaté volt. Talán a későbbi korok tudósai
megemlékeznek róla, de nem kerül a jelentős összetűzések közé. Nem volt szó hatalmas területekről,
és a történelmet nem befolyásolta a harc kimenetele. Senki se jutott nagy nyereséghez. Csupán azért
csaptak össze emberek, mert gyilkolni akartak, és mert a vezetőik erre utasították őket. Néha még a
királyaik és a tábornokaik se tudták, mire megy ki a csatározás. Gyakran azért háborúztak, mert nem
jutott eszükbe jobb tennivaló.

A vámpírok naplemente után pár órával érkeztek meg a csatamezőre. Mindenfelé a harc nyomai
látszottak: vértócsák, elhajított kardok és puskák, levágott végtagok, holttestek. A levegő bűzlött, az
éjszaka állatai és a dögevő madarak már falták a húst a csontokról, marakodtak a beleken – egyszóval
élvezték a hirtelen jött lakomát.
Tanish végignézett a letarolt mezőn. Észrevette egy gyerek holttestét a növényzetben. Aztán
meglátott egy halott katonát, akinek a feje egy üregbe süppedt. A lába égnek meredt, lábujjait már
lerágták az állatok, csak a nagylábujja mutatott felfelé. Tanish tovább nézelődött, felmérte a rengeteg
kifolyt vért és a beleket, aztán felnevetett.
– Ez aztán egy igazán gonosz társaság. Érdekes napunk lesz.
– Vajon nem késtük le a harcot? – kérdezte Zula.
– Nem hinném – mondta Yebba. – Emberi rettegés szagát érzem a levegőben. Arrafelé – mutatott
nyugatra. Meg arra – fordult keletre. – Újabb összecsapásra készülnek, és ölni akarnak.
Larten is érezte a katonák szagát, de a félelmet nem tudta kiszagolni. Yebba viszont tizenöt évvel
idősebb volt nála, és már tizenhárom éves korában megvérezték. A vámpírok érzékei életük első száz
évében fejlődnek ki.
Az éles szimatú Yebba nyomában megtalálták a többi vámpírt. A vámpírokat nehezebb volt
fölfedezni, mint az embereket, ha Larten nem tudott volna a jelenlétükről, nem ismerte volna fel a
szagukat a levegőben.
A hadi falka egy nagy fa alatt pihent. Nyolcan voltak, fiatalabbak, vagy épp annyi idősek, mint
Larten.
Mivel Tanish volt mindnyájuk közül a legidősebb, úgy viselkedett, mintha ő lenne a vezető.
 – Talpra, lusta és haszontalan kölykök! – dörrent az alvókra a fa törzse mellől. – Hát így kell a
rangidősek előtt viselkedni?
– Tanish, te annyit se érsz, mint egy pörsenés a hátsómon – nyögte be az egyik vámpír.
Larten megismerte: Jordán Egin. Rajta kívül még kettőt ismert a csapatból.
Jordán feltápászkodott, Tanishhoz lépett, aztán nagyot nevetett, és szorosan átölelte.
– Jó újra látni, barátom.
– Téged is – mosolygott Tanish. – Erre a kettőre itt emlékszel?
– Igen, Larten és Wester – bólintott Jordán. – Nagy lakomát csaptunk együtt legutóbb.
A páros elvigyorodott a kellemes emlékek felidézésétől, de Wester el is szégyellte magát: túl sokat
ivott akkor, és másnap rettentően rosszul volt.
– Ők pedig Yebba és Zula Pone – mondta Tanish. Yebbának olyan a szaglása, mint egy
vadászkutyáé, Zula pedig nagyszerű szélhámos. Jól meglesztek egymással.
A vámpírok kezet fogtak, majd köszöntötték a csapat többi tagját. Aztán pedig sört ittak, és
adomáztak a kalandjaikról.
A vámpírok általában kerülték a háborúkat. A hadi falkák csak újabban kezdtek el szerveződni.
Azonban olyan sok csata zajlott a világban, hogy az éjszaka vándorai a legtöbb helyen könnyedén az
embercsapatok közé tudtak keveredni. A kölykök rendszeresen látogatták a csatamezőket. Egy
magányos vámpír majdnem mindig biztos lehetett abban, hogy társakra lel egy sebesült katonákkal teli
völgy közelében.
Larten vidáman hallgatta a többiek történeteit, és ő is mesélt néhányat. Nagyot nevettek, amikor
Tanish elmondta, hogyan rabolták el előző éjjel Lartent, akinek még az ingét is le kellett vetnie, hogy
megmutassa leégett bőrét. Már kevésbé fájtak a sebei, de ha hozzáértek a hátához, felszisszent, a
vámpírok pedig jól megpaskolták, és amikor feljajdult, még jobban kacagtak. Válaszul néhányuk fejét
összekoccantotta, de ez is hozzátartozott a jó hangulathoz; aztán békén hagyták.
A harc csak másnap reggel folytatódott, a hadban állók az utánpótláscsapatokat várták. Amikor a
nap felkelt, a vámpírok az árnyékba húzódtak, és aludtak. Puskalövésekre ébredtek, nyújtózkodtak,
kidörgölték az álmot a szemükből, aztán napernyőket húztak elő a csomagjaikból, és elindultak, hogy
megkeressék a csata helyszínét.
Larten először nagyon furcsán érezte magát, amikor ott állt az inkább női kezekbe való ernyője alatt
egy csoport katona közelében, akik eszeveszetten gyilkolták egymást. De aztán megszokta a helyzetet.
Most már pont úgy érzett, mint egy vadász, aki nevetséges ruhákba öltözik, mielőtt kilovagol a
kopóival.
A kölykök rábukkantak a csatamezőre. A katonák kézifegyverekkel hadakoztak, szablyákkal és
késekkel, amit a vámpírok nagyon kedveltek. A lőfegyvereket viszont a gyávák eszközeinek ítélték. De
tartottak is tőlük. Az éjszaka teremtményei szívósabbak az embereknél, nehezebb végezni velük, de
egy jól irányzott lövés kiolthatta az életüket. Szégyen lett volna így elpusztulni, hogy a távolból
szétlövik a fejüket.
A vámpírok unták a messziről való lövöldözést. Az volt az érdekes, amikor az emberek a túlélésért
küzdöttek. Az ilyen tusákban, mint ez is, rengeteg viadal zajlott, párbajok életre és halálra, véres
drámák, amiket a vámpírok különös élvezettel bámultak, és közben kitárgyalták az eseményeket.
A katonák néha felfigyeltek a furcsa, ernyős nézőkre, de túlságosan lefoglalta őket az életben
maradás. Nem tudták, hogy a köztük járkáló sápadt, sebhelyes arcú alakok veszélyt jelentenek-e.
Aztán látták, hogy nem ezek a támadóik, és visszafordultak az igazi ellenfelekhez.
A vámpírokat sose támadták meg. Az emberek érezték, hogy ezek az alakok nem közéjük tartoznak,
noha sokan sose hallották a vámpírokról szóló legendákat. A sápadt lények ott járkáltak a csatamezőn,
és óvatosan kerülték a veszélyt. A katonák néha keresztet vetettek a láttukra, és imákat mormoltak. A
túlélők pedig igyekeztek elfelejteni ezeket a különös teremtményeket. Vannak dolgok a világban,
amikre az emberek inkább nem akarnak gondolni.
Lartennak jó napja volt. Ahogy Tanish előre megmondta: a felek elszántan küzdöttek. Bármiért is
csatáztak, igazi gyűlölet fűtötte őket, és minél több vért akartak ontani a fegyverszünetig. Nem csupán
leszúrták az áldozatukat, hanem újra lesújtottak a földön fekvőkre, szétkaszabolták a testüket, az
arcukat, még a holttesteket is megcsonkították. Vad, véres látvány volt, tetszett Lartennak.
De néha, amikor vértócsákon és halottakon lépett át, eszébe jutott, hogy valaha ő is közönséges
ember volt. Ha máshogy alakul az élete, talán maga is egy ilyen csatatéren, gyilkológépként végzi.
Arra gondolt, milyen érzés lett volna látni egy vámpírt, aki úgy tanulmányozza őt utolsó perceiben,
mint egy érdekes rovart. De aztán elhessegette a gondolatot. A vámpírlét legnehezebb része az, hogy
el kell szakadni a gyökerektől. El kell feledni a múltat, és mindenestül be kell illeszkedni a klánba. A
sajnálatra nincs ideje egy igazi vámpírnak. Az embereket egyszerűen gyenge és szánalmas fajnak kell
tekinteni.
Egy fiatal férfinak eltalálták a vállát. Megpördült, és nekiesett Lartennak, aki elkapta az egyik
kezével, a másikkal pedig az ernyőjét tartotta. A férfi szeme elkerekedett a félelemtől és a
csodálkozástól. Aztán összegörnyedt a fájdalomtól. Larten majdnem lehajolt, hogy felsegítse, de ha
segít az egyik oldalon, akkor az ellenfél tüzet nyithat rá. A hadban álló felek nem törődtek a
vámpírokkal, míg azok semlegesek voltak. De ha közbeavatkoznak, az életüket kockáztatják. Larten
magára hagyta a sárban a szenvedő férfit, és továbbment.
Délután is folyt a küzdelem. A vámpírcsapat estig félrevonult pihenni. Megbeszélték a
legizgalmasabb pillanatokat, mindenki elmesélte, minek volt tanúja. Néhányan megsérültek közülük
egy-egy vágástól, ütéstől, Jordán bal karját eltalálta egy golyó. De ezek nem voltak komoly sebek, és
csak nevettek rajtuk, mint holmi karcolásokon. Aztán aludtak, míg le nem ment a nap. Mikor
besötétedett, visszamentek az öldöklés színhelyére. Most már nem mosolyogtak, vagy ha igen, kemény
és embertelen vigyorral. Nem is ugratták egymást. Csendben vonultak. A csatatér szélén levetették a
kabátjukat, köpönyegüket, csizmájukat. Volt, aki meztelenre vetkőzött a holdfényben.
Egy ideig csak vizsgálgatták a holttesteket, a vértócsáktól összefutott a szájukban a nyál. Senki nem
mozdult sehol. Az életben maradtak, noha talán sose hallottak a vámpírokról, érezték a fenyegetést a
levegőben, és a táborukban húzták meg magukat. Reggel visszatérnek majd, hogy eltemessék a
társaikat, összeszedjék a fegyvereket, ruhaneműket. Az éjszaka viszont a kölyköké volt.
Amikor a vámpírok látták, hogy a csatamező kizárólag az övék, elindultak a holttestekhez. Finoman
és csendben lépkedtek. Szemük és orrlyukaik kitágultak, volt, akinek a nyála is folyt. Remegtek a
várakozástól, vagy épp halkan morogtak.
Együtt vonultak a csatamező közepéig. Aztán mind Tanishra néztek. Noha korábban kigúnyolták,
mikor irányítani akarta őket, most elfogadták vezetőnek. Megadták neki a lehetőséget, hogy jelet
adjon, vámpír módra. Tanish farkasként felüvöltött, aztán összecsattintotta a fogsorát, és négykézlábra
vetette magát. A többiek ugyanígy tettek. Aztán szétfutottak, és belemélyesztették fogukat a halottakba,
letépték a csontokról a húst, és itták a vért, nyeldekelték a sűrű, vörös folyadékot.
Egy idő után vonyítani kezdtek, és a lecsupaszított csontokkal ütögették a földet. Néhányan
összeverekedtek, birkóztak, de ez nem tartott sokáig. Bármikor verekedhettek, ezeket az éjszakákat
viszont sokkal vadabb örömökre használták.
Larten is zabált, mint a többiek. Egy órán át se ember, se vámpír nem volt, hanem egy vonyító, éhes
lény, aki elmerült a sötét élvezetekben. Úgy gázolt át a kihűlt, iszamós testeken, mint egy kiéhezett
állat: tépett, rágott, ivott. Egyetlenegy dolog érdekelte őt és a többieket, és semmi más nem számított
ezen a kábító, féktelen éjszakán, csak a vér.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Másnap sokáig aludtak. Néhányan felkeltek délután bámulni a harcot, de a többiek inkább pihenni
akartak, emészteni és a jövőbeli lakomákról álmodozni.
– Kelj fel! – mordult Lartenra Tanish estefelé, és oldalba bökte.
– Hagyjon – dünnyögött Larten.
– Eleget aludtál. Unatkozom. Taníts nekem új bűvészmutatványokat.
– Amiket múltkor tanítottam, már jól mennek?
– Néhány már igen – nevetett Tanish. – Amiket a pókerezéshez fel tudok használni, azok kitűnően
sikerülnek.
– Csal a szerencsejátékban? – vonta össze a szemöldökét Larten, és felült.
– Ha pénz kell, igen – vonogatta a vállát Tanish. Nem szeretek lopni, inkább megdolgozom az ebül
szerzett jószágért.
– Maga szerint a csalás az „megdolgozás”?
– Csak akkor teszem, ha emberekkel játszom. A magunkfajták ellen sose csalnék. Jaj, Higany,
neked van a leggyorsabb kezed, amit valaha láttam, és szeretsz a mutatványaiddal büszkélkedni,
úgyhogy taníts engem, kérlek, ó, te bölcs, te higanyujjú!
Larten mosolygott, és elővette bőrzsákjából a kártyapaklit. Pár percig kevert, hogy bemelegedjen,
aztán megmutatta Tanishnak, hogyan engedelmeskedhetnek neki a kártyák. Lassan csinálta a trükköket,
hogy a barátja lássa, mi történik.
– Hihetetlen – csodálta Lartent Tanish. – A harcban is ilyen gyors vagy?
– Látott harcolni, nem is egyszer – felelte Larten.
– Részeg csetepatékban. De sose láttalak igazi harcban. Vettél már részt élet-halál küzdelemben?
– Nem, amióta megvéreztek.
– Ez azt jelenti, hogy előtte öltél?
– Nem akarok erről beszélni.
– Nahát, Higanynak van egy titka! Mondd el! Úgyse hagylak addig békén.
– Nem téma – mondta halkan Larten, és bár a hangja lágy volt, Tanish egyből tudta, hogy társa
nagyon komolyan beszél. Felhorkant, mintha nem is érdekelné az egész, és visszafordult a kártyákhoz.
Amint játszottak, és a többiek is köréjük ültek, meglátták, hogy egy férfi halad feléjük, át a
csatamezőn. Gyorsabban járt, mint az emberek, és megpihent a tölgyek árnyékában. Larten azt hitte,
biztos egy újabb kölyök, aki csatlakozni akar a hadi falkához. Csalódni fog, gondolta, mert már
halkult a csatazaj, és a katonák kiadták magukból a haragjukat. Lassan véget ért ez a háború is.
Az idegen észrevette a vámpírokat a fa alatt, és lelassított. Fejére húzott köpönyege eltakarta arcát,
amint tanulmányozta őket. Aztán előbbre lépett, és megmutatta magát.
– Harnon Oan fekete vérére! – üvöltött fel Wester, és felpattant. Hitetlenkedve meredt a jövevény
vörös hajára és körmeire, égőpiros szemére és bíborlila bőrére.
– Randel Chayne vagyok, a vérszipolyok rendjéből – mondta az idegen. Már mindenki felállt az
árnyékban fekvők közül. – Párbajt keresek.
Senki se szólt. Megdöbbentek. A vámpírok és a vérszipolyok gyakran párbajoztak egymással, de a
tábornokok kérésére a kölykök ebből kimaradtak. Most találkoztak először lázadó fivéreikkel.
Randel felvont szemöldökkel vizsgálgatta az elnémult vámpírokat.
– Ha a vámpírok így felelnek a párbaj kihívásra, akkor talán nem érdemlik meg a harcot.
– Majd mi megtanítunk rá, hogy mi az érdem, te mocsok! – süvítette Wester, ökölbe szorította a
kezét, arcát elsötétítette a gyűlölet.
 Larten megfogta a barátja vállát, és visszahúzta.
– Ne! – mondta. – Nem vagy még kész. Meg fog ölni.
– Hadd menjek! – vicsorgott Randel gúnyos nevetését hallva Wester. – Nincs jogod visszatartani.
Széttépem a torkát, és ha meggátolsz, akkor...
– Mielőtt hozzáérnél, eltöri a nyakad – felelte jeges hangon Larten. – Ő nem segéd, mint mi, hisz
látod, hogy a bőre már sötétbíbor. Ő egy teljes jogú vérszipoly. Nyilvánvalóan gyűlöli a vámpírokat,
máskülönben nem foglalkozna a kölykökkel. Nem párbajt akar, hanem ölni.
– Ezt akarod, ugye? – üvöltött rá Wester a vérszipolyra. – A tábornokainktól tartasz, ezért a
tapasztalatlan kölykökre vadászol. Gyáva féreg vagy!
Randel gúnyosan felnevetett.
– Öltem én már tábornokokat, és egy éjjel majd egy vámpírherceget is elpusztítok, ha kedveznek
nekem az istenek. De ma, hogy teljen az idő, egy kölyökkel akarok megverekedni. Azt hallottam,
lassúak vagytok és puhányok. Ez igaz?
Wester szeme megvillant, támadni akart. Larten elé állt, és érzelemmentes hangon még egyszer
figyelmeztette:
– Ha megtámadod, lemészárol, és nem leszel képes bosszút állni azon, aki kiirtotta a családodat.
Ezután félreállt, és hagyta, hogy döntsön a barátja.
Wester gyötrődött. Mindennél jobban vágyott rá, hogy megölje a vérszipolyt, de tudta, hogy
Lartennak igaza van. Randel undorral vizsgálgatta a kölyköket.
– Ki a vezéretek? A vámpírok imádják a vezetőket. Talán a nagyságos vezér párbajozik velem.
Mindenki Tanishra nézett. Ő akart a vezetőjük lenni, és megengedték neki. Ha nem fogadja el a
kihívást, megszégyenül. Az ő helyében minden tisztességes vámpír előlépett volna. Még a zabolátlan
kölykök is tisztelték a hagyományokat. A csapat tagjai azt várták, hogy Tanish kiáll a bíbor bőrű
gazfickóval, becsülettel küzd, és tisztességben meghal.
De Tanish meg se moccant. Az arca égett, és úgy bámulta a földet, mint aki már sose lesz képes
felemelni a tekintetét. Mikor a többiek látták, hogy nem mozdul, megkeményedtek a vonásaik.
Elkezdték fontolóra venni a küzdelmet, még a sebesült Jordán is.
Aztán előlépett Zula Pone.
– Randel, a vérszipolyok rendjéből, én megküzdök veled – mondta, és levetette a köpenyét. – És
mikor megöllek, imádkozom majd a tested fölött, és arra kérem a vámpíristeneket, fogadják vissza
lázadó lelkedet.
Randel nevetett, de már gúny nélkül.
– Elfogadom a kihívást. De engem nem érdekel a neved, és nem fogok könyörögni a lelkedért. Mi
ezzel nem foglalkozunk. Ölünk, vagy meghalunk, ennyi. A dicsőség a harc maga, és mindegy, mi jön
utána.
Randel óvatosan kilépett az árnyékból az égető napfénybe. Ő sem bírta a sugarak erejét. De az
éjszaka teremtményei sose küzdöttek egymással egy-két percnél hosszabb ideig.
A zömök és csúf Zula követte őt a tisztásra. Nyugodtan lépdelt, tekintete tiszta; látszott, hogy bármi
lesz a sorsa, elfogadja. Igazi vámpír volt ebben a pillanatban, nemesebb lelkű az összes őt tisztelettel
figyelő kölyöknél.
– Milyen fegyvernemet választasz? – kérdezte Zula, szembefordulva a vérszipollyal.
– Legyen kézitusa – mondta Randel, és behajlította az ujjait.
– Legyen.
Zula felé csapott, éles körmei bármilyen útjukba kerülő anyagot szétvágtak volna, még egy
vérszipoly torkát is. De Randel elkapta Zula karját, és belerúgott a hasába. Zula felnyögött, és
hátrazuhant. Randel rávethette volna magát, de állva maradt a helyén, és várta, hogy a vámpír újra
támadjon.
Zula elvörösödött, és felugrott. Azután megállt, és mély levegőt vett, hogy visszanyerje önuralmát.
Mikor újra uralkodni tudott a mozdulatain, lassan előlépett, és Randel szemébe nézett. Próbálta
kitalálni a szándékát. Larten eddig azt hitte, Zulát elérte a végzete, de most arra gondolt, talán van
esélye nyerni.
Mikor Zula karnyújtásnyira volt, Randel felé csapott az öklével. Zula megállította az ütést, majd
belerúgott a vérszipoly lábszárába. Randel a földre zuhant. A vámpírok felkiáltottak, de a
lelkesedésük hamar elmúlt. Randel esés közben magával rántotta Zulát. Zula túl későn fogta fel, hogy
ellenfele számított a rúgásra. A hátára zuhant, egyenesen a vérszipoly kinyújtott ujjaiba. Felsikoltott,
amint Randel körmei feltépték a tüdejét. Aztán megmerevedett, és levegő után kapkodott. A lábai
remegtek, a karja viszont mozdulatlan volt. Tátogott, vér tört elő a torkából, a szeme elkerekedve
bámult a napba. Mindig azt hitte, éjjel, holdfénynél hal majd meg, és igazságtalannak érezte, hogy
naplemente előtt ér véget az élete. Bárcsak pár órával később érkezett volna Randel, gondolta, hogy
legalább utoljára lássa a csillagokat.
Azután már nem gondolkodott tovább.
Randel félrelökte a halott vámpírt, megtörölte az ujjait, és felállt. Nem is nézett többé Zulára,
hanem csak a sápadt kölykökre a fa árnyékában.
– Szégyent hoztok a mestereitekre – mordult rájuk, aztán felkapta a köpenyét, és magára húzta a
csuklyáját.
A vámpírok mozdulatlanul és hang nélkül néztek a távozó után, míg el nem tűnt a szemük elől.
Azután Larten és Jordán elmentek Zula Pone testéért. El fogják égetni, vagy leeresztik a folyón, attól
függően, hogy dönt a többség arról, vajon mit akarhatott Zula.
Tanish egyedül ült, amikor Lartenék visszajöttek a holttesttel. Hátat fordított a csapatnak, és senki
se ment oda hozzá. Nem foglalkoztak a bukott vezérrel, olyan megvetéssel kezelték, amilyet
megérdemelt. Larten sajnálta őt, de nem tudott segíteni. Az egyik legelső dolog, amit Sebától
megtanult, az volt, hogy mindenki a saját döntéseit hozza meg, és vállalnia kell ezeknek a döntéseknek
a következményeit.
Mikor lement a nap, Tanish felállt, és elindult. Nem köszönt el, és senki se kérdezte, hova megy.
Semmit sem vitt magával, még a drága felöltőjét és a selyemingét sem. Larten tudta, ahogy a távozó
Tanisht nézte, hogy valószínűleg most látja őt utoljára. Tanish Eul már nem tartozott a klánhoz. Nem
volt áruló, de a nevét nem fogják többé kimondani, és ha a kölyköket róla kérdezik, csak annyit
mondanak majd röviden és elítélő hangon: ő már az emberekkel tart.
 MÁSODIK RÉSZ
„Ha az egész klán összefogna ellene, akkor is elvesznénk.”
 ELSŐ FEJEZET

Az amerikai polgárháború a legnagyobb vérfürdő volt, amit Larten valaha is látott. A vámpírok
már azelőtt tudtak Amerikáról, hogy az európaiak felfedezték volna. A klán egyik tagja elhajózott Leif
Ericssonnal, a viking felfedezővel és harmincnégy társával a tizenegyedik század legelején
Amerikába, Paris Skyle pedig – még herceggé avatása előtt – Kolumbusz jobbkeze volt, és biztatta,
mikor az kétségbeesett, és kis híján visszafordult. Parist elszomorította volna, ha látja, mi történik
most ebben az országban. De nem lepődött volna meg. Az emberek az Újvilágban is pontosan úgy
viselkedtek, mint a régiben.
Larten távolról figyelte, ahogy fiatal férfiak ezrei csaptak össze és hullottak el. Westerrel és
Sebával tábort ütöttek egy dombon, távol a csatamezőtől. Onnan nézték az eseményeket, néha
vadásztak és pihentek.
Tanish bukása után pár évvel a két barát elhagyta a hadi falkát, és visszament a mesteréhez. Az után
a sötét nap után már nem találtak örömöt a háborúkban. A kölykök társasága folyton a
megszégyenülésre emlékeztette őket, és ezt nem tudták elviselni.
Seba sose kérdezte a segédjeit, miért tértek vissza hozzá. Meglepte, hogy ez ilyen hamar megtörtént
– még legalább egy évtizednyi kalandozásra számított de hát egy mesternek nem kell mindent tudnia a
tanítványairól. Hagyta, hogy megtartsák maguknak a titkaikat, és inkább a képzésükre ügyelt. Már nem
alázta meg őket, mint régen, nem adott nekik lehetetlen feladatokat. A két barát is megváltozott, főleg
Larten. Seba úgy vélte, immár méltóak a tiszteletre. Azt gondolta, hogy lassanként alávethetik magukat
azoknak a próbáknak, amelyek eldöntik, lehetnek-e a klán tevékeny és teljes jogú tagjai.
Larten figyelte a harcot, és azon gondolkodott, vajon miért hozta őket ide Seba. A mesterüket nem
érdekelték az emberek dolgai, és rá se nézett a katonákra érkezésük óta. De akkor miért jött ebbe a
gyilkos forgatagba?
Wester odalépett Larten mellé, akit úgy szeretett, mintha a bátyja lett volna. Kis ideig együtt nézték
a harcot. Mindketten Tanish Eulra gondoltak.
– Szerinted meddig maradunk itt? – kérdezte Wester, de Larten válaszul csak mordult egyet. –
Érezted a hadi falka szagát éjjel?
– Igen – bólintott Larten. Az érzékei kiélesedtek az elmúlt években. Már két éjszaka óta tudta, hogy
más vámpírok is jelen vannak a környéken, de nem akart találkozni velük, a mestere mellett maradt,
és várta az utasításait.
– Hiányzik, hogy egy falka tagja legyek – mondta Wester. – Barbár módon nyeltük a vért a
csatamezőkön, mégis nagyszerű volt.
– A gyógyult ópiumszívóknak is hiányzik a pipájuk – felelte szárazon Larten. – De ez nem jelenti
azt, hogy visszatérnének a múlthoz.
– Azért nem voltak annyira rossz idők – válaszolta Wester.
– Nem voltak? – Larten összerázkódott. – Gyakran mondogattam magamban, hogy rendben volt,
amit tettünk, hiszen sok vámpír leli örömét a vérontásban. De mégsem volt helyes. Lehet, hogy az
emberek nem érdemlik meg a tiszteletünket, de a lenézésünket sem.
Wester mosolygott.
– Úgy beszélsz, mint Seba.
Larten arca megrándult, zavarában vakarózni kezdett. Régebben megpróbált olyan kifinomultan
beszélni, mint Seba. A mestere folyton kijavította. Mióta Larten visszatért a kölykök társaságából,
Seba még komolyabban foglalkozott vele. Megkérdezte a tanítványát, tényleg szeretne-e úgy beszélni,
mint ő. Larten igent mondott, de aztán megbánta, sőt kérte mesterét, hogy ne folytassák ezt a képzést.
De Seba tántoríthatatlan volt. Akárhányszor „hát”-tal kezdett mondatot Larten, Seba kitépett egy
szőrszálat az orrából, ami igazán fájdalmas volt. Egy év elteltével Larten kiégette a szőröket az
orrából, de akkor Seba a füléből kezdte tépdesni őket büntetésképpen, és ez még rosszabb volt.
Larten igyekezett ezért gyorsan tanulni. Néha még elvétett egy-egy szót, de Sebától már több hete nem
kapott büntetést.
Miközben álltak és nézelődtek, s élvezték a lemenő nap gyenge fényét, odalépett hozzájuk Seba.
Fél évszázaddal ezelőtt találta meg a sötét kriptában a rémült fiút, aki azóta a segédje lett. Seba sokat
öregedett. Hosszú haja megőszült, a bőre megráncosodott, és tele volt régi vágások hegeivel.
Megviseltnek tűnt, és úgy zihált, mintha rohant volna. De tudott még úgy száguldani, hogy a két ifjabb
vámpír alig bírta követni, és a keze is villámgyors volt. Sokszor mondta, hogy közel a vég, de Larten
úgy sejtette, hogy mestere nemcsak ezt az évszázadot éli végig, hanem a következő párat is.
– Wester azt mondta, úgy beszélek, mint maga, mester – mondta.
– Biztos romlik a hallása – legyintett Seba. Beárnyékolta a szemét, és nézte a csapatmozgásokat. A
katonák befejezték aznapra a harcot, és elindultak a táboraikba, maguk után vonszolva a sebesülteket.
A halottakat az éjszaka teremtményeire bízták, érezték, hogy azok már megérkeztek.
– Nemes lelkű bolondok – sóhajtott fel Seba. – Bármelyik fajnak elég lenne egy háború, ezeknek
meg minden évre több jut. De miért?
Tanítványai nem tudtak felelni. A mesterüknél jóval rövidebb ideje voltak vámpírok, de már nem
tudták visszaidézni, hogyan gondolkodtak emberként.
– Ma továbbmegyünk – mondta Seba –, de csak néhány mérföldet. Lekötelezne, ha hoznátok a
koporsómat.
Larten és Wester kivitték Seba koporsóját az összetákolt kunyhójukból, és elindultak a nyomában a
domboldalon, majd a halottakkal teli mezőn át. Ők nem szerettek koporsóban aludni, bár sokszor
rákényszerültek, mikor feltört kriptákban húzódtak meg. De ha csak tehették, az ágyat választották.
Mesterük viszont akkor érezte jól magát, ha fenyődeszkák vették körbe, és a fedél is a helyén volt.
Mióta Amerikába érkeztek, több koporsót is kipróbált. Végül talált egy kedvére valót, és sűrű
bocsánatkérések közepette kilakoltatta belőle a csontvázat. Ettől kezdve a tanítványainak ezt a
koporsót kellett cipelniük magukkal.
Egy patak mentén haladtak, amikor valaki a túlparton utánuk kiáltott egy fa lombjából:
– A jó öreg Seba Nile! Mindig a kényelmen jár az esze, neki már nem elég a kő derékalj és az
égbolt takaró!
Lartenék letették a koporsót. A hang ismerősen csengett, de hiába próbált hozzá arcot társítani,
Larten nem jött rá, ki szólt hozzájuk. Ám ekkor egy toprongyos vámpír ugrott le az ágak közül.
Állatbőröket viselt, amelyeket szíjak tartottak össze. A szíjakon dobócsillagok lógtak. Hosszú zöld
haja volt. Beleköpött a patakba, és átgázolt a vízen. Igen, ez egy tábornok volt, de egyáltalán nem úgy
viselkedett. Larten hallotta, ahogy szellent egyet, ám lehet, hogy csak az ágak recsegtek.
– Vancha March! – mosolyodott el Seba. – Nem tudtam, honnan jöhet ez a bűz.
– Miről beszélsz? Tavaly tavasszal megfürödtem, pedig még korai volt. – Vancha összeráncolta a
homlokát. Vagy két éve tavasszal? – Elnevette magát, és köszöntötte Lartenékat. – Még mindig a vén
keselyűvel tartotok?
– Rá is kell vigyáznia valakinek – mondta Larten.
– Túl gyenge, vinnünk kell a koporsóját – tette hozzá Wester.
A fiatal vámpírok csak a tanácsban találkoztak a toprongyos tábornokkal, azóta pedig sok idő
eltelt, volt miről beszélni. De mielőtt kérdezősködni kezdhettek, Seba köhintett, és a koporsóra
mutatott. Morogva felvették, és távolról követték a két tiszteletre méltó vámpírt, akik nem az ő ifjú
füleiknek való ügyekről beszélgettek.
Egy kanyar után megpillantottak egy sátrat, amiről először azt hitték, egy katonai sátor lehet, de
Seba és Vancha egyenesen arra vették az útjukat. Larten kíváncsian nézte. Nem látott még hozzá
foghatót. Kerek volt, magas és széles, és gyönyörű hímzett minták díszítették, vízililiomok és békák. A
Rémségek Cirkuszának fellépősátrára hasonlított, de jóval kisebb volt. Több apró sátor vette körül,
amik közt ruhaszárító kötél volt kifeszítve, azon pedig számtalan ruha és női alsónemű lógott.
Wester zavartan megbökte Lartent. Mindketten a női ruhákat bámulták.
– Miféle nő lehet az, aki egy csatamező szélén ver sátrat?
Egyszerre jutott eszükbe a válasz, de Wester mondta ki:
– A Vadak Úrnője!
Borzongva összenéztek, és a két idős vámpír után siettek a sátorhoz, amelynek lakója, ha jól
sejtették, az a nő, aki a vámpírklán hite szerint olyan erővel és jelentőséggel bír, mint a legendák
hatalmas istennői.
 MÁSODIK FEJEZET

