Az e-könyv kizárólagos tulajdonosa: David Monroe (00000)

A Tudás és Megismerés

Szabadságáért!
  
LILY BROOKS-DALTON
AZ ÉJFÉLI ÉGBOLT
 
 
 
Lily Brooks-Dalton: Good Morning, Midnight
Copyright © 2016 by Lily Brooks-Dalton
Hungarian translation © Farkas Veronika, 2020
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Lily Brooks-Dalton: Good Morning, Midnight
Random House, an imprint and division of Penguin Random
House LLC, New York, 2016
 
Fordította: Farkas Veronika
 
ISBN: 978-963-419-824-6 (epub)
ISBN: 978-963-419-825-3 (mobi)
 
Agave Könyvek
 
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője
Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán
Szerkesztő: Vas Annamária
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
 
Műfaj: science fiction
Gordon Brooksnak
Kiemelem magam a sötétségből, lassan, fájdalmasan.
És ott vagyok én, és ott van ő…

– JEAN RHYS
 EGY
AMIKORANAPVÉGREVISSZATÉRT a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín
csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott.
Hónapok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás
ragyogás túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges
kékjébe, indigólila árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy
kúszott felfelé, mint egy éhes lángfal, finom rózsaszínje
narancssárgává mélyült, majd égővörössé, és egyesével falta fel
a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt izzani nem
kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogásnak,
bizsergett tőle a bőre.
A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az
obszervatórium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt
választották ki, a vékony sarkköri légréteg és a Kordillerák
magaslatai miatt. Augie lesétált az obszervatórium
betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek oldalába vájt
ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképületekig,
aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a
nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc
alatt felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte
csúcsok hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a
tundra alacsony, sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb
napjain ellazította ez a táj; a rosszabbakon az őrülettel
kacérkodott tőle. A vidék nem törődött vele, és ő nem tudott
hova menni. Még abban sem volt biztos, hogy milyen nap van.
 Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült
utazótáskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran
előfordult, és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A
bőröndje még csak nem is volt nagy, de létezése összes alapvető
kelléke szépen elfért benne, noha nem sok hely maradt
mellettük. Soha nem volt szüksége költöztetőfurgonra vagy
búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik, egy héten belül elment.
Egy észak-chilei doktoranduszprogramról az Atacama-
sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott, Dél-
Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliába –
mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb
műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt
kenyérmorzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia
volt a környékükön, annál inkább vonzották. Augustine
számára ez mindig így ment.
A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek
számára. Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó
oldalán történt. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas,
az eredményei látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt
soha nem érte el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre
vágyott, még csak nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel
akarta törni az univerzumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy
kiterítse gyümölcshúsos magvait döbbent kollégái elé. A kezébe
akarta venni a csöpögő, piros gyümölcsöt, számosítani a
végtelennek a rostjait, hogy megpillanthassa az idő hajnalát,
mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger
csúcsán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve
nem volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély
szakadékába bámulni.

A BARBEAU OBSZERVATÓRIUMMINTEGY a hegy egyik kiszögellését

képezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle
egyértelműen magasabb volt, mint bármi más kilométerekre;
úgy tornyosult a hegyvonulat többi része felett, akár egy
börtönőr. Egy kifutópálya és egy hangár is volt tőle nagyjából
egy kilométerre délre, ahol a tundrát ledöngölte és elegyengette
egy Grönlandról odarepített buldózer; a területet
fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve
mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya
gazos volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a
kutatókat gyűjtötték be a bázisból, és a legutolsó hír a
civilizációból, több mint egy évvel korábban, háborúról szólt.
A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató
kilenc hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós
élelmiszereket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és
horgászeszközöket, futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket.
Több kutatófelszerelést halmoztak fel ott, mint amennyit Augie
használni tudott volna, több adat érkezett be, mint amit egy
tucat élet alatt fel tudott volna dolgozni. Ő többé-kevésbé
elégedett volt a dolgok alakulásával. Az obszervatórium a bázis
fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhelyezett lakóépületek,
raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az építmény volt a
legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne lévő
hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az
obszervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is
lehetett épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek,
amelyekben ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy
átlagos barbeau-i kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig
tartott, de Augustine már majdnem két éve ott tartózkodott az
evakuálás idején. Azóta még egy év eltelt. A program fiatal,
merész férfiakat vonzott oda, gyakran olyanokat, akik frissen
végeztek a doktori képzésükkel, és alig várták, hogy maguk
mögött hagyhassák a szűkös akadémikus környezetet, legalább
egy időre, mielőtt az örökre magába szippantaná őket.
Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele voltak
elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati
tapasztalattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott
volna bárkit is mondani, akit nem vetett meg.
A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a
vastag felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont
félbevágott a Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél
után járt az idő, március végén. A sarkköri éjszaka végre
elvonult erről a kihalt tájról, és szép lassan visszatértek a
nappalok. Ez mindig fokozatosan történt, eleinte csak pár
órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hamarosan
megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak. A
nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a
sötétebb őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de
pillanatnyilag nem tudott volna vigasztalóbb látványt
elképzelni a nap olvadt körvonalánál a látóhatár peremén,
ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.
 Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az
első hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes
jégcsapokkal, amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a
tavaszi olvadásban. Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan
irgalmatlan, mint a gyémánt pereme, hatalmas jégmezőkkel,
amelyek soha nem olvadtak el, és a talajjal, amely soha nem
engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt a déli égboltról,
Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik hegy
tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta,
bárcsak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná
maga mögött. Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú
orra felett tányérnyi mancsaira, a hátára gördülni, érezni,
ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír és szőrme préselődik a fagyott
talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát a lékből a jégen, egyetlen
erőteljes csapással megölni, a húsába mélyeszteni a fogait, nagy
hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan elaludni a tiszta,
fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből élni. Amikor
nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy az év
megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi
remény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként
létezni. Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen
irányba görbíteni a száját.
Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha
nem értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb
rendű impulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a
haragét vagy az irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig
az ég felé fordította tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat
elmossa. Csak a kozmosz váltott ki belőle mély érzelmeket.
Lehet, hogy amikor ez történt, az szeretet volt, de soha nem
adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent felemésztő,
egyirányú románcot folytatott az egész univerzum ürességével
és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy
alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is
bánta.
Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre
testálja a csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben
teherbe ejtett egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói
Socorróban. Ő is tudós volt, a doktoriját fejezte be éppen, és
Augustine már az első találkozásuk alkalmával rendkívüli
embernek találta. Amikor a nő elmondta neki a dolgot, meleg
szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint egy
frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire.
Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló,
amikor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek.
Megpróbálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt
rá hajlandó, elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán
maradt, mert képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek
közelségét, akit nem tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette
magát, hogy megérdeklődje a gyermek nevét, a születésnapját.
Amikor a kislány betöltötte az ötöt, egy drága amatőr
teleszkópot küldött neki, hatéves korában egy csillagképgömböt,
a következő évben Carl Sagan Kozmoszának dedikált első
kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett, de a
kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki,
komolyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána
nyomát vesztette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a
holdkődarab, amelyet a következő születésnapjára küldött, és
amelyet a sok kutatóállomás egyikének a geológiarészlegéről
emelt el, „hibás cím” megjelöléssel érkezett vissza. Ekkor vállat
vont, és úgy döntött, nem próbálkozik tovább. Ez a játék az
ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak valami
szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében.
Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére,
végül egészen megfeledkezett róluk.
A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt
szem elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott
nagykabátja kapucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a
nyakán. Jeges szél fújt át rajta. Lehunyta a szemét, érezte a
szúrós deret az orrlyukában, lábujjai érzéketlen csoszogását a
gyapjúzokniban és a nehéz csizmában. A haja és a szakálla már
harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az állán és a nyakán még
mindig akadt pár fekete szál, mintha az öregedés folyamata
csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna a
következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb
járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig
sétálni vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen
vénnek kezdte érezni magát. Aggastyánnak. Apránként
összement, a gerince szép lassan meggörbült, a csontjai
közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte elveszíteni az idő
múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél végtelen
sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen
arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min
gondolkozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált.
Megpróbálta elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem
lesz. Aztán felhagyott vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni
ezzel.

AMIKORVISSZATÉRTAZIRÁNYÍTÓKÖZPONT tornyához, az ég színe

mély alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta
be vállával a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint
egy évvel korábban. A teste mintha minden egyes eltelt
évszakkal törékenyebbé vált volna. A szél becsapta mögötte az
ajtót. Hogy spóroljon az üzemanyaggal, csak az obszervatórium
legfelső emeletét fűtötte: egyetlen hosszú helyiséget, ahol a
legértékesebb eszközeit tárolta, és ahol Irisszal aludtak. Néhány
kényelmi kiegészítőt is átvittek oda az alacsonyabb szintekről
meg a melléképületekből: két indukciós főzőlapot, egy
hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból
készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy
elektromos vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg
kellett pihennie felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre,
becsapta maga mögött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a
meleget. Lassan vedlette le magáról a téli rétegeket, az összes
ruhaneműt felakasztotta a falon lévő kampók hosszú sorára.
Túl sok volt a kampó egy emberre. Mindkét kesztyűje külön
helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt is felakasztotta,
nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon. Lehet, csak
azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség –
betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő
magánya ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a
kampósor túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi.
Augustine bajlódott egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd
a cipzárjával. Utána azt is felakasztotta.
Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár
időnként csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek
mintha a felettük lévő kupolát ostromló szél hangjával
emelkedtek és süllyedtek volna, a természet zenekarát kísérve.
Augustine megállt, hallgatózott egy kicsit, de semmit nem
hallott. Általában azért nem vette észre Irist, mert a lány
mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen végignézett a
szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk lélegzetvételt.
Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp meg
a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a
legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához.
Valami katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki
nem volt hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette
a megmentőiket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit
mondtak nekik, ám Augustine nem akart elmenni.
A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit
beterelt az igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a
bázison. A kapitány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta
őket utasításokkal arra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az
odakint várakozó Hercre.
–  Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor
meghallotta a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós
frusztráltan felsóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan.
De Augustine-nak nem állt szándékában engedni. Nem hagyta,
hogy feltereljék egy repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a
munkája. Itt volt az élete. Remekül elboldogult a többiek nélkül,
és úgy gondolta, csak akkor megy el, ha már készen áll rá.
–  Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte
türelmetlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött
lesz. Vagy velünk jön most, vagy itt ragad.
– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.
A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond
öregembert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan
mondja, amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy
vadállat: vicsorgó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen,
meredt pillantás. A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt
ideje a meggyőzhetetlenek unszolására. Túl sok másik ember
miatt kellett aggódnia, túl sok felszerelést kellett elszállítania, és
túl kevés idő állt ehhez a rendelkezésére. Hátat fordított
Augustine-nak, lezárta az eligazítást, de miközben a többi
kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmijukat, félrevonta
a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges
hangon. – Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy
öregembert a repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem
viccelünk a következményekkel kapcsolatban. Nem lesz több
járat.
–  Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –,
megértettem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine
elmasírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie
visszavonult az obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a
délre néző ablakok előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a
melléképületek között rohangált, csomagokat, bőröndöket
vonszolva maguk után, karjukban könyvekkel, felszerelésekkel
és emlékekkel. Néhány csurig megpakolt motoros szán
száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kutatók Augie
szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül nem
maradt.
A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a
hangár bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte,
ahogy eltűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél
üvöltésébe. Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett,
hagyta, hogy a helyzet magánya befészkelje magát a tudatába.
Végül hátat fordított az ablaknak, és végignézett az
irányítótermen. Elkezdte félretologatni a kollégái munkáinak a
maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és csak őt szolgálja ki.
A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott visszhangoztak a
hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta lenyelni a
realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy kicsit
túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig
foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez
visszamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi.
Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik
kiürült hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó
matracán, ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy
darabig csak hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt,
talán olyan nyolcéves lehetett – ezt nem tudta biztosan
kideríteni –, sötét, szinte fekete hajjal, ami kócosan hullott
keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna szeme mintha
mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne valami éber
mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira
mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak
optikai csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete
felnyögött alatta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
–  Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó,
gyere! – Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a
lányt is maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az
irányítóterembe. Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt
gyümölcsöt és magvakat, miközben felforralt egy kanna vizet,
és a lány megette az egészet. A férfi készített neki egy adag
instant zabkását is, azt ugyanúgy befalta. – Ez nevetséges –
jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban. A lány
továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet, azt
lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg
olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben
megpróbálta figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem
látott kislány megmagyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét.
A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik
pillanatban megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás
zűrzavara, a félrekommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták:
„Azt hittem, veled van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”.
De leszállt az éj, és senki nem tért vissza. Augustine másnap
megpróbálta felvenni a rádiókapcsolatot az Alert katonai
bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő támaszponttal az
Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpásztázta a többi
frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte a
sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr
frekvenciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok
kihaltan zümmögtek; még a katonai légi csatornákból is csak
csend áradt. Úgy tűnt, mintha egyetlen rádióadó sem maradt
volna a világban, vagy egyetlen lélek sem, aki használni tudná
őket. Augustine tovább próbálkozott. Semmi. Csak a fehérzaj.
Azt mondogatta magának, hogy ez csupán valami kihagyás. Egy
vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja.
De a kislány… vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor
kérdéseket tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó
kíváncsisággal bámulta, mintha egy hangszigetelő üveg
túloldalán ülne. Mintha üres lenne; egy üreges lány kócos
hajjal, komoly szemmel, hang nélkül. Augustine úgy kezelte,
mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást tehetne – esetlen
kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik faj
képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt
hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta
olyan holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket
nézegethetett: egy adóvevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó
dohos potpourrival, amit egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki
kalauzzal. Minden tőle telhetőt megtett, és tudta, hogy ez nem
sok, de a lány nem tartozott hozzá, ő pedig nem az a fajta ember
volt, aki kóbor jószágokat fogad be.
Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap
felkelt, és ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen
kereste a lányt: a hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott,
mint egy lusta macska; a forgószékeknél, amelyekben gyakran
pörgött; az asztalnál, ahol egy elromlott DVD-lejátszó belsejét
piszkálgatta egy csavarhúzóval; a vastag, mocskos ablaküveg
előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat bámulta. Sehol sem
találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt, viszont soha
nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb mindig
megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a
rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak
babák, sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a
magáénak nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És,
mint arra emlékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a
gyerek.

A HOSSZÚSARKKÖRIÉJSZAKASORÁN, többhétnyi teljes sötétség után,

majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a
csendet, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a
kísérteties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott –
azokat a hosszú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány
kibámult az irányítóközpont ablakából, mintha a kopár vidék
alig észrevehető mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor
aznap végre megszólalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt
a hangja, mint amilyenre Augustine számított, és
magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni abban, hogy a lány
képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg más az
anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki,
amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem
utalva arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris
csak bólintott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a
szárított marhahúst, amit vacsoráztak, két kézzel tartva a
csíkokat, úgy harapva ki belőle a darabokat, mint egy
kölyökragadozó, aki csak most tanulja használni a fogait.
Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett
gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem
sokat. A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét
ablaktól.
–  Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont
szemöldökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek
örülni szoktak, nem?
–  Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár
pillanattal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is
feltette, de muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre
kiderül, mit keres itt ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott.
Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem
mondott egyebet sem azon a napon, sem később.
Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A
lány intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az
intelligenciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az
elején, közvetlenül azután, hogy rátalált, amikor még a
rádiófrekvenciákat pásztázta, és abban reménykedett, hogy
valaki eljön a gyermekért, felbukkan a halotti némaságból,
felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül maradhat. A lány
már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akklimatizálódni,
amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott, a
frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a
gyermek jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül
elhalványult. Gyökeret vert benne a csodálat magva, és
Augustine elengedte a megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a
hosszú éjszaka betakarta a hegycsúcsokat, az maradt az
egyetlen lényeges kérdés, amit a lány feltett: hogy meddig tart
ez a sötétség.

–  MITSZÓLNÁL, HAAZTMONDANÁM, hogy az a csillag igazából egy

bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott
az égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az
anyja azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér
pötty közvetlenül a házak teteje felett a Jupiter.
Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette
volna, miért különbözik annyira a többi anyukától az
utcájukban. Az anyja lelkesedése magával sodorta, a
szomorúsága lesújtotta; olyan lázas odaadással követte a
hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta a szemét, maga
előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna haját, tükör
nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző ragyogást a
szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott
michigani szomszédságuk felett.
Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta
volna magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva
teljesen egyedül, talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd.
Augustine soha nem volt különösebben bátor gyermek. Lehet,
hogy kísérletet tett volna a szökésre: összegyűjtve némi
felszerelést, elmasírozik a kopár messzeségbe, hazafelé, hogy
aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a kis Augie-nak azt
mondták volna, hogy nincs már meg az otthona, ahova
hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más
nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz?
Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra,
öregkorára az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem
gondolkozott a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett
benne – olyan élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég
maga mögött hagyta őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak
eszébe, ahol korábban dolgozott, nők, akiket a karjában tartott,
publikációk, amelyeket ő írt, az általa tartott beszédek. Volt idő,
amikor az egyetemi előadásai több száz embert odavonzottak.
Utánuk mindig várta a rajongói csoportja, hogy autogramot
kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a sikerei, a szex, a
diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek akkoriban
olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán nem
számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és
üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá
égtek, az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak.
Augustine mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is
egyetemeken fogják tanítani, amikor ő már nem lesz, és még
meg sem született kutatók nemzedékei írnak majd róluk. Azt
hitte, hogy amit maga után hagy, az évszázadokig fennmarad.
Ebből a szempontból önnön halandósága lényegtelennek tűnt.
Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi
életére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e,
hogy végleg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy
nővér, esetleg mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett
volna, melyik hiányzik neki leginkább. A hosszú éjszaka vége
felé együtt kerülték meg a létesítményt a friss hóban csoszogva,
ami a régi fagyott tetején kavargott. Az alacsonyan lebegő hold
világította be útjukat. Mindketten a legmelegebb ruháikba
burkolóztak be; olyannak tűntek vastag télikabátjukban, mint a
csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette az orra meg a
szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szempillájára
jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Iris
egyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével
felmutatott az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az
Esthajnalcsillag pislogott. Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem
kérdés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine
is ment utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.

AMIKOR AUGUSTINEÚGYDÖNTÖTT, hogy az obszervatóriumban

marad, a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok
nyomon követése, a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és
az azt követő rádiócsend után úgy érezte, a megfigyelések, a
katalogizálások, a kereszthivatkozások nagyobb jelentőséggel
bírnak, mint valaha. Csak ez állt közötte és az őrület között: egy
vékony membrán abból a hitből, hogy amit csinál, hasznos és
fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy gondolatai ne
zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civilizáció
megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt
az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a
mérhetetlen nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult
számára. Furcsább és kolosszálisabb volt minden egyébnél,
amit valaha megtapasztalt. Az emberiség pusztulása. Az
életművének a teljes eltörlése. Saját jelentőségének az
újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte
magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az
obszervatóriumon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont
nem. Eleinte csak a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló
programok ellenőrzése és Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen
horgonya óvta meg az őrület sodrától. A lány
kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett egy
könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi
páni félelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és
nyugodtabbá vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette
magát rajta.
Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem
közelgett a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek.
Átprogramozta a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága
kielégítésére, és egyre több időt töltött odakint, a kihalt épületek
között bóklászva a hosszú éjszaka mélykékjében. Mindent, amit
használt, átvitt az irányítóközpont legfelső szintjére, egyesével.
Egyenként végighúzta a matracokat a havon, majd fel a lépcsőn,
szintén egymás után. Iris mögötte battyogott egy láda konyhai
eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy kifújja magát,
hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis teremtés
volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a
lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol
korábban csak íróasztalok, számítógépek meg papírokkal
telerakott iratszekrények sorakoztak. Rengeteg konzervet és
szárított élelmiszert vittek magukkal, palackozott vizet,
üzemanyagot a generátorhoz, akkumulátorokat. Iris zsebre
vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy
szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá
csapta; a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján
keresztül.
A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor
beköltöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította:
használhatatlan, idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég
megcáfolt hipotézisekkel, a Sky & Telescope szamárfüles
példányai. Miután nem talált megfelelő méretű üres felületet a
földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra, majd némi
nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás nélkül
kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris
odaszaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a
maradványait odalent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér
havon, amelyek némelyike még mindig lefelé gurult a
hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel meredt a férfira.
–  Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a
monitor korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak
tűnt a természettudomány hulladékai között.
Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel,
kimegy, és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt
számára kihajítani a monitort az ablakon. Egy apró
megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá tartozó billentyűzetet,
amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és átnyújtotta Irisnak. A
kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az éjszakába, akár
egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg levegőbe,
hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben.

MIUTÁNANAPVISSZATÉRT, kettesben sétákat tettek a

melléképületeken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és
lenyugszik. Ez eleinte nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár
mögül, lágy, narancssárga fényívvel jelezve érkezését, tüzes
rózsaszínbe borította a tundrát, majd amint felemelkedett a
havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kezdett, lila, rózsaszín és
jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint egy színes tortát.
Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli völgybe
mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval
borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan,
ahol Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van,
szalmaszerű szálakban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta
rejtőzik. A pézsmatulkok hatalmasak voltak, bozontos bundájuk
vastag nemezfonatokba állt össze, és szinte a földet seperte.
Hosszú, görbe szarvuk az ég felé meredt. Ősöregnek, szinte
történelem előttinek hatottak – mintha már jóval azelőtt itt
legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt, és jóval azután
is itt legelésznének, hogy az ember építette városok
összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t,
hogy egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok,
némán rángatta maga után.
Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen
egyhuzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az
állatokat. Eszébe jutott a kis fegyvertároló az
obszervatóriumban, azok a vadászpuskák, amelyeket soha nem
használt. Felmerült benne, milyen lehet a friss hús íze majdnem
egyévi tartós, íztelen élelem után. Megpróbálta elképzelni
magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremtményt,
hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit,
leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben
sem bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a
vért és az erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a
készleteik? Akkor vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak
reménytelenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És
még valami: harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő
vállát nyomja, amiért nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja
valaki másra. Haragudott magára, amiért törődik a lánnyal,
noha mindent megtett, hogy ne váljon fontossá számára. A
túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszívesebben nem is gondolt
volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos lejtését bámulta,
miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül várta, hogy
felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek
mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz,
hogy égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban
felkúszik az egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár
pillanatba, ám amikor a pötty visszakanyarodott a délnyugati
látóhatár felé, rájött, hogy az a Nemzetközi Űrállomás, amely
még mindig kering, s továbbra is visszatükrözi a Nap fényét a
sötét Földre.
 KETTŐ
SULLYÓRÁJA 07:00-ETMUTATOTT greenwichi középidő szerint – öt
órával járt Houston előtt, négy órával Moszkva mögött. A
mélyűrben nagyon keveset jelent az idő, de azért rávette magát
a felkelésre. A napirend, amit a Küldetésirányítás írt elő az
Aether űrhajónak, roppant precízen le volt bontva percekre, és
bár a Küldetésirányítást már nem lehetett elérni, így nem is
ellenőrizhette őket, az űrhajósok nagyrészt még betartották.
Sully megszokásból megérintette az alvófülkéje puha,
kárpitozott falára erősített, magányosan árválkodó fényképet,
majd felült. Beletúrt hosszú, sötét hajába, amit az utazás több
mint egy évvel korábbi kezdete óta nem vágott le, és elkezdte
befonni, miközben elmélázott az iménti álmán. Az életfenntartó
rendszerek kitartó zümmögésén és a centrifuga halk zúgásán
kívül minden néma volt a fülkéje függönye mögött. A hajójuk,
az a jármű, amely olyan hatalmasnak tűnt a felszálláskor, most
egy apró mentőcsónak benyomását keltette, ami elveszetten
hánykolódik a tengeren. Csakhogy nem volt elveszett. Pontosan
tudták, hova mennek. Alig pár napja maguk mögött hagyták a
Jupitert, az Aether végre hazafelé tartott.
07:05-kor meghallotta Devi motoszkálását a mellette lévő
fülkében. Sully magára húzta a sötétkék kezeslábast, amely az
ágy lábánál hevert összegyűrve. Félig becipzárazta, ujjait a
dereka köré kötötte, végül beletűrte a szürke ujjatlan pólót,
amiben aludt. A lámpák éppenhogy csak elkezdtek
felkapcsolódni, lassan ragyogtak fel, a Föld fokozatos hajnalát
szimulálva: egy tökéletesen ütemezett, fehér napkeltét. A fülke
lassú kivilágosodása a rendelkezésre álló ritka földi élmények
egyikét jelentette. Sully ügyelt rá, hogy minden reggel
megnézze. Kár, hogy a mérnökök nem vittek bele egy kis
rózsaszínt vagy narancssárgát.
Az álma megragadt benne. A feje tele volt a Jupiter képeivel
az előző heti felmérés óta: azzal a letaglózó, végtelen
körmérettel, a légkörének örvénylő mintázataival, az
ammóniakristály-felhők folyóiban körbekeringő sötét övekkel
és világosabb csíkokkal, a narancssárga összes árnyalatával a
spektrumon, a halvány, homokszínű vidékektől kezdve az
olvadt vörösség élénk csíkjaiig; a tízórás keringési idő
lélegzetelállító sebességével, miközben úgy száguldottak a
bolygó körül, mint egy búgócsiga; a homályos felszínnel, amely
évszázados viharban fortyogott és tajtékzott. És a holdakkal! A
Callisto vén, himlőhelyes bőrével meg a Ganymedes jeges
burkával. Az Europa felszín alatti óceánjainak rozsdaszínű
repedéseivel. Az Io vulkánjaival, amelyekből magmatűzijátékok
robbantak a felszínre.
A legénységet a néma bűvölet hulláma öntötte el, miközben
a négy Galilei-holdat bámulták. Egy áhítatos szünet. A
feszültség, mely a mélyűrbe kísérte őket – a szorongás, hogy ez
a küldetés talán meghaladja az erejüket, hogy kudarcot
vallanak, és soha többé nem hall felőlük senki –, elpárolgott.
Megcsinálták. Sikerrel jártak. Sully és a kollégái voltak az első
emberek, akik ilyen messzire merészkedtek az űrben, de a
dolog túlmutatott ezen: a Jupiter és a holdjai megváltoztatták
őket. Megnyugtatták. Megmutatták nekik, milyen aprók,
kivételesek és jelentéktelenek valójában. Olyan volt, mintha az
Aether hat tagját felébresztették volna abból a súlytalan kis
álomból, amely a földi létüket foglalta magába. Már nem
érezték magukénak a saját múltjukat, a tulajdon emlékeiket.
Amikor megérkeztek a Jupiterhez, a tudatuk egy ismeretlen
szintje került előtérbe. Mintha egy sötét szobában felkapcsolták
volna a lámpát, és a fényben megjelent volna a végtelenség,
meztelen, gyönyörű mivoltában üldögélve a himbálózó
villanykörte alatt.
Ivanov azonnal belekezdett a holdkőzetek vizsgálatába,
amelyeket a Ganymedesről gyűjtöttek be, és a jelentések
megírásába a belső szerkezetükről meg a megfigyelt felszíni
folyamataikról. Valósággal lebegett az étkezések alatt vagy
szobabiciklizés közben, mint aki fülig szerelmes, megszokott,
morcos arckifejezése egészen ellágyult. Devi és Thebes
majdnem megfeledkeztek a hajó karbantartásáról, ahelyett a
kupola erős, átlátszó burka alá vették be magukat, hogy akár
órákig, sőt napokig bámuljanak kifelé egyhuzamban. Meghitt
csendben fogadták be a látványt; a fiatal Devi, kócos kontyával
és tágra nyílt szemével sűrű szemöldöke alatt, Thebes pedig
kerek arcával, melyet könnyen jövő mosolya tört meg, a réssel a
metszőfogai között. Thebes „élete nagy pillanatának” nevezte a
csillagbámulásukat dél-afrikai akcentusával. Tal, a küldetés
pilótája és a fizikusuk megtelt energiával a jupiteri tér hatására.
Több időt kezdett tölteni az edzőeszközökön, nullgravitációs
akrobatamutatványokat hajtott végre azok előtt, akik
hajlandóak voltak nézni, és folyamatosan disznó vicceket ontott
magából. Jókedve ragályosnak bizonyult. Harper, a
parancsnokuk befelé csatornázta a változásokat. Rajzokat
készített a Jupiter viharos öveiről, ahogy a Ganymedes
felszínéről látszottak, ahol alig pár nappal korábban állt. Egyik
vázlatfüzetet töltötte meg a másik után, és a ceruza grafitjának
halvány nyomait hagyta mindenen, amihez hozzáért.
Ami pedig Sullyt illeti, ő a kommunikációs fülkére
összpontosította a figyelmét. Hagyta, hogy a jupiteri holdakon
hagyott eszközökből beáramló adatok kössék le minden
kapacitását. Alig volt képes annyi időre megszakítani a
munkáját, amíg evett, vagy lepedálozta a kiszabott időt a
szobabiciklin, ingerülten hátradobálva sötét franciafonatát a
válla felett, miközben az órára tekingetett, hogy mikor térhet
már vissza a kommunikációs fülkébe. Évek óta most először
érezte, hogy megbékélt az áldozatokkal, amelyeket az
űrprogramban való részvételért hozott; azzal, hogy maga
mögött kellett hagynia a családját. A maró kétkedés – vajon
megérte-e, jó döntést hozott-e – végre elhagyta. Terheit ledobva
siklott előre a bizonyosságba, miszerint a számára elrendelt
utat követi, itt a helye, és ő apró, ám lényeges eleme egy általa
felfoghatatlan univerzumnak.
Az álom emléke elhalványult, Sully gondolatai már a
parancsnoki fülkében jártak. Miközben felhúzott egy zoknit,
azon töprengett, vajon milyen rejtélyek kerültek a gépeibe a
rádiófrekvencia-hullámokon át, amíg aludt. Utána felmerült
benne egy kellemetlen gondolat, amely a sötét perifériáról
közelített. A küldetésük eddig sikeres volt, de ő senkivel nem
tudta megosztani a felfedezéseit. Ahogy egyikük sem. A
Küldetésirányítás nem sokkal a Jupiter felmérése előtt elnémult.
Az egy hétig tartó munka során az Aether legénysége
türelmesen várakozott, tették a dolgukat. A Küldetésirányítás
nem jelentkezett ki, nem figyelmeztették őket a kommunikáció
megszakítására. A Deep Space Network három fő
támaszpontból állt a Föld körül, hogy igazodni tudjanak a
bolygó keringéséhez. Ha a Mojave-sivatagi Goldstone
létesítmény elérhetetlen volt, akkor Spanyolország vagy
Ausztrália vette át a helyét, de eltelt teljes huszonnégy óra, és
semmi nem történt. Utána még egy nap elszaladt, mostanra
pedig már majdnem két hét. A kapcsolat megszakadása olyan
sok okból bekövetkezhetett, hogy eleinte nem lett volna értelme
az aggodalomnak. De ahogy a némaság egyre jobban
elhúzódott, ahogy a Jupiter iránti érdeklődésük lankadni
kezdett, és mindinkább várták a Földre való visszatérést, ez
egyre nagyobb súllyal nehezedett rájuk. Némán sodródtak az
űrben. Az élményeik jelentősége, mindaz, amit megtudtak, és
továbbra is kutattak, szélesebb közönséget kívánt meg. Az
Aether legénysége nem csupán önmagáért vállalta ezt az
utazást, hanem az egész világért. Az az ambíció, ami a Földön
fűtötte őket, nem bizonyult többnek múlékony hiúságnál itt, a
feketeségben.
Mióta csak elkezdődött, Sully most először nem seperte ki a
fejéből a rádiócsend gondolatát. A többiekhez hasonlóan őt is
megtanították a kompartmentalizálásra, azaz a munkáját
zavaró tényezők kizárására, hogy képesek legyenek
funkcionálni ezen a hosszú, bizonytalan úton. Nagyobb
feladatok várták őket. De most, hogy beengedte a gondolatot,
elöntötte a pánik hulláma, és elsodorta azt a nyugalmat, amit a
Jupiter környéke váltott ki belőle. Sully hirtelen magához tért a
bolygó álomszerű kábulatából. Az üres, barátságtalan kozmosz
jeges árnyékként borult rá. Túl régóta tartott a csend. Devi és
Thebes újra meg újra ellenőrizték a hajó készülékeit, azonkívül
ő maga szintén lefuttatta a saját próbáit a kommunikációs
fülkében, de semmi rendszerhibát nem talált. A vevők az űr
összes dünnyögését közvetítették mindenhonnan, több millió
fényévre lévő égitestektől is – csak a Föld nem üzent semmit.

A NYERSADATOKELÁRASZTOTTÁK a számítógépe képernyőjét,

miközben Sully egy kurta ceruzával jegyzetelt az írótáblán,
melyet mindig magánál tartott. A kommunikációs fülkében
meleg volt, a rádióberendezés halkan zúgott, a fehérzaj ismerős
burkába ölelve őt. Sully egyszer csak elengedte a ceruzát, amely
ott lebegett előtte, amíg ő megtekergette a csuklóját, és kirázta
az ujjízületeiből a görcsöt, majd ismét megfogta. Egy csepp
verejték vált le a bőréről, és állt meg előtte a levegőben.
Fojtogatónak érezte a hőséget. Sullyban felmerült, hogy nem
romlott-e el a hőmérséklet-szabályozó program. Ezt meg kell
majd említenie Devinek vagy Thebesnek – már csak az
hiányozna, hogy a vevőik túlmelegedjenek. Olybá tűnt, mintha
a bőre beleolvadna a levegőbe, mintha a teste és a környezete
közötti határvonal egyetlen forró masszává válna. A falba
épített vevők egyike felvonyított, erre Sully odanézett, hogy
kiderítse, melyik frekvencián akadt meg. Miután elveszítették a
kapcsolatot a Küldetésirányítással, úgy állította be a
készülékeket, hogy folyamatosan pásztázzák a megszokott
kommunikációs csatornákat, azonban eddig semmit nem
találtak. A hangból rögtön tudta, hogy nem földi adást hall. Az
egyik Jupiteren hagyott szondájuk jelzett be. Sully tovább
keresgélt, de ezt a jelet nem kapcsolta ki.
A fülkét betöltötte a Jupiter és egyik holdja, az Io között
lejátszódó hangvihar: mély zúgás, olyan zörejekkel, mint a
partra csapódó hullámok, a bálnák csapkodása vagy a fák
között zúgó szél – a Földön hallható zajok visszhangjai. A vihar
pár perc múlva elmúlt, átadva a helyét a csillagközi médium
zümmögésének és a Nap éles recsegésének. Az űrben minden
sokkal tisztább: a csillagok, a hangok, a teljes elektromágneses
spektrum életre kelt Sully körül, mint amikor az ember először
látja a szentjánosbogarak táncát egy sötét mezőn. A földi
interferencia nélkül az egész másnak tűnt. Élesebbnek.
Veszélyesebbnek, agresszívebbnek, ugyanakkor gyönyörűbbnek
is.
A földi kapcsolat hiánya minden egyes eltelt nappal egyre
kínzóbbá vált. Most, kétheti rádiócsend után nagyon úgy festett,
vészhelyzet van. A Küldetésirányítás horgonya nélkül a
vákuumban tényleg teljesen magukra maradtak. Bár
megkezdték hosszú útjukat hazafelé, immár fokozatosan
csökkentve az egyévnyi távolságot, messzebb érezték magukat a
Földtől, mint valaha. Ők hatan lassacskán felfogták, hogy mit
jelenthet ez a csend – mind számukra, mind azok számára,
akiket maguk mögött hagytak a mostanra elnémult bolygón.
Sully a vihar vizuálisan megjelenített lüktetését figyelte
maga előtt a képernyőn. Az Io mágneses mezeje és annak
hatása a Jupiterre a disszertációja részét képezte. Bárcsak ilyen
adatok álltak volna rendelkezésére az egyetemen húsz évvel
korábban! Munka közben visszatekerte a hangsávot a vihar
kezdetéhez, és újrahallgatta. Akarata ellenére is olyannak
képzelte a Jupitert, mint egy gyermekeit szólongató anyát,
amely atmoszferikus kebelére vonja kis holdjait, hogy elcsitítsa
a sírásukat, majd hagyja őket visszapörögni a sötétségbe, ahol
szabadon, egymagukban keringhetnek tovább. Sullynak az Io
volt a kedvence, a legközelebbi, ugyanakkor a legmakacsabb,
leghangosabb szatellita, egy akaratos, vulkánokkal és
sugárzással teli ágyúgolyó. A kakofónia lekötötte a figyelmét,
pár pillanatra megfeledkezett a jegyzeteiről. A ceruzája ismét
szabadon lebegett. Miközben az égitestek között lüktető
energiahullámokat figyelte a grafikonon, a Jupiter sarkvidékein
auroraként táncoló mágneses mezőket, egyszer csak
összerezzent, ahogy a mögéje úszó Harper megköszörülte a
torkát.
– Sully – kezdte a férfi, majd elhallgatott, mintha nem tudná,
mivel folytassa.
Sully még időben felnézett ahhoz, hogy elkaphassa a
ceruzáját, mielőtt az elúszott volna a levegőben. Hirtelen
zavarba jött attól, ahogy Harper ránézett: tudatára ébredt a
verejtékfoltoknak a hóna alatt, a copfjából kiszabadult
hajszálaknak, amelyek napsugarakként álltak szét.
Harpernek elnyújtott, középnyugati akcentusa volt, amely
hol megáradt, hol leapadt; Houstonban még enyhének hatott, de
itt, több száz millió kilométerre a Földtől egyre feltűnőbbé vált.
Sullyban néha felmerült a kérdés, hogy egy olyan ember, aki
ennyire két lábbal áll a földön, hogyan költözhetett az égbe.
Többször járt az űrben, mint bárki más, ő tartotta a
világrekordot… tíz űrutazással, vagy tizenegy volt? – töprengett.
Soha nem tudta megjegyezni. Annak az űrsiklónak az
irányítófülkéjében, amely az Aether keringési pályájához
szállította őket, tökéletesen helytállt kapitányként, egyenesen
átrepítette őket az atmoszférán, oldalán Tallal. Nem akadt még
egy hozzá hasonló. De Sully látta az arcán, hogy a posztjupiteri
nyugalom éppen úgy elhagyta a férfit is, ahogy őt magát.
Harper egyik kabintól a másikig vándorolt, a legénység összes
tagjához benézett, azon igyekezett, hogy fenntartsa köztük a
kapcsolatot. A jupiteri mézesheteknek vége szakadt,
megjelentek a kommunikációs leállás és a hosszú hazaút
mellékhatásai.
– Harper parancsnok! – köszöntötte Sully. A férfi mosolyogva
megcsóválta a fejét. Ez a megszólítás annál nevetségesebbé vált,
minél több időt töltöttek az űrben.
– Sullivan küldetésspecialista! – felelte.
Sully megszokásból lesimította szétálló hajszálait, a fejéhez
nyomta őket, bár ez nem sokat ért a súlytalanságban. A férfi
még mélyebben bekormányozta magát a fülkébe, hogy
alaposabban megszemlélje a hangvihar grafikonját.
– Az Io? – kérdezte.
Sully bólintott.
– Ez egy nagyobb. A vulkánok mintha soha nem állnának le.
Lehet, hogy a szonda már nem húzza sokáig odalent. – Csak
nézték a színek villogását, az energiacsóvák ugrálását a két
égitest között.
– Semmi sem tart örökké – vonta meg a vállát a férfi.
 Ehhez egyikük sem tett hozzá semmit. Nem volt mit
mondani.

SULLYANAPJAHÁTRALÉVŐRÉSZÉT a kommunikációs fülkében

töltötte, a szondák beérkező adatait monitorozva és a mélyűri
használatra szánt S, X és Ka rádiós hullámsávokat pásztázva a
biztonság kedvéért. Az Aether kijelölt vevőfrekvenciája
folyamatosan a földi kapcsolatra várt, de az egyre kevésbé tűnt
létezőnek. Az elején magától értetődőnek vették, amikor még
olyan könnyedén kommunikáltak, mintha csak telefonon
hívogatnák a mérnökökkel és csillagászokkal teli termet.
Amikor a hajó mélyebbre hatolt az űrben, megjelent egy kis
késleltetés, ami egyre hosszabbra nyúlt, de a Küldetésirányítás
még akkor is ott várta őket folyamatosan a rádióhullámok
túlvégén. Régebben mindig volt valaki, aki vigyázott rájuk. Most
senki nem maradt.
Sully időnként elkapott egy-egy információfolyamot, ami egy
másik projekt szondájából érkezett. Nagyon kevés ilyen volt az
űrben, de akadt egy, amit különösen szívesen figyelt: a Voyager–
3, a harmadik, ember által készített eszköz, amely kirepült a
Naprendszerből a csillagközi térbe, és amelyet több mint
harminc évvel korábban indított útjára az űrhajósok egy másik
nemzedéke. Mostanra már haldoklott, a jele rettentően
erőtlennek tűnt, de amikor Sully a 2296.48 MHz-re állította a
vevőt, néha be tudott fogni egy-két zihálásnyi információt,
olyanokat, mint amikor valaki az utolsó szavait leheli ki a
halálos ágyán. Még mindig emlékezett arra, amikor a NASA
bejelentette, hogy az elődje, a Voyager–1 végül elnémult, mert
kifogyott az energiatartaléka, és már nem képes kommunikálni
a földi kezelőivel. Sully akkor még kislány volt, egy pasadenai
konyhaasztalnál üldögélt, és az anyja olvasta fel neki a cikk
címét, miközben ő mazsolás müzlit eszegetett az iskolára
készülve: Az emberiség első csillagközi nagykövete búcsút int.
A Voyager–3 az idősebb Voyager nyomát követte a teoretikus
Oort-felhőn át, ami tele volt in utero üstökösökkel és jeges
kristályokkal, hogy végül elérjen egy másik naprendszerbe.
Egyszer majd belezuhan egy másik égitest gravitációs mezejébe
– egy bolygóéba, napéba vagy fekete lyukéba –, de addig csak
sodródik egyik naprendszertől a másikig, határozatlan ideig
bolyong a Tejútban. Ez ijesztő sorsnak tűnt, ugyanakkor
varázslatosnak is. Sully megpróbálta elképzelni, milyen érzés
lehet, ha az embernek nincs úti célja. Milyen lehet az örök
sodródás. Más gépvándorok is voltak az űrben, aktívak, és
olyanok, amelyek már elnémultak, de a Voyager–3
különlegesnek tűnt. Arra a pillanatra emlékeztette Sullyt,
amikor elkezdte megérteni, milyen hatalmas az univerzum. Az
üresség már kislányként is vonzotta, és most ő is űrvándorrá
vált. Ha azon gondolkozott, hogyan kezdődött az útja, az
legalább elterelte a figyelmét arról, hogy hogyan érhet véget.

KIS FÖLDNEKNEVEZTÉK: a gyűrű alakú egység körbe-körbeforgott,

a hajó többi részétől függetlenül, és a centrifugális erő
segítségével imitálta a gravitációt. Ívét a legénység hat
alvófülkéje vette körül, három-három tágas láda mindkét
oldalon, középen folyosóval. A kabinok előtt vastag függönyök
biztosítottak némi magánéletet, odabent pedig polcok és fiókok
voltak a ruháknak, és kis olvasólámpák a szimulált napnyugta
utánra. A gyűrű mentén továbbmenve egy hosszú asztalt
lehetett kihúzni két paddal a folyosó közepére vagy felnyomni a
falhoz, mögötte pedig egy kezdetleges konyha helyezkedett el.
Egy teljes kör megtétele után a kis edzőterem következett egy
szobabiciklivel, egy futópaddal és néhány súlyzóval a
játékkonzolos rész mellett, melyben egy futurisztikus, szürke
kanapé dominált. A kanapé és az alvóhelyiségek közé egy kis
vécét szorítottak be. Egy másik vécét is elhelyeztek az űrhajó
zérógravitációs részén, de az sokkal kevésbé bizonyult
népszerűnek.
Sully és Harper általában kártyáztak a pihenőidejükben.
Sully fárasztónak találta a teljes testsúlya elviselését azután,
hogy egész nap a kommunikációs fülkében lebegett, de fontos
volt, hogy ne szokjon el a tömegvonzástól teljesen. A
gravitációnak akadtak jó hatásai is. A kártyák az asztalon
maradtak, az ennivaló a tányéron, a ceruzája a füle mögött.
Szinte a kinti ürességről is meg tudott feledkezni, a több millió
és milliárd fényévnyi felfedezetlen űrről, ami körülvette őket.
Szinte már képes volt úgy tenni, mintha a Földön lenne, alig pár
lépésre a talajtól, a fáktól és az ég kék kupolájától. Szinte.
Harper felháborodottan lecsapta maga elé a treff bubit. Sully
felvette, majd lerakott vele egy sort legyező alakban.
–  Azt hittem, már örökké erre a bubira kell várnom –
jegyezte meg szelíden, aztán letette a többi kártyát.
– A fenébe – felelte Harper –, ne cinkeld már a lapokat, jó?
 A römi volt az új kedvencük. Az egész legénység pókerezett,
amíg először át nem keltek az aszteroidaövön, az utazásuk
megkezdése után hat hónappal. A többiek fokozatosan
lemorzsolódtak, végül a játékok teljesen leálltak a jupiteri
holdvizsgálatok miatt. Csak most tértek vissza a kártyához,
hogy elkezdték megérezni a kommunikációs szünet nyomasztó
hatását, de ezek után is csak Harper és Sully akart játszani.
Úgyhogy azóta römiztek.
– Nagyon megnehezíted számomra, hogy veszítsek – felelte a
nő, aztán még egy sort kirakott, az utolsó lapját pedig lefordítva
lecsapta maga elé az asztalra. A férfi csak fogta a fejét, és
felsóhajtott.
– Írd fel, csaló! – hagyta rá.
Megszámolták a kártyáikat, és Sully feljegyezte az
eredményüket az írótáblájára, az Io sugárzási jellemzőivel
kapcsolatos kósza adatok mellé. Miközben elvégzett pár gyors
fejszámolást, Harper úgy figyelte, mintha le akarná rajzolni. A
tekintete végigsiklott a nő vonásain, konstatálta a nyakán és
arcán felszaladó vörösséget. Jó érzés volt, hogy megnézik,
ugyanakkor kicsit fájdalmas is, mintha a férfi pillantása égette
volna Sully bőrét. A nő lefirkantotta az aktuális eredményüket.
– Még egyet? – kérdezte szemét a jegyzeteken tartva. Harper
megrázta a fejét.
–  Még mindig hátravan egy órám a biciklin. Majd holnap
jöhet a nagy visszavágó.
–  Alig várom – felelte Sully, miközben összeseperte a
kártyákat, és berakta őket a dobozukba. Felállt, és felhajtotta az
asztalt a falhoz. – Legközelebb az agyadat is hozd magaddal, jó?
 – Vigyázz a szádra, Sullivan!
Késő volt, éjszaka az Aether időzónájában. Sully azt tervezte,
hogy a kabinjában átfutja az aznapi jegyzeteit, de amikor
meglátta a falra rögzített képet, elment a kedve a munkától. A
fotón a lánya szerepelt öt-hat éves korában,
szentjánosbogárnak öltözve halloweenre. Jack készítette a
jelmezt, amely két fekete gülüszemből állt, csápokból, egy
kitömött, sötétben világító pocakból, fekete harisnyából meg
drótokból készített szárnyakból. Lucy időközben a kilencet is
betöltötte, de Sully, amikor összepakolt, egyszerűen nem talált
frissebb képet róla. Mindig Jack fotózott.

IVANOVAZUTÓBBI időben a laboratóriumába zárkózott, többet

dolgozott és kevesebbet aludt. Sullyban felmerült, hogy napok
óta nem látta enni. Egyik reggel elidőzött egy kicsit az üvegházi
folyosón, és szedett neki egy maréknyi aeroponikus
termesztésű koktélparadicsomot.
–  Hoztam neked egy kis finomságot – mondta, miközben a
könyökével bemanőverezett Ivanov laboratóriumába, két
tenyerét az élénkvörös, sárga és narancssárga gömbök köré
hajtva, amelyek ott lebegtek közöttük. A férfi nem pillantott fel
a mikroszkópjából.
– Nem vagyok éhes – felelte a homlokát még mindig a lencse
fölé hajtva.
–  Jaj, ne már, Ivanov, ne legyél ilyen mogorva! –
méltatlankodott Sully. – Később? – A férfi haja mókás, sárga
sörénnyé vált az űrben, amitől Ivanov nyájasabb, könnyedebb
ember benyomását keltette a valóságosnál. Sully egy pillanatra
bedőlt a látszatnak.
– Én szoktalak zavarni munka közben? – csattant fel a férfi,
nyugtalanító pillantást vetve rá. A tekintetében bánat és harag
izzott, szájáról nyálcseppek repültek szét, ahogy beszélt. – Nem
szoktalak – szögezte le, majd visszatért a tárgylemezhez,
amelyet éppen tanulmányozott.
Sully egyedül ette meg a paradicsomokat a kommunikációs
fülkében, miközben a könnyeivel hadakozott. Mindnyájan
idegesek voltak; erre semmilyen kiképzés nem készítette fel
őket. Az űrhajósok között viszály sarjadzott. Az a harmónia,
amit a hold megfigyelése keltett kis közösségükben, széthasadt,
és alatta felbukkant a lobbanékonyság magja. A
Küldetésirányítás napirendjéről szép lassan leszoktak, aztán a
legénység tagjai megszakították a kapcsolatot, nemcsak a
Földdel, hanem egymással is. Már nem alkalmazkodtak az
alvási, evési és pihenési időkhöz, s inkább különálló
entitásokként működtek, mint egységes csapatként. Ivanov
visszahúzódóvá és harapóssá vált, órákig is bezárkózott a
laboratóriumába egyhuzamban; de nem csak ő rejtőzködött. Tal
visszavonult a videójátékok világába, és bár testi mivoltában
meg lehetett találni a Kis Föld kanapéján, fejben máshol járt.
Tal korábban nagyon örült annak a precizitást igénylő
feladatnak, amikor le kellett navigálnia a leszállómodulokat a
Callistóra és a Ganymedesre, utána a hajó parittyázásának is a
Jupiter körül, de amikor ráálltak a Földre visszavezető
röppályára, és a Küldetésirányítás hallgatása egyre jobban
elnyúlt, levertté, ingerlékennyé vált. Ifjú családjának rendszeres
houstoni bejelentkezése hiányában zuhanórepülésnek indult a
hangulata. Feldúltságát videójátékokba fojtotta. Dühét a
változatos kontrollereken töltötte ki: joystickokon,
játékvezérlőkön, fegyvereken, kormánykerekeken, repülőgép-
szimulátorokon. A játékok újra és újra azzal végződtek, hogy
valamilyen műanyag kellék átrepült a Kis Földön,
káromkodások kiapadhatatlan folyamának kíséretében, ami
héber–angol keveréknyelven visszhangzott a centrifuga körül.
Egy különösen heves kitörés után Sully látta, hogy Tal úgy
összeroskad a játékkonzol előtt, mint egy leeresztett héliumos
lufi. Az a lazaság, ami olyan elbűvölő volt, olyan vonzó, ami
olyan sok lendülettel töltötte meg Talt, elszállt az
újrahasznosított levegőbe. A férfi végül odamasírozott a
centrifugához, hogy eltüntesse az összetört kormánykereket,
amit a falhoz vágott. Miután némán összeszedte a darabkáit, az
asztalra rakta őket, ahol megpróbálta ismét összerakni az
eszközt. Reménytelen vállalkozás volt, de a nap hátralévő
részében ezen dolgozott: műanyagot ragasztott műanyaghoz,
drótokkal bajlódott, gombokat tesztelt. Muszáj volt csinálnia
valamit. Nem is adta fel, amíg Thebes a hátára nem tette a
kezét.
– Hagyd ezt! – szólalt meg a dél-afrikai. – Szükségem lenne a
segítségedre az irányítópultnál.
Tal hagyta, hogy Thebes elterelje a figyelmét a munkával, de
másnap már ismét ott ült a játékkonzol előtt. Sully nem tudta,
hogy maguk a játékok nyugtatják-e meg, a zene, a
hangeffektusok és a grafikák ismétlődése, vagy a heves
érzelemkifejeződés lehetősége, ami miatt vég nélkül játszik:
győzelem, vereség, győzelem, győzelem, győzelem, vereség – a
koncentráció bénultsága, amit gyors feloldódás követ.
Devi, a legénység legfiatalabb és minden kétséget kizáróan
legzseniálisabb tagja némán szenvedett. Miközben Tal és
Ivanov mintha minden korábbinál több teret töltöttek volna be
a testükből kiáradó heves érzelmeik miatt, Devi egyre
kisebbnek tűnt. Mindig is többet foglalkozott a műszerekkel,
mint a kollégáival, részben ez tette olyan kivételes gépésszé. De
ahogy a Föld hallgatása elnyúlt, mind a gépeket, mind az
embereket kezdte elhanyagolni. Semmi nem tudta lekötni a
figyelmét. Átadta magát a sodródásnak, elveszítve a kapcsolatot
a legénységgel és a hajó mechanikájával is.
Thebes észrevette a hiányosságokat Devi munkájában: a lány
figyelmét elkerülte pár nyilvánvaló probléma, nem hallott meg
aggasztó zörejeket, úgy sétált el rosszul működő alkatrészek
mellett, mint egy alvajáró. Thebes egyik délután Sullynak is
beszámolt erről, akit a kommunikációs fülkében látogatott meg.
– Nem vettél észre valami furcsát Devin? – kérdezte.
Sully nem lepődött meg. Igyekezett szemet hunyni a
kollégáiban végbemenő változások fölött, de nem sikerült
teljesen figyelmen kívül hagynia őket. A legénység szép lassan
összeomlott – apránként, elemenként.
– De, észrevettem – felelte.
Megpróbálták együtt visszarángatni Devit magukhoz, a
hajóhoz. Thebes ott dolgozott a lány mellett, bár ez kétszer
annyi munkát jelentett számára, s közben történeteket mesélt
neki arról, amikor évtizedekkel korábban besorozták a dél-
afrikai űrprogramba, mikor még ő is fiatal volt, és az
űrprogram alig pár éves. A pihenőidejük alatt Sully szegődött
mellé – igyekezett odafigyelni arra, hogy Devi elvégezze az
előírt mennyiségű testmozgást, rendszeresen egyen és aludjon.
A családjáról kérdezte, a gyermekkoráról. Minden tőlük telhetőt
megtettek, de a képességeik korlátozottak voltak. Egyikük sem
bizonyult immunisnak az Aether és a Föld között növekvő
szakadékra. Ami pedig annál hatalmasabbá vált, minél
közelebb értek az otthonukhoz, és a hallgatás idővel
kakofóniává erősödött.

