A Tudás és Megismerés Szabadságáért!

Mc0XfG: 000-0000
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő
nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális
kereskedelemben kapható könyvek választéka egyre szélesebb
legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban hamarosan
viszontlátjuk.
Harmat
Budapest, 2019
 © 2019 Révész Szilvia
© 2019 Harmat Kiadó
Minden jog fenntartva!

Fotók:
© Hollai Gábor (itt, itt, itt)
© Tassy Márk (itt)
magánarchívum, pxhere.com

ISBN 978 963 288 469 1

 „…ad nekem erőt,
olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét,
és magaslatokon enged járni engem.”
 „Bejelöltem Hildát a Facebookon. Nézem a bejegyzéseit.
Hópárduc Alapítvány. Új mászófal a mászóteremben. Egy
megosztás a gellérthegyi csúszdabirodalomról. S alig egy
hónapja Zsolt fotója. »50. Ma lenne 50 éves Zsolt. Ahol ő van, ott
már ennek nincs jelentősége. Ez csak itt fáj.« Az utcán ülök egy
padon, hirtelen homályosan látok. A férjem két hónap múlva
lesz ötven. Titokban tervezgetem azt a napot. Hogyan lepjem
meg? A negyvenedikre ejtőernyős ugrást kapott. Most hogyan
fejezhetném ki a szeretetemet? És Hilda? Ő nem lephette meg,
nem ölelhette át, akit szeretett. Pedig fiatalabb nálam, és olyan
törékeny nő. A közös évekből, örömökből és emlékekből
kevesebb adatott neki. Ismeretlenül is megszerettem, és
valahonnan tudom, hogy ez egy kincset érő, szívet, lelket
gazdagító találkozás lesz, amiből talán több is születik majd,
mint egyetlen riport” – írtam a Sterczer Hildával való legelső
beszélgetésünk előtti naplóbejegyzésemben 2018 tavaszán.
Mogyoródon, az otthonukban találkoztunk először – és nem
utoljára.
De ki is az a Sterczer Hilda? Hegymászófeleség, aki maga is
hegymászó. Fiatal lány, aki többször is megmászta a Himaláját.
Kétgyerekes édesanya, aki alig harmincévesen lett özvegy.
Hitvalló keresztény, aki Jézus-zászlóval ment a csúcsra, de a
veszteség és a halál árnyékának völgyében értette meg igazán,
mit is jelent, hogy Isten a Gondviselő. Sterczer Hilda Erőss Zsolt
felesége. Azé a férfié, aki magyar hegymászóként először jutott
fel a világ legmagasabb csúcsára, a Mount Everestre. Aki a volt
Szovjetunió mind az öt 7000 méter feletti csúcsának
megmászásával 1994-ben – eddig egyedüli magyarként –
megkapta a Hópárduc címet. S aki jó eséllyel hazánkból
elsőként mászhatta volna meg a világ tizennégy nyolcezer
feletti csúcsát a Himalájában, ha nem tűnik el végleg a
tizedikről visszatérve a Kancsendzöngán. Hilda tanítónő is, aki
a terápiás mászásban ötvözi mindazt, amit pedagógusként,
hegymászóként és Zsolt feleségeként megtanult.
Aki keres, talál
 A Kilimandzsáró hava
Leggyakrabban Erőss Zsolt özvegyeként beszélnek rólad. Te is
így tekintesz magadra?

Nem az özvegye vagyok, hanem a követe. Nekem Zsolt nem

egy elvesztett férj. Ő nekem mindig a férjem lesz. Mi sosem
váltunk el, nem szerettem ki belőle soha. Örökre az identitásom
része marad. Egy nő életében nagyon fontos, hogy férjhez
menjen és gyerekeket szüljön, s én ezt vele éltem át. Vele jártam
Afrikában, ahol megmásztuk a Kilimandzsárót, voltunk
Pakisztánban, Nepálban… Most úgy látom őt magam előtt, mint
egy prizmát, amelybe belefut a napfény, aztán színeire bontva
szétszóródik. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy
vele találkozzak, s minden, ami együtt történt velünk, az egész
további életemet meghatározza.

Több ismert hegyet is megmásztatok együtt. Első közös

kalandjaitok egyike volt az afrikai út. Mit jelentett számodra a
Kilimandzsáró?
 Nagyon vártam Afrikára. Mindig is vonzott. Boldog emberek,
a nyomor és nehézségek ellenére is. Csodálatos vidékek. Egy
megvalósult álom.
Kenya és Tanzánia, ahol a Kilimandzsáró fekszik, a
kontinens legfejlettebb vidéke. Az egész expedíció remekül meg
volt szervezve, az engedélyek, a teherhordók, minden.
Leírhatatlan a hangulat, ahogy a teherhordók zenélnek,
miközben haladunk felfelé a hegyen, és éneklik az afrikai
hangulatú énekeket. A trópusi Afrika kellős közepén
álomszerűen emelkedik ki a havas hegycsúcs, a Kilimandzsáró.
Lépésről lépésre változik a természet, ahogy egyre feljebb
jutunk. Trópusi növényzet, hegyi pálmás rész, aztán füves,
köves területek, és a tetején ott a hó. A csúcson már havon
haladtunk. Ez különleges ajándék volt, hisz nem mindennap
havazik a Kilimandzsárón. Zsolt a közös utunkat követően még
nyolcszor járt fent, de egyszer sem volt hó, ahogy a korábbi
expedíciói során sem, de nekem akkor megadatott ez a
csodálatos élmény. Villámlott mellettünk, ahogy éjjel mentünk
felfelé a hegyen. Nem volt annyira közel az a felhő, hogy
veszélyes legyen ránk nézve, de egy magasságban voltunk vele.
Csodálatos volt!
Zsoltnak ez is munka volt, nekem a Himalája előtti utolsó
edzőtúra. Magával hozott, hogy szokjam a magasságot. Persze ő
értelemszerűen a kliensekkel volt elfoglalva. Én pedig
felsétáltam az egyik teherhordóval. Először kicsit aggódtam,
nem leszek-e lassú, de mire felértek, én már visszafelé jöttem a
csúcsról. Zsolt rám nézett, és azt kérdezte: „Nem jössz fel velünk
megint?” Miért ne, gondoltam, úgysem sűrűn adatik ilyen csoda
az életben. Visszamentem még egyszer.
Az expedíció után szafariztunk Afrikában. Kíváncsi voltam,
hogy néz ki a szavanna. Jó, jó, olyan, mint a filmeken, de a saját
szememmel látni az akácia- és a majomkenyérfákat, a végtelen
füves legelőket, átélni, hogy ott sétálnak a zebrák egy
karnyújtásnyira, és napokon keresztül figyelni a gnúk vonulását
– óriási élmény.

Zsolt is szerette Afrikát?

Igen. Szerette az embereket, szívesen vegyült el a helyiek

között. Tényleg, Afrikában és Ázsiában is boldog emberekkel
találkoztunk. Csak itt, a jólétben vagyunk elégedetlenek. Milyen
bosszantó!

A Kilimandzsáró a maga hatezres csúcsával neked jó

felkészülés lehetett a Himalájára.

Nem igazán. A Kili inkább csak egy könnyed séta, mint valós
edzés. Nincs benne technikai kihívás. Menni kell felfelé, bírni
kell a magasságot, és kész. Nem hittem el, de egy hegymászónak
tényleg ennyi a Kilimandzsáró. Láttam, hogy vannak emberek,
akiknek ez gigateljesítmény, de nekünk olyan, mint a Kékesre
fölmenni Mátrafüredtől.
 Hegymászó születik
Már gyerekként is vonzottak a hegyek?

Vonzott a természet és a havas tájak, de nem volt ez annyira

tudatos bennem. Svájcban láttam először hósapkás hegyeket, s
bár nagyon tetszettek, de eszembe se jutott, hogy felmenjek
rájuk, hisz akkoriban még nem is túráztam. A Kilimandzsárót a
gyerekenciklopédiából ismertem, és arról álmodoztam, milyen
klassz lenne megnézni a hegyet, ahol lent még trópus van, fent
pedig hó. De legalább ennyire érdekelt az Északi-sark is.

Hogy kerültél végül a hegyre, egyáltalán hogy lett belőled

hegymászó?

A Bakony lábánál, Isztiméren dolgoztam harmadik

osztályban osztálytanítóként. Ez volt az első munkahelyem.
Nagyon szép időszak volt. Két évig együtt lehettem hét
kisgyerekkel, akikkel rengeteg mindent tanulhattunk. Én vittem
el őket először falat mászni, és van olyan tanítványom, aki ma
már egyetemista és falmászó. Jó érzés, hogy nyomot hagytam
bennük. Kezdőként ez óriási felelősség, de nagyszerű lehetőség
is volt. Isztimér a kéktúra útvonalán fekszik. Abban az évben
Toplak József elhatározta, hogy nyolcvan nap alatt végigjárja a
kéktúrát. Írt egy levelet az útvonalon fekvő iskoláknak, hogy
csatlakozzanak hozzá egy-egy rövid szakaszon. Mivel a
sportfelelős is én voltam az iskolában, megkaptam a feladatot,
hogy vigyek gyerekeket a túrára. Itt megismerkedtem egy
férfival, akivel rendszeresen túrázni kezdtem. Egyszer a
Tátrába is elvitt. Mintha mindig is hegyet másztam volna! Azt
éreztem: itthon vagyok, nekem itt a helyem, ezt kell csinálnom,
ez vagyok én. Alig tudtam valamit a hegymászásról, így amikor
Székesfehérváron megláttam egy hirdetést, hogy egy
tornateremben falat lehet mászni, azonnal eldöntöttem, hogy
felkeresem őket. Így kezdődött. Bár ez még nem jelentett akkora
élményt, de szerettem volna technikailag fejlődni és edzésben
lenni. Élmény az volt, amikor tavasszal először mentünk ki
Csókakőre sziklát mászni.

A Tátrában érezted meg, hogy ez a te utad, vissza kell térned a

hegyre?

Igen, ott elkapott a gépszíj. Túrázgatni is jó volt, de kicsit úgy

éreztem, hogy értelmetlenül bóklászom az erdőben. A kéktúra
már célt is adott. Meg akartam csinálni a teljes távot, össze
akartam gyűjteni a pecséteket. Így a 2004–2005 ezzel telt:
túrázás, falmászás, sziklamászás. 2006-ban lett egy sziklamászó
barátom, az ő hatására beiratkoztam egy alapfokú sziklamászó
tanfolyamra is. Egyszer a Tátrában azt mondta: „Megnéznélek,
mit csinálnál te négyezren az Alpokban!” Na, ezzel elültette a
bogarat a fülembe, attól kezdve ott volt bennem, hogy ki kell
próbálnom magam egy négyezresen is. A tanfolyamon több
kötélhosszas mászásra is felkészítettek. Ilyen útvonalak
hazánkban nincsenek, így jutottam el az Alpokba ezzel a
csapattal. Ez volt az első alpesi túrám, amikor havas hegyre
másztunk. Hágóvasat, jégcsákányt használtunk, össze voltunk
kötve egymással. És rá egy hónapra ismertem meg Zsoltot.

Már minden együtt volt ahhoz, hogy Erőss Zsolt felesége

legyél. Mintha csak lépésről lépésre erre készített volna az élet.

Igen, azt hiszem, nem véletlen, hogy így alakult. Szerintem

hegymászó nem lesz csak úgy valakiből, hanem így születik.
Sokféle adottság kell hozzá, és akiben ezek megvannak, azt egy
idő után vonzani kezdi a mászás. Nem véletlenül vonzódik épp
a hegymászáshoz. A született mászó magányos farkas, kevésbé
társas lény. Ez azért kell, mert fent a hegyen már egyedül
leszünk. De amikor Zsolt elment expedíciókra, és hetekre
egyedül maradtam, akkor is bírni kellett a magányt.
Sokszor mondogatta Zsolt, hogy miért nem találkoztunk mi
korábban. Mondtam, hogy az első adandó alkalommal
találkoztunk, amint én kész voltam. Amikor Zsolttal
találkoztam, akkor voltam a legjobb mentális és fizikai
állapotomban. Akkoriban rengeteget másztam. Ha az ember
sokat mászik, már nem fél. Megtanulja, hogy ez a kötél, ez a
perem engem meg fog tartani, itt képes leszek végigmenni. A
szezon elején újra kell tanulni, hogy megtart egy lépés vagy
fogás, és újra meg kell szokni a mélységet, de a szezon alatt
megerősödik az ember mentálisan.

Ezen minden tavasszal át kell menni?

Igen. Persze van az a szintű tudás, amikor az ember

folyamatosan stabil mentálisan, mint amilyen Zsolt is volt, de ő
tizenhárom éves kora óta mászott. Lehet, hogy ha húsz évig
szoktatja magát az ember, akkor már nincs ez a tavaszi para.
 Randevú a hegyen
Emlékszel rá, hogy mikor hallottál Zsoltról először?

2002-ben, amikor az Everestet megmászták, de nem érdekelt

különösebben. 2004 körül hallottam egyszer a rádióban egy
riportot a Kilimandzsáróról, amire felfigyeltem, mert ahogy
mondtam, az egy gyerekkori álmom volt. Utánanéztem kicsit a
témának az interneten, így olvastam róla is. Aztán 2005-ben
merült fel újra a neve. A sziklamászó barátommal megnéztük
Zsolt oldalát, aki akkor épp a K2-t mászta. A srác az Elbruszra
készült, és amikor Zsolt beszámolóját olvastam az Elbrusz
megmászásáról, még írtam is neki: „Ugye te nem akarsz úgy
csinálni, mint Erőss Zsolt, hogy Elbrusz, aztán hétezres, aztán
nyolcezres?” Akkor még úgy láttam, hogy ennek semmi értelme,
mert négyezren is csak felhő, kő meg hó van, ötezren is felhő,
kő meg hó, és hat- meg hétezren is, akkor meg minek ezt
csinálni?

Tehát Zsolt is kellett ahhoz, hogy te a nyolcezresekre felmenj?

 Biztos, hogy ha ő nincs, közelébe se megyek a Himalájának.
A Tátra után érdekelt az Alpok, de azzal beértem volna. Viszont
miután ő kimondta: „Neked nyolcezresen a helyed”, az
megpecsételte a sorsom, s csak idő kérdése volt, hogy mikor is
megyünk.

Hogy ismerkedtetek meg?

Egy internetes társkereső oldalon találkoztunk 2006

augusztusában. Akkor huszonhat éves voltam, már javában
túráztam, tisztában voltam vele, hogy kicsoda Erőss Zsolt.
Amikor a társkeresőn láttam a képét, nem hittem el, hogy ő az,
mert azt gondoltam, lehetetlen egy ilyen ismert emberrel itt
összefutni. Rá is írtam, hogy nagyszerű, talán valóban egy
hegymászó, aki tesztelni akar. Gondoltam, ha elmondom, hogy
tudom, ki az az Erőss Zsolt, majd felfedi magát. De amikor
elkezdtünk levelezgetni, ő székelyesen válaszolgatott, és nem
volt egyértelmű, hogy tényleg ő az, vagy sem. Így azt írtam neki
egy idő után: „Ha tényleg az vagy, akinek mondod magad, akkor
gyere, menjünk el mászni!” A Déli parkolójába beszéltük meg a
találkozót, onnan indultunk az osztrák hegyekbe.

Tényleg a pályaudvar parkolójában győződtél meg róla, hogy

valóban Erőss Zsolttal készülsz Ausztriába hegyet mászni?

Előtte azért megírta, hogy ott van a telefonszáma a

honlapján, hívjam fel, ha nem hiszem el, hogy ő az. Így remegve
felhívtam a számot, attól félve, hogy Erőss Zsolt majd tajtékozni
fog, amiért szórakozok vele. Még magázódtam is. De ő
rákérdezett, hogy én vagyok-e az a lány az internetről. Elvileg
tehát kiderült, hogy valóban vele leveleztem, de a beszélgetés
ellenére nehéz volt elhinnem, hogy tényleg ott lesz. Még a
vonaton is készítgettem magam a csalódásra, mert az ember az
élete során megtanulja, hogy nem történnek csodák.

Tehát az első randevútok rögtön a hegyre vezetett.

Igen, a Grossglocknerre. Ez Ausztria legmagasabb csúcsa,

3798 méter magas.

Erős kezdés. Ausztriában komolyabb hegyet nem is

találhattatok volna.

És nem is volt szokványos mászás. Aranyszabály, hogy

hajnalban kell elindulni a csúcsra. Ehhez képest mi tíz órára
érkeztünk meg a hegyhez. Zsolt javasolta, hogy nézzük meg az
út beszállását, amin majd holnap indulunk. Annyira sikerült
megnézni, hogy rögtön meg is másztuk a hegyet. Én megbíztam
benne, ő pedig nagyon elégedett volt velem. Amikor felértünk a
csúcsra, annyit mondott, hogy ennél gyorsabban csak egyedül
tudta volna megmászni. Ebből éreztem, hogy jó vagyok. Több
napig maradtunk, jöttek a barátai is, de mi mindig kettesben
mozogtunk a hegyen, nagyon jól tudtunk együttműködni.

Mi volt Zsoltról az első benyomásod?

 „Hű, de jóképű!” Ez volt az első gondolatom. Szürke, kockás
ing, hosszú vászonnadrág, kék szem, ősz haj. Köszönt, bedobta a
hátizsákomat a kocsi csomagtartójába, beszálltunk, s már
indultunk is. Délután öt óra volt. Vezetés közben simán felvette
a szemüvegét, nem akart imponálni, bizonyítani, teljesen
természetesen viselkedett. Éjjel összekuporodva aludt a hátsó
ülésen. „Dehogy Hópárduc, ez egy kismacska!” – mosolyogtam
magamban. Amikor felfelé mentünk a hegyen, elfáradt és
megállt. Csodálkoztam, hogy megáll, de ő ilyen volt. Önazonos,
sallangmentes. „Ő a nagybetűs ember” – írtam a naplómba két
héttel a találkozásunk után.

Mikor érezted meg, hogy ebből komolyabb kapcsolat lehet?

Visszagondolva az első közös túránkra fogalmam sincs,

miről is beszélgethettünk első este, amikor kettesben
vacsoráztunk a hütténél, mert napközben alig szólt hozzám. De
a harmadik nap táján kezdtem érezni, hogy szimpatikusak
vagyunk egymásnak. Már nemcsak mint két hegymászó, hanem
mint férfi és nő is. A hüttében tábori viszonyok uralkodtak,
éjszakánként mindannyian egy nagy matracon aludtunk, és
utolsó este megfogta a kezem. Aztán amikor Pesten elváltunk,
megölelt.
Három hónap után már tudtam, hogy ő az igazi. Nem volt
szerelem első látásra, de az a bizonyosság volt bennem, hogy
amit most érzek, azt egy életen keresztül tudom majd érezni
iránta. Ebben egyre inkább megerősödtem.
 Három éve voltunk együtt, egy éve voltunk házasok, amikor
egyszer mondtam neki, hogy még senkivel nem volt ilyen
hosszú kapcsolatom. Kiderült, hogy neki sem. „És már nem is
lesz mással” – tette hozzá. Volt abban valami félelmetes, hogy
mi minden történik majd egy életen át. Nem gondoltam akkor,
hogy csupán hét év lesz…

Mikor lett nyilvános a kapcsolatotok?

Egy hónappal a megismerkedésünk után egy egyetemi

előadása végén előrehívott és bemutatott, hogy a barátnője
vagyok. De akkoriban – amikor az Everestről már lejött, és még
nem volt a lábamputáció miatti médiaérdeklődés – ennek nem
volt hírértéke. Akkor átlagemberként tudtunk élni. Később a
médiáról sokszor eszembe jutott néhány sor egy Rapülők-
számból: „Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam
lenni, ami most vagyok.” Az emberek vágynak a nyilvánosságra,
de nem tudják, mire vágynak. A médiát nem a teljesítmény
érdekli, csak a vér és a könnyek. Hamis, gusztustalan világ,
ahová nem erény bekerülni. Jó, hogy ez így alakult, hogy a
megismerkedésünk nyugodtan, normális körülmények között
zajlott.

Ha normálisnak vesszük, hogy az első randevútok a hegyen

volt… De azért később ugye nem csak a hegyen találkoztatok?

Hát, Zsolttal nemigen voltak olyan tipikus randevúink,

amikor moziba vagy színházba mentünk volna. Mászni jártunk
mindenfelé. Néha elmentem hozzá Mogyoródra, és amikor
láttam, hogy nincs túl nagy rend, kicsit tettem-vettem valamit.
Gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy egyszer azzal állt elő,
hogy „a hétvégén le kéne festeni a tetőt”. Ez is olyan „zsoltos”,
mert egy friss kapcsolatban mikor áll elő a férfi olyan ajánlattal,
hogy gyere már, fessük le a tetőt? Volt, hogy virágot hozott. „Az
előadáson kaptam, de most mit csináljak vele” – mondta.

Később sem hiányzott neked ez a fajta figyelmesség, mondjuk

amikor már több éve házasok voltatok?

Nem hoz virágot, elfelejti az évfordulókat. Ezek apróságok,

de ha összegyűlnek, meg tudnak mérgezni egy házasságot. Ezért
tudatosan kell valamit kezdeni velük. A hiányaink egyébként is
érdekesek a párkapcsolatainkban, mert sokszor ezek
mozdítanak a másik felé, hogy vele végre teljes leszek. De
persze a másik sose fogja tökéletesen betölteni a hiányainkat.
Lehet, hogy csak húsz százalék marad betöltetlenül, de ha erre
fókuszálunk, akkor idővel egyre jelentősebbnek tűnik minden
apróság. Olyankor van a probléma, ha jön egy harmadik, aki
pont ezekre a hiányokra figyel… és akkor tud robbanni a
házasság. Milyen jó, ha tudatosan el tudja valaki engedni azt a
húsz százalékot!

Bíztál benne, hogy idővel Zsolt majd megváltozik?

Még az ismerkedésünk elején mondta egy kolléganőm:

„Hilda, nehogy azt gondold, hogy meg tudod változtatni.” Én
nem akartam megváltoztatni. Mostanában olvastam valahol: „A
nő azt gondolja, hogy majd meg fog változni a társa, a férfi meg
azt reméli, hogy a nő soha nem fog megváltozni. De végül
egyikőjüknek sem lesz igaza.” És nem is volt nehéz ezt
elfogadni. Más dolgokat nehezebb volt. Például azt, hogy nem
készül a ház. Zsoltnak nem volt erőssége a tervezés,
mondhatnám úgy is, hogy képtelen volt előre tervezni. A
hegymászó nem bírja elviselni a kereteket, akkora benne a
szabadságvágy. Viszont nagyon jól improvizál. S a hegyen ez
kell. Hirtelen történnek a dolgok, s azonnal kell jó döntést
hozni. Ebben Zsolt zseniális volt. De ez a tulajdonság a
hétköznapokban elég idegesítő tudott lenni: nem készül a ház,
mert hát ha majd éppen úgy adódik, akkor csinálunk rajta
valamit. Ebből azért lehet feszültség. Egy bizonyos szintig
elviselem, de amikor itt a két gyerek, és még mindig OSB
lapokon járunk, és nincs kanapé, nincs gyerekszoba – hát ezt
sokkal nehezebb volt elviselni, mint azt, hogy nem köszönt fel a
születésnapomon, vagy nem vesz nekem virágot.

Arra nem gondoltál, hogy te szervezd meg az átalakítást?

De, csak attól megsértődött volna. Ő a férfi, mi az, hogy

kiveszem a kezéből az irányítást?

Az első nyolcezresedet sem előzte meg hosszas tervezgetés. Az

Alpok után egy évvel már a Himalájára mentél Zsolttal.
 Igen. Előbb másztam nyolcezrest, mint négyezrest. Ezek az
ausztriai csúcsok háromezer-nyolcszáz/kilencszázasok voltak,
és a Kilimandzsárót leszámítva a következő lépés rögtön a
Himalája volt.
Zsolt már az első találkozáson mondta, hogy nekem
nyolcezresen a helyem. De azt gondoltam, csak bók volt.
„Megyünk a K2-re, és jössz velünk” – jelentette ki. Pontosan
tudtam, hogy az a világ legveszélyesebb hegye. Úgy volt, hogy a
Gasherbrum 1-est és a K2-t másszuk meg egy expedícióval. Ott a
helyszínen később változott ugyan a terv, a K2 kimaradt, ami,
azt hiszem, isteni gondviselés volt. De tény, hogy oda indultunk,
és azt sem tudtam, hogyan készüljek fel. „Arról már lekéstél” –
nyugtatott meg Zsolt. De azért havonta mentünk mászni
Ausztriába, hogy technikailag készüljek, szokjam a helyzeteket,
és jó kondiban legyek majd. Szlovéniában, a Triglavon
bivakoltunk is. Nem értünk el semmilyen szállást, és egy
ponyva alatt húztuk ki az éjszakát. Azért az ilyesmit nem árt
szokni, hogy ne hatezer fölött kelljen először bivakolni az
életben.
 Hilda a Himaláján
Mit éreztél, amikor arra gondoltál, hogy egy nyolcezres
csúcsra kell majd felmásznod?

Rettegtem attól, hogy fázni fogok. Nőként azt sem tudtam

elképzelni, hogy ne fürödjek meg kétnaponta legalább, és
tisztában voltam vele, hogy fent lesz egy hét is, amikor nem
fürdünk. Még egy dolog, amire fel kell készülni – persze nem
lehet –, hogy nem biztos, hogy hazajövünk. Most mentálhigiénét
tanulok, és rájöttem, hogy ez hasonló ahhoz, mint amikor valaki
megkap egy diagnózist egy súlyos betegségről. Tudjuk, hogy az
emberek kilencven százaléka túléli a mellrákot, de van, aki
belehal. Így megyünk el expedícióra. Tudjuk, hogy van esélyünk
túlélni, de az emberek egy része ebbe belehal. Szembe kell
néznünk azzal a ténnyel, hogy az élet törékeny.

Abban a tudatban kell elindulni a hegyre, hogy talán nem

jöttök vissza?
 Igen. Itthonról így kell indulni. De érdekes, hogy ott már ezt
kikapcsolja az ember. Amikor mászunk, legfeljebb egy-egy
szituációban jön elő, akkor viszont élesen.

Halálközeli élmény?

Inkább haláltudat, nem halálfélelem. De valószínűleg én

jobban is féltem, mint indokolt lett volna. Eleinte ha jött egy kis
porhó, már rettegtem, hogy lavina. Ja, nem, csak rúgják föntről
a havat. Vagy amikor nagy vihar volt éjszaka a hegyen, és tolta
befelé a sátrat. Belül egyre szűkebb volt a tér. Félő volt, hogy
akár össze is roppanhatnak a sátor tartórúdjai, és akkor nem
lesz hol éjszakáznunk. De tartottam a kicsúszástól is, mert
egyszer így jártam a Glockneren a második túránkon, és
kificamodott a térdem. Pontosan tudtam, hogy egy kicsúszás
halálos is lehet. A mai napig tisztán emlékszem, ahogy csúszom
lefelé, nézem a kis kavicsszemcséket a jégben, és arra gondolok,
hogy akkor itt most meg fogok halni, miközben teljes nyugalom
van bennem. Aztán megálltam. De nem tudhattam, hogy nem
fogok-e sziklának csapódni, hogy nem egy hasadék van alattam,
hanem egy nagy hóteknő, amiben majd szépen megállok. E
miatt az élmény miatt a kicsúszástól a nyolcezresen is
rettegtem, mert ott már nem lehet mázlid.

Nehéz elképzelni, hogy lehet megbirkózni az ottani

körülményekkel. Már az is kihívás, ha az ember európaiként a
harmadik világ valamely kevésbé civilizált pontján éldegél. De
hogy lehet túlélni egy olyan közeget, ahol nincs is természetes
élet? Például mit ettetek odafönt?

Az alaptáborban van saját helyi szakácsunk, aki főz. Feljebb

inkább energiadús dolgokat eszünk. Azt kell vinni, amit a
legjobban szeretünk. Halva. Müzli. Magok. Aszalt gyümölcs.
Elvileg a csoki is jó, csak a hidegben, ahogy beleharapsz,
szilánkosan törik és pattogzik a Mars szelet, így az élvezeti
értéke nullára csökken. Először kekszet is próbáltam. Hát, ha
nem iszol egész nap, a fűrészpor nem igazán működik. A
csúcsmászásra pedig energiagélt viszünk, ami zseniális dolog.
Gyorsan felszívódik. Annál jobbat nem találtak ki még a
hegymászóknak.

