HABLATY

III. Hablaty Harákoló Harald

nagyszerű kardforgató, sárkánysuttogó volt,
s emellett a valaha élt legnagyobb viking hős.
Emlékiratai azonban azokkal az időkkel foglalkoznak,
amikor Hablaty még csak egy nagyon is
hétköznapi kisfiú volt,
akinek nagyon nehezen ment a hősködés.
 A fordítás alapja:
Cressida Cowell: How To Train Your Dragon,
Hodder Children Books, Great-Britain, 2003
All rights reserved

Szöveg és illusztráció © Cressida Cowell, 2003, 2010

Fordította © Dudik Annamária Éva, 2014

Borítóadaptáció: Egervölgyi Lilla

Kiadja a Digitanart Studio, Budapest, 2014

Minden jog fenntartva.

Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni,
bármely formában vagy eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más
módon – a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN: 978-963-89627-5-1
Nyomdai előkészítés: Egervölgyi Lilla
Nyomás: Aduprint Kiadó és Nyomda Kft.
Felelős vezető: Tóth Zoltán
 HABLATY MEGJEGYZÉSE

Gyerekkoromban éltek még sárkányok.

Léteztek hatalmas, kegyetlen repülő sárkányok, amelyek a sziklaormokon
fészkeltek, mint megannyi óriási, ijesztő madár. Léteztek apró, barna, fürge
sárkányok, amelyek egerekre és patkányokra vadásztak jól szervezett csapatokban.
Léteztek elképesztően nagy Tengeri Sárkányok, amelyek hússzor akkorák voltak,
mint a Nagy Kék Bálna, és merő szórakozásból öltek.
Kézzelfogható bizonyítékot minderre nem tudok adni, mert a sárkányok olyan
gyorsan fogyatkoznak, hogy hamarosan kihalhatnak.
Senki sem tudja, miért, de lassan az utolsó sárkányok is visszamásznak a
tengerbe, ahonnan egykoron előbújtak, s egy árva csontot vagy fogat sem hagynak
hátra a szárazföldön, hogy a jövő embere emlékezhessen rájuk.
Hogy ezek a bámulatos lények feledésbe ne merüljenek, elmesélem
gyermekkorom igaz történetét.
Nem az a fajta gyerek voltam, aki szemöldöke egyetlen rándításával képes volt
megregulázni egy sárkányt. Nem voltam egy született Hős. A hősködést nekem meg
kellett tanulnom. Ez a könyv a Hőssé válás Küzdelmes Történetét meséli el.
 1
ELŐSZÖR FOGNOTOK KELL
EGY SÁRKÁNYT

Réges-régen a vad és szeles Hibbant-szigeten egy hosszú nevű, kicsi viking

bokáig állt a hóban.
Harmadik Hablaty Harákoló Harald, a Szőrös Huligánok törzsének Reménysége
és Örököse enyhén émelygett, amióta csak reggel kinyitotta m szemét.
Tíz fiú, köztük Hablaty is, a Sárkánybeavatási Próbára készült, hogy a törzs teljes
jogú tagjává váljon. Egy kietlen tengerparton álltak, az egész kietlen sziget
legkietlenebb pontján. Sűrű pelyhekben hullt a hó.
– Figyelem! – ordította Hegyesenköpő Bélhangos, a Beavatási Próbát felügyelő
harcos. – Ez lesz az első katonai bevetésetek, Hablaty fogja vezetni a csapatot.
– Jaj, csak azt ne – nyögött fel Odvasfogú Hígvelej és a többi fiú.
– Ne Hablatyot bízd meg a csapat vezetésével, ő erre teljesen ALKALMATLAN.
Harmadik Hablaty Harákoló Harald, a Szőrös Huligánok törzsének Reménysége
és Örököse beletörölte lógó orrát az inge ujjába. És még mélyebbre süllyedt a hóban.
– BÁRKI alkalmasabb lenne Hablatynál – sziszegte Csipás Takonypóc. –
Hablatynál még Halvér is alkalmasabb lenne.
A kancsal Halvér vak volt, mint egy medúza, ráadásul allergiás volt a hüllőkre.
– CSENDET! – üvöltötte Hegyesenköpő Bélhangos. – Aki még egy szót szól,
HÁROM HÉTIG csak kacsakagylót kap ebédre!
 A fiúk azonnal elhallgattak. A kacsakagyló egy kicsit a gilisztára, egy kicsit a
takonyra hasonlít, de mindkettőnél sokkal ízetlenebb.
– Hablaty fogja vezetni a csapatot, és ez parancs! – rikoltotta Bélhangos, aki az
üvöltésnél halkabban képtelen volt megszólalni.
 Bélhangos egy 215 cm magas óriás volt, épen maradt fél szemében téboly villant,
szakálla szőrszálai szanaszét álltak, mint a petárdából kirobbanó szikrák. A dermesztő
hidegben is csak egy bolyhos rövidnadrágot viselt, valamint egy icipici szarvasbőr
mellényt, amely közszemlére tette rákvörös bőrét és dagadó izmait. Egyik roppant
tenyerében égő fáklyát tartott.
– Hablaty fog vezetni benneteket, mert hiába teljesen alkalmatlan a feladatra,
mégiscsak ő a FŐNÖK fia, és nálunk, vikingeknél ez így szokás. Mit gondoltok, hol
éltek, a római köztársaságban? Na mindegy, ez legyen ma a legkisebb gondunk. Azért
vagytok itt, hogy bebizonyítsátok, hogy igazi Viking Hősök vagytok. És a Szőrös
Huligánok törzsének ősi szokása szerint – Bélhangos hatásszünetet tartott – először
fognotok kell egy sárkányt!
Óóóóó, kegyetlen kagylók! – gondolta Hablaty.

– Bennünket a sárkányaink különböztetnek meg másoktól! – mennydörögte

Bélhangos. – Az alávalóbb emberek sólymokat idomítanak be vadászatra és lovakat
a szállításra. Kizárólag a VIKING HŐSÖK elég bátrak ahhoz, hogy megszelídítsék a
földön élő legvadabb és legveszélyesebb lényeket.
Hegyesenköpő Bélhangos ünnepélyesen a hóba köpött egy hegyeset.
– A Sárkánybeavatási Próba három részből áll. Az első és legveszélyesebb rész
során próbára teszitek bátorságotokat és a fosztogatásban való jártasságotokat. Ha azt
akarjátok, hogy a Szőrös Huligánok törzse elfogadjon benneteket, akkor először el
kell fognotok egy sárkányt. És EZÉRT hoztalak el benneteket erre a festői vidékre!
– folytatta Bélhangos torka szakadtából. – Vessetek egy pillantást a Vad Sárkány
Sziklára!
 Mind a tíz fiú hátrahajtotta a fejét.
A fekete és vészjósló szikla szédítő magasságban meredezett felettük. Nyáron
magát a sziklát szinte látni sem lehetett, mert ellepték a különféle alakú és méretű
sárkányok: egymást csipkedték, harapdálták, a hangzavart egész Hibbanton hallani
lehetett.
Télen azonban a sárkányok téli álmot alszanak, ezért a sziklán csend honolt, csak
a sárkányok baljós, halk horkolása hallatszott. Hablaty a szandálján át érezte, hogy a
morajtól még a föld is remeg.
– Tehát – mondta Bélhangos – látjátok a szikla közepénél azt a négy barlangot,
amelyek nagyjából egy koponyát formálnak?
A fiúk bólintottak.
– A koponya jobb szemét adó barlangban található a Sárkánybölcsőde, ahol
EBBEN A PILLANATBAN háromezer sárkányfióka alussza téli álmát még néhány
hétig.
– HÚÚÚÚÚÚ – dünnyögték a fiúk izgatottan.
Hablaty nagyot nyelt. Ő történetesen a többieknél jóval többet tudott a
sárkányokról. Kicsi kora óta érdekelték ezek a lények. Titokban hosszú órákat töltött
a sárkányok megfigyelésével. (A sárkányfigyelőket stréber balekoknak tekintették,
ezért volt szükség a titkolózásra.) És Hablaty annyit már kiderített a sárkányokról,
hogy tudja, mekkora őrültség besétálni egy olyan barlangba, amelyben háromezer
sárkány alszik.
 Ez azonban rajta kívül senkit sem zavart.
– Néhány perc múlva fogtok egy kosarat, és elkezdtek felmászni a sziklára – adta
ki a parancsot Bélhangos. – A barlang bejáratától kezdve ne számítsatok segítségre.
Én be sem férek a Sárkánybölcsődéhez vezető járatokba. CSENDBEN lépjetek be a
barlangba, és ez rád is vonatkozik Varacskos, ha nem akarsz háromezer éhes sárkány
első tavaszi lakomája lenni, HA-HA-HA-HA!
Bélhangos jóízűt röhögött saját viccén, majd folytatta:
– Az ilyen fiatal sárkányok egyedül általában meglehetősen ártalmatlanok az
emberre nézve, de ekkora tömegben úgy vetik rá magukat az ellenfélre, mint a piráják.
Még egy ilyen dagadékból sem marad semmi, amilyen te vagy, Varacskos, csak egy
kupac csont és a sisakod. HA-HA-HA-HA! Tehát… CSENDBEN lépjetek be a
barlangba, és minden fiú lopjon el EGY darab alvó sárkányt! ÓVATOSAN emeljétek
fel a sárkányt a szikláról, és tegyétek a kosaratokba! Van kérdés?
Senkinek sem volt kérdése.
– Ha véletlenül előfordulna, hogy MÉGIS felébresztitek a sárkányokat, amihez
ESZMÉLETLENÜL OSTOBÁNAK kell lennetek, viharsebesen fussatok a barlang
kijárata felé! A sárkányok nem szeretik a hideget, és a hótól valószínűleg
visszahőkölnek majd.
Valószínűleg? – gondolta Hablaty. – Azta, de biztató.
– Azt tanácsolom, jól nézzétek meg, melyik sárkányt választjátok. Ügyeljetek
arra, hogy méretes egyedet lopjatok el. Ez a sárkány fog később halászni nektek, és ez
a sárkány fog később őzeket elejteni a számotokra. Olyan sárkányt keressetek, amely
csatába tud majd vinni benneteket, amikor már elég idősek lesztek ahhoz, hogy a
Törzs Harcosai legyetek. Egy szó, mint száz, tiszteletet parancsoló példányt
válasszatok, a javaslatom az, hogy válasszátok ki a legnagyobbat, amely még belefér
a kosaratokba. Ne időzzetek TÚL sokáig odabent…
Ne időzzünk??? – gondolta Hablaty. – Egy háromezer alvó SÁRKÁNNYAL teli
barlangban?
– Ugye, mondanom sem kell – folytatta Bélhangos vidáman –, hogy ha sárkány
nélkül akarnátok visszatérni, akár vissza se gyertek. Aki ELBUKIK a próbán, azt
azonnal száműzzük. A Szőrös Huligánok törzsében nincs helye a BUKOTTAKNAK.
Csak az erősek tartozhatnak közénk.
Hablaty szomorkásán kémlelte a távoli horizontot. Hó és víz, amíg csak a szem
ellátott. A száműzetés sem tűnt szívderítő lehetőségnek.
– TEHÁT – szólalt meg megint Bélhangos – minden fiú fog egy kosarat, amelybe
belerakhatja majd a sárkányt, és már indul is.
A fiúk izgatottan és boldogan beszélgetve szaladtak a kosarakért.
– Én egy Szörnyennagy Rémséget fogok zsákmányolni, amely szuperhosszúra
tudja nyújtani a karmait, mert az olyan ijesztő! – fogadkozott Takonypóc.
 – Jaj, Takonypóc, dugulj már el, te nem szerezhetsz olyat – rivallt rá Villámököl.
– Csak Hablatynak, a főnök fiának lehet Szörnyennagy Rémsége.
Hablaty apja volt Termetes Pléhpofa, a Szőrös Huligánok törzsének félelmetes
főnöke.
– HABLATYNAK?! – fortyant fel Takonypóc. – Ha olyan ügyetlen lesz, mint
a bunyólabdában, akkor örülhet, ha egy Szokványos Barnát sikerül befognia.
A Szokványos Barna volt a leggyakoribb sárkányfaj, szolgálatkész, de nem
kimondottan tisztelelet parancsoló állat.
– POFA BE, ÉS SORAKOZÓ, NYOMORULT EBIHALAK! – üvöltötte
Hegyesenköpő Bélhangos.
A fiúk a helyükre siettek, a kosarakat a hátukra vették, és vigyázzállásba vágták
magukat. Bélhangos végigment a sor előtt, és a kezében tartott fáklyával meggyújtotta
a fiúk fáklyáit.
– FÉL ÓRA MÚLVA VIKING HARCOSOK LESZTEK, ÉS HŰSÉGES
SÁRKÁNYOTOK FOG SZOLGÁLNI BENNETEKET…
 [1] [2]
„.VAGY ODINNAL FOGTOK REGGELIZNI A VALHALLÁBAN , EGY
SÁRKÁNYFOGGAL AZ ÜLEPETEKBEN! – üvöltötte Bélhangos félelmetes
lelkesedéssel. – ENYÉSZET VAGY DICSŐSÉG! – ordította Bélhangos.
– ENYÉSZET VAGY DICSŐSÉG! – ordította vissza neki nyolc fiú buzgón.
Enyészet – gondolta Hablaty és Halvér szomorúan.
Bélhangos hatásszünetet tartott, kürtjét a szájához emelte.
Minden valószínűség szerint ez EDDIGI életem legrémesebb pillanata –
gondolta magában Hablaty, miközben arra várt, hogy megszólaljon a kürt. – És ha
még jobban ordibálnak, akkor a sárkányok már azelőtt felébrednek, hogy
ELINDULNÁNK.
– TRATAAAAAAAM! – fújta meg Bélhangos a kürtöt.
 2.
A SÁRKÁNYBÖLCSŐDÉBEN

Talán az eddigiekből is kiderült, hogy Hablaty nem volt egy született Viking
Hős.
Először is, nem is úgy NÉZETT KI, mint egy Hős. Takonypóc például magas és
izmos volt, a karját tetoválások díszítették, csupa csont és koponya, és már a bajsza
is pelyhedzett – azaz néhány kusza szőrszál kunkorodott a felső ajka felett, ami
látványnak nem épp a legkellemesebb, mégis elismerésre méltóan férfias jelenség egy
még nem egészen tizenhárom éves fiún. Hablaty eleve nem volt valami nagydarab, és
az arcvonásait szinte képtelenség volt megjegyezni. Fején VISZONT Hősies Haj nőtt,
ami azt jelenti, hogy az élénkvörös hajszálak mindig az égnek meredtek, hiába pró-
lesimítani hajzatát tengervízzel. Egyébként a haját soha senki nem látta mert általában
sisakot viselt.
Tíz fiú közül egyetlen egy SEM választotta volna Hablatyot a történet
főszereplőjének. Takonypóc mindenben jeleskedett, és született vezető volt.
Odvasfogú növésben már utolérte az apját, és szórakoztató dolgokat is tudott, el tudta
például szellenteni a hibbantszigeti nemzeti himnuszt.
Hablaty viszont teljesen átlagos volt, jellegtelen, nyeszlett, szeplős fiú, aki felett
a tömegben könnyedén elsiklik a tekintet.
Így amikor Bélhangos belefújt a kürtbe, és félrehúzódott egy kényelmes sziklára,
hogy megegye a kagylós-paradicsomos szendvicsét, Takonypóc félrelökte Hablatyot,
és átvette az irányítást.
– Figyelem, srácok! – suttogta fenyegetőn. – ÉN vagyok a vezér, nem a
Reménytelen Eset. Akinek nem tetszik, az kaphat egy bütyköst Odvasfogú
Hígvelejtől.
 – Huh – morogta Odvasfogú, és várakozva ütögette egymáshoz ökölbe szorított
két kezét. A behemót gorilla alkatú Odvasfogú volt Takonypóc első számú
támogatója.
– Keverj le neki egyet, Odvasfogú, hadd lássák, hogy nem viccelek…
Odvasfogú örömmel engedelmeskedett. Behúzott egyet Hablatynak, amitől az
fejjel előre a hóba repült, majd Odvasfogú még bele is nyomta a fejét a hókupacba.
– Figyelmet kérek! – sziszegte Takonypóc.
A fiúk elfordították hát tekintetüket Odvasfogúról és Hablatyról, és Takonypócra
néztek. – Kössük össze magunkat egy kötéllel! A legjobb sziklamászó menjen előre!
 – Ez természetesen TE vagy, Takonypóc – mondta Halvér. – Elvégre mindenben
te vagy a legjobb, nem igaz?
Takonypóc gyanakodva méregette Halvért, akiről kancsalsága miatt nehéz volt
megállapítani, mikor gúnyolódik.
– Pontosan, Halvér – bólintott Takonypóc. – ÉN vagyok a legjobb.
És mivel még mindig nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik-e vele Halvér, a
biztonság kedvéért hozzátette:
– Moss be neki egyet, Odvasfogú!
Amíg Odvasfogú Hablaty mellé lökte Halvért a hóba, Takonypóc ellentmondást
nem tűrve kiadta a parancsot a többieknek, hogy kössék össze magukat.
Hablatyot és Halvért kötötték a kötél legvégére, közvetlenül a kipirult és
győzedelmes Odvasfogú mögé.
– Hát ez óriási – motyogta Halvér. – Bemegyek egy emberevő hüllőkkel teli
barlangba, hozzákötözve nyolc futóbolondhoz.
– Ha eljutunk egyáltalán a barlangig… – toldotta meg Hablaty, idegesen
méregetve a feje felett meredező kopár sziklát.
Hablaty a foga közé vette az égő fáklyát, hogy a keze szabadon maradjon, és
elkezdett mászni a többiek után.

***

Veszélyes út volt. A havas szikla csúszott, és a többiek izgatottságukban

túlságosan gyorsan haladtak. Tyúkeszű egyszer csak rosszul lépett, és leesett –
szerencsére éppen rá Odvasfogúra, aki a nadrágja ülepénél fogva elkapta, és
visszahajította a sziklára, mielőtt Tyúkeszű magával rántotta volna az egész bagázst.
 Amikor végre a barlang bejáratához értek, Hablaty minden ízében reszketve egy
pillantást vetett a tengerre, amely messze alattuk verdeste a sziklákat.
– Kötelet kioldani! – adta ki Takonypóc a parancsot, és izgatottan gondolt arra,
milyen kalandok várnak még rá. – Hablaty megy be először a barlangba, mert Ő a
főnök fia… – vigyorgott. – És ő fogja megtudni először, ha VAN olyan sárkány,
amely nem alszik. Bent a barlangban mindenki csak magára számíthat. Csak az erősek
tartozhatnak közénk…
Tény, hogy Hablaty nem amolyan szokványos, agyatlan, nagydarab huligán volt,
de azért anyámasszony katonájának sem mondhatnánk. Nem feltétlenül gyáva az, aki
fél. Volt ő olyan bátor, mint a többiek, hiszen ő annak ellenére is elment sárkányt
fogni, hogy mindent tudott a sárkányokról. És amikor megtette a veszélyes utat a
szikla tetejéig, azt látta, hogy egy hosszú, kacskaringós alagút vezet a barlang
mélyére, mégis végigment rajta, annak ellenére, hogy nem rajongott az olyan hosszú,
kacskaringós alagutakért, amelyek végén sárkányok alszanak.
Az alagút nyirkos volt, a faláról víz csepegett. A fiúk helyenként fel tudtak
egyenesedni benne, máshol pedig csak a fáklyájukat a szájukban tartva, hason csúszva
tudtak előrejutni a szűk járatban.
Tíz hosszú percig gyalogoltak, kúsztak-másztak a szikla belseje felé, és a
sárkányok felől érkező szag – a sós hínár és a rothadó makrélafejek bűze – egyre
erősödött, végül már egyenesen elviselhetetlenné vált, ám ekkor az alagút
kiszélesedett, és a fiúk egy roppant nagy teremben találták magukat.
Az üregben több sárkány volt, mint amennyit Hablaty el tudott képzelni.
Volt ott minden létező színű és méretű sárkány, Hablaty jókora díszpéldányokat
fedezett fel minden fajból, amelyről tanult, és jó néhány ismeretlen fajtát is látott.
Kiverte a veríték, ahogy végignézett az egymás hegyén-hátán heverő állatokon,
amelyek minden talpalatnyi helyet elfoglaltak; néhányan még a mennyezetről is
lógtak, mintha óriási denevérek lennének. Mind mélyen aludtak, a legtöbben
egyszerre horkoltak, és ez az erős és mély hang szinte átjárta Hablaty testét,
megremegtek tőle a szervei, összeszorult a gyomra, görcsbe rándultak a zsigerei, a
szívverése pedig a sárkányok lassú pulzusához igazodott.
Ha csak egy felébredne a számtalan lény közül, az azonnal felverné az összes
többit is, és akkor a fiúk szörnyű halált halnának. Hablaty egyszer látta, amikor egy
őz túlságosan közel merészkedett a Vad Sárkány Sziklához, és a sárkányok percek
alatt darabokra tépték…
Lehunyta a szemét.
– NEM fogok erre gondolni – mondta magának.
A többiek eleve nem gondoltak erre.
A tudatlanság nagyon hasznos tud lenni ilyen helyzetekben. Tágra nyílt
szemmel, izgatottan sétáltak körbe a barlangban, közben befogták az orrukat, hogy
ne érezzék a gyomorforgató bűzt, és keresték a legnagyobb sárkányt, amely belefér
még a kosarukba.
A fáklyákat egy kupacba tették a terem bejáratánál. A termet megvilágították
a nagy testű, csúszómászó Lámpáskígyók, amelyek itt-ott állandó, halvány fénnyel
világítottak, mint megannyi gyenge villanykörte. Emellett a Tűzokádók is
szolgáltattak némi fényt, mivel légzésük ütemében szikrák pattogtak körülöttük.
Mint várható volt, a fiúk többsége a sárkányvilág csúfságai felé vette az irányt.
Takonypóc nagy dérrel-dúrral egy ijesztő külsejű Szörnyennagy Rémséget
zsákmányolt, és közben komiszul vigyorgott Hablatyra. Takonypóc apja Sörhasú
Nagyülep, Termetes Pléhpofa öccse volt. Takonypóc azt tervezte, hogy valamikor a
jövőben megszabadul majd Hablatytól, hogy ő lehessen a Szőrös Huligánok
törzsfőnöke. És egy olyan rémisztő, ijesztő főnöknek, amilyenné Takonypóc akart
válni, kellően rémisztő sárkányra volt szüksége.
Varacskos és Odvasfogú hangosan suttogva veszekedett egy vastag páncéllal
védett brutális Gronkelen, amely tömérdek borotvaéles fogától be sem tudja csukni a
száját. Odvasfogú nyert, aztán addig próbálta begyömöszölni a Gronkelt a kosarába,
hogy végül elejtette. A szörny rettentő hangosan csattant a barlang padlóján.
Kinyitotta gonosz krokodilszemét.
Mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

A Gronkel maga elé nézett. Bamba tekintetéből nehéz volt megállapítani, hogy
ébren van-e vagy még mindig alszik. A feszült várakozásban Hablatynak feltűnt, hogy
a Gronkel hártyavékony harmadik szemhéja még mindig csukva van.
És úgy is maradt még néhány szívszorongató pillanatig, majd…
A Gronkel ismét lecsukta a többi szemhéját is.
 Meglepő módon egyetlen másik sárkány sem ébredt fel. Néhány álmosan
mordult egyet, majd ismét kényelembe helyezte magát. A többség azonban úgy húzta
a lóbőrt, hogy meg sem moccant.
Hablaty lassan kifújta a levegőt. Lehet, hogy a sárkányok nem is érzékelnek
semmit, és fel sem lehet őket ébreszteni.
Nagyot nyelt, elrebegett egy imát Lokihoz, a csalárdságok védőszentjéhez, és
hogy minél hamarabb véget érjen ez a rémálom, óvatosan előre araszolt ahhoz a
sárkányhoz, amely ránézésre a legmélyebben aludt.

***

Kevesen tudják, hogy a sárkány bőre annál hidegebb, minél mélyebben alszik.
A sárkányok még úgynevezett kómás alvásba is képesek esni, amikor is bőrük
jéghideg, pulzusuk nem tapintható, légzésük nem hallatszik, szívverésük nem
észlelhető. Évszázadokig képesek ilyen állapotban létezni, és kizárólag jól képzett
szakértők tudják ránézésre megállapítani, hogy élnek-e még vagy meghaltak.
Az éber vagy felületesen alvó sárkányok bőre azonban meleg, mint a kemencéből
frissen kiszedett kenyér.
Hablaty talált egy nagyjából megfelelő méretű és viszonylag hűvös bőrű
sárkányt, amelyet óvatosan és a lehető leggyorsabban a kosarába tett. Egy
szokványosnál is szokványosabb Szokványos Barnát választott, de az adott
pillanatban Hablatyot ez nem foglalkoztatta. Még ezt a félig kifejlett sárkányfiókát is
meglepően nehéznek találta.
– MEGCSINÁLTAM, megcsináltam, megcsináltam! – hajtogatta magának
boldogan. Az legalább már biztos, hogy nem ő lesz az egyetlen fiú, akinek nincs
sárkánya. Úgy tűnt, mindenki kiválasztott magának egy-egy példányt, úgyhogy
mindannyian csendben elindultak a kijárat felé. Mármint mindannyian, kivéve…
…Halvért, akit élénkpiros, viszkető kiütések borítottak, és aki éppen egy rakás
egymásba gabalyodott Siklósárkány felé csoszogott meglehetősen hangosan.
Halvér még Odvasfogúnál is rosszabb tolvaj volt.
Hablatynak a földbe gyökerezett a lába.
– Ne tedd, Halvér, KÉRLEK, ne tedd! – suttogta.
Halvérnek azonban elege lett abból, hogy Takonypóc folyton őt cukkolja és rajta
viccelődik. Elhatározta, hogy szerez magának egy igazi sárkányt, amely a többi fiúban
is tiszteletet ébreszt.
Annyira hunyorgott, hogy szinte nem is látta a sárkányhalmot, szeméből ömlött
a könny. Dühödt vakarózás közben lassan kinyúlt a legalsó sárkányért, megfogta az
egyik lábát, és finoman… megrántotta.
És ettől a fölötte alvó sárkányok mind lepotyogtak, végtagok, szárnyak és fülek
kavarodtak össze-vissza. A fiúk rémülten tekintettek fel.
A legtöbb Siklósárkány csak mérgesen beleharapott a szomszédjába, majd
azonnal vissza is aludt.
Egy behemót, amely az összes többinél nagyobb volt, kinyitotta a szemét és
pislogott néhányszor.
Hablaty megkönnyebbülten látta, hogy a harmadik szemhéja csukva maradt.
A fiúk vártak, hogy lecsukja a másik kettőt is.
És akkor Halvér tüsszentett.
Négy tüsszentés visszhangzott a barlang falai között.
 Az óriási Siklósárkány vaksin bámult maga elé, megmerevedett, mint egy
szobor.
De NAGGGYON halkan vészjósló doromboló hang tört fel a torkából.
És a sárkány NAGGGYON lassan…
…kinyitotta a harmadik szemhéját is.
– Ajjaj – suttogta Hablaty.
A Siklósárkány hirtelen szembefordult Halvérrel, és sárga macskaszemeivel a
fiúra meredt. Kitárta a szárnyait, és lopakodva előrelépett, mint egy ugrásra készülő
párduc. Kitátotta a száját, kinyújtotta villás nyelvét és…