Seba megállt a sátor bejáratánál, és arra kérte segédjeit, tegyék le a koporsót. Megigazította vörös
ingét és köpönyegét, lesöpörte magáról a port.
– Hogy nézek ki? – kérdezte Vancha, és beleköpött a tenyerébe, hogy lesimítsa zöld haját.
– Mint egy kerub – morogta Seba.
– Úgy véled?
Ám ekkor kicsapódott a sátor bejárata, és kilépett hozzájuk egy nő.
Alacsony volt és csúnya, és még Vanchánál is szutykosabb. Lartent bizonyos fokig Zula Pone-ra
emlékeztette. Nem volt rajta se ruha, se cipő. Köteleket csavart a testére. A füle hegyes volt, az orra
apró, egyik szeme zöld, a másik barna. Sok férfinál izmosabb és szőrösebb volt, arcán apró bajusz és
szakáll. Az ujjai vastagok, körmei rövidre vágva, csak a két kisujján nőttek éles, hosszú karmok.
Larten arra gondolt, hogy Lady Evanna, a Vadak Úrnője, a nagy hatalmú boszorkány igazán furcsa
szolgálót választott magának. Mármint ha ez tényleg Evanna sátra. Azt várta, hogy gyönyörű
szolgálólányok fogadják a vendégeket. Talán Evanna megsajnálta ezt a szerencsétlen lényt, és
befogadta magához.
Ám ekkor, Larten csodálkozására, az alacsony és ronda asszony felsikoltott, és feléjük szökkent.
– Az én kis Vanchám!
A tábornok ijedten hátrálni kezdett, de a nő felemelte, és megrázta, mint egy óriási babát.
– Azonnal tegyél le! – üvöltötte Vancha.
– Csak ha adsz egy puszikát, te rossz fiú!
– Inkább egy rúgást a...
– Vigyázz a nyelvedre, Vancha! – mondta a nő, és olyan erővel szorította meg a tábornokot, hogy
annak majdnem kiugrott a szeme a helyéről.
– Elnézést... úrnő – lihegte, és gyorsan egy puszit nyomott a képére, nehogy az asszony megfojtsa.
A nő mosolygott, és elengedte. Sebát udvariasan köszöntötte:
– Érezze magát otthon, Nile mester – mondta dallamos, finom hangon.
– Megtiszteltetés, úrnő – válaszolta Seba, és mélyen meghajolt.
– Látom, elhozta a segédjeit is. – Az asszony barna szemével Lartenra, a zölddel Westerre nézett.
– Ez itt Lar... – kezdte a bemutatásukat Seba.
– Ismerem a nevüket – szakította félbe a nő. – És szerintem ők is tudják az enyémet. Ugye, uraim?
– Evanna? – kapkodott levegő után döbbenten Wester.
– Valaki elbűvölőbbre számítottak – fordult a nő Vancha felé.
– Sokan vannak így – vigyorodott el a vén vámpír.
– Talán valami ilyesmire vártak – mondta Evanna, és vibrálni kezdett a teste, majd alakot váltott.
Most magas volt és karcsú, a haja hosszú és szőke, vonásai angyalian szépek. Hosszú, fehér ruhát
viselt. Larten ámulva nézte, szerelmesen, a keze előrenyúlt, hogy átölelje, majd leengedte – úgy
érezte, nincs joga megérinteni egy ilyen gyönyörű lényt.
– Túl könnyű elbűvölni – rikkantotta Evanna, miután visszaváltozott előző alakjába. – Ne a külső
alapján ítélj! Csak a bolondok vannak oda egy csinos arcért. Te bolond vagy?
Larten visszanyerte a beszédkészségét:
– Magáért, úrnő, akármi lennék – felelte halkan és átszellemültem.
Evanna felvonta a szemöldökét, és áthatóan nézte. Larten ettől összerezzent, Evanna pedig
megértette, hogy a fiatal vámpír nem akart pimaszkodni.
– Tetszik ez a fiú, Seba – turbékolta. – Nem a legokosabb vámpír, de jó a szíve.
 – Mindkét segédemnek jó a szíve – mondta Seba. De ha te Larten szívét kívánod megnyerni...?
Evanna nevetett a kérdés buzgóságán.
– Még csak pár perce vagy itt, és máris össze akarsz hozni egy vámpírral? – Megsimogatta Seba
arcát, és megrázta a fejét. – Még ne kérj tőlem szívességet, öreg barátom. Csak élvezzük egymás
társaságát egy darabig. Mindenre kíváncsi vagyok, ami veletek történt, és a klán többi tagjáról is
hallani szeretnék.
Megfogta Seba karját, és bevezette az ősz vámpírt a sátorba. Larten és Wester követték. Vancha is
belépett, de előbb újra a tenyerébe köpött, hogy a haja még jobban álljon, és még fényesebb legyen.
„Ha ez nem győzi meg, akkor semmi!” – mondta magában.
Evanna Desmond Tiny lánya volt. Tiny ezer éve alkotta meg őt: egy vámpír és egy terhes nőstény
farkas vérét keverte össze. Evanna hatalmas varázsló volt, és rengeteg bűbájt ismert. De az éjszaka
fiait leginkább egy különleges képessége érdekelte.
A vámpíroknak nem lehettek gyermekeik. Ez mindig is így volt. Ahhoz, hogy a faj életben
maradjon, embereket kellett megvérezniük. De Evannának megvolt a képessége arra, hogy teherbe
essen egy vámpírtól, és kihordja a gyermeket. Ő választja majd ki, hogy kiét. S az így születő gyermek
már nemzőképes lesz.
A vámpírok évszázadok óta versengtek Evannáért. Tiny figyelmeztette őket, hogy a lánya és annak
gyermekei olyan hatalommal fognak bírni, hogy az egész klánt kiirthatják, de ez nem érdekelte őket.
Az a gondolat, hogy gyerekeik lehetnek, részegítő volt.
Ám Evanna mind ez ideig ellenállt hódításaiknak. Soha nem választott társául egyetlen vámpírt
sem, és nem ígért nekik semmit. De ők rendületlenül keresték, meg akarták nyerni a szívét, küzdöttek a
nevében, ajándékokkal halmozták el, bármit megtettek, csak hogy az övék legyen. Hiába.
Larten titokban azt remélte, hogy meghódíthatja a Vadak Úrnőjét. Tudott a nőkkel bánni, már
kölyökként is kevesen álltak neki ellen, és biztos volt abban, hogy Evanna is engedni fog. Ha az
asszony az övé lesz, együtt megalapítják a vámpírok új nemzedékét, és Larten lesz az atya, akinek
örökké fennmarad a neve.
– Ha tudom, hogy ide jövünk, rendesebb ruhát veszek fel – súgta Westernek, amikor leültek egy
párnákkal borított heverőre.
– Ne félj, ha Vancha az egyetlen versenytársad, győzni fogsz – vigyorgott Wester.
Wester is álmodozott a híres úrnő meghódításáról, de most, hogy látta Larten szemében az
elszánást, lemondott a vágyáról. Mindig megadta társának az elsőbbséget. Sose küzdöttek nőért vagy
bármi egyébért, mert Wester sose vette volna el a narancssárga hajú vámpírtól azt, amire az vágyott.
Úgy gondolt Lartenra, mint a bátyjára, és mindenestül szerette.
Belül nagyobbnak látszott a sátor, mint kívülről. A közepén puha heverő állt, a tartógerendákról
képek lógtak, oldalt szobrok álltak. Hosszú gyertyák árasztottak fényt, és mindenfelé tálak voltak, tele
gyümölcsökkel, zöldségekkel, korsók vízzel, borral. Halat vagy húst sehol se láttak, ami meglepte
Lartent, de aztán eszébe jutott, hogy az úrnő csak azt eszi, ami megterem.
Három fiatal nő tette le a vámpírok elé a tálakat és a korsókat, miután leültek. Mind egyszerű fehér
inget és halványbarna nadrágot viselt. Larten ritkán látott nadrágot hordó nőket, ezért tekintete gyakran
a szolgálókra tévedt. Az egyikük, egy hosszú, sötét hajú és villogó szürke szemű lány elkapta a
tekintetét, és bátran visszanézett rá. Larten hírhedten lefegyverző mosolyát küldte felé, amitől mindig
elgyengültek a nők, de a lány nézése csak áthatóbb lett. A fiú meglepődött, és kínosan érezte magát,
aztán köhécselni kezdett, és elfordult. Wester mindent látott, de csak somolygott.
Evanna elhevert egy kereveten, és szőlőt eszegetett.
– Menjünk csak szép sorban. Először is: hogy van az én kis Vanchám? Mondj el mindent
anyucinak!
– Anyuci? – hüledezett Larten.
– Kérlek, ne beszélj így – borult el Vancha arca. – Én se hívlak téged banyának.
– Nos, ez a szerencséd – vágta rá Evanna, és a szeme villogott. – Bárki nyelvét kivágom, aki
ilyesmit mond nekem. Én vagyok a világ leghatalmasabb varázslója, a sötét erők papnője, a jövő
anyja és a Vadak Úrnője. Te viszont mindig is az édes kis Vanchám voltál. Emlékszem, hogyan
etettelek, és hogyan büfiztél, ha jóllaktál. Evanna felkacagott. – Hát ez azóta se változott.
– Evanna talált rám, amikor csecsemő voltam – magyarázta halkan Westernek és Lartennak Vancha.
– A szüleimet megölték, engem pedig kitettek elpusztulni. Ő mentett meg, és néhány évig magával
hordozott, nevelt, mielőtt átadott a klánnak.
– Úgy éreztem, boldogabb lennél vámpírként mondta lágyan Evanna. – Ugyanolyan elszánt
tekinteted volt, mint az éjszaka gyermekeinek.
– Hálás vagyok érte – folytatta Vancha. – És nagyon szeretlek mindörökké. Csak azt akarom, hogy
ne bánj velem úgy, mint egy átkozott gyerekkel!
Evanna felkacagott.
– Még hiányzik hozzá pár évszázad, hogy felnőttnek tekintselek. Addig pedig... – És belecsípett
Vancha arcába.
– Charnára és a vámpíristenekre! – üvöltötte Vancha. – Túl messzire mentél!
Rávetette magát a nőre, és végiggurultak a padlón. Vancha ütött és rúgott, de Evanna csak nevetett,
és ellökte magától. Ekkor a vámpír letépett egy dobócsillagot az övéről, és a nő feje felé hajította.
Evanna röptében elkapta a csillagot, és az egyik hegyével hidegvérrel tisztogatni kezdte a fogait.
– Még mindig ezekkel játszadozol? Azt hittem, találtál már valami új játékszert.
Vancha úgy állt ott, mint aki újból támadni fog, de aztán csak hátravetette a fejét, és nevetett.
– A vámpíristenekre, te aztán különös vagy! Menjünk, igyunk a hiányzó barátainkra, és énekeljük
régi idők dalait!
– Bármikor szívesen iszom veled, drágám – mondta Evanna. – És a társaiddal is. – Csettintett a
szolgálóknak. – Tejet March mesternek! – Aztán a többiekhez fordult. – Sört, gondolom.
– Úgy ám! – kiáltott Larten és Wester.
– Miért is ne? – mosolyodott el Seba.
Soha nem ivott olyan jó sört Larten, mint amit akkor csapra vertek, és az éjszaka többi része
innentől homályba veszett a számára.
 HARMADIK FEJEZET

Larten lüktető fejjel ébredt délután. Egy függőágyban feküdt, de nem emlékezett rá, hogyan jutott
oda. Amikor felült, látta, hogy valaki ábrákat rajzolt a kezére szénnel vagy valami más eszközzel.
Hunyorgott, arra gondolt, ennek utánajár, de aztán feladta. Nyögdécselve odament az esővizes
hordóhoz, és beledugta a fejét.
Mikor fölegyenesedett, Evanna sötét hajú, szürke szemű szolgálója állt mellette, és egy bögrényi
gőzölgő italt nyújtott felé.
– Idd meg ezt!
– De ugye nem sör? – kérdezte Larten sápadtan.
A szolgáló elmosolyodott, amitől kimondottan csinos lett, aztán megrázta a fejét.
– Nem, ez az úrnőm orvossága. Jobban leszel, miután megiszod.
Larten többféle módon próbálta gyógyítani a másnaposságot az elmúlt években, de semmi se
segített. Udvariasságból fogadta csak el az italt a lánytól, és a felét azonnal lehúzta. Pár pillanat
múlva megitta a másik felét is, és a fejfájása azonnal elmúlt.
– Ez csodálatos – hüledezett. – Mi van benne?
– Megint rosszul leszel, ha megmondom – nevetett fel a lány. A fogai ferdék voltak, de egy férfi
ennyi szépséghibát elnézhet, gondolta Larten.
– Még nem tudom a nevedet – mondta a lánynak.
– Tévedsz. Még egy verset is írtál hozzám tegnap. „Gyönyörűm, könyörülj, Arra Sails, jer ide,
nyílvesszőm kilövöm, eltalál telibe.” Hosszabb volt, de még ez a legtűrhetőbb része.
Larten arca összerándult.
– Egyik rossz szokásom, hogy részegen ízetlen versikéket költők. Bocsánatot kérek.
– Nem kell. A két nővéremhez még rosszabb verseket írtál. De ők majdnem olyan részegek voltak,
mint te, úgyhogy kétlem, hogy emlékeznének.
– Három nővér egy úrnő szolgálatában? Ritka eset.
– Nem igazi nővéreim – sóhajtott Arra, mintha túl egyértelmű dolgokat magyarázna egy idiótának.
– Csak Evanna hív így minket. – Megvonta a vállát. – Kedvesek, de nem tekintem őket a barátaimnak.
– Rásandított Lartenra. – Te ugye vámpír vagy?
– Igen – felelte Larten büszkén.
– A vámpírok nem tűnnek el a napsütésben?
– Nem rögtön. Előbb égni kezdene a bőröm, ha kint maradnék, de csak pár óra elteltével halnék
bele. A legtöbb monda valójában az igazság eltorzítása.
– Evanna nem mesél nekünk a vámpírokról, csak panaszkodik, hogy úgy követitek, mint egy
kutyafalka.
Larten a homlokát ráncolta, de nem mondott semmit. Vissza akart menni a sátorba, de Arra elállta
az útját.
– Az ott az én sátram. – A három kisebb egyike felé biccentett, ami Evannáé mellett állt. – Ha nem
sietsz sehova, térj be hozzám beszélgetni, szeretnék többet hallani a vámpírokról.
Larten sokat sejtetően nézett rá.
– Amikor azt mondom, hogy hallani szeretnék róluk, akkor tényleg csak beszélgetni szeretnék –
hördült fel a lány. – Amúgy te próbáltál megcsókolni az éjjel.
– Sikerrel jártam? – kérdezte Larten.
Arra mosolygott.
– Csak annyit mondok, hogy a versed következő versszaka így kezdődött: „Gyönyörűm szája tűz,
Arra Sails nyelve láng...”
Larten nevetgélve követte a lányt a sátrába. Ez is nagyobbnak látszott belülről, mint kívülről, bár
puritán módon volt berendezve. Arrának kevés személyes tárgya volt.
Leültek az ágyra – a lány ügyelt rá, hogy kellő távolság legyen köztük –, és Larten sokáig mesélt az
életéről, a klánról, a Vámpírok Hegyéről. Arra csendes figyelemmel hallgatta, csak akkor szólt közbe,
mikor Larten a suhanásról mesélt.
– Az úrnőm is tud suhanni, és tud olyan gázt lehelni, amitől elájulnak az emberek. Bár erre ritkán
van szükség. Szerinted a vámpírok Evannától vagy az apjától örökölték a varázserejüket?
– Találkoztál Desmond Tinyvel? – kérdezte Larten.
– Nem, de hallottam tőle olyan látogatóktól, mint te.
Larten mindig azt hitte, hogy a klán varázsereje éppúgy a vámpírok sajátja, mint a hosszú élet, az
erő és a gyorsaság. De most rájött, hogy mégiscsak különleges képességek ezek. Vajon maguktól
fejlődtek ki, vagy egy nagyobb hatalomtól származnak? Majd megkérdezi Sebát, gondolta, de attól
tartott, mestere sem fogja tudni a választ.
– Mesélj magadról – kérte a lányt, hogy témát váltson. – Hogy kerültél Evannához? Annyi idős
vagy, amennyinek látszol, vagy olyan öreg vagy, mint az úrnőd?
– Öreg? – Arra felkacagott, és a vámpírhoz vágott egy párnát. – Próbálj viselkedni, vérszívó, mert
ha nem, kiszögezlek a napra, és hagylak elégni.
Larten mosolygott, a lány pedig arról beszélt, miként szökött el egykor otthonról kalandot keresni,
és hogyan talált rá Evannára.
– De lehet, hogy ő talált rám – tette hozzá titokzatosan Arra. – Az az érzésem, hogy ő hívja
magához a segédeit, és a látszat ellenére nemcsak úgy besétálunk az életébe.
Evanna megtanított Arrának néhány varázsigét, de a lány leginkább szolgáló volt, aki étellel látta el
az úrnő vendégeit, és kitakarított utánuk. Ezt Arra nem szerette. Inkább tanulni akart Evanna titokzatos
világáról, hogy maga is varázslóvá válhasson.
– Nincs is ránk szüksége – panaszkodott. – Láttam, hogy egy csettintéssel elővarázsolt egy
gazdagon megterített asztalt, vagy egy intéssel kitakarított egy szobát. De szeret parancsolgatni, ezért
kellenek neki a szolgák.
– Miért nem mész el?
– El fogok – válaszolt Arra. – De előbb tudnom kell, hová megyek. Egyszer elindultam, neki a
világnak, úti cél nélkül, de most már nem akarok mindent a véletlenre bízni.
Arra szeme összeszűkült. Készült kérdezni valamit Lartentól, de ekkor füttyszó hallatszott a
távolból. Elhúzta a száját.
– Az úrnőm hívat.
– Úgy füttyent neked, mint egy kutyának? – vigyorgott Larten.
– Ha kinevetsz, a következő italodba mérget teszek válaszolt mérgesen Arra, majd elsietett. Larten
mosolyogva követte. Jó volt a lánnyal beszélgetni. Éles a nyelve, előbb vág vissza, mint mosolyog, de
tetszett Lartennak. Szeretett volna összebarátkozni vele, még mielőtt továbbindulnak. Mert ha
elmennek innen, akkor már sosem fogja viszontlátni ezt a zsémbeskedő teremtést.
 NEGYEDIK FEJEZET

Még két éjszakát töltöttek a Vadak Úrnőjénél. Közben más vámpírok is érkeztek, a többség a
háborúzó embereket követve jött, de néhányan messzebbről indultak útnak, átszelték az óceánt, mint
Seba és segédjei.
Jöttek vámpírkölykök is, akik felismerték Lartent és Westert. Lartent már rég nem szólította
Higanynak senki, és most kellemetlen volt újra ezt a nevet hallania. Egy olyan életszakaszához
tartozott, amin már túl akart lépni. Udvarias volt a kölykökkel, akik egykor a barátai voltak, de nem
akarta felújítani a kapcsolatot.
Evanna az érkezők többségét nyilvánosan fogadta, de néha elküldte Sebáékat, ha valakivel
kettesben kívánt maradni. Úgy tűnt, ismeri az érkezők kívánságait, és a fogadtatás mindig ezeknek
megfelelő volt. Csak azt a kívánságukat nem teljesítette, hogy őket válassza párjául.
A harmadik éjjelen Sebáék egy közeli dombon pihentek, miután beszöktek a katonák táborába
táplálkozni.
– Ugye Evanna miatt jöttünk ebbe az országba? kérdezte Wester.
– Okos vagy, mint mindig, Flack mester – bólintott Seba. – Evanna persze azt szeretné, ha a
klánunk végre békén hagyná. Elege van a szüntelen könyörgésünkből. De tudja, milyen sokra tartjuk,
és ezért néha pár éjszakára megengedi nekünk, hogy udvaroljunk neki. A kedvenceit az otthonába is
meghívja, de a többségnek ezekkel a találkozókkal kell beérnie.
– Hol lakik? – tette fel a kérdést Wester.
– Ha azt akarja, hogy tudd, megmondja – rázta meg a fejét Seba.
– Tehát azért hozott ide bennünket, hogy megszemléljen, hátha megtetszünk neki – mondta Larten.
– Így van. – Seba megdörgölte a tarkóját, és sóhajtott. – Hisszük, hogy Evanna egy éjjel kiválasztja
a társát, egy vámpírt vagy egy vérszipolyt...
– Egy vérszipolyt? – horkant fel Wester. – Hát velük is érintkezik?
– Ő az éjszaka összes teremtményével kapcsolatban áll – válaszolt nyugodtan Seba. – Nem tesz
különbséget köztünk. A vérszipolyok éppoly kedvesek neki, mint mi. Megpróbál külön fogadni
bennünket, nemsokára új táborhelyre megy, ahol egykori fivéreink fogják meglátogatni. De ha most
idejönne egy vérszipoly, tisztelettel kéne fogadnunk.
– Én ugyan nem! – morgott Wester. – Csak kerüljön elém egy ilyen mocsok, akkor majd...
– Nos, akkor jó éjt kívánnál neki – folytatta Seba nyersen és olyan éllel a hangjában, amit a
tanítványai ritkán hallottak. – Ha felmérgesíted Evannát, összezúz. Ne tévesszen meg a kedvessége,
sose feledd, hogy ő Desmond Tiny lánya! Tégy a kedvére, Wester, máskülönben én se foglak tudni
megmenteni.
Wester haragosan pillantott Sebára. Hogy oldódjon a feszültség, Larten témát váltott, és
megkérdezte, honnan tudta mesterük, hogy Evanna itt lesz.
– Ő vezetett ide engem – válaszolt Seba. – Akik Evannát keresik, a lába nyomát követik. Nem
tudtam, hogy itt leljük meg, amikor elindultunk. De azt igen, hogy megtaláljuk ott, ahol ő akarja.
– És tényleg azt gondoltad, hogy az egyikünk majd elcsábítja?
– Kétlem, hogy bárki is valaha elcsábíthatná Evannát – kuncogott Seba. – De te igazán ügyesen
próbálkoztál, Larten. Nem is tudtam, hogy ennyire értesz a nőkhöz.
– Általában ennél többre jutok velük – morogta savanyúan Larten. Minden bókja, csábos pillantása
és trükkje kevésnek bizonyult a boszorkánynál. A nő kedves volt vele, nevetett a viccein, de semmi
jelét nem adta annak, hogy őt választaná.
– Ne neheztelj magadra – mondta Seba. – Sok kitűnő vámpírt visszautasított már, és még sokakat
fog. Mielőtt Wester félbeszakított, azt akartam mondani, hogy nem tudjuk, pontosan mit keres bennünk,
keres-e bármiféle tulajdonságot, vagy csak egy bizonyos időpontra vagy eseményre vár. És mivel
ilyen kevéssé ismerjük a szívét, időről időre felkeressük, hogy bemutassuk a segédeinket, mikor
készek a találkozásra. Nem adjuk fel a reményt, hogy egy éjjel az egyikünket kiválasztja magának. Ám
eddig még nem volt szerencsénk.
– De mi lesz, ha egy vérszipolyt választ? – vicsorgott Wester.
– Ettől mindennél jobban félünk – válaszolt Seba. – Evannának megvan a hatalma arra, hogy
elpusztítsa a klánt. Ha egy vérszipolyt választ, a gyermekeik az ő varázserejéből is örökölnek. Talán a
vérszipolyok rettegett ura épp Evanna gyereke lesz.
– De akkor mért nem támadunk? – sziszegte Wester. Öljük meg, vagy raboljuk el, és kényszerítsük
rá az akaratunkat!
– Ha tovább folytatod ezt az őrültséget, úgy megkorbácsollak, hogy a bőröd leválik a hátadról,
mint a vedlő kígyóé – dörgött Seba hangja.
Wester ijedten pislogott. Az öreg vámpír sose fenyegette meg őket így. Kaptak már rúgást és pofont
az évek során, de még ilyen ijesztő szavak sose hangzottak el.
Seba látta a fájdalmat segédje szemében, és megenyhült.
– Értsd meg, ő mindegyikünknél sokkal erősebb. Ha az egész klán összefogna ellene, akkor is
elvesznénk.
– Nem lehet ekkora hatalma – kétkedett Larten.
– Nem tulzok. Az ereje nem ebből a világból való. Ismeritek a mítoszokat az istenekről, akik
birodalmakat emeltek fel, hegyeket alkottak, tengereket duzzasztottak. Nem tudom, hogy igazak-e, de
hiszem, hogy Evanna mindezt meg tudná tenni, sőt még ennél többet is. Úgyhogy többet ne halljam,
hogy ellene terveztek valamit. Nincs nála hatalmasabb ellenfél, csak az apja.
Seba mélyen a tanítványai szemébe nézett, hogy szavainak még nagyobb súlyt adjon. Látta, hogy
megrendültek, és remélte, ennyi elég lesz a jövőbeli galibák elhárításához.
– Nos – kezdte erőltetett mosollyal –, térjünk vissza, és hallgassunk az itt történtekről. Ha pedig
megpróbál elcsábítani titeket, ne álljatok ellen.
Larten és Wester épp csak elmosolyodtak, és gondolataikba merülve ballagtak vissza Seba után.