Az ivóvizet honnan szerzitek be?

Hóból kell olvasztani. A hó odafönt liofilizálódik, a szél

kiszárítja. Így sokkal több havat kell használni. Egy liter vízhez
egy nagy zacskó hóra van szükség. Ráadásul oda kell ülni mellé
és folyamatosan kevergetni, nehogy odakozmáljon az apró
szikladaraboktól és homokszemcséktől, mert akkor undorító
lesz az íze. Persze legtöbbször instant teát vittünk. Fent nem pár
perc, míg a langyos vízből forró lesz, és csak hetvenvalahány
fokig melegszik, ami a filteresnek kevés, szóval praktikusabb az
instant tea. De lent az alaptáborban valami patak mindig
csörgedezik, ott nem kell olvasztani a havat.

Mászáshoz miben viszitek a vizet?

 Zsoltnak mániája volt, hogy a felszerelés és a ruha is minél
könnyebb legyen, ami logikus, ne terheljük magunkat
feleslegesen. A camelback[1] ott használhatatlan, a víz belefagy
a csőbe. Műanyag palackban vittünk egy fél liter vizet, amit be
lehetett tenni a polárpulcsi belsejébe, és nem fagyott meg.
Egyébként a hegyen úgy érezzük magunkat, mintha mikróban
lennénk. A levegő hideg, de minket annyira átforrósít a nap,
hogy rövid ujjúban közlekedünk, mintha harminc fok lenne.
Addig nincs is gond, de ha elmegy a nap, rögtön fel kell
öltözködni.

Mennyi ideig vagytok fent?

Ezek az utak hetekig tartanak, de hogy pontosan meddig, az

sok mindentől függ. A Gasherbrumon például nagyon rossz időt
fogtunk ki, rosszul is indultunk el, így másfél hónap volt, mire
elértük a csúcsot. A Makalunál viszont három hét alatt már fent
voltunk.
Szokták kérdezni, hogy mi tart ennyi ideig, amikor a
csúcsmászás végül is csak négy nap. Nem arról van szó, hogy
elindulunk, megmásszuk, aztán szia. Nem is malmozunk
napokig. Az akklimatizáció vesz el sok időt, hogy a vér
összetétele alkalmazkodjon a magassághoz.
Megérkezünk az alaptáborba, ami ötezer méteren van, és
ahol már csak feleannyi az oxigén, mint lent. Ehhez hozzá kell
szokni. Aztán elindulunk felfelé – olyan négyszáz-hatszáz méter
szintemelkedést érdemes egyszerre megtenni. Fel kell menni az
egyes táborba, ott aludni, majd visszamenni az alaptáborba.
Akkor pihen a szervezet, termeli az új vörösvérsejteket, mert
rájött, hogy borzasztóan kevés volt az oxigén. Két-három nap
múlva újra elindulunk. Az egyes táborban alszunk, kiépítjük a
kettes tábort, visszajövünk az alaptáborba, ahol megint néhány
napot eltöltünk. A hétezer felett lévő hármas táborba már csak
jó időben indulunk el, mert ott már tudnak igazán nagy szelek
lenni. Az egyes-kettes tábort el lehet érni hóesésben, viharban
is. Nem ideális, de ha úgy adódik, meg lehet csinálni. De följebb
már az időjárás is nagyon fontos tényező. Meg kell várni egy
megfelelő időjárású napot, felmenni az egyes táborba, ott
aludni, az egy nap. A kettesben is aludni, még egy nap.
Felmenni a hármasba, aludni, aztán megint lejövünk az
alaptáborig. Ha valaki aludt hétezer méteren is, akkor már
annyira hozzászoktatta a szervezetét az oxigénhiányhoz, hogy
nyolcezer méteren is ki fogja bírni ezt a megterhelést.
Sokféle akklimatizációs technika létezik, Zsoltnak ez vált be,
és nekem is bejött. Van, aki azt mondja, hogy mássz magasra, és
aludj alacsonyan. De ha az ember viszonylag jó kondiban van,
akkor ki fogja bírni az ottalvást. Sőt a Makalun, mivel szorított
bennünket az idő, megcsináltuk azt, hogy felmentünk a
kettesbe, és nem jöttünk le aludni, hanem továbbmentünk a
hármasba. Na akkor azért már pocsékul voltunk! Mindenkinek
minden baja volt, folyamatosan fájt a fejünk. Az az elképesztő,
hogy az agy és az emésztőrendszer annyira oxigénigényes, hogy
itt már nemcsak enni, de inni se kíván az ember. A gyomor már
semmit nem akar, semmit az égvilágon.
 Hogy kell elképzelni a csúcstámadást? Össze vagytok kötve?

Nagyon ritkán kötjük össze magunkat az expedíció során. Az

nehezíti a mászást. Gleccserhasadékoknál vagy kimászásnál
igen, de alapvetően külön megyünk. Valamikor éjjel indulunk.
Ha közelebbi a hegy, akkor éjfélkor. A lényeg, hogy délig,
legkésőbb délután háromig illik elérni a csúcsot, mert a felszálló
légáramlatok hozhatnak felhőket, vihart, bármit. Minél
gyorsabban el kell hagyni a hegyet. A csúcsmászásnál elvileg
együtt vagyunk, de mivel mindenki a saját tempójában megy,
azért le tudunk szakadni látótávolságon kívülre is. De sokan
vannak a hegyen ilyenkor. Az időjárási ablakok – amikor
viszonylag szélcsend van, és tiszta az idő – rövid időre nyílnak
ki, ilyenkor mindenki kihasználja azt az egy-két napot, és
megrohamozza a csúcsot. A népszerű hegyeken, például az
Everestnél akár hosszan kígyózó sorok is araszolhatnak, mint a
Tescóban egy hosszú hétvége előtt a pénztárnál. Én olyan
helyeken voltam, ahol csak azok másznak, akik valamiért a
tizennégy nyolcezrest szeretnék megmászni, így kevesebben
voltak. De azért ott is vannak emberek, pöttyöződnek a
fejlámpák, nem magányos harc az egész.

A kereskedelmi expedíciók némi előnnyel indulnak?

Igen. Főleg a dél-koreaiak sok pénzt belefektetnek, sok

serpát megfizetnek, sok oxigént visznek egy-egy expedícióra. A
Makalun például mire mi az alaptáborba értünk, ők már
csúcsot támadtak. Mert ha oxigén van, akkor nem számít
annyira az időjárás sem.
Zsolték oxigén nélkül másztak. Csak az Everesten használt
oxigént, mert borzasztó nagy volt a nyomás, hogy valaki most
már mássza meg. Az volt a harmadik magyar expedíció az
Everestre, volt már egy sikertelen próbálkozásuk, ahol menteni
kellett egy embert, és egy csúcsmászás sokat kivesz az
emberből. Zsoltnak nem volt más esélye akkor. Serpája nem
volt, egyetlen palackot vitt, amit elbírt. Negyedannyi oxigénnel
ment, mint a kereskedelmi mászók, akiknek a pótpalackot
serpák viszik, akik szintén oxigént használnak. A Makalun,
ahogy mentünk felfelé, a francia expedíció egyik serpája épp
ült, pihent, és ahogy meglátott, csodálkozva nézett rám, hogy
nincs nálam oxigén. „Mi anélkül mászunk” – mondtam. „Strong
woman” – felelte.

Fent a nyolczresen egyértelmű volt, hogy ti egy pár vagytok,

összetartoztok. Ezt a környezetetek is látta.

Nagyon érdekes, valahogy az ösztönök ott sokkal erősebben

jelen vannak. Valószínűleg az oxigénhiány miatt az agy
szocializációért felelős területei nem annyira tudnak működni.
Volt olyan expedíció, ahol a két hónap végére már mindenki
mindenkivel összeveszett, és úgy jöttünk haza, hogy most egy
darabig ne is lássuk egymást. Zsolttal viszont nem voltak
közöttünk súrlódások. Azt gondolom – mivel utána éveket
éltünk együtt házasságban –, hogy az éles helyzetekben jobban
össze tud tartani egy pár. Pont a szürke hétköznapok azok, amik
felőrlik a kapcsolatot. Az apró nézeteltérések sokkal többet
tudnak ártani, mint egy expedíció, ahol együtt kell lennünk,
együtt kell megcsinálnunk.
Azért is tudtunk jól együttműködni, mert mindkettőnk
szenvedélye volt a hegymászás, ugyanaz a cél hajtott minket, a
nehéz körülményeket ugyanúgy el tudtuk viselni.
Természetesnek vettem, hogy nem nyüszítek attól, ha az
arcomba fújja a havat a szél, vagy fázik a kezem. Nem kezdek el
emiatt panaszkodni, hanem szépen csendben elviselem. Van,
aki ettől már kiborul és hisztit csap. Én ilyet nem csináltam.
Meg kell tudni küzdeni az érzésekkel. A fájdalom egyébként
nem mindig ellenség a hegyen. Amikor megszűnik a fájdalom,
akkor van igazán nagy baj.

Mi lehetett az oka, hogy fiús lány lettél?

Így születtem. Lánynak vártak, és örültek is, hogy lány

leszek. Talán a gyökereim, a svábok szívóssága, céltudatossága
is hozzájárult, hogy hegymászó lettem. Állítólag a nagymamám
volt nagyon kemény sváb nő. Sajnos a rendszeretetüket nem
örököltem… Biztos vagyok benne, hogy hegymászónak
születünk. Olyan képességekkel, tűréshatárokkal és
preferenciákkal, melyekben kódolva van, hogy azzá válhatunk.
Az a jó, hogy ezt a szüleim nem gátolták, hogy anyukám sosem
akart cuki, habos-babos kislányt nevelni belőlem.

Szóval jól bírtad a gyűrődést. Könnyen megtaláltad a helyedet

Zsolt mellett?
 Egyértelmű volt, hogy mi a cél. Egyértelmű volt, hogy ő a
férfi, aki vezet, aki megmondja, hogy mikor mit kell csinálni, én
pedig mint nő ehhez szépen alkalmazkodom. Ő veri fel a sátrat,
én megfőzöm az ételt és elmosogatok. Én mosom ki az
alaptáborban a ruhákat, ő meg kiélesíti a mászószerszámokat.
Ezt nem is kellett megbeszélni, automatikusan működtek a
szerepek.

Amikor az életéért küzd az ember hétezer felett, akkor

világosan látja, mi az erőssége, a gyengesége, és hol vannak a
korlátai.

Igen, talán jobban belátható. Idelent az élet annyira

összetett, emiatt nem igazán válnak szét ezek a szerepek. A fenti
világ egyértelmű, mint egy matematikai egyenlet. Lent ahhoz
képest minden borzalmasan zavaros.
 Pátka, a gyökerek
Érintettük a gyerekkorodat. Honnan, milyen családból
származol?

Magyarországon nincsenek könnyű családi történetek. Az én

felmenőim is svábok voltak, akiket meghurcoltak, kifosztottak.
Anyukám ápolónő. Gyerekkoromban mindig rendesen, tiszta
ruhában járattak, mindenkinek köszönnöm kellett, mert én
voltam a nővérke gyereke. Egy olyan kis faluban, mint a Fejér
megyei Pátka, ahol felnőttem, a tanító, a pap meg az orvos
gyerekét mindenki ismeri. Amikor Zsolt híres lett, gondoltam is:
„Jaj, ne! Azt reméltem, hogy megszabadulok ettől a szereptől,
erre most nemcsak a faluban ismernek már, de akármerre
menjünk is, észrevesznek.”

Talán épp ez készített a gyerekkorodban mindarra, ami

felnőttként várt rád… Édesapád mivel foglalkozott?

Műszaki ember volt, autószerelőként kezdte, majd a

Vízműnél dolgozott. Klasszikus felállású család voltunk, ahol az
apa irányít, övé az utolsó szó. Az anya pedig a
kiszolgálószemélyzet. Anyukámat Pátkára osztották be
ápolónőként, és apukám jött utána. Így került a család
Lajoskomáromból Pátkára.
Amikor féléves koromban anyukámnak vissza kellett
mennie dolgozni, ajánlottak neki egy nénit, aki vigyázna rám. Ő
lett a „mamám”. Nem volt a vér szerinti mamám, de az egyik
legfontosabb ember volt a gyerekkoromban. Eleinte anyukám
még fizetett a dajkaságért, aztán a mama már nem fogadott el
pénzt. Ettől kezdve ő viselte gondunkat a másfél évvel fiatalabb
öcsémmel együtt.

Az iskoláról milyen emlékeid vannak?

Az általános iskolát szerettem. Kitűnő tanuló voltam. A

gimnázium ezzel szemben nagyon rossz volt. Visszanézve az
volt életem legnehezebb négy éve. Azt is beleértve, hogy
meghalt Zsolt. A gimi még annál is borzasztóbb volt.

Hogyan lehetett ennyire rossz, ilyen nehéz?

Nagyon egyedül voltam, rettentő magányosnak és

elutasítottnak éreztem magam. A székesfehérvári Tóparti
Gimnázium akkor kezdett versenyistállóvá válni. Próbáltam
megfelelni az elvárásoknak, de reménytelen volt, hogy kitűnő
legyek. Pedig ott nagyjából csak az számított. Általánosban
végig az voltam, és a fiúk is rajongtak értem. A Tópartiban
„falusiként” az osztályba se tudtam beilleszkedni, és olyan
magányos voltam, amilyen még Zsolt halála után sem. Akkor ott
voltak a barátaim, támogatott a családom, és a
pszichológusomtól is segítséget kaptam. A tinédzserkor már
eleve nehéz, és tovább ront a helyzeten, hogy a
versenyistállókban nem helyeznek hangsúlyt a
közösségépítésre.

Remélem, maradt azért pozitív emléked is Fehérvárról.

Egyszer egy lyukasórára bejött egy teljesen ismeretlen tanár

a gimiben, aki elkezdett beszélni az igazságról, és hogy nem ott
van, ahol keressük. Nekem az meghatározó élmény volt, mert
nagy volt az igazságérzetem. Ettől fogva az igazság és annak
keresése határozta meg a gondolkodásomat. Később, a
megtérésemnél is ezen keresztül szólított meg Isten. Mekkora
felelőssége van egy tanárnak! Mennyi mindent adhat a
tanítványainak!

Ezért is lettél végül tanító?

Újságíró szerettem volna lenni. Egerbe jelentkeztem

kommunikáció szakra, és Győrbe művelődésszervezőnek.
Egerbe nem vettek fel, Győrbe igen. A beiratkozásnál kiderült,
hogy át lehet jelentkezni másik szakra. Hirtelen meggondoltam
magam, hogy én inkább némettanító lennék.

A sváb gyökerek miatt?

 Meg a Tópartiban német tagozatra jártam. Az átjelentkezés
ötlete egy pillanatnyi elmezavarból fakadt, de nagyon jó döntés
volt. 2000-ben a győri tanítóképzőbe kerültem, ami nem volt
véletlen. A tópartisok szemében a tanítóképző a legalja, de
Győrben is lenézik a tanítókat a többiek, például a joghallgatók.
Pedig mindenki egy tanítónál kezdi a tanulást, az életet, és
mennyire fontosak az első hatások!

A főiskolán már jobban érezted magad, kevésbé voltál

magányos?

Abszolút! A csoporttársakkal és a kollégiumi

szobatársaimmal is jól kijöttem. Úgy kerültünk egy szobába,
hogy mi voltunk azok, akik nem mentünk el a gólyatáborba.
„Big Familynek” hívtuk magunkat. Végre találtam egy
közösséget, közös értékrenddel. Ott éreztem meg azt is, hogy híd
tudok lenni az emberek között. Nem voltam bulizós, de mindkét
táborral jóban voltam. Elkértem a jegyzeteket, és továbbadtam
másoknak. Tanultunk, de nem kellett megszakadni. A tópartis
kudarcok után – amikor hajnalban keltem, hogy tanuljak, mégis
reménytelen volt megfelelni az iskola elvárásainak – újra
sikerélményeim voltak.
 Aki keres, talál
A főiskolás évek alatt történt az a találkozás is, ami
megváltoztatta az életedet.

A pótmamám hívő asszony volt. Nem emlékszem, hogy

valaha tanultam volna a Miatyánkot. Mindig is tudtam. Isten
létezése számomra adott volt. Viszont ahogy az édesapám is, én
is nagyon hamar materialista gondolkodású lettem, az
ősrobbanásban hittem. De bennem volt mélyen a keresés. 2001-
ben főiskolásként egy kötelező nyári táboroztatási gyakorlaton
kellett részt vennem. A legegyszerűbb megoldást választottam,
a Pátkai Református Egyház nyári táborába mentem. Amire
nem számítottam, hogy egy fiatal, hívő lelkész házaspár, Tóth L.
Kristóf és Kriszta lesz akkor ott Pátkán, és ők esténként a négy
segítőnek bibliatanulmányt is tartottak. Ezen keresztül jutottam
hitre. A főiskolán tanultam filozófiát, amiből azt szűrtem le,
hogy léteznie kell Istennek, de Jézust sehová nem tudtam
elhelyezni. Itt csodálkoztam rá, hogy mit keres ő a képben.
Mindig kerestem az igazságot, és amikor olvastam a Bibliában,
hogy Jézus azt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”,
nagyon szíven ütött. Akkor ott végre megtaláltam az igazságot.

Mi történt a tábor után? Milyen változást hozott az életedbe?

Nem volt olyan szép egyenes az út… A tábort követően egy

éven keresztül brutálisan tagadtam Istent, és kézzel-lábbal
hadakoztam az egész ellen. Az a szép, hogy Isten egy évig nem
is szólt erre semmit, hagyta, hogy mondjam a magamét.

Mit jelent az, hogy mondtad a magadét Istennek? Hogyan kell

ezt elképzelni?

Szinte mindennap eszembe jutott Isten, de az összes létező

észérvvel igyekeztem bizonygatni, hogy miért marhaság, miért
nem létezik, és a többi. Máig emlékszem erre a folytonos,
erőteljes tagadásra.

Végül mi hozott ebben változást?

Nem volt semmi markáns. Egy nyári estén otthon ültem

egyedül, és megérintett Isten. Talán csak annyi történt, hogy
végre nem hadakoztam, nem ellenkeztem, és így eljutott a
szívemig Isten szeretete. Úgy éreztem, térdre kell borulnom, és
imádkozni kezdtem. Annyira erős volt ez az érintésélmény! Ma
már tudom, hogy Isten Szentlelke volt. Utána elmentem a
templomba, és csodálkoztam, hogy értem, miről beszél a pap,
tudom, miről van szó.
 Korábban nem értetted?

Beírattak ugyan a szüleim hittanra, de csak mellé jártam. Ma

már tanítóként tudom, hogy a papokat nem képezik ki arra,
hogyan tanítsanak. Történeteket olvastak fel, amiket ráadásul
már ismertem a gyerekbibliából, így az nem nagyon kötött le. A
konfirmálással is csúsztam egy évet, mert nem jártam az
órákra.

A konfirmálás sem hozott változást a hozzáállásodban, a

hitedben?

Most már látom, hogy a célja a megerősítés lenne. Persze

attól, hogy egy gyerek betanulja a hittételeket, még nem lesz
hívő, nem ismeri meg Istent. Szerintem nagyon nehéz megtérni
keresztény közegben. Akinek fogalma sincs semmiről, és nem
ismeri a bibliai történeteket, arra mindez sokkal erőteljesebben
hat. Nem úgy, mint arra, aki kapott is, meg nem is. Ez sokaknál
csak azt eredményezi, hogy azt gondolják: „én tudom, mi az a
kereszténység”, de az evangélium üzenete semeddig se ér el.

Te így voltál ezzel?

Igen. A gimiben minden más vallás jobban érdekelt, mert a

kereszténységet már ismertem, az kipipálva, nem jelentett
számomra semmit. De tudtam, hogy valahol lennie kell az
igazságnak, mert ez a sok igazságtalanság valahol csak kifut egy
végső igazságba. Ezért minden másra nyitott voltam. Talán
legjobban a buddhizmusra, mert az olyan cuki, békés vallás, és
az agykontroll érdekelt még.

Miért pont az agykontroll?

Általánosban egy tanárunk agykontrollozott, és ő beszélt

róla sokat. Még saját könyvem is lett. Máig hálás vagyok, hogy
nem vettek fel elsőre a Tópartiba, csak úgy jutottam be, hogy
végül indítottak még egy osztályt. Ő mindig bátorított, hogy
„Higgy magadban, koncentrálj, és menni fog!”, aztán hiába volt
a lendület, nem vettek fel. Lehet, hogy ha elsőre sikerül,
továbbmegyek azon az úton, de így nagyot csalódtam, és nem
érdekelt tovább az agykontroll. Egyébként mint tanár csodát
tett az osztállyal, mert biztosan nem mentünk volna később
annyian főiskolára, ha nem hitt volna bennünk, nem bátorított
volna. Azóta sajnos öngyilkos lett. Ez számomra arra példa,
hogy mi történik, ha ebben vakon hiszünk, és nem vagyunk
hajlandók szembesülni a valósággal.

Látsz összefüggést az agykontroll és a halála között?

A közelmúltban azon gondolkoztam – nem az

osztályfőnökömmel kapcsolatban –, hogy mennyire nyomorult
az az ember, aki csak magában tud hinni, akinek csak az
lehetséges, amit ő meg tud csinálni. Ekkora felelősséget nem is
lehet elviselni! Ha valamit nem tudok megoldani, azt érezném,
hogy vége a világnak. Hívőként rábízhatom magam Istenre, és
mennyivel nagyobbak az ő lehetőségei!
 Van az a népi bölcsesség: „Hát, majdcsak lesz valahogy, mert
olyan még sose volt, hogy valahogy ne lett volna.” De azért
ebben bízni…! Egész más, ha abban bízom, hogy Isten majd a
legjobbat adja nekem. Hívőként az ember megtapasztalja, hogy
Isten valóban képes kihozni valami különlegeset a lehetetlen
helyzetekből is.

Ezt láttad a mama életében is? Hogy emlékszel vissza rá?

Elképesztő, mennyi szeretetet tudott adni. Ha épp nem

játszott, kártyázott velünk, akkor belevont mindenbe.
Megengedte, hogy mi gyűjtsük össze a tyúkok alól a tojást, vagy
hogy szedjünk nekik lucernát. Mindig ott volt nekünk, amit egy
rohanó anya nem tud megadni. Gyerekként is észleltem, de
tinédzserkoromban gondolkodtam el először azon, hogy a
mama az, aki folyton segít, mindig ad, és valahogy más. Mindig
olvassa a régi, papírba kötött Bibliáját, és imádkozik. Összejárt
imádkozni más idős asszonyokkal, volt olyan katolikus
ismerőse, akinek ő mutatta meg először a Bibliát. Nagyon közeli
kapcsolata volt Istennel, annak ellenére, hogy rengeteg
nehézségen kellett átmennie. Amikor az életéről mesélt, nem
titkolta el, hogy őt a hite tartotta meg. A világháborúban, a
házasságában, amikor sokat kellett dolgoznia, vagy amikor az
anyósával voltak konfliktusok. Kisgyerekkorában meghalt az
édesanyja, szeretett öccsét elvitték a háborúba, a szerelméhez
nem adták hozzá, nem születhetett gyereke. Vajon miért nem…
Nekem gyanús, hogy Pátka nagyon közel van Csákvárhoz, ahol –
ahogy Polcz Alaine is leírja az Asszony a fronton című
könyvében, és a mamám is mesélte – jöttek-mentek a frontok, és
ott voltak az oroszok… Érthető, hogy egy tizenegy-két éves
gyereknek arról nem beszélt, hogy miért nem lehetett gyereke.
2008-ban halt meg. A mai napig fáj, hogy az utolsó éveiben
nem látogattam meg. Milyen önző voltam! Tudtam, hogy a
mama mindig imádkozik értem, és mikor meghalt, csak arra
gondoltam, mi lesz velem, ki fog értem imádkozni majd.
Meghalt a mama, aztán ahogy hazajöttünk a Makaluról, rá
egy hónapra várandós lettem Gerdával. Kicsit azt éreztem, hogy
ő azért is tudott elmenni, mert többet nem megyek expedícióra.
 Egy év „puszta” német földön
Győrből, a főiskoláról merre vitt az utad?

A főiskola után ott álltam azzal az érzéssel, hogy akkor

ennek most vége, és el kellene kezdeni azt a felnőtt életet, amit
a szüleimtől, környezetemtől láttam: az iskola után valahol az
ember elhelyezkedik, megtalálja a párját, gyereket szül, és
ennyi volt az élet. Nyugtalanított ez a gondolat, úgyhogy inkább
kimenekültem Németországba bébiszitternek egy évre. A
diplomaosztó utáni napon indultam.

Hogy élted meg a váltást?

Nyár volt, és az előző évek szabadságához képest most egy

teljesen más élet következett. Egyedül maradtam, a barátaim
nélkül. A házimunkát is szokni kellett. De tulajdonképpen csak
két dologra volt szükségem ahhoz, hogy otthon érezzem
magam: legyen egy hely, ahol futhatok, és legyen egy
gyülekezet, ahová járhatok. Akkor már egyre mélyebben
tudtam megélni a hitemet.
 Sikerült közösséget találnod?

Ez sem ment elsőre. De aztán egy közeli kis faluban találtam

egy apró, öregedő gyülekezetet. Sokat jelentett, hogy volt egy
hely, ahol ismernek. A közösség része lettem. Egyszer a pap arra
kért, hogy tartsak a konfirmandusoknak egy órát, beszéljek a
hitemről. Ez nagy kihívás volt, németül németeknek
bizonyságot tenni. De ő segített a felkészülésben is, adott igéket
a Bibliából. Jó volt felfedezni az összefüggéseket, hogy az
evangélium, a Jézusról szóló örömhír ott van a Biblia szinte
minden könyvében. Nagyon jól sikerült az óra, emlékszem,
mennyire boldog voltam, amikor utána biciklivel tekertem
hazafelé. Később a saját településemen is eljártam bibliaórára.

Ezután már könnyebben vetted az akadályokat?

Az első időszak ennek ellenére is nehéz volt. Ahogy sokan, az

első hetekben én is azt éreztem, itt minden szebb és sokkal
jobb, mint otthon, aztán meg: „Ezek semmit nem tudnak, otthon
minden jobb!” Eljutottam addig a pontig, hogy összepakolok és
hazamegyek, de másnap felkeltem, ugyanúgy lefőztem a kávét,
behoztam az újságot, és minden ment tovább. El kellett jutnom
ebbe a mélységbe, és onnan szépen lassan el lehetett kezdeni
építkezni. Utólag, a depresszív időszakból kijőve jutott az
eszembe, hogy kultúrsokkot éltem át. Természetes, hogy így
éreztem. Szerető közegből jöttem, a szüleim még burokban
tartottak. Itt éltem meg, hogy egyedül vagyok, és csak magamra
számíthatok.
 Milyen volt a családdal való kapcsolatod?

Jóban voltunk, de azért nem voltam családtag. Idő, mire

kialakul a kapcsolat az anyukával, bejárónővel és a
gyerekekkel, de addig csak magadra számíthatsz. Anyaként már
látom, végig kell követni egy gyerek fejlődését ahhoz, hogy
mondjuk egy hatévest jobban meg tudjunk érteni.

Mit tanultál Németországban?

Meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogyan vezet és

tart meg az Isten. Miután hazajöttem, egyszer Velencén
hallottam Szenczy Sándor lelkipásztor igehirdetését arról, hogy
Isten Mózest a szolgálata előtt kiküldte a pusztába, ahol a
nehézségek között készítette fel. Akkor értettem meg, hogy
mindez nem véletlenül történt velem. Itthon elkezdtem
szolgálni Pátkán a gyülekezettel. A lelkész házaspárral például
elkezdtünk bizonyságot tenni a saját falumban. Ezt egy évvel
korábban nem vállaltam volna fel, kellett hozzá Németország.

Itthon végül mégiscsak el kellett kezdened a felnőtt életet.

