Mire lennél kész azért, hogy megment egy életet?

És ha nemcsak a jövődet kéne feláldoznod érte, hanem a múltadat is?

Nemcsak a helyeket, ahol még nem jártál, hanem a lábnyomat is, amelyeket
magad mögött hagytál.

Meghoznád-e az áldozatot, ha tudnád, hogy senki sem emlékezni rá?

 ELŐSZÓ

Ez a történet arról szól, hogy mire lennél kész azért, hogy megments egy
életet. Arról, hogy mi lenne, ha nemcsak a jövődet kéne feláldoznod érte,
hanem a múltadat is. Nemcsak a helyeket, ahol még nem jártál, hanem az
összes lábnyomot is, amit magad mögött hagytál. Ha mindent oda kéne
adnod, az egész lényedet, kiért mondanál le róla?
Ez az írásom először a Helsingborgs Dagblad című újságban jelent
meg, 2016 karácsonyán. Egy késő decemberi éjszakán írtam, miközben a
feleségem és a gyerekeim aludtak, karnyújtásnyira tőlem. Rettenetesen
fáradt voltam, hosszú és furcsa évet zártam. Több stressz ért, mint amennyit
kezelni tudok. Ezért hát ültem a sötétben, és a választási lehetőségeinkre
gondoltam. Arra, hogy mindennap újra és újra eldöntjük, hogy melyik úton
haladjunk tovább. Utazunk, maradunk, játszunk, elrejtőzünk, szerelembe
esünk, szakítunk, vagy épp szorosan egymáshoz bújva egymás lélegzetében
alszunk el. Néhányunknak olyasvalakire van szüksége, aki minden reggel
levesz minket a lábunkról, hogy megértsük, mit jelent az idő. Hogy
emlékeztessen rá, mit veszíthetünk, ha nem figyelünk oda.
Erről próbáltam írni valamit.
Ez az első alkalom, hogy olyan történetet írok, ami Helsingborgban
játszódik, a városban, ahol felnőttem. Az iskolám egy saroknyira volt attól a
kórháztól, ahol a történet kezdődik. Számtalanszor végigautóztam a
tengerparton, életem legjobb és legrosszabb napjain egyaránt, láttam, ahogy
a barátaim megházasodnak a Mariakyrkanban, más barátaimat pedig
elbúcsúztatják. Több alkalommal aludtam el a The Tivoli Vinylbaren nevű
kocsmájában, mint amennyire emlékszem. Az is lehet, hogy ez az
elbeszélés ugyanannyira szól a városomról, mint a halálfélelmemről. Sosem
zárjuk le igazán a kapcsolatunkat azzal a hellyel, ahol felnőttünk. Remélem,
saját magunkkal sem. Az egyik jó barátom egyszer azt mondta: „Az
emberiét alapvető munkaköri leírásának része, hogy napról napra próbálunk
egyre kevésbé hülyék lenni.” így azon az éjszakán, amikor ezt írtam, arra
gondoltam, mi történik velünk, mikor családot alapítunk, és megszűnünk a
legfontosabb személynek lenni a saját életünkben. Azon merengtem, mi
lenne igazán önzetlen cselekedet. Mérlegeltem, kiért lennék kész meghalni,
és kiért adnám oda az egész életemet. És hogy valójában mi is a kettő
között a különbség.
Ezt a történetet kerekítettem belőle. Nem tudom, ki vagy te, aki
olvasod, de békés karácsonyt kívánok neked!

Üdvözlettel:

Fredrik Backman
A SZERZŐTŐL MEGJELENT

Az ember, akit Ovénak hívnak

A nagymamám azt üzeni, bocs
Itt járt Britt-Marie
A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb
Mi vagyunk a medvék
Egymás ellen
 ÉLETED ÜZLETE

FREDRIK BACKMAN
Fordította Bándi Eszter

Budapest, 2018
 IMPRESSZUM

Copyright © Fredrik Backman, 2017

Illustration copyright © Ella Laytham
A mű eredeti címe: Ditt livs affar
Published by agreement with Salomonsson Agency
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2017
A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető.