– FUTÁÁÁÁÁÁS! – kiáltotta Hablaty, megragadta Halvér karját, és arrébb

vonszolta barátját.
A fiúk futásnak eredtek a kijárat felé, Halvér és Hablaty zárta a sort.
Arra nem volt idő, hogy a fáklyákat magukhoz vegyék, így hát koromsötétben
szaladtak előre. Hablaty hátán pattogott a Szokványos Barnával teli kosár.
Két perc előnyük volt a sárkányokkal szemben, mert körülbelül ennyi ideig
tartott, amíg az első sárkány felébresztette a többit. Hablaty azonban már hallotta a
dühös üvöltést és a szárnycsapkodást, ahogy a sárkányok elindultak az alagútban a
fiúk után.
Még jobban belehúzott.
A sárkányok gyorsabban mozogtak a fiúknál, mert a sötétben jobban láttak, ám
ahol az alagút beszűkült, ott lelassultak, mert kitárt szárnyakkal nem fértek át a szűk
helyen.
– Nekem… nincs… sárkányom – lihegte Halvér néhány lépéssel Hablaty
mögött.
– Most – mondta Hablaty, miközben hason csúszott előre a szűk alagútban – ez
a LEGKISEBB… gondunk. Mindjárt utolérnek bennünket!
– Nincs… sárkányom – ismételte Halvér makacsul.
[3]
– Ó, THOR SZERELMÉRE! – mordult rá Hablaty, és Halvér kezébe nyomta a
kosarát, majd leráncigálta az üres kosarat Halvér hátáról. – Vidd akkor az ENYÉMET,
tessék! Várj meg itt! És ezzel Hablaty megfordult, ismét átvonszolta magát a szűk
részeken, pedig pillanatról pillanatra közelebbről és hangosabban hallatszott az
üvöltés.
 – TE MEG… MIT MŰVELSZ??? – visította Halvér ijedten, egy helyben
ugrabugrálva.
Hablaty egy végtelennek tetsző pillanat múlva ismét feltűnt a járatban. Halvér
megragadta a karját, hogy segítsen neki kijutni. Rettenetes szuszogást hallottak,
mintha egy sárkány a nyílás túloldalához tolta volna az orrát. Hablaty behajított egy
követ a nyílásba, mire méltatlankodó visítás hangzott fel odaátról.
A két fiú befordult egy kanyarban, és végre megpillantották a fényt az alagút
végén.
Halvér ment előre, de ahogy Hablaty letérdelt, hogy utánaeredjen, egy sárkány
visítva, szárnyát lebegtetve lecsapott rá. Hablaty behúzott neki egyet, mire a sárkány
hátrahőkölt annyira, hogy Hablaty ki tudott volna mászni a fény felé. Egy másik
sárkány – vagy talán ugyanaz – belemélyesztette a fogát Hablaty vádlijába, de Hablaty
annyira igyekezett kifelé, hogy magával vonszolta az állatot is.
Amint Hablaty kidugta a barlangból a fejét és a vállát, megjelent Bélhangos,
Hablaty hóna alá nyúlt, és kirángatta a fiút a barlangból, Hablaty mögött pedig
özönlöttek kifelé a sárkányok.
– UGORJ! – üvöltötte Bélhangos, miközben hatalmas öklének egyetlen ütésével
elkábított egy sárkányt.
– Hova UGORJAK?? – hüledezett Hablaty a szédítő mélységben hullámzó
tengert vizslatva.
– Nincs idő lemászni – zihálta Bélhangos, miközben egymáshoz ütötte két
sárkány fejét, három másik pedig roppant hasáról pattant le.
Hablaty lehunyta a szemét, és leugrott a szikláról.
Zuhanás közben a vádlijába kapaszkodó sárkány elengedte, és riadt visítással
elrepült.
Hablaty olyan sebességgel zuhant, hogy a tengerbe csapódva úgy érezte, mintha
valamiféle kemény felületre esett volna, amely ráadásul olyan hideg volt, hogy
Hablaty majdnem elájult.
Prüszkölve bukkant fel a vízből, meglepve tapasztalta, hogy minden jel szerint
nem halt meg, és azon nyomban nyakába kapott egy újabb adag vizet, mert
Hegyesenköpő Bélhangos egy méterrel mellette csapódott be a tengerbe.
A sárkányok dühösen üvöltve rajzottak ki a barlangból, és zuhanórepülésben
közelítettek az úszó vikingek felé.
Hablaty egészen mélyen a fejébe húzta a sisakot. A sárkánykarmok rémesen
csikorogtak a fémen. Egy sárkány sziszegve ereszkedett le a vízre, közvetlenül
Hablaty orra elé. Aztán rikoltva szállt fel megint, amikor megérezte, milyen hideg a
víz. A sárkányok nem szerettek hóesésben repülni, Hablaty megkönnyebbülten látta,
hogy elindulnak vissza a barlangba, és a barlang melegéből borzalmas sértéseket
kiáltanak feléjük sárkányul.
Bélhangos elkezdte partra vonszolni a fiúkat, s onnan felrángatni őket a
sziklákra. Minden viking fiú jó úszó, de azért kosárba zárt, rémült sárkányokkal a
hátukon még nekik is nehéz feladat volt fent maradni a víz felszínén. Hablatyot húzták
ki utoljára – épp időben, a hidegtől már kezdett elálmosodni.
De legalább nem ért utol az ENYÉSZET – gondolta, miközben Bélhangos
megragadta a nyakát, hogy kihúzza a vízből, és ezzel majdnem megfojtotta – de az
biztos, hogy ez DICSŐSÉG sem lesz.
 3.
HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK

A fiúk egymás mellett botladoztak a csúszós kavicsokon az Eszelős-hasadéknál,

amelyet néhány órával korábban másztak meg. A hasadék egy hatalmas kövekkel teli,
keskeny rés a sziklák között. Igyekeztek gyorsan haladni, de a jéggel borított, méretes
köveken csúszkálva nem olyan könnyű, így hát szánalmasan lassan jutottak előre.
Egy sárkány, amelyet még a hó sem tántorított el, visítva csapott le a hasadékba.
Leszállt Varacskos vállára, és vörös sebeket karmolt a karjába. Bélhangos a fejszéje
nyelével rásózott egyet a sárkány orrára, mire az elengedte Varacskost, és elrepült.
Jött helyette azonban több másik, borzalmas, rekedt kiáltásokkal lepték el a
szurdokot, az orrukból kilövellő tűzzel felolvasztották maguk előtt a havat, majd
karmukat gonoszul előrenyújtva lecsaptak.

Bélhangos terpeszállásban állva megforgatta feje felett kétélű fejszéjét. Busa,

szőrős fejét hátrahajtotta, és rettentő, ősi üvöltés szakadt ki a torkából; az üvöltés
visszhangzott a hasadékban, Hablaty hátán pedig felállt a szőr, mint a tengeri uborka
hátán a tüske.
Egyedül portyázva minden sárkány egészséges önvédelmi érzékkel rendelkezik,
csapatban azonban jóval vakmerőbben vadásznak. Ezek a sárkányok pedig tisztában
voltak azzal, hogy létszámfölényben vannak, így egy pillanatra sem torpantak meg.
Inkább folyamatosan támadtak.
Bélhangos ellódította a fejszét.
A fejsze pörögve repült a csendesen szállingózó hóban. Eltalálta a legnagyobb
sárkányt, azonnal el is pusztította, majd repült tovább, és több száz méterrel arrébb,
egy hótorlasz tetejére esett le, majd elmerült a hóban. Ezen már a többi sárkány is
elgondolkodott egy picit. Néhányan a többieken átkecmeregve igyekeztek visszafelé
repülni, s közben vinnyogtak, mint a kutyák. A többiek is megtorpantak,
bizonytalanul repkedtek ide-oda, dacosan visítoztak, de tartották a távolságot.
– Odalett a jó fejszém – zsörtölődött Bélhangos. – Menjünk, fiúk, mielőtt
visszajönnek!
Hablatynak nem kellett kétszer mondani. Amint kijutottak a hasadékból és
kiértek a lápra, bukdácsolva futásnak eredt, de minduntalan orra esett a hóban.
Kicsit később, amikor úgy ítélte meg, hogy már biztonságos távolságba értek a
Vad Sárkány Sziklától, Bélhangos elordította magát, hogy álljanak meg.
 Gondos létszámellenőrzéssel győződött meg arról, hogy senkit sem veszítettek
el. Bélhangos tíz kellemetlen percen át tipródott a barlang szájánál a borzalmas lármát
hallgatva, és azon töprengve, vajon mit fog mondani Termetes Pléhpofának, ha örökre
elveszíti drága kisfiát és örökösét.
Valami Okos és Együtt érző mondaton törte a fejét, de az Okosság és Együttérzés
nem tartozott Bélhangos erősségei közé. Az első öt percben mindössze annyit sikerült
kiötölnie, hogy „Hablaty otthagyta a fogát, BOCSÁNAT”, a második öt percben
pedig a szakállát tépkedte.
Következésképp, bár titokban megkönnyebbült, nem volt Jó Hangulatban, és
amint ismét levegőhöz jutott, kirobbant belőle a düh, és a fiúk reszketve álltak előtte
szedett-vedett soraikban.
– TIZENNÉGY ÉV alatt… SOHA… nem találkoztam még ilyen
REMÉNYTELEN CSIGÁKKAL, amilyenek ti vagytok. MELYIK
HASZONTALAN KAGYLÓ ÉBRESZTETTE FEL A SÁRKÁNYOKAT????
– Én – jelentkezett Hablaty. Ami nem egészen felelt meg a valóságnak.
– Hát ez ÓRIÁSI – üvöltötte Bélhangos –, egyenesen ÓRIÁSI! Jövendő
vezetőnk így bizonyítja csodálatos vezetői képességeit. Tíz és fél évesen, egészen
zsenge korában mindent elkövet azért, hogy véget vessen a saját és társai életének
EGY EGYSZERŰ KATONAI GYAKORLAT során!
Takonypóc felvihogott.
– Valami vicceset mondtam, Takonypóc? – kérdezte Bélhangos vészesen mézes-
mázosan. – A KÖVETKEZŐ HÁROM HÉTBEN MINDENKI CSAK
KACSAKAGYLÓT KAP!
A fiúk zúgolódtak.
– Kösz szépen, Hablaty – sziszegte Takonypóc. – Alig várom, hogy
összeakadjunk a csatamezőn.
– CSENDET! – üvöltötte Bélhangos. – EZ A BEAVATÁSOTOK, NEM
HOLMI PIKNIK! CSENDET, KÜLÖNBEN GYŰRŰSFÉRGEKET KAPTOK
EBÉDRE, AMÍG CSAK ÉLTEK!
– Na szóval – folytatta Bélhangos kissé nyugodtabb hangnemben bár teljesen
elszúrtátok az egész küldetést, katasztrófa azért nem történt. FELTÉTELEZEM, hogy
mindenki SZERZETT egy sárkányt a nagy felfordulásban…
– Igen! – vágták rá a fiúk kórusban.
Halvér lopva Hablatyra pillantott, aki egyenesen maga elé bámult.
– Még szerencse – jegyezte meg Bélhangos vészjóslón. – Ezek szerint kiálltátok
a Beavatás első Próbáját. Ki kell azonban állnotok még két próbát ahhoz, hogy a
Törzs teljes jogú tagjai lehessetek. A következő feladatotok a sárkányidomítás. Ez az
akaraterő próbája. Rá kell kényszerítenetek a saját akaratotokat erre a vad lényre, meg
kell mutatnotok neki, hogy ki az úr. A sárkánynak képesnek kell lennie megérteni
olyan egyszerű parancsokat, mint az „indul” vagy a „marad”, és halászniuk kell
nektek, hiszen a sárkányok emberemlékezet óta halásznak Thor Fiainak. Ha az
idomításban kérdésetek támadna, üssétek fel Brutál professzor így neveld a
sárkányodat című könyvét, amelyet a Nagy Teremben találtok a kandallón.
Bélhangos hirtelen nagyon önelégült képet vágott.
– Én magam loptam el azt a könyvet a Mócsing Közkönyvtárból – jegyezte meg
szerényen, rém retkes körmeit vizsgálva. – Egyenesen a Szőrösszívű Könyvtáros orra
elől… Fel sem tűnt neki… Na, ILYEN az igazi tolvajmunka.
Varacskos jelentkezett.
 – Mi van azokkal, akik nem tudnak olvasni?
– Ne hencegj, Varacskos! – dörrent rá Bélhangos. – Kérj meg valami idiótát,
hogy olvassa fel neked. A sárkányok hamarosan visszaalszanak, hiszen a tél nem ért
még véget – néhány sárkány valóban lecsendesedett a kosarakban –, vigyétek hát őket
haza, és készítsetek nekik meleg fekhelyet. Néhány hét múlva felébrednek majd, és
aztán NÉGY HÓNAP áll majd a rendelkezésetekre, hogy felkészüljetek az Ünnepi
Csütörtöki Thor-tor keretén belül tartott Beavatás Napjára, amely a próbatétel utolsó
állomása lesz. Ha azon a napon bizonyítani tudjátok, hogy nekem és a Törzs többi
elöljárójának is tetszően idomítottátok a sárkányotokat, akkor végre joggal
nevezhetitek majd magatokat a Hibbant Huligánjának. A fiúk kihúzták magukat,
igyekeztek rendes huligánnak látszani.
– HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK! – ordította Hegyesenköpő Bélhangos.
– HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK! – ordította vissza buzgón nyolc fiú.
Száműzöttek – gondolta Hablaty és Halvér szomorúan.

***

– Én… utálok… viking… lenni – zihálta Halvér Hablatynak, miközben a

Huligán Falu felé botladoztak a harasztban.
A Hibbant-szigeten igazából nem is lehetett sétálni, csak bukdácsolni – a
hangában vagy a harasztban vagy a sárban vagy esetleg a hóban, ami úgy rátapadt
az ember lábára, hogy azt aztán felemelni is nehéz volt. Ezen a vidéken a szárazföld
és a tenger folyton a másik területét követelte, ezért állandóan összekeveredtek. A
sziget tele volt a víz által vájt üregekkel, és keresztül-kasul átszőtte a földalatti patakok
labirintusa. Az ember rálépett egy szilárdnak tűnő foltra, és hirtelen combig merült
a sűrű sárban. A haraszton átvágva pedig hirtelen arra lett figyelmes, hogy derékig
gázol egy folyó jéghideg vizében.

A fiúk már eleve csuromvizesek lettek a tengerben, most pedig a hó is

vízszintesen zuhogó esőre váltott, a cseppeket az arcukba fújta a viharos erejű szél,
amely mindig süvített Hibbant sós, kopár vidékén.
 – Jól kezdődik ez a csütörtök is. Alig sikerült elkerülnünk a rettenetes halált –
panaszolta Halvér kiröhög bennünket a Törzs inainak fele… Ezek után ÉVEKIG nem
fog senki sem szóba állni velem. Kivéve persze téged, Hablaty, de te ugyanolyan
dilinyós vagy, mint én.
– Kösz szépen! – felelte Hablaty.
– És mindezek tetejébe – folytatta Halvér keserűen – négy kilométeren át kell
cipelnem egy megkergült sárkányt a hátamon – Halvér hátán a kosár vadul rázkódott
jobbra-balra, ahogy a sárkány dühödten próbált menekülni belőle –, és este mindössze
egy tányér fertelmes kacsakagyló vár majd rám.
Hablaty egyetértett abban, hogy nem valami fényesek a kilátásaik.
– Ha akarod, visszaadom neked ezt a sárkányt, Hablaty. De figyelmeztetlek,
hogy dühösen és bőrig ázva piszkosul nehéz – lihegett Halvér. – Bélhangos
mennydörögni fog, ha megtudja, hogy te nem szereztél magadnak sárkányt.
– De szereztem – mondta Hablaty.
Halvér megállt, és elkezdte lehámozni magáról a kosár szíjait.
– Tudom, hogy ez a sárkány VALÓJÁBAN a tiéd – sóhajtotta megadóan. – Azt
hiszem, be sem megyek a faluba, hanem inkább addig futok, amíg valami civilizált
helyre nem érek. Mondjuk, Rómába. Mindig is vágytam Rómába. És nekem az
égvilágon és Valhallában sincs semmi reményem arra, hogy kiálljam a Beavatási
Próbákat, úgyhogy…
– Nem, úgy értem, hogy van nálam egy másik sárkány is, a kosaramban – rázta
a fejét Hablaty.
Halvérnek az álla is leesett.
– Akkor szereztem, amikor visszamentem – magyarázta Hablaty.
– Azt a kacskaringós kacsakagylóját! – álmélkodott Halvér. – Hogy a Thor
nyilába tudtad, hova kell nyúlnod? Olyan sötétben a szarváig sem láthattál el.
– Tényleg fura volt – ismerte el Hablaty –, de valahogy megéreztem, hogy ott
van, amikor a járatban szaladtunk. Nem láttam semmit, de amikor elmentünk mellette,
tudtam, hogy ott van, és tudtam, hogy az a sorsa, hogy az ÉN sárkányom legyen.
Igazából nem akartam foglalkozni ezzel, mert egy kissé siettünk, de aztán te
megjegyezted, hogy neked nincs sárkányod, én meg visszamentem, és… még mindig
ott volt, egy kiszögellésen feküdt a járatban, pontosan úgy, ahogy elképzeltem.
– Magasságos medúza! – hitetlenkedett Halvér, és a fiúk ismét futásnak eredtek.
Hablaty tele volt kék-zöld foltokkal, remegett az ijedtségtől, és a vádliján a
sárkányharapás éktelenül csípett a sós vízben. Didergett, és még az is bosszantotta,
hogy az egyik szandáljába beleakadt egy hínár.
Emellett aggódott is egy kicsit, mert tudta, hogy nem lett volna szabad kockára
tennie az életét azért, hogy sárkányt szerezzen Halvérnek. Egy Viking Hős nem így
viselkedik. Egy Viking Hős tudja, hogy nem állhat Halvér és az ő Sorsa közé.
Ugyanakkor Hablaty azóta félt a Sárkányfogó Naptól, amióta az eszét tudta.
Mindig is biztosra vette, hogy ő lesz az egyetlen, aki sárkány nélkül tér majd vissza,
és azután szégyen, megaláztatás és rémes száműzetés lesz a sorsa.
Ehhez képest itt volt most ő: egy Viking harcos, akinek VAN saját sárkánya.
Szóval, összességében egészen elégedett volt saját magával.
Volt oka reménykedni.

***
 – Tudod, Hablaty – szólalt meg Halvér egy kicsit később, amikor megpillantották
a távolban a falut körülölelő, fából tákolt magas kerítést –, nekem úgy tűnik, hogy
a Sorsod vezérelt, amikor megérezted, hogy ott lapul az a sárkány. Lehet, hogy ez
így volt elrendelve. Lehet, hogy valami csodasárkányt zsákmányoltál. Ami mellett a
Szörnyennagy Rémség legfeljebb repülő békának tűnik majd. Elvégre mégiscsak te
vagy Pléhpofa főnök fia és örököse, itt az idő, hogy a Sors is adjon neked valamiféle
jelet.
A fiúk megálltak, fújtattak a nagy futástól.
– Á, biztosan csak egy Közönséges, avagy Mezei sárkányt zsákmányoltam,
amely elkóborolt a többiektől – legyintett Hablaty, és igyekezett úgy tenni, mintha a
kérdés egyáltalán nem is foglalkoztatná, pedig alig tudta palástolni az izgatottságát.
Tényleg lehet, hogy valami fantasztikus lény lapul a kosarában!
Vén Ráncosnak talán mégis igaza volt. Vén Ráncos volt Hablaty anyai nagyapja,
akire öregkorára rátört a jövendőmondási viszketegség, és folyton azzal traktálta
Hablatyot, hogy belenézett a jövőbe, és azt látta, hogy Hablaty nagy dolgokra hivatott.
Lehet, hogy ez a fantasztikus sárkány az első lépés afelé, hogy a régi Hablatyot,
aki igazából semmiben sem jeleskedett, felváltsa a Jövő Hőse!
Hablaty levette a kosarat a hátáról, de egyelőre nem nyitotta ki.
– Nem nagyon mocorog, igaz? – kérdezte Halvér, és már nem is volt biztos
abban, hogy a Sorsról szőtt elmélete megállja a helyét. – Sőt, igazából meg sem
moccan. Biztos, hogy él?
– Csak nagyon mélyen alszik – válaszolta Hablaty. – Jéghideg volt, amikor a
kosárba tettem.
Hirtelen határozottan érezte, hogy az istenek mellette állnak. TUDTA, hogy él
a sárkány.
Remegő ujjakkal elhúzta a reteszt, levette a kosár fedelét, és bekukucskált.
Mellette Halvér is bekukkantott a kosárba.
Már egyáltalán nem tűnt annyira rózsásnak a helyzet.
A kosár aljában, sárkánycsomóba összekucorodva aludt talán a
legközönségesebb, legmezeibb Közönséges, avagy Mezei Sárkány, amelyet Hablaty
valaha is látott.
Egyetlen fantasztikus tulajdonsága fantasztikusan KICSI termete volt. Ebben
valóban egészen kivételes volt. A vikingek vadászsárkányainak többsége körülbelül
akkora volt, mint egy labrador kutya. A fiúk által begyűjtött fiókák ezt a méretet még
nem érték el, de azért már majdnem kifejlett egyedek voltak. Ez a sárkány viszont
legfeljebb egy palotapincsi méreteivel vetekedhetett.
 Hablaty elképzelni sem tudta, hogyan kerülhette el mindez a figyelmét, amikor
a barlangban a kosarába tette a sárkányt. Szánakozva mentegetőzött maga előtt azzal,
hogy eléggé szorongatott helyzetben volt, hiszen egyszerre háromezer sárkány
próbálta megölni. És az is tény, hogy kómás alvásban a sárkányok nehezebbek, mint
ébren.
– Nos – szólalt meg végül Hablaty –, éppenséggel tekinthetjük ezt is jelnek. Te
egy Halálos Siklósárkányt szeretnél, és mit kapsz helyette? Egy Szokványos Barnát.
Én megragadok egy sárkányt a sötétben, és mit kapok? Egy Közönséges, avagy Mezei
sárkányt. Az az igazság, hogy az istenek így tudatják velünk, hogy mi Közönséges,
avagy Mezei gyerekek vagyunk, Halvér. Neked és nekem nem az a sorsunk, hogy
Hősök legyünk.
– NEKEM mindegy… – mondta Halvér –, de neked igenis Hősnek kell lenned.
Vagy elfelejtetted? Hogy te vagy a Főnök fia, meg minden? És te Hős is leszel, én
tudom…Halvér visszatette a kosarat Hablaty vállára, és a két fiú együtt caplatott a
falu kapui felé.
– …Legalábbis őszintén REMÉLEM, hogy az leszel. Nem akarom, hogy
Takonypóc vezessen a csatában. Neked a kisujjadban több van a katonai stratégiákról,
mint Takonypócnak az egész dagadt fejében…
Ebben volt ugyan némi igazság, ám Hablaty biztosra vette, hogy nem csak arról
mondhat le, hogy ő legyen a Sárkányidomítás jövendőbeli csillaga, de ezzel a
sárkánnyal még az is nehezen fog menni neki, hogy szokásához híven a háttérbe
húzódjon.
Ez a sárkány olyan kicsi, hogy mindenki rajta fog nevetni.
Annyira kicsi, hogy Takonypóc minden bizonynyal csúfolni is fogja.
 4.
ÍGY NEVELD A SÁRKÁNYODAT

– HA-HA-HA-HA!
Takonypóc egy szót sem tudott kinyögni a röhögéstől.
A fiúk a falu kapujánál lődörögtek, és egymásnak hencegtek frissen szerzett
sárkányukkal. Hablaty megpróbált észrevétlenül elsurranni mellettük, de Takonypóc
megállította.
– Lássuk, milyen szánalmas lényt szerzett magának Hablaty – mondta, és már
le is tépte a fedelet a kosárról.

– Ó, hát ez ÓRIÁSI, ezt nézzétek! – mondta Takonypóc, amikor végre szóhoz

jutott a nevetéstől. – Ez meg micsoda, Hablaty? Egy pindúr barna szárnyas nyuszika?
Egy virágtündér? Egy szőrös repülő béka? Hívjatok ide mindenkit, nézzék meg,
milyen csodálatos állatot fogott magának a Mi Jövendőbeli Vezérünk!
– Jaj, Hablaty, te tényleg Reménytelen Eset vagy – vihogott Villámököl.
– Thor szerelmére, te vagy a FŐNÖK fia! Miért nem szereztél magadnak abból
az újfajta sárkányból, a Szörnyennagy Rémségből, amelynek hat méter a
szárnyfesztávolsága és szuperhosszúra tudja nyújtani a karmait? Az tényleg kegyetlen
gyilkos, komolyan.
– Nekem olyan van – vigyorgott Takonypóc, és egy ijesztő, lángvörös állatra
mutatott, amely mélyen aludt a kosarában. – Azt hiszem, a TŰZFÉREG nevet adom
neki. Te milyen nevet adsz a tiédnek, Hablaty? Cuki Muki? Édes Pofa? Tündér Virág?
Hablaty sárkánya épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy hatalmasat ásítson:
nagyra tátotta aprócska száját, és látni engedte izgő-mozgó villás nyelvét, élénk
rózsaszín ínyét és azt, hogy NINCS EGYETLENEGY FOGA SEM.
 – FOGATLAN! – kiáltotta Takonypóc. – Hablaty megtalálta magának a
civilizálatlan világ egyetlen FOGATLAN sárkányát! Hát ilyen nincs.
REMÉNYTELEN Hablaty és FOGATLAN sárkánya!
Halvér a barátja védelmére kelt.
– Neked egyébként sem szabad Szörnyennagy Rémséget tartanod, Csipás
Takonypóc. Csak a Főnök fiának lehet Szörnyennagy Rémsége. Tehát Tűzféreg
Hablatyot illeti meg.
Takonypóc résnyire húzta a szemét. Megragadta Halvér karját, és gonoszul
hátracsavarta.
Takonypóc úgy röhögött, hogy bele kellett kapaszkodnia Odvasfogúba.
– Senki sem figyel rád, te planktonszívű, hallábú katasztrófa – sziszegte
Takonypóc. – Miattad meg a te szipogásod és tüsszögésed miatt majdnem kudarcba
fulladt az egész katonai akció. Amint én leszek ennek a Törzsnek a Főnöke, az lesz
az első dolgom, hogy száműzök mindenkit, aki ilyen szánalmas allergiától szenved,
mint te. Nem vagy érdemes arra, hogy Huligán légy!
Halvér arcából kiszaladt minden vér, de azért még sikerült kinyögnie pár szót:
– De NEM te leszel ennek a Törzsnek a Főnöke. HABLATY lesz ennek a
Törzsnek a Főnöke.
Takonypóc elengedte Halvér karját, és vészjóslón Hablaty felé közeledett.
– Komolyan? – vigyorgott. – Szóval én nem tarthatok Szörnyennagy Rémséget,
igaz? Jövendőbeli Vezérünknek nem sok hozzáfűznivalója van ehhez. Ébredj,
Hablaty, ellopom az örökségedet. Mit akarsz most tenni?
A fiúk mind elhallgattak. Takonypóc tényleg megszegett egy ősi Viking
szabályt.
– Hablatynak ki kellene hívnia téged a sárkányért – jegyezte meg Halvér lassan,
mire mindenki várakozva tekintett Hablatyra.
– Hurrá – motyogta Hablaty az orra alá. – Köszönöm, Halvér. Egyre jobb lesz
ez a nap.
Takonypóc tagbaszakadt fiú volt, igazából nem is volt szüksége Odvasfogú
segítségére a verekedésben. Különlegesen kialakított, bronzvasalatos szandált
hordott, hogy minél nagyobb kárt tudjon tenni azokban, akiket megrúg. Hablaty
igyekezett is kerülni Takonypócot.
 Ezt a sértést azonban most már nem tudta figyelmen kívül hagyni, hacsak nem
akart gyávának mutatkozni a többi fiú előtt, hiszen Halvér segítőkészen rámutatott a
sértés mibenlétére. És ha valakire a Huligán Törzsben rásütik, hogy gyáva, az utána
akár be is szerezhet magának egy rózsaszínű kabátot, megtanulhat hárfázni, és
felveheti a Brünhilda nevet.