MÁSNAPESTE, AVACSORAÉSAPIHENÉS órája után Harper

összetrombitálta a legénységet. Ivanov ért oda utoljára, aki
mind a vacsorát, mind a pihenést kihagyta, inkább a laborban
katalogizált holdkőmintákat. Egyenesen a futópadhoz ment, és
kocogni kezdett a sarokban, morcos pillantást vetve Talra, aki
súlyokat emelgetett.
– Csak nem ezeket akartad használni? – kérdezte Tal gúnyos
áludvariassággal. Ivanov szótlanul feljebb lökte a futópad
sebességét.
– Most, hogy mind itt vagyunk – kezdte Harper –, szerintem
beszélnünk kéne a rádiócsendről.
Thebes az asztalnál ült, és egy régi Arthur C. Clarke-regényt
olvasott, A gyermekkor végét. Ekkor behajtotta az egyik oldal
sarkát, és csatlakozott Harperhez a kanapén, két kezét
összefonva az ölében lévő köteten. Devi kimászott az
alvófülkéjéből, és leült Thebes mellé, miközben Tal lerakta a
súlyzókat, de ott maradt, ahol volt. Sully is elhagyta az
alvófülkéjét, a kanapéval és az edzősarokkal szemben
nekitámaszkodott a mosdó ajtajának. Ivanov közönyösen
tovább kocogott.
–  Szeretnék végigmenni pár dolgon – folytatta Harper. –
Tudom, hogy mindnyájan tisztában vagyunk a helyzettel, de
nézzétek ezt el nekem. Jelenleg már majdnem három hete
megszakadt a kapcsolatunk a Küldetésirányítással. És nem
tudjuk, miért.
Végignézett rajtuk, mintha megerősítést várna. Sully
bólintott. Tal harapdálni kezdte az alsó ajkát. Thebes és Devi
kifejezéstelen arccal hallgatták. Ivanov rendíthetetlenül
kocogott.
–  A kommunikációs berendezésünk rendesen funkcionál. A
szondák telemetriái folyamatosan érkeznek befelé, a szondák
utasításai folyamatosan továbbítódnak kifelé. Devi és Thebes
kilencvenkilenc egész kilenc százalékban biztosak abban, hogy
nem a mi készülékünkben van a hiba.
Ismét elhallgatott, és a kanapén ülő mérnökökre pillantott
megerősítésért. Thebes bólintott.
–  Nem gondoljuk, hogy ez az Aether hibája – jelentette ki
Thebes olyan tökéletesen hangsúlyozva minden egyes szót, sőt
szótagot, hogy nehéz lett volna kételkedni az
elkötelezettségében.
– Vagyis csak pár nem túl vonzó lehetőség maradt – folytatta
Harper.
Ivanov felhorkantott a futópadon, és megnyomta a
kikapcsológombot. A futószalag lelassult, majd megállt.
 –  Nem túl vonzó – dünnyögte az orra alatt, majd hozzátett
még pár szót oroszul. Beletúrt a hajába, ami még mindig szétállt
az egész napos súlytalanságtól. Sullynak nem kellett oroszul
tudnia ahhoz, hogy felfogja a morgása lényegét.
Harper ügyet sem vetve rá, folytatta:
–  Minden lehetőség esetén, ami csak eszembe jut, egy
világméretű problémával szembesülünk. Az nyilvánvaló, hogy
mindhárom DSN-teleszkóp üzemképtelen. Én úgy látom, vagy a
készülékekkel van valami probléma, vagy a kezelőikkel, esetleg
mindkettővel. Más ötletek?
Egy darabig senki sem szólt. A centrifuga ott zümmögött a
tengelyén, a szellőzőcsatornák ziháltak. Hallották, hogy valahol
a nullgravitációs részen halkan megcsikordul a hajó teste.
– Az is lehetséges – szólalt meg Sully egy perc múlva –, hogy
valami légköri zavarról van szó. Valamiféle rádiófrekvencia-
zavarásról, talán egy geomágneses viharról… de egy ilyen
hosszú rádiócsendhez pokoli egy viharnak kellene lennie. Az
eddigi tapasztalatok alapján azt feltételezhetjük, hogy egy ilyen
csak rövid ideig állhat fent, valamilyen naptevékenységgel
összhangban, de… nem tudom, lehetséges.
Harper elgondolkozó arcot vágott.
– Történt már valaha ilyesmi ekkora skálán?
Ivanov frusztráltan széttárta a karját.
– Egy geomágneses vihar? Ne legyél nevetséges, Sullivan, az
nem tarthat ilyen sokáig.
Sully folytatta:
–  Én… nem hinném. Pár évvel ezelőtt egy mágneses vihar
megbolondította Kanada áramellátását, és egy még Texasból is
látható sarkifény-jelenséget okozott. De Ivanovnak igaza van:
én sem hallottam olyanról, ami ilyen sokáig tartott volna,
ráadásul mindkét féltekére kiterjedve. Valamiféle nukleáris
esemény is szóba jöhet… Már kísérleteztek azzal, hogy milyen
hatással lehetnek a nukleáris robbanások a légkörre, bár
szerintem nem jutottak egyértelmű eredményre, leginkább csak
feltételezésekre. – Sully sorra kipipálta a lehetőségeket az
írótábláján, halványan tudatában annak, mennyire fagyossá
vált a levegő a centrifuga körül, amikor kiejtette a száján a
nukleáris szót. – Azt hiszem, olyan súlyos légszennyeződéstől is
lehet, ami vagy egy aszteroidabecsapódásból származik, vagy
egy hatalmas robbanásból. De valójában… a fedélzeten lévő
eszközöknek észlelniük kellett volna egy ilyen eseményt, és a
Föld energiaszignatúrájában nincs semmi szokatlan. Ez az egész
érthetetlen.
–  Az a lényeg, hogy meg vagyunk lőve, és fogalmunk sincs,
miért – vetette közbe Ivanov. Félretolta Sullyt, és bement a
vécébe, becsapva maga mögött az ajtót.
Tal felsóhajtott.
–  Igaza van, ugye? Mármint azt a nulla egész egytized
százaléknyi lehetőséget leszámítva, hogy az egész a mi hibánk. –
Úgy dörzsölte az arcát a kezével, mintha egy rossz álomból
próbálna felébredni. Nehéz lett volna megállapítani, az dúlta-e
fel jobban, hogy Ivanovnak igaza van, vagy az, hogy a bolygójuk
sorsa talán megpecsételődött.
Pár hosszú másodpercig senki nem szólalt meg, csak azt
hallgatták, ahogy Ivanov kinyitja és becsukja a mosdóban lévő
közös orvosságosszekrény ajtaját.
 –  Ezt egyszerűen nem értem – folytatta Tal. – Ha nukleáris
háborúról lenne szó, azt tudnánk. Ha egy aszteroidáról, azt is
tudnánk. Ha pedig világméretű járványról… a francba, én nem
vagyok epidemiológus, de nem hinném, hogy egyik nap még
minden rendben, másnap meg mindenki halott lenne.
Devi megborzongott, de nem mondott semmit.
–  Szóval most mi legyen? – kérdezte Thebes. Harpert nézte.
Mindenki Harpert nézte, a parancsnokukat, aki megadóan
felemelte a tenyerét.
–  Erre nincs… precedens. Erről nem esett szó a kiképzési
anyagokban. Szerintem folytassunk mindent a tervek szerint, és
reménykedjünk abban, hogy amikor közelebb érünk az
otthonunkhoz, képesek leszünk valamiféle kapcsolatba lépni
velük. Addig viszont nem sokat tehetünk. Kivéve, ha valakinek
van valamilyen ötlete. – A legénység másik négy tagja lassan
megrázta a fejét. – Oké, akkor szerintem megegyezhetünk
abban, hogy egyelőre tartjuk a pályát, aztán meglátjuk, merre
fejlődik a helyzet. – Elhallgatott. – Ivanov! – kiáltott fel. –
Egyetértesz?
A mosdó ajtaja kinyílt, mögötte Ivanov kivette a szájából a
fogkeféjét.
–  Ha jobban érzitek magatokat attól, hogy úgy teszünk,
mintha lennének lehetőségeink, bármiféle választásunk, akkor
remek, egyetértek. – Ezzel ismét becsapta az ajtót.
Tal a szemét forgatta, és azt morogta maga elé, hogy
„seggfej”.
Thebes barátságosan megveregette Devi hátát, aki egy
pillanatra a férfi vállára hajtotta a fejét, majd felállt, és
visszamászott az alvófülkéjébe. Behúzta a függönyét, egy
másodperccel később a fény is kialudt nála. A legénység némán,
leverten szétoszlott. Nem tudtak mit mondani. Thebes fogta a
könyvét, és elment lefeküdni. Tal még egy sorozatot végigcsinált
a súlyokkal, majd elrakta őket. Sully tekintete elidőzött odabent,
a kis fülkéjében a lánya fotóján. Lehunyta a szemét, és
hallgatózni kezdett: hallotta Devi hindi imáját, Tal hordozható
videójátékának harsány zenéjét, Harper ceruzájának
kaparászását a papíron, Thebes lapozásának a susogását és
mindezek hátterében a hajó zúgását. Ivanov halkan
káromkodott, miközben kilépett a mosdóból, de később, amikor
Sully már kezdett álomba merülni, mintha fojtott zokogás
szűrődött volna át felőle.

MÁSNAPREGGEL SULLY pár perccel azelőtt nyitotta ki a szemét,

hogy az ébresztőóra 07:00-kor megszólalt volna. Kikapcsolta az
eszközt, egy darabig a függönye merev hullámait bámulta, majd
hagyta, hogy a szemhéja ismét lecsukódjon. A munka
folytatásának lehetősége a kommunikációs fülkében nagyon
keserves kötelességnek tűnt. Már nem igazán látta értelmét.
Mostanra nem érdekelték a gépeibe áradó adatok, sem azok az
úttörő következtetések, amiket levonhat a legfrissebb
felfedezéseik vadiúj információiból. Egyáltalán nem volt kedve
elhagyni a centrifugát. Továbbra is a gravitáció ölelésében akart
maradni.
Az álmai aznap éjjel visszarepítették a Callisto felszínére,
ahol nem olyan régen álldogált a Jupiter őzbarna csíkjainak
örvénylését, a Nagy Vörös Folt fortyogását figyelve. A függöny
mögött erősödni kezdtek az első fények, de Sully nem kelt fel,
hogy kinézzen. Aznap nem. Ismét álomba merült, visszatért a
Jupiter holdjára, és hagyta, hogy a mesterséges napfelkelte
nélküle múljon el.
 HÁROM
AZEGYIKSÖTÉTDÉLUTÁNON, miután a nap már lement, de mielőtt
minden nyoma letörlődött volna az égről, Augustine és Iris a
hangár felé indultak. Iris sétálni akart – hosszú sétára vágyott,
mint mondta –, a hangár pedig új és érdekes úti célnak tűnt.
Augustine már rég nem járt ott, a saját utolsó repülése óta előző
nyáron, ám a kísérteties, kék félhomály, a havon húzódó
árnyékok felkeltették benne a kalandvágyat. Tudták, hogy
messze lesznek az obszervatóriumtól, amikor lehull a kora esti
mélysötét, de fogtak egy zseblámpát, Augustine pedig az utolsó
pillanatban egy puskát is a vállára vetett, és ellenőrizte, hogy a
tára tele van-e. A fegyver súlya a vállán, valamint az előttük
elterülő kék havon pásztázó vastag, sárga fénysugár elnyomta
az ellenérzéseit.
Az egyik kezében fogta a zseblámpát, a másik markában
tartott síbotra támaszkodott. Gyalogszerrel elég nehezen
boldogult a folyton átrendeződő hókupacok között: egyre
jobban kínozta a köszvény. Iris vakmerően csúszott lefelé a
hegyről, szaladt ki a zseblámpa fényének a határán túlra, s
fordult meg időnként, hogy megnézze, mi telik a férfinak olyan
sok időbe. Augustine már akkor kifulladt, amikor még félúton
sem jártak, a térde sajogni kezdett, a combizmai égtek. Sílécen
kellett volna mennie, de az túl nagy volt Irisnak, és igazságtalan
lett volna kutyagolásra kényszeríteni, miközben ő végigsuhan a
lankákon. Majdnem egyórányi gyaloglás után meglátták a
hangár tetejét: korrodálódott fém villanását a végtelen havon.
Iris még gyorsabb tempóra váltott, rövid lábával, eltökélt
léptekkel átgázolt a puha halmokon.
Amikor közelebb értek, Augustine észrevette, hogy a hangár
hosszú tolóajtajai nyitva maradtak. Odabent már kezdett
feltornyosulni a hó. A padló csupasz részein sötét olajfoltokat
látott a betonba ivódva. Egy sietős távozás nyomai tárultak elé.
Néhány racsnis csavarkulcsfoglalat hevert előtte szerteszórva a
betonon, mint egy földi csillagkép hatszögletű tagjai, üres
dobozuk valamivel távolabb feküdt eldobva. Augustine
lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a repülőt a
kifutópályán, fedélzetén a kutatókkal, a bepakolt bőröndökkel,
és egy utolsó katonai gépészt, aki sietve kapkodja össze a
holmiját, anélkül kapja fel a szerszámosládát, hogy előtte
biztonságosan lezárná, majd végignézi, ahogy a foglalatok
szétgurulnak a padlón. Hallotta az obszervatóriumból, amikor a
Herc felszállt, a távolból figyelte, ahogy felkapaszkodik az égbe.
Most önkéntelenül is látta maga előtt a hosszú, fehér
kifutópályán a repülőgépet. Úgy képzelte, hogy a másodpilóta
kidugja a fejét az ajtón, és azt kiabálja, gyerünk már, mire a
gépész úgy dönt, otthagyja a szétszóródott eszközöket, ledobja
melléjük az üres tartót, aztán odaszalad a várakozó
repülőgéphez, felmászik a rozoga lépcsőn, végül elrúgja a
géptől, és becsapja az ajtót. A repülő végigdübörög a
kifutópályán, az orra felemelkedik az égbe. Visszatér abba a
világba, amelyet Augustine többé nem tud elérni.
Ahol a gép valószínűleg várakozhatott, ott most csak az üres,
elhagyatott kifutópálya volt: a kikapcsolt LED-ek
műanyagcsillogása, félig hóba temetett, narancssárga zászlók. A
lépcső még mindig ott árválkodott, az oldalára borulva, egyik
kereke lustán forgott a szélben. Augustine felvette kipárnázott
kesztyűje tenyerébe az egyik csavarkulcsfejet, majd hagyta,
hogy tompa koccanással lehulljon a padlóra. Ez az egész az
apjára emlékeztette – az avas olajszag, a hangárban szétszórt
szerszámok és gépalkatrészek. Gyakran nézte az apját,
miközben az aludt, lábát feltámasztva a kanapén, félig nyitott
szájjal, a torka mélyéről felszökő, szaggatott horkantásokkal. És
az a szag – az a sűrű, olajos szag, ami úgy áradt az apja
ruháiból, mint a begyújtásra váró tűzből vagy egy dízel-
teherautó aljából. A tévé képernyője villogott a háttérben,
Augustine anyja vagy a konyhában serénykedett, vagy a
hálószobájukban aludt, míg a kisfiú a szőnyegen térdelt, ahol a
kemény poliészterrostok a sípcsontjába mélyedtek, és úgy tett,
mintha tévézne, de az apját bámulta.
Augustine leseperte a havat egy nagy rozsdamentes acél
szerszámtárolóról a hangárban, és kifeszegette a legfelső
fiókját. Összekeveredett fúrószárak és csavarhúzók bámultak
vissza rá, egy összegabalyodott drótgomolyag, néhány vastag
csavar. A férfi visszacsukta a fiókot. Valami mozgásra lett
figyelmes a szeme sarkából, és amikor kisietett a futópályára,
látta, hogy Iris mászókának használja az eldőlt lépcsőt.
–  Óvatosan! – kiáltott oda neki, mire a kislány a feje fölé
emelte a kezét, hogy bemutassa: így is megy. Úgy egyensúlyozott
a keskeny fémkereten, mint egy kötéltáncos a rúdon.
Augustine tovább turkált a hangárban, bevilágított a
homályos sarkokba, lerugdosta a havat a betemetett, rejtélyes
kupacokról. Néhány gyűrött, megfagyott kartondoboz, újabb
szerszámtárolók, egy kupac gumiabroncs. Egyszer csak odaért
egy méretes halomhoz, amelyet merev, zöld ponyva borított,
gumipókokkal rögzítve. Lehámozta róla a zsinórokat, s amikor
felhajtotta a ponyvát, két motoros szánt talált alatta. Hát persze,
gondolta. Őt magát is ezekkel repítették az obszervatóriumba
meg a repülőgéphez a poggyászaival együtt, amikor
megérkezett vagy elindult valahova. A korábbi években a nyári
hónapok során elhagyta a létesítményt, amikor az olvadó hóból
keletkező csapadék elhomályosította a légkört, és vastag
ködpaplanok gördültek le a Jeges-tengerről, majd szálltak fel a
hegyekbe, s nyúltak végig az égen bélésvászonként,
akadályozva őt a munkájában. Amikor megszökött az
Arktiszról, mindig valami meleg helyre ment: a Karib-tengerre,
Indonéziába, Hawaiira, egy teljesen más világba. Extravagáns
üdülőkben szállt meg, kizárólag rákkoktélt meg nyers osztrigát
evett, és már délben nekiállt gint inni, hogy utána ájultan
heverjen a napozóágyon, vörösre égve a napon. Mit nem adnék
pár liter ginért ebben a pillanatban! – jutott eszébe.
Végighúzta kesztyűs kezét a karcsú gépeken. A slusszkulcsok
még mindig ott fityegtek az indítómotorban. A közelebbit „BE”
állapotba fordította, kihúzta a szívatót, majd megrántotta az
indítózsinórt. A motor erőtlenül felnyögött, de nem indult be.
Augustine tovább rángatta a zsinórt, amilyen erővel csak tudta,
amíg a motor végre át nem lendült, és a szelepek maguktól
pumpálni nem kezdtek. A motorháztető alól olajos füst szállt fel,
a szerkezet beállt egy kelletlen, de egyenletes ritmusra. A füst
szétoszlott, Augustine pedig kedvesen megpaskolta a gép fényes,
fekete tomporát. Nem igazán akart menni sehova, de jó érzés
volt, hogy a jármű a rendelkezésére áll. Lehet, hogy
visszatérhetnek vele az obszervatóriumba. Elvigyorodott a
gondolatra, bár felmerült benne a kérdés, Iris lába vajon elég
hosszú-e ahhoz, hogy meg tudja lovagolni a masinát – viszont
amikor megpillantotta a lányt, azonnal megfeledkezett a
hószánokról. A hideg motor köpködni kezdett, majd elnémult,
de ő szinte meg sem hallotta.
Még egy alakot látott a kifutópályán. Augie hunyorított, hogy
ki tudja venni a körvonalát az alkonyatban fénylő, kék havon.
Négy lába volt, szürkésfehér színe szinte beleolvadt a háttérbe.
Ha Irist nem nyűgözi le annyira, Augie talán észre sem vette
volna. A lány elindult az élőlény felé a felborult lépcső vékony
fémrúdjai mentén, hívogató hangokat adva, azon a furcsa,
gyomorból jövő hangon dúdolva, amihez a férfi már
hozzászokott. Az állat oldalra billentette a fejét. Egy farkas volt.
Augustine gondolkodás nélkül lekapta a hátáról a puskát. A
vastag vászonszíj hangosan végigsúrlódott kabátja szélálló
anyagán, amitől a férfi megdermedt. A farkas feléje fordította a
fejét, és felmordult; a szeme üveggolyóként ragyogott, ahogy a
gyér fény visszaverődött róla. Tett egy lépést a hangár felé.
Augustine visszafojtott lélegzettel várt. Iris egyre közelebb
lopakodott az állathoz a lépcső mentén, és kinyújtotta a kezét,
hogy megsimogassa a bundáját. A farkas leült a hóba, a lányt
figyelte, miközben a talajt kapálta, és kerek fülét hegyezte Iris
hangja hallatán. Augie lecsúsztatta a kesztyűjét, felkészülésként
behajlítgatta az ujjait. Kamaszkora óta nem sütött el fegyvert,
amikor még az apjával vadászott a michigani házuk mögötti
erdőben. Mindig némán várakoztak kettesben, apa és fia, és
amikor eljött a megfelelő pillanat, azaz valami betévedt a
puskacső elé, céloztak és lőttek. Augustine minden egyes percét
gyűlölte ezeknek a kirándulásoknak.
Most megemelte a puskát, az agyat a vállára támasztotta.
Megkereste a farkast a szemével, és ráfogta a célkeresztet
bozontos fejére. Iris még mindig egyre közelebb próbált
lopakodni az állathoz, levette a kesztyűjét, és kinyújtotta a
kezét, halk, kedves hangokat hallatva. Abban a pillanatban,
hogy a férfi ujja rátalált a ravaszra, a farkas megmozdult.
Hátravetette a fejét, gyászos, magányos hangon felüvöltött,
majd tett egy lépést Iris felé. Augustine még pontosabban
rácélzott. A farkas felágaskodott a hátsó lábaira, és Iris apró
tenyere felé nyújtotta az orrát, mire a férfi meghúzta a ravaszt.

A LÖVÉSHANGJABIZTOSANVÉGIGVISSZHANGZOTT a hegyvonulaton,
egyik csúcstól a másikig, és visszaverődött a völgyekből, de
Augie ezt nem hallotta. Némaság borult rá, miközben azt
figyelte, ahogy a farkas feje hátranyaklik, a hóra hulló vörös
vérpermetet, amint a teste egy pillanatra megállt a levegőben,
majd lezuhant a földre. Amikor véget ért az egész, nem hallott
mást, csak Iris sikoltozását.
Eliramodott a kislány felé, égő zseblámpáját a szán ülésén
feledve. Iris lebucskázott a lépcsőről, és arccal előre belezuhant
a hóba. A hajára meg a szempillájára hópelyhek tapadtak, az
orra és az arca kipirult a hidegtől, közben még mindig
sikoltozott. Rávetette magát a farkas tetemére, apró kezét
belemélyesztette fehér bundájába. Augustine túlságosan
kifulladt ahhoz, hogy oda tudjon neki kiabálni, a puska súlya
minden esetlen lépésénél kilökte a maradék levegőt a tüdejéből.
Amikor végre odaért a gyermekhez, látta, hogy a farkas még él,
bár alig. A nyakát találta el. Miközben a vér beivódott a talajba,
az állat hasának hullámzása lelassult. Augie odanyúlt, hogy
elhúzza Irist a haldokló lény mellől, s ekkor meglátta, hogy az a
kislány könnyeit és a havat nyalogatja az arcáról kunkori,
rózsaszín nyelvével, ahogy egy anya tenné a kölykeivel.
A farkas vére ott éktelenkedett Iris arcán, haján és kezén, de
a gyermek mintha észre sem vette volna. Az állat szaggatottan
lélegzett még párat, aztán vége lett. Forró nyelve elernyedt a
szájában, szeme csillogása kihunyt. A szél felkavarta körülöttük
a havat, milliónyi apró jégtüske szállt a levegőben. Augie Iris
keskeny, reszkető hátára tette a kezét. A kislány nem rázta le
magáról, de tovább szorongatta a halott farkas bundáját, és a
halk, vonyító sírást sem hagyta abba. A meleg, bozontos
szőrmébe fúrta az ujjait, miközben a hó kézfejének fedetlen
bőrét marta.
–  Sajnálom – mondta Augustine. – Azt hittem… – De nem
tudta befejezni. Ismét megpróbálkozott. – Azt hittem…
Valójában nem hitt semmit. Azonosította a célpontot, mielőtt
egyáltalán gondolkozott volna. És pontosan tudta, bár ettől a
tudattól összeszorult a gyomra, hogy ismét megtenné. Azt
mondogatta magának, hogy csak Irist akarta megvédeni.
Biztonságban tartani a rájuk leső veszélyek között. Ami talán
igaz is – hisz a farkasok nem ártalmatlan lények –, de nem csak
ennyiről volt szó. Egy elemi íz, keserű, mint a félelem, erősödött
fel a férfi torkában. Vagy talán csak a magány. Felnézett a
csillagokra, azt várva, hogy eltörpüljenek mellettük a benne
kavargó érzelmek, ahogy az történni szokott. Ám ezúttal nem
így lett. Minden ugyanúgy maradt, a csillagok pedig csak
lekacsintgattak rá hidegen, fényesen, távolian, érzéketlenül.
Augustine-t elöntötte a késztetés, hogy összepakolja a bőröndjét,
és továbbálljon. De persze nem volt hová. Maradt, ahol volt,
továbbra is felfelé nézve, kezét Iris hátán tartva, és megérezte –
sok éve ekkor először megérezte – a tehetetlenséget, a magányt,
a félelmet. Ha a könnyei nem fagytak volna a szeme sarkába,
talán még el is sírja magát.

A ZSEBLÁMPAELVESZETT, KIÉGETT, és ott maradt valahol a

hangárban, úgyhogy sötétben mentek vissza az
obszervatóriumhoz, megcélozva a kupola előttük tornyosuló
fekete sziluettjét a csillagos égbolt előtt. Augustine a síbotját is
elhagyta; nehezen mozgott nélküle, ízületeiben minden egyes
lépésnél fájdalom robbant. Átrakta a puskát a másik vállára. Azt
kívánta, bárcsak a hangárnál hagyta volna. Vagy bárcsak
magával sem vitte volna. A háta és a válla csupa kék-zöld folt
volt ott, ahol a cső nekiütődött, a mellkasa sajgott a puskatus
rúgásától.
Iris komor maradt, de már elapadtak a könnyei. Séta közben
ismét belekezdett a megszokott halk, magányos dalába;
Augustine hálás volt ezért. Bármiért az lett volna, ami elnyomja
a lány sikolyainak visszhangját. A farkas hulláját hóval fedték
be, és amennyire tudták, lelapogatták a rögtönzött sírt, azt a
ragyogóan fehér púpot a rózsaszín vércsíkokkal. Iris
boronaként használta kesztyűs kezét, lendületes csapásokkal
tolta fel a porhót a tetemre. Ha nem lettek volna a beesett
félholdak a szeme alatt, és nem remeg az álla
megállíthatatlanul, olyan hatást keltett volna, mint egy hátsó
kertben játszadozó gyermek. Augustine megpróbált úgy tenni,
mintha az is lenne – de nem hóember állt előttük, amikor
végeztek, csak egy púpos sírhalom.
Az obszervatóriumban Iris egyenesen a harmadik szintre
ment, a szobájukba. Augustine az egyik melléképületben lévő
fegyverszekrénybe rakta a puskát. A lőfegyvereket egy fűtetlen
helyiségben tárolták, nehogy a mechanizmusuk rosszul
reagáljon a nagy hőmérséklet-különbségre, amikor kimennek.
Eszébe jutott, hogy amikor megérkezett az obszervatóriumhoz,
elmagyarázták neki: a fegyvereket egy speciális sarkvidéki
kenőanyaggal kezelik, amitől az alkatrészeik nem fagynak be;
és az is felrémlett benne, ez mennyire nem érdekelte annak
idején. A férfi, aki megmutatta neki a lőfegyvereket,
tengerészgyalogos volt, mielőtt tudós lett belőle, és éppen olyan
szeretettel nyúlt a puskákhoz, mint Augustine apja. Augie
egyszer csak félbeszakította azzal, hogy nem fogja ezeket
használni, amíg ott tartózkodik.
Amikor odaért az obszervatóriumhoz, és benyitott az ajtón, a
lába végül felmondta a szolgálatot. Lerogyott egy székre a
földszinten, várta, hogy az izmai reagáljanak az agya
utasításaira. Majdnem egy órába telt, amíg a görcsei elmúltak. A
melegség éppenhogy csak elérhetetlen távolságból hívogatta,
háromemeletnyi lépcső tetejéről. Augustine végül összeszedte
az erejét, s a korlátba kapaszkodva felvonszolta magát.
Hullámzó mellkassal benyitott az irányítóterembe, ott rázuhant
a matracokból és hálózsákokból álló fészekre. Egymás után,
hatalmas erőfeszítések árán lehámozta magáról a csizmáját, a
kabátját, a sapkáját és a kesztyűjét. Miközben ott feküdt, azon
gondolkozott, miért nem kergette el egyszerűen az állatot, miért
nem célzott a feje fölé, hogy a figyelmeztető lövés dörrenésére a
farkas visszaszaladjon a vadonba. Pár perccel később elnyomta
az álom.

AMIKORVÉGÜLFELÉBREDT, már lassan előbújt a nap, benyújtogatta

halvány fényujjait az irányítóterem vastag ablaküvegén. Az óra
szerint dél volt. Augustine hosszú ideig heverészett még ott,
mielőtt felkelt. A nap elérte rövid pályájának zenitjét, mielőtt a
férfi az ablakhoz vonszolta magát. Látta Irist, aki jókora
távolságra üldögélt a hegyoldalban, a melléképületeken túl, és a
látóhatárt bámulta. Augustine először ideges lett ettől, és oda
akart kiáltani, hogy ne kószáljon el ilyen messze nélküle, de
utána rájött, hogy nincs joga megzavarni a lányt, vagy
korlátozni a mozgásban. A gyermek sokkal jobban értett a
tundrához, mint ő. Sokkal otthonosabban mozgott benne.
Ugyanakkor… az ő dolga lenne vigyázni rá, igaz? Senki más
nem tudja ezt megtenni. Viszont senkitől sem kérhetett
segítséget, senki nem léphetett közbe, ha valamit rosszul csinált.
Még az internethez sem fordulhatott tanácsért. Ismét elfogta a
félelem, de megint csak félreseperte ezt az érzelmet, ami túl
különös volt ahhoz, túl kellemetlen, hogy hosszan dédelgesse. A
tükörképét fürkészte az ablakban, a bőrét, amely úgy ráncokba
szaladt az arcvonásai körül, mint egy gombócba gyűrt, majd
ismét kisimított papírlap. Még idősebbnek látszott, mint
amilyenre emlékezett, és még fáradtabbnak.
Kivett egy müzliszeletet a készletükből, és leült Iris kedvenc
asztalához, amíg megette. A kalauz, melyet a kislánynak adott,
nyitva, lapjaival lefelé feküdt az asztalon, tucatnyi különböző
helyen megtört gerinccel. Augustine felvette, és azon kapta
magát, hogy egy sarki farkas képét bámulja. Elolvasta, majd
újraolvasta a fehér farkas negyvenkét fogáról szóló részt,
közben nem hagyta, hogy a tekintete a kölykök fotójára
tévedjen. A sarki farkas általában nem fél az embertől, mivel az
élőhelye olyan néptelen, hogy csak ritkán kerül kapcsolatba vele.
Augie becsapta a könyvet. Negyvenkét fog.

IRISMÉGMINDIGODAKINTVOLT, és nem mozdult. Amikor a nap

leereszkedett a hegyek mögé, Augie lerakta a régi asztrofizikai
folyóiratot, amivel a figyelmét próbálta elterelni. Addigra el- és
újraolvasta az összes folyóiratot, magazint, könyvet, ami az
irányítóteremben maradt. Furcsán érezte magát, mintha a saját
elméje is idegen lett volna számára; olyan erős érzelmek
hulláma árasztotta el, amelyeket nem tudott megnevezni, nem
ismert fel, és nem volt hajlandó alaposabban megvizsgálni.
Lehunyta a szemét, és azt csinálta, amit mindig: elképzelte a
bolygó kék kupoláját a légkör másik oldaláról nézve, aztán a
mögötte lévő ürességet is. A Naprendszer többi részét, egyik
bolygótól a másikig, majd a Tejutat, és így tovább, arra várva,
hogy szétáradjon benne a lenyűgözöttség és a
megkönnyebbülés… de ez nem következett be. Csak a saját,
beesett arcú tükörképét látta az ablakban, fehér hajának és
bozontos szakállának világos keretét, és üres gödröket a szeme
helyén. A halott farkast és a kislányt, amint odanyújtja csupasz
kezét a fogaktól fehérlő pofához. Ez vajon megbánás –
töprengett – vagy gyávaság? Lehet, hogy beteg. A homlokához
érintette a kézfejét, és nagyon melegnek találta. Erről van szó.
Beteg. Érezte, ahogy a láz egyre erősödik a bőre alatt, felforralja
a vérét. Zúgás töltötte be a fülét, a szeme mögött lüktetni
kezdett valamiféle nyomás, úgy kalapálva a koponyája
belsejében, mint egy üstdob. Eljött volna a vég? Eszébe jutott az
elsősegélydoboz odalent, a földszinti igazgatói irodában.
Lemenjen érte? Megérné? Felidézte, mennyiféle gyógyszer
hiányzik belőle, az anatómiai ismereteket, amelyeknek ő nincs
birtokában, azokat a diagnosztikus eszközöket, amelyeknek
szintén híján van, és amelyeket amúgy sem tudna használni.
Utána visszabújt a vackába, és elképzelte, hogy ez a halálos
ágya. Közvetlenül azelőtt, hogy elaludt, Irisra gondolt, aki még
mindig odakint ül, egyedül a tundrában. Az álom lassan
borította el, mint egy egész testén végiggördülő hullám, és
közvetlenül azelőtt, hogy elérte az agyát, Augustine azon
gondolkozott, vajon ilyen érzés-e az elmúlás. Aztán arra
gondolt, mi lesz Irisszal, ha ő soha nem ébred fel.
 NÉGY
AZAETHERLEGÉNYSÉGE az idővel küszködött. Túl sok volt belőle –
a nappali és utána az éjszakai órák, újra és újra. Kitöltésre váró
hetek, majd hónapok. Mivel nem tudták, mi vár rájuk a Földön,
az előírt feladatok és rutintevékenységek kiüresedtek.
Értelmetlenné váltak. Ha soha többé nem fogják érezni a földi
gravitációt, akkor miért vacakoljanak azokkal a gyógyszerekkel
meg edzéstervekkel, amelyek a súlyára emlékeztetik a testüket?
Ha soha nem oszthatják meg senkivel a Galilei-holdakkal
kapcsolatos felfedezéseiket, akkor miért folytassák a kutatást?
Ha a bolygójuk és rajta mindenki, akit valaha ismertek, elégett,
megfagyott, egy járvány áldozatául esett, vagy valami ezekhez
hasonlóan csúf véget ért, akkor mit számít, hogy óvatlanná,
depresszióssá válnak-e, vagy sem? Mit számít, hogy túl sokat
alszanak és esznek, vagy túl keveset… Hát nem indokolt az
elkeseredés? Nem illik a helyzetükhöz?
Mintha minden sokkal lassabban mozgott volna. Feszült
félelem telepedett a legénységre: az ismeretlen súlya, az egyre
erősebb tehetetlenségé. Sully azon kapta magát, hogy lassabban
gépel, lassabban ír, kevesebbet mozog, kevesebbet gondolkozik.
A legénység kollektív kíváncsisága kezdetben elevenen égett,
miközben megpróbálták megérteni, hogy mi történhetett, de
ennek hamarosan reménytelen megadás vette át a helyét. Nem
tudhattak semmit, nem voltak adatok, amiket feldolgozhattak
volna, csak azok hiánya. A néma Földtől még mindig tíz
hónapnyi utazás választotta el őket; hosszú út egy bizonytalan
otthonig. Sullyt kísértette a nosztalgia. Mindnyájan így voltak
ezzel. Hiányoztak nekik az emberek, a helyek, a tárgyak, amiket
maguk mögött hagytak – azok a dolgok, amelyekről kezdték úgy
gondolni, hogy soha többé nem látják őket. Sullynak eszébe
jutott a lánya, Lucy, az energikus, csipogó hangú, szőke, barna
szemű kis ciklon, aki úgy sepert végig az emlékein is, ahogyan a
csöppnyi házukon. Azt kívánta, bárcsak több képet vitt volna
magával, bárcsak egy egész adathordozó lenne nála, tele velük –
nem csak egy fotó, ami már akkor is régi volt, amikor
elindultak. Miféle anya nem visz magával legalább tucatnyit? –
vádolta magát. Ráadásul egy kétéves útra, amikor a lánya éppen
ifjú nővé érik? Sully senkitől nem kapott videóüzeneteket az
Aetheren a kollégáin kívül. Pedig kincsként őrizte, újra és újra
lejátszotta volna, de semmi nem érkezett Lucytól, Jacktől meg
pláne nem. A családja elidegenedése nem törte össze a szívét,
amíg el nem hagyta az atmoszférát – utána viszont hirtelen
olyan tragédiának kezdett tűnni, ami csak most zuhant rá, noha
már évek óta fennállt. Sully megpróbálta fejben rekonstruálni a
hiányzó fotókat, a karácsonyokat és a születésnapokat, azt,
amikor hármasban vadvízi evezésre mentek Coloradóba, még a
válás előtt. A környezetet könnyű volt reprodukálni – egy
féloldalas lucfenyő ezüst díszekkel, a zöld kockás kanapé a volt
lakásukból, chilipaprika formájú égők a konyhában, egy sor
cserepes növény a mosogató mögött, a piros Land Rover,
utazásra megpakolva –, de az arcukat már nehezen tudta
felidézni.
Jack, aki tíz évig a férje volt, ötig az exférje. Sully a hajával
kezdte, amit a férfi mindig rövidebbre vágott, mint neki tetszett
volna, utána egyesével megpróbálta megrajzolni a vonásait: a
szeme zöld volt, sűrű szempillákkal, sötét szemöldök
árnyékában; az orra kicsit ferde, mert túl sokszor eltört; a száját
gödröcskék fogták közre… vékony ajkak, erős fogak. Sully
felidézte a napot, amikor megismerkedtek, amikor
összeházasodtak, amikor Jack elhagyta; megpróbálta leltározni
az összes percet, minden szót. Restaurálta a közös életük
háttereit: azt az apró lakást Torontóban, ahol az első terhessége
idején laktak, miközben ő a disszertációját fejezte be, Jack pedig
részecskefizikát tanított az egyetemen, majd a téglaloftot a nagy
ablakokkal, ahova a vetélése után költöztek. Jack olyan
csalódott volt, amikor elmondta neki, hogy a kisbaba, akiről
alighogy értesültek, elveszett – még korán, alig hathetesen,
Sullynak jóformán nem is volt ideje hozzászokni a gondolathoz.
Amikor megérezte a görcsöket, tudta, hogy vége, és amikor
meglátta az alsóneműjét eláztató vért, megkönnyebbült.
Kimosta a bugyit, bevett négy ibuproféntablettát, majd
gondolkozni kezdett, hogy hogyan mondja el Jacknek. Aznap
délután az ölébe fektette a férfi fejét, és megpróbálta átérezni
azt a szomorúságot, amit az arcán látott. De nem érzett semmit.
A fény már elhalványult a nappali nagy ablakain túl, ők viszont
még mindig ott ültek, a függönyöket sem húzták be, miközben
az üvegtáblák magas, fekete szemekké sötétültek – azt nem
tudta megállapítani, hogy befelé néznek, vagy kifelé.
Egy évvel később házasodtak össze, a városházán, azokkal a
szürke csempés folyosókkal és sötét, fényesre csiszolt
fapadokkal a fal mellett, ahol a többi pár üldögélt a sorára
várva. Négy évvel ezután született meg Lucy egy mentazöld
kórházi szobában. Jack arcáról kitörő öröm sugárzott, amikor
először a karjába vette, Sully szívét viszont egyértelműen
félelem szorította össze, amikor visszakapta. Lucy első léptei a
linóleumpadlón, az első szavai, apa, ne, amikor az apja otthon
akarta hagyni a bébicsősszel. Sully felidézte a napot, amikor
meghívást kapott az űrprogramhoz, hogy csatlakozzon a leendő
űrhajósok csoportjához, azt a napot, amikor otthagyta Jacket az
ötéves Lucyval, és elment Houstonba. Eleinte a mérföldköveket
vette végig, azokat a napokat, amikor minden megváltozott, de
ahogy telt az idő, egyre többet gondolt az apróságokra is.
Lucy hajára, hogy mennyire hasonlított a folyékony aranyra
kiskorában, aztán hogy besötétült, ahogy a gyermek nőtt. A
halvány bőre alatt lüktető erekre közvetlenül a születése után.
Jack széles felsőtestére, arra, ahogy kigombolva hagyta a
legfelső gombját, és feltűrte az ingujját, hogy soha nem viselt
nyakkendőt, és csak ritkán vesződött zakóval. A kulcscsontja
vonalára, gyér mellszőrzetére, az elkerülhetetlen krétafoltokra
az ingén. A rézserpenyőkre, amelyek ott lógtak a gáztűzhely
felett a vancouveri házban, ahova akkor költöztek, amikor Sully
megkapta a doktori címét; a bejárati ajtó málnapiros színére;
Lucy kedvenc ágyneműhuzatára: éjkék, sárga csillagokkal.
Az Aetherön mindenki beleveszett a saját múltjába, az összes
fülke olyan volt, mint egy kis emlékbuborék. A letűnt dolgok
hatása mindnyájuk arcáról lerítt, amikor nem egymással
cseréltek kurta, megspórolhatatlan szavakat, nem a jelen komor
követelményeivel foglalkoztak. Sully néha a többieket figyelte,
és megpróbálta elképzelni, hogy min gondolkozhatnak. A csapat
együtt készült fel Houstonban majdnem két éven át a kilövés
előtt; közel kerültek egymáshoz, de azok a szavak, amiket akkor
mond az ember a kollégájának, amikor szimulált
katasztrófákban vesz részt, és azok, amiket akkor, amikor a
világ véget ér a távollétében, nagyon különböznek egymástól.

HOUSTONBAN, NAGYJÁBÓLEGYÉVVEL azelőtt, hogy a küldetés

elindult, Sully kiszúrta az Ivanov családot egy kiülős
kávézóban, a városban. Korai vacsorájukat költötték el. Ő az
utca túloldalán parkolt le, és őket nézte, miközben aprót dobált
a parkolóórába. Felvetődött benne, hogy odamehetne köszönni,
de végül letett róla. Mindnyájan fel voltak dobva, és öt, napként
ragyogó, tejfölszőke fejük úgy világított, mintha
pitypanggömbök lennének. Sully látta, ahogy Ivanov odahajol a
legkisebb lányához, hogy felvágja a vacsoráját. A felesége
élénken gesztikulált az evőeszközökkel a kezében, a család tele
szájjal nevetett.
Egy pincér állt meg az asztaluk mellett tállal a kezében, és
amikor lerakta Ivanov könyöke mellé, köszönömök kórusa
szállt fel a gyerekek felől. Sully még az utca túloldaláról is
hallotta. A pincér félig üres tányérokkal megrakodva távozott
az asztaltól, széles mosollyal. Sully tekintete megpihent Ivanov
feleségén, aki immár egy villányi salátával hadonászott,
miközben beszélt. Sullyban felmerült, hogy ő tűnt-e valaha is
ilyen vidámnak a saját családjával, vagy akár csak ennyire
jelenlévőnek. Addig időzött a parkolóóránál, amíg
betolakodónak nem kezdte érezni magát egy nem rá tartozó
pillanatban. Akkor lesétált az utcán a kis zöldségeshez, ahol
bevásárolt. Ivanov a munkahelyén már-már betegesen
komolynak tűnt, de aznap este, a családjával egyáltalán nem.
Sully barackot válogatott, és amikor a tenyerébe simult a
gyümölcs meleg súlya, s megérezte a bőrén a finom pihéket, a
lánya fejének tapintása jutott eszébe a születésekor.

HATHÉTTELAKOMMUNIKÁCIÓ megszakadása után Ivanov későn

tért vissza a Kis Földre, miután a többiek egy része együtt
megvacsorázott. Egyenesen a fülkéjéhez ment, és berántotta
maga mögött a függönyt. Thebes pár pillanatig csak bámulta,
utána bekopogott a fülkéje oldalán.
–  Van még ragu, ha érdekel, Ivanov – mondta a szürke
térelválasztónak.
Tal felhorkantott a megszokott helyén, a játékkonzol előtt.
–  Nem fog kijönni – jelentette ki, a hangjában kihívó éllel. –
Valószínűleg túlságosan lefoglalja, hogy álomba sírja magát.
Sully megdermedt a fülkéjében, ahol éppen jegyzeteket
készített egy mérési eredményről. Szóval nem csak képzelődött.
Pár pillanatnyi csend támadt, utána Ivanov feltépte a függönyét,
és Tal felé vetette magát a centrifugán át. Már bele is markolt
Tal kezeslábasába, talpra rántotta a férfit, még mielőtt Tal
egyáltalán észrevette volna, hogy kijött. Tal morgott valamit
héberül, majd az ellenfele csuklójára mért ütéssel
kiszabadította magát a szorításából, aztán Thebes rávetette
magát mindkettőjükre, és a kanapé felé rángatta Talt, miközben
Ivanov a padlóra köpött. Ivanov vöröslő arccal egyszerűen
visszamasírozott a hajó súlytalan része felé. Harper pont akkor
érkezett meg, amikor Tal átrúgta a játék kontrollerét a
helyiségen. A centrifuga hirtelen elnémult. Sully az ágyán ült, és
nem tudta, mit tegyen, mondjon-e valamit. Harper és Thebes
halkan tanácskoztak egymással. Végül valamiféle megegyezésre
jutottak, és Thebes elhagyta a Kis Földet, feltételezhetően azért,
hogy beszéljen Ivanovval. Harper szórakozottan masszírozta az
állát a keze élével, majd odament Tal fülkéjéhez. Sully behúzta a
saját függönyét, nem akart hallgatózni.
Eleinte, amikor a Földdel való kommunikáció még tiszta,
könnyű és gördülékeny volt, Tal órákig beszélgetett a
feleségével és a fiaival. A fiúk nyolc- és tizenegy évesek voltak
az Aether kilövésekor. Indulás előtt tartottak nekik egy kis bulit
a houstoni kiképzőközpontban, mert alig egy hétre esett
egymástól a születésnapjuk. Tal fiai ugyanazokkal a
számítógépes játékokkal játszottak Texasban, és az apjuk az
űrhajón mindig magánál tartotta az eredményeit, amikor a
családjával videóchatelt, hogy összehasonlíthassa azokat a
srácokéval. Később, még akkor is, amikor a késleltetés annyira
megnyúlt, hogy csak egyoldalú üzeneteket tudtak küldeni, a
verseny folytatódott. Sully észrevette, hogy pár nappal
korábban Tal lekörözi a fiai rekordját az egyik autóversenyzős
játékban. A férfi diadalittasan a levegőbe öklözött, de utána
ráncokba szaladt az arca, a lélegzetvétele szaporábbá vált, a
műanyag eszköz kiesett a kezéből. Sully leült mellé, óvatosan a
hátára tette a kezét, mire a férfi a vállába temette az arcát, amit
soha nem csinált azelőtt. Akkor tűnt a legsebezhetőbbnek az
ismeretségük során.
 – Győztem – motyogta Sully kezeslábasának vásznába, majd
csak ültek ott némán, miközben a győzelmi dal újra és újra
lejátszódott, éles trombitaszóval az egyenletes, tompa dobszó
mellett.

AMIKORAHOUSTONIKIKÉPZÉS utolsó pár napja is lepergett, és egyre

közelebb kerültek az induláshoz, a legénység lelkesedése egyre
fokozódott, és a bajtársiasság is feléledt bennük. Egy hosszú
péntek után, ami tele volt a jupiteri holdra szállás
szimulációival, mindannyian elmentek sörözni egy helyi bárba.
Thebes egy maréknyi negyeddollárossal a kezében lapozgatta a
zeneautomata listáját, miközben Devi vörösáfonyalevet ivott
mellette szívószállal, és a gépet méregette. Tal, Ivanov és
Harper a pult mellett rendezgették a tequilás poharak sorait.
Tal erősködött, hogy az összes Galilei-holdra inniuk kell egyet –
fejenként négyet. Sully késve érkezett, és az ajtóból nézett végig
a jeleneten. A pultos éppen citromgerezdeket osztogatott,
miközben a zenegép elkezdte lejátszani Thebes első választását.
Harper odahívta Sullyt, és rendelt neki egy italt.
–  Be kell hoznod a lemaradást – mondta, miközben elé
csúsztatta a poharat. – Ezt a Callistóra!
Sully felhajtotta, de elhessegette a felé nyújtott citromot.
Tal huncutul elvigyorodott.
– Nagyszerű – nyugtázta. – Még egyet!
Ivanov a pultra csapta a felespoharát.
–  Úgy van, úgy van! – biztatta élénk rózsaszín arccal. Tal
lelkesen hintázott a bárszékén, miközben leszámolt egy Galilei-
holdat az összes italra, amit az űrhajósok ledöntöttek.
– Ganymedes! – kiáltotta.
Sully lecsapta a következő poharát is az asztalra.
–  Az az édes, édes magnetoszféra! – kiabálta vissza. Ivanov
bólintott, komoly, de a maga módján lelkes arccal. Mindnyájan
lelkesek voltak.
A zenegépnél Thebes és Devi is azt visszhangozták, hogy
„Ganymedes!”, a többi vendég nagy értetlenségére. Akkor még
korán volt, de amikor Sully legközelebb körülnézett, pár órával
később, rá kellett ébrednie, hogy a helyiség megtelt, és ő részeg.
Devi és Harper a zenegép mellett táncoltak. Devi rugózott a
térdével, karjával a feje körül kalimpált, miközben Harper a
tviszt egy változatát járta, időnként egy-egy „kezeket a
magasba” mozdulattal. Tal, Sully, Ivanov és Thebes a bárpult
mellett tömörültek. Talnak éppen az orrán jött ki egy korty sör,
ahogy a saját viccén nevetett, Ivanov pedig Sully mellett
imbolygott, alkarját a nő vállán tartva.
–  Ki az a Jurij? – kérdezte éppen Ivanov értetlenül. Sully és
Thebes egymásra pillantottak; nem tudták, hogy nevessenek,
vagy témát váltsanak. Már korábban is hallották Talt Jurijról
beszélni, de Ivanov jelenlétében még soha.
–  Tudod. A karó a seggedben – felelte Tal, bár a nevetéstől
alig tudta kinyögni a szavakat. – Jurij Gagarin. Hogy van?
Ivanov megingott, karjával még mindig Sullyra
támaszkodva, arcán elgondolkozó kifejezéssel. Hosszú szünet
következett.
–  Jól van – felelte végül zengő, joviális hangon –, de még
jobban lenne, ha nem kéne a te ronda pofádat bámulnia
mindennap.
Harper megkocogtatta Sully vállát, mire ő a férfi verejtékes
arcába nézett. Devi alig pár lépéssel mögötte állt, és begörbített
mutatóujjal hívogatta.
– Táncolsz velünk? – kérdezte Harper. – Ez a mi dalunk.
Sully bólintott. A kollégája úgy értette, hogy az egész csapaté,
de amikor Sully lecsusszant a bárszékről, és megindult a Space
Oddityra rángatózó, imbolygó, forgó testek masszája felé, egy
pillanatra azt hitte, csak kettőjükre gondolt. A mi dalunk. David
Bowie hangja betöltötte a bárt, míg Harper a táncparkettre
vezette, Devi felé, aki továbbra is integetett. A férfi hátranyúlt,
hogy meggyőződjön arról, Sully követi, megfogta a kezét, és
magával húzta, a tömeg közepébe.

KÉTHÉTTEL TALÉS IVANOV verekedése után, miközben még

mindig az aszteroidaövön keltek át, Sully arra ébredt, hogy Devi
neki suttog valamit a sötétben.
– Ébren vagy? – kérdezte a lány a függöny túloldaláról.
Sully kidörgölte a szeméből az álmot, elhúzta a függönyt, és
intett Devinek, hogy másszon be. Ott feküdtek a sötétben
egymás mellett, hagyva, hogy a másik testhője kicsit
megnyugtassa rojtosra rongyolódott idegeiket, amelyek azonnal
szakadt villanyvezetékként kezdtek szikrázni, amint kialudtak a
fények, és nem tehettek egyebet az ismeretlen jövőn való
rágódáson meg a múltba révedésen kívül. Devi elég közel volt
hozzá ahhoz, hogy Sully megérezze az elfojtott zokogás
remegését. Nagyon szeretett volna odanyúlni, magához ölelni a
kollégáját, és azt mondani neki, hogy minden rendben lesz – de
nem tudott hazudni, és abban is kételkedett, hogy
kapcsolódhatna valakihez, aki ennyire elveszítette a kapcsolatot
mindennel. Devi egyre csendesebbé vált, ahogy teltek-múltak a
hetek. Az utóbbi időben már szinte meg sem szólalt. Sully
mozdulatlanul feküdt, hagyta, hogy a lábfeje oldalra billenjen,
és finoman Deviéhez érjen. Már majdnem visszaaludt, amikor
társa megszólalt.
–  Mindig visszatér egy álmom – dünnyögte. – Az anyám
kalkuttai konyhájának színeivel és illataival indul, csak foltok, a
fűszerek szaga. Utána a fivéreim tűnnek fel, akik ott ülnek
velem szemben, és egymást bökdösik a könyökükkel, miközben
rizst és dhalt esznek kézzel… és a szüleimet látom az
asztalfőnél, amint teát iszogatnak, mosolyogva, miközben
hármunkat néznek. Mindig ugyanaz, újra meg újra. Csak ülünk,
eszünk, és ez mintha órákig tartana. De végül elhalványul.
Hirtelen ráébredek, hogy ők eltűntek, hogy egyedül maradtam.
Akkor felébredek. – Devi hosszan, lassan felsóhajtott. – Olyan
gyönyörűen kezdődik – suttogta –, de utána felébredek, és itt
vagyok, és tudom, hogy soha többé nem látom őket. Hogy fájhat
ennyire egy álom?
A két nő végül álomba merült, az éjszaka során egymásba
gabalyodtak, úgy összefonták a végtagjaikat, mintha ettől
erősebbé válnának. Amikor Sully felébredt, látta, hogy néma
könnyek gördülnek végig Devi arcán, gyűlnek össze az orra
mellett, s nedvesítik be a párnát. Arra gondolt, milyen érzés
volt, amikor Lucy mászott be az ágyába egy-egy rémálom után.
Az az apró, meleg testecske a flanelpizsamában, az a forró,
nedves arcocska, a reszkető lélegzetvételek a tüdejében.
Megpróbálta felidézni, miket mondott Lucynak, hogyan
vigasztalta, de nem sikerült. Mindig Jack volt az, aki visszavitte
a kislányt a saját ágyába. Sully közelebb húzódott Devihez, és ő
is elsírta magát.

SULLYSZINTEAZONNALMEGSZERETTE Devit, amint megismerkedtek

Houstonban.
Csendes nő volt; apró termete és nagy, sötét szeme miatt
ártatlannak, fiatalnak, sőt összezavarodottnak tűnt – ami szöges
ellentétben állt a felszín alatt zakatoló, mélyen analitikus
agyával. A víz alatti kiképzésük elején, Houstonban Sully
egyszer odalépett Devi mellé, aki az egyik daru alatt állt,
amellyel az űrhajósokat emelgették ki-be a medencéből, és
elgondolkozva méregette a csörlőt. Tal és Thebes éppen
végeztek az űrhajón kívüli tevékenység szimulációjával, az EVA-
val a víz alatt, miközben a két nő arra várt, hogy rájuk kerüljön
a sor. Devi végül csodálkozva felnevetett, levette a szemét a
daruról, és visszanézett a medencére.
– Fantasztikus – dünnyögte.
– Micsoda? – kérdezte Sully.
– Apám ugyanilyen gépet használ a raktárában – magyarázta
a lány. – Pontosan ugyanilyet. Ezt el kell majd mondanom neki,
nagyon büszke lesz a választására.
A medence felszíne hullámozni kezdett, buborékok szálltak
fel nem messze a lábuktól. A víz alatt az Aether hatalmas
makettje csillogott a reflektorok fényében. A vizet azoknak a
zászlóknak a tükörképe szegélyezte, amelyekkel tele volt a
helyiség fala; a medence szélét gyengéd hullámok nyaldosták,
és a különböző nemzetek élénk színei hol összemosódtak, hol
szétváltak, újra meg újra. Sully lebámult a víz mélyére, és látta,
hogy az egyik űrhajós emelkedni kezd. Két búvár a kampóhoz
erősítette az illető suta, fehér szkafanderét, a daru szerkezete
megcsikordult a fejük felett. Devi ismét felpillantott, de Sully az
emelkedő űrhajóson tartotta a szemét.
– Fantasztikus – ismételte meg Devi.
Amikor Tal sisakjának fehér műanyaga áttörte a víz
felszínét, Sully kiengedte a levegőt, amiről korábban észre sem
vette, hogy visszatartotta.