A sátrat addigra már lebontották. Evanna szolgálói egy kordé mögött álltak, és látszott, hogy nem
örülnek, hogy nekik kell majd tolniuk. Lehetetlennek tűnt, hogy a sátor minden tartozéka beférjen a kis
kordéba, maga a ponyva egy nagy szekeret igényelt volna, de Larten nem csodálkozott. A Vadak
Úrnőjének nagy volt a varázsereje.
– Ideje elindulni – mondta vidáman Evanna. – Kevesebb látogatóm volt, mint általában. A klánt
már egyre kevésbé érdeklem.
– Messzire utazik, úrnő? – kérdezte Seba, és kétfelől megcsókolta az arcát.
– Tudod, hogy találkozóm van a többi imádómmal felelte Evanna.
– Tudom, de inkább megfeledkezem róla – mosolygott Seba.
– Jaj, bolond gyermekeim! – kiáltott fel Evanna. Miért nem teszitek félre a civódásotokat, és miért
nem köttök szövetséget? Az élet annyival könnyebb lenne!
– Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtott Seba. – A sorsunk dönt felőlünk.
– Mindnyájunkról a sors dönt – felelte elkomorodva Evanna. Aztán megrázta a fejét, és felkapta
Vanchát. Viszlát, kisbabám!
 – Tegyél le! – üvöltötte a vámpír, és ütött-vágott.
Evanna nevetett rajta, és egy puszit nyomott az orrára. Vancha csak vergődött a szorításban, mire a
boszorkány megcsókolta az ajkát. Vancha megnyugodott, és mosolygott, amikor Evanna letette a
földre. Ezután a boszorkány Westerhez és Lartenhoz fordult. Noha nem volt szebb, mint mikor először
találkoztak, Larten már nem látta csúnyának.
– Öröm volt találkozni veletek – mondta az úrnő.
– Minket ért a megtiszteltetés – hajolt meg Wester.
– Igen, megtiszteltetés – ismételte Larten, majd fél térdre ereszkedett, és megfogta Evanna szutykos
kezét. Szeretném viszontlátni, ha megengedi.
– Ez aztán a bátor fiú – kacagott fel a Vadak Úrnője. Kihúzta a kezét Lartenéból, és megfogta a fiú
állát. Felemelte a fejét, és belenézett a szemébe.
Larten arra gondolt, hogy a barna és a zöld szem hirtelen helyet cserélt Evanna arcán. Ám amikor a
boszorkány újra megszólalt, már nem morfondírozott ezen.
– Az otthonom a menedékem e világ elől. Csak az arra érdemeseket, néhány legközelebbi
barátomat hívom meg oda. Miért fogadnék egy ilyen nyikhaj vámpírt, mint te?
Larten úgy érezte, ha rosszul válaszol, sose látja viszont a Vadak Úrnőjét. Megpróbálta aggodalmát
elnyomni, és félénk vigyorral így szólt:
– Kitűnően bánok a törülközővel. Ha fürdőt venne, megdörgölném a hátát.
Evanna pislogott, és látszott, azt fontolgatja, vajon letépje-e az ifjú vámpír fejét, vagy csak
kinevesse. Larten szerencséjére az utóbbit választotta.
– Merész, mint egy buta majom – kacarászott, és megnyomta a fiú orrát. – Fura egy segéd ez, Seba,
de nekem tetszik. Nos, Larten Crepsley, bármikor meglátogathatsz, ha úgy kívánod. – Egyik ujját az
ifjú homlokára helyezte, aki valami bizsergést érzett a fejében. – Rám fogsz találni, amikor csak
keresel.
Evanna udvariasan biccentett Westernek, akibe belenyilallt egy kis féltékenység, de mégis őszinte
mosollyal viszonozta a gesztust. Mindig úgy gondolta, Larten fölötte áll, és nagyobb dolgokra hivatott,
mint ő. Wester szeretett volna fontos lenni, de közkatonákra is szükség van. Nem akart többre vágyni,
mint amire képes. Elégedett volt azzal, amit neki rendelt az élet.
Evanna elindult, lomhán mozgott, mint egy tébolydából szökött nő. Arra Sails és a másik két
szolgáló követte, és nyögve tolták a kordét. Arra Lartenra villantotta a szemét, aki együtt érzően
mosolygott rá.
– Nos, uraim – kiáltotta Seba, amikor a nők már eltűntek a láthatáron –, sok évet elvesztegettünk,
ideje visszatérni sürgős ügyeinkhez. Szedjétek össze a holmitokat! Nehéz út vár ránk, most nyomban
indulunk a Vámpírok Hegyére.
HARMADIK RÉSZ
„Mert megbecsülnek...”
 ELSŐ FEJEZET

Eljött az ideje egy újabb tanácsnak a Vámpírok Hegyén. A világ minden szegletéből odasereglettek
a vámpírok, hogy régi barátaikkal találkozzanak, megküzdjenek egymással, törvényekről
tanácskozzanak, dicsekedjenek, s kitűnően múlassák az időt. Larten és Wester segédkeztek az
előkészületekben, kitakarították a birkózótermeket, előkészítették a szobákat az Élveholtak
Fesztiváljára.
Néhány éve a hegyen éltek. Az avatási próbákon már túl voltak – azon az öt veszélyes feladaton,
amit minden vámpírnak teljesítenie kell. Röviddel az után került rá sor, hogy Sebával visszatértek.
Larten sok hónappal Wester előtt vállalta a megmérettetéseket, és könnyedén teljesítette őket. De
Wester majdnem elbukott. A második próbán két, vámpírvértől megveszett vaddisznóval kellett
küzdenie. Mielőtt megölte volna őket, az egyik belevájta az agyarát, és súlyos sebesülésekkel kellett a
hátralévő három próbát kiállnia.
A harmadik próba előtt Seba meglátogatta Westert, és megkérdezte, megbékélt-e a
vámpíristenekkel. A halál nem félelmetes, ha felkészülnek rá. Wester erre nyugodtan bólintott, és azt
mondta, ha ez a sorsa, akkor elfogadja a halált.
Később magához hívta Lartent, és elmondta neki, amit a mesterüktől hallott. Aztán csendesen
hozzátette:
– Hazudtam. Azt szeretném, ha ígérnél nekem valamit. Sokat kérek, és megértem, ha nemet
mondasz, de arra kérlek, ha meghalok, keresd meg Murlough-t, és öld meg.
Larten majdnem igent mondott – noha annak idején a vérszipoly megsajnálta őket, és meghagyta az
életüket –, de volt valami Wester arckifejezésében, ami megállította. Az avatási próbák egyszerre
jelentettek szellemi és testi megterhelést. Ha valaki elvesztette az önmagába vetett hitét, az nagyobb
baj volt, mint ha a karját vagy a lábát vesztette volna el.
– Murlough a te végzeted, nem az enyém – mondta Larten jeges hangon. – Ha meghalsz, nem
üldözöm a nevedben. Én nem kérnélek meg rá, hogy vedd magadra a végzetemet, és te se tedd ezt!
Wester meglepődött, és rosszulesett neki Larten döntése, de elfogadta, majd komoran végigharcolta
a többi próbát, miközben hajtotta a vágy, hogy életben maradjon, és bosszút álljon családja
kiirtásáért.
A próbák után a két barát keményen tanult Sebától és a többiektől, hogy egy nap vámpírtábornokká
válhassanak. A legfontosabb a páros harc művészetének megismerése volt. Éjszakákat töltöttek a
birkózóteremben egymással verekedve, miközben egy oktató figyelte őket.
Az egyik oktató most rájuk ordított, hogy ürítsék ki a baltákkal teli szekrényt.
– Mire vártok? Már az utolsó vámpír is megérkezett három órája. A fesztivál napnyugtakor
kezdetét veszi. Azt akarjátok, hogy szórakozásból baltákra vadásszanak?
– Bocsánat, Vanez! – kiáltották, és még gyorsabban járt a kezük, mint addig.
Vanez Blane végigmérte a segédeket, és továbbment. Rossz volt a kedve. Most először dolgozott a
birkózótermekben a tanács előtt. Általában az őrök foglalkoztak az előkészületekkel, de idén kevés
volt a munkaerő, és ő önként segített. De már megbánta a felajánlását. Túl sok mindenre kellett
odafigyelni. Eltökélte, hogy máskor majd nem kerül ilyen kelepcébe. Amint vége a tanácsnak, lelép,
és tesz róla, hogy még egyszer ne sózzanak rá hasonló szolgálatot. Az ő helye nem a hegy belsejében,
hanem a vadonban van.
Noha nagyon feszült és elfoglalt volt, Larten rettentően várta a tanácsot. Az utóbbi évek unalmasak
és kimerítőek voltak. Nem bánta meg, hogy Sebával tartott és tanult, de hiányzott neki a kinti világ, az
utazás, az átdorbézolt éjszakák, a szerencsejáték, a nők hajszolása, a háborúk izgalma. A fejlődésével
elégedett lehetett. Gyorsan haladt. Nem volt nagydarab, de a gyorsasága és az ügyessége által legtöbb
ellenfelét le tudta győzni. Elmúltak már azok az éjszakák, amikor őt használták bokszzsáknak.
Mégse volt igazán boldog. Nem tudta, miért. Valami olyasmit érzett, hogy előbb jött a hegyre, mint
hogy végleg szakított volna az emberi világgal. Nem vágyott már a kölykök közé vagy a hadi falkába,
valami mégis nagyon hiányzott neki. De micsoda?
Gyakran gondolt Vur Horstonra, és arra a gyerekkori tervükre, hogy együtt felfedezik a világ
minden csücskét. És noha Larten beutazta a földet, mégsem látott eleget, többre vágyott, hogy ezzel is
tisztelegjen unokaöccse emléke előtt. Persze ezt majd megteheti tábornokként is, ha úgy kívánja, élete
hátralévő részét vándorlással töltheti, de Larten türelmetlen volt. Mindent látni akart, mégpedig most.
Azonban már nem sokáig kell a hegy belsejében szenvedniük. Minden vámpírnak kötelező volt
részt venni az itteni kiképzésen, ha tábornok akart lenni, de a tanulmányaik nagy részét utazás közben
sajátították el. Seba hamarosan elviszi őket innen, talán ahogy vége a tanácsnak, és elindulnak egy
hosszú, távoli útra, ahol nyugodtabb tempóban tanulhatnak, úgy, mint a régi időkben.
Kirakták a baltákat, majd újabb utasításért Vanezhez mentek. Órákon át ide-oda hajtotta őket a
termek és alagutak labirintusában, és akkor is kiabált, amikor gyorsan és eredményesen dolgoztak.
Larten már majdnem visszaszólt neki, amikor Vanez hirtelen rájuk mosolygott.
– Nagyon jól dolgoztatok. Menjetek, és készüljetek az ünnepélyre. És kérlek, bocsássátok meg,
hogy rajtatok töltöttem ki a mérgem.
– Nincs harag – vigyorgott Larten, majd Westerrel izgatottan elsiettek a Perta Vin-Grahl Terembe,
hogy gyorsan megmosakodjanak. Aztán igyekeztek a barlangba – ahol Sebával és öt más vámpírral
megszálltak –, hogy felvegyék legjobb ruháikat, és kifogástalan külsővel jelenjenek meg a
megnyitóünnepségen. A fesztivál első pár órája a szokásos őrületben telt, a vámpírok úgy harcoltak
egymással, mintha a klán utolsó éjszakája lenne, és másnap már nem volna kivel megküzdeni. Törtek
a csontok, kicsavarodtak a végtagok, négyen idő előtt a túlvilágra távoztak, a barátaik pedig
megünnepelték nemes halálukat, mert küzdelemben végezni tiszteletre méltó dolognak számított.
Larten hagyta, hogy magukkal sodorják az események, nem volt értelme ellenállni. De amikor az
első felbuzdulás egy kicsit alábbhagyott, elindult, hogy megkeressen egy bizonyos ellenfelet. Nem
ismerte a nevét, csak azt tudta, hogy magas és tagbaszakadt, az orrát pedig többször is betörték. Annak
idején, amikor ifjúkorában legelőször jött Sebával a tanácsba, ez a tábornok könnyedén legyőzte,
majd kigúnyolta őt. Larten azóta vágyott rá, hogy újra összecsapjon vele.
Miközben a vámpír után kutatott, sok kihívásnak kellett eleget tennie, mert a fesztivál ideje alatt
egyetlen párbaj elől sem lehetett kitérni. Aztán az Oceen Pird Teremben megtalálta végre, amint két
vámpírt figyelt, akik lekerekített végű rudakkal akarták leteríteni egymást.
– Hé, maga! – kiáltott rá Larten, és rácsapott a vámpír hátára. Az hátrapillantott, és homlokát
ráncolva nézte. Nem ismerte föl az egykori suhancot, de a narancssárga színű haj mégis felébresztett
benne valami emléket.
– Küzdjön meg velem! – vicsorgott Larten.
A vámpír keserűen mosolygott, és testével felé fordult. Lartenban meghűlt a vér. Ellenfelének jobb
karja vállból hiányzott.
– Miért kedvetlenedtél el? – förmedt rá a tábornok Lartenra. Aztán jelentőségteljesen a karja
csonkjára nézett. – Ez bizonyára nem tántorít el. Csak egy kis sebecske.
– Én... – Larten tétovázott.
– Nem akarsz egy kriplivel küzdeni? – kérdezte a másik halkan, de égő tekintettel.
Larten megkeményítette magát.
– Nem akarom a sajnálatommal megalázni. Csak nem szeretnék tisztességtelen előnyt. Úgyhogy... –
és az inge alá dugta a jobb karját.
Ellenfele rámeredt, majd felnevetett.
– Ez igen! Gyere hát, ifjonc, és a vámpírok szerencséje segítsen!
Larten támadott, és megpróbálta a bal kezével elkapni az idősebb vámpírt. De nem szokott hozzá az
egykezes harchoz. Az ellenfele, aki már évekkel ezelőtt hozzáedződött, egyből ledöntötte a földre, és
odaszögezte a lábával.
– Egy pont nekem – nevetett, amikor Larten felkelt és leporolta magát. Aztán még kétszer földre
hajította.
Larten nem így képzelte ezt a küzdelmet. De nem számított arra, hogy csak az egyik kezét
használhatja. Amikor harmadszor is feltápászkodott, maga is csak nevetni tudott a harc kimenetelén.
Sok évvel ezelőtt a tábornok, miután legyőzte, kigúnyolta Lartent, majd megvetéssel elsétált. De
most felsegítette a narancssárga hajú, fiatal vámpírt, és melegen megölelte.
– Elpáholhattalak volna, de kivívtad a tiszteletemet, ifjú. Nem könnyű fél kézzel harcolni. Nem
kellett volna vállalnod miattam ezt a nehézséget. De te mégis megtetted, és ezzel bebizonyítottad, hogy
van benned bátorság, méltóság, és hogy van stílusod, ami valami megfoghatatlanabb erény. Majd még
megverekszünk, ha több gyakorlatod lesz az egykezes küzdelemben. Rendben?
– Rendben – Larten szélesen mosolygott. Sokat ittak, és sok mindenről beszélgettek azon az
éjszakán. A tábornok mesélt Lartennak azokról az időkről, amikor betörték az orrát, és a nagyszerű
vámpírokról, akikkel az évek során megverekedett. De neveket sosem említett, vagy ha mégis, Larten
nem jegyezte meg őket.
A következő években Larten sokat gyakorolta az egykezes tusát. De többé nem akadt össze a betört
orrú vámpírral, akit nem sokkal a tanács után széttépett egy párduc. Magányosan vándorolt, és
egyedül halt meg, de ha lett volna vele valaki utolsó perceiben, az látta volna a mosolyát, mielőtt a
vadállat felhasította a torkát. Senki sem tudhatta, hogy arra az éjszakára emlékezett vissza
mosolyogva, amikor a fiatal, narancssárga hajú vámpírsegéd kihívta egy félkezes küzdelemre az
Oceen Pird Teremben.
 MÁSODIK FEJEZET

Eljött a virradat, és a vámpírok többsége pihenni tért, vagy elment, hogy ellássa sebeit.
Naplementekor aztán újra összegyűltek a Stahrvos Glen Teremben, a vonyítóversenyre. A jelre
minden vámpír hangosan felvonyított, amilyen hosszan csak tudott. Aki legtovább bírta, a következő
tizenkét évben a Vonyító címet viselhette.
Larten nem sokáig győzte szusszal, hamar kiesett. De két vámpír, akit jól ismert, bekerült az első
három közé. Az egyik Yebba volt, régi társa a kölykök közül, aki még nagyobbra nőtt az utolsó
találkozásuk óta; a másik egy távolabbi ismerős, Mika Ver Leth.
Lartent meglepte, hogy a három legkitartóbb vonyító közt ott van Mika, aki – mint mindig – most is
feketébe öltözött. A versenyen általában a zömök, széles mellű vámpírok voltak sikeresek, mint
Yebba, Mika viszont karcsú volt, és nem túl magas. De kitartott. Larten Yebba nevét kiabálta, a régi
barátság okán, de titokban Mikának drukkolt. Mindig is a gyengék oldalára állt.
Yebba egyszer csak levegő után kezdett kapkodni, és abbahagyta a vonyítást. Látszott, hogy
haragszik magára. Mika és egy tábornok még folytatták, a hangszálaik szinte elpattantak, a szemük
könnybe lábadt az erőlködéstől. Mika hangja remegett, ám ekkor a tábornok hirtelen elájult, és a
verseny véget ért. Nagy ovációval fogadták Mika győzelmét, és körülvették, hogy igyanak az
egészségére, és elsőként hívják ki egy viadalra. Larten később még összefutott vele, és úgy
köszöntötte, mint Mikát, a Vonyítót.
– Furán hangzik – mosolyodott el halványan Mika.
– Meglepett, hogy nyertél? – kérdezte Larten.
– Nem – felelte Mika. – Tíz évig gyakoroltam. Egy embertől tanultam meg kitartani a hangot. Tenor
énekes volt, és leckéket vettem tőle.
– De miért olyan fontos ez? – értetlenkedett Larten.
– Mert megbecsülnek érte – felelte elkomolyodva Mika. Szeretném, ha egy nap herceg válhatna
belőlem, és lehetőleg minél előbb. Ez egy jelentéktelen verseny volt, de most felfigyeltek rám, és ez
az, ami számít.
Larten elámult Mika elszántságán. A vámpírok többnyire nem foglalkoztak rangokkal és karrierrel.
Mika ebben inkább az emberekre hasonlított. Ám a klán is változott. A világ egyre veszélyesebb
hellyé vált, ahogy több lett az ember és egyre kevesebb a lakatlan pusztaság. A vámpíroknak
mindinkább vissza kellett húzódniuk. De ez sokakat arra ösztönzött, hogy a klán megújulásán
gondolkodjanak. Fiatal és találékony vezetőkre volt szükség. Egy évszázaddal korábban Mikának
esélye sem lett volna herceggé válni, de a jelenlegi helyzet neki kedvezett. Larten őszintén sok sikert
kívánt Mikának, bár őt magát nem vonzotta a hercegi cím.
Azonban nem csak Mika szerzett tisztelőket a tanács ideje alatt. Noha észre sem vette, Lartenra is
sokan felfigyeltek, és egyre ismertebbé vált a neve. A klánnak tetszett, ahogy a félkarú tábornok ellen
kiállt, és bár azt a küzdelmet elvesztette, a többit viszont megnyerte, számos tapasztalt, idősebb
vámpírt kényszerítve padlóra.
Paris Skyle is hallott a fiatal vámpír sikereiről, és felkereste barátját, Sebát, hogy gratuláljon neki.
– Nem az én érdemem – mondta mosolyogva Seba, miközben azt figyelte, ahogy Wester egy csupán
pár éve megvérzett vámpírral küzd. – Lartent belső szenvedély hajtja. Segítettem neki, de őt nem lehet
alakítani, csak terelgetni.
– Sokra viheti, azt beszélik mindenfelé – tette hozzá Paris.
– Ez annyira fontos lenne? – sóhajtott Seba. – Nem elég, ha hasznos életet él és hű marad
önmagához?
 – Megsebzett a szavam – mondta meglepetten Paris. Bocsáss meg!
– Ne szabadkozz, barátom – felelte Seba. – Hallottam már másokat is Lartent magasztalni, de csak
azokat az értékeit látták meg, amelyeket én már évekkel ezelőtt felfedeztem benne, még
gyerekkorában, amikor először találkoztam vele. Mindig tudtam, hogy magasra juthat, ha úgy dönt,
hogy elkezd felfelé kapaszkodni.
– De te azt reméled, hogy nem fog – ráncolta a homlokát Paris.
Seba elhúzta a száját.
– Lartenból kitűnő tábornok lesz, sőt hercegként is megállná a helyét. Ha ez a célja, és eléri,
boldog leszek. De ha csak egy tiszta és becsületes életre vágyik, én ugyanannyira fogok örülni. Nem
kívánok hercegek mestere lenni. Csak azt akarom, hogy elégedettek legyenek az életükkel azok,
akikkel foglalkozom.
– Attól tartasz, hogy a hatalom majd megváltoztatja? – kérdezte Paris, akinek eszébe jutott a nap,
amikor Seba visszautasította a felkínált hercegi címet. – Úgy véled, nem tesz jót neki, ha mások
felettesévé válik?
– Nem vélek én semmit – vont vállat Seba. – De tartok ettől, igen. Nem biztos, hogy
megalapozottak a félelmeim. Nagyon hasonlít egykori önmagámra. Lehet, hogy olyan hibákat látok
benne, amik valójában a saját gyengeségeim. Az idő majd eldönti. Bárhogy lesz, nem érdemes előre
aggódni. Lehet, hogy ma kitöri a nyakát, és ezzel vége is a történetnek.
– Az istenek adják, az istenek veszik el – bólintott Paris.
Wester végre legyőzte az ellenfelét. Majd a harcosok elmentek koccintani a viadalra. Wester
ragyogott a boldogságtól. Ritkán nyert. Seba vele együtt örült. Érte is aggódott olykor, de érezte, hogy
hamarabb és könnyebben megtalálja a saját útját, mint másik tanítványa. Úgy látta, hogy Larten még
nem ismeri önnön vágyait. És egy ismeretlen álmot nem lehet valóra váltani.
Paris Sebához fordult, mintha olvasott volna barátja gondolataiban.
– Elmondtad nekik a jó hírt?
– Nem, majd a záróceremónia után.
– Szerinted veled maradnak?
– Wester igen. Larten... nem tudom. Remélem, nem – tette hozzá halkan Seba.
– Gyere! – húzta maga után Paris a barátját. – Elrontottam a kedved, de most felvidítalak egy pohár
borral.
– Bor? Azt hittem, a tanácsban csak sört isznak nevetett Seba.
– A sör az ifjaknak való, meg a bárdolatlanabbjának, de a veteránok megérdemlik a szőlő
nektárját! – kacsintott Paris.
– Bizony – kacagott fel Seba, és ment, hogy aggodalmait borral öblítse le.

A záróceremónia után pár nappal, amint kijózanodtak, a vámpírok kezdtek elszállingózni a hegyről.
Nem zajlottak nagy búcsújelenetek, a klán tagjai kerülték az érzelgősséget. Legtöbben, főként az
idősebbek, még a barátaiktól se búcsúztak el, mivel nem volt szokás. Egyszerűen elindultak, egyesek
határozott céllal, mások csak bele a vakvilágba.
Larten és Wester segédkeztek a takarításban. Óriási munka volt, nagyobb, mint a tanács előtti
készülődés. De most mindenki nyugodtabb volt, így jó hangulatban dolgozhattak. Vanez Blane is
ellazult végre, többször megállt tréfálkozni, mondogatta, hogy ne hajtsák túl magukat. Már elfelejtette,
mennyire feszült volt a fesztivál elején, és arra gondolt, a következő alkalommal újrajelentkezik majd
önkéntes szolgálatra.
A munka végeztével Seba behívta segédeit a Khledon Lurt Terembe, és egy tányér denevérleves
felett beszámolt nekik az ajánlatról, amelyet kapott.
– A hercegek felkértek, hogy legyek a Vámpírok Hegyének szállásmestere. Elfogadtam a felkérést.
Wester már hallott erről pletykálni, ezért nem lepődött meg, Larten viszont annál inkább.
– Szállásmester? – tolta el magától elkomorulva a levesestálat. – Azt hittem, nem akar a hatalom
közelében lenni.
– Ezzel nem válók herceggé – mondta Seba. – A szállásmesternek nincs hatalma. A raktárakért és a
tisztaságért felelős. Persze ők bármibe beleszólhatnak, ami a Vámpírok Hegyén történik.
Kiválaszthatják a mestereket, az őröket, a tanítási módszerekhez is hozzászólhatnak. Odafigyelnek a
véleményükre a hercegek. Például Paris Skyle.
– Mindig is odafigyeltek magára – mondta Larten.
– Talán így van – mosolygott Seba. – De azért mégsem parancsolgathatok úgy, mint egy herceg. Ha
sokáig élek – és úgy tűnik, az istenek nem sietik el, hogy magukhoz szólítsanak, pedig már
megvénültem –, akkor még évtizedekig beleszólhatok a klán életébe. Összeköthetem a régit az újjal.
Azt hiszem, erre most a klánnak nagy szüksége van.
Seba figyelmesen nézte a segédeit, és várta, hogy mit felelnek. Ahogy sejtette, Wester kitörő
örömmel fogadta a hírt:
– Gratulálok, mester! Megérdemelte, és jól jár magával a klán.
Larten nem tudta, mit szóljon. Sejtette, milyen változásokat hoz ez az ő életébe, és azon rágódott,
melyik utat válassza ezek után.
– Hát igen – mormogta. – Gratulálok! Kísérje a vámpírok szerencséje!
Seba bólintott, majd igyekezett könnyedén feltenni a kérdést:
– És ti mit fogtok tenni? Gondolom, el akartok menni, és...
– Nem! – vágott közbe Wester. – Én maradok. Még rengeteg tanulnivalóm van, és nem ismerek
magánál jobb tanárt.
– Jól megfontoltad? – kérdezte Seba, nem törődve a hízelgéssel. – Még húsz vagy harminc évet
kell várnod, míg tábornokká válhatsz, és egy fiatal vámpír életében ez rengeteg idő. Főleg ha egy hegy
belsejébe zárva kell eltöltenie.
– Nem bánom – felelte büszkén Wester. – Maradok. De te, Larten, te ugye elmész? – Egy
árnyalatnyi kétségbeesés volt Wester hangjában, pedig megpróbálta palástolni. Tudta, hogy Larten
nagyon szeretne elmenni. Nem akart a mestere és a legjobb barátja közt választani.
Larten nem válaszolt rögtön. Összevonta a szemöldökét, amint a választásán rágódott. Seba szerette
volna megmondani neki, hogy jobb, ha nem marad, de tudta, hogy nem befolyásolhatja
bizonytalankodó segédjét, ezért inkább hallgatott.
– Maradj – suttogta Wester. – Nem olyan rossz itt. Ha elmész, új mestert kell találnod.
– Sokan szívesen vállalnának – mormogta Seba. Csak azért szólalt meg, hogy csökkentse a Wester
által keltett feszültséget. – Jó benyomást tettél a tanácsban, és kitűnő mesterek közül válogathatsz;
talán Paris Skyle is felfogad, vagy egy másik herceg.
Larten szeme összeszűkült. A hercegek csak a legígéretesebb fiatalokkal foglalkoztak, azokkal,
akikből hatalmas erejű tábornokok lehetnek, és később a jövő hercegei. Mika Ver Leth ugrott volna
egy ilyen kínálkozó lehetőségre. De Larten nem éhezett a hatalomra. Mégis nagy volt a kísértés.
Westerre nézett, és látta barátja szemében a reményt és a szorongást. Szinte nevetséges pillanatok
voltak ezek. Hisz emberi számítás szerint már a hatvanas éveikben jártak, és ha annak idején nem
válnak vámpírrá, most nagypapák vagy dédapák lennének, és a halálra készülődnének. Ebben a
korban már senkinek sincs szüksége legjobb barátra. De vámpírszámítással még ifjak voltak, és sose
váltak külön azóta, hogy találkoztak Murlough-val az öreg háznál. Rengeteg dolgon mentek keresztül
együtt. Egyszerre vérezték meg őket, együtt tanultak, együtt jártak a hadi falkákkal. Larten magányos
lesz, ha elválnak egymástól, de a búcsú mégis Westernek lesz nehezebb. Azonban hosszú távon
Wester jól jár majd. Mindig úgy gondolt magára, mint Larten öccsére. Itt az ideje felnőnie. De eleinte
ez nagyon fájdalmas lesz.
Larten igyekezett csak a saját érzéseire összpontosítani.
Nehéz volt meghatároznia, mit szeretne valójában. Úgy gondolta, hogy Seba csalódott lesz, ha
elmegy. Esetleg azt fogja hinni, hogy egy másik mestertől akar tanulni. Pedig rosszul vélekedett,
hiszen Seba többször is világossá tette, hogy eljön majd az idő, amikor segédeinek a saját útjukat kell
járniuk. De Larten most egészen összezavarodott. Végül felsóhajtott, és a könnyebbik utat választotta.
– Maradok – mondta borúsan.
Wester boldogan megölelte. Seba mosolygott, de belül elfogta az aggodalom. Mikor pirkadatkor
befeküdt a koporsójába, sokáig ébren tartotta egy szorongató érzés. Azon gondolkodott, talán el
kellett volna mondania Lartennak a véleményét, ahelyett hogy hagyta egyedül dönteni. Döntése
ugyanis hátrányt jelenthet a számára.
 HARMADIK FEJEZET

A következő néhány év igen nehéz volt. A felkészülés a tábornokká válásra minden vámpír számára
viszontagságos. Lartennak először is meg kellett tanulnia mesterfokon bánni különféle fegyverekkel,
olyanokkal is, amiket később soha nem használt. Izgatottan várta a kés- és baltagyakorlatokat, de
voltak olyan nevetséges fegyvernemek, amiket ki nem állhatott, például a Vancha-féle dobócsillag,
vagy a tüskés végű, négyfejű buzogány. Könnyű edzés nem létezett. Egyből bedobták a mély vízbe,
életre-halálra kellett küzdenie az edzőivel. Heteken keresztül gyógyultak törött csontjai, és olyan
sokszor vágták fejbe, hogy néha alig tudott elaludni a fülzúgástól.
Wester viszont elég szépen haladt, és ez szokatlan módon nyomasztotta Lartent. Ő is rengeteg
sérülést szerzett, mint mindenki, aki a harcművészetet tanulta, de nem volt annyi sebe, mint Lartennak.
Bármennyit is gyakorolt, Larten számára sokkal több szenvedést jelentett az edzés, mint Westernek
vagy bárki másnak a csapatukban.
Nem tudta, hogy ez azért van így, mert a nevelőik sokkal keményebben dolgoztak vele, mint a
többiekkel. Ha a Vámpírok Hegyének harci oktatói egy kivételesen tehetséges tanítvánnyal
találkoztak, akkor annak nehezebb feladatokat adtak. A vámpírok nem voltak lágyszívűek. Nem
pazarolták az idejüket gyengékre, kirostálták azokat, akik nem lesznek a klán javára. Ezzel mindenki
tisztában volt. De a kiképzésben részt vevő fiatalok azt már nem tudták, hogy a mestereik azokkal
bánnak a legkeményebben, akik majd a jövő vezetőivé válhatnak. Ha egy mester meglátta a
tanítványában a tehetséget, akkor megmutatta neki a képességei határát, hogy meghaladja önmagát,
vagy összeessen. Ha tehát Larten kiállja a próbákat, és megfelel a kihívásoknak, akkor ez már a siker
útja. De ha a kiképzői megtörik a lelkét, és elbukik, akkor jobb lesz a klánnak megszabadulni tőle.
Mindig többet követeltek azoktól, akik többre voltak képesek.
Sebának nem volt ideje megnyugtatni küszködő segédjét. A szállásmesterség sokkal több
odafigyelést igényelt, mint ahogy gondolta, és az első pár év a rendrakás zaklatott időszaka volt.
Számtalan kis részletet kellett kézben tartania: fénylő zuzmót telepíteni azokba az alagutakba, ahol
kipusztult a világító moha, karbantartani a vadállatok ketreceit, gondoskodni arról, hogy mindig
legyenek tiszta koporsók a látogatók számára, és hogy a hátborzongató vérőröknek is rendben menjen
a soruk.
Amikor Larten annyira megsebesült, hogy nem tudott edzeni, egyszer-kétszer segített Sebának. Az
őrök létezéséről is így értesült. Mindig azt hitte, hogy a vért a hegyre hajóval hozzák, és tartályokban
tárolják, de most megtudta, hogy olyan emberektől származik, akik a hegy legbelsejében élnek.