– Kihívlak, Csipás Takonypóc a sárkányért, Tűzféregért, amely engem illet meg

– mondta hát Hablaty, és vonakodását azzal leplezte, hogy a lehető leghangosabban
és a tőle telhető leghivatalosabb hangnemben beszélt.
– Elfogadom a kihívást – vágta rá Takonypóc villámgyorsan, és fertelmes, sunyi
arcán vigyor terült el. – Fejsze vagy ököl?
– Ököl – felelte Hablaty. A fejszét NAGYON rossz ötletnek tartotta.
– Alig várom, hogy megmutathassam neked, hogyan harcol a Jövő igazi Hőse –
jelentette ki Takonypóc, majd eszébe jutott még valami. – De csak a Csütörtöki Thor-
tor UTÁN. Nehogy vissza kelljen fognom magamat, amikor körbekergetlek a faluban.
– Lehet, hogy Hablaty fog győzni – jegyezte meg Halvér.
– TERMÉSZETESEN nem fog győzni – húzta ki magát Takonypóc. – Vedd
figyelembe atlétatermetemet, vikingbátorságomat és az eszetlen erőszakra való
hajlamomat! Nyerni fogok, ez olyan biztos, mint az, hogy egy napon én leszek ennek
a Törzsnek a Főnöke. Elég csak összehasonlítani az én sárkányomat az ÖVÉVEL
– mutatott gúnyosan Fogatlanra. – Az istenek véleményt nyilvánítottak. Most már
csak idő kérdése az egész. Addig pedig reszketni fogok a félelemtől, nehogy Hablaty
félelmetes, fogatlan gyíkja halálra nyámmogjon.
És ezzel Takonypóc dölyfösen elbaktatott, de közben azért jó nagyot rúgott
Hablaty sípcsontjába.

***

– Bocsánat, hogy felvetettem a kihívást – szabadkozott Halvér, miután

mindketten berakták a sárkányoskosarat az ágyuk alá.
– Ugyan, nem számít – legyintett Hablaty.
– Valaki úgyis felvetette volna. Tudod, mennyire szeretik a verekedést.
Halvér és Hablaty a Nagy Csarnokba igyekezett megkeresni a könyvet, amelyet
Bélhangos ajánlott, Brutál professzor így neveld a sárkányodat című remekét.
 – Ami azt illeti – vallotta meg Hablaty –, én tudok egyet s mást a sárkányokról,
de arról halvány fogalmam sincs, hogyan kell idomítani őket. Én azt mondanám, hogy
tulajdonképpen képtelenség nevelni őket. Örülnék néhány jó tanácsnak.
A Nagy Csarnok egyfajta zsibongó volt, ahol a fiatal barbárok verekedtek,
üvöltöztek, vagy a vikingek körében népszerű bunyólabdát játszották, amely egy
rendkívül durva csapatjáték sok ütközéssel és nagyon kevés szabállyal.
Hablaty és Halvér a kandallóban találta meg a könyvet, szinte benne a tűzben.
Hablatynak eddig fel sem tűnt, hogy ott van.
Kinyitotta.
(Mellékeltem Brutál professzor így neveld a sárkányodat című művének egy
hevenyészett másolatát, hogy a kedves olvasó is át tudja élni Hablattyal együtt azt
az érzést, amikor reménnyel, érdeklődéssel és várakozással telve először kinyitja a
könyvet. A kérdéses kötet borítóját szokatlanul vastag, hatalmas aranykapcsok tartják
össze, és egy írástudó gyönyörű arany betűkkel írta tele. Rendkívül
bizalomgerjesztőnek tűnik.)
 – ENNYI??! – mordult fel Hablaty, és a feje tetejére állította a könyvet, úgy
rázogatta, hátha mégsem csak egyetlenegy oldalból áll.
Aztán letette a könyvet. Szokatlanul komor képet vágott.
– NOS, Halvér – mondta –, hacsak neked nem megy jobban az ordítozás, mint
nekem, akkor most már csak magunkra számíthatunk. Magunknak kell kidolgoznunk
a sárkánynevelés módszerét.
 5
BESZÉLGETÉS VÉN RÁNCOSSAL

Másnap reggel Hablaty benézett az ágy alá. A sárkány még mindig aludt.
Reggelinél az édesanyja, Valhallarama megkérdezte:
– Hogy ment tegnap a beavatás, kicsikém? Mire Hablaty azt felelte:
– Ó, egészen jól. Fogtam magamnak egy sárkányt.
– Nagyszerű, drágám – felelte Valhallarama tétován.
Termetes Pléhpofa is felnézett egy pillanatra a tányérjából, és ezt dörmögte:
– KITŰNŐ, KITŰNŐ – majd visszatért létfontosságú feladatához, az étel
belapátolásához.
Reggeli után Hablaty lekuporodott a lépcsőre a nagyapja mellé, aki éppen
pipázott. Csodálatos, hideg, tiszta téli reggel volt, a szél nem fújt, a tenger körülöttük
lapos volt, mint a síküveg.
Vén Ráncos elégedetten fújta a füstkarikákat, miközben nézte a felkelő napot.
Hablaty vacogva dobálta a kavicsokat a harasztba. Jó ideig egyikük sem szólt. Végül
Hablaty törte meg a csendet:
– Lett egy sárkányom.
– Megmondtam, hogy sikerülni fog, nem igaz? – felelte Vén Ráncos, és nagyon
elégedettnek tűnt. Vén Ráncos öregkorára jövendőmondásra adta a fejét, vajmi kevés
sikerrel. A jövő kifürkészése bonyolult dolog. Ezért is örült annyira, hogy most
kivételesen igaza lett.
– Azt mondtad, különleges sárkányom lesz – panaszolta Hablaty. – Egy egészen
szokatlan sárkányom. Amellyel ki fogok tűnni a többiek közül.
– Pontosan – bólintott Vén Ráncos. – A belek ezt mutatták.
– Az egyetlen különleges ebben a sárkányban – folytatta Hablaty –, az a
különlegesen KICSI termete. Ebben a tekintetben ez a sárkány tényleg
szuperkülönleges. Most még többen nevetnek rajtam, mint eddig.
– Ó, egek – kuncogott Vén Ráncos zihálva a pipája felett.
Hablaty szemrehányón nézett rá, mire Vén Ráncos gyorsan köhögéssel álcázta
a nevetést.
– A méret nem minden, Hablaty – mondta Vén Ráncos. – Ezek a sárkányok
MIND roppant aprók az igazi Tengeri Sárkányhoz képes. Egy IGAZI Tengeri Sárkány
ötvenszer nagyobb, mint az a kicsi állat. Az óceán fenekén élő igazi Tengeri Sárkány
egyetlen harapással el tud nyelni tíz nagy viking hajót, és még csak fel sem tűnik
neki. Egy igazi Tengeri Sárkány kegyetlen, nemtörődöm és titokzatos, mint maga a
hatalmas óceán, az egyik pillanatban nyugodt, mint egy kagyló, a másikban dühöng,
mint egy polip.
 – Itt a Hibbant-szigeten – mondta Hablaty –, ahol nincs Tengeri Sárkány, amivel
össze lehetne vetni a házisárkányok méreteit, az én sárkányom egyszerűen sokkal
kisebb, mint a többieké. Csak mellébeszélsz.
– Valóban? – kérdezte Vén Ráncos.
– Az a lényeg, hogy nem értem, hogyan lesz belőlem Hős – mondta Hablaty
bánatosan. – Én vagyok a legkevésbé Hősies fiú az egész Huligán Törzsben.
– Jaj, hagyjuk már ezt a nevetséges törzset! – füstölgött Vén Ráncos. – Jó, lehet,
hogy nem vagy egy született Hős. Nem vagy nagy és erős és karizmatikus, mint
Takonypóc. Épp ezért neked tenned kell azért, hogy Hős légy. Meg kell tanulnod,
hogyan lehet küzdelmesen Hőssé válni.
– Egyébként is – folytatta Vén Ráncos –, lehet, hogy a Törzsnek éppen ilyen
új stílusú vezetőre van szüksége. Mert tudod, változnak az idők. Ma már nem elég,
ha nagyobbak és erőszakosabbak vagyunk, mint mindenki más. FANTÁZIA. Erre
van szükségünk, és fantáziád, az neked van. A Jövő Hőse okos és ravasz, nemcsak
egy tagbaszakadt fickó túlfejlett izomzattal. Képesnek kell lennie véget vetni a belső
vitáknak, hogy közös erővel tudjunk szembeszállni az ellenséggel.
– De hogyan tudnék én meggyőzni másokat bármiről is? – kérdezte Hablaty. –
Azt a nevet adták nekem, hogy REMÉNYTELEN HABLATY, Egy Katonai Vezető
nem ilyen névről álmodik.
– Téged nagyobb célok vezéreljenek, Hablaty! – folytatta Vén Ráncos,
elengedve a füle mellett Hablaty megjegyzését. – Csúfolnak. Nem szereted a
bunyólabdát. Kit érdekel? Apró problémák ezek a széles nagyvilágban.
– Te könnyen mondod, hogy ezek apró problémák – fortyogott Hablaty –, nekem
viszont SOK ilyen apró problémám van. Be kell idomítanom ezt a szuperkicsi
sárkányt a Csütörtöki Thor-torra, különben örökre száműznek a Szőrös Huligánok
törzséből.
– Hát igen – mondta Vén Ráncos a gondolataiba merülve. – Jut eszembe, van
egy könyv a sárkányidomításról. Már nem is emlékszem, mit ír a Mócsing Egyetem
neves professzora arról, hogyan kell nevelned a sárkányodat.
– Azt, hogy ordibálni kell vele – felelte Hablaty, és bánatosan ismét dobálni
kezdte a kavicsokat. – Meg kell mutatni az állatnak, hogy ki az úr, méghozzá pusztán
a személyiségünk kisugárzásával, vagy valami ilyesmi. Nekem maximum annyi
kisugárzásom van, mint egy partra vetett medúzának, és az ordibálás sem tartozik
éppen az erősségeim közé.
– Igaz – válaszolta Vén Ráncos –, de talán neked a sárkánynevelés küzdelmes
módját kell választanod. Te sokat tudsz a sárkányokról, nem igaz, Hablaty? Hiszen
évek óta figyeled a sárkányokat.
– Ez titok – mondta Hablaty zavartan.
– Láttam, hogy beszélsz hozzájuk – mondta Vén Ráncos.
 – Ez NEM IS IGAZ! – tiltakozott Hablaty, és a füle tövéig elpirult.
– Rendben – adta meg magát Vén Ráncos, és nyugodtan megszívta a pipáját –,
akkor nem igaz.
Mindketten hallgattak.

– De igaz – vallotta meg Hablaty de Thor szerelmére kérlek, ne áruld el senkinek,

úgysem értenék meg!
– Ritka képesség az, hogy valaki beszélgetni tud a sárkányokkal – mondta Vén
Ráncos. – Lehet, hogy könnyebben tudod nevelni a sárkányodat, ha beszélgetsz vele,
mint ha ordibálsz vele.
– Ez kedves és nagyon megható gondolat – mondta Hablaty. – Egy sárkány
azonban nem olyan bájos kis teremtés, mint egy kutya vagy egy macska vagy egy
póni. Egy sárkány nem fogja azt tenni, amit mondok neki, pusztán azért, mert szépen
kérem. Az alapján, amit a sárkányokról tudok, azt kell mondanom, hogy az ordibálás
igen jó módszernek tűnik.
– De vannak korlátai, nem igaz? – mutatott rá Vén Ráncos. – Azt mondanám,
hogy az ordibálás rendkívül hatásos lehet minden olyan sárkánynál, amely kisebb egy
oroszlánfókánál. És felér egy öngyilkossággal, ha nagyobb sárkányokon próbálod ki.
Kitalálhatnál esetleg valami más módszert is. Talán kibővíthetnéd Brutál professzor
könyvét. Gyakran eszembe jutott, hogy nem ártana még valami abba a könyvbe…
nem is tudom, hogy micsoda, de több…
– Szó – vágta rá Hablaty. – Sokkal több szó kellene bele.
 6.
KÖZBEN AZ ÓCEÁN MÉLYÉN…

Közben az óceán mélyén, de nem nagyon messze Hibbant-szigettől, egy igazi

Tengeri Sárkány – amilyenről Vén Ráncos beszélt – aludt a tengerfenéken.
Leírhatatlanul nagy volt. Olyan régóta hevert már ott, hogy szinte az óceánfenék
részének tetszett, amolyan hatalmas víz alatti dombnak, bőrén kagylók tátogtak,
néhány végtagja pedig elmerült a homokban.
Apró remeterákok nemzedékei születtek és haltak meg ennek a Sárkánynak a
fülében. Több száz éven át aludt, mert nagyon belakmározott. Volt szerencséje
elkapni egy sziklatetőn táborozó római légiót – semerre nem tudtak menekülni, így
a Sárkány azzal töltötte az egész délutánt, hogy felfalta a teljes csapatot,
parancsnokostól, tizedesestől, mindenestől. A lovak, a szekerek, a pajzsok, a dárdák
– mind a falánk hüllő gyomrában végezték. És bár az aranyozott szekérkerekek
rosttartalmuk miatt igen hasznos részei a Sárkány étrendjének, ez a lakoma bizony
megfeküdte a gyomrát.
A Sárkány lemászott az óceán legmélyére, és kómás alvásba esett. A sárkányok
a világ végezetéig is képesek ilyen állapotban maradni, félig holtan, félig élve, több
öl mélyen a jéghideg tengerben. Ennek a Sárkánynak egyetlen izma sem rándult már
hat vagy hét évszázada.
Egy héttel korábban azonban egy kardszárnyú delfin – amely néhány fókát
üldözve szokatlanul mélyre úszott – meglepve észlelte, hogy a sárkány jobb szemének
felső szemhéja egy kissé megremegett. A delfin agyában felbukkant egy ősi emlék,
ezért szélsebesen távozott. Egy héttel később a Sárkány-hegy környéke, ahol addig
hemzsegtek a rákok, a homárok és halrajok, víz alatti sivataggá változott. Egyetlen
rák ollója sem csattogott, egyetlen kagyló sem tátogott.
Több kilométeres távolságban csupán egyetlen jele volt az életnek: az, hogy a
Sárkány szemhéjai rángatóztak, le-föl mozogtak, mintha a Sárkány hirtelen éberebb
álomba került volna, s talán álmodott is volna, ki tudja, milyen sötét álmokat.
 7.
FOGATLAN FELÉBRED

Fogatlan körülbelül három héttel később ébredt fel, amikor Halvér éppen
Hablatyéknál tartózkodott. Csak ketten voltak a házban, Hablaty elhatározta hát, hogy
belekukkant Fogatlan kosarába. Kihúzta a kosarat az ágy alól, és azt látta, hogy
kékesszürke füstcsík szivárog a fedél alól.
Halvér füttyentett egyet.
– Most már biztosan ébren van – mondta. – Nyisd ki!
Hablaty így is tett.
A kiáramló füsttől a két jó barátra rátört a köhögés. Hablaty kezével eloszlatta a
füstöt. Amint a szeme abbahagyta a könnyezést, meglátott egy nagyon pici, teljesen
szokványos sárkányt, amely hatalmas, ártatlan, fűzöld szemével nézett fel rá.
[4]
– Szervusz, Fogatlan! – mondta Hablaty, és remélte, hogy a sárkánynyelv jó
nyelvjárását választotta.
– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott Halvér.
A sárkánynyelv hangzókészletéhez éles rikoltások és csettegő hangok is
tartoznak, ezért RENDKÍVÜL érdekesen hangzik egy ember szájából.
– Csak beszélek hozzá – dünnyögte Hablaty fülig vörösödve.
– Beszélsz hozzá??? – hitetlenkedett Halvér. – Hogy érted azt, hogy beszélsz
hozzá? Nem tudsz beszélni hozzá, ez egy SÁRKÁNY, Thor szerelmére!
– Jaj, dugulj már el, Halvér! – torkolta le Hablaty –, még a végén megijeszted.
 Fogatlan nagyokat fújtatott, és füstkarikákat eregetett. Felfújta a nyakát, hogy
nagyobbnak tűnjön, ahogy a sárkányok szokták, amikor félnek vagy dühösek.
Végül összeszedte minden bátorságát, kiterjesztette a szárnyát, és Hablaty
karjára szállt. Aztán felsétált Hablaty vállára, és felé fordította az arcát.
Homlokát Hablatyéhoz nyomta, és mélyen, komoran a szemébe nézett. Így
maradtak szemtől szembe, körülbelül hatvan másodpercig meg sem moccantak.
Hablatynak gyakran kellett pislognia, mert a sárkány tekintete hipnotizáló hatású, és
az embernek az a kellemetlen érzése támad, amikor farkasszemet néz egy sárkánnyal,
hogy az állat kiszívja a lelkét.
Hablaty épp arra gondolt, milyen csodálatos, hogy sikerült kapcsolatot
teremtenie a sárkánnyal, amikor Fogatlan lehajolt, és beleharapott Hablaty karjába.
Az ifjú viking felkiáltott, és lerázta magáról Fogatlant.
– H-h-halat! – mondta Fogatlan, Hablaty előtt körözve a levegőben. – M-m-most
AZONNAL halat akarok!
– Nincs nálam hal – felelte Hablaty sárkányul, s még mindig a karját dörzsölte.
Még szerencse, hogy Fogatlan fogatlan volt, de mivel a sárkányok állkapcsa igen erős,
a harapása így is fájt.
Fogatlan megharapta Hablaty másik karját is.
– H-h-halat! – makacskodott.
– Jól vagy? – kérdezte Halvér. – Hihetetlen, hogy ilyet kell kérdeznem, de mit
mondott?
– Éhes – felelte Hablaty, és mogorván dörzsölte mindkét karját. Igyekezett
kedves, de határozott hangon beszélni, hogy pusztán személyes kisugárzásával tudjon
hatni a lényre, ahogy Bélhangos tanácsolta. – De NINCS ITTHON HAL.
– Rendben – felelte Fogatlan. – Eszem macskát. – És ezzel rávetette magát
Teringettére, aki rémült nyávogással szaladt fel a legközelebbi falra.
Hablatynak sikerült a farkánál fogva visszahúznia Fogatlant, aki máris a macska
után eredt. A sárkány vadul ficánkolt, és közben üvöltött:

– H-H-HALAT AKAROK, MOST! E-E-ENNI AKAROK, MOST! A

MACSKA FINCSI, ENNI AKAROK, MOST!
– De NINCS itthon hal! – ismételgette Hablaty összeszorított fogakkal, ám
érezte, hogy lassan elfogy a türelme. – A macskát pedig nem eheted meg, én szeretem
azt a macskát.
Teringette méltatlankodva nyivákolt a tető legtetejéről.
Bevitték Fogatlant Pléhpofa szobájába, ahol mostanában kissé elszaporodtak az
egerek.
 Egy ideig boldogan kergette a kétségbeesetten cincogó egereket, de aztán elunta
magát, és nekiesett a matracnak.
– HAGYD ABBA! – ordította Hablaty, amikor már szanaszét repkedtek a tollak.
Fogatlan válaszképpen rávetette magát egy frissen megölt egérre Pléhpofa
párnájának kellős közepén.
– Ááááá! – üvöltötte Hablaty.
– ÁÁÁÁÁÁÁ! – üvöltötte Termetes Pléhpofa, aki éppen ekkor lépett be a
szobába.
Fogatlan ráugrott Termetes Pléhpofa szakállára, mert csirkének nézte.
– Szedd le rólam! – kiáltotta Pléhpofa.
– Nem hallgat rám – felelte Hablaty.
– Ordibálj vele NAGYON HANGOSAN! – ordibálta Pléhpofa NAGYON
HANGOSAN,
Hablaty olyan hangosan ordított, ahogyan csak a torkán kifért:
– Ne edd meg az apám szakállát, légy szíves!
Ahogy azt várta, Fogatlan a füle botját sem mozdította.
TUDTAM, hogy nekem nem fog menni az ordibálás – dohogott Hablaty
magában.
– TAKARODJAFÖLDRETENYOMORULTKISHÜLLŐ! – ordította Pléhpofa.
Fogatlan leszállt a földre.
– Látod? – kérdezte Pléhpofa. – így kell bánni a sárkányokkal.
Becaplatott a szobába Gőtebűz és Görbefog, Pléhpofa két vadászsárkánya.
Fogatlan meredten bámult rájuk, miközben azok gonoszul csillogó sárga szemmel
méregették és körbejárták. Mindkét sárkány nagyjából akkora volt, mint egy leopárd,
és legalább annyira örültek az új jövevénynek, amennyire két hatalmas macska örül
egy cuki kiscicának.
– Üdvözlet, tűzokádó társunk! – sziszegte Gőtebűz, és megszagolta a tekergőző
újoncot.
– Várjunk – dorombolta Görbefog komiszul –, amíg egyedül leszünk, akkor majd
rendesen is üdvözlünk.
Egyik mancsával ádázul Fogatlan felé csapott. Görbefog karma éles volt, mint
a konyhakés, fel is sértette Fogatlan farát, mire a kicsi sárkány üvöltve felpattant, és
beugrott Hablaty inge alá, csak a farka kandikált ki az ing nyakánál.
– GÖRBEFOG! – mennydörögte Pléhpofa.
– Nem jól céloztam – nyafogta Görbefog.
– TAKARODJKIINNENMIELŐTTRETIKÜLTVARROKAHÁTADBÓL! –
ordította Pléhpofa, mire Gőtebűz és Görbefog sárkányul trágárságokat dünnyögve
kioldalgott a szobából.
– Mint mondtam – jegyezte meg Pléhpofa –, ÍGY kell bánni a sárkányokkal.
 Pléhpofa tőle szokatlan érdeklődéssel szemlélte Fogatlant.
– Fiam – szólalt meg végül azt remélve, hogy valami tévedés történt –, ez a te
sárkányod?
– Igen, apám – vallotta meg Hablaty.
– Nagyon… hogy is mondjam… nagyon… KICSI, nemde? – hebegte Pléhpofa.
Pléhpofa nem volt egy kitűnő megfigyelő, de az még neki is feltűnt, hogy ez a
sárkány valóban rendkívül kicsi.
– …és egyetlen foga sincs.
Kellemetlen csend állt be.
Halvér sietett Hablaty segítségére.
– Azért, mert ez egy ritka faj – magyarázta. – Egyedülálló és… öö… erőszakos
fajta, a neve Fogatlan Álmodozó, a Szörnyennagy Rémség távoli rokona, de annál
sokkal kegyetlenebb, és olyan ritka, hogy már kihaltnak hitték.
– Tényleg? – méregette Pléhpofa gyanakodva a Fogatlan Álmodozót. – Pedig
pont úgy néz ki, mint egy Közönséges, avagy Mezei.
– Á, tisztelettel megjegyzem, főnök – válaszolta Halvér –, hogy ebben
TÉVEDSZ, Ez a sárkány nem szakavatott szemnek, sőt, ami azt illeti, még a sárkány
áldozatának is pontosan úgy néz ki, mint egy Közönséges, avagy Mezei. De ha
alaposabban megszemléled, akkor észreveheted az Álmodozók jellegzetes
megkülönböztető jegyét – mutatott Halvér egy bibircsókra Fogatlan orra hegyén –,
amely mutatja, hogy nem hétköznapi társai közé tartozik.
– Thorra mondom, igazad van! – álmélkodott Pléhpofa.
– Ráadásul ez nem is egy átlagos Álmodozó – toldotta meg Halvér, aki nagyon
belejött a hadoválásba. – Ez az egyed KIRÁLYI VÉRVONAL sarja.
– Na ne! – hüledezett Pléhpofa, akit ez az értesülés teljesen lenyűgözött.
Rémesen sznob tudott lenni.
– Bizony – bólintott Halvér ünnepélyesen. – A te fiad Tőrfogú király, a Vad
Sárkány Szikla hüllőuralkodójának utódát rabolta el. A Királyi Álmodozók lassan
indulnak növekedésnek, de aztán LENYŰGÖZŐ, sőt KOLOSSZÁLIS méreteket
érhetnek el.
– Mint te, Hablaty, igaz? – nevetett Pléhpofa, és összeborzolta a fia haját.
 Pléhpofa gyomra panaszosan megkordult, ami olyan volt, mint egy távoli föld
alatti robbantás.
– Azt hiszem, ideje lenne vacsorázni valamit. Tegyetek itt rendet, fiúk!
Pléhpofa elvonult, és örült, hogy visszanyerte bizalmát a fiában.
– Köszönöm, Halvér – hálálkodott Hablaty. – Mint a vízfolyás.
– Szóra sem érdemes – legyintett Halvér.
– Tartoztam neked azok után, hogy összehoztam neked azt a verekedést
Takonypóccal.
– Egyébként meg apa előbb-utóbb úgyis rájön az igazságra – jegyezte meg
Hablaty gyászosan.
– Nem feltétlenül – ingatta a fejét Halvér. – Hiszen ma is milyen sokat
beszélgettél a Fogatlan Álmodozóval. Ez ELKÉPESZTŐ volt. HIHETETLEN, Soha
nem láttam még ehhez foghatót. Rövid idő alatt beidomítod majd.
– Én tényleg beszéltem hozzá – bólintott Hablaty de ő meg sem hallotta, amit
mondtam.

***

Amikor Hablaty aznap este aludni tért, nem akarta a kandalló előtt hagyni
Fogatlant Gőtebűzzel és Görbefoggal.
– Nem vihetem be magammal az ágyba? – kérdezte Pléhpofától.
– A sárkány azért van itt, hogy dolgozzon – felelte Termetes Pléhpofa. – Ha
túlságosan sokat babusgatod és puszilgatod, akkor kiveszik belőle minden vadság.
– De Gőtebűz megöli, ha egyedül hagyom velük.
Gőtebűz helyeslőn felmordult.
– Méghozzá ezer örömmel – sziszegte.
– Badarság – mennydörögte Pléhpofa, aki nem értette Gőtebűz megjegyzését,
hiszen nem beszélt sárkányul, és barátságosan megpaskolta Gőtebűz szarvait. – Csak
játszani akar. A vad birkózás jót tesz ám egy sárkányfiókának. Megtanulja megvédeni
magát.
Görbefog kinyújtotta karmait, mint megannyi bicskát, és dobolni kezdett velük
a kandallón.
Hablaty úgy tett, mint aki csak elköszön Fogatlantól, de suttyomban az inge alá
rejtette, és becsempészte a szobájába.
– Teljesen csendben kell maradnod – figyelmeztette határozottan, ahogy
bemásztak az ágyba, és a sárkány buzgón bólogatott. Aztán hangosan horkolt egész
éjszaka, de Hablatyot ez nem zavarta. Ő egész télen hol „nagyon fázott”, hol „kissé
vacogott”, hol pedig egyenesen „didergett”. Hibbanton a puhányság jelének
tekintették, ha valaki túl sok takarót terített magára éjszaka, ezért aztán Hablaty
általában órákon át hánykolódott ébren, míg végre éber álomba vacogta magát.
Most viszont kinyújtotta a lábát Fogatlan háta mellett, és érezte, hogy az apró
sárkányból áramló meleg fokozatosan szétárad a testében, felmelegíti jéghideg
gyomrát és szívét, sőt még a fejébe is jutott egy kevés, pedig ott hat hónapja nem volt
igazán meleg. Még a füle is elégedetten bizsergett. Hat erős sárkány horkolása kellett
volna ahhoz, hogy Hablaty felébredjen, olyan mélyen aludt aznap éjjel.
 8
A SÁRKÁNYNEVELÉS
KÜZDELMES MÓDSZERE

Mivel Hablaty elég sokat tudott a sárkányokról, továbbra is biztos volt abban,
hogy az ordibálás a legkönnyebb sárkánynevelési módszer. Így hát a következő
hetekben megpróbált ordibálni Fogatlannal, hátha sikerül eredményt elérnie. Próbált
ordibálni hangosan, határozottan, szigorúan. Olyan dühösen nézett, ahogyan csak
tudott. Fogatlan azonban nem vette komolyan.
Hablaty akkor hagyott fel végleg az ordibálással, amikor Fogatlan egyszer a
reggelinél lelopott egy füstölt halat a tányérjáról. Hablaty kieresztette legvadabb és
legijesztőbb ordítását, mire Fogatlan csak huncutul ránézett, és farkának egyetlen
csapásával a földre sodort minden mást az asztalról.
Ennyit az ordibálásról – elégelte meg Hablaty.
– Rendben van – mondta Hablaty akkor nézzük a másik végletet.
Ezek után tehát olyan kedves volt Fogatlanhoz, amennyire csak tudott.
Átengedte neki az ágy legkényelmesebb részét, és ő maga inkább a szélén kuporgott.
Annyi füstölt halat és homárt adott neki, amennyit csak kívánt. Mondjuk, ezt
csak egyszer tette meg, mert a sárkányfióka nem tudta, mi az elég, és elcsapta a hasát.
Órákon át játszott vele. Vicceket mesélt neki, egeret fogott neki, megvakarta a
hátát a két szárnya között, ahol Fogatlan nem érte el magának.
Igyekezett sárkányparadicsomi állapotokat teremteni a sárkányfióka számára.