Kiutazásom előtt elmentem a Kisstadionba egy huszonnégy

órás dicsőítésre. Arra kértem Istent, hogy mutassa meg, mit
csináljak, mi legyek, tanítsak-e, vagy más lesz az utam. Akkor
ott teljesen egyértelműen megerősített abban, hogy tanítanom
kell. Így július végén, mikor hazajöttem Németországból, ebbe
az irányba indultam. Leadtam az önéletrajzomat
Kincsesbányára. Pár nappal később Isztimérről hívtak, hogy
menjek be egy beszélgetésre, mert olvasták az önéletrajzomat.
Máig nem tudom, hogy került az anyagom Isztimérre,
mindenesetre bementem, és bár először napközisnek vettek fel,
mire indult az iskola, kaptam egy harmadik osztályt. Nagyon jó
kollektíva volt, és segítőkész igazgatónő. Azonos volt az
értékrendünk, vállvetve tudtunk dolgozni. Tudtam, ha rászólok
egy gyerekre, a másik kolléga is ugyanezért fog rászólni. Nagy
kegyelem volt, hogy itt kezdhettem a pályámat, és így
megszerethettem a tanítóságot. De sajnos megszűnt Isztiméren
az iskola, ezért el kellett jönnöm. Dágra, Esztergom mellé
kerültem szaktanárként, és ez messze nem ugyanaz volt. A
tanári pályán számomra az volt a lényeg, hogy emberileg tudjak
adni a gyerekeknek. Ott hetente csak egy-egy órán láthattam a
tanítványaimat, és az, hogy éppen a némethez miként viszonyul
valaki, annyira pici szelete egy gyereknek, hogy nagyon nehéz
volt hozzájuk kapcsolódni.
A nehéz út
 Mindenkinek a maga Makaluja
Mindez négy évvel a Gasherbrum I. és a Broad Peak
megmászása előtt történt. Amikor 2007 augusztusában
hazajöttetek a Himalájáról, megint egy új fejezet kezdődött az
életedben. Mogyoródra költöztél.

Már a Himalájában felvetődött, hogy lesz itthon a folytatás.

„Hát hogy lenne! Együtt vagyunk, vagy nem?” – zárta le Zsolt a
maga módján a kérdést. Augusztus vége felé költöztem
Mogyoródra. Tanári állást nem találtam a környéken, így a
Katedra Nyelviskolához kerültem. A főnököm, Szani Ferenc
szerette a hegyeket, így tavasszal két hónapra elengedett a
következő expedícióra. Amikor összeköltöztünk, nagy
harmóniában éltünk, úgy is hívtuk, hogy „mogyi idill”. Zsolt
munkája kötetlen volt, előadásokat tartott, szerkesztette az
évente kiadott képes naptárát, túrákat vezetett. Együtt
futottunk. Örült, hogy főzök rá, olyan kis hálás volt mindenért.
Számomra természetes volt, hogy gondoskodom róla, ő meg
korábban nem tapasztalta, hogy a nő kiszolgálja a férfit.
 A hegyen szerzett tapasztalatok hogyan segítenek odalent?

Sokat tanul az ember önmagáról és a világról is. Ott

mindenki érzi, hogy mennyire parányi és kiszolgáltatott, s hogy
ez a teremtett világ mennyire tökéletes. Kézzelfogható Isten
hatalma. A hegyen dicsőítéseket énekelek magamban. A
második nyolcezresemre 2007-ben kéz a kézben mentem fel
Istennel. Csak az volt bennem mászás közben: „Dicsőség neked,
Uram, köszönöm neked, Istenem!”

Van olyan élményed, ami különösen sokat jelentett?

Nekem a legtöbbet a Makalu-expedíció segített, az ott

tanultakból máig építkezem. 2008 tavaszán eredetileg a Mount
Everestre készült a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciója.
Zsolt is úgy látta, hogy simán bennem van ez a teljesítmény, és
nem lett volna rossz első magyar nőként feljutni a világ tetejére.
Két héttel az indulás előtt derült ki, hogy Tibet felől nem
kapunk mászási engedélyt. A pekingi olimpia miatt a kínaiak
lezárták a hegyet, hogy az olimpiai láng akadálytalanul
feljusson. Mivel az Everestre mindenképp az északi oldalról
szerettünk volna oxigén nélkül feljutni, így a terv megváltozott,
és a föld ötödik legmagasabb hegyét, a Makalut vettük célba.
Az út egy többnapos gyaloglással kezdődött Nepálban.
Trópusi őserdőben, teraszos parcellák mellett, csodálatos
rododendronerdők között, váltott teherhordókkal araszoltunk
felfelé az 5700 méteren lévő alaptáborig. A táborban hajat
mostam, emiatt megfáztam, ami tovább nehezítette a magasság
miatt egyébként is meglévő fejfájásomat. A hosszú és
viszontagságos út során valahol eltűnt a bakancsom is. Kollár
Lajostól kaptam egy műanyag bakancsot, és több zoknival azt
viseltem. Az alaptáborban a várakozás során megnéztük az
Everest című filmet, amit, mint utólag kiderült, nem biztos, hogy
kellett volna.

Ez ugye nem a 2015-ös Everest film volt, de ha már a filmeknél

tartunk: az szerinted mennyire reálisan mutatja be a
hegymászást? Laikusként talán sokan ennek révén nyernek
betekintést egy Himalája-expedícióba. Mennyire hiteles ez a kép?

Az 1996-os Mount Everest-i katasztrófát feldolgozó film a

hegyet, a mászás, a csúcstámadás nehézségeit és körülményeit
egész élethűen bemutatja. Valamint azt is, hogy a kereskedelmi
expedíciók révén ma már sokan feljuthatnak akár az Everestre
is. A serpák által előre kikötelezett utakon, elegendő oxigénnel,
úgy, hogy a terheket is ők viszik, sokkal könnyebb feljutni egy
nyolcezres csúcsra. Ez viszont ahhoz vezet, hogy egy-egy
kedvező időjárású napon hosszú sorok kígyóznak a csúcs felé,
és időnként azok sem férnek a hegyhez, akiket a mászás vitt a
Himalájára. Nyolcezer méter felett, amikor a szervezet már
elkezdi lebontani önmagát, és az agy is másként működik,
minden elvesztegetett perc halálos lehet. Nem véletlenül
nevezik ezt a régiót halálzónának. A film jól bemutatja ezt a
veszélyes állapotot, amely könnyen katasztrófába torkollik. A
magashegyi mászás azonban nem csak tragédia, és hasonló
esetek azóta se nagyon történtek. Földes András hegymászó
barátunk úgy fogalmazott, hogy az Everest inkább
katasztrófafilm, és körülbelül olyan hitelesen mutatja be a
hegymászást, mintha egy tömegbalesetről szóló film alapján
próbálnánk az autóvezetés élményéről képet kapni.

Földes András könyvében[2] egyébként a Makalu-expedícióról

azt olvastam, hogy a csúcsmászás napján a tőled megszokott jó
erőben, tempósan haladtál. Többnyire elöl mentél időnként be-
bevárva Zsoltot. Mi történt, hogy a csúcstól harminc méterre
egyszerűen feladtad?

Akkor már hat órája küzdöttem azzal a félelemmel, hogy

vissza kellene fordulni, mert nem lesz elég erőm ahhoz, hogy
lemenjek. Láttam egy csúcsnak tűnő puklit. Elhatároztam, hogy
addig még elmegyek, de tovább nem, különben meg fogok
halni. Amikor Zsolt felért a csúcsra, azt hitte, hogy követem, és
megdöbbenve látta, hogy az előcsúcson ülök. „Gyere át!” –
kiabálta. Oda tudott kiabálni, annyira közel volt. Háromszor is
szólt, ami nem szokása. A második pukli volt a csúcs, tíz perc
lett volna átérni úgy, hogy minden harmadik lépés után
pihenek. De akkor engem már semmi nem tudott kizökkenteni.
Azt gondoltam, hogy ha oda átmegyek, meg fogok halni. Az
ember ebben a módosult tudatállapotban, amikor már két
kétjegyű számot sem tud összeadni, csőlátóan gondolkodik.
Máig tanulságos számomra a Makalu. A közelmúltban a
gyülekezetben volt egy előadás Nehémiás kapcsán a kitartásról.
Amikor az ember ereje gyengül, és azt gondolja, a végéhez ért,
bele fog halni, akkor kell az Istenre támaszkodni. „Ezt ismerem!
Erre emlékszem!” – gondoltam, amikor hallottam. A Makalun
ott volt a zsebemben a Jézus-zászló. Már az első expedícióra is
vittem magammal. A pátkai imakörben, amikor erről
beszéltünk, említettem, milyen jó lenne, ha lenne egy Jézus-
zászlóm. Mindenki a szponzoráét viszi, én ezt vinném.
Megvarrták nekem a Jézus-zászlót, és arra kértek, hogy
hagyjam ott a csúcson. Az első expedíciónkon két csúcs volt
betervezve, és nem akartam már az elsőn megválni tőle. Aztán
a K2 helyett a Broad Peakre mentünk, annak a tetején hagytam
ott a nepáli imazászlók mellett a Jézus-zászlót. A Makalura
varratni kellett egy másikat. Amikor a tizennyolc órás menet
után megmakacsoltam magam, hogy nem megyek tovább, és
visszaindultunk, a zsebemben megtaláltam a zászlót. De akkor
már nem lehetett visszafordulni. Utána sokszor gondoltam:
hogy lehet elfeledkezni erről? Hogy lehet megfeledkezni
Istenről? Ha hamarabb észreveszem a zászlót, akkor már csak
azért átmegyek, hogy ott hagyhassam.
Ez a feladás sok szempontból értékes tapasztalat nekem.
Egyrészt tudom, hogy ha nagyon-nagyon nehéz, akkor
valószínűleg már közel van a vége, a szabadulás. Másrészt arra
is emlékeztet, hogy Isten mindig ott van velem, és erről soha
többé nem akarok megfeledkezni. Nagyon szívbe markoló és
fájdalmas tapasztalat volt. Egyébként a női hegymászók három
nyolcezres után felkerülnek a nemzetközi listára. Ha megtettem
volna azt a pár métert, ha átmentem volna, már felkerülök.
 Mi idézhette elő nálad ezt a mentális blokkot? Hisz fizikailag
jó erőben, jó kondícióban voltál.

Több oka is van. Egyrészt volt bennem egyfajta

bizonytalanság az Istennel való kapcsolatom rendezetlensége
miatt. Úgy mentem el, hogy tudtam, van egy bűn az életemben,
és nem hittem el, hogy Isten megbocsátott. Ilyen szituációban az
ember átgondolja az életét és az Istennel való viszonyát is. Nem
voltam biztos benne, hogy velem van Isten. Okozhatta talán a
túl gyors akklimatizáció miatti rossz közérzet és az ebből
fakadó félelem is. De benne van az is, hogy nem erre a hegyre
készültem. „Kit érdekel a Makalu? Senki nem hallott róla! Az
Everestet mindenki ismeri.” Nemrég volt ezzel kapcsolatban is
egy felismerésem. Nem biztos, hogy mindenkinek az Everestet
kell megmásznia! A saját hegyemet, a saját Makalumat kell
megmásznom. Nem az a fontos, hogy híres legyek. Azzal kell
megbirkóznom, ami nekem adatott.
A Makalu azóta nekem egy mély jelentéssel bíró szimbólum,
életem minden válságos helyzetében vissza tudtam menni
hozzá, és minden krízisemet le tudta képezni. Ahogy ott volt a
Jézus-zászló a zsebemben, úgy Isten is mindig velem van. A
kérdés csak az, hogy tudom-e ezt. Megértettem, hogy Isten nem
arra vár, hogy mikor bosszulhatja meg a bukásaimat. Ő mindig
szeretne megbocsátani, egyedül én lehetek az, aki ezt nem
engedi. Ezért ma már azt gondolom, hogy a Makalun meg nem
tett lépéseim lettek életem többi lépéseinek kezdőpontjai.
 Felmerül az emberben, hogy ha ott voltál pár méterre, az nem
elég? Végül is innen lentről nézve feljutottál, ha az utolsó
lépéseket nem tetted is meg. Hogyan dokumentáljátok a
csúcsokat?

Vannak hegymászók, akik simán bemondták volna, de az

nem etikus. Ahogy a kéktúrát is megcsinálhatnád úgy, hogy
elbuszozol egyik falutól a másikig, de ki tenne ilyet, hisz nem a
pecsétekért, hanem önmagunkért csináljuk. A mászók
lefényképezik, hogy ott vannak a csúcson. Néha erre sincs
lehetőség, mert van, hogy elvesztik a fényképezőgépet. Például
a Makalu előtti évben, amikor Mécs Laci felment a
Gasherbrumra, egy lila kendőt kötött a csúcshoz, és egy héttel
később, amikor mi is fenn voltunk, lefotóztuk a kendőjét.
 Gerda érkezése
Ez volt a második expedíciód. A harmadikra már nem tudtál
menni, mert…

…akkor már Gerda született. Nagyon hamar tudtam, hogy

Zsolttól akarok gyereket. Már az első expedíció körül úgy
éreztem, hogy kész lennék rá. De a sikeres csúcsmászás után
elkapott a gépszíj. Zsolt is azt mondta: „Á, még ne, még másszuk
meg az Everestet! Legyen még egy nászutunk!” Mert az
expedíciókat nászútként éltük meg. A Kancsendzöngáról is azt
írta a születésnapomra, hogy lesz még egypár nászutunk itt. Az
Everest nagyon vonzott, így abban maradtunk, hogy majd
később vállalunk gyereket.
A Makalu kudarca után mindenképp újra vissza akartam
menni, hogy bebizonyítsam, meg tudom mászni a hegyet. De
2008 nyarán megfogant Gerda. Augusztus végén tudtam meg.
Az egyik Grossglockner-túrán nagyon gyengének éreztem
magam, és hiába erőltettem, hogy majdcsak hozzászokik a
szervezetem, jobban leszek, nem múlt a rosszullét. Másnap
csináltam egy tesztet, és kiderült, hogy babát várunk.

Decemberben össze is házasodtatok.

Mondtam Zsoltnak, hogy el kéne vennie feleségül. Nem volt

túl lelkes. Eléggé házasságellenes volt, nem értette, hogy miért
fontos nekem, mert az ő szemében ez csak egy papír volt. Ki
kellett sírnom, hogy szeptemberben bejelentkezzünk az
anyakönyvvezetőnél.
December 5-én, egy pénteki napon megházasodtunk. A két
tanún kívül csak a szüleim és Zsolt anyukája volt jelen. Szombat
reggel indultunk Gyergyóba, ahol díszpolgárrá avatták. Aznap
hajnalban mozdult meg Gerda a pocakomban.

Azt olvastam, Gyergyóban síelni tanultál. Nem kímélted

magad a várandósság alatt sem. Féltél, hogy Zsolt csalódna
benned, ha nem tudnál úgy teljesíteni, ahogy megszokta tőled?

Ez nem Zsolt miatt volt. Magam miatt. Nem tudtam

elfogadni, hogy kieshetek az addigi életritmusomból, hogy a
terhességgel, a babával elveszíthetem azt, ami addig a
legfontosabb volt a számomra. Elveszíthetem azt az egy dolgot,
amiben tehetségesnek bizonyultam, amivel kitűntem a
tömegből. Szilveszterkor még a Tátrában másztam. Igaz, a beülő
már szűknek bizonyult, de nem éreztem, hogy a babának rossz
lenne, ha aktív maradok.
 Hogyan készültetek Gerda érkezésére, milyen változást
hozott, hogy gyarapszik a család?

Mogyoródon egy kis házban éltünk, ami eredetileg

nyaralónak épült. Eleve helyszűkében voltunk, így
elkerülhetetlenné vált a bővítés. Erdélyből rendeltünk egy
faházat, de sajnos nem készült el Gerda születéséig, és később se
nagyon haladt a projekt. Megvettük a kiságyat, pelenkázót,
kiskádat, de amolyan hegymászós puritánsággal készülődtünk.
A kiságyat a galéria alá tettük, mert csak ott fért el. Nagyon
össze kellett húznunk magunkat.

Gerda születése épp a következő expedíció idejére esett.

Igen. Elég borzasztó is volt. Még Gerda érkezése előtt

megbeszéltük, hogy az sem jelentene problémát, ha épp egy
expedíció alatt születne a gyerekünk, mert majd a szüleimnél
leszek. Végül így is lett, de még egyszer nem csináltam volna
végig egy szülést apa nélkül. Csománál már tudatosan úgy
alakítottuk, hogy Zsolt is mindenképp ott legyen velem. Mert
neki is nagyon nehéz volt. Tovább rontott a helyzeten, hogy ő
nem nagyon tudott beszélni az érzéseiről. Előbb-utóbb rájöttem,
hogy rá kell állnom a rezgéseire. Megérezni, hogy mit érezhet,
és kimondani helyette. Ezt látom most Csománál is, aki nagyon
hasonlít az édesapjára. Történik vele valami, de ne beszéljünk
róla. Zsolt is ilyen volt. Gerda születésénél is éreztem rajta, hogy
rengeteget vívódik, menjen-e vagy maradjon, hisz nagyon
vágyott már egy családra, most születik az első gyermeke… de
azt mondtam neki, hogy ő dönti el. Tudtam, hogy nincs minden
évben expedíció, és nagyon nehéz szponzort találni. Ha most
ezt kihagyja, nem sok esélye van rá, hogy később egyedül
eljusson erre a hegyre. A Manaszlura elég ritkán indul magyar
expedíció.

Gondolom, azért volt ez fontos, mert szerette volna mind a

tizennégy nyolcezres csúcsot megmászni.

Igen. A képességei alapján reális esélye volt rá. Tízet meg is

mászott. A K2, a Cso-Oju, a Sisapangma és az Annapurna
maradt. Kettő nagyon könnyű, és a legnehezebbek, a K2 meg az
Annapurna, ami borzasztó lavinaveszélyes. Később az
Annapurnán halt meg Horváth Tibi barátunk.

Így hát márciusban kikísérted Zsoltot a repülőtérre, és

Pátkára költöztél a szüleidhez.

Igen. Jó, hogy akkor még nem sejtettem, mit vállalok be

egyedül. Azt gondoltam, így tudom a legjobban támogatni
Zsoltot, hogy nőként teszem az én dolgomat, és felszabadítom,
hogy ő is tegye a magáét. Az első hat hétben úgyis csak az
anyára van szüksége a gyereknek. Majd én megoldom. Akkor
még nem tudtam, hogy az egy dolog, hogy a gyereknek
leginkább az anyára van szüksége, de az anyának meg az apára.

Hogyan értesült Zsolt Gerda születéséről?

 2009. április 17-én érkezett meg Gerda. Az expedíció még
Katmanduban volt, de nem tudtam Zsoltot utolérni, így csak egy
sms-t küldtem, hogy megszületett a lányod. Anyukám e-mailjét
hamarabb olvasta, tőle tudta meg. Akkor kapcsolta be a
mobilját, látta az üzenetet, és felhívott.

Milyen volt Zsolt a telefonban?

Mindketten visszafogottak voltunk. Tudtam, hogy nehéz

neki, ezért nem akartam terhelni az érzelmeimmel, és azt
gondolom, ő se akart terhelni a sajátjaival. Annyi minden
kavarog ilyenkor az emberben! E-mailben tartottuk a
kapcsolatot. Az volt a megállapodás Lajossal, az expedíció
vezetőjével, hogy heti egy képet küldhetek Gerdáról, mert
nagyon drága az internetes adatforgalom ilyen helyen. Héthetes
volt Gerda, amikor a repülőtéren az édesapja először a kezébe
vehette. Zsolt és Gerda között különleges lelki kapocs volt.
Hasonlít az apukájára, arcra is, és az érzékenysége is.

Hirtelen család lettetek.

Igen. Alig vártam, hogy végre együtt lehessünk, de nem

voltak egyszerűek az első hónapok. Klasszikus kisgyerekes
krízis. Itt volt a háztartás, a férj, a gyerek, és meg kellett
próbálnom mindezt egyszerre menedzselni. A baba születésével
az anyukának szaporodnak az elvárásai is a párjával szemben.
Bár szerintem ezt néha az is fokozza, amikor az anyukák
összegyűlnek, és elmesélik, kinek miben segít a férje. Innen is
elindulhat egy negatív spirál. A különböző történetekből
öntudatlanul összerakunk egy ideális férjet, aki mindig mindent
tökéletesen csinál. Bennem is egyre többször
megfogalmazódott, hogy mit kéne Zsoltnak csinálnia, és mit
nem tesz. Előtte minden szabadidőnket a hegyen töltöttük, és
nem is vágytunk másra. Most a hegyen töltött idők is
megváltoztak.

Mikor mentetek először Gerdával hegyre?

Júliusban Ausztriában meglátogattuk Horváth Tibiéket.

Akkor vették meg Raurisban a szállodájukat, ezzel teljesült Tibi
álma, hogy a hegyek között élhessen. Ott tanultam meg a
hordozókendő használatát, hogy Gerdával is tudjak túrázni.
Eleinte nem nagyon tetszett neki. Időbe telt, míg megtanultam a
kendőt úgy megkötni, hogy számára is kényelmes legyen, és
élvezze. Féléves korára sikerült. Attól fogva itthon is mindennap
mentünk sétálni a gyerekkel a hátamon. De a hegyen persze így
sem tudtunk együtt kimozdulni Zsolttal, ami később is
feszültségforrás volt. Ő mászott vagy túrákat vezetett, én pedig
lent a gyerekkel patakoztam. Először nagyon nehéz volt. Látom
a gyönyörű hegyeket, mennék fel mozogni, kifáradni, ehelyett
egy borzasztóan monoton tevékenységet végzek egész nap. Nem
volt kellemes életszakasz. Itthon összejártunk kisgyerekes
anyukákkal, és a főzés, a háztartás is adott legalább valami
feladatot, de a gyerekre vigyázás nehéz volt.
Megkönnyebbültem, amikor a szomszédasszony elmondta, hogy
két hét után azon gondolkodott, hova lehetne visszaadni ezt a
gyereket. „Tényleg, te is éreztél ilyet?!” – csodálkoztam. Ilyenkor
sokat jelent egy segítő beszélgetés. Fontos lenne az anyukákat
megerősíteni abban, hogy nincs tragédia, ez csak egy
életszakasz, aminek vége lesz, és normális, hogy így éreznek.
Mert nem elég, hogy rosszul érezzük magunkat, még
bűntudatunk is van, hogy rosszul érezzük magunkat. Később
értettem meg: el kellett gyászolnom a korábbi életemet, és
teljesen érthető, hogy nem repdestem attól, hogy el kellett
szakadnom valamitől, amit szerettem. Ez nem feltétlenül a
rózsaszín köd időszaka. Nagyon örülök, hogy mások mellett
például Palya Bea is nyíltan beszél erről.
Azt mondják, a babával együtt anya is születik. Valóban így
van. Ez pontosan azt jelenti, hogy eleinte az anya is olyan, mint
egy kisbaba, sok dolgot nem tud még, fel kell nőnie a feladathoz,
és ez így normális. Egy féléves kapcsolatban, amikor még alig
ismerem a másikat, aki ráadásul nem is tud beszélni, honnan
tudnám pontosan, hogy mi baja, amikor sír? Együtt növekszünk
és érünk a babával. És fokozatosan tudatosodik csak bennünk,
hogy anyák vagyunk.
 Új év, új kezdet
A szilvesztert is a hegyen töltöttétek, a Tátrában. Ez a
megszokottnak induló túra azonban alaposan felkavarta a
lassan-lassan normalizálódó kis életeteket. 2010. január 2-án
Zsolt balesetet szenvedett. Ti is ott voltatok, ugye?

Igen. Gerda kilenc hónapos volt. Kimentem ott is mászni.

Elmentünk a jégig, ott még megszoptattam, és gyorsan másztam
egy jeget.

Ha jól tudom, ez az a terep, ahol a mászás nem jelent nagyobb

kockázatot.

Ennek ellenére az a furcsa, hogy amikor aznap elváltunk,

valahogy volt bennem egy rossz érzés. Azért sokan meghalnak
a Tátrában, ebben is van kockázat… Még azt is végiggondoltam,
hogy ha Zsolttal történne valami a hegyen, akkor nekem nem
érdemes utánamennem, meg kell várnom a hegyi mentőket. A
gyerekkel kell lennem, mellette kell maradnom. Ez nem valami
isteni sugallat volt, csak egy rossz érzés, amire azért emlékszem
vissza utólag, mert beigazolódott.

Máskor is féltetted, aggódtál miatta?

Voltak félelmeim, mert haltak meg híres hegyi vezetők az

Alpokban is. Ha autóval ment valahová, és nem ért haza időre,
olyankor is bennem volt, hogy csak nehogy elaludjon vezetés
közben. De a Tátra valóban nem tipikusan az a terep, ahol azt
várnánk, hogy bármi rossz történne.
Aznap délelőtt is kiment a csoport jeget mászni. A csapat
másik fele túrázott. Napközben a menedékház körül én is
túrázgattam Gerdával a hátamon, sötétedés körül értem haza.
Kora délután hárman elindultak egy kis kuloárba.[3] Zsolt mint
a legtapasztaltabb ereszkedett leghátul, ő biztosította a
többieket, hogy ha valaki megcsúszna, meg tudja tartani őket.
Egyszer csak megmozdult felettük a hó. Ő azonnal kapcsolt,
hogy lavina lehet. Teljes erejéből a hegynek fordult, bevágta a
jégszerszámait meg a hágóvasát a hegybe, így átfutott rajta a hó.
De a következő emberre már nagyobb tömeg esett, hisz az a hó,
ami lefelé zúdul, sodorja magával az útjába kerülő kavicsot is.
Az alatta lévő ráadásul nem is volt gyakorlott, és az egész súly
ránehezedett Zsoltra. A következő pillanatban pedig már a
harmadik ember is ráterhelődött, és együtt húzták Zsoltot. A
műanyag bakancs és a hágóvas ugyan tartotta volna őket, de a
csont nem bírta tovább az irdatlan terhelést, és azon a ponton,
ahol a bakancs véget ért, eltört. Zsolt nem tudott tovább
kapaszkodni. Végigpattogtak a jégfolyosón. A hó előttük söpört
végig, így nem sodorta el őket, de cserébe ott volt a kuloárban a
sok szikla. Isteni kegyelem, hogy volt rajta bukósisak és egy
hátizsák, ez védte meg a hátát és a fejét. A telefonjuk
megmaradt, de a mentőket nem sikerült elérniük. A hegyen
túrázó társaikat is hívták, de azoknak éppen nem volt térerejük,
így hazatelefonáltak Magyarországra, és az itthoniak hívták fel
a csapat másik felét. Ők kértek hivatalos mentést. Engem hat
óra tájban értesítettek, hogy Zsoltékat elsodorta a lavina. A
mentőcsapat nyolc körül érkezett a menedékházhoz, onnan
még vagy két óra volt, mire felértek a baleset helyszínére.
Egyesével hozták le őket, legutoljára Zsoltot hajnali háromkor.

Korábban soha nem kellett még menteni őt?

Zsoltnak soha nem volt balesete. Az ujja ficamodott ki, talán

az volt a legnagyobb sérülése. Az ijesztett meg, hogy amikor
sikerült felhívnom, hallottam a hangján, hogy nagy baj van.
„Nagyon összetörtem” – mondta. Megijedtem, mert azon túl,
hogy összetört, ki tudja, milyen belső vérzése van… Simán
elvérezhet, mire kiérnek a mentők. Az ablakból premier
plánban követtem a mentést. Nyomasztó volt látni a lassan
mozgó kis fénypontokat, ahogy elindulnak felfelé a sérültekért,
és araszolnak lefelé már a megmentett társakkal a hegyről.
Amikor Marcival, az első sérülttel leértek, kicsit
megnyugodtam, mert rajta semmi nem látszott. Aztán amikor
megláttam Petit a nagy monoklijával és a súlyosabb
sérüléseivel, megint megijedtem. Már csak Zsolt volt hátra.
Kiszaladtam, amikor láttam, hogy közelednek a pontok. Egy
hőtükrös fóliával le volt takarva. Ahogy megláttam, az is
átfutott rajtam, hogy meghalt… Hatalmas megkönnyebbülés
volt látni, hogy él. Mindegy, hogy mi van, de él! Hang nélkül
tűrte, hogy a nyílt töréséről lehúzzák a bakancsot. Akkor láttam,
hogy a bakancs is véres. Zsolt végigaludta lefelé az utat, annyira
ki volt merülve a fájdalomtól és a történtektől. Behozták őket a
menedékházba, hogy stabilizálják az állapotukat, és utána egy
dzsippel vitték le őket. Kérdeztem, adjak-e neki teát, de a
mentősök mondták, hogy nem lehet, mert biztos, hogy műteni
fogják. Poprádra vitték, az ottani kórházban stabilizálták a
csontokat.

