Oliver Sacks

MOZGÁSBAN
EGY ÉLET
 A fordítás alapja:
Oliver Sacks: On the Move: A Life. Alfred A. Knopf, New York,
2015.

© Oliver Sacks, 2015

Fordította © Ízing Róbert, 2016

Szerkesztette: Tűrk Rita

Lektorálta: Pléh Csaba
Borító: Tabák Miklós
Borítófotó: Douglas White

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter

ISBN 978 963 304 671 5

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos

reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon –
a kiadó engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2019

Felelős kiadó: Szauer Péter
www.hvgkonyvek.hu

Forgalmazza eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus
Billynek
„Az életet csak visszatekintve lehet
megérteni, de előre nézve kell élni.”
KIERKEGAARD
 Mozgásban

Amikor a háború alatt a szüleim bentlakásos iskolába küldtek,

kisgyerekként olyan tehetetlennek éreztem magam, mintha börtönbe
zártak volna. Szabadságra és önállóságra vágytam, a mozgás
könnyedségére és emberfeletti képességekre. Amikor álmomban repültem,
pillanatokra átélhettem ezeket az érzéseket, és egy kicsit akkor is, amikor
az iskolához közeli faluban lovagoltam. Élveztem, milyen erős és kezes a
lovam, és a mai napig emlékszem könnyed, örömteli mozgására és meleg,
édes szénaillatára.
De legjobban a motorkerékpárokat szerettem. A háború előtt
apámnak volt egy Scott Flying Squirrel típusú gépe, nagy, vízhűtéses
motorral, sikolyszerű kipufogóhanggal, és én is egy ilyen erős járgányra
vágytam. Motorok, repülőgépek és lovak képei kavarogtak a fejemben
motorosokkal, cowboyokkal és pilótákkal egyetemben, akik – úgy
képzeltem – az elemekkel küzdve, de mindig győzedelmeskedve ülik meg
hatalmas szörnyetegeiket. Kisfiúi képzeletemet westernfilmek és hősies
légi párbajok fűtötték: elképzeltem, amint pilóták Hurricane-ekben és
Spitfire-ekben teszik kockára az életüket, a testüket vastag bőrdzseki védi,
éppen úgy, mint ahogy a motorosokét bőrkabát és bukósisak.
1943-ban, tízévesen, visszatérve Londonba szerettem az utcára néző
ablaknál üldögélni. Néztem a motorokat, próbáltam beazonosítani a
típusukat, amint elszáguldottak előttünk (ez a háború után, amikor már
könnyen üzemanyaghoz lehetett jutni, megszokott látványnak számított).
Több mint egy tucat márkát be is tudtam azonosítani: az AJS, a Triumph, a
BSA, a Norton, a Matchless, a Vincent, a Velocette, az Ariel és a Sunbeam
típusúakat, és az olyan ritkán látható külföldi márkákat is, mint a BMW
vagy az Indian.
Tinédzserként az egyik unokatestvéremmel rendszeresen eljártunk a
Crystal Palace-ba, a helyi motorversenyekre. Gyakran elstoppoltam
Snowdoniába hegyet mászni vagy a Tóvidékre úszni, és néha egy motoros
vett fel. Felpörgetett a hátsó ülésen motorozás, és rögtön arról kezdtem
álmodozni, hogy egy szép napon majd nekem is lesz egy olajosan csillogó,
bivalyerős motorom.
Az első motorkerékpáromat, egy használt BSA Bantamot tizennyolc
éves koromban vettem. Gyenge, kéthengeres motorja volt, és mint később
kiderült, a fékjei nem működtek rendesen. Először a Regent’s Parkban
járattam meg, ami szerencsés, sőt valósággal életmentő döntés volt.
Miközben teljes gázzal száguldoztam, a gázbowden beragadt, a gyenge
fékek pedig nem tudták megállítani a motort, mindössze annyit értem el,
hogy egy kicsit lelassították. Azon kaptam magam, hogy egy motor
nyergében gubbasztva körbe-körbe száguldozok a Regent’s Parkot övező
úton, és esélyem sincs megállni. Dudáltam és a gyalogosokra kiabáltam,
hogy álljanak félre az útból. Két-három kör után persze mindenki szabad
utat adott nekem, és miközben újra és újra elsüvítettem mellettük, hangos
kiáltásokkal biztattak. Tudtam, ha kifogy az üzemanyag, a járgány meg
fog állni; és végül több tucat kényszerkör után a motor végre hörögni
kezdett és lefulladt.
Anyám az első pillanattól fogva ellenezte a motorvásárlást. Erre fel
voltam készülve, de apám ellenkezése meglepett, mivel ő maga is
motorozott. Azzal próbáltak eltántorítani a dologtól, hogy vettek nekem
egy kisautót, egy 1934-es Standardet, amely alig ment 70 km/h-val.
Utáltam ezt a kis járgányt, és egy szép napon hirtelen ötlettől vezérelve
eladtam, hogy abból finanszírozzam a Bantamot. Utána el kellett
magyaráznom a szüleimnek, hogy egy kis teljesítményű autó vagy motor
rendkívül veszélyes, mert nincs benne elég erő, hogy kihúzzon a nehéz
helyzetekből, és hogy sokkal nagyobb biztonságban leszek egy nagy és
erős motoron. Vonakodva bár, de vettek nekem egy Nortont.
Az első 250 cm³-es Nortonommal sokszor csak egy hajszál választott
el a tragédiától. Először akkor kerültem bajba, amikor túl gyorsan
érkeztem meg egy piros lámpához. Már nem tudtam megállni vagy
elkanyarodni, így egyenesen áthajtottam a kereszteződésen, és csodák
csodájára sikerült átsuhannom a jobbról-balról érkező kocsik között. Az
egész csak egy perccel később tudatosult bennem: még gurultam egy
sarkot, aztán leszálltam a motorról, és elájultam.
A második baleset egy esős éjszakán történt egy kanyargós vidéki
úton. Egy szemből érkező autó reflektora elvakított. Biztos voltam benne,
hogy frontálisan fogunk ütközni, de az utolsó pillanatban „leléptem a
motorról” (ami meglehetősen nagyvonalú kifejezés egy olyan manőverre,
amely éppúgy lehet életmentő, mint halálos). A motorkerékpár elindult az
egyik irányba (a kocsit elkerülte, de totálkárosra tört), én pedig a másikba.
Szerencsére volt rajtam bukósisak, csizma, kesztyű és teljes bőrruha, így
annak ellenére, hogy majdnem húsz métert csúsztam, a felszerelésnek
köszönhetően egy karcolás sem esett rajtam.
A szüleim sokkot kaptak, de nagyon örültek, hogy egyben maradtam,
és furcsa módon alig tiltakoztak, amikor kijelentettem, hogy új motort
akarok venni, ráadásul egy erősebbet: egy 600 cm³-es Norton Dominatort.
Ekkor már befejeztem az egyetemet Oxfordban, és Birminghambe
készültem, ahol egy rezidensi állás várt rám 1960 első hat hónapjában.
Nem mulasztottam el megjegyezni, hogy a Birmingham és London
közötti, frissen átadott M1 autópályának és egy gyors motornak
köszönhetően akár minden hétvégén hazamehetnék. Az autópályán
akkoriban nem volt sebességkorlátozás, így egy óra alatt hazaérhettem.
Birminghamben csatlakoztam egy motoros bandához, és
belekóstolhattam, milyen érzés egy csapathoz tartozni, hasonló ízlésű
emberekhez – addig magányos motorosnak számítottam. Birmingham
környéke meglehetősen érintetlen vidék volt, és különleges élményt
nyújtott elmotorozni Stratford-upon-Avonbe, hogy megnézzük, milyen
Shakespeare-darabot játszanak éppen.
1960 júniusában elmentem a TT-re, a híres Tourist Trophy
motorkerékpár-versenyre, amelyet minden évben megrendeznek a Man-
szigeten. Sikerült szereznem egy mentőorvosi karszalagot, így
benézhettem a csapatistállókba, és megismerhettem pár pilótát is.
Gondosan jegyzeteltem, és azt terveztem, hogy írok egy Man-szigeten
játszódó motorosregényt – igen sok kutatási anyagot halmoztam fel a
témában, de sosem állt össze a dolog.1

Az ötvenes években a londoni Északi körgyűrűn sem volt

sebességkorlátozás – ez nagyon csábítóan hangzott a száguldás
megszállottjai számára. A híres Ace kávézó volt a sebességőrült
motorosok törzshelye. Ha az ember tagja akart lenni a belső körnek, a Ton-
Up Boysnak, akkor az volt a belépő, hogy „meg kellett csinálnia a tonnát”,
azaz el kellett érnie a 160 km/h-s (100 mérföldes) sebességet.
Már akkoriban is jó néhány motorral el lehetett érni ezt a sebességet,
főleg ha kicsit feltuningolták: leszedtek róluk némi túlsúlyt (például a
kipufogócsövet), és magas oktánszámú üzemanyaggal tankolták fel őket.
Komolyabb próbatétel volt a „felégetés”, egy másodrendű utakon zajló
verseny. Ha az ember belépett a kávézóba, azzal automatikusan
megkockáztatta, hogy valaki kihívja egy menetre. Az ún. chicken game2
azonban nem volt divatban: az Északi körgyűrűn már akkoriban is sűrű
volt a forgalom.
Sosem játszottam chicken game-et, de egy kis országúti versenyzés
soha nem volt ellenemre: a 600 cm³-es Dommie-m motorját felpiszkáltam,
ám így sem ért fel az 1000 cm³-es Vincentekhez, márpedig az Ace belső
körének tagjai főleg ilyenekkel jártak. Egyszer kipróbáltam egy ilyen
gépet, de iszonyúan instabilnak találtam, különösen alacsonyabb
sebességnél. Teljesen más volt, mint a Nortonom, amelynek „feather bed”,
azaz dunyhaváza volt, és minden sebességnél stabilan futott.
(Elgondolkodtam, vajon egy Vincent motor elférne-e egy Norton vázban,
aztán évekkel később megtudtam, hogy készültek ilyen „Norvinok”.)
Amikor bevezették a sebességkorlátozásokat, már nem lehetett többé
tonnát csinálni, a mókának vége lett, és az Ace már nem az a hely volt,
mint egykor.

Amikor tizenkét éves voltam, egyik tanárom ezt írta a

bizonyítványomba: „Sacks még sokra viheti, ha képes lesz féken tartani
magát.” És bizony gyakran előfordult, hogy semmi sem tartott féken.
Kiskoromban például kémiai kísérleteim során gyakran mérgesgáz-
felhőbe borítottam a házunkat – de szerencsére egyszer sem gyújtottam
fel!
Szerettem síelni. Tizenhat éves koromban egy iskolai csoporttal az
osztrák Alpok lejtőin siklottam, a következő évben pedig már egyedül
mentem sífutni a norvégiai Telamarkba. A síelés jól ment, és mielőtt
felszálltam volna az Angliába tartó kompra, a kikötői vámmentes boltban
vettem két liter akvavitet. Határátlépéskor a norvég határőrök
figyelmeztettek, hogy hozzájuk bármennyi italt behozhattam volna, de
vissza Angliába csak egy üveg alkoholt vihetek. Így garantált, hogy a brit
vámosok az egyik palackot el fogják kobozni tőlem. A két üveget
szorongatva szálltam fel a hajóra, és felmentem a felső fedélzetre. Fönn a
ragyogó tiszta idő ellenére metsző hideg volt, de a meleg síruhában nem
fáztam. Az utasok a komp belsejébe húzódtak, így az egész felső fedélzet
az enyém volt.
Elővettem a könyvemet – az Ulyssest1 olvastam, meglehetősen lassan
–, s közben az akvavitemet kortyolgattam. Semmi sem melegíti fel jobban
az embert, mint az alkohol! Alattam lágyan ringott a hajó, én a fedélzeten
ülve belemélyedtem a könyvembe, meg-meghúzva az akvavites palackot.
Lassan eltüntettem az ital felét. Mivel nem éreztem az alkohol hatását,
olvastam és kortyolgattam tovább. Csodálkoztam, hogy már kikötünk:
annyira magába szippantott az Ulysses, hogy észre sem vettem az idő
múlását. Az üvegben egy csepp sem maradt. Még mindig nem éreztem az
alkohol hatását. Arra gondoltam, hogy biztos sokkal gyengébb, mint ahogy
azt az üvegen írták: a palackon az állt, hogy hatvanszázalékos az
alkoholtartalma. Minden rendben is volt egészen addig a pillanatig, amíg
fel nem álltam, ám akkor azonnal elvágódtam. Nagyon meglepődtem:
vajon a hajó rázkódott meg hirtelen? Feltápászkodtam, de újra eldőltem.
Ráébredtem, hogy részeg vagyok – nagyon-nagyon részeg –, az ital
valószínűleg egyből a kisagyamba ment, érintetlenül hagyva az agyam
más területeit. A fedélzetet ellenőrző matróz talált rám, amint a
síbotjaimra támaszkodva a járással próbálkoztam. Segítséget hívott, és két
oldalról közrefogva letámogattak a hajóról. Bár erősen tántorogtam –
magamra vonva az utastársak figyelmét (akik zömében jól szórakoztak
rajtam) –, úgy éreztem, sikerült túljárnom a rendszer eszén, hiszen két
üveg itallal hagytam el Norvégiát és eggyel érkeztem meg Angliába.
Átvertem az Egyesült Királyság vámőrségét egy üveggel, amit szerintem
szívesen megtartottak volna maguknak.

1951mozgalmas és bizonyos értelemben véve fájdalmas év volt

számomra. Az életemben mindig is fontos szerepet játszó Birdie
nagynéném márciusban meghalt. Egész életemben velünk élt, és feltétel
nélkül szeretett mindnyájunkat. (Az aprócska Birdie édesanyám
szellemileg kissé elmaradott unokatestvére volt. Sosem tudtam meg, mi
történt vele: beszéltek csecsemőkori fejsérülésről és veleszületett
pajzsmirigy-rendellenességről is. Mindez nem számított, ő volt a mi
Birdie nagynénink, és fontos szerepet töltött be a családunkban.) Birdie
halála mélyen megrázott, és talán csak ekkor ébredtem rá, mennyire fontos
volt nekem, sőt mindannyiunknak. Amikor pár hónappal korábban
ösztöndíjat kaptam Oxfordba, Birdie adta a kezembe az erről szóló
táviratot. Megölelt és könnyezve gratulált, hisz tudta, hogy a legifjabb
unokaöccse kirepül a családi fészekből.
A nyár végén Oxfordba kellett mennem. Akkor lettem tizennyolc
éves, és apám úgy érezte, eljött az ideje egy igazi apa-fiú beszélgetésnek.
Az anyagi juttatásaimról és pénzről beszélgettünk – nem nagy ügy, mivel
meglehetősen takarékos voltam, az egyetlen költséges szórakozásomnak
az olvasás számított. Aztán apám rátért arra, ami igazából aggasztotta.
– Úgy látom, nincs sok lány barátod – jelentette ki. – Nem kedveled a
lányokat?
– Nincs velük semmi baj – válaszoltam, és közben azt kívántam
magamban, bárcsak ne kellene erről beszélnünk.
– Inkább a fiúk tetszenek? – firtatta.
– Igen, de ez csak egy érzés. Még sosem „csináltam” semmit ez
ügyben – mondtam, majd félve hozzátettem: Ne mondd el anyunak! Nem
lenne képes feldolgozni.
De apám elmondta neki, így anyám másnap reggel feldúlt arccal jött
le az emeletről. Ilyennek még sosem láttam.
– Undorító vagy – jelentette ki. – Bárcsak meg se születtél volna!
Aztán otthagyott és napokig nem szólt hozzám. Amikor újra
beszéltünk, nem esett szó arról, amit korábban mondott (és a téma sem
került elő többé), de valami közénk állt. Anyám alapvetően nyitott volt és
mindenben támogatott, de ebben a kérdésben kemény és hajthatatlan
maradt. Mint apám, ő is rendszeresen olvasta a Bibliát, szerette a
zsoltárokat, Salamon énekét, és Mózes szigorú intelmei nyomasztani
kezdték a lelkét: „Férfiúval ne hálj úgy, a mint asszonynyal hálnak:
útálatosság az.”2
A szüleim orvosok voltak, így rengeteg orvosi könyvünk volt otthon,
köztük számos mű a „szexuális patológiáról”. Már tizenkét évesen
elmerültem Krafft-Ebing, Magnus Hirschfeld és Havelock Ellis
munkáiban, és nehezen tudtam elfogadni, hogy „orvosi eset” vagyok, hogy
az identitásomat le lehet egyszerűsíteni egy névvé vagy diagnózissá. A
barátaim az iskolában tudták, hogy „más” vagyok, mivel mindig
lemondtam a pettingbe vagy smárolásba torkolló házibulikat.
Beletemetkeztem a biológiába és a kémiába, és nem igazán tudtam,
mi történik körülöttem – vagy bennem –, nem zúgtam bele senkibe az
iskolában (de a fiai életéért kígyókkal küzdő, izmos, meztelen Laokoón
lépcső tetején álló, életnagyságú szobor mása beindított). Tisztában
voltam vele, hogy a homoszexualitásnak már a gondolata is sokakat
megrémiszt, és sejtettem, hogy anyámmal is ez lesz a helyzet, ezért is
kértem apámat, hogy ne mondja el neki. Talán apámnak sem kellett volna
beszélnem róla – alapjában véve a szexualitásomat magánügynek
tekintettem: nem volt titok, de nem is tartottam beszédtémának. A két
legjobb barátom, Eric és Jonathan tudták, de szinte sosem beszéltünk róla.
Jonathan azt mondta, hogy a maga részéről „aszexuálisnak” tart.
Mindenkit a neveltetése, a környezete és a saját jelene határoz meg.
Újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy anyám az 1890-es
években született, szigorú vallásos nevelést kapott, ráadásul az ötvenes
évek Angliájában a homoszexualitás nemcsak perverziónak, hanem
bűncselekménynek minősült. Azt sem volt szabad elfelejtenem, hogy a
szex a vallással és a politikával együtt olyan témának számított, amellyel
kapcsolatban az egyébként visszafogott és racionális emberek is intenzív
és irracionális érzéseket táplálhattak. Anyám nem akart kegyetlen lenni, és
nem kívánta a halálomat. Mostanában értettem meg, hogy hirtelen
elragadtatta magát, valószínűleg meg is bánta, amit mondott, és talán ezt
az egész epizódot elzárta a tudata egy apró rekeszébe.
De a szavai életem java részében ott kísértettek a lelkemben, és nagy
szerepet játszottak abban, hogy bűntudat töltött el ahelyett, hogy szabadon
és örömteli módon éltem volna meg a szexualitásomat.

Abátyám, David és a felesége, Lili, miután megtudták, mennyire híján

vagyok a szexuális tapasztalatoknak, úgy vélték, ez csakis a
félénkségemnek tudható be, és hogy egy klassz nő vagy még inkább egy jó
dugás majd rendbe hoz. 1951 karácsonya táján, az első oxfordi félévem
végén elvittek Párizsba azzal a szándékkal, hogy a szokványos látnivalók –
a Notre-Dame, a Louvre, az Eiffel-torony – felkeresése után elvisznek egy
kedves kurvához, aki majd átsegít az akadályokon, és szakértő módon,
végtelen türelemmel bevezet a szex rejtelmeibe.
Kiválasztottak egy megfelelő korú és jellemű prostituáltat – David és
Lili először alaposan kikérdezték, közben a helyzetet is elmagyarázták –,
aztán bementem a szobájába. Annyira rettegtem, hogy a péniszem
megbénult a félelemtől, a heréim pedig megpróbáltak visszahúzódni a
hasüregembe.
A nő – aki az egyik nagynénémre hasonlított – egy pillanat alatt
felmérte a helyzetet. Jól beszélt angolul (ez volt az egyik ok, amiért rá
esett a választás), és azt mondta: ne aggódjak, inkább iszunk egy jó csésze
teát. Elővette a teáskészletét és a süteményeket, majd megkérdezte,
milyen teát szeretek. Lapszangot – mondtam –, imádom a füstös ízét.
Ekkorra már sikerült visszanyernem az uralmam a hangom felett, a
magabiztosságom is visszatért, és kellemesen elcseverésztünk a füstös ízű
tea mellett. Félórát maradtam. A bátyám és a felesége várakozón
pillantottak rám.
– Na, milyen volt, Oliver? – faggatott David.
– Óriási – válaszoltam, miközben süteménymorzsákat sepregettem le
a szakállamról.

Tizennégy éves koromban már „egyértelmű” volt, hogy orvos leszek. A

szüleim orvosok voltak, ahogy a két legidősebb bátyám is.
Ennek ellenére nem voltam biztos benne, hogy orvos akarok lenni.
Már nem dédelgettem tovább azt az álmom, hogy kémikus leszek: a
szervetlen kémia már rég meghaladta azt a 18–19. századi szintet, amit
annyira szerettem. Tizennégy-tizenöt éves koromban, a biológiatanárom
és Steinbeck Kék öböl3 című regénye által inspirálva úgy éreztem,
szívesen lennék tengerbiológus.
Amikor megkaptam az oxfordi ösztöndíjamat, választanom kellett:
tartsak ki a zoológia mellett, vagy legyek orvostanhallgató, és fogjak bele
az anatómiába, a biokémiába és a pszichológiába? Az érzékelés
fiziológiája különösen lenyűgözött – hogyan látjuk a színeket, a tér
mélységét, a mozgást? Hogyan ismerünk fel dolgokat? Hogyan
értelmezzük a világot vizuálisan? Az érdeklődésem a téma iránt még
akkor támadt fel, amikor nagyon fiatalon vizuális migrének gyötörtek. Az
ún. migrénaura során először fényes cikcakkok villództak a látóteremben,
majd elvesztettem a színek, a mélység és a mozgás észlelésének
képességét, vagy akár azt is, hogy bármit felismerjek. Ijesztő volt,
ugyanakkor lenyűgözött, hogy a látásom szétesett és darabokra hullott,
aztán mindössze néhány perc alatt újraalakult, rekonstruálódott.
 Az otthoni, kis kémialaborom egyben sötétkamraként is szolgált,
nagyon érdekelt ugyanis a szín és a sztereofotográfia. Arra ösztönöztek,
hogy elgondolkodjam, miként alkotja meg az agy a színt és a
térmélységet. A tengerbiológiát ugyanannyira élveztem, mint a kémiát, de
meg akartam érteni az emberi agy működését is.

Annak ellenére, hogy ragyogó elmének tartottak, intellektuálisan sosem

voltam túl magabiztos. Ahogy a két legközelebbi barátomat, Jonathan
Millert és Eric Kornt, engem is megszállottan érdekelt a tudomány és az
irodalom. Lenyűgözött Jonathan és Eric intelligenciája, és nem értettem,
miért lógnak velem, de végül mindhárman ösztöndíjat kaptunk az
egyetemre. Aztán hirtelen nehézségekbe ütköztem.
Oxfordban le kellett tenni egy „előfelvételi vizsgát” a bejutáshoz.
Mivel már megkaptam az ösztöndíjat, ez puszta formalitásnak számított.
Csakhogy a vizsga nem sikerült, úgyhogy tettem egy pótvizsgát, amelyen
aztán újfent megbuktam. Harmadszor is nekifutottam, de megint
elhasaltam. Ekkor Mr. Jones, az igazgató félrehívott.
– Sacks, maga ragyogó ösztöndíjvizsgát tett. Miért bukik el újra meg
újra ezen a buta kis vizsgán?
– Fogalmam sincs – válaszoltam, mire így szólt:
– Nos, ez az utolsó esélye.
Úgyhogy nekifutottam negyedszer is, és végre sikerült. A St. Paul
Gimnáziumban Erickel és Jonathannel együtt a tudományos és a
művészeti tárgyak könnyű elegyét élvezhettük. Egyszerre voltam az
irodalmi társaság elnöke és az atlétikai egyesület titkára. Egy ilyen
egyveleg az egyetemen már komoly akadályokba ütközött: az anatómiai
tanszék, a tudományos laboratóriumok és a Radcliffe Tudományos
Könyvtár mind a South Parks Roadon voltak összezsúfolva, távol az
egyetemi előadó-épületektől és kollégiumoktól. Fizikai és társadalmi
távolság volt köztünk, az orvostanhallgatók és az egyetem más polgárai
között.
Ezt az első félév során nagyon erősen éreztem. Esszéket kellett
írnunk és bemutatnunk az oktatóinknak, vagyis hosszú órákat töltöttünk a
Radcliffe Tudományos Könyvtárban kutatási szemléket olvasva. Ki kellett
válogatnunk a legfontosabbakat, majd ezeket érdekesen és eredeti módon
prezentálnunk. Élveztem, hogy sokat olvashatok a neurofiziológiáról,
számos új terület nyílt meg előttem, de egyre világosabbá vált, hogy mi
hiányzik az életemből. Tulajdonképpen nem is olvastam mást, mint
Maynard Keynes Essays in Biography (Életrajzi esszék) című művét. Én is
életrajzi esszéket akartam írni, méghozzá egy kórtörténeti csavarral – az
írások szokatlan gyengeségekkel vagy erősségekkel élő emberekről és
különleges tulajdonságaik életükre gyakorolt hatásáról szóltak volna –
tehát egyfajta életrajzgyűjteményt vagy esettanulmány-összeállítást
terveztem.
Az első (és végül az egyetlen) témám Theodore Hook volt. Sydney
Smith, egy kora viktoriánus géniusz életrajzában bukkantam a nevére.
Hook maga is ragyogó elme és vitázó volt, Sydney Smithnél egy-két
évtizeddel korábban élt, és ő is páratlan zenei érzékkel büszkélkedhetett.
Úgy tartják, több mint ötszáz operát írt, rendszerint a zongorájánál ülve
rögtönözte őket, és minden szerepet egymaga énekelt el. Ezeket a műveket
a pillanat szülte – lenyűgözőek, gyönyörűek és tünékenyek voltak mind.
Egy ültő helyében improvizált, soha nem ismételt, sosem jegyezték le
egyik darabját sem, s így gyorsan feledésbe merültek. A Hook
improvizációs képességeiről szóló leírások lenyűgöztek: vajon miféle
elme képes ilyesmire?
Mindent elolvastam Hookról, amit csak tudtam, még azokat a
könyveket is, amelyeket ő írt. Ezek, furcsamód, unalmasnak és
erőltetettnek tűntek, erős kontrasztban álltak a villámgyors, csapongóan
invenciózus elméről szóló leírásokkal. Sokat gondolkoztam Hookról, és az
első félév vége felé írtam róla egy hatoldalas, sűrűn gépelt, négy-ötezer
szavas esszét.
Nemrégiben más korai írásommal együtt ezt is megtaláltam egy
dobozban. Újraolvasva teljesen megütköztem, mennyire gördülékeny a
szöveg, ugyanakkor mennyire tudományoskodó, fellengzős és kérkedő a
stílusa. Olyan, mintha nem is én írtam volna. Lehetséges, hogy csak
plagizáltam az egészet? Vagy összeollóztam fél tucat forrásból? Esetleg
tényleg az én gondolataim voltak beleágyazva a professzorokra jellemző,
kiművelt stílusba, amelyet azért sajátítottam el, mert valójában csak egy
éretlen tizennyolc éves kölyök voltam?
A Hook-esszé kivétel volt, az írásaim többsége fiziológiáról szólt,
ezeket hetente egyszer fel kellett olvasnom az oktatómnak. Amikor
elkezdtem foglalkozni a Hook-témával, annyira belelkesültem, annyit
olvastam és gondolkodtam, hogy az esszé megírására már nem maradt
időm. Ezért az előadás napján egy jegyzetfüzetet vittem magammal, és
úgy tettem, mintha abból olvasnék fel, és miközben rögtönöztem, néha
lapoztam egyet. Egyszer csak Carter (Dr. C. W. Carter, a Queen’s-beli
oktatóm) megállított.
– Nem igazán tudom követni – mondta. – Felolvasná újra?
Egy kissé idegesen próbáltam megismételni az utolsó pár
mondatomat. Carter zavartan nézett rám.
– Hadd lássam! – mondta, én pedig átadtam neki az üres
jegyzetfüzetet.
– Figyelemre méltó, Sacks – jelentette ki. – Nagyon figyelemreméltó.
De azt szeretném, ha a jövőben megírná az esszéit.

Oxfordi diákként nemcsak a Radcliffe Tudományos Könyvtárba volt

bejárásom, hanem a Bodleianbe, egy csodálatos általános könyvtárba is,
amelyet 1602-ben alapítottak. Itt futottam bele Hook obskurus és
elfeledett műveibe. Nincs olyan könyvtár – kivéve a British Museumét –,
amely ennyi hasznos anyagot rejtett volna számomra, ráadásul a Bodleian
csendje tökéletesen megfelelt az íráshoz. A kedvencem mégis a Queen’s
College könyvtára volt. A mesés könyvtárépületet maga Christopher Wren
tervezte – nekünk legalábbis ezt mondták –, és alatta, egy fűtőcsövekkel és
polcokkal teli alagsori labirintusként bújt meg a könyvtár föld alatti része.
Egészen új élmény volt több száz éves ősnyomtatványokat a
kezemben tartanom. Különösen imádtam Conrad Gesner gazdagon
illusztrált 1551-es Historiae animaliumát, benne Albrecht Dürer híres
rinocéroszrajzával, és Louis Agassiz négykötetes, őskori halleletekről
szóló munkáját. Abban a hatalmas könyvkupacban bukkantam rá Darwin
eredeti kiadású könyveire, és ott szerettem bele Sir Thomas Browne összes
művébe – a Religio Medici, a Hydriotaphia és a The Garden of Cyrus (The
Quincunciall Lozenge) című alkotásaiba. Mennyire abszurd volt
némelyikük, de milyen csodás a nyelvezetük! És ha Browne klasszikus
fellengzősségét néha túl soknak is érezte az ember, átválthatott a
szatirikus és célratörő Swiftre, hiszen a könyvtárban mindannyiuk
munkája elérhető volt, méghozzá eredeti kiadásban. Noha a szüleim által
kedvelt 19. századi irodalmon nőttem fel, a Queen’s könyvtárának
katakombáiban ismerkedtem meg a 17. és 18. századi irodalommal –
Johnsonnal, Hume-mal, Gibbonnal és Pope-pal. Ezek a könyvek szabadon
elérhetők voltak, nem tartották hét lakat alatt őket; egyszerűen ott
pihentek a polcokon, ahogy azt már – legalábbis én így képzeltem – első
kiadásuk óta tették. A Queen’s College könyvtárának pincéiben éreztem rá
először saját anyanyelvem történelmiségére.

Anyám, aki sebész és anatómus volt, elfogadta, hogy nincs elég

kézügyességem sebészként a nyomdokaiba lépni, de bízott abban, hogy
Oxfordban legalább az anatómiában ki fogok tűnni. Testeket boncoltunk
fel és előadásokra jártunk, aztán pár évvel később beültem az anatómiai
záróvizsgámra. Az eredménylistán a csoportból az én nevem szerepelt az
utolsó előtti helyen. Rettegtem anyám reakciójától, és a körülményeket
figyelembe véve úgy éreztem, rám fér egy ital. Elmentem a kedvenc
kocsmámba, a Broad Street-i White Horse-ba, és megittam négy-öt korsó
erős cidert – erősebb volt a sörnél, és olcsóbb is.
Amikor spiccesen kiléptem a White Horse-ból, egy őrült és pimasz
gondolat kerített hatalmába. Az anatómiavizsgán nyújtott szánalmas
teljesítményemet azzal fogom ellensúlyozni, hogy elnyerem a Theodore
Williams anatómiai ösztöndíjat! A vizsga már elkezdődött, ám én a
részegekre jellemző bátorsággal bedülöngéltem, leültem egy üres
asztalhoz, és átnéztem a vizsgatesztet.
Hét kérdést kellett megválaszolni, le is csaptam az egyikre (Vajon a
strukturális differenciálódás funkcionális differenciálódást implikál?), és
két órán keresztül megállás nélkül írtam a témáról, belefűzve minden
olyan zoológiai és botanikai okosságot, amivel felvághattam, mennyire
otthon vagyok a témában. Aztán egy órával a vizsga vége előtt leléptem
anélkül, hogy a másik hat kérdéshez egyáltalán hozzányúltam volna.
Az eredményeket lehozta a hétvégi The Times: én (azaz Oliver Wolf
Sacks) nyertem el a díjat. Mindenki csodálkozott: hogyan nyerhette el
olyasvalaki a Theodore Williams-díjat, aki az utolsó előtti eredményt érte
el a vizsgákon? Engem nem lepett meg a dolog, mivel itt is olyasmi
történt, mint az oxfordi felvételi vizsgák során. Nagyon rossz vagyok a
tényszerű vizsgákon és a feleletválasztós teszteken, de ha esszékről van
szó, szinte szárnyalok.
A Theodore Williams-ösztöndíj mellé ötven font is járt – ötven font!
Sosem volt egyszerre ennyi pénzem. Ezúttal nem a White Horse-ba
mentem, hanem a szomszédos Blackwell’s könyvesboltba, és negyvennégy
fontért megvettem álmaim könyvét, az Oxford értelmező kéziszótár mind a
tizenkét kötetét. Az orvosi egyetem alatt kiolvastam a teljes szótárat, és
alkalomadtán – esti olvasmányként – ma is leemelem a polcról egy-egy
kötetét.

A legjobb barátom Oxfordban egy Rhodes-ösztöndíjas fiatal

matematikafilozófus, Kalman Cohen volt. Sosem találkoztam még
matematikafilozófussal, és lenyűgözött a koncentrált gondolkodása: képes
volt hetekig egyetlen problémára összpontosítani. Szenvedélyes
gondolkodó volt – úgy tűnt, a gondolkodás aktusa hozza lázba, a
végeredmény alig érdekli.
Bár különbözőek voltunk, nagyon jól kijöttünk egymással. Ő
vonzónak találta, milyen vad asszociációkra vagyok képes, engem pedig
lenyűgözött, milyen fókuszáltan tud gondolkodni. Ő megismertette velem
Hilbertet és Brouwert, a matematikaelmélet óriásait, én pedig vele
Darwint és a 19. századi nagy természettudósokat.
Az ember a tudományra rendszerint felfedezésként, a művészetre az
emberi szellem találmányaként gondol, de a matematika egy „harmadik
világ”, és valamilyen rejtélyes módon mindkettő egyszerre. Vajon a
számok – például a prímszámok – léteznek valamiféle örök platonikus
birodalomban? Vagy feltalálták őket, ahogy Arisztotelész gondolta? Mit
kezdjen az ember az olyan irracionális számokkal, mint a π? Vagy az olyan
képzeletbeli számokkal, mint a mínusz kettő négyzetgyöke? Ezek a
kérdések időről időre mindenféle eredmény nélkül gondolkodóba ejtettek,
de Kalman számára majdhogynem élet-halál kérdésnek számítottak.
Abban reménykedett, hogy valamiképpen összeegyezteti ezt a két erősen
eltérő, egymást mégis kiegészítő matematikai valóságról alkotott nézetet:
Brouwer platoni intuicionizmusát és Hilbert arisztotelészi formalizmusát.
A szüleim, megsajnálva Kalt, hogy milyen messzire keveredett az
otthonától, meghívták, töltsön nálunk egy hétvégét: főzünk egy jót a
londoni házunkban. Kellemes volt, bár anyám méltatlankodott, amikor
másnap reggel észrevette, hogy Kalman töltőtollal teleírta a lepedőjét.
Miután meggyőztem, hogy ő egy zseni, aki lepedőkön dolgozza ki a
matematikafilozófiai elméleteit (itt túloztam egy kissé), méltatlankodása
áhítattá változott, és meg akarta őrizni a lepedőt, így mosatlanul, hátha
Kalmannak szüksége lesz a „jegyzeteire”. Büszkén megmutatta Selig
Brodetskynek, egy egykori cambridge-i diáknak, aki kiváló tudós (és
egyben harcos cionista) volt, mellesleg az egyetlen matematikus, akit
anyám ismert.
Kalman tanult az oregoni Reed College-ban is, amely – ezt tőle
tudtam meg –, briliáns diákjairól nevezetes, és éveken át ő számított a
legkiválóbb hallgatójának. Ezt olyan szenvtelen hangon közölte, mintha az
időjárásról beszélne. Egyszerű ténymegállapítás volt. Úgy tűnt, rólam is
azt gondolta, hogy a ragyogó elmék sorába tartozom, annak ellenére, hogy
többször tanújelét adtam, mennyire logikátlanul és rendszertelenül
működik az agyam. Úgy vélte, hogy a ragyogó elméknek egymás között
kell házasodniuk, hogy kiváló képességű gyermekeket nemzzenek. Ezért
engem is összehozott egy másik amerikai Rhodes-ösztöndíjassal, Miss
Isaackel. Rael Jane csendes, visszahúzódó lány volt (Kal elmondása
szerint), borotvaéles elmével. Végigcsevegtünk egy közös ebédet, aztán
soha többé nem találkoztunk – Kal pedig felhagyott a kerítéssel.
1952 nyarán, az első hosszú vakációnk során Kalmannal
Franciaországon át elstoppoltunk Németországig, ifjúsági szállókban
éjszakázva. Valahol útközben megtetvesedtünk, ezért le kellett
borotváltatnunk a hajunkat. Egy előkelő barátunk a Queen’s College-ból,
Gerhart Sinzheimer, aki a szüleivel töltötte a nyarat a Fekete-erdőben,
Titisee mellett, meghívott magukhoz. Amikor Kalmannal mocskosan,
kopaszon beállítottunk, és elmeséltük, hogyan lettünk tetvesek, azonnal a
fürdőbe parancsolt minket, és kifüstöltette a ruháinkat. Az elegáns
Sinzheimereknél töltött rövid és furcsa tartózkodás után Bécsbe mentünk
(amiről úgy hittük, olyan lesz, mint A harmadik ember című filmben), és
ott kipróbáltuk az összes fellelhető alkoholfajtát.

Bár a pszichológia nem szerepelt a tárgyaim között, néha beültem a

pszichológia tanszék előadásaira. Egy ilyen alkalommal láttam J. J.
Gibsont, egy merész teoretikust, aki a vizuális észlelés területén végzett
kutatásokat, és a Cornellről jött az Oxfordra, ahol éppen a kutatóévét
töltötte. Gibsonnak akkoriban jelent meg az első könyve, a The Perception
of the Visual World (A vizuális világ észlelése), és boldogan engedte, hogy
kísérletezzünk (az egyik vagy mindkét szem számára készült) különleges
szemüvegeivel, amelyek megfordították, amit az ember normálisan látott.
Semmi sem bizarrabb a feje tetejére állított világnál, és mégis, néhány nap
elteltével az agy alkalmazkodik ehhez, és újraorientálja a látható világot
(hogy aztán megint a feje tetejére álljon minden, ha az ember leveszi a
szemüveget).
A vizuális illúziók is lenyűgöztek: megmutatták, hogy az
intellektuális tudat, az éles elme, sőt a józan ész is tehetetlen az észlelési
torzulásokkal szemben. Gibson fordított szemüvegei bebizonyították, hogy
az elme képes korrigálni az optikai torzulásokat, míg a vizuális illúziók
azt mutatták meg, hogy az észlelési torzulásokat nem tudja kijavítani.

Richard Selig. Hatvan éve történt, de most is előttem van Richard arca,
testtartása – úgy tartotta magát, mint egy oroszlán –, amikor először
megpillantottam a Magdalen College előtt Oxfordban, 1953-ban. Szóba
elegyedtünk. Úgy rémlik, ő kezdeményezett, hisz én túlságosan félénk
voltam, hogy bárkit megszólítsak, ráadásul a szépsége még
bizonytalanabbá tett. Kiderült, hogy Rhodes-ösztöndíjas költő, és
számtalan dolgot csinált mindenfelé az Egyesült Államokban. Bár nem
volt sokkal idősebb nálam (ő huszonnégy éves volt, én húsz), mégis sokkal
többet tudott a világról, mint én, és sokkal többet, mint a hallgatók
többsége, akik középiskolából egyből egyetemre mentek, és nem szereztek
semmiféle élettapasztalatot. Valamiért érdekesnek talált, és hamarosan
barátok lettünk – mi több, belé is szerettem. Ez volt az első alkalom
életemben, hogy beleszerettem valakibe.
Beleszerettem az arcába, a testébe, az egyéniségébe, a költészetébe,
mindenbe, ami hozzá kapcsolódott. Gyakran adta ide nekem a verseit, én
pedig cserébe megmutattam neki néhány orvosi témájú esszémet. Azt
hiszem, nem csak én voltam belé szerelmes: másokat is, férfiakat és nőket
egyaránt rabul ejtett lenyűgöző szépsége, csodás tehetsége, életereje és
életszeretete. Könnyedén beszélt magáról – arról, miként inaskodott
Theodore Roethke mellett, festőkkel ápolt barátságairól, és arról, miként
töltött egy évet festészettel, még mielőtt rájött volna, hogy az igazi
szenvedélye a költészet. A feje mindig tele volt képekkel, szavakkal,
megkezdett versekkel, amelyeken tudatosan vagy tudattalanul, de
folyamatosan dolgozott, amíg kész művé nem formálódtak, vagy el nem
engedte őket. Már jelentek meg versei az Encounterben, a The Times
Literary Supplementben, az Isisben és a Grantában, és Stephen Spender
személyében volt egy lelkes támogatója is. Szerintem géniusz volt, egy
születőben lévő zseni.
Hosszú sétákat tettünk együtt költészetről és tudományról
beszélgetve. Richard élvezte, milyen lelkesen beszélek a kémiáról és a
biológiáról – ilyenkor még a szerénységemről is teljesen megfeledkeztem.
Bár tisztában voltam vele, hogy szerelmes vagyok Richardba, haboztam
bevallani magamnak – azok után, amit anyám mondott a
„förtelmességemről”, úgy éreztem, nem szabad elárulnom, hogy más
vagyok. De rejtélyes, csodálatos módon, az hogy szerelmes vagyok,
méghozzá egy olyan emberbe, mint Richard, rendkívül boldoggá és
büszkévé tett. Egy nap, miközben a szívem a torkomban dobogott,
bevallottam neki az érzéseimet, bár fogalmam sem volt, miképp fog
reagálni. Átölelt és ezt mondta:
„Tudom. Én más vagyok, de nagyra értékelem a szerelmed. Én is
szeretlek téged, csak másképpen.”
Nem éreztem magam visszautasítva, és azt sem, hogy összetörték
volna a szívem. Azt mondta, amit mondania kellett, méghozzá a lehető
legtapintatosabban. Barátok maradtunk, és miután túltettem magam a fájó
és reménytelen vágyakozáson, már jobb volt. Úgy éreztem, ebből akár egy
életre szóló barátság is lehet, és talán ő is így gondolta. Ám egy nap
zaklatottan jelent meg az albérletemben. Duzzanatokat vett észre a
lágyéka egyik oldalán. Eleinte nem foglalkozott vele, azt gondolván, hogy
majd elmúlik, de a duzzanat növekedett és már kényelmetlenségeket
okozott. Megkért, nézzem meg, elvégre orvostanhallgató vagyok. Lehúzta
a nadrágját, majd az alsóját is, és akkor megpillantottam a lágyéka bal
oldalán dudorodó, tojásnyi duzzanatot. Merev volt és kemény tapintású.
Azonnal rákra gondoltam.
„Ezt meg kell mutatnod egy orvosnak! – mondtam. – Talán biopsziára
is szükség lesz, ne halogasd!”
A duzzanatot biopsziás vizsgálatnak vetették alá és limfómaként
diagnosztizálták. Richarddal közölték, hogy legfeljebb két éve van hátra.
Miután ezt tudatta velem, soha többé nem beszéltünk. Én ismertem fel
elsőként a halálos tumort, és talán úgy tekintett rám, mint a halál egyfajta
hírhozójára vagy szimbólumára. Amíg tehette, igyekezett teljes életet élni:
elvette az ír hárfás, énekes Mary O’Harát, New Yorkba költöztek, és
tizenöt hónapra rá meghalt. A legjobb verseit az utolsó hónapjaiban írta.
Oxfordban a harmadik év végén kell letenni a záróvizsgákat. Én
maradtam még egy évet kutatni, és oxfordi éveim alatt először
meglehetősen elszigetelődtem, főként azért, mert az évfolyamtársaim
szinte mind elmentek az egyetemről.
Miután megkaptam a Theodore Williams-ösztöndíjat, felajánlottak
egy kutatói helyet az anatómiai tanszéken. Bár az anatómiaprofesszort, a
kiváló és nyitott Wilfrid Le Gros Clarkot kifejezetten csodáltam,
visszautasítottam az ajánlatot.
Le Gros Clark csodálatos tanár volt. Az emberi anatómiát evolúciós
szemszögből mutatta be, és annak idején a Piltdown hoax3 leleplezésében
betöltött szerepe révén vált ismertté. De nem fogadtam el az ajánlatát,
mivel egy orvostudomány-történeti, vibráló hangulatú előadássorozat
elcsábított. Az emberi táplálkozásról szóló előadásokat H. M. Sinclair
egyetemi docens tartotta.
Mindig is szerettem a történelmet. Már gyerekkoromban is, amikor
szenvedélyesen érdeklődtem a kémia iránt, szívesen olvastam a
kémikusok életéről és személyiségéről, és azokról a konfliktusokról,
amelyek alkalomadtán a felfedezések és elméletek megszületését övezték.
Meg akartam ismerni, miként bontakozott ki a kémia mint emberi
vállalkozás. És Sinclair orvostörténeti előadásain az elméletek, az orvosok
személyiségével együtt, mind életre keltek.
A barátaim – sőt még a Queen’s-beli mentorom is – próbáltak
lebeszélni erről az általuk hibásnak vélt lépésről. Én is hallottam
pletykákat Sinclairről. Főleg azt rótták fel neki, hogy ő az egyetem
„legfurcsább” és legzárkózottabb alakja, sőt azt is rebesgették, hogy az
egyetem bezáratja a laborjait. Mindezek ellenére nem lehetett
eltántorítani.
Amint megérkeztem az ETL-be, az Emberi Táplálkozási
Laboratóriumba, azonnal rájöttem, hogy hibáztam. Sinclair – akinek
enciklopédikus tudása vitathatatlan volt – egy olyan terület felé irányított,
amelyről addig csak nagy vonalakban hallottam. Az ún. jake-paralízis az
alkoholtilalom idején bénulással járó neurológiai károsodást okozott.
Akkor jelent meg, amikor az emberek legális alkoholok híján a jamaica
gyökér kivonatából készült alkoholt, azaz „jake-et” fogyasztottak. Ehhez
akkoriban ingyen hozzá lehetett jutni, és „idegtonik” néven ismerték.
Amikor a káros hatására fény derült, a kormány egy kellemetlen ízű
adalékanyagot, trisz-metil-fenil-foszfátot, vagyis TOCP-t tett bele. Ez sem
tántorította el az iszákosokat, így hamar kiderült, hogy a TOCP valójában
egy lassan ható, súlyos idegméreg. Ám addigra több mint ötvenezer
amerikai szenvedett kiterjedt és gyakran visszafordíthatatlan
idegkárosodást. Az érintettek sajátos kar- és lábbénulásban szenvedtek, és
mindannyiukra egy tipikus bicegő járás volt jellemző, amit „jake-
járásnak” neveztek.
Azt, hogy a TOCP miképp okozott idegkárosodást, még mindig nem
tudták, bár egyes elméletek feltételezték, hogy az idegsejtek
myelinhüvelyét károsította, és – tette hozzá Sinclair – nem volt semmiféle
ellenszere. Megkérdezte, lenne-e kedvem a betegséget állaton modellezni.
Mivel a gerincteleneket nagyon szerettem, azonnal a giliszták jutottak
eszembe. Vastag myelinhüvelyeik gyors ingerületvezetést tesznek
lehetővé, ezért fájdalomérzet vagy fenyegetés hatására azonnal
összehúzódnak. A giliszták idegrostjait viszonylag könnyű volt
tanulmányozni, beszerzésük pedig nem jelentett gondot. Úgy gondoltam,
hogy a földigiliszták mellett használhatok csirkéket és békákat is.
Amint átbeszéltük a projektemet, Sinclair bezárkózott könyvekkel
teli irodájába, és valósággal megközelíthetetlenné vált – nemcsak
számomra, a laboratórium valamennyi munkatársa számára. A többi
kutató mind idősebb volt nálam, örültek, ha békén hagyták őket és egyedül
dolgozhattak, ám nekem újoncként nagy szükségem lett volna tanácsokra
és kellő útmutatásra. Próbáltam találkozni Sinclairrel, de féltucatnyi
kísérlet után rájöttem, hogy reménytelen vállalkozás.
A munka már az elejétől kezdve pocsékul ment. Fogalmam sem volt,
milyen koncentrátumú TOCP-t kell használnom, milyen körülmények
között kell beadnom, és kell-e édesítenem, hogy elnyomjam a keserű
alapízt. A férgek és a békák elsőre nem fogadták el az általam kotyvasztott
TOCP-s finomságokat. Viszont a csirkék mindent felzabáltak, és ez nem
volt valami szép látvány. Az állandó zabálás, csipegetés és csipogás
ellenére kezdtem örömömet lelni a csirkéimben, büszke voltam, milyen
zajosak és élénkek, és kezdtem értékelni sajátos magatartásukat és
jellemüket. A TOCP hatása néhány hét múlva jelentkezett, és a csirkék
lába gyengülni kezdett. Ezen a ponton, azt feltételezve, hogy a TOCP
hatása ideggázokéhoz hasonlatos (azaz blokkolja az acetilkolin nevű
neurotranszmittert), a félig lebénult csirkék felének antikolinergikus
gyógyszereket adtam ellenszerként. Mivel elszámoltam a dózist, mind
elpusztult. Közben azok, amelyek nem kaptak ellenszert, egyre
gyengültek. A látvány szinte elviselhetetlen volt. A végső pillanat akkor
jött el számomra – és a kísérletem számára –, amikor a kedvenc csirkém
(nevet nem adtam neki, de ő volt a 4304-es számú, meglepően tanulékony
és kedves jószág) szánalmas csipogás közepette összecsuklott, rá a béna
lábaira. Amikor (kloroformot használva) megszabadítottam a
szenvedéseitől, felfedeztem, hogy a gerincvelőben lévő periférikus idegek
és az idegrostok myelinhüvelyei megsérültek, éppen úgy, mint ahogy azt a
felboncolt emberi testekben is megfigyelhettük.
Azt is észrevettem, hogy a TOCP kiütötte a hirtelen összehúzódási
reflexet a földigilisztákban, de az egyéb mozgásokat nem érintette.
Rájöttem, hogy kárt okozott a myelinizált idegrostokban, de sértetlenül
hagyta a nem myelinizált idegrostokat. Mindezek ellenére úgy éreztem,
hogy összességében véve a kísérletem kudarc volt, és hiú remény, hogy
valaha is kutató válik belőlem. Írtam egy színes és meglehetősen
személyes hangvételű beszámolót a munkámról, majd az egész
szerencsétlen epizódot megpróbáltam elfelejteni.

Nagyon rossz érzés töltött el az eset miatt, és mivel minden barátom

otthagyta az egyetemet, magányos voltam, kezdett elhatalmasodni rajtam
egy csendes és bizonyos szempontból zavaros kétségbeesettség. Csak a
testedzés jelentett megkönnyebbülést, ezért esténként sokat futottam az
Isis melletti vontatóúton. Egyórányi futás után belevetettem magam a
vízbe, úsztam egy nagyot, majd vizesen és kissé dideregve visszafutottam
a Christ Church-csel szembeni lakásomig. Befaltam valami hideget (a
csirkehúsra többé ránézni sem bírtam), és éjszakába nyúlóan írtam. Ezek a
„hálósapkának” nevezett írások zaklatott, sikertelen próbálkozások voltak,
hogy olyan filozófiát vagy életbölcsességet találjak, amely értelmet adhat
a folytatáshoz.
A Queen’s-beli oktatómnak, aki óvott Sinclairtől, feltűnt az állapotom
(ezt meglepőnek és megnyugtatónak találtam, mivel eddig abban sem
voltam biztos, hogy egyáltalán tud a létezésemről), és beszámolt a
szüleimnek a velem kapcsolatos aggodalmairól. Eldöntötték, hogy
kivesznek Oxfordból, és elhelyeznek egy barátságos és jó atmoszférájú
közösségben, ahol pirkadattól napnyugtáig kemény fizikai munkát kell
végeznem. A szüleim úgy vélték, hogy erre a célra egy kibuc a megfelelő
hely, és ez a gondolat – bár a vallásos vagy cionista eszmék távol álltak
tőlem – nekem is tetszett. Így aztán elutaztam a Haifához közeli Ein
HaShofet, „angolszász” kibucba, ahol mindenki beszélhetett angolul,
egészen addig, amíg – remélhetőleg – meg nem tanul folyékonyan héberül.
1955 nyarát a kibucban töltöttem. Választhattam: egy faiskolában
dolgozom vagy csirkékkel. Mivel rettegtem a csirkéktől, a faiskola mellett
döntöttem. Hajnalban keltünk, majd egy közösen elköltött bőséges reggeli
után elindultunk dolgozni.
Lenyűgözött, mennyi vagdalt májat szolgálnak fel még reggelihez is.
A kibucban nem tartottak állatot, és nem volt annyi csirke, ami elég lett
volna a napi ötvenkilónyi vagdalt máj előállításához. Amikor rákérdeztem,
nagy nevetés támadt: kiderült, hogy amit májnak néztem, valójában apróra
vágott padlizsán, egy olyan növény, amellyel Angliában sosem
találkoztam.
Tulajdonképpen mindenkivel jóban voltam, de igazán közel senkihez
sem kerültem. A kibuc tele volt családokkal, sőt az egész egyetlen
szupercsalád volt, amelyben a szülők nemcsak saját gyerekükről
gondoskodtak, hanem mindenkiéről. Én voltam a kivétel, az egyetlen, aki
nem szándékozott Izraelben letelepedni (ellentétben sok
unokatestvéremmel). Nehezen ment a beszéd, és bár az első két hónapban
intenzíven elmerültem az ulpánban, nagyon kevés héber ragadt rám. Aztán
a tizedik hét körül hirtelen kezdtem teljes héber kifejezéseket is
megérteni. Összességében a kemény fizikai munka és a körülöttem lévő
barátságos és gondoskodó emberek gyógyírként hatottak a Sinclair
laborjában töltött magányos, kínzó hónapok után, amikor annyira
begubóztam.
A külsőm is megváltozott: a kibucba sápadtan, tunyán és százhúsz
kilósan érkeztem meg, három hónap után, harminc kilóval kevesebbel
távoztam, és sokkal jobban éreztem magam a bőrömben.
Otthagyva a kibucot pár hétig Izraelben utazgattam, ebben a fiatal,
idealisztikus és ostrom alatt álló országban. Pészahkor, az egyiptomi
kivonulásra emlékezve, mindig azt mondtuk: „Jövőre, Jeruzsálemben”, és
végre eljött a pillanat, amikor megláttam a várost, ahol Salamon ezer
évvel Krisztus előtt felépítette a templomát.
Csakhogy Jeruzsálem ekkoriban két részre volt osztva, és senki sem
mehetett be az óvárosba. De felfedeztem Izrael más tájait: Haifa régi
kikötőjét, amit imádtam, Tel-Avivot, a Negev-sivatag rézbányáit, amelyek
a hagyomány szerint egykor Salamon király bányái voltak. A
kabbalisztikus judaizmusról olvasottak lenyűgöztek – különösen a
kozmogónia –, így az első utam – zarándokút, ha úgy tetszik – Safedbe
vezetett, ahol a nagy Isaac Luria élt és tanított a 16. században.
Aztán eljutottam eredeti úti célomhoz, a Vörös-tengerhez. Eilatban
ekkoriban alig pár százan éltek, ők is főként sátrakban és kunyhókban (ma
már csillogó hotelekkel teli tengerparti sétánya van, és ötvenezren lakják).
Szinte egész nap búvárkodtam, és kipróbáltam az ekkoriban még nem túl
elterjedt oxigénpalackos merülést. (Amikor pár évvel később
Kaliforniában letettem a búvárvizsgát, már sokkal egyszerűbb és
hétköznapibb sportnak számított.)
Ismét azon gondolkodtam – éppen úgy, mint amikor először Oxfordba
érkeztem –, hogy tényleg orvos akarok-e lenni. Érdekelni kezdett a
neurofiziológia, de szerettem a tengerbiológiát is, különösen a tengeri
gerinctelen állatokat. Vajon kombinálhatom mindezeket? A
gerincteleneket, a neurofiziológiát, különösképpen, ha a fejlábúak
idegrendszerét és viselkedését tanulmányoznám, amelyek valóságos
géniuszoknak számítanak a gerinctelenek között?4
Egyik felem szívesen maradt volna életem végéig Eilatban: úsztam,
búvárkodtam, merültem volna, és tengerbiológusként a gerinctelen állatok
idegrendszerének tanulmányozásával töltöttem volna az időmet. De a
szüleim már türelmetlenkedtek. Éppen eleget henyéltem Izraelben, már
„meggyógyultam”, ideje visszatérnem az orvostanhoz, munkába állnom
egy kórházban, és betegekkel foglalkoznom Londonban. De egy dolgot
még meg kellett tennem – valamit, ami korábban elképzelhetetlen lett
volna. Huszonkét éves, napbarnított, karcsú és – tudomásom szerint –
jóképű voltam. És még mindig szűz.