***

Február közepére a tél is enyhült Hibbanton, és a havas évszakot felváltotta az

esős évszak. Ilyen időjárásban az ember ruhája sosem száradt meg, akármit is tett.
Hiába akasztotta ki Hablaty minden este lefekvés előtt az ingét száradni a tűz elé, az
reggel még mindig nyirkos volt – bár nem hideg és nyirkos, hanem meleg és nyirkos,
de akkor is NYIRKOS.
A Falu környékén a föld térdig érő sártengerré változott.
– Odin nevére kérdem, mit csinálsz? – kérdezte Halvér, amikor meglátta
Hablatyot széles árkot ásni a házuk előtt.
– Dagonyát alakítok ki Fogatlannak – zihálta Hablaty.
– Elkényezteted azt a sárkányt, komolyan mondom – ingatta a fejét Halvér.
– Ez lélektan, érted? – felelte Hablaty – Okos és körmönfont módszer, nem fogok
ordibálni vele, mint egy ősember, ahogyan te teszed Horrorborjúval.
Halvér Horrorborjúnak nevezte el a sárkányát. Horrornak, hogy szegény párának
legalább a neve legyen ijesztő egy kicsit, és borjúnak, mert sárkány létére Horrorborjú
valóban nagyon hasonlított egy borjúra. Nagy, békés, barna állat volt, nemtörődöm
hozzáállással. Halvér azt gyanította, talán még vegetáriánus is.
– Folyton azon kapom, hogy a deszkákat csócsálja – panaszolta. – VÉR,
Horrorborjú, VÉR! Azt kellene enned!
Ugyanakkor vagy Halvér volt tehetségesebb az ordibálásban Hablatynál, vagy
Horrorborjú volt lustább és engedelmesebb alkat Fogatlannál, mindenesetre kiderült,
hogy Horrorborjút rendkívül könnyű idomítani az ordibálásos módszerrel.
 – Kész van, Fogatlan – mondta Hablaty. – Most már kedvedre dagonyázhatsz.
Fogatlan abbahagyta hát a pocokvadászatot, és beugrott a sárba. Ide-oda
forgolódott a sűrű trutyiban, szárnyát kiterjesztve boldogan tekergőzött.
– Barátkozom vele – magyarázta Hablaty –, hogy a végén megtegye majd, amit
kérek tőle.

– Hablaty – mondta Halvér, miközben Fogatlan arcul köpte Hablatyot sárral –,

lehet, hogy én nem tudok olyan sokat a sárkányokról, mint te, de azt tudom, hogy
ezek a legönzőbb lények az egész világon. Hálából egyetlen sárkány sem fog
engedelmeskedni neked. A sárkányok azt sem tudják, mi az a hála. Add fel, SOHA
nem fog SIKERÜLNI,
– Az a helyzet velünk, s-s-sárkányokkal – szólt közbe Fogatlan segítőkészen
– hogy mi túlélők vagyunk. Mi nem ny-ny-nyafka macskák, meg b-b-buta kutyák
vagyunk, mi nem z-z-zúgunk bele a gazdánkba, az olyan nyálas. Csak azért e-e-
engedelmeskedünk néha az embernek, mert az ember n-n-nagyobb nálunk, és tőle
kapjuk a kaját.
– Mit mond? – tudakolta Halvér.
– Nagyjából azt, amit te – felelte Hablaty.
– S-s-sose bízz egy sárkányban – folytatta Fogatlan, miközben vidáman kiugrott
a dagonyából, és befalta a particsigát, amit Hablaty keresett neki (Fogatlan odavolt a
particsigáért). – Ezt tanította n-n-nekem az anyám a fészekben, és ő már csak tudja.
Hablaty felsóhajtott. Igaz. Fogatlan aranyos sárkány volt, még ha kissé
követelőző is. Mégis elég volt belenézni a hosszú szempillák alatt csillogó hatalmas,
ártatlan szemébe, hogy világos legyen, ez az állat mit sem sejt az erkölcsökről.
Tekintete ősi gyilkos ösztönökről árulkodott. Ennyi erővel egy krokodillal vagy egy
cápával is próbálkozhatnánk barátkozni.
Hablaty letörölte a sarat az arcáról.
– Majd kitalálok valamit – mondta.

***

Februárból március lett, és Hablaty még mindig gondolkodott. Néhány virág

elkövette azt a baklövést, hogy kinyílt, de azon nyomban megsemmisítette őket a
kemény fagy, ami kifejezetten e célból időzött még egy kicsit a szigeten.
Horrorborjú már hallgatott az „indul”, meg a „marad” parancsokra, Hablaty
viszont még a szobatisztaságig sem jutott el Fogatlannal.
– TILOS A KONYHÁBAN KAKÁLNI! – reccsent rá Hablaty századik
alkalommal, amikor egy újabb baleset után kicipelte Fogatlant a konyhából.
– A k-k-konyhában melegebb van – nyafogta Fogatlan.
– Akkor is ODAKINT kell elvegezni a dolgodat, ezt már te is TUDOD – mondta
Hablaty, most már kissé türelmetlenül.
 – ODAKINT, ODAKINT, ODAKINT – csúfolódott Fogatlan.
Takonypóc és Odvasfogú éppen ebben a pillanatban baktatott el Pléhpofa háza
mellett, ahogy hazafelé tartottak a tengerpartról, sárkányukkal a vállukon.
– Nocsak, nocsak, nocsak – vigyorgott Takonypóc –, hiszen ez a
REMÉNYTELEN ESET, nyakig sárkánykakásan. Illik hozzád.
– Hrrr, hrrr, hrrr – hörgött Odvasfogú.
– Az nem is sárkány – gúnyolódott Tengericsiga, Odvasfogú sárkánya, egy
ocsmány, nagydarab, pisze orrú, gonosz természetű Gronkel –, az csak egy szárnyas
gőte.
– Az nem is sárkány – toldotta meg Tűzféreg, Takonypóc sárkánya, amely
ugyanolyan otromba figura volt, mint a gazdája –, az egy picurka újszülött nyuszika,
ami összevissza piszkít mindenhol.
Fogatlan dühödten sziszegett.
Takonypóc megmutatta Hablatynak a köpenyébe csomagolt rengeteg halat.
– Nézd, mit fogott Tűzféreg és Tengericsiga a tengeren. Alig néhány óra alatt…
Tűzféreg köhintett, megfeszítette néhány izmát csillogó bőre alatt, és
álszerényen vizslatta a karmait.
– Jaj, ugyan – legyintett. – NEM is figyeltem oda IGAZÁN. Ha AKARTAM
volna, tízszer ennyit is tudtam volna fogni, még hátrakötözött szárnnyal is.
– Míndjárt elhányom magam… – motyogta Fogatlan Horrorborjúnak, aki
hatalmas, barna szemével rosszallóan méregette Tűzférget.

– Azt gyanítjuk, hogy Tűzféreg LEGENDÁS VADÁSZ lesz – vigyorgott

Takonypóc. – Azt hallottam, Horrorborjú a répát szereti… A Fogatlan Csoda
összeszedte már a bátorságát, hogy megtámadjon egy növényt? A répát kicsit nehéz
megrágni, de uborkapempőt talán már tud enni… Esetleg szívószálat is adhatnál neki
hozzá…

Odvasfogú bemosott egyet Halvérnek, majd a két fiú arrébb ballagott, Tűzféreg
pedig Fogatlannak kevert le egyet, aki majdnem kikarmolta Tűzféreg szemét, amikor
az elment mellette.
Amint hallótávolságon kívülre kerültek, Fogatlan kiugrott Hablaty kezéből, és
fenyegető lángokat köhögött.
 – Taplók! Gyáva férgek! Gyertek, csak közelebb, és Fogatlan szénné éget
benneteket! Fogatlan kibelez benneteket, aztán hárfát készít a beleitekből! Fogatlan…
Fogatlan… Fogatlan… mindegy, jobb lesz, ha nem jöttök közelebb, ez a lényeg…!
– Jaj, de bátor vagy, Fogatlan – jegyezte meg Hablaty gúnyosan. – Ha
hangosabban kiabálsz, még a végén meg is hallják.
 9 FÉLELEM, HIÚSÁG, BOSSZÚ
ÉS BUTA VICCEK

A márciusból április lett, az áprilisból pedig május. Miután Tűzféreg szánalmas

kis nyuszinak nevezte, Fogatlan soha többé nem piszkított a konyhába. Hablatynak
mást azonban továbbra sem sikerült megtanítania neki.
Még mindig egyfolytában esett, ám most már meleg volt az eső. Még mindig
fújt a szél, de már kevésbé vadul tombolt. Már egyenes derékkal lehetett közlekedni.
A sirálytojások kikeltek a sziklákon, és a sirályszülők bukórepülésben támadtak
Hablatyra és Halvérre, amikor kimentek a Hosszú-partra gyakorolni.

– ÖLJ, Horrorborjú, ÖLJ! – adta ki a parancsot Halvér Horrorborjúnak, aki

továbbra is nyugodtan ücsörgött a vállán. – Azt a dolmányos sirályt meg is
reggelizhetnéd, alig feleakkora, mint te. Komolyan mondom, Hablaty, én feladom,
fogalmam sincs, hogy fogok átmenni a Beavatási Próba vadászati részén,
Horrorborjúban egyszerűen nincs meg a gyilkos ösztön. Nélkülem életben sem
maradna.
Hablaty csüggedten felnevetett.
– Még TE panaszkodsz? Fogatlannal mi az első pillanatban meg fogunk bukni:
az alapvető parancsokon, a tárgykeresésen, a kötelező gyakorlatokon, a vadászaton,
mindenen el fogunk hasalni.
– Á, annyira nem lesz rémes – nyugtatta Halvér.
– Akkor figyelj!
A fiúk arrébb sétáltak egy kicsit, ahová a sirályok már nem követték őket.
 A legegyszerűbb paranccsal kezdték: „indul”. A sárkánynak egyenes derékkal
kell állnia a gazdája kinyújtott karján. A gazdája a lehető leghangosabban elüvölti a
parancsot, s közben felemeli a karját, hogy a sárkány a felrepülhessen. A sárkánynak
elvileg akkor kellene kecsesen elrugaszkodnia, amikor a gazdája karja a legmagasabb
pontra ér.
Horrorborjú ásított, vakarózott, majd lassan, magában zsörtölődve felreppent.
Fogatlan még erre sem volt képes.
– INDUL! – kiáltotta Hablaty.
Felemelte a karját. Fogatlan nem moccant.
– Azt mondtam, INDUL! – ismételte Hablaty idegesen.
– H-h-hova induljak? – nyafogott Fogatlan, és még jobban kapaszkodott Hablaty
karjába.
– Mintegy, csak indulj, INDULJ, INDULJ, INDULJ, INDULJ!!!! – üvöltötte
Hablaty, és dühödten rázta a karját, de Fogatlan úgy kapaszkodott, mintha az élete
múlna rajta.
Fogatlan nem indult sehová.
– Fogatlan – szólalt meg Hablaty olyan higgadtan, amennyire csak tudott –
kérlek, indulj! Ha nem indulsz el, akkor mindkettőnket száműznek majd, az tuti.
– De én s-s-sehová sem akarok menni – érvelt Fogatlan szintén higgadtan.
Halvér elhűlve szemlélte az előadást.
– Ez tényleg nem tréfadolog – jegyezte meg döbbenten.
– Hát nem – hagyta rá Hablaty.
Amikor Fogatlan egy pillanatra engedett a szorításon, végre sikerült lefejtenie
magáról a karmait, és lelökte a sárkányt. Fogatlan méltatlankodva érkezett meg a
homokba, és azonnal Hablaty lábához szaladt, karmaival megkapaszkodott a
szandáljában, szárnyaival pedig átölelte Hablaty vádliját.
– N-n-nem megyek sehová – makacsolta meg magát Fogatlan.
Ennél rosszabb már úgysem lehet – mondta Hablaty úgyhogy kipróbálok egy új
taktikát.
Elővett egy jegyzetfüzetet, amelybe leírt mindent, amit a sárkányokról tudott, és
ami talán a segítségére lehet.
– A SÁRKÁNY ÖSZTÖNZÉSE – olvasta hangosan. – 1. HÁLA – Hablaty
felsóhajtott. – 2. FÉLELEM. Ez működik, de erre én alkalmatlan vagyok. 3, 4, 5.
KAPZSISÁG, HIÚSÁG és BOSSZÚ. Ezeket érdemes megpróbálni. 6. VICCEK ÉS
RÉBUSZOK. Csak legvégső esetben.
– Először fordul elő – felelte Halvér – de kivételesen Hegyesenköpő
Bélhangossal értek egyet. Ordibálj vele egy kicsit hangosabban!
Hablaty ezt meg se hallotta.
– Figyelj, Fogatlan – fordult a kicsi sárkányhoz, aki úgy tett, mintha aludna
Hablaty lábán. – Minden egyes halért, amit fogsz nekem, két homárt kapsz, ha
hazaértünk.
Fogatlan kinyitotta a szemét.
– É-é-élve? – kérdezte mohón. – F-f-fogatlan ölheti meg őket? Lécci! Csak most
az egyszer!
– Nem, Fogatlan – mondta Hablaty határozottan. – Hányszor mondjam még,
milyen csúnya dolog kínozni a nálad kisebb állatokat?
Fogatlan ismét lehunyta a szemét.
– Olyan u-u-unalmas vagy – felelte duzzogva.
– Ha olyan okos és gyors sárkány vagy, Fogatlan – hízelgett Hablaty – akkor
lefogadom, hogy a Csütörtöki Thor-toron mindenki másnál több halat tudnál fogni,
ha akarnál.
Fogatlan kinyitotta a szemét, hogy elgondolkodjon a hallottakon.
– K-k-kétszer annyit – jelentette ki szerényen. – De nem a-a-akarok.
Erre Hablaty sem tudott mit felelni. A HIUSÁG-ot kihúzta a listájáról.
– Emlékszel a Tűzféreg nevű nagy, vörös sárkányra, aki olyan gorombán bánt
veled? – kérdezte.
Fogatlan sértődötten a földre köpött.
 – A-a-azt mondta, hogy én csak egy szárnyas gőte vagyok. A-a-azt mondta, hogy
egy bekakálós nyuszika vagyok. F-f-fogatlan meg f-f-fogja ölni. Fogatlan halálra
fogja k-k-karmolni. F-f-fogatlan majd…
 – Igen, igen, tudjuk – vágott közbe Hablaty gyorsan. – Az a Tűzféreg nevű
sárkány és a disznóképű gazdája azt képzelik, hogy Tűzféreg mindenkinél több halat
fog fogni az Ünnepi Csütörtöki Thor-toron. Képzeld el, milyen képet fognak vágni,
ha nem ő nyeri el a Legígéretesebb Sárkány címét, hanem te.
Fogatlan leszállt Hablaty lábáról.
– E-e-ezt még MEGGONDOLOM! –felelte. Tűnődve arrébb totyogott egy
kicsit.
Öt perc múlva még mindig töprengett. Időnként fel-felnevetett, de amikor
Hablaty megkérdezte tőle, hogy döntött, mindig azt felelte:
– M-m-még gondolkodom. Menj innen!
Hablaty sóhajtva kihúzta a listáról a BOSSZÚ-t is.
– Akkor hát – tekintett át Halvér Hablaty vállán –, nem marad más, mint a
VICCEK ÉS RÉBUSZOK. Szerintem ez már a végső eset.
– Fogatlan – mondta Hablaty. – Ha fogsz nekem egy szép nagy makrélát, akkor
te leszel a legokosabb, leggyorsabb sárkány Hibbanton, ÉS melletted Tűzféreg
ostobának fog tűnni, ÉS annyi homárt ehetsz, amennyi beléd fér, amint hazaértünk.
ÉS mondok neked egy nagyon jó viccet.
 Fogatlan megfordult.
– F-f-fogatlan imádja a vicceket.
Ismét felszállt Hablaty karjára.
– Rendben. Fogatlan segít neked. D-d-de NEM azért, mert k-k-kedves vagy
érzelgős lennék…
– Nem, nem – nyugtatta meg Hablaty. – Szó sincs róla.
– Mi s-s-sárkányok kegyetlenek és gonoszak vagyunk. De a v-v-vicceket
szeretjük. Mondd el MOST a viccet!
Hablaty felnevetett.
– Még mit nem. Majd HA hoztál nekem egy makrélát.
– Rendben van – bólintott Fogatlan, és felreppent Hablaty karjáról.
Egy vadászó sárkány lenyűgöző látvány, még akkor is, ha olyan nyeszlett fióka
még, mint Fogatlan. A sárkány szokásos kacsázó stílusában átrepült a tenger felett,
közben sértéseket vágott azoknak a kormoránoknak a fejéhez, amelyek kisebbnek
tűntek nála. Amint azonban a tengerhez ért, mintha megnőtt volna. A tenger sós párája
felébresztett benne valamiféle ősi emléket, felidézte benne elődeit, a kiváló vadászó
szörnyeket. Fogatlan kiterjesztette a szárnyát, úgy nézett ki, mint egy papírsárkány,
majd viszonylag fürgén a fodrozódó hullámok fölé repült, mozdulatlanul lebegett, és
leste, hol mozdul meg egy hal. Kiszúrt valamit, körözve felfelé repült, amíg olyan
magasra nem ért, hogy Hablaty, aki a parton hátrafeszített nyakkal figyelte, már csak
egy apró pöttyöt látott. A pötty egy pillanatra megállt, majd Fogatlan bukórepülésbe
kezdett: szárnyát a teste mellé szorította, és kőként zuhant alá.
Egy időre eltűnt a víz alatt. A sárkányok legalább öt percig képesek a víz alatt
maradni, és Fogatlannak eléggé sok dolga akadt odalent, mert először egy, majd egy
másik hal után eredt, mivel nem tudta megítélni, melyik a nagyobb.
Hablaty unalmában osztriga után kutatott a parton, amikor Fogatlan diadalmasan
felbukkant a víz alól egy apró makrélával.
Ledobta a halat Hablaty lábához, majd három szaltóval Hablaty fejére ugrott.
Kieresztette magából a sárkányok diadalüvöltését, ami egy kicsit a
kakaskukorékolásra emlékeztet, de annál hangosabb és önelégültebb.
Aztán előrehajolt, és fejjel lefelé belenézett Hablaty szemébe.
– Hallani a-a-akarom a viccet – mondta.
– Magasságos Odin – hüledezett Hablaty. – Megcsinálta. Tényleg megcsinálta.
– M-m-mondd el a viccet – követelte Fogatlan ismét.
– Mi az, ami fekete, fehér és piros? – kérdezte Hablaty.
Fogatlannak elképzelése sem volt.
– Egy pingvin, amelyik sokat napozott – felelte Hablaty.
Ez egy nagyon-nagyon szakállas vicc volt, de a jelek szerint a Vad Sárkány
Sziklára még nem jutott el. Fogatlan fetrengett a röhögéstől.

Azonnal indult még több halért, hogy újabb vicceket hallhasson.

Jól telt a délután. Az eső elállt, a nap kisütött, és Fogatlannak nem is ment olyan
rosszul a vadászat. Egy-két halat elejtett, egyszer pedig elkóborolt nyulakat kergetni a
sziklákon. De amikor Hablaty hívta, visszament hozzá, és végül, néhány óra leforgása
alatt fogott hat közepes méretű makrélát és egy tüskés cápát.
Hablaty összességében véve elégedett volt.
– Elvégre – magyarázta Halvérnek – nem a Legígéretesebb Sárkány címére
pályázunk Fogatlannal. Csak bizonyítanom kell, hogy Fogatlan engedelmeskedik
nekem, neki pedig fognia kell néhány halat. Röhejesnek fogunk tűnni Takonypóc és
a szörnyeteg Legendás Vadásza mellett, de legalább kiálljuk a próbát.
Ráadásul, amikor Fogatlan ledobta az utolsó makrélát a kupac tetejére Hablaty
lábához, Halvér észrevette, hogy valami csillog a sárkány alsó állkapcsában.
– Fogatlannak kinőtt az első foga! – kiáltotta
Halvér.
Ez kitűnő előjelnek tűnt.

***

Hazafelé menet találkoztak Vén Ráncossal, aki egy szikláról figyelte őket már
néhány órája.
– Lennnyűgöző – zihálta Vén Ráncos, amikor a fiúk megmutatták neki a Hablaty
köpenyébe csavart halakat.
– Úgy gondoljuk, hogy Hablaty végül mégis át fog menni a Sárkánybeavatási
Próbán a Csütörtöki Thor-toron – mondta Halvér izgatottan.
– Szóval, még mindig a vacak kis Próba miatt aggódsz, Hablaty? – kérdezte Vén
Ráncos. – Ennél fontosabb dolgok is vannak. Például az, hogy gigggantikus méretű
vihar készülődik. Három nap múlva várható.
– Vacak kis Próba? – kérdezte Halvér felháborodottan. – Hogy érted azt, hogy
vacak kis Próba??? Az Ünnepi Csütörtöki Thor-tor az év legnagyobb eseménye.
MINDENKI, aki SZÁMÍT, ott lesz: az összes Szőrös Huligán ÉS Mócsing. És lehet,
hogy ez NEKED nem fontos, de aki megbukik ezen a vacak kis Próbán, azt száműzik,
hogy aztán felfalják a kannibálok, vagy valami hasonlóan borzalmas véget érjen.
– Elnevezem magamat REMÉNYTELJES HABLATYNAK, ezt az állatot pedig
FOGATELJES sárkánynak – ragyogott Hablaty. – Ezt most találtam ki, és tetszik. Ez
józan, bizalomgerjesztő név, nincs benne semmi hencegés, és nem is nehéz megfelelni
neki.
– Végre összeszedte magát ez a hüllő, és fogott néhány halat – mutatott Halvér
Fogatlanra, aki éppen az orrát piszkálta az egyik karmával. – Akármilyen hihetetlen,
Hablaty még a végén tényleg átmegy azon a Próbán.
– Ó, én ezt majdnem teljesen biztosra veszem – mondta Vén Ráncos Fogatlant
figyelve, aki megpróbált bandzsítani, és nagy igyekezetében orra esett.
– Majdnemmm – tette hozzá Vén Ráncos a gondolataiba mélyedve.
És ezzel a fiúk elindultak hazafelé, Fogatlan nyafogva baktatott mögöttük:
– VEGYÉL FEL, VEGYÉL FEL… ez nem i-i-igazság… fáj a szárnyam…
 10.
A CSÜTÖRTÖKI THOR-TOR

Az Ünnepi Csütörtöki Thor-tor igazán látványos megmozdulás volt. Erre a nagy

összejövetelre még a Szőrös Huligánok ádáz ellenségei, a közeli szigeteken lakó
Mócsingok is áthajóztak a Belső-óceánon a Hibbant-szigetre.
A látogatók a Fekete Szív-öbölben ütöttek tanyát, amely egyetlen nap alatt
sirályvijjogástól visszhangzó, kietlen kopárságból nyüzsgő településsé változott, ahol
sátraknak a hajózáshoz már túlságosan sokszor megfoltozott vitorlákat használták fel.
Másnap reggelre a Hosszú-part tele volt bódékkal, mutatványosokkal és
jövendőmondókkal. A régi ismerősöket felfedező vikingek boldogan üdvözölték
egymást, gyakorolták a kardvívást, és ordibáltak a gyerekeikkel, hogy Thor
szerelmére, AZONNAL hagyják abba a verekedést, nem, tényleg NEM
VICCELNEK… vagy… vagy… vagy… KÜLÖNBEN.
Tagbaszakadt viking férfiak ücsörögtek a kényelmetlen sziklákon, és ünnepi
hangulatban hangosan hahotáztak, úgy néztek ki, mint az oroszlánfókák. Bámulatosan
nagyra nőtt viking nők csoportokban fecsegtek, mint a sirályok, és egyetlen
kortyintással kiitták a teásbögrék tartalmát.
 Noha Vén Ráncos rettentő vihart és tájfunt jósolt, napsütéses, meleg júniusi nap
volt, egyetlen felhő sem mutatkozott a nyílt tenger felett.
Az Ifjú Hősök Végső Beavatási Próbáját csak délután kettőre tűzték ki, így hát
Hablaty azzal töltötte a délelőttöt, hogy kikerekedett szemekkel hallgatta a mesélők
történeteit a Mocskos Dánokról és a kalózhercegnőkről.
Az idegesség miatt nem tudta annyira élvezni az eseményt, mint a korábbi
években.
Még akkor is csak halvány mosoly jelent meg sápadt, feszült arcán, amikor
Bélhangos kidobta a taccsot a sirálytojás-evő verseny után.
Hablaty családja a Fejszecsata bemutatóval szemben telepedett le a piknikkosár
mellé. Hablatynak egy falat sem ment le a torkán, és szokatlan módon Fogatlannak
sem, csak morcosan húzta az orrát, amikor Valhallarama tonhalas szendviccsel
kínálta.

– Nem is baj, ha a sárkányod éhes marad a próbára – mennydörögte Termetes

Pléhpofa, aki kitűnő hangulatban volt. Megnyerte a Bibircsókos Varangyra kiírt
fogadást a Legcsúnyább Kisbaba Versenyen, és alig várta, hogy megtekinthesse a fiát
a Beavatási Próbán.
Egyszer csak feltámadt a meleg szél. Még mindig tikkasztó volt a hőség, de
vészjósló szürke felhők gyülekeztek a látóhatáron. Időnként meg-megdörrent az ég.
Vén Ráncosnak talán mégis igaza lesz – kémlelte Hablaty az eget –, és a
hagyományokhoz híven Thor mégis tiszteletét teszi az Ünnepi Csütörtöki Thor-toron.
– T-R-R-R-R-A-A-A-M! A törzsi beavatásra váró ifjak fáradjanak a tengerpart
bal oldalán kialakított terepre.
Hablaty nagyot nyelt, megbökte Fogatlant, és felállt. Eljött a perc.

***

Hablaty az utolsók között ért a kijelölt helyre, a nedves homokkal teli

partszakaszra. Saját törzsének ifjai már összegyűltek, sárkányaik egy méterrel a fejük
felett köröztek. Mindenki izgatottan csevegett, még Takonypóc is idegesnek tűnt.
A Mócsing-fiúk és a sárkányaik hatalmas, otromba alakoknak tűntek, a
Mócsingok sokkal keményebb figurák voltak, mint a Huligánok. Az egyik fiú, aki
még a Mócsingok között is tagbaszakadtnak és brutálisnak tűnt, legalább tizenöt
évesnek nézett ki.
Hablaty feltételezte, hogy ő lehet Primkó, Mócsingos Cupák főnök fia, mert egy
körülbelül egy méter magas, ezüstösszürke Szörnyennagy Rémség feszített az egyik
vállán. Úgy méregette Tűzférget, mint egy gonosz gondolatokat forgató Rottweiler.
Tűzféreg nem ijedt meg.
 – Egy úri sárkány sosem morog – dörmögte Tűzféreg kedvesen. – Te korcs
Rémálom lehetsz. Mi, tiszta zöldvérűek, magától a nagy Tépőkaromtól származunk,
és még álmunkban sem jutna eszünkbe ilyen közönségesen viselkedni.
Az ezüstös Rémálom erre még hangosabban morgott.

A fiúk felsorakoztak a startvonalnál, és Hablaty a szeme sarkából látta, hogy

Termetes Pléhpofa előrefurakodott a tömegben, és közben azt kiabálta:
– El az utamból, én vagyok a FŐNÖK, TÍZ AZ EGYHEZ FOGADOK, HOGY
AZ ÉN FIAM TÖBB HALAT FOG FOGNI A TE FIADNÁL!
És ezzel jó erősen gyomorszájon vágta ősellenségét, Mócsingos Cupákot.
Mócsingos Cupák összehúzott szemmel mélázott azon, hogy vajon megüsse-e.
Talán majd a Próba UTÁN.
– És melyik a te fiad? – kérdezte Mócsingos Cupák. – Az a magas, disznószerű
fiú a koponyatetoválásokkal és a vörös Szörnyennagy Rémséggel?
– Nem – felelte Pléhpofa büszkén. – Az az öcsém, Nagyülep fia. Az ÉN FIAM
az a nyeszlett gyerek ott a Fogatlan Álmodozóval.
Mócsingos Cupák arcán széles mosoly terült el. Hátba verte Pléhpofát, és
elrikkantotta magát:
– ÁLLOM A FOGADÁST, ÉS A TÉTET DUPLÁJÁRA EMELEM!
– RENDBEN! – kiáltotta Pléhpofa, és a két nagyfőnök kezet fogott, majd hasat
koccintott a fogadásra.