Fordította: Bándi Eszter

ISBN 97S 963 324 60S 5

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2018-ban

Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Könyvtervező: Carly Loman
Tördelés, nyomdai előkészítés és magyar borító: Téglás Zoltán
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
A nyomtatás és a kötés a debreceni ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Szia. Itt az apád. Hamarosan felébredsz, szenteste napja van
Helsingborgban, én pedig megöltem egy embert. Nem így kezdődnek a
mesék, tudom. De elvettem egy életet. Számít valamit, ha elmondom, kiét?
Talán nem. A legtöbb ember szereti azt hinni, hogy minden egyes
megállt szívet ugyanolyan sokan hiányolnak. Ha megkérdezik tőlünk,
„ugyanannyit ér minden élet?”, a többség egybehangzó „igen!”-nel felel. De
csak addig, míg valaki rá nem mutat egy általunk szeretett személyre, és fel
nem teszi a kérdést: „És az az élet?” Számít, hogy egy jó embert öltem-e
meg? Akit szerettek. Aki értékes életet élt.
És ha egy gyereket?
Ötéves volt. Egy héttel ezelőtt találkoztam vele. A kórház tévészobájában
levő kis piros szék az övé volt. Mikor idehozták, még nem volt piros, de ő
látta rajta, hogy az akar lenni. Huszonkét doboznyi krétába került, de sebaj,
megengedhette magának, mindenki krétával halmozta el. Mintha a
színekkel elfedhetné a betegséget, az injekciókat és a gyógyszereket. Tudta
jól, hogy ez nem így működik, okos kislány volt, mégis úgy tett, mint aki
hisz benne. Napközben a papírokat színezte, hadd örüljenek a felnőttek.
Éjszaka pedig a széket. Mert az annyira szeretett volna piros lenni.
Volt egy plüssállata is, egy nyúl. Úgy hívta, Szi. A felnőttek azt hitték,
azért hívja Színek, mert amikor kapta, még nem tudta kimondani, hogy
Nyuszi. Holott azért hívta Színek, mert ez volt a neve. Ilyen egyszerű, még
egy felnőttnek sem okozhat gondot megérteni. Szi néha félt, olyankor
üldögélhetett egy kicsit a piros széken. Bár orvosilag nem biztos, hogy
bizonyított, hogy az ember kevésbé fél egy piros széken, de Szi erről mit
sem tudott.
A kislány mellette ült a földön, a mancsát cirógatta, és mesélt neki.
Egyik éjszaka ott álltam elrejtőzve a folyosó sarkán, és hallottam őt:
„Nemsokára meghalok, Szi. Minden ember meghal egyszer, de a legtöbb
csak százezer év múlva, én pedig lehet, hogy már holnap.” Suttogva még
hozzátette: „Azért remélem, nem holnap.”
Aztán ijedten felkapta a fejét, és körülnézett, mintha lépéseket hallott
volna a folyosóról. Gyorsan az ölébe vette Szit, és jó éjszakát kívánt a piros
széknek. „Ott van! Jön!”, susogta, és a szobája felé szaladt. Bebújt a takaró
alá, az anyukája mellé.
Én is futottam. Egész életemben futottam. Ugyanis a kórház folyosóján
minden éjszaka végigsétál egy vastag, szürke kötött pulóvert viselő nő.
Mappa van a kezében. Benne mindannyiunk neve.
Szenteste napja van, és mire felébredsz, már biztosan elolvad a hó. Sosem
húzza sokáig Helsingborgban. Ez az egyetlen hely a világon, ahol a szél
alulról felfelé fúj, mintha meg akarná motozni az embereket. Ahol az
esernyő jobban véd, ha fejjel lefelé tartják. Itt születtem, de ezt sosem
tudtam megszokni, Helsingborg és én sosem kötöttünk békét., Elképzelhető,
hogy minden ember ugyanígy érez a szülővárosa iránt; a hely, ahonnan
származunk, sosem kér elnézést, sosem látja be, hogy félreismert
bennünket. Csak vár az autópálya végén, és azt suttogja: „Lehet, hogy
gazdag lettél, és hatalmas. Lehet, hogy drága órát és szép ruhákat viselsz.
De előttem hiába is színlelsz, tudom, ki vagy. Csak egy ijedt kisfiú vagy.”
Ma éjjel találkoztam a halállal, a baleset után, az autóm roncsai mellett. A
vérem beterített mindent.
A szürke pulóveres nő mellettem állt, és szemrehányóan nézett végig
rajtam: „Nem kellene itt lenned.” Borzasztóan féltem tőle, mert én nyertes
típus vagyok, túlélő. És minden túlélő retteg a haláltól. Ezért húzzuk olyan
sokáig.
Az arcomon vágásnyomok, a vállam kificamodott. Egy másfél millió
koronát érő fém- és műszergubancba szorultam. Mikor megláttam a nőt,
rákiabáltam: „Vigyél el valaki mást! Megölhetsz valaki mást!” De csak
csalódottan előrehajolt, és azt mondta: „Ez nem így működik. Nem én
hozom a döntéseket. Én csak a logisztikáért és szállításért vagyok felelős.”
– Kinek dolgozol? Istennek, a Sátánnak vagy... valaki másnak? –
szipogtam.
Felsóhajtott.
– Nem ártom bele magam a politikába. Csak a munkámat végzem.
Kérem a mappámat. Most.
Nem az autóbaleset miatt kerültem kórházba, már jóval azelőtt bent
feküdtem. Rák. Hat nappal ezelőtt találkoztam először a kislánnyal, kint
álltam a kórház tűzlépcsőjén, és dohányoztam, nehogy lebukjak a nővérek
előtt. Állandóan a dohányzás ártalmairól papoltak, mintha bizony annak
volna esélye megölni engem.
A folyosóra nyíló ajtó félig nyitva volt, én pedig hallottam, ahogy a
kislány az anyukájával beszélget a tévészobában. Ugyanazt a játékot
játszották minden este, mikor a kórházra olyan csönd borult, hogy szinte
hallatszott, ahogy a hópelyhek jóéjt-puszikként érik az ablaküveget. Az
anyuka azt súgta a kislány fülébe: „Mi leszel, ha nagy leszel?” A kislány