Erickel jártam párszor Amszterdamban, szerettük a múzeumokat és a

Concertgebouw-t (itt hallottam először Benjamin Britten Peter Grimesát –
hollandul). Imádtuk a csatornákat, amelyek partján magas, emeletes házak
sorakoztak, az öreg Hortus Botanicust és a gyönyörű, 17. századi portugál
zsinagógát, a szabadtéri kávézókkal teli Rembrandtpleint, az utcákon árult
friss heringet, amit ott helyben megevett az ember, és a városra oly
jellemző szívélyességet és nyitottságot.
Most, a Vörös-tenger partjáról érkezve, úgy döntöttem, egyedül
látogatok oda, azzal a céllal, hogy belevesszek a városba, és legfőképpen:
hogy elveszítsem a szüzességem. De hogyan fog bele az ember egy ilyen
vállalkozásba? Erről nem szólnak kézikönyvek. Talán egy italra lesz
szükségem – vagy inkább többre –, hogy levetkőzzem a félénkségem, a
szorongásom és az elülső homloklebenyem.
Volt egy kellemes bár a Warmoesstraaton, közel a vasútállomáshoz,
Erickel gyakran megfordultunk ott. Most, hogy egyedül voltam, keményen
inni kezdtem – holland gint a holland bátorság érdekében. Addig ittam,
amíg a bár el nem kezdett imbolyogni; a hangok megdagadtak és
felszívódtak. Amikor felálltam a bárszékről, úgy meginogtam, hogy a
csapos rám szólt:
– Genoeg! Elég! – mondta, majd megkérdezte, segítsen-e visszajutni
a szállodámba. Nemet mondtam, mivel a hotel szinte szemben volt a
kocsmával, aztán kitámolyogtam. Valószínűleg elájultam, mert amikor
magamhoz tértem, nem a saját ágyamban feküdtem. A kávé ismerős és
barátságos illatát éreztem, majd fürdőköpenyben, egy-egy csésze kávéval
a kezében megjelent a vendéglátóm és megmentőm.
Elmesélte, hogy meglátta, amint holtrészegen fekszem egy
csatornában, hazahozott és… megdugott.
– Jó volt? – érdeklődtem.
– Igen – válaszolta. – Nagyon jó.
Sajnálta, hogy túlságosan kiütöttem magam ahhoz, hogy élvezzem a
dolgot.
Reggeli közben folytattuk a beszélgetést – főleg a szexszel
kapcsolatos félelmeimről és gátlásaimról, és az angliai ellenséges és
veszélyes atmoszféráról, ahol még mindig bűncselekménynek számított a
homoszexualitás. Amszterdamban egész más a helyzet, tudtam meg tőle:
ha felnőtt emberek közös beleegyezésével történik, akkor nem számít
illegálisnak, sőt még elítélendőnek vagy betegesnek sem. Sok bárban és
kávézóban találkozhatott az ember más „melegekkel” (még sohasem
hallottam ezt a szót ilyen összefüggésben). Azt mondta, szívesen elvisz
néhányba, vagy megadja a nevüket és a címüket, és megnézhetem őket
magam.
 „És nem szükséges – folytatta komolyra fordítva a szót – holtrészegre
innod magad, elájulnod és kifeküdnöd a csatornában. Ez nagyon
kétségbeesett dolog, és veszélyes is. Remélem, nem jut eszedbe még
egyszer ilyesmi.”
Miközben beszélgettünk, a megkönnyebbüléstől sírva fakadtam.
Szinte éreztem, amint egy hatalmas teher, elsősorban az önvád terhe lehull
rólam, vagy legalábbis sokkal könnyebbnek éreztem a súlyát.

1956-ban, az Oxfordban töltött negyedik évem és az izraeli, majd

hollandiai kiruccanásom után hazaköltöztem, és medikusként folytattam
az életem. Két és fél év alatt belekóstoltam a gyógyszerészetbe,
sebészetbe, ortopédiába, gyermekgyógyászatba, neurológiába,
bőrgyógyászatba, infektológiába és olyan különlegességekbe, amiket csak
betűk jelöltek: GI, GU, ENT, OB/GYN.
Meglepetésemre (és anyám legnagyobb megelégedésére) különös
érdeklődés támadt bennem a szülészet iránt. Azokban az években még az
otthonszülés volt szokásban (én is otthon születtem, ahogy a bátyáim is).
A szülést rendszerint szülésznők vezették le, és mi, medikusok
asszisztáltunk. A telefonhívások sokszor az éjszaka közepén érkeztek, a
kórház diszpécsere megadott egy nevet és egy címet, és néha hozzátette,
hogy csipkedjük magunkat.
A szülésznővel biciklire pattantunk és eltekertünk a megadott helyre,
bementünk a hálóba, vagy alkalmanként a konyhába – néha a
konyhaasztalon egyszerűbbnek bizonyult levezetni a szülést. A férj és a
többi családtag a szomszéd szobában feszülten várta, mikor sír fel a baba.
Engem az emberi dráma része izgatott a leginkább, olyasféleképpen volt
izgalmas, ahogyan a kórházi munka sosem, és ez volt az egyetlen
lehetőségünk, hogy valami igazi dolgot tegyünk, és betöltsünk valamiféle
szerepet a kórházon kívül.
A medikusokat nem kényeztették el előadásokkal és hivatalos
instrukciókkal, az igazi oktatás a páciens ágya mellett történt, az igazi
lecke pedig az volt, hogy odafigyeltünk, meghallgattuk a betegtől a
„jelenlegi állapota történetét”, majd feltettük a megfelelő kérdéseket, hogy
megtudjuk a hiányzó részleteket. Arra tanítottak, hogy használjuk a
szemünket, a fülünket, a kezünket, sőt az orrunkat is. A szívdobogás
hallgatása, a mellkas kopogtatása, a has megtapintása és a fizikai felmérés
egyéb módjai ugyanolyan fontosak voltak, mint a panaszok meghallgatása
és a beszélgetés. Ezek mind egy mély, gyógyító kötődés kialakulását
segítették, így az ember kezei valósággal terápiás eszközökké váltak.

1958. december 13-án vizsgáztam le, és volt pár szabad hetem, ugyanis a
rezidensi állás a Middlesexben január elsejétől várt rám.5 Izgatott voltam,
és magam is csodálkoztam, hogy orvos lett belőlem, hogy végül sikerült
(sosem hittem volna, és néha még ma is azt álmodom, hogy örökre
beleragadtam az egyetemi diáklétbe). Ugyanakkor rettegtem is. Biztos
voltam benne, hogy mindent el fogok rontani, bolondot csinálok
magamból, és egy menthetetlen, sőt veszélyes kontárnak fogok tűnni. Úgy
képzeltem, hogy egy átmeneti, rezidensi munkával töltött időszak még a
middlesexi feladat megkezdése előtt megadhatja számomra a kellő
önbizalmat és kompetenciát. Sikerült is elhelyezkednem Londontól nem
messze, a St. Albans-i kórházban, ahol anyám a háború alatt baleseti
sebészként dolgozott.
Az első éjszakámon éjjel egykor riasztottak, egy kisbabát hoztak be
tüdőgyulladással. Lesiettem a kórterembe, hogy lássam az első
páciensemet – egy négy hónapos csecsemőt. A szája körül teljesen
elkékült, magas láza volt, kapkodva, zihálva vette a levegőt. Vajon
képesek leszünk a nővérrel megmenteni őt? Maradt még remény? A nővér,
látva félelmemet, biztatott és tapintatosan irányított. A kisfiút Dean Hope-
nak hívták, amit jó ómennek vettünk, mintha a neve is segíthetne
bennünket. Egész éjszaka küzdöttünk, és amikor szürkén felderengett a téli
hajnal, Dean túl volt az életveszélyen.

Január elsején munkába álltam a Middlesex Kórházban. A Middlesex jó

hírű intézmény volt, bár nem olyan nagy múltú, mint a „Barts”, azaz a St.
Bartholomew, amelynek története a 12. századig nyúlik vissza. A középső
bátyám, David a Bartsban volt medikus. A Middlesexet 1745-ben
alapították, és akkoriban egy modern, húszas évekbeli épületben
működött. A legidősebb bátyám, Marcus is a Middlesexben végezte
szakorvosi gyakorlatát, így a nyomdokába léptem.
Fél évig dolgoztam rezidensként a Middlesex sürgősségi osztályán,
aztán fél évig a neurológiai osztályon, ahol Michael Kremer és Roger
Gilliatt voltak a főnökeim, két briliáns, de szinte komikusan össze nem
illő egyéniség.
Kremer közvetlen volt, megnyerő és kedves. Furcsa, kissé ferde
mosolya vagy a világ állandó, ironikus látásmódjának eredménye, vagy a
Bell-féle idegbénulás maradványa volt, nem tudtam eldönteni. Úgy tűnt,
mindig képes időt szakítani a páciensekre és a rezidensekre.
Gilliatt viszont félelmetes volt: feszült, türelmetlen, ingerült,
ingerlékeny, mintha valami elnyomott düh lappangana benne (legalábbis
nekem úgy tűnt), ami bármikor kirobbanhat. Mi, kezdő orvosok úgy
éreztük, hogy akár egy csálén álló gomb is kihozhatja a sodrából. Sűrű,
bozontos, éjfekete szemöldöke volt – mi, újoncok a terror eszközét láttuk
benne. A frissen kinevezett Gilliatt még mindig csak a harmincas éveiben
járt, az egyik legfiatalabb konzulens volt Angliában.6 Mindez még
ijesztőbbé tette. A háborúban tanúsított kiemelkedő bátorságáért megkapta
a katonai keresztet, és a viselkedése is a hadsereget idézte. Rettegtem tőle,
és valósággal megbénultam a félelemtől, ha kérdezett valamit. Később
rájöttem, hogy a rezidensek többsége hasonlóan érzett vele kapcsolatban.
Kremer és Gilliatt eltérően közelítettek a páciensek vizsgálatához.
Gilliatt-tel mindenen szisztematikusan végig kellett mennünk:
koponyavizsgálat (sosem volt szabad elmulasztani), motorikus rendszerek,
érzékelés és a többi, méghozzá a megadott sorrendben, amelytől tilos volt
eltérnünk. Ha észrevett egy megnagyobbodott pupillát, egy rángó
szemizmot, egy hiányzó hasi reflexet vagy akármit, akkor sem tért el a
protokolltól.7 Számára a diagnosztikai eljárás egy algoritmus
szisztematikus követését jelentette.
Gilliatt elsősorban tudós volt, képzettségét tekintve neurofiziológus.
Láthatóan bántotta, hogy páciensekkel (és rezidensekkel) kell
foglalkoznia, bár ahogy később megtudtam, egészen másféle oldalát
mutatta a kutatást végző hallgatóinak – velük szívélyes és segítőkész volt.
Érdeklődése, mondhatni szenvedélye, a periferiális idegrendszeri
rendellenességek és az izombeidegződések elektromos vizsgálata körül
forgott, s jó úton haladt, hogy e terület világszerte ismert szaktekintélyévé
váljon.
Kremer ellenben szélsőségesen intuitív volt. Emlékszem, egyszer úgy
állított fel diagnózist egy frissen felvett páciensről, hogy az éppen csak
belépett a kórterembe. Közel harminc méterről észrevette a pácienst,
izgatottan megmarkolta a karom és a fülembe súgta: „Nyaki Vernet-
szindróma.” Ez egy kirívóan ritka betegség, és elámultam, hogyan volt
képes a kórterem másik feléből diagnosztizálni.
Kremer és Gilliatt párosáról Pascal intuícióról és analitikáról szóló
összehasonlítása jutott eszembe a Gondolatok4 című művének elejéről.
Kremer elsősorban intuitív volt: egy másodperc alatt mindent felmért,
néha több dolgot, mint azt szavakkal sikerült kifejeznie. Gilliatt főként
analitikus volt, egyszerre egy jelenségre koncentrált, de minden esetben
átlátta a fiziológiai előzményeket és következményeket.
Kremer együttérző képessége vagy empátiája figyelemre méltó volt.
Úgy tűnt, olvas páciensei gondolataiban, megérzi, mitől félnek és miben
bíznak. Úgy vizsgálta a mozgásukat és testtartásukat, mint egy rendező a
színészeit. Az egyik írásának címe – a kedvencemé – ez volt: „Ülni, állni
és sétálni”. Tehát már akkor figyelte és tanulmányozta a páciensét, mielőtt
a neurológiai vizsgálatot megkezdte volna, vagy a beteg megszólalt volna.
Péntek délutánonként, amikor ügyeletben volt, Kremer akár harminc
pácienst is megvizsgált, és mind azt állította, hogy az orvos nagyon figyelt
rá, és együttérzően viselkedett. A betegei rajongtak érte, puszta jelenlétét
is gyógyítónak érezték.
Kremer nyomon követte volt betegei sorsát, aktív szerepet vállalt a
kezdő orvosok életében, akár azután is, hogy más helyen vállaltak állást. Ő
javasolta, hogy menjek Amerikába, ellátott pár tanáccsal és huszonöt
évvel később elgondolkodtató levelet írt, miután elolvasta a Fél lábbal a
földön5 című könyvemet.8
Gilliatt-tal nem volt ilyen szoros kapcsolatom – mindketten
visszahúzódóak voltunk –, de amikor az Ébredések6 1973-ban megjelent,
írt és megkért, hogy látogassam meg a Queen Square-ben. Ekkor már nem
találtam félelmetesnek, sőt meglepően kedves volt. A következő évben
ismét meghívott, hogy bemutassa a pácienseinek az Ébredésekből készült
dokumentumfilmet.
Nagyon elszomorított, amikor megtudtam, hogy Gilliatt meghalt
rákban – viszonylag fiatal és aktív volt még, amikor a betegség
megtámadta. És akkor is szomorú voltam, amikor Kremer – aki annyira
szerette a társaságot és a jó beszélgetéseket, és aki még a „nyugdíjazása”
után is szívesen kereste fel egykori pácienseit – agyvérzés miatt
elvesztette beszédképességét. Mindketten nagyon pozitív hatással voltak
rám, de egészen másféleképpen: Kremer tanított meg arra, hogy
koncentráljak jobban és legyek intuitív, míg Gilliatt arra, hogy mindig
vegyem figyelembe a fiziológiai mechanizmusokat. Ötven év elteltével
mindkettejükre szeretettel és hálával gondolok.

Az anatómiai és fiziológiai orvostani tanulmányaim Oxfordban

egyáltalán nem készítettek fel az igazi orvosi munkára. A páciensekkel
történő találkozások, beszélgetések, az, hogy megpróbáltam elképzelni,
mit éreznek, átélni a megpróbáltatásaikat, aggódni, felelősséget vállalni
értük, mind új élmény volt számomra. A páciensek valóságosak voltak,
gyakran szenvedélyes személyiséggel és valós problémákkal – és néha
kínzó döntéshelyzetekkel szembesültek. Nemcsak diagnózisról és
kezelésről volt szó, időnként sokkal súlyosabb gondok is felmerültek:
kérdések az élet minőségéről és arról, hogy adott körülmények között
érdemes-e folytatni az életet.
A Middlesexben rezidensként én is szembesültem egy ilyen
helyzettel. Volt egy fiatal srác, Joshua, aki hozzám hasonlóan sokat úszott.
A lábában érzett furcsa és rejtélyes fájdalmak miatt felvettük az
osztályunkra. Néhány vérteszt után felállítottunk egy átmeneti diagnózist,
és miközben további teszteredményekre vártunk, engedélyeztük, hogy a
hétvégét otthon töltse. Szombat este fiatalokkal – köztük néhány
orvostanhallgatóval – bulizott, és az egyikük megkérdezte, miért került
kórházba. Azt válaszolta, hogy nem tudja, de kapott pár tablettát.
Megmutatta a fiolát, mire az ismerőse, látva a címkén szereplő „6MP” (6-
mercaptopurine) feliratot, kifakadt. „Jézus, szerintem te leukémiás vagy!”
Joshua kétségbeesetten tért vissza a hétvégi eltávjáról. Megkérdezte,
hogy biztosak vagyunk-e a diagnózisban, és hogy mit lehet elérni a
kezelésekkel, és mi vár rá. Elvégeztünk egy csontvelővizsgálatot, ami
igazolta a diagnózist. Tájékoztattuk, hogy a gyógyszerekkel nyerhet egy
kis időt, de az állapota rosszabbodni fog, és legfeljebb egy éve van hátra.
Aznap délután megláttam, amint Joshua kimászik a második emeleti
kórterem erkélyének korlátjára. Kirohantam az erkélyre, visszarántottam,
és felsoroltam mindent, ami miatt még ilyen körülmények között is
érdemes élni. Kissé vonakodva – a döntő pillanat elmúlt – Joshua
beleegyezett, hogy visszakísérjük a kórterembe. A furcsa fájdalmak
hamarosan egyre erősödtek, majd a törzsére és a karjára is átterjedtek.
Egyértelmű volt az ok: az érzőidegeket sújtó leukemikus átszivárgás
bejutott a gerincvelőbe. A fájdalomcsillapítók nem hatottak, hiába kapott
egyre erősebb ópiátokat, először szájon át, majd befecskendezve, végül
heroint. Éjjel-nappal üvöltött a fájdalomtól, és már csak egy lehetőség
maradt: a dinitrogén-oxid. Az altatásból felébredve azonnal üvölteni
kezdett.
„Nem lett volna szabad visszahozniuk – ordította. – De gondolom,
muszáj volt.” Néhány nappal később, súlyos fájdalmak közepette halt meg.

Az ötvenes évek Londonjában nem volt könnyű és veszélytelen vállalt és

gyakorló homoszexuálisnak lenni. Ha valakit homoszexuális
tevékenységen értek, az súlyos büntetéshez, börtönhöz vagy – mint Alan
Turing esetében – kémiai úton történő kasztráláshoz is vezethetett: az
embernek ösztrogént kellett magába fecskendeznie. A közvélemény
ugyanolyan elítélő volt, mint a törvények. A homoszexuálisoknak nem
volt találkahelyük: működött ugyan néhány melegbár és pub, de ezeket a
rendőrség folyamatosan figyelte, és rendszeresen razziáztak is. A
rendőrségi provokátorok mindenütt jelen voltak, különösen a parkokban és
az utcai vécékben. Arra képezték ki őket, hogy elcsábítsák a gyanútlan,
becsületes férfiakat, és tönkretegyék őket.
Bár gyakran utaztam olyan „nyitott” városokba, mint Amszterdam,
Londonban nem mertem szexpartnereket keresni, főképp addig nem, amíg
a szüleim házában éltem.
Ám 1959-ben, amikor rezidens neurológusként a Middlesexben
dolgoztam, elég volt végigsétálnom a Charlotte Streeten, átvágni az
Oxford Streeten, és máris a Sohóban találtam magam, majd a Frith
Streeten továbbsétálva az Old Compton Streetre jutottam, ahol minden
eladó vagy kiadó volt. Az ottani Coleman’sben bevásárolhattam a kedvenc
kubai szivaromból, a Bolivar „torpedóiból”, mely egy teljes estén át
kitartott. Különleges ünnepi alkalmakkor ilyennel kényeztettem magam.
Az egyik delikáteszben olyan zamatos, érzéki mákos sütit árultak,
amelyhez foghatót azóta sem kóstoltam. És volt egy kis újságos és
cukrászda, az ablakára szexuális tartalmú hirdetéseket ragasztottak. Ezek
diszkréten kétértelműek voltak – minden egyéb túl veszélyes lett volna –,
de a valódi jelentésük félreérthetetlen volt.
 Az egyik egy fiatalember hirdetése volt, aki állítása szerint szerette a
motorokat és a motorosruhákat. Megadta a keresztnevét vagy legalábbis
valamiféle nevet – Bud – és egy telefonszámot. Nem mertem túl sokáig ott
ácsorogni, még kevésbé felírni a számot, de az akkor még jól működő
fotografikus memóriámmal azonnal elraktároztam magamban. Soha
életemben nem válaszoltam egy apróhirdetésre sem, de mivel már egy éve
nem voltam senkivel – az előző év decembere óta nem jártam
Amszterdamban –, úgy döntöttem, hogy felhívom ezt a „Budot”.
Telefonon beszélgettünk, óvatosan, és főként motorokról. Budnak egy
500 cm³-es BSA Gold Starja volt, ejtett kormánnyal, nekem pedig egy
600-as Norton Dominatorom. Megbeszéltük, hogy egy motoroskávézónál
találkozunk, és onnan megyünk egy kört. A motorunkról és a
felszerelésünkről – bőrdzseki, bőrnadrág, bőrcsizma és kesztyű – majd
felismerjük egymást.
Találkoztunk, kezet ráztunk, megcsodáltuk egymás járgányát, majd
tettünk egy nagy kört Dél-Londonban. Mivel Északnyugat-Londonban
nőttem fel, délen nem ismertem ki magam, de Bud mutatta az utat.
Vasparipája nyergében, talpig fekete bőrben úgy nézett ki, mint egy lovag.
Visszamentünk a putney-i lakásába megebédelni – egyszerű kuckó
volt, kevés könyvvel, de rengeteg motorosújsággal meg motoroscuccal.
Motorokról és motorosokról készült fotók lógtak a falakon, és
meglepetésemre pár gyönyörű víz alatti kép, amelyeket Bud készített: a
másik szenvedélye ugyanis a merülés volt. Én 1956-ban a Vörös-tengernél
kezdtem búvárkodni, szóval volt még egy közös hobbink (ami az ötvenes
években meglehetősen különlegesnek számított). Budnak sok
búvárfelszerelése volt – ez még a neopren és a nedves búvárruhák előtti
korszak volt, amikor az ember száraz gumidresszt viselt.
Egy sör után Bud javasolta, hogy feküdjünk le.
Nem faggattuk egymást. Semmit sem tudtam róla vagy a munkájáról,
még a családnevét sem árulta el, és ő sem tudott rólam sokat, de
(ösztönösen, csalhatatlanul) mindketten tudtuk, mit akartunk, hogyan
járhatunk a saját és egymás kedvében. Fölösleges lett volna megbeszélni,
mennyire élveztük a találkozást, és mennyire jó lenne ezt megismételni.
Egy rezidensi sebészi állás miatt fél évre Birminghambe mentem, de
ez sem jelentett akadályt. Szombatonként legurultam a szüleimhez
Londonba, ott aludtam, de előtte még a délutánt Buddal töltöttem, aztán
másnap reggel motoroztunk egy nagyot. Szerettem a friss, vasárnapi
reggeleken tett motorozásainkat, főleg ha letámasztottam a motoromat, és
felültem Bud mögé. Szorosan hozzásimulva úgy éreztem, hogy testünk
szinte eggyé válik.
Ekkoriban bizonytalan voltam a jövőmet illetően: a rezidensi
munkám 1960 júniusában véget ér, és katonai szolgálatra kell mennem (a
tanulmányaim és az ösztöndíjam miatt az előző években halasztást
kaptam).
Nem beszéltem erről, amíg alaposan meg nem rágtam a dolgot, de
júniusban megírtam Budnak, hogy a születésnapomon, július 9-én
Kanadába utazom, és lehet, hogy nem is térek vissza. Nem hittem, hogy
túlságosan felkavarja a dolog: együtt motoroztunk és szexeltünk, de én
úgy voltam vele, hogy ez nem több ennél. Sosem beszéltünk arról, hogy
mit érzünk egymás iránt. Bud egy szenvedélyes hangvételű, fájdalommal
teli válaszlevelet küldött: megrendült és sírt, miután elolvasta a levelemet.
Fájt ráébrednem, hogy Bud belém szeretett, én pedig összetörtem a szívét.
 Elhagyom a fészket

Gyerekkoromban faltam Fenimore Cooper regényeit, imádtam a

cowboyfilmeket, nem csoda hát, hogy meglehetősen romantikus kép
alakult ki bennem Amerikáról és Kanadáról. Az Ansel Adams-fotókon és
John Muir-könyvekben megjelenő vadnyugat határtalan szabadságot és
olyan könnyedséget sugárzott, amely hiányzott a háborúból ocsúdó
Angliából.
Mivel orvostanhallgató voltam, az angliai sorkatonai szolgálatomat
elhalasztották, de amint befejeztem a gyakornoki időszakot, jelentkeznem
kellett a hadseregnél. Nem volt ínyemre a katonaság gondolata (bár a
bátyám, Marcus élvezte a dolgot: mivel beszélt arabul, Tunéziában, a
líbiai Kireneikában és Észak-Afrikában szolgált). Engem is ilyesmi
vonzott: a gyarmati hadseregbe jelentkeztem hároméves orvosi
szolgálatra, és Új-Guineát szemeltem ki. De a brit gyarmati hadsereg
jelentősége folyamatosan csökkent, és mire elvégeztem az egyetemet, az
itt lévő orvosi szolgálatot felszámolták. A kötelező sorkatonai szolgálat
pedig pár hónappal azután, hogy augusztusban bevonultam, megszűnt.
Csalódtam, hogy a vonzó és egzotikus gyarmati szolgálati állás
lehetősége kútba esett, az pedig egyenesen bosszantott, hogy egyike leszek
az utolsó bevonulóknak – mindezek hozzájárultak, hogy elhagytam
Angliát. Ennek ellenére valahogy mégis úgy éreztem, hogy a szolgálat
erkölcsi kötelességem. Talán ezek az ambivalens érzések irányítottak a
Kanadai Királyi Légierőhöz. (Auden egy verssora ösztönzött erre,
amelyben egy repülős „bőrbe bújt nevetéséről” írt.) Mivel Kanada a Brit
Nemzetközösség tagja, az ottani szolgálattal kiválthattam az angliait, így
nem minősültem szolgálatmegtagadónak.
Egyéb okai is voltak, hogy elhagytam Angliát, hasonlóan Marcus
bátyámhoz, aki tíz éve költözött Ausztráliába. Az ötvenes években (az ún.
brain drain során) rengeteg jól képzett férfi és nő hagyta el Angliát, mivel
bizonyos pályák és egyetemek túlságosan telítettek voltak (ahogy azt a
londoni neurológiai gyakornokságom alatt magam is megtapasztalhattam).
Ennek következtében ragyogó képességű, képzett szakemberek évekre
parkolópályára kényszerültek, a szakmai önállóság és felelősség álom
maradt számukra. Úgy gondoltam, hogy az amerikai egészségügyi
rendszer sokkal tágabb és rugalmasabb, és nekem is jut majd benne hely.
Motivált az is, ami Marcust is: túl sok dr. Sacks volt Londonban: anyám,
apám, a bátyám, David, egy nagybácsim, három unokatestvérem, és mind
helyet követeltek maguknak London amúgy is zsúfolt orvosi világában.
A huszonhetedik születésnapomon, július 9-én repültem Montrealba.
Pár napot rokonoknál töltöttem, ellátogattam a Montreali Neurológiai
Intézetbe, és felvettem a kapcsolatot a Kanadai Királyi Légierővel. „Pilóta
akarok lenni”, jelentettem ki, de néhány teszt és interjú után azt mondták,
hogy az orvosi hátterem miatt jobb helyem lesz a kutatási részlegükben.
Egy magas rangú tiszt, dr. Taylor hosszasan kikérdezett, és megkért,
töltsek vele egy hétvégét, hogy jobban megismerhessen. A víkendet
követően, érezve a bizonytalanságom, kijelentette:
„Maga nyilvánvalóan tehetséges, és örülnénk, ha hozzánk kerülne. De
nem tudom, miért akar katona lenni. Szánjon rá három hónapot,
utazgasson, közben gondolkodjon erről! Ha még ezután is be akar lépni a
seregbe, keressen meg!”
Ezt hallva nagyon megkönnyebbültem, hirtelen szabadnak és
gondtalannak éreztem magam, és elhatároztam, hogy a lehető legtöbbet
fogom kihozni a három hónapos „eltávomból”.
Nekivágtam, hogy átszeljem Kanadát, és mint utazás közben mindig,
ezúttal is naplót vezettem. A szüleimnek csak röviden adtam hírt
magamról, de amint megérkeztem a Vancouver-szigetre, egy terjedelmes
levélben részletesen beszámoltam az utamról. Hogy lefessem nekik
Calgaryt és a vadnyugatot, szabadjára engedtem a képzeletem: kétlem,
hogy az igazi Calgary ilyen egzotikus lett volna:

Calgaryban éppen befejeződött az éves rodeó, az utcák tele

vannak lézengő, szarvasbőr nadrágba és farmerba bújt
cowboyokkal, akik kalapjukat szemükbe húzva múlatják az időt.
A városnak háromszázezer lakosa van, és hatalmas ütemben
fejlődik. Az olaj miatt özönlenek ide a geológusok, a befektetők
és a mérnökök. A régi vadnyugati életformát elnyomják az
olajfinomítók, a gyárak, az irodák és a felhőkarcolók. […] Sorra
 nyílnak az urán-, arany-, ezüst- és nemesfémbányák, és a
kocsmákban kézről kézre járnak az aranyporral teli csomagok, a
pubokban pedig tolonganak a napbarnított arcú, mocskos
overallba bújt férfiak, akik tele vannak tömör arannyal.

Majd rátértem az utazás örömeire:

A Kanadai Csendes-óceáni Vasúttársasággal elmentem Banffig,

közben izgatottan fedeztem fel a vonat kilátókocsiját. A
végeláthatatlan, sík prériről lassan emelkedtünk a Sziklás-
hegység alacsony lucfenyőkkel borított dombvidékére. A levegő
egyre jobban lehűlt, és a hegyek egyre magasabbra nyúltak. A
dombocskákból dombok lettek, azokból pedig minden megtett
kilométerrel egyre magasabb, csipkézett hegyek. Csendesen
bepöfögtünk egy völgy mélyére, a hófödte csúcsok félelmetesen
magasodtak fölénk. A levegő olyan tiszta volt, hogy a
száznyolcvan kilométerre lévő csúcsok is látszódtak, a
mellettünk lévő hegyek pedig mintha a fejünk fölé nyúltak
volna.

Banfftól egyre mélyebbre hatoltunk be a kanadai Sziklás-hegység

belsejébe. Erről a részről részletesen írtam a naplómban, később
átszerkesztettem egy cikké, amelynek a Kanada: szünet, 1960 címet
adtam.

KANADA: SZÜNET, 1960

Micsoda útjaim voltak! Közel ötezer kilométert haladtam

kevesebb mint két hét alatt.
Most mozdulatlanság vesz körül – olyan csend, amilyet
még soha életemben nem tapasztaltam. Hamarosan újra
elindulok, és talán sohasem állok meg.
 Egy alpesi réten fekszem, kétezer-ötszáz méter magasan a
tengerszint felett. Tegnap a szállásom közelében sétáltam egyet
három Calgaryból érkezett botanikusnővel – karcsúak és
kemények, mint az amazonok, és sok növény nevét
megtanították nekem.
A rétet főként havasi magcsákó borította, magvas fejük
hatalmas pitypangként ragyogott és lebegett a reggeli
napsütésben. A castilleják a halvány krémszíntől az intenzív
karmazsinvörösig számtalan színben pompáztak. Aranysárga
óriáscsészék, zergeboglárok, orvosi macskagyökér, kőtörőfű,
csavaros kakastaréj és szagos küllőrojt (a nevük ellenére a két
legkedvesebb), sarki málna és eper, amelyek nagyon ritkán
hoznak gyümölcsöt, háromlevelű szamóca, amely egy kis
csapdában gyűjti össze a hajnali harmatcseppeket. Szív alakú
árnikák, Calypso-orchideák, pimpók és haranglábak.
Kakasmandinkó és alpesi veronikák. Néhány sziklát fényes
zuzmók fednek, amelyek a távolból maréknyi ékkőként
csillognak, másokon fürtökben lógnak a pozsgások és
varjúhájak, amelyek buján levet eresztenek, ha az ujjainkkal
összenyomjuk őket.
Messze a lombos fák területe fölött vagyunk. Rengeteg a
cserje – fűz és boróka, áfonya és bivalybogyó –, de az erdőhatár
fölött csak a szűzies, fehér törzsű, pelyhes levélzetű vörösfenyők
élnek meg.
A sziklák árnyékában ürgék, pockok, mókusok és néha
mormoták pihennek. Szarkák, poszáták, ökörszemek és rigók.
Sokféle medve él erre – feketék és barnák, de a grizzly ritka.
Jávorantilop és jávorszarvas az alacsonyabban fekvő legelőkön.
Láttam egy hatalmas szárnyat átsuhanni a nap előtt, később
kiderült, hogy egy szirti sas volt.
Magasabbra érve az élet megszűnik, minden egyformán
szürke, majd ismét a mohák és zuzmók uralják a tájat.

Tegnap csatlakoztam a Professzorhoz, a családjához és a

barátjához, az „Öreg Marsallhoz”. A testvérének szólította, és
úgy is néztek ki, mintha testvérek lennének, noha csak barátok és
kollégák voltak. Lóháton felkapaszkodtunk a gomolyfelhők fölé
nyúló végtelen fennsíkra.
„Az ember nem tudta a maga képére formálni ezt a tájat –
kiáltott fel a Professzor. – Csak a kecskék által kijárt csapásokat
szélesítette ki.” Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem ekkor.
Borzongató a tudat, hogy az ember távol van minden
civilizációtól, egyedül ezer négyzetkilométeren. Csendben
haladtunk, minden szó teljesen értelmetlen lett volna. Úgy tűnt,
a világ tetején vagyunk. Később leereszkedtünk, a lovaink
óvatosan léptettek a bozótban, a különös nevű gleccsertavak
lánca – a Szfinx-tó, a Szkarabeusz-tó és az Egyiptom-tó – felé.
Társaim figyelmeztetéseire fittyet hányva ledobtam átizzadt
ruháimat, belegázoltam a kristálytiszta Egyiptom-tóba, és
felfeküdtem a vízre. Az egyik oldalon a Fáraó-hegy magasodott,
az oldalába mintha gigantikus hieroglifákat véstek volna, ám a
többi csúcsot nem nevezték el – és ez talán így marad örökre.
A visszaúton elhaladtunk egy hatalmas, sima morénákkal
teli gleccsermeder mellett.
„Gondoljanak bele – kiáltott fel a Professzor –, ezt a csodás
medencét százméternyi jég töltötte meg! És amikor mi már nem
leszünk, és a gyerekeink sem, magok kelnek ki az iszapból, és
egy fiatal erdő sarjad ezeken a köveken. A szemünk előtt egy
geológiai dráma jelenete zajlik éppen, a múlt és a jövő bújik
meg a jelen pillanatban, mindez egyetlen generációba, egyetlen
emberi emlékezetbe sűrítve.”
A mozdulatlan Professzorra néztem: egy apró kis alak a
kétszáz méteres szikla- és jégfal előtt, viseltes kalapjában és
nadrágjában, mégis méltóságteljesen és tekintélyt parancsolóan.
Az ember látta a gleccsereket és a hegyi zuhatagokat: eltörpültek
e büszke „rovar” mellett, amely tanulmányozta és megértette
őket.
A Professzor csodálatos útitárs volt. Ami a
gyakorlatiasságát illeti, megtanított a gleccserfolyamok és a
különböző típusú morénák felismerésére, a jávorszarvas és a
medve nyomainak, a tarajos sül pusztításának beazonosítására;
arra, hogyan tanulmányozzam a talajt, hol ingoványos vagy
veszélyes, hogyan memorizáljam a táj egyes részleteit, hogy
soha ne tévedjek el, és hogy miként ismerjem fel a baljóslatú,
lencse alakú felhőket, amelyekből őrült viharok keletkeznek.
Hatalmas tudása volt – minden területen. Szívesen beszélt a
jogról és a szociológiáról, a közgazdaságtanról, a politikáról és
az üzletről, a reklámról, az orvostudományról, a pszichológiáról
és a matematikáról.
Nem ismertem senkit, aki az élet minden területén ennyire
otthon lett volna – fizikai, társadalmi és emberi vonatkozásban;
mégis egyfajta gúnyos távolságtartással szemlélte magát,
s ez személyessé és kiegyensúlyozottá tette szavait.
Előző este találkoztam a Professzorral, és bizalmasan
feltártam neki, hogyan futottam el a hazámból és a családom
elől, és hogy bizonytalan vagyok az orvosi karrieremet illetően.
– A „választott szakmámat” mások választották helyettem!
– kiáltottam fel keserűen. – Most nem akarok mást, csak utazni
és írni. Azt hiszem, egy évre felcsapok favágónak.
– Felejtse el! – intett le a Professzor. – Csak az idejét
pocsékolná. Menjen amerikai orvostudományi iskolákba és
egyetemekre! Az Egyesült Államok magának való. Senki sem
fog beleszólni az életébe. Ha jó szakember, akkor előléptetik. Ha
csak mismásol, gyorsan lebukik. Mindenképp utazzon – már ha
van ideje. De okosan csinálja, ahogyan én teszem! Én mindig
utánanézek és elgondolkodom az adott hely történelméről és
földrajzáról. Vagyis az idő és tér társadalmi keretei között
figyelem a helybélieket. Vegyük például a prériket! Hacsak nem
ismeri a tanyák történetét, a törvények és a vallás hatását
bizonyos időszakokban, továbbá a gazdasági problémákat, a
kommunikáció nehézségeit és az ásványok egymást követő
felfedezésének következményeit, csak az idejét vesztegeti.
Felejtse el a fatelepeket! Menjen Kaliforniába, nézze meg a
vörösfenyveseket! Nézze meg a missziókat, a Yosemite-ot!
Nézze meg a Palomar Obszervatóriumot! Felemelő élmény
minden intelligens ember számára. Egyszer beszélgettem
Hubble-lel, és kiderült, hogy döbbenetesen sokat tud a jogról.
Tudta, hogy ügyvéd volt, mielőtt a csillagászat felé fordult
volna? És menjen el San Franciscóba is! Egyike a világ tizenkét
legizgalmasabb városának. Kaliforniában hatalmas kontrasztok
vannak – fényűző gazdagság és visszataszító mocsok. De
szépséget és érdekes dolgot minden pontján találni. Én már vagy
százszor átutaztam Amerikát. Mindent láttam. Ha megmondja,
mire kíváncsi, én megmondom, hová menjen. Nos, hallgatom!
– Sajnos elfogyott a pénzem.
– Adhatok kölcsön. Majd megadja, amikor tudja.
A Professzor egy óra alatt kiismert.

A Professzor és a Marsall imádták a Sziklás-hegységet, az

elmúlt húsz évben minden nyáron ellátogattak ide. Visszaúton az
Egyiptom-tótól, letértünk az ösvényről, és mélyen behatoltunk
az erdőbe, míg el nem értünk egy félig a földbe süppedt, sötét
kis kunyhóhoz. A Professzor rövid előadást tartott.
– Ez Bill Peyto kunyhója. Rajtunk kívül csak három ember
tud a hollétéről, hivatalosan úgy tartják, hogy leégett. Peyto
nomád volt és emberkerülő, kiváló vadász és a vadvilág
megfigyelője, továbbá számtalan fattyú apja. Egy tavat és egy
hegyet neveztek el róla. 1926-ban megtámadta valamiféle
titokzatos betegség, és végül már nem tudott gondoskodni
magáról.
A vad és legendás idegen, akiről mindenki hallott már, de akit
senki sem ismert, lelovagolt Banffig, és nem sokkal később ott
halt meg.
Elindultam a sötét, rozzant kunyhó felé. A csálé ajtón
kopott betűket fedeztem fel: EGY ÓRA MÚLVA ITT VAGYOK.
Odabent evőeszközöket, ősrégi befőtteket, ásványmintákat (egy
kis talkumbányát működtetett) láttam, részleteket a naplójából
és az Illustrated London News számait 1890-től 1926-ig.
Temporális metszet egy férfi életéből, amelyet a körülmények
megőriztek. A Marie Celeste kísértethajó jutott eszembe.
Már este van, és egész nap ezen a széles réten hevertem,
egy fűszálat rágcsálva, a hegyeket meg az égboltot bámulva.
Gondolkodtam, és szinte teljesen megtöltöttem a naplóm.
Otthon, a nyári estéken a lenyugvó nap fénye megvilágítja a
mályvarózsát és a fűbe leszúrt krikettkapukat. Péntek van,
ilyenkor anyám meggyújtja a szombati gyertyákat, közben egy
 imát mormol, amelyet sosem értettem. Apám felveszi a kipát,
felemeli a kelyhet és elmondja a boráldást.
Feltámad a szél, megtörve a nap végtelen nyugalmát, erősen
rázva a füvet és a virágokat. Ideje felkelni és elindulni, el innen,
ismét nekivágni az útnak. Hát nem azt fogadtam meg, hogy
Kaliforniába megyek?

Mivel eddig vonattal és repülővel utaztam, úgy döntöttem, hogy nyugati

utazásomat autóstoppal fejezem be – és szinte azonnal besoroztak
tűzoltónak. Erről a szüleimnek is beszámoltam:

Brit Columbiában több mint harminc napja nem esett, és

erdőtüzek tombolnak mindenfelé (talán ti is olvastatok róla).
Ilyenkor egyfajta hadijog lép érvénybe, és az erdőfelügyelet
bárkit besorozhat, akit arra alkalmasnak talál. Én kapva kaptam
a lehetőségen, és más értetlenkedő önkéntesek társaságában az
egész napot az erdőben töltöttem. Tömlőket vonszoltunk le-föl,
és igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. Mindenesetre csak
egy tűz erejéig volt szükségük rám, és amikor a füstölgő romok
felett megittunk egy sört, végre megéreztem valamit abból a
bajtársias büszkeségből, amelyre oly régóta vágytam.
Brit Columbia az évnek ebben a szakában varázslatos
látványt nyújt. Az ég színe az erdőtüzekből feltörő füst miatt
még napközben is lilás, a levegő elviselhetetlenül forró és
mozdulatlan. Mindenki úgy mozog, mintha lassított filmet
néznénk: vonszolják magukat, a veszélyérzet pedig nem múlik
el.
A templomokban mindenki esőért imádkozik, és ki tudja,
titokban miféle furcsa rítusokat végeznek. Minden éjjel lecsap
valahová a villám, és többhektárnyi értékes fenyő ég száraz
gyújtósként hamuvá. Néha csak egy pillanatnyi, minden
bizonnyal véletlen tűz lobban fel valahol, valami elátkozott
helyen.
Mivel nem akartam, hogy megint besorozzanak tűzoltónak – élveztem a
napot, de ennyi elég volt – felpattantam egy Greyhound buszra, a
Vancouverig hátralévő majdnem ezer kilométert ezzel tettem meg.
Innen áthajóztam a Vancouver-szigetre, és Qualicum Beachen húztam
meg magam egy vendégházban (tetszett a neve, mivel Thudichumot, a 19.
századi biokémikust és az őszi kikericset juttatta az eszembe).
Engedélyeztem magamnak pár nap pihenőt, és írtam egy nyolcezer szavas
levelet a szüleimnek, amelyet aktuális úti célom leírásával zártam:

A Csendes-óceán meleg volt (24 °C-os), és a gleccsertó után

kifejezetten ellazított. Ma egy North nevű szemésszel
horgásztam, aki korábban a Mary’sben és a National’sban
dolgozott, most a Victoriában rendel. Szerinte a Vancouver-
sziget „egy darabka mennyország, ami itt maradt a Földön”, és
ebben igazat kell adnom neki. Vannak itt erdők, hegyek, patakok,
tavak, és itt az óceán. […] Jut eszembe, hat lazacot fogtam: az
ember csak kiveti a horgot, és harapnak megállás nélkül. Édes,
ezüstös szépségek, amiket holnap reggelire el is készítek majd.

„Két-három nap múlva elindulok Kaliforniába – tettem hozzá –,

valószínűleg Greyhound busszal, mivel errefelé nem kedvelik a
stopposokat, van, hogy le is lövik őket.”

Egy szombat este érkeztem meg San Franciscóba, és néhány egykori

londoni barátom még aznap éjjel elvitt vacsorázni. Másnap reggel együtt
átautóztunk a Golden Gate hídon, fel a Tamalpais-hegység fenyvesekkel
borított kanyargóin, egészen a Muir-erdő templomi csendjébe. A
vörösfenyők alatt állva elnémultam az áhítattól, és abban a szent
pillanatban eldöntöttem, hogy az egész életemet a mesés tájakkal övezett
San Franciscóban fogom tölteni.
Rengeteg tennivaló várt rám: zöldkártyát kellett szereznem,
kerítenem kellett egy olyan kórházat, ahol bejelentés és fizetés nélkül
alkalmaznak arra a pár hónapra, amíg meg nem kapom a tartózkodási
engedélyt. Amerikába kellett küldetnem a ruháimat, könyveimet, irataimat
és (legfőképpen) hűséges Norton motoromat. Szükségem volt egy sor
hivatalos papírra, no meg pénzre is.
A szüleimnek eddig lírai hangú leveleket írtam, de most
gyakorlatiasnak és célratörőnek kellett lennem. Qualicum Beachről írt
levelemet így zártam:

HA KANADÁBAN maradok dolgozni, egész jó fizetés és sok

szabadidő vár rám. Félre tudok majd tenni, és talán még
törleszteni is tudok abból, amit huszonhét éven át rám
költöttetek. Ami a többi, pénzben nem mérhető dolgot illeti,
igyekszem úgy meghálálni, hogy boldog és hasznos életet fogok
élni. Mindig hallotok majd felőlem, és ígérem, hogy a lehető
leggyakrabban hazalátogatok.

Egy héttel később azonban minden megváltozott. Magam mögött hagytam

Kanadát, és már egyáltalán nem készültem belépni a Királyi Légierőbe, és
Angliába sem akartam visszatérni. Ismét írtam a szüleimnek – félve, tele
bűnbánattal, de eltökélten –, és beszámoltam nekik a döntésemről.
Elképzeltem a haragjukat, szemrehányásaikat. Hisz nem az történt, hogy
egyik pillanatról a másikra hátat fordítottam nekik, a barátaimnak, a
családomnak és magának Angliának is?
Elfogadták a döntésemet, de szomorúak voltak, hogy elszakadunk
egymástól. Keserű szavaik ötven év elteltével is szíven ütnek. Minden
bizonnyal anyámból törtek elő, pedig ő ritkán beszélt az érzéseiről.

1960. augusztus 13.

Kedves fiam, Oliver!
Köszönjük a sok képeslapot és levelet. Mindet elolvastam –
büszkeség töltött el, milyen derekasan helytálltál, és hogy
mennyire élvezed a nyaralásod, de elönt a bánat, hogy ilyen
sokáig távol maradsz. Amikor megszülettél, sokan gratuláltak,
hogy milyen csodás négy fiam van. Hová lettetek mind?
Magányos és reményvesztett vagyok, szellemek lakják a
házunkat. Ahogy végigjárom a szobákat, úgy érzem, mindent
elvesztettem.
Apám más stílusban írt: „Belenyugodtunk, hogy a ház a Mapesburyn
viszonylag kiürült.” De az utóiratban hozzátette:

Amikor azt mondom, belenyugodtunk, az persze csak féligazság.

Aligha kell mondanom, hogy nagyon hiányzol. Hiányzik a
vidámságod, az, ahogy mohón ráveted magad a hűtőre és a
spájzra, hiányzik a zongorajátékod, hogy meztelenül súlyzózol a
szobádban – és hogy éjjel megérkezel a Nortonoddal. A sok
kedves emlék rólad örökre velünk marad. De ha végignézünk
ezen az üres házon, a szívünk elfacsarodik, és úgy érezzük, hogy
elvesztettünk valamit. Persze tisztában vagyunk vele, hogy
boldogulnod kell a világban, és hogy a döntés végső soron a te
kezedben van.

Apám „üres házat” emlegetett, anyám pedig azt kérdezte, „Hol vagytok
mind? […] Szellemek lakják a házunkat.”
Azért volt még némi élet abban a házban a bátyám, Michael révén.
Bizonyos értelemben ő volt a furcsa gyerek a családban. Úgy tűnt, van
benne valami különös: nehezen teremtett kapcsolatot másokkal, nem
voltak barátai és a saját világában élt.
Marcus bátyám a nyelvek világában mozgott a legotthonosabban:
tizenhat éves korára már vagy fél tucat nyelven beszélt. David a zenéért
rajongott, én a tudományért. De hogy mi érdekli Michaelt, arról
fogalmunk sem volt. Azt persze tudtuk, hogy rendkívül intelligens:
állandóan olvasott, elképesztő memóriája volt, és inkább a könyvek
világában élt, mint a „valóságban”, tulajdonképpen onnan ismerte meg a
világot. Anyám legidősebb nővére, Annie néni, aki negyven évig vezetett
egy iskolát Jeruzsálemben, olyan különlegesnek tartotta őt, hogy az egész
könyvtárát rá hagyta, annak ellenére, hogy 1939-ben látta utoljára, amikor
Michael még csak tizenegy éves volt.
Amikor kitört a háború, Michaelt és engem együtt evakuáltak.
Tizennyolc hónapot töltöttünk Braefieldben, egy förtelmes midlandi
bentlakásos iskolában, amelyet egy szadista igazgató vezetett, akinek a
legnagyobb élvezetet az okozta, ha a kisfiúk hátsóját verhette.9 (Michael
itt kívülről megtanulta a Nicholas Nicklebyt8 és a Copperfield Dávidot9,
ám egyszer sem hasonlította az iskolánkat a Dotheboyshoz, az igazgatót
pedig Dickens szörnyszerű Mr. Creakle-jéhez.)
1941-ben, tizenhárom évesen Michael egy másik bentlakásos
intézménybe került, a Clifton College-ba, ahol kegyetlenül zaklatták. A
Wolfram nagybácsiban már írtam arról, hogyan fejlődött ki Michael első
pszichózisa.