A vérőrök sápadt és különös lények voltak. A vérükért cserébe ők végezték el a vámpírtemetések

körüli munkák javát: kivették a testből a belső szerveket és az agyat, kieresztették belőle a vért. Sok
vámpír azt kívánta, hogy a holttestét a hegyi folyó vigye magával. Ha a testüket előtte nem tisztítják ki
belülről teljesen, és az állatok felfalják, a vámpírvér mérgétől megvesznek.
Larten nem kedvelte az őröket. Zárkózottak voltak, és csak ritkán válaszoltak a kérdésekre. De
mivel szeretett volna a klán életéről minél többet megtanulni, félretette az érzéseit, és figyelte őket.
A képzés része volt az is, hogy fejből kellett tudni a klánról bizonyos tényeket. A vámpíroknak
ismerniük kellett a történelmüket, egykori vezetőik nevét, az isteneikről szóló legendákat. A legtöbb
vámpír írástudatlan volt. A könyvek az emberekhez tartoztak, nem az éjszaka fiaihoz. A történelem a
mesékben és a legendákban élt, és szájról szájra hagyományozódott. Mindenkinek segítenie kellett,
hogy ez a tudás fennmaradjon. Ha egy járvány vagy egy háború kipusztítaná a klán többségét, a
megmaradóknak életben kell tartaniuk a tudást, a mítoszokat.
Larten sokat tanult. Várva várta ezeket az éjszakákat, ilyenkor a többi fiatallal leült a vezetők
lábához, és hallgatta az ősi dalokat, a régi mondákat. Jó volt a memóriája, és vissza tudta mondani,
amit hallott. Wester pedig még nála is okosabb volt, olyan kis részleteket is megjegyzett, amiket
Larten elfelejtett, de ezt Larten már megszokta, és csöppet sem bánta, hogy alulmaradt a barátjával
szemben.
Westert persze legjobban a vérszipolyokról szóló történetek érdekelték. Sok tábornok örömmel
hallgatott volna a lázadó csoportról, de a kiszakadásuk utáni háború fontos része volt történelmüknek,
úgyhogy kénytelenek voltak beszélni a kiválás okairól, és arról, hogyan élnek azóta az éjszakának
ezek a vérszomjas fiai. Wester mindent tudni akart róluk, és úgy tűnt, sose elégíti ki, amit a
tábornokoktól hall. Néha el-elkapott egy-egy idősebb vámpírt valamelyik teremben vagy alagútban,
és kifaggatta őket a vérszipolyokról. Csatlakozott egy csoporthoz, akik gyűlölték a bíborlila bőrű
árulókat, és úgy gondolták, hogy mind egy szálig ki kell irtani őket. Persze elfogadták a hercegek
törvényeit, ám titokban nyomon követték a vérszipolyok mozgását és tevékenységét, arra az esetre, ha
mégiscsak kitörne egy újabb háború.
Wester Lartent is be akarta vezetni új barátai körébe. Elhívta a találkozóikra, és meghallgattatta
vele a vérszipolyok gazságairól szóló legújabb történeteket. Mivel Larten testvérének tekintette
Westert, elment ezekre a találkozókra, és csendben hallgatta a vadabbnál vadabb történeteket a
csecsemők vérét megivó vérszipolyokról, és arról, hogyan választanak ki és hogyan környékeznek
meg uralkodókat és politikusokat. A pletykák szerint behálózták az egész világot, és egy nagy sereget
verbuválnak az oldalukra álló emberekből, akiket aztán majd a Vámpírok Hegye ellen vezetnek.
– Megölnek minket, ha nem mi támadunk elsőnek bizonygatták a feltüzelt vámpírok.
Larten elengedte a füle mellett ezeket a rémhíreket, és azt akarta, hogy Wester is így tegyen.
– Ezek bolondok – mondta neki. És mielőtt barátja tiltakozott volna, még hozzátette: – Persze nem
mind, mert vannak, akik csak arról számolnak be, mit csinálnak a vérszipolyok, és merre járnak. De a
mesék a seregről meg a szörnyű tervekről... Ostobaság. A vérszipolyok mélységesen megvetik az
embereket. Csak egy csordának tartják őket, akiknek ki lehet szívni a vérét, aztán megszabadulni
tőlük. Az egyik ok, amiért hátat fordítottak nekünk, a lágyszívűségünk. Kinevetnek minket, amiért nem
ölünk, miközben táplálkozunk. Úgyhogy az a híresztelés, hogy összefognak az emberekkel, hamis; és
ezt nagyon egyszerűen be lehet bizonyítani. A vérszipolyok mindig igazat mondanak. Kérdezzétek csak
meg: szövetkeznek-e ellenünk? Az őszinte válasz az lesz, hogy nem.
– Ne mondd, hogy bevetted ezeket a meséket – felelte gúnyosan Wester. – Természetesen hazudnak,
csak el akarják hitetni velünk, hogy nem.
Larten belátta, hogy Wester annyira elvakult, hogy soha nem lehet majd higgadtan beszélni vele
erről a kérdésről. Hogy ne kelljen vitáznia – vagy esetleg verekednie –, nem ment többé ezekre a
gyűlésekre. Wester pedig, látva Larten tartózkodását, kihagyta barátját életének ebből a részéből. De
kihagyta a mesterét is, mert tudta, hogy noha Seba nem szívelhette azokat, akik kiváltak a klánból,
sose indítana harcot ellenük. Lehet, hogy üdvözölné a háborút, ha kitörne, de nem tenne semmit azért,
hogy kirobbanjon, és azokkal se értene egyet, akik kirobbantanák.
Ha Seba látja azokat a vámpírokat, akikkel Wester összefogott, aggódott volna, és talán
figyelmezteti forrófejű tanítványát, hogy maradjon ki ezekből a bonyolult és veszélyes üzelmekből. De
továbbra is szállásmesteri feladataival volt elfoglalva, és a kezdeti káoszban nem maradt ideje a
tanítványaira. Szemmel tartotta fejlődésüket, de teljességgel rábízta őket az oktatóikra. És mire Seba
beleszokott új feladataiba, és jobban oda tudott figyelni az ifjú vámpírokra, Wester már megtanulta
elrejteni és elhallgatni az érzéseit, és csak azokkal beszélt róluk, akik úgy gondolkodtak, mint ő.
Larten szólhatott volna Sebának arról, ami történt, de nem érezte fontosnak. Wester és a társai
alávetették magukat a hercegek törvényeinek, ez nem volt kétséges, úgyhogy nem látott veszélyt
indulatos sugdolózásukban. Amíg a klán vezetése fenntartja a fegyverszünetet, a Westerhez hasonló
másként gondolkodók nem tudnak bajt csinálni. Kötelességtudatuk visszatartja őket, mert a vámpírok
mind így gondolkodtak. Legfeljebb kimennek a vadonba elpusztulni, mint Perta Vin-Grahl és a
követői. De Larten abban is biztos volt, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ezek csak hőzöngések voltak.
Nem lesz semmi következménye annak, hogy a szájukat jártatják és baljós híreket terjesztenek. Egy
herceg támogatása kellene ahhoz, hogy a háború terve valósággá váljon; de ugyan melyik magas rangú
vámpír támogatna egy ilyen őrült és vérszomjas ügyet?

NEGYEDIK FEJEZET

Larten egyre komorabb lett. Minden egyes éjszakával csalódottabbá vált, és egyre jobban utálta az
edzéseket, a Vámpírok Hegyét, a tábornokok és hercegek szamárlétráját. Semminek nem látta az
értelmét. Mire mennek így, ha elkülönülve élnek, sose lépnek kapcsolatba az emberekkel,
megelégednek az árnyékokkal, de sose válnak az éjszaka igazi uraivá?
Várta a következő tanácsot. Hosszú órákon át gyakorolt mindenféle fegyvernemben, és elképzelte,
hogy újra összecsap a félkarú tábornokkal. De nem látta többet. A tanács élvezetes volt, Larten
belevetette magát a harcba és a játékokba, de a külvilágból érkezett vámpírok nyugtalanító dolgokról
meséltek. Az emberek világában hatalmas ipari fejlődés kezdődött. A városok szédítő iramban
növekedtek. Az ember erőteljesebben uralta a földet, mint bármikor azelőtt. A vámpíroknak még
jobban vissza kellett húzódniuk a vadonba, hogy szabadon létezhessenek.
A tanácsot áthatotta a válsághangulat. Választottak két új herceget, de a klán mégis úgy érezte, hogy
útelágazáshoz értek, és nem tudják, merre induljanak. A vezetők nem adtak útmutatást, és a hercegek
közt nem volt egyetértés abban, hogyan reagáljanak a világ változásaira. Seba valaha már látta ilyen
határozatlannak a klánt, ezért nem vette komolyan a krízist. Arra gondolt, hogy az idő majd megoldja a
gondokat, és a vámpírok újra megtalálják a világhoz való alkalmazkodás módját, mint ahogy mindig
is tették.
De Larten úgy érezte, a vámpírok közössége széthullik, és csak azért küszködött annyit, hogy egy
pusztuló rend tagja lehessen.
Míg Larten vívódott, Wester új hivatást talált. Miután hosszan elbeszélgetett Sebával, rájött, hogy a
tábornoki élet nem neki való. Jól érezte magát a Vámpírok Hegyén. Abbahagyta az edzéseket, és
inkább azért tanult, hogy őr lehessen belőle. Noha az őröket nem becsülték annyira, mint a
tábornokokat, és nem is válhatott belőlük herceg, mégis fontos tisztség volt. Larten örült barátja
döntésének. Arra gondolt, hogy Westerből kitűnő őr válik, és egyszer majd elfoglalhatja Seba helyét
is mint szállásmester. Boldoggá tette, hogy barátja megtalálta az életcélját. De ettől még
bizonytalanabbá vált a saját sorsát illetően. Nem állíthatta teljes szívvel, hogy tábornok akar lenni.
Már a tanács előtt is voltak kétségei, de utána ezek megsokszorozódtak. Vajon csak azért lépett erre az
útra, hogy Sebát boldoggá tegye? De mit csináljon, ha nem ezt? Csak azért folytassa a tanulást, mert
nem tudja, mihez kezdjen magával, a jövőjével?
Ahogy a tanács után teltek-múltak az évek, úgy lett Larten egyre boldogtalanabb. Az öröm elillant
az életéből. Már csak kényszeredetten vett részt az edzéseken, nem lelkesítették a sikerei, és nem
tanult semmit a kudarcaiból. Seba látta, hogy tanítványa elkomorult. Most már több időt tudott rájuk
fordítani, de Larten eltávolodott tőle. Seba megpróbálta szóra bírni a rosszkedvéről, de az ifjú
elutasította a közeledését.
Az öreg vámpír nagyon szeretett volna segíteni. Bármit megtett volna, csak hogy tanítványát
mosolyogni lássa. De hiába. Larten nem tett semmit, pedig egyedül ő lett volna képes változtatni az
életén.
Azonban egy éjjel, néhány vámpírholttestnek köszönhetően, mégiscsak cselekedni kényszerült.
A vérőrök jelentették Sebának, hogy baj van. A holttestek eltorlaszolták a víz útját. Seba már a
szagból tudta, hogy mi történt. De általában ezek az elakadások maguktól megoldódtak. Ám az őrök
azt mondták, ezúttal más a helyzet, és tenni kell valamit.
Seba összehívott egy csapatot a Végső Út Teremben. Ez egy szűk barlang volt, amin áthaladt a
folyó. Az elmúlt évszázadokban sok vámpír rendelkezett úgy, hogy a testét itt bocsássák végső útjára.
A folyó magával vitte a halottakat a hegy titkos folyosóin át, és egy távoli vidéken partra mosta.
Ez a hagyomány újabban kezdett kimenni a divatból, és inkább a hamvasztás volt a közkeletű
temetkezési mód. De az idősebb vámpírok tartották magukat a régi szokáshoz.
– Gondolom, a szagot mind érzitek – mondta Seba, amikor összegyűlt a csapat. Mélyet lélegzett, és
vigyorogva úgy tett, mintha parfümöt szimatolna.
– Azt hittem, Goulder volt – nevetett valaki.
– Fogd be a szád, vagy én fogom be! – csattant fel a Patrick Goulder nevű vámpír.
Larten és a többiek somolyogtak. Goulder tényleg büdös volt, de nem annyira, mint a bomló testek.
– A halottak eltorlaszolták a csatornát – mondta Seba. – Ez nem először esik meg. Általában
kimossa őket a víz, amikor télen felduzzad a folyó. De az őrök azt mondták, hogy most ez nem fog
menni. Le kell ereszkednünk hozzájuk.
A vámpírok a homlokukat ráncolták, és Lartenra néztek. Mivel ő volt Seba segédje, neki kellett
feltenni a mindnyájukat foglalkoztató kérdéseket.
– De hát ez az őrök dolga – morogta Larten. – Ők felelnek a temetésekért.
– Nem – válaszolta Seba. – Mi felelünk. Ők gondoskodnak néhány részletről, mert nekünk így
jobb. De a felelősség a mienk. Gyerünk! – emelte fel a hangját, hogy fellelkesítse a többieket. – Nem
olyan nehéz munka. Dugjátok be valamivel az orrotokat. Hoztam kötelet, amivel egymáshoz köthetitek
magatokat, hogy ne sodorjon el a víz. A folyó nem hidegebb, mint amivel a Perta Vin-Grahl Teremben
mosdotok. És amikor visszatértek, kaptok egy jó levest. Izgalmas kaland lesz.
– Te nem jössz velünk, Seba? – kérdezte valaki a csapatból.
– Nagyon szeretnék – sóhajtott Seba –, de tudod, a hátam... – Fájósán dörzsölni kezdte a derekát.
A vámpírok nevettek, és elkezdték összekötni magukat a kötéllel. Néhányan Sebával maradtak,
hogy tartsák a végét, és megakadályozzák, hogy az áramlás elsodorja a többieket. Larten azok közé
tartozott, akiknek le kellett ereszkedniük a járatba.
Reszketett, amikor belemerült a vízbe. Részben, mert hideg volt, és részben, mert ott tátongott
előtte a temetkezési alagút. Sose gondolta, hogy élve fog áthaladni rajta. Ezen az úton a halottak
jártak, az élőknek nem volt itt helye. Úgy érezte, tilosba tévedtek.
– Tudom, hogy nehéz – mondta elkomolyodva Seba. – De semmitől se kell félnetek. Nincsenek
kísértetek. Azok a vámpírok, akik itt mentek át, tisztességesen éltek, és a lelkük egyenesen a túlvilágra
költözött.
A vízbe ereszkedett csapat Seba szavai ellenére is nyugtalanul nézte a rettenetes fekete lyukat.
Aztán Larten, mivel tudta, hogy ezt várja tőle a mestere, tapsolva jelt adott.
– Indulás! – kiáltotta az elöl állóknak. – Minél előbb végzünk, annál előbb mehetünk vissza a
Khledon Lurt Terembe a forró levesért és a korsó sörért!
 A többiek felvidultak, és az élen állók elengedték a partszegélyt. Hagyták, hogy a víz magával
vigye őket. Két csoportra oszlottak, és párhuzamosan haladtak. Mindkét csapat végén a fáklyavivő
járt. Mivel a fényhordozó ért a legkésőbb az alagútba, Larten tökéletes sötétben érkezett a falak közé.
Egy percig elképzelte a magányosan szálló lelkeket, és félt, mit fog majd látni a fényben. De ahogy
Seba is megmondta, nem voltak kísértetek. Amikor a fáklyások odaértek, csak vizet és sziklákat
világítottak meg. Larten röviden imádkozott az istenekhez, és figyelt, hol lehet a torlasz. A szag egyre
erősebb volt. A bedugaszolt orrukkal is érezték. Nehéz volt a levegő a bűztől, úgy érezték, a bőrükön
is áthatol, néhányan elhányták magukat. Kicsit megálltak, hagyták, hogy az áramlás kitisztítsa a vizet.
Larten gyomra is felkavarodott.
Óvatosan ereszkedtek tovább, a barlangban maradt csoport csak araszonként engedte a kötelet.
Nem tudták, mit fognak látni. Lehet, hogy egy vízesés nyílik majd alattuk. Fent Seba gondoskodott
róla, hogy erősen tartsák őket. Olyan lassan haladtak, hogy Larten már nem tudta, tíz perce vagy egy
órája van-e a vízben.
Aztán elérték azt a pontot, ahol összetorlódtak a testek. A helyzet rosszabb volt, mint gondolták.
Larten megpróbálta megszámolni a halottakat, de lehetetlen volt. Csontokból és rothadó húsból álló
fallá torlaszolódtak össze. Néhányan már csontvázzá váltak, és valószínűleg évekkel ezelőtt elakadtak
itt. De sok koponyán még ott volt a haj is, és ha Larten közelről megfigyelte volna őket, talán fel is
ismeri néhányukat. De nem tette. Sápadtan, levegő után kapkodva odaálltak a holttestek falához. Az
egyik vámpír sikoltozni kezdett, őt kioldozták, és a kötél mentén visszament a barlangba. Larten
nagyon irigyelte. Nem volt büszke a bátorságára, legszívesebben ő is gyáva társával tartott volna.
Aztán összeszedte az akaraterejét. Émelyegve nézte, ahogy a két elöl álló vámpír rángatni kezdi a
halottakat. Ha szerencsések, akkor meglazul a torlasz, és nem kell a tetemekhez nyúlniuk.
De ezen az éjjelen elkerülte őket a vámpírok szerencséje. A fal nem engedett. Mindnyájuknak
munkához kellett látni. Patrick Goulder az öklével esett neki a csontoknak.
– Állj! – kiáltott rá Larten. – Lehet, hogy már nem élnek, de mégis a klán fiai. Tábornokok, akik
derekasan küzdöttek, és megérdemlik a tiszteletünket. Lehetőleg finoman kell bánnunk velük, és nem
szabad szétroncsolnunk a tagjaikat.
– Nem mindegy? – horkant fel Patrick. – Odakinn majd az állatok tépik szét őket.
– Ami kint történik, az nem a mi dolgunk. De ami idebent, az igen – válaszolta Larten.
Patrick felvonta a szemöldökét, de nem vitázott. Mivel Larten kezébe vette az irányítást, az ő dolga
volt, hogy cselekedjen. Az ujjait végigfuttatta néhány csontvázon, majd az egyiknek megfogta a vállát,
és elkezdte húzni. Először nem történt semmi. Még erősebben húzta, és akkor kiszabadult a csontváz
felső része, de vele együtt váratlanul egy csomó rothadó bél is. Az undorító massza Larten arcába
csapódott. Felsikoltott, és hátrazuhant, magával rántva a csontvázat. A test a víz alá nyomta, amitől
pánikba esett, úgy érezte, mintha a megelevenedett halott az életére törne. A szája megtelt a foszló
hússal teli szennyvízzel, megpróbálta kiköpni, de már fulladozott. Ekkor karok nyúltak utána, és
kihúzták. Üvöltve ért a felszínre, az orrából kiesett a dugó, a bűz olyan erővel csapta meg, hogy
elhányta magát.
– Vissza akarsz menni? – kérdezte Patrick Goulder.
Ez lett volna Larten minden vágya, de nem akart gyengének mutatkozni a többiek előtt.
– Csak egy percet adjatok – lihegte, és megtörölte a száját. Mikor elmúlt a remegése, csatlakozott a
csapathoz, és folytatta a munkát.
Egy órát töltöttek a hideg alagútban, a vízben állva, és testeket, végtagokat szabadítottak ki.
Iszonyú munka volt. Némán végezték. Mindnyájan tudták, hogy erről sosem fognak beszélni. Nem
olyan emlék, ami idővel elviselhetővé válik, hanem még hetekig, hónapokig magukban hordozzák.
Semennyi sör nem lesz elég, hogy elfeledtesse velük azt a szörnyű éjszakát. Larten úgy érezte, a sírig
elkíséri majd.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Mikor a komor és kimerült csapat visszaért az alagútból, senki sem próbált tréfálkozni. Seba és a
többiek, akik a kötelet húzták, látták az érkezők szemében a rettenetet. Nem kérdeztek semmit, csak
pokrócokat terítettek a hátukra, és visszakísérték őket abba a terembe, ahol már várta őket a leves, a
kenyér és a sör.
Larten gépiesen evett, megtöltötte üres gyomrát, és nem nézett senkire. A halottakra gondolt, és
elképzelte, hogy ő is egy közülük. A vámpírok évszázadokig élnek, és nem úgy tekintenek az időre,
mint az emberek, hisz sokkal több jut nekik belőle.
A halált az éjszaka gyermekei távolinak tartják. De az alagút most a saját halandóságára
emlékeztette Lartent. Hisz talán nem él olyan sokáig, mint Seba. Talán a végzete fiatalon utoléri. Ha
így lenne, akkor becsülettel akar élni, miután megtapasztalta a világ összes örömét. Nem akart
teknősként a Vámpírok Hegyének mélyébe visszahúzódni.
A sörhöz hozzá sem nyúlt. Döntött, noha még magának se vallotta be. De a fejét tisztán akarta
tartani. Józanul kívánt cselekedni, hogy ne legyen semmi kétség: azt teszi, ami a legbelsőbb szándéka.
A második tál leves felénél letette a kanalat, és felállt az asztaltól. A többiek ránéztek, de nem szóltak.
Már mások is hagyták el így az ebédlőt. Azt hitték, rosszul lett. De tévedtek. Larten mestere
lakóbarlangjához ment. Sebának saját szobája volt, a segédjeinek ugyan felajánlotta, hogy költözzenek
be mellé, de azok visszautasították. Sebát megillette a személyes lakótér.
Wester is épp Sebánál volt, hogy egy-két dolgot megbeszéljenek a kiképzéséről. Larten örült az
alkalomnak – ezek szerint csak egyszer kell mindent elmagyaráznia. Csak évekkel később jutott
eszébe, hogy amikor kikászálódott a hideg vízből, talán Seba már látta a szemében a döntést, és azért
hívta magához Westert, hogy könnyebb legyen Larten számára a búcsú.
Ha Seba tudta, mire készül segédje, ezt jól titkolta. Amikor Larten belépett, csak kíváncsiság ült az
arcán.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte.
– Elmegyek – jelentette be Larten.
Wester döbbenten nézte. Nem tudta, mi történt az alagútban, min ment keresztül Larten. De Seba
értette, és ezért csak finoman bólintott.
– Helyes.
Larten arca elborult.
– Nem érti. Abbahagyom a képzést. Nem leszek tábornok. Elegem van ebből a helyből. Elmegyek.
– Ne! – kiáltott Wester. – Nem teheted! Mi történt? Miért?
– Én tökéletesen értem – szólalt meg Seba. – Sosem kértem, hogy maradj, és nem tartalak itt
akaratod ellenére. Már nem kölyök vagy. Tapasztalt és bölcs férfi lettél. Megtisztelő, hogy Westerrel
még mindig a mestereteknek tartotok, de már nem szorultok mesterekre. Ha menni kívánsz, kísérjen az
áldásom.
Larten nem erre számított. Furcsa módon úgy érezte, becsapták. Azt akarta, hogy Sebának fájjon a
döntése, és próbálja meg lebeszélni róla. Gyerekes volt és emberi, hogy figyelemre vágyott. Gyors
döntést hozott, és szüksége volt a vitára, hogy megerősödjön az elhatározása. Wester, anélkül hogy
tudta volna, éppen azt adta meg, amire barátja most vágyott.
– Nem mehetsz el – suttogta. – Ez őrültség. Seba azt mondta, hogy szinte a képzésed végére értél.
– Arra is kértelek, hogy ezt ne áruld el – villant haragosan az öreg vámpír tekintete.
– Igaz ez? – kérdezte Larten izgatottan. Azt hitte, még öt-tíz év, mire tábornok lesz, feltéve, ha
kiállja a próbákat.
 – Néhány herceg felfigyelt rád – mondta köhintve Seba, és a szemét Westeren tartotta. – Szó volt
róla, hogy továbbléphetsz a közeljövőben. De a mostani viselkedésed után erősen kétlem. Egy
tábornoknak ismernie kell önmagát. Te pedig, úgy látszik, híjával vagy ennek a tudásnak.
– Nagyon is jól ismerem magam! – jött újra indulatba Larten. – Le akarok lépni innen. Nem akarok
tábornok lenni. Régimódiak és ósdiak!
– Larten! – kiáltott Wester, megriadva a szokatlan, vádaskodó kirohanástól.
Larten keserűen nevetett.
– Minden vámpír váltsa valóra az álmait, élje meg az élet teljességét, és dicsőséges halállal
haljon. Nem kell ebben a börtönben raboskodnunk, az úgynevezett kiképzésen. Diákok vagyunk vagy
férfiak? Emberek vagy vámpírok?
Mielőtt Wester felelhetett volna, Larten folytatta:
– Pokolba a tábornokokkal, hercegekkel és a többivel! Az élet túl rövid. Élvezni akarom, harcolni,
szeretni, meghalni. Nem pedig tanulással vesztegetni az időmet.
– Ki tart vissza? – mennydörgött Seba. Eddig ült, de most felállt, és Larten felé fordult. Arca
kipirult. – Ha undorodsz tőlünk, azonnal távozz! Ne is csomagolj össze! Megleszel a holmid nélkül.
Sose akartam közéd és az úgynevezett álmaid közé állni. – Olyan gúnnyal ejtette ki a szavakat, ahogy
csak tudta.
– Nos, rendben – vicsorgott Larten. – Így fogok tenni.
És azzal elviharzott. Wester felkiáltott, és utánairamodott, de Seba elkapta.
– Ne! – mondta csendesen. – Hagyd őt!
– De nem engedhetjük, hogy így rohanjon el – lihegte Wester. – Nem volt magánál. Sajnálni fogja,
amikor lehiggad. Bocsánatot fog kérni. Mondjuk meg neki, hogy...
– Most sokkal inkább magánál van, mint bármikor az elmúlt években – mondta Seba, és felnevetett.
Wester döbbenten nézett rá. – Lartennak szüksége van rá, hogy elmenjen – folytatta Seba, és leült.
Elképzelte, ahogy a fiatal vámpír keresztülsiet az alagutakon, miközben viharzanak a fejében a
gondolatok. Remélte, hogy hű marad a döntéséhez. Ha visszafordulna, hatalmas kudarc lenne.
– Mester... Nem értem. Hát meggyűlölted Lartent?
– Gyűlölni? Nem. – Seba vonásai ellágyultak. – Nagyon szeretem, te bolond. Annyira szeretem,
mint téged. Mondtam már neked: ti vagytok az én fiaim. De minden fiúnak meg kell hoznia a saját
döntéseit, akár az apja akaratával szemben is. Amikor te eldöntötted, hogy őr leszel, így tettél.
Döntöttél, és a saját lábadra álltál. Most Lartenon a sor.
– De olyan feldúltan ment el. Talán vissza kéne hívni, és...
– Nem, az istenekre mondom! – kiáltott fel Seba. Bölcsebb vagy ennél, Wester Flack, úgyhogy ne
beszélj úgy, mint egy féleszű. Tudom, hogy nehéz lesz neked Larten nélkül. Ahogy nekem is. De itt az
ideje, hogy megkeresse a saját útját. Ha most közbeavatkozol, tönkreteszed őt. Nehéz döntés volt ez a
számára. Ha most megtorpanna, nem hiszem, hogy újra képes lenne meghozni.
– De... – Wester a mesterére bámult. – Nem mehetnék vele?
– Neked is jogod van elmenni – felelte merev arccal Seba. De aztán elmosolyodott. – De te nem
indulsz el. Itt a helyed, ezt jól tudod. El kell engednünk őt. Ha a vámpírok szerencséje kíséri,
visszatér majdd, amint kész lesz rá. De most meg kell találnia a saját útját.
Wester lassan bólintott, majd a nyitott ajtórésre nézett.
– Féltem őt. Nem tudja, mit akar. Bajba fog keveredni.
– Bizonyosan – bólintott Seba. – De erős, és biztos vagyok benne, hogy végül rendben lesz. Ha
pedig tévedek... – Seba sóhajtott, és bal keze középső ujját a homlokához érintette. A szemét pedig
eltakarta a mutató- és a gyűrűsujjával, miközben tenyerét szélesen kitárta. A halálban is legyen
diadalmas.
Ezután a mester félretette a Lartennal kapcsolatos gondolatait, és a saját feladataival kezdett el
foglalkozni.
Larten Crepsley pedig elindult, hogy felfedezze, mit tartogat számára a sors.
NEGYEDIK RÉSZ
„Össze tudom varrni, ha akarod.”
 ELSŐ FEJEZET