tudta, hogy az anyukája kedvéért játszanak, de úgy tett, mintha miatta
tennék. „Orvos”, nevette, és „mééénök” és a kedvence: „űrvadász”.
Mikor az anyuka elaludt egy fotelban, a kislány folytatta a szék pirosra
színezését, és Szivel beszélgetett. „Hideg van a halálban?”, kérdezte tőle.
De Szi nem tudta. Ezért a kislány vastag kesztyűket pakolt a hátizsákjába, a
biztonság kedvéért.
Az ablaküvegen át látott meg. Nem ijedt meg, emlékszem, hogy
haragudtam is ezért a szüleire. Miféle emberek nevelik úgy a gyereküket,
hogy az nem ijed meg egy idegen, negyvenöt éves láncdohányos bácsitól,
aki a tűzlépcsőn állva bámul rá? De ez a lány nem félt. Integetett.
Visszaintettem. Kézen fogta Szit, odalépett az ajtóhoz, és a résen át
megkérdezte.
– Te is rákos vagy?
– Igen – feleltem, mert ez volt az igazság.
– Híres vagy? Láttam a képedet anya újságjában.
– Igen – feleltem, mert ez is igaz volt.
A lapok a pénzemről cikkeztek. Még senki sem tudta, hogy beteg
vagyok, de ha megtudják, abból újság lesz. Nem vagyok átlagember, ha
meghalok, arról mindenki tudni fog. Mikor ötéves kislányok halnak meg,
arról nem ír senki, nem készítenek miattuk emlékmellékletet az esti lapok,
senki sem törődik a nyomukkal. Ahhoz túl kicsi a lábuk. De velem
foglalkoznak az emberek, leginkább azért, amit magam mögött hagyok,
amit felépítettem és elértem. Cégek, ingatlanok és vagyon. A pénz
számomra nem olyan, mint nektek, nem spórolok, nem számolom, nem
aggódok miatta. A bankjegyek csak pontok, amelyekben a sikeremet
mérem.
– Nem ugyanolyan rákom van, mint neked – mondtam a kislánynak.
Mert ez volt az egyetlen vigasz a diagnózisomban. Az orvos
bocsánatkérően magyarázta: „Egy nagyon, de nagyon különleges fajta rákja
van.”
Még a rákom sem olyan, mint a tiétek.
A kislány pislogott, és feltette a kérdést:
– Hideg van a halálban?
– Nem tudom – feleltem.
 Valami mást kellett volna mondanom. Valami nagyobb horderejűt. De
nem az a fajta ember vagyok, így hát eldobtam a csikkemet, és azt
motyogtam: „Nem kellene a bútorokra rajzolnod.” Tudom, mit gondolsz
most: micsoda seggfej vagyok. Igazad van. De a legtöbb sikeres ember már
eleve seggfej, nem a siker teszi azzá. Hanem ez a siker záloga.
– Szabad a bútorokra rajzolni, ha rákos az ember! – kiáltott fel hirtelen
a kislány, és megvonta a vállát. – Úgyse szól rám §enki.
Nem tudom, miért, de elnevettem magam. Mikor nevettem utoljára? A
kislány is nevetett. Aztán Szivel együtt visszafutottak a szobájukba.
Olyan könnyű megölni valakit, elég egy autó és pár másodperc. Mert az
emberek – mint te is-bíznak bennem. Sok száz kilónyi fémbe bújva
robogtok végtelen kilométeren át a sötét utakon, miközben akit a legjobban
szerettek, a hátsó ülésen alszik. És amikor valaki, mondjuk olyan, mint én,
megjelenik a másik irányból, bíztok abban, hogy jól működik a féke. Bíztok
benne, hogy nem a telefonomat keresem épp az ülések között, hogy nem
vezetek túl gyorsan, hogy nem kanyargók egyik sávból a másikba, mert a
könnyeket törölgetem a szememből. Hogy nem állok egy bekötőúton
lekapcsolt lámpákkal, és nem azt várom, hogy felbukkanjon egy teherautó.
Bíztok bennem. Abban, hogy nem vagyok részeg. Hogy nem foglak
megölni titeket.
Ma reggel a szürke pulóveres nő húzott ki a roncsok közül. Azután
letörölgette a véremet a mappájáról.
– Ölj meg valaki... mást – rimánkodtam.
Lemondóan sóhajtott.
– Ez nem így működik. Nincs ekkora befolyásom. Nem cserélhetek le
egy halált egy másik halálra. Életet tudok életre cserélni.
– Akkor legyen úgy! – ordítottam.
A nő bánatosan rázta a fejét, előrehajolt, és kihúzott egy cigarettát az
ingzsebemből. Elferdült, de nem tört el. Két slukkra elszívta.
– Igazából már leszoktam – védekezett.
A földön feküdtem, folyt a vérem, és a mappára mutattam.
– Benne van a nevem?
– Mindenkié benne van.
– Mit jelent az, hogy életet életre cserélni?
Felnyögött.
– Te tényleg ostoba vagy. Mindig is az voltál.
Egykor az enyém voltál. Az én fiam.
A kislány a kórházban rád emlékeztetett. Történt valami, mikor
megszülettél. Olyan hangosan sírtál, hogy valami rendkívüli dolog esett
meg velem: először éreztem fájdalmat valaki más helyett. Nem
maradhattam egy ember mellett, aki ilyen hatalommal bír felettem.
Minden szülő bent marad néha öt percre az autóban a ház előtt. Csak
ülnek, lélegeznek, és erőt gyűjtenek, hogy ismét belépjenek a felelősség
közegébe. Minden szülő megáll néha tíz másodpercre a lépcsőházban, csak
lógatva a kezében a kulcsot. Én őszinte voltam, csak egy pillanatot vártam,
aztán menekültem. Átutaztam az egész gyerekkorod. Annyi idős lehettél,
mint a kislány, mikor megkérdezted, mivel foglalkozom. Azt mondtam,
pénzt csinálok. Mire te, hogy mindenki más is. Én pedig: „Nem, a többség
csak pénzt keres, a túlélésre játszik. Azt hiszik, hogy a dolgaik értékkel
bírnak, pedig dehogyis. A dolgoknak csak ára van, amit az elvárások
szabnak meg, én pedig ezekkel a dolgokkal kereskedek. Az egyetlen, ami
ezen a világon értékkel bír, az idő. Egy másodperc mindig egy másodperc,
ez sosem lehet alku tárgya.”