Len nagynéném, aki velünk lakott, titokban végigmérte

Michaelt, amint félmeztelenül kilépett a fürdőszobából.
„Nézzétek a hátát! – súgta a szüleimnek – Tele van
horzsolásokkal és korbácsütések nyomaival. Ha ez történik a
testével – folytatta –, vajon mi zajlik a lelkében?”
A szüleim meglepődtek, azt mondták, nem vették észre,
hogy gond lenne. Azt hitték, Michael szereti az iskolát, minden
rendben van, és „jól érzi magát”.
Nem sokkal ezután, tizenöt éves korában Michael
pszichotikus lett. Úgy érezte, hogy egy mágikus és rosszindulatú
világ foglya. Az ő szavaival élve abban a hitben élt, hogy egy
„ostormániás isten kedvence”, és valamiféle „szadisztikus
gondviselés” alanya. Messianisztikus látomások és téveszmék
egyszerre jelentkeztek nála – ha megkínozták és megfenyítették,
csak azért történhetett, mert (valószínűleg) ő a messiás, akire
mindannyian vártunk. Öröm és kín, fantázia és valóság között
gyötrődve úgy érezte, hogy megőrül (vagy már meg is őrült).
Képtelen volt aludni, pihenni. A lábával dobogva, eltompulva,
hallucinálva, kiabálva, izgatottan járkált fel-alá a házban.
Aggódtam érte, és rettegni kezdtem tőle meg a rémálmaitól,
amelyek számára a valóságot jelentették. Mi történhet
Michaellel? Vajon velem is megtörténhet valami hasonló?
Ekkoriban rendeztem be egy labort a szobámban, ide zárkóztam
Michael őrülete elől. Nem voltam közömbös iránta, sőt
szenvedélyesen szerettem, félig értettem is, mi történik vele, de
távolságot akartam tőle. Létrehoztam hát a saját világomat, egy
tudományos világot, hogy a Michaelből áradó káosz, az őrület ne
ragadhasson magával.
Mindez pusztító hatással volt a szüleimre: riadalom, sajnálat, rémület, de
mindenekfelett értetlenség kavargott bennük. Létezett egy szó erre az
állapotra – „skizofrénia” –, de miért pont Michael, és miért ilyen fiatalon?
Vajon a Clifton-beli szörnyű zaklatás lehetett az oka? Sosem tűnt átlagos
gyereknek, mindig furcsán, idegesen viselkedett; talán már a pszichózis
előtt is „skizoid” volt. Vagy – és a szüleim számára ez tűnt a
legfájdalmasabb lehetőségnek – azért lett ilyen, mert rosszul nevelték?
Akármi is volt az oka – a természet, a neveltetés, a rossz kémia vagy a
nehéz gyermekkor –, a gyógyszeres kezelés nem segíthetett rajta. Tizenhat
évesen Michaelt beutalták a pszichiátriára, és tizenkét alkalommal
„kezelték” inzulinsokk-terápiával. Ez annyira levitte a vércukorszintjét,
hogy eszméletét vesztette, és glükozinfúzióval kellett magához téríteni.
1944-ben ez volt a skizofrénia bevett kezelési módja, és szükség esetén
lobotómiai műtét vagy elektrosokk-kezelés követte. A nyugtatókat csak
nyolc évvel később fedezték fel.
Az inzulinkóma vagy a természetes felépülési folyamat
eredményeképpen Michael három hónap múlva hazatérhetett a kórházból.
Már nem volt pszichotikus, de mélyen megrendült, hogy talán sosem lesz
képes normális életet élni. A kórházban elolvasta Eugen Bleuler Dementia
Praecox; or, The Group of Schizophrenias (Dementia praecox, avagy a
skizofréniások) című könyvét.
Marcus és David egy hampsteadi iskolába jártak, alig pár percnyire
az otthonunktól, és Michael is örömmel folytatta ott a tanulmányait. Ha
meg is változtatta a pszichózis, a hatása nem volt szembetűnő, ezért
anyámék inkább „orvosi” problémaként gondoltak az állapotára, olyasféle
betegségként, amelyből az ember teljesen felépülhet. Michael már más
fényben látta a pszichózisát. Úgy érezte, olyan dolgokra nyitotta rá a
szemét, amelyeket korábban észre sem vett: legfőképpen a világ
munkásainak elnyomottságára és kizsákmányoltságára. Olvasni kezdte a
kommunista The Daily Workert, és rendszeresen eljárt a kommunista
könyvesboltba a Red Lion Square-en. Mohón falta Marxot és Engelst, és
az új világrend prófétáiként, ha nem egyenesen messiásaiként tekintett
rájuk.
Mire Michael tizenhét éves lett, Marcus és David befejezték az orvosi
egyetemet. Michael nem akart orvos lenni, és az iskolából is elege volt. Ő
dolgozni akart – hát nem a munka az élet sója? Apám egyik páciense, egy
nagy londoni könyvelőcég tulajdonosa szívesen alkalmazta volna őt
könyvelősegédként vagy bármilyen állásban. Michaelnak azonban pontos
elképzelése volt arról, mit szeretne: küldönc akart lenni, olyan leveleket és
csomagokat akart kézbesíteni, amelyek túl fontosak vagy sürgősek ahhoz,
hogy postán adják fel őket. És ebben a tekintetben rendívül precíz volt:
ragaszkodott hozzá, hogy csak a címzett kezébe – és senki máséba! – adja
át a rá bízott üzenetet vagy a csomagot. Szerette Londont járni. Ha az
időjárás megengedte, az ebédjét parkok padjain költötte el, és közben a
The Daily Workert olvasta. Egyszer elárulta nekem, hogy a látszólag
unalmas üzenetek valószínűleg valami rejtett, titkos jelentést hordoznak,
amit csak a címzettek értenek, és pontosan ez az oka, hogy nem bízhatják
őket senki másra. Bár ő csak egy átlagos üzeneteket közvetítő átlagos
küldöncnek tűnik, tette hozzá, a helyzet egészen más. Még soha nem árulta
ezt el senkinek – tudja, hogy nagyon furcsának, szinte őrültségnek
hangzik. Úgy érezte, hogy a szüleink, a bátyáink és a teljes orvosi szakma
elszántan igyekszik minden tettét és gondolatát értéktelennek láttatni és
„orvosi szaknyelvre” lefordítani, főleg ha abban egy cseppnyi utalás is van
a miszticizmusra, mivel azt azonnal a pszichózis jeleként értelmeznék. De
én továbbra is az ő kisöccse maradtam: tizenkét éves voltam, még nem
fertőzött meg az orvostudomány, és együttérzéssel, szimpátiával
hallgattam, még ha nem is értettem minden szavát.
Időről időre – sokszor megtörtént a negyvenes-ötvenes években,
amikor még iskolába járt – pszichotikussá és teljesen hitehagyottá vált.
Ennek néha voltak előjelei: nem mondta ki, hogy segítségre szorul, hanem
előre jelezte, például azzal, hogy hatalmas jelenetet rendezett a
pszichiátere rendelőjében: párnákat lóbált vagy földhöz vágta a hamutartót
(a pszichózis jelentkezése óta ugyanahhoz a pszichiáterhez járt). Ezzel azt
üzente, hogy kezelhetetlenné fog válni, vigyük kórházba.
Máskor minden előjel nélkül, hirtelen erőszakosan izgatott, üvöltöző,
toporzékoló, hallucináló állapotba került – egy alkalommal a falhoz vágta
anyám csodálatos falióráját –, ilyenkor valamennyien rettegtünk tőle.
Rettegtünk és szégyelltük magunkat – hogy hívjon meg az ember ilyen
helyzetben barátokat, rokonokat, kollégákat, bárkit, miközben Michael az
emeleten tombol és őrjöng? És mit fognak gondolni a páciensek? A
szüleim rendelői a házunkban voltak. Marcus és David is ódzkodtak
meghívni a barátaikat egy „bolondokházába”. A szégyen, a
megbélyegzettség és a rejtőzködés érzése beköltözött a mindennapjainkba,
az életünk Michael aktuális állapotának függvényévé vált.
 Mindig nagy megkönnyebbülés volt elmenni Londonból, akár csak
egy hétvégére, akár hosszabb nyaralásra. Ezek a vakációk legfőképpen a
Michaeltől való elszakadást jelentették; azt, hogy megszabadulhattam a
néha elviselhetetlen személyiségétől. És mégis, voltak alkalmak, amikor a
vele született kedvessége, szeretetreméltósága, humorérzéke felragyogott.
Ilyenkor az ember rájött, hogy az értelmes, a kedves, az igazi Michael még
a rohamok idején is ott bújik a skizofrénia felszíne alatt.

Amikor 1951-ben anyám megtudta, hogy homoszexuális vagyok, és azt

mondta, bárcsak meg se születtem volna, egyszerre vádolt és aggódott
értem – bár ezt akkor még nem fogtam fel. Egy olyan anya aggódása volt
ez, akinek az egyik fiát már elragadta a skizofrénia, és most attól félt,
hogy egy másikat a homoszexualitás fogja elvenni tőle. Egy „betegség”,
amely akkoriban szégyenteljes dolognak számított. A magamfajták a
társadalom számkivetettjei voltak, a homoszexualitást pedig olyan sötét
erő övezte, amely akár tönkre is tehette az ember életét. Én voltam a
kedvenc fia, az ő „kiskutyája” és „báránykája”, és most én is „egyike
lettem azoknak” – egy újabb kolonc a nyakában Michael skizofréniája
mellett.

Amikor 1953-ban az első nyugtatók – Angliában Largactil, az Egyesült

Államokban Thorazine néven – elérhetőkké váltak, Michael és több millió
skizofrén beteg helyzete megváltozott – javult vagy éppen romlott. A
nyugtató elnyomta és talán meg is előzte a hallucinációkat és a
depressziót, a skizofrénia „pozitív tüneteit”, csakhogy ezért a páciens nagy
árat fizetett. Amikor 1956-ban, több hónapnyi izraeli és hollandiai távollét
után hazatértem, szinte sokkolt az összegörnyedve csoszogó Michael
látványa.
– Úgy néz ki, mint egy parkinsonos! – kiáltottam fel.
– Igen – bólogattak a szüleim –, de a Largactil miatt sokkal
nyugodtabb. Már egy éve nem volt rohama.
Eltűnődtem, vajon Michael hogyan érzi magát. Szomorú volt a
Parkinsonra utaló tünetek miatt – a betegsége előtt imádott sétálni,
gyalogolni –, és egyre jobban aggódott a gyógyszer mentális hatása miatt.
 Bár továbbra is tudott dolgozni, azt a misztikus érzést, amely
mélységet és értelmet adott a küldönclétnek, elvesztette. Korábban élesen
és tisztán érzékelte a világot, és most mindent „sivárnak” talált. „Olyan,
mintha lassan megölnének” – állapította meg.10
Amikor Michael Largactil-adagját csökkentették, a Parkinson-kórt
idéző tünetek csillapodtak – és ami sokkal fontosabb –, energikusabbnak
érezte magát, és visszanyerte misztikus érzékenységét – hogy aztán pár
héttel később újra elhatalmasodjon rajta a pszichózis.
1957-ben, mint az agy és a tudat működésében érdekelt
orvostanhallgató, találkozót kértem Michael pszichiáterétől. Dr. N.
tisztességes és alapos orvos volt, aki tizennégy éve, az első pszichotikus
tünetek megjelenése óta ismerte Michealt. Őt is felkavarták az új
gyógyszer által okozott problémák, amelyeket sok, Largactillal kezelt
páciensénél megtapasztalt. Próbálta titrálni a gyógyszert, hogy megfelelő
adagolást találjon.
Bevallotta, hogy nem túl derűlátó. Elgondolkodtam, hogy az agynak
azon rendszereiben, amelyek az észlelésért (vagy projektálásért), az
értelmezésért felelősek; valamint a csodák, a rejtélyesség érzékelésének
alapjául szolgáló rendszerekben; továbbá a szépség, művészet és
tudomány élvezetéért felelős rendszerekben a skizofrénia következtében
nem borult-e fel az egyensúly? És mindez vajon nem teremtett-e egy olyan
lelkivilágot, amelyben túlsúlyba kerültek az intenzív érzelmek, és
amelynek a valóságképe eltorzult? Ezek a rendszerek elvesztették a biztos
alapjukat, így minden titrálásukra tett kísérlet, hogy eltompítsák őket,
azzal végződhetett, hogy egy patologikusan túlfűtött egyént egy végtelenül
tompa állapotba, egyfajta mentális halálba billent át.
Michael szociális képességeinek és a mindennapok követelte
gyakorlatias készségeinek (egy teát is alig volt képes elkészíteni magának)
hiánya társadalmi és „egzisztenciális” megközelítést követelt. A
nyugtatóknak alig volt hatásuk a skizofrénia „negatív” tüneteire –
elzárkózás, az érzékelés eltompulása és a többi –, ami a maga alattomos,
krónikus módján sokkal rombolóbb és az életére sokkal ártalmasabb tud
lenni, mint bármelyik pozitív szimptóma. Ez nemcsak gyógyszeres
kezelés kérdése, az élvezhető és értelmes életvitelről van szó: a támogatói
rendszereket, az önbecsülést, a közösség és mások tiszteletének kivívását,
mind figyelembe kell venni. Michael problémája nem pusztán a
„gyógyszeres kezelésről” szólt.
Gondoskodhattam volna Michaelről sokkal jobban, és lehettem volna
sokkal támogatóbb – sőt, annak kellett volna lennem! –, amikor
Londonban jártam az orvosira. Elvihettem volna moziba, éttermekbe,
koncertekre (ahova sosem járt el egyedül), kirándulhattunk volna vidékre
vagy a tengerpartra. De semmi ilyet nem tettem, és a szégyen, hogy rossz
testvére voltam, hogy nem álltam mellette, amikor szüksége lett volna
rám, hatvan év elteltével sem múlt el.
Nem tudom, Michael hogyan reagált volna, ha többet
kezdeményezek. Megvolt a maga, keretek közé szorított, behatárolt élete,
és nem szeretett kilépni abból.
A nyugtatókat szedve az élete kevésbé volt viharos, de nekem úgy
tűnt, egyre sivárabb és szűkre szabottabb is. Már nem olvasta a The Daily
Workert, és nem járt a Red Lion Square-i könyvesboltba. Valaha egy
közösség részének érezte magát, osztozott másokkal a marxista eszméken,
de most, hogy a lelkesedése tovatűnt, egyre magányosabb és elszigeteltebb
lett. Apám abban reménykedett, hogy a zsinagógánk erkölcsi és vallási
segítséget nyújthat Michaelnek, megadhatja neki a közösséghez tartozás
érzését. Fiatalkorában nagyon vallásos volt – a bár micvója után cicitet
hordott, mindennap felkötötte az imaszíjakat, és rendszeresen járt
zsinagógába –, de ebben is megcsappant a buzgalma. Már nem érdekelte a
zsinagóga, és a zsinagógát sem érdekelte Michael. (A londoni zsidóságból
sokan emigráltak vagy asszimilálódtak, és vegyes házasságokat kötöttek.)
A könyvek iránti vonzalma, amely egykoron olyan intenzív volt és
élete minden percére kihatott – hát nem pont őrá hagyta Annie néni a
könyvtárát?! – drámaian lecsökkent: szinte már nem is olvasott könyveket,
újságot is csak elvétve vett a kezébe.
A nyugtatók ellenére – vagy talán éppen azok miatt –
reménytelenségbe és apátiába süllyedt. Amikor R. D. Laing 1960-ban
kiadta a The Divided Self (A megosztott én) című briliáns könyvét,
Michaelben rövid időre felébredt a remény. Itt egy orvos, egy pszichiáter,
aki szerint a skizofrénia egészében véve nem betegség, hanem egyfajta
kivételes „világban való lét”. Bár Michael néha minket, a nem-
skizofréniás világ lakóit „rohadtul normálisoknak” nevezett (hatalmas düh
öltött testet ezekben a vitriolos szavakban), hamarosan belefáradt Laing –
ahogy ő nevezte – „romanticizmusába”, és egyfajta enyhén veszélyes
bolondként tekintett rá.
 Amikor a huszonhetedik születésnapomon elhagytam Angliát, az
egyik oka az volt, hogy elmeneküljek az én tragikus sorsú, reménytelen és
félrekezelt bátyámtól. De arra gondoltam, hogy mindez talán
megteremtheti a lehetőséget, hogy a saját pácienseimen és a saját
módszeremmel kutassam a skizonfréniát és más agy- és tudatbeli
rendellenességeket.
 San Francisco

Megérkeztem álmaim városába, San Franciscóba, csakhogy zöldkártya

híján legálisan nem vállalhattam munkát, így bejelentett jövedelmem sem
lehetett. Egykori főnököm a neurológián a Middlesexből, Michael Kremer
(aki támogatta az ötletemet, hogy ne vonuljak be, szerinte „teljes
időpocsékolás lett volna”) javasolta, keressem fel idegsebész kollégáit,
Grant Levint és Bert Feinsteint a San Franciscó-i Mount Zion Kórházban.
Mindketten úttörők voltak a sztereotaxiás műtétek területén. Ezzel az
agyon belüli pontos tájékozódást lehetővé tevő módszerrel a sebész nagy
precizitással az agy egyébként megközelíthetetlen részeibe tűket
helyezett.11
Kremer közbenjárására Levin és Feinstein beleegyeztek, hogy feketén
alkalmaznak. A pácienseik műtét előtti és utáni állapotának értékelésében
segítettem. Mivel nem volt zöldkártyám, fizetést nem tudtak adni, de
folyton húszdollárosokkal tömtek (ez akkoriban sok pénznek számított:
egy átlagos motelszoba három dollárba került egy éjszakára, és néhány
parkolóórába még mindig lehetett pennyt dobni). Levin és Feinstein
megígérték, hogy megpróbálnak szállást keríteni nekem a kórházban pár
hétre. Mivel nem volt túl sok pénzem, addig a helyi YMCA-ben (ifjúsági
szálláshálózat, amelyet egy keresztény ifjúsági szervezet tart fenn) vettem
ki egy szobát: volt egy nagy Y-ház az Embarcaderóban, a Ferry
Buildinggel szemben. Az Y, bár egy kissé lelakott épületben működött,
kényelmes és barátságos hely volt. Egy hatodik emeleti apró szobába
költöztem be.
Egyik este tizenegy körül kopogtak az ajtómon.
– Bújj be! – szóltam ki, mivel az ajtó nem volt kulcsra zárva. Egy
fiatal srác feje jelent meg az ajtónyílásban, és amint meglátott, elnézést
kért.
– Bocsánat, rossz helyre nyitottam be!
– Ne legyél olyan biztos benne! – válaszoltam, amin magam is
meglepődtem. – Miért nem jössz be?
 Egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán belépett és becsukta maga
mögött az ajtót. Így kóstoltam bele az Y-ban zajló, folyamatos jövés-
menésbe. Néhány szomszédomnak egy éjszaka akár öt látogatója is akadt.
Olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha: már nem voltam
Londonban, nem voltam Európában, ez az Újvilág volt, és – bizonyos
keretek között – azt csinálhattam, ami csak jólesett.
Pár nappal később a Mount Zionból szóltak, hogy van egy szobájuk,
így beköltöztem a kórházba – és ez semmivel sem volt rosszabb, mint az
Y-ban töltött kalandos időszakom.

A következő nyolc hónapban Levinnek és Feinsteinnek dolgoztam, a

hivatalos gyakornoki időszakom a Mount Zionban csak a következő év
júliusában kezdődött.
A két orvos jobban nem is különbözhetett volna egymástól. Grant
Levin nyugodt és megfontolt, Feinstein szenvedélyes és impulzív
természet volt – de jól kiegészítették egymást, éppen úgy, mint főnökeim,
Kremer és Gilliatt Londonban (és a főnökeim, Debenham és Brooks a
birminghami Queen Elizabeth Kórház sebészetén).
Az ilyen munkakapcsolatok már kisgyerekként is lenyűgöztek.
Gyerekkoromban imádtam a kémiát, akkoriban olvastam Kirchhoff és
Bunsen közös munkájáról és arról, hogy ez a két teljesen különböző tudós
hogyan készítette el az első spektroszkópot és alapozta meg a
színképelemzés elméletét. Oxfordban lenyűgözőnek találtam James
Watson és Francis Crick híres tanulmányát a DNS-ről, és azt is, hogy ez a
két férfi mennyire különbözött egymástól. Miközben végiggürcöltem az
unalmas gyakornoki időszakot a Mount Zionban, olvastam egy másik
valószínűtlen, össze nem illő kutatópárosról: David Hubelről és Torsten
Wieselről. Ők a látás fiziológiáját igen merészen, lenyűgöző módon
közelítették meg, utat nyitva a további kutatások számára.
Az osztályon tízen voltunk összesen: Levin, Feinstein, az
asszisztensek, a nővérek, egy mérnök és egy fizikus; Benjamin Libet
idegkutató pedig gyakran benézett hozzánk.12
Egy páciens különösképpen megragadt az emlékezetemben, 1960
novemberében még a szüleimnek is írtam róla.
 Emlékeztek a Somerset Maugham-történetre az emberről, akit
megátkozott egy elhagyott szigeten lakó lány, aminek
következtében végzetes csuklás tört rá? Az egyik páciensünk,
egy agyvelőgyulladásban szenvedő kávébáró a műtéte után hat
napig folyamatos csuklástól szenvedett. A csuklás makacsul
ellenállt minden szokásos és szokatlan módszernek. Attól
féltem, hogy úgy járhat, mint Maugham hőse, ha csak nem
blokkoljuk a phrenicus idegeit. Azt javasoltam, hogy hívjunk
egy jó hipnotizőrt: kíváncsi voltam, vajon beválhat-e a dolog.
Találkoztatok már hasonló problémával?

Kicsit szeptikusan álltak az ötletemhez (nekem is voltak kétségeim), de

mivel semmi más nem működött, Levin és Feinstein beleegyeztek, hogy
hívjunk egy hipnoterapeutát. A legnagyobb megdöbbenésünkre képes volt
hipnotizálni a pácienst, és poszthipnotikus parancsba adni neki, hogy
amikor a csettintésére felébred, hagyja abba a csuklást.
A páciens magához tért, és nem csuklott többé.

Kanadában naplót vezettem, de San Franciscóba érve abbahagytam, és

addig nem is folytattam, amíg ismét útra nem keltem. Ám a szüleimnek
továbbra is részletes leveleket küldtem: 1961 februárjában hosszú levélben
számoltam be arról, hogy a San Franciscó-i Kalifornia Egyetemen zajló
konferencián láttam két példaképemet, Aldous Huxley-t és Arthur
Koestlert.

Huxley vacsora után óriási beszédet tartott az oktatásról. Még

sosem láttam élőben, megdöbbentett a magassága és
csontvázszerű soványsága. Már szinte vak, aprócska szemeivel
megállás nélkül pislogott, az ökleivel pedig lyukat formált
előttük (azt hiszem, azért, hogy egy kis látómezőt biztosítson
magának). Hosszú, fakószürke haját hátrafésülte, a bőre
szürkésbarnán, mély redőkben lógott csontos arcán. Ahogy
erősen koncentrált és előredőlt, egy kicsit Vesalius meditáló
csontvázára hasonlított. Ám ragyogó elméje – rendkívüli
memóriával párosulva – még mindig a régi volt, ráadásul olyan
 ékesszólóan beszélt, hogy a közönség többször is állva tapsolt
[…] Utána Arthur Koestler adott elő a kreatív alkotói
folyamatról, de mivel alig lehetett hallani, és mivel olyan
gyengén adta elő mondandóját, a közönség fele kiment az
előadásról. Koestler külsőre Kaiserre hasonlít: kicsit olyan, mint
bármelyik hébertanár a világon, és úgy is beszél. [Kaisert, a
hébertanárunkat gyerekkorom óta sokat emlegettük a
családomban.] Az amerikaiak arca nem lesz ráncos, ugyanakkor
Koestler litvák13 arca hivalkodó barázdákkal volt teli, a kín és az
intelligencia olyan hatalmas árkokat vájt a bőrébe, amelyek azon
a kedves arcberendezésen szinte illetlennek tűntek!

Grant Levin, az én zseniális és nagylelkű főnököm az egész neurológiai

osztálynak szerzett belépőket „A tudat ellenőrzése” című konferenciára.
Egyébként is gyakran adott jegyeket koncertekre, színházba és más San
Franciscó-i kulturális eseményekre. Ez a gesztus olyan jólesett, hogy még
jobban megszerettem a várost. Megírtam a szüleimnek, hogy voltam
Pierre Monteux és a San Franciscó-i Szimfonikusok koncertjén:

Ő vezényelt (úgy éreztem, mintha mindig egy ütemmel a

zenekar mögött járna). A műsorban eljátszották Berlioz
Fantasztikus szimfóniáját (a kivégzésjelenet engem mindig arra
a rémséges Poulenc-operára emlékeztet), a Till Eulenspiegelt,
Debussy Les Jeux-jét (fantasztikus, akár a fiatal Sztravinszkij is
írhatta volna), és valami vacakságot Cherubinitől. Monteux már
majdnem kilencvenéves, csodás körte alakja van, himbálózva
kacsázik előre, melankolikus francia bajuszkát visel, ami kissé
Einsteinére emlékeztet. A közönség tombolt, szerintem részben
azért, hogy kiengesztelje (hatvan éve kifütyülték ugyanitt),
részben azzal a kedvesen lekezelő rajongással, amely az időskort
mitikus rangra emeli. Bevallom, izgalmas belegondolni, hogy ez
az aggastyán mennyi próbát, premiert, gyilkos hibát, hatalmas
sikert élhetett át, és hány milliárdnyi hangjegy száguldott át az
agyán kilencven év során.
Ugyanabban a levélben meséltem el, milyen szokatlan dolog történt velem
a montereyi beatfesztiválon:

Meglehetősen furcsán sikerült a bemutatkozásom: szóltak, hogy

megjöttem, majd bevezettek a fürdőszobába. Ott egy Krisztus-
szerű figurát pillantottam meg: még a szakálla is égnek állt a
fájdalomtól, és a forró zuhany alatt a seggét markolászta.
Kétségtelen, hogy talpig bőrszerkóban, ahogy épp leszálltam a
motorról, egyszerre lehetettem számára meglepő és riasztó. Egy
szörnyű anális tályogtól szenvedett, amit egy óriási, gyufával
sterilizált varrótűvel szúrtam fel. Egy csomó genny ömlött ki
belőle, a fickó hatalmasat üvöltött és elájult. Amikor magához
tért, már sokkal jobban volt, én pedig élveztem az új élményt,
hogy a gyakorlatias, képzett orvos-sebész szerepében
tündökölhetek, mert segítettem egy szenvedő előadóművészen.
Később volt egy hatalmas beatnik stílusú parti, az a fajta,
amelyiken fiatal, szemüveges nők kiállnak az emberek elé és a
testükről szóló verseket adnak elő.

Angliában amint az ember kinyitotta a száját, máris osztályozták

(besorolták a felső-, a közép- vagy a munkásosztályba, akárhova). Az
osztályok között nem volt átjárás, és az ember kényelmetlenül érezte
magát egy másik osztály tagjainak társaságában – ez a rendszer szinte
ugyanolyan merev és átjárhatatlan volt, mint az indiai kasztrendszer.
Amerikára egy osztályok nélküli társadalomként tekintettem, ahol az
emberek származástól, bőrszíntől, neveltetéstől, képzettségtől függetlenül
együtt lehetnek, embertársként, hasonszőrű emlősként üdvözölhetik
egymást, ahol egy professzor jót beszélgethet egy kamionsofőrrel, és ahol
a vagyoni különbségek nem okoznak problémát.
Amikor az ötvenes években motorral jártam Angliát, pillanatokra
belekóstolhattam, milyen lehet egy ilyen, egyenlőségen alapuló
demokrácia. Úgy tűnt, a motorkerékpárok még a merev szigetországban is
sikerrel hágnak át minden társadalmi korlátot, és mindenkiből a jobbik és
lazábbik énjét hozzák elő. Szép motor, jegyezték meg rendszerint, és innen
már el is indulhatott a beszélgetés. A motorosok barátságos népnek
számítottak: amikor elrobogtunk egymás mellett, integettünk, és ha
kávézókban összefutottunk, könnyen szóba elegyedtünk egymással. A
társadalmon belül egyfajta romantikus, osztályok nélküli társadalmat
alkottunk. Miután rájöttem, hogy semmi értelme Angliából áthozatni a
motoromat, úgy döntöttem, veszek egy újat – egy Norton Atlas
terepmotort, amellyel az országútról letérve a sivatagban és hegyi
ösvényeken is kedvemre száguldozhatok. Ráadásul a kórház udvarán
tárolhattam.
Megismerkedtem néhány motorossal. Vasárnap reggelenként a
belvárosban találkoztunk, átmentünk a Golden Gate-en, fel a keskeny,
eukaliptuszillatú utakon a Mount Tamalpaisre, aztán végig a magashegyi
hágókon, tőlünk balra a Csendes-óceánnal, onnan széles szerpentinen
ereszkedtünk le, végül megreggeliztünk a Stinson Beachen (vagy
alkalomadtán a Bodega Bayben, amely nem sokkal később a Madarak
című Hitchcock-film révén vált ismertté). A kora reggeli motorozások
közben az embert intenzív életöröm járta át, élvezte az arcába csapó friss
levegőt, a testének ütköző szelet. Ez a fajta boldogság egyedül a
motorosok kiváltsága. Ezekre a reggelekre a mai napig szívesen
emlékszem vissza, és az eukaliptusz illatáról azóta is ezek a pillanatok
jutnak eszembe.
Hétköznap rendszerint egyedül motoroztam San Francisco körül. Egy
alkalommal megismerkedtem egy csoporttal, amely teljesen más volt,
mint a nyugodt és tiszteletre méltó Stinson Beach-i brigád: hangos,
gátlástalan csapat volt, a motorjaik nyergében ülve vedelték a sört és
dohányoztak. Amikor közelebb értem hozzájuk, megláttam a kabátjaikra
varrt Hells Angels címkéket, de már késő volt visszafordulni, úgyhogy
melléjük gurultam és köszöntem nekik. A rettenthetetlenségem és az angol
akcentusom felkeltette a kíváncsiságukat, nem kevésbé az, hogy orvos
vagyok. Ott helyben felvettek maguk közé, és még beavatási szertartáson
sem kellett átesnem. Laza, előítéletektől mentes fickó voltam, ráadásul
orvos – az orvosokat tisztelték, mert alkalmanként szükségük volt rájuk.
Nem kerestem őket többet, nem motoroztunk együtt, és amikor egy évvel
később elköltöztem San Franciscóból, szelíd és ártatlan kapcsolatunk –
ami nekem legalább annyira meglepő volt, mint nekik – csendben kimúlt.
Kerek egy évvel azután, hogy eljöttem Angliából, hivatalosan
megkezdtem a szakorvosi gyakorlatomat a Mount Zionban. Ez a tizenkét
hónap váratlan és izgalmas kalandokkal volt tele – kipróbálhattam magam
a sebészeti, gyermek- és belgyógyászati osztályokon. Maga a szakorvosi
gyakorlat egyhangú, unalmas és frusztráló volt, főleg mert már egyszer
végigcsináltam Angliában. Az egész gyakornokságot bürokratikus
időpocsékolásnak tartottam, de függetlenül korábbi képzettségétől,
minden külföldi végzősnek kétévnyi gyakorlatot tettek kötelezővé.
Azért voltak előnyei is: még egy évet maradhattam szeretett San
Franciscómban, méghozzá ingyen: a kosztot és kvártélyt a kórház
biztosította. A gyakornoktársaim különleges egyéniségek voltak, sokan
rendkívül tehetségesek – a Mount Zion nagy presztízse csábította a frissen
diplomázott orvosokat, a San Franciscóban tölthető évről nem is beszélve.
Több százan jelentkeztek a Mount Zionba, és a kórház megtehette, hogy
csak a legjobbakat válogatja ki.
Carol Burnett különösen közel állt hozzám. Tehetséges afroamerikai
nő volt New Yorkból, több nyelven is folyékonyan beszélt. Egy
alkalommal mindkettőnket beosztottak tisztítani egy komplex hasi
műtéthez: mindössze annyi dolgunk volt, hogy tartottuk az érfogót és a
sebész kezébe adtuk az eszközöket. A sebészeknek eszük ágában sem volt
bármit megmutatni vagy megtanítani nekünk, és azon kívül, hogy néha
ránk vakkantottak („A csipeszt, gyorsan!, Tartsa az érfogót, de
szorosan!”), semmibe vettek minket. Egymással viszont folyamatosan
beszéltek, és egyszer csak átváltottak jiddisre. Valami ronda, rasszista
megjegyzést tettek arra, hogy egy fekete gyakornok tartózkodik a
műtőben. Carol hegyezte a fülét, majd tökéletes jiddissel válaszolt nekik.
Mindkét sebész elvörösödött, és az operáció hirtelen megállt.
„Még sosem láttak olyat, hogy egy schwartze jiddisül beszél?” – tette
hozzá Carol, nem kis éllel odavágva. Azt hittem, a sebészek ott helyben
elejtik a műtőeszközöket. Iszonyatosan szégyellték magukat, elnézést
kértek Caroltól, és kínosan ügyeltek rá, hogy kitüntetett figyelemmel
bánjanak vele, ha a műtőbe osztották. (Elgondolkodtunk: vajon hosszú
távon megváltoztatja őket ez az eset?)

Ha nem voltam ügyeletes, akkor hétvégén felpattantam a motoromra, és

irány Észak-Kalifornia. Lenyűgözött a korai aranyláz története, különösen
vonzódtam a 49-es főúthoz és egy apró szellemfaluhoz, Copperopolishoz,
amely a Mother Lode felé vezető út mentén feküdt.
Néha a part mentén futó 1-es autópályán mentem északnak, a
legészakibb vörösfenyőerdők mellett Eurekába, és aztán tovább az oregoni
Crater Lake-ig (akkoriban semmiség volt ezerkétszáz kilométert
motoroznom egyhuzamban). Az unalmas gyakornoki év során fedeztem
fel a Yosemite és a Death Valley csodáit. Akkoriban motoroztam el először
Las Vegasba. A légszennyezettség olyan alacsony volt, hogy már nyolcvan
kilométerről feltűnt a város, és úgy ragyogott, mint egy sivatagi délibáb.
San Franciscóban egyre több barátom lett, hatalmasakat túráztam
hétvégenként, és élveztem a városi életet, ám a neurológiai képzésem
holtpontra jutott. Illetve oda jutott volna, ha nincs Levin és Feinstein,
akiket elkísérhettem a konferenciákra, és azt is megengedték, hogy velük
viziteljek.

Azt hiszem, 1958-ban történt, hogy régi barátom, Jonathan Miller a

kezembe nyomta Thom Gunn frissen megjelent The Sense of Movement (A
mozgás érzése) című verseskötetét. „Találkoznod kell Thommal! –
mondta. – Neked való figura.” Faltam a könyvét, és elhatároztam, ha
valaha eljutok Kaliforniába, az első dolgom lesz felkeresni Thom Gunnt.
Amikor megérkeztem San Franciscóba, utánakérdeztem, és kiderült,
hogy egy ösztöndíjjal épp Cambridge-ben tartózkodik. De pár hónapra rá
visszatért, és egy partin összefutottam vele. Huszonhét éves voltam, ő
harminc körüli. Nem nagy különbség, ezért is ejtett ámulatba, milyen érett
és magabiztos, hogy mennyire tudatában van a tehetségének, és hogy
mennyire hisz abban, amit csinál. Addigra már két kötete megjelent,
nekem még egy sem. Thomra tanárként és mentorként tekintettem (nem
példaképként, mivel az írásmódunk nagyon különbözött). Hozzá képest én
még formátlannak éreztem magam, olyannak, mint egy embrió.
Idegességemben megemlítettem neki, hogy csodálom a költészetét, és
nagyon felkavart a The Beaters (A verők) című, szadomazochisztikus
témájú verse. Csalódottnak tűnt, és finoman megdorgált. „A költőt sosem
szabad összekeverni a versével.”14
Már nem tudom, hogyan, de barátok lettünk, és pár héttel később
meglátogattam. Akkoriban Thom a Filbert Street 975.-ben élt, egy olyan
utcában, amelyről minden helybéli tudta, hogy egy elképesztően meredek
utca, harmincfokos lejtővel. A Norton terepmotorommal mentem,
végigszáguldottam a Filberten, aztán hirtelen a levegőben találtam
magam, mint egy műugró. Szerencsére a motor jól bírta az ugrást, én már
kevésbé – rosszabbul is végződhetett volna a dolog. Amikor becsöngettem
hozzá, a szívem a torkomban dobogott.
Behívott, a kezembe nyomott egy sört, és megkérdezte, miért akartam
ennyire találkozni vele.
Egyszerűen kijelentettem, hogy sok verse megérintett a lelkem
mélyén valamit. Thom közömbös pillantással végigmért. „Mely versek? –
érdeklődött. – És miért?”
Az első vers, amit tőle olvastam, az On The Move (Mozgásban) volt,
és elmeséltem, hogy mivel motorozom, azonnal megérintett bennem
valamit, éppen úgy, mint amikor elolvastam T. E. Lawrence The Road (Az
út) című lírai novelláját. És tetszett a The Unsettled Motorcyclist’s Vision
of His Death (A nyugtalan motoros víziója saját haláláról) című verse is,
mivel meg voltam győződve róla, hogy én is motorozás közben fogok
meghalni, éppen úgy, mint a versbéli motoros.
Nem tudom, Thom milyennek látott akkor. Egyszerre volt
melegszívű, kedves és közben vadul intellektuális. Thom már akkor
nagyon élesen és pontosan fogalmazott, én meg önmagam körül pörögtem
és sokat szenvelegtem. Ő képtelen volt eltérni a tárgytól vagy
félrebeszélni, ám egyenessége mindig egyfajta gyengédséggel párosult.
Néha elküldte az új versvázlatait. Szerettem a bennük lévő energiát –
a visszafogott, megzabolázhatatlan erőt és szenvedélyt, ami a
legszigorúbb, legkötöttebb versformák között mutatkozott meg. Az új
versei közül talán a The Allegory of the Wolf Boy (A Farkasfiú allegóriája)
tetszett a legjobban („A teniszpályán és teánál / a pazar pázsiton, nem
lehet a miénk / furcsa kettőst játszik velünk”). Ez rímelt arra a bizonyos
kettősségre, amit magamban is éreztem, mivel másképpen kellett
viselkednem nappal és másképpen éjszaka. Napközben én voltam a
szívélyes, fehér köpenyes dr. Oliver Sacks, de éjjel az orvosi egyenruhát
bőrkabátra cseréltem, és lopva, farkasként surrantam ki a kórházból, hogy
az utcákon vagy a Tamalpais-hegy szerpentinjein száguldjak, és a Stinson
Beach vagy a Bodega Bay holdvilágos útjait rójam. Ehhez a kettősséghez
hozzájárult, hogy a középső nevem Wolf, azaz farkas; Thom és a motoros
barátaim Wolfnak szólítottak, míg az orvoskollégáim Olivernek. 1961
októberében Thom megajándékozott az új, My Sad Captains (Az én
szomorú kapitányaim) című kötetével, és ezt az ajánlást írta bele: „A
Farkasfiúnak (allegóriák nélkül!), alles gute, csodálattal, Thomtól.”

1961 februárjában megírtam a szüleimnek, hogy megkaptam a zöldkártyát,

egy bona fide bevándorló lettem, és hogy állampolgárságért fogok
folyamodni, amelyet úgy is megszerezhetek, hogy nem kell lemondanom
az angol állampolgárságomról.15
Azt is megemlítettem, hogy hamarosan leteszem az állami vizsgát –
ez egy átfogó vizsga volt külföldi diplomás orvosok számára, hogy
felmérjék, az általános tudományos ismereteik is legalább olyan
kielégítőek-e, mint az orvosi ismereteik.
Még januárban azt írtam a szüleimnek, hogy „egy nagy, államokat
átszelő, Kanadát és Alaszkát is érintő, tizenötezer kilométeres utat
tervezek a vizsgáim között, még a gyakornoki évem megkezdése előtt.
Kiváló alkalom lehet, hogy lássam az országot, és megnézzek más
egyetemeket is.”
És most, hogy megvoltak az állami vizsgák és volt egy remek
motorom – a Norton Atlast elcseréltem egy használt BMW R69-re –,
készen álltam az útra. Kevesebb szabadidőm volt, így Alaszkát ki kellett
húznom az úti célok közül. Megint írtam a szüleimnek:

Húztam egy nagy piros vonalat a térképen: Las Vegas, Death

Valley, Grand Canyon, Albuquerque, Carlsbad Caverns, New
Orleans, Birmingham, Atlanta, a Blue Ridge Parkwayen
Washingtonig, Philadelphia, New York, Boston. Fel New
Englandbe, onnan Montrealba, majd kitérő Québecbe. Toronto,
Niagara-vízesés, Buffalo, Chicago, Milwaukee. Az
ikervárosok16, majd fel a Glacier és a Waterton Nemzeti
Parkokba, le a Yellowstone Parkba, Bear Lake, Salt Lake City.
Vissza San Franciscóba. Tizenháromezer kilométer, ötven nap,
négyszáz dollár. Ha nem kapok napszúrást, ételmérgezést, nem
szenvedek fagyási sérüléseket, nem zárnak börtönbe, nem
robban le a motor, akkor ez lesz életem legnagyobb kalandja! A
következő levelet már utazás közben fogom küldeni.
Amikor beszámoltam Thomnak az útitervemről, azt javasolta, hogy
vezessek naplót – amolyan beszámolót az élményeimről. „Találkozás
Amerikával” lehetne a címe, és meghagyta, hogy küldjem is el neki. Két
hónapig voltam úton, több füzetet is teleírtam, és egyesével elküldtem
Thomnak. Szerette az emberekről és tájakról szóló leírásaimat, a
vázlatokat és a jeleneteket, és úgy találta, hogy jó megfigyelő vagyok, de
néha kifogásolta a „szarkazmusomat és a groteszk
karakterábrázolásomat”.
Az egyik neki is elküldött naplóm a „Boldog utazás” címet viselte.

BOLDOG UTAZÁS (1961)

New Orleanstól pár kilométerre északra a járgányom feladta.

Félrehúzódtam egy elhagyatott pihenőbe, és bütykölni kezdtem a
motort. Ahogy a hátamon feküdtem, valamiféle hatodik érzékkel
távoli dübörgésre lettem figyelmes, mintha egy messzi
földrengés morajlana. Közeledett felém, először csak egy kis
remegés volt, aztán robajlás, végül egy hördülés, amely a
légfékek sivításában és egy vidám dudálásban csúcsosodott ki.
Bénultam felnéztem, és egy akkora kamiont láttam, mint
életemben soha, íme, az országutak leviatánja. Egy pimasz képű
fickó kiáltott ki a fülkéjéből:
– Segíthetek?
– Lerobbant – válaszoltam. – Bekrepált a henger vagy
valami ilyesmi.
– Szar ügy – jegyezte meg kedvesen. – Ha az leszakad, még
a lábad is levágja. Viszlát!
Rejtélyes grimaszt vágott, aztán a kamionjával
visszakanyarodott az útra.
Tovább motoroztam, elhagytam a Mississippi-delta
mocsárvidékét, majd átértem Mississippibe. Az út hol
szeszélyesen, hol lustán kanyargott át a sűrű erdőkön és széles
legelőkön, gyümölcsösökön és réteken, át féltucatnyi folyón, át a
reggeli napfényben fürdő csendes és mozdulatlan tanyákon és
falvakon.
Ahogy átértem Alabamába, a motor egyre rosszabb
állapotba került. Figyeltem, hogyan változik a hangja, próbáltam
megtippelni, vajon a baljóslatú zajok közül melyik jelenthet
veszélyt rám. Gyors ütemben amortizálódott, efelől kétségem
sem lehetett, de fatalista és nemtörődöm módon úgy éreztem, a
végzet ellen nincs mit tenni.
Tuscaloosa után nyolc kilométerrel a motor köhögni
kezdett, majd megrázkódott. Megragadtam a váltót, de az egyik
henger a lábamnál már füstölt. Megálltam, elfektettem a motort,
aztán egy fehér vászondarabbal a bal kezemben
továbbgyalogoltam.
Lassan lement a nap, és jeges szél támadt. A forgalom
egyre gyengült.
Már majdnem feladtam a reményt, és már csak
megszokásból integettem, amikor hirtelen, szinte el sem hittem,
egy kamion megállt nekem. Ismerősnek tűnt. Hunyorogva
kisilabizáltam a rendszámtáblát: 26539, MIAMI, FLA. Igen, az a
hatalmas kamion volt, amelyiket reggel láttam.
Miközben odaszaladtam, a sofőr lemászott a fülkéből, és
vigyorogva a motor felé biccentett.
– Na, végül csak szétcseszted, mi?
Egy fiú szállt ki a kamionból, és együtt szemügyre vettük
a roncsot.
– Van rá esély, hogy elvontassanak Birminghamig?
– Á, a törvény tiltja azt! – vakarta meg a borostát az állán,
aztán rám kacsintott.
– Dobjuk be a motort a kamionba!
Lihegve beszenvedtük a nehéz gépet a kamion gyomrába.
Végül sikerült az ott tárolt bútorrakományhoz rögzítenünk,
kötelekkel biztosítottuk, és egy rakás méretes zsákvászonnal
eltakartuk a kíváncsi tekintetek elől.
Visszamászott a fülkébe, a srác követte, aztán jöttem én,
majd ebben a sorrendben elhelyezkedtünk a kamion széles
ülésén. Felém biccentett, majd levezényelte a bemutatkozást:
– Ő a kollégám, Howard. Téged hogy hívnak?
 – Wolf.
– Nem baj, ha Wolfie-nak szólítalak?
– Nem, csak rajta. És a te neved?
– Mac. Sok mindenkinek ez a beceneve, de engem tényleg
így hívnak! Láthatod a karomra tetoválva.
Pár percig csendben haladtunk, a szemünk sarkából
méregettük egymást. Mac harmincnak nézett ki, de akár öt évvel
idősebb vagy fiatalabb is lehetett. Jóképű férfi volt: erős, élénk
arcú, egyenes orral, határozott ajkai fölött takarosan rendben
tartott bajusszal. Akár brit lovastiszt is lehetett volna, játszhatott
volna romantikus mellékszereplőket mozifilmekben vagy
színpadon, legalábbis ez volt az első benyomásom róla.
Ugyanolyan siltes sapkát hordott, mint a kamionosok
általában, az ingén pedig a cége emblémája virított: ACE
TRUCKERS, INC. A karján vörös jelvény hirdette: A
FIGYELEM ÉS A BIZTONSÁG NEKÜNK MINDENNÉL
FONTOSABB. A félig felgyűrt ingujja alatt látszódott a
tetoválása: „MAC”. A nevét körbefonta egy tekergő kígyó.
Ha nem figyelte a szája felett ívelő mély ráncokat,
Howardot akár tizenhatnak is nézhette az ember. A száját kissé
mindig nyitva tartotta, látszottak nagy, sárga, szabálytalan, de
erős fogai, és egy elképesztően méretes rágógumi is. Szeme a
leghalványabb kék, mint valami albínó állatnak. Magas, jókötésű
srác volt, de kissé esetlenül mozgott.
Egy idő múlva felém fordult, és fakó, állatias szemével
rám bámult. Először egy percig csak a szemembe nézett.
Aztán a teljes arcomat felmérte, utána a testem, majd az
egész fülkét, végül az ablakon túl elsuhanó monoton tájat.
Ahogyan a figyelme egyre tágult, fel is oldódott, az arcára pedig
valami üres, álmodozó tekintet ült ki. Először nyugtalanító volt,
aztán kifejezetten ijesztő. Egyszerre féltem tőle és sajnáltam,
aztán hirtelen ráébredtem, hogy Howard gyengeelméjű.

Mac a sötétben röviden felnevetett.

– Nos, szerinted jó páros vagyunk?
– Majd kiderül – válaszoltam. – Meddig visztek el?
 – A világ végére, de New Yorkig biztosan. Keddre vagy
szerdára odaérünk – mondta, aztán ismét némaságba süppedt.
Pár kilométerrel később hirtelen megszólalt.
– Hallottál már a Bessemer-eljárásról?
– Igen – válaszoltam. – Az iskolában, kémiaórán.
– És John Henryről, a vasas niggerről hallottál már? Nos, ő
pont itt élt. Amikor csináltak egy masinát, ami vascölöpökkel
verte tele a folyóágyat, aszonták, nincs ember, aki felvehetné
vele a versenyt. A niggerek fogadást kötöttek, és hozták a
legerősebb emberüket, a John Henryt. Aszondják, a karja fél
méter vastag vót. Mindkét kezében kalapácsot tartott, és levert
száz cölöpöt, de gyorsabban, mint a gép. Aztán összeesett és
meghalt. Úgy biza! Ez itt az Acélország!
Vastelepek, autóroncsok, vasúti sínek és olvasztóüzemek
vettek körül minket. A levegőben acél hangja visszhangzott,
mintha egész Bessemer egy hatalmas vas- vagy fegyvergyár
lenne. A magas kémények tetejéből lángnyelvek csaptak fel,
hangos robajjal törtek elő az olvasztókemencékből. Életemben
csak egyszer láttam olyan várost, amelyet lángnyelvek
világítottak meg: 1940-ben, hétéves koromban London
bombázásakor.
Miután kitárgyaltuk Bessemert és Birminghamet, Mac
magáról kezdett beszélni, méghozzá nagyon nyíltan.
Mac ötszáz dollárt tett le a kamionjáért, és évente húszezer
dollárt törlesztett a banknak. A teherautó másfél tonnányi árut
bírt el, és mindenhová eljutott vele: Kanadába, az Államokba,
Mexikóba, akárhová, ahol voltak rendes utak és rendes pénzt
lehetett keresni fuvarozással. Egy tízórás munkanap alatt
átlagban hétszáz kilométert tett meg, ennél többet tilos volt
vezetni, de ezt a szabályt rendszeresen megszegte. Kisebb-
nagyobb szünetekkel már tizenkét éve kamionozott, és váltott
műszakban fél éve dolgozott Howarddal. Harminckét éves volt,
Floridában élt a feleségével és két gyerekével, és évi
harmincötezer dollárt keresett.
Tizenkét évesen hagyta ott az iskolát, és mivel idősebbnek
nézett ki a koránál, sikerült ügynökként elhelyezkednie. Tizenhét
éves korában rendőrnek állt, és húszévesen már komoly
fegyverszakértőnek számított. Még abban az évben tűzharcba
keveredett, és közvetlen közelről kis híján fejbe lőtték. Ekkor
megtört benne valami, és kamionozni kezdett, bár még mindig a
floridai rendőrség tiszteletbeli tagja volt, amiért évi egy dollár
tiszteletdíjat kapott.
– Voltál már tűzharcban? – kérdezte.
– Nem – válaszoltam, mire elmesélte, hogy rendőrként és
sofőrként is több ilyenbe keveredett, mint amennyire emlékezni
tudna. Ha akarom, megnézhetem a fegyverét – vagy ahogy ő
nevezte: „kamionosbarátját” – ott van az ülése alatt. Minden
sofőrnek van fegyvere. Egy sima verekedésben viszont a
zongorahúr a legjobb fegyver. Ha az ember rátekeri az ellenfele
nyakára, annak annyi. Csak meg kell rántani – és a feje már le is
esik, mintha sajtot vágnánk. A hangjában megbúvó élvezetet
nem lehetett nem észrevenni.
A dinamittól kezdve a fügekaktuszig mindenfélét szállított
már, de egy ideje bútorokra és lakberendezési tárgyakra
specializálódott. Most tizenhét lakásnyi árut visz, plusz egy
háromszázötven kilós német gyártmányú versenyzongorát. Egy
floridai testépítőé volt, állítólag nem akad párja a világon. A
rakomány része volt még tíz tévékészülék (előző este a
kamionosbárban is volt tévé, és be is kapcsolták), és egy antik
baldachinos ágy, amit Philadelphiába vitt. Ha szeretnék,
bármikor alhatok benne.
A baldachinos ágy nosztalgikus mosolyt csalt az arcára, és
nyomban rátért szexuális kalandjaira. Úgy tűnt, mindig és
mindenhol hatalmas sikereket aratott, de négy nő különösen
közel állt a szívéhez. Egy Los Angeles-i asszony a kamion
rakterébe bújva szökött meg vele. Aztán volt két virginiai szűz,
akikkel egyszerre feküdt le, és akik évekig tömték pénzzel, sőt
ruhákat is kapott tőlük. És volt egy mexikóvárosi nimfomániás
nő, aki egy este akár húsz férfival is lefeküdt, és az sem volt elég
neki.
Ahogy kezdett belemelegedni, minden gátlás lehullt róla, és
úgy tűnt, egy született lepedőakrobata és történetmesélő bújt
meg benne. Ő volt isten ajándéka minden magányos nő számára.
 A szexsztorikra az addig félkómásan heverő Howard
hegyezni kezdte a fülét, és az út során első alkalommal életjelet
adott magáról. Mac ezt látva először tréfálkozni kezdett vele,
aztán azzal ugratta, hogy este be fog hozni egy nőt a fülkébe,
Howardot meg addig bezárja a raktérbe. Talán egy nap, ha
Howard képben lesz, beszerez neki egy rendes kurvát, tette
hozzá.
Howard elpirult, feszengeni kezdett, izgatottan vette a
levegőt, végül dühösen Macre támadt. Ahogy félig játékosan,
félig komolyan dulakodtak a fülkében, erősen meglökték a
kormányt, és a hatalmas kamion veszélyesen megbillent az úton.
Miközben Howardot cikizte, Mac arra is odafigyelt, hogy
tanuljon valamit a srác.
– Mi Alabama fővárosa, Howard?
– Montgomery, te mocskos rohadék!
– Na ja. Me’ nem mindég a legnagyobb város az állam
fővárosa. Azok meg pekánfák, odanézz!
– Baszdmeg, kit érdekel? – mordult fel Howard, de azért
odafordult, hogy megnézze. Egy órával később Alabama
vadonjában beálltunk egy Boldog utazás nevű
kamionospihenőbe. Mac úgy döntött, ott éjszakázunk.
Bementünk egy kávéra. Mac azonnal elterpeszkedett egy
széken, és tovább szórakoztatott minket „vicces történeteivel”.
Számtalan, undorítóbbnál undorítóbb sztori állt rendelkezésére,
de ezek sokkal unalmasabbak voltak, mint a saját történetei.
Miután befejezte, csatlakozott a wurlitzer körül álldogáló népes
csoporthoz.
Szombat esténként a kamionosok mindig a wurlitzer körül
gyülekeznek. Napközben eszeveszetten nyomják a pedált, hogy
estére elérjenek valamelyik kamionosbárba. A Boldog utazás
zenegépe ráadásul kultikus hírnévnek örvendett, mivel tele volt
csodálatos kamionos dalokkal és országúti balladákkal. A szilaj,
trágár, melankolikus vagy éppen érzéki, vággyal teli nótákban
volt valami makacs energia, ritmus, különös izgalom, ami jól
visszaadta a végtelen utak és a folytonos mozgás költőiségét.
A kamionosok maguknak való fickók. De néha az ilyen
zsúfolt, füstös kamionosbárokban, a wurlitzerből áradó ismerős
dalokkal a háttérben, a magukba forduló különcökből valami
megmagyarázhatatlan folyamat során büszke közösség
kovácsolódik. A bár közönségét névtelen átutazók teszik ki,
még-
is mindenki tudatában van, hogy egyívású a többiekkel, meg
mindazokkal, akik megfordultak már ezen a helyen, és
mindegyikük éppen olyan, mint a dalok és balladák hősei.
Aznap este a többiekkel együtt Macet és Howardot is ez a
meghitt és büszke hangulat kerítette hatalmába, és öntudatlanul
is saját maguk felsőbb énjévé váltak. Valamiféle időtlen
álmodozásba merültek mindketten.
Éjfél körül Mac takarodót fújt, és a gallérjánál fogva
megragadta Howardot.
– Rendicsek, kölyök – mondta. – Találjunk magunknak egy
helyet, ahol aludhatunk!
– El akarod mondani lefekvés előtt a kamionosimát? –
fordult felém.
Előbányászott egy gyűrött kártyát a zsebéből, és a kezembe
nyomta. Kisimítottam és hangosan felolvastam:

Ó, Uram, adj erőt, hogy ezt a kanyart lenyomjam,

nem viccből, hanem hogy pénz legyen a markomban.
Segíts, hogy ne legyen defektem,
lerobbant motorom vagy ilyenem.
A mérlegelés rendben legyen,
a rendőr is elengedjen.
A vasárnapi autósok kerüljenek,
a női sofőrök is messze legyenek.
És ’hol a büdös fülkében a reggel ér,
ott legyen tojás és kenyér.
A kávé legyen erős, a nő meg finom,
a pincérnő csinos és nem majom.
Az út legyen jó, a benzin olcsó,
és a visszaúton, Uram, hadd aludjak egy nagyot.
És ha ezt megteszed nekem, ó, Uram,
egy ócska roncsban folytathatom utam.
Mac a pokrócával és a párnájával bemászott a fülkébe, Howard
bevackolta magát egy sarokba a bútorok közé a raktérben,
én meg felmásztam egy zsákkupacra a motorom mögött
(a beígért baldachinos ágy a raktér elejében megközelíthetetlen
volt).
Behunytam a szemem és fülelni kezdtem. Mac és Howard a
kamion fülkéjének bádogborítását használva hangvezetőnek
egymással sugdolóztak. A léckeretre tapasztva a fülem más
zajokat is hallottam: emberek viccelődtek egymással, ittak és
szeretkeztek – a hangok a környező kamionok felől jöttek,
és a fülem, mint egy antenna, összegyűjtötte ezeket.
Elégedetten feküdtem a sötétben, egy hangakváriumban
éreztem magam, és hamarosan el is aludtam.