Milyen állapotban volt, amikor másnap a kórházban

meglátogattad?

Elég ijesztő volt, mert összevissza beszélt, megkérdezett

valamit, és két perc múlva újra megkérdezte ugyanazt. Aztán
egyszer csak megjelent a tévé. Valaki leadhatta a drótot a
szlovák tévéseknek, hogy nem akármilyen hegymászó
balesetezett. Angolul kérdezgették Zsoltot a történtekről. Akkor
már sejtettem, hogy ennek otthon is hamar híre mehet, így
hazafelé menet gyorsan felhívtam a szüleimet, hogy ne a
médiából értesüljenek a történtekről. Valóban, az esti
híradóban már benne is voltak.
Egy-két nap múlva hozták Zsoltot Magyarországra. Este 10-re
érkeztek, én nem is tudtam ott lenni, mert a kisgyerekkel nem
tudtam bemenni Pestre.
 Két hetet volt a Fiumei úton a baleseti sebészeten. Egy hét
után látszott, hogy el kell gondolkodni az amputáción. A főorvos
már az első találkozásnál igyekezett felkészíteni bennünket,
hogy ebből nem lesz láb, bár az amputálás szó akkor még nem
hangzott el. Zsolt eleinte bizakodott. Azt gondolta: ez egy
lábtörés, jó, kicsit bonyolultabb, de megszerelünk mindent, a
tudomány mindent megold. Az orvosok véleményét hallva
aztán elkezdett barátkozni a gondolattal. Szombaton komoly
orvosi konzíliuma volt, érsebészek részvételével. Eldönthette,
hogy mi legyen. Évekig tartó küszködés egy fájdogáló, beteg
lábért, vagy az amputáció, amit rehabilitáció követ, melynek
eredményeként visszatérhet az aktív életbe. A műtét mellett
döntött. Én is így tettem volna. A konzílium után felhívott és azt
mondta: „Na, most visznek nyiszálni.” Nem is volt időm
meglepődni. Még én vigasztaltam az anyukámat, aki eléggé
kiborult, hogy miért pont ezzel a jó emberrel kellett ennek
megtörténnie.

A média mindezt úgy tálalta, hogy Zsolt a mászásért levágatta

a lábát.

A döntése teljesen logikus volt annak fényében, hogy ebből

már láb nem lehet. Én is inkább nézek szembe a biztos rosszal,
a bizonytalanságot nem szeretem. Ha tudom valaminek a
kimenetelét, még ha rossz is, az már egy biztos pont, ahonnan el
lehet indulni. Zsolt is így volt vele. Nem a hegymászás miatt,
hanem az aktív élet miatt döntött így. Képtelen lett volna évekig
kezelésekre járni és küszködni egy beteg lábbal úgy, hogy le kell
mondania a mozgásról, ami a lételeme volt. Az is okot adhatott
a félreértésre, hogy magát a dilemmát (amputálni vagy
meghagyni a törött lábat) nem tárgyalták ki részletesen a
sajtóban, csak a balesetnek, és később az amputációnak volt
hírértéke.

Ezek után már mindenről hírt adott a sajtó, ami Zsolttal volt
kapcsolatos.

Szombaton amputálták, vasárnap még hírzárlat volt.

Vasárnap este Lajos kiadott egy sajtóközleményt, és hétfőn már
ott voltak a tévések. Nem volt nála a telefonja, hogy ne tudják
elérni. De felkutatták a főorvos számát, és ő adta át a telefonját
Zsoltnak. Az orvos kérte, hogy csináljanak valamit, mert nem
lesz ez jó, hogy őt hívogatják folyamatosan. Zsolt akkor került ki
az intenzívről, a gerincében még ott volt a kanül, mert
morfiummal csillapították a fájdalmait. Közben folyamatosan
nyilatkoznia kellett. Naponta bejártam hozzá, de csak egyszer
tudtunk kettesben lenni, annyi látogatója volt. Nem elég, hogy
történt a trauma, még nem is tudtunk normálisan egymás
mellett lenni. Két hét után, vasárnap délelőtt volt végre egy
nyugodt óránk kettesben.
A Fiumei útról két hét múlva Budakeszire, a rehabra került,
ahonnan újabb két hét elteltével hétvégente már hazajárt. De az
életünk nem tért vissza a normális kerékvágásba. Keddenként
Budakeszire jártam látogatni, pénteken mentem érte, vasárnap
vittem vissza. Hétvégenként a filmesek is jöttek.
Dokumentumfilmet forgattak a felépüléséről. Ha nem a
filmesek, akkor a barátok, ismerősök. Nagyon-nagyon zaklatott
lett az életünk, és nehezen tudtunk egymáshoz kapcsolódni. Ez
nagyobb trauma volt, mint a láb elvesztése.
Azzal vigasztaltam magam, hogy elmúlik, ezt most végig kell
csinálni, ki kell bírni. Mikor már a protézissel tudott járni,
egyszer elmentünk Veresegyházára a Medveparkba. Visszafelé
a főtéren volt egy koncert, és megálltunk, hogy megnézzük. Az
emberek felismerték, és odajöttek szelfizni vele. Akkor
döbbentem rá, hogy megváltozott az életünk. Mert oké, hogy
ránk szállt a média, de elment, és éltünk tovább. Az utcánkban
tudták, hogy kik vagyunk, de ennek sem volt különösebb
jelentősége. Jó, amikor a baleset után a boltban rám kérdeztek,
hogy tényleg én vagyok-e Erőss Zsolt felesége, átfutott az
agyamon: akkor ezután sminkelnem kell, ha boltba megyek,
nem jöhetek a macinacimban vásárolni? De aztán túlléptem a
dolgon. Ott Veresen szembesültem vele, hogy Zsoltot már
mindenki ismeri. Az megdöbbentő felismerés volt.

Közszereplővé vált. Gondolom, erre nem számítottatok.

Azt hittük, hogy három hónap, és elmúlik az érdeklődés. De

ettől kezdve valóban folyamatosan figyeltek bennünket, és
mindenről hírt adtak. Főleg a bulvárlapok. Azt is lehozták,
amikor a második gyerek érkezett. Ki gondolta volna, hogy ez
lesz?
 A nehéz út
Zsolt az amputáció évét se hagyta ki. Januárban volt a baleset,
és 2010 őszén újra expedícióra indult a Himalájába. Az volt a
felkészülése, hogy újra tanult járni a protézissel?

Igen. Most mentálhigiénét tanulva már látom, hogy kihagyta

azt a lehetőséget, hogy váltson. Egyszer felkérték, hogy tartson
egy előadást a TEDx-en A nehéz út címmel. Készülés közben
többször megjegyezte, hogy nem érti, miért erről kell beszélnie.
Számára nem jelent nehézséget egy amputáció után talpra állni
és hegyet mászni. Mi ebben a nehéz út? Aztán láttam egy filmet
egy snowboardos srácról, aki egy fejsérülés után próbált
visszatérni, de végül nem tudott. Akkor értettem meg, hogy nem
az a nehéz, hogy járok egy úton, történik egy baleset, aztán ott
folytatom, ahol abbahagytam. Ez volt Zsolt élete, ez volt az
egyetlen út, amit látott maga előtt. Az lett volna a nehéz út, hogy
váltson. Csak nem volt rá alkalma, hogy nyugodtan
végiggondolja ezt a lehetőséget. A balesetet követően rögtön
ránehezedett a nyomás a barátai felől, hogy már kitűzték
márciusban az expedíciót… nem volt esélye arra, hogy
átgondolja, ő mit szeretne. Ezt egy kihagyott lehetőségnek
érzem, azon a ponton talán tudott volna akár váltani is. De elég
konfliktuskerülő volt, és részben irányítható is. Ráállt, hogy
folytatja, mivel neki is ez volt a legegyszerűbb, visszatérni
ahhoz, amiben eddig nagyon jó volt.

És volt egy magyar mászó is előtte példaként, aki protézissel

mászott.

Szendrő Szabi.

Mai eszeddel már jobban biztatnád, hogy gondolja át a

nehezebb utat, a váltást is?

Igen. Akkor feleségként azt láttam feladatomnak, hogy

mellette álljak, és abban támogassam, amit ő szeretne.

Az ösztöneid anyaként, feleségként már akkor is azt súgták,

hogy próbáld lebeszélni, de te inkább tudatosan hallgattál?

Nem voltak ilyen gondolataim. Én tudtam, hogy neki mit ad

a hegy, miért megy oda. Tudtam, hogy veszélyes, de végig azt
gondoltam, abban hittem, és a közös expedíció is abban
erősített meg, hogy ő lesz az a hegymászó, aki meg fog öregedni,
mert ő tiszta tudattal, átgondoltan, jó megérzéssel tud
kockáztatni is.
 Olvastam, egyszer ő is azt nyilatkozta, hogy az a jó
hegymászó, aki megöregszik.

Én azért is szeretem a hegymászást és a sziklamászást, mert

nincsenek értelmetlen szabályok. Nincs felesleges stoptábla,
ahol egyébként kilométerekre be lehet látni az utat. Ott az
életed múlik minden egyes szabályon. Viszont az expedíciónál
mérlegelni kell, hogy ha minden szabályt betartok, nem fogok
feljutni. Vállalni kell a kockázatot. Mindig megszegünk
valamilyen szabályt, hogy a csúcsra jussunk. Az különböztette
meg Zsoltot az összes többi mászótól, hogy ő nagyon jól érezte,
mikor lehet megszegni egy szabályt. Azt gondoltam, hogy ő ezt
olyan jól érzi, tudja, hogy nyugodtan csinálhatja. Igen, én
hittem, hogy sikerül neki a visszatérés.

Hogy viszonyult a műlábhoz? Nem zavarta, nem érezte

korlátozva magát?

Együtt tanultak járni Gerdával, ez benne van a

dokumentumfilmben is. Nagyon gyorsan felállt. Futni nem
tudott vele igazán. Illetve ő futott volna, csak megizzadt a
csonkja, és folyamatosan törölgetni kellett. Különösen nyáron a
melegben rendszeresen le kellett csatolni a protézist,
megtörölni a csonkját. Őt ez nem zavarta. Akár a metrón is
simán megcsinálta. Emlékszem, egyszer épp a metrón egy kisfiú
megkérdezte az anyukáját: „Miért van a bácsinak olyan lába?”
„Nem tudom, kisfiam, beteg. Ne nézz oda!” – mondta zavarában
az asszony. A gyerekek sokkal természetesebben viszonyultak
ehhez. „Ú, de jó! Zsolt bácsinak robotlába van! De vagány!” –
nézegették a táborokban.
Hogy miben korlátozta? Elmentünk strandolni, és bár úszni
tudott műláb nélkül, de a vízbe valahogy be kellett mennie.
Odáig meg csak ugrálva tudott eljutni. Akkor megállapítottuk,
hogy nem leszünk egy strandolós család.

A baleset miatti váratlan népszerűség azt is magával hozta,

hogy egyre nagyobb lett a „kereslet” Zsolt iránt, egyre több helyre
hívták.

Előadásokra kérték fel. Mindketten tudtuk, hogy ezzel a

lehetőséggel most élni kell. Mászótársai viccelődtek is ezzel:
behajlított lábukhoz illesztették Zsolt protézisét, úgy
fotózkodtak, „Úton a népszerűség felé” felkiáltással. Erre
mondta Szendrő Szabi: „Sokan irigyelnek minket, Zsolt, de azért
senki se szeretne a helyünkben lenni.” A többiek nem látták a
média árnyoldalait, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy
köszi a műlábat.

Hogyan tudtál segíteni neki ebben az új helyzetben?

Az egyre bővülő feladatait látva azon a nyáron átvettem tőle

az adminisztratív teendőket. Intéztem a levelezést,
kinyomtattam a szerződéseit, ő aláírta, és én elvittem a postára.
Beütemeztem az előadásait, egy táblázatba beírtam neki az
összes szükséges infót. Ő előző este csak megnézte a táblázatot,
és oda ment, ahová kellett.
 Vezetett? Gondolom, automata váltóssal.

Igen, vettünk neki egyet. Eleinte hoztam-vittem, de egyszer,

amikor Kiskőrösön három órát sétáltam a másfél éves
kislánnyal a parkban, elhatároztam, hogy ennek véget vetünk.
A szponzorától kapott egy nagyobb összeget, abból tudtunk
venni egy automata kocsit, amivel már önállóan utazgatott. De
persze alkalomadtán az enyémet is vezette, simán.

A balesetet követően mikor tért vissza a hegyre?

2010 nyarán Ausztriában már mászott, mert ősszel mentek a

Cso-Ojura. Így edzenie kellett magát, és a műlábat is igyekezett
tesztelni, hogyan működik majd a hegyen. A következő évben
már síelt is a protézissel. Megtanulta, hogy combból mit kell
éreznie ahhoz, hogy lent irányítsa a lábát.

Neked milyen volt a Cso-Oju, féltetted?

Nem tudtam, hogy mennyire lesz majd képes felmérni az

erejét. Voltak itthon is hegymászótúrái, és sokat nyűglődött,
hogy nem jó ez a láb még. Amiatt aggódtam, hogy nem tudja
majd megítélni, mire képes a lábával. Erre az expedícióra a
filmes stáb is elkísérte. Az időjárás azonban nem kedvezett
nekik. Rengeteg hó esett, ami tovább fokozta a lavinaveszélyt.
Ha látjuk, hogy sokat havazik, akkor tudjuk, hogy annak a
hónak le is kell jönnie, előbb-utóbb lavina lesz. Előttük egy
héttel a fix köteleket kiépítő serpacsapatot is elsodorta egy, a
tátraihoz hasonló deszkalavina, csak persze százszoros
méretben. Ezek a lavinák nem olyanok, mint a Tom és Jerryben,
nem gurul a hógombóc, hanem megcsúszik a hegyen a hó, és
sodor mindent magával. Zsolt tudta, hogy szinte esélytelen
feljutni, mégis elindultak, hátha hirtelen lesz egy rövid időjárási
ablak, adódik egy váratlan esély.

De nem adódott. Zsolt hogy dolgozta fel ezt?

Tudta jól, hogy nincs jó fizikai formában, és a lába se volt az

igazi. De azért egy kicsit bosszantotta, hogy a legegyszerűbben
megmászható nyolcezresre nem sikerült feljutnia. Csalódottság
is volt benne, ugyanakkor egy komoly szembesülés is az akkori
határaival. Az expedíció után még eljöttek hozzánk,
Mogyoródra a filmesek, de lassan elkészültek a forgatással.

Mégsem ezzel a sikertelen próbálkozással zárul a film.

A márciusban induló következő expedíció során a Lhocén

Zsolt készített magáról olyan felvételeket, melyeken műlábbal
van fent a csúcson. Ezeket utólag még bevágták a filmbe.

A karácsonyotok már zavartalanul telt?

Igen, Zsolt elvitte Gerdát villamosozni, addig én otthon

sütöttem-főztem. Nem bonyolítottuk túl. Leves volt, valami
második és süti, ennyi. Zsolt minden évben kapott egy
kertészettől egy kis gyökeres, kiültethető fenyőt, azt
feldíszítettük. Zsoltosan, egyszerűen, puritán módon telt az
ünnep. Gerdával elmentem a templomba, de Zsolt nem akart
jönni.
Bele kellett jönnie, rá kellett éreznie a család ízére. Az utolsó
karácsonyunk volt a legszebb. Akkor már élvezte, hogy lehet
várni egy ünnepet, hogy együtt vagyunk, és milyen szép is ez a
gyerekkel együtt. Egyébként nekem is nehezen megy, hogy
valamit ünneppé tegyek.

Mi volt a legemlékezetesebb ajándék, meglepetés, amit tőle

kaptál?

Az első karácsonykor sílécet kaptam, de azt sem a fa alá.

Egyszer csak hazahozta, hogy „asszony, ez a karácsonyi
ajándékod”. Máskor hajszárítót kaptam tőle. A meglepetés nem
volt jellemző. A szülinapokat se nagyon ünnepeltük. Gerdáé és
az enyém expedícióra esett, Csomáé az erdélyi körútjára. Még
az övét lehetett volna megtartani, de nem szoktunk hozzá, nem
igazán tudtunk ünnepelni. Zsolt azt mondta, hogy náluk
karácsonyfa sem volt, és a szülinapján sem köszöntötte az
édesanyja. Gyerekkorában az ünnepek inkább furcsa
szorongással teltek. Több volt benne a feszültség, mint az öröm.
Számunkra a legmeghittebb, legbensőségesebb alkalmak a
közös útjaink voltak. Így amikor 2010 karácsonya előtt
megkérdezte: „Mit kérsz karácsonyra?”, azt mondtam: „Vigyél el
egy hegyre!” „Miért kellene elmenni édeskettesben? Most nincs
is gond a kapcsolatunkkal!” – csodálkozott. „Nem kéne
megvárni, hogy legyen!” – feleltem. „Akkor szervezd meg!” –
passzolta vissza a kérést. Megszerveztem. Januárban elmentünk
négy napra az Alpokba, és mindketten nagyon élveztük, a
házasságunknak is jót tett. Gerdát a mamánál hagytuk, és
elmentünk Tibi szállodájába. Egyik nap, ahogy jöttem lefelé, és
ő épp pihent a lába miatt, láttam, hogy csak néz rám
mosolyogva. „Mit nézel?” – kérdeztem kicsit kötekedve. „Pont
abban a ruhában vagy, amiben az expedíción voltál. Eszembe
jutott, milyen szép volt, amikor együtt expedícióztunk.”
Mennyire kellett ez az élmény, hogy újra átéljük, mi jól tudunk
együttműködni! Nekünk ez ott megy jól, a hegyen. Ez a pár nap
újra összekötött minket. Ő is rájött, milyen fontosak ezek az
alkalmak. Később, amikor a Kancsendzöngáról a szülinapomon
felhívott, és mondtam, hogy ha hazajössz, akkor elmegyünk egy
hegyre kettesben, akkor már nem volt számára kérdés, hogy
miért.

2011 januárjában volt a tátrai baleset évfordulója. Ő hogy

tekintett a balesetére?

Eltettem azt a nadrágot, amit levágtak róla a poprádi

kórházban. Egyszer előkerült, és mutattam neki: „Nézd, ez volt
az a nadrág, amiben a baleseted történt!” „Vidd innen!” –
förmedt rám. Furcsa volt, mert mindig viccelődött a balesetével,
hogy ő lábbal töri a diót, ötven százalékkal kevesebb lábszag,
meg ilyenek. De ekkor döbbentem rá, hogy ez neki is trauma
volt. Nem látszott rajta, hogy bántaná, de valójában az volt.

Pszichológus foglalkozott vele a balesete után? Kapott

valakitől segítséget?
 Nem. A filmjében is benne van, hogy szerinte az nem az
átlagembernek való. Mennyire szomorú ez! Valamilyen szinten
ő helyrerakta magában a balesetet, de nem tudta átbeszélni
valakivel. Kár volt kihagyni ezt a lehetőséget. Sajnos itthon
nincs kultúrája a lelki segítségnek. Úgy gondolják sokan, hogy
csak a filmekben, Amerikában, vagy ha valaki nagyon mélyen
van, akkor kell a pszichológus. Talán az van bennük, hogy
„nekem ne mondja meg senki!”, mert azt feltételezik, hogy a
segítő szakember majd megmondja. Pedig tudjuk, hogy a jó
pszichológus soha nem mond meg semmit. De azt is látom, hogy
ahogy tanárból, úgy pszichológusból is sok van, de kevés a jó.
Pszichológiai iskola is sokféle létezik. Amikor Zsolt halála
után beszélgettem egy szakemberrel, és elmeséltem neki,
milyen hosszú idő volt, mire el tudtam engedni Zsoltot, ő fel volt
háborodva. „Három napon belül el kell temetni egy embert
Erdélyben” – mondta. Ha hozzá jártam volna terápiára,
valószínűleg végigtolt volna egy folyamaton, ami nem lett volna
az enyém. Lehet, hogy az ember ésszel megérti, mi is történt
vele egy trauma során, de idő kell ahhoz, hogy a szív, a lélek és
az értelem összeérjen. Örültem, hogy Emőke, a pszichológusom
ezt felismerte, és megengedte a léleknek a saját folyamatait.
 Lhoce
2011 márciusában a negyedik legmagasabb hegyet, a Lhocét
indultak meghódítani Zsolték. Miről emlékezetes számodra ez az
expedíció?

Az indulásnál már sejtettem, hogy babát várok.

Katmanduban voltak, amikor vettem egy terhességi tesztet, és
megbizonyosodtam róla. Nem akartam szólni neki, hogy ne
zavarjam meg, de bevéreztem, és kórházba kellett feküdnöm,
így – mivel korábban volt egy vetélésem is – elmondtam a hírt.
Úgy kellett felmennie, hogy mindezt tudta.
A másik emlékem a Lhocéről, hogy egy napig semmit nem
lehetett tudni Zsoltról. Csak azt tudtuk, hogy elindultak, aztán
semmi. Mivel nemcsak feleség, de magam is mászó vagyok,
kivételezett helyzetben voltam. Kollár Lajos, az alaptábori
ember folyamatosan informált. Ő sose ment fel a csúcsra, az
volt a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot a mászók és a külvilág
között. Mászáskor normál esetben csak azt jelentjük, hogy most
indulunk a kettes táborba, aztán szólunk, amikor
megérkeztünk. De csúcsmászáskor más a szabály. Nagy
hatótávolságú walkie-talkie-n beszélünk egymással. Éjjel
hagyjuk aludni a lenti embert, de nappal négy-öt óránként be
kell jelentkezni. Zsolték nem találták a rádiót, így nem volt
róluk semmi hírünk.

Hogy élted át mindezt?

A csúcsmászós napokat senkinek se kívánom. Az mindig

horror. Közben tudom, hogy aki mászik, az már csak a csúcsra
koncentrál, és semmi más nem fordul meg a fejében. Itthonról
nézve pedig a csúcs a legdurvább, hiszen ott vagyunk a
legmesszebb attól, hogy itthon legyünk. Amint elindultunk,
egyre csökken az esély, hogy bárki megmenthet. Ugyanakkor
egyre nő a baleseti kockázat, mivel az oxigénhiány miatt az agy
már nem úgy működik. A hegymászás az a sport, ami nem a
csúcson, hanem az alaptáborban ér véget, ott van a cél. Ezt már
az Alpokban is meg lehet tanulni, mivel a menedékház sem a
csúcson van. Felérünk a csúcsra, de onnan le is kell jönni.

Akkor, gondolom, még idegesebb voltál.

Gyomoridegem volt, teljesen kivoltam. Este végül úgy

feküdtem le, hogy innen most már semmin nem tudok
változtatni. Ha élnek, élnek, ha meghaltak, úgyis csak az a
kérdés, hogy mikor tudom meg. És akkor végiggondoltam, hogy
ha meghaltak, jönni fog a média. Benne volt ez is a pakliban. Így
összeraktam a fejemben, hogy mit fogok csinálni, ha
megjelennek az újságírók. De hajnali négykor Kollár Lajos
felhívott. Kiderült, hogy csak annyi történt, hogy Tibi nem
találta a rádiót. Amikor a rádió előkerült, bejelentkeztek
Zsolték. Azt üzente, hogy jól vannak és csókol, és mellesleg
megvan a csúcs is. Ebből az epizódból tudtam később, a
Kancsendzöngán, hogy ha nincs baj, Lajos rögtön hív, akár éjjel
is. Tudta, hogy nekem egy dolog fontos, hogy tudjam, életben
van a férjem. De ez fordítva is igaz. Ha nem hív, akkor baj van.

Végül minden jól alakult, és épségben hazajöttek. Miután

megérkeznek az alaptáborba, mennyi idő telik el a
hazajövetelükig?

Két-három hét. Akár két hét is lehet, mire az alaptáborból

leérnek Katmanduba, de egy hét minimum. Ott elkezdődik a
repjegyek átfoglalása, mert a visszaútra mindig csak random
foglalásunk van egy feltételezett későbbi időpontra, mivel
előbbre hozni még lehet a jegyet, de kitolni nem igazán. Otthon
már vágjuk a centit, de abban a biztos tudatban, hogy leért,
most már nagy baj nem lehet. Ilyenkor már azon gondolkodom,
mit fogok főzni, ha hazajön, melyik ruhát veszem fel a reptérre,
hogy elmegyek a fodrászhoz – ilyen csajos dolgokon.

Mit főztél ilyenkor?

Át kellett gondolni, hogy megsüljön, mire hazajövünk a

reptérről. A Cso-Ojuról például ősszel jött vissza, így megkértem
anyut, hogy szerezzen a faluban egy kacsát. Többnyire valami
húsos, tepsiben sült ételt készítettem, de krumplival, mert akkor
már elege volt a rizsből, olyankor pityókát szeretett volna.

Mi volt a kedvenc étele?

Mindent megevett, nagyon hálás közönség volt. A sütit

különösen szerette, szagolgatott a levegőbe: „Csak nem sütit
sütsz?”, „Mi lesz a sütike?”. Onnan tudtam, hogy valami jól
sikerült, hogy kétszer is vett belőle. De mindig mondta is: „Jót
főztél, asszony.”

A reptéri találkozás után végre együtt lehetett a család.

Zsolt ilyenkor átölelt, megpuszilt, de utána mentek még a

sajtótájékoztatóra. Nem volt egyszerű a Cso-Oju után Gerdának
másfél évesen megmagyarázni, hogy itt van apa, most pusziljuk,
szeretjük, aztán elmegyünk, és ő majd jön utánunk nemsokára.
Ki volt borulva: most hazajött apa, vagy nem jött? De előbb-
utóbb végre itthon volt. Ilyenkor nagy volt az öröm, ugyanakkor
bele kellett rázódni, hogy újra együtt vagyunk. Mert amikor
ketten voltunk Gerdával, az életünknek kialakult a napi
ritmusa: most tornára megyünk, aztán találkozunk a
barátokkal, szerdán játszótérre megyünk. De miután apa
hazajött, indultunk volna tornára, játszótérre, és ő csodálkozva
kérdezte: „Most hova mentek? Megint elmentek? Nem
maradnátok inkább? Én itthon vagyok!” Újra kellett
strukturálni az életet.
 A Lhoce után derült ki, hogy a kisbabátok fiú lesz.

Igen, ez Zsoltnak különösen nagy öröm volt.

Láttad rajta, vagy mondta is?

Nem igazán tudta kifejezni az érzéseit. Még csak az arcáról

se lehetett leolvasni.
Ránéztem, és érzékeltem a rezgéseit. Tudtam, hogy most
boldog. A Gerda nevet én választottam, a Csomát ő, és a
nagyszülők tiltakozása ellenére ragaszkodott hozzá. Leült a
számítógép elé, és örömmel mondta, hogy ez egy ősi magyar
név. Ráadásul Kőrösi Csoma Sándort is így hívták, igaz, ott a
Csoma vezetéknév. Volt, akinek a Cso(molung)ma ugrott be, de
szerintem Zsolt erre nem gondolt. Elvileg nincs jelentése, de
ahogy leírjuk, csupa kerek betű. Csoma is olyan kis kerek
gyerek, a lelke is kerek, gömbölyű. A testalkata viszont Zsolté
lesz, az nem gömbölyű.

A babavárás alatt te továbbra is menedzselted Zsoltot,

szervezted az előadásokat?

Igen. De utólag egy csomó dolgot másként csinálnék. Ma már

azt mondanám, hogy vállaljon sokkal kevesebbet, de többért, és
ha marad energiája, akkor menjen iskolákba, szívességből. Mert
így ráment az ideje, az ereje, a család. Reggel elindult itthonról,
mert szinte minden napra jutott egy találkozó valamelyik
tévénél, újságnál, vagy más megbeszélés. Onnan ment tovább
előadni, először délután négykor, aztán pedig este nyolckor.
Éjjel ért haza, és másnap ugyanez kezdődött elölről. Sokszor
még a hétvége is így alakult. Ebben az időszakban észrevétlen
felnövekedett bennem az elégedetlenség. Azt gondoltam, hogy
ez így nem normális. Mikor edz? Mikor pihen? Mikor van
velünk? Úgy éreztem, hogy van férjem, de mintha nem is lenne.
Amikor meghalt, akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem így
van. Mekkora a különbség! És mi sokszor milyen elégedetlenek
tudunk lenni! Adjunk hálát azért, hogy ott van mellettünk a
párunk!

Kell ehhez bölcsesség, érettség, hogy már ne a leányálmainkat

kergessük.