***

Hegyesenköpő Bélhangos irányította a Beavatási Próba utolsó felvonását is. Még

mindig zöld volt egy kicsit a sirálytojásevő verseny megpróbáltatásai után, és ez a
hangulatának sem tett jót.
– FIGYELEM, SZEDETT-VEDETT BAGÁZS! – ordította. – Most kiderül,
hogy Hősnek való fából faragtak-e benneteket. Néhány óra múlva vagy úgy hagyjátok
majd el ezt a terepet, mint a nemes Szőrös Huligánok, illetve Kegyetlen Mócsingok
törzsének teljes jogú tagjai, VAGY örökre száműzettek a Belső-szigetekről. Lássuk
hát, mi lesz az eredmény!
Csúf vigyor ült ki az arcára, ahogy végigtekintett a húsz legényen.
– Azzal kezdem, hogy megszemléllek benneteket és állatotokat, mintha csatába
készülő harcosok lennétek. Bemutatlak benneteket annak a Törzsnek, ahová felvételt
kívántok nyerni. Aztán elkezdődik a Próba. Bemutatjátok, hogyan sikerült
ráerőltetnetek akaratotokat ezekre a vadállatokra, hogyan szelídítettétek meg őket
pusztán Hősies Személyiségetek erejével. Először az alapvető parancsokat fogjátok
bemutatni, ez az „indul!”, a „marad!” és a „hozd vissza!” Végül elődeitek
nyomdokaiba lépve megparancsoljátok a hüllőnek, hogy halásszon nektek.
Hablaty idegesen nyelt egyet.
– Az a fiú, aki sárkányával együtt a legnagyobb hatást teszi a zsűrire, ami ÉN
vagyok- villogtatta fogát Bélhangos komoran –, megkapja a Hősök Hőse és a
Legígéretesebb Sárkány dicsőséges címet. Az a fiú, aki sárkányával együtt ELBUKIK
a Próbán, örökre elköszön a családjától, elhagyja a Törzset, és bennünket nem érdekel,
hogy hova megy.

Bélhangos elhallgatott.
– Ez lírai volt – motyogta Halvér épp elég hangosan ahhoz, hogy Bélhangos
meghallja. Bélhangos szikrázó szemekkel bámult rá.
– HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK! – üvöltötte.
– HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK! – üvöltötte vissza neki tizennyolc őrjöngő
fiú.
– HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK! – üvöltötte a Huligán és Mócsing törzs.
Könyörgöm, csak most az egyszer, hadd legyek egy picit Hős – rimánkodott
magában Hablaty és Halvér. – Nem kell semmi extra, csak teljesíteni akarom a próbát.
– KÉSZÜLJETEK FEL, SÁRKÁNYOKAT A JOBB KARRA! – üvöltötte
Hegyesenköpő Bélhangos, majd végigment a felsorakozott fiúk előtt, és szemlét
tartott.
 – Gyönyörű példány – gratulált Primkó Mócsingnak a Gyilkos nevű
Rémálomhoz, amely kiterjesztette csillogó szárnyát, hogy megmutassa több mint
egyméteres szárnyfesztávolságát.
Bélhangos zavartan torpant meg Hablaty előtt.
– ODIN nevére kérdem – tudakolta kissé elsápadva ez meg MICSODA?
– Egy Fogatlan Álmodozó – dünnyögte Hablaty.
– Kicsi, de vad – tette hozzá Halvér segítőkészen.
– Fogatlan Álmodozó??? – fakadt ki Bélhangos.
– Ez a legkisebb Közönséges, avagy Mezei, amelyet valaha láttam. Hülyének
nézel te engem?
– Nem, nem, dehogy – nyugtatta meg Halvér –, talán csak egy kicsit lassú
felfogásúnak.
Bélhangos vészesen felmordult.
– A Fogatlan Álmodozó – magyarázta Hablaty – pontosan úgy néz ki, mint egy
Közönséges, avagy Mezei, leszámítva a jellegzetes bibircsókot az orra hegyén.
– CSENDET! – torkolta le Bélhangos nagyon hangosan suttogva. – Különben
úgy elhajítalak, hogy csak a szomszéd szigeten érsz földet. REMÉLEM – folytatta –,
hogy ez a sárkány jobb vadász annál, amilyennek kinéz. A nyamvadt sárkányoddal
együtt te vagy a legrosszabb jelölt a Beavatáson, akit valaha volt szerencsétlenségem
felkészíteni. De te vagy ennek a Törzsnek a jövője, Hablaty, és ha szégyent hozol
ránk a Mócsingok előtt, akkor én személy szerint sosem fogok megbocsátani neked.
Felfogtad?
Hablaty bólintott.
Ezután a fiúk egyenként előreléptek, meghajoltak, és felmutatták a sárkányukat,
a közönség pedig megtapsolta őket.
Csipás Takonypóc és sárkánya, Tűzféreg óriási tapsot kapott, annál jobban csak
Primkó Mócsingot és Gyilkos nevű sárkányát ünnepelték.
– És végül, de nem utolsósorban – üvöltötte Hegyesenköpő Bélhangos, és
igyekezett némi lelkesedést is csempészni az üvöltésbe a félelmetes… – a rettenetes…
Termetes Pléhpofa egyetlen fia… REMÉNYTELJES HABLATY ÉS SÁRKÁNYA,
FOGATELJES!
Hablaty előrelépett, és próbálta jó magasra emelni Fogatlant, hogy nagyobbnak
látsszon.
Döbbent csend fogadta.
Persze mindenki látott már ilyen apró sárkányt, általában a mezőn, egereket
kergetni, de NEM nemes vadászsárkányként a Beavatási Próbán.
– A MÉRET NEM MINDEN! – mennydörögte Pléhpofa olyan hangosan, hogy
több szigettel arrébb is hallani lehetett, aztán összeütötte két lapáttenyerét, hogy jelt
adjon a tapshoz.
Mindenki félt Pléhpofa hírhedt természetétől, ezért udvariasan ujjongtak.
Fogatlan még mindig zsörtölődött, de a kitüntetett figyelem azért jólesett neki,
ezért kidüllesztette a mellét, és ünnepélyesen meghajolt mindkét oldal felé.
A Mócsingok soraiból kuncogás hallatszott.
Rosszul gondoltam – morfondírozott magában Hablaty, és lehunyta a szemét. –
Mégiscsak EZ eddigi életem legrémesebb pillanata.
– Figyelj, Fogatlan – suttogta az apró sárkány fülébe –, ez a mi Nagy Esélyünk.
Fogj egy csomó halat, és akkor annyi viccet mesélek neked, amennyit még soha
életedben nem hallottál. Ráadásul ezzel felbosszantod majd a nagy vörös Tűzférget is.
 Fogatlan oldalról Tűzféregre sandított, amely éppen a karmait élesítette
Takonypóc sisakján olyan magabiztossággal, mint aki tudja, hogy ő fogja elnyerni a
Legígéretesebb Sárkány címét.
– T-R-R-R-A-A-A-M!
A Próba elkezdődött.

***

Az első engedelmességi feladatokban Fogatlan nem teljesített túlságosan

rosszul, bár szemmel láthatóan rettenetesen unta az egészet. Ekkor már zuhogott az
eső, Fogatlan pedig utálta az esőt. Haza akart menni, hogy kinyújtózhasson a jó meleg
tűz előtt.
Tűzféreg és Gyilkos azonnal „indultak” és „visszahoztak” mindent, amint
Takonypóc és Primkó kiadták a parancsot, és közben zuhanórepülést és tűzokádást
mutattak be, csak hogy felvágjanak a többiek előtt. Tűzféreg még akrobatikus
szaltókkal is előrukkolt, mire a közönség hisztérikusan sikoltozva ujjongott, és
dobogott.
– KEZDŐDHET A HALÁSZAT! – üvöltötte Hegyesenköpő Bélhangos.
Fogatlant leszámítva minden sárkány kirepült a tenger fölé.
Fogatlan visszaszállt Hablaty vállára.
– F-f-fogatlannak, fáj a h-h-hasikája – panaszolta. Hablaty próbálta észre sem
venni, milyen meglepetten figyeli az apja oldalról. Próbálta meg sem hallani a
közönség sustorgását:
– Az ott Pléhpofa fia, nem, nem az a magas, disznószerű a
koponyatetoválásokkal, hanem az a nyeszlett gyerek, aki még annak a
minisárkánynak sem képes parancsolni.
– Ne feledt, Fogatlan – sziszegte Hablaty összeszorított fogakkal – hogy nekünk,
HAL kell. Annyi viccet mesélek majd, amennyit csak akarsz, ugye, tudod?

– M-m-mesélj MOST! – kérlelte Fogatlan.

Váratlan helyről érkezett a segítség.
Takonypóc, aki addig szüntelenül ordítozta, hogy „ÖLJ, TŰZFÉREG, ÖLJ!”,
most vigyorogva Hablaty fölé hajolt.
– Mit csinálsz, Hablaty? Csak nem BESZÉLSZ egy szárnyas gőtéhez? A
sárkányokkal való társalgás szabálytalan, pipogya apád, Termetes Pléhpofa
betiltotta…
 – Sz-sz-szárnyas gőte? – méltatlankodott Fogatlan. – SZ-SZ-SZÁRINYAS
GŐTE???
– Ugye, te nem csak egy szárnyas gőte vagy, Fogatlan? – adta alá a lovat Hablaty.
– Hanem a legjobb vadász a világon! Igaz?
– De még mennyire! – morogta Fogatlan.
– MUTASD MEG Csipás Takonypócnak és a felvágós sárkányának, hogyan
vadászik egy IGAZI sárkány! – mondta gyorsan Hablaty.
– Rendben van – bólintott Fogatlan.
Hablaty megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Fogatlan kacsázó röptével
elindult úgy nagyjából a tenger irányába.
– Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – dünnyögte Hablaty az orra alá tíz perc
múlva, amikor Fogatlan másodszor is visszatért hozzá, olyan unottan, hogy még a
száját sem volt hajlandó kinyitni, de azért lerakott néhány heringet Hablaty lábához. –
Körülbelül fél óra múlva én, Hablaty, a Szőrös Huligánok törzsének teljes jogú tagja
leszek.
Ez tényleg túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Tűzféreg éppen a huszadik
halat vitte visz- sza Takonypócnak, zöld macskaszeme diadalittasan csillogott, amikor
Fogatlan utána szólt.
– F-f-felvágós gyík!
Tűzféreg megtorpant a levegőben. Fejét hátracsapta, szeme összeszűkült.
– MIT mondtál? – sziszegte.
– Jaj, ne – motyogta Hablaty. – Ne, Fogatlan, ne, ne csináld…
– F-f-felvágós gyík – csúfolódott Fogatlan. – Csak ennyire vagy képes? Sz-sz-
szánalmas vagy. Reménytelen eset. M-m-mihaszna hüllő. Ti, R-r-rémálmok
kegyetlennek tartjátok magatokat, de olyan p-p-puhányok vagytok, mint a
fésűkagylók.
– TE – hörögte Tűzféreg fülét baljóslón hátracsapva, és úgy araszolt előre a
levegőben, mint egy ugrásra kész leopárd. – Te HAZUDÓS kis féreg!
– T-T-TE pedig – felelte Fogatlan nyugodtan – ny-ny-nyúlszívű, h-h-hínáragyú,
cs-cs-csigaevő SZNOB vagy.
Tűzféreg rátámadt Fogatlanra.
Fogatlan villámgyorsan kitért előle, és Tűzféreg félelmetes állkapcsa pusztán a
levegőben csattant.
Minden a feje tetejére állt.
Tűzféreg elveszítette az eszét. Kinyújtott karmokkal vadul repkedett a
levegőben, és megharapott mindent, ami mozgott, és hatalmas lángokban okádta a
tüzet.
Közben sajnos véletlenül megkarmolta Gyilkost, aki nem éppen birkatürelméről
volt híres. Ezután Gyilkos rátámadt minden elérhető távolságban levő Huligán
sárkányra.
 Hamarosan lármás sárkányviadal alakult ki, a fiúk kiáltozva rohangáltak
körülöttük, próbálták leállítani a sárkányokat anélkül, hogy maguk otthagynák a
fogukat. A sárkányok azonban rájuk sem hederítettek, akármilyen hangosan
üvöltöttek is a fiúk – pedig Primkó és Takonypóc vörös arccal igen lenyűgöző
hangerőre volt képes.
Hegyesenköpő Bélhangos majd felrobbant.
– THORÉSODINNEVÉREKÉRDEMHOGY MIAFENETÖRTÉNT?
Fogatlan elemében volt a nagy felfordulásban, könnyedén kerülte ki Tűzféreg
támadásait, életerős harapásokkal jelezte jelenlétét Alligatigrisnek, összekarmolta
Fényeskarmot, egyszóval szemmel láthatóan rettenetesen élvezte a viadalt.
Vegetáriánus létére még Horrorborjú is derekasan küzdött. Sikerült egy igazán
embereset harapnia Tűzféreg ülepébe, miközben Tűzféreg és Gyilkos egymást
cincálva forogtak a levegőben.
Hegyesenköpő Bélhangos belépett a verekedők közé, és megragadta Tűzféreg
farkát. Tűzféreg dühösen felüvöltött, megfordult, és felgyújtotta Bélhangos szakállát.
Bélhangos méretes tenyerének egyetlen ütésével eloltotta a tüzet, s közben másik
kezével összefogta Tűzféreg állkapcsát, hogy se harapni, se tüzet okádni ne tudjon.
A feldühödött állatot a hóna alá csapta.
– ELÉG LEGYEEEEN! – üvöltötte Hegyesenköpő Bélhangos olyan hangon,
amelytől minden szőrszál égnek állt, minden bőr lúdbőrözött, minden száj tátva
maradt, s amely visszacsapódott a sziklákról, a tenger felszínéről, és amelyet még
több szigettel arrébb is hallani lehetett.
A fiúk azonnal elhallgattak. A sárkányok nem moccantak.
Csend állt be.
Még a közönség is elcsendesedett.
Ilyen még soha nem történt. A Beavatási Próbán mind a húsz fiú képtelen volt
irányítani a sárkányát.
Ez elvileg azt jelentette, hogy mindenkit száműzni kell a saját Törzséből. Ilyen
zord vidéken a száműzetés egyet jelentett a halállal. Élelemből kevés akadt, a tenger
veszélyes volt, és a szigeteken lakott néhány vad, kannibál hírében álló Törzs…
 Hegyesenköpő Bélhangos csak állt, szóhoz sem jutott, szakálla még mindig
füstölgött.
Amikor végre megszólalt, hangja a helyzet komorságához illően mélyen
dörmögött.
– Beszélnem kell a Törzsek Elöljáróival – csak ennyit tudott kibökni. Letette
Tűzférget a földre. Most már a sárkány is észhez tért, fülét-farkát behúzva kullogott
Takonypóc felé.
A Törzsek Elöljárói közé Cupák, Pléhpofa, maga Bélhangos és még néhány
félelmetes harcos tartozott, többek közt Fertelmes Fafej, az Ádáz Ikrek, valamint a
Szőrösszívű Könyvtáros a Mócsing Közkönyvtárból. A tömeg és a fiúk
lélegzetvisszafojtva vártak, hogy az Elöljárók megtárgyalják a történteket a
hagyományos Kupaktanácsban, amely egy kicsit a rögbimérkőzéseken szokásos
összekapaszkodásra emlékeztetett.
Közben a vihar egyre erősebben tombolt.

Hangosan dörgött az ég, és zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, a

vikingek akkor sem lettek volna vizesebbek, ha beugranak a tengerbe.
Az Elöljárók sokáig tanácskoztak. Egyszer Cupák annyira feldühödött, hogy
behúzott egyet Fafejnek. Az egyik Iker fogta le mindkét kezét, amíg le nem higgadt.
Végül Pléhpofa otthagyta a Kupaktanácsot, és megállt a fiúk előtt, akik szégyenkezve,
lehorgasztott fejjel álltak, sárkányaik pedig a lábuknál pihentek.
Ha Hablaty képes lett volna felnézni az apjára, azt látta volna, hogy Pléhpofa
ezúttal nem a szokásos erőszakos, de vidám fickó volt. Rendkívül komornak tűnt.
– Törzsek Jelöltjei! – mennydörögte mogorván. – Ez a mai mindannyiótok
számára nagyon rossz nap. ELBUKTATOK a Beavatás Utolsó Próbáján. A Belső-
szigetek kegyetlen Törvényének értelmében ez azt jelenti, hogy ÖRÖKRE
száműzünk benneteket a Törzsekből. Nem szívesen mondom ki ezt az ítéletet, és nem
csak azért, mert a saját fiam is közöttetek van, hanem azért is, mert így mindkét Törzs
egy egész évjáratnyi harcost veszít el. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a
Törvényeinket. Csak az erősek tartozhatnak közénk, különben felhígul a Törzsek
vére. Csak Hősökből válhat Huligán vagy Mócsing.
Pléhpofa kövér ujjával az ég felé bökött.
– Ráadásul – folytatta –, Thor most nagyon-nagyon mérges. Nem éppen most
kellene lazítanunk a Szabályokon.
Thor hangos mennydörgéssel válaszolt, mintha nyomatékot akarna adni
Pléhpofa kijelentésének.
– Normális körülmények között – mondta Pléhpofa – a száműzetési szertartás
most azonnal elkezdődne. Ilyen időjárási körülmények között azonban biztos halál
várna minden érintettre. Megkegyelmezek nektek annyiban, hogy még egy éjszakát
fedél alatt tölthettek az én házamban, és csak holnap korán reggel kell elindulnotok.
Azután viszont már csak saját magatokra számíthattok. Ettől a pillanattól kezdve
kizárunk benneteket a Törzsből, a Törzsek egyik tagjával sem beszélhettek többé.
Dörgött-villámlott a fiúk körül, akik továbbra is lehorgasztott fejjel álltak.
– Engem sajnáljatok, mert ennél szomorúbb döntést még soha nem kellett
meghoznom. Száműztem a saját fiamat – mondta Pléhpofa szomorúan.
A tömeg együtt érzően dünnyögött, és megtapsolta Vezérük nemes tettét.
– Egy Főnök nem élhet úgy, mint mások – folytatta Pléhpofa, és szinte
könyörgőn nézett Hablatyra. – Egy Főnöknek mindig a Törzs érdekeit kell szem előtt
tartania.
Hablatyban hirtelen éktelen düh gerjedt.
– Hát, én nem foglak sajnálni! – csattant fel. – Milyen apa az, akinek a hülye
Törvények fontosabbak a saját fiánál? És egyébként is milyen hülye ez a Törzs, hogy
egyetlen épeszű ember sincs benne?
Pléhpofa egy pillanatig döbbenten nézett a fiára. Aztán megfordult, és
elcammogott. A Törzsek tagjai már így is ide-oda szaladgáltak a tengerparton,
futottak felfelé a domboldalon a Falu felé, hiszen villámok csapkodtak körülöttük.
– Megöllek – sziszegte Takonypóc Hablatynak, Tűzféreg pedig vészesen
vicsorgott a vállán. – Amint elküldenek minket, az lesz az első dolgom, hogy megöllek
– és ezzel szaladt a többiek után.
– K-k-kiesett a fogam – nyafogta Fogatlan. – A-a-amikor beleharaptam T-t-
tűzféregbe.
Hablaty oda se bagózott. Felnézett az égre, magánkívül volt a dühtől, miközben
a szél az arcába csapta a sós tengervizet.
– CSAK EGYSZER! – kiáltotta Hablaty. – Miért nem lehettem én is Hős CSAK
MOST AZ EGYSZER? Nem kértem semmi észveszejtőt, csak át akartam menni ezen
a HÜLYE PRÓBÁN, hogy rendes viking lehessek, mint mindenki más.
Thor mennydörgött felette gyászosan.
– RENDBEN VAN – kiáltotta Hablaty. – SÚJTS LE RÁM a hülye villámoddal!
Tegyél valamit, amivel megmutatod, hogy egyáltalán észrevetted, hogy LÉTEZEM!
De Hablatyra nem csapott le villám. Thor nyilvánvalóan nem tartotta őt elég
fontosnak ahhoz, hogy válaszoljon is neki. A vihar továbbhaladt a nyílt tenger felé.
 11.
THOR HARAGJA

A vihar egész éjszaka tombolt. Hablaty ébren feküdt, miközben a szél úgy
döngette a falakat, mintha ötven sárkány akarna bejutni.
– Engedj be, engedj be! – süvítette a szél. – Nagyon-nagyon éhes vagyok!
Odakint a sötétségben, a nyílt tenger felett a vihar olyan vadul dühöngött, hogy
a hatalmas hullámok megzavarták két rendkívül ősi Tengeri Sárkány álmát.
Az első Sárkány átlagosan hatalmas volt, nagyjából akkora, mint egy
nagyobbacska szikla.
A második Sárkány döbbenetesen óriási volt.
Az volt az, amelyről esett már említés ebben a történetben, a nagy Szörny, amely
a római lakoma fáradalmait pihente ki az elmúlt mintegy hat évszázad alatt, és
ébredezni kezdett.
A nagy vihar mindkét Sárkányt óvatosan felemelte a tengerfenékről, mint két
alvó kisbabát, és egy leírhatatlanul hatalmas hullám hátán kitette őket a Hosszú-
parton, Hablaty faluja előtt.
És a két Sárkány ott is maradt, békésen szundikálva, miközben a szél rémisztőn
süvített körülöttük, mintha megvadult viking szellemek járnának táncot a
Valhallában, amíg a vihar el nem fújta magát, és a nap fel nem kelt a tengerparton,
amelyet szinte teljesen beborított a két Sárkány.

***

Már az első Sárkánytól mindenkinek rémálmai lettek.

A második Sárkánytól azonban a rémálmok rémálmai gyötörtek minden
szemlélőt.
Képzeljünk el egy állatot, amely körülbelül hússzor nagyobb a Tyrannosaurus
Rexnél. Inkább hegyre hasonlít, mint élőlényre – egy nagy, csillogó, gonosz hegyre. A
bőrére tapadt kagylók drágaköves páncélnak tűntek, ám a hajlatokban és a ráncokban,
ahol a kicsi puhatestűek és a korallpolipok nem tudtak megkapaszkodni, látni lehetett
a szörny igazi színét: a fenséges sötétzöldet, a sárkány olyan színű volt, mint a tenger
maga.
Felébredt, és felköhögte az utolsó falatot: a Nyolcadik Légió zászlaját, amelyen
még mindig bátran lobogtak a szánalmas szalagok. A zászlót a szörny fogpiszkálónak
használta, a zászlórúd tetején trónoló sas különösen hasznosnak bizonyult, amikor a
hatméteres őrlőfogak közé szorult bosszantó húscafatokat kellett kipiszkálni.

***

A Sárkányokat Bűzösszájú Házsárt fedezte fel, amikor kora hajnalban elindult

megnézni, milyen sérüléseket okozott hálóinak a vihar.
Egy pillantást vetett a tengerpartra, aztán azonnal a Főnökhöz rohant, és
felébresztette.
– Baj van – mondta Házsárt.
– Hogy érted azt, hogy BAJ VAN? – förmedt rá Termetes Pléhpofa.
 Pléhpofa egy szemhunyásnyit sem aludt. Ébren feküdt, és aggódott. Milyen apa
az, aki a Törvényeket fontosabbnak tartja a saját fia életénél? Másrészt viszont milyen
fiú az, aki megszegi a Törvényeket, amelyek oly fontosak az apjának, és amelyekben
az apja egész életében hitt?
Reggelre Pléhpofa meghozta a döntést, hogy visszavonja a tengerparton
meghozott komor ítéletet, és visszafogadja a Törzsbe Hablatyot a többi fiúval együtt.
– GYENGE vagyok, GYENGE – hajtogatta magának Pléhpofa bánatosan. –
Rettenetes Kalamári egy szemrebbenés nélkül száműzte volna a saját fiát. Nagyhangú
Köszvényes még élvezte is volna. Mi a baj velem? Engem kellene száműzni, és
egészen biztos, hogy Mócsingos Cupák ezt is fogja majd javasolni.
Egy szó, mit száz, Pléhpofa nem volt olyan hangulatban, hogy újabb
problémákkal foglalkozzon.
– Két irgalmatlanul nagy Sárkány fekszik a Hosszú-parton – jelentette Házsárt.
– Küldd el őket! – javasolta Pléhpofa.
– Küldd el őket te! – vágott vissza Házsárt. Pléhpofa letrappolt a tengerpartra.
Gondolataiba mélyedve tért vissza.
– Elküldted őket? – érdeklődött Házsárt.
– Már csak egy van – felelte Pléhpofa. – A nagyobbik Sárkány felfalta a
kisebbiket. Nem akartam közben zavarni. Inkább összehívom a Haditanácsot.