Most lenézel, mert minden másodpercemet a munkámnak szenteltem.
De legalább szenteltem valaminek. Minek szentelték mondjuk a barátaid
szülei az idejüket? Grillpartiknak és golfmeccseknek? Fapados
nyaralásoknak és tévésorozatoknak? Ők mit hagynak maguk után?
Most utálsz, de egyszer az enyém voltál. Egyszer az ölemben ültél, és
féltél a csillagos égtől. Mert valaki azt mondta, hogy a csillagok
tulajdonképpen nem fölöttünk, hanem alattunk vannak, és hogy a Föld
olyan gyorsan forog, hogy aki kicsi és könnyű, simán leeshet róla,
egyenesen a sötétségbe. A teraszajtó nyitva állt, édesanyád Leonard Cohent
hallgatott, én pedig azt mondtam neked, hogy valójában egy biztonságos
barlang legmélyén élünk, és hogy az égbolt csak egy szikla, amivel
eltorlaszoltuk a bejáratot. „És mik a csillagok?”, kérdezted, én pedig azt
mondtam, rések, ahol bejöhet a fény. Aztán azt is mondtam, hogy
számomra a szemeid is ilyesmik. Apró, apró rések, ahol kijöhet belőled a
fény. Hangosan nevettél. (Azóta nevettél már ugyanúgy?) Én is nevettem.
Én, aki magasabb színvonalon akartam élni mindenkinél, egy olyan fiút
kaptam, aki legszívesebben a föld alatt lakna.
Édesanyád a nappaliban feltekerte a hangerőt, és nevetve táncolt az
ablak túloldalán. Te még jobban belefúrtad magad az ölembe. Akkor egy
család voltunk, ha csak futólag is. Hozzátok tartoztam néhány pillanatra.
Tudom, hogy átlagos apát kívántál magadnak. Aki nem utazik, nem
híres, aki megelégszik azzal, ha csak két szem figyel rá: a tiéd. Sose
akartad, hogy mikor bemutatkozol, az emberek azt kérdezzék: „Elnézést, de
nem a maga apja...?” De túl fontos ember voltam. Nem mentem veled az
iskolába, nem fogtam a kezed, nem segítettem elfújni a gyertyákat a
tortáidon, nem aludtam el soha az ágyadban a negyedik esti mese közepén,
fejeddel a vállamon. De öledbe hullik majd minden, amit mások annyira
hajhásznak. Gazdagság. Szabadság. Elhagytalak, de legalább a
szükségletpiramis tetején tettem.
De ez téged nem érdekel, ugye? Az anyád fia vagy. Ő okosabb volt,
mint én, ezt sosem bocsátottam meg neki igazán. De többet is érzett, ez volt
a gyenge pontja, ezért bánthattam őt a szavaimmal. Talán nem is emlékszel,
hogyan hagyott el, még kicsi voltál, de az az igazság, hogy nekem szinte fel
se tűnt. Hazajöttem egy utazásról, és két napomba telt, hogy rájöjjek, nem
vagytok otthon.
Évekkel később, mikor tizenegy vagy tizenkét éves voltál,
összevesztetek valamin, te pedig egy éjszakai busszal átjöttél hozzám, és
sírva kérted, hadd lakhass nálam. Nemet mondtam. Teljesen kikeltél
magadból, hüppögtél, összetaknyoztad az előszobaszőnyegem, és azt
bömbölted, hogy minden olyan igazságtalan.
A szemedbe néztem, és azt mondtam: „Az élet nem igazságos.”
Az ajkadba haraptál. Lesütötted a szemedet, és úgy válaszoltad: „Ez a
te nagy szerencséd.”
Lehet, hogy attól a naptól kezdve már nem voltál az enyém, nem
tudom. Talán akkor veszítettelek el. Ebben az esetben tévedtem. Ebben az
esetben az élet igazságos.
Négy éjszakával ezelőtt a kislány ismét kopogott az ablakon.
– Akarsz játszani? – kérdezte.
– Tessék?
– Unatkozom. Akarsz játszani?
Azt mondtam, jobban tenné, ha lefeküdne. Mert én tényleg az vagyok,
akinek te hiszel engem, egy olyan ember, aki nemet mond egy haldokló
ötévesnek, aki játszani akar. Szivel együtt a szobájuk felé indultak, de a
kislány megfordult, rám nézett, és feltett még egy kérdést:
– Te is bátor vagy?
– Tessék?
– Mindenki azt mondja, hogy bátor vagyok. Megrebbent a szeme.
Ezúttal őszinte voltam:
– Ne legyél bátor. Ha félsz, hát félj. Minden túlélő így csinálja.
– Te is félsz? A mappás nénitől?
Szívtam egy slukkot, és lassan bólintottam.
– Én is – ismerte be a kislány.
Azután visszament Szivel a szobájukba. Nem tudom, mi történt. Talán
megrepedtem, és kijött egy kis fény. Vagy bejött. Nem vagyok gonosz,
annyit még én is tudok, hogy a rákra korhatárt kellene tenni. Ezért
kinyitottam a szám, és így szóltam: „Ma este ne félj. Itt maradok, és
őrködöm. Nem jön el ma este.”
A kislány elmosolyodott.
A másnap ébren talált a folyosó padlóján. Hallottam, hogy a kislány és
az anyja új játékot játszanak. Az anya azt kérdezte: „kiket hívjunk meg a
következő születésnapi zsúrodra?”, bár már nem volt több zsúr hátra. A
kislány belement a játékba, felsorolta mindenkinek a nevét, akit szeret.
Hosszú a lista, ha az ember ötéves. Azon a reggelen én is szerepeltem azon
a listán.
Egoista vagyok, ezt korán megtanultad. Az édesanyád egyszer azt vágta a
fejemhez, hogy velem senki nincs egy súlycsoportban, vagy felettem állnak,
és akarok tőlük valamit, vagy alattam, és akkor a fejükön taposok. Igaza
volt, ezért hát folytattam, míg végül már senki nem állt fölöttem.
De mekkora az egoizmusom? Tudod, hogy megvehetek és eladhatok
bármit, de holttesteken is átlépnék? Meg tudnék ölni valakit?
Volt egy fivérem. Sose mondtam el neked. Nem élte túl a
születésünket. Lehet, hogy csak egyikünk számára volt hely ezen a földön,
és azt én akartam megkaparintani. Átléptem a fivéremen a méhben. Győztes
voltam, már akkor is.
A mappás nő ott volt akkor a kórházban. Láttam fényképeket, amikor