MIKÖZBENAZASZTEROIDAÖVFELÉ sodródtak, még mindig

hónapokra az otthonuktól, egészen elhagyták magukat.
Mindenki, Thebest kivéve: ő türelmesen irányította Devi
munkáját, bár a lány egyre kevesebbet aludt, és mind
figyelmetlenebbé vált. Thebes időnként Talt is el tudta
csalogatni a játékkonzoltól, be az üvegházi folyosóra, hogy
zöldségeket szüreteljenek. Meglátogatta Ivanovot a laborban,
hogy megnézze, min dolgozik, kedves és figyelmes kérdéseket
tett fel neki, azonkívül félrerakott neki az ételből. Sully élénk
kíváncsisággal figyelte, ahogy Thebes mindezt elvégzi. Amikor a
férfi leült, és csendesen elbeszélgetett Harperrel, a
parancsnokuk arca utána mindig kisimult, s nem szegte le úgy a
fejét. Thebes erős volt, és optimista, de csak egy ember a hat
közül. Nem tudta megmenteni a többieket önmaguktól, csupán
megkönnyíteni a dolgokat egy kicsit. Ő jobban értette, hogy mi
történik, mint a társai.
Egyik reggel, közvetlenül azután, hogy a napfelkelte
elöntötte a Kis Földet, Sully langyos kávét iszogatott Thebesszel
szemben ülve a konyhaasztalnál. A férfi olvasott – amikor
éppen nem dolgozott, a könyvekbe mélyedt. A legénység többi
tagja vagy aludt, vagy a hajó zérógravitációs részében dolgozott.
Kettesben maradtak, a Kis Föld csendjében, de Sully még így is
suttogva kérdezett rá, hogy halt meg a családja. Már ismerte a
választ, de nem az autóbaleset véres részletei érdekelték,
hanem valami más; valami olyasmi, amit nem tudott
megfogalmazni. Thebes szamárfület hajtogatott A sötétség
balkeze egyik oldalára, és becsukta a kötetet. Lerakta az
asztalra.
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte türelmesen.
–  Csak meg akarom érteni – válaszolta Sully. Megpróbálta
elfojtani azt a kétségbeesett élt, ami a hangjába kúszott,
összeszorította a fogát, hogy remegés nélkül ejtse ki a szavakat.
– Hogy hogyan tudsz még mindig itt lenni. Hogy sikerült
összeszedned magad… miért nem estél még szét.
Thebes pár hosszú pillanatig csak nézte őt. Végigsimított
rövidre vágott haján, a hüvelykujja a fülét súrolta. Ősz szálai
úgy kúsztak fel a halántékán a feje búbja felé, ahogy a
borostyán egy régi téglafalon. Mióta megismerkedtek, kicsit
feljebb jutottak, lassan az egész fejét beborították. De a férfi
arcbőre sima volt – a többiek felhagytak a borotválkozással,
bozontossá, fésületlenné váltak, Thebes viszont nem. A jelenlegi
Thebes feltűnően hasonlított a régi Thebesre, míg a többiek
megváltoztak, összementek, sötétebbé és szigorúbbá váltak.
Thebes viszont pont olyan maradt, amilyen az út elején volt.
Sullyra mosolygott, felvillantva a metszőfogai közötti rést.
–  Azért vagyok még mindig itt, mert nincs hová mennem –
felelte. – Sok időm volt arra, hogy ezt feldolgozzam. Meg kell
értened, hogy én is éppen úgy darabokra törtem, mint te, csak
elkülönítve tartom a részeket. Nem tudom, hogy lehetne ezt
elmagyarázni… egyszerre egy darabbal foglalkozom. Szerintem
te is meg fogod tanulni.
– És ha én… ha mi nem tudjuk megtanulni?
–  Akkor nem fogjátok. – Thebes vállat vont. Hangja
selymesen és mélyen zengett, harmonizált a centrifuga
zúgásával, dél-afrikai akcentusa simának, gördülékenynek tűnt,
a szótagok dallamokká álltak össze a szájában. – Ezek a dolgok
mindenkinél különböznek. De én látom, hogy te tanulsz…
messze jársz, utána hirtelen ismét itt teremsz. És kérdéseket
teszel fel. Tudod, hogy én mit csinálok? Megmosom a fogam, és
csak a fogmosásra gondolok. Kicserélem a levegőszűrőt, és csak
a szűrőcserére gondolok. Beszélgetésbe elegyedem valakivel, ha
magányos vagyok, ami mindkettőnknek segít. Ebben a
pillanatban kell élnünk, Sully. Senkin nem segít a Földön, ha
rágondolunk.
A nő elégedetlenül felsóhajtott.
–  Nem ezt akartad hallani? – kérdezte Thebes szomorkás
mosolyra görbítve a száját, miközben bánat kísértett a szeme
alatti árnyékokban.
– Nem erről van szó. Csak ez… olyan nehéz.
Thebes bólintott.
 – Tudom – felelte. – De te tudós vagy. Te érted, hogy ez hogy
működik. Mi azért tanulmányozzuk az univerzumot, hogy
tudjunk, ugyanakkor végül csak egyvalamit tudunk meg
valójában: azt, hogy minden véget ér… kivéve a halált és az
időt. Nem könnyű, amikor erre emlékeztet minket valami –
paskolta meg Sully kezét az asztalon –, de még nehezebb
elfelejteni.

GORDON HARPERÉRKEZETTMEG a legénységből utolsóként a

houstoni kiképzőbázisra, egy héttel a többiek után. Ő külön
eligazítást kapott Floridában, a legénységtől elkülönítve
képezték ki parancsnoknak. Mire megjött, a többiek már
stabilan kötődtek egymáshoz. Ő korábban is volt már
parancsnok, legalább féltucatnyi alkalommal, de ez másnak
ígérkezett. Harper egy felkészüléssel töltött délelőtt közepén
csatlakozott hozzájuk, amikor a Neutrális Lebegőlaborban
gyakorolták az EVA-javításokat az Aether makettjén
szkafanderben. Sully és Devi éppen víz alatt voltak, amikor
megérkezett, és mikor felbukkantak a víz felszínén, már a
többiek mellett állt, Tal viccein mosolygott, Ivanovot kérdezte
az asztrogeológiai cikkéről, illetve régi barátját, Thebest
üdvözölte.
Sullyt az Aether embereinek kis csoportja felé fordítva
segítették ki, először a medencéből, utána a szkafanderből, ami
elhúzódó folyamat volt. Eközben Harpert nézte kíváncsian és
némi tartózkodással. Arra jutott, hogy jó benyomást tesz rá a
férfi. Mintha többet hallgatta volna a többieket, mint amennyit
beszélt, és egyformán odafigyelt a körülötte álló férfiak
mindegyikére. Mindenki mosolygott, Ivanovot leszámítva, ami
nem sokat jelentett. Láthatóan jól érezték magukat. Sully arra
lett figyelmes, hogy Harper megnyugtatja őket.
Már korábban is látott róla képeket, ahogy az ISS-ben lebeg,
vagy a betonon sétál a narancssárga, kilövéskor használatos
ruhában, de azóta öregebb lett, az arca szögletesebb, a bőre
sötétebb. Magasabb volt, mint amire Sully számított,
egyértelműen magasabb a másik három férfinál: négy-öt
centivel tornyosult Ivanov felett, Thebes felett még többel, Talt
pedig majdnem harminccal túlnőtte.
– Eddig hogy megy a kiképzés? – kérdezte a többieket. – Sima
ügy?
Ivanov és Thebes bólintott, Tal meg elsütött egy poént, amit
Sully nem hallott tisztán. Mind a négyen felnevettek, mire Sully
nekifeszült a szkafanderének, türelmetlenül várva, hogy a
technikus leválassza a kampóról, és ő is csatlakozhasson a
többiekhez.
Harper ugyanolyan élénkkék kezeslábast viselt, amilyet a
kiképzésen mindnyájan, bal vállán jókora amerikai zászlóval és
egy még nagyobb U. S. Air Forces címkével a szíve felett. Kezét a
zsebében tartotta, az ingujja feltűrve. Homokszín haja rövid
volt, bőrének barnasága megfakult a nyaka hátulján és az állán,
mintha nemrég borotválkozott és vágatott volna hajat,
lecsupaszítva a nap elől korábban eltakart bőrét.
Miután végre kiszabadították a szkafanderéből, Sully
odasétált, hogy bemutatkozzon. Minden türelmetlensége
ellenére hirtelen zavarba jött. Olyan sokáig állta a férfi
kékesszürke tekintetét, amíg csak bírta, de végül ő kapta el a
pillantását előbb – valahogy ideges lett a kapitány szemétől,
amely mintha a bőre alá látott volna, egyenesen a bordái
mögött zakatoló szívének izmai közé.
–  Maga biztos Sullivan specialista – jelentette ki a férfi,
mielőtt még megszólalhatott volna. – Nagy megtiszteltetés, hogy
magával dolgozhatok. Alig várom, hogy halljam a
kommunikációs fülkét illető terveit.
Kezet ráztak, és Sully észrevette a kapitány csuklóján az órát,
a belső oldalra forgatott szerkezettel. Az eszköznek antik,
aranyszínű számlapja volt, és kopott bőrszíja. A férfi keze
nagynak tűnt, melegnek és száraznak, egyszerre határozott és
gyengéd szorítással.
–  Köszönöm, parancsnok – válaszolta Sully. – Részemről a
megtiszteltetés. Nagyon örvendek.
Harper elengedte a kezét. Sully mindig is intimnek találta, ha
valaki a csuklója puha bőréhez igazította a karórája számlapját,
mintha az idő ellenőrzésével az illető egy bensőséges részét
villantaná fel: a tenyerét, a pulzusát. Pár pillanattal később
megszólalt a síp, és beterelték őket az egyik tárgyalóba, ahol
hivatalosan is bemutatták nekik Harper parancsnokot. A
legénység leült a hosszú, fényes tárgyalóasztal köré, és
végighallgatta, ahogy az űrprogram igazgatója, egy Inger Klaus
nevű nő Harper eredményeiről beszél. Legalább tizenöt percet
töltött az életrajzával, addig sorolva a kitüntetéseit és a sikereit,
amíg a férfi el nem vörösödött, és mindenki arra nem kezdett
vágyni a helyiségben, hogy hagyja el a pódiumot. Amikor végre
megtette, Harper előrelépett, hogy megrázza a kezét, majd a
teljes legénység felé forduljon. Mit is mondott? Sully
megpróbálta felidézni. Voltak nála jegyzetlapocskák, erre
emlékezett, és a medence melletti könnyed csevegés ellenére
idegesnek tűnt.
– Megtiszteltetés, hogy önökkel szolgálhatok – jelentette ki –,
amikor kilépünk az ismeretlenbe mint egy csapat, egy faj és
mint egyének.
Az Aetherön még a kommunikációs csend alatt is Harper volt
a biztos talaj, a horgony, amitől a legénység egy kicsit közelebb
érezte magát a Földhöz. Devitől előadásokat kért a hajó
gépezeteiről; a létfenntartó rendszerekről, a sugárzáspajzsokról
és a Kis Föld centrifugális gravitációjáról kérdezgette, hogy
visszaterelje a jelenbe. Tallal videójátékokat játszott, és
diplomatikusan meghallgatta a tanácsait, úgy téve, mintha
éppen olyan komolyan venné a játékokat, mint a férfi. Még
Ivanov is kulturálttá vált, amikor Harper besétált a
laboratóriumába, megmutogatta neki a munkáját, és csak
enyhén leereszkedő hangnemben magyarázott neki. A kapitány
régi barátsága Thebesszel még jobban elmélyült; Sully látta,
hogy erőt merít az idősebb férfi sztoikus nyugalmából, a saját
testébe csatornázza, majd a legénységére árasztja. Ők ketten
már korábban is jártak együtt az űrben, nem is egyszer, és
mindig túlélték. Egyesített erővel segítettek a többieknek
megőrizni a józan eszüket.
Sullyval Harper a szondákat hallgatta a kommunikációs
fülkében, vagy kártyázott, vagy vázlatokat készített az arcáról,
miközben a nő a jupiteri adatokat böngészte. Vele nem volt
olyan nehéz dolga; Sully örült a társaságának. Előre várta.
Órákat töltöttek egymással szemben a konyhaasztalnál, a Kis
Földön. Sully néha felolvasott neki tömény tudományos
publikációkból, miközben a férfi edzett, a kapitány pedig
verejtéktől csillogó arccal gúnyolódott a nehézkes fordulatokon.
Sully készségesen válaszolgatott neki, bár a lelke mélyén
gyanította, hogy a férfi kérdései a kutatásáról az ő javát
szolgálják, nem a parancsnokét. Néha az otthonukról is
beszélgettek, arról, hogy mi hiányzik nekik, de ez egy
bizonytalan és veszedelmes változó volt. Egy ólomsúly, ami
minden egyes reményteljes érzésüket lehúzta a tudatuk sötét
mélységeibe.
Sully azon kapta magát, hogy egyre többet gondolkozik azon,
amit Thebes mondott neki: hogy hogyan lehet összetörve is
folytatni az életet. Tal, Ivanov és Devi összevissza keringtek,
vagy az emlékeikben, vagy a projekcióikban léteztek, és soha
nem voltak teljesen jelen, amikor Sully hozzájuk beszélt. Ő
igyekezett elejét venni, hogy ugyanez történjen vele is, próbált
csak a fogmosásra gondolni, amikor a fogát mosta, nem a
vancouveri házukat rekonstruálni fejben, vagy Jack kölnijének
az illatát, Lucy fürdésének a hangjait a földszinten, miközben ő
a tiszta, esetlenül összehajtogatott ruhákkal töltötte meg a
fiókokat. Amikor azon kapta magát, hogy egy másik évben és
másik helyen időzik, elszámolt tízig, és megkereste magát az
Aetherön, még mindig az aszteroidaövben, még mindig úton a
néma Föld felé. Ilyenkor félretette aznapra a jegyzeteit,
kikapcsolta a hangos gépeket, és visszaúszott a Kis Földre.
Érezte, ahogy a gravitáció húzóereje visszatér az izmaiba, a
szájában lévő étel lesüllyed a gyomrába, a copfja lecsusszan a
hátán. Otthon volt, az egyetlen olyan otthonban, ami abban a
pillanatban számított. Szerencsés esetben Harper is ott ült az
asztalnál, egy kártyapaklit kevergetve.
–  Gyere csak, Sully! Most megkapod – mondta a kapitány, ő
pedig odaült, és játszott vele.
 ÖT
A NAPOLYANGYORSANKELTFEL és szállt alá, hogy Augustine
nehezen tudta volna megmondani, mennyi időt töltött
kiterülve. Ki-be úszkált az álmaiból, teste izzott a láztól,
időnként felébredt a sötétben, és megpróbált felülni, úgy
vergődve a hálózsákok kavalkádjában, mint egy pókhálóba
ragadt légy. Máskor arra nyitotta ki a szemét, hogy Iris ott áll
felette, és vizet nyújt neki, vagy egy kék kempingbögrét tele
csirkehúslevessel – de ő meg sem emelte a kezét, hogy elvegye,
és az ajkát sem mozdította, hogy kimondja a fortyogó, nehézkes
agyában bukdácsoló szavakat: Gyere közelebb! Vagy: Mennyi
ideje vagyok itt? Vagy: Hány óra van? Csak lehunyta a szemét, és
visszaaludt.
Lázálmaiban ismét fiatal volt. A lába erős, a szeme éles, a
keze sima és barna, széles tenyérrel, hosszú, egyenes ujjakkal.
Haja fekete, arca borotvált, sötét borostája mindig éppenhogy
csak beárnyékolta az állát. A végtagjai könnyen, simán és
hajlékonyan mozogtak. Csinos lányoknak udvarolt a bárokban,
tantermekben, obszervatóriumokban, vagy a sötétben
tartózkodott olajzöld terepruhában, élelemmel, felszerelésekkel
és csiszolatlan kvarckövekkel, szép alakú és színű kavicsokkal
megrakott zsebekkel, és a csillagos éjszakai égboltot bámulta a
Földnek azon szeglete felett, ahol éppen járt. Pálmaleveleket
látott, eukaliptuszfákat, füves pusztákat. Fehér homokot tiszta
víz mellett, magányos baobabfákkal pettyezett sárga
fennsíkokat. Hosszú lábú madarakat színes szárnnyal és görbe
csőrrel, kis, szürke gyíkokat és nagy zöldeket, afrikai
hiénakutyákat, ausztráliai dingókat, egy kóbor korcsot, amelyet
egykor etetett. Álmaiban a világ ismét nagy, vad és színes lett, és
ő is a részét képezte. Már a puszta létezés is lelkesítőnek tűnt.
Irányítótermek, tele zúgó berendezésekkel, hatalmas
teleszkópokkal, végtelen gazdagsággal. Meg gyönyörű nők is,
egyetemisták és városlakók, látogatóban lévő tudósok; Augie az
összessel lefeküdt volna, ha megteheti.
Álmaiban még fiatal volt, s éppen kezdett beleszeretni
önmagába. Egyre jobban megerősödött benne a bizonyosság,
hogy azt tehet és birtokolhat, amit csak akar. Okos volt,
ambiciózus, nagy jövőre hivatott. Publikációit a legjobb
folyóiratok tették közzé. Folyamatosan állásajánlatokat kapott.
Bekerült a Time magazin „fiatal tudósok” különszámába. Ezt a
dicshimnuszok és az elismerés hulláma követte, ami egészen a
harmincas évei végéig tartott. A munkájáról egyöntetű
tisztelettel írtak. A „zseni” szóval dobálóztak. Az összes
obszervatórium azt akarta, hogy náluk végezze a kutatásait,
minden egyetem azért könyörgött, hogy náluk tanítson. Nagy
volt rá a kereslet. Egy darabig.
De a delírium nem bánt kegyesen vele. A nap halványulni
kezdett, a csillagok eltűntek, az óra még mindig visszafelé
pörgött: visszaváltozott esetlen, pattanásos tizenhat évessé. Aki
egy elmegyógyintézet előcsarnokában nézi, ahogy két férfi a
zárt osztályra kíséri az anyját, miközben az apja aláírja a
papírokat a recepción. Kettesben maradt az apjával egy üres
házban, az erdőben vadászott vele, teherautóztak; egyik lábát
folyamatosan egy potenciális taposóakna felett tartva élt.
Meglátogatta begyógyszerezett anyját a kórházban, mielőtt
egyetemre ment, végighallgatta a vacsorakészítésről szóló
dünnyögését, miközben a nő félig lehunyta a szemét, a keze
pedig ott reszketett az ölében. Tíz évvel később ott állt az apja
sírja mellett, leköpte a frissen kiásott földet, és addig rugdosta a
sírkövet, amíg el nem tört a lábujja. Augustine távolról látta
magát ezekben a jelenetekben. Újra és újra ott látta a saját arcát
azoknak a nőknek a szeme mögül, akikkel rosszul bánt, a
kollégáké mögül, akiket becsapott, a felszolgálóké, kifutófiúké,
asszisztenseké és technikusoké mögül, akiket semmibe vett,
mert mindig túl elfoglalt és becsvágyó volt ahhoz, hogy bárkire
odafigyeljen önmagán kívül. Ekkor vette észre először, mekkora
károkat okozott, mennyi fájdalmat, szomorúságot és haragot.
Szégyent érzett, a betegsége gubójának mélyén meg is nevezte.
A melegség, a szépség és a tájak vonzónak tűntek, de azonnal
kicsusszantak az ujjai közül, amikor megpróbálta megragadni
őket. A többi, fájdalmasabb élmény valós idejű rádöbbenésnek
tűnt. Hosszú percek és még hosszabb másodpercek: az az érzés,
ahogy a vadászkése becsusszan a feszes, eleven szarvas bőrébe,
az állat vérének lüktetése, fémes bűze; a bűntudat és a
megbánás, olyan érzések, amelyeket régen testi betegségeknek
hitt, mert mélyen égették a gyomrát, a beleit vagy a tüdejét; az
apja öklének a hangja a falon, a saját testén vagy az anyjáén. Az
anyja, mielőtt bekerült a kórházba: egy mozdulatlan púp a
foltvarrott kelengyetakarója alatt, nap nap után, egyik hétről a
másikra, majd ahogy feléledt, mint egy főnix, és berobbant a
nappaliba égő tekintettel, készen csinálni, csinálni, csinálni,
menni, menni, menni. És le sem állt, amíg mindenét ki nem
merítette – az energiáját, a pénzét, az idejét –, és akkor
visszahanyatlott a takarók közé, hogy ismét elaludjon, amíg újra
fel nem éled, vagy amíg a férje ki nem rángatja onnan, hogy
próbára tegye az elszántságát. Augie-t csapdába ejtette ezekben
a pillanatokban a betegsége, ami ott tartotta a feledni kívánt
emlékek börtönében.

EGYIDŐUTÁN – nem tudta, mennyi lehetett – elmúlt a láza. A

rémálmok végre békén hagyták, és Augie rádöbbent, hogy
ébren van. Gyenge volt, de tudatos; éhes. Ülő helyzetbe tornázta
magát, és körülnézett az irányítóteremben, miközben
kidörgölte az álmot a szeme sarkából. A helyiség nem változott.
Körbefordította a fejét, és megkönnyebbülten felsóhajtott,
amikor a tekintete rátalált a lányra. Iris az ablakpárkányon ült,
az alkonyati tundrát nézte. Amikor meghallotta, hogy a férfi
próbál felkelni, és lerugdossa magáról a hálózsákokat,
odafordult. Augie rájött, hogy még soha nem látta mosolyogni. A
lány egyik alsó foga hiányzott, a résnél ott világított rózsaszín
ínye. Egy gödröcske elidőzött az arca bal oldalán, apró
orrnyerge enyhén kipirult.
– Borzasztóan nézel ki – mondta. – Örülök, hogy felébredtél.
Még mindig ritkán hallatta a hangját, és Augustine-t ismét
meglepte a mélysége, a reszelőssége. Megkönnyebbült a
hallatán. Iris úgy kerülgette a hálózsákfészket, mint egy félénk
állat, elfojtva a lelkesedését, megvizsgálva minden apró
részletet, mielőtt közelebb lép. Elővett egy vákuumcsomagolású
szárított húst, egy doboz zöldbabkonzervet meg egy kanalat, és
odanyújtotta Augie-nak.
– Levest is kérsz? – kérdezte, miközben a férfi elvette az ételt,
kinyitotta a konzervdobozt, majd lapátolni kezdte a zöldbabot a
szájába. Iris a fogával felszakította a hús csomagolását, aztán
letette mellé, utána odament az elektromos főzőlaphoz, és
bekapcsolta. Augie farkaséhes volt, mint aki hirtelen ismét
életre kelt. Miután a konzervdoboz kiürült, a hús felé fordult, a
bab levét törölgetve a szakálláról a kézfejével.
– Mennyi ideig voltam kiütve? – kérdezte.
Iris vállat vont.
– Talán öt napig…
Augustine bólintott. Ez nagyjából reálisnak tűnt.
– És te… te jól vagy?
A lány furcsán nézett rá, majd válasz nélkül visszafordult a
főzőlaphoz, lehámozta a fóliát egy leveskockáról, és beledobta a
kék bögrébe, miközben arra várt, hogy felforrjon a víz. A bögre
túl forró volt ahhoz, hogy megfogják, úgyhogy hagyta kihűlni a
pulton. Addig visszatért az ablakpárkányra, ahonnan némán
bámulta tovább a sötétségbe boruló tundrát.

AUGUSTINEAZIRÁNYÍTÓKÖZPONT lépcsőjén tette próbára elsorvadt

izmait. Amikor összeesés nélkül le tudott battyogni a
földszintre, majd vissza a harmadikra, úgy érezte, ideje
messzebb merészkednie. A kinti hó és jég még gyorsabban
kimerítette, mint a lépcső, de mindennap kisétált, néha
többször is. Egy idő után visszatért az állóképessége. Végigsétált
a hegybe vájt keskeny ösvényen, át a melléképületek kihalt
faluján, aztán ki a tágas, hullámzó hegyek közé. Kifulladt és
elgyengült, de élt, és ennek az egyszerű ténynek az öröme
betöltötte az egész testét. Mind a túlélés öröme, mind a
megbánás súlya ismeretlen érzelmek voltak számára, de egyik
sem távozott belőle, bármennyire is igyekezett kiizzadni
magából őket. A lázas rémálmai során rátörő érzelmek még
mindig élénken éltek benne. Az izmai sajogtak a
megerőltetéstől, de az ismeretlen érzésektől is, amelyek úgy
árasztották el, mintha valaki másnak a vére keringene az
ereiben.
Iris gyakran csatlakozott hozzá ezeken a sétákon, vagy előtte
szaladva, vagy messze lemaradva. A nappal szakaszai alig egy
óráról pár órásakra hosszabbodtak, majd egy egész délutánra.
Ahogy teltek a napok, Augustine egyre messzebb sétált, szemét
mindig rajta tartva Iris pomponos sapkájának smaragdzöldjén.
A lány mintha megváltozott volna a betegsége óta, mintha
megsokszorozódott volna – az energiáját, testi mivoltát, a
szavait tekintve. Korábban mindig visszahúzódott Augie
periferiális látómezejébe, némán üldögélt az irányítóteremben,
óvatosan lopakodott a melléképületek között; mindig
észrevétlen maradt. Most Augustine le sem tudta venni róla a
szemét. Mindenütt ott volt, és a mosolya – amely még mindig
ritkán csillant fel, de valahogy folyamatosan ott lapult a vonásai
mögött – ragyogónak tűnt.
Egyszer, amikor a nap órákig lebegett alacsonyan az égen,
mielőtt ereszkedni kezdett volna, Augustine messzebbre sétált,
mint bármikor a hangár óta – a láza óta. Újabban mindig észak
felé ment, át a hegyeken. Soha nem délre, a tundra, a hangár és
a farkas sírhalma felé, melyet rózsaszín vércsíkok jeleztek a
fehér havon. Északon a Jeges-tenger nyúlt végig a glóbusz
tetején, jégkék sapkaként a Föld koponyáján. A part
kilométerekre terült el tőlük, esélye nem lett volna arra, hogy
gyalog megközelíthesse, de úgy vélte, hogy amikor a szél a
megfelelő irányból fúj, érzi a nyílt víz sós illatát, amely
végighullámzik a gleccserek felett érzékeny, kutató orrlyuka
felé. Augustine arra jutott, hogy minél messzebb gyalogol, annál
erősebb a tengerszag.
Aznap már annyit meneteltek, hogy az izmai égni kezdtek, és
még Iris is lassított, a hóban húzva kis csizmáit ahelyett, hogy
minden lépésnél megemelte volna őket, de Augustine még
messzebbre akart jutni. Van valami előtte – mondogatta
magának –, valami, amit látnia kell. Azt nem tudta, hogy
micsoda. A nap lecsúszott a hegyek mögé, úgy dobálva színeit
az égre, ahogy egy táncos színes kendőit a levegőbe. A férfi a
hóba olvadó naplementét csodálta éppen, amikor észrevette az
állat határozott körvonalát a változékony északi égbolt előtt. Az
a jegesmedve volt az, amelyre az első világos napról emlékezett
– ugyanaz a medve, ezt biztosra vette; nem azért, mintha
felfedezett volna rajta megkülönböztető jegyeket: a szívverése
felgyorsulásából ismerte fel. Hatalmas mérete alapján csak
medve lehetett, hosszú, bozontos, a kortól elsárgult bundával.
Legalább másfél kilométerre jártak tőle, talán többre is, de egy
teleszkóp élességével látta ezeket a részleteket. Ezt kereste. Úgy
érezte, mintha ott állna a medve mellett, vagy mintha masszív,
görbe hátán lovagolna, ujjait mélyen belefúrva összetapadt
bundájába, sarkát széles, kipárnázott bordái közé vájva. Szinte
érezte a sűrű szőrt az ujjai között, maga előtt látta sárga
árnyalatát, a rózsaszín foltokat az orron, érezte az alvadt vér
fülledt, rothadó bűzét.
A medve megállt a hegy csúcsán, és felemelte az orrát. Ide-
oda lendítette a fejét, amíg végre Augie felé nem fordult. Iris egy
kisebb lejtőn csúszott lefelé a nadrágja ülepén, zöld pomponja
ott ugrándozott felette; fogalma sem volt, hogy mit lát
Augustine. Augie és a medve egymást nézték, s a férfi úgy
érezte, hogy valamiféle különös rokonság fűzi össze őket a több
kilométernyi hó, éles szikla és szélroham felett. Irigyelte a
medve méreteit, egyszerű szükségleteit és egyértelmű céljait, de
a magány felhangja is megcsapta, a vágyakozás és a
reménytelenség hangulata. Átható szánalom öntötte el a medve
iránt, aki egyedül kószál a hegyvonulaton, és csak a
létfenntartás mechanikája, az ölés és a rágás, a hóban fetrengés
és a szükségszerű alvás érdekli a dűnék között meg a
hóbarlangokban, a hosszú séták a tengerhez, oda-vissza. Az
állatnak csak ennyije volt, csupán ennyit ismert, erre volt
szüksége. Augustine gyomrában valamilyen érzelem mocorgott,
és a férfi rájött, hogy a megvetés az – a medve iránt,
ugyanakkor önmaga iránt is. Túlélte a lázát, de minek? Amikor
lenézett az előtte húzódó lejtőre, még látta, ahogy Iris
végiggurul rajta, majd felül, a pomponja fehérlik a hótól. A
kislány mosolyogva odaintegetett neki – egy játszadozó
gyermek. Arcának megszokott sápadtsága ezúttal belülről
ragyogott, rózsaszín pír öntötte el hófehér bőrét. Mire Augie
visszanézett a hegyvonulatra, a medve már eltűnt.
 – Iris! – kiáltott oda a kislánynak. – Ideje indulnunk!
Hazafelé menet a lány a közelében maradt, mellette vagy
előtte, és időről időre visszanézett, hogy ellenőrizze, ott jön-e
utána. Az utolsó szakaszon, amikor felgyalogoltak a hegyre, az
obszervatóriumhoz, az otthonukhoz az irányítóközpontban, a
gyermek kesztyűs kezébe fogta Augustine-ét, és el sem engedte,
amíg be nem értek.

AUGUSTINEELEINTESTÍLUSOSNAK érezte, hogy az élete ilyen

csendesen, ilyen egyszerűen érjen véget: hogy ne maradjon
más, csak az elméje, gyengülő teste és ez a kegyetlen vidék. Már
a többi kutató kivonulása előtt, a kísérteties némaság és a
feltételezhető kataklizma előtt, ő már akkor is meghalni jött ide.
Az érkezését megelőző hetekben, amikor még egy meleg, dél-
csendes-óceáni tengerparton tervezgette a sarkvidéki
kutatásait, ezt a vállalkozását tekintette az utolsónak. A
finálénak, egy karrier záróakkordjának, egy látványos
lezárásnak az életrajzíró számára, aki egyszer majd papírra veti
a történetét. Mert Augustine számára a munkássága vége
elválaszthatatlannak tűnt az élete végétől. Lehet, hogy a szíve
még verni fog pár üres éven át, miután a munkával végez, az is
lehet, hogy nem; ez egyáltalán nem érdekelte. Amíg az öröksége
elevenen fénylik a természettudományos archívumokban, nem
izgatta, ha ő maga egyedül pislákol, majd huny ki pár fokra az
Északi-sarktól. Az evakuáció bizonyos értelemben csak
megkönnyítette ezt. De amikor elpillantott a sarkvidéki hegyek
felé, és meglátta, hogy a hatalmas, sárga jegesmedve visszanéz
rá, történt vele valami. Irisra gondolt. Hálát érzett a jelenlétért a
hiány helyett. Ez az érzelem olyan ismeretlen volt számára,
olyan váratlan, hogy elmozdított benne valamit, valami régit,
súlyosat és makacsat. És e mögött a valami mögött egy nyílás
támadt.
Az első napjaik során Irisszal az obszervatóriumban
időnként átfutott a fején, hogy mi lesz a lánnyal, miután ő
meghal. De a medve megpillantását követően, miközben a nap
egyre hosszabban időzött az égen, alaposabban elgondolkozott
ezen. Képzeletben túlsiklott a saját idővonalán, a lányéba. Azt
szerette volna, ha a gyermek valami mást is kap – kapcsolódást,
szeretetet, közösséget. Nem akarta tovább kifogásokkal
mentegetni a saját képtelenségét arra, hogy bármit megadjon
neki azon az ürességen kívül, amit önmagára kiszabott.
Miután a tudósok elhagyták a létesítményt, tett pár kelletlen
próbálkozást arra, hogy kapcsolatba lépjen az emberiség talán
létező maradékával, hogy kiderítse, mi történt odakint, a
birodalma jeges határain túl, de amint ráébredt, hogy a
műholdak hallgatnak, és a kereskedelmi rádiócsatornák
kikapcsoltak, felhagyott a kutatással. Elfogadta a gondolatot,
hogy nincs kivel kommunikálni. Hogy valami, minden, véget
ért. Őt nem zavarta a számkivetettség fizikai realitása – mindig
is ez volt a terve.
De azóta megváltozott a helyzet. Hirtelen fellángolt benne az
elszántság, hogy találjon egy másik hangot. A túlélők
létezésének lehetősége mindig ott ólálkodott a gondolatai
mélyén, ám még ha érdekelte volna is a dolog, az
obszervatórium elszigeteltsége logisztikailag feleslegessé tette,
hogy megkeresse őket. Feltéve, hogy egyáltalán rátalál az
emberiség egy maréknyi megmaradt képviselőjére, nem tudna
eljutni hozzájuk. De mégis – hirtelen maga a kapcsolat vált
fontossá. Tisztában volt az esélyeivel: a kutatásának nagy
valószínűséggel semmiféle gyümölcse nem lesz. Tudta, hogy
nem fogják őket felfedezni vagy megmenteni. De még így is
hajtotta ez az új érzés, a kötelességtudat ismeretlen hangulata,
az eltökéltség, hogy találjon egy másik hangot. Sorsára hagyta a
teleszkópot, helyette a rádióhullámokra összpontosította a
figyelmét.

KISFIÚKORÁBAN, TIZENEGY-TIZENKÉT évesen Augustine jobban

ismerte a rádióhullámokat, mint a saját testét.
Kristálykészülékeket barkácsolt drótokból, csavarokból és
félvezető diódákból, gyorsan elsajátította a nehezebb feladatok
csínját-bínját is: az adókét, a vevőkét, a dekóderekét.
Vákuumcsöves és tranzisztoros rádiókat készített, analógokat és
digitálisakat, készletekből, a semmiből, innen-onnan
összeszedett alkatrészekből. Hatalmas antennákat állított össze
a hátsó kertben, delta dobozrádiókat erősített a fákra – bármit,
amihez tudott alkatrészt szerezni. Minden szabadideje erre
ment el. Az érdeklődése végül az apja figyelmét is felkeltette, és
ez az újfajta bensőségesség mindkettőjüket meglepte. Az apja
autógyári szerelőként dolgozott. A gépezetek, amelyekkel a
napjait töltötte, hatalmasak voltak, házaknál is nagyobbak,
úgyhogy amikor a fia a legkisebb gépekkel kezdett foglalkozni,
az felébresztette a kíváncsiságát. Augie a rádióbarkácsolás előtt
anyás gyerek volt, tésztakeverő, krumplihámozó, fodrászatba
kísérő fiú. A házi feladatát a konyhaasztalnál csinálta meg,
amikor az anyja elég jól volt a főzéshez, amikor pedig nem,
akkor az ágya végében összegömbölyödve, mint egy kiskutya.
Az anyja kis kabalájaként funkcionált, egy gyermekként, aki
könnyen alkalmazkodott az összes hangulatához. Már
kiskorában is érezte, ha nem is tudta az okát, hogy az apja nem
nézi jó szemmel a kapcsolatukat.
Ő nagyon érzékeny volt az anyja hangulataira. Már előtte
megérezte a közeledő sötétséget. Tudta, mikor hagyja fetrengeni
a hálószoba homályában, és mikor húzza fel a redőnyöket;
hogyan csalja haza, amikor kicsúsztak a dolgok az irányítása
alól ügyintézés közben. Olyan kifinomultan irányította, hogy az
anyja soha nem gyanított manipulációt, soha nem látott benne
többet egy kisfiúnál, a megbízható barátjánál, állandó társánál.
Senki más nem tudta úgy lenyugtatni, mint Augie, főleg nem az
apja. A kisfiút a szükség vitte rá az anyja hangulatainak a
kezelésére. Csak úgy védhette meg, ha megzabolázza, és ahogy
egyre ügyesebbé vált ebben, kezdte úgy érezni, hogy sikerült
dekódolnia a problémáját, sőt legyőznie – hogy megjavította az
anyját.
Azon a télen, amikor tizenegy éves lett, az anyja lefeküdt az
ágyába, és tavaszig fel sem kelt. Augie akkor döbbent rá, hogy
soha nem oldhatja meg az anyja rejtélyét, hogy minden
erőfeszítése ellenére soha nem értheti meg. Hirtelen egyedül
maradt, és nagyon magányossá vált. Nem tudta, mihez kezdjen
nélküle. Miközben az apja a takaró alatt heverő, mozdulatlan
púpot szidalmazta, ő visszavonult a pincébe, és új örömöt talált
az elektronika egyértelműségében: a drótok csatlakoztatásában,
az áram folyamában, az egyszerű gépezetekben, amelyek
összeálltak, és szinte mágikus jelenséget hoztak létre, amikor
kiszűrték a zene és a hangok szimfóniáját a levegőből. Az
amperekről és wattokról szóló elemi iskolai leckék elegendőnek
bizonyultak ahhoz, hogy útnak indítsák. Ő mindig is jó tanuló
volt. A sötét, dohos pincében, a sárga fény kerek tócsájában
sajátította el a többit. Ritka alkalmakkor az apja lesétált a
rozoga falépcsőn, és leült a fia mellé; még ritkábban Augustine
élvezte is ezeket a látogatásokat. De az apja általában inkább
azért ment le, hogy leszidja, rámutasson a hibáira, kinevesse a
kudarcait. Ekkorra már mindenki számára nyilvánvalóvá vált a
családjukban, hogy Augie intellektusa nem hétköznapi, és az
apja igyekezett megbüntetni ezért minden adandó alkalommal.
Most, évekkel később, a hideg sarkvidéken Augustine olyan
tisztán fel tudta idézni azt a pincét, mintha még mindig ott ülne,
egyedül a munkaasztala mellett, a maga elé kipakolt
drótgomolyagok, germániumtranzisztorok, kezdetleges
erősítők, oszcillátorok, keverők és szűrők között. A
forrasztópáka már melegedett a jobb könyöke mellett, legújabb
projektjének a tervei ott hevertek baloldalt: egy maszatos
ceruzavázlat, kis nyilakkal és esetlen szimbólumokkal,
amelyekkel az áram irányát jelezte. Az apját nem szívesen látta
ezekben az emlékekben, de a férfi hangja időről időre betört:
Miféle idióta nem tud megjavítani egy tranzisztort?
Ez úgy néz ki, mintha egy kétéves csinálta volna.
Az obszervatóriumban, az irányítóteremben Augie kétszer is
ellenőrizte a műholdas telefonokat és a széles sávú hálózatot,
nehogy elkerülje valami a figyelmét. A bázisból mindig is
kétesélyes volt a kommunikáció, a műholdas bizonyult a
legmegbízhatóbbnak, de anélkül csak a rádió maradt. Augustine
feltúrta az irányítóközpontot és a melléképületeket, hogy
begyűjtsön mindent, ami használható lehet, de nem sokat talált.
Az ottani felszerelés csak végszükség esetére szolgált. A
rendszer messze volt az ideálistól, alig lehetett vele elérni a
sziget északi csücskében lévő katonai bázist is, és leginkább a
felettük elhaladó repülőgépekkel való kommunikációra
használták. Az áramellátás gyenge, az antenna érzékenysége
még gyengébb; csak a nagyon közeli, nagyon erős vagy nagyon
szerencsés égi hullámokon utazó jeleket tudta venni. Feltéve,
hogy bárki adott ki egyáltalán jeleket.
Ez a pincében töltött évekre emlékeztette Augie-t, amikor
bekapcsolta az eszközöket, és elküldte a nap első CQ üzenetét.
Ez egyszerű volt, egyenes, célirányos. Keresett valakit, mindegy,
hogy kit. QSL-képeslapokat gyűjtött – a rádiós kommunikáció
megerősítését két amatőr között – a különféle kapcsolataitól,
aztán elrakta ezeket. Ezek egyszerű lapok voltak, az operátor
államának körvonalára firkált hívójelekkel, buta kis képekkel,
amelyeken a rádiókezelők az antennájukon lógtak, mint a
majmok vagy a száradó ruhák, esetleg mocskos kártyák nagy
mellű, félmeztelen nőkkel, akik a rádióberendezésre simulva
dünnyögtek a kézi mikrofonba. Augustine ott ült a mikrofonja
előtt a pincében, és az amatőr frekvenciákat pásztázta,
folyamatosan továbbítva a hívójelet, miközben végigment
rajtuk, s akár egy perc, akár pár óra múlva, de előbb-utóbb
mindig reagált valaki.
 Egy hang töltötte be a hangszóróit, és azt mondta: „KB1ZFI,
itt ez és ez.” Ilyenkor koordinátákat cseréltek, majd Augie
kiszámolta a kilométereket a közelben tartott atlasz segítségével
– minél távolabbi volt a kapcsolat, annál jobban örült. A QSL-
kártyákat csak szórakozásból gyűjtötte, maga a kapcsolat
lelkesítette a legjobban, a gondolat, hogy átküldheti a jelét az
ország túlvégébe, a világ másik felére, és azonnal kapcsolatba
léphet valakivel valahol, akárhol. Mindig volt valaki a túlsó
oldalon – valaki, akit nem ismert, akit nem tudott elképzelni, és
akivel soha nem fog találkozni, de akinek volt hangja. Azzal
nem vacakolt, hogy a kapcsolatfelvétel után is csevegjen. Csak
az érdekelte, hogy van-e ott valaki, és amikor kiderült, hogy
igen, az elégnek is bizonyult számára. Az első kapcsolatfelvétel
után továbbállt a másodikra, harmadikra, akár a hatodikra is,
ha az időjárási körülmények megfelelőek voltak, és a jelek elég
messzire eljutottak. Amikor végzett a CQ-kkal, kikapcsolta a
készülékeit, megcímzett pár QSL-lapot – egy egyszerű földgömb
díszítette őket, egy űrbe kilőtt jellel, elszórt csillagokkal és a
saját hívójelével nyomtatott nagybetűkkel a tetején –, utána
pedig még elbabrált az elektronikával a pince csendes
magányában. Ezek voltak a legboldogabb pillanatai
gyermekkorában. Egyedül, a többi iskolás kegyetlensége, az
anyja kiszámíthatatlansága, az apja megvető megjegyzései
nélkül. Csak ő, a készülékei és a saját elméjének dünnyögése.
A sarkvidéken finomhangolta a készülékeket, és amikor
elégedett volt velük, végül bekapcsolta őket. Iris halvány
érdeklődéssel nézte végig, ahogy dolgozik, de nem mondott
semmit. Odakint kószált a melléképületek között, amikor Augie
elindította az adást. A férfi tisztán látta apró, sötét alakját a
havon. Megfogta a kézi mikrofont, megnyomta a TOVÁBBÍTÁS
gombot, majd elengedte. Megköszörülte a torkát, és ismét
megnyomta.
–  CQ – szólalt meg. – CQ, itt KB1ZFI, kilo-bravo-egy-zulu-
foxtrot-india, vége. CQ. Hall valaki?
 HAT
SULLYEGYIKBERENDEZÉSTŐL a másikig úszott a kommunikációs
fülkében. Enyhén behajlítva tartotta a térdét, bokáit egymás
mögé szorította, és a kezével hajtotta magát, mint egy úszó. A
copfja ott úszott mögötte, a kezeslábasa üres ujjai, amelyeket
megkötött a hasán, úgy lebegtek előtte, mintha pluszvégtagok
lennének. Az Aether elég mélyen járt az aszteroidaövben ahhoz,
hogy a jupiteri szondák adatai késleltetve érkezzenek. A jupiteri
információk már akkor régiek voltak, amikor megérkeztek
Sully vevőibe, és napról napra még régebbiekké váltak, ahogy
kicsit távolabb kerültek a Jupitertől, és közelebb a Földhöz.
Sully az utóbbi időben hanyagolta a szondákat, inkább az
otthoni rádiófrekvenciákat figyelte. Újra és újra végighaladt a
teljes kommunikációs spektrumon, már nem elégedett meg a
kijelölt DSN-sávokkal. Lennie kellett valamiféle
zajszennyezésnek: műholdas jeleknek, eltévedt
televíziójeleknek, nagyon magas vagy ultramagas frekvenciájú
adásoknak, amelyek kiszöktek az ionoszférán át az űrbe.
Valaminek lennie kell, gondolta. A némaság anomália volt,
olyan eredmény, ami nem lehet helyes.
Mindezt megtartotta magának. Nem sok értelme lett volna
megosztani a semmitmondó szinuszhullámokat a többiekkel –
csak a már ismert rossz hírt erősítette volna meg vele –, de ez a
feladat legalább átsegítette a napon, mert ettől úgy érezte,
mintha csinálna valamit. Így vagy úgy, de minél közelebb értek,
annál többet tudott. Furcsa, gondolta, milyen értelmetlennek
tűnnek most már a jupiteri szondák. Bármelyiket elcserélte
volna, az összes adatot, amit begyűjtöttek, mindent, amit
megtanultak, egyetlen hangra a vevőkészülékben. Csak egyre.
Ez nem vágyakozó alkudozás volt, vagy tanmese, csak tény.
Abban a hitben szállt be az Aetherbe, hogy semmi nem
fontosabb a jupiteri szondáknál, de most minden
jelentőségteljesebbé vált. A küldetésük teljes célja immár
lényegtelennek és értelmetlennek tűnt. Nap nap után múlt el
bármilyen eredmény nélkül, a mechanikus vándorok digitális
csipogását és a csillagok meg bolygóik kozmikus sugarait
leszámítva.
Sully visszanavigált a Kis Földre az űrhajó folyosóin és
kanyarulatain át: az üresnek tűnő szakaszok rakterekkel és
elektronikával voltak kibélelve, az Aether szervei ott rejtőztek a
világosszürke falak mögött. Miután fejjel előre beúszott az
üvegházi folyosóra, ahol a falakat az aeroponikus termesztésű
zöldségek ládái szegélyezték, kioldotta kezeslábasa derekán
megkötött ujjait, és belebújt a felső felébe is. Megközelítette a
néptelen átjárót, majd felnyúlt, megragadta a falakon sorakozó
félgyűrűk egyikét, és átfordította a testét, hogy lábbal előre
haladjon át a Kis Földre vezető lyukon. Végigesett egy rövid
folyosón, ahol már vonzani kezdte a gravitáció, majd nagyot
puffant a centrifuga leszállópontján, a kanapé és az edzőgépek
között. Lábát úgy elkapta a talaj, mintha szívókorongok
lennének a talpán, várnia kellett egy kicsit, amíg a teste
átkalibrálta magát, és megtalálta az egyensúlyát. Becipzárazta a
kezeslábasa elejét, aztán kirángatta alóla a copfját, amely
kötélként hullott a vállára. A centrifugális gravitációtól azonnal
kimerültnek érezte magát, mintha órák óta futna, és napok óta
ébren lenne. Amint bízni kezdett a lábában, a kanapéhoz sétált,
és leült Tal mellé, azzal álcázva a fáradtságát, hogy végignézte,
ahogy befejez egy FPS-játékot. A kétéves út megtette rá a
hatását: érezte, hogy az izmai legyengültek, az egészsége
hanyatlásnak indult. Az induláskor élete legjobb formájában
volt fizikailag, de ez elmúlt. Egy pillanatra felmerült benne,
milyen lesz újra hozzászokni a Föld huszonnégy órás
gravitációjához, ám azonnal el is hessegette ezt a gondolatot.
Nem lett volna értelme foglalkozni vele. Tal a padlóra dobta a
kontrollert, és felé fordult.
– Nem akarsz játszani valamit? – kérdezte.
Sully megrázta a fejét.
– Nem igazán – felelte. – Talán később.
A férfi felsóhajtott és legyintett. Figyelmét ismét magára
vonta a képernyő fénye. Sully felállt, kisétált a konyhába, ahol
Thebes és Harper olvasgattak, Harper a tabletjén, Thebes pedig
egy újabb puhafedelű kötetet – ezúttal Asimovot – tartott a
kezében azok közül, amelyekhez ragaszkodott az általuk
elfoglalt hely miatti felháborodás ellenére. Nem kell nekik
olyan sok hely, érvelt, és mivel ő amúgy soha nem vitatkozott
semmin, a küldetésfelügyelő bizottság közbelépett, felülbírálva
az ellenzőket. A bizottság lélektanilag elengedhetetlen
segédeszközként leltározta a pluszterhet. A legénység akkor
még nevetett ezen, de most, a lapozgató Thebest nézve Sully
ismét felidézte ezt a kifejezést. Lélektanilag elengedhetetlen
segédeszköz. Az emberi elmét még soha nem tették próbára
ilyen körülmények között. Jobban is felkészülhettek volna?
Többet edzhettek volna? Milyen eszközök fognak most segíteni
nekik? Bár nevetségesnek tűnt, lehet, hogy Thebest a könyvek, a
bolygójuk fáiból gyártott, kitalált történetekkel teleírt
papírlapok tették kiegyensúlyozottabbá a többieknél.
Thebes és Harper mindketten felnéztek, amikor leült
melléjük a padra.
–  Hogy alakul a munka a kommunikációs fülkében? –
kérdezte Thebes.
Sully vállat vont.
– Jól – felelte. – Ettetek már?
Erre bólogattak.
–  Félretettem neked valamennyit – mondta Harper. –
Átszóltam volna, de gondoltam, biztos elmerültél valamiben.
Sully a pulton találta meg a tányérját pár csík kémcsőben
készült hússal, a hajón termesztett kelkáposztával és egy
tócsányi fagyasztott-szárított krumplipürével. Önkéntelenül is
elmosolyodott, amikor meglátta a vacsoráját, amit gondosan
elrendezgettek egy tányéron, és kicsit felülmúlta a szokásos
fejadagot.
– Hű, elegáns! – jegyezte meg, miközben átvitte a tányért az
asztalhoz.
Thebes Harper felé bökött a hüvelykujjával.
– Neki köszönhető – mondta. – A kapitány ma este felvág.
Sully fogott egy villányi krumplipürét, és felnyársalt egy
kelkáposztalevelet.
– Látszik.
– A fenébe is… – Harper úgy tett, mintha zavarba jött volna,
vagy talán tényleg így volt, Sully nem tudta megállapítani. A
kapitány lerakta a tabletjét, és felemelte a hangját, hogy Tal is
meghallja. – Jön valaki kártyázni?
Sullyt nézte, miközben beszélt. Tudta, hogy ő lesz az
egyetlen, aki beszáll. Tal nemet mondott, ahogy Thebes is, Devi
elfüggönyözött fülkéjéből ugyancsak egy fojtott „nem,
köszönöm” szűrődött ki.
– Nos, Sullivan? – kérdezte Harper.
–  Igen, csak egy perc – felelte a nő Devi kedvetlen válaszán
gondolkozva. Odasétált a lány fülkéjéhez, és bekopogott az
oldalán. – Hé, bejöhetek? – Ezzel be is bújt, válaszra sem várva.
A függöny mögött Devi az egyik párnája köré gömbölyödve
feküdt, szorosan a mellkasához ölelve, orrát a tetejébe fúrva,
combját a két oldalára fonva.
– Persze – suttogta megkésve, de nem mozdult.
– Ma mit csináltál? – kérdezte Sully az ágyra ülve.
Devi megvonta a vállát, egyebet nem válaszolt.
– Ettél valamit?
– Igen – felelte a lány tömören. Utána, egy pillanattal később:
– Mondj el nekem valamit!
Sully várt, ám Devi nem folytatta. Ennyi volt. Mondj el nekem
valamit! Sully a hátára fordult, a feje alá gyűrte a karját,
miközben azon gondolkozott, mit mondhatna. Mi lehet
elmondásra érdemes? Pár pillanattal később eszébe jutott, hogy
aznap reggel átment az üvegházi folyosón, így hát kibuktak
belőle az aznapi gondolatai, kozmetikázott változatban, a Föld
említése nélkül.
– Emlékszel arra a sárga paradicsomra, ami nem terem? Ma
észrevettem rajta néhány virágot, lehet, hogy még lesz belőle
valami. És Tal azt mondta, már majdnem átértünk az
aszteroidaövön, csak pár hét maradt belőle. – A lábfejével
fellépdelt Devi fülkéjének a plafonjára, majd a lábujjaira
meredt, amelyek a szolgálati gumipapucsuk mögött rejtőztek.
Furcsának tűntek ebből a szögből, földönkívüli patáknak. Sully
hagyta, hogy a lába visszahulljon az ágyra. – A jupiteri szondák
még mindig közvetítenek, de néha annyi bejövő adat van, hogy
úgy érzem, nincs időm mindet katalogizálni. Nehezemre esik
lelkesedni értük. – Ekkor elhallgatott, attól tartva, hogy
veszélyes vizekre evezett, azonban Devi továbbra sem szólalt
meg. Sully témát váltva folytatta, csendes, bizalmas hangon. –
Ma összeszaladtam Ivanovval, amikor éppen a vécéből jött ki,
szó szerint belefutottam. Olyan bunkó volt! Mintha az én hibám
lenne, hogy ez a hajó ilyen kicsi, érted? Mintha sokkal jobban
meglenne nélkülünk, tök egyedül, ha minden rosszkedvét a
kőzetmintáin vezethetné le.
Ez működött. Devi végül felé fordult, és vetett felé egy
félmosolyt.
– A kőzetmintáira soha nem haragudna – suttogta.
Mindketten felnevettek, halkan, viszont Devi mosolya szinte
azonnal lehervadt az arcáról.
–  Szerintem azért bunkó, mert könnyebb haragudni, mint
félni – folytatta. Elhallgatott, majd még szorosabban magához
húzta a párnát. – Nagyon fáradt vagyok, érted? De kösz, hogy
beköszöntél.
Sully bólintott.
– Szólj, ha szükséged van valamire! – felelte, majd kificergett
a fülkéből.
 Harper az asztal mellett várta egy pakli kártyát kevergetve,
kezében az eredménylappal.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Hát, készen állok szarrá verni valakit – viccelődött Sully. Ez
gyengének és erőltetettnek tűnt azok után, hogy olyan letörtnek
látta Devit. – Akár te is lehetsz az. – A tányérján még ott volt a
vacsorája fele, ami eleve langyosan került elé, és ekkorra
teljesen kihűlt. De Sully nem bánta, behajtogatott a szájába egy
vaskos kelkáposztalevelet, és letörölt az arcáról egy kis
olívaolajat. Römiztek, mint mindig. Sully nyerte az első
leosztást, majd a másodikat is. Egy órával később Thebes jó
éjszakát kívánt nekik, és visszavonult a fülkéjébe. Harper ismét
osztott, és amikor lerakta a paklit, majd felfordította a pikk ászt,
Sullynak az jutott eszébe, amikor kislány korában
pasziánszozni tanult. A Kis Föld centrifugája elhalványult, egy
pillanatra csak az anyja finom, hosszú ujjait látta maga előtt,
amint lepakolja a kártyákat a fautánzat asztalára a Mojave-
sivatag mélyén.
Az anyja tanította meg egy délután, amikor olyan nyolcéves
lehetett, és Jean sokat túlórázott a Deep Space Network
goldstone-i létesítményében. Ők ketten, anya és lánya, a
sivatagban éltek. Izzasztóan forró délután volt, és Jean – Sully
mindig a keresztnevén szólította az anyját – egész délután
jelfeldolgozási megbeszéléseken ragadt. Mivel senki nem tudott
vigyázni Sullyra, sem hazavinni, Jean kölcsönkért egy pakli
kártyát az egyik gyakornoktól. Két megbeszélés között bevitte
Sullyt az irodájába, ami alig volt nagyobb egy lyuknál, leültette,
és megmutatta neki, hogyan rakja le a lapokat. Sully az anyja
műanyag névtábláját fogdosta, Dr. Jean Sullivan, és úgy tett,
mintha figyelne rá.
Utána piros a feketére, fekete a pirosra, sorrendben, amíg az
összes sor le nem kerül az ászokra. Érted, kismackó?
Sully valójában már rég tudta, hogy kell játszani. Egy
bébicsősztől tanulta meg. De amikor Jean megkérdezte, hogy
elmagyarázza-e neki, lelkesen bólogatott. Ha mást nem is, ezzel
nyert még öt percet az anyja idejéből. Azt nem bánta, hogy az
irodájában ragadt, ekkorra már hozzászokott. Minél közelebb
lehetett Jeanhez, annál jobban érezte magát. Mindig is csak
ketten voltak, és Sully ezt így szerette. Nem gondolkozott az apja
hiányán – nem volt összehasonlítási alapja.
Harper felvette a lapjait, mire ő is automatikusan felemelte a
sajátjait, utána percekig bámulta őket, mielőtt észrevette a
kezében lévő sort: kőr kilences, tízes, bubi. Leterítette őket
legyező alakban, húzott, majd dobott, egy hármassal takarva el
a hivalkodó fekete ászt. Harperre nézett a lapjai felett, és
elkapta a tekintetét, amely eleve rá szegeződött. A férfi arcát
mély ráncok barázdálták, melyekben Sully olvasni próbált,
mintha betűk lennének. Három görbe gondolatjel a szemöldöke
felett, zárójelek a szája körül, féltucatnyi kötőjel a szeme
sarkából kifelé, mint a nap sugarai. Egy vékony, fehér heg az
egyik homokszínű szemöldökén keresztül, és egy másik az
állán, a borostájában.
– Most mire gondolsz? – kérdezte Harper.
A kérdés intimitása megdöbbentette Sullyt. Hirtelen
védtelennek érezte magát, és vissza kellett pislognia a váratlan
nedvességet a szeméből, azokat a könnyeket, amelyeket nem
volt hajlandó mások előtt szabadjára engedni. Megvárta, amíg a
torka ellazult, és biztosra vehette, hogy a hangja nem remeg
meg válasz közben.
–  Csak Goldstone jutott eszembe – felelte. – Az, amikor
gyerekkoromban ott éltem. Az anyám a jelfeldolgozó
központban dolgozott.
Harper tovább nézte tiszta, acélkék tekintetével.
–  Anyádra ütöttél – állapította meg. Ő jött volna, de nem
húzott. Arra várt, hogy Sully folytassa.
– Egyik nyáron megtanított pasziánszozni. Már tudtam, hogy
kell játszani, de a figyelmére vágytam, úgyhogy hagytam, hogy
újratanítsa. – Sully eligazgatta, majd átrendezte a kártyáit. –
Fura, ölni tudtam volna pár percnyi figyelméért. Akkoriban
rengeteget dolgozott. Mielőtt férjhez ment, és szült még két
gyereket. Aztán teljesen felhagyott a munkával. De addigra én
nagyobb lettem, az ikrek érdekesebbek voltak, és… nem is
tudom. Azt hiszem, már nem volt rá akkora szükségem, és neki
sem rám.
Harper lassan húzott egy lapot, rápillantott, majd visszatette.
– Hány éves voltál? – kérdezte.
–  Tíz, amikor férjhez ment, és a mostohaapám Kanadába
költöztetett minket, ahonnan anyám származott. Gimiben
együtt jártak, mielőtt anyám belevágott a doktoriba, és
Goldstone-ban kötött ki velem. Nem tudom, szerintem egyszer
csak feladta, mintha arra számított volna, hogy minden
könnyebben megy majd, amikor én nagyobb leszek, és
szilárdabban meg tudja vetni a lábát a DSN-ben. Ehelyett
nehezebb lett. Egyszerűen nem volt nyugta. És a háttérben ott
várakozott az a fickó, a mostohaapám, egy elképesztően rendes
férfi, aki még ennyi idő elteltével is utána vágyakozott,
telefonálgatott, leveleket irkált. És anyám végül… megadta
magát. Abbahagyta a munkáját. Északra költözött. Végre férjhez
ment. Az ikrek nagyon gyorsan megszülettek ezután; azt
hiszem, tizenegy éves lehettem.
Harper homlokán megremegtek a gondolatjelek, és a
hajvonala felé csúsztak. Sully a kártyáit bámulta, hogy ne lássa
együttérző pillantását. Hallgass el! – korholta magát. Hangosan
kimondva minden olyan egyszerűnek tűnt – egy közönséges
gyermekkornak, házassággal, kisbabákkal –, de Sully még
mindig arra gondolt, amikor otthagyták Goldstone-t Kanada
hideg magánya kedvéért. Amikor elveszítette imádott, zseniális
anyját két üvöltő kisbaba miatt. Amikor kapott egy
mostohaapát, aki kedves volt, de távolságtartó, rendes, de
közömbös – nem elég kegyetlen ahhoz, hogy gyűlölje, nem elég
melegszívű ahhoz, hogy szeresse. Eszébe jutott a teleszkóp, amit
ő és Jean mindig kivittek a sivatagba a rozsdás, zöld El
Caminójuk hátuljában, kettesben. Lehúzott ablakokkal utaztak,
és Jean hosszú haja betöltötte az utasteret, sötét tornádóként
csapkodta a tető megereszkedett kárpitját, a nyitott ablakok felé
nyúlkált, megpróbálta megérinteni a hűvös, száraz éjszakát.
Felállították a teleszkópot, leterítettek egy pokrócot, és órákig
ott maradtak. Jean megmutatta neki a bolygókat, a
csillagképeket, a csillagcsoportokat, a gázfelhőket. Egyszer-
egyszer az ISS is megjelent előttük, egy élénk, gyors fény. Ott
volt, és már el is tűnt, tovább keringett a világ más tájékai felé.
Sully ilyenkor fáradtan, de elégedetten ment iskolába másnap.
Az anyja megmutatta neki az univerzumot, az iskola pedig
olyan könnyű volt, hogy alva is végig tudta csinálni a legtöbb
órát. Kanadában, amikor az anyja férjhez ment, teherbe esett,
és felemésztették az ikrek, Sully egyedül vonszolta ki a
teleszkópot a jeges, emeleti, fenyőkkel körülvett teraszra,
amelyeknek tűleveles ágai ott imbolyogtak a deszkák felett, és
eltakarták előle a látóhatárt. A csillagok nem tűntek olyan
fényesnek az anyja nélkül, de az égi konstellációk így is
megvigasztalták. Még az új hely hideg magányában is
megtalálta azt a térképet, amelyet gyerekkorában tanult meg
megfejteni – egy másik szélességen, ám azonos
referenciapontokkal. Még ott is látta a Sarkcsillagot, amely a
magas fenyők csúcsa felett ragyogott.
–  Mindenesetre – folytatta, de nem tudott mit hozzátenni.
Harper lerakott egy sort, és dobott. – Neked volt testvéred? –
próbálta Sully megtörni a csendet. Még a személyes
információk cseréje is olyan volt, mintha versenyeznének: egy
pont minden megosztott élményért.
– Igen – válaszolta a férfi, de lassan, mintha nem lenne biztos
benne. Egy pillanatra úgy tűnt, nem is folytatja. – Két fivérem,
egy húgom. – Sully várt, még pár kör húzás és dobás után
Harper végül folytatta. – Mindkét fivérem halott, de furcsa
lenne nem beleszámolni őket… Egyikük pár éve adagolta túl
magát, a másik kamaszkorunkban fulladt meg. A húgom
Missoulában él a családjával. Helyes gyerekei vannak, két lány.
A férje egy igazi seggfej. – Huncut mosollyal lerakott egy sort. –
Most bajban vagy, specialista – jegyezte meg, bár egyértelműen
Sully állt nyerésre. A nő csak a fejét rázta.
 –  Álmodozz csak, Harper! – felelte. Felmerült benne, hogy
megkérdezi a kapitányt, melyik testvér volt a legidősebb, de
erre nem volt szükség. Anélkül is tudta, hogy elmondták volna
neki, abból, ahogy Harper a legénységet irányította, ahogy
noszogatta őket, mintha elkószált kiskacsák lennének. Egy báty,
aki már két kistestvérét elveszítette. Sully el nem tudta volna
képzelni a sor végén, de a közepén sem; ő mindig elöl lesz,
mindig vezetni fog, mindig megvédi azokat, akik mögötte
állnak.
Magában felidézte életének azt a rövid és gyönyörű
szakaszát, amikor még egyke volt. A sivatag homokjának az ízét
a nyelvén, a fénypontokat a bársonyosan fekete éjszakában.
Tudta, hogy ha lehunyná a szemét, ott lehetne, beleveszhetne az
emlékeibe, az anyja mellett fekhetne a Kis Medvét keresgélve,
az első csillagképet, amelyet megtanult felismerni, fejüket az El
Camino kerekének döntve – de nem tette. Nyitva tartotta a
szemét, az asztal túloldalán ülő férfira szegezte,
belekapaszkodva a tekintetével az arcába, a nyakába, a kezébe.
Harper homokszínű haját már átjárták a szürke szálak, ezüst
árnyékként olvadva az eredeti színébe. A férfi fürtjei
bozontossá váltak az utolsó vágás óta, amit Tal kivitelezett
hónapokkal ezelőtt, amikor a Mars pályáján haladtak át. Ferde
tincsekben állt szét a fején, mintha most kelt volna fel az
ágyból. Volt egy különösen feltűnő csigája, amely rugózott, ha
megmozdult. Sullynak eszébe jutott, hogy a lánya haja is
hasonlóképpen viselkedett, amikor Lucy kicsi volt. Szinte
lehetetlennek érezte, hogy ne zuhanjon hátra, s ne vesszen bele
azoknak a dolgoknak az emlékébe, amelyeket valószínűleg soha
többé nem lát.
A játszma véget ért, és amikor megszámolták a lapjaikat,
kiderült, hogy Harper éppen csak nyert. A férfi
megkönnyebbültnek tűnt.
–  Pfüff! – lélegzett fel. – Ha még egyszer veszítettem volna,
kénytelen lennék némi szerénységet tanúsítani. De szerencsére
nem. – Egy kupacba seperte a lapjait, és elkezdte összetolni a
paklit, lesimítva a sarkokat. – Még egyet? – kérdezte.
Sully vállat vont.
– Még egy utolsót.
Nézte, ahogy Harper oszt. A feltűrt ingujjak alatt látszott
sűrű, szőke szőrzete és csuklójának domborulata. Ugyanazt az
órát viselte, mint aznap, amikor először találkoztak, mint
mindig, amelynek a számlapja a karja belső oldalán volt, a
pulzusán, a csatja pedig kívül. A keze széles volt, a tenyerén és
az ujjbegyein lévő bőr kemény, körmeit rövidre vágta. Sullyban
felmerült, hogy neki vajon ki hiányzik, kit hagyott odahaza. Kire
gondol ezekben a tétlen pillanatokban? Egy barátra, szeretőre,
mentorra? Fejből fújta az ő életrajzát is, ahogy mindenkiét, de
azt tudni, hogy aeronautikából és asztronautikából csinálta a
doktoriját két turné után a légierőnél, nem ugyanaz, mint
ismerni valakit, azt tudni, hogy csodálta-e az apját, hányszor
volt szerelmes, vagy miről álmodozott, amikor kamaszként a
montanai naplementét nézte. Azzal tisztában volt, hogy
többször átkelt a földi atmoszférán, mint bármelyik másik
ember a világon, hogy jobban főz nála, hogy rettenetesen
römizik, és egész tűrhetően pókerezik. De azt nem, hogy miket
firkál a spirálos jegyzetfüzetébe, vagy kire gondol elalvás előtt.
Ahelyett, hogy megkérdezte volna, elképzelte a válaszokat:
nagyon szerette az apját, és a halála óta úgy vágyakozik utána,
mint még soha senki után. Az anyja él, de az nem ugyanolyan.
Volt párszor szerelmes – egyszer kamaszként, és az az érzés
forrón, állhatatosan lángolt, amíg ki nem aludt, majd még
egyszer huszonéves kora végén, amikor megkérte egy nő kezét.
A nő igent mondott, majd lefeküdt egy kollégájával, összetörve
Harper szívét, és óvatosabbá téve a jövőben.
A harmadik az arcára volt írva, de Sully nem tudta leolvasni
róla.
Ehelyett azt választotta a fejében kavargó összes kérdés
közül:
– Neked mi hiányzik legjobban otthonról?
Közben anélkül rendezgette el a kezében a lapokat, hogy
lenézett volna rájuk. Ehelyett a kapitány arcán tartotta a
szemét, az álla rezzenésén, ahogy összeszorította a fogát, szája
vágyakozó rándulásán.
–  A kutyám, Bess – felelte Harper. – Egy csokoládébarna
labrador, nyolc éve az enyém, és az anyja is az volt előtte.
Ostobaság, de pokolian hiányzik. A szomszédomnál hagytam,
aki majdnem annyira szereti, mint én. Az emberekkel soha nem
jöttem ki olyan jól, mint a jó öreg Bess-szel.
Hallották, hogy Tal kikapcsolja a játékkonzolt, kicsoszog
vécére, majd vissza. Komoran, álmosan odabiccentett Sullynak
és Harpernek, mielőtt bemászott a fülkéjébe, és behúzta a
függönyt.
 – És neked? – kérdezte a kapitány.
– A lányom, Lucy. Azonkívül a forró fürdők.
A férfi felnevetett.
– Szerintem nálam a hegyek lekörözik a forró fürdőt. Vagy a
nagy, lapos mezők. – Lehalkította a hangját, és drámai hangon
azt suttogta: – Hajlandó lennék kilökni Ivanovot a zsilipen, ha öt
vacak percig egy mezőn sétálhatnék.
Sully halkan felkuncogott. Amikor Ivanov pár másodperccel
később, kísértetiesen jó időzítéssel bezuhant hozzájuk, kitört
belőle a nevetés. A keze mögé rejtette az arcát, miközben a férfi
elsétált mögötte. Eleve duzzogó képet vágott, és egyetlen szó
nélkül feküdt le. Harper szigorú pillantást vetett Sullyra.
– Szedje össze magát, Sullivan!
A nő bólintott, és összeszorította a száját, nehogy még valami
kitörjön rajta. Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Devi Ivanov
félelméről, mire a derültsége nyomtalanul eltűnt. Felmerült
benne, hogy nem nézi-e néha a szomorúságot duzzogásnak.
Hogy Ivanov nem sebezhetőbb-e, mint gondolta. A férfi lámpája
kialudt a függönye mögött.
– És a férj? – kérdezte Harper, miközben húzott.
– Volt férj – javította ki Sully. Hozzá akart tenni még valamit,
de rájött, hogy semmit nem tudna mondani róla, aminek bármi
értelme lenne.
Jack egy aknamező volt, csupa neheztelés és halálos
örömszilánk. Amint talált róla egy napfényes, kellemes emléket
– Jack a kanapén alva a kétéves Lucyval, aki a mellkasán hasal,
és versenyt horkolnak –, azonnal ledöntötte a mélyen eltemetett
keserűség detonációja. Lucy nyolcéves korától nem aludt az
anyjával. Sully témát váltott.
– Szinte magam előtt látom, ahogy egy nagy mezőn lovagolsz
Montanában a fekete paripádon, vagy miden, magad mellett a
jó öreg Bess-szel. Tudod, soha nem értettem… miért lógsz
ezekkel az irodakukac tudósokkal… Te már rekordot döntöttél,
akár nyugdíjba is mehetnél.
Harper elmosolyodott.
–  Azt hiszem, mindig úgy gondolom, hogy csak még egy
utolsó, érted? Még egy, és annyi. Utána felkérnek még egyre, és
arra gondolok, hogy miért is ne. De te elég kocka vagy. Ha
tudtam volna, mibe megyek bele ezúttal, lehet, hogy otthon
maradok.
Sully hagyta, hogy színpadiasan leessen az álla.
– Eztnem hiszem el!
–  Tudom, tudom, felháborító vagyok. De ezután
mindenképpen nyugdíjba vonulok. Már megvettem a birtokot.
Meglátogatsz engem és Besst, miután hazaértünk, ugye?
Miután hazaértünk. A szavak ott lebegtek az állott,
újrahasznosított levegőben. Sully hagyta, hogy elszálljanak, és
eljátszott a meghívás gondolatával.
– Talán igen – felelte.
Ez kellemes gondolat volt. Még soha nem látta Harper házát,
de egy kis épületet képzelt el, távol a forgalmas utaktól, nagy
terasszal és hosszú kocsifelhajtóval, rengeteg hektárnyi üres
térrel körülvéve. A férfi sáros terepjárója a ház előtt parkolt,
Bess kihúzott háttal ült a bejárati ajtó előtt, és őket várta. Sully
képzeletében a ház az ő otthonává is vált. A valóságban már
nem volt neki, minden holmiját egy raktárban hagyta, és a
lakásáról is lemondott a kétéves út előtt. Jó érzés volt úgy tenni,
mintha lenne hova – kihez – hazamennie. Észrevette, hogy
Harper őt nézi.
– Mi az? – kérdezte.
– Semmi – válaszolta a férfi. – Csak kíváncsi lennék.
– Mire?
Harper megrázta a fejét.
– Majd megkérdezem, amikor leszállunk.
– Te most viccelsz.
–  Nem viccelek. Kell valami, amit várhatok. – Sullyra
kacsintott. – Mindnyájunknak kell valami, amire várhatunk.
Még egy órát eltöltöttek a játékkal.
– Kezd későre járni – jegyezte meg Harper.
Sully nekiállt elpakolni a lapokat. A férfi kinyújtotta a kezét,
és azt mondta, „jó játék volt”, azon a félig lovagias, félig
poénkodó módján. Sully megfogta, de ahelyett, hogy kezet
ráztak volna, csak így maradtak pár pillanatig. A nő érezte a
kapitány tenyerének a szorítását, bőrkeményedéseinek
érdességét, bőrének száraz melegét a sajátján. A pillanat
elszállt, de Harper nem engedte el a kezét; egyikük sem tette. A
férfi lenézett Sullyra, aki hirtelen megrémült, bár maga sem
tudta, mitől. Megfordította a férfi kezét, hogy az órájára nézzen.
– Le kéne feküdnöm – mondta, és elengedte a kezet. – Aludj
jól!
Anélkül mászott be a fülkéjébe, hogy visszapillantott volna,
de tudta, hogy Harper még mindig őt nézi. Behúzta a függönyt,
majd csak ült ott a lábát a mellkasához szorítva, homlokát a
térdén nyugtatva, miközben azt hallgatta, ahogy a kapitány
végigmegy a centrifugán, fogat mos, és lekapcsolja a saját
lámpáját. Miután hazaértünk.