***

A Huligánok és Mócsingok aznap reggel a Haditanácsra hívó Nagy Dobok

rémisztő hangjára ébredtek, amit csak halálos veszély esetén használtak.
Hablaty azonnal kipattant az ágyból. Ő is alig aludt az éjjel. Fogatlan este
bemászott mellé az ágyba, de reggelre eltűnt. Az ágy jéghidegre hűlt, tehát a sárkány
nyilvánvalóan jó régen lelépett már.
Hablaty kapkodva felöltözött. A ruhái éjszaka megszáradtak ugyan, de a sótól
megkeményedtek. Hablaty úgy érezte, mintha fából faragott inget és harisnyát kellene
magára rángatnia. Nem igazán tudta, mi lenne a dolga, hiszen éppen száműzetésbe
kellett volna vonulnia. Mégis követte a többieket a Nagy Csarnokba. A Mócsingok
egyébként is ott töltötték az éjszakát, mert az időjárás nem tette lehetővé a sátorozást.
Útközben összefutott Halvérrel, akin látszott, hogy ugyanolyan rosszul aludt,
mint Hablaty, még a szemüvege is ferdén állt.
– Mi történt? – tudakolta Hablaty. Halvér megvonta a vállát.
– Hol van Horrorborjú? – faggatózott tovább Hablaty. Halvér ismét megvonta
a vállát.
Hablaty körülnézett a Nagy Csarnok felé tolongó tömegben, és észrevette, hogy
egyetlen házisárkányt sem lehet látni, pedig a házisárkányok általában a Gazdájuk
sarkában topogtak, vagy a Gazdájuk válláról vicsorogtak egymásra. Volt valami
vészjósló abban, hogy mind egy szálig eltűntek…
De ez senki másnak nem tűnt fel, a vikingek izgatottan trécseltek egymással.
A hatalmas testű, lökdösődő harcosok között nem mindenki tudott bejutni a Nagy
Csarnokba, ezért a Csarnok előtt is ordibáltak és lökdösődtek.
Pléhpofa csendet kért.
– Azért hívtalak ide benneteket – mennydörögte – mert meg kell oldanunk egy
problémát. Egy meglehetősen nagy Sárkány ütött tanyát a Hosszúparton.
A tömeg elégedetlenül dünnyögött. Ennél fontosabb problémára készültek.
 Cupák hangot is adott a tömeg rosszallásának.
– A Nagy Dobokat kizárólag irtózatosan, halálosan nagy veszély idején szokás
használni – mondta értetlenül. – Azért hívtál ide minket ezen a szörnyen korai órán –
kérdezte Cupák, aki maga sem aludt jól a Nagy Csarnok kőpadlóján, ahol a sisakja volt
a párnája –, mert felbukkant egy SÁRKÁNY? Remélem, ez nem a korai puhányság
jele – vigyorgott, és közben épp az ellenkezőjét remélte.
– Ez nem hétköznapi Sárkány – felelte Pléhpofa. – Ez a Sárkány HATALMAS.
Óriási. Elképesztően nagy. Soha nem láttam még ehhez foghatót. Inkább hasonlít
hegyre, mint Sárkányra.
Mivel még nem látták a Sárkány-hegyet, a vikingeket ez sem győzte meg. Ők
ahhoz szoktak, hogy a sárkányoknak parancsolni tudnak.
– A Sárkányt – folytatta Pléhpofa – természetesen el kell innen távolítani. De
ez nagyon nagy Sárkány. Mit tegyünk, Vén Ráncos? Te szoktál gondolkodni ebben
a törzsben.
– Hízelgő ezt hallani, Pléhpofa – felelte Vén Ráncos, akit szemmel láthatóan
szórakoztatott az egész ügy. – A lény neve Sárkányus Giganticus Maximus, és meg
kell hagyni, ez valóban elég termetes példány. Nagyon kegyetlen, nagyon intelligens,
az étvágya csillapíthatatlan. De az én szakterületem a Korai Izlandi Költészet, nem
pedig a nagy testű hüllők. A sárkányok témájában Brutál professzor a viking szakértő.
Érdemes lenne talán az ő könyvét forgatni.
– Hát persze! – kiáltott fel Pléhpofa. – Így neveld a sárkányodat!, ugye ez a címe?
Ha jól emlékszem, Bélhangos lopta el a Mócsing Közkönyvtárból… – kacsintott
Mócsingos Cupákra.
– Ez botrány! – üvöltötte Cupák. – Az a könyv a Mócsing Törzs tulajdona…
Követelem, hogy azonnal vigyétek vissza, különben itt helyben hadat üzenek nektek!
– Jaj, dugulj már el, Cupák! – legyintett Pléhpofa. – Mégis mit vártál egy olyan
pipogya könyvtárostól, amilyen nektek van?
A Szőrösszívű Könyvtáros arca halvány rózsaszínűre pirult, ő maga pedig
megremegett ötvenkettes cipőjében.
– Nagyülep, add ide a könyvet a kandallóról! – kiáltotta Pléhpofa.
Nagyülep kinyújtotta egyik polipcsáp hosszúságú karját, és levette a könyvet a
kandallópárkányról. A tömeg feje fölött előrehajította, Pléhpofa pedig a tömeg
üdvrivalgása közepette elkapta. Jó volt a hangulat. Pléhpofa meghajolt a hordák előtt,
és átadta a könyvet Bélhangosnak.
– BÉLHANGOS! BÉLHANGOS! BÉLHANGOS! – skandálta a tömeg.
Bélhangos sütkérezett a dicsőségben. A vészhelyzetben Hősök kellenek, és tudta,
hogy ő alkalmas erre a feladatra. Dagadt a melle saját fontosságának tudatától.
– Ó, igazán semmiség volt az egész… – dörmögte szerényen – csak egy kis
Alapfokú Betörés, nem nagy szám… Ujjgyakorlat…
– Sssssz – sziszegte a tömeg, mint megannyi tengerikígyó, Bélhangos pedig
megköszörülte a torkát.
– Így neveld a sárkányodat – olvasta Bélhangos ünnepélyesen. Szünetet tartott.
– ORDIBÁLJ VELE!
Ismét szünetet tartott.
– És…? – kérdezte Pléhpofa. – Ordibálj vele, és…?
– Ennyi – felelte Bélhangos. – ORDIBÁLJ VELE!
– Nem ír valamit esetleg a Sárkányus Giganticus Maximusról? – tudakolta
Pléhpofa.
 Bélhangos ismét átlapozta a könyvet.
– Arról nem – ingatta fejét. – Igazából csak annyit ír, hogy ordibálni kell vele.
– Hmmm – mondta Pléhpofa. – Elég rövid ez a könyv, nem igaz? Eddig fel sem
tűnt, mennyire rövid… Rövid, de lényegre törő – tette hozzá sietve –, ahogy az nálunk,
vikingeknél szokás. Köszönjük Thornak a szakértőinket. Tehát – folytatta Pléhpofa
legfőnökösebb hangján –, mivel ez a Sárkány olyan nagy…
– Hatalmas – vágott közbe Vén Ráncos boldogan. – Gigantikus. Bődületes.
Ötször akkora, mint a Nagy Kék Bálna.
– Igen, köszönöm, Vén Ráncos – mondta Pléhpofa. – Mivel ez a Sárkány valóban
a nagyobbak közé tartozik, kénytelenek leszünk viszonylag nagyot ordítani.
Szeretném, ha mindenki egyszerre ordítana a sziklákról.
– Mit ordítsunk? – érdeklődött Nagyülep.
– Valami rövidet és lényegre törőt. Azt, hogy MENJ INNEN! – válaszolta
Pléhpofa.

***

A Mócsing és a Huligán törzs összegyűlt a Hosszú-part szikláinak tetején, és a

vikingek lenéztek a homokban nyújtózkodó, lenyűgöző méretű Kígyóra, amely
elégedetten nyalogatta a szája szélét, miután elfogyasztotta szerencsétlenül járt társa
utolsó morzsáit is. Olyan nagy volt, hogy nehéz volt elhinni róla, hogy él, mozdulatait
inkább földrengésnek vagy optikai csalódásnak lehetett vélni.
Vannak olyan esetek, amikor a méret mégis számít – bölcselkedett magában
Hablaty. – Ez is olyan eset.
 Mint említettem már, a sárkányok hiú, kegyetlen és erkölcstelen teremtések. Ami
nem akkora gond, ha sokkal kisebbek nálunk. De amikor a rémes természetű sárkány
akkora, mint egy hegy, akkor mit lehet kezdeni vele?
Hegyesenköpő Bélhangos előrelépett főordibálónak, hiszen ő volt a legnagyobb
tisztelettel bíró Ordibáló mindannyiuk közül. Mellkasa dagadt a büszkeségtől.
– Egy… kettő… három…
Négyszáz viking üvöltötte egyszerre:
– MENJ INNEN! – és a végén a nyomaték kedvéért megeresztettek egy Viking
Harci Üvöltést is.
A Viking Harci Üvöltést arra találták ki, hogy a vikingek ellenségeinek ereiben
már a csata kezdetén megfagyjon a vér. Képzeljünk el egy rémisztő, borzalmas
visítást, amely az ellenségre lecsapó ragadozó dühödt hangjának utánzásával
kezdődik, majd átcsap az áldozat rémült sikításába, s végül ijesztően valósághűen
utánozza az áldozat halálhörgését. Általában véve is ijesztő ez a hang, ám reggel nyolc
órakor, négyszáz barbár szájából hangozván olyan rémisztő, hogy hallatán még maga
a nagy Thor is elejti kalapácsát, és zokog, mint egy kisbaba.
Az üvöltés után beállt a csend.
Aztán a hatalmas Sárkány feléjük fordította hatalmas fejét.
Négyszázan kapkodtak levegő után, ahogy a hat magas ember nagyságú gonosz,
sárga szemek résnyire húzódtak.
A Sárkány kinyitotta a száját, és olyan hangos és ijesztő hangot adott ki, hogy
négy vagy öt arra járó sirály azonnal szörnyet halt a félelemtől. A sárkány hangja
mellett a Viking Harci Üvöltés egy újszülött halk nyöszörgésének tetszett. Borzalmas,
nem evilági hang volt az, ami nem ígért mást, csak HALÁLT, KEGYETLENSÉGET
és MINDEN RÉMSÉGET.
Ismét beállt a csend.

Karmának egyetlen aprócska mozdulatával a Sárkány tetőtől talpig felszakította

Bélhangos ingét és nadrágját, mintha csak gyümölcsöt hámozna. Bélhangos Hőshöz
méltatlanul felsikoltott szégyenében. A Sárkány letette a karmát Hegyesenköpő
Bélhangos elé, és elfricskázta a vikinget, mint egy papírgalacsint, messzire, messzire,
át a vikingek feje felett, túl a falu védőfalán.
A Sárkány óriási, repedezett, vén mancsát hüllőajkához emelte, és puszit küldött
a vikingeknek. A puszi végigsüvített az égen, és eltalálta Pléhpofa és Cupák hajóit,
amelyek átvészelték a vihart és a Huligán-kikötő biztonságot adó öblében ringatóztak.
Mind az ötven egyszerre lobbant lángra.
A vikingek fejvesztve menekültek rohantak le a szikláról.

***

Hegyesenköpő Bélhangosnak olyan szerencséje volt, hogy a saját házára esett.

Az esőtől átnedvesedett zsúptető felfogta az ütközés erejét, Bélhangos végül anyaszült
meztelenül a saját székébe érkezett meg a kandalló elé – kábultan, de egy karcolás
nélkül.
– Ezek szerint – mondta Pléhpofa a négyszáz ijedt, de rettentően izgatott
vikingnek – az Ordibálás nem vált be.
Újra összegyűltek a falu központjában.
– És mivel a flottánkra ezután nem számíthatunk, nem tudunk elmenekülni a
szigetről – folytatta Pléhpofa. – Most arra lenne szükségünk – mondta úgy, mintha
tudná, mit kell tenni –, hogy valaki kérdezze meg a szörnyet, hogy BÉKÉT vagy
HÁBORÚT akar-e.
– Én vállalom… – jelentkezett Bélhangos, aki épp akkor ért vissza a társai közé,
és eltökélte, hogy mégis ő lesz a nap Hőse. Próbált nemesen és méltósággal beszélni,
de elég nehéz tiszteletet parancsolónak tűnni, ha az ember hajából fűszálak állnak ki
és Agáta néni ruhája feszül a mellkasán – Bélhangos ugyanis nem talált más ruhát
a házban.

– Te beszélsz sárkányul, Bélhangos? – kérdezte Pléhpofa meglepetten.

– Hát, nem – vallotta meg Bélhangos. – Senki sem beszél a sárkányul. Megtiltotta
Termetes Pléhpofa, Ó, Halld Nevét és Remegj, Jaj, Jaj. A sárkányok alacsonyabb
rendű lények, ezért kizárólag ordibálni lehet velük. A sárkányok beképzeltek lesznek,
ha beszélgetni próbálunk velük. A sárkányok ravaszak, meg kell mutatni nekik, hol
a helyük.
– Hablaty tud beszélni sárkányul – szólalt meg Halvér nagyon halkan a tömeg
közepén.
 – Dugulj már el! – suttogta Hablaty, és kétségbeesetten oldalba vágta a barátját.
– Tényleg tudsz sárkányul – makacskodott Halvér. – Hát nem érted? Itt az
esélyed arra, hogy Hős legyél. És mivel úgyis mindannyian meg fogunk halni, akár
ki is használhatnád…
– Hablaty tud beszélni a sárkányokkal! – kiáltotta Halvér egészen hangosan.
– Hablaty? – csodálkozott Hegyesenköpő Bélhangos.
– HABLATY?! – értetlenkedett Termetes Pléhpofa.
– Igen, Hablaty – erősítette meg Vén Ráncos. – Az a nyeszlett, vörös hajú,
szeplős fiú, akit ma reggel akartál száműzni.
Vén Ráncos szigorúan nézett.
– Azért, hogy a Törzs vére ne híguljon, emlékszel még? A fiad, Hablaty.
– Tudom, ki az a Hablaty, köszönöm, Vén Ráncos – feszengett Termetes
Pléhpofa. – Tudja valaki, hol van? HABLATY! Bújj elő!
– A végén még tényleg a hasznodat veszik… – motyogta Vén Ráncos.
– Itt van! – kiáltotta Halvér, és hátba verte Hablatyot, aki megpróbált elslisszolni
valahogy a vikingek között, de valaki észrevette, felnyalábolta, és ezután a többiek
feje felett adogatták egymásnak, majd végül lerakták Pléhpofa előtt.
– Hablaty – szólalt meg Pléhpofa igaz, hogy tudsz beszélni a sárkányokkal?
Hablaty bólintott.
Pléhpofa félszegen köhintett.
– Kellemetlen ez a helyzet. Tudom, hogy száműzni akartunk a Törzsből. Ám
ha megteszed, amit kérek, akkor biztosra veszem, hogy mindannyiunk nevében
mondhatom, hogy a száműzetést visszavonjuk. Szörnyű veszélyben vagyunk, és
közülünk senki más nem beszél sárkányul. Megkérdeznéd a szörnytől, hogy BÉKÉT
vagy HÁBORÚT akar-e?
Hablaty nem felelt.
Pléhpofa ismét köhintett.
– Most már szólhatsz hozzám – jegyezte meg. – Visszavontam a száműzetést.
– Szóval visszavontad a száműzetést, apám? – kérdezte Hablaty. – Ha
megöletem magamat ezzel a Pokoli Szörnnyel, akkor leszek akkora Hős, hogy méltó
leszek a Huligánok Törzséhez?
Pléhpofa még kellemetlenebbül érezte magát.
– Úgy valahogy – felelte.
– Rendben – bólintott Hablaty. – Megteszem.
 12.
A ZÖLD HALÁL

Egy dolog megközelíteni egy ősi, rémálomszerű szörnyet 399 másik vikinggel
együtt. És egészen más egyedül. Hablatynak nagy elszántságra volt szüksége ahhoz,
hogy egyik lábát a másik elé tegye.
Pléhpofa felajánlotta, hogy mellé adja a legjobb harcosait, de Hablaty úgy
döntött, hogy inkább egyedül megy.
– Így kisebb az esélye annak, hogy valaki valami Hősi vagy ostoba tettre szánja
el magát – magyarázta.
Bár a bárdok általában úgy adják elő a történetnek ezt a részét, hogy Hablaty
itt különös Hősiességről tett tanúbizonyságot, én ezzel nem értek egyet. Sokkal
könnyebb bátornak lenni, ha tudjuk, hogy nincs más választásunk. Hablaty a szíve
mélyén tudta, hogy a Szörny úgyis megöli mindannyiukat. Nem volt hát
veszítenivalója.
Mégis csorgott róla az izzadság, amikor lepillantott a szikla széléről, amely alatt
feküdt a képtelenül nagy Sárkány, betöltve az egész tengerpartot. Úgy tűnt, hogy
alszik.
A gyomra irányából azonban kísérteties dalolás hallatszott. A dal valahogy így
szólt:

Nagy Pusztító, idesüss,

leülök az ebédhez,
a pajkos delfin nagyon finom,
és desszertre elég lesz,
ízletes a cápa is,
de adnék én egy tanácsot:
apró, hegyes fogait
elderülni tanácsos.

– Milyen különös, hogy csukott szájjal is tud énekelni – gondolta Hablaty, azután
majdnem kiugrott a harisnyájából, amikor a Sárkány kinyitotta mindkét
krokodilszemét, és közvetlenül hozzá fordult:
 – Miért lenne különös? – kérdezte a Sárkány, akit mintha szórakoztatott volna
a helyzet. – Ha egy sárkánynak csukva van a szeme, még nem biztos, hogy alszik,
ebből következik, hogy ha egy sárkánynak csukva van a szája, akkor még nem biztos,
hogy énekel. Nem minden az, aminek látszik. Egyébként meg nem én adtam ki azt a
hangot, amit hallasz. AZ, drága hősöm, az éneklő vacsora hangja.
– Éneklő vacsora hangja? – hitetlenkedett Hablaty, és gyorsan eszébe jutott, hogy
soha, de soha nem szabad belenézni egy ilyen hatalmas, rosszindulatú Sárkány
szemébe. Inkább a Sárkány egyik karmára szegezte a tekintetét.
Ez hiba volt, mert így meglátta, hogy a Sárkány egy egész nyáj szánalmasan
bégető birkát tart fogva hatalmas mancsa alatt. Úgy tett, mintha az egyiket szabadon
engedné, hagyta, hogy szegény állat majdnem elérje a biztonságot jelentő sziklákat,
ám ekkor megragadta a birkát a gyapjánál fogva, és feldobta jó magasra a levegőbe.
Hablaty maga is gyakran játszotta ezt szederszemekkel. A Sárkány hátrahajtotta
a fejét, a gyapjas állat pedig beesett a rettentő állkapcsok közé, amelyek fülsüketítő
csattanással zárultak be mögötte. Majd a Sárkány borzalmas csámcsogással
összerágta, utána pedig lenyelte a szerencsétlenül járt birkát.
A Sárkány látta, hogy Hablaty félelemmel vegyes ámulattal figyeli, és
nevetségesen nagy fejével közelebb hajolt a fiúhoz. Hablaty majdnem elájult a harci
gázokat megszégyenítő Sárkány-lehelettől, amely sárgászöld pára formájában
gomolygott elő a szörnyeteg orrlyukaiból. Ez a HALÁL bűze volt – az oszló hús, a
rothadó halfejek és izzadó bálnák, régóta halott cápák és elveszett lelkek mély, szédítő
bűze. A gyomorforgató gőz körüllengte Hablatyot, feljutott az orrába, s ettől az ifjú
viking prüszkölt, köpködött.
– Egyesek, úgy vélik, hogy elfogyasztása előtt mindig ki kell csontozni a birkát
– vigyorgott a Sárkány bizalmasan –, szerintem azonban a csontoktól finom ropogós
lesz az egyébként plöttyedt hús…
A Sárkány böffentett. A böfögés tökéletes formájú tűzkarikaként bukott ki
belőle, a tűzkarika süvített a levegőben, és a Hablaty körüli hangában ért földet,
azonnal lángra is lobbantva azt, így Hablaty egy pillanatig élénkzöld lángok között
ácsorgott.
A hanga azonban nedves volt, így a tűz néhány pillanat alatt elaludt.
– Hoppá – kuncogott a Sárkány gonoszul. – Bocsáss meg… Egy aprócska vicces
trükk…
Aztán hatalmas mancsát ráhelyezte a sziklára, amelyen Hablaty állt.
– Az embereket viszont – folytatta a Sárkány elmélázva –, az embereket viszont
tényleg ki kell filézni. Különösen az kellemetlen, akikor a gerinc lecsúszik a
torkomon…
Beszéd közben kieresztette a karmait, a karmok lassan bújtak elő ujjai vaskos
redői közül, és felágaskodtak, mint egy-egy irdatlan méretű borotva, szélességük két
méter, hosszuk hat méter volt, végük pedig olyan hegyes, mint a sebész szikéje.
– Nagy szakértelem szükséges az ember gerincének eltávolításához – sziszegte
a Sárkány rosszindulatúan –, én azonban különösen jól értek hozzá… apró metszést
kell ejteni a tarkón – mutatott Hablaty nyaka felé –, onnan gyors vágást kell tenni
lefelé, majd ki kell szakítani… szinte nem is fáj. NEKEM…
A Sárkány szeme színtiszta örömtől csillogott.
Hablatynak gyorsan zakatolt az agya. Semmi sem mozgatja meg úgy az
agytekervényeket, mint amikor az ember szembenéz a Halállal. Mi lehetne hatásos
egy ilyen Legyőzhetetlen Szörnyeteggel szemben?
 Felidézte a Sárkány Ösztönzéséről írt gondolatait. HÁLA: a sárkányok soha
semmiért nem hálásak. FÉLELEM: egyértelműen reménytelen. KAPZSISÁG: jelen
pillanatban nem tűnik kimondottan jó ötletnek. HIÚSÁG és BOSSZÚ: hatásos lehet,
de Hablaty nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Maradt hát a VICCEK ÉS RÉBUSZOK.
Ez a Sárkány kissé túlfűtöttnek tűnt a viccekhez. A beszéde alapján viszont
nyilvánvalóan valamiféle filozófusnak tartotta magát. Talán időt lehetne nyerni azzal,
ha rébuszokban beszélne hozzá…
– Olyat hallottam már, hogy valaki énekelt a vacsoráért – mondta Hablaty –, de
mire véljek egy éneklő vacsorát?
– Jó kérdés – mondta a Sárkány meglepetten. – Sőt, ami azt illeti, KITŰNŐ
kérdés.
Visszahúzta karmait, és Hablaty megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Régen találkoztam ilyen intelligens vacsorával. A vacsorát általában
túlságosan leköti saját nyomorult kis élete ahhoz, hogy az Igazán Nagy Kérdésekkel
foglalkozzon. Hadd gondolkozzam – mondta a Sárkány, és gondolkodás közben
felszúrt egy tiltakozó birkát egyik karma végére, és tűnődve felfalta. Hablaty sajnálta
a birkát, de őszintén hálás volt azért, hogy nem ő tűnt el a falánk hüllő torkában.
– Hogy is magyarázzam ezt az enyémnél sokkal kisebb és tompább agynak…
a helyzet az, hogy bizonyos értelemben mindannyian vacsorák vagyunk. Sétáló,
beszélő, lélegző vacsorák, semmi több. Vegyünk például téged. TÉGED hamarosan
megeszlek, tehát te is vacsora vagy. Ez nyilvánvaló. De még egy hozzám hasonló
gyilkos ragadozó is a férgek vacsorája lesz majd egyszer. Mindannyian értékes
pillanatokat csenünk el az idő békés állkapcsából – magyarázta a Sárkány vidáman.
– Ezért olyan fontos, hogy a vacsora olyan gyönyörűen énekeljen, ahogyan csak tud.
A gyomrára mutatott, ahonnan még mindig hallatszott az ének, bár egyre
halkabban.

Az ember néha íztelen,

de ha sós páccal megkened,
sós vízzel meglocsolod,
isteni, ha megkóstolO-O-O-d…

– Ez a BIZONYOS vacsora – mondta a Sárkány –, amelyet most hallasz

énekelni, egy nálam kisebb, de rendkívül öntelt sárkány volt. Körülbelül fél órája
faltam fel.
– Ez nem kannibalizmus? – tudakolta Hablaty.
– Nagyon finom volt – felelte a Sárkány. – Mellesleg egy olyan művészt, amilyen
én vagyok, nyugodtan nevezhetsz KANNIBÁLNAK.
Most egy kissé dühösnek tűnt.
– Kis termetedhez képest elég sértőn tudsz fogalmazni. Mit akarsz, Kicsi
Vacsora?
– Azért jöttem – válaszolta Hablaty –, hogy megtudjam, hogy BÉKÉT vagy
HÁBORÚT akarsz-e.
– Ó, azt hiszem, békét – mondta a Sárkány. – De azért megöllek benneteket.
– Mindannyiunkat? – kérdezte Hablaty.
– Először téged. – mondta a Sárkány kedvesen. – És aztán mindenki mást, miután
szundítottam egyet, és ismét visszatért az étvágyam. Eltart egy ideig, amíg teljesen
felébredek a kómás alvásból.
 – De ez olyan igazságtalan! – fakadt ki Hablaty. – Miért falsz fel mindenkit
pusztán azért, mert nagyobb vagy mindenki másnál?
– Ez a világ rendje – mondta a Sárkány. – Mellesleg, amint a gyomromban leszel,
megérted majd az én álláspontomat is. Ez az emésztés csodája… No de hova is tettem
a jó modoromat? Hadd mutatkozzam be. Én vagyok a Zöld Halál. Téged hogy hívak,
Kicsi Vacsora?
– Harmadik Hablaty Harákoló Harald – mutatkozott be Hablaty, és ekkor
rendkívül különös dolog történt.
Ahogy Hablaty kimondta a nevét, a Zöld Halál megremegett, mintha
megborzongott volna a hirtelen feltámadó széltől. De ez sem a Zöld Halálnak, sem
Hablatynak nem tűnt fel.
– Hmmm… - mondta a Zöld Halál. – Biztos vagyok abban, hogy hallottam már
valahol ezt a nevet. De egy kicsit hosszú, úgyhogy én inkább maradok a Kicsi
Vacsoránál. Nis, Kicsi Vacsora, mielőtt megennélek, mesélj nekem a problémádról.
– A problémámról? – csodálkozott Hablaty.
– Igen – felelte a Sárkány. – A „Miért nem hasonlítok jobban az Apámra?”
nevezetű problémáról. Az „Olyan nehéz Hősnek lenni” nevezetű problémáról. A
„Takonypóc sokkal jobb főnök lenne nálam” nevezetű problémáról. Sok Vacsora
problémáját oldottam már meg. Valahogy egy hozzám hasonló Igazán Nagy Probléma
mellett minden más eltörpül.
– Tisztázzunk valamit – mondta Hablaty. – Te tudsz az apámról, meg arról, hogy
én nem vagyok Hős, meg minden?
– Sok mindent látok – felelte a Zöld Halál szerényen.
– És azt akarod, hogy meséljek neked a problémáimról, mielőtt felfalsz?
– Már megint itt tartunk? – sóhajtotta a Zöld Halál. – EGYSZER mindenkit felfal
valami. Nyerhetsz azonban magadnak egy kis időt, ha elég okos kis fasírtocska vagy.
Néhány morzsácskát az enyészettől…
A Zöld Halál ásított egyet
– Hirtelen elálmosodtam. – mondta. – Tényleg okos kis fasírtocska vagy,
ÓRÁKON át beszéltettél… – és újra ásított egyet. – Most túl fáradt vagyok ahhoz,
hogy megegyelek, gyere vissza néhány óra múlva… és akkor elmondom neked,
hogyan oldd meg a problémáidat. Az az érzésem, tudok majd neked segíteni…
És a rettentő szörny tényleg elaludt, azonnal hangosan horkolni is kezdett.
Hatalmas mancsai ernyedten terültek el a homokban, így a maradék birka, félelemtől
remegő lábakon felszaladt a hatalmas karmokra, majd nekiiramodott a szikla felé.
Hablaty egy pillanatig elgondolkodva figyelte a Sárkányt, majd a horkolástól
kísérve lassan visszabaktatott a faluba.
Mindenki ujjongva üdvözölte, amikor belépett a kapun. A válluk fölé emelték,
és letették az apja elé.
– Nos, fiam – szólalt meg Pléhpofa –, mint akar a szörny, BÉKÉT vagy
HÁBORÚT?
– Azt mondja, békével jött – felelte Hablaty, mire a vikingek üdvrivalgásban
törtek ki, és dobogtak.
Hablaty felemelt kézzel csendet kért.
– De azért meg fog enni bennünket.
 13.
AMIKOR AZ ORDIBÁLÁS NEM ELÉG

A Sárkány aludt, miközben a Haditanács vitatkozott azon, mit tegyenek.

– Írok egy kemény hangú levelet Brutál professzornak – jelentette ki Termetes
Pléhpofa. – Ebből a könyvből hiányzik egy jó adag SZÓ arról, hogy mit kell tenni
akkor, amikor az ordibálás nem elég.
Ez jól mutatja, milyen dühös volt Pléhpofa – mert ő, hacsak tehette, soha
senkinek nem írt levelet.
Ami azt illeti, Pléhpofa soha életében nem volt még ennyire pipa.
Ez történik akkor, ha valaki nem tartja be a Törvényeket – morfondírozott
magában. – Ha tegnap este száműztem volna a fiúkat, ahogy kellett volna, akkor nem
halnának meg velünk együtt. Bíznom kellett volna Thorban.
Mócsingos Cupák még nem fogta fel a helyzet komolyságát. Azt hitte, elég lenne
hangosbeszélőt építeni, hogy az Ordítás hangosabb legyen. Gigantikus sárkányhoz
gigantikus Ordítás kell – jelentette ki.
– Azt már MEGPRÓBÁLTUK, te Planktonagyú – torkolta le Pléhpofa.
– KIT NEVEZEL TE PLANKTONAGYÚNAK? – kérdezte Cupák, és a két
főnök úgy állt egymással szemben, mint két rozmár: bajusz bajuszt ért.
Hablaty felsóhajtott, és otthagyta a falut.
Az volt az érzése, hogy a felnőttek nem fognak kiforralni semmiféle ördögien
okos tervet.
Hablaty meglepetten tapasztalta, hogy nem csak Halvér követte, hanem a
Huligán ÉS Mócsing törzs összes Jelöltje is.
Félkörben közrefogták.
– Na, Hablaty – szólalt meg Primkó Mócsing –, most akkor mit csináljunk?
– Miért éppen HABLATYOT faggatod? – fortyant fel Takonypóc. – Csak nem
a REMÉNYTELEN ESETET akarod megbízni azzal, hogy rángasson ki bennünket
ebből a kalamajkából? Miatta buktunk el mindannyian a Végső Beavatási Próbán.
MIATTA száműztek bennünket, és MIATTA fognak felfalni bennünket a kannibálok.
Egy fülbemászó nagyságú sárkánynak sem képes parancsolni!
– TE tudsz beszélni a sárkányokkal, Csipás? – kérdezte Halvér.
– Természetesen nem – felelte Takonypóc méltósággal.
– Akkor fogd be a szád – vágott vissza Halvér.
Takonypóc megragadta Halvér kezét, és elkezdte hátracsavarni.
– Senki, de SENKI nem mondhatja azt CSIPÁS TAKONYPÓCNAK, hogy fogja
be a száját – sziszegte.
– De én igen – szólt közbe Primkó Mócsing. Megragadta Takonypócot az ingénél
fogva, és felemelte a földről. – A TE sárkányod legalább annyira benne volt a
kudarcban, mint az ÖVÉ. Nem úgy láttam, hogy akadt volna egyetlen olyan sárkány
is, amely leült volna, és jól nevelt sárkányként rimánkodott volna a többieknek, hogy
hagyják abba a verekedést. Úgyhogy FOGD BE a szád, különben darabokra téplek,
és megetetlek a sirályokkal, te csigaszívű, hínáragyú, kagylózabáló DISZNÓ.
Takonypóc belenézett Primkó elszánt szemeibe.
Takonypóc befogta a száját.
Primkó letette Takonypócot a földre, és megvetően megtörölte a kezét az ingébe.
 – Na szóval – mondta Primkó –, az ÉN apam is részt vett a Kupaktanácsban.
Egyetértek Hablattyal. Milyen apa az, akinek fontosabbak a hülye Törvények a fia
életénél? És milyen hülye Próbát kellett volna nekünk kiállni? Ha megmentjük a sok
hülyét egy IGAZI sárkánytól, akkor talán mégis befogadnak bennünket a hülye
Törzsükbe.