A következő néhány év volt Larten életének legvadabb időszaka. Semmivel se törődött. Suhanva
indult útnak, hogy minél előbb elhagyja a helyet, amit meggyűlölt, pedig a vámpírok nem suhanhattak
a hegy ösvényein. Ez lázadás volt a részéről, hogy megmutassa, mennyire nem érdeklik a klán
törvényei. Tudta, hogy elég szánalmas lázadás, de nem izgatta.
Óriási sebességgel vágott át a világon. Hajókon, szekereken, vonatokon is utazott. A mozdony
vontatta vasparipára most ült fel először. A zakatoló mozgástól kezdetben háborgott a gyomra, de
aztán megszokta, noha mindig is úgy gondolta, hogy a vonat sebesebben halad, mint amire a föld
színén a járműveknek szükségük van.
Évekig kerülte más vámpírok társaságát, városról városra járt, laza erkölcsű férfiak és feslett nők
társaságát kereste, mert ők éltek éjszakai életet. Sok pénzt lopott, és mindet eljátszotta. Fogadásokat
kötött, kockázatos vállalkozásokat támogatott kalandvágyból, bokszolókat fogadott fel, versenyeket
rendezett, egy ideig harci kakasokat is tartott. Olyan dolgokat próbált ki, amiket még kölyökként is
elkerült. Őrültségeket művelt. Nem tisztelte a saját testét, folyton ereje határait feszegette. Voltak
éjszakák, amikor nem bírt felkelni, csak feküdt a sötét szobában, reszketett, és a halálra vágyott, hogy
vége legyen a nyomorúságának.
Ha gyengébb vámpír lett volna, valószínűleg rég elpusztult volna. Ám a sok gyakorlás megedzette.
Többet kibírt, mint mások, és többre is volt képes. Bármilyen vad éjszakákat élt is át, előbb-utóbb
talpra állt.
Egy idő után lehiggadt. Már szinte minden örömét kimerítette az emberi világnak. Meg is unta őket.
Nem kötött barátságokat ezekben a viharos években, pedig sokan mellé csapódtak, nők és férfiak, akik
a pénzére vágytak, amiből, úgy látszott, sosem fogy ki, és akik vad dáridókon csillapították
kielégíthetetlen vágyait. Magasztalták Lartent, mondogatták, hogy szeretik és tisztelik, de ő oda se
figyelt ezekre a hangokra, tisztában volt vele, hogy elveszett emberek, akik csak azt nézik, milyen
hasznot húzhatnak a még náluk is elveszettebbekből. Aztán egy szép napon éppolyan hirtelen hagyta
faképnél őket, mint amilyen hirtelen hagyta ott a klánt. Persze Sebának és Westernek sokkal
nehezebben fordított hátat annak idején. Ezeket az embereket nem érdekelte, kicsoda Larten, csak az
izgatta őket, milyen orgiákban vehetnek részt az oldalán. Olyanok voltak, mint a keselyűk. De Larten
cseppet sem tartotta jobbnak magát náluk. Ugyanakkor remélte, hogy egy napon mégis megváltozhat. A
pénzét alamizsnaként odadobta nekik, és míg ők marakodtak fölötte, eltűnt.
Újra csatlakozott a kölykök falkájához. Társaságra volt szüksége, és izgalmakra. Nem akart minden
este egyedül ébredni, magányosan és unottan. Valami célra vágyott, és azt remélte, hogy köztük
megtalálja, legalább egy időre, ezt a célt. De hiba volt visszamenni a hadi falkába. Akiket ismert a
régiek közül, már vagy továbbálltak, vagy meghaltak. Az újak örültek Lartennak, de ő nem érezte jól
magát a társaságukban. Már nem tudott lelkesedni az italért, a harcért, a szerencsejátékért és a nőkért.
A kölyköket hangosnak, unalmasnak és butának találta. Nem akarta elhinni, hogy valaha maga is ilyen
felszínes életet élt, pedig tudta, hogy ő sem volt különb.
Csak néhány alkalommal ivott velük vért a csatamezőkön. Aztán nem túl szívélyes búcsút vett a
falkától, és továbbállt, egyedül. Kerülte a nagyobb városokat, az embereket. Egyedül aludt
temetőkben és barlangokban, és úgy érezte, sehol se találja a helyét a világban.
Visszatért a Rémségek Cirkuszába, és megkérdezte Mr. Tallt, besegíthet-e, mint egykor. Hibernius
Tall sosem mondott nemet a régi barátainak, de Larten idővel megértette, hogy nem erre az életre
vágyik. Szerette a cirkuszt, és arra gondolt, jóval később majd nagyszerű lesz ott megállapodni. De
most nyughatatlan volt, ezért innen is továbbállt.
 Éppúgy nem tudta, merre tart, mint mikor eljött a Vámpírok Hegyéről.
Néhány évvel később történt, hogy épp szarvasra vadászott, és órák óta követte a csordát. Nem
rontott rájuk, mert nem sietett. A ruhái mocskos rongyokként lógtak rajta. Szakállat növesztett,
világosbarnát – ilyen lehetett a haja színe is. A körmei hosszúra nőttek, a szája körül odaszáradt
vérfoltok éktelenkedtek. És ekkor valaki felnevetett mögötte.
– Charnára, te még nálam is pocsékabbul nézel ki!
Larten meglepődött, és olyan gyorsan pördült hátra, hogy elvesztette az egyensúlyát. A hátára esve
a vigyorgó Vancha Marchot pillantotta meg.
– Mit keres itt? – kiáltotta Larten.
– Csak erre jártam. – Vancha beleszimatolt a levegőbe. – Megéreztem a szagod. Nem lehet nem
észrevenni. És úgy döntöttem, megnézem, mi van veled.
A következő pár éjszakán Vancha Lartennal tartott, és végighallgatta szomorú történetét. Nem tett
megjegyzéseket,
csendben figyelt. Amikor Larten befejezte elbeszélését, lefestve nyomorúságos helyzetét, csak
annyit mondott, hogy ha kedve tartja, társául szegődhet, és utazhatnak együtt.
– Magam is céltalanul bolyongok egy ideje – tette hozzá Vancha. – Pár éve elindultam, hogy
megkeressem Perta Vin-Grahl palotáját.
Perta Vin-Grahl egy csapatnyi vámpírral kivonult, hogy a fagyos pusztaságban haljon meg, nem
sokkal a vérszipolyokkal vívott háború után. A legenda szerint egy jégpalotát emeltek, ami egyben a
temetkezési helyük is lett.
Sok vámpír próbálta megtalálni a csapat végső nyughelyét az elmúlt évszázadokban.
– Sikerrel járt? – kérdezte Larten.
– Nem – sóhajtott Vancha. – Azt hittem, megtalálom, de csak jéggé fagytam. Néhány lábujjamat
majdnem le kellett vágni. Szégyellem a kudarcomat a klán előtt. Idővel majd visszatérek közéjük, de
most nem akarom a kacajukat hallani. A legjobban Paris Skyle fog röhögni rajtam, mert a kedvenc
dobócsillagomba fogadott velem, hogy nem lelem meg a palotát.
Cél nélkül vándoroltak a következő évben, de jól érezték magukat. Vadásztak és történeteket
meséltek. Rendszeresen edzettek, és Larten azon vette észre magát, hogy akaratlanul is felkészült
azokra a próbákra, amelyek a tábornokká váláshoz kellettek. Vancha a következő évtizedekben
szüntelenül esküdözött, hogy nem akart a mentora lenni. De Larten ebben utólag kételkedett. Vancha,
ugyanúgy, mint Seba, nagyon ravaszul tudott tettetni, ha szükségesnek látta.
Többnyire fák és bokrok tövében aludtak. Vancha nem szerette az olyan kényelmi kellékeket, mint a
koporsó. A hideg, sziklás talajt kedvelte leginkább, és állatbőrökkel takarózott.
Larten nem lelte örömét ebben a puritán életmódban, de megszokta. Jobb egy barát mellett aludni a
földön, mint dunyhák közt, egyedül.
Egy este Vancha úgy döntött, hogy bemutatja szenzációs köpőtudományát. Magasra felköpött a
levegőbe, majd kitátott szájjal elkapta, és lenyelte. Aztán odafordult Lartenhoz.
– Lefogadom, hogy nem tudod megcsinálni.
– A vámpírok összes istenére! Miért kéne ezt megcsinálnom? – kérdezte elhűlve Larten.
– Ez tehetség kérdése – felelte Vancha.
– Akkor az is tehetség kérdése, hogy tudok-e az orromban turkálni a nyelvemmel.
– Miért, tudsz? – kérdezte izgatottan Vancha.
– Sose próbáltam, és nem áll szándékomban kideríteni.
Vancha kidugta a nyelvét, és amikor az ujjával lenyomta az orrát, akkor meg is tudta nyalni a
hegyét, de tovább nem jutott. Morgott egyet, aztán tovább köpködött a levegőbe.
 – Gyerünk, próbáld már ki! – nógatta Lartent.
– Semmi kedvem leköpni magam – mondta Larten hűvösen, elfojtva egy mosolyt. – Hagyjon békén,
különben a végén az egyik dobócsillagát fogom lenyeletni magával.
– Hozzájuk ne nyúlj! – szorította a kezét az oldalán lógó csillagokra Vancha. A kézitusát kedvelte,
úgy tartotta, a fegyverek a gyengeség jelei. Csak a dobócsillagot tartotta kivételnek. – Néhány darab
több száz éves, történelmi ereklye.
Larten meglepődött.
– Azt hittem, maga kovácsolta őket.
– A többségüket igen. De van itt néhány az Edo-korból, és néhány még a Kamakura-korból.
– Miről beszél? – kérdezte Larten.
– Ezek híres japán dinasztiák. Nem hallottál róluk?
– Nem igazán – felelte Larten. – Az elmúlt néhány évtizedet a vámpírok történetének magolásával
töltöttem. Nem volt időm az emberek történelmére.
– Pedig érdemes! – vágta rá Vancha. – Csak az ostoba felejti el, honnan származik. Nincs sok
közöm az emberek világához, de mind onnan indultunk, és sok mindent megértünk magunkról, ha
tanulmányozzuk az emberiség sikereit és kudarcait az elmúlt évszázadokból.
– Nos, akkor okítson engem, bölcs mester – vigyorgott Larten. Csak viccelődött, de Vancha
komolyan vette.
A következő éjjeleken Larten megismerhette Japán történelmét, különös tekintettel a fegyverekre,
és azon belül is a dobócsillagokra. Ez kissé sok volt neki, és a végén arra gondolt, bár valóra váltotta
volna a fenyegetését. A büdös, rongyos tábornok igazán jó barát volt, de nagyon unalmas történész.
 MÁSODIK FEJEZET

Végül Vanchát elszólította a kötelesség. Tábornokként gyűléseken kellett részt vennie, ügyelnie
kellett a kölykökre, nyomon követnie a vérszipolyok mozgását, rossz útra tért vámpírok tetteit kellett
kivizsgálnia. Hívta Lartent, hogy néhány feladatban legyen a segítségére. Mivel nem volt más dolga,
Larten igent mondott.
Figyelmeztettek néhány bajkeverő vámpírkölyköt hisz bizonyos szabályokat még ezeknek a
hebehurgya ifjaknak is be kellett tartaniuk –, majd pedig egy Nyíl nevű vámpír nyomába eredtek, aki
megszakította a kapcsolatot a klánnal. A hercegek tudni akarták, mi lehet az oka.
Vancha a trianguláció nevű eljárással akadt a nyomára. Mint minden vámpír, úgy Nyíl is rátette a
kezét a Vérkőre a Vámpírok Hegyén, és kiserkenő vére által bekapcsolódott a vámpírok közösségébe.
Az egyik herceg így a varázshatalmú kő segítségével Nyíl nyomára bukkant, majd telepatikus
kapcsolatba lépett Vanchával, és odavezette őt.
Vancha az utasítás szerint haladt, és rátalált egy erdei házra. Késő éjjel értek oda, és a közelben
táboroztak le. Rövid alvás után a fák mögött rejtőzködve figyeltek. Ám egy vörös hajú nőn kívül, aki
napközben a ház körül ügyködött, senkit sem láttak.
Nyíl naplementekor jelent meg. Kijött, felnézett az égre, megcsókolta a nőt, majd elindult vízért.
Magas, kopasz, erős testalkatú férfi volt. A homlokát és a karját tetoválások borították. Nem úgy
festett, mint aki megijedne egy kis csetepatétól. Mikor vizet merített a ház melletti kútból, haragosra
váltott a tekintete. Letette a vödröt a földre, és anélkül, hogy felnézett volna, morogva megszólalt:
– Bújjatok elő! Nem szeretem a kukkolókat.
– Bocsánat – mondta fesztelenül Vancha. – Nem tudtuk, mi a helyzet, nem akartunk rád törni és
zűrzavart okozni.
Nyíl komoran bólintott, hideg tekintetét végigfuttatta Lartenon, aztán beleszimatolt a levegőbe.
– Sarah hamarosan elkészül a vacsorával. Tartsatok velünk!
Larten és Vancha egymásra néztek, majd előreléptek. Vancha nyugodtnak tűnt, de Larten látta, hogy
az ujjai a dobócsillagokra tapadnak.
Ő is megigazította a késeit a zsebében, és Vancha fedezékében maradt.
A házban az asszony meglepődve pillantott fel, mikor Nyíl belépett, és közölte, hogy látogatóik
érkeztek. Kíváncsi mosollyal fogadta a belépőket.
– Vámpírok – mondta Nyíl. Ekkor a mosoly eltűnt a nő arcáról, csendben terített.
Nyíl a tűzhely mellé tette a vödröt, és ismét megcsókolta Sarah-t. Aztán leült az asztalhoz, és intett
a vendégeinek, hogy foglaljanak helyet.
– Sarah a feleségem – mondta csendesen, és ökölbe szorította a kezét. – Hogyan vélekedik ezekről
az esetekről mostanság a klán?
Vancha összeráncolta a homlokát.
– Feleségül vettél egy halandó asszonyt?
– Egy gyönyörű és szerető asszonyt vettem feleségül javította ki Nyíl. Larten látta, amint a nő arcán
átsuhan egy apró mosoly. – De most felelj a kérdésemre!
Vancha a hónalját vakargatta.
– Régen nem voltál ilyen morcos. Nem tett jót neked ez az elpuhult élet.
– De, nagyon is jót tett, míg meg nem jelentél itt a segédeddel – mondta Nyíl.
– Larten nem a segédem, hanem a barátom.
– Rendben. De már kétszer kérdeztem, Vancha. Ne akard...
– A tábornokokat nem érdekli – válaszolta Vancha. Nem szeretjük, ha a vámpírok emberekkel
házasodnak, de már rég nem tiltjuk az ilyesmit, úgyhogy nem értem, mitől tartasz.
– Változnak az idők – mondta Nyíl. – Nem tudtam, miként vélekedtek mostanában. Kértem, hadd
élhessem a magam életét, erre megjelentél te. Azt hittem...
– Egy pillanat – szólt közbe Vancha. – Kitől kérted? Egyetlen szó nélkül tűntél el. Ezért jöttem.
Nyíl elkomorult.
– Közöltem Azis Bendettával, hogyan döntöttem, mikor abbahagytam az edzést, már nem vágytam a
tábornoki cím megszerzésére.
– Azis halott – sóhajtott fel Vancha.
– Mikor halt meg?
– Négy éve, vagy valamivel több is.
– A halálban is legyen dicsőséges – suttogta Nyíl, és a halál érintésének jelét mutatta kezével az
arcán. Elszomorodott, lehajtotta a fejét. De az is látszott, hogy megkönnyebbült. – Azelőtt halt meg,
hogy átadta volna az üzenetem.
– Így van – mosolyodott el Vancha.
– Akkor tehát nem vagyok bajban?
– Nem.
Nyíl felemelte a fejét, és nevetve felkiáltott:
– Sarah! Sört és meleg tejet a vendégeinknek!
– Nekem jó lesz hidegen is – mosolygott Vancha, majd megveregette Nyíl vállát. Larten, ezt látva,
megnyugodott, és örömmel köszönte meg Sarah-nak a sört. Mikor senki se figyelt, visszadugta a
késeit. Ez az este nem a harcról szólt.

Nyíl története rövid volt és egyszerű. Találkozott Sarahval, és beleszeretett. Elmondta neki az
igazat magáról, hogy egy terméketlen, vérszívó, éjszakai lény, aki évszázadokig fog élni.
– A terméketlenségét volt a legnehezebb elfogadni mondta Sarah. Lágy hangja volt, és szégyenlős
mosolya. A vámpírságától nem tartottam. Tudtam, hogy nem gonosz. És örülök, hogy sokáig fog élni.
De hogy nem lehet közös gyerekünk...
– Egy nap majd örökbe fogadunk egy árvát – simogatta meg Sarah karját Nyíl. – Egyelőre jó
kettesben lenni. Még izgalmasak vagyunk egymásnak. Utána majd jöhet a családalapítás, rendben?
– Rendben – nevetett az asszony.
Volt már rá példa, hogy egy vámpír emberrel házasodott, de inkább a kölykök falkájából. A
tábornokok közül rendkívülinek számított, hogy valaki visszatérjen az emberek világába.
– Öt évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy velem ilyesmi sosem történhet meg – bizonygatta Nyíl.
– Akkoriban elleneztem, ha a vámpírok a klánon kívül párosodtak.
– Nyíl! – szólt rá figyelmeztetően Sarah.
– Bocsánat. Szóval, ha a klánon kívül házasodtak.
– Mi a baj a párosodással? – kérdezte Vancha.
– Az állatok párosodnak – válaszolt hidegen Sarah. Az emberek házasodnak.
– De mi egyik sem vagyunk – felelte Vancha.
– Inkább vagytok emberek, mint állatok – mondta az asszony. – Legalábbis Nyíl és Larten. –
Ránevetett a zöld hajú, különös ábrázatú tábornokra, aki élvezettel felkacagott. Egy szép nőtől ez
valóságos bóknak számított.
– Jól éreztem magam a vámpírvilágban – folytatta Nyíl. – Nem gondoltam arra, hogy elvegyek egy
halandó asszonyt. De mikor egy sebesülésből lábadoztam, találkoztunk, és...
Felvonta a vállát.
– Azóta is boldogan éltek – fejezte be helyette Vancha vigyorogva. Aztán elhalványult a mosolya. –
De hát egy idő után nem így lesz. Bocsásd meg a nyíltságomat, Sarah, de az emberi élet a mienkhez
képest túl rövid. Nem akarod, hogy Nyíl megvérezzen?
– Nem – felelte a nő határozottan. – Túlságosan szeretem a napot, hogy bujkáljak előle. Inkább egy
rövid nappali élet, mint egy hosszú éjszakai.
– Na és mi lesz, amikor a szíved feladja, és Nyíl bedug egy gödörbe elrothadni?
– Mindig is nagyon diplomatikusan fogalmaztál mondta szárazon Nyíl, majd szomorúan a
feleségére nézett, aki viszonozta pillantását.
– Igen, ez engem is aggaszt – suttogta, és megragadta a férje karját. – Majdnem nemet mondtam
neki, mert nem akarom így elhagyni, de...
– A jövő majd elhozza, amit el kell hoznia – morogta Nyíl. – Semmiben sem lehetünk biztosak.
Talán Sarah előtt halok meg, betegségben vagy balesetben. Ha nem, akkor meggyászolom, ahogy egy
férj meggyászolja a feleségét. Aztán... Nem tudom.
Ha lesz gyerekünk, fölnevelem. Ha lesz unokánk, talán velük maradok, és figyelem, ahogy felnő.
Ha nem, akkor... De ki tudja, mi vár ránk?
– A klán bármikor visszafogad, amikor csak akarod mondta Vancha. – Nem tagadunk ki azért, mert
szerelmes lettél. Befejezheted majd a képzésed, hisz csak hónapokra voltál a tábornoki próbáktól.
Mindenki nagy tehetségnek tart.
– Kedves, hogy ezt mondod – felelte Nyíl –, de már nem vágyom arra, hogy tábornok legyek.
Persze ez változhat, de kétlem. Ha én élek tovább, akkor talán csak üldögélni fogok Sarah sírja
mellett, nem iszom vért, és várom, hogy mellé fekhessek.
– Ezt nem teheted! – kiáltott Sarah. – De ha mégis, és létezik mennyország, akkor én majd
megkeserítem az életed az örökkévalóságban!
Nyíl előrehajolt, és megcsókolta felesége kipirult homlokát.
– Úgy lesz, ahogy mondod, kedvesem – mormogta.
Sokáig ébren maradtak, ettek, ittak, beszélgettek.
Sarah a napfelkelte előtt pár órával aludni tért. Hárman maradtak. Ekkor a klánról folyt a szó.
Vancha elmesélte Nyílnak Azis Bendetta halálát, és tájékoztatta az összes hírről, fejleményről.
– A vérszipolyellenesek egyre erősebbek – mondta. Ezek a bolondok újabb háborút akarnak.
Mintha egy nem lett volna elég.
– Tényleg idáig fajulhatnak a dolgok? – nézett rá riadtan Nyíl.
– Ne aggódj – felelte Vancha. – A hercegek tudják, hogy az katasztrófa lenne. Pár herceg
meginoghat, de míg Paris Skyle vagy Chok Yamada képviseli a józan gondolkodást, addig a
fegyverszünet fennáll.
Nyíl házában aludtak. Vancha kelletlenül feküdt az ő ízléséhez képest túl puha gerendapadlóra,
mert nem akarta a háziakat azzal megsérteni, hogy kint alszik. Következő nap együtt vacsoráztak, majd
Vancha a vámpírok szerencséjét kívánta a házaspárnak, azzal elindultak.
Larten elgondolkodva lépkedett az erdei úton. Sose jutott eszébe, hogy visszatérjen az emberek
közé, mint ahogy Nyíl tette. De tulajdonképpen tetszett neki az ötlet, hogy társat találjon, házasodjon,
örökbe fogadjon. Azt hitte, hogy örökre maga mögött hagyta már azt a világot, de most tudatosult
benne, hogy ha nagyon szeretne, visszatérhet.
– Kár ezért a nagyszerű vámpírért – sóhajtott Vancha, megzavarva Larten gondolatait. – Nyíl jó
harcos. Sokra vihette volna.
 – De ő így boldog – mondta Larten.
– Mióta érdekli a vámpírokat a boldogság? – vont vállat Vancha. – Az éjszaka gyermeke akkor
elégedett, ha minden rendben megy, ez a természet útja. A boldogság emberi dolog, amibe bele lehet
bolondulni. Az a vámpír, aki ezt hajszolja, pórul járhat.
– Ez cinizmus – jegyezte meg Larten.
– Csak nevén nevezem a dolgokat – mondta Vancha. Ha Nyíl egy vámpírnőt vesz el, az egész más
lenne. De egy halandót... – Megrázta a fejét, majd nevetett. Egyébként megnéztem a vámpírnőket a
legutóbbi tanácsban, és végső soron megértem őt. Elég rosszul néznek ki, nem? Jó harcosok, de nem
csókolnám meg egyiket se.
– A maga helyében nem lennék válogatós – felelte Larten.
– Miért mondod ezt? – hunyorgott Vancha. – Jó parti vagyok, ezt minden nő tudja. – Beleköpött a
tenyerébe, és megigazította összetapadt haját. – Komolyan mondom, egyetlen jó ízlésű nő se tud
ellenállni az én ragyogó, zöld loboncomnak, nem igaz?
 HARMADIK FEJEZET

Nem sokkal később Vanchát visszahívták a Vámpírok Hegyére. Larten nem tartott vele.
Megbeszélték, merre találkoznak legközelebb, de útjaik másfelé vezették őket, és csak sok év múlva
látták viszont egymást. Ezekben az években Larten megint abba a sötétségbe zuhant, ahonnan Vancha
egyszer már kihúzta. A közös vándorlás eszébe juttatta, mennyire fontos neki a klán, és hogy miért lett
annak idején Seba segédje. De még nem akart visszatérni a Vámpírok Hegyére, hogy befejezze a
kiképzését. Úgy érezte, még nem végzett az emberi világgal, és hogy amíg valami rejtélyes kérdés
gyötri, addig sehol nincs nyugta. Egy éjjel, miközben mogorván fontolgatta a lehetőségeit, és próbált
egy országot vagy egy várost találni, ahol még nem járt, eszébe jutott Evanna úrnő. Régóta nem
gondolt rá. Pedig szándékában állt meglátogatni, csak valahogy elfeledkezett róla.
Egyből tudta, hogy hozzá vágyik. Nála olyan helyen lehet, ami se az emberi, se a vámpírvilágba
nem tartozik. Fogalma sem volt, merre lakik Evanna, de tudta, hogy rá fog bukkanni. Megkapta tőle ezt
a képességet. Csak el kell indulnia, majd a lába odavezeti.
Hosszú út volt. Néha vonatra vagy szekérre akart szállni, de ilyenkor egyből elvesztette a helyes
utat. A suhanással is irányt tévesztett. Evanna vezetése csak akkor működött, amikor gyalog ment. De
az út könnyű volt, az idő kellemes, és Larten ezt a vándorlást jobban élvezte, mint korábban
bármelyiket.
Végül hónapokkal később egy tisztáson lévő kis dombhoz érkezett, amelynek a lábánál egy barlang
nyílt, és távolabb egy tó csillogott. Larten először nem vette észre a barlangot. Ha nem érzi biztosan,
hogy megérkezett, talán továbbmegy. De megállt vizsgálódni; akkor megpillantotta a nyílást, és
elindult felé.
Rengeteg béka kuruttyolt hangosan a tóparton. Néhánynak furcsa színe volt, és a hátukon különös
ábrák, mintha tintával megjelölték volna őket. Larten el akarta kapni az egyiket, hogy
megvizsgálhassa.
– Én nem tenném – szólt valaki, mikor a tó felé lopakodott. Larten felnézett, és meglátott egy
kislányt, aki legfeljebb tizenkét-tizenhárom éves lehetett. Egy vödör volt nála, és komoly volt a
tekintete. – Mérgezőek.
– Mérges békák? – kérdezte kétkedve Larten.
– Méreggel teli zsákocska van a nyelvük végén. Ha eltalálnak vele, felhasad, és a benne lévő
méreg beszivárog a bőrödbe. Pár percen belül megöl, még ha vámpír vagy is.
– Tudod, ki vagyok?
A lány bólintott.
– Az úrnőm már vár. – Elfintorodott, majd megemelte a kezében lévő vödröt. – Azért cipelem ezt.
Evanna azt mondta, forró fürdő kell, amikor megérkezel. Órák óta hordom a vizet.
– Sajnálom – mondta Larten. – Ha akarod, viszem a vödröt.
– Nem kell, elbírom – mosolyodott el a lány.
Beszélgetve indultak a barlang felé. A lányt Malomnak hívták. Családja nevére nem emlékezett.
Öt- vagy hatéves korában lett Evanna tanítványa, és az élete első évei ködbe vesztek.
– A szüleid odaadtak Evannának? Vagy eladtak neki? – kérdezte Larten.
– Nem adtak el! – csattant fel Malora. – Nem vagyok rabszolga, bár az úrnőm gyakran úgy bánik
velem.
– Hallottam már ilyesmit régebben is – mosolygott Larten. – Arra Sails még itt szolgál?
– Nem ismerem a nevét. Ő is Evanna segédje volt?
– Igen – bólintott Larten. – És épp annyira kedvelte az úrnőjét, mint te!
 – Senki se szereti – horkant fel Malora. – Négy másik lány is volt itt, amikor megérkeztem, most
pedig egyedül vagyok, és én sem fogok túl sokáig maradni. Ha valaki segít visszatérnem a hétköznapi
világba, elmegyek innen!
Larten nevetett. Ez a lány ifjú volt, de merész, éppúgy, mint Arra. Kár, hogy nem idősebb, talán
nagyobb sikere lenne nála, mint annak idején Arránál.
Amint a barlang közelébe értek, megjelent Evanna. Ugyanúgy nézett ki, mint mikor utoljára
találkoztak. Nem változott, nem öregedett. A haja hosszú volt és piszkos, testén most is köteleket
viselt, és kisujján a körmét hosszúra növesztette.
– Megjöttél hát, vándor – szólt.
Pukedlizett Larten előtt, majd megölelte. Aztán megcsipkedte az arcát.
– Már azt hittem, sose látogatsz meg – korholta. Gyere, kész a fürdő.
– Miből tűnik úgy, hogy annyira vágyom egy fürdőre? – ráncolta a homlokát Larten.
– Nem te, te bolond! – horkantott Evanna. – Nem emlékszel már, mit mondtál, mikor elváltunk?
Larten csak nézett bután.
– Megígérted, hogy megdörgölöd a hátam – emlékeztette Evanna. Ekkor Lartennak eszébe jutott
nagyhangú ígérete, és megcsipkedett arca még vörösebbé vált.