Ahogy egész Amerikában, a vasárnap a Boldog utazásban is

pihenőnapnak számított. Egy megvilágított üveglap felettem,
zsák- és szalmaillat, a párnaként szolgáló bőrkabát szaga az
orromban. Egy pillanatra összezavarodtam, és egy hatalmas
istállóban éreztem magam, de gyorsan magamhoz tértem.
Csobogó víz hangja ütötte meg a fülem, hirtelen indult meg,
és fokozatosan, lassan halkult el, két rövid utócsurgással.
Valaki oldalba pisálta a kamiont – vagyis a kamionunkat! –
tettem hozzá, mert már teljesen a magaménak éreztem.
Kimásztam a zsákok alól, és lábujjhegyen az ajtóhoz osontam.
Bűnjelként egy sötét folt gőzölgött a földön, de a tettes már
elsomfordált.
Reggel hét óra volt. Leültem a fülke lépcsőjére, és
elkezdtem írni a naplómba. Egy árnyék vetült a füzetre, egy
kamionos állt előttem. Felismertem a dohányfüsttel teli bár
félhomályából: John volt az, egy szőke Don Juan, a Mayflower
Transit Társaság sofőrje. Talán pont ő hugyozta oldalba a
kamionunkat. Elbeszélgettünk egy darabig, és elmesélte, hogy
Indianapolisból érkezett – mi meg épp oda igyekeztünk –, ahol
előző nap még havazott.
Pár perccel később egy újabb kamionos tűnt fel: egy
alacsony, kövér pasas, Tropicana Orange Juice Co. Fla. feliratú
virágos pólóban, félig kigombolt ingéből előbukkant szőrös
sörhasa.
„Jézusom, de hideg van itt! – morogta. – Tegnap Miamiban
még 32 fok volt.”
Még többen gyűltek körém, és mind azt ecsetelték, milyen
útjuk volt: hegyekről, síkságokról, óceánokról és sivatagról,
hóról, viharról és égzengésről meg ciklonokról meséltek – és
ezek mind egy nap leforgása alatt történtek meg velük. A Boldog
utazás a különös élményekkel teli utazók világa volt – és
valószínűleg pontosan ilyen volt minden éjszakán.
A jármű hátuljához ballagtam, félig nyitva volt az ajtaja. Az
egyik sarokban megpillantottam az alvó Howardot: a szája
nyitva, a szeme nem volt teljesen csukva. Hirtelen azt hittem,
meghalt az éjjel, de aztán észrevettem, hogy lélegzik, és
álmában kicsit mocorog.
Egy óra múlva Mac is felébredt. Kitámolygott a fülkéből,
aztán egy nagy Gladstone táskával a kezében eltűnt a
kaminosbár hátsó barakkjainál. Pár perccel később makulátlan
frizurával és frissen borotválva tért vissza, könnyedén és
elegánsan nézett az új nap elébe.
Csatlakoztam hozzá, és bementünk a kávézóba.
– Mi legyen Howarddal? – érdeklődtem. – Felkeltsem?
– Ne. Majd később felébresztem.
Mac kihasználta Howard távollétét, hogy beszélhessen róla.
– Ha nem kelteném fel, egész nap aludna – morogta reggeli
közben. – Jó gyerek ám, csak nem valami penge.
Hat hónapja ismerte meg Howardot, a huszonhárom éves
csavargót, és megsajnálta. A srác tíz éve szökött el otthonról, és
az apja, egy ismert detroiti bankár, nem erőltette meg magát,
hogy megtalálja. Howard ide-oda vándorolt, alkalmi munkákból
élt, néha koldult vagy lopott – és sikerült elkerülnie a
templomokat és a börtönt. Egy rövid ideig szolgált a seregben is,
de amikor rájöttek, hogy gyengeelméjű, gyorsan leszerelték.
Mac felvette, aztán később „adoptálta”: minden útjára
elvitte, megmutatta neki az országot, megtanította, hogyan kell
rakodni (és hogyan illik viselkedni társaságban), és fizetést adott
neki. Amikor az egyik fuvar végén visszatértek Floridába,
Howard amolyan örökbe fogadott öcsként beköltözött hozzájuk,
a felesége és a gyerekei mellé.
A második kávét iszogatva Mac hirtelen elkomorodott.
„Szerintem már nem lesz sokáig velem. Talán már én sem
csinálom ezt sokáig.”
Elmesélte, hogy pár hete volt egy érdekes „balesete”:
minden előzmény nélkül elájult, a kamion meg egy mezőn kötött
ki. A biztosító fizetett, de ragaszkodtak hozzá, hogy vizsgáltassa
ki magát, ám a vizsgálat eredményétől függetlenül az volt a
véleményük, hogy váltósofőrrel sem szabad folytatnia.
Mac attól félt, hogy a biztosító epilepsziára gyanakszik, és
hogy a vizsgálat véget vet a sofőrkarrierjének. Előrelátásról
tanúbizonyságot téve már le is szervezett magának egy tuti
biztosítói állást New Orleansban.
Megjelent Howard, mire Mac gyorsan témát váltott.

Reggeli után Mac és Howard leültek egy otthagyott

gumikerékre, és kavicsokat dobáltak egy faoszlopnak.
Mindenféléről dumálgattunk, próbáltuk elütni az időt a kellemes
vasárnapi unalomba merült kamionparkolóban. Pár óra múlva
elunták magukat, és visszamásztak a kamionba aludni.
Felkaptam néhány vászonzsákot a raktérből, és leültem
napozni. Körülöttem összetört üvegek, kolbászhéjak,
ételmaradékok, sörösdobozok, használt kotonok, széttépett
újságok és papírfoszlányok szeméthalma – itt-ott vadhagyma és
lucerna tört magának utat a szemét között.
Fektemben írtam, közben el-elbóbiskoltam, a gondolataim
pedig egyre csak az evés körül forogtak. Mögöttem pár vézna
csirke kapirgált, néha sóvárogva rájuk pillantottam, mivel Mac
még korábban célba vette őket a fegyverével.
„Ma este szárnyas lesz vacsorára” – viccelődött.
Óránként felkeltem kinyújtóztatni a lábam, ittam négy
kávét és betoltam egy feketediós jégkrémet a kávézóban – szép
lassan százharminc kiló lettem.
Többször meglátogattam a barakk mosdóját: előző este
megkóstoltam Mac chilijét, és erős hasmenés gyötört.
 A kis helyiségben öt óvszerautomata állt, érdekes példái,
miképpen buzdítják fogyasztásra az embert legintimebb
tevékenységei során is. A csodás kis portékákból
(„elektronikusan feltekert, celofánzáras, rugalmas, vékony és
átlátszó”, ahogy a csomagolásuk elragadtatással hirdette) három
darab fél dollárt kóstált, bár valaki kissé ügyetlen stílusban
átírta: „EGY DOLL HÁROMÉRT”. Volt egy Prolong nevű
automata is, egy olyan érzéstelenítő krémet árult, amely „segít
megakadályozni a korai klimaxot”. John, a szőke Don Juan – aki
a szexuális információk valóságos kompendiumának bizonyult –
azt állította, hogy az aranyérkenőcs sokkal jobb ilyen célra. A
Prolong túl erős, az ember nem tudja, hogy elélvezett-e vagy
sem.
A délután közepén Mac váratlanul bejelentette, hogy még
egy éjszakát fogunk tölteni a Boldog utazásban. Elégedetten,
szándékosan titokzatosan mosolygott – kétség sem férhetett
hozzá, hogy valamelyik pincérnővel készült egy romantikus
légyottra a kamion fülkéjében. Howard szerelmi kalandot sejtve
úgy viselkedett, mint egy izgatott kutya. Büszke testtartása
ellenére az volt a gyanúm (és Mac meg is erősített ebben), hogy
még sosem volt nővel. Mac időről időre szerzett neki lányokat,
de amint szexre került a sor, a nem létező kalandjaival kérkedő
Howard azonnal begyulladt, gorombáskodni kezdett, és mindig
meghiúsult a dolog.
Én folytattam az írást és a kávézást. Időnként jártam egyet,
és meglestem a fülkéikben horkoló kamionosokat:
összehasonlítottam, milyen pózokban alszanak, és milyen
pofákat vágnak közben.

Négy óra húszkor tompán és határozatlanul virradni kezdett. Egy

kamionos felkelt és elsétált a barakkig vizelni egyet. Visszatérve
a kamionjához ellenőrizte a rakományt, felmászott a fülkébe és
becsapta az ajtót. Egy nagy röffenéssel beindította a motort, és
lassan kigurult a parkolóból. A többi kamion tovább szendergett.
Öt óra körül szitálni kezdett az eső, tovább frissítve a
hajnalt. Az egyik csapzott tollú kakas felrúgott egy vödröt, a
tyúkok odasereglettek felcsipegetni a rovarokat a fűből.
Hatkor a kávézót sütemények, vaj és sonkás tojás illata
lengte be. Az éjszakás pincérnők hazamentek, és sok szerencsét
kívántak amerikai utazásomhoz. Megérkezett a nappalos
személyzet, és elégedetten konstatálták, hogy ugyanannál az
asztalnál ülök, ahol előző nap.
Kedvemre jövök-megyek a kis kávézóban. Már nem
számolnak fel mindent. Legalább tizenhét csésze kávét ittam az
elmúlt harminc órában, és ezzel a teljesítménnyel kivívtam
magamnak némi árengedményt.
Nyolckor Mac és Howard Coleman belvárosa felé vették az
irányt, hogy segítsenek lerakodni a mayfloweres kollégáknak. A
tempójuk egészen más; meg sem szólaltak, a reggelit is
kihagyták, és nem is mosakodtak. Mac Gladstone táskája most
egy hétig nem fog előkerülni.
Bemásztam a fülkébe, amit Mac az imént ürített ki – még
mindig meleg és párás volt az ott alvók után. Betakartam magam
egy öreg, kopott pokróccal és azonnal elaludtam. Tízkor a tetőt
verő heves eső hangjára egy pillanatra felébredtem, de Macnek
és Howardnak nyoma sem volt.
Fél egy felé végre előkerültek, fáradtan és koszosan, hiszen
zuhogó esőben kellett lerakodniuk.
„A krisztusát! – lihegett Mac. – Végem van. Együnk, aztán
egy óra múlva indulunk.”
Ez már három órája volt, és még mindig itt vagyunk!
Cigiztek, dumáltak, évődtek és fecsérelték a drága időt,
mintha a végtelenségig ráérnének. Majd’ felrobbantam a
türelmetlenségtől, és visszavonultam írni a fülkébe. Don Juan
John próbált engesztelni:
„Csigavér, kölyök! Ha Mac azt mondja, hogy szerdára New
Yorkba ér, akkor megcsinálja, még akkor is, ha kedd este még
a Boldog utazásban lesz.”
Negyven órát töltöttem itt, és a kaminosbárt végtelenül
barátságos helynek találtam. Egy csomó mindenkit ismerek,
tudom, mit szeretnek, mit nem, ismerem a vicceiket és a
szokásaikat. És ők is ismernek engem, vagy legalábbis ezt
hiszik, és kedvesen Dokinak meg Professzornak szólítanak.
 Ismerem az összes kamiont, a teherbírásukat, a
teljesítményüket, a szeszélyeiket és az emblémáikat.
Az összes pincérnőt ismerem a Boldog utazásban: Carol, a
főnök készített rólam egy polaroid képet, amelyen Sue és Nell
között állok. Az arcom borostás, és a vaku miatt hunyorgok.
Felrakta a falra a többi fotója közé, szóval kivívtam a helyem
ebben az ezer testvért számláló családban, ott vagyok a
„pasijai”, az országúti vándorok között.
„Igen – mondja majd egyszer egy zavarban lévő
vendégének, aki a fotómat nézi. – A Doki. Nagyszerű srác, de
egy kicsit talán fura. Mackel és Howarddal utazott, azzal a
kettővel amott. Vajon mi lehet vele?”
 Muscle Beach

1961júniusában érkeztem meg New Yorkba. Kölcsönkértem az egyik

unokatestvéremtől, és vettem egy motorkerékpárt: a legmegbízhatóbb
BMW-modellnek számító R60-ast. Nem akartam többet használt motort,
mint amilyen az R69-es volt: valami idióta vagy egy szélhámos direkt
rossz dugattyúkat rakott bele, ezek aztán Alabamában be is sültek.
Pár napot New Yorkban töltöttem, aztán ismét az országúton voltam.
A Kaliforniáig tartó hosszú, sok megállóval tarkított út során több ezer
kilométert motoroztam. Élveztem a szinte üres országutakat, Dél-Dakotán
és Wyomingon átkelve például órákon át szinte senkivel sem találkoztam.
A motor csendesen zúgott, a vezetésre alig kellett odafigyelnem, és ez
varázslatossá és álomszerűvé tette az utazást.
A motorozás összefügg a propriocepcióval: a gép folyamatosan
követi a pilóta mozgását és testtartását, aminek következtében ember és
motor valósággal eggyé olvad. Megbonthatatlan egységgé válnak, éppen
úgy, mint amikor lovagol az ember. Egy autó sosem képes ennyire az
ember részévé válni.
Június végén érkeztem vissza San Franciscóba, éppen időben, hogy a
Mount Zionban a motorosdzsekit a gyakornokok fehér köpenyére
cseréljem.
A hosszú út során alig ettem, és ha tehettem, edzettem – sikerült is
lefogynom. Amikor New Yorkban megvillantottam az új motorom és az új
testem, kilencven kiló voltam. De amikor visszatértem San Franciscóba, a
súlyemelők szóhasználatával élve elkezdtem „tömeget növelni”, hogy
megdöntsek egy számomra is elérhetőnek tűnő súlyemelőrekordot. A
Mount Zion kávézójában dupla sajtburgereket és hatalmas tejes shake-eket
lehetett kapni – ráadásul a rezidenseknek és gyakornokoknak mindezt
ingyen – hipp-hopp felszedtem pár kilót. A napi adagom öt dupla
cheeseburger és fél tucat tejes shake volt, emellett keményen edzettem.
Így aztán gyorsan híztam, a kisnehézsúlyból (maximum 90 kg) gyorsan
felmentem a nehézsúlyba (maximum 110 kg), majd a felső határ nélküli
ólomsúlyba. Mivel szinte mindenről beszámoltam a szüleimnek, ezt is
megemlítettem. Meglepett a rosszallásuk, mert az apám sem volt éppen
könnyűsúlyú: közel százhúsz kilót nyomott.17
Az ötvenes években, londoni orvostanhallgató koromban egy ideig
foglalkoztam súlyemeléssel. A Maccabi zsidó sportegyesület igazolt
sportolója voltam, és erőemelő-versenyeket rendeztünk más
sportklubokkal. A három versenyszám a kétkezes bicepszezés, a
fekvenyomás és a guggolás, vagy más néven mély térdhajlítás volt.
Ezektől teljesen különbözött a három olimpiai súlyemelőszám – a
lökés, nyomás, szakítás. A mi egyesületünkben is voltak olyan versenyzők,
akik nagyon jók voltak ezekben a számokban. Az egyikük, Ben Helfgott az
1956-os olimpián az angol súlyemelőcsapat kapitánya volt.
Összebarátkoztunk (még nyolcvanévesen is elképesztően erős és sportos
volt18). Kipróbáltam az olimpiai számokat, de túl ügyetlen voltam
hozzájuk. A lökéseim különösen veszélyesek voltak a környezetemre,
ezért aztán kerek perec kijelentették, hogy ebből elég, térjek vissza az
erőemeléshez.
A Maccabi mellett néha a londoni központi YMCA-ben is edzettem,
ahol Ken McDonald működtetett egy súlyemelő-szakosztályt. Ken az
olimpián ausztrál színekben versenyzett, és meglehetősen súlyos figura
volt, főleg az alteste: elképesztő combjai voltak, és világklasszis volt
guggolásban. Csodáltam érte. Én is ilyen combokra vágytam, és meg
akartam erősíteni a guggolásban és az emelésben kulcsfontosságú alsó
hátizmaimat. Ken szerette az egyenes lábbal végzett emelést, pedig
nagyon sérülésveszélyes volt, mivel a teljes súly az ágyéktáji gerincrészre
nehezedik, nem pedig a lábakra, holott az lenne a helyes. Miközben nála
edzettem, Ken meghívott, hogy lépjek fel a súlyemelő-bemutatóján – a
műsor során felváltva emelnénk különböző súlyokat. Ken képes volt 320
kilót emelni, nekem csak 240 kiló ment, de a közönség ezt a teljesítményt
is megtapsolta. Elégedett voltam, és egy kicsit büszke is, hogy újonc
létemre Ken partnere lehettem a rekorddöntési kísérlete során. Nem
örülhettem sokáig, mert pár nappal később olyan erős fájdalmat éreztem a
derekamban, hogy alig bírtam megmozdulni és lélegezni – biztos voltam
benne, hogy megrepedt az egyik csigolyám. A röntgen nem mutatott ki
semmit, a fájdalom és a görcsök pár nap múlva elmúltak, de a következő
negyven évben gyakran alakultak ki a derekamban fájdalomrohamok (csak
hatvanöt éves koromban maradtak abba, de úgy is mondhatnám, hogy az
isiász vette át a helyüket).
Nemcsak Ken edzésmódszereit csodáltam, hanem folyékony étrendjét
is. Azért kísérletezte ki ezt az étrendet, hogy tömeget növeljen. Az
edzésekre mindig egy kétliteres palackkal érkezett, amelyben sűrű,
melaszból, tejből készített, vitaminokkal és élesztővel felturbózott
szirupos folyadék lötyögött. Úgy döntöttem, én is kipróbálom, de
megfeledkeztem arról, hogy az élesztő idővel megerjeszti a cukrot.
Amikor a teremben elővettem a baljóslatúan felfúvódott palackot,
egyértelmű volt, hogy beindult az erjedés. Én már jó pár órája
belekevertem a löttybe az élesztőt, és mint később kiderült, Ken mindig
indulás előtt szórja bele. A palackban jókora túlnyomás uralkodott.
Aggódni kezdtem, olyan volt, mintha egy bomba lenne nálam. Arra
gondoltam, hogy ha óvatosan meglazítom a kupakot, akkor lassan
csökkenhet a nyomás, de amint egy kicsit elcsavartam, az egész
felrobbant, és a kétliternyi ragadós, fekete (és már kissé alkoholos)
szmötyi gejzírként lövellt ki, beterítve az egész edzőtermet. Először nagy
röhögés tört ki, aztán volt egy kis üvöltözés, végül kijelentették, hogy
ezentúl csak vizet hozhatok a terembe, semmi mást.

A San Franciscó-i központi YMCA-ben remek kondigépek voltak. Már az

első ottjártamkor megakadt a szemem a fekvenyomó padra rakott 180
kilós súlyzón. A Maccabiban senki sem tudott fekve kinyomni ekkora
súlyt, és első ránézésre a Y-ban sem láttam senkit, aki képes lett volna
erre. Aztán megláttam egy alacsony, de nagyon széles mellkasú férfit.
Olyan volt, mint egy ősz hajú gorilla: ó-lábán bebicegett a terembe,
lefeküdt a padra, és bemelegítésként csinált egy könnyed tizenkettes
sorozatot. A következőhöz feltett még néhány súlyt, a vége felé már 225
kiló közelében volt. Nálam volt a polaroid kamerám, és lefényképeztem,
miközben két sorozat között pihent. Szóba is elegyedtünk, nagyon kedves
fickó volt. Karl Norbergnek hívták, svéd volt, és egész életében
dokkmunkásként dolgozott. Hetvenéves volt. Fenomenális erejét munka
közben szerezte: ládákat és hordókat pakolt a dokkokon, néha mindkét
vállán cipelt egyet. Ezek olyan nehezek voltak, hogy egy átlagember még
felemelni sem tudta volna őket.
 Karl rendkívül inspirálóan hatott rám. Elhatároztam, hogy nagyobb
súlyokkal fogok próbálkozni, hogy fejlesszem a guggolásom, azt a számot,
amelyben a legerősebb voltam. Keményen, sőt megszállottan edzettem
egy kis San Rafael-i edzőteremben. Addig hajtottam, amíg képes nem
voltam 250 kilóval (555 font) megcsinálni egy 5-ös sorozatot 5 ismétléssel
5 naponta. A dolog szimmetriája nagy derültséget keltett a teremben: „már
megint jön Sacks az ötöseivel”, heccelődtek. Egészen addig fogalmam
sem volt, milyen kivételes teljesítmény ez, amíg egy edzőtársam biztatni
nem kezdett, hogy menjek rá a kaliforniai guggolási rekordra.
Bátortalanul, de megpróbáltam, és legnagyobb örömömre beállítottam az
új rekordot: 272 kilóval a vállamon guggoltam! Egy csapásra ismertté
váltam az erőemelés világában. Ebben a körben egy súlyemelőrekord
olyasmi, mintha a tudományos világban megjelent volna egy könyvem,
vagy egy szaklap publikálta volna a tanulmányomat.

1962 tavaszán a Mount Zion-beli szakorvosi gyakorlatom véget ért, a

rezidensi időszakom a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen (UCLA)
július elsején kezdődött, de előtte még haza akartam látogatni. Már két éve
nem láttam a szüleimet. Anyámnak eltört a csípője, így nagyon örültem,
hogy a műtét után mellette lehetek. Anya hősiesen viselte a traumát, a
műtétet és a felépülésig vezető, fájdalommal teli heteket is. Elhatározta,
hogy amint képes lesz mankó nélkül járni, újra fogadja majd a betegeit. A
kopott szőnyeggel borított, kanyargós lépcső korlátja lötyögött, és
mankóval nem volt biztonságos közlekedni rajta, így ha kellett, a
karomban vittem le és fel. Tiltakozott, hogy nehezet emelek, ugyanakkor
büszke volt rám, milyen erős vagyok. Addig nem is tértem vissza
Amerikába, amíg nem tudott egyedül felmenni a lépcsőn.19

AUCLA-n a rezidens orvosoknak volt egy felolvasóklubjuk, ahol a

legfrissebb neurológiai cikkeket olvasták fel és vitatták meg. Azt hiszem,
néha sikerült felidegesítenem a többieket, főleg amikor azt javasoltam,
hogy 19. századi neurológus elődeink írásait is vitassuk meg, és
hasonlítsuk össze, mi miben látjuk másként a pácienseinket. A kollégáim
ezt túl idejétmúlt dolognak tartották, erre nincs idő, van jobb dolguk is,
mint ilyen „ósdi” dolgokkal foglalkozni. Ez a hozzáállás természetesen a
cikkekben is visszaköszönt: alig volt bennük öt évnél régebbi hivatkozás.
Mintha a neurológiának nem lett volna történelme!
Mivel én elbeszélői és történelmi távlatokban gondolkodom, ezért ezt
nagyon lehangolónak találtam. Kémiáért rajongó srácként faltam a kémia
történetéről szóló könyveket, érdekelt, hogyan születtek meg elméletek,
imádtam a kedvenc kémikusaim életéről szóló elbeszéléseket. Számomra
a kémiának emberi és történelmi dimenziói is voltak.
Ugyanez történt, amikor az érdeklődésem a kémia után a biológia felé
fordult. Természetesen Darwin érdekelt a legjobban. Nemcsak A fajok
eredetét10, Az ember származását11 és az Egy természettudós utazása a
Föld körült12 olvastam tőle, hanem a botanikai könyveit, sőt a Coral Reefs
(Korallzátonyok) és az Earthworms (Földigiliszták) című írását is.
Legjobban azonban az életrajzát szerettem.
Ugyanez a szenvedély fűtötte Eric Kornt is. Ő a tudományos
pályafutását adta fel egy olyan antikváriumért, amely a darwinizmusra és
a 19. századi tudományos munkákra specializálódott. Olyan sokat tudott
Darwinról és koráról, hogy könyvárusok és tudósok a világ minden
pontjáról kikérték a véleményét, és Stephen Jay Goulddal is kiváló
barátságot ápolt. Ericet kérték fel, hogy rekonstruálja Darwin könyvtárát a
Down House-ban – más nem is lett volna képes erre.
Én magam nem voltam gyűjtő. Azért vettem könyveket és újságokat,
hogy elolvassam, nem pedig azért, hogy mutogassam őket. Ezért Eric
mindig félretette nekem a sérült, borító vagy címoldal nélküli példányait,
vagyis azokat a könyveket, amelyeket egy gyűjtő sem vett volna meg, és
amelyeket az alacsonyabb áruk miatt már én is megengedhettem
magamnak. Amikor a neurológia kezdett érdekelni, Eric volt az, aki a
kezembe adta Gowers 1888-as Manual (Kézikönyv) című írását, Charcot
Előadások13 című könyvét és egy halom kevésbé ismert, de csodálatos és
inspiráló 19. századi szöveget. Közülük nem egy képezte későbbi írásaim
alapját.

Az egyik első páciensem a UCLA-n teljesen lenyűgözött. Nem ritka az

olyasfajta alvás alatti nyugtalanláb-szindróma, amely már az elalvás
pillanatában jelentkezik. Ez a bizonyos nő az átlagosnál sokkal súlyosabb
lábmozgászavarban szenvedett: vibráló fényre egész testre kiterjedő heves
rángásokkal, máskor teljes rohamokkal reagált. Ez a betegség öt
generációra nyúlt vissza a családjában. Chris Herrmann és Mary Jane
Aguilar kollégáimmal róla írtam az első cikkemet, amely a Neurology
című lapban jelent meg. Annyira érdekelt a myoclonus rángás, illetve azok
a körülmények és állapotok, amelyekben jelentkezhet, hogy Myoclonus
címmel írtam a témáról egy kis könyvet.
Charles Luttrell neurológus a myoclonus rángással kapcsolatos
munkássága révén vált ismertté. Amikor 1963-ban ellátogatott a UCLA-re,
meséltem neki a téma iránti érdeklődésemről. Megjegyeztem, hogy
nagyon hálás lennék, ha elolvasná a könyvecském. Beleegyezett, és mivel
nem volt másolatom, az eredeti kéziratot adtam oda neki. Eltelt egy hét,
aztán még egy. Végül hat hét múlva elfogyott a türelmem, és írtam dr.
Luttrellnek. Így derült ki számomra, hogy meghalt. A halálhíre sokként
ért. Részvétemet küldtem Mrs. Luttrellnek, megírva, mennyire csodáltam
a férje munkásságát; de nem tartottam illendőnek arra kérni, hogy küldje
vissza a kéziratomat. Sosem kérdeztem rá, és sosem került vissza hozzám.
Nem tudom, vajon megvan-e még valahol. Valószínűleg kidobták, vagy
talán egy fiók mélyén lapul.

1964-ben a UCLA idegsebészetén találkoztam egy rejtélyes

fiatalemberrel, Frank C.-vel. A fejét és a végtagjait érintő veleszületett
rángástól szenvedett. A rángások tizenkilenc éves korában jelentkeztek, és
az állapota évről évre rosszabbodott. Az alvását is egyre gyakrabban
zavarták az erős, egész testét rázó görcsök. Próbálkozott nyugtatókkal, de
semmi sem használt. A depresszióba süllyedő Frank végül inni kezdett.
Elmondta, hogy az apja is ebben a betegségben szenvedett. Nála a húszas
évei elején kezdődött, ő is depressziós és alkoholista lett, majd harminchét
évesen öngyilkosságot követett el. Frank is éppen harminchét éves volt, és
azt mondta, sejti már, hogyan érezhette magát az apja. Attól félt, hogy ő is
az apja sorsára jut.
Hat hónapja már járt a kórházban, akkor különböző diagnózisokkal
próbálkoztak – Huntington-kór, posztencephalitikus Parkinson-kór,
Wilson-kór és így tovább –, de egyiket sem erősítették meg. Így aztán
Frank és a betegsége rejtély volt minden orvos számára. Egyszer alaposan
szemügyre vettem a fejét, és közben erre gondoltam: „Vajon mi folyik ott
bent? Bárcsak láthatnám az agyad!”
 Fél órával azután, hogy Frank kilépett a kórház kapuján, egy nővér
rohant oda hozzám: „Dr. Sacks, a páciensét elütötte egy teherautó. A
helyszínen meghalt.” Azonnal felboncolták, és két órával később a
kezemben tartottam Frank agyát. Borzalmasan éreztem magam, és szörnyű
bűntudat gyötört. Lehetséges, hogy a kívánságom szerepet játszott ebben a
végzetes balesetben? Csak arra tudtam gondolni, hogy Frank az
öngyilkosság mellett döntött, és szándékosan lépett a kamion elé.
Az agya normális méretű volt, és nem látszottak rajta durva
elváltozások, de amikor pár nappal később betettem egy mintát a
mikroszkóp alá, döbbentem vettem észre, hogy a neuronok axonjai
csúnyán duzzadtak és tekervényesek. Sápadt, gömb alakú tumorokat és
vaslerakódás okozta rozsdabarna elszíneződést figyeltem meg az
agytörzsben, a törzsdúcokon és a szubtalamuszban – a mozgásért felelős
agyterületeken –, máshol viszont nem.
Még sosem láttam olyan nagy duzzanatokat, amelyek csak a
neuronaxonokra és pár levált axonra korlátozódtak volna. Ilyesmi sem a
Huntington-kórra, sem más általam ismert betegségre nem volt jellemző.
Ilyen axonduzzanatokat csak egy nagyon ritka betegséget ábrázoló fotókon
láttam. Ezt a kórt két német patológus, Hallervorden és Spatz írta le 1922-
ben. Ez a betegség fiatalkorban abnormális mozgásokkal kezdődött, és
ahogy kifejlődött, széles körű idegi szimptómákat produkált, majd
demenciát és végül halált. Hallervorden és Spatz öt lánytestvérnél figyelte
meg ezt a végzetes kórt. A boncolásnál kiderült, hogy az agyuk tele volt
axonális duzzanatokkal és púpokkal, a törzsdúcokon és az agytörzsön
pedig barnás elszíneződést vettek észre.
Úgy tűnt, hogy Franket a Hallervorden–Spatz-kór támadta meg, és
tragikus halála lehetővé tette, hogy ilyen korai állapotban vehessük
szemügyre a betegség neurális alapjait.
Ha feltevésem beigazolódik, akkor egy olyan esetre bukkantunk,
amely minden korábbinál jobban példázza a Hallervorden–Spatz-kór
kezdeti és alapvető elváltozásait anélkül, hogy jelen lettek volna a már
ismert, előrehaladottabb állapot másodlagos jellegzetességei. Nagyon
izgalmasnak találtam a patológiai eredményeket: úgy tűnt, hogy a kór csak
a neuronaxonokat érintette, a sejttesteket és az axonok myelinburkát
érintetlenül hagyta.
Egy évvel korábban olvastam David Cowen és Edwin Olmstead, a
Columbia Egyetem neuropatológusainak tanulmányát. Egy olyan
elsődleges axonális betegséget írtak le, amely csecsemőknél jelentkezett: a
betegség már kétéves korban megjelent, és hétéves korra rendszerint
végzetessé is vált. De a Hallervorden–Spatz-kórral ellentétben – ahol az
axonális abnormalitások csak egy apró, de kulcsfontosságú területre
korlátozódtak –, a csecsemőkori neuroaxonális alulfejlettség (Cowen és
Olmstead így nevezték) esetében az axonális duzzanat megjelenése és az
axonok töredezettsége széles területet érintett.
Azon tűnődtem, vajon vannak-e az axonális rendellenességnek
állattani példái? Véletlenül megtudtam, hogy a neuropatológiai
osztályunkon két kutató éppen ezen a problémán dolgozik.20 Egyikük,
Stirling Carpenter olyan patkányokkal dolgozott, amelyeknek a
táplálékából kivonták az E-vitamint. Mivel az agyuk nukleuszát ért
axonális sérülés blokkolta a gerincvelő érzőpályáit és ezek agyi magvait,
ezek a szerencsétlen állatok nem tudták mozgatni a hátsó lábukat és a
farkukat. Az axonális sérüléseik megoszlása teljesen különbözött a
Hallervorden–Spatz-kór esetében tapasztaltaktól, de talán némi fényt
deríthettek a kórokozó mechanizmusok mibenlétére.
A másik kutató, Anthony Verity egy olyan akut neurológiai
szindrómán dolgozott, amelyet úgy lehetett előidézni kísérleti állatokon,
hogy mérgező nitrogénvegyületet, iminodipropionitrilt (IDPN)21 kaptak.
A mérgező anyaggal kezelt egerek őrült rohangálásba kezdtek, szüntelenül
körbe-körbe, vagy éppen hátrafelé futottak. Ehhez önkéntelen rángatózó
mozgás, kidülledt szemek és kóros hímvessző-merevedés is társult.
Ezeknél az egereknél is súlyos axonális változások történtek, de csak az
arousaláért, az általános izgalomért felelős agyi területeken.
Néha a „keringőző egér” kifejezést használták ezekre a megszállott és
hiperaktív állatokra, bár ez a szépítő megfogalmazás nem adja vissza,
milyen kíméletlen volt ez a betegség. Az idegpatológiai osztály szokásos
csendjét izgatott egerek éles sikolyai és cincogásai törték meg. Az IDPN-
nel kezelt egerek nagyon különböztek a szétálló hátsó lábaikat maguk után
húzó, E-vitamin-hiányos patkányoktól, és még jobban a Hallervorden–
Spatz-kór embereknél tapasztalt állapotaitól, és a csecsemőkori
neuroaxonális rendellenességtől. Mégis volt egy közös kórtani tünetük: a
súlyos sérülések mindegyik esetben az idegsejtek axonjára korlátozódtak.
Kiderülhet-e bármi is abból, hogy az emberek és állatok esetében
tapasztalt, teljesen eltérő tüneteket látszólag ugyanaz a fajta axonális
rendellenesség, elkorcsosulás okozza, jóllehet az idegrendszer különböző
területein?

Miután Los Angelesbe költöztem, nagyon hiányoztak a vasárnap reggeli

közös motorozások a Stinson Beachre. Ismét magányos motoros lettem,
hétvégenként egymagamban indultam hatalmas túrákra. Amint pénteken
befejeztem a munkát, felpattantam a lovam nyergébe – néha úgy
tekintettem a motoromra, mint egy lóra –, és már neki is vágtam a 66-os
úton nyolcszáz kilométerre lévő Grand Canyonnak. Rádőltem a tankra, és
egész éjjel száguldottam. A motor csak harminc lóerős volt, de ha
előrehajoltam, majdnem százhatvannal tudtam menni vele. Órákon át
motoroztam így előredőlve és a tankra lapulva. A reflektor vagy néha a
telihold fényében az ezüstösen csillogó aszfalt eltűnt a kerék alatt, és
időnként mintha furcsa érzéki csalódások és illúziók törtek volna rám.
Néha úgy éreztem, hogy egy vonalat húzok a föld felszínén, máskor meg
azt hittem, mozdulatlanul lebegek fölötte, és a Föld csendben forog
alattam. Csak benzinkutaknál álltam meg, hogy tankoljak,
kinyújtóztassam a lábam és váltsak pár szót a kutassal. Ha padlógázzal
mentem, még időben odaértem a Grand Canyonhoz, hogy lássam a
napfelkeltét.
Néha megálltam, hogy egy kanyonhoz közeli kis motelben szundítsak
egyet, de rendszerint a szabad ég alatt, a hálózsákomban aludtam. Ez nem
volt veszélytelen, és nem feltétlenül csak a medvék, prérifarkasok és
bogarak miatt. Egy éjjel a 33-as, Los Angelest és San Franciscót összekötő
sivatagi út mellett a sötétben egy puha, mohának tűnő foltra terítettem a
hálózsákom. Remekül aludtam a friss sivatagi levegőn, de reggel rájöttem,
hogy egy nagy adag gombaspórán ágyaztam meg magamnak, és nyilván
egész éjjel spórákat lélegeztem be. A Coccidiomyces Kalifornia Central
Valley régiójában honos hírhedt gombafajta, amely enyhe légzési
zavarokat vagy ún. völgylázat, de néha még végzetes tüdőgyulladást vagy
agyhártyagyulladást is okozhat. A bőrtesztem ugyan pozitív lett, de
szerencsére tünetek nem jelentkeztek.
A hétvégéket rendszerint a Grand Canyonban vagy néha a csodálatos
vörös és lila színben pompázó Oak Creek Canyonban túráztam végig.
Néha ellátogattam Jerome-ba, egy szellemvárosba (pár évvel később
rendbe hozták a turisták kedvéért), és egyszer elzarándokoltam Wyatt
Earp, a vadnyugat egyik legendás alakjának sírjához.
Vasárnap éjjel visszamotoroztam Los Angelesbe, és hétfő reggel
ifjonti energiával, frissen és üdén jelentem meg a neurológián. Meg sem
látszott rajtam, hogy a hétvégén majdnem kétezer kilométert ültem a
nyeregben.

Valószínűleg az Egyesült Államokban sokkal többen „pikkelnek” a

motorosokra, mint Európában – ez a fajta fóbia vagy irracionális gyűlölet
gyakran tettekben is megnyilvánul.
Először 1963-ban találkoztam ezzel: kényelmes tempóban gurultam a
Sunset Boulevardon, tökéletes tavaszi nap volt, élveztem a jó időt, és jól
elvoltam magamban. A tükörben észrevettem egy autót a hátam mögött,
intettem a sofőrnek, hogy előzzön meg. Fel is gyorsított, de mellém érve
hirtelen rám húzta a kormányt. Félre kellett rántanom a motort, hogy ne
üssön el. Fel sem merült bennem, hogy szándékos lett volna; arra
gondoltam, hogy a sofőr részeg vagy nem tud vezetni. Miután megelőzött,
lelassított. Én is így tettem, aztán intett, hogy előzzem meg. Amikor mellé
értem, bevágott az út közepére, éppenhogy sikerült elkerülnöm az
ütközést. Ezúttal egyértelműek voltak a szándékai.
Soha életemben nem kezdeményeztem verekedést. Sosem mentem
neki senkinek, hacsak ő nem támadt rám előbb. De ez a második,
gyilkossági kísérletnek is beillő támadás úgy feldühített, hogy
mindenképpen vissza akartam vágni. Olyan száz méterrel, éppen
látótávolságon kívül lemaradtam mögötte, és ugrásra készen vártam, hogy
megálljon egy lámpánál. A Westwood Boulevardnál ez meg is történt.
Halkan – a motorom igazán csendes volt – odagurultam a sofőr oldalára.
Úgy terveztem, hogy beverem az ablakot vagy meghúzom az autót. Ám
észrevettem, hogy az ablaka le van tekerve, úgyhogy benyúltam, elkaptam
a fickó orrát, és teljes erőből megcsavartam. A tag felüvöltött, és amikor
elengedtem az orrát, tiszta vér volt az arca. Túlságosan sokkos állapotban
volt, hogy bármit is csináljon, én pedig otthagytam. Úgy éreztem, hogy
ahhoz képest, amire ő készült, én még nem is vittem túlzásba a dolgot.
A másik eset a 33-ason, egy gyér forgalmú sivatagi úton történt, San
Francisco felé. Szerettem ezt a kihalt, néptelen utat. Százhússzal
mehettem, amikor egy autó jelent meg a visszapillantóban. Úgy tippeltem,
olyan százötvennel jöhet. Bőven volt helye előzni, de (éppen úgy, mint az
a Los Angeles-i autós) megpróbált leszorítani az útról. Sikerült neki.
Lesodródtam a kavicsos útpadkára, de csodával határos módon sikerült
megtartanom a motort, és hatalmas porfelhőt kavarva
visszakormányoztam az úttestre. A támadóm pár száz méteres egérutat
nyert. Nem a félelem, hanem a düh vezérelt: lekaptam a fényképezőgépem
állványát a csomagtartóról (akkoriban nagyon szerettem a tájképfotózást,
a fényképezőgépemet, az állványát és a fotósfelszerelésemet mindig
magammal vittem), párszor meglóbáltam a fejem felett, mint a bomba
tetején ülő őrült ezredes a Dr. Strangelove utolsó jelenetében. Garantáltan
úgy néztem ki, mint egy életveszélyes őrült, mert az autó felgyorsított. Én
is meghúztam a gázt, kihoztam a maximumot a motorból, és előzni
kezdtem. A sofőr próbált lerázni, hol lelassított, hol felgyorsított, jobbra-
balra kacsázott a sávok között az üres úton, és amikor így sem sikerült
megszabadulnia tőlem, hirtelen lehajtott a Coalingába vezető mellékútra.
Ez hiba volt, mert egy alsórendű utakból álló labirintusba jutott, én meg
nem szálltam le róla, és végül be is hajtott egy zsákutcába. Mind a
százhúsz kilómmal lepattantam a motorról, és a fotósállványt lengetve a
csapdába esett autó felé rohantam. A kocsiban két tizenéves, halálra
rémült pár ült, és amikor megláttam, mennyire fiatalok, mennyire
tehetetlenek és mennyire félnek, enyhült az öklöm szorítása, és kiejtettem
az állványt a kezemből.
Megvontam a vállam, felkaptam az állványt, felültem a motoromra,
és intettem, hogy mehetnek. Szerintem egyikünk sem félt még jobban
életében, és eközben az ostoba és majdnem végzetes párbajban
mindnyájan közel éreztük magunkhoz a halált.

Miközben bejártam Kaliforniát, a nagy látószögű lencsékkel felszerelt

Nikon F gépem mindig nálam volt. A makrolencséket különösen
szerettem, ezekkel remek közeliket készíthettem virágokról, fák kérgéről,
zuzmókról és mohákról. Volt egy 4 × 5-ös Linhof síkfilmes kamerám és
hozzá egy masszív állványom. A fotóeszközeimet gondosan
becsomagoltam a hátizsákomba, így a bukkanók és kátyúk nem tehettek
kárt bennük.
Gyerekkoromban fedeztem fel, milyen csodás és művészi dolog a
fényképek előhívása – a kémialaborként szolgáló, nehéz függönyökkel
elsötétített szobám volt a sötétkamrám. A UCLA-n újra átélhettem ezt az
élményt, ugyanis a neuropatológiai osztályon volt egy remekül felszerelt
sötétkamránk. Szerettem, ahogy a hívótálcákban a nagy papírlapokon
apránként megjelenik a kép. A tájképfotózás volt a kedvencem, és a
hétvégi útjaimat gyakran az Arizona Highways magazinban található
Ansel Adams- és Eliot Porter-fotók és más művészek munkái inspirálták.
Ezekre a fotósokra egyfajta példaképekként tekintettem.

Santa Monicától délre, Venice-ben, a Muscle Beach közelében béreltem

egy lakást. A Muscle Beachnek megvoltak a maga legendás figurái, mint
Dave Ashman és Dave Sheppard súlyemelő olimpikonok. Dave Ashman
zsaru volt, csendes és józan férfi, ami ritkaságszámba ment a
fitneszfanatikusok, szteroidzabálók, piások és szájhősök között. (Bár
akkoriban magam is sokféle szert szedtem, a szteroidot sosem próbáltam
ki.) Hallottam, hogy Ashman elölguggolásban verhetetlen. Ez a gyakorlat
sokkal nehezebb és trükkösebb, mint a hátsó guggolás, mivel ilyenkor az
ember a mellkas előtt, a vállán tartja a rudat, végig egyensúlyban kell
maradni, ráadásul a gyakorlatot egyenes háttal kell végezni. Amikor egy
vasárnap délután lementem a Venice Beach-i emelőplatformra, Dave
végigmérte az új gyereket, azaz engem, majd kihívott, hogy mérjük össze
az erőnket elölguggolásban. Nem mondhattam nemet, különben gyávának
vagy nyápicnak könyveltek volna el.
„Rendben” – egyeztem bele, és igyekeztem erősnek és magabiztosnak
látszani, bár a hangom megbicsaklott. 225 kilóig tartottam vele a lépést,
de amikor 250-re emelt, azt hittem, végem lesz. Korábban nem nagyon
csináltam elölguggolásokat, de meglepetésemre kiálltam a próbát. Dave
azt mondta, hogy neki ez a maximum, de én öntelten megpróbálkoztam
260 kilóval is. Ezt is megcsináltam, bár közben úgy éreztem, hogy a
szemeim menten kiugranak a helyükről, és majd’ szétrobban a fejem. Ezt
követően a Muscle Beach népe befogadott, még becenevet is kaptam: én
lettem Dr. Guggolás.
A Muscle Beach tele volt erős emberekkel. Általában a
szkandervilágbajnok, Mac Batchelor bárjában tanyáztunk. Mac karjánál
erősebbet és nagyobbat még nem láttam. Azt beszélték, hogy puszta kézzel
képes meghajlítani egy ezüstdollárost, bár én ezt sosem láttam. Volt még
két másik hatalmas fickó – Chuck Ahrens és Steve Merjanian –, akik
amolyan félisteni státust élveztek. Kissé kerülték is a Muscle Beach-i
sokadalmat. Chuck 170 kilós egykezes súlyzóval tárogatott, Steve pedig
kitalált egy újfajta emelést – a fekvenyomást döntött támlájú padon.
Mindkettő megvolt vagy száznegyven kiló, széles mellkassal és nagy
lapátkezekkel. Elválaszthatatlanok voltak egymástól. Ha beültek a közös
VW bogarukba, teljesen megtöltötték.
A hatalmas Chuck még nagyobb testre vágyott. Egy nap váratlanul
megjelent a munkahelyemen, a UCLA neuropatológiai osztályán. Az egész
ajtót betöltötte. A növekedési hormon érdekelte, és kérte, mutassam meg
neki, hol van az agyalapi mirigy. Egy csomó tartósított agy volt
körülöttem, előkaptam az egyik üveget, és megmutattam Chucknak az agy
központjában lévő borsóméretű mirigyet. „Áh! Szóval ott van” –
nyugtázta, majd elégedetten távozott. Nyugtalanított a dolog, mert
fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. Lehet, hogy nem kellett volna
megmutatnom neki? Elképzeltem, amint agyak után kutatva
végigfosztogatja a neurológiai labort – egy kis formalin nem fogja
visszatartani –, és úgy falja be az összes agyalapi mirigyet, mintha málnát
csipegetne. Még szörnyűbb lenne, ha olyan sorozatgyilkossá válna, aki
felnyitja áldozatai koponyáját, kiszedi az agyukat és felfalja az agyalapi
mirigyüket.
Aztán ott volt Hal Connolly, a kalapácsvető olimpikon. Ő is gyakran
megfordult a Muscle Beach-i fitneszteremben. Hal egyik karja félig
bénultan lógott, abban a pózban, amit „borravalótartásnak” szoktak
nevezni. A neurológus bennem azonnal felismerte az Erb-féle bénulást: az
ilyen bénulásokat az okozza, ha szülés közben meghúzzák a brachialis
plexust, a felkart ellátó idegköteget. Ez gyakran megesik, ha a baba az
oldalán fekszik, és a karjánál fogva kell kihúzni. Hal egyik karja sérült
volt, de a másik világklasszisnak számított. Az atletikussága az akaraterő
klasszikus példája volt. A UCLA-n is megfigyeltem ezt a jelenséget: olyan
agyi bénult páciensek, akik a karjukat is alig bírták mozgatni, a lábukkal
tanultak meg írni vagy éppen sakkozni.
A Muscle Beachen is fotóztam, a helyi figurákat és a törzshelyeiket
fényképeztem le. Ez összevágott azzal a tervemmel, hogy írok egy
könyvet, amely a Muscle Beach lakóiról, a népszerű helyekről,
eseményekről szólna, és a kora hatvanas évekbeli Muscle Beach sajátos
atmoszféráját mutatná be.
 Nem tudom, képes lettem volna-e megírni ezt a portrékkal,
leírásokkal, fotókkal teli könyvet. Amikor otthagytam a UCLA-t, minden
1962 és 1965 között készült fotómat, vázlatomat és jegyzetemet egy
hatalmas bőröndbe pakoltam. A bőrönd sosem érkezett meg New Yorkba.
A UCLA-n senki sem tudta, mi történhetett vele, és a Los Angeles-i és a
New York-i postától sem kaptam semmiféle választ. Így aztán majdnem az
összes fényképem, amit a Beach környékén három év alatt készítettem,
elveszett, mindössze egytucatnyi maradt meg. Szeretném hinni, hogy a
bőrönd még megvan, és egy nap majd előkerül.

Jim Hamilton kitűnt a Muscle Beach-i testedzők közül. Hatalmas fejét

bozontos, göndör haj koronázta, méretes bajsza és szakálla volt, így az
arcából az orra hegyén és a mélyen ülő szemén kívül nem sok minden
látszódott. Széles, hordószerű mellkasa volt, és falstaffi méretű hasa.
Egyike volt a part fekvenyomóinak. Bicegve járt, az egyik lába rövidebb
volt, és teljes hosszában műtéti hegek borították. Fiatalon motorbalesetet
szenvedett, több helyen eltörtek a csontjai, és több mint egy évet töltött
kórházban. Tizennyolc éves volt, éppen befejezte a gimit. Nagyon nehéz,
magányos, fájdalmas időszak volt, ami elviselhetetlen lett volna, ha nem
fedezi fel, hogy elképesztő tehetsége van a matematikához. Nem szerette
az iskolát, a matematikai tehetségére ott nem is derült fény, most viszont
nem érdekelte más, csak a matematikáról és a játékelméletről szóló
könyvek. A másfél éves fizikai tétlenségből – csaknem egy tucat műtétre
volt szükség, mire összerakták a lábát – egy szellemileg nagyon izgalmas
időszak lett, ahogy egyre biztosabban és szabadabban mozgott a
matematika világában.
Jimnek fogalma sem volt, „mihez kezdjen”, ha leérettségizik. Amikor
elhagyta a kórházat, matematikatudása révén programozói állást kapott a
Rand Corporationnél. A Muscle Beachen Jim barátai és ismerősei közül
nagyon kevesen tudtak fantasztikus matematikai képességeiről.
Végignéztem a hatvanas években kezdődött levelezésünket, és
rájöttem, hogy nem volt állandó lakcíme: a leveleken Santa Monica-i, Van
Nuys-i, venice-i, brentwoodi, westwoodi, hollywoodi motelek és egyéb
címek szerepelnek. Fogalmam sincs, milyen lakcím lehetett a
jogosítványában, de úgy sejtem, gyerekkorában Salt Lake Cityben élt. Egy
kiváló mormon családból, a Brigham Young családból származott.
 Jimnek nem jelentett problémát, hogy egyik motelből a másikba
költözött, és ha kellett, a kocsijában aludt. Kevés holmija volt, főként
ruhák és könyvek, ezeket a munkahelyén tárolta, ahol gyakran az éjszakáit
is töltötte. Sakkprogramokat írt a munkahelye szuperszámítógépeire, és
sakkpartikkal tesztelte őket meg persze önmagát is. Különösen LSD hatása
alatt szeretett sakkozni, úgy érezte, ilyenkor jobban és
kiszámíthatatlanabbul játszik.
Jimnek két baráti köre volt: egy a Muscle Beachen és egy azon kívül.
Utóbbi matematikusokból állt, olyanokból, mint a híres magyar
matematikus, Erdős Pál. Előfordult, hogy Erdős az éjszaka közepén állított
be hozzá. Órákig ötleteltek, aztán az éjszaka hátralevő részét a kanapén
aludták végig.
Mielőtt megismertem, Jim gyakran töltötte a hétvégéit Las Vegasban.
A blackjackasztalokat figyelve kifejlesztett egy stratégiát, amivel lassan,
de folyamatosan nyerhetett. Miután sikerült három hónapos szabadságot
kivennie a Randnél, beköltözött egy Las Vegas-i hotelszobába, és egész
nap huszonegyezett. Lassan, de biztosan nyert, és majdnem százezer
dollárt szedett össze, ami az ötvenes években rengeteg pénznek számított.
Csakhogy egy nap beállított hozzá két szekrényhátú úriember, akik
felfigyeltek nyerési szériájára. Biztosak voltak benne, hogy valamilyen
„módszerrel” dolgozik, úgyhogy ideje lenne elhagynia a várost. Jim
méltányolta az érveiket, és még aznap elhúzott Vegasból.
Jim akkoriban egy nagy, fehér, állandóan mocskos kabrióval járt, ami
tele volt üres tejesdobozokkal és egyéb szeméttel. Vezetés közben
mindennap megivott vagy három liter tejet, és az üres dobozokat a hátsó
ülésre hajította. Sok időt töltöttünk együtt a Muscle Beachen. Rávettem,
hogy beszéljen a matematikáról, a játékelméletről és a számítógépes
játékokról, ő meg kifaggatott az én dolgaimról és a szenvedélyeimről.
Amikor megvettem a házam a Topanga Canyonban, a barátnőjével,
Kathyvel gyakran meglátogattak.