MÁSNAPREGGEL SULLY még órákig nem kelt fel, miután az

ébresztője megszólalt. A fények már teljes erővel égtek a
függönye mögött. A többiek motoszkálása, ahogy vécére
mentek, szét- majd összehúzták a függönyüket, és a centrifuga
körül csoszogtak gumipapucsukban, lehetetlenné tette, hogy
visszaaludjon, bár szeretett volna. Az egész napot át tudta volna
aludni, olyan fáradt volt az utóbbi időben. Végighúzta a haján a
kefét, majd elkezdte befonni, és mire végzett, sajgott a karja.
Annyira gyengének érezte magát, mintha a nap végén lenne,
nem az elején.
Mindenki visszavonult a hajó valamelyik zugába. Csak Tal
maradt a Kis Földön, a radartabletet nézve, ami a helyi
aktivitást mutatta az aszteroidaövben. Az öv valójában elég
ritkás volt, a több millió aszteroida olyan hatalmas területen
oszlott szét, hogy szerencséjük lett volna, ha csak egyet is látnak
az útjuk során. Az átkelésüket egy különösen eseménytelen
szakaszra tervezték, egy Kirkwood-résre, ahonnan az összes
nagyobb aszteroidát kiseperte a Jupiter gravitációs ereje. Annak
az esélye, hogy összeütköznek egy aszteroidával, végtelenül
kicsi volt, de Tal feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy
ez ne is következzen be.
–  Tiszta a terep? – kérdezte Sully, miközben kivett egy
proteinszeletet a konyhaszekrényből.
 –  A lehető legtisztább – felelte Tal, miközben felnézett a
maszatos kijelzőről. – Több ezer kilométerre semmi, csak némi
por és kavicsok.
Sully úgy hámozta le a csomagolást a proteinszeletről, mint
egy banánról a héját, és áthajolt Tal válla felett.
– Utálnám, ha kilapítana minket a Ceres.
Tal felhorkantott.
– Ja, én is. De ne aggódj, rajta tartom a szemem a dolgokon.
És amúgy is, szerintem már csak olyan két hétre lehetünk a
Mars pályájától, úgyhogy lassan közeledünk.
Sully egy pillanatra a vállára tette a kezét, majd elhagyta a
Kis Földet, felmászott a létrán, a fogai között szorongatva a
proteinszeletet. Néhány fok után érezte, ahogy a gravitáció
elengedi a testét, és felrúgta magát, hogy az út maradékát a
levegőben úszva tegye meg. Pár morzsa levált a szeletről, és ott
lebegett előtte. Sully úgy kapta be őket, mint egy éhes hal, majd
az üvegházi folyosó felé lökte magát. Az egyik
paradicsompalánta előtt elkapott egy kapaszkodót, és
elmorzsolt az ujjai között pár levelet, hogy az illatuk betöltse a
levegőt, utána megnézte azt a későn kapcsoló fajtát, amelyikről
Devinek mesélt. Észrevette, hogy a kis virágok eltűntek, apró,
zöld bütykök vették át a helyüket, és azonnal eltervezte, hogy
megosztja ezt a felfedezését Devivel – már olyan ritkán nyílt
alkalma örömmel várni valamit. Ivanov laboratóriumának
nyitott ajtaja előtt folytatta útját, ahol a kőzetmintákat
rendszerezték. Amikor bepillantott rajta, látta, hogy a tudós a
falba épített hatalmas mikroszkópba nézve kihúz alóla egy
mintát, és lecseréli egy másikra. Az ideje nagy részét ott töltötte
mostanában.
Mielőtt bekanyarodott volna a kommunikációs fülkébe, Sully
előreúszott a parancsnoki hídra, és egy pillanatra megállt az
átlátszó kupola alatt. A kilátás már elveszítette az újszerűségét,
de a varázsát még nem. Az űr mélyfeketéjén apró fénypettyek
ragyogtak egyenletes vörösen, lüktető kéken vagy halványan
pislogva, mintha egy kacér tekintet kacsintana ki az idő és a tér
sötét szempillái alól. Sully még érezte a paradicsomlevelek
ragacsos nedvének illatát a hüvelykujján, miközben kibámult a
semmibe, és beszívta a fotoszintézis ismerős földi szagát, hogy
lecsillapítsa szíve zakatolását, míg végignézett az őket
körülvevő, letaglózó, végtelen téren. Se kezdet, se vég, csak ez,
örökké. A Föld gondolata innen puszta illúziónak tűnt. Hogyan
létezhet valami ennyire zöld, ennyire változatos, gyönyörű és
védett, ebben a nagy ürességben? Amikor elhúzta magát a
kupolától, észrevette a mögötte dolgozó Thebest, akinek egyik
kezében egy tablet volt, előtte pedig egy nyitott szerelőnyílás,
gombok, vezetékek és kapcsolók kavalkádja.
–  Szia, Thebes! – üdvözölte, mire a férfi felpillantott az
áramkörről.
–  Jó reggelt, Sully! – felelte. – Csak ellenőrzöm a rendszert.
Észrevettem, hogy a kommunikációs fülke hőmérséklet-
szabályozása mintha elállítódott volna, elég meleg van
odabent… Te állítottad át?
–  Nem – válaszolta Sully. – Viszont én is észrevettem, hogy
meleg van odabent mostanában. De a környezeti rendszereket
nem Devi intézi?
 Thebes felsóhajtott.
– De igen. Csakhogy ma reggel végre tud aludni egy kicsit, ez
meg nem olyan nagy probléma.
Sully elidőzött egy darabig a hídon, figyelte, ahogy a férfi az
értékeket állítgatja.
–  Nincs… egy kicsit jobban? – kérdezte végül habozva, bár
eleve tudta, hogy nincs, noha nagyon szerette volna azt hallani,
hogy mégis. Thebes vállat vont, nem tudta megadni neki a
kívánt választ. Egy pillanatra egymásra néztek, néma
egyetértésben.
Thebes végül bejelentette:
– Minden rendben. Pontosan huszonegy fok.
Miközben a férfi visszatette a helyére a szervizfedelet, Sully
folytatta az útját a kommunikációs fülke felé, de hirtelen
elöntötte az aggodalom. Mennyi idejük van még, mielőtt Devi
valamelyik hibája fatálisnak bizonyul? Mielőtt Ivanov és Tal
komolyabban össze nem verekszenek? Mielőtt teljesen szétesik
a napirendjük, és nagy hibákat nem kezdenek elkövetni? És ha
minden rendben megy, ha sikerül is valahogy zendülés és
áldozatok nélkül hazaérniük, akkor mi lesz? Mi vár rájuk?
Miféle élet?
A kommunikációs fülkében óvatosan nekiütközött az
egyetlen üres felületnek, egy kipárnázott szekrénynek a
bejárattal szemben. Miután megállította magát, és végigment a
rutinellenőrzéseken, átnézte a vevők memóriabankját,
leltározta a szondák adatait, majd küldött pár utasítást a
jupiteri rendszernek, nekilátott átnézni a hullámhosszokat a
Föld zajszennyezésének nyomait kutatva. Ez fárasztó munka
volt, és mind ez idáig eredménytelen, de azért folytatta.
Abbahagyni azt jelentette volna, hogy feladja – hogy megadja
magát a komor lehetőségeknek, amelyek hónapok óta ott
kísértettek a gondolatai peremén –, és erre nem volt hajlandó.
Időről időre megfogta a kézi mikrofont, és belemondott valamit,
halkan, nehogy a kollégái meghallják. A remény, hogy valaki
maradt, aki válaszolhat, még mindig ott parázslott benne. A
kapcsolatfelvétel esélye egyre nőtt, ahogy közelebb értek a
Földhöz, úgyhogy még az űr néma ürességében is érezte, ahogy
erősödik benne a remény. A fülkét az üres szinuszhullámok
recsegése és a jupiteri szondák nyers, feldolgozatlan adatai
töltötték be, de ez nem zavarta Sullyt. Órák teltek el így. Csak
akkor hallotta meg, amikor felmerült benne, hogy visszamegy a
centrifugába enni valamit. Egy hatalmas robaj, majd semmi,
még csak fehérzaj sem. Sietve újraindította a berendezéseket,
ellenőrizte az összes csatlakozást és az eltárolt telemetriákat,
miközben a folyamat lezajlott. Minden rendben volt a fülkében.
Semmit sem értett.
A váratlan, baljós csendben kiúszott a fülkéből, át a
parancsnoki hídra, ahol kinézett a kupolából. Egy apró kiáltás
szökött ki belőle. Valami, ami a legfőbb kommunikációs
antennájuknak látszott, elszállt mellette, játékosan sodródva a
napszél fuvallatán, törött karjával búcsút intve, miközben
eltűnt a sötétben.
 HÉT
AUGUSTINEEGYIKREGGELKÉSŐBB ébredt a szokásosnál. A nap már
magasan járt, a hó vakító fehérsége reflektorként ragyogott be
az ablakokon. Augie felemelte a fejét a párnáról, és az
összegabalyodott ágyneműre hunyorított maga mellett,
gyengéden végigtapogatva, amíg rá nem jött, hogy Iris már
nincs ott. A hálózsákok kihűltek, a saját testének melege, az
ablakokon betűző napfény és a begyújtott kályha dacára is.
Leheletének párája ott lebegett az arca felett. Augie felült,
tekintetével keresni kezdte a kislányt, először az asztalnál, ahol
a könyveivel szokott üldögélni, majd a széken, ahol általában ő
babrált a rádióberendezéssel, aztán az összes ablakpárkányon,
ahova a kislány néha felkucorodott. Egyik helyen sem látta. Iris
folyamatosan mellette maradt, mióta megbetegedett, és
Augustine ráeszmélt: hetek óta nem volt olyan, hogy nem találta
volna. A folyamatos bujkálás, amihez hozzászokott az első
napjaikban, megszűnt.
Felkelt, elkezdte ruhákba bugyolálni magát, hogy
felkészüljön a keresésre. Mivel csak gyapjúzokniban és hosszú
alsóneműben aludt, felvett még egy flanelinget, egy
gyapjúbéléses pulcsit és egy szélálló mellényt a jégeralsóra,
majd bedugta a lábát egy ugyancsak gyapjúval bélelt
munkásnadrágba. Utána jöttek a sálak, kettő is, a kabát és az
esetlen kesztyű, amelyet túl korán vett fel, annyira ki akart már
jutni, ezért ismét le kellett vennie, hogy fel tudja húzni a
csizmáját. A lépcsőházban egy hideg szélfuvallat borzolta fel
ősz haját. Káromkodott egyet, majd visszamasírozott az
asztalához, hogy magához vegye a szék támlájára dobott
sapkáját. A sarkvidéken még tavasszal is komoly
megpróbáltatást jelentett az öltözködés. Miközben a fülére
húzta a sapkát, kinézett az ablakon, és meglátta a kislányt.
Olyan gyorsan szaladt le a lépcsőn, ahogy csak tudott,
sietségének hangjai ott visszhangoztak az üres lépcsőházban:
vízálló nadrágszára érdesen susogott, csizmája minden egyes
fokon nagyot puffant, kesztyűje sziszegett a korláton,
lélegzetvételének lüktetése a dobhártyáját rezgette.
Kivetődött a vakítóan fehér hegyoldalra, a szemére csapott
egy foncsorozott síszemüveget, hogy tompítsa a ragyogást. Látta
a kislány alakját a hegyi ösvényen, valamivel a melléképületek
mögött. Úgy tűnt, mintha a földön feküdne, de ebben nem
lehetett biztos, csak abban, hogy a tájban rikító szín bajt jelez:
élénkkék foltot látott, amilyen a lány jégeralsója, nem, mint a
kabátjának árnyalata. Közeledett ugyan a tavasz, de még így is
fogcsikorgató hideg volt. Augustine végigszaladt az ösvényen, el
a melléképületek mellett, és kifulladva, félvakon ért a gyermek
mellé. Iris törökülésben kuporgott a havon, csak a vékony téli
alsóját viselte, és azt a vastag gyapjúzoknit, amiben aludt.
Augustine lerogyott mellé – az adrenalin, ami idáig segítette
ilyen gyorsan, szinte teljesen elfogyott belőle. Nekiállt
lehámozni a saját kabátját, hogy odaadja a lánynak.
– Jól vagy? – kérdezte, miközben a csatokkal viaskodott. – Hol
a kabátod, te jó ég, a csizmád? Mennyi ideje vagy idekint,
megőrültél? – A hangereje folyamatosan emelkedett, amíg szinte
már kiabált. Végül sikerült kibújnia a kabátból, melyet úgy
csavart a lány köré, akár egy takarót. Amikor apró kezét a
tenyerébe vette, érezte az egészséges keringés meleg, de nem
túl forró hőjét. Iris elmosolyodott, a szemöldöke bizonytalanul
felszaladt, mintha ő aggódna a férfiért, mintha Augustine
viselkedne furcsán. Kihúzta a kezét a szorításából, odanyúlt, s
meleg ujjaival megérintette a férfi borostás állát.
– Nézd! – mutatott egy közeli völgy felé.
Augie a tekintetével követte az ujját, és meglátta azt a
pézsmatulokcsordát, amelyet akkor figyeltek, amikor a nap még
éppenhogy csak elkezdett visszatérni. A csorda az elmúlt egy-
két hétben eltűnt, minden bizonnyal azért, mert találtak egy
másik völgyet, ahol legelhetnek. Augie szinte észre sem vette a
távollétüket, de Iris a jelek szerint igen. Ő odafigyelt az
ilyesmire.
– Visszatértek – suttogta elragadtatott izgalommal.
Augie pár pillanatig őt bámulta, miközben az állatok az
orrukkal túrták a havat, hogy kiegyék alóla a füvet. A férfi
lehunyta a szemét, és lecsillapította a légzését, miközben a
paták csikorgását hallgatta a hóban, a szarvak kaparászását a
fagyott talajon. Amikor kinyitotta a szemét, Iris arca csupa
csodálat volt, ragyogott a kíváncsiságtól. Augie az ölébe húzta a
gyermeket, ő pedig nem tiltakozott, csak kényelmesen
elhelyezkedett, fejét a férfi reszkető szívére hajtva. Augie köré
fonta a karját. A tüdeje végre elnyugodott, a torka ellazult,
zihálása visszaereszkedett a szegycsontja mögé. Hosszan, lassan
kifújta a levegőt. Valahol felüvöltött egy farkas, de messze,
úgyhogy nem ijedt meg tőle. Csak fáradt volt, és aggódott,
amihez már kezdett hozzászokni.
 – Kérlek, nem mehetnénk most vissza? – kérdezte.
Iris bólintott, a tekintetét még mindig a csordán tartva, majd
együttes erővel talpra álltak. Augie lenézett a kislány hóval
borított zoknijára, és ezt kérdezte:
–  Vigyelek? – Mindketten tudták, hogy a saját súlyát is alig
bírja el. Iris megrázta a fejét, aztán szótlanul a kezébe nyomta a
kabátját, visszaadta annak, akinek nagyobb szüksége volt rá.
Megvárta, amíg Augie ismét begombolkozik, s utána elindultak
hazafelé a hegyoldalban, a melléképületek között, a meredek,
kanyargós hegyi ösvényen az obszervatóriumba.
Az irányítóteremben Augie ellenőrizte a kislány összes kiálló
testrészét: minden lábujját, ujját, még az orra hegyét is, fagyási
sérüléseket keresve, amelyeket biztosra vett. Iris hagyta. A férfi
megpróbálta felidézni a tüneteket, melyekről az odautazása
előtt olvasott: elszíneződött bőr, viaszos tapintás. Amikor
semmi rendelleneset nem talált, a saját elméje
megbízhatóságában kezdett kételkedni. Ismét végiggondolta a
részleteket: ahogy meglátta Irist az irányítóteremből, téli
alsóneműjének világító kékjét a tundra fehérségében, a zoknija
gyapjúanyagába tapadt havat és jeget, kezének melegét a saját
arcán, összegömbölyödött kis testét az ölében. A csordát, a
legelészésük hangjait. Semmi kétséget nem érzett az emlékeivel
kapcsolatban.
Gondolatban visszaugrott a kezdetekhez. Felidézte, amikor
megtalálta a gyermeket közvetlenül az evakuálás után, egyedül
az egyik hálóteremben, az alsó ágyon, karját a térde köré fonva.
Amikor először hallotta beszélni, mikor megkérdezte, meddig
tart még a sarkvidéki éjszaka; amikor együtt sétálgattak a
ragyogó csillagok alatt; a hangárt, a farkast, a lány
szomorúságának a hangjait, kétségbeesett elkeseredését; a saját
lázát, beteg álmait, Iris gondoskodását. A kislány is
megbetegedett volna, csak nem látszik rajta? Vagy ő? Lehet,
hogy még mindig ágyban van, lázasan fekszik, miután megölte
a farkast a hangárnál.
Megfogta Iris kezét, kitapintotta a pulzusát: élénken lüktetett.
A kislány haja kócos volt, és zsíros, vaskos, összetapadt
tincsekben lógott a nyakába, sápadt arcát rövidebb, puhább
szálak keretezték. Augie megnyomta az alkarját, és látta, hogy
egy pillanatra megjelenik fehér ujjlenyomata, de utána
rózsaszínre változik. A kislány hétköznapi volt, és egészséges.
Iris mindentudóan figyelte, mintha olvasott volna a
gondolataiban, amit az öregember egyszerre talált
megnyugtatónak és ijesztőnek. Megkérte, hogy soha többé ne
menjen ki az obszervatóriumból nélküle, mire Iris vállat vont, s
ettől Augie-t ingerültség öntötte el. Ezt nem ő akarta, ő nem
akart társat, nem akart még egy életért felelősséget vállalni,
főleg most, élete alkonyán – de Iris ott volt. És ő is. Egymás
nyakán ragadtak.
Pár pillanatig csak nézte a lányt, kócos haját, rasztásodó
tincseit. Irisban van valami állatias, döbbent rá, és hirtelen
elszégyellte magát. Önnön felelősségtudatának eltökéltségétől
hajtva megfogta a fafésűt, melyet a szakállán húzott végig
időnként. Amikor némán odanyújtotta a lánynak, az nem tudta,
mit csináljon vele, úgy nézett rá, mint egy ismeretlen tárgyra. A
fésű gyenge volt, a haj kibogozásának a feladata pedig hatalmas
vállalkozás, de Iris békésen tűrte, Augie meg elszánta magát,
hogy kislányszerűbbé és kevésbé pézsmatulokra emlékeztetővé
teszi ezt a gyermeket, akiért valahogy felelőssé vált. Minden tőle
telhetőt megtett. Végül még le is vágott pár tincset, és a végeket
megpróbálta kiegyenesíteni, hogy frizurának tűnjön. A sötét
fürtök hirtelen értek véget Iris füle alatt, aztán frufru is kellett,
amikor a szemébe hulló tincset képtelenségnek bizonyult
kibontani. Iris végighúzta a kezét új haján, és elégedetten
bólogatott. Tükre nem volt, de láthatóan élvezte a rugózást és a
váratlan megkönnyebbülést; előre-hátra dobálta a fejét, hogy
lássa új frizurájának mozgását.
Utána együtt ettek a sötét, összetapadt hajtincsek között;
levest, sós kekszet, és egy doboz gyömbérsört is megosztottak
egymással. Miután összeseperte a levágott hajat, és elmosogatta
az edényeket, Augie a rádióállomásához ment, bekapcsolta,
majd leült a székére. Ez a napi rutinja részévé vált. Figyelte,
ahogy Iris kinyitja az asztronómiakönyvét, és olvasni kezd,
összeszorított ajakkal, úgy kapaszkodva a borítóba, mintha a
kötet máskülönben elszaladna. Időnként felnyúlt, az ujjai közé
vett egy tincset, vizsgálgatta az állagát, az ujja köré csavarta,
utána elengedte. Még mindig van benne valami vad, gondolta
Augie, miközben azt figyelte, ahogy a hajával játszik, de már
nehezebben tudta volna megmondani, hogy mi. A kislány egy
frissen befogadott kóbor állatnak tűnt, amely nem szokott
hozzá, hogy gondoskodnak róla, viszont többé nem otthontalan.
Egyikük sem kelt fel a székéről, amíg a nap le nem ment, és
fénye el nem tűnt a hegyek mögött, hogy más égboltokat
színezzen be.
AUGUSTINERÁDIÓSKÍSÉRLETE nem hozott átütő sikert – sőt,
semmilyet. De a férfi azért kitartott. Ismerős volt számára ez a
lendület, a szilárd eltökéltség, ami mindig is vezérelte, az
elszánt harc, hogy elérjen, birtokoljon, megértsen valamit;
hidegvérű hadjárata a tudásért. Ám ez most más volt. Itt, az út
végén lemondott a diadalról, és az ambíción túlmenő okokból
tartott ki, olyan okokból, amelyeket maga sem értett teljesen. Az
irányítóterem délre néző ablaka előtt állította fel a
munkaállomását, a melegebb vidékek felé nyúló tundra előtt.
Miközben a frekvenciákat pásztázta, egy kerekeken guruló,
fekete bőrszéken pihent, melyet a földszinti igazgatói irodából
vitt oda. Maga előtt az elavult rádióberendezésekkel, jobbján a
melléképületekből kimentett, ódon földgömbbel elhelyezkedett
aznapra, lábát az asztal melletti iratszekrénykére téve, lustán
forgatva a glóbuszt, miközben a hullámsávokon keresgélt; az
ujja végigcsúszott az óceánokon, kontinenseken. Eleinte
naplózta, hogy melyik frekvenciákat ellenőrizte, de ahogy telt
az idő, és újra meg újra végigment rajtuk, szeszélyesebbé váltak
a módszerei: úgy válogatott a hullámsávok között, mintha tarot-
kártyát húzna egy jósnő paklijából.
Iris az idő nagy részében a szoba másik végében lévő
asztalnál olvasott. Augie arra tippelt, hogy néhányszor
végigolvashatta a sarkvidéki kalauzt az utolsó betűig, mielőtt
lerakta, és onnantól áttért egy asztronómiai értekezésre,
amelyet a férfi az egyik asszisztens szekrényében talált laminált
borítóval és egy Dewey decimális matricával megjelölve; az
evakuáció káoszában felejthették ott. Egy elkószált könyvtári
könyv, távol az otthontól – mennyire jellemző, gondolta,
miközben az ingujjával letörölgette az ujjlenyomatos borítót,
hogy Iris ismét összemaszatolhassa olvasás közben. Meghitt
csendben üldögéltek a terem két végében, a saját dolgukba
merülve.
Augie hagyta, hogy a gondolatai a kislány jelenlétének a
rejtélyére terelődjenek: arra, hogy ott ül vele egy helyiségben,
és, távolabbról nézve, ott van a civilizáció végén – az emberiség
peremén, mind időben, mind térben. Elgondolkozott azon, hogy
ez hogyan történhetett meg, hogy kerülhetett oda Iris, és miért
maradt ott; honnan érkezett, kihez tartozott, érzett-e bármit is
mindezzel kapcsolatban; soha nem mondott erről semmit, és
valahogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is mondana. A
kislány egy rejtély volt, de az ő rejtélye, és a jelenléte ösztökélte
munkára, arra, hogy a siker racionális esélye nélkül is
próbálkozzon. Lehetséges, gondolkozott el Augie, hogy a
gyermek tartotta életben.

AZNAP, AMIKOR IRISSZAL visszasétáltak a tundráról, Augustine-

nak nem jött álom a szemére. Megpróbálta, de mire a kislány
szótlan alvóneszeket kezdett kiadni, tudta, hogy hiába. Amilyen
csendesen csak tudott, kibújt a hálózsákok közül, az anyaguk
műszálas susogása lepisszegte, miközben felállt a hideg padlón.
A rádióállomásnál bedugta a fejhallgatóját a vevőbe, és
bekapcsolta a berendezést. Az ablakon kívül kéken ragyogott a
tundra a telihold sárgás-rózsaszínes fénye alatt. Augustine
hátradőlt a székében, és hallgatni kezdte a rádióhullámok
fehérzaját. Időnként ránézett a hálózsákok alatti dudorra, hogy
ellenőrizze, a lány még mindig ott van, a mellkasa emelkedik és
süllyed, időnként az öntudatlan test rándulásaival kísérve.
A hangoló automatikusan keresgélt. Augie elővette az egyik
sarkvidéki atlaszt, amely ott porosodott a helyiségben, és azt
lapozgatta hallgatózás közben. Végül odaért a Hazen-tó elnyűtt
térképéhez a könyv közepén, egy hatalmas állóvízéhez, amely
olyan nyolcvan kilométerre lehetett az obszervatóriumtól
keletre, és ahol a kutatók szabadidejükben horgásztak. Augie
emlékezett, hogy több utat is szerveztek oda, amelyek egyikére
sem ment el, bár mindig meghívták, és számtalan történetet
meséltek róla, amelyeket soha nem hallgatott meg. A
horgászkirándulások a földlakóknak valók, morgott magában,
majd visszatért valamelyik távoli galaxis képeihez. Amikor
szabadságra ment, ő másféle helyek egzotikus fényűzését
részesítette előnyben – a trópusi strandokét, a drága üdülőkét, a
sűrű dzsungelekét. De most eljátszott a kiruccanás
gondolatával. Sőt, vágyott rá. Talán pont egy ilyen kirándulásra
van szükségük Irisszal: egy kalandra, amivel megünnepelhetik
a fény erősödését. A hegyek hava és jege a tengerszinthez
közelebb lévő tó mellett vadvirágoknak és meleg fuvallatoknak
adja át a helyét. Lehet, hogy a változás jót tesz majd apró
társának. Vagy mindkettejüknek. A szigetcsoport legmelegebb
hőmérsékleteit a tó környékén mérték: nyár közepén volt, hogy
akár húsz-huszonegy fokot is. Augie hagyta, hogy az ujja
végigvándoroljon a kék körvonalon az atlaszban, körberajzolja
a nyugati partszakasz hosszú lejtőjét. Miért is ne mennének
oda? Már éppen elég régen hallgatja a fehérzajt, és küld
üzeneteket a semmibe. A remény hervadozott az esélyek
tükrében. Változásra volt szüksége. Ha elég hamar elindulnak,
mehetnek valamelyik motoros szánnal a hangárból. A hó nem
marad meg örökké, de még van idejük.
Felemelte a fülhallgatóját, de pár pillanatig még Iris
lélegzetvételét hallgatta, mielőtt visszavette volna. Úgy érezte
magát, mint egy hosszú, téli álmából ébredező állat. Talán még
valami hasznosat is találnak a tónál… És ekkor hirtelen eszébe
jutott. Leeresztette a fejhallgatót a nyakába, hogy hallja a saját
gondolatait. A Hazen-tó partja évtizedekig egy apró,
szezonálisan üzemelő meteorológiai állomással
büszkélkedhetett az 1950-es évek óta, amikor a rádiós
kommunikáció volt az egyetlen lehetőség. Felidézte az
antennákat, amelyeket az állomás frissebb fotóin látott, és
amelyek sokkal jobbak voltak az itteninél. Ebből az következett,
hogy a berendezésük is jobb lehet. Augie összecsapta az atlaszt.
Még egy ok. Ezzel eldőlt. Odamennek.
Éppen a terveit és a szükséges készleteket írta össze, amikor
a nap felkelt, és Iris forgolódni kezdett. A hálózsákot magára
borítva állt fel, mintha az egy hosszú, csuklyás köpeny lenne, és
odacsoszogott a férfihoz; új frizurája szanaszét állt.
Megérintette a jegyzettömböt, amelyre Augie írogatott, majd a
vállára tette a kezét, a sajátját vonogatva, mintha azt mondaná:
Mit van mit tenni? Augie a lányéra fektette a tenyerét, aztán felé
fordította a széket.
– Menjünk kirándulni!
 NYOLC
– MIAZISTENTCSINÁLTÁL? – kiabált rá Ivanov Talra.
A fizikus úgy hadonászott a radartabletjével, mint egy
fegyverrel. A hangjuk betöltötte a centrifugát, hallatára
mindenki odasereglett.
–  Rohadtul nem csináltam semmit! – üvöltött vissza Tal
céklavörös arccal. – Egész délelőtt a képernyőt néztem, és
semmi nem volt, se törmelék, se aszteroidák, nyolcvan kibaszott
kilométerre semmi!
–  Hát, valami nekiment az antennának, nem? És mivel a fő
aszteroidaövben vagyunk, talán egy kurva aszteroida lehetett,
nem igaz? Vagy szerinted magától esett le?
– Elég! – kiáltott fel Harper. – Elég ebből!
Tal az ágyára dobta a tabletet, majd a főzőlaphoz sétált, hátat
fordítva a csapatnak, hogy összeszedje magát. Ivanov nyakán
még mindig kidagadtak az erek, de a karját összefonta a
mellkasán, és átmenetileg becsukta a száját.
Harper még jobban kihúzta magát, mintha fizikailag is
tekintélyt akarna szerezni a legénységgel szemben.
–  Arról szeretnék beszélni, hogyan javítjuk meg a
kommunikációs egységünket, és ebben a pillanatban leszarom,
mi történt, hacsak a céljaink szempontjából nem releváns. Az
antenna visszaszerzése most már valószínűleg lehetetlen. Más
lehetőségek?
A többiek némán bámulták a padlót. Tal továbbra is hátat
fordított. Sully hallotta Ivanov halk, éles fogcsikorgatását.
Thebes egyesével ropogtatta az ujjízületeit. Devi köröket rajzolt
a padlóra a cipője orrával.
–  Más lehetőségek? – ismételte meg Harper, ezúttal
fenyegetőbb hangon. – Most.
– Készíthetünk egy új antennát – vetette fel Sully. – Szerintem
a lényegesebb alkatrészek megvannak, főleg, ha leszedjük a
leszállóegység paraboláját. Nem lesz túl izmos, de működni fog.
Thebes összekulcsolta az ujjait, és bólogatott.
– Egyetértek, az antenna pótlása lehetséges – mondta. – De a
rögzítéséhez sok EVA-munkára lesz szükség. Valószínűleg két
űrsétára: egyre a károk felméréséhez és a helyszín
előkészítéséhez, egy másikra a konkrét telepítéshez. A
kockázatok elkerülhetetlenek. Szerintem bele kell vágnunk, de
nem muszáj rohannunk vele… a Föld amúgy sem túl beszédes.
–  Jogos – felelte Sully. – A szondák következő adatcsomagjai
elvesznek, amíg a vevők működésképtelenek, de azok amúgy
sem szerepelnek előkelő helyen a prioritásaink listáján. Még azt
sem tudom, elég erős lesz-e az új rendszer ahhoz, hogy vegye
azokat a jeleket, a Föld pedig már régóta hallgat… se
zajszennyezés, se műholdaktivitás, semmi. Folyamatosan
ellenőriztem. Kísértetiesen néma volt minden. Úgyhogy akár rá
is szánhatjuk az időt, hogy rendesen megcsináljuk.
Tal végre visszafordult a csapathoz.
– Ha kapok pár napot, megpróbálhatom feljebb vinni a radar
érzékenységét. Nem tudom, sikerül-e, de talán igen. Ha eleven
testeket küldünk ki, akkor szeretném szemmel tartani a
mikrometeoritokat.
 Ivanov foga ismét megcsikordult, mire Sully összerándult.
Devi még mindig nem mondott semmit. Harper felsóhajtott,
beletúrt a hajába, gondolkodás közben öntudatlanul cöccögve.
Összefonta a karját, aztán újból leengedte. Végül megszólalt.
–  Szóval, amennyire lehet, felmérjük belülről a károkat, és
dolgozni kezdünk a pótantennán. Sullivan, Devi, Thebes,
szeretném, ha ti hárman együtt foglalkoznátok ezzel. Sully, most
hagyjuk a jupiteri szondákat! Ha sikerül elfognunk a jeleiket, az
remek; ha nem, koncentráljunk a Földre. Tal, azt szeretném, ha
dolgozni kezdenél a radaron, és kiderítenéd, mi harapott
belénk, és mit tehetünk, hogy ne ismétlődjön meg, vagy
legalábbis érzékeljük a közeledtét. Ivanov, mi ketten felmérjük
a károkat a kinti kamerák segítségével. Köszönöm, emberek…
Ne rohanjatok, csináljátok meg rendesen, de lássunk neki!
Devi nem mondott semmit a megbeszélés alatt, Sully abban
sem volt biztos, hogy figyelt egyáltalán. De amikor elhagyták a
centrifugát, hogy megnézzék a holdra szálló egység eszközeit, a
lány Sully felé fordult, és csacsogni kezdett. Ömlöttek belőle az
ötletek az új antennát illetően. Folyamatos szóáradata hallatán
Sully halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha bárki képes
ezt a tervet megvalósítani, az Devi.

VÉGREISMÉTDOLGOZHATTAK valamin. Egy fontos feladaton. Az

Aether most először élénkült fel, mióta négy hónappal korábban
elhagyták a Jupiter környékét. Sully, Devi és Thebes először is
feltúrták a hajó többi részét pótalkatrészeket keresve. Leszedték
a parabolát a holdi leszállóegységről, és a kommunikációs fülke
is tele volt használható eszközökkel. Már eléggé jól álltak a
pótlással, mire Harper és Ivanov beszámoltak arról, mit tudtak
meg. Sully és a mérnökök a Kis Föld asztalán dolgoztak, hogy a
szerszámaik ne ússzanak el folyamatosan.
Még mindig ezzel foglalkoztak, amikor a Kis Föld lámpái
automatikusan elhomályosultak a nap végét jelezve. Az
alvófülkék lámpái kigyúltak, lágy gyertyafénybe borítva a
centrifugát. Az órájuk éjfélt mutatott, de az idő már nem tűnt
lényegesnek. Fáradtak voltak, ugyanakkor fel is élénkültek. A
probléma felébresztette őket, visszarántotta a valóságba. Végre
lefoglalhatták magukat, volt mire odafigyelniük. Még Ivanov is
összeszedte magát, és barátságosabban viselkedett, mint
hónapok óta bármikor.
Az összeállítás nagy részét Sully és Devi végezte, Thebes
pedig a szerszámokat adogatta nekik, illetve előkészítette a
szükséges alkatrészeket.
– Fúró – kérte Devi, mire Thebes a kezébe adta, mielőtt még
felnézhetett volna.
– Drótvágó – mondta Sully, és Thebes már mellette is termett.
Az új antenna összerakása gyorsabban haladt, mint
bármelyik közös munkájuk a jupiteri holdra szállások
logisztikája óta. Miután Thebes és Devi visszavonultak, Sully
még egy órát az asztalnál töltött, megigazított pár dolgot, de
leginkább csak gondolkozott. Miután rendet rakott, elsétált az
alvófülkékhez. Tal a kanapén tanulmányozott egy sűrű
számításokkal teli jegyzetfüzetet, miközben az ölében lévő
tabletet nyomogatta. Harper és Ivanov halkan beszélgettek a
vécé mellett. Harper mondott valamit, amit Sully nem hallott,
mire Ivanov ajkára őszinte mosoly ült ki. Egy pillanatra a
parancsnoka vállára tette a kezét, majd eltűnt a mosdóban,
Harper pedig továbbment a saját fülkéje felé. Sully észrevette,
hogy Ivanov függönye elhúzva maradt. Amikor benézett, rózsás
arcokat és tejfelszőke fejeket ábrázoló fotók panorámáját látta –
a mosolygó családtagjaiét – minden lehetséges felületen. Ivanov
hamarabb visszatért, mint a nő gondolta, és észrevette, hogy
mit néz. Sully elvörösödött, felkészült a szemrehányásra, de a
férfi nem haragudott.
– Kicsit sok, ugye?
Sully megrázta a fejét.
–  Egyáltalán nem – felelte. – Szerintem tökéletes. Azt
kívánom, bárcsak én is több mindent hoztam volna otthonról,
de nem tettem… Nem számítottam arra, hogy ennyire hiányozni
fognak.
–  Neked van egy lányod. – Ez nem kérdés volt, hanem
kijelentés. – És a férjed… ő nem értette?
Sully meglepődött, előbb a merészségen, utána az
éleslátáson. Ivanov megértette őt egy nagyon fontos
szempontból, és ez meglepte. A férfi hetek óta nem szólt hozzá,
de most hirtelen jobban látta őt, mint Sully saját magát. Eszébe
jutott, amikor Houstonban megleste, amint a családjával
vacsorázik, az, hogy milyen gyengéden szeletelte fel a kislánya
ételét, a megbűvölt figyelem, amivel a felesége vicces történetét
hallgatta, az arcukon tükröződő szeretet.
– Nem – válaszolta.
– Az én feleségem sem értette, de megpróbálta, és emiatt úgy
érzem, szerencsés vagyok. – Ivanov megpaskolta Sully karját. –
Nem mindenkinek van hivatása – tette hozzá, majd vállat vont.
– Szerintem ők ezt nehezen értik. Jó éjt! – Ezzel bemászott a
fülkéjébe, és behúzta a függönyt.
Lucy magányos fotója nagyon aprónak tűnt a falon, a
körülötte lévő üresség pedig óceánnyinak. Sully odanyúlt, és
megérintette a lánya ujjlenyomatoktól maszatos arcát. Aztán
lekapcsolta a lámpát, és lefeküdt a sötétben, de a fotó negatívja
még lehunyt szemmel is ott izzott a szemhéja belsején. Azt hitte,
nem tud majd elaludni, annyira felajzotta a munka folytatása.
De végül sikerült neki, és kislányoknak öltözött
szentjánosbogarakról álmodott.