Larten a következő néhány éjszakát a Vadak Úrnőjénél töltötte. Malora is mellettük volt, de ritkán
szólalt meg, ezért el is felejtkezett a jelenlétéről. A vámpír és a boszorkány sokat harcoltak; Evanna
élvezte a megmérettetést, noha Larten tudta, hogy a nő egyetlen csuklómozdulattal leteríthetné őt.
Különböző, hús nélküli ételeket ettek. Larten eleinte azt hitte, unalmas lesz a menü, de Evanna mindig
meglepte valami különleges ételkölteménnyel. Nem lett ugyan növényevő Lartenból, bár a boszorkány
próbálta meggyőzni, de megszerette a zöldségeket és gyümölcsöket.
Evanna elmondta neki, amit Sebáról és Westerről tudott. Nem volt sok híre: Seba végezte a
szállásmesteri munkáját, Wester pedig már közel állt ahhoz, hogy őr legyen. Lartent minden hírmorzsa
érdekelt. Cserébe megosztotta Evannával az aggályait. Jólesett kibeszélnie magából a kételyeit,
elmondania, mennyire fáj neki, ahogy Sebával beszélt, hogy mennyire sajnálja az elvesztegetett
éveket, és hogy nem tudja, milyen jövő vár rá. Tanácsot kért, de Evanna nem felelt.
– Nem beszélhetek a jövőről – mondta. – Rendelkezem a jövőbe látás képességével, látom azt, ami
még nem történt meg. Nem akarlak befolyásolni.
– Látta a jövőmet? – kérdezte izgatottan Larten.
– Néhány részét igen – felelte a boszorkány óvatosan. – Igyekszem minél kevesebbet tudni azoknak
a sorsáról, akiket megszeretek. Nem jó tudni, hogy egy barátomnak hány éve van hátra, milyen
fájdalmak és nehézségek várják.
– Fájdalmat és nehézséget lát a jövőmben? – kérdezte csendesen Larten.
– Általános értelemben mondtam – válaszolta Evanna. – Így vagy úgy, mindnyájan szenvedünk. Te
pedig...
Úgy látszott, készül valamit mondani, ezért Larten előrehajolt. Aztán a nő elhallgatott, és lehajtotta
a fejét. Lartennak úgy tűnt, mintha tiktakolást hallana, talán van egy óra valahol, gondolta, de semmi
ilyesmit nem látott.
– A végzet tekintete mindnyájunkon rajta van mondta Evanna halkan. – De egyesek gyakrabban
néznek a szemébe, mint mások.
Az úrnő Malorára meredt, és arcát gond felhőzte. Aztán hirtelen a barlang bejárata felé fordult.
Úgy elkomorult, hogy Larten azt gondolta, valaki onnan leselkedik rájuk. De nem látott senkit, és
néhány pillanat múlva a boszorkány elhessegette az aggodalmait.
– Most ne emésszük magunkat azon, mit hoz a jövő. Igyunk és vigadjunk. Időben megtudod, mi vár
rád. Mikor legközelebb elfog a szorongás az utad miatt, emlékezz rá, hogy mindig azon az ösvényen
haladunk, amelyen haladnunk kell. Azt hiszed, hogy eltévedtél, de soha senki nem térhet le a neki
kiszabott útról. A kétségeid a sorsodhoz tartoznak. Fogadd el őket, nézz szembe velük, és megtalálod
az utad, amit sorsszerűen végig kell járnod. Bármit is hozzon a vég – fejezte be komoran Evanna,
majd elhallgatott. Larten pedig még sokáig gondolkodott ezeken a különös mondatokon.

Azon az éjszakán Larten megfogadta Evanna tanácsát, ivott és vigadt. Talán túlságosan is
megfogadta. A sör volt a kedvence,
de mindenféle ital lecsúszott már a torkán a tivornyázó éveiben. Mivel a Vadak Úrnője a bort
szerette, ő is azt ivott, de a boszorkány figyelmeztette, ez a bor erősebb annál, mint amit a vámpír
ismer.
– Bárkit az asztal alá iszom, embert és vámpírt egyaránt – nevetett Larten.
– És a varázslónőket? – kérdezte Evanna.
– Nekigyürkőzöm – kacsintott Larten, majd a Vadak Úrnőjének egészségére ürítette poharát, és
megkérte Malorát, töltse újra.
Evanna is többet ivott, mint szokott, és noha sosem rúgott be, mert a szervezete nem engedte,
gondolkodása elhomályosult. Nevetett Larten viccein, és mosolygott a bókjain. A bókok persze nem
voltak újak, de a boszorkány válaszai és viselkedése igen.
Larten kezdte azt hinni, hogy tetszik a nőnek. Minél többet ivott, annál biztosabb lett benne, hogy a
Vadak Úrnőjét sikerült meghódítania. Ő lesz Evanna társa, és nagy hatalmú gyerekeik születnek majd.
Nem kell a jövője miatt aggódnia többet, mert minden vámpír bálványozni fogja. Sőt még a
tanulmányait sem szükséges ehhez befejeznie.
– Evanna – mondta elakadó nyelvvel, de az agya lázasan dolgozott –, emlékszik, milyen alakot
öltött régen? Arra a gyönyörű nőre emlékszik?
– Azt mondod, most nem vagyok gyönyörű? – horkant fel a boszorkány.
– Persze hogy az, mindig öröm önre nézni! – kiáltott Larten. – De az a tünemény... Igazán szép volt.
Nem válhatna megint olyanná?
– Ne pimaszkodj velem! – villant Evanna szeme, de közben mosoly bujkált a tekintetében.
– Kérem, úrnő! Könyörgöm. Hadd lássam a jelenést, és hadd álmodjam róla az ágyban!
Evanna általában nemet mondott ezekre a kérésekre, és csak akkor váltott alakot, amikor
szükségesnek érezte. Malora látta, hogy most furcsán nevet az úrnője, és érezte, ebből baj lesz.
Megtöltötte a poharakat, majd eltűnt valamerre. Azt hitték, aludni ment, de a lánynak más tervei
voltak. Ha minden úgy megy ezen az éjjelen, ahogy elképzeli, akkor nemcsak a boszorkánynak és a
vámpírnak, hanem neki is kalandokban lesz része.
Evanna nem látta, hogy a tanítványa felkapott egy zsákot az ágya mellől, és kisurrant vele. Még
mindig Larten kérésén gondolkodott. Erre a vámpír még rámenősebben ostromolta:
– A legszebb jelenés volt, úrnőm! Engedje: hadd imádjam újra!
– Az imádatodat tartogasd az isteneknek – vetette oda Evanna, de közben eldöntötte: enged az
unszolásnak. Fényvillanások borították be a testét, és egy pillanat múlva magas, karcsú, szőke lánnyá
változott, tekintete lágy volt és átható. Larten el se tudott képzelni ennél szebb tündérkirálynőt. Szíve
majd kiugrott a helyéről, mint egykor.
– Ezt akartad, te majom? – dorombolta Evanna, és megpördült. Uszálya úgy gomolygott körülötte,
mint egy varázslatos felleg.
– Igen, ezt akartam – mondta alig hallhatóan Larten. Szeretett volna valamilyen komolyabb bókkal
szolgálni, de ennyi tellett tőle.
– Ó, a vámpírok együgyű teremtmények – kacagott Evanna. – Könnyű a kedvükre tenni. Bárcsak én
is ilyen lennék! Milyen egyszerű lenne az életem, csak ragyognék, mint egy angyal, és örülnék a
hódításaimnak...
Evanna beszélt és beszélt, de Larten már nem is értette, mit mond. A szíve rettentően dobogott, és
csak egy dolog járt a fejében. Már minden józanságát elvesztette, és egy csepp elővigyázatosság sem
maradt benne. A Vadak Úrnőjét akarta, olyan erősen, ahogy sose kívánt még nőt.
Remegve állt fel, s miközben a boszorkány tovább csacsogott, kiegyenesedett, megtörölte a száját,
aztán magához húzta a fehér ruhás hölgyet. Evanna először azt hitte, a vámpír táncolni akar, és
felnevetett. De aztán Larten előrehajolt, és megcsókolta.
Ekkor hirtelen minden megváltozott.
– Megállj! – kiáltotta az úrnő, és inkább volt döbbent, mint haragos. Hátrálni kezdett, de Larten
követte. A boszorkány elvicsorodott, és a vámpír arca felé csapott a kezével. Kisujja hosszú körme
mélyen beleszaladt az arcába, és a szájáig felszakította a húst.
Larten felsikoltott, és hátraesett, a vér ömlött a sebéből, a szeme tágra meredt a fájdalomtól és a
félelemtől. Egy pillanatig azt hitte, Evanna most azonnal végez vele. Összegörnyedt a földön, és látta,
hogy a boszorkány keze karommá görbül. De aztán a Vadak Úrnője megtorpant.
– Takarodj innen! – vakkantotta oda.
Nem kellett kétszer mondania. Larten feltápászkodott, és kirontott, közben csíkot tépett az ingéből,
hogy felitassa az arcából ömlő vért.
Evanna csak annyit akart, hogy eltűnjön egy időre a szeme elől, amíg megnyugszik. Utána
visszatérhet. De amikor látta a menekülő vámpírt, megértette, hogy Larten azt hitte, kitiltja a
barlangból. Utána akart kiáltani, hogy visszahívja, és beforrassza a sebet az arcán. De amint szóra
nyitotta a száját, halk tiktakolást hallott. Összeszorult a torka, mégis kiáltani próbált. De tudta: nem
szabad. Ez a végzet volt, és ő nem avatkozhatott közbe.
– Ó, a végzet – mondta ekkor valaki behízelgő, mégis hideg hangon. – Jól tetted, hogy tartottad a
szád. Ki kellett volna vágnom a nyelved, ha fecsegsz.
Evanna egy pár zöld csizmát látott közeledni. Lartennak a férfi felé kellett elfutnia, de a Vadak
Úrnője nem csodálkozott, hogy a vámpír nem vette észre a hívatlan látogatót. A kis termetű bajkeverő
csak akkor vált láthatóvá, amikor azt akarta, hogy észrevegyék, és amikor ebből perpatvar és káosz
származhatott.
– Nem tudtam, hogy figyeled – szólalt meg csendesen Evanna.
– Ó, igen – vigyorodott el a látogató. – Hosszú ideje rajta tartom Crepsley mesteren a szemem. Egy
élvezetesen veszélyes úton halad, és amikor a végén lezuhan, ott kívánok lenni. A legsötétebb
órájában mellette leszek, és reményt kínálok neki. Milyen szerencsés ember, hogy ilyen gondoskodó
barátja van. Ugye, kislányom?
Evanna lehunyta a szemét, és magában rövid imát mondott Lartenért és Maloráért, pedig tudta –
hisz a sors jóserejű hírnöke volt –, hogy az imája egyáltalán nem segít ezen a nyomorult pároson.
 NEGYEDIK FEJEZET

Larten lebotorkált a dombon, az arca nyilallt, a vére csöpögött a rongy alól. A fájdalom és az
éjszakai hűvös levegő kijózanította. Hogy lehetett ilyen bolond? Evanna kevesebbért is ölt már
vámpírt. Nem hibáztatta a sebért. Csodálkozott, hogy élve megmenekült. Bár sajnálta is – ha a
boszorkány megöli, nem kéne a szégyenével együtt élnie.
Odatámolygott a tóhoz. Óvatosan elkerülte a mérges békákat, aztán letérdelt, és levette a sebről a
rongyot. Friss vér csörgött az állán. Inkább a szégyentől, mint a fájdalomtól nyögve egy merítésnyi
vízzel lemosta az arcát. Csípett, de nem annyira, mint várta. Belenyomta a fejét a vízbe, és amíg csak
bírta levegővel, lent tartotta. Aztán lihegve felemelkedett. Lépéseket hallott. Azt hitte, a boszorkány
jött utána. Ott maradt, ahol volt, nézte a vizet, és remélte, méltóságteljes lesz a halála. De amikor
meglátta a vízben tükröződő alakot, rájött, hogy nem Evanna, hanem a tanítványa, Malora az.
– Nagyon fáj? – kérdezte a lány, és letérdelt mellé.
– Volt már rosszabb is – sóhajtott Larten. A Vámpírok Hegyén az edzés közben szerzett sebesülései
súlyosabbak voltak. De az önérzetén ejtett seb most éppoly fájdalmas volt, mint mikor az első
tanácson megverték.
Malora tiszta zsebkendőt nyújtott oda neki. A vámpír futó mosollyal megköszönte, aztán a
fájdalomtól hunyorogva a sebre szorította.
– Van tűm és cérnám – mondta a lány, és megpaskolta a zsákját. – Össze tudom varrni, ha akarod.
Lehet, hogy nem is fog látszani.
Larten úgy döntött, inkább nemet mond.
– Hadd legyen rajtam a heg. Majd arra emlékeztet, hogy micsoda bolond voltam, és talán segít,
hogy soha ne ismételjem meg a ma esti hibámat.
Malora elvigyorodott.
– Megpróbáltad megcsókolni, ugye?
Larten bólintott.
– Megsebesített, elzavart, nem is értem, miért nem ölt meg.
– A bor miatt. Ha józanul viselkedsz így, akkor most a levágott fejedet kéne egy kendőbe
burkolnom. Nem te vagy az első, aki megpróbálta kihasználni őt. Már épp elég túlzottan szerelemittas
udvarló darabkáit kellett összeszednem az elmúlt időkben. De Evanna tisztában van vele, hogy hat a
halandókra a bora. Feldühítetted, de tudta, hogy a próbálkozásod ügyetlen és ártatlan, nem volt benne
támadókedv.
– Ugye megmondod neki reggel, hogy a bocsánatát kérem? – kérdezte Larten.
– Nem – felelte a lány. – Veled megyek.
– Mit beszélsz? – Larten értetlenül ráncolta a homlokát, de a mozdulattól az arca megint vérezni
kezdett.
– Mondtam neked, hogy nem vagyok boldog Evannánál. Vártam valakire, aki elvisz innen. Te
megfelelsz.
– Várjunk csak – tiltakozott Larten. – Én nem viszlek sehová. Nem tudod, merre megyek. Lehet,
hogy hónapokig egyetlen emberrel se találkozunk.
– Nem baj – vont vállat Malora. – Nem fontos nekem az emberek világa. A vámpíroké érdekel.
Szeretnék többet tudni rólatok. Talán lehet belőlem vámpír.
– Nem! – kiáltotta Larten. – Nem akarok segédet! Nem vagyok tábornok. Hallottad, mit mondtam
magamról Evannának. Zavarodott és elveszett vagyok. Azt se tudom, mit kezdjek magammal, nemhogy
helyetted döntsek!
 – Erre nem is kérlek – felelte Malora. – Már döntöttem. Veled tartok. Hogy hova vezetsz, nem
számít. Az se érdekel, ha nem tartasz a klánnal. Csak egy ideig veled szeretnék menni. És ha elegem
lesz belőled, otthagylak.
Larten csak bámult a lányra, nem tudta, mit mondjon.
– Túl fiatal vagy – próbálkozott. – A vámpírélet nehéz és megpróbáltatásokkal teli. Nem szoktunk
engedményeket tenni a gyerekeknek.
– Ha elég nagy vagyok ahhoz, hogy egy boszorkány tanítványa legyek, akkor talán ahhoz is, hogy
szolgáljak egy vámpírt! Ami az engedményeket illeti, nos, abban segíthetsz, hogy kijussak a vadonból,
de aztán már tudok magamra vigyázni. Ha nem bírok lépést tartani veled, otthagyhatsz bárhol.
Larten még egy utolsó kísérletet tett.
– Lehet, hogy nem vagy biztonságban mellettem. Mi van, ha téged is meg akarlak majd csókolni,
mint Evannát?
– Ugyan már! – horkant fel Malora. – Te sose tennéd ezt egy olyan lánnyal, mint én. Máskülönben
az én körmeim is élesek, csak nem az arcod tépném fel, hanem a torkod.
Larten nevetett. Aztán grimaszolt a fájdalomtól.
– Nos, jó – mormogta maga elé. – Amíg észben tartod, hogy nem vagy a segédem, velem jöhetsz.
Rendben?
– Persze – felelte Malora alázatosan, majd vigyorogva hozzátette: – Mester.
Larten feltápászkodott. Fel akarta húzni a lányt a földről, de az visszautasította a segítséget, és
egyedül talpra szökkent.
– Merre? – kérdezte ragyogó mosollyal.
Larten pislogott, aztán körbenézett, majd jobbra mutatott. Malora nemet intett.
– Akkor balra? – kérdezte a vámpír.
– Jó választás! – nevetett a lány, és elindult előtte.
Larten arra gondolt, hogy elszökik az ellenkező irányba, és ha suhan, Malora nem éri utol. De nem
akarta egyedül hagyni a lányt ebben a sötétben. Kifacsarta a vért a zsebkendőből, és visszatette a
sebre, felnézett az égre, majd kezes bárányként követte Malorát.
 ÖTÖDIK RÉSZ
„A higany ezüstös villanásaként csapott le.”
 ELSŐ FEJEZET

Larten kifújta az orrát, összegörnyedt, és köhögött. Vörös fejjel kapkodott levegőért, és vastag
nyálkát köpött bele lucskos zsebkendőjébe.
– Add csak ide – mondta Malora, és elvette a taknyos rongyot, helyette pedig egy tisztát nyújtott
oda. A régit fintorogva behajította egy forró vízzel teli lavórba. Naplemente óta most mosott ötödször.
– Nem tudtam, hogy a vámpírok is elkaphatják az influenzát – morogta a lány.
– Ritkán – nyögte Larten. – A betegségek többségére immúnisak vagyunk. De amikor utolér a
vámpírinfluenza, akkor lever a lábunkról.
Reszketett, és magára csavarta a pokrócát, bár ez nem igazán segített rajta. Már hetek óta beteg
volt. Tíz éjen át romlott az állapota, aztán javulni kezdett, de most visszaesett. A vámpírinfluenza sok
halálos áldozatot szedett, és hónapokig is eltartott.
Malora Larten homlokára szorította a tenyerét, hogy megnézze, lázas-e. Nem sokat tanult
Evannától, míg nála szolgált, de néhány gyógymódot megismert.
– Igyál még levest – mondta.
– Sör nincs? – kérdezte Larten.
– Ha meglátom, hogy sört iszol, kidoblak az utcára – vetette oda Malora. Ez gyakori fenyegetőzés
volt, és Larten tudta, hogy komolyan kell vennie. Már többször is kitette a szobából a lány, amikor a
vámpír túl sokat ivott, és idegesítően viselkedett.
Larten megint kifújta az orrát, aztán Malorát nézte a zsebkendője fölött. Az elmúlt években
gyönyörű nő lett belőle. A haja rövid volt, és gyakrabban húzott nadrágot, mint szoknyát, mert így
könnyebb volt utaznia, de senki sem hitte róla, hogy fiú. A férfiak szeme mindig megakadt rajta. Ám ő,
noha túl volt a tizenhatodik születésnapján, nem mutatott különösebb érdeklődést az őt mustrálok
iránt. Pedig abban az időben – az ő korában – sokan férjhez mentek, és szültek is.
– Nem tudsz erre a betegségre valami varázsigét? kérdezte Larten.
– Evanna biztos ismer néhányat. Ha akarod, felkereshetjük – vágott vissza tettetett komolysággal
Malora. Erre Larten önkéntelenül is végighúzta az ujjait a hegen, ami az arca egészén végighúzódott.
Elcsúfította őt, de mégis büszkeséggel viselte. Az ostobaságára emlékeztette, meg a jó szerencséjére.
Kevés vámpír mondhatta el magáról, hogy felszította Evanna haragját, és ezt túl is élte.
Odavánszorgott az ablakhoz, és kibámult az utcára. Nem volt sok utcai lámpa, de ő még a könnyező
szemével is tisztán látott. Nem igazán tudta, hol vannak. Az utóbbi két hétben Malora vette át a
vezetést. Kriptákban vagy barlangokban éjszakáztak, de a betegsége idején Malora ragaszkodott
hozzá, hogy Larten fogadóban szálljon meg. A vámpír eleinte nemet mondott, mert azt hitte, a friss
levegő jót tesz neki, de aztán annyira rosszul lett, hogy a harmadik éjszakán engedett a lány
unszolásának.
Ahogy az utcát nézte, meglátott egy öregembert, akinek hosszú, fehér haja volt, és ezüstösen
lecsüngő szakálla. A jobb füle hiányzott, arcát mély ráncok szabdalták. Noha nagyon öregnek nézett
ki, és talán még annál is vénebb volt, mint amilyennek tűnt, mégis olyan lendülettel lépkedett, amit sok
fiatal megirigyelt volna.
– Nem hiszek a szememnek! – kiáltott fel Larten. Paris Skyle!
– A herceg? – kérdezte Malora.
– Igen. Ismered?
– Csak hírből.
Mikor az izgatott Larten el akart sietni mellette, a lány kinyújtotta a karját, és megállította.
– Hova, hova?
 – El kell kapnom – mondta türelmetlenül Larten. Nem láttam Parist már sok éve. Meg kell
állítanom, mielőtt. ..
– Bizonyára merő véletlen, hogy a világ összes fogadója közül történetesen épp a miénkhez tart –
jegyezte meg lesújtó pillantással a lány.
– Szerinted hozzám jön? – kérdezte megnyugodva Larten.
– Nézz ki! Továbbment, vagy bejött?
Larten látta, ahogy Paris megállt a cégér előtt, tanulmányozta, majd belépett.
– Ravasz vagy, mint Evanna – mormogta a vámpír.
– Távolról sem – válaszolt a lány. – A legbutább nő is okosabb, mint egy átlagos férfi. Várj! –
kiáltotta, amikor Larten megint el akart siklani mellette.
– Most meg mit akarsz? – csattant fel a vámpír.
– Ilyen ruhában nem fogadhatsz egy herceget mondta a lány.
Larten a betegsége alatt ritkán váltott ruhát, büdös volt és szutykos.
– Paris vámpírherceg. Nem törődik a kinézettel mondta a lánynak.
– Akárhogy legyen is, ilyen állapotban nem állhatsz elé. Mosakodj meg, öltözz át, és fújd ki az
orrod, mire ideér!
– De ha miattam jött...
– Majd megvár – mondta nyugodt hangon Malora. Adok neki egy pohár bort, és megmondom, hogy
azonnal jössz. Van a fogadósnak pár üveg jó bora eldugva hátul a kamrában.
– Honnan tudod, milyen bora van? – kérdezte Larten.
– A segéded vagyok, az a dolgom, hogy tudjak egyet s mást. Most pedig vetkőzz, és mire megjövök,
ne legyen rajtad ruha, hogy le tudjalak mosni. És ne szégyenlősködj, mert nincs rajtad semmi, amit ne
láttam volna még.
– Malora! – ütközött meg Larten, de a lány már elsietett. Paris elragadónak találta Malorát, és
amikor Larten végre előkerült, akkor egész éjjel a lányról beszélgettek. Larten elmesélte, hogyan
találkozott vele, és bambán vigyorgott, amikor Paris nevetgélve hallgatta a sebesülésének történetét.
– Ezt senkinek se mondd el! Hadd higgyék, hogy oroszlántól vagy vérszipolytól származik a heg –
hahotázott a herceg.
– De Evanna sokkal veszélyesebb náluk – mondta Larten.
– Igen, de ő akkor is csak nő. Ha meg akarod tartani a jó híred, rejtélyeskedj.
– Nincs már jó hírem – komorodott el Larten.
– Néhol még megvan – felelt kedvesen Paris. – Tudjuk, milyen nehéz a tábornoki szerepet vállalni.
Ha visszatérsz közénk, nagyobb örömmel fogadunk, mint képzeled. A furcsa segédedet is befogadjuk.
– Valójában nem a segédem – mondta Larten. Nem akarja, hogy megvérezzék. Azt hiszem, csak
szereti, ha van valaki, akit irányítgathat.
– Mutass egy nőt, aki ne szeretné – heherészett Paris, és kért még abból a különleges borból, amit
Malora előkerített nekik.
Egész éjjel beszélgettek és iszogattak a gyertyafénynél, a fogadó hátsó termében, nem volt ott rajtuk
kívül senki, a vendégek már aludni tértek. Paris bort kortyolgatott, Larten sört vedelt. Malora biztosan
megszidja majd érte, de nem törődött vele. Az ilyen alkalom sört kívánt. Paris elmondta a legújabb
híreket a Vámpírok Hegyéről. Seba és Wester jól voltak. Westerből őr lett, és azóta úgy
büszkélkedett, mint egy páva.
– Seba nagyon elégedett vele – tette hozzá.
Larten is büszkeséget érzett, noha erről eszébe jutott saját személyes kudarca. A mosoly majdnem
lehervadt az arcáról.
 Paristól kapott néhány tanácsot az influenza gyógyítására. A herceg maga is súlyosan beteg volt
néhányszor az elmúlt évszázadokban, és olyan gyógynövényeket ajánlott, amiket mostanában már nem
ismertek, de neki segítettek.
– Ki kell bírni – tette hozzá. – Talán még egy hónapig fog gyötörni hullámokban; hol enyhül, hol
felerősödik. Mindig takarózz be jó melegen, kövesd Malora tanácsait, és imádkozz, hogy életben
maradhass, ha ez az istenek akarata.
Nem sokkal napfelkelte előtt, amikor mindketten rózsásan virultak az italtól, Paris elmondta, miért
kereste fel az elkóborolt vámpírt.
– Seba nincs jól.
– Beteg? – kérdezte riadtan Larten.
– Nem, hanem bánatos. Nagyon hiányzol neki. De nem csak erről van szó. Őt nem érdekli, tábornok
leszel-e, az emberek közt élsz-e, vagy másfelé jársz. Csak azt akarja, hogy boldog legyél. De az
elmúlt években azt hallotta rólad, boldogtalan vagy. Úgy érzi, vergődsz, összevissza kószálsz. Ettől
nyugtalan.
– Sose akartam elkeseríteni őt – mondta szomorúan Larten. – Azt akartam, hogy büszke legyen rám
is, mint Westerre.
– Akkor adj neki okot a büszkeségre – mondta Paris kedvesen, de határozottan. – Az istenekre,
Larten, döntsd el, mit akarsz! Nem most lettél vámpír. Már elmúltak a vad éveid, és volt elég időd
magadon gondolkodni, mióta eltávolodtál a klántól. Mostanra biztosan sejted, mit akarsz kezdeni az
életeddel.
– Olyan bonyolult ez – sóhajtott Larten. – Szeretnék tábornok lenni, de azt érzem, hogy még valamit
meg kell tennem, mielőtt visszamegyek és befejezem a kiképzést. Nem tudom, mit, de egyelőre a
visszatérés gondolata. .. – Megrázta a fejét.
– És mi volna, ha nem a hegyen folytatnád a felkészülést? Lehetnék a mentorod, és foglalkoznék
veled, miközben utazunk.
Larten elhűlve hallgatta az ajánlatot. Seba már említette, hogy a hercegeknek felkeltette az
érdeklődését, de nem hitt neki. Úgy gondolta, a mestere csak kedveskedni akar. Paris ajánlata
elképesztően csodás volt, amire csak egy bolond mondana nemet. Itt volt a valószínűleg soha vissza
nem térő alkalom, hogy egy herceg tanítványa legyen. És mégis... Lartenban valamiért felidéződött az
a tiktakoló hang, amit Evanna barlangjában hallott. Ez a hang gyakran megzavarta az álmát, de
fogalma sem volt, miért. Mint ahogy azt sem tudta, miért jutott most eszébe.
– Aludj rá egyet – mondta Paris, látva Larten véreres szemében az érdeklődés szikráit. Felkelt,
nyújtózkodott. – Nem kell sietni. Néhány éjszakát itt töltök. Gondold át. Beszéld meg Malorával. Nem
fogom sürgetni a válaszod.
– Túl jó hozzám – dörmögte Larten, és mély tisztelettel meghajtotta a fejét.
– Tudom – nevetett Paris, aztán felment a szobába, amit Malora már előkészített neki. Meglepetten
látta, hogy az összetolt asztalokon egy koporsó várja.
– Ez ám a kiszolgálás! – mormogta, miközben belefeküdt, és elégedetten magára húzta a fedelet.
 MÁSODIK FEJEZET

Mikor Larten délután felkelt, Malora alaposan lehordta az előző éjjeli ivászatért. Próbált
védekezni, azt mondta, hogy úgy gondolta, a sör jót fog tenni neki. Azonban a lány rákényszerítette,
hogy vegyen egy hideg fürdőt, hogy elmúljon az alkohol hatása. Aztán Larten beszámolt neki Paris
ajánlatáról, és megkérdezte, mi a véleménye. Malora sokáig gondolkodott.
– Nem az a kérdés, hogy lesz-e belőled tábornok, hanem hogy mikor.
Lartent meglepte a lány határozottsága.
– Tényleg?
– Tábornoknak születtél. Csak az a kérdés, úgy érzed-e, hogy itt az ideje befejezni a kiképzést,
vagy inkább pár évig még kóborolsz a világban, azon búsongva, hogy milyen nehéz döntés előtt állsz.
– Nagyon kegyetlen megfogalmazás – morogta Larten.
– De igaz – vigyorodott el a lány. – Nem tudom, minek vándorolsz ennyit. Gyanítom, hogy még te
magad se tudod. Ha úgy érzed, még nem jött el a döntés ideje, mondj nemet Parisnak. De gondolj
arra, lehet, hogy az az idő sose jön el, lehet, hogy egész életedben bizonytalankodni fogsz. Lehet, hogy
neked kell kiválasztanod azt a pillanatot, mikor kimondod: „Tábornok leszek, és kész, pokolba a
következményekkel!”
Malora tökéletesen utánozta Larten arckifejezését; a vámpír elmosolyodott.
– És veled mi lesz? – kérdezte. – Ha visszatérek a klánhoz, rengeteget kell tanulnod, mielőtt
megvérezlek.
– Jaj, ne nevettesd ki magad! – horkant fel Malora. Egyáltalán nem akarom, hogy megvérezz.
Legkevésbé sem érdekel a vámpírélet.
Larten elhűlve nézett rá.
– Harnon Oan fekete vérére, akkor miért jössz mindenhová velem?
– Tényleg azt hitted, vámpír akarok lenni? – kérdezte a lány. Mikor Larten bólintott, felsóhajtott. –
Tudtam, hogy naiv vagy, de azt nem, hogy ennyire.
Mikor látta, hogy a vámpír felbőszül, finoman megérintette az arcán a heget. Larten ettől
lecsillapodott.
– Sose akartam a klán tagja lenni – folytatta halkan Malora. – Csak azért mondtam, mert tudtam,
hogy ezt szeretnéd hallani. Nem ragaszkodom az emberek világához sem. Csak veled akarok lenni az
életem hátralévő napjaiban. Ezt egyből tudtam, amint megláttalak.
– Várj csak! – kapkodott levegő után Larten. Váratlanul érte a szerelmi vallomás. – De hisz még
gyerek vagy.
– Ifjú hölgy vagyok – mondta Malora. – És egyre felnőttebb leszek. Tudok várni, amíg úgy döntesz,
hogy elég idős vagyok...
– De...
– Ha azt akarod mondani, hogy mindig kislány leszek a szemedben: hallgass! – vágott közbe
Malora. Visszautasíthatsz, de ne bánts meg. Ezt egy férfitól se tűröm el! Még az életem szerelmétől
sem.
– A szerelmed... – ismételte elgyöngülve Larten.
– Ne mondj most semmit – tette hozzá csendesen Malora. – Lassú vagy, mint a legtöbb férfi, de
hamarosan rájössz, hogy éppannyira szeretsz engem, mint én téged. Csak akarom, hogy tudd, hogy
addig is mindenhová követlek, amerre mész. A te utad az enyém is, mert a szívem a tiéd. Most pedig
menj, és élvezd Paris társaságát. Várni foglak. Mindig várok rád, kedvesem.
Ezzel a lány kilökte Lartent a szobából, és becsukta az orra előtt az ajtót. Larten ácsorgott, és a
fejét vakargatta, aztán levánszorgott a lépcsőn, hogy igyon egy pohárral, és eltöprengjen a dolgon.