És hogy ne a filmekben látott, romantikus dolgokra

koncentráljunk. Zsoltnak például jelmondata volt az „Ej,
ráérünk arra még!”, de cserébe nem is bosszankodott semmin.
Nekem se mondta, hogy miért nem rakod már el azt a zoknit,
két napja nézem; és ami a legfontosabb: tudott örülni az
életnek. Nem volt stressz, hogy csináljuk már a házat,
haladjunk, hajtsuk. Nem. Van egy kis pad a ház előtt, üljünk ki,
nézzük, milyen gyönyörűen megy le a nap, és a gyereket, ahogy
a kutyával játszik. Ez volt a fontos. Hogy élvezzük azt, hogy
szeretjük egymást, és vegyük észre a szépet magunk körül.
Miért kell mindig arra koncentrálni, hogy mit kell még csinálni?
Élni kell!

Hogy telt a nyaratok?

 Zsolt szokása szerint túrákat vezetett. Mi többnyire otthon
voltunk. Elmentünk néha strandolni, s mivel nagy pocakkal
nekem már nehezen ment, Zsolt a hátán úsztatta Gerdát. Úgy,
hogy akkor már csak fél lábbal úszott, de képes volt erre is a
lányáért.
Október elején mutatták be a Zsolt rehabilitációjáról készült
dokumentumfilmet. A filmbemutatóra én is elkísértem. Előtte
még azon keseregtem, hogy tök jó, hogy vannak szép ruháim,
csak nem tudom felvenni egyiket se, de végül különleges emlék
maradt az este. A bemutató az Uránia moziban volt. Nevettünk,
mert Zsolt mindig hitegetett, hogy „majd elviszlek egyszer
moziba”. Most azt mondta: „Na, azért nem vittelek moziba
eddig, asszony, mert megvártam, hogy készüljön rólam végre
egy film!” A végén a nézők felállva tapsoltak. Ő pedig csak
szerényen mosolygott. Olyan jó volt így látni, így is látni őt. Mert
tudtam, hogy sokan tisztelik, és az előadásai végén is előfordul,
hogy ezt így fejezik ki neki, de én otthon ebből semmit se
láttam. Csak azt tapasztaltam, hogy mindig távol van, és nem
halad a ház, nincs idő a számomra fontos dolgokra.
A filmbemutató után kimentünk Ausztriába, ott Both Mikivel
közösen túráztak. Mivel már hét hónapos voltam, nekem csak
kis séta és a biciklizés adatott. Gerdával hat hónaposan még
kuloárt másztam, de Csomával veszélyeztetett voltam.

Mikorra vártátok a kisfiút?

Mivel december 16-ára voltam kiírva, Zsolt életét is úgy

szerveztem, hogy decemberre már ne legyen vállalása, együtt
lehessünk. Emlékszem, egyszer az orvosom megkérdezte, hogy
mikorra tervezem a szülést. Azt válaszoltam, hogy december 4-
ére. Hamarabb biztosan nem, mert még el kell készülnie a
háznak. Novemberben jöttek a barátok, elkészült a nappali és a
felső szoba lambériázása, így végre kibonthattuk a régi és a
hozzáépített házrész közötti falat is.
A barátok elmentek, minden ott volt porosan, koszosan, én
pedig Gerdától elkaptam egy hányós-hasmenéses betegséget. Ki
kellett volna takarítanom a lakást, de nem tudtam, mert
legyengültem. November 22-én hajnalban a szülés is beindult.
Jöttek a fájások, és be kellett mennünk a kórházba. Zsoltnak
szóltam, hogy fel kellene kelni, mert mindkettőnél rögtön
háromperces fájásaim voltak. Annyira zavarban volt, annyira
megijedt és izgult, hogy úton a kórház felé folyton túlment a
kereszteződéseken, és végül nekem kellett navigálni. Ötkor
adtuk le Mogyoródon a dadusnak Gerdát, 6.20-ra megszületett
Csoma. Közvetlenül a szülés után odaadták nekem, magamhoz
öleltem, és miután elvitték, már Zsolt hozta vissza. Azt a
boldogságot, ami sugárzott róla! Annyira sajnálom, hogy
Gerdánál ezt kihagytuk! Valójában csak itt, Csoma születésénél
éltük át közösen, hogy egy család lettünk. Nekem ez egy nagyon,
nagyon erős élmény. Csak úgy ott voltunk, boldogok voltunk, és
örültünk ennek a kisgyereknek.

Csoma születésekor minden jól alakult.

Zsolt tízkor elment, én tizenegykor még mindig a

szülőszobán voltam. Ekkor már rákérdeztem, hogy nem
visznek-e el valahová. Az egyik nővér kicsit bunkón odaszólt:
„Még nem üres az egyágyas szoba.” Mondtam, hogy nekem nem
kell különszoba, nagyon jó lesz, ha van két- vagy háromágyas.
„Ja, hát magának jó a kétágyas is?” – kérdezett vissza. Nem is
gondoltam rá, hogy Zsolt miatt velem kivételezzenek. Ez volt az
egyik véglet. A másik véglet pedig az, amikor Gerda született, és
csak a szüleim jöttek be hozzám. Akkor ugyanitt úgy kezeltek,
mint egy megesett lányt. Fájdalmas volt, hogy nem tudhatják, ki
vagyok, miért nincs velem a férjem. És különben is, ha úgy lett
volna, akkor sincs semmi közük a hátteremhez, sőt talán egy
ilyen kiszolgáltatott helyzetben még inkább rászorul egy
anyuka az együttérzésre.

Gondolom, mire hazaengedtek, rendbe rakták a házat.

Á, nem is tudtunk hazamenni. A szüleimhez mentünk

megint. Öcsém és apukám segített Zsoltnak, hogy Mogyoródon
valamit varázsoljanak. Az ápolónő anyukám pedig aggódott,
hogy „meg fog halni ez a gyerek, ha oda hazaviszed, és kettővel
nem fogsz bírni, és hogy fogod ezt csinálni...” „Anyu, te is
megoldottad!” – próbáltam megnyugtatni. Zsolt végül a sarkára
állt, és kijelentette: „Na, most jöttök haza.” Persze közben még
voltak előadásai is, hisz még mindig csak novembert írtunk.
Cserébe viszont legalább decembertől január közepéig nem volt
semmi.

Ez a karácsony már négyesben telt.

 Igen, de nemcsak emiatt marad emlékezetes. 24-én Zsolt
most is elvitte Gerdát villamosozni, de mire hazaértek,
bárányhimlős lett a lány. Másnap estére aztán Zsolt is
kipöttyösödött. Még a csonkján is megjelentek az apró kiütések.
Kutyául volt, és még járni se tudott, mert nem tudta felvenni a
lábát. Persze Csoma is túlesett rajta rögtön háromhetesen. Hát,
elég kalandosan alakult ez a születés meg a karácsony.

Mi nem volt nektek kalandos? Amikor kettesben az Alpokban

a gleccsereket jártátok?

Az Alpokban azon a télen is voltunk. A két gyerekkel úgy,

hogy Csoma még csak két és fél hónapos volt. Egy csoporttal
mentünk, ahol Zsolt volt az egyik síoktató. Elhatározta, hogy
Gerdát is megtanítja síelni. Délre kellett kiérnünk a sípályára,
mert akkor volt az ebédszünet, és Zsolt akkor ért rá. Elég
stresszes volt a két gyerekkel naponta másfél kilométert
lesétálni úgy a sípályáig, hogy pont időre érjünk oda. Ne túl
korán, mert megfáznak a gyerekek, de ne is késsünk, mert
kifutunk az időből.
A síelést egyébként nagyon élvezte Zsolt. Csak az volt a
problémája, hogy a szűzhavazás a protézissel nem ment úgy,
mint a baleset előtt. A fekete pálya azelőtt meg se kottyant neki.
Edzenie is kellett volna, felmennie a hegyre. Futni nagyon
nehezen tudott, mert folyton meg kellett állnia törölgetni a
csonkját, hogy ki ne sebesedjen. Biciklizni télen nem lehet,
edzőterembe pedig nem járt, ő nem volt egy edzőtermi ember.
A legkomolyabb edzés az volt, amikor túrákat vezetett.
Mondogatta is, hogy ennél több kellene, mert már nem megy
minden őserőből. Érezte magán a kort, meg azt, hogy nem fog
ez így működni sokáig, ha ennyire nem tud hegyeken lenni. Az
volt az elve, hogy hegymászásra csak hegymászással lehet
felkészülni. Egyébként tényleg így van. A magyar túrázással
nem lehet imitálni azt, hogy órákon vagy napokon keresztül
csak fölfele megyünk.

Hogyan fogadta Gerda a kistestvérét, mennyire borult fel a

család élete a második baba érkezésével?

Gerda két és fél éves volt. Már nagyon szépen beszélt.

Próbáltam felkészíteni, hogy mire számítson: „Nem, először
még nem fogsz tudni vele játszani, de majd később igen.” Úgy
tűnt, megértette, s mivel a számára fontos dolgok mentek
tovább, így kevésbé érezte meg. Ugyanúgy mentünk
manótornára, sétálni… csak közben Csoma is ott volt már a
kendőben a hátamon. Úgy tapasztaltam, hogy a második gyerek
érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az
első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

Ha tavasz, akkor expedíció. Az Annapurna azonban tragikus

módon ért véget.

Az Annapurna lavinaveszélyes hegy. A kettes és a hármas

tábor közötti út egy kuloáron keresztül vezet, ahol
folyamatosan jönnek le a lavinák. Ezért közvetlenül egy lavina
után kell elindulni. A kedvező pillanatban Zsolt viszont az
akklimatizációban még csak hatezernél tartott, így indult a
csúcsra. Tudtam, hogy ez az akklimatizáció nem lesz elég egy
nyolcezreshez. Ha elég lenne, mindig így mennénk fel. Ezen
izgultam, hogy nem fogja kibírni.
Horváth Tibi barátunk visszafordult a hármas táborból. Úgy
váltak el, hogy Zsolt feljebb megy, megpróbálkozik a
csúcsmászással, Tibi meg lejön. Tibi elindult, nagyon le akart
jönni, túlságosan is, és éppen délután volt ebben a
lavinaveszélyes kuloárban. Pedig egyvalami biztos volt: délután
nem szabad ott lenni, mert akkor megolvad a hó, és nagyon
nagy az esélye, hogy valami elindul. Köd volt, így nem tudta
felmérni a terepet, nem látta, hogy milyenek a viszonyok, mégis
elindult a kuloárba. Aztán Zsolt is rosszul lett, és elindult lefelé.
Tibiről semmit se tudtunk. Nyoma veszett. Egy idő után már
éreztük, hogy gond van. Ha nincs az egyesben és a kettesben
sem, felmentek keresni, és nem jött szembe, akkor eltűnt.
Két nap után Lajos is arra jutott, hogy akkor most már meg
kell mondani a családnak, hogy Tibi nincs sehol. Vártam tizenöt
percet, hogy Lajos közölhesse velük a rossz hírt, aztán felhívtam
a sógorát, Gábort, hogy tudjunk erről beszélgetni kicsit. Az első
kérdése az volt, hogy miért hívom. Kiderült, hogy Lajos még
nem beszélt vele, mert gondolkodott, hogyan tudassa a hírt. Így
végül én mondtam el, mi történt. Gábort nem lepte meg. Utólag
elmesélte, hogy már egész éjjel azon kattogott, hogyan mondja
majd el a feleségének (Tibi testvérének) és Tibi szüleinek.
Ez is olyan epizód volt, ami később, a Kancsendzöngán vált
fontossá. Amikor Zsolt tűnt el, és már kifutottunk az időből,
Lajos viszont nem hívott, akkor már tudtam, hogy most épp
azon gondolkodik, hogy mit mondjon. Értem, hogy neki baromi
nehéz egy ilyen tragikus hírt közölni, kimondani, hogy már
nincs remény, de a hozzátartozónak még nehezebb a
bizonytalanság.

Mit éreztél, amikor újra átölelhetted a férjedet?

Amikor visszajöttek, azzal mentem oda hozzá a reptéren,

hogy „én annyira féltettelek!”. Van is egy kép, amikor
összeborulunk, és tudom, hogy akkor épp ezt mondtam neki.
Attól kezdve elkezdtem félni, nehezen engedtem vissza a
Kancsendzöngára.

Minden haláleset tragikus, de Tibi Zsolt barátja is volt.

Hogyan érintette a halála?

Zsolt nagyon meg volt zuhanva, mert lelki barátok voltak,

mélyen kötődött Tibihez. Nem is akarta kivinni az
Annapurnára, mert korábban már voltak együtt két expedíción,
és úgy érezte, hogy Tibi erre most nem lenne alkalmas. Aztán
valahogy az utolsó pillanatban, konkrétan az indulás előtt egy
héttel Tibi is beszállt a csapatba. Zsolt nem ment el a jelképes
temetésre, mert nem tudott mit kezdeni ezzel az egésszel. A
temetéssel sem, de még inkább a veszteséggel, amivel szembe
kellett néznie.
 Az utolsó közös év
Az Annapurna és a Kancsendzönga között eltelt tizenkét
hónap volt közös életetek utolsó szakasza. Utólag úgy
visszagondolni egy időszakra, hogy a később történtek miatt
minden átértékelődik, nem egyszerű. Milyennek látod mégis így
visszatekintve a 2012–2013-as éveteket?

Mindkettőnk legnagyobb fájdalma az volt, hogy nagyon

keveset találkoztunk. A Kancsendzönga előtt arról beszéltük,
hogy valahogy külön-külön világba kerültünk, és egyre
távolodunk egymástól. Ő kifelé él a világnak, ahol ünneplik és
szeretik, én pedig egy bezárt világban, ahol csak a gyerekek
vannak és a ház, a kis kert és Mogyoród. Hogyan lehetne ezt
összehozni? Igaz, én szervezem az előadásait, tudom, merre jár,
de ennél többet nem látok. Amikor hazajön, és meséli, hogy
állva tapsolták meg, én azt nem láttam, nem éltem át, fel se
tudom fogni igazán. Annyira szerettem volna megnézni egy
előadását, de a gyerekek születése után már nem tudtam ott
lenni. Jó lett volna látni, ahogy ünneplik. Részben azért is, mert
amikor otthon vagyunk a gyerekekkel, ezer apró feladattal, a
másiknak meg csak a hiányát tapasztaljuk, az könnyen
krízishez vezethet egy kapcsolatban. Korábban láttam őt a
hegyen, ő volt a férfi, aki vezet. Később láttam őt az előadásain,
a férfit, akire felnéznek. De ebben az időszakban csak annyit
láttam belőle, hogy hazajön és fáradt, és akkor hol van az a
férfi, akire felnézhetek, akit tisztelhetek? Annyit érzékeltem az
egészből, hogy kapott leveleket, vagy volt a környékünkön egy
féllábú férfi, aki néha meglátogatta, és elmondta, hogy Zsolt
példája neki mennyire sokat jelent.

Zsolt hogy élte meg a sikert?

A moziban, mikor a filmjét bemutatták, és állva tapsoltak a

nézők, láttam, ahogy meghatódik. Olyan szép volt, hogy nem
kihúzta magát, hogy „Igen, én vagyok az, én, én, én…”, hanem
teljesen meghatódott tőle. Számomra is furcsa volt, hogy így
ünneplik, mert nekünk ez a film egy szép home movie volt.
Igen, ezek vagyunk mi, de hogy ebben mi a különleges? A
némettanítványom a film után azt mondta, hogy Zsoltot látva,
aki amputáció után felmászott egy nyolcezresre, erőt kapott,
hogy ő is képes lesz megszerezni a nyelvvizsgát. Ekkor
döbbentem rá, milyen erősen tudta Zsolt motiválni az
embereket, hogy nincs lehetetlen, és kellő erőfeszítéssel,
elhivatottsággal és hittel bármilyen hátrány ellenére célt lehet
érni. Fantasztikus volt látni, ahogy Zsolt példaképpé válik.
Ekkor jelent meg a könyve is, és mindenfelé ki volt
plakátolva. A Nyugatinál a Skálán egy hatalmas felületen ott
volt az arcképe. Számára ez mélyen megrendítő volt. Amikor
1987-ben az édesanyjával Romániából megérkeztek a
Nyugatiba, nem volt két forintja, hogy telefonáljon a barátjának.
Most pedig húsz év elteltével az ő képe van ott. Mindezt ő
alázattal kezelte. Pontosan látta azt az utat, amit megtett, hogy
honnan és hová érkezett.
Mégis azt gondolom, hogy ez is egy olyan terület volt, ahol
lehettek kimondatlan belső konfliktusai. Ahogy a balesete
feldolgozásában sokat segíthetett volna egy jó szakember, ezt a
helyzetet is megtanulhatta volna jobban kezelni. Ő nem akart
senkivel lekezelő lenni, úgy érezte, ha nemet mond, azzal
megbánt másokat. Talán segített volna neki egy-két beszélgetés
abban, hogy merjen nemet is mondani egy-egy felkérésre.

Ezért vállalt el mindent? Nem akarta, hogy azt gondolják,

visszaél a népszerűségével?

Nehezen tudta meghúzni a határait, mert nem tanulta meg.

Az nem merült fel, hogy valaki menedzselje?

Zsoltnak volt egy olyan „családi öröksége”, amit

nevezhetünk zsugoriságnak is, de talán inkább egy ki nem
mondott félelem volt, hogy ami van, az elveszíthető, semmit ne
adjunk ki feleslegesen, tíz forintot se. Marhaságnak tartotta,
amikor mondták neki, hogy szüksége lenne egy könyvelőre, egy
ügyvédre, egy menedzserre. Pedig keresett annyit, hogy egy
menedzsert meg tudott volna fizetni, és akkor egy csomó
dologba nem kellett volna belemennie.

Sokkal több szabadideje lett volna.

Ráadásul amit szenvedéllyel szeretett, abban maximalista

volt. A hegymászásban, a fotózásban, a videózásban. Videóvágó
programokat is megtanult, és a fotózásban is folyton képezte
magát. Nagyon igényes volt rá, hogy jó géppel jó eredmény
szülessen, utána pedig egy programmal továbbszerkesztette a
képet. Amikor én rá-ránéztem egy-egy képre, a legtöbbször az
volt bennem: hagyd már, jó lesz az, nem kell órákat bűvölnöd
azt az egyetlen fotót. De aztán a Zsolt halála után más által
kiadott naptárat látva jöttem rá igazán, mi a különbség. Mert a
számítógép monitorján jól nézett ki a kép, de Zsolt tudta, milyen
felbontás kell ahhoz és milyen kép, hogy majd a naptárban is jól
mutasson. Még a nyomdával is leegyeztette, hogy a nyomtatás
előtt a helyszínen megnézhesse, minden rendben van-e.
Mindent teljes erőbedobással csinált, de nem tudott feladatokat
delegálni. Azért szálltam be titkárnőként, mert láttam rajta,
hogy nem bírja már, de úgysem fog segítséget kérni.

Sokféle témában megtalálták. Szeretett előadni?

Sok minden érdekelte, de a kötöttségeket nem igazán bírta.

Ebben az évben volt a TEDx-es előadása, amit említettem. Ez
inkább szenvedés volt neki. Ő az improvizáció mestere, nagyon
nehéz volt magát keretek közé szorítania. Nem sokkal később a
Szépművészeti Múzeumban a múzeumok éjszakájára hívták,
hogy a tárlatvezetés során a képekhez mondjon egy-egy
életbölcseletet vagy valami érdekességet. Az nagyon jól sikerült
neki, utána teljesen fel volt villanyozva. Olvasott, művelt ember
volt. Utánajárt annak is, hogy vajon mi az, ami őt a hegyekre
hajtja, így talált rá például a flow-elméletre. Szívesen olvasott
szépirodalmat is. Szerette Márquezt, Vonnegutot. Szerette a
cinizmust, a groteszket – nem a hexameter volt a kedvence.
Az OzoneTV-n rendszeresen vezetett egy tizenöt perces
műsort Ozone GPS címmel. Megtiszteltetésnek érezte, csinálta,
de feszélyezte az előre megírt szöveg, amit a szájába adtak,
hogy „én is, amikor hegyeket mászok, ügyelek arra, hogy a
környezettudatosság, tillárom, haj…” Meg volt szabva, hogy mit
milyen időre, hogyan mondjon el, jobbra vagy balra fordulva.
Kifacsarva jött haza a felvételek után, mert szép, szép ez a
felkérés, de vért izzad, mire felveszik.

Akkor miért vállalta el?

Az édesanyja elég határozott, mondhatni erőszakos volt – így

Zsolt megtanulta mindenre azt mondani, hogy jó. Olyan
személyiség lett, aki nem vállalja fel a konfliktust. Otthon azt
tanulta, hogy a megbeszélés, a vita értelmetlen. Teljesen
mindegy, hogy milyen érveket hoz fel, az anyukáját nem lehet
meggyőzni, nincs is értelme belemenni.
Egyszer a Férfiak klubjában egy interjún a férfiasságról
kérdezgették. Ettől teljesen fel volt dobva, hogy végre nem a
szokásos kérdéseket tették fel, hanem olyanokat, amiken
gondolkodnia kell. Ez a beszélgetés csak a halála után került
adásba, s ott mondta azt, hogy tőlem tanulja, hogy néha fel kell
vállalni a konfliktust, bele kell menni egy vitába. Pedig
alapvetően én is konfliktuskerülő ember vagyok, de kettőnk
közül én voltam az, aki otthon időnként csak előrángattam a
problémákat, és szembesítettem vele, hogy min kellene
dolgozni. Vissza kellett fognom magam, hogy ne telepedjek rá,
mert ő hagyta volna. És én is vagyok olyan erős személyiség,
hogy simán le tudtam volna nyomni, de nem akartam. Ez
tudatos döntés volt részemről. Mert az már nem ő lenne, nem
az az ember, akit szeretek. Én szeretem benne azt, ahogy a
hegyen irányít és kézben tartja a dolgokat, ezt tisztelem benne,
és őt tisztelni akarom.

Az élet más területén is meghagytad, hogy ő irányítson, akkor

is, ha abban nem tudtál annyira gyönyörködni?

Igen. Még akkor is, ha esetleg én jobban meg tudtam volna

szervezni valamit, de a férfias területeken mindig hagytam őt
érvényesülni. Sokat kínlódtam a félkész házunk miatt, mert két
pici gyerekkel egy befejezetlen házban élni nem a
legmegnyugtatóbb egy anyának. Úgy tűnt, Zsoltot ez nem izgatja
annyira. Végül pont, amikor kiment a Kancsendzöngára, akkor
nyugodtam bele, hogy jó, annyit nem ér az egész, hogy ezen
összekapjunk, majd előbb-utóbb meglesz valahogy.

Említetted, hogy Zsolt a férfiasságról beszélt az interjúban.

Számodra mit jelent a nőiesség?
 Sokáig gondom volt a saját nőiességemmel. Az oviban is a
fiúkkal játszottam, és a mesékben a herceggel azonosultam, aki
megmenti a királylányt és legyőzi a sárkányt. Én voltam a
főszereplője minden mesének, azzal tudtam azonosulni, aki
erős, aki harcol, és nem azzal a királylánnyal, aki várja a
toronyban, hogy majdcsak egyszer megmentik. Ettől most is
frászt kapok. Nem az vagyok, aki ül egyhelyben, mondván,
majdcsak történik valami, hanem tenni akarok a változásért.
Azok a fiús aktivitások vonzottak, amik fizikai kihívást is
jelentettek.
Amikor kamaszként egyértelművé vált, hogy nő leszek,
nehezen tudtam ezzel mit kezdeni. Szerettem volna olyan nővé
válni, aki tetszik a fiúknak, csak nem tudtam, hogyan kell. Nem
volt erre jó példa előttem. Anyukám, mint a nők többsége, egész
életében elégedetlen volt a külsejével. Én most tudatosan
törekszem arra, hogy jó példa legyek a lányom előtt. Legutóbb
például, amikor együtt voltunk ruhákat vásárolni, a
próbafülkében belenéztünk a tükörbe, és azt mondtam neki:
„Nézd, de szépek vagyunk!” Fontos, hogy a lányom azt hallja
tőlem, hogy én is szépnek tartom magam, mert azt akarom,
hogy ő is szépnek tartsa magát. Nagyon nehezen barátkoztam
meg a külsőmmel. Mostanra tudtam kibékülni önmagammal, s
hosszú út vezetett ahhoz, hogy azt mondjam, szép nő vagyok.
A nőiesség számomra leginkább a gondoskodást jelenti.
Segítőtársként ott lenni a férfi mellett. Zsolt is ezt a hozzáállást
szerette meg bennem, hogy gondoskodom róla úgy otthon, mint
a hegyen. Ha a kertben dolgozik, én a keze alá dolgozom. Ha
levágja az akácokat, én összeszedem. A hegyen is meg tudtuk
ezt élni. Ő mutatja az irányt, mert ismeri a hegyet, én megbízom
benne, és megyek utána.
Amikor Zsolt halála után felmondtam a munkahelyemen, a
főnököm így reagált: „De Hilda, te eddig támogatóként álltál
Zsolt mellett. Hát hogy gondolod te azt, hogy csak úgy kimész a
világba?” Ő nem ismert engem. Egy dolog, hogy tudok támogató
is lenni, de kőkeményen meg fogok állni, mert még mindig van
egy erős, férfias rész bennem, ami mindig is létezett. Korábban
egyébként kíváncsi voltam, hogyan fog majd működni egy
házasságban ez a kettősségem, hogy a lényem egyik része
belesimulásra vágyik, a másik viszont nagyon határozott,
dinamikus. Zsolt mellett ez jól működött, mert a hegyen
férfiasnak kellett lenni, keménynek, határozottnak, nekem
kellett lendíteni a jégcsákányt, meg kellett oldani helyzeteket, és
nem is bántam, sőt élveztem. De ha a női, gondoskodó
oldalamra volt szükség, mert mondjuk lázas volt és ápolni
kellett, akkor is ott tudtam mellette lenni.

Isten azért teremtett így, mert látta, hogy mindkettőre

szükséged lesz az életben.

Kellett is ez a kis dinamika az életünkbe, hogy ne őt akarjam

uralni, hanem a hegyen vagy itthon a távollétében kiéltem az
erős, önálló, határozott énemet, így mellette nyugodtan
lehettem az a nő, aki neki kell.
 És nemcsak Zsolt, hanem a család sem járt volna jól, ha
királylány típus vagy. Az utolsó évben is voltatok együtt a
hegyen?

Persze, 2013 januárjában is voltunk síelni. Zsolt nagyon jó fej

volt, megtanított sífutni. Először vadul tiltakoztam, nem
akartam. De amikor véget értek a síórái, sietett haza, átvette a
két gyereket, és elmehettem egy-egy órára sífutni, mert nekem
az volt a pihenés. Volt ott egy medence is, levittük a gyerekeket
fürdeni, és ő pancsolt Gerdával. Egyre jobban beletanult az
apaszerepbe. Élvezte, hogy a családjával lehet, hogy itt van a
lánya, akit tanítgathat, és aki rajong érte.

Esténként néha ő fektette őket?

Az esetek többségében este otthon se volt. És mivel kevés

időt töltött velük, nem annyira látta, hogy épp hol tartanak,
mire van igényük. Gerdával az Anna-Peti könyveknél jártunk,
de felnőttként másodjára, harmadjára már nagyon idegesítő tud
lenni az a szöveg. Zsolt próbálta viccesre fogni, Gerda viszont
felháborodott: „Dehát apa, nem az van odaírva!” Én jót
röhögtem rajta, de tudtam, hogy Gerdának háromévesen ez
nem vicces.
Ilyenkor, a síelések alkalmával is én fektettem őket. Neki
muszáj volt társasági életet élnie. Még ha lementem volna is,
nem tudtam volna a férjemmel lenni, mert mindenki őt akarja.
Mivel úgyis hullafáradt vagyok, és tudom, hogy éjjel még ötször
fel kell majd kelnem, és ha már úgysem tudok vele lenni
érdemben, akkor menjen, majd éjjel befekszik mellém
valamikor. Azért ez nagyon kritikus, párkapcsolatot őrlő
időszak volt.

Ezek kicsit már amolyan sztáréletszerű vonások. Egy extrém

sportolóhoz mentél feleségül, akiből egyik pillanatról a másikra
celeb is lett?