Neurológusként érdekeltek az agyi és a tudatállapotok, így például az is,

milyen hatással vannak az agyra a drogok. A hatvanas évek elején sokat
beszéltek a pszichoaktív szerekről és az agy neurotranszmittereire
gyakorolt hatásukról, amit magam is meg akartam tapasztalni.
 Úgy gondoltam, ez segíthet megérteni, min mennek keresztül a
pácienseim. Pár Muscle Beach-i haverom nyaggatott, hogy próbáljak
Artane-nal betépni. Csak annyit tudtam róla, hogy egy Parkinson-kór
elleni gyógyszer. „Vegyél be húsz tablettát – mondták –, így még
nagyjából kontrollálhatod a dolgokat. Nagyon különös lesz, garantáljuk.”
A Hallucinációkban14 így írtam erről az élményről:

Egy vasárnap reggel leszámoltam húsz darab pirulát, lenyeltem

őket egy korty vízzel, és vártam a hatást. Vajon a világ át fog
alakulni, újjá fog születni, ahogy Huxley írja Az érzékelés
kapui15 című művében, és amit én magam is megtapasztaltam a
meszkalin és az LSD segítségével? Vagy finom, kéjes hullámok
fognak átsöpörni rajtam? Vagy épp feszültség, szétesés és
paranoia jelentkezik majd? Mindenre felkészültem, csak épp
arra nem, ami végül történt. Kiszáradt a szám, kitágultak a
pupilláim, és nehezemre esett az olvasás, de ezenkívül semmi. A
legkiábrándítóbb az volt, hogy pszichés hatások egyáltalán nem
jelentkeztek. Nem tudnám megmondani pontosan, mire
számítottam, de valamire azért igen.
Épp a konyhában voltam, hogy feltegyek egy kanna
teavizet, amikor hallottam, hogy valaki kopog a bejárati ajtón. A
barátaim voltak, Jim és Kathy, akik gyakran beugrottak hozzám
vasárnap reggelente. „Gyertek be, nyitva az ajtó” – kiáltottam ki
nekik, majd amikor bejöttek és elhelyezkedtek a nappaliban,
megkérdeztem: „Hogy szeretitek a tojást?” Jim azt felelte, a
tükörtojást szereti, Kathy pedig, hogy ő is, csak lágyabban. Míg
a sonkás tojást sütögettem nekik, beszélgettünk – a konyha és a
nappali között csak egy alacsony lengőajtó volt, ezért kiválóan
hallottuk egymást. Öt perccel később bekiabáltam nekik, hogy
„Kész a kaja!”, rátettem a sonkás tojásokat egy tálcára,
bementem a nappaliba – és tökéletesen üresen találtam. Jimnek,
Kathynek semmi nyoma, ahogy annak sem, hogy itt jártak volna.
Annyira visszahőköltem, hogy majdnem elejtettem a tálcát.
Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy Jim és Kathy
hangja, a „jelenlétük” nem valóság volt, hanem hallucináció.
Vidáman, barátok módjára fecsegtünk, ahogy mindig is
 szoktunk. A hangjuk pontosan olyan volt, mint máskor, és amíg
ki nem léptem a lengőajtón, a világon semmi sem utalt arra,
hogy a beszélgetésünk, a legelejétől fogva, teljes egészében a
saját agyszüleményem.
Nem egyszerűen csak megdöbbentem, hanem egyenesen
megrémültem. Az LSD-nél és más kábítószereknél mindig
tudtam, hogy mi történik. A világot másnak láttam, másnak
éreztem, egy minden vonatkozásában különleges és speciális
élményt éltem át. Ezzel szemben a Jimmel és Kathyvel folytatott
beszélgetésemnek nem volt semmiféle speciális karaktere, teljes
egészében szokványos volt, semmi sem utalt arra, hogy
hallucináció lett volna. A skizofréniások „hangokkal” folytatott
beszélgetése jutott eszembe, de a skizofréniában tapasztalható
hangok gúnyosak és vádaskodók, és semmi esetre sem
fecserésznek tükörtojásról és időjárásról.
„Légy óvatosabb, Oliver! – mondtam magamnak. Szedd
össze magad! Ennek nem szabad még egyszer megtörténnie!”
Gondolataimba merülve lassan megettem a sonkás tojásomat
(Jimét és Kathyét is), majd úgy döntöttem, lemegyek a partra,
ahol majd összefuthatok az igazi Jimmel és Kathyvel meg az
összes többi barátommal, jókat fogok úszni, és vidáman
átlazsálom az egész délutánt.

Jimmel heti kétszer-háromszor találkoztunk. Fontos része volt a dél-

kaliforniai életemnek, és amikor New Yorkba költöztem, nagyon
hiányzott. 1970 körül a számítógépes játékok után a sci-fi filmek és
rajzfilmek komputeranimációi is elkezdték érdekelni, és emiatt Los
Angelesben maradt. Amikor 1972-ben meglátogatott, jól nézett ki és
boldognak tűnt. A jövőjét tervezte, bár abban nem volt biztos, hogy
Kaliforniában marad, vagy Dél-Amerikába költözik (pár kellemes évet
töltött Paraguayban, még egy ranchot is vett).
Elmesélte, hogy két éve egy kortyot sem ivott, aminek nagyon
örültem, mert hajlamos volt napokon át inni, és a legutóbbi ilyen
alkoholtúra következtében hasnyálmirigy-gyulladást kapott.
Útban volt Salt Lake Citybe a családjához. Három nappal később
Kathy felhívott, és elmondta, hogy Jim meghalt. Ismét inni kezdett, ez
pedig előhozta a hasnyálmirigy-gyulladását, csakhogy ezúttal a
hasnyálmirigyszövete elhalt, és hashártyagyulladást is kapott. Mindössze
harmincöt éves volt.22

1963-ban egy szép nyári nap Venice Beach közelében kimentem a

vízre szörfölni. A hullámzás elég erős volt, és senki sem volt kint a vízen,
de mivel bíztam az erőmben, biztos voltam benne, hogy nem lesz gond.
Dobáltak ugyan a hullámok, de ez jó móka volt, ám hirtelen egy hatalmas
hullám tornyosult felettem. Megpróbáltam alámerülni, ekkor a hátamra
dobott és megpörgetett. Magatehetetlenül hánykolódtam, és csak akkor
láttam, mennyit vihetett a hullám, amikor már majdnem a parthoz csapott.
Az ilyen esetek a leggyakoribb okai a nyaktöréseknek a csendes-óceáni
partvidéken. Épp csak annyi időm volt, hogy kinyújtsam a jobb karom. A
becsapódásban kicsavarodott a karom, kiugrott a vállam, de a nyakam
megmenekült. Fél karral nem tudtam elég gyorsan lemászni a deszkáról,
hogy megússzam a vészesen közeledő újabb hatalmas hullámot. Ám az
utolsó pillanatban erős kezek ragadtak meg és biztonságos helyre húztak.
Chet Yorton volt az, egy nagyon erős fiatal testépítő. Elképesztő
fajdalmaim voltak, a felkarcsontom teljesen kicsavarodott, de legalább
biztonságban voltam a parton. Chet és testépítő barátai megragadtak,
ketten a derekamnál fogtak, ketten a karomat húzták, és a vállam egy
cuppanó hang kíséretében a helyére ugrott. Chet később megnyerte a Mr.
Universe versenyt, és még a hetvenes éveiben is hihetetlenül izmos volt.
Ha 1963-ban nem húz ki a vízből, ma már nem lennék itt.23
Amint a karom a helyére került, a fájdalom a vállamban elmúlt, de
nyomban fájdalmat kezdtem érezni a karomban és a mellemben.
Felküszködtem magam a motoromra, és a UCLA baleseti sebészetére
hajtottam, ahol kiderült, hogy a karom és pár bordám eltört.

Hétvégente ügyeletes voltam a UCLA-n, de egyes hétvégéken – szerény

jövedelmem kiegészítéseként – éjszakai ügyeletet vállaltam a Beverly
Hills-i kórházban. Egyszer találkoztam Mae Westtel, aki egy apró műtéti
beavatkozás miatt járt bent. (Mivel nagyon rossz az arcmemóriám, csak
akkor ismertem fel, amikor megszólalt – ki ne ismerte volna fel azt a
hangot?) Jól elbeszélgettünk, búcsúzóul meghívott a malibui otthonába –
szerette, ha izmos fiatalemberek veszik körül. Már bánom, hogy nem
éltem a lehetőséggel.
Egyszer a neurológiai osztály egyik kórtermében nagy hasznát vettem
az erőmnek. Volt egy szerencsétlen páciensünk, aki egyszerre szenvedett
coccidioidomycosis eredetű agyhártyagyulladástól és vízfejűségtől. Az
egyik vizsgálat közben a szemei fennakadtak, és kezdett elájulni.
„Kúposodott”, ami azt jelenti, hogy a fejben lévő nagy nyomás miatt a
kisagyhoz tartozó mandula és az agytörzs elkezd kinyomódni a
koponyaalapon lévő öreglyukon. A kúposodás másodpercek alatt
végzetessé tud válni. Egy reflexmozdulattal felkaptam a pácienst, fejjel
lefelé fordítottam, mire a kisagyhoz tartozó mandula és az agytörzs
visszahúzódott a koponyába, én pedig úgy éreztem, hogy a halál torkából
sikerült visszahoznom a beteget.
Egy másik vak és bénult páciensünk egy nagyon ritka, halálos
betegségben szenvedett, a látóideg és a gerincvelő autoimmun zavarában,
ún. Devic-kórban. Amikor megtudta, hogy van egy motorom, és a Topanga
Canyonban élek, az volt az utolsó kívánsága, hogy vigyem el egy körre a
Topanga Canyon kanyargós útjain. Egy vasárnap reggel három súlyemelő
barátommal kicsempésztük a kórházból, felültettük mögém, és szíjakkal
odaerősítettük hozzám. Lassan elindultam, és a kívánsága szerint
végigjártuk a Topanga Roadot. Amikor visszaértünk a kórházba, hatalmas
botrány tört ki, és biztos voltam benne, hogy ott rögtön kirúgnak. De a
kollégáim és a páciensem kiálltak mellettem: figyelmeztetést kaptam, de
nem bocsátottak el. Szálka voltam a főnökeim szemében, ám én voltam az
egyetlen rezidens, aki folyóiratokban publikált – így öregbítve az osztály
hírnevét –, s ez többször kihúzott a csávából.

Néha elgondolkodom, miért feszegettem annyira a határaimat a

súlyemeléssel. A motivációm ugyanaz volt, mint a legtöbb korombelinek:
nem voltam az az ötvenkilós nyápic, akiket a testépítőreklámokban látni,
ugyanakkor bátortalan voltam, félénk, bizonytalan és túlságosan alázatos.
A súlyemelés révén erős – méghozzá nagyon erős – lettem, de úgy
éreztem, hogy belül egy cseppet sem változtam meg. És amikor az ember
túlfeszíti a húrt, rendszerint nagy árat fizet érte. A guggolásokkal
túlerőltettem a combizmaimat, súlyos sérüléseket kockáztatva ezzel.
Bizonyára a megszállott guggolásoknak is közük volt ahhoz, hogy mindkét
combizmomban elszakadtak az ínszalagok. 1974-ben az egyikben, 1984-
ben a másikban. Miközben 1984-ben begipszelt lábbal, önsajnálatba
merülve kórházban feküdtem, Dave Sheppard, a Muscle Beach-i dicső
napok hőse csoszogott be fájdalmas arccal a kórtermembe. A csípőjét
súlyos ízületi gyulladás támadta meg, és csípőprotézis-műtétre várt.
Végigmértük egymást, a testünket, amelyet félig megnyomorított a
súlyemelés.
„Mennyire hülyék voltunk!” – sóhajtott fel Dave. Egyetértően
bólogattam.

Amint megláttam edzeni a San Franciscó-i központi YMCA épületében,

azonnal megkedveltem. Ez még 1961 elején történt. Tetszett a neve: Mel,
ami görögül mézet vagy édest jelent. Amikor bemutatkozott, a mézzel
kezdődő szavak sora futott át az agyamon: mézédes, mézgyűjtő, mézes…
„Szép neved van, Mel – mondtam. – Engem Olivernek hívnak.”
Robusztus, kisportolt teste volt, erős válla meg combja és makulátlan,
sima, hófehér bőre. Mindössze tizenkilenc éves volt. A tengerészetnél
szolgált – a hajója, a USS Norton Sound San Franciscóban állomásozott,
így ha tehette, a Y-ban edzett. Akkoriban én is keményen nyomtam:
készültem a rekordkísérletemre guggolásban, és gyakran egy időben
edzettünk.
Edzés és zuhany után motorral visszavittem Melt a hajójához. Puha
szarvasbőr dzsekit hordott – a szarvast ő maga lőtte le Minnesotában.
Odaadtam neki a tartalék sisakomat, amely mindig nálam volt. Úgy
éreztem, jó páros vagyunk, és miközben a derekamat gyengéden átkarolva
ült mögöttem a motoron, finom bizsergés futott át rajtam. Ez az első
alkalom, hogy motoron ül, mondta.
Egy évig élveztük egymás társaságát – a Mount Zionban töltött
gyakornoki évem idején. Hétvégenként motoroztunk, kempingeztünk,
tavakban úsztunk és néha birkóztunk egymással. Ezeket én mindig is
nagyon erotikusnak találtam, és talán Mel is így volt vele. Volt abban
valami erotikus, ahogy a két test egymásnak feszült, de mégsem volt
kimondottan szexuális. Egy külső szemlélő csak két birkózó
fiatalembernek látott volna minket, semmi többnek. Mindketten büszkék
voltunk kockás hasizmunkra, és egyszerre több száz felülést is
lenyomtunk. Mel lovaglóülésben ráült a lábamra, és minden felülésnél
viccelődve a hasamba bokszolt, aztán én csináltam ugyanezt.
Ezt nagyon érzékinek találtam, és szerintem ő is. Gyakran
kezdeményezte, hogy csináljunk felüléseket vagy birkózzunk, amit persze
nem neveznék szexnek. Felüléseket csináltunk, birkóztunk és élveztük a
dolgot, semmi komolyabb nem történt.
Éreztem, Mel mennyire bizonytalan, és azt is, hogy nem tudatosan
bár, de fél egy másik férfival szexuális kapcsolatot létesíteni. Ugyanakkor
az sem kerülte el a figyelmem, milyen különleges érzéseket táplál
irántam, és abban bíztam, hogy ez segít legyőzni a félelmét. Tudtam, hogy
nem szabad semmit erőltetnem.
Bukolikus és bizonyos értelemben ártatlan nászútjaink során
kiélveztük a jelent, és nem foglalkoztunk a jövővel. Mindez egy évig
tartott, de 1962 nyarán döntenünk kellett.
Mel szolgálata véget ért. Az iskola befejezése után egyből beállt a
haditengerészethez, és most szeretett volna egyetemre menni. A UCLA-n
betöltött rezidensi állás miatt úgy döntöttem, hogy Los Angelesbe
költözöm, így elhatároztuk, hogy közösen fogunk lakást bérelni Venice-
ben, közel a Venice Beachhez és a Muscle Beach Gymhez, ahol
edzhettünk. Segítettem Melnek kitölteni a jelentkezési lapokat a Santa
Monica College-ba, és vettem neki egy használt BMW-t, pont olyat, mint
az enyém. Mivel nem szívesen fogadott el ajándékokat és pénzt tőlem,
szerzett magának egy állást egy szőnyeggyárban, rövid sétányira a
lakásunktól.
Találtunk egy aprócska lakást: egy garzont, pöttöm konyhafülkével.
Külön ágyunk volt, a lakás többi részét könyvek, a naplóim és
tanulmányaim kupacai töltötték meg, Melnek viszont alig volt holmija. A
reggelek kellemesen indultak: együtt reggeliztünk és kávéztunk, aztán
mindketten mentünk a dolgunkra: Mel a szőnyeggyárba, én a UCLA-re.
Munka után lementünk a Muscle Beach Gymbe, aztán az izomemberek
törzshelyére, a parton fekvő Sid’s Caféba. Hetente egyszer elmentünk
moziba, Mel pedig párszor egy héten egyedül motorozni.
Az estéket rendkívül megerőltetőnek találtam: nehéz volt a
munkámra koncentrálnom, mert nagyon is tudatában voltam Mel fizikai
jelenlétének. Szinte össze voltam kötve vele, nem is beszélve testének
férfias, állatias szagáról, amit imádtam. Mel szerette, ha
megmasszírozom. Meztelenül hasra feküdt az ágyon, és megkért, hogy
alaposan gyúrjam át. Rövidnadrágban, lovaglóülésben ráültem, a hátát
bekentem olajjal, ugyanazzal a bőrolajjal, amellyel a motorunk bőrrészeit
tartottuk puhán, majd lassan átmasszíroztam formás, erős hátizmait.
Élvezte a masszázst, én nem kevésbé, bár majdnem elélveztem közben.
Kívülről nézve minden rendben volt, úgy tettünk, mintha semmi különös
nem történne. Csakhogy egy alkalommal nem tudtam türtőztetni magam,
és a hátára élveztem. Nagyon feszültté vált, egy szó nélkül felállt, és
lezuhanyozott.
Az este további részében nem szólt hozzám; egyértelmű volt, hogy
túl messzire mentem. (Hirtelen eszembe jutott, amit anyám mondott, és
hogy a MEL nem más, mint anyám nevének kezdőbetűi: Muriel Elsie
Landau.)
Másnap reggel Mel csak annyit mondott, hogy jobb, ha keres
magának egy másik lakást. Nem bírtam megszólalni, a sírás fojtogatott.
Már pár héttel korábban is mondta ezt, amikor az egyik motoros túránk
estéjén bejelentette, hogy találkozott egy fiatal nővel. Mondjuk a nő nem
is volt annyira fiatal, már volt pár tizenéves gyereke, mindenesetre
felajánlotta, hogy Mel beköltözhet hozzá. A barátságunk miatt akkor nem
élt ezzel a lehetőséggel, de most úgy érezte, hogy ideje mennie. Azért
bízott abban, hogy „jó barátok” maradunk.
Sosem találkoztam a nővel, de úgy éreztem, elvette tőlem Melt.
Richard és a tíz évvel korábban történt események jutottak eszembe. Azon
tűnődtem, vajon nem az-e a végzetem, hogy „normális” férfiakba szeretek
bele?
Miután Mel elment, kétségbeesetten magányosnak és elutasítottnak
éreztem magam, és hogy kárpótoljam magam, a drogokhoz fordultam.
Kivettem Topanga Canyonban egy földút végén álló, félreeső házat, és
megfogadtam, hogy soha többé nem élek együtt senkivel.24

Mellel még tizenöt évig kapcsolatban maradtunk, de a felszín alatt

kimondatlan problémák lapultak. Ez főleg Melt érintette, mivel cseppet
sem volt kibékülve saját homoszexualitásával. Szeretett volna találkozni
velem, én viszont már feladtam minden reményt és illúziót – már ami a
szexet illeti.
Az utolsó találkozásunk sem volt kevésbé ellentmondásos. 1978-ban
ellátogattam San Franciscóba, és Mel úgy intézte, hogy ő is odautazzon
Oregonból. Ideges volt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, és azt
javasolta, hogy menjünk el egy fürdőbe. Én még sosem jártam ilyen
helyen, mivel a San Franciscó-i melegfürdők egyáltalán nem voltak az
ínyemre. Amikor levetkőztünk, megláttam Mel bőrét. Régen olyan szép
fehér volt, most viszont tele volt barnás, tejeskávészínű foltokkal.
„Igen, neurofibromatózis – jelentette ki. – A bátyámnak is van.
Gondoltam, látnod kell.”
Megöleltem Melt, és elsírtam magam. Eszembe jutott, amikor
Richard Selig megmutatta a limfoszarkómáját – vajon minden férfi, akibe
beleszeretek, halálos betegséget kap? A fürdőből kilépve egy kézrázással
váltunk el egymástól. Sosem találkoztunk többé, és nem is írtunk
egymásnak.
A „nászutas” korszakunk alatt sokszor álmodoztam arról, hogy együtt
élünk, és öregségünkre is együtt maradunk, pedig akkor még csak
huszonnyolc éves voltam. Most nyolcvan vagyok, és próbálom
rekonstruálni az életemet. Azon kapom magam, hogy Melre gondolva
visszautaztam azokba a költőien ártatlan időkbe, és együtt vagyok Mellel.
Azon tűnődöm, mi történhetett vele, él-e még (a neurofibromatózis, a Von
Recklinghausen-kór meglehetősen kiszámíthatatlan betegség). Olvassa-e
majd ezt a könyvet, és vajon elnézőbb lesz-e, amiért fiatalon olyan vadak
és összezavarodottak voltunk?

Richard Selig tapintatos hárítását („Én nem vagyok olyan, de értékelem,

hogy szeretsz, és a magam módján én is szeretlek”) nem éreztem
visszautasításnak, és nem is tört össze, viszont Mel undorral övezett
szakítása mélyen megrázott; úgy éreztem, megfoszt engem az igazi
szerelemtől. Emiatt egyre jobban magamba fordultam, és egy drogok által
generált fantáziavilágban kerestem kielégülést.
Kétéves San Franciscó-i tartózkodásom során, hétvégente ártalmatlan
átváltozásokon estem át: a fehér orvosi köpenyem bőrdzsekire cseréltem,
majd motorra pattantam. Csakhogy ekkoriban veszélyes kettős játékba
kezdtem. Hétfőtől péntekig továbbra is a UCLA pácienseinek szenteltem
magam, de voltak olyan hétvégék, amikor hanyagoltam a motorom.
Ezeken a hétvégéken egy virtuális világba látogattam el, méghozzá
kannabisz, hajnalkamagok vagy LSD segítségével. Titkoltam a dolgot,
egyedül drogoztam, és senki nem tudott róla.
Egy nap egy barátom megkínált egy „különleges” dzsointtal, de azt
nem árulta el, mitől is olyan különleges. Idegesen beleszívtam, aztán
mohón végigszívtam az egészet. A cigi valami olyasmit tudott, ami a
kannabiszra általában nem volt jellemző: majdnem olyan érzéki gyönyört
okozott, mint egy orgazmus. Amikor megkérdeztem, mi van benne,
elárulta, hogy a cigit amfetaminnal ütötték fel.
Fogalmam sincs, hogy a függőségre való hajlam belénk van-e
kódolva, vagy minden az elménk aktuális állapotától függ-e, de azt tudom,
nekem elég volt egyetlen amfetaminos dzsoint, hogy rákattanjak, és ez a
következő négy évben nem is változott. Az amfetamin rabjaként nem
tudtam aludni, nem volt étvágyam, és az agyam jutalmazó központjainak
stimulálásán kívül semmi más nem érdekelt.
A cigarettáról gyorsan átnyargaltam a szájon vagy vénásan bevett
adagokra. Miközben az amfetaminfüggőségemmel küszködtem, James
Olds patkányokkal végzett kísérleteiről olvastam. A kísérleti állatok
agyának jutalomközpontjaiba (a nucleus accumbens és más kéreg alatti
területekbe) elektródákat helyeztek. A patkányok egy kar lenyomásával
stimulálni tudták ezeket a központokat: addig nem is hagyták abba, amíg
bele nem pusztultak a kimerültségbe. Amikor tele voltam amfetaminnal,
éppen olyan magatehetetlennek éreztem magam, mint Olds patkányai.
Egyre nagyobb és nagyobb adagokra volt szükségem, és ezek életveszélyes
hatással voltak a szívemre és a vérnyomásomra. Ebben a kielégíthetetlen
állapotban soha semmi nem volt elég. Az amfetaminextázis esztelen dolog
volt, de megadta a kívánt kielégülést. Semmire és senkire nem volt
szükségem, hogy élvezethez jussak – teljes élmény volt ez, és teljességgel
üres. Minden egyéb motivációm, célom, vágyam feloldódott az eksztázis
ürességében.
Hogy mindez milyen hatással lehet az egészségemre és talán az
agyamra, nem érdekelt. Tudtam, hogy a Muscle Beachen és Venice
Beachen jó pár ember halt már meg amfetamintúladagolásban, de én
szerencsére nem kaptam sem szívrohamot, sem agyvérzést. Fel sem
fogtam, hogy az életemmel játszom. Hétfő reggelente összetörve és
kialvatlanul jelentem meg a neurológiai osztályon, és abban a hitben
éltem, hogy senki sem vette észre, hogy időközben megjártam a
csillagközi űrt, vagy hogy két napig úgy éltem, mint egy elektródákkal
bedrótozott patkány. Amikor megkérdezték, hogy telt a hétvégém,
rendszerint azt feleltem, hogy elvoltam. Hogy hol, milyen értelemben,
valószínűleg nem is sejtették.

Ekkor már néhány írásom megjelent neurológiai szaklapokban, de én

többre vágytam – egy kiállításra az Amerikai Neurológiai Akadémia
következő éves gyűlésén.
Tom Dolan, osztályunk kiváló fotósa szintén rajongott a
tengerbiológiáért és a gerinctelenekért. Segítségével a nyugat-amerikai
tájak után a neuropatológia belső tájképei felé fordultam. Keményen
dolgoztunk, hogy a lehető legjobb mikroszkópos felvételeket készítsük el
a Hallervorden–Spatz-kór, az E-vitamin-hiányos patkányok és az IDPN-
nel mérgezett egerek felduzzadt neuronaxonjairól. A képekből
Kodachrome fóliákra óriási nagyításokat készítettünk, amiket erre a célra
épített fülkében hátulról világítottunk meg; továbbá magyarázó feliratokat
is készítettünk.
Hónapokig dolgoztunk, mire elkészült, és végül az Akadémia 1965-ös
clevelandi tavaszi gyűlésén kiállítottuk. Reménykedtem benne, hogy a
kiállításunk nagy siker lesz, és nem is csalódtam. Én, aki normál esetben
csendes és visszahúzódó voltam, hirtelen a figyelem középpontjába
kerültem. Hatalmas felhajtást csaptak a három axonális rendellenességet
bemutató felvételek körül. Ezek a rendellenességek klinikailag és
topográfiailag nagyon különbözők, ám az individuális axonok és sejtek
szintjén mégis sok hasonlóságot mutatnak.
A kiállítással mutatkoztam be az amerikai neurológiai közösség előtt:
ez vagyok én, nézzétek, mire vagyok képes. Hasonló volt, mint amikor
négy éve bejelentkeztem a Muscle Beach-i súlyemelő-közösségnek azzal,
hogy megdöntöttem a kaliforniai guggolási rekordot.
Aggódtam, hogy a szakmai gyakorlatom végeztével, 1965 júniusától
állás nélkül maradok. De az axonális rendellenességeket bemutató
kiállításom révén Amerika minden részéből kaptam állásajánlatokat. Két
kiemelkedő volt köztük, mindkettő New Yorkból. Az egyik Cowentől és
Olmsteadtől érkezett a Columbia Egyetemről, a másik Robert Terrytől, a
kiváló neuropatológustól az Albert Einstein College of Medicine-ről.
Amikor 1964-ben a UCLA-n bemutatta a legutóbbi, az Alzheimerrel
kapcsolatos elektronmikroszkopikus felfedezéseit, azonnal beleszerettem
Terry úttörő munkájába. Akkoriban főleg az idegrendszer degeneratív
betegségei érdekeltek, akár fiatalkorban következtek be, mint a
Hallervorden–Spatz-kór esetében, vagy időskorban, mint az Alzheimernél.
Talán maradhattam volna még a UCLA-n, és lakhattam volna még a
Topanga Canyon-beli kis házamban, de úgy éreztem, mennem kell,
méghozzá New Yorkba. Túlságosan is kiélveztem Kaliforniát, rabja lettem
a helyi laza életmódnak, a drogokról már nem is beszélve. Arra jutottam,
egy kemény, valóságos helyre kell mennem, ahol a munkának
szentelhetem az életem, és talán rátalálhatok önmagamra és
megtalálhatom a saját hangom. Az axonális rendellenességek iránti
érdeklődésem ellenére – ami Cowen és Olmstead fő területe volt – valami
mással akartam foglalkozni, azt szerettem volna, ha sikerül valami
szokatlan, eredeti módon kombinálnom a neuropatológiát a
neurokémiával. Az Einstein egy viszonylag új egyetem volt, és speciális
neuropatológiai, neurokémiai és különböző tudományterületeken átívelő
ösztöndíjakat kínált. Ezeket a különböző területeket a zseniális Saul Korey
fogta össze, így az Einstein ajánlatát fogadtam el.25

A UCLA-n töltött három év során keményem dolgoztam, keményen

játszottam, és nem vettem ki szabadságot. Néha benéztem a főnökömhöz,
a félelmetes (de kedves) Augustus Rose-hoz, hogy kivennék néhány nap
szabadságot, de ő mindig azzal hárított el, hogy „Sacks, magának minden
nap kész nyaralás itt”, én meg gyáván visszakoztam.
Hétvégente azért még gyakran motoroztam: elmentem a Death
Valleybe, néha az Anza Borregóba, mert imádtam a sivatagot. Egyszer-
kétszer Baja Kaliforniáig mentem, hogy belekóstoljak egy számomra
idegen kultúrába is, bár Ensenada után nagyon rosszak voltak az utak.
Mire elhagytam a UCLA-t és New Yorkba költöztem, majdnem
kétszázezer kilométert tettem bele a motoromba. 1965-ben egyre nagyobb
volt a forgalom az utakon, főleg keleten, és már nem élveztem annyira a
motorozást. Az a szabadságérzet és öröm, amit annyira élveztem, amikor
Kaliforniában éltem, elveszett.
Néha eltűnődöm, miért töltöttem több mint ötven évet New Yorkban,
amikor a nyugati part, főleg annak déli része sokkal jobban lenyűgözött.
Ma már ezer szállal kötődöm New Yorkhoz – a pácienseimhez, a
diákjaimhoz, a barátaimhoz, az analitikusomhoz –, de soha nem mozdított
meg bennem semmit úgy, mint Kalifornia. Azt hiszem, a nosztalgiám
nemcsak a helynek szól, hanem a fiatalságomnak és egy különleges
korszaknak. Meg annak, hogy szerelmes voltam, és a jövő még előttem
állt.
 Elérhetetlen távolságban

1965szeptemberében New Yorkba költöztem, hogy megkezdjem a

neurokémiai és neuropatológiai ösztöndíjamat az Albert Einstein College
of Medicine-en. Még mindig reménykedtem abban, hogy igazi tudós vagy
kutató válhat belőlem, annak ellenére, hogy az Oxfordi Egyetemen végzett
kutatásom tragikusan végződött, pedig az volt a figyelmeztető jel, hogy ne
próbálkozzam újra. De olyan csökönyös és makacs voltam, hogy úgy
döntöttem, ismét belevágok.
Amikor megérkeztem New Yorkba, a robbanékony természetű Robert
Terry – akinek a UCLA-n tartott előadása és csodás elektronmikroszkópos
Alzheimer-tanulmányai teljesen ámulatba ejtettek – éppen a kutatási
szabadságát töltötte. Távollétében a neuropatológiai osztályt Ivan Herzog,
a kedves és jóindulatú magyar emigráns vezette, aki a rendetlen
kollégákkal szemben sem veszítette el a türelmét.
1966-ban már jelentős mennyiségű amfetamint fogyasztottam.
Őszintén szólva, nem is tudom, milyen hatással volt rám pontosan.
Pszichotikussá tett? Mániákussá? Gátlástalanná? Megőrjített? Fogalmam
sincs, milyen kifejezést használjak, de az biztos, hogy élesebbé tette a
szaglásom, és az egyébként átlagos képzeletemre és memóriámra is jó
hatással volt.
Keddenként kvízjátékot rendeztünk. Egyik alkalommal Ivan azt a
feladatot adta, hogy mikroszkopikus felvételekről azonosítsunk ritka
idegrendszeri kórképeket. Én ezekben rendszerint nagyon rosszul
teljesítettem, de aztán egy keddi napon Ivan elővett pár fotót.
– Ez egy kivételesen ritka betegség – jelentette ki Ivan. – Nem is
várom el, hogy felismerjétek.
– Microglioma! – kiáltottam fel.
Mivel rendszerint meg sem szólaltam, mindenki döbbenten nézett
rám.
– Igen, az – folytattam. – Mindössze hat esetet ismer az
orvostudomány.
 Mindegyiket részletesen ismertettem.
– Honnan tudod te mindezt? – nézett rám Ivan elkerekedett
szemekkel.
– Ó, csak olvastam valahol – válaszoltam, de ugyanúgy le voltam
döbbenve, mint ő. Fogalmam sem volt, mikor sikerült öntudatlanul a
magamévá tenni ezt a tudást. Az amfetamin felfokozott állapotba hozott,
és az ilyesmi a velejárója volt.

Rezidensi időszakom alatt kezdtem érdeklődni a ritkán előforduló, családi

halmozódású, lipidózisnak nevezett betegség iránt. Ez egy olyan betegség,
amelynek során abnormális zsírok rakódnak le az agysejtekben. Nagyon
izgalmasnak találtam, amikor felfedezték, hogy a bélfal idegsejtjeiben is
lerakódhatnak ezek a zsírok. Így lehetővé vált, hogy már a tünetek
jelentkezése előtt diagnosztizálják a betegséget, méghozzá nem az agy,
hanem a végbél biopsziás vizsgálatával, az pedig sokkal kevésbé
traumatikus eljárás. (A British Journal of Surgeryben olvastam a témáról.)
Elég volt felfedezni egyetlen lipiddel telt idegsejtet, hogy felállítsák a
diagnózist. Kíváncsi voltam, hogy más betegségek – például az Alzheimer
– is okoznak-e elváltozásokat a bélfal idegsejtjeiben, és vajon lehetséges-e
ugyanilyen módszerrel diagnosztizálni őket? Kifejlesztettem, vagyis
sokkal inkább adaptáltam egy olyan technikát, amellyel a végbél falát
annyira meg tudtam „tisztítani”, hogy szinte átlátszó lett, az idegsejtek
pedig metilénkékre színeződtek. Így még egy viszonylag kis nagyítású
mikroszkóppal is több tucat idegsejt vált láthatóvá, ami megnövelte a
betegség diagnosztizálásának esélyét. Elnézve a mintáinkat, meggyőztem
magam és a főnökömet, Ivant is, hogy a végbél idegsejtjeinek elváltozásai
– egészen pontosan neurofibrilláris kötegeket és Lewy-testeket figyeltünk
meg – Alzheimerre és Parkinson-kórra utalnak. Meg voltam róla
győződve, hogy hatalmas horderejű felfedezést tettünk, a módszer igazi
áttörés lesz, és hogy ez a diagnosztizáló metódus felbecsülhetetlen értékű.
1967-ben benyújtottuk annak a tanulmánynak az összefoglalóját, amelyet
az Amerikai Neurológiai Akadémia következő gyűlésén akartunk
bemutatni.
Sajnos minden balul sült el. Sokkal több anyagra lett volna
szükségünk pár végbélbiopsziánál, de ezeket nem tudtuk beszerezni.
 Ráadásul a kutatással sem haladtunk előre, és Ivannal azon
tépelődtünk, vajon visszavonjuk-e az előzetesen benyújtott szinopszist.
Végül nem tettük, mert úgy gondoltuk, tanulmányozzák a kérdést mások
is, a jövő pedig majd eldönti, mit ér ez az ötlet. És így is történt: azt
hittem, hogy ez a „felfedezés” majd megalapozza a neurológiai hírnevem,
ehelyett kiderült, hogy csak egy kidolgozatlan hipotézis.

A Greenwich Village-ben béreltem lakást, és amíg nem volt nagy hó,

motorral jártam dolgozni Bronxba. Nyeregtáska híján, a motor masszív
csomagtartó rácsára erősítettem fel a holmim egy erős gumival.
Ami a neurokémiát illeti, az volt a munkám, hogy myelint vonjak ki.
Ez egy olyan zsíros anyag, amely a nagyobb idegrostokat szigeteli,
lehetővé téve, hogy azok gyorsabban vezessék az idegimpulzusokat. Sok
megválaszolatlan kérdés volt még akkoriban: ha gerinctelenekből ki lehet
vonni a myelint, az vajon más állagú és szerkezetű lesz-e, mint a
gerinceseké? A földigilisztákat választottam kísérleti alanynak. Mindig is
bírtam őket, mert hatalmas myelinborítású, gyorsvezetésű idegrostjaik
vannak, amelyek gyors, erőteljes mozgást tesznek lehetővé veszély esetén.
(Tíz évvel korábban, amikor a TOCP myelinelvonásának hatását
tanulmányoztam, pontosan ezért választottam őket.)
Mivel földigiliszták ezreire volt szükségem, az egyetem kertjében
valóságos földigiliszta-mészárlást rendeztem, hogy megfelelő mennyiségű
myelinhez jussak. Úgy éreztem magam, mint Marie Curie, aki tonnányi
uránt dolgozott fel, hogy egy tizedgrammnyi tiszta rádiumhoz jusson.
Igazi szakértővé váltam: egyetlen gyors mozdulattal képes voltam
hozzájutni az idegköteghez és az agydúchoz. Egy sűrű, myelinben gazdag
levest készítettem belőlük, ami készen állt a frakcionálásra és
centrifugázásra.
Gondosan vezettem a jegyzeteimet a labor naplójába, egy nagy zöld
füzetbe, amelyet időnként hazavittem, hogy otthon is átnézhessem. Ez lett
a vesztem! Egyik reggel elaludtam, s a nagy kapkodásban ezt a
pótolhatatlan munkanaplót nem rögzítettem rendesen a motor
csomagtartójához. A kilenc hónapnyi részletes kísérleti adatot tartalmazó
füzet valahol a Cross Bronx autópályán lerepült a motorról. Amint
félreálltam, láttam, hogy a napló szétszakadt, és a lapok szerteszét
repülnek a hatalmas forgalomban. Próbáltam kétszer-háromszor berohanni
az útra, hogy összeszedjek pár lapot, de olyan sűrű volt a forgalom, hogy
ez kész öngyilkosság lett volna. Tehetetlenül néztem, amint apró cafatokra
szakad az egész.
Bementem a laborba, és azzal vigasztaltam magam, hogy legalább a
myelin megvan, elemezhetem és vizsgálhatom az elekronmikroszkóp
alatt, és így legalább az adatok egy részét vissza tudom nyerni. A
következő hetekben jól haladtam, és pár gikszer ellenére kezdtem kicsit
optimista lenni. Csakhogy ekkor a neuropatológiai laborban a
mikroszkópom olajimmerziós tárgylencséjével tönkretettem jó néhány
pótolhatatlan mintát.
A főnökeimet még rosszabbul érintette, hogy egy alkalommal a
hamburgerem morzsáit nemcsak a munkaállomásom pultján sikerült
szétszórnom, hanem jutott belőlük az egyik centrifugába is, amiben pont a
myelinmintákat finomítottam.
Ezután jött a végső és mindent eldöntő csapás: elvesztettem a myelint.
Valahogy eltűnt. Talán véletlenül belesöpörtem a szemétbe, de a lényeg,
hogy az a csepp kis minta, amelyet tíz hónapig tartott összegyűjtenem,
egyszerűen elveszett. Összehívtak egy megbeszélést: senki sem vonta
kétségbe a tehetségem, de azt sem rejtették véka alá, hogy bizony vannak
fogyatékosságaim. A főnökeim kedvesen, de határozottan így szóltak:
„Sacks, maga kész életveszély itt a laborban. Miért nem foglalkozik
inkább a páciensekkel? Úgy talán kevesebb bajt fog okozni.” Ez volt
klinikai karrierem dicstelen kezdete.26

Angyalpor – milyen kedves, varázslatos név! És milyen megtévesztő,

mert a hatása sok minden, csak éppen kedves nem! Ahogy a hatvanas évek
drogfogyasztóinak többsége, úgy én is bármit szívesen kipróbáltam volna.
Egy barátom tudta, milyen rettentő kíváncsi természet vagyok, és
meghívott egy East Village-i loftlakásban rendezett angyalporpartira.
Késve érkeztem, a parti már elkezdődött. Belépve olyan szürreális, őrült
jelenet fogadott, amelyhez képest a Kalapos teadélutánja az Aliz
Csodaországban16 című regényben maga a megtestesült kispolgári
józanság. Közel egytucatnyi betépett ember volt a lakásban. Néhányuknak
bevérzett a szeme, mások remegtek, mint akiket a hideg ráz. Egy férfi
visítva ugrált körbe a bútorokon, valószínűleg csimpánznak képzelte
magát. Egy másik a szomszédját „kurkászta”: úgy tett, mintha tetveket
csipegetett volna fel a karjáról. Valaki a padlóra csinált, majd elkezdett
játszani az ürülékével, és a mutatóujjával mintákat rajzolgatott bele. Két
vendég katatón állapotban ült, egy másik grimaszokat vágott és
halandzsázott. Zagyvaságokat hordott össze, ami pontosan úgy hangzott,
mint egy skizofréniás „szósaláta”. Felhívtam az ügyeletet, és mindenkit
bevittek a Bellevue-be. Némelyikük hetekig feküdt kórházban.
Elképesztően boldog voltam, hogy elkéstem, és így nem szívtam az
angyalporból.

Később, amikor neurológusként dolgoztam a Bronx State-ben, több olyan

páciensem volt, akiket az angyalpor (fenciklidin vagy PCP) akár egy
hónapig is eltartó skizofréniaszerű állapotba taszított. Némelyikük
rángógörcsöt kapott a szertől, és azt vettem észre, hogy sokuknál az
angyalpor fogyasztása után egy évvel is abnormális EEG-hullámokat
figyeltek meg. Volt egy páciensem, aki PCP-s befolyásoltság alatt megölte
a barátnőjét, és még csak nem is emlékezett rá. (Évekkel később
publikáltam egy beszámolót erről a bonyolult és tragikus esetről, és
hasonlóan bonyolult és tragikus következményéről A férfi, aki kalapnak
nézte a feleségét17 című könyvemben.)
Az ötvenes években a PCP-t fájdalomcsillapítóként kezdték
használni, de a borzalmas mellékhatások miatt 1965-ben kivonták a
forgalomból. A legtöbb hallucinogén elsősorban a szerotoninra, az agyban
lévő neurotranszmitterek egyikére hat, de a PCP, a ketaminhoz hasonlóan,
a glutamintranszmittereket károsítja, és a hatása sokkal veszélyesebb és
tartósabb, mint más hallucinogénoké. Ismert tudományos tény, hogy
patkányok agyában strukturális sérüléseket és kémiai elváltozásokat is
okoz.27

Miután a munkám véget ért a UCLA-n, volt három teljes hónapom,

mielőtt elkezdtem volna dolgozni az Einsteinen, így 1965 nyara veszélyes
és nehéz időszaknak ígérkezett.
Eladtam a megbízható BMW R60-asomat, és pár hétre Európába
utaztam, ahol a müncheni BMW-gyárban vettem egy szerényebb R50-es
modellt. Első utam egy kis faluba, a Münchenhez közeli Günzenhausenbe
vezetett, hogy meglátogassam a rokonaim sírját. Rabbik is voltak
közöttük, némelyikük még a családnevét is elhagyta, hogy felvegye a
Günzenhausen nevet.
Aztán Amszterdamba mentem, ami már régóta a kedvenc európai
városom volt. Tíz éve ott vesztettem el a szüzességem, és ott ismerkedtem
meg a meleg létformával is. A korábbi látogatásaim alkalmával sok
barátot szereztem, most pedig egy vacsorán megismerkedtem egy német
színházi rendezővel, Karllal. Elegáns, kifinomult férfi volt, szellemesen és
nagyon okosan beszélt Bertolt Brechtről, akinek a darabjait színpadra
állította. Sármos és intelligens volt, de szexuálisan nem találtam
kifejezetten vonzónak, és miután visszamentem Londonba, el is
felejtettem.
Ezért csodálkoztam, amikor pár héttel később kaptam tőle egy
képeslapot. Azt javasolta, hogy találkozzunk Párizsban. (Anyám látta a
képeslapot, és rákérdezett, hogy kitől kaptam. Mivel gyanakvónak tűnt,
annyit mondtam, hogy egy régi barátom írt. Ennyiben is hagytuk a dolgot.)
A meghívás felkeltette a kíváncsiságomat, így kipróbálhattam az új
BMW-m – motorral, aztán komppal mentem Párizsba. Karl kivett egy
kényelmes hotelszobát, benne egy hatalmas franciaággyal. A Párizsban
töltött hétvégénken felváltva jártuk a várost és szeretkeztünk. Vittem
magammal egy adag amfetamint, és mielőtt ágyba bújtunk, lenyeltem
vagy húsz tablettát. Olyan hevesen és mohón kezdtem szeretkezni, ami
tabletták nélkül nem volt jellemző rám. Karl meglepődött, mennyire heves
és kielégíthetetlen vagyok, meg is kérdezte, mi ütött belém. Amfetamin,
mondtam, és megmutattam neki az üveget. Kíváncsian bevett egyet,
élvezte a hatását, úgyhogy bevett még egyet, és még egyet, és még egyet,
és hamarosan ugyanúgy pörgött, mint én. Olyan izgatott volt, mintha
beleállt volna Woody Allen „orgazmatronjába”. Fogalmam sincs, hány
órával később dőltünk ki. Tartottunk egy rövid szünetet, aztán folytattuk.
A körülményeket és az elfogyasztott amfetamin mennyiségét
figyelembe véve talán nem is volt annyira meglepő, hogy olyan hevesen
üzekedtünk, mint két tüzelő állat. Arra viszont nem számítottam, hogy
emiatt egymásba szeretünk.
Amikor októberben visszamentem New Yorkba, forró hangvételű
szerelmes levelekkel bombáztam Karlt, és ő ugyanolyan szerelmes
hangnemben válaszolt. Eszményítettük egymást, hosszú és kreatív közös
életről ábrándoztunk: Karl hatalmas művész, én pedig neves tudós leszek.
 De aztán ez az érzés halványulni kezdett. Feltettük magunknak a
kérdést, hogy vajon valami igazi, eredeti dolog történt-e közöttünk, vagy
az egészet az afrodiziákumként is működő amfetamin okozta? Ez a kérdés
nagyon megalázó volt – létezik, hogy egy olyan magasztos dolog, mint a
szerelem, lealacsonyítható valami tisztán fiziológiai folyamattá?
A november azzal telt, hogy vagy nem tudtunk elszakadni egymástól,
vagy kétségeink támadtak a jövőnket illetően, és képtelenek voltunk
elhatározni magunkat. Decemberre kimúlt a szerelmünk (de mégsem
fordítottunk hátat annak a furcsa szenvedélynek, ami a hatalmába kerített
minket), és már a levelezést sem akartuk folytatni. Az utolsó levelemben
ezt írtam neki: „A lázas, intenzív és megmagyarázhatatlanul boldog
időszakról őrzött emlékeim… teljesen elmúltak.”
Három évvel később Karl levélben közölte, hogy New Yorkba
költözik. Most, hogy már lejöttem a drogokról, kíváncsi voltam rá, és újra
látni akartam. A folyóhoz közel, a Christopher Streeten vett ki egy kis
lakást. Amikor beléptem, valósággal orrba vágott a fojtóan büdös, állott
füstszagú levegő. Karl régebben mindig elegánsan öltözött, most borostás
volt, rendetlen és koszos. Egy mocskos matrac hevert a földön, a polcokon
pirulásdobozok sorakoztak. Könyveknek, rendezői és olvasói múltjának
nyomát sem láttam. Úgy tűnt, már nem érdekli a kultúra. Drogdíler lett, és
nem volt hajlandó másról beszélni, csak a drogokról, és arról, hogy az
LSD miként menthetné meg a világot. A tekintetében opálos fanatizmus
tükröződött. Ez az egész iszonyúan sokkoló és zavarba ejtő volt. Mi történt
azzal a kiváló, tehetséges, intelligens emberrel, akit alig három éve
ismertem meg?
Megrémített ez az egész, és bűntudat is gyötört, hiszen először én
adtam neki kábítószert. Hát nem voltam – legalább részben – felelős azért,
hogy ez az egykoron kiváló koponya teljesen tönkrement? Nem
találkoztunk többet. A nyolcvanas években azt hallottam, hogy AIDS-es
lett, és hazament Németországba meghalni.

Miközben a UCLA-n dolgoztam gyakorló orvosként, Carol Burnett, aki

barátom volt a Mount Zionban, visszatért New Yorkba, hogy befejezze a
gyermekorvosi gyakorlatát. Amikor New Yorkba költöztem, a barátságunk
folytatódott. Vasárnap reggelenként gyakran mentünk el a Barney
Greengrassbe (egykor ő volt a „kecsegekirály”) egy jó kis füstölt halas
brunchra. Carol az Upper West Side-on nőtt fel. Gyerekkorában
rendszeresen jártak a Barney Greengrassbe, és a vasárnap reggelenként az
étteremben és a boltban hallható jiddis beszélgetésekből tanulta meg a
nyelvet.
1965 novemberében már mindennap nagy adag amfetamint
fogyasztottam. Emiatt nem tudtam aludni, ezért aztán altatóként nagy
dózis klórhidrátot vettem be. Egyik nap egy kávézóban ültem, amikor
hirtelen vad hallucinációim támadtak. Ezt az élményt a Hallucinációk18
című könyvemben is leírtam.

Miközben a kávét szürcsölgettem, az hirtelen zöldre, majd lilára

váltott. Ijedten felpillantottam, és azt láttam, hogy a kasszánál
fizető vásárlónak hatalmas feje és ormánya van, mint egy
elefántfókának. Elöntött a pánik, lecsaptam egy ötdolláros
bankjegyet az asztalra, és kirohantam a kávézóból, egyenesen az
út túloldalán álló buszhoz.
De úgy tűnt, a busz minden utasának sima és fehér,
gigantikus főtt tojást idéző feje van, és hatalmas, ragyogó,
összetett szeme, mint a rovaroknak – a tekintetük pedig
folyamatosan ugrál, amitől még félelmetesebbek és
idegenszerűbbek. Rájöttem, hogy hallucinálok, vagy legalábbis
valami bizarr perceptuális zavar okozza a látomásokat, és hogy
nem tudom leállítani az agyamban zajló folyamatokat. Tudtam
azt is, hogy fenn kell tartanom legalább a kontroll látszatát, és
nem szabad pánikba esnem, sikoltoznom vagy katatóniás
állapotba süllyednem, miközben ezeket a rovarszerű
szörnyetegeket bámulom magam körül.

Amikor leszálltam a buszról, a körülöttem lévő épületek jobbra-balra

dülöngéltek, mint a szélben csapkodó zászlók. Felhívtam Carolt.
– Carol – mondtam, amint felvette a telefont. – Csak el akarok
köszönni. Úgy néz ki, megőrültem, pszichotikus lettem, tébolyult. Ma
reggel kezdődött, és azóta egyre rosszabb.
– Oliver! Mit vettél be már megint? – kérdezte Carol.
– Semmit – feleltem. – Épp ezért vagyok ennyire begyulladva.
 Carol egy percig gondolkodott, majd megkérdezte:
– Akkor milyen szert hagytál abba?
– Ez az! – kiáltottam. – Nagy adagokban szedtem be klórhidrátot, de
tegnap este kifogytam a készleteimből.
– Oliver, te tökfej! Mindig túlzásba viszed a dolgokat! – mondta
Carol. – A DT, a delirium tremens klasszikus esetét produkálod éppen!
A delírium négy napja alatt, amikor a hallucinációk és téveszmék
kínoztak, Carol vigyázott rám, gondozott és megnyugtatott. A kaotikus és
darabjaira hullott világban ő volt az egyetlen biztos pont.
Volt még egy alkalom, amikor hasonló pánik tört rám, és akkor is őt
hívtam fel. Egy este mindenféle előjel nélkül szédülni kezdtem, a fejem
könnyű lett, és izgatottság vett rajtam erőt. Nem tudtam aludni, és azt
vettem észre, hogy a bőröm apró foltokban változtatni kezdi a színét. A
házinénim, egy bátor és kedves idős hölgy évek óta sclerodermával, egy
nagyon ritka bőrbetegséggel küzdött. A bőr fokozatosan megkeményedik
és megfeszül, ez eltorzítja a végtagokat, és akár amputáláshoz is vezethet.
Marie már ötven éve küzdött ezzel a betegséggel, és büszke volt rá, hogy a
modern orvostudomány szerint a hasonló betegségben szenvedők közül ő
maradt legtovább életben. Az éjszaka közepén azt vettem észre, hogy a
bőröm textúrája megváltozik, kemény és viaszos lesz. Ezt látva fájdalmas
felismerés csapott belém: nekem is sclerodermám, egészen pontosan
„galoppozó sclerodermám” van. Még sosem hallottam ilyen esetről, mivel
a scleroderma a leglassabb lefolyású betegségek közé tartozik. De mindig
mindenből van egy első eset, és arra gondoltam, hogy én leszek az első,
akinél akut sclerodermát diagnosztizálnak.
Felhívtam Carolt, aki egy nagy fekete táskával a kezében
meglátogatott. Végigmért. Magas lázam volt, és tele voltam
pattanásokkal.
– Oliver, te már megint hülye vagy! Bárányhimlőd van. Kezeltél
mostanában olyan pácienst, akinek övsömöre volt?
– Igen – válaszoltam. – Alig két hete a Beth Abrahamben vizsgáltam
meg egy övsömörös, idős fickót.
– Experientia docet – jelentette ki Carol. – Most egy életre
megtanulod – és nem csak azért, mert minden tankönyvben benne van –,
hogy a bárányhimlőt ugyanaz a vírus okozza, mint az övsömört.
A briliáns, szellemes és nagylelkű Carol, akinek meg kellett küzdenie
a diabétesszel, a nők és a feketék elleni szakmai előítéletekkel, végül
dékán lett a Mount Sinaiban. Dékánként létfontosságúnak tartotta, hogy a
színes bőrű és női orvosok megkapják a nekik kijáró tiszteletet és
egyenlőkként kezeljék őket. Sosem felejtette el a sebészekkel történt
incidenst a Mount Zion Kórházban.

Amikor New Yorkba költöztem, többet drogoztam. Ennek részben a

Karllal folytatott szerelmi viszony volt az oka, részben az, hogy a munka
nem ment jól. Éreztem, hogy nem nekem való a kutatói pálya. 1965
decemberében egyre többször jelentettem beteget, és napokig nem
mentem be dolgozni. Folyamatosan tömtem magamba az amfetamint, és
egyre kevesebbet ettem. Majdnem negyven kilót fogytam három hónap
alatt, a végén alig bírtam elviselni a csontsovány arcom látványát a
tükörben.
Szilveszter éjjelén egy amfetaminmámor közben hirtelen
megvilágosodtam, és ezt mondtam magamnak: „Oliver, ha nem kérsz
segítséget, nem éred meg a következő szilvesztert. Abba kell ezt
hagynod!” Úgy éreztem, a függőségem és az önpusztításom mögött mély
lelki válság húzódik meg, és ha ezt nem rendezem, mindig vissza fogok
térni a drogokhoz, és előbb-utóbb kicsinálom magam.
Alig egy éve, amikor még Los Angelesben voltam, a családom egyik
barátja, Augusta Bonnard, aki maga is pszichiáter volt, azt javasolta, hogy
forduljak szakemberhez. Vonakodva mentem el az általa ajánlott
pszichiáterhez, dr. Seymour Birdhöz.
– Nos, mi hozta ide, dr. Sacks? – kérdezte.
– Kérdezze dr. Bonnardot, ő ajánlotta önt – feleltem.
Nemcsak, hogy ellenálltam ennek az egésznek, de a legtöbbször be is
voltam tépve, amikor a pszichiáterhez mentem. Az ember amfetaminos
állapotban könnyen bőbeszédűvé válik, és minden csodásan gyorsan
pörög, de az egész élmény nyom nélkül eltűnik, egy pillanat alatt.
Egészen más volt a helyzet 1966 elején, amikor New Yorkban magam
kerestem fel egy specialistát, mivel tudtam, hogy segítség nélkül nem
maradok életben. Mivel annyira fiatal volt, elsőre kételkedtem dr.
Shengoldban. Mennyi élettapasztalata és terapeutai szaktudása lehet,
mikor alig idősebb nálam?
 Hamarosan rájöttem, hogy kivételes képességű szakember és
rendkívüli egyéniség, aki könnyedén áttör a védelmi vonalaimon, és még a
rizsázásom sem vezeti félre. Érezte, hogy el tudom viselni az intenzív
analízist és azokat a mélyreható és zavaros érzéseket, amelyeket az
analízis hozhat magával, ha az a hasznomra válik.
Dr. Shengold az elejétől kezdve hangsúlyozta, hogy csak akkor fog
működni az analízis, ha leszokok a drogokról. Véleménye szerint a drogok
elérhetetlen távolságba löktek, túl az analízis hatósugarán, és kijelentette,
hogy a közös munkának nincs értelme, amíg nem jövök le a szerről. Talán
Bird is erre gondolt, de sosem beszélt róla, míg Shengold minden egyes
alkalommal szembesített vele. Megijesztett a gondolat, hogy „elérhetetlen
távolságba” kerültem mindentől, és még jobban az, hogy elveszíthetem dr.
Shengoldot. Néha már akkor félig pszichotikus állapotban voltam, mielőtt
az amfetamin működésbe lépett volna. A skizonfrén bátyám, Michael
jutott eszembe. Megkérdeztem dr. Shengoldot, hogy szerinte én is
skizonfrén vagyok-e?
– Nem – válaszolta.
– Akkor „pusztán neurotikus” vagyok?
– Nem.
Ennyiben maradtunk, és az elmúlt negyvenkilenc évben nem is
változott a helyzet.

Az 1966-os év a leszokás miatt rettenetes időszak volt, amit tetézett, hogy

a kutatásaim eredménytelenek voltak. Ráébredtem, hogy a helyzet nem
fog változni, és hiányzik belőlem a kutatói attitűd.
Tudtam, hogy addig a drogokban fogok kielégülést keresni, amíg nem
találok valami kreatív és izgalmas munkát. Létfontosságú volt, hogy
értelmét lássam a munkámnak, azaz betegekkel foglalkozzam.
Amint 1966 októberében elkezdtem a klinikai munkát, máris jobban
éreztem magam. Lenyűgözőnek találtam a pácienseimet, és törődtem
velük. Kezdtem ráébredni a saját orvosi tehetségemre, és ami a
legfontosabb: végre autonóm és felelősségteljes munkakörbe kerültem,
amit a gyakornoki éveim alatt megtagadtak tőlem. Egyre ritkábban
nyúltam drogokhoz, és nyitottabbá váltam az analízisre.
1967 februárjában volt még egy utolsó drogmámorom. Paradox
módon és minden korábbi élményemtől eltérően egy egészen kreatív
fordulatot hozott: megmutatta, mire vagyok képes és mit kell tennem.
Írnom kell egy valamirevaló könyvet a migrénről, és ha azzal elkészülök,
talán jöhetnek az újabbak. És ez nem egy halovány érzés volt: tisztán,
világosan láttam, milyen neurológiai és írói munka vár rám. Ez a kép egy
drogmámor során talált rám, de aztán örökre velem maradt.
Bár időnként nagyon erős vágyat éreztem az amfetaminok iránt, soha
többet nem nyúltam drogokhoz (az alkoholisták és a drogosok agyát a
függőség örökre megváltoztatja, a kísértés sosem múlik, a visszaesés
lehetőségét pedig nem lehet kizárni). Tisztán már nem voltam többé
elérhetetlen távolságban, és az analízis beváltotta a hozzá fűzött
reményeket.
Ami azt illeti, az analízis nem egyszer mentette meg az életemet.
1966-ban a barátaim – velem együtt – úgy gondolták, hogy nem fogom
megélni a harmincöt éves kort. De az analízis, a barátaim, a kórházi
munka és az írás segített, és persze a szerencse is jelentős szerepet játszott
abban, hogy az előzetes várakozások ellenére már a nyolcvanat is
átléptem.
Dr. Shengolddal hetente kétszer találkozom immár majdnem ötven
éve. A mai napig tartjuk magunkat a formaságokhoz: én dr. Shengoldnak
szólítom, ő pedig dr. Sacksnek hív. Ez teszi lehetővé, hogy nyíltan
beszéljünk egymással. És valami hasonlót érzek a pácienseimmel is.
Olyan dolgokat osztanak meg velem, én meg olyanokat kérdezek tőlük,
amiket egy hétköznapi társalgás keretei között képtelenség lenne
megbeszélni. És ami a legfontosabb: dr. Shengold tanított meg figyelni
arra, mi bújik meg a tudat és a szavak mögött.

Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor 1966 szeptemberében

otthagytam a laboratóriumot, és a bronxi fejfájásklinikán elkezdhettem
betegekkel foglalkozni. Azt hittem, hogy a fő területem a fejfájás lesz,
esetleg néha mással is fogok foglalkozni, de hamar ráébredtem, hogy ez a
betegség sokkal összetettebb, főleg az ún. klasszikus migrénesek esetében.
A migrén az intenzív fájdalom mellett számos egyéb tünetet is produkál,
és a neurológián belül valósággal külön szakágat alkot.
Sok páciens panaszolta, hogy járt már belgyógyásznál,
nőgyógyásznál, szemésznél meg ahol csak lehet, de sehol nem kapták meg
azt a figyelmet, amit szerintük megérdemeltek volna. Ekkoriban jöttem rá,
mi nem stimmel az amerikai egészségügyi rendszerrel: egyre több a
specialista, és egyre kevesebb az általános orvos, holott a piramis alapját
ők jelentik. Apám és mindkét bátyám klasszikus, általános orvosok voltak,
én is igyekeztem nem migrénspecialistaként tekinteni magamra. Az a fajta
orvos akartam lenni, amilyenre a betegeimnek szükségük van. Úgy
éreztem, az a feladatom és a felelősségem, hogy az életük minden
aspektusát feltérképezzem.
Egy fiatalember azzal a panasszal érkezett, hogy vasárnaponként
„veszett fejfájásai” vannak. Leírta azokat a szikrázó cikcakkokat, amiket a
fejfájás előtt látott, így könnyű volt felállítani a diagnózist: klasszikus
migrénje volt. Megnyugtattam, hogy erre vannak gyógyszereink, és ha a
cikcakkok megjelenésekor a nyelve alá tesz egy ergotamintablettát,
megelőzheti a fejfájásokat. Egy héttel később izgatottan hívott fel. A
tabletta bevált, a fejfájása elmúlt. „Isten áldja magát, doktor úr!”,
hálálkodott. „Te jó ég, hát ennyire könnyű meggyógyítani valakit?” –
csodálkoztam magamban.
Következő héten nem hallottam felőle, de kíváncsi voltam, mi van
vele, így felhívtam. Közönyösen annyit mondott, hogy a tabletta működik,
majd megjegyezte: unatkozik. Az elmúlt tizenöt évben minden vasárnapja
migrénes fejfájással telt – a családja ott sürgölődött körülötte, ő állt a
figyelem középpontjában –, és ezt most rettenetesen hiányolta.
Egy hétre rá felhívott a nővére. Tájékoztatott, hogy a testvérének
súlyos asztmarohama volt, oxigént és adrenalint is kapott. Volt valami a
hangjában, ami azt sugallta, hogy engem hibáztat a történtekért. Később
felhívtam a páciensem. Elmesélte, hogy gyerekkorában voltak
asztmarohamai, de ezek megszűntek, és a helyét a migrén „foglalta el”.
Mivel az aktuális tüneteire koncentráltam, ez a fontos részlet elkerülte a
figyelmemet.
– Adhatunk valamilyen gyógyszert az asztmájára – ajánlottam.
– Nem – tiltakozott. – Inkább valami mással próbálkozom majd…
Gondolja, hogy nekem vasárnaponként betegnek kell lennem?
Teljesen megütköztem a szavain. Azt javasoltam, vitassuk meg a
dolgot.
Két hónapot töltöttünk azzal, hogy kivizsgáljuk, vajon tényleg
betegnek kell-e lennie vasárnaponként. Ezalatt a migrénje ritkábban
jelentkezett, és végül többé-kevésbé meg is szűnt. Számomra ez kiválóan
példázta, hogy tudattalan motivációk esetenként hogyan társulnak
fiziológiai hajlamokkal, és hogy mekkora képtelenség egy gyógyszert
vagy kezelést a kontextustól függetlenül, a páciens körülményeit
figyelmen kívül hagyva alkalmazni.
Egy másik páciensem a fejfájásklinikán egy fiatal matematikus volt,
aki szintén vasárnapi migréntől szenvedett. Már szerdán kezdett feszült és
ideges lenni, csütörtökre még rosszabb lett a helyzet, pénteken pedig már
dolgozni sem tudott. Szombaton már kínzó fájdalmai voltak, és vasárnap
szörnyű migrén tört rá. Aznap délután viszont a migrén szépen elmúlt.
(Bizonyos esetekben ahogy a migrén múlik, egyesek finoman izzadnak,
vagy halványsárga a vizeletük, mintha valamiféle fiziológiai és érzelmi
katarzist élnének át.) Ahogy a migrén és a feszültség felszívódott, azonnal
frissnek, nyugodtnak és kreatívnak érezte magát, és vasárnap este, hétfőn
és kedden nagyon eredeti matematikai levezetésekkel rukkolt elő. Aztán
kezdett megint feszült lenni.
Amikor megkezdtük a gyógyszeres kezelést, és kigyógyítottam a
migrénjéből, furcsa dolog történt. Ez a heti ciklus szenvedéssel indult,
végül rendbe jött, és kreatívvá vált, én pedig megszakítottam ezt a
folyamatot, és ezzel tulajdonképpen kigyógyítottam a matematikából is.
Nem volt két egyforma migrénes páciens, mind kivételesek voltak.
Az orvosi karrieremben az inaséveimet a migrénes betegek gyógyításával
töltöttem.

A migrénklinika igazgatója egy kivételes tehetségű orvos, Arnold P.

Friedman volt. Jó pár írása jelent meg a témában, és a maga nemében
egyedülálló intézményt már több mint húsz éve ő vezette. Azt hiszem,
Friedman sokra tartott engem. Kirívóan tehetségesnek gondolt, és
pártfogoltjaként kezelt. Elintézte, hogy több munkám legyen, és hogy
kicsit magasabb fizetést kapjak a többieknél. Bemutatott a lányának is –
volt egy olyan érzésem, hogy potenciális vőjelöltként tekint rám.
Aztán furcsa dolog történt. Szombat reggelenként találkoztunk,
ilyenkor számoltam be neki a héten kezelt pácienseimről. 1967 elején az
egyik szombat reggel meséltem neki egy betegről, akinél a migrén
kezdetét jelző felvillanó cikcakkok után nem jelentkezett fejfájás, ellenben
erős hasi fájdalmai voltak, és hányt is. Megemlítettem, hogy már láttam
ilyen betegeket, akiknél a fejfájás helyett hasi fájdalmak jelentkeztek, és
hozzátettem, hogy talán érdemes lenne leporolnunk a régi viktoriánus
kifejezést, a „hasi migrént”. Amint ezt kimondtam, Friedman teljesen
kifordult önmagából, elvörösödött és üvöltözni kezdett. „Ezt meg hogy
érti, és miféle hasi migrénről beszél?! Ez egy fejfájásklinika! A migrén
szó a hemicrania szóból ered. Az pedig fejfájást jelent! Fejfájás nélkül
nincs migrén!”
Megdöbbenve hőköltem hátra. (Ezért kezdtem azzal a Migraine
[Migrén] című könyvem, hogy nem a fejfájás a migrén egyetlen tünete –
és ezért szólt a könyvem második fejezete a fejfájás nélküli migrénekről.)
De ez csak egy apróbb kifakadás volt. A nagyobbik 1967 nyarán történt.
1967 februárjában egy amfetaminmámor során együltő helyemben
végigolvastam Edward Liveing 1873-as On Megrim (A migrénről) című
könyvét. A Hallucinációkban írtam meg, hogy miképp sarkallt ez az
élmény arra, hogy én is írjak egy hasonló könyvet. Úgy terveztem, hogy ez
lesz az én saját, aktuális Migrénem, a hatvanas évek Migrénje, ami a saját
pácienseim esetein alapulna.
Miután egy évet dolgoztam a migrénklinikán, 1967 nyarán Angliában
vakációztam, és – amin magam is csodálkoztam – pár hét alatt megírtam
egy könyvet. Nem is terveztem, teljesen meglepetésszerűen tört ki
belőlem.
Londonból küldtem egy táviratot Friedmannek, hogy írtam egy
könyvet, elvittem egy angol kiadóhoz, a Faber & Faberhez (ők jelentették
meg anyám egyik könyvét), és érdekli is őket a dolog.28 Reméltem, hogy
Friedmannek tetszeni fog a könyv, és ír majd hozzá egy előszót. Azonnal
érkezett a választávirat: „Állj! Ne tegyen semmit!”
Amikor visszatértem New Yorkba, Friedman egyáltalán nem tűnt
barátságosnak, sőt kifejezetten feldúltnak látszott, és szinte kitépte a
kéziratot a kezemből.
– Hogy képzeli, hogy könyvet írhat a migrénről? – kérte ki magának.
– Mi ez a szemtelenség?
– Sajnálom, egyszerűen megtörtént – válaszoltam.
Azt mondta, elküldi a kéziratot egy migrénspecialistának, hogy
véleményezze.
Megdöbbentett ez a reakció. Pár nappal később láttam Friedman
egyik asszisztensét, amint a kéziratomat fénymásolja. Nem
tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, de nem kerülte el a figyelmemet.
Úgy három héttel később Friedman elküldte az egyik véleményező levelét,
amelyből minden olyan ismertetőjegyet, amely alapján azonosítani
lehetett volna a levélírót, kitöröltek. A levélben konstruktív kritikai
észrevételek nem voltak, ellenben tele volt személyeskedéssel és a szerzőt
szapuló rosszindulatú megjegyzésekkel. Ezt megemlítettem Friedmannek,
aki így válaszolt: „Nem értek egyet magával. A kritika teljesen jogos.
Pontosan ennyit ér a maga könyve. Tulajdonképpen egy rakás szemét az
egész.” Kijelentette, hogy a jövőben nem férhetek hozzá a pácienseimről
készített jegyzeteimhez, és mindent zárolnak. Figyelmeztetett, hogy ne
próbáljam megjelentetni a könyvem, mert ha megteszem, akkor nemcsak
hogy kirúg, de Amerika egyetlen neurológiai osztályán sem fogok állást
kapni. Akkoriban ő volt az Amerikai Neurológiai Szövetség
migrénrészlegének elnöke, és az ajánlása nélkül valóban lehetetlen lett
volna állást szereznem.
Írtam a szüleimnek Friedman fenyegetéseiről, remélve, hogy kiállnak
mellettem, de apám – legalábbis én így éreztem – meglehetősen gyáván
reagált. „Jobb lett volna, ha nem dühíted fel azt az embert – írta. –
Tönkreteheti a karriered.” Így aztán jó pár hónapon át magamban
tartottam az érzéseimet. Ez volt életem egyik legrosszabb időszaka. Még
foglalkoztam a pácienseimmel, de 1968 júniusában úgy éreztem, nem
bírom tovább, kiszállok. Az egyik portással megegyeztem, hogy éjszaka
beenged a klinikára. Éjfél és hajnali három között fogtam az összes
jegyzetem, és amennyit csak tudtam, kézzel lemásoltam. Aztán közöltem
Friedmannel, hogy hosszabb szabadságra Londonba utazok.
– És folytatja a könyvét? – csapott le azonnal.
– Igen, muszáj lesz – feleltem.
– Ez lesz az utolsó dolog, amit neurológusként megtesz.
Zaklatott állapotban tértem vissza Londonba, szó szerint remegtem az
idegességtől. Friedman egy héttel később táviratban közölte, hogy ki
vagyok rúgva. Ettől még idegesebb lettem, de hirtelen egy egészen
másféle érzés kerített hatalmába. „Egy gonddal kevesebb – gondoltam. –
Azt csinálok, amit csak akarok.”

Végre arról írhattam, amiről csak akartam, csakhogy ezzel egy időben
olyan intenzív, szó szerint az őrülettel határos érzés tört rám, mintha
határidőre dolgoznék. Elégedetlen voltam az 1967-ben írt kézirattal, és
úgy döntöttem, hogy újraírom az egészet. Szeptember elseje volt. „Ha
szeptember tizedikén nincs a kézirat a Fabernél, akár meg is ölhetem
magam.” Ebben a feszült hangulatban kezdtem neki az írásnak. Egy-két
nap elteltével a fenyegető érzés megszűnt, a helyét pedig az írás öröme
vette át. Már nem drogoztam, ennek ellenére teljes eufóriában voltam, tele
energiával. Az volt az érzésem, mintha valaki diktálná a könyvet, minden
szó gyorsan és automatikusan került a helyére. Éjszakánként alig pár órát
aludtam. Egy nappal a határidő előtt, szeptember 9-én elvittem a könyvet a
Faber & Faberhez. Az irodájuk a Great Russell Streeten, a British Museum
közelében volt, és miután leadtam a kéziratot, bementem a múzeumba. Az
alkotóikat túlélő műtárgyakat, cserépedényeket, szobrokat, eszközöket, és
különösen a könyveket és kéziratokat látva büszkeség töltött el: én is
alkottam valamit. Valami sokkal szerényebb dolgot ugyan, de azért
olyasmit, aminek megvan a maga saját élete, és túlélhet engem.
Sohasem voltak még olyan erős érzéseim, mint az első könyvem
megírásakor, amit Friedman fenyegetései és a saját magamra helyezett
nyomás terhe alatt alkottam meg. New Yorkba visszatérve elképesztően
boldognak, szinte már „áldottnak” éreztem magam. Legszívesebben
kurjongattam volna örömömben, de ahhoz túlságosan félénk voltam.
Inkább koncertekre jártam esténként, Mozart-operákat néztem, és a
Schubertet éneklő Fischer-Dieskaut is meghallgattam. Csodás hangulatban
voltam.
1968 őszén ebben az izgatott, euforikus állapotban úgy gondoltam,
hogy sokkal szemléletesebben is bemutathatnám a migrénaurában
felvillanó geometriai mintákat, ezért még hat hétig folytattam a munkát.
Arról is írtam, mi történhet ilyenkor az agyban, végül az egészet
elküldtem William Gooddy angol neurológusnak, aki egy kedves előszót
írt a könyvhöz. „Ezekre semmi szükség, hagyja ki – tanácsolta. – A könyv
úgy jó, ahogy van. Ezekkel a dolgokkal újra és újra foglalkozni fog a
következő években.”29 Örülök, hogy megóvott attól, hogy túlzásba
vigyem. Azt hiszem, ekkor már eléggé mániákusan viselkedtem.
A szerkesztőmmel keményen dolgoztunk az illusztrációk és a
bibliográfia elrendezésén, és 1969 tavaszára összeállt a kötet. Ahogy 1969,
majd 1970 is eltelt, egyre frusztráltabb és dühösebb lettem. Végül
szereztem magamnak egy irodalmi ügynököt, Innes Rose-t, és ő nyomás
alá helyezte a kiadót. 1971 januárjában (bár a belső címoldalon 1970
szerepel) megjelent a könyv.
 Londonba utaztam a könyvbemutatóra. Mint mindig, ezúttal is
otthon, a Mapesbury 37.-ben szálltam meg. A megjelenés napján apám
sápadtan, remegő kezében a The Timesszal lépett be a szobámba. „Benne
vagy az újságban” – rémüldözött. Egy nagyon szép recenzió jelent meg a
The Timesban a Migraine-ről. „Kiegyensúlyozottnak, határozottnak és
briliánsnak” nevezte a könyvet, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal.
Apámat ez persze nem érdekelte, szerinte súlyos illetlenséget és kardinális
hibát követtem el: bekerült a nevem egy újságba! Azokban az években az
ember négy ok miatt kerülhetett ki az orvosi kamarából: ha alkoholista,
drogfüggő vagy házasságtörő, illetve ha reklámozta a nevét. Apám azt
gondolta, hogy a Migraine recenzióját reklámnak fogják tekinteni. A
nyilvánosság elé álltam, láthatóvá tettem magam. Ő maga mindig is
„kerülte a feltűnést”, legalábbis ő így gondolta. A betegei, a családja, a
barátai tisztelték és szerették, de a nagyközönség nem ismerte a nevét. Én
pedig átléptem, sőt áthágtam egy határt – emiatt aggódott értem. Ez
valahogy összecsengett a hangulatommal: azokban a napokban a
„megjelenés” szót többször is „megfenyítésnek” olvastam. Úgy éreztem,
ha írok, büntetés fog járni érte, és mégis szükségem volt erre a
konfliktusra, miközben darabokra szaggatott.
Apám számára a jó hírneve – shem tov –, vagyis hogy a nevét
köztisztelet övezze, mindennél, még az anyagi sikernél és a tekintélynél is
fontosabb volt. Szinte önmagát lekicsinylő módon szerény volt. Hiába
tartották remek diagnosztának, hiába küldték gyakran még a specialisták is
hozzá a legrejtélyesebb eseteiket, tudván, hogy hihetetlen tehetséggel
képes felállítani a legváratlanabb diagnózisokat,30 ha dicsérték, apám csak
legyintett rá. Őt a munkája és a jó hírneve tette boldoggá, elégedett volt a
világban elfoglalt helyével. Abban bízott, hogy a fiai akármibe fognak is,
kivívják mások tiszteletét, és nem hoznak szégyent a Sacks névre.
A The Times recenzióját és a szaklapokban megjelenő pozitív
kritikákat olvasva apám lassan megnyugodott, elvégre a British Medical
Journalt és a The Lancetet a 19. században alapították, orvosok írták és
orvosoknak szólt. Azt hiszem, ettől fogva kezdte úgy érezni, hogy egy
egész tisztességes könyvet sikerült összehoznom, és jól tettem, hogy
makacsul kitartottam mellette, még akkor is, ha az állásomba került (ha
Friedman valóban beváltja a fenyegetéseit, minden amerikai neurológiai
állás elérhetetlenné vált volna számomra).
 Anyám kezdettől fogva szerette a könyvet, és hosszú évek óta először
úgy éreztem, hogy a szüleim mellettem állnak, és megbarátkoztak a
gondolattal, hogy az őrült, renegát gyermekük többévnyi engedetlenség és
ostoba kilengések után végre a megfelelő szakmai úton halad – és talán
mégsem vagyok annyira elveszett gyerek.
Apám önmagát tréfásan mindig „Elsie Landau, a kiváló nőgyógyász
férjének” vagy „Abba Eban nagybácsijának” nevezte, de most átváltott az
„Oliver Sacks apja” elnevezésre.31
Azt hiszem, alábecsültem apámat, éppen úgy, ahogy ő alábecsülte
magát. Megdöbbentem, és megindítónak találtam, amikor pár évvel a
halála után levelet kaptam az angol főrabbitól, Jonathan Sackstól (nem
álltunk rokoni kapcsolatban).

Ismertem a néhai édesapád. Jó néhány alkalommal ültünk együtt

a zsinagógában. Igazi caddik volt – úgy gondoltam, ő az egyike a
harminchat „rejtett igaz embernek”, aki a jóságával élteti a
világot.

Még mostanában is, ennyi idővel a halála után is odajönnek hozzám, vagy
írnak és elmesélik, milyen kedves ember volt az apám, és hogy ők (vagy a
szüleik, vagy a nagyszüleik) a páciensei voltak az alatt a hetven év alatt,
amíg praktizált. Vannak, akik bizonytalanul kérdeznek rá, hogy rokona
vagyok-e Sammy Sacksnak – Whitechapelben így hívták. És én büszkén
válaszolok igennel.

Amikor a Migraine megjelent, levelet kaptam néhány tanácstalan

kollégámtól. Azt kérdezték, miért publikáltam pár fejezet korábbi
verzióját A. P. Friedman álnéven. Visszaírtam nekik, hogy semmi ilyesmit
nem csináltam, és hogy ezt a New Yorkban dolgozó dr. Friedmantől
kérdezzék. Friedman ostobán arra számított, hogy nem adom ki a
könyvem, és amikor megtettem, bizonyára rádöbbent, hogy bajban van.
Soha többé nem láttuk egymást.
Szerintem Friedman abban a hitben élt, hogy a migrénről senki más
nem írhat, csak ő, és a klinika vezetőjeként úgy vélte, hogy birtokolhatja
beosztottai gondolatait és szellemi alkotásait. Ez a fájdalmas – mindkét fél
számára fájdalmas – történet egyáltalán nem példa nélküli. Előfordult már
olyan, hogy egy idősebb férfi, amolyan apafigura a tudomány nevében
örökbe fogadott egy fiatalabb férfit. Aztán amikor a fiú kezd túlnőni az
apán, hirtelen azon kapják magukat, hogy a szerepek felcserélődtek. Ez
történt Humphry Davyvel és Michael Faradayjel. Davy eleinte minden
támogatást megadott Faradaynek, aztán később próbálta útját állni a
karrierjének. Ugyanez történt az asztrofizikus Arthur Eddingtonnal és
briliáns ifjú protezsáltjával, Subrahmanyan Chandrasekharral is. Én nem
voltam sem Faraday, sem Chandrasekhar, és Friedman sem volt Davy vagy
Eddington, de azt hiszem, az esetünkben is ugyanaz a halálos dinamika
lépett működésbe, csak jóval szerényebb színvonalon.

Helena Penina Landau, vagyis az én Lennie nagynéném 1892-ben

született, és két évvel volt idősebb édesanyámnál. Nagyapám tizenhárom
gyereke és a második felesége nagyon közel álltak egymáshoz, és akkor is
sűrűn leveleztek, amikor szétszóródtak a világban. Lennie és az
édesanyám között még ennél is sokkal szorosabb volt a kapcsolat.
A hét nővérből négyen – Annie, Violet, Lennie és Doogie – iskolákat
alapítottak.32 (Anyámból, Elsie-ből orvos lett, egyike Anglia első női
sebészeinek.) Lennie iskolaigazgató volt a londoni East Enden, majd a
húszas években létrehozta a Zsidó Friss Levegő Iskolát különleges
gyerekek számára. (A „különleges” az autizmustól az asztmáig bármit
jelenthetett, szimpla idegességet is.) Az iskola a cheshire-i Delamere
Forestben volt, és hogy ne kelljen mindig végigmondani, hogy „Friss
Levegő Bentlakásos Iskola”, ezért egyszerűen Delamere-nek neveztük.
Szerettem a helyet, szerettem elvegyülni a gyerekekkel, nekem egyáltalán
nem tűntek „különlegeseknek”. Minden gyerekre (még rám is, pedig csak
látogató voltam) rábíztak egy négyzetméternyi, alacsony téglafallal
körbevett parcellát, ahová azt ültettek, amit akartak. Szerettem a
nénikémmel vagy más tanárokkal botanizálni – a mezei zsurló különösen
megragadt az emlékezetemben. Sokat úsztunk a sekély kis Hatchmere-
tóban („az áldott emlékezetű Hatchmere” – írta a néném egyszer, sok
évvel azután, hogy otthagyta Delamere-t). Azokban a borzalmas években,
amikor Braefieldbe evakuáltak minket, szenvedélyesen visszavágytam a
Delamere-be.
 Lennie negyven évig vezette a Delamere-t, 1959-ben vonult vissza.
1960 vége felé talált egy kis londoni lakást, de akkoriban én már
Kanadában és az Egyesült Államokban voltam. Az ötvenes években csak
négy-öt levelet váltottunk, és csak akkor kezdtünk hosszú leveleket írni
egymásnak, amikor az óceán közénk állt.
Lennie 1955 májusában két levelet is írt – először arra reagált, hogy
küldtem neki egy példányt a Seedből, egy rövid életű egyetemi
magazinból (mindössze egy száma jelent meg), amelyet pár barátommal
raktunk össze, amikor harmadéves voltam Oxfordban.
„Imádom a Seedet, írta Lennie, tetszik a formátum, a borító, a
minőségi papír és a tipográfia, csakúgy mint a szerzők stílusa, legyen az
komoly vagy vidám … Nem bánod, ha megjegyzem, milyen ragyogóan
fiatalok és életerősek vagytok mind?”
Mint minden levelét, ezt is ugyanúgy kezdte: „Drága Bol” (néha
Boliver). A szüleim a sokkal visszafogottabb „kedves Oliver” megszólítást
használták. Úgy éreztem, ez a „drága” nem csak egy üres frázis a részéről:
a szeretet jeleként értelmeztem, és én is feltétel nélkül szerettem őt. Nem
tudtam olyat tenni, amivel kiborítottam volna, úgy tűnt, a szeretetének,
nagylelkűségének és odaadásának nincs határa.
Ha elutazott valahová, mindig küldött nekem képeslapot. „Itt vagyok
Grieg kertjében, és a ragyogó napfényben fürdőzöm – írta 1958-ban. –
Éppen egy meseszép fjordra látok rá. Nem csoda, hogy kedve támadt zenét
szerezni. (Milyen kár, hogy nem vagy itt. Sok igazán kellemesnek tűnő
fiatalember van itt a partin… elég vegyes a társaság.)”
1958-ban teljesen véletlenül én is jártam Norvégiában. A
Krokholmen nevű kis szigeten volt a szállásom, az Oslo-fjordban (egy
barátomnak, Gene Sharpnak volt ott egy kis háza). „Amikor megkaptam
azt az idillikus képeslapot Krokholmenből – írta Lennie –, azt kívántam,
bárcsak én is ott lehetnék. Te lennél Robinson Crusoe, én meg Péntek.” A
levelét azzal fejezte be, hogy minden jót kívánt a decemberi vizsgáimra.

1960 a nagy változások éve volt mindkettőnk számára. Lennie

negyvenévnyi igazgatói munka után otthagyta a Delamere-t, én pedig
elhagytam Angliát. Én huszonhét éves voltam, ő hatvanhét, és mindketten
úgy éreztük, hogy új fejezet nyílik az életünkben. Lennie úgy döntött, hogy
mielőtt Londonba költözne, körbeutazza a világot. Már Kanadában voltam,
amikor megkaptam a levelét, amit a Strathmore fedélzetéről küldött.
„Holnap Szingapúrba érünk – írta. – Miután elhagytuk Pertht, pár
napig a vicces delfineken kívül csodás albatroszok is követtek minket…
lenyűgöző, méltóságteljes állatok, hatalmas szárnyaikkal le és
felbukkantak repülés közben.”
Amikor októberben elkezdtem dolgozni San Franciscóban, ezt írta:
„Boldogan olvastam a leveledet… úgy tűnik, az a nyughatatlan lelked
megfelelő helyet talált magának… Hiányzol.” Anyám üzenetét továbbítva
hozzátette: „A kedvenc sportja még mindig az, hogy csomagokat rak össze
neked.”
1961 februárjában Lennie egy bátyámmal kapcsolatos visszatérő
problémáról írt. „Még sosem láttam Michaelt olyan ijesztőnek, mint
akkor, és szégyenkezve vallom be, hogy az iránta érzett sajnálatom elmúlt,
és a helyét az ellenszenv és a félelem vette át. (Remélem, senki sem vette
észre.) Anyád olyan hevesen vette védelmébe Michaelt, hogy az embernek
az az érzése támadt, hogy mindenkit hibásnak tart, csak őt nem.
Amikor Michael még kicsi volt, Lennie ugyanúgy szerette őt, mint
Annie néni. Csodálta, milyen ragyogóan intelligens, és minden könyvet
megvett, amire Michael csak vágyott. De most az volt az érzése, hogy a
szüleim nem veszik tudomásul, milyen súlyos és veszélyes a helyzet. „Egy
héttel azelőtt, hogy Michael visszament volna a Barnetbe [egy
pszichiátriai kórházba], az életükért aggódtam. Milyen szánalomra méltó,
elhibázott élet ez.” Michael harminckét éves volt akkor.
A lakbérek magasak voltak, és Lennie nem tett félre túl sokat („a
pénz kifolyik a kezeim közül, éppen úgy, mint neked”). Hosszas keresgélés
után Lennie talált egy helyet Wembley-ben. „Szerintem tetszene neked az
én kis lakásom. Örülök, hogy végre van egy saját otthonom, és ez részben
kárpótol azért, hogy elvesztettem Delamere-t. Miközben írok, az ablakom
előtt a mandulafák virágoznak. Van itt krókusz, hóvirág, néhány korán
nyíló nárcisz, és még a pintyek is úgy énekelnek, mintha már itt lenne a
tavasz.”
Most, hogy Londonban élt, sokkal könnyebben eljutott színházba.
„Alig várom, hogy lássam holnap este Harold Pinter A gondnok című
darabját… Ezek az új, fiatal írók nem használnak olyan kifinomult és
pontos kifejezéseket, mint az én korosztályom, de van mondanivalójuk, és
azt nagy hévvel adják elő.” Amikor kicsik voltunk, nagyon szeretett
minket, és a felcseperedő unokák seregét is imádta. A bátyám, David
gyerekeit különösen szerette.

1961 májusában elküldtem neki a Kanada: Szünet, 1960 kéziratát. Ebben

írtam a kanadai utazásomról, és mellékeltem egy másik naplómat, a 99-et,
ami egy San Francisco és Los Angeles közötti éjszakai utazást ír le. Ezek
voltak az első „műveim”. Meglehetősen önhitt és mesterkélt írások, mégis
azt hittem, hogy egyszer majd kiadják őket.
„Megkaptam a lenyűgöző naplórészleteket – írta Len. – Az egészet
lélegzetelállítónak találtam. Hirtelen azon kaptam magam, hogy szó
szerint levegő után kapkodok.” Ezeket az írásokat Thom Gunnon kívül
senkinek sem mutattam meg, és Lennie néném kritikával vegyes
lelkesedését létfontosságúnak találtam.
Lennie nagyon szerette Jonathan Millert és a feleségét, Rachelt, és ez
az érzés kölcsönös volt. „Jonathan ugyanaz a romlatlan, egyszerű,
komplex, briliáns, szeretetre méltó, rendetlen géniusz maradt, aki volt –
éppen olyan, mint te. Valamelyik délután Mapesburyben jól
elbeszélgettünk… Elképesztő, hogy van ideje mindenre!”
Nagyon tetszettek neki a Kaliforniából küldött képeim. Mivel a
túráimat mindig végigfotóztam, rendszeresen küldtem neki a kaliforniai
tájakról készült fotókból. „Milyen szép képek! – írta. – Rettentően
hasonlítanak azokra a görög tájakra, amelyeket az ausztráliai látogatásom
után útban hazafelé, fájdalmasan rövid ottlétem során láttam… Légy
óvatos a paripád nyergében!”
1962 elején elküldtem Lennek a Boldog utazást. Tetszett neki, bár
szerinte túl szabadon bántam a kamionosok káromkodásaival. Én ezeket
nagyon egzotikusnak és amerikainak találtam – Angliában ritkán
használtunk durvább kifejezést a „francnál” –, de Len úgy érezte, hogy a
„bassza meg” és a „szar” „ilyen sokszor leírva unalmassá válik”.
1962 novemberében a következőt írta: „Anyukád újra operálni
kezdett [abban az évben tört el a csípője], ami nagy örömmel tölti el, és
már nem olyan frusztrált. Apád ugyanolyan szeretetre méltó, őrült és
rendetlen, mint mindig. A szeretet jeleként szemüvegeket, fecskendőket,
naplókat és hasonlókat potyogtat el, amerre jár. Szorgos és dolgos kezek
mindent összeszednek, és utána is viszik, mintha nem is lenne ennél
nemesebb feladat a világon.”
 Lennie nagyon izgalmasnak találta, hogy egy neurológiai
konferencián fogok prezentálni egy tanulmányt – amivel a tudományos
karrieremben átestem a tűzkeresztségen –, de nem örült, hogy ismét
hatalmas felelősséget veszek a nyakamba. „Olyan helyes fickó vagy,
amikor normálisan viselkedsz” – írta.
Pár hónappal később megemlítettem neki, hogy depressziós voltam.
„Tudom, hogy néha mind szenvedünk ettől – írta Len. – Próbálj
kigyógyulni belőle. Annyi minden szól ellene: okos vagy, sármos, jól nézel
ki, remek a humorod, és van egy hordányi fecsegő nőszemély, aki hisz
benned.”
Len belém vetett hite gyerekkorom óta nagyon fontos volt, mivel úgy
éreztem, hogy a szüleim nem hisznek bennem, ezért is volt olyan kevés
önbizalmam.
A depressziómból kigyógyulva küldtem neki egy rakás könyvet. Noha
szemrehányást tett az „extravagáns költekezésem” miatt, nagyon kedvesen
köszönte meg: „Ezer köszönet kedvenc unokaöcsémnek.” (Szerettem
ennek a mondatnak a hangzását, már csak azért is, mert nekem meg
Lennie volt a kedvenc nagynéném.) „Képzeld el, amint kényelmesen
elhelyezkedem a tűz mellett, egy tál zamatos Cox’s Orange Pippin almával
a kezemben, és elmerülök Henry James elegánsan gazdag stílusában, majd
hirtelen azon kapom magam, hogy már hajnalodik. Néhol már teljesen
olvashatatlan az írásom… Nem, nem váltam szenilissé, csak elvesztettem
a kedvenc tollamat, amit ötven éve használok, és most egy újjal
próbálkozom.”
Mindig széles fejű töltőtollal írt, pont úgy, ahogy én is immár ötven
éve. „Bol, drágám, légy boldog!” – fejezte be a levelét.

„Hallottam, gondjaid támadtak a hullámokkal, te őrült búvár!” – írta 1964-

ben. Megírtam neki, hogyan ficamítottam ki a vállam, amikor egy
hatalmas hullám a Venice Beach partjának csapott, és hogyan húzott ki
onnan Chet barátom.
Szerette volna, ha elküldöm neki néhány neurológiai témájú írásom.
„Persze egy szót sem fogok érteni belőlük, de dagadni fog a mellem a
büszkeségtől a fantasztikus, briliáns és vidám unokaöcsém miatt.”
Így leveleztünk egymással évente hét-nyolc alkalommal. Megírtam
Lennie-nek, hogy elköltözöm Kaliforniából, és az első New York-i
benyomásaimról is beszámoltam neki:

Ez egy igazán csodás város, gazdag, izgalmas, határtalanul

széles és mély – éppen úgy, mint London, bár a két város teljesen
más. New York egy vibráló, ragyogó metropolis, olyan,
amilyennek repülőről tűnnek az éjszakai városok. Helyek és
emberek, korok és stílusok mozaikja, egyfajta hatalmas urbánus
kirakósjáték. Ám London a város fejlődésének sajátosságait is
megmutatja. A jelen csak egy vékony fátyolt alkot a felszínén,
amely alól előbukkan a múlt – rétegről rétegre, akárcsak
Schliemann ásója nyomán Trója vagy a Föld gömbhéjai. De
minden mesterséges ragyogása ellenére New York furcsán
régimódi, archaikus. Az „EL” hatalmas mestergerendái az 1880-
as évek vasútfantáziáit idézik, a Chrysler épületének rákfarkú
csúcsa színtiszta edvárdiánus hiúság. Az Empire State
Buildinget el sem tudom képzelni az oldalán felmászó King
Kong sziluettje nélkül. Kelet-Bronx olyan, mint Whitechapel a
kora húszas években (mielőtt a zsidó diaszpóra áttelepedett
volna Golders Greenbe).

Len beszámolt a családi eseményekről, az olvasmányairól, a

színdarabokról, és legfőképpen hatalmas gyalogtúráiról. Még hetven fölött
is lelkesen járta a hegyeket, és vakációin Írország, Skócia és Wales
vadregényes tájait fedezte fel.
A leveleivel együtt mindig érkezett egy adag Blue Vinny, egy dorseti
tejgazdaságban készült kék sajt – imádtam, és szerintem jobb volt, mint a
Stilton. Szerettem ezeket a havi rendszerességgel érkező, enyhén szagos
kis csomagokat, amelyekben egy negyed korong Blue Vinny rejtőzött. Még
akkor kezdte ezeket küldeni, amikor Oxfordba jártam, és tizenöt év
elteltével is kitartott a szokása mellett.
1966-ban Len írt anyám második csípőműtétjéről. „Édesanyádnak
kemény hete volt – írta. – Apád nagyon aggódott.” De minden rendben
ment, anyám először mankóval, majd bottal járt, a következő hónapban
Lennie már arról számolt be, hogy anyám „elképesztően harcos és
elszánt”. (Nekem nagyon úgy tűnt, hogy harcosság és elszántság
tekintetében egyik Landaunak sem lehetett oka panaszra.)
 Miután 1967 elején elolvastam Liveing On Megrim című könyvét,
megírtam Lennie-nek, hogy úgy döntöttem, én is könyvet írok a témában.
Lennie ezt nagyon izgalmasnak találta, és azt mondta, gyerekkorom óta
van egy olyan érzése, hogy belőlem író is lehet. Sőt, író kell, hogy legyek!
Elmeséltem neki, hogyan reagált Friedman a kéziratomra, és hogy apám
szerint jobban tenném, ha engedelmeskednék neki. De Lennie a Landau
lányokra jellemző keményfejűséggel szállt szembe apám véleményével.
„A te dr. Friedmanod egy kellemetlen alak, ne engedd, hogy a nyakadra
másszon. Higgy magadban!”

1967 őszén a szüleim meglátogatták a legidősebb bátyámat, Marcust és

családját Ausztráliában, a hazaúton pedig útba ejtették New Yorkot. A
szüleim aggódtak miattam, de most meggyőződhettek róla, hogy élvezem
a munkám, és értékelem, hogy a pácienseim megbecsülnek. A bátyám,
David is meglátogatott pár hónappal korábban, és arról számolt be a
családnak, hogy a pácienseim „imádnak”, és hogy a különleges,
posztencephalitikus betegeimről szóló íráson dolgozom. „Most, hogy
látták, hogyan él a legkisebb és a legidősebb fiuk, apád és anyád teljesen
felfrissülve tértek haza” – írta később Lennie, majd hozzátette, hogy
Marcus írt neki Ausztráliából, és a levelében hozsannákat zengett a
kislányáról.
1968-ban komoly viharfellegek jelentek meg felettem – a vietnami
háború elhúzódott, és egyre több fiatalt soroztak be. Behívtak egy
interjúra, de sikerült meggyőznöm az elöljárókat, hogy alkalmatlan
vagyok a katonai szolgálatra.
„Nagyon megkönnyebbültem, hogy nem kell bevonulnod – írta Len. –
Ez a vietnami háború napról napra szörnyűbb, és a helyzet egyre
bonyolultabb. Mit gondolsz erről az egyre nagyobb zűrzavarról (vagy arról
a kevés jóról, ami történik mostanában)? Írd meg, hogy érzed magad!”
 Ébredések

1966őszén kezdtem el dolgozni a Beth Abrahamben, egy krónikus

betegségekkel foglalkozó kórházban, amely az Albert Einstein College of
Medicine-nel állt kapcsolatban. A kórház ötszáz páciense közül
nyolcvanan – különböző kórtermekben szétszórva – a ritka encephalitis
lethargica (vagy álomkór) járvány túlélői voltak, amely a húszas évek
elején söpört végig a világon. Az álomkór ezrekkel szinte azonnal végzett,
és a túlélőkön néha évtizedekkel később is furcsa posztencephalitikus
tünetek jelentkeztek. Sokan mély Parkinson-szerű állapotba fagytak,
mások katatón pózokban konzerválódtak – nem voltak öntudatlanok, de
mivel a kór az agyuk bizonyos területeit lezárta, a tudatuk felfüggesztett
állapotba került. Megdöbbentem, hogy egyes betegek már harminc-
negyven éve ilyen állapotban vannak – a kórház a húszas években éppen az
encephalitis lethargica első áldozatai számára nyílt meg.
A húszas-harmincas években világszerte számos kórházat építettek
vagy alakítottak át posztencephalitikus betegek számára, az egyik ilyen, az
észak-londoni Highlands eredetileg lázas betegek számára épült.
Többhektáros területén sok tucat pavilon állt, a járvány idején itt helyeztek
el közel húszezer posztencephalitikus pácienst. A harmincas évek végére a
betegségben érintettek többsége meghalt, és magáról a kórról – amely
egykor az újságok címlapjait uralta – teljesen megfeledkeztek. A
szakirodalomban is csak kevés beszámoló jelent meg a furcsa,
évtizedekkel később jelentkező posztencephalitikus tünetekről.
A nővérek jól ismerték a pácienseket, és biztosak voltak benne, hogy
a szoborszerű külső mögött, bezárva és bebörtönözve, ép elmék és
személyiségek bújnak meg. Arról is beszámoltak, hogy a páciensek néha
rövid időre kiszabadulnak ebből a fagyott állapotból: zenét hallva például
mozogni, sőt táncolni kezdtek, még akkor is, ha korábban sem járni, sem
énekelni, sem pedig beszélni nem tudtak. Ritkán, de előfordult, hogy egy
beteg váratlanul villámgyors, spontán mozgásba kezdett. Ezt a jelenséget
paradox mozgásnak (kinesia paradoxának) nevezik.
 Izgalmasnak találtam a betegség változatos megjelenési formáit: nem
akadt két beteg, aki ugyanazt a kórképet produkálta volna – nem véletlenül
nevezték phantasmagoriának a húszas-harmincas években. Olyan
szindróma volt ez, amely során az idegrendszer minden szintjén
hihetetlenül sok rendellenesség jelentkezett. Ez a kór minden más
betegségnél jobban demonstrálta, hogyan épül fel az idegrendszer, hogyan
működik az agy és a viselkedés a legprimitívebb szinteken.
A posztencephalitikus páciensek között sétálva néha úgy éreztem
magam, mint a trópusi dzsungelben járó természettudós. Mintha valami
őskori vadonban lennék, ahol történelem előtti, ősemberre jellemző
magatartásformákat tanulmányozhatok: tisztálkodást, lefetyelést, szopást,
lihegést és légzési, valamint hangképzési tevékenységek egész skáláját.
Ezek a „fosszilis viselkedésformák” az ősi korok darwini csökevényei,
amelyeket elsősorban az encephalitis által megrongált és érzékennyé vált
primitív agytörzs stimulálásával előidézett fiziológiai hullámvasút hozott
felszínre, és amely most az L-dopa hatására „felébredt”.33
Másfél évet töltöttem a páciensek megfigyelésével és tüneteik
leírásával, filmeket és hangfelvételeket készítettem róluk, és eközben
nemcsak betegként, hanem emberként is megismertem őket. Sokukat
elhagyta a családja, és a nővéreken kívül nem volt kapcsolatuk a világgal.
Amíg elő nem ástam a húszas-harmincas évekből származó leleteiket, nem
tudtam visszaigazolni a diagnózisaikat, ám amint ez megtörtént, kértem a
kórház igazgatóját, hogy gyűjtsük őket egyetlen szervezett és önálló
csoportba, hátha kialakul valamiféle közösség.
Kezdettől fogva izgatott, hogy olyan állapotban és helyzetben lévő
embereket látok, amilyenre korábban nem volt példa, és amelyet korábban
még nem írtak le. Hetekkel azután, hogy 1966-ban találkoztam velük,
máris foglalkoztatott a gondolat, hogy írjak róluk. Arra gondoltam, hogy
kölcsönveszem Jack London egyik könyvének címét: A mélység lakói19.
Az élet és a betegségek dinamikájának ez az értelmezése, a szervezet és a
személy törekvése a túlélésre néha a legnehezebb és a legsötétebb
körülmények között, nos, ez nem kapott hangsúlyt medikusi vagy
rezidensi koromban, s az akkori orvosi szakirodalomban sem jelent meg.
Nézve ezeket a posztencephalitikus betegeket, mindez ott volt előttem
tisztán és nyilvánvalóan. Amit a kollégáim többsége becsmérlően
félresöpört („krónikus betegekkel teli kórház? – semmi érdekeset nem
fogsz látni azokon a helyeken”), annak az ellenkezőjére bukkantam: ideális
helyzet volt, hogy teljes életek nyíljanak meg előttem.

Az ötvenes években állapították meg, hogy a Parkinson-kóros agy

dopaminhiányban szenved, tehát a dopaminszint növelésével
„normalizálni” lehet. De az e célból beadott milligrammnyi L-dopát (egy
dopamin-elővegyület) felhasználó kísérletek vitatható eredményeket
hoztak. Ám feltűnt George Cotzias, aki hatalmas vakmerőséggel a
parkinsonos betegei egy csoportjának ezerszeres adag L-dopát adott be,
ami elképesztő hatást eredményezett. 1967 februárjában publikált
eredményeivel a Parkinson-kóros páciensek kilátásai egy csapásra
megváltoztak: a betegekre eddig csak nyomorúság és egyre súlyosabb
rokkantság várt, de az új gyógyszer megváltoztathatta az életüket. Ebben a
bizakodó hangulatban azon gondolkodtam, vajon az L-dopa az én egészen
más típusú pácienseimen is segíthetne-e?
Vajon a Beth Abraham betegeinek is L-dopát kellene adni?
Hezitáltam, mert nem átlagos Parkinson-kórban szenvedtek, hanem egy
sokkal összetettebb, súlyosabb és furcsább posztencephalitikus
rendellenességben. Hogyan reagálnának ezek a teljesen másféle
betegségben szenvedő páciensek? Tudtam, hogy a szokásosnál is
óvatosabbnak kell lennem. Lehetséges, hogy az L-dopa olyan neurológiai
problémákat aktivál, amelyek a betegség korai szakaszában voltak
jellemzőek rájuk, még azelőtt, hogy betokosodtak volna a
parkinsonizmusba?
Vegyes érzésekkel ugyan, 1967-ben mégis kérelmeztem a
Kábítószerellenes Hivataltól egy speciális kutatói engedélyt, hogy
használhassam az akkor még kísérleti gyógyszernek számító L-dopát. Jó
pár hónapig tartott, mire engedélyezték, és különböző okok miatt csak
1969 márciusában kezdtem bele egy kilencvennapos, kettős vak
vizsgálatba hat pácienssel. Hárman placebót kaptak, de sem én, sem ők
nem tudták, ki kapott az igazi gyógyszerből.
Pár hét elteltével az L-dopa hatásai világosan látszottak. A pontosan
ötvenszázalékos hibaarányból ki tudtam következtetni, hogy nem volt
jelentős placebohatás. Tiszta lelkiismerettel nem folytathattam tovább a
placebós kezelést, és úgy döntöttem, minden olyan páciens kaphat az L-
dopából, aki kész azt kipróbálni.34
 Először szinte az összes páciensnek pozitív reakciói voltak.
Megdöbbentő, ünnepi „ébredések” történtek azon a nyáron! Az
évtizedeken át tartó mozdulatlanság után a betegek majd’ kirobbantak az
energiától.
De később majdnem mindannyian visszazuhantak, és nem csak az L-
dopára jellemző mellékhatások jelentkeztek náluk. Mindnyájuknál azonos
tünetminták jelentek meg: érzékenyekké váltak az L-dopára, és
kiszámíthatatlan reakciókat adtak a szerre. Voltak betegek, akik minden
egyes alkalommal másképpen reagáltak a szerre. Változtattam az
adagokat, gondosan tiltráltam őket, de nem működött: a „rendszernek”
már megvolt a maga dinamikája. Úgy tűnt, sok páciens esetében
egyáltalán nem számít, hogy sok vagy éppen kevés L-dopát kap-e.
Miközben a saját pácienseimet próbáltam titrálni, eszembe jutott
Michael és a nyugtatókkal kapcsolatos problémája (a nyugtatók
letompították a dopaminrendszereket, míg az L-dopa éppen ellenkezőleg,
aktiválta őket). Ráébredtem, hogy a tisztán orvosi és gyógyszerészeti
megközelítések menthetetlenül korlátozottak olyan agyi rendszerek
esetében, amelyek látszólag elveszítették megszokott rugalmasságukat és
mozgásterüket.35

A UCLA-beli gyakornokéveim alatt a neurológia és a pszichiátria között

szinte semmilyen összefüggést nem láttak. Amikor megtapasztaltam,
milyen igazi betegekkel dolgozni, gyakran éreztem úgy, hogy egyszerre
kell pszichiáterként és neurológusként viselkednem. Ugyanezt éreztem a
migrénes betegeimmel kapcsolatban, de a legerősebben a
posztencephalitikus pácienseimnél, mivel náluk számtalan „neurológiai”
és „pszichiátriai” rendellenesség is megjelent: parkinsonizmus, rövid
izomösszehúzódás, rángatózás, akaratlan mozgások, arcrángás, furcsa
kényszerek, késztetések, megszállottság, hirtelen „válságok” és
szenvedélyes kitörések. Esetükben egy tisztán neurológiai vagy egy tisztán
pszichiátriai megközelítés sehová sem vezetett volna: a két területet
egyesíteni kellett.
A posztencephalitikusok évtizedek óta egy felfüggesztett állapotban
vegetáltak – a memóriájuk, az érzékelésük és a tudatuk felfüggesztett
állapotba került. És most visszatértek az életbe, öntudatra ébredtek és
ismét mozogni kezdtek. Vajon úgy fogják érezni magukat, mint Rip van
Winkle36? Olyan anakronizmusnak látják majd magukat, akit meghaladt a
világ?
Az L-dopával kezelt pácienseim „ébredései” nem csupán fizikai,
hanem intellektuális, perceptuális és érzelmi síkon következtek be. Ilyen
globális ébredés vagy mozgás teljes ellentétben állt a hatvanas évek
neuroanatómiai felfogásával. Ez a fajta neuroanatómia a mozgásos, az
intellektuális és az érzelmi mozzanatokat egymástól elválasztott és
egymással nem kommunikáló agyi fülkékként látta. A bennem élő
anatómus egyetértett ezzel a megközelítéssel. Ilyen nincs. Ilyen „ébredés”
egyszerűen nem történhet meg.
Mégis egyértelmű volt, hogy megtörténik.
A Kábítószerellenes Hivatal azt szerette volna, ha pontos jelentést
készítek a tünetekről és a gyógyszerre adott reakciókról, de ami a szemem
előtt zajlott, az neurológiai és emberi szempontból is annyira komplikált
volt, hogy semmilyen jelentés nem adhatta vissza. Úgy éreztem, hogy
mint néhány páciensemnek, nekem is naplót kell vezetnem. Magnóval és
fényképezőgéppel, később pedig egy Super 8-as kamerával jártam a
kórtermeket, mert tudtam, hogy aminek szemtanúja vagyok, azt talán soha
többé nem fogom újra látni, és rendkívül fontosnak tartottam, hogy
vizuálisan is megörökítsem.
Néhány beteg napközben aludt, éjjel meg ébren volt, így huszonnégy
órás műszakra kellett átállnom. Bár ez alváshiányhoz vezetett, közelebb
kerültem hozzájuk, és a Beth Abraham mind az ötszáz betege éjjel is
hívhatott. Az egész napos szolgálat azt jelentette, hogy az egyik
pillanatban egy akut szívproblémás pácienst kezeltem, majd egy másikat
az intenzívre küldtem, és boncolást rendeltem el, ha egy harmadik beteg
meghalt. Az éjszakai ügyeletben egymást váltották az orvosok. Mivel a
nap huszonnégy óráját úgyis a kórházban töltöttem, önként jelentkeztem
állandó éjszakai ügyeletesnek.
A Beth Abraham vezetőinek tetszett az ötlet, és egy jelképes
összegért felajánlottak egy lakást a kórház szomszédságában, amit az
éppen ügyeletes orvos számára tartottak fenn. Mindenki jól járt: a
pszichiáterek többsége utálta az ügyeletet, én pedig örültem, hogy van egy
lakásom, ami mindig nyitva áll a pácienseim előtt.
A személyzet tagjai – pszichológusok, szociális munkások,
fizioterapeuták, beszédterapeuták, zeneterapeuták – néha beugrottak
hozzám, hogy a páciensekről beszélgessünk. Nap mint nap termékeny,
izgalmas eszmecseréket folytattunk az előttünk kibontakozó, példátlan
eseményekről, amelyek tőlünk is hasonló megközelítést követeltek.
James Purdon Martin, a kiváló londoni neurológus nyugdíjas éveit
arra szánta, hogy a Highlands Kórház posztencephalitikus pácienseit
tanulmányozza. 1976-ban figyelemre méltó könyvet írt a betegek
egyensúlyi és testtartási rendellenességeiről. 1969 szeptemberében, a
hetvenes éveiben járva csak azért vállalkozott egy New York-i útra, hogy
megnézhesse a pácienseimet. Lenyűgözték az L-dopával kezelt betegeim,
és kijelentette, hogy az ötven évvel ezelőtti járvány akut napjai óta nem
látott ilyet. „Írnia kell erről az egészről, mégpedig nagyon részletesen” –
jelentette ki.
1970-ben kezdtem írni a posztencephalitikus páciensekről. Egy olyan
műfajt választottam, amelyet mindig is szerettem: a szerkesztőnek írt
levelet. Egy hét alatt négy levelet küldtem a The Lancet főszerkesztőjének,
aki azonnal beleegyezett a közlésükbe. Csakhogy a főnököm, a Beth
Abraham orvosigazgatója nem volt elragadtatva az ötlettől. „Miért
Angliában publikálja ezeket az irományokat? Maga most Amerikában van,
inkább a The Journal of the American Medical Associationnek (JAMA)
írhatna valamit. És ne az egyes páciensekről szóló leveleket, hanem egy
átfogó statisztikai tanulmányt az összes betegről, és arról, hogy mi történt
velük.”
1970 nyarán levelet írtam a JAMA-nek. Beszámoltam a
felfedezéseimről, ismertettem a hatvan páciensen majdnem egy éven át
alkalmazott L-dopa hatását. Megjegyeztem, hogy eleinte majdnem
mindegyikük jól volt, de később az állapotuk ellenőrizhetetlenné vált, és
egy komplikált, olykor bizarr és korábban ismeretlen állapotba kerültek.
Leírtam, hogy véleményem szerint mindezt nem lehet „mellékhatásként”
értelmezni, inkább a betegség kibontakozásának lényeges részeként kell
tekinteni rá.
A JAMA megjelentette a levelemet, de míg a The Lancet-beli
leveleimet a szakma pozitívan értékelte, a JAMA-nek írottat furcsa és
meglehetősen ijesztő csend fogadta.
A hallgatás pár hónappal később tört meg, amikor a JAMA októberi
számának teljes levélrovatát kritikus és alkalmanként dühös kollégák
válaszlevelei töltötték meg. „Sacksnek elment az esze. Mi magunk is
tucatnyi ilyen pácienssel találkoztunk, de ilyesmit soha nem
tapasztaltunk.” Az egyik New York-i kollégám azt mondta, hogy több mint
száz L-dopával kezelt parkinsonos beteget látott, de sosem figyelt meg
olyasféle komplex reakciókat, amilyenekről én számoltam be. Visszaírtam
neki. „Kedves Dr. M.! Tizenöt korábbi páciense most az én felügyeletem
alatt áll a Beth Abrahamben. Nem szeretné meglátogatni őket, és
megnézni, hogy vannak?” Nem kaptam választ.
Úgy vettem észre, pár kollégám igyekszik bagatellizálni az L-dopa
néhány negatív hatását. Az egyik levélben az állt, hogy még ha igaz is,
amit leírtam, nem szabadna megjelentetni, mert „negatív hatással lenne
arra az optimista hangulatra, ami szükséges az L-dopa gyógyászati
eredményességéhez”.
Szerintem a JAMA nem járt el etikusan, amikor úgy közölte ezeket a
támadásokat, hogy nem adta meg a lehetőséget, hogy ugyanabban a
számban válaszoljak rájuk. Azt hangsúlyoztam volna, hogy a
posztencephalitikus páciensek extrém érzékenyek: sokkal gyorsabban és
drámaibban reagálnak, mint az átlagos parkinsonosok. Ez magyarázza,
hogy a pácienseimen napok és hetek alatt figyelhettem meg olyan
reakciókat, amilyeneket a Parkinson-kórosokat kezelő kollégák akár
éveken keresztül sem tapasztalhattak.
De komolyabb érdekek húzódtak meg a háttérben. A JAMA-nek írott
levelemben nem csupán azt a bevett gyakorlatot kérdőjeleztem meg,
amely során gyógyszert adunk a páciensnek, majd ellenőrizzük a hatását.
Én magát a kiszámíthatóságot vitattam. Azzal, hogy felhívtam a figyelmet
az L-dopa folyamatos adagolásával jelentkező elkerülhetetlen hatásra, a
gyógyszerre a kiszámíthatatlanság árnyéka vetült.
Tisztában voltam vele, hogy ez egy különleges lehetőség a számomra.
Fontos mondanivalóm volt, és anélkül akartam hű maradni a történtekhez,
hogy közben elveszíteném az orvosi hitelemet vagy a kollégáim
megbecsülését. A legerősebben akkor éreztem ezt, amikor a Brain a
legrégebbi és legnagyobb presztízsű neurológiai szaklap elutasította a
posztencephalitikusokról és az L-dopára adott reakcióikról szóló hosszú
cikkem.

1958-ban, amikor még orvostanhallgató voltam, a nagy szovjet

neuropszichológus, A. R. Lurija Londonba látogatott, hogy előadást
tartson egy egypetéjű ikerpár beszédfejlődéséről. Lurija forradalmi módon
kombinálta a megfigyelést, az elméleti tudást és az emberi együttérzést,
ami rabul ejtett.
1966-ban, miután megérkeztem New Yorkba, Lurija két könyvét is
elolvastam. Az egyik a Higher Cortical Functions in Man (Az ember
magasabb rendű agykérgi funkciói), a másik a Human Brain and
Psychological Processes (Az emberi agy és a pszichikus folyamatok) című
munkája. Az utóbbi sérült homloklebenyű páciensek teljes
esettanulmányait tartalmazta, és lenyűgözőnek találtam.37
1968-ban elolvastam Lurija egy másik könyvét, a The Mind of a
Mnemonist (Kis könyv a nagy emlékezetről) című munkáját. Az első
harminc oldal olyan volt, mint egy regény. De aztán rájöttem, hogy
tulajdonképpen egy esettanulmány – a legalaposabb és legrészletesebb
esettörténet, amelyet valaha olvastam. Olyan drámai ereje és szerkezete
volt, mint egy regénynek, és olvasni is pontosan olyan élmény volt.
Lurija a neuropszichológia megalapítójaként tett szert nemzetközi
hírnévre, de mélyen hitte, hogy esettanulmányai ugyanolyan fontosak,
mint nagy neuropszichológiai értekezései. Lurija arra törekedett, hogy a
klasszikust a romantikussal, a tudományt pedig a történetmeséléssel
ötvözze, én pedig a magamévá tettem ezt a törekvést. „Kis könyve” – ő
nevezte így – (a The Mind of a Mnemonist alig százhatvan oldal),
megváltoztatta az életem, és példaként szolgált nemcsak az Ébredések,
hanem minden más írásom számára.
1969 nyarán, miután jó ideje napi tizennyolc órát dolgoztam
posztencephalitikusokkal, kimerülten, de izgatottan utaztam Londonba.
Hat hetet töltöttem a szüleim házában, és Lurija „kis könyve” által
inspirálva ott írtam meg az Ébredések első kilenc esettanulmányát.
Elküldtem őket a kiadómnak, a Faber & Fabernek, de nem érdekelte őket.
Egy negyvenezer szavas kéziratot is írtam a posztencephalitikusok
tikkeléséről és viselkedéséről, és emellett terveztem egy értekezést is
Kéregalatti funkciók az emberi agyban címmel, ami Lurija magasabb
rendű agykérgi funkciókról szóló munkájának kiegészítése lett volna. Ám
a Faber ezeket is visszautasította.

Amikor 1966-ban először jártam a Beth Abrahamben, a

nyolcvanvalahány posztencephalitikus páciens mellett neurológiai
betegségekkel élő emberek százainak adott otthont. Voltak ott fiatalabb
páciensek motoros idegrendszeri betegséggel (ALS), syringomyeliával,
Charcot-Marie-Tooth betegséggel; valamint Parkinson-kóros, agyvérzéses,
agytumoros vagy idősebb demens betegek (az Alzheimert akkoriban csak
az időskor előtti, ritka demencia megnevezésére használták).
A neurológiai osztály igazgatója az Einsteinen felkért, hogy e széles
betegségskála alapján ismertessem meg az orvostanhallgatókat a
neurológia világával. Nyolc-kilenc hallgatóval foglalkoztam, két hónapon
át péntek délutánonként. (Volt egy másik szeminárium is ortodox
hallgatóknak, akik pénteken nem tudtak jönni.) A hallgatók nemcsak
neurológiai rendellenességekről tanulhattak, hanem arról is, hogy mit
jelent krónikus betegként, kiszolgáltatottan élni. Hétről hétre elmerültünk
a perifériás idegrendszeri, a gerincvelői, valamint az agytörzsi és a kisagyi
rendellenességek problémakörében, majd áttértünk a mozgási, végül az
észlelési, a nyelvi, a gondolkodási és az ítélőképességet érintő
rendellenességekre.
Mindig a betegágy mellett kezdtük, körbeültük a pácienst, hogy
megismerjük a történetét, kikérdezzük és megvizsgáljuk. Én a páciens
mellett álltam, és többnyire nem avatkoztam közbe. Ügyeltem, hogy
mindig tisztelettel, udvariasan és figyelmesen bánjunk vele.
Csak azokat a pácienseket mutattam be a diákoknak, akiket jól
ismertem, és akik beleegyeztek, hogy a hallgatók megvizsgálják és
kikérdezzék őket. Némelyikük született tanárnak bizonyult. Goldie
Kaplan, akinek egy ritka veleszületett gerincvelő-rendellenessége volt, ezt
mondta a medikusoknak: „A syringomyeliát ne a tankönyveikből magolják
be, inkább gondoljanak rám. Nézzék ezt a nagy égésnyomot a bal
kezemen! Akkor szereztem, amikor nekidőltem a radiátornak, és nem
éreztem sem forróságot, sem fájdalmat. Emlékezzenek, milyen kicsavart
pózban ülök itt a székemben, hogy milyen nehezen beszélek, mivel a
syrinx kezdi elérni az agytörzsemet! Én vagyok a tökéletes példa a
syringomyeliára. Ne felejtsenek el!” Egy hallgató sem felejtette el,
néhányan még évek múltán is emlegették Goldie-t a leveleikben. Azt írták,
hogy valósággal látják maguk előtt.
Háromórányi vizitelés után tartottunk egy teaszünetet az apró és
zsúfolt irodámban, amelynek a falát teletűzdeltem papírcetlikkel,
újságcikkekkel, jegyzetekkel, ötletekkel és poszter méretű diagramokkal.
Aztán ha az időjárás engedte, átsétáltunk a szemközti New York-i
Botanikus Kertbe, ahol egy fa alá telepedve filozófiáról és az élet nagy
kérdéseiről beszélgettünk. A kilenc péntek délután során alaposan
megismertük egymást.
Egyszer a neurológiai osztály megkért, hogy vizsgáztassam és
osztályozzam a hallgatókat. Ismertettem velük a követelményeket, és
mindenkinek jelest adtam. Az igazgató fel volt háborodva: „Hogy
kaphatott mindenki jelest? Ez valami vicc?”
Közöltem, hogy nem az. Minél jobban megismertem a diákokat,
annál különlegesebbeknek tűntek. A kiváló osztályzatokkal nem az
egyenlőség hamis látszatát kívántam kelteni, egyszerűen így ismertem el,
milyen különlegesek. Úgy éreztem, hogy a páciensekhez hasonlóan a
hallgatók értékét sem lehet egy vizsgán felmérni vagy egy osztályzattal
kifejezni. Hogyan ítélhettem volna meg őket, amíg nem láttam, hogyan
viselkednek különböző helyzetekben? Hogyan ítéljek meg valakit, amíg
nem láttam, mennyire együttérző, felelősségteljes, figyelmes és
határozott?
Végül úgy döntöttek, hogy nem kell osztályoznom a hallgatókat.
Néha olyan is volt, hogy egyetlen medikussal foglalkoztam hosszabb
ideig. Az egyikük, Jonathan Kurtis nemrég, negyven év elteltével
meglátogatott, és elmondta, hogy az egyetemi éveiből egyedül a mellettem
töltött három hónapos időszakra emlékszik. Néha azt kértem, hogy
keressen fel egy sclerosis multiplexes pácienst a szobájában, és töltsön el
vele pár órát. Aztán be kellett számolnia nekem, de nemcsak a neurológiai
állapotáról, és arról, hogyan él együtt a betegségével, hanem a
személyiségéről, érdeklődési köréről, a családjáról és az életéről is.38
Nagy vonalakban beszéltünk a páciensről és az „állapotáról”, majd
további olvasmányokat ajánlottam neki. Jonathan megdöbbent, hogy néha
eredeti (gyakran 19. századi) beszámolókat javasoltam. Az orvosi
egyetemen soha senki nem kérte tőlük, hogy ilyeneket olvassanak, „elavult
írásoknak” tartották őket – már ha megemlítette őket egyáltalán valaki.
Úgy vélték, hogy ezek a történészeken kívül senkit sem érdekelnek.

Az ápolók, a betegszállítók, a műtősök és a nővérek sokat dolgoztak a

Beth Abrahamben, és rosszul fizették őket (mint a legtöbb kórházban
általában). 1972-ben az 1199-es számú szakszervezet sztrájkot hirdetett
béremelést és a munkakörülmények javítását követelve. A személyzet egy
része már évek óta a kórházban dolgozott és nagyon kötődött a
betegekhez. Több sztrájkoló is panaszkodott nekem, hogy rossz érzéssel
hagyták magukra a pácienseiket, némelyikük még sírva is fakadt.
Aggódtam a betegekért, főleg a mozgásképtelenekért. Őket
rendszeresen át kellett mozgatni, hogy ne alakuljanak ki felfekvések, és ne
merevedjenek be az ízületek. Ha akár egyetlen napon elmarad az
átmozgatás, a páciens máris elindulhat a lejtőn, és nagyon úgy festett,
hogy a sztrájk akár egy hétig, vagy még tovább is elhúzódhat.
Felhívtam néhány diákomat, vázoltam nekik a helyzetet, és
megkérdeztem, tudnak-e segíteni. Megállapodtak, hogy összehívják a
diáktestületet, és megvitatják a dolgot. Két órával később visszahívtak, és
sajnálattal közölték, hogy a diáktestület hivatalosan nem hajthat végre
sztrájktörést. De hozzátették, hogy a hallgatók egyénileg, saját
lelkiismeretüket követve segíthetnek. Az a két hallgató, akiket felhívtam,
már el is indult a kórházba.
Átsétáltam velük a demonstrálók között – a sztrájkolók átengedtek
minket –, és a következő négy órában átmozgattuk a pácienseket,
megtornáztattuk az ízületeiket, segítettünk, hogy könnyíthessenek
magukon, és ekkor két újabb hallgató érkezett. Kemény, megfeszítő munka
volt, közben megtapasztaltuk, milyen megerőltető az ápolószemélyzet
napi rutinja, és sikerült megakadályoznunk, hogy a közel ötszáz páciensnél
felfekvések alakuljanak ki.
A munkaügyeket és a bérkérdéseket végül megoldották, és tíz nap
elteltével a személyzet felvette a munkát. Csakhogy a sztrájk utolsó
napján az autómhoz érve láttam, hogy bezúzták a szélvédőjét. Egy kézzel
írt üzenetet ragasztottak rá. „Dr. Sacks, szeretjük magát, de attól maga
még sztrájktörő.” Legalább vártak a sztrájk végéig, és hagyták, hogy a
diákokkal elláthassuk a pácienseket.39

Ahogy az ember öregszik, az évek egymásba folynak, de az 1972-es évre

élesen emlékszem. Az azt megelőző három év az ébredések és a
pácienseket ért megpróbáltatások miatt elképesztően intenzív volt, ilyen
élmények nem adatnak meg mindenkinek. Mindez arra ösztönzött, hogy
valamiféleképpen kiadjam magamból. Ám fogalmam sem volt, mi lehetne
az a megfelelő forma, ami ötvözhetné a tudományos objektivitást, az
együttérzést, a pácienseimmel ápolt szoros viszonyomat és az egészben
rejlő színtiszta csodát (vagy éppen tragédiát). Az 1972-es év nagyon
zaklatottan indult, és elbizonytalanodtam, vajon sikerül-e
egybekovácsolnom ezt a rengeteg élményt, sikerül-e valamilyen organikus
egységgé és formává gyúrnom.
Még mindig Angliát tekintettem az otthonomnak, és úgy gondoltam,
hogy az Amerikában töltött tizenkét év csupán egy hosszúra nyúlt
látogatás. Éreztem, haza kell térnem, és otthon kell írnom. Az otthon sok
dolgot jelentett: Londont, a hatalmas házunkat a Mapesbury Roadon, ahol
a már hetvenes éveikben járó szüleim és a bátyám, Michael éltek,
valamint Hampstead Heatht, ahol kisgyerekként rengeteget játszottam.
Úgy döntöttem, kiveszem a nyarat és kibérelek egy lakást Hampstead
Heath szélén, közel a gombákkal teli erdőkhöz, a tavakhoz, amelyekben
oly szívesen úsztam, és persze a Mapesbury Roadhoz. A szüleim júniusban
készültek megünnepelni az aranylakodalmukat széles családi körben: és
nemcsak a három testvérem és én voltunk hivatalosak az eseményre,
hanem a szüleim unokatestvérei, azok gyerekei és a távoli rokonság is.
Volt még egy konkrét oka, amiért a közelükben akartam lenni: anyám
született mesélő volt. A kollégáit, a diákjait, a pácienseit és a barátait is
szívesen szórakoztatta orvostörténetekkel. A három bátyámnak és nekem
is mesélt ilyeneket még a pályája elejéről. Ezek néha elég ijesztőek voltak,
de mindig teljes képet kaptunk a páciens személyiségéről, különleges
tulajdonságairól és bátorságáról. Apám is ontotta magából az orvosi
sztorikat. A szüleim mindketten csodálattal adóztak az élet szeszélyessége
előtt – orvosi és történetmesélői észjárásukat, úgy tűnik, mindannyian
örököltük. Én tőlük örököltem az írás iránti vágyat is: nem regényekre és
versekre gondolok, csupán arra, hogy lejegyezzem és megörökítsem, ami
velem és körülöttem történik.
Anyámat lenyűgözte, amit az L-dopával kezelt posztencephalitikus
pácienseimről, az ébredéseikről és a megpróbáltatásaikról meséltem. Egy
ideje már buzdított, hogy írjak róluk, 1972 nyarán pedig kijelentette, hogy
ennek végképp itt van az ideje.
A reggelt sétával és úszással indítottam, és délutánonként az
Ébredéseket írtam vagy diktáltam. Esténként a Frognaltól elsétáltam a
Mill Lane-ig, aztán el a Mapesbury Road 37.-be, ahol felolvastam
anyámnak a legújabb részeket. Gyerekkoromban órákon át olvasott nekem.
Így ismertem meg Dickens, Trollope és D. H. Lawrence műveit, és most
arra kért, hogy én olvassak fel neki, hogy elbeszéléssé formálva is
megismerhesse azokat a történeteket, amelyeket részleteiben már
elmeséltem neki. Figyelmesen hallgatott, nagy hatással voltak rá a
történetek, de szigorú kritikus is tudott lenni, főleg ha szakmailag
hiteltelennek érzett valamit. Vegyes érzelmekkel tolerálta a
kalandozásaimat és eszmefuttatásaimat, neki az volt a legfontosabb, hogy
a szöveg hiteles legyen. „Ez hamisan cseng” – mondta párszor, de ahogy
haladtam a szövegben, egyre többször dicsért: „Ez az, így már rendben
van!”
Az a nyár, amikor szinte együtt írtuk az Ébredések esettanulmányait,
varázslatos időszak volt. Elszakadtunk a rohanó hétköznapoktól, és az
alkotásnak szenteltük magunkat.
A Hampstead Heath-i lakásom pár percnyi sétára volt Colin Haycraft
Gloucester Crescent-i irodájától. Emlékszem, amikor 1951-ben először
találkoztam Colinnal, még elsős voltam a Queen’sben, ő pedig végzős.
Alacsony volt és energikus, talárt hordott, manírjait és magabiztosságát
tekintve pedig Edward Gibbon-i magasságokban járt. Mindig sietett,
ragyogó teniszjátékos és latintudós hírében állt, és mégis, húsz évnek
kellett eltelnie, hogy újra találkozzunk.
1969 nyarán megírtam az Ébredések első kilenc esettanulmányát, de
ezeket a Faber & Faber elutasította. Ez nagyon elkeserített, és
elbizonytalanodtam, hogy kiadják-e még valaha az írásaimat.40 Azt a
kéziratot eltettem valahová, aztán el is veszett.
Ekkoriban Colin Haycraft a tekintélyes Duckworth Kiadót vezette,
ami pont szemben volt Jonathan Miller lakásával. 1971 végén a
dilemmámat látva Jonathan bevitte Colinhoz az első kilenc történet
másolatát – teljesen megfeledkeztem róla, hogy neki is adtam egy
példányt.
Colinnak tetszettek az esettörténetek, és arra kért, hogy írjak még
néhányat. Ezt ösztönzőnek találtam, de meg is ijesztett. Colin finoman
presszionált, én hezitáltam, erre ő engedett, kivárt, majd újra mozgásba
lendült. Nagyon tapintatos volt, és kellő érzékenységgel kezelte az
idegességemet és a bizonytalanságomat. Fél évig köntörfalaztam.
Colin érezte, hogy további bátorításra van szükségem, és amilyen
impulzív, ösztönös egyéniség volt, a Jonathantől kapott szöveget
betördeltette. És mindezzel mindenféle előzetes figyelmeztetés és
megbeszélés nélkül rukkolt elő júliusban. Igazán nagylelkű, már-már
extravagáns húzás volt – hiszen miféle biztosíték volt arra, hogy folytatom
az írást? –, és felért egy hűségesküvel. Ez még a digitális
szövegszerkesztést megelőző időszak volt, így Colin komoly költségekbe
verte magát ezzel a hosszú kefelevonattal. És ez meggyőzött arról, hogy
valóban jónak tartja a könyvemet.
Mivel akkoriban volt egy nyaksérülésem, megbíztam egy gyorsírót.
Miközben lerohantam a pincébe, bevertem a fejem egy gerendába. Emiatt
a jobb kezem olyan károsodást szenvedett, hogy még egy tollat sem
tudtam megtartani. Nagy nehezen rávettem magam a munkára és a
diktálásra. Eleinte kényszerű kötelességnek tűnt, de ahogy egyre jobban
elmerültünk a munkában, élvezni kezdtem. A diktálás nem is a
legmegfelelőbb kifejezés erre. Nyakamon a merevítővel elhelyezkedtem a
kanapén, átnéztem a jegyzeteimet, aztán lediktáltam a történeteimet a
gyorsírónak, és miközben jelekké alakította őket, az arcát
tanulmányoztam. A reakciói kulcsfontosságúak voltak: nem egy géphez,
hanem egy emberi lényhez beszéltem; a jelenet leginkább egy fordított
Seherezádéra hasonlított. Minden reggel elhozta nekem az előző napi adag
hibátlanul legépelt verzióját, és este ezeket olvastam fel anyámnak.
És majdnem mindennap elküldtem egy adag gépelt szöveget Colinnak
is, amit aztán aprólékosan átvettünk. Azon a nyáron órákat töltöttünk
összezárva. És most, hogy újraolvasom a levelezésünket, veszem észre,
hogy mennyire ügyeltünk a formaságokra: én mindig „Mr. Haycraftnek”
szólítottam, ő pedig „dr. Sacksnek” hívott. 1972. augusztus 30-án ezt írtam
neki:

Kedves Mr. Haycraft!

Ezennel újabb öt történetet csatolok. A tizenhat történet
összességében 240 oldalra rúg, ami ötven-hatvanezer szót jelent.
Még további négy történet megírásán gondolkozom […] de
ebben a kérdésben természetesen az Ön véleményét is
figyelembe venném […]
Próbáltam orvosi szakszövegek helyett történeteket
elmesélni, de ez nyilvánvalóan nem sikerült maradéktalanul.
Igaza van a művészet formáját és az élet formátlanságát illetően
– talán egy élesebb és tisztább főmotívum kellett volna
mindegyikbe, de ezek a történetek olyan összetettek, mint a
 szőttesek. A nyers érchez tudnám hasonlítani őket, amit mások
(köztük én is) a felszínre hoznak, majd később finomítják a
hasznosítható anyagot.
A legszívélyesebb üdvözlettel,
Oliver Sacks

Egy héttel később ezt írtam:

Kedves Mr. Haycraft!

Napokig dolgoztam egy bevezetésen […] amelyet itt csatolok.
Úgy fest, csak azután találom meg a helyes utat, ha elkövettem
az összes hibát, és betévedtem minden zsákutcába […] Jó lenne
újra beszélni […] mivel mindig segít rendbe tennem a szöveget.

Colin szomszédja Gloucester Crescenten Mary-Kay Wilmers volt, a The

Listener, egy BBC által kiadott hetilap szerkesztője. 1972 nyarán felkért,
hogy írjak egy cikket a pácienseimről és az „ébredéseikről”. Korábban
még sohasem kértek tőlem cikket, de mivel nívós lapról volt szó, igen
megtisztelve éreztem magam, és éltem a lehetőséggel. Ez volt az első
alkalom, hogy ezt a csodálatos élményt eljuttathattam egy szélesebb
közönséghez. Ráadásul a neurológiai folyóiratok elutasító bírálatai után
ezúttal kifejezetten felkértek, hogy publikáljak – felkínálták a lehetőséget,
hogy megkötések nélkül írjak arról, ami oly régóta, gátak mögé szorítva
gyűlt bennem.
Másnap reggel egy ültő helyemben megírtam az egész cikket, és
elküldtem Mary-Kaynek. De délután eszembe jutott még néhány dolog, és
felhívtam, hogy egy kicsit még bíbelődnék a szöveggel. Azt mondta, hogy
a cikk rendben van, de ha szeretném még átnézni és kibővíteni, akkor
boldogan elolvassa majd az újabb verziót is. „De nem kell teljesen
átdolgozni – hangsúlyozta. – Érthető, olvasmányos. Boldogan
megjelentetjük így, ahogy van.”
Én azonban úgy éreztem, hogy még nem mondtam el mindent, amit
akartam, és ahelyett, hogy az eredetivel pepecseltem volna, írtam egy újat.
Ez teljesen más megközelítésű volt, mint az első változat. Mary-Kay ezzel
is ugyanolyan elégedett volt, mind a kettő közlésre alkalmas, mondta.
 Csakhogy másnap reggel már a második verzióval is elégedetlen
voltam, és írtam egy harmadik vázlatot, délután meg egy negyediket. Egy
hét leforgása alatt kilenc kéziratot küldtem Mary-Kaynek. Aztán elrepült
Skóciába azzal, hogy valahogy összefésüli őket. Pár nappal később
visszatért, és azt mondta, hogy lehetetlenség összekombinálni a
szövegeket, mindegyiknek megvan a maga karaktere, ráadásul
mindegyiket más szemszögből írtam meg. Nem párhuzamos verziók
voltak, hanem merőlegesek egymásra. Megkért, válasszak ki egyet, de ha
nekem nem megy, majd megteszi ő. Végül a hetedik mellett döntött (vagy
a hatodik volt az?), és ez jelent meg a The Listener 1972. október 26-i
számában.

Úgy vettem észre, hogy a gondolataimat az írás folyamata által, írás

közben fedezem fel. Néha egy-egy szöveg tökéletes formában bújt elő
belőlem, de többnyire alaposan gyomlálni és szerkeszteni kellett őket,
mivel sokszor előfordult, hogy többféleképpen fejeztem ki ugyanazt a
gondolatot. Az érintőleges gondolatok és asszociációk miatt félbehagytam
a mondataimat, és ez zárójelekhez, alárendelt mellékmondatokhoz,
bekezdésnyi mondatokhoz vezetett. Sohasem elégszem meg egy jelzővel,
ha a hangulatteremtés vagy a nyomatékosítás miatt hat jobb és kifejezőbb
megoldásnak tűnik. Az élet sokszínűségét igyekszem megragadni, és ezt
(Clifford Geertz szavaival élve) „vastag leírással” próbálom visszaadni.
Mindez szerkesztési problémákat vet fel. Néha megrészegítenek a
fejemben cikázó gondolatok, és túl türelmetlen vagyok, hogy rendbe
szedjem őket. Az embernek éppúgy szüksége van hideg fejre és
józanságra, mint kreatív időszakokra.
Mary-Kayhez hasonlóan Colinnak is több verzió közül kellett
választania; emellett gátat szabott prózai túlkapásaimnak, és odafigyelt a
folytonosságra. Néha egy bekezdésre mutatva így szólt: „Ez nem passzol
ide – aztán lapozott párat. – Itt jobb helye lesz.” Amint kimondta, már
tudtam, hogy igaza van, de valami rejtélyes ok miatt magamtól sosem
vettem volna észre.
Colintól nem csak azt vártam el, hogy rendbe rakja a szöveget:
érzelmi támaszt kellett nyújtania, ha a kezdeti lendület múltával
leblokkoltam, vagy az önbizalmam megcsappant.
 1970. szeptember 19.
Kedves Mr. Haycraft!
Úgy fest, a száraz, halott és sötét fázisok egyikébe jutottam,
amikor az embernek semmi sem jön össze, és csak egy helyben
toporog. Az átkozott helyzet az, hogy mindössze háromnapnyi
munkával befejezhetném a könyvet, de jelen pillanatban azt sem
tudom, hogy képes vagyok-e rá. Nyugtalan vagyok, bűntudatom
van, és elviselhetetlen a gondolat, hogy a könyvem alapján
ráismerhetnek a pácienseimre, vagy beazonosíthatják a kórházat.
Talán pont ez akadályoz, hogy befejezzem a munkát.

Szeptember első hétfője, a munka ünnepének elmúltával Amerika ismét

mozgásba lendült. Nekem is vissza kellett térnem a taposómalomba, New
Yorkba. Újabb tizenegy esettanulmányt írtam meg, de fogalmam sem volt,
hogyan fejezzem be a könyvet.
Visszatértem a Beth Abraham melletti lakásomba, ahol 1969 óta
éltem. Egy hónap múlva a kórház igazgatója váratlanul közölte, hogy ki
kell költöznöm: szüksége volt a lakásra a beteg, idős édesanyja számára.
Azt feleltem, hogy megértem a helyzetét, de tudtommal a lakást a kórházi
ügyeletes orvos számára tartják fenn, éppen ezért laktam benne én az
elmúlt három és fél évben. A szavaim feldühítették az igazgatót, s
kijelentette, hogy mivel megkérdőjeleztem a tekintélyét, a lakásnak és az
állásomnak is búcsút inthetek. Így egy csapásra megfosztottak a
munkámtól, a fizetésemtől, a pácienseimtől és a lakásomtól is. (1975-ig,
amíg hivatalosan ismét állományba nem vettek, magánszorgalomból
látogattam a pácienseimet a Beth Abrahamben.)
A holmim és a zongorám nélkül a lakás üresnek és elhagyatottnak
tűnt. November 13-án éppen az üres lakás közepén álltam, amikor a
bátyám, David telefonált, hogy anyánk meghalt: Izraelbe utazott, és éppen
a Negev-sivatagban járt, amikor szívrohamot kapott és meghalt.
A következő géppel Angliába repültem. A temetésen a bátyáimmal
együtt vittem anyám koporsóját. Azon gondolkodtam, milyen érzés lesz
sivát ülni. Vajon képes leszek-e hét napon át egy kis széken ülni a többi
gyászolóval, látogatókat fogadni és egyfolytában beszélni az elhunytról?
De az, hogy megosztottam másokkal az érzéseimet és az emlékeimet,
nagyon megrendítő, fontos élmény volt, erősebbé tett, miközben a
magányos gyász valósággal tönkretett.
Fél évvel korábban, amikor a pincelépcsőn lerohanva bevertem a
fejem egy gerendába, és megsérült a nyakam, konzultáltam dr. Margaret
Seidennel, a Columbián tanító neurológussal. Miután megvizsgált,
megkérdezte, hogy az anyámat nem Miss Landaunak hívják-e véletlenül?
Igennel válaszoltam, mire dr. Seiden elmondta, hogy a tanítványa volt.
Akkoriban nagy szegénységben élt, és anyám fizette a tandíját. A
temetésén több egykori diákjával találkoztam, és csak ekkor derült ki
számomra, hogy az orvosi egyetem alatt sokuknak segített, némelyiküknek
úgy, hogy fizette a tandíját. Anyám soha nem említette nekem (és talán
másnak sem), hogy milyen messzire ment el, hogy segítsen a rászoruló
tanítványainak. Mindig is takarékosnak, szinte már garasoskodónak
tartottam, és fogalmam sem volt, milyen nagylelkű. Túl későn döbbentem
rá, hogy volt egy olyan oldala, amit egyáltalán nem ismertem.
Anyám idősebbik bátyja, Dave bácsi (akit Wolfram bácsinak
neveztünk, és ő volt az, aki megszerettette velem a kémiát
gyerekkoromban) sokat mesélt anyám fiatalságáról. Imádtam ezeket a
történeteket, megvigasztaltak és néha meg is nevettettek. A hét vége felé
Dave bácsi így szólt:
„Ha visszatértél Angliába, látogass meg és beszélgessünk egy jót!
Egyedül én tudom, milyen volt anyád gyerekkorában.”41
Különösen megindító volt látni anyám egykori pácienseit és
tanítványait, és hogy milyen élénk, humoros és kedves emlékeket őriznek
róla – érdekes volt az ő szemükön keresztül látni, milyen volt anyám
orvosként, tanárként és mesélőként. Ahogy beszéltek róla, eszembe
juttatta, ki vagyok valójában, azt hogy én is orvos, tanár és történetmesélő
vagyok. Emlékeztetett arra, miképpen hozott ez minket közelebb
egymáshoz, és hogyan adott egy újabb dimenziót a kapcsolatunknak az
elmúlt évek során. Úgy éreztem, hogy végső tiszteletadásom jeleként be
kell fejeznem az Ébredéseket. Furcsa békességet és nyugalmat éreztem,
ráébredtem, mi az, ami igazán fontos. Ahogy teltek a gyász napjai, élet és
halál allegóriájának érzése egyre erősebbé vált bennem.
Anyám halála életem legpusztítóbb csapása volt – a legmélyebb és
bizonyos értelemben legigazibb kapcsolatomat veszítettem el. Képtelen
voltam világi dolgokról olvasni – csak a Bibliát és Donne Ájtatosságait
tudtam kézbe venni, amikor esténként végre ágyba kerültem.
 A hivatalos gyászidő elteltével is Londonban maradtam, és folytattam
az írást. Anyám élete és halála, valamint Donne Ájtatosságai szinte
minden más gondolatot elnyomtak a fejemben. És ebben az állapotban
írtam meg az Ébredések allegorikusabb részeit, olyan hangnemben és
hangulatban, amelyet korábban nem ismertem.

Colin egységesítette a könyv stílusát, a kézirat bonyolult, nyakatekert,

néha labirintusszerű kuszaságát is felszámolta, így decemberre összeállt a
szöveg. Anyám nélkül az üres családi házat elviselhetetlennek találtam, és
az írás utolsó hónapjában beköltöztem az Old Piano Factoryban található
Duckworth-irodába, bár esténként visszamentem a szülői házba, hogy
együtt vacsorázzak apuval és Lennie-vel (Michael úgy érezte, hogy anyánk
halála miatt fel fog erősödni a pszichózisa, és beutaltatta magát egy
kórházba). Colin felajánlott nekem egy kis szobát a Duckworthnél, és
mivel hajlamos voltam a frissen megírt anyagot átdolgozni és pepecselni
vele, megegyeztünk, hogy minden kész oldalt átcsúsztatok az ajtó alatt.
Nemcsak az éleslátásával ajándékozott meg, de menedéket adott és
támaszként is szolgált, és amikor arra volt szükségem, otthont nyújtott
nekem.
Decemberben befejeztük a könyvet.42 Colin megkapta az utolsó
oldalt, nekem pedig ideje volt visszatérnem New Yorkba. Azzal az érzéssel
taxiztam ki a reptérre, hogy kész a könyv. De a kocsiban hirtelen
rádöbbentem, hogy valami kulcsfontosságú dolog hiányzik belőle –
valami, ami nélkül az egész szerkezet összeomlik. Sietve megírtam, és
ezzel kezdetét vette az a két hónap, amikor csak lábjegyzeteket
gyártottam. Ez még jóval a fax megjelenése előtt volt: 1973 februárjára
több mint négyszáz lábjegyzetet küldtem Colinnak expressz ajánlva.
Colin elpanaszolta Lennie-nek, hogy pepecselek a kézirattal és
elárasztom őt a New Yorkból küldött lábjegyzeteimmel. Lennie úgy érezte,
ideje megdorgálnia:
„Ne, ne, ne, ne piszkáld a szöveget, és nem kell több lábjegyzet!”
Colinnak is megvolt a véleménye a dologról:
– A lábjegyzetek mind fantasztikusak, de a végén a könyv
háromnegyede lábjegyzet lesz, és elsüllyesztik az egészet. Csak egy
tucatot tartok meg belőlük.
– Rendben, válaszoltam. Majd te kiválasztod őket.
 – Nem, te választod ki őket – mondta bölcsen. – Ugyanis ha én
teszem, dühös leszel, hogy miket választottam.
Így aztán az első kiadásba csak egy tucatnyi lábjegyzet került. Lennie
és Colin megvédték az Ébredéseket a túlkapásaimtól.
1973 elején izgatottan vettem kézbe az Ébredések kefelevonatát. Pár
hónappal később elkészült egy próbanyomat, de Colin ezt nem küldte el,
mert – emlékezve a kefelevonatra – attól tartott, hogy újabb
végeérhetetlen javításokba fogok, és újabb lábjegyzeteket akarok majd
beilleszteni a szövegbe, éppen úgy, mint a kefelevonat esetében, és emiatt
csúszna a kiadás tervezett időpontja.
Ám ironikus módon éppen Colin javasolta, hogy halasszuk el pár
hónappal a megjelenést, hogy egy-két részletet lehozhasson a The Sunday
Times. Hevesen tiltakoztam, mivel azt akartam, hogy a júliusi
születésnapom előtt jelenjen meg a könyv. Addigra negyven leszek, és el
akartam mondani magamról, hogy az ifjúságom ugyan elmúlt, de legalább
létrehoztam valami értelmes dolgot, megírtam ezt a könyvet. Colin szerint
irracionálisan gondolkodtam, de látva a lelkiállapotom, visszakozott, és
beleegyezett, hogy az eredeti terv szerint június végén kijöjjön a könyv.
(Később elmesélte, hogy 1788-ban Gibbon ugyanígy megszenvedett, hogy
a születésnapjára megjelenjen A Római Birodalom hanyatlásának és
bukásának története20 utolsó kötete.)

Miután lediplomáztam Oxfordban, és az ötvenes években

visszalátogattam a városba, olykor-olykor megpillantottam Wystan Hugh
Audent. Vendégprofesszorként költészetet tanított Oxfordban, és amikor a
városban volt, minden reggel betért a Cadena Caféba, hogy a vendégekkel
diskuráljon. Kedves volt, de túl félénk voltam megszólítani. Aztán 1967-
ben egy New York-i koktélpartin találkoztam vele.
Meghívott magához, és néha felugrottam hozzá teára a St. Mark’s
Place-i lakásába. Ilyenkor volt szerencsés meglátogatni, mert négyre már
végzett a munkájával, de még nem kezdett bele az esti ivásba. Nagyon
keményen ivott, bár nehezére esett kimondani, hogy ő nem alkoholista,
hanem iszákos. Egyszer megkérdeztem tőle, mi a különbség, mire azt
válaszolta, hogy az alkoholista személyisége egy-két ital után
megváltozik, de egy iszákos annyit iszik, amennyit csak akar. Ő pedig
iszákos. Egy biztos, sokat ivott: akár otthon, akár vendégségben
vacsorázott: fél tízkor felállt az asztaltól, és az asztalon lévő összes üveget
magával vitte. De akármennyit is ivott, reggel hatkor már fenn volt és
dolgozott. (Orlan Fox, közös barátunk, aki bemutatott minket egymásnak,
azt mondta, hogy ő a legkevésbé lusta ember, akivel valaha találkozott.)
Wystan is orvos szülők gyermeke volt. Az apja, George Auden
Birminghamben volt orvos, és a nagy encephalitis lethargica járvány
idején tisztiorvosként szolgált. (Dr. Audent különösen az érdekelte, hogyan
változtatja meg a betegség a gyermekek személyiségét, és több tanulmányt
is írt a témában.) Wystan szeretett orvosi dolgokról beszélni, az orvosok
voltak a gyengéi. (Az Epistle to a Godson [Episztola egy keresztfiúnak]
című kötetében négy verset is orvosoknak ajánlott, egyet közülük nekem.)
Tudtam erről, így 1969-ben meghívtam a Beth Abrahambe, hogy
találkozzon a posztencephalitikus pácienseimmel. (Később írt egy Old
People’s Home [Idősek otthona] című verset, de sosem voltam biztos
benne, hogy a Beth Abrahamről vagy más kórházról szól-e.)
1971-ben írt egy kedves cikket a Migraine-ről, és ezt nagyon
izgalmasnak találtam, ráadásul az Ébredések írása közben is
kulcsfontosságú szerepe volt, főleg amikor azt mondta: „Túl kell lépned
azon, hogy ez egy orvosi könyv, használj metaforákat, légy rejtélyes, ami
csak kell!”

1972 elején Wystan úgy döntött, ideje elhagynia Amerikát, hogy hátralévő
napjait Angliában és Ausztriában töltse. A tél elejét abban az évben
különösen sötétnek találta, betegnek és elszigeteltnek érezte magát.
Ugyanakkor bonyolult, ellentmondásos érzések kerítették hatalmukba,
amiért elhagyja Amerikát, az országot, ahol oly sokáig élt, és amit annyira
szeretett.
Először február 21-én, a születésnapján sikerült megszabadulnia ettől
az érzéstől. Wystan mindig is szerette a születésnapokat és az ünnepeket,
és ez a születésnap különösen fontosnak és megindítónak bizonyult.
Hatvanöt éves lett, ez volt az utolsó születésnapja Amerikában, és a
kiadója egy különleges partit adott a tiszteletére. Elképesztően sok régi és
új barátja jelent meg (emlékszem, Hannah Arendt ült mellette). Csak
ekkor, ezen a különleges találkozón ébredtem rá, milyen sokszínű
személyiség, milyen szívesen barátkozik a legkülönfélébb emberekkel.
Valósággal ragyogott a barátai által körülvéve, teljesen otthon érezte
magát, nekem legalábbis így tűnt. Sosem láttam boldogabbnak, és mégis,
olyan volt az egész, mint egy búcsú. Mint a lenyugvó nap.
Nem sokkal azelőtt, hogy Wystan végleg elhagyta volna Amerikát,
Orlan Foxszal segítettünk rendezni és összepakolni a könyveit, ami
meglehetősen fájdalmas feladat volt. Az órákon át tartó izzasztó rámolás
után megálltunk egy sörre, és egy darabig meg sem szólaltunk. Egy idő
után Wystan felállt és így szólt:
„Vigyél magaddal egy könyvet, vagy amennyi jólesik! – A
bénultságomat látva kisegített. – Jól van, akkor majd én választok. Ezek a
kedvenc könyveim – legalábbis kettő közülük!”
A kezembe nyomta a Varázsfuvola librettóját és Goethe leveleinek
viseltes példányát, amit az ágya melletti kis asztalkáról vett fel. A
viharvert Goethe-kötet tele volt szeretetteljes kommentárokkal és
megjegyzésekkel.43
1972. április 15-én, szombaton Orlannal kivittük Wystant a reptérre.
Mivel Wystan megszállottan pontos volt, és rettegett attól, hogy lekéshet
egy repülőt vagy vonatot, már három órával hamarabb kinn voltunk.
(Egyszer elmesélte egy visszatérő álmát: feldúltan rohant, hogy elérjen
egy vonatot, közben az volt az érzése, hogy az élete múlik azon, eléri-e.
Folyamatosan akadályok gördültek elé, és bepánikolt. Aztán hirtelen
rájött, hogy már túl késő, lekéste a vonatot, de semmi jelentősége. Ekkor a
megkönnyebbülés hulláma futott át rajta, majd ez az érzés gyönyörbe
torkollt, ejakulált, és az arcán hatalmas mosollyal ébredt fel.)
Szóval korán értünk oda, és eltrécseltük az időt. Miután elment, akkor
jöttem rá, hogy az összefüggéstelennek tűnő beszélgetésünk mindig egy
pontra lyukadt ki: a búcsúra. Mindentől búcsúzott: tőlünk, az Egyesült
Államokban töltött harminchárom évétől, ami a fél élete volt (félig
tréfásan transzatlanti Goethének nevezte magát). A beszállás előtt egy
ismeretlen lépett oda hozzá:
„Maga bizonyára Mr. Auden… Megtiszteltetés, hogy az
országunkban tudhatjuk, uram. Mindig becses vendégként és barátként
fogjuk visszavárni – mondta és kezet nyújtott. – Isten önnel, Mr. Auden, és
Isten áldja meg mindenért!”
Wystan lelkesen rázta meg a kezét, nagyon meghatódott, könnyek
gyűltek a szemébe. Odafordultam hozzá, és megkérdeztem, milyen
gyakran történik vele ilyesmi.
 „Előfordul – felelte. – És mindig olyan különleges. Igazi szeretetet
érzek ezekben a rövid találkozásokban.”
Ahogy az illedelmes rajongó diszkréten visszavonult, megkérdeztem
Wystant, milyennek látja a világot: parányinak vagy óriásinak?
„Egyiknek sem – válaszolta. – Se nem kicsi, se nem nagy.
Otthonosnak, otthonosnak érzem – mondta, majd halkan hozzátette –, az
otthonom.”
Nem mondott többet, már nem volt mit mondani. A hangosbeszélőn
bemondták a járatot, és a beszállókapuhoz sietett. A kapuban megfordult,
és mindkettőnket megcsókolt – egy keresztfiait megcsókoló keresztapa
csókja volt ez, az áldás és a búcsú csókja. Hirtelen nagyon öregnek és
törékenynek tűnt, de olyan nemesnek, mint egy gótikus katedrális.

1973 februárjában Angliában jártam, és elmentem Oxfordba, hogy

meglátogassam Wystant, aki akkoriban Christ Church-ben lakott. Oda
akartam adni neki az Ébredések kefelevonatát (ez az ő kérése volt, sőt ő
volt az egyetlen, aki Colinon és Len nénin kívül látta). Csodás nap volt, és
ahelyett, hogy taxit fogtam volna az állomáson, gyalog mentem hozzá.
Kicsit késtem, és amikor megpillantottam, Wystan egy órát lóbált előttem.
„Tizenhét percet késtél” – mondta.
Sokat beszélgettünk Gunther Stent „Prematurity and Uniqueness in
Scientific Discovery” (Koraérettség és egyediség a tudományos
felfedezések során) című cikkéről, amely a Scientific Americanben jelent
meg. Auden olyan izgalmasnak találta, hogy levelet írt Stentnek, amelyben
szembeállította a tudomány és a művészet intellektuális történetét (ezt az
1973. februári számban hozták le).
New Yorkba visszatérve kaptam tőle egy levelet. Február 21-én – a
születésnapján, ahogy arra fel is hívta a figyelmemet – néhány rövid, de
nagyon, nagyon kedves sort írt nekem.

Kedves Oliver!

Köszönöm kedves leveled. Elolvastam az Ébredéseket, és

szerintem igazi mestermű. Gratulálok! Az egyetlen aggályom,
hogy egy szótár is kéne hozzá, amiben elmagyarázod az általad
 használt szakkifejezéseket. Már ha szeretnéd, hogy a hétköznapi
halandók is megértsék – ami szerintem hasznos lenne.
Szeretettel,
Wystan

Sírtam, amikor elolvastam Auden levelét. Itt egy nagy író, aki nem
dobálózott könnyelműen a szavakkal, és mesterműnek nevezi a könyvem.
Vajon pusztán „irodalmi” szemszögből értékelte? Volt az Ébredéseknek
bármilyen tudományos értéke? Bíztam benne, hogy igen.
Később azon a tavaszon Wystan megírta, hogy a szíve
„rakoncátlankodik”. Bízott benne, hogy meglátogatom Ausztriában, ahol
Chester Kallmannal lakott együtt. Különböző okok miatt nem mentem, és
ma már nagyon bánom, hogy nem látogattam meg azon a nyáron, mivel
szeptember 29-én meghalt.

1973.június 28-án (az Ébredések megjelenésének napján) a The

Listener egy csodálatos recenziót közölt Richard Gregory tollából, és
ugyanabban a számban megjelent a saját cikkem is Lurijáról – felkértek,
hogy írjak a The Man with a Shattered World (A szétesett világú ember)
című kötetéről, belefoglalva Lurija teljes életművét. Egy hónapra rá
izgalmas dolog történt: maga Lurija küldött nekem levelet!
Később elmesélte, hogy amikor tizenkilenc éves fiatalemberként
megalapította a fellengzősen hangzó Kazah Pszichoanalitikus Társaságot,
levelet kapott Freudtól (akinek fogalma sem volt arról, hogy egy
tinédzserrel levelezik). Luriját rettentően fellelkesítette, hogy Freud írt
neki, és én is hasonlóképpen éreztem magam az ő levele miatt.
Megköszönte a cikket, majd részletesen kitért minden felvetésemre,
és udvariasan, de egyértelműen rámutatott, hogy több ponton is tévedek.44
Pár nappal később újabb levelet kaptam Lurijától, amelyben arról
mesélt, hogy Richardtól megkapta az Ébredéseket.

Kedves Dr. Sacks!

Megkaptam az Ébredéseket és nagy élvezettel, egy ültő
helyemben elolvastam. Mindig is tudtam és biztos voltam benne,
 hogy a jól megírt orvosi esettanulmányok vezető szerepet
játszhatnak az orvostudományban, különösképpen a neurológia
és a pszichiátria területén. Sajnos az a képesség, amely oly
jellemző volt a 19. század nagy neurológusaira és
pszichiátereire, mára elveszett. Ennek talán az az alapvető
tévedés az oka, hogy a gépek és elektromos eszközök
helyettesíthetik a személyiség tanulmányozását. A maga kiváló
könyve bemutatja, hogy a klinikai esettanulmányok fontos
hagyományát fel lehet támasztani, méghozzá sikerrel. Köszönet
ezért a nagyszerű könyvért!
A. R. Lurija

Lurijában a neuropszichológia és a „romantikus tudomány” megalapítóját

tisztelem, nagyon örültem a levelének: olyan intellektuális
magabiztossággal ajándékozott meg, amit korábban nem ismertem.

1973.július 9-én volt a negyvenedik születésnapom. Londonban

voltam, az Ébredések nemrég jelent meg, én pedig születésnapom
alkalmából úsztam egyet az egyik Hampstead Heath-i tóban, abban,
amelyikben apám pár hónapos koromban megfürdetett.
Beúsztam az egyik bójáig, megkapaszkodtam benne, magamba
szívtam a látványt – kevés szebb helyen lehet úszni. És ekkor valami a víz
alól belém markolt. Hevesen rúgkapálni kezdtem, mire egy jóképű
fiatalember bukkant a felszínre, az arcán huncut mosollyal.
Visszamosolyogtam és beszélgetni kezdtünk. A Harvardon tanult, és
először járt Angliában. Nagyon tetszett neki London, napközben megnézte
„a látnivalókat”, esténként színházba és koncertekre járt. De az éjszakái,
tette hozzá, magányosan telnek. Egy hét múlva készült visszatérni az
Államokba. Egy barátja, aki most nincs a városban, kölcsönadta neki a
lakását. Nincs kedvem felmenni hozzá?
Örömmel tettem eleget a meghívásnak, ezúttal félelmek és gátlások
nélkül – örültem, milyen jóképű, és hogy magára vállalta a
kezdeményezést. Őszinte volt és egyenes. Azért is boldog voltam, mert a
születésnapom volt, így ő és ez az egész találkozás olyan volt, mint egy
tökéletes születésnapi ajándék.
 Felmentünk a lakására, szeretkeztünk, megebédeltünk, délután
elmentünk a Tate-be, este a Wigmore Hallba, aztán este ismét ágyba
bújtunk.
Ünnepi hangulatú, boldog, csodás hetet töltöttünk együtt – a nappalok
mozgalmasak, az esték meghittek voltak. Tépelődésnek nyoma sem volt
bennünk, kedveltük egymást és élveztük egymás társaságát, és amikor a
hét véget ért, fájdalommentesen váltunk el, és nem tettünk felelőtlen
ígéreteket.
Ebben az is szerepet játszhatott, hogy fogalmam sem volt, mi vár
rám: ez után az édes születésnapi kaland után a következő harmincöt
évben ugyanis nem feküdtem le senkivel.45

1970elején a The Lancet megjelentette a négy posztencephalitikus

páciensemről és az L-dopára adott reakciókról szóló cikkemet. Úgy
véltem, hogy ezeket a szerkesztőnek írt leveleket csak néhány kolléga
fogja olvasni, és megdöbbentem, amikor egy hónappal később Rose R., az
egyik páciensem nővére a New York-i Daily News egy példányával a
kezében megjelent nálam. Az újság átvette, és új címmel megjelentette az
egyik levelemet.
„Ez magának orvosi diszkréció?” – kérdezte az újságot lobogtatva.
Bár csak egy közeli barát vagy egy rokon ismerhette fel a leírásból, hogy
melyik páciensről van szó, a dolog engem éppúgy sokkolt, mint őt. Nem
tudtam, hogy a The Lancet kiadja a cikket egy hírügynökségnek – azt
gondoltam, hogy az ilyen szaklapoknak alacsony a példányszámuk, és nem
jutnak el a szélesebb közönséghez.
A hatvanas években több tanulmányt is írtam olyan folyóiratoknak,
mint a Neurology vagy az Acta Neuropathologica, ám azok nem álltak
kapcsolatban hírügynökségekkel. De most, a pácienseim „ébredéseinek”
köszönhetően, nagypályás lettem, és egy sokkal kényesebb, ingoványosabb
területre jutottam, ahol nehéz volt eldönteni, mit szabad kimondanom és
mit nem.
Az Ébredéseket természetesen nem írhattam meg a pácienseim
beleegyezése és támogatása nélkül, akikben ott munkált az a letaglózó
érzés, hogy a társadalom kivetette őket magából, eldugta szem elől, és
megfeledkezett róluk, és ők azt akarták, hogy valaki elmesélje a
történeteiket. A Daily News-os eset után elgondolkodtam, megjelenjen-e
az Ébredések Amerikában. De az egyik páciensem valahogy tudomást
szerzett az angliai megjelenésről, írt Colinnak, aki küldött is neki egy
példányt. És aztán a könyv megjelent.

