BENKŐ LÁSZLÓ

A HATALOM EREJE

VÉR ÉS KERESZT - 3.

LAZI
 A BORÍTÓ KERTAI ZALÁN
FESTMÉNYÉNEK FELHASZNÁLÁSÁVAL KÉSZÜLT

ISBN 978-963-267-035-5
ISBN 978-963-267-329-5

© BENKŐ LÁSZLÓ, 2017

BORÍTÓ © KERTAI ZALÁN, 2017
SZERKESZTÉS © LAZI KÖNYVKIADÓ, 2017
A LAZI KFT. KIADÁSA
WWW.LAZIKIADO.HU
E-MAIL: INFO@LAZIKIADO.HU
A KIADÁSÉRT FELEL: A KIADÓ ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓJA
LEKTOR: POZSIK LÁSZLÓ, JUHÁSZ FERENC
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SZENTMIKLÓSI CSABA
BORÍTÓTIPOGRÁFÍA: CSIKÁSZ KATALIN, INNOVARIANT KFT.
FELELŐS SZERKESZTŐ: HUNYADI CSABA ZSOLT
KÉSZÜLT A GENERÁL NYOMDA KFT.-BEN
FELELŐS VEZETŐ: HUNYA ÁGNES
 „Királyok és hadvezérek vallják, hogy tanítsd meg rettegni az
embereket, és urukként nem lesz többé gondod.
Aztán tartsd őket félelemben, és ismételd sokat, hogy csakis tőled
függnek, és sosem szabadulhatnak.
A félelem így eszközzé válik, s úgy érezheted, hogy a cimborád lett, de
mindez hamis ábránd csak, Ármány szövetségese.
Addig ugyan téged is szolgál, míg mások féken tartására használod, de
bármikor ellened fordulhat.
Mert a gondolat, hogy mindenkor szükséges a félelem, nem más, mint a
hamis, esendő és gyönge vezérek pálcája. egy ellobbanó, picinyke, hazug
rőzseláng, amit alantas céllal azért gyújtottál, mert elhitted, hogy
máglyává lesz azokban, akik alattad állnak.”
(Györke apa tanítása)
 ELŐHANG

Kr. u. 1008
Királyi sószállítók a Maroson
A folyó hátára vette a bárkákat, és a súlyos teher megindult a Tiszának.
Az erdőelvi bányák koromsötét mélyéből származó sót jórészt rabok
fejtették, akiket senki nem szánt, amikor vakon botorkáltak ki a
napvilágra.
Mert fáklyafénynél sót fejteni nem lehetett. A korom rárakódott, az
ezüstfehér csillogást tönkretette, és a só értéke így csökkent. Pedig a
királyi, császári, fejedelmi asztalokra nem kerülhetett akármi.
Oly drága pénzért árulták az erdőelvi sót, hogy a király már csak ebből
degeszre tömhette a kamaráját.
Hát vigyázták is a pokolian sötét bányában, ahol a rabszolga vakon
tapogatta ki a kockát, s vágta-faragta éles vésővel, miközben bőrét,
szemhéját, testének hajlatait kimarta a só. Ezt a kincset a napvilágnál,
miután a kasokkal felszínre húzták, vagy az ember vonta telegán kitolták a
járatból, betakargatták finom és tiszta bőrökbe.
Aztán meg erősen óvták a bárkákon, hogy nedvesség ne érje, eső se
áztassa, és ha a Maros völgyében vihar kerekedett, idejében a jól őrzött
parti sóházakba cipeltek minden egyes tömböt.
Zömmel királyi jobbágy-vitézek őrizték egész útján, mígnem az
előkelők asztalára került. A szennyezett, csillogását vesztett só a
szegényebb népek cserépkorsóiba jutott, már ha meg tudták venni. Nem
mehetett veszendőbe abból egyetlen körömnyi sem!
A Maroson ekkortájt főként a jobb parton kísérték a sószállító bárkákat
a királyi vitézek, s közben fél szemmel a túlpartot lesték, mert leginkább
onnan fenyegetett veszedelem.
Ha akadtak is zsiványok a Maros mellékén, mégsem tőlük kellett
leginkább tartani. Inkább azoktól, akiket szintúgy fegyveres jobbágynak
hívtak, csak nem István királyt, hanem Ajtony urat szolgálták. Mert, ahogy
a nagyúr hatalma a tartományban egyre nőtt, úgy kényszerített mindenki
mást arra, hogy az ő földjén, az ő folyóin azt tegye, amit kíván.
 Márpedig gyakorta elrendelte, hogy a bárkák soroljanak a bal part mellé,
aztán a szolgák szépen hordják ki a sótömböket, mert Ajtony úr úgy
tartotta, azokból - a vám okán - bizonyos számú neki jár.
Tartományában csakis ő parancsolt, s noha már nem hívták
fejedelemnek, megillette őt az áru megállításának joga.
S ha azt tudakolta valamelyik kalmár - aki persze tőle is vásárolt sót, így
járulván hozzá gyarapodásához, a tartomány fegyveres erejének egyre
gyorsabb növekedéséhez - hogy a királyi jogot miért nem tartja
tiszteletben, csak annyit felelt:
– Gyécse nagyfejedelem azt mondta, elég gazdag ahhoz, hogy két istent
szolgáljon. Hát én meg ahhoz vagyok elég módos, hogy megmutassam a
szablya élét annak, aki az erőmet kétségbe vonja.
A Krisztus születését követő ezernyolcadik esztendő tavaszán,
hóolvadás után történt, amikor a Maros már megszelídült, hogy a folyó
egyik szűkületében a tavaszi ár megbontotta a jobb partoldalt, és fákat
fordított a vízbe. Gyökereik még kapaszkodtak az agyagos földbe, de az
evezősök jobban tették, ha a súlyosan megterhelt jószágokat a bal part felé
kormányozták, nehogy felfordítsa egy alattomos, víz alatti tuskó.
Kikelet havában járt az idő - márciusnak hívták némelyek, a keresztény
papok meg Böjtmás havának - és a földek népe, ahogy a nap huzamos
időre megmutatta arcát, máris a mezei munkák után nézett. Neki kellett
látni a szántásnak, hogy még ebben a hónapban elvethessék az árpát meg a
búzát.
Mert aztán a következőben, a Szelek havában - vagyis Szent
Györgyében - annak is a huszonnegyedik napjáig, ki kellett hajtani a
jószágot a téli szállásról a nyári legelőkre.
A súlyos bárkák lomhán araszoltak a Maros hátán, és a fáradt
hajósoknak nem volt túl sok kedvük beszélgetni. Aki az orrban állt,
figyelte a vizet, mert gyakorta állítottak kelepcét a sószállítóknak, aki meg
igazgatta a vízi alkalmatosság futását, örült, ha még délután is megbírták a
lábai. A kérges tenyerek megszokták a kormányevezők durva rúdját, s
oldalt a lapátok egyenletesen emelkedtek és süllyedtek.
Hirtelen egy hang rikoltott a bal partról a bárkák felé:
– Hé, ti! Tudjátok, kinek a földje ez? A Maros közepén túl ez már
Ajtony nagyúr uruszága! Amott a gázló, ott rögvest kiköttök!
Megértettétek?
 Nosza, az evezősök megmarkolták a lapátot, húzták teljes erőből, hogy
visszatérjenek a másik oldalra, de a bedőlt fák még legalább egy
nyíllövésnyi távolságban elfoglalták a folyót.
– Eressz oda egyet, Káld! - adta a parancsot a fekete magyarok tizedese
egykedvűen, mintha csak azt kérné, tegyen a tűzre. - Koppints a bárka
orrára, hadd lássák a barátságot!
Szisszent a vessző, és rezegve megállapodott a deszkapalánkban.
– A következő már húsba szalad! - kiáltotta figyelmeztetésül a tizedes. -
Kifelé! Gyerünk!
A bárkákat irányító hajósok vezetője erdőelvi embernek született.
Megijeszteni ugyan nehezen tudta bárki, de azért mégis szorongva
pislogott az északi part felé, hol maradnak már a kísérő királyi jobbágyok.
Az ártéri erdőt járni nem lehetett, és a harcosok tán épp most kerültek a
legelő felé.
Még két másik vessző koppant a bárkák oldalán, az egyik alig lábnyira
az evezőstől. A legény elsápadt, a lába megroggyant. Bizonnyal eszébe
jutott a családja, amelyet a só fuvarozásából tartott el.
– Kapjátok el! Kihúzunk!
Szőrpányvák röppentek a bárkák felé, végükön könyöknyi kolonccal,
amelyek belül a palánknak koppantak. Az evezősök nem tehettek mást,
mint hogy engedelmeskednek.
Csupán egy legény érezte úgy, hogy az efféle zsiványszokást szó nélkül
nem hagyhatja, és a sót takaró bőrök alól előkapta az íját. Ámde a tegezért
már nem nyúlhatott, mert egy idősebb, tapasztalt hajós a palánknak lökte,
elkapta a nyakát, és ráförmedt:
– Meg akarsz dögleni, te kutyakölök? Azokkal akarsz huzakodni?
Ahhoz még meg köll zabálnod néhány véka köleskását!
A bárkákat sorra kihúzták a part mellé, az orrukat faderékhoz kötötték, s
a sodrás megfordította a nehéz járműveket. Egymásnak dobbantak, ahogy
sorba igazodtak, és a bárkások szorongva várták, mi következik. Egyikük
azt súgta a társának, jobb, ha elinalnak, mert lehetnek ezek jobbágynak
öltözött haramiák is, de egy tapasztaltabb máris lehurrogta őket:
– Két lépést se tennél, átverne a vas! Ezeknek csak a só köll.
Így is történt. Az öt bárka tartalmát kettő kivételével kirakodták a partra.
– Ez a kettő továbbmegy! Elvégre a királyé a bánya - közölte jókedvűen
a fiatal tizedes. - Rakjátok a telegákra a többit, aztán a bárkások mehetnek
békével!
Az evezősök serényen munkához láttak. Nyikorgott a telegakerék a súly
alatt, mert a só mégsem tollpihe. Erős, vaskos tomporú hidegvérű lovak
vonszolták Ajtony nagyúr széles tartományának belseje felé, déli irányban
elhagyva a Maros mellékét.
A kifosztott - vagy ha így jobban tetszik: megvámolt - bárkák evezősei
rimánkodni kezdtek. Mi lesz így velük? Többé egyiküket se engedi
munkához Doboka úr, aki néhány esztendeje a Vajk király által tisztétől
megfosztott Prokuj gyula erdőelvi uruszágát igazgatja. Hogy éhen ne
vesszen a családjuk, jobb, ha máris zsiványnak állnak.
Összeterelték az evezősöket, aztán a tizedes előszedett egy bőrzacskót,
és odahajította a legidősebbnek.
– Nesztek! Parancsom van rá, hogy kártalanítsalak benneteket! Ajtony
úr nem lop meg senkit, főleg nem a dolgos embert, csak elveszi azt, ami őt
megilleti. Nem akarja, hogy ti szenvedjétek meg, ezért osztozzatok a
dénárokon igazságosan!
Aztán faképnél hagyta a meglepett kárvallottakat.
A megrettent hajósok közül nem egy látta már magát a bitón
himbálózni, mert Doboka urat nem fogja érdekelni, kik és miért vitték el a
sót, csak az, hogy nem védték meg. Az egyik legény eszelős
káromkodásban tört ki, és köveket hajigált a Marosba, tehetetlen dühében
üvöltözve, majd belerúgott a bárka palánkjába.
– Észnél légy, te birka! - csitította egy tapasztaltabb. - Örülj, hogy
ennyivel megúsztuk! Még pénzed is lesz! Abból a zacskóból legalább…
hm… négy ezüst a tiéd!
Hanem amaz csak nem higgadt.
– Kapjam csak a markomba! Kitöröm a nyakát annak a koszos
tizedesnek!
A társa elvigyorodott.
– Annak aztán aligha. Ismerem. Kutya kemény gyerek. Föl sem emeled
a kezed, a kése máris ott a hasadban. Húsz lépésről is eltalál.
A legény csak tovább dohogott.
– Húszról… aztán honnan veszed te azt, mi? Ő lenne az ördög,
személyesen? Az a nyavalyás fattyú se mindenható! Csak egy ember!
– Onnan veszem, hogy ismerem őt is, meg az apját is - felelte amaz, és
társával a víznek fordították az első bárka orrát. - Egyébiránt annak a
tizedesnek Karád fia Tömörd a neve. S hiszed vagy sem, de a megholt
Gyécse nagyúr unokája… már úgy értem, hogy balkézről. Láttam, mire
képes. Gyors, mint a veszedelem, túltesz az apján is, aki meg Ajtony
ezredese. No, hát effélékkel akarsz tengelyt akasztani, te ótvaros
gyalogbéka?
 ELSŐ KÖNYV
Amikor a sas szárnyát szegi

Kr. u. 1008.
Az új belháború esztendeje
1
A pécsváradi királyi udvarház palánkjain szurokkoszorúk égtek, a
vasrácsokban izzó tűz pedig megvilágította az épület falait.
Személyesen István király időzött a monostorban néhány napig, mert
fontos vállalatra készülődött, amit még abban az évben be akart fejezni,
így aztán a monostor környékét erősen vigyázta a testőrség, és éjjelnappal
készenlétben állt az a kétszáz harcos jobbágy, aki a királyi rendelet szerint
csak a bencéseket szolgálta.
Becses személyeket látott vendégül Pécsvárad e napokban, mert
Istvánon kívül ott időzött Querfurti Brúnó térítő és barátja - Gizella
királyné testvérbátyja - az augsburgi püspök, akit ugyancsak Brúnónak
hívtak.
Az ablakon behallatszott a palánkon kívül táborozó királyi jobbágy-
vitézek zsivaja, akik máris elvegyültek a kalmárnép között, s azon
igyekeztek, hogy jó vásárt üssenek. Mert ha az utóbbi megneszelte, hogy a
király és kísérete valahol huzamos időt szándékozik eltölteni, szedte
rögvest a lábát, hogy a legjobb helyet kaparinthassa meg az udvarházi
vásárhelyen.
Gizella királynét Bezprimtől kísérték. Útközben csatlakozott az urához,
akivel ott lovagolt Prokuj, Erdőelve egykori gyulája, valamint annak két
felnőtt fia, Boja és Bonyha is.
A hosszú asztal körül magas rangú egyháziak, bajor lovagok - akik
tanácsadói minőségben kísérték a királyt - és magyar előkelők ültek.
Mindannyian István meghitt belső köréhez tartoztak.
Sarolta nagyasszonyt nemrég elszólította az Ég. Úgy ment el, ahogy élt:
büszkén, s abban a tudatban, hogy elvégezte, amire az Örökkévalótól
parancsot kapott.
Az Úr megkönyörült rajta, nem hagyta szenvedni, s azt sem, hogy az
alattomos testi fájdalom az eszét vegye. Bezprimben érte a kegyes halál, és
egyetlen fia meg két leánya mindvégig mellette maradtak. Elkísérték a
leghosszabb út kezdetéig, hogy az élet rendje szerint megtehesse a végső
lépést odaátra.
Prokujt meg a két fiát nem szólította a király a tanácsba, amin ők meg is
ütköztek, bár azonnal értették az okát.
Mert miután Erdőelvéből az uralkodó kipenderítette őket, hamar
rájöttek, hogy a család akkor tesz jót magával, ha nem ágál az uralkodó
döntései ellen. Hogy ez meg is maradjon a fejükben, abban oroszlánrészt
vállalt Sarolta, aki azonban gyanította, hogy rokonainak csak addig lesz jó
dolguk, míg ő ezen a világon tartózkodik.
A nagyasszony mind nehezebben viselte, hogy a fia egyre ritkábban kéri
ki a véleményét, a tanácsát, és alig enged neki beleszólást a királyság
ügyeibe.
Igaz, másokat se hagyott, kiváltképp nem a magyar előkelőket, akik
hajlamosnak bizonyultak minden csekélységen összeveszni. Keseregtek is
miatta eleget, mondván, hogy a magyarok koronás királyának kedvesebbek
a külhoniak, mint a saját vére.
Tőlük vár tanácsot, véleményt? Milyen javallatokkal láthatják el, amikor
csak a hasznukat lesik?
Ez kétségtelenül megállta a helyét, de István úgy tartotta, hogy a
külhoni lovagoktól mégsem kell annyira tartania, mint a magyar
előkelőktől. Ki tudja, utóbbiaknak mi bujkál folyvást a fejükben?
Ha egy bajornak birtokot ad, valahol a nyugati gyepűelvén, akkor az
elégedett vele. Ad persze magyarnak is, meg kabar vérűnek, vagy éppen
besenyőnek - mint Tonüsz oba megtért unokájának, Tomajnak - de
ugyanaz jár-e az ilyenek eszében, mint egy külhoninak, akiben Krisztus
hite sokkal régebbtől buzog?
Mert az utóbbi, ha elégedetlen, hát szedi a sátorfáját, és elhagyja az
országot, de a föld, a vár, az erősség, és mindaz, amit birtokolt, itt marad,
szekérre és tarisznyába nem rakhatja.
A magyar viszont idehaza szít ellenségeskedést, szervez ellenállást a
szomszédaival, vagy követ el felségsértést. S ha egyszer valahol felüti fejét
a lázadás, velük sokkal nehezebb a leszámolás. A vérükben az ősi, vad
harcmodor, s igazuk tudatában a pokol seregeinek is nekimennek.
Ráadásul az effélékkel itthon kell megvívni a csatát, ami gyilkos
belháborúba sodorhatja a fiatal keresztény magyar államot.
 Ez járt István fejében, miközben a szolgálók behozták az ezüstkorsókba
töltött bort, és ónkupákat helyeztek az asztalra. Már épp a sültekkel, párolt
húsokkal, zöldségekkel és gyümölcsökkel teli súlyos tálak becipeléséhez
készülődtek, amikor a király egyetlen intéssel kitessékelte őket.
A varég testőrtiszt az uralkodói parancsnak engedelmeskedve belülről
becsukta az ajtót, aztán megállt a fal mellett, néhány lépésre
parancsolójától. Jókora harci bárdjának éle fenyegetőn villogott, és a
gyertyák fénye megcsillant a könnyű mellvért fényesre dörzsölt lemezén.
– A misén megtisztítottátok lelketeket, így tehát tisztán hallgathattok
engem - kezdte az uralkodó. A bajor lovagoknak, akik még nem beszélték
olyan jól a magyar nyelvet, egy-egy klerikus fordított, a fülükhöz hajolva.
- Ismerhettek, tudjátok, hogy emberéletekről soha nem döntök indulattal,
és nem sajnálom a számtalan álmatlanul töltött éjszakát, amikor töviről
hegyire átrágom magam minden lehetséges lépésen. Már tavaly is rá
akartatok venni, hogy indítsak megtorló hadjáratot a fekete magyarok
vezére ellen. Akkor azt feleltem, nem érett meg rá az idő. A vért és a halált
legkevésbé sem kívánom. A krisztusi intelem folyvást a fülemben cseng,
és értem, hogy aki kardot fog, kard által is vész. Ám az idő közben előbbre
kúszott, és megérett a cselekvésre. Most már úgy vélem, hogy a döntés
nem halogatható. A hadak készenlétben állnak, és Csanád - (itt a
megszólítottra pillantott) - aki a hadak vezére lesz, csak arra vár, hogy
megparancsoljam az indulást.
– Add ki a parancsot, felséges úr! - mondta Csanád. - Akár holnapután
elindulok, saját hadaim a dunai udvarházam mellett felkészülten várnak, és
ha kapok még a Pest alatt gyülekezőkből, máris támadok.
A bajor lovagok büszke örömmel fogadták a lehetőséget, hogy
nemsokára azt tehetik, amihez igazán értenek: csatába indulhatnak,
ráadásul istentelen pogányok ellen, mert ők így tudták. Nem is akadt senki,
aki megpróbálta volna nekik elmagyarázni, hogy csak csínján a pogány
szóval, arról nem is beszélve, hogy a fehér és a fekete magyarok soha nem
ismerték a hitetlenség fogalmát.
De hát a szaracénok is azt tartják a keresztényekről, hogy istentelenek…
István király Querfurti Brúnó térítő püspökhöz fordult, beszélne tán
néhány szót a fekete magyaroknál szerzett tapasztalatairól, hogy a
lovagok, a kijelölt hadvezér s minden egyházi méltóság tisztán lásson.
 Brúnó püspök restellte, hogy sok eredményről nem számolhat be, és az
első szavaknál még a pillantását is lesütötte.
– Áldassék Jézus Krisztus neve… Szégyellem, testvéreim, hogy
másodjára próbálkoztam a fekete magyaroknál, és újfent kudarcot
vallottam. Azt hittem, most már többet tehetek, mert jobban felkészültem,
de megint nem vettem figyelembe a legfontosabbat: a lelküket.
– Milyennek találtad a lelküket, püspök? - tudakolta egy tagbaszakadt
lovag, akiben Vecellin grófnak, a bezprimi győzőnek közeli rokonát
tisztelték. - Koromfekete az is, mint a poklok mélye? Az ördög maga lakik
azon a vidéken?
– Hogy ott lakik, vagy sem, azt nem tudhatom, de bízvást állítom,
kedvel oda járni. Még nem láttam sehol ilyen konok, kérlelhetetlen. Isten
szavával nehezen megszólítható embereket, mint Ajtony országában.
– Talán rosszul próbáltad - morogta egy magyar előkelő.
– És mit mondott Ajtony? Hogy nem engedi az övéit a krisztusi akolba
terelni? - kérdezte egy hosszú bajszú, kopasz úrféle, aki Nyitra mellől
érkezett, de Brúnó a fejét ingatta.
– Sosem jelentett ki ilyesmit. Inkább azt ajánlotta, hogy csak
próbálkozzam, de olyan hangsúllyal, mint aki tudja, hogy úgysem megyek
semmire. Sem én, sem pediglen a jámbor szerzetesek, akik azért maradtak
mellettem, mert azt remélték, hogy a nap bármely órájában elnyerhetik a
mártíromság hőn áhított koszorúját.
– Mártíromság helyett én inkább egy szekér lemetszett fekete magyar
fejet képzelnék el - dörmögte félhangosan egy lovag a szomszédjának. -
Igaza van a királynak. Mit kell ezeket annyit simogatni? Inkább
lándzsával, karddal, bárddal próbálkoznék! Meglátjuk, hogy az öklelő
kopjákhoz mit szólnak. Azokban a fattyakban tisztességes vér úgysem
folyik, csak mocskos és büdös szolgavér, pusztai rablóvér, a legrosszabb
fajtából. Jól terem majd ott a föld, ahol egyszer kifordítjuk a bélüket.
István tökéletesen értette a német szavakat, ahogy a latint és a görögöt
is, nem beszélve a szlávról, amit még mindig az egyik közös nyelvként
használtak a palotáiban, de még a diplomáciában is. Átható pillantást vetett
a lovagra, aki ugyan tudomásul vette, hogy csendre intették, de azért még
elmormolt néhány keresetlen szót.
Ne higgye a magyarok királya se, hogy egy nemes vérű nyugati
keresztény lovagot csak úgy elhallgattathat…
 – Folytasd, Brúnó püspök! - adta vissza István a szót a térítőnek, akinek
vaskos kötés takarta a nyakát. Egy penge sebezte meg, de nem szívesen
beszélt arról, hogy milyen körülmények között. Úgy vélte, legyen elég
annyi, hogy a fekete magyarok földjén érte a baj. Innen azután kézenfekvő
volt a következtetés: majdnem fejét vették a pogányok.
És ez így is kezdett terjedni, egyre gyorsabban. Még pergamenre is
vetette a krónikás, hiszen dicső sebet szerzett egy veszedelmes nép között.
– Nem gyűlölöm, nem is bántom azokat az embereket - folytatta a
püspök. - Talán nem érett meg rá az idő, hogy átvonuljanak a maguk bűzös
fertőjéből az egyetlen igaz keresztény hit templomába. Még jobban meg
kellene ismernem őket? Esetleg Isten ezzel figyelmeztetett - érintette meg a
nyakán a kötést - hogy elrontottam valamit, s legyek előrelátóbb?
– Ajtony szerinted nem hibás abban, hogy térítői ténykedésed
eredménytelenül végződött? - kérdezte a megfontolt Anasztáz, akit jobbára
csak Aszriknak vagy Asztriknak hívtak, kinek miként esett jól. - Túl jó a te
szíved, Brúnó testvérem. Márpedig biztosan megtapasztaltad, miféle
parancsokkal látta el a népét. Ajtony ugyan keresztény, de benne a kereszt
jele semmilyen nyomot nem hagyott. A lelke pogány, ami még mindig
valahol a tágas pusztaságokon vágtázik, és a népe egyre mélyebbre merül
vele a mocsárba.
– Legyünk igazságosak! - szólt közbe egy idősebb magyar előkelő. -
Ajtony beeresztette tartományába a keresztet, bár nem a latin, hanem a
görög formájában. De hát mit számít az, hogy milyen? Felséges úr, vajh’
valóban pogányság miatt készülődik az új hadjárat, vagy egyéb okai
vannak?
Néhányan elhúzták a szájukat, és összevillant a szemük. Vakmerő ez az
öreg magyar, ha ilyet mer a királytól kérdezni. De István csak a szemével
jelezte: jól van, majd sor kerül e kérdés megválaszolására is.
Brúnóhoz fordult, hogy folytassa.
– Azt gondolom - mondta a püspök a királyra pillantva - hogy még
másról is szó van. Önkényeskedik. A királyi törvényeket semmibe veszi.
Ágál a rend, az egyház ellen, és önös érdekeinek táplálása végett
kihasználja azokat a jólelkű bizánci testvéreinket, akiket a tartományába
téríteni hívott.
– És fegyverkezik - tette hozzá Doboka, Csanád ispán apja. - Ajtony
bizánci pénzen és a császár aranyán akkora sereget gyűjtött, hogy ellene
bűnös felelőtlenség szedett-vedett, portyákra szabdalt hadakkal indulni. A
legerősebb seregre lesz szükség, felséges úr!
– De annak a veszett kutyának páncélos nehézlovassága sincs! - kiáltotta
egy magyarul már jól beszélő bajor lovag. - Sem pediglen gyalogsága.
Könnyűlovas hadakból áll a serege, bár az kétségtelenül jól képzett.
– Kegyelmes édesanyád egykori meghittje nevelte annak a hadnak a
zömét - jegyezte meg Csanád, a király felé hajolva. - Cseke fia Karád
bőről beszélek, aki ma Ajtony ezredese. A néhai nagyasszony egyszer már
megkímélte az életét, akkor nyert menedéket Ajtonynál. A felesége
pedig…
– Tudom! - vágta el Csanád szavait István, mert nem találta ildomosnak,
hogy az apja ágyasától született asszonyt ily előkelő társaságban
emlegessék.
A hadvezérnek jelölt Csanád elvörösödött, majd hátradőlt, és az előtte
álló kupát mereven bámulva elnémult.
A király így folytatta:
– Nem engedhetjük, hogy az országon belül egy ilyen veszélyes góc
egyre csak izmosodjék. Hogy a vezérük kényre-kedvre tegye, amit csak
jónak lát. Nem engedhetjük, hogy ezt egy idegen hatalom ellenünk
kihasználja.
– Gondolod, felség, hogy Bizánc ezt tenné? - kérdezte halkan Anasztáz.
- Nyakig süppedtek a bolgár háborúba. Sámuel cárt nem gondolták ennyire
kitartónak. Még néhány esztendőnek el kell telni, hogy végső győzelemről
beszélhessen Baszileiosz császár. És addig még talán…
Nem folytatta, mert a király úgyis értette, miként akarja befejezni. Hogy
nem hagyhatja szó nélkül áldott állapotban lévő leánytestvérének a bolgár
udvarból történt szégyenteljes hazakergetését.
István gondolt már arra is, hogy tárgyaljon Ajtonnyal. Megegyeznek,
hogy a tartományúr a fekete magyar haderővel, az ő egyetértésével
induljon Bizánc támogatására, de ezt többször is alaposan átgondolta.
Mert mi is történhet?
Ajtony a seregével átlépi az Alsó-Dunát, és harcba száll a bolgár cár
ellen. Senki nem garantálhatja, hogy épségben haza is ér, vagy nem veszik
oda seregének jelentős hányada. Ez esetben már nem az a legfájóbb, hogy
fekete magyarok vesznek oda, csakis az, hogy a Temes és a Duna vidéke,
amelyet eddig Ajtony tartott figyelés alatt, erősen meggyengül. Akkor
pedig Sámuel cár akár be is nyomulhat oda, ha a hadiszerencse úgy alakul.
De ha nem az utóbbi történne, akkor is túl sok időbe telik, míg abba a
területbe újra életet verhetnek, és ott számottevő, harcba vethető, friss
magyar haderőt nevelnek ki a királyi jobbágy tisztek.
– Ha kiadom a parancsot a vonulásra Ajtony ellen - folytatta a király -
azt akarom, hogy mindez a lehető legkevesebb véráldozatot követelje!
Koppány ellen Szent Márton nevével győztünk, Ajtonyt Szent György
lobogója alatt bírjuk le. A vétkes vegye el a büntetését, de a fekete magyar
hadakra és a seregre, az egyszerű közvitézekre utána is szükségünk lesz.
– A kígyó fejét le kell metszeni és szét kell taposni, hogy többé ne
marhasson - helyeselt Doboka. - Így kell annak lenni!
Amikor a király befejezte, a szolgálók a tálakat most már nagy sebesen
az asztalokra hordták, és a jelenlévők nekiveselkedtek. Előkerültek az
evőkések, és a máskor általában csöndes termet egyszeriben betöltötte az
urak és előkelők elégedett, felszabadult hangja, s többek bárdolatlan
csámcsogása. Reccsentek a kézzel kettétört malacbordák, koppant az asztal
szélének vert marhalábszár csontja, s a velő kifordult a lapos árpakenyér
letört darabjára.
A fiatal király gyakorta megtette, hogy csupán jelt adott a lakomára, de
ő maga nem vett részt abban. Amikor ennek okát tudakolták, a klerikusok
rendszerint azt felelték: a felséges úrnak újfent Istennel akadt
megbeszélnivalója.
Mindenki tudta, hogy ezek az imák - melyekben István a Mindenható
tanácsát kérte döntéseihez - sokszor hajnalig is eltartanak.
A lovagok és a hadi sikerekre áhítozó vérmes magyar urak pedig már
csak arra vártak, hogy kiadja az indulási parancsot Ajtony földjének
lerohanására, seregének bekerítésére.
Nem véletlenül siettették a döntést.
Ha Ajtonyt legyőzik, utána jobbágyseregének tagjait széttelepíti a király
szerte az országban, ahogy az apja tette a nyugati gyepűelvét őrző
elégedetlenkedő besenyőkkel és kálizokkal, nem akarván lázadási gócot
hagyni. A gazdátlanul maradt fekete magyar földekből pedig bőven jut
majd azoknak, akik Ajtony ellen harcoltak.
A sváb és a bajor lovagok hazájukban aligha találtak szabad területeket.
Ők is tudták, hogy ezért érdemes a magyar király mellett hűséget esküdni.
 ***
– Most már… egyre jobban érzem, hogy… itt bent növekszik - ültette
maga mellé az anyósát, Nárciszt a nagy nehezen ismét áldott állapotba
került Déva. Elsősorban miatta pihentek meg a ligetben, ahol a Marosba
igyekvő, lusta kis patakra árnyat vetettek a girbegurba tölgyfák. - De most
félek, tudod, anyám? Ez már a negyedik…
Déva, Tömörd asszonya három magzatát veszítette el gyors
egymásutánban. Tizennyolc esztendős elmúlt, és eddig még csak egyszer
szült, akkor is halott csecsemőt. Rettentő események vezettek ahhoz a
várandóssághoz.
Azóta nem volt képes gyermeknek életet adni, hiába eszegette a
csodatévő magvakat, amelyek köztudomásúlag nem csak a fogantatásban
segítenek. Hiába olvasott rá a javas, vetett babot a tudósasszony, Déva
méhében megfogant ugyan az új élet, aztán az Öregisten vagy az égiek
parancsolata csekély két holdnap múltán mégis másként döntött róla.
– Nem kell félned - vigasztalta Nárcisz. - Nekünk sem sikerült rögtön.
Tömörd is megvárakoztatott minket kicsinyég, aztán ládd-e, micsoda
vitézzé iperedett. Sokkal inkább hiszem, hogy az Öregisten, aki lát és tud
mindent, olyant is észrevesz, amit mi sosem. Biztosan úgy gondolja, ne
szülessen meg az a gyermek, vagy ne nődögéljen tovább benned a magzat,
mert nem jó, ha megszületik. Talán károdra lesz, vagy a szülés rosszul
alakul. Netán a gyermek egyszer az egész közösségre veszedelmet hoz…
Ő mindennek tudója, hagyd reá a döntést, leányom!
A patak mentén madárkák surrantak. Törékeny kis pintyek, sármányok,
sárga hasú cinegék, a patakmeder szélében pedig fekete kabátba bújt rigók
keresgéltek.
Némelyik madárka leereszkedett egy fűcsomóra vagy egy megszáradt
sárkoloncra, s csőrét a vízbe mártva, majd fejét magasra tartva ivott. Apró,
fekete gombszemük még ekkor is a tájékot vizslatta, mert minél kisebb egy
lény, annál okosabban teszi, ha figyel a környező világ veszedelmeire.
– Ha kipihented magad, leányom, menjünk tovább! - mondta Nárcisz, és
eloldotta a két lovat a csenevész tölgy ágától. - Innen már jobbára csak
gyalog…
Egy helyütt a patak kettéágazott, és még az öreg Györke táltos tanító
fedezte fel, hogy az általa körbezárt szigetecske rajzolata hasonlít az
emberi szívhez. Régtől szent helynek számított a fekete magyarok
szemében, és apró dombként emelkedett ki a tájból.
Néhány juhar és nyír is nőtt a szigeten, madarak hullatta magvakból
sarjadva, bár az itteniek meggyőződéssel vallották, hogy maga az
Öregisten vagy legalábbis Nap Apa alkotta ilyenre, éppen az ő örömükre.
A kis sziget csúcsa keletnek nézett, s aki leült ott egy fa tövében, bízvást
megpillanthatta a kelő napot.
A két asszony megkereste a holtak tiszteletére elhelyezett kis
bálványokat. Megtisztogatták a cseréptálkákat, kitörölgették belőlük a
néhány napos, rovarok járta ételmaradékot, és a mázas kis szilkékből
kiöntötték a megsavanyodott tejet. Aztán az iszákból friss élelem s ital
került mindegyikbe.
A szent liget bálványszobrait nem csupán azok látogatták, akik a
rokonaik emlékére állították őket; mindenkinek kötelessége volt megtenni,
s ez lassanként íratlan szabállyá magasztosult. Ebben a kis ligetben senki
nem találhatott mohlepte, elhanyagolt, étlen-szomjan hagyott szobrocskát.
– Köszöntelek, Györke bátya! - suttogta Nárcisz, amikor lehajolt a
család barátjaként említett görög pap, Dimitri által faragott szobrocskához.
- Kár, hogy nem mondhatod el, milyen életed van odaát… Vigyázz ránk,
kérlek, mert mi sem feledünk el soha! Járj közben értünk odafönt, ne
hagyd, hogy a családunknak baja essék!
Dévának nem akadt olyan rokona, akinek itt állítottak bálványt. Ő csak
szeretett kijárni ide, gondjukat viselni a szobrocskáknak, és néha beszélt
hozzájuk, akárcsak Nárcisz. Úgy érezte, ők is szólnak hozzá, csak nem
hallja vagy nem érti, de a szívét mindig megsimogatta a melegség, és
mindegyiknek jó életet kívánt a Másik Világban.
Déva figyelt fel elsőnek a különös hangokra, amelyek a tágas legelők
felől érkeztek az Északi Anyaszél szárnyán, ám akkor már a lovak is
berzenkedtek, a fejüket kapkodták, és forgatták a fülüket. Érzékeny orruk a
levegőt szimatolta, s nagy, sötét szemük kitágult.
– A tiszai ártértől, a Sároson át közelednek - állapította meg a hangokból
Nárcisz. - A nagyúrhoz, talán…
A lószerszám zörgése egyre közelebbről hallatszott, és már az emberi
szót is tisztán értették. Valaki hangosan azt fejtegette, hogy itatni kellene.
– Itatnak, aztán elmennek - súgta Nárcisz a fiatalasszonynak. Leült egy
réges-rég kivágott fa tönkjére, Déva pedig mellé telepedett. - Jó itt, igaz?
Amazoktól eltekintve - biccentett a lovasok irányába - itt minden csupa
béke és csönd. Bárcsak tudnám, meddig marad így!
Déva megtörölte a szemét, mert hirtelen megrohanták az érzelmek.
Eddig tartotta magát, mert arra nevelték, hogy a nehézségeken nem
siránkozni kell, hanem megvetni előttük a lábát. Tegnap este óta tudta
Csicsek asszonytól, az anyjától, hogy háború lesz. Belháború, amelyet
mindig nehéz kordában tartani, és amely mindig nagyon kegyetlen.
– Nem értem, anyám - suttogta Déva, a könnyeivel küszködve. - Nem
értek semmit. Miért van szüksége a te királyi rokonodnak jó emberek
vérére?
Nárciszt, mióta csak ismerte, az anyjának hívta. Így állt ez szokásban,
de Déva így is érezte. Kezdettől vonzódott Tömörd családjához.
Nárcisz, akinek az eliramlott esztendők ezüstösre festették hajdan
vöröses, dús fürtjeit, s zöld szeme körül egyre gyűltek és mélyültek a
ráncok, soha nem emlegette az apját, a néhai Gyécse nagyurat, sem a
királyt. Vajkot alig ismerte, s amikor féltestvére már a nagyfejedelmi címet
viselte, még jobban eltávolodtak egymástól.
Nem kellett szégyellni azt, ha valaki a nagyfejedelem ágyasától
született, de nem is járt érte kiváltság, s Nárcisz soha nem is várt effélére.
Vajkra amúgy is úgy gondolt, mint aki már nagyon messze jár az övéitől, a
régiektől, az Öregisten szeretetétől, de megértette, hogy ennek így kell
lennie. Karád sokszor beszélt arról, mik azok a „magasabb érdekek”, mitől
lehet erős és egységes egy ország, s ilyenkor Nárcisz eltöprengett azon,
hogy miért van ehhez szükség annyi szenvedésre, kínra és vérre.
Mit feleljen Dévának? Hogy maga sem fogadja el a vért, sem az olyan
büntetést, amelynek nem látja indokát és igazát?
Déva ezt úgyis tudja.
Asszonyként, aki az Öregisten akaratából azért van a földön, hogy életet
adjon, s ne elvegyen, soha nem fogadta el az ádáz harcokat, mert mindig
úgy vélte, azért adott értelmet az embereknek, hogy éljenek vele.
Régtől létezett benne egy kép valamilyen homályos, mesebeli békéről,
ahol senkinek nem oltja ki az életét fegyver, ahol senkinek az ura nem
kényszerül vértes nehézlovasokkal összecsapni. Ahol csak akkor kell
sírgödröt ásni, ha az öregek ideje kitelik, s csendben elalszanak, elengedik
maguktól lelkeiket, amelyek bennük laktak, s szolgálták az életet, a testet.
 Azért szeretett a szent ligetben üldögélni, mert azt remélte, választ kap e
kérdésekre. De az csak ritkán érkezett, s az ő számára, ki nem volt táltos,
sem tudósasszony, érthetetlenül és túlságosan messziről.
Gyakorta érezte úgy, hogy az élet történései rendre összevagdosták az
áhított álmokat, tönkretették a lélek útjait, ingovánnyá változtatták a
smaragdszín legelőt, és csóvát vetettek házra, erdőre.
A hangok egyre közeledtek, és Déva kancája halkan felnyerített. Aztán a
szigetecske csúcsánál megjelent két lovas. Az asszonyokat még nem vették
észre, de azt tudhatták, honnan jött a nyerítés.
Magyar öltözéket viseltek, de a föveget a nyári melegben mellőzték,
csak az alatta lévő, a fül fölött szorosra kötött kendőfélét hordták. Tegez és
kerek pajzs lógott a csatról, és a vitézek az elülső kápára támaszkodva
vizslatták a liget belsejét.
Akkor már a többiek is megérkeztek, vagy tucatnyian.
– A szomszédok, Csanád úrtól - súgta Déva. - Az egyiket megismerem.
Járt már a nagyúrnál… Az pedig ott egy papféle… Meg amaz is…
A két utóbbi férfiú csaknem olyan öltözéket viselt, mint a bajorok, de a
sodronyingjükön jókora vörös kereszt hivalkodott. Nárcisz azt felelte, nem
papok, sokkal inkább lovagok.
Küldöttek lehetnek; de hát a küszöbönálló háború előtt ily kevéssel?
Tán nem is igaz, hogy maholnap kitör?
Aztán az egyik harcos észrevette az asszonyokat, és feléjük indult.
Nárcisz elsápadt, de nem mozdult.
– Nem tisztességes szándékkal közelít - súgta Dévának. - Ha az lenne,
nem lovagolna be egy szent ligetbe… Kérlek, ne mutasd, hogy félsz! Az
efféléket az csak feltüzeli.
A férfi melléjük ért, és torz mosolyra húzta a száját, de nem nekik szólt,
hanem hátrakiáltott:
– Mocskos bálványokkal teli ez a hely, testvérek! Van itt két fekete
magyar szuka! Az öregebb a kutyának sem kellene, de a másik
szemrevaló. Zoárd! Üzenem a lovagoknak, hogy idejár éjszakázni,
dorbézolni a sátán! Rendet tehetnek, ha óhajtják, Isten dicsőségére!
Akik keresztet viseltek, lassan közelebb jöttek, majd megálltak a két
asszonnyal szemben, és körülpillantottak. A képükön önteltség ült, és még
valami, amit Déva és Nárcisz leplezetlen utálatnak, gyűlöletnek vélt. A
Zoárd nevű vékonydongájú gyereknek tűnt még, a haját is másként nyírta,
s németül tudatta a lovagokkal, mit látnak.
– Takarodjatok haza! - parancsolta a magyar. - Vissza se nézzetek,
koszos pogányok! Vagy boszorkányok lennétek, he?
Nárcisz felállt a tuskóról, és felsegítette a megkövült, félelmében
remegő Dévát.
– Gyere! - súgta. - Gondolj a magzatodra! Most még csak
figyelmeztetett, de többet nem fog. Talpra, leányom! Kapaszkodj belém!
Csak szép nyugodtan.
Amint elléptek a harcos mellett, az kibújtatta lábát a kengyelvasból, és
belerúgott Nárciszba. A nemezcsizma az oldalán, a bordái között találta, és
az asszony a fájdalomtól sápadtan megtántorodott, de még csak meg sem
fordult.
– Ne törődj vele, Déva! Emeld a lábad! Igyekezz, míg meg nem
gondolják magukat!
Úgy érezték, ilyen lassan még sosem vánszorgott az idő. A szégyen
égette bensőjüket, amint a patak partján egymásba kapaszkodva
botorkáltak. Még csak meg sem próbálhatták megvédelmezni a szent
ligetet, az ősök emlékeinek és lelkeinek lakóhelyét.
A szív csúcsához érve, ahol ismét egyesült a két patakmeder,
visszafordultak.
A festett keresztet viselő bajorok a nyeregből le sem szállva, kardjukkal
törték össze, borogatták fel a szobrok elé kitett szilkéket, tálakat, míg a
magyar és a Zoárd nevű a bálványokat a fákhoz csapdosták, a
maradványaikat pedig messzire hajították.
A magyar vitéz az asszonyok után üvöltött, miközben a kezével
félreérthetetlen mozdulatot tett:
– Hé! Feketék! Hamarost jövünk! Aztán… megfürödjetek, halljátok? A
koszos, büdös némbert ki nem álljuk!

***
– Várjatok! Még ne! Türelem, emberek! Hadd jöjjenek közelebb! -
suttogta Babócsa vitéz a harcosainak, akik az utat vigyázva, a vízmosta,
mély szakadások partján kétfelől lapultak. - Igen magabiztosak a
nyavalyások, de majd… Várni még!
 Babócsa látott egyet, s mást az életből, és megjárta a csatamezőt. Ajtony
nagyúr egyik legjobb felderítőjének számított, aki úgy tüntetett el maga
mögött minden nyomot, hogy az üldözői a sajátjukba gabalyodtak.
Most azonban vadászként űzte a zsákmányt: Csanád és István
felderítőit. Régtől tudta, hogy az ellenséget lebecsülni súlyos hiba, nem is
tette soha. Miért ne lehetnének az ellennek ugyanolyan jó felderítői, mint
amilyen ő?
Harminc tavaszon innen járt ugyan, bár nem sokkal. Az árkot, amit
valaha talán a Tisza áradása vájt a homokos, agyagos földbe, jórészt
benőtte a gaz, és a lovak embermagas járatot tiportak bele. A tíz harcos a
leshelyen lapulva az előttük elkanyarodó utat figyelte.
Az út mögött, az ártéren túl, sárgán és lustán, hátán lehullott levelet és
sokféle uszadékot cipelve ballagott a Tisza.
Nem esett túl messze a rév, és Ajtony nagyúr parancsára a révészek
átvedlettek harcosokká, hogy az ellenséges mozgásról időben
jelenthessenek. A felderítők persze nem a réven jöttek-mentek, hanem
jobbára úsztattak, vagy följebb keltek át, a gázlón.
Az útkanyaron túl egy csenevész tölgyesben - szemben Babócsával -
még hat harcos lapult. Hogy melyik csapat hallotta meg először a
lódobogást, nem számított, de Babócsa legényeinek szíve gyorsabban
kezdett verni. A parancs szerint el kellett csípniük az ellenséges
felderítőket - de mindenekelőtt olyan foglyot kellett ejteniük, aki hajlandó
beszélni.
Minden egyéb Babócsán múlt. Az ő belátásán, harci tapasztalatán, és -
ha az ellenség előre látható gyászos esélyeit nézzük - jóindulatán.
De jóindulatból kevés akad egy háborúban.
Viharos gyorsasággal terjedtek a hírek az ellenség mozgásáról,
gyerkőcök vágtattak vele szállásról szállásra, és a fekete magyarok
szörnyülködtek, miféle pusztítást végeztek a szent ligetekben és
temetőkben Csanád portyái. Emlegették Prokuj gyula nevét is, mert híre
jött, hogy ő a király egyik alvezére, aki ráadásul rég elfelejtette, miként
viselkedett, amikor még Erdőelve uraként maga is a király ellen ágált.
De a rokoni vér azért csak nem hazudtolta meg önmagát. Prokuj szépen
beállt a sorba, és azt tette, amit a felséges úr mondott. Így élte túl ő és
családja azt a néhány nehéz esztendőt, amit félig rabként - ámde
aranykalitban ám! - a királyi udvarban kényszerült tölteni, viszonylagos,
de azért látványos mellőzöttségben. Ráadásul örökké a fejére olvasták
korábbi bűneit.
Ugyanúgy élt, akár a fiatal Vászoly, Koppány öccse. Néhányan már őt is
felelősnek tartották a bátyja lázadása miatt, és igyekeztek úton-útfélen
olyan színben feltüntetni, mint aki képtelen felülemelkedni önnön
botorságain.
Vászoly, aki a húszas évei elején járt, Nyitrában lakott (özvegy
édesanyja már vagy tíz esztendeje visszaköltözött Kijevbe), és István
királynak azt javallották a tanácsnokok, hogy lassan feleséget kell neki
keresni; elvégre herceg, és ha másra nem, a külországgal való jó
kapcsolatra a házasság megfelelő lesz - amennyiben Vászoly tartja magát
az uralkodói követelményekhez.
A legtöbb tanácsos Kijevvel és fejedelmével akart jóban lenni, hogy a
magyar földeket keletről támadás ne érhesse, mások meg a besenyőkkel,
akiknek a Kárpátok túloldalán lakó törzsei nem kímélték a magyarok keleti
gyepűjét.
Kijev azonban irdatlanul messzire esett, és István király a külhoni
besenyőkkel is más politikában gondolkodott. Most viszont a trónra
egészen másfajta veszedelem leselkedett, a Tisza és a Maros szögletében.
Babócsa és legényei nem láthattak bele a magas politika rejtelmes
világába: tették, amit Ajtony úr parancsolt. Meresztették hát a szemüket,
hegyezték a fülüket a leshelyen, miután az első patadobbanást, halk
lóprüszkölést meghallották.
Ám az idegen felderítőket sem a konyhai fazék mellett okították a
mesterségre. Óvatosan közeledtek, meg-megállva, figyelve és hallgatózva,
ezért Babócsa embereinek folyvást nyugtatgatniuk kellett az árok mélyén
elrejtett lovaikat. Csanád harcosai - húsz főt számlált a portya - egyszerre
megálltak, és csak egyikük lovagolt előre nagy óvatosan, vagy
százlépésnyit.
Babócsa abban a pillanatban jelzett az árok mélyén a többitől fél
kőhajításnyira várakozó legénynek: indulhat.
Botosnak hívták a fiút, aki épp csak kinőtte a gyerekcsizmát, de párját
ritkította a lovastudománya. Úgy csusszant fel lova hátára, akár a párduc a
zsákmányra, szőrén ülve meg a jól nevelt, sebes futású csikót. A következő
pillanatban lova az árok pereme fölé rugaszkodott, és sebes vágtába fogott.
 Igen jól adta a rémült menekülőt, és az ellenséges vitézek azonmód
felélénkültek. Azt gondolván, hogy a legény csak egy figyelő, aki most
lóhalálában viszi a hírt a gazdájának, megindultak Botos után, akivel
szélsebesen vágtatott a pej.
Ám az üldözés csak addig tartott, míg Babócsa emberei elé nem
kerültek. Akkor pendült az ideg, és négyen-öten máris alábucskáztak a
porba.
– Kelepce! - üvöltötte az egyik királyi vitéz, és már fordultak volna, de
néhány lovat is elért a gyilkos vessző. Felbuktak, lovasuk a földön
fetrengett, márpedig a harcos ló nélkül az efféle, hirtelen nyakába szakadt
helyzetekben hosszú pillanatokig gyámoltalan.
– Le a nyeregből! - parancsolta Babócsa, ám közben négyen is egérutat
nyertek. Vágtattak vissza, egyenest a Tiszának, végig az ártéri erdő
mentén, aztán el is tűntek a szemük elől. - Nyeregből, azt mondtam! A
földre fekszik! Nem moccan!
– No lám, az egyik meg egy nyavalyás bajor! - örvendezett Ugra,
Babócsa testvére. - Remélem, enyém a kiváltság, hogy ezzel a két
kezemmel törhetem ki a nyakát…
A bajor társa már vérében fetrengett a porban, a hasát járta át a vessző,
egy másik cimborája pedig lóhalálában vágtatott a Tiszának. A menekülők
után a visszatért fickót, Botost küldte Babócsa azzal a paranccsal, hogy a
közelükbe ne menjen, de mindig tudja, hol rejtőznek. Ha meg nekimennek
a Tiszának… no, hát akkor legalább elhagyják Ajtony úr földjét.
A foglyokat egy helyre parancsolták. A sebtől kínlódó, hörgő lovakkal a
legények gyorsan végeztek, s rögvest le is szerszámozták őket, miközben
Babócsa sorra kérdezgette a foglyokat: honnan jöttek, kinek a parancsára,
mit akarnak…
Beszélt is némelyik, miközben a társaik gyűlölködő szavakat köpdöstek
feléjük.
– A bajorral mi legyen? - tudakolta Ugra. - Bátyám! Hadd küldjem a
másvilágra! Ezek rondítják össze, zúzzák széjjel a szent ligeteket,
eszeveszett buzgósággal. Nem érdemelnek kíméletet!
De Babócsa nem engedte a fölösleges gyilkolászást.
Egy legény lehajolt a hátrakötözött kezű bajorhoz, és a szemébe nézett.
Bámulta egy darabig, amaz pedig leplezetlen gyűlölettel állta a
farkasszemet.
 – Beszéled a nyelvünket? - kérdezte a legény, de a bajor nem felelt. Erre
megismételte szlávul, ám válasz ekkor sem jött. Már elfordult, amikor a
fogoly megszólalt magyarul:
– Hágd meg a szamártól való anyádat, te koszos fattyú!
A legény erre jó alaposan képen törölte, és a bajornak rögvest két foga
bánta a jókívánságot. Babócsa egyetlen intéssel elzavarta a fiatal vitézt, és
maga vette kezelésbe a foglyot.
– Eszerint mégis érted a szót. Honnan jöttetek? Csanád birtokáról?
Csepel felől? Esztergomból? Hányan vagytok még?
– Majd észreveszed - felelte amaz rekedten. Már nem is kellett
keresgélnie a magyar szavakat, oly régtől élt az országban. - Majd amikor
a fejedet karóra tűzik.
– Nyilván a keresztény isten nagyobb dicsőségére - dörmögte Babócsa. -
Értem én. A tied mellett az én Öregistenem miért nem ér ugyanannyit?
– Mert csak egy igaz isten, egyetlen igaz hit van. Minden egyéb a sátán
műve. Bennetek mind lakik egy-egy patás ördög. Azért jövünk, hogy
kihajtsuk belőletek.
– És ezért dúljátok föl a szent ligeteinket? Teszitek tönkre a
bálványokat?
– Bálványnak helye nincs az igaz hitben! Fogadalmam van rá, hogy
ahányat csak látok, összetörjem, a pokolba visszaküldjem, mert onnan
valók.
Babócsa lassan bólintott: érti ő, és nem is várt mást.
– Nem öllek meg. Látom, nem te vagy itt a vezér, csak egy Vajk király
szolgálatába szegődött császári katona. Tán még lovag se vagy. Eljöttél
ide, hogy hited szerint rendet rakj a fertőben, a sátán fekete magyarjai
között. Mert szentül hiszed, hogy nálad az igazság. No, hát én meg
elengedlek, mert így látom jónak. Nem tudom, hol keltetek át a Tiszán, de
visszaeresztelek. Egy emberem elkísér. Hanem előtte még
megszégyenítelek. - A bajor lapos pillantást vetett Babócsára. Gyilkos
kelepcét érzett a szavai mögött. A vitéz csöndes, nyugodt hangon folytatta:
- Felénk egy harcost annál nagyobb szégyen nem érhet, mint hogyha
megfosztják a fegyvereitől és a lovától. Talán nálatok is így lehet. S hogy
ne nézz zsiványnak, még az se érdekel, van-e pénzed. Nyilván van. Nem
kérdezem, hogyan szerezted, maradjon a tied, és imádkozz az istenedhez,
hogy velem még egyszer össze ne találkozz. Te emlegetted a fejeket a
karón, én csak megismétlem. Úgy vigyázz, ha a harctéren összekerülünk,
az Öregistenre mondom, az lesz az utolsó napod!
Babócsa felpillantott az égre. Keselyűk kerengtek a magasban, s oly
kicsinek tetszettek, akár a fecskék, ám néhány máris lejjebb ereszkedett.
– Nem temetünk! - adta ki a parancsot. - Karcsa és Tomor! A hullákat az
árokba! Összeszeditek a fegyvereket, az értéket! A többi a dögevőké. Bia,
gyere ide! Feladatot kapsz!
Bia volt a legidősebb a fekete magyar portyában. Már a fiai is hadba
vonultak, de azt állította, neki sincs még elege a verekedésből. Hasznát
vették, mert úgy eligazodott Ajtony uruszágának legeldugottabb
szegletében is, mint senki más. Babócsa parancsát magától értetődőnek
tartotta.
– Elkíséred ezt a bajort a Tiszához, Bia bátya! A lova mögött futtatod
pányván! Aztán a parton eloldod a kezét, átadod neki a lovat, és hagyod,
hadd úsztasson át. - A bajorhoz lépett, és így szólt hozzá: - Visszamész, és
megmondod, hogy nem vagyunk vadak. Ajtony nagyúr meg azt üzeni.
Vajk király helyében kétszer is meggondolná, hogy támadjon-e. Mert ő
megvédi azt, ami az övé, és a fekete magyarok földje sosem lesz szabad
préda.
A bajor nem szólt, csak kiköpött, majd feltápászkodott, és imbolyogva
szaladni kezdett a lovak mögött. Bia ugyan nem akarta, hogy kiköpje a
tüdejét, de kímélni sem szándékozott.
Az idős magyar vitéz egy őzek által kijárt váltóra fordult, és nem
érdekelte, hogy a tüskés iszalag a bajor csizmájába, öltözékébe
akaszkodik. Vonszolta egészen a folyópartig, majd leszállt, hogy átvágja a
pányvagúzst a bajor csuklóin. Közben morgolódott.
– Minek köll nektek összetörni, elpusztítani a ligeteinket? Valóban azt
hiszitek, hogy ott lakik az ördög? Meggárgyult a fejetek?
– Mert ott is lakik. A sátán dorbézol ott minden éjjelen. Többen látták
ilyen helyeken, egyszer magam is… - felelte magabiztosan a bajor.
Bia hümmögött.
– Magad is láttad, te ökör… Tényleg azt fogadtad, hogy pusztítod a mi
ősi hitünket? Elmondták neked, milyen régi az? El sem tudod képzelni…
A bajornak erről fogalma se lehetett, de gyaníthatóan egész életében
nem érdekelte, mit vél istenről a magyar. Csak azt hallotta, hogy ezek az
emberek pogányok, és neki ennyi bőven elég volt. Bia azt kérdezte:
 – És ha az esküvésedet nem teljesíted?
– Akkor Isten megbüntet. Nem jutok a mennyek országába, ez a föld
meg a sátáné lesz - felelte meggyőződéssel a bajor.
– Hát ennyire utáltok minket? Mi nem utáljuk azt, aki szépszerént jön…
– Isten ellenségeinek pusztán a gyűlöletünk nem elég büntetés! Boldog
vagyok, hogy már annyi koszos helyen rendet rakhattam. Krisztus akarata
szerint.
Bia a fejét csóválta.
– Pontosabban szólva gyilkolhattál kedvedre, az istened dicsőségére.
– A megváltó Krisztus hitének védelmében az ördög pusztítása minden
eszközt megenged.
– Büszke lehetsz rá, te bajor, hogy a fene rágja meg a májad! Alaposan
átformálta a fejedet a hited. Miért nem őt imádod inkább most is, ahelyett
hogy nálunk kóricálsz? Mondd csak, jártál már Marosvárnál?
– Ott is elvégeztem, amit kellett - felelte büszkén amaz. - No, szedd már
le ezt a kötelet! Erre van parancsod, nem?
Bia mintha meg sem hallotta volna.
– Marosvár körül minden szent helyet feldúltatok. Megdicsér érte az
istened, ugye, bajor? Hát nekem meg baj, mert az egyik ligetben négy
családtagomnak is állítottunk bálványt. Mondd csak, mit is tesztek
azokkal, akik megcsúfolják a hitet?
A bajor már sejtette, mire akar kilyukadni Bia. Rámeredt, aztán
elrántotta a kezét a kés útjából, ami éppen átmetszeni készült a pányvát, s
hátrált egy lépést.
– Igazad is van - dörmögte látszólag egykedvűen Bia. - Minek
átmetszeni ezt a gúzst? Jól jön az még.
Ahogy a kobra csap le, oly sebesen szúrta hasba a bajort. Amaz
felordított, megtántorodott, aztán térdre esett, és az avarba görnyedt.
Bia többet egy szót sem szólt hozzá. A szablya kiröppent hüvelyéből, és
a következő pillanatban a bajor feje a csalitba gurult.
A Tisza másfél öl mélyen, az agyagos szakadáson túl ballagott, és a
súlyos test nagyot loccsant, miután Bia a partra vonszolta és a vízbe
hengerítette. Utánahajította a fejet is.
– A nagyapám, az apám, a fiam és az asszonyom most már
megnyugodhatnak - mormogta. - Igazságot kaptak. Szolgáld őket a Másik
Világban, te disznó! - Aztán rácsapott a bajor ló farára. - Hejjj! Indulj,
nincs szükségem rád!
A mén megugrott, és bevágtatott az ártéri erdőbe.

***
Marosvár bereteszelt kapuzata előtt felbődült a tülök.
– Nyissátok meg! Jelentés a nagyúrnak! - kiáltotta az őrségnek Babócsa,
mikor a foglyokkal sötétedés után visszatértek. - Nézzétek, miféle
madárkákat hoztunk!
Az összekötött kezű foglyokat lerángatták a lovakról, és sebtében
pányvát hurkoltak a nyakukra, azzal vonták őket egy csokorba. Aztán egy
mély verembe kerültek, amit felülről rács fedett.
Babócsa Ajtony nagyúrhoz indult.
– Megtudtam, hol támad a királyi sereg - jelentette. - És azt is, kik
vezetik.
Ajtony összefont karral állt Babócsa előtt, és vizslató tekintettel nézte a
tisztet. Figyelmét nem kerülte el a vérmaszatos ing, a sáros csizma, s a
jobbágy képén, homlokának ráncaiban megült, izzadsággal kevert por.
– Csanád szomszéd? - kérdezte. - Nyilván ő a fővezér.
– És az erdőelvi gyula a másik - felelte a tiszt. - Ha a foglyok nem
hazudnak, a gyula vezetné a sereget, már akkor, ha Vajk király megbízna
benne.
– Úgy - mondta a nagyúr, és megdörzsölte az állát. - És vajon miért nem
bízik Prokujban?
– Lebeszélték róla, hogy őt tegye meg fővezérnek. Az udvarbéli
előkelők, a bajor lovagok… De jön a gyula is, Csepelnél gyülekezik a
hada. A két fia is vele tart. Csanád lentebb készül átkelni a Tiszán, így
akarnak fogóba csípni bennünket.
– Az erejük mekkora?
– Ha hihetünk ezeknek a mocskoknak - bökött a verem felé Babócsa -
inkább nagyobb, semmint kisebb a számuk annál a seregnél, amelyik
tizenegy esztendeje Koppányt leverte. És a gyula, azt beszélik, még
alvezérként is nagyon bizonyítani akar.
– Azt meghiszem - mondta gúnyosan Ajtony. - Hm… Két királyi rokon,
ő és Csanád. Nehezen férnek meg egy akolban, békében pediglen sehogy.
Versengenek a királyi kegyért. No, majd meglátjuk.
– Nagyúr - folytatta Babócsa - Csanád célja az, hogy az erősebb
sereggel legyűrjön, vagy legalább jócskán megrendítsen minket. A gyula
Marosvárt akarja.
– Gondolom, a fejemmel együtt - mondta széles mosollyal Ajtony. -
Hogy áll a királyi sereg nehézlovasság dolgában?
Babócsa erre nem tudta a pontos választ, de szinte ugyanekkor újabb
tülök bődült, nyílt a kapu, és bevágtattak a Tisza nyugati oldalán portyázó
felderítők. A tisztjük futtában szökött nyeregből, és tisztelgett Ajtony előtt,
aki megismételte az iménti kérdést.
– Van nehézlovasság. Mindkét seregrésznél jelentős egység vonul. A
király, úgy hírlik, győzelem esetére komoly adományt ígért a lovagoknak.
– Miután már elég fekete magyar vért kiontottak Vajk dicsőségére -
morogta Ajtony. - Vannak olyan erősek, mint mi?
– Ha szemtől szemben kell fölállni, akkor erősebbek, uram. Közelről
láttuk őket, nyelvet is fogtunk. Igaz, az úton elhalálozott. Meg akart
szökni, és… Az egyik fiatal íjászom a combját célozta, de a hátát találta…
A királyi hadak föltápláltak, harckészek, és jók a fegyvereik. A lovaik
egészségesek, és tartalék ménesből is láttunk vagy hatot. Somogyiak is
akadnak szép számmal, és a Duna nyugati feléről már most négy had
közeledik. A gyalogság csupa pajzsos, kopjás, sodronyinges egység,
íjászokkal megerősítve. Holnap megkezdik az átkelést a Tiszán.
Ajtony nagyúr azonnal összehívatta a tanácsot. Kaplony fővezér
parancsnoksága alatt a fekete magyar hadak zöme, két seregrészre bontva,
még aznap megindult, hogy lezárja a Tisza átkelőit.
Marosvárt és környékét a maradéknak kellett vigyázni.

***
– Ígérd meg, hogy ügyelsz a fiunkra! - súgta akadozó hangon, könnyben
úszó arccal Nárcisz, mikor Tömörddel és Mátéval hajnalban lóra kaptunk,
hogy Kaplony parancsa szerint elfoglaljuk a helyünket a Maros északi és
déli oldalán. Már sejtettük, hogy a nagyobb csatát a délnyugat felől érkező
sereggel kell megvívnunk, melyet Csanád vezetett.
Persze nem mondhattam meg Nárcisznak, hogy fogalmam sincs, hol fog
majd harcolni Tömörd, akire Kaplony épp az előző napon bízott egy
általam kiképzett századot. Indulhat Csanád, de a gyula serege ellen is, és
az utolsó pillanatban is változhat az elgondolás.
– Vigyázok a fiunkra, lelkem - feleltem, és magamhoz öleltem, majd a
szürke hajnali derengésben sorra elköszöntem a rokonaimtól.
Ott állt mindenki. Anyám, Déva, Csilár és Öte, aztán Máté asszonya,
Hajnal, akinek tízesztendős leánykája, Kecse a szemét törölgette. Csilár
három felnőtt fia - Erős, Büke és Keve - Ajtony úr seregének magvát
gyarapította.
Dimitri és Csente még Marosvárban tartózkodtak, de már ők is
készülődtek, mert a parancs szerint a görög papoknak el kellett hagyniuk
az erősséget. Csente két nevelt fia szintúgy a hadakkal tartott.
Bolda nővérem két fia már napokkal korábban a Tisza felé vágtatott a
felderítő portyával, Mike pedig egy másikat vezetett, át a Maroson, az
északról közeledő Prokuj elébe.
Szétszakadt a családunk, ez aggasztott leginkább.
Ismerve egy belháború borzalmait, nem tudhattuk, mikor látjuk viszont
szeretteinket… ha egyáltalán viszontlátjuk. Erről azonban senki nem
beszélt, és magunkba temettük a legrémesebb gondolatokat.
Ajtony úr a Marostól távolabb, a délnek eső, gyérebben lakott területen
akart megütközni az ellennel, hogy ne tegye ki veszedelemnek az
asszonyokat és a gyermekeket.
A vezeték lovakra málháztuk a tartalék fegyvereket, aztán kivágtattunk
a szállásról. A nemzetségi, bőségi hadak napok óta a kijelölt táborhelyeken
gyülekeztek, és a száznagyok kemény fegyelmet tartottak.
Ahogy Marosvárba értünk, a nagyúr azonnal hívatott. Harci öltözéket
húzott, szablyát kötött, és fényes ezüstsisakot tartott a kezében.
– Karád ezrednagy! Külön parancsot kapsz. Tiéd az északi partra átvont
tartalék. Azonnal ellenséges területre indulsz, lezárod a Maros torkolatától
északra eső tiszai gázlókat, legalább egy jári-föld hosszan, és
parancsnokságod alá vonod a révészeket!
– Mit kívánsz, nagyúr? Három századdal nem állíthatom meg a gyula
seregét…
– De lassíthatod a nyavalyást - felelte. - Hátráltasd őket, ahol csak bírod!
Ne feledd, hogy mindenről tudni akarok!
Máris indultam a három századhoz. Én tanítottam ki a legényeket,
ismertem őket jól. Igen fiatal volt még valamennyi, s közülük csak alig
néhány családos, de a szemük lelkesen csillogott.
Útközben Kaplony ezrednagyba, a főparancsnokba botlottam.
– Most szabta meg a feladatomat a nagyúr. Északnak indulok. Tömörd
fiamat hova soroltad be?
– A déli sereghez. A jobbszárny középső századát vezeti - felelte. - Ne
féltsd, tudja az a kölyök, mi a dolga!
Eszerint tehát Kaplony a régi, bevált pusztai hadviselés szabályai szerint
állítja fel a déli sereget. Az erős központi egységet maga vezeti, és a
szárnyak három-három mozgékony csapatból állnak. Tudta, hogy Csanád
nehézlovasokkal is rendelkezik, és biztosra vettem, hogy máris megalkotta
a stratégiát.
Kaplony hadvezérnek született. Higgadtan tervezett és gondolkodott,
azonnal alkalmazkodott, s ha kellett, roppantul gyorsan változtatott az
eredeti terveken.
A Maros északi oldalán a három tartalék századot hat portyára
bontottam, hogy a Tisza partját minél hosszabban lezárhassuk. A legények
mögött haladtak a fegyverekkel teli gyors telegák és a tartalék lovak,
portyánként legalább ötven. A szolgák ügyeltek rájuk, s látták el őket.
Magasra hágott a lelkesedés, és senkiben meg nem fogant a gondolat, hogy
csatákat és háborút veszíthetünk.
A Tisza legfontosabb gázlójához magam vezettem a portyát, és először
átküldtem egy felderítőtizedet a másik partra. Kisvártatva lélekszakadva
vágtattak vissza. A lovak a hasig érő vízbe vetették magukat, s hatalmas
robajjal, fröcsköléssel keltek át a folyón.
Néhány ifjoncnak parancsba adtam: a ló mögé kössenek kivágott,
csenevész, lombos fákat, bokrokat, és vágtassanak vissza fél mérföldet
Marosvárnak. Verjenek minél nagyobb port, hadd vélje az átkelni készülő
ellen, hogy Ajtony úr elővédje menekül. Ha szerencsénk van, el is hiszik,
hogy ezen a parton nem áll lesben rejtőző had.
Az ártéri erdő legmagasabb fájára felküldtem egy madárcsontú fickót,
aki olyan biztonsággal kapaszkodott az ágakon, akár a mókus. Amint
fölért, rögvest lekiabált, hogy jókora porfelhő kerekedett a marosvári
kalmárúton.
– Telegás! A láncokat! - parancsoltam, és amaz máris intézkedett.
A láncok egyik végét a gázló innenső oldalán a legerősebb fatörzsekhez
kötöttük, aztán a vízparton keresztben átvezettük a gázlóról felfutó
emelkedőn, és elrejtettük a sáros vízszegélyben. Két sor láncot húztunk.
Az alsó, úgy számoltam, a megfeszítés után a lovak térdéig, a második a
szügyükig ér. Túlsó végüket az ártéri erdőbe vezettük.
– Jönnek már! - morogta a helyettesem, egy kabar száznagy, és a Tisza
nyugati oldalán, magasan, a leszakadt partfal tetején megjelent három
királyi felderítő.
Az íjászaim elrejtőztek a faderekak, bokrok mögött, és pisszenés se
hallatszott. Vagy százhúsz lépés széles lehetett itt a folyó, és igen lustán
ballagott. Az ellenséges felderítő az enyémek iménti, túlparti nyomait
vizslatta, majd óvatosan a Tiszába ereszkedett, aztán kivárt, és lassan
megindult felénk a gázlón; a lova magasra emelgette mellső patáit.
Közben meg-megállt, hallgatózott, figyelte az ártér szélén lépegető
szürke gémet, s mivel a madár nyugodtnak tűnt, újfent elindult. A társai is
követték, ám akkor a túloldalon újabb királyi fegyveres jobbágyok tűntek
fel, vagy húszan.
Lapultunk a bokrok alatt, akár a nyulak. A lovakra, innen kőhajításnyira,
szolgalegények vigyáztak. A fiatal harcosok idegesen babrálták a felajzott
íj csontlemezét.
Az első harcos kilábolt a Tiszából, és felkaptatott az emelkedőn. Hál’
istennek a patanyomokat figyelte, s nem vette észre a sáros víz mélyére
rejtett láncokat, amelyek fölött a lova szépen átlépdelt. Aztán odafönt a
magas parton elügetett egy keveset jobbra, majd balra, aztán éleset
füttyentett.
A Tisza másik oldalán egy tiszt a kezét emelte: tudomásul vette, hogy a
gázló környéke veszélytelen.
A felderítő, óvatos fickó lévén, gondterhelt képet vágott, mert valamit
mégsem talált teljesen rendjén, de akkor már elindult a többi is a
túloldalról. Amint az elsők a vízbe ereszkedtek, a paták távoli robaja
erősödött, és odaát a partoldalon egyre több idegen harcos jelent meg.
A fövegük szerint nyitraiak és dunántúliak voltak. Könnyű, pusztai
fegyverzetet viseltek, amiből arra következtettem, hogy valószínűleg a
nagyobb seregrészek átkelését hivatottak biztosítani.
A helyettesemhez fordultam, aki ott lapult mellettem:
– Kapjátok el az első hármat odafönt! Csöndben, feltűnés nélkül. Aztán
Kajdocs húsz legénnyel állja el az utat! Aki fölér, nyilat neki! Ha
meghalljátok a sípot, azonnal vissza az erdőig!
 Az átkelő harcosok akkora fröcskölést csaptak, mintha egy teljes
bivalycsorda fürdőzne a Tiszában.
A lánc másik végét markoló legényekre pillantottam, ők meg engem
lestek: várták a jelet. Amikor az első lovasok kikapaszkodtak, azokat még
áteresztettük, de amikor már tízesével kaptattak ki a vízből, felemeltem a
karom.
A tagbaszakadt legények nekiveselkedtek. A víz mélyéből felcsapott a
két sor lánc, és az érkező lovak ijedtükben nyerítve hátrahőköltek.
– Nyilat nekik! - visította a sípjel, és pendült az ideg.
Akkora zűrzavar támadt, hogy magam is elcsodálkoztam. Az idegenek
üvöltöztek, egyesek máris visszafordultak a Tiszának, mások pedig
megpróbáltak a láncok között átbújni lovastul, aminek az lett a vége, hogy
a jószág elbotlott, a sárban elcsúszott, és maga alá temette lovasát.
A nyílvesszők meg egyre csak szisszentek, az elevenbe futottak,
miközben a túlsó part tetején már ott gyülekeztek Prokuj katonái.
Néhány megpróbált a part mentén, az ártéri erdő takarásában egérutat
nyerni, hogy majd odébb kikapaszkodjék. De a gázló nem véletlenül ott
alakult ki, ahol: a Tisza másutt teljességgel kiszámíthatatlan volt, és a ló,
ha addig hasig gázolt, a következő lépésnél már elmerült egy gödörben, és
átcsapott felette a folyó. Akik a láncokat megkerülve próbálkoztak, azokat
az embereim könyörtelenül levadászták.
Üvöltöttek, jajgattak, nyögtek és hörögtek a sebesültek, a lovak
nyerítettek félelmükben, mire a túloldalon újabb katonák ereszkedtek a
vízbe, emezek megsegítésére.
– Nyeregbe, emberek! - parancsoltam. - Tovább nem tarthatjuk a gázlót!
Épp az egységemet rendeztem az erdőben, amikor megérkezett a
futárom.
– Ezrednagy! Északról erős had közeledik! Fertályra lehetnek a
felderítőik!
Összekaptam az embereimet, és lesbe álltunk a Marosvárra vezető út
mentén, az erdőfoltokban, a rég kiszáradt holtágak árkaiban. Régtől tudták
a pusztai harcosok, hogy leginkább a folytonos zaklatás van hatással a
vonuló ellenségre.
A tudat, hogy bármikor megtalálhatja egy lesből kilőtt nyílvessző, hogy
nem hajthatja sehol álomra a fejét, mert nyílzápor sötétítheti el az eget, s a
következő pillanatban legázolhatják a lovak, képtelenné teszi a harcost az
igazi pihenésre.
A gyula seregének felderítőivel és kisebb egységeivel azon a napon
sokszor összecsaptunk. Dolgoztak az íjak, de nem engedtem a fiatal
vitézeknek, hogy lándzsát, szablyát, fokost ragadva az ellenségre dűljenek.
Arra számítottam, hogy másnapra a gyula biztosan rendezi sorait, s akkor
igazán szükség lesz virtusra.
Éjszakára hevenyészett tábort vertünk, de a csapatomnak mindig csak
egy hányada alhatott. Hajnalban végigjártam a táborhelyeket. A harcosokat
megosztva három különböző erdőfoltban éjszakáztunk, csak a futárok
rótták az utat folyvást Marosvár és köztünk. A gyula hadai is tábort vertek:
éjjel nem mertek vonulni.
Néhány sebesülttel személyesen beszéltem, s igyekeztem lelket önteni
beléjük. Csupán egy legényt vesztettünk el, akivel felfordult a telega, és
alászorulva a nyakát szegte.
Hajnalban a keleti égboltot kémleltem: tudni akartam. Nap Apa milyen
ruhát ölt, mert ha bíborban kel, véres nap elé nézünk. A királyi had öt
esztendeje a puszta jelenlétével megroppantotta az erdőelvi gyula gerincét,
de a miénket nem fogja, így esküdtünk.
Figyeltem az eget, de csak szürkén derengett keleten, és a fák ágain
keselyűk ültek. Ők már tudták, mi következik.
Amikor pirkadatkor az utolsó futárt is elindítottam Marosvárba, félúton
találkozott az onnan jövővel. A nagyúr már nem tartózkodik az
erősségben, így szólt a hír: délnyugatnak indult, a Csanáddal összecsapni
készülő sereghez.
Ha magam is átkelek a folyón a tartalékkal, kedvező helyzetbe kerülök a
Maros déli oldalán. De vajon képes leszek-e rá, hogy ennyi fiatal harcossal
tartsam a partot, vagy átverekszi magát az ellenség, körbezárja Marosvárt,
és az erősség elveszik?
A királyi sereg északi szárnyával háromszáz ifjonc élén össze nem
csaphatok, mert maga alá gyűr.
Miközben lázasan latolgattam a lehetőségeket, kósza gondolat villant a
fejemben: Ajtony nagyúr azért hagyja el az erősséget, mert a maga
választotta síkon akar megmérkőzni a királyiakkal. Márpedig ha így van,
akkor biztos lehet a dolgában.
 Azonmód elkergettem magamtól minden baljós képet, mert aki eleve
vereségre gondolva áll ki az ellenség elé, az nem is győzhet.
Végignéztem a legényeken, és láttam a szemükben a bizalmat:
nyugalom, majd Karád ezrednagy megmondja, mit kell tenni.
Hogy rövidesen a halálba küldöm-e őket, vagy megmutatom nekik,
milyen az igazi virtus, az egyedül csak rajtam múlt.
Egy futárt indítottam a szállásomra, hogy tudjam, megvan mindenki. De
a legény már nem talált ott mást, csak három nyomorék öregembert a
feleségével, meg néhány kóbor kutyát és macskát.
Az öregek megüzenték, hogy a nagyúr parancsára minden Marosvárhoz
közeli s az ellenség útjába eső szállás sebesen elvonult keletnek, azzal a
2
szándékkal, hogy bevegye magát a Harangod folyó lápvidékének
rejtekébe.

***
A felderítők az előző napon jelezték, hogy Csanád délről támadó serege
átlépte a Tiszát. Átverekedték magukat a gázlókon és réveken, a révészeket
pedig vagy megölték, vagy a maguk szolgálatába állították. Ajtony
előreküldött csapatrészei egy darabig ellenálltak, de aztán hátrálni
kényszerültek.
A teljes átkelést nem akadályozhatták meg, így a pillanatnyi
legfontosabb teendő az élet megóvása lett.
– A katonáinkban forr a tettvágy, a nyugatiak pedig egyenest busás
zsákmányra számítanak - tudatta Csanáddal az egyik alvezére. - Másfél
jári-föld ide gyalogszerrel a lázadók tábora, ezt a hírt hozták a felderítők.
Nyeregben, szekereken nem kell fél nap sem odáig…
– Ma vonulunk, holnap pedig támadunk - döntött Csanád. - Ajtony
mozogni fog, nem hagyja annyiban, tehát napszállta után még jobban
ügyeljetek! A te felelősséged, hogy a felderítő portyák szétterüljenek, akár
a legyező, és bárhonnan támadna Ajtony, azt időben jelezzék. Gyorsak az
átkozott pogányok. Csupa könnyűlovas…
– Ráadásul ők vannak itthon - fűzte hozzá a tiszt.
Éjszaka néhány királyi seregrészt támadás ért. Csanád úgy érezte, egy
száz esztendővel előbbi korba csöppent. A pusztai harcmodorra oly
jellemző hadicselek Ajtony csapatainál még most sem merültek feledésbe,
és ez igencsak nyugtalanította.
Ha a tartományúr mindegyik tisztje olyan kiváló és felkészült, mint
Karád vagy Kaplony, akkor nem lehet elég óvatos, gondolta Csanád. Éjjel-
nappal bárhol megjelenhetnek, tőrbe csalhatják a felderítőket, és ott
kényszeríthetik ki a csatát, ahol nekik tetszik.
Csanád az éjszaka folyamán végigjárta az egységeit, s csak hajnalban,
indulás előtt pihent egy keveset. A hír, hogy a gyula serege még mindig
nem kelt át a Maroson, mert annak déli oldalán lezártak minden gázlót és
révet Ajtony hátrahagyott harcosai, csak fokozta nyugtalanságát.
Pirkadat előtt parancsot adott az indulásra. A lovasok gyorsan haladtak
előre a ligetes síkon; a felderítők kijelölték az utat, biztosítva a folyók,
patakok gázlóit, és megpróbálták kitudni Ajtony csapatainak hollétét.
A pajzsos, lándzsás gyalogokat szekereken, telegákon szállították, és a
királyi sereg viszonylag gyorsan haladhatott kelet-északkeletnek. Egyre
jobban megközelítették a Marost, hogy Prokuj hadaival mielébb
egyesüljenek.
Egy Kökényér nevű helyen - ahonnan már nem volt túl messze a Maros
- lélekszakadva vágtatott Csanádhoz a felderítők tisztje.
– Uram! Uram! Iramodásra van csak az ellen! Kaplony lobogóját láttam,
és mindjárt a nyakunkra hágnak!
Csanád felhördült. A folyócska, amelyen imént némi üggyel-bajjal
átkeltek, most, immár a hátuk mögött, veszélyes akadályt jelentett. Ám
mire ezt átgondolta, máris érkezett a következő felderítő.
– Hadvezér! A hátunk mögött is ott vannak már, a túlparton! Délről
közelítenek, akár a szélvész! Bekerítenek!
Csanádnak alig maradt ideje, hogy az új hadrendet kimódolja és
felállítsa. A nehézlovasságot középre rendezte, eléjük felsorakoztatta a
gyalogságot, a szárnyakra pedig magyar és besenyő, káliz és kabar
könnyűlovasságot parancsolt.
Ám tartalékának a fele még mindig a folyócskán túl várakozott…
És ekkor a túlpartról recsegés-ropogás hallatszott, meg üvöltés, amelyet
azonban elnyomott a tartalékot lerohanó ellenséges harcosok ádáz
csatakiáltása.
– Uram! A jobbszárnyon túl fölállt Ajtony vezér serege! - jelentette a
vágtatva, csatakosan érkező újabb felderítő. A ló szügyére zöldes hab
csordult, a harcost és a mént vastagon lepte a por és a sár. - Lehetnek úgy
kétezren… de tartok tőle, hogy a szárnyakat csak azért nem láttuk, mert
máris bekerítésre indultak, vagy a közelben rejtőznek.
A nap lassan az ég tetejére kapaszkodott. Nyáridőn nem éppen ez a
legjobb napszak a csatára; ráadásul Csanád hevenyészve felállított
seregének még kanyarodnia is kellett, hogy szembefordulhasson
Ajtonnyal, miközben nem tudhatta, hogy nem éppen ezzel teszi-e ki
pusztulásnak a védtelen szárnyakat.
Fordulás után a nap pontosan a királyi harcosok szemébe tűzött. A
nehézfegyverzetű bajor lovagok türelmetlenül követelték, hogy Csanád
máris vezessen rohamot. Szinte fürödtek az izzadságban, s gyakorta
emelgették a tömlőt.
Támadnának - de merre? Az ellenség még mindig láthatatlan.
Csanád megfontoltabbnak bizonyult a bajor lovagoknál. Lassan
előrevonta a balszárnyat, és az egységek nagy ívet írtak le, miközben a
középütt lévő pajzsos gyalogok és a nehézlovasok a csatatér minősége
miatt berzenkedtek.
– Rohadt por és homok! Bokáig, csüdig süppedünk! Pokoli ország!
– Jobb lenne sárban? - mordult egy magyar tiszt a bajor lovagokra. -
Mutassátok meg, hogy mit tudtok, ne csak a pofátok járjon!
Ám ő is aggodalmas képpel fordult a távoli, enyhe dombhajlat felé,
amely mögött Ajtony egységei voltak: tudta, hogy ha a dombtetőről
meglódulnak, a lejtő is őket fogja segíteni. Azt pedig megtapasztalta már,
mekkora pusztításra képes a vágtában kilőtt nyílfelhő, mert e harcmódot ő
is gyakorolta elégszer.
Csanád ispán íjászai a gyalogok mellett kétoldalt előrerohantak, és
felkészültek. A vezér azonban cselhez folyamodott: elküldte a lobogóját a
balszárnyra, mintha onnan irányítana. Egy valamirevaló ellenfél mindig a
hadvezért kutatja, hogy párbajra hívhassa.
De Ajtony nem tesz ilyent. Túl idős és fáradt már az efféle férfias
megmérettetéshez, így vélte a jóval fiatalabb Csanád.
A balszárny a parancsára várt. A lobogókat felemelték, a lovak
türelmetlenül kapálták a port, amelyben alig arasznyi fű nőtt, az is csak
foltokban.
– Előre! Kétszáz lépést! - harsant a parancs, és az egységek
megmozdultak. Csanád jól tudta, hogy a nap heve már eddig is sokat kivett
a gyalogok erejéből.
Mozgott, kavargott a sereg, s a felette keringő madárnép meg a fák
legfelső ágain üldögélő ölyvek a fejüket forgatva szemlélték, miként
araszolnak egyre előbbre a sorok. A bajor lovagok helyeslőn morogtak: jó
lesz úgy, ha a fővezér a domb gerincén állítja fel az erőt.
De még a dombhát lábáig se értek, amikor a számtalan posvány
kerülgetése miatt jócskán lemaradt jobbszárnyat fergeteges támadás érte:
Ajtony könnyűlovasai a folyócska mellékén, a dombot megkerülve, több
oszlopban előretörtek, majd a síkra érve villámgyorsan szétbontakoztak, és
nyílzáporral árasztották el a besenyő lovasságot.
Csanád ekkor elkövette aznapi legnagyobb hibáját: parancsot adott a
középhadnak, hogy forduljon a támadók ellen.
A gyalogosok engedelmeskedtek, a jobbszárnyuk lecövekelt, míg a
másik oldal körívben előre igyekezett, s követte jó néhány nehézlovas is…
Ám abban a minutumban lovasok százai jelentek meg a domb gerincén,
és szélsebes vágtában zúdultak a gyalogosok oldalának meg a pár tizednyi
nehézlovasságnak.
– Bajorok! Előre! Kopját szegezz! - vonította a tülök, és a vértes
lovasság mozgásba lendült.
Jégverésként kopogott a nyíl a vékony vaslemezekkel erősített
bőrvérten, mert Ajtony könnyűlovassága számolatlanul eresztette magasba
a vesszőket. Aztán máris fordultak, vissza a dombnak.
De Csanád seregrészei még mindig nem foglalták el a helyüket, és
Ajtony éppen erre számított. Eddig rejtőzködő lovassága is meglódult, és
bekerítette az ellenséges egységet.
A királyt szolgáló besenyők és kálizok tudták, mit kell tenniük. Ők
rendezték a leggyorsabban a soraikat, s nem hagyták, hogy elvágják őket a
hadrendtől. Vágtában indultak a rohamozó fekete magyarok egységeinek,
de rögtön támadást kapott az oldaluk.
– A lovakat lövik! - süvöltötte egy besenyő száznagy. - Vissza, emberek!
Visszaaaa!
Valóban a lovakra céloztak a fekete magyarok. Egyre több jószág
vágódott el, kétségbeesetten nyerítve és hörögve. Amelyik felbukott,
annak lovasa csak azzal törődött, hogy át ne gázoljanak rajta.
Csanád nem hitte, hogy ily hamar fölébe kerekednek a fekete magyarok.
 A sebesültek jajgattak és káromkodtak, s számos halott hevert a
felbomlott sorok között. A gazdátlan lovak szerteszét rohantak, s néhány
közülük ösztönösen biztonságot keresve a fekete magyarokat követte,
mereven előrenyújtott nyakkal, rémült szemmel, miközben az oldalát
csapkodta a kengyelvas.
Csanád gyalogjait erősen megtépázta a gyilkos roham, ráadásul az
egységei összekeveredtek.
– Hátra! Hátraaa! Visszavonulunk!
De csak a folyó felé lehetett, így előbb azon kellett átverekedni
magukat; közben sokan odavesztek, s a vízen számos hulla sodródott.
Csanád a túlparton összeszedte az egységeit, miközben minden erejével
próbálta a tartalékát szétziláló fekete magyarokat távol tartani, majd
sebesen hátrálni kezdett.
Senki nem állíthatta, hogy Doboka fia Csanád rossz hadvezér lenne.
Menet közben rendezte a sorokat, és igyekezett megállapítani a
veszteséget, felmérni a károkat; már az járt a fejében, hogy mekkora erővel
támadjon vissza.
Mert az meg sem fordult benne, hogy veszíthet.
A felderítői még késő este is folyvást arról jelentettek, hogy Ajtony
hadai nem tágítanak, s az üldözők egyre közelebb érnek; így aztán ő sem
üthetett tábort.
Egész éjjel vonult, mígnem néhány folyócskán átkelve hajnalban
megállapodott. Aztán elküldte a Maroshoz legjobb felderítőjét, azzal a
paranccsal, hogy Prokuj gyula, ha eddig nem tette, haladéktalanul keljen át
a déli oldalra, és Marosvár magasságából vonuljon a Harangod vizének.
Haditanácsot tartott, miközben úgy érezte, ez élete legnehezebb napja és
éjszakája. A tisztek és a vérmes lovagok magyarázatra vártak a csúfos
kudarc okáról.
Csanád táborában a holtfáradt, csüggedt katonák delíriumos álomba
merültek. Csak a felderítőket nem engedte a hadvezér pihenni, ők
szétszóródtak a vidéken, de mostantól más feladatot is kaptak a portyák.
Ha szállásra leltek, azt kíméletlenül fel kellett perzselniük. Majd
fölépítik a csata után a hódoltatott, megbüntetett fekete magyarok.

***
 Ajtony - miután Csanád hadai megfutottak, ő pedig a fősereggel
délkeletnek tartva biztonságos távolságra vonult - magához rendelte
Dimitrit. Szükségesnek találta a tanácsait s jelenlétét a hadaknál.
– Fontos feladatot bízok rád, görög. Nem tudni, merre mozognak majd a
hadak, de egy biztos: a mocsárvidéket egy épeszű vezér kerüli.
Az asszonyok, öregek és gyermekek biztonságban vannak a Harangod
lápvidékén. Remélem, nem kell túl sokáig ott rejtőzniük, s ahogy látom,
Vajk király serege mégsem csupa győzhetetlenekből áll.
A tény, hogy megfutamították Csanád seregét, s számos királyi harcos
otthagyta a fogát, a fekete magyarokat büszkeséggel és lelkesedéssel
töltötte el. Nem mindenki érezte át ennek a fonákját úgy, mint Dimitri és
néhány józanul gondolkodó.
Mert egy belháborúban soha senki ne keressen örömet, de dicsőséget se.
A saját vér ontását csakis a megátalkodott nevezheti dicső tettnek.
Csanád a Kökény-éren túl vert tábort, közelebb a Tiszához, ezt a hírt
hozták a felderítők. Kaplony rá akarta venni Ajtonyt, hogy addig űzzék
Csanádot, míg bele nem fojtják a Tiszába. De ügyelni kellett a Maros felől
közeledő Prokujra is, és erőiket nem forgácsolhatták szét.
Ajtony később Dimitrit Kaplony sátrába küldte, aki pontosan
megszabta, mi lesz a feladata. Odabent álldogált már egy öregember és az
unokája, egy alig tízesztendős gyerkőc.
– Ezek itt pákászok - tudatta az ezrednagy a göröggel. - Náluk jobban
senki nem ismeri a Harangod kanyarulatait, a lápvidéket és a szigeteket.
Gyilkos föld az, jó, ha tudod.
– Számításba veszem - felelte Dimitri. - És mi lesz a dolgom?
– Ezt elviszed és elrejted - mutatott egy kisebb halomra a sátor fala
mellett, amit csak egy ráhajított suba takart. - Van ott egy sziget, amelyet
állítólag nem laknak. Az öreg meg az unokája bodonnyal átvisznek. Úgy
vigyázz, hogy csak ti hárman tudtok erről a holmiról!
– Mégis… mi van benne, barátom? - tudakolta Dimitri, mire Kaplony
leemelte a bőrzsákról a subát.
Dimitri megérintette, és érezte, hogy a zsákban egy láda rejtezik. Aztán
meg is emelte.
– Amilyen kicsi, olyan nehéz.
3
– Az arany nehéz - dörmögte Kaplony. - A nagyúré. Igen nagy érték.
Ivócsanakok, szilkék, korsók… effélék. Kibontani, megszemlélni
szükségtelen, a szemem előtt zárták le a ládát. Így, ahogy van, zsákostul
ásd el azon a szigeten, aztán gyere vissza! Majd a győzelem után elmész
érte.
A győzelem után? - tűnődött magában a görög. Ha a nagyúr bízik a
győzelemben, vajon minek ásat el ennyi kincset?
Aztán fertály múltán Dimitri és társai elindultak.
Hamarosan a fekete magyar sereg is útra kelt. Követniük kellett Csanád
mozgását, és Kaplony úgy tervezte, hogy folytonosan zaklatja a vonuló
vagy éppen pihenőt tartó királyiakat. Átlépték a Harangodot, s attól délre
vertek tábort, mert a nagyúr úgy vélte, a hely akár döntő csatára is
alkalmas lehet.

***
A kis sziget, ahová a lápvilág rejtekútjain az ingatag bodonnyal
átjutottak, jó másfél ölnyire emelkedett a sötét lápi víz fölé, s magasra nőtt
nád takarta.
Dimitri erősen érezte már tagjaiban az idő múlását. Az öreg, aki vezette,
aligha lehetett korosabb nála; arcára ezer barázdát vont a nélkülözés, a
harcokban töltött sok esztendő, s hogy sorra veszítette el szeretteit. Már
csak az unokája maradt, őrá próbálta hagyni összes tudását, mert vagyont
sosem gyűjtött.
Az ingatag bodony, a két lova, a koszlott, foltozott tarisznyája, a
tarsolya, a kése és az íja volt mindene - meg az a parányi, néhány lépés
hosszú, félannyi széles, félig földbe ásott veremház, ami a szomszédos
szigeten várta, ahová rajta és az unokáján kívül a járást senki sem ismerte.
Ők viszont átvezették oda a két lovat is a nádi járatokon. Tyúkokat és
kecskéket tartottak a szigeten, a láp és a Harangod pedig ellátta őket hallal.
Az öregnek abból volt némi jövedelme, hogy átsegítette a mocsáron az
utazókat.
– Itt jó lesz! - mondta, és megállította a bodonyt egy szűk járatban,
ahonnan előbbre már aligha úszhatott. - Csak a vízbe ne lépj, mert abból
senki ki nem húz - figyelmeztette Dimitrit. - Úgy elnyel az iszap, hogy
többé rád sem lelnek. A vízi lények lerágják rólad a húst, és még a
csontjaidat is eltüntetik, úgy vigyázz!
 Az öreg minden idegennek ezt mondta, bár maga még sosem látott egyet
se. Hitt persze a létezésükben, de abban biztos volt, hogy az ő szigete
körül, az ő mocsarában nincsenek. Az efféle beszéd arra szolgált, hogy az
idegent elrettentse, s ő meg az unokája biztonságban élhessenek.
A gyerkőc szárazra húzta a bodony orrát, de amikor Dimitri
bizonytalanul egyensúlyozva kilépett a torzsokra, az rögvest imbolyogni és
süppedni kezdett alatta. Arra gondolt, ez a vidék még ellenségesebb, még
veszélyesebb, mint a balatoni berek.
Csak jusson vissza épségben! Csente is igen hiányzott már neki, meg a
két fia, és azt is bosszúsan vette tudomásul, hogy Ajtony maga mellé
parancsolta, s nem tarthatott azzal a haddal, ahol a fiúk szolgáltak.
Kiemelték a bodonyból a zsákba bújtatott ládát, az ásót meg a kapát. A
fekete földet gyökerek szőtték át, s csak úgy dőlt róluk a veríték, mire a
hőségben egy alkalmas gödröt kapartak. A bőrzsák eltűnt a félölnyi
üregben, az öreg unokája meg visszatemette, ledöngölte és eligazgatta
fölötte a tavalyi, szél törte nádszálakat.
– Ebbe a fába belevágok egy jelet - dörmögte az öreg pákász, és elővette
a kését. - Ne feledd, hogy a törzs déli oldalán lesz! Ámbár… egyedül ide
úgysem találsz vissza.
Dimitri megpillantotta néhány korhadt, napszítta berena földből kiálló
arasznyi hegyét.
– Valami… kerítés lehetett itten?
– Talán egy régi gyűrűvár - felelte az öreg. - Baján kagán idejében, vagy
még előbb építhette az avar. Mindig laktak itt emberek, amíg a Harangod
megengedte, s el nem árasztotta a vidéket. Csak nem félsz a szellemektől?
Dimitri felsóhajtott, és keresztet vetett.
– Maradjon meg a láda épségben! Az irgalmas Isten óvja meg a nagyúr
kincsét!
– Meg majd mink - dörmögte az öreg. - Amit rám bíztak, az még el nem
veszett, ebek harmincadjára se került. Nem köll ahhoz a te istened, hogy
lába ne kéljen a ládának. Hanem… indulni kéne vissza. Megjegyezted, hol
keresd?
– Hogy megjegyeztem-e? Azt se tudom, merre van észak meg dél…
– Jól is van, ha nem tudod. Ez a fontos - bólintott az öreg, és a fekete
vízre lökte a bodonyt.
 Lassan araszoltak visszafelé a lápi rejtekúton, és Dimitri újfent
megvallotta, hogy fogalma sincs, merre járnak. Lehet, hogy errefelé jöttek,
de az is lehet, hogy nem…
Egy helyütt az öregember felállt az ingatag vízi alkalmatosságban,
megkapaszkodott a járat fölé hajló fűz zsenge ágában, és a levegőbe
szimatolt.
– Te is érzed, gyerek? - kérdezte az unokáját. A kis fickó szaporán
bólogatott. - Füst. No, akkor veselkedjünk neki, mert bent ragadunk! Te
görög, csak maradj veszteg, és ne mocorogj, mert felfordítasz bennünket!
A bodony szúrágta oldalának koppant a hosszú rúd. Az öreg hátul, a
legényke elöl igazgatta, hogy a keskeny járatban az orra csonkra ne fusson.
Az égen felhő vitorlázott át, és az öreg emberesen elkáromkodta magát.
– Fordult a szél, hogy a fene rágja össze! Nem esett itt eső egy
holdnapja se… Olyan száraz a nád, akár a tapló. Balra megyünk, fiam!
A gyerek ellökte a bodony orrát, be egy keresztjáratba. A füst az
arcukba csapott.
– Ááállj! - hördült fel az öreg pákász. - Amott is ég minden! Vissza! A
másik járatba!
– Mi történik, barátom? - tudakolta Dimitri izgatottan. - Fölgyújtották a
nádat?
– Hát… ekkora nagy ökör eszed is csak neked lehet! - morogta az
öregember. - Látod is, érzed is, nem? A szél meg forog…
A bodony elindult hátrafelé, és becsusszant egy másik járatba.
A madarak szeretik a meleg levegőt, mert az fölemeli őket, így nem
szed ki belőlük annyi erőt a repülés. A láp fölött köröző réti sasok
sivítással figyelmeztették egymást: „Vigyázni! A berekbe költözött a
halál!”
A sólymok és a vércsék kihasználták az alkalmat, és vadászni indultak a
nádból menekülő apró madárnépre.
Az ég szárnyas lakója odaföntről szemlélte, miként borul lángba a világ,
és hogyan teríti a szél a sűrű fekete füstöt a lapályra.
Mire besötétedett, alant elpusztult a nádvilág. A füzek és a bokrok
üszkös zsarátja vörösen izzott hajnalig, de a mocsár mélyén már nem
gyújtott kék fényű lámpást a lidérc.

***
 Csanád vezért a szolgája költögette. Pirkadt már erősen, és egyre-másra
tértek meg az éjszaka kiküldött portyák.
– Baj van, uram? - tudakolta a szolga gondterhelt képpel. - Beteg vagy?
4
– Álmot láttam - morogta Csanád. - Oroszlánokkal.
– Nem csodálom, uram. Annyi az oroszlán a lobogókon és a
jelvényeken… Még Ajtony vezérnek is oroszlános a pajzsa és a zászlaja…
Csanád felrántotta a csizmáit.
– Az oroszlán álmomban szólt hozzám. Emberi nyelven - folytatta,
mintha csak magának mondaná. - Azt tanácsolta, támadjak most.
– Hogy… máris, uram? - kérdezte a szolga döbbenten.
– Azonnal. Minden álomban rejtezik igazság. Ez most isteni jel lehet.
– Azonnal aligha támadhatunk, uram - ingatta fejét a szolga, miközben a
vezér felé nyújtotta a fegyverövét és a sisakját. - Messze esik ide a lázadók
tábora. Legalább egynapi út. A portyáik folyvást itt kódorognak,
szimatolnak köröttünk. Uram, az imént jött a Marostól a hírhozó. Prokuj
alvezér rendben átkelt…
Csanád vizet vett a szájába a tömlőből, majd kiköpte, aztán egy nyelet
borral folytatta. Hogy Prokuj végre átkelt, az üdvös.
– Nyergeld a lovamat! Szólítsátok hajnali imára az egységeket! Minden
tiszt azonnal ide!
A szolga elrohant, a fővezér sátránál pedig megjelent vagy harminc
különböző rangú parancsnok. Csanád először azt tudakolta, pontosan
összeszámolták-e a tegnapi veszteséget; aztán kijelentette, hogy ennyi még
belefér.
Azért sem fog Ajtony földjéről vesztesként elvonulni!
– Nekimegyünk a lázadóknak. Az ima után azonnal indulunk,
készítsétek föl a hadakat!
 Az egész sereg térdre borult, amikor három latin pap Csanád
udvarházából az embernyi fakereszttel megjelent. Végigmorajlott a
seregen a fohász és az ámen, aztán az „Isten segíts!,” és a „Krisztusunk és
Szűz Mária anyánk, oltalmazzátok a királyt és a sereget!”.
Magyarul, németül, besenyőül és szláv nyelven hangzott a fohász.
– Ajtonynál biztosan lovat áldoztak a táltosok - morogta egy magyar
parancsnok, aki a nyugati végekről vezette hadba a harcosait. - Nem
tudom, mit jövendölhet neki a főtáltos. Nincs holdtölte, hadvezér. A
pogányok talán át sem gondolják, mekkora veszély les rájuk.
Csanád a tisztre sandított:
– És te átgondoltad? Miről jutott éppen most az eszedbe? Netán
emlékszel, miként ment nálatok?
– Akadnak róla emlékeim - felelte rekedt hangon a tiszt. - De hogy
eszembe jutott, annak nem az az oka, amire gondolsz. Bennem már a
pogányságnak a legapróbb szikrája sem él, hadvezér.
A seregrészek sorra elindultak, a tisztek pedig gondoskodtak róla, hogy
még a legutolsó szekérhajtó is megtudja, milyen álmot látott a hadvezér.
Így aztán a lelkükbe, melyet előző nap még vereség bénított, ezen a
hajnalon a győzelembe vetett hit költözött.
Csanádnak a Tisza mögött hagyott csekélyke tartaléka is átkelt a folyón,
és a fővezér bízott benne, hogy Prokuj ugyanígy készülődik.
Mire a nap az égbolt tetejére kapaszkodott, pontosan tudták, hol
állomásozik a fekete magyarok serege.
Füstszagot sodort a szél, és a magas levegőégen újfent megjelentek a
sasok; nagy csapatokban érkeztek a hollók és a keselyűk is. A legjobb
szemű királyi harcosok lesték a madarak röptének irányát, mert abból
állapíthatták meg legelébb, milyen közel az ellenség.
Ám legtöbbször csak fölperzselt, néptelen fekete magyar szállások fölött
keringtek a keselyűk, és Csanád azon tűnődött, hol lehetnek Ajtony sok
százezer lovat számláló ménesei, kövér gulyái, s hova tűntek a népek a
szállásokról.
Mintha kórság sújtotta volna a vidéket, úgy eltűntek az élők.
Mielőtt a királyi sereg elindult, István a hadvezér lelkére kötötte:
kímélje az egyszerű népeket. Meglehet, a királyt a keresztényi könyörület
indította ily szavakra, és Isten végtelen kegyelmébe vetett sziklaszilárd
hite.
 Csakhogy Csanád is tudta, hogy a vezérek nem lehetnek ott mindenütt.
Azt pedig, hogy miként ténykednek majd az alacsonyabb rangú
parancsnokok, az egyszerű harcosok az ellenség birtokán, nem lehetett
kiszámítani.
A királyi sereggel sok keresztény pap és szerzetes is érkezett Ajtony
földjére; ők a táborhelyeken miséztek, a haldoklókat gyóntatták, feladták
az utolsó kenetet, és temettek.
Abban is reménykedtek, hogy a győztes csata után nyomban
megkezdhetik áldozatos térítő tevékenységüket, mert akkor az igazi a
kereszt felvétele, ha közvetlenül a vérontás után történik. Így látja be a
tévelygő, hogy mennyi galádságot követett el Krisztus, a keresztény hit és
embertársai ellen. A vér képes a gyalázatot lemosni.
E jámbor papok és szerzetesek mind tiszta lélekkel hitték ezt, és várták a
nagy pillanatot, amikor keresztvizet csorgathatnak a megtért gyilkosok s a
szánalmas, pogány fertőben tévelygő szolganépek fejére.
Csanád ismerte őket, és tudta, hogy a jámborság jól megfér a szívükben
a sátán iránti engesztelhetetlen gyűlölettel, márpedig az benne lakik
mindenkiben, aki pogány.
Este tábort vert a királyi sereg. Jól széttagoltan ütöttek szállást, és
kettőzött őrséget állítottak mindenhol. Járőrök vágtattak a vidéken, és a
szél ismét szárnyára kapta az égő tanyák meg nádasok füstjét.
Hajnalban a papok miséztek, aztán megérkezett az első felderítő portya.
– Hadvezér! - jelentette a tisztjük. - Keletnek, az orrunk előtt felállt a
fekete magyarok hada. Várnak minket, uram, mégpedig kísérteties
csöndben.
– Ha annyira csöndben vannak, akkor kelepcét orrontok - dünnyögte
Csanád. - De itt vannak, legfeljebb három fertály vágtára, és ez a lényeg.
Menetből támadunk, a könnyűlovassággal, nagy erővel, aztán a
nehézlovasokkal elsöpörjük a fekete magyar pogányságot! Isten
dicsőségére, a Szent Korona égtől származó hatalmára esküszöm!
Amint a besenyő és káliz könnyűlovasság közeledett Ajtony seregéhez,
egyszer ezen az emelkedésen, máskor meg amazon a dombháton tűntek fel
a fekete magyarok figyelői. Csanád most másként szabta meg a hadrendet.
Roppant erős középhadat szervezett, miután megtudta, hogy már
nincsenek messze a gyula északról érkező hadai.
Ajtony kénytelen lesz mindkét irányba figyelni, és ez leköti az erejét.
 Csanádnak ismét eszébe jutott, hogy vajon mit jósoltak a tartományúr
táltosai. Nem akarták-e távol tartani az összecsapástól?
Aligha, máskülönben még az éj leple alatt elvonul, hogy újabb csatateret
keressen, alkalmas időben támadjon, és ott, ahol neki tetszik.
A fővezér nem becsülte le ellenfelét. Jól ismerte a fekete magyarok
vezérét, s tudta, hogy váratlan döntésekre képes.
Nehézlovassága kapta a feladatot, hogy Ajtony lobogóját meglátva
haladéktalanul törjön be a sorok közé, és ejtse foglyul a nagyurat, vagy ha
nem, vágja le az összes testőrével együtt.
Csanád egy dombhátról pillantotta meg először a fekete magyarokat,
akik hadrendben álltak, néma csendben. Azonnal előreküldte a besenyőket,
és az erősebb jobbszárnyat kissé a közép felé hajlította.
Csanád sisakot, vállvértet, térdvasat és gyűrűs páncélt viselt. A
lobogóját magasra emelték, és családi címere a feje fölött csillogott. Úgy
gondolta, nem ravaszkodik, mert Ajtony méltó ellenfél, ezért megtiszteli a
becsületes, nyílt harccal.
Egy utolsó, rövid ima hangzott el: a gyalogok fél térdre ereszkedtek, a
lovasok nyeregből szálltak, a kereszt pedig a magasba emelkedett…
És ekkor megindult Ajtony két nyíllövésnyire várakozó serege. A közép
és a szélek egyaránt vágtába kaptak, s utóbbiak megkezdték az átkarolást.
Csanád még kivárt. A kereszt eltűnt a sorok mögött, és ezernyi torokból,
magyarul, szlávul és németül hördült a „Krisztus, segíts!”.
A fekete magyarok lovasai a várt taktikát választották: messziről
nyílvesszőkkel árasztották el Csanád seregének gyalogosait, aztán jobbra-
balra szétvált a középrész, de mögöttük rögvest érkezett a következő
egység.
Ekkor Csanád kiadta a támadási parancsot a széleknek, s amikor közel
értek Ajtony könnyűlovasai, a pajzsok mögött megbúvó királyi íjászok is
megfeszítették az ideget.
A távolság nem lehetett több hatvan-hetven lépésnél.
A nyilak zöme a lovakat érte, és sok állat kétségbeesetten nyerítve,
hörögve zuhant a földre. Ajtony azonnal visszavonulót fúvatott, de ekkor
megmozdult a királyi nehézlovasok tömör fala.

***
 Miután a Maroson átkeltünk, jelentkeztem a nagyúrnál háromszáz fiatal
vitézemmel. Ő azonnal tartalékba vonatta mind. Pihenjenek, mondta,
zaklatták éppen eleget a gyula hadait. Egyenek és aludjanak.
– De te feladatot kapsz, Cseke fia Karád! Mostantól a jobbszárny belső
két századát vezeted! Közvetlenül mellettem leszel.
– Nagyuram… megtisztelő a feladat, de talán neked nem kellene… Arra
gondoltam, hogy ha kivonnád magad a hadrendből, és mögülünk
irányítanád a sereget…
– Ne is folytasd, Karád! - csattant föl Ajtony, aztán máris a régi,
nyugodt hangra váltott. - Csanád ismer, nagyon is jól. Tudja, hogy nem
búvok a sereg mögé, s mi több, ezt el is várja tőlem. Ha nem látna az első
vonalban, mit vélne rólam? Hogy elgyávultam, megöregedtem? Attól csak
vérszemet kapna… de nem adom meg neki ezt az örömet.
– Akkor… legalább ne menj párviadalra, ha netán felszólít. Sokkal
fiatalabb nálad…
Ajtony nagyúr körülpillantott, és a szeme megakadt néhány
tagbaszakadt, erőteljes vitézen.
– Máris többen jelentkeztek, hogy helyettem elfogadnák a viadalt. De
nekem akkor is itt a helyem, te pedig azt teszed, amit parancsolok!
– Igenis, nagyúr. Azt teszem.
– Akkor rendben vagyunk, Karád. Egyébként meg annak ellenére, hogy
nincs holdtölte, a táltos győzelmet jósolt a birka lapockacsontjából. Mitől
tartsak hát?
Olyan magabiztosan csendült a hangja, annyira bízott a győzelemben,
hogy belőlem is elszállt minden kétség.
Ennek ellenére kezdett bennem elhatalmasodni egy érzés, ami erőt vett
rajtam minden csata előtt, s folyton változott, ahogy közeledett az
összecsapás ideje. Aggodalmas képpel pislogtam az égre, mert a hőség
nőttön-nőtt. Ilyenkor lónak és harcosnak háromszor annyi vízre van
szüksége.
Már csak azt szerettem volna tudni, hol a családom - de ugyan kitől
kérdezhettem volna? Nyugtalanított a távolban emelkedő rengeteg
füstkígyó, és abban bíztam, hogy biztonságban várnak rám.
Hajnalban végre megpillantottam Tömörd fiamat. Felderítésből érkezett
vissza, és csak messziről üdvözölt. Eszembe jutott, milyen kegyetlen lenne
a sorstól, ha minket, Ajtonynál élő keresztényeket egy másik keresztény
fegyvere röpítene át a másvilágba…
Ott álltam a jobbszárny két belső százada között, s a parancsra vártam.
Mi is nekilódultunk Csanád seregének, nyílvesszők süvítettek és csaptak
elevenbe, aztán visszatértünk a helyünkre, miközben a következő egységek
az ellenre rohantak… így ment ez vagy tízszer, szünet nélkül.
S egy óvatlan pillanatban, amikor nem számoltunk vele, mert bíztunk a
nyílvesszők elrettentő erejében, egyszerre csak felénk dübörgött az a
borzasztó nehézlovas had.
– Nyiladékot! Beereszteni! - üvöltötte Kaplony - Adjatok nekik, Karád!
A tömött fal ellenállhatatlanul közeledett, és a gyilkos kopják felénk
meredtek, akár a sündisznó tüskéi. A tülökbe fújtam, és a harcosaim
oldalvást kitörtek, hogy előbb kitérjünk, majd a kapu bezáruljon a
nehézlovasok mögött. Vicsorgó bajor pofákat láttam, vérben úszó
szemeket, s hallottam az idegen harcosok pokoli üvöltését. Tudtam, hogy
eszük ágában sincs megtorpanni az összecsapás előtt.
A következő pillanatban rettentő erővel robbantak Ajtony nagyúr
nehézfegyverzetű testőrségének.
– Lándzsára! - ordítottam. - A hátukba! Aztán csákányt nekik!
A bajoroknak fordultunk, és a csillanó vashegy belefúródott a vaskos
vértbe, átcsusszant a rávarrt fémlemezek között, vagy éppen megsiklott
rajtuk, és a döfés célt tévesztett. A kis fejű, hosszú nyelű harci csákányok
halálos sebeket osztogattak.
Ámde visszaút már nem nyílt előttünk. A nagy tülekedésben egyre
nehezebben használtuk a lándzsát, így maradt a csákány, és előkerültek a
szablyák, némelyeknél pedig a nyugati, egyenes kardok. Akadt akkoriban
már abból is elegendő a hadainknál.
Minket Csanád balszárnyának könnyűlovassága szorított, de váratlanul
felbukkantak a királyi gyalogosok is. Semerre nem nyílt út ahhoz, hogy
kivonjam és rendezzem a két századomat.
Csapásra emelkedtek a fegyverek, s akadt olyan lovas, aki szablyát is,
hosszú kést is használt, s csak a térdével igazgatta a lovát a tülekedésben,
míg el nem tűnt a forgatagban. A gyalogosok hosszú lándzsáikkal, számos
lovassal és lóval végeztek.
Egy lándzsa hegye állapodott meg alattomosan a hátulsó
nyeregkápámban, még a reccsenést is hallottam. Néhány ujjnyi hiányzott,
hogy az átkozott vas átverje a derekamat. Aztán a katona visszarántotta a
lándzsát, én pedig megfordítottam és ráugrasztottam a lovam. A gyalogost
maga alá gyűrték a paták, s a csákányom átlikasztotta a gyűrűs páncélját.
Ekkor oldalról egy nehéz bajor ló megtaszított, hogy csaknem a földre
zuhantam, s így a csákány hegye is csak a levegőt kaszálta, amikor feléje
vágtam. Eltűnt a szemem elől, de máris ott huzakodott egy másik. Két
marokra fogta az egyenes, kétélű kardot, de a csapás csak horzsolta a bal
vállam. A mellébe vágtam a csákányt, ami azonmód odaveszett, mert
kihúzni nem bírtam, s a lendület kifordította a markomból. Csatában
ugyanis soha nem használtam a csuklómra húzható hurkot.
Éreztem, hogy rosszul alakulnak a dolgaink.
Egyre-másra zuhantak le mellettem a harcosaim, és mind több királyit
láttam; vérben forgó szemmel. Krisztus és Mária nevét üvöltve borzalmas
csapásokat osztogattak.
Aztán a gyalogosok eltűntek egy rohamozó nehézlovas egység útjából,
amely előbb legázolta az enyémek maradékát, aztán betörte a testőrségünk
újra egybeforrt falát.
Egy villanásra megpillantottam Ajtony nagyúr veres-fehér lobogóját az
ágaskodó oroszlánnal, de lehanyatlott az is, én pedig szinte ugyanabban a
minutumban lovastul a földre zuhantam.
Az utolsó, amit érzékeltem, hogy a szám tele van porral és földdel, aztán
egy kósza pillanatra megjelent előttem Nárcisz, a fiam és Virág leánykám,
majd rám borult az áthatolhatatlan, süket sötétség.

***
Amikor a szememet újfent kinyitottam, még mindig szikrázó verőfény
vakított. A csatazaj elült, és hangokat hallottam magam körül. Azt
kérdezgették, melyikünk kinek a katonája.
Néhányan azt hazudták, hogy Csanád hadvezérrel érkeztek, de nemigen
hittek nekik. Valahol a közelben feljajdult egy sebesült, mire valaki
magyarul megjegyezte:
– Nem ölünk meg senkit. Nem hallottad a parancsot?
Megpillantottam két embert, aztán még másik hármat. Sorra jártak
bennünket. Nem tudom, mikor rángattak ki a holtak és sebesültek közül;
amikor magamhoz tértem, egy faderéknak támaszkodva ültem, és bódult
aggyal azt vizslattam, megvan-e minden tagom. Hirtelen még az is átfutott
rajtam, hogy nem a Másik Világon vagyok-e.
De nagyon valóságosnak hatott minden, még a kiomlott emberi és állati
zsigerek förtelmes szaga is, amit a szél felénk sodort. Egy árnyék vetült
rám; hunyorogva felpillantottam, mire egy hang azt kérdezte:
– Te ki vagy?
– Cseke fia Karád - feleltem, és különös, amolyan „minden mindegy”
nyugalom szállt meg.
– Melyik hadból?
– Ajtonyéból - feleltem. - Ki győzött?
– Mi. Ajtony halott. És Kaplony is. Ki voltál a hadban? Az öltözékeden
látom, hogy nem egyszerű közvitéz.
– Ezrednagy - feleltem, mire odakiáltott a társának:
– Hé, te! Ezt itten vigyétek a fogoly tisztekhez!
– Várj! - ragadtam meg a kezét. - Ajtony meghalt?
– Ühüm. Ahogy kell - felelte részvéttelen hangon. - Magam láttam,
amikor lecsapták a fejét. No, tápászkodj! Indulunk. Remélem, megállsz a
lábadon…
Kóválygott a fejem, és a derekam sem engedelmeskedett. A vitéz jóval
fiatalabb lehetett nálam. A fogam alatt por ropogott, és ragacsos valamit
éreztem az ujjaimon: a tulajdon véremet, mely a homlokomon szakított,
hosszú sebből szivárgott.
Megkaptak kétfelől, aztán a kezemet hátrakötötték, úgy botorkáltam
előttük a fogoly tisztek siralmas csoportjához.
Megismertem Balogot, Kadocsa századost, a félszemű Bolykot, Kévét
és Boksát…
– Nem tudtok a fiamról? Tömörd… Karád fia Tömörd száznagy… Az
éjjel még felderítő portyát vezetett… Nem láttátok? Ki tud róla?
– Senki - dörmögte egy hang. - Senkiről se tudunk. Minek keresnéd,
amikor már úgysem találkozol vele?
Kérdőn pillantottam rá, de egy másik folytatta:
– Fölkötnek minket egy szálig, Karád ezredes. Az imént mondták.
Tisztek nem köllenek se Csanádnak, se a gyulának. Vajk királynak se.
Nem bíznak bennünk.
Akkor hát ennyi volt - gondoltam, és különös módon nem éreztem
félelmet, csak dühöt, amiért csatát vesztettünk. Ha már így van, inkább
lógassanak föl, mint karóba húzzanak, vagy eladjanak rabként valami
bajor lovagnak, esetleg evezős bárkára a Dunán, hogy aztán lánccal a
lábamon markoljam hosszú esztendőkig a rudat…
Hasznot hozó rabnak úgyis öregnek találnának, hiszen a
negyvenharmadik tavaszomat is magam mögött hagytam, s a hajam inkább
fehér volt már, mint szürke.
Valaki egy pappal érkezett, aki lúdtollal egy hártyára firkált. Rájöttem,
hogy a nevünket rója föl, csak azt nem értettem, miért. A kötél nem kérdi a
nevet…
Halálraítéltekről nem szoktak megemlékezni a krónikákban - vagy
mégis?
Akkurátusak ezek a királyi keresztények. Pontos lajstromot készítenek
még azokról is, akiket felkötnek.
Kisvártatva fel kellett tápászkodnunk, és a lándzsások belökdöstek
minket a sorba. Káromkodtak, üvöltöztek, mert nem szedtük a lábunkat
sebesebben a bitó felé - egyébiránt meggyőződéssel hittük, hogy oda
tartunk. Kadocsa leköpte az egyiket, mire amaz belerúgott.
– Csak azt sajnálom, hogy nem juttattam közületek többet magam előtt a
Másik Világba - morogta Kadocsa. - Legalább szolgálhatnátok odaát.
Körben csak királyi katonákat láttunk, miközben egyre sorjáztunk, át a
táboron. Aztán egy patak partján összetereltek minket, és ott várakoztunk
csöndben. Íjászok és lándzsások ügyeltek ránk, és nem tudom, megfogant-
e bármelyikünkben is a szökés gondolata. A királyi katonák biztattak: -
Imádkozzatok, ha tudtok, pogányok! Most még van idő!
Elveszítettük a csatát. A tiszteknek mindig nagy a felelősségük, ezek itt
mellettem pedig egytől egyik tisztességes emberként vállalják azt. Nem is
olyan rég még az a szokás járta, hogy az a tiszt, akinek odavész a teljes
egysége, kötelességtudatból felköti magát az első fára.
Hát most segítséget kapunk ehhez a mulatsághoz.
De elkövetkezett az alkony, és még mindig nem történt semmi. Csak
este érkezett egy pap, aki tört magyarsággal felolvasta a nevünket a
hártyáról, és azt kérdezte, melyikünk keresztény.
Egymásra néztünk, és senki nem vállalta, hogy az lenne. Pedig tudtam,
hogy rajtam kívül Boksa és Keve is keresztvíz alá hajtotta valaha a fejét.
A pap hümmögve keresztet vetett felénk, és szomorúan távozott.
Fogalmunk sem volt, ezek után mit hitt.
 Szomjúság kínzott, de hiába csörgedezett az orrunk előtt a patak, nem
ihattunk. Aztán valamelyik társam dúdolgatni kezdett, majd a többiek
átvették a bús dallamot. Hallottam már, a csikósok énekelgették nyári
éjszakákon, amikor a tűzrakás mellett heverészve az ordát vigyázták.
Mi lesz mostantól ezzel a földdel? Ki kapja majd meg?
Mindenkit nem lehet megölni. Valakinek vetni és aratni is kell, a
csikókat gondozni, a csordára ügyelni, a tehenet fejni, a birkákat nyírni…
Aztán egy hangot hallottam, és a lódobogás épp mellettem halt el.
– Karád ezrednagy! Melyik az?
– Én. Mit akarsz velem?
– Talpra, és gyere!
Megindult, én meg összekötözött kézzel, nyakamban a pányvahurokkal,
amelynek másik végét a vitéz tartotta a csuklójára csavarintva, sorsommal
számot vetve egykedvűen követtem. Becsületére legyen mondva, nem
ügetett a lóval, csak bandukolt.
– Hova viszel? - kérdeztem, de nem felelt. - Nem szabad beszélned
velem. Értem.
– A fővezér látni akar - felelte kisvártatva. - Gondolom, megbeszéli
veled, hogy kegyelemből nem lógat föl, csak lecsapatja a fejed. Köszönd
meg majd szépen!
– Meg fogom… - mormogtam. - Nagy tisztesség ez Csanád hadvezér
kezéből.
Valaki kardlappal a hátamra csapott, amikor a tömegen átvágtunk,
úgyhogy azt hittem, kiszakad a tüdőm. Duhaj röhögés kísérte a dicső tettet.
Egy másik belém rúgott, egy német pedig úgy képen törölt visszakézből,
hogy elvágódtam, majd le is köpött, biztos, ami biztos.
– Hozzá ne nyúljatok többé! - reccsent rájuk a kísérőm. - Félig
agyonverve hogyan állítsam a vezér elé?
Megpillantottam Csanád sátrát, mely előtt lándzsás testőrök vigyáztak.
A selyemsátor két oldalát félig felhajtották, mert meleg volt az este és az
éjszaka. Odabent néhány olajmécs égett. A pányvahurok lekerült a
nyakamból, és belöktek a sátorba. Csanád párnákon ült; mellette két magas
rangú tisztje foglalt helyet.
– Olvastam a neved a tiszti lajstromon - kezdte. - Változnak az idők,
Karád. Néha igen gyorsan.
– Változnak… - dörmögtem. - Meglepően hamar.
 – Mikor is találkoztunk utoljára? Marosvárban talán?
– Az csak amolyan futólagos volt - feleltem. - Nem is arra emlékszem
jobban, hanem az azelőttire.
– A nagyasszony parancsa vetett a fekete magyarokhoz, tudom. Úgy is
mondhatnám, hogy nem önszántadból jöttél.
– Ez is az igazság, fővezér. Te már csak tudod.
– És ezrednagy lettél - folytatta. - Ajtony megbecsült téged. Ma ezzel a
karddal metszettem le a fejét.
Azzal fölemelte a nevezetes harci eszközt.
– Meggyaláztátok a maradványait? - kérdeztem döbbenten. - Ahogy
Koppánnyal tették?
– Nem gyaláztuk meg - mondta némi szünet után a fejét ingatva. -
Eltemettettem, olyan helyen, ahol senki sem akad rá a sírjára. Nincs
szükség pogány mártírokra. De a fejét el kell vinnem a felséges úrnak.
– Ajtony nem volt pogány, és én ismerem a királyt. Nem hinném, hogy a
legyőzött ellenség fejére igényt tart. Vagy… már ő is ennyire
megváltozott?
Csanád felszökkent a helyéről. Talán más nem beszélhetett volna így
vele, de tőlem eltűrte.
– A fejet el kell vinnem. Mézbe merítve, hogy oszlásnak ne induljon.
5
Vannak, akik máris azzal büszkélkednek, hogy ők ölték meg Ajtonyt.
Kiváltságot várnak érte, jutalmat. Túl sokan vannak, akik hazugságok
útján, talpnyalással akarnak meggazdagodni.
– És mindig is lesznek - dörmögtem, mire hosszan rám nézett, s azt
hiszem, gondolatban igazat adott nekem. Megpróbáltam magam elé idézni
a mézzel teli, lezárt edénybe rejtett fejet.
Azt kérdezte, Ajtony miért nevezett ki ezrednagynak, miféle munkát
végeztem nála. Mintha nem tudta volna…
– Fiatal harcosokat neveltem - válaszoltam. - Az efféle tudást mindenhol
becsülik. Megtanítottam őket a hadi-mesterségre.
Bólintott, majd kijelentette, hogy az efféle tudás sosem haszontalan.
Főleg mostantól, hogy jelentősen megváltozik majd a világ.
– Öltél ma keresztényeket? - kérdezte hirtelen, én pedig bólintottam. -
Jó válasz, Karád. Ha letagadtad volna, máris küldelek vissza a patakhoz.
– Azok a keresztények is öltek keresztényt. A tieid ugyanúgy. Akadnak
szép számmal a fekete magyarok között is, de értem, hogy ennek a
csatának nem vallási okai voltak. Persze tudom, hogy ebben a háborúban
csak a lázadóknak nincs mentség…
– Jól látod, valóban nincs. A világ rendje már csak ilyen. De nekem arra
is parancsom van, hogy ne engedjem a fölösleges vérontást. Elfogtuk
Ajtony feleségét, családtagjait. Úgy léptem erre a földre, hogy bírtam a
királyunk parancsát, az pedig úgy szólt, hogy a szükségesnél több vért nem
onthatunk. Ajtony családja kegyelmet kapott, már a végső csata előtt.
Ugyanezt megadom neked és a családodnak is.
– Az… egész családomnak? - csodálkoztam, és nem hittem a fülemnek.
– Az egésznek, Karád.
– A… Tömörd fiamnak is? Száznagyként verekedett…
– Nem tudok a fiadról. Talán életben van, de az is lehet, hogy elveszett.
Sok a halott mindkét oldalon. Ha meghalt, sajnálom. Kedveltem a fiadat.
Egyenes embernek tartottam.
Az arcomba nézett, én pedig keményen álltam a tekintetét. Nem volt
már az életnek olyan sarka, ami engem ellágyított vagy kétségbe ejtett
volna. Annyi szenvedésen jutottam túl, hogy a szívemre kéreg nőtt. Igaz, a
gyász legbelül belém mart, de azt csakis én tudhattam, miként vagyok
képes egyenes derékkal elviselni.
– Csanád hadvezér… van nekem egy fogadott testvérem. Máté a neve.
Keresztény. A csatákban eddig majd minden alkalommal mellettem volt,
de most eltűnt. Tudtok-e róla? Vagy tán… keressem a holtak között?
Azt felelte, hogy emlékszik Mátéra. Ha nem kerül elő, majd keresteti.
– Vannak keresztények a fogoly tisztek között - folytattam. - Őket is
megilleti a kegyelem?
– Te vagy a szószólójuk? - pillantott rám. - A fogoly tisztekkel mást
tervezek. Kegyelmet csak te kapsz. Keresd meg a családodat, és menj,
amerre látsz! Nem szabom meg, hova. Gyalogszerrel, fegyver nélkül,
ahogy a vesztest büntetik. Sokan ismernek, és hitehagyott árulóként,
köpönyegforgatóként végeznéd nálam. Menj inkább a Maroson túlra,
Bihar felé! Sok ott a jámbor keresztény, de akadnak még fekete magyarok
is.
– Megértettem - feleltem, és meghajtottam a fejem. - Fekete magyar…
fehér magyar… Mikor lesz egyszer már mindenki ugyanolyan?
– Amikor majd ebben az uruszágban a korona hatalma alatt mindenki
megérti, hogy nincs más út, csak a kereszté.
 – És attól majd eltűnik a gyűlölet, az utálkozás? Akkor tán nem néznek
ferde szemmel senkire? - kérdeztem, de láttam, hogy nincs sok kedve
vitatkozni. - Sok tavasznak el kell jönni még, Csanád hadvezér, míg úgy
lesz, ahogy mondtad. Ki tudja, hányszor söpör addig végig a tűz az
uruszágon? Ki tudja, hol és hányan születnek olyanok, akik vissza
kívánnak térni az ősi hithez, és fegyvert ragadva a kereszt ellen ágálnak
megint?
Bosszúsan legyintett, de éreztem: nagyon is jól tudja, hogy igazam van.
– Majd azon leszünk, hogy a korona és a kereszt hatalma mindenek fölé
emelkedjen - felelte. - Hogy a születéskor megkeresztelt gyermekben soha
meg ne foganjon olyan gondolat, ami arra sarkallja, hogy a krisztusi hit és
királya ellen lázadjon. Talán… hm… egyszer sikerül.
– Talán, fővezér. De ki állíthatja ezt bizonyosra?
Néhány hosszú pillanatra csönd telepedett közénk, majd azt kérdeztem:
– Kit uraljon mostantól a fekete magyarok földje?
– Engem - felelte rezzenéstelen arccal. - Békét és nyugalmat akarok
ezen a vidéken. Marosvárban már ott vannak a harcosaim. Mostantól az én
erősségem. Az én keresztény vitézeimet temetik el a klastrom
cintermében, a padozat alá, megszentelt helyre. A fekete magyar holtakról
máglyákkal gondoskodom. Aztán templomokat, klastromokat építek…
– Felgyújtattad a szállásokat…
– Azokat majd a szolganép fölépíti megint. Előkeverednek, mert senki
nem szeret bujdosni. Meglásd, mily hamar újra állnak majd a szállások!
– Üdvös gondolat. De nekem elébb meg kell keresnem a családomat.
Még nem feleltél arra, hogy mit készülsz tenni a tisztekkel…
Felháborodás jeleit láttam az arcán. Zavarták már a kérdéseim.
– Aki még nem vette fel a keresztet közülük, az most megteszi - felelte.
- S hogy el ne felejtsék, hogy az uruszág és a Szent Korona egysége és
Krisztus hite ellen vonultak, az egyik szemüket kivájatom. Aztán
szolgákká lesznek; aki pedig megtagadja a keresztet, az élete végéig rabbá.
Eleinte valóban úgy gondoltam, hogy felköttetek néhányat, és majd a bitók
tövében veszi föl a keresztet a többi. De az nem lenne könyörületes.
– A szem kivájása biztosan az…
– Csak az egyiket veszítik el - szakított félbe Csanád. - A másikkal
látnak majd annyit, hogy dolgozni, szolgálni tudjanak. Megmarad az
életük, hogy az unokáknak elmondhassák, mi jár a lázadásért.
 – És annak is, aki makacsul védi a régi hitet, és nem veszi föl a
keresztet. Gondolod, hogy a régi hit azonos a pogány lét imádásával?
Csanád hadvezér! Mióta ismerjük egymást, mondd?
Ekkor megelégelte, és nem akart velem több meddő szóváltást. Két
lándzsás kitessékelt a sátorból, és leültettek egy tönkre. Ott töltöttem az
éjszaka hátralévő részét, hátrakötözött kézzel, gúzzsal a bokámon.
Pirkadatkor leszedték rólam a köteléket, elvezettek a tábor őrségén túlra,
és utamra engedtek. Nem vágtak végig a hátamon korbáccsal, nem
rugdostak össze, hogy emlékezzem majd szabadulásom napjára. Egyszer
csak ott találtam magam a semmi közepén, fegyvertelenül, gyalogszerrel,
mezítláb, öv, föveg és ló, tarisznya és elemózsia nélkül.
Semmim nem maradt, ami a szabad embert megkülönbözteti a
nincstelen rabtól.
A magas keleti hegyek mögül akkor emelkedett föl Nap Apa arca.
– Mit szánsz nekem, mondd? - kérdeztem tőle, de csak a hullákon és a
lótetemeken összeverekedő keselyűk hangja válaszolt.

***
A harcosokat az orruk vezette, amikor a hevenyészett szállásra érkeztek.
Néhánynak átvérzett, koszos kötés takarta a fejét, a karját, a lábát. A lovak
végletekig kimerültek; gazdáik is régen ehettek már, és bűzlöttek a kosztól,
a sebektől.
– Ki itt a szállás feje? - tudakolta a legidősebb. - Vele akarok beszélni.
Egy vénember lépett a lovak elé.
– Nincs ennek a szállásnak feje, fiam. Valamennyien a Marostól
menekültünk, de innen tovább már aligha tudunk. Igaz, amit már a szél is
szertehordott? Elveszett a seregünk? Nincs már Ajtony nagyúr?
A harcos lekászálódott a nyeregből. Alig bírt a lábán megállni,
pergamenszín arccal imbolygott, és a nyeregbe kapaszkodott.
– Vesztettünk, bátya. Minden odavan. A nagyúr a Másik Világba
költözött. Itt már semmi nem az övé. Mi sem, ti sem. Ami megmaradt, az a
puszta életünk, és ezek a nyomorult, holtfáradt gebék. Akit megfogtak, azt
rabszíjra fűzték. Valahogy kereket oldottunk, csak nem gondoltuk át,
hogyan tovább. Hova menjünk? Ki fogad be? Van némi élelmetek?
 – Amink van, azt megosztjuk veletek, fiam - felelte az öreg. - Sokat ott
hagytunk a marosi szálláson. Azt se tudjuk, megvan-e még. Te… tiszt
vagy, alighanem…
– Ennek már semmi jelentősége - felelte a harcos. - Vannak lovaitok?
– Csak amivel jöttünk. Egypár telega még…
A menekülők körül gyülekezni kezdett a hevenyészett szállás
asszonynépe és a gyermekek csapata. Csupa kisírt, beesett szemű, rettegő
szerencsétlen, és mind egyszerre kérdeztek.
– Ismered az uramat? Borocs a neve, a tartalék ménest vigyázta. Láttad
őt? Hallottál róla?
– Az én két szép fiam Karád ezrednagynál tizedes. Nem találkoztatok
velük?
– Én pedig Karád felesége vagyok - lépett elő Nárcisz. - Tudtok róla
valamit?
A harcos levette fövegét, és az övébe gyűrte.
– Úgy tudom, a fogoly tiszteket kivégezték vagy megvakították.
Sajnálom, asszony. A királyiak nem arról híresek, hogy kegyelmet
osztogatnak.
Nárcisz elsápadt és megtántorodott. Az állapotos Déva sietett a
segítségére, és Csentével leültették a földre. Az asszony csak bámult maga
elé megkövülten, s talán nem is jutottak el tudatáig a szavak.
– Szertefutott a sereg… már akit meg nem csíptek - folytatta a tiszt. -
Egész századok tették le a fegyvert. Egy pákász ma reggel arra
figyelmeztetett, hogy a királyiak elhajtanak minden lovat és
szarvasmarhát. Mindenkit szolgává tesznek, nincs többé szabad ember a
fekete magyarok uruszágában. Aki ágál, annak a szeme világa bánja.
Csicsek, Déva anyja az uráról érdeklődött. Csendben, alig hallhatóan,
félénken ejtette a szavakat, mert attól félt, hogy rettentő választ kap.
Zádorról azonban nem tudtak a vitézek. Az idős, megtört Bogárd is
megérkezett; talán benne maradt még a legtöbb lelkierő.
– Halunk van, a lápban fogták a fiúk - közölte a tiszttel. - Megsütjük,
megosztjuk veletek, de egyebet nem adhatunk.
A tiszt végigpillantott a gyerekeken, akiknek beesett szemei opálosan
fénylettek. Éhség kínzott itt mindenkit, de az asszonyok és az öregek
inkább maguktól vonták meg a falatot, csak a gyermekeknek jusson.
Csente sorra járta és kérdezgette a vitézeket:
 – Az uram… egy görög pap. Úgy hívják, Dimitri. Nem láttátok? Nem
ismeritek? Paranccsal ment el, és azóta…
– Ismerek néhány papot, de egyik se Dimitri - felelte valamelyik katona.
- Hazajön, asszony. Csak buzgón kérd az Öregistent!
– Ő elhagyott minket - mondta sírva egy fiatal nő - inkább a keresztény
istenhez imádkozz az uradért! Talán… nem kellett volna a korona ellen
indulni. Soha semmi nem marad büntetlen. A jövőnk a megtorlás…
A Harangod lápvidékének baljós zegzugaiban senki nem tudta, mit hoz
a holnap. A helyiek átvezették a jövevényeket a parányi szigetekre, de
Bogárd és Nárcisz nem akarták bezárni magukat. Onnan menekülni már
sehova nem lehetett.
De innen van-e kiút? Mivel tesznek jobbat a maradék családnak?
Vagy rettegve várják, míg megérkezik Csanád vagy a gyula
különítménye? Mi lesz velük, ha itt találják őket?
Nárcisznak eszébe jutottak azok az esztendők, amikor a keresztény
szállásokon néhány asszonyt és leányt boszorkánynak bélyegeztek, s
megégettek vagy (mint például Cságát, a szerencsétlen sorsú bábát)
megköveztek. Itt maradtak férfiak nélkül. Ki fogja majd megvédelmezni
őket? Mi lesz a gyermekekkel? Hova induljanak, kihez, melyik szállásra?
Léteznek még egyáltalán a régi otthonok?
Valamennyien látták az emelkedő füstoszlopokat, s érezték az izzó
nemez meg az égett hús átható szagát a levegőben.
Férfiak nincsenek, de mi legalább élünk - eszmélt legelébb a rettegésből
Nárcisz.
– Ez az Öregisten büntetése - mondta Nárcisznak az önként
öregleányságot vállalt Öte. - Mert nem maradtunk hozzá hűségesek.
Hagytuk, hogy tönkretegyék a szent ligeteket, a temetőinket. Nem védtük
meg.
– Ha ellenük feszülünk, ma már senki sem él a családból - suttogta
Csilár. - Nem hiszem, hogy az Öregisten büntet minket. Azt már inkább,
hogy ennek a földnek a sorsával akar példát adni másoknak. Hol lehetnek
szegény fiaim…
Csente, aki titokban már napok óta gyászolta Dimitrit, felzokogott.
– Életben kell maradnunk - suttogta Nárcisz. - így van, anyánk? Te
annyi mindent kibírtál, annyi szenvedésen átjutottál… Igazold szavaimat!
Ugye, ezt kell tennünk?
 – A gyermekek érdekében csakis ezt. Nekik túl kell élni ezt a rettenetet -
felelte nagyon halkan az idős asszony. - Meg kell maradniuk! Az Égben
Lakók segítenek, meglássátok!
Minden éjszaka álmatlanul, baljós gondolatokkal vánszorgott, ám ez a
mostani különösen. Nárcisz és a család nőtagjai az öregember tüzéből -
mert az ősi hit szerint tüzet csak férfi gyújthatott - kiemeltek egy apró
zsarátot, és felszították vele a magukét.
Apró lángnyelvek kúsztak fel a száraz gallyakon, s az asszonyok a
maradék étellel és a kis tömlőből csepegtetett savanyú borral áldoztak Nap
Apa aprókat roppanó, világot adó földi másának és Föld Anyának.
Azt kérték az égiektől, vezessék haza a férfiakat mielébb.