Igen, és nem gondoltuk, hogy ez így is marad. Azt hittük, tart

egy ideig, addig kibírjuk, valahogy túléljük, nemsokára úgyis
véget ér. De már a harmadik éve tartott.

Hozzászoktatok?

Megszokja az ember, de meg nem szereti. Megtanultunk vele

élni, de határt szabni nem. Valószínűleg idővel megtanultuk
volna azt is, ha lett volna erre idő, mert ez nem mehetett volna
így örökké, ráment volna a kapcsolatunk. Kisgyerekes
anyukaként nagyon fáradt voltam, Zsolt pedig szét volt szedve
darabokra. 2012 karácsonyára jelent meg a könyv. A szerző,
Földes András az Annapurnára is elkísérte Zsoltot. Ott vezetett
egy blogot erről, ami már felkeltette az érdeklődést. Előző évben
megjelent a film, aztán a könyv, ezért rengeteg előadásra
hívták. A balesete és a műlába óta folyamatosan járta az
országot. Az expedíció előtt már azzal viccelődtünk, hogy majd
elmegy pihenni a Kancsendzöngára, annyira fáradt volt, és
agyon volt hajtva. Ezzel a reménnyel gondolt az expedícióra,
hogy ott legalább békén hagyják egy időre, és nem kell
annyifelé figyelnie.
 A Kancsendzönga
Gondolom, ez azért nem a legjobb motiváció egy Himalája-
expedícióhoz. Nem féltetted így elengedni?

De, az Annapurna után végig bennem volt egy szorongás, és

nagyon rossz volt így elengedni a Kancsendzöngára.

Mikor beszéltetek utoljára?

Május 15-én, a születésnapomon. Másnap indultak a

csúcsmászásra. Reggel hívott fel, éppen rohantam, vittem
Gerdát az oviba. Olyan rossz, hogy ebben a rohanásban fel se
tűnt, hogy soha nem szokott felhívni. Előtte a Lhocéről sem
hívott, amikor terhesen feküdtem a kórházban a
születésnapomon. Mi az, ami megváltozott benne? Mi az, ami
miatt neki fel kellett hívnia? Emellett még egy levelet is írt az
alaptáborból. Így kezdte: „Hildusom, szerelmem”. Ő sose
mondta nekem azt, hogy „szeretlek”. De akkor nem vettem
észre, a levélben sem tűnt fel. Csak miután meghalt, akkor
olvastam újra, és láttam, hogy te jó ég, itt van ez a szó! Pedig
Zsolt tudta, hogy ez a szó belém vághat. Előtte Földes András
eljátszotta egyszer azt, hogy Zsolt e-mail-címéről írt nekem
Katmanduból. Úgy kezdődött a levél: „Drága Hildám, nagyon
szeretlek…” Megálltam az olvasásban. „Istenem, mi van Zsolttal,
ő sose mondana ilyet!” Teljesen ledermedtem, el is bőgtem
magam. Amikor tovább tudtam olvasni, hogy „Földes András
már nagyon várja az átutalást, ez a számlaszáma…”, rájöttem,
hogy András írta. Ezt később el is meséltem Zsoltnak, tehát
emlékezhetett rá, hogy ez a szó belőlem milyen érzést vált ki.
Azt gondolom, hogy ő már valamit érzett akkor, amikor a
levelet írta. Talán egy segélykiáltás volt, hogy nem akar menni.

Te is hamar megsejtetted, hogy baj lehet.

Folyamatosan kaptam az információkat minden mászásnál,

ami egyrészt jó volt, mert mászóként értettem, mikor mi történt,
de közben beleláttam abba is, ha valami nem a tervek szerint
alakult.
Május 19-én, vasárnap este indultak a csúcsra az utolsó
táborból, és helyi idő szerint 20-án, hétfő este 6-kor értek fel.
Sokáig csönd volt, így amikor Lajos hívott, hogy megvan a csúcs,
tudtam, hogy nagyon későn érték el. Ráadásul jóval korábban
indultak, mint gondoltam, huszonnégy órába telt az, hogy a
csúcsot elérjék. Amikor közösen a Makalut másztuk, az
huszonhét óra volt oda-vissza, és az is nagyon necces volt. A
végén már madarakat láttam mindenfelé, pedig nem voltak ott
madarak. Az az ökölszabály, hogy amennyi idő az út felfelé,
annak a fele lefelé. Ez azt jelentette, hogy ha huszonnégy óra
alatt jutottak fel, akkor még tizenkét óra, mire leérnek. Az
harminchat óra! Tudtam, hogy pengeélen táncolnak élet és
halál között. Csoda kell ahhoz, hogy épségben leérjenek. Csoda,
de minimum isteni gondviselés. Tudtam, hogy Istenre van
szükség ahhoz, hogy túléljék, mert ő a mindenható, csak neki
van végtelen ereje.
Rögtön kijött a rádióban a hír, hogy megmászták. A
szüleimnél voltam, a gyerekekkel sétáltunk az utcán, és akik
ismertek, odajöttek hozzám, hogy jaj, gratulálunk! Bennem
pedig az volt: Először le kell jönnie. Le kell jönnie! Ne
gratuláljanak még! Én pontosan tudtam, hogy ez a helyzet most
nagyon kritikus.
 Élet és halál között
Kiszámoltam, hogy magyar idő szerint kedden hajnali egyre
kellene leérniük, s ha leérnek, rádiózni fognak. Vártam, hogy
Lajos telefonáljon, hogy minden rendben, Hilduskám, és akkor
megnyugodhatok végre. De nem jött meg ez a telefon. Reggel
hétkor, amikor felkeltem, még mindig nem volt semmi. Mivel
két évvel korábban, amikor Tibi meghalt, láttam, Lajos hogy
működik ilyen helyzetekben, tudtam, hogy ha valami rossz
történt, akkor nem fog hívni. Amikor felhívtam, sejtettem, hogy
baj van, s ha nem veszi fel az első csörgésre, az azt jelenti, hogy
nagyon nagy a baj.
Lajos elmondta, hogy Zsolt este 8-kor bejelentkezett:
„Lalikám, nem bírom tovább.” Elkezdett vadul verni a szíve,
ami a kimerültség jele.

Nem csoda, hiszen gyakorlatilag már a második éjszaka volt

kint.
 Amikor megyünk a csúcs felé, akkor éjszaka nem is
próbálunk meg pihenni, hanem folyamatosan mozgásban
vagyunk.

Az a veszélyesebb, amikor pihensz?

Csak akkor ülünk le, ha semmiképp nem lehet továbbmenni,

ki kell várni valamiért a hajnalt. Éjszaka iszonyúan veszélyes,
ha nem csinál semmit az ember, mert akkor megfagyhat. Szóval
hétfő este Zsolt rosszul lett és lemaradt. Amikor újra elindult,
nagyon elkezdett verni a szíve – ez már a végkimerültség miatt
volt. Hiába próbált jelezni Petinek, ilyenkor az ember már
iszonyúan kimerült, csőlátással megy lefele, örül, hogy egyik
lábát a másik után tudja tenni, ennyi. Hogy mögötte mi van?
Még azt se tudja, hogy előtte mi van! Nem csoda, hogy Peti csak
órákkal később vette észre, hogy nincs sehol Zsolt. És hogy
kinek milyen sémák vannak eltárolva az agyában? Neki az
Alpokból az maradt meg, hogy a társat meg kell menteni, ezért
visszament. Nem gondolkodott azon, hogy ez itt már irreális.
Zsolt többször mondta nekem, hogy ezekben a magasságokban
a társat ott kell hagyni. De kinek mi a sémája. Petinek az volt,
hogy vissza kell a társáért mennie. Órákat gyalogolt felfelé, mire
elérte Zsoltot. Hajnal lett. Próbálta megmasszírozni, és
elindultak lefelé.
Közben helyi idő szerint kedd reggel fél hatkor Zsolttal is
beszéltek. Összevissza beszélt, alig látott, elvesztette a
hátizsákját.
 Nem is értem, hogy ment tovább. Lajos mondta, hogy
Zsoltnak elfagytak a szemei, de az is lehet, hogy a hegyibetegség
miatt agyödéma lépett fel. Ilyenkor a víz elkezd terjedni az
agyban, és nyomja a különböző agyi területeket, emiatt áll le az
érzékelés. Lajosék megpróbáltak segítséget küldeni. Felhívták a
sokáig velük együtt haladó spanyol csapat vezetőjét, de kiderült,
hogy nincs senkijük a legközelebb lévő négyes táborban, csak a
hármasban. Lajosék lentről látták egy ideig Zsoltot és Petit. Jött
egy felhő, ami körülbelül fél óráig eltakarta őket, és utána már
csak egy ember volt a hegyen. Peti valószínűleg a fáradtság
miatt kicsúszott. Zsolt ezt is átélte, hogy a társa meghalt
mellette, amitől mentálisan még inkább megzuhanhatott. Így
Lajos már mondta a telefonban, hogy Peti meghalt. „De Zsolttal
semmi gond, Hilduska, továbbment, és most kicsit pihen.
Lefeküdt pihenni.” Én kiakadtam. Nem pihen, meghalt!
Kértem Lajost, hogy küldjünk fel serpákat, mert azt tudtam
én is, hogy a helikopterek már hatezerről is potyognak lefele,
mert nincs felhajtóerő, ritka a levegő – ilyen magasságba nem
tudnak felmenni. De nem voltak serpák. Ha ez nem itt, hanem
például a Mount Everesten történik, gond nélkül lehozzák. De
itt napokra volt mindenki.
És attól kezdve azokat az órákat senkinek se kívánom.
Élő adásban követni, hogy még él a férjem, de ki tudja, hány
óráig… így imádkozni… Nagy csend volt, és csak reménykedni
lehetett, hogy végre eléri a négyes tábort.
Sokkos állapotba kerültem. Szaporán lélegeztem,
megemelkedett a pulzusom, és kiéleződött a tudatom. Előző nap
eltört a telefonom kijelzője, ezért elmentem venni egy másik
telefont. A másfél éves Csoma fiammal álltam a sorban, és
teljesen kiszáradt a szám. Borzasztóan erősen megvan ez az
emlék. Imádkoztam. Egy-két óra múlva újra hívtam Lajost, és
mondta, hogy Zsolt felállt és megy. Bennem feléledt a remény:
„Dicsőség neked, Istenem, mégse halt meg, felállt!” Annyira
bíztam benne, hogy ott van vele az Isten, és lesz ereje lejönni!
Bár aznap többször már nem tudtam Lajossal beszélni, de azzal
az erős reménységgel feküdtem le, hogy bár nem tudom, hogy
történhetett, de Zsolt felállt, és akkor le fog jönni. Meg fogja
tudni csinálni! Aztán amikor másnap reggel megint csak
kicsöngött az alaptáborban a telefon, akkor éreztem már, hogy
gond van.
Közben éjjel azért azt is végiggondoltam, hogy ha nem lesz
meg, akkor most már ki kell tudni mondani, hogy nincs tovább.
Egyértelmű volt, hogy két éjszakát senki nem bír ki a
halálzónában, ilyen állapotban meg pláne. Amikor Lajos reggel
a telefonban elmondta, hogy a serpák nem találták a négyes
táborban, azt feleltem: „Lajos, mind a ketten tudjuk, hogy ez mit
jelent.” De ő még biztatott: „Jaj, Hildus, lehet, hogy lejött a
hármasba, ott horpaszt, csak nem vették észre a serpák.
Várjunk még egy kicsit, hátha…” Ez nem volt korrekt, és
tudhattam volna, hogy mit jelent, mert Tibinél is ugyanez volt.
Ez szerda reggel 7 körül történt. 11-kor hívtak az RTL Klubtól,
hogy „Drukkol a férjének?” Hogy mi van?! Felhívtam a
sajtósunkat: „Te figyelj, mi van most? Azt beszéltük meg
Lajossal, hogy nem adunk ki közleményt.” „Hát most hívott,
hogy adjuk ki azt, hogy eltűntek” – jött a válasz. Vagyis ezzel
kimondta, hogy meghalt a férjem. A közleményben ugyan az
jött ki, hogy eltűnt, de én akkor már tudtam, hogy nem kerülhet
elő, meghalt.
Ebből aztán a médiában az lett, hogy amikor az eltűnésről
kérdezgettek, és én már azt mondtam, hogy meghaltak, csak
bámultak rám értetlenül. Ott volt a tekintetükben az elítélés:
„Milyen nő ez, aki nem várja vissza a férjét! Nem is szerette!”
Ők nem tudták az előzményeket. Azzal, hogy „eltűnt”, nem
tudtak mit kezdeni, nem is értették. Tudtam jól, hogy kint volt
két éjszakát, nem ért be a négyesbe, ez azt jelenti, hogy valahol
meghalt. Az, hogy nem tudjuk pontosan, hol fáradt úgy el, hogy
nem tudott továbbmenni, az nem azt jelenti, hogy egyszer
majdcsak előkerül. Nagyon dühös lettem, hogy miért nem értik,
holott én iszonyú élesen láttam, hogy nekem most már ki kell
tudnom mondani: Zsolt nem lesz meg, mert abba is bele lehet
őrülni, hogy várják haza a hozzátartozók az elhunytat. Annyira
hálás vagyok, hogy voltam expedíción, és tudom, hogy ha a
normál úton nem jött le, akkor reménytelen.

Tehát ha ott nem tudott lejönni, akkor ilyen állapotban

máshol biztos nem, még Zsolt sem?

Igen. Ez nem a Mátra, nem a Kékes, hogy ha nem a déli

részén jövök le, akkor az északin. És nem olyan, mint az
Alpokban, hogy ásunk egy hógödröt. Ez a hó alkalmatlan arra.
Laikusként az emberek azt se tudják elképzelni, hányféle hó
van.
 Még jó, hogy nem olvastam a kommenteket, és nem
érdekeltek a szalagcímek se. Anyósom hozott egyszer egy
újságot, hogy nézzem meg, Kiss Petit hősnek állítják be. Nekem
rosszulesett, hogy egymásnak akarták ugrasztani őket. Lett egy
Kiss Peti-tábor, amelyik nehezményezte, hogy Petit miért nem
emelik ki. Lett egy Erőss Zsolt-tábor, annak meg azzal volt baja,
hogy miért csinálnak hőst Petiből. Mit akarnak? Együtt voltak,
társak voltak, együtt haltak meg.
Mit kellett volna tenni? Felkészíteni Petit az alaptáborban,
hogy ha Zsolt meghalna, ő semmiképp ne menjen vissza hozzá?
Az alaptáborban nem beszélünk a halálról.
Ha bármelyikünk hazajön, ráhúzzák a vizes lepedőt, hogy
miatta halt meg a társa. Holott olyan szinten külön mozgunk a
hegyen, hogy bárkivel bármi történhet függetlenül a többiektől,
főleg fönt. De ezt előszeretettel kenik ilyenkor ránk, mintha egy
autóbalesetről lenne szó, ahol az egyik vezetett, a másik
meghalt, és a sofőr a felelős. A hegymászásnál mindenki csak
önmagáért vállal felelősséget, és csak az egyénen múlik, hogy
vele mi történik vagy mi nem. Aznap öten maradtak fent a
Kancsendzöngán. Két serpa, egy koreai és ők. Én nagyon hálás
vagyok, hogy Peti visszament, és Zsolt nem volt egyedül.
Borzasztóan sajnálom, hogy meghalt. Olyan kaliberű mászó
volt, aki tényleg lehetett volna Zsolt utódja, és társak voltak a
hegyen. Olyan lelkületű ember volt, akinek a segítségnyújtás
iszonyúan fontos volt, ezért ment vissza.
Ugrás
 Verőfényes feketeség
Hogyan folytattad az életet?

A legnehezebb ez a két bizonytalan nap volt élet és halál

között. Most megint épp tavasz van, ami mindig az expedíció
időszaka, amikor Zsolt nincs itthon, és várjuk haza. Ez az
időszak a mai napig megmozgat. Mert utána gyönyörű,
verőfényes május volt akkor is. Virágzott az akác, tobzódott az
élet, én meg belül azt éreztem, hogy megőrülök a feketeségtől.
De nem volt választásom. Mert milyen egy hegymászó? Olyan a
természete, hogy ha gond van, tudja, hogy a hegyen nem lehet
leülni a sarokba és sírni, válsághelyzetben muszáj
továbbcsinálni, mert az életemért küzdök. Ez is válsághelyzet
volt, melyben az életemért kellett küzdenem. Itt volt a két
gyerek, túl kellett élni, nincs mese. Amikor meghalt Zsolt, ez az
egy dolog volt biztos bennem.
Alapból megvolt az a hullámzása a kapcsolatunknak, hogy
amikor együtt voltunk, ő volt a férfi, aki irányít, de amikor
elment, itt maradtam két-három hónapig egyedül, és én vettem
kézbe a dolgokat, én csináltam mindent egyedül. Ez az én
személyiségemhez teljesen jól passzolt, így ebben az értelemben
nem változott semmi. Az változott, hogy a reményem halt meg,
hogy minden újra rendben lesz. Mert amikor már kezdődött a
csúcsmászás, ő is honvággyal indult, és én is nagyon vártam
haza, hogy újra kerek egész család legyünk. És ez volt a nehéz,
hogy ez már soha nem fog megtörténni.

Nem is annyira a fizikai dolgok terheltek le, mint inkább a

hitkrízis?

Abszolút. Minden szinten hitkrízisbe kerültem. Hittem

Zsoltban, és hittem azt, hogy az Isten velünk. Úgy mentem a
nyolcezresre, hogy egy hajam szála se görbülhet meg, mert az
Isten velem van. Ehhez kellett nekem nagyon a pszichológusom,
Tapolyai Emőke, hogy meg tudjam érteni, hogy ez egy bukott
világ, és egy dolog, hogy Isten nem így tervezte, de Zsoltnak
szabad akarata volt továbbmenni. Nekem ez a hitkrízis volt a
legnehezebb. Összeomlott a Zsoltba vetett hitem, az Istenbe
vetett hitem, a jövőképem. Nem tudtam, mi lesz velünk ezután.

Emőkére hogy találtál rá?

Ez is isteni gondviselés volt, mert ő talált rám. Emőke soha

nem tapasztalt még előtte ilyet, és azóta sem, hogy amikor a
hírekben hallotta, mi történt, erős vágy ébredt benne, hogy
segítsen nekem, de nem tudta, hogyan. Aztán felhívott a volt
főiskolás szobatársam, aki épp hozzá járt, ő adta át Emőke
üzenetét, hogy keressem meg. Persze nem hívtam két hétig,
mert azt gondoltam, rendben vagyok. Ez ugye a tagadás
szakasza a gyászfolyamatban, amikor azt hiszem, hogy jól
vagyok. De egyszer, amikor a kertben gyomlálgattam, arra járt
az egyik szomszéd hölgy, aki kórházban dolgozott, és
rákérdezett, hogy mikor megyek pszichológushoz. Elmondtam,
hogy épp van egy felajánlásom egy pszichológustól, de én jól
vagyok, nincs szükségem rá. Ő viszont azt mondta: „Hilda, én
sok mindent láttam már a kórházban, szerintem menj el!” Ez
volt az, ami hatott. És azt gondolom, nem itt tartanék, ha nem
megyek el.
Nekem pont keresztény pszichológusra volt szükségem, mert
a legnagyobb problémám az volt, hogy bár tudtam, hogy
fiziológiailag miért halt meg Zsolt, értem, hogy mi történt,
hegyibetegséget kapott, és végül a szervezete kimerült, de Isten
miért hagyta ezt? Amikor én annyira biztos voltam benne, hogy
ő megőriz minket! Akkor ez most mi? Nem bízhatok benne?
Hogyan higgyem el, hogy a gyerekeimmel nem történik semmi
baj, így hogyan lehet élni?
 Jövőtlenül
Egyszer mesélted nekem, hogy az első időszakban hetente
jártál Emőkéhez, és ez éltetett, mert csak ott tudtál sírni.
Gyerekkorodtól kezdve ilyen vagy, hogy a fiúkkal verekedtél, és
nem a lányokkal babáztál. Innen jön, hogy nem szabad sírni?

Igen, az a megadás jele lenne. Az erkölcsi győzelem annál

van, aki nem sír. Nem szabad így kimutatni a fájdalmat.

Zsolt előtt se sírtál?

Érdekes, hogy el tudom magam sírni egy filmen vagy szép

zenén, de ha komoly dolgokról van szó, nem lehet pánikba esni.
A hegyen is vannak durva szituációk: például amikor a
Gasherbrumot másztuk, a hármas táborba nem vittünk sátrat,
mert mondta Zsolt, hogy nem kell, elég lesz majd bivakolni. De
estére viharossá vált a szél. Ő próbált egy gödröt ásni, és kérte,
hogy főzzek egy teát. „Nem lehet, a szél folyton elfújja a
gázfőzőt.” „Ne hisztizz!” – szólt rám. „Nem hisztizek, ez van” –
feleltem nyugodtan. Rám nézett, és látta, hogy tényleg nem
hisztizek. Tisztában voltam vele, hogy komoly a helyzet, nagyon
rosszul állunk, nincs semmink. Rendben, gondoltam, akkor
pihenés nélkül fogjuk eltölteni az éjszakát, más verzió nincsen.
Az eszembe sem jutott, hogy lefelé menjünk. Nem azért jöttünk
ide föl. Azért mondom, hogy az ember nem hegymászó lesz,
hanem annak születik, mert egy nehéz helyzetben nem esik
kétségbe, hanem az első gondolata az lesz, hogy hogyan lehet
megoldani. Aztán majd ha túl vagyunk rajta, nekiállunk
pánikolni vagy félni. Mikor egy-egy mászás után visszaértünk
az alaptáborba, első éjszaka általában nem tudtam aludni, mert
akkor jött ki rajtam a stressz, de egészen addig csak az volt
bennem, hogy menni kell és csinálni kell.
Ez volt Zsolt halála után is. Nem tudom, mi lesz, de a jelen
az, hogy ma reggel enni kell adnom a gyereknek, el kell vinnem
az óvodába, ki kell mosni a ruháját. A jövőről fogalmam sincs,
de hogy ezt most meg kell csinálni, az biztos.

Ahhoz is idő kellett, hogy az érzelmeiddel kapcsolatba tudj

lépni?

Igen, az nagyon sok idő volt. Soha nem felejtem el, hogy
amikor először jártam Emőkénél, azzal az érzéssel ültem be a
váróba, hogy én erős vagyok, meg tudom csinálni. Nyugalom
volt, csendes komolyzene szólt… már ott megtörtem. Éreztem,
hogy ez az a hely, ahol nem kell tovább tartanom magam. Úgy
mentem be, hogy már majdnem bőgtem. Utána még két éven
keresztül nem mertem fölrakni sminket, ha Emőkéhez mentem,
mert teljesen felesleges volt.
 Kapásból úgy kezdte először: „Akkor mondja!” Nem
értettem, pontosan mire is gondol, de elkezdtem mondani, és a
második mondat után már ömlött belőlem a szó. Mert ez volt az
egyetlen biztonságos környezet, ahol ezt a fájdalmat valakire
ráengedhettem. Tudtam, hogy anyukámra nem, mert ő legalább
olyan rosszul van, mint én, nyilván a gyerekekre sem, akkor
kire? A keresztény ismerőseim, akikkel egy bibliakörbe jártunk,
azt tanácsolták, hogy ne azt nézzem, Isten milyen okkal tette,
hanem azt keressem, hogy milyen céllal. Ezen Emőke is
felháborodott, mert ilyet senki nem mondhat egy másik ember
halálára, hogy azért van, hogy Isten majd ezen keresztül akar
tanítani. Isten nem akarja, hogy egy asszony megözvegyüljön,
és két gyerek elveszítse az apját azért, hogy ő megtanítson
valamit. Azért ennél szélesebb a módszereinek a tárháza, ne
aggódjak, mondta.
Annyira jólesett az őszinte felháborodása, mert abban az
érzelmi zűrzavarban nem tudtam, hogy mi helyes, mi nem
helyes. És tényleg az volt a legnagyobb problémám, hogy Isten
miért engedte ezt meg, én bíztam benne, azt hittem, sose fog
elhagyni, csalódást okozni, meg fog védeni, akkor most miért
nem védett meg? Rendben, hogy ott volt a könyvjelzőmön:
„Hűséges az Isten, erőtökön felül nem fog megkísérteni.”
Szuper, hogy ennyi erőm van! Hogy kinézi belőlem, hogy el
tudom ezt hordozni. De ez nem a kísértés kategória. Ehhez
kellett Emőke, hogy rámutasson: ez egy bukott világ. Persze ezt
nem az első alkalommal mondta. Megengedte, hogy rázúdítsam
a fájdalmamat, és el is tudta viselni. Mert az emberek elviselik
öt percig, tíz percig, esetleg egy nagyon jó barátnő egy órán
keresztül, de hogy heteken keresztül minden héten egyszer
valaki könnyesre sírja magát!
Volt egy barátnőm, fél évvel a történtek után beszéltem vele.
Mondtam, hogy pszichológushoz járok, erre ő: még mindig
jársz, még van mit mondanod? Egy év után már többen
kérdezgették, hogy túl vagyok-e rajta. Ember, nem tudod, miről
beszélsz! – gondoltam. Nem a kiskutyám halt meg, hanem a
férjem, a szerelmem, akiről azt gondoltam, hogy az életem
végéig vele fogok élni! Még ha nem is tudatosan, de van egy
perspektíva, hogy igen, majd együtt elmegyünk még egyszer egy
expedícióra, túrára. Úgy neveljük a gyerekeket, hogy majd
együtt fogunk kirándulni, hegyet mászni meg síelni fogunk
mindig. Mintha egy reflektorral megvilágítanának egy erdőt, és
látod, hogy merre fogsz haladni. De ha a reflektort lekapcsolják,
akkor csak sötétben tapogatózhatsz. Akkor most merre?
Hogyan? Kivel? Borzasztó reménytelenség és jövőtlenség
szakad az emberre.
Volt, hogy mentem hazafelé az úton egyedül, és arra
gondoltam, mi lenne, ha csak úgy mennék tovább ezen az úton,
csak mennék, és kimennék ebből a világból. Ez többször is
előfordult. Később rájöttem, az van emögött, hogy azt
képzeltem, ha elég sokáig megyek, talán odaérek hozzá, egyszer
csak megtalálom valahogy. Ezt az érzést, ezt a titkos reményt is
el kellett engednem. Szembe kellett néznem azzal, hogy őt már
nem fogom itt megtalálni soha, őt csak ott fogom megtalálni a
mennyben, de addig végig kell élni az életet.
 Lejönni a hegyről
Vissza kellett jönnöd az életbe.

Volt egy pillanat, amikor megértettem, hogy le kell tudnom

jönni a hegyről. Mert az alaptáborban van az élet. A
hegycsúcson nincs, ott csak halál van. Ott egy darabig túl lehet
élni, de aztán muszáj elindulni. Képletesen én is ott voltam a
Kancsendzöngán, és most ott kellett hagynom Zsoltot azon a
hegyen, a hegyünkön. Nekem le kellett jönnöm, vissza az életbe,
a gyerekekhez. Mert csak az alaptáborból lehet újra másik
hegyet megmászni.
Olyan a gyász, mint amikor jövünk le a hegyről, és nagyon
messziről látjuk az alaptábort. Még órák, mire odaérünk, és az
ember legszívesebben leugrana, hogy ott legyen végre, de nem
lehet, mert gleccserek és szakadékok között vezet az út. A
gyászban is ezt érzi az ember. Legyen már vége, valamivel
töltsük ki azt a hatalmas, fájdalmas űrt. Egy új kapcsolattal vagy
bármivel, csak ne legyen ez a rettenetes fájdalom. De ez az, amit
nem lehet. Le kell menni azon az úton, ami az alaptáborhoz, az
újrakezdéshez vezet. És nincs másik, csak az a hosszú, nehéz,
hasadékokkal tarkított út, itt kell lebotorkálnod a kimerítő
csúcsmászás után, hullafáradtan, miközben tűz rád a nap, és
töri a lábadat a bakancs. Ehhez kell egy pszichológus vagy egy
felkészült lelkigondozó, aki az úton tart és mondja, hogy csak
menj tovább. Nem lesz jó a másik út, mert az a szakadékba visz.

Azt sem lehetett egyszerű feldolgozni, hogy Zsolt eltűnt. Bár

hegymászóként tudtad, hogy meghalt, de sosem találták meg.