az anyám egyedül ivott esténként, és túl részeg volt ahhoz, hogy elrejtse
őket. Mindegyik képen ott állt a nő, homályosan az ablak előtt,
elmosódottan a folyosón. A szülés előtti napon készült fényképen a szüleim
mögött állt a sorban a benzinkútnál.
Anyán látszott, hogy bármikor megszülhet. Apa nevetett azon a képen.
Soha nem láttam őt nevetni. Egész életemben csak mosolygott.
Mikor ötéves voltam, a mappás nőt a vasúti sínek mellett láttam. Épp
át akartam menni a síneken, mikor előreugrott, és rám kiáltott. Döbbenten
álltam meg. A vonat a következő másodpercben érkezett, olyan közel
dübörgött el, hogy elestem a szelétől. Mire a szerelvény elhaladt, a nő
eltűnt.
Tizenöt éves koromban a legjobb barátommal játszottam a kullabergi
szikláknál. Odafelé menet félúton elhaladt mellettünk egy szürke pulóveres
nő. Azt mormogta: „Légy óvatos, eső után életveszélyesek a sziklák.” Csak
akkor jöttem rá, hogy ki az, amikor már eltűnt.
Fél órával később eleredt az eső, a legjobb barátom pedig lezuhant. A
temetésén még mindig esett az eső, mintha nem akarna abbamaradni.
Láttam a nőt, mikor kiléptem a Mariakyrkanból, a templom előtt állt egy
esernyő alatt, de így is az arcára hullottak a cseppek. Ilyet is csak
Flelsingborgban tud az eső.
Mikor apa megbetegedett, az otthonbéli szobája előtt láttam őt az
utolsó estén. A vécéről jöttem, ő nem vett észre. Ugyanaz a szürke pulóver
volt rajta, fekete színű grafitceruzával jegyzetelt a mappába. Aztán bement
apa szobájába, és nem jött ki többet. Másnap reggelre apa meghalt.
Mikor anya lett beteg, külföldön dolgoztam. Telefonon beszéltünk,
érezni lehetett, hogy gyenge, ahogy azt suttogta: „Az orvos szerint minden
rendben van.” Csak hogy ne nyugtalankodjak, hogy majd drámai halált hal.
A szüleim folyton azt akarták, hogy minden rendben legyen, a fivérem
halála óta mindig olyanok akartak lenni, mint bárki más. Lehet, hogy ezért
lettem kivételes, puszta dacból. Anya aznap éjjel elment, én pedig
megbíztam egy értékbecslőt, hogy nézze át a lakást és az ingóságokat.
Mindenről küldött fényképet. Azon, ami a hálószobáról készült, egy fekete
színű grafitceruza feküdt a padlón. Mire hazaértem, nyoma veszett. Anya
papucsa az előszobában állt, a talpa alatt szürke fonálból származó szöszt
találtam.
Kudarcot vallottam veled. Az apáknak az életre kell megtanítaniuk a
fiaikat, de te csalódást okoztál.
Múlt ősszel felhívtál a születésnapomon, mikor betöltöttem a
negyvenötöt. Te nemrég lettél húsz. Elmesélted, hogy munkát kaptál a régi
Tivoli-házban. És hogy a város átköltöztette az egész épületet a Hamntorget
túloldalára, hogy helyet adjon az új lakóparknak. Megvetően ejtetted ki a
„lakópark” szót. Mennyire különbözőek vagyunk! Te történelmet látsz, én
fejlődést, ami neked nosztalgia, én gyengeségnek ítélem. Adhattam volna
neked munkát, akármilyet, de te pultos akartál lenni a Vinylbarenben, egy
lepukkant házban, amit már akkor el kellett volna bontani, mikor négy
generációval ezelőtt még gőzkompállomásként üzemelt. Nem kerteltem,
rákérdeztem, elégedett vagy-e. Mert én ilyen vagyok. Te pedig azt
válaszoltad: „Elég jó ez nekem, apa. Elég jó.” Mert tudtad, hogy gyűlölőm
ezt a kifejezést. Te olyan könnyen megelégedtél a dolgokkal. És még csak
nem is érted, micsoda szerencséd van ezzel.
Talán az édesanyád kérte, hogy hívj fel, szerintem gyanította, hogy
beteg vagyok, te viszont meghívtál a bárba. Azt mondtad, hogy árultok
1
smorrebrodöt, mert emlékeztél, hogy mindig azt ettem a kompon, amikor
Dániába mentünk karácsonykor, még kiskorodban. Az édesanyád azzal
nyaggatott, hogy csináljunk valami különlegeset mi ketten, legalább évente
egyszer, gondolom ezt is tudod. Én pedig nem tudtam csak úgy ülni és
beszélgetni, nekem folyton úton kellett lennem valahová, de te mindig
rosszul voltál az autóban. Viszont mindketten szerettük a kompot, én
odafelé, te visszafele. Én szerettem az érzést, hogy mindent magam mögött
hagyok, te viszont szerettél a fedélzeten állni és várni, hogy Helsingborg
felbukkanjon a láthatáron. A hazaút, mikor az ember megismeri a
körvonalakat. Te ezt szeretted.
Múlt ősszel a Hamntorgeten ültem az autómban, és néztelek a bár ablakán
át. Italokat kevertél, és megnevettetted az embereket. Nem mentem be,
túlságosan féltem, hogy véletlenül elmondom, rákos vagyok. Nem tudtam
volna elviselni az együttérzésedet. Ráadásul részeg voltam, mint általában,
ezért eszembe jutottak az alkalmak, mikor az édesanyád háza előtt ültél a
lépcsőn, és engem vártál, én pedig nem jöttem, holott megígértem. Eszembe
jutott minden alkalom, mikor a te idődet pazaroltam. A komp-utakra
gondoltam: mindig kora reggel indultunk, hogy időben hazaérjünk, és a nap
hátralevő részében ihassak. Utoljára tizennégy éves korodban mentünk,
megtanítottalak pókerezni egy helsingori pincekocsmában, megmutattam,
hogy lehet felismerni a veszteseket egy adott asztalnál: a gyenge férfiak az
erős pálinkával. Megtanítottalak, hogyan kovácsolj tőkét azokból, akik nem
értik a játékot. Hatszáz koronát nyertél. Én folytatni akartam, de te kérlelőn
néztél rám: „Hatszáz korona elég jó, apa.”