Parist sehol sem találta, de ott volt egy szakállas, középkorú úr, aki az egyik asztalnál írogatott
valamit egy jegyzetfüzetbe. Intett Lartennak, és meghívta az asztalához, aki kíváncsian leült mellé.
– Ön Paris mester barátja, ugye? – kérdezte a férfi.
– Ismeri Parist?
– Ó, igen – mosolyodon el a szakállas úr. – A nevem Abraham, de hívjon csak Bramnek.
Larten is bemutatkozott, majd elfogadott egy korsó sört.
– Mit ír? – kérdezte.
– Csak néhány ötletet jegyzek fel egy történethez.
– Maga történeteket ír? – kérdezte Larten érdeklődéssel. Sok íróval találkozott az elmúlt
évtizedekben, és mindig érdekesnek találta őket.
– Többnyire regényeket írok. Talán hallott már A kígyó útjáról.
– Nem olvasok. Sose tanultam olvasni – rázta meg a fejét Larten.
Azt várta, hogy a férfi meglepődik, de Bram csak megvonta a vállát.
– Talán önnek a jobb. Nekem az életem az irodalom, a színigazgatóság mellett. De gyakran
gondolom, hogy szerencsésebb és boldogabb lennék, ha sose fogom a kezembe a tollat. Kegyetlen
mesterség.
Larten kérte, hogy meséljen a könyveiről és a színházáról. Megtudta, hogy Bram Írországban
született, de most Londonban él.
– Amikor épp nem a kontinensen sürgök-forgok, hogy befejezzem ezt az átkozott regényt! – tette
hozzá.
Larten faggatta az új könyvéről is, de Bram kitért a kérdés elől.
– Sose beszélek a készülő műveimről. Ez afféle babonaság. Inkább meséljen az életéről. Ön is
vámpír, mint Paris, igaz?
– Vámpír vagyok, igen, de korántsem olyan, mint Paris – nevetett fel Larten.
– Ő egy élő legenda, ugye? – mosolygott Bram.
– A vámpírok közt mindenképp – értett egyet az íróval. A következő pár órában Paris kalandjairól
mesélt, és minél többet ivott, annál beszédesebb lett. Egy idő után Bram engedélyt kért, hogy
jegyzetelhessen, és Larten beleegyezett. Bramet nagyon érdekelte a klán és a vérszipolyok. Tudni
akarta, hogy mikor hagytak fel vériváskor az öléssel a vámpírok, és volt-e köztük valaki, aki nem
engedelmeskedett ennek a törvénynek.
– Soha nem volt ilyen – mondta Larten. – A törvényszegőt hatalmas büntetés sújtaná.
– Karó a szívbe? – kérdezte Bram.
– Vagy valami egyéb halálos eszköz – bólintott Larten.
– A karózás Vladdal kezdődött, gondolom – mormogta Bram, és igyekezett nem kimutatni az
izgatottságát.
– Vladdal? – pislogott értetlenül Larten.
– Vlad Tepes, azaz Drakula; ő is klántag volt, nem?
– Nem, te minden lében kanál! – dörmögte valaki a hátuk mögött. – Nem volt!
Larten felnézett, és meglátta Paris Skyle fenyegető tekintetét. Bram remegő mosollyal fordult hátra.
– Jó estét, Paris, örülök, hogy...
– Mit mondtál ennek a firkásznak? – morogta az öreg vámpír.
 – Nem sokat – válaszolta vontatottan Larten, aki közben rájött, hogy egy ismeretlennek fecsegett. –
Magáról kérdezett, és a klánról.
– És mindent elmondtál neki?
Larten elvörösödött.
– Igen, őszinte voltam. Azt mondta, ismeri magát, ezért nem hittem, hogy tartanom kell tőle.
– Legközelebb gondolkodj egy kicsit – mondta ridegen Paris, majd a kezét Bram vállára tette, és
megszorította. Bram megrándult, de nem futott el. – Kitartó vagy, Stoker úr, gondolom, te küldtél
nekem üzenetet, hogy azonnal menjek a város túlsó felébe. A barátommal akartál beszélgetni, ugye?
– Tényekre van szükségem a történetemhez.
– Tényekre? Azt hittem, regény készül.
– Igen. Megígértem, hogy nem teszek semmit, ami ártana a klánnak. És ha többet tudok magukról,
jobban tudom biztosítani, hogy semmi olyat ne vessek papírra, ami az embereket a nyomukra vezetné.
– Azzal biztosítanád a legjobban, ha egy szót se írnál intette jeges hangon Paris.
– Előbb vagy utóbb valaki majd ír a vámpírokról mondta Bram. – Mit szeretne jobban? Egy
fantasztikus regényt, amelyben elferdítem a tényeket, vagy egy olyant, amelyben benne vannak a
tábornokok, a hercegek és a többiek?
Paris elgondolkodott, majd felemelte a kezét.
– Talán igazad van, és ha az emberek elhiszik a könyveidből, hogy a vámpírok mitikus bestiák, az
hasznos lehet a számunkra. Bár nem hiszem, hogy sokan elolvassák. Inkább a felemelő történeteket
kedvelik, nem pedig a morbid szörnyűségeket az éjszakai vérszívókról.
– Meg fog lepődni – mondta Bram, és újra felvette a tollát. – Válaszol a kérdéseimre?
Paris bólintott.
– De nem ma éjjel. Most a barátommal kell beszélnem. Maradj itt pár napot, és akkor majd
megcsinálhatod azt a... Hogy is mondtad a múltkor? Azt az interjút a vámpírral.
– Pecsételjük meg egy kézfogással – nyújtotta a kezét Bram.
– Nem – mondta határozottan Paris. – A vámpír szava elég, nem kell kezet fognia. Távozz,
Abraham Stoker, most más dolgom van. Nemsokára beszélünk.
Bram bólintott, és összeszedte a cókmókját.
– Ne haragudjon, hogy bajba sodortam – mondta Lartennak.
– Menj már! – kiáltott oda neki Paris. – Ma még nem ettünk, és a nyakadra fáj a fogunk.
Bram mérgesen a vámpírhercegre nézett, elhátrált az asztaltól, odalökött pár érmét a csaposnak,
majd végre elment. Paris a szemével követte, aztán leült, és kért egy pohár bort.
– Sajnálom, ha... – kezdte Larten.
– Ugyan! – vetette oda az öreg vámpír. – Ez az ember három éve kutyaként követ engem. Már ideje
volt, hogy megszorongassam. Nem tartok tőle. A könyve nem fog nagy port kavarni, ebben biztos
vagyok. Beszéljünk fontosabb dolgokról. Döntöttél?
Larten bólintott.
– És?
Ha pár órával előbb kérdezi Paris, elfogadja az ajánlatát. De a figyelmetlensége, hogy ennyit
fecsegett Bram Stokernek, nyugtalanította. Paris nem hibáztatta, de Larten tudta, hogy
körültekintőbbnek kellett volna lennie. Még az újoncok sem beszélnek a klánról ismeretlenekkel.
Önbizalma, megingott. Lett volna még ideje gondolkodni, Paris nem siettette, de a feje is fájt már az
újra rátörő betegségtől, a sör pedig megülte a gyomrát. Csak vissza akart kerülni a szobájába, az
ágyba.
– Köszönöm az ajánlatot, hogy a szárnyai alá vesz, de nem hiszem, hogy kész lennék a további
tanulásra.
– Más válaszban reménykedtem – sóhajtott fel Paris.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok. Nem tiszteletlenségből teszem.
– Úgy cselekedj, ahogy a szíved diktálja. De... – Az idős vámpír egy kicsit tétovázott. – Vándorolj
még, ha muszáj, Larten, de minél több időt töltesz száműzetésben, annál több veszélynek teszed ki
magad.
– Veszélynek, uram?
– Elveszítheted önmagad – mondta Paris. – Talán soha nem találsz rá az utadra, megkeseredhetsz
és elvadulhatsz. A világ a magányos vámpírt olykor megrontja. Az éjszaka gyermekei vagyunk, de
barátok nélkül a sötétség veszélyes.
– Itt van nekem Malora – mondta ellágyulva Larten.
– Rá talán még nagyobb veszélyek lesnek – rándult meg Paris arca. – De nem akartalak győzködni,
és most mégis éppen azt teszem. Felejtsd el, amit utoljára mondtam. Öreg vagyok és zavaros. Mint a
vénemberek, ott is veszélyt látok, ahol nincs. Vissza akarsz menni a szobádba, tudom, de még egy
pohárral igyál meg velem. A témát pedig nem hozom fel többet.
Egy utolsót ittak együtt, de Larten nem lelte benne örömét, egyre azon gondolkodott, amit a herceg
mondott. A sötétség veszélyeiről szóló szavak nyugtalanná tették. Eddig mindenen egyedül ment át, és
sose érezte magát veszélyben. És amíg ő vigyáz rá, addig Malora is biztonságban van. De mégis
érezte az igazságot Paris intésében. Mintha jóslat lett volna.
Miközben erőteljes köhögőroham rázta, és száját a Malora által tisztára mosott kendővel törölgette,
rossz előérzetének gyökerét kutatta, de nem találta. Arra jutott, hogy a vámpírinfluenza egyszerűen
megtörte az erejét. Ezért olyan sötét a hangulata. Majd jobban lesz, és akkor a jókedve is visszatér.
Ebben biztos volt. Végül is az emberek világában ő nem több, mint egy szörny, a szörnyek pedig nem
félnek a sötétben. Mitől félnének?
 HARMADIK FEJEZET

– Irány a tenger! – morogta fogcsikorgatva Larten, és a dokkok felé vánszorgott.

– Rossz ötlet – lihegte Malora, és megpróbálta visszahúzni, de nem bírt a vámpír erejével.
– Kihajózom! Bejárom az óceánt! – Larten felkacagott. – Rosszul vagyok már ezektől a városoktól.
Muszáj mennem. Elég a szárazföldből!
Megállt az utca közepén, és visszanézett az őt bámuló emberekre. Tiszta nadrág volt rajta, és egy
piszkos, fehér tengerészzubbony, amit előző éjjel vett egy matróztól. A jobb lábán félcipőt, a balon
egy öreg csizmát viselt. Egy női ernyőt tartott a feje fölé, hogy védekezzen a nap sugarai ellen. Malora
arra gondolt, hogy ez a zubbony adhatta Lartennak az ötletet. A betegség volt a hibás. Már hat hete
gyötörte a vámpírt, és most sokkal erősebben csapott le rá, mint eddig. Larten végig hallgatott Malora
tanácsaira, és a szobában maradt. Aztán felvette ezt a zubbonyt, és elkezdett a tengerről zagyválni. Pár
nappal a városba érkezésük után egyszer megérezte a tenger sós illatát. Malora lecsillapította,
sikerült rávennie, hogy aludjon, de mikor Larten felébredt, már kész volt a terve. Nem is evett, hanem
felöltözött, és tántorogva elindult a kikötőbe. Malora a nyomában szaladt, és próbálta lebeszélni a
hajózásról.
– Larten! – kiáltott rá, és elcsípte, míg a vámpír körbenézett. – Ez most nagyon rossz gondolat. Ha
meggyógyulsz, felszállunk egy hajóra, és elmegyünk. De most meleg és száraz helyen kéne lenned.
– Nem! – üvöltötte Larten, és továbbindult. – A szárazföldön vámpírvadászok járnak. Karóval
döfik át a szívem... Tengerre! Ki kell hajóznom. Ott vár az élet!
Malora vitatkozott volna, de Larten rá se hederített. A dokkoknál körbe-körbe járt, mint akinek
elment az esze, és a hajókat vizsgálgatta. Sok matrózt megállított, és megkérdezte, melyik hajó indul a
leghosszabb útra. Néhányan csak legyintettek rá, akik pedig feleltek, ellentmondó válaszokat adtak.
Aztán mikor már a harmadik ember említette, hogy keressék az Igazgyöngy Tornádót, Larten számára
eldőlt a kérdés.
Malora sírással küszködött. A kikötőhídnál a vámpír elé állt.
– Egy lépést se! – rivallt rá. – Larten, ez őrültség! Ha menni akarsz, menj nélkülem. Itt hagylak,
esküszöm!
– Eredj csak! – felelte hidegen a vámpír, és egy ugrással megkerülte. Ahogy fellépett a hajóra,
Malora szitkozódott, vetett egy vágyakozó pillantást a szárazföldre, majd követte.
– Hát jó. Akkor lássunk világot. – Bátornak próbált tűnni, de belül reszketett. A betegség csaknem
fölemésztette Larten egészségét, s a tengeren akár végezhet is legyöngült szervezetével.
Egy fiú sikálta a fedélzetet, amikor Larten felért. Ránézett a furcsa ruhás idegenre, kiköpött a
fedélzetdeszkára, majd feltörölte.
– Hé, te ott! – rivallt rá Larten. – Hol a kapitányod?
– A kabinjában.
– Hozd ide!
A fiú épp készült megmondani Lartennak, hogy nem a szolgája, amikor meglátta Malorát.
Felegyenesedett, és egy hódítónak szánt mosolyt küldött felé.
– Jó napot, hölgyem. Miben segíthetek?
– Larten! – próbálkozott Malora utoljára. Mikor látta, hogy a vámpír nemet int, feladta, és egy
nagyot sóhajtott. – Malora vagyok. Larten Crepsley szolgája. Az uram ezen a hajón szeretne utazni.
– Ez nem utasszállító hajó, hölgyem – felelte a fiú. Néha felveszünk fizető utasokat, amikor van
szabad helyűnk, de most nem hinném, hogy lenne üres kabinunk.
– Hallod ezt? – derült fel Malora.
 – Marhaság! – legyintett Larten. Odadobott egy érmét a fiúnak, aki a levegőben elkapta, és zsebre
vágta. Mi a neved?
– Daniel Abrams.
– Kapsz még egyet, ha idehozod a kapitányt.
– Igenis, Crepsley uram! – kiáltotta Daniel, és elfutott.
A kapitány zömök, nyers modorú ember volt. Kétkedve nézett Lartenra, de az ő arca is felderült,
mikor meglátta a csinos Malorát.
– Szolgálatukra lehetek valamiben?
– Kabint akarunk – mondta Larten.
– Nos, ez nem utasszállító. Van pár vendégünk, de több helyet már nem tudunk kiszorítani. Ha
Amerikába tartanak, ajánlom a...
– Nem érdekel az útirány – szólt közbe Larten, majd felkapta a fejét. – Amerika?
– Igen – bólintott a kapitány. – Lesz pár megállónk, Grönland felé megyünk, aztán...
– Grönland! – kiáltott izgatottan Larten. – Oda akarok menni.
– Fura úti cél, uram. De tudok pár hajót, ami arra megy.
– Nem kell más hajó – vicsorgott Larten. – Ezt választottam. Igazgyöngy Tornádó. Jó név, jó hajó,
jó kapitány.
– Kedves magától, de nincs helyünk.
Larten a zsebébe nyúlt, minden pénzét elővette, és odadobta az elképedt kapitánynak.
– Ennyi elég? Malora, adj még neki, ha kér.
– Nem hiszem, hogy kérne még – mondta csendesen a lány. Ránézett a kapitányra, és visszavett pár
bankót. Az nem tiltakozott, sőt, fellélegzett.
– Ennyi elég lesz, hogy segítsen meggyőzni az utasait, hogy szorítsanak helyet nekünk?
– Igen – nyögte a kapitány. – De kénytelenek lesznek megosztozni velük a kabinon.
– Nem – mondta határozottan Malora. – Nekünk saját kabin kell.
A kapitány tiltakozni próbált. A lány a kezébe nyomott egy bankót azokból, amiket előzőleg
visszavett.
– Adjon tizenöt percet, és mindent elintézek – mondta a kapitány, és mogorván zsebre vágta a
pénzt.
– És tiszta ágyneműt is kérünk! – intett utána Malora. A kapitány kényszeredett mosollyal
tisztelgett.
– Igenis, hölgyem.

Az Igazgyöngy Tornádó a következő dagállyal kifutott. Larten nem ebédelt, lázálomban

hánykolódott a kabinjukban. Malora tetőtől talpig lemosta, mert teljesen összehányta magát és a
lepedőt. Nehéz napok, sőt akár hetek jönnek, amíg meggyógyul, gondolta a lány. Vagy amíg meghal.
De igyekezett kiverni a fejéből az utóbbi lehetőséget.
Később felment a fedélzetre. Most először utazott hajón, és lenyűgözte, mennyi minden történik
körülötte. Nem is tudta, hogy ilyen sok munkás kézre van szükség egy fedélzeten. Más utasok is voltak
ott, akik vágyakozva nézték a távolodó szárazföldet: négy férfi, két nő és egy csecsemő, aki az anyjába
kapaszkodott, és hangosan sírt. Malora úgy sejtette, új életet szeretnének kezdeni Amerikában, de
nincs elég pénzük, hogy az utasszállító híyót kifizessék.
Daniel, a fiú, akivel először találkoztak, Malora mellé állt. Beleköpött a tengerbe, és kedvesen
biccentett.
– Az ura alszik?
– Lepihent – válaszolta Malora.
– Elég betegnek látszott, mikor felszálltak – jegyezte meg a fiú.
– Influenzás. Már túl van a nehezén, de jobb, ha még nem kel fel. A betegsége miatt a napot is
rosszul tűri, azért volt szüksége ernyőre.
Daniel megint biccentett, mint egy orvos.
– Ha valamire szükségük van, ital, orvosság vagy étel, csak szóljanak. Nincs nagy készletünk, de
ha megfizetik, bármit hozok. – Köhécselt, mint aki nincs hozzászokva az ilyen üzletkötésekhez.
Malora rámosolygott.
– A mesterem nagylelkű. Jól megfizetjük majd a segítséget. És fogadd hálámat a kedves ajánlatért.
Daniel elpirult.
– Csak kérnie kell, és én bármiben a segítségére leszek, hölgyem! Ügyes kis csóka vagyok.
Malora még pár órán át a fedélzeten maradt, nézte a hullámokat, belélegezte a tengeri levegőt.
Mielőtt visszatért volna a kabinba, Danieltől ételt, italt és tűzifát kért, hogy főzni tudjon Lartennak.
Aztán elment megnézni beteg mesterét.

Larten szörnyű állapotban volt. Nem ismerte meg Makrát, azt hitte, Evanna jött, hogy megvágja az
arca másik oldalát is. Bebújt a takaró alá, de amikor Malora többször is elsuttogta a nevét, kitisztult a
tekintete, és felült.
– Malora? – nyögdécselte.
– Ki lenne más?
– Hol vagyunk?
– Egy hajón. – Mikor Larten döbbenten meredt a lányra, Malora hozzátette: – Grönlandra akartál
menni.
Larten próbálta megfejteni, vajon mi célja lehetett ezzel, de ettől csak megfájdult a feje.
– Éhes vagyok – nyöszörögte végül.
– Mindjárt hoznak enni.
– Nem úgy vagyok éhes.
Malora a homlokát ráncolta. Erre már gondolt. Ezért se akart a hajóra jönni. De azt nem sejtette,
hogy ilyen hamar be fog következni ez a pillanat.
– Nem tudsz várni? – kérdezte. – Egy héten belül kikötünk. Ott majd partra surranunk, és...
Larten a fejét rázta.
– Nem – zihálta. – Ha jön az éhség, akkor ennem kell. Veszélyes halogatni, mert utána majd nem
fogom tudni abbahagyni.
– Hát jó – sóhajtotta a lány, és leült mellé. Felhajtotta az inge ujját, és egy késsel megvágta a karját
a könyökhajlatánál. Meg se rezzent az arca, mikor belehatolt a penge.
– De ne igyál túl sokat – suttogta, mikor Larten ráhajolt a sebre. – Jusson későbbre is.
A vámpír bólintott, és száját a vágásra illesztette. Malora mosolygott, és Larten haját simogatta,
miközben az táplálkozott. Az arckifejezése és a mozdulatai nagyon emlékeztettek arra, ahogy a
fedélzeten az anya a síró kisbabáját csitítgatta.
 NEGYEDIK FEJEZET

Malora azt remélte, hogy Larten majd partra száll, ha kikötnek. Az állapota egyre rosszabbodott.
Pihenésre és melegre volt szüksége. De a vámpír hajthatatlan maradt. Amikor a láztól nyugtalanná
vált, azt hajtogatta, meg fogja keresni Perta Vin-Grahl palotáját Grönlandon. Malora nem tudta, miről
beszél. A gyenge pillanataiban pedig csak azt sóhajtozta, hogy a hajón akar meghalni, a testét pedig
vessék a tengerbe. De semmiképp nem akart kiszállni a szárazföldön.
Malora mindvégig türelmes volt, még akkor se jött indulatba, ha Larten nyűgösködött vagy
makacskodott. Ezt a férfit választotta, és a tizenhat évesek tökéletes odaadásával szerette. Semmi se
hozta ki a sodrából, pedig a vámpír átkozta, siránkozott, könyörgött, hogy ölje meg, sőt még le is
köpte. Mindez a betegség miatt történt, és Malora sose hibáztatta Lartent semmiért.
A kapitány, Daniel és az egész legénység rajongott Maloráért. Sokat beszélgetett velük,
viccelődött, megvarrta a ruháikat, segített a konyhában. Daniel teljesen odavolt érte, bár tudta, hogy
sohase fogja meghódítani, mivel fiatalabb a lánynál, és zöldfülű. Hűséges kutyaként követte
mindenhová. Még arra is megkérte: tanítsa meg főzni, csak hogy több időt tölthessen vele. Szörnyű
szakács volt, de nem adta fel, mert így Malora közelében lehetett. Annyira szerették mindnyájan, hogy
beteg mesterére sem mondtak semmi rosszat. Mikor szitkozódva kiabált, úgy tettek, mintha nem is
hallanák. Néha, mikor előbújt a kabinból,
és megjelent a fedélzeten, körülvették, és várták, hogy Malora visszakísérje. Az ilyen különös
alakoknak nem volt helyük a hajón, még akkor sem, ha fizettek; ám Malora kedvéért elviselték ezt a
narancssárga hajú kellemetlenkedőt.
Nehéz volt Lartent ápolni, de a lány győzte erővel. Keményen dolgozott, odaadóan őrködött felette,
és még a vérével is táplálta, ha szükséges volt. De tudta, hogy a vére nem fog kitartani az út végéig. A
láz miatt Larten többet ivott a szokottnál, és ő nem lesz képes korlátlanul kielégíteni növekvő igényét.
Az utolsó megállónál a Grönlandig tartó hosszú út előtt Malora megpróbálta rávenni a vámpírt,
hogy menjen ki vele a partra, igyon valaki másnak a véréből, és töltse meg a fioláit, amelyekben a
vésztartalékot tartotta. De Larten azt hitte, a lány be akarja csapni, hogy a hajó nélkülük induljon
tovább. Úgyhogy nem ment sehová. Malora kétségbeesésében fogta a fiolákat, és kiment velük a
partra. Sötét, ijesztő utcákon vágott keresztül, és talált egy csapat másnaposan hortyogó matrózt.
Óvatosan apró vágásokat ejtett a tagjaikon, és megpróbálta megtölteni a fiolákat. Piszkos munka volt,
de némi vért sikerült összegyűjtenie. Örült, hogy legalább nem volt eredménytelen az útja. Annak
kevésbé örült volna, ha tudja, hogy Daniel Abrams követte őt ezekbe a kis utcácskákba, és mindent
látott.
A fiú nem kémkedni ment. Csak utánaindult, mint a hajón, hogy a közelében lehessen. Aztán amikor
a lány befordult a szűk utcákba, azért ment utána, hogy vigyázzon rá. Talán elnyeri a szívét, ha
megmenti valami bajtól. De így tanúja volt, ahogy vért vett a hortyogó matrózoktól.
Daniel összezavarodva tért vissza a hajóra. Először arra gondolt, mindent jelent a kapitánynak, de
biztos volt benne,
hogy a kapitány ezért mindkét utast kihajítja. Larten nem érdekelte, de a lány hiányzott volna neki.
Úgy döntött, nem mond semmit senkinek, de figyeli Malorát és a titokzatos mestert. Lehet, hogy
valamilyen orvossághoz volt szüksége a lánynak a vérre. De inkább arra gyanakodott, hogy valami
ördögibb dolog van készülőben. Azt nem tudta, hogy mi, de ki akarta lesni. Majd leleplezi a sötét,
véres titkot, bármi legyen is.

*
 A hajó tovasiklott, a napok összefolytak. A víz csendes volt, leszámítva néhány éjszakát, amikor
Malora úgy érezte, mindjárt felborulnak. A többi utas is félt, a legénység nyugodt maradt. A lány nem
tudta, vajon azért, mert biztonságban érzik magukat, vagy azért, mert elfogadták, hogy a tengeren
halnak meg. Nem kérdezte. Jobb nem tudni, főleg, ha a második válasz a helyes.
Larten egy ideig jobban volt, aztán megint rosszabbul. Malora sose hallott ilyen váltólázról. Biztos
volt benne, hogy ez még a vámpírok közt is ritka. Egyedül kellett harcolnia mestere gyógyulásáért. De
ahogy Paris Skyle mondta a fogadóban, az emberek nem mindig értik az éjszaka fiainak világát.
Malora annyit tudott, hogy Larten hátat fordított a klánnak, és válságba jutott, most pedig neki kell
kihúznia őt ebből a válságból. Öltöztette, mosdatta, letörölgette izzadt testét, etette és itatta,
szellőztetett a kabinban... Larten már nem kért vért, csak Malora erőltetett saját friss sebeiből pár
cseppet a szájába. A fiolák rég kiürültek. De a vámpír kiköpte a vért. A lány nem tudta, miért – talán
meg akart halni, talán már képtelen volt megemészteni... Látszott, hogy Larten fél lábbal a sírban van.
Éveket öregedett. A bőre megráncosodott és megszürkült, a körmei letöredeztek, a szeme vörös volt
és fénytelen. Csak a haja narancssárga színe maradt a régi. Traz büszke lehetett volna a festékére, ami
még a vámpírinfluenza rohamait is kiállta.
Az utóbbi pár nap különösen nehéz volt. Larten szüntelenül nyögött, és ide-oda dobálta magát.
Malora egy percet sem aludt. Már hatvan órája ébren volt. Közel állt ahhoz, hogy elveszítse a
türelmét, de akármilyen kimerült és ingerült volt, Larten szükségleteit továbbra is fontosabbnak érezte
a magáénál.
– Remélem, ha jobban lesz, értékelni fogja, amit érte tettem – morogta, és gondolni se akart arra,
hogy a vámpír nem éli túl a rohamot. – Ajándékokat, lakomákat és pompás fogadószobákat várok
majd cserébe. Nekem ugyan nem kell Grönland! Elfelejtheti a jégpalotáját. Ragaszkodni fogok hozzá,
hogy New York legpompásabb kincseivel kényeztessen!
Malora sokat hallott New York csodáiról, többnyire Danieltől, aki még sose járt ott, de a
tengerészek meséiből ismerte. Mikor Larten végre nyugodtan feküdt és hortyogott, Malora a híres
nagyvárosra gondolt, a csodálatos ruhaboltokra, a nyüzsgő utcákra, az éjszaka villogó
fényreklámokra... Elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy majd egy ilyen csodavilágban fogja
kipihenni magát, és álomba merült. Mélyen aludt akkor is, amikor Larten felébredt, kiszállt az ágyból,
és mint aki nincs magánál, elhagyta a szobát.