Sokat beszélgettünk arról Zsolttal (hegymászós filmek és

saját élmények kapcsán is, amikor Szöcsi barátunk eltűnt
Kínában), hogy nem szabad az itthon maradottaknak várniuk
az eltűnteket, mert soha nem fognak előkerülni. Az egy dolog,
hogy nincs meg a holttest, de nem szabad várni, mert az itthon
maradott megőrül. Volt már rá példa. Ezért mindig attól
rettegtem, hogy csak el ne tűnjön. De mivel végigkísértem az
egész történetet élő, egyenes adásban, biztosan tudtam, hogy
meghalt, és nem szabad hazavárni. Mert persze így is voltak
képzeteim, hogy mi lenne, ha… de könyörtelenül tudatosítanom
kellett magamban, hogy nem, nem jön vissza.

A hivatali ügyintézés folyamata is más ilyen esetben?

Igen, sokkal tovább tart, mire elintéződnek a papírok,

nyugdíj, miegymás. Emlékszem, hogy több mint egy évre rá
mentem be a nyugdíjfolyósítóba. Azért elég lesújtó dolog
megkapni az özvegyi és az árvasági nyugdíjat! A mai napig
emlékszem arra, hogy felírták a nevünket egy nyomtatványra.
Hazafelé csak sírtam és sírtam. Ott volt a négy név egy lapon, és
így voltunk egy család. Már soha többé nem leszünk az a család,
mint régen! Nekem ezen egy évvel a tragédia után kellett
átesnem.

Általában ezen a sokféle fájdalmon egyszerre megy át az

ember.

Nagyon szomorú és megdöbbentő volt, nekem azonban

sokat segített a Zsolttal történtek után egy évvel egy barátunk
halála a Triglavon. Ott voltam mellette, láttam feküdni a
kuloárban, segítettem a már majdnem halott embert a
helikopterhez vinni. Ott olyan mélyen átéltem a gyászt, hogy
majdnem belehaltam. Akkor karamboloztam is az autómmal.
Itthon épp a metrón ültem, amikor megkaptam az üzenetet a
halálhíréről, és ott zokogtam a metrón. Nem érdekelt, hogy ki
lát. Később döbbentem rá, hogy így kellett volna a férjemet
gyászolnom, de erre akkor és ott nem volt lehetőség. És ekkor
kezdtem el haragudni a médiára, hogy milyen szemétség volt
belekényszeríteniük abba, hogy erős legyek. Mert tudtam, hogy
a média vért és könnyeket akar. Vért nem láthattak, mert Zsolt
holttestét nem találták meg a hegyen. A könnyeket nekem
kellett volna szolgáltatnom, ezért jártak a nyakamra. De
elhatároztam, hogy nem kapják meg. Akárhogy is, de erős
leszek. Nem fognak sírni látni a kamerák előtt.
 Gondolom, a gyerekek előtt sem akartál sírni. De este sem,
amikor már lefektetted őket?

Nem, csak amikor elvitték őket a szüleim. Tudtam én is, hogy

ez félelmetes. Folyamatosan egy gombóc volt a torkomban, és
emlékszem, attól féltem, nehogy gégerákot kapjak. Az ember
azért tisztában van vele, hogy lehetnek pszichoszomatikus
tünetek. Tudtam, hogy nekem túl kell élni, nem lehetek beteg.
Azért mentem el Emőkéhez is, mert azt mondták, hogy ha most
nem dolgozom ezen, akkor majd évek múlva fogok
összeomlani, és azt nem lehet!

Ezt is jól akartad csinálni.

Igen, tényleg, ez volt bennem, hogy nekem jól kell

csinálnom, tehát el kell mennem pszichológushoz.

Szóval egy év után valami áttört, és haragudni kezdtél. Mert a

harmadik fázis a harag…

Tudatosan építettem fel magam köré a falat. Az első

napokban jött a média. Egymásnak adták a kilincset. Talán két
hét múlva hívott Hajdú Péter, hogy beszélgessünk. Arra kért,
hogy küldjem el Zsolt utolsó levelét. A felvételkor
szembesítettek vele, hogy bejátszanak majd az adásban egy kis
részt egy korábbi beszélgetésükből Zsolttal. Ott volt Hajdú Péter
családja is. Azt éreztem, mindez azért van, hogy érzelmileg
hasson rám, és hogy végre sírjak. Itt van egy család, egy apuka.
A gyerekek apának szólítják. Aztán lássam Zsoltot, ahogy beszél.
Majd olvassam fel az utolsó levelét. Nagyon össze kellett
szednem magam. Az előző napokban picit elkezdtem már
feloldódni, de újra azt éreztem, hogy fel kell húznom a falat,
keménynek kell lennem, mert helyzet van.

Ma már talán nem is nyilatkoznál, hanem azt mondanád,

hogy menjetek Kollár Lajoshoz, és kérdezgessétek őt. Ezt is
megtehetted volna?

Igen. Bár Lajosék még Nepálban voltak. Akkor még nem

voltam erre képes, de most már megteszem, hogy szelektálok.
Bulvárnak egyáltalán nem nyilatkozom. Ha a szakmáról
kérdeznek, arról beszélek, másról nem.

A szakirodalom azt írja, hogy amikor az ember felelősöket

keres, néha az elhunytra is haragszik… Mivel magad is
hegymászó voltál, tudtad, hogy nincs felelős.

Ha kórházban hal meg valaki, lehetünk dühösek az orvosra,

az ápolókra, a gépekre, a balesetre. De itt? Kérdezték, hogy
dühös voltam-e Zsoltra. Kétszer éreztem olyat, hogy „miért
hagytál itt?!”, de akkor sem azért, hogy miért ment az
expedícióra, miért nem maradt itthon, csak a hiánya miatti
tehetetlenség volt bennem. Azt is kérdezték, hogy haragszom-e
a hegyekre. Miután a barátunk balesetet szenvedett a Triglavon,
arra gondoltam, megfogok egy kavicsot, és jól hozzávágom a
hegyhez. Lenéztem a kavicsra, felnéztem a hegyre, és rájöttem,
hogy el se tudom dobni odáig. Meg onnan jött le ez a kis kavics,
arról a hatalmas szikláról. Most mit akarok én a hegytől?!
Kétségtelenül van az emberben egyfajta tehetetlen düh. De
végiggondolva teljesen értelmetlen az egész, hiszen végtére is
kire, mire haragszom?
Konkrét haragot csak a média felé éreztem, hogy nem
hagytak gyászolni. Mondhatnám, hogy ez a személyes
felelősségem is, miért nem zavartam el őket, de egyrészt nem
tudtam megvédeni magam abban a helyzetben, másrészt
Zsolttól is ezt láttam.

Lajos és a sajtós kint volt, rájuk akkor nem számíthattál.

Egyáltalán volt ott melletted valaki?

Ja, nem, nem.

Senki? Egyedül voltál a két gyerekkel?

Igen.

Nem jöttek a szüleid főzni, takarítani, kicsit segíteni?

Nem, mert én nem akartam. De jobb volt ez így, hogy ment

tovább az élet, ahogy azelőtt, mert így nem zökkenhettem ki. Ha
van egy éles váltás, és ha ott elhagyom magam, akkor nem
tudom, mi lett volna velem később. Öcsém igyekezett mellettem
állni, de ezt inkább én nem engedtem. Ő mindig éreztette, hogy
számíthatok rá, de én nem akartam, nem tudtam se tőle, se
mástól segítséget kérni.
 Vitted a gyereket az óvodába mindennap?

Igen. Gerda katolikus óvodába járt, és amikor gratulált az

óvónő, hogy sikeresen megmászta Zsolt a hegyet, odasúgtam
neki: „Ja, nem. Nem. Eltűnt. Meghalt.” Ő javasolta, hogy
mondjam el Gerdának. Ez azért volt jó, mert miután kitudódott,
és jött a média, legalább értette Gerda, hogy miért van ez a
felhajtás. Másnap már a gyerekek mondták neki az oviban,
hogy „hallottam a tévében, hogy meghalt az apukád…”.

Akkor már nehezebb lett volna elmagyarázni, mit jelent, hogy

meghalt az apukája.

Az a baj, hogy akkor már tudta, mit jelent, ha meghal valaki.

Mert előtte elveszítettük Tibit, akit szeretett. Amikor Tibit
kereste, mondtam, hogy meghalt, de majd feltámad. Ez történt
májusban. Akkor ezen megnyugodott, de december környékén
visszatért rá, hogy mikor támad fel Tibi. „Azt nem lehet tudni,
az még nekünk nagyon sokára lesz” – válaszoltam. Akkor
elkezdett sírni. Három és fél évesen az ő szintjén megértette,
hogy ha valaki meghal, akkor az azt jelenti, hogy többet ő nem
látja. Aztán amikor fél évvel később az édesapja meghalt, neki
nem kellett magyarázni, hogy nem fog visszajönni. Nem voltak
olyan gyermeki álmai, hogy apa majd visszajön. Egyszer azzal
állt elő: „És nem lehet új apát venni a boltban?” Meg kellett
magyaráznom neki, hogy sajnos ez nem olyan, mint egy cumi,
hogy ha elveszítjük, veszünk egy másikat.
 A katolikus óvoda jó közeg volt ehhez a nehéz szituációhoz.
Azt a hitvilágot erősítették benne, amiben itthon is élt.
Imádkoztak érte. És nem az volt, hogy mindenki mást mond a
saját hite szerint. Ott is bátorítottak, hogy kérjek segítséget.
Ilyenkor kiderül, hogy mennyi tragédia van az életben! Amikor
a középső gyerekünkkel nyolchetesen elvetéltem, kiderült, hogy
a nők nagy többségével történik ilyen, csak ez is olyasmi, amiről
senki nem beszél.
 Lépésről lépésre
Hozzáláttam a házhoz is. Zsolt ott akart lenni, amikor a
munkások csinálják, én viszont elmentem dolgozni, így a
munkásokra bíztam mindent. Persze nem úgy mentek a dolgok,
ahogy szerettem volna, ami bosszantó volt. De volt egy áldása is
annak, hogy átalakítom a házat: ezáltal dolgozom föl a gyászt.
Elkezdtük kívülről, és befelé haladtunk, olyan dolgok felé, amik
egyre fontosabbak lettek. Először azok a részek kerültek sorra,
ahol nem kellett Zsolt holmijához nyúlni. Aztán elértünk a lakás
közepén egy tárolóhoz, ahol a biciklijét, a hegymászó-
felszereléseit, a szerszámait tartotta. Az már kicsit olyan volt,
mint egy temetés. Meg kellett válnom dolgoktól, melyek őt
jelentették. A legvégén a mi szobánkat alakítottam át.
Szétszedettem azt a galériát, ahol aludtunk, mert tudtam, hogy
én ott már egyedül nem akarok többé aludni, de mással se
fogok, akkor pedig felesleges, inkább ne is legyen ott. A ház
minden darabját meggyászoltam és megsirattam, amikor át lett
alakítva.
 Akkor tulajdonképpen még mindig abban a házban laksz, ahol
együtt éltetek, de így, ilyen formában sosem éltetek benne.

Így van. Ennél az asztalnál ő sosem ült. Senkinek sem kell

majd az ő helyére ülnie.

A külsővel párhuzamosan folyt a belső munka is.

Igen. Két év volt, mire kibontottam azt a hátizsákot, amiben

hazahozták a cuccait a Kancsendzöngáról. Egy hónapig ott állt a
hordó a nappali közepén, és nem is tudtam, mikor nyúljak
hozzá. De épp akkor burkolták a nappalit, nem maradhatott ott
a hordó, és ha már ki kellett vinnem, ki is pakoltam. Aztán
szétbontottuk a tárolót, azoknak a tárgyaknak is új helyet
kerestem.

Mindig tudtad, mi a következő lépés ebben az elengedési

folyamatban?

Néha nem láttam, mit is kellene tenni, nagyon kellett a

segítség. Zsolt cuccait úgy tudtam végül kirakni, hogy Gerda
pszichológusa kérte, hogy rajzoljam le a házat, és satírozzam be,
ahol Zsolt dolgai vannak. Akkor jöttem rá, hogy tele van a ház
velük mindenhol. Ránéztem a rajzra, és akkor már én is láttam,
hogy ez így nem maradhat. Ezt nekem helyre kell raknom. Ez
most nemrég, egy éve történt. És még mindig van, amit
valószínűleg újra kell majd szortírozni.
 Azt mondtad korábban, hogy a gyászfolyamat során konkrét
haragot csak a média iránt éreztél. Istenre nem haragudtál?

Inkább csalódottság volt bennem. Harag? Olyan

szempontból igen, hogy miért nem segített. Ha mindenható, ezt
miért nem intézte el? Én benne bíztam, rábíztam Zsoltot. Akkor
ennyire se képes?! Vagy nem imádkoztam eleget? Amikor még
utoljára felállt Zsolt, és elindult lefelé, kicsit megnyugodtam, és
attól kezdve nem imádkoztam folyamatosan, emiatt aztán
önmagamat is hibáztattam.
Addig volt bennem egy bizalom Isten felé, hogy ha a
mindennapokban adódnak is veszélyes helyzetek, Isten megvéd
minket. Zsolt halála után úgy éreztem, hogy a gyerekeknek is
bármikor bármi bajuk eshet. Vagy ha valaki bejön a házba, ahol
egyedül vagyok a gyerekekkel… Az Isten nem fog minket
megvédeni.

Korábban számodra ismeretlen félelmek törtek rád a tragédia

hatására?

Igen. De megértettem, hogy az a fajta naiv, gyermeki hit

valahogy hazugság volt. Ki vagyok szolgáltatva e világ
törvényeinek. Korábban nem gondoltam, hogy a mászás
istenkísértés lenne, de most az egyik mászásnál
elgondolkodtam, hogy Isten milyen területeken van jelen az
életünkben. Velem jön-e oda, ahová nem ő küldött? Amikor az
első expedícióra indultam, nem kérdeztem meg Istent, hogy
akarja-e, hogy elmenjek. Mégis megtartott, meghallgatott.
Utólag már érzem, hogy volt egy adag istenkísértés benne.
Akkor csak azt éreztem, hogy Istennek kvázi „kötelessége”
segíteni, hiszen biztos azért jutottam el idáig, mert ő
megengedte nekem, s mivel terve volt az életemmel, megadta,
hogy túléljem. Amikor a határainkon túl teljesítünk, könnyen
istennek érezhetjük magunkat, hogy nekünk ez is sikerül,
nekünk minden megy. És nem csak a hegyen, más kiemelkedő
sikerek kapcsán is. Pedig tudni kell lejönni a hegyről! A
legmesszebb akkor vagyunk az élettől, amikor elértük a csúcsot.
Akkor a legkisebb az esélyünk az életben maradásra.
 Jézus velünk sír
Megértettem, hogy egy gyerek halála, egy férj vagy egy
feleség halála alapvetően nincs benne az Isten tervében. Én
nem hiszek abban, hogy Isten megpróbál. Ott volt Jób. Nem az
Isten mondta, hogy próbáljuk meg Jóbot. Ő nem ilyen. Nem ő
akarja, hogy nehézségek érjenek minket, de ott lesz mellettünk.
Végig ott lesz mellettünk. Isten mindenből jót tud kihozni. Nincs
az a törött dolog, ami nála végül ne válhatna csodálatossá.
Egyszer futás közben Isten egy képet hozott elém. Az ő
kezében az emberek élete egy gyönyörű szőttes. A sátán
időnként ollóval belekap a szőttesbe, de Isten azon nyomban ott
van, és már bogozza is össze a szálakat. Amikor Zsolt meghalt,
akkor is összekuszálódott sok minden, de Isten megmozgatott
egy csomó embert, és összekötötte a szálakat. Tök mindegy, mit
vág el a sátán, végül a szőttes mégis szép lesz. A terápia
legelején, talán a második, harmadik beszélgetés során Emőke
mutatott nekem egy képet, melyen Jézus átölel egy szenvedőt, és
vele sír. Jézus velünk sír. A szenvedés nem Isten szándéka. Neki
ez fáj, és azon lesz, hogy segítsen. A gonosz célja épp az, hogy
hátat fordítsunk Istennek, hogy megtagadjuk a nehézségek
között. Fontos, hogy elkerüljük a csapdákat. Az önvád, a
miértek, a helytelen istenkép csapdáját. Amit nem értek, azt
engedjem el. Nekem semmit sem kell tennem egy ilyen
katasztrófahelyzetben, csak maradjak Isten mellett, és
engedjem, hogy szeressen és segítsen.
Jób példája egyébként nekem sokat segített. A felesége arra
biztatta, hogy átkozza meg Istent, és forduljon el tőle. A barátai
azt firtatták, milyen bűn van az életében. Ezek tipikus reakciók.
Isten meg szépen csendben ült a háttérben, és várta, hogy Jób
végre odaforduljon hozzá. Így van velünk is. Nem bánja, ha
rázzuk az öklünk, csak végül forduljunk hozzá, hogy
átölelhessen.

Alkudozás? Depresszió?

Volt, amikor azzal állítottam be Emőkéhez, hogy depressziós

vagyok. Azt mondta: „Hilda, maga nem depressziós, maga
gyászol.” Ő tudta, hogy most abban a fázisban vagyok. Ez jó
hosszú idő, és hullámzik: néha jobb, néha rosszabb. Évszakhoz
is kötődik. Az ősz alapból lehangoló. A karácsony azért, mert
nincs ott a szerettünk. Aztán a március azért, mert akkor indul
az expedíció. Nehezemre esik kikelni az ágyból, be vagyok
fordulva, alig tudom, mit kell tennem. A második év ezzel telt.
Olyan sokat jelentett Emőke támogatása. A kedvenc
mondatom tőle: „Igen, Hilda, ez normális. Igen, Hilda, maga
gyászol, és ez normális.” Rengeteget segített azzal, hogy újra és
újra megerősített abban, hogy normális, amit érzek, és
bátorított, hogy egyszer vége lesz ennek. Ha nem is egy évig
tart, hanem kettőig vagy tovább, de véget ér majd.
 A harmadik gyermek születése
Zsolt legnagyobb szponzora ajánlott nekem egy állást a
tragédia után rögtön. A cég vezetője a szívén viselte a
sorsunkat. Olvasta az újságban, hogy szeretnék dolgozni, és
felhívott, hogy keresnek nekem munkát. Rugalmas munkaidő,
hat óra. Nagyon jó fejek voltak, tekintettel voltak arra, hogy
nekem gyerekeim vannak. Adatfeldolgozóként helyezkedtem el,
ami ebben az állapotomban teljesen megfelelt, mert csak
számokat kellett bepötyögni. Ott azért nem nagyon látta senki,
hogy mi zajlik bennem. Ha emberek közé kerülök,
automatikusan van bennem egy összeszedettség. Mosolygok, ott
vagyok és csinálom. Hazajöttem, és szétcsúsztam. 2015
januárjában eljöttem onnan. Zsolt barátai létrehozták a
Hópárduc Alapítványt, és abban szerettem volna többet tenni.

Már volt arra is lelki erőd, hogy építsd a jövődet, és ne csak

egy monoton munkát végezz?
 Igen, igen. Ausztriában elvégeztem a falmászás-
foglalkozásvezetői képzést. Beindult az alapítvány, és elkezdtem
a helyemet keresni benne. A 2015-ös év erről szólt. Az új
vállalkozóknál van egy kezdeti lelkesedés, ez jól
kiegyensúlyozta a depresszív hangulatomat.
A gyásznak ebben a szakaszában az segíthet, ha tud valamit
váltani az ember. Nem feltétlenül munkahelyet, de például
elmegy egy nyelvtanfolyamra, egy fazekaskurzusra, egy
tánctanfolyamra, egy fitneszcsoportba. Olyasmit tesz, amit már
előtte is szeretett csinálni vagy szeretett volna kipróbálni. Az
előző időszak az izoláció, de ilyenkor már ki kell lépni. Én is
látok olyan gyászolókat, akik nem tudnak kitörni az izolációból,
visszatérni az emberek közé. Erre is felhívta a figyelmemet
Emőke, hogy ne váljon identitásommá a gyász. Mert Zsolt nagy
ember volt, őt illik meggyászolni. Sokan talán szívesen látnák,
hogy én még mindig gyászruhában és komor arccal járok, mert
egy ekkora embert nem lehet elfelejteni. Szerintem meg nem
lett volna hozzá méltó, ha őt így gyászolom. Bennem egyébként
nagyon erős késztetés volt az, hogy méltó legyek hozzá. Ahhoz
az erőhöz, emberi nagysághoz, ahogy anno ő felállt. Ez volt
bennem, hogy ezt nekem is így kell csinálnom.

Az ő örökségét szeretted volna továbbvinni. Hogyan jött létre

a Hópárduc Alapítvány?

Zsolt halála után többen felvetették, hogy csináljunk egy

alapítványt. Két év alatt körvonalazódott, hogy mi is az én
szerepem ebben.
 A két év más szempontból is mérföldkő volt.

Emőke szorgalmazta, hogy temessem el Zsoltot, legyen egy

jelképes temetése. Rájöttem, hogy nem tudom megtenni. Ez az
én elakadásom, hogy nem tudok tőle elbúcsúzni. Fél éven
keresztül Emőke mindig előhozta. Néha megemlítette, hogy mi
lenne, ha így vagy úgy csinálnám. Nem volt erőszakos, de
folyton napirenden tartotta bennem, amíg én el nem határozom
magam. Hálás vagyok neki, hogy ezt mindig megvárta. Nagyon
nehezen szántam rá erre magam. Voltak ugyan Zsoltnak
jelképes temetései, de azok nem rólam szóltak. Idő kellett, hogy
rádöbbenjek, az a bajom, hogy Erőss Zsoltot mint hegymászót
rengetegen eltemették, de a férjemet, a gyerekeim apját még
senki. Azokhoz semmi közöm, azt éreztem. Talán egyszer vagy
kétszer mentem el ezekre a hivatalos rendezvényekre. Mondta
is Emőke, hogy egy embernek egy temetése van, jogom van nem
elmenni. Kellett egy olyan privát szertartás, ahol a gyerekekkel
el tudtunk búcsúzni tőle. Egy hely, ahol zokoghatok, sírhatok,
azt csinálhatok, amit akarok, nem kell mások elvárásaihoz
igazodnom. Két év után végre kész voltam erre, és megtörtént.
Közvetlenül utána úgy éreztem magam, mint akit agyonvertek.
De másnaptól meg úgy, mint aki víz alól jött föl.

Ez kellett ahhoz, hogy tovább tudj lépni.

Ezután már az alapítványról is tudtam gondolkodni. A Zsolt

tiszteletére állított kopjafákkal nekem az volt a bajom, hogy
mindenki a halálára emlékszik, és nem arra a fantasztikus
emberre, aki tele volt élettel, életörömmel, és ment előre. Azt
akartam, hogy azt vigyük belőle tovább, amilyen az életében
volt, ahogyan ő élt. Az alapítványnál gyerekek fejlesztő
falmászásával foglalkozunk. És ez olyan jó, mert benne van
Zsolt is, benne van a mászás, én tanítónőként – ebben
mindketten benne vagyunk, ez a harmadik gyerekünk.

Kiknek ajánlod? Milyen típusú fejlesztéseket végeztek?

Háromtól hétéves korig foglalkozunk a gyerekekkel,

komplexen fejlesztjük a mozgást, a koordinációt és a
koncentrációt. A terápiás mászás a falmászás mozgáselemeit
használja, mint amilyen a stabil pozíció, az előkészítő fázis, a
mozgástervezés. De nemcsak falmászás van, hanem speciális
gyakorlatokkal egészül ki a tevékenység: memóriafejlesztéssel,
felismeréssel, ábrázolással – például a hátára írt betűt ki kell
írnia mozgással a falra. Tök jó magatartás-fejlesztő is, mert
annak a gyereknek is muszáj itt kontrollálnia magát, akinek ez
egyébként nehezen megy, mert különben le fog esni a falról. A
szorongó gyerek önbizalmat kap. Én a tanításban is azt
szerettem, hogy látom a csillogó gyerekszemeket, nekem
nagyon kell ez a visszajelzés. Négyfős csoportokkal dolgozunk,
egyelőre csak Budapesten, de tervben van, hogy bővülünk.

A gyászmunka egyik utolsó fázisa az átdolgozás, a múltbeli

szép emlékek tudatos beemelése a jelenbe. Számodra fizikailag
ezt jelentette már a közös ház átalakítása is, de gondolom, az
alapítvány is ilyen.
 Ez mindenkinek más. A gyászban nagyon erősen feljönnek
az emlékek. Emőke ajánlotta, hogy írjam le ezeket, de nekem
akkor nem volt erre erőm, időm, kapacitásom. Egy évvel a
halála után még ki volt írva a kapura Zsolt neve, s mindig
kérdezgették az idegenek, a szerelők például, hogy ez az az
Erőss Zsolt-e, aki meghalt. Emőke javasolta, hogy tegyem ki
Zsolt képét a nappaliba, hogy egyértelmű legyen mindenkinek,
kinek a házába lép be. Megcsináltam, s így aki hozzánk jön,
látja, hogy ez itt mi vagyunk, ez az a család. Ha találkozom is
valakivel, ha egy új kapcsolat jelenik meg, ez itt marad, és mellé
teszem az újat is, ami akkor leszünk. Így bennem is és a
gyerekekben is párhuzamosan élhet a kettő. Az új nem azt
jelenti, hogy kiraktuk a régit. Az első jelenléte pedig nem azt
jelenti, hogy az új már be se léphet. A kettőt egészségesen
integrálni kell, és jó fizikailag is megjeleníteni.
 Új identitás
Az átdolgozás számomra összekapcsolódott az
identitáskereséssel is. A halála után nagy dilemma volt bennem.
Zsolt egy nagy hegymászó, akihez én nem érek fel. De rá kellett
döbbennem: az, hogy a felesége vagyok, az identitásom része.
Ezt pecsétnek is lehet mondani, meg bélyegnek is, de ha már így
alakult, akkor ezzel kezdenem kell valamit. Mert egyébként
nem véletlenül lettem én a felesége. Volt egy közös
szenvedélyünk, közös értékeink. Most én képviselem és viszem
tovább ezeket.
Az is az átdolgozós fázis része volt, hogy én addig a
hegymászót és a férjet különválasztottam. Az ő identitásának
mindkettő a része volt, de számomra fontosabb volt az emberi
kvalitása. Az alapítványban továbbviszem őt úgy is, mint
hegymászó. Ott már ötvözöm a kettőt. De az értékeink az
alapítványnál is az ő belső emberi értékei.

Mik ezek az értékek?

 Zsolt egyik legnagyobb erénye az önazonosság volt. Az, hogy
ne hasonlítgassam magam másokhoz, hanem önmagamat
fogadjam el vagy haladjam meg. De hozzátartozott Zsolthoz a
természet szeretete is. Az élet szeretete. Annak a felismerése,
mennyi szépség vesz körül minket. Hogy tudjunk elégedettek
lenni, hálásak lenni azért, ami van. Aki közel van a halálhoz, az
nagyon tudja értékelni az élet apró szépségeit. Egy hegymászó
ezt jól látja.

Úgy gondolod, hogy a halál közelsége és a folyamatos veszély

miatt az életet másként értékeli egy hegymászó?

Az alaptáborban arról álmodozunk, hogy de jó lesz

hazamenni és lenyírni a füvet vagy befőzni a baracklekvárt.
Amiről itthon fel se merül bennünk, hogy érték lehet, az onnan
nézve értékessé válik. Amikor az ember az olyan apró dolgokat
megtanulja értékelni, hogy például meleg vízben mosogat, kicsit
másként néz már az életre. Mellesleg amikor kimegyünk
Afrikába, Ázsiába, látjuk, hogy tömegek élnek hozzánk képest
elképesztő szegénységben. Nem csak meleg vizük nincsen, nincs
vizük. Miért nyávogunk mi itt? Mi a bajunk? Hogy nem tudjuk
megvenni a drágább kenyeret a boltban? Nagyon el vannak
csúszva az értékek, és néha jó, ha az ember egészen
lecsupaszítva látja az életet. A civilizációs máz alatt kevésbé
szembetűnő mindez, de fenn a hegyen látod, mire vagy képes,
mi az érték, mennyire törékeny az élet. És azt is látod, hogy egy
csomó minden nem reális abból, ahogy élünk, mégis ezt a
mesterséges világot éljük meg reálisnak. Ha mindezt lehántjuk,
akkor derül ki, mi is a lényeg.
 Hamis értékek, valós küzdelmek
Miben látod ezt az irrealitást?