Megálltál egy aranyművesnél a komp felé, és egy pár fülbevalót vettél a
pénzből. Egy évembe került, hogy megértsem, hogy nem egy lánynak
vetted, akinek csapni próbáltad a szelet. Az édesanyádnak vetted. Soha
többé nem pókereztél.
Kudarcot vallottam veled. Keménnyé akartalak faragni. De te jó lettél.
Tegnap késő este a kórházban megjelent a mappás nő a folyosón. Megállt,
mikor összetalálkozott a tekintetünk. Megértettem, hogy értem jött. De nem
futottam. Felidéztem minden alkalmat, amikor láttam. Mikor elvette a
fivéremet. Mikor elvette a legjobb barátomat. Mikor elvette a szüléimét. De
úgy döntöttem, nem félek többé, ennyi hatalomra szükségem van,
legalábbis az utolsó pillanatokban.
– Tudom, ki vagy te – mondtam, és még csak nem is remegett a
hangom. – Te vagy a halál.
A nő a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy sikerült vérig sértenem.
– Nem én vagyok a halál – morogta. – Én NEM a munkám vagyok.
Minden szusz kiszaladt belőlem. Bevallom. Az ember nem ezt a
választ várja ilyen helyzetben.
A nő elrendezte a vonásait, majd megismételte:
– Nem én vagyok a halál. Én csak hozok és viszek.
– Én... – kezdtem, de félbeszakított.
– Annyira el vagy foglalva saját magaddal, hogy azt hiszed, egész
életedben téged kergettelek. Pedig őriztelek. Az összes idióta közül, akit
kedvencnek választhattam volna... – A halántékát masszírozta.
– Ke... kedvenc? – dadogtam.
Kinyújtotta a kezét, és hozzáért a vállamhoz. Az ujjai hidegek voltak,
és az ingzsebem felé tapogatóztak, majd elvettek egy cigarettát. A nő
magához fogta a mappáját, és rágyújtott. Lehet, hogy a füst miatt, de egy
könnycsepp gördült le az arcán, miközben halkan folytatta:
– Szabályellenes kedvenceket választani. Veszélyessé tesz minket. De
néha... néha nekünk is lehet rossz napunk a munkában. Mikor a fivéredért
mentem, olyan hangosan ordítottál, hogy megfordultam, és véletlenül a
szemedbe néztem. Pedig nem lett volna szabad.
Elcsukló hangon kérdeztem:
– Tudtad, hogy... minden, ami lett belőlem, minden, amit elértem...
tudtad? Ezért választottad a fivéremet, nem pedig engem?
 A fejét rázta.
– Nem így működik. Nem látjuk a jövőt, csak a munkánkat végezzük.
De hibát követtem el veled. A szemedbe néztem, és... belém sajdult a dolog.
Nem lenne szabad fájdalmat éreznünk.
– Megöltem a fivéremet? – szipogtam.
– Nem – nyugtatott meg.
Kétségbeesetten nyögtem fel:
– Akkor miért vitted el? Miért viszel el mindenkit, akit szeretek?
Óvatosan a hajamba túrt, és azt súgta:
– Nem a mi döntésünk, hogy ki megy és ki marad. Ezért
szabályellenes, hogy fájdalmat érezzünk.
Mikor az orvos elmondta, hogy rákos vagyok, azt nem IV ébresztőként
éltem meg, csak leltárt kezdtem készíteni. Végiggondoltam mindent, amit
építettem, a nyomokat, amiket magam mögött hagytam. Mikor a gyenge
emberek a hozzám hasonlókra néznek, azt kérdezik: „Gazdag, de vajon
boldog is?” Mintha azzal bármit is mérni lehetne. A boldogság gyerekeknek
és állatoknak van kitalálva, és nincs biológiai funkciója. A boldog emberek
nem alkotnak semmit. Az ő világukban nincs helye művészetnek, zenének
és felhőkarcolóknak, felfedezéseknek vagy újításoknak. Minden vezető,
minden hős mániákus. A boldog emberek nem lesznek mániákusak, nem
szentelik az életüket betegségek meggyógyításának vagy repülőgép-
készítésnek. A dolgokért élnek, fogyasztóként vannak jelen a világban. Én
nem ilyen vagyok.
De történt valamit. A diagnózis másnapján Ráá-nál sétáltam a tengerparton,
és néztem, ahogy két kutya egyenesen berohan a vízbe, hogy a hullámok
között játsszon. Akkor feltettem magamnak a kérdést: Voltál valaha olyan
boldog, mint azok ketten? Átélted ezt? Megéri?
A nő visszahúzta a kezét a hajamból. Mintha szégyenkezett volna.
– Nem lenne szabad éreznünk. De én nem csak... én nem csak a
munkám vagyok. Vannak... hobbijaim is. Szeretek kötni.
A szürke pulóverére mutatott. Próbáltam elismerően bólintani, mert
mintha ezt várta volna. Ködös tekintettel biccentett vissza. Ilyen mély
levegőt még az életben nem vettem.
– Tudom, hogy most azért vagy itt, mert értem jöttél. Én pedig készen
állok a halálra – nyögtem ki. Mintha imádkoznék.
De erre azt a választ adta, amitől még a halálomnál is jobban féltem:
– Nem érted jöttem. Még nem. Holnap meg fogod tudni, hogy
egészséges vagy. Hosszú élet előtt állsz, elérhetsz bármit, amit csak
szeretnél.
Megremegtem. Átfogtam magam a karommal, ahogy a gyerekek
teszik.
– Akkor mit keresel itt? – kérdeztem sírva.
– A munkámat végzem.
Gyengéden megcirógatta az arcom. Aztán végigment a folyosón,
megállt, és kinyitotta a mappáját. Óvatosan elővett egy fekete grafitceruzát,
és kihúzott egy nevet. Aztán benyitott a kislány szobájába.
Tegnapelőtt hallottam a kislányt és az anyukáját veszekedni. A kislány
dinoszauruszt akart építeni tejesdobozból, de nem volt rá idő. A kislány
dühbe gurult, az anyukája sírt. A kislány erre megemberelte magát, legyűrte
a kétségbeesést, sőt mosolyogni is megpróbált. Kézen fogta az anyukáját, és
így szólt: „Jól van. Egy játék azért belefér?”
Úgy csináltak, mintha telefonon beszélnének egymással. Az anyuka