A FÜGGÖNYEMÖGÖTTFELRAGYOGÓ hajnal kirángatta az álmaiból,

bár alig pár óra telt el azóta, hogy lefeküdt. Lehunyta a szemét,
figyelmen kívül hagyva az ébresztőt, és amikor ismét kinyitotta,
majdnem tizenegy volt. Miközben magára húzta a kezeslábasát,
és befonta a haját, már gondolkozni is kezdett a pótantenna
tartókarján. Harper a hosszú asztalnál ült, maga előtt az Aether
tervrajzaival meg egy csésze instant kávéval. Fel se nézett,
amikor Sully leült mellé a padra.
–  Jó reggelt! – köszöntötte a nő vidáman. A kapitány
szemhéja duzzadt volt, tekintete vöröses. Nem nézett fel. –
Aludtál valamennyit egyáltalán? – kérdezte Sully.
A férfi döbbentnek tűnt.
– Mi? Ja, nem, azt hiszem. Máson járt az agyam.
Sully alaposabban megnézte a tervrajzokat, és észrevette
rajtuk az űrsétával kapcsolatos jegyzeteket.
 – Ki megy ki? Eldöntötted már?
Harper felsóhajtott, kézfejével megdörzsölte a szemét.
– Neked kell – felelte lassan, miközben leeresztette a kezét az
ölébe –, és Devinek.
Sully bólintott. A férfi testbeszédében volt valami furcsa,
valami kelletlen. Talán azt hiszi, hogy ő nem akar kimenni?
Vagy Devi miatt aggódik? Várta, nem tesz-e hozzá valamit, s pár
pillanattal később Harper valóban folytatta.
–  Nem vagyok benne biztos, hogy Devinek ez menni fog…
mármint érzelmileg. De abban sem, hogy Thebes képes lenne
úgy improvizálni odakint, mint ő. Órák óta ezen agyalok.
Devinek kell kimennie.
–  Képes lesz rá – nyugtatta meg Sully, de amikor meglátta
Harper tehetetlen arckifejezését, hirtelen benne is kétségek
ébredtek. Eszébe jutottak Devi rémálmai, az utóbbi idők
karbantartási fiaskói. Még soha nem látta a kapitányt ilyen
bizonytalannak, és ez megijesztette. Végtére is, a
parancsnokukról volt szó. – Én is ott leszek vele, és te meg
Thebes irányítotok majd minket rádión. Minden rendben lesz,
Harper. Képesek vagyunk rá. Viszont pihenned kellene egy
kicsit, rémesen nézel ki.
A férfi felnevetett.
– Ez enyhe kifejezésnek tűnik.
Sully legszívesebben lesimította volna a feje búbján égnek
álló tincset, ahogy Lucyét szokta, de uralkodott magán.
–  Az. Megparancsolom, hogy aludj pár órát. Van időnk, ne
tedd tönkre magad ezzel!
Harper bólintott.
 – Tudom, csak… aggódom amiatt…
Sullyra meredt, majd lesütötte a szemét. A nő várt, de Harper
nem fejezte be a mondatot.
Sully odanyúlt, és megszorította a vállát, majd zsebre dugta a
kezét, mintha elejét akarná venni, hogy ismét hozzáérjen.
– Én is aggódom, de ő okosabb, mint te és én együttvéve. Ha
Devi nem képes erre, akkor senki. – Ezt könnyed hangon
mondta, viszont Harper nem mosolygott.
– Tudom – felelte. – Pont ez aggaszt engem.

KÉTNAPPALKÉSŐBBELKÉSZÜLT a pótantenna, és kitűzték az első

űrséta időpontját. Sully megszokásból a kommunikációs fülkébe
ment, mielőtt rájött volna, hogy ott semmit nem tud csinálni az
antennával. Végighúzta az ujjait a falakat szegélyező gépek
gombjain, a sötét kijelzőkön, a néma hangszórókon. A fülke
inkább kriptának tűnt, mint kommunikációs központnak. Minél
több időt töltött ott, annál baljósabbnak hatott a csend. Végül
kiúszott a kabinból, és elindult a folyosón a parancsnoki híd
meg a kupola felé.
Devi a kupola panorámája előtt lebegett, tenyerét a vastag
szilikátüvegre nyomta. Laza copfja eltávolodott a fejétől, úgy
lebegett a lapockái között, mint egy fekete felhő. Devi sötétvörös
kezeslábast viselt, mint mindig, alul összehúzva a bokájánál,
ahol kilátszott egy-két centi bőr a fehér zokni felett. Nem viselt
cipőt. Az üveg mögött végtelen feketeség várakozott, a
mélységgel, mozgással, mozdulatlansággal és százmillió
fényponttal teli űr.
 – Mit látsz? – kérdezte Sully, miközben fejjel előre beúszott a
kupolába Devi mellé.
–  Mindent – felelte a lány, miközben idegesen játszott a
kezeslábasa cipzárjával. Felhúzogatta a nyakáig, majd
visszatolta a szegycsontjáig gyors egymásutánban, amíg szürke
pólója be nem akadt a műanyag fogak közé. Nem fáradt azzal,
hogy kiszabadítsa. – És semmit. Nehéz eldönteni.
Némán lebegtek együtt a nagy semmit bámulva. Attól, hogy
ki kell menniük abba a vákuumba, még távolabbinak tűnt az
otthonuk. Odakint nem volt biztonsági háló, semmi sem
rögzítette az űrhajósokat a hajóhoz pár vékony kötélen és
egymáson kívül. Sully mondani akart valamit az űrsétáról, majd
elhallgatott, mert nem akart elpletykálni semmit, mielőtt
Harper szólt volna Devinek is.
–  Tudok az űrsétáról – közölte Devi hirtelen. – Tegnap este
elmondta nekem. Aggódik, ugye? Mert olyan… távolivá váltam.
És miattad is, mert szerelmes beléd. De fölöslegesen fél. Meg
fogjuk javítani.
Sully a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Ahhoz már
hozzászokott, hogy Devi belát a dolgok felszíne mögé – az idő
nagy részében élettelen gépezeteken használta ezt a képességét,
de azon ritka alkalmakkor, amikor az emberekre fordította a
figyelmét, ijesztő igazságokat mondott ki robotszerű
precizitással. Ez hátborzongató volt. Sully érezte, hogy melegség
kúszik fel a nyakán, és megpróbálta lehűteni magát. Devi olyan
egyszerűen, olyan tárgyilagosan mondta ki. Nem kérdőjelezte
meg a kijelentést, és bizonyos értelemben jó volt ezeket a
szavakat hallani. Bizonyosságot szerezni afelől, hogy a róla és
Harperről szóló ábrándjai, mindaz, ami történhet köztük,
miután visszatérnek a Földre, a valóságban gyökereznek, a
mérhető, kézzelfogható és mások által is kimondott valóságban
– a legokosabb ember által kimondottban, akit Sully ismert. De
erre nem ez volt a megfelelő pillanat. Most nem
gondolkozhatott Harperen ilyen értelemben. Lehet, hogy az a
pillanat soha nem jön el. Kiseperte a fejéből Devi szavait,
inkább az űrsétára koncentrált, eltökélt céltudatossággal bámult
ki a kupolából. Pár pillanattal később meghallották, hogy
Thebes Devit szólongatja. A lány, mielőtt kiment, megfogta Sully
kezét, és megszorította.
– Neked sem kell aggódnod – jelentette ki.
Ezzel elrúgta magát, és eltűnt a folyosón. Sully még sokáig ott
maradt, gondolkozott. Addig nézegette az előtte lévő ismeretlen
csillagképeket, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy sikerült
megtalálnia a Kis Medvét a káoszban. Szokatlan szögből látta,
de egyértelműen az a kis mackó volt, melyet olyan jól ismert.
Ezt biztosra vette, és nagyon kellemes érzéssel töltötte el, hogy
biztosra vehet valamit.

SULLYÉS DEVITÖBBTUCATSZOR átvették Harperrel a küldetés tervét,

úgy mondva fel a tennivalókat, ahogy a színészek a szövegüket.
A két nő nem izgult; a houstoni kiképzésük mindenféle űrhajón
kívüli karbantartási munkára felkészítette őket, és az első séta
meglehetősen egyszerűnek ígérkezett. Thebes a szkafandereket
ellenőrizte, miközben Tal a radarrendszerre tapadt. Ivanov
azzal foglalta el magát, hogy a hibákat mutogatta Tal frissített
kódjában, rávilágított Harper tervének a hiányosságaira,
továbbá elhanyagolható valószínűségű eshetőségeket vetett fel
Thebesnek a szkafanderek meghibásodásával kapcsolatban –
gyakorlatilag egyfős tesztcsoportként működött. De kivételesen
örültek a kritikáinak.
Miközben letudták az előkészületeket, és a legénység
felkészült az űrsétára, visszatért közéjük az a jóindulatú
bajtársiasság, ami Houstonban alakult ki, az a hangulat a
bárból, amikor a zenegépet hallgatták, és együtt ittak. Tal ismét
vicceket mesélt, és még Ivanov is elmosolyodott egyen-kettőn.
Devi folyamatosan beszélt, úgy feldobta a feladat, odafigyelt a
többiekre és a mechanikai teendőkre is maga körül, ezért
Thebes megkönnyebbülten felsóhajtott a legénység
beszélgetését figyelve. Mindnyájan érezték, ahogy a lendület
előreviszi őket. Sully reménykedőbb volt, mint hónapok óta
bármikor. Talán ha helyreállítják a rendszert, a földi
frekvenciák nem csak csendet fognak közvetíteni. Egyedül
Harper tűnt kelletlennek. Miközben a legénység többi tagját
fellelkesítette a kommunikációs rendszer helyreállításának
lehetősége, ő komor hangulatban felügyelte a munkájukat.
Az űrséta előtti estén félrevonta Sullyt a parancsnoki hídon.
Miközben hozzá beszélt, a kupola mögötte lévő csillogó, fekete
panorámája transzba ejtette a nőt. Részegítő volt. Tudta, hogy
pár órán belül ki fog lépni a vákuumba, így alig bírt a
parancsnok arcára összpontosítani, elfordítva a tekintetét az
üveg mögött örvénylő atomok finom mozgásáról, s Harper
átható szemébe nézni.
 –  Sully – kezdte volna a férfi. – Sully. – Fogalma sem volt,
hányadik alkalommal szólongatja.
– Igen, sajnálom, figyelek.
– Szeretném, ha megígérnéd, hogy ha valami furának tűnik,
ha bármi akár csak kicsit is rosszul alakul, akkor lefújod a
küldetést, és egyenesen visszamész a zsilipkamrába. Tudom,
milyen odakint, de kérlek. A kommunikáció hiányába senki
nem fog belehalni. Bármikor megpróbálhatjuk újra. Vagy
megvárhatjuk, amíg dokkolunk az ISS-en. Vagy… nem tudom, de
vannak más lehetőségek, oké? Tudom, hogy összehaverkodtunk
az elmúlt hónapokban, te és én… A fenébe, Sully, itt nincs sok
lehetőség szórakozni… De azt is tudnom kell, hogy
engedelmeskedsz az utasításaimnak, amikor odakint leszel.
Mondd, hogy megértetted!
– Értettem, kapitány.
– Akkor jó. Pihenj egy kicsit! Holnap reggel 09:00-kor nyitjuk
a zsilipet, állj készen!
Harper megfordult, és elúszott a Kis Föld felé, magára
hagyva Sullyt a parancsnoki hídon. A nő végignézte, ahogy
elmegy, majd hagyta, hogy a tekintete visszavándoroljon a
kupolára. Eszébe jutottak Devi szavai, felmerült benne, milyen
érzés lenne viszontszeretni a férfit – és hogy ez nem
következett-e már be. Bizonytalanságában megpróbálta elvetni
a lehetőséget, és hagyni, hogy az űr ragyogó feketesége töltse be
a képzeletét az ürességével.
 KILENC
AUGUSTINEEGYEDÜLSÉTÁLTLE a hangárhoz. Iris hátramaradt
pakolni. A túra nehezére esett a férfinak, de ez valahogy
helyénvalónak tűnt: mintha vezekelne a bűneiért. A hangárban
minden úgy maradt, ahogy hagyta. Az ajtók nyitva, a hó felgyűlt
szélfútta dűnékben, a csavarkulcsfejek csillagképe még mindig
ott hevert a betonon. A két hószán, ponyva nélkül, és a
zseblámpája is pontosan ott feküdt, ahol elhagyta. Megpróbálta
beindítani azt a szánt, amelyiket egyszer már sikerült, de a nagy
zűrzavar közepette bekapcsolva maradt, így lemerült az
akkumulátora. A másikkal is tett egy kísérletet, és némi
ügyeskedés árán működésre bírta. Mindig adott neki egy kis
gázt, amikor a motorja lelassult, míg a jármű végül
egyenletesen dorombolni kezdett, áramvonalas, szürke teste
vibrált, a kipufogójából füst szállt fel minden közbenjárás
nélkül is.
Augie helyet foglalt az ülésén, és felmérte a
kezelőszerkezeteket. Ahhoz szokott, hogy utasként közlekedik
ezekkel a gépekkel, de pár perc után úgy érezte, sikerült
azonosítania a lényeges kapcsolókat. Fiatalabb korában
motorozott – mennyire lehet bonyolult számára egy hószán? Se
záróvonalak, se forgalom, semmivel nem ütközhet össze, csak
egyenesen kell mennie a hatalmas, néptelen tundrán. Minden
további nélkül kitolatott a hangárból, üresben hagyta, és odavitt
pár teli üzemanyagkannát, amelyeket a csomagtartóra erősített
gumipókkal. Eszébe jutott a pár méterre lévő rózsaszín foltos
sírhalom az amúgy makulátlan kifutópályán. Addig direkt nem
nézett arra, a hangáron tartotta a tekintetét, de miközben a
távozást tervezgette, úgy érezte, nem mehet el anélkül, hogy
legalább egy pillantást ne vetne a feldőlt lépcső és a véres
hókupac felé.
A lépcső kereke még mindig lustán forgott a szélben,
miközben a keményre fagyott tundra felszínén porhó kavargott.
Augie fellendítette a lábát a szánra, elfordult a sírtól, érezte,
ahogy a gép vibrálása behatol a vérkeringésébe, megrezgeti a
belső szerveit, miközben a gázra nehezedik, és elindul a hegyen
felfelé.
Iris kinyitotta az irányítóterem ajtaját, és lesietett a lépcsőn;
félúton találkoztak.
– Utazunk? – kérdezte kifulladva.
Augie még nem tapasztalt tőle ilyen reakciót, ezt a fajta
örömet. A lány egész arca megváltozott, gyermekibbé,
szelídebbé vált. A férfi emlékeztette magát, hogy ez csak egy
kislány, ám ettől olyan érzelmek ébredtek benne, amelyeket
nem tudott teljesen beazonosítani. Talán gyengédség, de valami
más is, valami sötétebb: félelem. Nem tőle, hanem miatta.
Biztonságos lesz az út? Átgondolta ő ezt? Nem kéne jobban
vigyáznia erre az apró életszikrára, aki valahogy nála kötött ki?
Feltette magának a kérdést, mit tenne a helyében az apja, de ez
olyan idegen, olyan felfoghatatlan gondolat volt, hogy
félreseperte a félelmet és a gyengédséget, helyette más dolgokra
koncentrált.
Elkezdtek összepakolni az irányítóteremben. Olyan sok
holmit magukkal kellett vinniük, annyi mindent ott kellett
hagyniuk, olyan keveset tudtak a tóparti meteorológiai
központról… Fogalmuk sem volt, hogy mit találnak ott.
Feltornyozták a létfontosságú eszközöket: a sátrat, a fagypont
alatti hálózsákokat, élelmet és vizet, tartalék üzemanyagot,
fejenként egy készlet nagyon meleg ruhát, sisakot és
védőszemüveget, egy kempingfőzőt, térképet, iránytűt, két
zseblámpát. Minden mást luxusfelszerelésként soroltak be, amit
csak akkor visznek magukkal, ha lesz ott nekik hely: Iris
könyveit, további ruhákat, a pótakkumulátorokat és egy
második üzemanyagtartályt. Lecipelték a holmikat a szánhoz,
mindet felszíjazták rá. Az utasok és a sok felszerelés
elnehezítették a járművet, de Augie összement öregkorára, Iris
pedig eleve zsebméretű volt. A jármű robusztusnak tűnt,
meredek, úttalan hegyoldalakra tervezték, továbbá nagy súlyra.
Lehet, hogy nem megy majd tökéletesen, de elviszi őket oda,
ahova kell.
Becsukták az obszervatórium ajtaját, csak annyi fűtést
hagytak, hogy a csövek ne fagyjanak be, és a teleszkóp ne
repedjen meg. Miközben Augie beállította a termosztátot, azon
töprengett, kinek hagyja vajon így – talán maguknak, ha vissza
kell térniük, vagy senkinek, amennyiben a Hazen-tónál
barátságosabb otthonra találnak. A kazán üzemanyaga persze
előbb-utóbb kifogy majd. A hideg bekúszik az épületbe, a csövek
befagynak, a teleszkóp hatalmas lencséje megreped. A fagy
beszivárog az ablakokon, végül otthonos szentélyüket is
birtokba veszi, ahogy a létesítmény többi részét. Hamarosan
örökre beköltözik ide a tél.
 Iris Augustine derekára fonta kis karját, és elindultak a
tundra felé, még a hangár előtt elkanyarodva keletre. Amikor a
hófödte sziklák elkezdték jobbra-balra hintáztatni őket, Iris
szorosabban átfogta Augie-t. A sisakja több számmal nagyobb
volt a kelleténél, a férfi ragaszkodott hozzá, hogy három sapkát
vegyen alá, ami kipárnázza. A védőszemüveg szintén nem az ő
mérete – széles, sárga vizorja szinte teljesen eltakarta az arcát –,
de a gyermek egy biztosítótűvel összefogta a pántját a fején.
Miután leértek a sík talajra, egyenletesebbé vált az útjuk, így
Iris szorítása is engedett. Ha már elindultak, nem lett volna
értelme meggondolni magukat. Öt-hat órányi utazás után a
fehér tájban Augustine hagyta, hogy a szán leálljon.
Lemásztak róla, hogy igyanak egy kis vizet, és egyenek pár
kekszet. Iris arca élénkvörössé vált, a szemüveg körvonala is
nyomot hagyott rajta, sötét haja kiszökött sapkái alól, és
zabolátlanul göndörödött az arca mellett. A kislány egyelőre
nagyon lelkes volt az úttól. Augustine visszanézett arrafelé,
amerről jöttek, de már nem látta az obszervatórium körvonalát.
A levegő tejfehér volt körülöttük a széllel egy ritmusban
hullámzó hófüggönytől. Augie az elindulásuk óta idegeskedett,
számolta a megtett kilométereket, közben ellenállt a
késztetésnek, hogy megforduljon, és visszavigye őket
biztonságos menedékükbe. Abba a halvány reménybe
kapaszkodott, hogy helyesen döntöttek. Az üres mozdulatlanság
baljósnak tűnt körülöttük.
Miután végeztek az evéssel, Iris visszavette a szemüvegét,
majd egyesével a sapkáit is. Augustine összegyűrte a keksz
zacskóját, és bedugta a kabátzsebébe, miközben a kislány
visszamászott a szánra. Megnyomta az indítógombot, de semmi
nem történt. Ismét megnyomta. Semmi. A szíve szaporábban
kezdett verni, úgyhogy lassan vett egy mély levegőt. Nyugodj
meg! – gondolta. – Öt perccel ezelőtt még működött. Ismét
próbálkozott, vacakolt egy kicsit a kulccsal, az indítózsinórral,
megint benyomta a gombot. Letolta a szemüvegét a nyakára, és
hitetlenkedve meredt a néma hószánra. Leszállt róla,
hátralépett, mintha onnan jobban láthatná a problémát, de csak
egy gép volt előtte, amelyhez nem értett. Megérezte a pánik
kesernyés ízét a torkában. Kilométerekre voltak az
obszervatóriumtól, és még több kilométerre a meteorológiai
állomástól. A kettő között semmi, se egy oázis, se egy menedék,
semmi, csak az elhagyatott, végtelen tundra. Ha gyalogszerrel
indulnának útnak, valószínűleg megfagynának. Iris az ülésen
fészkelődött, arra várva, hogy most mi lesz. Augustine lerogyott
a hóba – nem azért, mert így akarta, hanem mert nem tartotta
meg a lába. Ostobaság volt tőle, hogy elhagyta az egyetlen biztos
menedéket ezen az átkozott szigeten. Fejét a hószán oldalának
döntötte, és felbámult a fehéren örvénylő égbe. A szél már
kezdte is eltörölni a nyomaikat. Eljött értük az a csendes, hideg
halál, amelyet nemrégiben elfogadhatatlannak ítélt. Iris apró
lába a vállát csiklandozta, mire ő gondolkodás nélkül felnyúlt,
kesztyűs kezébe vette a csizmáját, és az arcához szorította.
–  Sajnálom – mondta, de a szél elsodorta a hangját, mielőtt
akár saját maga is meghallhatta volna. Lehunyta a szemét,
érezte a havas szél csípését csupasz bőrén. A szemhéja mögött
fénypontok szikráztak a sötétben, és amikor ismét felnézett, a
hó erős, fehér ragyogása átmenetileg megvakította. Ez csendes
vég lesz; elindulhatnak előre, visszafelé, vagy ott is
maradhatnak a mozdulatlan hószán mellett. Augustine
mindenhol ugyanazt a befejezést látta. Ugyanazt a
végkimenetelt. Elképzelte, ahogy Iris szemét összetapasztja a
fagy, arcára kék szín kúszik. Ez az ő hibája. Ő hozta ide, ő vitte
ki mindkettőjüket az obszervatórium biztonságából a fehér,
fenyegető vadonba.
Már bámulta egy ideje a jobb lábtámasz mellett lévő
üzemanyagcsövet, mire rájött, mit lát: egy kapcsolót, félúton a
„BE” és a „KI” állás között. Augustine feltérdelt, és odahajolt a
szelephez. A betűk összetéveszthetetlenek voltak – talán Iris
rúgta meg a kapcsolót, amikor lemászott? Eltolta egészen a
„BE”-ig, és lassan feltápászkodott. Elmormogott egy néma imát,
miközben a kapcsoló felé nyúlt. A motoros szán dörmögve
életre kelt, amitől Augie testét megkönnyebbülés öntötte el.
Remegett a keze, amikor megfogta a kapaszkodókat, úgyhogy
erősebben kezdte szorítani őket, hogy elnyomja a reszketést.
Félelmetesebbnek érezte a tájat, mint valaha, ennek ellenére
előreindult a szánnal – bele az üres messzeségbe, végtelennek
álcázott véges kilométereket téve meg egy alacsonyan függő,
közönyös nap alatt.
Amikor eljött az alkonyat, leszálltak, és lepakolták a sátrat
éjszakára. Augie egy sziklát, egy kis fát vagy akár csak egy
magasabb hókupacot keresett a tekintetével, ami elállná a
szelet, és némi védelmet biztosítana nekik, de semmit nem
látott semerre, úgyhogy a szán mellett verte fel a sátrat. Kúp
alakú volt, narancssárgán világított a fehér tájban. A színe
kiemelte a hó kékségét. Miközben elhelyezkedtek benne
éjszakára, Iris levette a sisakját és három sapkája közül kettőt,
de a pomponos smaragdzöldet meg a szemüvegét végig magán
tartotta a vacsora alatt. Semmijük nem volt, amivel tüzet
rakhattak volna. Összebújtak a sátorban, miközben a szél
hangosan zúgott körülöttük, és kifeszítette a vásznat az
alumíniumrudakon. A sátorcövekek nyikorogtak a sekély
lyukakban. Augustine abban reménykedett, hogy kibírják az
éjszakát, és a sátor nem fog elrepülni a sima, csúszós tundrán,
miközben alszanak. Olyan mélyen bekalapálta a cövekeket a
kemény hóba egy babkonzervvel, amennyire csak tudta.
Ugyanazt a babot melegítették meg a kis kerozinfőzőn,
miközben kinyitották a sátorlapot a szellőzés végett. Leszállt a
sötétség.
Iris a szél dallamára dudorászott. Szavakra nem volt
szükségük, nem tudtak mit mondani. Augustine csak evett,
közben a szél magányos vonyítását hallgatta, ami hirtelen
baljós árnyalatot öltött. Ismét elgondolkozott azon, hogy nem
kéne-e visszafordulniuk. Hogy nem hiba-e elvinni Irist az
obszervatórium ismerős biztonságából. Vacsora után kimásztak
a sátorból, hogy megnézzék a csillagokat. Az ég tele volt velük,
de azon az éjjelen a konstellációik csak halvány hátteret
biztosítottak az Aurora Borealis zöld, lila és kék hullámainak.
Kicsit odébb sétáltak a sátorban lévő elektromos lámpa
fényétől, valósággal transzba ejtette őket a látvány, készek lettek
volna követni bármelyik csillogó fényösvényt – egyenesen
felmászni rajtuk az égbe. A fények egy idő után elhalványultak,
majd eltűntek. Augie azt sem tudta, mióta nézik, amikor
megfordult, és meglátta a sátor kivilágított, narancssárga falát,
felette pedig egy utolsó zöld szálat, amely fokozatosan kihunyt.
Aznap éjjel mélyen aludtak, leheletük gőzölögve szállt fel az
orrukból, vastagon bebugyolált testük egymás felé görbült,
tudattalanul is a meleget keresve, miközben a szél tovább
üvöltött és énekelt körülöttük.

REGGELMEGETTEKMÉG egy babkonzervet, ezúttal egy olyat,

amelyben sertéshúsdarabok is voltak, majd lebontották a sátrat.
Eltakarították a tundráról az éjszakájuk nyomait, aztán
folytatták az útjukat kelet felé. A nap halványan terült el előttük
hatalmas gömbjével. Úgy tűnt, mintha nem is haladnának,
hanem egy láthatatlan mókuskerékben köröznének. Valamivel
később észrevettek egy sarki nyulat ugrándozni a tundrában, az
állat lelkesen lökte felfelé magát izmos hátsó lábával, mintha
inkább a magasság érdekelné, mint a távolság. Amikor aznap
este ismét tábort vertek, megláttak még egy nyulat a közelben,
vagy talán ugyanazt. Augie rámutatott, miközben Iris
felszürcsölt egy adag felmelegített kukoricakását.
– Azért, hogy messzebbre lássanak – magyarázta a lány.
Augie megszólalni sem tudott pár pillanatig. A kislány olyan
ritkán mondott bármit is, hogy mindig nehezen reagált rá. Most
ráébredt, hogy a gyermek széles körű ismeretekkel
rendelkezhet a sarkvidéki élőlényekről, mire eszébe jutott a
sarkvidéki útmutató, amit Iris olyan sokszor elolvasott, hogy
valószínűleg már kívülről fújta. Némi megbánást érzett, amiért
ő semmit nem tanult meg erről a környezetről, amelyben évek
óta él, legalábbis célzottan nem. A mellette lévő gyermek
ismerte a farkasokat, a pézsmatulkokat, a nyulakat. Viszont
Augustine csak a több milliárd kilométerre lévő csillagokat. Ő
egész életében egyik helyről a másikra vándorolt, és soha nem
nézett utána a faunájuknak, a flórájuknak vagy a
földrajzuknak, azoknak a dolgoknak, amelyek ott voltak előtte.
Azok átmenetinek, lényegtelennek tűntek. Ő mindig a távolba
szegezte a tekintetét. Csak véletlenül szerzett helyi ismereteket
bármiről. Miközben a kollégái felderítették a kutatóállomások
környékét, az erdőkben kirándultak vagy a városokban
nézelődtek, Augustine csupán az égbe ásta bele mélyebben
magát az összes keze ügyébe kerülő könyv és cikk elolvasásával;
hetvenórás munkaheteket töltött az obszervatóriumban, hogy
megláthassa a tizenhárommilliárd évvel korábbi pillanatokat,
szinte észre sem véve a jelent.
Korábban is volt már kempingezni, töltött éjszakákat
csillagnézéssel, de akár az alkohol miatt, ami akkoriban fűtötte,
akár amiatt, mert inkább az ég érdekelte, mint a környezete,
alig emlékezett azokra az utakra. Ő mindig is a mennyek felé
nyújtogatta a nyakát, fejét elfordította a Föld számtalan
látnivalójától. Csak az általa begyűjtött adatok, az általa
rögzített égi események maradtak meg a memóriájában.
Amikor belegondolt, mióta is él már, elképesztőnek tűnt, milyen
keveset tapasztalt.
Aznap éjjel is volt aurora, tiszta zöld, és nagyon sokáig
tartott. Ő és Iris addig ültek a sátor ajtajában lekapcsolt
lámpánál, amíg az utolsó hullámok is el nem tűntek az égről.
Amikor végre visszamásztak a hálózsákjukba, Augie elméjét
még mindig izgatottság töltötte el. Az Iris arcára kiülő
elragadtatás majdnem ugyanolyan csodálatos volt, mint maga a
sarki fény. A férfi elalvás közben megfeledkezett arról, milyen
hosszú út áll mögöttük és előttük. Csak Iris lélegzetvételének a
hangjára gondolt maga mellett, a szél zúgására, a lábujjai és
ujjai csiklandós jegességére, valamint a létezés, éberség és
elégedettség erős, idegen érzésére.

EGYÚJABBUTAZÁSSALTÖLTÖTTNAP következett, egy újabb éjszaka a

tundrán, majd a negyedik nap reggelén megérkeztek a hegyek
lábához. A táj fokozatosan egyre egyenetlenebbé vált
körülöttük, őskori sziklák szöktek fel benne a hó alól sötét,
hegyes szilánkokban, és a délelőtt közepére nehezen találtak
olyan ösvényt, amelyen a szán végigmehetett volna. A
hegyvonulat túloldalán terült el a Hazen-tó, a cakkos csúcsok
alatt. Augustine-t, aki még soha nem tette meg ezt az utat,
elborzasztotta a táj. Van itt hágó egyáltalán? Egy könnyebb út,
amit nem vett észre? Az előttük álló szakasz veszélyes volt, de
azért továbbmentek. Óvatosan haladtak a motoros szánnal
órákig, és amikor találtak egy hágót, ahol a talaj laposabbá
szelídült, Augie megkönnyebbülten felsóhajtott, hagyta
gyorsulni a járművet, amellyel úgy száguldottak végig a tájban,
mintha csak a sima tundrán lennének. A sítalpak hasították a
havat, fehér hótajtékot vertek fel előttük. De mind a
megkönnyebbülés, mind a lendület rövid életűnek bizonyult.
Amikor a talaj ismét egyenetlenné vált, Augustine már semmit
nem látott a hótól maguk előtt. Nem telt sok időbe, hogy későn
vegyen észre egy sziklát, amely mindkét utast kilökte a
nyeregből. Augustine agyán az villant át, miközben a levegőbe
repült a kormány felett, hogy a teste vajon kibírja-e az esést,
hogy nem kellett volna-e mégis visszafordulniuk, hogy képes
lesz-e valaha ismét felállni. A becsapódás kipréselte a tüdejéből
a levegőt, de miközben arra várt, hogy ismét oxigénhez jusson,
egyesével megmozgatta a végtagjait, és megkönnyebbülten
konstatálta, hogy mindene működik. Amikor oldalra fordult,
látta, hogy Iris a közelében van, már talpon, és a hóangyalt
méregeti, amit az esésével húzott. Miközben felállt, és felmérte
a környezetüket, ráébredt, hogy a szán totálkáros lett. A jármű
az oldalán feküdt, egyik sítalpa összetört. Augie lassan
feltápászkodott, és odasétált, hogy megnézze, tehet-e valamit,
ám amikor visszabillentette a szánt, és megpróbálta beindítani,
a motor csak krákogott. Nem térhetnek vissza. Hajótöröttek
lesznek. Hol is hallotta ezt korábban? Megpróbálta felidézni.
Összeszedték, amit elbírtak, a többit otthagyták, és gyalog
folytatták útjukat a köveken meg a jégen botladozva súlyos
terhükkel, sajgó végtagjaikkal.
Órákig gyalogoltak. A talaj ismét emelkedett, s mire felértek
az egyik alacsonyabb csúcsra, kimerültek, és a nap is
lemenőben volt. De onnan, a csúcsról megpillantották az alattuk
elterülő tavat – egy hatalmas jégfoltot. A lenyugvó nap fényénél
a meteorológiai állomást is meglátták odalent, a hegy lábánál;
csak néhány sátorból és egy magas antennából állt, de azért
biztató látványt nyújtott. Az új otthonuk – már nem volt
visszaút. Még egyszer, utoljára letáboroztak, és reggel elkezdtek
leereszkedni. Pár órával később, amikor már a fennsíkon
botorkáltak az állomás felé, még éppen csak alkonyodott.
Az állomás nem volt valami lenyűgöző. Egy alacsony,
félhenger alakú zöld vászonsátorból állt, két hasonló formájú,
nagyobb, fehér sátor mellett, amelyek mindegyikéből kiállt egy
kis kályhacső. A tó mellett bújtak meg, egy lapos, hó borította
teraszon. A sátraktól jobbra helyezkedett el a magas, karcsú
antenna és egy kis rádiós kunyhó. A tó partja még mindig havas
volt, de a sziklás talaj már elő-előbújt. A tó közepén egy kis
sziget csücsült, még a partról is látták, hogy néhány sarki nyúl
ugrándozik rajta a magasba, kíváncsian átbámulva a befagyott
vízen. A jég úgy nyikorgott és csilingelt, mintha megfagyott
harangok dörzsölődtek volna egymáshoz. Ez új, barátságos
hangnak tűnt a tundrán süvítő széléhez képest. A fagyos
szélrohamok, amelyekkel oly régóta együtt éltek, itt
abbamaradtak. Miközben Augustine végignézett az apró
táboron a hatalmas tó mellett, langyos, gyengéd szellő borzolta
deres szakállát. Közeledett a tavasz. Megkezdődött az olvadás.
 TÍZ
A ZSILIPKINYÍLT. SULLY figyelte, ahogy a mechanikus ajtó
hátralendül, és megjelenik mögötte a feneketlenül tátongó űr.
Devi mászott ki elsőként, Sully követte. Megállt egy pillanatra,
hogy levegőt vegyen, és végignézzen a környezetén, miközben a
zsilip peremébe kapaszkodott, majd kilépett a semmibe. Az
Aether kívülről hatalmasnak tűnt, de nagyrészt
tárolótartályokból, sugárzáspajzsokból, szolárpanelekből és
hajtóműrendszerekből állt – olyan szerkezetekből, amelyeket
belülről soha nem láttak. Sully a forgó centrifuga felé tekintett,
amely nagyon aprónak tűnt a hajó többi részéhez képest.
Elképesztő, hogy mind a hatan ott élnek már oly régen,
összezsúfolódva, az űr közepén. Elhaladt az üvegház és a
létfenntartó rendszerek, a kutatóállomások mellett, a domború
kupola elejéhez tartott, ahol intett masszív kesztyűjével az
ablakra tapadó négy arcnak.
– Eddig oké – mondta a sisak mikrofonjába.
Devi felé fordult, aki pár méterre lebegett tőle, és nem az
Aethert nézte, hanem az űr mélyét. Sully is azt kezdte bámulni,
mire a hajó hirtelen már nem is tűnt olyan nagynak.
Mikroszkopikus benyomást keltett. Meghallotta a fülében
Harper hangját, aki Devit kérdezte, hogy készen áll-e.
– Vettem, készen állok – felelte Devi.
Ők ketten lassan elindultak arrafelé, ahol a kommunikációs
antenna karja csatlakozott az Aether falához a hajó tatjánál, a
hajtóműrendszer előtt, a tartályok mögött. A távoli modifikációs
eszköz, egy hosszú, hajlékony kar a hajó másik oldalán
helyezkedett el, ahol a lakó- és dolgozóegységekben támadt
problémákat kellett megoldani, és nem volt elég hosszú ahhoz,
hogy elérje az antenna helyét. Devi és Sully lassan mozogtak,
úgy másztak a hatalmas hajótesten, ahogy a sziklamászók a
hegyoldalban, miközben az acélkötelek, amelyek az űrhajóhoz
rögzítették őket, ezüstös pókhálóként úsztak mögöttük. A
legénység többi tagja a parancsnoki hídról figyelt rájuk a
sisakjukba épített kamerákon keresztül. Harper felügyelte az
útjukat, időnként javaslatokat téve, amikor haboztak, de
legnagyobbrészt némán, hagyva, hogy a saját tempójukban
mozogjanak.
Sully minden korábbinál többre értékelte Harpert abban a
pillanatban, amikor csak egy vékony acéldrót tartotta meg a
semmiben. Az utolsó kapitány, aki alatt szolgált az előző
küldetésén, folyamatosan utasítgatta munka közben, úgy
osztogatva a parancsokat, mintha az ő avatárja lenne egy
számítógépes játékban, nem pedig tapasztalt szakértő. Ez akkor
volt, amikor a Nemzetközi Űrállomáson élt, az első alkalommal,
sok-sok éve, közvetlenül azután, hogy elvégezte az AsCan
programot. Az egy tíz hónapos kutatási projekt keretében
történt. Sully csak kezdő volt, nem hülye, ennek ellenére csukva
tartotta a száját. Akkor már hallotta a pletykákat, miszerint az
Aether válogatóbizottsága megkezdte a munkáját, és az a hír
járta, hogy mindenki, aki ezalatt felmegy az űrbe, gyakorlatilag
felvételizik. Sully annyira szeretett volna felkerülni a listájukra,
hogy az szinte már fájt.
 Az alatt az útja alatt meggyőződött arról, hogy bármit
megtenne egy helyért az Aetherön. A tervezgetések évek óta
folytak, és magát az űrhajót is elkezdték összerakni az űrben,
hogy a Föld körül keringjen, amíg az alkatrészeit elkészítik
odalent. A napnak egy adott szakában az ISS-ről is látszott,
ahogy a fény megcsillan a testén, és úgy ragyog a messzeségben,
mint egy ember által készített csillag. Amikor az Aether
visszatér hosszú útjáról a Jupiterhez, az ISS-hez fogják
csatlakoztatni, amelynek állandósult kiegészítéseként tölti
további életét. Nem létezett olyan űrhajós, aki ne adta volna el a
lelkét egy helyért az első útján – a helyért a történelemben,
közvetlenül Jurij Gagarin és Neil Armstrong mellett. Senki nem
tudta biztosan, mikor válogatják össze a csapatot, vagy mikor
indul el egyáltalán a küldetés, de a veteránok és az újoncok
egyaránt lelkesedtek a lehetőségért már évek óta, mire Sully
űrhajóssá vált.
Miközben egyik ponttól a másikig lebegett, és fogódzkodókat
keresett azon a konzervdobozon, amely már majdnem két éve
az otthonát jelentette, Sully felidézte azt a napot, amikor hét
évvel azelőtt hivatalosan is bejelentették, hogy legénységet
keresnek az Aethernek. Arra a napra is emlékezett, amikor
tizenhat hónappal később felajánlottak neki egy helyet a
fedélzeten, és Jack arckifejezésére, amikor elmondta neki.
Akkor már külön éltek, de még egyikük sem mondta ki a válás
szót. Lucy arckifejezésére nem emlékezhetett, mert nem ő
jelentette be neki, hanem Jack. Egyetértettek abban, hogy a
kislány tőle jobban fogadná a rossz hírt, de mindketten
tisztában voltak a valódi indokkal: Sully képtelen lenne közölni
a gyermekével, hogy önszántából távol fog tölteni tőle két évet.
Megérte? Újra megtenné? Az a sok munka, áldozat és rengeteg
képzés ide vezetett: a legmagányosabb helyre a
Naprendszerben. Majdnem elnevette magát. Bárcsak
figyelmeztethetné a fiatalabb énjét arra, hogy mi lesz ebből! De
még ha tudta volna is, akkor sem csinált volna semmit
másképp. Eszébe jutottak Ivanov szavai: nincs mindenkinek
hivatása. Odakint, a semmiben lebegve szomorú megbékélés
töltötte el: ő beteljesítette a sajátját. A Callisto óta nem járt az
űrhajón kívül, és az egy gyönyörű nap volt az űrsétára, csakúgy,
mint az összes nappal és éjszaka előtte. Hagyta, hogy az emlékei
elhalványuljanak, és a jövője a távolba vesszen. Mindez most
már nem számít. Csak a következő kapaszkodó és az utána
következő.
–  Próbálkozz meg a negyedik tartállyal! A túlsó oldalán
lennie kell egy létrának. – Ez Harper volt, aki
bizonytalanságként értelmezte a megtorpanását. Sully
hátranézett a válla felett, és megpillantotta Devit, aki a hajó
túloldalán mászott végig egy sor tartályon.
– Vettem – felelte, azzal átvetette magát a sima, henger alakú,
fekete számokkal ellátott tartályokon. Elkapott egy létrafokot,
amelyet nem is látott tisztán. A két nő egyszerre érkezett meg a
tathoz, ahol a kommunikációs antenna volt korábban. Sully
társa vállára tette fehér kesztyűs kezét, mire Devi felvillantotta
neki feltartott hüvelykujját.
– Eddig rendben? – kérdezte Sully.
– Eddig rendben – visszhangozta Devi.
 Kikötötték magukat, és nekiláttak felmérni a károkat, majd
előkészíteni a helyszínt a szereléshez.

SULLYBECSUKTAMAGAMÖGÖTT a zsilipkamrát, és megvárták, hogy

kiegyenlítődjön benne a nyomáskülönbség, mielőtt lehámozták
volna magukról a szkafandert. Több mint öt órát töltöttek
odakint. A legénység többi tagja a zsilipkamra ajtajának
túloldalán gyülekezett rájuk várva. Az ajtó végül felszisszent,
ahogy Harper kinyitotta. Devi és Sully kiléptek rajta, hogy
csatlakozzanak a csapathoz az üvegházi folyosón. Ivanov
megrázta Sully kezét. Thebes és Tal megölelték. Harper
aggodalmas arckifejezése megkönnyebbültté vált, és Sully Tal
vállára tette a kezét, hogy ne kelljen eldöntenie, baráti ölelésben
részesítse-e a kapitányt, vagy kezet rázzon vele, mint a
kollégája. Thebes mintha el sem tudta volna engedni Devit;
olyan sokáig ölelte, akár egy gyermekét visszakapó szülő. A
többiek követték Harpert a parancsnoki hídra, és összegyűltek a
kupola alatt, hogy megbeszéljék a következő űrsétát.
Megtárgyalták a sisakkamerák felvételeit is.
A séta annyiban sikeres volt, hogy kitaláltak egy
végrehajtható tervet az antennacserére, és kidobták a régi
rendszer néhány javíthatatlan alkatrészét az aszteroidaövbe,
ahol több mint egymillió emberéletnyi ideig fognak keringeni.
Elismerések és éljenzések hangzottak fel mindenfelől,
miközben végigpörgették az aznapi felvételeket, csak a
komplikáltabb helyzeteket nézve valós időben; de amikor a
képernyő elsötétült, a hangulat is elkomorodott. A második séta
sikere bizonytalanabbnak tűnt. A munkálatokat menet közben
kell majd improvizálniuk. Erre nem készítették fel őket a víz
alatt. Aggodalmak hangzottak el a második űrsétával
kapcsolatban, és megoldásokat próbáltak keresni, de pár óra
múlva Harper lezárta a megbeszélést. A legénység kimerült
volt, az elmúlt napok újszerű aktivitása nyomot hagyott az
arcukon.
–  Vegyetek ki egy napot! – tanácsolta Harper. – Azt
szeretném, ha a második körre mindenki kipihenné magát.
Lássunk neki a vacsorának, és nézzük át az apró betűs részeket!
Ivanov ragaszkodott hozzá, hogy ő főzzön, amit soha nem
szokott. Leültek a hosszú asztal mellé, és végignézték, ahogy
konzervparadicsomból, krumpliból, kelkáposztából és
fagyasztott kolbászból összedob egy különös ragut, ami végül
elég finomnak bizonyult. Tal megemelte a tányérját, hogy kiigya
belőle az élénkpiros levest, és amikor lerakta, narancssárga
bajusz maradt az arcán.
– Nem rossz – jegyezte meg, aztán vett még egy adagot.
Ivanov vállat vont.
–  Régi recept – felelte, és majdnem elmosolyodott, de nem
egészen.
Evés közben ismét a második űrséta terveiről kezdtek
beszélgetni. Az új kommunikációs antenna sokkal kisebb volt,
mert a holdra szálló egységről szedték le, de kitalálták, hogy
lehet pár módosítással és kiegészítéssel működővé tenni.
Thebes a belső rendszereket készült átkalibrálni, miközben
Sully és Devi odakint dolgoznak. Az volt a legnehezebb része,
hogy hogyan viszik át az eszközt a zsilipen, majd oda, ahova
kerülnie kell.
Tal, Thebes és Harper szedték le az asztalt vacsora után,
miközben Ivanov megpróbálkozott a játékkonzollal. Sully és
Devi majdnem elaludtak az asztalnál, evés után szinte azonnal
nyugovóra tértek. Sully egyszer csak Devi sírására ébredt az
éjszaka közepén. Elhúzta a függönyét, átcsoszogott a
centrifugán, és bebújt a lány fülkéjébe. Devi rosszat álmodott, s
amikor Sully felrázta, olyan eleminek és hevesnek tűnt a
rettegése, hogy szinte ő is megijedt.
–  Mi volt az? – suttogta Sully. – Egy rémálom? Biztonságban
vagy, Devi, biztonságban vagy.
A lány úgy markolászta Sully felsőjének vékony, szürke
anyagát, mintha fuldokolna. Beletelt pár pillanatba, amíg
felfogta, hogy ébren van. Végül visszafeküdt átizzadt párnájára,
és megfeszített izmokkal, szaporán vette a levegőt.
– Mesélj az álmodról! – kérte Sully.
Devi összegömbölyödött mellette, és megremegett.
– Kudarcot vallottunk.
– Mi történt?
–  Elveszítettük az antennát. Elengedtem, és belezuhant a
Napba, utána mi… mi is belezuhantunk. Az én hibám volt.
Sully simogatni kezdte Devi haját, ahogy Lucyval is tette
volna, belefúrva az ujjait, az összes csomót kifésülve. Devi ott
szipogott a tenyere alatt, mellkasa reszketett a néma zokogástól.
Sully elképzelte a leírt álmot, ami őt is megijesztette. Nemcsak
az, hogy kudarcot vallanak, vagy anélkül halnak meg, hogy
hazatértek volna, hogy valaha is megtudták volna, mi történt a
Földdel és rajta mindenkivel – hanem az, hogy az ő hibája
lenne. Ismét ráébredt, mekkora felelősség van a kezükben
Devivel.
A lány lassan visszaaludt, de Sully mellette maradt, mert
Devi a vállához fészkelte a fejét. Már sajgott a karja, ennek
ellenére mozdulatlanul várakozott és gondolkozott, amíg a
mesterséges hajnal be nem köszöntött a Kis Földön. Végül
visszatért a saját fülkéjébe, mezítlábasan és csupasz lábszárral
kelve át a néma centrifugán, előző napi copfjától hullámos,
összetapadt hajjal. Miután megérkezett, alsóneműt váltott,
felvette a kezeslábasát, és a dereka köré kötötte az ujját.
Nekilátott kézzel kifésülni, majd befonni a haját, eközben
elhúzta a függönyt, hogy végignézze, ahogy a fények lassanként
erősödnek, végül felragyognak.