Ez a világ csak azt látja sikeresnek, aki anyagilag is sikeres.

Automatikusan azt gondolják az emberek, hogy aki sokat van a
médiában, akkor az már gazdag. Nemrég tisztáztam le
magamban, hogy számomra mi is az érték. Valójában az, ha
másnak segítek, ha egy földön fekvőt fel tudok segíteni az
ülésig. Ha segítek egy gyereknek megtalálni a saját útját, ami
által ő jobban boldogul majd az életben – nem az iskolában,
mert az is néha torz közeg. Amikor Zsolt a balesetéből felállt,
azzal példát mutatott az embereknek, erőt nyertek belőle. Így
szeretnék én is másokon segíteni, mert krízis mindig lesz.
Mindig lesz, aki a földön fekszik, akit fel kell emelni.

Elgondolkodtam azon, hogy ahogy te is mondod, Zsolt

életében így visszanézve nem a leglátványosabb teljesítmény volt
a legnagyobb érték, hanem éppen az, ahogy a krízisen, a
baleseten és a lába elvesztésén keresztülment. Persze mindenki
tudja róla, hogy ő volt az első magyar, aki megmászta a Mount
Everestet, de a mindennapi küzdelmeinkhez még ennél is
nagyobb, kézzelfoghatóbb bátorítást jelentett az újrakezdése.
Kevesen törnek rendkívüli teljesítményekre, de mindenkinek
lesznek nehézségei az életben.

A világban az egyik tabu a krízis, a másik a halál. Senki nem

akar meghalni és megöregedni. A legtöbb ember már a halál
gondolatával sem tud mit kezdeni. Csak a fiatalság számít, csak
a szépség, a gazdagság, a ragyogás. Ha valaki megpróbál ennél
mélyebbre nyúlni, attól elfordulnak. És azt, hogy valójában
milyen értéket képviselt az életünk, s hogy mivel is tudtunk
igazán segíteni a másiknak, azt többnyire utólag látjuk. A bibliai
hősök esetében is ezt találjuk, hogy a történet végét nem is
mindig látták meg. Ha az Isten munkáját végezzük – értem ez
alatt azt, hogy az életünket, képességeinket arra fordítjuk, amire
Isten adta őket –, abban a reménységben élhetünk, hogy
megtettük, ami rajtunk múlik. Én tudom, hogy az Isten
munkáját végzem, s ha nem is látom meg a gyümölcsét, hiszek
benne, hogy Isten majd be fogja fejezni azt, amit elkezdett. Az
én feladatom, hogy ma megtegyem a tőlem telhetőt. Most
rajtam a sor, Isten országát most nekem kell építenem.
Dávidnak harcolnia kellett. Ha nem harcolja meg azokat a
harcokat, akkor Salamon se építhette volna fel a templomot.

Szóval 2015-ben otthagytad a munkahelyedet, hogy az

alapítvánnyal foglalkozz.
 2016 januárjától vezetem én az alapítványt. Egy pro bono
támogatás révén adódott egy nagyszerű lehetőség, hogy
átnézzük az alapítvány működését, és kiderült, hogy anyagilag
így működésképtelenek leszünk. Egyik éjjel volt egy álmom.
Terhes voltam, de ez a gyermek meghalt bennem. Akkor
tudatosodott, hogy az alapítvány a harmadik gyermekünk
Zsolttal, s hogy tenni kell valamit, valamin változtatni kell, mert
nem fog megmaradni a gyermek.
Az anyagi nehézségek miatt augusztusban Mogyoródon
némettanári állást vállaltam. Eredetileg tíz órában, de végül
majdnem húsz lett belőle, ami nagyon sok volt, leterhelt.
Emőke, aki sose tesz ilyet, egyik nap azt mondta: „Holnap
bemegy az iskolába, felmond, és ír róla egy sms-t, hogy
felmondott.” Mielőtt bementem volna, aznap éjjel azt
álmodtam, hogy Zsoltot viszem a kezemben. Tudtam, hogy
meghalt, de nem szomorúság volt bennem, hanem inkább
felszabadító érzés volt, hogy vihetem. Ez az álom is
megerősített, hogy igen, azért kell felmondanom, hogy őt
tovább tudjam vinni, így novemberben eljöttem az iskolából.

Miért jelentkeztél a mentálhigiénés képzésre?

2016 tavaszán a fóti falnál volt egy kedves tapasztalatom.

Egy pszichológussal dolgoztunk együtt, ő kitalált egy csomagot
problémás gyerekeknek többféle tevékenységgel, volt benne
például kézművesség, egyéni terápia… Ennek a része volt a
falmászás is, ami után beszélgettünk a gyerekekkel az
élményeikről. Emőkének is meséltem erről, hogy mi mindent
felszínre hoz a falmászás. Volt egy gyerek, aki egy hónappal
korábban veszítette el az édesapját, és a mászás utáni
megbeszélésen azt mondta, az a baja neki a fallal, hogy nem
találja a kapaszkodókat. Nem találja a kapaszkodókat! Pedig a
fal, amin dolgozunk, tele van fogásokkal. Megfogalmazódott
bennem, hogy jó lenne pszichológiát tanulnom. Emőke azt
mondta, hogy nem, nem arra van szükségem. Elég lesz a
mentálhigiénés képzés is a SOTE-n. Április volt, két hét múlva
zárult le a jelentkezés. Így történt, hogy gyorsan jelentkeztem.
Most lesz a záróvizsga.

Mit adott neked ez a két év?

Tanultunk egy csomó mindent pszichológiából, így a

korábban a tanítóképzőben tanultak is egy rendszerbe álltak
össze bennem. Sokat segített az a szemléletmód, hogy az
érzésekre fókuszáljunk. Szeretnék segítőként úgy jelen lenni
egy beszélgetésben, hogy ne a saját érzéseimet osszam meg,
hanem tudjak visszajelzést adni másoknak, megérteni őket –
erre vágynak az emberek. Ezt a mászásba már be is hoztam.
Amikor a gyerekek összevesznek: „Én vagyok az első, én vagyok
az első”, azt mondom nekik: „Nagyon szeretnél első lenni,
ugye?” „Igen, mert az iskolában sose vagyok első, senki se figyel
rám.” Hopp, rögtön a felszínre jött valami. Vagy: „Nézd, őt
véletlenül megrúgtad, de most ez neki nagyon fáj”, ahelyett,
hogy „Kérj bocsánatot!”. Amikor megérti, hogy a másiknak
fájdalmat okozott, automatikusan, felszólítás nélkül is
bocsánatot kér.
 A szervezetfejlesztésről tanultakat szintén jól tudom
hasznosítani. Nekem nagyon fontos volt tudatosítanom, milyen
vezetési stílusok vannak, hogy épül fel egy szervezet.
Nagyon sokat adott a pszichodráma is, maga az önismereti
rész. Ennyi év pszichológushoz járás után talán ezt nem is
gondolnánk. De Emőkével ugye nem az anya-apa analitikát
vettük. Jó volt erre is rálátni. Helyére került az, hogy nem
voltam elégedett önmagammal, illetve az is, hogy hol kell
Zsoltnak lennie az életemben.

Mit értettél meg ezzel kapcsolatban?

2017 februárjában egy pszichodráma-foglalkozáson Zsolt

tulajdonságait jelenítettük meg. Arra kért a vezető, hogy a Zsolt
tulajdonságait jelképező emberekhez képest helyezkedjek el
valahová, tehát ahhoz álljak közelebb, amelyik tulajdonságához
közelebb érzem magam. Gyakorlatilag a kör közepére álltam…
Aztán be kellett hunynom a szemem, és mindenki rátette a
kezét a vállamra. A vezető mondta, hogy maradjak így, és
érezzem meg ezt a pillanatot. Azt éreztem, hogy Zsolt bennem
van. Azok a tulajdonságok, melyek őt jelentették, melyek nekem
fontosak voltak, most már bennem vannak. Akkor megértettem,
hogy nekem már nem vinnem kell őt, mert a részemmé vált,
bennem van. Letehettem, nem kellett többé a karomban
vinnem tovább.
Később arra is rádöbbentem, hogy így már van karom az
ölelésre. Ekkor éreztem azt először, hogy készen állok arra,
hogy legyen egy társam, mert már szabad a kezem.
Augusztusban aztán újra átrendeztem a lakást. A fiamnak
vettem egy ágyat, mert addig velem aludt, és most lett egy saját
szobám is.

Említetted azt, hogy a falmászás is szembesíthet lelki

problémákkal, sok mindent felszínre hozhat. Ezt a saját bőrödön
is tapasztaltad?

Nekem is sokszor nagyon erős visszacsatolás a fal. Az edzőm

azt mondja: „Az a baj, Hilda, hogy nem hiszed el magadról.” A
másik, hogy én nem ugrok. Ilyenkor lendületet kell venni,
elengedni a fogást, és rákapni az újra, de én ezt nem csinálom,
és nem is fogok ugrani, mert biztonsági játékos vagyok. Nem
engedem el addig az utolsó biztos pontot, amíg nem fogom már
az újat. Azt gondolom, hogy ez nem is olyan nagy baj. Ez
személyiségfüggő. Van, aki fogásról fogásra halad. Van, aki fel se
megy a falra. Nagyon jó önismereti dolog a fal.
 Ugrás
Az élet néha rákényszerít, hogy ugorj, nem lehetsz mindig
biztonsági játékos. Amikor a veszteségfeldolgozásról
beszélgettünk, azt mondtad, számodra a legnehezebb a hitkrízis
volt, mert úgy érezted, elveszítetted a biztos kapaszkodót. Mennyi
időbe telt, mire ez letisztázódott benned, és újra hinni, bízni
tudtál?

Most se könnyű. A gyermeki bizalom elvesztését nehéz

feldolgoznom, hogy nem fog mindentől megvédeni az Isten. Ez
tényleg így van. Ez az élet. De mindig mellettem lesz. Ez
számomra erőt ad a mindennapokban. Meg kellett tanulnom
ebbe a hitbe kapaszkodni, hogy bármi is történik, ott van velem.
Azóta annyiszor megtapasztaltam, hogy végül minden úgy
alakult, hogy mégis jó legyen. Ahogy átalakult, megerősödött a
hitem, a személyiségem is megváltozott, és Isten ebből az
egészből jót tudott kihozni. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti
terv, de az ördög nem tud úgy tönkretenni valamit, hogy az az
Isten kezében ne alakulhatna át valami gyönyörűvé.
 Mi ebben az ember része, mi kell ahhoz, hogy mindezt
megtapasztalhassuk?

Jó néhányan azt hiszik, hogy minden Istenen és a

körülményeken múlik. Istentől várják a változást, így aztán nem
fejlődik sem a személyiségük, sem a hitük. Fontos az
elhatározás, az aktív hozzáállás. Isten mellettünk van,
támaszkodhatunk rá, de nem lép helyettünk.

Igen, talán ez a szabad akarat, amit Isten csak nagyon ritkán

tör át.

Isten semmit nem erőszakol ránk. Az, hogy ma előveszem-e

a Bibliát vagy sem, ma imádkozom-e vagy sem, az én döntésem.
Isten nem a szabályokra, hanem a kapcsolatra koncentrál. Az
én szabad akaratomon múlik, hogy akarok-e vele közösséget, és
mindennap meg kell hoznom ezt a döntést. Ő ott van és várja,
hogy lépek-e felé vagy nem.

Az is saját döntés, hogy életünk hány százalékába vonjuk be.

Olyan könnyen elfelejtjük bevonni a hétköznapi dolgokba.

Kellene néhány jó kolléga, és nem is jut eszembe, hogy azért
imádkozni is lehet. Emőke szól, hogy „imádkozzon érte!”. És
tényleg! Imádkozni is lehet. Még mindig én akarom megoldani a
dolgokat.

Konkrétan a gyászban hogyan segített neked Isten?

 Számomra a futás nagyon sokszor istenélmény. Egészen
közel érzem magam hozzá ilyenkor, és ő is könnyebben tud
szólni. A Biblián keresztül is sok mindent megmutat Isten.
Olyan is előfordul, hogy miközben olvasok, Isten arra vezet,
hogy lapozzak egy másik részhez, és megdöbbentő, hogy ott van
az, amire a következő időszakban éppen szükségem lesz. Már
nem először olvasom, de egyre több mindent értek meg belőle,
és mindig aktuálisan tud szólni hozzám.

Mi volt a fordulópont a hitkrízisedben?

Amikor megértettem, hogy bukott világban élünk. Ettől

kezdve rá tudtam fókuszálni, hogy Isten a szerető Isten, és meg
tudtam látni, hány helyen segít az életemben. A legnehezebb
napokon eszembe jutott Jób is. Ő tényleg mindent elveszített. A
gyerekeit, a házát, az egzisztenciáját és az egészségét is. Hozzá
képest én „csak” a férjemet. Nekem van gyerekem, házam,
egészségem és egzisztenciám. És ha ezeket is elveszteném, egy
dolog akkor is megmaradna: Isten. Ő helyreállította Jóbot.
Velem is ez történt. Összetörtem, apró darabokra, de Isten a
darabokból valami újat alkotott.

Az ember személyiségétől, korábbi történetétől függ, hogy a

gyógyulás egyes fázisaiban mennyi időt fog tölteni?

Igen, ez egyén- és szituációfüggő. Nekem az volt az

elakadásom, hogy nem tudtam elbúcsúzni Zsolttól. Nem volt
test, így kimaradt az, hogy a halott mellett megállok és
elbúcsúzom. Idővel felismertem, hogy mindig ezen borulok ki.
Valószínűleg Emőke is abból jött rá, hogy itt akadtam el, hogy az
ilyen sztorik nagyon megviseltek.

Sokat beszéltünk a gyászról, a veszteségek feldolgozásáról.

Adódik a gyakorlati kérdés: mit ne mondjunk egy gyászolónak?

Ne akarjuk megmondani, hogyan gyászoljon. Voltak, akik azt

javasolták, hogy tegyek ki egy képet gyertyával az asztalra, hogy
Zsolt mindig ott legyen velünk. Szerintem viszont nem jó ötlet a
gyász helyének és az élet helyének az összemosása, a
folyamatos temetőhangulat. Amikor egy évvel később kitettem
Zsolt képét a nappaliba, az már nem a gyász állandósításáról
szólt, hanem arról, hogy mi vele együtt vagyunk egy család.
Elég bosszantó tud lenni, hogy csak kevesen tudnak
megfelelő módon reagálni, legalábbis a gyászoló számára
megfelelően. De nagyon nehéz is a helyzetük, hiszen egy olyan
embernek kellene segítséget adni, aki önmaga se tudja, épp
mire lenne szüksége. Ezért fontos, hogy lássuk a többiek
jóindulatát, és meg tudjuk bocsátani az esetlenségüket.

Mi lenne a megfelelő reakció?

Én azt tudom, hogy nekem mi segített. Nagyon sokat

jelentett, amikor Emőke azt mondta, hogy Isten házat épít
nekünk odaát. Ő egy haldokló barátnőjének leírta, hogy milyen
háza lesz. Én is elképzeltem, hogy vajon Zsolt mit csinál.
Rengeteg gyümölcsöt eszik, mert imádta a gyümölcsöket. Már
érti az univerzum működését. Nem eltűnt, megsemmisült,
hanem abban a világban én őt élőnek látom. Ha konkrétan el
tudja képzelni a gyászoló, hogy milyen lehet a mennyországa az
elhunytnak, és mit csinálhat ott, az nagyon sokat segíthet.
A másik, hogy nekem az is fontos, hogy ott van Istennél.
Találkoztam gyászolókkal, akik azt mondták: „Éreztem, hogy itt
van velem.” Én ettől berzenkedem. Ha ott van fönt a házában,
akkor nem lehet itt mellettem. Talán azért akarják maguk
mellett tudni az elhunytat, mert fájdalmas nekik, hogy ő nem
látja a történetük folytatását, nem látja például, ahogy felnőnek
a gyerekek… Szerintem onnan fentről is pontosan látja. Néha
tudatosan mondtam a gyerekeknek, hogy „hű, most apa látja,
milyen ügyesen túráztok itt, és büszke rátok”. Azt se gondolom,
hogy Zsolt most szomorkodik, mert nem lehet velünk, mivel ott
nincs szomorúság és könny. Hiszem, hogy boldog, és tudatosan
így akarom őt látni, és hiszem, hogy ő is úgy akar látni minket,
hogy boldogok vagyunk, és nem őt siratjuk folyamatosan.
Amikor boldogok voltunk, mindig kiemeltem, hogy bár nincs
velünk, de látja, hogy mi ezt csináljuk, és örül. Poénkodtam
Gerdával, hogy apa most megböki Istent: „Nézd csak, nézd csak,
ez az én lányom!” Nem érzem istenkáromlásnak a gondolatot,
hogy odacsődíti az angyalokat, annyira büszke a lányára.

Gerda mennyire emlékszik az édesapjára?

Rengeteg emléke van. Kétéves koráról is vannak emlékei

apával. Olyan is, ami nekem már nincs meg, például hogy
együtt fagyiztak a lépcsőn. Emlegeti, hogy apa az almát a
kezével törte szét, metszőollóval vágta az akácot. Már babaként
is rajongott az apjáért. Amikor nyolc hónapos korában Zsolt
megjött egy hegyi vezetésről, repdesett az örömtől. Amikor
elment a Lhocéra (fél év alatt kétszer ment el), rászokott a
cumira. Nemrég rajzolt egy képet, amin apa térdel, ő pedig
szalad hozzá. Hegyen vannak, a háttérben nyugszik le a nap, ő
pedig rohan apa karjai közé. Kint van a szobájában Zsolt
fényképe. Azt mondta, azért van ott az a kép, mert ha neki
valami bánata van, azt elmondja apának.
 Új álmok
Mik a terveid, céljaid?

Szeretném, ha az alapítvány megállna a maga lábán, és sok

gyereknek segíthetne. A célom továbbvinni az alapítványt és a
Hópárducot mint brandet, amiről mindenkinek Erőss Zsolt
juthat az eszébe. Ha ez elég erős és stabil lesz, akkor végre nem
a halottkultusz lesz Zsolt körül a kopjafákkal. Nem úgy
gondolnak majd rá, mint a meghalt hegymászóra, hanem mint
arra a hegymászóra, akiről az alapítványt elnevezték, mert
olyan erős volt, hogy képes volt felállni. Élményt, örömöt,
reményt szeretnék adni a gyerekeknek, bemutatni, hogy
bármilyen helyzetből újra lehet kezdeni.

Felmennél-e újra egy nyolcezresre?

Ezt sokszor kérdezik. Tudom, hogy már nem is lennék

alkalmas rá, másrészt nincs olyan ember, akivel felmennék.
Zsolttal könnyű volt, mert benne meg tudtam bízni. Nála jobban
senki nem ismerte ezt az egészet. Másrészt, ami a baráti körből
többekben is felmerült, ha Zsolt, egy ilyen kaliberű mászó
meghalt, akkor mi, kicsi, zöldfülű mászók jobb, ha nem
próbálkozunk. Van két gyerekem, tudom, hogy az egy veszélyes
üzem.
Csókakőn a várnál áll egy tábla: „Miért lobogjon örökké
életünk lángja? Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva. / A
sorsot kísértik – mondja –, de ugyan mivégre? Miért hajtja az
embert nyughatatlan vére? / Várjuk talán merengve, míg leszáll
az alkonyat? Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.” Ez
egy hegymászó hitvallása. Azért megyünk, mert ha nem
tesszük, elveszítjük az álmainkat. Ezért mentem én is, de most
már az én álmaim nem a hegyek, hanem az, hogy a gyerekeimet
felneveljem, és az alapítványt jól csináljam.
Az ember életében a céltalanság a legveszélyesebb, ez volt
Zsolt hitvallása. Látom, hogy a gyerekek úgy jönnek az iskolába:
„valahogy ússzuk meg a mai napot”. Azt mondom nekik:
„Gyerekek, meg fogjátok úszni. A mát is, a holnapot is. De így
fogjátok leélni az egész életet, hogy megúsztuk?” A halált nem
fogod megúszni. Ha csak erre törekszel, akkor semmi nem lesz
az életedből. Az életet nem megúszni kell, hanem megélni. Úgy
eltölteni, hogy nyomot hagytunk.
A hegymászót azért nem értik az emberek, mert ő nem
akarja megúszni, sőt ki is hívja a sorsot maga ellen azzal, hogy
elébe megy a nehézségnek. De ezt itt lent is meg tudjuk tenni.

Azt mondtad, Isten képes a cserépdarabokból valami szebbet

létrehozni, mint ami eredetileg volt. Milyen szépséget látsz most
az életedben, amit ez a krízis hozott elő?

Fejlődtem a másokra való odafigyelésben, empátiában,

mások fájdalmának az átérzésében. Sok szempontból
érzékenyebb lettem, a gyerekeimre is. Régen dilemma volt a
gyerek kontra hegymászás. Azóta egyértelműen a gyerekek
lettek az elsők. Egyre jobban szeretek együtt lenni velük. Még
annak is látom az előnyeit, hogy egyedül nevelem őket.
Intenzívebben figyelek rájuk, minőségi időt töltök velük, még
akkor is, ha értelemszerűen kevesebb idő jut rájuk. Odafigyelek,
mert tudom, hogy csak én vagyok nekik, és minden szeretetet,
minden törődést tőlem kell megkapniuk. És meg tudom élni,
hogy ez nem áldozat, hanem amit értük teszek, azt önként,
szeretetből vállalom. Magyarországon ma a nők sokszor
áldozatnak érzik magukat, és a társadalom is kimondatlanul
„elvárja” tőlük, hogy áldozzák fel magukat a gyerekeikért,
holott ez nem szükségszerű.
Zsolt halála tragédia, ez egyértelmű. De még ebből a
tragédiából is tudott egy új élet születni. Olyanná váltam, aki
aligha lettem volna enélkül. Bizonyára bennem voltak
mindazok az adottságok, melyek mára az alapítvány vezetőjévé
tettek, de a mélység, a nehézségek, krízisek hozták elő belőlem
ezeket a rejtett kincseket.
 Epilógus

2018 júniusában Székesfehérváron a Hiemer-házban

egy nyilvános előadás keretében beszélgettem Hildával a
történetéről. A történetről, amit Isten az ő életével írt és ír.
Utólag arról faggattam, hogy élte meg ezt az estét.
Elmesélte, milyen furcsa is volt újra végigjönnie ezeken
a belvárosi utcákon, ahol élete négy legnehezebb éve során
annyiszor végigment. Ahol sokszor jelentéktelennek,
feleslegesnek érezte magát.

Nagyon érdekes volt úgy visszatérni a városba, hogy én

tartok előadást, nem pedig én hallgatok másokat. Úgy
végigmenni az utcán, hogy nem porszemnek érzem magam,
hanem végre magabiztos vagyok, és van mit mondanom az
embereknek, akik kíváncsiak rám. Párszor elmentem
életemben az Alba Plaza tükörablakai előtt, és megszoktam,
hogy mit látok benne. De most nem azt láttam. Roppant
izgalmas időutazás volt, hogy egyszerre láttam a tizennyolc
éves és a mostani, húsz évvel későbbi önmagam, egy váratlan
villanásra egymás mellé került a két idősík.

Mi változott meg?

Úgy érkeztem a gimnáziumba, hogy nagyon hittem

magamban, mert olyan környezetből és olyan osztályfőnöktől
érkeztem, ahol hittek bennünk. A gimiben ez összetört, és
onnan kellett újra felépülni. Nőként se hittem el, hogy értékes
vagyok, emberként is nehéz volt ezt elhinnem. Zsolt mellett egy
pillanatig – amíg a két nyolcezrest megmásztam – azt
gondoltam, hogy mégiscsak van bennem valami, amiben
tehetséges vagyok, amivel kitűnök. Erre jött a Makalu, amit nem
sikerült megmásznom, majd a gyerek. Ott voltam egy síró
kisbaba mellett azzal a visszajelzéssel, hogy rossz anya vagyok.
Innen megint ki kellett kapaszkodnom. Újra keresnem kellett az
utamat.
Amikor megkaptam az első osztályomat, az lett az
identitásom, hogy tanító vagyok. Amikor elkezdem hegyet
mászni: tanító és hegymászó vagyok. Aztán feleség lettem, majd
anya is. Nem is a legjobb fajtából ráadásul. Meg akartam találni
az utam: jó, akkor anya meg feleség vagyok, de hegymászó már
nem annyira. Mihez kezdjek, ha újra dolgozni fogok? Menjek
vissza tanítani? Miközben azt keresgettem, hogy az anyaság és a
feleségszerep mellett a következő életszakaszban mi az, amiben
ki tudnék teljesedni, meghalt Zsolt, és hirtelen már feleség se
voltam. Jött a média, és egy pillanat alatt rám rakta a címkét,
hogy te celeb is vagy. Ebből is lehetett volna identitást építeni,
de akkor azt is kellett volna kezelni, amikor a média hirtelen
majd elfelejt. Az anyaság volt az egyetlen biztos pontom. Ki
leszek én végül? Abból is ki kellett lépnem egy idő után, hogy
gyászoló özvegy vagyok. Mindeközben hívő is vagyok, de a
hitem is hullámzik, és volt olyan pont, amikor abban is
elbizonytalanodtam, hogy hívő vagyok-e egyáltalán. De ezekből
az összetört darabokból Isten mégis kihozott valamit.
Egy reggel rohanás közben, ahogy vettem le a kabátot a
fogasról, hirtelen megfogalmazódott bennem erről egy kép.
Olyan ez, mint amikor leejtenek egy üvegképet, és az apró
cserepekre hullik. Isten azonban összeszedi, kézbe veszi a törött
darabokat, és valami egészen újat épít belőlük. Nem az eredetit
állítja helyre. A képből egy edény lesz. Már nemcsak ábrázol
valamit, hanem arra is képes, hogy hordozzon, megtartson. A
csodálatos kétdimenziós képből egy nagyon különleges
háromdimenziós edény lesz. Amikor Isten összerak, helyreállít,
utólag rácsodálkozunk, hogy valami megmagyarázhatatlan
módon egy dimenzióval bővült, mélységet nyert az életünk.

Magasságok és mélységek. Ezt a címet adta Hilda az

előadásának. Milyen szemléletesen kifejezi ez az ellentétpár
mindazt, ami Hildával történt! Feljutott a világ
legmagasabb pontjaira, és megjárta a legmélyebb poklot.
Sokan megismerték, talán irigyelték is, majd senki sem
szeretett volna helyet cserélni vele. De ott fent, a halálzóna
embert próbáló viszontagságai között, majd a gyász sötét
és fájdalmas hónapjaiban, éveiben is mellette volt az Isten.
Isten jelenléte, támogató atyai szeretete segítette át „a halál
völgyén is”.
A völgyben, a mélyben nem látjuk, merre visz az út. De
a bizonytalanban is bízhatunk abban a biztos kézben, aki
azt ígéri: „…ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a
szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”
(Habakuk 3,19)
 Jegyzetek

1 Hátizsákba helyezhető, praktikus víztasak, melyet a

pántokra rögzített cső és a szívófej segítségével mozgás
közben is könnyű használni.
2 Erőss Zsolt. A Himalájánál magasabbra. Budapest: Libri,
2014.
3 Jégfolyosó.
 Tartalom

Aki keres, talál

A Kilimandzsáró hava
Hegymászó születik
Randevú a hegyen
Hilda a Himaláján
Pátka, a gyökerek
Aki keres, talál
Egy év „puszta” német földön

A nehéz út
Mindenkinek a maga Makaluja
Gerda érkezése
Új év, új kezdet
A nehéz út
Lhoce
Az utolsó közös év
A Kancsendzönga
Élet és halál között
Ugrás
Verőfényes feketeség
Jövőtlenül
Lejönni a hegyről
Lépésről lépésre
Jézus velünk sír
A harmadik gyermek születése
Új identitás
Hamis értékek, valós küzdelmek
Ugrás
Új álmok
Epilógus

Jegyzetek
 Kiadja a Harmat Kiadó
1113 Budapest, Karolina út 62.,
Tel./fax: (1) 466-9896, (1) 386-0865
E-mail: harmat@harmat.hu
Internet: www.harmat.hu

Felelős kiadó: Herjeczki Kornél

Felelős szerkesztő: Sinkáné Zombory Katalin
Borítóterv és tipográfia: Lente István
Műszaki vezető: Bernhardt Péter
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 288 469 1

Felhasznált betűtípusok:
Noto Serif – Apache License 2.0
EB Garamond – SIL Open Font License