elmesélte, hogy elfogták a kalózok, és a titkos szigetükre vitték, ahol is
segítenie kell nekik egy repülő kalózhajót építeni, cserébe pedig majd
hazaviszik. A kislány nevetett, és megígértette, hogy akkor sort kerítenek
egy tejesdobozból készült dinoszauruszra! Aztán elmesélte az anyukájának,
hogy egy űrhajón van az aliánokkal. „Alienekkel”, javította ki az anyukája.
„Aliánokkal”, helyesbített a kislány. „Titokzatos gépeik vannak hatalmas
gombokkal, csöveket dugnak a karomba, az arcukon maszk, az
egyenruhájuk zizeg, és csak a fejüket látni. Azt suttogják, »tente-tente«,
aztán visszaszámolnak tíztől. És mire egyhez érnek, elalszik az ember.
Holott próbál nem elaludni!”
A kislány elhallgatott, mert az anyuka megint sírt, pedig csak
játszottak. Ezért a fülébe súgta: „Az aliánok meg fognak menteni engem,
anya. Ők a legjobbak!”
Az anyuka megpróbálta nem egymilliószor megpuszilni. Az ápolók
felemelték a kislányt, és feltették a guruló ágyra, hogy elvigyék a műtőbe.
Titokzatos gépek mellett vezetett az útjuk, amelyeken hatalmas gombok
virítottak. A kislány karjából csövek álltak ki, az aliánok zörgő
egyenruhában, maszkkal az arcuk előtt hajoltak az ágy fölé, hogy csak a
fejük látszott. Azt suttogták „tente-tente”, aztán visszaszámoltak tíztől. És
mire egyhez értek, a kislány elaludt. Holott próbált nem elaludni.
Elég kellemetlen beismerni saját magunknak, hogy nem olyan emberek
vagyunk, mint amilyennek hittük magunkat. Mert ti, normális emberek
megpróbálnátok megmenteni egy gyereket, ha tehetnétek, ugye? Hát persze.
Ezért amikor a szürke pulóveres nő benyitott a kislány szobájába, lényem
egy része darabokra tört. Kisült, hogy normálisabb vagyok, mint hittem.
Félrelöktem a nőt, kitéptem a kezéből a mappát, aztán futottam. Mintha
pont olyan lennék, mint ti.
Az autóm a kórház parkolójában állt. A kerekek csikorogva kerestek
valami kapaszkodót a latyakos hóban, a féklámpa egyszer sem villant fel,
ahogy rákanyarodtam a Bergalidenre a város felé, aztán a Strandvágenre a
tenger mentén. A világ legszebb autóútja. Elrobogtam a Sofiero kastély fái
előtt, a larödi sorházak felé, le sem lassítottam, amíg el nem értem a 111-es
utat. Ott, a be-kötőúton megálltam, és lekapcsoltam a fényszóróimat.
Amikor felbukkant a teherautó, kihajtottam elé. Nem emlékszem a
becsapódásra, csak arra, hogy a zajba belesajdult a fülem, és elborított a
fény, mikor a bádog körém csavarodott, akár a fólia. Mindenütt vér.
A nő a mappát és engem is kihúzott a roncsból. Mikor azt kiabáltam,
„megölhetsz valaki mást!”, megértette, hogy saját magamról beszélek. De
nem számított. Hiszen nem tud halált halálra cserélni. Csak életet életre.
A földön feküdtem, ruháim alá befújt a helsingborgi szél, a nő pedig
türelmesen magyarázta: „Az nem elég, hogy meghalsz. Ahhoz, hogy a
kislány egész életének helye legyen, egy másik életnek meg kell szűnnie. Ki
kell törölnöm annak az életnek a teljes tartalmát. Tehát ha felajánlod az
életed, az mindenestül eltűnik. Nem meghalsz, hanem soha nem is léteztél.
Senki nem fog emlékezni rád. Mintha sosem lettél volna itt.”
Életet életért. Hát ezt jelenti.
Ezért vitt el a szürke pulóveres nő hozzád. Kénytelen volt megmutatni,
miről akarok lemondani.
Egy órával ezelőtt a Hamntorgeten álltunk, és az ablakon át néztük, ahogy
takarítasz a bárban. „A gyerekeink valódi figyelmét sosem kapjuk vissza”,
mondta édesanyád egyszer. „Eleinte eszükbe sem jut, hogy csak
udvariasságból vagy kedvességből figyeljenek ránk. De ez az idő múlik el a
leghamarabb.”
A szürke pulóveres nő mellettem állt, és rád mutatott.
– Ha odaadod az életedet a kislányéért a kórházban, akkor sosem
szerepeltél az övében.
Megrebbent a szemem.
– Ha meghalok...
– Nem halsz meg – helyesbített. – Eltörlődsz.
– De... ha én nem... ha én soha...
Fáradtan csóválta a fejét az értetlenkedésem láttán.
– A fiad megmarad. De más lesz az apja. Minden, amit magad mögött
hagynál, megmarad, csak valaki más építette fel. A nyomaid eltűnnek,
sohasem léteztél. Ti emberek mindig azt hiszitek, készen álltok feláldozni
az életeteket, de csak amíg meg nem értitek, mit is jelent ez valójában. Az
örökségetek a mániátok, ugye? Nem bírjátok elviselni a gondolatot, hogy
úgy haljatok meg, hogy senki sem emlékszik rátok.
Hosszan hallgattam. Arra gondoltam, vajon te meg-tennéd-e, vajon
odaadnád-e az életedet valakiért. Bizonyára. Mert az édesanyád fia vagy, ő
pedig már odaadott egy életet. Azt, amit akkor élhetett volna, ha nem érted
és értem él.
A nő felé fordultam.
– Mióta beteg lettem, minden este itt ültem, és néztem őt.
Bólintott.
– Tudom.
Tudtam, hogy tudja. Ennyit mostanra már megértettem.
– Minden éjszaka azon gondolkodtam, vajon meg lehet-e változtatni
egy embert.
 – Mire jutottál?
– Hogy vagyunk, akik vagyunk.
Ekkor egyenesen megindult feléd. Pánikba estem.
– Hová mész? – kiabáltam.
– Biztos akarok lenni benne, hogy biztos vagy benne – felelte, átvágott
a parkolón, és bedörömbölt a Vinylbaren ajtaján.
Utánaszaladtam, és azt lihegtem:
– Lát minket?
Fogalmam sincs, mi ütött belém. A nő felém fordult, és megvetően