AZANAPCSUPAELŐKÉSZÜLETTEL telt. Thebes a szkafandereket és a

szerszámkészleteket ellenőrizte, gyenge forrasztásokat és
esetleges hibákat keresve. Ivanov teljes körű orvosi vizsgálatot
végzett Sullyn és Devin a második séta előtt, miközben Harper
és Tal előkészítették a kommunikációs antennát a szállításra.
Ivanov az asztrogeológusi munkája mellett az Aether
orvosaként is szolgált. Évtizedek óta nem gyakorolta ezt a
hivatását, és a modora is hagyott némi kívánnivalót maga után,
de gyorsan és fájdalommentesen végzett a vérvétellel. A
második űrséta legalább nyolcórásnak ígérkezett, talán még
hosszabbnak – nagyjából kétszer olyan hosszúnak, mint az
előző napi. Miután Sully orvosi vizsgálata befejeződött, átment
a laboratóriumból a parancsnoki hídra, ahol Harper és Tal
éppen az első űrséta felvételeit nézték.
– Emberek! – szólalt meg Sully. – Nem aggódtok, ugye?
–  Dehogy – húzta fel az orrát Harper. Tal csücsörítve,
komikus magabiztossággal rázta meg a fejét, összefont karral,
összevont szemöldökkel. Csak vicceltek. Mindenki aggódott.
– Jó, mert én sem.
Sully a kupola felé úszott, és kinézett rajta. A távolban már
látszott a Mars, még mindig csak tűpontnyian, elveszve a
csillagok között. Harper és Tal folytatták a munkát a
parancsnoki hídon, addig játszották le a videókat újra és újra,
amíg meg nem elégedtek minden részlettel, és akkor áttértek a
következőre. Sully a kupolában maradt, a mögötte lévő
sötétséget bámulta, a kietlenséget, amelybe ismét ki kell mennie
– ami veszedelmes, gyönyörű és ismeretlen. Tudta, hogy készen
áll; Ivanov fizikailag áldását adta rá, és a séta forgatókönyvét is
kívülről fújta, de érzelmileg fel volt kavarva. Devi álma…
biztosan csak a félelemből fakad. A mélyen gyökeredző
félelemből, ami onnan nő ki, ahol a józan ész nem létezik.
Mások megérzésnek is tarthatnák, de Sully nem volt hajlandó
erre. Az idegesség számlájára írta, és elfordult az ablaktól,
vissza a hajó, a terveik felé.
 TIZENEGY
AUGIEÉS IRISAKKORÉRTEKODA a kis tóparti táborhoz, amikor
leszállt a sötétség, és beestek az első sátorba, amit megláttak:
egy kopár, mégis hívogató menedékbe a kinti hideggel szemben.
A belső tér a rothadás, a megfagyott penész csípős szaga és a
minimális berendezés ellenére is otthonosabbnak tűnt
Augustine összes lakóhelyénél évek óta. Négy kempingágy
sorakozott odabent vászonmatracokkal, egy olajtűzhely, egy
gázfőző és pár bútor. Az alumíniumrudak, amelyek a helyén
tartották a műanyag sátorlapokat, odafent egymásba görbültek.
Augie úgy érezte magát, mintha egy bálna gyomrában ülne, és a
bordáit csodálná. A szoba közepén egy kártyaasztal állt néhány
összecsukható székkel, mögötte pedig egy meteorológiai
térképekkel és időjárás-jelentésekkel borított asztal, egy kis
generátor meg néhány könyvespolcként használt faláda. Az
asztal közepén tucatnyi megfeketedett kerozinlámpa
sorakozott, a furnérpadlót össze nem illő színű szőnyegek
borították. Abban az egy szobában annyi kényelem volt, mint az
egész Barbeau-támaszponton sem – személyesség és meghittség.
Egyértelműen látszott, hogy itt emberek éltek. Ételeket főztek,
regényeket olvastak, játékokat játszottak.
Lerakták a felszerelésüket, és alaposabban megszemlélték,
hogy mi maradt ott. A ládák roskadoztak a könyvektől,
legnagyobbrészt szerelmes regényektől, pár krimi és
egyszerűbb szakácskönyv társaságában. A matracokat műanyag
védőborítás takarta, és amikor az elsőt kicsomagolta, Augustine
néhány gyapjútakarót, egy gyűrött lepedőt és egy málló párnát
talált benne. Kirázta a lepedőt, gumiszegélyét ráfeszítette a
keskeny matracra. Felpaskolta a párnát. Áthajtogatta a
takarókat.
Az asztalnál meggyújtott pár lámpát, majd kitámasztotta a
bejárati ajtót, hogy bejöhessen egy kis természetes fény. Az
elhagyatottság dohos szaga felkavarodott, és lassan kifelé
szivárgott. Iris odakint üldögélt a hóban, pár méterre a tó
partjától, és nyolcasokat rajzolt egy kővel. Augustine keresett
egy sziklát, ahová leülhetett, pár percig onnan szemlélte a tájat.
Megkönnyebbülés töltötte el. Az utazás megérte. Megcsinálták.
Nem lesz visszaút, ugyanakkor… itt biztonságban érezte magát.
Az evakuáció árnyéka nélkül, a hangár és a kifutópálya ijesztő
magánya nélkül ez a hely inkább oázisnak tűnt, mint a
számkivetettség helyszínének.
A nap már eltűnt, foglyul ejtették a tavat körülvevő hegyek,
az ég mélykékre sötétült. A következő napokban rengeteg idejük
lesz körülnézni. Csendben üldögéltek, és a jeget hallgatták.
Valahol a messzeségben felüvöltött egy farkas, majd egy másik
válaszolt neki a tó túloldaláról. Csak ültek ott tovább. Teljesen
besötétedett, és egy hóbagoly suhant el felettük, majd szállt le
az antenna egyik oszlopára, hogy onnan figyelje kíváncsian a
két embert. Csillagok jelentek meg felettük az égbolton.
–  Éhes vagy? – kérdezte Augustine, mire Iris bólintott. –
Készítek valamit – állt fel lassan a férfi. Már várta a matracon
töltött éjszakát; az sem ígérkezett rosszabbnak, mint a fészkük
az obszervatóriumban, és sokkal jobbnak tűnt a fagyos talajnál,
amelyen az utóbbi pár éjjelüket töltötték. A sátor felé közeledve
meglátta a kerozinlámpák ragyogását odabent. Örült, hogy
eljöttek ide.
Beérve meggyújtotta az olajkályhát, de nem zárta be az ajtót,
hogy Iris be tudjon menni, miután eleget nézte az első
víztükröt, amit ki tudja, mennyi ideje látott. Ő maga azóta nem
találkozott vízzel, hogy átrepült a fjordok felett a vakációjából
visszafelé tartva, már több mint egy éve. A befagyott tó egy
sebesen közeledő, enyhébb évszak hírnöke volt. Augustine
lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen lesz a környék egy
hónappal később, amikor felkel az éjféli nap, és a tavasz
csermelye utat talál hozzájuk. Elképzelte a sár puhaságát, a
kopár tájból sarjadó virágok zöldjét, az olvadt víz folyékony
üvegét, és ez harmóniával töltötte el. Felhagyhat a környezettel
folytatott harccal, csak átmenetileg, csak most az egyszer. Az
evakuáció óta, Iris óta földhöz kötöttebbnek érezte magát, mint
valaha. Volt idő, amikor az égi változások többet jelentettek
számára a lába alatt lévő talajnál, de már nem. Éppen elég ideig
bámult felfelé; most jó érzés volt inkább azt az életet elképzelni,
amely hamarosan visszatér a földre.
Amikor a tűzhely lassacskán bemelegítette a sátrat,
Augustine levett magáról pár réteget, aztán feltúrta a tűzhely
mellett felhalmozott ládákat és csomagokat. Rengeteg ételt
talált, továbbá gyanította, hogy valamelyik sátorban egy még
nagyobb készletet tároltak el a hosszú telekre. Rálelt egy
serpenyőre, ami ragadt a régi olajtól és a portól, elmosta egy
bádoglavórban, amelyet a sátor sarkában álló víztartályból
töltött meg. Amikor rárakta a serpenyőt a forró tűzhelyre, a
nedvesség köpködött-sziszegett rajta. Beleborított egy doboz
kukoricás darált húst, s amikor az megbarnult, és ropogóssá
vált, kiadagolta két tányérra, mellé rántottát készített
tojásporból. Talált egy hatalmas doboz instant kávét, továbbá
mind sűrített tejet, mind tejport – minő bőség, gondolta –, és
miközben Iris enni kezdett, felrakott egy kis vizet forrni a
kávéhoz, majd leült a kislány mellé.
–  Ehető? – kérdezte, a gyermek pedig elismerően bólintott
két nagy falat között.
Amikor a víz felforrt, Augie készített magának egy nagy
bögre kávét, amit egy derekas adag sűrített tejjel krémesített, és
arra jutott, hogy ez a legfinomabb ital, amit valaha ivott; még a
whiskynél is jobb. Evés után az asztal mellett maradtak, előttük
a tányérjaikkal, mellettük a duruzsoló olajkályhával, és nem
mondtak semmit, csak kiélvezték a csend hangjait. A
kerozinlámpák bevilágították a sátrat, a tűzhely meglepően
melegen tartotta, még akkor is, amikor odakint hűlni kezdett az
idő. Augustine bepakolta az edényeket a lavórba, és otthagyta
őket reggelig, majd kicsomagolt még egy ágyat Irisnak. Nem
szoktak hozzá, hogy ilyen messze aludjanak; az
obszervatóriumban összebújtak a fészkükben, a meleg végett.
Iris figyelte, ahogy Augie összehajtja a nejlont, és kirázza a
lepedőt, majd felhúzza a matracra. Elővették a fagypont alatti
hálózsákjukat, és leterítették az ágyukra.
Augustine egy falka sarki farkas üvöltésére ébredt az éjszaka
közepén. A hang közelről jött – a tábor mögötti hegyekből,
valószínűleg a szán mellől, amit talán megtaláltak és
megjelöltek. Az övék lehet, gondolta a férfi, és ismét álomba
merült.
ÉBREDÉSUTÁNPÁRPERCIG az ágyon hevert, kiélvezte a még mindig
pöfögő olajkályha melegét. Amikor felkelt, megborzongott az
ízületei recsegésétől, a dominóként egymásra eső csontjai
hangjától. Sajogtak a tagjai az előző napi esésük miatt, de úgy
érezte, túl fogja élni. Talált egy szivacsot és egy szappant,
melegített egy kis vizet, és elmosta az előző esti vacsorájuk
serpenyőjét meg bádogtányérjait. Miután végzett, kisétált, s
amikor visszanézett, látta a vékony, ezüstszínű kéményből
felkígyózó füstöt eltűnni a halványkék égben. A nap már jóval a
környező hegyek csúcsa felett járt. Előbb hallotta meg Irist, mint
ahogy meglátta volna: a tompa dobogást, amit az a csak rá
jellemző, vékony hangú dúdolás kísért. Követte a hangot, és egy
felfordított csónakon találta meg a tó partján, amint egy
fadarabbal üti a ritmust a ladik törzsén, törökülésben,
miközben zöld pomponja a tempóra ugrándozik. Odaintett neki,
mire a kislány visszaintegetett, mielőtt folytatta volna a
zeneszerzést. Valahogy megváltozott, és Augie pár pillanat
múlva rádöbbent, hogy boldognak tűnik. Otthagyta a zenéjével,
visszament a táborba.
A három sátor, két nagy fehér és egy kisebb zöld, egy sorban,
mögöttük olajos-, kerozinos- és benzineshordókkal. Augustine
átnézte mindet. A másik fehér sátor üresebb volt az övéknél, de
egyébként nagyon hasonlított rá. Két ággyal több kapott benne
helyet – tartalék hálóterem, gondolta, talán a nyári időszakra,
amikor a kis tábor népessége megugrott. A zöld sátorban
megtalálta az élelmiszerkészleteket és a többi főzőeszközt. Úgy
tűnt, az a főzőhelyiség, amit talán a melegebb, forgalmasabb
nyarakon használtak. Télre valószínűleg visszavonultak abba az
egy sátorba, amelybe ők is beköltöztek. A konyha tele volt
konzervekkel és szárított élelmiszerekkel – több
gyümölcskoktéllal, instant kávéval, spenóttal és rejtélyes
húsokkal, mint amit évek alatt el tudtak volna fogyasztani. A
választékot lélegzetelállítónak találta, a mennyiséget
bőségesnek, a minőséget megkérdőjelezhetőnek, de az egész
sokkal jobbnak tűnt, mint amijük korábban volt. Itt nem
maradnak éhen, és megfagyni sem fognak – ez nyilvánvalóvá
vált.
A főzősátor előtt elképesztően mozdulatlannak hatott a
levegő. A nap felfűtötte a tó medencéjét, a hőmérséklet szinte
balzsamosra melegedett – fagypont fölé, tippelte Augustine.
Meglazította a sálját, és nyugodtan állva hagyta, hogy öreg,
megviselt bőre magába szívja a fényt. Nem is emlékezett, mikor
érezte magát ilyen jól utoljára. A tó közepén lévő kis szigeten
megpillantotta az ugrándozó sarki nyulakat. Kíváncsi lett, vajon
ott töltik-e a nyarat, vagy kimennek a partra, mielőtt túl késő
lenne, és a jég vízzé olvadna, hogy szerencsét próbáljanak a
hegyekben. Vagy talán – mosolyodott el a gondolatra – még
úszni is tudnak.
Maradt még egy épület, amelybe nem nézett be. A
rádióantenna melletti kis kunyhó, amelyet a végére tartogatott.
A fából és fémből álló stabil, apró építmény elkülönült a
sátraktól, és közelebb állt az antennához, mint a
lakólétesítményekhez. Augustine odasétált, rátette a kezét a
kilincsére, majd anélkül, hogy tudta volna, miért, várt egy kicsit.
Ez nem sürgős, gondolta, azzal leengedte a kezét. A rádió miatt
mentek ugyan oda – a lehetőségért, hogy kapcsolatba lépjenek
valakivel a külvilágban –, de ez hirtelen már nem tűnt olyan
fontosnak. Itt otthont teremthetnek, és nem erre vágyott
igazából? A tábor felé fordulva látta, hogy Iris a hátán fekszik a
felfordított csónakon, és az eget bámulja, dobverőjét úgy
szorítva a mellkasához, mint egy halotti csokrot. Augustine
otthagyta a kunyhót, és visszament hozzá.
– Sétálsz velem? – kiáltott oda Irisnak.
A kislány felemelte a fejét, majd lelendítette a lábát a
csónakról. Vállat vont; igen. Augie megfogta a kezét, és talpra
húzta.
– Gyere! – mondta. – Nézzünk körül!

A JÉGMINDENRECSEGÉSEELLENÉRE még szilárd volt. Oda-vissza

korcsolyáztak rajta, el-elesve, versenyezni próbáltak, forogni és
ugrálni vastag, csúszós felszínén. Iris át akart sétálni a szigetre,
de Augustine félúton botladozni kezdett. Mintha nem akart
volna engedelmeskedni a lába. Amikor másodszor is térdre
esett, megfordultak, és visszamentek a táborba. A sarki nyulak a
fülüket hegyezve, remegő orral figyelték, ahogy a két ember
elmegy. Augustine a parttól kétszáz méterre megállt pihenni, és
Iris ott várakozott mellette figyelmesen, de némán, tenyerét a
férfi homlokára simítva, mintha orvososat játszanának.
Miután visszaértek, Augustine lefeküdt az ágyára, Iris pedig
kávét főzött. Híg lett ugyan, és fekete – a kislány túl kevés port
tett bele, és semennyi sűrített tejet –, de a férfi hálásan kiitta,
majd lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, már
sötétedett odakint, a gyermek pedig az egyik szerelmes regényt
olvasgatta az asztalnál. Az ajka mozgott, miközben végighaladt
az oldalon. A könyv borítóján egy selyembe öltözött
szerelmespár ölelte egymást.
– Milyen? – krákogta Augustine; a hangja olyan rekedtes volt,
mintha napok óta nem használta volna. A kislány vállat vont, és
megbillentette a tenyerét: elmegy. Ahogy végzett az oldallal,
lapjával lefelé fordítva lerakta a könyvet az asztalra, majd
felállt, és pakolászni kezdett a konyhában. Augustine
fokozatosan ráébredt, hogy az előző napi vacsorájukat próbálja
rekonstruálni. Büszkeség támadt benne, hogy a kislány
odafigyelt, hogy akaratán kívül is sikerült valami hasznosat
tanítania neki. Talán ezt érzik az apák, gondolta. A kukoricás
hús illatától éhes lett, és amikor az étel elkészült, az asztalhoz
vonszolta magát, ahol megvacsoráztak a kerozinlámpák
fényében. Mire Augustine elmosogatott, Iris már az ágyán aludt,
a regénye köré gömbölyödve, mint egy kis félhold. A férfi
bezárta az ajtót, csak egy kis retesszel, nehogy éjszaka kinyíljon,
aztán megmelengette mosogatástól nedves kezét a tűzhelynél.
Utána elfújta a lámpákat, és lefeküdt Iris mellé, összebújtak a
keskeny ágyon. A kislány kicsit megmoccant, mire a könyve
lehullott, de ő maga nem ébredt fel. Augustine elalvás közben a
lélegzetvételét figyelte, és végre sikerült azonosítania annak a
nyomasztó félelemnek a forrását, ami kísértette: a szeretetet.

AUGUSTINEALÁTHATATLANSÁG köpenyében végezte el a

középiskolát és az egyetem nagy részét. Csendes volt, okos és
figyelmes. Csak az utolsó egyetemi évében döbbent rá, hogy a
termodinamika-óráján a két oldalán ülő lányok szerelmesek
belé, hogy bármelyiket megkaphatná, akár mindkettőt is, ha
akarná. De akarja őket? Mihez kezdene velük? Egyszer már
lefeküdt valakivel, még középiskolában, és elég kellemesnek
találta a dolgot, de túl maszatosnak és idétlennek ahhoz, hogy
ismét próbálkozzon vele. Ez a fajta romantikus töltet mégis
újszerű volt számára. Meghaladta az emberi testek
összeillesztését; érzelmi rejtélyt hordozott. Egy olyan kísérlet,
amelyhez még soha nem birtokolta a megfelelő összetevőket.
Augustine, aki egyszer sem hátrált meg az érdekes
természettudományos kutatások elől, nem habozott mindkét
lánnyal lefeküdni gyors egymásutánban. Mint kiderült, a lányok
egy kollégiumban laktak, és azonnal ellenségessé váltak mind
vele, mind egymással, amint kiderült, hogy ugyanazzal a fiúval
kavarnak. A szemeszter könnyekkel és bántó levelekkel ért
véget, illetve az egyik lány lemorzsolódásával, de Augustine
számára sikeresnek bizonyult a kísérlet. Megtanult valamit, és
ráébredt, hogy még nagyon sok egyéb ismeret vár rá e téren.
Az ezt követő években tovább kísérletezett az érzelmekkel.
Újabb és hatékonyabb technikákat dolgozott ki. Szorgosan,
költségeket és bókokat nem kímélve udvarolt a
tesztalanyoknak, majd amikor azok végre beleszerettek,
elutasította őket. Eleinte fokozatosan csinálta – nem kereste
őket többé, nem aludt náluk, nem susogott édes semmiségeket
csinos kis fülükbe. Az alanyok gyanítani kezdték, hogy
elveszítik, rögtön azután, hogy rájöttek, mennyire akarják őt, és
megkettőzték a megtartására tett erőfeszítéseiket. A szex
izgalmasabbá vált, és Augustine kiélvezte ezeket az előnyöket,
majd megszégyenítette őket a szabadosságukért. A meghívások
vacsorára, moziba vagy múzeumba egyoldalúvá váltak. Végül
teljesen felhagyott a velük való találkozgatással, anélkül jelezte
a megvetését, hogy bármit mondott volna, valami búcsú vagy
akár a bevett „nem veled van a baj, hanem velem” elhangzott
volna tőle. Egyszerűen eltűnt az életükből. Ha volt bennük
annyi bátorság, hogy megkeressék, azt éreztette velük, hogy
megőrültek – mintha ő végig kelletlen lett volna, vagy nem is
akart volna tőlük semmit. Soha nem érzett bűntudatot, pusztán
kíváncsiságot.
Ezek a nők, akiken kísérletezett, a bevett kifejezésekkel
illették: seggfej, bunkó, anyaszomorító, mocsok. De akadtak
szakszerűbbek is: beteges hazudozó, szociopata, pszichopata,
szadista. Ezek felkeltették a figyelmét, és voltak pillanatok,
amikor elgondolkozott, hogy helytállóak-e. Seggfej, hát persze,
de szociopata? A húszas-harmincas éveiben, még Új-Mexikó
előtt ez lehetségesnek tűnt. Olyan érzelmeket figyelt meg
ezekben a nőkben, amilyeneket ő maga soha nem érzett;
minden együttérzés nélkül nézte végig a szenvedésüket.
Megpróbálta felidézni, hogy szerette-e az anyját, vagy csak a
saját kényelme végett manipulálta. Kísérletezett rajta valaha,
hogy kiderítse, mi működik, és mi nem? Mindig is ilyen volt?
Az, hogy ez a lehetőség nem zavarta túlzottan, csak még
valószínűbbé tette a dolgot.
Számára ebben semmi személyes rosszindulat nem volt. A
szerelem határait akarta kitapasztalni, arra volt kíváncsi,
milyen flóra él a túloldalán, milyen fauna az innensőn. És a
belehabarodás, a nemi vágy – ezek különböznek? Más tüneteik
vannak? Meg akarta érteni ezeket klinikailag, kísérletezni akart
a szerelem határaival, a hibáival. Nem érezni akarta, csak
tanulmányozni. Ez kikapcsolódást jelentett számára. Egy újabb
tudományterületet. A valódi munkája sokkal előkelőbb volt, de
a szerelemmel kapcsolatos kérdéseire nem kapott könnyen
válaszokat. Soha nem volt elégedett. Márpedig ő a kielégítő
válaszokhoz szokott, úgyhogy kitartott.
A viselkedésének megvoltak a következményei. Idővel túl
messzire ment. Ezek a nők – a tesztalanyok – túl kockázatossá
váltak, túl sokan voltak. Összefutott velük kávézókban, a
munkahelyén, a szállása környékén. És mind ismerték egymást,
mert hogy lehetne könnyebben egyik nőről a másikra ugrani,
mint az ember társadalmi kapcsolatainak a kihasználásával?
Augustine soha nem kért bocsánatot – egyszerűbb volt elmenni,
új obszervatóriumot találni, új ösztöndíjat vagy adjunktusi
állást, és elölről kezdeni. Ez csak egy mellékes projekt volt
számára, egy nem hivatalos kísérlet, amely eltörpült a valódi
munkája mellett, a csillagok között. Kiélvezte a testek
változatosságát, a különböző melleket, hasakat és lábakat,
amikor kikapcsolódásra vágyott, de ennyi. Időnként szánalmat
is táplált irántuk, ám együttérzést soha – nem értette a
reakciókat, amelyekkel találkozott. Azok túlzónak tűntek,
nevetségesnek.
Az apja meghalt, mire megcsinálta a doktoriját, az anyja egy
elmegyógyintézet zárt osztályán élt. Nem volt családja, mintái a
szeretetre, csak a diszfunkcionalitás homályos emlékei, és egy
boldogtalan gyermekkoré. A tévé és a regények soha nem
érdekelték. Az életből akart tanulni, megfigyelés útján. És meg
is tette: kiderült számára, hogy a szerelmet kellemetlen
érzelmek örvénylő kavalkádja rejti, mint egy fekete lyuk
láthatatlan, elérhetetlen közepét. Hogy irracionális és
kiszámíthatatlan. Ebből ő nem kért, és a kísérletei sorban azt
bizonyították, milyen ízléstelen az egész. Idővel inkább az
italhoz kezdett húzni, mint a nőkhöz. Az könnyebb volt.
Kellemesebb, egyszerűbb menekülőút.
A harmincas éveiben elfogadott egy pozíciót a Jansky Very
Large Array-ben, a VLA-ben, az új-mexikói Socorróban, a világ
legjobb rádióasztronómiai lehetőségeinek otthonában. Akkorra
már ismert volt a kollégái közt, de szélesebb körben is. Fiatal,
fotogén külseje népszerűvé tette a médiában, és a munkája
forradalmasította a szakterületét. De tudta, hogy az
eredményeire nem fognak emlékezni, amíg tényleg nem
bizonyít. Ennek a küszöbén állt, szinte már átlépte, viszont még
szüksége volt egy elméletre, amivel beírhatná a nevét a
tudomány úttörői közé. Nőcsábász hírneve mindenhol
megelőzte, ahova csak ment, de az úttörő, alapos kutatói
hírneve is. Az összes létesítmény vele akart dolgozni, emellett
tanári állások garmadája közül válogathatott. Csakhogy
Augustine utált tanítani. Felfedezni akart, erre volt szüksége.
A Jansky ritka kitérő volt az optikai kutatómunkájából, de az
ösztöndíj szinte az ölébe pottyant, fárasztó papírmunka és
bürokratikus smúzolás nélkül. Úgy érezte, talán pont pár év
rádióasztronómia kell ahhoz, hogy szintet lépjen a munkájában.
Megvette a jegyét, bepakolta a bőröndjét, csak egyet, azt a
hatalmas, viharvert bőrtáskát, amit egyetemista kora óta
hurcolt magával óceánokon és földrészeken keresztül.
Socorróban meleg fogadtatásban részesült, és gyorsan
megtalálta a helyét, örült a környezetváltozásnak, azonkívül
lenyűgözték a VLA méretei. Majdnem négy évig ott maradt –
tovább, mint gondolta volna, tovább, mint bárhol az egyetem
óta –, és ott ismerkedett meg Jeannel.
 TIZENKETTŐ
–  IGAZÁNSZÉPREGGELÜNKVAN egy sétához – vigyorgott Devi
Sullyra a sisakja mögül. Az Aether tükörképe ott mozgott a
vizorján. Bár alig látszott mögötte az arca, Sully ki tudta venni
széles, hófehér fogsorát a csillogáson át.
Az űr tökéletesen mozdulatlanul várakozott körülöttük, mint
a hajnali csend, mielőtt a madarak csicseregni kezdenek, és a
nap felébreszti a földet – csakhogy itt nem volt hajnal, nem volt
dél. Csak ez az örök némaság. Se előtte, se utána semmi,
pusztán az éj és a nap közötti végtelen időszilánk.
Sully nyugodt volt. Kellőképpen rátermettnek érezte magát.
Előrekormányozta testét és az antennát az űrben, érezte a
fúvókaegysége finom vibrálását, hallotta Devi és Harper
hézagos üzeneteit. A hajó tatja egyre közelebb ért, már
majdnem ott volt. A szerelés többórás munkának ígérkezett, de
volt ideje. Eszközei. Volt terve, partnere, csapata; még egy
átkozott jetpackje is. Menni fog. Látta, hogy Devi odaér előtte a
helyszínre, és felkészítette a terhét az óvatos landolásra. Társa
már készen várta a kábelekkel, és azonnal felcsatolta őket,
amint Sully elég közel ért, hogy az új antenna a hajótól pár
méterre lebeghessen, amíg rekonfigurálják a drótokat, majd
felerősítik az eszközt a hajótestre. Az antenna ingázott a
pórázán, mint egy nagy, integető kar hatalmas, kerek tenyérrel.
Devi és Sully is a hajóhoz kötötték magukat. A vezetékek úgy
úsztak ki a kapcsolódási pontból, akár Medúza kígyótincsei.
Devi módszeresen, érzéssel elrendezte őket, akkorára vágva
mindegyiket, hogy megfeleljenek az új antenna
mechanikájának. Sully adogatta a szerszámokat, amiket kért, a
feleslegeseket az övére csatolva.
Órák teltek el így, legnagyobbrészt csendben. Devi időnként
kinyújtotta a kezét, és elkérte valamelyik szerszámot, de nem
csevegtek közben. Devi tette a dolgát, ahogy kellett, Sully pedig
figyelt, szintén ahogy a helyzet megkövetelte. Minden a tervek
szerint haladt. Ennek ellenére… valami nem volt rendben. Sully
ivott egy korty vizet a hátizsákja szívószálából, és szűkös
sisakjában megtornáztatta a nyakát.
– Aether, mondj egy időt! – kérte.
–  Hat óra telt el az EVA kezdete óta – válaszolta Harper. –
Nagyon ügyesek vagytok.
–  A csatlakoztatás mindjárt kész – mondta Devi. – Sully,
idehoznád a karját olyan tíz centivel a csatlakozási pont fölé?
–  Vettem – válaszolta Sully, azzal elkezdte odahúzni az
antennát a kábelekkel. Amikor már elérte, elkapta a kart, és a
kábeleket elengedve oda húzta, ahova kérték.
–  Tökéletes – nyugtázta Devi. – Most tartsd ott, amíg
bekötöm!
Még egy óra kellett az elektronikus csatlakoztatáshoz. Sully
ekkorra már nyughatatlanná vált. A két nő lejjebb húzta az
antennát, Devi betömködte a drótokat a nyílásba, Sully pedig a
kar mozgását irányította, amíg a helyére nem került, készen
arra, hogy a hajóhoz csavarozzák. Már majdnem végeztek. Sully
ivott még egy korty vizet, majd Devi vállára tette hatalmas
kesztyűjét.
 –  Szép munka – mondta. Devi nem válaszolt. Mozdulatlan
maradt Sully keze alatt, és az a félelemfelhő, ami az űrséta
megtervezése óta követte Sullyt, hirtelen kikristályosodott,
rettegéssé változott. – Hé, jól vagy? – Igyekezett higgadt hangon
beszélni, de fejben azt ismételgette, hogy ne, ne, ne, mintha
rózsafüzért morzsolgatna.
A hajó frekvenciájába hirtelen fehérzaj robbant, némi
tenyérrel rosszul elfojtott káromkodás kíséretében.
– Devi? Mi a baj? – Sully közelebb manőverezett az antenna
karját szorítva, hogy belásson a lány tükrös vizorja mögé. Ismét
meghallotta a fehérzajt.
–  Szén-dioxid-problémát észlelünk Devi szkafanderében.
Devi, jól vagy? – kérdezte Thebes a hajóból. – Az oxigénszint
meredeken lezuhant a szkafanderedben.
Sully benézett a hajó tükörképe mögé a lány vizorján, és
tudta, hogy valami nincs rendben. Devi kábának tűnt, a szeme
üvegessé vált, kifordult. Küzdött az eszméletéért.
– Választ! Mi történik odakint?
A két nő hosszan egymásra nézett, Devi megpróbált
artikulálni.
– A gázszűrő az – suttogta. – A lítium-dioxid-tartály elromlott.
Nem vettem észre, mert… – Mély levegőt vett, de nem volt elég
oxigén benne ahhoz, hogy kielégítse a tüdejét. – Észre kellett
volna vennem.
– Menjetek vissza a zsilipkamrába! – Harper szinte kiabált.
–  Szerintem nincs rá idő – felelte Devi. A karja vonaglani
kezdett, rángatózott és reszketett, Sully pedig csak nézte,
miközben a szerszám kiesett vastagon kipárnázott ujjai közül,
aztán elúszott a semmibe. Olyan gyorsan történt minden, hogy
szinte reagálni sem volt ideje, mielőtt Devi elájult, és
himbálózni kezdett a kábelén, akár egy faág a szélben. Sully
megdermedt, a keze ráfagyott az új antenna karjára.
– Devi! Devi!
Behunyorgott a lány vizorja mögé, és látta, hogy a vonásai
békésebbek, mint hónapok óta bármikor, mintha csak aludna,
és szépeket álmodna. Nincs több rémálom. Nincs több félelem,
nincs több magány. Az Aetherből csak döbbent hallgatás
érkezett, miközben a legénység többi tagja a lány életfunkcióit
ellenőrizte. Sully már azelőtt tudta, hogy Thebes hangja
megerősítette volna.
–  Sully… vége. Igaza volt, már késő. Nem tehettél volna…
Semmit sem tehettél volna.
Az ezt követő szavakat csak halványan érzékelte, az ideges
utasításokat a hajóból, Harpertől, Thebestől, amelyeket nem
tudott értelmezni. A szavak semmit nem jelentettek számára.
Devi sisakjába meredt, a barátnője álmát nézte. Kezét
ösztönösen az antenna karjára szorította, de másra nem volt
energiája. Elöntötték a sokk hullámai, amelyek elnyomták a
gondolatait, a hangokat, és mire az áramlat kivetette, a hangok
is elhallgattak, bár azt nem tudta, mennyi ideje. Percekkel
korábban? Órákkal? Ugyanakkor… be kellett fejeznie a munkát.
– Aether – szólalt meg.
– Sullivan – reagált Harper azonnal.
– Mondd… – Sully elhallgatott, és nyelt egyet. Ivott egy korty
vizet. Ismét nyelt. – Mondd meg, hogy most mit tegyek!
 Kimért levegővételt hallott a túloldalról, és Thebes
kivehetetlen dünnyögését.
– Nálad van a fúró? – kérdezte Harper.
Sully lenézett az övére.
– Igen, nálam van.
– És a csavarok?
Sully a szabad kezével megpaskolta a szerszámzsebét.
– Nálam vannak.
–  Ahogy begyakoroltuk. Az első kettő nehéz lesz, mert az
antennát is tartanod kell, de utána elengedheted, és mindkét
kezedet használhatod. Vetted?
Sully nem bírt megmozdulni.
– Azt hiszem… – kezdte, de Harper félbeszakította.
–  Nem – mondta –, ne gondolkozz! Haladj csavaronként,
Sully!
Ő pontosan ezt is tette, majd miután végzett, lecsatolta Devit
a kábelről anélkül, hogy engedélyt kért volna Harpertől. Tudta,
hogy a barátnője ezt akarta volna… mindnyájan ezt akarnák.
Nézte, ahogy Devi elúszik; egyre jobban összement,
akkorára, mint egy csillag, majd teljesen eltűnt. Vajon örökre ott
fog lebegni? Vagy belezuhan a Napba? Egy távoli csillagba? A
Voyager jutott eszébe, amely kitört a Naprendszerből, és
elindult végtelen útjára. Remélte, hogy Devi is követi, hogy
valahogy egyben marad, és élettelen teste örökké folytatja véget
nem érő, felfoghatatlan utazását. Sokáig nem mozdult, csak a
sötét űrt nézte, némán arra kérve a semmit, hogy ölelje
magához a barátnőjét.
MÁSNAPREGGELÜVÖLTVEÉBREDT. Intenzívebb rettegést érzett, mint
valaha. Ez sokáig megmaradt azután is, hogy kinyitotta a
szemét, ott zúgott a csontjaiban. Újra és újra végignézte, ahogy
Devi elúszik, apró, fehér ponttá válik a végtelen feketeségben.
Először megpróbálta átalakítani az emléket, másik befejezést
adni neki – amelyben még éppen időben visszaér Devivel a
zsilipkamrába, amelyben jóval azelőtt észrevették a szén-
dioxid-szűrő hibáját, hogy fatálissá vált volna –, de ezek az
ábrándok nem adtak vigaszt. Devi elment, Sully viszont ott
maradt. Elég értelmetlennek tűnt, mégis így volt.
Azt tette, amire Harper utasította: félreseperte a gondolatait,
és egyesével becsavarta a csavarokat – az egyórás munka egy
életnyinek tűnt –, utána visszament a zsilipbe. Levette a
szkafanderét, és belépett a hajóba, ahol négy társa némán
várta. Egyetlen szó nélkül elnavigált mellettük, visszament a
centrifugába, a saját fülkéjébe, és behúzta a függönyét. Aludt,
éberen. Gondolkozott, üres fejjel. Az űrséta rémálma
mindenhova követte, akárhova rejtette, a tudatába, a
tudattalanjába, a tudatalattijába. Nem bírt elbújni előle, mert
mindenütt ott volt a vákuum, amelyben Devi pár órája elúszott.
Az a mérgező, fagyott, izzó feketeség, ami az útjuk volt, az egük,
a látóhatáruk, amely brutális közömbösséggel vette körül az
Aethert, és benne mindent. Őket itt nem látták szívesen. Nem
voltak biztonságban. Sully egy idő után már nem is menekült az
iszonyattól, hagyta, hogy a lüktető fájdalom a szívveréséhez
igazodjon, a lélegzetvételével apadjon és dagadjon. Beleivódott
a fiziológiájába, és a részévé vált. Soha többé nem lesz
biztonságban, ezt most már tudta.
 Devi halála felkavart valami mélyen szunnyadót a
tudatalattijában. Az agya minden rettenetes emléket felidézett,
ami valaha történt vele, mindent, ami megsebezte. Lucy apró,
szív alakú arcát Jack vállán a repülőtéren, amikor elsétált tőlük
– aznap, amikor Sully Houstonba ment abban reménykedve,
hogy a különélés működni fog, de tudta, hogy nem, és mégis
távozott; a repülőbe a kislánya könnyeitől nedves gallérral
szállt be. Utána ismét elhagyta őket az első űrutazása előtt,
amikor Jack már továbbította neki a válási papírokat, és Lucy
elképesztően nagy volt, teljes, választékos mondatokban beszélt,
hajában már sötétülni kezdett a szőkeség, szemében kopni az
ártatlan bizalom; szemöldöke mindentudóan megrezzent,
amikor Sully olyanokat mondott, hogy kettőt pislogsz, és itthon
leszek.
Utána a visszatérés: a kopogtatás a bejárati ajtón, amely
régen az övé volt, üdvözlés a hogyishívjáktól, bár persze tudta,
hogy Kristennek hívják, ez a név olyan véglegesen és
fájdalmasan bevésődött az agyába, mint egy rosszul sikerült
tetoválás. A látvány, ahogy a lánya befészkeli magát a
hogyishívják ölébe, Lucy vonakodása, amikor moziba akarta
vinni, Jack diszkrét, de észrevehető szemforgatása, amikor azt
mondta, hogy hétfőre vissza kell érnie Houstonba, hármuk
látványa a nappali kanapéján, amikor távozott, a tudat, hogy a
családja biztonságban és szeretetben él, de ehhez neki semmi
köze. Hogy lecserélték, és a pótléka jobb nála – jobb anya, jobb
feleség, jobb ember, mint ő valaha lenni tudna.
Aznap látogatói érkeztek. A legénység összes tagja megállt a
fülkéje mellett, néhányan többször is, de a hangjuk, a
kopogtatásuk nagyon távolinak tűnt. Harper és Thebes a
függönyét is elhúzták, hogy szomorú pillantással benézzenek,
de ő csupán annyit volt képes mondani, holnap, mert már csak
le akarta tudni ezt a napot, hogy jöhessen a következő. Úgy
érezte, meg kell szöknie abból a napból, túl kell lépnie rajta –
pedig ez nem is volt igazi nap, pusztán egy néma szilánk a fény
és a sötétség között, amelyben szorosan az antennába
kapaszkodott, miközben Devi meghalt mellette. Halványan
szégyellte, hogy elküldi a kollégáit, látta a szájuk ráncaiban
megbújó fájdalmat, de csak egyetlen szava volt számukra:
holnap. Nem tudott ezzel mit kezdeni. Az a nap már
túltelítődött.

AMIKORAZÉBRESZTŐÓRÁJA a megszokott időben megszólalt,

kimerült volt az álmatlan éjszakától, de azért felkelt. Nem bírt
volna még egy napig bujkálni, nem mintha tudta volna, mi
mással tölthetné, de valamit tennie kellett. Dolguk volt, be
kellett fejezniük a küldetésüket. Rá várt az új antenna
konfigurálása, ami miatt ez az egész történt. Felült, pólót váltott,
alsóneműt. Bebújt egy tiszta kezeslábasba, és nyakig
felcipzárazta. Végighúzta az ujjait a hímzett monogramon,
kitapogatta a neve kezdőbetűit – azét a névét, amelyen még Jack
sem szólította. Egyetem óta Sullivan volt, röviden Sully. Ezt a
nevet az anyjától örökölte. Lehunyta a szemét, és maga elé
képzelte Devi monogramját, a fehér fonalat a vörös
kezeslábason, amelyet a lány előszeretettel viselt: NTD. N, mint
Nisha.
 –  Nisha Devi – suttogta maga elé. Utána ismét kimondta. És
ismét, mintha kántálna, netán imádkozna.
A konyhában ott találta Talt, aki egyenesen a dobozából ette
a zabkásapempőt. Fekete haja kócos hullámokban állt szét a
fején, olyan sűrűn és drótszerűen, mintha súlytalanságban
lenne.
– Szia! – üdvözölte a férfi óvatosan.
– Jó reggelt! – válaszolt Sully, majd leült vele szemben a saját
zabkásapempőjével.
– Örülök, hogy felkeltél – jegyezte meg Tal.
Sully bólintott. Némán ettek, és Tal, miután végzett, és
kidobta a csomagolást, Sully mögé állt, mindkét kezét a vállára
tette.
–  Ez rettenetes volt, és nem a te hibád – suttogta, majd
gyengéden megszorította, utána leejtette a kezét.
Sully erőszakkal tömte magába a zabkását, noha iszapíze
volt, kavargott tőle a gyomra. Rengeteg dologhoz nem érzett
kedvet aznap, rengeteg feladattól berzenkedett, de eltökélte,
hogy megcsinálja őket. Az összeset. Tartozott ennyivel Devinek.
Az asztalon ott hevert előtte a kártyapakli, amivel régebben
játszottak Harperrel. Régebben? Felmerült benne a kérdés, hogy
elmúlik-e valaha ez az érzés belőle, hogy képes lesz-e még
valaha az egész testéből nevetni vagy Harperrel viccelődni,
vízesésben keverni a kártyákat, mint alig pár napja. Ez nem
tűnt lehetségesnek. Ismét eszébe jutott az a goldstone-i nap,
amikor az anyja megtanította, hogyan játsszon egyedül. Hogyan
foglald el magad, fogalmazott. Ez hasznos tudás volt – azok az
órák, amelyeket az anyja irodájában töltött egyedül,
elhomályosították a gyermekkora többi részét. Az iskola egy
elmosódott folt volt, a barátai arctalan, névtelen entitások, akik
csak néha bukkantak fel az emlékeiben. Csupán az iroda élt
élénken a memóriájában, a reggelek a konyhaasztal mellett,
amikor az anyja felolvasta az újságcikkek címét, az éjszakai
autózások a sivatagba. A kártyalapok csattogása a műanyag
asztalon, a légkondicionáló zúgása és a tárgyalóból átszűrődő
hangok tűntek valóságosnak. Olyan büszke volt Jeanre, soha
egy pillanatig sem neheztelt azért, amiért nem annak szentelte
az idejét, hogy megtanítsa Sullyt úszni, biciklizni vagy
tükörtojást sütni. Az egyik évben Jeant előléptették, és ez sokkal
jobb érzéssel töltötte el, mint egy csillagos ötös vagy bármiféle
kitüntetés; ez az ő közös erőfeszítésük gyümölcse volt, az
áldozataiké. Sully nem bánta, ha a sötét, poros irodában kellett
üldögélnie, mert tudta, hogy Jean fontos munkát végez –
gyakorlatilag megváltoztatja a világot a folyosó túlsó végén.
Gyermekként mindenki másnál jobban csodálta Jeant. Attól a
pillanattól fogva, hogy megértette az anyja munkáját, tudta,
hogy az ő nyomdokaiba akar lépni.
A névtelen, arctalan apa mítosza is ilyen volt. Az általa
végzett munka nagyobb és fontosabb lehetett egyetlen
családnál. Amikor Sully róla kérdezősködött, Jean azt mondta,
zseniális ember, és olyan okos, olyan elhivatottan végzi a
feladatát, hogy számukra már nem maradt hely a szívében.
Jean arra kérte, legyen büszke az apja hivatástudatára – arra,
hogy neki azért nincs apukája, mert a világnak nagyobb
szüksége van rá.
 Kismackó – magyarázta neki Jean –, apukád túl nagy egyetlen
családnak, viszont mi pont megfelelő méretűek vagyunk egymás
számára.
De utána tízéves lett, az anyja férjhez ment, és az arányok
átalakultak. Összetörtek. Kanadába költöztek az anyja új
férjével, és Jean még az év vége előtt teherbe esett, hogy pár
hónappal Sully tizenegyedik születésnapja után életet adjon az
ikreknek. Feladta a munkáját, abbahagyta a kutatást, és
elmerült az anyai létben. Az ikrek úgy lefoglalták, ahogy az
elsőszülöttje soha. Sully büszkesége az anyja iránt elszivárgott
belőle. Mire föl az a rengeteg délután, ha ez lett az eredménye?
Az a sok munka, az a sok áldozat? Az ikrek egyre nagyobbak
lettek, megtanultak beszélni, és Jean megtanította nekik, hogy
anyának szólítsák. Sully soha nem hívta így. Semmi nem maradt
számára, az új családban nem volt helye egy dühös kamasznak,
úgyhogy jelentkezett egy bentlakásos iskolába, ahonnan csak
akkor látogatott haza, amikor a kollégium bezárt, és nem tudott
máshova menni. Eleinte remélte, hogy az anyja vitatkozni fog
vele, telefonon könyörög neki, esdeklő leveleket ír – észreveszi
Sully haragját –, de a távollétét tiltakozás nélkül tűrték. Sully
leérettségizett, az ünnepségre nem ment el, hanem délre
utazott, ahol a legboldogabb volt.
Jean még azelőtt meghalt, hogy lánya megkapta volna a
diplomáját – egy váratlan negyedik gyermekkel vajúdva, aki
halva született. Nem ébredt fel a műtét után, és Sully sem ért
haza időben. A balzsamozóknak köszönhetően fel sem ismerte.
A temetésen az ikrek mellett ült, két mézbarna szemű, vörös
hajú kislány mellett, akik az apjukra ütöttek. Ráébredt, hogy
most már árva. Ami a családjából megmaradt, az soha nem volt
az övé.
Harper leült mellé. Felé csúsztatott egy csésze feketekávét.
Sully zavartan összerezzent; nem a megfelelő személyt
gyászolta.
–  Úgy festesz, mint akinek szüksége van egy kávéra –
jegyezte meg a férfi.
Sully elmosolyodott, hogy a kapitány jobban érezze magát,
de ez a mimika idegennek tűnt a saját arcán, mint egy
elméretezett maszk.
– Így van – felelte, és beleivott. A kávé égette a szájpadlását,
de nem bánta. Megkönnyebbülés volt, hogy egy ilyen
kézzelfogható, kellemetlen érzés eltereli a figyelmét minden
másról, még ha csak egy pillanatra is.
–  Bocsánatot kérek. A tegnapi viselkedésemért – mondta,
aztán ivott még egy kortyot.
Harper lassan megcsóválta a fejét, összeszorított szájjal.
–  Ezért nem kell bocsánatot kérned. Mindenki másképp
dolgozza fel. Neked időre volt szükséged. Ma jobban nézel ki.
Örülök.
Sully vállat vont, és az előtte álló bögrére fonta a kezét.
– Azt hiszem, összeszedtem magam, ha erre gondolsz.
–  Hah! – nevetett fel kurtán, szárazan a férfi. Zavartan
beleharapott az alsó ajkába. Még nem lett volna szabad
nevetnie. – Egyelőre megteszi.
Sully felállt, az asztalon hagyta teli kávéscsészéjét. Egy
pillanatig habozott, nem tudta, most mit tegyen, hova menjen.
– Nekiállok a munkának – mondta végül.
 –  A munkának – bólogatott Harper helyeslően. – Szerintem
Thebes már a kommunikációs fülkében van. Örülni fog neked.
– Akkor ott a helyem – felelte Sully.
 TIZENHÁROM
MÁRMAJDNEMKÉTHETE voltak a Hazen-tónál – elég régóta ahhoz,
hogy a tábor összes zegzugát felderítsék –, Augustine-t mégis
idegesítette a rádiós kunyhó. Úgy kerülte, mintha túl sok
hatalom lenne az ajtaja mögött: egy olyan fül, amely meghallja
mindazt, amit ő nem akar. Itt nem volt teleszkóp, ablak a
csillagokra, úgyhogy munka helyett Irisszal játszott. Átsétáltak a
kis szigetre a tó közepén, és odalopakodtak a sarki nyulakhoz,
majd nagyot nevettek, amikor az állatok rémülten futásnak
eredtek, kirohantak a partra, végül eltűntek a hegyek között.
Megtanította a kislányt sakkozni egy régi műanyag készlettel, a
hiányzó gyalogokat pár pénzérmével pótolta. Hószobrokat
építettek.
És lakomáztak. A tartós élelmiszerek bősége és választéka
lelkesítő volt az obszervatóriumi készletek egyhangúsága után.
Konzervek gyűjteménye tárult eléjük: marhasült, fasírt, egész
sült csirkék sós vízben, tonhal, a világ összes zöldsége, még
padlizsán és bámia is; energia-, protein- és müzliszeletek,
kekszek, szárított húsok; tojás-, tej-, kávé- meg palacsintapor;
döbbenetes mennyiségű vaj, zsír és margarin. Iris beleszeretett
a gyümölcskoktélokba, minden egyes szirupos cseresznyét
lehunyt szemmel élvezett ki, ajkán kis mosollyal. Augie-t sokkal
jobban izgatták a sütőkellékek, annak lehetősége, hogy valami
frisset és meleget állíthat elő, és kísérletezni kezdett a
csokoládédarabkákkal meg mazsolával megpakolt piskótákkal,
süteményekkel, majd áttért a kenyerekre. Rengeteg sütőpor és
szódabikarbóna állt rendelkezésükre, annyi, hogy tucatnyi
embernek elegendő lett volna tucatnyi évre, és hasonló
mennyiségű hagyma- meg fokhagymapor, bors, fahéj,
szerecsendió, curry, só. Augie alig használt sütőt kisfiú kora óta,
amikor még az anyja társaságában töltötte az idejét, de most
gyorsan ráérzett a méregetés, a keverés és a tepsikenegetés
ízére. Az anyja gyakran belefogott nagyobb vállalkozásokba a
konyhában, hogy utána félbehagyva Augie-ra hagyja a káoszt,
amikor valami más vonta magára a figyelmét. Augustine
egészen elfelejtette, milyen ügyesen be tudta fejezni ezeket a
műveleteket, sőt, még élvezte is. Ez ismeretlen érzés volt
számára. Nehezen tudta felidézni, mikor lelt ennyi örömet
utoljára valamiben.
A napok tovább hosszabbodtak, a hó összement körülöttük.
Az alacsonyabb hegyoldalakon kisarjadt a fű, majd néhány
színes vadvirág is megmaradt a hószigetek között. Eljött a nap-
éj egyenlőség, és mielőtt észbe kaptak volna, már a nyári
napforduló közeledett – az éjféli nap felkelése. Augie még soha
nem töltött a sarkvidéken egy teljes sarki napot; mindig délre
repült, amikor nyáron megérkeztek az utánpótlást szállító
gépek, mert a csillagok ilyenkor eltűntek az égről, ezért nem
volt oka maradásra. Most, ahogy az időjárás felmelegedett, és a
hó elolvadt, ráébredt, hogy mennyit veszített.
Amikor öt évvel korábban a Barbeau obszervatóriumra esett
a választása, már öregember volt, nagyjából a karrierje végén,
és kezdte megérteni, mekkora káoszt hagyott mindenütt.
Vonzotta az elszigeteltség és a gyilkos éghajlat, a belső világához
illő táj. Ahelyett, hogy mentette volna, amit tudott, felmenekült
egy sarkvidéki hegycsúcsra, kilencven fokra az Északi-sarktól,
és feladta. Bárhová futott, a nyomorúság vele maradt. Ez nem
zavarta, és nem lepte meg. Rászolgált, és akkorra már számított
is rá.
Most, ahogy a parton ugrándozó Irist figyelte, furcsa érzés
kerítette hatalmába: az elégedettség és a megbánás keveréke.
Soha nem volt még ilyen boldog és ilyen szomorú egyszerre.
Erről Socorro jutott eszébe. Az új-mexikói évei éltek a
legélesebben, legszínesebben az emlékeiben. Csak most,
évtizedekkel később értette meg, hogy ott járt legközelebb egy
olyan élethez, ami ilyesmi lett volna – amelyben egy tó partján
üldögélhetett volna a tavasz illatai között, Irist nézve, hálásan,
kiteljesedve és elevenen. Amikor megismerkedett Jeannel, a nő
kirángatta a hűvös elemzésből, be az érzelmek hevébe. Őt nem
tudta megfigyelni; meg kellett kapnia, azt akarta, hogy a nő
észrevegye. Jean több volt egy tesztalanynál, egy mérendő
változónál. Zavarba hozta Augustine-t, aki szerette őt, hát
persze, most már be merte ismerni, de akkoriban ez nem ment
ilyen könnyen. A lány huszonhat éves volt, ő harminchét,
amikor Jean elmondta neki, hogy terhes. Ő csak a szüleire és a
saját kegyetlen kísérleteire tudott gondolni. Nem akart
szerelmes lenni. Megmondta Jeannek, hogy ő soha nem lesz
apa. Soha, mondta. A lány nem sírt, erre azért emlékezett, mert
úgy hitte, sírni fog. Csak nézte azokkal a nagy, szomorú
szemeivel. Téged annyira tönkretettek – mondta. – Bárcsak ne
lennél ennyire elrontva!
Augustine talált egy pozíciót Chilében, az Atacama-
sivatagban, ahol már élt korábban. Olyan gyorsan eltűnt Új-
Mexikóból, ahogy csak tudott, és elfelejtette Jeant, amennyire
csak képes volt rá. Csupán évekkel később engedélyezte
magának, hogy rágondoljon, arra, hogy mi lehetett volna, és mi
volt már így is – egy gyermek az ő génjeivel és talán a szemével,
az orrával vagy a szájával, de nélküle az életben. Egy apa
nélküli gyermek. Megpróbálta elűzni ezt a gondolatot, ám
minduntalan visszatért. Végül felhívta Socorrót, és kiderítette,
amit lehetett. Jean nem sokkal utána szintén elhagyta Új-
Mexikót, de kapcsolatban maradt pár kollégájával. Augustine
megtudta, hogy lánya született novemberben, valahol a dél-
kaliforniai sivatagban. Kiderítette Jean munkahelyi
elérhetőségét, és hónapokig a tárcájában tartotta, a
jogosítványa mögött.
Megvárta a baba születésnapját, akkor elküldte neki a
legdrágább teleszkópot, amit megengedhetett magának. Levél
és válaszcím nélkül. Jean biztosan tudta, kitől jött, és eldöntötte,
hogy elmondja-e a lányának. Augie-ban felmerült a kérdés,
hogy mit mesélhetett neki az apjáról, vajon azt hazudta-e, hogy
meghalt, eltűnt a háborúban, vagy utazó ügynök, esetleg
elmondta az igazat, miszerint… mit is mondhatott pontosan?
Hogy nem akarta? Hogy egyiküket sem szerette? Évekig
küldözgetett még dolgokat, képeslap nélkül, csak egy-egy kis
befektetést a génjeibe. Olyan gesztusokat tett, amelyeket nem
nevezhetett igazán figyelmességnek, de amelyek a semminél
többek voltak. Időnként egy-egy csekket is küldött Jeannek.
Arról értesült, hogy beváltotta őket, de csak egyszer kapott tőle
bármit: egy fehér borítékot egy fotóval. A nő egy régi címére
küldte, a Puerto Ricó-i obszervatóriumba, amikor ő már
Hawaiin dolgozott, úgyhogy csak hónapokkal később kapta
meg. A kislány az anyjára hasonlított. Ez valószínűleg jobb is
volt így. A következő évi ajándéka visszatért Kaliforniából, és az
állt rajta, hogy Hibás cím. Soha többé nem hallott felőlük. Szinte
megkönnyebbült, amikor elveszítette őket; az évenkénti
ajándékküldés csak a saját inkompetenciájára emlékeztette. Az
a szenvedélyes, ígéretes összpontosítás, amivel belevágott a
karrierjébe, magányos megszállottsággá szűkült. Ezt évek óta
tudta magáról. Nem volt szüksége több bizonyítékra.

KÉTSARKICSÉRRAKOTTFÉSZKET a talajon, nem messze a táboruktól.

Láthatóan azt hitték, hogy az egész tó az övék, ezért amikor
Augustine a közelükbe merészkedett, hogy megnézze a fészket,
szárnycsapkodás és visítozás fogadta, apró szürke és fehér
bombák piros csőrrel meg lábakkal tollas testükön. Iris
feltűnése nem váltott ki ilyen agresszív megnyilvánulásokat, de
Augie nem sétálhatott arra a támadás kockázata nélkül. Nem
egy vad csípést kapott a feje búbjára, végül a táborban talált
furnérlapot kezdte pajzsként használni. Pár összecsapás után a
csérek feladták a harcot, és hagyták, hogy megnézze a
fészküket. Augie csodálkozott könnyű győzelmén, de arra jutott,
hogy a madarak, akik egész életükben az Északi- és a Déli-sark
között ingáztak – évente több mint hetvenezer kilométert
megtéve –, valószínűleg nem a legtalálékonyabb teremtmények.
A fészek szépen haladt. Mit láthattak vajon hosszú útjaikon?
Hogyan sikerült minden évben túlélniük ugyanazt az
értelmetlen utat? Augustine csak nézte a fiókák érkezésére
készülődő cséreket, bámulta a kitartásukat, amellyel új életeket
keltettek ki a világ végén. Az egyik feléje fordította fél szemét.
Mit tudsz, amit én nem? – kérdezte tőle Augustine. De a csér csak
felborzolta a tollait, és odébb ugrált.
Egyik reggel a nap felkelt, és le sem ment többé. Pár napig
lebukott esténként a hegyek mögé, de soha nem ereszkedett a
látóhatár alá, és hamarosan már folyamatosan a magasban
ragyogott. Pár nappal az éjféli nap kezdete után Augie és Iris
minden időérzéküket elveszítették. A férfi már rég nem tudta
követni a naptárat, de sejtette, hogy ha az éjféli nap felkelt,
akkor április közepe lehet, éppen úgy, ahogy a félhomály beállta
szeptember közepét jelezte volna neki, a hosszú, sötét éjszaka
elejét.
Az idő már nem számított. Csak a külvilággal való
kapcsolattartás szempontjából van értelme figyelni rá, enélkül
nincs jelentősége. A Föld órája mindig is a sötétség és a
világosság volt, és Augie nem látta okát, hogy miért ne eszerint
éljenek, még ezen a különös szélességen is. A tél kimerítette – az
ízületei, az immunrendszere, a vérmérséklete mind lelassult és
elsötétedett –, de a végtelen világosság az égen feltöltötte,
mintha elektromosság futott volna végig az erein. Az élete
kellemes ritmust vett fel: aludt, amikor álmos volt, főzött,
amikor éhes volt, meglátogatta a cséreket, ha sétálni támadt
kedve, és a kunyhó szájánál egy kis nyitott teraszt létesített egy
billegő kerti székkel, amit valamelyik korábbi lakó készített
furnérlapokból, lábtartó gyanánt egy üres faládával. Augustine
bebugyolálta magát, és kiült a székbe, hunyorogva a tó vakító
havától, arra várva, hogy a fennsík levegőjét felmelegítsék a
langyosabb áramlatok.
Iris is könnyedén alkalmazkodott. A rövidebb
szunyókálásokat kezdte előnyben részesíteni a hosszú,
zavartalan alvások helyett. Akkor evett, amikor Augie tányért
rakott elé, egyébként pedig ha éhes lett, elvett egy kekszet a
konyhasátorból, vagy valami egyebet. Sok időt töltött a jégen
korcsolyázva, néha egészen a szigetig elment, hogy felriassza a
nyulakat. További madárfészkeket keresett, amelyek mindig a
földön voltak a bokrok és fák hiánya miatt. A hóbagoly, amelyet
az első napjukon láttak, állandó jelenséggé vált, csakúgy, mint a
farkasok távoli üvöltése a mögöttük elterülő hegyekben. Az
egyik fényes éjjelen – vagy talán napon, ez már nem számított –
Augie arra ébredt, hogy egy nagy, szőrös test dörgölőzik a sátor
falához. Látta, hogy Iris alszik. Rájött, hogy egy farkas
vakaródzik tőle alig pár centire, a vászon túloldalán. Kicsit
megborzongott a gondolatra, de nem zaklatta fel magát
túlzottan, és visszaaludt. A tó és a hegyek többi lakója
megszokta az új emberek jelenlétét. Fokozatosan Augie is
elfogadta a szomszédaikat.
Egy napon arra ébredtek, hogy a hó teljesen eltűnt. A tó jege
hangosabbá vált, ott mozgolódott és nyikorgott a part mentén. A
vizes foltok megszaporodtak rajta, halványkék színe elszürkült.
A jéglemez végül összetört, és amikor a finom szellő egymáshoz
ütötte a jégdarabokat, azok olyan hangot adtak, mint a
kristálypoharak, mintha a nyárra koccintanának. Egy szép
napon – Augie számításai szerint július elején – szélvihar
rohant végig a tó felszínén, és kiseperte a jégszilánkokat a sáros
partra, ahol fehér kristályként pihentek meg. A víz kiáradt a
puha, barna talajra, a tó medencéje melegedni kezdett.
Nemsokára olyan enyhe lett az idő, hogy Augie egy szál
alsóneműben üldögélt a székén, Iris pedig mezítláb sétált a
kavicsos parton.
Nem sokkal a tó kiolvadása után Augie egy hosszú alvást és
komótos reggelit követően kisétált a fejre állított csónakhoz, és
átfordította. Korábban észrevett egy motort, két evezőt és némi
horgászfelszerelést a másik alvósátorban. A motoron kívül
mindent összeszedett – azt nem bírta volna el –, és kicipelt a tó
partjára. Iris izgatottan figyelte, majd együtt nekiveselkedtek
kitolni a csónakot a tóra, centiméterről centiméterre. Félig
sikerült belökdösniük a vízbe.
–  Pisztrángvacsora? – kacsintott a lányra Augie, mire Iris
olyan izgatott sikkantást hallatott, mint még soha, és egyik
lábáról a másikra kezdett ugrálni, mintha túl forróvá vált volna
a talaj, s a csónak lett volna az egyetlen menedéke. Régen ettek
már bármi frisset. A boton volt szerelék; Augie zsebében ott
lapult egy narancssárga csali, az övén egy kés. Bement a sátorba
egy tartóért a halaknak, belelapátolt némi jeget a partról. Iris
már a csónakban várta, nagy izgalommal. Augie még egyet
lökött a kis hajón, majd beleugrott, amikor az megindult a
vízen.
Augustine evezett, miközben Iris az orrban ült, arccal a
sziget felé, és a vízben húzta a kezét. Csónakázott már valaha? –
merült fel a kérdés Augie-ban. Olyan kicsinek tűnt, eltörpült a
hegyek, a sziget, a tó mellett. A válla túl keskeny benyomást
keltett ahhoz, hogy összetarthasson egy embert. Amikor elég
messzire kieveztek, Augie lerakta a lapátot, és megfogta a
horgászbotot. Pecázott már gyermekkorában, de most
ügyetlennek, bizonytalannak érezte magát. Kicsit vacakolt az
orsóval, majd hirtelen a keze visszaemlékezett a megfelelő
mozdulatokra. Az első dobása nem sikerült túl jól, de a második
messzebb ment, és halk loccsanással ért vizet. Lassan csévélte
fel, csak annyira, hogy a csali táncoljon a zsinór végén. Iris
figyelmesen szemlélte, mit csinál. Miután feltekerte a damilt,
Augie ismét bedobta a horgot, majd átnyújtotta a botot a
kislánynak. Ő habozás nélkül elvette, és tekerni kezdte.
Felváltva kezelték a horgászbotot: Augie bedobta a horgokat,
Iris kihúzta – de nem kellett sokáig várakozniuk. Valami
megrántotta a zsinórt, a bot vége a víz felé hajlott, először
finoman, aztán határozott ívben. Iris szeme kikerekedett, a
szorítása felerősödött. Augustine-ra nézett útmutatásért.
–  Fogd szorosan, és tekerd tovább! Úgy tűnik, szép példány
akadt horogra.
A hal annál élénkebben küzdött, minél közelebb húzták a kis
csónakhoz. Augie először úgy gondolta, át kéne vennie a botot,
de Iris ügyes volt. A hal hamarosan ott vergődött a csónak
oldala mellett, fehér tajtékot verve. Augie elővette a hálót, és
kiemelte; arra tippelt, hogy egy kétkilós tavi szaibling lehet, Iris
karjánál is hosszabb, és kétszer olyan vaskos. A hal lepottyant a
csónak fenekére, kimerülten, de készen rá, hogy visszaugorjon
a vízbe. Augustine elővette a kését, és már majdnem beledöfte a
hal fejébe, hogy elvágja a gerinchúrját, ám ekkor megállt, Irisra
nézett, mert eszébe jutott a farkas iránti gyengédsége a hangár
mellett.
 – Lehet, hogy ezt nem kéne végignézned – jegyezte meg.
A kislány bátran megrázta a fejét, tekintetét továbbra is a
halra szegezte.
Augustine elvágta a gerinchúrt, kivette a horgot a hal
szájából, utána végighúzta a kést a kopoltyúján, egy-egy rövid
bemetszést ejtve mindkét oldalon. Kilógatta a halat a csónak
mellett, amíg ki nem vérzett; sötét, sűrű vérpatakok csorogtak le
a tiszta vízbe. Felnézett Irisra, és látta, hogy a gyermek az orrát
fintorítja.
Elnevette magát az arckifejezésén.
– Bocs, kölyök – mondta. – Az élő halat nem lehet megenni.
– A következőt én csinálom – jelentette ki a kislány dacosan.
Augie befektette a halat az előkészített tartóba; a jég
rózsaszínre színeződött benne. Leöblítette a kezét és a kést a
tóban, majd behajtotta a pengét a nyélbe.
– Rendben – mondta. – Mi lenne, ha most te dobnád be?
Átadta a botot, és megmutatta, hogy kell a damilt megtartani
mutatóujjal, majd az utolsó pillanatban elengedni.
A kislány türelmetlenül bólogatott.
– Tudom – intette le Augie-t. – Adj egy kis helyet!