NOCSAK NOCSAK NOCSAK – csodálkozott Hablaty magában. – Ez aztán a

váratlan fordulat. Még a végén a Sárkánynak igaza lesz, és tényleg segít megoldanom
a Hőssé válás problémáját. Mielőtt felfalna, persze.
Elég volt egyetlen találkozó a Zöld Halállal, és máris várakozón tekintett
Hablatyra tizenkilenc fiatal barbár, pedig többségük sokkal nagyobb, erősebb és
durvább volt nála.
Hablaty lábujjhegyre állt, és igyekezett Hősnek látszani.
– Na jó – mondta végül –, gondolkodnom kell.
– HAGYJÁTOK BÉKÉN A FIÚT! – ordította Primkó, és hátrébb lökte a
többieket.
Leporolt egy sziklát, hogy Hablaty le tudjon ülni.
– Gondolkozz, ameddig csak akarsz, fiú – mondta Primkó. – Ebben a helyzetben
sok gondolkodásra van szükség, és az az érzésem, hogy erre csak te vagy képes
közülünk. Aki képes húsz percen át beszélgetni egy bolygó nagyságú szárnyas
sárkánnyal, és azt élve megússza, annak jobban forog az agya, mint az enyém.
Hablaty azon kapta magát, hogy kezdi megkedvelni Primkó Mócsingot.
 – CSENDET! – üvöltötte Primkó. – HABLATY GONDOLKODIK.
Hablaty gondolkodott.
És gondolkodott.

***

Körülbelül fél óra múlva Primkó megjegyezte:

– Akármit is találsz ki a szörny ellen, nem ártana, ha a másik ellen is hatásos
lenne.
– Van EGY MÁSIK Sárkány is? – kérdezte Hablaty.
Primkó bólintott.
– Felmentem a Legmagasabb Pontra, akkor láttam meg, mialatt te társalogtál a
Nagy Zölddel.
– Rendben – nyugtázta Hablaty. – Ez valójában jó hír. Nézzük meg az új
Rettenetet is!
A Legmagasabb Pontra vezető ösvény tele volt kagylóhéjjal és delfincsonttal,
amit a hatalmas vihar hozott ki a partra. Sőt, elhaladtak Pléhpofa egyik kedvenc
hajója, a Tiszta kaland mellett is, amely hét évvel azelőtt veszett oda a tengeren – a
roncsa egy szikla tetején ült a Hibbant-sziget legmagasabb dombjára vezető út
háromnegyedénél.
Odafentről látni lehetett Hibbant partjainak nagy részét, valamint a szigetet
körülölelő tengert. A sziget túlvégében egy Sárkány teljesen beterítette a Hajótörő-
öblöt, sőt még azon is túlnyúlt.
Hatalmas, gonosz állát egy sziklán pihentette. Lila színű füst gomolygott kifelé
horkoló orrlyukain.
Ez is Sárkányus Giganticus Maximus volt, ez azonban mélybíbor színben
pompázott, és ha lehet, egy cseppet nagyobb volt annál, amelyik a Hosszúparton terült
el.
– A Bíbor Halál, ha jól sejtem – suttogta Hablaty borzongva. – Már csak ez
hiányzott. Biztos, hogy nincs több?
Primkó kissé hisztérikusan nevetett fel.
– Ez itt két rémséges fenevad. Kettő nem elég neked?

***

A Legmagasabb Ponton Hablaty ismertette a Haditervet.

Ördögien Okos terv volt, még ha kissé reménytelen is.
– Nem vagyunk elég nagyok ahhoz, hogy felvegyük a harcot a Sárkányokkal –
mondta – ők viszont harcolhatnak EGYMÁS ellen. Össze kell ugrasztanunk őket. Mi,
Huligánok a Zöld Halállal fogunk foglalkozni, ti, Mócsingok pedig a Bíbor Halállal.
Szükségünk lenne a sárkányainkra is, azok viszont mind egy szálig eltűntek, próbáljuk
hát előkeríteni őket.
Mindannyian hívogatni kezdték a saját sárkányukat, olyan hangosan, ahogyan
csak merték, aztán, mivel válasz nem érkezett, egy kicsit hangosabban is.
Ami azt illeti, a Jelöltek sárkányai egyáltalán nem voltak messze. A sárkánycsata
után kibékültek egymással, és a mocsaras harasztban bujkáltak, körülbelül száz
méterre a Legmagasabb Ponton ácsorgó fiúktól. Összekuporodtak, mintha hatalmas
macskák lennének, gonosz szemük csillogott. A színük pontosan olyan volt, mint a
haraszté, ezért teljesen beleolvadtak a zsombékosba. Egy nyúl vagy egy őz észre sem
vette volna őket, amíg meg nem érezték volna az éles karmokat a hátukban, és a forró
leheletet a nyakukon.

Már egy ideje követték a fiúkat.

– Na? – suttogta Tűzféreg, fenyegetőn tekergő nyelvvel. – Mitévők legyünk?
Változik a helyzet a szigeten. A Gazdák nem sokáig lesznek már Gazdák. Csapdába
kerültek, mint a homárok a tengerben. Mi viszont nem. Mi bármikor el tudunk repülni.
Engedelmeskedjünk, vagy távoznunk?
A sárkányok nem arról híresek, hogy szeretnek kiállni a vesztes mellett.
– Akármit is teszünk – morogta Fényeskarom –, GYORSAN tegyük, mert már
nagyon fázik a szárnyam.
– Megölhetjük a fiúkat, és átadhatjuk őket ajándékként az új Gazdának –
javasolta Tengericsiga mohón mormogva.
– Mi? Annak a hatalmas zöld Ördögnek a parton? – kérdezte Horrorborjú
higgadtan. – Ami engem illet, nekem nem tetszik az az alak. Túl nagy étvágya van.
Még a végén mi leszünk a következő vacsorája.
– Akkor repüljünk el – vetette fel Fényeskarom, és a többiek egyetértőn
dünnyögtek.

– Csendet! – parancsolt rájuk Tűzféreg. – Ezek a szigetek veszélyesek – jegyezte

meg. – Lehet, hogy csöbörből vödörbe kerülünk. Szerintem engedelmeskedjünk,
amíg egészen biztossá nem válik, hogy veszítettek. Ha úgy alakul, én fogom kiadni
a jelet a távozásra.
Így aztán, mintha a semmiből tűntek volna elő, Tűzféreg és Tengericsiga,
Horrorborjú és Gyilkos, Fényeskarom és Alligatigris és az összes többi sárkány
előbújt a rejtekhelyéről, lassan körözve megérkezett a Legmagasabb Pontra, és
leszállt gazdája kinyújtott karjára.
 Utolsónak érkezett Fogatlan, s közben egyfolytában panaszkodott.
– Sárkányok… – kezdte Hablaty, és elmagyarázta nekik az Ördögien Okos
Haditervet.
 14.
AZ ÖRDÖGIEN OKOS HADITERV

A sárkányok tiltakoztak egy kicsit, de a fiúk rendreutasították őket.

Fogatlan azonban kerekperec megtagadta, hogy részt vegyen az akcióban.
– T-t-te most ugye v-v-viccelsz – vihogott a kicsi sárkány. – Eszem ágában sincs
a S-s-sárkányus Giganticus M-m- maximus közelébe menni. Az az állat v-v-
veszélyes. Itt maradok, és innen figyellek majd benneteket.
Hablaty hízelgett, ígérgetett, fenyegetett – mindhiába.

– Látjátok? – mondta Takonypóc. – A Reménytelen még a saját sárkányát sem

képes rávenni arra, hogy vegyen részt ebben a szánalmas kis akcióban. És EZ az a
srác, akiben annyira bíztok, hogy megmenti majd a bőrötöket?
– Hah – felelte Odvasfogú Hígvelej.
– Jaj, FOGDMÁRBE, Takonypóc – felelte a többi fiú kórusban.
Hablaty sóhajtott, és feladta a harcot.
– Rendben, Fogatlan, felőlem maradhatsz, de akkor kimaradsz; minden jóból is.
Szóval, akkor arra kérek mindenkit, hogy menjetek a Sirályok Fészkelőhelyéhez, és
gyűjtsetek minél több tollat a tollbombákhoz…
– Tollbomba! – szörnyülködött Takonypóc. – Ez a pipogya alak azt hiszi, hogy
madártollakkal harcba szállhat egy ILYEN szörny ellen! Egy ilyen lény csak a hideg
acél nyelvén ért.
– A sárkányok hajlamosak az asztmára – magyarázta Hablaty. – A sok tűzokádás
miatt. A füst bekerül a tüdejükbe.
– És szerinted ez a szörny bele fog halni az asztmába néhány TOLLBOMBA
miatt? Inkább etessük meg romlott heringgel, és várjuk ki, hogy az húsz év alatt
végezzen vele! – csúfolódott Takonypóc.
– Nem – felelte Hablaty türelmesen –, a tollbomba csak arra való, hogy
megzavarja, hogy legalább egy ideig ne öljön meg senkit. Takonypóc, Primkó, be kell
tanítani Tűzféregnek és Gyilkosnak, hogy mit mondjanak.
– Én nem teszem kockára a sárkányom életét egy ilyen idióta haditerv kedvéért
– tiltakozott Takonypóc.
– Ó, DEHOGYNEM – sziszegte Primkó összeszorított foggal, és meglóbálta
hatalmas öklét Takonypóc orra előtt, majd Hablatyhoz fordult. – Iszonyúan
FÁRASZTÓ ez a gyerek, nem is értem, hogy tudod elviselni. Idehallgass, Csipapóc,
valami csoda folytán egész pofás sárkányt szereztél magadnak. Vagy RÁVESZED
a sárkányodat, hogy tegye azt, amit Hablaty kér, vagy ÉN MAGAM fogom a
legnagyobb örömmel elgurigatni a csontjaidat a Delfin-fokig és vissza.
 – Rendben – adta meg magát Takonypóc dühösen. – De ne engem hibáztass
majd, ha grillvacsora lesz belőlünk a Reménytelen őrült ötlete miatt.

***

Hablaty felügyelte a tollbombagyártást.

A fiúk nagy kupac tollat gyűjtöttek össze a Sirályok Fészkelőhelyéről.
Aztán összelopkodtak mindenféle anyagot: Bibircsókos Varangy pelenkáit,
Bélhangos pizsamáját, Mócsingos Cupák sátrát, Valhallarama melltartóját – mindent,
amit csak meg tudtak kaparintani. A felnőtteket túlságosan lefoglalta a tanácskozás
ahhoz, hogy észrevegyék, miben mesterkednek.
Takonypóc egy kicsit jobb kedvre derült, mert meg tudta mutatni, hogy a
Fosztogatáshoz nagyon ért. Sikerült ellopnia Nagyülep bugyogóját egyenesen
magáról Nagyülepről, aki közben a Kupaktanácsban tanácskozott a Haditervről.
Nagyülepnek még akkor sem tűnt fel a lopás, amikor szőrös mancsával szórakozottan
megvakarta méretes farát – túlságosan lekötötte a Nagyobb és Jobb Ordibálás
módszereinek taglalása.
A fiúk ezután bebugyolálták a tollakat az anyagokba úgy, hogy célba éréskor az
anyag kibomoljon.
Két tízfős csapatot alakítottak, és mindegyik csapatot körülbelül száz ilyen
tollbombával szereltek fel, amelyeket egy régi vitorlából készült nagy batyuba
pakoltak.
Hablaty a Huligánokat vezette a Hosszú-part felé, Primkó pedig a Mócsingokat
a Hajótörő-öbölhöz.
A libasorban menetelő fiúk izgatottan társalogtak Hablaty mögött, hátul
Varacskos és Tyúkeszű cipelte a batyut, a sárkányok pedig közvetlenül a fejük felett
köröztek és cikáztak. A vikingek szinte nem ismerik a félelmet, hiszen harcosnak
nevelik őket, ezért aztán még Hablatyot és Halvért is feltüzelte a küszöbön álló csata.
Amint azonban ismét szemük elé került a szörny, a fiúk és a sárkányok azonnal
hasra vágódtak, és hason kúszva haladtak tovább, a szívük majd kiugrott a helyéről.
KÉPTELENSÉG, hogy egy állat ilyen NAGY is lehet.
Hablaty olyan közel vitte a fiúkat a Hosszúpart körüli sziklák széléhez,
amennyire csak bátorságából tellett.
Lenéztek az előttük horkoló rémséges lényre. Csak az orrlyuka akkora volt, mint
hat bejárati ajtó együttvéve, a belőle áradó bűzben pedig a fiúk még levegőt is alig
kaptak.
 Varacskos, akinek mindig is kényes volt a gyomra, hányt is egy kiadósat a
hangába.
Hablaty, Halvér és Tyúkeszű kicsomagolták a batyut, és minden fiú kapott egy-
egy tollbombát. A fiúk a lehető leghalkabban magukhoz rendelték a sárkányokat, és
egy-egy tollbombát tömtek a szájukba.
Aztán kiegyenesedtek a szikla szélén, kinyújtott karjukon pedig délcegen álltak
a sárkányok.

Ehhez körülbelül annyi bátorság kellett, mint neked, kedves olvasó ahhoz, hogy
leugorj egy háromszáz méter magas hegyről. Hiába aludt mélyen a szörny, az ember
természete szerint inkább elbújt volna a hangában.
 Hablaty visszafojtotta a lélegzetét.
Felemelte a karját, hogy kiadja a parancsot a támadásra.
– Induljatok! – suttogta.
– INDUL! – ordították a fiúk, és tíz sárkány indult el körözve az irdatlan méretű
fej felé.
Amikor a Zöld Halál lélegzetet vett, Hablaty azt kiáltotta, hogy MOST!, és a
sárkányok elengedték a tollbombákat.
A Zöld Halál belélegezte a rengeteg tollat. Hatalmas tüsszentéssel ébredt, és
amíg rázkódva köhögött, a jobb füle körül ólálkodó Tűzféreg elmondta beszédét,
amely valahogy így hangzott, csak sokkal idegesítőbben:

– Üdvözletet hoztam, ó, Sárkányus Pipogyicus Minimus, apámtól, a Tengerek,

Rémétől. Megéhezett a barbárhúsra, és ha az útjába állsz, akkor TÉGED fog felfalni.
Távozz innen, kicsi tengeri uborka, és akkor nem esik bántódásod. Ha azonban ezen
a szigeten maradsz, akkor megérzed majd karmai élét és tüzének melegét.
A Hatalmas Szörny megpróbált egyszerre gúnyosan nevetni és köhögni, ám ez
szinte lehetetlen, ezért aztán félrenyelt egy tollat, amitől még jobban köhögött.
Aztán Tűzféreg megharapta az orrát.
A Szörnynek ez legfeljebb egy bolhacsípés lehetett, mégis dühbe gurult.
Az allergiától patakzó könnyei között a Zöld Halál a bosszantó sárkánybolha
felé csapott, de nem talált. Egyik hatalmas karmával viszont kiszakított egy darabot
a sziklából.
Közben a kilenc másik sárkány visszatért a sziklákra a fiúkhoz újabb
tollbombákért.
– MOST! – üvöltötte Hablaty, és a sárkányok pontosan időzítve ledobták a
bombákat. Célpontjuk a Zöld Halál orra volt, és a szörny ismét köhögőrohamot kapott.
 – Nem győzhetsz, te nyeszlett féreg – hergelte Tűzféreg. – Seperj vissza a
helyedre, a tengerbe, és hagyd vacsorázni a Gazdámat.
A Zöld Halál most már tényleg felbőszült.
Tűzféreg után kapott, karmaival megpróbálta elhessegetni a bosszantó kis férget.
A Zöld Halálnak viszont ugyanolyan nehéz volt elkapnia Tűzférget, mintha mi
próbálnánk puszta kézzel lecsapni egy légyre. A sárkányok persze ügyesebbek az
embernél a hasonló helyzetekben, a Zöld Halál azonban mégis mindig melléütött,
mert a szeméből folyt a könny.
– Megint nem talált! – csúfolódott Tűzféreg, aki rettenetesen élvezte a csatát, és
folyton elreppent a Zöld Halál karmai elől. A Zöld Halál ismét utána vetette magát,
mire Tűzféreg megkerülte a sziklát, és a Hajótörő-öböl felé vezette a szörnyeteget.
Hablaty és a többi fiú szaladt utánuk, de a lépést persze nem tudták tartani. A
hangában szaladni gyakorlatilag olyan, mintha térdig érő melaszban trappolnánk, a
fiúk rendre bele is süllyedtek a mocsárba.
Ahogy Tűzféreg és a Szörny egyre jobban távolodott tőlük a parton, úgy tartott
egyre hosszabb és hosszabb ideig a többi sárkánynak, hogy visszarepüljön
tollbombákért.
Az olvasók között levő hadvezérek azonnal értik, milyen gondokat okozhat, ha
az utánpótlás nem tudja elérni a frontvonalon harcolókat. Végül már olyan sokáig
tartott az újratöltekezés, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már egyetlen toll sem
csiklandozta a Zöld Halál orrát, a szeme sem könnyezett tovább, és hirtelen
kristálytisztán látta, hol van a bosszantó Tűzféreg…
A Zöld Halál villámgyors reflexszel lecsapott a vörös sárkányra, és el is kapta
egyik gigantikus mancsával.
Tűzféregnek az volt a szerencséje, hogy épp abban a pillanatban bukkant fel
a sarkon a Bíbor Halál, és egyenesen a Zöld Halál hasának ütközött. A Zöld Halál
szorítása enyhült egy kicsit, és a sárkány megkönnyebbülten zihálva elrepült.
A Zöld Halál lehuppant a tengerbe, és lélegzet után kapkodott.
A Bíbor Halál nagyjából ugyanezt tette.
 15.
A HALÁLFEJ-FÉLSZIGETI ÜTKÖZET

Mialatt Hablaty és csapata a Zöld Halált bőszítette fel, addig Primkó és csapata
a Bíbor Halált bosszantotta.
A két szörny egymásba is rohant a Halálfej – félsziget sarkán.
Tűzféreg egyik szárnya két helyen is eltört a Zöld Halál szorításában, ő azonban
bátran visszarepült, és újabb beszédet tartott a szörnynek, amely levegő után
kapkodott a sekélyesben.
– Ő az – kiáltotta Tűzféreg –, Gazdám, a Bíbor Horror, ai$í cafatokra szaggat
majd téged, és a végén kiköpi majd a lábujjkörmeidet!
Aztán Tűzféreg sebesen távozott, sebesült szárnyát húzta maga után.
A Zöld Halálnak rossz napja volt.

***

Normális esetben egy Sárkányus Giganticus Maximusnak eszébe sem jutna

megtámadni saját fajtársát. Kerüli az összecsapást hasonszőrű társaival, mert tudja,
hogy méreteik miatt mindketten otthagyhatják a fogukat a csatában.
A Zöld Halált azonban néhány aprócska lény megtámadta és kicsúfolta, ezzel
felbőszítette, és előhívta hiúságát. És közben ez a Lény, amely erősebbnek hitte magát
a Zöld Halálnál, nekiütközött a gyomrának.
A Zöld Halál nem sokat gondolkodott.
Kinyújtott karmokkal a Bíbor Halálnak rontott, hatalmas lángcsóvákban okádta
a tüzet, s ettől lángra kapott körülötte az egész vidék.
A föld és a tenger rázkódott, ahogy a két gigantikus szörny őrülten egymásnak
esett, s közben nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel pocskondiázták egymást.
A Zöld Halál lába egyetlen csapással teljesen szétzúzta a Hajótörött-szirtet.
A Bíbor Halál szárnyai pedig hatalmas földcsuszamlásokat okoztak a Halálfej-
szikláknál.
A viking fiúk elvégezték, amit elterveztek, és szaladtak, ahogy a lábuk bírta.
Rettegtek, nehogy valamelyik sárkány túlélje az összecsapást. Időnként
hátrapillantottak, hogy megnézzék, hogy áll a csata.
A Sárkányok hátborzongató, vészjósló kiáltásokkal csapkodtak, haraptak, és
egymást cincálták.
A Tengeri Sárkány képes a leghatékonyabb védekezésre a föld állatai közül.
Helyenként majdnem egy méter vastag bőrét olyan sűrűn borítják a kagylók, hogy
szinte páncélként védelmezik a sárkányt.
Emellett a Tengeri Sárkány képes a leghatékonyabb támadásra is a föld állatai
közül. Borotvaéles karmai és fogai úgy hasítják fajtársának páncélját, mintha az papír
lenne…
Mindkét Sárkány szörnyű sérüléseket szenvedett, ömlött belőlük a zöld vér.
A Zöld Halál halálos Fojtószorításba fogta a Bíbor Halál nyakát.
A Bíbor Halál pedig halálos Levegőkiszorító ölelésben tartotta a Zöld Halál
derekát.
 Egyik sem engedte el a másikat – és egy Sárkány szorítása rettenetes erejű.
Hablatynak eszébe jutott apja egyik pajzsának díszítése: két sárkány tökéletes kört
formálva, összekapaszkodva falatozott egymásból.
A Sárkányok fuldokolva vergődtek a hullámok között, szemük kidülledt,
farokcsapásaikkal olyan szökőárat okoztak, hogy a hullámok beterítették a fiúkat,
hiába igyekeztek azok minél messzebbre távolodni a félszigettől.
Végül egy utolsót sóhajtottak, megremegtek, komoran hörögtek, és mindkét
hatalmas szörny mozdulatlanná dermedt a vízben.
Csend lett.
A fiúk megálltak. Levegő után kapkodtak, és rettegve figyelték a két mozdulatlan
szörnyet. A fiúk sárkányai előttük repültek, de most ők is megfordultak, és megálltak
a levegőben.
A Rémisztő Lények nem moccantak.
A fiúk vártak két hosszú percet, miközben a hullámok szelíden nyaldosták a két
fekvő Sárkányt.
– Elpusztultak – állapította meg végül Primkó.
A fiúkból kitört a hisztérikus nevetés, hiszen a veszély elmúlt.
– Nagy voltál, Hablaty! – vágta hátba Primkó Hablatyot.
Hablaty azonban aggodalmas arcot vágott. Hunyorogva próbálta hegyezni a
fülét.
– Nem hallok semmit – mondta nyugtalanul.
– Azért nem hallasz semmit, mert MEGHALTAK – nevetett Primkó. –
Háromszoros hurrá Hablatynak!
A nagy hurrázás közben Tűzféreg felordított.
– LELÉPNI! – sivította. – Lelépni, lelépni, lelépni, lelépni!
A Zöld Halál feje lassan felemelkedett, és feléjük fordult.
– Ajjaj – mondta Hablaty.
 16.
AZ ÖRDÖGIEN OKOS TERV BALUL SÜL EL

Hablaty azért fülelt, hogy meghallja-e a Zöld Halál Halálénekét, ám a szörny

még nem énekelt.
Tehát a Zöld Halál haldoklott, de még nem halt meg.
Viszont nagyon-nagyon dühös volt.
– Hol van? – kérdezte halkan, vérző szájjal.
Aztán nagy nehezen feltápászkodott, és kissé hangosabban folytatta:
– Hol van? Hogy VAN a Kicsi Vacsora? Tudtam, megéreztem, hogy ő a
végzetem. A Kicsi Vacsora BELŐLEM, a Zöld Halálból csinált Vacsorát!
Beszéd közben a Sárkány nagyon lassan, jajgatva araszolgatott előre, szemét le
sem vette a szikláról, ahol a kicsi emberek ismét futásnak eredtek a sziget belseje felé.
A Sárkány hátravetette a fejét, és FELÜVÖLTÖTT, vérfagyasztó üvöltése sötét
és kínzó BOSSZÚÉRT kiáltott, félelmetesen és félreérthetetlenül.
– De mielőtt elmegyek, megvacsorázom ŐT MAGÁT! – fogadkozott a sárkány,
és előrelépett.
– FUTÁÁÁÁS! – kiáltotta Hablaty, de már mindenki szaladt.
Hablaty a távolban megpillantott négyszáz harcost a Huligán és Mócsing
törzsből, akik a Legmagasabb Pont felől közeledtek. Nyilván észrevették, hogy a fiúk
eltűntek, és a keresésükre indultak.
De nem fognak időben ideérni, de egyébként is mit tehetnének?
Ekkor a Sárkány nagy csattanással megérkezett a sziklára, és eltakarta a napot.
Húsz fiú rohant a védelmező haraszt felé.
A Sárkány kiemelte közülük a legközelebbit, és maga felé fordította.
Odvasfogú volt az. A Sárkány félrelökte, és azt motyogta, hogy „nem te vagy
az”, ám eddigre a többi fiú eltűnt a harasztban.
A Sárkány még betegen is felnevetett.
– Ott sem vagytok biztonságban, nem bizony, mert hiába nem látlak benneteket,
azért még el tudlak pusztítani benneteket… TŰZZEL!
A haraszt azonnal lángra kapott, amint a Sárkány rálehelt, a fiúk loholtak belőle
kifelé.
Hablaty egy kicsit tovább időzött a lángnyelvek között, mert tudta, hogy a
Sárkány rá vár.
Amikor a hőség már elviselhetetlenné vált, mély lélegzetet vett, szemét lehunyta,
és kiszaladt a nyílt terepre.
Alig szaladt száz métert, amikor a Sárkány két karma bezárult a dereka körül,
és Hablaty a levegőbe emelkedett. Egészen magasra, annyira, hogy a többi fiú apró
hangyának látszott.
A Sárkány a szeme elé emelte Hablatyot.
– Most már MINDKETTEN Vacsorák vagyunk, Kicsi Vacsora – mondta, és
feldobta Hablatyot a levegőbe.
Hablaty a második szaltó alatt azt gondolta, hogy EZ most már biztosan eddigi
élete legrémesebb pillanata.
Zuhant lefelé.
 Lenézett. Meglátta a Sárkány szélesre tátott száját, amely hatalmas, fekete
barlangként tátongott alatta.
Bele fog esni.
 17.
A SÁRKÁNY SZÁJÁBAN

Hablaty beleesett a Sárkány szájába, és az állkapcsok úgy csapódtak rá, mint egy
tömlöc ajtaja.
Koromsötétben és fojtogatóan szörnyű bűzben zuhant tovább.
Hirtelen nagy rándulással megállt: az inge hátul beleakadt valamibe.
Hablaty lassan himbálózott a sötétségben. Ezer az egyhez volt az esélye annak,
ami történt: Hablaty inge beleakadt egy dárdába, amely még a római lakoma során
akadt meg a Sárkány torkán. Hablaty lába súrolt valamit, ami minden bizonnyal a
Sárkány torka lehetett. A Sárkány emésztőnedvei martak, mint a sav, ezért Hablaty
inkább arrébb húzta a lábát.
Hallotta, hogy a Sárkány nyelve ide-oda tekereg a szájában, Hablatyot keresi,
hogy a fogai alá tolja… Nem egyben akarta lenyelni.
Zöld trutyi csepegett a Sárkány duzzadt, vörös torkáról, Hablattyal szemközt
pedig zöldessárga gőz lövellt ki a nyálkás falon nyíló két apró lyukból. Időnként apró
robbanások után szikrák és lángok csaptak ki a nyílásokból.
Milyen érdekes! – gondolta Hablaty, aki furcsamód nyugodt maradt, mert még
mindig nem tudta felfogni, mi történt. – Nyilván onnan jön a tűz.
A viking biológusok évek óta tűnődtek azon, hogyan képesek a sárkányok tüzet
okádni. Egyesek szerint a tüdőből, mások szerint a gyomorból lövellik a lángokat.
Hablaty viszont most felfedezte a tűznyílásokat, amelyek olyan aprók, hogy egy
normális méretű sárkányon szabad szemmel nem is lehet látni őket.