felhúzta a szemöldökét.
– Nem vagyok holmi nyavalyás kísértet. Persze hogy lát minket!
Mikor kinyitottad az ajtót, azt motyogta, „szükségem van egy sörre”,
és ügyet sem vetett arra, hogy te türelmesen, ahogy édesanyád tette volna,
elkezdted magyarázni, hogy már zárva vagytok. Aztán megláttál.
Mindkettőnk világa megállt akkor.
Nem kérdeztél rá a szétszakadt öltönyömre vagy a véres arcomra, ennél
rosszabb állapotban is láttál már. A szürke pulóveres nő smorrebrodöt evett,
és megivott hozzá három sört, én csak egy kávét kértem. Láttam, hogy
felderül az arcod. Keveset beszéltünk, mert túl sok mondanivalóm volt.
Mindig olyankor legnagyobb a hallgatás. A bárpultot törölgetted, és a
poharakat szortíroztad, én pedig arra gondoltam, mennyi szeretet van a
kezedben. Mindenhez úgy értél hozzá, mintha élne. Törődtél a bárral,
istenítetted a várost. Az embereket, a házakat, az Öresundön át érkező
éjszakát. Még a szeles időt és a reménytelen focicsapatot is. Ez a város úgy
volt a tied, ahogy az enyém soha, te nem a helyedet kerested itt, te már
eleve jó helyen voltál.
Továbbadtam a szürke pulóveres nőnek, amit elmeséltél nekem: hogy
hogyan költöztették át az egész Tivolit a tér túloldalára. Az apák így
csinálnak, a fiaik előtt ülnek, és egy harmadik személynek mesélik a fiúk
történeteit, ahelyett, hogy engednék nekik, hogy maguk mondják el őket. A
nő sűrűn pislogva nézett rám.
– Nem érdekel, ugye? – állapítottam meg.
– Nem, egy kicsit sem érdekel – ismerte be.
Erre felnevettél. Hangosan. Valami dalra kelt bennem. Kérdezgetni
kezdtetek, te pedig válaszoltál. Elmesélted, hogy az épület hagyományait
tiszteletben tartva rendeztétek be a helyet. Látszott is. Nekem kellett volna
ezt megemlíteni. Nem miattad, mert úgyse fogsz emlékezni erre, hanem
magam miatt. El kellett volna mondanom, mennyire büszke vagyok rád.
Elpakoltad a poharakat, én pedig követtelek, kissé esetlenül, kezemben
az üres kávéscsészével. Megfordultál, és elvetted tőlem, a kezeink egy
pillanatra összeértek. Az ujjad hegyén éreztem a szívverésed. A nőre néztél,
aki a pultnál ült, és a koktéllapot olvasgatta, megállt egy pillanatra a „gin,
lime, pastis, triple sec” keveréknél. „Hullahopp tripla” névre hallgatott.
Ezen nagyot nevetett, és te csatlakoztál, holott egész mást találtatok
mulatságosnak.
– Örülök, hogy találtál valakit, aki... tudod... korodbeli – mondtad
halkan.
Nem tudtam, mit válaszoljak. Ezért inkább nem mondtam semmit.
Elmosolyodtál, és adtál egy puszit.
– Boldog karácsonyt, apa!
A szívem a padlóra zuhant, te pedig bementéi a konyhába. Nem
engedhettem meg magamnak, hogy megvárjam, míg visszajössz. Egy
másodperc mindig egy másodperc, ez az egyetlen valódi érték ezen a
világon. Mindennap megkötöd életed üzletét. Ez volt az én üzletem.
A nő megitta a maradék sörét. Felemelte a mappát a bárpultról.
Kimentünk az épület elé, ahol nyáron kint is lehetett üldögélni. Nagy a
vetélkedés, hogy kié Helsingborg legszebb kilátása, de ez a hely nem
bizonygat semmit. Nyugodt, mert biztos a saját szépségében. A tenger felől
érkező hullámok, a kompok a kikötőben, Dánia a víz túloldalán.
 – Mi az eljárás? – kérdeztem.
– Befelé ugrunk – válaszolta a nő.
– Fájni fog? – aggódtam.
Szomorú arccal bólintott.
– Félek – ismertem be, de ő csak a fejét rázta.
– Nem félsz. Csak gyászolsz. Ti, emberek, nem szoktátok felismerni,
hogy a gyász ugyanolyan érzés, mint a félelem.
– Mit gyászolunk?
– Az időt.
A bár ablaka felé biccentettem, és suttogva megkérdeztem:
– Emlékezni fog valamire?
A nő a fejét rázta.
– Néha, egy pillanatra úgy érzi majd, hogy valami hiányzik. De…
aztán...
Összekulcsolta az ujjait.
– És a kislány?
– Végigéli az életét.
– Őrizni fogod őket?
A nő lassan bólintott.
– Úgyse szeretem azt a szabályt a kedvencekről.
Begomboltam a kabátom. Alulról fújt a szél.
– Hideg van ott... ahová megyünk? – tettem fel a kérdést.
A nő nem válaszolt. Csak átnyújtott egy pár kötött kesztyűt. Szürkét,
de az egyikből kilógott egyetlen szál vékony, piros cérna. Elővett egy
kisollót az egyik zsebéből, és óvatosan levágta. Aztán mindkét kezemet
megfogta, mikor befelé ugrottunk. Sosem fogod ezt elolvasni. Sosem ültél
édesanyád háza előtt a lépcsőn, és nem vártál rám. Sosem pazaroltam el az
idődet.
És mikor befelé ugrottunk, a nő a mappával és én, egyetlen
másodpercre a te szemeddel láttam Helsingborgot. Körvonalként, amit az
ember megismer. Az otthon. Végre a mi kettőnk városa lett, a tiéd és az
enyém.
Ez pedig elég jó így.
Hamarosan felébredsz. Szenteste napja van. És én szerettelek.
 A SZERZŐRŐL

Fredrik Backman a New York Times sikerlistás szerzője, az ő műve többek

között Az ember, akit Ovinak hívnak, A nagymamám azt üzeni, bocs és a Mi
vagyunk a medvék. Könyveit több mint negyven országban adták ki.
Stockholmban él a feleségével és két gyermekével.
ISMERJE MEG FREDRIK BACKMAN
CSODÁLATOS VILÁGÁT!
Megjegyzések
[←1]
ejtsd: szmörrebröd, dán szendvics
 Table of Contents
ELŐSZÓ
A SZERZŐTŐL MEGJELENT
ÉLETED ÜZLETE
IMPRESSZUM
A SZERZŐRŐL
ISMERJE MEG FREDRIK BACKMAN CSODÁLATOS VILÁGÁT!
Megjegyzések