***
Már jó messzire jártam Csanád táborától, és iszonyú szomjúság gyötört.
Épp útba esett egy patak (a kalmárutakat messze elkerültem), ám amikor
megmerítettem benne a tenyerem, alig karnyújtásra megláttam a vízben
egy fej nélküli hullát. Hasmánt, karjait széttárva lebegett, valamivel a
felszín alatt; az egyik lába beakadt a partfal gyökerei közé, ezért nem
dobta föl a víz.
Nehezen szabadultam a látványtól. Életem során egyet, s mást már
megtapasztaltam, rettentő sebet is láttam eleget, meg nyüvektől borított
tetemet, amit kikezdtek a rókák, a varjak és a hollók… de mindezt
végérvényesen megszokni csak az tudja, aki tökéletesen érzéketlenné vált.
Hogy nem ihattam, az csak fokozta szomjúságomat. Igaz, följebb
próbálkozhattam volna, de nem tudtam, ott vajon mit találok…
Zörgést hallottam a bozótban, ami egy időre abbamaradt, majd újra
kezdődött. A zajból végre kihallottam az ideges horkantást, a paták
dobbanását…
Közelebb óvakodtam. Egy gazdátlan fiatal sötét pej kanca tört-zúzott a
bokrok között kétségbeesésében, mert a pányvája beakadt az ágakba.
Szerszámzatot, málhanyerget nem viselt, csak kötőféket és egy háromölnyi
pányvát, mely a pofája alatti karikáról lógott. Vezeték ló lehetett…
Láttam a szemében a rettegést. Ki tudja, mióta tartotta fogva a bokor?
Amikor észrevett, először menekülni próbált, és vadul kapált felém a
mellső patáival. Nagy nehezen kiszabadítottam, de abban a minutumban
kitépte a pányvát a kezemből, és kivágtatott a sűrűből.
Dühös voltam magamra. Hogy lehettem ennyire ügyetlen? Most
gyalogolhatok tovább, pedig csak karnyújtásra volt tőlem a szerencse…
Füttyentettem neki, és átverekedtem magam a bozóton. Vagy kétszáz
lépésre állt, és a patak vizét szimatolta. Őt is kínozhatta a szomjúság, de
gyaníthatóan megérezte a hulla szagát. Lassan közelítettem felé.
Nem tudom, milyen emlékei lehettek az emberekről, de amikor a
közelébe értem, újfent megugrott. Vágtatott vagy fél nyíllövésnyit, azután
megállt, megfordult, és csak nézett felém. Láttam, mennyire kínlódik,
hogy nem ihat. Bizonytalanul lépkedett, aztán lefeküdt egy fa árnyékába.
A fű is megszikkadt, olyan kegyetlenül perzselt Nap Apa. Márpedig
mindkettőnknek innunk kell, máskülönben elpusztulunk, gondoltam, és
megpróbáltam becserkelni. Csendesen szólongattam, hirtelen mozdulatot
nem téve, ennek ellenére kínkeservesen feltápászkodott, s mire csaknem
elértem, újra megugrott.
Hát jól van, sóhajtottam. Legyen úgy, ahogy akarod.
Leültem a fűbe, és a hátamat mutattam felé. Egyszer csak meghallottam,
hogy közeledik. Tétován, bátortalanul, de mégsem bírta tovább a
kirekesztettséget. Megvártam, míg egészen mögém ér, és kisvártatva
éreztem puha orrát a nyakamon és a fejem búbján, mikor végigszimatolt.
Nem fordultam meg, csak lassan felemeltem a karom, s a nyitott tenyerem
mutattam felé, mire megnyalogatta.
Még egy keveset vártam, aztán térdre emelkedtem, csöndesen, szelíden
szóltam hozzá, majd felegyenesedtem. Azonnal merevebb tartást vett föl,
de a fejét lógatva és kissé félrefordítva bámult rám nagy barna szemével.
– Most már elhiszed, hogy nem akarlak bántani? - dörmögtem.
Tetszhetett neki a hang, mert odalépett elém, és hagyta, hogy
megsimogassam a pofáját.
Most vagy soha!
Óvatosan megfogtam a kötőfék karikájáról lógó pányvát, és elindultam.
Nyugodtan követett, s néha megbökte orrával a vállam.
– Most pedig keresünk iható vizet, leányzó - közöltem vele, s alighanem
megértette. Már bízott bennem, és mély, csöndes orrhangon tudatta:
egyetért a vízkereséssel. - Aztán megkeressük az enyémeket. De ha
pihennél inkább…
 Átkeltünk a szennyes patakon, és nem sokkal utána ráleltünk egy
másikra. Lassan csordogált benne a víz, és a kanca beleszimatolt, majd
hosszú, kimért kortyokban hörpölni kezdte. Érzékeny orra hamarabb
megmondta neki, hogy a víz tiszta, mint jómagam megállapíthattam.
Miközben ivott, a farkával elégedetten csapkodta a bagócsokat, én pedig
megvizslattam a hátát. A szőre állásából arra jutottam, hogy előzőleg
málhanyerget viselt. Tamgát, tulajdonosi jelet nem találtam rajta, így el
sem tudtam képzelni, kié lehetett. Ajtony nagyúr gigászi méneseiben egy
ló se maradhatott jelzés nélkül.
– No, szép kisasszony… - simítottam meg a hátát - ha most
felkapaszkodom rád, vajon eltűrsz, vagy kitöröd a nyakam?
Hátrafordult, azután ivott tovább; csak a felém fordított fülei maradtak
mozdulatlanok. Amikor végzett, átvezettem a patakon. Követett, és
minden viszolygás nélkül lépett a vízbe.
– Jól van. Ügyes vagy. Ezt már szeretem. Most szépen megengeded,
hogy a pányvából szárat kössek neked, igaz-e? Mert innen már ketten
indulunk tovább, aztán én vigyázok rád, te meg rám.
Megmarkoltam a sörényét, és felnyomtam magam a hátára, aztán
átemeltem fölötte a lábam. Barátságos horkantással vette tudomásul.
El sem tudtam képzelni, mitől rémülhetett meg annyira, miféle rettentő
eseményeket élhetett át, mielőtt összehozta velem a véletlen. De
nyugodtan poroszkált, így aztán megpróbálkoztam egy rövid, könnyed
vágtával, majd mérföldeket szelő ügetésre fogtam.
Átkeltünk a kanyargós Harangodon, és keletnek fordultunk, amerre a
szállásokat sejtettem.
A távolban porfelhő emelkedett - talán portya vágtatott arra, vagy a
királyi harcosok épp elhajtották, ami a miénk volt.
Már felfogtam, hogy nekünk semmi nem maradt, és aki ezen a földön
szándékozik az életét tovább tengetni, annak jobb, ha máris elfogadja a
szolgalétet.
Egy helyütt az elém tolakodó, baljós látványtól szorongás fogott el:
tövig leégett nádas mellett lovagoltam el, s még mindig erősen érződött a
megperzselődött növények és állatok szaga. Jártam már errefelé, most
mégsem ismertem föl a tájékot.
A fák csúcsán ölyvek ültek. Ők az alant futkosó egereket, én meg a
többi madár röptét figyeltem. Sasok és keselyűk köröztek odafönt, igen
magasan, aztán az egyik kivált, és összecsapott szárnnyal zuhanni kezdett.
Akkorának tűnt csak, akár a tű foka, de mielőtt a földnek vágódott, nyíltak
a hatalmas szárnyak, és a madár eltűnt egy alacsony dombhajlat
takarásában. Vagy tucatnyi követte, és kisvártatva meghallottam dühödt
veszekedésüket.
Tartottam a Harangod melletti irányt, egyre csak keletnek, bár a folyó
gyakorta szeszélyes kanyarokat írt le. Nem leltem emberre, pedig hajdanán
Ajtony nagyúr híres ménesei erre is vágtáztak, a csordákat itt is legeltették.
Késő délután egy baljós láp szélében megpillantottam néhány
gyermeket. Amint észrevettek, iszkoltak a nádba. Utánuk kiabáltam:
– Hé, ti! Segítsetek! Van veletek felnőtt?
Egy darabig csönd honolt, még a nádban lakó madárkák is elnémultak,
aztán a sokadik próbálkozásomra egy gyerekhang felelt:
– Elmenj innen, mert beléd eresztem a vesszőt! Nem hallod?
Olyasféle hangon szólt, mint azok a tíz-egynéhány esztendősek, akik
most tették félre a gyermekhangjukat, de még nem kapták meg a felnőttet.
- Aztán zördült a nádas, és kibukkant egy asszony. Napenyészet körül járt
az idő, a tűz égi teste alacsonyra ereszkedett, és az asszony a szeme elé
emelte tenyerét.
– Mit akarsz? Honnan jössz? - tudakolta csöppet sem ellenségesen.
– A nevem Karád. A nagyúr ezrednagya… voltam.
Az asszony erre felsikoltott, és zokogva hozzám szaladt.
– Égi Asszonyunk! Öregisten a felhők fölött! Te vagy az? Én Krabocsa
vagyok, a szomszédos marosi szállásról! Megismerlek, Karád bő! Az
uramról tudsz-e? Megvan-e? Éjjel-nappal várom…
Nehéz lett volna szegénynek elmondanom, hogy semmit nem tudok
róla, ahogy a többiről sem. Inkább azt feleltem, hogy várjon türelemmel,
megjön tán hamarost. Alig hitte, de remény csillant a szemében.
Tőle tudtam meg, hogy az enyémek hol szállásolnak, és nem érdekelt,
hogy lassan leszáll a sötét. Szegény Krabocsa útbaigazított, én meg egyre
csak követtem a Harangod partját, a nádasok mellékét, míg meg nem
pillantottam a tüzet.
Egy apró kis ligetben gyújtották, s a fák közt derengett a fénye.
Kötőféken vezettem a lovat, és megálltam mögöttük a sötétben. Jól
hallottam, hogy hangosan fohászkodnak, egyikük az Öregistenhez és az
Égi Asszonyhoz, a másikuk Jézushoz és Szűz Máriához. A neveket is
értettem, akikért az imák szóltak.
Egy kis leányka vett észre először, és ijedtében felsikkantott. Az ima
elhallgatott, s mint életre kelt szobor, úgy emelkedett a tűz mellől Nárcisz.
Elindult felém, aztán megingott, és akár egy villámsújtott fa, elhanyatlott.

***
Amikor megértették, miért nem maradhatunk a régi uruszágban, az
asszonyok és a leányok sírva fakadtak. Az a néhány öregember, aki velük
menekült ide, a viszonylagos biztonságba, fejét lehajtva, némán bámult a
tűzbe. Nem hihettem, hogy az efféle eseményeket az öregek már
megszokták, mert az lehetetlen.
A szívükben és a lelkükben összekavarodott minden. A régi és az új
emlékek töredékei rendeden összevisszaságban űzték, hajtották egymást,
de azt, hogy talán szolgaság vár rájuk, bár kis szerencsével még szabadság
is kijuthat, igen nehezen fogták fel.
Három rozzant telega, az én talált kancámmal együtt kilenc ló s némi
élelem - ennyi maradt. A régi szállásunkat már mások birtokolták. A
vagyont őrző koporsóládák odavesztek, az asszonynép konyhai
eszközeiből pedig csak annyi maradt, amennyit meneküléskor össze tudtak
kapdosni.
– Aki nem ismeri a keresztény imádságokat, hát tanulja meg mielébb! -
figyelmeztettem őket. - Elindulunk a Marosnak, aztán keresünk egy gázlót.
Átkelünk, és Biharnak indulunk, ami néhány napi járásra van. Az ott a
fehér magyarok földje, ők pedig majd mindannyian keresztények, ezért
tudnotok kell imádkozni!
Néhányuknak újfent el kellett magyaráznom, milyen idők jöhetnek, s
hogy egy ilyen belháború után sokáig nem hűl le a vér az emberfőben. A
keresztény a régi hitűt, az meg a keresztényt szapulja. Meglehet, hogy
sosem higgadnak le, hiszen esztendők óta semmi sem változott. A hitbéli
torzsalkodások miatt egyszer itt, máskor ott pusztított a tűz.
– A félelem - mormogta egy barázdált arcú aggastyán. - A félelem,
Karád bő, az lesz a korbácsunk.
Igazat adtam az öregnek. Mostantól sok minden változik, csak azt nem
tudjuk, pontosan mely irányba. Sejtettük ugyan, de minden újabb hír, akár
a füst: egyszer ilyen, máskor olyan formát öltött.
Az újtól való félelem kinyújtotta felénk göcsörtös csontujjait.
Valakinek vállalni kell a felelősséget, amiért ily sok élet ment
veszendőbe. Eddig még mindig megtalálták - vagy legtöbbször ráfogták
egy szerencsétlenre, hogy ő az.
Az Öregisten hatalmán túl egy másféle hatalmat is érzékeltünk a fejünk
fölött, s tudtuk, hogy e kettő aligha férhet meg bensőnkben, békességben.
Két nap múlva összeszedelőzködtünk, és elindultunk a Maros felé.
Lassan haladtunk, és még egy fertály sem telt ki, amikor Csente mellém
lépett.
– Nézd, az öreg lemarad! - mutatott a patakpartra.
Megállítottam a telegákat, és visszalovagoltam az öregemberhez.
– Mi a baj. Kara bátya?
– Nem megyek tovább - felelte. - De ti járjatok szerencsével.
– Itt nem maradhatsz. Láttad a felgyújtott nádasokat, szállásokat? A
Marosig mindent az uralmuk alá hajtanak. Gyere, ülj föl a telegára! Estére
elérjük a folyót, és legkésőbb hajnalban átkelünk.
A fejét ingatta, és nem is fordult felém.
– Maradok. Az időm kitelt. Én már nem vagyok jó semmire, csak
hátráltatlak benneteket. Megvárom itt a királyi portyát, aztán tegyenek
velem, amit csak akarnak. Mit veszíthetek? Meg aztán beteg is vagyok…
Ezt eddig nem mondta. Élénken tudakoltam, mi kínozza.
– Nem tudok enni. Mióta eljöttünk a régi szállásról, visszajön belőlem
minden. Kár belém az étel. Inkább legyen a gyermekcséké. A jövő úgyis
az övék. Már a vizet se tudom meginni, Karád bő. Ismerem ám, miféle
betegség ez. Ha köztetek maradok, hamarost mind betegek lesztek.
Csontig fogyott az arca, sárgásra váltott a bőre, kiszáradt ághoz váltak
hasonlatossá a karjai. A szemében ott ült a kimondatlan: nem akar már
ezen a földön sokáig szenvedni.
– Induljatok tovább, Karád bő! Megleszek itt magamban.
Nehezen mondtam igent.
– Hát… akkor legyen úgy. Nesze, bátya, itt ez a kis falat kenyér… és ezt
is itt hagyom - mondtam, és odanyújtottam neki a kis vizes tömlőt. - Rakj
tüzet, és jelezd, hogy itt vagy! Akár Csanád vagy Prokuj harcosainak is.
Kérd meg őket, hogy vigyenek be Marosvárba, ott majd a görög papok
meggyógyítanak.
 – Így lesz, fiam - bólintott.
Megértettem, hogy magára akar maradni. De azt is tudtam, hogy ha
egyedül hagyom, meghal, és nem lesz, aki eltemesse. Márpedig a holtakat
át kell adni Föld Anyának.
– Hát akkor… Öregisten megáldjon. Kara bátyó.
– Téged is, fiam, meg a lovadat, minden jószágodat. Most ugyan
nincsen, de majd lesz megint. Fiatal vagy még…
Az. Hozzá képest biztosan, bár száz esztendőt éreztem a nyakamon.
Aztán elfordult, és előkereste kopott tarsolyából a kovát meg az acélt,
mintha tüzet készülne gyújtani.
Számtalanszor visszanéztem, de füstöt nem láttam.

***
A három lovas nyeregből szállt a csonkig égett láp szélén. A szél
megforgatta a hamut, és felkapta, vitte észak felé.
Egyikük megpillantott egy legénykét, és rákiáltott:
– Te kölyök! Tudod-e, mi történt itt? Láttad, hogy ki tette?
Amaz a torzsok között egyensúlyozott egy szánalmas, megégett,
combnyi vastag fatörzsön állva, ami mellé egy másikat kötözött, hogy fel
ne forduljon vele. Hosszú rúddal tapogatta a vízi járat alját, és próbálta
odébb igazgatni szánalmas tutaját.
– A királyiak! - válaszolta. - Napokkal ezelőtt felgyújtották a nádast,
hogy rejteket ne adhasson.
– És laktak-e benne emberek?
– A másik oldalon, messze ide. Fekete magyarok vagytok?
– Nálad feketébbek aligha lehetünk - morogta a másik, mert a kis
legény, akárha koromban fürdött volna. - Ajtony urat szolgáltuk.
– Igaz, hogy meghótt?
– Mink is úgy tudjuk. Idevalósi vagy, fiam?
A gyerek azt felelte, menekült a családjával, de nem a lápban laknak. Ha
ott vertek volna tanyát, már nem élnének.
– Megégett embereket találtam - tudatta, miközben partot ért. - Amott, a
szigeten túl. Nem nagyon látni, de az a kis domb… Hárman voltak. Talán
azok is a nádba menekülteket keresték. Az egyik pap lehetett…
– Ezt meg honnan veszed? - tudakolta a harcos.
 – Onnan, hogy találtam rajta egy kis szobrot. Olyan… ujjnyit - felelte a
legényke. - Jézus-szobrot. Akit megfeszítettek. De nem mertem
megérinteni… Pedig ezüstből lehet. Talán majd visszamegyek, és akkor…
Nekünk sem maradt semmi, bátya. A vak fődikutya is gazdagabb…
Az idős harcos leemelte a tarisznyát a nyakából, és megigazította az
övébe tűzött kését.
– Vigyél oda… a megégett emberekhez!
– Azt ugyan nem! - tiltakozott a legényke. - Elátkozott hely az olyan,
ahol valaki elevenen megég.
– Nem kívánom ingyen. Vigyél oda, és jutalmat adok! Megkapod a
tarisznyámat, a tűzszerszámomat… meg ezt a kést is neked adom.
A másik kettő egymásra pillantott, és egyikük halkan megjegyezte:
– Hagyd már, Máté! Igaza lehet a gyereknek, elátkozott vidék ez itt.
Induljunk, mert sosem érünk haza!
– Nem lehet. Amit a gyerek beszél… arról azt gondolom, hogy…
nekem most oda kell mennem. Várjatok meg itt! Áll az egyezség, fiam?
A legényke nagy nehezen ráállt.
– Ügyelj magadra, Máté! Halálból már ölég ennyi! - mondta a társa,
miközben a keskeny járatba lökte a fatörzseket, és a gyerkőc a vízbe
merítette a rudat.
Máté a kanyargós vízi ösvény mentén megégett nád és sás fölött
messzire látott, s közben a kis fickót kérdezgette, talált-e errefelé
menekülőket. Ám az nem sok hírrel szolgálhatott.
– A láp túloldalán lakunk, bátyám. Átjöttem a járatokon, hátha találok
valami használhatót, de mindent fölemésztett a tűz. Véletlenül bukkantam
a holtakra, annál a vaskos fűznél, ni!
Máté kilépett az imbolygó zsombékra, aztán megkapaszkodott a félig-
meddig elszenesedett fatörzsben. Zsíros korom tapadt a tenyerére.
– Ott fekszenek, a fa mögött, csaknem a vízben - mutatta a legény. -
Gondolom, be akartak bújni az üregbe, aztán… biztosan megfulladtak a
füstben.
Máté előbb csak az üreget látta, amelyben valaha aranysakálok lakhattak
- a magyar nádi farkasnak is mondta és csaknem a vízbe fordult a széle.
Egy megégett fatörzs szenes csonkja lebegett a vízen; a legény azt állította,
valaha minden bizonnyal bodony volt, s mutatta a végébe vert
iszkábaszeget.
 Máté egy elszenesedett emberi testet pillantott meg; a tűz úgy
összerántotta, hogy alig volt nagyobb, mint egy termetesebb kutya. A
parányi dombocska hajlatán túl feküdt a másik, alig három lépésre, s nem
messze tőle a harmadik. Öltözék foszlányait érintette, melyek rögvest
szétmállottak az ujjai közt. A legényhez fordult, aki a fatörzseken ült, és
esze ágában sem volt a partra lépni.
– Miféle Jézus-szoborról beszéltél?
– Ott van az ujjai közt, nem látod? A jobbjában…
Máté az üszkös, görcsbe merevedett ujjak között megpillantotta az ezüst
Krisztust. Korom rakódott reá, alig tudta megkülönböztetni a csontoktól és
a göröngyöktől. De a feszületet azonnal felismerte.
Mélyet sóhajtott, aztán keresztet vetett, és elsuttogott egy imát.
– A gazdája jó barátom volt - mondta a gyereknek halkan, mint aki attól
tart, hogy a hangos beszéd megszentségteleníti a helyet. - Tehát ez az a
láp…
– Hogyhogy ez az a láp? - kérdezte a legényke.
– Nem érdekes. Ide kellett jönnie… valamiért - felelte Máté. - El kell
temetni, a másik kettővel együtt. Segítesz?
– Én aztán meg nem érintem… - mondta a legényke, és megborzongott.
- Hozzájuk nem érek, bátyám! Még a végén a szellemek… a lidérc…
– Akkor meg fogd be a szád! - sziszegte Máté.
A késével kaparta a földet, aztán az ujjaival mélyítette a gödröt. Eltartott
egy ideig, míg a gyökerek közt kellő mélységű sírt vájt, majd egymás
mellé helyezte az összeégett tetemeket. Oly könnyűek voltak, akár a
kisgyermekek: a tűz kiszikkasztotta mindhármat.
Fűzvesszőből keresztet kötözött, és a sírhant fejéhez szúrta. A szénné
égett kis keresztről levált ezüst Krisztust végül mégsem vette magához,
hanem a holttestek mellé temette.
– Akkor hát ismerted őket? - tudakolta zavartan a legény.
– Csak az egyiket. Akinél a kereszt volt. Nem találkoztam nála
tisztességesebb göröggel…
A parton a kis legény megkapta a fizetséget, Máté és a másik kettő
pedig elporoszkált, hogy megkeressék a Harangod mellékén rejtőzőket. A
felerősödő szél megint kormot és pernyét kapott fel a láp felszínéről, és
szétterítette a környéken, akár egy szemfedőt.
 ***
A sirályok és a gémek röptét figyeltem, s úgy véltem, már nem lehet
messze a Maros. Miközben a kihaltnak tűnő vidéken a telegákkal egyre
csak északkeletnek haladtunk, azért fohászkodtunk az Öregistenhez,
nehogy királyi katonákkal vagy Prokuj portyáival találkozzunk. Nemigen
hitték volna el, hogy Csanád eleresztett, sőt még azt is megengedte, hogy
elhagyjam Ajtony hajdani uruszágát…
Délben, amikor a hőség leginkább kínozta az embereket és a lovakat,
beváltottunk egy ligetbe. A telegákból kifogtuk a lovakat, aztán nyűgöt
kaptak a lábukra, hogy kedvükre legeljenek, és a ligeten átvezető patakból
igyanak.
– Valami nincs itt rendjén - lépett mellém Nárcisz. - Talán… a
környék…
A liget nem tűnt szent helynek, a rajta átvezető patakból pedig ittak a
lovak, tehát a vízzel nem lehetett baj. Aztán fordult a szél, és megcsapta
orrunkat a dögletes bűz.
– Hullák - sommázta tömören az öreg Keled bátya. - Nem is egy.
Valahol… beljebb, a liget közepén.
Öte és Nárcisz követett, mikor a bozóton átverekedtem magam. Az
orrunk mutatta az irányt, de kisvártatva már hallottam a döglegyek
dongását is.
– Maradjatok! Majd én… Talán csak egy őz vagy vaddisznó…
Egy jókora mélyedésben mezítelen holttestek hevertek. Egytől egyig
fiatal férfiak voltak; karddal vagy késsel végeztek velük. A feje mindnek
beretvált volt.
A gyomromat felkavarta a látvány és a szag, s kimenekültem a sűrűből.
– Indulunk tovább! Van odabent… talán húsz is. Ragály tör ránk, ha
maradunk.
– A mieink? - kérdezte Öte. Bólintottam. - Nem lehet elhantolni
szegényeket?
– Halál fia, aki megpróbálja. Ezeken már csak a tűz segíthet, de én nem
fogom felgyújtani az erdőt, mert az elárulna. Döghalál les mindenkire, aki
a közelükbe megy.
A gyerekeknek és az asszonyoknak annyit mondtam, hogy bomló
szarvastetem volt az erdőben.
 Továbbindultunk a füllesztő hőségben, és már fuvallatok se enyhítettek
kínjainkon. Árnyék sehol, s egyre-másra tünedeztek fel a távolban a
felperzselt erdőfoltok. Sakálok bukkantak elő; némelyik egy darabig a
telegák nyomát szimatolta, míg el nem ijesztettük. Kövér hasuk elárulta,
hogy az utóbbi napokban igen jól éltek.
Csente felállt a telegában, és hallgatózni kezdett.
– Lódobogás - közölte határozottan. Neki volt a legjobb füle közülünk. -
Közeledik… Sokan vannak…
Sehol semmi, ahova elrejtőzhetnénk, de a telegák nyomai amúgy is
elárulnának.
S ekkor megszólalt az egyik öregember.
– Karád bő! Vágtass el innen, bárhova, mert akárkik ezek, minket nem
bántanak, de neked a fejedet veszik, ha szökevénynek néznek.
Hallani sem akartam róla, de átvillant a gondolataimon, hogy az a
néhány szablya, kés és az egyetlen íj, amit meneküléskor Nárcisz a
csekélyke málhába hajított, nem sokra elegendő.
– Az íjat! - sziszegtem, mire Nárcisz azonnal a telegába szórt száraz fű
alá kotort, és kihúzta a tegezzel együtt, amely teli volt fényesre csiszolt,
éles hegyű vesszőkkel. Az íjat azonmód felajzottam. - Itt leszek a
közelben, látni foglak benneteket. Kérlek, akárkik is ezek, ne szálljatok
vitába velük!
Belevágtam a sarkam a kanca oldalába, mire szegény méltatlankodva
horkantott, majd vágtába kapott.
A szemem nem csalt meg, mert a vigasztalannak tűnő síkon mégiscsak
jól láttam azt az enyhe hajlást, amely mögött egy régi agyaggödör
rejtőzött. Fazekasok áshatták egykor, de már benőtte a fű.
Arra azonban elégnek bizonyult, hogy elrejtsem benne a kancát, és a
széléről szemmel tarthassam az enyémeket, akik lassan vonultak a
telegákkal, miközben a paták robaját egyre hangosabban hallottam.
A lovasok vagy ötvenen lehettek. Meresztettem a szemem, de a
fövegekről még nem ismertem fel, hogy kinek a vitézei. Annál inkább
láttam azt a harcost, akinek akkora keresztet festettek az ingére, hogy már
messziről feltűnt. Mögötte lovagolt a társa is, és egyenes, hosszú kard
lógott az oldalán.
A lobogót csak akkor emelték fel, mikor a telegáink közelébe értek.
Amikor teljesen kibomlott, jól láttam rajta a hatágú csillagot, melyet a hold
íve jobbról félig magába zárt.
Találkoztam már vele néhányszor, és tudtam, hogy a nyugatról érkezett
Pozman nemzetség zászlaja. Egy pajzsra meg oroszlán volt festve, melyet
alul és fölül vörös mező harmadolt. Ezt is fölismertem: az erdőelvi gyula
címere volt.
Körbevették a telegákat, és hallottam, hogy magyarul és németül
kiáltoznak. A gyermekek felsírtak, és néhány asszony visítani kezdett.
Egyiküket lerántották a telegáról, és elterült a porban.
A vér az agyamba szökött. A kancát száron tartottam, türelmesen
ácsorgott mögöttem a gödörben. A kezem ökölbe szorult.
Hogyan hagyhatnám, miközben mindent látok? - ez dübörgött a
fejemben, s úgy éreztem, fel kell ugranom, aztán lóra, kimarkolni jó
néhány vesszőt, és egyenest nekik vágtatva sorra beléjük ereszteni, míg
csak ki nem fogy a tegez…
Ötvennel szemben azonban bajos dolog az efféle. Csak mártírkoszorút
nyerhet vele az ember…
De talán elvonhatom a figyelmüket. Elcsalom őket.
Vajon mind követne? Aligha.
Ekkor kántáló hangot hallottam, s rádöbbentem, mennyire igazam volt,
amikor azt magyaráztam nekik, hogy aki nem ismeri az imádságokat és az
egyházi énekeket, az jobb, ha útközben tanulgatja.
Most ugyanis imádkozniuk kellett, hogy bebizonyítsák: valóban
keresztények.
Hirtelen rémült sikoltás hallatszott, s láttam, hogy az egyik katona egy
leányt vonszol a lova mellett. Ám az, amelyiknek keresztet festettek a
mellére és a hátára, ráordított, majd korbácsával az arcába vágott. Harcos
lehet az is, vagy pap… vagy mindkettő - gondoltam.
Összefogdosták a lovainkat, és átkutatták a telegákat. Aminek hasznát
vehették, azt elszedték, majd mindhárom kétkerekűt felfordították. Oly
közel vonultak el mellettem, hogy attól tartottam, észrevesznek. Mikor
eltűntek, visszavágtattam az enyémekhez.
Égett az arcom, remegett a kezem a felindultságtól, de leginkább attól,
hogy gyávának tartottam magam, amiért nem segítettem.
A leánynak vérzett az arca, és a térdein csúnya sebek éktelenkedtek.
Nárcisz elhadarta, hogy valóban pap lehetett a festett keresztes, de nem
magyarul szólt, csak németül, és hálásak lehetünk, amiért nem engedte,
hogy a leányon erőszakot kövessenek el.
Az egyik aggastyánnak eltört a karja, amikor a telegát felborították.
– Most már semmink nem maradt - mondta sírva Bogárd anyánk. -
Fiam, neked kell megmondani, mit tegyünk!
– Aki egészséges, az húzza vagy tolja a telegát - feleltem. - Vagy… a
hármat egymás mögé kötjük, és a lovam elhúzza… De szegény pára nem
igavonó, ezért segítenünk kell neki. Most rögtön nekiindulunk a Marosnak.
Ez a portya már aligha fordul vissza.
Mire alkonyodott, kínkeservvel elértük a folyó árterét, és bevettük
magunkat az erdőbe. Nárcisszal elindultam gázlót keresni, és egy helyütt
meg is állapodtunk.
Átlovagoltam a túlpartig, de a víz nem ért a ló hasáig se. A patája
kavicson taposott, és reméltem, hogy a telegát nem ejti foglyul egy
alattomos üreg.
– A kanca egyenként áthúzza mindhármat. Jó lenne odaát éjszakázni.
A Maros menti gyepű nem lehetett szélesebb negyednapi jári-földnél.
Túl gyakorta nem jártunk az északi oldalán, különösen nem a Bihar felé
eső részeken. Tiszteltük az ott lakó, javarészt keresztény fehér magyarokat,
de tudtuk, hogy tőlük még északabbra, a Tisza felső kanyarulatában, a
hegyek alján elterülő tágas síkon fekete magyarok is élnek. A hegyek alatti
legelőket a keresztény Pata nagyúr és rokona, Edömér bírták, Vajk király
bizalmasai, akikkel Nyitrában nemegyszer találkoztam.
Belefogtunk hát az előkészületekbe.
A Maros melléke csöndbe borult, csak a madarak és a víz hangját
hallottuk.
– Nyugodt a vidék - súgta Nárcisz, amikor a fák takarásában jó darabig
figyeltünk és hallgatóztunk, mielőtt a kanca az első telegával elindult
volna. - Nézd a gémeket, a kacsákat…
A madarak valóban nyugodtan halászgattak, tollukat igazgatva
szárítkoztak a part mentén, és egy kék tollú, fényben csillanó apró
madárka éppen fejest ugrott a kis halért, hogy egy villanás alatt ismét
odafent kapaszkodjon a vízre hajló ágon; aztán nagyokat nyeldekelve
ügyesen eltüntette begyében a zsákmányt.
Az íj minden eshetőségre készen a kezem ügyében maradt, a tegezt
pedig átvetettem a vállamon. Nárcisz a vízre mutatott, ahol púpos hátú,
termetes halak sütkéreztek, közvetlenül a felszín alatt.
– Éhesek a gyermekek - súgta, mire kivontam egy vesszőt a tegezből, s
a legközelebbi hal testébe eresztettem. Körbe-körbe vonaglott, rezgett a
testéből kiálló vessző tolla, a víz apró fodrokat vetett, aztán elcsöndesedett.
A Marosba lábaltam, hogy a víz be ne sodorja a zsákmányt a partoldal
kimosott gyökerei közé.
– Induljunk! - javasoltam. - Itt várok. Jöjjön az első telega a leányokkal!
Derékon felül gázolva a vízben, óvatosan tapogattam magam előtt az
utat. A túloldalon baj nélkül felkapaszkodtunk. Kifogtam a kancát, és
indultam vissza.
A Maros és Begő Anya, a vizek istenasszonya, úgy látszik,
megelégelték szenvedésünket, mert barátsággal viseltettek irántunk.
Lassan mindenki átért, és az utolsó telegáért indultam, amelyen Déva,
Csente meg néhány gyermek várt az átkelésre.
– Jól vagy, leányom? - kérdeztem Dévától, aki bólintott. - Meglásd,
Tömörd is megjön nemsokára. Ha meg elkerülne minket, hát majd
megkeresem.
Hallgatott, és felkapaszkodott a bakra.
Ám abban a minutumban patadübörgés hallatszott, és mire bármit
tehettünk volna, megjelent egy királyi tized.
– Megállj, hé! - kiáltotta a tizedesük. - Szöktök, mi? Nyavalyás feketék!
Mi az a hátadon, koszos pogány? Íjat húzol a király embereire?
Megdermedtem, ám ez csak egyetlen pillanatig tartott. A fejembe vér
tolult, és úgy éreztem, képes lennék letiporni a világot.
– Le az íjat! - léptette felém a lovát a tizedes. - Van fegyvered? Késed?
Tőröd?
Mire felelhettem volna, a korbáccsal arcul csapott. A kancám talán a
mozdulattól, a korbács csattanásától riadt meg, mert nyerítve belevágtatott
a Marosba, és vonszolta maga után nagy fröcsköléssel a telegát. Déva
kétségbeesetten kapaszkodott. Csente pedig kiugrott a telegából, és elkapta
víz felszínén úszó kötelet, hogy visszafogja a lovat.
A tizedes csak egy pillanatra nem figyelt rám, addig, míg kiadta a
parancsot:
 – Utána! Visszahozni!
A következő minutumban lerántottam a nyeregből. Még földet sem ért,
a kését már kikaptam a csizmája szárából, és a bordái közé szúrtam.
Bevetettem magam a sűrűbe, ahova lóval nem követhettek. A telega
után két harcos vágtatott a Marosba, de a többiek ordítását hallva
tanácstalanul megfékezték a lovakat. Az egyikbe húsz lépésről eresztettem
nyilat, de a másiknak csak a lovát találtam el. A mén felágaskodott, majd
elvágódott, és kétségbeesetten kapálózott a folyóban.
Egy faderék mögött bújtam meg, de fél szemmel a telegát lestem.
Csente kibomlott, őszes haját láttam a kanca sörénye mellett, miközben a
telega a másik parthoz közeledett.
Az egyik katona akkor húzta elő az íját. Megkíséreltem a lehetetlent, és
az ágak között eresztettem felé vesszőt, vállalva a kockázatot, hogy egy
apró levél is eltérítheti. Ám célba talált, és a harcos eltűnt a szemem elől.
A többiek közben üvöltve szidalmazták egymást, amiért megszöktem,
aztán hárman elindultak a gázlónak. Kettőnek közvetlen közelről a hátába
küldtem a vesszőt, de négy másik máris az ártéri erdőbe vetette magát,
hogy elkapjon.
Oly közel voltak, hogy azt gondoltam: íme, itt az út vége, mert ebből a
kelepcéből nem szabadulok.
A Marosba rúgtató harmadik után engedtem egy vesszőt; a derekába
kapta a vashegyet. Aztán fordultam, mert a hátam mögött csörtetést
hallottam. Koronás szarvasbika tördelte a bozótot, három tehén követte, és
egyenest felém tartottak, majd elkanyarodtak, és a partoldalról belevetették
magukat a folyóba.
– Megvagy, rohadék! - hallottam közvetlen közelről az ordítást, és
megpillantottam egy katonát, aki döfésre emelte lándzsáját. Nem lehetett
öt lépésre sem.
Aztán megbotlott és elvágódott, a lándzsa hegye pedig tenyérnyire a
combom mellett fúródott a csalitba. Felkaptam, és a hátába vágtam, aztán
vártam, hogy a társai a nyakamba ugranak. Azt reméltem, hogy ha már így
kell lennie, hamar végeznek velem.
De nem ez történt. Kicsörtettek az erdőből, és nyeregbe kaptak.
Hallottam a kiáltásaikat, amint elvágtattak a Marostól. Ugyanakkor
patarobajt is hallottam: legalább húsz ló vágtatott az ártér mellett vezető
kalmárúton, és egy pillanat múlva éktelen hujjogás és üvöltözés,
káromkodás rezgette meg a léget.
Két gazdátlan ló kecmergett ki a Marosból; nyergeken, szerszámozottan
vágtattak föl az emelkedőn, mintha farkashorda űzné őket. Egy harmadik
már jóval lejjebb, a mély vízben, a partot keresve úszott, és
kétségbeesetten nyerített félelmében.
Nem érdekelt, mi történt odafönt, az erdőn túl.
Átbukdácsoltam a bozóton, a tövises iszalagokon, amelyek mindenbe
beleakaszkodtak, és a magas partról a szarvasok után vetettem magam.
Miközben minden pillanatban attól rettegtem, hogy nyilat kapok a
hátamba, a másik part lassan közeledett. Az íjam odalett, a tegez meg a
maradék vesszőkkel csak koloncnak volt jó.
Kifulladva értem el a túlparti gyökereket. Megkapaszkodtam bennük, és
Csente hangját hallottam magam felett.
– Fogd meg a kezem, kihúzlak!
Erre ugyan nem lett volna képes, de az ujjai kapocsként kulcsolódtak az
enyémekbe. A gyökerekbe fogódzva vergődtem fel a partra.
– Hol a többi? - ezt kérdeztem elsőre.
– Az erdőben bújtak meg. Amazokat… megölted?
– Néhányat… Jól vagy. Csente?
– Én jól. De a kanca… már odafönt járt, amikor összecsuklott. A mellső
lábát törte. Mindenki épségben van, csak azt nem tudtuk, hogy te… Karád!
Öregisten veled volt, de minket az őrületbe kergetsz, hallod, te átkozott?
Minek így hősködni?
Ezt már csaknem visította, aztán az öklével ütötte-verte a mellemet,
miközben fulladozva hörögte:
– Hát mit képzelsz? Nem vagy már suttyó legény… Ha te meghalsz, mi
lesz velünk? Fikarcnyit sem érdekel?
Aztán zokogni kezdett, és faképnél hagyott. Berohant az erdőbe, ahol a
többieket elrejtette.
A zsákmányolt lándzsám a Marosba veszett, de a kés megvolt. A Maros
már lemosta róla a tizedes vérét.
Akkor jutott csak el a tudatomig, hogy min mentem keresztül az elmúlt
fertályban. A Maros túloldaláról kiáltásokat hallottam. Vártam, hogy
megjelennek a gázlónál a lovasok, de a hangok egyre távolodtak.
 Szegény kancámat át kellett segítenem a Másik Világ smaragd legelőire.
Nem tehettem egyebet, és nem is hagyhattam, hogy szenvedjen. Senkinek
se fordult meg a fejében, hogy a húsából magunkkal vigyünk, vagy ha
mégis, hát nem merte mondani.
Ott álltam három telegával, gyermekekkel, leányokkal, öregekkel és
asszonyokkal, ló nélkül.
Nárcisz már nem hitte, hogy élve viszontlát, anyánkat pedig némán
imádkozva találtam egy fa törzse mellett térdepelve.
Keresztény módra fohászkodott a Mindenhatóhoz.
– Déva! Jól vagy? - tudakoltam, mire azt felelte, semmi baja. -
Mindenki más is rendben?
– Megvagyunk, fiam - szólt halkan az egyik öregember, a törött karú.
Hősiesen viselte a fájdalmakat. - Innen már csak előre mehetünk.
– Tudjátok, mit kell tenni, ugye? - kérdeztem a leányokat és az
asszonyokat.
– A kisgyerekek meg Déva, fel a telegákra! Mi majd húzzuk - felelte
helyettük csendesen Nárcisz.
A telegáról, amelyből ki kellett fogni szegény kancámat, lógtak a
pányvák. Magamat fogtam hát be, és megvetettem a lábam. Nárcisz a
másik hurokba bújt, mert hallani sem akart róla, hogy egymagam
vonszoljam a kétkerekűt. A rudazatra támaszkodtunk, és nagy nehezen
átfordult a magas, súlyos kerék.
– Még nincs itt a vég - súgta Nárcisz lihegve. - Még… nem lehet.
– Hagyd! Inkább told, az nem szed ki belőled annyit - javallottam, mert
kisvártatva alig kapott levegőt.
De ő azt felelte, hogy Gyécse leánya soha nem adja könnyen, s neki
különben is példát kell mutatnia. Még ha igavonó barmokká süllyedtünk,
akkor is.
Kínkeserves út állt előttünk, s azt sem tudtuk, merre lehet a legközelebbi
szállás.

***
– Csemen apa! Idegenek érkeztek - vágtatott a szállásfőhöz az ordát
őrző legények tizedese. - Nem sokkal pirkadat után. Alig állnak a lábukon.
 – Szökevények, mi? - kérdezte Csemen, aki legalább ötven tavaszt látott
már. A legény bólintott. - Affene a dógukat! Mit csináljunk ennyi szökött
szolgával meg jobbággyal? Már a szomszéd Kesző se fogad be többet.
– De ezek mégis megérdemelnék - dörmögte a tizedes. - Ágrólszakadt
csapat. Jobbára nők meg gyerekek, de a vezetőjük azt mondta, talán
ismered.
– Talán? Talán… úgy sokat ismerek - felelte a nagycsalád feje. - Mondta
a nevét?
– Úgy hívják, hogy Cseke fia Karád. Hozzáfűzte még, tán úgy jobban
ismered, hogy a Véres Cseke fia…
– Akiről kiderült, hogy akadtak nála sokkal vérengzőbbek - morogta
Csemen. - Emlékszem rá. Találkoztunk, de igen régen… A Tiszánál. Az
apja éppen rendet rakott néhány fekete magyar szálláson. Hozd ide azt a
Karádot!
– Rossz bőrben van, akárcsak a többi - fűzte hozzá a legény. -
Egyébiránt az emberek már kérdezgetik, kik az újonnan jöttek.
Megmondhatom, hogy a gyilkosnak a fia?
– Befogd a szád! Minek zargatnád fölöslegesen a szállást? - pirított rá
Csemen. - Eriggy, hozd ide hamarjában! És nem a gyilkos fia,
megértetted?
– Vihetek neki egy lovat? Mer’ ezeknek egy sincs. Maguk húzták a
telegát…
A nagycsalád ura a fejét csóválta, mert ilyent nem sokat hallott. Szabad
magyar ember, besenyő vagy káliz, nem bandukol gyalogszerrel, bár
amilyen idők manapság járnak… - gondolta, és nyeregbe kapaszkodott.
– Várj! Majd én megyek elébük - mondta, aztán bekiáltott a feleségének
meg a két leányának a jurtába: - Rakjátok meg idekint a tüzet, és állítsátok
föl a háromlábat meg a nagyobbik kondért! Néhány éhes szájjal többel
számoljatok ma!

***
Egyáltalán nem emlékeztem Csemenre. Még a nevére sem. Ha igaz,
hogy a Tiszánál összefutottunk, hát az már rég lehetett. De ő a nevemen
szólított, és barátsággal kérdezte, hogy van a családom.
 Gondoltam, tapintatból nem érdeklődött a lovamról. De ahogy
felpillantottam rá, amint ott ült magasan, csodaszép, csillogó szőrű,
hollófekete ménje hátán, csak egy földön csúszó pondrónak éreztem
magam.
Több tavaszt számlált nálam, mégis ő tűnt egészségesebbnek,
fiatalabbnak. Rólam e pillanatban senki el nem hitte volna, hogy alig fél
holddal előtte még megbecsült ezrednagyként szolgáltam. Hasadozott,
mocskos bugyogóban, a korcába betűrt ingben, kötélövvel, mezítláb álltam
előtte; még a szállásról kikergetett szolgák is becsületesebb küllemet
mutattak. A csizmám pár nappal korábban odalett egy combig érő
dagonyában, a késsel együtt.
– Szégyenkezel? - dörmögte Csemen. - Ne tedd! A szerencse forgandó,
és nem te tehetsz a vereségről. Legalábbis remélem. Majd sorjában
elmondasz nekem mindent, s különben is, első a család. - Végignézett
szánalmas kis csapatunkon, és a fejét csóválta. - Az apádat igen kemény,
de egyenes embernek ismertük. Mindig úgy beszéltek róla, hogy az
olyanokból több kellene. A hazugságokat, amiket róla terjesztettek, már
akkor se nagyon hittem. Nem tudom, mikor ért el ide a híre, hogy
megölték, de megemlékeztünk róla. Még a papunk is beszélt róla a misén,
mivel az apád keresztény ember volt…
Megütötte a fülemet, hogy a közösségüknek saját papja van. Gondoltam,
latin, nem görög. Erdőelvén kívül a környéken csak nálunk laktak
görögök.
Eszembe jutott Dimitri. Nagyon vártam, hogy viszontláthassam,
csakúgy, mint a fiamat és Mátét, meg a többi hadba vonult rokont és
ismerőst.
Arra gondolni sem mertem, hogy odaveszhettek. Ha az ember sokat
forgat magában egy baljós gondolatot, az mindenképpen megvalósul, tudja
ezt a kisgyermek is. A démonok gondoskodnak róla.
Csemen nem akarta, hogy a szállásbéliek rajtunk csodáskodjanak, ezért
az orda mellett adott szállást egy kiszolgált vesszőházban és egy régi
jurtában. A szájukat tátották a csikósok, amikor látták, hogyan húzzuk-
vonjuk a telegákat, aztán néhányan elénk vágtattak, hogy segítsenek.
– Ott a kút, ha szomjasak vagytok. A vályúban meg is mosdhattok -
vakkantotta az öreg, fél szemére vak ménesfelügyelő, de a hangjában nem
találtam semmi ellenségest. - Mióta gyalogoltok? Úgy bűzlötök, akár a
trágyalé…
Az enyémek meg csak összeroskadtak a telegák mellett a fűben, és
többen azonnal mély álomba zuhantak.
Csilárban maradt még némi erő, és körbejárt egy vizes tömlővel.
– Igyatok! Innotok kell! Majd eszünk is, ha ezek a jóemberek
megszánnak…
Valaki friss kecsketejet hozott, két asszony pedig lapos árpakenyeret.
Kérdezgették, honnan jöttünk, és milyen a világ a Maros déli oldalán. Azt
mondták, a füstszagot itt is érezték, de a bő megtiltotta, hogy a gyepűt
megközelítsék.
Hát ezért nem találkoztunk idejövet egy árva lélekkel sem! A bők és a
terület nagyura nem akartak beavatkozni semmibe. Még úgy sem, hogy
elvileg a királyt szolgálták.
Kora este érkezett egy telega; mellette gyerkőcök szaladtak, az elébe
fogott ökröt meg két asszony vezette. Ételillat szökött az orrunkba, és
költögetni kezdtük a gyerekeket.
– Öregisten áldjon meg benneteket érte! - köszöntem az asszonyoknak,
akik rögtön elmondták, hogy mindezt Csemen apa küldte. Csaknem két
hete nem volt a szánkban tisztességes étel, ilyen finoman párolt hús pedig
még tán soha.
Az egyik asszony borostömlőt nyújtott, s mivel látta, hogy jobb híján
csak a csutorájából ihatunk, mosolyogva a telegához lépett, és
cseréppoharakat szedett ki a sarkából. Aztán végigmért, s észrevette, hogy
tarsolyom nincs - márpedig akkor nem lehet tűzszerszámom se - és kovát,
taplót meg acélt nyomott a kezembe.
– Rakjatok tüzet! Neked kell meggyújtanod, bátya! - nézett fel rám
átható, világoskék szemével. - Ide hallgass! Az asszonyod… tényleg a
néhai Gyécse úr leánya?
– Látom, hamar terjed a hír - sóhajtottam.
– Terjed hát, ‘iszen az a dolga! Nem értjük, miként kerülhet ily sanyarú
helyzetbe az, akinek Vajk király a rokona. Akárhogy is, mégiscsak
féltestvérek…
Abban a pillanatban nem voltam benne bizonyos, hogy e rokonságot
érdemes-e tiszteletben tartanom.
 Napáldozat után Csemen apa értem küldetett. A legénye egy hátast is
hozott nekem, amin aztán (koszlott öltözékem miatt erősen szégyenkezve)
a házához lovagoltam.
Azt kérdezte, szükségünk van-e javasra vagy tudósra, gyógyító táltosra.
Látta, hogy gyerek is van köztünk. Elmondtam, hogy néhányukat magunk
közé fogadtuk, az anyjukkal együtt.
– Beszélj a családodról, öcsém! - ültetett maga mellé a pislákoló tűznél.
- Kikből áll?
– Az anyám és a húgom - feleltem. - Aztán a feleségem, a fiam és a
leánykám. Virág. Tizenhárom tavaszt látott…
– Akkor hamarost megházasítod - dörmögte Csemen, mire azt feleltem,
úgy hiszem, elébb rendezni kell a sorsunkat. Hogyan szedjem össze
másként Virágnak a kalimot? - Hát a fiad?
– Utoljára egy felderítő portyát vezetett. Semmi hír róla. Aki gyermeket
vár, az Déva, a fiam felesége, és velünk van az édesanyja, Csicsek. Ő is
visszavárja az urát a csatából.
Csemen maga töltötte ki a bort.
– Bízni kell a Felettünk Való hatalmában és jóindulatában, öcsém. Úgy
tudom, az egész családod keresztény. Isten nem feledi a híveit, gondot
visel rájuk.
Csemenre villant a szemem, talán a kelleténél hosszabban, mert
elmosolyodott.
– Mindig akadnak kivételek - fűzte hozzá. - Beszéltem a pappal. Holnap
átjön, hogy megismerjen benneteket. Azt mondta, ha gondoljátok,
keresztel is…
– Nálunk nincs kit. Mi mindannyian fölvettük…
Aztán beszélnem kellett a többi hozzátartozómról. Csilárról, aki az
utóbbi néhány napban esztendőket öregedett, s az ő fiairól, a huszonegy
esztendős Erősről, a kettővel fiatalabb Kévéről és a tizenhét tavaszt látott
Bükéről. Egyikről se tudtunk semmit; utoljára akkor láttuk őket, amikor a
századukkal elvágtattak a Tiszának.
Ene, Csilár idősebbik leánya húszesztendős múlt, s várta vissza a
csatából az urát. A kisebbik, a tizennyolc éves Gyöngy úgyszintén. Az ő
két kisgyermeke most betegen feküdt a levegős vesszőházban.
– És van még Csente, aki egy görög pap asszonya - folytattam. - Két
szép fiát várja vissza. És hát a testvérem, Máté, meg a felesége. Hajnal. Az
ő leánykájuk az a szép, nyúlánk, fekete hajú, a neve Kecse. Még csak
tizenegy múlt… Máté sincs meg…
Csemen érdeklődéssel hallgatta, mit éltünk át az utolsó időben.
– A háromnapos vendéglátást, azt gondolom, megtoldom még
néhánnyal. A magam részéről nem bánnám, ha nálam telepednél le, de
megvallom, kissé veszélyesnek vélem. Mert mégiscsak ezrednagy voltál,
Karád öcsém. És ki tudja, mit gondol holnap Csanád ispán? Most még
megkegyelmezett neked. Úgy vélem, jobban tennétek, ha továbbmennétek
innen északnak. Zádor úr szállásain, amennyire tudom, nyugalom honol. A
minap említette, hogy elkél nála a dolgos kéz.
– A dolgos szolgakéz - egészítettem ki, mire megvonta a vállát.
– Hát… jobb híján, ugye…
Megint töltött a borból, és megvárta, míg az egészet lehajtom, aztán
megköszörülte a torkát, és csendesen azt mondta:
– Nézd csak, öcsém… Te meg én már túl sokat láttunk az életből ahhoz,
hogy tudjuk, néha a leggyorsabb röptű, legerősebb sasok is lezuhannak. De
ha nem zúzzák magukat halálra, talpra állnak, megigazgatják a szárnyukat,
megrázzák a tollukat, azután újfent nekiveselkednek. Azt hiszem, te ilyen
vagy, ha valóban az apádra ütöttél.

Ugyanekkor…
A néhai Ajtony vezér földjén
Az erdőfolt egy baljós, vizenyős terület közepén terpeszkedett, ahová
csak az itteniek ismerték a bejárást. Hamar elnyelte a magas fűben
leselkedő, mély kútfő a vigyázatlant, akár lovastul, a zsombék pedig úgy
billegett a gyalogos emberek lába alatt, akárha a bokrok tetején
lépdelnének.
De mégis vezetett út az erdőbe, vagy inkább egy alig látható,
szeszélyesen kanyargó ösvény.
A Maros messzire esett, lóval legalább másfél napra, de csak akkor, ha a
lovas végigvágtatta az utat. Gyalogszerrel öt jári-föld is kevés lehetett a
lápok kerülgetése miatt.
A lovas, aki az erdőhöz érkezett, egymaga járta a környéket, de ismerte
is jól. Nyeregből szállt, úgy óvatoskodott az ösvényen, száron vezetve
lovát, egy busa fejű, kócos kis kancát.
 Az erdőhöz közeledve a sakál magas, elnyújtott vakogását, vonítását
utánozta, és néhány pillanatig hallgatózott, míg meg nem hallotta a holló
károgását, kétszer egymás után. Akkor újra elindult, és kisvártatva
beváltott az ösvényre.
Magasra nyúlt a kőris meg a fehér nyár, és a tövükben árvacsalán
tenyészett. A ló a tavalyi avaron lépdelt, egyenletesen emelgette a patáit, s
a lépések hangját elnyelte a süppedő talaj.
– Hééé! Csak én vagyok, emberek! - súgta a lovas az erdő csendjébe,
majd megismételte. - Merre vagytok?
Két alak lépett elő a fák takarásából. Az egyik lándzsát szorongatott, a
másik épp visszadugta kését a csizmaszárba. Akár a zsiványok, olyan
ápolatlan volt mindkettő.
– Este indulunk, készüljetek! - közölte az érkező, mire még vagy tízen
elősomfordáltak. - Átviszlek benneteket a Temesen, onnan már közelebb
esik a Duna, és annak a másik oldalán a szerémi földek. Aztán a többi már
a ti dolgotok. Beteg van-e köztetek?
A szökevények között, akik egykor valamennyien Ajtony seregében
verekedtek, akadt egészen fiatal és csaknem negyvenesztendős is. Tudták,
hogy északnak nem mehetnek, mert ott Csanád portyái járják az utakat, a
síkot, egészen a keleti hegyekig, nyugatnak meg a Tiszáig és a Dunáig
szintúgy. Bíztak ebben az emberben, aki ismerte a rejtekutakat, és már
nekiadták volna mindenüket, csak innen szabaduljanak végre. Folyvást azt
kérdezgették, hogy mi hír odakint a világban.
– Rendben átjutott az előző csapat a Dunán is - felelte a fiatal férfi. -
Akadt, aki egyenest kalmárkaravánhoz csatlakozott, és jól tette. Pénzt és
élelmet kap a vezetésért, a málha őrzéséért. De innen északnak és
nyugatnak karókba vont fekete magyarokat láttak, meg akasztott
embereket az utak mentén. Aki nem vallja be, hogy Ajtony harcosa volt,
menten fellógatják, ha meg bevallja, akkor azért. Ne higgyétek, hogy
mindenki megbocsátást nyer! Ez csak rege. Kegyetlen bosszúállással
találkoztam mindenütt. Tehát próbáljatok életet verni a seblázban
szenvedőkbe, mert ma éjjel átviszek egy tucatnyit a Temesen, és három
nap múlva megint.
Ezzel távozott, de napszállta után újra eljött, és megszemlélte, kiket kell
átvezetnie. Néhány jószágot visszaküldött az eldugott rétre, mondván,
hogy nem bírják az utat a Dunáig.
 Éjfél előtt a tucatnyi menekülő vitéz útnak indult, és az erdő ismét
magára vonta az éj csöndes takaróját.
Az a három, aki a fák koronájában őrködött, hajnalban egy magányos
lovast pillantott meg. Olybá tűnt, hogy alszik a nyeregben, a feje meg-
megbillent, aztán egyszer csak lecsúszott a magas fűbe, és nem mozdult.
– Tán sebet kapott? - találgatták az őrök. Az erdei szállásról ketten
indultak az ösvényen, hogy segítsenek, és becipeljék a többihez.
– ‘Iszen ez a Miske - nézett közelről a borostás, pergamenszín arcba a
legidősebb szökevény, akit a többi hallgatólagosan parancsnokának
fogadott el. - Tegnap indult innen. Mi lelte?
Sebet nem találtak Miskén, aki épp csak harminc múlhatott.
– Úgy fest, mint akinek minden porcikájából kifogyott az erő.
– Csodálkozol? A beteg cimborájának hagyta a maga elemózsiáját is,
azt a pár szem szamócát. Előtte már napokig azon élt.
– Hm. Lassan már fakérget rágunk, emberek - morogta egyikük.
– De miért jött vissza? Valami nem áll egyenesbe?
– Vagy talán hírt hoz - vélte egy fiatal legény - Életet köllene verni
belé…
Csak vizük maradt, mert a bor már rég elfogyott. A vizet is a láp
széléből nyerték, ott nem volt annyira ihatatlan. Valaki nemrég a kútfőnél
próbálkozott, de beomlott alatta a föld, hiába hasalt neki nagy óvatosan. A
kútfőben egy őz teteme úszott, ihatatlanná téve annak vizét.
Próbálták megitatni Miskét, aki lassan kinyitotta a szemét, és révetegen
pillantott rájuk.
– Kelepce… - nyögte alig hallhatóan. - Ne higgyetek annak az
átkozottnak!
A szökevények megkövülten hallgatták, hogy semmi nem igaz a
szöktetésből, a Dunán való átjuttatásból.
– Mocskos áruló - mordult egy bikanyakú besenyő legény. - Én
mondtam, hogy menjünk az enyémekhez! A völgyeken át keletnek, aztán a
hágón…
– Mit tudsz, Miske? - kérdezte a sebesülttől a legidősebb harcos. -
Miféle kelepcét emlegetsz?
– Alig bírtam… megszökni - felelte amaz, és olybá tűnt, menten
elveszíti az eszméletét. - Vártak ránk. Innen… negyednapra. Már
hajnalban elkaptak. Majdnem egy század dűlt ránk…
 – Odavezetett az orruk elé? - hitetlenkedett egy másik.
– Az a hitvány? Még előtte megszökött. Egy gázlónál magunkra hagyott
minket, aztán jobb híján úgy döntöttünk, hogy átkelünk… Akkor jöttek a
Csanád emberei…
– Mi van a többiekkel?
– Azokat agyonvágták. Nem teketóriáztak, nem ejtettek foglyot.
– Akkor te miként szökhettél meg?
– Belevetettem magam lovastul a Temesbe, és úsztattam folyás iránt,
míg túl nem jutottam a kanyarulaton.
– És minek jöttél vissza? Sokkal egyszerűbb lett volna, ha a Dunának
vágtatsz.
– Hogy szóljak nektek… Az a disznó holnapután újra itt lesz…
– Nem hiszem én azt, hogy te csak miattunk… - vágott közbe egy
másik, és hitetlenkedve rázta a fejét. - És ha hazudsz? Honnan tudjuk,
hogy nem hívtad ránk Csanád embereit? Mi van, ha te vagy az áruló?
– Hagyd már, Sebő! Nem köll mindenkiben ellenséget látni! - torkolta le
egyikük. - Látom, hogy nem hazudik.
– No, ha látod - mordult Sebő - akkor csak hallgass rá! Én viszont nem
maradok egy pillanatig sem.
– Igaza van, mi is megyünk! Nem várjuk meg, míg a torkunkra teszik a
kést! - állt mellé három másik.
A legidősebb most Miske védelmére kelt.
– Álljatok meg, a keserves mindenit! Miféle emberek vagytok? Ismerjük
valamennyien Miskét, tudjuk, hogy elébb harapná le a saját nyelvét,
mintsem igaztalant szóljon! De ha akartok, csak menjetek! Majd
meglátjuk, mire juttok!
Miske hosszú időre megint megfeledkezett a valóságos világról, s
amikor ismét megébredt, már alkonyodott. Akkor az egyik társát hívta:
– Te Tömörd! Ide figyelj! Megtudtam még valamit arról a moslék
emberről. Állítólag ismer téged.
– Ismer? Hisz még nem is látott, mert amikor érkezett, mindig a másik
oldalon álltam őrséget. Hogyan ismerhetne?
Miske felkönyökölt. A feje kóválygott, és a karjai alig bírták el a testét.
Tömörd feltámasztotta az ágakkal fedett üreg falának, ahol éjjelente fél
tucat szökevény éjszakázott.
 – Hallottam, amikor a mieink közül néhánnyal beszélt. Sorra
kérdezgette, kik vannak még az erdőben, kiket kell átvinnie. Mondták
neki, hogy van köztünk egy száznagy, és megmondták a nevedet. Ekkor
állította, hogy ismer. Tényleg Marosvárból vagy?
– Onnan - felelte Tömörd. - És mit mondott?
– Hogy összerúgtátok a port… valami leány miatt. Hogy eloroztad előle,
de már nem haragszik, mert szerzett sokkal jobb asszonyt.
Tömördnek ökölbe szorult a keze.
– A nevét sose mondta, mi?
– Bekének szólítottuk - felelte Miske. - Miért, nem ez a neve?
– Mikor jön vissza? Holnapután? Már ha egyáltalán…
– Ha az történik, amit gondolok, vissza fog jönni. Ha azért kap
fizetséget, hogy szökötteket csaljon tőrbe, akkor megjön. Ne feledd, úgy
tudja, hogy Csanád ispán emberei mindenkit megöltek az éjjel…
Tömörd régtől várta, hogy megszabaduljon innen, de északnak, nem
mert indulni. Elhitte, hogy arra úgysem jut át… bár voltaképpen azt sem
tudta, hol keresse a családot.
Amit Miskétől az imént hallott, arról csak a legöregebbnek beszélt, és
megegyeztek, hogy másnak nem szólnak. Kivárják, míg megérkezik az
áruló, aztán…
Két keserves nap következett. A szökevények minden pillanatban
várták, hogy rájuk találnak a királyiak. Tömörd elveszítette összes
emberét, amikor beleszorították őket a Harangodba. A szeme láttára
fulladtak meg vagy járta át testüket nyílvessző, elhajított kelevéz.
Maga sem értette, miként menekülhetett meg, aztán meg furdalta a
lelkiismeret, amiért képtelennek bizonyult megóvni a harcosait. Csaknem
mindegyik fiatal volt, szép feleséggel, családdal…
El sem tudta gondolni, miként lehet együtt élni ilyen kudarccal, ahogy
azt sem, hogyan keveredik vissza az övéihez, és milyen életet élhet eztán.
Néhányan ebből a kis csapatból is elhatározták, hogy nem szöknek
tovább, inkább visszamennek, megbánást tanúsítanak, hűséget fogadnak
Csanád úr, vagy ha kell, a király előtt…
Senki sem látta őket többé.
Miske szerint mindenképpen meg kell érkeznie az árulónak.
Tömörd akkor már döntött, és nem várta meg, míg a rejtekig ér. Az
idősebb harcossal elhagyta az erdőt, és a bevezető úton leste Bökényt, aki
aljas céljai érdekében még a nevét is letagadta.
– Az rendben van, hogy elkapjuk - dörmögte a társa. - De minek az
iszák nálad? Miért hoztad magaddal? Levágod a fejét, és hazaviszed a
családjának? Vagy ivócsanaknak fogod használni a koponyáját, ahogy a
nándorföldieknél szokás?
A nehéz iszák ott hevert a bokor aljában. Tömörd nem szólt, csak
figyelt.
Jó ideje gubbasztottak a bokrok között, ahonnan alaposan szemügyre
vehették az előttük húzódó rétet. Aztán alkonyat előtt megjelent Bökény,
de nem egymaga. Két másik követte, és a vizenyős rét előtt mindhárman
lóról szálltak.
– Ő az a rohadék - mondta Tömörd. - Megismerem.
– Gyűlölöd? Mert az sosem jó tanácsadó, öcsém - súgta amaz.
– Csak azért, amit tesz, nem a régi személyes sérelmek miatt. Az
árulónak sosincs bocsánat. Átmegyek a másik oldalra, ahhoz a fűzhöz.
Arra kérlek, bízd rám a dolgot. Mintha itt se lennél.
A három ember lassan, óvatosan közeledett. Az egyik kissé lemaradt, és
a mögöttes vidéket figyelte, aztán továbbindult. Bökény járt elöl,
magabiztosan, szinte egykedvűen.
Íj idege pendült, és a leghátsó feljajdult. A combjához kapott, és
fájdalmas üvöltéssel kitörte a vesszőt.
Bökény a földre kushadt, és elkúszott egy közeli fáig, másik társa meg
eltűnt a bozótban.
– Hé! Kik vagytok? Az erdeiek? - kérdezte dühösen. -
Megbolondultatok? Én vagyok az, a Beke! Értetek jöttünk, féleszűek!
Valami kemény koppant, aztán csönd lett ismét. Tömörd csak a három
tanácstalanul toporgó lovat látta a rejtekéből, és hallotta a meglőtt ember
nyögdécselését. Aztán megrezdült a szemközti bozót, valaki felhördült,
majd olyasféle hangot hallatott, mint akinek a gigáját szorítják.
– Kólintsd már fejbe azt a barmot! - hallotta Tömörd a társát. - Eszébe
ne jusson valami galádság!
Ő pedig kisurrant a bokrok közül, sebesen a meglőtt emberhez futott, és
ököllel az arcába sújtott. Amaz csak elvágódott, és nem moccant.
Akkor egyenesedett fel az öreg a bokor mögül, maga előtt tartva,
emelve a félig alélt Bökényt.
– Hol a másik? - tudakolta Tömörd, mire amaz azt felelte: alszik az is.
 – Nesze, itt van az embered, öcsém. De ha gondolod, megfojthatom
helyben magam is.
Bökény torkára egy bőrszíj feszült, és hasztalan próbálta az ujját
alácsúsztatni. Tömörd gyomron vágta, mire összecsuklott. Az öreg a
szíjnál fogva megtartotta.
– Megfojtsam?
– Ne! Hagyd rám! - felelte Tömörd, és sebesen hurkot csúsztatott
Bökény csuklóira. - Túl hamar átjutna a másvilágra, és túlságosan
kényelmesen. Annyit nem érdemel.
Bökény torkáról lekerült a szíj. Sípolva kapkodta a levegőt.
– Hányat juttattál a kezükre? - kérdezte Tömörd, - Ötvenet? Százat?
– Rohadjon el a szíved! - hangzott a felelet, ő pedig megvonta a vállát.
– Ha nem, hát nem. Te tudod, Bökény. Ritka nagy mocsok lett belőled,
hallod-e? Mondd, mit kívánnál inkább? Öljelek meg itt, vagy adjalak át a
fiúknak az erdőn? Ízekre szednek, darabonként metélik le rólad a húst.
– Jól van! Jól van… mondd, mit akarsz?
– Azt mondd, merre nincsenek királyi katonák.
– Elmondom, ha eleresztesz!
– Itt nem te szabod a feltételeket, egyedül csak én - figyelmeztette
Tömörd. A társa közben megkötözte a másik kettőt, majd összefogdosta a
lovakat.
– Keletnek, be a völgyekbe, aztán a hegyeken át északnak… Át a
Maroson, még az erdőelvi Fejérvár előtt… - hörögte Bökény. - Eressz el!
Vagy… tudod mit? Gyere, elvezetlek magam! A rossz fene egye a többit!
Mi mégiscsak földiek lennénk, nem?
– De. Azok lennénk - felelte Tömörd, és visszatért a bozóthoz.
Előrángatta az iszákot, és ledobta Bökény mellé. Kötelet húzott elő, jóféle
kenderből valót, és hurkot kötött rá.
– Mit akarsz? Felakasztasz? Elment az eszed? - rémüldözött Bökény, de
ő csak tette tovább a dolgát némán. A hurkot átvetette Bökény
összekötözött lábain, és erősen rácsomózta. A másik végére rákötötte az
iszákot. Amikor megemelte, kövek koccantak egymáshoz.
Bökény üvölteni kezdett. Pontosan értette már, milyen sorsot szán neki
Tömörd.
– Ordíts csak! Itt az, nem zavar senkit.
 Megragadta Bökény vállait, és vonszolni kezdte a fűben. Amaz
vonaglott, akár egy pondró, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. Megpróbált
feltérdelni, de Tömörd egészen a kútfőig rugdosta.
– Végezz már vele! - mordult az idős harcos. - Mérföldekre elhallik a
vonítása.
Tömörd csak annyit szólt:
– Tisztességes temetés csak becsületes harcosnak jár. Neki jó lesz a
kútfő.
Azzal belefordította Bökényt a sötét víztükörbe, ami felülről legfeljebb
egy pocsolyának tűnt. Azonnal elmerült, majd a tüdejében maradt levegő a
felszínre segítette. Vergődött, mint a horogra akadt hal.
– Megátkozom a családodat! Dögvészben pusztuljatok! - hörögte,
miközben egyre több vizet nyelt. - Húzzatok… ki!
De Tömörd nem szólt egy szót sem. Komótosan felemelte a súlyos
iszákot, és behajította a vízbe. Bökényt azonnal a mélybe húzták a kövek,
és a kútfő felszíne újfent elsimult.
– Könnyű halált adtál neki mégis - morogta a társa. - Élvezed, amit
művelsz?
– Nem, bátyám. Csak végig azon törtem a fejem, hogyan adhatnék neki
még rettentőbb halált. Az ilyennek semmi nem lehet elég nagy büntetés.
– Hát… akkor miért nem tartottad magad mellett egy ideig, öcsém?
Naponta új kínzást eszelhettél volna ki, hogy végül maga könyörögjön a
halálért. Az ám az igazi kínszenvedés, nem a fulladás. Most már
elpusztult, mert az ilyen hamar megy… Hanem azt megkérdeném, hogy…
elégedett vagy magaddal?
Tömörd megmarkolta a másik rongyos kabátját a mellén.
– Ha azt nézem, hogy hányat emésztett el, küldött bitóra, hányat vontak
karóba miatta… hogy soha nem jutnánk vissza a családunkhoz, s te sem
láthatnád többé a fiaidat… akkor elégedett vagyok. De igazad van. Le
kellett volna csapnom a fejét. Ám azt akartam, hogy könyörögjön, hogy
szenvedjen. Még így se váltotta meg vele a többiek kínjait.
– Mi vagy te? Isten? - kérdezte amaz fejcsóválva, és türelmetlenül
ellökte magától Tömördöt.
– Isten most örül, hogy ezt megtettem. Azt hiszem, ő maga is ezt kérte
volna tőlem. Nem tudod-e, hogy mindig az emberek keze által büntet?
 A másik kettőt gúzsba kötve a sorsukra hagyták, aztán elvezették a
lovakat. Még az éjjel mind egy szálig elhagyták az erdőt. Bevették
magukat a Kárpátok nyugati nyúlványainak völgyeibe, és abban
reménykedtek, hogy egyszer viszontláthatják a családjukat.

***
Csaknem egy fél holdnapot töltöttünk már Csemen szállásán.
Tisztességes öltözéket kaptam tőle, majd egy napon lóra ültetett, és a két
idősebb fiával meg néhány kísérő legénnyel elindultunk északkeletnek,
ahol a Körösök vidékén fekete és fehér magyarok meg besenyők éltek,
egymással viszonylag békességben.
A testes, jómódú férfiú, egy kiterjedt magyar vérű nagycsalád feje
rokonságban állt Csoltó bővel, a nemzetség fejével. Ezernyi szál kötötte
össze a Körös menti magyarokat és besenyőket, s hogy a béke meg is
maradjon, a nemzetségfők - de csakis ők! - a másik népből vettek feleséget
maguknak vagy a fiaiknak, ahogy tette azt a gyulai család is Erdőelvén.
Hanem azért mindenki tartotta a maga hitét, szokásait, és elvárta, hogy
azt mások is tiszteljék. Hamar előkerült a kés vagy a husáng, ha durván
bántak a másik hagyományaival.
Persze ide is eljutottak a latin térítők, és nem is vették vérüket - minek
akasztottak volna tengelyt Vajk királlyal? - de csak kevesen álltak
kötélnek. Élték az életüket, ahogy addig, s ugyanúgy megbosszulták a
sérelmeket, szálláson belül rendezve a vitát, mind sok évszázad óta
mindig.
Akihez Csemen apával indultunk, másfél napi lovaglásra lakott, és
Turda bőnek hívták - noha valójában nem ő viselte ezt a címet, hanem a
bátyja, Csoltó. Viszont szép tágas szállásokat birtokolt, meg
végeláthatatlan legelőket, réteket, vizenyős területeket, ahová a szolganép
bodonnyal és hidassal járt be a termést learatni.
Turdának annyi ménese és kövér csordája legelt a folyók és patakok
közti térségeken, hogy a számukat se tudta. A felesége mellett szép
ágyasokat tartott - hiába nehezményezték a papok - és folyvást
kereskedett: a kalmárokkal és az Erdőelvét birtokló Doboka nagyúr bőivel
éppúgy, mint a királyiakkal vagy a besenyőkkel.
Jól élt Turda népe, nem véletlenül kísért éppen őhozzá Csemen.
 S ha már megtette a hosszú utat, vásárolt tőle vagy ötven szép csikót,
csupa harmadfüvest, aztán teheneket - amit ezen a vidéken ünőnek hívtak -
és bikákat, hogy odahaza a maga állományát gyarapíthassa.
Látszólag béke honolt e vidéken, és egyik szálláson sem találtam
nyomorúságban élőket, nélkülözőket.
– Olyan gazdag ez a tájék - dicsekedett Turda hogy nem csodálnám, ha
egyszer Vajk király rátenné a kezét, és dukátussá növelné. Tavaly
megszületett a fia. Ha túléli a gyermeki esztendőket, neki is kell majd egy
dukátus, ez a világ rendje. Állítom, hogy hamarost dukátus leszünk!
Nyitrában már ott ül Vászoly úr, onnan őt kiebrudalni nem is lenne okos,
hát a hercegecske majd kap másutt. Úgyis egyre csak növekszik Vajk
király hatalma, uruszága…
Ez utóbbit már csöndesebben, lemondóan legyintve fűzte hozzá.
Csemen megjegyezte:
– Nem kerülheted el te sem, hogy az eddiginél sokkal jobban segítsd a
keresztet, Turda. Hírlik, hogy Ajtony után Vajk király a lovak közé csap.
Mi megvagyunk a latin papunkkal, de vajon ha sokan jönnek, ti is
meglesztek-e?
– Ha jobbat tudsz, majd szólj! - vágta rá Turda, és megvakarta az állát. -
Hát persze hogy mindent úgy teszünk, ahogy nekünk is a legjobb, meg szó
se érhessen minket. Ez a föld itt nem lesz Ajtony uruszágához hasonlatos,
legalábbis nem ér olyan véget. Csoltó megmondta: majd legföljebb
követjük Gyécse nagyúr meg Sarolta nagyasszony példáját, adjon nekik
örök békét az Öregisten… Miért ne tehetnénk meg mi is ugyanúgy, mint
ők, hogy egyszerre két égi urat is imádjunk?
– Hát, ha akkorának érzed magad, hogy megtehesd… - somolygott
Csemen, de vendéglátónk csak legyintett.
Én eddig jobbára csak hallgattam. Turda megkérdezte, felvettem-e a
keresztet.
– Fölvette az egész családom. Olyasfélén, mint amiről az előbb szóltál.
De a lényeg, hogy büszke vagyok rájuk, és tűzbe megyek értük. Magam is
bő voltam, a Bakony lábánál…
– Hát itt nem leszel - vágott közbe Turda. - A bői hivatal már elkelt,
öcsém. Igaz is, hány tavaszt számlálsz? Már ha tudod…
– Negyvenet és még hármat - feleltem. Csodálkozva vette tudomásul,
hogy néhány tavasszal ő a fiatalabb, bár nem zavarta, hogy az öccsének
hívott. - De mit számít ez? Megleszünk jól, ha kijelölsz egy szállást
nekünk. Nem lesz bajod, nem hozunk a nyakadra viszályt. Csak nyersz
velünk. Talán ismerted az apámat…
Turda a fejét csóválta.
– Róla itt sokfélét beszélnek. Az egyik így, a másik úgy gondolja. Nem
igazán köllene előhoznod… gondolom, érted, miért. Hanem ajánlok neked
valamit, Cseke fia Karád. Ideköltözhetsz, és az elöljáród én leszek.
– Rendben van - egyeztem bele.
– Van innen úgy negyednapi jári-földre egy szállás. Túl a Körös két
ágán. Kevert nép lakja, magyarok és besenyők, néhány nándorföldi
szolgacsalád, meg egy székely. Azt gondolom, velük meglesztek. S mivel
ott nincs kijelölt szállásfő, téged teszlek meg annak. Azt akarom, hogy
kapd össze az ottani családokat, és gondoskodj róla, hogy ne csak éljenek a
vakvilágba, hanem hasznot is hozzanak! Persze elsősorban nekem, de ha
én elégedett vagyok, az leszel te is. A haszon főleg a lovakból és a
marhákból van. Vállalod, vagy sem?
Hamar átláttam a helyzetünket. Azt ugyan nem tudhattam, miféle
emberek laknak ott (lehet, hogy a szállást szándékkal szorították külön), de
ha nem vállalom, másutt még ennyi sem kínálkozik.
Turda sietett segítségemre a döntésben, amikor azt kezdte taglalni, hogy
elvégre ezrednagy voltam, és nagyobb közösséget is igazgattam már, így
nem tart attól, hogy nem állok a sarkamra.
– Meg aztán keresztény vagy - fejezte be talányos hangsúllyal. - Nem
vagyok félkegyelmű, tudom, hogy ez igen sokat számít.
– Csak ha te is felveszed a keresztet a családdal - válaszoltam, mire
felkacagott.
– Hagyd el! Már a bátyámmal és a szüleimmel megmerítettek a
patakban a görögök! De mit számít mindez, ha egyszer elvárják, hogy
mégis a latin rítus szerint éljek? Nem vagyok látnok, nincsenek táltosi
képességeim, de tudom, hogy ma még eltűri a latin hit a görögöt. Elvégre
mindkettő ugyanolyan keresztény. Ám az efféle türelem mindig véges.
Róma ki akarja terjeszteni a hatalmát, így tudom Csoltó bátyámtól. Aztán
majd csak azt látjuk, hogy egyre kevesebb lesz a görög pap, és mind több a
latin. A Doboka úr Fejérvára mellett lakó görög papok legalábbis ettől
tartanak, és úgy tudom, nem lakik bizánci hitű szerzetes Marosvárban sem.
 Megállapodtunk, hogy öt nap múlva megérkezem a családdal, s az
emberei átvezetnek arra a szállásra. A hazaúton Csemennel arról
beszélgettünk, hogy a sas, amely az egek magasából a földre zuhant,
vélhetően mégsem szegte szárnyát, és ha az égiek is úgy akarják, hamarost
kitárhatja megint.
– A baj csak az, hogy öregszel - mondta, és a vállamra csapott. - Már
nem bírsz el annyit, mint fiatalon. Vagyont se gyűjthetsz, csak épphogy.
De ha a családod megbecsüli magát, Turda nem lesz hálátlan… főleg
akkor, ha hasznot hozol neki. Nagyon a bögyiben van az a szállás, még ha
nem is mondta. Biztosan nem akart elrettenteni, de az ottaniak igen
zabolátlanok. Ezt jobb, ha észben tartod.

***
De nem voltak azok annyira rossz emberek, ahogy hamarosan
megtapasztaltuk. Miután átköltöztünk arra a különös szállásra, egy csöndes
délutánon leheveredtünk Nárcisszal a patak partján a fűbe, és arról
beszélgettünk, vajon mit hoz a jövő.
Ezernyi kérdésre vártunk választ.
Egymásba kulcsoltuk az ujjainkat, és Nárcisz halkan arról beszélt, hogy
az esztendők az arcunkon ugyan nyomot hagytak, de úgy érzi, benne
semmi nem változott. Hálás voltam e szavakért.
A szívünk mélyén azonban nem szűnt a szorító fájdalom, ami napról
napra erősödött, és azt dübörögte, hogy elveszítettük a fiunkat.
Aztán csak a felhőket figyeltük, és az ölyveket, amelyek türelmesen
ültek a fákon, majd lecsaptak a zsákmányra.
S akkor, pontosan a fejünk felett, egy vércse jelent meg, alig
magasabban, mint egy jurta teteje. Jól láttuk sárgás mellét, benne a sötét
pettyezést, sebesen rezdülő hegyes szárnyait, amint fölöttünk szitált,
hosszú farktollaival egyensúlyozva. A fejét lehajtva ránk szegezte
tekintetét, majd felkiáltott: „Kí! Kiíí! Kiíí!”, és a következő pillanatban
elrepült.
– Itt lehet valahol a fészke - súgta Nárcisz. - Tán a költésben zavarjuk.
Visszaindultunk a szállásra. Félúton sem jártunk, mikor találkoztunk
Hajnal leánykájával. Kecsével. Felénk szaladt, és valamit kiáltott, de
elcsuklott a hangja. Aztán Nárcisz karjába vetette magát.
 – Itt vannak!… Itt vannak!
Meghűlt az ereimben a vér. Csanád meggondolta magát, és mégis a
nyakunkra küldte a királyiakat?
– Nem! Nem az ellenség! Édes apámuram jött meg, és Tömörd
bácsikám!
Erre mindhárman rohanni kezdtünk.
Valahogy kipotyogtak az emlékezetemből a viszontlátás pillanatai. De
az megmaradt, hogy mindenki zokogott, és egymást ölelgettük, véget nem
érően.
A szállás többi családja körénk gyülekezett; egy besenyő asszony
kenyeret és juhsajtot hozott, azzal kínálta az érkezetteket. Amikor némileg
enyhült a megindultság, mindenki egyszerre akart hallani mindent. Nagy
tüzet gyújtottunk a házak és jurták közti téren, és körbeültük: magyarok,
besenyők, hajdani székely gyepű-őrizők, bolgár-földiek… Egyetlen
közösséget alkottunk. Az asszonyok frissen készített élelmet hoztak, a
férfiak és a gyermekek pedig tágra nyílt szemmel hallgatták a fiamat és
Mátét.
– Az a vércse… - suttogta könnyes arccal Nárcisz - hírnök volt, Karád.
Azt akarta tudatni, hogy… hogy ők ketten hazajöttek…
Különös holdnapokat éltünk akkoriban. A csekélyke öröm a jóval több
gyásszal és búslakodással váltakozott, aztán ez utóbbiakat elűzte egy
halovány reménysugár, és így ismétlődött ez nap, mint nap.
Esténként nagy-nagy csöndben ültünk a családi tűz mellett, és csak
lopva figyeltük Csilárt és Csentét. Az ő fájdalmukat kellett leginkább
orvosolnunk, mert Csilár három szép felnőtt fia és Dimitri már csak
lélekben lehetett a családunkkal, miként Csicsek ura, Zádor is.
Ahogy eltűntek Csente nevelt fiai és Csilár leányainak férjei is.
Gyerekkori szerelmem mindenkijét elveszítette.
Attól a naptól a szállás csakis rájuk figyelt, hiszen ők szorultak
leginkább vigaszra és gyámolításra.
Máté még azon az éjjelen elkezdte faragni a kis bálványokat.

Kr. u. 1009 nyarának eleje

Esztergom
 István király arcára egyetlen esztendő alatt több nyomot vésett az idő,
mint egész eddigi életében. Miközben az udvarnál lebzselő bajor és
magyar urak, egyháziak és világiak hónapszám örvendeztek az Ajtony
feletti győzelmen, és mindenki be akarta söpörni a maga jutalmát, neki
egészen más járt a fejében.
Az ország belső dolgai nyugtalanították. Felszámolt egy veszélyes
gócot, megsemmisített valamit, ami az útjában állt, de érezte, hogy a
legfontosabb felett, ami a lélek mélyén gyökerezett, nem
győzedelmeskedett.
Az évezredes régi hitet kiirtani néhány csata vagy háború árán, ily
nyúlfarknyi idő alatt még senkinek sem sikerült. Legfeljebb a félelem
magvait ültette el, aki effélével kísérletezett.
A palotában élt Ilona, a nővére is, akit a bolgár herceg hazakergetett,
mert az apja nem kapta meg Istvántól a görögök ellen remélt támogatást. A
honi gondok mellett a gyepűn túliak is egyre sűrűsödtek.
Miközben hajnalban Szent István vértanú templomában imádkozott, az
illatos viaszgyertyák lángjának vibráló fényében arra gondolt, mégsem tett
meg mindent a hazatért Ilona érdekében.
Igaz, birtokot adott neki, amelynek javadalmából gondtalan élete lehet,
és Ilona meg is szülte a fiát, aki a keresztségben a Péter nevet kapta, István
azonban - mint általában - elégedetlen maradt önmagával.
Döntéseiből mindig a legtöbbet kívánta kisajtolni, de folyton ott
munkált benne a tanácsnokok szavai és javaslatai iránti kétkedés.
Hogy bízott-e bennük maradéktalanul? Erre a kérdésre maga sem
mindig találta a választ. De azt régtől felismerte, hogy többségük csak a
hasznot lesi. Ezért öltöztették gyémántos köntösbe szavaikat, s ez rítt le az
arcukról, miközben mézesmázos javallatokat hangoztattak lakoma közben
vagy a királyi tanács ülésén.
Még emlékezett az apja egyik intelmére, amely arra hívta fel a
figyelmét, hogy az efféle alakok sosem vesznek ki, de arra mindenképpen
jók, hogy ébren tartsák egy uralkodó figyelmét.
Ilona gyakorta találkozott Istvánnal, és sosem panaszkodott a sorsa
miatt. Fellélegzett, mikor végre hazatért a bolgárok földjéről, és nem
hibáztatta fivérét azért, mert nem adott katonát a bolgár cárnak. Csendes
magányban élte napjait, és ha István azt tudakolta, keressen-e számára
másik férjet, csak annyit felelt: - Isten nem akar több fájdalmat okozni
nekem.
A csecsemőt, akit hol Delján Péternek, hol meg Petrosz Deleanosznak
neveztek, Ilona anyai szeretete és a meghitt bizalmasok áldozatos figyelme
övezte.
De hogy miféle sors vár a hercegecskére, azt ugyan ki tudhatta volna?
Gizella királyné pontosan értette, mi bántja az urát, bár nem minden
indokát fogadta el. Istvánnak túl sok dologgal kellett egyszerre
foglalkoznia, ezerfelé kellett figyelnie. Az ország belső helyzete
megkövetelte, hogy egyetlen szemvillanásra se feledkezzen meg a
mélyben parázsló, lázadásra serkentő tűzről, a belső ellenségeiről.
Aztán történt valami, ami felborzolta a királyi udvar kedélyeit: az
egykoron hivatalából letett erdőelvi gyula hűtlenül otthagyta István királyt
és környezetét.
– Férjuram - szólt csöndesen Gizella emlékezz, amikor arra
figyelmeztettek a tisztességes bajor lovagok, hogy Prokujban nem
bízhatsz. Jól tetted, hogy Ajtony ellen nem neki adtad a fővezéri címet.
– De azt nem hittem, hogy megszökik! - csattant fel a király - És
ráadásul éppen annál kuncsorog menedékért, ahhoz dörgölőzik, aki nekem
ellenségem. Most ki válaszolja meg, hogy Prokuj valóban árulóvá lett-e,
vagy a sértettség igazgatta a szökés útjára, amiért nem neki adtam a
fővezérséget az Ajtony elleni háborúban?
Gizella királyné is olvasta azokat a leveleket, amelyek a bátyjától,
Henriktől érkeztek, még tavaly. Azokban Henrik arra akarta rávenni
Istvánt, hogy adjon neki fegyveres támogatást a lengyel Boleszláv elleni
harcokhoz. A magyar király azonban igen készülődött Ajtony ellen, így
nem nélkülözhette a harcosokat.
– Prokuj és a családja nem ugyanaz - szögezte le István. - A feleségét és
a fiait nem érheti bántalom. Ha úgy látom jónak, még azt is megengedem,
hogy utánamenjenek. Akárhogy is, de mégiscsak a rokonaim, és nem
tudni, mit hoz a jövő. A bátyád erős, Gizella. Boleszláv előbb-utóbb
kénytelen lesz főt hajtani, és megújítani a korábbi hűségesküt.
Ám a királyné mégsem értett meg mindent ugyanúgy, mint az ura.
Miközben az egész udvar hónapok múltán is az Ajtony feletti győzelem
mámorában úszott, és a király sorra ítélte oda legjobb vitézeinek a
kiváltságokat, legtöbbször hiába magyarázta feleségének az ágyasház
csöndes magányában, hogy nem minden diadal ad okot örömre vagy
elégedettségre. A túl sok véráldozatban nem lelheti örömét a becsületes
lélek - még akkor sem, ha az esze azt mondja, hogy annak árán egy egész
nép sorsa fordulhat jobbra.
De valóban így lesz-e?
Az éjszakába nyúló imák a kápolnában a király rendes napi teendői közé
tartoztak; s ha az oltár elől távozott, legtöbbször még akkor sem nyugodott
meg a lelke.
Egyre csak kínozta a nagy kérdés: vajon mindenképpen szükséges a
kegyetlenség, a vérontás ahhoz, hogy egy országot felépítsen? Hogy
beigazgassa olyanok közé, amelyek már régtől keresztény hitben élnek?
Gizella azzal nyugtatgatta, hogy a munka nehezén már túljutott. Mert az
igazi, véres esztendők azok voltak, amikor még az apját uralta ez a
csökönyös nép. Gyécse nagyfejedelem elvégezte, amit Isten és a sors reá
szabott, s nem István hibája, hogy nem teljes sikerrel.
Efféle gondolatokra próbált választ kapni a szentektől, akiket egész
életében példaképének tekintett.
A bajor lovagok és a német ajkú egyháziak néha arról pusmogtak, hogy
a király aszkétaéletet él. Ezt a legtöbben nem helyeselték: nem látták
szükségét, mert egy koronás fő igenis uralkodjon, egyen-igyon, rendezzen
lakomákat, fogadja a követeket, kedvelje a vadászatot és az udvari
játékokat, s a kellő mértéken túl ne sanyargassa testét, mert akkor nem
marad ereje az igazán nagy tettekre.
Pedig Istvánnak mindenre kiterjedt a figyelme - arra meg különösen,
hogy Henrik sógorának barátsága változatlan maradjon iránta. De persze
nem feledte a császárság régi elgondolását sem: a magyarok földjét, így
vagy úgy, szívesen vazallussá tennék.
Henrik úr ez ügyben maradéktalanul bízott a húgában, arra számítva,
hogy Gizella Istvánra gyakorolt befolyása nőttön-nő. A magyarok királya
pedig aggódva figyelte, miként gyarapszik Esztergomban a német lovagok
száma, akik közül sokan éppenséggel a sógorának kémkednek.
A palotában pecsenyéjüket sütögető magyar urak jól megvoltak a
bajorokkal és más külhoniakkal, akik egyre több javadalomhoz jutottak.
Köztük már az is kiváló tanácsnoknak képzelte magát, aki épkézláb ötlettel
sosem állt elő, s a királyi tanácsban csak hallgatott, akár egy darab fa.
 Más magyarok azonban - akik nem ülhettek közelebb a tűzhöz -
igencsak berzenkedtek, bár sosem nyíltan. De nem fért a bögyükbe - és
joggal! - hogy audienciára majdnem mindig előbb kapott lehetőséget egy
külhonból érkezett, mint ők.
Kora nyár ragyogott az esztergomi palota fölött, és a Pilis vonulatai
százféle zöldet öltöttek. Világoskék égbolt borult a tájra, és a királyt a kék
ragyogás az egyházi képeken megfestett Szűzanya ruhájára emlékeztette.
6
Az udvaron kis lovacskája nyergében Imre herceg feszített; a szolgák
vezetgették, s nevelői a fuvallattól is óvták.
A kétesztendős fiúcska apró lova alig volt nagyobb, mint egy kecske, de
a herceg mégis olyan büszkén ült a nyeregben, mintha tudná, hogy ő a
korona egyedüli várományosa. István és Gizella nap, mint nap hálát adtak
a Mindenhatónak, hogy a kis trónörököst a betegségektől eddig
megoltalmazta, és naponta többször is fohászkodtak az egészségéért,
gondtalan életéért.
– A mi Urunk eztán is meghallgat téged - mondta halkan az érkező
Anasztáz érsek a királynak. Akkor lépett magas hivatalába, amikor
Sebestyén érsek lelke nemrég az égbe távozott. Ajtony legyőzéséért az
érsek Szent György közbenjárását kérte, és imái meghallgatásra leltek. - A
királyi tanács vár rád, uram. Kérlek, foglalj helyet körünkben, hogy
megtárgyalhassuk az egyházszervezés soron következő feladatait.
A tágas terem ablaktábláit kitámasztották, odakintről meleg áradt, és
virágillat lengte körül a hosszú asztalt.
A királyhoz közel, Anasztáz érsek mellett foglalt helyet az ostiai Azo
püspök, a szentatya könyvtárnoka, akit követként küldött Istvánhoz a pápa.
Már megérkezésekor szerét ejtette, hogy elmondja, a szentatya mennyire
elégedett azzal, ami a kereszténység terjesztésében István országában
történik, és reméli, hogy nem is torpan meg a munka. Olvasta a
levelekben, hogy nem indult könnyen, és bízik benne, hogy a magyar
király érti: az Isten dicsőségéért foganatosított cselekedetek, legyenek
bármily kíméletlenek, elnyerik méltó jutalmukat.
A király e mondatokon napokig rágódott. Hogy mi járt a fejében, azt
legtöbbször magában tartotta, még Gizellával sem osztotta meg.
Meghallgatta az érseket, aztán az egri püspököt, aki arról szónokolt,
hogy a térítést fel kell gyorsítani, mert békeidőben mindig több gyermek
születik, akiknek minél hamarabb meg kell tisztulniuk az eredendő bűntől.
A magyarok magasabb méltóságai közül pedig azok, akik eddig
elmulasztották, járjanak elöl, a keresztség felvételében.
István király komoly arccal figyelte a felszólalókat. Arról egyik sem
beszélt, hogy Isten bocsásson meg a csak színleg keresztény útra térteknek,
a tévelygőknek. Értük rendszeresen fohászt intézett a Mindenhatóhoz, ám
csak néhány magasabb rangú egyházitól hallott hasonlót.
Miután mindenki befejezte a mondandóját, a király - tekintettel arra,
hogy az egyházi előkelők közül magyarul még nem mindenki tudott -
németül kezdett mondandójához:
– Eltökéltem magam, hogy folytatom az egyház építését. Dicsőség a mi
Urunknak, hogy az eddig felállított püspökségeket és azok lakóit
megoltalmazta. De most úgy gondolom, nem elegendő újabb püspökségek
állítása, hanem át kell alakítanunk, újjá kell szerveznünk mindent. Az
elején sok hibát vétettünk, s azokat ki kell javítanunk.
A méltóságok Anasztáz érsekre néztek, aki vélhetően a legjobban tudta,
mire gondol a felséges úr. Ő azonban lesütötte a szemét, és nem
hengerítette ki a Magyar Királyság pergamenre rajzolt térképét, melyet
féltve őrzött.
– Elhatároztam, és gondolataim érsek úr egyetértésével maradéktalanul
találkoztak - folytatta a király - hogy a meglévő egyházmegyékhez, vagyis
a győri, a bezprimi, az esztergomi és az egri püspökséghez tartozó
javadalmakat véglegesen tisztázzuk.
A négy meghívott püspök most egymásra pillantott. Talán azt
fontolgatták, igazságos lesz-e számukra is az új elosztás. A másoló
szerzetesek, akik az okiratokat elkészítették, a falak mentén álltak,
kezükben összetekert pergamenekkel.
István folytatta:
– Eldöntöttem továbbá, hogy Pécsett eztán püspökség működjék, és
elkészíttettem az ehhez szükséges alapító okiratot és a határleíró levelet. -
Egy klerikus mocorogni kezdett a háttérben: feltehetőleg az ő munkája
7
volt. - És elhatároztam, hogy létrehozom az erdőelvi püspökséget is. Nagy
területet kap, de ott a munka is tetemes. Az eldugott völgyekben lakó és
eddig zömmel pogány lakosságot, hamarost a kereszt útjára kell vezetni, és
ehhez minden támogatást megadok. A jelöltet már kiválasztottuk, és az
erdőelvi Fejérvárban, a gyulák régi lakhelyén biztosítunk neki lakást.
 Anasztáz érsek pillantást váltott a győri püspökkel. Vele éppen arról
tárgyalt délelőtt, hogy néhány sötétebb vidéken elkél még a fegyver a
térítők megvédelmezésére, az ágálók letörésére. A jelöltről is szó esett, és
a győri püspök őszintén meglepődött, hogy egy szerzetest állítanak az
erdőelvi egyházmegye élére.
– Mint látjátok - folytatta a király - a püspökségeket ott állíttatom fel,
ahol családom valamelyik megbízható tagja vagy egy hozzánk és a
krisztusi hithez feltétlenül hű vezérünk él. Hozzájuk és az ispánokhoz
forduljatok, ha védelmezni kell személyeteket és a hitet.
Mindenki a király felé fordult, ő pedig az arcokat vizslatta, s tisztán
látta, ki az, aki kétkedik. Aztán határozott hangon így folytatta:
– Püspök és leendő püspök urak! Elvárom, hogy lakóhelyeteken
lendítsétek fel a hitbéli élet mellett a világit is! A kalmárokat és a
mesterembereket fogadjátok szívesen, és telepítsétek le őket városotok
körül. Ehhez a királyi javadalomból mindent megkaptok. Arról is
döntöttem, hogy a jövőben nem maradhatnak a kereszténység háta mögött
olyan területek, ahol lázadás ütheti fel a fejét. Ezért a térítők áldozatos
munkáját erővel, s ha kell, fegyverrel támogatom.
Általános helyeslés harsant, különösen a német urak részéről, akik már
eddig is a kemény fellépést követelték. A király azonban rögtön komoly
feladatot is szabott.
– Ugyanakkor a figyelmetek ott legyen a katonákon, ők pedig ne
feledkezzenek meg magukról! A templomok építését, a templomba járás
kikényszerítését törvénybe foglaljuk. Ennek értelmében tehát annyi
templom épüljön akár kőből, akár fából, hogy vásárnaponként oda minden
keresztény hívő eljuthasson! Gazdag vidéken elvárom a kőtemplom
építését! Csak az maradhat a szálláson, aki a tüzet ügyeli. Ha valaki
szándékkal kibúvót keres a templomba járás alól, az szégyenletesen
nyírassék tarra, s vesszőzzék meg, de az életét el ne vegyék, testét meg ne
nyomorítsák! Nem kivétel ez utóbbi alól se fiatal, se öreg, és a férfiak
essenek egy tekintet alá az asszonnyal. S hogy ne csak követeljünk,
8
elrendelem, hogy a vásárnapok a templomi napokon legyenek.
Kora estig tárgyalt a király az egyházi méltóságokkal, és utána
néhányukat személyesen is fogadta.
– Azt kívánom, hogy az erdőelvi gyuláról mostantól szó se essék! -
közölte velük. - Prokuj a szökésével bebizonyította, hogy nem méltó sem
további kegyre, sem királyi elismerésre.
Doboka, Csanád apja halkan megjegyezte, hogy ők máris ekként járnak
el; de a következő szavait már csak a lengyel gyepű közelében lakó egyik
előkelőnek dörmögte:
– Azért ha bármit megtudsz Prokujról, csak futtass Pata úrhoz egy lovast
a hírrel! Majd ő tudni fogja, miként tálalja a felséges úrnak. Királyunk még
nem teljesen rágta meg anyai rokona szökését, de ez csak idő kérdése.
A pápa küldötte, Azo püspök is elégedetten távozhatott Esztergomból, a
szentatyának küldött közös királyi és királynéi ajándékkal, amit csak úgy
emlegettek, hogy „a metzi palást”. István király ezzel azt kívánta jelezni,
hogy sokat jelent számára a Rómával fenntartott jó viszony.
Azo püspök már útközben hozzákezdett a jelentése megírásához.
„Magyar Királyságban minden úgy történik, hogy az Szent Péter
trónjának dicsőséget hozzon, így hát egyre kevesebb a korábbi hit
fertőjében tévelygő lélek. S hogy a Rómába vezető út biztonságos is
maradjon, a magyarok királya Velencével dinasztikus kapcsolatokra
törekszik.”
A püspök Esztergomban maga is találkozott István húgával, akit a
magyar király a velencei dózse fiával akart összeházasítani.
Hogy mikor?
Minél előbb, de legkésőbb a következő évben. Közben azt is figyelni
kellett, miféle politikai változások történnek a két császárságban.
Mert azt a bölcsek jól látták, hogy a gazdag és önálló Velence igenis tart
a terjeszkedni kívánó Szent Római Birodalomtól, és erről az oldalról
szemlélve a világ folyását, nem haszontalan számukra egy dinasztikus
szövetség a magyar királlyal.
S ha ehhez még grátisz járul a Magyarországon bányászott ezüst, amire
Velencének égető szüksége van, akkor II. Pietro Orseolo dózse és fia,
9
Ottone soha nem látott mértékben lendíthet az aprócska, de annál
nagyobb befolyással rendelkező államon.
Azo püspök bízvást leszögezhette, hogy a magyarok királya okosan,
előrelátóan, Róma barátjaként keresztényi módon, ám kemény kézzel tartja
a gyeplőt.
Bár akadnak még sötét foltok, az egyetlen igaz hit hamarosan mindent
tisztára mos ebben a különös országban, amely úgy törekszik megfelelni a
Nyugat elvárásainak, hogy közben a fejekben ott van Kelet minden
üdvözlendő vagy éppenséggel káros hagyománya.

Még ezen a nyáron …

A Körösök vidékétől Velencéig
Egy kései délutánon, még Napisten havában - melyet a latin és görög
papok Szent Iván havának mondtak - Csemen apa két legénye érkezett a
mi lápok közé szorított, békés szállásunkra.
– Mit akar tőlem Csemen? - tudakoltam. - Hogy azonnal üljek nyeregbe,
és induljak hozzá?
– Nemcsak te, Karád apa - felelte az idősebbik legény tisztelettudóan -
hanem a papod is.
Megrökönyödtem.
– Nincs nekem papom, te! Kire gondol Csemen?
– Már hogyne lenne! - hökkent meg a másik. - Hát az, aki itt misézni
szokott.
– Máté?
Máté valóban maga köré hívta az ittenieket, először az asszonynépet,
aztán a gyerkőcöket; majd szép lassan a férfiak is megjelentek, mert egyre
többeket hajtott a kíváncsiság: vajon mit mond Máté a régi és az új hitről, s
főként milyen szavakkal?
Emlegeti-e folyvást az ördögöt, a pokol tüzét, az elkárhozást? Utóbbit
sokan nem is nagyon értették, főleg azért, mert tudtuk szerint olyan
szörnyűséget, amiért ily rettentő büntetés járna, nem is követtek el.
Ám Máté oly türelemmel, okosan, higgadtan és szeretettel vezette be
őket a krisztusi hit rejtelmeibe - sosem feledve, hogy az Öregisten hitében
igenis sok hasonlítja az újat - hogy egyre szívesebben hallgatták, és
rosszindulat senkiből ki nem kívánkozott.
Persze nem valódi misék voltak ezek, jobbára csak beszélgetések. Az
emberek szájtátva hallgatták a szentek csodába illő történeteit. Mátét
mindenki kedvelte, és fölnéztek rá még a kemény férfiak is. Megtanította
az imádságokat, szépen, magyarul, az asszonyok és a leányok pedig
lelkesen, tisztelettől áthatva dalolták a dicsőítő énekeket.
– De mit akar velünk Csemen? - firtattam tovább, mire a legények csak
megvonták a vállukat: azt ők honnan tudhatnák?
 – Azt üzente az apa, jobb, ha a papotok rögvest magával viszi a családját
is.
Elviszik tőlünk Mátét?
Láttam Nárcisz arcán az aggódást és a félelmet: csak nem elszólítják
tőlünk az egyik legkedvesebb családtagot, s éppen azért, mert nem pap, és
mégis prédikál? Büntetni fogják? Valaki szót emelt ellene a püspöknél,
netán egyenest Vajk királynál?
Már másnap hajnalban útra keltünk Mátéval és családjával Csemenhez;
de ott se állapodhattunk meg, mert tőle rögvest indulni kellett Csoltó
bőhöz.
Akkor már jóval többet tudtunk a sietség okáról, a különös parancsról.
– Máté! - kezdte a bő. - Hallottam rólad. Elmondták, hogy törődsz az
ottaniakkal, pátyolgatod a lelküket, és okos szavakkal szólsz hozzájuk.
Békét hirdetsz, ami üdvös. De hallottak erről másutt is, följebb, a Tisza
kanyarulatán túl, onnan meg már hamar elérnek a hírek a palotába. Igaz,
hogy csak téged hívnak Esztergomba, de azt javallom, vidd a családodat is.
Azt mondta Pata úr futára, hogy nem tudni, mikor eresztenek vissza, így
jobb, ha mindnyájan mentek.
Mátéval egymásra pillantottunk. Mi kerekedik ki mindebből?
– Az udvarba hívják a testvéremet, Csoltó bő? - kérdeztem tisztelettel. -
Mi okból? Miféle terveik lehetnek az uraknak?
– Állítólag ismeri az itáliaiak nyelvét - felelte. - Meg sok minden
egyebet is tud. Szüksége van rá Vajk királynak, de ennél többet magam
sem tudok. Az urak terveiről ide alig jut el valami, barátom.
Amikor elkövetkezett a búcsú ideje, Máté azt mondta:
– Ha már egyszer Isten ezt osztotta nekem, szólok értetek is a felséges
úrnál. - Mert az mégsem járja, hogy te és a mi nagy családunk,
sanyarúságban… azzal az igaz múlttal, ami mögötted van…
– Jobb, ha ezt nem is említed! - figyelmeztettem. - Alig hinném, hogy
elfelejtenék. Az ellenségeink főleg nem. Máté! Értünk senki előtt ne
könyörögj!
– Akkor másként segítek majd - kötötte az ebet a karóhoz. - De az is
lehet, hogy már két holdnap múlva megint együtt leszünk, drága
testvérem.
Úgy búcsúztunk, hogy hamarost találkozunk. Máté, Hajnal és Kecse
átkeltek a Berekjón, és Pata úr hat vitézének kíséretében a Tiszának vették
az irányt.
Egyikünk sem hitte, hogy „hamarost” bizony igen távoli.

***
– Beszélsz olaszul, németül és magyarul, valamint latinul, de a szlávok
szavát is érted - mondta Máténak Esztergomban Csaba palotaispán, amikor
magához rendelte. - A krisztusi hit oly mélyen él benned, akár az egyházi
méltóságokban. Az asszonyod érti a horvátok nyelvét, a leánykád
megtanult tőled olaszul, az anyjától horvátul… Hasznosabb szolgákat
egyetlen magyar előkelő sem kívánhat magának.
Hasznosabb szolgákat? Máté arca elszürkült.
– Szolgává tennétek minket, uram? Mégis, mit követtünk el?
– Úgy értesültem, hogy semmi Istennek nem tetszőt. De mostantól
hasznosabb dolgot művelhetsz, mint eddig - felelte a palotaispán. - És a
szolgaságot ne úgy értsd, hogy megszűnik a szabadságotok. Sőt! Egy ilyen
embernek az eddiginél méltóbb hely jár.
Máté ettől nem lett okosabb.
– Megbocsáss, uram, de eddig sem töltöttem haszontalanul az időt. Ha
arra a szállásra, ahonnan most eljöttem, egyszer latin térítőt küldtök, annak
már könnyű dolga lesz. Jól megágyaztam neki a krisztusi hit dolgában.
Miként lehetnék még ennél is hasznosabb? Meg aztán… láthatod, uram,
nem vagyok már dús fürtű ifjonc. Ki tudja, a Mindenható hány esztendőt
ad még nekem?
Csaba palotaispán összehúzott szemmel figyelte Mátét, aztán
megkérdezte, nem találkoztak-e pár esztendeje, amikor a Győrhöz közeli
Szent Márton hegyén felszentelték az apátságot. Máté megrázta a fejét. A
palotaispán csak annyit fűzött még az előzőekhez:
– Éppen ilyen emberre van szüksége a felséges úrnak. Mert magyar is
vagy, meg nem is. Ismered a világot, és tudod, milyenek a magyarok. És az
utóbbit el is tudod mondani külhonban.
– Ezt sem egészen értem, uram…
– Pedig egyszerű. Nagy tisztesség ért. Néhány nap múlva elindultok
Velencébe, mert őfelsége férjhez adja a húgát a dózse fiához. A feleségedet
mától Gizella hercegnő szolgálatába helyezem, a leányodat szintén. Te a
küldött urakkal tartasz. Kapsz új öltözéket, mert ezt még a kóbor kutya se
vizeli le - mondta, miközben végigmérte Mátét. - Meg kell mutatni
külhonban, hogy aki magyar, az félig sem barbár, hanem igenis kiművelt
fővel rendelkezik. Ezt el is kell mondanod, hozzátéve, hogy rajtad kívül
még számos hasonló él István király uruszágában.
Máté a fejét ingatta, és azt dörmögte, hogy ő nem lehet ilyesmire
alkalmas, hiszen csak egy egyszerű vidéki ember, még csak nem is
fejedelmi jobbágy egészen… De a palotaispán határozottan kijelentette:
– Alkalmas vagy rá. Odakint majd mindenkinek megmutatod, hogy
nemcsak hiszel Krisztusban, de mellette úgy gondolkodsz, mint ennek az
országnak a népe, és magyar módra forgatod a fegyvert. Ez persze nem
jelenti azt, hogy mindenhová szablyával, kelevézzel, íjjal mászkálj, vagy
bárkibe beleköss!
Máté nem is értette az utolsó szavakat.
– Uram, engem senki nem láthat fiatalnak. Magamat igen öregnek
érzem. És… soha nem kötöttem bele senkibe - méltatlankodott.
– De azért öltél már embert.
– Csatában. Amikor a testvéremet óvtam. Arra esküdtem, hogy
vigyázok rá, míg csak a szívem meg a karom bírja. De éppen ezért nem is
állíthatom, hogy méltó lehetek a papi életre…
Csaba palotaispán felfortyant.
– Nem mondtam egy szóval sem, hogy pap leszel Velencében!
– Értem, uram. Az igaz, hogy szinte mindent tudok a papi hivatásról, és
a hit tanításait képes vagyok átadni másoknak… de ez nem jelenti azt,
hogy alkalmas lehetek rá…
A palotaispán kezdte már elveszíteni a türelmét. Jó lesz ez így,
dörmögte, meg aztán ahhoz, hogy hány embert segített át a túlvilágra,
senkinek semmi köze. A lényeg a királyi parancs. Aztán hirtelen kivágta a
legfontosabbat:
– Azt akarjuk, hogy külhonban mindig nyitva legyen a szemed és a
füled! Ne csak a fenséges hercegkisasszony szolgálatával törődj, hanem
használd ki, hogy érted a velenceiek és a városban megfordulók meg a
dózse palotája közelében lebzselő úrfélék zömének nyelvét.
Ez már világos beszéd volt. Máté megértette, mit kívánnak tőle. Azon
volt, hogy tiltakozzon, de Csaba egy ujjmozdulattal belé fojtotta a szót.
– Máté! Hagyd a tiltakozást, és ne keress kibúvót! A felséges úrnak
megbízható emberekre van szüksége. Olyanokra, akik nem hazudoznak,
akik nem teszik a szépet az udvarnál, aztán meg mindenféle sületlenséget
fecsegnek összevissza… Itt is alig ismernek téged, Velencében meg
éppenséggel senki nem tudja, ki fia-borja vagy. Ő azonban egészen
pontosan emlékszik rád, még ifjú herceg korából, Nyitrából, Bezprimből,
Fejérből. Tudja, hogy ki vagy, és ezért kerestetett meg. Talán nem látod
tisztán, de a koronának sok ellensége van, és most nem is az ágáló
magyarokra gondolok. Sokan szeretnék tudni, miféle bizalmas tervek
látnak napvilágot őfelségénél, hogy aztán majd ellene tegyenek. Érted már,
miért esett éppen rád a választás?
Máté a csizmája orrát figyelte, és a fejét csóválta.
– Azt értem, hogy mit kell tennem. De azt nem, hogy miért éppen
nekem.
A palotaispán mérgesen legyintett, és azt mondta, ha ilyen nehéz a feje,
akkor valaki mást keres helyette. Máté szégyenkezve lesütötte a szemét,
mire a főúr, némileg megenyhülve, eligazította.
– A tárnokmester fel fogja öltöztetni a családodat. Ő kísér el benneteket
az udvari szabókhoz. Ne tiltakozzatok, ne is szóljatok semmit, csak
tegyétek, amit parancsol! Láttam a feleségedet. Szerény, csöndes asszony,
de a szemében értelem csillog, ami igen fontos. Eleinte talán furcsa lesz
számára a szép ruha, de egy hercegnő belső szolgálója nem járhat
rongyokban. Lesz még ott más magyar asszony is, mert Gizella kiváltképp
szeretne odakint magyar szót is hallani.
– Ahhoz igazán művelt leányok és asszonyok kellenek, uram - felelte
Máté fejcsóválva. - Hajnal és Kecse leányom csupán egyszerű, vidéki
fehérszemélyek, akik nem sokat tudnak a finom udvari modorról.
Gondolod, hogy megfelelő társalkodónők lesznek? Már ha egyáltalán ezért
hívja őket a kisasszonyka…
– Ebben egészen biztos vagyok, Máté! De figyelmeztetlek, hogy tovább
ne szabadkozz itt nekem, hanem vedd végre tudomásul, mit akarunk!
Máté lehorgasztotta a fejét.
– Igenis. Bocsásd meg, amiért ennyire… Én ilyesmit még soha nem
tettem. Mások is lesznek, akik… hm… ugyanúgy nyitva tartják a
szemüket, mint én?
– Azokkal te ne törődj! - vágta el a bizonytalanul kiejtett szavakat Csaba
úr. - Csak tedd, ami a dolgod! Mindig lesz Velencében olyan meghittünk,
aki majd tudni fogja, mikor szólítson bizalmas beszélgetésre, és neked a
rendelkezésére kell állnod. Csak őszinte szót szólhatsz, mert ez a korona
érdeke!
Máté megadta magát.
– Megértettem, uram. És… meddig tart majd? Mikor jöhetünk haza? A
nagyobbik családom a Körösök mentén él…
Csaba azt felelte, hogy erre csak a Mindenható tudhatja a választ.

Úton Velencébe…
A hajógazda, aki több remekbe szabott vitorlás fölött rendelkezett az
Adria keleti oldalán, dalmát vérből származott. Büszkén vallotta, hogy
nemzetsége a dalmát szigetvilág első számú hajós népéhez tartozik, s ily
módon valóságos tengeri hatalomnak számítanak, már ami a hajózást illeti.
Náluk jobban senki nem ismeri az áramlatokat, a szeleket, a hajókat s a
szigetek környékén megbúvó alattomos zátonyokat.
A barna bőrű, szél cserzett arcú férfiú és családja jól élt - sőt igen jól.
Kilenc esztendeje - amikor kitelt a keresztények számította első évezred,
de mégsem jött el a rettegett világvége - II. Pietro Orseolo fegyverrel
magyarázta el a lázadó dalmátoknak, ki is az úr az Adrián, megszerezvén a
jogot a teljes szigetvilág igazgatása felett.
A hajógazda időben rájött, hogy nem haszontalan, ha urat vált, és attól a
naptól velencei úrnak hajbókol, ahelyett hogy kalózként megbújva
várakozzék az isztriai vagy dalmát öblökben a Bizáncból érkező, áruval
degeszre tömött kereskedelmi hajókra.
Igaz, a kalózok vagyonokat rabolhattak maguknak, de amelyiket
elkapták, azt gyorsan felkötötték; míg egy hajógazda, ha okos és ügyes
volt, no meg Adria istenasszony is a kegyeibe fogadta, és nem sújtotta a
hajóit pusztító viharral - békés úton válhatott módos emberré.
Gizella hercegkisasszony, miután megtette a hosszú és fáradságos utat
Esztergomból Fejéren át a Dráváig, hidason kelt át a túlpartra. Ezután
következett az út második szakasza, a medvék, farkasok és zsiványok járta
hegyeken át az Adria partjáig. A népes kísérethez velenceiek is
csatlakoztak, és a horvát vezetők avatottan tették a dolgukat.
Egyházi személyiségek is kísérték Gizellát, továbbá bajor lovagok és
szolgálók, valamint nevelőnők és a gyóntatópap. Máté felesége és leánya
az úton többnyire főztek és az ételt szolgálták fel, de Gizella már az első
napokban megkedvelte Kecsét, aki nagyon szépen és ügyesen bánt a
sólymaival.
A madarakat naponta röptették, és azok olyan szemet gyönyörködtető
légi mutatványokkal szórakoztatták a kíséretet, ami párját ritkította. Kecse
csak a ketrecben zsákmánynak tartott szegény galambokat sajnálta, hiszen
az ő napjaik megszámláltattak.
A tengerhez érve, amikor a kíséret ereszkedni kezdett a hegyoldalról, és
az azúrszínű táj teljes fenségében kitárulkozott, a szájuk is tátva maradt
azoknak, akik még sosem láttak ekkora vizet.
 A napfény és a felhők játéka különös színeket varázsolt Adria
istenasszony tengerének örökké változó felszínére; itt ezüstben, amott
türkizben ragyogott, másutt pedig mélykékbe öltözött.
A dalmát hajógazda legnagyobb járművén, melyet szélcsendes időben
ötvennél is több evezős hajtott, felvonták a vitorlát, és a hegyekből
lezúduló keleti szél felduzzasztottá a nehéz vásznat. Az orrnál fehér tajték
fröccsent, eláztatva a viharvert képű, csupa izom dalmát tengerészeket,
majd az oldaldeszkán végigfutva visszatalált a habokba. A taton a
kormányevezősök párosával feszültek a súlyos rudaknak.
Aztán kifulladt a szél, bár még csak az Adria közepén jártak, félúton a
dalmát partok és Velence között. A hat hajó oldalából ismét a víz fölé
nyújtóztak az evezőlapátok, és a járművek legyező alakban követték a
vezérhajót.
Amint a víz megnyugodott, és döglött hullámok se abajgatták a
szárazföldi élethez szokott magyar vitézek gyomrát, meg a lovak se
dobogtak annyira odalent, máris szerét ejtették némi rögtönzött
kereskedésnek, csereberének.
A dalmátok érdeklődve nézegették a felkínált késeket, tőröket, és
bőrzsákjaikból előkerültek olyan varázslatos keleti holmik, amilyeneket a
magyarok még tán életükben sem láttak. Fűszerszámok, festett
porcelánpoharak cseréltek gazdát, sőt az egyik tengerész még szögeket és
ujjnyi, megbarnult szálkákat is el akart adni egy szerzetesnek, azt állítván,
hogy Krisztus keresztfájából valók…
– Nem avatkozom az üzletükbe - dörmögte a hajógazda, aki jó ideig
bizalmatlanul vizslatta Mátét, s kerülte vele a beszélgetést egészen addig,
míg Hajnal meg nem szólalt horvátul. Kiderült, hogy a dalmát is jól beszéli
a velencei olaszt. - Hadd tegyék csak, szerezzenek maguknak pénzt. - Aki
meg elhiszi, hogy a szálkák tényleg a keresztfából valók… Azt mondod,
hogy te egészen magyar vagy? - fordult Mátéhoz, és a hajópalánknak
dőlve mandulával kínálta. - Nem ilyennek képzeltem a magyarokat.
– Hát akkor miféléknek? - érdeklődött Máté, miközben a tenyerébe
ejtett néhány szem mandulát, majd komótosan rágcsálni kezdte.
– Milyennek? Csökötteknek. Alacsony növésűeknek, csúf képűeknek,
görbe lábúaknak - sorolta a dalmát. - Hiszen egész nap lovon ültök, ha
igaz…
 – Van, aki azon, van, aki nem - felelte Máté. - Ahol éltem, ott sokan
földet művelnek, bár a láb meg a hát attól is görbül ám, te dalmát. De a
legtöbben lovat tenyésztenek, marhát tartanak, meg tömérdek nyájat.
Aztán vadásznak is… A szabad ember azt tesz, amit csak akar. Te is
szabad ember vagy, tehát tudhatod.
A dalmát elvigyorodott.
– Furfangos az észjárásod! Tanult ember lehetsz, annyi szent! Hát
hogyne lennék szabad? Tán még annál is szabadabb! Kilenc esztendeje
nem engem vertek el, hanem a lázadó dalmátokat. Sosem lettem rabbá, és
a családom sem. Látod, hajóim vannak. Velencével mindig jó üzletelni. És
ha úgy döntenek, hogy mostantól a dalmát szigeteken az ő szokásaik
szerint kell élni, ám legyen. Keresztény vagyok, építsenek hát sok
templomot. Az nekem nem fájhat, igaz? De a ti nyilaitok miatt még mindig
imádkoznak az itáliai oldalon, Matteo barátom. Merthogy aszongya… a
magyarok nyilaitól…
– …ments meg uram minket - fejezte be Máté, aztán latinul is
elismételte. - Régen volt, amikor erre utoljára okot adtak a magyarok. A
királyunk békét akar mindenkivel, de már a nagyapja se szorgalmazta a
portyákat.
– A rablóportyákat! Így pontos, ha meg nem sértelek - javította ki a
dalmát tudálékos hangon. - Nem kell szépíteni, te is tudod, hogy zömmel
azok voltak. Akiket nyugaton segédhaddal támogattak a magyarok, azok
örültek; aztán meg azért könyörögtek, nehogy visszagyertek a következő
nyáron egy másik helyi vezér megsegítésére, netán épp ellenük… Akiket
pedig kifosztottatok, akiknek a klastromait felperzseltétek arany meg ezüst
reményében, azok zsiványnak hívnak benneteket még ma is. Mi ezt így
hallottuk… így beszélték errefelé. - Máté nem szállt vitába a dalmáttal,
főként azért, mert sokban igazat szólt. A hajógazda, tapasztalt ember
lévén, kialakította a maga véleményét. - A békét addig lehet megtartani -
folytatta - míg mások is úgy gondolják. De eddig még mindig
elkövetkezett az a pillanat, barátom, hogy fenekestül felfordult a világ.
Minden csak idő kérdése.
– Azt mondod? - kérdezte Máté, és a hajógazda buzgón bólogatott.
– Nézd csak! A hatalom és a vagyon. Mindent e kettő szabályoz.
– Filozófusi hajlamokkal áldott meg az ég, barátom - mondta
mosolyogva Máté, mire a dalmát még lelkesebben folytatta:
 – Velence hatalmat akart magának, éppen azért, mert hajdanában
parányi volt. Aki csak tudta, kirabolta. Még ti is kísérleteztetek ezzel
valamikor… És nézd meg most! Akkora a vagyona, hogy mindent
megvehet, még egy felszerelt hadsereget, egy teljes hajóhadat is. A dalmát
szigeteken éjjel-nappal csattog a fejsze, sír a fűrész. Vágják a hajónak való
fát, maholnap nem marad egy sem; letarolnak mindent, de lesz is annyi
hajójuk, mint senki másnak! Azt akarják, hogy mi, dalmátok, legyünk
olyanokká, mint ők. Elveszik ugyan tőlünk, amit csak tudnak, földet, fát és
szigetet, és közben rajtunk hájasodnak, ámde adnak is. Ahol velencei
uraság telepszik meg, ott nem éheznek a családok, a kikötőkben és a
szigeteken mindig akad munka, nem kell az éhhaláltól tartani. Nincs
szükség arra, hogy kalóznak álljunk, s halálunk óráján pap búcsúztat majd,
nem kenderkötél. Velencéből a háború óta a dalmát szigetekre rossz aligha
érkezett, hacsak nem a ragály…
Máté csendben hallgatta a hajógazdát, aki egyre jobban belemelegedett.
– Jártál valaha Velencében, magyar barátom?
– Ha jártam is, olyan kicsinyke lehettem, hogy nem emlékszem. De
Itáliában születtem.
– Az anyád meg az apád jól megtanította a nyelvet, és dicséretes, hogy a
mai napig sem felejtetted el. Ejh! Úgyis kavarodott ez a világ. A vénét
embernek dalmát asszonya van, de annak az apja meg esetleg szerb, bolgár
vagy bizánci; a német ajkú leányt meg itáliai férfiú vesz feleségül.
Velencében annyi nyelven karattyolnak, hogy úgy érzed, Bábelben laksz.
Ott még szaracénok is vannak. És mindez miért?
– A gazdagság vonzza az embereket - felelte Máté, majd hozzátette: -
Lassan közeledik a part, barátom.
A hajógazda néhány gyors szót vetett oda az övéinek. Az evezők
egyenletesen emelkedtek, és a fedélzet rácsai alatt tompán büfögött a dob.
A többi hajón gályarabok húzták a súlyos lapátokat, de a hajógazda
elárulta: erre a hajóra szabadokat toborzott, tisztességes embereket, mert a
magyar hercegnő becses utas.
– Látod, annak a magas toronynak a tetején, ami vörös téglából való,
napszálltától pirkadatig tűz ég. Az iránt tájékozódunk. Az meg már ott a
velencei templom tornya - mondta, és a távolba mutatott. - Szent Márkról
10
nevezték el, az ereklyéit is ott őrzik. Egyébiránt… mondd csak,
keresztény vagy egyáltalán? - szegezte Máténak a kérdést, mire ő bólintott.
- Hát persze. Mit is gondolhattam mást? Bár lehetnél még zsidó, ámbár
nem tűnsz annak… Hanem néhány jó tanácsot fogadj el tőlem, cimborám!
– Mindent megfogadok, ami őszinte és követésre való.
– Jól is teszed. Tehát… Napszállta után maradj csak szépen a
11
szállásodon! Gondolom, az Orseolók palotájában fogtok majd lakni.
Pirkadatig ne kísértsd az Urat, mert a lagúnákban igen könnyen nyoma
vész a magadfajta idegennek! A dózse városi rendfenntartó katonáinak
szeme sem lehet ott mindenhol. Aztán csak szedegess föl minél több
tapasztalatot… és ne feledkezz meg rólam sem, barátom! Még jól jöhetünk
egymásnak.
Ezzel elindult, hogy a kikötést intézze.
– Az ott egy széles csatorna a szigetek között! - kiáltotta oda még
Máténak. - Az elejénél kötünk ki. Ha úgy hozza, csak keress meg!
Elbeszélgetünk. Nálam is lehet csereberélni…
A hajók egymás mögé sorjáztak, és a lagúnák városának vizén
megjelent a dózse számos fellobogózott járműve és csónakja, hogy az
érkező hercegnőt illendő pompával fogadják.
Hajnal az ura mellé lépett, és átölelte. Megérkezett Kecse is, és odabújt
az apjához.
– Azt mondja a hajógazda, hogy ez egy merőben más világ - súgta Máté
a feleségének. - Kérlek, figyeljetek mindenre! A dalmát szerint, ha
megtanuljuk, miként kell itt viselkedni, jó dolgunk lesz. Bárcsak látná ezt a
várost, ezt a világot Karád és a családunk!

***
Az ifjú velencei dózse, Ottone Orseolo a négyszögletű erődben lakott.
Onnan igazgatta a városállamot, és feltehetően nem tartott külső
veszedelemtől - ami viszont sokkal inkább érkezhetett bentről, a sajátjai
közül. Tőr, méreg, kötél… változatos módon szabadultak meg a velenceiek
azoktól, akikkel bajuk akadt.
Ottone virágokkal ékített hajóján indult menyasszonya elé, és a
kikötőben azt beszélték, hogy Kisasszony havának tizenötödik napján is
ezen hajózik majd ki a nyílt vízre, hogy aranygyűrűt hajítson a tengerbe,
újabb egy esztendőre eljegyezve Velencét Adria istenasszonnyal. Így
biztosít jólétet, gazdagságot és szerencsét a kalmárvárosnak, és a tenger
hullámaiból elkergeti a gonoszt, akinek félig bika, félig emberteste van, és
a babonás velenceiek Bucentorinak hívják.
Gizella hercegnő megilletődötten és félénken tette meg az első lépéseket
a kikötőben, s talán el sem jutott a füléig a fanfárok hangja, és nem is látta
a lobogókat, sem az üdvözlésére siető velencei urakat, akik az erődpalota
szélesre tárt kapuzatán át vonultak elébe.
Hogy mennyit fogott fel az ünneplésből? S megnézte-e magának a
dózsét, amúgy igazán, vizslató szemmel?
Utóbbit minden bizonnyal megtette, de a finom fátyol alatt az ő szemét
senki nem láthatta, s csak az alakját sejthették.
Máté asszonyának azonban elárulta, hogy Velencében először a csodás
napsütés érintette meg, aminek kis leány módjára örvendezett. Hogy
milyen feleség lesz belőle, azt még senki nem sejtette, de remélték, hogy a
roppant céltudatos, kereskedői hajlammal és vezéri tehetséggel megáldott
ifjú dózse méltó társra lel benne.
Úgy tűnt, a velenceiek elégedettek a szép hercegnővel.
– Szép leány. Nagyon szép - mondogatták. - Egyenesen gyönyörű.
– Az anyja félig barbár volt. Egyszer magam is láttam, amikor a
magyarok földjén kereskedtem.
– Csak annak sötét haja volt, és lángoló tekintete. Ez meg itt egy szőke
szépség…
– Gondoljátok, hogy az a barbár nőszemély másokat is az ágyába csalt?
Hiszen még a lovat is férfimód ülte meg!
– Igaz, hogy egyszer agyonütött egy magyart, mert az nem úgy szólt,
ahogy kívánta? - kérdezte valaki.
– Hehe! Hát attól minden kitelt! Mert annak olyan sűrű pusztai vére volt
- hangzott a felelet.
Néhányan kuncogtak, mások meg csendre intették őket, mert ki tudja,
hányan értik a magyarok közül a venét szót. A velük érkezett papok
biztosan.
– Politika van ebben, barátaim! - állította egy harmadik, és oly
meggyőzően szólt, hogy többen megfordultak, és várták a folytatást. -
Ottone urunk igen okos. Még az apját is lefőzi, bár ezt a frigyet még az
öreg ütötte nyélbe. Gondoljátok csak meg: a dalmát vidék már a
kezünkben, a horvátok és a magyarok jó viszonyban vannak, tehát aki a
barátom barátja, az nekem nem ellenségem. Értitek?
 – Csak a pénz jöjjön, és a hajók megrakottan induljanak meg
érkezzenek! - mondta a következő. - Ez a fontos, meg az, hogy se német,
se bizánci ide a lábát hódítóként be ne tegye! Igazam van?
Aztán már csak az érkező idegeneket figyelték, akik méltóságteljesen
vonultak a kíváncsiskodók sorfala között, be az erőd kapuján. Mikor az
becsukódott, néhány velencei mérgelődni kezdett: azt várták, hogy még e
napon jó vásárt csinálnak a fényes külhoni küldöttekkel.
Mátét és családját a szolgák lakrészében, a konyha mellett szállásolták
el, egy tágasabb cellafélében.
Az egyházi emberek a templomba indultak, ahol misét mondtak a
szerencsés megérkezésért, aztán leültek tárgyalni, hogy előkészítsék az
esküvőt.
Szent Márk ereklyéi előtt kerítettek rá sort a következő napokban.
Velence harangjai megkondultak, és a hírt továbbvitték a partvidék kis
templomocskáinak bronzharangjai. Az egész venét vidék értesült a
frigyről.
Aztán az esküvői lakoma következett. Gizella egyenes derékkal ült a
kényelmetlen támlájú széken, Ottone jobbján. Mellettük a püspök és egy
magas rangú római egyházi méltóság foglalt helyet.
Ottone - születése okán - maga is püspöki címet viselt, és az Orseolo
családból harmadikként került a dózsék díszesen faragott, aranyozott
trónjára.
Gizella mögött állt Hajnal és egy nemesi vérből való bajor kisasszony,
az igazi társalkodónő, mellette pedig a hercegnő idősebb nevelőnője.
Amikor az étket felszolgálták, mindenki azt figyelte, vajon az újdonsült ara
megkóstoltatja-e azt, de étekkóstoló nem akadt a magyarok között.
Velence új úrasszonya úgy vélte, barátságtalan gesztust gyakorol, ha nem
elégszik meg a dózse egyik bizalmasának előkóstolásával.
Ottone kellemes fiatalembernek bizonyult, és az eleinte feszült, kimért
tartás rögvest megváltozott, amikor megjelentek a táncosok, a muzsikusok
és a mutatványosok.
Máté néha pillantást váltott megilletődött feleségével és leányával.
Kecse a fal mentén állt moccanatlanul és némán. Mindketten díszes
öltözéket viseltek, mint amilyenben az esztergomi palota nemesebb vérű
magyar asszonyai és leányai járnak.
 Kecse szépségét sokan megbámulták, ezért Máté többször is melléje
lépett, hogy mindenki előtt nyilvánvaló legyen: őhozzá tartozik, s nem
szabad préda.
Aztán az urak és a hölgyek - errefelé nem állt szokásban, hogy a nők
külön étkezzenek - a dózse udvarmesterének jelére hozzákezdtek a friss
sültek szétszabdalásához, s az éles kis ezüstkések máris szaporán villogtak.
Kristálypoharak csendültek, ezüsttálakon cipelték a frissebbnél frissebb
étkeket, finomságokat, de Gizella épp csak csipegetett belőlük.
Mindenből egy keveset, ahogy az illem előírta.
Pontosan tudta, hogy legalább száz szempár lesi minden mozdulatát.
Aztán sorra következtek a köszöntők, éljenzés csapott fel a tágas
teremben, amit illatos viaszgyertyák világítottak be; nem maradt sötétben
egyetlen sarok sem.
A vigasság tovább folytatódott, s miután az ifjú pár az éjfelet elütő
harangkondulást követően felállt, és az ágyasházba vonult, duhaj
ünneplésbe fordult. A dózse katonái őrséget álltak az ágyasház előtt, egy
egér se surranhatott át köztük.
Holnap majd talán az urak előtt felmutatják a damasztlepedőt, melyen
ott kell virítani a kétségtelen bizonyítéknak: a menyasszony érintetlen volt.
Máté és Hajnal éjszaka felkapaszkodtak az erősség gyilokjárójára.
Kőhajításnyira tőlük sötéten hallgatott a tenger, és könnyű, sószagú párába
burkolóztak a lagúna szigetei.
– Egészen más világba kerültünk, drága Hajnalom - súgta Máté. - Itt
minden csupa gazdagság, szépség, előkelőség. Nem is értem, miért
gondolok folyvást annyit az odahagyott szállásunkra.
– Dehogynem érted! Talán éppen azért, amiért én is - felelte Hajnal, s
hozzásimult. - Tudod, miért imádkoztam az este?
– Hm?
– Hogy ne kelljen túl sokáig itt laknunk.
Az ura megölelte, és megsimogatta az arcát.
– Hiszen csak most érkeztünk, lelkem…
– Máté - vágott közbe Hajnal - ez itt nem a mi világunk, nem a mi
szállásunk. Mások a hangok, az ízek, a színek, az illatok. A levegő nem
friss, inkább sós. Nem olyan, mint nálunk eső után. Zöldet itt alig látni,
csak a parton. Az meg olyan messzire esik… Még a nap is másként süt.
Hallom a sirályokat, és tudom, hogy neked biztosan az ölyvek, a sasok, a
sólymok jutnak eszedbe róluk. Vagy a Napmadár. De ezek csak sirályok…
Mondd, hazajutunk egyszer?
– Egyszer biztosan, lelkem. Azt hiszem, ma nem jön álom a szememre.
– Nekem sem - felelte az asszony, és még szorosabban hozzábújt.
– Akkor… várjuk ki itt a pirkadatot. Megkérdezzük Nap Apát, hátha
tudja, mit kíván velünk tenni az, aki az emberi sorsokat igazgatja.

Kr. u. 1011.
A Körösök vidéke
Ismét elszelelt felettünk két esztendő, azonban még mindig nem sikerült
kihevernünk Máté és családja távozását. Nárcisszal mindketten úgy
gondoltuk, hogy talán soha nem is fogjuk. Az Öregistenhez, Krisztushoz,
még az Égi Asszonyhoz is fohászkodtunk, s minden imában megemlítettük
Mátéékat. Azt kívántuk, hogy mielőbb visszajöjjenek, de hír sosem
érkezett róluk, hiába kérdezgettem Csoltót, Turdát vagy Csement.
Gyarapodott a családom, mert tavalyelőtt Déva menyem egészséges
kisfiúnak adott életet. Tömörd fiamnál boldogabbat azon a kései tavaszon
nem hordott a hátán Föld Anya.
A kis vasgyúró a Bars nevet kapta, s hogy az ősi szokások se sérüljenek,
a rossz szellemek és démonok ellen a Köleske óvónév védelmezte. Már a
második tavaszán, büszkén ült Déva előtt birkatürelmű lova hátán, apró
ujjaival durva sörényébe kapaszkodva.
Meg is keresztelte kis unokánkat a Turda szállásáról hozzánk látogató
Timóteusz pap, aki okos és csöndes embernek tűnt, és amint tapasztaltam,
kifejezetten jól érezte magát nálunk.
Elmagyaráztam neki mindazt, amit a latin térítők nem tudtak a
magyarokról, vagy legföljebb felszínesen. Minden érdekelte, ellentétben
sok társával, akik meg sem hallgattak, vagy elintézték annyival: azért ily
különösek a magyarok, mert Isten igéje nem hatolt még mélyen a lelkükbe.
Márpedig, míg ez meg nem történik, ők a sátánnak kiváló játékszerei, mert
bűnös lelkek, és bűnös köröttük a világ is, amelyben léteznek.
Akárhogy is vélekedtek, a folyók és lápok közé rejtett szállásunkon
immáron harmadik esztendeje békében éltünk. Vetettünk és arattunk a
víztől védett szárazulaton.
 Dolgoztam magam is, mint akárki más. Ha kellett, lovat hajtottam,
ökröket vezettem, amelyek szántottak vagy a telegát vonták, halásztam és
vadásztam a többiekkel.
Kissé még gyarapodtunk is - lélekszámban mindenképpen, mert az
unokámon kívül a szálláson három kisgyermek is született: egy besenyő és
két szláv vérből való. A szállás együtt mozdult, mindenki segítette a
másikat; nem tapasztaltam széthúzást a lelkes közösségben.
Azt is tudtam, hogy meg kell köszönnünk a sorsunkat igazgató égieknek
ezt a kivételes állapotot, mert bizony nem mindenütt bontott ily színes
pilleszárnyat a belső béke.
Ezen a nyárelőn, ígéret havában meg kellett látogatnom Turdát. Abban
egyeztünk, hogy a csikók szaporulatát sosem hallgatom el előle, és ami
neki jár, arra nem tartok igényt. Hajtottunk is belőlük egy tucatot,
természetesen a legszebbeket.
Az állatokat már rég kihajtották a legelőkre. A csordások meg a
pásztorok átvizslatták az ősszel magukra hagyott nádhajlékokat, vesszőből
font cserényeket, nem tett-e bennük kárt a tél, aztán beköltöztek, mert ezek
szolgáltak tanyájukul a nyári holdnapokban. A búza és az árpa szépen
zöldellt. Gazdag termésünk lesz, gondoltam, hacsak a jég el nem veri, de
hát ki tudhatná azt pünkösd előtt nem sokkal?
Turda arról faggatott, mit sikerült elérnem a szállásunkon lakókkal, akik
oly sokféle vérből származnak.
– Ha azt kérdezed, hogy megbirkóztam-e a gondokkal, akkor azt
mondom, hogy igen - feleltem büszkén. - Ha azt akarod tudni, könnyű
volt-e, akkor azt, semmi nem könnyű addig, míg úgy kell rákényszeríteni
másokra az akaratot. Jó emberek laknak nálam, és minden egyenesben
van. Csakis ez a fontos.
– Hallom, hogy Timóteusz átjárogat, és jól megvagytok vele - dörmögte
elismerően Turda.
– Kedvelik a szálláson, mert ért az emberek nyelvén. Segítek neki, ha
kell. Okosan misézik, ráadásul magyarul, ami külön örvendetes, csak kár,
hogy ritka. Sosem állította, hogy Isten csak a latin vagy a görög nyelvet
értené. A krisztusi hit dolgait szívesen elénk tárja, az enyémek pedig
figyelmesen hallgatják. Ékes szavakkal beszél, senkit meg nem sértve…
Sokkal inkább rábeszél a keresztény hitre, semmint fenyeget. Ahogy Máté
is tette. Mostanság már huszonöt keresztény lakik nálam. Egyre többen
jönnek vásárnapokon a szomszédos szállásról csak azért, hogy Timóteuszt
meghallgassák. Elégedetlenül, rossz szájízzel tőlünk még nem ment haza
senki.
Nem tudtam, miként szólítsam Turdát. Túl sokszor nem találkoztunk a
két esztendő alatt, és ez némi könnyebbséget jelentett. Nem szólíthattam
úrnak, mert az nála jóval följebb kezdődött.
– Szép csikókat hoztál, Karád - ismerte el. - Hallom, jó vásárokat is
kötsz a kalmárokkal. Eddig nem nagyon jártak arra a környékre, de
mostanában egyre gyakrabban.
– A kalmárok elviszik a híreket - magyaráztam. - Nem árt, ha
elterjesztik, hogy az itt lakók nem akarnak tengelyt akasztani Vajk
királlyal, és nem is ágálnak a rendeletek miatt. Így aztán a vásárnapot mi is
megtartjuk, ahogy másutt. Ha nem így tennénk, azt mondaná a felséges úr:
nohát, megint egy sötét folt, nosza, dörzsöljük tisztára. Aztán máris a
nyakunkon lenne a jobbágyhad… ami neked se hiányozna.
Turda felkacagott, aztán bort töltött a cserépkupájába. (Másodjára az
enyémbe is, hogy lássam, mégsem tekint egyenrangúnak magával.)
– Jól tettem, hogy Csemen javallatára beeresztettelek közénk, Karád! -
mondta. - Hasznot hoztál, és remélem, eztán se veszed félvállról a
dolgodat. Mondd, mire van szükséged?
– Leginkább néhány tinóra, aztán elkélne egy kisebb nyáj is…
– Meglesz. Hazaterelheted! De csakis neked adom, és a családodnak. Ne
csapd a szállás nyájához! Egészséges állatok, bár a kos már öreg és
rigolyás… úgyhogy kapsz mellé egy fiatalabbat, aztán majd eldöntik,
melyik uralkodjon a jerkék fölött. Hanem majd kiszaladt a fejemből…
állandó papot akar küldeni hozzád a püspök.
Meglepődtem, és azt kérdeztem, feltétlenül szükséges-e, amikor itt van
Timóteusz.
Turda legyintett.
– Nem lesz ezzel baj. Ahogy ismerlek, úgyis azt teszed, ami nektek jó.
Ha meg az a pap… vagy szerzetes… mit tudom én, kit küldenek,
megjelenik nálatok a püspök vitézeivel, hát majd lesz annyi eszetek, hogy
elaltassátok a gyanút!
Miféle gyanút? - ütött szöget a fejembe a különösen ejtett szó. Csak nem
hiszi Turda, hogy valami istentelenséget művelünk a mi elzárt
vidékünkön? Meg is kérdeztem hamarjában.
 – Én ugyan nem gondolom, de gyanúra mindig lehet ok - felelte. - Meg
aztán a dézsma dolga, ugye… Nem adtok annyit, mint kellene. Nekem
ugyan nem tetszik, ha beleszólnak… de nem éppen most mondtad, hogy
nem köllene feszegetni a húrt?
– Azért, mert most a gyarapodásra figyelünk - feleltem. - Túl sok vér,
tűz, vas jutott ki nekünk az utóbbi időben… Békességre van szükség, és én
nem fogom megbontani. De csak annyi dézsmát adhatunk, amennyi nem
hoz ránk ínséget.
Turda nagyot kortyolt a poharából, és bólintott.
– ’Iszen érted te ezt. Rád bízom, miféle okossággal állsz elő, ha
megjelennek nálad a püspök katonái, csak a békesség megmaradjon. Az
kell leginkább.
A nyájjal egy nap alatt nem érhettünk haza, kellett legalább kettő. Ám
az elmúlt napok esőzései miatt megduzzadt patakokon, amelyeket a juhok
nem tudtak átugrani, kínkeservesen kellett az állatokat átcipelni, ha nem
akartunk a gázlóig kerülni.
De mikor még a második nap estéjén is csak a kétharmad útnál
tartottunk, egy besenyő legényt hazafuttattam: hozzon elénk telegákat,
amire felpakoljuk őket, különben a legelőn ér minket még a következő nap
is.
Hazaérve egy tinót és három jerkét tartottam csak vissza a családomnak,
a többit a szállásközösségnek adtam azzal, hogy kapjon belőle mindenki,
aki szükséget lát. A legtöbb tavaszt számláltam a férfiak között, így nem
akadt gond azzal, hogy a döntéseimet szó nélkül elfogadják. Anyánkra
változatlan tisztelettel néztek, és gyakorta kérték a véleményét.
Béke lakott nálunk - ámbár szomorkás béke, mert egyre többször jutott
eszembe a Balaton fölötti szép szállásunk a tágas völgyben, a különös
formájú hegyek lábainál.
Nem bízhattam abban, hogy valaha is látom még. Már más uralta a
területet, és még azt is lehetségesnek véltem, hogy valami külhoni gróf
kapta meg Vajk királytól fizetségként, amiért a háborúban segítette a
koronát.
Ha az este magamban talált a jurta nemezének vagy a farakás oldalának
dőlve, sorra vettem azokat, akiket elveszítettem.

***
 Alig fél holdnap múlva, nem sokkal azután, hogy Hold Anya halovány-
sárga arca ismét megtelt, hat vitéz érkezett Csoltó bő szállásáról. A
hetedik, akit közrefogtak, csuhában ülte meg a kajla fülű öszvért, és egy
másikat vonszolt maga mögött vezetéken.
A málhás észrevehette, hogy gazdája nem éppen lóra termett, s mivel
utálta, ha a kötőféknél fogva rángatják, fejét kapkodva követte a barátot.
Elég volt egy pillantást vetnem a málhájára, és máris tudtam, hogy neki
még annyija sincs, mint nálunk a leginkább elesettnek.
Közelebb léptem a vitézekhez, mire a vezetőjük, egy fekete, metszett
szemű, kurta lábú harcos leugrott a nyeregből.
– Hoztunk nektek latin papot - közölte szűkszavúan. - Van-e jó abrak?
Esetleg egy kis bor… Megpihennénk, azután indulnánk vissza, még ma.
– Vendéglátás meg útravaló nélkül innen haza nem mentek! - felelte erre
a besenyő Bicskele, aki már azt sem tudta, hogy magyar vagy bese vérből
valónak mondja-e magát, hisz különbség jóformán alig akadt köztünk. -
Ahun van, ni, a vendégjurta, oda szállásoljatok, legények!
Aztán a feleségének kiáltott, az meg a leányait szólította, hogy
hamarjában étel-ital kerüljön a tikkadt vitézek elé, mert Nap Apa bőven
szórta sugarait a nádasokra, erdőkre. Az aratás után hagyott tarló csak úgy
porzott a ligeten túl, és az ördögszekér nagyokat szökellve, háborítatlanul
száguldott át a mező egyik végéből a másikba.
A csuháshoz léptem, aki oly bámulatosan ügyetlenül kászálódott le az
öszvérről, mintha közben egy borjú súlya nyomná a vállát.
– Laudetur! - köszöntöttem illendő módon, mire hibásan ejtve a
szavakat, de magyarul felelt:
– Mindörökkön, Karad apa. Örvendek látásodnak…
Hohó, tehát német vagy! - gondoltam. Elmosolyodtam, s mögöttem
Nárcisz szintén.
– Én is örvendek a látásodnak. Jól megtanultad a nyelvünket, te pap.
Dicséretes szorgalom, mert nem valami könnyű. Mi a neved?
– Johannesz. Hívjatok csak engem… hogy Janusz…
– Jól van. Aztán majd nálunk megtanulod, hogy az is inkább János -
veregettem meg a vállát, mire zavarában elmosolyodott.
– Alig állsz a lábadon, te! - lépett oda hozzá Nárcisz. - Milyen fiatal
vagy! A fiam lehetnél!
 – Számolok… húsz tavaszt… pontosan - hangzott a felelet. - Akartam jó
emberek közé… hozni krisztusi igét.
– Akkor megtaláltad a helyedet. Itt csupa olyan lakik.
Valóban meglepődtünk, hogy milyen jól beszéli és érti a nyelvünket, de
nem is ezt tartottuk a legfontosabbnak. János pap valamit hordozott
magában, amit eddig nagyon ritkán tapasztaltunk. Mintha Mátét és az
egykori, kedvelt balatoni papunkat, Adrianuszt, valamint a nemrég
megismert Timóteuszt gyúrta volna össze a Mennybéli egyetlen testbe.
Ahogy beszélt, mozgott, köszöngetett jobbra-balra a kíváncsi
szállásbélieknek, minden mozdulatából és szavából sütött az alázat és a
szerénység. Elsőre azt gondoltam, hogy megilletődött, és biztosan fél is
tőlünk, de erről szó sem lehetett. Jánost egyszerűen ilyennek teremtette a
Mindenható.
Tömörd fiam leemelte az öszvérről a szegényes málhát.
– Ez minden holmid? - tudakoltam, mire János azt felelte, nem kell
annak sok, aki Krisztus igéit hirdeti, mert annak a szívében és a lelkében
benne van minden, amire csak szüksége lehet.
– Madárcsontú vagy - jegyezte meg Nárcisz. - Sokat sanyargathatod a
tested. Itt ilyesmire nem lesz szükséged, és rakunk rád némi kis hájat meg
húst, meglásd!
Bátortalanul mosolygott, és követett minket a szellős jurtába. Ahogy az
éppen csak parázsló tűz mellé letelepedett, valahonnan egy falás lapos
árpakenyeret kotort elő, kicsi morzsákat fejtett le róla, és óvatosan az
egyik izzó ágdarabra helyezte. Aztán keresztet vetett, elmormolt néhány
latin szót, és elégedetten pillantott ránk.
Azt várta, mit szólunk mindehhez.
Leültem mellé, és bort töltöttem a poharába, közben pedig azt
kérdeztem:
– Aztán… hallottál-e valamit a mártíromság elnyerhető koszorújáról, te
pap? - János elsápadt, és azonnal lehervadt a képéről a bocsánatkérő
mosoly. - Mert tudod, a magyar vidéken… hát, hogy is mondjam neked…
néha különösen alakulnak a dolgok.
– Mártírnak lenni… hm… dicső dolog… - felelte akadozó nyelvvel.
– És te szeretnéd elnyerni azt a koszorút, te János? - kérdeztem,
miközben egészen közel hajoltam hozzá. Nárciszra pillantottam, aki csak a
szemével jelezte, hogy ne ugrassam már, hisz csak megrémisztem.
 – Én… még… nem gondolt… hogy egyszer elnyerhetni azt a…
koszorút… - válaszolta János döbbent tekintettel.
Megragadtam a vállát, mire csaknem fölugrott - talán azt hitte, a másik
kezemmel máris a hasába merítem a kést, holott abban a cseréppoharat
szorongattam. Komoly képpel tudattam vele:
– Hát itt nem leszel mártír, soha az életben, erről kezeskedem! Ne is
álmodj róla! Itt senki nem akarja, hogy egy ilyen fiatal és tisztességes
papból mártír váljék! A megérkezésedre, János pap! - kiáltottam, és
fölemeltem a poharat, mire nagyot sóhajtott, és boldogan kortyolt a
nedűből. - Kedvemre való vagy, azt hiszem. Tudod, sok papot ismertem
már, de mindegyik más volt. Csak egyet tartottam igazán jónak… de őt
elszólította őfelsége, Vajk király.
Minden szavamra élénken figyelt, végül nagyon halkan így szólt:
– Karád apa… Én még fiatal vagyok, sokat nem tudhatok. Minden
vagyonom a fejemben, itt őrzöm az evangéliumot. Éppen ezért…
szükségem van… segítségre…
Ekkor belépett Virág leányom, kezében egy fatállal. Letérdelt János
mellé, és felé nyújtotta a mesés illatú, finom falatokat.
Jánosnak ugyan kopogott a szeme az éhségtől, de láthatóan nem akarta,
hogy nagyon ágrólszakadtnak tűnjön; ráadásul egy szemrevaló, lassan
eladósorba kerülő leány kínálgatta, érthető hát, hogy rá jobban figyelt,
mint az ételre…
Pedig párolt káposztaleveleken, sült hagymaszeletek között finomra főtt
ürü- és disznóhús kellette magát, no meg hideg füstölt hal. Bárkinek a
nyála csordul, ha megpillantja, még akkor is, ha dús ebéd után van.
– Nohát… te pap… annyira megéheztél, hogy már nem is kívánod? -
kérdezte Nárcisz az asszonyrészből. - Láss hozzá, a vitézek odaát már
degeszre tömték a hasukat! Ők nem ilyen gyámoltalanok. Tán csak nem
böjtölsz most is? Aztán az uram majd végigkísér a szálláson.
Megismerkedsz mindenkivel.
– Most… nincs böjt - felelte szemlesütve János. - A gyomrom… lehet,
túl kicsinyke… Isten nevében megköszönöm a jóságotokat, Nárcisz
asszony… Áldja meg az Úr ezt a szállást, minden népével együtt!
– Ámen! - bólintottam rá, és noszogattam, hogy most aztán már egyen
végre.
 Közben elmagyaráztam neki, hogy itt más szokások uralkodtak Máté
idejében, és Timóteusz pap is kedvelt ide járni. Megkérdeztem, meddig
marad, mire azt felelte, hogy nem szándékozik elmenni addig, míg a
feladatát el nem végezte. Gondoltam, majdcsak beszél arról is.
Sok nem fért a rendszeres koplalástól összeszűkült bendőjébe, úgyhogy
csakhamar feladta a húsokkal, gombákkal és zöldségekkel vívott
küzdelmet. Csaknem minden egyes falat után megköszönte a
kedvességünket, és amikor Nárcisszal pillantást váltottunk,
mindkettőnkben ugyanaz a gondolat motoszkált: hogy ez a fiatalember
igencsak kedvünkre való.
Most már csak jobban meg kellett ismernünk.
Gyalogszerrel ballagtunk végig a szálláson, és minden jurtánál,
veremháznál megálltunk. A szláv és nándor vérű asszonyok és leányok
örömüket csöppet sem leplezve siettek elénk, keresztet vetettek, latinul
köszöntötték, hajlongtak, és az egyik még a kezét is meg akarta csókolni,
amit persze János nem engedett.
A férfiak csak megbámulták, esetleg tömör véleményt mormogtak, de
ellenségesen senki nem viselkedett. A gyerkőcök és a legénykék meg
inkább érdeklődéssel vették körül, és egy darabig követtek is minket, majd
amikor lóra ültettem Jánost, s magam is nyeregbe kászálódtam -
negyvenhat esztendősen jobbára kászálódás a lóra ülés… - a kíséret lassan
elmaradt.
János valóban ügyetlen lovas volt, de ez nem zavarta sem őt, sem
engem. Egy papot sosem a lovastudománya miatt kedvelnek, már ha
egyáltalán kedvelnek…
Szándékkal vezettem el a szent ligethez, aztán annak szélén szépen
nyeregből szálltunk, és csendben, óvatosan egészen a közepéig
gyalogoltunk. János pap mosolyogva hallgatta a fák között suhanó szellő, a
madarak és a patak hangját.
– Isten jókedvében teremtett ily csodás helyeket, Karád apa.
– Éppen azért hoztalak ide, hogy lásd - feleltem. - Üljünk le, fiatal
barátom! Ez a fatörzs éppen arra van, hogy pihenjünk, s csöndben
elmélkedjünk a régiek dolgain…
Miután helyet foglalt mellettem, a kövek közé, a vízmosta gyökerek
árnyas fedezéke felé mutattam.
 – Azt szeretném, ha megjegyeznéd - kezdtem - hogy ez itt nem egy
pogány hely, ahol az ördögök dorbézolnak. Számunkra még a temetőnél is
szentebb. Látod azokat ott?
János bólintott, én meg az arcát figyeltem, pontosabban a szemét, mert
abból kiolvashattam a gondolatait.
– Tudod, mik azok a kis szobrocskák, fiam?
– Hm. Tudom. Bálványok, és azért vannak itt, hogy… De Karád apa,
kérlek… ezek az Úrnak nem tetszenek! Jézus összetörette a bálványokat…
Elég volt az ujjamat fölemelnem, hogy azonnal elhallgasson. Oldalvást
pillantott felém, telve aggodalommal.
– Azt akarom, hogy megértsd, mit szabad tenned, és mi az, amitől jobb,
ha bölcsen tartózkodsz! De előbb azt mondd meg, hogy mi a kívánatosabb:
ha hited szerint térítő elődeid közül azoknak az útját követed, akik tűzzel-
vassal irtottak mindent, ami a népünk ősi vallásához tartozott, vagy azokét,
akik jóval okosabban, türelmesebben, tehát bölcsebben viselkedtek?
– A bölcsesség - felelte csöndesen - csak ritkán kapaszkodik meg a
magamfajta fiatal emberek fejében, bár a lélek sóvárog utána.
– Rosszul hiszed - vágtam el szavait. - Találkoztam olyanokkal, akik
legfeljebb csak ugyanennyi időt töltöttek e világon, mint te, és bölcs
gondolatok fogamzottak a fejükben. S láttam aggastyánt, aki ostobább volt
egy tyúknál. Te művelt, tanult ember vagy, János. Biztosan jó iskolába
jártál.
– Szent Márton hegyén éltem néhány esztendőt - felelte. - Isten megadta
nekem, hogy gyorsan tanuljak. Aztán pedig arra kértem a győri Modestus
püspök urat, hogy segítsen hozzá a misszióhoz.
– A… micsodához? - kérdeztem, mert nem értettem a szót.
– Ahhoz, hogy téríteni mehessek. Kifejezetten itt akartam az igét
hirdetni, Karád apa.
– Nálunk?
– A fekete magyaroknál. Mert leginkább ott mutatkozik meg, ki a jó
térítő, és kire fér még rá a tanulás.
– Itt sokféle nép lakik a fekete magyaron kívül - figyelmeztettem. - Egy
hányaduk régtől keresztény, bár sokan nem azok, és mindig lesznek, akik
ellenséget látnak benned.
– A jó térítő eléri célját. Isten megsegíti, és bántódása sem esik -
jelentette ki eltökélten.
 Láttam, hogy azok közé tartozik, akik nem adják fel egykönnyen a
céljaikat, és elég esze van ahhoz, hogy ne rohanjon fejjel a falnak.
– Ezen a szálláson azért már nem olyan időket élünk, János - céloztam
azokra az esztendőkre, amikor egymást követték a papgyilkosságok.
– Vajk király figyel rátok. Őriztet benneteket. Csodáltam is, hogy nem
maradnak itt Csoltó bő vitézei, hogy vigyázzanak rád.
– A püspök úr így akarta, de én tiltakoztam.
– Tiltakoztál? - kérdeztem hökkenten. - Miként lehettél ennyire biztos
abban, hogy nem fojtanak bele a lápba, ahogy megérkezel?
– A lelkemben nem éreztem, hogy ennek így kell történnie - felelte, s
tiszta szemmel, állhatatosan nézett rám. - Nem tudok rólatok szinte
semmit, csak azt, hogy léteztek. Szerencsémnek tartom, hogy kiváló előd
munkáját folytathatom - célzott Mátéra. - Érzem, hogy segítetek nekem, én
pedig azon leszek, hogy felemeljem a lelketeket.
Abban a pillanatban szívesen figyelmeztettem volna, hogy hagyja békén
a lelkünket, s főleg ne emelgesse se így, se úgy, mert az a helyén van, és
ritkán szorul pátyolgatásra… De nem akartam mindjárt az elején nekiesni.
Inkább azt kérdeztem, visszatérve a korábban említettekre:
– És ha az Úr mégis a mártíromság koszorúját szánja neked?
– Mártíromság… - ismételte elgondolkodva, aztán a helyes kifejezést
kereste. - Az egyik legszentebb, legdicsőbb cselekedet a hitért és Istenért
életünket adni. Ha eleve azt szánja nekem, akkor el kell fogadnom.
– Hát ezt jól megtanították neked azon a hegyen - mondtam fejcsóválva.
- Én nem így látom.
Meglepetten nézett rám; tán azt hitte, vitába akarok szállni egy szent
eszmével.
– Figyelj csak, fiam! Ahogy egy halott vitézzel semmit nem kezdhet
már a had, ugyan mit végezhet a térítésben egy halott pap? Életben
maradni muszáj, és ezt tanulják meg először a pusztai emberek. Mindegy,
ki vagy, pusztulnod csak akkor kell, ha kárára vagy a közösségednek, és
remény sincs a megjavulásodra. Ez ősi törvény, János. Tehát maradj te is
életben, hogy teljesíthesd, amire elhivatott vagy!
– De a példaadás… - próbálkozott, mire leintettem.
– A példa kell. Hősökre is szükség van, hogy tetteiket a kobzosok meg a
regösök úton-útfélen hirdessék, és soha ne szaladjanak ki az emlékezetből.
De tudsz olyan balgát, aki születésétől fogva eleve hős szeretne lenni?
Mint az előbb már mondtam: az élő ember a tetteivel, az akaratával, a
szavaival, a becsületével, sokkal többet elérhet.
– Isten mindenki fölött ítél - mondta bizonytalan hangon.
– Ez már biztos. De Isten ezen a földön sokkal több hasznát veszi az
okosan szólónak, a bátornak, az emberi ügyeket előbbre vivőknek, mint ha
azok a jobbján üldögélnének odafönt, hajdani merészségükről és hősi
mivoltukról dicső éneket zengedezve. Az efféléket az élők füle meg nem
hallja.
János a fejét csóválta.
– Ebben nem érthetünk egyet, Karád apa. Remélem, nem haragszol érte.
De köszönettel tartozom, amiért megosztottad velem, hogy te miként
gondolkodsz. Sokat tanulok majd tőled. Én azonban a lelkeket akarom
felemelni, hogy Istenhez, Krisztushoz közeledjenek. Ennek fogok élni.
Elmosolyodtam. Már megint a lelkünk felemelése…
Annyian akarták már felemelni a lelkünket! Olyanok is, akiknek
halvány fogalmuk sem volt arról, mit is akarnak tenni, s hogyan fogjanak
bele. És most itt ez az ifjú ember, aki olyan madárcsontú, hogy kétszer kell
ránézni, hogy észrevedd, de máris akkora tűz ég benne…
Reméltem, hogy e tűz nem éppen őt emészti majd el idő előtt. És azt is,
hogy nem csap ki belőle, s nem gyújtja fel a szállásbéliek lelkét, mert
nálunk eddig csend és béke honolt.
– Fiam! - folytattam türelemmel, ő pedig abban a pillanatban
elhallgatott. - Mielőtt bármihez fogsz, vésd jól az eszedbe, amit most
mondok! Többet nem ismétlem meg, mert okos embernek tartalak. Nézd
ezt a ligetet! Nekünk ez ma is szent helyünk. A magyarok, akik mindig is
csak az egyetlen Öregistenben és az ő gyermekeiben hittek, sok-sok
ezredév óta őrzik magukban a hitet. Ezek a szobrocskák itt nem
ledöntendő, összetörendő bálványok. Máté testvérem a krisztusi hitet oly
szelíden, oly szeretettel ültette át az itt lakók lelkébe, hogy közben nem
sértette meg azt sem, ami eleve bennünk lakott. Elhiheted, hogy nem a
sátán plántálta oda, nem az ő műve, ahogy azt elődeid közül sokan
állították. Érted eddig?
– Értem. Magam is… hasonlóan gondolom…
Ebben ugyan kételkedtem, de nem tettem szóvá. A papoknak a
magiszterek nem azt tanítják, hogy értsék meg a pogányoknak tartott
népeket, hanem csakis azt, miként irtsák ki belőlük a pogányság csíráit.
 – Először is: ki ne ejtsd a szádon azt a szót, hogy pogány, mert ez annyit
jelentene, mintha fáklyát tartanál a nádtető sarkához! Ha megérted, hogy
itt senki nem pogány, bármit is tanítottak erről azon a hegyen, talán
megváltoztatod magadban azt, ami erről benned él.
– Értem, Karád apa. És még?
– Másodjára azt vésd az eszedbe, hogy sose fenyegess senkit a poklok
tüzével, és ne állítsd, hogy akik még nem vették fel a keresztet, mind
nyomorult, szánni való bűnösök!
– Mert ez egy újabb… fáklya? - kérdezte, és elmosolyodtam.
Kedveltem, hogy könnyedén megy vele a társalgás, s azt reméltem,
gyümölcsöt is hoz.
– Az. Fáklya. Nagy tűzvészt indíthatsz el egyetlen felelőtlen
kijelentéssel, vádaskodással. Itt senki nem érzi, hogy bűnös lenne, ahogy
azt sem, hogy eleve bűnben fogant. Nem is kell elmagyaráznod, mit értesz
ez alatt. Úgyis tudják. Az itteniek tisztességes, dolgos emberek, akik
között akadnak egészen egyszerű gondolkodásúak, mert amit tudnak, azt
nem a papi iskolában, hanem az életből lesték el, a maguk keservein
tanulták meg. Viszont mindennél jobban értenek a túléléshez.
– Így lesz, Karád apa. És még?
– És még? A legfontosabb a türelem. Máté és Timóteusz mindent
türelemmel és kitartással ért el. Ne tekints itt senkit hitetlen, vallástalan,
keletről jött állati lénynek, ördögfattyának! Majd meglátod, mily sok
közöst találsz abban, amit tanítasz nekik, s amit majd ők tanítanak meg
neked. Mert te is tanulni fogsz, fiam. Én pedig megígérem, hogy az egész
családom támogat, segít neked mindenben. - Felállt a faderékról, és
odasétált egy kis, kőrisből faragott bálványhoz. Kíváncsian figyeltem a
mozdulatait, aztán így folytattam: - Értsd meg, hogy mi szólal az emberek
lelkében, amikor napról napra ételt és italt hoznak ezekhez a kis
szobrokhoz! Ne tartsd őket bálványnak, aminek imádását a vallás tiltja!
Nem imádják ezeket, hanem rajtuk keresztül emlékeznek azokra, akik a
Másik Világba távoztak. Szükségesnek látják, hogy előttük legyen valami,
amit megérinthetnek, például ezek a szobrocskák, s ne csak a
gondolataikban létezzenek a régi rokonok. Vajon bűn ez? Bűn az
emlékezés? Kinek fájhat? Kit igazgathat rossz útra?
Nem szólt egy szót sem, csak a fejét ingatta.
 – Soha ne jusson eszedbe, hogy ezt a helyet szétrombold, a szobrokat
összetörd, vagy egyetlen szóval is becsméreld! Az emberek lelkébe
gázolsz, azt szentségteleníted meg ezzel. Abban a pillanatban a magad
bőrén tapasztalod a haragjukat. Ha ezt a tanácsot meg nem fogadod, rút
véget érsz, és én nem fogom megakadályozni - figyelmeztettem, bár
magamban mélyen úgy véltem, hogy képtelen lennék végignézni, amint
ezt az ifjoncot megbüntetik. - És soha ne igyál túl sok bort, se kumiszt,
János! Utóbbit, meglehet, a gyomrod se bírná. De ha részegen látnak
fetrengeni, többé senki sem fog felnézni rád. Egy részeg harcosra még úgy
tekintenek az emberek, mint akinek ahhoz joga van, hiszen a bor erőt ad.
De egy részeg papra képtelenek felnézni, aztán keresztet is vethetsz
mindarra, amit addig elértél, s magadnak dalolhatod el a circumdederuntot.
Attól kezdve senki nem hisz neked, megvetnek, kinevetnek, úton-útfélen
csúf tréfákat űznek veled, és csak a károdat lesik. Végül, szerencsésebb
esetben, csak elkergetnek… A rosszabbat ne is akard tudni.
Azt felelte, hogy megértette, és megköszönte. Némán lovagolt vissza
velem a szállásra, és másnap reggelig nem is láttuk. Meghúzódott a
vendégjurtában, még a tüzet is hagyta kialudni. Nem orroltunk meg rá,
elvégre abban a jurtában nem lakott a szállás szellemei közül egy sem.
Reggel karikás szemekkel bújt elő, aztán eljött hozzám.
– Egész éjjel nem hunytam le a szemem, Karád apa.
– Hanem? Tán imádkoztál? Vezekeltél? Mondd csak, neked is van olyan
durva szőrköteled, amit a derekadra hurkolsz, aztán jól meghúzod?
– Van. De kérlek, erről szót ne említs! A cilicium nem tréfadolog, s a
számomra szent. Segít megtisztulni.
Nem szóltam semmit, de sejtettem, mit jelent nála a megtisztulás.
Még azon a délutánon, miután megkérdezte tőlem, hogy alkalmasnak
találom-e az időt, a szállás keresztényeit összehívta egy árnyas fa alá.
Nárcisszal és Virág leányunkkal ott ültünk az első sorban. János pap
okosan és szépen beszélt, mi pedig arra gondoltunk, hogy nem lesz vele
semmi baj.
– Megint Virágot nézte - súgta hazafelé menet Nárcisz. - Néha rajta
felejtette a szemét.
– Nem baj. Ez csak azt jelenti, hogy a leányunk szép. Örüljünk neki.
Meg aztán ez a legény… mégiscsak férfiember valahol.
 ***
Jánossal igen jól jártunk. Nem okozott csalódást, és oly szelíden hirdette
az igét, mint akinek hófehér galamb lakik a lelkében. Egyre többen voltak
a vásárnapi miséken, és már alig akadt olyan újszülött, akire nem tudta
ráadni a kereszt jelét.
Ahogy az emberek gondolkodása megváltozott, úgy alakult át
lassanként a szállásunk; de közben azért jól megfértek a régi szokásaink is
az új hittel. Persze máshol továbbra is voltak olyan szállások, falvak,
ahová be se igen eresztették a latin papot.
Néha rémisztő hírek kaptak szárnyra arról, hogy megint megöltek egy
papot, vagy nyomtalanul eltűnt valamelyik. Ilyenkor mindig felkészültünk
a királyi vagy ispáni katonák megjelenésére, akik feladatuk szerint
keményen megbüntették a vétkeseket.
Utóbbiakat hamar megtalálták, mert ha a többség tartotta is a száját,
mindig akadt olyan, aki pár nyomorult ezüstért vagy csak félelmében
elárulta őket.
Két esztendő futott el ismét felettünk, és süppedt a múlt világába. Éppen
átléptem földi létezésem negyvennyolcadik tavaszán, amikor előkelő
vendégünk érkezett: Csoltó bő egyik rokona, aki jóval följebb, a Tisza
mellékén lakott, ahol hajdanán Tonüsz oba besenyői. Szemere bőnek
hívták, és a leányunkat jött megkérni a fia részére.
– Nem vagyok olyan módos ember, mint te. Szemere, ezt bizonyára
tudod. Az ősi törvény szerint a házasulandók vérdíjának közelíteni kell
egymáshoz, de az én leányomé biz’ igen elenyésző a fiadéhoz képest.
– Meg aztán a leányod már alaposan benne is van a korban - jegyezte
meg sokatmondó hangsúllyal a vendég - de te tudod, miért nem adtad
eddig senkinek.
– Mert nem akartam, hogy arra érdemtelen vigye el - mordultam
mérgesen. Voltaképpen mi köze ehhez Szemerének?
– Tudom, hogy most nem vagy gazdag - folytatta ő csendesen. - Nem is
érdekel. Gyermekként ismertem az apádat, és téged is láttalak egy ízben
vele. Idősebb vagy nálam, Karád apa, és tisztelem a kort, a tudást, az
akaratot, de módfelett azt, hogy annyi mindent képes voltál túlélni. A fiam
jóravaló legény. Megállja a helyét, esze is van, tiszták a gondolatai.
– Ezt elfogadom, Szemere bő. De hát nem is ismeri a leányomat…
 – Csak hiszed, hogy nem. Igaz, nem beszélt vele, de már látta Csoltó
szállásán. A leányod csakolyan szép, akár a feleséged. A fiam meg, aki a
szépség dolgában igencsak válogatós, első pillantásra belebolondult.
Addig kajtatott utánatok, míg meg nem tudta, kik vagytok. Aztán elém állt,
és közölte, hogy más nem kell neki, csak a leányod. Nem érdekli, hogy
gazdag vagy sem, hogy mekkora a kelengyéje vagy a vérdíja, csak mielébb
egybekelhessenek…
– És téged sem érdekel? - tudakoltam, de szándékom ellenére is túl
érdesre sikeredett a hangom. - Elviselnéd, hogy a fiad olyan leányt vegyen
el, aki jómódban alatta áll?
Szemere a fejét csóválta, és csalódás bujkált a hangjában.
– Nem érted a szavaimat… vagy tán nem is akarod? Megmondtam,
hogy nem érdekel a vagyon, hogy mit hoz magával a leányod. Elég gazdag
vagyok. Csakis a fiam érdekel, és az, hogy ilyen családból való a
jövendőbelije. Ehhez meg a vagyonnak a szememben nincs köze.
– És ezért megtettél ekkora utat - fűztem hozzá. - Értem, Szemere.
Nárcisz letelepedett mögém, és csendben hallgatta, miként
egyezkedünk. Amikor látta, hogy egyezkedésről még szó sincs, az arca
szomorkásra váltott.
– Azért tettem meg ekkora utat, s nem vártam arra, míg ismét
összefutunk Csoltónál - folytatta higgadtan - mert a fiam számomra
mindennél előbbre való. Az ő boldogsága a család ügye is. Tudom, hogy
mi ketten megegyezünk.
Mögöttem Nárcisz halkan köhécselt. Megfordultam.
Tudtam, hogy addig nem szól, míg nem kap rá tőlem engedélyt. Csak a
pillantásommal jeleztem, hogy mondhatja. Mosolyogva fogott bele.
– Kár a vitáért. Tiszteletre méltó vendégünk elmondta, mit gondol, hát
én is elmondom, hogy mit tudok. Nemcsak azt a legényt fogta meg Virág,
hanem a leányunkat is az a fiú.
– Ezt meg honnan veszed? - morogtam. - Erről én még eddig…
– Nem hát, mert ezek afféle… női dolgok - vágott közbe Nárcisz. -
Kivel beszélné meg Virág, ha nem velem? És igenis elmondta, hogy…
hogy neki az a legény… Ejh, no! Hát értitek, nem?
Szemere elmosolyodott, és felém hunyorított, ami azt jelentette, hogy
Nárcisz éppen kedvére való módon szólt.
Valami azonban szöget ütött a fejembe, és nem hagyott nyugton.
 – Barátom! Tegyük fel, hogy nem állítok akadályt, és megegyezünk
valahogy… De úgy érzem, van még valami, csak nem mondtad el.
Rám nézett, hosszan, vizslató tekintettel, és a szeme egyre csak szűkült,
mintha szavak nélkül kérdezné, hogy „Erre meg miből jöttél rá?”; aztán
már válaszolt is.
– Rebesgetik, hogy esetleg nemsokára költöztök. Mert Csoltónak tervei
vannak veled meg Tömörd fiaddal, de még nem most, és nem is biztos.
Felejtsd is el!
– Nem felejthetem, hiszen tőled hallottam. De arról, hogy elmennénk
innen, egy árva szó se esett, sem Csoltónál, sem pediglen a családban.
– Akkor legalább ne szólj róla senkinek! - morgolódott zavarában
Szemere. Már bánta, hogy elkottyintotta. - Ezek talán még csak tervek, bár
ha Csoltó egyszer valamit kimódol…
– A családom már úgyis kettészakadt. Királyi parancsra elment Máté
testvérem, az asszonya és a leánya. Még jobban szétforgácsolná a bő? -
kérdeztem méltatlankodva.
– Nem akar ő neked rosszat. Miért is tenné? Becsületes emberekkel
effélét nem szokás. De te meg a fiad olyat tudtok, amit más nem. Vétek
lenne ki nem használni, Csoltó így gondolja - válaszolta. Kérdőn
pillantottam rá, mire így folytatta: - Sokat tapasztalt, bölcs ember vagy.
Benned még élénken él a régi, pusztai tudás. Tudod, mit jelent a harc, a
szervezés, a hadak felépítése, a legények harcossá nevelése. A fiad is
kiváló tiszt, jó parancsnok. Csoltó szerint, és az ő véleményét az idős Pata
úr is osztja, hiba földtúrásra kényszeríteni ilyen embereket.
– Azt hiszem, értelek, barátom - mondtam. - Most már… hm… összeállt
bennem a legfontosabb. Csoltó bő visszaemelne engem oda, ahonnan
szárnyaszegett sasként lezuhantam?
– Mindenképpen. De az is lehet, hogy Pata úr teszi meg - felelte
talányos hangsúllyal.
Eltöltött nálam még három napot, végiglovagolta velem a szállás
földjeit, vadászni is elkísért a közeli erdőségbe, és ezalatt sok mindent
megbeszéltünk, jobban megismertük egymást.
Nemegyszer szót váltott Virággal is. Láttam, hogy leánykám
pillantásában s az arca változásaiban ott bujkál a végtelen boldogság, vagy
legalábbis az abba vetett bizalom és töretlen hit.
 S amikor már úgy éreztem, hogy mindent alaposan kiveséztünk.
Szemere megjegyezte:
– Ezt ugyan nem akartam különösképpen emlegetni, de… hm… soha ne
feledd, hogy a fiadban, a leányodban és a feleségedben az egyik
legnagyobb vezérünk vére csordul. Virág vér szerint Gyécse
nagyfejedelem unokája, aki pedig Árpádtól való. Árpádban meg Atilla
vezér fejedelmi leszármazottainak vérét találod. A helyedben ezt a kiváló
rokonságot nagyobb becsben tartanám.
Mit mondhattam erre? Hogy magam is tudom, de soha nem jutott
eszembe, hogy ezt kihasználva jussak előbbre?
Nem véletlenül hagytam, hogy lassan a családunkban is feledésbe
merüljön; sosem beszéltünk róla, s nem álltam elő vele sehol, főleg nem
idegenek előtt. A mi békés életünkhöz a hallgatás jobban illett.
Az már inkább adott töprengésre okot, amikor a nádason át csordogáló
patak partján ülve számolgatni kezdtem, hányféle nép és nemzetség vére
csordulhat bennünk.
Arra már régen rájöttem, hogy a vér tisztasága az embernél nem lehet
kizárólagosan fontos, legalábbis nem úgy, ahogy a nemes vérű lovaknál.
Azt is megértettem, hogy nincs születéstől eleve jó vér és rossz, állítsanak
bármit. Csak jó vagy csapnivaló ember van.
Mint ahogy a keresztény papok között sem csak rosszindulatút leltem,
és a fekete magyarok sem voltak mind makulátlanul tisztességes emberek.
És ugyanezt tapasztaltam bajorok vagy más külhoniak esetében: köztük
is akadt legalább annyi tisztességes, mint pokolra való.
De arra még hamarabb rájöttem, hogy a lélek tisztasága és ereje nagyon
is fontos! Az tisztítja meg a gondolatot, acélozza az akaratot, a jellemet.
Tudvalévő, hogy nem a vérben van annak otthona. A szívet, a májat, a
leginkább nemes szerveket és az agyat tartja lakásának, azokban telepszik
meg.
Ezredévek óta így tanították a bölcsek, és semmi okát nem láttam, hogy
kételkedjem a szavukban.
Bogárd anyánkkal is meg kellett beszélnünk Virág házasságát, hiszen a
véleményét mindenben kikértük. A közösségünkben még mindig ő
számított az első asszonynak, a legmagasabb rangúnak. Egyetértett velem,
de arra kért, fontoljuk meg alaposan. Szavai nyomán felötlött bennem az
idő kérlelhetetlensége, mert éppen az ő szomorú elmúlását éreztem
bennük.
Végül aztán megegyeztünk Szemerével a gyermekeink jövendő közös
életének és a családok összefonódásának gondolatában.
Az idő még soha nem vágtatott úgy, szilaj harci mén módjára, mint
akkoriban.

Kr. u. 1015. Böjtelő havának közepe

Egy fontos személy érkezése Velencéből
A szigetecskét, melyen a bencések monostora állt, úgy hívták, hogy San
12
Giorgio Maggiore. Kavicsos partjáról egy lélekvesztő indult a dózse
erődje melletti rakpartra, és a benne ülők felkapaszkodtak a kifutásra
készülődő dalmát hajóra.
A kereskedők nem szeretnek várni, ha az időjárás jó széllel kecsegtet,
vagy éppen a várható vihart akarják megelőzni a gyors tengerre szállással.
Ezek nemrég a dalmáciai Zárából érkeztek, és oda készültek visszatérni.
Keménykötésű tengerjárók és felfogadott evezősök tüsténkedtek a
degeszre tömött hajóban; a köteleket bontogatták, az evezőket igazgatták,
és a hajógazda indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett az áru
lajstromára.
Velencében sosem lehetett eléggé elővigyázatos. Hamar becsapták a
minden hájjal megkent kalmárok, aztán Zárában neki kellett a megrendelő
előtt pironkodni, s elmagyarázni, miért hiányzik ez vagy az.
Némileg megnyugodott, amikor látta, hogy papi emberek kapaszkodnak
a hajójára. Keresztény lévén úgy gondolta, soha jobbkor nem jöhetnének,
mert az csak hasznos, ha a hosszú tengeri úton, míg a szigetvilág
kerülgetésével Zárába érnek, olyanok utaznak a hajóján, akik közvetlenül
szólhatnak a Mindenhatóval.
Rudakkal fordították el a nehéz alkalmatosság orrát a parttól, aztán
munkába fogtak az evezősök. A hajógazda csak akkor ért rá vendégeivel,
utasaival foglalkozni, amikor kiértek a szigetek között a nyílt vízre. Úgy
tervezte, a partokhoz közel marad, mert ebben az évszakban a széljárás
gyakorta megtréfálta a hajósokat.
Három hete még szállingózott a hó a hajó tatjára, a palánkokra ráfagyott
a hódara, s a megdermedt vitorla súlya egy hízott ökörével vetekedett. Azt
hitték, nem is szabadulnak Velencéből egészen tavaszig, de most a
madarak röpte is azt hirdette, hogy útnak kell indulni.
Igaz, a szárnyas kísérők némelyike csapongott és nyugtalannak tűnt,
miközben a hajó árbocát kerülgette, míg a többi a nyomdokvízben ugráló
halakra vadászott, de a nap szikrázó fényt lövellt, és mosolygott Adria
istenasszony arca. Gyenge szél borzolta a tengert, és delfinek úszkáltak a
hajó körül. Ha néhány vészjósló, szürke uszony is felmerült a mélyből, a
delfinek gyorsan elszeleltek, mert nem volt kedvük összetűzni a cápákkal.
Isten avatott szolgálói közül a hajógazda személyesen csak egyet ismert,
így hozzá igyekezett. A papok a fedélzet közepére zsúfolt könnyű málha
mellett üldögéltek, hátukat a zsákoknak vetve. Néhányan az olvasót
morzsolgatva csendesen imádkoztak, mások meg arról beszélgettek, mikor
13
érnek a túlpartra. Ketten közülük Parenzo püspökségébe igyekeztek, s
akadt olyan is, aki a szomszédos Pólába.
Ám az, aki mellé a hajógazda letelepedett, sokkal hosszabbra tervezte az
utat. A Szentföldre indult, de nem egyszerű zarándokként: ott akart
letelepedni.
– Alaposan átgondoltad a tervet, apáturam? - tudakolta a hajógazda. -
Azt beszélik, arrafelé gyakran nyoma vész Krisztus követőinek. A
megvadult szaracénok nem tréfálnak, márpedig ki lehet rájuk
veszélyesebb, mint az, aki Krisztus igéjét hirdeti? - Aztán elővett egy lapos
kenyeret a bekecséből, és odanyújtotta az apátnak. - Áldd meg, aztán
megtörjük! Már… ha nem fordítja fel a gyomrodat a tenger, mert akkor kár
a kenyérért - tette hozzá hunyorítva.
– Már nem vagyok apát, Ilija - felelte csöndesen a pap, miközben
keresztet rajzolt a kenyérre, s latin szavakat suttogott. - Lemondtam a
tisztségről. Ha nem jönnék vissza, márpedig így tervezem, ne maradjon
gazdátlan a kolostor. Ízletes a kenyered - mondta elismerően.
– Az a venét asszony sütötte, a sziget lábánál, akinél mindig vásárolok,
mielőtt tengerre szállok. Aranyból van a keze. De azért a helyedben mégis
meggondolnám azt a szentföldi letelepedést. Mert ha csak elzarándokolsz
oda, az más. De ott is élni… egy magadfajtának… A te életed a tanítás,
nem a harc. Maholnap ott egymás torkának esnek mórok és keresztények.
Kár lenne érted.
A hajógazda közben a madarak röptét is figyelte, meg a felhők
vonulását, alakulását, valamint azt a homályos, egyre szürkülő sávot az
északkeleti égbolt alján, amely immár teljesen eltakarta a szeme elől az
imént még jól kivehető hegyeket.
Felkászálódott a pap mellől, s egy pillantást vetett a szögletes, nehéz
vitorlára, amit mindeddig szépen duzzasztott az északnyugati szél. Most a
vászon apró rezdüléseit leste.
A két kormányevezős aggódó képpel pislogott a csaknem szemből
emelkedő, egyre szürkébb sávra. A hajógazda ismét a paphoz fordult:
– Apáturam! Mondd meg a tieidnek, hogy helyezzék magukat
biztonságba a tatfedélzet alatt! Nem sok jót nézek ki abból a
szürkeségből… A szélirány változni látszik… Rossz jel.
– Parenzóig elérünk? - kérdezte a pap, de a dalmát a füle tövét vakarva
azt felelte, aligha.
Néhány minutumra ismét felsejlett az isztriai partvidék, aztán csaknem
teljes szélcsend állt be. Az evezőket kinyújtották a hajótestből, és a lapátok
a vízbe merültek. A vitorla petyhüdten lógott, sebtében le is eresztették, a
tengerészek pedig a víz felszínét figyelték. Messze előttük a tenger
haragos sötétszürkére váltott, és a hullámok fehér tarajt növesztettek.
A hajógazda az evezősökre kiáltott:
– Húzzátok! Jön a szél! Délkeletnek sodor!
Jól sejtette, hogy Parenzo partjait már nem érhetik el.
Az északnyugati hegyekből tört a viharos szél a tengerre, kegyetlenül
megtépázva a hullámok taraját, s a súlyos hajó orrát rögtön elfordította.
– Föl a kisebbik vitorlát! Hadd fogjon a szél, különben kormány nélkül
maradunk!
A partot már nem is látták, eső verte a hajótestet, a fedélzetet, és a
hegyekből lecsapó jéghideg szél a kormányevezőkbe kapaszkodó
tengerészek öltözékét tépte-szaggatta.
A kicsiny, szögletes vitorla csattanva kifeszült, nyikordult a keresztfa,
nyögdécselt az árboc, sóhajtozott a hajótest. Amikor az orr alól elfogyott a
hullám, a hajó a mélybe bukott, s szinte belefúrta magát a vízbe; aztán a
nehéz, vaskos palánkokkal épített jószág kínkeservesen kikapaszkodott a
hullámvölgyből, hogy pár pillanat múlva megint zuhanásba váltson az
emelkedés.
Az utasok zöldülő arccal próbálták magukban tartani szerény
reggelijüket, miközben a fedélzeten újra és újra átcsapott a víz, s a hajósok
az evezőknek már semmi hasznát nem vehették. Bukdácsoltak, s nagy
nehezen előbbre araszoltak a sötétszürke Adrián, míg egy újabb
hullámhegynél ismét meg nem torpantak - és ez így folytatódott a
végtelenségig.
Aztán valami reccsent, egy szabadon csapkodó kötél átzúgott a
fedélzeten, és a kicsiny viharvitorla hosszában kettéhasadt.
– Szigetek! Túlságosan közel - üvöltötte az egyik kormányos. - Jobbra!
Jobbraaa!
Épp csak elkerülték a végzetes zátonyt. Estig tartott a hánykódás, s
közben egyre közelebb jutottak a szárazföldhöz. A szélirány újfent
változott.
– Víz a hajóban! - hallatszott egy kiáltás. - Felszakadt a fedélzeti nyílás!
Süllyedünk, Ilija!
A hajógazda rettentőt káromkodott.
– Azt már nem! Balra azt a hajót! Inkább partra futtatom!
– Ott van Póla, Ilija! Ha a szigetek mellett átjutunk, besodródhatunk az
öbölbe!
A hajógazda feltépte a tatfedélzet alatti kamra ajtaját. Holtra vált
embereket látott a deszkákon kushadni: mindannyian imádkoztak.
– Apáturam! Most aztán elkél a fohász! Szólhatnál a Mindenhatónak az
érdekünkben! Vagy inkább Szent Andráshoz imádkozzatok…
Csakhamar kiderült, miért éppen hozzá.
A kisebb-nagyobb szigetek mellett rémisztő közelségben vitorláztak el a
hasadt, épp csak összetoldott vitorlával, azután a sűrű esőben Ilija még
inkább balra szorította hajóját.
– Nekimegyünk a Szent András-szigetnek! - ordította az egyik
kormányevezős, aki már alig állt a lábán, de Ilija azt felelte, épp ez a célja.
– Oda! Arra a lapos partra! Futtasd ki a tőkét! - üvöltötte az orrban
állva. - Jobbra… Most kicsit balra… Egyeneeest! Uram, irgalmazz a
hajónak és bűnös lelkünknek!
Először csak nyikorgás hallatszott, aztán a hajó vad recsegés-ropogás
közepette rázkódni kezdett, s megdőlt. Mintha egy óriás vízi szörny
püfölte volna odalentről.
Egy tengerész a hajóorrból a partra ugrott, és a vaskos kötelet egy szikla
köré hurkolta. A következő hullám megemelte a hajó farát, amitől az egyik
kormányevezős a vízbe zuhant, aztán a hajó végül fennakadt a sziklákon.
 ***
– Isten szeretete és vigyázó szeme kísérte azt a hajót! - bizonygatta
Razina apát, aki akkoriban a magyarok Szent Márton-hegyi monostorát
irányította, és éppen római útjáról tartott hazafelé. A tengerben nem bízott,
így aztán inkább szekéren tette meg a hosszú utat. - Az imádság
14
meghallgattatott, drága Gerardo testvérem. Hanem neked most már át
kellene gondolnod ezt az utat. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne indulj
el a Szentföldre, csak azt, hogy van annak más módja is.
A magyarok földjén keresztül - akár gyalogszerrel, akár bárkákkal
lecsorogva a Dunán - manapság már jóval biztonságosabb a szentföldi
utazás, győzködte Gerardót. Hiszen István király a délnek vezető
zarándokút mentén számos menedéket, kolostort és királyi udvarházat
építtetett, hogy a zarándokok biztonságban megpihenhessenek.
Így hát, amikor az időjárás jobbra fordult, és a horvát hegyeken át
elindulhattak István király országa felé, Gerardo Sagredo ott ült Razina
apát mellett a kétkerekű telegában.
Csak lassan haladtak az esős tavasz közepén, a hegyi utakon, ahol
helybéli vezetők és keresztény horvát vitézek kísérték őket, ügyelve az
épségükre. Razina apáttal tartott több magyar is; ők még mindig Róma
csodáiról, az itáliai életről, a mesés gazdagságról elmélkedtek.
Miután a Drávát átlépték, Gerardo elköszönt az apáttól, aki a Szent
Márton-hegynek vette az irányt. Az ő útja a Dráva mentén vezetett tovább,
aztán maga is eltávolodott a szeszélyes, mocsarak szegte folyótól, és a
pécsi püspökség felé indult.
Pünkösd havában jártak, és Gerardo mögött majd háromhavi
viszontagságos út állt. Hallgatott Razinára, aki rábírta, hogy találkozzék a
magyarok királyával, s kérjen tőle támogatást szentföldi útjához.
– Nagyon jól tetted, hogy hallgattál a szavára, testvérem! - örvendezett a
pécsi püspök. - Ne hidd, hogy téged itt nem ismernek, mert igenis tudunk
rólad. Kifejezetten arra akarlak rávenni, hogy maradj nálunk kicsinyég.
Azt szeretném, ha Péter és Pál napján a székesegyházunkban te mondanád
az ünnepi beszédet!
Az a nap még jócskán odébb esett.
– De hiszen nem beszélek magyarul… - szabadkozott Gerardo, de a
püspök csak legyintett.
 – Az nem baj. Majd mondod latinul vagy olaszul, ahogy neked jobb.
Lesznek, akik lefordítják. Ha meghallják, hogy itt vagy, tódulni fognak
hozzánk a hívők, testvérem!
Igaza lett, mert Gerardo csoda szép beszédet mondott - olyannyira, hogy
máris elhatároztatott: a közeli Pécsváradon is meg kell ismételnie.
Teltek-múltak a napok, és a nyár lassan veszített erejéből, de Gerardo
nem pihenhetett. Végre találkozott a magyarok királyával is, akiről sok
mindent hallott, de főleg jót. Pécsett még föl kellett készülnie Szűz Mária
mennybemenetelének napjára is, aztán Fejérbe indult, hogy ő mondja az
ünnepi szentbeszédet.
A Napba öltözött asszony címet adta mondandójának, ami teljesen
elvarázsolta István királyt, Imre herceget, Gizella királynét és őfelsége
leányait meg rokonait, csakúgy, mint az összes magas rangú egyházi és
világi méltóságot.
Pedig Gerardo már ismét tűkön ült: indulni akart a Szentföldre. Kérését
előterjesztette István királynál, de valahogy késlekedett a válasz. Ő meg
egyre csak várt, türelemmel, mikor végre a bezprimi püspök érte küldetett:
a felséges úr látni óhajtja.
Gerardo lelke lángra gyúlt. Végre elindulhat!
István király a templomban fogadta. Gerardo nem akarta megzavarni az
imádkozó uralkodót, aki nagyjából ugyanannyi lehetett, mint ő. Csöndesen
letérdepelt hát, és imába merült.
A Mindenhatóval folytatott társalgásából a király szelíd hangja
zökkentette ki.
– Hallom, szívesen indulnál Jézus urunk sírjához.
– Igen, felséges úr. Amikor a tél végén elindultam Velencéből, azt
gondoltam, már Jeruzsálemben ünnepelhetem Szűz Mária
mennybemenetelének napját.
István belé karolt, és maga mellé ültette a kőpadra. A templomon
mirhaillatú, hűvös fuvallat suhant át.
– Jeruzsálem és a Szentföld, Gellért atya… - kezdte halkan István, a
magyaroknál megszokott nevén szólítva Gerardót - fontos hely és állomás
egy olyan ember életében, mint te. Ennél többet nem is kívánhat egy hívő.
Azonban mégis azt mondom, ne siesd el.
– Felséges úr - szabadkozott Gellért szerény mosollyal hát hogyan is
siethetném el, amikor máris késésben vagyok? Az esztendők pedig csak
egyre telnek, az idő kicsorog az ujjaink között…
– De ha kapnál egy ennél fontosabb feladatot? Egy igaz embert követelő
munkát, ami halaszthatatlanabb még a szentföldi útnál is? Akkor melyiket
választanád?
– Nem tudok ilyenről, felséges úr. Voltaképpen egész eddigi életemben
csak Istent szolgáltam, a krisztusi hitet és az evangéliumot terjesztve
tettem a dolgom. S ha Isten azt mondaná, valamit még el kell végeznem…
– Nem ő mondja, Gellért. Csak én kérlek rá, az esendő földi ember -
vágott közbe a király - Nézd, egyenesen szólok. Azt szeretném, hogy
maradj! Tudom, hogy a püspökök zöme szintúgy ezt akarja. Megkedveltek
téged, felnéznek rád. Szükség van itt a munkádra és az áldozatodra.
Gellért szabadkozott, de nem jött a helyes szó az ajkaira. István király
így folytatta:
– Benned valami megfoghatatlan s nehezen meghatározható lakik,
amiről hiszem, hogy isteni eredetű. Az Úr rajtad tartotta szemét egész
életedben, mert Hozzá méltóan viselkedtél. Figyeltelek, ahogy beszélsz,
ahogy prédikálsz, ahogy jársz-kelsz… és egyre biztosabb vagyok abban,
hogy ennek a pogány sorból még félig sem kiemelkedett népnek éppen
ilyenre van szüksége, mint amilyen te vagy. Térítő püspökké teszlek, és azt
szeretném, ha vállalnád Imre fiam nevelését! Már jól tud latinul. Kire
bízhatnám nyugodtabb szívvel?
Gellérttel forgott a templom.
Úgy tűnt, felé dőlnek a vaskos kőoszlopok, megmozdul az oltár és
fölötte a kereszt. Ám azt is érezte, hogy döntenie kell, mert István király
nem szereti, ha a fontos ügyek sokáig váratnak magukra.
Egész éjjel imádkozott, a Mindenható válaszát várva, s úgy érezte,
hajnalban meg is kapta.
Reggel a király elé állt, és tudatta vele, hogy vállalja Imre herceg
nevelését. Lázas elméje azonban el sem tudta gondolni, hová vezet az út,
amelyre annyi töprengés után végül mégis rálépett.

Kr. u. 1015. Magvető hava

Csoltó bő szállása
Virág leánykánkat feleségül vette Szemere bő fia, még abban az
esztendőben, amikor megállapodtunk. De nem túl sokáig kellett attól
félnünk, hogy messze kerül tőlünk, s többé alig látjuk, mert a menyegzőt
követő holdnapban Csemen már meg is érkezett a szállásunkra.
Először azt hittem, a kialkudott lovakért és birkákért jön, de már a
sugárzó képén láttam, hogy másról van szó.
– Ki a helyettesed, Karád apa? - tudakolta a nyeregből szállva.
– Tömörd fiam - feleltem.
– De hát csak van másik is? Egy szintúgy jóravaló, tisztességes,
fegyelmet és tiszteletet követelni képes ember…
Hívattam az avar vérű Kabát, mert őt láttam leginkább érdemesnek az
efféle tisztségre.
– Csoltó bő parancsát hoztam - közölte aztán Csemen. - Úgy szól, hogy
e naptól ezen a szálláson… vagy folban, ahogy tetszik… már más legyen a
folnagy. Jelesül éppen Kaba. Ti pedig szedelőzködjetek, mert Csoltóhoz
költöztök!
Így történt. Fel sem ocsúdhattunk a meglepetésből, mert azonnal
költözni kellett. Aztán ment minden a maga útján, s főképp igen sebesen.
János pap a régi szálláson maradt; azt kívántam, bárcsak ne változna a
széljárás, s tehesse továbbra is választott kötelességét oly szeretettel és
okosan, ahogy addig. Őszintén sajnáltam, hogy el kell válnunk tőle.
Természetesen magunkkal vittük családunk kis szobrocskáit is, hogy
majd az új helyen felállíthassuk. Eddig még senki nem háborgatta az itteni
szent ligeteket.
Ekkor már két esztendeje gyarapítottuk Csoltó bő szállását, én pedig
bekerültem a bő tanácsnokainak közösségébe.
Különös csoportosulás volt. Hogy miért?
Főként, mert ennek a tanácsnak a tagjai szinte soha semmiben nem
értettek egyet. Így aztán nehéz volt rájuk bízni egy-egy probléma
megoldását; de hamar rájöttem, hogy Csoltónak erre nincs is szüksége:
eleget élt és tapasztalt ahhoz, hogy maga hozza meg elhatározásait.
Közben pedig hagyta, hogy a tanács tagjai hadd szorongassák egymás
torkát, ha egyszer úgy érzik jól magukat…
Én azonban feleslegesnek tartottam az ilyen tanács létét és örökös
civódásukat.
Meg aztán akadt is min töprengenem, mert úgy láttam,
visszacsöppentünk abba a régebbi életbe, amikor okkal vagy ok nélkül, de
szokás volt szidalmazni a papokat és a térítőket - bár az efféle alattomos
szikra mostanában már nem kaphatott rögvest lángra, mert a büntetés
különféle példái véres kardként lebegtek az emberek feje fölött - úgy hogy
Csoltó kiterjedt területén sosem gyarapodott annyira Krisztus elkötelezett
híveinek száma, mint az én előző szállásomon.
Sokat beszélgettünk erről a bővel, aki egyet is értett velem, meg nem is.
Nehezen lehetett meggyőzni, bár sosem adtam fel, és ez tetszett neki. Azt
azonban nemigen akarta elfogadni, hogy a sommás ítélet mindig hibás; s
ha egyszer eldöntötte, hogy a keresztény Mindenható szolgálói
valamennyien alávalók, nem volt hajlandó változtatni a véleményén.
Úgy érzem, mégis hallgatott rám, mert a tőlem kapott tanácsokért egy
szép ménessel ajándékozott meg. Csak akkor jöttem rá, milyen gazdag,
amikor a kereskedőkaravánok érkezése előtt Tömörd fiamnak egy
ezüstpénzekkel degeszre tömött, öklömnyi bőrzacskót adott ajándékba.
A fiam ezt azzal érdemelte ki, hogy a bő parancsára sikeresen
összerázott és harcképessé tett egy szedett-vedett, elhanyagolt fél századot,
ami csupa fegyelmezetlen, hiányosan kiképzett legényből állt. Csoltó
számára fontos volt, hogy a régi módi szerint neki is legyen saját fegyveres
jobbágykísérete, s nem is akármilyen.
A Berekjó - máshol Berettyónak is hívták - ez a kanyargós és szeszélyes
folyó, amelynek közelében a szállása terpeszkedett, kiterjedt lápvidéken
sietett a Körösbe. Ha a folyón átkeltünk keletnek, már közel volt a váradi
kolostor és Bihar ősi alapokra épült, négyszögletes földvára, ahol
nevelőivel és kíséretével egyre többször tartózkodott a gyermek Imre
herceg.
Szent ligetünk háborítatlanul pihent két pataktól bezárva, és a régi korok
táltosai ültette nyírfák már erdőt alkottak. Ott helyeztük el családunk
bálványszobrait, és az asszonyok naponta meglátogatták őket friss étellel
és itallal.
Sajnos, akkor már Bogárd anyánknak is faragnunk kellett egyet, aki nem
sokkal a költözésünk után elhagyta ezt a világot. Az utolsó esztendőben
már alig evett, s egyre csak sorvadt és fogyott. Mire érkezésünk után Hold
Anya arca ismét megtelt, eltávozott közülünk. Ősi magyar módra
hantoltuk el, de Csoltó egyik papja is elkísérte őt az utolsó útjára, hogy
maga helyezzen el a sír fejénél egy kis keresztfát.
Ilyen különös életet éltünk akkoriban, bár igazából úgy éreztük, hogy
talán jól is van így. Az öregek elmennek, s a helyükre lépnek a fiatalok, ez
az élet rendje. Ám ha az értelmünk fel is fogta, mégis nehezen tudtunk
megválni azoktól, akiket szerettünk és tiszteltünk.

***
De a halál nem vendégeskedik sokáig egyetlen helyen: emberemlékezet
óta igen sok a teendője a világban, s teszi is a dolgát megállíthatatlanul.
Egy szép napon Nárcisszal nyeregbe ültünk, és ellovagoltunk a szent
ligetig. Mikor végeztünk a teendőinkkel, csak ültünk egymás mellett, a
szél susogását hallgatva, ujjainkat egymásba kulcsolva, mint általában, ha
kettesben maradhattunk.
Az járt a fejemben, vajon mennyi időm lehet még. Ha a pocsolya
tükrében megszemléltem az arcom, egy megtört öregember bámult vissza
rám; nem számíthattam már túl sok esztendőre.
A szél zúgásán, a sárgulásnak indult falevelek neszezésén túl is
meghallottuk a vékonyka gyerekhangot. Azonnal megismertem Bars
unokánk hangját, aki lovacskáját hajszolva a szent liget felé tartott.
Nárcisz összerezzent, és megszorította a kezem. Ijedten pillantott rám,
és egyik ősz hajtincsét a szemébe sodorta a szél.
Bars lélekszakadva érkezett a szűk kis ösvényen, és az arcán lángrózsa
gyúlt.
– Nagyapa! Nagyanyó! Az édesanyám… az… édesanyám… - suttogta
lihegve. Szegény alig jutott levegőhöz, és kínzó köhögésbe fúltak a szavai.
- Nagyapa… egy fertállyal ezelőtt az édesanyám…
A karjánál fogva megráztam.
– Mi történt, mondd már, te!
– Semmi! Semmi különös, csak… csak megszületett a kishúgom…
Nárcisz a tenyerébe temette az arcát.
– Hála a magasságos Öregistennek! Égi Anyánk, segítsd meg!
Tudtuk, hogy Déva mindennapos, és a szülés igen gyorsan lezajlott.
Magam elé penderítettem az unokámat, és végtelen örömömben
alaposan megropogtattam a csontjait.
– Te Bars! Aztán… megvan-e mindene? Egészséges? Fölsírt?
– Föl hát! - felelte büszkén. - Rítt az, mint a fűrész! Jó hangosan.
– És… az édesanyád?
 – Nem láttam… csak annyit mondtak, hogy kishúgom van - felelte
önérzetesen. - Azt mondta édesapám, mondjam meg, hogy…
– És mi lett a neve? - vágott közbe Nárcisz. - Ezt sem tudod, te oktondi?
Bars nagy fekete szemét a nagyanyjára függesztette.
– Dehogynem! Amiben a család megállapodott. Ha megnő, Rásdinak
hívják. No, eressz már, nagyapa! Nem hallod, hogy nyerít utánam a
Vörös? - kiáltotta, aztán szélsebesen elvágtatott.
– Akkor hát Rásdi - mondtam halkan, mintha csak magamhoz
beszélnék. - Rásdi. Szép név. Olyan… különös a hangzása. A régi életből
való, amikor még nem itt, hanem valahol a Rumi-tengernél lakott a
magyar… talán a havas hegyek aljában…
– Adjon néki a Mindenható szép, hosszú életet! - súgta a szélbe
meghatottságtól rezdülő hangon Nárcisz. Hozzám bújt, és elmorzsolt egy
örömkönnyet. - Sose nélkülözzön, sose kelljen gyászolnia! Éljen úgy,
ahogy szeretne! Kívánhatna bárki ennél különbet?
Hittük és reméltük, hogy unokáink majd megérik mindazt a szépet és
jót, amit nekünk nem sikerült, pedig mi is folyvást azon ténykedtünk, hogy
az életünket, ha gondok között is, de aranyba öltöztetve láthassuk.
Mikor hazaértünk, Csicsek mellett Déva is ott ült a tűznél, a bebugyolált
csecsemővel a karjában, s csak nézte, könnyes szemmel mosolyogva.
Nárcisz átvette tőle.
– Látod, ez a családod - súgta az öklömnyi piros arcnak. - És ez itt a
család tüze. Benne laknak a régiek, akik most velünk együtt neked csak a
legjobbat kívánják. Légy egészséges, kicsi Rásdi! Légy nagyon boldog, te
szemünk fénye!
Sziporkák szakadtak az izzó zsarátból, és elindultak kerengve, táncot
járva a tetőnyílás felé.
 MÁSODIK KÖNYV
Békétlen külvilág, lappangó lángok,
ellobbanó nyugati barátság

Kr. u. 1018.
15
Szövetségben Bizánccal
Újabb három tavasz bontott virágot. Nehezen elmondható,
kiismerhetetlen esztendők voltak azok, olyan idők, amikor megint minden
megtörténhetett, és a jövő kiszámíthatatlanná vált.
Már tíz esztendeje elmúlt, hogy István győzedelmeskedett Ajtony felett,
de az uralkodónak nem sok ideje jutott arra, hogy higgadtan átgondolja a
történéseket, s hogy mit sodort magával a győzelem szele.
Mert hajtott az maga előtt mindent: olyat is, ami az embernek jó, ami
táplálta a lelket, és erősítette a Krisztusba vetett hitet; de olyat is, ami
rettenetet szült, és bizonytalanná tette a mindennapi életet, felkavarta a
bensőt és a gondolatokat.
Esztendőkön át keresték a helyüket a vesztes csatából menekültek, és
sokan közülük csak az erdőkben, a hegyekben vagy a nádasokban leltek
menedéket. Családok szakadtak szét, vagy írmagjuk se maradt, úgy hulltak
a semmibe.
Aki megtalálta Krisztust, és az ő útjára lépett, azon igyekezett, hogy
szilárdan meg is maradjon azon. Aki pedig még mindig az Öregistent várta
vissza, csak csendben és nagy titokban mert hozzá szólni, s a szent
ligetekből áthatolhatatlan erdőségekbe, alig megközelíthető zugokba
költöztette a kis bálványszobrokat.
István országát néhány esztendővel Ajtony után északról fenyegette
veszedelem, amikor a lengyel Boleszláv az árulóvá lett erdőelvi gyula
segítségével az északi gyepűt támadta. Amikor ennek vége szakadt, a
király úgy döntött, közelebb helyezkedik Konstantinápolyhoz.
Akkor már sok esztendeje öntözte vér Trákia és a bolgárok földjét, majd
végül egy bitorló foglalta el Sámuel cár jogos örökösének, Radomirnak a
trónját.
 István ekkor látta alkalmasnak az időt arra, hogy a görög császár
megsegítésére induljon.
Hogy miért?
Mert a magyarok királysága - így mondták a papok - soha nem
ragyogott még szebben, és ezt a fényt, ami minduntalan megvillant a
kardok élén, a lándzsák hegyén, koszorúként övezte az égtől kapott erő.
Meg aztán azért is vonult a magyar had külhonba, mert az a bizonyos
trónbitorló a másik számításba vehető örököst ütötte el a bolgár tróntól:
István unokaöccsét, Delján Pétert.
A magyar sereg az Úr 1018. esztendejének kora nyarán kezdett
gyülekezni, hogy aztán a régiek hadi útján a bolgárok földjére induljon
Ohrid, a cári székhely felé, melyet Baszileiosz császár tartott ostrom alatt.
Eközben a trónbitorló, Vladiszláv János cár elsáncolta magát utolsó
16
menedékében, az Adriai-tenger partján lévő Durazzo várában.
Egy magyar portya vállalta, hogy sietteti a háború befejezését…

***
Ezt a portyát pedig én, Karád fia Tömörd száznagy vezettem.
Durazzo mélyen délen feküdt, és ilyen messzire még sosem hagytam el
a földünket. Itt minden másnak tűnt, a hegyek között friss szél
száguldozott, s ha a tenger mellékén elült, akkora hőség szakadt a
nyakunkba, hogy a fazéksisakban majd megfőtt a harcosok koponyája.
Ám én könnyű-fegyverzetű portyát vezettem, így képesek voltunk a
hegyek között is jókora távolságot megtenni hajnaltól éjszakáig. Durazzo
már a lábunknál hevert, épp csak a kapui voltak zárva.
Az erdő fái között az enyémek másfél-két nyíllövésnyire
megközelíthették a magas kőfalakkal övezett várat. Alaposan megfigyeltük
a gyilokjárón strázsáló katonákat, a napfényben csillanó lándzsahegyeket
és az épületek rőtes cseréptetőit.
A tenger mellékén maga alá gyűrt minket a hőség. Rezgett a lég, és
kókadoztak a falevelek. A legegyszerűbb mozdulat is kétszer olyan
nehéznek tűnt.
A kövek között apró gyíkok szaladgáltak, odafönt a magasban pedig
szirti sasok és keselyűk köröztek mozdulatlan szárnnyal. A vár környéke
csak úgy zsongott; de nem a szél hangja futkosott, nem is a méhek és
darazsak gyűjtögették a nektárt, hanem az eltökélt bizánci hadak
zajongtak. Napok óta ostromolták már a várat, de sikertelenül.
Miközben e fontos vár bevételén töprengtem, minduntalan eszembe
jutott apám egyik intelme.
– Türelem és kivárás, Tömörd fiam! - kötötte nemegyszer a lelkemre. -
A kapkodás sehová sem vezet, viszont elveszítheted a legjobbjaidat.
Amellett hogy nem tudod a feladatodat teljesíteni, odahaza miként
számolsz majd el megholt társaiddal a szülők, a feleségek, a családok
előtt?
Egy kisebb emelkedőről figyeltem a várat, ahová István parancsa
szólított Ohrid alól. A laposon kecskék legeltek, de pásztort sehol sem
láttam; a helybéliek a bizánciaktól való félelmükben a közeli nádasokba
menekültek, s tán még akkor se jöttek volna elő, ha rájuk gyújtjuk.
Az egyik fiatal tisztem lovagolt oda hozzám, és nyeregből jelentette:
– Tömörd parancsnok! Találtam valakit a bolgár foglyok között, akivel
többre mennénk, mint azzal a tegnapival - Az erősség felé biccentett. - Az
a féleszű rögtön elárulhatta magát, ahogy a várba bejuttattuk…
Tanúja voltam az esetnek, mert az előző napon meglehetősen közel
jutottam a vár falaihoz, hogy kitudjam a gyengéit. Azt a bolgárt, akit a
foglyok közül kiválasztottunk, s aki vállalta, hogy az ostrom kellős
közepén beszökik, és megnyitja a kaput a görögök előtt, nagy ívben, fej
nélkül hajították át a várfalon a cár katonái.
– Jól van… és kit találtál, Szecső? - kérdeztem, miközben nyeregbe
lendültem. - Mert én már egyetlen nándorban sem bízom. Túlságosan
rettegnek, a félelem meg sosem a helyes irányba igazgat.
Ez utóbbit is az apámtól hallottam, mint annyi más megszívlelendő és
gondolkodásra késztető bölcsességet.
Aztán lekocogtunk a domboldalon. Az egy hete foglyul ejtett bolgárok
eredetileg Durazzo várában laktak, majd, hogy ne kelljen bevárniuk a
végső ostromot, megkísérelték a szökést - de szerencsétlenségükre épp a
görög ostromgyűrűbe futottak. Most már alig álltak a lábukon, mert
ennivalót csak annyit kaptak az őket gyűlölettel szemlélő görögöktől, hogy
éhen ne vesszenek.
Néhány bizánci parancsnok már azon a véleményen volt, hogy
egyszerűbb lenne végezni velük, amikor megérkeztünk. Apámhoz
hasonlóan mindig elleneztem a fölös vérontást. Végigpillantottam a
foglyok csapatán, s rögtön láttam, hogy jóval több a halálra rémült asszony
meg gyerek, mint a harcosnak tekinthető férfi.
Ha már egyszer a portyánk megtette a kétnapos utat a hágókon át a
kietlen, szikkadt vidéken Durazzóig, hát legyen is valami haszna -
gondoltam.
– Kit választottál? - kérdeztem halkan. Szecső egy asszonyra mutatott,
aki egymagában üldögélt, s a fejét lehajtva talán imádkozott. - Egy nőt?
Mit kezdjek vele? Bár meglehet, hogy egy asszonyra esetleg senki nem
gyanakodna… Ha tőrt rejtene a ruhája alá, aztán… Egymaga van?
– Csak úgy tesz - dörmögte Szecső. - Én sem őrá gondoltam. Az a
bikanyakú ott az ura. Láttam, amint egy pillanatra összekulcsolták a
kezüket, amikor reggel a patakhoz vezették őket inni. Aztán egy
öregasszony elfecsegte, hogy ezek ketten valóban egy pár…
Töprengve dörzsöltem az állam, és a soknapos borosta sercegett a
tenyerem alatt. A nap és a szél sötétbarnára cserzette a bőrömet, úgyhogy
bárki szaracénnak nézhetett volna…
Azon töprengtem, miként használhatnám föl ezt a párt a céljaink
érdekében. Vajon miért keltik azt a látszatot, hogy külön vannak? Csak
nem valami fontos, előkelő személyek?
Forgattam a lehetőségeket, miközben nem feledhettem a seregünket
vezénylő Csanád szavait sem. Ohridból azzal parancsoltak Durazzóba,
hogy most végre megmutathatjuk rátermettségünket és ügyességünket.
Miről is volt szó?
Csak arról, hogy a mi királyunkkal szövetséges Baszileiosz császár
örvendene, ha a cárgyilkos Vladiszláv János, aki a bolgárok feletti uralmat
bitorolta, egyszer s mindenkorra eltűnne.
Ennek a megoldását bízta rám Csanád, bár a helyzet bonyolultsága miatt
nem ígérhettem meg, hogy sikerülni is fog.
Durazzo vára kemény dió, láttam rögvest, miután alaposan szemügyre
vettem. Az a nyavalyás pedig, aki cárnak képzeli magát, onnan kijönni
akkor sem fog, ha rágyújtjuk.
Ez utóbbi megoldás a görögök fejében már napokkal korábban
megfordult. A védőknek volt elég vizük, a váron belül fúrt mély kút sosem
apadt ki, és a trónbitorló által felhalmozott élelem egészen őszig kitart
majd. Akkor pedig megérkeznek a tengeri viharok, s a bizánciak
kénytelenek lesznek elvonulni Durazzo alól.
 – Ha elkapnánk ezt a cárt, gazdag emberek lehetnénk - vélekedett
Szecső vitéz. - Márpedig most a közelébe kerülhetünk.
– Mi? A közelébe? Hogyan?
– Ez az asszony… - mutatott a nőre Szecső - azt mondja, hogy nincs a
cárnál gyűlöletesebb a földön. A férje állítólag tekintélyes bolgár tiszt,
még ha pillanatnyilag parasztnak mutatja is magát. Miként vélekedsz a
lehetőségről, Tömörd parancsnok?
Eszembe jutott a falról lehajított, megcsonkított holttest. Az is elég
ügyetlenül intézte odabent a várban…
– Érdekel a dolog - feleltem. - Vezettesd el azt a kettőt, de nehogy
gyanút fogjon a többi! Hívatom a tolmácsot!
Szecsőt nem véletlenül tettem meg helyettesemmé. Okos és tapasztalt
harcosként nem ment a szomszédba egy kis furfangért. Hamarosan elém
állította az asszonyt, akinek módosabb öltözékéről lerítt, hogy a cári
palotában ténykedhetett. Még gyűrötten, piszkosan, fésületlenül és
holtfáradtan is szépnek tűnt, s nem számlálhatott többet huszonöt
esztendőnél.
– Ismételje meg, amit neked mondott! - parancsolta Szecső a
tolmácsnak.
Összefont karokkal megálltam az asszony előtt, ő rám pillantott, de
zavarában azonmód le is sütötte a szemét.
– Szóról szóra ugyanúgy mondd! - figyelmeztette a tolmács.
Az asszony szemében inkább szomorúság, semmint félelem ült, és halk
szavakkal beszélni kezdett.
– Ismeri a cárt, a kelleténél is közelebbről - fordította a fiatal görög.
– Nem tartozott az ágyasai közé, de amikor megkívánta, időről időre
hívatta. Sok szabad ember feleségével ugyanígy tett. Az urát is csak
hitegette, hogy ezt meg amazt ad neki, ha a felesége a kedvére tesz… Ez a
gyűlöletük elsődleges oka.
– Azért utálod a parancsolódat, mert az urad nem kapta meg az érted
járó fizetséget? - kérdeztem az asszony szemébe nézve, mire szégyenében
lehorgasztotta a fejét, s nem válaszolt. - Mire lenne képes érted? -
Rémülten meredt rám, mert rögtön megértette, hová akarok kilyukadni. -
Képes lenne ölni is? Szép vagy, tehát biztosan megtenné.
Nagy sokára, bizonytalanul azt felelte, hogy erről kérdezzem meg őt.
 – Meg fogom - feleltem. - Ha megölné a cárt, hősnek tekintenék. Sok
életet megóvna, és véget vetne nemcsak ennek az ostromnak, hanem a
háborúnak is.
Az asszony a fejét ingatta, aztán sírva fakadt. Hagytam, hadd zokogja ki
magát.
Közben Szecső harcosai elővezették a megkötözött férfit.
– A trónbitorlónak már vége, csak még nem tudja - közöltem vele a
tényt. - Kelepcébe zárta magát. Tiszt vagy, ezért úgy beszélek veled, mint
egyik parancsnok a másikkal. Siettetnéd a háború befejezését? Nosza, itt
az alkalom! Tudom, hogy gyűlölöd a cárt. Ha megteszed azt, amit úgyis
régtől dédelgetsz, magas rangot kaphatsz a görög császári hadban. Mert
arról ne is álmodj, hogy a császár győzelme esetén továbbra is
megmaradhatsz a bolgár sereg tisztjének. A győzelem után a katonáitokat
szétszórják a császárság távoli területein, ahogy a vesztes hadakkal mindig
is tették.
– Rendben van - felelte a tiszt. - Megölöm, ha kiváltságot kapok.
Szecsőre pillantottam, aki alig észrevehetően bólintott.
– Mit akarsz? Miféle kiváltságot?
– Hogy nem visznek el Szíriába… a rohadt sivatagba. Vagy még
messzebbre. Hogy maradhatok a családommal, a feleségemmel, a saját
házamban. Ha tisztként nem, legalább szabad emberként.
Végighallgattam, majd azt feleltem:
– Megegyeztünk. Ha a jogos örökös átveszi a bolgár trónt, királyom az ő
főemberévé tesz téged. Soha többé nem lesz semmi gondod, dúsgazdag
előkelőként élhetsz. Ehhez azonban teljesítened kell azt, amivel
megbízunk. Hogy miként, azt te döntöd el. Ha valóban igaz, amit állítasz,
és a gyűlölet már a füleden csordul ki…
– A háborúból is elég! - vágott közbe a tiszt. - Tíz éve harcolok megállás
nélkül. A legkeményebb ütközetekben álltam a sarat, és el kellett
viselnem, hogy közben a palotában az a sátán fattya a feleségemmel…
Egy ujjmozdulattal leállítottam a felháborodásában már csaknem ordító
bolgárt. A tolmács figyelmeztette:
– Csöndesebben, te! Elárulod magad a társaid előtt! Felelj: valóban
akarod-e a cár vesztét, és megoldod magad, vagy keressünk mást?
– Bejutok a várba, ha hozzásegítetek - suttogta villogó szemmel.
 – Bejutsz, mégpedig a többiekkel együtt, mert ma mindannyiótokat
szabadon engedlek - feleltem, mert valóban így terveztem, bár csakis a cél
érdekében. - Vezesd őket vissza magad az erősségbe, és mondd azt, hogy
azért eresztettünk el benneteket, mert a keresztényi könyörület hangján
akar a császár és a királyom is tárgyalni!
– Ezt nem fogja elhinni senki. Főleg nem a cár…
– Nem érdekel! Szólj meggyőzően, és teljesítsd, amire vállalkoztál!
Végezz a trónbitorlóval! De ha közben netán meggondolnád magad…
– …akkor az ostrom végét se éred meg - fejezte be a mondatot sietve a
ravasz Szecső. - A fogolytársaid között lesz valaki, aki odabent figyel rád.
Ha nem váltod be az ígéretedet, meg fog ölni, már csak azért is, nehogy
eljárjon a szád.
Ez ugyan nem volt igaz, de a tiszt elhitte. A szemében mérhetetlen
gyűlölet izzott, és csak remélhettem, hogy valóban az uralkodója iránt.
– Keresztény vagy? - kérdeztem, mire a bolgár bólintott. - Hajlandó
vagy itt helyben megesküdni Krisztusra?
– Megesküszöm Krisztus keresztfájára, hogy megölöm azt a férget. Nem
csalódsz bennem, magyar.
– Ha megteszed, te sem fogsz csalódni a jutalomban.
A görögök közben ismét ostromolni kezdték a várat. Hajítógépekkel
dobálták a cserépfazékba töltött gyújtóelegyet a várfalak mögé; a görögtűz
itt-ott fel is lobbant, de a bolgárok homokkal vagy bőrökkel eloltották.
Úgy tűnt, ez a nap is eredménytelen marad, és Durazzo változatlanul állja
a sarat.
Egy másik fogoly azt állította, hogy a cár hajón is képes elmenekülni.
Bár a tenger felől a bizánci flotta lezárta a kikötőt, mindannyian tudtuk,
hogy blokád ide vagy amoda, mindig van az a kincs, amiért…
Amikor alkony előtt az ostromnak vége szakadt, egy görög futár
vágtatott a várkapu elé, és bekiáltott:
– Őfelsége a császár tárgyalni akar. Hogy jóindulatát bizonyítsa, íme,
elengedi az összes foglyot.
Azok pedig a görög gyűrűn át, maguk előtt keresztet tartva. Krisztust
dicsőítő dalt énekelve a kapu felé lépdeltek. A védők üdvrivalgásban
törtek ki.
Az egyszerű harcosok hitték és várták is, hogy a császár tárgyaljon
végre Vladiszláv Jánossal, mert abban bizonyosak lehettek, hogy a
trónbitorló nem fogja kezdeményezni.

***
– Őfelsége a szobájában van? - lépett egy tiszt az ágyasház folyosóján
ásítozó testőrhöz még aznap, késő este. - Egyedül, vagy valamelyik
ágyasával?
– Ágyassal? Amikor a görög ostromgyűrű egyre szorosabb? - hökkent
meg a testőr. - Mi dolgod őfelségével? Meghagyta, hogy csakis igen fontos
esetben zavarhatják.
A tiszt lepillantott az udvarra. Árnyak mozogtak a fáklyafényben, de az
ágyasház folyosóján csend honolt.
– Valóban halaszthatatlan, cimbora - dörmögte a testőrnek. - És
fölöttébb bizalmas. Te beléphetsz őfelségéhez, ugye?
– Be! De csakis én - felelte amaz büszkén.
– Akkor vezess be engem is, mert ha sokáig várunk, a nyakunkra szakad
az egész vár! - sziszegte a tiszt, aki jóval idősebb volt a testőrnél. -
Összeesküvőkről kaptam hírt. Szükséged van a fejedre, katona? Mert
akkor egy minutumot se késlekedj! Jelentsd be őfelségének, hogy
beszélnem kell vele! Az életünkbe kerül, ha nem teszed!
A testőr végigmérte.
– Van fegyvered?
– Csak a késem - felelte a tiszt.
– Akkor azt hagyd idekint! - mondta a testőr az ablakfülke kőpadozatára
mutatva, és a tiszt engedelmeskedett. - Szép kés. Fejedelmek hordanak
ilyent - jegyezte meg elismerően.
Aztán végigtapogatta a tiszt öltözékét, és alaposan megvizslatta a
csizmaszárat is.
– Jól van, itt várj! Őfelsége talán még nem alszik.
Nyikordult az ajtó, és a testőr belépett a cárhoz. A tiszt hallgatózott, de
csak a katona hangját hallotta belülről. A folyosón és a lépcsőn minden
néma volt. Hamarosan kinyílt az ajtó.
– Ne vedd sokáig igénybe őfelsége türelmét! - figyelmeztette a testőr, és
visszalépett a folyosóra.
A cár földig érő köntösben állt az ágya mellett. A szoba deszkapadlóját
vaskos, drága szőnyegek borították, s ugyanolyanok függtek a falakon is.
Két mécs égett egész éjjel a fal mélyedésében, hogy ne legyen koromsötét.
A keskeny ablak fatábláját szorosan becsukták, és belülről egy
elmozdítható rács védte.
– Mit akarsz? - tudakolta mogorván. - Már csaknem elnyomott az álom.
Miféle összeesküvésről zagyválsz?
Úgy tűnt, a félhomályban nem ismerte föl a tisztet.
– Itt az írás, felség - felelte a katona, és egy összetekert pergament
nyújtott a cárnak. - Ezt üzeni neked a püspök úr őméltósága… Az
összeesküvők itt vannak a közvetlen környezetedben, és ezt biztosra állítja.
Arra kér, légy körültekintő, ne siess el semmit, különben még ezen az
éjjelen megszöknek, akik összejátszanak Bizánccal.
Vladiszláv János cár, mióta önhatalmúlag elfoglalta a trónt,
környezetében folyvást a lehetséges merénylőket kutatta; s azt gyanítván,
hogy az életére tör, már jó néhány bizalmasát és rokonát kivégeztette.
Kigurította a pergament, és az egyik olajmécshez lépett. Csupán
egyetlen röpke pillanatra fordított hátat a tisztnek, ám neki ennyi épp elég
volt: a cár mögött termett, és rettentő ökle lesújtott a tarkójára.
Még estében felfogta az összecsukló testet, hogy zajt ne csapjon a
zuhanás; aztán lélegzet-visszafojtva várt néhány pillanatig, majd az alélt
cárt az ágyára fektette, és a párnája alá túrt.
A feleségétől tudta, hogy a nagyúr mindig tart ott kést. Az ujjai azonnal
a díszes markolatba ütköztek.
– Az asszonyomért… meg a sok életért, amit tönkretettél! És a családom
becsületéért! - sziszegte. Aztán elfordította a cár fejét, a kést a nyak meg a
párna közé csúsztatta, és mélyen átmetszette a kidagadó izmot és a vaskos
eret; a lüktetve lövellő vért a selyem ágynemű felfogta.
A cár mellkasáig húzta a takarót, aztán résnyire nyitotta az ajtót. A
testőr azonnal megjelent, a tiszt pedig borús képpel a fülébe súgta:
– Gyere! Őfelsége hívat. Rossz a kedve…
Amint belépett, villámgyors mozdulattal torkon szúrta. Bugyborékoló
hang hallatszott, és a testőr térdre zuhant.
Ekkor a tiszt kivonta a testőr kardját, és a cár sebéhez tartva
összevérezte, majd néhai tulajdonosa tenyerébe szorította a markolatát.
Aztán a kést gondosan a cár jobbjába helyezte, és ráhajtogatta az ujjait.
Elégedetten pillantott körbe. Aki először belép majd ide, nem
következtethet másra, mint hogy ezek ketten megölték egymást. A testőr
álmában lepte meg a cárt, aki nem aludt még mélyen… a kard lesújtott a
nyakára, s közben őfelsége a késével védekezett…
A tiszt magához vette a pergament, majd kisurrant a helyiségből.
Nesztelen léptekkel végighaladt a folyosón, és a szegletekben megülő
sötétséget kihasználva egyenest a szállására sietett.
Amikor az éjszaka közepén, őrségváltáskor felfedezték a két holttestet,
egyszeriben fölbolydult a vár.

Ugyanekkor…
Ohridban, a megszállt bolgár fővárosban
A hegyvidéki tó partján épült büszke és gazdag Ohrid kapuit az odabent
rekedt bolgárok az ostromgyűrű láttán megnyitották Baszileiosz és István
ostromló csapatai előtt. A cár Ohridban hagyott rokonai döntöttek ekként.
Szokás szerint kezdetét vette a szabad rablás, ám a király ezt nem
engedélyezhette nyakló nélkül a magyaroknak. Attól tartott, tönkreteszik a
legbecsesebb értékeket, és gondolataiban már az is benne forgott, hogy a
nála nevelkedő unokaöccsének, Delján Péternek ne kelljen a romba döntött
Ohrid újjáépítésével foglalkozni.
Már persze akkor, ha valóban a bolgár trónra ülhet, amiben István eddig
bízott - bár azt elutasította, hogy Péter Bizánc vazallusa legyen. Erre
azonban, ahogy a háború a győzelem felé haladt, a császár részéről egyre
határozottabb igény mutatkozott.
Péter még a tizedik esztendejét sem töltötte be, így ha a bolgár trónra
kerül is, nagykorúságáig ténylegesen mások uralkodnak helyette - talán
épp egy minden hájjal megkent bizánci eunuch… Így aztán Istvánnak azon
is el kellett gondolkodnia, hogy egyáltalán érdekében áll-e Péter bolgár
trónra juttatása.
A tó északnyugati szegélye fölé magasodó hegyek mögött nyugovóra
készült a nap, és a városfalakon meggyújtották a győzelmi fáklyákat.
Baszileiosz császár ez alkalommal már másodszor érkezett Ohridba.
Először három esztendeje vonult be oda, ám csak ideiglenesen, mert a hadi
helyzet úgy alakult, hogy vissza kellett adnia a cárnak.
Azt remélte, hogy a mostani bevonulás immár végleges, és a szolgái
már nagyban tervezik a régi római szokások szerinti diadalmenetet.
Foglyok ezreit hajtják majd végig Konstantinápoly utcáin, és a menet élén
a bolgár cári család tagjai fognak haladni, aranyozott bilincsekben.
– Aligha tart ki sokáig a cár - jegyezte meg a király sátrában Csanád
ispán. - Futárt indítottam Durazzóba, hogy a tudomására hozzuk: immár az
egész családja a foglyunk.
– Nem fog egyezkedni - felelte István. - Még akkor sem, ha hírét veszi a
város elestének. Inkább eltűri, hogy a családját bilincsekben vonultassák
végig a császári fővárosban, és úgy mutogassák őket, mint valami
különleges állatokat…
– Miközben a bolgárok ugyanúgy keresztények - szúrta közbe Csanád. -
Mióta ez a hadjárat tart, egyre az jár az eszemben, vajon miért van szükség
arra, hogy a keresztények egymás torkát keressék?
– Mert Isten ugyan a maga képére formálta az embert, de sosem mondta,
hogy tökéletesre is - felelte a király. - Adott neki életet és érzékszerveket,
megkapta a gondolkodás tudományát, és most már élnie is kellene ezzel az
adománnyal. Isten így gondolja. De amíg a parancsolatokat annyiszor
megszegik, és a leginkább utálatos vonások egyik emberről a másikra
szállva sosem tűnnek el, addig az is előfordul, hogy keresztények veszik
egymás vérét. Kevés akkor az ima és a fohász, ha még magunk sem
követjük az igaz utat. Isten pedig arra vár, hogy mikor…
– …mikor jön meg végre az ember esze? - folytatta halovány mosollyal
Csanád. - Valahogy így lehet, nagyuram. Elfogadod a császár által
felajánlott, valóban felséged személyéhez illő ajándékokat?
Istvánt ezen a napon keresték föl a császár küldöttei, akik a palota belső
ügyeiben végeztek bizalmas munkát, és ismerték Baszileiosz
elgondolásait. Azt állították, hogy a császár igazán becses ajándékkal
szándékozik megköszönni szövetségesének a katonai segítséget.
Baszileiosz tudta, mit adjon, hiszen ha közvetlenül nem is találkozott
eddig a magyar királlyal, azt kémei útján hamar kiderítette, hogy a magyar
egyház még nem bővelkedik szent ereklyékben.
– Tárgyalnék a császárral Delján Péterről, az unokaöcsémről is - mondta
most csöndesen a király - bár a tanácsnokok mind azt javallják, hogy ne
erőltessem. Ha változás lesz a bolgár trónon, akkor a megölt Radomir fia,
Preszján lesz az uralkodó… hacsak a császárnak nincsenek más tervei. Mit
vélsz erről, Csanád?
 – Azt, hogy a tanácsnokoknak igazuk van. A mélyben itt is ugyanúgy
lappang az izzó zsarát. Túl veszélyes lenne Péternek ma még a nándorok
földje; nem bírna velük, tán még azután se, ha felnő. Hagyd meg
Bizáncnak az örömet és dicsőséget, tegyenek a bolgárokkal, amit csak
akarnak! Nem volna szerencsés, ha idő előtt befolyásod alá vonnád a
nándorok földjét… és ne feledd, hogy a császár szeretne veled házassági
kérdésekről is tárgyalni. Elfogadod? Elvégre Imre fiad a tizennegyedik
esztendejében jár…
– Egy bizánci hercegnővel kötött házasság oly értékes pecsétet nyomna
a békére - felelte a király - amihez legfeljebb csak a német fogható.
Láthatod, Velence esetében is mily előnyökkel jár, és a húgom jól érzi
magát ott, művelt férje oldalán. És ha azt vesszük, hogy minden béke Isten
dicsőségét növeli… De látok ám én mást is, Csanád… egy ragyogó, fényes
és nagyon hosszú hidat! A németek földjétől rajtunk keresztül egészen
Konstantinápolyig, onnan meg a Szentföldig tart… tengertől tengerig
húzódik. Fényből és imádságból épült, s hirdeti a krisztusi hit
fensőbbségét. Mi lehet ennél csodásabb?
– Aligha van más, uram. Talán csak… a békés élet.
– S mondja ezt nekem éppen a hadvezérem - mondta István, és
megmarkolta Csanád erős vállát.
– A hadvezér sem csupán gyilkolásra termett. Azt hiszem, sokkal inkább
béketeremtésre. De ha ezt csak katonákkal tehetjük meg, felség…
– Azokkal. Mert a világ, épp az imént értettél velem egyet ebben, még
tökéletlen, és nem is tudom, lesz-e ennél tökéletesebb - fejtegette a király. -
Ha imádkozom, ha az Úrral társalkodom, sosem felejtem el arra kérni őt,
hogy tegye teljesebbé, okosabbá, a mostaninál sokkal jobbá. De azt
hiszem, ő meg éppen azt akarja, hogy tegyük jobbá mi, hiszen nekünk
adta. Ne hidd, hogy nem rengeti bensőmet a tömérdek halott látványa.
Ilyen szörnyűséget egy érző, igaz keresztény lélek soha meg nem szokhat.
Ekkor odakintről hangos szóváltást hallottak: István testőrségének tagjai
és a most érkezett harcosok vitatkoztak egymással. A király, Csanád
kíséretében, kilépett elébük.
A magyar tiszt üdvözlésre emelte a karját, és azonnal nyeregből
szökkent, hogy fövegét lekapva királya előtt fél térdre ereszkedhessen.
– Felséges úr! Most érkeztünk Durazzo várából. Az erődítmény a
görögök kezére került, a cár halott.
 István Csanádra pillantott, de a hadvezér is meglepetten fogadta a
jelentést.
– A császári had bevette a várat? - tudakolta Csanád.
– Az egyik tisztje ölte meg a cárt - felelte a tiszt. - Tudom, miként esett.
Utána pedig a védők megnyitották a kapukat.
– Akkor hát elárulták - mondta a király. - Csanád! Tudj meg erről
mindent! És csak aztán küldj hírvivőt a császár szállására!

***
– Parancsolj velem, uram…
– Igaz, amit a száznagy beszél? - kérdezte tőlem Csanád ispán. - Hogy a
kezed benne van a cár…
– Ez is az elgondolások közé tartozott - feleltem, és valahogy úgy
éreztem, hogy őfelsége közvetlen köreiben tán mégsem örvendenek e
ténynek annyira. - Erre irányult a parancsod, uram. Találtam egy bolgárt,
aki személyes okokból gyűlölte a cárt, ezért vállalta, és meg is tette. De
mindenki úgy tudja, hogy a testőre végzett vele, mert az emberünk úgy
intézte…
– És higgyék csak továbbra is így! - szakított félbe Csanád. - Hol a
holttest?
– A görögök elhozták a mézzel leöntött fejet egy vasfazékban. Azt
mondod, uram, hogy fogjuk be a szánkat?
– Hányan tudják az igazat?
– Csak én, a helyettesem meg a tolmács. Valamit rosszul tettünk? Itt van
az a bolgár tiszt is, aki végrehajtotta.
– Rá nem vagyok kíváncsi. Ígértél neki ajándékot?
– Igencsak számít rá.
Csanád egy pillanatra gondolkodóba esett.
– Rendben van. Megkapja. Keresd meg, és mondd, hogy holnap
pirkadatkor legyen a sátram előtt! Magam intézkedem az ügyében. De
továbbra is mindenki tudja úgy, hogy a testőre végzett a cárral.
Három nap múlva Csanád ismét magához rendelt, két tisztemmel együtt.
Egyikük Majlát volt. Virág húgom férje.
– Őfelsége kíséretében maradtok, százados! - közölte velünk a hadvezér.
- Őrzitek az ajándékot, amit a császártól kapott, mégpedig éjjel-nappal!
Aki csak közelít, azt levágjátok!
– Ennyire becses ajándék, uram? - kérdeztem, mire társaim tekintete
összevillant. - Megtudhatnánk, hogy mit őrzünk?
17
– Ereklyéket. Szent holmikat. Szent György és Szent Miklós ereklyéit.
Értékük… hm… felbecsülhetetlen. Esztergomig kíséritek, mellőle el nem
mozdultok! Kik a társaid?
– Szemere fia Majlát és Sebő fia Surány - feleltem. - Uram! A portya
hiánytalanul érkezett vissza Durazzótól. Nem veszítettünk embert, de még
lovat sem.
– Jól végezted. Maradj még, a többiek elmehetnek!
Miután a másik kettő távozott, a hadvezér egy tarsolyt emelt ki a
ládából.
– Ezt neked tettem félre, arra az esetre, ha nem vesznél oda Durazzónál.
Bizánci aranypénz. Jól tettem, hogy az Ajtony elleni háború után adtam
nektek még egy esélyt.
– Köszönöm, vezérem. Tud rólunk őfelsége? Hogy én most… és az
apám… Hogy ismét őt szolgáljuk? - rakosgattam egymás mellé kissé
bizonytalanul a szavakat.
– Lehetséges, hogy tudja, bár nem hinném, hogy sokat törné rajta a fejét.
Az ő gondolatai sokkal magasabban járnak, nem ér rá egyenként is törődni
a harcosokkal. Te csak azzal foglalkozz, hogy Csoltónak továbbra is
hasznos embere maradj, és neveld a fiatal harcosokat, köztük a fiát! Hogy
is hívják?
18
– Vata a neve. Még csak tíz tavaszt látott. Igyekszem helyesen tanítani,
őfelsége iránti engedelmességre.
Csanád elégedetten bólintott. Sosem említette, de sejtettem, hogy nem
kedveli túlságosan Csoltó urat, mert igen szabadon, sőt szabadosan
értelmezi a krisztusi hitet, míg ő mégiscsak a király rokona.
– Ezekkel az aranysolidusokkal pedig ne hencegj - terelte a szót hirtelen
másfelé. - Fordítsd a családodra! És elvárom, hogy eztán is rögvest ugorj,
ha őfelsége hadba szólít!
– Így lesz. Ekként cselekszem.
– Hiszek neked. Egyébiránt meg… a palotaispán úrtól dicséretet
hallottam az apádról. Karád nagy kedvence Csaba úr fiának. Jó, hogy
éppen ő okítja olyan régi dolgokra, amiket minden magyarnak illik
tudnia… persze amellett, hogy Krisztusban is őszintén és makulátlan
szívvel hisz.
– Az apám mindig csak szolgált, vezérem - feleltem halkan. - Örülök,
hogy nem hibáztatod a régmúltért, mert az életét akkor is mások
igazgatták. Bármikor síkra szállok a becsülete mellett, és köszönöm, hogy
ti is jóindulattal vagytok iránta… Amikor Ajtony úr fölött győztetek,
fikarcnyit sem bízhattunk a holnapban. Az apám és én mindig…
– …kiváló harcosok voltatok - fejezte be a mondatot. - Ezért bízom
bennetek, noha az apád már nem nagyon fog fegyvert. Sajnálom, hogy
elszaladt fölötte az idő, s hogy így megtépázta.
– Mindenkivel ezt teszi - mondtam, és rápillantottam. - Csak ő a
rosszból mindig jóval többet kapott, hiába nem azt érdemelte…
– Egyetértek veled, Tömörd! - vágott közbe emeltebb hangon az ispán. -
Üzenem az apádnak, hogy az ő feladata most már csak a tanítás legyen, és
eztán is kiválóan tegye! Csaba palotaispán fia nem akárki. A nevelését el
nem ronthatja, tévútra sem viheti! Lehet, hogy egyszer ő követi az apját a
tisztségben, ami a legnagyobb udvari méltóság. Csaba a felséges úr
helyettese - mondta végül, aztán elbocsátott.
Forgott velem a világ, s éreztem a bőrzacskó nyomását az ingem alatt.
Eszembe jutott egy régi, tizenhat esztendővel korábbi nap, amikor az apám
egy kincses ládikóval indult haza Vidinből. Akkor keresztelték a néhai
Ajtony urat, és lett újra gazdaggá a családunk… de az Öregisten tán éppen
azért adta azt a kincset, hogy hat esztendővel később mindent elvegyen.
Ám a szemét nem vette le a családunkról. Soha, egyetlen pillanatra sem.

Hat esztendővel később…

Kr. u. 1024. Szent Jakab havának 17. napja
Frankföld
– Eresszetek a gróf úrhoz! - förmedt a kastély kapuját őrző katonákra a
futártiszt, aki a császárság lobogója alatt érkezett, hogy mutassa, sürgős az
19
útja. - Hírt hoztam Konrád úrnak!
– Csak lassan! - lépett a ló elé az őrparancsnok. - Miféle hírt? Azt, amit
már a madarak is szertehordtak? Tud már róla az urunk, hiába kapkodod a
lábad.
 A tiszt mögött álló katonák a fogukat csikorgatták mérgükben. Egy
senkiházi frank őket ne leckéztesse, kiabálták, és kilátásba helyezték, hogy
betörik a kaput, ha meg nem nyitják rögvest.
– Eresszétek! - hallatszott a belső udvarra néző emeleti ablakból. Egy
szolga kiáltott az őröknek. - Az úr fogadni kívánja!
A katonák átdübörögtek a felvonóhídon, be a kapun.
– Gyere velem! - lépett a tiszthez egy idős férfiú. - A hírt hoztad meg
hivatalosan? Nohát! Micsoda váratlan események történnek!
Hangjában rezdült némi gúny, amit nem is igyekezett leplezni.
Konrád gróf élete utolsó nyolc esztendejét a feleségével és családjával
együtt száműzetésben töltötte; s aki ennek az oka volt, annak a halálhírét
régtől várta, sőt őszintén kívánta is.
– Mikor történt? - kérdezte izgatottan a teremben várakozó futártiszttől.
- És hol?
– Gronauban, nagyuram - felelte a lovag négy nappal ezelőtt. Őfelsége
II. Henrik császár halott. A püspök úr utasítására jöttem. Azt üzeni, hogy
ne aggódj, mert a német királyi koronától immár semmi nem üthet el, ő
pedig személyesen veszi kézbe az ügyet. A szász dinasztiának immáron
beföllegzett, mivel Henrik császár örökös nélkül halt meg. A szűzi
házasság átka…
– Egy pillanatig se hidd, hogy a feleségével megtartóztatásban élt -
morogta Konrád - egyszerűen csak képtelenek voltak utódot nemzeni.
Mást nem üzent a püspök úr?
– De igen, nagyuram. Hogy ne feledkezz meg a magyar király fiáról,
mert különös módon ő az egyedüli leszármazottja Henriknek. Gizella
magyar királyné maholnap hivatalosan is bejelentheti igényét a bajor
trónra.
– Hm… Emericus herceg? Nem feledkeztem meg róla. Állítólag csak
egy szenteskedő, gyönge gyermek. Talán még meg sem hágta
20
tisztességesen a görög feleségét.
– A püspök úr figyelmeztet, gróf úr, hogy ne vedd ezt könnyedén -
folytatta a lovag. - Mert az lehet, hogy Emericus herceg még fiatal, és
eddig nem született gyermeke, de korántsem olyan gyönge, mint gondolod.
Kiváló vadász, ügyes lovas, és a velencei paptól megtanult mindent, amire
egy trónörökösnek szüksége lehet.
Konrád nagyot horkantott.
 – Nem veszem könnyedén! A magyar herceg veszélyes a bajor trónra, és
nekem az untig elég. A nőági öröklés törvénye még érvényben van, de
majd teszek róla, hogy másként legyen! Regensburgban ma még amúgy is
foglalt a trón, tehát egyelőre nincs mitől tartani.
A tiszt apró meghajlással vette tudomásul a gróf szavait. Nem volt
különösképpen éles elméjű, ám azt is tudta, hogy Konrád sincs túlzottan
felvértezve sem az egyházi, sem a világi tudományokkal.
De hát a vezérség kérdése gyakorta nem aszerint dől el, hogy kinek
mennyit sikerült a fejébe plántálni, s hogy ott valódi virágot hozott-e az
okítás, vagy csak ocsút és vadhajtást. Ha az utóbbit, attól még lehet belőle
vezér, amennyiben sokak - vagy épp a befolyásos kevesek! - akarata egy
szép napon azzá teszi.
Hogy áldják vagy átkozzák utána őt és magukat? Nos, az már más
kérdés. Az egyikhez elég a javak osztogatása, a másikhoz pedig az, ha
kimaradnak belőle.
A lovag így folytatta:
– A püspök úr szerint minden azon múlik, milyen hamar történik meg a
koronázásod, gróf úr. Az unokatestvéredet állítják versenybe veled, de neki
semmi esélye. Ha pedig mégis ágálnának mellette néhányan, a püspök
úrnak gondja lesz rá, hogy elhallgassanak.
– Majd elválik - dörmögte Konrád. - Nem hagyom, hogy a korona
kicsússzon a markomból, ezt üzenem a püspöknek. A vazallusok
fegyverrel letörhetek, a szkíta magyarok pedig keresztet vethetnek az
afféle barátságra, amit eddig a bajorokkal és Henrikkel szövögettek. Mert
én nem bánok velük kesztyűs kézzel, arra mérget vehetnek! Mondd csak,
lovag, mennyire ismered őket?
– Többször jártam náluk, uram. Elég sokat ismerek közülük. Kire vagy
kíváncsi?
– Egy hercegre. Bazileusz a neve, ha jól emlékszem… de a szkíták
valahogy másként nevezik… a nyavalya a nyelvükbe!
– Vazulnak vagy Vászolynak hívják, uram. A négybe hasított Koppány
öccse… Nyitrában lakik a három fiával - felelte a lovag. - Mindegyik
gyermek még. Akarsz róluk többet is tudni?
– Hát persze! Hogy hívják ezeket a fiúkat?
– Sorrendben András, Levente és Béla. Azt beszélik, hogy az első és a
harmadik hithű keresztény…
 Konrád elküldte a lovagot. Úgy vélte, minek kötné az orrára az
elképzeléseit. Igaz, a lovag máris hízelkedő szavakkal fordult felé, és a
kelleténél jóval többet hajlongott…
Csak egy talpnyaló, vélte a gróf, bár szükség van az ilyenekre. Ez is
keresi az utat az érvényesüléshez, pedig még hol van a korona! -
somolygott magában, és önkéntelenül megsimította a feje búbját. A
halálhír az udvarházában rögvest átvedlett örömhírré.
Ez a szkíta vagy magyar ügy pedig még odébb van, bár nem haszontalan
jó előre felkészülni.
Végre kitárulhat a családja előtt a világ, és egyenes út vezethet a trónig.

Kr. u. 1025.
A Tiszától keletre
– Várj még! Ne kapkodj! - súgta a vitéz fiatalabb társának. - Várd meg,
hogy kilépjen a bokrok takarásából! A két harcos a villásan elágazó,
vaskos fatörzs mögött lapult. Az idősebb a szelet vizslatta, a levegőbe
szimatolt, és elégedetten bólintott: éppen feléjük fújt. Megrezgette a
faleveleket, muzsikált kicsit a korona ágai között, majd uzsgyi, eliramlott a
tágas legelőnek, amelynek közepén a tavaszi ár után maradt smaragdzöld
folt alattomos lápi vizet sejtetett.
A fiatalabb még a lélegzetét is visszafojtotta. Előttük harminc lépésre
zörgött a bozót, ahogy az óvatos vad minden lépésnél megállva, fülelve és
szimatolva azt leste, várja-e odakint veszedelem.
A sűrűt éltető elemének tartotta ugyan, de igencsak áhította a rét lédús
füvét, az ízletes sarjakat. A gyomra egyre csak sürgette: hagyja itt az erdőt,
szedje össze bátorságát, mert az óvatosságnak is van határa, s aki
túlságosan sokáig töpreng, éhen marad.
Így hát a lapátos dámvad még magasabbra emelte koronás fejét, egészen
a növendék cserjék fölé, és dülledt, barna szemei végigpásztázták a rétet.
A vitézek csak a széles terpesztésű lapátokat látták belőle. Néhány
fertállyal előbb még a síkon űzték, míg végül el nem tűnt a csutajos
áthatolhatatlan sűrűjében. Gyaníthatóan ő uralta a vidéket, neki
engedelmeskedtek az ünők, s tágult útjából az összes vetélytárs.
A vadászok a fatörzsnek lapultak. Egy apró madárka cippentett felettük,
a vadon ártatlan kis lakója, a vadászok elárulója. „Itt lapul! Itt vár, és a
kezében már a halál!” - tán ezt jelenthette a vékony kis hang, amire
minden erdőlakó felfigyel, ember s állat egyaránt. A dámvad mérgesen
szusszant, s ingerülten előbbre lépdelt.
A fiatalabb most megmarkolta az íj derekát, s lassan egyre hátrébb vonta
az ideget. Az élesre fent vadászvessző hegye hátrált, a fa és a szaru ívben
hajlott, a húr pattanásig feszült.
Még egy súlyos pillanat…
A bika kilépett a bokrok közül, majd felvágta fejét, megrázta lapátját,
aztán…
A szisszenést tán nem is hallotta, vagy már csak akkor, amikor
megérezte a testébe furakodó ismeretlen fájdalmat.
A jó néhány tavaszt megért lábak és paták ösztönösen röpítették volna a
menekülésbe, s szájával a húsából kiálló tollas vessző után kapott, de azok
a végletekig kifinomult érzékek, amelyek annyiszor megmentették már az
életét, most először eltompultak.
Elzuhant a sötét rőt szín, világos foltokkal dúsan pettyezett test; alatta
roppant a száraz ág, és a földbe csapott a bika irigyelt koronájának cakkos
éle.
– Ezt már nevezem! - lelkendezett az idősebbik. - Kis uram, még ilyen
gyönyörű lövést!… Egyenest a szívébe!
– Így tanítottad, igaz, Fekete? - kérdezte az úrnak szólított, és
fölegyenesedett. - Ha valakit vérbeli vadász okít…
– Nem szenvedett, és így a jó. Csak… kissé öregecske ez a lapátos.
Nézd, mennyi régi verekedés hege borítja!
Kicsivel odébb néhány tehén és pár borjú vágtatott ki az erdőszélről,
egyenest a rét túloldalának. Az emberi hangtól riadtak meg.
– Ez a bika… legalább másfélszer olyan nehéz, mint én - méregette a
zsákmányt a büszke tulajdonos. - Fúdd meg a tülköt. Fekete!
A tehénbőgéshez hasonlatos hang végigszáguldott az erdő mentén, és
hamarosan hosszú fütty felelt rá. Az erdőszélen elhallgattak a madarak, és
a réten iszkoló nyúl egy villanásra megtorpant, majd irányt váltva, jókora
ugrásokkal menekítette nyári gereznáját.
A dámbika egy termetes, nyugodt herélt málhanyergére került, és a húsz
vitéz elindult, vissza a lelkesítő vadászat miatt elhagyott útra, melyet
szekérkerekek vájtak bakhátasra. Aztán az út az erdőbe futott, s a rekkenő
hőséget jótékony árnyék enyhítette kissé.
 A „kis uram”-nak szólított nyurga fiatalember magabiztosan, egyenes
derékkal ült nemes vérű lova nyergében, miközben a fák törzsén és
lombkoronájában játszadozó fényeket figyelte.
Az utat egy patak metszette át; kavicsos medrében jókedvűen fecsegett a
kristálytiszta víz, és a fehér torkú kis vízirigó a jókora kődarabra
kapaszkodva, fejét forgatva leste, miféle csapat bontotta meg e végtelenül
csöndes tájék békéjét. Aztán a kakukk messze hangzó énekét hallva
megnyugodott, fejest ugrott a patak mélyébe, és a kavicsos mederben
sétálgatva, az apró köveket forgatva tovább kereste betevőjét.
– Megállni! - rikkantotta egy korántsem éltes hang a patak túloldaláról,
mielőtt még a lovak megmártották patájukat a vízben. - Megállj!
Vagy tucatnyi lovas érkezett az úton, s a hátasok nyakát és szügyét
veríték meg a zabláról csorduló hab borította. A vezérük még csak
ifjúkorának elején járhatott, de igen erőszakosan süvöltötte a parancsszót.
A vitézek megtorpantak, és az egyik átkiáltott:
– Ki parancsolja azt a megálljt, hé? Kalmárúton járunk, se révhely, se
gázló! Az ilyen úton szabad a járás annak, aki nem szolga!
– Honnan vagytok? - tudakolta a legény, aki semmiben nem különbözött
a társaitól. Nem hordott gazdagabb öltözéket, s még a csizmája is
nemezből készült. - Kinek a vitézei vagytok!
– Attól függ, ki kérdezi! - felelte Fekete, és fiatal urára pillantott, aki
mindössze tizenöt tavaszt számlált. - A nevünk: szabad ember, szabad
fegyveres jobbágy! Elárulnád, miért nem kelhetünk át a patakon, te
taknyos?
A legény rákvörössé vált. Mi az, hogy taknyos?
A patak széléig lovagolt, és a málhásra mutatott.
– Az ott mi?
– Egy dámbika. Tán kecskének nézted?
– Ti zsákmányoltátok? Mert akkor megloptátok Csoltó bőt! Itt minden
az övé!
– Álljon meg a menet, barátocskám! Még át sem keltünk a bő gyepűjén!
- förmedt rá az egyik vitéz. - Ki vagy te, hogy bárkit felelősségre vonj?
Nem tanítottak meg, hogy elébb a nevedet mondd, s csak aztán feszegesd a
mások türelmét? Elmagyarázom szívesen, de azt megemlegeted!
– Az a bika a mi földünkről való! Már két patakkal előbb átléptétek a
gyepűt! - rikkantotta a legény, és a társai, akik nagyjából egyidősek
lehettek vele, élénken helyeseltek. - A mi tulajdonunk! A királyi törvények
védik a tulajdont! Ki ejtette el a bikát?
– Hej, az apád keservit, de jól ismered a törvényt, te paraszt! - reccsent
rá Fekete. - Majd még tőled kérdjük, mit szabad, és mit nem!
– Én lőttem meg! - vágott közbe a fiatal uraság. - Ha a gyepűt nem
vettük észre, azért megkövetem Csoltó urat, de nem téged. A bikát meg
kifizetem, de csakis neki. Van ellenvetésed?
A legény nyeregből szállt.
– Nagy a pofád, hallod-e! Nem kell nekem pénz, gazdagabb vagyok
nálad! De azt megengedem, hogy megverekedj velem a bikáért! Én az
igazamért, te a zsákmányért. Csak azt ne hidd, hogy nektek mindent
szabad!
Fekete feltolta a fövegét a feje búbjára.
– Jól van, elég legyen már! Tágulj, kölök, mert beverem a képedet!
Tudjátok egyáltalán, hogy kit abajgattok? Kinek az útját álljátok el?
– Hagyd el! - vágott megint közbe a fiatal úr, aztán a nagyhangú
legényhez fordult. - Megverekszem veled, csak mondd meg, mivel
kívánod a viadalt. Csákány? Kés? Bot? Szablya? Nekem egyre megy…
– A bot kiválóan megfelel. Jól behorpasztom vele a fejed, aztán majd az
is egyre megy! - hangzott a felelet.
– Hagyd már ezt a botorságot, kis uram! - morgolódott Fekete. - Minek
neked ilyen semmiség miatt huzakodni? Fizessük ki azt a nyomorult bikát,
már ha nem hazudik ez a taknyos… Mondd meg, hogy te vagy…
– Nem futok meg, Fekete - súgta amaz magabiztosan mosolyogva. - Mit
gondolnának a vitézek, ha nem fogadnám el a verekedést? Kap néhányat a
fejére, aztán vinnyogva fut hazáig.
Máris leszökkent a nyeregből, kioldotta fegyverövét, a felső, vékony
brokátkabátot pedig keresztben a nyeregre fektette.
– Ide a botokkal, de egyenlő hosszúak legyenek ám! - fordult társaihoz a
büszke pusztai legény. - Még a végén azt állítaná ez a pimasz, hogy csalok.
– Hol akarsz verekedni? - tudakolta az ifiúr. - Itt, vagy a te oldaladon?
– A patakban! Úgy az izgalmas! Ha kilépsz belőle, az menekülésnek
számít! - felelte hetykén vigyorogva a kihívó, és máris fröccsent a bokáig
érő víz. - Na, mi lesz, úrfi? Ha egyáltalán az vagy… Szólj, ha meg akarsz
futni, mert akkor a gyepűig kergetlek!
 Álltak egymással szemben a patakban, méregetve a másik erejét, s
megpróbálták kitalálni, melyikük támad elsőre. Két kézre markolták a
botot, aztán az ifiúr a másik felé sújtott. Csattant a fa, és loccsant a víz,
amint a lábukat megvetni igyekeztek az izgő-mozgó, síkos köveken.
Az izgalom végigfutott a vitézeken, s mindkét csapat biztatni kezdte a
maga harcosát. Még a higgadt Feketére is átragadt a viadal láza, s kipirult
képpel buzdította kis urát.
S ekkor különös hang hallatszott, mely végighullámzott a patakmeder
mentén, elvonva mindenki figyelmét, s véget vetve a viadalnak.
Olyan volt, mintha kéthangú síp vagy sosem hallott, idegen madárdal
szólt volna. A hang aztán többször egymás után meredeken felcsapott, és a
sivításra mindenki odakapta a fejét.
A patak partjára futó erdő szélén egy tíz év körüli leányka közeledett.
Mögötte egy ezüstfehér szőrű, csodaszép ló lépdelt; szabadon követte a
leányt, és oly kecses tartással, hogy a lovakért amúgy is bolonduló
magyarok szeme kikerekedett a látványtól.
– Nédd’ a… Ez meg ki a rossz nyavalya? Valami erdei tündér? Bár az
nem lehet, mert azok parányiak…
A síp, melyet a leányka a kezében tartott, afféle furulyához hasonlított.
Amikor ismét megszólaltatta, akárha mennyei zene szállt volna alá.
Nem szólt, csak belenyúlt az iszákjába, és előhúzott onnan egy
tenyérnyi, kerek, lapos árpakenyeret. Aztán belépett a patakba a legények
közé, lassú, finom mozdulattal megtörte, és feléjük nyújtotta.
A botokat szorító kezek tétován leereszkedtek, és a két ifjú megütközve
nézte a leányt, aki leakasztott egy tömlőt a lova nyeregcsatjáról, és egy
ivótülökbe érett kumiszt csorgatott.
– Igyátok ki! - mondta, a tülköt a fiatal úr felé nyújtva. - Egy kortyot te,
egyet meg Vata úrfi. Békében és barátságban. Ezt akarja a Magas Ég, nem
pedig a betört orrotokat, a zúzott ujjatokat látni.
Talán még soha nem honolt akkora csönd az erdőn, mint azokban a
különös pillanatokban. Még a patak fecsegése is alábbhagyott némelyest, a
madarak is elhallgattak, s a szellő moccanatlanul, kíváncsian üldögélt a
levelek között. Az ezüstfehér szőrű ló a parton álldogált, fejét büszkén
felvetve, fülét kis gazdája felé hegyezve.
– Ki vagy, te leány? - kérdezte a Vata nevű legény.
 – A békehozó - felelte ő. - Nem vehetitek egymás vérét! Az annyi lenne,
mintha uruszágok csapnának össze. Felezzétek meg a kumiszt, és
harapjatok a kenyérből! Mire vártok?
Fekete a fejét csóválta. Nem hitte volna, hogy egy kis leány ily mély
értelmű szavakkal szólhat. Uruszágok csapnának össze… Vajon mit ért ez
alatt?
– Az a neved, hogy békehozó? - kérdezte a fiatal úr, és önkéntelenül a
másik felé nyújtotta az ivótülköt. - Egyáltalán ismersz bennünket?
– Te vagy Sámuel úrfi, Csaba palotaispán fia, te pedig Vata, Csoltó bő
fia. Ismerlek mindkettőtöket. Az öregapám tanítja Sámuel urat, az apám
meg téged, Vata úrfi. De már látom, hogy hiába, mert semmit se
tanultatok… Kár belétek a tudományuk.
Sámuel és Vata szeme összevillant. Már nem igazán akartak verekedni.
Még soha nem fordult elő, hogy egy leányka parancsának
engedelmeskedjenek, még akkor sem, ha csupán szelíd szavú kérésnek
hangzott. Mégis képtelenek voltak rá, hogy ellenálljanak, elzavarják,
mondván, semmi köze a kettejük dolgához, a férfias viadalhoz.
Mert, ahogy ott állt reá szabott, mégis felnőttes, szerény ruhájában, és
puha, csengő hangon szólalt, abban rejtezett valami különleges, sosem
tapasztalt. Olyasmi, ami csak durva erővel törhető le, már ha a leány azt is
meg nem zabolázza.
Ekkor egy rekedtes hangot hallottak az út felől. Öreg lovasember
közeledett, s egy ifjonc követte, aki most előrevágtatott, és felháborodottan
azt kiáltotta:
– Vata fiatalúr! Én vagyok. Tömörd fia Bars! Mit akarsz a húgomtól?
Az öregember leemelte a fövegét, és Sámuel úrfi meglepetten felkiáltott:
– Karád bátya? Hát nem hazakéredzkedtél a családodhoz?
– Azt is tettem. A közelben laknak. De épp az unokáimat kerestem -
felelte az öreg, majd leszállt a nyeregből, és habozás nélkül a patakba
gázolt.
A leányka átölelte a derekát, és arcán boldogságpír gyúlt.
– Nagyapa! Drága nagyapa! Hát mégis? Ha tudnád, mennyire vártuk,
hogy hazagyere végre!
– Mit művelsz itt, kicsi Rásdi?
– Most rakott rendet az unokád, Karád bátya! - felelte Fekete, aztán az
öreghez hajolva, jóval halkabban hozzáfűzte még, nehogy a bárdolatlan
szavak megsértsék az ifiurakat: - Ez a két bikabornyú éppen egymásból
készült kipofozni a lelket.
– S te hagytad volna? - dörmögte Karád, mire Fekete csibészesen
elvigyorodott.
– Olyannak ismersz, öreg? Épp csak simogatták egymást, aztán… jött ez
a kis ángyel…
Sámuel úrfi elhajította a botot, és kilépdelt a patakból. Vata utána.
– Miért nem mondtad, hogy te vagy az?
– Nem akartad te azt tudni - felelte Sámuel. - Egyből botvívni híttál!
Vata kuncogott.
– Jól festettünk vón’ bevert képpel az apám előtt. Akkor… nincs harag?
– Nincs, a fene a dolgodat - felelte Sámuel.
– Rendjén is van. No, akkor… legyen két ezüst a dámbika ára…

***
Az apám előbb ért haza a szállásra, mert nekem munkám akadt a lovak
válogatásánál. Mikor végeztünk, a főlovász megszorította a kezem:
– Minden rendben lesz a jószággal, Tömörd száznagy. Szépek, erősek.
Ölég fiatalok is, még hamar tanulnak. Ha visszajöttél Biharból,
megkezdjük a csikók csapathoz szoktatását. Vezetékre vesszük, aztán be
velük a sorba, a felnőtt lovak mellé. Jövőre ezeknek már hadba köll állni…
Csoltó bő most már igen tekintélyes terület fölött parancsolt, s mi az ő
legnagyobb szállásán laktunk. Megbecsülte a családunkat, s szépen
hántolt, egyenesre fűrészelt vaskos fenyőberenát kaptunk tőle, hogy abból
építsünk magunknak házat, terjedelmeset, bár nem annyira hivalkodót,
mint az övé.
Szép ménesem, két nyájam meg egy kisebb gulyám a közösségtől külön
legelt, szláv szolgalegények őrizete alatt.
A bő fiát, Vatát parancsra vettem a szárnyaim alá, néhány előkelőbb
családból született pajtásával meg a magam jószántából foglalkoztam,
hátha valamelyikből tisztet nevelhetek. Csoltó bő azt akarta, faragjak
Vatából igazi harcost, okítsam ki a parancsnoklás fortélyaira, s arra, miként
követeljen engedelmességet.
Amúgy elkényeztetett kölök volt, aki önnön törvényein kívül mást
nemigen ismert. Az ő okítása mellett a helyi jobbágyhad összeszedése és
megfelelő kiképzése jelentette számomra a legnagyobb feladatot.
Hét esztendő elszelelt, mióta a bolgároktól hazajöttünk. Szüntelen
jártam a környező vidéket, a fehér és a fekete magyarok falvait. Bihar
felső, tiszai területéről is összeszedtem azokat az ifjakat, akik betöltötték a
tizennegyedik életévüket.
Az efféle csikókból persze nem azonnal lesz harcos, de a királyi parancs
kötelezett.
Déva, a feleségem azzal fogadott, hogy megjött az apám és Sámuel úrfi
a mátraalji vidékekről. Velünk tartanak majd Bihar erősségébe, ahová Imre
herceget meg az új püspökségnek szánt dézsmát kísérjük.
Mert a dézsma rendszere most már uruszágszerte élt és virult. Nem
tehettünk ellene, de nem is nagyon akartunk. Éreztük a fejünk fölött az
esztergomi érsek és a bihari püspök hatalmát, de néha még a Csanád
földjén lakóét is.
Békében élhettünk az utolsó esztendőkben, és ezt az állapotot kedvelte
leginkább az egyszerű szabad meg a szolganép, mert ilyenkor gyarapodott.
Tán még a csecsemők közül is többen túlélték az első, számukra
kegyetlenül nehéz esztendőt.
Az Imre herceg körül lebzselő mindenféle egyháziaktól és lovagoktól
meg azt hallottuk, hogy sosem ragyogott még ily fényesen István király
koronája, s hogy az uralkodó szívesen támaszkodik az olyan hív
jobbágyokra, mint mi.
Ám minden dicséretnél és elismerésnél nagyobb örömet jelentett,
amikor hazamehettem a családomhoz.
– Déva lelkem, virágom! Kit várunk még? Merthogy friss kenyereket
sütsz… és a bort is áttöltötted a mázas korsóba… És mi ez a finom illat?
– Nyúl - súgta sejtelmes mosollyal, és megcsókolt. - Vendéget várunk,
férjuram. Becses vendéget. Csak nemrég költözött a szállásra, Bihar
erőssége mellől… Egy asszony. Igazi tudósasszony. Manga a neve…
Mangáról eddig még csak egyszer hallottam. Úgy tudtam, afféle javas,
aki igen ügyes a gyógyításban. Számlálhatott úgy huszonhét-huszonnyolc
tavaszt, és nem volt ura. Az ilyeneknek nem mindig jut kérő; azt mondják,
varázsolni is tudnak, ezért tartanak tőlük. Igaz, különös módon nem is
nagyon akarnak férjhez menni.
– Miért látogat hozzánk ez a Manga?
 – Nem tudom - felelte Déva. - Csak annyit üzent, hogy ha szívesen
látjuk, és nem alkalmatlankodik, ma kora este meglátogatna bennünket.
Biztosan oka van, hát jöjjön csak, gondoltam. Lehet, hogy ismerkedni
szeretne. Egy gyógyítónak az a jó, ha minél többen tudnak róla, és
megbíznak a tudományában.
Tizenhat tavaszt látott Bars fiam a lovainkat rendezte és csutakolta.
Ügyesen parancsolgatott már a szolgáknak. A kisebbik, a kilencesztendős
Berény mindenben a bátyját követte. Felnézett rá, s noha gyakorta hajba
kaptak, mégis a példaképének tekintette. A szeme gyilkos villámokat szórt,
ha a bátyja ellen idegen huzakodott. Elég volt egy rossz szó, hogy
nekiugorjon; s az sem érdekelte, hogy amaz netán kétszer nagyobb nála.
Az apám Csoltó bővel tárgyalt a nagy házban, amikor Manga
megérkezett.
– Adjon békességet a ház népének a Fölöttünk Való! - köszönt halkan,
de azt is észrevettem, hogy milyen magasan lépte át a küszöböt. - Hogy
van a családod és a lovad, Tömörd száznagy?
Déva hellyel kínálta, Rásdi leánykám pedig párolt káposztára helyezett,
fűszerszámoktól illatozó nyúlhúsdarabokat nyújtott felé.
Manga azonban nem érintette meg az ételt, helyette rám pillantott
várakozón, hogy szabad-e. Egy asszony férfi jelenlétében még vendégként
sem eszik, csak ha arra engedélyt kap.
– Kóstold meg, Manga! - biztattam. - Igen nagy szeretettel készítette a
feleségem és a leánykám. Örvendek, hogy ily becses vendéget
üdvözölhetek a házamban. Mondd, miben segíthetek?
Kissé zavarban voltam, hogy miként is szólítsam. Ura nem lévén
asszonynak se hívhattam, így hát maradt az egyszerű Manga.
Épp csak a körme hegyével csippentett a puhára főtt húsból, aztán finom
mozdulattal a fogai közé helyezte.
– Nagyon ízletes. Tulajdonképpen… segíteni szeretnék nektek. Elébb
azonban kérnék, ha nem utasítjátok el - mondta, és mélyfekete szemét
előbb Rásdi, aztán meg felém villantotta. Ebből megértettem, hogy
hatszemközt szeretne velünk tárgyalni.
– Eriggy, kis leányom! Intézd odakint az állatkákat! A tyúkok tojásait is
össze kéne szedni az erdőn, el ne hordja a nyest… - súgta Déva, és Rásdi
hangtalan macskaléptekkel távozott.
– Róla van szó, Manga? - tudakolta Déva.
 – Igen. Ha meg nem sértelek… Tömörd száznagy - fordult felém,
ültében udvariasan meghajolva. - Te, aki a legénykéket tanítod, megérted,
hogy én is ezt teszem azokkal, akiket arra érdemesnek ítélek.
– Rásdit érdemesnek találod a tanításra? Még nagyon fiatal… - jegyezte
meg Déva.
– Nem így látom. Rásdi… nem is tudom, miként mondjam… nagyon
különbözik a többi leánytól. Ha nem Csoltó bőnél laknánk, tán elő sem
hoznám, mert félreértenék.
Déva rám pillantott. Nem nagyon értettük, mire akar Manga kilyukadni.
Ő pedig még csendesebben folytatta, mintha attól tartana, hogy szavai
illetéktelen fülekbe jutnak.
– Tudom, hogy ti is látjátok: Rásdi különleges leány. Olyasmi lakik
benne, ami… talán csak a legnagyobbakban. - Déva az ajkába harapott, és
kérdőn tekintett rám. - Nem túl rég lakom itt, de a szemem jó. Hasonlít
rám, Déva asszony… mármint a lelkében… De úgy érzem, hogy egyszer
több lehet nálam. Sokkal több.
Kissé talán türelmetlenül arra kértem, bökje már ki, mit akar, mire
Manga zavarában lesütötte a szemét.
– Engedd meg, hogy tanítsam! Éles az elméje, igen könnyedén befogad
mindent. Tudom, hogy te, Déva asszony, és az édesanyád ismeritek az
összes fortélyt, ami fűben-fában meglelhető, és magatok is kiváló
gyógyítót faragnátok a kis Rásdiból… De ő ennél többre hivatott.
Ezt újfent nem értettük. Mit jelent az, hogy többre? Minél és kinél
többre? És főleg miben?
– Talányos szavakkal szólsz, Manga - mondta Déva, és megborzongott.
- Megijesztesz.
– Pedig nem szeretnélek - felelte a tudósasszony, és megérintette a
kezét. - Engem valaha egy olyan tudós nő nevelt, aki maga is a
rimaleányoknál tanulta ki a tudományokat. Ezt szeretném továbbadni, mert
ha a tudás elvész, mi sem lehetünk többé ugyanolyanok.
– Tudás? Melyikre gondolsz? - kérdeztem. - A táltosokéra? Az tiltva
van. A papokét meg közülünk nem sokan értik. Hitbéli tudásról beszélsz?
Vagy afféle… hogyan is kell mondani… világiról? És ha már itt tartunk,
melyik hitre gondolsz?
Manga most egyenest a szemembe fúrta tekintetét, fürkészőn, mintha a
rejlett gondolataimba akarna férkőzni, s ezt meglehetősen kellemetlennek
éreztem. Igaz lenne az öregek tanítása, miszerint nem maradhat semmi
titokban az ilyen tudósasszonyok előtt?
– Miért kérded, hogy melyik hitre?
– Mert az imént azt mondtad, hogy ha nem Csoltónál laknánk, elő sem
hoznád. ‘Iszen folyvást ostorozza azokat, akik a Mindenható helyett
véletlenül Öregistent mondanak, csak mert arra áll rá a szájuk.
– Csoltó valóban ezt teszi, mert kerüli a bajt. De közben az ő szívében is
benne lakik az Öregisten - felelte Manga, a szavakat oly lassan rakosgatva
egymás mellé, mintha így akarna nekik súlyt adni. - Ezzel magát és a
bőségét védelmezi. Benneteket is.
Déva riadt pillantást vetett rám.
Az efféle beszéd - amit a törvény szerint mindenütt büntettek! - jó ideje
nem volt használatos a családban. Túl sok rosszat éltünk át, s megértettük,
hogy jobb, ha hallgatunk arról, ami leginkább a szívünket nyomja.
Mert akiben szilárdan élt az Öregistenbe és az Égi Asszonyba vetett hit,
az sosem tudta megemészteni, hogy erőszakkal rángatták el tőle.
Legfeljebb nem szólt, nem ágált, hangosan ki sem ejtette e két nevet, de
azért a bensőjében ott izzott a régi, hamu alatt megbúvó parázs.
Abba a hamuba pedig azt írták, hogy csak türelem, mert eljő még az idő,
amikor az Öregisten újra a régi fényében ragyog.
Megvallom, én is hittem ebben.
Folyvást ott járt a fejemben, hogy egyszer majd érkezik egy püspök, aki
a közösség elé állva elmondja, hogy bocsássunk meg, mert tévedtek. Hogy
sokkal több a hasonlatosság a régi és az új hit között, semmint azt a tudós
elmék felfoghatnák.
Kár volt tehát a sok kiontott vérért, hiszen az ellenségek, miközben
egymás torkát keresték, ugyanarra az égi támaszra gondoltak, mert abból
csak egyetlen létezhet. Mindig csakis egyetlenegy. Más emberi lény
megölése azért, mert nem ugyanúgy gyakorolja a vallást, nem említhető
egy napon Isten szeretetével, s ebbéli indokkal senki el nem követheti
büntetlenül.
Így véltem, bár erősen tartottam tőle, hogy gondolkodásomra ráférne
némi csiszolgatás. Túlságosan egyszerűen vélekedtem e fontos és lélekbe
vágó dolgokról. Reméltem, hogy egyszer így lehet majd, de igazán mélyen
sosem hittem benne, mert az a sok rossz, amit megéltem, nem engedte.
 Figyeltem Mangát, aki csendesen, tiszteletteljes és őszinte szavakkal
szólt.
– Bocsássatok meg nekem! Tudom, elég szokatlan, hogy csak úgy a
házatokba kéredzkedem, és azt mondom, bízzátok rám a leányotokat.
Tudni akarjátok azt is, hogy mire tanítanám, és meg is értem.
– Igazat mondasz - vetettem közbe - mert valóban ez a legfontosabb.
Mit válaszolsz arra, hogy miért éppen őt? Csak mert látsz benne valami
szokatlant? Vagy ismersz még Rásdihoz hasonlókat?
Manga a tűzbe révedt, míg a gondolatait összeszedte. Mintha csak a
benne lakó szellemektől várt volna segítséget. Amikor megszólalt, tisztán,
magabiztosan csendült a hangja.
– Mindig éltek körülöttem olyanok, akiknek, nem lévén rokonaik,
gondjukat viseltem, de a leányotokat nem ezért szeretném tanítani. Talán
nem is értitek, de… Rásdi testében egy felnőtt nő lakik, vagy inkább egy
igen-igen öreg, bölcs asszony, aki akár ezredévekben is méri lelke életének
hosszát. És ebben egyre biztosabb vagyok. Jobbára csak azok a lelkek
láthatják az ilyeneket, akik nemrég költöztek egy csecsemő testébe.
Láttam, miként nyugtatta meg Rásdi a napok óta zokogó kisgyermeket.
Senkinek sem sikerült, de neki elég volt rápillantani, megérinteni, néhány
halk szót szólni, és a gyermek máris mosolygott, s repesett felé. Most még
maga sem tudja, miféle képességekkel bír, de ez nem is baj, mert csak
megzavarná a fejét. Ma pedig a pataknál… lecsendesítette Vatát és
Sámuelt, s azt állította, hogy ő egy békehozó…
Békehozó? Sokáig ízlelgettem a szót, s nem lettem tőle nyugodtabb. Aki
efféle tehetség birtokában van, az vagy túl hosszú és szenvedésekkel teli
életet él, vagy csak igen rövidet.
– Mondd el pontosan, hogy mi is értsük, mit akarsz megtanítani a
leányunknak! - kérte Déva, és nagyot sóhajtott. - A füvekben és fákban
rejlő gyógyításról már szóltál…
– Mindent, amit magam is tudok. Mindent, ami valaha a népünknek a
teljes életet jelentette. Neki tisztán kell látnia ahhoz, hogy beteljesítse a
feladatát, ami odaföntről elrendeltetett. Megtanítom Rásdinak a régmúltat.
Az írást. Magam három írást ismerek… Rásdi lelkét fel kell szabadítani, és
minél előbb, annál jobb. Át szeretném neki adni az ősi tudást…
– És miért tennéd? - kérdeztem. - Felszabadítani a lelkét? Ezt hogyan
értsük? Miért lesz az jó a leányunknak? És nekünk, a családnak?
 – Hogy el ne vesszék az ősi bölcsesség. Hogy legyen, aki a tanításban
foglaltakat tovább élteti. Olyan teheti ezt csak meg, aki képes arra, hogy a
tudás által előbbre vigye ezt a népet. Rásdiban talán egy réges-régen égbe
távozott aranyasszony lelke él tovább, s ha így van, ez nem lehet véletlen.
Odafönt - mutatott a jurtánk elhúzott füstnyílása felé - mindennek oka van.
Tagadod-e, Tömörd száznagy, hogy az embereknek szükségük van a
bölcsekre?
– A régi tudásról Váradon és Biharban azt mondják, a sátán tudománya -
suttogta borzongva Déva, akiben most teljesedett ki a felismerés. -
Veszélynek tennéd ki a leányunkat, Manga?
– Soha nem tennék ilyet. És lásd, én is itt vagyok. Bántalom nem ért,
amiért bírom a régiek bölcsességét és tanításait.
– Mert itt élünk, te mondtad - vágta rá Déva. - Ha a Tisza másik oldalán
vagy Biharban laknánk… közel valamelyik püspökhöz… akkor is ezt
mondanád?
– Akkor is csak azt mondanám, hogy minden korban és minden népnél
szükséges a bölcsesség… de az olyan, akár a gesztenye: ki kell kaparni a
héjából - felelte Manga. - Hiszen a püspök is bölcs, már a maga hite szerint
és módján, úgy értem. De rajta kívül is élnek bölcsek…
– Egy asszony nem lehet bölcs! A püspök és a papok is ezt mondják! -
szólt közbe Déva, s láttam, hogy egyre ingerültebb. Megérintettem a kezét,
hogy megnyugtassam.
– Sok tízezer pedig azt gondolja, hogy igenis lehet és kell is néhány arra
érdemes asszonynak, leánynak bölcsnek lenni. Ugye, nem bíztok bennem?
Mondjátok meg őszintén!
Súlyos csend telepedett közénk.
A lelkünk mélyén mindketten éreztük, hogy Mangának igaza van. És ha
ötven esztendővel korábban éltünk volna, boldogság és elégedettség rak
fészket lelkünkben és szívünkben, amiért egy táltos tudósasszony
érdemesnek tartja leánykánkat a tanításra.
Ám már más idők jártak. Aki azt merészelte állítani, hogy léteznek
tudással vértezett asszonyok, akik többet tudhatnak, mint a férfiak, s még
az egyház hív szolgáinál is okosabbak, az új hit alapvető építőköveit
támadta.
Eszembe jutott János pap a korábbi szállásunkról. Sok mindenről mesélt
a tűz mellett, és legtöbben szájtátva hallgatták. Vajon Jézus hasonlóképpen
vélekedett-e Mária Magdolnáról vagy a saját édesanyjáról, Máriáról?
Kijelentette-e, hogy ők csak asszonyi állatok, akiket korlátok között kell
hagyni, mert semmiféle tudásra nincs szükségük?
Anyámról, Déváról és égbe költözött nagyanyámról sosem mertem
volna ilyet feltételezni, és inkább a nyelvemet harapom le, semmint
elhagyja a számat hasonló.
Mert ki merné kétségbe vonni, hogy a bölcs asszonyok tanácsaira, akik
szót értenek a szellemvilággal, szükséges és okos is hallgatni?
Láttam, hogy Déva már döntött. Megváltozott az arca, és egyre csak a
tüzet figyelte.
– Feleslegesen jöttél, Manga - mondta nagyon csendesen, a fejét
ingatva. Úgy láttam, hogy most már kifejezetten fél. - Kérlek, felejtsd is el,
amiről eddig szót ejtettünk! Bocsásd meg, de… nem engedem, hogy
Rásdit tanítsd!
Manga elbizonytalanodva nézett rám.
– Egyelőre maradjunk ennyiben! - folytattam. - Köszönöm, hogy
méltónak találod a leányunkat, de én sem akarom, hogy foglalkozz vele.
Tudod, ha nem most élnénk, nem ebben a korban… akkor talán…
Láttam az arcán, a tartásán, hogy mélységesen lesújtja a döntésünk.
Mielőtt elindult, még annyit mondott:
– Kérlek, gondoljátok át! Nem magam miatt szeretném. Azt tanították
nekem, hogy az is bűnös, aki az ősi tudást hagyja kipusztulni. Köszönöm,
hogy az otthonotokba beeresztettetek… s ha úgy érzitek, hogy szólnátok
velem, hát csak keressetek.
Csend és üresség maradt utána, csupán a tűz ropogása hallatszott.
Odakint már félhomály uralta a házakat, a jurtákat és az erdőt, s halkan
dobbant a berenához kötött lovak patája.
Kavarogtak bennem a gondolatok. Önkéntelenül a ház mellett éjszakázó
lovak felé indultam, amikor a szegletben megpillantottam Rásdit.
– Nem engedtétek meg, ugye? - kérdezte szomorkás hangon. - Tudom,
hogy miattam jött.
– Hallgatóztál?
– Sosem tennék ilyet… De tudom, mit akart Manga.
– Beszélt veled róla?
– A minap azt mondta, hogy szívesen tanítana. - Rásdi megölelt, és az
ingem elejébe fúrta finom metszésű arcocskáját, amely folyton valami
rejtett bánatot őrzött. - Nem tenném azt, amit ti sem akartok.
Megsimogattam a haját, mire felnézett rám, és én a végtelent
pillantottam meg azokban a fekete szemekben.
Még sosem éreztem ekkora zűrzavart a lelkemben.

Kr. u. 1025 kora ősze

A Bakonyban
– Azért hívlak magammal, Karád bátya, mert gyakorta hiányolom a
tanácsaidat - fordult hozzám Sámuel fiatalúr, miközben a kacskaringós
erdei úton lefelé bandukoltak a lovak. A napokkal korábbi esőtől felázott
föld, és a mohával borított kövek Szent Mihály, vagyis Föld Anya havában
már nehezen száradtak, és a lovak patája meg-megcsúszott.
Az út lassacskán a bővizű bakonyi patak mellé kúszott, s követte a
partját északnak. A patak fecsegett, sustorgott; a mederbe gördült szürke
kövek némelyikét lágyan megsimogatta, másokat dévajul megpaskolt, de a
legtöbb felett, apró csobogókat alkotva, csak sietősen átbukott.
A víz átbújt a lezuhant fatörzsek alatt, néhol meg háznyi sziklatömböket
kerülgetett, több ágra szakadva.
Lomha, csillogó fekete bőrű, sárga foltos gyíkfélék üldögéltek a parti
köveken, aztán komótosan lekúsztak a friss avarba. A faágakon szarkanép
cserregett, és lesték a lovasokat arra várva, hogy talán leejtenek valami
ehetőt vagy egy érdekes, csillogó holmit.
Jól éreztem magam még így, sok esztendő súlyával a vállamon is, ha a
Bakony rengetegét járhattam. Csak akkor fáradtam el, ha gyalogolnom
kellett. Pirkadat előtt ültünk lóra Bezprim erősségében, de az én megkopott
testem a nyerget természetesnek és megszokottnak vette. Ami máskor fájt,
zsibongott vagy hasogatott, ilyenkor békében elszunnyadt odabent a
csontok között.
Sámuel szavai a munkám elismerését jelentették. Eszerint még jó
vagyok valamire…
Sok mindenre megtanítottam, és az okításban nem ismertem éjszakát
vagy nappalt, ünnepet vagy hétköznapot. Mióta Csaba palotaispán
úgymond „kölcsönkért” engem Csoltó bőtől, hogy Sámuelt bölcs
tudnivalókkal lássam el, és a helyes irányba igazgassam ifjonti elméjét, a
családom sorsán kívül csak ez a feladat foglalkoztatott. Sajduló szívvel
hagytam ott az enyémeket, de vigasztalt, hogy Nárcisz mindenhová
követett.
Most Bezprimben várt a visszatértemre, mert hosszúnak találta az utat
lóháton a Bakony belsejébe, a béli monostorig.
– Örvendek, hogy a kíséretedbe fogadtál, kis uram - köszöntem meg
Sámuel úrfi szavait. - Amúgy indultam volna haza, a Tisza mögé. Vár a
nagyobbik családom. Az asszonynak is hiányoznak már…
Sámuel nyílt tekintetű, büszke tartású, őszinte ifjú ember volt. A tanítók
szavait valósággal itta. A csúszós lejtőn visszafogta Garát, kedvenc
ménjét, melyet jobbára csak hosszú utakra nyergeltetett.
Csendes hangon szólalt, kissé hátradőlve a nyeregben.
– Becsülöm Nárcisz asszonyt, tanítóm. Oly sok minden megvan benne,
ami másokban nincs, vagy csak alig. Egyszerre besenyő és magyar,
fejedelem leánya és közrendű asszony… Kivételesen okos, figyelmes, ha
pedig kell, higgadt, ezért is kedvelem.
– Kedvelheted is, mert tőle legalább annyit tanulhatnál, mint tőlem. De
az én Nárciszom most inkább azért követett engem Fejérvárból
Bezprimbe, mert jólesik neki az emlékekben elmerülni. ‘Iszen úgyis tudod,
hogy valaha ezen a vidéken laktunk.
– Az öreg errefelé vadászott a sátáni medvére - jegyezte meg mögöttünk
egy előkelő ifjú, akit Sámuel az egyik legjobb cimborájának tartott. -
Mondd el megint, bátya! Miként esett? Hogyan mekegett az a medve?
Patája, szarva, villás vörös farka is volt?
Nem kedveltem, ha valaki így szólt hozzám, mert a kor és a tudás
tiszteletet követel. Hiszen én is tisztelem a másikat, s nem érdekel, hogy
selyemágyban vagy egyszerű veremházban látta meg a napvilágot, de az
sem, hogy hány esztendővel számlál nálam kevesebbet.
Csóváltam csak a fejem, de rá se pillantottam a nagyhangú, mindig
jókedvű ifjúra. Persze rosszat róla sem feltételeztem, csupán
megállapítottam magamban, hogy lenne még mit tanulnia. Sámuel
pontosan értette, miért nem felelek a barátjának, és lesújtó pillantást vetett
felé. Amaz pedig a szájáról leolvashatta a hangtalanul ejtett szavakat: -
Több tiszteletet az öregnek!
Gyanítottam, hogy az ifjú ember - bár még csak a vitézi élet elején járt -
azért vette ennyire fennhéjázóra, mert éppenséggel Imre herceg díszes
köpönyegében lovagolt. A sajátja megpörzsölődött, még az előző napon,
Bezprimben, miután a zsír kifröccsent a háromlábra akasztott vasfazékból,
és a széltől megdöntött lángnyelv nyomban megnyalintotta a köpönyeg
alját, aztán meg fölkúszott, majd a derekáig. Úgy tűnt, egészen magának
követelte a köpönyeget.
Imre herceg is kedvelte a legényt, akivel gyakorta összemérte
vívótudását, mert ügyesen forgatta a kardot, a botot. Így hát
nagylelkűségében - mert abból aztán Gellért úr hercegi tanítványánál hiány
sosem mutatkozott! - azonmód odaajándékozta az egyik úti köpönyegét.
Imre Vajk nyomdokain járt az élet csaknem minden területén. Igaz,
tizennyolc esztendősen az apja még csak sejthette, hogy egyszer királlyá
érhet, de belőle hiányzott az a fajta harsány életkedv, ami Imrében
tökéletesen egyensúlyban tartotta a keresztényi lelkületet a kirobbanó
életvággyal s a tudattal, hogy a korona várományosa.
Annak idején Vajknak nem kellett fegyelmeznie magát, de Imrének
szinte mindennap - igaz, sikerült neki, akárcsak a kísértésekkel való
birkózás.
Nap Apa akkor kúszott delelőre, elfoglalva izzó trónusát a halovány-kék
égbolton. Őszelőre már elfáradt kissé az aranyló arc, színt is váltott néha,
és már nem kapaszkodott föl túlságosan magasra, mint tette azt rekkenő
nyáridőn.
Ám nem hagyhatta cserben a föld teremtményeit, ezért naponta
lelkiismeretesen végigjárta megszokott útját; az öregek azt állították, hogy
ilyenkor megszemléli, becsülettel felkészültek-e az emberek a télidőre, a
fagyokra, a dermesztő éjjelekre, a tartós havazásokra, amelyektől süket
csöndbe burkolózik a táj.
A lovasok hosszú sora elnyúlt az erdei úton, de nem esett már messze
Bél monostora. A betolakodók elől a hegyoldalba menekült a
vaddisznókonda, nem titkolt méltatlankodással hagyva ott a féltékenyen
őrzött dagonyát.
Vagy ötvenen kísértük Imrét tanítójához, Gellérthez, aki - miután a
herceg nevelését tavaly befejezte - jobbára elmélkedéssel töltötte idejét
Bélben. Tehette, mert e hegyek között akkora nyugalom és csöndesség
honolt, hogy az erdei madárkák éneke a szomszéd völgyből is idehallott, s
amikor az erejét fitogtató szarvasbika alkonyat után elbődült, a meredek
hegyoldalak között sokáig csapongott az emberszívet borzongató ősi hang.
 Imre herceg kifejezetten jól érezte magát a Sámuelhez hasonló ifjú urak,
bátor vitézek, vidám vadászok és külhoni lovagok társaságában. Ők is
kedvelték, mert szerfölött szeretett vidám történeteket hallgatni, és együtt
hahotázott velük. Jóízűt beszélgettek a tűz mellett, subán heverészve a
csillagtakaró alatt, bár a vígság ennél harsányabb, hivalkodóbb fajtáit -
apjához hasonlóan - annyira már nem szerette.
Éjszakába nyúló duhaj lakomákon, részegségig fokozódó ivászatokon
sohasem vett részt. Még senki nem látta táncra perdülni, dalolni se nagyon
hallották, hacsak nem az antifónákat, az egyházi énekeket, a templomfalon
belül.
Ilyen kettős lélek lakott Imre hercegben. Próbáltam megfejteni a
viselkedését, de mindig ugyanoda jutottam: következetesen készült rá,
hogy egyszer majd át kell vennie a koronát és a trónt.
Mindent kivételes átéléssel tett, ami Istennel volt kapcsolatos, s a
Mindenhatóhoz szólt. Őszinte Krisztus-hitében senki sem kételkedhetett: a
keresztény hit oly mélyen megkapaszkodott a szívében és a lelkében, akár
a hegyoldalban a százesztendős tölgyfák köveket repesztő gyökérzete.
S akik körülvették, zömmel hasonultak hozzá. Imre herceg lényéből
máris áradt valami megfoghatatlan fensőbbség, s arra gondoltam, talán
majd képes lesz úgy igazgatni az uruszágot, hogy az elégedetlenség és a
sokféle bizalmatlanság állandóan izzó parazsát elolthassa.

***
Bél monostorába érkezvén Imre herceg azonnal Gellérthez sietett.
– Most már értem, miért nincs kedved innen kimozdulni, drága tanítóm
- mondta, miközben megölelte. - Gyógyír ez a csöndesség a lélek sebeire, s
tán még az angyalok hangja is tisztábban hallik errefelé. Kegyelmes
apámuram általam üdvözöltet, három teli telega élelmet küldött a
monostornak, és azt üzeni, hogy mielébb látni kíván. Kellene az okos és
higgadt szó, mert manapság megint annak látja leginkább hiányát.
– Jól van őfelsége? - kérdezte a püspök, és hellyel kínálta Imrét szerény
cellájában. - Egészséges? Teste és lelke egyben?
– Vasból van az én apám, bölcs tanítóm - felelte a herceg. - Fáradtnak
senki nem láthatja. Ha az idő fogott is rajta, s a hajában és a szakállában
sok már az ezüst, testi nyavalyákról sosem panaszkodik. A belső és a
külhoni történések azonban egyre inkább aggasztják, ahogy engem is.
Elkerült a betegség, a kórság, tanítóm?
Gellért csak legyintett.
– Isten egész életemben ügyelt rám, vigyázta minden egyes napomat és
éjszakámat. Miért épp most, ezen a csodás helyen feledkezne meg rólam? -
mondta, és hamiskásan csippentett a szemével, aztán megszorította Imre
kezét. - Lassan vánszorgott el az utolsó esztendő. Láthatod, itt nem sok
mozgalmas történik. Ez az elmélkedés helye. Jó téged újra látni, fiam!
Megemberesedtél. Maholnap apád örökébe lépsz…
Az utolsó szavakat oly hirtelen harapta el, mintha máris megbánta
volna, hogy kiejtette. A herceg nem is hagyta szó nélkül.
– Mi zargat, tanítóm? Látom az arcodon, hallom a hangodon.
Gellért a fejét ingatta, és igen csendesen szólalt:
– Hogy mi? Tudod, fiam, azért errefelé se csak a vándormadarakkal
jönnek a hírek. Az egyszerű parasztok és az a néhány jobbágy, akit
védelmünkre rendelt felséges apádurad, sok mindent ugyan nem
tudhatnak, mert tőlük fontos és valós hírre nem nagyon futja, de azért itt is
megfordulnak messzi földet bejárt zarándokok, földi hívságoktól
megcsömörlött világiak. Eltöltenek nálunk néhány napot, mielőtt újra a
talpuk alatt érzik az utat. Általuk érkeznek leginkább a hírek, és bizony
van, amely elborzaszt.
– Rejtélyesen szólsz, tanítóm - mondta Imre herceg, és előredőlt az
ingatag, támla nélküli széken. - Súlyos teher nyomhatja a szíved.
– Mert magamra veszem azt is, amivel nem lenne semmi dolgom -
felelte Gellért. - Botor fejjel azt hiszem, így hasznára lehetek az
embereknek, a tévelygő lelkeknek… Fiam! Nem jó irányba halad a világ,
bárki állítsa is az ellenkezőjét. Hiába követjük ugyanazt a Mindenhatót, a
gondolatainkban más lakik, és más szándék mozdítja a kart.
– A tiedben ugyanaz lakik, mint az enyémben, az apáméban és édes
anyámasszonyéban - felelte halkan Imre. - Mi egyformán gondolkodunk
Istenről és az élet dolgairól.
– Nem így értem - mondta Gellért, aki hajlott háttal ült. Mögötte, a kőfal
mélyedésében Szűz Mária kis szobra előtt néhány régi könyv és pergamen
pihent. - A nagyvilágról beszélek, és azokról, akiknek szálka a szemében
István király… s vele te magad is.
– A biztonságunkra gondolsz?
 – Arra, hogy lehetnek olyanok, akik az életetekre törnek.
Imre mélyet sóhajtott.
– Kérlek, szólj világos szavakkal! Legyünk óvatosabbak, ezt mondod?
– Az életed védelme nem intézhető el egyszerű óvatossággal - felelte
Gellért.
– Ide is harminc lovas testőr kísért, meg vagy húsz jó vitéz - nézett
vizslatón az idősödő pap szemébe a herceg. - Szerinted még több kellene?
Egy egész had netán?
Gellért rábeszélő hangon folytatta:
– Figyelj rám! Te vagy a trón örököse. Atyád akár holnap kijelentheti,
hogy megkoronáztat, s neked el kell fogadnod, mert nem háríthatod el.
– Nem is állna szándékomban. Atyámnak soha nem mondanék ellent.
– De az ellenségeitek csak arra várnak, hogy a trónra lépj! - mondta erre
Gellért. - Érted, fiam? Nem mindenkinek jó egy erős, tántoríthatatlan
király, mint amilyen az apád, de azt még nem tudják, hogy te mire vagy
képes. Az lenne nekik a jó, ha gyengének látnának, befolyásolhatónak,
hajlíthatónak. Sokan gondolhatják úgy, hogy jobb lenne elejét venni, s nem
megvárni, míg a korona a fejedre kerül. Belső és külhoni ellenséget már
most is szép számmal találhatsz.
Imre köhintett zavarában. Kikre gondolhat Gellért?
– Úgy érted, hogy… netán a német uralkodó?
– Konrád a saját örököse érdekében mindent megtenne, miként atyád is
bármit megtesz érted, s azért, hogy méltó folytatója legyél annak, amit
felépített, ha egyszer majd hívja az égi harsona… De Konrád király is
keresztény, és nem tudom, képes-e elmenni odáig, hogy bennetek
ellenséget látva akár haddal vonuljon ide. Az úton járók sokfélét
beszélnek, és számos gondolatukat érdemes megfontolni.
Imre bólintott, és halkan így felelt:
– Sokat tanítottál arról, hogy a sátán a legkülönfélébb mesterkedésekre
képes, s hogy a nyavalyást kifejezetten az ártó praktikák éltetik. Hogy
tanyát ütve a lelkükben, belé bújhat olyan istenfélő emberekbe is, akikről
soha nem hinnéd, hogy a krisztusi hit ellen cselekszenek. Azt tanítottad,
hogy épp a sátán miatt követtek el a keresztények is borzalmas tetteket…
Ő irányította az akaratukat, s bűnökre sarkallta őket, az elméjükbe
férkőzve…
Gellért egy ujjmozdulattal megállította a herceget.
 – És azt is mondtam, fiam, hogy a vakbuzgóság legtöbbször nem más,
mint a sátán lova, amit az a büdös pokolbéli szíves örömest megül minden
adódó alkalommal, és közben élvezettel lesi, miként töri ki a nyakát egyik
keresztény a másiknak.
– Igazad van, ezt is tanítottad - értett egyet a herceg. - Megkérhetlek,
hogy beszélj velem egészen nyíltan? Hagyjuk most a szóvirágokat!
Gellért nehézkesen felegyenesedett, és a parányi cellaablakhoz sétált. A
helyiség, amelyben lakott, alig hat lépés hosszú és négy lépés széles volt.
Már ketten is szűkösen fértek el benne. A falon függő, durván faragott
feszület felé fordult, és sokáig nézte, mintha tőle várná a kezdő szavakat.
– Fiam! Ha megtanultad mindazt, amit a fejedbe plántálni igyekeztem,
márpedig tudom, hogy ezt tetted, és remélem, sohasem felejted el… akkor
már magad is ismerheted a környezetedben azokat, akik felé fenntartás
lenne indokolt.
Imre a fejét csóválta.
– Mondd ki, tanítóm! Mondj neveket!
– Hát jó. Itt van mindjárt Csaba fia Sámuel. Fiatal még, de nagyon
eszes. Nincs is vele gond, sokkal inkább azzal az emberrel, akit megint
mellette láttam, odakint a klastromudvaron.
– Azzal a mindig vidám Zalánnal lenne baj? - kérdezte felvont
szemöldökkel a herceg. - Miért? Igaz, a tréfának nagy mestere, örökké
valami kópéságon töri a fejét, de a tisztességéhez, Krisztust szerető
lelkének makulátlanságához kétség nem férhet. Most is oly örömmel viseli
a köpönyegemet, amit azért kapott tőlem, mert…
Gellért türelmetlenül legyintett.
– Nem arról a legényről beszélek, fiam! Hanem az öregről. Aki Csaba
palotaispán fiát nevelte. Már kezdetben sem értettem, miért éppen ő kellett
annyira Csaba úrnak.
– Bajod volt valaha azzal az öregemberrel, tanítóm? Tudom, hogy
kemény életet élt, sokat kibírt, így tapasztalt is eleget. És ő is keresztény.
– Olyan keresztény, akiben benne lakik még a régi hit.
– Mint sok másikban - vetette közbe Imre. - Tisztességes öregember ez a
Cseke fia Karád.
– Épp az ilyenekben ver tanyát a sátán - felelte fejcsóválva Gellért. - Aki
nem képes arra, hogy gyökerestül kitépje a lelkéből azt a régi, tévelygő,
álságos és istengyalázó hitet, annak a pokolbéli igen örvend. Alig várja,
hogy testvérének szólítsa.
Imre erélyesen megrázta a fejét.
– Ellent kell mondanom neked, bölcs tanítóm. Magam is sokszor
beszéltem vele, mert Sámuelt a barátomnak tartom. Mondhatom, hogy
abban az öregemberben igen sok valódi bölcsesség lakik. Nem vezet senkit
tévútra. Elképzelni sem tudom, hogy a sátán éppen őt szemelné ki, s benne
lakna…
– És azt tudod-e, mi a következő feladata? - kérdezte hirtelen Gellért.
– És hogy hol? - A herceg a fejét rázta, mire parázsló tekintettel
folytatta: - Nem? Hát akkor elmondom. Tegnapelőtt Bezprimben, a püspök
udvarában ez a Karád arról beszélt az egyik itteni testvérünknek, hogy
talán már ezen az őszön Nyitrába indul. Vászoly úr és Csaba palotaispán
megegyeztek, hogy ő foglalkozik majd pártütő rokonod fiaival. Ebben sem
látsz semmi különöset, sem kivetnivalót?
– Miről beszélsz? Vászoly nem pártütő. Rég nem fúj velük egy követ.
– Arra utaltam, hogy Vászolyban még mindig ott csörgedezik az ördögi
Koppány lázadó vére - magyarázta Gellért.
– Vászoly a rokonom - jelentette ki a herceg - Gyermek volt még, mikor
a bátyja elkezdte a nagy lázadást. Ő azonban már hitet tett felséges apám
mellett, esküvésben vállalta, hogy nem törekszik hatalomra. Ezt majd
egyszer velem is ugyanígy megteszi.
Gellért sokkal halkabban válaszolt.
– És te mit sem tartasz tőle? Ha nem lennél a világon, fiam, ő is
bármikor megindulhatna a trónért, ahogy Koppány tette. Az ősi törvény
okán, amit atyád még mindig nem törölt el. Nem hirdette ki, hogy annak a
törvénynek a szavai most már nem érvényesek. Megteszi vajon valaha is?
Imre felpattant a székről, és a kőfalnak dőlve szembefordult tanítójával.
– Végig Vászolyra gondoltál, amikor azt mondtad, hogy vigyázzak az
ellenségeimmel?
– Rá is, a fiaira is. Igaz, még nagyon fiatalok, de… hárman vannak…
– És még kire gondolsz? Szerinted hányan lehetnek atyám uruszágában,
akikben tanyát vert a sátán?
– Sokan, fiam. Rettentő sokan - állította meggyőződéssel Gellért. - És
még nem beszéltem arról, hogy a legnagyobb külső ellenfélnek, aki
jelenleg Konrád király, a magyar trónon csakis olyan személy felel meg,
aki azt teszi, amit ő akar. Ha nem vigyázunk, maholnap a független
magyar hon a vazallusi lét szélére kerül.
A herceg összefonta a karját.
– Azt állítod, hogy… Tanítóm, hiszen te sokkal inkább nyugati vagy,
mint magyar! Nem is kívánta senki, hogy ízig-vérig magyarrá légy, csak
segíts Isten útjára igazgatni s azon megtartani ezt a népet. Mégis azt
mondanád, hogy Konrád királyban egyáltalán ne bízzunk?
– Mondom is, mert bennem lakik az Üdvözítő szeretetéből fakadó
becsület és tisztesség. Rossznak látom azt, ami valóban elvetni való, és
nem szépítem. Konrád egyszer majd császár lesz, és akkor már sokkal
szívesebben látná a magyar uralkodót az alattvalójaként. Birodalma
részévé tenné ezt az országot, hogy legyen, ami megvédi őt a keleti
veszedelmektől. Nem mondhatod, hogy atyád még sosem beszélt neked
erről.
– Igenis, beszélt. Ismerem az apám ebbéli vélekedését. És azt is tudom,
hogy amíg ő irányítja ezt az országot, hűbérről szó sem eshet!
Gellért mélyet szusszant, és türelmetlenül széttárta a karjait.
– Akkor jól van. Csak ígérd meg, fiam, hogy nem felejted a mostani
beszélgetésünket, és elgondolkodsz minden egyes szaván! De főként azt,
hogy jobban ügyelsz magadra, a biztonságodra. Tudom, a varég testőrök
megvesztegethetetlenek, s te vagy a vezérük, de a sátán mindenütt ott
leselkedik. Mindenütt!
Hosszú csend következett, aztán odakint, nem messze a kaputól,
felharsant egy tülök. Csizmák dobbantak, paták csattogtak, s
megnyikordult a kapu vasalata.
A hamar ereszkedő őszi alkonyban izgatottan elhadart, fojtott
félszavak röppentek.
Imre herceg kilépett a cellából, s a nyikorgó grádicson a belső udvarra
sietett. Öt lovas érkezett, közülük kettő a hercegi testőrség köpönyegét
viselte, a hatodik lovon pedig kétfelől lelógó vaskos málha volt. Ahogy
Imrét észrevették, mindenki elcsöndesedett, néhányan pedig térdre
ereszkedtek, miközben ő kiemelte a fáklyát a falikarból.
– Mi történt? - tudakolta az egyik testőrtől. - Kik jöttek?
– A mieink. Nemrég távoztak, nagyuram - felelte a tiszt.
– Nemrég? Hová, és ki engedélyezte?
A testőrtiszt rekedtes hangon jelentette:
 – Két testőr a parancsomra indult a másik négy után, aki valóban az
engedélyed nélkül hagyta el a klastromot.
A herceg szokatlanul gyanúsnak találta a csöndet, és kezében a
fáklyával közelebb lépett. A málháról fellebbentették a vaskos, szürke
takarót.
Egy élettelen emberi test hevert alatta, a ló nyergén keresztben. Karja,
lába lelógott, hosszú haja csimbókokban; beleragadt a sár és az őszi avar.
A tetem hátából három letört nyílvesszőcsonk meredezett. A vesszők
mélyre szaladtak, csaknem átverték a testet.
Imre elsápadt. A holttestben felismerte a mindig vidám, zabolát nem
tűrő Zalánt. Még most is a tőle kapott köpönyeget viselte, amit a testőrök
messziről megismertek az aljára varrott arany- és bíborszínű csíkokról.
A béli szerzetesek a halott köré gyűltek, és csendes imába fogtak.

***
– Nem, ez nem lehetséges! - csattant fel Gizella királyné. Zaklatottan
járkált a helyiségben, ahol szorgosan pattogott a falba süllyesztett kandalló
tüze. Bezprim erősségét hideg őszi eső verte. - Merényletről beszélsz,
lovag? Van rá bizonyíték? Ha igen, miféle?
A bajor lovagot néhány esztendeje fogadta bizalmába. Gyakorta vele
küldött levelet a bátyjához; de miután Henrik császárt eltemették, ez
elmaradt, azonban a lovag továbbra is a bizalmasának mondhatta magát Ő
jelentette elsőként, mi történt a Bakonyban, Bél monostora közelében.
– Felséges asszonyom, egyébre nem is gondolok, mint merényletre Az
erdőn álltak lesben, vártak a hercegre, azt gondolván, hogy előbb utóbb
elhagyja a klastromot. Az, hogy összetévesztették egy előkelő magyar
ifjúval. Isten óvó közbenjárásának tudható be. A mi Urunk vigyázott a
fiadra. Megvizsgáltattam a nyílvesszőket. A fővadász azt állította, hogy a
besenyők használnak ilyeneket.
Gizella már napok óta szinte semmit nem aludt. Képtelen volt
nyugovóra hajtani a fejét, mióta az esetről hallott.
Érezte, hogy a lovagnak igaza lehet, de más egy királynétól hallani a
merénylet kifejezést, és megint másként hangzik az egyszerű alattvalók
szájából. Az ő szavának súlya van.
 – Mi erősíti, hogy a fiam ellen valóban merényletet szándékoztak
elkövetni, gróf?
– A nyílvesszőkön kívül az a hat útonálló, akiknek a nyomait a legjobb
nyomolvasók fedezték fel, és követték mérföldeken át, míg végül
megcsípték valamennyit. Magam hallgattam ki őket, felséges asszony.
– Teee? - kérdezte csodálkozva a királyné. - Te? Mióta végzed te a bíró
vagy az ispán feladatait?
– Azt a birtokot, ahol elfogták őket, én a felséges úrtól kaptam,
hűségemért - felelte a lovag. - Így hát azon magam ítélkezem. Mivel
konokul tagadtak, úgy láttam jónak, ha nem kockáztatok.
– És hová kísértetted őket?
– Sehová. Felköttettem az útszéli fákra. Ahogy a felséges úr is
parancsolta nemrég, amikor odalent délen kifosztottak egy besenyő
karavánt, éppenséggel a királyi gyepű-őrizők. Párosával aggatták őket a
fákra…
Gizella arca megkeményedett.
Bár a lovag a bizalmasának számított, de régtől figyeltetett néhány bajor
és sváb nemest, akik az utóbbi időben elszemtelenedtek. Sokkal több jogot
és kiváltságot követeltek maguknak, mint amennyit érdemeltek.
A falvakból egyre-másra érkeztek a panaszok, hogy a birtokot nyert
külhoniak kegyetlenkednek a parasztokkal, mert nem nézik, ki a szabad
ember, és ki a szolga. Csak a rangot, a címet becsülik, de ha magyar ember
viseli, legtöbbször az sem érdekli őket. Kiskirályként viselkedtek a
birtokaikon, és Gizella tudta, hogy ezt előbb-utóbb le kell törni, különben a
vadhajtás tönkreteszi az István által éveken át áldozatos munkával
sarjasztott nemes ágakat.
Gizellát még bajorként is mélységesen sértette, ha az ura által vezetett
ország lakóit lenézték az övéi meg a többi rátarti külföldi, akikkel ráadásul
István legtöbbször az érdemeiken felül jól bánt.
– Akkor most… miként állunk, lovag? - szegezte a kérdést a bajornak,
az ablakon feszülő vaskos hártyát nézve. - Elfogtatok néhány embert, de
nem tudjátok, kiket? És ha a valódi orgyilkosok most is odakint
mászkálnak?
A lovag cseppet sem jött zavarba. Csalhatatlannak hitt ösztöne jókora
önbizalommal párosult.
 – Megjegyzem, felséges asszonyom, hogy Vazul herceg felesége
besenyő. Nyitrát mindig igen sok besenyő látogatja. Nem tudhatod, mit
forralnak. Hogy besenyő nyilakat találtak a holttestben, az bizonyíthatja
azt is, hogy besenyők a tettesek, de azt is, hogy csak összejátszanak velük.
Mondd, mi a különbség? A besenyők szerepe mindenképpen felmerült, és
belőlük sehol nincs annyi, mint Vazulnál. Természetesen meglehet, hogy
magyarok álcázták magukat besenyőknek… A hat felköttetett zsivány
mindenképpen visszatartja egy ideig a merénylőket. Kérlek, engedd meg,
hogy valamiről szóljak!
– Hallgatlak, lovag…
– Inkább figyelmeztetnélek, bár kellő tisztelettel és jóindulattal - mondta
a bajor, miközben szertartásosan meghajolt. - Legutóbb, amikor
Regensburgban jártam, azt hallottam, hogy Konrád király nem akar
összetűzni felséges férjeddel. Keménynek mutatja magát, már csak az
uralkodás érdekében is, de keresztény a keresztényre nem támad. Sosem
lenne belőle császár, ha megtenné.
Gizella arcán megrándult egy ideg.
Egy szót sem hitt el abból, amit a lovag mondott, mert tudta, hogy
fikarcnyi igazság sincs benne. Ha egyszer Konrád, aki gyűlölte az ő
bátyját, eltökélte, hogy valamit megszerez, akkor addig nem nyugszik, míg
az övé nem lesz.
– Folytasd, lovag! Értem, amit mondasz.
– Egybehangzóan úgy vélik, felséges asszony, és a magyarországi bajor
lovagok is osztják e nézetet, hogy a koronát leginkább a magyar
ellenlábasoktól kell félteni. Engedd meg, hogy kimondjam: ha egyszer
Isten elfordítaná tekintetét a felséges úrról, rólad vagy a hercegről… és
tegyük fel, hogy egy hasonló merénylet sikerrel járna…
– Hagyd abba! Ilyenről hallani sem akarok, lovag! Megértetted? -
Gizella csaknem sikoltotta a német szavakat.
– Igenis, felséges asszony - felelte alázatos hangon a lovag. - Még csak
annyit, hogy ha ilyen megtörténne, azt Vazul és fiai semmiképpen ne éljék
túl. Így látják ezt a józan bajor lovagok.
Gizella megperdült, s a szeme villámokat szórt.
– A király rokonairól beszélsz! Meg sem válogatod a szavaidat?
Beleártod magad a belső ügyeinkbe?
 – Megbocsáss, de eddig a tanácsomat kérted… - szabadkozott a bajor. -
Most pedig…
– Takarodj! Meg ne lássalak a palotában! Nincs szükségem az ilyen…
ilyen…
Nyílt az ajtó, és egy testőrtiszt lépett be. A zajból, a felháborodott
hangokból úgy vélte, jobb, ha meggyőződik róla, hogy a felséges
asszonynál minden rendben.
A bajor kilépett a tiszt mellett a folyosóra. Elégedett volt magával, még
a történtek ellenére is. Ismerte jól a királynét, és tudta, hogy sikerült a
bogarat a fülébe tennie.
Azt a „bogarat”, amit legutóbbi regensburgi útján bíztak rá Konrád
meghittjei. Neki csak el kellett juttatnia a megfelelő helyre, a megfelelő
időben, a megfelelő személyhez.

Kr. u. 1026. Ígéret havának eleje

A tiszai árvíz
Riadó tülök vonítása verte fel az éjszaka nyugalmát.
– Emberek! Talpra, aki mozogni tud! Jön a víz! Jön az ár, emberek!
Karád és Tömörd két nappal korábban Bihar erősségébe indultak, Imre
herceg kíséretében. Csoltó bő is jobb szerette a fiát egy ilyen társaságban
tudni, meg aztán Vata mostanra összebarátkozott Sámuellel, Csaba
palotaispán fiával.
A Tiszán ilyentájt minden évben levonuló árvíz szintje ebben az
esztendőben szokatlanul gyorsan emelkedett. Behatolt a rég kiszáradt
holtágakba, szétterjedt a réteken, posvánnyá tett mindent. A csikósok a
ménest, a növendék állatokat, a szolganépek meg a gulyát menekítették a
magasabban fekvő helyekre, hogy a víz körbe ne zárja őket.
Menekültek az erdei vadak is, és a szarvascsordák mindjobban
megközelítették a magasabban fekvő emberi hajlékokat, ott remélve
biztonságot. Visítva szaladt a vaddisznókonda, és az őzek hasig a vízbe
merülve, kétségbeesett ugrásokkal keresték a kiutat. Az elvadult bivalyok
a nádasok szélét tették megközelíthetetlenné, és a termetes tulkok csordái
is iszkoltak a víz elől.
A főlovász Tömörd háza elé vágtatott.
 – Déva asszony! Szükség van a hátaslovaidra! Terelni kell a csordát meg
a nyájakat!
Déva egy pillanatig se töprengett.
– Vidd, Csépány! Rögtön nyergeltetek! Milyen magasan áll a víz?
– Elborította a lenti csutajost, és viszi a télen levágott nádat. Ha még
kicsit emelkedik, körbezárja a falut. Olyan árkokat is elöntött, amelyekben
még sosem láttunk vizet. Vigyázunk a lovaidra, Déva asszony! Hanem…
Bars fiad igencsak jönne velem. Szükség is lenne rá. Elengeded?
– Menjen! De a szemed rajta legyen!
– Ejh, hát nem gyerek már, Déva! - mondta határozottan Csépány, és
elhúzta a száját. - Tud az ügyelni magára. Az öccsét meg, ha látom,
hazazavarom.
Csépány elvágtatott, és Déva szolgái sebtében nyergeltek. A csikósok a
ménesfelügyelő után eredtek.
Mindenki tudta a dolgát. Aki a laposról a magáét már kimenekítette,
segített a többinek. A falu széles útján csakhamar nyájak bégettek, és a
loncsos kutyák a kos fülébe akaszkodtak, a lábikrájába csíptek, ha nem azt
tette, amit parancsoltak neki. A méneseket az alacsony dombra terelték a
legények, melyről egy szelíd hát vezetett a falu felé.
Ha azt is elborítja a víz…
Hanem messze, egy alig látható dombon, ami legföljebb két-három öl
magasra emelkedett a rét és a zsombékos mögött, egy jó szemű gyerkőc
lovakat vett észre, nem is keveset. Vagy százötven másodfű csikó
szorongott odafönt, és a víz egyre emelkedett.
– Szóljatok Csépánynak! Ki kell onnan hozni a csikókat!
A fiatal állatok félelmükben toporzékoltak, nyerítettek, még egymásba
is belemartak, és néhány a dombocska lábához rúgtatott, aztán meg vissza
a többihez, mintha a kevéske bátorságát próbálgatná.
– Ezt a csapást odaföntről küldték ránk - morogta egy szláv vérű
öregember. - Meglátjátok, igazam lesz! Mert némelyek nem járnak el
tisztességesen a vásárnapi misére. Nem imádkoznak, csak úgy tesznek,
közben meg morognak az orruk alatt. Igaza van az atyának: senki és
semmi nem kerülheti el a büntetést. Ím, áradást küldött ránk az ég, hogy
figyelmeztessen. Hamis keresztények laknak nálunk, ki velük! Hajítsátok
ki mind! Takarodjanak, egy szál ingben!
 – Fogd már be, öreg! - kiáltottak rá többen is. - Aztán honnan tudod te
azt, hogy ez büntetés, vagy idén csak sokkal több a víz, és nem fér a
Tiszába? Ne huhogj itt nekünk, ha már segíteni nem tudsz!
Azzal ellökdösték az öreget, aki a szállás felé indult, miközben még
mindig a magáét hajtogatta.
– Az ár tovább emelkedik - morogta a fazekascsalád feje, akinek
agyaggödreit már rég elborította a víz. - Most honnan vegyek agyagot?
– Csak ez érdekel? Azok a csikók ott a dombon egymást tiporják! -
csattant rá egy födémes, bár még ő sem tudta, hogyan közelíti meg a
méheit, hiszen amerre a szem ellátott, tengerré lett a vidék. - Ki kell onnan
hozni őket!
– Könnyű azt mondani! Aztán miként mész át értük? Egyetlen bodony
sincs a faluban! Mire meg hidast eszkábálunk…
– Azt nem tudom, hogyan menjünk át, de ha Csoltó bő Biharban
megneszeli, mekkora baj érte a csikait, s hogy semmit nem tettünk értük,
megnézhetjük magunkat!
– Akkor próbálkozz te, ha ekkora a pofád! Vesd bele magad a vízbe!
– Én-e? Miért nem mész te? Mindenki a másiktól várja az üdvösséget?
Ekkor valaki felkiáltott.
– Emberek! Oda nézzetek! Az a féleszű máris úsztat! Még megfúl a
nyomorult, a keserves mindenit neki!
Valamennyien a mutatott irányba fordultak, és tenyerükkel ellenzőt
tartva a szemük elé, a vízbe merült lovat és gazdáját lesték.
– Ki ez? - találgatták. - Megbolondult? Miféle fejetlen gondolat!
– Legalább tesz valamit, míg ti csak itt…
– Oda fog veszni lovastul!
Amaz még feleúton sem járt. Egyszer-kétszer a ló kikapaszkodott
valami víz alatti dombra, ahol csak a hasáig ért, máskor meg csak a feje
látszott.
– Mindjárt átér! Micsoda ló! Isten szeme rajta!
A dombon már talpalatnyi hely sem maradt a csikóknak, és egyre több
csúszott bele a vízbe; de ahogy elfogyott a lábuk alól a föld, már nem
érezték magukat biztonságban, és kétségbeesetten visszafordultak.
Az egész ménes gomolygott, forgolódott, s a szélre szorult jószágok
igyekeztek vissza a tömegbe.
 – Odaért! Most kapaszkodik ki! - süvöltötte valaki. - Aztán mit tesz
vajon?
A lovas eltűnt a domb másik oldalán, és sokáig nem is látták.
– Mégsem ért át, nem jól láttad, te vaksi! Mondom, hogy a vízbe
veszett.
– Halljátok a csikókat?
– Nem hallunk semmit.
– Hát éppen ez az! Csöndben vannak. Figyelnek. Nézzétek, átmennek a
domb másik oldalára!
Hamarost eltűntek szem elől a fiatal állatok. Az emberek tanácstalanul
tipródtak, s azon töprengtek, mi történik most, aztán egyszer csak a jó
szemű legényke felkiáltott:
– Látom! Ott vannak! Nézzétek!
A víztükör távolabbi pontján, a domb takarásából kibukkanva
megjelentek a csikók. Szépen, egymás után sorjáztak, aztán néhol egészen
kiemelkedtek a vízből, még a hátukat is látták, majd megint nyakig
merültek, és úsztak.
– Ügyesen csinálja - dörmögte Csépány. - Nem hajtja, hanem inkább
igyekszik megnyugtatni őket. No, csak tudjam meg, ki ez, holnaptól
magam mellé veszem. Ilyen bátor emberekre van szükségem. Ez ám a
legény, cimborák!
– Átvezeti őket oda, ahol csak térdig ér a víz - mondta valaki. - Aztán
majd onnan a szállásra… Hinnye, az apja keservit! Tanuljatok tőle
bátorságot!
– Érti a lovak beszédét - vélekedett egy harmadik. - Rávette őket, hogy
kövessék. Megbeszélte velük. Valami… táltos lehet. Csépány! Gondod
legyen rá, hogy Csoltó bőtől jutalmat kérj neki! Bár ha táltos… azoktól
jobb félni.
A csikók már a sekély vízben jártak, és még mindig nyugodtan,
magabiztosan követték a vezetőt. A sasszemű gyerkőc kijelentette, hogy
ha veszett is bele közülük a mély vízbe, legfeljebb csak néhány gyönge.
A csikósok és a bámészkodók a ménes elé vágtattak, amely most tért rá
az erdei útra, és a lovak egy időre eltűntek szem elől, de a paták robaját
már hallották a faluban.
Végigfutott a hír, és mindenki a hőst akarta látni. Idős és fiatal elébe
szaladt, s egy pillanatra megfeledkeztek az árról, amely már a szállás
legutolsó házait és sátrait fenyegette. A ménesfelügyelő azon töprengett,
hol helyezi el a százötven csikót.
Aztán megjelentek az ázott csikók. Egy fehér mént követtek
fegyelmezetten és nyugodtan, azt ülte meg nyereg nélkül a csuromvíz
menekítő.
– Öcsém! Ez már igen! - lelkendeztek a csikósok. - Gazdaggá tesz
Csoltó bő, ha ezt megtudja! Szeret téged a Mindenható! Gyere, hadd
ropogtassuk meg a bordáidat!
Aztán hirtelen elhallgattak, megtorpantak, egymásra pillantottak, és
igencsak meglepett képet vágtak.
– ‘Iszen ez csak egy leány, a csuma egye meg a szemeteket! - eszmélt
elsőként Csépány. - A Déva leánya! Rásdi, te vagy? Mutasd magad! Ép
minden tagod?
A leány mezítelen karjait és lábait sebek és horzsolások borították, s
minden ízében reszketett a hidegtől.
– Semmi bajom, Csépány bátya - felelte fogvacogva. - Kérlek, csak
óvatosan ezekkel a szegénykékkel! Egy hirtelen hang, és ismét
megriadnak, aztán a víznek rohannak!
– Emberek, hátrébb! Hadd jöjjenek a csikók! Helyet nekik! - parancsolta
a ménesfelügyelő. - Hátrálni! Ne hadonásszatok, ne üvöltözzetek, a fene a
jó dolgotokat! Befogjátok a pofátokat! Hívjátok vissza a kutyákat, és
csöndesítsétek le őket! Legények, kétfelől óvatosan kerüljetek a csikók
mellé, és zárjátok mögöttük utat! Én majd előttük megyek! Most már ne
engedjük őket szétszaladni! Csak óvatosan, nyugodtan, csöndesen! Ezek a
lelkesek még csak a második tavaszt élik…
Azután Rásdihoz fordult, és a szeme villámokat szórt.
– Mondd csak, te kelekótya, elment az eszed? Elragadhatott volna a
víz…
– A domb mögött csaknem állt már - felelte ő cseppet sem sértett
hangon. - Ha láttad volna, Csépány bátya, hogy néztek rám ezek a szegény
csikók! Miként csillant a szemükben a remény! Mindent tőlem vártak, hát
nem okozhattam nekik csalódást! Te talán hagytad volna őket elveszni?
Nem olyannak ismerlek…
Csépány az utolsó szavaktól megjuhászodott.
– Aztán mondd csak, mi a titkod? - kérdezte szelíden. - Mivel vetted rá
őket, hogy a vízbe kövessenek… Hogy ússzanak…
 – Ezt nem tudom megmondani - felelte fejcsóválva Rásdi. - Egyszerűen
csak bíztak abban, hogy nem akarok tőlük többet, mint amire képesek… és
elhitték, hogy ezt tudom is róluk. És élni akartak. Ezt láttam a szemükben.
Akár a tűzön át is velem tartanak, ha…
Csépány sok mindent látott már az életben, de ehhez foghatót még soha.
A fejét csóválta.
– Ha ezt apád megtudja… Az a legkevesebb, hogy kiveri a fogamat.
A leány a bámészkodók között megpillantotta Mangát, aki mindössze
apró mosollyal és egy főbólintással tudatta, mennyire nagyra tartja a tettét,
aztán eltűnt a forgatagban.
Akkor került elő ismét, amikor Déva az otthonukban éppen Rásdi sebeit
orvosolgatta maga készítette írrel.
– Beengedsz, Déva asszony? - kérdezte a küszöb előtt megtorpanva
Manga. - Segíthetnék?
– Gyere csak! Most mondd meg, mit tegyek egy ilyen… egy ennyire
önfejű és szófogadatlan… - Déva hangjában egyszerre rezdült a
kétségbeesés és a megkönnyebbülés. - Mit törődik ez azzal, mi lesz vele és
a családunkkal, ha lehúzza az örém… A legszívesebben nagyon
megbüntetném. Igazam van, Manga?
– Nincs - felelte amaz szelíd mosollyal. - Egyáltalán nem azt érdemelné.
Amit tett, azt senki más nem merte megpróbálni. Bátor leány vagy, Rásdi
lelkem. Nagyon bátor. No, hadd lám azt a kart! Nyújtsd ide!
A leány hálás szemmel tekintett Mangára, mert már jó ideje Déva
korholását kellett hallgatnia.
– Mindvégig éreztem magamban valamit - mondta bizonytalanul
miközben a csikók követtek. Hogy esetleg nem jót teszek. Hogy nem így
kellene…
– Bizonytalan voltál magadban? Attól féltél, hogy belefullad mind?
– Azt hiszem… Igen.
– Nem baj. Ez csupán annyit jelent, hogy az ösztöneid nem mindig
követik a gondolataidat. A belső hangok nem egyeznek a külvilággal.
Azzal, amit eddig megtanultál, nem tud mit kezdeni az, ami a lelkedben
lakik. Nem lesz mindig így, ne félj!
– Felelőtlen vagyok, néném? Veszélybe sodrom a családomat?
Déva felelt a kérdezett helyett, holott Rásdi éppen Mangában keresett
menedéket.
 – Az bizony! Felelőtlen taknyos… az vagy! - dohogott, mert még
mindig nem szűnt benne a félelem és az aggodalom, ami a szívét
szorította, s remegett a felindultságtól.
– Dehogy vagy - mondta Manga nagy sóhajtással, és Dévára pillantott,
aki épp eltörölt két könnycseppet a szeme alatt. - Édesanyád is tudja, hogy
nem vagy az. Csak még tapasztalatlan. Amit végbevittél, azt jól tetted.
Még úgy is, hogy iszonyú veszély torkában jártál. Nem hagytad, hogy
bármi megfordítson, igaz? Büszke vagyok rád, és édesanyád szintúgy.
Magasba emelted a családodat, Rásdi lelkem. Ezt a napot senki nem fogja
elfelejteni neked. Ugye, Déva? Ugye?
De Déva nem felelt semmit. Bár nem ő hívta meg Mangát, mégsem
bánhat vele bárdolatlanul. Nem hordoz rontást, nem tud betegséget
varázsolni, nincs benne fikarcnyi rosszindulat sem - mindenütt így hallotta.
Más miatt tartotta veszélyesnek.
Sokszor átgondolta a legutóbbi találkozásuk és beszélgetésük során
elhangzottakat, és egyre inkább úgy vélte, hogy a félelme nem alaptalan.
Pedig Déva valaha nem ilyen volt, nem ennyire félénk. Most már a
gyermekeiért, a családjáért rettegett, ami a benne lezajlott változásokat
részben meg is magyarázta. Fiatalként senkitől és semmitől nem tartott.
Jól megfért a lelkében az Öregisten teljes valójában az újjal, de aztán
más idők érkeztek. Azt remélte, sosem jön el az a nap, amikor a szent
ligeteket csak lopva látogathatják, hogy temetni nem szabad másutt, csak a
templomok mellett, mert úgy szól a parancs, hogy megszentelt földben
nyugodjon az elhunyt.
De hát a magyarok sok emberöltővel korábban vérrel és vitézséggel
megvett földjének éppen az Öregisten adta a szentséget!
És amikor már azt hitte, képes együtt élni az újjal, mert lassanként
megszokja, jön Manga, s azt állítja, hogy meg kell őrizni a régi tudást is,
aminek az alapja az ősi hit.
Innen nézve tartotta veszélyesnek. Ha nem vigyáz, gondolta, egyszer az
ellenségévé lesz ez a nő…
Ám ahogy Mangára pillantott, rögvest mélységesen elszégyellte magát
az efféle gondolatok miatt… és azért is, hogy nem érti, miért nem bízik
benne. Csak nem akarhat a családnak és az egész falunak rosszat?
A félelem, tudta jól, képes elkergetni a legjobb tőről fakadó bizalmat is.
A rettegés pedig már szinte mindenre képes, és kényére-kedvére alakítja az
embereket. A sátán találmánya lehet?
Miként tanította egykoron a tudós Györke apa?
Valahogy így mondta: „Királyok és hadvezérek vallják, hogy tanítsd
meg rettegni az embereket, és urukként nem lesz többé gondod. Aztán
tartsd őket félelemben, és ismételd sokat, hogy csakis tőled függnek, és
sosem szabadulhatnak. A félelem így eszközzé válik, s úgy érezheted,
hogy a cimborád lett, de mindez hamis ábránd csak. Ármány szövetségese.
Addig ugyan téged is szolgál, míg mások féken tartására használod, de
bármikor ellened fordulhat. Mert a gondolat, hogy mindenkor szükséges a
félelem, nem más, mint a hamis, esendő és gyönge vezérek pálcája. Egy
ellobbanó, picinyke, hazug rőzseláng, amit alantas céllal azért gyújtottál,
mert elhitted, hogy máglyává lesz azokban, akik alattad állnak.”
Most ott visszhangoztak benne Györke jövendölésnek is beillő, ijesztő
mondatai.
Déva azt várta, hogy Manga ismét felveti, hadd tanítsa Rásdit, ám ez
nem történt meg. Ehelyett a tarisznyájába és a kis fedeles kosarába
rakosgatta gyógyító szereit, kencéit és porait, majd halkan elköszönt.
Déva maga sem értette, mi parancsolta a bensőjében, hogy utánasiessen.
– Várj, Manga! Mit kérsz… hm… mivel tartozunk a… gyógyításért?
Manga megfordult, s egyenesen Déva szemébe nézett, de a
pillantásában nem volt rosszallás, s még kevésbé gúny. Ez utóbbival
amúgy sem élt soha.
– Nem ezt akartad kérdezni, igaz, Déva asszony? Egyébiránt… semmi
olyant nem tettem, amit te ne tudtál volna. Köszönöm, hogy bíztál
bennem. Örömmel segítettem.
Déva zavarba jött. Úgy érezte, igazak a mendemondák, és Manga
valóban a veséjébe lát.
– Azt mondod, valóságos hőstett, amit a leányom művelt?
– Nem állítottam effélét. Az emberek szerint az. De ők mindig sajátosan
nézik a dolgokat.
– Ezt miként értsem?
– A legtöbbje úgy vélekedik, hogy baj csak akkor van, ha az övé pusztul
- felelte Manga. - Súlyos hiba így gondolkodni. Ha nem ez forgott volna a
fejükben, biztosan akad köztük néhány, aki ugyanazt cselekszi, mint a
leányod.
 – Igaz - mondta Déva, és bólintott. - Bárki ugyanígy megtehette volna.
Bármelyik lovászlegény.
Erre Manga megérintette a vállát, és közelebb hajolt. A szemében
különös fények gyulladtak.
– És megtették? - kérdezte, mire Déva megrázta a fejét. - Látod?
Mindegyikben nagyobb félelem bujkált annál, semmint maga ereszkedjen
lovastul az árba. Azt mondtad, Rásdi felelőtlen, mert nem törődött azzal,
hogy oda is veszhet? Hogy közben nem jutott eszébe a családja? Csak félig
van igazad. Mert egyvalami mégis eszébe jutott, mégpedig a legfontosabb.
- Déva szemében ott villódzott a kérdés, de néma maradt, ezért a tudós
javas így folytatta: - Az élet, Déva asszony! Az jutott eszébe a leányodnak,
mert az a legbecsesebb. Csak a kivételes emberek képesek meglátni s
felfogni, hogy az Öregisten előtt egyetlen csikó vagy apró bogár élete se ér
kevesebbet az emberénél. Az életet kell óvni, bármely formájában mutassa
is magát. Ezt ő máris jobban tudja a véneknél, még akkor is, ha nem
mindig képes szavakba önteni. Öregisten megáldjon, Déva asszony!
Vigyázz Rásdira! Nem is tudjátok, mekkora kincset őriztek.
Aztán gyors léptekkel elindult, hogy a falu szélén segítsen azoknak a
nyomorultaknak, akikre rárogyott a veremhajlék, miközben a víz elől
menekítették szegényes holmijukat.
Déva megkövülten nézett Manga után, míg el nem tűnt az
útkanyarulatban.
Egy héttel később, miután a vitézek visszaérkeztek Biharból, Karád meg
a fia felkeresték a javasasszonyt.
– Elmondták, mi történt - kezdte Tömörd kissé bizonytalanul. Amikor
Mangával beszélt, valahogy mindig határozatlanná vált. - Déva elmondta,
amiről te meg ő beszélgettetek.
– A fiam azt akarja mondani - vette át a szót Karád - hogy nincs
akadálya annak, hogy az unokámat tanítsd. De csak itt a szálláson… és
máshová nem viheted magaddal. Megállapodunk?
Manga némán bólintott, mert az igazán fontos közlendőkhöz nem
mindig szükségeltetik szó.

Ugyanekkor…
Lázadás Velencében
 A lagúnákra épült s egyre terjeszkedő város nevének hallatán az
egyszerű emberek gondolataiban azonnal megjelent a szó: gazdag. Holott
nem is fedte a valóságot, mert Velence számos előkelőjére sokkal inkább
illett volna ez a kifejezés: krőzus.
A zsúfolt kikötőben egymást érték a megrakott hajók, a méregdrága
árukkal, a Kelet csodáival teli raktárak, s nemhiába érezték úgy az európai
uralkodók, hogy a dózse, ha akarná, képes lenne mindent megvásárolni.
A köztársaság hatalmasai szemében a saját érdekeik mellett mindig
előkelő helyen állt Velence gyarapodása - hiszen a gazdagság biztonságot
is adott - és mindig nagyon ügyeltek az éppen hivatalban lévő dózse
elgondolásaira, a közérdektől eltérő terveire és ténykedéseire. Voltaképpen
ugyanúgy nem bíztak benne feltétel nélkül, ahogy egymásban sem.
Máténak - akit itt Matteónak hívtak, és magyar szót csak elvétve hallott
- mindez kezdettől az elméjébe vésődött. Élete delén jóval túl, csöppent
Velence új világába, és a tizenhetedik esztendejét töltötte Ottone dózse
magyar feleségének szolgálatában, nevelve s tanítgatva gyermekeiket,
Pietrót és Frozzát.
Amikor híre jött - mert Velencében a kereskedőknek köszönhetően igen
hamar ismertté váltak a világban történtek - hogy meghalt II. Henrik
császár, Ottone Orseolo és a bölcs velenceiek már sejtették, hogy az utód,
Konrád, más irányba tereli majd a politikát. Henrik kiválóan megfelelt
Velencének, ám ez már nem volt elmondható a néhai császár ádáz
ellenlábasáról.
De a mélyben fortyogott még más is. Sokan látták és értették az
elégedetlenség okát, de egyedül Máté merte azt nyíltan a dózse szemébe
mondani.
Ottone túlságosan sokat engedett meg magának. Noha rengeteget tett a
városállamért, mellette a rokonainak is nagyvonalúan osztogatott,
címekhez és kiváltságokhoz, jó üzleti lehetőségekhez juttatva őket. Az
ellenlábasai egy idő után nyíltan felléptek ellene, ráadásul Konrád császár
hathatós támogatásával.
Az őrkatonák a dózse palotáját körülbástyázó falak gyilokjáróiról
szemlélték a tüzeket, amelyek a parton gyulladtak. A sötétség elfedte a
lényeget, így azt sem dönthették el, hogy máglyák égnek-e, vagy a
környező falvak.
 Máté is előszeretettel nézelődött a gyilokjáróról, ahonnan kitárult a
láthatár. Hangot hallott a lépcső felől, aztán egy kezet érzett a vállán:
Hajna, a felesége sietett utána. Itt már Auróra asszonynak szólították,
ahogy leánykájukat sem hívták Kecsének, hanem Katarinának,
pontosabban Katarina asszonynak: négy esztendeje adták férjhez egy
befolyásos torcellói kereskedő fiához, aki barátjának mondhatta a dózse
egyik öccsét. Vitaié Orseolót, Torcello püspökét.
Hajna megállt a férje mögött, és hozzásimult.
– Már negyedik napja nem alszol. Vigyázz az egészségedre, kérlek!
Nem vagy már fiatal, kedvesem… - súgta féltő szeretettel a hangjában.
– Azokat a tüzeket - mutatott a part felé Máté - minden éjjel közelebbről
látom. Egyre élesebbek és nagyobbak. Néha úgy tűnik, hogy hallom is,
amint pattog. Már nem kell sok, és…
Hajna mélyet sóhajtott. A véletlenül fellobbanó tüzekhez már
hozzászoktak, de ezeket most a dózse hatalmát megelégelő, tisztségére
törő lázadók gyújtották.
– Épp az imént láttam a nagyurat az udvarban - felelte halkan az
asszony. - Ő sem alhat. Gondolod, hogy… a napjai megszámláltattak, s
vele a miénk is?
– Kaptál hírt a leányunkról? - kerülte meg a választ Máté. - Hozott
levelet a bárka?
– Nem - felelte Hajna. - Félek, tudod? Még sosem féltem Velencében
ennyire. Félek, hogy igazad lesz.
– Miben?
– Hogy Konrád császár semmit nem hagy a régiben. Gyűlöli a dózsét, és
ezért mindent megtesz, hogy… És akkor velünk mi lesz?
– Minket Gizella hercegnő miatt parancsoltak ide - felelte Máté. - Ő és a
gyermekei a legfontosabbak nekünk, ha a szolgálatot nézed. Ha nekik
indulni kell, megyünk mi is, ahova az útja vezet.
– És Kecse?
– Féltem őt, de folyvást azt próbálom magyarázni magamnak, hogy az ő
biztonságával semmi baj nem lehet… még ha az eszem azt kalapálja is
idebent, hogy aki Vitaié püspök barátjának asszonya, az nem lehet kedves
Konrád és a lázadók előtt. Isten azonban szeret minket, drága Hajnám. S
ha eddig megóvott, rajtunk tartja a szemét eztán is. És Torcello a
szomszédban van…
 Az udvarban vezényszavak csattantak, fegyverek zörrentek, s a lépcső
irányából lábdobogás hallatszott. Aztán megjelent a dózse, s megállt Máté
és Hajna mellett, akik feléje fordulva meghajoltak; mögötte pedig két
testőr szaporázta. Hogy a palotán belül is dolguk lehetett, az a dózse
bizalmatlanságának következménye volt: Ottone már minden sarokban
merénylőt látott.
A hűvös, éjszakai tengeri szél meglobogtatta a dózse hosszú, sötétben
koromfeketének tűnő bíborvörös kabátját és a fövege alatt hordott hófehér
alsó fejfedő fület takaró lebernyegét.
– Ismét közeledtek? - kérdezte, a parti tüzekre pillantva. - Gyújtogatnak
megint. Flabanico, ez az átkozott fattyú, ellenem hangol mindenkit. Azt
sem tudom, kiben bízhatok, vagy kitől kell még a jó reggelt is kétkedve
fogadnom. Remélem, legalább a te hűséged nem ingott meg, Matteo!
– A hűség, nagyuram, nálam nem áru. Láthattad, csakis egy
köpönyegem van, és mindig ugyanazt az oldalát hordom kifelé. Nem
fordítok rajta.
A dózse fáradtan bólintott.
– Tőled el is várom. Bár mástól is megkövetelhetném! Sajnos itt egyre
több a… hm… hogy is mondjátok nálatok odahaza? Köpönyegforgató?
– Így mondjuk, nagyuram. Utálatos fajta az olyan.
– A becsületességedben nem kételkedtem soha, s tudod, miért? -
szegezte a hirtelen jött kérdést Máténak, és a pillantásuk összevillant. -
Mert sosem áltattál. Soha nem hízelegtél. Néha túlontúl nyersen hoztad a
tudomásomra, mit tartasz hibának… vagy egyenesen bűnnek. Máshonnan
rég elkergettek volna, de én éppen ezt tartom sokra.
– Az igazság mindenekfölött, nagyúr - felelte csöndesen Máté,
miközben Hajna némán magukra hagyta őket.
– És most mi az igazság? - kérdezte a dózse.
Máté a tüzekre mutatott.
– Az, hogy napról napra közelednek. Nem gyújtják fel a palotát, mert az
önjelölt vezér, Domenico Flabanico nem akarja romhalmazzá tenni. Csak
téged akarnak innen eltávolítani, nagyuram. Félek, nem áll
rendelkezésedre elég fegyveres ahhoz, hogy ezt megakadályozd.
– Akkor mit javasolsz?
– Miért engem kérdezel, nagyúr, amikor a tanácsban nálam jóval
bölcsebbek ülnek?
 – Azért, mert már egyre kevésbé bízom bennük. A szemembe hazudnak,
s közben az ellenséghez dörgölőznek… Hogyan is várhatnék tőlük hasznos
tanácsot?
– Csak azt mondhatom - felelte Máté - amit úgyis tudsz. Évekkel ezelőtt
figyelmeztettelek, hogy ne ess ugyanabba a hibába, mint sok elődöd. A
velencei nép elvárja, hogy csakis a város ügye éltessen. Értük ténykedj,
értük szervezd a politikát és az üzletet, s maradj erősebb Genovánál, hogy
mindig Velence uralhassa a tengert és a kereskedelmet. Még a bizánci
hűbért is elviselik, csak az üzlet megmaradhasson, s gazdaggá tegye ezt a
várost, mert más aligha fogja, hacsak nem a kölcsönnek hívott uzsora.
Pénzed van, de csak addig vehetsz katonaságot, amíg a kincstár nem kerül
idegen kézbe. Te azonban, nagyuram, az utóbbi időben többet törődtél a
családi ügyekkel, a hatalom továbbörökítésével, mint a várossal.
Velencében azonban igen sok gazdag és befolyásos polgár lakik, akik mind
azt hiszik, nekik is lehet beleszólásuk a vezetésbe, s netán egyszer magas
polcra kerülhetnek. Ott hibáztál, hogy két öcsédet elébük toltad… ezt nem
bocsátották meg neked.
A dózse nem szívesen hallgatta e szavakat, mert azok a korábbi,
részrehajló döntéseinek éppen most reá törő következményeivel
szembesítették. Tény, hogy ő kreált gradói pátriárkát Orso nevű öccséből
csakúgy, mint torcellói püspököt Vitáiéból, felkorbácsolva ezzel a
kedélyeket. Ez vezetett oda, hogy az egyházzal és a Szentszékkel vészesen
megromlott a viszonya.
– Immár ellenem fordult a város püspöke is… Tegnap éjjel rémálom
gyötört, Matteo. Betörtek ide, kivonszoltak a térre, és a köpködő, fröcsögő
velenceiek előtt megtették velem is azt a szörnyűséget, amit néhány
dózsénak hivatala végén meg kellett élnie…
– Vagyis kopaszra nyírtak, és levágták a szakálladat, a bölcsesség jelét -
jegyezte meg halkan Máté.
– Ha ez megtörténik, az már…
– …mindennek a vége lesz, nagyuram. És akkor merre tovább?
– Nem akarok elébe sietni a rossznak, és nem fogok jóslásokba
bocsátkozni. Fejjel sem rohanok a falnak. De nézd azokat a tüzeket! Ki
állíthatja, hogy holnap nem hajítanak égő szurokkoszorút a palota tetejére?
Hogy nem gyújtják fel a hajóimat?
 Máté nem válaszolt. Nézte egyre a vöröslő pontokat, s arra gondolt,
hogy még egyetlen éjjelen sem gyúlt annyi tűz, mint a main.
A leánya járt az eszében, s az, hogy ha innen ép bőrrel kijutnak, akkor
talán már soha nem térhetnek vissza.
Két vidék sejlett fel a gondolataiban, ahova a dózsét kísérve
menekülhetnek. Elsőként a sosem látott Konstantinápoly, Ottone
szövetségese.
De a másik, a rég elhagyott otthon sokkal élesebben rajzolta ki magát az
emlékeiből.

Néhány hónappal később…

a Tisza középső melléke
Manga eleresztette a lovat, amely nyomban legelészni kezdett.
Az asszony letérdelt, félrehajtotta a fűszálakat, és egy aprócska növényt
mutatott Rásdinak.
– Ez micsoda?
– Boglárka! - vágta rá lelkesen a leány, de az asszony a fejét ingatta.
– Van pontosabb neve is. Boglárkaféle, az igaz…
Rásdi egészen közel hajolt, és szemügyre vette az apróságot, amely úgy
megbújt a vaskosabb szálak között, mintha rettegne a napfénytől. Aztán
felderült a tekintete, és nagy büszkén kivágta:
– Egérfarkfű! Ni, itt vannak a kis magvai! Milyen picinykék!
– És mire jó?
– Sebre. Kelésre. Vágásra.
– Jól van. Ügyes vagy - dicsérte meg Manga. - Tessék, kóstold meg ezt!
Néhány fekete bogyót gurított át a markából Rásdi tenyerébe, aztán úgy
tett, mintha egyet maga is bekapna.
Rásdi számára minden egyes nap, amit Mangával szabadon tölthetett,
maga volt a mennyország. Hamarjában emelte is a tenyerét a szájához, de
félúton megállt. Tanítójára nézett, aki készen állt arra, hogy kiverje
tenyeréből a bogyókat.
Néhány pillanatra mintha minden elhallgatott volna, teljessé vált a vidék
csöndje. Ami persze csak látszatra tűnt annak: mert a rét igenis beszél,
fecseg, még jajong is, csak az emberi fül nem mindent hall meg, így meg
sem értheti legfontosabb közlendőit.
 Rásdi a tanítója arcát és szemét figyelte, és Manga lassan elmosolyodott.
A leányka dacosan toppantott, de aztán elnevette magát.
– Jaj, Manga néném! Már megint… És ha véletlenül mégis lenyelek
egyet?
– Nem hagytam volna. Csak kíváncsi voltam, mennyire figyelsz.
– De te is bekaptál egy bogyót!
– Csak úgy tettem! Tehát: mi ez?
– Ez maga a kínszenvedés és a halál, és a neve: nadragulya - citálta a jól
megtanult, pontos mondatot Rásdi. - Ott is van egy! Meg amott is… Nézd,
mily sok! És ha a lovak…
– Az állatok születésüktől tudják, mit ehetnek meg, és mit nem - felelte
az asszony, s közben elsétált a magasra nyúlt növények felé. - Itt nem is
olyan régen még erdő állt, leányom. Nadragulyát leginkább ott találsz,
vagy nyiladékokban, ahová szépen besüt Nap Apa. Látod, ez itt most
virágzik. Mi a legfontosabb?
– Hogy ilyenkor a legmérgezőbb. De az is fontos, hogy a bogyóval arcot
lehet csinosítani, csak vigyázni kell, ne menjen a szembe… És ha sokat
eszik valaki a bogyóból, akkor meg is őrülhet…
– És akiket a nadragulya megmérgez…
– …azoknak kipirul az arcuk, nagyra nő a szembogaruk, aztán el is
alhatnak, de akár meg is fulladhatnak - hadarta Rásdi, és Manga elégedett
bólintására csordultig töltötte a szívét az öröm.
Már igen sokat megtanult a fák és a füvek jótékony vagy éppen káros
hatásairól. Többnyire kilovagoltak egy rétre, vagy az erdőt járták,
miközben Manga egyfolytában magyarázott, s nem csupán a növényekről.
Ha elfáradtak, letelepedtek egy holtág szélén, és lesték, miként
szorgoskodnak a hódok, hogy vadászik a vércse és a sólyom, hogy űzi a
róka a nyúlfiókot.
A leányka szélsebesen tanult. Úgy megmaradtak benne Manga szavai és
intelmei, akárha késsel vésné azokat a fa kérgébe.
Rásdi máris pontosan tudta, hogy a sarjúvirággal jól lehet hajat mosni,
hogy a vadgesztenye jó hasmenés ellen, a zeller meg akkor, ha valakinek a
füle fáj. A kakukkfű apró tölcséréből kirázogatott és türelemmel
gyűjtögetett vízcseppek megszépítik a leányok arcát, a kék iringó pedig
akkor tesz jót, ha valaki csúnyán köhög. Bizony, néhány
borostyánbogyóval elűzhető akár a hideglelés is.
Manga néhány nagyon fontos ráolvasásra is megtanította.
 A könnyű szellő hangokat sodort a kalmárok útja felől. Vagy három
nyíllövésnyire szaladt az út, s ha azon hajtották a ménest, az akkora port
kavart, hogy késő estig se ülepedett le. Ám most nem ménes közeledett,
sokkal inkább valami menetféle - ezt üzente az elébük sereglett gyerkőcök
zsivaja, a kutyák ugatása.
– Ha kalmár, akkor jobbkor nem is jöhetne, mert szükségem van néhány
dologra - jegyezte meg Manga, aki mindenféle keleti fűszerszámokat és
egyebeket igyekezett beszerezni tőlük, és sok olyasmit, amiről mások nem
is hallottak. Kellenek a gyógyításhoz, mondta, és Rásdi izgatottan várta az
első alkalmat, amikor tanítója majd elmondja, mire is jó a sokféle illatos
vagy éppen veszettül büdös holmi, amiből egy kevéske is elég gyógyítani,
s elfér egy kicsiny, fedeles cserépedényben.
Megkerültek egy susogó ligetet, mert az csak látszólag tűnt békésnek. A
fák mögött holtág rejtőzött, amelybe csupán kivételes években jutott víz,
de az eső és a hólé táplálta örök sár alattomos és végzetes kelepcét rejtett.
Az úton tevék vontatta telegák és málhás öszvérek sorjáztak; a menet
előtt és mögött fegyveres jobbágy-vitézek lovagoltak. A falubéli
gyerkőcök körbevágtázták őket, s rikoltozva kérdezgették, honnan jöttek,
merre tartanak, és megállnak-e náluk is, de jobbára csak mogorva
elutasítással találkoztak. A jobbágy-vitézek nem engedték közel a lelkes
kis érdeklődőket, mire azok sértetten elvágtattak.
Csak Manga és Rásdi maradtak. Tisztes távolságra lovagoltak a karaván
mellett, amikor egyszer csak odakiáltott nekik az egyik kísérő jobbágy-
vitéz:
– Melyik faluból vagytok? Ki ott a folnagy?
Manga közelebb igazgatta a lovát.
– Ketel apa a parancsoló - felelte. - Innen egy jó iramodásra. Kifélék a
kalmárok?
– Sokfélék - válaszolta amaz mogorván. - Gazdag a falu és a környék?
Ha nem, meg sem állnak.
– El itt néhány módos ember - mondta Manga. - Megéri megállni, a
kalmárnép sosem mellőzi. Ámbár igazad lehet. Ezek a kereskedők itt
nagyon gazdagnak tűnnek. Nem mindenkivel állnak szóba.
Ekkor egy idős férfi léptette lovát Manga és a jobbágy közé.
– Keresek valakit. Egy talpig becsületes embert. Rég nem láttam, de
remélem. Isten nem szólította el. Karád a neve, és még nálam is több
tavaszt látott. Amikor utoljára ezen a vidéken jártam, itt Csoltó bő volt az
úr.
– Még most is az, bár jóval lejjebb lakik - felelte Manga. - Karádból
viszont több is van. Ez melyik lenne? Hogy hívták az apját?
Rásdi érdeklődéssel figyelte az idegent. Amikor a név elhangzott, az
idős férfiú fellélegzett, majd keresztet vetett, aztán elmorzsolt egy
kibuggyanó könnycseppet…
A leány máris megértette, hogy különleges események elé néz a
családja.
– És most… hol találom Cseke fia Karádot? - tudakolta amaz, nem
leplezve izgalmát. - Remélem, idehaza…
– Nem, nincs itthon. Már esztendők óta Csaba palotaispán és Sámuel úr
birtokán lakik. Vagy tán már Nyitrában. Csak a családja egy része maradt.
– És a fia? Volt egy fia meg egy leánya… a fiú neve Tömörd… meglett
férfi lehet, ha Isten megtartotta egészségben…
– Az édesapámról szólsz, bátya - vetette közbe Rásdi csodálkozva, mert
az idegen öregember könnyei most már patakzottak. - Mi lelt, bátya? Csak
nem érzed rosszul magad? Mert akkor Manga néném…
Amaz megrázta a fejét: nincs semmi baja, csak éppen az érzelmek
nyitottak maguknak a szemén keresztül új kaput. Aztán Rásdihoz fordulva,
akadozó hangon így szólt:
– Hát akkor vágtass haza, kis leányom! Mondd meg a szüleidnek, hogy
megjött Máté, aki tizenhét esztendeje innen ment világgá.
– Te lennél az, akiről a kis Rásdi családja oly sokszor megemlékezett? -
fordult szembe vele Manga. - Én ugyan nem emlékezhetem rád, sem a
feleségedre, s ha jól mondták, egy leánykátok is van… Ha tudnád, hogy a
tűznél hány meg hány estén emlegettek!
Mátét fullasztotta az emlékek súlya. Nem is mindenre figyelt Manga
szavaiból, aki a házak és jurták közé érve megrázta az öregember vállát.
– Hé, bátya! Alszol? - Máté megrezzent. Lassanként visszatért a
valóságba. - Az a két nagy berenaház az övék, meg mellette a három jurta.
Jómódban, megbecsülten él Tömörd családja.
Egy szép arcú, érett asszony bukkant elő a gerendalépcső tetején, a ház
ajtajában. Kíváncsian szemlélte, ő pedig nehézkesen nyeregből szállt, majd
közelebb lépett.
 – Te vagy az? - suttogta az asszony, és összecsapta a kezét. - Máté
bátya? Öregisten az égben!…
– Megismerlek, Déva leányom… Jó az Isten, hogy ily szépen megtartott
benneteket.
Ölelések, könnyek, néhány nehezen kimondott szó… ennél többre nem
telik ilyenkor.
Megérkezett Tömörd is, akit csak a megváltozott események
marasztaltak erre a napra a faluban, máskülönben az ifjak gyakorlatait
vezette, ahogy egykor az apja is tette.
És sorra előkerültek a többiek is. A széles rokonság minden tagja látni
akarta Mátét, akinek érkezését Tömörd kisebbik fia, a tízesztendős Berény
hamarjában világgá kürtölte.
Ő pedig néhány alapos pillantást követően sok év távlatából is
felismerte a megváltozott arcokat, és mindenkinek a nevére emlékezett. A
pártában maradt, idős Öte nénét, aki már hajlott derékkal járt, sokáig
ölelgette, és megismerte Csilárt is, aki már alig látott a hályogtól.
Csente is magához ölelte, és amikor egymásra pillantottak, a messzi
múltba tűnt, csaknem elfeledett esztendők az emlékek hídján egy villanás
alatt elébük szaladtak.
– Öregisten azt akarta, hogy megvárjalak - súgta Csente asszony Máté
fülébe. - Megvénültünk, te világ csavargója! De jó, hogy megjöttél végre!
Látod, Bolda és Bogárd anya már nem tudott várni rád. Boldát már ezen a
szálláson temettük el… és Csicsek is eltávozott közülünk…
Azon az estén a házból kivitt zsaráttal Tömörd tüzet rakott a hajlékoktól
körbezárt kis téren; azt ülték körül a család tagjai, már akik ezen a
szálláson laktak. A leányok sorjában férjhez mentek, a legények közül
pedig a tehetősebbeket elszólította a királyi sereg. A férfiakból néhányat
Csoltó a maga falujába parancsolt.
Karád családjának jó híre hamar szertefutott. Úgy emlegették őket, mint
a becsület, a megbízhatóság és a tisztesség oszlopait.
– Csak néhány napom van… itthon - tudatta velük mélyet sóhajtva
Máté. - Utána indulnom kell Fejérvárba. Azt mondják, a felséges úr
mostanság inkább ott lakik, Gizella királyné meg Bezprim várában.
– Aztán visszajössz? - kérdezte Tömörd. - Elkélne itt is az okos szó.
Máté szomorúan ingatta a fejét.
 – Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, ha elgondolom, hogy vissza
kell mennem Konstantinápolyba, hiszen a parancsom oda szólít. De nevet,
mert láttalak benneteket, fiam. És megnyugodhatok, mert egészségben,
jólétben hagylak itt benneteket. Aztán majd úgyis előkívánkoznak belőlem
a keserű könnyek, mert nem tudom, visszajövök-e valaha. Az emberi élet
kíméletlenül szűkre szabott… aki fölött ennyi esztendő elszelelt, az tudja.
Néhány nap múltán lovas kísérettel indult Máté a csepeli révhelynek. A
családból a Tiszáig sokan vele tartottak, és úgy köszöntek el tőle, hogy
nem végleges a búcsú.
Azt gondolták, hogy Mátét hamarost úgyis visszahúzza ide a szíve, s a
karavánok se sietik el a visszautat. Senki sem hitte volna, hogy akkor
látják utoljára, hisz a reménynek legalább egy aprócska szikrája minden
emberben ott parázslik, míg csak élete lángja el nem lobban.

Kr. u. 1017 kora tavasza

Fejérvárott
István király kitárta ágyasháza ablaktábláit, és szobájába besurrant a
napfény. A déli szél is utat talált magának a falak mentén, bebújva a dúsan
mintázott keleti szőnyegek, falra aggatott díszes pajzsok alá, és
megmozdult az egyetlen fából faragott feszület, halkan koppantva a rideg
követ.
Őfelsége az éjszaka második felétől álmatlanul feküdt az ágyában.
Miután a virrasztók elkiáltották az éjfélt, felkelt, imádkozott, majd a
folyosón néhány szót váltott a varég testőrökkel, aztán már nem jött álom a
szemére.
Két napja lovas futár érkezett Moson felől, és egy levelet hozott. Gellért
püspök - aki a béli monostort hátrahagyva e friss tavaszi napokat ismét
Fejérben töltötte - felolvasta az üzenetet, amit olaszul írtak, és az állt
benne, hogy a felséges úr mindenképpen várjon meg egy lombard kalmárt,
aki a napokban érkezik.
Ismerték jól a kereskedőt, aki kiváló kapcsolatokkal rendelkezett az
európai uralkodóházaknál, és mindent megtudott, amit csak akart.
Tudásával jól sáfárkodva folyvást elrendezte, hogy testi épsége veszélybe
ne kerüljön, és kémnek se bélyegezzék, bár ez senki előtt nem volt titok.
 Okosan végezte a munkát, mert mindenhová juttatott a hírekből,
gondosan kiszámolva, hogy neki miből mennyi haszna származhat, és
melyik uralkodó éppen mit akar hallani. Akik pedig igényt tartottak az ő
pontos értesüléseire, azok tettek is róla, hogy szabadon járjon-keljen.
Elkötelezettséget csak a maga érdekei iránt mutatott, éppen ezért nem is
állapodott meg senki mellett, s az ügyesen fenntartott egyensúly
biztosította számára a jólétet és a túlélést.
Meg is érkezett Fejérvárba hamarost, s István király, Csaba palotaispán
és Gellért személyesen hallgatták meg. Miután útjára bocsátották,
összedugták a fejüket, s ki sem mozdultak, míg úgy nem érezték, hogy
töviről hegyire átrágták a lombard minden szavát.
A király szólalt meg először.
– Amiről a kalmár beszélt, arról eszembe jutott az a tavaly érkezett
hívünk, Máté, akit Ottone Orseolo Konstantinápolyból küldött.
Bármennyire is szeretnénk, hogy a korábbi békeállapotok fennmaradjanak,
erre egyre kevesebb reményt látok. Néhány rövid esztendő leforgása alatt
minden megváltozott. Három esztendeje az égbe távozott Benedek pápa,
akire mindenben számíthattunk. Valljuk meg, bármennyire különösen
hangozzék is, de harciassága csak segített népünknek.
– Ellene szegült ugyan Bizáncnak - szúrta közbe halkan Gellért - de
megértette, miért a szövetséged Konstantinápollyal, és nem ágált ellene.
– Nem sokkal a pápa után meghalt Henrik sógorom, két esztendeje
pedig Bátor Boleszláv, aki ellenfelemből lett szövetségesemmé; és
ugyanazon esztendő végén Baszileiosz is. Most keresem az egyensúlyt, de
egyre kevésbé lelem.
– Isten hozzásegít - mondta a főpap. - Egyedül ő tudja, milyen jövőt
szán nekünk. Talán annak is oka van, hogy Baszileiosz után nem egy
hasonlóan kemény, harctól sem riadó császár ülhetett a trónra, hanem…
– …hanem egy élveteg, örömöket és hívságokat hajszoló - fejezte be a
püspök mondatát rosszkedvűen a király. - Mondjuk ki, mert ez az igazság.
Azt ugyan nem tudhatom, miért éppen őt látja jónak a mi Urunk és
Istenünk Bizánc trónján, de hiszem, hogy egyszer választ kapunk erre is.
Érzem, hogy nem lehet véletlen.
– Amint a lombard említette - vette át a szót a palotaispán Konrád
császár ugyanígy látja VIII. Konstantint. S bizonnyal ezért kezdeményez
vele kapcsolatot, bizalmas megbeszélést. Az viszont nagyon nem tetszik,
hogy a hátad mögött tárgyalnak, felség. Már ha igaz, amit a kalmár állít…
– Értesüléseit közvetlenül az érintettek környezetéből szerezte - felelte
István. - Effélékről nem hazudnak az emberek, amikor országok és
birodalmak sorsa forog kockán… A kalmár igazat mondott, láttam a
szemén, érzékeltem a hangján… sőt úgy vélem, maga is tart Konrád
tervének valóra válásától. Megbillentené az eddigi kényes egyensúlyt,
föllobbantaná a háború lángját. Nem akarok háborút, nincs arra most
semmi szükség!
– A háborúkra a legritkább esetben van igazán szükség - mondta
szelíden Gellért. - Az okos szó és a megállapodási készség teljes hiánya,
valamint a mérhetetlen harácsolás vágya gyújt lángot népek között, amit
aztán a győztesek dicső tettként emlegetnek a szónoklataikban.
Ha a politikába avatkozott, Gellért mindig igen finoman és cizelláltan
fogalmazott. Nem azért, mert esze ágában sem volt megsérteni idegen
uralkodókat vagy kiszolgálóikat, hanem csakis azért, mert pontosan tudta,
hogy az igazságnak nem mindig csak egyetlen oldala van. Míg meg nem
ismerjük mindet, jobb, ha óvatosan bánunk a szavakkal.
– Ha minden igaz - vette át a szót most a palotaispán Konrád császárral
lesz még dolgunk, felséges úr. Emlékeztetlek Velencére, a húgodra és a
sógorodra…
István kitartóan bámulta a szőnyeget gyöngyökkel kivarrott csizmájának
orra előtt. Élénken élt benne a tavalyi nyár összes eseménye, amikor is
Konrád haddal vonult Rómába, hogy ott császárrá koronáztassa magát, és
útközben elmozdította a dózsét.
Felsejlettek benne az erről szóló levelek cirkalmas latin nyelven
fogalmazott mondatai. Látta, amint a lázadók a hatalmukba kerítik a
velencei palotát, lenyírják rokona haját és szakállát, és a helyére ültetik
Pietro Barbolanót.
Azokban a napokban képtelennek bizonyult másra gondolni, mint
Gizella húgára, amint Konstantinápoly felé hajózik hatalomtól megfosztott
férjével, fiával és leányával, a legteljesebb reménytelenségben,
megalázottan.
A velencei szövetség immáron semmivé foszlott, de a húga iránt érzett
aggodalom elnyomta a politikai veszteség nyomasztó súlyát. Miután a
király ezen is átrágta magát, közvetlen szolgái és meghittjei előtt nem
titkolhatta, hogy közben esztendőket öregedett. A szakállában és a hajában
egyre több ezüstös szál csillant.
Hej, de sok éjszakát töltött azokban a hónapokban István király a
kápolnában térdepelve!
A saját hangja igazította vissza a valóságba.
– Ottone rokonom csak két lehetőség közül választhatott - kezdte
fejtegetni. - Az egyik, hogy hozzánk menekül… de ő ennél sokkal előbbre
látott. Tudta jól, hogy ha ezt teszi, egy okkal több, ami ellenünk tüzeli
Konrádot. Ezért választotta a másodikat, s indult Bizáncba.
Konstantinápollyal nem huzakodna szívesen az a frank… S hogy milyen
politikát folytat majd az új dózse? Azt a jövendőben rejlő isteni akarat
dönti el.
Az utolsó mondatokban már ott rezdült Istvánnak a bölcsesség híján
lévő, erőszakos Konrád császár iránt érzett mérhetetlen dühe.
– Gondolod, hogy Konrád csak az alkalmas időre vár, aztán támadást
indít? - kérdezte Gellért. - Hinnéd, hogy ennyire bárdolatlan?
– Tettekkel bizonyítja ez utóbbit - felelte a király. - Éppen ezért
készülök, hogy egy napon elébe kell vonulnunk. Nem fogjuk megvárni,
míg Esztergomig és Fejérig feldúlja az országot, vagy netán úgy tetszik
neki, hogy összeveszejt bennünket Konstantinápollyal.
– És belső viszályt szít az országodban - jegyezte meg Csaba
palotaispán, mire Gellért összevont szemöldökkel fordult feléje. - Igen,
felséges úr, püspök úr. Nagy örömmel fogna bele, mert ez kerülne a
legkevesebb erőfeszítésébe. Még csak tervezgetnie sem kellene.
Összeveszejtene itt egymással mindenkit, hiszen az ő érdeke egy minél
gyöngébb Magyar Királyság.
– És meg is tenné! - kiáltotta ingerülten a király, és a szék karfájára
csapott. - Magam is látom ugyanazt, amit Konrád, mert a mi fajtánk már
csak ilyen. Nem is értem… Néha olyanok a magyarok, akár a vas vagy a
kőszikla. Kikezdhetetlenek, hajlíthatatlanok. Képesek úgy egymás mellé
sorakozni, hogy rés nem marad sehol. Azonban máig nem sikerült
megfejtenem, hogy ugyanezt a szilárd falat miként képes egy kósza
fuvallat egyetlen minutum alatt megbontani, de úgy ám, hogy azonmód
veszik a kikezdhetetlennek hitt egység, viszály ébred a barátok és jó
szomszédok között, fölüti fejét az átkos meg nem értés. Számtalanszor
kérdeztem már ennek okáról a Mindenhatót, de talán nincs elég jó fülem a
válaszára. Olyan ez a nép, mint a forgószél. Senki nem tudja, mikor és hol
kap benne szárnyra az elégedetlenség, mikor bukkan elő a lázadó hajlam, s
a fellángolása vajon erősbíti-e a kivívott eredményeket, vagy éppen
elsöpör és tönkretesz mindent. Uralkodni e nép fölött, barátim, kegyetlenül
nehéz. - Csaba és Gellért pillantása ismét találkozott. Ritkán szólott a
király ilyen keserűen. Aztán őfelsége, immár szelídebb hangon, így
folytatta: - De ma még nem ez a legfontosabb. Azt gondoljuk át, mihez
kezdjünk a kalmártól származó hírrel! Csaba palotaispán, szerinted melyik
a járható út?
A kivételes képességű férfiú ugyanúgy kiismerte magát a diplomáciai
útvesztőkben, mint a katonai mesterségben. Egyszerre gondolkodott egy
diplomata, egy földjéért felelős ispán és egy hadvezér fejével.
– Ha igaz, hogy Konrád császár valóban országunk megszorításának
előkészítésén mesterkedik, s tőle származik a belviszály kirobbantásának
gondolata, akkor először is bizonyságot kell róla szerezni, felséges úr. És
mi lenne okosabb annál, hogy már a gyepűn megállítjuk a megbízottját,
akit Konstantinápolyba küld tárgyalni?
– És mire alapozva? - tudakolta Gellért.
– Arra, hogy kém. Bizonnyal így is van, ha helytállóak a kalmár
értesülései. Gondolj bele, felséges uram, mi másért is küldené a császár
Werner püspököt zarándokként országunkon át Bizáncba, ha nem azért,
hogy közvetlenül szerezzen híreket a zarándokok állomásain rólad, a
királyi házról, örökösödről, a hadak állapotáról meg még sok minden
egyébről? Hiszen Werner akár a tengeren is eljuthatna a görög császárhoz,
gyorsabban s tán még biztonságosabban is, mint a Duna mentén vonulva.
Mindent megtettél azért, hogy a szentföldi zarándokutat ebben az
országban kiépítsd, de a jelen nem kedvez a biztonságnak.
– Jól látod, Csaba - helyeselt a király. - Romlik a politika, gyűlnek egyre
a felhők, és ez mindenre kihat. De nem lesz ez mindig így. Eltökéltem,
hogy a földünkön átvezető zarándokutat olyan biztonságossá teszem, hogy
párját ritkítsa. Tartozunk ezzel a nyugati keresztény testvéreknek,
hovatartozástól függetlenül. Katonákkal vigyáztatom az útvonalat, és
minden jári-föld végén találnak majd biztonságos menedéket. Külhonban
is építek nekik házakat, Bizáncban és a Szentföldön, de még Itáliában is,
hogy az se érezze magát veszélyben az úton, aki Rómába zarándokol.
 – Isten segítsen e nagylelkű, keresztényi tervben! - fohászkodott Gellért.
- Mindenben a támaszod leszek. De… elébb a leginkább égető gondokra
keressünk orvosságot.
A király azt felelte, hogy néha az a kényszer, amikor a szennyes irányba
fordult politikával foglalkoznia kell, a lelkét sokkal jobban igénybe veszi,
mint a testét, majd így folytatta:
– Konrád császár tavaly nem véletlenül intézte oly szélsebesen a bajor
21
trón betöltését miután meghalt az a Luxemburgi Henrik, akire szegény
néhai sógorom az uralkodást bízta. Tudjátok jól, hogy azon melegében
választást rendezett Regensburgban, közvetlenül Ottone rokonom
Velencéből történt kivettetése után, s felültette a trónra a maga tízesztendős
Henrik fiát. Arra számított, hogy Ottone és a húgom megaláztatását nem
hagyjuk szó nélkül, és Imre fiamat erővel a bajor trónra helyezzük.
Csaba halkan megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy szólni kíván.
– Felséges úr… kérlek… Fiad minden iskoláját befejezte. A
trónutódlásra már most érett. Kérlek, fontold meg, hogy Imre herceget,
hamarost ifjabb királlyá koronáztatod!
– Ezt fogom tenni - felelte István - csak megvárom, míg megérik rá az
idő. A politika, úgy vélem, ma még türelemre int, de Isten tudatni fogja
velem, mikor következzék el az esemény. Ma még inkább magam
vezetném a sereget az ellenségre, semmint ennek felelősségét a fiamra
hárítsam. Hogyan is vélted az imént, Gellért? Hogy Konrád tudta, mit
fogok lépni az ő regensburgi döntésére?
– Sejtette, hogy nem támadsz ellene - felelte a püspök megfontoltan -
mert ismer. Tudta, hogy fegyveres erővel nem fogod a bajor trónra ültetni
Imrét. Nem tennéd ki őt és a bajorok földjét egy minden bizonnyal
bekövetkező lázadásnak; Konrád ugyanis rögvest ellene hergelné az övéit.
Bölcsen döntöttél, felséges úr, mert ha nem így teszel, már rég lángba
borult volna a nyugati gyepű. Ha valóban megérkezik Werner püspök a
határra, ott jogodban áll megállítani, s akár át sem ereszteni. Eddig ugyan
ódzkodtam az efféle lépésektől, de most már átgondoltam, és egyetértek a
palotaispán úrral. Azonban tudd, hogy ez, bármennyire is megmutatja
elszántságodat országod védelme iránt, Konrád számára csak olaj lesz a
tűzre.
– Ezzel tisztában vagyunk - felelte István. - Ennek ellenére meg fogom
tenni, mert nem engedhetem, hogy bárki is macska-egér játékot űzzön
velünk. Ennél mi sokkal eltökéltebbek, határozottabbak, erősebbek
vagyunk. A seregünk ma jobban hasonlít egy nyugatihoz, mint korábban
bármikor. Nem hátrálunk, és semmi meg nem rettent. Régóta tudjuk, hogy
Konrád szilárdan eltökélte: vazallusi létbe kényszerít minket. De ezt az
örömet nem adjuk meg neki soha, erre megesküszöm! Ha pediglen úgy
hozza, hogy fel kell vonulni ellene, hát megteszem habozás nélkül. Isten
minket úgy segéljen!

***
István király hamarost országgyűlésbe szólította az ispánokat, és
összegyűlt a királyi tanács, hogy döntésre jussanak az előzőekkel
összefüggésben. Egyre jobban érezte mindenki, hogy Konrád és István
király közt az összecsapás elkerülhetetlen.
Míg az urak a királynál tárgyaltak, a feleségek és leányaik a királynénál
tettek tisztelgő látogatást. Szokásban állt ugyanis, hogy a királlyal tárgyaló
előkelők magukkal vitték elsőszülöttüket, hogy az udvarnál bemutassák;
persze csak akkor, ha már elérték a 12-13 éves kort. A fiúk s nevelőik
eközben a környező hegyek erdőségeiben vadásztak. A Fejérvárt ölelő
mocsarakon túl északkeletnek völggyel kettéválasztott hegykoszorú
kéklett, és az egyik úr - aki ma már idegen szóval comesnak, grófnak
szólíttatta magát - ott kapott hűségéért a királytól szép birtokot.
A széles árok bal oldalán emelkedtek a Bakony keleti nyúlványai, velük
szemben pedig a gróf birtokának csak első pillantásra szelíd, ám belül
igencsak vad hegyvonulatai.
Nem panaszkodhatott, mert földje bővelkedett vadban, és az elűzött
hajdani tulajdonos - aki, Koppány híveként, karóban végezte be életét -
szép irtásföldeket hagyott rá. Százszámra dolgozott hajnaltól napestig a
szolganép, akik között mindenféle vérből való volt. A grófot persze nem
érdekelte, hogy valaki szláv, avar vagy káliz felmenőkkel rendelkezik-e,
csak az, hogy szabad ember vagy sem, és hányféle mesterséghez ért.
A királyi törvényeket vaskézzel betartatta, hogy ezzel is kimutassa
hűségét.
És éppen ezért rendkívül biztonságosnak ítélhette birtokát az udvar. A
régi udvarház, mely a hegy déli lejtőin épült, ekkorra átvedlett
vadászlakká, és a nagyúr ardói keményen büntették a vadorzókat.
 Erős, szürke kőalapra építették ezt a házat, és a vaskos gerendákból rótt
falak tiszteletet parancsoltak. S ha ez mégsem lett volna elég, hát fél tucat
harcias, borjúnyi kutya magyarázta meg az illetéktelennek a helyes
viselkedést, s főleg azt, hogy a környékre miként ildomos betenni a lábát.
Aki a tülköt időben meg nem fútta, megnézhette, mi maradt a subájából,
mert a szándékkal félvad állapotban tartott ebek még a nyeregből is
lerángatták.
Az idei tavasz kedvezett a korai erdőjárásnak és a vadászatnak. Amint a
hó a hegyen elolvadt, s a víz az ősi vadságban maradt völgyeken át
levágtázott a Fejérvárt ölelő irdatlan mocsárvidékre, a napmeleg és a szél
hamarost felszikkasztotta a sarat. Zúgott, susogott a gróf birodalma, s
akinek jó szemet adott a Mindenható, a legmagasabb ormokról tán még a
délnek tartó Duna ezüstös szalagját is megpillanthatta.
Ezen a napon jókedvűen tértek meg a vadászatból a fiatalurak és
kísérőik. Utóbbiak látszólag ugyanolyan lelkesedéssel vettek részt a vad
űzésében, de közben fél szemüket szüntelen a kis urukon tartották.
A sors nem mindennap ültetett le a tűz mellé ilyen társaságot, mint ezen
a napon. Deres ménje nyergében ott lovagolt Csaba palotaispán fia,
Sámuel, aki közben jóízű beszélgetésbe bonyolódott a nála pár esztendővel
fiatalabb András hercegúrfival, a Nyitrában lakó Vászoly fiával. Néhány
magyar úr ódzkodott ugyan attól, hogy Vászollyal közelebbi ismeretségbe
kerüljön, mert azt gondolta, őfelsége szemében az ilyesmi nemkívánatos.
András mögött, jóval lemaradva, a birtok gazdájának egyik idősebb
vadászát ostromolta kérdéseivel Vászoly úr középső fia. Levente. Mellette
az öccse, a tizenegy esztendős Béla lovagolt nagy büszkén; mögötte
kocogott szőrpányván a málhás, a nyergén egy halott őzsutával, melyet a
legkisebb hercegfi íjjal ejtett el.
Az ifjak vadászatán a Balaton nyugati végét birtokló, besenyő vérű
Tomaj úr fiatalabbik gyermeke mellett Csanád ispán két legkisebb fia,
valamint a Fejérvár környékén lakó előkelők gyermekei is részt vettek.
Utóbbiak szülei úgy vélték, nem haszontalan, ha csemetéik a nagyúri
üdvöskékkel idejekorán megismerkednek, mert ha rendjén haladnak a
dolgok, az ismeretségből jobbára haszon származik.
Időnként bajor és egyéb külhoni lovagok gyermekei is csatlakoztak
hozzájuk, s mivel senkit sem eresztettek megbízható kíséret nélkül még az
efféle társaságba se, ha tíz úrfi összejött, legalább ötvenen ügyeltek rájuk.
 Csernyének hívták a gróf fővadászát, aki szláv vérből született, de
érdemei révén hamar szabad ember lett már az öregapja is. Erős szálú, sűrű
fekete hajat viselt - ritkaságszámba ment ez a szlávoknál - és a képén sötét
borostát, hogy legalább a nevéhez méltó legyen; mert a csernye feketét
jelentett a nyelvükön. Sötét arcában két szürke szem villogott, s bárki
láthatta, mekkora magabiztosság lakik benne.
A felesége és két leánya igazgatták a vadászlakba munkára parancsolt
szolgákat, akik fát vágtak, rendben tartották a környéket, és a nagy
társaságokra sütöttek-főztek, természetesen nem akármilyen étkeket.
Egy pap is szállást kapott a lakban erre a pár napra, mert egy keresztény
király alattvalói nem maradhattak Isten szolgája nélkül. Ő azt a kis
kápolnát rendezgette, amelyet az udvarház kőfalához ragasztottak;
keletnek nézett egyetlen, aprócska ablaka, nyugatnak pedig a bejárata.
A napi ájtatosságok ugyanúgy történtek, mint Fejérvárott vagy
Esztergomban, csak a nagy létszám miatt most nem egy templomban,
hanem Isten szabad ege alatt, háttérben a súlyos tölgyfa kereszttel.
Az éjszaka közepén, az első és a második alvás közti ébrenlét idején a
szállásán már mindenki maga intézte az imádságot.
Csernye jó előre tájékozódott arról, hogy melyik úri csemetétől mit
várhat. Vászoly fia Levente hercegről például tudta, hogy a felvett kereszt
ellenére legföljebb annyira vonzódik a keresztény valláshoz, mint egy
őzbak, de a régi hithez annál jobban, miként az apja is.
Igaz, Vászoly erről soha nem beszélt, vagy legalábbis józanul nem, s
akkor is csak a nyitrai dukátusban. Ígéretet tett István királynak, hogy nem
feszegeti az öröklés kérdését és a politika legtöbbször hamisan rezgő
húrjait, őfelsége pedig beleegyezett, hogy ez esetben békében élhet.
Ám aki a herceget ismerte, tudta, hogy ha egyszer istenigazából
eleresztette magát a nyitrai birtokon, hetedhét napig folyt a vigadozás.
Tartott a besenyő felesége mellett ágyasokat is, ahogy más nagyurak, és
a szelíd atyák nemegyszer panaszolták fel a püspöknél Vászoly úr
istentelen kicsapongásait. Ez persze a király fülébe rendszeresen eljutott,
mert mindig akadtak, akik roppantul fontosnak találták jelenteni.
Ám az efféle vigadozásokkal Vászoly herceg senkit sem sértett meg - az
egyházon kívül. S vajon remélte-e még a lelke mélyén, hogy egyszer
király lehet belőle?
Aligha.
 Ilyesféle tervek látszólag egyáltalán nem foglalkoztatták, de nem is
vették körül olyanok, akik folyvást erről duruzsoltak a fülébe.
Ha másként tett volna, aligha éli túl az elmúlt húsz esztendőt Nyitrában.
Ezt István, az érsekek és a püspökök, a palotaispán meg az udvarházakat
irányító aladárok mind így gondolták.
Koppány leverésekor Vászoly még gyermek volt. Először kétségbeesett,
mert ilyen katasztrofális és gyors vereségre, ahogy a somogyiak közül
senki, ő maga sem számított - arra pedig főleg nem, hogy a bátyját,
egyetlen támaszát, elveszíti. Később azonban már örült, hogy legalább az
élete megmaradt, s felnőve sem törekedett babérokra.
Azt is zokszó nélkül tudomásul vette, hogy Imre herceg a trón örököse -
bár azt kevesen hitték, hogy valóban belenyugodott. Jól megvolt a
herceggel, már ha nagy ritkán találkoztak, s nem sérelmezte, hogy István
őt, az unokabátyját, többnyire mellőzi. Néha beszólította ugyan a palotába,
még a királyi tanács ülésén is megjelenhetett, de mindenki tudta, hogy
csak a látszat miatt történik így.
A nyitrai dukátusban mindene megvolt, s amikor tíz esztendeje István
király a lengyelek vazallusává lett erdélyi gyula ellen indult, Vászoly
kisszámú fegyveres jobbágykísérete is hadba szállt az uralkodó mellett.
Igaz ugyan, hogy - főleg a királyné bajor lovagjai közül - egyre többen
támadták Vászolyt és családját, de ezzel a mellőzött herceg látszólag nem
törődött, István királyt pedig más feladatok kötötték le.
Vászoly csupán egyet tartott fontosnak: hogy olyan megbízható
emberekkel vegye körül magát és családtagjait, akik részéről nem
fenyegette semmiféle veszély vagy árulás. Ilyeneket pedig bőséggel talált,
mert még mindig sokan voltak, akik a lelkük mélyén visszavárták az
Öregistent, és gyakorolták a régi szokásokat - miként maga a herceg is…

***
A grófi lak udvarán három nagy máglyát gyújtottak; ezek hamar
fölmelegítették a hűvös esti levegőt, és fényt adtak a vacsorához.
Középütt, a hosszú asztalnál foglaltak helyet az úrfiak és legfontosabb
nevelőik, valamint a pap, mögöttük pedig ugrásra készen várakoztak a
szolgák. A fénykörön kívül az ifiurak biztonságára ügyelő fegyveres
jobbágyok árgus szemmel lesték a sötétet, s fülelték a nem odaillő
hangokat.
Nyárson pirult malac, párolt és főtt őzcomb, birkából készült hurka, friss
kecsketej és bor került az asztalra, s az úrfiak vidám beszélgetésbe
elegyedtek. Most még egyikük sem látott a másikban ellenséget, pártütőt,
viszályt szítót vagy árulót.
Az efféle sötét tulajdonságok többnyire csak később kúsznak elő az
emberi lélekből, amikor az illető ifiúr rádöbben, hogy vége a
gyermekkornak, s mostantól a vagyonát kell gyarapítania; ennek pedig
sarkalatos pontja a jó helyezkedés, a megfelelő időben és fontos emberek
szeme láttára történő vitézkedés, s nem mellékesen a vetélytársak
kiszorítása.
Ezen az estén főleg Sámuel fiatalurat hallgatták, aki közülük a
legjobban közelített a felnőtté válás bűvös küszöbéhez. Okos szavaira
mindig érdemes volt hallgatni. Amikor beszélt, egykori nevelője, Cseke fia
Karád elégedett pillantásokkal nyugtázta a velős mondanivalót, mert
legtöbbször ráismert benne a saját gondolataira.
Aztán egy muzsikus gajdot ragadott, belé fújt, és a dallam a csillagokat
simogatva fölszárnyalt a mélyfekete égboltig. Hamarosan a kobzos is
csatlakozott, az énekmondó pedig középre perdült, és régi, győztes csaták
emlékét dalolta oly büszke átéléssel, hogy a lelki finomságokra
érzékenyebb ifjak némelyikének könnyet csalt a szemébe.
Amikor a regös befejezte. Levente herceg a bátyja, András fülébe súgta,
hogy odahaza, Nyitrában, most jönne a táncosok ideje, s szebbnél szebb
ledér fehérnépek libbennének középre. Ám ilyenek jelenléte ebben a
társaságban elképzelhetetlen volt.
Hanem táncosok és síposok, gajdosok helyett valaki más ugrott a
máglyáktól bevilágított gyepre. Nem is ugrott - sokkal inkább úgy lökdöste
oda egy királyi vitéz, hogy a nyurga kis fickó csaknem felborította az
asztalt. Két kancsó így is feldőlt, és a bor a közel ülő ifiurak bugyogójára
csordult.
– Hogy az a jó édesanyád ne sirasson, te moslékzabáló! - hörögte a
katona. - A szemembe hazudsz, te fattyú? A nyüvek essenek beléd!
Kitekerem a nyakad menten, koszos parasztja!
Aztán elkapta, és lekevert neki egy irtózatos pofont. A gyerkőc egyenest
Levente ölébe tántorodott, s csaknem leverte őt a lócáról.
 – Hohó! Lassabban, te! Mi a rossz nyavalya ütött beléd, katona? -
förmedt rá Vászoly úr fiainak egyik felvigyázója, Varsány vitéz. -
Eldöntötted, hogy összerontod a vacsoraasztalt? A kölök a te szolgád?
– Nem a’! Mit tom’ én, kié! - mondta amaz vérben forgó szemmel.
– Hát azt sem tudod, kinek rongálod a vagyonát? - kérdezte szelíden
Levente, mire a közel ülő ifjoncok hahotázni kezdtek.
A katona vérvörös képpel szabadkozott.
– Na de kis uram! Ez egy útonálló! Egy zsivány! Meglopott ez a kötélre
való tolvaj, elorozta három ezüstömet. De kipofozom belőle, ha beledöglik
is!
Azzal felrántotta a lóca mellől a halálra rémült gyereket.
– Várj már, te! Ha tolvaj, akkor annak megvan a büntetése. Csak
bizonyítani is tudni köll - figyelmeztette a katonát az őrségért is felelős,
besenyő vérű Varsány. - Mellesleg megkérdem: mit keresel az asztalnál,
amikor neked nem ide szól a hivatalod?
Azzal a sötétség felé intett, jelezve, hogy a katona elhagyta az őrhelyét.
Amaz feldúltan magyarázott: csak nem leshette szótlanul, hogy
meglopják, és a három ezüstöt emlegette folyvást.
Varsány körülpillantott. Mivel itt csaknem minden felvigyázót és
nevelőt azonos rangban állónak gondolt, úgy vélte, talán a legidősebbnek
áll jogában igazságot tenni.
– Cseke fia Karád bátya! Tégy te igazságot! Leszel-e a döntőbíró?
Az öregember akkor már egy ideje Nyitrában szolgálta Vászoly urat,
pontosabban a fiait. Nem lepte meg a felvetés.
– Döntő leszek, bíró nem, mert nem is lehetek - felelte ő. - Ki akarja,
hogy megvizslassuk ezt a gyerkőcöt? Ha tolvaj, átadjuk a birtok urának.
– Döntsd el, Karád! Megbízunk benned!
Ő pedig körbepillantott, és nehézkesen felállt a lócáról.
– Hát, ha így akarjátok… Leányok, asszonyok! Befelé a házba mind! -
parancsolt a fehérnépre. - Ki ne dugjátok az orrotokat, megértettétek? Ez
most a férfiak dolga!
Csernye felesége, egy kedves kis besenyő asszonyka, megérintette
Karád vállát.
– Ugye, nem bántjátok szegényt? Nédd’a, bátya, hús is alig van rajta,
már egy legyintésre fölfordulna…
 – Olyannak ismersz engem, te Arta? De azért szedd csak a lábad te is! -
súgta az öreg vitéz, mire az asszony, bár aggodalmas képpel, de elsietett.

***
Mindenki kíváncsian várta, miként teszek igazságot, így hát
ráparancsoltam a vézna kis fickóra:
– Vetkezz, ördög fia! - Amaz ledobta az erősen viseltes felsőkabátot,
ami lötyögött rajta, s megállt ingujjban. - Az inget is! A bugyogót, a
csizmát… mindent!
Az ifiurak meg a kísérőik kuncogni kezdtek.
– Aki kineveti, könnyen hasonló sorsra juthat! - figyelmeztettem őket
fennhangon, és bizonyára eléggé vészjósló képet is vághattam, mert
elhallgattak. Eszükbe sem jutott, hogy velük, úri csemetékkel ilyesmit
úgysem tehetnék.
Lám, mit tesz a határozott hang!
Egyedül Sámuel úrfi arcán jelent meg némi halovány mosoly. Most még
mindenben hallgatott rám - igaz, már ritkábban találkoztunk és nem is
titkolta, hogy engem tart a legtöbbre valamennyi nevelője közül.
Végül a gyerkőc ott álldogált mezítláb a letaposott, esti harmattól hideg
fűben, egyetlen, ágyéka köré csavart, szennyes pőcben.
– A pőcöt is! - parancsoltam rá. - Ne szégyelld, kölök! Ha lopni nem
szégyelltél…
– Nem loptam! - jelentette ki önérzetesen, de amikor már a pőcöt is
letekergette magáról, és ott tipródott a társaság közepén anyaszült
meztelen, rettentően szégyenkezve, már nemcsak a kora tavaszi este
hűvösétől koccant a foga.
Az ifjak megint kuncogni kezdtek, de csak rájuk kellett pillantanom, s
menten elhallgattak.
– Vitéz! Egyenkint nézd át a ruháját! - vakkantottam a katonának. -
Gyerek! Van-e saját pénzed?
– Soha nem is volt! Ez a vadkan ugyan nem talál nálam semmit!
Égett a képe a pofonoktól, és alighanem valamelyik foga is bánta, mert
vékony vércsík indult a szája sarkából, de leginkább a szégyen vájta belé
éles karmait, ami jobban fájhatott száz pofonnál.
 A katona sorra áttapogatta a ruhadarabokat, aztán a gyerek koszlott,
hasadozott tarsolyát, a kis evőkését és faragott ivócsanakját, végül
undorral kirázogatta az ingeket és a pőcöt, és megtapogatta a szánalmas,
foszladozó nemezcsizmát.
– Nincs! Hogy a keserves Krisztus rogyassza rá az eget! - hörögte végül,
de néhányan azonnal figyelmeztették, hogy csak lassabban Krisztus
nevével. - Pedig… itt köll valahol lenni annak a három ezüstnek! Itt köll
azoknak lenni, nohát! Ha egyszer azt mondom, akkor itt is van!
– Akkor miért nem találtad meg? - kérdezte most Sámuel. - Te gyerek!
Láttad azt a pénzt?
– Hogyne látta volna, amikor én magam mutattam meg neki! - kiáltotta
a feldúlt harcos.
– Hát neked is kevés eszed van. Minek mutogatod egy ismeretlennek?
A kis fickóhoz fordultam.
– Talán eldobtad az úton? Tudod, mi jár a lopásért? Hogy mit mond ki
őfelsége törvénye?
Elsápadt, megremegett a lába, és csaknem elsírta magát, amikor
válaszolt.
– Nem ismerem én a törvényt! De nem is lopok! Láthatják az urak a
saját szemükkel, hogy abból a három ezüstből nálam egy se…
– Mi a neved, gyerek? - kérdeztem, és megráztam.
– Örkény. Az apám… - lenyelte a többit, és egyik lábáról a másikra állt,
tenyerével takargatva az ágyékát. - Az apám szabad ember. A nyugati
22
csöglénél vitézkedik. Úgy hívják, Surány…
– Még hogy az apja Surány! Hazudik! - kiáltotta az egyik nevelő. -
Efféle régi türk méltóságnév manapság már senkinek sem jár ki!
– De igenis kijár! - mondta a gyerek, aki tán kétségbeesésében vagy
fellángoló önérzetében megemelte a hangját. - Surány fia Örkény a nevem!
És szabad ember vagyok!
Az ifjak most már teli szájjal hahotáztak.
– Hahaha! Szabad ember! Csak egy koszos, girhes kölök!
Rájuk kellett csattannom, s nyomatékul a csizmám szárára vágtam a
lovaglópálcával, persze csak csendre intő figyelmeztetésként.
– A király törvénye azt mondja, hogy aki lop - mondtam a minden
ízében remegő gyerkőcnek - annak bűnhődni kell. De abban sem lehetek
bizonyos, hogy nem vagy-e szolga. Mert ha a szolga lop, akkor annak
levágják az orrát, hacsak öt tinóval vagy azok árán meg nem váltja a
büntetést. Márpedig az több három ezüstnél.
Erre aztán elsápadt.
– De bátyám… uram… hát mondom, hogy szabad ember fia vagyok!
– A szabad emberre a törvény úgy vonatkozik… hogy aszongya’…
megválthatod magad öt tinó árán. Ha nem tudod, mától szolga a neved, és
örökre elveszik a szabadságod! Aztán legközelebb lemetélik az orrod.
Béla hercegfi a bátyjához fordult.
– Te András! Hogy mondja tovább a törvény? Már tudnod köll…
– Úgy mondja - súgta András - hogy a szolgának, aki másodszorra is
lop, a fülét is le kell vágni, hacsak meg nem váltja azt is öt tinó árán. Ha
harmadszorra lop, akkor nincs mese, fölkötik. A szabad ember meg… ha
nem tudja megváltani magát, szolga lesz, és szolgaként bűnhődik, de nem
két, hanem három ízben, mígnem csak a negyedik bűnös cselekménynél
akasztják föl. Érted, öcsém?
Béla herceg bólintott, és láttam az arcán, hogy igencsak gondolkodóba
esett. Irigyelte is tudásáért a tanulékony, komoly Andrást.
Ismét a legénykéhez fordultam.
– Ha láttad azt a pénzt, vagy a kezedben fogtad, azt is tudnod kell, hol
van most. Beszélj! Védd meg magad, különben…
Felcsillant a szeme.
– Visszaadtam ennek a… vitéznek - felelte a harcosra bökve. - Nála van,
ha el nem verte vagy vesztette.
– Nekem ugyan semmit nem adott vissza! - ordította a katona, és újfent
vérbe borult a szeme. - Hazudik az alávaló!
– Márpedig visszaadtam! És még azt is mondtam, hogy ennyi pénzzel
nem is tudnék mit kezdeni!
A katona a gyerek felé lendült, de nem hagytam, hogy megüsse, és a
mellének szegeztem a pálcát.
– Csiba te! Törvényt ülünk, nem látod? Tehát, gyerek, hol a pénz?
– Úgy láttam, hogy beletette a tarsolyába - felelte magától értetődően.
– A tarsolyomban sosem tartok pénzt! - tiltakozott a katona. - Annak
nem ott a helye, hanem ebben a bőrzsákban, ni.
A bugyogója fölé feszülő szíjra bökött, miközben széthúzta a
felsőkabátját.
Bólintottam. Rendben is lennénk, ha igaz, amit a gyerek mond.
 – Az igazság azt követeli, hogy a tarsolyodat borítsd ki ide az asztalra.
A harcos dúlva-fúlva kicsatolta az övét, és lehúzta róla a tarsolyt.
– Nesze! Én ugyan bele nem nyúlok! Nézd meg magad!
– Nem én! Hozzá sem érek, mert ezt okos bíró nem teszi. Majd te
szépen kiborítasz belőle mindent, ide az asztalra. Gyerünk, katona!
Kova és acéldarab koppant, tapló és száraz háncs zizzent a
tölgydeszkán, csupa tarsolyba való tűzszerszám - aztán fémesen pendült
köztük a három ezüstpénz.
– Azt a keserves jó édesanyját! A pénzem!
– Az bizony, a pénzed. Van még valami, amivel ezt a gyereket vádolod?
Mert ha nincs, jobb lesz, ha visszamész az őrvonalra. Úgyis vétséget
követtél el, mert engedély nélkül elhagytad. Egyébiránt a törvény a hamis
vádaskodást is bünteti. Varsány jobban tenné, ha máris elvenné tőled ezt a
három ezüstöt, hogy a büntetést megváltsd.
– De esküszöm, hogy sosem teszek pénzt a tarsolyba!
– Ne esküdözz itt! - mondta most a pap, aki mindeddig csupán némán
szemlélte a fejleményeket. - Te pedig kapkodd magadra a rongyaidat, fiam,
mert megvesz az isten hidege! Ne szégyentelenkedj itten, hallod-e! Egy
istenfélő nem járkál pucéron, mint a vadak!
– Mit tegyünk veled most, te gyerek? - kérdeztem. - Előttem világos,
hogy nem loptál, de azt is látom ám, hogy csavargó vagy. Valakinek a
szabadja, már ha igaz, hogy nem vagy szolga. Elszöktél? Az ilyenekre is
van királyi törvény.
A fiú nem felelt, csak lesütött szemmel igazgatta magán a két egymás
fölé vett koszos inget meg a felsőkabátot.
– Elmondod, hogy kerülsz ide? Lovad van-e?
– Csak volt. Elszaladt. Valahol a környéken lesz…
– A szüleid?
– Megholtak, esztendőkkel előtte. Az apám féltestvérétől szöktem el.
– Úgy. Tehát szöktél…
– Mert mindennap megvert - felelte csaknem suttogva Örkény.
Ezt szerfölött csodáltam.
– Magyar az apád féltestvére? Mert ha vert… ilyent nem tesz gyerekkel
egy magyar ember.
Láttam a képén, hogy valóban nem hazudik. A kétségbeesés és a sírás
kerülgette, de túl büszke volt ahhoz, hogy füllentsen, és netán újfent csak
kinevettesse magát.
Mert a gyerekek néha igen kegyetlenek ám. Még nem teljesen fogják fel
azoknak a cselekedeteknek vagy vádló szavaknak a súlyát, amelyek egy
másik embert képesek a földre taszítani.
– Valóban a nyugati végeken laktál?
– Ott, bátyám. Úgy ismerem, akár a tulajdon tenyerem… Surány fia
vagyok. Rólunk ott mindenki tud…
– Szóval elszöktél. De aki ilyenre kényszerül, az kénytelen megdolgozni
a betevőért, vagy pediglen lop. Te melyiket választottad?
– Hát… dolgoztam ezt-azt. Elszegődtem egy kalmárhoz, cipeltem az
áruját, hajtottam meg csutakoltam a lovait, etettem, vezettem a tevéket…
Az egyik csaknem megnyomorított - mutatta a sebhelyet. - Kis híján
letépte a karom. Aztán még segítettem a bárkákon. Végigjártam a Dunát
kétszer is a tengerig…
– Mondom én, hogy csavargó vagy! - vágtam közbe.
– Ha azt mondod… De igazad is van, minek szépítsem? Az vagyok. De
hiszed vagy sem, nem leltem örömet az efféle életben.
– Se apád, se anyád… - dörmögtem, és eszembe jutott a saját
gyerekkorom. - És most hová, te… csavargó Örkény?
Ebben a pillanatban odalépett hozzánk Béla herceg, aki már tizenegy
esztendősen is nyúlánk, erős alkatú legényke volt.
– Karád bátya! Most jut csak eszembe… ‘Iszen én ismerem azt a
Surányt, a nyugati csöglén.
– Ismered, úrfi? - vontam fel a szemöldököm, aztán az úgyszintén
elképedten pislogó Örkényre pillantottam. - Ismered? ‘Iszen most mondta,
hogy az apja meghalt…
– Még előtte… ismertem - állította továbbra is magabiztosan a herceg. -
Kegyelmes apámuram jó vitéznek tartotta. Megfordult a Duna északi
felén, nem egy alkalommal. Igaz, Örkény? - Amaz nagy lelkesen
bólogatott, mert kezdett ráérezni, mi folyik ez ügyben. - Meg aztán ott
verekedett nálunk, a hegyek alján, Prokuj gyula ellen. Mondhatom, igazán
jó vitéz volt az a Surány.
Hogy ez igaz volt, vagy sem, abban a pillanatban el nem dönthettem.
Ámde hazugságot orrontottam a herceg szavaiban, bár az igazat
megvallva tetszett. Kétfelé töröltem hosszan lelógó, szürke bajuszom, és
megköszörültem a torkom, hogy némi időt nyerve összeszedjem
komolyságomat.
– Aztán… miért mondod ezt el, Béla úrfi?
– Hát, mert… úgy döntöttem, hogy…
– Úgy döntöttél? - kérdeztem enyhe gúnnyal, amit azonban nem hallott
meg a félig sem érett legényke. - Ha úgy döntöttél, tudomásul veszem.
Béla pedig még magabiztosabban folytatta:
– Igen, úgy döntöttem, hogy segítünk neki visszajutni az övéihez. Addig
pedig engem szolgál, ahogy az apja az én apámat szolgálta a csatában.
Egyetértesz, Karád apa?
Ha nem azt mondja, hogy bátya - gondoltam az apa megszólítás már a
tisztelet kétségtelen jele. A hercegecske azt szeretné, hogy a szavaival
egyetértsek. Halkan köhécselve azt mondtam:
– Ha az úrfi ezt akarja… Neked is jó így, gyerek?
Örkény most már pontosan értette, mire megy ki a furcsa társalgás.
– Ha az úrfi nem büntet meg, amiért a nagybátyámtól elszöktem…
– Ha híven szolgálsz, nem esik bajod - jelentette ki felnőttes hangsúllyal
Béla herceg, és maguk közé ültette Örkényt, aki sóvárogva nézte az ételt,
de nem mert hozzányúlni.
– No, egyél már! - verte hátba Levente herceg, mire a kis fickó
valósággal rávetette magát a fatálra.
– Hát ez napok óta se evett - jegyezte meg nagy vígan Levente. - Esetleg
legeltél? Nesze, itt a kancsó! Igyál, egyél! Ilyen szerencse se mindennap
ér! Hány tavaszt láttál?
– Tizennégyet - felelte Örkény, mire Levente barátságosan hátba verte.
– Kevesebbnek hittelek.
Béla herceg hozzám lépett, és így szólt:
– Hallottam ám mindent, bátya. Már az elejétől.
Nem értettem, miért mondja, és ha az ember valamit nem ért, hát jobb,
ha inkább visszakérdez.
– Ha hallottad, miért így döntöttél? Hiszen ez csak egy kis csavargó…
Se apja, se anyja…
– Hát… éppen azért - felelte dacos vállrándítással a hercegecske. -
Valami itt belül azt dörömbölte, hogy segítsek neki. Talán éppen Isten.
– Az könnyen meglehet, úrfi…
– De nekem a szemem is jó ám, Karád bátya.
 – Elhiszem… de miért mondod?
– Mert láttam, hogy milyen ügyes ez az Örkény. Ha tényleg ez a neve.
Holnap meg is mondom neki, amikor már hazafelé tartunk.
– Mit akarsz neki megmondani?
– Hogy láttam, amikor visszacsempészte azt a három ezüstöt annak a
féleszűnek a tarsolyába. Akkor, amikor az rángatni kezdte, és felpofozta.
Olyan ügyesen járt a keze, hogy én is alig vettem észre… De el ne áruld
senkinek, bátya! Megígéred?
– Meg… De mégis, kis uram, minek karolod föl ezt a tolvajpalántát?
– Mert felére sem gyámoltalan. Épp most bizonyította. S ha tolvaj is,
nagyon ügyes. Én meg mostantól magamhoz kötöm. Éppen azzal, hogy
tudom, mit tett, és mire képes. Kinevelem belőle a tolvajkodást.
– Kineveled? Egy tolvajt kötnél magadhoz? - kérdeztem elképedve.
– Most ugyan lopott, de mellettem nem fog - jelentette ki határozottan a
herceg.
– Hát ezt honnan veszed?
– Nem lesz rá szüksége. A legtöbb embert a kényszer viszi rá a lopásra,
te ne tudnád, Karád bátya? Hisz magad tanítottad!
Még sokáig gondolkodtam e velős, felnőtthöz illő szavakon.
Istenigazából most először éreztem úgy, hogy kár volt megöregednem. Jó
lenne, ha kapnék még néhány szép esztendőt, gondoltam, csak úgy - ahogy
a régiek kérték az Öregistentől - „ajándokba”.
Mennyi mindent tapasztalhatnék, amit aztán átadhatnék az ifjaknak!

***
Másnap reggel, amikor Fejérvárnak indultunk a vadászlakból, Sámuel
fiatalúr azt kérdezte tőlem, mit gondolok Vászoly herceg fiairól, s nem
bántam-e meg, hogy vállaltam a nevelésüket.
Mert neki, így mondta, semmi baja velük. Sőt! Béla hercegről úgy vélte,
más, mint a testvérei, bár nem tudta pontosan megfogalmazni, miben.
– András tűnik a legmegfontoltabbnak - feleltem. - Valaha ismertem
Vászoly úr anyját… szép kijevi asszony volt, egyenes tartású, makacs.
András kissé formázza a nagyanyját. Levente hercegfi meg… hát ő
változatlanul és következetesen a régi világban él. Táltosokról,
aranyasszonyokról elmélkedik, és benne igazából még ma is az Öregisten
lakik, hiába keresztény… A régi pusztai magyar és besenyő vérből is több
csörgedezik benne, mint a testvéreiben.
– Nem is viszi sokra a régi hittel - jegyezte meg Sámuel. - Azt az időt
ma már jobb elfeledni, tanítóm.
– Olyant, hogy feledni, sosem tanítottam neked - szúrtam közbe
figyelmeztetésként. - Tőlem soha nem hallhattad, hogy mindenestül
mellőzd a múltat. Mint ahogy azt sem, hogy ami abból jó volt, azt is
hajítsd ki az ablakon, ereszd szélnek, pusztán azért, mert a régi világhoz
fűzte az égi akarat.
Sámuel megrázta a fejét.
– Valóban nem mondtál ilyeneket, de azt igenis a lelkemre kötötted,
hogy tanuljam meg minél több oldalról szemlélni a világot. Hogy nem
számít, mennyire módos a szabad ember, azért csak egyforma mind. Nem
feledem, hogy mennyi jót tettek eleink, miként azt sem, hogy elkövettek
rettentően csúf bűnöket is. De maradjunk Vászoly fiainál! Mi van a
legkisebbel?
– Bélával? Hát… nem is tudom… - feleltem, s valóban nehezen találtam
a gyakorta szokatlan viselkedésre hajlamos úrfira szavakat. - Azt
mondanám - és kívánom, hogy az Ég hozzásegítse! - hogy egyszer
magasra szárnyal majd.
– Ezt miből gondolod, bátya? - kérdezte Sámuel, és oldalvást rám
sandított.
– Csak úgy… érzem. Sok egyebet is megérzek. Veled kapcsolatban is ez
történt, amikor okítgatni kezdtelek. Ez mind a korral jár, kis uram. És ne
várj mindenre pontos választ, mert mindent én sem tudhatok. Egyszerűen
úgy vélem, hogy… neki valami nagyot szán a Mindenható.
– És nekem? - kérdezte mosolyogva. - Nekem mit szán? Ezt nem tudod?
Nem látod előre? Neked kellene leginkább tudni.
Ilyen beszélgetésekbe sosem bonyolódtam szívesen. Nem kelthettem
egyetlen tanítványomban sem azt a téves képzetet, hogy mindent tudok,
még a jövőt is. Azt feleltem hát Sámuelnek:
– Táltos nem vagyok, a jövőről nekem a szellemek nem szólnak, és
Isten se mond semmit. Ha tudat is valamit, azt nagyon ügyesen teszi,
leginkább úgy, hogy még én se sejtsem, honnan érkezett a fejembe. De ha
csak egyetlenegyszer is meghallgat engem a Fölöttünk Lakó… akkor
neked békés, szép, de mozgalmas és igazán tartalmas életet ad. Olyant,
amelyben az elmédet folyvást csiszolhatod, a tudásodat tökéletesítheted.
És ha rám hallgatsz - (itt ösztönösen is körülpillantottam, mert sosem
lehetett tudni, ki miként vélekedik ilyen veszélyes szavak hallatán) - az
Öregistenben is bízol még jó ideig. Mert ő sosem üzente meg egyetlen
táltos útján sem, hogy a világ dolgai egészen soha meg nem ismerhetők.
Érted-e, ifjú uram?
Sámuel arca felderült.
– Heeejjj! Így legyen! - rikkantotta, és megcsapta a mént. - Hej, te Gara!
Röpüljünk egyet, barátom!
És előrevágtatott a Fejérvárba vezető széles szekérúton, akár a szélvész.
Gara - így hívták sok helyütt a sast - patái magasra vágták a sarat, és a
ménből ősi erővel tört elő a szabadságvágy. A tüdejét teleszívta a sűrű
reggeli levegővel, és Sámuel a nyakára hajolt, úgy biztatta még sebesebb
vágtára.
A fülemben még sokáig ott csengtek-bongtak saját utolsó szavaim. Nem
értettem, mi okból éreztem régtől, hogy az Öregisten mégsem olyan jövőt
szánt neki, mint amilyet én szerettem volna.

Néhány héttel később…

Regensburg
Egyre-másra érkeztek a világi és egyházi személyiségek a bajor hercegi
várba, és kíséretüket egy még nagyobb követte: a haszonlesők csapata.
Ahol az urak megfordultak, ott megjelentek a muzsikusok, a
mutatványosok, a birkózóbajnokok, a kalmárok és a szerencsevadászok,
akik mind jó vásárt, jó cserét reméltek, és kedvező alkalmat szimatoltak
arra, hogy megmutassák, mit tudnak, mire képesek.
Persze a palotába már csak kevesen jutottak be.
A tizenhárom esztendős Henrik herceg mellett az emelvényen az apja,
Konrád császár ült, balján pedig Aribo, a mainzi érsek. Utóbbi
elválaszthatatlan kísérője lett a császárnak, kiváltképp mert a magyarokat
kedvelő, nemrég elhunyt Henrik császár politikáját igencsak ellenezte.
Ezzel aztán szépen Konrád kezére játszott, egyházi és világi berkekben
egyaránt biztosítva az új császár hatalmát.
A hosszú asztal első harmadán foglalt helyet Meinwerk, Paderborn
püspöke, mellette Werner, a strassburgi püspök, velük szemben pedig
Adalbert gróf fia, Ernest, az Ostmark őrgrófja.
A jelenlévők pillantásukkal leginkább Werner püspököt keresték, a
legutóbbi néhány hét diplomáciai kárvallottját. Akik tisztelték, azok
felháborodottan vették tudomásul a történteket, akik meg ellenérzéssel
viseltettek iránta, a háta mögött kajánul összenevettek.
Konrád császár felemelte a kezét, mire az egész terem elnémult.
Ismerték annyira őfelségét, hogy tudják, a morózus hangulat sok mindent
képes kihozni belőle - leginkább pedig számukra kedvezőtlen
intézkedéseket. Ernest őrgróf pironkodva ült a helyén, mert az ő
területének keleti gyepűjén történt a példátlan eset.
– Ehhez fogható pimaszság nem mostanában fordult elő egymással
békében élő országok között - jelentette ki Konrád, s jelentőségteljesen
végigpillantott az egybegyűlt urakon. - Van-e itt olyan, aki még nem
értesült arról, miként állította meg a határon Werner püspököt a szkíta
horda?
Természetesen mindenki hallotta. De tudták, hogy az effélékről maga
Konrád szeret elsőként szólni, hogy szavaival rögvest meg is szabja a
gyűlés hangulatát.
– Werner püspök zarándokként készült átkelni a szkíta gyepűn, a közeli
Noricumban - folytatta a császár, latin nevén említve Ostmarkot.
– Név szerint keresték a zarándokok között, és amikor a szkíta földön
Istent szolgáló bajor papok közül valamelyik reverendára érdemtelen meg
is mutatta nekik a mi szent életű Wernerünket, ő híven előállt, felfedve
főpapi mivoltát.
Az urak úgy hördültek fel, mintha most hallanának először a példátlan
esetről. Konrád egy darabig engedte, hadd csapjon a gerendázatig a
felháborodás, s elégedetten tapasztalta, hogy a magyarellenességet mily
hamar felkorbácsolhatja néhány jól irányzott mondat.
Gondolta, ha már úgyis felbőszültek az urak, hát rátesz még pár lapáttal,
mert így folytatta:
– Erre az a lóhúst zabáló, vért ivó, tizedrészt sem keresztény szkíta
horda parancsnoka egyszerűen megtiltotta neki, hogy hungárus földre
lépjen; így aztán Werner püspök kénytelen volt visszafordulni. Szégyen és
gyalázat! Efféle mocskos tettet főpappal mostanában sehol nem követtek
el, de ebből is látszik, hogy a szkíták kereszténysége, krisztusi hite
legföljebb annyit ér, mintha a lovam esküdne hűséget a Teremtőnek.
 Az urak ezt hallva ismét egy csapásra szükségét érezték a
felfortyanásnak, morgolódásnak, és szidalmazni kezdték a keleti
szomszédot. Igaz, a felfortyanást ez esetben hazafias kötelességüknek is
tartották Konrád előtt. Megszokták, hogy aki ilyenkor a leghangosabban
szidja az ellenséget, arra felfigyelnek, és előbb-utóbb részesül is
valamilyen elismerésben.
Konrád hagyta őket dühöngeni egy keveset - kedves volt fülének az
efféle zűrzavar bár jól tudta, hogy jórészt színjáték az egész, és csak az ő
személyének szóló hízelkedés. Annál is inkább, mert - noha most
mindannyian felháborodtak a főpap megcsúfolása miatt - közülük igen
sokan ki nem állhatták a magas rangú, folyvást kiváltságokra ácsingózó,
önmagukat gyakorta törvényeken felül állónak tartó egyházi előkelőket,
köztük Wernert. Aztán a következő, parancsként is felfogható kérdéssel
rukkolt elő:
– Ugye, abban nincs vita köztünk, hogy ezt nem nézhetjük el?
– Így igaz, felséges úr! Eljött az ideje, hogy közelebbről is megnézzük
magunknak a nyavalyás szkítákat! Meg kell azokat a koszos pusztai
fattyúkat tanítani a tisztességre! Vezess minket, császárunk! Egyként
állunk melletted!
Konrád szája szögletében halvány mosoly formálódott. Tetszett neki ez
a hang. Így van rendjén, álljanak is mellé, hiszen tőle függ a jólétük.
– Úgy készüljetek, hogy hamarost hadba szólítlak benneteket, és
elvárom, hogy mindőtök ott legyen! Tudom, hogy sokan szívesen
kóstolnátok akár már ma szkíta vért, de óva intelek benneteket az önálló
akcióktól. Ismeritek ezeket a mocskos rablókat, ha máshonnan nem, hát
apáitok, nagyapáitok történeteiből. Ez a keleti horda képes egyetlen
szemvillanás alatt vérszomjassá válni. S ha nem akarjuk, hogy ők lépjenek
elsőként, nekünk kell, mert muszáj megvédeni az Ostmarkot. Éppen ezért
szedjétek össze magatokat, hű katonáitokra figyelmet fordítsatok, s
fegyverezzétek fel a megbízható szolgákat is! S ha a telepeseink netán a
gyepűhöz közel foglalnak maguknak szállást, vagy máris a szkíták
földjének szélén, tudjátok, hogy az sem lesz ellenemre. Egyszer majd
úgyis miénk lesz az a föld, végleg és visszavonhatatlanul.
Néhány óvatos nemes úr szeme most azért már gyanakvóan összevillant.
Mit mond a császár? Megengedi, hogy földet foglaljanak keleten? A senki
földjén még csak rendjén lenne, de a magyar király területén… Ott, ahol
eddig senki nem akart, éppen a tőlük való félelem miatt?
Ha őfelsége így gondolja, akkor jól van. Miért is ne tehetnék? Ha innen
nézik, az a vidék tartozhat akár az Ostmarkhoz is, mert eléggé kesze-kusza
arrafelé a gyepű, s míg nem tisztázzák a koronás fők, hol húzódjon
pontosan, bárhogy alakulhat a tulajdonjog.
Néhányan viszont aggodalmas képpel kérdezgették a szomszédjukat:
– Mi lesz, ha éppen ettől kap vérszemet a szkíta, és a telepesekre zúdul?
Vagy éppen erről lenne szó, hiszen a szkíták elleni felvonuláshoz, a
tervezett háborúhoz úgyis kell valami ürügy?
A császár később kiparancsolta azokat az urakat és előkelőket, akikhez
most többet nem szándékozott szólni, és a teremben csak a bennfentesek és
a tanácsurak maradtak.
– Amit a szkíták elkövettek Werner testvérünk és az egész birodalom
sérelmére, az példa nélküli sárba tiprása a diplomáciai elveknek és
szokásoknak - mondta Aribo érsek. - Felséges úr, véleményem szerint
ebből induljunk ki, és tárjuk ország-világ elé e skandalumot.
Konrád elgondolkodva simogatta az állát, miközben a fejét ingatta.
– Azért ez nem ilyen egyszerű, érsek uram. Ugyanis rajtunk kívül ki
tudhatott arról, hogy Werner püspök voltaképpen diplomáciai küldetéssel
indult útnak? Nem vagyok olyan ostoba, hogy ne jöttem volna rá: valaki az
udvarunkból elfecsegte a szkíta király megbízottainak a mi tervezett
lépéseinket és Werner utazását. De nem baj, jó ez így is!
– Lesz még a szkíta király a hűbéresed, felséges úr! - vetette közbe
Ernest őrgróf. - A többitől se tartson felséged! A tartományomban minden
úgy alakul majd, ahogy parancsolod. S ha azok a pusztai rablók netán
betörnének, hát véres fejjel iszkolnak haza, arról kezeskedem.
– Remélem, be is törnek - felelte Konrád, és sokat sejtető pillantást
vetett az őrgrófra. - Bízom benne, hogy megteszik a kedvemért.
– Értelek, felséges uram. Azon leszek, hogy megtegyék… - mondta
buzgón Ernest, de az érsek egy apró kézmozdulattal elhallgattatta.
– Ha majd… egyszer… talán nem is olyan sokára… megtörténik a
hadba szólítás, megígérjük, hogy jelentős feladatot kapsz - közölte a
császár az őrgróffal. - Kitombolhatod dühödet a veszett szkítákon.
Meinwerk püspök halkan köhintett, jelezve, hogy szólni szeretne.
 – A magam részéről azért nem mellőzném az óvatosságot. A szkíták ma
már nem ugyanazok, mint akiket Nagy Ottó császárunk Augsburgnál
tönkrevert. A hadseregük semmiképpen. Arról sem feledkezhetünk meg,
hogy István király keresztényként mélyen hisz Krisztusban.
Egybehangzóan állítja ezt minden bajor és sváb lovag, aki az udvarában él.
Ha tehát őfelsége háborúzni akar a hungárusokkal, előtte sok mindent
figyelembe kell venni. Példának okáért okos diplomáciával máris elejét
vehetnénk a szentatya rosszallásának. Mert István király valóban őszinte
szeretettel fordul a keresztény világ és Krisztus urunk felé.
– Egy szkíta őszinteségét mindig okosabb megkérdőjelezni, semmint
elhinni - morogta Ernest. - Miért lenne jobb az a vérükből való király, mint
bármelyik pusztai vezér?
Werner püspök váratlanul védelmébe vette István királyt.
– Az ő szilárd Krisztus-hite igaz. És a politikája, ismerjük el, okos.
Egyenlő távolságot tart Róma és Bizánc között. De a távolság attól még
létezik, felséges úr. Óva inteném az őrgróf urat, hogy a szkíta király
személyében csak egy barbár pusztai törzsfőt lásson. Ismerjük őt annyira,
hogy tudjuk, nem szabad lenéznünk. Mert ha ezt tesszük, könnyen
meglepetés érhet bennünket.
A császár egyetértően bólogatott, és így szólt:
– Figyelembe vesszük mindazt, amit elmondtatok, de a határ menti
hadak maradjanak mindvégig jó erőnlétben! Őrgróf, ezt vedd
parancsomnak! Emellett meg kell vizsgálni néhány körülményt. Például a
szkíta király belső ellenzékének kérdését. Régtől tűnődünk egy félbarbár,
félig pogány herceg meg a három fia felett.
– Vazul… vagy Vászoly, felséges úr - mondta Werner. - Alighanem az ő
harcosai állták utamat a Dunánál.
– Igen, rá gondoltunk. S mellette a fiatal trónörökösre - folytatta a
23
császár. - Azt beszélik, szüzességben él a feleségével.
– Ezt aligha hinném, felséges uram - jelentkezett szólásra az őrgróf. - Ha
abból gondolod, hogy még nincs gyermekük, az tán betudható egyéb
körülményeknek, Isten akaratának is. Persze a dukátus, ahol Imre herceg
él, túl messze van ahhoz, hogy pontosabban meggyőződhessünk a
szüzességi fogadalommal kapcsolatos állításokról. De, felséges uram, hát
melyik trónörökös fogad szüzességet akkor, amikor tudja, hogy neki is
tovább kell majd örökíteni a trónt?
 A magas egyházi személyiségek ebben nem foglaltak állást.
Nem Imre herceg lenne az első, akiről ilyesmit híreszteltek, bár azt azért
sejtették, hogy ez az ő esetében nehezen elképzelhető. Minden egyes
jelentés s az összes személyes beszélgetés a bennfentesekkel
nyilvánvalóvá tette, hogy István egyetlen fia nem afféle sápadt képű,
örökké imádkozó, az e világi életet semmibe vevő hercegecske.
Sokkalta inkább erőteljes, fiatal férfiember, aki kedveli a vadászatot, s
noha Gellért püspök és a tanítói felvértezték az iskolákban megszerezhető
mély tudással, és Krisztus szeretete is beleégett a lelkébe, de azért István
király a fiát ízig-vérig uralkodónak neveltette. Mindenkor gondot fordított
rá, hogy híja ne mutatkozzék benne az uralkodói erényeknek,
képességeknek, s a szilárd hit mellett a határozottságot és a belső erőt
tartotta nélkülözhetetlennek. Ugyanakkor a megfelelő külsőségeket is
fontosnak vélte, így a viselkedést és a feltétlen tiszteletet követelő hercegi
megjelenést és hangnemet.
Imre herceget egyöntetűen jóvágásúnak, erőteljesnek, műveltnek és
határozottnak festették le külhonban.
24
– Sikerrel befejezte a triviumot és a quadriviumot - közölte a
paderborni püspök, mire Konrád elhúzta a száját.
– Jobban örülnénk, ha azt hallhatnánk, hogy a hercegben egyetlen csepp
vitézi vér sincs, és csak az ájtatosságnak él. Mert ez megnyugtatna, és
jelenlegi elgondolásainkat meg is változtatná. De a jövőben minél többet
meg akarunk tudni róla! - szögezte le határozottan a császár, ujja bütykével
nyomatékul többször is a trónszék karfájára koppintva. - A dukátusról is,
ahol él. Állítólag van már ott püspök, úgyhogy használjátok ki a
lehetőséget. Tudni akarunk a kíséretéről, és arról a… a… Vazulról
szintúgy! S ha már egyszer bajor vérű királynéja van a hungárusoknak,
látni kívánjuk, van-e a kíséretében olyan bajor lovag, aki elveinkkel
egyetért, és felismerte, hogy szkítabarát elődöm halálával megváltoztak az
idők.
Az egyházi méltóságok és a világi tanácsnokok egymásra pillantottak.
Máris értettek mindent.

Kr. u. 1028. Nyitra

A fényünnep
 – Alig változott valami, mióta elmentünk innen - dőlt Nárcisz a
vállamnak, miután a szépen és békésen induló nyári nap hajnalán
felkapaszkodtunk a mellvédre. - Hány esztendeje is annak?
– Harmincegy - feleltem, s közben magam is alig hittem, hogy ennyi
esztendő elszelelt. - Mintha csak most történt volna, hogy fejedelmi atyád
eltávozott…
– Minél több tavaszt számlálsz, annál inkább úgy érzed, hogy keveset és
nagyon gyorsan éltél - mondta Nárcisz, és megsimogatta a kezemet. - A
legvégén majd talán villanásnyinak tűnik az egész élet. Úgy mondják, az
lesz az utolsó földi pillanat, és akkor egyszerre minden elénk jön, amit a
múltunkban hagytunk… Látjuk magunkat gyermekként, fiatalként…
– És gyöngülő öregként - egészítettem ki. - Bár erre nem lennék annyira
kíváncsi.
Nárcisz megszorította a karom.
– Azért éltünk szépen, mert mindig megmaradtunk egymás mellett. El
nem szólított senki és semmi, s ha neked menned kellett…
– Ha tehetted, követtél. És én megköszönöm, virágom - súgtam, mert az
egyik őr épp mögöttünk sétált el. - Csak hát… eliramlottak közben az
esztendők.
– És megöregedtem, csúnya lettem… - mondta, és nagyot sóhajtott.
Megöleltem a vállát.
– Nincs igazad. A tükörnek sincs. Hamis képet tár eléd, amit csak a
szemed lát, de a léleknek nem számít a tükörkép. Ha rád pillantok, nem
látok mást, csak egy tizenöt esztendős, vörös hajú, zöld szemű szépséget, a
nagyfejedelem leányát, aki nekem…
– Ugyan hagyd már! - felelte Nárcisz, és belecsípett a karomba. - Miért
kell neked mindig olyasmiről beszélni, ami könnyet csal a szemembe? Hol
látsz már itt vörös hajat? Még csak nem is szürke, inkább fehér…
Beszéljünk a mai ünnepről! Szép a reggel, az lesz az este is, meg az éjjel.
Nagy tüzet gyújtanak, messzire ellátszik majd. Vászoly nagyúr megadja a
módját, amúgy régiesen…
A hegyhátak fölött egyre kékebbre váltott az égbolt, s a kora nyári
reggel lassan fénybe borította a földet, miközben a völgyeket és a síkot
még gyorsan illanó ködfoltok homályosították. Az utat bámultam,
amelyiken harmincegy esztendeje a fiatal Vajk herceg kíséretében
elvágtattunk Esztergomnak, hogy még egy utolsó pillantást vessünk a
felravatalozott Gyécse nagyfejedelemre.
Ki sejthette akkor, mi történik hamarosan Koppánnyal?
Most is ugyanott fut az út, a hegyek is a régiek, csak tán a zobori
szerzetesek laknak már mívesebben épített klastromban, és mélyebb
hangon zeng a harang a vaskos fenyőlábakon.
Odalent a lapályon már jóval több a szántó, és csinos kis konyhakertek
tarkítják a közöket. Vászoly úr szép ménesei, gulyái, nyájai élettel töltik
meg a vidéket.
A kalmárok sem kerülik el Nyitrát, mert itt mindig jó a vásár. Gazdag a
vidék, azzá tette Vászoly herceg, aki a maga és családja védelmét és
érdekeit szem előtt tartva fennhangon sosem ágált a papi dézsma ellen.
Amíg a családjának és meghittjeinek így is bőven maradt, addig nem
bánta, hogy a törvény szerint minden tízből egy az egyháznak járt.
A nyitrai erősség környéke csak úgy zsongott az ünnepre érkezett
sereglettől. Vászoly nagyúr, aki a fényünnepről nyáron és télen egyaránt
megemlékezett, az egész dukátusból Nyitrába várta az előkelőket és a
szabadokat, s az sem zavarta, ha nagyszámú szolgahad kísérte őket.
És láss csodát: a latin papok és szerzetesek se nagyon emeltek szót az
ünnep ellen. Nem hangoztatták, hogy az ördög találmánya, s a „pogány”
szó se csúszott ki a szájukon, vagy ha mégis, akkor sem nyilvánosan.
Hagyták, hogy a különböző vérű népek ünnepet üljenek nyáridőn. Szent
Iván havában, és télen, néhány nappal a Megváltó születésének napja előtt.
Csak arra füleltek oda, hogy a vigasság túlságosan át ne hágja a
keresztényi korlátokat, és a gajdosok, kobzosok, regösök régi szokások
szerint fogant dalainak tartalma ne sértse a hitet.
Egyébként a papok is egyetértettek abban, hogy nem rossz néha egy
ilyen ünnep. Még akkor sem, ha abban a megtagadott, eretneknek
kikiáltott, Krisztus és a hit ellenfelének tartott Manész tanításai is
fellelhetők, jelesül épp a fényünnep elnevezésben. A nyárson forgatott
kövér ökrök porhanyósra sült húsából egyként jutott szabadnak és
szolgának, és Vászoly úr telegán vitetett belőle Isten szolgáinak a
klastromba, megtoldva az adományt néhány hordónyi finom borral.
Hogy miért tanúsított engedékenységet az ünneppel kapcsolatban az
egyház? Mert ami düh vagy harag az emberekben az előző fél esztendőben
felgyülemlett, azt a várva várt ünnep vigassága jórészt föl is oldotta.
 Miért tiltották volna hát akkor azt, ami nekik is csak hasznukra vált?’

***
E jeles nap délelőttjén a nyurga kis Béla herceg vágtatott hozzám, nála
több évvel idősebb elmaradhatatlan cimborája, Örkény kíséretében.
– Bátya! Kilovagolsz-e velünk a sereglethez körülnézni? - kérdezte, és
korbácsával a kinti sokadalomra mutatott. - Levente bátyám már el is
indult!
– Én ugyan elkísérlek benneteket, ha kegyelmes atyátok a beleegyezését
adja - feleltem. - Hát András hol marad? Őt nem hívtátok?
 – Andrást a zoboriakhoz kísérte a szolga - felelte Béla, és lemondóan
legyintett. - Ajándokot vitt a szerzeteseknek. Tudod, mennyire szeret
jótékonykodni. No, hát akkor nyergeltessem a lovad, bátya? Az apánk
megengedte…
Ha Vászoly nagyúr áldását adta, akkor rendben lennénk, gondoltam, bár
megszoktam, hogy a hercegfiak néha bizony nekem is füllentenek. András
nem annyira, de a két másik nem ment a szomszédba tanácsért, ha
valótlant kellett állítani, ráadásul igen jól mulattak, ha valakit
becsaphattak.
Béla intett Örkénynek, aki fordította a kancát, és máris intézte, hogy
nyergelje a lovászlegény az én szelíd, egér-fakó paripámat.
A lovász száron vezette hozzám a felnyergelt Darut, és követte őt fél
tucat, Kijevből való testőr-vitéz. A ló lehajtotta a fejét, hozzám dörgölte a
pofáját, így jelezve, mennyire örül, hogy a szűkös és unalmas állásból
kimozdulhat végre. Erről a barátságos dörgölőzésről eszembe jutott
Ezüstös, egykori lovam, aki már odafönt vágtázott az örök legelőkön.
– Vászoly nagyúr a rusz testőrök nélkül nem ereszti ki a kapun az
úrfiakat - súgta a fülembe Örkény, akit ugyanúgy megkedveltem, akár a
hercegfiakat. - Véletlenül… belé botlottam a palotasarkon a nagyúrba…
Örkény szeme hamiskásan csillant, és ebből mindent megértettem.
Kétségtelenül jelentette Vászoly úrnak, mit terveznek a fiúk, amibe
ráadásként engem is bevontak, hogy tartsam értük a hátam.
A kapuszárny megnyílt, és a testőrök gyűrűjében kivágtattunk. Béla a
kalmárokhoz igyekezett, akik már kora reggel kipakolták a portékájukat.
– Az a cifra markolatú kés mibe kerül? - tudakolta, mire a német
kereskedő azt felelte: a nagyúr fiának ajándékba adja.
A hercegfi lopva rám pillantott, én pedig alig érzékelhetően megráztam
a fejem: ne fogadja el. Béla pénzt vett elő. A kalmár felvonta a
szemöldökét, mert nem ahhoz szokott, hogy a nagyúri csemeték
visszautasítsák az ajándékot.
– Nesze, kalmár, itt van három ezüst! Mindennek ára van, te ne tudnád?
Ha nem fizethetem ki, inkább nem is kell. Elég lesz ezért ennyi?
A kalmár szabadkozott egy keveset, hogy ez túl sok pénz a késért, holott
ez sem volt igaz, mert jóval többet ért, Béla hercegfi pedig az új
szerzeményt átnyújtotta Örkénynek.
 – A szolgálatodért, hű jobbágyom! - kísérte messze zengő szavakkal az
ajándékozást, és a legény meglepetten vigyorgott, azután a csizmája
szárába csúsztatta a kést.
– Miért kaptad? - tudakoltam Örkénytől, miután a hercegfiak előbbre
kocogtak a testőrökkel.
– Nem tudom - felelte kuncogva. - Gyakorta megajándékoz. Aztán meg
visszaveszi tőlem, ha valamivel elégedetlen.
– Vissza? Ajándékot nem szokás… és nem is illendő - mondtam
fejcsóválva, de Örkény csak nevetett.
– De hát, ha egyszer mi így szoktuk, Karád bátya! Nincs ebben harag,
sem sértődés. Jól szórakozunk közben. Kérlek, ne maradjunk le, mert a
nagyúr a lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak a hercegek mellől!
Mire beértük a testőröket. Levente már egy nehéz, felnőtt kézbe való íjat
próbálgatott egy szaracén kalmár szőnyegénél, aki az al-dunai besenyőkön
keresztül érkezett magyar földre. Elébb ügyesen felajzotta, ami már
magában elismerést váltott ki a kereskedőből, aztán marcona képpel
próbálgatta az íj erejét, végül pedig kért egy nyílvesszőt.
– A fövegedet, Örkény! Dobd föl! - parancsolta a legénynek, aki
megcsóválta a fejét, nagyot sóhajtott, aztán lekapta a Béla hercegfitől
örökölt becses darabot, vetett rá egy búcsúpillantást, és magasan a
levegőbe hajította.
A kalmár ijedtében Allahhoz fohászkodott, mert ilyen erős íjból vesszőt
röpíteni ekkora tömegben kész istenkísértés, de a következő pillanatban
pendült az ideg, és a jobb sorsra érdemes föveg azonmód el is halálozott.
Két csinos lyukon is kidughatta az ujját Örkény, miután a porba hullt
becses darabot felemelte, s kihúzta belőle a vesszőt.
Rosszallón csóváltam a fejem, de Levente oda se hederített, Örkény meg
csak legyintett, s kényszeredetten vigyorgott.
– Hehe… úgyis ad Béla úrfi másikat. Ez már legalább a huszadik
fövegem… Hogy miért mindig az enyimet akarják az úrfiak keresztül
lődözni! De ez még mindig jobb, mint mikor azt parancsolja a Levente
úrfi, hogy szaladjak előtte, földig érő fapajzzsal a hátamon… Úgy nézek ki
olyankor, mint egy szerencsétlen teknőc…
– Ilyen is előfordult? - hüledeztem, mire Örkény elvigyorodott, és azt
felelte, nem is egyszer.
 – Levente ifiúr az effélékben igen ügyes. Íjjal mindent képes eltalálni.
Csak az elején rettegtem… Béla hercegfi meg inkább a karddal és a bottal
kötött barátságot, de már a könnyebb csákánnyal és harci bárddal is
próbálkozik. Láthatod, csupa izom az én kis uram. És már olyan magas,
mint én.
Ekkor megpillantottam egy másik, testőröktől kísért csapatot, melynek
középütt ott lovagolt Vászoly nagyúr besenyő felesége. Csillant a női
fövegen a sokféle drágaság, és ezüstbe foglalt, ibolyaszínben hivalkodó
ametisztboglárok sorjáztak a homloka fölött. Fűzött gyöngyök lógtak
pártaként a fövegről egészen a válláig, keretbe foglalva még mindig szép
arcát, amin folyton valami különös búskomorság tükröződött.
A rossz nyelvek szerint a Kapan törzsből való nagyasszony az
ametisztet azért hordta előszeretettel, mert igencsak kedvelte a bort. Erről a
kőről pedig a régiek úgy tartották, hogy megóvja gazdáját a részegségtől:
bármennyit igyon is, tiszta marad a feje.
Az asszony rokonságban állt a néhai, emberhez méltatlan halált halt
Tonüsz oba családjával. Ezért amikor a nyitrai palotaszárnyban vagy az
udvaron megpillantottam, mindig eszembe jutott az apám, s az, hogy
milyen mocskos módon akarta Ete ezredes rákenni Tonüsz és felesége
kegyetlen kivégzésének bűnét.
Vászoly úrnak a szép besenyő leánnyal kötött házassága hajdanán
ugyanolyan politikai célokat szolgált, mint Vajké a bajorok felé. A Duna
alsó szakaszán még mindig igen erős besenyő törzsek éltek, s portyáik
néha betörtek a gyepűn, komoly próbatétel elé állítva az ispáni és a királyi
jobbágyhadakat.
A besenyő nagyasszony és kísérete továbbvonult, én meg a hercegek
után lovagoltam, akik a vásárból természetesen semmit sem akartak
elmulasztani. Azzal már nem is törődtek - mert magától értetődőnek
tartották - hogy bármerre lovagoltak, bárhol jelentek is meg, a
sokadalomban út nyílt előttük, s szabadok és szolgák egyaránt
megsüvegelték őket.
– Gazdag lesz az ünnep - szólított meg egy lovas, aztán mellém
faroltatta a kancáját. Regő volt, az egyik táltos, akit a nyitrai dukátuson
kívül máshol már nemigen tűrtek volna meg. Ám a nagyúr és felesége
máig hallgattak a régi rend bölcseire. - Tegnap ürüt áldoztam, odafönt a
hegyen, hogy az Anyaszelek minél messzebbre vigyék a füstöt. Mindkét
lapockájából megpróbáltam olvasni.
– És mire jutottál, Regő? Békés is lesz az ünnep, nemcsak gazdag?
– Békésnek indul biztosan - felelte. - A szellemek nem akarnak
bonyodalmat, bár láttam azokon a lapockákon valamit, ami töprengésre
késztetett. Ne kérdezd, hogy mit, mert magam sem tudom a pontos választ.
A szellemvilág hallgat, és az Öregistent is hiába kérdeztem…
Feltoltam a fövegemet a homlokomra, és kérdőn pillantottam rá.
– Ha már te sem tudsz biztosat, akkor ki?
Regő megvonta a vállát.
– Nemrég a csirke belsőségeiből három ízben egymás után egyazon
üzenet érkezett. Gyöngülök, azt üzenték a túlvilágról. Nem is kell
keresnem az okot, mert a szellemek szerint a keresztény papok szedik el az
erőmet. És ebben lehet valami, Karád.
– Én ezt nem hiszem. Éppen te, aki oly szilárdan megjövendöltél
mindent…
– Ez nem ilyen egyszerű - mondta mérgesen. - Azért lehet mégis igaz,
mert amúgy messzire kerülök minden papot, szerzetest, remetét. Ha lehet,
rájuk se nézek. És ennek ellenére feleakkora erőt sem érzek magamban,
mint egykoron. Csak úgy lehet, hogy valóban erősebbek nálam.
– Elveszítetted a hitedet önmagadban, a szellemvilágban?
– Veszítette ám a nyű! Csak tudomásul veszem, hogy az Öregisten
nekem ezt juttatta. Biztosan okkal. Gyógyítani ugyanúgy tudok, és a
nagyúr hallgat a tanácsaimra. Még mindig jobban jártam így, mint annak
idején Tiván…
Az emlékeimből elővágtatott a harmincegy esztendővel azelőtti nap.
Koppány vezér Tivánt, a legfőbb táltosát küldte a követséggel
Somogyvárból Bezprimbe, Sarolta nagyasszonyhoz, aki szakadékba
hajíttatta a szent embert.
– Ez már nem ugyanaz a világ, Regő - feleltem, és megveregettem a
vállát. - Úgy mondják, hogy ez a dukátus kegyelmi állapotban van. Az
uruszág, magad is láthatod, erős, a király hatalma szilárd. Törvények
tartanak rendet. A békesség reményében Vajk nagyúr elnézi, hogy
bizonyos dolgok úgy menjenek, ahogy régen is. És hogy meddig? Ki tudja.
Hogy ekkora fényünnepet tarthat Vászoly úr, ráadásul úgy, ahogy neki
tetszik, az nem történhetne meg kegyelmi állapot nélkül.
 – Hányszor beszéltél Vászoly nagyúrral? - kérdezte hirtelen Regő, és
oldalvást rám pillantott. Azt feleltem, nem túl sokszor. - Akkor nem is
tudhatod, mi rejtezik a fejében. Odaát, Esztergomban azt hiszik, hajlamos
a lázadásra.
– És nem így van?
Regő a fejét rázta.
– Nem. Nem tenné meg. Most már nem. Okos emberként felmérte, hogy
csak a fiainak okozna bajt, ha tüzet lobbantana Vajk ellen. Vászoly felett is
elszaladt az idő, én meg örülök, ha még egy darabig megőrizhetek ezeknek
az embereknek valamit a régi életünkből, a régi hitből és szokásokból. -
Végigpillantott a zsibongó sokadalmon. Néhol már nyekergett a gajd,
pengett a koboz, és valaki kellemes hangon énekelni kezdett. - Csak annak
örvendek, hogy egyre többen szeretnék megint azt a régi világot, bár
mondani nem merik.
Az utolsó szavakat már olyan csöndesen, a bajusza alatt morogta Regő,
hogy alig hallottam. Gyors ügetésben beértük a hercegfiakat, de a táltos
olyan szótlanná vált, akár a hal. Amikor elköszönt, csak annyit mondtam:
– Köszönöm a bizalmadat, bölcs ember. Hanem azért mégsem
nyugtattál meg. Jó lenne tudni, milyen üzenet bújt meg abban a
lapockacsontban!
Ekkor Regő közelebb hajolt, és azt súgta:
– Káoszt láttam azokban a tűz marta repedésekben, barátom. Végtelenül
sötét káoszt. Mit gondolsz, mitől vagyok ily nyugtalan? De neked is igazad
van: ez már tényleg nem ugyanaz a világ. S talán éppen az a káosz éltetője,
hogy megváltoztatták… Ám azt tudom, mikor és mi okból következik el a
káosz.

***
A tágas rét fölött ínycsiklandó ételillat lengedezett. Vászoly úr vadászai
az előző napon csupa fiatal állatot ejtettek el, mert az áldosnak hívott
ételbe, amelyet a fényünnepre készítettek, a régiek hite szerint csakis szűz
állat húsa kerülhetett.
Nem is csinálhatta akárki. Havi tisztuláson épp áteső asszony a közelébe
sem mehetett. Még a tűz fölé állított háromlábakat, fazekakat és egyéb
edényeket is megszentelte, megtisztította az ártó szellemlényektől Regő
táltos. Olyan komolyan tette a dolgát, akár a régiek, és aki már esztendők
óta kereszténynek vallotta magát, az is gyermeki örömmel várta a
vigasságot, az ünnepet, amely másnap pirkadatig fog majd tartani.
De a papok közül azért most sem mindegyik vélte úgy, hogy jó néha egy
efféle vigasság, dacára az ajándékoknak, a finom étkeknek és a bornak.
– Sötét és eretnek, a pokoli Manész követője - dörmögték néhányan a
zobori klastrom lakói közül, és a lehető legmesszebbre elkerülték a
fényünnepnek helyet adó rétet. - Ott az ördög ül ma tort, édes testvérek.
Próbáljuk meg minél távolabb tartani egyházunktól és lelkünktől a büdös
patást, és kérjük a Mindenhatót, világosítsa meg elménket, tudassa velünk,
hogy miért engedi ezt a legkeresztényibb István király… Ha ezek
vigadnak, mi egész éjjel imádkozzunk és fohászkodjunk, kérve Istent,
hogy néhány ezer féktelenül tobzódó pogány miatt ne büntesse túlságosan
keményen e szegény földet!
Amikor napszállta előtt megnyílt a kapu, és Vászoly nagyúr a
feleségével és a fiaival kilovagolt, a vár alatti tágas réten még egyetlen
máglya sem lángolt. A rét közepén, egy frissen fejt kancatejjel
megtisztított és megszentelt körben ott állt Regő táltos, mellette pedig két
segítője.
Regő elővonta köpönyege alól a lapos dobot, ami egész esztendőben
nem szólalt meg, csak a nyári és a téli fényünnepen. A csontverővel előbb
csak halkan megkopogtatta, azután olyan hangokat csalt elő belőle, mint a
távoli mennydörgés. Érthetetlen, ősi szöveget mormolt, aztán hangja
felerősödött, és Regő lassan megmozdult. Előre-hátra lépdelt, majd a léptei
ruganyosabbá váltak, különös tánccá formálódtak, végül a táltos kerengeni
kezdett az előkészített máglya körül.
Az egyik segítője kerecsent tartott a karján, és a madár néha élesen
felvijjogott. A másik segítő kezében lévő lándzsa hegyére lókoponya volt
tűzve; időnként felemelte, majd a lándzsa végét a földnek koppantotta.
A tömeg szélén álldogáltam, és körülpillantottam. Már nem sokan
tudják - gondoltam - mit jelentenek ezek a régi szavak, a jelképek, a táltos
mozdulatai és tánca. Most már inkább érdekesség, főként a fiatalságnak.
Figyeltem az arcokat. Az ifjabbak néha mosolyogtak, tán maguk sem
tudták, miért, és tovább figyelték Regőt.
Az idősebbek azonban másként viselkedtek.
 A legtöbb férfi mogorván bámult maga elé, s csak néha emelte fel a
tekintetét. Másoknak megkeményedett az arcuk, mintha emlékek kínoznák
őket, és akadtak olyanok is, akiknek ökölbe szorult a kezük.
A meglett asszonyok, akik távolabb álltak a leányokkal és a kisebb
gyermekekkel, úgy hallgattak, mintha némaságot fogadtak volna.
Én azonban pontosan felfogtam a tőlük érkező önkéntelen jeleket és
mozdulatokat. Rajtam is észrevétlenül elhatalmasodott egy rég nem
tapasztalt, különös érzés, mely némileg hasonlított ahhoz, ami akkor veszi
elő az embert, ha régen látott baráttal találkozik.
De azt is láttam, hogy az emberek mennyire palástolják valódi, igen
mélyre rejtett s most megállíthatatlanul feltörni igyekvő érzelmeiket.
Regő levegőbe süvöltött szavai végül mindenki számára érthetővé
váltak, amikor Nap Apát szólította, mint a legfőbb ünnepeltet. Amikor
arról beszélt, hogy a fény most ismét felszabadul, tovább járva örökös
útját, bár mostantól egyre fáradtabban teljesíti majd az Öregistentől kapott
kötelezettségét, és nemsokára őszbe fordul. De Nap Apa hallja a gyarló
földi ember fohászát, és nem feledkezik meg azokról, akik róla
megemlékeztek.
– Reggel kilépünk hajlékunkból, s megfogadjuk, hogy eztán is téged
köszöntünk elsőként! - kiáltotta zengő, dallamos hangon Regő. - így
ünnepelünk, míg csak lelkünk ismét el nem röppen romló testünkből a
Lélekfa ágaira, és így tesznek az utánunk jövők is. Megköszönjük neked,
Égi Atya, a fényt, az életet, és arra kérünk, sose vond meg tőlünk! Soha ne
halványulj, s ha meg kell harcolnod a létezésért, meríts erőt magadnak a
földi ember szeretetéből! Mert tudd, hogy mi is ezt tesszük ebben a reánk
kényszerített, kegyetlen világban, s kérünk, ígérd meg, hogy
megszabadítod tőle egyszer a lelkünket! Íme. Égi Atyánk, életre hívom
most a te szent földi képmásodat, hogy világítson helyetted, míg holnap
ismét fel nem nyitod ránk fényes tekinteted, elűzvén a sötétség tobzódó
démonait!
Azzal Regő felemelte a földön füstölgő láncos edényt, amelyben ott
lapult a maga gyújtotta tűzből való parázs, és a magasra emelt máglyához
ballagott. Ismét megverte a dobját, érthetetlen, ősi szavakat kiáltott a bíbor
alkonyba fordult égbolt felé, aztán finom és tiszteletteljes mozdulatokkal,
ahogy a tüzet mindenkor életre kelteni illendő, forgácsot helyezett a
parázsra.
 Mintha egy láthatatlan kéz intette volna csöndre a sokaságot, egyetlen
pisszenés se hallatszott.
Előbb csak fehéres füst gomolygott elő a forgácsdarabok közül, aztán
megjelentek az első, csapongó, gyöngécske lángnyelvek.
Regő ruganyos léptekkel táncolta körül a máglyát, és régi ritmust vert a
dobján, míg két ember magasan nem lobogott a tűz. Aztán a táltos eltűnt a
sűrűsödő estéli homályban, mintha maga is eggyé vált volna a füsttel.
Megbűvölve bámultam a vaskos hasáboktól elszakadó szikrákat.
Narancsvörös fényben kerengtek, csapongtak, magasra szálltak a
szélcsendes levegőben, és odafönt elenyésztek. A máglya mélyéből halk
hangok szabadultak, állatkölykök vinnyogásához hasonlatosak, s jó volt
azt hinni, hogy a lelkek szólnak most hozzánk, pedig csak a hasábokat
emésztő forróság csalóka hangjait hallottuk.
Az arcokat megvilágította a vörös fény, és egy asszony azt suttogta a
leányának, hogy a tűzből jövő hangok a rég megholt, ősi hitben élt eleiktől
érkeznek. Borzongás futott végig az embereken, s ha valaki úgy érezte,
hogy sok-sok esztendőt röppent vissza az időben, hát annak bizonnyal
igaza is lehetett.
– A táltos engedélyt adott a vigasságra! - kiáltotta egy férfi mély
hangon, és elbődült egy tülök. - Vegyétek és egyétek a szent ételt,
emberek! Öregisten áldása legyen rajtatok! Az ő fényes áldásával
vigadjatok, ugorjatok tüzet, és emlékezzetek! Emlékezzetek, testvérek!
Felmorajlott a nép, s mindenki a jókora kondérok köré gyülekezett,
kezében cseréptállal és rövid nyelű fakanállal.
Vászoly nagyúr, asszonyával és fiaival együtt, a Regő által gyújtott tűz
köré heveredett. A nagyasszony persze távol az urától, a tűz túloldalára,
hogy Vászoly nem is láthatta. Mellette foglaltak helyet az előkelők
feleségei, a meghívott urak asszonyai és idősebb leányai, és a jókora kört
varég testőrök őrizték.
Valaki megjegyezte, hogy a varégok ugyan mit érthetnek a fényünnep
magasztosságából, de egy másik rögvest lehurrogta: nagyon is sokat. Mert
mióta ember létezik a földön, Nap Apát minden nép tisztelte, bár meglehet,
hogy másként.
Az előkelő társaságban ezüstkanalak csillantak - a kevésbé módosaknál
csupán fából faragottak koppantak a tálhoz - és az első kanál tartalmát oly
tisztelettel. Nap Apának felajánlva csorgatták a szent tűzbe, hogy a
meghatottság könnyeket csalt a szemükbe.
Föld Anya is kapott a megszentelt áldosból, aztán a nők és a férfiak
egymástól gondosan elkülönülve elfogyasztották a részüket. A fiúk az
apjukkal, a leánykák az anyjuk, a nővérük mellett.
Később még több máglya gyúlt, és aki őrséget állt a falon vagy a
palánkon, annak úgy tűnhetett, hogy széltében-hosszában vörösen izzik a
messzire nyargaló rét.
A bocsátok egyre-másra gurították a hordókat, a födémesek is
megjelentek a mézsörrel, a szolgálóasszonyok meg a nyakukba kötött
deszkákon friss árpakenyeret hordtak körbe. Újra rákezdtek a gajdosok, a
kobzosok, a síposok.
– Csupa olyan, amit a keresztény papok látni, hallani se akarnak -
morogta mellettem egy fiatal besenyő előkelő, Vászoly feleségének
rokona. - De egy esztendőben kétszer azért csak elviselhetik.
– Ám teljességgel nem fogják - feleltem - s ezt te is tudod. Elszállt az
idő, barátom.
A gajdos képe majd kipukkadt az erőlködéstől, és a tűz fénykörébe
perdült egy leány. Az öltözékéből ítélve talán itáliai lehetett, vagy valami
afféle.
Ruganyos párducléptekkel kezdte, aztán a szokmánya redőiből
elővarázsolt egy apró dobot, amelynek oldalán ezüstcsörgők rezzentek. A
gajdos után a kobzos és a sípos is megszólaltatta hangszerét, a leány
mozdulatai pedig egyre sebesebbé váltak.
Egészen közel táncolt el a fűben heverő férfiak előtt, akik
elragadtatással lesték kihívó mozdulatait. Látszólag kellette magát, de
rögvest ellibbent, ha egy mohó kéz utánanyúlt. Akadt, aki felugrott, hogy
elkapja, de a józanabbak visszarángatták.
Nem volt még itt az ideje az effélének - de hát hosszú az éjszaka.
A leány pedig hol itt, hol amott szemelt ki magának egy férfiút, és úgy
tett, mintha csakis neki táncolna, s a bűvkörébe vonná.
Vászoly nagyúr előtt is eltöltött némi időt, s amikor már azt gondolták,
hogy tovalibben, egy villanásra belehanyatlott az ölébe. A teste kifeszült,
csörgőt tartó kezét a feje fölé emelte, de a másik azonnal Vászoly úr
kézfején csattant, amikor a herceg italtól tüzelt mohóságában megpróbálta
megérinteni a mellét.
 Felcsattant a nevetés, a leány pedig tovaröppent, akár egy színes
pillangó.
Nem is kellett több a kapatos uraknak, vérmes férfiaknak. A bor és a ser
megtette a magáét, a legények és a leányok, egymás kezét szorítva, párban
kezdték átugrálni a roskadó tüzeket. Az asszonyok biztosra vehették, hogy
nem véreznek el szüléskor, ha a szent tüzet átugorják.
Aztán megint táncos lábú leányok jöttek, akiknek mindkét kezében
vékony láncon szalmából szorosan font, olajjal átitatott, férfiökölnyi
labdacs lógott. A máglyánál lángra lobbantották, majd fergeteges táncot
jártak, testük körül és fejük felett forgatva a lángoló gömböket, melyekből
szikraeső szállt.
Valahol kisebb perpatvar támadt, mert egy erősen kapatos besenyő vitéz
az asszonyok szomszédos tüze mellől el akart rángatni egy leányt. Am a
rokonai körbekapták a besenyőt, és kitaszigálták a tűz fénykörén kívülre.
Mindenki sejthette, mi következett ott, a kíváncsi szemek elől takarva, a
sötétben.
A legnagyobb tömeg még most is a Regő által gyújtott szent tűz
környékén tolongott. Egyre-másra perdültek táncra a legények. Mind meg
akarta mutatni, mire képes, és a fejük felett ördögi ügyességgel forgatták a
botot. Néha összecsaptak, már csak virtusból, hogy megmutassák, ki
milyen kemény legény.
Már a szolgák is középre perdültek, de úgy tűnt, hogy lassan inkább az
ital igazgatja az összeakadó lábakat, meg a rohanvást tisztaságukat vesztett
gondolatokat.
De ezen az éjjelen a részegségért megróni senkit nem lehetett; sőt még a
verekedők, az erőszakoskodók is enyhébb elbírálás alá estek.
Vászoly nagyúr mellett még mindig ott ült a három fia. Csak nekik
állítottak asztalt és ülőalkalmatosságot, a többieknek jutott hely elég a
letaposott fűben.

***
Választottam magamnak egy másik tüzet, amely körül higgadtabb, idős
besenyők és magyarok, a nyugati gyepűt őriző székelyek és kálizok
üldögéltek, és csöndes iszogatás közben a régi időkről elmélkedtek.
 Nárciszom, aki eddig a nagyasszony színes társaságában foglalt helyet,
most átjött hozzám, hogy meghallgassa a férfiak beszélgetését; ki merre
harcolt, hol sebesült meg, és miként élte túl.
A bor mindig megnyitja az őszinteség amúgy legtöbbször szándékkal
eldugaszolt csatornáit.
Az járt a fejemben, hogy a tavalyi fényünnepeken sem történt semmi
olyasmi, amiért István király vagy környezete megorrolhatott volna, és
ennek igen örültem. Nárcisz a vállamnak dőlt, én pedig elmerengtem a rég
ködbe veszett esztendők felett, amikor egy szelíd hang szólított.
Örkény állt mögöttem.
– Karád bátya! Kérlek, gyere! A nagyúr hívat.
– Nem mondta, miért? Talán az ifiurakat kell visszakísérni a várba?
– Nem köti azt egy magamfajta orrára - válaszolta nevetve Örkény. -
Nem hinném, hogy ezt szeretnék, mindhárom igen jól elvan. Levente úrfi
épp az imént kapott föl a lovára, felrántott maga elé egy leányzót, aztán
irány a sötétség… Vagy tucatnyi varég testőr követte.
– Kellemes éjszakát a hercegnek! - dörmögtem. - Menjünk! Segíts
felállnom, mert… ezernyi tű szurkálja a forgómat.
Nárcisz követett; némán, szinte láthatatlanul, ahogy az utóbbi
esztendőkben tette. Úgy érezte, nem annyira fontos már az ő személye, de
nem is bánta. Megelégedett az időseknek kijáró tisztelettel, én pedig
csodáltam őt, hogy mily hatalmas bölcsességgel veszi tudomásul az idő
elszálltát.
Vászoly herceg még mindig az asztala mellett üldögélt, vele szemben
pedig egy kijevi nemes úr foglalt helyet. Az anyanyelvén beszélgetett a
nagyúrral, aki nem felejtette el az anyjától tanultakat. Köszönhetően a
kijevi szolgálóknak és a testőrség varég tagjainak, a ruszok nyelve úgy
megtapadt az elméjében, akár a bojtorján.
Amikor megpillantott bennünket, nem mutatott helyet az asztalnál.
– Hívattál, nagyuram?
– Azért hívattalak, hogy ezen a jeles ünnepen köszönjem meg neked,
amit a hercegek érdekében tettél, és megmondjam, hogy továbbra is igényt
tartok rád. A fiaim kedvelnek, és sokat tanulnak tőled. Amit megtanítottál
nekik, az mélyen kapaszkodik az elméjükben. Mostantól már a vitézi életre
is készülnek, bölcs Karád.
 Éreztem valami különöset a hangjában. Elbizonytalanodott? Ilyesmit
sosem tapasztaltam nála.
Aztán közölte: azt akarja, hogy végleg nála maradjunk Nárcisszal.
– Ötven csodás csikót kapsz tőlem, magad válogathatod ki őket a
ménesből. Egy zsákocska ezüstpénzt is adok, meg két teli koporsóládát.
Mindkettő dugig tömve selyembrokátból varrott, szebbnél szebb, drága
holmikkal. Az asszonyodról sem feledkeztem el, elvégre… mégiscsak
rokonom nekem is… valahol - mondta széles mosollyal. Nárcisz pedig
szerényen főt hajtott, mivel utóbbi szavait hozzá intézte. - Asszony, téged a
feleségem ajándékoz meg, miután kipihentük ezt az éjszakát. Nem lesz
okod panaszra.
A vigasság folytatódott. Nárcisz ismét csatlakozott a nagyasszony
társaságához, én meg leülhettem a herceg asztalának végében. Még mindig
az előbbiek jártak a fejemben.
Mert az nem úgy megy, hogy egy szabad embert egy nagyúr egyszerűen
csak elhív egy másiktól, s azt mondja, mától az ő birtokán lakjon,
mégpedig állandóan. Vajk király törvénye se engedte, sőt némely eseteket
szigorúan büntetett. Az urak pénze bánta az efféléket.
De ha Vászoly nagyúr így döntött, akkor elhatározásának bizonnyal
idejekorán meg is ágyazott. Nem akart ő eddig sem törvényt szegni, miért
éppen velem kezdte volna?
Elmagyaráztam magamnak, hogy az urak tudják, mit tesznek. Talán
éppen az öreg Pata vagy Csaba palotaispán intézte Vászoly nagyúr és
Csoltó bő között a végleges költözésemet. Ha így volt, nekem
beleszólásom eztán sem lesz, nem is lehet.
Hanem határozottan jólesett, hogy Vászoly herceg megköszönte, amit a
fiaiért tettem. Most már könnyebben megemésztettem, hogy a hátam
mögött döntöttek rólunk.
Az orrom előtt Béla herceg éppen birokra kelt egy nála idősebb, mokány
legénnyel. Alaposan földhöz is teremtette, és Vászoly körül tapsolni,
éljenezni kezdtek az előkelők. András, a bátyja az asztalnál ülve épp egy
szép evőkés elefántcsontból faragott nyelét vizslatta elmélyülten.
– Igyál, Karád tanító! - mondta a nagyúr az ezüstkupát felém emelve. -
Sok ilyen kellene még ide, mint te! Sosem aggódnék a jövendő miatt, ha
hozzád hasonlók tanítanák az ifjakat!
– Köszönöm, nagyuram.
 Örkény, aki közben mellém lépett, elmosolyodott, és megbökte az
oldalam: ez már dicséret a javából.
– Meg aztán én is köszönöm ám, hogy tanulhattam tőled, bátya - súgta. -
Nem is felejtem el. Néhány igen szép és megszívlelendő szavadat mélyen
a fejembe véstem. Cserébe azt szeretném, ha bármi gondod van,
rendelkezz velem. Híven szolgálnálak, persze szabad emberként - fűzte
hozzá, büszkén kihúzva a derekát, felvetve a fejét, és mindketten jót
nevettünk.
Hát persze hogy szabadként, hogyan is gondolhattam volna másra!
Kedveltem Örkényt, és gyakorta töprengtem azon, hogy ha nem egyszerű
sorból születik, hanem nagyúr az apja, igen sokra vihette volna, mert az
elméje tengeri szivacsként itta magába a tudományokat.
– Csak ne szelelnének el olyan hamar az esztendők - mondtam. - Mit
nem adnék még vagy húszért, fiam… De hát nem lehetünk telhetetlenek,
igaz?
Örkény a fejét rázta.
– Nem te mondtad, hogy az Öregisten mindenkinek pontosan megszabta
az idejét? Hogy elégedjünk meg annyival, amennyi kijut?
Oldalvást pillantottam rá, az ujjamat figyelmeztetően emelve.
– De igen. Ámbár… folytasd, mit mondtam aztán? Mert itt még nem
fejeztem be!
– Hogy mindvégig tegyük a dolgunkat, legyünk hasznosak mások, a
családunk és a magunk számára, mert amit tennünk kell, azt is az
Öregisten plántálta az elménkbe, így hát nem juthat ebek harmincadjára.
Elégedetten bólintottam, és kortyoltam a cserépkupából. Valóban így
tanítottam. A bor, különös módon, most nem esett olyan jól, mint máskor.
A közelben hangoskodott két csoport: besenyőül és magyarul üvöltöztek
és szapulták egymást.
– Hagyjátok! Valahol ki kell szabadulnia az indulatnak! - vetette oda a
testőrnek Vászoly. - Arra azért ügyeljetek, hogy vér ne folyjon!
Hanem amazok egyre hangosabban veszekedtek, s végül fémesen
csattant valami. Erre a nagyúr a szeme villanásával jelezte a testőröknek:
induljanak, és tegyenek rendet.
A varégok közül vagy tucatnyi meglódult, s keresztbe fordították maguk
előtt a lándzsanyelet, hogy a nagyúrtól távol tartsák a veszekedőket. Egy
másik tized a dulakodók közé nyomult, hogy lecsöndesítse őket.
 Igaz, a békéltetést lándzsanyéllel meg kardlappal végezték…
Ekkor éles fütty sivított: a sötétből újabb besenyők és magyarok törtek
elő, s kezdték visszaszorítani a testőröket.
Vászoly ösztönösen a szablyájához kapott, de csak a levegőt markolta.
Hirtelenjében kiment a fejéből, hogy a fényünnepre mindenki
fegyvertelenül érkezik - kivéve a testőröket.
Azok pedig hátrálni kezdtek a nyomás alatt, s néhányuk elvágódott a
letaposott fűben. Vászoly a testőrtisztet kereste, de az nem jelentkezett a
kiáltásaira.
Akkor már jól láttam a verekedőknél a szablyát, a lándzsát, a kis harci
baltát, a marokban szorongatott kést. Megértettem, hogy ez nem véletlen
verekedés, hanem előre eltervezett, és a fegyvereket mindeddig rejtegették.
– A fiaimat! - üvöltötte Vászoly. - Vigyétek a várba a fiaimat! Asszony!
Ti is induljatok!
Ám a nagyasszony azt kiáltotta, hogy az ura nélkül innen nem megy
sehova.
– Megparancsolom, hogy indulj! - reccsent rá Vászoly. - Kardot ide!
Testőrök! A fiaimat vigyétek!
Ezt magam is parancsnak vettem, és András felé indultam. Béla futva
érkezett a sötétből, az arcán döbbenet ült, de Leventét nem láttam sehol.
Tán még mindig azzal a leánnyal lehetett…
Ha baja történik, néhányunkat elevenen nyúzat meg Vászoly nagyúr…
A várból sebtében kivezényelt gyalogos, pajzsos varégok igyekeztek
visszaszorítani a tömeget, de az nem akart engedni. Az általános
üvöltözésbe, káromkodásba nyögés, jajgatás vegyült, és már a saját
hangunkat se hallottuk. Egy részeg a tűzből kikapott zsaráttal hadonászott
maga körül, de valaki úgy homlokon vágta, hogy üres zsákként rogyott a
földre.
Aztán megpillantottam Örkényt; három lovat cibált maga mögött, és az
állatok hőköltek, ágaskodtak, úgyhogy félő volt, hogy a paták bezúzzák a
koponyáját.
– Béla úrfi! András herceg! Ide! Itt vannak a lovak!
De csak András kapott nyeregbe, és néhány testőrrel elvágtatott a vár
felé az áthatolhatatlan sötétségben, mert az erősségbe vezető út mentén
gyújtott fáklyákat valakik leverték és eltaposták.
A testőrök már alig bírták a nyomást.
 – Mi történik itt, Karád? - ordította Vászoly az arcomba. Nem
emlékeztem rá, hogy a kavarodásban miként kerültem ismét a közelébe.
– A legrosszabb, nagyúr! - üvöltöttem a hangzavarban a fülébe. - A
legrosszabb! És mi… hagytuk, hogy becsapjanak!
A sokadalom áttörte a testőrök lazán imbolygó falát, és néhányan
egyenest Vászolyra rontottak. Kések villantak, furkók emelkedtek, a
nagyúr pedig egy testőr egyenes, nehéz kardjával védte magát. Forgott,
akár egy ifjú, osztogatta a súlyos csapásokat, de látszott, hogy egyre
jobban fárad.
A lépéseim már nem voltak olyan biztosak, mint fiatalabb koromban.
Elbotlottam egy lándzsa nyelében, aztán feltápászkodtam, és felkaptam a
földről; épp idejében, mert két marokra fogva kivédhettem a fejemre
zuhanó bot csapását. Valaki megtaszított, s csaknem ismét orra buktam.
Vászoly nagyúr veszettül osztogatta az ütéseket, én meg azon igyekeztem,
hogy a hátát védjem.
Paták egyre hangosabb dübörgését hallottam, és a tűzfényben
felvillantak az érkező jobbágy-vitézek lándzsái. Parancsok csattantak:
– Szorítsátok! Szorítsátok! Menekítsétek a nagyurat!
– Besenyők! Ide körém, aki nem akar árulóvá lenni!
Éreztem, hogy fogytán az erőm.
Három vagy négy ismeretlent pillantottam meg a közvetlen közelemben;
az egyik a furkójával a fejemre vágott, és egy pillanat alatt elhomályosult
előttem a máglya fénye. Megszédültem, ösztönösen kapaszkodót kerestem,
és ujjaim egy brokátkabátba vájtam. Egy villanásra felsejlett előttem
Vászoly vérben forgó szeme, hördülést is hallottam, aztán tompa fájdalom
dobbant a hátam közepén, ami megakasztotta a levegő útját.
– Tanító! - üvöltötte Vászoly eltorzult arccal. - Tanítóóóó!
Hiába próbáltam levegőt venni, nem tudtam. A tűz fénye homályosulni
kezdett, és valami lobbant a fejemben…
Aztán elkövetkezett az a különös állapot, amelyben már nincs fájdalom,
csak egyfajta csöndes megnyugvás, mert nem aggódik az ember az
életéért, a jövőért - utána pedig a legteljesebb semmi.

***
 Amikor eszméltem, az első gondolatom Nárciszt kutatta. Sokáig nem
lebeghettem a testemen kívül, mert még ugyanolyan sötét vett körül, csak
az üvöltözés hagyott lényegesen alább.
A testőrök körbevették a merénylőket, a Vászoly herceg életére törőket,
s aki nem tette le a fegyvert, azt helyben levágták. A rövid nyelű,
iszonyatos sebeket ejtő csatabárdok alapos munkát végeztek, a
lándzsahegyek vérben úsztak.
S egyszerre csak elcsöndesült a környék, kiürült a rét, mert aki tehette,
még időben elmenekült.
Felkönyököltem, mire valaki hozzám lépett, letérdelt, és azt kérdezte:
„Hát te életben vagy?” Később nem tudtam visszaemlékezni arra, hogy ki
volt.
Felültettek, de én csak azt hajtogattam, hogy nem látta-e valaki Nárciszt.
A hátam és a fejem iszonyúan hasogatott, s úgy éreztem, több bordám is
eltört. Ősz hajam csimbókokban tapadt a fejbőrömhöz, és ragacsos valamit
éreztem az ujjaimon… A saját véremet.
Egy ismerős fiatal jobbágy-vitéz a fáklyafénynél megvizslatott, aztán
megnyugtatott: a koponyám nem tört be, csak rondán fölrepedt a fejbőröm.
Egy rongydarabot szorítottam rá.
– Hol vannak a hercegfiak? - tudakoltam a vitéztől, de csak annyit felelt,
hogy már régóta a várban tartózkodnak. - És Nárciszt nem láttad? Ki tud a
feleségemről? Náááárciiiisz!
Vászoly nagyúr nem messze a véres kezét törölgette drága, bíborvörös
selyembrokát kabátjába meg az inge elejébe. Körötte iszonytatóan
megcsonkított testek hevertek, bizarr pózban, kicsavarodott vagy félig
lemetszett tagokkal. Néhány testőr az élők után kutatott; lándzsanyéllel
böködték és fordították a testeket. Mindegyik magyar vagy besenyő
öltözéket viselt.
A szent tűzből izzó zsarátot emeltek ki, újabb fáklyákat gyújtottak,
parancsszavak pattantak, s a varégok meg a fegyveres jobbágyok lezárták
és átvizslatták a környező vidéket. Mindenütt fáklyások vágtattak, és gyász
váltotta fel a fényünnepet.
– Hej, ti! Hova lettek az asszonyok? Nem láttátok az én Nárciszomat?
Ám senki nem figyelt rám.
És akkor, a fáklyák fényében, alig tizenöt lépésre tőlem, észrevettem
egy sötét kis halmot. Mellette Örkény térdelt, hajlott háttal, előreejtett
vállal.
– Hé, öcsém! A feleségemet… Nárciszt… Nem tudod, hol van?
Rám nézett, de egy árva szót sem szólt. Örkény felé botorkáltam, bár az
egyensúlyomat még mindig alig leltem.
És akkor megláttam az én Nárciszomat: Örkény előtt feküdt
mozdulatlanul a véres, összetiport fűben, a patáktól hasogatott földön, és a
szívembe oly kegyetlen erővel markolt a fölismerés, hogy elakadt a
lélegzetem.
– Nárcisz! Drágaságom! - kiáltottam, és térdre zuhantam mellette. De
már akkor láttam, hogy nincs mit tenni: a hátán hevert, s nyitott szemének
opálos, megtört fénye a csillagokba bámult.
A jobbjában még mindig egy hosszú kést szorongatott.
– Megölte vele… azt ott - biccentett Örkény egy halott besenyő felé.
Alig néhány lépésre feküdt, arccal a földnek, összegörnyedve. - Nárcisz
néne téged védelmezett, bátya. Úgy vágta a kést annak a mocsoknak a
hasába, hogy a vas kijött a hátán… Aztán egy másik besenyő leszúrta.
Hirtelen Vászoly hangját hallottam: engem hívott. Nem moccantam,
nem is tudtam volna. Aztán a nagyúr mellém lépett.
– A legnagyobb tisztességet érdemled, tanító! - hörögte rekedten. -
Mert… engem védelmeztél, és ezt nem feledem. Ha nem állsz elém, lever
az a koszos, és átszúr…
Néhányan máris köréje gyülekeztek.
– Megértettétek, vitézek? Ennek az öregembernek olyan jutalom jár,
akár egy hercegnek! Így legyen!
Továbbra sem emeltem rá a tekintetem, s talán ez zökkentette vissza a
valóságba. Lefogtam Nárcisz szemét, aztán ráborultam. Még hallottam,
amint Örkény azt mondja:
– Az asszonyát gyászolja, nagyúr. Hagyni kellene most…
Egyéb nem nagyon jutott el a tudatomig.
Jóval később Örkény elmesélte, hogy mégis megmozdultam, elvettem a
nagyúr kezéből a kardot, aztán odabotorkáltam ahhoz, aki végzett
Nárcisszal. Elébb a fejét csaptam le, majd addig döfködtem, vágtam őrült
módjára, míg Örkény le nem fogott.
Valamire azonban mégis emlékeztem: arra, hogy Vászoly lehajolt
mellém, megérintette a vállam, és azt mondta, hogy Nárcisz hercegnőnek
kijáró temetést kap.
 Mert valóban az is volt. Igazi, vér szerinti hercegnő.

***
Ugyanezen az éjjelen az ország másik felében hirtelen felébredt Rásdi.
Zihálva, fulladozva kapott a torkához, aztán úgy, ahogy volt, mezítláb,
csupán egyetlen hosszú ingben Manga kis veremházához rohant.
– Néném! Manga néném! Segíts rajtam, kérlek! - suttogta
kétségbeesetten, majd leroskadt a földpadkán fekvő, álmából felriadt
asszony mellé, és szorosan átölelte.
– Mi lelt? Mi történt? Rásdi! Szólj már! ‘Iszen megfojtasz! Miben
segítsek?
– Nem… nem tudom, néném! Csak… segíts rajtam, könyörgöm!
– De hát mondd már, hogy miben!
Manga nagy nehezen lehámozta magáról Rásdit, felpattant, és a kis
vizes hordóhoz sietett. De nem inni adott a leánynak, hanem az arcát, a
nyakát, a vállait dörzsölte a hideg vízbe mártott irhadarabbal.
– Mondd már, mi lelt! Hallod? Itt vagy egyáltalán? Démon szállt meg?
Eltelt kis idő, mire a leány válaszolhatott.
– Démon… Lehet, néném. Talán csak álmodtam… Vagy… nem is?
Rettentő borzalomra ébredtem, édes néném. Szétszabdalt embereket, vért
és mocskot, tüzet láttam… És az emberek nevettek, hahotáztak a másik
halálán… És valaki a földön hevert, és azt üvöltötték az arcomba, hogy
nézzem meg, igenis, menjek oda, de én azt mondtam, hogy nem akarom…
mire a hajamnál fogva vonszoltak végig a földön…
Az előző nap a falu határában náluk is meggyújtották az ünnepi tüzet,
Vigadtak a szabadok és a szolgák, s a leányok tüzet ugrottak a párjukkal…
– Talán a tegnap éjszaka emlékei, leányom. Csak attól lehet - nyugtatta
Manga Rásdit, aki egész testében remegett. - Vagy ha nem, hát az
Öregisten vagy az Égi Asszony meg akart mutatni valamit - tette hozzá,
aztán megsimogatta a vállát, és visszaült a fekhelyére. - Csak rossz álom
volt, leánykám. Gyere, hajtsd a fejed az ölembe, és lélegezz mélyeket.
Igyekezz, hogy egészen felébredj végre! Beszélj hozzám! Ki volt az ott a
földön?
Mert álom ide vagy oda, amit Rásdinak megmutatott, azt mindig
komolyan kellett venni.
 Ő pedig felült az ágy szélén, és mezítelen lába lelógott a vesszőkas
mögé szorított földpadkáról. Manga a fekhelyét régi birkabőrökből vetette,
alatta szalma zörgött. Egy csillogó szemű, barna kiskutya bújt Rásdi
lábához, s apró nyelvével nyalogatta a leány lábujját.
– Hallod, Rásdi? Ki volt, aki a földön hevert?
– Azt… nem tudom, néném. Arra riadtam, hogy nem kapok levegőt…
Manga lova prüszkölt és toppantott odakint a berena mellett, és valaki
megzörgette a ház deszkaajtaját. Aztán meghallották Déva hangját.
– Gyere csak, Déva asszony! Itt van a leányod… Most már minden
rendben lesz - szólt ki Manga.
Az asszony bebújt az alacsony ajtón.
– Démon? - kérdezte halkan, és megérintette leánya vállát. - Vagy
betegség szállta meg? Netán Ármány nézte ki magának szegényt? Egyszer
csak felugrott, és akár az eszelős, feltépte az ajtót, aztán kirohant a
sötétbe…
Manga a fejét csóválta.
– Álmot látott, s bár az lehet démontól eredő… de mégsem hinném.
Rásdi sokkal tisztább ennél. Elkerülik a démonok, mert képes uralkodni
felettük.
– Miért mondasz ilyet? Tudod, hogy ez nem igaz - súgta kétségbeesett
arccal Déva. - Egy démon ellen senki sem tud…
– Én és te talán nem, de ő biztosan - szakította félbe Manga. - Képes rá.
Ármány, gyív, démon nem kerülgeti. Semmit nem kezdhetnek vele. Nem
tudom, mitől van így, de azt igen, kitől kapta a képességet. - Manga az
ujjával a veremház tetejét tartó berenára mutatott. - Igen, az Öregistentől.
Nap Apától és Hold Anyától. Ők oltalmazzák Rásdit. Már a nagyapjának
is megmutatta magát a Napmadár…
Déva figyelte, miként merül mély álomba a leánya, de az arcán még
mindig ott ült a félelem. Szinte alig hallhatóan suttogta:
– Sokat változtam, Manga asszony. Valaha én sem voltam ily gyáva
lélek. De félek, mert ez a világ már… És ha a leányomra rásütik, hogy
boszorkány? Láthattad, mit tesznek azokkal a szerencsétlen leányokkal és
asszonyokkal… Elég, ha meghallja valamelyik pap, és továbbadja a
püspöknek… Aztán kijönnek a katonák meg egy bíró… Ki mondhat ellent
azoknak?
 – Tudom, tudom - nyugtatta szelíden a tudósasszony. - Azt hiszed, nem
vagyok óvatos? Hogy a leányod mire képes, miféle erők laknak a lelkében,
azt már sokkal előbb tudtam, de soha senkinek egyetlen szóval sem
árultam el. Vigyázok Rásdira. Démonoknak, Ármánynak, ártó lényeknek
nincs közük az ő képességeihez, mert sokkal magasabbról való az ereje.
Az Alsó Világ sötét lényei meg sem érinthetik. Kiválasztott a leányod,
Déva asszony, ideje megértened.
– Kiválasztott… - ismételte elhaló hangon Déva, aki e szavak után csak
még jobban félt, és nem is palástolta. - És mire? Gyógyítónak, javasnak
talán… De mi egyébre lenne kiválasztott?
Manga megsimogatta Rásdi arcát. A leány most már csendesen, mélyen
aludt, ő pedig szelíden ráhúzta a birkairhát.
– Talán egyszer majd ő lesz… a következő aranyasszony - mondta alig
hallhatóan. - Nem egyszerű feladatra jelölte az Öregisten, ezt most már
egyre élesebben látom. Ne félj, Déva! A leányodnak már most is elég ereje
van ahhoz, hogy megvédelmezze magát, de ennél sokkal többet jelent
majd, hogy a közösséget is meg tudja óvni. Az elméje határtalanul éles, a
lelke tiszta, a szíve makulátlan. Letérítenéd az útról, amit a Legnagyobb
jelölt ki számára? Meg mernéd tenni?
Déva a szörnyű éjszaka után napokig egyre növekvő aggodalommal
figyelte leányát, aki úgy járt-kelt a berenaházban és a jurtában, akár egy
holdkóros.
Aztán a harmadik nap délelőttjén lovas hírnök vágtatott be a faluba.
Egyenest Tömörd otthona felé tartott.
Rásdi a ház falépcsőjén üldögélt, szív alakú, finom arcát a két tenyerébe
támasztva, és még mindig annak a rettentő éjszakának a látomásait
próbálta megérteni. A lovas árnyéka rávetült.
– Ez Tömörd jobbágytiszt háza? - kérdezte az izzadt, porlepte vitéz. -
Hírrel jött Csoltó úrhoz az esztergomi futár. Tömörd leánya vagy? - Rásdi
bólintott. - Mondd meg az apádnak, hogy gyász érte a családot! Azt is,
hogy sebtében vágtasson Vata úrhoz feladatért!
Déva holtsápadtan lépett ki a házból.
– Gyász? Kiről beszélsz, katona? Én vagyok Tömörd asszonya.
– Megholt Tömörd jobbágy édesanyja Nyitrában - felelte amaz a
fövegét levéve, bár szenvtelen arccal és hangon. - Az urad igyekezzen
Csoltó úrhoz, ez a parancs!
 Déva leroskadt a leánya mellé a durván gyalult lépcsőre. Színes karikák
ugráltak a szeme előtt.
– Az álom… - hallotta Rásdi suttogását. - Az álom… Megérkezett a
válasz, édes anyámasszony.
Anya és leánya egymást átölelve ültek a lépcsőn, és hagyták, hadd rázza
testüket a zokogás.

***
Vászoly nagyúr azonnal portyákat indított, amikor hírét vette, hogy a
vendégek egy része gyanúsan sietve hagyta el Nyitrát.
Közben Nyitrában átvizsgálták a szörnyű éjszaka áldozatait.
– Ez az ember itt keresztény - mutatta egy pap az egyik hulla inge alatt a
keresztet. - Meg ez is… amaz is, és azok ott mind.
– Mire akarsz kilyukadni? - tudakolta szűkre vont szemmel, kétkedőn
Vászoly nagyúr varég őrparancsnoka.
– Azt akartam elmagyarázni, hogy itt keresztényeket öltek… pogányt
alig találtam a holtak között.
– Hogy valakinél van kereszt, vagy nincs, az még nem sokat jelent -
felelte a varég. - Holnap meg majd azt állítod, hogy az egész rettenet a
kereszténység ellen történt? És ha valaki szándékkal aggatott a holtak
nyakába keresztet?
A pap sértett képet vágott, mert pontosan értette a célzást.
– Én csak azt mondom, hogy ezek a holtak keresztény, hívő lelkek
voltak. Nem fogok mást állítani holnap sem.
– És vajon mit mond a püspök úr? - kérdezte alig titkolt ellenszenvvel
az őrparancsnok. - Nyilván azt, amit tőled fog hallani. No, ha így lesz,
akkor azt is mondd el neki, hogy Nyitra őrparancsnokának más a
véleménye. Hogy magam is ott voltam, amikor vérbe borították az ünnep
éjjelét, és tudom, hogy a nagyúr, és csakis őellene történt minden. Olyanok
támadtak itt, azok kezdeményeztek, akiket biztosan felbujtottak. Hogy kik
és hol? Majd megtudjuk, mert megtaláljuk őket, arra mérget vehetnek
Esztergomban is, meg Fejérvárott, de akár a római pápa is biztos lehet
benne.
– Miért vagy ily ellenséges velem? - méltatlankodott a hajlott hátú
emberke, akinek a nyakában jókora fakereszt lógott, melyen már rég
megzöldült Krisztus bronzteste. - Nem vagyok az ellenséged. Vagy
keresztényi mivoltom zargatja a bensőd? ‘Iszen te is hiszel Krisztusban!
Nekünk segítenünk kellene egymást, hogy az igazság kiderüljön.
– Azt is teszem - felelte a tiszt. - De azt nem engedem, hogy csupán
felébe-harmadába derítsék ki az okokat, hanem azon leszek, hogy az
igazságot teljesen megismerjük.
– Azt csak az Úr ismerheti - felelte a pap, és keresztet vetett, mire a tiszt
mérgesen odavágta:
– Hát éppen erről beszélek! Ti mindent hajlandóak vagytok elintézni
azzal, hogy csakis az Úr tudhatja az igazat… Pedig csak egy halom
mocskos árulót és orgyilkost kell megtalálni. Lehet, hogy még ezekben az
erdőkben, sziklabarlangokban bujkálnak!
A pap hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Jaj, te varég! Nem tagadhatod, hogy Istennél az igazságtétel!
– Egy szóval sem mondtam ilyet. Épp csak hozzásegítjük az Urat a
tisztánlátáshoz és a gyorsabb ítélkezéshez - felelte a tiszt, és indult, hogy
megszemlélje, miként állnak a parasztok a sírásással.
A holtakat ilyen rekkenő melegben sokáig nem szabad föld felett
hagyni, még vizsgálódás céljából sem, mert az egész vidéken végigvágtat a
dögvész. Még a Vág, a Garam vagy a Duna se állítja meg.
A környező dombok fáin máris gyülekeztek a hollók meg a varjak, és a
sakálok panaszos, magas hangon vonyítottak az erdőszélen. Az északi
hegyekből keselyűk érkeztek, melyek magasan, a felhők alatt járták lassú,
kerengő táncukat.
Vászoly nagyúr maga jelölte ki Nárcisz nyughelyét. A papok azt várták,
hogy a templomkertben vagy esetleg a kriptában temetik majd el, hiszen
keresztény volt, bár zavarta őket, hogy nem mindig viselkedett úgy. A
templomba csak akkor tért be, ha maga is úgy vélte, okos dolog ott
megjelenni.
Itt azonban nem szólta meg ezért senki - rajtuk kívül.
A nagyúr ellovagolt a méneshez, és kivezettette Nárcisz kedves lovát.
Karád csak némán bólintott, amikor Regő táltos megkérdezte tőle, hogy az
Öregisten színe elé a hollófekete kanca hátán induljon-e az asszony lelke.
A gyógyító táltos leölte a lovat, aztán megnyúzta, de a bőrben hagyta a
lábszárcsontjait és a koponyáját. Azok kerültek a sírba, mert a nagyúr
parancsa szerint az ősi módon kellett eltemetni a tanító asszonyát.
 Ott tolongott a termetes szilfa alatt megásott sírnál Nyitra apraja-nagyja.
Megjelent a három hercegfi is, Vászoly azonban nem, csak a felesége, aki
réztűket, fonalat, ollót, tűzszerszámot és egy kis kést helyezett a sírba, és ő
adta azt a díszes nyerget meg nyeregtakarót is, amit Nárcisz fejéhez tettek.
Amikor a ló koponyája és lábszárcsontjai is a sírba kerültek, a
nagyasszony egy csodásan hímzett szemfedővel boríttatta a testet. Fölébe
nyírfakérget tettek, ami felfogta a súlyos hantok kegyetlen zuhanását.
Utána arról beszélt az egybegyűlteknek, hogy Nárcisz csak egy asszony
volt, de mellette harcos is. Kijár neki a sírban és a túlvilágon mindaz, ami
idefönt megillette.
Három pap és néhány szerzetes álldogált a gyászolók mögött, egy kis
halmon, hogy jobban lássanak. A kíváncsiság hajtotta oda őket, mert
többségük még nem látott régi, pogány temetést, ahogy ők nevezték. A
nagyasszony feléjük pillantott, és különös fények villantak a szemében.
Aztán egy leányt szólított, valamit súgott neki, ő pedig odament hozzájuk.
Néhány szót váltott velük, mire egyikük bólintott, és valamennyien a
sírhoz lépdeltek.
A legidősebb megállt a besenyő nagyasszony előtt, aki csendesen így
szólt:
– Mielőtt elhantolnák, szeretném, ha ti is imádkoznátok érte! Keresztény
volt, most is ott a nyakában a kis kereszt.
– Nem tehetjük - felelte a pap. - Lehet, hogy valaha megkeresztelték, de
alig láttam az istentiszteleten. És ez a temetés is csak pogány szokás
szerint való. Azt hiszem, nem segíthetünk.
Vászoly herceg asszonyának arca megrándult e szavak hallatán. Mint
minden besenyőben, benne is sűrű pusztai vér kerengett, s hamar türelmét
vesztette, a számára értelmetlen ellenkezés pedig mindig feldühítette.
Suttogva ejtette ki a szavakat, de a szeme villámokat szórt.
– Tán nem értettél meg? Azt mondtam, keresztény volt. Követelem,
hogy vegyetek részt a szertartásban! Mondjatok imát, ahogy kell! Azt
mondod, pogány volt? És ha az? Semmit sem tudtok róla. Tegyétek a
dolgotokat, máskülönben a püspök már este értesül arról, hogy
megszegtétek a kötelességeteket!
Így aztán Isten szolgái ugyanúgy eltemették Nárciszt, mint minden
keresztényt. Fohászok is elhangzottak, de az énekszó kezdetben túlságosan
halkra, bizonytalanra sikeredett, mígnem a nagyasszony rájuk nem szólt:
 – Hangosabban! Ne csak dünnyögjétek! Énekeljetek, ahogy a sír mellett
kell!
S ha eddig lehetett is a papoknak kétségük afelől, hogy kinek a
dukátusában szolgálják a keresztény hitet, most megtapasztalhatták, hogy -
ellentétben más országrészekkel - a nyitrai hercegségben ők sosem
lehetnek egy magasságban Vászoly nagyúrral és a családjával.
Amint a sírt betakarták, a tömeg szétszéledt. A temetést már nem
követte a hagyományos pusztai tor, ahol elfogyasztották a leölt ló húsát, s a
bőrét se húzták a sír mellett póznákra, ahogy valaha szokás volt.
Már sok minden megváltozott, és a sírnál virrasztó öreg Karádnak
eszébe jutottak Regő táltos szavai a káoszról.
Két napon át el sem mozdult a hantok mellől, s csak a hirtelen érkezett
jeges eső, no meg Béla és Örkény szelíd unszolása vette rá, hogy otthagyja
a felesége sírját.
Aztán csak ült várbéli cellája nyikorgó deszkaágyán, és a szemközti
falat bámulta. Ételt nem vett magához, hiába könyörgött a mindig vidám,
ám most könnyes arcú leányka, aki a konyhán tette a dolgát.
Késő este, amikor Örkény meglátogatta, ugyanúgy az ágyán ülve találta
az öregembert.
– Karád bátya… kérlek… hoztam neked valamit - mondta szelíden.
– Én ugyan elkezdtem, de… befejezned neked kellene. Nem vagyok
még annyira ügyes…
Egy félig megfaragott, alig könyöknyi szobrocskát helyezett az
öregember ölébe, és Karád reszketeg ujjai tétován a kis bálványra
tévedtek.
– Köszönöm, fiam - suttogta rekedt hangon. - Jó a te lelked. Még az
éjjel kifaragom, aztán… majd elkísérsz, és keresünk neki egy szép,
csöndes kis helyet a szent ligetben…

***
A kis bálványt kivittük a ligetbe, aztán a jólelkű Örkény magamra
hagyott. Megérezte, hogy jobb lesz nekem most egyedül.
Különös jelenlétét éreztem azon a napon a szellemvilágnak. Mintha
sorra körém gyülekeztek volna a Másik Világba költözött hajdani
ismerősök és ismeretlenek. Elárulták őket a megrezzenő levelek, a
maguktól kimozduló apró kavicsok, a parányit reccsenő faágak és az egyik
évszázados fa gyökerei közül eredő forrásból született csermely halkan
csilingelő fecsegése.
Kérdeztem volna a szellemlényeket, de elfogyott minden szavam.
Mit is akartam megtudni tőlük? Hogy mit hoz a jövőm, és lesz-e
egyáltalán? Arra gondoltam: lehet, hogy csak napok vannak hátra az
életemből. Nem egy öreg cimborám halt már a párja után, akivel egész
életét együtt töltötte. Egyszerűen nem tudta folytatni nélküle, és az
Öregisten meg a szellemvilág ezt azonnal megértették, így hát a
segítségére siettek.
Elszólították őket is, néhány nappal később.
Mit is kérdezhettem volna magamról, vagy akár Nárciszról? Hogy hol
van most a lelke? Oly tiszta és áttetsző volt mindig, hogy semmi kétségem
nem lehetett: álomlelke már odafönt ül az Öregisten jobbján, életlelke
pedig a Lélekfa ágain várja, hogy megérkezzék hozzá a Lélekmadár,
csőrébe kapja, és elröppenjen vele egy újszülötthöz.
Vagy azt kérdezzem, miért nem láthattam a Napmadarat oly sok
esztendeje? Különös, hogy épp ezen a napon jutott eszembe. Vajon
válaszolnának erre, és ha igen, akkor mit? Hogy érdemtelenné váltam rá?
Ezt amúgy sem hittem volna el, mert (legalábbis tudtommal) semmi
olyat nem tettem, amivel az Öregistent megsértettem. S ha a Napmadár
netán mégis megharagudott rám, az csakis azért történhetett, mert a két hit
között nem mindig leltem rá a megfelelő ösvényre. Lehet, hogy jóval
bölcsebbnek hitt, mint valójában vagyok.
Efféle gondolatok vágtattak lázas elmémben, míg a szent liget csendjét
hallgattam. Egy tuskón üldögéltem, a térdeimen könyökölve, homlokomat
a tenyerembe támasztva, és valami azt dübörögte odabent, hogy nem
hagyhatom el magam, mert még élek.
Hogy a rettentő éjszaka után életben vagyok, az annak köszönhető, hogy
az Öregistennek még van számomra feladata. Így figyelmeztetett, hogy
továbbra is tegyem a dolgomat, és ne tudakoljam, hogy meddig.
Ekkor hangokat hallottam. Majdnem nesztelenül lépdelt valaki a szűk
ösvényen. Nem fordultam meg, mert aki ide belép, és ily csendesen,
tisztelettudóan jár, az ellenség nem lehet.
A léptek zaja közvetlenül mögöttem halt el. Aztán finoman megérintett
egy kis kéz, és egy hang azt suttogta:
 – Nagyapa… drága nagyapa…
Két vékonyka kar ölelte át a nyakam, és egy arcocska simult az én öreg,
borostás képemhez. Megérintettem szoros varkocsba font, kis
ezüstkarikákkal zabolázott haját.
– Rásdi lelkem… kis unokám…
– Én vagyok, nagyapa. Édesanyám és édesapám meg Bars és Berény is
eljöttek… Nagyapa, ne sírj! Kérlek szépen…
Magam sem vettem észre, hogy kibuggyantak a könnyeim, és
végigpörögtek a borostámon, a lelógó bajuszomon. Öregembernél
megszokott az ilyesmi, nem is szégyelli senki.
Csak ültünk egymás mellett a tönkön, és Rásdi a vállamnak hajtotta a
fejét, miközben belém karolt, s a kezemet simogatta aprócska ujjaival.
Ilyennek képzeltem a vigaszt hozó ángyelokat.
– Jó, hogy megjöttetek - mondtam hosszú idő után halkan. - Engem
úgysem ereszt már a herceg. Jó látni téged, kis leányom. Ládd-e, ennek az
öreg, kiszolgált szívnek azért jut még némi öröm… Tudod, ha tehetem,
azon az éjjelen én védelmezem szegény nagyanyádat. De abban a
kavarodásban őrá nem figyelhettem eléggé, pedig ezt kellett volna tennem.
Soha nem fogom megbocsátani magamnak… Akkor most ő ülhetne itt, és
én lennék… odafönt… Vigyáznék rátok a felhőkből. De úgy esett, hogy
neki kellett megvédenie engem. Megtette értem… még egyszer, utoljára…
Rásdi vállai megrázkódtak, aztán átölelt, és arcát az ingem elejébe
temette. Én pedig hagytam, hadd sírja ki magából mérhetetlen fájdalma
összes napvilágra kívánkozó, gyémántos könnycseppjét.

Kr. u. 1028. Szent Jakab hava

Vászoly Fejérvárott
Amint a futár megérkezett a parancsoddal, rögvest útnak indultam -
mondta a herceg, miközben lezökkent a király előtt álló karfás székbe. -
Mindenképpen beszélni akartam veled, felséges bátyám. Azt is reméltem,
hogy négyszemközt válthatunk szót.
István király figyelmesen szemlélte unokaöccsét, s egymást keresztező
gondolatok cikáztak a fejében. Az egyik azt mondta, Vászoly hazudni fog,
a másik meg azt, hogy tán mások hazudtak róla.
 Nézte a herceg arcát és szemét, de semmit nem tudott kiolvasni belőlük.
Márpedig a hírek úgy mondták, hogy Vászoly dukátusának nyári
ünnepségén megcsúfolták a Mindenhatót. A pogány vér megint kiütközött,
nem tagadva meg önmagát, és ismét Krisztusnak feszült, mint már
annyiszor.
A király arra gondolt, nemhiába javasolták a tanácsnokok, hogy vessen
véget az efféle ünnepeknek, mert nem szolgálják a keresztény ügyet,
inkább a sátán malmára hajtják a vizet. István meggyőződéssel vallotta,
hogy Vászoly dukátusának fényünnepén a pokolbéli győzedelmeskedett,
és örömében duhajmód ropta.
– Az ördög mindig azokat választja ki elborzasztó céljaira, akikről tudja,
hogy hajlanak Isten törvényeinek semmibevételére - mondta csendesen a
király. - Te pedig, öcsém, a listáján vagy, magad is tudod.
Vászoly már útközben elhatározta, hogy mindaddig higgadt marad,
amíg csak lehetséges. Így aztán, noha vérig sértette ez utóbbi mondat, nem
mutatta ki felháborodását, és nyugodt hangon válaszolt.
– Vajk! Ismersz engem, és tudod, hogy megtartom a rendet a
dukátusban. ‘Iszen már vagy harminc esztendeje lakom ott, és eddig soha
nem engedtem az istenkáromlást… bár abban igazad van, hogy szolgáim
és jobbágyaim nem élnek annyira a kereszt súlya alatt, mint más
uruszágrészekben. Nem tagadhatod azonban, hogy egyre-másra veszik fel
a keresztet. Én viszont megesküdtem, hogy soha nem fogom megismételni,
amit kegyelmes atyád és anyád tettek. Mit ér a vérrel és vassal
kikényszerített hit? Az soha nem rágja magát a lélek bensőjébe, nyűg lesz
csak, mígnem végül kipattan a lázadás szikrája, mert a szabad ember már
csak ilyen.
István a fejét csóválta. Pontosan ismerte Vászoly elveit, és néha
eltöprengett azon, vajh’ eddig miért is nem próbálkozott a korona ellen
tenni, és miért nem gyűjtött sereget. Koppányhoz hasonlóan.
De mindig oda lyukadt ki, hogy Vászoly herceg tud, birtokol valamit,
ami neki, Istvánnak nem lehet sajátja, mert roppantul szilárd hite nem
engedi. Vászolynak van valamije, ami neki nincs, és amivel képes volt a
dukátusában három évtizeden át vér nélkül fenntartani az egyensúlyt
vallások és hitek, a régi meg az új szokások s hagyományok között.
Ez az esztendő volt az első, amikor István is úgy érezhette, hogy a
legnagyobb feladatait letudta. Az egész ország felett uralkodott, belső
ellenfeleit visszaszorította vagy fegyverrel verte le. Akiket pedig kellett,
azokat megfontolt diplomáciával maga mellé állította, miközben
adományokkal alapozta meg hűségüket.
Nemrég egyik leányát az előkelő származású, tehetséges Sámuelhez
adta feleségül, akiből egykoron akár palotaispán is lehet még.
De most itt ült vele szemben a vérrokona, Vászoly, és meg kellett
válaszolnia a kérdéseit, továbbá meghallgatni a javaslatait és a kifogásait.
Most éppen a magyarázkodását is, és nem értette, miért egyezett bele,
hogy Vászollyal négyszemközt tárgyaljon. Hiszen a királyi tanács előkelő
tagjainak hallaniuk kellene a beszélgetést, és azt, ahogy Vászoly herceg
elébük tárja a történteket.
István bízott a gondosan összeválogatott tanácsban, s Istentől származó
gondolatnak tartotta, hogy létrehozta. Úgy vélte, hogy egy koronás főt a
zsarnoki uralkodástól csak az óv meg, ha előbb kikéri a tanács véleményét,
hogy aztán maga dönthessen kellő megfontolás után és a közösség
bölcsességének figyelembevételével. Nem hiába vett a tanácsba olyan
tekintélyes férfiakat, akiktől bízvást remélhette, hogy csakis az uruszág
sorsáért ténykednek.
De ez többször is csak remény maradt. Mióta csak a testület felállt,
mindig talált benne olyanokat, akiknek tisztességéről hosszú idő alatt sem
tudott biztonsággal meggyőződni, de az ellenkezőjéről annál hamarabb.
Csak legalább Imre, a fia lenne itt, és hallaná ezt a különös beszélgetést,
ahol egyszerre merülnek fel vádak és félelmek, aggályok az ország sorsa,
jövendője iránt - s mindez egy olyan valaki szájából, akiről soha nem tudta
igazán, hányadán is áll vele. Azzal sosem sommázhatta a Vászoly
hercegről alkotott ítéletét, hogy egy felnégyelt lázadó öccse…
Hány meg hány alkalommal átgondolta már anyja akkori kegyetlen
döntését! És többször is kénytelen volt szembesülni azzal, hogy önmagát
ostorozza, amiért a meghozatalakor nem állt elébe, s nem jelentette ki
határozottan, hogy elég volt.
De ha a lázadó Koppány életben marad, mit kezdhetett volna vele?
Őt nem olyan fából faragták, mint Vászolyt, akit gyermekként
megrettentett a felnégyelés, olyannyira, hogy esztendőkig magához sem
tért, és nevelői naponta sulykolták belé: örüljön, hogy él, és meghúzhatja
magát Nyitrában.
 Ámde Vászoly most már nem gyermek. Elszelelt fölötte vagy negyven
esztendő. Akár meg is gondolhatta magát. Mostanában Gizella
környezetéből egyre-másra érkeznek a hírek arról, hogy Vászoly tán
mégsem nyughat…
De ez mit jelent? Hogy tartson tőle? Hogy hatalomra fog törni?
Kétségtelen, hogy Vászolynak kapóra jönne, ha őt és Imrét végzetes
baleset érné…
És most itt ül előtte, de a szemében mégsem lát félelmet vagy
hamisságot.
Gondolatait összeszedve a hercegre pillantott, és határozott hangon így
szólt:
– Elismerem, hogy nem támadtál engem, hogy még csak rossz szót sem
hallottam tőled az uralkodásomról, a koronáról, továbbá erről a ma még
mindig fiatalnak tekinthető, új és keresztény, de egyre erősebb magyar
államról… Nem gyaláztál, nem vágytál a trónra, ami azért dicséretes,
mert…
– …mert semmit sem gyűlölök jobban a belháborúnál - vágott közbe
Vászoly. - Elkezdtél felépíteni valamit, bátyám; még nem fejezted be, és ki
tudja, mikor lesz kész, de a fényt s az erőt magam is látom. Az uruszágnak
csak kárára lenne, ha bárki tönkretenné, fölperzselné munkád eredményét.
Dehogyis ágálok ellened, sem pediglen azért, amit naponta tapasztalok.
Nem akarom a dukátusból kizavarni a keresztény papokat, nem törekszem
a régi világ visszaállítására. Hogy miért? Mert magam sem értenék vele
egyet… ma már. Némely dolgokat másként képzelünk el, de ez nem adhat
okot arra, hogy egymás torkát keressük. Békét akartam, és békét akarok
ma is. Ezért vagyok most itt, s beszélek veled úgy, mint rokon a rokonnal,
őszintén, nyílt szívvel, tiszta gondolatokkal.
A király az ajkába harapott, és megrezzent a szemöldöke, miközben a
félig nyitott ablaktáblák közt beszökő fény megsiklott szakállának erős,
ezüstben játszó szálain. Tudta, hogy minden egyes szavának, ami itt most
elhangzik, különös súlya van.
– Tagadod, Vászoly, hogy istentelen vérontásba torkollott az ünnep?
Hogy igen sok keresztényt megöltek? Miért nem nevezed nevükön a
bűnösöket, és miért nem hívod őket ugyanúgy pogánynak, mint én?
Vászoly egy pillanatig elgondolkodott, vajon lenne-e értelme azt
feszegetni, hogy az egész vérengzés mögött kitervelt hamisság áll. S hogy
a holtak nyakába, akiket kereszténynek mondtak, egy meghittje szavai
szerint utólag akasztottak feszületet…
– Mindent megtettem, hogy a bűnösöket, a felbujtókat kézre kerítsem -
felelte, még mindig higgadt hangon. - Jelen voltam magam is, s láttam,
miként tört ki az egész perpatvar. Először csak ártatlan szóváltásnak tűnt,
de oly sebesen lobbant köröttem minden lángra, hogy a testőreim se bírták
a tüzet eloltani. Úgy hiszem, a felbujtóknak kettős céljuk volt. Az egyik,
hogy a családommal együtt eltesznek láb alól; és mi jobb erre, mint egy
hirtelen kitört verekedés? Ez esetben arra kell gondolnom, hogy
valakiknek ez érdekükben állhatott…
– Tán nekem és a családomnak? Imre fiamnak? - vágott közbe István
felháborodva. - Ez már gálád gyanúsítás, öcsém, a javából!
– Mondtam én ilyet? Egy árva szóval sem gyanúsítalak, mert, ahogy te
ismersz engem, úgy én is téged - felelte egy parányival emeltebb hangon
Vászoly. - Másokra gondolok. Olyanokra, akiknek nem jó, hogy az
uruszág biztos lábakon áll. Ne kérdj tőlem neveket, mert nem tudnék
mondani. Csak sejtéseim vannak.
– Kire gondolsz, Vászoly?
– Hogy kire? Inkább kikre. Te is ugyanúgy talpnyalóknak hívod őket,
ahogy én. De leginkább mégis azokra a külhoniakra gondolok, akik
Gizella körül sündörögnek. Akik sokszor álruhában közelítik Bezprimet,
amikor a feleséged éppen ott tölti idejét. Papnak öltöznek, kalmárnak,
szerzetesnek vagy egyszerű bajor közvitéznek… Aztán ármánykodnak.
– S te erről honnan tudsz? - csattant föl István, de aztán rögvest
visszavett a hangjából. - Mi közöd neked azokhoz az emberekhez,
legyenek bárkik is?
Vászoly herceg a fejét csóválta.
– Nyitrába ugyanarról a tőről érkeznek a hírek, mint hozzád, Vajk.
Különbség alig van. Épp ezért javaslom, hogy legalább te meg én
maradjunk jó viszonyban, s amit tudunk, azt mondjuk el egymásnak.
Kémek nyüzsögnek körülöttünk, dongnak, akár a lódarazsak. Világiak és
egyháziak egyaránt vannak köztük.
A király megrázta a fejét.
– Most már aztán elő azzal, amit a tudomásomra akarsz hozni, Vászoly!
- kiáltotta. - Érzem, hogy a szándékaidban nincs alantas, de tudni akarom,
mi jár a fejedben!
 A herceg nagyot szusszant, és összeszedte a gondolatait, amelyeket
ezerszer is átismételt az úton.
– Megvallom, senki nem verheti ki a fejemből, hogy minden, ami
ellened és ellenem irányul, a némettől ered. Bizonyíték rá, hogy Henrik
sógorod halála után minden megváltozott, mert azóta fordulnak elő olyan
esetek, amelyekben egyértelműen hátsó szándékot szimatolok. Konrád
egészen más. Keresztény ugyan, de tizedannyira se, mint te. Csak egy
kalandor vérű uralkodó, és meggyőződéssel vallom, hogy erre a földre
sajdul a foga. És minél jobban sajdul, annál inkább akar minket
összeveszíteni.
– Ezt honnan hallottad? Igen súlyos vád egy keresztény uralkodóra
nézve, öcsém!
– Vannak megbízható hírhozóim, ahogy neked is - felelte Vászoly.
– Legutóbb az egyik figyelmeztetett, el ne feledjem veled tudatni, hogy
Imrére, az ő biztonságára ügyelj jobban. Az egyetlen örökösöd, bátyám.
A király arca megkeményedett, és Vászoly észrevette a hirtelen
változást.
– Látom, mindez meglep. Pedig nem kellene. Azt hittem, tudod, és eleve
egyetértesz velem.
– Mit kellene erről tudnom?
– Azt, hogy amennyiben nekem van igazam, Vajk bátyám, akkor
nemcsak én, de Imre is útjában van azoknak, akik valamit terveznek ezzel
az uruszággal. És akkor a fiaimról még nem is szóltam. Ők is veszélyben
vannak, s te nemkülönben. Konrád nem véletlenül koronáztatta meg oly
sebesen a fiát, Henriket. Ellened irányul minden egyes lépése, de van
olyan rókatermészetű, hogy óvatosan, fondorlatosan tegye.
– Összeesküvést gyanítasz? Azt akarod mondani, hogy egyszer csak a
külső és belső ellenségeim kezet nyújtanak egymásnak? Arra akarsz
rávenni, hogy tisztogatni kezdjek magam körül?
– Semmire nem akarlak rávenni, csak arra, hogy láss tisztán, Vajk. Én
már erősen figyeltetem a dukátusban megfordulókat, és csakis ez okból. A
veszély külhonból fenyeget, noha tudom, hogy idebent is akad még
elégedetlen. Ha tehát arra kérnélek, hogy segíts a fényünnepen történtek
okát kideríteni, megtennéd? Ez lenne az uruszág érdeke. Mi valamennyien
útjában vagyunk bizonyos köröknek. Te meg én ezért nem lehetünk
egymásnak ellenfelei.
 Késő délutánba nyúlt a király és a herceg beszélgetése. István
gondterhelt arccal lépett ki a szobából, és azonnal a kápolnába indult. Az
éjszaka közepéig ott is maradt, aztán visszatért az ágyasházba.
Ám az éjszaka maradék fele sem hozott számára nyugalmat… s éppen
azért, mert már úgy érezte, végre tisztábban lát.
Talán igaza van Vászolynak - forgatta a gondolatot. A belső
ellenfeleivel már leszámolt, sikerrel erősítette a magyar korona hatalmát,
törvényeket hozott, s a külpolitikát is rendezte… most pedig mégis
külhonból várható ármánykodás?
Vászolynak igaza van abban, hogy jelenleg Konrád a legveszélyesebb,
mert nem egyebet akar, mint felszámolni a magyar király és országa
függetlenségét.
Reggel így szólt a herceghez:
– Gondolkodtam. Próbáltam Isten válaszát és útmutatását megkapni. Azt
gondolom, igazad lehet… bizonyos tekintetben. Mondd meg, hajlandó
leszel-e mellém sorakozni a seregeddel, ha külhonból támadás éri a
koronát?
– Azt hittem, efféle kérdést nekem sohasem fogsz feltenni - felelte
Vászoly fejcsóválva. - Természetesen melléd állok, ha honvédő harcokról
lesz szó. És támogatlak, nem is akármekkora erővel.
Ezután még többször tárgyaltak zárt ajtók mögött, csak ők ketten.
Pár nap múltán Vászoly mégis kétségek közt távozott Fejérből, és
sokféle nyugtalanító érzés kavargott a királyban is. Nem sikerült
meggyőzniük a másikat a legfontosabbról: a feltétlen bizalomról.
Úgy tűnt, hogy azok az átkos gondolatok, amelyek kettejük között
esztendőkön át téli álmot aludtak, most kinyújtóztatták tagjaikat, és álszent
képpel belevigyorogtak az arcukba.
 HARMADIK KÖNYV
A háború fészke - sötét politikai játékok

Kr. u. 1029. Böjtmás havának közepe

A Szent Római Birodalom keleti tartománya
Ernest őrgróf, a császárság legkeletibb tartománya, az Osterrichi (vagy
másképp Ostmark) néven említett hegyes-völgyes terület ura megmarkolta
a megfeszített idegű, súlyos számszeríjat, és a fenyő mögül, ahol eddig a
fővadásszal rejtőzött, a szikla mögé kúszott.
Moccanatlanul, hang nélkül várt, mígnem mélyen lent, a szakadék
meredek falán meghallotta a motozást. Apró paták koppantak, itt-ott egy
kavics szánkázott a mélybe, de a hangok kétségtelenül közeledtek. Ernest
úgy számított, hogy a zerge nem lesz messzebbre harminc lépésnél, mikor
a peremre ér.
A zergék azonban igen óvatos állatok, bár üzekedés idején a bakok
hajlamosak megfeledkezni arról, hogy két lábon járó ellenségük eddig is
túljárt az eszükön.
De a bak most mással törődött. Ősszel már kiverekedte magát, a nyáját
megtartotta, és a nőstények mind az ő ivadékait hozták a világra. Most
felségterülete határainak megerősítése tűnt számára a legfontosabbnak.
Felfelé kaptatott hát a szédítő meredélyen, mert odafönt várta az erdő, a
sarjadó fű.
Ernest őrgróf visszafojtotta a lélegzetét, és a paták koppanásait fülelte.
A hasa alatt tenyérnyi hófolt olvadozott, de másutt már eltűnt a délre néző
hegyoldalakról a fehér köpönyeg. A vadászszenvedély elragadta, és mit
sem törődött azzal, hogy átázik a ruhája, s az olvadó hó egyre csak
fagyasztja a hasát.
A bak ebben a pillanatban kidugta a fejét, és körülpillantott. A levegőt
szimatolta, de a szél éppen felőle fújt. Aztán tett még egy lépést, majd
határozott lendülettel a párkányra ugrott.
A számszeríj megfeszített idege nem pendült, inkább csattant, de mire a
bak meghallotta, a rövid, vaskos vessző a tolláig a húsába hatolt.
 Két mellső lábával az ég felé kapált, és egy szemvillanás alatt
megfordult - de ez volt az utolsó mozdulata. A sziklaperem kiszaladt alóla,
a lábai megrogytak, és testét magához vonzotta a mélység. Szikláról
sziklára bukdácsolt, míg végül - vagy ötvenölnyi zuhanás után -
megállapodott egy csenevész bokorban, összezúzott csontokkal, kifordult
nyakkal, üveges szemmel.
– Jó szerszám - morogta az őrgróf. - Keletről van, azt mondod?
– A szaracén, aki eladta, azt állította, hogy kínai mester munkája -
felelte a fővadász. - Hogy ilyent a császár használ arrafelé…
Ernest őrgróf csak legyintett, aztán egy pillantást vetett a szakadékba
veszett zergebakra.
– Drága vagy sem, kínai császár ide vagy oda, én már csak megmaradok
az íjnál. Legközelebb azt add a kezembe, te Johann! Azt a szkíta íjat.
Abból négy vesszőt is kiröpítek, mire ezt egyszer felhúzom.
– Hát éppen ezért nem használnak a szkíták számszeríjat - dünnyögte
Johann. - Én is azt mondom, meg kell hagyni a várvédőknek. Ott jó
szolgálatot tesz. De vadászni csak az induljon vele, aki olyan rátermett,
mint az őrgróf úr - mondta behízelgő hangon. - Mert aki elsőre nem találja
telibe a vadat, az lesheti, mikor küldheti utána a következő vesszőt…
Johann mögött egy szolga három lovat vezetett, és Ernest felkapott az
egyik nyergébe. Vaskos tomporú, magas, hegyi utakhoz szokott jószág
volt, mely nyugodtan viselkedik a hegyoldal szűk ösvényen, aminek egyik
oldalán függélyesen az égbe tör a szikla, a másikon meg halálos szakadék
tátong.
Az őrgróf udvarháza a hegyek között épült, egynapi jári-földre a
Dunától délre. Amint a hegyről leérve rátértek a hazavezető útra, sebes
vágtában egy udvari szolga közeledett.
– Nagyuram! Megjöttek a kalmárok!
– Ha megjöttek, akkor jól van - felelte vall rándítva az őrgróf. - A falon
kívül szállásolhatnak. A portékájuk érdemleges?
– Azt nem néztem, de… ezek igen furcsa kalmárok, nagyuram - mondta
a szolga, és megvakarta a füle tövét. - Inkább szkítának nézem őket…
Ernest őrgróf szemöldöke a homlokára csusszant.
Szkíták, itt? Az ő udvarházánál? A keleti gyepű legalább három jári-
föld… Bár mi az a három azoknak?
 – Akkor annál inkább maradjanak odakint! - parancsolta. - Hányan
vannak?
– Hatan - mondta a szolga. - És a völgyeken át jöttek, nem a dunai hadi
úton. Innen gondolom, hogy azért mégse lehetnek ezek…
– Te csak ne gondolkodj! - förmedt rá az őrgróf. - A gondolkodás nem a
te dolgod, azt bízd csak ide! Gyerünk, emberek! Vágta!
Meglódultak, s hamarosan elérték a néhol magas kőfalakkal, néhol csak
hántolt gerendából készült palánkkal övezett udvarházat. Mikor Ernest
építtetni kezdte, súlyos kövek kerültek elő a földből. Az egyiket
kimozdították, és alatta érintetlen csontváz rejtőzött. A kőbe vésett
feliratról a pap azt állította, hogy a régi rómaiak műve, a terület pedig
egykor valamelyik légió temetője lehetett.
A szolgák ezután azzal riogatták egymást, hogy a völgy kísértet járta
vidék, és némelyik eskü alatt vallotta, hogy ő bizony látott, nem is egyet,
az éjszakai őrség alatt, és latinul beszéltek, mint a régi rómaiak… Ahol
meg kísértet járkál, ott biztosan ördög is van, azt pedig a papnak
kötelessége elűzni.
Miután az őrgróf átöltözött, az udvar-nagy bevezette a vendégeket.
Ernestnek elsőre nem túlzottan tetszettek a jövevények, akik egymás
között számára érthetetlen nyelven beszélgettek. A papját hívatta
tolmácsnak.
– Azt mondják, nem szkíták, hanem pecsenegek… vagy másképpen
besenyők - fordította a pap. - Az pedig ott jól tud németül - tette hozzá, s a
legidősebbre mutatott. - Ő a vezetőjük. Veled akarnak tárgyalni, és azt
mondják, fontos ügyben.
Ernest belső szolgája egy olyan helyiségbe vezette a hat embert, ahol a
nagyúr általában a kalmárokkal tárgyalt. Most azonban a falak hideget
leheltek, mert a kandallóba még nem gyújtották be. Az őrgróf a
legidősebbhez fordult:
– Hoztatok nekem valamit? Hírt? Pénzt? Miért kerestetek fel, és miért
hazudtátok, hogy kalmárok vagytok?
– Mert amivel jöttünk, az bizalmas - felelte a besenyő. - És mivel
mindennek ára van, így a híreknek is lehet. Mégis inkább azt mondanám,
hogy szolgálatot ajánlok neked, őrgróf.
Ernest a homlokát ráncolta. Óvatos duhaj lévén kelepcét sejtett, de
legalábbis hamisságot a hirtelen tett javallatban. Az ajtó előtt
megzörrentek az őrök fegyverei.
– Ők a kísérőid? - kérdezte a másik ötre pillantva. - És szükséged van
rájuk, hogy elmondd, amiért érkeztél?
Amaz a fejét rázta. Az övéi akár el is hagyhatják a helyiséget, de akkor
menjen a pap is, mert tolmács sem kell.
Miután magukra maradtak, az őrgróf kérdőn a vendégre nézett.
– Amit hoztam, az voltaképpen javaslat, és neked meg a császárodnak
szóló segítség… persze nem mellékesen a családunk jövőbeni jólétével is
összefügg - kezdte a besenyő, aki még mindig nem mondta meg a nevét;
ám úgy tűnt, az őrgróf erre nem is kíváncsi. - A kalmárokhoz annyi közünk
van, hogy egy szaracén kereskedőhöz csatlakoztunk az Alsó-Dunánál még
az őszön, hogy eljussunk a birodalmatok délkeleti gyepűjéig.
– Rendben… de mi az, amiről beszélni akarsz velem?
– Egy ajánlat. Ne hidd, hogy mi, besenyők túlságosan elzártan élünk, és
nem törődünk mással, csak a lovainkkal. Nagyon is figyeljük az élet
történéseit. A Duna mellékét lakjuk, így hozzánk mindenhonnan elérnek a
hírek. Azt is tudjuk, hogy császárod bővíteni akarja a birodalmát, és
egyenest a magyarok földjét szemelte ki. Mi abban nyújtanánk némi
segítséget, hogy végre rászánja magát, és meg is szerezze.
Ernestnek átfutott a gondolatain, hogy a besenyő esetleg hazudik, s nem
más, mint István király egyik kéme. Elhatározta, hogy kifaggatja, s aztán
dönt csak. De a lehetőség, amit elébe tártak, már most felcsigázta az
érdeklődését.
Intett, hogy beszéljen, mire amaz kihúzta magát.
– Minden irányból összefutnak nálunk a hírek, a koronás fők
elképzelései és tervei. Én sem egyszerű közember vagyok, és van némi
elszámolni valóm a magyarokkal. Néhány esztendeje, amikor a seregünk
keletről, a hágókon át megtámadta a királyuk tartományait, a harcok során
odaveszett három szép fiam.
– Tehát a bosszú vezérel? Emiatt akarod elárulni Istvánt?
– Nem árulhatom el, mert nekem ő nem uram, ezt tudhatnád. Én csak
egyetlen embert ismerek el magam fölött, ő pedig a törzsfőnk. És ő
egyetértett azzal, hogy eljöjjek hozzád - felelte magabiztosan a besenyő. -
Mivel tudom, hogy még mindig nem döntöttetek, miféle fondorlattal
vonjátok magatokra az óvatos magyar király haragját, használható
javaslatot hoztam. Nem kell mást tennetek, mint lakosságot telepíteni egy
olyan földre, amelynek a tulajdonjoga még nem teljesen tisztázott, de
amelyről a magyarok azt gondolják, hogy a gyepű része, illetve az övék.
Ha erre sem moccan meg István hada, akkor semmire. Márpedig ha
moccan, azonnal adott a háborús ok, őrgróf. Császárod serege oly erős,
hogy akár Esztergomig előrenyomulhat, és birtokba veheti az egész
területet, Nyitrától a Száváig.
Ernest a fejét ingatta, és bizalmatlanul nézett a besenyőre. Ezt a
javaslatot már taglalták egyszer, nevezetesen Regensburgban. Elvileg el is
indíthatta volna a telepeseit területet foglalni, csak várni akart vele
tavaszig.
Ha ez a besenyő ugyanilyen javallattal állt elő, az akár azt is jelentheti,
hogy a regensburgi falak sem biztonságosak, és valaki eljártatta a száját. A
büszkeség, hogy neki egy pusztai jöttment ne javasoljon csak úgy,
erőteljesen kikívánkozott az őrgrófból, és ráförmedt a besenyőre:
– Azt hiszed, ezt én nem tudtam? Semmi újat nem mondtál. És ha
egyebed nincs, föl is út meg le is, ne rabold itt az időmet!
De amaz csak a fejét csóválta, és elmosolyodott.
– Mondd csak, mennyire ismeritek ti a magyarok belső dolgait? Az
előkelők gondolatait királyukról, terveiket, az Istvánról vallott nézeteiket?
Tudjátok-e, kire számíthattok közülük, és ki az, akit megközelítenetek nem
szabad? Ne csodálkozz, őrgróf, hogy tudunk a tavaly megfogant
terveitekről, mert a kémek csak ritkán tesznek egyetlen gazda kedvére.
Folyvást figyelnek rá, hogy egyszerre több vasat is izzítsanak.
Az őrgróf lenyelte a nyilvánvaló kioktatást, meg azt is, hogy kémek
tudomására jutott az elképzelés, mert a többi már jobban érdekelte.
– Azt állítod, hogy belülről ismered a magyarokat? Honnan?
– Onnan, hogy besenyő vagyok. István király egyik legnagyobb
riválisának, Vászoly hercegnek szintúgy besenyő a felesége. Rendszeres a
rokonjárás oda-vissza. Többször is megfordultam Nyitrában, és
végigjártam István országát. Sok olyan emberrel beszéltem, aki fontos
hírek és titkok birtokában van. Helyére tudom állítani a kockákat. Ha még
mindig az a tervetek, hogy belülről gyengítsétek a király hatalmát, akkor
kezdjétek Vászoly családjánál.
– Ezt miként érted? - kérdezte az őrgróf, és megdörzsölte az állát. - Őket
gyengítsük elsőre? De minek tennénk, hiszen nem király, és nem is lesz
belőle soha.
 A besenyő gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Egy szóval sem mondtam, hogy Vászolyt és a családját
gyengítsétek… éppen az ellenkezőjéről beszélek. Barátságot kell kötni
velük. El kell fordítani Istvántól végleg, elérve, hogy ne támogassa a
királyt úgy, ahogy arra ígéretet tett.
– És aztán?
– Aztán el kell hitetni a királlyal, hogy Vászoly herceg a besenyőkkel a
rokoni kapcsolatokon felül is barátkozik.
– Veletek?
– Nem. Általában a besenyőkkel, mégpedig hadi meggondolásból -
felelte amaz. - Nem baj, ha ennek pillanatnyilag semmi alapja. Elég, ha
István és a királyi tanács ezt hiszi. A hírt egy megfelelő emberrel el kell
juttatni hozzájuk, őrgróf De inkább a bajor feleségéhez, mert ha van, aki
gyűlöli Vászolyt, akkor az Gizella.
Ernest egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta a besenyőt, s közben az
forgott a gondolataiban, hogy ez a rókatekintetű pusztai rabló tényleg
tudhat valamit.
– Tetszik nekem a ravaszságod, ember. Mit fundáltál még ki?
– Mindent a körülmények szabnak meg - felelte amaz - de nem szabad
figyelmen kívül hagyni Imre herceget. Éppolyan szilárd a hite, mint az
apjáé, de még igen fiatal. Vele sokkal nehezebb dolgotok lesz, ha egyszer
hatalomra jut. Ezért inkább…
De nem fejezte be a mondatot. Ernest elismerően hümmögött.
– Ölessük meg? Vagy megteszitek ti? - vetette fel egyenesen. - Ez is
megfordult a fejedben?
A besenyő elmosolyodott, és felvonta a szemöldökét.
– Látom, kezd már érdekelni a mondandóm, őrgróf. Bölcsen teszed,
nem is hiszed, mennyire. Ha mindez megvalósul, belőled akkora úr lesz,
hogy még Bizánc is a kedvedre tesz. A tartományod határait jelentősen
kitolhatod keletnek, mert te leszel a Szent Római Birodalmat gyarapító
hős. Mint tündöklő hadvezér, elnyersz egy szakajtóra való fontos címet.
Kell-e ennél szebb jövő, őrgróf? Még az Adria északi partjainál is kaphatsz
egy nagyobbacska birtokot…
Ernestet hirtelen elragadta a hév és a fantáziája, és óvatossága
alábbhagyott. Rafinált ez a besenyő, gondolta, nemhiába keleti származék,
csakúgy, mint a magyar király Ha valaki, ez aztán eligazodik a keletiek
csavaros észjárásában.
– Jól van - felelte, miközben igyekezett, nehogy túlzottan is kimutassa a
lelkesedését. - És mennyit vagy hajlandó mindebből teljesíteni? Részt
vennél benne, netán hadat vezetnél a támogatásunkra?
– Hadat nem. Azzal nem sokra mennénk, és annyi ember csak fölös
bonyodalmat kavarna. Jóval többet ér az, amit a homályból tehetünk,
kevés, de mindenre elszánt emberrel - felelte a besenyő. - Már úgy értem,
mindezt közösen…
– Kivel közösen? - vágott közbe az őrgróf.
– Az enyémek megbízható és igen okos harcosok. Mindent tudnak, ami
egy ilyen különleges és nagy figyelmet követelő vállalathoz szükséges. Ti
pedig támogattok bennünket. Gondolok itt azokra a többieknél jóval
okosabb lovagokra, akik Gizella királyné udvartartásában nem hívják fel
magukra a figyelmet fölösleges hetvenkedéssel. Közülük néhányan már
eddig is teljesítettek különleges parancsokat. Ha ők meg mi a homályból
elvégezzük azt, amire egy sokezres hadsereg nem képes, és
megszabadítjuk császárodat néhány kellemetlenkedő magyar előkelőtől,
akkor István király országának teljes behódolása már csak idő kérdése,
őrgróf Szeretnéd a magyar koronát? Mert még az sem lehetetlen, hogy
megkapod. Tiéd lesz a Dunáig minden, a császárod pedig megegyezik
velünk, és nekünk adja a folyamtól keletre eső pusztákat, a hegyes
Erdőelvét… Mindenki elégedett lesz.
Ernestnek ez már túl csábítóan hangzott. Hogy izgalmát leplezze, az
ablakhoz sétált, és felpillantott a világoskék tavaszi égboltra. Összeszedte
a gondolatait, de el is kalandozott velük jócskán. Elképzelte, mekkora úr
lehetne nem is olyan sokára, ha mindaz, amit a besenyő felvázolt,
megvalósul.
Úgy döntött, hogy elfogadja a besenyők ajánlatát, de minden lehetséges
módon alaposan megfigyelteti őket, aztán lassan átveszi felettük az
irányítást. Hirtelen eszébe jutott az a fogoly, aki már harmadik esztendeje
raboskodott a regensburgi tömlöcben, és akiről tudta, hogy megfelelő
előnyökért mindenre képes; még az sem zargatja a lelkét, ha megbízásból
ölnie kell. Kihozatja onnan, és fölkészíti a nagy feladatra.
– Megfontolom - közölte a besenyővel. - Okos dolgokat mondtál. És azt
is tudod, kiket ne vonjunk bele semmiképpen?
 – Tudom. Például az egyik távoli rokonomat, Tomajt, Örkönd fiát. A
Balatonnál kapott földeket, sok besenyőnek parancsol, István királynak
pedig jó embere. A Duna mellékén lakó Csanádra és az apjára. Dobokára
is ügyelni kell, mert a királyhoz rokoni szálak fűzik őket; Csaba
palotaispánra, aki szintén a király rokona, ugyancsak. De ismerek egy
Csoltó nevű embert, és Biharban szállásol, meg a fiát, akit Vatának hívnak.
Látszólag elkötelezték magukat a király mellett, de ez félig sem állja meg
a helyét. Velük majd lehet tárgyalni… persze nem lesz olcsó.
– És te mennyire vagy az? - kérdezte Ernest, és az asztalra csapott.
– Nyilván én sem ingyen fogom segíteni császárod birodalomgyarapító
terveit - felelte vigyorogva a besenyő. - De én megelégszem egy apró
ajándékkal.
– Mi legyen az?
– Ha áttöritek a keleti gyepűt, és a föld már a tiétek, hűségesküt fogadok
császárodnak. Szerintem el is várná. Ezért pedig nem kérek egyebet, mint
a gyepűvédő besenyők valamikori termékeny földjeiből egy tekintélyes
darabot. A Fertő vidékének mocsaras déli szegélyétől egészen Tomaj
rokonom földjének határáig; de ha Tomaj, aki biztosan nem a te oldaladon
fog majd fegyvert, esetleg odaveszne a harcokban, hát üsse kő, elfogadom
az ő egész területét is, a Balaton feletti hegyekkel együtt.

Kr. u. 1029 késő tavasza

A fejérvári királyi palota
– És mennyire igaz ez a hír? - tudakolta a futártiszttől István király. -
Azt mondod, személyesen Vászoly herceg küldte?
– Felséges uram, a herceg úr a lelkemre kötötte, hogy kívülről tanuljam
meg, amit a papja erre a pergamenre rótt. És hogy minden szó igen nagy
jelentőséggel bír.
István végigmérte a futárt.
– Magyar az öltözéked, de… azt gondolnám mégis, hogy besenyő vagy.
– Mert így is van, felség - felelte amaz, s meghajolt. - A herceg úrnál
nincs különbség magyar, besenyő, káliz vagy székely között. Valamennyi
ugyanúgy kap feladatot és tisztséget, ha becsülettel végzi a szolgálatát.
István nem szólt, csak elvette a szálkás latin írást tartalmazó összetekert
pergament, melynek pecsétjén kétségtelenül Vászoly gyűrűjének
lenyomata látszott. Hamarjában átolvasta, aztán ráparancsolt:
– Ismételd el, hogy halljam, Vászolytól származik valóban!
A tiszt kihúzta magát, fövegét a hóna alá szorította, és belefogott.
– A nyugati gyepűelvén Ernest őrgróf, Konrád császár hű embere és
bizalmasa megengedte a parasztoknak, hogy átkeljenek a Fischa vizén, és
szállásokat foglaljanak a folyó és a Lajta között, ami már a te uruszágod
része. Áthajtották az állataikat, és császári katonák vigyázzák a vidéket.
Vászoly nagyúr fegyveres jobbágyai a te tavalyi parancsod szerint ügyelik
a Morva bal partját, ott őrségeket állítottak. Besenyő, káliz, és székely
járőrportyák vágtatnak le és föl, a Dunától a Lajta mentén a Soprun fölötti
hegyekig. A felderítőink német lovasokat és gyalogosokat láttak mozogni
a Fischától nyugatra…
A király hallgatta a hírhozót, és közben az járt az eszében, hogy a
császár mégiscsak meg merte tenni. Számított rá, hiszen tavaly óta ismerte
a terveit, de úgy vélte, Konrád egy darabig még várni fog a
végrehajtásukkal.
Aztán szöget ütött a fejébe, hogy Vászoly harcosai Poson erősségénél
átkeltek a Dunán, és a Lajta mellékét is vigyázzák…
Már ha vigyázzák.
A mosoni erősségnek ott kevés embere van, Vászoly ezt jól tudja, de mi
van, ha gálád tervek fogamzottak meg a fejében? Ha árulóvá lett, és csak
azért sietett ennyire, mert azt várja, mikor mutassa meg Konrád támadó
hadainak a Fertő mocsárvidékén átvezető rejtett utakat?
– Jól van, elég! - állította meg a futárt. - Választ írok Vászoly
hercegnek, várd meg!
– Felséges úr, hercegem Posontól keletre várja az üzenetet. Fölkészült a
harcra. Készenlétben áll hat jobbágyszázad, az ő személyes varég
testőrsége, kétszáz hadi-szolga és háromezer ló. Tartja a vonalat, míg
magad meg nem érkezel a sereggel. Hogy egy ellenséges betörés során
Konrád katonái ne találjanak élelmet és abrakot, a gyepűelvétől kétnapi
jári-földre befelé mindent elhordatott, és az üres falvakra most az ő
harcosai vigyáznak.
A királyban csapongva kergették egymást az ellentétes érzelmek és
gondolatok. Vászoly úgy cselekszik, ahogy arra ígéretet tett. Akár egy
felelős hadvezér… Csak nem lehet ennyire álnok, hogy még ezt is mímeli?
Aztán intett a futárnak.
 – Rendben van. Távozhatsz! A válasz hamarosan elkészül.
Az udvari aladár azonnal intézkedett azoknak az előkelőknek az
egybeszólítására, akik a királyi tanács, a szenátus tagjaként Fejérbe
kísérték az uralkodót.
Bajor és szász lovagok, köztük neves személyiségek dongták körül
Istvánt, akik közül a legtöbben már esztendők óta komoly birtokkal
rendelkeztek az országban, leginkább a nyugati vidékeken. Gizella
királyné és István nőrokonai Bezprimben töltötték a nyarakat, ahol
többnyire ájtatossággal, kézimunkával múlatták az időt, no meg a szentek
életének tanulmányozásával. Egy apáca olvasta fel a róluk szóló írásokat,
melyek rendszeresen könnyet csaltak a finom hölgyek szemébe.
Gizella királyné és az udvarhölgyei amúgy nagy munkába fogtak: egy
koronázási palástot hímezgettek, varrogattak aranyfonállal. Körülülték, s
míg csak a szemük bírta, dolgoztak rajta.
Fejérben összegyűltek az urak, de a bajorok és szászok közül csak azt a
kettőt hívatta a király, akiben leginkább megbízott.
István egy klerikussal felolvastatta Vászoly herceg levelét, ami azonnal
haragra gerjesztette a magyar előkelőket, és zavart fészkelődésre késztette
a két külhoni lovagot. Végül csak Csaba palotaispán, a besenyő Tomaj és
apja, a Tisza vidékéről érkezett idős Örkönd, valamint Csanád ispán
maradtak, leghűbb meghittjei, akik mindig mindenben kitartottak mellette.
– Csapatokat küldök a Lajtához - közölte a király - ezt már eldöntöttem.
A belátásotokon áll, hogy honnan, és kinek a fegyveres jobbágyait.
– Vászoly herceg már a közelben van - felelte a palotaispán - használd
ki, hogy bármikor rendet teremthet a gyepűn.
– Vászolyt inkább visszavonnám onnan - mondta erre a király.
– Talán nem bízol benne? - kérdezte Örkönd.
– Nem… legalábbis annyira semmiképpen, hogy egy ilyen kényes
feladatot egyedül az ő vállára tegyek. Az utóbbi időben megint sok
különös hír érkezett Nyitrából, Vászolyról meg a fiairól. Előbb a végére
akarok járni, s majd csak aztán… De a harcosaira szükség lesz.
– Van megoldás, felséges úr - mondta a tapasztalt és bölcs Örkönd. - A
jó harcos azt teszi, amit a vezére mond. Jónak tartod Vászoly herceg
jobbágyhadait?
– Nincs azokkal semmi baj - felelt a király helyett Csanád ispán. -
Értem, mire céloz őfelsége. És azt is, mire akarsz kilyukadni, Örkönd oba.
 – Vagyis a nyitrai hadak kapjanak más parancsnokot, mégpedig egy
idegent! - vette vissza a szót István. - Nem szokványos dolog, amit
javasolsz.
A besenyő nagyúr halványan elmosolyodott, és bólintott.
– Valóban nem az, felség. De nem egyszerű a helyzet, és különleges
módon kell megoldani. Tudom, hogy az itteni bajorok és szászok között
sok a jó katona, a kiváló parancsnok, de őket érthető okból mégsem
célszerű odaküldeni. Csak a magyarokra és ránk számíthatsz, no meg a
kálizokra és a székelyekre. Ugyanakkor nem hinném, hogy a Lajtán túli
földfoglalás rögvest túl erős sereg indítását követelné, mert kevesebbel is
helyreállítható a rend… Úgy értem, kezdetben! - mondta az ujját
fölemelve Örkönd, és az urakra pillantott. - Továbbra is azt javaslom, hogy
küldj egy erős, de mozgékony seregrészt, olyan parancsnokok
irányításával, akiknek nincs sok közük az udvarban ismert bajorokhoz meg
szászokhoz!
István elgondolkodott a felvetésen, végül megkérdezte:
– Pontosan kikre gondolsz?
– Én már sejtem - szólt közbe Csanád. - Csoltó békési tisztjeire. Igazam
van, oba?
Örkönd bólintott, és a fiára pillantott, aki rezzenéstelen arccal az ezüst
boros kupát forgatta a tölgyfa asztal lapján. Tomaj egyetértett vele.
– Miért épp Csoltó? - kérdezte István. Végigpillantott az urakon, mire
Csaba palotaispán szólásra emelte a kezét.
– Mert Csoltó tartományának tisztjei a legkeményebbek. Hozzájuk
képest Vászoly herceg dukátusát ugyan mi kiválóan ismerjük, már ha azt
nézzük, hogy kik lakják, és miként viszonyulnak a koronához. Csoltónak
igen jó harcosai vannak, és még jobb tisztjei, de azért némileg aggaszt,
hogy nem tudni, mi van a fejükben.
– Várj csak! - szakította félbe István. - Tudom, hogy az a tartomány még
mindig valahol félúton bandukol a kereszténység és a régi hit között.
Leginkább ott maradtak meg utóbbi gyökerei, ha nem nézem Vászoly
dukátusát. Ha tehát a hír, hogy a nyugati gyepűn Konrád császár népsége
területet foglalt, eljut Csoltóhoz, hiába lakik a Lajtától messze az ottani
magyar, fel fog hördülni, és természete szerint követeli a harcot.
– De ha Csoltótól elparancsolsz néhány tapasztalt tisztet - vetette közbe
Csanád ispán - akkor azok képesek rendet tenni a gyepűn.
 – Csoltó hadainak egy része pedig parancsnok nélkül marad - tette
hozzá Tomaj. - És a korona szempontjából ez is fontos. Mert ha a nyugati
gyepűn nem úgy sikerül a rendrakás, ahogy szeretnénk, fölütheti fejét a
belső viszály, amiben Csoltó biztosan az élen jár majd. Meglehet, Konrád
császárnak van is ilyen célja… mármint hogy megbontsa a belső békét és
egyensúlyt. Ősrégi ravaszság az efféle! Ha egy államot meg akarsz
rendíteni, hogy aztán bekebelezhesd, előbb ígérd meg az előkelőknek,
hogy védőszárnyaid alá vonod őket, amennyiben leteszik előtted a
hűségesküt.
István a palotaispánra pillantott.
– Régtől zargatnak az efféle gondolatok, és most már látom, hogy nem
ok nélkül. A külső veszély mindig levegőt fú a lappangó belső viszály
szikraágyába. Döntöttem, urak! Csanád ispán! Indulj Csoltóhoz, mégpedig
a fiam bihari vitézeinek kíséretével! A három legjobb tisztet
elparancsolom Csoltó tartományából! Magad választod ki őket. - Csanád
bólintott: a fejében már készen állt a névsor. - Csaba! - folytatta a király. -
Holnap hajnalban indulj a gyepűre, és tárgyalj Vászollyal a nevemben!
Utasítsd, hogy maradjon távol az összecsapásoktól, és minden harcosát
vonja vissza a Duna északi oldalára! Mondd meg neki, hogy… hogy
személyesen én kérem erre.

Néhány nappal később…

Csoltó tartománya
– Karád fia Tömörd ezredes megy! - szögezte le Csoltó, és Csanád
érezte, hogy a nagy hatalmú öregember jóval keményebb dió annál, mint
amilyennek gondolta. - Őt adom, mert a magyarok királya a legjobbat
akarja. Vele küldöm Bánk száznagyot, de senki többet. Ha őfelsége hadat
nem kér, tisztet se kérjen kettőnél többet!
Csanád ispán már jó néhányszor találkozott és tárgyalt Csoltóval, aki,
úgy tűnt, az idő múltával egyre rigolyásabbá vált; egyre kevésbé tűrte a
hatalmi szót, és legszívesebben a maga törvényei szerint élt.
A királynak eddig nem akadt vele túl sok gondja, mert Csoltó rendet
tartott a tartományában, és viszonya a bihari dukátust birtokló Imre
herceggel is súrlódások nélkül alakult. A herceg alapvetően jó
véleménnyel volt róla és a fiáról. Vata sokat változott az elmúlt
esztendőkben, de merőben mássá lett, mint Sámuel, a palotaispán fia. Belé
elsősorban harciasság szorult, míg az utóbbinak tán észből is több jutott.
István király azonban jól érzékelte, hogy Csoltó és családja még
okozhatnak neki bonyodalmat, ha esetleg megbomlik a belső rend. Akkor
aztán erősen oda kell figyelni a békési hadakra, de különösen azokra, akik
vezetik.
A gerendaház, amelyben Csoltó és Csanád tárgyalt, a település
kiemelkedő magaslatán épült. Körben az előkelők és a tekintélyesebb
jobbágy-vitézek házai voltak, alattuk pedig a szegényebbek kalyibái. Jurtát
már egyre kevesebben állítottak, mert az őszi és tavaszi szállásváltások
lassanként a múlt ködébe vesztek.
A szolgák, akik a szállás peremén laktak, néhány házas kicsiny
településeket hoztak létre a mezők, legelők, telkek mentén, de jobbára csak
egészen egyszerű veremházakat építettek a családjuknak.
Csoltó immár nem rendelkezett saját jobbágyhaddal, mint korábban,
mert az idő azt követelte, hogy egyetlen tartományúr se rémisztgesse a
koronát vagy az egyház vezetőit erős sereggel, mint tette húsz-egynéhány
esztendeje Ajtony a Maros és a Temes vidékén.
De ez utóbbi mit sem számított, mert Csoltó tartományában sok
vitéznek való született, ő pedig mindennél nagyobb gondot fordított arra,
hogy harcost neveltessen az ifjoncokból, akiknek még a fegyverek
készítésének fortélyait is megtaníttatta a szállása köré telepített
mesterekkel, hogy ne neki kelljen mindent fizetni az utolsó lándzsahegyig,
ha királyi parancsra ki kell állítania a sereget.
Így esett, hogy a szolganépből egyre többen kitanulták a
fegyverkovácsok, a pajzskészítő csitárok, az íjas-mesterek munkája mellett
a vitézi mesterséget is, és Tömörd meg a tisztek jócskán válogathattak
belőlük a felkészített hadakba.
A harcosok békeidőben ugyanúgy tették a dolgukat a falvakban, a
szállásokon, őrizték és terelték a lovakat, a csordát, vigyáztak a közösségre
éjjel-nappal, s természetesen rendszeres fegyvergyakorlatokat is tartottak.
Arra azért kiváltképp ügyeltek, hogy az alantasnak tartott munkákat
továbbra se ők végezzék, mert egy igazi vitéz nem túrhatott földet.
Csoltó már épp a végére járt a megbeszélésnek, és arra készült, hogy
lakomára hívja Csanád ispánt, amikor léptek dobbantak a deszkalépcsőn -
amit a szlávok nyelvén többnyire már a magyarok is grádicsnak hívtak - és
nyílt az ajtó.
Komoly arcú, vállas fiatalember lépett be, Csanád elsőre fel sem
ismerte. Megállt Csoltóval szemben, levette fövegét, és főt hajtott.
– Apámuram, csak nem kihagynál ebből az embert próbáló
mulatságból? - kérdezte kissé rosszallóan az öregtől. - A tanítómat meg
Bánk száznagyot odaadod a nyugati gyepűre, én meg közben maradjak
itthon? Tudtommal három tisztet kért őfelsége…
Csanád ispánt némileg megzavarta Vata hirtelen betoppanása. Eszébe
sem jutott, hogy Csoltó őt választhatja harmadiknak, vagy éppen Vata
ragaszkodjon ennyire ahhoz, hogy a békétlen nyugati gyepűnek
lovagoljon.
Egy darabig töprengett, miként szólítsa meg, mert Vata már felnőtt
harcos volt, és Csoltó első örököse. Aztán egyetlen villanás alatt ötlött fel
benne annak a napnak a legjobb gondolata:
– Megtisztelnéd vele őfelségét, Vata fiatalúr, ha magad is megjelennél,
ráadásul hoznád a téged leghívebben követő századot. Megmutatnátok
hűségeteket, és ha a Mindenható úgy akarja, nem kevés vitézkedésre is
sort keríthetsz.
Talán csak Csoltó vette észre a szavak mögött megbúvó ravaszságot,
mert az öreg bő, miután a javallatra rábólintott, még megjegyezte:
– Azt a hadat magam állítom össze, ispán. És a fiam egyet fog érteni
velem.
Vata szeme egy pillanatra összeszűkült, de aztán egyetértően biccentett.
Csanád azon tűnődött, hogy a királytól ugyan nem kapott felhatalmazást
had vezénylésére, de most mégis jobbnak látta, ha így történik. Eszébe
jutott a bizalmas megbeszélésük, s amit akkor Csoltóról és népéről
állítottak. Most maga is meggyőződhetett róla, hogy ez a tartomány
igencsak bővelkedik harcosokban.
De - vélte az ispán - ha egy tartomány erejéből valamennyit kivesznek,
az már nem marad ugyanolyan. Ilyen háttérrel Csoltó bizonyára kétszer is
meggondolja, hogy a királya ellen fegyverhez nyúljon, ha esetleg nem
járna sikerrel a nyugati gyepűelve kitakarítása, és felütné fejét a belső
lázadás.

***
 – Nem szabad elmenned a Lajtához, édes apámuram! - közölte Rásdi
leányom feldúltan, miután megtudta, hogy csupán két napom maradt a
készülődésre. - Úgy érzem, meg kellene mondanod Csoltó nagyúrnak,
hogy… hogy nem vállalod…
Megöleltem, és megsimogattam a haját.
– Hej, te leány! Hát azt hiszed, hogy ez csak úgy megy? Hogy azt
mondom, nem?
– Talán a gyász miatt megpróbálhatnád… - felelte bizonytalanul. Csak
pár napja temettük el szegény Csilárt, néhai Lád nagybátyám özvegyét.
Azt mondta a nézőasszony, hogy az öregség mellett a búskomorság vitte
sírba. Mióta Lád odaveszett Bezprimnél - és annak már harminckét
esztendeje! - nem láttam őt vidámnak.
Az apám csak nekem árulta el a családból, hogy Lád nem a csatatéren
tűnt el, hanem több tucat lázadóval együtt felakasztották, ugyanakkor,
amikor Sarolta nagyasszony négyfelé vágatta Koppányt. Én pedig híven
őriztem a titkot, soha senkinek nem adtam tovább.
Csilár töpörödött kis vénasszonyként szenderült át a Másik Világba,
ugyanolyan csöndben, ahogyan élt. Családi gyászunk azonban nem
érinthette meg és nem is befolyásolhatta Csoltó nagyurat, ezt tudtuk jól
mindannyian. A halál rendszeres vendégként látogatott a szállásra. A
családunkban ekkorra Öte és Csente néne lettek a legöregebbek, az ő
szavuk számított leginkább az asszonyok között.
Rásdi átölelt, szorosan, mintha eltökélte volna, hogy erővel tart vissza.
Már csaknem olyan magas volt, mint Déva. Gesztenyeszín haját két
szoros varkocsba igazította, és nagyon hasonlított az anyjára - úgy értem,
külsőleg. Ugyanolyan szálegyenes volt a tartása, és ugyanolyan tiszta a
tekintete, mint neki - bár Déva többet nevetett, és szerette a vigasságot.
Rásdit még nem láttam felszabadultan és szívből nevetni, s a szemében
folyton különös fények izzottak, mintha állandóan titkos gondolatok
zargatnák. Ezt többnyire betudtam Manga tanításának, aki igyekezett
minden tudást átadni neki.
De hát Manga felnőtt nőként könnyebben emésztette meg a váratlan
eseményeket.
– Miért nem akarod, hogy elmenjek? Hiszen hányszor vonultam már a
haddal, és mégse siránkoztál utánam. Megint… láttál valamit? Egy rossz
álmot? Vagy… magadnak jósoltál?
 Arcát az ingembe temette, és még szorosabban átölelt.
– Hidd el, hogy nem is akarok jósolni! Nem az én dolgom. Az a
látóasszonyok kenyere… És azt is tudom, hogy nem lesz semmi bajod,
sebet se kapsz a gyepűn… Azért nem akarom, hogy elmenj, mert… nem
rögtön, de nemsokára… valami nagyon rossz fog bekövetkezni.
Eltartottam magamtól, és a szemébe néztem. A tekintete olyan riadtan
rebbent, akár egy kalitból eresztett madárka.
– Valami rossz fog bekövetkezni? Hol és mikor? Velünk? Veled? Itt a
szálláson? Beszélj már, leányom!
– Nem tudom. Nem vagyok annyira… okos. És nem is látok tisztán
mindent… - súgta alig hallhatóan, és lesütötte a szemét, aztán ismét rám
villantotta. - Egyszerűen csak érzem, hogy az út, amire ma lépsz, nem ér
véget a gyepűnél. Kérlek, legalább Barsnak parancsold meg, hogy
maradjon itthon!
– Bars felnőtt ember - feleltem. - Igazi harcos, és tud vigyázni magára.
Vata úr nem is hagyná, hogy maradjon. Tudod jól, hogy mindig maga
mellett akarja tudni. Bars igencsak hasonlít rá, az eszük is egyazon rugóra
jár. Mi bánt hát, Rásdi? Ha nekem nem akarod elmondani, akkor esetleg az
édesanyádnak…
Kibontakozott a karjaimból, és tétován azt felelte, hogy elébb mindent át
kell gondolnia.
Néztem, ahogy távolodik, majd a berenakarám mellett nyeregbe
kapaszkodik. Nem vágtatott, hagyta, hadd vigye a befont sörényű, kedves
kis szeplős szürke kanca lépésben, végig a szállás legszélesebb utcáján.
Ekkor egy kezet éreztem a vállamon: Déva állt mögöttem.
– A minap beszélgettem vele - kezdte csendesen. - Arról, hogy ideje
lenne kérőt találni neki.
– Nem kell keresni. Már eddig is elég sok jelentkezőt utasítottunk el -
feleltem rosszkedvűen.
– Tizennégy éves. Te meg én ilyenkor már…
Átöleltem Déva derekát, és Rásdi után néztünk.
Való igaz, amikor mi ennyi idősek voltunk, már sűrűn elbujdokoltunk a
kíváncsi szemek elől abba a gazdátlan erdei veremházba… Gyakorta
gondoltam azokra az esztendőkre, de akkor még más idők jártak, odalent,
Ajtony földjén.
 A fák alatt árnyak játszódtak a tavalyi avaron, és a kis kanca patáinak
zaja elhalt a leveleken. Az ösvény egyre keskenyebbre szorult, aztán már
csak embernyom szélességű maradt. Rásdi leszállt a nyeregből, és maga
mögött vezette a könnyű kis hátast. A ló megérezte a víz szagát, boldogan
és izgatottan horkantott, és orrával megbökte kis gazdája vállát:
„Sebesebben, te leány! Vagy inkább eressz előre, aztán majd bevárlak
odalent!”
Sápadtzöld tavacska lapult a völgyben: egy néhai folyóág. Patak
szállította belé a vizet, ami előbb szétterült, s úgy tűnt, mintha állna, de az
apró vitorlákként sodródó levélkék híven mutatták: él azért a tó, a víz eljut
a folyóba.
A kanca leeresztett fővel szimatolta a vizet, s miután makulátlanul
tisztának ítélte, hosszú, mély kortyokban inni kezdett.
Rásdi leült a tóparti fűbe, maga alá húzta a lábait, és lehunyta a szemét.
Ölébe ejtette a kezét, és mélyeket lélegzett. Szívverése kicsit lassúdott, s
tüdeje már nem kapkodott levegő után; arra várt, hogy bensőjét végre
átjárja a csöndesség és a nyugalom.
Így tanította Manga, aki a lelkére kötötte, hogy zaklatott elmével,
kalapáló szívvel ne várjon se a szellemvilágtól, se az Égi Asszonytól, se
mástól, aki nem e világban lakozik, útmutatást. Az efféle hangokat a
háborgó lélek képtelen meghallani, így először le kell annak higgadni.
Lassan tért vissza belé a csend.
– Mi az, amit érzek, de nem látok és nem értek? - suttogta oly halkan,
hogy azt még a fölötte lévő ágon kíváncsian leskelődő madárka se
hallhatta. - Neked tudnod kell. Égi Anya… Mondd, mi az? Érzem, hogy
félelmetes, és elveszi az erőmet, pedig még azt sem tudom, mire
gondoljak… Hogy majd nem is olyan sokára valami… rémületes történik?
De kivel és mikor? Az enyéimmel? A tartománnyal? Az uruszággal?
Kérlek, mondd meg, de úgy, hogy én is megértsem!
Befelé figyelt, és próbálta megfejteni a lélek mélyéből érkező hangokat.
A külvilág szép lassan eltávolodott, aztán meg is szűnt számára: nem
érzékelte az arcát simogató szellőt, nem hallotta a levegőért felbukkanó
halak parányi csobbanását, sem a határozott, roppanó hangokat, ahogy a
kis csókaszemű ló a lédús füvet csipdeste…
Ám egyszerre egy kéz nehezedett a vállára, s Rásdi ijedtében
felsikoltott.
 – No, ne visíts már, te! - hallotta a válla fölött a szelíd férfihangot. -
Csak én vagyok. Világgá ijesztesz mindent.
– De hát miért nem figyelmeztettél, Vata úr? - kérdezte a leány
felháborodva. - Majd megállt a szívem!
– Figyeltelek egy ideje - mondta nevetve a fiatalember. - Megesküdtem
volna, hogy alszol. Aztán láttam, hogy az ajkad mozog. Imádkoztál, vagy a
szellemekkel társalogtál?
– Csak… szerettem volna, de megzavartál - méltatlankodott a leány. -
Miért lestél ki?
Vata leült mellé, és egy fűszálat kezdett rágcsálni.
– Meg akarom kérdezni tőled, miért mondtál olyan furcsa dolgokat az
apádnak. Tudom, hogy másnál sokkal többet meglátsz, és érzed azt is, amit
a legokosabbak sem. Látomásod volt? Vagy álombéli jelenéssel
találkoztál? Egyenest a szellemvilágból szóltak hozzád? Az apád azt
mondta, félelmetes dolgokról beszéltél.
– Nem beszéltem neki semmiről, hiszen még magam sem tudom, mi az,
amitől ennyire… Azt hiszem, a gyógyító táltostól kellene megkérdezni.
Az öreg táltos valaha úgy kezdte az életét, mint összes elődje.
Gyermekként őt is egy szent ember vette a szárnyai alá, s kitanította a
táltos mesterségre, de azt ma már csak titokban művelhette. Helyette
inkább gyógyított, és azt sem szerette, ha táltosnak hívták, bár a népek
szemében már csak megmaradt annak.
Vata a leány felé fordult.
– A nyugati vonulás sikeréről szóltam a gyógyítóval. Azt mondta, a
jóslatok szerint a legjobban megy majd minden. Nem ez a fontos, Rásdi?
A leány bólintott. De igen, ez. Csak mi lesz utána?
– Távolabb nem látott az öreg? - kérdezte Vatát. - Nem a vonulással van
bajom, és örülök, hogy eszerint sikeres lesz, hanem azzal, ami utána
következik. Nem tudom, miként magyarázzam, hogy megértsd… csak az
bizonyos, hogy rettentő rossz jön. Meglehet, már a gyepűn is rosszul
alakulnak a dolgok, s nem lesz igaza a táltosnak, de ezt sem látom tisztán.
Vata úr, én nem vagyok javas, sem jövőbe látó rejtező. Csak érzek valamit,
de nem tudom pontosan elmondani, ezért aztán nem is hallgat rám senki.
Vata megsimogatta a vállát.
– Ne szomorkodj, te leány! Én hiszek neked, és az apád is, különben
nem lenne annyira nyugtalan. Ha tanácsot nem is tudsz adni, azért még
tisztelem a tudásodat, és kedvellek szerfölött. Megadnék neked mindent,
ha egyszer beleegyeznél abba, hogy…
– Neeem! Tudom, mit akarsz, és kérlek, ne is mondd tovább! - kiáltotta
Rásdi csaknem sikoltva; ám megfegyelmezte magát, és szinte suttogva
folytatta: - Neked nincs rám szükséged úgy, ahogy más leányokra. Én
olyanra nem is vagyok alkalmas.
– Nem lennél az ágyasom? - kérdezte csodálkozva Vata. - Egyetlen
leány se mond ellent…
Rásdi a fejét rázta.
– Tudom, hogy nem. Szemrevaló, gazdag fiatalember vagy, Vata úr. A
leányok szívesen bújnak az ágyadba, és egymással versengnek, hogy
melyiket viszed el előbb… s teszik ezt úgy is, hogy tudják minden
buktatóját. De hát azt hiszik, egyszer majd gazdag férjet kapnak tőled. Én
azonban nem veszkődöm érted, és nem azért, mert nem tetszenél. Te
minden leánynak tetszel, Vata úr. Ám nekem nem ilyen sorsot, nem ilyen
világot szánt az Égi Asszony és az Öregisten. Nem telne bennem semmi
örömöd, ha egyszer mégis… Vata úr! Vésd az eszedbe jól, hogy sokkal
többre jutsz velem, ha elfogadsz ilyennek, amilyen vagyok, és nem akarsz
tőlem mást! Nem véletlenül teremtett ilyennek az Égben Lakó. - Ezzel
felugrott, és a lovához lépett. - Vata úr! Tudom segíteni az apádat, és
majdan téged is, de ehhez nem kell az ágyasoddá tenned. Az apám
jóindulatát és hűségét azon minutumban elveszítenétek, és én sem lennék
hajlandó megtenni nektek azt a szolgálatot, amire az Öregisten kijelölt.
Választhatsz: mi kell neked jobban?
Vata a fejét csóválta, aztán egyetlen szökelléssel a nyeregben termett, és
megfordította a mént. De mielőtt elindult volna, még megkérdezte:
– Töprenghetek egy keveset a válaszon? És valóban nem tudsz egyetlen
árva tanácsot sem adni a nyugati gyepűre vonulás előtt?
Rásdi megsimogatta a mén nyakát, és a ló álla alatti karikába akasztotta
az ujját.
– Adhatok tanácsot. Látszólag csak egy semmiség, és azt mondod,
magadtól is tudtad volna, de… kérlek, semmiképpen ne kezdeményezzétek
ti a fegyveres összecsapást a gyepűn. Semmiképpen!
– Ezt nem tudom megígérni - felelte Vata - mert mindig helyben dől el,
mit kell tenni. Ha rákényszerülünk…
 – …akkor se! - vágott közbe határozott hangon Rásdi. - Ne ti kezdjétek!
Mielőtt ide érkeztél, valami erről beszélt nekem… Csak őt ismétlem.
Minden azon áll, hogy ki ont elsőre vért. Ez a tanácsom, Vata úr.
– Ha ez… akkor megköszönöm - mondta Vata, és elindult; ám közben
még odakiáltotta Rásdinak: - De ezzel még nem megyek sokra, te leány!
– Elég, ha elgondolkodsz rajta - suttogta maga elé Rásdi, aztán a
kancához simult. A ló a vállán nyugtatta kecses fejét, ő pedig
megsimogatta a nyakát, megigazgatta a szorosra font sörényt. - De te
hiszel nekem, igaz, szépségem?
A kanca halkan felnyerített, mintha felfogta volna a szavak mélyén
rejtőző értelmet, aztán elindult Rásdi mögött az ösvényen.

Egy hét múlva…

A nyugati gyepű a Lajta folyó völgye
– Az ott talán a legközelebbi új német szállás - mutattam az erdőszélről
a folyó túloldalára, ahol halovány füst emelkedett az ég felé. - Bár azt
gyanítom, hogy inkább őrhely. A Lajtán sok a gázló, de mindegyiket nem
ügyelhetik. Igazam van, gyerek?
– Pontosan így van, Tömörd ezredes. Én sem mondtam volna
másként…
Örkényű illettem e lekicsinylő gyerek megjelöléssel, bár nem állt
szándékomban megsérteni. Posontól hoztuk magunkkal, mert azt állította,
hogy jól ismeri a Lajta völgyét, egészen a forrástól a Duna kacskaringós
ágáig, ahol oly kiterjedt, hódok lakta szigetvilág nyújtózott Győr erősségén
is túlra, hogy ismeretlenként mindenki jobban tette, ha nem tévedt be oda.
Azt reméltem, hogy Vászoly nagyúr fiaival tart majd az apám is, így
végre találkozhatunk, de Posonnál András herceg szűkszavúan csak annyit
mondott, hogy erőt vett rajta a gyengeség, ezért nem kísérte el őket.
Örkény valóban sokat segített az úton. Ha igaz, ezen a vidéken töltötte a
gyermekkorát, és az apjával meg a gyepű-őriző székelyekkel, a káliz
maradványokkal és a nagyapám idejében letelepített, egykor Gyécse
nagyúrnak hűséget fogadott magyarokkal gyakorta végiglovagolta a Lajta
mentét.
Sosem lehetett békés errefelé az élet, s bár a gyepű lakatlanságát
többnyire tiszteletben tartották, a zsiványokat ez nemigen érdekelte. (Igaz,
őket meg minden különösebb ítélkezés nélkül felkötötték a gyepű-őrizők.)
Vata úr mellettem szemlélte a folyócska túloldalát fehér ménje
nyergéből, és a tenyeréből tartott ellenzőt a nyugovóra készülő nap erős,
vöröses fénye miatt. Figyeltük a füstöt, és mintha néhány alak mozgott
volna a parányi szálláson. Úgy számoltam, a távolság nagyjából tizenöt
nyíllövésnyi lehet - már az öregebb íjból, olyanból, amilyet az öreg
Györke használt valaha, és amelynek tisztességes megfeszítéséhez egy
hétköznapi ember ereje nem is volt elég. De akinek mégis, az Posonnál
egy ilyennel átlőhette a Dunát - akárcsak most én.
Ezt az íjat ugyanis immár én birtokoltam: rám hagyományozta Györke,
mikor érezte, hogy élete a végéhez közeledik. Ajzatlanul pihent az
íjtegezben, és mindig kíméletesen bántam vele.
– Vászoly herceg nem örült, hogy Poson mögött marasztalta a felséges
úr - mondta Vata. Nehezen szoktam meg, hogy most már ő parancsol
nekem, hiszen kiteltek a tanulóesztendők. - De jobb így, ugye, ezrednagy?
Holnap átkelünk a Lajtán?
– Ahogy terveztük, uram. A portyák már készen állnak. Hajnalban
elindulunk a folyó mentén, és majd ott kelünk át, ahol a legnagyobb
szállást állította a német. Békével megyünk, tárgyalni, aztán majd eldől, mi
legyen.
– Vászoly herceg figyelmeztetését nem feledted, ugye? - kérdezte,
miközben oldalvást rám pillantott. - Mármint hogy kerüljük a vérontást.
– Erre utasította a felséges úr - feleltem - és magam is ezt tartom jónak.
Mindent elkövetünk majd, hogy kihajtsuk a német szállásfoglalókat a Lajta
és a Fischa közéből, ámde jobbára csak okos szóval, nem fegyverrel. A
többi már rajtuk is múlik. A felderítők azt jelentették, hogy nincs mögöttük
számottevő fegyveres erő. Mintha csak idezavarták volna őket az orrunk
elé, afféle csaléteknek.
Vata egyetértett velem, és arról beszélt, hogy a leánykám is ugyanezt
javasolta neki az indulás előtti napon.
– Mármint hogy ne ontsunk vért elsőként. A leányod igen okos,
ezrednagy. Már most érti a politikát, noha sosem tanulta… bár ki tudja, mit
vert a fejébe az az ördöngös Manga - mondta nevetve, aztán lekocogtunk a
Lajtához, hogy megitassuk a lovakat.
Hajnalban százfős portyával indultunk útnak, hogy átkeljünk a Lajtán,
és rábeszéljük a németeket, tartsák tiszteletben a gyepű érintetlenségét.
Magam sem nagyon hittem a sikerben, s hogy majd az első szóra fölszedik
a sátorfát.
A fiam, Bars egy másik, jóval kisebb portyát vezetett, egyelőre csak
azzal a feladattal, hogy fölmérjék, merre fekszenek a tőlünk délre eső
újabb német tanyák. Jobbára csak hevenyészett sátortáborokkal
találkozhattak, mert az idegeneknek még nem volt idejük házépítésre.
A Lajtán kora délelőtt keltünk át. Örkény mutatta az utat; büszkén ült a
nyeregben, és három felderítő kísérte, nyíllövésre előttünk. Kisvártatva
megpillantottuk a telepesek első sátrait.
Férfiak vonultak elénk, fegyvertelenül. A legtöbbjük az österrichi
hegyek közül keletnek keveredett szláv volt, és néhányan valamennyire
magyarul is tudtak. Láttunk azonban magas, erőteljes alkatú németeket is,
akik bizalmatlan képpel tekingettek felénk.
A katonák lassan félkörbe zárták a hevenyészett tábort. A felderítők
továbbra sem jeleztek ellenséges fegyveres csapatokat, és jól láttuk a
sátrak között tétován, riadtan tébláboló asszonyokat és gyermekeket.
Egy öregember maga mellé szólított még két másikat, és felénk
indultak. Elénk érve az öreg levette a fövegét, aztán meghajolt, és
magyarul üdvözölt. A tekintetéből láttam, hogy roppantul magabiztos a
foglalás dolgában.
– Tudjátok-e, hogy ez itt már a magyar király földje? - kérdezte Vata úr,
nagyon igyekezve, hogy véletlenül se sértse meg az öreget, mert akkor
hamar véget érhet a tárgyalás.
A másik kettő az öreg fia volt; sötét tekintetű, bizalmatlan fickók. Az
apjuk habozás nélkül válaszolt:
– Császárunk és őrgrófunk ezt a területet jelölte ki nekünk, mivel az
uralkodók még nem döntötték el, hogy kié a két folyó közti terület. Ezért
jöttünk ide. Jó a föld, zsíros, termékeny. A Lajtán át nem kelünk, mert az
már a ti országotok, jól tudjuk. De ez itt…
– Ha valamiben nem biztos az őrgróf, miért nem várta meg, míg a
koronás fők megegyeznek ennek a területnek a sorsában? - vágott közbe
emelt hangon Vata. - Azért vagyunk itt, hogy megértessük veletek: nem
akarunk bajt, de innen el kell mennetek! Ha őfelsége a magyar király
megállapodik a császárotokkal, és nektek adja ezt a földet, visszajöhettek.
De addig át kell kelnetek a Fischa folyó nyugati oldalára! Ez itt a senki
földje, és míg egyezség nincs, ti se tegyétek be ide a lábatokat! Mondjátok
meg az őrgrófnak, hogy királyunk nem akar villongást, de minden
eszközzel meg fogja védelmezni a gyepűt; ezenkívül tudni akarja, hogy
Ernest őrgróf miért nem tesz ugyanígy!
Az öreg mindezt megtanácskozta a fiaival. Egyikük ingerülten kiabálni
kezdett, de az apja lecsendesítette, majd megkérdezte.
– Ki vagy te, uram? Van jogod a királyod nevében szólni?
– Van. Máskülönben nem lennék itt - felelte ő mosolyogva. - Magas úr
vagyok, és a szavam sokat ér. Hogy hívnak?
– Gerhard a nevem, és én vagyok ennek a maroknyi embernek a
vezetője. Az Úr engem is nemessé tett, nem vagyok akárki. És neked nincs
neved? - mondta kihívóan.
– Vedd olybá, hogy az én nevem a Gyepűelve Ura - felelte Vata
fennhéjázón.
Lapos pillantást vetettem rá, hogy óva intsem a felesleges huzakodástól,
mert célszerűbbnek tűnt nem ingerelni ezeket az embereket. Amazok
láthatóan nem elégedtek meg ezzel a névvel, de az öreg csak legyintett, így
a fiai sem akarták firtatni.
– Látom, erős csapattal érkeztél. Az erő néha fölösen büszkévé tesz. A
katonák biztosan a testőreid, ha akkora úr vagy, amekkorának mondod
magad - mondta az öreg, mire Vata azt felelte, kétsége se legyen afelől,
hogy épp elegen vagyunk. Kitessékeljük a két folyó közéből azt, aki
önkényesen foglalt, aztán visszamegyünk a magyar korona területére.
– Látom, sok az asszony és a gyerek - folytatta Vata, aki néhány
felesleges megjegyzéstől eltekintve okosan beszélt. - Azt is, hogy csupán
sátrakkal rendelkeztek, meg tömérdek szekérrel. Úgy hiszem, ti sem
akartok bajt, ezért felajánlom, hogy legkésőbb holnap reggelig békével
távozhattok. E pillanatban a többi területfoglalónak ugyanezt mondják a
vitézeim. Ha holnap este nem látok itt egyetlen szekeret, sátrat és embert
sem, azt mondom, okosan cselekedtetek. De ha nem teljesítitek, fegyverrel
kényszerítünk benneteket az elvonulásra. Megértettétek? A két folyó
között nem maradhat senki!
Ismét megtanácskozták a hallottakat, s végül az öregember megígérte,
hogy elmennek; ezenkívül azt is, hogy a fiait elküldi a közeli szállásokra,
és figyelmezteti a többi foglalót, hogy készülődjenek.
– Akkor megegyeztünk. Menjetek békével! - mondta végül Vata, bár
láttam az arcán, s kihallottam a hangjából, hogy mégsem annyira elégedett.
Tudtam, hogy szereti a harcot, a viadalt, és titkon arra számított, hogy
rohamra vezethet egy jól felkészített csapatot.
Eddig ilyenre egyszer sem nyílt lehetősége, az őszi hadgyakorlatok
pedig már nem elégítették ki.
– Maradunk a két folyó közötti - hirdette ki a harcosoknak. - Csak éppen
kicsit visszavonulunk, legfeljebb a Lajtáig. Nem bízom meg a németben
meg a szolganépeiben. Tömörd ezrednagy! Egyetértesz azzal, hogy éjjelre
kettőzött őrséget állítsunk, és a kiküldött portyákat ugyanígy helyezzem el
a Lajta mentén?
Tetszett, hogy kikérte a véleményemet, és azt feleltem, magam sem
tennék másként.

***
Örkényt Vata és Tömörd mellé szólította a parancs. Nem is kóricált
messzebbre, mert ha a nevét kiáltották, neki rögvest ott kellett teremnie.
A vitézek szerfelett megkedvelték őt igen különös tehetsége miatt, ami
nem volt más, mint a szemfényvesztés. Sikeresen tüntetett el becsukott
tenyeréből apró tárgyakat, amelyek csodálatos és érthetetlen módon
valamelyik harcos tarsolyából, ingéből, csizmaszárából kerültek elő. Senki
se tudta, miként tette, de elszórakoztatta őket.
Örült neki, ha nem morrantak rá, mint valami okvetetlenkedő kölyökre,
és emberi szót kapott. Minden kérést teljesített, egyedül azt nem volt
hajlandó elárulni, hogyan hajtja végre a mutatványait.
Örkényt csaknem mindenki kedvelte, s e tény legnagyszerűbb hozadéka
volt, hogy sosem éhezett. A harcosok szokás szerint önmagukat látták el
hazulról hozott tartós élelemmel, száraztésztával, hagymával és
egyebekkel, amiből este jóféle vacsorát készítettek. Néha összeállt a tized,
összedobták, amijük maradt, és közös kondérból kanalaztak.
Örkény ezen az estén is sorra járta a tábortüzeket. Mindegyik tized
meggyújtotta a sajátját, s körötte aludtak, beszélgettek, vagy csak a nyári
csillagos eget lesték, míg el nem nyomta őket a buzgóság.
Épp Vata úr és Tömörd ezredes sátrához igyekezett, amikor néhány
harcos megszólította.
– Hé, te! Ördöngös! Mutass már nekünk is valamit a te nagy
tudományodból!
 Örkény leguggolt elébük, feldobott egy ezüstpénzt, aztán a keze fejére
csapta röptében.
– Mi van felül? - nézett körbe, azok meg rávágták, hogy a koronás fő.
Erre ő elhúzta a kezét, és mindenki jól láthatta az érem másik oldalát.
Vagy tízszer is megismételte, de egyszer sem találták el.
– Csalsz!
– Dehogy csalok. Ti nem tudjátok sosem a helyes választ - felelte.
– De akkor is csalsz! Bizonyítsd be, hogy nem!
– Jó, akkor majd csak én mondom - javasolta, és sorra a magasba
hajigálta az érmét, és minden egyes alkalommal előre megmondta, melyik
oldala lesz felül. Végül fogadást kötött az egyikkel annak formás nyelű
késére, míg ő a Béla hercegtől kapott ezüstboglárt ajánlotta fel, de a harcos
nem állt kötélnek. Tisztán látta, hogy úgyis veszíteni fog.
– Egyszer még fölkötnek, kölök, meglásd! - fenyegette meg cseppet sem
komolyan. - Mert te valóban az ördöggel állsz cimboraságban.
Örkény feltápászkodott, indulni készült. Egy újabb vitéz megállította.
– Ide figyelj! Te… úgyis mindent tudsz a vezérekről. Mondd csak, a
király fia mikor ér ide? Azt beszélik, ő fogja átvenni a parancsnokságot.
Örkény a harcosra pillantott, aki közben egykedvűen élezgette a kését
egy öklömnyi kövön. Az esze is gyorsan járt, nemcsak a keze, és
emlékezett, hogy Vata úr és Tömörd ezrednagy éppen ezt taglalták. Annyit
hallott akkor, hogy ha megérkezne a herceg, lenne itt nagy meglepetés…
Ám hogy miért kellene meglepődni, azt már nem tudta meg.
Úgy gondolta, meghagyja ezeket a jótét lelkeket bizonytalanságban.
– Ha megjön, azt majd észreveszitek.
– Aztán miből, mondd csak? Még sose láttuk. Korona lesz a fején?
– Már miért lenne? - felelte Örkény. - Imre herceg, ha csatába indul,
sosem visz magával hercegi koronát, amolyan abroncsfélét… Ugyanúgy
öltözik, mint a vitézek. Olyan kabátban, bugyogóban áll ki csatázni, amit
nem sajnál összevérezni.
Nem mondta komolyan, de azok mégis olybá vették; úgyhogy arra
gondolt, reá tesz még egy lapáttal.
– Ha megjön, azt onnan tudjátok, hogy Vata úr a fehérről átül egy barna
lóra. Mert fehér lovon csak a herceg ülhet - tette hozzá, és fölemelte a
mutatóujját. - Nem tudjátok? Ez az új törvény, nemrég hozta a felséges úr.
 Olyan meggyőzően füllentett, hogy nemsokára szétszaladt a hír: Imre
herceg hamarosan megérkezik, fehér lovon ülve verekszi át magát a
legerősebb portya élén a Fischa és a Lajta közén, s tán meg sem áll
Ennsburg erősségéig… Mindenkinek jut zsákmány bőven, aggodalomra
tehát semmi ok.
Vata és Tömörd fülébe is eljutott a hír, de ők csak nagyot kacagtak ezen,
és Vata alaposan hátba verte Örkényt.
– Okosan tetted, hogy ezt mondtad nekik. Most csak hadd várják a
herceget. Addig se szalad el a fegyelem.
Tömörd, aki jóval tapasztaltabb volt Vatánál, egy darabig tűnődött az
eseten. Valami nem tetszett neki benne, de a hajnal közeledett, és a tülök
nemsokára talpra szólította a pihenő hadat.

***
Pirkadat előtt a legsötétebb az éjszaka, különösen a nyugati égbolt
peremén. Mielőtt még a vitéz a tülköt megfújta, az egyik járőr tizedese -
mert nyeregben is vigyázták a vidéket egész éjjel - vágtatva kaptatott fel az
enyhe emelkedőn.
– Vata úr! Ezrednagy! Nézzétek! Arra, nyugatnak…
Mintha Nap Apa ma meggondolta volna magát, hogy mégsem a keleti
égboltot kezdi színezni, hanem ott ébred, ahol este nyugovóra tért - az
erdők mögött pírba borult a vidék egy pontja, s bár lángokat nem láttunk,
de bizonnyal nagy tüzet lobbantottak arrafelé.
– Gyújtogatnak azok az átkozottak? - találgatta bosszúsan Vata. - Fúdd
meg a tülköt. Bogát!
Amaz fölfújta a képét, akár a hörcsög, és a tülök riogására még a holtak
is fölébredtek volna.
Hamarost nyeregben ült az egész portya, és a hajnali derengésben
hosszan elnyúlt a lovascsapat. Vata úr még arról is megfeledkezett, hogy
felderítőket, egy tapasztalt tizedből álló elővédet küldjön előre és oldalra,
bár erre Tömörd határozottan figyelmeztette.
Mert még senki nem tudta, ki gyújtotta azt a tüzet.
Hamarosan rájöttek, hogy a tegnap felkeresett sátortábor ég. A füstöt a
nyugati szél éppen elébük sodorta, és Tömörd dühösen morogta, hogy égő
emberhús szagát érzi. Azt semmivel nem lehet összetéveszteni, ahogy az
égő nemezét sem.
– Álljunk meg, Vata úr! - figyelmeztette ismét egykori tanítványát. - Két
tizedet küldj ki földerítésbe! Még a végén nyakunkra zúdul a…
– Ki? - kérdezte hitetlenkedve Vata. - Ki a nyavalya zúdulna? Hacsak
nem valami zsiványbanda.
– Meg kell tudni, ki miatt ég a szállás - állt ki határozottan a véleménye
mellett Tömörd. - Addig egy tapodtat se! Ha zsivány, akkor zsivány, de az
is meglehet, hogy maguk gyújtották fel… bár azt nem érteném.
– Csak az biztos, hogy nem a németek vagy a bajorok - szögezte le Vata,
és Tömörd ellentmondott volna rögvest, ha nem tiszteli régi tanítványában
a parancsnokot.
Mert ő látott már nemegyszer oly ármányos cselekedetet, hogy egy
szállást csak azért borítottak lángba, mert másokra akarták terelni a gyanút.
Úgy vélte, akár Ernest őrgróf valamelyik megbízható csapata is megtehette
ezt.
Két tized szétbontakozott, és a harcosok előreszegezett lándzsával,
lépésben közelítették meg a lángokat. Kisvártatva egy legény vágtatott
Vatához.
– A sátrakat le se bontották, uram. Sok a halott. Nők, gyermekek,
férfiak… Akkora a forróság, hogy a lovak hőkölnek.
Vata parancsot adott két másik tizednek, hogy nyugatról kerüljék meg az
égő szállást.
– Mi a mennydörgős ménkű történt itt? - kérdezte mintegy magától a
fiatal vezér, mire Tömörd azt felelte:
– Ha az, amit gyanítok, akkor nagy bajban leszünk. Mégis be kell
valahogy jutni a táborba, míg mindent el nem emészt a tűz. Meg aztán
lehet ott még túlélő. Indulok.
– Veled tartok - döntött Vata.
Amikor a lovak már nem bírták a füstöt és a forróságot, nyeregből
szálltak, és lándzsát szegezve haladtak tovább.
– Mint a pokolban. Alig kapok levegőt, Tömörd… - lihegte Vata.
– Hallottad ezt? Az ég morajlik?
Az északi égbolt homályos sötétbe borult, és a szél iránya is
megváltozott. Előbb csak enyhe fuvallatok érkeztek, aztán nekibátorodott a
szél, és kétrét hajtotta a fákat. A füst megdőlt, s a lángok vízszint
nyaldosták a földet. A szálláson kívül a lovak ösztönösen egymás mellé
húzódtak, és a fejüket kapkodták, amikor nagyot villámlott, és megdördült
az ég.
Az első súlyos cseppek már a port kalapálták, aztán egyetlen pillanat
alatt akkora vihar kerekedett, hogy az orrukig se láttak. Jégdarabok
hullottak, és a harcosok takarót borítottak a lovak fejére meg hátára.
Nehezen maradtak nyugalomban, mert a jég kegyetlenül csépelte
szegényeket.
Tombolt egy ideig a vihar, majd egyik pillanatról a másikra elvonult; a
szél megcsöndesedett, és a földön apró csermelyek szaladtak tova, akár az
erek a testben. A felgyújtott tábor már csak füstölgött, de az égett
sátormaradványok, holmik és emberhús szaga újra erősebben érződött.
– Vissza a szállásra! - kiáltotta Vata, és nyeregbe szökkent. A vitézek
követték. Tömörd rendezte a sorokat, és istentelenül leteremtett egy fiatal
harcost, aki ugyan a lovát lelkiismeretesen óvta a viharban, de nem vette
észre, hogy közben megázott az íja. Az ilyen íj napokra, ha nem végleg
hasznavehetetlenné vált.
A romok között lépésben haladtak. Egyetlen sátor vagy szekér sem
maradt épségben. Az üszkös kerekek, oldaldeszkák, a megfeketedett
rudazatok még mindig füstölögtek, forró párát leheltek.
– Keressétek az öregembert! - parancsolta Vata. - Rőtbarna kabátot
viselt, és szőrcsizmát. A haja fehér…
– Azt hiszem, megvan! - kiáltotta egy tizedes.
Arccal a sárban, egy lerontott sátor bűzölgő, füstös romjai mellett feküdt
az öreg, és nyílvessző meredezett a hátából.
– Látod a tollat? Magyar vessző… - morogta egy másik harcos. - Meg
abban is, ott, ni! És abban a két asszonyban… Vata úr! A mieink nem
járhattak itt…
– Az ördög jobban tudja, mi történt! - dünnyögte Vata. - Csak az biztos,
hogy nem mi voltunk. Ezek még csak nem is védekeztek… Hagyták, hogy
levágják őket, akár a birkákat.
– Vagy nem jutott idejük a védekezésre - jegyezte meg Tömörd. - Ha így
van, ismerniük kellett azokat, akik ezt művelték.
Ellovagolt a szállás másik vége felé, hogy szemügyre vegye a pusztítást.
Két kisgyermek mozdulatlan teteme feküdt a sárban. A vitézek lóról
szálltak, és sorra megvizslatták a testeket, abban a reményben, hogy
némelyikben találnak még életet.
– Alapos munkát végeztek, Vata úr! - mondta az egyik. - Kiirtották az
egész szállást. Lehet itt úgy… hetven halott.
Ám ekkor egy legény vágtatott hozzájuk.
– Vata uram! Tömörd ezrednagy talált valamit! Gyere utánam!
Tömörd körül harcosok tolongtak, és Vata érkeztére utat nyitottak.
– Nézd csak, uram! - mutatta a földön heverő holttestet Tömörd. - Káliz
öltözék, káliz fegyverek… A hátán ment be a lándzsa hegye… Akár a
mienk is lehet.
Vata a hulla fölé hajolt.
– Majd minden emberemet személyesen ismerem, ahogy te is. De ez
nem az enyém. Vászolyé nem lehet, mert azok Posonnál maradtak.
Legföljebb egy szökött katona vagy egy áruló…
– Nézd meg ezt a lovat! - mondta Tömörd, és a kötőféken tartott,
nyugodtan ácsorgó, kócos kis lovacskára mutatott. - Káliz nyeregtakaró,
káliz minták a csatokon… De ez a ló mégis a besenyőktől való, mert csak
ők sütnek bele ilyen tamgát.
– Hát aztán? Mit bizonyít ez? A káliz vett egy lovat a besenyőktől…
– De akkor ki ölte meg, uram, amikor a szálláson senki nem védekezett?
Vagy tán mégis? - találgatta Tömörd. - Egyre inkább úgy vélem, hogy ez
egy jól kitervelt kelepce. Valakinek az áll érdekében, hogy bizonyítsa:
ezeket az embereket a magyarok gyilkolták meg.
Vata ismét megszemlélte a halottat és a lovat.
– Mit javasolsz, ezrednagy?
– Hírvivőt kell indítani Vászoly herceghez és a királyhoz! Meg kell
tudniuk, hogy valami nagyobb készülődik, és ez nem csupán egy helyi
csetepaté! És Ernest őrgrófhoz is küldhetnénk üzenetet, bár annak a
hírnöknek az életéért hajítófát se adnék. Ámbár mégis… ha egy pap
indulna hozzá, aki elmondaná, hogy ezt nem mi műveltük… Neki tán
elhinné.
Ekkor egy idősebb harcos halkan megjegyezte:
– Fölösleges lenne oda hírnököt szalajtani. Szerintem az őrgróf keze van
ebben a disznóságban. Háborút akarnak, mindenáron. Most majd nyugatról
érkezik egy felderítőcsapat, azért, hogy megvigye a hírt: a magyarok ölik a
telepeseket.
 A felégetett, legyilkolt szállás környékén csak patanyomokat találtak.
Az egyik nyomolvasó megjegyezte, hogy csupa könnyű jószág, de van
köztük néhány vaskosabb, nehezebb is. A legtöbb nyomot ugyan elmosta a
vihar, de néhány mélyebb jól kivehetően megmaradt.
– Elvonulunk! - adta ki a parancsot Vata. - De még mindig nem lépjük át
visszafelé a Lajtát. Megvárjuk a fejéri parancsot. Lehet, hogy hamarost a
nyakunkba kapunk egy rakás vérgőzös németet.

***
Az őrgróf a gyepűhöz legközelebb eső udvarházában, népes társaságban
töltötte az utóbbi napokat. Még nem készülődött nyugovóra a nap, amikor
megérkezett hozzá a futár.
Ernest elkapta a karját, és magával rángatta egy üres helyiségbe.
– Mondd el, de részletesen! Miként haladtok?
– Nagyuram! Minden úgy történt, ahogy parancsoltad.
– Hagytatok élőt?
– Senkit. Kiváltképp ügyelt rá az a minden hájjal kent, ravasz besenyő,
hogy egy se maradjon. Ügyes fickó, bár az emberei között egyikünk se
érezte magát biztonságban. Gyilkos haramiák egytől egyig, de a
feladatukat tökéletesen elvégezték.
– Jól van így - mondta elégedetten Ernest. - Minél nagyobb a füst meg a
láng, nekem annál jobb. Azt a féleszű Gerhardot úgysem állhattam. A
fiaival együtt tucatszor a pokolra kívántam az örökös igazságkeresése
miatt… Hát most beteljesült, igazságot kapott. Jó hírt hoztál! Elégedett
vagyok!
A futár büszke képpel fogadta a dicséretet, még meg is hajolt nagy
buzgalmában.
– Nagyságos őrgróf úr! Az a besenyő arra is gondolt, hogy a gyanút
tökéletesen a magyarokra terelje. Három hullát hagyott ott a Duna északi
oldalán minap elfogottak közül. Mindegyik magyar. Aki elsőként érkezik
oda, láthatja, hogy azok az átkozott keleti zsiványok mészárolták le a
telepeseket.
Ernest igen büszke volt az ötletére, amelyet senkivel nem osztott meg,
kiváltképp nem a gyóntatójával. Papnak erről nem lehetett tudomása,
legfeljebb olyannak, akiről bizton tudta: gyűlöli annyira a magyarokat,
hogy mindenre kész, még a csalárd elveszejtésükre is.
Akadt néhány ilyen pap a németek nagy birodalmában. Bennük oly
engesztelhetetlen düh forrt a pogányok iránt, amit már Jézus szeretetről
szóló tanításai se olthattak ki. Az ilyenek, amikor tehették, kardot kötöttek,
sodronyingbe bújtak, és alig várták, hogy az egyetlen igaz hit védelmében
pogány vérben fürösszék a vasat.
Persze sokkal több olyan akadt, akinek folyvást a fülében visszhangzott
a krisztusi tanítás, de ezekkel Ernest őrgróf nem tudott és nem is akart mit
kezdeni.
Azt tartotta: aki nem hajlandó Krisztusért vért ontani, máglyát gyújtani,
hogy azon hamvadjanak el a megátalkodottak és a sátán gondolataival
végletesen fertőzöttek, azokat nem is szabad a hit érdekében tervezett
csatározásokba bevonni.
Maradjanak csak a templomok és a klastromok rideg falai között,
imádkozzanak éjt nappallá téve, mert ők csak erre valók. Nem közülük
fogják toborozni azokat, akik a hadakat elkísérik, s kivont karddal az élen
vágtatva. Jézus és a szentek nevével az ajkukon a hit ellenségeire rontanak.
Ernestnek naponta többször is eszébe jutott, hogy a Mindenható mily
nagy szerencsével illette őt, amikor a hozzá igencsak hasonlatos Konrád
császárt ültette fölébe. Mert őfelsége se bajlódott túl sokat a tudomány
kérdéseivel, és hitbéli korlátok, parancsolatok se akadályozták, nem
beszélve a tisztességről, melyről azt tartotta, hogy jobbára csak a gyöngék
fegyvere.
Hallgatta még egy darabig a futár szemléletes beszámolóját, és
kiváltképp az érdekelte, mi maradt látványként a felégetett táborhelyen. Ez
volt ugyanis a legfontosabb. Ha a birodalmi katonák megpillantják az
iszonyatosan megcsonkított, megégett holttesteket, maguk fogják
követelni, hogy a császár haddal ugorjon neki a magyaroknak.
Őfelsége akkor majd megveregeti a vállát, az asztalához ülteti, és azt
mondja: „Okosan intézted, Ernest. Hercegi rangot érdemelsz, és mi
megadjuk neked!”
Vagy valami hasonlót szól majd. Ebben az őrgróf most már teljesen
biztos volt.
– A Mindenható megbocsát ennyi áldozatot a birodalom virágzásáért -
közölte szárazon a futártiszttel. - A fejeddel felelsz a titok megőrzéséért!
Ha nemsokára birtokot osztok a gyepű túloldalán, akkor az első sorba állj!
Eriggy, szólj annak a karantán tisztnek, hogy hívatom!
A tisztet, mint rangidőst a többi élére állította.
– Nos, Meinhard, kedves barátom… eljött az idő - mondta a
tagbaszakadt nemes úrnak gyászos képpel az őrgróf, immáron a pajzsokkal
körberakott teremben, ahol elfért ötven lovag is. - Keleti szomszédaink,
azok a nyomorult szkíták, akik nem ismernek becsületet és tisztességet,
sem az igaz krisztusi hit nem érdekli őket, elkövették a legnagyobb
borzalmat, amire álmomban sem mertem gondolni.
Meinhard, aki nem kételkedett az őrgróf szavaiban, egyre komorabb
arccal hallgatta; a végén már a keze is ökölbe szorult, és a fogát csikorgatta
rettentő felháborodásában.
– Kiirtjuk mind! Írmagjukat se hagyjuk! - fogadkozott.
– Csak óvatosan, higgadtan! - intette Ernest. - A szkíták a Fischa és a
Lajta között kóricálnak. Gyanítom, nem nyugszanak, míg sorra le nem
vadásszák a telepeseinket. Vérszemet kaptak a mostani borzalmas
tettüktől, barátom. De hát tudod te jól, milyenek azok az istentelen vadak!
Most majd részegre isszák magukat a mi szegény véreinktől rabolt borból,
talán talpra se állnak vagy két napig. Üssetek hát rajtuk, és ne törődjetek
azzal, hogy mi lesz, ha átlépitek a Lajtát! Őfelsége, a legkeresztényibb
Konrád császár előtt személyesen vállalok érte minden felelősséget.
Mutassátok meg, milyen jó katonák vagytok, s közülünk mindenki felér tíz
koszos szkítával!
– Parancsold meg az indulást, őrgróf uram, és állj az élünkre! - kiáltotta
Meinhard, de Ernest szabadkozni kezdett. Bár igazából ezt szeretné,
mondta, de most mégsem teheti, mert császári futárt vár. Majd a Fischa
mentén találkoznak.
– Az a másfél ezer harcos, aki a rendelkezésedre áll, lovagom, elég arra,
hogy a sárba tiporjátok azokat a mocskokat. A lovaikat szedjétek össze,
annyival is kevesebb maradjon nekik! De végezzetek teljes munkát, hogy
egy se léphesse át a Lajtát!
Azt ugyan az őrgróf pontosan tudta, hogy az utolsó parancsa
teljesíthetetlen, sőt azt is, hogy Meinhard lovag meg a katonák aligha
viszik el szárazon, s ha kikergetik is a magyarokat a két folyó közül, igen
sokan nem térnek majd ide vissza közülük…
 De sebaj, annál jobb! Ha érezhető veszteséget szenved Meinhard, még
biztosabbra vehető a birodalmi sereg megindítása a magyarok ellen.
Már csak az a kérdés, hogy mikor.
Ernest azonban még nem végzett mára. Újabb lovagot hívatott, a passaui
illetőségű Lothart.
– Most van szükség arra a volt lengyel fogolyra, aki a zsoldunkba állt,
és azt bizonygatta, hogy ismeri a nyitrai szkíta herceget - mondta neki. -
Induljon el húsz jó lovas Posonnak!
Az őrgróf kinyitotta szekreterének rejtett fiókját, és kiemelt egy
vászonba bugyolált holmit.
– Ezt a levelet elrejtitek annak a lengyelnek a málhájában. Megmondod
neki, hogy ő lesz az úti vezető Nyitráig.
– Megértettem, uram. Így lesz! - mondta lelkesen a lovag.
– Rendben. Mint mondtam, Poson felé indultok, de a Duna jobb partján.
Azt a látszatot kell keltened, hogy nem találsz megfelelő átkelőre.
– Igenis, uram. Bízd csak rám - felelte Lothar. - És a szkíták?
– A portyáik mélyen a gyepű ezen oldalán járnak már, és meglepne, ha
Melkig nem futnátok velük össze. Úgy intézd, hogy a lengyelt minden
málhájával együtt elkapják! Nem féltelek, mert tudom, hogy megoldod.
Hogy a tieidet miként óvod meg a fogságtól, azt teljességgel rád bízom.
Lotharnak tetszett a terv, a megbízatás. Ennél jobban már csak az a
szépen csengő jutalom tetszett neki, aminek a felét Ernest már most a
tenyerébe számolta.
Miután a lovag távozott, az őrgróf immár elégedetten dőlhetett hátra a
székében.
Biztos volt benne, hogy mindent maradéktalanul elvégzett. A várva várt
szkíta háború előszele - számára mily kedves zaj! - már az ablaktáblákat
zörgette.

***
Igaz, hogy kitanítottam Vata urat, de azért fiatal harcos volt még; a
parancsnoki teendőket pedig csak igazán kemény helyzetekben lehet jól
megtanulni. Magamban megdicsértem, amiért megköszönte, hogy néhány
sürgős tennivalóra felhívtam a figyelmét.
 Először is arra, hogy Vászoly hercegtől nagy tisztelettel kérjen legalább
egy gyors, a Dunán sebtében átkelni képes századot.
Aztán vonja egybe a portyákra szakadt egységünket, mégpedig nem
akárhol, hanem a Lajta nyugati oldalán, a kiirtott szállás mögött, mert
egészen bizonyos voltam abban, hogy a német támadást indít ellenünk.
– Nem szabad átkelnünk a Lajtán, mert akkor a német azt hiszi, ezzel
magunk igazoljuk a felelősségünket a mészárlásban - magyaráztam. -
Amennyiben itt maradunk, megütközhetünk velük; de tárgyalhatsz is, s ha
rám hallgatsz, ez utóbbit teszed. Mert ha az történt, amit kezdettől
gyanítunk, akkor nem árt, ha a német is megismeri a mezítelen igazságot.
– Egyetértek veled… tanító - mondta komoly hangon, s közben
hamiskásan rám pillantott. - Így teszünk. Van még valami, amit esetleg…
– Igen. Felderítő portyát kell indítani, mégpedig a Duna mentén vezető
hadi útra. Legalább Melk erősségéig meg kell vizslatni, miféle
seregmozgás folyik vagy várható arrafelé.
– Az enyémek nem ismerik azt az utat.
– Örkény ismeri - biztosítottam Vatát. - Rá itt már nincs nagy szükség.
Tegye hasznossá magát az a legény…
Hamarjában magamhoz hívattam, és Örkény futva érkezett. Igen
szolgálatkésznek bizonyult, és minden parancsot örömmel teljesített. A
minap azt kérdezte, lehetne-e belőle is jobbágytiszt, ha másutt nem, hát
Nyitrában, én meg azt feleltem, hogy az ő eszével és ügyességével a
felderítők közt lenne a helye, ott aztán idővel parancsnokká is válhat.
Már ha hajlandó sokat tanulni…
De azért is kedveltem, mert tudtam, hogy azon a rettentő, véres éjjelen ő
látta utoljára életben anyámat. Egyfajta különös rokonság képzete ébredt
bennem, tudván, hogy az apám is becsben tartja.
Örkény, azt hiszem, hasonlóképpen gondolhatta mindezt. Összeszedte a
holmiját, fertályórán belül nyeregben ült, aztán Bars fiam elkísérte a
felderítő portyához. Elhatároztam, hogy ha visszatér, valamiképpen meg
fogom jutalmazni ezt a legényt.
Az a nap szerencsésen telt. A felderítők és a futárok elvágtattak, a
korábban kiküldött portyák visszaérkeztek. Együtt volt az egész had, s
minden egységről tudtuk, hogy áll pillanatnyilag.
Jólesett végignézni a fegyelmezett harcosokon, akik eddig ugyan nem
vérezték össze se a lándzsát, se a szablyát, de tisztán látták a közeljövő
eseményeinek komolyságát.
A visszatért portyák jobbára ugyanarról adtak jelentést: a vérengzés híre
végigfutott a földfoglalók szállásain, így azok hanyatt-homlok hátráltak, és
aki nem rejtőzött el a „gyilkos szkíta hadak” elől az erdőkben és a
hegyekben, az a Fischa folyón már tegnap átmenekült.
– Ha az van, amit gyanítok, akkor a német ügyes ugyan, de
megátalkodott és romlott - tudattam Vatával. - Ha pediglen a besenyők is
nyakig benne vannak, akkor alaposan el kell gondolkodni a velük történő
összefogáson. De ez a felséges úr meg a palotaispán gondja lesz. Te majd
jelented nekik, mit vélünk erről.
Kora estig várakoztunk, és a kisebb egységek úgy foglaltak állásokat,
hogy onnan akár rögtön támadásba is lendülhettünk. Csupán az ellenség
hiányzott, de tudtam, hogy előbb-utóbb mindenképpen felbukkan majd.
Nem kellett sokat várni: este megérkezett egy csatakos, kimerült
felderítő tized, és a parancsnok jelentette, hogy egy erős német csapatrész
a kiirtott szállástól nyugatra körülbelül ugyanolyan távolságra ütött éjjeli
tábort, mint amennyire mi vagyunk keletre.
Aztán kisvártatva megjött egy másik, amely arról tett jelentést, hogy egy
újabb német csapat is tart felénk, ezúttal északról, és feltehetőleg egyesülni
kíván az előzővel…
Az apám és Györke bátya okítása jutott eszembe, ami arról szólt, hogy a
megtévesztés sokszor mindennél hatásosabb fegyver, amiben a magyarok
mindig is kiemelkedtek a pusztai népek közül.
– Megvan, miként csalogassuk ide azokat is, akik északról közelednek -
mondtam Vata úrnak. - Indulj ki abból, hogy nekik is vannak kémeik.
Minden bizonnyal lesnek is minket valahonnan, de leginkább csak
távolról. Azt próbálják megállapítani, milyen erősek vagyunk. Ha nem
sötétedne ily rohamost, azt mondanám, egy pihent egységgel még most
kapjuk el az átkozottakat, és meg se engedjük, hogy a szemben lévőkkel
egyesüljenek.
– Akkor hát mi a javaslatod? - kérdezte Vata.
Kifejezetten várta az útmutatást, s én nem tartottam ezért kevesebbre;
hiszen csupán a tapasztalata hiányzott, amelyet azonban most
megszerezhetett, mégpedig igen gyorsan.
– A legfontosabb - magyaráztam - hogy a német ne kóricáljon és
vonulgasson összevissza, hanem állapodjon meg végre. No de mikor fogja
ezt megtenni?
– Ha nagy ellenséges erőt tapasztal? - kérdezett vissza Vata, és ezzel is
elégedett voltam, mert láttam, hogy máris jó helyen kapirgál.
– Akkor bizony! És minél erősebb ellenséget hisz, annál inkább
összehúzza magát, főleg az éjjeli táborhelyén. Azt javaslom, adjunk némi
munkát a szolganépnek.
Miután elmondtam, mit tervezek, Vata széles mosollyal nyugtázta
ötletemet.
– Mint az eleink tették Posonnál? Úgy intézzük most is?
– Hát persze! Közben a felderítők körbekapják az ellenséges hadak
táborát, hogy mindig tudjuk, mire készülnek, és merre mozdulnak. Ha ezen
az éjjelen a mieink nem sokat alszanak… hát azt még kibírják. De először
is… kérlek, hirdesd ki, hogy minden egység a legnagyobb csendben
maradjon, egyetlen kivételével!
És belefogtunk.
A megbízható, fegyveres feladatra is kiképzett szolganépből állítottuk
fel azt a bizonyos egységet. Nyikorgó telegákkal indultak a mögöttes,
hosszú domboldalnak, amelynek tetején erdőfolt sötétlett, majd sorra
gyújtották a tüzeket, ahogy a tizedek teszik estéli táborveréskor.
Olyan parancsot kaptak, amit szíves örömest teljesítettek. Zajonghattak,
beszélgethettek, énekelhettek kedvükre, de közben minél több tüzet kellett
gyújtaniuk, és ide-oda futtatni a tartalék ménest.
Mit láthatott, hallhatott, mire következtethetett mindebből ezen az
éjjelen egy ellenséges felderítő?
Hogy a magyarok ugyan igen sokan lehetnek, de most éppen a békés
szállás legyilkolását ünneplik. És van boruk bőven, mert azt is
elrabolták…
És mit mond erre a hírre az ellenséges parancsnok?
Hogy nagyon rendjén van így, s ezt is várta.
A nyavalyás szkíta majd elpilled, aztán el is alszik részegségében,
hajnalban pedig arra riad, hogy a nyakán dübörögnek a német lovak. Mire
észbe kapna, mellében a lándzsa vasa, az öklelő kopja hegye, vagy már
elválasztotta a fejét a törzsétől a hosszú, súlyos, egyenes kard, az élesre
fent, rettentő harci bárd.
Miközben a szolganép a tűzgyújtással és zajongással foglalatoskodott,
mi halálos csöndben a német tábor bekerítésére indultunk. Visszapillantva
jól láttuk a sok száz tüzet, ami vagy tíz nyíllövés szélességben beborította
a domboldalt, és még jól hallottuk a szolgák hujjogását, részeg hangú
duhajkodását, ami természetesen csak megjátszott volt: egy jó nyeletnél
többet senki sem ihatott.
– Ilyenben még nem volt részed - mondtam Vatának, és a mellettünk
lovagló Bánk száznagy rám hunyorított. - Ha ezek a németek eddig nem
tudták, kivel állnak szemben, akkor majd most megtanulják. Nem is árt, ha
tudják, kiket tiszteljenek bennünk. Mindent ugyanúgy teszünk, mint
Posonnál Árpád vezér hadai… bár ők azért jóval többen voltak, viszont ott
negyvenezer ellenséges harcos gyülekezett az éjszakai táborban.
– Abban a rajtaütésben szétverték Gyermek Lajos déli hadait - idézte föl
tanításomat Vata. - Nem nagyon hagytak élőt.
– Itt majd ebben lesz a különbség - fűztem hozzá. - A felséges úr nem
szívesen hallgatna egy mészárlásról szóló futárjelentést. Így hát, ha
menekülőre fogják, áthajtjuk őket a Fischán, aztán menjenek békével.
Elég, ha megmutatjuk az erőnket, s láthatják, hogy a földünket
megvédelmezzük.
Mire az éjszaka átfordult a második felébe, már igen közel jártunk a
németekhez. Néma csöndben közelítettünk a táborukhoz. Ott is számtalan
tűz égett, melyek körül katonák hortyogtak; s megláttuk azokat a
szekereket is, amiken a felderítők szerint a gyalogokat szállították.
A lovak zöme ménesekben legelészett, de a hátasok nyergeken
bóbiskoltak a homályban, közel a gazdáikhoz.
Megállapodtunk, hogy az íjászokkal kezdünk, és a vasfazékban
magunkkal hozott parázs csakhamar lángra lobbant egy üregben, a fák
takarásában. A német tábort északtól délig már félkörbe kaptuk.
Nyugatnak szándékkal nem álltuk el a menekülésük útját, bár gyanítottam,
hogy majd attól félnek, azért nem, mert ott vár rájuk a kelepce. Reméltem,
hogy nem fognak annyira rettegni, hogy másfelé próbáljanak kitörni.
Ha ez mégis bekövetkezne, arra az esetre készenlétbe állítottam
százötven jól kiképzett harcost és fegyverforgató szolgát, hogy lezárják a
keletkező rést.
Bars fiam a jobbszárnyon egy fél századnak parancsolt. Ők az elsők
között kaptak utasítást az íjásztámadásra.
Hogy a jelet mindenki egyként észlelje, és egyszerre mozduljanak az
egységeink, elsőre egy zengő nyílvesszőt röpített a vitéz a mélyfekete
éjszakába, egyenest a német tábor felé. Jól megfaragta a belé foglalt sípot,
mert az olyan vészjósló hangon süvített, akár a zsákmányra csapó
vadászmadár:
– Hiiiijj! Hiiii-üjjjj! Hiiijj!
Egyként emelkedtek az íjak, és a harcosok nyeregből, lábukat a
kengyelben erősen megvetve röpítették az első kétszáz vesszőt a táborra,
az ahhoz túlságosan közel elhelyezett őrök feje fölött.
Nosza, lett is nagy kavarodás. A németek felugráltak, ordítoztak,
parancsok is csattantak, és az általános hangzavarba lovak nyerítése
vegyült. A jajgatásból hallottuk, hogy szép számmal akad sebesült.
– Gyújtsátok meg a vesszőket! - parancsolta Vata úr, mire a
szolgalegények az égő zsaráttal végigszáguldottak a sorok előtt. A csepű
nyomban lángot fogott. - Magasan! Most!
Megannyi vörösen izzó csillag röppent az égnek, majd zuhant a
szekérvárba zárkózott tábor kellős közepébe. Aki odaátról rettegve figyelte
mindezt, láthatta, hogy jókora félkörön emelkednek a vesszők, így azt
hihette, hogy arrafelé nincs már út menekülni.
Ezzel ösztökéltük a németet, hogy nyugat felé próbálkozzon.
Hagytam, hogy Vata úr végezze a parancsnoklás nagyját, és
megelégedésemre igen ügyesen tette. Vagy két tucatszor röppentek még a
nyílvesszők a sötétségbe, de már egyiket se gyújtották meg a harcosok, és
ettől a németek még jobban megzavarodtak.
– Mozdulnak már! Kitörnek nyugatnak! - jelentette a felderítő, mire
Vata úr más parancsot adott:
– Bánk ötven harcosa, és még ötven Versénytől! Jobbról-balról
kerítsétek, marjátok őket, de csak módjával! Aki szembefordul, azt
levágjátok, de a menekülőket ne üldözzétek!
Jobban is tették, ha hagyták, hadd fusson a német a folyónak, hiszen
koromfekete éjszaka volt. Mégis hallottuk, mikor csaptak le rájuk, mert a
mieink harci hujjogását és az ellenálló németek üvöltését az éjszakai szél
messzire vitte.
– Ezeknek eszük ágában sincs ellentámadásba lendülni - morogta Vata. -
Akkor támadjunk mi, tanítóm! Tereljük ezeket a birkákat a jó irányba!
– Legyen így! - bólintottam. - De terelés legyen, ne vérengzés!
Vata azonnal megfúvatta a rohamot parancsoló tülköt.
– Szorosan! Mindenki lássa a szomszédját! Ne szakadjon szét a lánc!
 Az íjászok kiröpítettek még néhány vesszőt, aztán elrejtették az íjakat,
és lekanyarították hátukról a lándzsát.
– A közepébe csak akkor, ha meghalljátok a tülköt! A széleket
szorítsátok! Foglyot csak akkor, ha tiszt…
Igaza volt: sokra a közvitézekkel nem megyünk. Mit tudnak azon kívül,
hogy idevezényelték őket verekedni?
Vata urat kissé vissza kellett fognom; megfeledkezett ugyanis arról,
hogy ez nem a szokásos őszi vadászat, hanem komoly összecsapás, és nem
kell feltétlenül elsőnek rohanni a sűrűjébe.
Ettől eltekintve mindent ügyesen tett. Hagyta a vitézeket, hadd tegyék a
dolgukat, aztán hirtelen fordított. Visszavonta a közepet, és a balszárnyat
erősítve - ugyanis a kitöréssel a legtöbb német abban az irányban
próbálkozott - megrohanta a pajzsos gyalogokat.
Mivel nem mozdultak, és körömszakadtig őrizték a helyüket, sokan
odavesztek közülük.
– Szorítsátok a folyónak! Szorítsátok!
– Messze még a Fischa - morogtam Vatának, mire azonnal parancsot
adott a tülkösnek: iramot lassíts, de a németet leszakadás nélkül kövesse
minden egység.
Hajnal előtt értük el a folyót, és már messziről hallottuk, amint a német
lovak a vízbe gázolnak.
– Át nem kelünk! - futott végig a parancs. - Megmaradni ezen az
oldalon! Foglyokat összeterelni! Mostantól egynek se essen bántódása!
– Bár örömest végeznék minddel - sziszegte a fülembe Vata - de mit
szólna a felséges úr?

***
Örkény nagy lelkesen magyarázta a Csoltó tartományából való
felderítőknek, hogy a Dunához közel melyik út merre tart, milyen német
erősségeket találni, és hol.
Úgy vezette őket, hogy az utakat mindenütt láthatták, de őket senki nem
vehette észre. A rejtett, őzek és szarvasok járta erdei ösvényeken
kanyarogtak, mígnem kiértek a Duna vonala mellett futó ősrégi úthoz.
Ezen vágtatott nyugatnak Baján kagán avar serege, és századokkal előtte
Atilla, a hun királynak hívott nagyfejedelem győzhetetlennek vélt hada is,
aki úgy értette a rómaiak latin szavát, akárha maga is egy lenne közülük.
Pedig csak túszként élt jó pár esztendőt a császári udvarban, s kötött
barátságot egy Aetius nevű hadvezérrel.
Amint a hegyvidékről leereszkedtek a Duna mellékére, az erdőkkel
fedett dombokon a nyiladékokról alaposan szemügyre vehették a folyót és
a vidéket. Arra számítottak, hogy Melkig talán nem is kell ellovagolni,
mert ha ezen a napon sem találkoznak ellenséggel, akkor már valószínűleg
nem is fognak. Az a német egység, amelyik a tullni erősség vonalán még
nem jutott túl keletnek, úgysem tud már támogatást nyújtani a Fischa és a
Lajta között gyülekezőknek.
Örkény elöl lovagolt egy tapasztalt harcossal, akinek szeme még az
övénél is élesebbnek bizonyult. Északnyugatnak, a Duna mellett Tulln
erőssége állta el az utat, de addig még három vízfolyáson is át kellett kelni,
és Örkény gyanította, hogy az esőktől alaposan megduzzadtak a Dunába
siető patakok.
– Megállj! - mondta a harcos, és megmarkolta Örkény vállát. - Ott, ni!
Látod? A füzesben…
A lapályt átszelő folyócska partját a keleti oldalon fűzfák zárták le, de a
nyugatin jól látszott egy gázló felvezető útja. Szélesnek tűnt, sokan
használhatták. A többiek beérték Örkényt és a vitézt, s a portya vezetője
óvatosságra intett.
Tucatnyi lovas sorjázott elő lépésben a füzesből. Az első megállt,
körülnézett, bevárta a többit, aztán szót váltottak, majd komótosan
továbbindultak.
– Csak azt tudom, hogy rajtunk kívül magyarok nincsenek errefelé -
morogta a portyavezető. - Vagy te mást hallottál, Örkény? Mégiscsak közel
ültél Vata úr tüzéhez…
– Márpedig ezek magyar öltözéket viselnek, bár a fövegüket most
még… A nyavalya törje ki, túl messze vannak, nem látom jól! -
káromkodott az éles szemű harcos.
– Mindegy, milyen föveget viselnek - döntött a parancsnok. - Amarra
elébük tudunk kerülni? - kérdezte Örkénytől.
A legény izgalommal telve vezette a csapatot a szarvascsapásokon, és
csakhamar elállták az érkezők útját. A portyavezető léptette ki elsőként a
lovát a fák takarásából, és feltartott karral megálljt kiáltott. Amazok rögtön
meg is torpantak.
 Valóban magyar öltözéket viseltek, és olyasféle föveget, mint a nyitrai
dukátusban lakó kálizok és székelyek. A vezetőjük, egy tizedes,
besenyőnek tűnt, legalábbis a képe alapján.
– Kinek a parancsára járjátok a hadi utat? - reccsent rájuk a
portyavezető, és Örkény meg a felderítők lassan előléptek a homályos
sűrűből.
Amazok a tizedesükre pillantottak, hadd szóljon helyettük ő.
– Hogy kinek a parancsára? Mi már csaknem egy fél holdnapja vagyunk
úton, testvér. Esztergomban kaptuk a parancsot, személyesen a
palotaispántól, ő küldött felderítésbe minket. Megjártuk az utat csaknem
Enns váráig, és néhányszor a fogunkat is majd otthagytuk. Most már
visszafelé tartunk. Vászoly úr jobbágyai vagyunk. Hát ti?
A parancsnok azon tűnődött, elhiggye-e, vagy vizslassák át a
málhájukat. Az óvatosság erre sarkallta.
Viszont nyugat felől jöttek, ahová nem sok épeszű ember indult el abban
az időben, mert számos erősséget állítottak a németek és a bajorok
(utóbbiak még akkor is bőszen építettek, amikor virágzott a barátság a
Magyar Királysággal), amelyek mellett átjutni igen kockázatos volt.
Végigmérte a nyeregben egykedvűen, hallgatagon üldögélő harcosokat.
A málhát nézve nem dönthette el, hogy igazat szól-e a vezetőjük. A
lovaikat egészségesnek találta, bár az imént hasig jártak a megduzzadt
folyócskában, és sebesültet sem látott közöttük.
– Kinek akartok jelentést adni? Vászoly hercegnek? - kérdezte, mire a
besenyőképű megrázta a fejét.
– Nem ő adott parancsot a felderítő portyára, testvér. Nekünk a másik
hercegnek kell jelenteni.
– Imre úrnak? - kérdezte a parancsnok. - ‘Iszen ő Biharban van…
A másik halványan elmosolyodott, és hunyorított.
– Majd csak megoldjuk valahogy, hogy hamarost tudomására jusson, mi
van a gyepűn túl.
 – És mi van? Vonul felénk a német?
– Ezen a hadi úton egy szál se. Csak ülnek az erősségeikben. De
beljebb, délebbre… Arrafelé vonultak a napokban, azokkal jó lesz
vigyázni. Innen nyugatra semmi érdekes… Ha gondoljátok, veletek
tartanánk. Már csak azért, mert a tieitek netán nem értenék, mit kerestünk
mi olyan távol, német földön. Pedig itt a pecsét, látod?
Előhúzott az inge alól egy vékony ezüstbe kalapált lenyomatot. Csaba
palotaispán adott ilyeneket azoknak, akiket külön feladatra indítottak.
A két portya egyesült, csak Örkény parancsnokának arca változott meg,
és hallgataggá is vált. A gyorsabb haladás végett a hadi utat követték; úgy
számoltak, hogy estére megérkeznek a Fischához, és ha lehet, még
világosban átkelnek.
Az egyik itatásnál a parancsnok odasúgta a helyettesének:
– Sehogy sem tetszenek ezek nekem. Figyeld őket! Nem bízom abban a
rókaképű tizedesben. Folyvást az jár a fejemben, hogy a fölégetett
szálláson magyar holttestet találtunk, meg besenyő tamgával bélyegzett
lovat…
A helyettes egyetértett.
– Ördögöd van, mert engem is ez zargat. Lehet, hogy nincs igazunk, és
ezek valóban a palotaispán és a herceg megbízatását teljesítik, de mi van,
ha hazudnak? Kivárunk, eljönnek velünk a csapatokhoz, aztán majd
meglátjuk… De addig is tartsuk a barátságot.
Még napszállta előtt átkeltek a Fischa gázlóján, és mire teljesen
besötétedett, elérték a tábort.
Vatának, de egyedül csak neki, ezen a napon könnyű sátrat állítottak,
mely alkalmas volt arra, hogy a tisztekkel ott tárgyalják meg a teendőket.
Közben a Duna északi oldaláról egy jobbágytiszt érkezett. Vászoly úr
küldte, és varég testőrök kísérték, akkora lovakon, amelyek két pusztaival
is felértek. A tiszt azt akarta tudni, hogy szükség van-e még a Vászoly
hercegtől kért csapatra.
A sátor e napon még jól is jött - bár Vata ugyanúgy a harcosokkal aludt
a tűz mellett, ahogy eddig is - mert este könnyű eső érkezett. A tisztek
körülülték a sátorban pislákoló tüzet, ami inkább csak világított, mint
meleget adott. Aztán eldöntötték, hogy másnap a sereg elindul hazafelé,
átlépve a Lajtát, mert úgy tűnt, sem német katona, sem német telepes nincs
már a folyók között. Ekként szemlélve nem volt szükség Vászoly
csapatára sem.
Hogy miként lesz aztán, az nagyban függ István király döntésétől.
Meglehet, még a nyáron kemény összecsapásra kerül sor a némettel.
Aztán a tisztek lassan visszaszállingóztak a csapatokhoz, és az őrségen
kívül mindenki pihenőre készülődött.
Vata sátra környékén újabb tüzek gyúltak. A fiatal parancsnokot
érdekelte, mi történik éppen a nyitrai dukátusban, ezért az onnan érkezett
tisztet barátságos beszélgetésre maga mellett tartotta. A vele jött varégok a
sátor körül telepedtek le, a lovaikat is ott helyezték el.
A varégok ijesztő csatabárdját alaposan megszemlélték Csoltó harcosai,
némelyiket próbálgatták is, ahogy a nehéz kardot, ami két kézre fogva arra
is alkalmas, hogy nyaktól a szegycsontig vagy annál is tovább kettészelje a
testet. A varégok egykedvűen tűrték az érdeklődést, aztán aludni tértek.
Igaz, igencsak éber alvás volt ez; mert ha valaki huzamos idő óta eszi a
testőrök kenyerét, az megtanul úgy aludni, mint a nyulak, és minden
neszre, zajra, rendellenességre azonnal felpattan a szeme.

***
Vata a megbeszélés után még a sátrában marasztalt. Odakint az eső
megint rákezdett, igaz, csak módjával, de a tűz mellett alvó harcosok a
fejükre húzták a subát. A könnyű selymen kopogtak a cseppek, és arról
beszélgettünk, mennyi esély lehet rá, hogy Ernest őrgróf- vagy akár
Konrád császár - még az idén támadást indítson.
Később bekéredzkedett a fiatal Örkény, hogy megtudakolja, mikor
mehet vissza a nyitrai dukátusba.
– Szeretném már látni az enyéimet - mondta bocsánatkérő képpel.
Megkérdeztem, mióta tartja az övéinek Vászoly nagyúr családját, mire azt
válaszolta: - Tömörd ezrednagy, nekem rajtuk kívül nincs senkim, ‘iszen
magad is tudod. Ha ők nem lennének, csak tengnék-lengnék, ide-oda
sodródnék a nagyvilágban.
– Aztán már csak egy ugrás, hogy zsivánnyá legyen az ember gyereke -
egészítette ki Vata úr. - Csalni már úgyis jól tudsz, gyerek!
– Az csak egyszerű, játékos szemfényvesztés, uram - felelte Örkény.
 – Hát tehetek én arról, hogy mindig megtalálnak, akik a fejükbe veszik,
hogy kibabrálnak velem? Hogy felfedik, amit csak én tudok? Hát persze
hogy hamisság az egész, de hát melyik szemfényvesztés nem az? Sosem
vagyok velük gonosz, inkább szórakoztatom őket, de nem fosztok ki
senkit, pedig akár meg is tehetném… Az imént kockáztam azzal a hercegi
portyával, amelyik ma csatlakozott hozzánk… Az egyiknek elnyerhettem
volna mindenét, de megelégedtem azzal, hogy csak becsaptam. Azt
javasoltam neki, hagyjuk a kockázást… baj lehet belőle, mert itt van a
táborban a kegyelmes herceg is.
Vatára pillantottam, és láttam, hogy a végét ő sem értette egészen. Azt
mondta, mindenki tudja, hogy Vászoly nincs velünk, csak egyetlen
egységet küldött át a Dunán erősítésnek…
– Nem Vászoly hercegre gondoltam - mondta zavartan Örkény - hanem
Imre nagyúrra. Nem árt, ha úgy tudják, hogy a táborban van.
Tisztességesebben viselkednek ilyenkor a harcosok…
– No, várj csak! - állítottam meg Örkényt, és közelebb húztam
magamhoz a színehagyott, vékony felsőkabátjába markolva. - Nem azt
hallottátok-e tőlük, hogy a hercegnek kell jelenteniük? Mire a
parancsnokod azt felelte, hogy azt ugyan bajosan, mert Biharban van
éppen…
Örkény esze gyorsan forgott, és most a képe ijedtre váltott.
– Iiigen… és erre az a másik, akivel az imént kockáztam… láttam, hogy
elhúzta a száját, és vigyorgott.
– Mert azt hiszi, hogy a herceg mégis itt van, csak titkoljuk -
találgattam. - És erre a tizedesük nem ugrott fel, hogy jelentést tegyen
neki? Nem akarta, hogy mutasd az utat Imre úrhoz?
Vata csak legyintett, és rám szólt:
– Rémeket látsz! Túl régtől vagy harcos, Tömörd. Nem kell mindenbe
olyasmit képzelni, ami nincs is ott.
Tudtam, hogy egyre gondolunk, de ettől függetlenül mégsem tetszettek
ezek a szavak. Vata úr azt mondta Örkénynek, hogy másnap visszaindítja
őt a nyitrai dukátusba a tiszttel és a varégokkal, majd felegyenesedett,
kinyújtóztatta a tagjait, és felemelte a súlyos subát, hogy a vitézek között
nyugovóra térjen.
Kedvetlenül követtem. A szolgája eligazgatott egy halom szénát a
nedves füvön. Az eső már elállt, s a legények tisztességgel táplálták a
tüzeket. Örkény még mindig zavartan téblábolt köröttünk, s amikor Vata
úr, még mielőtt lepihent volna, jó szokása szerint megszemlélte a lovait,
főleg nagy becsben tartott, okos és tanult legyesszürke harci ménjét, ő is
csatlakozott. Láttam rajta, hogy valamit nagyon mondani vagy tán kérni
akar.
A nyitrai varégok lovait kötélkarámban tartották éjszakára, és egy testőr
ügyelt rájuk. Ott gubbasztott a suba alatt, csak a rettentő lándzsája meredt
az égnek. Amikor észrevett bennünket, felegyenesedett.
– Minden rendben van, harcos? - tudakolta Vata úr, de választ már nem
kapott.
Pendült egy ideg, egészen közel, néhány lépésről talán. A szakállas
varég szemei kimeredtek, a teste megfeszült, és eldőlt, akár egy zsák.
Ebben a pillanatban megugrottak a testőrök termetes lovai. Az egyik
úgy megtaszított a tomporával, hogy hanyatt zuhantam. Estemben a lovak
között alakokat láttam mozdulni. Az egyik Vata úrra támadt, és öklével
lesújtott…
Vata elterült, amaz meg rázuhant.
Ekkor Örkény a támadóra vetette magát; majd olyasféle hangot
hallottam, mint amikor a birka nyakát elmetszik, de a kés megsiklik a
gigán, és Örkény eltűnt a felettünk átgázoló, megvadult lovak között.
Aztán Vata kigördült a test alól. Az arca olyan sötét volt, akár egy
szaracéné.
Abban a pillanatban, amikor felegyenesedtem és a lábam megvetettem,
valaki hátulról orvul rám támadt, és éles fájdalom hasított a derekamba.
Ösztönösen a csizmaszárba tűzött késemhez kaptam, és találomra
hátraszúrtam. Puhába szaladt a penge, én pedig félresiklottam, hogy
szembefordulhassak a galáddal… De amaz akkor már összegörnyedve
fetrengett az oldalán, és hörgött.
Ekkor szemem sarkából észrevettem, hogy egy újabb árnyalak tűnik elő
a sötétből, majd a következő pillanatban meghallottam a varég testőrök
ordítását. Az egyik kis híján kettéhasított a szekercéjével, de az utolsó
pillanatban felismert; ám megszólalni nem maradt ideje, mert egy riadtan
forgolódó ló fellökte. Vata, tőlem alig néhány lépésre, épp birokra kelt
valakivel.
Feléjük lendültem, de egy ló közvetlenül előttem elcsúszott, csaknem
ledöntött a lábamról, és elvágta az utat Vata felé. Egy alacsony, mokány
harcost láttam, a válla felett pedig Vata véres arcát. Egyenest rám meredt,
mintha azt kérdené, miért nem segítek…
Több tízezerszer röpült már ki a kezemből kés, és tudtam, hogy bármit
eltalálok vele. Gondolkodás nélkül megcéloztam az alak háta közepét, és
közben igyekeztem nem gondolni rá, hogy Vatát is eltalálhatom…
A kezem önállósult, a karom lendült, s a másfél arasznyi penge a súlyos
nyéllel kiröppent ujjaim közül, egyenest oda, ahova szántam. Vata a
kifeszülő testet úgy hajította félre, akár egy hasábfát.
– Mi tartott eddig, tanító? - kiáltotta rekedt hangon. - Meddig vártál
volna? Míg meg nem öl?
– Megölted volna egymagad is - feleltem a fogamat csikorgatva, azután
kihúztam a késemet a támadó hátából, és egyetlen mozdulattal
átmetszettem a nyakát.
– Kár volt - hörögte Vata. - Kifaggathattuk volna…
Igaz, de ilyen helyzetben nem mindig gondolkodik az ember
következetesen. A testőrök akkor már körbevettek minket, és Vászoly
herceg tisztje azt ordította, hogy elfogtak valakit. Egy varég térdelt rajta, és
szorította a nyakát kegyetlenül. A test hátrafeszült, akár egy felajzott íj.
A fogoly szájából kínlódva tört fel néhány szó.
– Rohadékok… Ökrök… Nem a megfelelő embert találtátok… Nem a
herceget…
Vatára pillantottam. A kiömlött vértől vált sötétre az arca, most már jól
láttam a zsarát fényében. Akkor fröccsent rá, amikor Örkény átmetszette
támadója nyakát…
Hol van a gyerek? Ki látta? Előkeríteni, de tüstént!
– Kihallgatjuk! Kivallatjuk! - mutatott a varég karmai közt kínlódóra
Vata. - Meg kell tudni, mit akart! Milyen hercegről beszélt? A herceget
akarták megölni?
– Ezt ugyan ki nem faggatod - dörmögte Vászoly tisztje. - A varég…
– Megfojtotta? - kérdeztem, és lehajoltam a testhez. Éreztem, hogy a
csípőm nem úgy dolgozik, ahogy szokott, és megérintettem a fájdalom
helyét. Véres lett a tenyerem. - Megfojtotta?
– Eltörte a gerincét ez a barom - morogta a tiszt. - Ezek az óriások
nincsenek tisztában az erejükkel. Pedig jó lett volna legalább egyet életben
tartani…
 Sejtettük, hogy Imre hercegre sajdult a foguk, s nem Vatára - de azt
sosem tudtuk meg, hogy ki volt a felbujtójuk.

Néhány nappal később…

Fejér erőssége
– Ilyen parancsot sosem adtam ki, pecsétet pedig tőlem efféle feladatra
senki nem kapott - szögezte le Csaba palotaispán, miután jelentést tettünk.
- A szemeden látom, Tömörd ezrednagy, hogy sebláz gyötör. Ég a képed
is, és gondolom, nem attól, amiért őfelsége felelősségre vont.
– Soknak tartotta a holtak és a sebesültek számát - dünnyögtem, és
valóban rettentő pocsékul éreztem magam.
A kés szerencsére nem érte el a vesémet. Már csak az hiányzott volna!
Mert ha mégis, úgy esem össze, mint egy rongy, nyikkanás nélkül. Aztán
már csak ki kellett volna várnom, míg az a nyavalyás - biztos, ami biztos -
átmetszi a torkomat. Pontosan úgy, ahogy én tettem a cimborájával…
A láz már aznap elkapott, de nem hagytam el magam. A sebet ellátta
egy javas, meg is varrta réztűbe fűzött vékony szállal, miközben azt
mondta, hogy kapjak a fogam közé egy botot, és harapjam jó erősen.
Inkább az, mint a szégyenteljes üvöltözés, amit a harcosok az ezredesüktől
nehezen fogadnának el.
Én azonban nem adtam meg senkinek az örömöt, hogy vigyorogjon
rajtam, de azt sem, hogy pecekkel a számban lásson. Igaz, fényes nappal is
egészen tisztán láttam Nap Apa és Hold Anya csillaggyermekeit, és a
fogaim majd darabokra törtek, úgy préseltem őket egymáshoz, de egy árva
nyikkanást se hallattam.
Aztán jött a javas sokféle gyógymódja. Mindent kipróbált rajtam, de
egyik sem használt… Úgyhogy már nagyon vártam, hogy hazajussak
végre az én Dévámhoz, aki ismeri a gyógyír minden fajtáját.
Ugyanezen okból Manga is eszembe jutott, pedig egy időben szanaszét
kódorogtak felőle a gondolataim. Hol átkoztam, mert úgy éreztem, annyira
magához kötötte Rásdi leányunkat, hogy nekünk nem is marad belőle, hol
meg áldottam. De abban biztos voltam, hogy ő is hamarost helyrehozna.
Nem egymagam álltam Csaba palotaispán előtt ezen a napon. Mellettem
hallgatta a dörgedelmeket Vata úr, akit igencsak mentegetnem kellett a
palotaispán előtt, mert - mikor megtudta, hogy voltaképpen
parancsnokként tette a dolgát a gyepűnél helyettem - arról faggatott,
miként lehettem annyira felelőtlen, hogy átadjam a parancsnoklást egy
tapasztalatlan ifjúnak.
Mivel Vata úr is megsebesült a vállán, s az ő sebe jóval rondább volt,
mint az enyém, a palotaispán némileg megenyhült.
– Nemcsak a király tartja soknak a holtak számát és rettentőnek ezt az
egész gyepű menti őrületet, de jómagam is - tudatta higgadtabban. - Azt
azonban megértettem a szavaitokból, hogy nem történhetett másként, mert
a német nem ment haza önszántából. Őfelségét úgy tájékoztattam, hogy ez
egy alaposan átgondolt álnok terv volt a részükről, így most már ő is a
folytatásra készül.
Temérdek fontos teendő kötötte le Csaba urat, nem herdálhatta ránk az
idejét sokáig. A katonai feladatok mellett rengeteg volt a diplomáciai
munka is: garmadával készültek a levelek a szentatyának, Konrád
császárnak, a lengyel fejedelemnek; István még a bizánci császárnak is írt,
mert valahogy meg kellett indokolni a szentföldi zarándokút magyar
szakaszának ideiglenes lezárását.
A király remélte, hogy jövőre ismét megindulhat a rendes zarándoklat,
hisz oly nagy reményeket fűzött ehhez az úthoz, valamint a rajta kiépített,
menedéket adó építményekhez, templomokhoz.
Miután Csaba palotaispán elbocsátott, megkérdeztem, mikor indulhatok
végre haza a családomhoz. Azt felelte, hamarosan.
Ám az efféle válaszok engem soha nem elégítettek ki, és nem nyugtattak
meg. Elvonultam a szállásomra, és Örkényt, aki mégis inkább velem
maradt, ahelyett hogy Nyitrába indult volna, elküldtem a javasért, mert
újfent elővett a sebláz.
Amíg oda volt, felkeresett a palotaispán. Már jóval barátságosabb
hangot ütött meg.
– Meg ne halj itt nekem szégyenszemre, hallod? Láttam, hogy odavagy,
de hogy ennyire… Előttem ne add a rettenthetetlen harcost ilyen ronda
sebbel! Mondd, egyáltalán tudsz rám figyelni? - Kínlódva felültem, és fel
is akartam állni, de visszanyomott a fekhelyemre, és maga töltött a
kancsóból. - Idd meg! Jobb egyelőre nincs. Legszívesebben forrásvizet
adnék, de azért el kell küldetnem egy asszonyt. Tömörd! Úgy döntöttem,
hogy nem mész haza. Most nem is tudsz, aztán meg nem eresztelek. Lehet,
hogy eddig Csoltó volt a közvetlen urad, de ez megváltozott: őfelsége
parancsa alapján királyi jobbággyá teszlek. Mostantól akkor és oda mész,
amikor és ahova ő vagy az én személyes parancsom indít. Hanem azt azért
meg kell kérdeznem: miként állsz Istennel?
Ez alaposan meglepett. Rég nem kérdezett tőlem ilyent senki, s
gondolkodásra késztetett, hogy mi lehet az oka. Olyan világot éltünk, hogy
az efféle kérdéseknek igen nagy súlyuk és jelentőségük lehetett az egyes
emberekre és családjukra nézve.
– Nagyuram… Viselem a kereszt jelét, születésemtől - feleltem, és
eszembe jutott az apám, aki akkor lett kereszténnyé, amikor Gyécse
nagyfejedelem a meghittjeit (így a nagyapámat, Csekét és egész családját)
keresztvíz alá küldte, nem tűrve ellentmondást.
Arra gondoltam, hogy nem sok minden változott azóta - bár az efféle
kérdések lehettek egyszerűen érdeklődők, jóindulatúak, de ugyanúgy
sugallhattak igen komoly figyelmeztetést vagy fenyegetést is. Nem tudtam,
most melyikről van szó.
– Tudom, hogy keresztény vagy - folytatta, és szerencsére nem leltem a
hangjában ellenséges élt. - De mostantól jobb kereszténynek kell lenned.
Példát kell mutatnod a harcosoknak, a tisztektől kezdve a seregszolgákig!
A szádat el nem hagyhatja semmi, ami a régi hitre emlékeztet,
megértetted?
Nem feleltem. Nem is akartam, és megkeményítettem az arcom.
– Őfelsége igen komoly feladatot szándékozik rád bízni, Karád fia
Tömörd ezrednagy. Ezért nem mehetsz vissza a családodhoz. Hogy ők
jöhetnek-e hozzád… ezt majd később megbeszéljük.
– Értem, nagyuram. Valamit… megtudhatnék arról a… feladatról? -
kérdeztem, és az éles fájdalomból megállapítottam, hogy a sebem egy
óvatlan mozdulattól újfent kirepedt.
– Van a Dunától északra néhány had, Vászoly dukátusában, és ezért is
nem számítottunk rájuk eddig komolyabban. Zömmel jóravaló harcosok.
Azokból kell olyan sereget kiállítanod, hogy őfelségének is tessen. Érted
már? A többiről majd később, és ne is törd rajta túl sokáig a fejed, ezredes.
- Egyenesen a szemébe néztem, ő pedig bólintott, és megveregette a
vállam. - Tudtam, hogy rögvest megérted. Mielébb heverd ki a
sebesülésedet!
Amint becsukta maga után az ajtót, a fejemben azonnal elkezdték
egymást kergetni a lázas gondolatok.
Ugyanekkor…
Bezprimben
A királyné kiküldte a helyiségből a társalkodónőket és István húgát,
hogy négyszemközt beszélhessen azzal a bajor lovaggal, aki már délelőtt
óta várta, hogy bebocsássák. Gizella azonban előbb a gyóntatójával
találkozott, aztán a püspökkel, majd a királynéi birtok ügyes-bajos dolgait
kellett intéznie.
Szerette Bezprim erősségének csendjét, levegőjét, biztonságát. Kedvelte
István király minden rokonát, beleértve Delján Pétert, akitől nem kellett
tartania, mert semmilyen szinten nem érhetett fel Imre herceghez. Imre
keresztény hite ugyanolyan erősnek bizonyult, akár a karja, és az
atlétatermetű fiatalembert változatlanul országszerte kedvelték.
Még a keresztény hit ellenlábasai is másként vélekedtek róla, miután
személyesen megismerték. Talán el is gondolkodtak azon, vajh’ miért is a
kibékíthetetlen ellentét a hit dolgában, s feltétlenül ellenségüknek kell-e
tartaniuk a vadászatot és egyéb férfias elfoglaltságokat kedvelő, ámde
mégis fölöttébb józan életű, művelt és okos herceget.
Gizella királyné csak azt nem értette, miért nem hallgatja meg fohászait
a Mindenható, s ajándékozza meg egy fiúunokával, aki majd továbbviheti
Imre örökét.
S amennyire nem tartott Delján Pétertől, sem a nála jóval idősebb
Bezprim hercegtől, annyira izzón gyűlölte Vászolyt és fiait. Ők
testesítették meg Gizella szemében a mindenre kapható, kiszámíthatatlan
vetélytársat, a valódi pártütőket, akik - így vélte - hiába is tagadják, már
holnap szíves örömest bejelentenék igényüket a koronára.
Ahogy Vászoly fiai nőttek, úgy mélyült a királynéban az irántuk érzett
ellenszenv. Még igen jól emlékezett Koppányra, aki a szemében azonosult
a rettenettel, az istentelenséggel és a gyilkos hajlammal.
A bajor lovag a testőröknél hagyta kardját és kését, s amikor belépett,
fél térdre ereszkedett.
– Megvárakoztattalak - kezdte Gizella - de tudd be annak, hogy
teendőimben a fontosság alkot sorrendet. Most már nem akarom tovább
rabolni az idődet, lovag. Megengedem, hogy leülj!
Helyet mutatott a bajor nemesnek egy támla nélküli, birkabőrrel takart,
alacsony széken.
 – Felséges asszonyom, megtisztelő, hogy fogadni kegyeskedtél
szolgádat - kezdte hízelgő hangon a lovag. - Hajnalban indultam Fejérből,
hogy mielőbb tájékoztassalak a legfontosabbakról, ahogy ígértem.
– Akkor máris folytasd azzal! Mi hát a legfontosabb? A gyepű ügye?
Imádkoztam az elesett németek lelki üdvéért is…
– A legfontosabb egy új hír, felséges asszonyom, amitől egyszeriben
felhorgadt a mérgem. Olyannyira, hogy menten megfeledkeztem a
krisztusi megbocsátás és szeretet törvényéről. Neked is hangosabban
dobog majd a szíved, ha elmondom…
Gizella türelmetlenül intett: térjen már végre a tárgyra.
– Nos, az egész egy fogollyal kezdődik, felséges asszonyom, egy
lengyellel. Egy magyar portya a Duna mentén csípte nyakon, miközben a
társai elszeleltek. Találtak nála egy levelet. Őfelségének tegnap olvasta fel
az írnok. Konrád császártól küldték… Nyitrába, Vászoly hercegnek.
Gizella arca elsötétült, s a ráncok elmélyültek a homloka közepén,
ahogy a szemöldökét összevonta. A lovag folytatta:
– Abban a levélben a császár kifejezte reményét, hogy Vászoly herceg
hajlandó neki hűségesküt tenni, és a német sereget, ha úgy hozza,
háborítatlanul átengedi a nyitrai dukátus nyugati és déli területein.
A királyné az ajkába harapott, s ujjai a szék karfájába markoltak.
– Úgy? Mindig is tudtam, hogy Vászoly egy alattomos féreg. Folytasd!
– Felséges asszonyom, most nekem is vezekelnem kellene, mert
bennünk egyazon vér csordul, és az nem sokban különbözik a
császárétól… De eszerint Konrád bűnös módon a magyar trónra támad, és
ehhez szövetségeseket gyűjt. Ha a véleményemet elmondhatom… a
leggyöngébb láncszem valóban Vászoly herceg és a családja. Konrád
kiválóan ráérzett. És abban a levélben… nos, benne foglaltatnak bizonyos
szavak, amelyek név nélkül, de egyértelműen kegyelmes fiadra, Emericus
hercegre utalnak.
A királyné a tenyerébe temette arcát, és mélyet sóhajtott.
– Miféle… szavak, lovag?
– Riasztóak, felséges asszonyom. A fiadban Konrád kemény ellenséget
lát. Nem tárgyalna vele semmi szín alatt, ahogy őfelségével sem. Számára
mindketten eltávolítandó akadályok.
Gizella a selyemkendő sarkát gyűrögette, s közben azt suttogta, hogy
immár elkezdődött, aminek az elkerüléséért annyit fohászkodott a kápolna
homályában.
– Isten megpróbál minket, lovag. Mi ketten ugyanabban a csónakban
utazunk. A családod sokat szenvedett az utóbbi két esztendőben Konrád
miatt, csak azért, mert a bátyámat tartották egyedüli uruknak, és ugyanúgy
akarták Imre fiamat a bajor trónra, ahogy sok száz tisztességes nemes.
Jogos igényétől ütötte el a fiamat a császár, de neki ez sem elég.
– Amennyiben… - mondta a lovag, akibe nem kevés műveltség,
ravaszság és előrelátás szorult - amennyiben a levél tartalma igaz. Ha nem
csak azt akarta valaki, hogy Vászoly herceget befeketítse őfelsége és a te
felséges személyed előtt.
Gizella a fejét rázta.
– Nem, lovag. Igaznak tekinthető. Más is alátámasztja… Most, hogy ezt
a dolgot hallottam, kezdem átlátni az összefüggéseket. Vászoly herceg
nem az, akinek mindeddig hazudta magát, most már teljesen egyértelmű.
A lovag zavartan köszörülte a torkát.
– Felséges asszonyom… őfelsége megparancsolta, hogy egy jobbágya
szedje rendbe a nyitrai hadakat. Gondolom, Vászoly helyett, akitől eztán
már ő sem vár semmit.
A királyné felállt a karszékből.
– Intézkedj, lovag! Álljon készenlétben a szekér és a kíséretem! Indulok
Fejérbe, mégpedig most azonnal…

***
Fejér folytonosan épült. Lassan elkészült a bazilika, melyet István a
családtagjai és a későbbi magyar királyok örök nyughelyéül szánt, és a
várost egyre többfelé kerítette gerendapalánk helyett vaskos kőfal.
Fejért utcák hálózták be, és István király most már jóval többet
tartózkodott itt, mint Esztergomban. Az a hír járta, hogy ezt a várost tekinti
királyi székhelynek és koronázóvárosnak, Esztergomot pedig az
egyháznak, pontosabban az érseknek hagyja.
A király már két napja alig pihent. Sorra hallgatta meg a jelentésekkel
érkezőket, valamint a tanács tagjainak véleményét a gyepűnél történtekről.
Tárgyalt a palotaispánnal, a berendelt ispánokkal, ráadásul olyannyira
elmerült a munkában, hogy a tanács tagjai már azt rebesgették, hogy idén
tán még a szokásos törvénynap is elmarad az Új kenyér havának
tizenötödik napján, vagy átteszik őszre.
Leginkább a megfogott levél okozott fejtörést a királynak. Már a
napvilágra kerülést követő napon futárt küldött Vászoly hercegért. A hívás
úgy szólt, hogy a várható háború miatt kíván őfelsége haladéktalanul
találkozni az ő hercegi rokonával.
Ha Vászoly eljön, akkor nem bűnös - így vélekedett a király. Vagy
annyira megátalkodott, hogy még most is szerepet játszik?
Kénytelen volt elismerni önmaga előtt, hogy nem lát tisztán unokabátyja
ügyében; de vajon mennyit áldozhat fel a valóság oltárán? Nem lesz-e
késő, ha a bűnösség kivizsgálása miatt elmulaszt bizonyos országos
intézkedéseket megtenni?
Hogy éjszakáinak jelentős hányadát a templomban vagy a kis
kápolnában töltötte, azon már nem akadt fönn senki. A király ifjúkorától
számtalanszor társalkodott Istennel, Jézussal és az ő szent anyjával. Annál
inkább felmerült meghittjeiben, hogy őfelsége egészségét óvni kellene a
templom hidegétől.
István lelke ma is ugyanúgy szolgálta a Mindenhatót, ahogy
gyermekkorában. Jottányit sem engedett a hit kérdéseiben, és ha fújt, ha
esett, őt rendre ott találta a hajnal és a leszálló esti sötétség is az oltár előtt,
magába mélyedve, isteni útmutatásra várva.
Csaba palotaispán és az előkelők aggódva figyelmeztették őfelségét,
hogy ügyeljen jobban az egészségére, mert nem fiatal már. De a király
legfeljebb megköszönte az aggódást, ám semmin sem változtatott.
Délután a Fejérbe vezető északi úton harsant a tülök, és a falról a
hegyek felé kitekintő őrök jól látták Vászoly herceg lobogóját, a vele
érkező testőröket és a nyitrai fegyveres jobbágyokat.
Egyedül a palotaispán tudta az igazat arról, miért hívatta Vászolyt oly
sebesen a király. Nyáridő lévén kellemes éjszaka ígérkezett a szabad ég
alatt, így a nyitrai vitézek örömmel fogadták, hogy nem kell
bezsúfolódniuk a falon és palánkon belüli kőházak valamelyikébe. Az
udvari aladár a palotaispán parancsára a legjobb helyet ajánlotta fel nekik a
városon kívül.
Fejérbe Csaba palotaispán csak a nyitrai varég testőröket eresztette be,
akik rögvest barátkozni kezdtek a királyt szolgáló földijeikkel.
 Vászolyt az aladár bevezette őfelségéhez. A hosszú teremben csak
három testőr-vitéz maradt, egy az ajtónál, kettő pedig a trónus mögött.
Aztán megérkezett Csaba palotaispán is, és a teremre vészterhes csönd
telepedett. Vászoly testőrei komor képpel várakoztak az ajtó előtt. A
gyászos emlékezetű fényünnep óta nem szívesen maradtak uruktól ennyire
távol, de a herceg megnyugtatta őket, hogy itt nem kell aggódniuk a
biztonsága miatt.
– Sejtem, hogy komoly dologról akarsz szót váltani velem, felséges úr -
mondta Vászoly. - Az arcod sokat elárul. Tán kérdőre vonnál, hogy miért
nem támadtam rá a gyepűn átlépő németre? Azért, amiért te sem tetted
volna. Nem akartam elsőként okot adni egy nagyobb fegyveres
összetűzésre.
István végighallgatta a herceget, aztán határozott hangon azt felelte:
– A fegyveres harc, úgy tűnik, mégis elkerülhetetlen. Természetesen
nem hibáztatlak. Amit végeztél, azt… hm… alapjában jól tetted. Beszéld
el részletesen, mi történt, mit tapasztaltál! És mondd meg, ha netán
valóban sor kerül egy nagyobb összecsapásra Konráddal, mennyiben
számíthatok rád!
Vászoly mindenre felelt, majd még hozzáfűzte:
– Azt kérded, mennyire számíthatsz? Ugyanúgy, ahogy eddig.
Mindenben, hisz melletted állok, tudod. A szavamat én meg nem szegem.
A hadak már most készenlétben várakoznak, míg csak azt nem üzened,
hogy induljak. Látom, itt sincs másként. Vonulásra kész egységeket láttam,
s netán éppen nyugatnak készülnek? Valóban ennyire sötétnek látod a
25
helyzetet, Vajk?
István a herceg arcát fürkészte. Talán elárul valamit a szeme, néhány
izom parányi rándulása, a keze, ha önkéntelenül ökölbe szorítja. Ha Isten
azt akarja, hogy Vászoly színt valljon, annak rajta keresztül adja százféle
jelét. Csak figyelni kell, jó alaposan.
Megint ott motoszkált a gondolataiban, hogy Vászoly vagy igen ravasz,
és amit kijelentett, nem egyéb célzatos hazugságnál, vagy mégis igazat
mond. De azt vajon mi támasztja alá?
Az a megfogott levél az árulására bizonyság.
Istvánban is ott élt a gyanú, hogy a levél talán hamis, vagy álságos
szándékkal írták. Eszébe jutott Fejérbe érkezett felesége, aki késő
éjszakáig magyarázta neki, hogy a sok-sok rossz hír Vászolyról nem lehet
légből kapott. Mindegyiknek komoly alapja van, és esztendők óta gyűlnek
már róla hasonlók, de csak most érett meg az idő, hogy mindet egymás
mellé rakosgatva rájöjjenek: valamit lépni kell ellene.
Igen, ellene! És semmi esetre sem az érdekében.
Amit Nyitrában felépített, az mindent szolgál, csak a kereszténység
ügyét nem, vélekedett Gizella. Az sem lehet véletlen, hogy körbevette
magát a régi hit harcosaival, s a táltosok ma is élik nála a világukat,
miközben a keresztény hit hív szolgáit arra kényszeríti, hogy elviseljék a
pogányság virágzását.
Vajon mikor szökken szárba az ősi, pogány szokás megint oly erősen,
hogy megsemmisít, lehetetlenné tesz mindent, ami krisztusi?
Istvánnak többször eszébe jutott, hogy voltaképpen alig tud valamit a
régi időkről, hogy miként éltek akkor a magyarok, a besenyők, a kabarok
és a többiek, és hogy milyen is volt valójában az a pogánynak nevezett
világ. Hallomásból ismerte csak, de amikor odáig jutott, hogy személyesen
is meg szeretne győződni arról az életről, akár úgy, hogy felkeresi ama
vidékeket, ahol nyomokban megtalálhatók még a régi világ maradványai, a
királyi tanács, a palotaispán s természetesen Gizella azonnal lebeszélték
róla.
Azzal érveltek, hogy nem tudnák megvédelmezni, ha jelenléte során a
pogány gyűlölet elemi erővel törne ki - márpedig erre komoly esélyt láttak.
Vászoly utolsó kérdésére a király ezt felelte:
– Hogy sötéten látom-e a jövendő háború ügyét? Nem kell mást tennem,
csak megpróbálnom Konrád császár fejével gondolkodni. És azokéval,
akik a vesztünket akarják. Valóban vészesnek látom a közeljövőt, de nem
tragikusnak. Ha megtámadnak minket, márpedig mire lett volna jó ez a
mostani színjáték, ha nem annak megalapozására… akkor Konrád hadai
véres fejjel távoznak, Isten engem úgy segéljen!
Vászoly arca felderült.
– Ez a beszéd, felséges rokonom! Máris tudom, mit tegyek.
– Valóban? - nézett rá mereven a király, de Vászolyt már elragadta a
lelkesedés.
– Mihelyst hazaérkezem, újabb hadak szervezésébe fogok. Erős, jól
kiképzett, könnyűlovas hadak lesznek, olyan vitézekkel, akik az ördögtől
se rettennek. Van szláv szolgám elég, de még cseh és morva vérű is.
Belőlük gyaloghadat alakítok, pajzzsal, nehézfegyverzettel. A varégok
értenek hozzá, hogyan kell megülni a hatalmas termetű lovakat, miként
harcolnak az ilyen jószággal a vértesek. Beszerzek azokból a lovakból is
eleget.
A palotaispán a királyt figyelte, ő pedig a herceget. Nem tűnt hazugnak,
amit nagy hévvel előadott, mégis képtelenek voltak hinni neki.
Amikor befejezte, Csaba palotaispán így szólt:
– Vászoly herceg! Még nem tudhatod, de híre jött, hogy néhány császári
portya ismét a gyepűnél garázdálkodik. A karantán részekről is átcsaptak.
Vajon nemet mondanál-e, ha azt kérném, máris bocsásd rendelkezésemre a
kísérő jobbágyaidat? Igen sokat segítenél, leküldeném őket a somogyi
végekre.
Vászoly természetesen beleegyezett. A fegyveres jobbágy-vitézek, akik
most elkísérték, úgyis nehezményezték, hogy a Fischa és a Lajta között
nem verekedhettek a némettel egy jót. Hát most majd megmozgathatják az
izmaikat…
– Ha végeztünk, rokon - vette vissza a szót a király rögtön
hazaindulhatsz, és belefoghatsz abba, amit az imént mondtál. Meglehet,
történik addig néhány változás, de biztosan alkalmazkodsz majd hozzá.
Éjszaka, királyi ezrednagy vezetésével, egy fejéri had indult
Esztergomnak. Ott csatlakozott hozzájuk egy újabb, s miután átkeltek a
Dunán, a Garam torkolatánál még egy.
Másnap éjjel megközelítették Nyitrát.

Nyitra váránál…
– Mi a rossz nyavalyát akarnak ezek? - zsörtölődött a látóhatár fölé
kúszó napba hunyorítva a gyilok járóra kapaszkodó őrparancsnok. - Aladár
uram! Érkezett valahonnan üzenet, hogy a herceg úr távollétében nagyobb
hadat kell fogadni? Igencsak úgy tűnik, hogy ezek hozzánk igyekeznek.
– Az akkor sem járja, hogy csak úgy betoppannak, és szállást, abrakot,
élelmet, bort kérnek - morogta az aladár. - Nem így tartod, Csík?
Az őrparancsnok hümmögött valamit arról, hogy mindegy is, kérnek-e
vagy sem, mostanában nem láttak errefelé ennyi harcost.
Megint kitört volna a háború a lengyelekkel? ‘Iszen már megbékéltek…
Vagy a néhai erdőelvi gyula fiai, Bolya és Bonyha indultak meg a király
ellen? Az sem lehet, mert ők meg nem a Garam torkolata felől érkeznének.
 Aztán felismerték a királyi lobogót. Sietség nélkül, komótosan sorjáztak
a lovasok, és az aladár úgy vélte, lehetnek vagy ötszázan.
– Ez nekem csöppet se tetszik - dörmögte. - Pont most jön ide ekkora
had, amikor a nagyúr nincs az erősségben? Történt valami, amiről nem
tudunk?
Alant helybéli gyerkőcök vágtáztak, amolyan tízesztendősek, és
megközelítették a királyi lobogót. A palánkról jól láthatták, ahogy
forgolódnak a lovakkal, vissza-visszatérnek a harcosok mellé, aztán
egyszer csak az egyik megcsapja a lovacskáját, és a várkapu felé indul.
Az aladár áthajolt a mellvéden.
– Hé, te gyerek! Mit mondtak, miért jöttek?
Amaz felkiabált:
– Hát éppenséggel nem mondanak ezek semmit! Hallgatnak! Levegőnek
néztek bennünket! Lehet, hogy semmilyen nyelven nem beszélnek!
Az egyik őr a közeledőkre mutatott.
– Őrparancsnok! Azok ottan balra, amazok meg jobbra… Megkerülik a
várat. Mégse ide jönnek?
Az őrparancsnok egész életében harcolt, és egyből értette a mozgás
okát. Rosszkedvűen mordult:
– Dehogynem. Ide tartanak ezek, csak attól félek, nem barátságból.
A királyi lobogós egység már nem járt messze a kaputól. Nyitra falain
akadt néhány számszeríj, így azok hatótávolságán kívül megálltak, majd
szétbontakoztak.
– Hm. Ebben én se látok baráti szándékot - mondta az aladár ingerülten.
- Nézzétek, amazok is bontakoznak már. Körbezárnak, vagy mi a nyavalya
történik? Hé! Mondjátok már, mit akartok! - süvöltötte a vitézek felé, de a
hangját elvitte az élénkülő szél. - Se tisztességes tülökszó, se tiszti küldött?
Tán be se akartok jönni?
Ekkor a lobogó mellől kivált néhány vitéz. Módosabb tisztek lehettek,
meglátszott a lovukon, nyeregtakarójukon, fegyverzetükön,
sodronyingükön, fényes fazéksisakjukon. A kaputól száz lépésre
megálltak, és a vezér megfúvatta a tülköt.
– Fúdd meg te is, Akus bátya! - rikkantotta az őrparancsnok a kapuzat
fölötti emelvényen ácsorgó öregnek, majd ismét kieresztette a hangját. -
Látom, királyi lobogó alatt vonultok! Mi a parancsotok?
 – A legmagasabb rangú tiszttel akarok szólni! - érkezett a válasz egy
mély hangú vitéztől. - Bojta fia Elmér vagyok, a király ezrednagya!
A besenyő vérből született tiszt, a tapasztalt Kajdocs, aki valaha ezredet
is vezényelt, akkor már az aladár mellett állt.
– Én vagyok a legmagasabb rangú! Mi okból veszitek körül Vászoly
herceg várát? Ahogy látom, híjával vagytok a barátságnak.
– Őfelsége parancsa nem szól a barátságról! - felelte az ezredes. - De
ellenségeskedésről sem! Feladatot hajtunk végre, Kajdocs!
– Várj! Kimegyek! Tisztességesen akarok veled beszélni, nem
üvöltözve! - kiáltotta a besenyő, miközben az aladár máris óva intette: ne
induljon egymaga, hiszen még azt sem tudják, mi a királyi parancs. - Ne
féltsetek ti engem! - dörmögte a vakmerőségéről híres Kajdocs. -
Valakinek csak meg kell tudni, hogy mi a fityfenét keresnek itt.
– Ha tisztességes ügyben járnak el, bekéredzkednek - vélte az
őrparancsnok, de akkor Kajdocs már kinyittatta a kisebbik kaput. - Hé, te!
Már lóra se akarsz ülni?
Ekkor valaki megszólalt az őrség pihenőszobája mellett:
– Ismerem Elmért. Kimegyek veled.
Kajdocs felismerte a hang gazdáját.
– Végre egy ember, aki nem félti az irháját! - felelte. - Gyere, öreg
Karád! Megérdeklődjük, mit akarnak, mert amit eddig hallottam, az
nagyon nem tetszik.
Elmér ezrednagy magára hagyta a lobogót, és a két érkező elé lovagolt,
aztán - csak tisztesség okából - maga is nyeregből szállt. Előhúzott egy
királyi viaszpecséttel ellátott, összetekert pergament, de csak a pecsétet
mutatta meg. Aztán megakadt a tekintete Karádon.
– Valahonnan ismerlek, öregember. Nem te vagy a hercegfiak tanítója?
– Most éppen őket okítom - felelte Karád. - Ismertem az apádat. Elmér.
Még a Maros szögéből… Régen volt. Ha él még, őszintén üdvözöltetem.
A tiszt csak bólintott, aztán megkérdezte:
– Van-e elég víz, bor és élelem Nyitrában?
– Az mindig van - felelte Kajdocs. - Azt azonban nem hinném, hogy
ennyi embert három napnál tovább képesek lennénk ellátni. Meg aztán
ahhoz nem is kellene így körülvennetek a várat - fűzte hozzá csibészes
hangsúllyal. - Most már azt mondd, miért jöttetek, mert semmit nem
értünk!
 – Nem minket kell ellátni, hanem magatokat - folytatta Elmér, és a
magasba emelte a pergamentekercset. - Ez a parancs azt mondja, hogy míg
Vászoly herceg és kísérete vissza nem érkezik a várba, azt senki el nem
hagyhatja, és oda senki be nem mehet. Ezért kérdeztem, hogy van-e
odabent minden.
– Van, de még mindig nem értek semmit. És gyerekek, asszonyok is
vannak szép számmal - morogta Karád. - Ennél világosabban szólj, fiam!
Vagy arra már nincs parancsod?
– A fordítottjára van - felelte a tiszt megkeményedő arccal. - Arra, hogy
nem szólhatok.
– De hát… mi készül itt, mondd? - kérdezte Karád, és közelebb lépett. -
Erről sem szólhatsz? Netán magad sem tudod?
– Csak azt tudom, amit nekem parancsba adtak. Öreg! Tisztellek, és
látom, hogy van a várban szavad. Arra kérlek, segíts a rendet fenntartani!
Csak annyit mondjatok odabent, hogy addig itt maradunk, míg Vászoly
herceg vissza nem érkezik.
– Fejérből? Ti is onnan valók vagytok?
– A herceg onnan jön. Mi Esztergom mellett szállásoltunk, de vannak
váciak meg Csanádiak is köztünk. Magyarázzátok meg a várban, hogy aki
kimerészkedik, azt elfogjuk, és bilincsbe verjük! Azt is, aki befelé
igyekszik. Ki kell bírniuk azt a pár napot, amíg a herceg megjön!
– És aztán? Utána mi lesz? - kérdezte Kajdocs. - Csak tudnod kell, ha
egyszer ideküldtek…
– Arra még nincs parancsom - felelte Elmér. - Nem akarok bajt, de a
benti lázongók lecsillapításáért titeket teszlek felelőssé.
Kajdocs felfortyant.
– Megállj! Nekem nem kötelességem a te parancsodnak eleget tenni!
Van nekem parancsolóm. Engem csak kérhetsz!
– Itt nem lázong senki - tette hozzá Karád, visszafogva a besenyőt.
Elmér a fejét rázva, sokatmondó hangsúllyal megjegyezte:
– Most még nem. De később se tegyék!

***
Ahogy visszafelé tartottunk, jól láttam, hogy közben a gyilokjáró
megtelt várbéliekkel, asszonyokkal és gyerekekkel. Akik odakint éltek a
gyűrűbe szorulva, most tanácstalanul kérdezgették tőlük, hogy mi folyik
itt, de akik később próbálták megközelíteni a királyi katonákat, azokra íjat
húztak.
Vessző nem röppent ugyan, és senkit nem ért bántalom, de most már
láthattuk: ami itt alakul, az sok bizakodásra nem ad okot.
A várban a hercegek azonnal hozzám futottak. András megragadta a
kabátom vállát, és belemarkolt.
– Mit beszéltetek? Mit mondtak? Mi ez az egész? A falon már azt
híresztelik, hogy a király megostromoltatja Nyitrát…
– Nem fogja, és a huhogókat le kell csöndesíteni - feleltem. - Bezárnak
minket a várba, míg kegyelmes atyátok meg nem jön.
– És atyánk tudta, mi készül? Tudott erről a sok harcosról? - faggatott
Béla, a legkisebb. - Ha igen, miért nem szalajtott haza futárt?
Béla mögött egy villanásra megpillantottam Örkényt.
Ő beszélte el nekem Tömörd fiam sebesülését, s nyugtatott, hogy nem
veszélyes, megmarad, csak ki kell hevernie.
– Fogalmam sincs, hogy Vászoly nagyúr mit tud, és hogy ezzel, ami
most történik, tisztában van-e. Azok ott azt mondták, hogy még mindig
Fejérben tartózkodik őfelségénél - feleltem Béla hercegnek.
Levente, aki mindeddig hallgatott, most dühösen a levegőbe csapott.
– Még hogy nem látjátok, mi ez! Hiszen a napnál világosabb! Ellenünk
készülnek!
András a fejét rázta.
– Nem hiszem. Mi okból tennék? Mi senkinek nem számítunk.
– Akkor anyánk ellen? - találgatta Levente. - Ez se lehet oka, hogy
bezárjanak. A besenyőkkel a király is jóban van. Lássátok be, ha itt valaki
ellen készülődnek, az egyedül csak apánk lehet!
Levente ritkán nyilvánult meg ily éleslátással, mert általában csak
meghallgatta az okításomat, s legfeljebb bízhattam benne, hogy el is rakta
magában mélyre. Nem mutatta azt sem, hogy a tudományok iránt
érdeklődne, vagy a világ dolgai annyira megérintenék. Egy ízben a
tudomásomra hozta, hogy régtől megértette, belőle nem lesz soha vezér, és
ebben ne reménykedjenek a testvérei se.
S ha egyszer vezérséget adna neki az Öregisten - mindig így mondta, és
csak ritkán ejtette ki Krisztus vagy Szűz Mária nevét - ő azonnal
visszavezetné ezt a népet arra az útra, amit igazán szeretett, amin mindig is
járt, és amely úton egykoron naggyá lett.
Ha ezt nem ebben az elvileg védett dukátusban jelentette volna ki.
Levente talán már hamarosan nem is lenne köztünk - sokféle módja létezik
annak, hogyan lehet megszabadulni egy kellemetlen személytől… Nem
véletlenül mellőzték őt a papok, de annál inkább tartotta vele a barátságot
Regő táltos, és még néhányan. Egy besenyő kám is lakott Nyitra mellett,
aki viszont Regőt nem állhatta, mert magyar szent emberként vetélytársat
látott benne.
A besenyőket pedig Vászoly herceg asszonya nem engedte bántani, így
aztán kifejezetten jól éltek mellettünk, közöttünk. Közemberként sosem
volt bajunk egymással.
Azzal nyugtattam a hercegfiakat, hogy maradjanak együtt, és ezekben a
napokban kivételesen ne torzsalkodjanak, ne kapjanak össze semmin;
emellett ne adjanak hitelt a huhogok szavának, s legfőképpen ne tegyenek
mást, csakis azt, amit én mondok.
Azt már nem fűztem hozzá, hogy amennyiben igaz, amit gyanítok, az ő
biztonságukért egy félbetört hajítófát se adnék.
Egyre csak ez utóbbi járt a fejemben, mert óráról órára tisztábban
láttam, hogy ami készülődik, az kizárólag Vászoly ellen irányulhat; ha
pedig ez igaz, a herceg fiai ugyanakkora veszélyben forognak, mint ő
maga.
Örkény köröttem sündörgött, de érezhetően kerülte a beszélgetést;
amikor ránéztem, zavartan lesütötte a szemét, aztán sietve magamra
hagyott. Egy alkalommal azonban nem tudott elkerülni, mert odafönt, a
gyilokjáró északi oldalán éppen belém ütközött.
Elsurrant volna mellettem egy halovány köszönést követően, ha el nem
kapom a karját.
– No, figyelj csak, hékás! Ismersz engem, s noha öreg vagyok, azért a
szemem még éles. Azt is észreveszem, amit mások nem.
– Nem értelek, Karád bátya… - nyöszörögte rettentő zavarában, mire a
fal szegletébe tuszkoltam.
– A rossz nyavalyát nem értesz! Ki vele, gyerek, hallgatlak! Valami
igencsak nyomja a bögyödet, látom a képeden. Jól sejtem, hogy esetleg
amazokhoz is köze van? - kérdeztem a királyi harcosok felé biccentve.
Örkény követte a tekintetemet.
 – Nézd, Karád bátya… - felelte - a gyepűnél történt… borzalmak, mint
te is tudod… És hát én… nem szoktam még meg, hogy ennyire közelről…
Megszorítottam az ujját, mire feljajdult, és elkapta a kezét.
– Hohó, barátocskám! Hát nem figyelmeztettelek, hogy mindig igazat
szólj a tisztességes kérdésre? Ennyire semmibe veszel egy öregembert? - A
fejét rázta, a fájós ujját dörzsölgette, és mindenfelé tekingetett, mintha
attól félne, hogy meglátják velem. - Mi a fene lelt, mondd? Elkövettél
valamit, amiről nem beszélhetsz? Főbenjárót?
– Nem, nem! Hogy is követhettem volna el?
– Nagyon is könnyen. Én aztán csak tudom! Iszonyú könnyen
elkövethet az ember bármit, amit később megbánhat, de abban a
pillanatban azt kellett tennie. Figyelj rám! Embert öltél a gyepűn?
– Egyszer. Azt kellett tennem. Különben Vata urat elveszejtik…
– Tudom, elmondtad már. Nem az ölés miatt dicsérlek, hanem azért,
mert volt bátorságod megtenni. Megvédelmezted a vezéredet. Tömörd
sorsa is másként alakulhatott volna, ha abban a pillanatban nem teszed,
amit kell, fiam. Az első ilyen eset engem is holdnapokig kísértett.
Álmomban mindig visszajött. Ha csatában jársz, ott gyilkolnod kell,
különben téged ölnek meg, vagy a testvéredet, a bajtársadat, a
parancsnokodat… Ez ennek a kegyetlen világnak a velejárója. De nem
hinném, hogy csak ez magyarázza a viselkedésedet.
A válla megereszkedett, és mélyet sóhajtott.
– Igazad van. Akad még valami, bátya. Azt hiszem, tudom, mire ez a
gyűrű a vár körül… Fejérben hallottam, hogy egy bizonyos elfogott levél
miatt. Ott a tisztek azt sugdosták egymás közt, hogy Vászoly úr
közönséges árulóvá lett…
Megütközéssel hallgattam. Ha így is lenne - gondoltam - azért mégis
érthetetlen, hogy ez a hír Nyitrába nem jutott el. Mert az egyszerű
harcosok időnként eljártatják a szájukat, aztán a szél a szárnyára veszi a
hírt, és teríti, amerre csak jár.
Eszembe jutott: tán még Vászoly herceg se tud róla, hogy mi készül’
ellene?
Miért kellett az érkezéséig körülvenni a várat? Biztosan nem azért, hogy
elfogják, mert azt megtehetnék Fejérben is…
Miért mutat őfelsége ekkora erőt, és miért éppen Nyitrában?
 Meglátogattam a papokat, de ők se tudtak semmit. Vagy csak nem
akarták elmondani az igazat.
Négy napig senki nem mozdulhatott a várból, és be se jöhetett senki. Az
emberek meg csak találgattak, és mindenféle mendemondák kaptak
szárnyra, de nem tehettünk ellenük semmit. Úgy röpdöstek a vadabbnál
vadabb agyszülemények, hogy kínomban egyszerre lett volna kedvem sírni
és kacagni.
A vár kisszámú őrsége az aladár és Kajdocs parancsát teljesítette, ők
pedig nem akartak bajt vonni senki fejére.
A negyedik napon is a hercegné mellett álltam a gyilokjárón, és a
messzeséget fürkésztük: hátha megpillantjuk végre azt a porfelhőt, amely
Vászoly nagyúr érkezését jelzi. András herceg hozzánk csatlakozott, s
később Béla is megérkezett; Levente pedig annak próbált utánajárni, hogy
az egyik hercegi jobbágycsapatunkat, amelyik Poson felől igyekezett haza,
miért fordították vissza Elmér katonái, mielőtt még a vár közelébe érhetett
volna.
Késő délután aztán megláttuk a várva várt porfelhőt.
– A nagyúr jön! Vászoly úr érkezik! - szárnyalt a hír, és a gyilokjáró
ismét megtelt emberekkel.
A várban lévőkből örömteli kiáltások szakadtak ki, mert mind azt
gondolták, vége a kényszernek, mostantól megint szabadon járhat-kelhet
mindenki. A déli palánk alatt megpillantottuk Regő táltost, s mellette a
besenyő kámot. Úgy láttam, egymással beszélgetnek. Hiába, a súlyos baj
még az ellenségeket is összehozhatja.
A hercegné felém fordult. Éjfekete szemében aggodalom ült.
– Mondd, hogy nem lesz baj, tanító! - suttogta, de nem tudtam, mit
feleljek. - Hogy ez az egész mégsem az uram ellen történik… És mostantól
minden visszaáll a régi kerékvágatba…
– Mondanám, de attól félek, becsapnálak vele, nagyasszony.
Már láttuk a herceg lobogóját, és a testőrök sisakján megcsillant a fény.
Mielőtt még a vár köré vont gyűrűt elérték, egyszerre megtorpant a
menet, és a két erdőszegélyből, ami az utat követte, újabb királyi harcosok
vágtattak elő. Körbevették Vászoly kíséretét, de mi ilyen messziről csak
annyit láttunk, hogy a testőrség lemarad, a nagyúr lobogóját pedig
királyiak veszik körül. A gyűrűn ekkor átjáró nyílt.
 Megszólalt a tülök, és Vászoly herceg az új kísérettel átlépte a szélesre
tárt kapuzatot.
A felesége lélekszakadva futott elébe. Vászoly korát meghazudtoló
fürgeséggel szökkent le a nyeregből, és magához ölelte.
A besenyő asszony külsőre hasonlított a néhai Saroltához, de jóval
szelídebb és csöndesebb volt nála. Most kétségbeesetten zokogva
kapaszkodott az urába.
– Mi folyik itt, kedvesem? - kérdezte. - Hova vonulnak a testőrök? Mit
keres nálunk idegen katonaság? Mi történik velünk?
– Az történik, drágaságom - felelte Vászoly herceg keserű hangon - az
26
történik, hogy mától fogoly vagyok a saját váramban.

Kr. u. 1030. Kikelet hava

A bihari dukátus keleti széle
– Azt a leányt ott a szálláson márpedig békén hagyod! - pattant a
figyelmeztetés a kalmár portékáit szemlélő Sámuel úr mögött. Néhány
lépésre állt hetykén, karját összefonva, lábait szilárdan megvetve,
verekedésre készen a hang gazdája.
Sámuel úr két vitéze máris a korbácsnyelet markolta, de uruk egyetlen
kézmozdulatára lehiggadtak. Ő pedig megfordult, és tett néhány lépést a
másik felé.
– Aztán neked mi közöd ahhoz a leányhoz? - sziszegte, mint aki nem tűr
az életébe beleszólást, aztán közelebb lépett a másikhoz, s hogy csakis ő
hallja, a fülébe súgta: - Azt merészeled nekem mondani, hogy hagyjam
békén? Éppen te? Te nagy hadvezér!
A kalmár felesége riadt képpel pislogott, nem értett semmit, de a
törékenyebb tárgyak közül néhányat sebtében biztonságba helyezett.
Sámuel úr utolsó szavai azonban már nevetésbe fulladtak, és a két fiatal
nemes úr összeölelkezve lapogatta egymás hátát.
– Csak nem akarsz azzal áltatni, hogy a csöpp kis vállsebed okán tavaly
nyártól mostanáig ki sem mozdultál a vackodról, Vata testvér? Már arra
gondoltam, érted megyek.
– Jöhettél volna, mert barátoknál így szokás - felelte Vata, és mellbe
öklözte Sámuelt. - Csak egy iramodás. Mi az neked…
 – Jó kétnapi iramodás azért… - mondta Csaba palotaispán fia. -
Felépültél? Teljes értékű már a karod?
Vata ösztönösen a gyógyult vállához nyúlt.
– Akadtak napok, amikor azt hittem, az estét se érem meg… máskor
meg azt, hogy a hajnalt. Ők segítettek átvészelni - mondta, és két
fehérszemélyre mutatott.
Manga és Rásdi épp egy keletről érkezett kalmár sátránál válogattak a
portékában.
– Ők hoztak helyre. Az adósuk vagyok. Azért szóltam időben, hogy azt
a leányt ne abajgasd, még csak meg se nézd magadnak! Amúgy meg…
úgyis ismered.
Sámuel úr csak most eszmélt.
– Hohó! Ni csak, a békehozó! Hát persze… annál a pataknál, amikor
majdnem bevertem a fejed a botommal.
– Inkább én a tiedet! - vágta rá Vata, és mindketten jóízűt nevettek.
– Megváltozott… és megszépült ez a leány - dörmögte Sámuel. - Most
már értem, miért védelmezed ily féltékenyen.
Volt idő, hogy nem hittek a kettejük barátságában, de a véletlen úgy
hozta, hogy jól alakult. Karád apa és Tömörd tanításai már nem múlhattak
el nyomtalanul a lelkükből.
Biharban és a síkot északról koronázó hegyek alatt lakó Sámuel úr
birtokán is hamar körbeszaladt Vata tavaly nyári helytállásának híre, bár
akadt, aki nem felejtette el hozzáfűzni: nem szerepel oly fényesen, ha
nincs vele Karád fia Tömörd ezrednagy.
Persze a Vatához és Sámuelhez hasonlók szemében egy főtiszt is csak
közvitéznek számít, ha nincs egyéb rangja annál, hogy ezredet vezényel.
Becsülik, elismerik a tudását, vitézségét, rátermettségét, ám ennyi az
egész.
– Ügyes javas lehet az asszony - mondta Sámuel, miközben a kalmár
szőnyegén térdeplő Mangára pillantott. - Most mit válogat?
– Mindenféle keleti fűszerszámot - felelte Vata, és megvonta a vállát. -
Én ugyan nem sokat értek az effélékhez, de neki nincs párja. Azokból
készít gyógyírt. Azért kedvelem szerfölött, mert nála több a valódi
gyógyítás, és kevesebb a ráolvasás. Nem azért, mintha nem hinnék a
szavak erejében, de a vállam megüzente, hogy neki a gyógyír sokkal
inkább tetszett, és jobban is hatott. Ugyanígy vagyok az imádsággal is. A
papunk eleinte naponta meglátogatott, és üldögélt mellettem, beszélt
hozzám, miközben emésztett a láz, és iszonyatosan égett a sebem…
Imádkozott értem, fohászt küldött a mennyek országába… Addig Mangát
nem is láttam, mert nem küldettem érte, bíztam a helyi javasban. De azt
tudom, hogy az imádságok annyit segítettek, hogy csaknem
belepusztultam. Aztán ennek a nőnek a kencéi, italai, gyógyírjai… No, hát
mondjam tovább?
– Nem kell. Az ima és a fohász csak azoknál hat, akik hisznek Isten
mindenekfölött való erejében. De hát te meg a hit… - És Sámuel úr Vata
vállára csapott, aki figyelmeztetőn fölemelte az ujját:
– Ha az Öregistenhez intézte volna az imádságot, akkor biztosan hat. De
róla hallani se akart.
Sámuel jóindulattal figyelmeztette;
– Testvér! Imre herceg közelségében élsz. Jó dolgod van, a családod
elismert, de a törvényt neked is tartanod kell. Lefogadom, hogy ma még
nem jártál a templom környékén sem, pedig vásárnap van.
Vata elfintorodott.
– Eltaláltad. A kalmárok most jobban érdekelnek. És hagyj engem a
törvénnyel, mert tudom, mit mond! Csak nem értek vele mindenben egyet.
Miért kell, hogy törvény büntesse azt, aki éppen akkor nem megy az Isten
házába, amikor annak idejét megszabják? Milyen törvény az, amelyik
jobban védi a felületes módon láthatót, amikor élő valódban ott vagy a
templomban, és nem fogadja el, ha őszintén állítod, hogy elsősorban a
lelkeddel hiszel?
Sámuel a fejét csóválta. Ő, mint a király rokona ilyen vitákba bele sem
mehetett volna, de Vata esetében kivételt tett.
– A királyt hibáztatod? Neki meg kellett hozni a törvényt, hogy erőssé
legyen az uruszág. Elérte a célját, és csak ez a lényeg. Nem mondhatod,
hogy a trónra nem vetül dicsfény. Erős és szilárd tőle a korona, magad
tapasztaltad tavaly a gyepűn.
– Nem hibáztatom én őfelségét - felelte dacos vállrándítással Vata. -
Csak azt mondom, meg kellene vele értetni, hogy amiként meghozta a
törvényt, akként változtathat is rajta. Miért nem teszi meg? Az apád vagy
te miért nem szóltok neki? Miért nem mondjátok el, hogy kevesebb
szigorral, sokkal több embert a kereszt útjára indíthat? Hát nem veszi
észre?
 – Mert ez a nép túlságosan kemény - felelte Sámuel. - Legtöbbször csak
vaskézzel lehet igazgatni, a helyes úton tartani.
De Vata ezzel sem értett egyet.
– Nem éppen a vásárnap kellős közepén kellene erről diskurálnunk,
testvér. Sokkal inkább tűz mellett heverészve, jó bort hörpölve, sültet
falatozva. Te meghallgatnál engem, és én is téged. Szép nyugodtan. De
azért annyit elmondok, hogy sok igazságod van. A magyarok kemények,
azok is voltak. Szabad emberek, a lelküket senki se szoríthatja meg, és
véletlenül se keverd őket össze azokkal, akik a szolgalétet századok óta
ismerik. A keresztet felvették, szép szóra vagy fenyegetésre, vagy azért,
mert a másik is megtette… de a szabadság ott maradt a lelkük mélyén.
Sokan nem értik, mit jelent a keresztény hitben rejlő szabadság, s miért jó
az nekik. Ha berzenkednek a vallás hirdetői miatt, hát annak okát a
lelkükben keresd, no meg abban, hogy azok közül, akik hirdetik, sokan
alkalmatlanul teszik. A bőségemben ténykedtek olyan papok, akiket
magam is végtelenül tiszteltem, mert tudták, hogyan beszéljenek a szabad
emberrel… Okos ember módjára nem azt hangoztatták, hogy papként a
szabadok fölé magasodnak. Ugyanúgy hirdették az igét, mint ahogy téged
tanított az öreg Karád. Szelíden, de meggyőződéssel. Senki nem akarta
vérüket venni, még segítették is őket. Ámde a püspök mellé rendelt
katonáknak naponta meggyűlik a bajuk a szabad bihariakkal, hiába laknak
a hercegi dukátusban. Mióta pedig mi is a dukátus része lettünk…
Sámuel hagyta, hadd beszélje ki magából Vata azt, ami annyira nyomja
a lelkét, de hogy ily mélyről jöjjenek a szavai, arra nem számított.
– Megkereslek, Vata testvér. Ma este. Ha nem alkalmatlankodom,
szállást kérnék tőled egyetlen éjszakára, magamnak és a kísérőknek. A tűz
mellett, ahogy mondtad, folytatjuk majd. Látom, meg akarsz győzni
valamiről, hát állok elébe.
Kezet nyújtott, ahogy a régiek, amikor jobbjukkal a másik alkarját
markolták meg, férfiasan, keményen.
– De aztán el is gyere! - figyelmeztette csibészes mosollyal Vata, aztán
nyeregbe kaptak mindketten, és indultak a vásározók közé.
Sámuel később másodjára is találkozott Mangával és Rásdival.
Szembelovagoltak vele, és Manga kosara dugig volt most vásárolt, száraz
fűszerszámokkal, tégelybe töltött zsírokkal.
 – Hogy élsz, békehozó? - köszönt Rásdira Sámuel úr. - Hova tűnt az a
leányka, akit a pataknál láttam?
– Aki a mennyekben lakik - felelte Rásdi - úgy látta jónak, hogy a
vállaimra tegyen néhány esztendőt. De azért én még a régi vagyok, Sámuel
úr.
„Aki a mennyekben lakik” - ezt rögtön megjegyezte Sámuel. Így
említették az istenséget azok, akik a két vallás között ingadoztak, vagy
éppen nem akarták kinyilvánítani, hogy az Öregistent még mindig nem
küldték el maguktól. Az ilyen okos szavakba senki nem köthetett bele,
csak az egyház kiküldött bírája, ha nagyon rosszindulatú volt.
– Látom, a mestered még nem engedett szabadon - mondta, mire Manga
elmosolyodott, és azt felelte, hogy nem egyetlen pillanat ám egy igazán
lelkiismeretes gyógyító kinevelése. - És választottad van-e már? Tömörd
apád tárgyalt-e vőlegény ügyében egy arra érdemes ifiúr apjával? Mert ha
nem, akkor azt üzenem, látogasson át hozzám, nálam akad néhány igazán
nagy múltú család.
Rásdi őszinte örömmel köszönte meg Sámuel úr szavait, és meghajolt a
nyeregben. A szeme ragyogott, az ajka mosolyra nyílt, és Sámuelnek
újfent észre kellett vennie természetes szépségét, melyet nem árnyékolt
mesterkélt viselkedés. A leány egyenes tartással, de szerényen ült a lován,
és egész lényéből sugárzott valami megfoghatatlan, amit Sámuel nem
tudott szavakba önteni.
– Majd megmondom édes apámuramnak, mit üzentél. De nem hinném,
hogy a köszöneténél egyébre is futja majd - felelte Rásdi, és indulni
készült. - Járj szerencsével, Sámuel úr! Egészség, boldogság és az Égben
Lakók jóindulata kísérjen!
Sámuel maga sem vette észre, hogy ő adott utat a két nőnek. Azok
rámosolyogtak, és elhagyták a vásárt. Rásdi immáron a tizenötödik tavaszt
ünnepelte, és tiszta hangja, szép és érthető szavai, sudár termete meg
átható tekintete megérintették Sámuelt. Képtelen volt mindezt egyszerűen
elengedni maga mellett, mert különös vonzalmat érzett e szelíd jelenség
iránt.
Sokáig nézett Manga és a leány után, aztán egy csapásra eszébe jutott az
imént nem lelt helyes kifejezés.
Rásdiból a gyógyító tudás, az emberség és a szeretet mellett még valami
nagyon fontos sugárzott: a felhőtlen szabadság tudata.
 – Nálunk is elkélne egy ilyen tudós gyógyító! - mondta a kísérő
jobbágytisztnek, aztán még hozzáfűzte: - Mint ez a Manga. Mert az a
magiszter, akit az apám Itáliából hozatott, jobbára csak imádkozik, ami
ugyan dicséretes, de hiába tanulta ki az orvoslást, abban alig jártas. Egy
ilyen gyógyítónak igazán hasznát venném. Vatának úgyis kettő jutott, az
egyiket nekem adhatná…
A tiszt komoly képpel, de a bajusza alatt somolyogva követte urát.
– A kisebbik miatt, ha szemet vetsz rá, kést üt beléd Tömörd ezrednagy,
de még az öreg Karád is - jegyezte meg halkan. - A család oly büszke
Rásdira, és okkal, hogy el nem eresztené még a kedvedért sem, uram. Vata
helyében az idősebbet meg én nem adnám.
– Csak várjuk ki a végét! - mondta Sámuel, és oldalba bökte a tisztet. -
Majd este meglátjuk, lehet-e vele egyezkedni.

***
Az idei tavasz kicsit sietve köszöntött be.
Föld Anya és az Anyaszelek, Nap Apával egyetértésben, úgy intézték,
hogy az északi hegyekben és a Kárpátokban hamarabb elolvadjon a hó, így
aztán a Tiszta melléke az áradás miatt járhatatlanná lett.
Néhol egy-másfél jári-föld távolságban mindent elöntött a folyó, és a
falvak népe menekült a magasabban fekvő helyekre, amelyekből egyetlen
nap alatt szigetet varázsolt a mindent elárasztó, fagyos víz.
De a tavasz feltartóztathatatlanul tört előre.
Manga és Rásdi hazafelé tartottak a vásárhelyről, amely csak az árvizek
miatt kapott akkora jelentőséget ebben az esztendőben; itt ugyanis
biztonsággal összegyűlhettek azok a kalmárok, akik átteleltek valamelyik
bőségben vagy Bihar erősségének környékén.
A tavalyi esős ősz helyben marasztotta őket, de egy vérbeli kalmár
sosem esik kétségbe. Megtalálja a lehetőséget mindenhol.
Vásárnapon a templomos falu misére szólító kis harangjának vékonyka
hangja a szél szárnyán röppent tova, hirdetve, hogy a pénzért megvehető
vagy másra cserélhető javak mellett a meg nem vásárolhatóra is szükségük
van a hívő keresztényeknek.
Ahol a papot tisztelettel övezték, ott senki nem kérdőjelezte meg István
törvényének betűjét, ahogy azt sem, hogy a pap, aki tíz falu lakosságát
várta annál az egyetlen kis templomnál, hasznát is lássa áldozatos
munkájának. Két telek javadalmát kapta ezért, és a templomhoz két
szolgát, lovat és kancát, s mellé hat ökröt, két tehenet és harminc
aprómarhát adott a királyi rendelet.
Aki meg kissé ferde szemmel nézte Isten szolgáját, morgolódott,
mondván, még szerencse, hogy a pap öltözékéről nem a falvaknak kell
gondoskodni, sem a Szentírást rejtő könyvekről, amelyekről minden
egyszerű templomba járó azt gondolta, hogy emberi ésszel fel sem fogható
azoknak értéke.
Rásdi és Manga több napot töltöttek egy templomos faluban, és most is
oda tartottak.
Valami nyavalya kiszemelte magának az ott lakókat, és mire mindenkit
elláttak írral, orvossággal, alaposan megcsappant a készletük. Ezért kellett
a vásárhelyre lovagolniuk; de Manga nem nyugodhatott addig, míg vissza
nem tértek, s meg nem bizonyosodtak róla, hogy a betegek állapota javult.
Vásárnapokon el is néptelenedtek a szállások, csak a tűznéző
maradhatott, ahogy István király törvénye előírta. Aki meg elmulasztotta a
kötelező misére járást, szigorú büntetésre számíthatott.
A faluba a délután közepén érkeztek vissza, és az úton
szembetalálkoztak a miséről hazafelé tartókkal. Néhány fáradtan ballagó
család egyházi dalt énekelgetett, és a vontatott dallam bevette magát a fák
közé, a bokros ligetekbe, az erdőkbe. A lovon vagy szekéren ülők óvatosan
kerülgették a gyalog bandukoló szegényebbeket.
Az utóbbiak úgy gondolták, hogy Jézus, Szűz Mária és a Mindenható
dicsőségére inkább gyalogolnak, sanyargatva a testüket, amelyben ott
rejtezik a bűn, s távozni önszántából alig akar.
Azzal a tudattal léptek ki a templomból egy-egy mise után, hogy eztán
naponta megtisztítják lelküket a sátán ármánykodásaitól. De valami
mindig közbejöhetett, amit tán maguk sem értettek - legföljebb a pokolbéli
sosem szűnő mesterkedéseivel magyarázták - mert a soron következő
misén megint ugyanazt kellett hallaniuk: bűnös a lelkük, még mindig nem
eléggé tiszta, és Isten nagyobb áldozatokat vár tőlük.
Aki pedig mindezt nem értette, azon csakhamar elhatalmasodott a
bűntudat.
A faluba érve Manga és Rásdi az elöljáró szép berenaházához
lovagoltak, és tisztelettel kérték, hadd szállásolják be magukat a régi
veremházba. Amint a falusiak értesültek az érkeztükről, máris szaladt
néhány gyerkőc, hogy a két lovat ellássa, lecsutakolja, és megérkeztek az
asszonyok is. Ki meleg levest, ki tejet hozott, mások kerek árpakenyeret és
párolt ürühúst.
Ők pedig sorra látogatták a betegeket. Manga arca néhol felderült, mert
valós javulást látott, másutt meg ráncok jelentek meg a homlokán.
Rásdi a kisebb-nagyobb sebeket látta el, átkötötte, megtisztogatta,
bekente mézzel, vagy pókhálót helyezett rájuk. Egy legény derekán csúnya
sebet ejtett a kidöntött fa, amikor az erdőt irtották. Rásdi elégedetten
szemlélte a sebben tekergőző nyüveket, mielőtt új kötést helyezett fel.
– Szépen megtisztítják. Már most sokkal jobb, mint legutóbb, és a tested
sem tüzel. Meglásd, mire a mezőn dolgozni kell, szaladsz már, mint a
nyúl!
A fiatalember megszorította Rásdi csuklóját.
– Köszönöm, leány. Ha egyszer férjet kívánsz magad mellé, csak szólj!
Ő pedig elmosolyodott.
– Nem azért gyógyítok, hogy férjet szerezzek. Ő ott, a magasban -
mutatott a szerény lak durvára hagyott tetőgerendái felé nekem ezt
parancsolta egész életemre. De minek ezt neked tudni, te Csató? Az a
lényeg, hogy meggyógyulj. Nekem is örömöt ad majd, meg neki is.
Holnap megint eljövök, úgy kora délután…
Amint kilépett a szerény hajlékból, amit félig a földbe ástak, egy gyerek
szaladt felé. Ijedt képpel mutogatott, és mikor Rásdihoz ért, lihegve
unszolta:
– Bújj el, hallod? Menj már! Ne találjanak itt!
Az úton több gyerek is szaladt felé, és az egyik fennhangon azt kiabálta
a mögötte rúgtató két katonának: - Ő az! Ott van! Ugye, megmondtam,
hogy ott van? Ugye?
A katonák a püspököt szolgálták, s mindenki tartott tőlük.
– Te vagy Rásdi? - reccsent a leányra az idősebb, aki megállt előttük, és
esze ágában sem volt elrejtőzni. - Miért menekülsz, mondd csak? Mert
tudod, hogy gálád dolgot műveltél?
– Nem menekülök sehova - felelte a karját értetlenül kitárva. - Honnan
veszitek? Javas vagyok, és éppen gyógyítok. Mi bajotok velem?
De ekkor a másik leszökkent a nyeregből, és kiverte Rásdi kezéből a
kosarat, amiben a tégelyek és a szilkék takaros rendben sorakoztak, aztán
arcul ütötte a leányt, akkora erővel, hogy a veremház földig érő tetejére
zuhant, és egyik karja a szánalmas nádtető öreg fonatait keresztülszakítva
a válláig eltűnt.
Pillanatok alatt összekötözték a kezét. A lószőrből vert árkány gúzsa
kegyetlenül szorította, elzárta ereiben a vér útját.
– Gyere, istenkáromló boszorkány! Ha nem engedelmeskedsz,
végigvonszolunk a sárban!
Kétségbeesetten kérte, hogy mondják meg végre, mit követett el, de
azok csak azt hörögték, hogy csaló, és megcsúfolja Isten orcáját.
A falu bírójának háza előtt jókora tömeg gyülekezett, és Rásdi
megpillantotta az összekötözött kezű Mangát. Az asszony szája sarkából
vékony csíkban indult a vér, és lecsordult az ingére.
Néhány püspöki katona is felbukkant; arcukon leplezetlen utálkozás
látszott.
– Tehát ezekben bújt meg a sátán? - kérdezte a katonák tizedese a falu
bírájától, aki veres képpel hallgatott. - Ők azok, akikre bejelentés jött,
hogy immáron sokadszorra vonják ki magukat a vásárnapi miséről? Felelj,
bíró!
Amaz bólintott. A felesége és a leányai mögötte álltak, és eltakarták az
arcukat. Vajon mit gondolhattak most az apjukról?
Mert a bíró és a falunagy jól ismerte Mangát és Rásdit. Pontosan tudták,
hogy a betegek miatt maradnak távol a vásárnapi misékről, és azt is, hogy
jobbára önként jelentkeztek a tűznéző szerepére, hadd menjenek a többiek
a templomba.
– Tudjátok, milyen büntetés jár azért, ha valaki őfelsége törvénye ellen
tesz? - kérdezte a tizedes, és a lándzsanyéllel oldalba taszította Mangát, aki
megtántorodott. - Tudjátok?
Az asszony nem felelt, csak bólintott.
– Miért nem védik meg magukat? - suttogta egy asszony az urának. -
’Iszen ezek is megértenék, hogy javasok, az a munkájuk… Szólj már,
ember, mondd, hogy ez a két szerencsétlen nem istenkáromló!
– Fogd be a szád! - sziszegte a tagbaszakadt férfi. - Már csak az
hiányzik, hogy minket is… vagy akár az egész családot… Nem a mi
dolgunk! Szóljanak magukért! Vagy emeljen szót értük más! Miért pont
én? Nem hiányzik a korbács…
A tizedes a bíróhoz és a falunagyhoz fordult.
 – Mivel nem a faluban lakik ez a két megátalkodott némber, a parancs
úgy szól, hogy vigyük őket a tömlöcbe. A büntetést is ott veszik el. Ti meg
induljatok a dolgotokra! - kiáltott az összeverődött tömegre, aztán vezeték
lovakra ültették Rásdit és Mangát.
A bíró ekkor így szólt:
– Vitéz! Ebből nagy bajotok lehet még. Személyesen Vata és Csoltó
urak védelmét élvezi ez a kettő.
– Akkor majd megbeszélik a püspök úrral! - förmedt rá a tizedes, és a
lovak elindultak. - Bár azt nem hinném, hogy nagyobb szavuk lenne egy
püspökénél!
– Vitéz! Várj! A kisebbik Karád fia Tömörd ezrednagy leánya! Vele is
ujjat akartok húzni?
A harcos megvető képpel fordult vissza a nyeregből.
– És ki az a Tömörd? Nekem ő nem parancsol, csakis a püspök úr. Mi az
egyház katonái vagyunk, királyi parancs szerint! Jelentést teszek, amiért
nem teljesítetted a kötelességedet! Ezt a két némbert neked kellett volna
megbüntetned, az első alkalom után rögtön! Miért mulasztottad el? Most
viseld is a következményeit!
A falunagy felesége pityeregve kérdezte az urát:
– Hát most eztán már… ezeknek… mindent szabad? Nekünk meg csak
a szánkat befogni?
A falunagy nem szólt, csak belökdöste a feleségét és a leányait a
gerendaház ajtaján, és jó erősen bereteszelte belülről.

***
Vata a legjobb vendéghajlékot adta Sámuel úrnak és kíséretének. Este a
tűz mellé heveredtek, a vaskos subákra, mert leginkább ott lehetett
megtárgyalni az élet súlyos vagy kellemes dolgait - meg persze nyeregben:
mert lovon bandukolva, a szelet a cserzett arcbőrön érezve szintúgy
gyorsan érkeztek a velős gondolatok.
Manga és Rásdi is szóba kerültek a beszélgetés során, és Sámuel
valóban megpróbálta elérni, hogy valamelyiket hosszú időre átküldje
hozzá Vata. Természetesen Rásdit, ha választhat…
– Az a leány olyan szép, hogy a feleséged, pedig ő is igen szemrevaló,
menten elemésztetné - figyelmeztette Vata. - Jobb, ha nem hívod
magadhoz. Meg aztán tudod, mennyire különös leány. A te
udvarházadban, barátom, a keresztény Mindenható igen szilárdan jelen
van, és Rásdi éppen ezért jelenthet gondot. Másként vélekedik róla,
valahogy úgy, ahogy az igen régi időkben tették az őseink, akik akkor még
a Rumi-tenger keleti partjain laktak.
– Nem mondhatod, hogy Rásdi eretnek, mert Manész tanait vallja! -
tiltakozott Sámuel, de Vata letörte magabiztos szavai élét.
– Eretnek? Ezt semmiképp nem állítanám. Mellesleg meg… nekem sem
ellenszenves az a régen megholt, tudós Manész. Miért is lenne, amikor az
őseink az általa hirdetett tanítást az életük részévé tették? Az a hit sosem
nekünk volt átkos, csakis Manész ellenségeinek. De hagyjuk ezt, barátom!
Jobban teszed, ha nem viszed innen Rásdit sehova. Beszéljünk inkább
arról, hogy mit hallottál Fejérben! Lesz háború idén Konrád császárral,
vagy nem lesz?
Mielőtt Sámuel felelhetett volna, Vata egyik szép ágyasa lépett
hozzájuk. (Igaz, ágyas voltát igyekeztek titkolni, főképp azért, mert Imre
herceg nem tűrte az ilyesmit, de azért mindenki tudta…)
– Uram! Nagyuram! - kezdte a leány, majd Vata fülébe súgott valamit.
Szürkülő arccal hallgatta, és a keze ökölbe szorult; aztán a leány eltűnt a
sötétben.
– Rossz hír? - tudakolta Sámuel, mire Vata bólintott.
– Annyira rossz, hogy meg is kérdem tőled, hajlandó vagy-e velem
Bihar erősségébe lovagolni éjnek évadján. Már ha nem tartasz a rossz
lelkektől.
– Krisztus-hitűként nincs mitől félnem - felelte Sámuel. - A
segítségemet kéred? Természetesen nem tagadom meg. Akár most
indulhatunk, ha megtudom, miért a sietség.
– Azok miatt, akikről az imént szót váltottunk - felelte Vata. - Ez a leány
tudatta velem, hogy visszaérkezett a küldöncöm, akit Manga és Rásdi után
indítottam. Azt mondta, délután elvitték őket a püspöki katonák, a Hódos
folnagy szállásáról. Állítólag az a bűnük, hogy ismételten nem jelentek
meg a vásárnapi misén…
– Ez baj - dörmögte Sámuel. - A törvény szerint…
– Hagyj a törvénnyel! - csattant fel Vata. - Inkább készülődj, ha
komolyan velem akarsz tartani! Hajnalra Bihar erősségében vagyunk, ha a
nyakunkba nem szakad az ég. Esőt jósolt az öreg Büke. Hasogat a nem
létező lábfeje…
Bihar erősségének kapuját az őrség csak hajnal után, a nulladik órában
27
nyitotta meg , és az érkező urak azonnal az őrparancsnokhoz siettek.
– A tömlöcben őrzöttek miatt lovagoltatok ennyit éjnek évadján? -
tudakolta az ismerős tiszt. - Rásdi? És mi annak a másiknak a neve?
Manga? Hát persze. Még az este kiszabták és végrehajtották a büntetést.
– Mi az, hogy kiszabták? - förmedt rá Sámuel, és hangjára felröppentek
a palánk tetején üldögélő varjak, a szemétben turkáló kutyák és macskák
pedig megugrottak.
– Átkozottul sürgős volt, mi? - hörögte Vata úr is. - A herceg tud róla?
Még alszik. Az Igyfonban járt vadászni, és későn érkezett haza - felelte
az őrparancsnok. - Akkor már… nem akarták zavarni… csip-csup
dolgokkal. Én ugyan fel nem költöm, az biztos. Ha megébred, úgyis
jelentenem kell, mi történt tegnap és az éjszaka Biharban.
Sámuel igyekezett megőrizni a higgadtságát.
– Hozasd elő azt a két szerencsétlent, te Bökény! Nem vagyunk
bizonyosak annak a büntetésnek a jogosságában. Ismersz engem. Ha
valamiben kételyem támad, addig kutatok, míg ki nem derítem az igazat.
– Márpedig… tisztelettel, felebarátim - mondta valaki a hátuk mögül -
úgy tűnik, nagyon is jogosan vették el a büntetést. Őfelsége és az általa
támogatott egyház törvénye roppantul előrelátó és igazságos, a krisztusi
hitet példásan védelmező.
Egy fiatal pap állt mögöttük, kezét a bő csuha ujjába rejtve.
Átszellemülten mosolygott, mintha nem is komoly büntetésről beszélne.
– Ha tudod, mi történt, akkor beszélj! - unszolta Vata, és már a hangja
színe is elárulta, mennyire nem tiszteli Isten szolgáját.
A pap annyit felelt, hogy minden a törvény szerint történt, mire Vata
újfent az őrparancsnokhoz fordult:
– Induljunk! Ezzel a jámbor pappal semmire nem jutok. Amilyen
becsületes a képe, olyan üres a feje. Egy irányba lát csak, mint a félszemű
ló. Nyittasd meg a tömlöcöt, és hozasd ki azt a két nőt!
– Vállalod a felelősséget? - kérdezte Bökény. - Mert legalább egy hétre
ott kellene maradniuk… már a törvény szerint…
– Vállalom - recsegte Vata. Szorosan a tisztbe karolt, és a fülébe súgta. -
Majd ezt a csuhás majmot bezárod helyettük, hogy a nyavalya törne ki
minden egyes túlbuzgó, öntelt, hitben vaksi átokfajzatot…
– Ssss! Csöndesebben, uram, barátom! - figyelmeztette Bökény - Ez itt
Imre herceg erőssége, nem a te bőséged. Ott sok mindent mondhatsz,
sokakat szidhatsz, de itt nem ajánlanám. Mert ez más hely. Nagyon más…
A tömlöcvermek egyikét kétharmad részt a földbe ásták, és vaskos
gerendatető zárta el a fogva tartottakat a kíváncsi pillantásoktól. Kegyetlen
hely volt, mert ha esett az eső, lassan felgyűlt a víz odalent, és a foglyok
néha térdig gázoltak, lefeküdni se tudtak. A katonák azt tartották, hogy a
tömlöc nem véletlenül az, ami. Egy bűnös se nyavalyogjon a bánásmód
miatt, és örökre jegyezze meg, miért került oda.
Nyikordult a vasrács, és a katonák egy karóval kitámasztották, aztán az
egyik lekiabált a homályba:
– Hé, boszorkányok! Az urak látni kívánnak benneteket! Fölfelé, de
sebesen, hogy a ragya verje ki a pofátokat!
Vata türelme elfogyott. Elkapta a katona nyakát, és maga felé
penderítette.
– Tudod, ki vagyok én? Ha még egyszer azt mered mondani rájuk, hogy
boszorkányok, kiheréllek!
A katona riadtan hátrált, Sámuel pedig Vatát nyugtatta, bár nem sok
sikerrel.
– A két legjobb gyógyítóm! - üvöltötte magánkívül Vata úr. - Nincs
hozzájuk fogható! Mit képzeltek, mocskok? - Hirtelen a meglepett pap felé
fordult, aki nem is értette, miért lett egyszeriben Vata ellenségévé. - Majd
akkor is ilyen nagy legyen a pofád, és akkor is a törvényt emlegesd, ha
egyszer te szorulsz rá a tudományukra!
A homályból megjelent egy ijesztő arc, és felbukkant Manga. Vatát most
már valóban le kellett fogni, hogy az őröknek ne ugorjon.
Manga szép arcát felismerhetetlenre verték. A szeme bedagadt, a szája
szintúgy. És a haja… Birkanyíró ollóval vágták csutkára, ahogy a törvény
előírta, miközben csomókat téptek ki belőle.
Az első pillanatban úgy tűnt, Rásdi megúszta a megszégyenítő nyírással.
Ám amikor lassan, láthatóan erős fájdalmak közepette fölfelé kapaszkodott
a grádicson, a férfiak döbbenten vették észre az inge hátán terjengő véres
foltot.
– Még egyszer megkérdem - csikorogta Vata - hogy ki művelte ezt az én
szabadjaimmal, és kinek a parancsára!
 – Nem kellett ehhez külön parancs - felelte a pap. - A törvény pontosan
előírja, mi a teendő a templomkerülőkkel. Márpedig bebizonyosodott,
hogy ezek ketten elkövették ezt a bűnt; s azt is tanú igazolta, hogy húst
ettek a tilalmas napokon, amiért további egy hét tömlöc s szigorú böjt jár.
Nincs min vitázni, urak! Nem értem, hogy ezek ketten miért élveznének
kivételes bánásmódot. Csak azért, mert szabadok?
Ha Sámuel erős marokkal vissza nem fogja, Vata bizonnyal a papra
támad.
– Ennyire nyíltan mégse mutasd, hogy gyűlölöd az egyházat - sziszegte
a fülébe, és Vata lassan lehiggadt, vagy inkább harcoshoz illően
fegyelmezte magát.
– Gyűlölöm? Nem, barátom. Nem az egyházat. Az olyan magasra nőtt,
hogy a gyűlöletem föl se érne addig. De az efféléket, mint ez itt… -
mondta, és a papra bökött, aki sértetten sarkon fordult, és eltűnt.
– Ne akarj magadnak bajt, testvér. Tudod a törvényt. Aki kezet emel
Isten szolgájára… Gyere, törődjünk inkább velük!
Rásdi és Manga alig álltak a lábukon, s egész testükben reszkettek.
Leültették őket, aztán Sámuel úr elzavart egy szolgát a konyhára
kecsketejért.
Ekkor halkan megszólalt Bökény őrparancsnok:
– Urak! A herceg érkezik. Fellármáztátok. Most biztosan kérdőre von…
Nem úgy tűnt, hogy Imre úr csak az imént kelt, és nem is az ágyasház
felől, hanem a kápolnától ballagott feléjük lassan, elmélyülten.
Az őrparancsnok tisztelgett, az őrök moccanatlanul álltak, a két űr pedig
levette a fövegét, és fejet hajtott.
– Korai látogatás - jegyezte meg csöppet sem barátságtalanul a herceg. -
Ezek miatt jöttetek? - kérdezte, és futó pillantást vetett a két nőre, de az
arcán nem látszott sem sajnálat, sem megütközés.
– Miattuk - felelte Vata. - Valaki rájuk fogta, hogy bűnösök. Megszegték
a templomi törvényt. Ha meg is tették, az csakis miattam történt. Az én
parancsomnak tettek eleget… A két legjobb gyógyítóm, uram. Tőlem
kapták a parancsot, hogy mikor és hol gyógyítsanak. A betegeket nem
lehet magukra hagyni, még a mise kedvéért sem, mert akár meg is
halhatnak, mire annak vége. És… nézd, uram, mit műveltek velük ezek…
ezek a barmok!
 – Csöndesebben, Vata! - figyelmeztette a herceg. - A törvény az törvény.
Kivizsgáltatom az esetet.
– Megengeded, hogy hazavigyem őket?
– Vidd csak. Bár… a fiatalabbik nem hinném, hogy megülne a
nyeregben. Ha telegád nincs, majd ad az aladár. Abba fektessétek.
Rásdi alig hallhatóan köszönetet rebegett.
– Ne nekem köszönd meg, te leány - felelte Imre herceg. - Isten akarata
szerint kerültetek ide, és miatta juttok haza. Ő tudja, mi miért történjen, mi
valamennyien csak végrehajtói vagyunk az ő végtelen hatalmának.
Vata nem szólt, és a szemét is lesütötte, amikor a herceg rápillantott,
pedig iszonyatos indulatok forrtak benne; Sámuel úr pedig csak annyit
mondott:
– Így legyen! Dicsértessék az Úr neve!
– Készülődjetek az útra, de előtte még néhány szóra gyertek velem! -
parancsolta a herceg, és gerendákból rótt ágyasháza felé indult.
Odabent Vatát és Sámuelt mirhaillat fogadta. A ház közepén már
nyomát sem látták tűzhelynek, de a sarokban állt egy kőből rakott, csak
fűtés céljára, és nem azért, hogy a család szellemeinek lakása legyen. Imre
mindig ebben a tágas helyiségben fogadta a helybéli urakat, és közölte
velük apja akaratát.
Kedvelték őt, még a keresztény hittől viszolygók is, és azt mondogatták,
hogy egyszer nagy király, felelős uralkodó lesz majd.
A herceg szeme alatt, a kialvatlanság biztos jeleként, sötét karikák
éktelenkedtek. Gyakorta megtette, hogy apjához hasonlóan az éj felétől
következő második alvásra már nem pihent le, hanem a templomba vagy a
kápolnába ment. Sámuelnek egy alkalommal elárulta, hogy nem mindig
imádkozik, hanem inkább csak hallgatja a belülről érkező hangokat. Isten
hangja az, mely gyakorta segíti őt a nehezebb gondolatok megértésében, s
a helyes utat is megmutatja.
E pillanatban azonban nem erről akart a két úrral tárgyalni.
– Most készülök összehívni a bihari dukátus előkelőit - kezdte. -
Tegnapelőtt érkezett a futár Fejérből. Már biztos, hogy háború lesz.
Konrád császár elégtételt akar venni a tavalyi esztendő miatt, és nem
érdekli, hogy minden csakis miatta történt. Nem húzza-halasztja a dolgot;
mihelyst a jó idő állandósul, megindul. A kémek szerint igen erős haddal
készül, így biztosra vehető, hogy le akarja rohanni a nyugati uruszágrészt,
egészen Esztergomig. Nyitra is veszélyben van. Minden épkézláb harcosra
szükség lesz. Kellenek a jól tanított szolgák, a jó lovak, az elegendő
élelem.
– Mert nagy a tét - jegyezte meg csendesen Sámuel. - Konrád eldöntötte,
hogy a birodalomba csatol minket.
– Minden korban léteznek olyanok - folytatta a fejét ingatva Imre herceg
- akik az alájuk rendeltekkel mit sem törődve önnön hagymázos álmaikat
követik. Törnek-zúznak maguk körül, persze busás kiváltságot biztosítva a
meghitt szolgáknak. Lehetséges, hogy régi, gyermeteg álmaikat akarják
valóra váltani. Csakhogy azt a gyepűt, amelyet a tisztesség dolgában a
lelkiismeretünk húz, egyetlen uralkodó sem lépheti át, aki valamennyire is
becsüli a támogatóit, az Isten akarata által alája rendelt vagy az uruszága
körül élő népeket. Ez a háború most majd sok mindent megmutat. Főleg
azt, hogy Konrád hol rontotta el.
– A célját pedig nem érheti el! - kapcsolódott be Vata a herceg hangos
gondolkodásába. - Akkora erőbe ütközik majd, hogy örökre elmegy a
kedve ettől a földtől. A legjobbakat szólítom az első vonalba, hercegem.
Tudod, hogy ránk számíthatsz, mert soha cserben nem hagyunk.
– Tudom, hogy nem csupán a levegőbe beszélsz, Vata. Ha a keresztényi
hited is oly erős lenne, mint az elszántságod… vagy legalább
feleannyira… De az Úristen látja és érti a gondolataidat. Nem tart téged
rossz embernek. Bízz benne, mert ő mindenkor bízik tebenned! Még azt is
megbocsátja, hogy a hív szolgáit pocskondiázod.
Vata lesütötte a szemét, de csak zavarában, s nem azért, mert megbánta,
ahogy az imént azzal a pappal szólt. Meg aztán ismert közülük szép
számmal olyanokat, akiket szíves örömest legjobb cimboráinak választott
volna, ha úgy alakul. Azokkal a legkényesebb kérdésekről, vallási
gondolatokról is tudott tárgyalni; de úgy érezte, ezzel a pappal ilyesminek
szemernyi esélye sem volt.
A hazafelé vezető úton végig némán ült a nyeregben, és Sámuel meg
sem próbálta szóra bírni. A telegában csendesen feküdt Manga és Rásdi.
Az asszony még így, összeverve is jobban tartotta magát, mint a véresre
korbácsolt leány, akinek forró volt a homloka, és a kerekek minden
zökkenése a poklok kínjait szabadította meggyötört testére.
– Majd odahaza… meglásd - nyugtatta Manga rendbe hozlak, leányom.
Néhány nap, és már csak rossz emlék lesz. De hát… azok is hasznosak ám
valamire. Leginkább arra, hogy soha ne feledd, mit tettek veled, és
megemészd magadban. Bölcsnek kell maradni, lelkem. Az a legnagyobb
erő, amit egy ember birtokolhat.
Ekkor Vata így szólt:
– Nem hagylak benneteket újra magatokra a bőségben. Állítsd mielőbb
lábra ezt a szegény leányt, mert eljöttök velem!
– Rásdinak most legelébb a családjára van szüksége, Vata úr - felelte
Manga. - Nekik pedig őrá. Azt mondom, nem lep meg, amit velünk
műveltek. Mindig tudtam, hogy csak idő kérdése, és…
Vata csodálkozva pillantott az asszonyra.
– Nem lep meg?
– Á, dehogyis! Akibe egy csöppnyi ész szorult, tudja, meddig mehet el.
A mi utunk tovább vezet az emberi határoknál, bár telis-tele rakosgatták
kelepcékkel… Most csak az egyik fogott meg, de van még ezernyi. Ám
kérdezd csak Rásdit, hogy megtorpanna-e, már csak félelemből. Igaz
becsületére állítja majd, hogy nem. Hogy előbb lássák holtan, semmint
meghátráljon.
Vata ekkora eltökéltséget, ily szilárd kiállást asszonyfélétől még sosem
hallott. Csodálta Mangát szerfölött, s szavaiból kihallotta a lényeget.
– Ebben az új háborúban nagy szükség lesz rátok… Manga
táltosasszony. Nem akarom, hogy mire visszajövök, addigra elemésszenek
benneteket. Hm… A nyavalyába is, értitek ti ezt, igaz? - kiáltotta, s
korbácsával a levegőbe csapott. - Ezért jöttök velem, és ügyelni fognak
rátok azok, akiket ugyanilyen makacs vér éltet. Őket se rontotta meg még
semmi…
Nem kellett elmagyaráznia Mangának, miféle rontásra gondol. Az
Öregisten ott lakott mindkettőjükben, és akik őt vallották egyedüli
uruknak, azok fülében mindaz hamisan csendült, ami az újat fölébe
helyezte.
Mégis létezett odafönt, szédítő magasságokban egy lélekhíd.
Olyasvalaki testesítette meg, akire ugyanolyan reményekkel telve gondolt
minden egyes ember, szerte az országban.
Egyformán mosolygott mindenkire a felhők magasából, mert neki
mindegy volt, hogy Szűz Máriának, Babba Máriának vagy Égi
Asszonynak szólítják-e.
 ***
Rásdi később egyáltalán nem emlékezett a hazaútra. Sűrű köd borult a
tudatára, jótékonyan enyhítve meggyötört testének s megalázott lelkének
kínjait.
Amint megérkeztek, a telegát körbevették a falubéliek. Virág, Tömörd
húga, Majlát száznagy asszonya őrjöngve szidta azokat, akik ezt tették, s
amikor megpillantotta a közösség szelíd keresztény papját, nekiugrott.
– Fogjátok le! Még bajt hoz a fejünkre! - visították az öregasszonyok, de
Virággal, aki fúriaként, tíz körömmel kapaszkodott Isten jámbor
szolgájába, a gyönge nők nem bírtak. Három meglett férfiember kellett
ahhoz, hogy végre elcibálják szegény Péter paptól, akinek vérzett az orra
és vereslett a képe Virág ütlegeitől.
Valaki Péterhez lépett, és szelíd szavakkal megpróbálta rávenni, hogy ne
jelentse az esetet az elöljárójának, de nem volt szükség rá. A pap csak a
fejét csóválta, véres orrát és a könnyeit törölgette, s nem tudta, melyik
kínozza jobban: a testi vagy a lelki fájdalom. Mindenki megnyugodhatott,
hogy nem tesz jelentést.
Virág aztán csak ült a háza gerendalépcsőjén, arcát tenyerébe temetve. A
gyermekei riadtan mellé húzódtak, simogatták, nyugtatgatták, majd együtt
sírtak vele.
Az asszonyok közben óvatosan leemelték Rásdit a telegáról, és a házba
vitték. Javas kellene, mondta egyikük, de Manga azt felelte, majd ő ellátja,
ahogyan útközben is tette.
Igaz, az egyik szemére semmit sem látott, és a másikkal is csak keveset,
feldagadt szája és arca miatt pedig alig tudott érthetően beszélni, de ha
nehezen is, képes volt mozogni.
Mindenkit elküldött Rásdi közeléből, hogy levetkőztethesse és
megmosdathassa.
És Déva?
Ki látta? Hova tűnt?
– Én láttam! Fölkapott a lóra, egy másikat meg vezetéken vitt magával.
Arra indult - mondta egy bogárszemű leányka, és mutatta az irányt.
Találgatni kezdtek: hova vágtatott?
 – És nem vitt magával semmit? Tarisznyát, málhát…
– Ugyan, kit érdekel ilyenkor a málha…
– Én tudom, mi volt nála! - folytatta a kíváncsi kis leány. - Déva néném
felkötött egy szablyát, a hátán átvetette a szíjas lándzsát… Meg az íj tegezt
is láttam a kezében…
A férfiak eszméltek elsőre, és felugrottak.
– Vissza kell hozni! El kell kapni, még mielőtt… ’Iszen csak a vak nem
látja, mire készül! Ha valakinek vérét ontja, az egész falu bűnhődik! És
éppen most nincs itthon se Tömörd, se Majlát!
Vagy tízen kaptak nyeregbe, és elvágtattak a nyomokon. Már leszállt az
est, de még mindig nem érték utol Dévát.
A patanyomokat követték, amelyek a nedves földön jól kiütköztek.
Négy szállás mellett vágtatott el az asszony, és az utolsónál
kutyanyomokat találtak.
– Ráeresztették a kutyákat - dörmögte az egyik üldöző. - Meg kellene
kérdezni a szállás-őrizőket, mit láttak. Ennyi kutya nagy ricsajt csap.
Amazok el is mondták, hogy látták, amint egy lovas, nyaktörő vágtában,
az erdőn keresztül a következő falu felé tartott.
A férfiak megcsapták a lovakat. A holdvilág kísérteties árnyakat rajzolt
az útra, és négylábú éjszakai vadászok szeme villant a bozót szélében.
Hangtalan, fekete árnyként suhant a megzavart fülesbagoly, és
méltatlankodva megült egy csupasz ágon.
A faluhoz érve már messziről látták az izgő-mozgó fáklyafényeket, és a
helybéli kuvaszok hörögve, a csizmáik után kapdosva loholtak a lovak
mellett. A fények a falu közepén gyúltak, és a lovasok rohanó embereket
kerülgettek.
És ekkor meghallották Déva gyűlölettel teli hangját.
– Bíró! Gyere ki, te átkozott! Gyere ki, állj elém, ha van bőr a pofádon!
Kifelé, mert rád gyújtom a házad!
A lovasok vezetője nyeregből szökkent, és felszaladt a grádicson, de
Déva feléje hajította a súlyos tölgyhasábot, amivel az ajtót szándékozott
betörni, és máris villant a szablya a kezében.
– Ne gyere közelebb. Csapó, mert biz’ isten beléd vágok!
– Déva! Ne őrülj meg! Gyere le! Megbolondítod az egész falut!
– Azt mondtam, ott maradsz! - visította az asszony vérben forgó
szemmel, és a szablyával a levegőbe suhintott. A penge vészesen közel
húzott el Csapó melle előtt. - Sánta bíró! Te rohadék! Gyere ki! Gyere,
mert fölgyújtom ezt a büdös ólat!
Csapó mögött már ott állt két másik jól megtermett férfi; az egyikük
lándzsát szorongatott.
– Teszed le! - reccsent rá Csapó. - Még csak az hiányozna, hogy valaki
megsérüljön. Bízzátok rám! Ismerem Dévát.
Egy újabb hasáb a ház ajtajának dobbant, aztán az asszony ismét
nekivágta. Reccsent a deszka, jajongott a bronzpánt.
– Te mocskos Sánta! Mit műveltetek a leányommal? A püspökiek
kezére adtátok! Bűnös vagy! Mondd meg, kik vitték el! A nevüket akarom
tudni! Sántaaa! Kifelé a vermedből, te disznó!
Csapó óvatosan megközelítette és végre megérinthette az őrjöngő
Dévát.
– Gyere! Ne tedd! Minek akarsz magadnak rosszat? Egy egész falu ellen
nem veheted föl a harcot.
Déva felszisszent, mire Csapó hátulról átkarolta és megszorította a
nyakát, és lefogta a kés után kapkodó kezét. A szablya már a grádicson
hevert.
Az asszonyból hirtelen kiszaladt minden erő, s leroskadt volna, ha a
férfi meg nem tartja.
Nyílt az ajtó, és megjelent a bíró holtsápadt képe.
– Elviszem innen, nem lesz baj - mondta Csapó halkan, és a bíró
bólintott. - Nem fenyegetlek, de örülj, hogy én jöttem, és nem Tömörd
ezrednagy! Még folytatása lesz, Sánta. Hiába vagy bíró… Tudom, hogy a
törvényt ismered… de remélem, hogy azt se felejtetted el, mi a szokás, ha
meg kell bosszulni valamit.
Nem érdekelte, mit szól erre Sánta. Levezette Dévát a grádicson, és a
falusiak gyűrűje tágulni kezdett.
– Hol a lovad, Déva? - kérdezte Csapó szelíden, mire az asszony a
hátasához botorkált. - Ígérd meg, hogy békén maradsz!
Két legény fogta közre, és csöndes szóval nyugtatták:
– Déva néném… ‘Iszen él a Rásdi. Fölépül. Manga a gondjaiba vette.
Déva nem szólt, csak bámult maga elé. A legények nyeregbe segítették,
s közben érezték, hogy minden ízében remeg. Mintha nem is ebben a
világban élne, nem vett tudomást a körötte lévőkről.
 Csapó visszafordult Sántához. Felballagott a grádicson, és megvetette a
lábát.
– Tudod, mit tettek azzal a két szerencsétlennel? Nem? Hát ne is tudd
meg! A tieid, ha Isten megengedi, sose kerüljenek hasonló helyzetbe.
– Én… nem gondoltam… nem akartam, hogy… - dadogta a máskor oly
magabiztos bíró.
– Mit nem gondoltál? Hogy a katonák ily cudarul elbánnak velük?
Véresre verték mindkettőt, te ökör! A hajukat lenyírták, mint a
boszorkányokét. És nem is tudja senki, mi egyebet művelhettek még. Csak
annyit mondok, ha megbecstelenítették őket, és azt Tömörd ezrednagy
megtudja… mert meg fogja tudni, arra mérget vehetsz - sziszegte Csapó -
akkor legjobban teszed, ha szeded a sátorfádat, és elköltözöl innen, és
viszed magaddal a Hódos folnagyot is, bár Tömörd a föld alatt is megtalál
benneteket.
A falu népe utat engedett nekik, mikor hazaindultak. Csak egy
vénasszony fogott éktelen sipítozásba:
– Boszorkány! Boszorkány! Sátán leánya! Ördög menyasszonya! Eljön
a végítélet napja!
Nem csillapították, nem is törődtek a félbolond vénséggel.
Dévához napokig nem szólhatott senki. Éjjel-nappal a leányát ápolta, s
Manga is csak akkor távozott Rásdi mellől, ha írért kellett elbicegnie a kis
veremházába.
Déva és Manga egymással se nagyon beszélgettek. Talán nem is találták
a szavakat.
A galamblelkű, tiszta szívű és becsületes Péter pap azonban gyakorta ült
Rásdi ágya mellett, csöndben imádkozva.
Nem zavarták el, nem mondták, hogy takarodjon, mert e házban
számára nincs hely. Amikor a két asszony evett, őt is megkínálták, de nem
fogadta el az ételt.
Csapónak elárulta, hogy böjtöl, vezekel, mert úgy érzi, ezért a rettenetért
ő is felelős. A csuhája alatt a derekán ott feszült a szorosra húzott, durva
kötélöv, ami belevágott amúgy is madárcsontú testébe, s minden
mozdulatnál, lélegzetvételnél emlékeztette Manga és Rásdi szenvedésére s
kínjaik okozóira.
Aztán napok múltán, mikor hegedni kezdtek a sebek, Rásdi életében
először tapasztalta meg, hogy a megalázott, megsebzett lélek fájdalma a
testi gyötrelmeknél sokkal jobban kínozza.
– Most dől el, hogy igazán alkalmas vagy-e a rád ruházott hivatalra -
mondta neki csöndesen Manga, miközben a hosszú, korbács tépte sebeket
megtisztította és bekente írral. - Az Öregisten a kínok útjára vezérelt, hogy
biztos legyen felőled, s te álltad a próbát. Megmérte, alkalmas vagy-e arra,
hogy őt védelmezd, kiállj mellette. Most vele örvendenek az Örökké Kék
Égben családod rég eltávozott tagjai, s téged dicsér odafönt minden ősöd.
És azok is mind, akiket ismertél és szerettél. A Világra Ügyelő Égi Úr így
tudatta veled, hogy visszavonhatatlanul számít rád, Égi Anyánk pedig a
leányaként szeret.

Kr. u. 1030. Ígéret havának utója

A fejérvári királyi palota
A trónterem ablaktábláit megnyitották, s hűvös szellő járt a falak
mentén, míg odakint hét ágra sütött a nap. A kő magába fogadta a meleget,
s a repedések mentén zöld és barna gyíkocskák szaladgáltak, a fák minap
kibomlott lombsátrában pedig madarak kergetőztek.
A hosszú, változékony tavaszra ígéretes nyár következett, és a
földművelő népek abban reménykedtek, hogy ha már egyszer a
Mindenható megengedte a békés vetést, aztán szárba szökkentette a
gabonát, és szépen növesztette a kerti növényeket, eztán már csak nem
küld a nyakukra jégverést és viharokat.
Ám amiért István király Fejérbe rendelte a magyar előkelőket és a hozzá
hű külhoni lovagokat, az a pusztító jeges esőnél is sokkal nagyobb
veszéllyel fenyegetett.
A király melletti trónuson Gizella, a másik oldalon pedig Imre herceg és
fiatal görög felesége foglalt helyet. Minden szem Istvánra szegeződött, aki
nemrég tért vissza a bazilika kápolnájából, s szokatlanul gondterhelt arccal
ült közöttük.
– Mint tudjátok, urak és tanácsnokok, Konrád császár részéről sosem
tapasztalt erejű támadással kell számolnunk. Igaztalan háborút indít, a
hadai már tavasz óta gyülekeznek. A Duna völgyében nyomul majd előre.
– A keresztény császár egy keresztény király ellen - dörmögte jól
hallhatóan Gellért püspök. - Könnyeznek az égben, felséges úr…
István a főpapra pillantott.
 – Ma hajnalban arról váltottunk szót, Gellértem, hogy pontosan
százhuszonhárom esztendeje lépett magyar földre egy hasonlóan erős és
hatalmas had. Ugyanígy nyugat felől. Ez az esemény lassan az idők
homályába veszne, ha hagynánk. Azt mondom azonban, hogy nem
föltétlenül kell mindent kihajítanunk, csak azért, mert azok az ősök, akik
akkor megvívták a csatákat, még pogányságban éltek. Ők e megjelölés
ellen ugyanúgy tiltakoznának, mint mai követőik, de mi már tudjuk, hogy
a krisztusi igazság mégis a mi oldalunkon áll. Azt se feledhetjük, hogy
ama régi harcosok, élükön Árpáddal és fiaival, kiknek véréből születtünk,
a hont védelmezték, és e nemes cselekedet Isten szemében akkor is dicső
tett, ha pogányként vívták ki a győzelmet.
Az urak egymásra pillantottak. Sok külhoni lovag eddig úgy tudta, hogy
az egykori pogány, vad magyar horda tűzzel-vassal védte az erőszakkal
elfoglalt földet a frankok jogos támadásától. István szeme most megakadt
ez utóbbiakon, és úgy tűnt, hogy egy pillanatra ki is zökkentette a
mondandójából.
– Lovag urak! Híven szolgáljátok a magyar trónt, és ezt nem feledjük.
Nem a ti hibátok, hogy krónikásaitok öt emberöltővel ezelőtt nem az igazat
írták arról a nagy csatáról, ami néhány nap alatt fényes magyar győzelmet
hozott, mert a Mindenható az igaz ügyet támogatta. De a tények
megmaradnak, s noha meg lehet őket hamisítani, az igazság egy láthatatlan
gyökere mindig ott sarjad bennük.
– Posonról szólsz, uram? - vetette közbe Csaba fia Sámuel. - Háromszor
tízezer magyar, káliz, székely és besenyő kétszer-háromszor annyi nyugati
ellenében? Csodát igazoltak, megmutatták, hogy a lehetetlen mégis
keresztülvihető. Mind ismerik annak a csatának a történetét azok, akiket
igaz és becsületes nevelők tanítottak.
Imre herceg alig érzékelhető, elismerő főbólintással nyugtázta Sámuel
szavait, mert azokban mélyen rezdült a meztelen igazság iránti végtelen
tisztelet és elkötelezettség. A bizánci feleség is értett már annyit magyarul,
hogy nem kellett a fordítást tolmácsnak suttogni a fülébe.
– Tudom - folytatta a király hogy a hadak már tavasztól készenlétben
állnak. Dicséretes buzgalom, urak! De azt még senki nem tudja, hány
seregrészre lesz szükség, és mikor. Konrád császár erejétől függ a mi
felvonulásunk, de állítom, nem maradunk el az ő harcosainak
felkészültségétől. Nem hagyjuk, hogy a nyugati gyepű akadályain
jelentősen túljusson! Nem fogjuk hagyni azt sem, hogy Fejért,
Esztergomot vagy Bezprimet háborgassa, a lakosságot kétségbeesésbe
taszítsa. Az uruszágban rendnek és szilárd állapotoknak kell maradni!
Rajtatok is áll, hogy el ne uralkodjon a félelem szülte istentelenség és
kishitűség.
– Uram! Felség! Szabj feladatot még ma, hogy mindannyian halljuk, mit
kell elvégezni! - hallatszott egy hang a fal mellől. Egy Balaton környéki bő
lépett a többiek elé. - Az enyémek akár holnap hajnalban indulnának!
A király főbólintással vette tudomásul a lelkesedést, de mégis azt
felelte:
– Anélkül hogy közületek bárkiről is hitszegést feltételeznénk, meg kell
értenetek, hogy a haditerv kényes dolog. Mindenki időben megtudja a
feladatát, de nem többet. Azt azonban véssétek jól az elmétekbe, hogy nem
elég a puszta lelkesedés, az elővigyázat legalább annyira fontos! Kémek és
orgyilkosok jelenhetnek meg bármelyik udvarház környékén, a
révhelyeknél, a kalmárnép között. Hogy kiket vesznek célba, azt
sejthetitek, de meglehet, hogy magatok is veszélyben forogtok. Ezért
mostantól elrendelem az erősségek őrségének megkettőzését, valamint a
hadaknál a titoktartást! Akit fecsegésen kaptok, azt büntessétek szigorúan,
ne sajnáljátok a korbácsot! A hitszegőknek, az árulóknak csak egyetlen
sorsuk lehet, és ne várjatok arra, hogy mi szentesítsük a döntést!
– Felséges úr! És az idegen ajkú lovagok? - kérdezte egy úr Csanád
ispánságából. - Azok is csak németek, még ha bajornak meg szásznak,
svábnak hívjuk is őket. És az északi kölpények, a varégok? Harcolnak
velünk, tisztességgel? Nem lesznek árulókká?
A lovagok felhördültek a sértésre, és a többieknek kellett őket
lecsillapítani.
– Ha ilyen ostobaságokat mondasz, biztos, hogy nem enged harcba a
felséges úr! - hurrogták le az urat, aki jobbnak látta, ha meghúzza magát a
fal mellett. De azért magában csak tovább dörmögött.
– Miért? Hát nincs igazam? Ezek nem magyarok. Miért ne lehetne
némelyik áruló? Én csak óvatos vagyok, emberek!
István hangjára valamennyien elcsöndesedtek.
– Urak! Van nekünk egy kiváló könnyűlovas seregünk. Olyan, ami még
mindig párját ritkítja, mert gyorsaságban senki föl nem veheti vele a
versenyt. És ha ez a sereg úgy teszi a dolgát, ahogy elvárjuk, s a régi
magyar virtusból jottányit se engedve harcol, a varég testőrséggel és a
bajor lovagokkal oly egységes és erős hadsereget alkotnak, amely előtt
meg kell torpannia Konrádnak. Mi ebben hiszünk, és a Mindenható
naponta megerősít minket, hogy hitünk megfelelően szilárd. A hadakat
pedig az utolsó emberig nektek kell az egyházzal közösen fölesketni a
koronára, az uruszág megoltalmazására. Isten megacélozza a karotokat és
az elméteket, megélezi a fegyvereiteket! Ez a föld megmarad annak, ami,
és Konrád hazatakarodik a gyepűtől! Erre szavunkat adjuk! És
megnyugtatásotokra kijelentjük: ne aggódjatok, mert senki nem marad
feladat nélkül! Bízzatok Istenben, az ő jóindulatában, amit népünk iránt
eddig ezerszer kimutatott.
Felhördültek az urak, és a terem falait megrezgette a dörgő éljen. Szent
György és Szent Márton nevét harsogták.
Mindenki készülődött a vonulásra, a király pedig az egyházfőkkel
megállapodva megszabta az országos böjt és a könyörgések pontos idejét.
Az első könnyűlovas és szekeres egységek két nap múltán különleges
feladattal indultak nyugatnak, ahol hozzájuk csatlakoztak a tavalytól ott
állomásozó gyepűvédő portyázók, a felderítők pedig mélyen benyomultak
az Osterrichi területére, melyet a régiek Noricumnak is neveztek.

Kr. u. 1030. Áldás havának eleje

Magyarország északnyugati gyepűje
– Köszönöm, Tömörd ezrednagy! - mondta a falu bírája, Ugra, amikor a
karaván készen állt az indulásra. - Köszönöm a támogatást. És remélem,
hamarost visszatérhetünk ide!
– Maradjon meg a házatok épségben, ti meg ügyeljetek a gyermekekre,
a leányokra, az asszonyokra és az öregekre! - feleltem, aztán kezet
szorítottunk.
– Ne eresszétek a nyakunkra a németet, ezrednagy! Ha levágjátok a
nyavalyásokat, még a föld is jobban terem jövőre. A Mennybéli adjon
nektek szerencsét, uram!
– Járjatok ti is szerencsével! Az Égi Asszony ügyelje minden
lépéseteket!
Ismertem Ugra és családja hitét, ezért említettem az Égi Asszonyt. Ugra
felesége ugyan hithű keresztény volt, a gyermekei szintúgy, de az ő
számukra mégsem volt különbség Szűz Mária és a magyarok ősi Égi
Asszonya, a Nagyasszony, a Boldogasszony között.
És ez így volt helyes. Tudták azok a keresztény papok is, akik vették a
fáradságot, hogy megismerjék a magyarok, a besenyők és a többi pusztaiak
igazi, ősi hitét.
Sok olyan jámbor pappal találkoztam, akikkel szívesen ültem le a tűz
mellé, mert tudtam, hogy tanulhatok tőlük, ők pedig abban reménykedtek,
hogy segítek nekik megérteni a világot, amelyben a magyar lélek létezik.
Hogy miért kellett minden falunak a nyugati gyepű mellől elvonulni?
A királyi parancs szerint elejét kellett vennünk annak, hogy a támadó
német sereg vonulása közben lakosságot és élelmet találjon a gyepű belső
oldalán, legalább három-négynapi jári-földön.
Akár föl is égethettük volna a vidéket, de erre egy olyan parancsnokot,
aki pontosan ismerte az egyszerű népek életét, szokásait, áldozatos
munkáját a földeken és a jószággal, nem vitt rá a lélek. Valamennyien
tudtuk, mit jelent az itt élőknek a termőföld, a szárba szökkent gabona,
amit nemsokára aratni kellett, aztán szárítani és csépelni…
Soprun ősi erősségének neve a régiek szavával találóan azt jelentette,
hogy hegyalja. Zömmel a környéken ténykedtünk, és szekerekkel,
telegákkal menekítettük a lakosságot. A felderítők rendszeresen
megjelentek, hozták a legújabb híreket, mert tudni akartuk, hol tart éppen a
német sereg.
Napisten havának második felében állítólag Altaichban, egy Benedek-
rendi monostorban szállt meg Konrád császár, aki igen vérmes reményeket
fűzött hadjáratához.
A falvak lakóit Soprun környékéről délnek, délkeletnek indítottam, a
mocsaras Fertőt és a messzire nyúló, alattomos lápvilágot megkerülve.
Megparancsoltam, hogy csak akkor állapodjanak meg, ha a Rábán
átkeltek.
A lápok útvesztőin helyi vezetők igazgatták át őket, és eszembe jutott
mindaz, amit az apám tanított arról az időről, amikor Gyécse
nagyfejedelem áttelepítette innen a gyepűvédő besenyőket, kálizokat és
székelyeket, mert nem bízott bennük.
Hiszen aki az uruszágot védő, az idegen számára mindig ellenséges
lápon átvezető utat, a „kaput” ismeri, annak föltétlenül megbízhatónak kell
lenni.
 Elhatározásomhoz híven magammal hoztam a háborúba Rásdit is.
Nem hagyhattam otthon, részben azért, mert nem mertem. Persze
mondhatta bárki, hogy egy háború sokkal veszélyesebb, mint a
mindennapos élet a mi bihari falunkban, amit a közeljövőben várható harc
valószínűleg nem fog érinteni, és ez igaz is. De a leányomra az otthoni
vidék másféle veszélyekkel leselkedett.
Senki nem hitte, hogy Manga és ő mélyre ásták mindazt a szörnyűséget,
amit el kellett viselniük, és tudtam, hogy nem felednek az általunk
megfenyegetett bűnösök sem.
Mangát Vata úr hozta magával, hogy ebben a háborúban személyesen őt
és harcosait szolgálja.
Annak idején, amikor a hadaktól hazatértem Virág húgom urával,
Majláttal, és megtudtam, mi történt, első dühömben csaknem azt tettem,
amit Déva.
Az igazságtétel csillapíthatatlan vágya és a bosszúszomj bennem is
őrjöngésbe csapott.
De akkor azt is megtapasztaltam, mekkora erő lakozik az én
leánykámban. Még csak lábadozott, amikor az ordán a harci ménnek való
csikókat válogattuk, de egyszer csak ott állt mögöttem.
Kigyalogolt utánam, mert nyeregbe kapaszkodni még nem tudott, és
ahogy rám mosolygott, láttam, mily emésztő és egyben lelket tápláló tűz
lobog a tekintetében.
A teste még keveset bírt, s hogy egyensúlyát megtarthassa, a karám
berenájának dőlt; de úgy tűnt, már átlépett a szörnyű élményeken. Déva
szerint a katonák nem gyalázták meg, és én - lázongó lelkem
megnyugtatására - hinni akartam, hogy így is történt.
Miután a testi erő lassan visszatért belé, amikor a hadak gyülekezőjére
parancs érkezett, előbb magammal vittem Nyitrába, apámhoz.
Még mindig királyi őrség vigyázta a várat, és Vászoly nagyúr a
családjával a belső palotájában lakott. Egyikük sem hagyhatta el Nyitrát.
Varég testőrségéből a király áttörhetetlen, nehézfegyverzetű egységet
szervezett, és az egykori hercegi testőrök továbbra is minden kiváltságot
élveztek, ami addig is megillette őket.
Déva is eljött velünk Nyitrába, Vata úr hozzájárulásával, aki Imre herceg
és Sámuel úr oldalán hetek óta a nagy csatározásokra készítette fel a
seregrészeket.
 A két fiunk, Bars és Berény az ezredemben szolgált, így naponta
láthattam őket. A huszonegy esztendős Barsnak adtam egy kálizokból és
székelyekből álló századot, és roppantul ügyesen vezette őket; a hét évvel
fiatalabb Berény pedig a tartaléknál a fegyvereket, a bort meg a vizet
vigyázó és szállító, gyors telegás és lovas szolgák egyik alacsonyabb
parancsnoka lett, s a tartalék tegezek villámgyors megtöltéséért és
parancsra történő kiosztásáért felelt.
Az utóbbi feladat a leggyorsabb lovakat és a leginkább talpraesett
legényeket követelte. Viharként vágtattak, és képesek voltak szemvillanás
alatt eljuttatni a soktucatnyi teli tegezt a harcoló századokhoz, aztán
visszatérni a kiürült, feltöltésre várókkal.
A következő néhány napban a Fertő nyugati szegélyén északnak
haladva megközelítettük a hadak évszázados vonulási útját.
Nyugatra szelíd dombok, alacsony hegyek emelkedtek, és mögöttük
folyt a Lajta, melynek mentén, sebes lovakon vágtattak a járőreink, állandó
kapcsolatban maradva azokkal a felderítőkkel, akiket mélyen az
Ostmarkba küldtem. Mindennap hozták a híreket Konrád seregéről,
fegyverzetéről, a katonák és a lovak állapotáról, s arról, mennyit haladtak
az előző napon.
A császár katonái meglehetősen lassan vonultak. Néha csak akkora
távolságot tettek meg a szekerekre ültetett gyalogokkal, mint a Fejér és
Bezprim közötti út fele. Az élelem és a tartalék egy részét viszont a Dunán
szállították.
A Fertő északi mocsaraitól nem esett túl messze Moson erőssége, háta
mögött az áthatolhatatlan dunai szigetvilággal, úgyhogy egy jó lóval fél
délelőtt alatt megvitte a futár a fontosabb híreket a mosoni aladárnak.
Mivel arra számítottunk, hogy Konrád biztosan érinti Mosont, ha másért
nem, hogy megszerezze az élelmet, az erősségben annyit hagytunk csak,
amennyi a várkatonáknak egy fél holdnapra elegendő lehetett. Aztán
Mosontól egészen Győrig mindent kitakarítottunk a hadi út mentén a
Dunától egy jári-föld széles csíkban, a lébényi mocsarakig és a Rábcáig.
Ugyanezt tették a többi hadak is a nyitrai dukátus dunai szegélyén.
Rásdit nem akartam veszedelemnek kitenni. A kiköltöztetés alatt lévő
helybéliekhez küldtem, velük törődött. Kapott maga mellé két fiatal
özvegyasszonyt, ők segítették a gyógyítói teendőkben, és velük is lakott.
 Igen sok beteg akadt az itteniek között, ellátatlan vagy elhanyagolt
sebekkel, ami aztán lázat okozott, de ragálynak szerencsére semmi jelét
nem észleltük.
A nyeregben ülve figyeltem a kisebb-nagyobb egységeket, amelyek
elvégezvén a dolgukat, lassan gyülekeztek a Fertő északi sarka fölötti
dombok lábánál. Rásdi épp egy sátras szekérre kapaszkodott, amelyen
több beteg kisgyermek utazott, és a helybéli javassal megtett minden tőle
telhetőt, hogy állapotuk ne rosszabbodjék.
Egy hang szólított, mire megfordultam, aztán menten le is kaptam a
fövegemet. Imre herceg érkezett, testőrök gyűrűjében, Csaba
palotaispánnal és Sámuel úrral együtt.
– Adjon Isten szép és békés napot! - hajoltam meg a nyeregben, és Imre
herceg üdvözlésre emelte a karját.
– Megvagytok rendben, ezrednagy? Látom, lassan a végére jártok -
mondta, mire jelentettem neki, hogy a Dunától Soprun alattig minden
szállást kiürítettünk, és a lakosságot biztonságba helyeztük. - Hogy áll az
ezreded? Betegség? Sérült ló? Élelem is van elég? Hát a vitézek harci
kedve?
– Az utóbbival akad a legkevesebb gond, herceg úr - feleltem. - Mind
verekedni akar.
– Verekedni? Azt ne akarjanak! Harcolni, ahogy kell, szervezetten, a
parancsot végrehajtva… azt már igen! - figyelmeztetett bölcsen, majd
közölte, hogy miután a nap túlhalad a delelőn, és minden egység megjön,
tiszti gyűlést tart.
Aztán ellovagolt, hogy megszemlélje az érkező hadakat, és mindenkinek
mondjon néhány lelkesítő, biztató szót.
A betegekre, a kitelepített falusiakra kiváltképp figyelt, és a hadakat
kísérő papokat arra kérte, törődjenek velük többet.
Eszerint Vajk király később érkezik, vagy az uruszág belsejét védő
hadaknál marad, és a fiára bízza az emberpróbáló munkát - gondoltam.
Sámuel úr később mellém igazgatta szép, erős nyakú, vaskos tomporú
vasderesét. A mén fekete szőrében rejtőző ezüstös szálak megcsillantak a
nyári napsütésben.
– Látom, már jól van - kezdte, és Rásdi felé biccentett, aki akkor
kászálódott le a szekérről, és indult a szomszédoshoz, ahol a felhajtott
oldalú sátor alatt gubbasztottak az öregek. - Te is átvészelted, Tömörd?
 Nem szívesen beszéltem erről, de neki mégsem mondhattam, hogy
inkább hagyjuk.
– Még ma sem tudom eléggé megköszönni, amit a leányomért tettetek.
De gondolod, hogy ilyesmin egy apa csak úgy egyszerűen túlléphet?
– Persze hogy nem - felelte, s barátságosan megérintette a vállamat. -
Amikor rájuk leltünk, nehezen álltam meg, hogy ne verjem véresre a
bűnösöket a tulajdon korbácsukkal. Vatát is alig foghattam vissza. De
aztán múlt az idő, némileg lehiggadtam, és azt reméltem, majd te sem
teszel másként.
– Ez történt velem is, uram - mondtam, és nem tudtam levenni a
szemem Rásdiról, aki a rekkenő hőségben se cserélte vékony kendőre a női
föveget, mivel a haja még mindig nem nőtt meg. - Rájöttem, hogy mennyi
embernek okoznék bajt, ha… ha megteszem azt, amitől inkább te is
elálltál…
– Jól tetted, bátyám - mondta erre halkan Sámuel úr, és a bizalmas
megszólítást igen nagy megtiszteltetésnek vettem. - Olyasmibe keveredtél
volna, ami… hm… nem dönthető el néhány pofonnal, korbácsütéssel.
Tiszt vagy, megbecsült harcos. Ha büntetés miatt kihullsz a hadak éléről,
nehezen találnak helyetted másikat. Sajnálom a leányodat.
Tudtam, hogy őszintén szól. Az utóbbi időben néha ismét arról beszélt,
hogy minden szabad embert egyenlőnek tart, azonos jogokkal és
kötelességekkel, s nem érdekli, mekkora a birtoka, vagy éppen miért nincs
neki. Berzenkedtek is a kijelentései miatt a módosabbak.
Ugyanakkor Krisztus hite kikezdhetetlenül igazgatta a lelkét, és jottányit
sem engedett a vallási dolgokban - nem úgy, mint Vata úr, akivel a
keresztény hitről jobbára csak emelt hangon beszélgettek.
Mert Vata úrnak az elméjébe különös módon sokkal inkább beitták
magukat a keresztény vallás hirdetőinek és elszánt védelmezőinek hibái,
no meg az általuk elkövetett bűnök. Márpedig, aki józanul figyelte a
történéseket, tudhatta, hogy hiba és jó cselekedet, bűn és erény kézen
fogva jártak e különös évtizedekben a magyarok és az itt élő külhoniak
között.
– Kedvelem a leányodat - folytatta Sámuel úr, de amikor a szemem
sarkából szigorúan rásandítottam, elnevette magát. - Félre ne érts, hallod-
e! Kedvelem, mert különleges. Tud valamit. Kérlek, nagyon vigyázz rá,
mert egyszer még hasznot hozhat az egész… hm… majd azt mondtam,
emberiségnek! Ámbátor meglehet, így is lesz - fűzte hozzá, majd kezet
nyújtott. - Találkozunk a tisztek gyűlésén! Isten megáldjon, bátyám!
Én pedig Rásdi mellé lovagoltam, és megsimítottam a vállát és az arcát.
– Azért magaddal is törődj! - figyelmeztettem halkan. - Nem láttam,
hogy reggel ettél volna valamit. Csak annyit osztogass mindenből, nem
beszélve az erődről, hogy neked is maradjon!
Erre elmosolyodott, és felemelt egy rongyokba bugyolált csecsemőt.
– Látod? Tegnap csak sírt, senki nem tudta megnyugtatni, tüzelt a kis
teste a láztól, de ennek ma már nyoma sincs. Az Égi Anya figyel rájuk,
apám.
A csecsemő édesanyja hálás szemmel, a könnyeit törölgetve pillantott a
leányomra, engem pedig elfogott a büszkeség.
Igazán nem lehetett okom a panaszra. Mert akinek ilyen gyermekeket
adott az Öregisten, mint nekem és Dévának…
28
Imre herceget egy kisebb, nehézfegyverzetű csapatrész is kísérte. Rusz
harcosokból állt, akiknek bőrtokba rejtett, rettentő harci bárdjuk, vaskos,
hosszú lándzsájuk félelmet keltett. Embernyi pajzzsal óvták a vezért és
önmagukat, amelynek közepén, a pajzsdudorban az Árpádok címere
mellett ott villant a kereszt is.
Sorra érkeztek az egységek, a zömmel könnyű-fegyverzetű ispáni hadak
29
a vármegyékből. Egy-egy csaknem négyszáz harcost számlált .
Mire a nap delelőre ért, megjöttek a szabadok hadai is, néhány
módosabb előkelő pedig két-három tizedből álló, közvetlenül neki
alárendelt fegyveres jobbágykísérettel érkezett. Ezek nem sok vértet
viseltek, és könnyű, gyors lovakon ültek.
Közeledett az összecsapás pillanata, bár Konrád császár serege még
mindig vonult, lassan, de elszántan, a Duna déli oldalán.
Reméltük, hogy magabiztosságukból sokat veszítenek, mire elérik a
Lajta mellett húzódó gyepűelvét.

***
Bár a herceg nem rendelt Vata úr alá ebben a háborúban, ő szívesen
látott maga mellett. Tavaly már megmutatta, mennyire rátermett, én pedig
sosem fogtam vissza, ha valami hasznos jutott eszébe.
 Ezen a napon, miután a tisztek gyűlése véget ért, ahol mindenki
megkapta a feladatát, Vata úr később érkezett vissza Imre hercegtől.
Ahogy a sátram előtt leszökkent a lóról, máris láttam a sugárzó képén,
hogy ismét kiharcolt magának valamit… és persze nekem meg az ezred
nagy hányadának.
– Egyetértett velem! Azt mondta, tegyük a legjobb belátásunk szerint,
csak a hadrend, amiben megegyeztünk, föl ne bomoljon - közölte büszkén,
és nagyot fújt a lelkesedéstől, én meg kihasználtam a pillanatot, hogy
megtudjam, miről is beszél voltaképpen. - Kapd össze az ezredet, és
bontsd ketté, ezt üzeni a herceg! Az egyik egységet te vezeted, a másikat
én. Egyenest a császár elé megyünk, hogy illendő fogadtatásban
részesítsük.
A fejemet csóváltam.
– Úgy. Tehát… hm… szereztél nekünk némi külön munkát, Vata úr.
Megütközve pillantott rám.
– Tán csak nem nehezményezed? Figyelj ide! Szóról szóra elmondtam
neki azt, amit még tőled tanultam. Hogy a vonuló ellenséges seregnek mi
sem rosszabb annál, ha bolygatják, zaklatják, éjjel-nappal rettegésben
tartják, és nem hagyják pihenni…
– Mert ezt magától nem tudta?
– Már hogyne tudta volna! - felelte rosszallóan Vata, és tán kicsit meg is
sértődött, amiért kétséget vélt kihallani a szavaimból. - De mellette igen jó
javallatnak tartotta.
– És minket vél erre a legalkalmasabbnak?
– Mivel ismerjük a területet. A tavalyi verekedés okán, persze… És azt
is mondta, hogy aki egy ilyen tervvel előhozakodik, az vigye is végbe.
Ezt érthetőnek tartottam. Maga a javallat sem megvetendő, főleg akkor
nem, ha okosan megszervezzük. Máris érdekelt a dolog.
Átvágtáztak bennem a lehetőségek.
Az egész ezredre nem lesz szükség, kétszer százötven fő elég lesz, és
vagy háromszáz ló tartaléknak, de inkább vezetéken, könnyű málhával.
Hogy sebesebben haladhassunk, váltjuk majd a lovakat. Azt is
kiszámoltam, milyen fegyverzetre lesz szükség.
Nyíltan nem akartam összecsapni a némettel, de nem is ezt a feladatot
kaptuk.
 Az efféle zaklató harci módozatoknak sok fajtája létezik, és legtöbbször
a helyszínen dől el, melyiket alkalmazza a parancsnok.
Késő délutánra készen állt a két erős portya.
– Akarod vezetni ezt az egész vállalatot, vagy?… - kérdeztem Vata
úrtól, aki lopva körülpillantott, majd csendesen azt felelte:
– Nagyképűnek látszanék, ha azt mondanám, hogy igen. De te sokkal
tapasztaltabb vagy, Tömörd bátyám. Legyél te a főparancsnok, én pedig
alkalmazkodom. A gyepűn túl úgyis szétválunk…
– Megköszönöm a bizalmat és a tisztséget - mondtam, és alaposan
megszorítottam üdvözlésre nyújtott karját. - De ígérd is meg, hogy túl
nagy veszedelembe nem hajtod a vitézeket. Mind haza akarnak jutni, ez
lebegjen előtted.
Éjjel, a járőrvonal egyik jól őrzött gázlójánál átléptük a Lajtát, majd a
hegyeken és az erdőkön át sebesen északnyugatnak indultunk, az
ellenséges sereg elé. A felderítők jelentették, hogy igen közel ért Konrád,
az elővédet ma már látták is…
Hajnalban megpillantottuk a vonuló sereget. Kereszteztük az útját, így
az elővéd túljutott rajtunk. Az oldalvédjük sem távolodott el jelentős
távolságra a derékhadtól.
– Bars! Gyere ide, fiam! Te is, Ötömös tizedes!
A fiam és Ötömös számítottak a legjobb íjászoknak, és Barsra
különösen büszke voltam. Kiválóan kezelte a néhai Györke bátyától
örökölt íjamat. Sebtében mellém kormányozták a lovaikat, és az ágak
fedezetéből figyeltük a vonulókat.
– Nézzétek! - mondtam a vízmosásra mutatva, amely olyan mély volt,
hogy akár egy teve is végigballaghatott volna benne, akkor se látják a
partoldaltól. - Ezen végigvisztek harminc embert. Csak íj és teli tegez,
semmi más! Látjátok a vízmosás végén, keresztben azt a sötétzöld csíkot?
Az egy erősen süppedős terület, tavaly csaknem benne is maradtunk, pedig
csupán ötven lépés széles az egész. Megálltok az innenső oldalán, tízen
megmutatjátok magatokat a németnek, és elkezditek lőni a menetet. Ha
megindulnak felétek, megfordultok, és menekülést színleltek…
– Aztán amikor a másik húsz a rejtekből megcélozza a németet… -
felelte Bars, és bólintott.
Nem kellett tovább magyaráznom. Bars és Ötömös kiválogatták a
legtapasztaltabbakat, a legjobb íjászokat, aztán elindultak a vízmosásban.
Végig figyelhettük a mozgásukat, de az ellen nem fedezhette fel őket.
A legények a fák takarásában rejtőztek, a lovak nyakára hajolva, míg a
tíz első Barssal egy keskeny nyiladéknál megvetette a lábát. Az íjak idege
megfeszült.
Magasan röppentek a vesszők, és egyenest a vonuló gyalogok közé
csaptak. Lett is nagy üvöltözés, majd a németek a pajzsokat a fejük fölé
vonták, és a földre térdeltek.
– Bekapták a csalit - mondta vigyorogva a helyettesem, Bekcs vitéz. -
Jönnek már! Jól van, jól! Csak még közelebb!
Egy kis könnyűlovas egységet szalajtott hamarjában a császári tiszt,
nem lehettek többen ötvennél. Tucatnyian bele is futottak a méregzöld
fűvel lepett láp szélébe, és a lovaik hasig süppedtek.
Abban a pillanatban megelevenedett a túloldali erdőszél, és Bars meg
Ötömös legényei, akárha vadászaton lennének, számolatlanul küldték a
vesszőt az ellenséges lovasokba.
Amazok meg üvöltöztek, káromkodtak, néhányan lefordultak a
nyeregből, mások lóhalálában vágtattak vissza, kelepcét ordítva társaiknak.
A lápba merültek közül egy se szabadult.
– Fúdd meg a tülköt, Mike! - parancsoltam a legényre.
Barsék azonmód fordultak, s hamarost megérkeztek.
Legközelebb kora este támadtunk, akkor az utóvédet és a tartalékot
vettük nyílzápor alá.
Aztán csak vártunk. Leszállt az éj, és a németek nagy nehezen
felállították az őröket, de láttuk, hogy azoknak sincs sok kedvük a többitől
távol maradni.
30
Akkor adtam az első íjászrohamra parancsot, amikor az Ég Oszlopa
már jól láthatóan világított az égen. Még nem sötétedett be teljesen, s
nyugatról szürkés derengés halványította az eget, de a mögöttünk húzódó
erdőszélbe már beleolvadt a csapatom.
Ötvenet tartottam vissza tartalékban, százzal intéztem a rohamot. Jóval
előtte kiküldtem Ötömöst fél tucat vitézzel, akik végeztek az utunkba eső
őrhelyen virrasztó őrökkel.
Amilyen csendben csak tehettük, szétbontakoztunk, és megközelítettük
a pihenőbe vonult német tábort. Konrád hadvezére nem egyetlen
táborhelyen helyezte el a sereget, hanem erősen széttagolva, hogy jobban
lehessen védeni, de éjszakai támadással nem számolt. Bízott az őrségben, a
katonák harcedzettségében.
A magas fű némileg elnyelte a paták zaját, és már vagy háromszáz
lépésre megközelítettük a tábortüzeket, amikor vágtára adtam parancsot.
No, ezt már meghallották a németek! Felugráltak, a fegyvereikhez
kapkodtak, és csak bámultak a sötétbe a pajzsok mögül.
Aztán kiröppent az első sor vessző, amit sebesen követett még három
másik. Az utolsónál már ötven lépésre sem lehettünk a tábortüzektől.
De nem érdekelt, hány talált célba. Csak az, hogy az ellenség ne
alhasson.
Még egyszer megismételtük a rohamot, mire ők is rendeződni kezdtek,
csatarendbe álltak, és a pajzsok mögé rejtőztek.
De csak nem tölthetik az éjjelt a pajzs mögött gubbasztva!
A fiam egy legényt küldött hozzám.
– Balra, kötélkarámban tartják a lovakat - jelentette a fiú. - Vagy
harminc katona őrzi, de egy rohammal elsöpörhetők, ezt üzeni Bars
száznagy.
Látszott, hogy én tanítottam, mert ekkora merészség éjnek évadján,
amikor föl sem derítettük előtte a területet, csak az én fiam fejében
fordulhatott meg. Ám igazat adtam neki, és visszavágtattam a legénnyel.
Hamar átrendeztük a harcosokat, és dél meg kelet felől csaptunk a
ménesre. Lett is hangzavar, füttyögés, hujjogás, aztán a lovak ágaskodtak,
nekimentek a köteleknek, és ahogy kellett, megugrottak, bele a vakvilágba.
Néhány vitézem vagy tíz nyíllövésnyi távolságra hajtotta az ellenség
lovait, aztán a sorsukra hagyták őket. Figyeltük, elindulnak-e értük a
németek, de azok igencsak vonakodtak elhagyni a tábor viszonylagos
biztonságát.
Másnap hajnalban aztán útra keltek, s folytatták a vonulást a hadi úton.
Még hat alkalommal intéztünk ellenük támadást, és veszteség nélkül vissza
is vonultunk. Estére elérték Viena erősségét, ahol Babenberg őrgróf
élelemmel látta el a sereget.
Ez volt az utolsó állomás, ahol megfelelően ehettek, ihattak, csak ezt
még nem tudták. Abban reménykedtek, hogy majd kifosztják az útjukba
eső falvainkat, szállásainkat.
Pedig akkorra a gyepű és a határ menti magyar területek egy ellenséges
sereg számára kihalt pusztasággá váltak.
Néhány nappal később…
Magyar területen
Amikor a Duna, a Rába meg a többi folyó túl sok vizet szállított, a
Mosontól Győrig terjedő síkon csak az jutott át, aki igazán jól ismerte a
lápvidéken átvezető utakat; ám a helybélieken kívül ezeket aligha tudhatta
idegen.
A területet a Tömörd ezrednagy által újjászervezett nyitrai hadak
figyelték, s ahol csak lehetett, folyvást zaklatták a németeket. A nyitraiak
egy kisebb egysége meg a Duna bal partján vonult le-föl, mert nem lehetett
tudni, mikor kel át egy nagyobb német csapat az északi oldalra, hogy
megpróbálja megnyerni a helybélieket a császárnak.
Mert miután Vászoly herceg mögött bezárult a nyitrai erősség kapuzata,
Konrád és hívei arra számítottak, hogy a dukátusban lakók végleg
elfordulnak a magyar királytól. Hiszen ez is volt a cél, ezt tűzték ki a
császár tanácsnokai, mondván, István annál kevésbé tud érdemleges hadat
összegyűjteni, minél több az ellenlábasa.
És ha ezek száma megszaporodik, Magyarországon megindul a belső
erjedés, ami egy hódító hadsereg számára roppantul kényelmes állapotokat
eredményezhet. Feleannyi ráfordítással győzelemre vihető a háború, és ha
minden jól alakul, nyár végére a magyarok szégyenkezve és bocsánatért
esedezve sompolyognak a Szent Római Birodalom lobogója és koronája
alá, mint a császár vazallusai.
Úgyis sok borsot tört Konrád orra alá a magyarok királya, már csak
azzal, hogy továbbra sem engedett senkinek a belső ügyekbe avatkozni -
még magának a pápának se, márpedig ez Konrád szemében egyenlő volt
az egyház elleni lázadással.
Miután a német had megpihent Moson mellett, és dühöngve tudomásul
vette, hogy az elhagyott erősségben is csak üres kamrát talált, két nap
múlva a császár unszolására továbbvonult. Amit lehetett, azt persze még
felgyújtották. Útjukat azonban végig figyelemmel kísérték a magyar
felderítők, akik egyre lassabban hátráltak Győrnek, azaz a Rába vonalának.
Imre herceg legfontosabb parancsa úgy szólt, hogy a német a Rábát át
nem lépheti, Győr dombra épített erősségét a Rába és a mosoni Duna-ág
szögletében ostrom alá nem veheti.
S ahogy a napok múltak, úgy lassult egyre a császári had vonulása.
Éhesek voltak, a folytonos zaklatástól meg elcsigázottak.
 – Már csak vánszorognak - mondta kárörvendő vigyorral a frissen
zöldellő nádtorzsok rejtekéből a németeket figyelő magyar felderítő,
Mikos, aki ingatag bodonyban tette meg az utat a hadi útig, ami ezen a
szakaszon a víz emelkedése miatt olyan keskenyre szűkült, hogy félő volt,
a szekérkerék lecsúszik a posványba. - Nincs ezekben már annyi erő sem,
mint egy csecsemőben.
A felderítők egy bodonyban kucorogtak, mely ügyesen bujkált a
járatokban. A helybéli pákászlegény, aki Mikosnak és fiatal társának
mutatta a nádvilágon átvezető rejtekutat, most odasúgta nekik:
– Pedig van ám ennél jóval szélesebb és biztonságosabb út is, csak a
német nem tudja. Itt mindjárt fölgyülemlenek, mert egy kőhajításnyira már
ez az út is a lápba vész, aztán kénytelenek lesznek megfordulni.
A nádszálak függönyén át is jól látták, mint sorjáznak a német katonák,
lovukat vezetve, mert a zsombékra épített út veszélyesen ingott és süppedt
a lábuk alatt.
– Hol az a másik út, te gyerek? - mordult Mikos a mögötte térdeplő
társára. - Azt miért nem ismered, Örkény fiam?
Örkény, ahogy tavaly, most is a Nyitrában kiállított királyi haddal tartott.
Ezeket a vízjárta részeket ugyan már nem ismerte annyira, mert itt
folyamatosan változott valami. Ahol az előző esztendőkben még termőföld
terpeszkedett, azt idén talán elöntötte az ár, és csakhamar felnyúlt benne a
sás meg a nád.
Örkény attól tartott, hogy csak idő kérdése, és a német magától is rálel
arra a másik útra. Másfelől csodálkozott, hogy az ellenséges katonák
avatott helyi vezető nélkül merészkedtek a lápba.
Vagy mégis lenne, aki igazgatja őket? A katonák lassú és tétova
mozgásából nem tudta eldönteni.
– Vigyél a másik úthoz! - parancsolt a pákászra a harcos. - Látnom kell,
hogy milyen, aztán figyelmeztetjük a parancsnokot, hogy a német hol
próbálkozik.
A bodony elfordult, és hangtalanul besiklott egy fél öl keskeny járatba.
A legény most evezővel igazgatta. A nádlakó madarak rémülten rebbentek
föl.
Szikrázott a nyári égbolt, halványkéken borult a világra, de a bodony
utasai húsz lépésnél messzebbre nem láttak maguk előtt. A pákász sem
lehetett egészen bizonyos a dolgában, mert néha előrelátóan megtört egy-
egy nádszálat, jelzésként a visszaúthoz.
A közelben riasztott egy nádlakó:
– Huiii! Huitt! Huitt!
Piros csőrű, vézna lábain hosszú ujjakat viselő guvat rejtőzött a sűrűben,
és halk csobbanást hallottak, amikor a torzsokról a vízbe ereszkedett, hogy
elszeleljen. Nem messze haris recsegett, ami azt jelezte, hogy arrafelé
vizenyős rét szakítja meg a nádvilágot. A bodony előtt fehér torkú
vízicsibe pityegett: idén kikelt fiókáit menekítette.
– Árulók - szűrte a fogai között Mikos, arra célozva, hogy a madarak
felhívhatják rájuk a németek figyelmét.
Ám ők most már azzal foglalták el magukat, hogyan keveredhetnének
vissza a keskeny ösvényről, ami elfogyott a lábuk alól. A fekete lápi
vízben pedig egyiküknek sem szottyant kedve megmártózni. Itt a szekér
már nem fért el, így a gyalogok cipelték a fegyverzetet és a felszerelést, s a
lovakat is régtől száron vezették a katonák.
A bodony néhol akkora vargabetűket írt le, hogy Örkény és Mikos a
fejüket kapkodták. Innen egyedül aligha találtak volna vissza. Ha a napot
nem figyelik, s az enyhe északi szél sem dönti meg a bugákat a déli irányt
mutatva, már fogalmuk sem lett volna, merre járnak. A pákászlegény
néhol megkapaszkodott egy nádcsomóban, s a lélekvesztő megállt…
Ilyenkor halálos csöndben figyelték a neszeket, aztán a bodony kísérteties
lassúsággal előbbre csúszott.
Fűzfák hajoltak a vízi járatra, s ágai között apró nádi verebek bujkáltak
a fölöttük köröző ölyv elől.
– A másik út innen legföljebb ötven lépés - közölte a pákászlegény,
óvatosan felegyenesedve, egyensúlyát megtartva a bodonyban. - De nincs
még itt a német…
– És ezt te honnan látod? - kérdezte Mikos kételkedve.
– Állj föl, de óvatosan! - felelte a legény. - Látod azt a vörös gémet? Az
imént szállt le arra a kiszáradt fára, bár ez nem nagyon szokása. Ha még
ott van, azt jelenti, hogy se közel, se távol nincs a környéken ember.
A gém a kiszáradt fa vaskos ágán ácsorgott; még a hangja is jól
hallatszott:
– Krekk… khrekk… khr…
 Kígyónyakán ide-oda forgott a fekete tollakkal ékített kis fej, és nagy
igyekezetében büszkén kidüllesztette gesztenye-vörös mellét. Aztán, mint
aki valóban restell sokáig a faágon dologtalanul nézelődni, leereszkedett az
alatta nyújtózó árokba, hogy fölcsipkedjen pár falatot.
– Kimegyünk az útra! Vigyél egészen közel! - döntött Mikos, és a
bodony aljába fektetett lándzsáért nyúlt. Íjtegezét és tömött puzdráját a
hátára vette. - Gyere, kölyök! Körülnézünk! Ha jól sejtem, arra esik Győr
erőssége…
– Meg a Rába, de előbb a kisebbik testvére, a Rábca - tudatta a
pákászlegény. - Az út délnek vezet, át a Rábca gázlóján. Más irányból ezen
a lápon át nem közelíthető meg se a Rába, se a győri erősség. Csak röpülve
- tette még hozzá, a nap iránt komótos csapásokkal vitorlázó gólyákra
pillantva.
– Ha a Rábán a német átér - dörmögte Mikos az állát simogatva akkor
már nincs előtte akadály. Eléri Bezprimet, Fejért, Esztergomot… Gyere,
Örkény fiam, már tudom, mi legyen!
A pákász az út közelébe igazgatta a bodonyt, majd azt tudakolta,
meddig várjon rájuk, mire a harcos azt felelte: míg vissza nem jönnek.
– De… arra, északnak ne menjetek - figyelmeztette őket a legény - mert
ott iramodásra véget ér az út!
Mikos intett: bízza csak rá.
Hallgatóztak, de fegyvercsörgést, lóhorkantást, emberi hangot nem
hallottak.
Örkény az eget figyelte, mert a keselyűk és a hollók előszeretettel
követték a nagyobb csoportokat. Ismerték annyira az embert, hogy tudták:
ahol megjelenik, ott előbb-utóbb eleségre számíthatnak.
Mikos a pákász figyelmeztetése ellenére határozott léptekkel indult az
úton északnak. Csakhamar valóban eltűnt az út a víz alatt, de ő egyszerűen
belegázolt, még a csizmáját se vetette le.
– Gyere, nem ér ez kötésig se! - biztatta Örkényt, akinek nem sok kedve
volt a vízben gyalogolni.
– Ez már nem a láp… Ez folyik - mondta, az áramlás irányát mutatva,
mire amaz vigyorogva azt felelte:
– Miért ne folyna, amikor ez a Rábca?
– Honnan tudod? Azt mondtad a fickónak, hogy nem ismered a vidéket.
 – Azt mondtam, mert minek kössek mindent az orrára? - felelte lapos
pillantással Mikos. - Még a végén eljár a pofája. Elvégre felderítők
lennénk, öcsém. Fontos a mi feladatunk… Jártam már erre néhányszor.
Azt hitted, hogy ismeretlen vidéken vállalok egy ilyen veszélyes feladatot?
De Örkény nem elégedett meg a válasszal. Ott motoszkált benne valami,
ami óvatosságra intette, csak még nem tudta megfogalmazni, mi az.
A Rábca, medréből kilépve, egy ritkás szálerdőn át igyekezett a kisebbik
Dunának, és a talpuk alatt hamarosan megérezték a gázló fövényét.
A folyó itt se ért kötésig, csak jócskán szétterült az erdőben, a vízi
madársereglet nagy örömére - és persze az emberek bosszúságára. Térdig
vízben állt az erdő.
Hamarost kilábaltak a folyóból. Kiöntötték a vizet a csizmájukból,
kifacsarták a bugyogó szárát, és óvatosan továbbindultak az úton, amelyet
néhol ismét vadvíz keresztezett.
Egy erdősávból kiérve Örkény tágas mezőséget pillantott meg. Sárgult a
le nem vágott gabona, és emberi hangokat sodort feléjük a szél.
– A mieink - közölte magabiztosan Mikos. - Ez biztos. Egy kelepceállító
vagy zaklató portya talán, mert a német eddig el nem juthatott. Ott vannak,
az erdő túloldalán. Szedd a lábad, öcsém! Elmondjuk nekik, hogy a
Rábcán át lehet kelni, és ha nem ügyelnek eléggé, a német is hamarost
megtudja.
Füstöt hozott a szél.
Örkénynek ez nagyon nem tetszett, mert már tapasztalt egyet, s mást, s
tudta, hogy a portyázók sosem árulják el magukat felelőtlen tűzgyújtással.
Tán mégis a német ólálkodik ott, és éppen felgyújtják a lábon álló
gabonát?
De minek tennék, amikor azzal a maguk útját nehezítenék?
Tűzviharos, ismeretlen utakon, ahol a füst mindent beborít, még ők sem
boldogulnak.
Ám a következő pillanatban cselekednie kellett: berántotta Mikost a
bokrok közé.
– Azt mondtad, jó a szemed - sziszegte - aztán mégse tudod
megkülönböztetni a magyart a némettől?
Amaz meglepett képet vágott, és óvatosan a bokor széléhez kúszott.
– Az áldóját, te gyerek… Hogy a nyű essen beléjük! Észrevettek!
 Menekülésről már szó sem lehetett, legfeljebb a sűrűnek, de a vadvíz,
alig kőhajításra, útjukat állta. Örkény hamarjában lekapta az íját, és
kimarkolt jó pár vesszőt a tegezből. Mikos oldalba vágta.
– Mit művelsz? Ha csak egy botot meglátnak a kezedben, menten
megdöglesz! Nem viszem vásárra miattad a bőrömet, kutyakölke!
Hat idegen lovas ügetett feléjük az úton, és lándzsáik vészjóslón
meredtek a bokrok felé. Némelyikbe bele is szurkáltak. Elbújni késő volt,
elszaladni lehetetlenség.
– Le a kabátodat meg a csizmádat! - súgta Mikos, és nagy sebesen a
bokrokba hajította a fegyvereit. Örkény ösztönösen követte.
Mire a németek odaértek, csak két helybéli parasztot találtak, mezítláb,
vizes bugyogóban és hosszú, durva, koszlott vászoningben.
Az egyik katona magyarul szólt, mégpedig tisztán és jól érthetően.
– Kik vagytok? Helybéliek? Szökött parasztok? Nádlakók? Feleljetek,
mert lándzsahegyre tűzzük a fejeteket!
Mikos bárgyú képpel válaszolt.
– Itt lakunk nem messze… Uram, kíméljetek minket, egyszerű
parasztok vagyunk csak… Azt se tudjuk, mi történik, egyre csak jönnek a
katonák innen is, onnan is, minket meg kiöntött a víz családostul…
Mindent vitt az ár, uram! Az maradt, amit rajtunk látsz - mondta, széttárta
a karját, és meghajolt a lovasok felé.
Német szavak recsegtek, pattogtak, és Örkény értette is, meg nem is.
Ezek másféle németet beszéltek, mint a kalmárok, akiktől valaha tanult.
De azt megértette, hogy azon tanakodnak, felfogadják-e őket vezetőnek,
mert át akarnak kelni a lápon és a folyókon.
– Megjutalmazunk benneteket, ha a seregnek segítetek - mondta a
magyarul tudó. - Keresztények vagytok?
– Itt csak jóravaló keresztények élnek, uram - felelte ájtatos képpel
Mikos. - Látom a nyakadban, a pajzsodon Krisztus jelét… A keresztények
segítenek egymásnak… Ha utána hazamehetünk…
– Miattam oda mentek, ahova csak akartok. Ezt itt, ni, megkapjátok! -
csörgette meg a tenyerében a szorosra kötött kis bőrzacskót, ami
gyermekökölnyi se volt. - Elég ezüst van benne, hogy elégedettek
legyetek. Itt elfogy az út, látjuk, de azt nem, hogy hol folytatódik.
– Akkor csak gyertek utánunk! - mondta Mikos, mire Örkény
megrángatta az inge ujját, és azt sziszegte:
 – Mit csinálsz? Komolyan gondolod, hogy átvezetjük a németet?
De választ már nem kapott.
Hosszú fütty sivított, és az erdőn túlról felelt rá egy másik. Vagy kétszáz
német lovas érkezett, és ellenségesen méregették Örkényt meg Mikost.
Lóra ültették őket is, és indultak a Rábca gázlójának. Miután átértek,
Mikos a Rábának vette az irányt.
Örkény először azt hitte, hogy egyenest nekivezeti a németeket Imre
herceg egyik csapatának, de amint egy alacsony domboldalra futott az út,
és hátrapillantott, már jóval több császári katonát látott, meg magas kerekű
szekereket, lovakat. Lehettek talán másfél ezren…
A Rábát igen hamar elérték, és Mikos megkapta az apró bőrzacskót, de
a két lovat vissza kellett adni a németnek.
Örkény csak most értette meg, hogy a társa nem egyebet tett, mint hogy
elárulta a magyar királyt.
Előttük a Rába gázlója, s azon túl az ellenség előtt szabad út nyílt, akár
Fejérig. A Szent Márton-hegyen vékony, fehér füstcsík emelkedett: a
barátok mondótüzet gyújtottak. Fertályon belül elérnek a hírek Bezprimbe.
Fejérbe, Esztergomba…
– Szedjük a lábunkat, mert még meggondolják magukat - morogta
Mikos, aki vigyorogva hajlongott a katonák előtt. A Rába lassan elmaradt
mögöttük. - Összeszedjük a bokorba hajigált holminkat. Ha estig nem
érünk vissza… akkor majd holnap. Elmondjuk, hogy a német megtalálta az
utat, mi meg alig győztünk iszkolni előle…
Örkénynek forgott a gyomra, és legszívesebben agyonverte volna az
árulót.
Egy alkalmas helyen, ahol a németek már nem láthatták, Mikos
lezökkent egy fa alá, és a törzsnek vetette a hátát. Kibontotta a zacskó
zsinórját, és a tenyerébe csörgette az ezüstöket.
Rajnai ezüstpénz volt, amiből Örkény látott már jó párat.
– Nesze, kölyök, tizenöt ezüst a tied. Valóságos vagyon. Nekem
megmarad huszonöt. Elvégre én találtam ki, hogyan keressünk pénzt.
Örkény tagjaiból kiszökött az erő, de nem az éhségtől, mert az eszébe
sem jutott. Sokkal inkább azért, mert semmije nem volt, amivel ott helyben
kiszoríthatta volna Mikosból a szuszt.
Töprengve csörgette a pénzt egyik markából a másikba, miközben amaz
továbbindult.
 – Tedd el az enyémet is, jobb, ha nálad van! - mondta végül. - Még
elhagynám.
Valami moccant a bensőjében, amitől megborzongott. Lassan alkonyra
járt, és éjjeli alvóhely után kellett nézniük. Még átkeltek a Rábcán, hogy
megkeressék a bokorba hajigált holmit, de már nem találták. Mikos
éktelenül káromkodott dühében.
Németet se láttak már aznap. Mikos arról dünnyögött, hogy már az
éjszakára készülődnek, tehát hajnalig biztonságos a környék. Csak a német
felderítők elől kell elrejtőzni, mert egy újabb, hasonló szívességhez már
neki sincs kedve.
Az úttól távol, a Rábcától néhány lépésre, a homokos partoldalon
ütöttek éjjeli szállást. Mikos tapló, acél és kova híján is ügyesen
meggyújtotta a tüzet egy hevenyészett, íjas csiholó szerszámmal, a tavalyi
sás száraz leveléből. Örkény feltápászkodott.
– Azt hiszem… - motyogta, és a hasára szorította a tenyerét - hogy
kijönne belőlem, amit ettem…
– Hát akkor takarodj is innen, minél messzebbre! Össze ne büdösítsd
nekem a környéket!
Végigbotladozott a Rábca mentén. Öklömnyi követ keresett, amit
valahogy elrejt, aztán beveri vele Mikos koponyáját… Egy kővel
sebesebben sújt le az ember, mint egy husánggal, ráadásul közelebbről is.
A sötétség már birtokba vette a ritkás erdőt és a bokrokat, a tűz
pislákoló fénye épp csak odalátszott.
Lába alatt csikordult a folyópart kavicsa, majd egy óvatlan lépésnél
fájdalom nyilallt mezítelen talpába. Üres kagylóhéjra lépett, mely a kavics
között rejtőzött. Felemelte, s egy darabig azon tűnődött, hogy a folyóba
veti, de inkább a tenyerébe rejtette.
Mikor sántítva visszaérkezett a tűzhöz, Mikos vigyorogva pillantott rá
fektéből. Ő pedig, mint akinek a hasa is fáj, nyögdécselve megjegyezte.
– Nem elég nekem, hogy az a nyavalyás köleskása így csúffá tett…
Most még valami a lábam is megvágta…
Letépett egy lapulevelet, és néhány erősebb fűszállal a lábujjára kötözte.
Azon töprengett, mitévő is legyen. Attól tartott, hogy ha visszatérnek a
sereghez, ő bármit állíthat majd, úgyis Mikosnak fognak hinni, aki így
megúszhatja az árulását. Már ha mindketten visszatérnek - szökött agyába
a felismerés, amitől egy pillanatra mintha minden ereje elhagyta volna.
Rádöbbent, hogy ha Mikosnak csak egy csöpp esze van, nem hagyja őt
életben.
Egy darabig várt, hogy a szívverése lassúdjék, és a tagjaiba visszatérjen
az erő, aztán csendben üldögélt a tűz mellett. Később megkérte Mikost,
hogy adjon neki egy ezüstöt.
– Minek az neked, éjnek évadján?
– Mert nem tudok aludni - felelte. - Gyakorolnom kell, különben
teljesen eldurvulnak az ujjaim, és érzéketlenné válnak. Akkor aztán nem
tudom, miből élek meg.
Az áruló felkönyökölt, és rávigyorgott. Mi az, hogy gyakorolni?
– Mert miből is tartod fenn magad? Azt hittem, hogy afféle léhűtő vagy,
aki mindig éppen abból él, amit elébe löknek.
– Ez részben igaz is - felelte Örkény. A bosszú vágya, s hogy egyáltalán
szóba kell állnia egy ilyen féreggel, már kitöltötte tudatának minden
aprócska zugát. - Kísértem kalmárt, voltam mutatványos, nyeltem tüzet,
gondoztam lovakat, hajtottam szekeret…
Mikosnak mindebből csak a „mutatványos” szó ütötte meg a fülét.
– Aztán miben áll az, kölök?
Örkény a helyzetét mérlegelte. Mikos sokkal erősebb nála, mert az ő
szervezete még csak most kezdett igazán kifejlődni. Az izmok sosem
rakódnak föl a csontokra egyik napról a másikra.
– A mutatványom - felelte, nyugalmat erőltetve magára - a
szemfényvesztés. Vagyis így mondják. De nem boszorkányság, csak…
– Csalás! - vágott közbe amaz röhögve. - Mutasd, hogy kell!
Megtaníthatnál rá, ha már egyszer gazdaggá tettelek…
– Nem szokás elárulni az ilyesmit…
– Az engem nem érdekel! - csattant fel Mikos. - Nosza! Mutass valamit!
Ettől a pillanattól Örkény rálépett egy olyan útra, amelyről már nem
fordulhatott vissza. Eszébe jutott egy szaracén, ő beszélt el neki egyszer
egy különös és gyászos végű történetet, ami akkor igen megfogta ifjonti
képzeletét. Most is az járt a fejében.
– Hát legyen… - kezdte, és közelebb csusszant Mikoshoz, majd a
sarkára ült, amaz pedig kíváncsiságtól ösztökélve szembefordult vele. -
Vegyük például ezt az ezüstöt.
A tenyerébe szorította, majd az áruló elé tartotta zárt ökleit.
– Melyikben van? Ha eltalálod, a tied.
 – Ebben! - felelte magabiztosan Mikos.
Örkény kinyitotta a tenyerét, ám az ezüstnek hűlt helye volt. A harcos
elvigyorodott.
– Akkor a másikban kell lenni, te pimasz! Na, azt tanítsd meg nekem,
hogy hogyan tetted át innen oda!
– Ebben sincs - felelte Örkény, és szemrebbenés nélkül kinyitotta a
másik öklét is. Mikos egyszerre nevetett és káromkodott. - Viszont jól
elrejtetted.
– Én-e? Még csak nem is érintettem!
– De bizony! Mert itt van, éppen az orrod alatt.
Ezzel Örkény a férfi orrához nyúlt, egy pillanatra két ujjával
összeszorította, mire valahonnan a kinyújtott tenyerébe pottyant az ezüst.
– A szajha anyád jóistenit, te ördög-fi! Na de most már mondd el,
hogyan csinálod, hallod?
– Egyáltalán nem nehéz. Ha jól figyelsz, magad is rájössz. Még egy
próbát?
– Nem bánom! Jöhet!
A pénzdarab most a harcos varkocsa alól került elő. Észre sem vette,
hogy Örkény vizslató pillantást vetett rá.
– Egy újabbat? - ajánlotta Örkény. - No, rájöttél már?
– Nem tudom követni a kezedet. Boszorkányosan gyorsak a
mozdulataid! Meglásd, egyszer fölkötnek, amiért cimboraságban állsz az
ördöggel.
– Engem ugyan nem kötnek sehova - mondta Örkény. - Csak ha
beárulsz. De akkor nem is tanulsz tőlem semmit, pedig tudok még néhány
hasonlót. No, még egyszer, utoljára?
– De aztán megtanítod! - kiáltotta Mikes, és alaposan mellbe verte. Már
igen fúrta az oldalát, hogy miként lehetne gazdag az efféle
mutatványokkal.
– Hát jó. Melyik kezemben van? - tette föl a kérdést újra Örkény, és
kinyújtotta az ökleit. Persze amaz ugyanúgy nem találta el. - Viszont most
a bal füled mögött rejtőzik, egészen pontosan itt!
Érezte, hogy most következett el a döntő pillanat. Az izmai pattanásig
feszültek, s ha világos van, a harcos biztosan észre is veszi a szemében
villanó gyilkos fényt…
 – Itt van, ide bújt ez a nyavalyás ezüst! - hajolt előre, és a férfi füle
mögé nyúlt, ám az ujjai között már ott rejtőzött a pengeéles
kagylóhéjdarab.
Szemmel alig követhető, egyetlen apró, de villámgyors mozdulattal
mélyen átmetszette a harcos nyakán dagadó, ujjnyi vastag eret.
A vér a keze szárára spriccelt, és Mikos a nyakához kapott, majd
őrjöngve felugrott. Örkény kisiklott az útjából, és minden erejét
összeszedve a folyó felé taszította.
Loccsant a Rábca, a test eltűnt, majd felszínre emelkedett, és az áruló
torkából pokoli hangok bugyborékoltak elő. Egy kósza pillanatra úgy tűnt,
hogy fel tud kapaszkodni a meredek, agyagos partoldalon, de a
következőben elhanyatlott, és a víz alá merült. Mikor Örkény újra
megpillantotta, a tűz gyér fényében már csak a hátát látta, amint
felpúposodva néhány ujjnyira kiemelkedett a sötét felszín fölé, s lassan
elsodródott.
A folyó partjára súlyos, süket csönd telepedett.

***
Imre herceg csapatai a Rába déli oldalán várakoztak. Győr erőssége
csak egy jó iramodásra emelkedett, mögöttük a Sokorónak hívott, dúsan
zöldellő hátság fürdött a fényben; attól keletebbre pedig a Szent
Mártonhegy emelkedett, amelynek tetején a Benedek-rendi barátok
apátsága figyelte a környéket.
A herceg sátrának oldalát felhajtották, és pányvával húzták ki a mélyre
vert cövekekhez, hogy a levegő járjon, de a sátor árnyat is adjon a
tiszteknek és a bajor lovagoknak, akiket Imre egyre-másra hívatott. Az
előkelők és a tisztek egy alacsony lábú asztal körül ülve vitatták meg a
legfontosabb teendőket.
A császári had egy része már átkelt a Rábcán, de a többi még hosszan
elnyúlva, elcsigázottan vonult Moson és a folyó között.
Imre herceg Gizella királyné levelét olvasta. Mögötte a bezprimi püspök
ült egy bencés atya társaságában, Imrével szemben pedig Csaba
palotaispán, körötte néhány magasabb rangú tiszttel. Mind azt várta, hogy
a herceg, akinek az arca egyre komorabbá vált, elmondja, mit tartalmaz a
levél.
 Végül Imre az elefántcsonttal mívesen berakott asztalka sarkára helyezte
a kemény pergament, és belefogott:
– Valamennyien azt várjátok, hogy kiadjam a parancsot egy általános
támadásra. Mi sem lenne egyszerűbb, igaz, ha egyszer a német itt áll az
orrunk előtt? Akár menetből legázolhatnánk őket, mert mostanra már
annyira eltikkadtak, hogy sokkal inkább pihennének négy-öt napot,
semmint hadakoznának. Anyám és felséges apám azonban másra kér. Azt
szeretnék, ha a császár tisztjeivel megegyeznénk, ők pedig békében
elhagynák az uruszág területét.
– Csakis a tisztekkel tudnánk, nagyuram - mondta Csaba palotaispán. -
Konrád még mindig Viena várában van, ezt beszélik a foglyul ejtett német
katonák. De lehet, hogy már közeledik, hiszen a hír kétnapos.
– A királyasszony kérését alaposan meg kell fontolnunk - szólt a
püspök. - Mert hát mégiscsak keresztény vér folyna mindkét oldalon.
– Mióta érdekli a hatalom birtokosát a vér milyensége, püspök úr? -
morogta egy ezrednagy, aki a somogyi végektől vezette idáig a harcosait. -
Ha valamit meg akar szerezni, hát nem törődik sem hittel, sem vallással, és
még kevésbé azzal, hogy mennyi vér ömlik ki. Konrád császár hiába
keresztény, mégis azért jött, hogy megszerezzen magának egy szintúgy
Krisztus hitében élő uruszágot.
– A lándzsát, a kardot, ha szúrásra emeli - jegyezte meg Csaba
palotaispán - a harcos valóban nem mérlegeli, hogy miféle húst tép föl. De
a királyasszony és őfelsége kérését okosabb parancsnak venni, és tudjátok
meg, hogy magam is velük értek egyet. Akárhonnan nézem, bölcsebb
dolog a békés tárgyalás, a háború mostani szakaszában egészen biztosan.
Csabát senki nem tartotta gyávának, olyannak, aki megfutamodik a
harctól. Ráadásul igen ügyes diplomata is volt, aki jól forgatta a szavakat,
okosan érvelt és magyarázott. Ha megszólalt, minden szem reá
szegeződött.
– Arra kér felséges apám és anyám - hangsúlyozta a herceg - hogy fölös
vért ne ontsunk. Tárgyalni fogunk a császáriakkal, mégpedig ma.
Odakint zajongás támadt, kiáltozás, káromkodás és szidalmazás: egy
foglyokat kísérő felderítő különítmény érkezett vissza, Tömörd ezrednagy
vezetésével.
– Kegyelmes herceg, tiszteket hoztunk. Bajorokat, szászokat, svábokat,
frankokat… még itáliait is. Mi legyen a sorsuk?
 Csaba palotaispán Imre herceg füléhez hajolt, és súgott valamit.
– A bajort vezessétek elém! - intézkedett a herceg. - Jobb lesz, ha
egyenest tőle halljuk, milyen állapotban van a császári had, és igazak-e a
hírek, hogy legszívesebben már ma visszafordulnának.
A bajor lovag magas, izmos, szőke, kék szemű fiatal férfi volt.
– Lovag vagyok, uram, tehát nem hazudhatok - kezdte, miután
meghallgatta a kérdéseket. - Hogy ég-e a harci vágy a katonáimban? Az
csakis tőlem függ. Ha azt parancsolom, támadjanak, meg fogják tenni,
akkor is, ha fáradtak és éhesek… Ügyes taktika volt, el kell ismernem,
uram - tette hozzá, és meghajolt Imre herceg felé. - Ha azt akarod,
beszéljem meg a tisztekkel, hogy forduljunk vissza dolgunk végezetlenül,
én megteszem, bár a nevükben semmit nem ígérhetek.
Imre egy pillantást vetett Csaba palotaispánra, aztán újra a tiszthez
fordult.
– Nem az a kérdés, hogy mit felelnek a többiek. Csakis az, hogy
akartok-e harcolni, mégpedig akkor és ott, ahol azt én kikényszerítem,
vagy sem. Tudjuk, hogy gyönge lábakon áll a seregetek, és ha most rátok
támadnánk, igen sok katonát veszítenétek. A kimerültség és az éhség miatt
hetek óta növekszik a katonáitok elégedetlensége. A katona ugyanis
elvárja, hogy ehessen és pihenhessen.
A tiszt felvonta a szemöldökét.
– Császárom felháborodását vagyok kénytelen tolmácsolni neked, uram,
amiért alattomban átléptétek a gyepűt, és a birodalom földjén intéztetek
ellenünk támadásokat.
Imre herceg türelmesen végighallgatta, aztán egyetlen apró
kézmozdulattal belé fojtotta a szót.
– Mondd meg a császárodnak, hogy nem a magyar király serege indult
leigázni a Szent Római Birodalmat. Ki vitathatná el tőlünk a védekezéshez
való jogot? A taktikát mindig a vezérek választják meg, és ebben az
esetben így döntöttem.
– És ahogy látom - vetette közbe a somogyi ezrednagy - nem
haszontalanul tettük. Lettetek volna kevésbé elbizakodottak! Nekimentek
egy uruszágnak, mert azt hiszitek, keresztény királya megretten, és olcsón
adja? Hát mondd meg annak a fölfuvalkodott, semmirekellő császárodnak,
hogy…
 Csaba palotaispán az ezrednagyra szisszent, mire az elhallgatott. Imre
herceg újfent a bajorhoz fordult.
– Visszamész a tieidhez! Megmondod, hogy bármikor megindíthatom
rátok a sereget, és le is gázolunk benneteket, efelől ne legyen kétségetek!
A mieink egészségesek, pihentek, itt van élelem bőséggel, és alig várják az
összecsapást. Boldogan megmutatnák az igazi magyar virtust. De azt is
mondd meg, hogy nem vagyunk vérengző fajta, sem pediglen ázsiai
pusztai rablók, ahogy ti emlegettek bennünket! Csakis keresztényi
tisztességem és becsületem okán ajánlom fel a lehetőséget, hogy mielőbb
megforduljatok, és elhagyjátok a gyepűt. Vienáig biztosan keserves lesz az
út, éheztek majd, de megmarad az életetek. Indulj, mondd el a tieidnek,
amit hallottál, aztán küldj hírhozót! Ne késlekedjetek, mert hajnalban
megindítom ellenetek a sereget, de akkor Vienáig vér áztatja majd az
utakat!
Két testőr kísérte ki a bajort, aki odakint éles vitába keveredett a fogoly
császári tisztekkel, aztán lóra lendült, és egy magyar tized kíséretében
elvágtatott a Rába felé.
– Eszerint hát döntöttél - jegyezte meg a palotaispán a herceghez
fordulva. - Ugye, eleve így is tervezted? Vér nélkül… lehetőleg.
– Egyetértek anyámmal és apámmal. Ha a vérontást elkerülhetem, miért
ne tenném?
A Bakony távoli vonulatai felé pillantott. A szelíd hegyek halványkéken
derengtek. Eszébe jutott Gellért, aki talán megint a béli monostor
csöndjébe zárkózva várja a hadakozás híreit.
– Ő sem tenne másként, Csaba bátyám. Ugyanígy döntene. De ha
hajnalig nem jön meg a hírhozó, akkor megindulunk rájuk.
– Helyesen véled - mondta a palotaispán. - De tetszik vagy sem, már
kimondtad. Hajnalban meg kell indulni a hadaknak, ha másért nem, hogy a
német lássa, nem beszélsz a levegőbe! Erővel késztessük kivonulásra!
Látod, Konrád nem akart a serege élére állni, mert nem kockáztatja a saját
életét… legföljebb a katonáiét, mert neki ezer ember élete se ér többet egy
szamárénál. De hát a birodalom nagy és erős. Kiheveri ezt a kis sétát, aztán
jövőre újabb hadakat gyűjt. Ám atyád hatalmának erejét meg kell
mutatnod neki!
Imre herceg kilépett a sátor elé; a palotaispán és a püspök követték.
– Jövőre? Ki tudja, mi lesz akkor? Bízom a békében.
 – De semmiképpen nem bízhatsz meg egy Konrád által elképzelt
békében - figyelmeztette Csaba. - Abban csak is úgy reménykedj, hogy az
ellenség mindig számítson a kardod élének villanására.

***
Miután a szállásomra értem, és megszemléltem a katonáimat, fölkeresett
a somogyi Kadocsa ezrednagy. Vége a tisztek meg az előkelők gyűlésének,
tudatta, és kár, hogy nem lehettem jelen, mert most okosabb lennék.
A minden hájjal megkent Kadocsáról tudtam, hogy nagyra tartotta
Koppányt, de nem volt ellensége önmagának, hogy ezt nyíltan
hangoztassa. Sokszor eltűnődtem azon, mitől lehet, hogy Koppány herceg
emléke még mindig elevenen él az emberekben.
Talán igazak annak a táltosnak a szavai, aki sok esztendeje, részeg
révületében azt kiabálta, hogy az Égben Lakók nem hagyják feledésbe
merülni az Öregisten hitének egyetlen védelmezőjét sem?
– Nem lesz már itt semmiféle verekedés - kezdte Kadocsa, mérgesen a
levegőbe csapva - és meglásd, Tömörd öcsém, hogy a háborúnak is
beföllegzett. Fölvonultunk, jót lovagoltunk, vágtáztunk egyet a végeken
meg a gyepűn túl, zargattuk a németet… Megvallom, még jól is esett. Akár
elégedett is lehetnék. Hiányzott az enyémeknek a férfias elfoglaltság. A
legtöbb még azt sem tudja, milyen egy tisztességes csata. Hát… nem idén
fogja megtanulni.
– Azért mégsem fordítunk hátat a németnek, Kadocsa bátyám - feleltem.
- Ismerem a herceget és a palotaispánt. Nem véletlenül pihenteti tőlünk
egy jó iramodásra a csapatait Sámuel úr, Vata pedig még mindig a mosoni
hadi út mellékét ügyeli.
– Sámuel - vette vissza a szót Kadocsa - megkapta a parancsot: keljen át
a Dunán, és az övéi egyesüljenek az ottani seregrésszel. Átveszi a nyitrai
hadak parancsnokságát. Ez azt jelenti, hogy kikísérjük a németet az
országból.
Sámuelnek én a kimondatlan gondolatát is ismertem, miként Vatáét is.
Mindketten a barátjuknak tartottak, persze éreztetve, hogy rangban
fölöttem állnak.
Elég volt nekem, hogy gyakorta igényt tartanak a tanácsaimra. Sámuel
most éppen azokat a hadakat igazgatta, amelyeket nemrég magam
rántottam egybe Nyitrában.
Kadocsával a hadi helyzet részleteit tárgyaltuk, amikor megérkezett
Bars fiam. Az idősebb harcosnak csak bólintott, és azonnal belefogott:
– Apámuram! Hoztunk valakit. A láp szélében csíptük meg, iszkolt
előlünk, aztán meg összevissza makogott csak… Akarod látni?
Bars harcosai egy vékonydongájú legényt taszigáltak elém. A szája
fölrepedt - bizonnyal nem azért, mert akkorát harapott az árpakenyérbe és
a képén is éktelenkedett néhány lila folt. Mezítláb bukdácsolt az út
porában a ló mögött. A kezét hátrakötözték, a bokáit is gúzs szorította, épp
csak léphetett tőle, de futásra már nem telt. Hosszú, koszlott, valaha fehér
vászoninget viselt, meg vászongatyát, mint általában a pákászok.
Azt állította, hogy az egész családja ezt a mesterséget űzi.
– Láttalak már valahol - mondtam, és figyelmesen szemügyre vettem.
Rettegett attól, hogy mi lesz vele, és minden porcikájában remegett. - Mi a
neved?
– Szerém fia Lukács - felelte akadozó nyelvvel. - Most… föllógatsz,
tiszt úr?
– Arról vartyogj az ezrednagy úrnak, hogyan szerezted a fegyvereket
meg az öltözékeket, amiket az úton cipeltél! - vágott a szavába Bars, és
megtaszította. - Valld be, hogy raboltad! A lápba veszejtettetek két jó
magyar vitézt!
– De hát tiszt úr… Éppen engem küldtek ki két harcossal a nádba…
mindenható Urunk, bocsásd meg a mi vétkeinket… hogy vigyem át őket a
hadi útig… ki a mennyekben vagy… szenteltessék… szenteltessék… aztán
a bodonyból partra indultak, de én nem… én őket nem… csak utánuk
mentem, mert… mert… Mária, Jézusnak szent anyja… - felelte Lukács,
félelmében a keresztény ima szavait szőve a vallomásába.
Már emlékeztem a pákászlegényre. A vállára csaptam, hogy észre
térítsem, de még attól is megrogyott a térde.
– Értelmesen beszélj, hallod-e! Lesz még időd imádkozni. Azt mondd,
hogy miért szálltak ki abból a bodonyból, amikor nem az volt a
parancsom?
Azt dadogta, legfeljebb ő is csak sejti, hogy az idősebbik a saját
szemével akarta látni a vonuló németet…
– Aztán utánuk lopóztam, tiszt úr. Mert ‘iszen nem ismerték a lápot…
 – Értem én. Lukács. De minek loptad el a holmijukat? - reccsent rá a
fiam.
– Nem loptam el! Csak akkor… vettem magamhoz, amikor láttam, hogy
ellovagolnak a némettel.
– Fogolyként? - kérdeztem.
– Nem úgy láttam. Úgy viselkedtek akkor már, mint az úti vezetők…
Tiszt úr, én a katonáknak visszaadtam mindent, az utolsó nyílvesszőig…
De akkor engem már nem is érdekelt, hogy mit adott vissza. Egyre az
járt a fejemben, hogy Mikos tán valóban árulóvá lett, de hogy Örkény is
követte őt ebben a gyalázatban, már nem tudtam elképzelni. Ennél sokkal
becsületesebbnek ismertem.
Elvitettem a fickót, és megparancsoltam, hogy éjjelre tartsák fogva,
aztán majd hajnalban meglátom, mi legyen vele. Utána pedig azonnal
nyeregbe pattantam, hogy ez ügyben tárgyaljak Imre herceggel vagy Csaba
palotaispánnal.
De épp csak nyíllövésre járhattam, amikor szembejött Ulrik, a bajor
lovag. Kipirult képpel közölte, hogy az övéi is megcsíptek valakit,
mégpedig a német előőrs közelében. Elsőre kémnek gyanították, de váltig
állítja, hogy az én emberem.
– Ha szerencséd van, nem akasztják föl addig, míg odaérünk. Hódos
ezrednagy igen annak a pártján áll, hogy példát statuáljanak vele.
Hódost, Csanád ispán hű emberét csak Véreskezű Hódosként
emlegették. Felnőttként tért át Krisztus hitére, de valami történhetett vele a
keresztelést követő éjjelen, mert már másnaptól ádázul üldözni kezdte az
ősi hiten élőket.
Ki lehet az enyémek közül, akit fel akarnak kötni, és hogyan merészelik
kiszabni rá a büntetést a megkérdezésem nélkül? Amikor Hódos
táborrészébe értünk, a vér azonnal a fejembe szökött.
Örkény egy ingatag tuskón állt, egy fa vízszint nőtt, vaskos ága alatt, a
nyakán pányvahurokkal. Mögötte Hódos egyik harcosa korbácsával épp
lecsapni készült a hátára.
– Hé, ti! Megálljatok! Mit műveltek az emberemmel? Miféle dolog ez,
hogy nekem még csak nem is szóltok? Mikor mondtátok volna el? Amikor
már fölakasztottátok? Ha Ulrik lovag nem jön értem, csak a hulláját
hozzátok elém?
Örkény felüvöltött.
 – Tömörd ezrednagy úr! Ugye, te nem hiszed, hogy én… - elcsuklott a
hangja - …hogy én árulóvá lettem? Mondd meg ezeknek a… mondd meg,
hogy én a te parancsodra…
– Hódos! Eresszétek el! - csattantam az ezrednagyra.
– Elengedhetem, viheted, de akkor is csak egy áruló. Mondhatom,
érdekes emberek szolgálnak az ezrededben. A társával ketten vezették át a
németet a Rábcán. Két aljas Júdás. Mondom, elengedem én ezt a zsiványt,
de csak azért, mert kedvellek. Nem akarom, hogy bajod legyen belőle…
Hanem azt azért mégis jelenteni kell a palotaispán úrnak, hogy ha
bűnösöket keres, hát azokat meglelheti Nyitrában. Mert ez a kölyök itt azt
beszélte, hogy ő meg a társa Vászolyt szolgálták.
– És ha igen? Mi van akkor?
– Az van, hogy Vászoly meg a császár embere… - felelte Hódos
fontoskodva, mint aki éppen most fejtett meg egy nagy titkot. - Vászoly
eladja a németnek az uruszágot. Te ne tudnád, ezrednagy?
Ulrik lovag hol rám, hol Hódosra pillantott. Forgatta a fejében, amit
hallott, mert bár éveinek száma nem volt túl sok, de eszes embernek
ismertük.
– Vászoly herceg fölött egyikünknek sincs joga pálcát törni. Az a
koronára tartozik - vágtam rá, hogy az induló veszekedésnek elejét
vegyem. - Szedjétek már le onnan azt a legényt, hé! - kiáltottam, aztán a
korbácsoshoz fordultam: - Ha meg mered csapni, magam verlek véresre!
Amaz meglepett pillantást vetett rám, aztán meg egy segélykérőt
Hódosra, de leeresztette a korbácsot.
– Magam jelentem a történteket a palotaispán úrnak - közöltem
Hódossal. - A büntetés is legyen az ő dolga.
– Akkor… továbbra is barátság? - kérdezte vigyorogva, és főt hajtott.
Nem válaszoltam, csak megfordítottam a lovamat. Örkény kezére
pányvát hurkoltam, és a lovam mellett kellett futnia.
– Ártatlan vagyok, Tömörd bátya… Vagyis hát… félig az… Mert…
embert öltem…
– Legalább németet? - mordultam rá, mire Ulrik lovag a fejét csóválta.
– A… társamat - felelte zihálva Örkény, mire lépésre váltottam, mert
már beszélni is alig bírt. - A Mikost… Elvágtam a nyakát… Ő volt az
áruló, nem én…
Megállítottam a lovat, mire Örkény lihegve a porba térdepelt.
 – Be tudod bizonyítani? - förmedtem rá. - Ha hazudsz…
– Hazudtam már eleget, mert a szükség rávitt - felelte a levegőt
kapkodva - de neked, Tömörd bátya… soha egyetlen szót se lennék
képes… meg tudom mutatni a helyet, ahol a Mikosnak…
– …elvágtad a nyakát.
– Egy kagylóhéjjal - magyarázta. - Mindent elmondok…
– A Mikos… valóban kapott olyan parancsot Vászoly úrtól, hogy az
ellenséget segítse? Mondott valamit arról, hogy Vászoly herceg
összejátszik a császár kémeivel? Vagy te tudsz olyanról, hogy Nyitrából
üzeneteket küldene hozzájuk? Csakis az igazat, Örkény!
Mélyet szusszant, s némileg megnyugodott.
– Ilyenről nem hallottam soha. Nyitrában ilyesmiről nem beszéltek. De
Mikos azt mondta, nem csodálkozna, ha Vászoly nagyúr azok után, amit
vele a felséges úr tett, inkább a némethez húzna…
Ulrik lovag e szavak hallatán ismételten a fejét ingatta.
Pár nap múlva különös hírek terjengtek a hadban. Már a tartaléknál
ténykedő szolgák is arról beszéltek, hogy a németet Vászoly herceg
bizalmasai vezették át a lápvidéken…

***
A magyar sereg - Imre herceg parancsa szerint - másnap hajnalban
felkerekedett, és átkelt a Rábán, aztán a Rábcán.
A holtfáradt, kiéheztetett német pedig elindult visszafelé, Moson és
Viena irányába.
Azt természetesen mindenki tudta, hogy csak az erejük fogyott el, no
meg a türelmük, mert az éhség ez utóbbit kaparja ki az emberből legelébb.
Babenberg lovag váránál reméltek élelmet.
Vajh’ bíztak-e még az igazi támadásban?
Az úton, amit csak lehetett, most már válogatás nélkül felgyújtottak.
Erdőszélt, lábon álló gabonát, elhagyott hajlékot, aszott bozótost. A
látóhatáron Mosontól Győrig emelkedő füstfelleg hirdette a császári had
tehetetlen dühét.
– Azt senki ne gondolja, hogy Konrád császár csak úgy feladja! -
magyarázta Imre herceg a tiszteknek és a sereget kísérő uraknak. - Még
nem tudjuk bizonyosan, csupán gyanú, hogy Vászoly összejátszik a
császárral. Míg be nem bizonyosodik, semmi értelme a találgatásoknak.
Tömörd ezrednagy a végére járt az egyik vitás kérdésnek. Kiderítette, hogy
a legény ártatlan.
– Kár, hogy az a kölyök is csak Vászoly szolgája… - morogta egy Döme
nevű száznagy. - Nem bíznék meg benne…
A többiek lehurrogták, mondván, fogja be a száját, míg Imre hercegnél a
szó.
– Az a parancsom - folytatta a trónörökös - hogy a visszavonuló
császáriakba mostantól bele ne kapjon senki. A szavamat adtam. Krisztust
hívtam tanúnak, amikor kijelentettem, hogy háborítatlanul elhagyhatják a
gyepűt, és levelet küldtem a császárnak, hogy kegyelmes apámuram kész a
tárgyalásra. Békebontó lesz, aki ezt a parancsomat megszegi! -
Körbepillantott az urakon, hogy kétség senkiben ne maradjon. - Tudom,
hogy a harci vágy ott lobog minden vitézben, hűséges lovagban, bár nem
hinném, hogy az utóbbiak közül bármelyik szívesen venné bajor császári
katona vérét.
Hogy egyetértettek-e Imre herceggel, vagy sem, az talán már sosem
derül ki. Egyesek vajszívűnek, mások meg éppen ellenkezőleg
megfontoltnak tartották. A püspök egyenesen úgy fogalmazott, hogy már
most kész diplomata, és méltó örököse lesz atyjának.
– Megparancsolom továbbá, hogy a hadak maradjanak együtt, és
egyetlen mozdulatot se tegyenek az utasításom nélkül! Mert ugyan nem
keresem a harcot és az összecsapást Konráddal, de ha úgy alakul,
megmutatjuk, mit ér a magyar sereg.
– Márpedig ez előbb-utóbb bekövetkezik - szólt Csaba palotaispán, s
alaposan megköszörülte a torkát. - A kémek úgy tudják, hogy Konrád
legföljebb Vienáig vonul vissza. Ezért magam is azt javallom, hogy a sereg
maradjon együtt, és mindenki pontosan azt tegye, ami a parancs. Sosem
többet. Az ezrednagyoknak gondjuk legyen az élelemre, a lovakra, de a
pihenőket ugyanakkor kell megtartani. Azonban… noha együtt kell
maradnunk, nem feledhetjük, hogy a németnél előbbre kell látnunk. Hogy
mindig több lépéssel előttük járjunk, gondolkodjunk és cselekedjünk,
herceg úr, javallattal élek. Vata úr és Tömörd ezrednagy erőltetett
menetben vágjanak a német elébe, és a Fertő északi mellékén vonulva
lépjék át a Lajtát, majd szakadjanak két ágra, és Tömörd induljon a
Dunának! Ollóba kell csípni a németet, hogy minden ténykedése tőlünk
függjön. Ha Vienánál megállnak a császáriak, ők akkor se tegyenek mást,
csak figyeljék, és ne engedjék, hogy Soprun felé visszaforduljanak, vagy a
Dunán átkeljenek.
Ez a parancs mindenki számára világos és érthető volt. Imre herceg és
Csaba palotaispán mindent élesen láttak, és higgadtan intézkedtek.
Az ilyen vezéreket örömmel szolgálták a harcosok.
A tisztek azon voltak, hogy a németnek megmutassuk: míg magyar
földön kóricál, le nem szakadnak róla, és egyetlen lépést se tehet a
hazafelé vezető úton kívül.

Néhány nappal később…

Viena erőssége közelében
Babenberg lovag várát közelítve a német sereg kezdte összeszedni a
fellelhető élelmet. A lovag - a portyáink jól látták - még a Dunán is
hozatott húst, valamint sokféle eleséget, hogy a katonákat és a jószágokat
végre jóllakassák.
Tán még soha ennyi halászbárkát nem látott a Duna, mint amennyi most
a tükrén bóklászott. Hosszú, nehéz hálókkal rekesztették a vizet, fogták a
halat; a zsákmány egy részét azonmód elfogyasztották, a többit meg
hosszú kötelekre fűzve megfüstölték.
A kedvét vesztett seregnek enni kellett, máskülönben csúfos kudarcra
ítéltetik az egész vállalkozás.
Ernest őrgróf elindított egy erős csapatot, szekerekkel és telegákkal
nyugatnak, hogy tartománya hegyvidékének belsejéből is összegyűjtsék az
élelmet.
Azok a felderítők, akiket átküldtem a Duna északi oldalára, s morva
területeken vágtázva a Dunát figyelték, látták az Ennsburg és Passau felől
ereszkedő, élelemmel megrakott bárkákat.
Moson irányából pedig maga Imre herceg zárta el az újbóli német
támadás útját.
A kialakult helyzetet veszélyesnek találtam, annál is inkább, mert e
napokban seregünk már elhagyta a magyar korona területét. Féltettem a
két fiamat, de Rásdi leánykámat még jobban, aki határozott követelésem
ellenére napokkal előbb visszatért a kitelepítettek közül, hogy a
közelemben lehessen.
 Ellovagoltam hát a tartalékhoz, ahol a betegeket gyógyítgatta.
– Holnap visszaküldelek - közöltem vele mérgesen, mire csodálkozva
nézett rám, és azt tudakolta, miért vonom meg tőle a bizalmat. - Nem
vonok meg semmit, de megérthetnéd végre, azt sem akarom, hogy bajod
essék. Holnap hajnalban egy karaván indul a betegekkel Győrnek, aztán a
Bakonyon át Bezprimnek. Velük tartasz, mert az sokkal biztonságosabb!
Ki tudja, mit fog még kieszelni a császár? Lehet, hogy vérfürdő lesz, mert
a német kitör a szorításból.
Meglepte, hogy a hátországba akarom küldeni.
– Rám itt van szükség, apám - mondta párás szemmel. - Vagy… már
tudsz valamit? És Vata úr majd mit szól? Neki is szüksége van rám…
– Nem ő az apád - feleltem, talán túl érdes hangon. - Majd tőlem
megtudja, hogy elmentél. Készülődj, leányom! Az úton is kell a
gyámolítás azoknak a szegényeknek. Mitől lennél haszontalan? Öt, esetleg
hat nap, és Bezprimben vagy… Nyugodtabban vezénylem az ezredet, ha
tudom, hogy te…
– És a testvéreim? Felőlük is nyugodt vagy? Bars harcoló csapatban
szolgál… Ma reggel Berény öcsémet is láttam elvágtatni egy tizeddel. A
hátán lándzsát viselt, az oldalára szablyát kötött… Ő még nem is harcos!
Megdöbbentem, mert ez utóbbiról senki nem értesített, ámde mégsem
mondhattam, hogy erről semmit nem tudok.
Oka lehetett annak, ha a tizeddel elvágtatott. Talán megint zsákmányolt
lovakat hajtanak be a tartalék ménesbe…
Szánalmas gondolatok voltak ezek, csak arra jók, hogy a fiamat
fölmentsem. Jól tudtam, hogy Bars és Berény sokat örökölt a véremből.
Mással kellett Rásdinál előjönnöm.
– Ők férfiak, te meg leány vagy! Vagy… legalábbis Bars már érett férfi.
Nekik az életből a harc jut, míg neked merőben más feladat. Manga
ugyanezt tanította, nem emlékszel? Én sem akarom, hogy harcolj. Sokkal
többre vagy hivatott.
 Felemelte a fejét, és hosszan rám nézett. Szemében különös tűz égett:
ami gyújtotta, ötvözte magában a bánatot, a sértettséget, de a józan
felismerést is.
– Az egész életem harcból áll nekem is, apám - felelte halkan. A hangja
olyan volt, mint egy sokat megélt öregasszonyé. - Csak másféléből. És
sosem csitul, tudhatod… Jól látom és tisztán értem, mit osztott nekem az
Öregisten és az Égi Anya.
Azzal megölelt, s már indult is, mert a betegeknek még csak a felét látta
el. És szednie kellett még gyógyfüveket, vérzést elállítókat, fogfájásra
valókat is…
Éreztem, hogy nem akarja hosszúra nyújtani a búcsút, ugyanakkor azt is
tudtam, hogy most már betartja az én atyai utasításomat.
– Találkozunk nemsokára! - szóltam utána, nem sejtve, hogy több
keserves holdnapnak is el kell majd vánszorognia, míg újra látom.
Csaba palotaispán összehívta a magasabb rangú tiszteket, és parancsot
adott, hogy tegyük meg az előkészületeket a császári sereg teljes
bekerítésére. Fogjuk el az élelemszállító szekérkaravánokat, és - ha partra
kényszeríteni nem tudjuk - gyújtsuk fel a Dunán lefelé ereszkedő hajókat.
Sámuel úr még mindig a folyam nyitrai oldalán tartózkodott a hadakkal,
parancsra várva.
Szükség volt rá is a bekerítésben, és nekem jutott a feladat, hogy
hírvivőket küldjek hozzá.
Éjjel el is indultak. Aztán a délelőtt közepén az egyik őr, aki a
legmagasabb fa koronájából figyelte a vidéket, jelentette, hogy északról
porfelhőt lát közeledni.
Az útra őrséget állítottam, csupa íjas, lándzsás, tapasztalt könnyűlovas
vitézt.
Nem telt ki egy fertály, máris harsant a tizedesük kiáltása:
– Szekér jön vágtában! Nem látom a hajtókat!
A két testes noricumi ló vontatta, magas oldalú és erősre épített telega
imbolygott az úton, és a bakon valóban nem ült senki. Amint a megvadult
lovak elérték a vitézeket, ijedtükben élesen balra fordultak, mire a telega
megbillent, és azonmód föl is fordult.
Fej nélküli holttestek zuhantak ki a belsejéből.
A tizedes szürke arccal jelentette:
– Ezrednagy! Az éjjel indított hírvivők…
 Azonnal a fiamért küldtem.
– Bars! Indulj a századoddal, mert azok a mocskok még itt rejtőzhetnek
a környéken! Kapd el őket, és nem érdekel, ha nem ejtesz foglyot!
Az egyik halott vitézem jobb öklében megcsillant egy övcsat.
Kifeszegettem a halálba merevedett ujjak közül, és azonnal láttam, miféle.
– Ilyent a besenyők viselnek - morogta Bars. - Mégis igaz lenne?
Értettem, mire gondol.
Hogy a nyitrai dukátusból Vászoly herceg meghittjei, s azok közül is
elsősorban a besenyők, Imre herceg és a magyar had ellen ténykednek,
szervezkednek. S mi más okból, mint Vászoly megbízásából?
A fiamhoz léptem, és megragadtam a karját:
– Erről nem szólsz senkinek, megértetted? Míg bizonyíték nincs, nem
vádolsz meg senkit! Ha besenyők… hát akkor besenyők. Ezer helyen
laknak, és mindenhol akad becstelen elég.
Bars elvörösödött, és lopva körülpislogott, de aztán egyetértőn bólintott.
A hatfős futárkülönítmény tagjait egymás mellé fektettük, és a tartaléktól
legényeket s papot hívattam az elhantolásukhoz.
A két igavonó ló tomporán durva égésnyomok éktelenkedtek - nyilván
ily módon vadították meg őket. Az efféle emberhez szokott hidegvérűek
pedig ösztönösen arra menekülnek, ahol segítséget remélnek.
Eszerint az üzenet nem jutott el Sámuelhez. Mivel én feleltem ezért a
vállalatért, nekem kellett új hírvivőt küldenem.
A Duna nem esett távolabb egy mérföldnél.
– Márton deák! - szólítottam a háttérben csöndesen imádkozó fiatal
papot. - Gyere, levelet írsz!
De azonnal eszembe jutott, hogy tán nem is kéne leírni, mert az első is
az ellenség kezébe kerülhetett.
Márton pap leült, előszedte a lúdtollat és a kalamárist, s várta, hogy
diktáljam a levelet.
– Tömörd bátya! Ezrednagy! - hallottam a hátam mögül. - Majd én
átviszem az üzenetet!
Örkény állt ott, kicsit görnyedten, beesett szemmel. Napok óta
különösen viselkedett, pontosabban azóta, hogy leszedtem a tuskóról…
– Hogy képzeled? - kérdeztem dühösen. - Éppen te, amikor fél tucat
meglett harcos se jutott át? Ezek a rohadékok őrzik a Dunát, és bárcsak
tudnám, kinek a parancsából…
 – De én átjutok, Tömörd bátya - erősködött. - Ismerem ezt a vidéket,
tucatszor jártam erre. És egy ember mégse fél tucat. Könnyebben
elrejtőzhetnék…
– És a folyón hogyan kelsz át? Azt hiszed, éppen rád vár ott egy hidas,
vagy előkészítettek neked egy bárkát? Ejh, Örkény! Hagyj, hadd tegyem a
dolgom, és te is végezd a magadét!
Ekkor megragadta a karom, és a szeméből sütött, hogy komolyan
beszél.
– Elviszem azt az üzenetet. Vagy már te sem bízol bennem, Tömörd
bátya? Azt hittem, hogy te legalább…
Megkaptam a mellén az inget, és magamhoz rántottam, hogy a képébe
sziszeghessem:
– Ez most nem a megfelelő pillanat arra, hogy mártírt játssz nekem!
Látom, igencsak hős akarsz lenni, de nekem most tapasztalt harcos kell,
nem egy…
– …nem egy ilyen kölyök? - kérdezte csöndesen, miközben egyenest a
szemembe nézett, állhatatosan, keményen. - Tudom, hogy ezt gondolod.
De nem te mondtad egyszer, hogy ami a lélekben és a szívben lakik, csakis
azt hívhatjuk igazi erőnek? Vagy nem hiszel benne magad sem?
Megleptek a szavai, s különösen a szeméből sugárzó rettenthetetlen tűz.
– Sokkal előbb átérnék az üzenettel, mint egy csapat - folytatta. - És
nem is kell leíratnod Mártonnal, mert megjegyzem az utolsó szóig. Sámuel
úr ismer engem, és tudja majd, hogy a valót mondom.
– Hogy te micsoda egy makacs kölyök vagy! Kinek törlesztenél?
Magadnak legelébb, igaz? Még mindig az zargat, hogy megölted az árulót?
Megmondtam, hogy jól tetted. Kinek akarsz még bizonyítani?
– Előbbre akarom mozdítani a sereg ügyét. Talán azt is megtudom, kik
tették el láb alól ezt a hat szerencsétlent. Bebizonyíthatnám, hogy Vászoly
nagyúrnak semmi köze hozzá… hogy az ő keze nincs benne. Akkor
tehát… átküldesz a Dunán?
Nem tépelődhettem sokáig, azonnal döntenem kellett. Márton papot
elküldtem, és mindent tüzetesen elmagyaráztam Örkénynek. Jó feje volt,
egyszerre visszamondta a parancsot, szinte tökéletesen. Azt ígérte, hogy
egész úton ismételgeti majd magában.
– A lovad úszott már át folyót? - tudakoltam, mire bólintott; s bár
rájöttem, hogy kivételesen füllentett, az idő sürgetett. - Gyere! Kapsz
tőlem egy másikat.
– Vezeték lovat nem kérek, azzal csak a baj van. Nem kell messzire
mennem - szabadkozott, de elrángattam a közeli méneshez, ahol a lovaim
többsége is legelt és pihent.
Füttyentettem, és a kihúzott pányva mellé szaladt az egyik. Örkény
nagyrészt ismerte a lovaimat, amelyeket naponta nyergeltek számomra, de
ezt a hollófekete, csillagos homlokú kancát még nem.
– Ő Üstökös. A szemem fénye. Te, fiam, már nem ismerhetted az én régi
lovamat. Szárcsát. No, hát ez annak az unokája. Már nem csikó, amint
látod, bár még elég fiatal. Szárcsa arról volt híres, hogy úgy úszott, akár a
csibor; de egyik utódja se örökölte ezt a jó szokását, csak Üstökös.
– Vékony, karcsú ló… - dünnyögte Örkény, és átbújt a pányva alatt.
Megsimogatta Üstököst, az pedig végigszimatolta. A tartásából, a füle
állásából láttam, hogy a legénynek nem lesz vele baja.
– Karcsú is, vékony is, de ezt a kancát le nem hagyja a legjobb harci
mén sem. Úgy repül, akár a vihar, de neked inkább az a fontos, hogy úgy
úszik, akár a csuka. Imádja a vizet. A tied, nyerget rá, a málhádban meg
legyen legalább nyolc-tíz birkatömlő, amit fölfújhatsz! Egyet-egyet köss
az oldalára, hadd segítsen neki az úszásban! A többire rakod a holmidat!
Megértetted? Ha ez a ló egyszer a vízbe gázolt, nem kell már biztatni,
legföljebb akkor nyugtasd szép csöndesen, ha a lába megakad valami víz
alatt úszó ágban. De egyre nagyon ügyelj: úsztatáskor el ne ereszd, mert az
már nem biztos, hogy vissza is fordul érted! Kapd csak el a sörényét
keményen, érezze, hogy mellette vagy. A málha majd pányván úszik
mögötted.
Örkény arcán büszkeséggel vegyes izgalmat láttam. Igen hamar
összekészülődött, aztán megitatta Üstököst, majd megtömte az abrakos
tarisznyát jóféle zabbal, amitől a lovak megtáltosodnak - bár Üstökös
anélkül is röpült, csak a maga örömére. Egy ilyen vékonydongájú
legénnyel a hátán, mint amilyen Örkény, neki semmi az a mérföld a
Dunáig.
Hogy aztán a túlparton mennyit kell vágtáznia, míg megtalálja Sámuel
úr egységét…
– Ha nyilat eresztenek a hátadba, vagy ha a folyóba fulladsz… akkor
elém ne merészelj kerülni! - bocsátottam útjára, de csak annyit válaszolt,
hogy köszöni a bizalmat.
 Figyeltem, amint az őrvonalon keresztülvágtatott, aztán
utánaeresztettem két tizedet. Ha ellenség rejtőzik valahol, netán a futárra
vár megint, talán ennyi elég lesz, hogy elijesszék.
Aztán azon kaptam magam, hogy egyre többször eszembe jut, amit
Vászoly hercegről mondott. Annyira meggyőzően hitte, hogy semmi köze
azokhoz, akik a király vagy a fia ellen huzakodnak, hogy kezdtem úgy
vélni, igaza lehet.
A császári sereg teljes bekerítése azonban rohamost közeledett, s nekem
fel kellett készítenem az ezredet. Mindenkit elkapott a harci láz és az
izgalom.

***
Üstökös megtorpant az ártéri erdő szövevénye előtt, aztán - megérezve a
víz szagát - a parancsot meg sem várva nagy lelkesen beváltott egy őzek és
szarvasok által használt ösvényre.
Örkény még sosem ült ilyen lovon. A kanca, mintha kitalálta volna a
gondolatait, egy villanással előbb megtette azt, amire a sarkával, a
térdének nyomásával, a szár leheletnyi meghúzásával utasítást adott. Teste
egyetlen könnyedén működő, karcsú, szálkás izomtömegnek hatott, amint
gyorsan és hajlékonyan bujkált a fák és az ágak között, s hollófekete
szőrén egy csepp veríték sem látszott.
Örkény a ló nyakára hajolt, és hagyta, kövesse csak az utat, parancs
nélkül, csendben, akár egy erdejét kiválóan ismerő szarvasünő.
Aztán a kanca egyszer csak megállt, oly hirtelen, hogy Örkény majd
keresztülbucskázott fején. Lecövekelt az utolsó fák és bokrok előtt, s úgy
forgatta a fejét és fülét, moccanatlanul hallgatózva, ahogy a szarvasok
teszik, mielőtt az erdő biztonságot adó rejtekéből a mindig veszélyt rejtő
napvilágra lépnek.
Örkény lesiklott az avarba, és kikukkantott az ártérre. A víz széles parti
sávot hagyva jócskán visszahúzódott. A folyó nem tűnt nagynak,
ellenségesnek, s a legény a távolságot vizslatta, amit úsztatva meg kell
tennie. Közepes erejű íjból legfeljebb másfél nyíllövés, vagy annyi sem,
így vélekedett.
– Hallasz valamit. Üstökös? - súgta a kancának, mire az halkan
szusszant, és megbökte őt az orrával, mintha csak ösztökélné: „Menjünk,
gazdám, igyekezzünk! Vár a víz, nem is hideg, és megmerítkeznék már! Jó
móka lesz, meglásd!”
Ám Örkénynek aligha a móka járt az eszében. Ezt ugyan nem árulta el
az ezrednagynak, de eddig még csak tóban úsztatott, azt se túl sokszor.
Annyit azért tudott, hogy a ló sörényébe kell kapaszkodni, és hagyni, hogy
a testét a víz fölemelje, így segíthet neki legjobban.
Várt egy darabig, hogy a lovat lehűtse kissé, s közben felfújta a
tömlőket. Amikor Üstökös két oldalára is került egy-egy, a hasa alatt
átkötött hevederen, a ló hátrabökött az orrával, mintha azt kérdené: „Hát ez
meg minek, gazdám? Nem bízol bennem?”
A többiből Örkény pillekönnyű tutajt készített, és a lenyergelt Üstökös
hátára tette. Az íját, a tegezét, a tarsolyát, a tarisznyáját, aztán a csizmáit,
az ingét és a vékony felsőkabátját, no meg a nyerget és a kötőféken kívül
az összes lószerszámot a tömlőtutajra kötözte, majd azt egy háromölnyi
kenderkötéllel a derekához erősítette.
Még egyszer meggyőződött róla, hogy se közel, se távol nincs egyetlen
teremtett lélek sem, aztán a roppanó kagylóhéjakat tiporva, a szikkadt
kavicson nekiindultak a folyónak.
– Oda megyünk, látod? - súgta Üstökösnek, ő pedig halk, mély hangon
horkantva felelt rá. - Oda, a túlsó partra. Remélem, tényleg úgy úszol,
ahogy a bátya állította, különben…
Üstökös csak egy villanásra torpant meg a víz előtt, hogy egy mély
lélegzettel megszimatolja, aztán belelábolt. Nem kellett noszogatni.
Néhány lépés után már hasig merült, aztán Örkény épp csak elkaphatta dús
sörényét, mert azonmód úszni kezdett. A tömlőtutajt leemelte a ló hátáról a
víz, és a legény érezte a pányva szorítását a derekán.
Üstökös nyugodtan, erőlködés nélkül, csöppnyi félelmet sem mutatva,
egyenletesen kapálta a vizet, mintha a művelet veszélyeit csak fitymálná,
és maga élvezné leginkább. Úgy tűnt, hogy sosem érnek át, aztán egyre
nagyobbra nőttek a túlparti fák.
A Duna sodrása középtájt megerősödött, és Üstökös felkapta a fejét,
mert egy óriási haltest bukkant fel előtte, de aztán rögtön el is süllyedt a
mélyben. Egy tavaszi látogatásról megkésett, embernyi viza ereszkedett
lefelé a folyón, követve a természet parancsát, haza, a tengerbe.
Egy parthoz közeli limányban megállapodott a Duna, s kissé visszafelé
folyt, ezt mutatták a felszínén ringatózó falevelek. Üstökös talán
ösztönösen megérezte, hogy a limányt jobb elkerülni a mély iszap miatt,
mert jóval utána kapaszkodott partra.
Aztán elégedetten felnyerített, megrázta a fejét, mert már hallotta azt,
amit Örkény még nem: ezernyi pata robaját, amitől kisvártatva dübörögni,
rázkódni kezdett a föld, és megjelentek Sámuel harcosai.
Alig vonszolta partra a holmiját, azonnal körbevették.
– Ki vagy, hé? Kém? Szökött szolga? Annak nincs ilyen lova, hacsak
nem lopta! Mit keresel itt?
Aztán egyikük felismerte, mire mindannyian a vállát veregették,
lapogatták.
– Úsztattál? Bátor fickó vagy, cimbora! Béla úr büszke lenne rád, ha…
Mindenki tudta a folytatást, de mostanság Vászolyt és a fiait nem volt
ildomos emlegetni.
Még nem közeledett a napszállta, amikor Sámuel úr, miután
meghallgatta az üzenetet, kiadta a parancsot:
– Ügetés! Telegások, le ne maradjatok! Felderítők, előre! Tegye a dolgát
az oldalvéd, balról szorosan kövessétek a Dunát! Viena fölé igyekszünk,
emberek, addig nincs pihenő! Aztán készüljetek az úsztatásra! Ha ez a
bátor legény egymaga megtette az utat a túloldalról, melyiktek merné azt
állítani, hogy tapasztalt vitézként nem képes rá?

***
Viena már csak egy jó erős iramodásra volt tőlünk, s az erősséget is jól
láttuk, miközben körbeszáguldoztuk a császári sereget. Egyre szorosabbra
vontuk körötte a gyűrűt, és az elfogottak közül néhányat eleresztettünk,
hogy visszatérve elmondják bajtársaiknak: igen nagy magyar sereg
várakozik a közelben, és innen vissza nem fordulhatnak sem Mosonnak,
sem Soprunnak. Meg se próbáljanak a gyűrűből kitörni, a Fischa menti
gyepűt se közelítsék meg, a Duna északi oldalán pedig legalább ekkora
sereg áll lesben.
Az volt a cél, hogy elhiggyék, innen már csak egyfelé mehetnek: vissza
Regensburgnak.
Imre herceg futárt küldött a némethez: a magyarok királyának
megbízásából tárgyalni akar az ellenséges fővezérrel, de akár magával
Konrád császárral is. (Bár azt sejtettük, hogy ő nem fog egy herceggel ily
komoly ügyről - mint az ő végtelen becsvágyának porba hullása -
társalkodni.)
Kisvártatva a felbolydult, folyvást idegesen zajongó császári táborból
kivált egy lobogó, és a két sereg közti senki földjén lépésben igyekezett
felénk vagy fél tucat lovas.
A menet élén Ernest őrgróf haladt, fölötte lengett a zászló; a mellette
lovagló öltözékére pedig jókora keresztet festettek, de maga is kardot
hordott. Később megtudtuk, hogy nem más, mint Meinwerk paderborni
püspök helyettese.
Imre herceg rendelkezett kíséretének tagjairól.
– Palotaispán úr, tarts velem! Tömörd ezrednagy, te viszed a királyi
lobogót! Bikács ezrednagy és Keve, csatlakozzatok! A testőrparancsnok
is!
Hatnál többen mi sem lehettünk, így követelte a katonai illem. Amint a
németeknél, úgy nálunk is készenlétben álltak a harcosok, mert ha valami
balul üt ki, meg kell védeni a vezéreket.
Ernest őrgróf jött hozzánk, s nem fordítva történt - ez jelezte, ki is áll
nyerésre. Imre herceg megállította a hófehér harci mént, én meg mellé
léptettem a lobogóval. Aztán megvártuk, míg Ernest és kísérete elénk
érkezik. Tíz lépésre álltak meg, hogy egymás hangját jól halljuk.
Ötfős kísérete komoly főemberekből állt, akik ismerték a viselkedési
szabályokat. Ha bármilyen kétely felmerülne a másik szándékait illetően,
akkor is higgadtnak kell maradni, mert elég egy szikra, egy félreértett
mondat, és a két sereg egymásra zuhan.
A püspök helyettese latinul szólt, és Imre herceg ugyanolyan ékes
latinsággal válaszolt. Azzal kezdte, hogy mennyire sajnálja, hogy nem
személyesen Konrád császár áll előtte.
– Mert bár tisztában vagyunk azzal, hogy egy uralkodónak nemcsak a
maga életének megóvása fontos, de a birodalom egészének is érdeke az ő
biztonsága, mégis azt üzenjük a te uradnak, Ernest őrgróf, hogy
tárgyalásunk színvonalát határozottan emelné az ő személyes jelenléte.
Azért kértük e találkozót, hogy keresztény emberek módjára
megegyezzünk a hadiállapot megszüntetésében. Hogy itt vagytok,
számunkra ez máris azt mutatja, hogy hajlam van bennetek figyelni az
okos szóra.
 Ernest őrgróf halkan szót váltott a pappal, aztán ő maga felelt, németül,
holott tudtuk, hogy a magyarul és latinul is igen jól beszél…
– A hadiállapot felfüggesztését kéred, Emericus herceg, atyád nevében?
Mi is sajnálatunkat fejezzük ki, hogy nem jött el személyesen. Hogy lásd,
eltérően némely keleti népektől, mi nem vagyunk barbárok, hajlandók
vagyunk a tárgyalásra. Kérdés, mennyire boncolgassuk a tavalyi
eseményeket, azok okait. Mit felelsz erre? Fontos tudnunk, mert ez a
tárgyalás alapja.
Imre herceg engedélyével Csaba palotaispán válaszolt:
– Őrgróf úr! Jó katonának ismernek, lovagnak, felelős vezérnek,
előrelátó parancsnoknak. Magad is láthatod, miként áll a hadi helyzet, és ki
van előnyben. Kétséged sem lehet afelől, hogy merre fordul Mars lovának
feje, harci szekerének rúdja, ha ez a mostani tárgyalásunk dugába dől. A
gyűrűn, amit körétek vontunk, már egy veréb se jut át. De, amint hercegem
elmondta, nem célunk keresztény vért ontani, és hisszük, hogy nektek sem.
Krisztus hite vezérel mindkettőnket, de ami a magyar királyé, azt meg kell
védelmeznünk, és meg is fogjuk. Tegyétek le a fegyvert, és vonuljatok
haza békével! Másodjára kéri királyom nevében Imre herceg, és reméli,
hogy ez végre valódi visszavonulás lesz.
Ernest őrgróf gondolkodási időt kért. Megállapodtunk, hogy amikor a
nap delelőre kúszik, tülökjelre ismét találkozunk, ugyanitt, majd mindkét
küldöttség visszatért a táborába.
A hercegi sátorhoz érkezve Csaba palotaispán kijelentette:
– Ebből nem lesz semmi. Nem törik ezek a fejüket megadáson, mert az
túlságosan sértő rájuk nézve. Ernest nem az a fajta, aki csak úgy lenyelné a
vereséget. Tavaly is nehezen viselte, most meg itt ez a tömérdek katona…
Jöttek Itáliából, az Ostmarkból, a luxemburgi hercegségből,
Lotaringiából… Mind azt gondolta, zsákmánnyal tér majd haza,
kiváltságot is kap… Ernest is nagyobb hatalomra ácsingózik, amit Konrád
kezéből vehetne át, ha…
– …ha nem így állna a helyzet, ahogy - fejezte be a mondatot Imre
herceg. - Szerintem hamarost megpróbálkoznak a kitöréssel. Tömörd! -
fordult hozzám. - Hívatom az ezrednagyokat, a tartalék parancsnokát, a
ménesek főfelügyelőjét! Azonnal!
Nem először tapasztaltam, hogy a hercegnek milyen kiváló érzéke van a
hadi dolgokhoz. Gyorsan döntésre jutott, és a palotaispánnak csak néha
kellett egy-egy halk szóval megerősíteni az elgondolásában.
Még delelőre sem ért a nap, amikorra a hadaink már felvették azt a harci
alakzatot, amely kellően biztosította a gyűrű szilárdságát, ugyanakkor
bárhonnan mozgékony egységeket indíthattunk minden szakaszra, ha az
ellenség kitöréssel próbálkozna.
– Csodálom, hogy Ernest őrgróf nem hívta ki Imre herceget párviadalra
- morogta Vata úr, aki a gyűrűben a szomszédom volt. - Szerinted
elfogadta volna?
– Minden bizonnyal - feleltem. - Vata úr! Kérlek, ha viadalra érkezne
felhívás, el ne fogadd a herceg helyett! Érette százan is kiállnának. Ezt a
mulatságot hagyd meg másoknak…
– Mondjuk… neked? - tudakolta felém sandítva, és a fejét csóválta. -
Azt hiszed, tanítóm, hogy nem verném le a nyeregből ezt a nyavalyás,
páváskodó őrgrófot?
– Levernéd, vagy ő verne le téged… mit számít ez most? Még nincs szó
viadalról. Csak annyit akartam mondani, hogy a tieid nem szívesen
engedelmeskednek rajtad kívül másnak… ha tehát elveszel, azzal
jelentősen gyengül a sereg. Tehát rám ne számíts, mert én nem fogom
támogatni a párviadalod gondolatát. Igen, én valóban kiállnék Ernest ellen,
mert a felelősségem feleakkora sincs, mint a tied. Csak egy ezredet
vezénylek, nekem nincsenek falvaim, népem, s királyi tisztként bármikor a
korona másik egységéhez parancsolhatnak. Ma Fejér, holnap Bihar vagy
Somogy… De te Vata vagy, a tartományúr örököse, és belőled csak egy
van. Érted, mitől óvlak?
Bólintott, aztán zajongás vonta el a figyelmünket. Nyugaton, ahol a
gyűrűt Sámuel úr harcosai zárták keményen, mozgolódás támadt.

***
Örkénynek, miután Viena fölött átúsztatott a folyón Sámuel egységeivel,
már nem jutott ideje rá, hogy Tömörd ezrednagyhoz visszavágtasson.
Amint északnyugat felől is bezárult a gyűrű, a császáriak megértették,
hogy bizony gyalázatos kutyaszorítóba kerültek.
A tiszteket kezdték okolni, főként a lovagok, amiért ily megalázó
helyzetbe kényszerültek. Csak egy hajszál hiányzott a császári sereg
lázadásához, de ekkor egy csapat meglódult, és nekirontott Sámuel
harcosainak.
A német tábortól három nyíllövésnyire helyezkedett el a nyitrai
könnyűlovasság, melynek a magvát egy igen jól képzett és villámgyors
besenyő íjászcsapat adta. Egy Monka nevű száznagy volt a parancsnokuk,
aki igencsak értette a dolgát.
– Eresszétek őket! Eresszétek! - kiáltotta, és a besenyők folyosót
nyitottak a kitörni akaró egységnek, amely Lotaringiából érkezett.
Azok a kétségbeeséstől hajtva (ki nyeregben, ki gyalog) igyekeztek
mielőbb elérni a dombokat, aztán felharsant az üvöltésük:
– Visszahúzódnak az átkozott lózabálók! Hazudtak a gyűrűről!
Feleannyira se erősek! Hé, bajorok! Ostmarkiak! Csatlakozzatok!
A többiekre átragadt a kitörés esélye által kiváltott bizakodás. Már
hittek is abban, hogy sikerül áttörni a gyűrűt. Jézus és Szűz Mária nevét
üvöltve, a szentek segítségéért fohászkodva rohantak a besenyők által
nyitott résbe, ami az ő szemükben tágulni látszott - vagy csak ezt akarták
látni.
A német lovasok bevágtattak a szétnyíló besenyők közé, ám csak a
kitörés foglalkoztatta őket, támadásra nem is gondoltak. A gyalogok
lihegve rohantak a lovak mögött, lándzsával, karddal, nehéz pajzzsal…
Aztán amint átértek a gyűrű vonalán, innen is, onnan is sípok sivítottak, és
a gyűrű ismét bezárult.
Ezúttal azonban mögöttük.
A besenyők helyére magyarok özönlöttek, és az íjászok (lehettek vagy
kétszázan) a császári tábor felé húzódtak.
A kitört lovagok és harcosok eleje feljutott a dombtetőre, ahol erdő zárta
el az utat. Ekkor a fák közül kétszázadnyi besenyő íjász lépett elő, s akár a
nyúlvadászaton, oly higgadtan röpítették a vesszőt a feltorlódott ellenséges
katonák közé, nem kímélve a lovakat se.
Sámuel pihent magyar századai szorosan elzárták a visszavezető utat.
Örkény a telegásokhoz húzódott, akik a tartalék fegyvereket szállították, és
Üstökös nyergéből figyelte a harcot.
A telegások közül ketten vágtába fogták a lovakat, és oda száguldottak a
kétkerekűvel, ahová a parancs szólította őket. A telegákon az íjak és a teli
tegezek mellett tartalék lándzsák, kis pajzsok, nehéz egyenes kardok
zörögtek, az oldalukon meg teli vizes- és borostömlők himbálóztak.
 Sámuel a gyűrűt záró harcosait igazgatta, a besenyő íjászokat pedig egy
fél század nyitrai könnyűlovas támogatta. Örkény közéjük sorolt, egy
foghíjas tizedbe.
Az egység még nem avatkozott harcba. Azt csak úgy tehették volna, ha
fittyet hánynak a saját íjászaik nyílvesszőire, és megrohanják a kelepcébe
szorult ellenséget.
A kitört németek közül egy ötven-hatvan fős csoport - néhány lovag és
számos gyalog - a besenyő íjászoktól rettegve pontosan arrafelé menekült,
ahol a könnyűlovasok rejtőztek.
– Most megmutathatod, hogy nem csak úsztatni tudsz - mondta
vigyorogva Örkénynek egy nyitrai legény. Formás, erőteljes harci ménen
ült, de sok vitézi tapasztalata nem lehetett, mert még tán tizenöt se múlt.
A fák fedezékéből figyelték a dombon felfelé törő németeket, akik
mindjobban kifogytak a szuszból.
– Várjatok! - parancsolta az egységet vezető tiszt, és mindenki
mozdulatlanná dermedt. - A hat lovagot kapjuk el először. Lándzsát nekik,
meg csákányt! Meg ne próbálja senki, hogy egymaga nekiugrik egy
ilyennek, mert már gyújthatjuk is a halotti máglyát!
A nyugati lovagokat általában tisztelet övezte a magyar királyi
udvarban. A nehézfegyverzettel igen jól bántak, és egyikük se tegnap
kezdte a verekedést. Izmosak, magasak voltak, fortély kellett a
legyőzésükhöz, mert úgy gázoltak át a könnyűlovasság sorain, mint valami
árpamezőn.
A lovagok egy pillanatra megtorpantak, mert egyikük észrevett egy
harcost az erdőszélen. A gyalogosok azonnal tömörültek, és lándzsáikat
előremeresztették.
A magyar harcosok kitörtek az erdőből. Pendült az ideg, s bár sok
vessző lesiklott a pajzsokról és a vértekről, nem egy az eleven húsba futott.
A nyitrai egység eget verő hajrája elnyomta a németek csatakiáltását.
Örkény is kivágtatott a bokrok közül, egyenest két lovag közé, akik
súlyos kardjukkal igyekeztek védelmezni magukat.
– Térdre! Le a fegyvert, mert meghaltok! Eldobni! - üvöltötték a
magyarok, de amazok tapodtat sem hátráltak, még csak el sem
bizonytalanodtak. Amikor a jól képzett gyalogok megpróbálták a
lovagokat óvni, vesztükre szétvált a csapatuk.
 Egy gyalog a lovas harcossal szemben hátrányban van. Aki már
korábban elhajította a pajzsát, annak csak a lándzsája meredezett a magyar
lovasok felé, de a teste védtelen maradt.
Örkényt elragadta a hév. Harcolni akart, verekedni, megmutatni, mit tud.
A gyalogosok felé vágtatott, és eszébe sem jutott, hogy Üstökös nem harci
mén, így fogalma sem lehet róla, miként viselkedjen a csatában.
Örkény mélyre hajolva akart felkapni egy elejtett német lándzsát. De
nem számolt Üstökös hosszú lábaival. Csak megérinteni tudta a lándzsa
nyelét, miközben a ló hirtelen jobbra szökött, hogy kikerüljön egy német
gyalogot, Örkény pedig lecsúszott a nyeregből.
Úgy tűnt számára, nagyon hosszú ideig tartott a zuhanás meg a
tápászkodás, miközben jobbjával még mindig szorította a szárat, hogy el
ne veszítse a rögvest megtorpanó Üstököst. Közvetlenül maga mellett egy
erős koppanást és reccsenést is hallott…
Mire ismét megvetette a lábát, és a kancát maga felé húzta, az ellenfele
eltűnt. Aztán mégis megpillantotta: egy csenevész, erdőszéli bokorban
hevert, arccal az égnek, kifeszült gerinccel, rémisztően összezúzott arccal.
Újból nyeregbe kapott, majd néhány gyors ugrással egy lovag mellé ért,
és hátulról belemarkolt a nyakát védő vasba. Összeszedte minden erejét,
belevágta a sarkát Üstökös véknyába, és csak azzal törődött, hogy el ne
eresze a németet. A vértvas csaknem lenyírta az ujjperceit, de a lovag
hanyatt a földre zuhant.
Egy kis fejű harci csákány villant, lecsapott, és a német nem mozdult
többet.
A harcos, aki agyonvágta, rávigyorgott Örkényre, aztán a szablyához
kapott, és inkább veszni hagyta a vasba szorult csákányt.
Az időt ilyenkor senki nem számolja, legföljebb az a vezénylő tábornok,
aki a dombtetőről szemléli az ütközetet.
A harcost csak a győzelem és a túlélés érdekli, „vagy én, vagy ő” forog
a fejében.
Örkény sem érzékelte, mennyi időbe telt, míg a németeket leverték.
Egyszer csak diadalordítás harsant, elbődült egy tülök, megszűnt a
kavarodás, és a földön heverő sebesültek, holtak és a rémületükben
összevissza vágtázó lovak között megjelent pár magasba emelt kar.
Néhány szerencsés megadhatta magát.
 – Láttalak! - rikoltotta Örkénynek az iménti harcos. - Köszönd meg az
életedet a lovadnak! És mielőbb orvosoltasd meg a lábát, ha nem akarod
ezt a kiváló jószágot maholnap a saját késeddel az égi legelőkre küldeni.
Üstökös bal mellső lábán, a térde fölött sebesült meg.
– Az a német vágta meg, akinek szétrúgta a képét - közölte a harcos. -
De honnan is tudhatnád, hiszen verekedés helyett inkább a fűben
hemperegtél!
Örkény szégyellte magát, mert nem ügyelt eléggé a kancára, ami
ráadásul nem is az övé. Miközben a többiek nagy lelkesen kirabolták a
sebesülteket és az elesett császáriakat - az efféle mulatságból senki nem
akart kimaradni - ő óvatosan kivéreztette a sebet, majd a tarisznyából
tépést szedett elő, meg egy kis csupor mézet, amit sosem azért tartott, hogy
megegye. Bekente vele a sebet, amit azután egy jókora zöld lapulevéllel
betakargatott és jól is át is kötözött. A kötés hamar átvérzett, úgyhogy
Örkénynek ki kellett cserélnie, de a harmadik után már nem csordult oly
bőségesen a kanca vére.
– Ne törődj azokkal, akik azzal zargatnak, hogy nem ügyeltél a lovadra -
mondta neki egy jóindulatú vitéz. - Lehet is arra vigyázni egy csata kellős
közepén! Ez a ló biztonságosan lép, az inakat nem metszette át a vas, tehát
azt mondom, meggyógyul.
Örkény megköszönte, és száron vezette vissza Üstököst a századhoz,
hogy még a maga csekély súlyával se terhelje. Folyvást beszélt hozzá,
nyugtatgatta, simogatta. Mert mondhatott bármit a harcos, benne azért csak
szárba szökkent a lelkifurdalás.
Délutánra minden elcsöndesedett, ő pedig Sámuel úr engedélyével a
gyűrű mögött visszatérhetett Tömörd ezrednagy egységébe.
Imre herceg egy kisebb csapata épp akkor vonult be Viena erősségébe,
amelyből a tulajdonos Babenbergek és a védők egyszerűen elszeleltek.
Sötét, felhős éjszaka tekintett a két seregre, és az északi szél esőszagot
hozott.

Két nappal később…

Altaich monostora
A futár bevágtatott a szúk kapun, ami rögtön be is csukódott. A riadt
képű szerzetes kapkodva igazgatta helyére a keresztgerendát, és még
egyszer kikukkantott a kis vasablakon, hogy meggyőződjék róla: valóban
nincs a környéken egyetlen átkozott magyar sem.
Félelme azonban alaptalan volt, mert a császárra kívül-belül erős
testőrség vigyázott.
A futárt Ernest őrgróf küldte Vienától. A tiszt, akit tucatnyi nemesifjú
kísért az úton, végig azon törte a fejét, miként közölje kíméletesen a
császárral, hogy a birodalmi sereg magyarok elleni vállalkozása teljes
kudarccal végződött.
A teremben mindenki olyan gyászos képet vágott, mintha odaveszett
Volna az egész Szent Római Birodalom. A császár körül lebzselő grófok,
bárók, a különböző rendű és rangú főemberek számára földindulással ért
fel a tény, hogy elmarad a kiváltságok osztogatása; ráadásul még azt sem
tudták, mekkora a vereség, s kinek a fejébe kerül majd.
A tiszt térdre ereszkedett a császár előtt, aki egyetlen szót sem szólt,
csak vészjósló pillantással végigmérte. Amaz sem lehetett műveletlen
ember, s bizonnyal tudta, hogy némely birodalmakban mi jár a sötét hírek
hozójának.
Meinwerk püspök mogorván bólintott, hogy tegye meg a jelentését, a
tiszt pedig pár mondattal előadta, hogy a teljes császári had odalett. Ha szó
szerint nem is semmisült meg - mert Imre herceg kegyesen életben hagyta
azt, aki letette a fegyvert - ami történt, mégis a megsemmisüléssel
egyenértékű, semmivel nem szépíthető, szégyenletes vereség.
De egy uralkodónak azt, hogy szégyenletes vereséget szenvedett,
legfeljebb az ellensége mondhatja. Jóformán még nem is terjedt el a
gyászos hír, a császár és a püspökség krónikaírói már azon törték a fejüket,
miként is lehetne ezt enyhébb szavakkal megfogalmazni, bár az lenne a
legjobb, ha jóval eredményesebbnek állítanák be a dugába dőlt hadjáratot.
Hadjárat? Vajon lehet-e annak hívni egy olyan felvonulást, ahol éppen
csak átlépték a gyepűt, aztán az éhségtől tántorogva eljutottak valameddig,
ám semmit nem intéztek…
Valakinek eszébe jutott: miért ne jegyezhetnék le az évkönyvben, hogy
egészen Esztergomig jutott a császári had? S közben pusztított, dúlta a
31
magyar király földjét, ahogy egy erős hadtól elvárható. És hát
voltaképpen ez volt a császár utolsó, nyomatékos figyelmeztetése a
magyarok számára…
De vajon kinek hazudnak, kit csapnak be ezzel?
 A világ előbb-utóbb úgyis mindent megtud a kémektől, a kalmároktól,
mert néha a szó is rémisztő sebesen szárnyal. Egyetlen emberi tulajdonság
adhat némi vigaszt a megszégyenített félnek: a feledés. Mert azzal a
Mindenható nem véletlenül ajándékozta meg az emberiséget, vélik a
filozófusok, akik persze rögtön hozzáfűzik azt is: vajon mi célból tette?
Mennyi lehet a feledés haszna, s nem több-e esetleg a kára?
Már csak azért, mert a feledés után sokkal könnyebben ismételhető meg
az elődök összes hibája.
Ám a jelenlévők ezen a gyászos napon aligha ily magasröptű
gondolatokkal fárasztották elméjüket. Néhány előkelő egymás közt azt is
meghányta-vetette, hogy a felséges úr akkor járna el a legcélszerűbben, ha
egyszerűen megparancsolná: erről a hadjáratról rosszat nem hangoztatunk,
s a krónikákban csak a katonáink helytállását dicsérjük!
S egy idő után, ha valaki így akarja látni a múltat, hát így is fogja. Régi
fogás ez, évezredek óta alkalmazzák, s aligha megy feledésbe, mert
minden uralkodót jótékonyan kiszolgál. A nép úgyis mindig csak annyit
tud meg az igazságból, amennyit ura s vezére jónak lát.
Konrád császár mellett ott ült tizennégy esztendős fia, aki apja
jóvoltából immár nemcsak bajor herceg, hanem német király is volt, III.
32
Henrik néven. Nyílt tekintetű, okos ifjúnak ismerték, akit a tudományok
és a művészetek legalább annyira érdekeltek, mint a vallás kérdései, és e
téren jelentősen különbözött apjától.
A terembe zsúfolódott nemes urak - hűségük töretlenségét bizonyítandó
- e válságos időkben mind a császár mellett akartak maradni, hátha
emlékszik majd rájuk őfelsége, amikor osztogatni támad kedve. Ha kellett,
szomorú képet vágtak, vagy éppen dühöset, máskor meg éppenséggel
felhőtlenül örvendtek uruk szavainak, mert ő azt várta el… A lényeg az
volt, hogy lássa: itt vannak.
Amikor a tiszt befejezte a jelentést, és tekintetét a kőpadlóra szegezte,
sokáig senki nem szólalt meg. A nemes urak még levegőt venni se nagyon
mertek. A császár által kimondott első szavak sok mindent eldönthettek.
Konrád se mozdult, csak féloldalasan a trónszék karfájára dőlt (az se
maradhatott odahaza, külön szekér cipelte utána!), és a bajusza szálait
simogatta elmélyülten. Végül, amikor a csönd már kezdett roppantul
kínossá válni, Egilbert, a freisingi püspök így szólt:
 – Ezt a… balul sikerült vonulást, felséges úr… hm… azért nem
mondanám tragikusnak. Kellemetlen eseménynek már inkább, ami nem
szolgálja a birodalmi érdekeket, de…
Konrád a püspökre pillantott.
– Ha nem azért mondod ezt, mert a szkítáknál számos olyan barát teszi a
dolgát, aki a te püspökségedhez tartozik, és neked ismerned kell azokat a
pusztai zsiványokat, akkor még hajlanék is rá, hogy szavaidat elfogadjam -
mondta vészjóslón hangon. - Ugyanakkor szépítheted ezt akárhogyan! Tán
nem hallottad? Minden fegyver elveszett! Egyetlen lándzsát se engedett
elvinni Viena alól a herceg. Bárkákkal viszik Esztergomba, hadd
szolgálják eztán a magyarok királyát, vágjanak majd a mi húsunkba! Ennyi
fegyver, vért, lándzsa, íj, ló, szekér, kard és még ki tudja, minek a
pótlása… Mit gondolsz, mennyire terheli meg a kamarát?
– Bizonnyal van felelős, felséges úr - mondta egy őrgróf - Mindennek
van felelőse. Meg kell találni azokat is, akik rossz tanácsokat adtak.
Valakinek azért is felelnie kell, hogy elégtelenül tette dolgát a felderítés, és
hogy nem volt elegendő élelmünk, sem abrak a lovaknak…
A jelenlévők ekkor már képtelenek voltak tovább fegyelmezni magukat.
A nemes urak, őrgrófok, palotagrófok mind egyszerre kezdtek beszélni;
átkozták a bűnösöket, s némelyek azt kiáltozták, adjanak nekik két napot,
és előrángatják őket akármelyik várkastélyból… Bebújhatnak akár az
ürgelyukba, onnan is kivonszolják.
Az egyháziak pedig, akiknél a krónikások dolgoztak, megegyeztek
abban, hogy igazából nem is kellene a félresikerült hadművelet
lejegyzésének akkora feneket keríteni. Elég lesz néhány sornyi jegyzet az
évkönyvbe, az is okosan fogalmazva. A Mindenható úgyis tudja, mi s
hogyan történt, az ítélet pedig az ő kezében van.
Minek kacagjon a Szent Római Birodalom fiaskóján a rivális Bizánc?
Akik mégis a harctéren hagyták a fogukat… nos, ők elfogadható
veszteség. Az egyszerű katonák között sosincs pótolhatatlan.
Igaz, a nagyok között sincs, ám ezt sosem feszegették ennyire nyíltan,
főként nem a császár füle hallatára. Csak a bölcsek számoltak vele.
Konrád magához rendelte a testőrség parancsnokát, aki egykettőre
33
kiürítette az ekkora sokadalom számára már szűkös refektóriumot .
Nem maradt más odabent, csak a fia, Egilbert püspök, az időközben
megérkezett és Konrád bosszújától rettegő Ernest őrgróf, egy palotagróf,
valamint Meinwerk püspök. Arról senki nem mert szólni, hogy a legfőbb
vétkes a veszteségben éppen a császár, aki önteltségében megfeledkezett a
magyarok ősi katonai erényeiről.
Konrád most visszautasított minden hozzászólást, ami a vereséggel állt
kapcsolatban, és még a javaslatot sem hallgatta meg, miként lehet az
elkobzott, óriási értékű fegyverkészletet a leghamarabb pótolni.
Idén így már semmiképpen nem támadhatott Magyarország ellen. Ha
szedne is friss erőket a birodalomból, és hosszú szekérkaravánokkal,
hajóhaddal szállítaná az élelmet a sereg után, vajon másodjára meddig
jutna?
István király nem véletlenül a fiát küldte a gyepűhöz. Ezzel is azt akarta
megmutatni, hogy nem a teljes magyar sereg állt ki; ha pedig ő újfent
kezdeményez, sokkal nagyobb királyi sereggel kell megütköznie.
És azon a földön a magyarok vannak otthon. Ők ismerik töviről hegyire
a völgyeket, az áthatolhatatlan erdőségeket - a Bakonyon alig néhány
biztonságosnak tekinthető út vezet keresztül - s ami járható egy seregnek,
azt már rég lezárták.
A császár a bizalmasok előtt ezzel folytatta:
– A magyarokkal hajlandó leszek tárgyalni, de nem most. Talán…
jövőre. Persze semmi másról, csak a gyepű dolgáról. Meddig az övék,
honnan a miénk, pontosan meg kell húzni a határokat. De nem véletlenül
tartottalak most éppen benneteket vissza. - Végighordozta tekintetét a
jelenlévőkön. - Legközelebb másként kell belefogni. Elsősorban meg kell
magunkat szabadítani az olyanoktól, mint a királyuk és a fia… és az
olyanoktól is, akiknek a felfogása azonos az övékével. Ideje komolyan
elgondolkodni azon, hogy olyan személyt ültessünk a magyar trónra, aki
habozás nélkül a védőszárnyaink alá helyezi magát. És ebben a különös
figyelmet igénylő munkában még mindig számítok a bajor urak közül a
legügyesebbekre.
– Felséges uram - mondta a palotagróf máris felhívnám becses
figyelmedet néhány arra érdemes bajor grófra, valamint azokra a svábokra,
akik már régtől a magyaroknál laknak, és királyi segedelemmel szépen
gyarapítják ottani birtokaikat. Tavaly engem bíztál meg azzal, hogy az
előbb felséged által elmondottak ügyében lépéseket tegyek, én pedig
teljesítettem az utasításaidat.
 – Azt mondtam, keress olyanokat, akik nem felejtették el, hogy német
vérből való az ő igazi uruk, és egy magyart sosem tekinthetnek annak, még
akkor se, ha tőle kapnak kiváltságot! - vágott közbe a császár
türelmetlenül. - Megtetted?
– Maradéktalanul, felséges uram - felelte alázatosan a palotagróf. -
Pontosan tudom, kik azok a magyar előkelők, akik osztják királyuk
gondolatait. Készen áll a lista, hogy kiktől kell megszabadítani a trón
környékét. Arról is, hogy kiket szólítsunk a táborunkba, kik azok, akik
valóban ádáz gyűlölettel viseltetnek István és családja iránt, éppenséggel
Vazul, a várba zárt rokonuk okán.
Konrád a palotagrófra függesztette tekintetét. A történtek miatt
álmatlanság gyötörte, a szeme körül sötét karika éktelenkedett, és napról
napra fáradtabban kelt. Azt is tudta, hogy addig kellene Altaich
monostorából odébbállni, míg a magyarok meg nem gondolják magukat,
és dúlni nem kezdik a Duna mellékét, tán egészen Passauig, hogy megint
birtokba vegyék a folyóvölgyet, ami évtizedeken át az ő felvonulási
területüknek számított.
Neki pedig most még annyi hadra fogható katonája sincs, hogy szilárdan
megvesse előttük a lábát.
– Kikre gondolsz, gróf?
Amaz pedig felvillanó szemmel, hajbókolva, előrehajolva azt felelte:
– Ismét csak a besenyőkre, felséges úr. A Nyitrába zárt herceg
feleségének rokonságára…
Konrád rezzenéstelen arccal hallgatta a grófot. A besenyőket már
korábban is emlegették előtte, és egyetértett azzal, hogy fel kell őket
használni. Vajh’ miért nem tették már eddig is hatékonyabban? Évek óta
csak terv maradt.
– Tehát vannak jó embereid a magyar királyi udvarban? Olyanok, akikre
rábízhatjuk a kényes ügyeket, és nem is rontják el?
A palotagróf kihúzta magát.
– A legjobbakat találtam meg, felséges uram. Készen állnak, csak a
parancsodra várnak.
Konrád felmordult.
– Nem mondhatom, hogy épp ideje. Ha tavaly kezdenek hozzá, már
akkor is késő lenne. Nincs több türelem! Fejeket akartok? Lehet, hogy a
sajátotok hull porba először!
Kr. u. 1030. Föld Anya hava
Nyitravára
Ha az úton porfelhő kerekedett, Vászoly nagyúr vagy a felesége a belső
várból azonnal kiküldött egy szolgát, hogy tudja meg, nem számukra
hoznak-e hírt.
– Mindig várja, hogy Vajk király megváltoztatja az ítéletet - mondtam a
nyitrai hadakkal visszatért Tömörd fiamnak, amikor kora reggel
felkapaszkodtunk a külső vár déli oldalának gyilokjárójára, mert onnan
ragyogott legszebben Nap Apa ébredő arca. - Örvend, hogy megvettétek
Viena erősségét, és elkergettétek a császáriakat.
De a fiam csak büszkén mosolygott. Úgy állították meg és fordították
vissza Konrádot, hogy alig vesztettek embert.
Tömörd Viena alól elébb hazaindult egy bihari seregrésszel, de a posoni
révnél új parancsot kapott: keljen át, forduljon Nyitrának, váltsa le az
eddig itt szolgáló királyi parancsnokot.
Az örömöm határtalanná duzzadt, főleg, hogy az én harcos unokáimat is
magával hozta; csak Rásdira vártunk még, aki megüzente a futárral, hogy
Bezprimből nemsokára elindul hozzánk. A családunk nagyobb hányada
végre együtt lehet majd.
Tömörddel az utóbbi időben igen sokat beszélgettünk. Úgy tűnt,
szüksége van a tanácsaimra.
– Sokat töprengtem azon - mondta a vár felé pillantva miért nem Sámuel
úr vitézei őrzik továbbra is Nyitrát, s miért váltogatja Csaba palotaispán
oly gyakran a parancsnokokat, az őrséget… Mintha egy idő után
mindenkiben megrendülne a bizalma. De többször átgondoltam, és arra
jutottam, hogy a király vagy Imre herceg bizonnyal tudják az indokot, és
oka lehet annak, ha titkolják.
– Egy uralkodó mindig akkor változtat meg valamit, ha csökken iránta
az országos bizalom, vagy éppenséggel valakit védelmezni akar. Hogy
Sámuellel nincs gondja, abban biztos lehetsz. Kedveli a király és Gizella
nagyasszony is, hisz a rokonuk. De a palotában lebzselő léhűtők némelyike
ferde szemmel nézi, mert Sámuel túlságosan eszes és egyenes. Amikor a
bajorok meg a szászok idejöttek, mind azt hitték, hogy ész dolgában
magasan a magyarok fölött állnak. Minket csak tudatlan, faragatlan
gyilkosoknak tartottak, akik még azt is nehezen értik meg, hogy Krisztus
hite miért magasabb rendű az övéknél.
 Tömörd rám nézett, és halványan mosolygott. Nyomon követte a
mendemondákat, amelyek alappal vagy anélkül mindenféle
összeesküvéseket emlegettek, s csaknem mindben ott szerepelt Vászoly úr
neve. Azon igyekezett, hogy tisztán lásson, de erre csak az képes, akinek
pontosak az értesülései.
– Így van ez mind a mai napig - folytattam. - Akiben német vér csordul,
az nem bízik bennünk. Miért is tenné? Három emberöltőn át rettegtek a
fegyvereinktől, zsigereikben őrzik a rossz emléket. Meg aztán az ember
már csak ilyen. Aki nem a véréből való, arra ferde szemmel néz… úgy
értem, már aki… Most éppenséggel így alakult a világ rendje, fiam, ahogy
te is tapasztalod.
Déva menyem jelent meg odalent a külső várudvarban. Intett nekünk,
aztán szót váltott az udvari aladárral, majd köszönt az őrparancsnoknak. A
belső vár falán ekkor megláttuk Vászoly úr legkisebb fiát, Béla herceget.
– Mióta ebben az aranykalitkában laknak - szűrte a fogai között Tömörd
- ez a legény egyre csak sorvad. Nem a teste, inkább a lelke.
– A lelke? Nem hinném. Erős gyerek ez. Éppen annyi idős, mint Berény
unokám - feleltem. - Látod, van, aki hercegfinak születik, aztán rab
madárrá teszik… Melyik az ott mellette? Tán Levente úrfi?
– Örkény - felelte Tömörd. - Valóban ennyire rosszul látsz, apám?
Hiszen nincsenek gyönge kőhajításra se…
– Hogy a rossz nyavalya törné ki! - mérgelődtem. - Lehet, hogy az idő
gyógyít, de a bajokat is az okozza…
Tömörd indult a napi teendői után. Ellenőrizte a külső és a belső
őrséget, a konyhákat, aztán elvágtatott a ménesekhez. Sokféle feladatot a
nyakába vett, mert akkor volt nyugodt, ha mindent rendben talált.
Az én életem nem sokat változott, mióta Vajk király a Vászolyt érintő
súlyos parancsot kiadta. Engem nem zártak be Nyitrába, szabadon jártam-
keltem, bár egyre ritkábban mozdultam ki onnan.
A hercegfiakkal naponta találkoztam és beszéltem, de különös módon
csak Levente érdeklődött a régi dolgok tanulása iránt. András magába
zárkózott, és fölös daccal fordult el az emberektől. Egyre több időt töltött a
kápolnában, de azt senki nem tudta, imádkozik-e.
Béla pedig, kihallottam a szavaiból, kettős világban élt. Egyfelől
fékezhetetlen dühöt éreztem benne, mert igazságtalannak tartotta, ami
velük történik. Másrészt viszont - tán ezzel gyógyítgatta magát - roppantul
megragadták képzeletét a régiek hősi tettei, a győztes háborúk, és legalább
ötvenszer elmeséltette, mi történt Bezprim és Fejér között a nagy csatában,
amikor a nagybátyját, Koppányt legyőzték.
Hm… Legyőzték? Vagy inkább legyőztük? Benne volt a kezem…
Az öregedés nem egyszerűen rám telepedett: rohammal vette be egész
lényemet. Bölcsebb lettem? Már ebben sem voltam annyira biztos. De a
várban így mondták: Vászoly herceg fiainak tanítója a bölcs Karád…
Vajon bölcsebb lesz-e az ember attól, ha jó sok történést és esztendőt tud
maga mögött? Csak ettől aligha. A legtöbbünk csak egyszerűen megvénül,
és szerencsésnek tudhatja magát, ha az Öregisten nem vonja meg tőle a
józan ész adományát.
A bölcsesség eléréséhez más is kell, de ezt nehezen tudtam
elmagyarázni a hercegfiaknak. Egyedül Levente arcán és szemében láttam
azt, hogy mennyire tiszteli a bátor gondolatokat.
Mert ebben a világban bátorság kell ahhoz, hogy valaki képes legyen
átértékelni minden cselekedetét, és ellent merjen mondani azoknak a
fölötte állóknak, akik mindenkitől csakis azt akarják visszahallani, amit ők
jónak tartanak. Minden más az ördög mesterkedése, mondják - de vajon
így is hiszik-e?
Mert egyszerűbb ezt jó sokszor elmondani, mint valami ellen okosan
érvelni.
Leballagtam a palánkról, hogy megtudakoljam, mivel foglalatoskodnak
Vászoly úr fiai, és arra gondoltam, ma a bölcsességről beszélek nekik,
amikor Örkény szaladt hozzám, s arra kért, hogy siessek a belső vár egy
kisebbik termébe, ahol egykor Vászoly úr a fontos embereket fogadta.
A helyiséget rég nem arra használták, amire fénykorában. Az ablakon
pókhálót lengetett a huzat, a néhány megmaradt szék összevissza állt, az
egyik meg fel volt borulva. Komótosan a lábára állítottam. Aztán hirtelen
fény szökött a helyiségbe, amikor nyílt az ajtó, és belépett Tömörd.
– A herceg akar beszélni velünk, apám - közölte. - Azt nem mondták,
hogy miről. Te talán…
Bővebbet magam sem tudtam, csak feltűnt, hogy épp kettőnket
egyszerre hívat, amikor ezt eddig sosem tette.
Aztán ő is belépett. Egyszerű, kissé megfakult, hosszú köntösét viselte,
melyet annyira kedvelt, és hajadonfőtt volt, ami meglepett.
Végigmért bennünket, aztán odavetette: megengedi, hogy leüljünk.
 Nem éreztem a hangjában ellenséges élt, inkább egyfajta beletörődést,
bizonytalanságot, sértettséget.
– Akkor hát… minden a régiben? - kérdezte, hol rám, hol a fiamra
szegezve fáradt tekintetét. - Minden folytatódik, amiről botor fejjel azt
gondoltam, tán vége szakadt akkor, amikor Vajk ide bezáratott? - Nem
egészen értettük, vagy csak homályosan, ezért így folytatta: - A hírek
újfent arról szólnak, hogy útjában állok valakinek. Én, a várába zárt ember.
Hogy egyesek engem használnának fel… mondjuk úgy, pártütésre. Velem
ásatnák alá a királyság belső biztonságát. És ez, mondjátok meg, kinek az
érdeke?
Valamennyien ugyanazokra gondoltunk. Konrád császár neve jelent meg
a gondolatainkban, meg Ernest őrgrófé, aztán azoké a magyar uraké,
akikről tudtuk, hogy inkább a német szekerét tolnák, meg pár bajor léhűtőé
Bezprimből, Esztergomból és Fejér várából, akik folyvást Istvánt és
Gizellát tüzelték.
– Beszélek Csaba palotaispánnal - ígérte a fiam. - Elmondok neki
mindent négyszemközt. Remélem, nem lesz felesleges, és nem
magyarázza félre. Szerintem ő már most is jobban tudja, mit forralnak a
palotában.
– Ő talán igen. Ha nincs éppen benne a keze neki is könyökig. De mit
gondol erről Vajk? - tette fel a kérdést a nagyúr, és a szavaiból kihallottam,
hogy feleannyi erő sincs már a lelkében, mint fél esztendővel ezelőtt.
Sosem hittem volna, hogy megadja magát a sorsnak. - Nem véletlenül
záratott be a saját váramba. Odakint, láthatjátok, mindenféle emberek
mozgolódnak, egyre közelebb kúsznak ehhez a várhoz, és gyanítom,
ugyanígy behálózták már Esztergomot, Fejért és a többit is.
A herceg előredőlve az asztalra könyökölt, s egyenest a szemünkbe
nézve, ahogy a tisztességes embereknél szokás, halkan azt mondta:
– Nem idézem meg a bajt, de nem vagyok félkegyelmű sem. Régtől
tudom, hogy az én sorsomat már eldöntötték, és nem a legfőbb égi hatalom
- mutatott a mennyezet felé - hanem egy jóval alatta lévő koronás fő.
Nincsenek hát kétségeim, hogy mit várhatok. De ha tehetném,
megesketnélek benneteket, hogy a gyermekeimet és a feleségemet
megóvjátok majd, amikor engem már az utam végére kényszerítettek. Mert
nem önszántamból kerülök oda, azt ti is gyanítjátok. Ígérjétek meg, azon
lesztek, hogy a fiaimnak bántódásuk ne essék! Megfogadod, öreg Karád?
 A szemébe néztem, és egy fáradt öregembert láttam. Sokkal kevesebbet
számlált nálam, de abban a pillanatban mégis száz esztendővel vénebbnek
tűnt. Azt régtől tudtam, mennyire tisztában van önmaga jövőjével.
Nem szóltam, csak bólintottam. Tömörd szintúgy ígéretet tett, s Vászoly
nagyúr az asztal fölött megszorította a kezünket.

***
Déva egy szépen fonott kosarat pihentetett a csípején, miközben a belső
várfal mellett ácsorgó Béla herceggel és Örkénnyel szót váltott. Kedvelte
Vászoly úr gyermekeit, nemkülönben a herceg feleségét, aki csak néha
került elő, mióta bezárult mögöttük a kapu.
Miután Déva elsietett, Örkény kiszaladt a belső várból, amelynek egy
kis kapuját ugyan őrizték Tömörd vitézei, de mindig nyitva állt, azon ki-be
járhattak a közemberek. Jobbára persze a katonák és a hercegi szolgák.
De a hercegi család egyetlen tagja se lépett ki soha, mert Vászoly úrban
annál nagyobb büszkeség feszült, semmint szökdössön, és ezt ugyanígy
megkövetelte a családja tagjaitól is. Néha leballagott a kapuhoz, mire az
őrök vigyázzba merevedtek, ő pedig megállt a nyitott ajtó előtt csípőre tett
kézzel, dacosan, aztán csak nézett kifelé sokáig, de a küszöböt nem lépte
át. Csak ökölbe szorított, fehéredő ujjai jelezték, micsoda indulatok
forrnak benne.
Örkény Déva nyomába eredt, és megragadta a karját.
– Segítek, néném! Engedd meg! - kérte, mire Déva odanyújtotta a kosár
fülét. - Meg aztán… kérnék is valamit.
Az asszony azonnal észrevette, miként pirosodik Örkény füle és képe, s
huncut mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Na, ki vele, mit követtél el megint? Kit csaptál be az átkozott
mutatványaiddal?
– Senkit. Tényleg segítséget kérnék, mert… ez ügyben még nem
vagyok… annyira tapasztalt…
– Mint a csalásban? - kérdezte nevetve Déva. - Mert ahhoz aztán értesz.
– Dehogyis abban. A… hm… úgy értem, hogy a… fehérszemélyek
dolgában nem vagyok én annyira… bátor… No, hát még kimondani is
röstellem, hogy a nyavalya vinné el…
 Déva ezt ugyan nehezen hitte, mert Örkényt elég sokszor látta a váron
kívül leányok körül legyeskedni. Oldalba bökte a legényt.
– Jól van, ne makogj itt nekem! Ki az a leányzó?
– A szép Kesla. Az a hirtelenszőke. Akinek mindig kékliliom van a
hajában - vágta rá Örkény.
Déva nevetett.
– Hohó! Kékliliom? A szerelemvirág? Hátha nem neked szól, te?
– De mindig viseli, ha találkozunk… - magyarázta Örkény. - Miért ne
gondolnám, hogy nekem szól? Talán…
– Aztán mit akarsz, miben segítsek neked, te kis kakas?
– Megmondanád neki, Déva néném, hogy… hogy én… szívesen látnám
egyszer a várban?
Déva felkacagott.
– A várban? Úgy illene, hogy te keresd meg. Kesla kint lakik…
– Tudom én azt. A szülei a zobori barátokat szolgálják. De a bátyja
megüzente, hogy megnyúz, ha egy ujjal is… Még szót se válthatok vele…
Déva néném, Keslát be kellene hozni a várba.
– Behozni? Aztán… ő is akarja, te? - kérdezte elkerekedett szemmel
Déva, de el is nevette magát tüstént. - Hallgass ide! Csak nem tervezel
azzal a Keslával valami paráznaságot? Mert abban én nem segítek…
Örkény mintha belemelegedett volna, mert határozottan azt válaszolta:
– Hát… biztosan nem lenne ellenére… úgy értem, némi beszélgetés…
azt üzente. Gondolom, talán tetszem neki… valamennyire… De hát félénk
a lelkem…
Déva felkacagott, mire a galambok riadtan rebbentek fel a falról.
– Kesla? Hogy félénk lenne? Ne bolondíts engem, te gyerek! Öregebb
vagyok én annál, hogy az ilyesmit elhiggyem! - Aztán a hangja egy
villanás alatt szeretettel telt meg. - Nagy kópé vagy, édes fiam, de ha rám
hallgatsz, nem is változol meg. Hanem, jól van, a fene a májadat,
megígérem, hogy segítek. Aztán el ne áruljatok! Tudod, hogy a pap
mennyire kényes az ilyesmire. Kerítőnek bélyegezne, és az uramnak
lesülne a képéről a bőr, de aztán kipofozna téged a dukátusból.
Örkény arcán abban a pillanatban megkönnyebbült mosoly jelent meg.
– Az ezrednagy úr velem ilyent sosem tenne, és az ő szépséges feleségét
ki merné kérdőre vonni?
 Déva meglegyintette a legény tarkóját, aztán lopva körülpillantott, de
egy lélek se járt arra.
Elkövetkezett a délután, és Déva a szép Keslával tért vissza. Amaz is
kosarat cipelt a csípején, és ráérősen beballagtak a belső várba. A katonák
szeme majd kiugrott, úgy lesték a dús idomokkal megáldott Keslát, aki
szándékosan kihívó tartással lépdelt.
A katonaember egyik szembetűnő vonása, hogy egy fehérszemély
bámulásakor hajlamos megfeledkezni minden egyébről. Az esze akkor már
mindnek ugyanazon jár, tán még nyála is csordul, mert az efféle izgalmas
látvány messze maga mögé szorítja a szolgálat szürkeségét.
Déva és Kesla gyorsan eltűntek a belső vár egyik konyhájában, ahová
meredek lépcső vezetett.
Közben a kapun más leányok és asszonyok is jöttek-mentek, s az egyik
frissen sütött kenyeret kínált a katonáknak, ők pedig a kosárhoz
sereglettek. Néhány szerzetes igyekezett a dolga után, az egyik keresztet
rajzolt a levegőbe, jelezvén, hogy imádkozik a katonákért.
Ők pedig úgy vélték, ugyan mi is történhetne éppen ezen a napon a
kapunál, amikor hónapokig se történt semmi? Az árpakenyérre jólesett a
bor, kortyintottak is jó néhányat.
Lassan telt a szolgálat, és alaposan benne jártak már a délutánban.
A külső várkapun túl egy morva szolgalegény két nyergelt lovat
vezetett. Megállt, körülpillantott, aztán elindult a nyugati kalmárútnak.
Már távol járt a vártól, amikor egy fa mögül előlépett Örkény, a legény
tenyerébe csúsztatott egy ezüstöt, majd átvette tőle a lovakat, és föllendült
az egyikre.
Hamar utolért egy csuhást, aki a patadobogásra megfordult, a csuklya
alól körülpislogott, s mikor látta, hogy teremtett lélek sincs rajtuk kívül a
környéken, izgatottan vigyorogva sebesen kibújt a csuhából. Fölhajította
azt Örkénynek, aki csomóba gyűrve az iszákba rejtette.
– Üstököst ülöm meg! - követelte határozott hangon a szerzetesből
vedlett Béla, s miután Örkény lecsúszott a nyeregből, egyetlen lendülettel
fölkapott a kanca hátára.
Árulkodó szarkák cserregtek a fák alsó ágain, ezek tanúsíthatták csak
szökésüket.
– Előbb is eszedbe juthatott volna ez a csuha dolog - kacarászott a
hercegfi. - Már hónapok óta igencsak szökhetnékem volt… No, hadd lám,
mit tud ez a híres Üstökös! Remélem, nem csak hazudtad a rendkívüli
tulajdonságait…
Béla úgy ülte meg a kancát, mintha világéletében azon lovagolt volna.
Üstökös is csak az első pillanatokban tartotta szokatlannak, hogy a hátán
nem az ül, akinek ismeri a hangját, érti a szavait.
A nagy, sötét szemek Örkényre villantak, és - mert a lovak is ugyanúgy
képesek az emberi szemből kiolvasni szándékot, félelmet vagy biztatást,
ahogy kétlábú gazdáik - máris elhatározta, hogy megmutatja az úrfinak,
miért is regél róla úton-útfélen legendákat Örkény.
Amaz pedig kissé nyugtalanul, ámde büszkén leste, miként kap vágtába
legjobb barátjával és parancsolójával az ő kedves lova, akit Tömörd
ezrednagytól kapott ajándékba, miután nyilvánosan megdicsérte az egész
csapat előtt.
Üstökös lába a vágott sebből hamar meggyógyult, s ugyanúgy bírta és
áhította a felhőtlen szabadságot és a vágtát, mint azelőtt. Karcsú teste
elnyúlva falta a távolságot.
Örkény szelíd heréltje is szaporán szedte a lábát, de Üstökös majd
kétszer olyan sebesen vágtázott.
Nyugatnak tartottak egy erdei úton, ahol jobbára a szerzetesek jártak a
forrásig és vissza. Örkény már nem is látta Bélát, csak Üstökös patáinak
sötétlő nyomait a nedves, sárgásvörös avarszőnyegen.
Egy helyütt nem találta a nyomokat, így meg kellett állnia, hogy
körülnézzen. Aztán meghallotta a patadobogást, s egy vágtató ló közeledő
lélegzetvételét.
A következő pillanatban már mellette is volt, és Örkény riadt képet
vágott, amikor a nyeregben meglátta Karádot. Az öregember szeme
villámokat szórt, a hangja vészjóslón reccsent.
– Hogy képzelitek ezt, te féleszű? Tudod, mit műveltek? Hol a herceg?
Örkény csak mutatta az irányt, amerre Béla Üstökössel elvágtatott.
– Ha megmarad az ösvényen, akkor elébb-utóbb lejut a kalmárútra.
Indulj utána, én meg lemegyek oda! Addig gyertek vissza, amíg a katonák
el nem kezdenek keresni!
Örkény már bánta, hogy segített a hercegnek.
– Karád bátya… - dadogta - ki látott minket?
Ő pedig megragadta a legény grabancát, megrázta, és az arcába
sziszegte:
 – Sose adj pénzt egy szolgának, mert eldicsekszik vele! De
Öregistennek hála, hogy ezt tette, és hogy csak nekem… Most inkább
azzal törődj, hogy helyrehozd ezt az eszement őrültséget!
Ezzel elindult a lefelé vezető ösvényen, és eltűnt Örkény szeme elől, aki
fojtott hangon még utánaszólt:
– Bocsáss meg, bátya…
De válasz nem érkezett.

***
A távolság nőttön-nőtt Örkény és Béla között, aztán az egyik kanyarulat
után meredeken emelkedett az ösvény, és a hercegfi a gerincen bevárta
cimboráját.
– Vissza kellene fordulni - javallotta Örkény, és a lombok között
vörösben izzó napkorongra mutatott. - Az öreg Karád tud rólunk. Követte
a nyomunkat, az imént szóltam is vele… Lent vár rád az útnál. Mindjárt
sötét lesz.
Béla azonban belefeledkezett a száguldás varázsába.
– Ez a ló nekem kell! - jelentette ki határozottan, de Örkény, életében
először, nem engedett neki.
– Üstököst soha nem adom senkinek. Bármikor megülheted, hiszen akár
meg is parancsolhatod, hogy adjam át… de örökre nem adom neked.
Inkább… Hallottad, mit mondtam? Hogy az öreg Karád odalent az úton…
– Hát majd ott találkozunk. Rendes ember a tanító, nem árul be
apánknál.
Ezzel nevetve letört egy gallyat, és Örkény felé hajította. Aztán Üstökös
felhorkant, megvetette két hátsó lábát, és az izmai rugóként taszították
előre, egyenest le a sötét völgybe ereszkedő lejtőn. Örkény most már azért
fohászkodott, hogy a herceg nagy nekibuzdulásában tönkre ne tegye az ő
szeretett pajtását.
Az ő lova ösztönösen óvatosabban szedte a patáit, mert a lovak népének
közös emlékezetében ott él az egyik legfontosabb intelem: hasítsa föl
húsod vas, tépjen meg ágak alattomos csonkja, az olyan seb begyógyul. De
lábad sose törd, mert akkor véged!
Mintha varázsütésre történne, a királyi katonák úgy bukkantak elő a
völgyben vezető kalmárút egy kiöblösödésében. Örkény a sűrűbb
alkonyban is jól látta, hogy Béla táncoltatja Üstököst, vagy inkább a ló
kapkodja a fejét, és emelgeti a mellső patáit, mert a vitézek közül néhány
el akarja kapni a kötőfékét.
Karádot kutatta, de hiába: nem látta a katonák között.
Ha fölismerik a herceget - vágtatott át fejében a gondolat akkor lesznek
csak igazán bajban. Még az öreg Karád se mentheti meg őket.
De vajon hol lehet? Miért nem ért még ide? Ennyivel hosszabb lenne az
a másik ösvény?
A királyiak talán az éjszakára készülődtek… de akkor miért nem
vonultak be a külső várba, a többivel együtt? Nem valószínű, hogy éjjel
továbblovagolnak, bizonytalan ez a környék még számukra is, mert a
zsiványokat nemigen érdekli, ki melyik urat szolgálja.
Karád lovának érkezését még mindig nem hallotta. Megbökte sarkával a
lova oldalát, s az lendületes ügetésbe fogott.
A királyiak és a herceg fél kőhajításnyira se lehettek, így Örkény jól
láthatta, amint Üstökös felágaskodik, s mellső lábaival a levegőt kapálja. A
katonák szétugrottak, és a kanca vágtába kapott, mire az egyik vitéz
nyeregbe pattant, és utánavetette magát.
Ekkor, miközben Üstökös eltűnt az útkanyar mögött, Örkény ívben
kikerülte a káromkodó királyiakat, akik közül az egyik csaknem elkapta a
lova kötőfékét. Feléje sújtott a korbáccsal, aztán nekilendült, hogy utolérje
a herceget és üldözőjét.
De hol lehet az öreg Karád?
Vajon miért nem ért még ide? Eltévedt?
Üstökös nyomai az erdős, sziklás hegyoldalnak vezettek, és Örkény
élesen jobbra rántotta a lovát. Meredek kaptatón igyekezett fölfelé, a
szarvasok és őzek ösvényén, és már meg is pillantotta maga előtt a vitézt;
közben a háta mögött füttyszó süvített.
Talán most érkezett Karád bátya a katonákhoz…
A királyi vitéz közben lassított, néhol lépésre fogta a lovat, s miközben a
sziklákat kerülgette, egyre átkozódott, mert nem látta a herceget.
És akkor Örkény megpillantotta Bélát. Egyetlen villanásnak tűnt az
egész, és azt se tudta hirtelen, hogy honnan került elő, de Üstökös
kirobbant a fák közül, egyenest az üldöző ménjének.
Béla rávetette magát a vitézre, és együtt zuhantak alá a nyeregből.
Örkényben meghűlt a vér.
 Aztán meglátta a szikla mögül előbukkanó barátját. Néhány lépés
választotta csak el tőle. Üstökös idegesen forgolódott, és amint észrevette
Örkényt, odaszaladt hozzá.
Béla mellkasa zihált, és a szeme vérben forgott. A vitéz nyitott
szemmel, mozdulatlanul feküdt a sziklatömb mellett, és az orrából vér
szivárgott.
– Mi lelte? - meredt rá Örkény, de Béla nem szólt, csak a fejét rázta.
A legény nyeregből szökött, és a szárat el sem engedve a katona fölé
hajolt.
– Ennek vége. Megöltél egy királyi vitézt, kis uram…
– A kövekre zuhantunk… - sziszegte amaz. - Hogy a rossz nyavalya
törné ki! Nem akartam! Hol a tanító? Keresd már meg!
– Nem tudom. Nem láttam. Nem volt még az úton…
– Akkor tűnjünk innen! - sürgette Béla, akinek szemében immár valódi
rettegés ült. Tettének súlya most jutott el a tudatáig.
Örkény megszokta, hogy hamar döntsön. Az esze is olyan sebesen
forgott, akár az ujjai. A következő pillanatban már tudta, mit kell tennie.
Fiatal urát nem hagyhatja cserben, ez alapvető kötelessége. De egy
királyi vitéz megöléséért mindenképpen kötél jár. Senki nem mossa le
róluk, hogy elvették az életét.
Hűséget esküdött Bélának, azt pedig soha meg nem szegheti. Odalentről
duhaj kiáltozást hallottak, és biztosra vették, hogy most indulnak utánuk a
katonák.
– Itt a ló, kis uram! - nyújtotta Örkény a lova kötőfékét. - Igyekezz
vissza a várba! Én majd valahogy… elterelem a figyelmüket…
– Mit akarsz tenni? - kérdezte Béla, és megragadta a karját, de már
vészesen közelről hallották a királyi harcosok hangját. - Megkeresed az
öreget? A várban találkozunk!
Örkény egyetlen lendülettel Üstökös hátán termett.
– Ha megkérdeznék, akkor… mondd, hogy én voltam! Hogy ezt a
katonát én… a saját kezemmel…
Mire a hercegfi felelhetett volna, Örkény vágtába kapta a kancát.
Egyenest az érkező királyi vitézek felé indult, aztán mikor észrevették,
beváltott előttük az erdőbe, amazok meg utána.
Ekkor Béla megugrasztotta a heréltet, és a ló remegő inakkal
kapaszkodni kezdett a meredek hegyoldalon fölfelé, ahol rátérhetett a
Nyitrába vezető másik útra.

***
A külső várkaput alkonyattól pirkadatig zárva tartotta az őrség. A
gyilokjárón meggyújtották a fáklyákat, a sarkokon pedig a fekete füstöt
eregető szurokkoszorúkat. A külső és a belső őrség ellenőrzése után épp
nyugovóra tértem Dévával, amikor egy őr érkezett hozzám. Döngött a
csizmája a kövezeten, és a lándzsanyél minden lépésnél koppant.
– Ezrednagy! Gyere velem! De most, rögvest! Azt hiszem, nagy baj van
- suttogta. - Az egyik hercegfi… most jött be a külső kapun.
Mit keresett odakint? Biztosan Levente az, az ő természete a nehezebb,
a vére száguld, akár a szél, szabadságát nehezen adja föl… Tőle kitelik…
– Veled akar beszélni - folytatta az őr. - Azt mondta, igen fontos és
sürgős. Ugye, nem lesz baj abból, hogy…
– Mert zárás után megnyitottátok a kaput, hogy beeresszétek? -
kérdeztem, de az őr a fejét rázta.
– Nem. Inkább azért, mert nem vettük észre, hogy kiszökött. Hacsak
nem a falon mászott le, vagy alatta bújt ki a hulladékároknál…
Követtem az őrt az udvarra.
Egy alak guggolt a sötétben, hátát a kőfalnak vetve, mélyen a fejébe
húzott, egyszerű fövegben, közembernek való gúnyában. Megszólítottam,
mire felugrott: Béla hercegfi volt az. Amikor megérintettem a vállát,
éreztem, hogy minden ízében reszket.
– Mondanom kell valamit - szűrte a fogai között. - De csakis neked.
Érted? Csak neked, senki másnak… És te se mondhatod el…
– Jól van, de nem itt. A legjobb, ha most azonnal átmegyünk a belső
várba. Ki volt veled odakint? Véletlenül nem Levente herceg?
– Nem ő. Gyere már, ezrednagy! És… ha esetleg az apád is, a tanító…
– Hívjam őt is? Hát mégis ennyire komoly lenne? - kérdeztem az arcát
és a szemét fürkészve, és megállapítottam, hogy nagyon is az.
De az apámat nem találta a küldönc a várban. Azzal a hírrel jött vissza,
hogy valaki látta, amint jóval zárás előtt kivágtatott a külső kapun. Akkor
még nem gondoltam semmi rosszra. Siettem Béla után ugyanabba a
helyiségbe, ahol a minap az apjával tárgyaltunk.
A hercegfi a sötétben várt rám.
 – Mi történt odakint? - tudakoltam. - Hogy kiszöktetek, az most nem is
érdekes. Mi történt, erre felelj!
Most csak egy rettegő gyerek állt előttem, nem a herceg fia.
– Bátya! Amit el akarok mondani, arról nem beszélek eztán senkinek, a
gyóntatómnak se. Te hallod csak, senki más. Megöltem valakit…
Súlyosan dobbant a szó a fal kövein. Először nem is hittem, hogy jól
hallom, és azt kérdeztem, hogy kit.
– Egy királyi vitézt. De nem szándékkal - mondta akadozó hangon. -
Kiszöktünk, ezt sem tagadom. Úgyis tudod, hogy nehezen bírtam már
idebent, bezárva. Vajk király ellen nem tettem semmit, miként a testvéreim
sem. Nem értem, miért kell nekünk idebent… egy valóságos börtönben…
– A királyi parancs ellen nem lehet szökéssel tiltakozni - feleltem, s
igyekeztem, hogy a hangomban ne találjon ellenséges élt, legfeljebb jogos
szigort. - De megértem, amiről beszélsz. Ismerlek. Miként esett az a…
dolog a katonával?
Sorjában elmondott mindent, és közben éreztem, hogy a tehertől
szabadulva egyre tisztább a hangja. Amikor a végére ért, még hozzáfűzte:
– Örkény szolgám úgy búcsúzott, hogy ha kérdik, ki ölte meg a katonát,
mondjam, hogy ő. Ugye, igen nagy a baj? Tudsz segíteni… bátyám?
Ahogy megszólított, abban eddigi életének összes rettegése benne
rezdült.
– Még annál is nagyobb a baj, mint véled - válaszoltam visszafogott
hangon. - Most indulj az ágyasházba, és pihenj! Nekem meg kell keresnem
az apámat. Talán vele előkerül Örkény is, de… inkább jobb lenne, ha ő
mégsem… Most azon gondolkodj, hogy kegyelmes apáduradnak miként
tálaljuk ezt az egészet! És imádkozz, hogy Vajk király bírát ne küldjön a
kivizsgálásra.
Hangtalanul nyitotta az ajtót, és árnyként lopakodott a szobájába.

***
Hajnal előtt készen állt a portya, amellyel át akartam vizslatni azt a
területet, amelyről a hercegfi szólt, s nem utolsósorban megtalálni a királyi
katonákat és apámat.
Először arra gondoltam, hogy éjnek évadján nem vállalta az utat a várig,
hanem velük éjszakázott. Aztán meg arra, hogy ha egy katonát megölnek
odakint, akkor a parancsnokuknak azonnal kötelessége ezt jelenteni
Nyitrában, de éjjel senki nem zörgette meg a várkaput.
Pirkadatkor kivágtattunk a kapun. Velem tartott mindkét fiam, és vagy
hatvan harcos. A holttestet és a katonákat, úgy hittem, hamarost megleljük,
aztán a hullát bevitetem a várba, és megvizsgáltatom egy
orvosmagiszterrel.
Ugyanakkor az apám holléte egyre jobban zargatott, ezért is
parancsoltam nyeregbe annyi katonát. Hallottam már olyasmit, hogy egy
öregember valahol a rengetegben eltévedt, vagy leesett a nyeregből… Nem
akartam arra gondolni, hogy valahol sérülten fekszik… de fogalmam sem
volt, merre keressük.
Bars és Berény tőlem vártak útbaigazítást. A katonáknak csak annyit
mondtam, hogy egy királyi harcos lehet vérbe fagyva az erdőn, itt és itt…
Ahol a többinek lenni kellett volna, ott senkit sem találtunk, csak a
nyomaikat, és ez még nagyobb bizonytalanságba vitt. Berény fiamat hat
harcossal elküldtem, hogy a környező tanyákon kérdezősködjenek, nem
éjszakázott-e ott az apám, és látogassák meg a közeli remetebarlangot is.
Hamar ráleltünk a katona hullájára, pontosan ott, ahol a hercegfí
mondta. Egyikünknek sem volt ismerős, és sok pénzt rejtett az inge alatt.
Bevitettem a várba, annak is az egyik pincéjébe. Üzenetem alapján a
magiszter azonnal belefogott, hogy megvizsgálja.
De a többi szőrén-szálán eltűnt. Bars néhány tapasztalt nyomkövetővel
indult utánuk, de csakhamar ők is elvesztették a nyomukat.
– Azt állította egy helybéli bocsár, aki a királyiakat este borral látta el -
közölte Bars - hogy alkonyat előtt nem sokkal két lovast látott a szőlőknél.
Az egyik igen gyors és virgonc lovon ült, a másikat idősnek nézte… A
nagyapám és Örkény lehetnek, ugye, apám? A nyomolvasó megesküszik
rá, hogy négy másik ló nyomát is látta, melyek mögöttük haladtak…
– Akkor induljatok tovább azokon a nyomokon! - reccsentem Barsra. -
Vissza ne gyertek, míg érdemlegesre nem bukkantok! A többi vizslassa át
az erdőt! Nem tűnhetett el csak úgy az apám!
Bars nyeregbe parancsolta az övéit, de indulás előtt még hozzám lépett.
– Itt valami nagyon nincs rendben. Agyonvágta valaki a társukat, de
mégsem jelentették a várban? Annak a hullának az ingében rajnai
ezüstpénzt találtál, apám, nem is keveset. Magyar királyi vitéznél ennyi
soha nincs. Beszélned kellene Csaba palotaispánnal…
 – Keressétek meg a nagyapádat meg Örkényt! - dörmögtem. - Egyelőre
ez a legfontosabb. A palotaispán pedig… Azt is intézem, ha ezzel
megvagyunk.
Délutánig az erdőt kutatták a vitézek, de nem találtak semmit. Egyre
nőtt bennem az aggodalom és a félelem az apám miatt. Mikor
visszavágtattam az erősségbe, hogy a kötelező feladataimat elintézzem, a
kapuban Déva és Rásdi vártak rám. A leányom akkor érkezett Bezprimből.
– Veled megyek! - jelentette ki határozottan. - Nagyapát meg kell
találni! Addig nem jövök vissza, míg…
Különös tűz égett a szemében, és eltökélten nézett rám. Déva nem szólt
egy szót sem, csak a fejét ingatta.
Rásdi szótlanul, mereven az utat figyelve lovagolt mellettem, míg a
harcosokhoz visszaértünk. Azzal fogadtak, hogy továbbra se találtak
senkit.
– Mutasd meg az utolsó nyomot! - mondta a katonának Rásdi, és két
nyomolvasó ellovagolt vele.
Kisvártatva visszatértek, és jelentették, hogy leányom elküldte őket.
– És ti hagytátok, hogy maga menjen az erdőbe, féleszűek! - förmedtem
rájuk. - Gyerünk vissza! Még csak az hiányzik, hogy őt is…
Ki sem mertem mondani hangosan, amire gondoltam, attól tartva, hogy
megvalósul.
Rásdit már nem találtuk ott, csak a lovát, egy fához kötve. Követtük
leányom lábnyomait, amelyek néhány száz lépés után elenyésztek a sziklás
talajon.
A nyomolvasó egy ujjnyi, kimozdult kőre mutatott, melynek ágyát
nedvesnek találta; persze járhatott erre valami állat is… Egyéb nyom nem
volt, és az ösvény kettéágazott.
– Induljatok a másikon, én maradok a sziklaösvényen! - parancsoltam.
A meredély bal felől lassan szakadékká mélyült, és az ösvény folyvást
emelkedett. Lóval itt már istenkísértés volt a járás. Körömnyi, barna
foltokat láttam a köveken, s gyorsan rájöttem, hogy vér.
A szívem egyre gyorsabban kalapált. Mit találok majd? Az alvadt vér
legalább félnaposnak tűnt…
– Itt vagyok, apám - hallottam ekkor Rásdi hangját.
Egy hasadékban ült, hátát a sziklának vetve, mellette pedig, a vállának
dőlve, az apám, csukott szemmel, békés arccal. Rásdi a nagyapja
pergamenszínű kezét szorongatta.
Láttam elég holtat ahhoz, hogy tudjam, apám már a mezsgye túl felén
jár. Aztán a leányom hangját hallottam ismét, de nem hozzám beszélt.
– …és felrepült, magasra. Nagyon-nagyon magasra, ahogy pirkadatkor
láttad, nagyapa. Most is ott lebeg, kiterjesztett szárnnyal. A világot figyeli.
Minket is lát. Azt mondja, visszajött Nap Apától. Az Égi Atya üzent
neked. Azt, hogy a leghívebb, legvitézebb, legtisztességesebb szolgája
voltál, és készen áll már a helyed az ő jobbján. A hősök között, nagyapa.
Ezt a hírt hozta… a Napmadár…
Leültem velük szemben, háttal a meredélynek. Egy sas vijjogását
hallottam. Annyit kérdeztem csak Rásditól:
– Mikor?
– Nem sokkal utána, hogy ráleltem - felelte. - Éreztem, hogy itt találom.
Vonzott ez a szikla. Még szólt hozzám, aztán…
– Mióta ülhetett itt?
– Tegnap éjjeltől. Azt mondta, képtelen volt rá, hogy segítségért
kiáltson.
– Képtelen?
Rásdi nem válaszolt, csak ujjaival finoman szétnyitotta apám kabátjának
mellrészét. Az ingen, a megbarnult vérfolt felső szélénél nyílvessző hegye
villant.
– Hátba lőtték? Ezt merték vele tenni? Egy ilyen vitézzel, akihez
fogható sehol nincs?
– Maga törte ki a hátából - súgta Rásdi. - Aztán eddig bírta. Azt üzente,
hogy hagyd futni Örkényt. Megbújt itt, mert még egyszer látni akarta a
felkelő Nap Apát. A Napmadárról beszélt, amikor elröppent a lelke… Azt
mondta, van annak a szárnyán egy varázslatos fehér toll… Ha el akarsz
búcsúzni tőle, édes apámuram, hát tedd csak. Hall minden szót. Eztán már
mindent látni és hallani fog… Karád nagyapa előtt már nem létezik
akadály.
A sas ismét felvijjogott. Messziről, a mérhetetlen magasból érkezett az
erőteljes hang.
– Téged akart megvárni, Rásdi.
– Tudom - felelte alig hallhatóan. - Már napokkal ezelőtt megéreztem.
Kr. u. 1031. Förgeteg havának első napja
Nyitra vára
Csaknem egy holdnapon át rótták a vidéket a katonáim az eltűnt
harcosok után, de semmit nem tudtunk meg róluk. Csupán abban lehettem
bizonyos, hogy nem királyi egység volt, hanem valamelyik portya azok
közül, amelyeket a zűrzavar keltése végett indítottak útnak.
Futár útján tudattam a történteket Csaba palotaispánnal, és a
visszaérkező tiszt elmondta, hogy az egész uruszágban a keresésükre
indultak; de számomra újabb utasítás ez ügyben nem érkezett.
Arra figyeltem hát, amire a parancsom szólt: Vászoly nagyurat és a
családját egyszerre kell őrizni és védelmezni. Emellett rendszeresen
indítottam portyákat, egészen a Morváig, a hasonló esetek elkerülése
céljából, de csak azt állapíthattam meg, hogy mindenütt szikrázik a lég, és
nem egy készülő égiháború okán.
Lángra kapott a bizalmatlanság parazsa, és mindenki tartott mindenkitől.
Vászoly nevét Nyitrán kívül már kiejteni sem volt szabad, s minden jel
arra mutatott, hogy a hatalom belőle faragja ki a legerősebb belső
ellenséget.
Hogy mit gondoltam erről?
Ugyanazt, amit apám. Nem szapultam Vászoly herceget és a családját,
hanem próbáltam megérteni mindazt, ami őket ebbe a helyzetbe sodorta.
De egyre több és több olyan szálba gabalyodtam, ami igen magasra, sőt a
gyepűn is túlra vezetett.
Örkényt mintha elnyelte volna a föld. Többé sosem láttam.
Az emberek néhány napig még beszéltek róla, Kesla pedig meg is
siratta, de aztán feledés borult rá; már híresen gyors lovát se emlegették. A
három hercegfi ugyancsak hallgatott, s az addig nyílt lelkű Béla attól a
naptól fogva zárkózottá vált.
Amit róla, Örkényről és az esetről tudtam, nem osztottam meg senkivel,
de bennem maradt örökké.
Az emberi lélek már csak ilyen. Ami igazán mélyen megérinti, azt
sosem űzheti ki magából; de ki tudja, mi az, ami bennünk tartja?
Apámat anyám mellé temettük. Regő táltos intézett mindent, de hívtam
egy jóravaló keresztény papot is. Szépen beszélt a sírnál, s a kedvünkért
magyarul imádkozott.
 A királyi parancs ellenére engedélyeztem, hogy a temetés idejére
Vászoly és családja elhagyhassa a belső várat, de csak a hercegfiak jöttek
el.
Béla annyit mondott, az apjuk még ahhoz is túl büszke, hogy
ajánlatomat elfogadja.
Bars fiam faragta a bálványt, amelyet együtt vittünk a szent ligetbe.
Hiányoztak a többiek, a Biharban maradt rokonok, s akik valaha közénk
tartoztak. Egész idő alatt az járt a fejemben, vajh’ meddig létezik még ez a
csöndes, meghitt liget…
Mert láttam én mindent. A változásokat, amelyek egyre több
visszavonhatatlant hoztak; hogy az uruszág egyre erősebb, a korona egyre
fényesebb - de azt is, hogy az idő kereke sosem forgatható vissza.
Elballagott az ősz, és Magvető (vagy más néven Mindenszentek)
havának utóján a pásztorok behajtották a nyájat a nyári legelőkről a
34
telekre .
Gyakorta kilovagoltam, és sokáig elnézegettem, miként válogatják ki a
nagy ménesből a kezes állatokat, s terelik őket külön, hogy a telet félig
földbe ásott, zsúptetejű aulokban töltsék, míg a többit szilajon tartották.
Utóbbiak zömmel maguk keresték meg a táplálékukat, és nem is
nélkülöztek addig, míg a hó le nem esett, aztán már jóval nehézkesebb lett
az élet. Persze ha már képtelenek voltak megtalálni a hó alatt az eleséget,
nem hagyták őket éhezni: a szénáról - ahogy a szláv szolganépek a kaszáló
területét hívták - begyűjtötték a levágott füvet, s eléjük villázták.
Megcsöndesedett a világ, s jöttek az ünnepek, amelyek előtt a
keresztények böjtöltek és meggyóntak, hogy megtisztuljon a lelkük.
Mióta családostul Vászoly nagyúr közelében éltem, senki nem kérte
rajtunk számon, hogy gyónunk-e. Sosem éreztem tisztátalannak a
lelkemet: nem követtem el olyan becstelenséget, amitől
beszennyeződhetett volna. Azt tettem, amit Csaba palotaispán valamikor a
lelkemre kötött: példát mutattam a katonáknak.
Hacsak a gondolataim nem kószáltak olyan mélységekben és
magasságokban, ahol óhatatlanul rájuk rakódott ez-az, amit a krisztusi hit
bűnnek találhatott. Ám rendszerint helyes mederbe tudtam igazgatni, mert
arra törekedtem, hogy minden „miért”-re magam találjam meg az igazi
választ, azon túl pedig az okot.
 A mélységek és magasságok amúgy egész életemben megérintettek, ám
meglett férfiként különösen. Másként láttam már az élet dolgait, a múltbéli
történések okait. Sok mindent tisztábbá varázsolt a tapasztalat, csak azt
sajnáltam, hogy a tisztánlátáshoz annyi esztendőnek el kellett vágtatni
fölöttem, s közben sok olyant elvesztettem, akinek a szava fontos volt
számomra.
Amint az egyik derengő hajnalon szokásomhoz híven a külső vár
gyilokjáróján álltam, jól a fejembe húzva cobolyprémes fövegemet, s
összevonva magamon a nehéz subát, egyszer csak odalépett hozzám Bars
fiam. Mostanság sokat beszélgettünk, régmúltról és új dolgokról egyaránt,
talán azért, mert oly átláthatatlanná színezték a jövőt. Berény a bátyja
nyomdokain járt, de Rásditól talán már többet tanult, mint tőlem. Úgy
éreztem, hogy mindazt, amit tudok, meg kell osztanom velük, hogy
legyen, aki a keservesen megszerzett tapasztalataimra épült emlékezetet
továbbviszi.
Jó ideje ismét különös levegő terjengett Nyitra felett, bizonytalansággal
terhes, ami Vászoly nagyúr és családja körül egyre sűrűbbé vált.
– Fogollyá lett, hogy ellenséggé válni lehetősége se legyen - szűrte
halkan a szavakat Bars. - Mi ketten tudjuk, apám, hogy így történt, ugye?
De a minap valaki kijavított, és azt mondta, hogy most már bizonyos az
árulása, tehát mégis ellenség. Így változna az idő?
– Így. Mint mindig. Rásdi húgod azt felelné erre, hogy maga Ármány és
az ő rettentő árnyéka sötétlik a háttérben - feleltem. - Pedig annyira
egyszerű, csak jobban bele kell gondolni. A trón immáron erős, soha nem
volt még ennyire az.
Bars bólintott.
– Királyi tisztként mi aztán tudjuk - mondta. - Jó sok cöveket vert az
alapba Vajk király. Erősen, szilárdan. Dicsérendő. De azt mondd meg,
miért érzem mégis úgy, hogy az uruszág nem a legjobb úton halad?
– Kérdezd Ármányt! Vagy az emberi démonokat, mert akadnak szép
számmal - feleltem, s ez úgy hangzott, mintha az apám végtelen
bölcsessége szólalt volna bennem. - A lelked és a tapasztalataid elvezetnek
az igazsághoz. Mindig tiszta és okos embereket kérdezz, mert nekik a
gondolataik is világosak! Tudakold olyanoktól, akiknek a gerince ezerszer
inkább eltörik, de meg nem hajlik! Az ilyenek mentesek a galádságtól, s a
zengzetes szavak és ígéretek őket el nem téríthetik.
 Bars összehúzta magán a subát, és a palánk gerendáinak dőlt.
– Kérdeztem sokukat - mondta Bars. - Barátot és ellenséget egyaránt.
Mindegyik úgy beszélt, hogy azt gondolhattad, nála az igazság. Aztán
rájöttem, hogy mindegyik csak kiszolgál valamit vagy valakit. Csupán egy
volt bennük közös: a félelem. Még sosem tapasztaltam ennyiféle félelmet
az emberekben.
Ekkor megállt mellettünk Rásdi, aki belém karolt, és hozzám bújt. Nem
szólt egy szót sem, de kíváncsian hallgatta a beszélgetésünket.
– Valamennyien szolgálunk, fiam - feleltem. - Lásd, még a legmagasabb
méltóság, Vajk király is úgy tartja, szolgálnia kell az egyetlen fölötte állót,
aki az égben lakik. A félelem benne is ott van, de talán mástól. Minél
alacsonyabb sorban élsz, annál több embertől függsz, s félelemből is annál
több jut.
A fiam a fejét csóválta. Arról beszélt, hogy nem jó, ha a szabad
emberben ekkora félelem ver tanyát. Rásdi egyetértően bólogatott, és az
arcát a cobolyprémbe fúrta.
– Az igazságot kimondani is félnek, apám - mondta halkan Bars. -
Nagyapával arra tanítottál, hogy ami a szívemen, az legyen a számon.
Soha nem hallottam tőletek, hogy bármitől is félnem kellene. De az
emberek többsége nem ilyen. Nem mernek kimondani már szinte semmit,
legföljebb akkor, ha nem kell büntetéstől tartaniuk. Máskor meg inkább
befogják a szájukat, s ha kérded, azt mondják, nem látnak, és nem
hallanak… Emlékszel? Azt mondtad, hogy legyek jóban önmagammal, és
az igazság mindennél előbbre való. Megpróbáltam betartani minden
intelmedet, és rájöttem, hogy amiben valaha őszintén hittél, azt most elfödi
előlem a köd. Attól tartok, nem kell sok, és az összes régi érték végleg
elveszik.
Bars arcát vizslattam, de ő csak mereven bámulta az udvart. Odafont
lassan elhalványultak a csillagok, és a keleti égbolt alján, a szelíd
vonulatok fölött sárgulni kezdett egy szürkéslila csík. A gyilokjárón álmos
katonák várták az őrségváltás idejét.
– Azt gondolod, fiam, hogy hibás intelmekkel tömtem az elmédet? Mi a
bajod az igazsággal? - kérdeztem higgadtan. - Jól érzem, hogy nem bízol
az igazság erejében?
Lenézett rám, mert már majd fél fejjel magasabb volt, mint én.
 – Arra tanítottál, hogy az igazság a legmagasabb erő, amit az
Öregistentől kapott az ember. Az igazként élőt dicsfény övezi, mert
előbbre viszi a közösséget, az pedig mindig meghálálja. Ám a püspök azt
mondja, hogy sosem ismerheted meg az igazságot, mert az egyedül
Istennél van… bár azt is mondja, hogy bennem is itt lakik Isten; de ezt
miért nem fogadja be az elmém úgy, ahogy a hit kívánja? Azt mondom,
apámuram, hogy az igazság birtoklásáért ebben az uruszágban a
keresztény Isten és az Öregisten mellett síkra szállt maga Ármány is. Hát
ezért féltem a jövendőt.
A szavai tűnődésre késztettek. Túlságosan keserűen kondultak, és őt
eddig másmilyennek ismertem: olyannak, aki mindenben meglátja a jót, és
sosem veszít magabiztosságából. Most úgy tűnt, hogy vészes gondolatok
zargatják, és nem hagyott békén, hogy valahol valakitől már hallottam
azokat.
Csak éppen nem emlékeztem rá, hogy kitől és mikor.
Mert ezek eretnek vélekedések, ha innen nézem; lázadók, ha egy másik
oldalról; de gyávák, ha az erősek pártjáról.
Pártoskodóból is túl sok akadt az utolsó esztendőkben, és mind a maga
pecsenyéjét sütögette. Volt köztük eretnek, lázadó és gyáva is szép
számmal, ahogy rosszindulatú is, aki pimaszul kihasználta a többiek
kínjait, miközben együttesen alkották ezt az uruszágot.
Azt már régtől tudtam, hogy nem mindegy, honnan származik a
pecsenyének való. Mert ha a királyi kamarából, akkor egyazon tűzben,
békében, vígan pirult egymás mellett a Tisza menti magyar vagy besenyő
előkelő, a nyugati gyepűnél birtokot nyert bajor lovag vagy a tavaly még
lázadónak bélyegzett, de mára meghunyászkodott alattvaló szalonnája.
Utóbbi el is hitte, hogy voltaképpen szabad ember.
Együvé kovácsolta őket az egyik legerősebb tárkány, aki képes a
gyöngébb gerincet bármikor önös céljai felé hajlítani… ezt a Nagy
Alakítót pedig úgy hívják: kiváltság.
Ahogy Nap Apa aranyos arcának egy szelete kibukkant a hegyvonulat
mögül, egyszerre eszembe jutott, kitől hallottam ugyanolyan figyelmeztető
és keserű szavakat, mint az imént Barstól. Beleborzongtam a felismerésbe.
Rásdi beszélt egyszer hasonlóról. Ő féltette ennyire a jövendőt. Azt
mondta, ha becsukott szemmel mélázik e rémisztő gondolatok felett, a
lelke égővörösnek lát mindent. Akkor azt kívántam: ne legyen igaza.
 Most magamhoz szorítottam Rásdit, megcsókoltam a homlokát, és
egyszerre megértettem, miért nem avatkozik a kettőnk beszélgetésébe.
Féltettem a leányomat, mert tudtam, milyen kegyetlen sors vár azokra,
akik képesek előre látni a rosszat, az országégést és az ember keltette
gyilkos hullámokat.
Vajon üzenet volt-e az emberek számára, hogy ezen a fagyos reggelen -
miközben látszólag béke honolt a magyarok uruszágában, s a korona még
sosem ragyogott szebb fényben - Nap Apa égővörös sávot húzott a keleti
égbolt aljára?
Vagy csak figyelmeztetett minket, földi utunkon tétován bóklászó
halandókat, a soron következő esztendők színére?

VÉGE
 A HÓNAPOK RÉGI MAGYAR ÉS EGYHÁZI
NEVEI:
Január: Förgeteg hava - Boldogasszony hava
Február: Jégbontó hava - Böjtelő hava
Március: Kikelet hava - Böjtmás hava
Április: Szelek hava - Szent György hava
Május: Ígéret hava - Pünkösd hava
Június: Napisten hava - Szent Iván hava
Július: Áldás hava - Szent Jakab hava
Augusztus: Új kenyér hava - Kisasszony hava
Szeptember: Föld Anya hava - Szent Mihály hava
Október: Magvető hava - Mindenszentek hava
November: Enyészet hava - Szent András hava
December: Álom hava - Karácsony hava
 JEGYZETEK
[←1]
Pécsvárad Baranya megyében, Pécstől északkeletre mintegy 18 kilométerre található.
Géza nagyfejedelem korában fejedelmi udvarház állt itt, amely már akkor is kiemelt
jelentőséggel bírt. Később Benedek-rendi monostor, majd apátság létesült, melyet I. István
király 1015-ben szenteltetett fel. A hely jelentőségét mutatja, hogy negyvenegy falut és
ezernél több szolgát rendelt a monostor szolgálatába. A környék nyugalmát kétszáz szabad
fegyveres őrizte, akik közül tizenkettő az apát személyes kíséretét látta el. Pécsvárad a XI.
században a nyugat felől szárazföldi úton a Szentföldre igyekvő zarándokok és keresztes
vitézek népszerű megálló- és pihenőhelye lett.

[←2]
A korábbi időkben Harangodnak nevezett folyó a mai térképeken, Aranka néven
szerepel. A romániai Németszentpéter (Sânpetru German) környékén ered, és a szerbiai
Tiszaszentmiklósnál (Ostojićevo) ömlik a Tiszába.

[←3]
A történet e szakaszában vázolt cselekményre valóban ráillik, hogy „történhetett volna
akár úgy is”. Szokás volt ugyanis a döntő összecsapások előtt az értéket (mint ahogy
esetünkben Ajtony tette a családi kinccsel) biztonságos helyre menekíteni vagy elásni.
A Harangod keresztülfolyik Nagyszentmiklóson (Sànnicolau Mare) is. Abban a
korban szabályozatlansága miatt jelentős területeket zárt körül a víz, és kiterjedt lápvidéket
alkotott. Ajtony a folyó jobb partján táborozott a sereggel, és feltehetően várta Csanád és
Prokuj gyula támadását. Ha a családi kincsek nála voltak, intézkedhetett azok biztonságba
helyezéséről.
Hogy valóban így történt-e, azt nem tudjuk. Az viszont kétségtelen, hogy a 23
aranyedényből álló ún. nagyszentmiklósi kincset az említett folyó közelében találták meg,
olyan helyen, amely valaha sziget lehetett.
A kincs eredetéről több elgondolás is született. Megállapították, hogy az edények,
amelyeken rovás- és görög írást is találtak, nem azonos időszakban készültek. Egy kutató
Attilának tulajdonította, mások IX. századi bolgár vagy X. századi honfoglalás kori leletnek,
de később bebizonyosodott, hogy a VII-VIII. századból származnak, vagyis avar kori leletről
van szó.
A területen ekkoriban az avarok szállásoltak, akik rendelkeztek az előállításhoz
szükséges aranymennyiséggel, melyet Bizánctól a béke fejében kaptak. A mintázat, az állat-
és növényábrázolások arra utalnak, hogy a stílus valahonnan Európa és Ázsia határáról
származhat.
Azt ugyanakkor senki sem tudja, kinek a tulajdonában volt, mielőtt elásták. Az
árok, ahol megtalálták, lehetett védmű vagy földvár része is; s elrejthette oda az egykori avar
fejedelem, de akár Ajtony is, aki századokkal később birtokolta ezt a területet.
[←4]
A Szent Istvánról szóló, XIV században írott legenda számos mesés elemet tartalmaz.
Ilyen például az oroszlánmotívum. A szöveg szerint Csanád, miután visszavonult a Szőreg és
Törökkanizsa (ma Novi Kneževac, Szerbia) közötti Tisza-szakaszig, egy Oroszlánosnak
(vagy Oroszlámosnak) nevezett dombon ütött tábort. Szent Györgyhöz fohászkodott, és
fogadalmat tett, hogy győzelme esetén ezen a helyen monostort alapít a tiszteletére. Ezután
álmában megjelent egy oroszlán, és azt sugalmazta, hogy azonnal induljon Ajtony ellen, mert
győzedelmeskedni fog.
Kétségtelen, hogy ezek a mondai elemek a helyszín nevének félremagyarázásából
fakadnak. Ugyanis a hely nem az álomban szereplő oroszlánról, hanem a később valóban
megépített monostor bejárati kapuját őrző kőoroszlánokról kapta a nevét. A legenda azt is
megemlíti, hogy Csanád azonnal útnak indult, és „még azon az éjjelen” megtámadta Ajtony
seregét. A kutatásokból azonban tudjuk, hogy a fekete magyarok tábora onnan kb. 40
kilométerre keletnek volt. Nagyősz (ma Tomnatic, Románia) környékén, és a korabeli
seregek (kivéve a csak könnyűlovasságból állókat) naponta 25-30 km-nél többet nem tudtak
megtenni. Ráadásul a csata előtt a katonákat és a lovakat pihentetni kellett, így legjobb
esetben is csak két nap múlva kerülhetett sor a csatára.

[←5]
Amennyiben hihetünk azoknak a legendaíróknak, akik sok évtized múltán erről az
eseményről megemlékeztek, Csanád és az erdélyi gyula között valóban ellentét lehetett.
Csanád, miután levágta ellensége fejét, kitépte a nyelvét, és a tarsolyába rejtette. Amikor
később Prokuj gyula István király előtt azt állította, hogy nem Csanádnak, hanem neki
köszönhető Ajtony legyőzése, Csanád elővette a bizonyítékot.
Csanád a győzelem után megkapta Ajtony birtokát, s Marosvár ispánja lett, melyet
róla neveztek el Csanádvárnak, s mely a területen létrehozott vármegye és püspökség
székhelyévé vált. Később ebből alakult ki Nagycsanád (ma Cenad, Románia).
Ajtony életben hagyott rokonai és leszármazottaik a XIV. század elejéig a Maros
partján lévő Ajtonymonostort birtokolták, néhány faluval együtt.

[←6]
Imre herceg feltehetően 1007-ben született, s nyolcéves volt, amikor Gellért püspök lett
a nevelője, aki őt aszketikus életre nevelte. Később valószínűleg megkapta a bihari dukátust,
amennyiben igaz, hogy a nyitrait Vászoly és három fia, András, Levente és Béla foglalta el.
Halálát valószínűleg vadászbaleset okozta, bár nem zárható ki a merénylet sem: felmerült az
a lehetőség, hogy Imre – anyja révén – jogot formálhatott a bajor trónra, és ezért végeztek
vele. Ami viszont biztos, az az, hogy ő volt a magyar trón várományosa, s apja hozzá intézte
híres intelmeit, mintegy politikai végrendeletként.
Székesfehérváron temették el, és sírjához hamarosan zarándokok érkeztek, mert
életének csodás eseményeiről legendák kezdtek terjedni. 1083-ban, I. László király
uralkodásának idején apjával, valamint Gellért püspökkel együtt VII. Gergely pápa szentté
avatta. Csontjait később Székesfehérvárott, a ciszterciták templomában őrizték. Imre herceg
alakja szerepel az 1031-ben készült koronázási paláston, amelyen, mint gyermeket
ábrázolták.
 Halála után István nővére fiát, a Velencében született Orseolo Péter herceget jelölte
utódjául, amivel kiváltotta a magyar főurak lázongását.

[←7]
7. Az erdélyi püspökség 1009-es megalapításának feltérképezése során a kutatók arra
jutottak, hogy annak első püspöke valószínűleg egy térítő szerzetes lehetett. A püspökséget
ugyanis nem város-, hanem területnévvel illették, s a korabeli településnevek (pl. a Bihar
megyei Barátpüspöki) is ezt támasztják alá. Az első térítő püspök lakóhelye, azaz a
püspökség központja a mostani Gyulafehérvárott (ma Alba Iulia, Románia) lehetett.

[←8]
A kutatók szerint az egyházas vásárhelyek a XI. század elején már olyan sűrűn hálózták
be az országot, hogy a lakosság 3-4 órai gyaloglás árán eljuthatott a templomokhoz. Ez azt
jelentette, hogy kb. 15-25 km-re lehettek egymástól, és a szállások (később falvak) lakói egy-
egy kijelölt – feltehetően a legközelebbi – vásárhelyekre voltak kötelesek vasárnaponként
templomba járni. István egyik törvényében azt is meghatározta, hogy minden tíz falu építsen
egy templomot, s biztosítson annak fenntartására két háznép rab cselédet lovakkal, hat
ökörrel, két tehénnel és legalább harminc kisállattal. A templomokat egyházi felszereléssel az
udvar, illetve a püspökség látta el.

[←9]
Ottone (vagy Ottó) Orseolo a krónikák szerint 991-ben született, vagyis néhány évvel
fiatalabb lehetett István királynál. Apja, II. Pietro Orseolo velencei dózse 991 és 1008 között
állt a városállam élén, és uralma idején kezdődött Velence igazi virágzása. Ottone feltehetően
1009-ben kötött házasságot a magyar hercegnővel, akinek a nevét sajnos nem tudjuk
biztosan. A legvalószínűbb az, hogy Gizellának hívták, de más krónikákban Ilonának és
Máriának is nevezték.
Velence ebben az időben már tengeri hatalomnak számított, maga a város pedig
igen jelentős politikai és gazdasági befolyással bírt. A kutatók feltételezik, hogy Gizella és
Ottone házassága megütközést kelthetett, mert a magyarokra akkoriban még félig barbár
népként tekintettek.
Ebben az időszakban Velence területileg már erősen kötődött a horvát-dalmát part
menti területekhez és szigetvilághoz. A magyar királlyal kötött dinasztikus szövetség így
további lehetőségeket biztosított a gyarapodásra és a politikai biztonságra.

[←10]
Aki Velencében jár, nem hagyhatja ki a Szent Márk téren lévő bazilikát és óratornyot.
Történetünk idején még nem olyan volt a bazilika (ahová 828-ban vitték Egyiptomból Szent
Márk ereklyéit), mint ma: az első templom 976-ban leégett, a másodikat pedig a XI.
században azért bontották le, hogy a helyére felépíthessék a fényűzőbb és sokkal nagyobb
mostanit.
A Campanile, vagyis az óratorony eredetileg világítótorony volt, és súlyos,
égetett téglákból épült a X. században. Talán nem megfelelő teherbírású alapjai miatt 1902-
ben összedőlt, de tíz éven belül újjáépítették.
[←11]
A velencei dózsepalota ugyancsak más volt történetünk idején, mint ma. Voltaképpen
erődnek épült, 814-ben. Mivel a tűzvészekben ez is gyakorta megsérült, többször is
újjáépítették; nagyjából a XV. században nyerte el mai formáját.

[←12]
Az Isola di San Giorgio Maggiorén történetünk idején bencés kolostor és iskola
működött. A szigeten azonnal szembetűnik a XVI. században épített kolostor jókora, kupolás
tömbje, valamint a harangtorony, amely ugyanolyan vörös téglából épült, mint a Campanile,
és amelyről talán a legszebb kilátás nyílik a lagúnákra.

[←13]
Parenzo (ma Porec, Horvátország) az Isztriai-félsziget nyugati részén található. A város
és környéke már a történelem előtti időkben is lakott volt. Később a rómaiak kezére került, s
az I. században, Tiberius uralkodása idején városi rangot kapott; ekkoriban a Colonia Iulia
Parentium nevet viselte. 313-tól volt a parentiumi püspökség székhelye.

[←14]
Gerardo Sagredo, a későbbi Szent Gellért valószínűleg Velencében született, egy
lombard származású patríciuscsalád gyermekeként, 980. április 23-án. Apja, akit szintén
Gerardónak hívtak, a Centranigo családdal állt rokonságban, amelyből az egyik dózse is
származott.
Gellért gyermekkorától az Isola di San Giorgio Maggiorén lévő bencés kolostorban
tanult, de állítólag már akkor is élt benne a vágy, hogy a Szentföldet meglátogassa, ahol apját
995-ben a mórok megölték. (Fia ekkor vette fel nevét, eredetileg ugyanis Giorgiónak hívták.)
1005 körül, 25 évesen szentelték pappá, és akkor nyerte el az első egyházi címet, feltehetően
a perjelit. Öt évig Bolognában tanult, majd visszatért a kolostorba, ahol az apát halála után
rendtársai őt választották meg vezetőjüknek. Gellért csak vonakodva fogadta el a tisztséget,
melyről történetünk idején, 1015-ben lemondott, majd zárai kereskedők hajójával a
Szentföldre indult.
Ekkor történt a majdnem végzetes hajótörés, és így ismerkedett meg Pólában (ma
Pula, Horvátország) Razinával, a Szent Márton-hegyi monostor apátjával.

[←15]
István király a dinasztikus kapcsolat miatt a X. század végétől volt a bolgár cár
szövetségese. Mikor Sámuel cár fia, Radomir kb. 1008-1009 körül hazaküldte (feltehetően
állapotos) magyar feleségét, e szövetség is megszűnt, bár közel egy évtizedig még béke
honolt a bolgárok és a magyarok között.
Konstantinápolyban ekkoriban II. Baszileiosz, a „bolgár-ölő” uralkodott, aki 1001-
től háborúzott Sámuellel. 1004-ben elfoglalta Szkopjét, és hátrálásra kényszerítette a cárt. Az
egyik legnagyobb csatát 1014-ben vívták, macedón területeken. Először a cár ért el sikereket,
de Baszileiosz császár hamarosan bekerítette a bolgár sereget. A történetírók szerint
 tizennégyezer bolgárt vakíttatott meg, s csak minden századiknak hagyta meg az egyik
szemét, hogy a többieket hazavezethesse.
Sámuel halála után Radomir ült a bolgár trónra, akit azonban egy év múlva, 1015-
ben az unokaöccse, Vladiszláv János (más néven Iván Vladiszláv) meggyilkoltatott.
Baszileiosz tovább folytatta a háborút, és a történetírók szerint ekkor lépett
szövetségre Istvánnal, amely megvetette egy dinasztikus kapcsolat alapjait is. Ekkor
egyezhettek meg abban, hogy a tizennégy éves Imre herceg bizánci hercegnőt kap feleségül,
bár nem Baszileiosz, hanem egyik rokonának családjából, mivel neki nem volt gyermeke.
A krónikák közvetett adatai alapján arra következtethetünk, hogy ebben a
hadjáratban személyesen is jelen lehetett István király, aki seregével feltehetően a mai
Belgrád-Nis útvonalon érkezett macedón területre.

[←16]
Durazzo (ma Durrës, Albánia) az Adriai-tenger egyik öblének partján, egy sziklás
félszigeten terül el. Történetünk idején igen jelentős és gazdag kikötővárosnak számított,
főleg annak köszönhetően, hogy a Velence és Konstantinápoly közötti hajózási útvonalon
található. Partjainak megközelítését a szárazföld felől mocsárvidék nehezítette.
A bolgár-bizánci háború vége felé a trónbitorló Vladiszláv János cár a fővárosból,
Ohridból Durazzo várába menekült; ekkor fogták ostrom alá a várat a bizánciak. A háború
1018-ban a bolgárok teljes vereségével végződött.

[←17]
A történetírás hiányos volta miatt közvetett adatokból lehet azt a következtetést levonni,
hogy a két fontos ereklyét István király Ohridban kapta a császártól, egyéb ajándékokkal
együtt, bár neki egészen biztosan ezek voltak a legbecsesebbek. A XIII. században élt Ákos
mester szerint az Ohridba történt bevonuláskor István király serege „nem vett részt a szabad
rablásban”, hanem Szent György templomából elhozott egy-egy darabkát az említett szentek
ereklyéiből. István 1018-ban kezdte el építtetni az ország első bazilikáját a mai
Székesfehérvárott, és az ereklyéket (más értékekkel együtt) minden bizonnyal a koronázó- és
temetkezőhelynek szánt templomnak adományozta, melyet 1038-ban, első királyunk
halálakor szenteltek föl.

[←18]
Hogy valóban Csoltó fia volt-e Vata, azt nem jegyezték fel a krónikák. Annyit azonban
tudunk, hogy a területet ebben az időben a Csolt (vagy Csoltó) nemzetség birtokolta. Vata,
aki Békés és Bihar területének vezére lett, noha feltehetően megkeresztelték, az István halálát
követő zűrzavaros belső állapotokat kihasználva visszakövetelte a magyarok ősi vallását.
Neki tulajdonítják Gellért püspök és társai meggyilkolását, továbbá azt a kezdeményezést is,
hogy Vászoly két száműzetésben élő idősebb fiát (az Aba Sámuel halálát követően a német
császár által ismét trónra segített, de a magyarok számára gyűlöletes Orseolo Péter ellen)
Kijevből visszahívják. A hagyomány szerint I. András király megkegyelmezett Vatának, és
udvari tanácsnokként végig maga mellett tartotta.
Az ő gyermeke volt az a János, akivel I. Bélának és I. Gézának támadtak gondjai,
és akinél Rásdi, az egyház által varázslónőnek tartott, szomorú véget ért tudósasszony élt.
[←19]
Konrád gróf később II. Konrád néven német király és német-római császár lett. Politikai
ellenfele volt II. Henrik császárnak, István király sógorának. Mivel rokonát, az özvegy Sváb
Gizellát vette feleségül, Henrik az egyházi kánonra hivatkozva 1016-ban száműzetéssel
sújtotta.
Mikor II. Henrik 1024-es halálával kihalt a Szász-dinasztia (Henriknek és
feleségének nem született utóda), Konrád számára megnyílt az út a hatalomhoz. Először a
német királyi koronát nyerte el, 1024. szeptember 8-án, majd 1027. március 26-án Rómában
német-római császárrá koronázták.
Szinte azonnal fellángoltak a belső ellenségeskedések, ám valamennyit letörte.
1026-os itáliai hadjárata után ismét belső konfliktusokkal kellett szembenéznie, de sikerült
maga mellé állítania a lovagokat, akiknek számos kiváltságot biztosított, és összes ellenfelét
legyőzte. A vazallus államokban is katonai erővel rakott rendet.
Eltökélte, hogy Magyarországot is beolvasztja a birodalomba, ezért 1030-ban
támadást indított a Duna mentén, de István hadai meghátrálásra kényszerítették. A háborúnak
békemegállapodás vetett véget.
Ezt követően Konrád császár a lengyelek és Burgundia ellen viselt hadat, továbbá
beavatkozott a cseh belügyekbe is. Itáliai hadjáratán visszasegítette trónjára az elkergetett IX.
Benedek pápát.
1039-ben halt meg, Utrechtben. Utódja fia, III. Henrik lett, aki fegyverrel
támogatta Orseolo Péter magyar királyt.

[←20]
Imre herceg házasságáról jó néhány ellentmondó adat került napvilágra. A hagyomány
három királyi családot említ, amelyből feleséget vehetett: a lengyel, a horvát és a görög
uralkodóházat. A legtöbb kutató kizárja az első kettőt, azzal érvelve, hogy Istvánnak
leginkább Bizánc irányában lehetett szüksége egy fontos dinasztikus kapcsolat létesítésére.
Ám ennek a házasságkötésnek sem a helyét, sem az idejét nem ismerjük, miként Imre bizánci
feleségéről is igen keveset tudunk. A források annyit említenek, hogy az 1018. évi bolgár-
bizánci háború után még kiskorúként került Magyarországra, mégpedig Bezprimbe, ahol
Gizella mellett nevelkedett, és ahol felkészítették a későbbi királynéi szerepre. Miatta
kerülhetett sor a veszprémi görögkeleti apácakolostor királyi megalapítására, bár
valószínűleg a bizánci keresztény vallású Sarolta idejében is éltek a településen bizánci
szerzetesek, papok, térítők. Az apácakolostor Istvántól komoly javadalmakat kapott,
melyeket egy görög nyelven írott alapítólevélben részletesen fel is soroltak.

[←21]
Konrád császár királlyá koronázását követően arra készült, hogy felvegye a császári
címet, ami 1027-ben sikerült is. Azzal is tisztában volt, hogy a bajor területekkel közvetlen
szomszédságban álló Magyarország miatt olyan hívét kell a bajor trónra ültetnie, aki
ugyanazt a politikát képviseli, mint ő, vagy legalábbis eleget tesz minden követelésének. Erre
a legalkalmasabbnak a saját fiát, Henriket találta, aki épp csak betöltötte a tizedik életévét. A
császárrá koronázásról Rómából hazatérve azonnal látszatválasztást rendezett
Regensburgban. Amint a gyermek Henrik a bajor trónra került, Magyarország nyugat felől
azonnal ellenségesen viselkedő császársággal találta magát szembe, ami István addigi
 uralkodása alatt még nem fordult elő. Az igazi politikai veszélyt az jelentette, hogy Konrád
császár dinasztikus kapcsolatokra törekedett Bizánccal, és 1026-ban feleségül akart kérni egy
görög hercegnőt. Esetében azonban a magyarok szövetsége Bizánccal nem jelentette volna a
meg nem támadás biztosítékát. Célja az volt, hogy a két birodalom közé szorítva a magyar
királyt, elérje, hogy István a túlélés érdekében elfogadja a felajánlott hűbért. Konrád úgy
vélte, Magyarországgal sem kell másként bánnia, mint azokkal az államokkal – pl.
Csehország, Burgundia, Lengyelország, Itália –, amelyeket vazallusává tett. Arra számított,
hogy kellő nyomás esetén István előbb-utóbb elismeri majd hűbérurának. Warner strassburgi
püspök bizánci követségbe küldésére valóban 1027-ben került sor, aki ezt az utat egyben
afféle magyarországi hírszerzésre is felhasználta volna. A püspök végül kénytelen volt
tengeren Bizáncba utazni, ahol megpróbálta előkészíteni a dinasztikus házasságot, ám e
ténykedése közben meghalt.

[←22]
A határt ebben a korban több szó is jelölte: kezdetben feltehetően a gyepű (gyöpű), a
gyepűelve, a csögle – ezt egy Vas megyei helységnév is igazolja – vagy a csigla. A mezsgye
később keletkezett, feltehetően szláv közvetítéssel, s abból alakult ki a megye. Történetünk
idején a nyugati csögle őrzése a Német-római Császárság háborús politikája miatt
felértékelődött. A mai Burgenland területén húzódhatott a „senki földje”, feltehetően az
Alpok lábainál.

[←23]
Az, hogy (miként a Szent Imre-legendában szerepel) a herceg korábbi szüzességi
fogadalmát esküvője után is megtartotta, s feleségével szűzi házasságban élt, valóban csak
legendának tekinthető. Az efféle házasság ugyanis csak olyan esetekben működhetett, illetve
volt elfogadható, amikor a leszármazottaknak eleve nem lehetett esélyük a trón betöltésére. Ő
viszont trónörökösként semmiképpen nem mondhatott le az utód nemzéséről, akinek egyszer
majd átadhatja a hatalmat – arról nem is beszélve, hogy apja uralkodásra nevelte, annak
minden férfias vonásával egyetemben.

[←24]
A hét szabad művészet vagy hét szabad mesterség (lat. septem artes liberales) az ókori
római művelődés rendszerében a szabad emberhez illő foglalkozások, a középkorban a latin
iskola tantárgyai voltak, melyeket két csoportra osztottak: az első a trivium (grammatika,
retorika, dialektika, azaz az alaki képzést szolgáló tárgyak; ezekkel foglalkozott az alsóbb
fokú iskola), a második pedig a quadrivium (aritmetika, geometria, asztronómia, zene,
melyeket csak magasabb fokú intézetekben tanítottak). Mindkét csoportot magában foglalta
az egyetem előkészítő fakultása (facultas artium; a mai bölcsészeti kar őse); aki ezt elvégezte,
az elnyerte a szabad művészetek tanítómestere (lat. magister artium liberalium) címet.

[←25]
Egyes történetírók szerint István az 1029. évi német provokációt nem csupán letörte a
két folyó közti területen, de válaszcsapásként hadai dúlni és fosztogatni kezdték a mai Kelet-
Ausztria területét. Ha igaz, amit a krónikák írnak, nagy zsákmánnyal tértek haza. Konrád
 azonban e ténytől függetlenül is sereget toborzott, hogy a következő évben megtámadja a
magyar királyt, mivel alapvető célja István meggyengítése maradt. Azt tervezte, hogy
Magyarországot a Szent Római Birodalom vazallusává teszi.

[←26]
A krónikások mindössze annyit jegyeznek meg Vászoly fogságáról, hogy az „ifjúkori
tévelygései miatt” történt. A történelem avatott szemlélőinek ez természetesen kevés, így
okosabb az események tükrében vizsgálni a tényt. Azt nem tudjuk, hogy István király mikor
parancsolta Vászolyt „házi őrizetbe”, de kétségtelen, hogy a herceget Nyitrában tartották
fogva, amikor 1031-ben (azzal a céllal, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék)
megvakították. Hogy forró ólmot öntöttek-e a fülébe, arra nincs bizonyítékunk, miként az is
kétséges, hogy egy ilyen procedúrát túlélt volna. Vászoly fiai is Nyitrában tartózkodtak, de
nem szól róla a híradás, hogy fogolyként-e, vagy csak azt jelölték ki számukra
„kényszerlakhelyül”. Az biztos, hogy a győztes csata, illetve Imre herceg halála, valamint az
István ellen elkövetett (feltételezett) merénylet után került sor Vászoly „kiiktatására”.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a keresztény vallás és a király iránt elkötelezett akkori
történetírás a maga stílusjegyeivel, fogalmazásával, valós és kitalált elemek egyidejű
alkalmazásával sok szempontból megnehezíti a történészek tisztánlátását, akik ezért
kénytelenek a történelmileg igazolható egyéb eseményekkel indokolni és magyarázni a
Vászollyal kapcsolatban megtörténteket.
A legnagyobb probléma az, hogy a későbbi korok krónikásai gyakorta
felhasználták a kortársak által készített, ideológiától és aktuálpolitikától cseppet sem mentes
feljegyzéseket, s azokat a maguk igényei szerint kiegészítették és magyarázták, ami a
kutatókat nehéz helyzet elé állítja.

[←27]
Az időt némileg másként számolták akkoriban. A nulladik óra reggel hat órának felelt
meg, és este hattól kezdődött „hivatalosan” az éjszaka. Az éjfél tehát akkoriban még valóban
az éjjel felének számított, amikor is az emberek többnyire felkeltek, elvégezték az éjjeli
imádkozást, körülkémlelték a hajlékot, a házat, az állatokat, s ha mindent rendben találtak, „a
másik oldalukra fordultak”, és aludtak tovább. Ez a „másik oldalra fordulás” gyaníthatóan
egészségügyi természetű kifejezés lehetett, amikor is a vacsorával, esetleg a mellé
elfogyasztott borral megterhelt gyomor helyzetét vették figyelembe.

[←28]
A bizánci források rászoknak nevezték a varégokat, s a tárgyalt időszak egyik forrásában
azt olvashatjuk, hogy Imre herceg „dux ruizorum”, vagyis az „oroszok vezére” volt 1030-
ban. (A régi magyar nyelvben a királyi ajtónállót, testőrt vagy csatlóst oroznak mondták.)
Ebben a csatában Imre herceget feltehetően ez a testőrség védelmezte, de nem kizárható,
hogy létszámukat felduzzasztva önálló nehézfegyverzetű egységet alkottak. A fegyverzet és
az egyéb harci felszerelés esetükben az uralkodó tulajdona volt.

[←29]
 István király erre az időre már részben kiépítette a várszervezetet (természetesen nem
olyan kőből épült, a korabeli technikával bevehetetlennek tartott erősségekre kell gondolni,
mint amilyeneket IV. Béla építtetett a tatárjárás után…), s erre alapozva megteremtette a
megyés ispánságok rendszerét is. A várjobbágyok hadait az ispán, illetve a helyi hadnagy
vezette. Az egyes ispánsági hadak létszáma természetesen eltérő volt, az adott területhez és
lakosság számához igazodott. E hadaknak a király parancsára a megszabott gyülekezőhelyre
kellett vonulniuk. A kutatók feltételezik, hogy már ebben a korban is a későbbinek
megfelelő, négyes tagozódás szerint állt fel az ispánsági sereg. A székelyeknél később
lófőkről vagy ágszázakról beszéltek, ami 400 harcosból állt.
Negyvennyolc akkori vármegyét véve alapul, akár a húszezret is megközelíthette a
kiállítható könnyűlovasság létszáma; de hogy valójában mekkora sereget irányíthatott István,
s hogy személyesen jelen volt-e a harcoknál, arról nincs információ.
A királyi sereg elő- és utóvédjét feltehetően a segédnépek (besenyők, kálizok,
székelyek) adták, akik békeidőben a gyepűk mentén láttak el járőrszolgálatot.
Erről a háborúról elsősorban azért maradt fenn kevés adat, mert Konrád császár
katasztrofális és megalázó vereségét történetírói igyekeztek minden tekintetben
elbagatellizálni, bár az altaichi monostor krónikása – igaz, szűkszavúan – lejegyezte a
kudarcot.
Bécs abban az időben Viena néven a Babenberg család tulajdonát képezte. (E
család egyik kései, haszonleső és jellemtelen tagjával, Babenberg Frigyes herceggel IV. Béla
királyunknak komoly konfliktusai támadtak.)

[←30]
A régi magyarok a Sarkcsillagot nevezték így. A pusztai népek különösen tisztelték;
hiedelmük szerint ez tartja az eget, hiszen egész éjszaka mozdulatlan, míg a többi csillag
vándorol.

[←31]
Nemcsak ebben az időszakban volt jellemző a krónikaírókra az efféle gondolkodás. A
későbbi korok tudósainak, elemzőinek éppen az jelenti a legnagyobb gondot, hogy egy ilyen
információt vajon autentikusnak tekinthetnek-e. A kutatók többnyire a kortársak által
leírtaknak adnak hitelt, hiszen a több évtizeddel később keletkezett visszaemlékezések
tartalma legtöbbször sántít, vagy tele van különféle célú kitételekkel, megfogalmazásokkal,
attól függően, hogy a szerző kinek az érdekeit kívánta szolgálni.
Esetünkben – azaz az 1030. évi háborúskodással összefüggésben – sajnos nincs
kortársi leírás, kivéve az altaichi évkönyv szűkszavú megjegyzését:
„…1030. Konrád császár sereggel Magyarországra nyomulva Szent Albán napján,
vasárnap (június 21.) az altaichi monostorban éjszakázott. Visszatért pedig Magyarországról
katonaság nélkül és haszontalanul, mivelhogy a sereg éhínségtől szenvedett és Bécsben a
magyarok által elfogatott.”
Ugyanakkor sok jegyző és krónikás követte a későbbi századokban Prágai Kozma
cseh püspököt, aki 80 esztendővel a háború után, 1110-ben így fogalmazott:
„Bretiszláv morvaországi cseh herceg szétszórta a magyarokat, és földjüket
Esztergomig pusztította.”
Erősen gyanítható, hogy Kozma összekeverte az 1030. évi, illetve az 1042-es és az
1051-es hadjáratok eseményeit; később pedig a kort tudományos igénnyel feldolgozók
 tévesen értékelték és kommentálták az efféle vegyített információkat. Egyetlen tény biztos:
1030 nyarán Konrád császár valóban megalázó vereséget szenvedett a magyaroktól, akiknek
még a Babenbergek által uralt Bécs is birtokukba került.

[←32]
III. (Fekete) Henrik (1017-1056), II. Konrád fia, 1028-tól német király, majd 1046-tól
haláláig német-római császár.
1031-ben, alig 14 évesen apja őt küldte I. István királyhoz béketárgyalásokat
folytatni. 1042-ben, István halála után kihasználta a belháborús állapotokat arra, hogy
beavatkozzon a magyar királyság belső ügyeibe. István kijelölt utóda, Orseolo Péter és Aba
Sámuel között dúlt a harc, amelyben Henrik előbbit támogatta. 1044-ben visszahelyezte a
magyar trónra a három évvel korábban elűzött Pétert, aki ennek fejében 1045-ben hűbérbe
ajánlotta Magyarországot a Szent Római Birodalom uralkodójának.
1051-ben, már I. András uralkodása idején, ismét nagy sereggel támadt
Magyarországra, hogy érvényesítse a korábbi hűbéresküt, de a bátyját segítő Béla herceg (a
későbbi I. Béla király, Szent László apja) Fehérvárnál súlyos vereséget mért a császár
seregére. A következő évben Pozsonynál ugyancsak vereséget szenvedett, így véglegesen le
kellett mondania Magyarországról, mint vazallus államról.
III. Henrik Bodfeldben halt meg, 1056-ban.

[←33]
Így nevezik a kolostorok ebédlőtermét, melyben képek, szobrok és díszítő elemek is
találhatók, sőt néhol oltár is. Az étkezők vagy tárgyalók számára a falak mentén helyezték el
a padokat, előttük pedig az asztalokat, s a középső teret szabadon hagyták.

[←34]
Teleknek hívták a magyarok annak idején – és még sokáig – a jószág téli szálláshelyét. A
pásztornép általában október végén hajtotta be a nyári legelőkről a jószágot (a dátumot idővel
pontosan meghatározták: pl. a juhok behajtása Dömötör napján, azaz október 26-án történt).
A marhák, a lovak és a juhok a telet a telken töltötték, ahol a falvak lakói védett helyeket
építettek nekik. Míg nagy hó nem esett, a jószág a telken legelt, aztán takarmányozásra
szorult. Győrffy György megállapítása szerint téves azt gondolni, hogy a korai magyarok
nem takarmányozták állataikat, hiszen az már a félnomád gazdálkodásra is jellemző.
A szláv eredettű széna szó ebben az időben kaszálóföldet jelentett, vagyis területet.
Sok helyen szénafűnek nevezték a kaszálót, és a széna mai jelentése kb. a XV. századtól él.
Ugyancsak szláv eredetű a kasza szó is, a sarló azonban török. Mivel eredetileg sarlóval
vágták a füvet, és azzal is arattak (ami valószínűleg női munka lehetett!), feltehető, hogy az
új eszköz, a kasza elterjedése következtében megszűnt a sarló kizárólagossága, s így lett a
széna, szénafű szavakból kaszáló.
 Table of Contents
ELŐHANG
ELSŐ KÖNYV Amikor a sas szárnyát szegi
MÁSODIK KÖNYV Békétlen külvilág, lappangó lángok, ellobbanó
nyugati barátság
HARMADIK KÖNYV A háború fészke - sötét politikai játékok
A HÓNAPOK RÉGI MAGYAR ÉS EGYHÁZI NEVEI:
JEGYZETEK
Megjegyzések