A SÜLTSZAIBLINGBŐL, BORSÓKONZERVBŐL és instant

krumplipüréből álló vacsora után – rengeteg fokhagymaporral
– Iris és Augie kiültek a sátor elé, és a tó hullámait figyelték.
Amikor Augustine később felébredt a székében, nem tudta
megállapítani, mennyi ideje lehetnek kint – a víz még mindig
hullámzott, a nap letűzött csupasz lábfejére. A tó túloldalán egy
kis csapat pézsmatulkot látott a part mellett inni. Szemébe
húzta a széles karimájú szalmakalapot, amelyet a
konyhasátorban talált, és lehunyorgott a vízre. A nyolc állat
bozontos téli bundájába szinte teljesen beleveszett a kilencedik,
egy apró borjú. Augie Iris felé fordult, de a lány széke üres volt,
ő maga pedig eltűnt. Talán aludt. Augie a szék karfájára
támaszkodva feltápászkodott, és lement a vízpartra.
A pézsmatulkok továbbra is a vízbe süllyesztették orrukat.
Augie látta, hogy a kis borjú türelmetlenkedni kezd, a puha
földet kapálja, szomjas anyja farát böködi a fejével.
–  Umingmak – dünnyögte a férfi halkan. Az inuitok így
mondták a pézsmatulkot; azt nem tudta, hogy ezt mikor tanulta
meg, vagy honnan jutott eszébe. A szakállasok.
Az arcához emelte a kezét, kitapogatta a bozontos szálakat az
állán meg a nyakán, a hosszú, selymesebbeket a fején – a haja
még mindig sűrű volt. Elmosolyodott, majd megérintette a szája
sarkát is az ujjaival, csupán hogy meggyőződjön arról,
csakugyan így kell-e.
 TIZENNÉGY
A MUNKAMEGKÖNNYEBBÜLÉSTHOZOTT. Sully nem akart szünetet
tartani és megszakítani azt a koncentrációt, ami kordában
tartotta a gondolatait, de annyira kimerült volt, hogy így is
elkalandozott fejben. Thebes a délelőtt nagy részében ott
dolgozott mellette a kommunikációs fülkében. Nem beszéltek az
űrsétáról – nem beszéltek semmiről, csak a feladatukról. Sully
hálás volt a csendért. Nem érzett magában erőt semmire az új
kommunikációs rendszer beüzemelésén kívül. Attól tartott,
hogy a legkisebb empatikus gesztustól is összeomlana, és az
alvófülkéjében kötne ki, elhúzott függöny mögött, a kezét
bámulva, Devit látva maga előtt a fehér szkafanderében, amint
egyre kisebb lesz, végül eltűnik. Thebes vetette fel, hogy
tartsanak ebédszünetet.
Sully végignézte, ahogy kiúszik előtte az ajtón. Most először
vette észre, hogy a férfi válla még súlytalanságban is mintha
megrogyna. Thebes félig üres benyomást keltett, mint egy már
majdnem elhasznált fogkrémes tubus, és Sully ráébredt, hogy a
legénység többi tagjára nem is gondolt. Ez nemcsak az ő
tragédiája volt, hanem mindnyájuké. Mindnyájan végignézték,
ahogy Devi elúszik; lehet, hogy csak Sully volt ott személyesen,
de a többiek is látták a sisakkameráján át. Ugyanaz a pillanat
játszódott le újra és újra mindnyájuk fejében, nem csak az
övében. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy nincs egyedül.
Thebes után indult, és amikor beért a Kis Földre, megérezte
testének a súlyát.
 A legénység többi tagja – Thebes, Harper, Tal és Ivanov – az
asztal mellett ülve várta. Sully látta, hogy Ivanov arcán könnyek
csorognak végig, ekkor rájött, hogy ő is sír – némán adja ki
magából a cseppeket, amelyek a reggeli ébredése óta gyűltek a
szemhéja mögött. Lenyalt egy sós könnyet az ajkáról, és leült a
többiek mellé. Körbeadták az utolsó húsos pitét, az egyik olyan
előre elkészített ételt, amit különleges alkalmakra tartogattak.
Némán ettek, ismét körbeadták az ételt, folytatták az evést.
Amikor elfogyott, és a tányérokat is tisztára kaparták, Ivanov
megfogta Tal és Harper kezét, a többiek pedig követték a
példáját. Mindenki lehajtotta a fejét, állukat a mellkasukhoz
nyomták.
–  Az Aether elveszítette legfiatalabb lányát. Védelmezd őt! –
mondta Ivanov.
Hosszú ideig így maradtak, és amikor a nyakuk fáradni
kezdett, Thebes felemelte a fejét, majd hozzátette:
–  Szerettük őt. – Nem sok, de igaz, és segített. A közös
utazásuk az Aetherön hosszú volt, nehéz és gyönyörű, ám Devit
végig nagyon szerette rajta mindenki, aki most körülülte az
asztalt. Sully a kollégáira nézett, és ráébredt, hogy ők jelentik a
családját – hogy végig ők jelentették.

AZNAPDÉLUTÁNKAPTAKELŐSZÖR jelet azóta, hogy a fő

kommunikációs antennájuk egy héttel korábban letört. Sully
feltekerte a hangerőt, hogy ő és Thebes kiélvezhessék az Europa
szondájának zúgását, amely ismét elevenen suttogott a
hangszórójukba. Sully végigment az összes berendezésen,
ellenőrizte, hogy rendesen üzemelnek-e, és mindent lementett a
merevlemezre. Az űrséta célja beteljesült – legalább kaptak is
valamit a semmi helyett a veszteségükért cserébe. Sully arra
gondolt, ahogy Devi az eszméletéért küzdött. Ahogy azt mondta,
már késő. Érezte a saját szorítását az antenna karján, látta a
barátnője vizorának a tükröződését. Ismét eltöltötte a
tehetetlenség, ahogy az antennába kapaszkodva végignézte
Devi halálát; képtelen volt megmozdulni, megjavítani a tőle alig
pár centire bekövetkezett végzetes hibát. És elgondolkozott
azon, már nem először, hogy Devi miért nem vette észre
korábban – hogy látta-e, ahogy csökken az oxigénszint a
szkafanderében, tudott-e a problémáról, szándékosan hallgatta-
e el. Ez soha nem fog kiderülni.
Visszafordult a zúgó hangszórók és a reszkető jel felé. Még
mindig akadt dolguk, és neki is látott, egyik géptől a másikhoz
ment, ellenőrizte az erősséget, a beállításokkal vacakolt. A jelek
kicsit tisztábbá váltak, a zúgás elhalkult. Mire a nap végére
értek, ő és Thebes újrakalibrálták a kommunikációs rendszert,
amennyire tudták. A vétel a lehető legjobb volt. Ha bárki
megpróbálta volna hívni őket otthonról, meghallották volna.
Sully azután is ottmaradt, hogy Thebes elment. Érezte a…
nem a kapcsolat volt erre a legjobb kifejezés, mert semmihez
nem kapcsolódott, de kevésbé érezte magát egyedül. Ő megtette,
ami tőle telt, leterítette az elektromágneses vörös szőnyeget. Ha
senki nem használja ki, ha a hívásuk válasz nélkül marad ennyi
idő, munka és áldozat után, az innentől nem az ő hibája. Ő
minden tőle telhetőt megtett. Most nekik kell minden tőlük
telhetőt megtenni. Ő átjutott a veszteség és elszigeteltség
káoszán egy békésebb állapotba – egy olyanba, amelyben a
Küldetésirányítás jele már megindult feléjük, ahol készen állt
mindarra, ami következik.
Későre járt, mire visszatért a Kis Földre. Talt a megszokott
helyén találta, hüvelykujjával egy játékkontrolleren, de egy
lényeges különbséggel: Ivanov is ott ült mellette egy másik
szerkentyűvel. Még soha nem látta őket együtt játszani. Ivanov
hátrafésülte szőke haját a homlokából, piros arca ragyogott a
versenyszellemtől, vonásainak jeges merevsége barátságosabbá
olvadt. Talt szinte szétvetette az izgalom, barna szeme tágra
nyílt, fogát kivicsorította a képernyőre, sűrű, fekete szakálla
még a szokásosnál is bozontosabbnak tűnt, mintha a
szőrhagymái is reagálnának az eleven ellenfél jelenlétére, akit
annyira le akart győzni. A két férfi fel sem nézett, belemerültek
a játékba. Sully továbbment a hosszú konyhaasztalhoz. Harper
és Thebes egymással szemben ültek, pókereztek, Thebes
csavarjait és anyáit használva tétként. Sully leült Thebes mellé,
onnan nézte őket.
– Thebes azt mondta, hogy minden üzemképes – szólalt meg
Harper, miközben lerakott egy fullt. Thebes felszisszent, és
ledobta a lapjait.
Sully bólintott.
– Visszatértünk. De nincs sok hír.
–  Neked is osszak? – kérdezte Thebes, miközben elegáns,
hosszú ujjaival megkeverte a lapokat.
– Nem, kösz – felelte Sully. – Inkább csak nézlek titeket.
–  Most már bármelyik nap meglovagolhatjuk a marsi
gravitációt – jegyezte meg Thebes, miközben Harper emelt. –
Utána visszaparittyázunk a Földre. Szerintem a közelében
nagyobb eséllyel elkapjuk a gyengébb jeleket.
Sully Ivanovra és Talra nézett, akik még mindig a játékra
összpontosítottak, egy emberként koncentrálva és versenyezve,
majd visszapillantott Harperre meg Thebesre. Harper
észrevette, hogy Sully még mindig Thebes lapjait bámulja,
miközben a férfi felhajtja, de nem emeli fel őket az asztalról.
– Biztos nem akarsz játszani? – kérdezte.
–  Biztos – felelte Sully. – Szerintem kicsit visszamegyek a
kommunikációs fülkébe. Elfelejtettem, hogy még van egy kis
dolgom. – Ezzel felállt az asztaltól.
– Nem eszel valamit? Mi már vacsoráztunk – mondta Harper.
– Valami lasagneszerűséget. Eltettünk neked egy kicsit.
Thebes lapjai visszacsattantak az asztalra. Sully elvett egy
adag aszalt gyümölcslapkát a konyhából, és felmutatta, mielőtt
zsebre vágta. Nem szándékozott megenni, csak Harpert akarta
megnyugtatni. Miközben kiment a Kis Földről, meghallotta
Ivanov diadalüvöltését, amit Tal nyögése követett.
Lassan ment végig az üvegházi folyosón, hagyta, hogy
elárassza a növények élénkzöldje. Ez kiszorította a fejéből a
gondolatokat, színekkel töltötte be az agya zegzugait. Felmerült
benne, hogy nem tudná-e állandósítani ezt az állapotot, de erre
azonnal megrohanta a többi gondolata, és az élénkzöld
elhalványult a fejében. Ez túl nehéz. Ő csupán egy apró
tudatosság a káosz óceánjában, csakúgy, mint az Aether. Az
űrben száguld a kozmosz vad erőitől behorpadó falakkal, és
darabokat veszít magából, akár a hajójuk.
 A parancsnoki híd előtt megállt, de nem ment be. Távol
tartotta magát a kupola mögötti sötétségtől. Megfordult, inkább
a kommunikációs fülkéhez irányította magát, felhangosította a
néma hangszórókat, és hagyta, hogy elárasszák a hangok. Már
túl régóta volt csend idebent, gondolta. Pár pillanattal később
kutatni kezdett, más vándorokat keresett. Talált egy régi
megfigyelőrobotot, amely a Mars körül keringett. Utána a
Cassinit, a Szaturnusz egyik első felderítőjét. És utána meglett
az a vándor is, amelyiket a legjobban szerette hallani, a
Naprendszer pereme felé igyekvő Voyager–3. A beérkező jelek
ritkásak voltak, és egyszerűek; az utolsó kapcsolatuk óta a
Voyager eszközeinek egy része leállt. A plazmaadatokból arra
tippelt, hogy kiért az ő Naprendszerükből, és átment egy
másikba.
Órákig ott maradt a kommunikációs fülkében, hallgatózott, a
kijelzőket figyelte. Amikor visszaért, a többiek már vagy
aludtak, vagy elvonultak a fülkéjükbe. Mielőtt még ő is ezt
tehette volna, Harper elhúzta a függönyét. Félig már a
hálózsákjába bújt, és a falnak támaszkodott, ölében a
tabletjével.
– Visszajöttél – állapította meg. – Mit felejtettél el?
Sullynak semmi hihető nem jutott eszébe, semmi olyasmi,
ami ennyi ideig tartott volna. Könnyebb volt igazat mondania.
– Semmit. Csak… hallgatózni akartam egy ideig.
Harper bólintott.
– De jól vagy?
– Igen – felelte Sully. – Csak fáradt vagyok. – Megfogta a saját
függönyét. – Jó éjt! – köszönt el, és behúzta.
 –  Jó éjt! – dünnyögte a férfi, majd hallatszott, ahogy
lekapcsolja a lámpáját.
Sully sokáig feküdt a sötétben, hanyatt, nyitott szemmel, a
fülkéje árnyékait vizslatva. Az ágya lábánál ott hevertek a
ruhái, amelyeket aznap viselt, és másnap is viselni fog. A falon
Lucy fotója. Felette az olvasólámpájának sötét gömbje. Egy idő
után elaludt, és azt álmodta, hogy a másik irányba utazik a
Voyager–3-mal, el az otthonától, nem pedig felé. Álmában
gondtalan volt, és nyugodt. A Voyager parabolaantennájába
fészkelte be magát, összegömbölyödött, mint egy álmos macska,
miközben kinézett a feketeségbe, és rájött, hogy messzebb
jutott, mint valaha gondolta volna. Ráébredt, hogy elért az
univerzum végére, és ennek örült.

MINDAZÖTENÖSSZEGYŰLTEK az asztalnál reggelizni, és átbeszélni

az útjuk következő szakaszát. Sully narancslevet kortyolgatott
szívószállal, és figyelmes arcot próbált vágni, miközben Tal a
tervezett röppályájukról beszélt. Amíg a Mars mellett haladnak
majd el, fel a keringési pályájára, majd lehajtva róla, mintha
egy főút lenne, aránylag közel lesznek a Marshoz. Tal
elmagyarázta a bolygó keringési pályájának a sajátosságait, és
azt, hogyan fogják a saját céljaikra felhasználni a gravitációs
mezejét, de Sully elvesztette a fonalat. A feje mellett lévő
szekrényt nézegette, amikor ráébredt, hogy kiitta a
narancslevét, és udvariatlan, szörcsögő hangokat ad a
szívószála. Tal elhallgatott, és őt nézte. Sully megdermedt, mire
a férfi folytatta.
 –  Tudom, hogy egy ideje már látjuk a Marsot a távolból, de
ha jobban meg akarjátok nézni, erre a következő pár napban
nyílik a legkedvezőbb alkalom.
Sully gondolatai ismét elkószáltak. Harper vette át a szót,
mindenkinek kiosztogatta a feladatait az útnak erre az utolsó
szakaszára, amikor megközelítik a Földet. Sully bólogatott a
megfelelő pillanatokban, és amikor végre elbocsátották őket,
egyenesen a kommunikációs fülkébe ment. Le volt maradva a
jupiteri szondák adatainak rögzítésével, és rendesen el akarta
őket menteni. Az adatrendszerezés egyszerű feladata
megnyugtatta, még ha nem is lesz közönsége az általa levont
következtetéseknek és hipotéziseknek. Ez segített elterelni a
figyelmét az utazásuk ismeretlen tényezőiről. Már órák óta
dolgozott, amikor hirtelen rájött, hogy farkaséhes, és az előző
nap óta nem evett. Eszébe jutott az aszalt gyümölcs, amit
korábban zsebre vágott; feltépte a csomagolását a telemetria
katalogizálása közben.
Amíg dolgozott, a Marsra gondolt. Maga elé képzelte
kráteres, vörös talaját, narancssárga porát és kiszáradt, üres
folyómedreit. Felidézte a betelepítési terveket – egy amerikai
küldetés már eljutott oda és haza pár évvel korábban,
legnagyobbrészt geológiai kutatások végett, de azért is, hogy
potenciális élőhelyeket keressenek rajta. Az Aether indulása
előtt egy privát űrutazási vállalkozás elmerült egy marsi
kolónia tervrajzának a logisztikájában. Alig pár évvel később
akarták megvalósítani – a jelek szerint túl későn.
Sully nagyon várta, hogy közelről láthassa a vörös bolygót.
Két évvel azelőtt, kifelé menet csak futólag és messziről
tekinthették meg. Akkor más dolgokra koncentráltak – a
Jupiterre, arra a bolygóra, amelyet még senki nem látott
közelről. A Mars jelentősége leginkább a Földhöz való
közelségében rejlett. Ez az utolsó mérföldkő a céljuk előtt; már
majdnem otthon vannak. Sully még dolgozott pár órát, majd
átállította a frekvenciákat a Voyager–3-éra, mert még mindig ott
motoszkált a fejében az álma. Amikor behangolta a jelet, egy
éles füttyentést hallott, majd semmit. Nem tudott visszamenni
oda, akárhogy is próbált – csak üres hullámokat hallott ott, ahol
egy pillanattal korábban még jel volt. Már későre járt, mire
feladta. A szonda eltűnt. Lehet, hogy megszűnt az
energiaellátása, vagy valami más miatt vált üzemképtelenné a
kommunikációs rendszere, esetleg egyszerűen olyan távol járt,
hogy már nem érhették el. Lehet, hogy egy szép napon még
megtalálja, hogy csak eltakarta valami a jelet – egy bolygó vagy
egy aszteroida –, de ezt nem tartotta valószínűnek. Még sokáig
ott lebegett a kommunikációs fülke némaságában, az álmán
gondolkozva. Végül minden jót kívánt a Voyagernek, és örökre
elengedte.
Ideje volt ismét a Földre fordítania a figyelmét – nem arra a
Földre, amelyet elhagyott, hanem ahova visszatér. A
visszatekintés, a szomorúság gondolatai, az elhagyott és
elveszített emberek emléke túl súlyos tehernek bizonyult.
Éppen elég sokáig bámult hátrafelé. Most végre engedélyezte
magának, hogy előrenézzen. Még nem érzett reményt, de helyet
csinált neki. Átállította a hullámsávot, és pásztázni kezdte a
frekvenciákat: leginkább hallgatózott, időnként kiküldött egy
jelet, folyamatosan keresgélt. Amikor végigment mind az UHF,
mind a VHF teljes spektrumán, elölről kezdte. Valaminek lennie
kell odakint. Muszáj.
 TIZENÖT
SOKIDŐTTÖLTÖTTEKACSÓNAKBAN, odakint a Hazen-tavon.
Augustine kievezett, és amikor félúton jártak a sziget felé,
felváltva dobálták be a horgot. Soha nem kellett sokáig várniuk:
a tóban nyüzsögtek a szaiblingok, amik bármire ráharaptak, és
a kis narancssárga csali nagyon vonzónak bizonyult. Kifogtak
egyet – néha kettőt, ha az első túl kicsi volt –, kivéreztették,
utána kieveztek, és kibelezték a parton. Iris egyre ügyesebben
dobta be a horgot, sőt, a véresebb részekbe is belejött, a
gerinchúr elvágásába meg a belek eltávolításába – nem volt
hajlandó Augustine-ra hagyni a hal megtisztítását.
Az apró vadvirágok sűrű, színes szőnyeggel borították be a
tundrát. Ahogy megjelentek a színek a friss füvön és a barna
földön, ők ketten egyre messzebbre merészkedtek a tábortól,
hogy felfedezzék a nyár szépségeit. A környező hegyek tele
voltak lemmingekkel, sarki nyulakkal és madarakkal. A
pézsmatulkok meg a karibuk a tundrán maradtak, és úgy
eszegették az apró, ritkás növényzetet, mintha előétel lenne egy
puccos koktélpartin. Az egyik ilyen kirándulás során Augie
megpihent egy sziklán, miközben Iris előresietett. Egy karibu
odament, óvatosan leharapott egy mocsári kőtörőfüvet, amit
Augustine éppen megcsodált, majd elballagott újabb
ínyencségeket keresni. Augustine látta a forgót a homloka
közepén, hallotta a fogai koccanását, érezte leheletének sűrű,
állott szagát. Még soha nem volt ilyen közel egy vadállathoz,
legalábbis elevenhez. Hatalmas volt, óriási szarvai a férfi fölé
tornyosultak, és szinte eltűntek az égben, mint egy fa ágai.
Augustine-nak ismét eszébe jutott a rádiós kunyhó. Még
mindig nem ment be oda, és ahogy telt az idő, felmerült benne a
kérdés, hogy vajon miért. Mit akar elkerülni? Kíváncsi volt,
milyen berendezések vannak benne, mit hallhat, vagy nem
hallhat, de minden egyéb olyan kellemes volt, hogy ez elnyomta
az érdeklődését. Nem akarta felkavarni az életük nyugalmát a
tó mellett. Nem tudta, mit fog találni, lesz-e valami, vagy semmi,
és nem sietett kockára tenni frissen meglelt boldogságukat.
Kivételesen örült a tudatlanságnak. Ugyanakkor… nem maga
miatt keresett más hangokat. Már nem a saját boldogsága volt
számára a legfontosabb.
Amikor megérkeztek, azzal bolondította magát, hogy
javulásnak indult az egészsége – a tó nyugalma, relatív melege,
a szél enyhesége miatt erősebbnek érezte magát. De ahogy telt
az idő, rádöbbent, hogy a napjai éppen olyan végesek, mint
eddig. A kényelem nem jelent javulást. Errefelé könnyebb volt
az élet, de ő tovább öregedett. A hosszú éjszaka ismét vissza fog
térni, és amikor ez bekövetkezik, a hőmérséklet lezuhan, az
ízületei pedig pont úgy fognak sajogni, mint korábban. A szíve
valamivel lassabban ver majd, az agya nem forog olyan
gyorsan. A sarki éjszaka egy örökkévalóságnak fog tűnni.
Egyszerre tartott tőle és reménykedett benne, hogy ez az év lesz
az utolsó az életéből. Már öreg – a vadvirágok és az enyhe
szellők nem fogják megfiatalítani. Felnézett a domboldalra, ahol
Iris éppen lefelé szaladt, egyik kőről a másikra ugrálva, mint
egy hegyi kecske.
 –  Milyen volt a kilátás? – kérdezte tőle. A kislány válasz
helyett átnyújtott neki egy csokor havasi magcsákót, olyan kis,
fehér virágot sárga porzókkal a közepén. Néhánynak már
hullott a szirma, néhány még mindig bimbós volt. Augustine
felnevetett. – Ezek olyanok, mint én? – bökte meg az egyik
hervadt fejet, mire Iris bólintott a legmeggyőzőbb műkomoly
arcával. – Hát, rosszabb is lehetne – jegyezte meg Augustine,
miközben lecsippentette az egyik hervadt virágot, és a
gomblyukába tűzte. Iris helyeslően elmosolyodott, majd
folytatta útját lefelé. Augie a sziklára támaszkodva
feltápászkodott, véletlenül összenyomva a virágokat a kövön.
Miközben azt nézte, ahogy Iris visszafelé indul a táborhoz,
kezébe vette a viharvert csokrot, és követte. Eljött az idő.

A KÁVÉJÁVALAKEZÉBENKIBALLAGOTT a kavicsos fennsíkra, és

megpróbálta lenyomni a kunyhó kilincsét. Az makacskodott,
úgyhogy lerakta a bögréjét a földre, és nekivetette a vállát az
ajtónak. Odabent pont azt találta, amire számított: egy jól
felszerelt bázisállomást több kupac rádióalkatrésszel,
különböző vevőkkel a különböző frekvenciákhoz, két
fejhallgatóval, hangszórókkal, egy talpas mikrofonnal és egy
karcsú generátorral a sarokban, csak a kezelőre várva. Az
obszervatóriummal az volt a baj, hogy kizárólag műholdas
kommunikációra támaszkodott – a rádiót egyedül a helyi
üzenetekhez használták –, de itt eleve rádiós frekvenciákra
terveztek. Augie észrevett egy magányos műholdas telefont az
asztalon, mellette néhány adóvevővel.
 Beindította a generátort, pár percig hagyta futni, mielőtt
ellenőrizte, hogy a berendezések csatlakoztatva vannak-e az
áramforráshoz, majd sorban bekapcsolgatott mindent.
Narancssárga és zöld kijelzők keltek életre. A hangszórókból
mély, egyenletes fehérzaj áradt, mintha méhkas zümmögne a
belsejükben. Az asztal alá betuszkoltak némi túlélőkészletet –
palackozott vizet, élelmet, két hálózsákot –, és Augustine rájött,
hogy mivel ez a legstabilabb épület a táborban, valószínűleg
menedékként is szolgált vészhelyzet esetére. A három sátor
bírta ugyan a sarki teleket, de nem voltak elpusztíthatatlanok. A
sarkvidék egyáltalán nem bánt kesztyűs kézzel a lakóival.
Augustine némi vacakolás után bedugta a fejhallgatót,
felvette, aztán nekiállt keresgélni a frekvenciákon. Már megint
itt tartunk, gondolta. De ez más volt, mint az
obszervatóriumban: a kinti antenna lehetővé tette, hogy
messzebbre elérjen a hangja és a füle, mint a Barbeau-ban
bármikor. Elismerően végighúzta a kezét az egyik adóvevőn,
hüvelykujjával letörölte a port élénkzöld kijelzőjéről.
Bekapcsolta a mikrofont, az állához húzta, majd kiválasztott egy
amatőr hullámsávot, és közvetíteni kezdte, hogy CQ, CQ, CQ,
rendületlenül. Semmi – de persze nem is számított válaszra.
Folytatta az adást, a VHF-ről az UHF-re térve át, majd le, a HF-
re, utána vissza az elejére. Végül Iris is megjelent az ajtóban,
amit nyitva hagyott, hogy beengedje a nyári levegőt. A lány
feléje nyújtotta a horgászbotot. Augie ránézett, majd vissza a
berendezésre, utána ismét a lányra.
–  Egyetértek, remek ötlet – mondta. – A csónaknál
találkozunk.
 Iris eltűnt az ajtóból. Augustine egymás után kikapcsolt
mindent, a generátort a végére hagyva, majd levette a
fejhallgatót a nyakából, és összetekerte a zsinórját. Miután
behúzta maga mögött az ajtót, várta, hogy a szeme
hozzászokjon a vízről visszatükröződő napfényhez.
Iris a felfordított csónakon üldögélt, valami dzsesszritmust
kalapált a horgászbot végével.
– Ahoj! – kiáltott oda neki Augie, mire a lány felugrott.
Együttes erővel átfordították a csónakot, és betolták a sekély
vízbe, ami immár simán, erőfeszítés nélkül sikerült rengeteg
horgásztúrájuk után. Augie elment az evezőkért meg a hálóért,
aztán elindultak a parttól. Egy ideig csak lebegtek; Augustine
lehunyt szemmel hallgatta a talajhoz és a csónakhoz verődő
hullámokat, miközben az arcára tűzött az éjféli nap. Amikor
kinyitotta a szemét, Iris már kilógatta a lábát a csónakból,
lábujjhegye a vizet hasította, kis árkokat szántva benne. Augie
belemerítette az evezőket a tóba, és húzni kezdett.

A NYÁRMINTHAGYORSABBAN elhalványult volna, mint ahogy

megérkezett. A völgyből elszivárgott a meleg, helyére hideg
szökött, megfagyasztva a törékeny vadvirágokat, dérrel borítva
a tó partját. Augustine tovább üldögélt a kerti székében a tó
mellett, figyelte az idő múlását, a naplementét, de immár
gyapjúrétegekbe burkolózva. A hideg újra bevette magát az
ízületeibe, a csontjaiba, a fogaiba. Már nem járt el a táborból.
Iris egyedül barangolt a tundrán és a hegyekben. Még mindig
együtt horgásztak, addig kivitték a csónakot, amíg a tó lehetővé
tette, de a hidegben sokkal nehezebb volt evezni. Most már nem
tart sokáig, gondolta Augustine.
Naponta egyszer folytatta a kutatást a frekvenciák között a
kunyhóban, de a csend állandósultnak tűnt, az elszigeteltségük
teljesnek. Csak azért csinálta, hogy legyen valami dolga, valami
célja. Ahogy teltek a napok, és mind hidegebb lett, a kunyhóhoz
vezető út kellemes sétából kihívássá vált. Augie mindig
összeszedte hozzá az erejét, nem adta fel. Idővel már
semennyire nem volt képes evezni. Végül vékony jégkéreg állt
össze a tó partja mentén. Nem is baj, gondolta. Nem sokkal
ezután a nap leért a látóhatárra, s lement alá, mielőtt ismét
felkelt volna. A napkelte-napnyugta parádéi csodálatosak
voltak, órákig tartottak, tüzes narancssárgába borítva az eget,
lila sugarakat lőve fel rá, mielőtt kékké halványodott minden.
Ezek a napkezdeti és napvégi pillanatok ismét jelezték az idő
múlását.
A tó befagyott, majd felolvadt, aztán ismét befagyott. Egyik
délután, mikor a nap már lebukott a hegyek mögé, és egy időre
elbújt ott, hideg eső eredt el. A hűvös alkonyatban a csapadék
ónos szitálássá változott, majd puha hópelyhekké, amelyek
betakarták a tájat. Augie bement a székéről, amikor az eső
rákezdett, de a hóesésre ismét előbújt. Iris is csatlakozott hozzá,
leült a ládából készített lábtartóra, hogy együtt nézzék, ahogy a
táj kontúrjai eltűnnek a fehér takaró alatt. Amikor pár órával
később felkelt a nap a hegyek mögül, halvány tűzbe borította a
fehér csúcsokat, és amint magasabbra ért, a tundra is fehéren
ragyogott. A sarkvidék ismerős köpenye visszatért, hogy le se
kerüljön róla hónapokig.
 A csillagok ugyancsak megjelentek. Egyik éjszaka, miután a
színekben úszó hegyek feketébe borultak az álmos, kék ég előtt,
Augie lesétált a befagyott tóhoz, hogy próbára tegye a jeget.
Megkocogtatta a csizmájával, és mivel az tartott, tett rajta pár
óvatos lépést, ismét megkocogtatta, majd erősen rátaposott. A
jég szilárd maradt. Megtartotta. Augie visszasétált a partra, és a
rádiós kunyhó felé indult. Észrevett egy pár új lábnyomot a
hóban a csillagok fényénél, amelyek az egyik hegyről vezettek
lefelé, majd a tó partján eltűntek. A lábnyomok hatalmasak
voltak, és elég távol estek egymástól, az elejüknél hosszú
karmok csíkjaival: egy jegesmedve nyomai. Itt? Augie
meglepődött. Egy pillanatra megfeledkezett a rádióról, és
követte a nyomokat a partra, ahol azok eltűntek a jég alatt.
Lehajolt, hogy megvizsgálja a sekély karmolásokat a jég
felszínén, ahol a medve beásott, miközben átkelt a befagyott
vízen. Lehet, hogy a fjord felé igyekszik, gondolta. Vagy talán
eltévedt. Vállat vont, és visszament a kunyhóba.
Felvette a fejhallgatót, és pásztázni kezdett, miközben
beállította az értékeket a kerozinlámpa lágy fényében. A
fehérzaj megnyugtatóan hatott rá: elnyomta a sarkvidék
végtelen csendjét, amely olyan mély volt, hogy szinte
természetellenesnek tűnt. A hullámok hangja is megszűnt, a
levegő mozdulatlanná vált, a madarak mind elrepültek.
Leereszkedett a téli némaság. A csérek elhagyták gyönyörű
fészküket, délre repültek, a másik sark felé, a pézsmatulkok és a
karibuk is visszatértek a nyílt tundrára. A csendet időnként
megtörte egy farkas hosszú, reszketeg üvöltése, de ezt
leszámítva a tó némaságba burkolózott. A rádióhullámok
fehérzaja megkönnyebbülést hozott, lágy recsegése feledtette a
magányt. Augustine automatára állította a keresést, és lehunyta
a szemét – hagyta sodródni a tudatát. Már aludt, amikor
meghallotta: egy emberi hang szivárgott be a dobhártyájához és
az álmába. Azonnal kihúzta magát, a fejhallgatót a fülére
szorította. Olyan halk volt, nem is vette biztosra, hogy tényleg
hallotta. De nem, megint megjelent – nem szavak, csak
szótagok, fehérzajjal központozva. Erőlködni kezdett, hogy
kivegye, mit hall, és maga felé húzta a mikrofont, csakhogy
hirtelen nem tudott mit mondani. Izgalmában kiment a fejéből
az amatőr kódrendszer, bár ez nem számított. Az FCC már nem
hallgatta.
– Halló! – szólalt meg, és ráébredt, hogy szinte kiabál. Várta a
választ. Semmi. Újból próbálkozott, aztán megint, végül
harmadjára meg is hallotta. Egy női hang volt, kristálytiszta.
 TIZENHAT
MÁRMAGUKMÖGÖTTHAGYTÁK a Marsot, és a Föld halványkék
pontja napról napra egyre nagyobb lett. Szabad pillanataikat
újabban a kupolában töltötték, azt figyelve, ahogy az
atmoszféra színe közelebbről egyre élénkebbé válik – mindenki,
Sullyt leszámítva. Ő hosszú órákat húzott le a kommunikációs
fülkében, megosztva az idejét a jupiteri szondák nyomon
követése és a földi jelek keresése között. Alig állt szóba a
többiekkel. Általában korán lelépett a centrifugából, amint
beköszöntött a mesterséges pirkadat, és későn tért vissza,
amikor a többiek már visszavonultak. Semmit nem hallott, még
csak egy kósza kábeltévéjelet vagy egy top 40-es listát sem, de
azért kitartott. Minél közelebb értek, annál nagyobb volt az
esélye, hogy az antenna elkap valamit. A katasztrófák idején az
amatőr rádiósok adták körbe elsőként a híreket; biztos akad
valami csevegés, gondolta. Csak így lehet. Még mindig nem állt
rendelkezésükre semmilyen teória, semmilyen értelmes
magyarázat a csendre. De ezt fokozatosan elfogadták.
Már olyan közel jártak, hogy a kis kék bolygójuk körül
keringő holdat is látták, amikor Sully elveszítette az Io
szondájának a jelét. Ez várható volt – a Jupiterhez legközelebbi
holdon embertelen körülmények uralkodtak, és a szonda már
így is túlélte várható élettartamát –, ennek ellenére
elszomorította a csend. Nagyon kevés jel érkezett odakintről, ha
ezek közül is eltűnt valamelyik – előbb a Voyageré, most meg ez
–, még elveszettebbnek érezte magát. Nagyon kevés
kapaszkodója akadt. Az univerzum barátságtalan hely volt, ahol
ő törékenynek, mulandónak, magányosnak érezte magát. Az
összes kapcsolódásuk, a biztonsággal, társasággal,
bajtársiassággal kapcsolatos illúziójuk lassacskán szertefoszlott.
Az utolsó adásából kiindulva a szonda vulkanikus területekre
tévedhetett, távol a kén-dioxid-hómezőktől, ahova lerakták. Az
utolsó hőmérsékleti értékei arra utaltak, hogy lávába merült –
és még a NASA sem készített olyan eszközöket, amelyek azt
túlélnék.
Sully otthagyta a kommunikációs fülkét éjszakára,
végigúszott a folyosón a kupola felé. Legalább már majdnem
hazaértek. Függetlenül attól, hogy mi vár rájuk, jó érzés volt
látni kis bolygójukat a vastag üvegen át, körülötte keringő ezüst
holdjával. Tal és Ivanov egymás mellett lebegtek a panoráma
előtt, amikor megérkezett. Helyet csináltak neki a kupolában.
Mindhárman onnan figyelték, ahogy az a kék pötty, amelyen az
életüket elkezdték, egyre közelebb ér. A bolygó felszíne előtt egy
alig észrevehető, fényes pont bukkant fel, majd egyszer csak
eltűnt, de Ivanov keze arra lendült, ahol előtte látszott.
–  Láttátok? – kérdezte a férfi. – Ott… a Nemzetközi
Űrállomás, azt hiszem. Csak az lehetett.
A szikra már azelőtt eltűnt a Föld pereme mögött, hogy
Ivanov megmozdíthatta volna a kezét. Tal vállat vont, és
elgondolkozva a szakállába túrt.
– Lehetséges – felelte.
–  Lehetséges? – kelt ki magából Ivanov. Két felháborodott
nyálcsepp lebegett az arca előtt. – Mi más lenne?
Tal ismét vállat vont.
 –  Nem tudom – felelte. – Mondjuk egy műhold. A Hubble.
Űrszemét. Rengeteg minden lehet.
Ivanov megrázta a fejét.
– Nem. Ahhoz túl nagy.
Sully lassan kihátrált a kupolából, mert nem akart
döntőbírót játszani, amikor látta, hogy Tal Ivanov vállára teszi a
kezét.
– Igazad lehet – hagyta rá. – Csak azt mondom… várjuk meg,
amíg újra felbukkan, jó?
Ivanov bólintott, és folytatták a virrasztást, tovább figyelték
a bolygójukat. Sully meglepetten, de elégedetten figyelte a
kompromisszumukat – egy új kapcsolat ebben a nagy
magányosságban. Kiúszott a kupolából. Egyikük sem vette
észre, hogy elment.
Amikor visszaért a kommunikációs fülkébe, Harper várta
ott. Sully csapdában érezte magát. Megpróbálta leplezni az
ingerültségét, amiért odabent találta, a nő saját intim terének
tartott helyen. A férfi az iói szonda utolsó üzenetére mutatott,
arra, amit Sully a fő képernyőn hagyott, amikor távozott.
– Az Io szondája végül feldobta a pacskert, mi? Vulkán általi
halál?
Sully bólintott.
– Igen, tegnap adta be a kulcsot.
– Nem akarsz szünetet tartani? Enni valamit? Kártyázni?
– Nem hinném – felelte Sully. – Más dolgom is van itt, és most
pihentem. De kösz.
– Értem. Csak rég nem láttalak. Meg akartam kérdezni, hogy
vagy. – Harper arca csupa nyílt érdeklődés volt, arra biztatta,
hogy szabaduljon meg a terheitől. Azt akarta, hogy Sully
tárulkozzon ki előtte, de ez valahogy dühítőnek tűnt. A nő nem
akart udvariatlan vagy bántó lenni, csak nem tudta, hogy
reagáljon, és maga a kérdés is idegesítette. Hogy van? Hogy van
bármelyikük? Lehetetlen helyzetben voltak, és mindent
megtettek azért, hogy túléljék, hogy egy darabban jussanak el
egyik pillanattól a másikig: a Földet bámulták, a Földet
hallgatták, játék közben a Földre gondoltak.
A csend elnyúlt. Sully végül azt felelte:
–  Kicsit le vagyok törve, érthető okokból, de ezt szerintem
tudod. Egyébként jól.
– Persze, persze. – Harper most bizonytalannak tűnt, mintha
a begyakorolt forgatókönyve hirtelen nem illeszkedett volna a
beszélgetésükhöz. – Csak hiányzol. De, tudod… ahogy érzed.
Vacsoránál talán találkozunk. – Ezzel elúszott mellette, ki a
fülkéből. Sully egyik eszköze felcsipogott, bejövő telemetriát
jelezve. A többi halkan zúgott; semmi, csak tartalom nélküli
szinuszhullámok.
Sully Harper után bámult, és azonnal bánta, hogy elment.
Muszáj volt ilyen kimértnek lennie? Ilyen hidegnek? Miért nem
tudta elmondani, mit érez? Szégyellte magát, de haragudott is,
amiért a férfi zavarta, amiért felkavarta ezt a váratlan
szélvihart a mellkasában. A gondolatai Devi, Lucy és Jack
emléke körül kezdtek forogni – sőt, egészen az anyjáig
visszamentek. Mindegyiküket elveszítette, így vagy úgy. Az
összes veszteség megrohanta, miközben ott lebegett a
kommunikációs fülkében, még jobban felerősítve a benne
tomboló forgószelet, amíg már azt sem tudta, mi új és mi régi.
Vett egy mély levegőt, majd még egyet. Maga elé képzelte a
Földet, ködös, kék körvonalát, egyenetlen felszínét, a
felhőfoszlányait, de ez sem nyugtatta meg. Eszébe jutott Harper,
Thebes, Tal, Ivanov – még mindig volt vesztenivalója.
Megpróbálta lecsillapítani magát, leállítani a testét, de a
gravitáció hiánya egyfolytában megnehezítette a
mozdulatlanságot. A válla nekiütközött egy hangszórónak, a
csípője egy képernyőnek, és minél inkább küzdött a mozgás
ellen, annál jobban elsodródott. Egy hiány ellen harcolt a
jelenlét helyett, s ez hirtelen megdermesztette. Merre van
felfelé? Ahogy a padló eltávolodott tőle, hogy mennyezetté
váljon, érezte, amint a logikának az a szála, amelyet az egész
küldetés alatt, egész élete során követett, elszakad. A kemény
munka és az intelligencia nem tarthatta biztonságban – semmit
nem tehetett, semmilyen erőfeszítés, előrelátás vagy tehetség
nem tudta volna mindezt megakadályozni. Semmi nem
tarthatta őket biztonságban az egész univerzumban. Érezte,
ahogy a látótere elsötétül, és ismét egy űrhajóst lát, aki
belezuhan a sötétségbe; csak ezúttal ő volt a szkafanderben –
kiabálva, könyörögve, reszketve, levegővételre képtelenül.

SULLYNAKCSAKEGYETLEN pánikrohama volt életében, akkor,

amikor a mostohaapja felhívta, hogy elmondja: Jean meghalt. Ő
soha nem adta fel a reményt, hogy még visszatalálnak
egymáshoz az anyjával, hogy egyszer majd ismét együtt lesznek
a sivatagban, és kettesben nézik a csillagokat. Jean megint
kismackónak szólítja, mint régen, és együtt csodálják a Hold
fényes krátereit, az Orion csillagködörvényeit, a Tejút elmosódó
ragyogását. Utána homokkal befútt utakon hajtanak haza, és
megbocsátanak egymásnak. Az után a telefonhívás után az
ábrándkép, amely kislánykora óta életben tartotta,
szertefoszlott. Az anyja elsodródott mellőle valahol a Mojave-
sivatag és Brit Columbia között, de ez a remény addig
folyamatosan kitartott. Voltak pillanatok, amikor nagyon
közelinek tűnt, s amikor kiderült, hogy végleg elérhetetlen
távolságba került, a veszteség túl soknak bizonyult ahhoz, hogy
elbírja.
Emlékezett arra, hogy lerakta a telefont az első igazi lakása
konyhapultjára Santa Cruzban, és a pult színét bámulta – a
szemcsés, ezüstszürke foltokat –, majd hagyta, hogy a háta
lassan végigcsússzon a hűtő oldalán, ahogy a lába elgyengült
alatta. Emlékezett arra is, hogy nagyon sokáig ott maradt
könnyektől fuldokolva, és azon csodálkozott, hogy lehet még
magánál, hogy lehet életben. Reggel a padlócsempéhez
nyomódó arccal ébredt. Órákig bámulta a fehér fugát a
lazacrózsaszín lapok között, s arra gondolt, hogy ha ezt a mintát
a fejében tudná tartani, és semmi egyebet, akkor túlélné a
napot.
Felidézte a csempe mintáját. Hagyta, hogy betöltse. Rózsaszín
rombuszok fehér keretben. Emlékezett arra, hogy végül felkelt a
padlóról, odasétált a hátsó ajtóhoz, és kinyitotta. Leült az apró
udvarra vezető lépcsőre, felnézett az ég kék kupolájára.
Megtalálta a kiutat. Most is képes lesz rá.
Amikor aznap este visszatért a Kis Földre, az adrenalin
áradata már alábbhagyott benne, helyette sajgó üresség tépte az
izmait. Harper még mindig fent volt, a hosszú asztalnál ülve
pasziánszozott. Nem üdvözölte, és Sully sem tudott mit
mondani neki. Előkészült a lefekvéshez, aztán bemászott a
fülkéjébe. Habozott egy kicsit, még nem húzta be a függönyét,
csupasz lábfejét is a padlón hagyta.
–  Sajnálom a korábbit – mondta anélkül, hogy a kapitányra
nézett volna. Egy lerakott kártyalap csattant.
–  Ne rágd magad emiatt! – felelte a férfi, de nem azon a
hangon, amihez Sully hozzászokott tőle. Ez szenvtelen volt,
mintha a tulajdonosa egy számítógépnek adna utasításokat.
Mintha nem is egy emberi lénnyel beszélgetne. Sully rájött,
hogy megbántotta; hogy ez a büntetése. Az, hogy elveszíti a
férfit, aki ott van előtte.
– Oké. Hát, jó éjt! – búcsúzott, és várt. Harper nem válaszolt.
Sully pár pillanat múlva behúzta a függönyét, és lefeküdt. Sírt
volna, ha addigra marad még könnye, de a szeme szárazon és
pirosan égett. Lekapcsolta a lámpát.
–  Jó éjt! – szólt végül utána a férfi, ismét a megszokott
hangján.
Sully lüktető szemhéjára simította hűvös tenyerét.
Elmosolyodott volna, de a mosolyból is kifogyott már.

A BOLYGÓUGYANOLYANNAKTŰNT, mint amikor elhagyták – nem

fuldoklott porfelhőben, amely eltakarta volna a földrészeket,
nem gomolygott füst a felszínéről. Egy hatalmas, kerek oázis a
sivár, szénfekete sivatag közepén. Sully csak akkor döbbent rá,
hogy mi nincs rendben, amikor már majdnem ráálltak a
keringési pályára. Amikor a bolygó sötét oldalát látták, az
valóban sötét volt: se kivilágított városok, se pislákoló fények. A
gyomorforgató rettegés, ami a kommunikáció Jupiter előtti
megszakadása óta nőtt, még jobban felerősödött. Az összes fény
kialudt a városokban. Ez hogy lehet?
Sully tovább keresgélt a frekvenciákon, hátha hall valamit,
bármit, ami az emberiség maradványaira utal. Üzengetett is,
amikor úgy gondolta, hogy a többiek nem hallják. Az üzeneteit
nem lehetett professzionálisnak nevezni. Inkább imákra
hasonlítottak – nem Istenhez, aki sose volt neki szimpatikus,
csak az univerzumhoz, a Földhöz. Könyörgöm, könyörgöm, csak
egyetlen hangot! Egyetlen választ! Bárkit, bármit… De semmi.
Csak a sötét, néma bolygó, körülötte űrszeméttel, halott
műholdakkal és az ISS-szel. Közelebb óvakodtak. Még mindig
semmi.
Csak azután hallotta meg, hogy elhaladtak a Hold mellett.
Kora reggel volt greenwichi idő szerint, és ő szinte öntudatlanul
dünnyögött a mikrofonba, magában beszélt. Önmaga volt az
egyetlen ember, akihez bármilyen mondanivalója akadt az
utóbbi időben. És ekkor hallotta meg: olyan halk, olyan torz
volt, mint egy légköri zavar. Ismét üzent, egy bizonytalan Helló!-
t. Amikor a hang válaszolt, majdnem felsikoltott. Azt hitte,
megőrült, képzelődik. Olyan volt, mintha nap nap után leült
volna egy szeánszra, amelyben nem hitt, és egyszer csak
szellemmel találkozott volna. De nem, megint felcsendült,
ezúttal tisztábban, egy férfihang, reszelős, öreg, rég használt. De
egy hang. Egy kapcsolat lehetősége. Az ajkához emelte a
mikrofont. Megnyomta az „ADÁS” gombot. Kapcsolat.
 TIZENHÉT
ALIGKÉTPERCIGTARTOTT, MIELŐTT a jel elhalt, de a rövid, légköri
zavaroktól torz beszélgetés alatt Augustine elég sokat
megtudott. A másik oldalon lévő nő elmondta, hogy egy Aether
nevű űrhajó fedélzetén ül, egy nagyszabású űrprogram
résztvevőjeként, amelynek az előkészületeiről a férfi is hallott,
mielőtt északra ment volna. Azt mondta, jó háromszázezer
kilométerre vannak a Földtől, hazafelé tartanak, és több mint
egy évvel korábban elveszítették a kapcsolatot a
Küldetésirányítással. Augustine volt azóta az egyetlen élő
kapcsolatuk.
Augie beszámolt arról, hogy egy kutatóállomáson van az
északi szélesség nyolcvanegyedik fokán, a kanadai sarkvidéki
szigetvilágban, hogy egy ideje már ott tartózkodik, és nem sok
információja van a világ helyzetéről. Elmesélte, hogy háborúról
pletykáltak, hogy volt egy evakuáció, ami alól ő kivonta magát,
és utána… semmi. Csak a csend és az elszigeteltség. Mindent ki
akart tálalni: hogy milyen volt elhagyni az obszervatóriumot és
átkelni a tundrán, új otthont teremteni maguknak a tó mellett,
megölni a farkast és eltemetni a hóba, gondoskodni Irisról,
etetni, horgászatra tanítani, aggódni érte, megtapasztalni a
szeretetet; milyen volt végignézni, ahogy a hó és a jég elolvad,
az éjféli nap fényében fürdőzni, majd látni, ahogy távozik. Az
összes érzelméről be akart számolni – ezekről a letaglózó,
felkavaró, csodálatos érzelmekről, amelyek nem tűntek mindig
kellemesnek, sőt, gyakran meglehetősen kellemetlenek voltak,
de mindig elevenek, közvetlenek, újak számára.
Olyan sok mondanivalója volt. Érdeklődni akart a nő útjáról,
arról, hogy milyen érzés a csillagok között lenni, és nem csak
lentről bámulni őket. Meg akarta kérdezni, milyen odakintről a
Föld, hogy mennyi ideje utaznak – de a kapcsolat meggyengült,
majd eltűnt. Tekintetbe véve a köztük lévő hatalmas távolságot,
a Föld forgását és a légköri zavarokat, ez nem számított
meglepőnek. Eltárolta a frekvenciát, és azt tervezte, hogy
figyelni fogja, bármennyi idő is kell a kapcsolat
helyreállításához.
A következő tizenkét óra során csak egyszer hagyta el a
kunyhót, amikor visszasétált a sátorba, és főzött magának egy
termosznyi bőségesen megcukrozott kávét. Iris az egyik
matracon olvasott éppen, és Augustine mindent elmesélt neki –
a nőt, az asztronautákkal teli űrhajót. A kislányt nem izgatták
fel a hírek. Augustine megpróbálta rávenni, hogy kísérje vissza
a rádióhoz, de Iris nemet mondott, inkább tovább olvasott. Úgy
tűnt, örül a férfi örömének, de őt magát semennyire nem
érdekli a fejlemény. Augustine elgondolkozott, vajon
megértette-e a jelentőségét. Majd vállat vont, és a termosszal a
kezében visszacsoszogott a kis épületbe, azon töprengve, Iris
miért nem ugrott a lehetőségre, hogy más hangot is halljon az
övén kívül, hogy egy másik világban lévő nővel
beszélgethessen.
Beült a berendezések elé, a vevőket a megfelelő
hullámhosszra állította, és a székében hátradőlve hegyezni
kezdte a fülét a szokatlan hangokra a fehérzajban, miközben
igyekezett nem elaludni.