Malora sikoltozásra ébredt. Egy pillanatra azt hitte, rémálomban hallja őket, mert az utóbbi időben
sok szörnyű álma volt. De aztán rájött, hogy a sikolyok valóságosak. Felrántotta az ágyról a takarókat.
Larten nem volt sehol. Tudta, hogy nagy baj van. Vajon helyre lehet-e még hozni, ami történt?
Kirohant a folyosóra. A hangok az alattuk lévő kabinból jöttek, ahol a többi utas lakott. A nők
sikítottak, a férfiak kiabáltak. Mikor Malora odaért, a legénység egy része is ott volt már, az ajtóban
álltak, és bámultak befelé.
Malora befurakodott közöttük, és előre tudta, mit fog látni. Azon járt az esze, hogyan magyarázza
ki, hogyan álcázza pillanatnyi elmezavarnak, lázas alvajárásnak az esetet. Amint belépett az ajtón,
látta, hogy félelme megalapozott volt. Larten Yasmin bal karjára hajolva állt. Yasmin volt a kisbaba
anyja. Larten úgy táplálkozott belőle, mint a csecsemő, de nem tejet kívánt. Megvágta a nő karját a
körmével vagy a fogával, és szívta a vért a sebből, ami nagyobb volt, mint amit egy józan
gondolkodású vámpír ejtene.
– Larten! – rivallt rá Malora, és próbált megdöbbenést színlelni. – Mit művelsz?
 Larten nem felelt. A szemét lehunyta, és boldogan itta a vért, nem értek el hozzá sem a sikolyok,
sem az ütlegelés, sem a taszigálás. A matrózok bámultak. Malora körülnézett, meglátott egy vödör
vizet, felkapta, és Larten nyakába zúdította. A hideg víz felébresztette, hátrahőkölt. Megpróbálta
elkapni a vödröt, de elbotlott, és összeesett a padlón.
Yasmin a férjéhez és a gyerekhez futott, aztán átfurakodtak a matrózok közt, és elmenekültek Larten
közeléből. Malora tudta, gyorsnak kell lennie.
– Segítsetek! – kiáltott a legénység két tagjára. – Rohama volt. Gyorsan vigyük vissza a kabinba!
A matrózok nem hittek neki. A roham nem magyarázta a vért Larten ajkán. De szerették Malorát,
ezért a szinte eszméletlen testet felemelték, és elvonszolták az ágyba.
Malora utánuk ment, és arról hadart a többieknek, akik követték őket, hogy gyógyszerekre van
szüksége. Kérte,
mondják meg Yasminnak, hogy a bocsánatáért esedeznek. Azt remélte, ha szüntelenül beszél
hozzájuk, nem lesz idejük kérdezősködni.
Amíg a matrózok beemelték Lartent az ágyba, Malora megállt odakint egy néma imára az
istenekhez. Úgy tűnt, megúszták a helyzetet. A kapitány is odaért időközben, a tekintete villámlott, de
Malora meg volt győződve, hogy majd kimagyarázza az esetet. Az influenzát fogja okolni, és
megengedi nekik, hogy odaszíjazzák Lartent az ágyhoz, hogy ne szökjön ki többé. Végül is nem történt
komoly baj. Sokkal rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.
De aztán, amikor a kapitány üvölteni kezdett a legénységgel, és magyarázatot követelt a történtekre,
tényleg minden rosszra fordult.
– Vért iszik – kiabálta valaki.
Erre mindannyian elhallgattak. Akik bevitték Lartent a kabinba, kisiettek a többiekhez. Mindenki
azt nézte, aki az imént megszólalt: az ifjú Daniel Abramst.
– Egy vérivó – mondta Daniel, élvezve a figyelmet. Nem akart megszólalni, de annyira felizgatták
a történtek, hogy nem tudott megálljt parancsolni magának. Valami démonféle.
– Ne beszélj bolondokat! – kiáltott rá Malora. – Minden az influenza miatt van. Nem tudta, mit
csinál, higgyen nekem, kapitány.
Talán hitt is volna a lánynak a kapitány, de ekkor Daniel, aki felfordulást akart, kijátszotta az
ütőkártyáját.
– Ha nem vérivó, akkor mért vágtad meg a kikötőben a matrózok karját, és mért hoztál a vérükből?
Azért csináltad, hogy megetesd a szörnyeteg mesteredet! A kabinban fiolák vannak – mondta Daniel a
megdöbbent kapitánynak. –
Kerestesse meg őket! Vérfoltok lesznek rajtuk, de lehet, hogy már tisztára nyalta őket.
– Daniel! – kiáltotta Malora. – Miért csinálod ezt? Azt hittem, a barátom vagy.
Ám Daniel már elfeledte a barátságot, és leszámolást akart. Pontosan úgy vesztette el a józan eszét,
mint a kiéhezett Larten az imént. A kapitány Danielt vizsgálgatta, majd Malorára nézett.
– El az útból, hölgyem! – Intett pár matróznak, hogy menjenek vele a kabinba.
– Uram, nem lehet – rázta meg a fejét Malora. – Ne hallgasson rá. Én csak...
– Hölgyem, nem figyel rám – mennydörgött a kapitány. – Azt mondtam, most azonnal álljon félre. A
mesterének vége, de ha ellenkezik, magának is. Megelégszem azzal, ha átadja őt nekünk. De ha
védelmezi azért, amit tett... Válasszon!
A lány a matrózok arcába nézett. Mindnyájuk tekintetében gonosz öröm csillant. Elfogta őket az a
vágy, ami Danielt. Malorának már nem voltak barátai a hajón. Elhatározta, hogy nem fog kegyelemért
könyörögni. Itt már nincs kegyelem.
Egy lassú bólintással elfogadta sorsát. Ellentétben Lartennal, számára nem volt nehéz a döntés. Ő
már döntött.
– Úgy legyen – mondta, és csendesen behajtotta az ajtót, hogy ne ébressze fel az ájult vámpírt.
A matrózok köré gyűltek, mint egy néma cáparaj. Malora egyik kezét az ajtóhoz érintette, végső
búcsúként a szerelmétől, akit sose szerethetett teljesen. Aztán szembenézett a körülötte gyűrűként
összezáródó legénységgel. Gúnyos mosollyal felelt a szemükben szikrázó vadállati éhségre. Majd
kihúzta az övéből a kését, és várt.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Larten ájultan feküdt az ágyon. Ha ott helyben le akarnak számolni vele, nem tudott volna
védekezni. Könnyű lett volna letépniük az ingét, és a bal oldalát átdöfni egy kihegyezett karóval. De a
félelem és a mendemondák megállították a legénységet, miután végeztek Malorával. Ahelyett hogy
berontottak volna, hogy bevégezzék szörnyű tettüket, csak álltak és vitatkoztak, és közben a kételyeik
egyre nőttek.
– Ez egy vámpír – suttogta valaki, és elmondott néhány fantasztikus elméletet, amikből persze egy
szó se volt igaz.
– Denevérré tud változni.
– Füstté válik, és szétoszlik.
– Éjjel erős, nappal gyenge. Várjuk meg a napfelkeltét.
– Karót kell döfni a szívébe.
– A nap tudja egyedül megölni.
– És a szentelt víz, de nekünk az nincs.
– Ha most azonnal támadunk, akkor sokkal erősebb lesz nálunk.
– Várjunk.
– Nappal hamuvá válik.
– Jó, várjunk.
– Nem tud elbújni a nap elől.
– Várni kell.
– Igen. Várunk.

Larten kába volt, mikor felébredt. Boldogan aludt volna még, de zavarta valami. A hajó
nyikorgásánál jóval erősebb és élesebb hangok jöttek a feje fölül. Mintha szét akarna szakadni a
kabin mennyezete. Zavarodottan felült. Látta, hogy a plafonból kitéptek néhány deszkát, és egyenesen
betűz rá a nap. Összerándult, és elhúzódott a fénytől. Odafent nevettek.
– Na tessék, fél a naptól! Gyerünk, fiúk. Kapjuk szét a mennyezetet, és akkor vége lesz. Hamu
marad belőle!
Larten döbbenten nézte, ahogy egy csapat matróz dolgozott fölötte. Mintha egy hangyasereg szedné
szét a kabint. Nemsokára az utolsó deszkát is kiemelik, és akkor nem lesz hova bújnia.
Nem nagyon emlékezett az előző éjszakára, de hamar rájött, mi történt. Lelepleződött, és most meg
akarják ölni. A napfény nem pusztítja el azonnal, de sokáig nem fogja bírni. A hajó mélyén kell
menedéket keresnie. Persze még ha el is barikádozza magát valahol, rá fognak törni. Mégis meg kell
próbálnia.
– Malora! – szólalt meg rekedt hangon. De tudta, a lány nincs ott. Kereste, aztán megkönnyebbülten
sóhajtott. Vagy elfogták, vagy átállt az ő oldalukra, hogy mentse magát. Egyik lehetőséget se bánta,
örült, hogy a lány nincs mellette ebben az egérfogóban. Ha most ér véget az élete, úgy legyen, de az
ártatlan lánynak nem kell vele együtt szenvednie.
A vámpír zordan vigyorgott a matrózokra, akik szétfűrészelték a tetőt. Jobban érezte magát, mint a
betegsége eleje óta bármikor, gyomrát Yasmin vére melegítette, és a feje is tisztább volt, mint eddig.
Vicces, gondolta, hogy azért gyógyult ki az influenzájából, hogy jó egészségben halhasson meg.
Kezet mosott a lavórban, öblögetett egy pohár vízzel, a maradékot megitta. Leporolta a ruháját,
megfésülködött, orrot fújt. A vámpírok nem félnek a haláltól. Larten már most tovább élt, mint számos
ember. Érdekes halál: egy csapat ember vadászik rá, és karóval leszúrják. Seba büszkén fog
mosolyogni, ha eljut hozzá a hír. Gyakran mondta Lartennak és Westernek: „Ha el kell menni,
menjetek el stílusosan!”
Amikor a plafon utolsó darabkáját is eltávolították, Larten nekirugaszkodott, és úgy ugrott ki a
nyíláson keresztül a fedélzetre, mint egy macska. A matrózok kétségbeesetten kiáltoztak, és elfutottak
a vámpír elől. Ahogy egymáson át tülekedtek, sikoltozva a rettenettől, Larten teljes magasságában
eléjük állt, és bátran a szemükbe nézett. Mocskos ruhája, vörös szeme és csimbókos szakálla ellenére
fenségesnek tűnt.
– Gyerünk, halandók! – bömbölte. – Larten Crepsley vagyok, a vámpírok klánjából, és nem félek
az emberektől.
A matrózok szeme elkerekedett. Nem erre számítottak. Azt hitték, a vámpír nyüszíteni fog, és úgy
harcol, mint egy sarokba szorított patkány. Erre itt magasodott előttük, és láthatóan nem félt semmitől.
Elsőnek a kapitány tért magához, és Lartenra mutatott azzal a kampós bottal, amit évek óta az ágya
felett tartott, zendülés esetére.
– Kereszteket! – vakkantotta, és hat matróz előrelépett, feszületekkel a kezükben.
Larten felnevetett. A klánnak nincs is szüksége Bram Stokerre ahhoz, hogy ostoba mítoszok
terjedjenek a vámpírokról. Az emberek regény nélkül is elhitték a régi, bolond legendákat.
A kapitány dühöngött. Nem tetszett neki, ahogy ez a szörny nevetett. Inkább reszketnie kellett volna,
és a nyomorult életéért könyörögnie. Meg akarta ölni a vérszívót, de előbb le akarta törölni a mosolyt
a bestia arcáról.
– Nevetségesnek találod? – kérdezte vicsorogva.
– Igen, és szánalmasnak – felelt Larten.
– Te egy szörny vagy, egy vámpír, az ördög szolgája.
– Te sokkal jobban ismered nálam az ördögöt mondta erre Larten. Rendesen nem húzta volna az
időt, sokkal okosabb lett volna elmenekülni, és elrejtőzni a nap elől. De szüntelenül Malorát kereste a
tömegben. Talán átkoznia kellene mint árulót, vagy azt mondani, ő bolondította el, hogy ne tartsák a
lányt tettestársnak?
A kapitány látta Larten ide-oda járó tekintetét, és kitalálta, kit keres. Sötét vigyor jelent meg az
arcán.
– A szolgád miatt aggódsz?
Larten érezte, hogy összeszorul a gyomra.
– A lány semmit se tud – mondta, hátha ezzel segít Malorán, ha még lehet egyáltalán segíteni. –
Csak egy lány, akit kihasználtam. Mindegy, mit csináltok vele.
– Akkor jó – mondta színlelt kedvességgel a kapitány. – Mert így nem fogsz elszomorodni, amikor
felnézel, és meglátod. – És a kampós botjával a vitorlára mutatott.
Larten nem akart felnézni. Tudta, mit fog látni. De egy becsületes vámpír nem menekül az igazság
elől. Lartent úgy tanították, hogy a veszteségekkel és a bánattal szembe kell nézni.
Fényesen sütött a nap, Larten szeme fájdalmasan összeszűkült. De látta a vitorlát meg az árbocot.
És látta Malorát, ahogy az egyik árbocgerendán lóg egy kötélen, ami a nyaka köré csavarodik,
élettelen testét himbálja a szél és a hajó.
Hideg nyugalom áradt szét Larten Crepsley-ben. Érezte már ezt, kisfiúként, amikor megölte azt az
embert, aki megfullasztotta a legjobb barátját. Ilyenkor mintha megszűnnének az érzelmei, elfelejti a
törvényeket, azt az erkölcsöt, ami szerint él. Ebben a pillanatban nem volt se ember, se vámpír,
csupán egy erő, amit nem lehet megállítani, míg magától ki nem merül. A gyárban csak egy emberre
irányult a haragja. Most több tucat ellen. És ennek örült.
– Régen Higanynak szólítottak – suttogta rideg mosollyal. – A leggyorsabb kéz a világon. – Aztán
eltűnt a mosolya, csak a szeme villant. A higany ezüstös villanásaként csapott le.
 HATODIK FEJEZET

Larten a hajóorrnál ült. A kezében tartotta a kisbabát, és ringatta. A gyermek boldogan gügyögött.
Larten keze véres volt, összevérezte a baba kendőjét is, de ezt egyikük se bánta.
Nem tudta felidézni a mészárlás részleteit. Később, egészen élete végéig néha megjelentek előtte
jelenetek: arcok ugrottak be, látta a körmeit, ahogy nyaki ereket tép fel, könnyedén, mintha vajba
vájna. Látta az ujjait, ahogy összegyűrik egy férfi koponyáját, szétzúzzák a csontot, az agyat. Néha
furcsa ízt érzett a szájában, emlékezett, hogy egy matróz sós lábujjait leharapta, aztán később még
visszatért hozzá, és megölte, mint egy szórakozott mészáros.
Utoljára hagyta a kapitányt, hogy lássa a pusztítást. A kapitány sírva könyörgött a legénysége
életéért, végül a sajátjáért. Larten csak vigyorgott, és a felettük lógó lányra mutatott.
Később álmában gyakran kergetett fel matrózokat az árbocra. Hárman valóban felmásztak, de
Larten rémálmaiban százak kapaszkodtak az égbe nyúló oszlopba. De végül mindegyiket kivégezte,
mielőtt felriadt.
A bébi gurgulázott, majd éhesen felsírt. Larten még ringatta egy kicsit, hátha elhallgat, de nem.
Kelletlen sóhajjal hátrafordult a holttestekkel borított fedélzet felé. Annál is iszonyúbb volt a
látvány, mint amit elképzelt. Darabokra tépett testek. Vér mindenütt. Belek lógtak a
vitorlagerendákról. Fejek karókon, kampókon. Kitépett szemű koponya, a szemüregben két kereszt.
Larten sok csatamezőt látott már, de egy olyan borzalmasat sem, mint ez. Sírni akart, de nem voltak
könnyei. Nem érdemelte meg ezt a megkönnyebbülést.
Megacélozta magát, és sokáig nézte a testeket. Ez volt a dolga, végső soron. Ráfoghatta volna az
influenzára, de az hazugság lenne. Ő döntött úgy, hogy mészárolni fog. Malorát megölték, és ő
szabadon engedte vak és vad bosszúját. Mindennél erősebb szégyent és undort érzett. Ezt a vérengzést
semmi sem igazolta. Nem menekülhetett a tény elől. Ezt ő tette. Pontosan az a szörnyeteg lett belőle,
akitől ezek az emberek féltek. Paris előre óvta a döntésképtelensége és a magánya veszélyes
következményeitől, de ő nem figyelt a tanácsra. És ez lett az eredménye. Ez történik akkor, ha egy
vámpír gonosszá válik.
Larten átvágott a halottak között, a kisbabát magasra emelte, és örült, hogy az még túl kicsi ahhoz,
hogy bármit is megértsen mindebből. Bement a kisfiú kabinjába, és talált egy üveget, félig tele tejjel.
Leült az ágyra, a csecsemőt az ölébe vette, és megetette.
Ezután bejárta az egész hajót, hogy megtalálja Yasmint. Azt remélte, ott lesz valahol egy sarokban,
reszketve. Ha visszaadhatja neki a gyereket, talán tesz valami helyénvalót is ezen a szörnyűséges
napon.
De Yasmin nem volt sehol. Megtalálta viszont a másik nő holttestét a férfi utasok és a matrózok
közt. Yasmin belevethette magát a tengerbe, hogy a vízben vesszen el, és ne egy vámpír átkozott
kezétől.
Vagy Larten maga lökte bele.
Haláláig minden héten többször is imádkozott az istenekhez, hogy mutassák meg neki, hogyan ért
véget Yasmin élete.
Nagyon fontos volt számára, tudni akarta, hiányzott a teljes képből. Amíg ez nem derül ki, nincs
lezárva a szörnyű történet. De akármennyit imádkozott, örök rejtély maradt.
A keresgélés közben talált egy lezárt ajtót. Kívülről csukták be, és nem volt meg a kulcs. De
Lartennak vagyis Higanynak, ahogy a mészárlás előtt nevezte magát, mintha ezzel eltávolodhatna a
bűnétől – nem esett nehezére kinyitni. Pillanatokkal később négy ijedt szempár meredt rá. Az
egyikőjük egy tiszt volt. Larten rájött, miért kímélte meg az öldöklése közben ezt az embert: tudta,
hogy szüksége lesz valakire, aki irányiba a hajót.
Ezek szerint tudat alatt mégis élni akart, miközben halálos csapásokat osztogatott, és saját
pusztulása sem érdekelte. Na de mi legyen a többiekkel? Volt ott még két férfi, és Daniel Abrams, a
fiú. Vajon miért tartotta őket életben? Bizonyosan nem irgalomból, vagy mert szüksége volt rájuk,
hiszen a fiú nem tartozott a fontos munkaerők közé a hajón. Akkor meg miért? Aztán eszébe jutott a
válasz, és szárazon felnevetett. Noha a fedélzetet vér borította, az nemsokára megalvad, megszárad.
Még messze járhatnak a kikötőtől. Sokáig tart az út. Lartennak táplálkoznia kell. Félt, hogy a
nevetéséből sikoly lesz, ezért rázárta a síró, rettegő emberekre az ajtót, és visszament a fedélzetre a
gyerekkel, hogy igyon a vérből, mielőtt megszárad.

Mikor végzett a fedélzeten, Larten visszahúzódott a napról, mielőtt teljesen megégne. Nem mintha
érdekelte volna, mi lesz vele. De tisztában volt azzal, ha megint elveszti az eszét, vagy a halált
választja, vele pusztul a kisbaba is.
A kapitányi kabinba készített szállást a kisfiúnak. Úgy fogta a gyermeket, mint egy törékeny kincset.
Amit ma csinált, azt soha semmi nem teheti jóvá, de ha megoltalmazza ezt az ártatlan csecsemőt,
akkor eggyel kevesebb sötét folt éktelenkedik a nevén, mikor majd elhagyja a fájdalom és szégyen
világát. Soha nem érezte távolabb magát az örökkévalóság kapujától, és tudta, nincs számára
megváltás. De nem akart még egy bűnt, még akkor sem, ha csupán egyetlen életről van szó.
Kicserélte a gyerek pelenkáját, mikor az újra felsírt. Aztán lement tejet és ételt keresni. Azon az
éjszakán a kabinban aludtak. A csecsemőt Larten a fal mellé fektette, ő pedig mellé heveredett, és
ébren hallgatta az édes szuszogását. Nem tudott aludni, és nem azért, mert megszokta az éjjeli
ébrenlétet, vagy mert a gyerek olykor felsírt, hanem mert nem akarta látni a rá váró rémálmokat.
Napfelkelte előtt megetette a fiút, aztán lement a foglyokhoz. Azt hitték, meg akarja ölni őket, ezért
a falhoz lapultak. De ő csak rámutatott a hajótisztre.
– Te!
A matróz keresztet vetett, imát mormolt, és kiment a kabinból. Remegett és izzadt, de volt benne
méltóság. Larten visszazárta az ajtót. Felmentek a fedélzetre. A tiszt elsápadt, amikor körülnézett, de
nem futott el.
– Tudod kormányozni a hajót? – kérdezte Larten. Csak a gyerek élete miatt aggódott, máskülönben
átvetette volna magát a korláton, hogy falják fel a cápák. De a fiúnak élnie kell.
– Nem vagyok kapitány – mondta csendesen a tengerész.
– Ha élni akarsz, az leszel – felelt Larten.
– Nincs legénységem.
– Tényleg nincs. De el tudod kormányozni?
A tiszt felnézett a vitorlára, és vállat vont.
– Nincs messze a szárazföld. Egyhétnyire lehet innen. Ha ilyen marad az idő, odaviszem a hajót.
Nehéz lesz kikötni, de majd kidobjuk a horgonyt, és kievezünk. Mondom, ha ilyen marad az idő. Ha
vihar jön, végünk.
– Cselekedj legjobb tudásod szerint – bólintott Larten. – Én vigyázok a gyerekre. Ha szükséged
van rám, kiálts, akkor is, ha alszom. Ne próbáld kiengedni a többieket, és ne próbálj megölni, mert
minden lépésedet hallom. Ha kiviszel a partra, szabadon engedlek.
– És velük mi lesz? – kiáltott Larten után a matróz. Remegő ujjal mutatott a holttestekre. –
Megbüdösödnek, ha így hagyjuk őket.
 – Majd elintézem őket, ha lemegy a nap – mondta a vámpír. – Végül is akkor van a legnagyobb
hatalmam, nem? – kérdezte halvány mosollyal, majd bement játszani a gyerekkel, és magára hagyta a
férfit, hogy irányítsa a halottakkal teli hajót, akiknek véres testét nemsokára elnyeli az éhes mélység.
 HETEDIK FEJEZET

Larten többnyire azzal töltötte az időt, hogy enni adott a kisfiúnak és a raboknak. A matrózoknak
csak behajította az ételt és a vizespalackot, napjában többször. De a csecsemővel nehezebben
boldogult. Nem volt gyakorlata, és megdöbbentette, milyen gyakran éhezett meg a gyerek. Egész nap
vele kellett foglalkoznia.
Az első tiszt rendszeresen jelentett neki. Lartent nem érdekelte az irány, felőle mehettek volna
körbekörbe is. De úgy tett, mintha figyelne, és bólogatott.
Éhezett, vérre volt szüksége, de várnia kellett, míg a tiszt azt nem mondta, egy napra vannak a
szárazföldtől. Akkor betakargatta a gyereket, és kinyitotta a rabok ajtaját. Daniel és a többiek azt
hitték, ételt hozott, és előreléptek. Még mindig féltek tőle, de már elhitték, hogy nem akarja bántani
őket.
Larten nem akarta megijeszteni őket. Gyorsan mozgott. Mérges, altató gázt lehelt az arcukba, és
amikor elájultak, mindegyikükből ivott, majd megtöltötte a fiolákat, amelyek Malora életébe kerültek.
Daniel magához tért, mikor Larten kilépett. Rá utoljára lehelt gázt a vámpír, és kevesebbet, mint a
többiekre. Nem vette észre, amikor a fiú szeme kinyílt. Becsukta az ajtót, és elment megetetni a
kisbabát.
Az éjszakát a fedélzeten töltötte, a csillagokat figyelve, és a tettére gondolt, meg arra, hogyan éljen
ezután. Keveset tudott Grönlandról, csak annyit, hogy jég borította ország, kevés lakóval. Sok olyan
hideg, rideg hely van benne, ahol egy vámpír csendben meghalhat. Keres egy ilyen zugot, és jöhet a
fagyhalál. Megfelelő vég egy olyan vámpírnak, aki elvesztette a jogot, hogy nemesen fejezze be az
életét.
Következő este elé állt a tiszt, amikor a gyereket etette.
– Nemsokára ott vagyunk – jelentette.
– Jó – mormogta Larten.
– Ha jó a szél, naplemente után kikötünk.
– Én még előbb kiszállok – mondta Larten.
– Kiszáll? – hunyorgott a tiszt.
– Elviszem az egyik csónakot, és kievezek.
– Biztos benne? Ezen az oldalon nincs semmi, és a víz is viharos.
– Nem baj – mondta Larten.
A tengerész megörült. Nem akart arra gondolni, mi történik majd a parton. Úgy gondolta, a vámpír
semmiképp nem hagyja őket életben. Ők voltak a vérengzése tanúi. De most látta, hogy Lartent ez nem
érdekli. Azért száll partra, hogy meghaljon. Amióta fogoly lett, a tengerész most érezte először, hogy
van remény. Majdnem elsírta magát, annyira megkönnyebbült.
– Ugye vigyázol a gyerekre, ha én elmegyek? – kérdezte Larten.
– Persze. Hazaviszem magammal. Nekem már van hat, elfér ott egy hetedik is.
– Köszönöm – mondta lágyan Larten. – És tartsd távol a vámpíroktól.
A tiszt komoran bólintott.
– Ez feltétlenül így lesz, uram.

A tiszt segített Lartennak leereszteni a csónakot. Indulás előtt a vámpír még utoljára lement a három
fogolyhoz. Saját kezével akarta kiengedni őket, hogy lássák, ahogy elmegy, és tudják, hogy ezen az
éjjelen már nincs mitől félniük.
– A rabságotok véget ért – kezdte, mikor kinyitotta az ajtót –, szabadon...
De döbbenten megállt.
Daniel Abrams ott ült a földön, a szája és a keze éppolyan véres volt, mint Lartené egy héttel
azelőtt. Feltépte a két öntudatlan férfi torkát, és annyi vért ivott, amennyit csak bírt. Kis darabokat is
kiharapott a testükből, és megette. Épp rágott, amikor Larten belépett, és vért köpködött. A vámpírt
meglátva őrült vigyor ömlött el az arcán. Felállt.
– Most már én is hozzád tartozom. – Egy húscafattal Larten felé intett, mintha egy zászló lenne. –
Nem kell megölnöd, vigyél magaddal. Én is vérszívó vagyok. Mint te.
Larten előbb megrökönyödve, majd undorodva nézett a fiúra.
– Azt hiszed, olyan vagy, mint én, igen? – vicsorogta.
– Igen – bólogatott a fiú. – Mindketten ölünk és vért iszunk. Mi a különbség?
Szörnyű érzés volt, hogy Daniel igazat mondott, nem különböztek, mindketten szörnyetegek.
Larten kihátrált a kabinból, a vérfoltos, köpködő fiútól. Látta a két meggyilkolt matrózt, majd
felrohant a fedélzetre, és a korláton áthajolva okádni kezdett. Mielőtt Daniel Abrams utánajött volna,
hogy megkérje, vigye magával, beszaladt a kapitány kabinjába, és felkapta a gyereket. Ott akarta
hagyni, de most, amikor ránézett a pufók kisfiúra, arra gondolt, nem teheti, amíg a szörnyeteggé vált
Daniel is a hajón van. Lehet, hogy mindketten bestiák, de Larten legalább nem fogja egy ártatlan
újszülött vérét inni. Ha magával viszi a vadonba, akkor is megpecsételődik a sorsa, de jobb így
meghalni, mint azon a módon, ami a hajón vár rá. Lartennak nem jutott eszébe, hogy meg is ölhetné
Danielt. Pánikba esve csak ezt a két utat látta: vagy magával viszi a gyereket, vagy otthagyja, hogy
levágják.
Bebugyolálta a fiút, és elkezdett leereszkedni a csónakhoz. A tiszt megrökönyödve látta, ahogy az
elborult tekintetű vámpír a gyerekkel együtt mászik le.
– Mit csinál? – kiabálta. – Azt mondta, itt hagyja!
Larten nem felelt. A csónakba érve vadul evezni kezdett a jeges part felé. Majd később megtudja a
tengerész, miért tett így, mikor megtalálja lent az emberevővé lett Danielt.
Megállás nélkül evezett, az izmai fájtak, a nyaka hasogatott. Nem is nézett fel. Ha rossz irányba
indul, akkor talán addig evez a semmibe, amíg meg nem hal. De a tiszt tényleg a part felé fordította a
csónak orrát. Larten idővel elérte a szárazföldet.
Kábultan nézte a láthatár egészén végighúzódó hatalmas jégfalat. Először annyira bevehetetlennek
látta, hogy arra gondolt, visszaevez a hajóra. De aztán elmosolyodott, és az akadályt inkább
kihívásnak vette, ahogy egy igazi vámpírhoz illik. A csendes és reszkető fiút felcsatolta a hátára.
Aztán egy semmibe vesző kiáltással kiugrott a csónakból, és elkezdte átverekedni magát a jégfalon.
Bukdácsolt a derékig érő, fagyos tömbökön, és szinte delíriumos állapotban felkacagott a csillagokra.
Eszeveszett út volt ez a hideg, örökös éjszakában.

Folytatása következik…
 Ne hagyd ki Larten Crepsley vérfagyasztó történetének első részét!

DARREN SHAN

GYILKOS SZÜLETIK
A XIX. század elejének legsötétebb pillanataiban járunk. Larten Crepsley egy koldusszegény
munkáscsalád sokadik gyermeke – nincs tízéves, de már napi tizennyolc órát dolgozik iszonyatos
körülmények között egy selyemgyárban. Egy napon történik valami, és a kisfiúnak menekülnie kell.
Egyedül az egész világ ellen – senkire sem számíthat. Aztán megismerkedik a titokzatos Seba Nile-
lal, aki egy új, lehetőségekkel teli világot mutat meg neki. Seba mellett átélheti azokat a kalandokat,
amelyekről annyit álmodozott, csakhogy ehhez vámpírrá kell válnia.
Vajon képes-e Larten mindörökre hátat fordítani az emberiségnek, és átlépni abba a világba,
ahonnan nincs visszatérés?

MÓRA KÖNYVKIADÓ
 A kiadó könyveit kedvezménnyel
megrendelheti webáruházunkban:
www.mora.hu

60 ÉVE CSALÁDTAG
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 11 9681 8

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató
Szerkesztette: Szakonyi Csilla
Felelős szerkesztő: Dián Viktória
Műszaki szerkesztő: Diósi Katalin
Terjedelem: 12 (A/5) ív • IF 9068
E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu
Alföldi Nyomda Zrt. (9989.49.01), Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató