Borítószöveg

Ez a könyv egy Dennis nevű fiúról szól, aki egy hétköznapi

házban, egy hétköznapi városban található, hétköznapi utcában
lakik, és bizony nem sok jóval kecsegteti őt az élet. Vannak
azonban álmai és mikor belevág, hogy megvalósítsa őket, egy
csapásra minden megváltozik.

Dennis történetét olvasva nevetünk és sírunk. De ha egyszer

megismertük ezt a különleges fiút, soha többé nem felejtjük el.
Dennis más volt. Már hallom is, ahogyan azt kérdezitek: de
miben volt más, mint a többiek? Nos, egyelőre nem árulom el,
de a könyv címéből megpróbálhatjátok kitalálni.

 
" – Szép cipő - mondta Dennis.
– Köszi, hogy észrevetted.
–  Az idén egyértelműen ez a menő. A hegyes orrú kiment a
divatból.
– Hol olvastad ezt?
– A Vogue-ban. Úgy értem...
– Te olvasod a Vogue-ot?
Dennis visszafojtotta a lélegzetét. Te jó ég, mit mondott!
Izgatottságában, hogy Lisával lehet, akaratlanul is elszólta
magát.
– Khm nem ööö hát, igen, egyszer olvastam.
– Szerintem ez klassz.
– Tényleg? - kérdezte Dennis hitetlenkedve.
– Igen. Sajnos, nagyon kevés fiú ért a divathoz.
– Igazad lehet felelte Dennis."
 
A  Gengszter nagyi és a Milliárdos fiú sikerszerzőjének első
regénye szokatlan, szókimondó és vicces, mely a gyermeki és a
felnőtt szívhez (és a rekeszizomhoz) szól. Az első kiadás óta a
Köténycselt 25 nyelvre fordították le, és csak az Egyesült
Királyságban több mint 600 ezer példány fogyott belőle.

David Walliams a Köténycsellel bombaként robbant be a

gyermekirodalom világába, és azóta is napjaink legkeresettebb
gyerekkönyvszerzője. Gengszter nagyi című könyve hosszú
időre kibérelte az eladási listák első helyét. David az írás mellett
több fergeteges tévésorozat és tévéshow alkotója, tagja volt a
Britains Got Talent zsűrijének. De sportemberként is
egyedülálló teljesítményekkel büszkélkedhet: 2011-ben például
teljes hosszában átúszta a Temzét, hogy adományt gyűjtsön a
rászorulóknak.
Sir Quentin Blake, akit munkájának elismeréseképp 2013-ban
ütött lovaggá a walesi herceg, korunk egyik legikonikusabb
illusztrátora. Rajzait legtöbben Roald Dahl és Dr. Seuss
könyveiből ismerik. Spontán, szeretetteli, szellemes alkotásai
tökéletes kísérői David Walliams csodálatos történeteinek is.
 
 
  
Originally published by HarperCollins Publishers under the title
THE BOY IN THE DRESS
 
David Walliams and Quentin Blake assert the moral right to be identified as the
author and illustrator of this work
 
Fordította Vereckei Andrea
 
Text copyright © David Walliams 2008
Illustrations copyright © Quentin Blake 2008
Translation © Vereckei Andrea 2015
Magyar kiadás © 2015 Kolibri Kiadó, Budapest
 
ISBN 978-615-5234-70-5
 
Felelős kiadó a Kolibri Kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő Balázs Eszter Anna
Szerkesztette Sz. Molnár Szilvia
Olvasószerkesztő Györke Mária
Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 Tartalom
Ajánlás

1. Ölelés nuku

2. Egy kövér apa

3. A matrac alatt

4. Ha eltűnhetnék

5. Firkálgatás

6. Az örökkévalóság és még egy pillanat

7. A függöny mögött már világosodik

8. Lisával a szőnyegen

9. Bonjour, Dennis

10. Ecetes-hagymás szörnychips

11. Ez a magas sarkú kikészít

12. Egy másik világ

13. Dupla francia

14. Mint télen a hó

15. Amikor már nincs mit mondani

16. Ruhában vagy ruha nélkül

17. Maudlin utca

18. Ezer mosoly

19. Sárosan, de diadalittasan

20. Blúz és szoknya

21. Nagy, szőrös kezek

22. Egyvalamit még el kell intéznem

Köszik
Kiejtési segédlet

 
  
 
 
Eddie-nek
A sok örömért, amit nekünk szereztél
 1
Ölelés nuku

Dennis más volt, mint a többiek.

Ha belenézett a tükörbe, csak egy átlagos tizenkét éves fiút
látott. De másnak érezte magát – a lelke teli volt színekkel és
költészettel, bár az élete szörnyen unalmas tudott lenni.
A  történet, amit elmesélek, itt kezdődik, Dennis hétköznapi
otthonában, egy hétköznapi városban található hétköznapi
utcában. A  ház, amelyben laktak, majdnem pontosan
ugyanolyan volt, mint az összes többi ház az utcában. Az
egyiknek dupla üvegezésű ablakai voltak, a másiknak nem. Az
egyikhez kavicsos kocsifeljáró vezetett, a másikhoz gyönyörűen
kövezett. Az egyik előtt egy Vauxhall Cavalier állt, a másik előtt
egy Vauxhall Astra. A  házak között csak egészen apró
különbségeket lehetett felfedezni, és ettől valahogy még
szembetűnőbb lett, hogy minden egyforma.
Minden, de minden annyira hétköznapinak tűnt, hogy
történnie kellett végre valami különlegesnek.
Dennis az apukájával élt – akinek volt ugyan neve, de Dennis
csak apának hívta, tehát én is így teszek – és a bátyjával,
Johnnal, aki betöltötte a tizennégyet. Dennis dühítőnek találta,
hogy a bátyja mindig is két évvel idősebb lesz nála, és nagyobb,
és erősebb.
Dennis édesanyja már több éve elhagyta őket. Amíg velük élt,
Dennis esténként sokszor kiosont a szobájából, odakuporodott a
lépcső tetejére, és onnan hallgatta, ahogy az anyukája és az
apukája veszekszenek egymással, mígnem egy nap vége szakadt
a kiabálásnak.
Az anyukája otthagyta őket.
Apa először megtiltotta Johnnak és Dennisnek, hogy az
édesanyjukról beszéljenek, vagy akár csak említést tegyenek
róla. Nem sokkal később aztán körbejárta a házat, összeszedte a
feleségéről készült fotókat a fiúk szobájából, aztán nagy
máglyát rakott belőlük a kertben, és elégette az összes képet.
Dennisnek azonban sikerült megmentenie egyet.
Egyetlen fénykép megmenekült a lángoktól, a forró levegő
hátán feltáncolt a levegőbe, aztán átrepült a füstfelhőn, és végül
leszállingózott a sövényre.
 Később, amikor leszállt a szürkület, Dennis kilopakodott a
szobájából, és magához vette a fotót. A fiú szíve elszorult, mert
a papír széle megperzselődött, és megfeketedett, de aztán a fény
felé tartotta, és meglátta, hogy a kép éppen olyan tiszta és
fényes, mint azelőtt.
A  fénykép vidám jelenetet ábrázolt: Johnt és őt kisebb
korukban, amint a tengerparton sétálnak az édesanyjukkal, aki
egy gyönyörű, sárga, virágmintás ruhát visel. A  ruha
színpompás volt, életteli, az érintése pedig lágy. Ha az
édesanyjuk ezt a ruhát vette fel, tudták, hogy itt a nyár.
Bár a levegő odakint többször is felmelegedett azóta, hogy az
anyukájuk elment, a házba soha többé nem köszöntött be a
nyár.
 A  képen Dennis és a bátyja fürdőnadrágot viseltek, a
kezükben tölcsért szorongattak, és a vaníliafagyi
szétmaszatolódott mosolygó szájuk körül. Dennis állandóan a
zsebében hordta a fényképet, és titokban mindennap megnézte.
Az anyukája fájdalmasan gyönyörű volt rajta, bár a mosolya
bizonytalanságról árulkodott. Dennis órák hosszat bámulta, és
próbálta elképzelni, vajon mire gondolhatott az édesanyja,
amikor a fénykép készült.
Miután a mamája elment, a papája nem sokat beszélt, ha
viszont mégis, akkor a legtöbbször kiabált. Így hát Dennis egyre
többet és többet nézte a tévét, különösen a kedvenc show-
műsorát, a Trishát. Az egyik epizód depressziós emberekről
szólt, és Dennisnek eszébe jutott, hátha az édesapja is ebben a
betegségben szenved. Dennis imádta a Trishát. A  délutáni
talkshow-ban hétköznapi emberek szólaltak meg, beszélhettek
a problémáikról, ordibálva sértéseket vághattak rokonaik
fejéhez, és a műsort egy kedves arcú, de könnyen ítélkező nő
vezette, akit egészen véletlenül pont Trishának hívtak.
Egy ideig Dennis azt gondolta, hogy az anyukája nélkül majd
csupa kaland lesz az  élete. Hogy sokáig fennmaradhat, hogy
házhoz rendelheti a pizzát, és felnőtteknek szóló, vicces
műsorokat nézhet a tévében. Ahogy azonban a napokból hetek,
a hetekből hónapok, a hónapokból pedig évek lettek, rá kellett
jönnie, hogy az életük cseppet sem kalandos.
Csak szomorú.
Dennis és John bizonyos értelemben szerették egymást – úgy,
ahogyan testvérekhez illett. John azonban elég gyakran próbára
tette az öccse szeretetét azzal, hogy olyasmiket csinált, amikről
azt gondolta, hogy vicces: például ráült Dennis arcára és
lefingotta. Ha a fingás olimpiai sportág lett volna (ami
tudomásom szerint a könyv megírása idején még nem volt az,
és ez bizony szégyen), akkor Dennis bátyja egy rakás
aranyérmet nyert volna, és a királynő valószínűleg lovaggá üti.
Nos, kedves Olvasó, nyilván azt hiszed, hogy miután az
anyukájuk elment, a testvérek közelebb kerültek egymáshoz.
De sajnos pont az ellenkezője történt.
Dennisszel ellentétben John titokban haragudott a
mamájukra, amiért elhagyta őket, és egyetértett az apjukkal,
hogy jobb, ha soha többé nem beszélnek róla. Ez is egyike volt a
házi szabályoknak:
Nem beszélünk anyáról.
Nem sírunk.
És ami mind közül a legrosszabb: nuku ölelés.
Dennis ezzel szemben nem érzett mást, csak szomorúságot.
Néha annyira hiányzott neki az édesanyja, hogy éjszakánként
sírt az ágyában. Igyekezett olyan halkan sírni, amennyire csak
lehetséges, mivel egy szobában lakott a bátyjával, és nem
akarta, hogy John meghallja.
Az egyik éjszaka azonban John felébredt Dennis zokogására.
– Dennis? Dennis? Miért sírsz? – szólt rá John, de ki sem kelt
az ágyából.
– Nem tudom. Csak… hát… csak szeretném, ha anya itt lenne
– felelte Dennis.
– Ne sírj! Anya elment, és nem jön vissza.
– Ezt nem tudhatod…
 –  Soha nem jön vissza, Dennis. Hagyd abba a sírást! A  sírás
lányoknak való.
Csakhogy Dennis képtelen volt abbahagyni. A  sírás úgy
hullámzott és áradt szét benne, mint a tenger, elborította, és
majdnem belefulladt a könnyeibe. De nem akarta bosszantani a
bátyját, ezért olyan csendben sírt, amennyire csak tudott.
Már hallom is, ahogyan azt kérdezitek: De miben volt Dennis
más, mint a többiek? Végül is a fiú egy hétköznapi házban
lakott, egy hétköznapi városban található hétköznapi utcában.
Nos, egyelőre nem árulom el, de ha alaposan megnézitek a
könyv borítóját, talán megsejtitek…
 2
Egy kövér apa

Dennis apja csak úgy ugrált és kiabált örömében. Aztán

odahúzta magához Dennist, és szorosan megölelte.
– Kettő-null – mondta. – Megmutattuk nekik, ugye, fiam?
Igen, tudom, hogy azt mondtam, Dennisék soha nem ölelték
meg egymást. De ez most más volt.
Foci.
Denniséknél könnyebb volt futballról beszélni, mint
érzésekről. Ő, John és apa rajongtak a fociért, és együtt
osztoztak a helyi harmadosztálybeli csapat örömében és (még
gyakrabban) bánatában.
De amint vége lett a meccsnek, és a bíró belefújt a sípjába,
mintha a hang egyben azt is jelezte volna, hogy visszatérnek a
szigorú „ölelés nuku” vezérelvhez.
Pedig Dennisnek nagyon hiányzott, hogy néha megöleljék. Az
édesanyja folyton ölelgette. Az anyukája meleg volt és puha, és
Dennis imádta, amikor a karjába vette. A  legtöbb gyerek alig
várja, hogy felnőjön, és nagy legyen, Dennisnek azonban
hiányzott, hogy már nem kicsi, és nem veszi az ölébe az
anyukája. Az ő karjaiban érezte magát a legnagyobb
biztonságban.
Szégyen, hogy az édesapja alig-alig ölelte meg. Pedig a kövér
emberek jól tudnak ölelni, jó érzés hozzájuk bújni, és puhák,
mint egy hatalmas, kényelmes kanapé.
Ó, persze, még nem is említettem? Dennis apukája kövér volt.

Nagyon kövér.
Kamionsofőrként dolgozott, és az a sok ülés meg vezetés
megtette a hatását, ráadásul csak akkor tudta kinyújtóztatni a
lábát, ha betért valamelyik benzinkúti kávézóba, ahol azonnal
vásárolt egy adagot a főként tojásból, kolbászból, sült
szalonnából, babból és sült krumpliból álló menüből.
Reggeli után néha két zacskó burgonyaszirmot is megevett.
Csak hízott és hízott, miután az édesanyjuk elment. Dennis
egyszer látott egy Trisha-epizódot egy Barry nevű férfiról, aki
annyira kövér volt, hogy nem tudta kitörölni a saját fenekét.
A férfi elmesélte, mennyit eszik egy nap, és a stúdió közönsége
csak „óóó”-zott meg „ááá”-zott az elragadtatás és a rémület
különös vegyülékével. Aztán Trisha megkérdezte tőle:
–  Barry, az a tény, hogy az édesanyádnak vagy az
édesapádnak kell kitörölnie a… a hátsódat, nem ösztönöz arra,
hogy le akarj fogyni?
–  Trisha, én egyszerűen imádok enni! – válaszolta Barry
önelégülten.
Aztán Trisha közölte Barryvel, hogy ő egy „vigaszevő”. Trisha
nagyon jó volt az ilyen kifejezésekben. De hát ő maga is sok
nehézségen ment keresztül. Barry a végén sírdogált egy kicsit,
aztán amikor a képernyőn elindultak a feliratok, Trisha
szomorúan elmosolyodott, és átölelte a férfit, noha valójában
nem tudta átkarolni, mert Barry akkora volt, mint egy kisebb
bungaló.
Amikor az édesapja még egy utolsó kolbászt vagy még egy
utolsó szelet pirítóst is befalt reggelire, hogy – Trisha szavaival
élve – „kitöltse a benne tátongó űrt”, Dennis eltöprengett, vajon
a papája is vigaszevő-e. De ezt a gondolatot nem merte
megosztani vele. Apa amúgy sem szerette, ha Dennis ezt a
műsort nézte. Azt mondta, hogy „lányoknak való”.
Dennis mindig arról álmodozott, hogy egy nap neki is lesz
egy saját Trisha-epizódja, amelynek vagy azt a címet adja, hogy
„A  bátyám meglehetősen büdöset szellent”, vagy azt, hogy „Az
apámnak problémája van a csokis keksszel”. (Apa ugyanis,
miután hazajött a munkából, minden áldott nap megevett egy
egész csomag csokis kekszet, ami, mi tagadás, tényleg eteti
magát.)
És mivel annyira kövér volt, focizásnál mindig beállt a
kapuba. Azért szeretett kapus lenni, mert így nem kellett sokat
futkosnia. A  kaput egy feje tetejére állított vödör és egy üres
söröshordó jelképezte – utóbbi egy rég elfeledett kerti partiból
maradt ott, amelyet még édesanyjukkal közösen tartottak.
Már nem rendeztek kerti partikat. Vagy bundás virslit
rendeltek a helyi Fish & Chips-ből, vagy müzlit ettek, olykor még
ebédre és vacsorára is.
Dennis azt szerette a legjobban a családi fociban, hogy ő volt
a legügyesebb. Bár a bátyja két évvel idősebb volt nála, Dennis
fociban simán lekörözte: bármikor kicselezte, könnyedén
leszerelte, és remekül tudott kapura lőni.

Nem mintha könnyű lett volna az apja mellett betalálni a

kapuba. De nem azért, mert olyan jól védett – hanem mert
teljesen kitöltötte a kaput. Régebben Dennis vasárnap
reggelenként a helyi futballklubban játszott. Arról álmodozott,
hogy profi futballista lesz, de miután az anyja és az apja
elváltak, abbahagyta a focit. Mindig az édesanyja vitte el
autóval – az apukája ugyanis nem tudta, mert örökké ide-oda
furikázott az országban a kamionjával, hogy meg tudjanak élni.
Így hát Dennis álma lassan szertefoszlott.
Igaz, hogy az iskolai csapatban továbbra is játszott, és ő
számított a legjobb… góllövőnek?
Elnézést, kedves Olvasó, de ennek utána kell néznem az
interneten.
Á, csatár! Ez a helyes kifejezés!
Szóval Dennis volt a legjobb csatár a csapatban, és évente
több millió gólt lőtt.
Ismét csak elnézést kell kérnem, kedves Olvasó, de nem
nagyon értek a focihoz, és lehet, hogy a több millió egy kicsit
sok. Ezret? Százat? Kettőt?
Bárhogy is legyen, ő lőtte a legtöbb gólt.
Aminek következtében Dennis hihetetlen népszerűségnek
örvendett a csapattársai körében – egyedül a kapitány pikkelt
rá, aki minden apró hibáért, amit csak a pályán elkövetett,
leszidta őt. Dennis gyanította, hogy Gareth azért irigykedik rá,
mert gyengébb játékos nála. Gareth is egyike volt azoknak a
fiúknak, akik szokatlanul nagyra nőnek a korukhoz képest.
Senki sem lepődött volna meg, ha kiderül róla, hogy valójában
öt évvel idősebb az évfolyamtársainál, csak egyszerűen
visszatartották, mert annyira ostoba.
Egy nap, amikor meccsük volt, Dennis nem ment iskolába,
mert  csúnyán megfázott. A  tévében éppen véget ért a Trisha.
Aznap egy megható epizódot adtak, egy nőről szólt, aki rájött,
hogy a saját férjével van viszonya. Dennis elkészített magának
egy Heinz márkájú zacskós paradicsomlevest, és leült, hogy
megnézze a másik kedvenc show-műsorát, a Laza Nőket,
amelyben egy dühödt kinézetű nőkből álló fórum vitatta meg a
nap legégetőbb kérdéseit – például a különféle fogyókúrákat,
vagy az éppen aktuális cicanaci-divatot.
Már felharsant a szignál, amikor kopogtattak az ajtón. Dennis
rosszkedvűen feltápászkodott. Az ajtóban Darvesh állt, Dennis
legjobb barátja.
–  Dennis, borzasztó nagy szükségünk van rád. Muszáj
játszanod ma! – kérlelte Darvesh.
– Sajnálom, Darvesh, de nem érzem jól magam. Egyfolytában
tüsszögök meg köhögök. Haaaapciii! Látod? – felelte Dennis.
–  De ma van a negyeddöntő! És eddig mindig kiestünk.
Kérlek!
Dennis ismét tüsszentett egyet.
Hhhhhh hhhhhhhh haaaaaaaa aaaaaaaap ppppp pcci
iiiiiiiiiii iiiiiiiiiiii!
Olyan óriásit tüsszentett, hogy azt hitte, lerepül a feje.
–  Kééérleeeeek! – könyörgött Darvesh, miközben diszkréten
letörölte a nyakkendőjére fröccsent, elkóborolt takonydarabkát.
– Oké, megpróbálom – köhögött Dennis.
– Igeeeen! – ujjongott Darvesh, mintha máris az övék lenne a
győzelem.
Dennis gyorsan lenyelt néhány kanál levest, aztán felkapta a
felszerelését, és már ki is szaladt a házból.
Darvesh mamája odakint ült a kicsi, piros Ford Fiestájában,
még a motort sem állította le. Egy nagy élelmiszer-áruházban
dolgozott pénztárosként, és semmi sem tette boldogabbá, mint
ha láthatta a fiát focizni. Ő volt a világ legbüszkébb édesanyja,
amit a fia egy kicsit nehezen viselt.
 – Hála isten, Dennis, hogy te is jössz! – lelkendezett Darvesh
mamája, miközben a fiú bemászott a hátsó ülésre. –
A  csapatnak szüksége van rád, ez egy rendkívül fontos meccs.
Kétségtelenül az idény legfontosabb mérkőzése!
– Indíts már, mama! – szólt rá Darvesh.
–  Rendben! Rendben! Már megyünk is. Ne beszélj így
anyáddal, Darvesh! – kiabálta a fiú mamája, dühösebbnek
tettetve magát, mint amilyen valójában volt. Rálépett a
gázpedálra, és az autó ugrálva elindult az iskola futballpályája
felé.
–  Ó, szóval úgy döntöttél, hogy mégis eljössz? – dörmögte
Gareth, amikor megérkeztek. Nemcsak nagyobbra nőtt, mint a
többiek, de a hangja is mélyebb volt, és a korához képest
zavaróan sűrű szőr borította a testét.
Zuhanyzás közben úgy festett, mint egy ázott majom.
 –  Ne haragudj, Gareth, de nem érzem magam valami jól!
Nagyon csúnyán megfáz…

Mielőtt azonban Dennis befejezhette volna, hogy „tam”,

megint csak jókorát tüsszentett, még nagyobbat, mint az imént.
Haaaaaaaaaaa aaaaaaaaaaaaa aaaaaaaaaaaaaa
aaaaaaaaaaaaaa aaaaaaaaaaap pppppppppppppppp
pppppppppppp pppppppppp pppppppppp pcccccccccccccc
cccccccccccccccccc cccccccccccccccccc ciiiiiiiiiiiiiiiiii
iiiiiiiiiiiiiiiiiii!
–  Bocs, Gareth! – szabadkozott Dennis, miközben letörölt
Gareth füléről egy takonyplecsnit.
– Akkor vágjunk bele! – kiáltotta a kapitány.
Dennis, aki teljesen legyengült a betegségtől, befutott a
pályára a csapattársaival, de egész úton köhögött és köpködött.
 – Sok szerencsét, fiúk! Különösen a fiamnak, Darveshnek, és
persze a barátjának, Dennisnek! Nyerjetek az iskolának! –
lelkendezett Darvesh mamája a pálya szélén.
– Annyira ciki az anyám – morogta Darvesh.
– Szerintem meg tök jó fej, hogy eljön – felelte Dennis. – Az én
apám sosem jön el a meccseimre.
– Lássunk tőled egy szép gólt, fiam!
– Hmm, lehet, hogy egy kicsit tényleg ciki – ismerte be Dennis.
Aznap délután a St. Kenneth Fiúiskolával játszottak. Ez is
egyike azoknak a suliknak, ahol a diákok felsőbbrendűnek érzik
magukat, mert a szüleik egy vagyont fizetnek az
iskoláztatásukért. Ennek ellenére nagyon jó csapatot küldtek a
pályára, és már az első tíz percben szereztek egy gólt. Garethék
csapatára azonnal nagy nyomás nehezedett, de Darveshnek
sikerült megszereznie egy nála kétszer magasabb fiútól a
labdát, amelyet tovább is passzolt Dennisnek.
– Kiváló csel, fiam! – kiabált Darvesh mamája.
Ahogy hozzákerült a labda, Dennis örömében azonnal
megfeledkezett a náthájáról, átverekedte magát a védőkön, és
villámgyorsan odaért a kapushoz, akinek óriási bozontja volt,
vadiúj sportfelszerelése, és akit valószínűleg Oscarnak,
Tobiasnak, vagy valami hasonlónak hívhattak. Egyetlen pillanat
leforgása alatt ott álltak szemtől szemben egymással, és akkor
Dennis újfent hatalmasat tüsszentett.
Haaaaaaaa aaaaaaaaaap pppppppppppp ppppppppppppppp
ppppppppppp pccccccccccci iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
A  takony egyenesen a kapus arcán landolt, egy pillanatra
elvakította, és Dennisnek nem maradt más dolga, mint hogy
bezúzza a labdát a hálóba.
 – Ez szabálytalanság! – ellenkezett a kapus dühösen, de a bíró
intett, hogy mehet. Mert ugyan szabálytalanság volt, de annyira
azért mégsem.
– Sajnálom – szabadkozott Dennis. Tényleg nem szándékosan
csinálta.
–  Semmi baj, nekem van zsebkendőm! – kiáltotta Darvesh
mamája. – Nálam mindig van egy csomag zsepi! – Azzal felfogta
a száriját, nehogy sáros legyen, lesietett a pályára, és odafutott a
kapushoz. – Tessék, nagymenő! – nyújtotta át a papír
zsebkendőt. Darvesh azt sem tudta, hová nézzen zavarában,
hogy az anyja így lerohanja a pályát. A kapus könnyes szemmel
letörölte Dennis taknyát az arcáról. – Én személy szerint úgy
vélem, hogy a St. Kennethnek semmi esélye – tette hozzá a nő.
– Mama! – kiáltott rá Darvesh.
– Elnézést, elnézést! Játsszatok csak!
Négy góllal később – egyet Dennis, egyet Gareth, egyet
Darvesh rúgott, egy pedig „véletlenül” visszapattant Darvesh
mamájáról – megnyerték a mérkőzést.
– Bejutottatok a középdöntőbe, fiúk! Alig várom a következő
meccset! – lelkendezett izgatottan Darvesh mamája a kocsiban,
miközben hazafurikázta a fiúkat, és örömében folyamatosan
nyomkodta a Ford Fiesta dudáját, mintha csak az angolok
nyertek volna a világbajnokságon.
– Jaj, mama, légy szíves, legközelebb ne gyere el, könyörgöm!
Vagy legalább maradj csendben!
–  Hogy merészelsz ilyet mondani, Darvesh? Tudod, hogy a
világért sem hagynám ki a meccseteket. Jaj, annyira büszke
vagyok rád!
Darvesh és Dennis egymásra mosolyogtak. A  pályán aratott
győzelmük miatt egy pillanatra úgy érezték, mintha ők
lennének a világmindenség urai.
Még apa is elmosolyodott, amikor Dennis elmesélte neki,
hogy a csapatuk bejutott a középdöntőbe.
De apa nem örülhetett sokáig…
 3
A matrac alatt

–  Mi a fészkes fene ez? – kérdezte apa. A  szeme egészen

kiguvadt, annyira mérges volt.
– Egy magazin – felelte Dennis.
– Azt én is látom, hogy egy magazin.
Dennis azon töprengett, vajon minek kérdezi a papája, ha
úgyis tudja, de aztán jobbnak látta, ha hallgat.
– Ez egy Vogue, apa.
– Azt én is látom, hogy egy Vogue.
Dennis elhallgatott. Az újságot pár nappal korábban vette az
újságárusnál. Megtetszett neki a címlapfotó. Egy nagyon csinos
lányt ábrázolt, egy még csinosabb sárga ruhában, amelynek az
elejére rózsákat hímeztek. Arra a ruhára emlékeztette Dennist,
amelyet a mamája viselt a zsebében őrzött fényképen. Úgy
érezte, meg kell vennie a magazint, pedig 3 font 80 pennybe
került, ő pedig csak 5 font zsebpénzt kapott hetente.

–  állt a kirakatba kitett táblán. Az újságárust Rádzsnak

hívták, és nagyon vidám fickó volt, mindig nevetett, még akkor
is, ha nem történt semmi vicces. Máris nevetett, ha valaki
belépett az ajtón, és mindig a nevén szólította a vásárlóit –
pontosan úgy, ahogyan Dennisszel is tette, amikor a fiú
benyitott hozzá.
– Dennis! Ha-ha!
Elég volt ránézni Rádzsra, és az ember máris jókedvre derült.
Dennis, ha csak tehette, beugrott Rádzs boltjába iskolába menet,
vagy hazafelé, néha csak azért, hogy egy jót beszélgessenek, de
miután kezébe vette a Vogue-ot, kicsit zavarba jött. Tudta, hogy
ezt a magazint többnyire nők vásárolják, ezért a pult felé menet
felkapott egy futballmagazint is, remélve, hogy alatta majd
elrejtheti a Vogue-ot. Csakhogy Rádzs, miután beütötte a
pénztárgépbe a futballmagazin árát, megtorpant.
Ránézett a Vogue-ra, aztán a fiúra.
Dennis nyelt egyet.
–  Biztos, hogy ezt akarod, Dennis? – kérdezte Rádzs. –
A Vogue-ot főleg hölgyek olvassák, no meg a drámatanárod, Mr.
Howerd.
–  Ööö… – bizonytalanodott el Dennis. – Ajándék az egyik
barátomnak, Rádzs. A lánynak most van a szülinapja.
– Ó, értem már! Akkor nyilván csomagolópapírt is szeretnél!
–  Khm, oké – mosolyodott el Dennis. Rádzs csodálatos
üzletember volt, és remekül értett ahhoz, hogy olyasmit is
rásózzon az emberre, amire egyáltalán nem volt szüksége.
– A csomagolópapírok ott vannak az üdvözlőkártyák mellett.
Dennis rosszat sejtett.
–  Ó! – kiáltott fel Rádzs izgatottan. – Akkor nyilván
üdvözlőkártyára is szükséged lesz! Hadd segítsek!
 A  boltos kikászálódott a pult mögül, és büszkén mutogatni
kezdte a kínálatot.
–  Ezt nagyon szeretik a hölgyek. Virágok. A  nők imádják a
virágot. Kiscicák! – mutatott egy másik kártyára. – Nézd ezeket a
cuki kiscicákat! És KUTYAKÖLYKÖK! Nézd meg ezeket az édes
kiskutyákat! Annyira helyesek, hogy mindjárt sírva fakadok.
–  Ööö… – mondta Dennis a képet bámulva, miközben vadul
törte a fejét, vajon miért késztetne bárkit is sírásra néhány
kutyakölyök.

–  Ez a te barátnőd a kiscicákat vagy a kiskutyákat szereti

jobban? – szegezte neki a kérdést hirtelen Rádzs.
– Nem is tudom – felelte Dennis, mivel képtelen volt rájönni,
vajon a „barátnője”, ha egyáltalán létezne, mit szeretne jobban.
– Azt hiszem, a kiskutyákat, Rádzs.
 –  Remek! Szóval a kiskutyákat! Annyira helyesek, hogy a
legszívesebben összevissza csókolgatnám őket.
Dennis helyeslően bólintani próbált, de képtelen volt
megmozdítani a fejét.
–  Ez a papír megfelel? – kérdezte Rádzs előhúzva egy
tekercset, amely gyanúsan hasonlított egy karácsonyi
csomagolópapírhoz, nyilván még az ünnepi szezonból maradt
itt.
– De hát ezen Mikulások vannak, Rádzs!
– Igen, Dennis, Mikulások, akik nagyon boldog születésnapot
kívánnak neked! – jelentette ki a férfi magabiztosan.
– Azt hiszem, inkább nem kérem, köszi.
–  Ha veszel még egyet, kapsz egy harmadikat ajándékba –
győzködte a boltos.
– Köszönöm, de nem.
– Kettőt fizetsz, hármat kapsz! Ez aztán a jó ajánlat!
– Köszönöm, de nem kérem – ismételte meg Dennis.
– Mit szólnál, ha hét tekercset kapnál ötnek az áráért?
Dennis nem volt túl jó matekos, úgyhogy nem tudta
eldönteni, vajon ez jobb ajánlat-e, mint az előző. Mivel azonban
nem volt szüksége hét tekercs mikulásos karácsonyi
csomagolópapírra, különösen márciusban nem, ismét csak azt
felelte:
– Nem, köszönöm.
– Tizenegy tekercs nyolcnak az áráért?
– Kösz, nem.
–  Neked elment az eszed, Dennis! Három tekercset kapnál
ingyen!
–  De ha egyszer nincs szükségem tizenegy tekercs
csomagolópapírra! – tiltakozott Dennis.
– Oké, rendben – válaszolta Rádzs. – Akkor mindjárt beütöm
ezeket a pénztárgépbe.
Dennis követte Rádzsot a pulthoz. A  fiú a pultra kitett
édességekre sandított.
–  Egy Vogue, egy futballmagazin, egy képeslap, most pedig
éppen a marcipánokkal szemezel, nem igaz? – kérdezte Rádzs
nevetve.
– Nos, én csak…
– Vegyél egyet!
– Nem, köszönöm.
– Vegyél csak! – unszolta Rádzs.
– Nem, igazán.
– Dennis, kérlek! Azt szeretném, ha elvennél egy marcipánt.
– Igazából nem is szeretem a marcipánt.
– A marcipánt mindenki szereti! Kérlek, vegyél egyet!
Dennis elmosolyodott, és felkapott egy marcipánt.
– Hatvan penny lesz – mondta Rádzs.
Dennis arcáról lehervadt a mosoly.
– Vagyis összesen 5 fontot kérek – folytatta a boltos.
Dennis beletúrt a zsebébe, és előhúzott néhány érmét.
–  Tekintettel arra, hogy a kedvenc vevőm vagy – tette hozzá
Rádzs –, adok neked kedvezményt.
– Ó, köszönöm – könnyebbült meg Dennis.
– 4 font 99 penny.
Dennis már az utca felénél járhatott, amikor meghallotta,
hogy Rádzs utánakiabál:
– Cellux!
A fiú visszafordult. Rádzs egy jókora doboz celluxot tartott a
kezében.
–  Celluxra is szükséged lesz, ha be akarod csomagolni az
ajándékot!
–  Nem, köszönöm – kiabált vissza Dennis udvariasan. – Az
van otthon.
– Tizenöt darabot adok tizenháromnak az áráért! – harsogta
Rádzs.
Dennis elmosolyodott, és továbbindult. Hirtelen
megbizsergett az izgalomtól. Alig várta, hogy hazaérjen,
kinyissa a magazint, és végignézze a több száz ragyogó,
színpompás fotót. Megszaporázta a lépteit, aztán átváltott
kocogásba, majd mivel képtelen volt uralkodni magán, futni
kezdett.
Otthon egyből fölszaladt a lépcsőn. Magára csukta az ajtót,
végighevert az ágyon, és fellapozta az első oldalt. Akárcsak egy
régi filmben, feltárult előtte a kincsesládika – az újság
aranyszínű fénnyel vonta be az arcát. Az első száz oldal csupa
reklám volt, de bizonyos értelemben a legjobbak: többoldalnyi
pompás fotó gyönyörű nőkről gyönyörűbbnél gyönyörűbb
ruhákban, kisminkelve, ékszerekkel, szép cipőkben, csodás
táskákkal és pompás napszemüvegben. A  képek alatt Dennis
különféle neveket olvasott: Yves Saint-Laurent, Christian Dior,
Tom Ford, Alexander McQueen, Louis Vuitton, Marc Jacobs,
Stella McCartney. Dennisnek fogalma sem volt, kik ezek az
emberek, de imádta a feliratok látványát.
A  hirdetések után néhány oldal írás következett –
unalmasnak tűnt, úgyhogy nem olvasta el –, aztán oldalakon át
ismét divatfotók jöttek. Nem sokban különböztek a
hirdetésektől, a képek ugyanolyan hangulatosak és pazarok
voltak, csak még szebb nőkről készültek. A magazinnak még az
illata is egzotikus volt, mivel némelyik oldalon, ha az ember
felhajtott egy papírfülecskét, megszagolhatta a legújabb
parfümmintákat. Dennis minden egyes oldalt tüzetesen
megvizsgált, teljesen megbabonázták a ruhák – a színük, a
hosszuk, a szabásuk. Legszívesebben örökre elmerült volna az
újságban.
A csillogásban.
A szépségben.
A tökéletességben.
Hirtelen meghallotta, hogy kattan a bejárati ajtó zárja.
– Dennis? Itt vagy, tesó? Merre bujkálsz?
John volt az.
Dennis villámgyorsan a matrac alá rejtette a magazint.
Valahogy nem szerette volna, ha a bátyja meglátná, mit csinál.
Kinyitotta az ajtót, és a lehető legártatlanabb hangon leszólt a
testvérének.
– Az emeleten vagyok.
–  Mit csinálsz? – kérdezte John, miközben felszökdelt a
lépcsőn, sütivel a szájában.
– Semmit. Most jöttem.
– Nincs kedved focizni?
– De, persze.
Dennisnek azonban még játék közben is csak a magazin járt
az eszében. Mintha aranyként izzott volna a matrac alatt. Aznap
este, amikor a bátyja bement a fürdőszobába, Dennis csendben
előhalászta a Vogue-ot, halkan lapozni kezdte, aprólékosan
megvizsgálva minden egyes felhajtást, minden öltést, minden
ruhaszövetet. Később is, ha csak tehette, visszatért ebbe a
káprázatos világba. Ez lett az ő Narniája, csak éppen beszélő
oroszlán nélkül, aki egyébként állítólag Jézust testesíti meg.
Csakhogy egy nap véget ért a csoda. Dennis nem
menekülhetett többé a káprázat varázslatos világába, mert a
papája felfedezte, hogy mit rejteget a matrac alatt.
–  Azt én is látom, hogy ez egy Vogue. Csak azt szeretném
tudni, vajon a fiam miért nézeget egy női divatmagazint.
Úgy hangzott, mint egy kérdés, de apa annyira dühös hangon
beszélt, hogy Dennis elbizonytalanodott, vajon tényleg szeretne-
e választ kapni a kérdésére. Nem mintha Dennis felelni tudott
volna rá.
–  Egyszerűen csak tetszik. Képek vannak benne ruhákról,
meg ilyesmik.
– Azt én is látom – felelte az apja a magazinra pillantva.

Apa hirtelen elhallgatott, és fura kifejezés ült ki az arcára.

Tüzetesebben megvizsgálta a címlapfotót – a lányt a virágos
ruhában.
– Ez a ruha. Olyan, mint amit any…
– Igen, apa?
– Semmi, Dennis. Semmi.
Apa egy pillanatra úgy festett, mint aki mindjárt elsírja
magát.
–  Semmi baj, apa – mondta Dennis gyengéden, és óvatosan
rátette a kezét az édesapja kezére. Eszébe jutott, hogy egyszer
pont így tett a mamájával is, amikor az apukája miatt sírva
fakadt. Dennis még emlékezett rá, milyen fura érzés volt, hogy
kisfiú létére ő vigasztal egy felnőttet.
Apa egy picit hagyta, hogy a fia fogja a kezét, aztán zavartan
elhúzódott tőle. Újra megemelte a hangját.
–  Nem, fiam. Ez egyszerűen nincs rendjén. Hogy ruhákat
nézegess. Ez nem normális.
–  De, apa, ha már itt tartunk, egyáltalán mit kerestél a
matracom alatt?
Igazság szerint Dennis pontosan tudta, hogy az apja mit
keresett a matrac alatt. Apának volt egy példánya azokból a
förtelmes újságokból, amelyeket Rádzs a legfelső polcon tartott
a boltjában. John néha belopakodott az apukájuk szobájába, és
elcsente az újságot, hogy nézegesse. Időnként Dennis is
belekukkantott, de egyáltalán nem találta izgalmasnak.
Csalódást keltett benne, hogy a nők levették a ruhájukat, jobb
szerette őket szép ruhában nézegetni.
Egyébként az, hogy John „kölcsönvette” az apjuktól az
újságot, nem teljesen olyan volt, mint amikor az ember
kikölcsönöz egy könyvet a könyvtárból. Itt például nem volt
kártya, amit le kellett pecsételnie egy szemüveges
könyvtárosnak, és büntetést sem kellett fizetnie az embernek,
ha valamit nem vitt vissza időben.
Így hát John többnyire magánál tartotta.
Dennis gyanította, hogy az apja magazinjának megint lába
kélt, és nyilván azt kereste, amikor rátalált a Vogue-ra.
–  Nos, csak azért néztem be a matracod alá, mert… – Apa
zavarba jött, aztán méregbe gurult. – Nem számít, miért néztem
be a matrac alá! Az apád vagyok. Akkor nézek be a matracod
alá, amikor akarok!
Diadalittas hangsúllyal fejezte be a szónoklatot, mint azok a
felnőttek, akik sületlenségeket beszélnek, és ezt tudják is.
Dennis papája megsuhogtatta a magazint.
– Ezt most szépen kidobom, fiam.
– De apa… – tiltakozott Dennis.
– Sajnálom. Ez egyszerűen nem helyénvaló. Az, hogy egy fiú a
te korodban a Vogue-ot olvassa – folytatta. – Ezt a magazint –
tette hozzá, de úgy, mintha valami csúnya szót mondott volna. –
Ez nem helyénvaló – motyogta újra és újra, miközben kiment a
szobából.
Dennis leült az ágy szélére. Hallotta, ahogy a papája lecsoszog
a lépcsőn, majd felemeli a szemetes tetejét. Aztán hallotta,
ahogy az újság hangosan puffan a szemetes alján.
 4
Ha eltűnhetnék

–  Jó reggelt, Dennis! Vagy hívjalak inkább Denise-nek? –

nevetett John kegyetlenül.
– Mondtam, hogy ne hozd többet szóba! – szólt rá szigorúan
az apja, ujjnyi vastag vajjal megkenve a fehér kenyérből
készített pirítósát. Amíg az édesanyjuk is velük élt, apa mindig
margarint evett.
És barna kenyeret.
Dennis némán leroskadt a konyhaszékre, még csak rá sem
nézett a bátyjára. Öntött magának a puffasztott rizspehelyből.
–  Nem láttál valami szép ruhát mostanában? – gúnyolódott
vele John. Újra felnevetett a saját viccén.
–  Megmondtam, hogy hagyd abba! – szólt rá apa még
hangosabban, mint az előbb.
– Az ilyen magazinok lányoknak valók! Meg homokosoknak!
– Pofa be! – rivallt rá apa.
Dennisnek hirtelen elpárolgott az éhsége, inkább felkapta a
táskáját, és kisétált a házból. Az ajtót jól becsapta maga mögött.
De még hallotta, ahogy apa Johnt korholja:
–  Mit mondtam neked, John? Vége, oké? Kidobtam a
szemetesbe.
Dennisnek nem akaródzott iskolába menni. Sem otthon, sem
az iskolában nem akart lenni. A  legszívesebben felszívódott
volna. Amikor egészen kicsi volt, azt hitte, ha behunyja a
szemét, senki sem látja.
Most azt kívánta, bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne.
Az első óra történelem volt.
Dennis szerette a történelmet, a Tudor-dinasztiáról tanultak,
ő pedig imádta a fölcicomázott királyokról és királynőkről
készült képeket. Különösen I. Erzsébetet kedvelte, aki tudta,
milyen a „hatalmat sugárzó öltözködés”, ezt a kifejezést a
Vogue-ban olvasta, egy csodás szabású nadrágkosztümöt viselő
modell képe alatt állt. A  kémiát azonban – amely a következő
órája volt – mindig is halálosan unalmasnak találta. Az óra nagy
részét azzal töltötte, hogy a periódusos rendszert bámulta, és
próbálta felfogni, mit is jelenthet.
Szünetben, mint mindig, a barátaival focizott az iskola
udvarán. Remekül szórakozott mindaddig, amíg meg nem látta
Johnt a haverjaival, a rövid hajú rossz fiúkkal, akiknek a
pályaválasztási tanácsadóban nyilván azt javasolják majd, hogy
menjenek el kidobónak valamelyik éjszakai bárba, vagy
legyenek bűnözők. Persze pont a rögtönzött focipálya közepén
lődörögtek keresztül.
Dennis még a lélegzetét is visszafojtotta.
John biccentett az öccsének, de nem szólt egy szót sem.
Dennis megkönnyebbülten felsóhajtott.
Majdnem biztos volt abban, hogy a bátyja nem árulta el
senkinek, hogy vett egy női magazint. Darvesh is ugyanúgy
focizott vele, mint máskor. Egy régi teniszlabdával játszottak,
amelyet Darvesh kutyája, Furi-muri megrágott. Az iskolai
szabályzat szerint nem vihettek focilabdát az udvarra, nehogy
betörjék valamelyik ablakot. Darvesh egy merész passzal
gólhelyzetbe hozta Dennist…
…aki hatalmasat fejelt a labdába…
…amely magasan átívelt a szünet elején hirtelenjében
összeeszkábált kapu fölött…
…és hangos csattanással bezúzta az igazgatói iroda ablakát.
Johnnak és barátainak még a szájuk is tátva maradt a
döbbenettől. Az udvaron hirtelen néma csend lett.
Még azt is hallani lehetett volna, ha valaki leejt egy
gombostűt, mármint ha eléggé képtelen módon, pontosan
ebben a pillanatban valaki elejtett volna egyet.
– Hoppá! – mondta Darvesh.
– Hoppá – mondta Dennis is halkan.
De a „hoppá” valójában nagyon enyhe kifejezés volt arra, ami
történt. Az igazgató, Mr. Hawtrey gyűlölte a gyerekeket. Igazság
szerint mindenkit gyűlölt, talán még saját magát is gyűlölte.
Mindig makulátlan, háromrészes, szürke öltönyt viselt,
szénfekete nyakkendővel és sötét keretes szemüveggel. A  haját
pedánsan középen választotta el, és vékony, fekete bajusza volt.
Pont úgy festett, mint aki kínosan szigorúnak akar látszani. És
az arca pont úgy nézett ki, mint azoké az embereké, akik egész
életükben grimaszolnak.
–  Talán nincs is az irodájában – jegyezte meg Darvesh
reménykedve.
– Talán – mondta Dennis, és nagyot nyelt.
Az igazgató arca ebben a pillanatban feltűnt az ablakban.
–  ISKOLA! – bömbölte. Az udvarra újfent néma csönd
ereszkedett. – Ki rúgta ide ezt a labdát? – Az igazgató két ujja
közé fogva előretartotta a teniszlabdát, de olyan undorral, mint
azok a kutyagazdák, akik kénytelenek felszedni a kedvencük
által elpottyantott kutyagumit.
Dennis túlságosan is meg volt rémülve ahhoz, hogy meg
tudjon szólalni.
– Kérdeztem valamit. KI RÚGTA IDE EZT A LABDÁT?
Dennis nagyot nyelt.
– Nem én rúgtam, uram – próbálkozott. – Én csak fejeltem.

– Elzárás, fiam. Négytől.

– Köszönöm, uram – felelte Dennis, mert fogalma sem volt, mi
egyebet mondhatna.
–  És a viselkedésednek köszönhetően a mai napra minden
labdajátékot felfüggesztek – tette hozzá Mr. Hawtrey, mielőtt
ismét eltűnt az ablakban. Az udvaron dühödt morajlás futott
végig. Dennis gyűlölte ezt a módszert: amikor mindenkit
megbüntettek csak azért, hogy egyvalakit népszerűtlenné
tegyenek a társai körében. Olcsó trükk volt.
– Ne aggódj, Dennis! – vigasztalta Darvesh. – Mindenki tudja,
hogy Mr. Hawtrey totál…
– Igen, tudom.
Leültek a táskájukra, és nekitámaszkodtak a
természettudományi szertár falának, aztán kinyitották az
uzsonnásdobozukat, és felfalták a szendvicset, amit ebédre
hoztak.
Dennis nem mesélte el Darveshnek, hogy vett egy Vogue-ot,
holott nagyon szerette volna megtudni, hogy a barátja mit
gondol erről. Persze csak úgy nem mert rákérdezni.

Darvesh szikh volt. Mivel ugyanabba az évfolyamba járt,

mint Dennis, és tizenkét éves volt, még nem viselt turbánt, csak
patkát, egy pomponos sapkaszerűséget, hogy a haja ne lógjon az
arcába. A  szikh férfiak ugyanis nem vágják a hajukat. Az
iskolába nagyon sokféle nemzetiségű gyerek járt, de Darvesh
volt az egyetlen, aki patkát hordott.
– Te másnak érzed magad, Darvesh? – kérdezte Dennis.
– Hogy érted ezt?
–  Hát, csak úgy… tudod, hogy te vagy az egyetlen az
iskolában, akinek ezt a micsodát kell viselnie a fején.
–  Ja, hogy ezt! Hát, amikor a családommal vagyok, akkor
nem. És amikor a mama elvisz Indiába karácsonykor, hogy
meglátogassuk a nagymamát, na akkor aztán főleg nem. A szikh
fiúk mind ilyet hordanak.
– De itt, az iskolában?
– Eleinte fura volt. Kicsit zavart, mert tudtam, hogy másképp
nézek ki, mint a többiek.
– Aha.
–  Aztán, gondolom, az emberek megismertek, és rájöttek,
hogy nem is nagyon különbözöm tőlük. Csak hordanom kell ezt
a vicces izét a fejemen. – Felnevetett.
Dennis vele nevetett.
– Igen, Darvesh, a barátom vagy. És nem igazán érdekel, hogy
mit hordasz a fejeden. Az igazság az, hogy tulajdonképpen én is
szeretnék egyet.
– Dehogy szeretnél! Pokolian viszket tőle a fejem! Meg, tudod,
unalmas is lenne, ha mindannyian egyformák lennénk, vagy
nem?
– De, az biztos – mosolyodott el Dennis.
 5
Firkálgatás

Dennist még sohasem büntették elzárással, úgyhogy bizonyos

szempontból még kicsit várta is, vajon milyen lesz. Amikor
megjelent a 4. c osztálytermében, hogy jelentkezzen a
franciatanárnál, Miss Windsornál, rájött, hogy rajta kívül aznap
egyetlen gyereket ítéltek még egy óra elzárásra. Lisát.
Lisa Jamest.
A legszebb lányt az iskolában.
De nemcsak a legszebb volt, hanem szupermenő is, és
valahogy mindig sikerült elérnie, hogy úgy nézzen ki az iskolai
egyenruhájában, mintha valamelyik popegyüttesben játszana.
Bár még soha az életben nem beszéltek egymással, Dennis
eléggé bele volt zúgva Lisába.
Nem mintha bármi esélye lett volna, a lány ugyanis két évvel
idősebb és tizenöt centivel magasabb volt nála, vagyis
gyakorlatilag elérhetetlen.
–  Szia – mondta Lisa. Fantasztikus hangja volt, a felszínen
nyers és durva, de valahol mélyen simogatóan lágy és
bársonyos.
–  Ó, szia, ööö… – Dennis úgy tett, mintha nem emlékezne a
nevére.
– Lisa. És téged hogy hívnak?
Dennis egy pillanatra elgondolkodott, hogy inkább valami
menőbbre változtatja a nevét, mondjuk „Brad”-re vagy „Dirk”-
re, hogy lenyűgözze a lányt, de aztán rájött, hogy ez őrültség
lenne.
– Dennis.
– Szia, Dennis – mondta Lisa. – Mit csináltál?
– Befejeltem a labdát Mr. Hawtrey irodájába. Az ablaküvegen
keresztül.
– Klassz! – nevetett Lisa.
Dennis is elmosolyodott. A  lány nyilván azt hitte, hogy
szándékosan fejelte be a labdát az igazgató szobájába, és persze
Dennisnek esze ágában sem volt felvilágosítania az igazságról.
– És te? – kérdezte Dennis.
– Nem a megfelelő egyenruhát viseltem. Mr. Hawtrey ezúttal
azt kifogásolta, hogy túl rövid a szoknyám.
Dennis lenézett a lány szoknyájára. Tényleg elég rövid volt.
–  Igazából nem érdekel – folytatta Lisa. – Inkább hordok
olyan ruhát, amilyet akarok, és néha büntessenek meg.
–  Elnézést – szakította őket félbe Miss Windsor –, de elzárás
közben igazából nem szabad beszélgetni.
Miss Windsor is azok közé a tanárok közé tartozott, akik nem
élvezték, ha leszidhatják a diákjaikat. És rendszerint elnézést
kért, mielőtt megtette. A  negyvenes évei végén járhatott. Nem
hordott jegygyűrűt, és valószínűleg nem voltak gyerekei.
Szeretett úgy csinálni, mint a franciák: színes selyemsálakat
hordott hanyagul átvetve a vállán, és a szünetben fölfalt négy
csomag croissant-t, amit a Tescóban vásárolt.
– Elnézést, Miss Windsor – mondta Lisa.
Dennis és Lisa egymásra mosolyogtak. Dennis újra körmölni
kezdett:
 Dennis oldalra sandított, vajon a lány mit ír. Ám Lisa
ahelyett, hogy a számára kiszabott penitenciát körmölte volna,
lustán ruhaterveket rajzolgatott. Egy hátul mélyen kivágott,
abroncsos estélyit, amely simán bekerülhetett volna a Vogue-ba.
Aztán megfordította a papírlapot, és a másik oldalára felskiccelt
egy pánt nélküli felsőt meg egy szűk szoknyát. Aztán egy
hosszú, fehér, lazán aláhulló, éppen a megfelelő helyeken
slankított, trapézszárú nadrágkosztüm következett.
Nyilvánvalóan volt érzéke a divathoz.
–  Elnézést, Dennis – szólalt meg Miss Windsor –, de jobb
lenne, ha inkább a saját munkádra összpontosítanál.
– Bocsánat, asszonyom – felelte Dennis, azzal újra nekilátott a
másolásnak.
 Dennis felsóhajtott, és kiradírozta az utolsó két sort. Kezdett
elkalandozni a figyelme.
Úgy negyvenöt perc elteltével Miss Windsor idegesen az
órájára nézett, és megszólította két főből álló „osztályát”.
–  Ne haragudjatok – mondta –, de nem bánnátok, ha tizenöt
perccel korábban fejeznénk be az elzárást? Nagyon szeretnék
időben hazaérni, mert nemsokára kezdődik a kedvenc
sorozatom, a Szomszédok. Ma nyitják meg újra Lassiter
kávézóját a tragikus tűzeset után.
–  Semmi gond, asszonyom – mosolygott Lisa. – Ne aggódjon,
nem áruljuk el senkinek!
–  Köszönöm – felelte Miss Windsor zavartan, rádöbbenve,
hogy a szerepek hirtelen felcserélődtek, és végül Dennis és Lisa
engedik őt haza, és nem fordítva.
– Nincs kedved hazakísérni, Dennis? – érdeklődött Lisa.
– Tessék? – kérdezte Dennis ijedten.
– Azt mondtam, „Nincs-e kedved hazakísérni?”.
–  Ööö, de, igen – válaszolta a fiú, és igyekezett nagyon
higgadtnak látszani.
Dennis úgy érezte magát Lisa oldalán, mintha ünnepelt
híresség lenne. Lassan lépkedett, hogy minél tovább a lánnyal
lehessen.
–  Akaratlanul is észrevettem a rajzaidat. Azokat a
ruhaterveket. Fantasztikusak! – szólalt meg.
– Ó, köszi. Igazából semmi komoly, csak firkálgattam.
– Imádom, ahogy kinézel.
– Köszi – próbált Lisa elfojtani egy nevetést.
–  Úgy értem, ahogyan öltözöl – helyesbített Dennis. – Azt
imádom, ahogyan öltözöl.
–  Köszi – felelte Lisa ismét mosolyogva. Annyira
kimondhatatlanul káprázatosan nézett ki, amikor mosolygott,
hogy Dennis alig tudott ránézni. Inkább a lány cipőjét bámulta.
Most jött rá, hogy a cipő orra le van kerekítve.
 – Szép cipő – mondta.
– Köszi, hogy észrevetted.
–  Az idén egyértelműen ez a menő. A  hegyes orrú kiment a
divatból.
– Hol olvastad ezt?
– A Vogue-ban. Úgy értem…
– Te olvasod a Vogue-ot?
Dennis visszafojtotta a lélegzetét. Te jó ég, mit mondott!
Izgatottságában, hogy Lisával lehet, akaratlanul is elszólta
magát.
– Khm… nem… ööö… hát, igen, egyszer olvastam.
– Szerintem ez klassz.
– Tényleg? – kérdezte Dennis hitetlenkedve.
– Igen. Sajnos csak nagyon kevés fiú ért a divathoz.
–  Igazad lehet… – felelte Dennis. Azt nem tudta, hogy ő
valóban ért-e hozzá, vagy egyszerűen csak szeret csinos ruhákat
nézegetni, de jobbnak látta, ha inkább nem szól semmit.
– Van kedvenc terveződ? – érdeklődött Lisa.
Az igazság az, hogy nem volt, de emlékezett, hogy az egyik
ruha különösen tetszett neki a magazinban, egy földig érő,
krémszínű, abroncsos estélyi, amit valami John Gally, vagy ki
tervezett.
– John Gally, vagy hogy hívják – mondta.
–  John Galliano? Igen, ő tényleg káprázatos! Élő legenda.
A Diornak is minden darabot ő tervez.
Dennis egészen odáig volt, hogy Lisa azt mondja: „darab”.
A Vogue-ban is mindig ezt a kifejezést használták, ha ruhákról
beszéltek.
–  Hát, én itt lakom. Köszönöm, Dennis. Viszlát! – köszönt el
tőle Lisa. A fiú egészen elszontyolodott, hogy véget ért a sétájuk.
A  lány a bejárati ajtó előtt megtorpant. – Ha van kedved,
átjöhetnél a hétvégén – mondta. – Van egy rakás fantasztikus
divatmagazinom, nézegethetnénk őket. Ha nagyobb leszek,
igazából divattervező vagy stílustanácsadó szeretnék lenni,
vagy valami ilyesmi.
– Hát, te már most nagyon divatos vagy – jelentette ki Dennis.
Komolyan gondolta, valahogy mégis elég vacakul hangzott.
– Köszönöm – felelte Lisa.
Tudta, hogy az.
Mindenki tudta.
– Holnap szombat. Tizenegy megfelel?
– Ööö… azt hiszem – habogta Dennis. Mintha bármiféle múlt-
vagy jövőbéli esemény megakadályozhatta volna abban, hogy
ott legyen holnap tizenegykor a lánynál.
– Akkor várlak – búcsúzott tőle Lisa mosolyogva, aztán eltűnt
a szeme elől.
És Dennis világa abban a pillanatban visszazökkent a
megszokott kerékvágásba, mint amikor a moziban hirtelen vége
szakad a filmnek, és felkapcsolják a lámpát.
 6
Az örökkévalóság és még egy pillanat

10:59-kor Dennis ott állt Lisáék háza előtt. A lány tizenegy órát
mondott, de Dennis nem akart túlbuzgónak tűnni. Így hát várt,
és nézte, ahogy az órán eltelnek az utolsó másodpercek.
54
55
56
57
58
59
00
Megnyomta a csengőt. Lisa távoli hangja, ahogy lekiabált az
emeletről, majd az üvegajtó mögött megjelenő elmosódott
alakja elég volt ahhoz, hogy Dennisnek gyorsabban kezdjen
verni a szíve.
– Helló – mondta a lány mosolyogva.
– Helló – köszönt vissza Dennis. Nem mintha bárkinek is így
köszönt volna korábban, de olyan akart lenni, mint Lisa.
–  Gyere be! – invitálta a lány, Dennis pedig követte. A  ház
nagyon hasonlított az övékhez, de míg Dennisék háza komor
volt és sötét, addig Lisáéké fénnyel és színekkel teli. A  falakat
mindenütt véletlenszerűen elhelyezett festmények és családi
fényképek díszítették. A  nappalit frissen sült sütemény édes
illata lengte be.
– Kérsz valamit inni?
– Esetleg egy pohár fehérbort? – kérdezte Dennis. Igyekezett
úgy viselkedni, mint aki legalább háromszor idősebb a saját
koránál.
Lisa egy pillanatra mintha zavarba jött volna.
– Hát, bor az nincs. Mit szeretsz még?
– A málnaszörpöt.
Lisának felszaladt a szemöldöke.
– Azt hiszem, málnaszörp van itthon.
Talált egy üveggel, készített két szörpöt, aztán felmentek a
szobájába.
Dennist azonnal lenyűgözte a látvány. Az igazság az, hogy ő is
pont ugyanilyen szobát szeretett volna.
A falakat mindenhol divatmagazinokból kivágott, káprázatos
helyszíneken készült fotók borították, amelyek gyönyörű, trendi
ruhákat viselő nőket ábrázoltak. A polcokon divatról vagy híres
filmsztárokról, például Audrey Hepburnről, Marilyn Monroe-
ról szóló könyvek sorakoztak. Az egyik sarokban egy varrógép
állt, az ágy mellett pedig egy csomó Vogue tornyosult.
– Gyűjtöm őket – mondta Lisa. – Még egy olasz kiadás is van
köztük. Itthon nehéz beszerezni, pedig elképesztő. Az olasz
Vogue a legjobb. Bár elég nehéz! Van kedved megnézni?
–  Naná – felelte Dennis. Fogalma sem volt, hogy többféle
Vogue-ot is kiadnak a világon.
Leültek az ágyra, és lassan lapozgatni kezdték a magazint. Az
első oldalak színesek voltak, de a képeken kizárólag fekete vagy
fehér ruhák, vagy a két szín kombinációjából összeállított
együttesek szerepeltek.
 – Hű, ez káprázatos! – mondta Dennis.

– Chanel. Valószínűleg őrült drága, de gyönyörű.

– Szörnyen jók ezek a flitterek!
–  Meg ez a hosszú slicc az oldalán – tette hozzá Lisa. A  lány
vágyakozva végighúzta az ujját a hasítékon.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el és még egy pillanat,
mire átnézték az egészet, és  a legapróbb részletekig bezárólag
megvitattak minden egyes ruhadarabot. Mire végeztek, úgy
érezték, mintha ősidőktől fogva barátok lennének.
Lisa előhúzott egy újabb magazint, hogy megmutassa a
fiúnak az egyik kedvenc fotósorozatát, vagy ahogyan ő nevezte
„kollekció”-ját. Egy régi, angol kiadású Vogue volt, rengeteg
modellel, akik mind parókát és különféle fémekből készült
ruhákat viseltek. Mintha csak egy régi sci-fi filmből vágtak
volna ki különféle jeleneteket. Dennist egészen lenyűgözték a
szokatlan fantazmagóriák, amelyek szöges ellentétben álltak
saját élete szürke, rideg valóságával.
– Ez az aranyruha biztos jól állna neked – mutatott Dennis az
egyik lányra, akinek hasonló színű haja volt, mint Lisának.
– Mindenkinek jól állna. Fantasztikus darab. Sajnos soha nem
lesz annyi pénzem, hogy bármelyiket is megvegyem. Viszont
imádom nézegetni a fotókat, és legalább ötleteket lophatok a
saját terveimhez. Akarod látni, miket tervezek?
– Ó, igen! – lelkesedett Dennis.
Lisa levett a polcról egy nagy vázlatfüzetet. A  füzet teli volt
Lisa saját rajzaival, egyik jobb volt, mint a másik. Akadt ott
minden: szoknyák, blúzok, ruhák, kalapok. Lisa a rajzok mellé
különféle holmikat ragasztott: csillogó ruhaszövetből kivágott
csíkokat, filmjelmezeket ábrázoló fotókat, sőt még gombokat is.
Dennis egy különösen remek vázlatnál, amely egy
narancssárga, flitteres ruhát ábrázolt, megállította Lisát a
lapozásban.
– Ez gyönyörű! – mondta a fiú.
–  Köszi, Dennis. Ezzel én is elégedett vagyok. Épp most
varrom.
– Tényleg? Megnézhetem?
– Persze.
A  lány benyúlt a szekrénybe, és előhúzott egy félig kész
ruhát.
–  Nagyon olcsón vettem az anyagot. Odalent, a piacon –
magyarázta. – De szerintem piszok jól fog kinézni. 1970-es
évekbeli stílus, azt hiszem. Pazar, ugye?
Feltartotta a ruhát az akasztójánál fogva.
Bár a széleket még nem dolgozta el véglegesen, és itt-ott
kilógott belőle egy-egy elvarratlan cérnaszál, a ruhán több száz
apró, kerek flitter csillogott erőtlenül a délelőtti napfényben.
– Bámulatos – sóhajtott Dennis.
–  Jól állna neked! – szólalt meg Lisa hirtelen. A  lány
felnevetett, és odatartotta a ruhát Dennis elé. A  fiú is nevetni
kezdett, aztán lenézett, és egy pillanatra elképzelte, milyen
érzés lenne, ha felvenné, de aztán azonnal el is szégyellte
magát, hogy ilyen butaságokon jár az esze.
– Tényleg gyönyörű – mondta. – Ez nem igazságos, ugye? Úgy
értem, a fiúruhák annyira unalmasak.
–  Hát, szerintem ezek az öltözködési szabályok mind
unalmasak. Amik megmondják, hogy mit vehetünk fel, és mit
nem. Az lenne jó, ha mindenki olyan ruhát hordhatna, amilyet
csak akar.
– Igen, azt hiszem, igazad van – helyeselt Dennis. Azelőtt soha
senki nem bátorította, hogy így gondolkodjon. A  lánynak igaza
volt. Mi a rossz abban, ha az ember olyan ruhát hord, ami
tetszik neki?
– Miért nem próbálod föl? – kérdezte Lisa pimasz mosollyal.
Egy pillanatra csend lett.
–  Lehet, hogy hülye ötlet – visszakozott a lány, amikor
meglátta, hogy Dennis mennyire zavarba jön.
–  Pedig némelyik ruha gyönyörű, és annyira jó divatos
cuccokban járni. Én imádok csinosan öltözködni. És lefogadom,
hogy vannak fiúk, akik szintén szívesen megtennék. Nem nagy
ügy.
 Dennis szíve hevesebben kezdett verni, és „igen”-t akart
mondani, de képtelen volt megszólalni. Egyszerűen képtelen. Ez
az egész kicsit túl sok volt neki…
– Mennem kell – nyögte ki végül.
– Tényleg? – kérdezte Lisa csalódottan.
– Igen, ne haragudj.
– Máskor is eljössz? Remekül szórakoztam. Jövő héten jelenik
meg a Vogue következő száma. Gyere át jövő szombaton!
–  Nem is tudom… – felelte Dennis már a küszöbről. – Még
egyszer köszi a málnaszörpöt.
 7
A függöny mögött már világosodik

– Boldog szülinapot, apa! – kiáltotta Dennis és John izgatottan.

– Nem szeretem a születésnapokat – felelte apa.
Dennis arcára ráfagyott a mosoly. A  vasárnap maga volt a
kínszenvedés. A fiú tudta, hogy ilyenkor a legtöbb család együtt
ül le vacsorához, hogy megegyék a vasárnapi sültet, amiről neki
mindig az anyukája jutott eszébe. Amikor apa egyszer
megpróbált vasárnapi sültet készíteni a fiainak, a hiányérzet
csak még fájóbb lett. Mintha mindhármuk gondolataiban ott
őriztek volna egy helyet valakinek, akit szerettek, de aki nem
lehet velük.
Meg aztán apa nem is tudott valami jól főzni.
De ez a vasárnap még a többinél is rosszabb volt, mert aznap
volt apa születésnapja, és eltökélte, hogy nem fogják
megünnepelni.
Dennis és John egész délután arra vártak, hogy végre
felköszönthessék. Apa aznap nagyon korán ment munkába, és
csak nemrég ért haza, pedig már este hét óra körül járt az idő.
A  fiúk lelopakodtak a konyhába, hogy meglepjék. Apa egyedül
ücsörgött odalent, most is ugyanazt a piros kockás zakót viselte,
mint mindig. Előtte, az asztalon egy doboz olcsó világos sör állt,
mellette egy stanicliban sült krumpli.
– Miért nem mentek focizni, fiúk? Egyedül szeretnék lenni.
 Mintha a kezükben tartott üdvözlőkártya és torta hirtelen
semmivé foszlott volna a szavaira.
–  Ne haragudjatok, fiúk! – mondta a papájuk, amikor rájött,
hogy megbántotta őket. – De igazából nincs mit ünnepelni.
–  Hoztunk neked képeslapot meg tortát, apa – próbálkozott
John.
–  Köszönöm. – Apa kinyitotta a képeslapot. A  fiúk Rádzs
boltjában vették, egy nagy, mosolygó rajzfigurát ábrázolt, egy
medvét, amely érthetetlen módon napszemüveget és
bermudanadrágot viselt. Dennisnek azért esett éppen erre a
választása, mert a feliraton az állt, hogy „Boldog születésnapot a
világ legjobb apukájának!”.
 – Kösz, fiúk – mondta apa, és becsukta a képeslapot. – De nem
érdemlem meg. Nem én vagyok a világ legjobb apukája.
– De igen, apa – bizonygatta Dennis.
–  Szerintünk az vagy – próbálkozott John is. Apa újra a
képeslapra nézett. Dennis és John azt hitték, örülni fog, de az
ajándék szemlátomást pont az ellenkező hatást váltotta ki.
–  Sajnálom, fiúk, de tudjátok, amióta anyátok elhagyott
minket, nehezen viselem a születésnapokat.
–  Tudjuk, apa – mondta Dennis. John bólintott, és igyekezett
mosolyogni.
–  Dennis ma rúgott egy gólt. Az iskolai csapatban – folytatta
John. Igyekezett valami vidámabb beszédtémára váltani.
– Tényleg, fiam?
– Igen, apa – felelte Dennis. – Ma volt a középdöntő, és 2-1-re
nyertünk. Az egyik gólt én rúgtam, a másikat Darvesh.
Bejutottunk a döntőbe.
–  Az jó – felelte apa a messzeségbe révedve. Belekortyolt a
dobozos sörbe. – Sajnálom. Csak szeretnék egyedül lenni kicsit.
– Jól van, apa – egyezett bele John, és biccentett az öccsének,
hogy jobb, ha most magára hagyják az öreget. Dennis egy
pillanatra még rátette a kezét apa vállára, aztán ő is követte a
bátyját. Legalább megpróbálták. Szép lassan minden eltűnt az
életükből: a születésnapok, a karácsony, a nyaralások, de még az
egynapos tengerparti kiruccanások is. Anya mindig minden
ünnepről gondoskodott, mostanra azonban mindez
elérhetetlenül távolinak tűnt, elnyelte a múlt. Az otthon nagyon
rideg, szürke hely lett.
– Szeretném, ha megölelnél – szólalt meg Dennis.
– Én aztán nem foglak ölelgetni.
 – Miért nem?
–  A  bátyád vagyok. Nem ölelgetlek. Egyébként is mennem
kell. Megígértem a fiúknak, hogy lógunk egyet a falnál a piabolt
mögött.
Dennis is el akart menni otthonról.
– Akkor átmegyek Darveshhez. Majd később találkozunk.
Átvágott a parkon, de rosszul érezte magát, hogy az apukáját
otthagyta egyedül a konyhában. Szerette volna boldoggá tenni.
–  Mi a baj? – kérdezte Darvesh, amikor már a szobájában
ültek, és videókat néztek a YouTube-on.
–  Semmi – felelte Dennis nem túl meggyőzően. Nem tudott
valami jól hazudni, de végül is a hazudozás nem olyasmi,
amiben az embernek jónak kell lennie.
Én magam például sosem hazudtam.
Kivéve az előbb.
– Olyan, mintha egészen máshol járna az eszed.
Dennisnek valóban máshol járt az esze. Egyrészt a papájára
gondolt, másrészt a gondolatai minduntalan visszatértek a
narancssárga, flitteres ruhához.
– Ne haragudj! Darvesh, ugye, te mindig a barátom maradsz?
– Persze.
– Darvesh! Dennis! Nem kértek egy energiaitalt? – kiabált át
Darvesh mamája a szomszéd szobából.
–  Kösz, mama, nem – kiabált vissza Darvesh, mielőtt
hangosan felsóhajtott. Dennis elmosolyodott.
–  Pedig jót tenne nektek! Szükségetek lesz az erőtökre a
döntőben! – jött a makacs válasz.
– Jól van, mama, talán majd később.
– Oké, fiúk! Nagyon büszke leszek rátok, ha győztök. De ugye
tudjátok, hogy akkor is, ha nem?
– Persze… igen… – felelte Darvesh. Majd halkan hozzátette: –
Annyira ciki.
– Csak azért csinálja, mert szeret – szólalt meg Dennis.
Darvesh egy pillanatra elhallgatott, úgyhogy Dennis inkább
témát váltott.
– Fölpróbálhatom ezt az izét? – kérdezte.
– A patkámat?
– Igen, a patkádat.
–  Persze… Ha tényleg akarod… Valahol van egy másik is –
turkált a fiókjában a fiú, majd kis idő múlva előhúzott egy
másik fejfedőt. Odanyújtotta Dennisnek, aki óvatosan a fejébe
nyomta.
– Na, hogy nézek ki? – kérdezte.
– Mint egy seggfej.
Hangosan felkacagtak. Aztán Darvesh hirtelen
elkomolyodott.
–  Ettől még senki nem lesz szikh. Úgy értem, rajtad ez csak
egy sapka. Egyszerűen csak felvettél egy sapkát, és kész.
 
 
Hazafelé menet már jobb kedve volt Dennisnek. Némelyik buta
videón még nevetett is, különösen azon, ahol egy macska
próbált átmászni egy csecsemőn, és közben egyszer csak
belenyomta a baba arcába a fenekét. Amikor azonban hazaért,
ugyanott találta az apját, ahol hagyták. Még mindig a
konyhaasztalnál ült, csak az változott, hogy egy újabb doboz sör
állt mellette az asztalon, és a sült krumpli teljesen megszottyadt.
–  Szia, apa – köszönt neki Dennis, és igyekezett vidámnak
látszani, mint aki örül, hogy láthatja őt.
Az édesapja egy pillanatra felnézett, de aztán nagyot
sóhajtott, és megint lehorgasztotta a fejét.
John már lefeküdt. Amikor Dennis benyitott a szobába, a
bátyja arra sem vette a fáradságot, hogy megszólaljon. Csak
feküdtek némán, és a csend elviselhetetlen volt. Egyikük sem
tudott mit mondani. Dennis egyáltalán nem tudott elaludni, és
egész éjjel azt figyelte, mikor kezd már világosodni odakint, a
függöny mögött.
Úgy érezte, fuldoklik, és csak az segített, ha Lisára gondolt,
arra a világra, amelyet a lány tárt fel előtte, és a narancssárga,
flitteres ruhára, amely csak csillogott és csillogott és csillogott a
napsütésben…
 8
Lisával a szőnyegen

Lisa kinyújtott kezében tartotta a narancssárga, flitteres ruhát.

– Készen van! Befejeztem – jelentette ki.
Megint szombat volt, Dennis és Lisa már tüzetesen
megvizsgálták a Vogue legújabb számának minden egyes
oldalát, mielőtt a lány megmutatta a meglepetést.
A ruha maga volt a tökély.
–  Ez a legszebb dolog, amit életemben láttam – mondta
Dennis.
–  Jaj, Dennis, köszönöm – nevetgélt Lisa zavartan a dicséret
súlyától.
– Igazából szeretném, ha elfogadnád. Ajándék.
– Az enyém? – kérdezte döbbenten a fiú.
–  Igen, Dennis, hiszen annyira tetszik neked. Muszáj
elfogadnod!
– Nem tehetem…
– Dehogyisnem!
A lány odanyújtotta neki a ruhát.
 –  Ööö, köszönöm, Lisa – hebegte Dennis, kezébe fogva az
ajándékot. Könnyebbnek képzelte, és még sohasem érzett a
flitterek tapintásához foghatót. Igazi remekmű volt. Valójában a
legjobb ajándék, amit valaha kapott. Persze nem akaszthatta be
egyszerűen az anorákja mellé a szekrénybe, amelyen a
bátyjával osztozott.
Azon töprengett, mihez fog kezdeni vele.
– Miért nem próbálod fel? – kérdezte Lisa.
Dennis gyomra enyhén megremegett. Már tudta, hogyan
érezheti magát egy-egy újabb kísérő a Ki vagy, doki című
sorozatban, amikor először készül beszállni a főszereplő Tardis
nevű időgépébe.
– Jó lesz, meglátod! – bátorította Lisa.
Dennis a ruhára nézett. Jó lenne felpróbálni.
 – Hát… ha annyira biztos vagy benne.
– Egészen biztos.
Dennis nagy levegőt vett.
– De csak egy pillanatra – szabadkozott.
– Hurrá!
Dennis vetkőzni kezdett, aztán hirtelen szörnyen zavarba
jött.
– Ne félj, nem nézek oda! – hunyta be a szemét Lisa.

Dennis mindent levett, kivéve az alsónadrágját és a zoknit,

azután belelépett a ruhába, és fölhúzta a vállára. Más volt, mint
a  megszokott fiúruhák. Ahogyan a szövet hozzáért a bőréhez,
egy addig ismeretlen érzés futott végig rajta – a tapintása
selymes volt és bársonyos. Hátranyúlt, hogy fölhúzza a cipzárt,
de nem érte el.
– Azt hiszem, nem tudom…
– Majd én – vágta rá Lisa, a szakértő, és kinyitotta a szemét. –
Fordulj meg! – A lány felhúzta a cipzárt. – Fantasztikusan nézel
ki! Milyen érzés?
– Jó. Jó érzés. – Az igazság az, hogy nem egyszerűen jó, hanem
csodálatos érzés volt! – Megnézhetem magam a tükörben?
–  Még nem. Előbb keresünk hozzá cipőt! – Azzal Lisa
előhúzott egy pár lélegzetelállító, aranyszínű, tűsarkú, piros
talpú cipőt. – Az Oxfamban vettem. Christian Louboutin, de a
drága öreg a boltban odaadta két fontért.
Dennisnek egy pillanatra átfutott az agyán, vajon Christian
Louboutin mikor kéri vissza.
Aztán lehajolt, hogy belebújjon.
–  Azokat előbb vedd le! – utasította Lisa a fiú piszkosszürke
zoknijára pillantva. Dennis nagylábujja egy különösen nagy
lyukból kandikált elő.
A zoknik meglehetősen elcsúfították az összképet.
– Ó, persze, hogyne – szabadkozott Dennis, azzal lerángatta a
lábáról a zoknit, és beletuszkolta a lábát a szűk cipőbe.
Szörnyen magas sarka volt, és a fiú egy pillanatra úgy érezte,
mindjárt felbucskázik. Lisa gyorsan megfogta a kezét, nehogy
elessen.
– Most már belenézhetek a tükörbe? – kérdezte Dennis.
– De még ki sem festettük az arcodat!
– Nem, Lisa, azt már nem!
–  A nélkül nem megy, Dennis. – Lisa már nyúlt is a
neszesszerért. – Jaj, el sem hiszed, mennyire élvezem! Mindig is
akartam egy hugicát. És most csücsöríts, így, ahogy én! – Lisa
„o” betűt formált a szájával, a fiú pedig utánozta. A  lány
óvatosan kirúzsozta Dennis ajkát. Fura érzés volt. Kellemes, de
fura. Soha nem képzelte, hogy a rúzsnak ilyen íze van: olajos és
viaszos.

– Szemhéjfesték?
– Ne, azt már tényleg ne! – tiltakozott Dennis.
– Csak egy kicsit!
A  fiú behunyta a szemét, és Lisa egy aprócska ecsettel
leheletfinoman kifestette a szemhéját ezüstszínűre.
– Jól áll, Dennis – szólalt meg Lisa. – Vagy szólítsalak inkább
Denise-nek?
 – A bátyám is így nevezett, amikor megtalálták a magazint.
–  Gondolom, azért, mert ez a lányneved. Dennisnek hívnak,
de ha lány lennél, akkor Denise lenne a neved.
– Megnézhetem magam végre? – kérdezte a fiú.
Lisa előbb szakértő módjára megigazította rajta a ruhát,
aztán némán odavezette a falitükörhöz. Dennis magára meredt.
Egy pillanatra megrázta a látvány. Aztán a döbbenet helyébe
csodálkozás lépett, és felnevetett. Olyan boldogság lett úrrá
rajta, hogy legszívesebben táncra perdült volna. Az ember néha
képtelen szavakba önteni, amit legbelül érez. Dennis forogni
kezdett a tükör előtt. Lisa csatlakozott hozzá, és dúdolni kezdett
egy rögtönzött dallamot.
Egy pillanatra a saját bolond kis musicaljük szereplői lettek,
aztán kacagva a padlóra rogytak.
– Ezek szerint tetszik? – kérdezte Lisa továbbra is kuncogva.
– Igen… csak egy kicsit…
– Fura?
– Igen. Kicsit fura.
– Pedig nagyon jól áll – biztatta Lisa.
–  Tényleg? – kérdezte a fiú. Túlságosan is élvezte, hogy ott
feküdhet a szőnyegen a lánnyal, ettől zavarba jött, úgyhogy
inkább felkelt, és ismét belepillantott a tükörbe. Lisa követte.
–  Az igazság az, hogy fantasztikusan jól áll – jelentette ki a
lány. – Tudod, mit?
– Igen? – kérdezte mohón a fiú.
–  Ezzel az öltözékkel szerintem bárkit megtévesztenél.
Lefogadom, hogy mindenki lánynak nézne.
– Igazán? Biztos vagy benne? – Dennis hunyorogva a tükörre
sandított. Megpróbálta elképzelni, hogy egy idegent lát. Egy
kicsit tényleg úgy nézett ki, mint egy lány…
– Igen – felelte Lisa. – Egészen biztos. Döbbenetes vagy. Nem
akarsz valami mást is felpróbálni?
–  Szerintem nem jó ötlet – vágta rá Dennis hirtelen
magabiztosan. – Mi van, ha valaki bejön?
–  Anyu és apu a kertészetbe mentek. Halál unalmas, de ők
imádják. Bízz bennem, órákig nem jönnek haza!
– Hát, talán azt ott? – mutatott Dennis egy hosszú, lila ruhára.
Kylie viselt ilyet egy díjkiosztón, Lisa arról koppintotta.
– Jó választás!

Azután fölpróbált egy rövid, piros ruhát – még Lisa mamája

vette a lányának egy családi esküvőre –, majd egy kicsi, sárga,
fodros szoknyát a 80-as évekből, amit Lisa a nagynénjétől, Sue-
tól örökölt, végül egy csodás, kék-fehér tengerészcsíkos ruhát,
ezt egy rákbetegek javára rendezett jótékonysági vásáron
turkálta a lány.
Aznap délután Dennis azon kapta magát, hogy mindent, de
mindent föl-, illetve kipróbált, amit csak Lisa szekrényében
találtak. Arany cipőt, ezüst cipőt, piros cipőt, zöld cipőt, csizmát,
nagy táskát, kis táskát, hosszúkás, lapos, vállpánt nélküli
alkalmi táskát, blúzokat, hosszú, bő szoknyákat,
miniszoknyákat, fülbevalókat, karpereceket, hajgumikat,
tündérszárnyakat, sőt még egy tiarát is.
–  Ez nem igazságos – mondta Dennis –, az összes jó cucc a
lányoké!
–  Nálam mások a szabályok! – nevetett Lisa. – Itt az lehetsz,
aki csak lenni akarsz!
 9
Bonjour, Dennis

Másnap reggel Dennis tökéletesen mozdulatlanul feküdt az

ágyában, mégis úgy érezte, mintha hullámvasúton ülne.
A fejében csak úgy kergették egymást a gondolatok. Azokban a
ruhákban úgy érezte magát, mintha soha többé nem kellene
unalmas Dennisnek lennie, aki éli unalmas életét. Az lehetek,
aki csak lenni akarok!, gondolta.
Lezuhanyozott. A  fürdőszoba sötétzöld volt, mint egy
avokádó. Dennis sohasem értette, hogy a szülei miért
választották ezt a visszataszító színt. Ha őt is megkérdezték
volna, inkább antik, fehér kádat vesz, hozzá pedig fekete-fehér
csempét. Csakhogy sohasem kérték ki a véleményét, mert
gyerek volt.
A  zuhanyzó használata egy széffeltörő precizitását kívánta
meg. Ha az ember akár egy milliméterrel is tovább tolta a
kallantyút jobbra vagy balra, a víz vagy jéghideg, vagy tűzforró
lett. Sikerült beállítani a csapot pontosan a megfelelő helyre,
nehogy halálra fagyjon, vagy leforrázza magát, majd egy kevés
Imperial Leather tusfürdőt nyomott a tenyerébe. Minden reggel
ezt tette. Ez is része volt az idegölő mókuskeréknek. Csakhogy a
világ ma reggel valahogy teli volt ígéretesebbnél ígéretesebb
lehetőségekkel!
Odalent a konyhában John már a nutellás pirítósát ette, és
közben szokás szerint a Hollyoaks című szappanoperát bámulta
a tévében.
– Apa már elment? – kérdezte Dennis.
–  Ja, hallottam, amikor négykor beindította a járgányt. Te
nem ébredtél fel rá?
– Nem. Nem emlékszem.
–  Azt mondta, korán indul, mert Doncasterbe kell
macskakaját vinnie.
Dennisnek eszébe jutott, hogy apa élete kamionsofőrként
egyáltalán nem olyan izgalmas és csodálatos, mint amilyennek
hangzik.
Egyébként még csak nem is hangzott annak.
Dennis kiöntött magának egy kevés puffasztott rizspelyhet, és
már éppen bekapta volna az első kanállal, amikor csengettek.
Magabiztosan, hosszan és hangosan.
BRRRRRRRRR RRRRRRRRRRRR!
Dennis és John annyira kíváncsiak voltak, ki lehet az
vasárnap reggel, hogy mindketten egyszerre ugrottak fel, és
rohantak ajtót nyitni. A  postás nem járt vasárnap, sőt
reggelenként már egyáltalán nem, mivel úgy döntött, inkább
délután teszi meg a körét, amikor kedve szottyan.
Nem a postás volt az.
Hanem Lisa.
– Sziasztok – mondta.
– Ööö… – hebegte John, aki hirtelen elfelejtett beszélni.
Dennis tudta, hogy a bátyjának tetszik a lány, az iskolában
folyton őt bámulta. De hát Lisa mindenkinek tetszett. Annyira
káprázatos volt, hogy valószínűleg még a mókusok szívverése is
kihagyott, amikor elsétált mellettük.
 –  Khm, mit szeretnél? – kérdezte John esetlenül, képtelen
lévén normálisan funkcionálni ilyen lélegzetelállító szépség
közelében.
– Dennishez jöttem – felelte a lány.
–  Ó – mondta John. Az öccsére nézett, szemében az
igaztalanul mellőzöttek megbántottsága ült, mint a kutyának,
akit éppen készülnek a menhelyen hagyni.
–  Gyere be! – invitálta a lányt Dennis, aki módfelett élvezte,
mennyire kiborítja ezzel a bátyját. – Épp reggelizem.
Dennis a konyhába kísérte a vendégét. Leültek.
– Ó, imádom a Hollyoaksot – sóhajtott Lisa.
– Ja, én is – felelte Dennis.
John újfent az öccsére bámult, és a tekintete egyértelműen
azt mondta: Te hazug disznó, eddig soha, egyetlen pillanatig sem
érdekelt ez a tiniknek szóló szappanopera, pedig évek óta adják a
tévében!
 Dennis azonban tudomást sem vett róla.
– Kérsz valamit enni? – kérdezte Lisát.
– Nem, köszi. Bár egy csésze teát szívesen elfogadnék.
–  Klassz – mondta Dennis, és feltett a kannába egy kis vizet
forrni. A  bátyja ismét rámeredt. A  tekintetéből ezúttal ezt
lehetett kiolvasni: Soha nem szoktad azt mondani, hogy „klassz”.
Annyira dühös vagyok, hogy kénytelen leszek letépni a fejed, és
focilabdának használni.
– Jól éreztem magam tegnap – szólalt meg Lisa.
– Ööö… igen – válaszolta Dennis habozva, mivel nem akarta
elárulni magát a bátyja előtt. – Én is remekül éreztem magam…
– Tudta, hogy Johnt őrületbe kergeti a féltékenység, ezért
hozzátette: – …veled.
– ÉPPEN A PARKBA INDULTUNK FOCIZNI – szólalt meg John,
minden szót külön hangsúlyozva, mert nagyon határozottnak
akart látszani, de az igazság az, hogy mindössze egy kissé
hibbant ember benyomását keltette.
–  Te csak menj! Mi inkább lazulunk Lisával egy kicsit –
mosolygott a bátyjára Dennis. Lisa is csatlakozott hozzá.
Egyszerűen kimosolyogták a fiút a szobából.
Lisa és Dennis még hallották, ahogy becsukódik az ajtó John
mögött. A lány izgatottan felnevetett közös kis cselszövésükön.
– Nos, hogy érzed magad? – kérdezte a lány.
– Hát… remekül! – felelte Dennis.
– Van egy ötletem – folytatta Lisa. – Őrültség, de…
– Bökd már ki!
–  Szóval, emlékszel, mikor azt mondtam, hogy bárki
összetévesztene egy lánnyal?
– Igen – felelte Dennis feszengve.
–  Szóval, a suliban néhány gyereknél most éppen francia
cserediák lakik…
– És? – kérdezte Dennis óvatosan.
– Szóval az jutott az eszembe… őrültség, de… arra gondoltam,
hogy beöltöztetnélek lánynak, elvinnélek Rádzshoz, és azt
mondanám neki, hogy a francia levelezőtársam vagy, vagy
valami ilyesmi. Neked nem is nagyon kellene megszólalnod,
tudod, hiszen francia vagy!
– Nem! – vágta rá Dennis. Egyszerre öntötte el a lelkesedés és
a félelem, mint azt az embert, akit kiválasztottak arra, hogy
végezzen az elnökkel.
– Remekül szórakoznánk.
– Egyáltalán nem.
–  Akkor is nagy szám lenne, nem? Ha lánynak adnád ki
magad!
–  Ez őrültség! Minden áldott nap bemegyek Rádzs boltjába.
Tutira kiszúrná, hogy én vagyok az.
– Lefogadom, hogy nem jönne rá – ellenkezett Lisa. – Van egy
parókám, még anya vette egy jelmezbálra. Kisminkelnélek, mint
tegnap. Annyira jó lenne, még ma csináljuk meg!
– Ma?
–  Igen, úgyis vasárnap van, ilyenkor kevesebb az ember.
Ruhát is hoztam magammal, mert reméltem, hogy igent
mondasz.
– Nem is tudom, Lisa. Nagyon sok a házi feladatom.
– Meg retikült…
 
 
Tíz perccel később Dennis megnézte magát az
előszobatükörben. Rövid, rikító kék ruhát viselt, kezében
ezüstszínű, alkalmi retikült szorongatott. A  ruha igazából
estélyi volt, nem kifejezetten az a típus, amit csak úgy magára
kap az ember, hogy vasárnap reggel leszaladjon az
újságárushoz benne.
Legkevésbé egy tizenkét éves fiú.
Mivel azonban hihetetlenül élvezte, ahogy Lisa ott sertepertél
körülötte, kifesti az arcát, belepasszírozza a lábát a ruhához illő,
magas sarkú, ezüstszínű cipőbe, azután megfésüli a fejére
húzott parókát, inkább nem panaszkodott.
–  Tényleg el fogja hinni Rádzs, hogy a francia
levelezőpartnered vagyok? – kérdezte.
–  Káprázatosan nézel ki. Amúgy meg, az egész önbizalom
kérdése. Ha te elhiszed, mindenki más is el fogja hinni!
 – Esetleg…
–  Gyere, járkálj egy kicsit! Dennis föl-le trappolt az
előszobában, és igyekezett kihozni magából a legjobbat mint
divatmodell.
–  Khm… mint Bambi, amikor először négy lábra állt –
nevetett fel Lisa.
– Köszi, ez jólesett.
– Ne haragudj! Csak vicceltem. A magas sarkúban egyenesen
kell tartani a lábadat, figyeld csak az enyémet!
Dennis utánozta Lisa testtartását, és máris sokkal
magabiztosabban mozgott az ezüstszínű cipőben.
– Tulajdonképpen nagyon tetszik – szólalt meg.
–  Igen, jó érzés, hogy az ember kicsit magasabb. És
fantasztikusan néz ki benne a lábad!
– A Denise francia név? – kérdezte hirtelen a fiú.
–  Ha valamit francia akcentussal mondasz, mindjárt
franciának fog hangzani – vágta rá Lisa.
– Döníííz – mondta Dennis nevetve. – Bonjour, je m’appelle…
Döníííz.
– Bonjour, Denise. Vous êtes très belle – mondta Lisa.
– Merci beaucoup, Mademoiselle Lisa.
Felnevettek.
– Készen állsz? – kérdezte Lisa.
– Mire?
– Hogy kimenjünk.
– Nem, persze hogy nem!
– De?
– De attól még kimegyek!
Újra felkacagtak. Lisa szélesre tárta az ajtót, Dennis pedig
kilépett a napsütésbe.
 10
Ecetes-hagymás szörnychips

Eleinte Lisa még fogta Dennis kezét, nehogy a fiú elessen.

Néhány lépés után azonban alábbhagyott a bizonytalanul
dülöngélő trappolás, és Dennis könnyedébben kezdett járni.
Bizony idő kell ahhoz, míg az ember hozzászokik a magas
sarkúhoz. No, nem mintha én tudnám, kedves Olvasó! Csak
valakitől hallottam.
Hamarosan odaértek Rádzs boltjához. Lisa bátorítón
megszorította a fiú kezét. Dennis nagy levegőt vett, aztán
beléptek.
–  Szép jó reggelt, Lisa kisasszony! – köszönt Rádzs szélesen
vigyorogva. – Félretettem magácskának az olasz Vogue új
kiadását. Te jó ég, ennek aztán van súlya! Mint egy fél tégla.
Direkt magácskának rendeltem.
– Tyű, Rádzs, nagyon köszönöm! – hálálkodott Lisa.
– És kit tisztelhetek az új kis barátnőjében?
– Ó, ő itt a francia levelezőtársam. Denise cserediák – felelte
Lisa. Rádzs egy pillanatig a fiút tanulmányozta. Ezek ketten
most csinálnak bolondot belőlem, futott át Dennis agyán, és az
idegességtől még a szája is kiszáradt.
– Á, Denise, isten hozta a boltomban! – mondta Rádzs. Lisa és
a fiú egymásra mosolyogtak. Dennis annyira jól nézett ki
Denise-ként, hogy Rádzs nyilvánvalóan nem gyanított semmit. –
A  maga nemében valószínűleg a legjobb bolt Angliában! Itt
aztán egyszerre megveheti az összes képeslapot, amit csak haza
szeretne küldeni. – Rádzs felkapott egy csomag üres, fehér
képeslapot.
– Ezek üresek, Rádzs – szólalt meg Lisa.
–  Igen, ezekre ugyanis rá kell rajzolni a híres londoni
látnivalókat. Van is raktáron egy készlet utolérhetetlen
filctollam. Szóval Franciaországból érkezett hozzánk?
– Igen – felelte Lisa.
– Oui – tette hozzá Dennis tétován.
– Mindig is el akartam jutni Franciaországba – mondta Rádzs.
– Az Franciaországban van, ugye?
Lisa és Dennis zavartan egymásra néztek.
–  Szóval, ha van bármi, amit tehetek önért, amíg Angliában
tartózkodik, kisasszony… elnézést, mi is a neve? Elfelejtettem –
folytatta a boltos.
– Döníííz – válaszolta Dennis.
– Csodás akcentusa van, Denise kisasszony.
– Merci.
– Mit mondott? – kérdezte Rádzs.
– Köszönöm – fordított neki Lisa.
–  Ó! Merci, merci – ismételgette Rádzs, elragadtatottan a
felfedezéstől. – Most már én is tudok franciául! Ha bármit
tehetek önért, kérem, csak szóljon! Most pedig, Lisa, mielőtt
elmennének, mesélnék egy kicsit a mai speciális ajánlatunkról.
Lisa és Dennis megadóan lehorgasztották a fejüket.
 – Kilenc kindertojás nyolcnak az áráért.
– Köszönöm, de nem kérek – mondta Lisa.
– No, merci – rázta a fejét Dennis is egyre magabiztosabban.
– Van néhány csomag kitűnő ecetes-hagymás szörnychipsem
is, pár napja járt csak le a szavatossága. Tizenöt csomag
tizenháromnak az áráért. Igazi brit ínyencség. A  francia
barátnője talán szívesen megkóstolná, és egy csomaggal haza is
vihetne a szeretteinek.
– Köszönöm, Rádzs, de csak az olasz Vogue-ot kérem – tette le
Lisa a magazin árát a pultra. – Viszlát!
– Au revoir – tette hozzá Dennis.
– Viszlát, hölgyeim, aztán mihamarabb térjenek vissza ám!
Izgatottan léptek ki a boltból, és futni kezdtek, két oldalról
közrefogva az elképesztően nehéz magazint. Rádzs is kilépett az
utcára egy csomag chipsszel a kezében, és utánuk kiabált:
–  Magával aztán nehéz alkudozni, Lisa kisasszony. De tudja,
mit, kap még egy csomag roston sült marha ízesítésű
szörnychipset ajándékba! – Rádzs hangja még sokáig
visszhangzott az utcán, ahogy Dennis és Lisa levegő után
kapkodva, az izgatottságtól boldogan továbbrohantak.
 11
Ez a magas sarkú kikészít

–  Megcsináltad! – lihegett Lisa, amikor lerogytak a fal tövébe,

hogy lélegzethez jussanak.
–  Tényleg elhitte, hogy lány vagyok! – kiáltott fel Dennis
boldogan. – Életemben nem mulattam ilyen jól… soha
életemben!
– Akkor irány a város! Ott biztos rengetegen járnak!
– Hidd el, szeretném, de ez a magas sarkú kikészít! – mondta
Dennis.
– Nem könnyű lánynak lenni, ugye?
–  Hát nem… Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas
ilyen cipőben járni. Hogy bírod nap mint nap?
A  fiú lerúgta a cipőt, és dörgölni kezdte a lábát. Úgy érezte,
mintha satuba fogták volna. – Áh, inkább menjünk haza, Lisa!
Muszáj átöltöznöm, meg amúgy is, Johnnal is találkoznom kell a
parkban. Nem fogja tudni, hová tűntem.
–  Ó! – Lisa nem is próbálta palástolni csalódottságát. –
Ünneprontó vagy.
–  Jó reggelt, Lisa! – köszönt rájuk Mac, Lisa egyik
évfolyamtársa.
A  fiú lihegve, fújtatva kocogott végig az utcán, míg végül
odaért hozzájuk. Mac volt az egyik legkövérebb fiú az
iskolában, aki némán tűrte az efféle hírességeknek kijáró,
cseppet sem hízelgő ünneplést. Rádzs boltjából jött éppen,
kezében egy hatalmas zacskó édességgel.
–  Ó, szia – ragyogott föl Lisa arca, majd gyorsan odasúgta
Dennisnek: – Nyugi, csak maradj csendben! – Aztán normális
hangon azt mondta: – Nos, Mac, miféle finomságokat rejtegetsz
abban a zacskóban?
Lisa, ellentétben a diákok többségével, a nevén szólította
Macet, nem pedig a becenevén: „Big Mac hasábburgonyával”.
A  gyerekek már csak ilyenek: gondolkodás nélkül megfertőzik
egymást kegyetlenséggel, mintha csak ártalmatlan nátha lenne.

–  Ó, ez csak a reggelim, Lisa! Mindössze egypár KitKat, egy

Toblerone, egy Bounty szelet, egypár deka zselés cukor, néhány
zacskó robbanó cukorka, hét zacskó szörnychips, Rádzs ma épp
akciósan adta, egy doboz töltött csokitojás, és egy doboz diétás
kóla.
– Diétás kóla? – kérdezte Lisa.
 – Ja, fogyni szeretnék – felelte Mac véresen komolyan.
–  Hát, sok szerencsét! – vágta rá Lisa, távolról sem annyira
véresen komolyan. – Tudod, nem is lenne jó, ha mindenki
sovány lenne.
–  Talán nem. Bemutatnál a csinos barátnődnek? – kérdezte
Mac mosolyogva, miközben begyömöszölt a szájába egészben
egy töltött csokitojást.
– Ó, ő a francia levelezőpartnerem, Denise. Egy ideig nálunk
lakik.
Dennis bizonytalanul Macre mosolygott. Mac tovább
bámulta, még a rágást sem hagyta abba. Meglehetősen hosszú
ideig tartott, amíg eltüntette a szájába tömött töltött csokitojás
nagy részét, és képes volt újra megszólalni:
– Bonjour, Denise – motyogta szájában a maradékkal.
–  Bonjour, Mac – felelte Dennis, magában azon imádkozva,
nehogy a társalgás keretei meghaladják meglehetősen
szegényesnek mondható francia szókincsét.
– Parlez-vous Anglais? – kérdezte Mac.
– Oui, úgy értem, igen… egy kicsit – hebegte Dennis idétlenül.
–  Egyszer nálunk is lakott egy francia cserediák. Hervének
hívták. Rendes srác volt, bár egy kicsit büdös. Soha nem
zuhanyozott, úgyhogy a végén lelocsoltuk a kertben –
csámcsogott tovább Mac. – Hervé az iskolába is bejött velem…
Te is bejössz Lisával holnap? Remélem. Szerintem a francia
lányok igazi bombázók. – Miközben Mac beszélt, egy csokis
nyálcsík indult el lefelé az állán. Dennis rémülten Lisára
pillantott.
–  Khm, igen, természetesen Denise is bejön velem holnap –
mondta Lisa.
 –  Bemegyek? – kérdezett vissza Dennis, de olyan rémülten,
hogy hajszál híján elvesztette női hanglejtését meg francia
akcentusát.
– Igen, persze hogy bejössz. Akkor holnap találkozunk, Mac.
– Oké, lányok, au revoir! – mondta Mac, azzal sarkon fordult,
és elindult lefelé az utcán, vidáman lóbálva az édességekkel teli
papírzacskót.
– Ó, ne!
– Ó, de!
– Neked elment az eszed?
–  Naaa, kérlek! Legalább gondold meg! Képzeld el, milyen
lenne, ha mindenkit lóvá tennél a suliban! Annyira vicces
lenne, ráadásul a mi kettőnk titka marad!
–  Hát, lehet, talán. Az biztos nagyon vicces lenne –
morfondírozott Dennis egyre szélesebb vigyorral az arcán –, ha
a tanárok, a barátaim, a bátyám meg mindenki azt hinné, hogy
lány vagyok…
– Akkor?
– Rendben, de szükségem lesz egy másik cipőre!
Dennis még nem is sejtette, miközben hazafelé bukdácsolt a
kényelmetlen magas sarkúban, hogy ezúttal a vesztébe rohan…
 12
Egy másik világ

– Ez a cipő továbbra is aggaszt – mondta Dennis.

–  Nem lesz semmi baj. Még csak nem is látszik rajta, hogy
extra széles.
Hétfő reggel volt, Lisa és Dennis az iskolakapu előtt álltak.
Dennis ismét Denise-nek öltözött, méghozzá a narancssárga
ruhába, amelyet annyira imádott. Talán a flitterek tették, vagy
az idegesség, de rettenetesen izzadt.
– Képtelen vagyok megtenni… – remegett a fiú.
–  Minden rendben lesz – biztatta Lisa fojtott hangon,
miközben az iskolába igyekvő diákok és tanárok elsiettek
mellettük.
– Nem kell sokat beszélned. Itt senki sem tud franciául. Sokan
még angolul sem.
Dennis túl feszült volt ahhoz, hogy nevessen Lisa tréfáján.
– Az egy dolog, hogy bolonddá tettük Rádzsot és Macet, na de
az egész iskolát? Úgy értem, valaki biztosan felismer…
–  Nem fognak. Annyira másképp nézel ki. Soha az életben
nem fognak rájönni, hogy te vagy Dennis.
– Ne olyan hangosan!
– Bocs. Figyelj, bízz bennem, senkinek fogalma sem lesz arról,
hogy ki vagy valójában! De persze, ha akarod, akár haza is
mehetünk…
 Dennis egy pillanatra elgondolkodott. Nem. Az nagyon
unalmas lenne.
Lisa elmosolyodott. Dennis pedig visszamosolygott rá, és
besasszézott az udvarra. Lisa alig tudta utolérni.
– Nyugi, lassítsál! – szólt rá a fiúra. – Francia cserediák vagy,
nem szupermodell!
– Elnézést… jobban mondva, desolée.
A  diákok közül többen megálltak, és őket bámulták. A  fiúk
amúgy is mindig megbámulták Lisát, annyira elképesztően
csinos volt. A lányok meg szerették lecsekkolni, hogy éppen mit
visel, még az irigyei is, akik mindig találtak valami ürügyet
arra, hogy ne szeressék. De most ott volt vele ráadásként ez a
lány, aki nem is viselt iskolai egyenruhát, úgyhogy eggyel több
okuk volt arra, hogy megnézzék. Dennis szinte érezte, ahogy a
tekintetek rátapadnak, és imádta ezt az érzést. Látta, hogy
Darvesh szokás szerint az osztály előtt vár rá. Hacsak tehették,
becsengetés előtt még gyorsan fociztak egyet. Darvesh tekintete
egy röpke pillanatra megállapodott rajta, aztán elfordult. Tyű!,
gondolta Dennis. Még a legjobb barátom sem ismer fel!
Lisáék terme a főépület legfelső szintjén volt. John és Lisa
ugyanabba az évfolyamba jártak, viszont másik osztályba. A két
évvel idősebbek amúgy sem ismerték Dennist, ahogy ő sem
őket, hiszen Dennis nem is találkozott Lisa osztálytársainak a
többségével. Egy olyan iskolában, ahová majdnem ezer gyerek
jár, könnyen ismeretlen maradhat az ember.
Hacsak az a valaki nem olyan észveszejtő bombázó, mint
Lisa, vagy nem dugta bele a fütyülőjét egy kémcsőbe kémiaóra
közepén, mint Rory Malone.
Mire az osztályteremhez értek, már becsöngettek. Amikor
beléptek az ajtón, Lisa osztályfőnöke, Miss Bresslaw éppen
névsorolvasást tartott. A  gyerekek kedvelték a
testneveléstanárt, bár elég rossz szájszaga volt. Az iskolában az
a szóbeszéd járta, hogy a lehelete egyszer betörte a tanári
ablakát, de ezt persze csak az új diákok hitték el.
– Steve Connor.
– Jelen.
– Mac Cribbins.
– Jelen.
– Louise Dale.
– Igen.
– Lorna Douglas.
– Jelen.
– És Lisa James… késtél.
– Elnézést, tanárnő.
– Ki az ott veled? – kérdezte a tanár.
– Francia cserediák, tanárnő. Denise.
–  Nekem miért nem szólt erről senki? – kérdezte Miss
Bresslaw.
–  Ó, nem szóltak? Sajnálom. Pedig megbeszéltem Hawtrey-
val.
– Mr. Hawtrey-val, Lisa – javította ki Miss Bresslaw.
– Bocsánat, Mr. Hawtrey-val, a dirivel. Vele megbeszéltem.
 Miss Bresslaw felemelkedett a székéről, és közelebb lépett az
újonnan érkezett külföldi diákhoz. Miközben Dennist vizsgálta,
a fiút megcsapta a tanárnő lehelete. Hú, ennek tényleg büdös a
lehelete!, gondolta Dennis. Mintha cigaretta, kávé és kaki
keveréke lett volna. Visszafojtotta a lélegzetét. Most már tényleg
csorgott róla a víz. Kezdett attól félni, hogy leolvad róla a smink,
és összegyűlik a lábánál egy tócsában. Egy pillanatra néma
csend ereszkedett az osztályra. Lisa mosolygott. Miss Bresslaw
végül visszamosolygott rá.
–  Nos, akkor rendben – jelentette ki a tanárnő. – Denise,
foglalj helyet minálunk! Isten hozott az iskolában!
–  Merci beaucoup – mondta Dennis. Együtt ültek le Lisával.
Miss Bresslaw folytatta a névsorolvasást.
 Lisa átnyúlt a pad alatt és megfogta Dennis kezét. Gyengéden
megszorította, mintha csak azt mondaná: Ne félj!. Dennis
hagyta, sőt ő is megszorította a lány kezét, mert olyan jó érzés
volt.
Már a folyosón sétáltak a történelemterem felé, amikor Mac
utánuk döcögött.
– Helló, lányok! – köszönt rájuk.
–  Ó, szia, Mac! – üdvözölte Lisa. – Hogy haladsz a
fogyókúrával?
–  Lassan – felelte a fiú a kezében szorongatott Twixet
bontogatva. – Bonjour, Denise! – próbálkozott idegesen.
– Ismét bonjour, Mac – felelte Dennis.
– Khmm… Csak arra gondoltam, biztos nemet mondasz, de ha
esetleg nincs még programod iskola után Lisával, arra
gondoltam, talán lenne kedved eljönni velem fagyizni…
Dennis rémülten Lisára pillantott. Lisa átvette az irányítást.
–  Tudod, Mac, Denise-nek és nekem már van programunk
délutánra. Pedig biztos vagyok benne, hogy lenne kedve hozzá.
Talán majd legközelebb, rendben?
Mac csalódottnak látszott, de nem összetörtnek. Dennist
egészen lenyűgözte, milyen ügyesen utasította vissza a fiút az ő
nevében Lisa.
–  Akkor… majd később megint megkereslek – mondta Mac.
Szégyenlősen elmosolyodott, és továbbindult a Twixet
majszolva, de már nekiállt, hogy kibontson egy tábla mogyorós
csokoládét is.
Lisa megvárta, amíg a fiú hallótávolságon kívül kerül.
– Nagyon kedvel téged – jelentette ki.
– Jaj, ne! – tiltakozott Dennis.
 – Ne aggódj, ez klassz! – nyugtatta meg Lisa. – Az igazság az,
hogy frenetikus! Ez azt jelenti, hogy nagyon is meggyőző vagy
mint lány – nevetett.
– Ez nem vicces!
– De igen, az! – felelte a lány, és ismét felnevetett.
 
 
Első órán, ami földrajz volt, minden simán ment. Bár Dennis
kételkedett abban, hogy az Oxbow-tavakról szerzett új
tudásának bármikor is hasznát veszi majd felnőttkorában.
Hacsak persze nem akar földrajztanár lenni.
A  második órát, a fizikát is megúszta. Mágnesek és
vasreszelék. Bámulatos! Dennis már fiúkorában sem értette ezt
a tantárgyat, most pedig, hogy lány volt, még kevésbé. Azt
viszont gyorsan megtanulta, hogy:
jobb, ha csendben marad az osztályban,
ha ruhát visel, mindig tegye keresztbe a lábát, és ami a
legfontosabb:
ne kapja el a fiúk tekintetét, mert lehet, hogy vonzóbb, mint
gondolta!
A  csöngő megszólalt, persze egy másodperccel sem előbb,
mint kellett volna.
Tízóraiszünet következett.
–  Vécére kell mennem – toporgott Dennis, és látszott rajta,
hogy az ügy nem tűr halasztást.
–  Nekem is – felelte Lisa. – Menjünk együtt! – Azzal kézen
fogta Dennist, maga után húzta, és benyitottak a lányvécébe.
Mintha egy másik világba léptek volna be.
A  fiúk többé-kevésbé rendeltetésszerűen használták a
fiúmosdót. Elvégezték, amit el kellett, esetleg felírtak a
vécéajtóra valami gorombaságot Mr. Hawtrey-ról, aztán
távoztak. A lányvécében azonban úgy zajlott az élet, mintha egy
fergeteges házibuliba cseppent volna az ember.
Először is dugig volt.
Tucatnyi lány tolongott a tükör előtt, miközben mások a
szomszédos fülkében lévő szomszédjaikkal trécseltek.
Lisa és Dennis beálltak az egyik fülke előtt kígyózó sorba.
Dennis nem volt hozzászokva a sorban álláshoz, de rá kellett
jönnie, hogy imádja. Hallgatta a lányokat, ahogy egymással
csacsognak, aztán bámulta, amint egymás körül sürögnek-
forognak, és az ő szemében mindez igazi újdonságnak
számított. Úgy tűnt, a lányok egészen másképp viselkednek, ha
egymás között vannak. Beszélgettek, nevetgéltek, és mindent
megosztottak egymással.

A  kuncogások, a csillogás, a fényűző sminkek… maga volt a

tökéletes világ!
Lisa megigazította a rúzst a száján. Már éppen eltenni készült
a neszesszerét, amikor megtorpant.
– Akarod, hogy a tiédet is megigazítsam? – kérdezte.
–  Ó, igen, légy szíves! – felelte Dennis, a tőle telhető legjobb
francia akcentussal.
 – Lássuk csak – mondta Lisa a táskájában kotorászva.
– Mit szólnál egy másik színhez?
–  Lisa, ezt próbáljátok ki, ezt a gyönyörű rózsaszínt! –
csicseregte az egyik lány.
– Meg ezt az új szempúdert! – szólt oda egy másik. És mielőtt
Dennis akár csak megmukkanhatott volna, valamennyi lány
köréje sereglett, és segített kikenni őt ajakkontúrral, alapozóval,
pirosítóval, szemhéjceruzával, szempillafestékkel, rúzzsal…
egyszóval mindennel.
Dennis évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Ez a sok
lány mind vele volt elfoglalva, vele beszélgetett – és ettől
valahogy különlegesnek érezte magát. Úgy, mintha a
mennyországba csöppent volna.
 13
Dupla francia

– Mindjárt meghalok! – suttogta Dennis.

– Csss – súgta vissza Lisa.
– Nem mondtad, hogy ma franciaórád lesz.
– Elfelejtettem.
– Elfelejtetted?! – kérdezte Dennis.
– Csss… Ráadásul dupla francia.
– Dupla franciaóra?
– Bonjour, la classe – köszönt rá a diákokra Miss Windsor jó
hangosan, ahogy belépett az osztályterembe. Dennis magában
azért imádkozott, nehogy a tanárnő emlékezzen rá az
elzárásról, és felismerje.
–  Bonjour Mademoiselle Windsor – felelték a tanulók
kórusban. Miss Windsor az órák elején mindig franciául beszélt.
Ettől az a hamis illúziója támadt, mintha minden diákja
folyékonyan beszélne franciául. A tanárnő hirtelen észrevette a
narancssárga ruhás lányt a rikítóan hivalkodó sminkben. Az
igazság az, hogy nem is lehetett nem észrevenni. Dennis, vagyis
Denise úgy kirítt az osztály egyhangú szürkeségéből, mint egy
diszkógömb.
 – Et qui êtes-vous? – érdeklődött Miss Windsor. Dennis kővé
dermedt félelmében, hirtelen úgy érezte, azonnal hányni kezd,
vagy ott helyben összepisili magát, vagy mindkettőt egyszerre,
már ha ez lehetséges.
Miss Windsor, akit módfelett bosszantott, hogy nem kapott
választ, átváltott angolra, mint ahogyan mindig is tennie kellett
néhány perccel azután, hogy belépett a terembe.
– Ki vagy? – ismételte meg a kérdést immár angolul.
De Dennis csak ült némán, mint aki megkukult.
Mindenki Lisára nézett. A lány nagyot nyelt.
– A német levelezőpartnerem, tanárnő – felelte.
–  Nem azt mondtad, hogy francia? – csámcsogott Mac
ártatlanul, mert a szája tele volt tejkaramellával.
– Jaj, igen, bocsi. Francia levelezőtárs. Köszi, Mac – javította ki
magát Lisa. Dühös pillantást vetett a fiúra, aki tanácstalanul
felvonta a szemöldökét, látszott rajta, hogy megsértődött, és
nem érti, hogy mi a baj.
Miss Windsor arca felragyogott az örömtől. Azóta nem
mosolygott ennyit, amióta sikerült elérnie, hogy ebédidőben
bagettet is felszolgáljanak az iskolai ebédlőben.
 –  Ah, mais soyez la bienvenue! Quel grand plaisir de vous
accueillir dans notre humble salle de classe! C’est tout
simplement merveilleux! J’ai tant de questions à vous poser. De
quelle région de la France venez-vous? Comment sont les écoles
là-bas? Quel est votre passe-temps favori? Que font vos parents
dans la vie? S’il vous-plaît, venez au tableau et décrivez votre vie
en France pour que nous puissions tous en bénéficier. Ces élèves
pourraient tirer grand profit d’un entretien avec une vraie
Française telle que vous! Mais rendez-moi un service, ne me
corrigez pas devant eux!
Ahogyan az osztályból egyetlen diáknak – illetve ahogyan a
könyvet olvasó emberek többségének sem, kivéve persze
azokat, akik kivételesen jól tudnak franciául vagy maguk is
franciák –, úgy Dennisnek sem volt halványlila fogalma arról,
hogy miről karattyol Miss Windsor. Még én sem tudtam, úgy
kellett megkérnem az egyik franciául tudó barátomat, hogy
fordítsa le nekem. Szóval a tanárnő nagyjából arról beszélt,
mennyire el van ragadtatva, hogy egy igazi francia ül az
osztályában, és egy csomó mindent kérdezett arról, hogy milyen
az élet Franciaországban. Vagy legalábbis remélem, hogy a
barátom nem űzött velem kegyetlen tréfát, és Miss Windsor
valójában nem a Spongyabob Kockanadrág kedvenc epizódjairól
mesélt, vagy valami hasonlóról.
–  Ööö… oui – nyögte ki Dennis, abban reménykedve, ha
egyszerűen helyesel, talán nem sodorja magát túl nagy bajba.
Sajnálatos módon, Miss Windsor csak még jobban
felvillanyozódott, kivezette Dennist az osztály elé, miközben
továbbra is izgatottan szónokolt franciául.
– Oui, c’est vraiment merveilleux. On devrait faire cela tous les
jours! Faire venir des élèves dont le français est la langue
maternelle! Ce sont les jours comme celui-ci que je me souviens
pourquoi j’ai voulu devenir prof. S’il vous-plaît, racontez-nous vos
premières impressions de l’Angleterre.
Dennis ott állt az egész osztály előtt. Lisa úgy festett, mint aki
segíteni szeretne, de képtelen hangot kiadni.
Dennisnek az az érzése támadt, mintha víz alá került volna,
vagy egy álomban lenne. Csak bámulta a látványt: a teremben
különös módon megdermedt a pillanat. Mindenki őt figyelte.
Semmi sem mozdult, kivéve Mac ritmikusan föl-le ugráló
pofacsontját.
A tejkaramella nagyon rágós.
–  Beszélhetnék egy picit angolul? – puhatolódzott Dennis
francia akcentussal.
Miss Windsor kicsit meglepettnek, egyben csalódottnak
látszott.
– Persze, hogyne.
– Ööö… hogy is tudnám megfogalmazni… hogyan is mondják
angolul, hogy udvariasan?
– Poliment, oui.
–  Madame Windsor – folytatta Dennis –, a francia kiejtése,
nos, nagyon silány, és borzasztóan sajnálom, de nem mindent
értek abból, amit mondott.
Néhány diák kegyetlenül felnevetett. Miss Windsor szeméből
kibuggyant egy hatalmas könnycsepp, és végigszánkázott az
arcán.
–  Jól van, tanárnő? Adjak egy zsebkendőt? – kérdezte Lisa
dühödt pillantást lövellve Dennisre.
–  Nem, nem, teljesen jól vagyok, köszönöm, Lisa. Csak
belement valami a szemembe, ez minden.
Miss Windsor úgy állt ott imbolyogva, mint akit meglőttek,
csak még nem döntötte el, hogy melyik irányban vágódik végig
a padlón.
–  Khm, miért nem folytatjátok magatokban az olvasmányt?
Ki kell mennem egy kicsit a levegőre. – A tanárnő bizonytalanul
kitántorgott a teremből, mintha a golyó lassan megtalálta volna
az utat a szívéhez. Becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatig
néma csönd volt. Aztán odakintről óriási üvöltést hallottak.
Ááááááááááá áááááááááááááá ááááááááááh!
Majd újra csönd.
Újabb üvöltés. Áááááááááááá ááááááááááááh!
Még egy kis csönd, majd egy még hosszabb üvöltés.
Ááááááááá áááááááááááá áááááááááh!
Áááááááááááááááá ááááááááááááááááá
áááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááá áááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááá ááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááá áááááááááááááááááááá
ááááááááááááááááááááááh!
Azok, akik nevettek, bűnbánóan becsukták a szájukat. Lisa
Dennisre nézett, aki lehorgasztotta a fejét. A  fiú
visszavánszorgott a helyére, magas sarkú cipője alatt
szánalmasan csikorgott a padló.
 Óráknak tűnt az a néhány másodperc, mire Miss Windsor
visszatért a terembe. Arca kivörösödött és felpuffadt a sok
sírástól.
–  Rendben, szóval, khm… rendben, jól van… lapozzatok az
ötvennyolcadik oldalra a munkafüzetben, és válaszoljatok az
(a), (b) és (c) kérdésre.
A  diákok mind nekiláttak a munkának, készségesebben és
csendesebben, mint valaha.
– Kér egy tejkaramellát, tanárnő? – próbálkozott Mac.
Mac a világon mindenkinél jobban tudta, hogy a kétségbeesés
pillanataiban milyen jóleső vigaszt jelenthet az édesség.
–  Köszönöm, nem, Mac. Nem akarom tönkretenni az
ebédemet. Bœuf bourguignon-t rendeltem…
A következő pillanatban a tanárnő ismét féktelen zokogásban
tört ki.
 14
Mint télen a hó

– Te mekkora egy đŁ*%¤$ߧŁ€ vagy!

Hoppá, bocsánat! Bár tudom, hogy az igazi gyerekek igenis
káromkodnak, de egy gyerekeknek szóló könyvben mégsem
szabad csúnyán beszélni. Kérlek, bocsássatok meg, tényleg %
€&#§&€ sajnálom!
– Nem kéne káromkodnod, Lisa! – mondta Dennis.
– Miért nem? – támadt rá a fiúra Lisa, mint egy fúria.
– Mert lehet, hogy meghallja az egyik tanár.
–  Teszek rá, hogy meghallják! Hogy tehetted ezt szegény
Windsorral?
– Igazad van… Szörnyen sajnálom…
– Most valószínűleg ott zokog a bœuf bourguignon-ja felett, és
jól eláztatja – dühöngött tovább a lány, miközben kiléptek a
zsúfolásig megtelt udvarra. Ebédidő volt, és a diákok
csoportokban álldogáltak, beszélgetve és nevetgélve, élvezték,
hogy egy órára visszanyerték részleges szabadságukat. A srácok
közül sokan focizni kezdtek, és a legszívesebben Dennis is
csatlakozott volna hozzájuk, már ha nem viselt volna parókát,
sminket és egy narancssárga, flitteres ruhát.
Meg persze magas sarkút.
–  Talán oda kellene mennem, és bocsánatot kérnem –
mondta.
 – Talán? – kérdezett vissza Lisa. – Meg kell tenned! Menj, és
keresd meg az ebédlőben! Ott kell lennie, hacsak nem vetette
magát a Szajnába.
– Jaj, ne akard, hogy még rosszabbul érezzem magam!
Éppen átvágtak az udvaron, amikor hirtelen egy labda gurult
el mellettük.
–  Passzoljátok vissza, szépségeim! – kiáltott oda nekik
Darvesh.
Dennis nem tehetett róla, túl erős volt a késztetés, hogy
visszarúgja a labdát.
– Ne olyan gyorsan! – hallotta még maga mögött Lisa hangját,
ahogy a labda után vetette magát. Csakhogy nem tehetett róla,
utol kellett érnie. Ügyesen megállította, aztán nekifutásból
hatalmasat rúgott bele.
És lerepült a magas sarkú cipője.
Ahogy Dennis megtántorodott, a paróka abban a pillanatban
lecsúszott a fejéről, és lepottyant a földre.
Denise visszaalakult Dennisszé.
Az idő lelassult. Ott állt Dennis, az iskolaudvar kellős
közepén, lányruhában, kisminkelve, fél pár cipőben. A  csend
úgy telepedett rá az udvarra, mint télen a hó. Mindenki
abbahagyta, amit éppen csinált, és megfordult, hogy őt nézze.
– Dennis…? – kérdezte Darvesh hitetlenkedve.
– Nem! Denise vagyok – felelte Dennis. Csakhogy a játék véget
ért.
Dennis úgy érezte magát, mintha megpillantotta volna
Medúzát, a görög mitológia szörnyalakját, akinek a láttán kővé
dermednek az emberek. Képtelen volt megmozdulni. A  szeme
sarkából Lisára sandított. A  lány arca egészen elsötétült a
rémülettől. Dennis mosolyogni próbált.
Aztán a csendbe hirtelen belehasított egy nevetés.
Majd egy másik.
És még egy.
Nem az a fajta nevetés, amikor viccet mesélnek, hanem az a
fajta kegyetlen, gúnyos hahotázás, ami bántó és megalázó.
A  hahotázás egyre hangosabb és hangosabb és hangosabb lett,
és Dennis úgy érezte, mintha az egész világ rajta nevetne.
Egy egész örökkévalóságon át.

Hahahahahahahahaha hahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahhahahahahahahahaha hahahahahHahahahaha
hahahahahahahahahaha hahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahaha hahahahahahahahhahaha
hahahahahahahahahaha Hahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
Hahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahah
hahahahahahahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahahaha hahahahhahahahahahahaha
hahahahahahHahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahah
hahahahahahahahahahahahaha Hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahhahahahaha hahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahahaha
hahahahahhahahahahaha hahahahahahahah
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahhahaha
hahahahahahahahahaha Hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahhaha hahahahahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahah Hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahhaha hahahahahahahahahahahah
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahhahahahaha
hahahahahahahahaHahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hhahahahahahahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahhahahahaha
hahahahahahahah Hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahaha hhahahahahahahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahahaha hahahahahahahahhahaha
hahahahahahahahahaha Hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahaha
Hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahah
hahahahahahahahahahahahah Hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahaha hahahahahahahahahahaha
hahahahahahahahahahhaha hahahahahahahahahahaha!
–  Te, ott, fiam! – mennydörgött egy hang az iskolaépületből.
A nevetés egy szemvillanás alatt elhalt, a diákok mind felnéztek
az ablakra, ahonnan a hang jött. Mr. Hawtrey volt az, az
igazgató, maga a megtestesült gonoszság.
–  Én, uram? – kérdezte Dennis ártatlannak tűnő, bár kissé
mesterkélt hangon.
– Igen, te. A fiú lányruhában.
Dennis hiába nézett körül. Ő volt az egyetlen fiú az udvaron
lányruhában.
– Igen, uram?
– Gyere az irodámba! MOST AZONNAL!
Dennis fél cipőben sántikálva, lassan elindult az épület felé.
Minden szem rátapadt.
Lisa fölkapta a másik cipőt.
 – Dennis… – kiáltott utána.
– Itt a másik cipőd!
Dennis megfordult.
–  Erre most nincs idő, fiam! – bődült el Mr. Hawtrey,
miközben kis bajusza csak úgy rángatózott dühében.
Dennis felsóhajtott, és bicegve elvergődött az irodáig.
Az igazgató irodájában minden fekete és sötétbarna volt.
A  polcon bőrkötéses naplók és iskolai dokumentációk
sorakoztak. A  falon az iskola egykori igazgatóiról készült régi,
fekete-fehér fotókat lehetett látni. Az elődök szigorú
arckifejezése mellett Mr. Hawtrey kifejezetten barátságos
benyomást keltett. Dennis sosem járt itt korábban. De nem is
olyan hely volt ez, ahová bárki is szívesen látogatna. Ha valaki
idekerült, az csak egy dolgot jelenthetett.
HOGY NAGY KAKIBAN VAN.
 – Megháborodtál, fiam?
– Nem, uram.
– Akkor miért van rajtad egy narancssárga, flitteres ruha?
– Nem tudom, uram.
– Nem tudod?
– Nem, uram.
Mr. Hawtrey előrehajolt.
– Az ott, a szádon, rúzs?
Dennis a legszívesebben sírva fakadt volna. És bár Mr.
Hawtrey látta, hogy Dennis szemébe könnyek gyűlnek, tovább
folytatta a támadást.
– Így felöltözni, magas sarkú cipőbe bújni, kifesteni magadat!
Ez undorító!
– Sajnálom, uram.
Egy könnycsepp gördült végig Dennis arcán. Elkapta a
nyelvével. Már megint ez a keserű íz. Gyűlölte ezt a keserűséget.
–  Remélem, iszonyatosan szégyelled magad! – folytatta az
igazgató. – Szégyelled magad?
Dennis még sohasem szégyellte magát. Most azonban nagyon
is.
– Igen, uram.
– Nem hallom, fiam.
– IGEN, URAM. – Dennis egy pillanatra lesütötte a szemét. Mr.
Hawtrey szeme fekete villámokat szórt, nehéz volt ránézni. –
Tényleg nagyon sajnálom.
–  Ezzel egy kicsit elkéstél, fiam. Lógsz az óráidról,
felbosszantod a tanáraidat. Az iskola szégyene vagy. Az én
iskolámba nem járhatnak ilyen degeneráltak, mint te.
– De, uram…
 – Ki vagy rúgva!
– És mi lesz a szombati döntővel, uram? Muszáj játszanom!
– Számodra nincs több futball, fiam.
– Kérem, uram! Könyörgök…
– Azt mondtam, KI VAGY RÚGVA! Azonnal hagyd el az iskola
területét!
 15
Amikor már nincs mit mondani

– Kirúgtak?
– Igen, apa.
– KIRÚGTAK?
– Igen.
– Mi a fészkes fenéért?
Dennis és az édesapja a nappaliban ültek. Délután öt óra volt,
Dennis már lemosta az arcfestéket, és visszaöltözött a saját
ruhájába. Azt remélte, ez talán enyhíti a közelgő csapást.
Tévedett.
–  Hát… – Dennis nem volt biztos abban, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat. Nem volt biztos abban, hogy valaha is
megtalálja a megfelelő szavakat.
– LÁNYNAK ÖLTÖZÖTT, ÉS ÚGY MENT ISKOLÁBA! – üvöltötte
John az öccsére mutatva, mintha valami idegen lény lenne, aki
átmenetileg mindenkit megtéveszt azzal, hogy emberi formát
öltött. A bátyja eddig nyilvánvalóan az ajtó előtt hallgatózott.
– Lánynak öltöztél? – kérdezte az apja.
– Igen – felelte Dennis.
– Már korábban is csináltál ilyet?
– Párszor.
–  Párszor?! Te szeretsz lánynak öltözni? – Apa szeméből
utoljára akkor áradt ilyen megvetés, amikor anya elhagyta őket.
 – Egy kicsit.
– Vagy szeretsz, vagy nem.
Óriási sóhaj.
– Igen, apa. Szeretek. Egyszerűen… mulatságos.
– Mit tettem, hogy ezt érdemlem? A fiam szeret lányruhákba
öltözni!
– Én nem, apa – szólalt meg John, mohón igyekezve, hogy jó
pontot kapjon. – Én soha nem bújok lányruhába, még viccből
sem, és soha nem is fogok!
– Kösz, John – mondta apa.
– Nincs mit, apa. Kivehetek a fagyasztóból egy Magnumot?
–  Igen – felelte a férfi maga elé révedve. – Kivehetsz egy
Magnumot.
–  Köszi, apa – felelte John büszkeségtől ragyogó arccal, mint
akit éppen most tüntettek ki „A világ legjobb fiúgyermeké”-nek
járó érdemrenddel.
–  Ebből elég volt! Többet nem nézed azt a Kis Anglia vagy
milyen című show-műsort, amiben az a két idióta
„hölgyeménynek” öltözik. Rossz hatással van rád!
– Igen, apa.
–  Most pedig menj a szobádba, és csináld meg a házi
feladatot! – mordult rá az apja.
– Nem kaptam házi feladatot. Kirúgtak.
– Ja, igen. – Dennis édesapja elgondolkodott egy pillanatra. –
Akkor csak menj be a szobádba!
Dennis elkullogott a bátyja mellett, aki a lépcsőn ülve
jókedvűen nyalogatta a Magnumot. Csendben lerogyott az
ágyra, és azon törte a fejét, hogyan dőlt romba körülötte
minden egyszerűen attól, hogy felvett egy ruhát. Előhúzta a
zsebéből a fényképet, amely megmenekült a tűztől, és amelyen
hármasban voltak a tengerparton: ő, John és az édesanyjuk.
Már csak ez maradt neki. A  fotót bámulta. Bármit megadott
volna azért, hogy ismét ott lehessen fagyis szájjal a
tengerparton, édesanyja kezébe kapaszkodva. Talán ha elég
hosszú ideig mered a fényképre, akkor visszakerülhet abba a
boldog, múltbéli jelenetbe.
Hirtelen kitépték a kezéből a fotót.
Apa feltartotta a magasba.
– Ez meg micsoda?
– Csak egy fotó, apa.
– De én mindet elégettem! Nem akarom, hogy bármi is arra a
nőre emlékeztessen ebben a házban!
– Sajnálom, apa. Kirepült a tűzből, rá a sövényre.
– Akkor most ez is megy a kukába, mint a magazinod!
–  Kérlek, apa, ne! Hadd tartsam meg! – Dennisnek sikerült
kikapnia az apukája kezéből a fényképet.
– Hogy merészeled? Azonnal add ide! MOST! – kiabált apa.
Dennis még sohasem látta ilyen dühösnek. Tétovázva
odanyújtotta az apjának a képet.
– Több is van még?
 – Nem, apa. Ez az egyetlen volt, esküszöm!
–  Már nem tudom, mit higgyek. Amúgy is az anyád az oka
ennek az egész öltözködésmizériának! Mindig is túl engedékeny
volt veled.
Dennis hallgatott. Már nem volt mit mondani. Csak meredt
maga elé a semmibe. Hallotta, ahogyan becsapódik az ajtó. Egy
óra telt el, vagy egy nap, egy hónap, talán egy év? Dennis már
nem tudta. Többé nem akart a jelenben élni, a jövőt pedig nem
látta.
 Az élete véget ért – pedig csak tizenkét éves volt.
Valaki csöngetett, és Dennis néhány pillanattal később
Darvesh hangját hallotta odalentről. Aztán az apjáét.
–  Attól tartok, Darvesh, hogy Dennis nem jöhet ki a
szobájából.
– De nekem beszélnem kell vele, Mr. Sims!
–  Attól tartok, ez nem lehetséges. Ma nem. És ha találkozol
azzal az ostoba lánnyal, Lisával, aki John szerint rávette Dennist
erre az öltözködős dologra, mondd meg neki, hogy még egyszer
be ne merje tenni ide a lábát!
–  Meg tudná neki mondani, hogy továbbra is a barátja
vagyok? Bármi is történt. Továbbra is a barátom. Meg tudná
neki mondani?
– Én nem beszélek vele, Darvesh. Jobb lesz, ha most elmész.
Dennis hallotta, ahogy becsukódik az ajtó. Odament az
ablakhoz. Látta, amint Darvesh lassan végiglépked a
kocsifeljárón, a patkája egészen átázott az esőben. A  barátja
megfordult, és észrevette Dennist az emeleti ablakban.
Szomorúan elmosolyodott, és félénken odaintett neki. Dennis
visszaintett. Aztán Darvesh eltűnt a szeme elől.
Dennis egész nap a szobájában gubbasztott, hogy ne kelljen
az apja szeme elé kerülnie.
 
 
Alighogy besötétedett, halk kopogtatást hallott az ablakon. Lisa
volt az. A lány egy létrán állt, és fojtott hangon, suttogva beszélt.
– Hát te meg mit akarsz itt? – kérdezte Dennis.
– Beszélnem kell veled.
– Nekem már nem szabad beszélnem veled.
 – Csak egyetlen percre engedj be! Kérlek!
Dennis kinyitotta az ablakot, Lisa pedig bemászott. A  fiú
visszaült az ágyra.
–  Sajnálom, Dennis. Szörnyen sajnálom. Azt hittem,
mulatságos lesz. Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. – A  fiú
vállára tette a kezét, és megsimogatta a haját. Dennis haját már
évek óta nem simogatta senki. Utoljára a mamája tette ezt
esténként, amikor ágyba dugta. Valahogy sírhatnékja támadt.
– Nevetséges, nem? – suttogta Lisa. – Úgy értem, miért van az,
hogy a lányok hordhatnak ruhát, a fiúk meg nem? Ennek
semmi értelme!
– Nincs semmi baj, Lisa.
–  Úgy értem, ezért kirúgnak? Ez nem igazságos! Még Karl
Bateset sem rúgták ki, amikor letolta a gatyáját, és megmutatta
a seggét a tanfelügyelőnek.
– És a döntőn se vehetek részt.
– Tudom, és sajnálom. Figyelj, nem akartam, hogy ez legyen!
Tiszta őrültség! Rá fogom venni Hawtrey-t, hogy vegyen vissza
az iskolába.
– Lisa…
– Ezt fogom tenni. Még nem tudom, hogyan, de esküszöm.
Lisa megölelte, és mindössze egyetlenegy pillanatra, de
megcsókolta, méghozzá majdnem a száján. Csodálatos csók volt.
Hogyan is lehetett volna más, mint csodálatos? Végül is Lisa
szája csókra termett.
– Esküszöm, Dennis!
 16
Ruhában vagy ruha nélkül

Dennis egész héten szobafogságban volt. Az apja még a

számítógépet is bezárta a szekrénybe, és megtiltotta a fiának,
hogy tévét nézzen, úgyhogy Dennis jó néhány Trisha-epizódról
lemaradt.
Szombat reggel az édesapja végül megenyhült, és elengedte
hazulról. Dennis először a barátjához indult, Darveshhez, hogy
sok szerencsét kívánjon neki a futballdöntőhöz. Útközben
megállt Rádzs boltjánál, hogy vegyen valami finomságot. Csak
13 pennyje volt, mivel a zsebpénzét határozatlan időre
megvonták. Rádzs éppen olyan barátságosan köszöntötte, mint
mindig.
– Á, a kedvenc vásárlóm! – kiáltott fel a boltos.
– Szia, Rádzs – mondta Dennis félénken. – Tudsz nekem adni
valamit 13 pennyért?
– Khm, lássuk csak. Egy fél Sport szeletet?
Dennis elmosolyodott. Már egy hete nem fordult elő vele
ilyesmi.
–  Örülök, hogy mosolyogni látlak, Dennis. Lisa mesélte, mi
történt az iskolában. Nagyon sajnálom.
– Kösz, Rádzs.
–  De tudod, engem aztán jól rászedtél! Nagyon jól néztél ki,
Denise! Haha! Nem értem, hogy rúghattak ki az iskolából csak
azért, mert ruhába bújtál. Annyira abszurd! Nem tettél semmi
rosszat, Dennis. Nem szabad úgy érezned, mintha bármi rosszat
elkövettél volna.
– Kösz, Rádzs.
– Vegyél egy kis ingyenédességet…
– Tyű, köszi… – csillant föl Dennis szeme.
– …22 penny értékben.
 
 
Rosszabb volt nézni, ahogy Darvesh összepakolja a
futballfelszerelését, mint Dennis képzelte. Az egész kirúgásban
az volt a legrosszabb, hogy nem focizhatott.
–  Csalódott vagyok, hogy nem játszol velünk, Dennis –
mondta Darvesh, miközben megszagolta a zokniját, hogy
ellenőrizze, tiszta-e. – Te vagy a sztárcsatárunk.
– Jók lesztek, srácok! – próbálta biztatni a barátját Dennis.
–  Semmi esélyünk nélküled, ezt te is tudod. Annyira gonosz
Hawtrey, hogy kirúgott!
– Már megtörtént, nem igaz? Nem tehetünk ellene semmit.
– Valamit tennünk kell. Ez igazságtalanság. Csak felvettél egy
ruhát. Engem egyáltalán nem zavar, tudod. Attól még te Dennis
vagy, a barátom, ruhában vagy a nélkül.
Dennis komolyan meghatódott, a legszívesebben megölelte
volna Darvesht, a tizenkét éves fiúk azonban nem szoktak
ölelkezni.
– Bár abban a magas sarkúban szörnyű lehetett! – tette hozzá
Darvesh.
– Az maga a halál! – nevetett fel Dennis.
–  Hoztam gyorsan egy kis harapnivalót a meccs előtt! –
nyitott be Darvesh mamája az ajtón egy ennivalóval alaposan
megrakott tálcával a kezében.
– Mi ez a sok minden, mama? – nyögött fel Darvesh.
–  Csak egy kis masalaszósz, rizs, dahl, chapati, samosa,
desszertnek pedig egy kis Vienetta jégkrém…
–  De mama, most nem tudok ennyi mindent enni! Ki fogom
hányni! Egy óra múlva meccsem van!
– Ezért lesz szükséged az erődre! Nincs igazam, Dennis?
– Hát igen… – habozott Dennis. – Azt hiszem…
– Mondd meg neki, Dennis, rám nem hallgat! Tudod, annyira
elszomorít, hogy te nem játszol.
– Köszönöm. Szörnyű hetem volt – felelte Dennis.
–  Szegény fiú, kirúgnak csak azért, mert nem a megfelelő
egyenruhában mentél iskolába. Darvesh nem is mesélte, hogy
pontosan mit is vettél fel.
–  Ööö, igazán nem lényeges, mama… – Darvesh gyorsan
megpróbálta kiterelni az édesanyját a szobából.
–  Nincs semmi baj – szólalt meg Dennis. – Nem zavar, ha
megtudja.
– Megtudom? Mit? – kíváncsiskodott Darvesh anyja.
–  Hát, hogy… – Dennis elhallgatott, aztán komoly hangon
folytatta. – Egy narancssárga, flitteres lányruhában mentem
iskolába.
Egy pillanatra néma csend lett.
– Ó, Dennis – sóhajtott Darvesh mamája –, hogy tehettél ilyen
szörnyűséget?
Dennis elsápadt.
–  Úgy értem, a narancssárga egyáltalán nem a te színed,
Dennis – folytatta. – A  világos hajadhoz valószínűleg sokkal
jobban illene valamelyik pasztell, mondjuk, a rózsaszín vagy a
babakék.

– Khm… köszönöm.
–  Drágám, rám mindig számíthatsz, ha öltözködési tanácsra
van szükséged. Most pedig, gyerünk Darvesh, edd meg szépen,
amit hoztam! Addig megyek, és beindítom az autót – mondta,
azzal kiviharzott a szobából.
– Klassz mamád van – szólalt meg Dennis. – Imádom!
–  Én is imádom, csak az agyamra megy! – nevetett fel a
barátja. – Akkor eljössz, és megnézed a meccset? Mindenki ott
lesz.
– Nem tudom…
–  Hidd el, tudom, milyen nehéz neked, de gyere velünk!
Nélküled nem ugyanaz. Szükségünk van rád, Dennis, még ha
nem is játszol, csak drukkolsz. Kérlek!
– Nem tudom, okos dolog lenne-e… – felelte Dennis.
– Kérlek!
 17
Maudlin utca

Dennis borzalmasan érezte magát, amikor a bíró belefújt a

sípjába, és elkezdődött a mérkőzés. A diákok, szülők és tanárok
izgatottan sereglettek a pálya köré. Darvesh mamája úgy festett,
mint akit mindjárt szétvet az izgalom. Addig könyökölt, amíg
sikerült átverekednie magát a tömegen az első sorba.
– Hajrá, futball! – kiabálta egyfolytában lelkesen.
Mr. Hawtrey közvetlenül Darvesh mamája mellett foglalt
helyet. Egy fura szerkezeten ült, amely félig sétabot volt, félig
szétnyitható ülőke. Már attól rettenetesen fontos embernek
látszott, hogy ő volt az egyetlen, aki ült, még akkor is, ha az a
valami, amire rátelepedett, fenékzsibbasztóan kényelmetlen
lehetett. Dennis a fejére húzta az anorák kapucniját, nehogy Mr.
Hawtrey észrevegye.
Noha már nem is járt ebbe az iskolába, az igazgató jelenléte
mégis rettegéssel töltötte el.
Meglepődve vette észre, hogy Lisa Mackel ácsorog a
tömegben.
– Te mit keresel itt? – kérdezte a lányt. – Nem is tudtam, hogy
szereted a futballt.
– Csakhogy ez most a döntő – vetette oda Lisa hanyagul. – Én
is el akartam jönni szurkolni, ahogyan mindenki.
–  Tudod, egy kicsit zavarban vagyok, Dennis – szólalt meg
Mac habozva. – Hogy randira hívtalak, meg ilyesmi.
– Ó, emiatt ne izgulj, Mac! – felelte Dennis. – Tulajdonképpen
nagyon hízelgő.
– Hát, tudod, baromi csinos lány voltál – habogta Mac.
Lisából kitört a nevetés.
– Még Lisánál is csinosabb? – viccelődött Dennis.
– Vigyázz, mit beszélsz! – mosolyodott el a lány.
Dennis a szeme sarkából látta, hogy Miss Windsor éppen
átvág a pályán, és elfoglalja a helyét a nézők közt.
– Bocsánatot kértél már Miss Windsortól, Dennis? – kérdezte
Lisa, de a hangján hallatszott, hogy tudja a választ.
– Khm, még nem, Lisa, de nemsokára – feszengett a fiú.
– Dennis! – csattant fel Lisa.
– Bocsánatot fogok kérni.
–  Tényleg nagyon kiborítottad – tette hozzá Mac, miközben
bámulatos módon sikerült egy egész Mars szeletet a szájába
gyömöszölnie. – Tegnap találkoztam vele Rádzs boltjában, és
sírva fakadt, amikor az egyik polcon meglátott egy palack igazi
francia Orangina üdítőt.
– Rendben, értem, bocsánatot fogok kérni. De itt és most nem
tehetem, nem igaz? Úgy, hogy közben ott ül Hawtrey –
ellenkezett Dennis, azzal behúzódott Mac testes alakja mögé, és
a meccset kezdte figyelni.
A  Maudlin utca ellen játszottak. Az utolsó három évben
mindig ők vitték haza a kupát. A  durvaságáról és
sportszerűtlenségéről méltán híres csapat tagjai állandóan
trükköztek, belekönyököltek az ellenfélbe, egyszer még a bírót
is szemen bökték. Dennis iskolája, jobban mondva exiskolája
sohasem nyert még ellenük, úgyhogy a szurkolóik többsége
legfeljebb heroikus veszteségre számított. Különösen most, hogy
a legjobb játékosukat kirúgták…
A Maudlin utca szokásához híven erősen kezdett, már az első
percekben gólt szereztek. Az egyik játékosuk rögtön sárga lapot
kapott, mert elkapta az ellenfél védőjének csuklóját, aztán
persze újabb gólt rúgtak.
Majd még egyet.
Darvesh odaszaladt Garethhez.
– Semmi esélyünk. Szükségünk van Dennisre!
– Kirúgták, Darvesh. Gyere! Nélküle is megnyerjük.
– Képtelenség! És ezt te is tudod!
Gareth a labda után futott. A  Maudlin azonban újabb gólt
rúgott.
4-0. A  meccs kezdett egy mészárláshoz hasonlítani. Rövid
időre fellélegezhettek, amikor Darvesh mamája és Miss
Windsor hordágyon levitték az egyik csapattársukat. A Maudlin
egyik középcsatára ugyanis „véletlenül” rálépett a lábára.
Darvesh odakiáltott Garethnek:
– Kérlek, Gareth! Csinálj valamit!
Gareth nagyot sóhajtott, és odaszaladt Mr. Hawtrey-hoz.
–  Mit akarsz, fiam? Ez kész katasztrófa! Szégyent hoztok az
iskolára! – mordult rá az igazgató.
– Sajnálom, uram. De kirúgta a legjobb játékosunkat. Dennis
nélkül semmi esélyünk.
– Az a fiú nem fog játszani.
Gareth arcára kiült a csalódottság.
– De uram, szükségünk van rá!
–  Nem fogom hagyni, hogy az iskola szégyene, az a
lányruhába bújt bohóc képviselje az intézményünket.
 – Kérem, uram!
–  Menj játszani, fiam! – mondta Mr. Hawtrey, azzal intett,
hogy elmehet.
Gareth visszafutott a pályára. Egy perc sem telt bele, és a
kapitány már a vizes füvön fetrengett fájdalmában: a Maudlin
egyik csatára pont lágyékon találta a labdával, majd miután
megszerezte, könyörtelenül bezúzta a hálóba.
5-0.
– Ugye, tisztában van vele, igazgató úr, hogy lassan a pályára
kell engednie azt a fiút – szólt oda az igazgatónak Darvesh
mamája türelmetlenül.
–  Hálás lennék, hölgyem, ha a saját dolgával foglalkozna –
horkant fel Mr. Hawtrey.
–  Gyerünk, Mac! – csattan fel Lisa ellentmondást nem tűrő
hangon. – Segíts nekem!
– Hová mentek? – kérdezte Dennis.
– Majd meglátod – kacsintott rá Lisa, és Mackel a nyomában
elsietett.
A Maudlin-szurkolók ujjongva felhördültek. Újabb gól.
6-0.
Dennis behunyta a szemét. Képtelen volt tovább nézni a
meccset.
 18
Ezer mosoly

–  Hol a pokolban vannak? – bömbölte Mr. Hawtrey anélkül,

hogy különösképp bárkinek is címezte volna a kérdést.
A  Maudlin játékosai már mind ott sorakoztak a pályán, alig
várták, hogy befejezhessék a szörnyű pusztítást.
Másodperceken belül kezdődött a második félidő. Az iskola
csapatának azonban nyoma sem volt. Csak nem futamodtak
meg?
Aztán hirtelen Lisa lépett ki az öltözőből, és szélesre tárta az
ajtót.
Elsőnek Gareth szaladt ki a pályára egy laméból készült,
aranyszínű estélyiben…
Aztán Darvesh következett egy térdig érő, sárga pettyes,
fodros ruhában…
Szorosan mögötte a védők jöttek piros koktélruhában…
A  többi játékos Lisa maradék ruhakészletének különböző
darabjait viselte…
Utolsóként Dennis lépett ki az öltöző ajtaján – rózsaszínű
menyasszonyi ruhába öltözve.
 A tömeg óriási éljenzésben tört ki.
Dennis Lisára nézett, és elmosolyodott.
– Rajta, fiú, adj nekik! – biztatta a lány.

Már a pályán futottak, amikor Mr. Hawtrey ráüvöltött

Garethra:
– MIT GONDOLSZ, MÉGIS MI A FENÉT CSINÁLSZ, FIAM?
–  Kirúgta Dennist, mert lányruhába bújt. Mindannyiunkat
azonban nem rúghat ki, uram! – kiabált vissza a csapatkapitány
diadalittasan.
A  játékosok mind egy szálig harciasan felsorakoztak a
kapitányuk mögött, és különféle pózokba vágták magukat,
mintha éppen egy Madonna-videoklipben szerepelnének.
A nézők őrjöngtek.
– EZ SZÉGYEN! – üvöltötte Mr. Hawtrey, miközben dühödten
lóbálva a sétabot ülőkéjét elviharzott.
Gareth Dennisre vigyorgott.
– Gyerünk, fiúk! Mutassuk meg nekik! – mondta.
Az összezavarodott bíró gyorsan belefújt a  sípjába, még
mielőtt a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy perc sem
telt bele, és Dennis máris gólt rúgott. A  Maudlin játékosai
teljesen összezavarodtak.
Még mindig vezettek, csakhogy Dennis és csapattársai újult
erővel támadtak.
–  Azannyát! – kiáltott Darvesh, miközben felkapta a
szoknyáját, és kitért az egyik védő elől.
Dennis nevetve megcélozta a kaput, és újabb gólt szerzett.
Már csak egyetlen gól választotta el a mesterhármastól, és
százszor boldogabb volt, mint valaha. Egyszerre csinálta azt a
két dolgot, amit a világon a legjobban szeretett: focizott és
lányruhát viselt. A  következő pillanatban Darvesh remekelt:
keresztülcsúszott a fél pályán – a fű óriási zöld foltot hagyott a
ruháján –, majd a Maudlin kapusa mellett ügyesen becselezte a
labdát a hálóba.
6-3.
– Az én fiam! Az én fiam a sárga pöttyös ruhában gólt rúgott!
– kiabálta Darvesh mamája.
 Csúcsformában voltak. Dennis passzolt, és Gareth
kihasználva a fantasztikus lehetőséget, hanyag eleganciával
bepöccintette a labdát a hálóba.
6-4.
Gareth szokásához híven úgy ünnepelte saját gólját, mintha a
Nap meccsében innentől kezdve örökké csak ezt sugároznák
replayben: három diadalkört futott a pályán, futás közben
elegánsan megemelve aranyszínű laméestélyijét. A  nézők
nevetve, ujjongva fogadták mutatványát. Aztán újabb gól
következett. Majd még egy.
6-6.
Már csak néhány perc maradt hátra a meccsből. Egy utolsó
nekigyürkőzés, és nyernek.
– Hajrá, Dennis! – kiabálta Lisa. – Meg tudod csinálni!
Dennis a lányra nézett, és elmosolyodott. Tényleg klassz
lenne, ha most gólt rúgnék, gondolta. Különösen Lisa… a leendő
feleségem szeme láttára.
Csakhogy Dennis a következő pillanatban a fájdalomtól a
földre zuhant.
A nézők egyszerre hördültek fel.
A  Maudlin egyik csatára felrúgta. Pont sípcsonton találta,
pedig nem is volt nála a labda. Dennis a sárban fetrengett, és a
lábát fogta fájdalmában. A bíró nem vett észre semmit.
– Csak tetteti! – tiltakozott a Maudlin egyik játékosa. A nézők
egyöntetűen fújoltak.
Dennis összeszorította a fogát, nehogy elsírja magát.
Kinyitotta a szemét, de a látása elhomályosult.
Ahogyan a fűben feküdt, felnézett a tömegre, és hirtelen
megpillantott egy piros kockás zakót, amely nagyon ismerősnek
tűnt…
Aztán a piros kockás zakó egy férfi alakját öltötte…
Aztán a férfi mély hangon kiabálni kezdett. A  hang még
ismerősebb volt.
– Hé! Mi folyik ott?
Apa.
Dennis el se hitte. Apa eddig soha, egyetlen iskolai meccsére
sem jött el. Csak pont most, amikor ő a földön fekszik, könnyes
szemmel, lányruhában. Ebből bizony nagyon nagy baj lesz…
Apa azonban Dennisre nézett, és elmosolyodott.
– Hé! Bírókám! – kiáltotta. – Az a kölyök felrúgta a fiamat!
Dennis kínkeservesen feltápászkodott. Bár a lábába még
belenyilallt a fájdalom, fura melegség járta át. Összeszedte
magát. Aztán visszamosolygott az apjára.
– Jól vagy? – kérdezte Darvesh.
 – Ja.
–  Gyerünk, fiam! – kiabált az apukája egyre jobban
fölhevülve. – Meg tudod csinálni!
– Felhívtam félidőben – tette hozzá Darvesh. – Emlékszel, azt
mondtad, hogy az apukád sosem jár ki a meccseidre…
Gondoltam, nem szeretnéd, ha erről is lemaradna.
–  Kösz, haver – felelte Dennis. Néha azt gondolta, Darvesh
már nem tudja meglepni, nem tud ennél is jobb barátja lenni,
de a fiú mindig rácáfolt.

Gareth leszerelte a Maudlin egyik játékosát. Darvesh a pálya

szélére rohant, és Gareth passzolt neki. A  Maudlin játékosai
Darvesh után vetették magukat, mire ő visszapasszolta a labdát
Garethnek. A  kapitány egy pillanatra megrémült, de aztán
továbbadta Dennisnek, aki elsüvített a védők mellett, és
egyetlen hatalmas rúgással pontosan a kapus feje fölött beívelte
a labdát a hálóba. Szerencsétlen flótásnak esélye sem volt, hogy
kivédje a bombasztikus rúgást.
6-7!
És ebben a pillanatban felharsant a sípszó. A  bíró lefújta a
meccset.
–  Iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii igeeeeeeeeeeeen nnnnnnnnnnnn
nnnnnnnnnnn! – őrjöngött a tömeg.
–  CSÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚCS VAAAAAAAAAGY
FIAAAAAAAAAAM!!! – kiabálta Dennis apukája.
Dennis az apjára mosolygott. Egy pillanatra úgy érezte,
mintha John arcát is felfedezte volna a tömegben, de nem volt
biztos benne, mert a nagy izgalomban minden elhomályosult
előtte. Elsőnek Gareth ment oda hozzá és ölelte át. Másodiknak
Darvesh. Másodpercek múlva már az egész csapat boldogan
összeölelkezve ünnepelte a győzelmet. Az iskola még soha sem
jutott be a középdöntőbe – most pedig megnyerték a kupát!
Apa nem bírt magával örömében, és berohant a pályára.
Felkapta Dennist a karjába, és a nyakába ültette.
–  Ez az én fiam! Az én fiam! – kiabálta a büszkeségtől
repesve.
A  tömeg újra éljenzésben tört ki. Dennis legalább ezerszer
mosolygott. Lenézett Garethre, Darveshre, aztán végignézett a
csapattársain, akik mind lányruhát viseltek.
 Csak egy baj van, gondolta Dennis. Már egy cseppet sem érzem
magam másnak.
De ezt a gondolatot megtartotta magának.
 19
Sárosan, de diadalittasan

A  Maudlin-játékosok és szurkolóik bosszúsan eloldalogtak, és

közben ilyeneket morogtak: „bunda”, „visszavágót” meg
„homokosok”.
Gareth átnyújtotta az ezüstkupát Darvesh-nek.
A tömeg éljenzett.
– A fiam! A futballista! És igen, a sárga a te színed! – kiabált
Darvesh mamája. Darvesh az anyukájára nézett, és feléje
nyújtotta a kupát.
– Ezt neked is köszönhetjük, mama – mondta.
A mamája előhúzott egy papír zsebkendőt, és letörölt vele egy
könnycseppet. Aztán Darvesh átadta a kupát Dennisnek. Abban
a pillanatban felbukkant Mr. Hawtrey a pályán.
– Nem! Te, fiam, nem!
– De, uram! – kérlelte Dennis.
– Még mindig ki vagy rúgva az iskolából!
A  szurkolók fújolni kezdtek. Egy pillanatra Mac is kivette a
tejkaramellát a szájából, és csatlakozott hozzájuk. Még Miss
Windsor is megengedett magának egy kis francia, forradalmi
szitkozódást.
– Csendet!
És csend lett. Még a felnőttek is összerezzentek.
– De azt hittem… – fogott bele Dennis.
 – Bármit is hittél, fiam, tévedtél – horkant föl Mr. Hawtrey. –
Most pedig hagyd el az iskola területét, vagy hívom a
rendőrséget!
– De, uram…
– Azt mondtam, most!
Dennis apja azonban közbeavatkozott.
–  Maga komplett hülye, ugye, tudja? – támadt rá az
igazgatóra. Mr. Hawtrey hátrahőkölt. Még soha senki nem
beszélt így vele. – A  fiam épp most nyerte meg a kupát az
iskolájának.
– Az én fiam, Darvesh is segített neki! – kiabált közbe Darvesh
mamája.
–  Dennis akkor is ki van rúgva – jegyezte meg Mr. Hawtrey
émelyítően önelégült mosollyal.

–
  Tudja, mit? Gondom lesz rá, hogy földugjam azt a kupát a
hogyishívjákjába! – dühöngött Dennis apja.
–  Te jó ég, ez még nálam is rosszabb! – motyogta Darvesh
anyukája.
 – Nézze, Mr…
– Sims. Ő pedig Dennis Sims. A fiam, Dennis Sims. Ne feledje
ezt a nevet! Egy nap híres futballista lesz belőle. Jól figyeljen! Én
vagyok ennek a fiúnak az apja, és ennél büszkébb már nem is
lehetnék rá! Gyere, fiam, menjünk haza! – mondta a férfi, azzal
kézen fogta Dennist, és átvezette a pályán.
Dennis ruhája belelógott a sárba, de szorosan fogta apja
kezét, és közösen tapicskoltak a pocsolyákban.
 20
Blúz és szoknya

– Ne haragudj, mindenütt csupa sár lett – nyújtotta oda Dennis a

menyasszonyruhát Lisának. Már késő délutánra járt az idő, és a
padlón ültek a lány szobájában.
– Sajnálom, Dennis. Én megpróbáltam – mondta Lisa.
–  Lisa, te bámulatos vagy! Hála neked, játszhattam a
döntőben. És igazából ez az, ami számít. Azt hiszem, csak
találnom kell egy iskolát, ahová felvesznek… a fiút
lányruhában.
– Esetleg a Maudlin? – mosolygott rá Lisa.
Dennis felnevetett. Egy pillanatig szótlanul ültek.
– Hiányozni fogsz – szólalt meg a fiú.
–  Te is hiányozni fogsz nekem, Dennis. Szomorú, hogy nem
leszel ott az iskolában, de attól hétvégenként még
találkozhatunk, ugye?
– Én szeretném. És köszönök mindent.
– Mit akarsz megköszönni? Hogy miattam kirúgtak?
Dennis hallgatott.
–  Lisa, meg szeretném köszönni, hogy felnyitottad a
szememet.
A  lány szégyenlősen lehajtotta a fejét. Dennis még sohasem
látta ilyen szépnek.
–  Köszönöm, Dennis. Még soha senki nem mondott nekem
ilyen szépet.
A  fiú elmosolyodott, egy pillanatra még az önbizalma is
megjött.
–  Még valamit el kell mondanom neked, Lisa. Amit már
nagyon régóta szeretnék.
– Igen?
– Én… halálosan, őrülten…
– Halálosan, őrülten micsoda?
De egyszerűen képtelen volt kimondani. Néha nehéz
szavakba önteni, amit az ember érez.
– Majd elmondom, ha nagyobb leszek.
– Megígéred, Dennis?
– Ígérem.
Remélem, megteszi. Mindannyiunk életében van egy ember,
akihez ha közel kerülünk, a szívünk ki akar ugrani a helyéről.
Néha még a felnőtteknek is nehéz kimondani, amit éreznek.
Lisa beletúrt Dennis hajába. A  fiú behunyta a szemét, és azt
kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
 
 
Hazafelé menet Dennis elment Rádzs boltja mellett. Eredetileg
nem akart megállni, csakhogy Rádzs észrevette, és kijött hozzá.
– De szomorúnak látszol, Dennis! Gyere be, gyere csak! Mi a
csuda ütött beléd, fiatalember?
Dennis elmesélte a boltosnak, mi történt a futballmeccsen,
mire Rádzs hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Tudod, mi a vicces ebben, Dennis? – kérdezte Rádzs. – Hogy
azok az emberek, akik gyorsan ítélkeznek, legyenek tanárok,
politikusok vagy vallási vezetők, bármik, általában sokkal
rosszabbak, mint a többiek!
– Lehet – mormolta Dennis, aki csak fél füllel figyelt oda.
–  Nem, Dennis. Ez az igazság. Az igazgatód, tudod, hogy is
hívják?
– Mr. Hawtrey.
–  Ez az! Mr. Hawtrey. Meg mernék rá esküdni, hogy valami
fura van benne.
– Fura? – kérdezte Dennis kíváncsian.
–  Nem vagyok benne biztos – folytatta Rádzs –, de, tudod,
azelőtt minden vasárnap reggel 7-kor eljött a Telegraphjáért.
Minden héten hajszálpontosan ugyanabban az időpontban.
Aztán egyszer csak nem jött többé, hanem a nővére jött
helyette. Legalábbis az a valaki azt mondta, hogy a nővére.
– Ezt hogy érted?
–  Nem mernék rá megesküdni, de van valami nagyon
különös abban a nőben.
– Tényleg? Micsoda?
–  Gyere el holnap reggel 7-re, és nézd meg magad! –
kopogtatta meg az orrát Rádzs. – Egyébként nem kéred annak a
Sport szeletnek a másik felét? Úgy tűnik, nem tudom eladni.
 
 
– De vasárnap van! És nagyon korán! – panaszkodott Lisa. – Még
csak háromnegyed hét. Még ágyban kellene lennem!
– Ne haragudj! – szabadkozott Dennis.
– Szóval Hawtrey-nak van egy nővére. Na és?
– Hát, Rádzs azt mondta, hogy nagyon furi az a nő. Nézd, ha
oda akarunk érni hétre, jobb lesz, ha sietünk.
Megszaporázták a lépteiket a hűvös, ködös utcán. A  föld
nedves volt az éjszakai vihar után. Az emberek még aludtak, és
a kihalt város hátborzongató volt. Lisa természetesen magas
sarkút viselt, Dennis viszont ez alkalommal nem. Nem is
lehetett mást hallani, csak Lisa cipősarkának kopogását a
járdán.
Aztán a ködből hirtelen előlépett egy nagyon magas, fekete
ruhába öltözött női alak, és belépett a boltba. Dennis megnézte
az óráját.
Pontosan hét óra volt.
–  Ő lesz az – súgta Dennis. Lábujjhegyen odalopakodott a
kirakathoz, és belesett az ablakon. A  nő tényleg egy Sunday
Telegraphot vett.
–  Szóval tényleg újságot vesz… És akkor mi van? – suttogta
Lisa.
–  Csss! – intette le Dennis. – Még nem néztük meg
alaposabban. Rádzs észrevette Dennist és Lisát az üveg mögött,
és nagyot kacsintott, ahogy a nő sarkon fordult. A  két gyerek
gyorsan behúzódott az egyik kuka mögé. Sem Dennis, sem Lisa
nem hitt a saját szemének, amikor a fekete ruhás alak kilépett
az ajtón az utcára. Ha ez a nő Mr. Hawtrey nővére, akkor
nyilván az ikertestvére. Még bajusza is volt!
Az alak körülnézett, nem látja-e valaki, és gyorsan
továbbsietett. Dennis és Lisa egymásra néztek, és
elmosolyodtak.
 Most megvagy!
– MR. HAWTREY! – kiáltotta Dennis.
Az alak megfordult, és mély férfihangon megszólalt:
–  Igen? – kérdezte, de azonnal észbe kapott, és magas, női
hangra váltott: – Ööö… úgy értem, nem!
Dennis és Lisa időközben utolérték.
–  Én nem Mr. Hawtrey vagyok. Nem… nem… határozottan
nem. Hanem a nővére, Doris.
–  Ugyan már, Mr. Hawtrey, hagyja abba! – mondta Lisa. –
Lehet, hogy gyerekek vagyunk, de azért nem ostobák.
– És miért visel bajuszt? – támadt rá Dennis.
–  Folyton csatát vívok az arcszőrzetemmel! – csattant fel
élesen a válasz. Dennis és Lisa felnevettek. – Ó, szóval te vagy
az! A fiú lányruhában – hördült fel Mr. Hawtrey mély hangon.
Most már ő is tudta, hogy vége a játéknak.
– Igen – válaszolta Dennis –, a fiú, akit maga kirúgott, amiért
női ruhába bújt. De hát maga is azt visel.
–  Ez nem ruha, fiam! Hanem egy szoknya meg egy blúz –
horkant fel Mr. Hawtrey.
– Szép a magas sarkúja, uram – vágott közbe Lisa.
Mr. Hawtrey-nak kiguvadt a szeme.
– Mit akartok tőlem? – hepciáskodott.
–  Azt akarom, hogy Dennist vegye vissza az iskolába! –
követelte Lisa.
– Attól tartok, ez lehetetlen. Nagyon csúnya szabálysértés, ha
valaki nem a megfelelő egyenruhát viseli – jelentette ki Mr.
Hawtrey fölényesen, ahogyan már csak az igazgatók szokták.
–  És mi van, ha véletlenül kiszivárog, hogy maga is szeret
nőnek öltözködni? – érdeklődött Lisa. – Nevetség tárgya lenne.
 –  Zsarolni próbálsz? – kérdezett vissza Mr. Hawtrey
komolyan.
– Igen – vágta rá a két gyerek egyszerre.
– Ó – mondta Mr. Hawtrey egyszerre megtörten. – Akkor úgy
tűnik, nincs más választásom. Hétfőn reggel várlak az
iskolában! De a megfelelő egyenruhában gyere, fiam. És meg
kell esküdnötök, hogy ezt senkinek nem áruljátok el! – tette
hozzá szigorúan.
– Esküszöm – jelentette ki Dennis.
Mr. Hawtrey Lisára nézett. A  lány egy pillanatig nem szólt
semmit, élvezte, hogy hatalma van az igazgató felett. Vigyorgott,
mint a vadalma.
– Oké, rendben, én is esküszöm – mondta végül.
– Köszönöm.
–  Ó, még valami, majdnem elfelejtettem! – szólalt meg
Dennis.
– Fiam?
– Engedje meg, hogy szünetben futballozhassunk az udvaron
– folytatta a fiú magabiztosan. – Focilabdával. Mert
teniszlabdával nem lehet rendesen focizni.
– Még valami? – bömbölte Mr. Hawtrey.
– Nem, azt hiszem, ez minden – mondta Dennis.
–  Ha eszünkbe jut még valami, majd értesítjük – tette hozzá
Lisa.
– Igazán hálás vagyok – jegyezte meg Mr. Hawtrey gúnyosan.
– Tudjátok, nem olyan egyszerű ám igazgatónak lenni.
Állandóan csak kiabálni a diákokkal, leszidni meg kirúgni őket.
Muszáj néha nőnek öltöznöm, hogy kicsit kiengedjem a gőzt.
– Hát ez klassz, de miért nem próbál meg inkább kedvesebb
lenni? – kérdezte Lisa.
– Teljességgel képtelen ötlet – felelte Mr. Hawtrey.
–  Akkor hétfőn találkozunk, kisasszony! – nevetett Dennis. –
Bocsánat, úgy értem, uram.
Mr. Hawtrey hátat fordított nekik, és kocogva indult haza,
már amennyire ez lehetséges volt a magas sarkú cipőben.
Éppen mielőtt eltűnt volna a sarkon, lerúgta a cipőjét, felkapta,
és futásnak eredt.
Dennis és Lisa olyan hangosan nevettek, hogy az egész utcát
felverték.
 21
Nagy, szőrös kezek

– Ezt meg miért vetted föl? – kérdezte apa.

Hétfő reggel volt, és apa Dennist bámulta, aki a
konyhaasztalnál ült, rizspelyhet evett, és egy hete először az
iskolai egyenruháját viselte.
–  Visszamegyek az iskolába, apa. Az igazgató meggondolta
magát.
– Valóban? És mitől? Kellemetlen egy alak.
–  Ez hosszú történet. Azt hiszem, végül is úgy gondolja,
mégsem olyan rossz dolog, ha valaki lányruhát vesz fel.
– Nos, igaza van. Tényleg nem az. Tudod, ott a pályán nagyon
büszke voltam rád. Nagyon bátor voltál.
–  Az a fiú tényleg csúnyán megrúgott – emlékezett vissza
Dennis.
–  Nem csak arra gondolok. Hanem arra, hogy lányruhában
mentél ki az emberek elé. Az volt bátor dolog tőled. Én képtelen
lennék ilyesmire. Nagyszerű srác vagy. Tényleg. Nem lehetett
könnyű neked, amióta anya elment. Nagyon boldogtalan
voltam, és tudom, hogy néha rajtatok vertem le, rajtad és a
bátyádon, és ezt szörnyen sajnálom.
– Semmi baj, apa. Én akkor is szeretlek.
Apa a zakója zsebébe nyúlt, és előhúzta a fényképet, amelyet
a tengerparton készített a családjáról.
 – Nem volt szívem elégetni. Tudod, fiam, túl fájdalmas nekem
látni ezeket a képeket. Nagyon-nagyon szerettem az
édesanyádat, ugye, tudod? És bármi is történt, még mindig
szeretem. A  felnőttek élete már csak ilyen bonyolult. Ez a
fénykép viszont a tiéd, Dennis. Vigyázz rá! – Apa keze
megremegett, ahogy visszaadta a fiának a megperzselt szélű
fotót. Dennis a képre pillantott, és óvatosan becsúsztatta a felső
zsebébe.
– Kösz, apa – mondta.
–  Minden rendben? – kérdezte John, amikor a konyhába
lépve meglátta kettejüket. – Szóval visszajössz az iskolába?
– Igen – felelte Dennis.
–  Az az ostoba igazgató meggondolta magát – magyarázta
apa.
–  Hát, szerintem nagyon bátor vagy, hogy visszajössz –
mondta John, miközben betett két szelet szikkadt kenyeret a
pirítóba. – Lehet, hogy a nagyobbak közül egyik-másik rád száll
majd.
Dennis a linóleumot nézte.
–  Akkor a te dolgod, hogy megvédd az öcsédet, nem igaz,
John? – mondta apa.
– Igen, így lesz. Ha bárki bepróbálkozik, velem gyűlik meg a
baja. Az öcsém vagy, és én megvédelek.
–  Jó fiú vagy – apa a könnyeivel küszködött. – Mennem kell,
srácok. Egy rakomány klotyópapírt kell Bradfordba vinnem. –
Az ajtóhoz ment, de egy pillanatra még visszafordult. –
Mindkettőtökre nagyon büszke vagyok, ugye, tudjátok? Bármit
is tesztek, mindig a fiaim lesztek. Csak ti vagytok nekem. – Nem
igazán tudott rájuk nézni, miközben beszélt, inkább gyorsan
kilépett az ajtón, és becsukta maga mögött.

Dennis és John egymásra néztek. Mintha csak véget ért volna

a jégkorszak, és több millió év után először kisütött volna a nap.
–  Kár, hogy nem voltál ott a döntőn – szólalt meg Dennis,
ahogy elindultak az iskolába.
–  Igen – felelte John. – Csak, tudod, a haverokkal mentem
csavarogni.
–  Vicces. Egy pillanatra azt hittem, hogy téged láttalak a
tömegben, de nyilván valaki más volt az.
John köhécselni kezdett.
– Hát… tulajdonképpen, ott voltam…
–  Tudtam! – mosolygott Dennis. – Miért nem jöttél oda a
végén?
 –  Akartam – hadarta John. – De képtelen voltam lemenni a
pályára, és mindenkit megölelgetni. Akartam, tényleg, csak…
nem megy. Sajnálom.
–  Örülök, hogy ott voltál, még akkor is, ha nem szóltál. Nem
kell sajnálnod.
– Kösz. Bocs.
Egy ideig szótlanul sétáltak.
– Egyvalamit még most sem értek… – fogott bele John. – Azt,
hogy miért csináltad?
– Mit miért csináltam?
– Hogy miért öltöztél lányruhába?
–  Igazából nem tudom – felelte Dennis zavartan. – Azt
hiszem, azért, mert mulatságos volt.
– Mulatságos?
–  Hát, emlékszel, amikor fiatalabb korunkban a kertben
rohangáltunk, és azt játszottuk, hogy mi vagyunk a Pókember?
– Igen.
–  Olyan érzés volt. Mintha játszanék – mondta Dennis
magabiztosan.
–  Azelőtt én is szerettem játszani – meredt maga elé John,
miközben tovább-ballagtak az utcán.
 
 
–  Mi a…? – kapta fel a fejét John, amikor beléptek Rádzs
boltjába, és ott találták az újságárust egy pazar, rikító zöld
száriban.
És parókában.
Kifestve, teljes puccparádéban.
–  Jó reggelt, fiúk! – köszöntötte őket a férfi nevetségesen
magas, elváltoztatott hangon.
– Jó reggelt, Rádzs! – köszönt vissza Dennis.
–  Ó, nem! Én nem Rádzs vagyok – tiltakozott Rádzs. – Ő ma
nincs itt, én helyettesítem a boltban. A  nagynénje vagyok,
Indira.

– Rádzs! Tudjuk, hogy te vagy az! – csóválta a fejét John.

– Ó, istenem! – tört össze a boltos. – Hajnal óta fenn vagyok,
hogy beöltözzek. Mi árult el ilyen gyorsan?
– A borosta az álladon – mondta Dennis.
– Az ádámcsutkád – tette hozzá John.
– A nagy, szőrös kezeid – folytatta Dennis.
– Jól van, jól van, értem már – vágta rá sietősen a férfi. – Csak
azt reméltem, hogy én is rászedhetlek, Dennis, miután úgy lóvá
tettél!
–  Hát, majdnem sikerült, Rádzs – vigasztalta mosolyogva a
fiú, miközben csodálattal szemlélte a boltos új öltözékét. –
Nagyon meggyőző voltál mint nő. Honnan szerezted a szárit?
–  A  feleségemé. Szerencsére elég termetes asszony, úgyhogy
rám is jó. – A  férfi gyorsan körülnézett, és suttogóra fogta: –
Nem tudja, hogy felvettem, úgyhogy ha látjátok őt, jobb, ha nem
is említitek neki.
– Rendben, Rádzs, hallgatunk, mint a sír – mondta Dennis.
– Igazán köszönöm. Jó, hogy szóltam nektek Mr. Hawtrey-ról,
ugye? – kacsintott rájuk az újságárus tussal vastagon kihúzott
szemével.
– Ó, igen, köszönjük – kacsintott vissza Dennis.
– Mi van Hawtrey-val? – kérdezte John.
–  Ó, semmi. Csak szereti a Sunday Telegraphot, ez minden –
vágta rá Dennis.
–  Gyere, jobb, ha megyünk, különben elkésünk – rángatta
meg az öccse karját John. – Ööö, csak ezt a zacskó chipset még
megvesszük, Rádzs.
– Vegyetek két zacskót, és akkor egyet ingyen adok – mondta
a boltos, elragadtatva új, speciális ajánlatától.
– Jó, rendben – felelte John. – Ez jól hangzik. – Felkapott még
egy zacskó chipset, és odaadta az öccsének. Rádzs előhúzott egy
harmadik zacskót egy szatyorból.
– Tessék, az ingyenchips. Az két zacskó összesen, vagyis… 58
penny. Köszönöm.
John értetlenül meredt a boltosra.
–  Sok szerencsét, Dennis! – kiáltott utánuk Rádzs, miután a
két fiú kilépett az utcára. – Szorítok neked!
 22
Egyvalamit még el kell intéznem

Dennis abban a pillanatban meglátta Darvesht, ahogy belépett

az iskolakapun. A barátja egy vadonatúj futball-labdát tartott a
kezében.
–  Van kedved rúgni egyet? – kérdezte Darvesh. – Ezt tegnap
kaptam a mamától. A  diri megengedte, hogy rendesen
focizzunk az udvaron – tette hozzá diadalmasan pattogtatva a
labdát.
– Tényleg? – kérdezte Dennis. – Kíváncsi lennék, vajon miért
gondolta meg magát Mr. Hawtrey…
– Akkor játszunk vagy nem? – kérdezte Darvesh izgatottan.
Dennis ekkor vette észre Miss Windsort, aki éppen leparkolt
a sárga Citroënjével. A  rút kiskacsának csúfolt kocsi inkább
hasonlított kerekeken guruló szemeteskukához, mint autóhoz,
de francia volt, és a tanárnő imádta.
– Majd inkább a szünetben, jó? – válaszolta Dennis.
–  Rendben, majd akkor focizunk egy rendeset – felelte
Darvesh, és a labdával dekázva elindult az épület felé.
–  John, megvárnál itt? Csak egy perc és jövök – mondta
Dennis a bátyjának. – Egyvalamit még el kell intéznem.
Dennis mély levegőt vett.
– Tanárnő! – kiáltotta. John hátramaradt mögötte.
–  Ó, te vagy az! – fogadta Miss Windsor fagyosan. – Mit
akarsz?
–  Csak azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom.
Őszintén. Bocsánatot kérek. Igazán nem kellett volna azt
mondanom, hogy nem jó a tanárnő francia kiejtése.
Miss Windsor nem szólt egy szót sem, és Dennis feszengeni
kezdett azon törve a fejét, mit is mondhatna még.
– Merthogy nem igaz. Önnek igazán nagyon kitűnő a kiejtése,
tanárnő. Mademoiselle. Olyan, mintha igazából nem is angol,
hanem francia lenne.
–  Nos, köszönöm, Dennis, vagy „merci beaucoup, Dennis”,
ahogy franciául mondanám – mondta Miss Windsor
megenyhülve. – Remekül játszottál szombaton. Csodás meccs
volt. Az igazság az, tudod, hogy nagyon meggyőző voltál
lányruhában.
 – Köszönöm, tanárnő.
–  Valójában örülök, hogy megint itt vagy – folytatta Miss
Windsor. – Tudod, írtam egy színdarabot…
–  Ó, igen? – motyogta Dennis, és valahogy rossz érzése
támadt.
–  Jeanne d’Arcról szól, egy tizenötödik századbeli francia
mártírról…
– Tyű, ez igazán nagyon… ööö…
–  De egyik lány sem akarja eljátszani a főszerepet. Viszont
arra gondoltam, milyen izgalmas lenne, ha egy fiú játszaná,
hiszen Jeanne d’Arc lány létére fiúruhában járt. Dennis,
szerintem te igazán emlékezetes alakítást nyújtanál ebben a
szerepben.
Dennis esdekelve nézett a bátyjára, John azonban
önelégülten vigyorgott rá.
– Hát, tényleg nagyon… izgalmasnak hangzik…
– Pompás! Akkor találkozunk a szünetben, és megbeszéljük a
részleteket egy pain au chocolat mellett.
–  Rendben, tanárnő – felelte Dennis, és igyekezett leplezni
rettegését. Olyan lassan és csendben állt odébb, mintha csak egy
bombától próbálna félrehúzódni, amelyik bármelyik
pillanatban felrobbanhat.
–  Ó, majd elfelejtettem mondani, hogy az egész darab
franciául van. Au revoir – hallotta még a háta mögött a tanárnő
hangját.
–  Au revoir – kiáltott Dennis is, elővéve a lehető
legeslegfranciátlanabb kiejtését.
– Na, alig várom, hogy ezt lássam! – nevetett rá John.
Elindultak az iskolaépület felé, és John átkarolta az öccse
vállát.
Dennis elmosolyodott. A világ megint megváltozott körülötte.
De ezúttal nem bánta.
 
 
 Köszik

Szeretném megköszönni Paul Stevensnek, az irodalmi

ügynökömnek az Independent Talentnél, Moira Bellasnak és az
MBC valamennyi munkatársának. A  HarperCollins csapatának,
különösen a kiadómnak, Ann-Janine Murtagh-nak, valamint a
szerkesztőmnek, Nick Lake-nek, akik hittek a könyvben, és
mindvégig támogattak. James Annalnak, a borítótervezőnek,
Elorine Grantnek, aki a belső dizájnt készítette, Michelle
Misrának, az  éles szemű olvasószerkesztőmnek, valamint az
agyam másik felének, aki Matt Lucas. Azonkívül legnagyobb
rajongómnak és egyben édesanyámnak, Kathleennek, továbbá a
nővéremnek, Julie-nak, aki kezdetben lányruhába öltöztetett.
 
És mindenekfelett köszönetet szeretnék mondani a nagyszerű
Quentin Blake-nek, aki többet adott hozzá a Köténycselhez, mint
azt valaha álmodni mertem.
 Kiejtési segédlet

Mivel a regényben hosszú francia nyelvű szöveg van, aminek

épp az a lényege, hogy senki sem érti, nem gyűjtünk ki ide
minden szót. De néhány fontos kifejezéshez adunk kiejtési
útmutatót, hátha Te is kedvet kapsz a nyelvhez – hiszen
franciául (és tulajdonképpen bármilyen idegen nyelven)
beszélni menő dolog.
 
Bonjour!   –   bonzsúr (Jó napot!)
Au revoir!   –   o rövoár (Viszlát!)
oui   –   ui (igen)
non   –   no(n) (nem)
desolée   –   dézolé (sajnálom)
Excusez-moi!   -   ekszküzé moá! (Elnézést!)
Merci beaucoup!   –   merszi boku (Köszönöm szépen!)
violá   –   voálá (íme)
  
 
 
www.kolibrikiado.hu
www.facebook.com/kolibrikiado