BELETELTPÁRPILLANATBA, amíg rájött, hogy ismét az ő hangját

hallja, és visszatért kábult álmából a fagyos kunyhóba. Akkor
viszont hirtelen ült fel, amitől az üres termosz a padlóra zuhant.
A mikrofonért kapott.
–  Itt vagyok – mondta. – KB1ZFI, vétel! – Még egy-két
másodpercig lenyomva tartotta az adó gombját, azon
gondolkozva, hol kezdje, mit kérdezzen, mit meséljen. Azt
hajtogatta magának, hogy legyen türelemmel. Várja meg a
választ. – Vége.
Egy férfihang szólalt meg a mikrofonban rekedtesen, torzan
a távolságtól.
– KB1ZFI, itt az Aether parancsnoka, Gordon Harper. El sem
tudom mondani, mennyire örülünk, hogy beszélhetünk önnel.
Sullivan specialistával vagyok itt, akit már ismer. Sully azt
mondja, ön éppúgy nem érti, mi történt, mint mi. Megerősítve?
–  Megerősítem – felelte Augie. – Én is örvendek, hogy
önökkel beszélhetek, isten hozta önöket itthon! Sajnálom, hogy
ilyen körülmények között. Már nagyon rég nem hallottam
semmit az éterből. Egy éve volt az evakuálás. Önöknek
szerintem több információjuk van nálam, a helyzetük miatt.
Vége.
Hosszú szünet következett, és Augie-ban felmerült, hogy
talán elveszítette a kapcsolatot, de utána ismét megszólalt a
parancsnok.
 –  Még korai lenne bármit is mondani. De mindent
megteszünk, hogy tájékoztassuk. Hogy bírja egyedül? Vége.
– Meglepően jól. Ezek a kutatóállomások remekül fel vannak
szerelve. Nem tudom, hogy nukleáris vagy vegyi katasztrófa
történt, de ezen a vidéken észrevehetetlenek a
következmények, bármi is ment végbe. A fauna egészséges,
sugárfertőzésnek semmi jele. Vége.
Augie azt szerette volna tudni, hogy belépnek-e a légkörbe,
be tudnak-e, és ha megteszik, mit találnak. Mi más létezik még
fagyos otthonán kívül? Hogy néz ki a bolygó többi része? De
nem tudta, hogyan kérdezzen rá. Még mindig messze jártak. A
túléléssel töltött hosszú hónapok után szinte szétvetette a
kíváncsiság, mindent meg akart tudni. Ezúttal még hosszabb
szünet következett, és ő azon tűnődött, mit mondhatnak
egymásnak.
– KB1ZFI, itt Sullivan. Mindjárt elveszítjük… – Ezzel eltűntek.
– Készenlétben – felelte ő hangosan a semminek.

AUGUSTINEUTOLJÁRALÁTTA a napot. Hivatalosan is beköszöntött

az ősz. Megkezdődött a sarki éj, a hőmérséklet extrém értékeket
vett fel. Eljött a téli álom ideje, azé, hogy a sátorban
maradjanak, és forrón tartsák az olajkályhát. A rádiós
kunyhóhoz vezető rövid séta egyre nehezebbé vált; Augustine
érezte, ahogy az egészsége hanyatlik, a fagypont alatti levegő
bántotta a tüdejét. Minél jobban megerőltette magát, annál több
levegőt vett, és minél több levegőt vett, annál rosszabb
állapotba került.
 De még így is folytatta a virrasztást. Készenlétben maradt,
amikor csak tudott. Gyakran elaludt a mikrofon mellett, az
álmai egyre élénkebbé váltak, amíg végül már meg sem tudta
különböztetni az alvást az ébrenléttől. A láz melegen tartotta:
felforrósította a vért az ereiben. Végül ismét meghallotta a nő
hangját, és felrázta magát. Nem tudta, mennyi idő telt el. Hogy
órák vagy napok.
– KB1ZFI – ismételgette a nő. – KB1ZFI, KB1ZFI! – Amíg végül
Augustine összeszedte magát, és megtalálta a mikrofont.
– Vettem – felelte. – KB1ZFI, vétel.
–  Már azt hittem, elveszítettem – mondta a nő
megkönnyebbülten.
– Még nem – felelte Augie berozsdásodott hangon, váladékos
torokkal. – Szólítson Augustine-nak! – Elengedte az adó gombját,
hogy hosszan, mélyről felköhögjön. Felmerült benne a kérdés,
vajon mennyi ideje lehet hátra.
–  Rendben, Augustine. Én Sully vagyok. Ma egyedül.
Meséljen az égről – kérte a nő – vagy az állatokról! Vagy akár a
talajról.
Augustine elmosolyodott. A nő már nagyon rég nem láthatta
ezeket a dolgokat.
– Nos – kezdte –, itt egész nap sötét az ég. Szerintem október
vége lehet… Tavaszig nem látjuk a napot, csak a csillagokat.
– Tényleg október van. És az állatok? Az időjárás?
–  Mostanában hideg van, mínusz harminc, mínusz
harmincöt körül. A madarak nagyrészt már elrepültek. De a
farkasok még mindig itt üvöltenek, és a sarki nyulak is úgy
ugrándoznak a jégen, akár az az átkozott tapsifüles a
zsebórával, tudja, melyikre gondolok. Ja, és van egy medve. A
saját szememmel láttam a nyomait a hóban. Magunk közt
szólva, szerintem követ engem.
–  Egy jegesmedve? Ami követi magát? Ez elég ijesztően
hangzik.
–  Nem, nem, nincs vele semmi baj, jó társaság, békén hagy.
És a talaj… nos, a talaj fagyott. Ezen túlmenően nem sokat tudok
mondani. Be kell gubózni a télre. És maguknál?
– Jogos – felelte a nő. – A keringési pályán vagyunk. Dokkolni
készülünk az ISS-en, ha tudunk, aztán utánanézünk a
leszállómoduloknak.
– És az útja? Miket látott?
– A Jupitert – felelte a nő. Vágyakozó színt öltött a hangja. – A
Marsot. A jupiteri holdakat. Csillagokat. Űrt. Nem tudom, nehéz
lenne mindent leírni. Olyan régen távol vagyunk. Augustine?
Szerintem mindjárt elvész a jel, a déli félteke felé tartunk. De
figyeljen… vigyázzon magára, jó? Nem tudom, most mi lesz.
Remélem, beszélünk még. Remélem…
Ezzel eltűnt. Augie kikapcsolta a készüléket, és
visszavánszorgott a sátorba. Ruhástól rogyott le az ágyra. Órák
teltek el, mire a kályha annyira felolvasztotta, hogy meg tudjon
mozdulni, és miközben levette a csizmáját meg a kabátját, egy
illékony gondolat szivárgott a tudatába, majd csusszant le a
tudatalattijába, ide-oda, ide-oda, amíg el nem aludt.

A LÁZBELEMÉLYESZTETTEAKARMAIT. Élénk álmot látott arról, hogy

visszamegy a kunyhóba, módszeresen bekapcsolja a generátort,
majd a vevőket is, de utána mindig rájött, hogy még a matracán
hever bénultan, és az álom újrakezdődött; az elméje felébredt,
kiment a kunyhóba, ám a teste ott maradt. A valódi ébrenlét
ritka pillanatai fájdalmasak voltak, és rövidek. Augie teste izzott
és fázott, reszketett és izzadt. Legnagyobbrészt a tudatosság
peremén lebegett, arról álmodott, hogy felébred, arról álmodott,
hogy arról álmodik, hogy felébred. Az agya csapdába esett a
tudatalattija kifogyhatatlan rétegeiben: ha lehántott egyet,
előkerült alóla egy újabb.
Iris is ott volt, a valóságban vagy talán csak az álmában, ezt
nem tudta. Az ágy mellett várakozott aggodalmas tekintettel.
Hűvös, nedves rongyokat simított a homlokára, és gőzölgő,
forró ruhákat a mellkasára. Énekelt neki; a farkasok vele
üvöltöttek. Augustine időnként összekeverte Jeannel, máskor a
saját anyjával.
Amikor végül visszaküzdötte magát az éberségbe, a sátor
sötét volt, és hideg, az elektromos lámpa kiégett, az olajkályha
kiapadt. Vajon mióta? És hol van Iris? Augie keresett magában
némi erőtartalékot, kiment, kicserélte a kályhát tápláló
olajoshordót, majd újra begyújtott, mielőtt ismét összeesett.
Megivott két liter vizet, olyan hideget, hogy megfájdult tőle a
feje.
Lerakta a kancsót, és Iris már ott is termett, belépett az ajtón,
aztán bereteszelte maga mögött. Felemelte az egyik
kerozinlámpa üvegkürtőjét, majd meggyújtotta a kanócát egy
gyufával, és visszarakta a hengert a helyére. Beállította a lángot.
Odavitte a lámpát Augie ágya mellé, pár pillanatig tartotta
felette, végül lerakta az asztalra. Tenyerét a férfi homlokára
simította, leült a matraca szélére, és elmosolyodott. A szeme azt
üzente, aludj csak vissza, de a szája nem mondott semmit.
 TIZENNYOLC
SULLYVISSZAROHANTA KIS FÖLDRE, és dörömbölni kezdett az
alvófülkéken. Még Devién is, amíg rá nem ébredt, hogy az üres,
majd a hosszú asztal felé vetette magát. Thebes már ott ült,
aszalt gyümölcsöt rágcsált, és kérdően nézte őt; a többiek is
gyorsan kimásztak a fülkéjükből. A lámpák fénye felerősödött a
nappali világosságra, miközben Sully elmesélte a
kapcsolatfelvételt – az elsőt azóta, hogy a Küldetésirányítás
elhallgatott. A többiek álmos idegességét izgalom váltotta fel. De
amikor a történet véget ért, a legénység inkább zavartnak tűnt,
mint megvilágosodottnak.
– Ennyi? – kérdezte Tal. – Nem tud semmi mást?
Sully vállat vont.
– Tovább figyelem a frekvenciát, és remélhetőleg megtaláljuk
még, de igen, nem tud sokat arról, mi történt. Azt mondja, azóta
rádiócsend van, hogy a többi kutatót egy évvel korábban
evakuálták.
– Miért evakuálták őket?
–  Nem tudom. Háborút emlegettek. De ő csak ennyit tudott,
pletykákat.
– Szóval akkor mi van, ez a fickó az utolsó ember a Földön?
Erre akarsz kilyukadni? – Tal felháborodottnak tűnt.
– Ne viccelődj! – korholta Ivanov.
Tal a szemét forgatta.
– Bárcsak viccelődnék… – felelte. – Gondoljatok bele! Ha ez a
fickó mostanáig próbálkozott a kapcsolatfelvétellel, de eddig
semmi… Úgy értem, ha valami katasztrófa történik, mi a
legbiztonságosabb hely? A sarkok. Pont, ahol ő van. Lehetséges,
hogy csak ő maradt meg.
Mindnyájan elhallgattak pár pillanatra. Harper többször is
végighúzta a kezét a haján, mintha a fejbőre stimulálása
segítene abban, hogy új ötletei támadjanak. Utána leeresztette a
kezét az ölébe, és felsóhajtott.
–  Nem látom, mi újat tudtunk volna meg. Még mindig
rengeteg a kérdőjel. Sully, próbáljunk meg ismét beszélni vele,
hátha kiderül valami! Egyébként meg ellenőrizzük a
dokkolócsatlakozókat. Szerintem pattanjunk rá az ISS-re, és
onnan meglátjuk. Visszatérési szekvencia a tervek szerint. A
spekulációknak nincs sok értelme, igaz? Foglalkozzunk
egyszerre egy dologgal!
Mindnyájan bólintottak, majd Harper visszament a
kommunikációs fülkébe Sullyval. A többiek utánuk szivárogtak,
keresni kezdték az utolsó embert a Földön – órákig csupán
fehérzajban, miközben Sully a hívójelét ismételgette, amíg
egyszer csak választ nem kaptak.

A MÁSODIKBESZÉLGETÉSMÉG információszegényebb volt, mint az

első. Harper, Sully és Thebes bezsúfolódtak a kommunikációs
fülkébe, míg Ivanov és Tal a folyosón lebegtek. Mind az öten
csak még frusztráltabbak lettek, mire elveszítették a jelet,
amihez nem kellett sok idő. Utána a kupolához úsztak, és a
Földet nézték. Nem akadt sok megbeszélnivalójuk – a férfi a
túlvégen mindent elmondott, amit tudott, és az elég kevés volt –,
de ez nem akadályozta őket abban, hogy újra és újra
végigmenjenek a gyér információkon. Dokkolni készültek az
ISS-en, hogy utána foglalkozzanak a visszatérés kérdésével.
Nem keringhettek az örökkévalóságig, de a földi egység nélkül,
amely összeszedhetné őket a kazahsztáni sivatagban, minden
sokkal komplikáltabbá és bizonytalanabbá vált. Sully
visszament a kommunikációs fülkébe, amíg a többiek
vitatkoztak.
Megpróbálta ismét felvenni a kapcsolatot a sarkvidékkel, de
nem tudta. Az nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nincs birtokában
a remélt információknak – a magyarázatnak –, de sok egyebet is
meg akart kérdezni tőle. Földi részletekre vágyott:
naplementékre, időjárásra, állatokra. Vissza akart emlékezni
arra, milyen érzés a légkör alatt lenni, az ég gyengéd
kupolájának védelmében. Hogy milyen érzés a Föld ölelése: a
talaj, a kavicsok és a fű bölcsője a lába alatt. A tél első hava, az
óceán illata, a fenyőfák sziluettje. Olyan erős hiányérzet
tombolt benne ezek iránt, mintha egy fekete lyuk szívná ki a
belső szerveit a gyomrán át. Úgyhogy várakozott. Nem
keresgélt. A frekvenciát elmentette, csak a légkör sok rétege, az
antenna szöge, a Föld forgása és a lenti rádiókezelő ébersége
foglalkoztatta. Felmerült benne a kérdés, hogy igaz-e: tényleg ő
lehet-e az utolsó ember a Földön.
A következő napok során az Aether megérkezett a földi
keringési pályára. Sully nem találta a sarkvidéki túlélőt. Nem
tudott olyan éberen őrködni, ahogy akart: keringés közben
mindenkinek megvolt a saját feladata, és a kapcsolatfelvétel
csupán minimális gyakorlati jelentőséggel bírt. A legénység
többi tagja a fontosabb kérdésekre koncentrált. Mindig is az volt
a terv, hogy az Aether dokkolni fog az ISS-en – eleve úgy
tervezték, hogy az űrállomás kiegészítésévé váljon –, úgyhogy
ebben az értelemben csak a korábbi forgatókönyvet követték.
De az ISS legénysége nélkül, akikkel egyeztethettek volna, a
procedúra nehéznek és bizonytalannak ígérkezett.
Ahogy közelebb értek az űrállomáshoz, Sully végül ismét
megtalálta. A férfi nagyon örült a lehetőségnek, hogy beszélhet
vele – bármiről. Mesélt neki a sarkvidékről, a sötét napokról és
a tundráról. Amikor megemlítette a jegesmedvenyomokat, Sully
felismert benne valamit: a makacs magányosságot. Mintha most
sem, a világ végén sem tudná kimondani, mennyire egyedül
érzi magát. Hogy kapcsolatra vágyik anélkül, hogy tudná,
hogyan érhetné el; hogy egy lábnyom, egy másik élőlény
bizonyítéka már társaságnak számít neki. Ez túlmutatott
elszigetelt helyzetén, ez a férfi része volt, gyaníthatóan ezelőtt
is. Zsúfolt termekben, forgalmas városokban és a szeretője
karjában éppennyire egyedül érezhette magát. Sully azért
ismerte ezt fel, mert ő is ilyen volt.
A kapcsolat megszakadt, mielőtt felkészült erre, már ha
készen állt volna valaha. Utána még sokáig a kommunikációs
fülkében maradt. Kikapcsolta a hangszórókat, és a hajó zúgását
hallgatta, a kollégái dünnyögését a parancsnoki hídon. A férfi
egyedül volt odalent a jegesmedvék nyomaival meg a farkasok
üvöltésével. Idősebb lehet, úgy tippelte a hangja alapján, és
biztos ápolatlan ennyi egyedül töltött idő után a sarkvidéki
vadonban. Hosszú haj, bozontos szakáll. Elképzelte a szemét,
úgy döntött, hogy kék lehet, olyan, mint a jég a napfényben.
Először arról álmodozott, hogy megmenti – leviszi a Szojuz
leszállóegységet az Ellesmere-szigetre, és megkeresi a férfi
táborát –, de ez az álom itt véget is ért. Onnan nem tudnának
elmenni a melegebb éghajlatokra, és nagy eséllyel a jeges
óceánban végeznék, vagy a fagyott tundrán, így soha nem
találnák meg a férfit. Nem, a Szojuzt egy barátságosabb vidéken
kell letenni, ott, ahol a legénységnek esélye nyílik a túlélésre. Az
utolsó embernek a Földön maradnia kell, ahol van, és ő soha
nem tudja meg, hogy néz ki. A férfi mindig is egy testetlen hang
marad, egy szellemvándor. Aki egyedül fog meghalni.
Ekkor meghallotta Tal izgatott kiabálását a parancsnoki
hídról: meglátták az ISS-t. Megtörölgette a szemét a kezeslábasa
ujjával és az orrát is a kézfejével. Vett néhány mély levegőt,
eltüntette az arcáról a gyászos kifejezést. Az ISS felbukkanása jó
hír volt. Felpróbált egy mosolyt, ellenőrizte a vevő ezüstös
tükröződésén. Megteszi. Útban a parancsnoki híd felé
összetalálkozott Thebesszel, aki a centrifuga felől érkezett.
– Készen állsz? – kérdezte Sullytól.
– Mire?
– A hazatérésre.
Együtt úsztak be a parancsnoki hídra, ahol Tal és Ivanov már
várták őket. Tal a dokkológombokat őrizte, Ivanov pedig a
kupolában lebegve figyelte, ahogy az űrállomás egyre közelebb
kerül az ablakhoz, miközben Tal azt nézte, ahogy a
dokkolónyílás közeledik a kamerához. Az állomás
napkollektorai hatalmas, megvilágított szárnyaknak tűntek. A
Föld élénkkék óceánjai a hullámtörők és a felhők fehérségével
ott mozogtak alatta.
 – Nem vagyok benne biztos – suttogta Sully Thebesnek, de a
férfi nem hallotta. Harper is megjelent, mind az öten
végignézték, ahogy a két fémtest lassan közelebb ér, egymáshoz
igazodik, majd mágikus módon összecsatolódik, és eggyé válik:
egy kietlen mennyországban bolyongó ezüstangyallá.
 TIZENKILENC
AUGUSTINEERŐLKÖDVEPRÓBÁLTFELÜLNI. A kerozinlámpa fénye
gyengült, a kanóc már pislákolt az üvegnyakban. A sátor
üresnek tűnt, de a félhomály miatt nem vehette biztosra.
– Iris! – szólongatta. – Iris!
Semmit nem hallott a szél halk süvítésén, az olajkályha
sziszegésén és a lámpa köpködésén kívül. Megpróbálta
kiszámolni, mennyi ideje nem beszélt az Aether fedélzetén lévő
nővel – egy napja, kettő, esetleg három? Nem tudta
megkülönböztetni az idő múlását éber álmaiétól. Kérdezni
akart a nőtől dolgokat, az anyjáról, az apjáról, arról, hogy hol
nőtt fel, és hogyan, hogy volt-e saját családja, gyermekei. Tudni
szerette volna, miképp döntötte el, hogy űrhajós lesz, mi
késztette arra, az űr magányában mindent maga mögött
hagyjon. Mesélni akart neki a saját munkájáról, az
eredményeiről, de a kudarcairól is – meg akarta gyónni a
bűneit, hogy megbocsátást nyerjen. Most, élete legvégén annyi
mondanivalója lett volna, ám olyan kevés ereje elmondani.
Szédült az erőfeszítéstől, ahányszor felemelte a fejét a párnáról.
Letette a lábát a padlóra, a tenyerébe támasztotta a fejét,
amíg a szédítő, fekete felhők el nem tűntek a látóteréből, és
vissza nem nyerte az egyensúlyát. Lehunyta a szemét, amíg
megszűnt a szédülése, és rátalált a stabilitásra; amikor
kinyitotta, Iris ott ült előtte a széken, ahol a betegsége alatt
végig őrizte lázas testét. Rápislogott, de nem mondott semmit.
– Honnan jöttél? – kérdezte Augustine. – Régóta itt vagy?
 A lány bólintott, és tovább nézte, üres tekintettel gyönyörű
arcában. Augustine megpróbálta felfogni, amit végig tudott.
Belesajdult a feje az erőfeszítésbe.
–  Miért vagy itt? – suttogta. Iris oldalra billentette a fejét, s
megvonta a vállát, mintha azt felelné: azt mondd meg te.
Augustine a szemgödrébe nyomta a tenyere élét, a fény és
sötétség táncát figyelte a szemhéja mögött. Tudta, hogy ha
felnézne, üres lenne a szék. Felnézett, és üres volt.

EGYBIZONYOSSOCORRÓIESTÉRE évek óta nem gondolt. Nagyon

igyekezett elűzni az emlékét, de ekkor felidéződött benne,
megrezgetve a levegőt haldokló tüdejében. Nem sokkal azután
történt, hogy Jean elmondta, terhes, ő pedig azt követelte, hogy
menjen abortuszra. Már későre járt, és ő hívatlanul érkezett,
Jean ennek ellenére beengedte abba a kis lakásba, amelyet a
munkahelyük közelében bérelt. Tele volt könyvekkel és
nyomtatópapírok kupacaival. Jean disszertációja ott hevert a
konyhaasztalon feltornyozva, mellette a lila filctolla kupak
nélkül, nyitott jegyzetfüzete telefirkálva és egy csésze tea.
Augustine az asztalhoz tántorgott, lerogyott egy székre. Részeg
volt. A tea valahogy kiömlött, átáztatta a lapokat, a lila tinta
könnyektől elmaszatolódott szemfestékként folyt szét. Jean nem
haragudott, hanem… milyen is volt? Szomorú. Leült mellé,
eligazította az immár üres teáscsészét, és egy konyharuhát
dobott a tócsára, amely az asztal széléig folyt, majd lecsöpögött
a padlóra.
 – Miért vagy itt? – kérdezte. Augustine nem válaszolt, csak a
tönkretett papírokat bámulta. Jean várt. – Augie – kérdezte –,
mit keresel itt?
És ekkor megtörtént a világ legnevetségesebb dolga: Augie
elsírta magát. Odalépett a konyhaszekrényhez, amelyben Jean
pár üveg alkoholt tartott, egy whiskyt és egy gint, közben abban
reménykedett, hogy a lány nem vette észre a könnyeit. Eszébe
jutott, hogy a gint az előző héten kiitta, úgyhogy levette a
whiskyt, töltött kétujjnyit az immár üres teáscsészébe. Jean a
tenyerébe temette az arcát, amíg ő egy húzásra felhajtotta az
italt. Ekkor már mindketten sírtak.
– Mit akarsz? – kérdezte Jean, mire ő hirtelen megértette,
hogy nem kéne ott lennie. Hogy a nő tényleg nem akarja látni.
Az empátiának ez a szikrája felizzott, és azonnal ki is hunyt.
– Meg akarom próbálni – motyogta. – Próbáljuk meg!
Jean megrázta a fejét, lassan és határozottan, majd elvette a
whiskyt az asztalról. Visszatette a szekrénybe.
– Helyre akarom hozni – erősködött Augustine.
Jean mélyen a szemébe nézett, mielőtt válaszolt.
– Nem – felelte. – Nézd meg magad!
Az ajtóhoz terelte, és ő engedelmeskedett: megnézte magát a
tükörben, amely az asztalka felett lógott, ahova Jean a kulcsát és
a leveleit tette, miután hazaért, azonkívül egy kis kaktuszt
tartott rajta akvamarinkék kaspóban. Látta, hogy megnyúltak a
vonásai, mintha a bőre máris elvesztette volna rugalmasságát,
milyen vörös karikás a szeme, milyen sárga a fehérje. A gallérja
véres volt. Nem tudta biztosan, kitől és hogyan lett az. A férfi,
aki visszanézett rá, idősebb volt a vártnál – összetörtebb,
elveszettebb, mint azt valaha is beismerte magának. Az
alkoholban ázó agy köde úgy körülvette, mintha hőt sugározna,
de ahelyett, hogy elhomályosította volna a látását, többet
mutatott. Kiélesítette a képet. Augustine észrevette, hogy őt
magát kellene helyrehozni, és letaglózta a tudat, hogy ehhez
nincsenek meg sem az eszközei, sem az eltökéltsége. Meglátta,
amit Jean látott, s ekkor megértette, hogy a nőnek és még meg
sem született gyermekének jobb lesz nélküle.
Elfordult a tükörtől, maga mögött hagyta az őszinteségnek
azt a villanását, amely túl nehéz lett volna ahhoz, hogy magával
vigye, túl vakító ahhoz, hogy sokáig rajta tartsa a szemét. Jean
kinyitotta előtte az ajtót, majd amikor nekiment a félfának,
gyengéden, de határozottan kivezette a nyíláson, utána
becsukta mögötte. Augustine egyedül maradva
nekitámaszkodott az ajtónak, felbámult a sötét, sűrű és
áthatolhatatlan égre. Nem voltak rajta csillagok, csak felhők.
Akkor beszéltek utoljára.

AUGUSTINELASSAN, NAGYNEHÉZSÉGEK árán felhúzta magára a kinti

ruháját: a sálját, a sapkáját, a kabátját, a csizmáját, végül a
kesztyűjét is. A sátor kihalt volt. A cipzárja halk zizegése, a
csizmája puffanásai, a kabátja susogása a lassú mozgás csendes
szimfóniájává álltak össze. Odakint még mindig halkan süvített
a szél – Iris dallamára. Mire kinyitotta az ajtót, Augustine már
zihált. A hideg majdnem ledöntötte a lábáról. A szél megtöltötte
a tüdejét jégkristályokkal, a lehelete a második lépés után a
szakállára fagyott. Összeszedte minden erejét, eltökéltségét,
szomorúságát, és mozgássá változtatta – egy utolsó kitöréssé. A
rádiós kunyhó jól látszott a hold fényében, és Augustine olyan
sebesen botorkált felé, ahogy csak tudott.
Fogalma sem volt, mivel kezdje, amikor ismét beszélni
fognak, vagy hogy mit kell elmondania, de ez nem számított.
Csak hallani akarta a nőt, és tudni, hogy ő is hallja a férfit. Egy
őszinte pillanatot, ennyi idő után. Csak egyet. Félúton járt,
amikor észrevett egy sor nyomot a hóban, mire megtorpant.
Követte a szemével egészen a tóig, ahol meglátott egy alacsony,
oda nem illőnek tűnő, hófödte dombot. Megindult a nyomok
mentén, és a dombnál ráébredt, hogy a medve az, amely
kilométereken keresztül követte, egészen idáig. Egy része félni
akart, fedezékbe menekülni, de a többi – a legnagyobb – meg
akarta érinteni az állat oldalát. Meg is tette, óvatosan, mire a
medve szuszogott egyet. Augustine megkerülte egészen a tó felé
néző orráig. Levette a kesztyűjét, és ismét megérintette ott, ahol
a lapockái hegycsúcsot formázva összeértek. Az állat bundáját
vékony hóréteg takarta, de Augie belemélyesztette a kezét, és
talált egy meleg réteget a bőre mentén.
A medve ismét felszusszant, viszont még mindig nem
mozdult. Augustine rájött, hogy haldoklik. Sárgás bundája
szinte aranyszínűnek tűnt a holdfényben. Augie lába kiment
alóla, a férfi térdre rogyott a medve mellett, ujjait még mindig a
bundájába fúrva. A rádió várhat, gondolta, ez itt az – erre a
pillanatra vágyakozott. A szél felélénkült, és az égbe fújta a
havat, fehér függöny mögé rejtve a kunyhót meg a sátrakat,
amíg semmi nem maradt, csak Augustine és a medve.
 Jean jutott eszébe. Először a kutatóintézet parkolójában látta
meg. A lány éppen megérkezett poros, zöld El Caminójával,
sötét haja a válla körül örvénylett, miközben kipakolta a táskáit
az utasülésről. Augustine még a létesítmény kapujából is
észrevette piros rúzsát és a csupasz bőr villanását a blúza meg a
farmere között. Eszébe jutott az első alkalom, amikor
levetkőztette, az első alkalom, amikor azt nézte, ahogy alszik, és
azon gondolkozott, vajon mi teszi ilyen vonzóvá. Ilyen
mágnesessé. Soha nem jött rá. Aztán eszébe jutott az a fotó,
amelyet tőle kapott. Az az egyetlen pillanatkép: a gyermek, a
lány, az ő lányuk. Mozdulatlanul állt, karját összefonva a
mellkasa előtt, halványsárga ruhában, cipő nélkül, az álla
vonaláig levágott, sötét hajjal, szemöldökig érő frufruval. A
szája kicsit nyitva volt, mintha éppen mondani akarna valamit,
a tekintete tüzesen csillogott – okos, mogyoróbarna szempár.
A medve felnyögött, és az oldalára hengeredett. Augie
közelebb csúszott hozzá. Már nem félt tőle, és miközben odabújt
az állat meleg hasához, s érezte, hogy a hatalmas mancsok
összezárulnak körülötte, békére lelt. Immár nem birtokháborító
volt, hanem a táj része. A medve forró lehelete a feje búbját
csiklandozta, mire még jobban belefúrta magát a bundájába, az
arcát is arra fordítva a szél elől, végül megtalálta a szívverés
tompa mennydörgését; lassan, mélyen és olyan egyenletesen
dübörgött, akár egy dob.
 HÚSZ
A NEMZETKÖZI ŰRÁLLOMÁSFEDÉLZETE úgy festett, mintha az
űrhajósok csak egy pillanatra szaladtak volna ki: bekapcsolva
maradtak a gépek, a konyhában félig elfogyasztott tasakos
élelmiszerek lebegtek. Csak a Szojuz leszállóegységek
hiányoztak – a háromból kettő eltűnt. Az űrállomás felszerelése
elavultnak tűnt az Aetheréhez képest, de a legénység legalább
már ismerte, mivel mindegyikük élt valamikor korábban a
fedélzetén. Sully kíváncsian átnézte a kommunikációs
állomását, összehasonlította ezt a csendet az Aetherével.
Mindkét állomás ugyanazokat a jeleket fogta – vagyis semmit.
Sully belekapaszkodott abba a frekvenciába, amelyen a
sarkvidéki embert elcsípték, de ő nem volt ott, így végül tovább
kellett tekernie, hátha vannak még túlélők. Azon gondolkozott,
megtalálja-e még valaha.
Miután tűvé tették az állomást lakók és nyomok után, ám
egyet sem találtak, az Aether legénysége az utolsó leszállóegység
mellett gyűlt össze. Ennek három ülése volt. Úgy tervezték, hogy
hárman leereszkednek, ketten pedig az űrállomáson maradnak,
aztán határozatlan ideig a Föld körül keringenek. Gyászos
lehetőségekkel szembesültek: földi begyűjtőcsoport nélkül az
óceáni vagy sivatagi landolás potenciálisan végzetes kimenetele
várt rájuk. Az alattuk elterülő bolygó állapota ismeretlen volt.
Előfordulhatott, hogy a talaja, a levegője és a vize mérgezett, de
az is, hogy nem. Talán maradtak odalent túlélők, de az is lehet,
hogy nem. Az űrben csak véges erőforrások álltak
rendelkezésükre, és nem tudták, meddig tartanak ki. De még
nem készültek fel a döntésre. Összedugták a fejüket, és a
dokkolóprocedúráról beszélgettek, a készletekről, a
felszerelésekről – bármiről, azt leszámítva, hogy ki menjen és ki
maradjon. Bármiről, csak erről az egyről ne kelljen.

AZNAPÉJJELAZ AETHERÖN aludtak, üres fecsegésbe kapaszkodva

vacsora után. Kétévnyi bolyongást követően végre hazaértek –
majdnem. Voltak köztük, akik meg fogják tenni az út utolsó
szakaszát, voltak, akik nem. Az a sok várakozás, a kínzó
bizonytalanság egy lehetetlen, kimondatlan kettészakadáshoz
vezetett. Sully ébren feküdt a fülkéjében, és úgy sejtette, a
többiek is, a lehetőségeket mérlegelve, és ugyanarra a
következtetésre jutva minduntalan: hogy nincs választásuk.
Egyik oldaláról a másikra fordult, hanyatt vetette magát, utána
hasra, a párna alá temette a karját, majd oldalra fektette, az
arcára szorította. Az alvás lehetetlennek tűnt. Eszébe jutott a
lánya, és megérintette a fotóját a falon, amely most csak egy
sötét négyzet volt, de ő maga előtt látta Lucy arcát, a jelmezét,
hullámos, szőkésbarna haját – a lánya mosolya úgy beleégett az
agyába, mint egy világítótorony fénye.
És ha bekövetkezett a legrosszabb? Ha a lánya nem több
forró hamunál az égbolton, vagy ami még rosszabb lenne, egy
kupac oszladozó emberi maradványnál a földön? Megpróbált
nem gondolni ilyesmikre, ugyanakkor… ő elhagyta a családját,
és nem tudott másra gondolni. Bárcsak jobb anya lett volna,
jobb feleség, jobb ember; akkor most valaki más feküdne a
helyén, és rágódna a vétkein. Ő Kanadában maradt volna, nem
is jelentkezett volna az űrprogramba, nem utazott volna
Houstonba. Az a málnapiros vancouveri ajtó még mindig az övé
lenne, ahogy a tűzhely felett lógó sárgaréz serpenyők is, a
miniatűr kislánypólók összehajtogatásának a feladatával együtt.
Nem váltak volna el, nem költöztek volna szét, minden további
nélkül találna frissebb fotót Lucyról, ha akarna. De a lehetséges
tökéletes életéről képzelegni értelmetlen volt. Őt nem ilyen
sorsra teremtették. Ő soha nem tudott volna az a nő lenni, akire
Jack vágyott, akire szüksége volt, ő soha nem szerette jól Lucyt –
azt sem tudta biztosan, hogy kell jól szeretni, csak azt, hogy a
többi anya másképp csinálta, hogy ő mintha soha nem a
megfelelő dolgot mondta vagy tette volna, hogy soha nem a
megfelelő ember volt egyikük mellett sem. Az igazat megvallva,
amikor létezett a családja, az nehezebbnek tűnt számára, mint
elveszíteni őket. Mindig is hiányzott valami, és ennyi év, ennyi
kilométer után azt is megértette, hogy mi: a melegség, a
nyitottság. Valaminek a magva, ami soha nem kapott
lehetőséget a kihajtásra.

A KIS FÖLDNAGYONAPRÓNAK kezdett tűnni, ahogy a valódi Föld

látványa betöltötte a kupolát. De biztonságban érezték magukat
a centrifugában, ahol a saját ismerős kis világukban forogtak.
Ott tudták, mire számíthatnak, míg a bolygójuk rejtéllyé
változott a távollétük alatt. Az ismeretlen meghódítása után az
ismeretlenbe tértek vissza. A vákuumcsomagolt zabkása és a
forró kávé felett komor hangulat lebegett. Eljött az ideje, hogy
beszéljenek a visszatérésről.
–  Véletlenszerűen kell eldönteni – mondta Harper. –
Húzzunk sorsot, vagy ilyesmi. Nem tudom, hogyan
csinálhatnánk másként.
A többiek egyetértően bólogattak.
Harper sorban a szemükbe nézett, hogy felmérje, mennyire
támogatják az ötletét, majd lesütötte a tekintetét az asztalra,
megnyalta a száját, és nyelt egyet. Sully látta, ahogy az
ádámcsutkája lesüllyed, majd felemelkedik a torkában,
csigalassan, szinte fájó erőfeszítéssel.
–  Oké – folytatta a kapitány. – Tartsuk szem előtt, hogy nem
tudjuk, mit találunk odalent. Még az sem biztos, hogy túléljük,
de ha mégis, honnan tudnánk, hogy nem leszünk képesek még
egy Szojuzt fellőni? Szóval. Szerintem húzzunk. Akár neki is
láthatunk.
A konyhában volt egy adag szívószál; Harper kivett ötöt,
Thebes pedig levágta kettőnek a végét a szerszámkésével.
Harper az öklébe szorította őket. A rövidek az űrben letöltendő
életfogytiglant jelképezték. A hosszúak a bizonytalan leszállást.
– Oké – mondta ismét. – Ki az első?
Csend lett, majd Tal odanyúlt az asztal felett. Kivett egy
szívószálat Harper kezéből, és amikor meglátta, hogy hosszú,
kiengedte a bent tartott levegőt. Letette a szálat maga elé. A tőle
jobbra ülő Thebes következett, és szintén hosszút húzott,
amelyet megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. Ivanov
választott, rövidet. A többiek önkéntelenül is levegő után
kaptak, és megdermedtek a reakciójára várva, de a férfi pár
néma pillanat után elmosolyodott. Olyan benyomást keltett
ezzel, mint amikor egy márványszobor hirtelen pózt vált.
– Semmi baj – mondta. – Azt hiszem, megkönnyebbültem.
Thebes a vállára tette széles tenyerét. Harper ismét nyelt
egyet, és odanyújtotta a két utolsó szálat Sullynak. Ő húzott.
Rövid volt.

A LESZÁLLÁSTKÉTNAPPAL a sorshúzás utánra tűzték ki. Talnak

időre volt szüksége a röppálya megtervezéséhez, a belépési szög
és a kívánt landolási koordináták kiszámításához, ami a földi
csapat segítsége nélkül elképesztően komplex feladatnak
bizonyult. A legénység úgy döntött, hogy a nagy texasi síkságot
célozzák meg a leszállóegységgel, ahol az időjárás mérsékelt
lesz, a rendelkezésre álló tér hatalmas, és remélhetőleg még
Houstonról is sikerül kideríteniük valamit. Ez tűnt a legjobb
választásnak – de két éve először valóban kettészakadtak.
Hárman leszállnak, ketten ott maradnak. A jövőjük hirtelen
szétágazott.
A megbeszélés után Sully átment az Aether kupolájába, és
lekukucskált a gomolygó felhőkön át Közép-Amerika buja
zöldjére, az Atlanti-óceán mély, hullámzó kékjére, Észak-Afrika
homokszínű sivatagjaira. Hosszú ideig ott maradt, és nézte,
ahogy elrepülnek alatta a földrészek – még a napot is látta
néhányszor felkelni és lemenni a bolygó párás légköre mögött.
Lehet, hogy így lesz a legjobb, ha itt marad. Talán már nincs
helye a felszínen. Eszébe jutott Lucy, az ő mindentudó
napsugara; eszébe jutott Jack, az, amilyen a válás előtt volt:
huncut, elmélázó, zseniális, és szerelmes belé. Eszébe jutott
Jean, amint az eget mutogatta a kis Sullynak, a csillagokat, a
sivatagot, ahogy összeismertette az elektromágneses
spektrummal és annak minden varázsával. A családja. Nézte,
ahogy a nap felkel és lenyugszik, felkel és lenyugszik, felkel és
lenyugszik. Amikor a negyedik napfelkelte is fénnyel árasztotta
el a sötét bolygót, elengedte. Valahol a Csendes-óceánnál,
amelynek kék vize felett rózsás felhőfoszlányok úsztak,
szabadon bocsátotta az emlékeit és a jövőjét – hagyta leszállni
őket a kupolából a légkörig, ahol elégtek annak a bolygónak a
párás burkában, ahova soha nem fog visszatérni.
Aznap éjjel jóval azután tért vissza a centrifugába, hogy a
többiek behúzták a függönyüket, és lekapcsolták a lámpájukat.
Könnyebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Fogat
mosott, aztán susogó léptekkel visszasétált a fülkéjéhez. Amikor
elment Harper függönye előtt, hallotta, hogy a férfi megfordul
az ágyán, és frusztráltan felsóhajt. Megtorpant. Pár pillanatig
mozdulatlanul állt, nem is gondolkozott, majd irányt váltott. A
lába megmozdult, és ő engedett neki, bemászott Harper
fülkéjébe, mielőtt az agya tiltakozhatott volna. A férfi arca alig
látszott a sötétben, de ez lényegtelen volt. Sullynak nem kellett
látnia az arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mire gondol. Ez az
egymásra hangolódás korábban megijesztette, távol tartotta, de
már nem, mert most adatott utoljára lehetősége a közelében
lenni. Harper odébb csúszott, mire ő lefeküdt mellé. Érezte az
illatát: az álomszagot, az Old Spice dezodort az állott verejtéken,
az antibakteriális szappant, a paradicsomhajtást és még
valamit, amit nem tudott volna megnevezni, de amiről tudta,
hogy hozzá tartozik.
– Szia! – suttogta.
–  Szia! – A férfi a csípőjére tette a tenyerét, és Sully mellé
hajtotta a fejét a párnán. Egymásra néztek a sötétben, vakon.
Sully megértette, hogy minden, még a kudarc és a magány is
ide vezette – ezek készítették fel, tanították meg és irányították
ide. Melegség járta át a lábujjait, felfelé kúszott a testében,
amelyben mintha ezer ajtó csapódott volna fel egyszerre.
Felrémlett benne az a ház Montanában, ahol elképzelte
magukat, Harper kutyájával, Bess-szel a tornácon, majd ezt is
elengedte a többivel együtt. Csak a melegség maradt, a
nyitottság a mellkasában, a csendes intuíció kibontakozása, egy
olyan szeretetkészlet, amely idáig érintetlen maradt. Közelebb
csúszott, amíg a szája a férfi borostás nyakához nem ért, és
megérezte az ajkán a pulzusa lüktetését, az ádámcsutkája
púpját. Nem beszéltek, aludtak vagy mozogtak, csak
beleolvadtak testük egyesített melegébe, életerejük
összességébe.

REGGEL, KÖZVETLENÜLAMESTERSÉGES napfelkelte előtt Sully

visszaosont a saját fülkéjébe, és elszunnyadt. Félálomban
hallotta ugyan a többiek készülődésének a hangjait, de csukva
tartotta a szemét, és nem kelt fel addig, amíg Thebes el nem
húzta a függönyét, s a vállára nem tette a kezét.
– Meg kell beszélnünk valamit – mondta. – A sorshúzásról.
Sully megdörzsölte a szemét.
 – Mit kell megbeszélnünk?
– Sok mindent – felelte a férfi. – Jössz?
– Hadd öltözzek fel.
Amikor kimászott a fülkéjéből, meglepetten látta, hogy a
másik négy ember már összegyűlt, és némán várják az
asztalnál. Semmit sem értett.
–  Nem értem – mondta ki, ahogy leült melléjük. – Mi ez az
egész?
Thebes összekulcsolta a kezét, állát az öklére hajtotta.
–  Én itt maradok – jelentette ki. – Az Aetherön. Az
űrállomáson.
Sully végignézett a többieken, és látta, hogy őt figyelik. Ők
már tudták. Harperre nézett, aki bólintott.
–  És azt akarod, hogy én menjek helyetted? – kérdezte. – És
Ivanov?
Ivanov vállat vont.
– Én is maradok – mondta. – Így döntöttem.
–  De miért? – kérdezte Sully. – A családod… te
mindnyájunknál jobban haza akarsz menni.
A férfi megrázta a fejét.
–  Én a múltra vágyom. Ebbe már nincs beleszólásunk. Mi
csak egy dolgot tudunk arról, ami odalent van: hogy nem az,
amit itt hagytunk. Minden megváltozott. Már nem vár a
családom. Ez nem a féligazságok ideje. Thebes és én, mi
vagyunk a legidősebbek. Fáradtak vagyunk. Afféle… hogy is
mondják? Vén rókák.
Sully kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta egy hang sem.
Thebes átkarolta.
 –  Ma rengeteg dolgunk lesz – közölte Harper. – Thebes,
ellenőriznéd a Szojuz tömítéseit? Tal, tudom, hogy téged lefoglal
a röppályatervezés, úgyhogy Ivanov, segítenél? Futtassunk le
egy landolási szimulációt, mielőtt vége a napnak, utána még
egyet holnap reggel, indulás előtt. Én ellenőrzöm a túlélő-
felszereléseket a Szojuzban, és Sully, te megpróbálkoznál még
egyszer a kommunikációval? Van még bármi, amit
elfelejtettem?
– Nem hinném – felelte Tal. – Lássunk neki!
Sully azután is az asztalnál maradt, hogy a többiek elmentek,
hagyta, hogy leülepedjenek a porfelhőként kavargó gondolatai.
Tudta, hogy ennie kellene, de nem volt képes rá. Zsebre vágott
egy proteinszeletet későbbre, majd elhagyta a néptelen
centrifugát. Amikor beért az üvegházi folyosóra, ott találta
Harpert, aki úgy tett, mintha a növényeket vizsgálná, miközben
rá várt.
– Jól vagy? – kérdezte.
–  Jól – felelte Sully. – Csak egy kicsit meglepődtem. Kissé…
félek, azt hiszem.
– Mitől?
–  Attól, ami odalent van, gondolom. Már belenyugodtam,
hogy kikapcsolok, és csak eszem, alszom és naponta ötven
napfelkeltét megnézek, de most… most minden megváltozott.
A férfi megérintette a karját, tenyerébe vette a csuklóját.
Ismét az a melegség: az ezernyi ajtó kicsit szélesebbre tárult.
Harper megfordította a csuklóját, az órájára nézett; Sully
majdnem összeomlott ettől az egyszerű gesztustól. A vastag kék
ereket nézte a férfi karján, közvetlenül a bőre alatt, és úgy
érezte, mintha ismét hallaná a pulzusát.
– Mennem kell – mondta Harper. – Sok a dolgom.
Sully szédülten bólintott.
– Persze – felelte, és a kapitány elindult a folyosón. Sully még
egy ideig a paradicsomoknál maradt, és gondolkozott. Letépett
egy sárgát; olyan íze volt, mint a napfénynek.
A kommunikációs fülkében keresésre állította be a vevőket.
Miközben a fehérzaj hullámzását hallgatta, a légköri zavarok
fütyülését, arra gondolt, hogy másnap ilyenkor már úton lesz a
Földre, vagy meg is érkezik – ha minden rendben megy,
emlékeztette magát. Az a könnyűség, amit előző nap érzett, a
korábbi dolgok elengedésének a szabadsága, a döntéseié, a
szeretteié – mindez eltűnt, a súlyuk úgy kúszott vissza a
tagjaiba, akár a gravitáció. A jövője, ami pár órával azelőtt még
csodálatosan üresnek tűnt, zsúfolttá vált az ismeretlen
lehetőségektől. Monoton, űrhöz kötött sorsa semmivé foszlott,
mint egy képlékeny árnyalak. Harperre gondolt, és arra, ahogy
az előző éjszaka keserédes véglegessége hirtelen egy kezdetet
nyitott – egy ismeretlen, kezelhetetlen dinamikát.
Tovább keresgélt abban a reményben, hogy a sarkvidéki
férfi meghallja, de a frekvenciájuk már napok óta néma volt. A
vele való beszélgetés valahogy megolvasztotta egy kicsit,
meglágyította azt a részét, amelyik a kilövés óta jéggé fagyott.
Vagy talán már korábban: mióta rájött, hogy elveszítette a
családját, hogy eleve nem is volt az övé. Az a törékeny kapcsolat
a férfival az Arktiszon, ekkora távolságon keresztül,
emlékeztette arra, hogy még a múlékony dolgok is megérik a
súlyukat szomorúságban. Csupán pár szó is jelenthet valamit. A
vevők nem érzékeltek semmit, csak légköri zavarokat és
fehérzajt. Sully végül mindent kikapcsolt, és még egyszer,
utoljára visszaúszott a Kis Földre.
A legénység nyomott hangulatban vacsorázott. Senkinek
nem volt kedve beszélgetni. Sully korán lefeküdt, míg Harper és
Thebes visszamentek az ISS-be, hogy lefuttassanak egy
leszállásiszekvencia-szimulációt. Tal és Ivanov még egyszer,
utoljára együtt játszottak. Miután Sully lekapcsolta a lámpáját,
sokáig ébren feküdt, és gondolkozott. Hallotta, hogy a függöny
túloldalán a kollégái is lefekvéshez készülődnek: a vécéajtó
nyílását és csukódását, a függönyök susogását, az ágyneműk
zizegését. Thebes megköszörülte a torkát, Tal köhögött, Ivanov
halkan pityergett, Harper a füzetébe jegyzetelt. Könnyen meg
lehetett állapítani, melyik hang kihez tartozik, és hol vannak a
centrifugában. Sully jól ismerte a társait és az otthonukat – de
már nem sokáig, emlékeztette magát.
Aznap éjjel álmában a Föld felett lebegett szkafander nélkül,
hajtómű nélkül, a kék kezeslábasában, amelynek az ujját
megkötötte a derekán, betűrt szürke pólójában. Hátrapillantva
a válla felett az űrállomásra, látta, hogy arcok figyelik a
kupolából, és integetnek neki. Búcsúznak tőle. Devit is ott látta,
mosolyogva, barna tenyerét az üvegre szorítva. Lucyt Jack
vállán. Az anyját, Jeant. Mindenki örült, és szerencsét kívánt
neki. Sully megfordult, és a Föld felé lökte magát a vákuumban,
karját a feje fölé emelve, lábujjait kinyújtóztatva, készen arra,
hogy fejest ugorjon az atmoszférába, mint egy műugró a vízbe.
A teste felmelegedett, majd egészen felforrósodott, utána
hirtelen észrevette, hogy lángol, úgy zuhan végig a légkörön,
akár egy üstökös. Felébredt, mielőtt becsapódott volna a földbe.
A szája kiszáradt, a nyaka sajgott. Az órájára nézett. Eljött az
idő.

AZAETHERÖTFŐSLEGÉNYSÉGE összegyűlt az utolsó Szojuz

leszállóegység bejáratánál. Mindenki megölelte egymást, és pár
perccel tovább időztek az ajtóban a szükségesnél. Tal végül
kijelentette, hogy jobb, ha indulnak, amíg nyitva a leszállási
ablak. Leugrott a járműbe, nekifogott becsatolni magát. Harper
még utoljára megrázta Thebes és Ivanov kezét, majd
mindkettőjüknek a fülébe súgott valamit. Sully habozott.
Megölelte Ivanovot, harmadszor is az elmúlt öt percben, és
mindkét arcát megcsókolta. Vízcseppek lebegtek közöttük –
könnyek, de nem tudta, melyiküké. Thebes felé fordult.
–  Biztos vagy benne? – súgta a férfi fülébe, miközben az
ismét megölelte.
–  Teljesen – válaszolta Thebes, aztán gyengéden a
leszállóegység felé tolta. – Jó utat, barátaim! – mondta a
többieknek. Ivanov intett, mire behúzták maguk mögött az
ajtót.
Sully beszíjazta magát az utolsó ülésbe, Harper bal oldalán.
Még hallották, ahogy az ajtó túloldalán bezárják a zsilipet, aztán
semmi. Csak a saját testük hangjai: ideges lélegzetvételek,
mocorgó végtagok. Tal nyomkodni kezdte a vezérlőfelületet.
Elővette a visszatérési szekvencia kézikönyvét, a lába közé
gyűrte, amíg beállította a kezelőszerveket. Alaposan ellenőrizte,
végül arra jutott, minden készen áll. Akkor lecsúsztatta a
vizorját.
– Indulunk – jelentette be. Megnyomott egy gombot, és Sully
érezte, hogy a Szojuz finoman kicsusszan a dokkolóállomásból;
az egyik út véget ér, és megkezdődik egy másik. Tal begyújtotta
a hajtóművet egy rövid időre, hogy odébb menjenek az
űrállomástól, és párhuzamos pályára álljanak. Utána egy
hosszabb sorozatot indított meg, amellyel megkerülhették a
bolygót, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve, hogy végül lapos
szögben lépjenek be a légkörbe. Minden lassabban haladt, mint
ahogy Sully emlékezett rá, és folyamatosan kifelé kellett néznie
a kis ablakon, hogy ellenőrizze, tényleg mozognak. Tal végül
leválasztotta a keringési modult meg a paneleket a Szojuzról.
Bentről is érezték, ahogy a csavarok lerobbannak felettük és
alattuk, elengedik a Szojuz testét. Pár perccel később beértek a
légkör sűrűbb rétegeibe. Az ablakokat olvadt plazmafolyam
borította kívülről, a hő besötétítette az üvegeket. A gravitáció
elkapta őket, eleinte lassan, majd egyre nagyobb erővel,
miközben a légkörben száguldottak. Sullyt aggodalom fogta el,
hogy nem jutnak le élve – hogy a Szojuz túl sokáig várakozott
használaton kívül, hogy a hőpajzs meghibásodott, hogy az
ejtőernyő nem fog kinyílni. Annyira akarta, annyira szerette
volna látni, hogy mi következik. Gondolkodás nélkül kinyúlt, és
megfogta Harper karját. Tal arra koncentrált, hogy irányban
tartsa a leszállóegységet, de Harper őt nézte. Feltolta a vizorját,
és Sullyéra tette kesztyűs kezét.
– Jól vagy? – kérdezte. Az első ejtőernyő kinyílt, a kis modul
vadul himbálózni kezdett a rántástól. Az űr némasága után
fülsiketítőnek tűnt a körülöttük süvöltő szél. Ekkorra a
gravitáció ereje már olyan nagy lett, hogy Sully bólogatni is alig
bírt. A turbulencia pár pillanattal később lecsillapodott, és
kinyílt a második ejtőernyő is, ezúttal gyengédebben. Sully úgy
érezte, mintha egy hatalmas, kozmikus tenyér tartaná,
miközben a Föld felszíne felé közeledtek. A szél hangja
alábbhagyott, ahogy lejjebb értek, végül a rettegés is kioldódott
az izmaiból. Készen állt a túlélésre – arra, hogy leérjenek a
talajra, és kinyissák az egységet –, és bár fogalma sem volt,
milyen világba fognak megérkezni, felkészült rá, hogy kiderítse.
Az egység tovább zuhant, és Sully már ki tudott venni egy kis
tiszta, kék foltot az égboltból a megfeketedett ablakon át. Még
ha végük is volt, még ha csak azért is jutottak el idáig, hogy
meghaljanak, e miatt a darabka ég miatt megérte. Hazaértek.
Harperre pillantott, aki még mindig őt nézte, és abban a
másodpercben jobban szerette, mint azt lehetségesnek tartotta
volna. Az ezernyi ajtó szélesre tárult.
–  Iris – szólalt meg a férfi. Senki nem szólította így már
nagyon régen, de Sullynak tetszett a neve csengése az ő
szájából. – Örülök, hogy eljöttél.
Sully lehunyta a szemét, és felkészült a földet érésre, abban
reménykedve, lesz még idejük arra, hogy ezt újra hallja. De ha
nem…
– Én is.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálás vagyok az ügynökömnek, Jen Gatesnek, aki meghallgatta
bizarrnak tűnő, kiforratlan ötletemet, és azonnal fellelkesült, a
továbbiakban pedig türelmesen támogatott, és elképesztő
munkát fektetett abba, hogy ez a könyv megtalálja a megfelelő
otthonát.
Hálás vagyok Anna Pitoniaknak, aki ezt a bizonyos otthont
nyújtotta, és aki intuitívan azzá alakította a történetet, amivé
válhatott, aki megértette, miről szól, és lelkiismeretesen
odafigyelt a részletekre.
Hálás vagyok minden egyes embernek a Random House-ban
és a Zachary Shuster Harmsworthnél, aki a kezébe vette a
regényt.
Köszönettel tartozom a külföldi kiadóimnak, különösen a
brit szerkesztőmnek, Kirsty Dunseathnek az Orion Booksnál.
Köszönöm Lisa Brooksnak, aki állandó első olvasóm.
Michael Beltnek, társamnak a csillagnézésben.
Chuck Dube-nak, aki kielégítette a rádiómérnökséggel
kapcsolatos kíváncsiságomat, amiből ez az egész ötlet kiindult.
Továbbá köszönet illeti az összes barátomat, családtagomat,
akik inspirálnak, támogatnak, és segítenek megőrizni a józan
eszem.
Köszönöm mindnyájatoknak.
A SZERZŐRŐL
Lily Brooks-Dalton Vermont déli
részén született és nőtt fel. Első
regénye, Az éjféli égbolt a 2016-os
megjelenését követően nagy sikert
aratott, mintegy tizenöt országba
adták el a jogait, George Clooney
pedig filmre adaptálta, aminek
ráadásul a főszerepét is ő játssza.

Lily Brooks-Dalton jelenleg a

következő regényén dolgozik.