Hablaty mindeközben halk morajt hallott: a Sárkány előző fogásának énekét. A

jelek szerint sokáig tart megemészteni egy Sárkányus Giganticus Maximust.
Még valóban kivehető volt a dal:
 Az ember néha íztelen,
de ha sós páccal megkened,
sós vízzel meglocsolod,
isteni, ha megkóstolO-O-O-d…

A dárda lassan elkezdett meghajolni Hablaty súlya alatt. Csak idő kérdése volt,
mikor roppan ketté, hogy Hablaty is csatlakozzon a gyomorban éneklő higgadt
optimistához…
Ráadásul, a büdös, gőzös hőség megzavarta Hablaty gondolatait, így ez most
már nem is ÉRDEKELTE. A Sárkány szívverésének szörnyű zaja bekúszott Hablaty
mellkasa alá, és az ő szíve a sárkányéval egy ritmusra vert.
Azon kapta magát, hogy elkezdett azon morfondírozni, hogy elvégre is a
Sárkánynak is élnie kell. Hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott neki a Sárkány a
szikla tetején:
– Amint a gyomorban leszel, megérted majd az én álláspontomat is…
Jaj ne! – gondolta Hablaty. – A Sárkány emésztése! Máris hatással van rám!
– Élnem kell, élnem kell – hajtogatta magának újra és újra, és kétségbeesetten
igyekezett kizárni agyából a Sárkány gondolatait.
Ekkor hátborzongató reccsenést hallott – a római dárda repedezni kezdett.
 18.
FOGATLAN HALÁLT MEGVETŐ
BÁTORSÁGA

Hablaty élete itt véget is ért volna, ha egy bizonyos Fogatlan Álmodozó nem
tanúsított volna halált megvető bátorságot.
Talán a nyájas olvasó is emlékszik még rá, hogy Fogatlan megtagadta, hogy részt
vegyen a halálfej-félszigeti csatában. Azt tervezte, hogy elrepül a part mentén a sziget
egy másik részére, és ott meghúzza magát, amíg nem rendeződnek a dolgok, de egy
ideig még a Legmagasabb Ponton maradt a madarakat és nyulakat ijesztgetni.
Nagyon belemerülhetett, mert nem is hallotta, hogy közeleg Pléhpofa a teljes
Huligán és Mócsing törzsekkel, mígnem egyszer Pléhpofa megragadta a grabancát.
– HOL VAN A FIAM? – kérdezte Pléhpofa.
Fogatlan gorombán megvonta a vállát.
– HOL VAN A FIAM??? – bömbölte Pléhpofa olyan lenyűgöző hangerővel,
hogy Fogatlan füle beleremegett.
A sárkány a Halálfej-félsziget felé bökött a fejével.
– MUTASD MEG! – adta ki a parancsot Pléhpofa komoran.
Pléhpofa vigyázó szemei előtt Fogatlan kénytelen-kelletlen elindult a Halálfej-
félsziget felé, s mögötte trappolt mindkét Törzs.
Épp akkor értek oda, amikor a Szörnyű Szörny feldobta Hablatyot a levegőbe,
és úgy kapta el a szájával, mint egy bogyót.
Ennyit az Ördögien Okos Haditervről – gondolta Fogatlan.
Már éppen azon volt, hogy Pléhpofa figyelmének érthető lanyhulását
kihasználva elosonjon biztonságosabb területre, amikor valami miatt megtorpant.
Senki sem tudja, miért.
Ám ez a pillanat megváltoztatta a Huligánok törzsének teljes világképét.
Évszázadokon át azt hitték, hogy a sárkányok képtelenek önzetlenségre és
nagylelkűségre. Ám Fogatlan tettét szinte lehetetlen úgy magyarázni, hogy az adott
pillanatban az szolgálta volna legjobban a saját érdekeit.
Sárkánytársai már mind a Belső-óceán felett repültek. Amint meghallották
Tűzféreg parancsát, hogy távozzanak, mindazok, akik a barlangokban és
hasadékokban bújtak meg vagy a harasztban gubbasztottak, felkerekedtek, és
elhagyták korábbi Gazdáikat, repültek, ahogyan csak tudtak.
A Vad Sárkány Szikla vad sárkányai már órákkal korábban távoztak.
 Fogatlant azonban visszatartotta valami – talán attól torpant meg, hogy Pléhpofa
szívszaggatóan felüvöltött, hogy NEEEEEE!!! Vagy az is lehet, hogy egoista, zöld
sárkányszívének csücskében akadt egy kis hely Hablatynak, és talán picit hálás volt
azért, hogy Hablaty képes volt órákon át keresni őt, nem ordibált vele, vicceket mesélt
neki, és a legnagyobb, legszaftosabb homárokkal etette.
– A sárkányok Ö-Ö-ÖNZŐK – érvelt Fogatlan saját magának. – A sárkányok
szívtelen lények, nem ismerik a k-k-kegyelmet. Ezért é-é-élünk túl m-m-minden
veszélyt.
VALAMI miatt mégiscsak megfordult, és VALAMI miatt mégiscsak
kiterjesztette szárnyait, és apró sárkánypöttyként megindult a szikla és a Hatalmas
Szörny felé. Márpedig, mint említettem, valóban nehéz lenne azt állítani, hogy
Fogatlan érdeke ezt diktálta volna.
Fogatlan berepült a Szörny bal orrlyukába, le-föl repkedett benne, és
csiklandozta a szárnyával.
A Tengeri Sárkány ide-oda tekergett, őrülten ráncolta az orrát, és ordított:
– HAAAAAAAAAAAA…
A Lény bedugta egyik hatalmas karmát az orrába, és megpróbálta kipiszkálni
onnan az idegesítő kis csiklandozó bolhát.
Fogatlannak nem sikerült időben kitérnie a karom elől, így csúnya sebet kapott a
mellkasán. De alig érezte, olyan izgatott volt, így hát félrelökte a tapogatózó karmot,
és tovább csiklandozta a Sárkányt.
– HAAAAAAAAAAAAAAAA… – bömbölt a Tengeri Sárkány, rázta a fejét
jobbra-balra, amitől Hablaty a torkában ide-oda lökődött. Hablaty kétségbeesetten
kapaszkodott a dárdába, amelyet már csak egy hajszál választott el attól, hogy
kettétörjön.

A Sárkány végre tüsszentett egyet, és kirepült belőle Hablaty dárdástul, valamint

Fogatlan, meg még egy nagy adag undorító takony is.
 Fogatlannak a levegőben eszébe jutott, hogy az emberek nem tudnak repülni.
Behúzta a szárnyát, és bukórepülésben a talaj felé zuhanó Hablaty felé indult.
Megragadta Hablaty karját, és megpróbálta lelassítani. A sárkánykarom
rendkívül erős, így Fogatlan képes volt annyira visszafogni Hablatyot, hogy az végül
viszonylag tűrhető erővel csapódott a hangába.
Pléhpofa eszeveszett tempóban vetette bele magát a hangába.
Felnyalábolta a fiát, és szembefordult a Szörnnyel, pajzsával óvta az eszméletlen
Hablatyot.
Fogatlan elbújt Pléhpofa mögött.
A Zöld Halál magához tért a tüsszögésből. Előrevonszolta magát, patakokban
ömlött a vér a mellkasán és torkán éktelenkedő sebekből. Lehajtotta roppant fejét a
sziklához, gonosz, sárga szeme egyenesen Pléhpofára meredt.
– Mindannyiunk számára eljött a halál ideje – morogta a Zöld Halál. – Nem tudod
megmenteni az életét. Reménytelen a helyzeted. A TŰZ melegétől vajként olvad majd
el az a pajzs.
A Zöld Halál kitátotta a száját. Lassan beszívta a levegőt. Pléhpofa próbált
megkapaszkodni a növényzetben, ám Hablattyal és Fogatlannal együtt lassan, de
biztosan közelített a gigantikus méretű fekete alagút, azaz a Szörny tátott szája felé.
A Zöld Halál egy pillanatra megállt, majd kifújta a levegőt, és élvezettel figyelte
a rettegő kicsi lényeket.
– Ez t-t-történik, ha megszegjük a Sárkánytörvényeket… – visította Fogatlan
saját magának rémülten, ahogy kikukucskált Pléhpofa köpönyege alól.
 A Szörny felfújta a pofáját, és Pléhpofa Fogatlannal együtt várta, hogy eleméssze
őket a láng.
De a Sárkány nem okádott tüzet.
A Zöld Halál nagyon meglepettnek tűnt. Ismét felfújta a pofáját, és még
erősebben fújt.
Ismét nem okádott tüzet.
Megpróbálta még egyszer, feje különös lilás színben játszott a nagy erőlködéstől,
és egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, mintha belülről levegővel telne meg.
A Szörny nem értette, mi a gond. Vadul csapkodott, szemgolyója egyre jobban
kidülledt, aztán pedig több száz kilométerre is elhallatszott…
…hogy a Zöld Halál a szemük előtt felrobbant.
Ez akár valamiféle csodának is tűnhet, esetleg isteni beavatkozásnak is. Ám
igazság szerint létezik rá logikus magyarázat. Amikor Hablaty a Sárkány torkában
kétségbeesetten hajtogatta magának, hogy „élnem kell, élnem kell”, levette a sisakját,
és annak szarvait teljes erejével beledöfte a tűznyílásokba.
A sisakot mintha csak erre a célra tervezték volna.
Így amikor a Sárkány megpróbált tüzet okádni, az eldugaszolt nyílásban
túlnyomás alakult ki, amely végül akkorára nőtt, hogy a Zöld Halál egyszerűen
felrobbant.
Sárkánydarabok repkedtek mindenfelé.
Pléhpofa és Fogatlan hihetetlenül mázlista volt, hogy semmi sem találta kupán
őket, pedig ők aztán igazán közel álltak a robbanáshoz.
Egy két és fél méteres égő Sárkányfog (a Szörny egyik kisebb foga) azonban
egyenesen Hablaty felé tartott, őt ugyanis a Szörny lélegzetvétele kiszippantotta
Pléhpofa pajzsának védelme alól, Hablaty így a földön feküdt nem sokkal Pléhpofa
és Fogatlan előtt, teljesen védtelenül.
Pléhpofa a szeme sarkából megpillantotta a Fogat, és pajzsát maga előtt tartva
előreugrott. Csak egy viking volt képes időben odaérni. Aki íjjal vadászik szalonkára,
annak gyorsak a reflexei.
Így végül mégis Pléhpofa pajzsa mentette meg Hablaty életét. Ha a pajzs nem
állja útját, akkor a Fog úgy nyársalta volna fel Hablatyot, mint a saslik a birkahúst.
Így viszont mélyen, mélyen, mélyen belefúródott a pajzs bronz középpontjába, s ott
remegett, zöld szélű Sárkánylánggal égve.
Pléhpofa rémülten emelte fel a pajzsot, attól tartott, hogy a Fog áthatolt rajta.
Hablatynak azonban nem esett baja. Szeme nyitva volt, és fülelt. Hallgatta azt a
különös hangot, amely mintha a lángoló fogból jött volna. Zaklatott, visszhangzó ének
hangja volt, mintha a szél süvítene a korallbarlangokban. Valahogy így hangzott:

Megmondom a Nagy Bálnának,

hogy élete véget ért,
Nagy mancsom egy suhíntással
kioltja az életét…
Szeles vihar kerekedik,
ha üvöltésem hallatom,
megremeg az egész tenger,
a hullámok s a halrajok…
 – Hallgassátok csak! – szólalt meg Hablaty boldogan, mielőtt elájult volna. – A
vacsora énekel.
 19.
REMÉNYTELJES HABLATY

A sziklaormon összegyűlt négyszáz viking vadul ujjongva ünnepelte Hablatyot

és Fogatlant.
Különösen barbár látványt nyújtottak: mindenkit gusztustalan zöldes nyálka
borított, mégis ragyogtak és kiáltoztak, úgy örültek, ahogy csak az tud, aki a Biztos
Halál Torkából menekült meg.
A rettenetes sárkánycsata letarolta körülöttük az egész vidéket. Fojtogató
zöldesszürke füst terjengett a levegőben, amitől keveset láttak, annyit azonban igen,
hogy a csatában a Halálfej-félszigetből hatalmas részek szakadtak le. Kőhalmok
sorakoztak a parton. A Bíbor Halál hegyméretű holtteste a mélyebb vízben feküdt. A
Zöld Halál zsigerei és csontjai beborították az egész környéket, a hanga és a haraszt
nagy része pedig még mindig lángolt.
Ám valami irdatlan szerencsének köszönhetően szinte minden viking és sárkány
karcolás nélkül élte túl a halálos összecsapást.

De csak „szinte minden”, mert amikor Fogatlan előrekúszott, hogy megnyalja

Gazdája arcát reszkető villás nyelvével, Pléhpofa hatalmas sebet vett észre a sárkány
mellkasán, amelyből világoszöld vér bugyogott. A Zöld Halál karma egyenesen a
szívtelennek tartott kis sárkány szívébe hatolt.
Fogatlan követte Pléhpofa tekintetét, és most először nézett le a mellkasára.
Rémülten felsikoltott, majd összeesett.

***

Két nappal később Hablaty úgy ébredt, hogy minden tagja sajgott, és farkaséhség
gyötörte. Késő este volt. Hablaty Pléhpofa óriási ágyában feküdt. Vikingek
pusmogtak a szobában. Ott volt Pléhpofa, Valhallarama, Vén Ráncos, Halvér és a
Törzs Elöljáróinak többsége.
 Hablaty sárkányokat is látott: Gőtebűz és Görbefog egymást marták és
harapdálták Pléhpofa lábánál, Horrorborjú pedig Hablaty ágyának végén csücsült. (A
sárkányok azonnal visszarepültek, amint meghallották a robbanást, és felfogták, hogy
továbbra is a Hibbantak a Gazdáik. Természetükhöz híven, nem adtak magyarázatot
az eltűnésükre, de annyi tartás legalább volt bennük, hogy szégyenkezve lesütötték
a szemüket.)
– Él! – kiáltotta Pléhpofa diadalmasan, és mindenki ujjongani kezdett.
Valhallarama azonnal behúzott Hablaty vállára egy ébresztő ütést, a viking anyák ezt
szokták alkalmazni ölelés helyett.
– Mind itt vagyunk – mondta Valhallarama –, hogy felébresszünk.
Hablaty azonnal felült az ágyban, és rögtön kitisztult a feje.
– Nincs itt mindenki – állapította meg. – Fogatlan hol van?
Mindenki feszengett, senki sem akart Hablaty szemébe nézni. Pléhpofa
félszegen megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, fiam – mondta. – Ő nem élte túl. Néhány órája meghalt. A Törzs
többi tagja éppen most tartja tiszteletére a Hősi Temetést. Ez nagy megtiszteltetés –
tette hozzá sietve. – Ő az első sárkány, aki rendes viking temetést kap…
– Honnan tudod, hogy meghalt? – kérdezte Hablaty.
Pléhpofa meglepődött a kérdésen.
– Hát, a szokásos jelekből: nincs pulzusa, nem lélegzik és a bőre jéghideg. Sajnos
azt kell mondanom, hogy egyértelműen halott.
– Jaj, apám, most KOMOLYAN! – méltatlankodott Hablaty. – Hát SEMMIT
sem tudsz a sárkányokról? Lehet, hogy csak KÓMÁS ALVÁSBA esett, ami JÓ JEL,
mert azt jelenti, hogy gyógyítja magát.
– Ó, Thor bozontos bajsza! – kiáltotta Halvér. – Egy órája elkezdték a temetést…
– Oda kell mennünk! – jelentette ki Hablaty. – A sárkányok csak egy ideig bírják
a tüzet. Élve akarják elégetni!
Hablaty a körülményekhez képest bámulatos lendülettel ugrott ki az ágyból.
Kiszaladt a szobából, a házból, Halvér és Horrorborjú pedig a nyomában lihegett.

***

Odalent a Huligán-kikötőben a lenyűgöző Viking Harci Temetési szertartás már

a végéhez közeledett.
Elképesztő látvány lett volna, ha Hablaty éppen olyan hangulatban van, hogy
értékelni tudja.
Az égen világítottak a csillagok. A tenger tükörsima volt. A Huligán és Mócsing
törzs tagjai egy-egy fáklyával a kezükben mozdulatlanul álltak a sziklákon.
Még Takonypóc is ott volt, igyekezett komoly képet vágni, sisakját tiszteletből
levette, a haja pedig szinte rendezettnek tűnt.
– Úgy kellett a szárnyas gőtének – suttogta alattomosan Odvasfogú Hígvelejnek,
mire az felnevetett.
– Így jár az, aki megszegi a Törvényt – vicsorgott Tűzféreg Tengericsigára, aki
éppen az orrát túrta Odvasfogú vállán.
Egy viking hajót tettek éppen vízre, és az fürgén távolodott a Hibbant-szigettől a
hold tükörképét követve, elhaladt Pléhpofa és Cupák kiégett flottájának baljós árnyai
mellett.
 Hablaty épp hogy ki tudta venni Fogatlan apró testét a hajó közepén. Mellette
feküdt Pléhpofa pajzsa, amelyből még mindig kiállt a Sárkányfog, mint valami
gigantikus, földön kívüli kard.
Hegyesenköpő Bélhangos, aki már teljesen felépült váratlan repülése után,
kürtjével gyászjelet adott.
– T-R-AAAM!!
Pléhpofa huszonhat legjobb íjásza állt készenlétben a kikötő jobb oldalán, ők
most felemelték az íjaikat. Minden íjban egy lángoló nyíl feszült.
– NEEEEE!!! – ordította Hablaty élete legjobb ordításával.
De elkésett.
A lángoló nyilak kecsesen siklottak a levegőben. Eltalálták a hajót, és lángra
lobbantották. Néhány viking feltekintett, hogy ki merte megzavarni ezt az ünnepélyes
szertartást.
– HABLATY! – kiáltotta Primkó Mócsing boldogan, amikor felismerte a
látóhatáron kirajzolódó alakot.
Csodálkozó moraj futott végig a tömegen, Hablaty nevét suttogták, majd a
pusmogás kiáltozásba, majd ujjongásba csapott át, és egyre hangosabban kiáltozták
Hablaty nevét.
Takonypócnak leesett az álla. Határozottan csalódottnak tűnt, amikor meglátta,
hogy Hablaty életben, sőt kimondottan jól van. Azt még el tudta volna fogadni, hogy
Hablatyból halott Hős lett, de egy élő Hős Hablaty már sok volt neki.

Hablaty patakzó könnyekkel nézte az égő hajót.

A hajó megdőlt, és Pléhpofa pajzsa a kiálló Foggal együtt beleesett a tengerbe.
Ahogy a hajó utol- só darabjai is majdnem a hullámok alá merültek, hogv a víz és
a tűz martalékává legyenek, a lángok hat méter magasra csaptak. És ekkor, a lángok
közül kiterjesztett szárnyakkal, mint egy Főnix, maga mögött lángcsóvát húzva, mint
egy üstökös, kiemelkedett… Fogatlan.
Egyre magasabbra és magasabbra és magasabbra emelkedett a csillagok felé,
mögötte szikrázott a levegő. Aztán zuhanórepülésbe kezdett, zuhant, zuhant, zuhant
a tenger felé, és az utolsó pillanatban emelkedett fel megint, a közönség csodálkozó
kiáltásaitól kísérve. Hablaty félt, hogy Fogatlannak fájdalmai lehetnek, de aztán
Fogatlan elhúzott a feje felett, és Hablaty meghallotta a kicsi sárkány
kakaskukorékolásra emlékeztető diadalüvöltését.
Fogatlannak sok hibája volt, de azt meg kell hagyni, hogy az időzítéshez nagyon
értett.
 A Közönséges, avagy Mezei sárkányok általában nem csodálatos
repüléstechnikájukról híresek, de még egy Közönséges, avagy Mezei sárkány is
különleges látványt nyújt, ha lángol.
Fogatlan úgy égett az éjszakai égbolton, mint egy élő tűzijáték, tüzes szaltókat
és hurkokat mutatott be. A vikingek, akik egy perccel korábban még Fogatlan és talán
Hablaty gyászára készültek, most magukon kívül, hisztérikusan ujjongtak, miközben
Fogatlan szikrákat szórt a nyakukba.
 Végül Fogatlan sem bírta tovább a tűz melegét, ezért berepült a tengerbe, hogy
lehűtse magát, aztán ismét kiemelkedett, és egyenesen Hablaty vállára repült. Ott
ünnepélyes meghajlásokkal fogadta a viharos tapsot, csak azzal rontotta el egy kissé
a méltóságteljes képet, hogy hangos „Kukurikú” kiáltással ünnepelte saját magát.
Pléhpofa csendre intette a tömeget, de csak azért, hogy az ő mennydörgő hangja
töltse meg az éjszakát:
– Huligánok és Mócsingok! Tengerek Rémei, Thor Fiai és a Sárkányok rettegett
Gazdái! Tisztelettel mutatom be nektek a Huligánok törzsének legújabb tagját: fiamat,
REMÉNYTELJES HABLATYOT!
A „Reményteljes Hablaty” kifejezés visszhangzott hátulról a dombok közül,
elölről pedig a tömeg skandálta, majd felkapta az éjszakai szellő, míg végül úgy tűnt,
hogy az egész világ azt kiabálja, hogy Hablaty egyáltalán nem is Reménytelen Eset.
És ez, barátaim, ez a Hőssé Válás Küzdelmes Története.
 Epilógus
amelyet írt a szerző,
Harmadik Hablaty Harákoló Harald,
az utolsó Nagy Viking Hős

A történet itt természetesen nem ért véget.

A tizenkilenc fiút, akik velem együtt vettek részt a Beavatási Próbán oly sok
évvel ezelőtt, végül mind befogadták a Huligán, illetve Mócsing törzsbe Hősi Tetteik
elismeréseként, hiszen egyetlen nap leforgása alatt két Sárkányus Giganticus
Maximust győztek le. A Halálfej-félszigeti Ütközet bevonult a Viking legendáriumba,
történetét addig fogják énekelni a bárdok, amíg csak léteznek éneklő bárdok.
Mára már persze nagyon kevés éneklő bárd maradt. Sőt, azóta senki sem látott
egyetlen Sárkányus Giganticus Maximust sem, és az emberek kezdik azt rebesgetni,
hogy olyan teremtmény soha nem is létezett. Tanult emberek írtak cikkeket arról,
hogy ilyen nagy testű állat nem tudta volna megtartani a saját súlyát. A sárkányok,
amelyek tanúim lehetnének, visszamásztak a tengerbe, ahová az emberek nem tudják
követni őket, és mivel manapság a Hősiesség már kiment a divatból, senki sem hiszi
el egy magamfajta Hős puszta szavát.
De ami a sárkányokat illeti – márpedig én ismerem a sárkányokat –, az is
lehetséges, hogy csak alszanak a tenger fekete, fekete mélyén. Lehet, hogy
számtalanul sokan alszanak kómás alvásba dermedve, miközben mit sem sejtő halak
úszkálnak az orrlyukaikban, megbújnak a karmaik között, ikrát raknak a füleikben.
Talán eljön még egyszer az az idő, amikor szükség lesz a Hősökre.
Talán eljön még egyszer az az idő, amikor a sárkányok visszatérnek.
És akkor az embereknek tudniuk kell majd, hogyan kell idomítani a sárkányokat,
és hogyan kell harcolni ellenük; remélem, ez a könyv hasznosabb lesz a Jövő Hősei
számára, mint az erről szóló kötet, amelyet ÉN ütöttem fel annyi évvel ezelőtt.
Könnyű elfelejteni, hogy léteztek olyan lények, mint ezek a Szörnyek.
Néha én is elfelejtem, de aztán felnézek, ahogyan most is teszem, és lelki
szemeim előtt megjelenik egy pajzs, amelynek külsejét ugyan megváltoztatta a
felszínére tapadó ékszerszerű kagylók és hidegvízi korallok tömege, ám még mindig
kiáll a közepéből egy két és fél méteres fog. Kinyújtom a kezemet, és annak a fognak
a hegye még ennyi év után is annyira éles, hogy a legóvatosabb érintéstől is vér serken
az ujjamból erre a papírlapra. Közelebb hajolok, és biztosra veszem, hogy nagyon-
nagyon halkan még mindig ezt hallom:

Egyszer felgyújtottam a tengert,

elég volt, hogy ráleheltem…
Egyszer oly hatalmas lény voltam,
hogy Halál volt az én nevem…
Énekelj, míg fel nem falnak,
szomorkás az énekem,
mert lehetsz akármilyen hatalmas,
úgyis ez lesz a végzeted…

A Vacsora még mindig énekel.

 Hablaty még nem tudja, de ez kalandjainak még csak a kezdete.

Annyi megválaszolatlan kérdés maradt.

Honnan ismerte a Tengeri Sárkány Hablaty nevét?

Miért épp Hablatynak hívják hősünket?
(Hiszen ez nem kifejezetten viking név.)

Miért tiltotta meg Pléhpofa a sárkánynyelv használatát?

Vajon valóban Hablaty lesz egyszer a Huligán Törzs főnöke? Vajon van valami
köze ahhoz a Sárkánylázadáshoz, amely az itt közölt események után néhány
évvel történt?

Ezekre a kérdésekre mind választ kapunk az így neveld a sárkányodat sorozat többi
részéből. A következő könyv az Így lehetsz kalóz címet viseli, és megtudhatjuk
belőle, hogyan találkozott Hablaty először nagy ellenségével, és megtudjuk, mi
történik Szörnyű Szőrmók elveszett kincseivel…
[1]
A skandináv mitológia főistene
[2]
A halottak csarnoka
[3]
A skandináv mitológiában a mennydörgés istene
[4]
Ez a mondat természetesen úgy hangzott, hogy „Hogyivavagyi Fogatlan?”, de lefordítottam azok kedvéért,
akik esetleg csak törik a sárkánynyelvet. Ajánlom az olvasó figyelmébe Hablaty így tanulj sárkányul című könyvét.
 TARTALOM
HABLATY MEGJEGYZÉSE
1
ELŐSZÖR FOGNOTOK KELL
EGY SÁRKÁNYT
2.
A SÁRKÁNYBÖLCSŐDÉBEN
3.
HŐSÖK VAGY SZÁMŰZÖTTEK
4.
ÍGY NEVELD A SÁRKÁNYODAT
5
BESZÉLGETÉS VÉN RÁNCOSSAL
6.
KÖZBEN AZ ÓCEÁN MÉLYÉN…
7.
FOGATLAN FELÉBRED
8
A SÁRKÁNYNEVELÉS
KÜZDELMES MÓDSZERE
9 FÉLELEM, HIÚSÁG, BOSSZÚ
ÉS BUTA VICCEK
10.
A CSÜTÖRTÖKI THOR-TOR
11.
THOR HARAGJA
12.
A ZÖLD HALÁL
13.
AMIKOR AZ ORDIBÁLÁS NEM ELÉG
14.
AZ ÖRDÖGIEN OKOS HADITERV
15.
A HALÁLFEJ-FÉLSZIGETI ÜTKÖZET
16.
AZ ÖRDÖGIEN OKOS TERV BALUL SÜL EL
17.
A SÁRKÁNY SZÁJÁBAN
18.
FOGATLAN HALÁLT MEGVETŐ
BÁTORSÁGA
19.
REMÉNYTELJES HABLATY
Epilógus
amelyet írt a szerző,
Harmadik Hablaty Harákoló Harald,
az utolsó Nagy Viking Hős