A Migraine-nel ellentétben, amely a szakma és a közönség részéről is

pozitív fogadtatásban részesült, az Ébredések bemutatkozása sokkal
göröngyösebbre sikerült. A sajtóban többnyire remek értékeléseket kapott.
1974-ben elnyerte a nagy presztízsű Hawthornden-díjat, amellyel „a
legfantáziadúsabb írásműveket” jutalmazzák. (Ezt nagyon izgalmasnak
találtam, mivel így többek között Robert Gravesszel és Graham Greene-
nel kerültem egy listára – hogy James Hiltont és gyerekkorom egyik
kedvenc könyvét, A Kék Hold völgyét21 ne is említsem.)
De az orvosi szakma és a kollégáim részéről egy pisszenést sem
hallottam. Egyetlen orvosi szaklap sem írt róla. Végül 1974 januárjában a
meglehetősen rövid életű The British Clinical Journal szerkesztője azt
írta, hogy Angliában az előző év két legfurcsább jelensége az Ébredések
megjelenése volt, és az, hogy az orvosi szakma semmiféle választ nem
adott rá. A szerző ezt a szakma „furcsa némultságának” nevezte.46
Mindezek ellenére az Ébredéseket öt kiváló író az év könyvének
választotta. 1973 decemberében Colin partit rendezett, amelyen együtt
ünnepeltük a megjelenést és a karácsonyt. Sok olyan ember tűnt fel a
bulin, akikről már hallottam, és akiket távolról csodáltam, de még nem
volt alkalmam találkozni velük, sőt nem is reméltem, hogy valaha fogok.
Apám az egyéves gyász után kezdte túltenni magát édesanyám halálán, így
szintén eljött. Annak idején aggódott, hogy megjelent a könyvem, de az
illusztris társaságot látva megnyugodott. Rendszerint én is elveszettnek és
jelentéktelennek éreztem magam, de most magabiztos voltam, és élveztem
az ünneplést. Jonathan Miller meg is jegyezte: „Most már híres vagy.”
Fogalmam sem volt, mit jelent ez, korábban senki sem mondott
nekem ilyesmit.

Egyetlen olyan angliai kritikával találkoztam, amely felbosszantott, holott

túlnyomórészt pozitív volt. Természetesen megváltoztattam a páciensek
nevét, és a Beth Abrahamet is Mount Carmelre kereszteltem át, és egy
fiktív vidéki kisvárosba, Bexley-on-Hudsonba helyeztem. A szóban forgó
kritikus olyasmit írt, hogy „ez egy lenyűgöző könyv, főleg azért, mert
Sacks egy nem létező kórházban fekvő nem létező páciensekről ír, akik
egy nem létező betegségben szenvednek, ugyanis a húszas években nem is
volt olyan álomkór-járvány, ami az egész világon végigsöpört volna.”
Megmutattam ezt a cikket néhány betegemnek, és sokuk azt kérte, hogy
mutassam meg őket a világnak, különben soha sem fognak hinni a
könyvnek.
Így aztán megkérdeztem a pácienseket, hogy mit szólnának egy
dokumentumfilmhez. Amikor a könyv kiadásáról volt szó, nagyon
támogattak. „Gyerünk, mesélje el a történeteinket, vagy sohasem fogják
megismerni őket!” Most pedig így biztattak: „Gyerünk, filmezzen le
minket! Hadd mondjuk el, amit akarunk!”
Nem voltam biztos benne, hogy helyes dolog-e filmet készíteni a
páciensekről. Az orvos és a beteg között elhangzó dolgok bizalmasak, és
bizonyos értelemben azzal, hogy írtam róluk, visszaéltem ezzel. De írás
közben meg lehet változtatni a páciens nevét, a helyszíneket és bizonyos
részleteket is. Egy dokumentumfilmben az ilyesfajta álcázás már
lehetetlen: arcok, hangok, valódi sorsok jelennek meg, fény derül a valódi
személyazonosságokra, mindenre.
Szóval voltak kétségeim, de számos dokumentumfilm-producer
megkeresett, és egyiküket, a Yorkshire Televisionnél dolgozó Duncan
Dallast különösen megnyerőnek találtam, főleg mert egyszerre volt
együttérző és jártas a tudományokban. Duncan 1973 szeptemberében
ellátogatott a Beth Abrahambe, és találkozott a páciensekkel. Sokukat
felismerte a könyvből. „Ismerem magát” – mondogatta. – Mintha már
találkoztunk volna.”
Azt is megkérdezte, hogy hol a zeneterapeuta. „Nekem úgy tűnt, hogy
ő itt a legfontosabb személy.” Kitty Stilesra, a hihetetlenül tehetséges
zeneterapeutára gondolt. Mivel a zene hatását marginálisnak tartották,
elég szokatlannak számított akkoriban zeneterapeutát foglalkoztatni. Kitty
az ötvenes években kezdett dolgozni a Beth Abrahamben, és tudta, hogy
sok páciens élénken reagál a zenére. A posztencephalitikus betegek
gyakran képtelenek voltak önálló mozdulatokra, mégis, néha öntudatlanul
is reagáltak a zenére, ahogy az bárkivel előfordul.47
Szinte minden páciens megkedvelte Duncant. Megértették, hogy
objektívan és diszkrét együttérzéssel mutatná be őket, nem veszne el az
orvosi részletekben, és nem lenne érzelgős. Amikor láttam, milyen
gyorsan kialakul a kölcsönös megértés és tisztelet, beleegyeztem a filmbe,
és Duncan a következő hónapban egy stábbal együtt tért vissza. Néhány
páciens természetesen nem akarta, hogy lefilmezzék, de a többségük
fontosnak érezte, hogy olyan emberi lényként mutassák meg őket, akik
egy nagyon furcsa világba kényszerültek.
Duncan felhasználta az 1969-ben készített Super 8-as filmjeim egy
részét – például a páciensek ébredéseit, miután L-dopát kaptak – és
különös megpróbáltatásaikat. Miközben a betegek visszanézték ezeket a
régi jeleneteket, Duncan meginterjúvolta őket, ők pedig elmesélték,
milyen az életük, miután oly sok éven át elszakadtak a világtól.
Az Ébredések dokumentumfilmet 1974-ben mutatták be Angliában.
Ez az egyetlen dokumentumfilm ennek az elfeledett járványnak az utolsó
túlélőiről, arról, hogyan alakult át az életük egy időre egy új gyógyszer
hatására, továbbá arról, hogy minden viszontagság ellenére mennyire
emberiek maradtak.
 Bika a hegyen

Anyám halála után visszatértem a téli New Yorkba. Mivel éppen kirúgtak
a Beth Abrahamből, se lakásom, se munkám, se jövedelmem nem volt.
Konzulensként dolgoztam ugyan a Bronxi Pszichiátriai Központban,
közismert nevén a Bronx State-ben. Főleg skizofréniás vagy mániás
depressziós páciensekkel foglalkoztam: ki kellett derítenem, nincs-e
valamilyen neurológiai rendellenességük. A bátyámhoz hasonlóan a
nyugtatókkal élő pácienseknél gyakran fejlődött ki valamilyen mozgási
rendellenesség (parkinsonizmus, disztónia, tardív dyskinesia és így
tovább), amelyek még jóval azután is megmaradtak, hogy abbahagyták a
gyógyszerek szedését. Sok pácienstől hallottam, hogy a mentális
betegséggel még képes lenne együtt élni, de azzal a mozgási
rendellenességgel, amit mi okoztunk neki, már nem.
Olyan pácienseket is láttam, akiknek a pszichózisát vagy
skizofréniaszerű állapotát neurológiai betegségek okozták (vagy éppen
azok erősítették fel). Beazonosítottam jó néhány félrediagnosztizált vagy
diagnosztizálatlan posztencephalitikus pácienst a Bronx State eldugott
kórtermeiben, sőt néhány esetben agytumort vagy degeneratív
idegrendszeri betegségeket is kimutattam.
A konzulensi munka csak heti pár óra elfoglaltságot jelentett, és
nagyon keveset fizetett. A helyzetemet látva a Bronx State igazgatója,
Leon Salzman (egy nagyon kedves ember, aki kitűnő könyvet írt a
kényszeres személyiségről) felajánlott egy félállást. Úgy gondolta, hogy a
23-as kórtermet, ahová különböző problémákkal – autizmus, retardáció,
magzati alkohol szindróma, sclerosis tuberosa, korai skizofrénia – küzdő
fiatalembereket helyeztek el, különösen érdekesnek fogom találni.
Az autizmus akkoriban még nem volt felkapott téma, de engem
érdekelt, így elfogadtam az ajánlatot. Noha alaposan felkavart, eleinte
élveztem a munkát. A neurológusok, talán sokkal inkább, mint más
specialisták, megannyi tragikus esettel találkoznak – gyógyíthatatlan,
könyörtelen, gyötrelmes betegségekben szenvedő emberekkel. Hogy az
orvos ne azonosuljon túlságosan a páciensével, az együttérzés, szimpátia
és bajtársiasság mellett szükség van egyfajta távolságtartásra is.
Ám a 23-as kórteremben egy ún. viselkedésmodifikációs eljárás volt
érvényben, amely jutalmazást és büntetéseket – legfőképpen büntetéseket
használt. Gyűlöltem, ahogy a páciensekkel bánnak: némelyiküket
magánzárkába csukták, éheztették vagy lekötözték. A bentlakásos iskolát
juttatta eszembe, ahol más fiúkkal együtt gyakran engem is megfenyített a
szeszélyes és szadista iskolaigazgató. Úgy éreztem, hogy magatehetetlenül
zuhanok, és képtelen vagyok nem azonosulni a pácienseimmel.
Alaposan megfigyeltem ezeket a betegeket, együttéreztem velük, és
orvosként próbáltam kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket. Ha
alkalmam adódott, igyekeztem bevonni őket a játék erkölcsileg semleges
birodalmába. Michaelnek és Johnnak, az autisztikus és értelmileg
visszamaradott, naptár- és számvirtuóz ikerpárnak a játék azt jelentette,
hogy prímszámokkal és együtthatókkal foglalkozunk. Az ügyesen rajzoló
autista Josénak a játék a rajzok és vizuális művészetek birodalmát
jelentette, Nigelnek, a néma, autista és minden bizonnyal értelmileg sérült
fiatal fiúnak a zene volt a legfontosabb. Bevittem a régi pianínómat a 23-
as kórterembe, és amikor játszottam, Nigel és más fiatalok is körém
gyűltek. Amikor Nigelnek tetszett a zene, furcsa és alaposan kidolgozott
táncmozdulatokba kezdett. (Az egyik konzultáción a gyengeelméjű
Nyizsinszkijnek neveztem).
Egy másik néma és autista fiút, Steve-et az a biliárdasztal érdekelte,
amelyet a kórház pincéjéből vittem fel a kórterembe. Iszonyú gyorsan
fejlődött, és noha akár órákat is elvolt egyedül az asztalnál, velem
kimondottan szeretett játszani. Amennyire meg tudtam állapítani, ezen az
egy módon érintkezett a külvilággal. Amikor nem biliárdozott, hiperaktív
volt, jött-ment, folyton mozgásban volt, minden tárgyat megfogott és
megnézett – egyfajta kutató, félig kényszeres, félig játékos viselkedés
jellemezte, amit gyakran látni Tourette-szindróma vagy más
homloklebeny-rendellenesség esetén.
Teljesen lenyűgöztek ezek a páciensek, és 1974 elején elkezdtem írni
róluk. Áprilisra huszonnégy esetet írtam meg – egy vékony kötetre valót.
A 23-as zárt kórterem volt, és ez a bezártság Steve-et különösen
megviselte. Néha az ablakban ült, máskor az ajtó drótüvegén bámult
kifelé. Az ápolók sosem vitték ki a kórteremből arra hivatkozva, hogy
elfutna vagy szökni próbálna.
 Sajnáltam Steve-et, és bár nem beszélt, abból, ahogy biliárdozás
közben viselkedett, úgy éreztem, hogy mellőlem nem szökne meg.
Beszéltem egy pszichológus kollégámmal, aki a Bronx Fejlesztési
Szolgálatnál, egy gondozási programnál dolgozott, ahol hetente egyszer én
is tartottam foglalkozást. Miután találkozott Steve-vel, beleegyezett, hogy
ketten elvigyük őt egy sétára. Előadtuk az ötletünket dr. Taketomónak, a
23-as kórterem vezetőjének, aki hosszas mérlegelés után engedélyt adott:
„Ha kiviszik, csak a saját felelősségükre. És egyben hozzák vissza!”
Steve teljesen megdöbbent, amikor kivittük a kórteremből, de úgy
tűnt, felfogta, hogy kirándulunk egyet. Beszállt az autóba, és elhajtottunk a
tíz percre lévő New York-i Botanikus Kertbe. Steve imádta a növényeket,
május volt, nyíltak az orgonák. Nem tudott betelni a zöldellő lankákkal és
a végtelen térrel. Hirtelen felkapott egy virágot, és mióta ismertük, először
szólalt meg: „Pitypang!”
Megdöbbentünk. Fogalmunk sem volt, hogy Steve képes virágokat
felismerni, sőt megnevezni. Fél órát töltöttünk a kertben, aztán lassan
elindultunk vissza, hogy Steve megnézhesse az Allerton Avenue üzleteit,
az embereket, a nyüzsgő világot, amitől elszakította őt a 23-as kórterem.
Amikor visszafelé sétáltunk, kicsit ellenkezett, de megértette, hogy talán
lesznek még ilyen séták.
A személyzet tagjai egy emberként ellenezték a kirándulást, és azt
jósolták, hogy katasztrofálisan fog végződni. Nagyon dühösnek tűntek,
amikor beszámoltunk arról, milyen jól viselkedett és milyen boldognak
tűnt Steve, és hogy kimondott egy szót. Rosszallóan mértek végig minket.
Mindig kitaláltam valamit, hogy ne kelljen ott lennem a szerdai nagy
személyzeti megbeszélésen, de egy napra rá, hogy kirándulni vittük Steve-
et, dr. Taketomo ragaszkodott a jelenlétemhez. Rossz előérzetem támadt:
vajon mi fog történni, és főképp mit fogok mondani? A megérzéseim
teljesen beigazolódtak.
A vezető személyzeti pszichológus azzal állt elő, hogy a jól
szervezett és sikeres viselkedésmodifikációs programjukat a
játékötletemmel aláásom, mivel nem kapcsolódik hozzá jutalmazás és
büntetés. A válaszomban hangsúlyoztam, mennyire fontosnak tartom a
játékot, és kritizáltam a jutalmazás-büntetés modellt. Kijelentettem, hogy
ez a tudomány nevében a betegek súlyos bántalmazása, ami néha a
szadizmus határát súrolja. A szavaimat nem fogadták túl megértően, a
gyűlés dühös csenddel zárult.
 Két nappal később dr. Taketomo lépett oda hozzám:
– Az a pletyka terjeng, hogy szexuálisan zaklatja a pácienseit.
Valósággal sokkot kaptam.
– Soha ilyesmi meg nem fordult a fejemben – tiltakoztam.
A pácienseimért én voltam a felelős, és soha nem élnék vissza a
hatalmammal. Egyre dühösebben folytattam:
– Bizonyára tudja, hogy Ernest Jones, Freud kollégája és életrajzírója
fiatal neurológusként értelmi sérült és zavarodott gyerekekkel dolgozott
Londonban, amíg olyan pletykák nem kezdtek terjengeni róla, hogy
molesztálja a fiatal pácienseit. Ezek miatt a rágalmak miatt kényszerült
Kanadába.
– Tudom – válaszolta. – Írtam egy életrajzot Ernest Jonesról.
Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy: „Te kibaszott idióta, minek
rángattál bele ebbe az egészbe?!” De hallgattam, ő meg nyilván azt
gondolta, hogy sikerült civilizált mederben tartani a beszélgetést.
A történtekről beszámoltam Leon Salzmannak is. Az igazgató jobban
kiborult, mint én, mégis úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha otthagyom a 23-
as kórtermet. Attól, hogy el kell hagynom a betegeimet, valamiféle túlzó
és irracionális bűntudat kerített hatalmába, és a távozásom éjszakáján
mind a huszonnégy esettanulmányt tűzbe vetettem. Olvastam arról, hogy
Jonathan Swift kétségbeesett hangulatban tűzbe dobta a Gulliver
utazásainak22 kéziratát, amit a barátja, Alexander Pope mentett ki a
lángok közül. De én egyedül voltam, és nem volt mellettem egy Pope,
hogy kirántsa a tűzből a könyvem.
Egy napra rá Steve megszökött a kórházból, és felmászott a Throgs
Neck hídra, de szerencsére leszedték, mielőtt leugrott volna. Ez
ráébresztett, hogy a hirtelen és kényszerű távozás a pácienseimet
ugyanannyira megviselte, mint engem, sőt őket még veszélybe is sodorta.
Bűntudattal és megbánással telve, dühösen hagytam ott a 23-as
kórtermet: bűntudat gyötört, mert elhagytam a pácienseimet, megbánást
éreztem, mert elpusztítottam a könyvem, és dühöt, mert zaklatással
vádoltak. Hamis vádak voltak, de nagyon fájóak. Felötlött bennem, hogy
mindazt, amit a szerdai megbeszélésen a kórterem működéséről pár
végzetesnek bizonyuló szóban megfogalmaztam, egy leleplező könyvben a
világ elé tárom, A 23-as kórterem címmel.
Nem sokkal azután, hogy otthagytam a 23-as kórtermet, Norvégiába
utaztam. A skandináv országot kellőképpen nyugodt és békés helynek
gondoltam, hogy megírjam a vádiratomat. Csakhogy sorozatos és egyre
súlyosabb balesetek értek. Először messze kieveztem Norvégia egyik
legnagyobb fjordjából, a Hardanger-fjordból, de ügyetlenségemben
elhagytam az egyik evezőt. Jó pár órába beletelt, míg egy evezővel a
partra evickéltem, még az is megfordult a fejemben, hogy nem jutok ki.
Másnap egy kis hegyi sétára indultam. Egyedül voltam, és senkinek
sem mondtam, hová megyek. A hegy aljában láttam egy norvég nyelvű
táblát, amelyen az állt: „Óvakodj a bikától!” Egy kis rajz is volt mellette,
amin egy bika felöklelt egy embert. Azt hittem, ez valami norvég tréfa.
Mit is keresne egy bika a hegyen?!
Nem foglalkoztam vele, de pár óra múlva, amikor komótos tempóban
éppen megkerültem egy sziklát, szemtől szembe találtam magam egy
hatalmas bikával: pontosan az ösvény közepén ült. A „rémület” túlságosan
enyhe kifejezés arra, amit éreztem. A félelemtől hallucinálni kezdtem: a
bika feje olyan hatalmasra nőtt, hogy kitöltötte a világegyetemet. Nagyon
lazán, mintha csak éppen ott akartam volna befejezni a sétámat,
megfordultam és elindultam visszafelé. De aztán az idegeim felmondták a
szolgálatot, eluralkodott rajtam a pánik, és rohanni kezdtem a sáros,
csúszós ösvényen. Nehéz, dobogó lépteket hallottam, és erős szuszogást
(talán a bika üldözött?), és hirtelen – nem tudom, hogyan történt – ott
feküdtem egy szikla tövében, groteszk módon alám csavarodott bal lábbal.
Extrém helyzetekben az ember tudathasadásos állapotba kerülhet. Az
első gondolatom az volt, hogy valaki – egy ismerősöm – súlyos balesetet
szenvedett, és csak ekkor jöttem rá, hogy ez a valaki én vagyok. Próbáltam
felállni, de a lábam úgy lógott, mint egy szál spagetti. Szakszerűen
megvizsgáltam. Azt képzeltem, hogy ortopédus vagyok, aki egy sérülést
magyaráz a hallgatóinak: „Amint látják, a kvadricepsz szalagjai teljesen
elszakadtak, a patella előre-hátra lifeg, a térdet pedig hátra lehet hajlítani,
pontosan így – és ekkor felüvöltöttem. – Ez üvöltésre készteti a pácienst”
– tettem hozzá, majd ráeszméltem, hogy nem egy diákjainak magyarázó
professzor vagyok, hanem maga a sérült. Letörtem a sétapálcának használt
esernyőm fogantyúját, a szárával sínbe tettem a lábamat, az anorákom
béléséből letépett darabokkal rögzítettem, majd kúszni kezdtem lefelé.
Eleinte néma csendben próbáltam haladni, mert attól tartottam, hogy a
bika még a közelben van.
Miközben a karjaimmal vonszoltam magam és hasznavehetetlen
lábaimat, a hangulatom folyamatosan változott. Nem pergett le előttem az
életem, de sok-sok emlék szabadult fel bennem. Kellemes és jóleső
emlékek: egykori nyári délutánok képei, emlékek arról, hogy szeretnek,
hogy megajándékoznak, és elöntött az a hálateli érzés, hogy képes vagyok
viszonozni a felém áradó szeretetet. Írtam egy jó könyvet és egy nagyszerű
könyvet. Hirtelen azon kaptam magam, hogy múlt időben gondolok
magamra.
Auden egyik verssora jutott eszembe, és újra meg újra belém villant:
„Hálád előzze meg halálod.”23
Nyolc hosszú óra telt el így, és sokk-közeli állapotban voltam, a
lábam alaposan feldagadt, de szerencsére nem vérzett. Sötétedett, a levegő
lehűlt. Senki sem keresett, senki sem tudta, hol vagyok. Hirtelen egy
hangot hallottam. Felnéztem, két alakot láttam egy sziklán – egy férfit
fegyverrel a kezében és egy másik, kisebbet mellette. Lejöttek értem és
megmentettek. Azt éreztem, hogy nincs is édesebb élmény annál, mint
amikor az embert a biztos halál torkából mentik meg.

Repülővel vittek Angliába, és negyvennyolc órával később megműtötték a

leszakadt kvadricepszszalagot és az izmot. Több mint két hétig nem
mozdíthattam meg és nem is éreztem a sérült lábam. Idegennek éreztem,
mintha nem tartozna hozzám, ami teljesen összezavart és tanácstalanná
tett. Az első gondolatom az volt, hogy az altatás során agyvérzést kaptam.
Aztán az, hogy hisztériás paralízisem van. Képtelen voltam elmagyarázni
az élményt a műtőorvosomnak, aki nem is tudott mit mondani.
„Sacks, maga aztán különleges. Még sosem hallottam ilyesmiről.”
Majd ahogy az idegek gyógyultak, a kvadricepsz is életre kelt:
elsőként izomrángások jelentkeztek: a különálló izomrostok kezdtek
rángatózni a korábban élettelen és tónustalan izomban. Aztán finoman
meg tudtam feszíteni a combizmomat (ami az előző tizenkét napban olyan
volt, mint valami zselé, ezért nem feszült meg), végül be tudtam hajlítani
a csípőm, még ha ez a mozdulat egyenetlen, gyenge és fárasztó volt is.
Ekkor levittek egy szobába, hogy kicseréljék a gipszet és kiszedjék a
varratokat. Amikor levették a gipszet, a lábam idegennek tűnt, mintha nem
az enyém lenne. Olyan volt, mint egy élethű viaszszobor egy anatómiai
múzeumban. Varratszedéskor semmit sem éreztem.
Új gipszet kaptam, majd elvittek a fizioterápiára, hogy talpra
állítsanak és járni kezdjek. Szó szerint talpra állítottak, mivel
elfelejtettem, hogyan kell a magam erejéből állni és járni. Miközben
felemeltek, és próbáltam állva maradni, az agyamban furcsa képek
villantak fel a bal lábamról: az egyik pillanatban hosszúnak tűnt, aztán
rövidnek, utána vékonynak, majd vastagnak. Ezek a képek egy-két perc
elteltével viszonylag normalizálódtak. Szerintem addig tartott, amíg a
proprioceptív rendszerem az érzékszervi ingerhullám és az első pöfögő
motorikus mozdulatok hatására újrakalibrálta magát a két hét
mozdulatlanságra kárhoztatott bal lábamban. Olyan volt a bal lábamat
mozgatni, mintha egy robotvégtagot akartam volna irányítani – tudatosan,
kísérletezve, lépésről lépésre haladtam. Egyáltalán nem hasonlított a
normális, folyamatos járáshoz. És akkor hirtelen hallucinációm támadt:
„meghallottam” egy pazar, ritmikus részletet Mendelssohn
hegedűkoncertjéből. (Jonathan Millertől kaptam ezt a felvételt, és
egyfolytában ezt hallgattam.) Ezzel a dallammal a fejemben hirtelen azon
kaptam magam, hogy ismét tudok járni, és a neurológusok
szóhasználatával élve újra ráéreztem a járás „kinetikus melódiájára”.
Amikor a belső zene pár másodperc után megszűnt, én is megálltam:
szükségem volt Mendelssohnra, hogy folytatni tudjam. Egy óra sem
kellett, és ismét folyamatosan jártam, képzeletbeli zenei kíséret nélkül.
Két nappal később átvittek a Kenwood House-ba – egy grófi
szanatóriumba Hampstead Heathben. Az ott töltött hónap során
szokatlanul nagy társasági életet éltem. Nemcsak apa és Lennie látogatott
meg, hanem David bátyám is (ő szervezte meg a repülőutat Norvégiából,
és intézte el a sürgősségi felvételemet egy londoni kórházba), és még
Michael is eljött. Unokatestvérek és rokonok, szomszédok kerestek fel, a
zsinagógából is jöttek, Jonathan és Eric, két régi barátom pedig szinte
mindennap meglátogatott. Mindez azzal az érzéssel keveredve, hogy a
haláltól menekültem meg, és hogy napról napra egyre inkább
visszanyerem a mozgásképességemet és az önállóságomat, különösen
ünnepi ízt adott a szanatóriumban töltött heteimnek.
Volt, hogy apu a délelőtti rendelése után érkezett (közel
nyolcvanévesen is teljes munkaidőben dolgozott), egyúttal meglátogatott
néhány itt fekvő idős parkinsonos pácienst, és első világháborús dalokat
énekelt velük. Bár sokuk alig tudott beszélni, amint apám megadta nekik a
kezdő lökést, énekelni kezdtek. Lennie délutánonként jött, kiültünk a lágy
októberi napsütésre, és órákon át beszélgettünk. Amikor már a mankóról
átváltottam a botra, elsétáltunk egy közeli teázóba Hampstead Heathbe
vagy Highgate Village-be.
A baleset megtanított arra, hogy az ember testéről és a körülötte lévő
térről alkotott kép hogyan tárolódik az agyban, és hogy ezt a központi
képalkotást milyen súlyosan megrongálhatja egy sérült végtag, különösen,
ha az illetőt ágyhoz köti a sérülés, és mozdulatlanságra van kárhoztatva.
Ez az incidens megajándékozott a sebezhetőség és halandóság érzésével,
amit korábban nem igazán tapasztaltam. Amikor elkezdtem motorozni,
egyenesen vakmerő voltam. A barátaim szerint halhatatlannak és
sebezhetetlennek hittem magam. De az esés és a halálközeli élmény
előhívta bennem a félelmet és az óvatosságot, és ezek kisebb-nagyobb
mértékben azóta is velem vannak. A gondtalan életvitelt bizonyos
értelemben elővigyázatosra cseréltem. A fiatalságom véget ért, és
középkorúvá értem.
A baleset után nem sokkal Lennie máris úgy érezte, hogy ebben az
egészben egy könyv rejlik, és szerette volna, ha tollat ragadok és elkezdek
naplót írni. („Ne golyóstollat használj!” – figyelmeztetett élesen. Lennie
az ő csodálatosan szép, kerek betűit mindig töltőtollal írta.)
Colin megijedt, amikor értesült a balesetemről, de amikor
elmeséltem, hogyan történt és min mentem keresztül a kórházban,
felvidult:
„Ez nagyszerű anyag. Erről muszáj írnod! – Majd kisvártatva
hozzátette: – Úgy hangzik, mintha átélnéd a könyvet.”
Pár nappal később hozott egy hatalmas könyvmakettet (a makettben a
fedelet leszámítva üresek a lapok). Hétszáz üres, krémfehér lap várta,
hogy teleírjam a kórházi ágyamon. Örültem ennek a hatalmas tömbnek,
ekkora naplóm még nem volt, és részletesen beszámoltam az én kényszerű
és – legalábbis én így láttam – neurológiai hullámvasúton tett
utazásomról. Amikor a betegek megláttak ezzel a hatalmas könyvvel,
kedvesen élcelődtek:
„Maga igazán szerencsés flótás. Még csak most megy keresztül ezen
az egészen, de máris könyvet ír belőle.”
Colin rendszeresen felhívott, hogy legalább annyira haladok-e a
„könyvvel”, mint a gyógyulással, a felesége, Anna pedig gyakran hozott
nekem gyümölcsöt és füstölt pisztrángot.
A könyv egy végtag elvesztéséről és visszaszerzéséről szólt volna.
Mivel az előző könyvem címe Ébredések volt, arra gondoltam, hogy ezt
Élénküléseknek fogom elnevezni.
De az írás folyamán számomra ismeretlen problémákkal
szembesültem. Újra át kellett élnem a balesetet, a lábadozás szörnyű
kiszolgáltatottságát, ráadásul a személyes érzéseimet is fel kellett tárnom,
méghozzá úgy, ahogy „orvosi” könyvekben még nem láthattuk.
Más nehézségekkel is szembe kellett néznem. Az Ébredésekkel
kapcsolatos pozitív visszajelzések fellelkesítettek, de meg is ijesztettek.
Auden és mások is állították, hogy az Ébredések a fő művem, de én erre
gondolni sem mertem. Ha ez így van, nem láttam esélyt, hogy olyasmivel
folytassam, ami hozzá fogható lenne. És ha a klinikai megfigyelésekkel
gazdagon teletűzdelt Ébredéseket a szakma figyelemre sem méltatta, mire
számíthatnék egy olyan könyvtől, ami teljes egészében egyetlen ember
furcsa és szubjektív élményeit taglalja – az enyémeket.
1975 májusára megírtam az Élénkülések első változatát (később
Jonathan Miller javaslatára átneveztük Fél lábbal a földönre). Colinnal
együtt úgy éreztük, hogy nagyon gyorsan nyomdakész állapotba kerülhet.
Colin annyira magabiztos volt, hogy beletette az 1976–77-es katalógusába.
Ám miközben a könyv befejezésén dolgoztam, 1975 nyarán Colin és
köztem elromlott valami. Millerék augusztusban felmentek Skóciába, és
megengedték, hogy beköltözzek a londoni házukba, pont szembe Colin
házával. Közelebb már nem is lehettem volna hozzá, vagyis a helyzet nem
is lehetett volna ideálisabb az előttünk álló munkához. De a közelség, ami
az Ébredések során annyira produktív és örömteli volt, most éppen az
ellenkező hatást váltotta ki. Délelőtt írtam, délután sétáltam és úsztam,
este hét-nyolc felé pedig mindennap átjött hozzám Colin. Addigra már túl
volt a vacsorán, jócskán ivott is. Többnyire heves, ingerült volt, és
állandóan vitatkozott. Az augusztusi éjszakák forrók és fülledtek voltak, és
talán volt valami a kéziratomban vagy bennem, ami mindig feldühítette.
Azon a nyáron én is feszült és ideges voltam, és nem bíztam az írásomban.
Felkapott egy gépelt oldalt, elolvasott egy mondatot vagy bekezdést, és
megtámadta – a hangvételét, a stílusát, a tartalmát, mindent. Fogta a
mondataimat, a gondolataimat, és egyesével kivégezte őket – nekem
legalábbis így tűnt. Már nyoma sem volt benne annak a humorérzéknek és
nagylelkűségnek, amit korábban annyira csodáltam; a rosszmájúságától
valósággal megsemmisültem. Ezek után az esték után legszívesebben
összetéptem volna az aznapi munkámat; gyatrának éreztem az egész
könyvet, és úgy voltam vele, hogy nem szabad folytatnom.
1975 nyara sötéten ért véget, és ez – bár Colint sosem láttam többé
olyan kibírhatatlannak – árnyékot vetett a következő évekre is. A Lábat –
mindezek után – abban az évben nem fejeztem be.
Lennie aggódott miattam: az Ébredések már a múlté, a Láb
nehézségekbe ütközött, és nem volt semmi olyan különleges projekt,
amely motivált volna. „Nagyon remélem – írta –, hogy mindig meg fog
találni a neked való feladat. Nagyon erősen érzem, hogy neked írnod kell,
ha van kedved hozzá, ha nincs.” Két évvel később ezt írta: „Tedd félre a
Láb-könyvet, és fogj bele a következőbe!”

A következő években jó pár Láb-verzió készült: egyre hosszabbak, egyre

részletesebbek és egyre bonyolultabbak lettek. A Colinnak írt leveleim is
mértéktelenül megnyúltak – az egyik 1978-ban írt több mint ötezer szavas
volt, és egy kétezer szavas függelék is tartozott hozzá.
Lurijának is írtam, aki türelmesen és részletesen válaszolt a terjengős
leveleimre. Végül, miután megállás nélkül ostromoltam egy könyvötlettel,
egy kétszavas táviratot küldött: „ÍRJA MEG.”
Ezt egy olyan levél követte, amelyben a perifériás sérülések központi
idegrendszeri rezonanciájáról írt. „Ön egy teljesen új területet fedez fel.
[…] Kérem, jelentesse meg a megfigyeléseit! Talán képes lesz
megváltoztatni a perifériás rendellenességek irányában mutatott
»állatorvosi« hozzáállást, és megnyithatja az utat egy mélyebb és
emberibb gyógyítás felé.”
De az írás, a szakadatlan írás és a vázlatok összetépése folytatódott. A
Láb fájdalmasabb és bonyolultabb lett, mint bármi, amit korábban írtam,
és néhány barátom (különösen Eric) látva, hogy hiába keresem
megszállottan a kiutat, elakadtam, arra biztatott, hogy hagyjam abba, mert
ez a könyv nem tesz jót nekem.

1977-ben Charlie Markham, az egykori neurológiai mentorom a

UCLA-n, ellátogatott New Yorkba. Kedveltem őt, és sok időt töltöttem
vele, amikor a mozgási rendellenességekről végzett kutatást. Ebéd közben
kifaggatott a munkámról, majd felkiáltott:
– Hisz neked nincs állásod!
– Igenis van – vágtam rá.
– Hol? Hol dolgozol? – kérdezte (ő akkoriban lett a neurológiai
tanszék vezetője a UCLA-n.)
– Az orvostudomány szívében – válaszoltam –, ott dolgozom.
– Pfff – legyintett lekicsinylően.
A pácienseim „ébredései” közben kezdtem ezt érezni, amikor a
kórház szomszédságában laktam, és napi tizenkét-tizenöt órát töltöttem
velük. Bármikor meglátogathattak, az aktívabbak vasárnap reggelenként
átjöttek egy csésze kakaóra, néhányukat pedig elvittem a szemben lévő
New York-i Botanikus Kertbe. Felügyeltem a gyógyszeres kezelésüket, a
gyakran instabil neurológiai állapotukat, és minden tőlem telhetőt
megtettem, hogy teljes életet éljenek – amennyire a fizikai korlátaikat
figyelembe véve lehetséges volt. Úgy éreztem, hogy az orvosukként az a
feladatom, hogy ezeket az évekig kórházba zárt és mozdulatlanságra
kárhoztatott életeket felnyissam.
Bár a Beth Abrahamben már nem volt állásom, és fizetést sem
kaptam, mégis rendszeresen bejártam. Túl közel álltam a pácienseimhez,
hogy akár csak egy rövid időre is megszakítsam velük a kapcsolatot, bár
más intézményekben is elkezdtem betegekkel foglalkozni – New York-i
gondozóotthonoktól kezdve Staten Islanden át Brooklynig és Queensig.48
Házaló neurológussá váltam.
Néhány helyen – ezeket általában valamilyen „kastélynak” nevezték –
megfigyelhettem, hogyan igázza le az embert az orvosi arrogancia és a
technológia. Volt, hogy szándékosan hanyagolták el a pácienseket, de
annyira, hogy az már egy bűncselekmény határát súrolta – órákra magukra
hagyták, fizikailag és mentálisan is bántalmazták őket. Az egyik
„kastélyban” láttam egy beteget, akinek eltört a csípője: borzalmas
fájdalmai voltak, ám a személyzet nem törődött vele, és a saját vizeletében
feküdt. Dolgoztam egy másik gondozóotthonban, ahol ugyan nem
hanyagolták el a pácienseket, de az orvosi ellátáson túl nem foglalkoztak
velük. Azoknak, akik ilyen gondozóotthonokba kerültek, valamilyen
értelmes életcélra lett volna szükségük. Figyelembe kellett volna venni az
egyéniségüket, a méltóságukat, az önbecsülésüket, és egy bizonyos fokú
autonómiát is biztosítani kellett volna számukra. Mindezt semmibe vették,
a „gondozásuk” gépiesen orvosi volt, és semmi több.
A maguk módján ezek a gondozóotthonok ugyanolyan borzalmasak
voltak, mint a 23-as kórterem, talán még aggasztóbbak – egyfolytában az
járt az eszemben, hogy nem ezek jelentik-e a jövőt?
A Little Sisters of the Poor által működtetett ápolóotthonokban ennek
épp az ellenkezőjét tapasztaltam.
A Little Sistersről gyerekkoromban hallottam először, mivel a
szüleim rendeltek az otthonaikban: apám háziorvosként, anyám sebész
konzulensként. „Oliver, ha agyvérzést kapnék – mondta mindig Lennie
néném –, a Little Sistersbe vigyél, mert ott a legjobb az ellátás az egész
világon.”
Az otthonaik az életről szólnak – hogy a körülményekhez képest a
lehető legteljesebb és legértelmesebb élet lehetőségét teremtsék meg az
ápoltak számára. Voltak agyvérzésesek, parkinsonosok és demens betegek;
voltak „orvosi” esetek (rákkal, tüdőtágulással, vagy valamilyen
szívproblémával küzdő emberek), voltak vakok, siketek és olyanok is, akik
majd’ kicsattantak az egészségtől, de magányossá váltak és
elszigetelődtek, ezért emberi melegségre és kapcsolatokra vágytak.
Az orvosi ellátás mellett a Little Sisters mindenféle kezelést is kínál
– fiziko-, beszéd-, zene- és foglalkozásterápiát, és (ha kell) pszichoterápiát
és tanácsadást. Ezeken kívül mindenféle – szintén terápiás hatású –
tevékenységet ajánlanak (és ezeket nem orvosok fejlesztették ki): lehet
például kertészkedni és főzni. Sok lakónak különleges szerepe vagy
feladata van az otthonokban: segítenek a mosásban vagy orgonálnak a
kápolnában, mások kisállatokat gondoznak. Múzeumba, sportversenyekre,
színházba és parkokba járnak. A családos ápoltak hétvégenként a
családjuknál ebédelhetnek, és az ünnepeket is velük tölthetik. Az
otthonokba gyakran látogatnak el a környékbeli iskolák diákjai, akik
könnyen teremtenek kapcsolatot akár hetven-nyolcvan évvel idősebbekkel
is, és alkalmanként meghitt barátságok szövődnek. A vallás fontos, de nem
kötelező, nem prédikálnak, nem térítenek, nem gyakorolnak nyomást
senkire. Nem minden bentlakó hívő, de a nővérek igazán hitbuzgók: mély
elkötelezettség nélkül nehéz ilyen színvonalú munkát végezni.49
Nehéz (néha bizonyára szükséges) döntés, hogy valaki elhagyva az
otthonát beköltözzön egy gondozóközpontba. De a Little Sisters
otthonaiban lakók többsége képes értelmes és élvezhető életet kialakítani
magának – sokszor jobbat, mint amilyen korábban volt –, és közben
nyugodtak lehetnek, hogy minden orvosi problémájukat figyelik és
kezelik, és tudják, ha eljön az ideje, békében és méltósággal halhatnak
meg.
A Little Sisters intézményeiben az 1840-es évek óta gondoskodnak
betegekről. Módszerük a középkori egyházi hagyományokig nyúlik vissza
– amelyeket Victoria Sweet olyan megindítóan ír le az Isten Hotel24 című
könyvében –, és mindezt kombinálják a modern orvostudomány
legjavával.
Bár a „kastélyok” teljesen a kedvemet szegték, és gyorsan
abbahagytam a látogatásukat, a Little Sisterst inspirálónak találtam, és
szívesen keresem fel az otthonaikat. Némelyikükbe már több mint
negyven éve járok.

1976elején kaptam egy levelet Jonathan Cole-tól, aki orvostanhallgató

volt a londoni Middlesex Kórházban. Azt írta, hogy imádta a Migraine-t és
az Ébredéseket, majd hozzátette, hogy mielőtt kórházban kezdett volna
dolgozni, egy évig Oxfordban végzett kutatásokat a szenzoros
neurofiziológia területén. Megkérdezte, hogy a szabadon választható
időszakát – ami nagyjából két hónap – eltölthetné-e nálam. „Szeretném
megfigyelni az osztálya módszereit, és bármit szívesen elvállalnék, ami az
oktatás közben felmerülhet” – írta.
Meghatódtam, és hízelgett, hogy egy olyan kórház hallgatója keresett
meg, ahol majdnem húsz éve én is a gyakorlatomat töltöttem. De ki kellett
ábrándítanom a pozíciómat illetően, és abban is biztos voltam, hogy itt
nem kaphat olyan oktatást, mint egy orvosi egyetemen. Ezt válaszoltam:

Kedves Mr. Cole!

Köszönöm február 27-i levelét, és sajnálom, hogy ilyen sokáig
várattam a válasszal.
Azért késlekedtem, mert nem tudom, mit is válaszolhatnék.
De nagyjából a következő a helyzet: nekem nincsen osztályom.
Nem is dolgozom semmilyen osztályon.
Én egy vándorcigány vagyok, mindenféle alkalmi és
bizonytalan munkából tartom fenn magam.
 Amikor teljes munkaidőben dolgoztam a Beth Abrahamben,
sok hallgató töltötte nálam a szakmai gyakorlatát – mindig
élvezetes és gyümölcsöző időszakok voltak ezek mindannyiunk
számára.
De jelen pillanatban nincs állásom, bázisom vagy
otthonom, és csak házalok egyik helyről a másikra. Nem
ajánlhatok semmiféle formális oktatást – vagy bármi olyasmit,
amit hivatalosan akkreditálhat.
Nem hivatalosan (legalábbis így hiszem) rengeteget látok,
tanulok és teszek azzal a sokféle pácienssel, akikkel a különböző
kórházakban és otthonokban találkozom, és minden helyzet,
amely során láthatok, tanulhatok és gyógyíthatok, eo ipso, tanító
helyzet is egyben. Minden páciens, akivel találkozom – akárhol
legyen is – tele van élettel, érdekes és figyelemre méltó: sosem
találkoztam még olyan beteggel, aki ne tanított volna meg
valami újra, vagy ne ébresztett volna bennem új érzéseket, ne
inspirált volna új gondolatokra, és úgy gondolom, hogy akik ott
vannak mellettem ezekben a helyzetekben, átélhetik és hozzá is
tehetnek ehhez a kalandhoz. (Én a neurológiára és mindenre
egyfajta kalandként tekintek!)
Írjon és mesélje el, hogyan haladnak a dolgai – és még
egyszer: örömmel fogadnám Önt a magam informális, lezser,
házaló módján, de semmilyen értelemben nem vagyok
„felkészülve” semmiféle hivatalos oktatásra.
A legjobbakat kívánva és köszönettel,
Oliver Sacks

Majdnem egy évbe telt megteremteni a szükséges feltételeket, de 1977

elején Jonathan megérkezett hozzám gyakorlatra.
Azt hiszem, egy kicsit mindketten izgultunk: végeredményben én
voltam az Ébredések írója, még ha nem is volt állásom, Jonathan pedig
egy évig végzett kutatásokat a szenzoros neurofiziológia területén
Oxfordban, és nyilvánvalóan sokkal szofisztikáltabb és naprakészebb volt
fiziológiai gondolkodás terén, mint én. Ez mindkettőnk számára új
élménynek ígérkezett.
 Hamarosan felfedeztük, hogy van valami, ami mindkettőnket erősen
foglalkoztat: őt is, engem is lenyűgözött a „hatodik érzék”, a
propriocepció. Ez az érzék öntudatlan, láthatatlan, de kétségtelenül
fontosabb, mint bármelyik vagy akár a másik öt együttvéve. Az ember
lehet vak és siket, mint Helen Keller, de élhet teljes életet. Ám a
propriocepció kulcsfontosságú a saját testünk, testhelyzetünk és a
végtagjaink mozgásának észlelése szempontjából, kulcsfontosságú az
egész létezésükhöz. Hogyan élhetné túl valaki, ha a propriocepció érzéke
megszűnne?
Ez a kérdés aligha merül fel egy átlagos életvitel során. A
propriocepció mindig jelen van, sosem tolakodik, de csendben irányítja
minden mozdulatunkat. Nem vagyok biztos benne, hogy annyit
elmélkedtem volna a propriocepcióról, ha nem lett volna az a bizarr,
zavaros élményem, amelyről a Láb-könyvem szólt volna, és amellyel
éppen akkor vesződtem, amikor Jonathan New Yorkba érkezett.
Meggyőződésem volt, hogy ez a zavarodottság nagyrészt a propriocepció
megszűnéséből származott, ami olyan súlyos volt, hogy ha nem néztem
oda, nem tudtam megmondani, hol a bal lábam, és nem is éreztem úgy,
hogy az a valami egyáltalán „hozzám tartozna”.
Isabelle Rapin barátom és kollégám éppen akkor küldött hozzám egy
beteget, amikor Jonathan New Yorkba érkezett. A fiatal nő egy vírusos
megbetegedés folyományaként egyszer csak elveszítette minden
propriocepcióját és nyaktól lefelé a tapintási érzékét.50 Jonathan 1977-ben
még nem tudhatta, milyen mértékben fonódik majd össze az élete egy
hasonló állapotban lévő pácienssel.
Jonathan a Little Sisters intézményeibe és más otthonokba is elkísért,
és sokféle pácienssel találkozott. Egyikük mély nyomott hagyott bennünk:
egy Korszakov-szindrómás férfi, akit az emlékezetkiesése arra késztetett,
hogy folyamatosan társalogjon. Három perc leforgása alatt Mr. Thompson
(ahogy később elneveztem) a fehér orvosi köpenyemben négy különböző
identitással ruházott fel: először egy vevője voltam az
élelmiszerboltjában, aztán egy régi barátja, akivel lóversenyre járt, aztán
kóser hentes, majd kisegítő egy benzinkúton, és csak ezek után, némi
segítséggel tippelt arra, hogy az orvosa lehetek.51 Kacagtam, ahogy az
egyik vicces következtetés követte a másikat, a kimért Jonathan meg
később elmesélte, mennyire sokkolta ez a jelenet. Sokkolta, hogy
kinevetem a pácienst. De amikor Mr. Thompson, ez az életvidám ír férfi is
nevetni kezdett saját Korszakov-szindrómás fantáziáin, Jonathan is
felengedett, és ő is elkezdett nevetni.
Amikor meglátogattam a pácienseimet, sokszor volt nálam
videokamera, és Jonathan izgatottan nézte vissza a felvételeket. A videó
akkoriban még újdonságnak számított, kórházakban alig használták.
Lenyűgözte, hogy például a parkinsonos páciensek, akik nem voltak
tudatában, hogy hajlamosak egy bizonyos irányba hajolni és csoszogva
járni, a felvételeket látva ráébredtek erre – és elsajátítottak olyan
módszereket, amelyekkel kijavíthatták ezeket a tartáshibákat.
Jonathant többször is elvittem a Beth Abrahambe, nagyon örült, hogy
találkozhatott az Ébredésekből megismert páciensekkel. Lenyűgözte, hogy
annak ellenére, hogy írtam róluk, sőt le is filmeztem őket, továbbra is
bíznak bennem, és nem érzik úgy, hogy kihasználtam vagy elárultam volna
őket. Ez bizonyára sokszor eszébe jutott nyolc évvel később, amikor
találkozott Ian Watermannel, aki megváltoztatta az életét.
Ian, Christinához, a testét vesztett hölgyhöz hasonlóan súlyos
szenzoros neuropátiában szenvedett. Jó erőben lévő tizenkilenc éves srác
volt, amikor a vírus minden fej alatti propriocepciójától megfosztotta.
Azok, akik ebben a ritka betegségben szenvednek, alig tudják mozgatni a
végtagjaikat, és csak kúszni tudnak, vagy kerekesszékben ülnek. De Ian
valami hihetetlen elszántsággal megtalálta a módját, hogy megbirkózzon a
betegségével, és súlyos idegrendszeri deficit ellenére viszonylag normális
életvitelt tudott kialakítani magának.
Ami legtöbbünk számára automatikus beidegződés, és nem igényel
tudatos kontrollt, azt Ian csak akarattal és folyamatos odafigyeléssel tudja
véghezvinni. Amikor ül, tudatosan tartania kell magát, hogy ne essen
előre, és csak úgy tud járni, ha befeszíti a térdeit és folyamatosan szemmel
tartja őket. A propriocepció „hatodik érzékét” a látással kell pótolnia. Ez a
fókuszálás és koncentráció azt jelenti, hogy nem tud egyszerre két dolgot
csinálni. Képes állni vagy beszélni, de ahhoz, hogy állás közben beszéljen,
neki kell támaszkodnia valaminek. Teljesen normálisnak tűnik, de ha a
fények hirtelen kialudnának, tehetetlenül összecsuklana.
Az évek során Jonathan és Ian között mély kapcsolat alakult ki –
egyszerre voltak orvos és páciens, kutató és a kutatás tárgya, és az idő
múlásával kollégákká és barátokká váltak (majdnem harminc éve
dolgoznak együtt). A több évtizedes együttműködés alatt Jonathan
tucatnyi tudományos cikket és egy figyelemre méltó könyvet írt Ianről,
utóbbit Pride and a Daily Marathon (Büszkeség és egy mindennapi
maraton) címmel. (Most éppen a folytatáson dolgozik.52)
Kevés megindítóbb dolog volt az életemben, mint látni Jonathant, a
diákomat, amint maga is kiváló orvossá, fiziológussá és íróvá válik: négy
jelentős könyvet és több mint száz orvosi témájú cikket írt.

Azután, hogy 1965-ben New Yorkba költöztem, motorral jártam a

környező vidéket. Valami eldugott helyet kerestem, ahol időnként
meghúzhatom magam hétvégére. Egy vasárnap, amikor a Catskills-en
hajtottam át, találtam egy fából épült, festői hotelt egy tó partján – a Lake
Jefferson Hotelt. Egy kedves német–amerikai pár, Lou és Bertha Grupp
volt a tulajdonos, és hamar összeismerkedtünk. Meghatott, milyen féltő
gondossággal viseltettek a motorom iránt, amit a hotel előcsarnokában
tárolhattam. Nemsokára ismerős hétvégi látvánnyá vált a helyiek számára.
„Doki megint itt van” – mondták a motort látva.
Imádtam szombat esténként a régies hangulatú bárban üldögélni. Tele
volt érdekes fazonokkal, mentek a nagy sztorik, folyt a pia, a falakat pedig
régi, a hotel fénykorában, a húszas-harmincas években készült fotókkal
díszítették. Sokat írtam a bár melletti alkóvban, ahol egyedül, magam
lehettem, láthatatlan voltam, és mégis élvezhettem a bár pezsgő életét.
Egy tucatnyi hétvége után egyezségre jutottam a Grupp házaspárral:
kiveszek egy szobát a hotel alagsorában, akkor jövök és megyek, amikor
akarok, és ott tarthatom a holmimat – egy írógépet és az
úszófelszerelésemet. Enyém a szoba, használhatom a konyhát, a bárt és a
hotel minden szolgáltatását havi kétszáz dollárért.
A Lake Jeffben egészséges és szerzetesi életet éltem. A hetvenes évek
elején eladtam a motoromat – túl veszélyesnek találtam a forgalmat New
Yorkban, és a motorozás már nem nyújtott élvezetet –, de az autómra
mindig felraktam egy kerékpárt, és a hosszú nyári napokon órákig
bringáztam. Gyakran megálltam az öreg ciderkészítő présháznál a hotel
közelében, vettem is két kétliteres kannával, és felakasztottam őket a
kormányra. Szeretem a cidert, és a két kannából apránként és
szimmetrikusan kortyolgattam, előbb az egyikből, aztán a másikból. Így
megfelelően hidratált és spicces voltam az egész napos bicajozás közben.
 Volt egy istálló nem messze a hoteltől, vasárnap reggel néha itt
lovagoltam pár órát egy hatalmas Percheron lovon, amelynek olyan széles
háta volt, mintha egy elefántot ültem volna meg. Akkoriban túlsúlyos
voltam, jóval száztíz kiló fölött, de a hatalmas állatnak ez meg se kottyant.
Ilyen lovon ültek a teljes páncélba öltözött lovagok és a királyok – VIII.
Henrik teljes páncélzatban állítólag kétszázhuszonöt kilót nyomott.
De a legnagyobb örömöt az jelentette, ha úszhattam a nyugodt vizű
tóban, ahol néha feltűnt egy-egy evezős csónakban pecázó horgász, de nem
voltak motorcsónakok vagy jet skik, amelyek veszélybe sodorhatták volna
a figyelmetlen úszót. A Lake Jeff Hotel már túl volt a fénykorán, és az
egykor díszes stégje, úszószigetei és pavilonjai elhagyatottan málladoztak.
Az idővel mit sem törődve, a békés és stresszmentes úszás beindította az
agyműködésem. Gondolatok, képek, néha egész bekezdések áramoltak a
fejemben, és mindent azonnal le kellett írnom egy sárga noteszbe, amit a
tó parti piknikasztalon tartottam. Néha annyira hajtott valami, hogy meg
sem szárítkoztam, csuromvizesen rohantam a noteszhez.

Azt mesélték, hogy Eric Korn és én még babakocsiban ülve találkoztunk

először – közel nyolcvan éven keresztül barátok maradtunk. Gyakran
utaztunk együtt. 1979-ben áthajóztunk Hollandiába, béreltünk két
kerékpárt, hogy körbetekerjük az országot, az út utolsó állomása pedig
kedvenc városom, Amszterdam volt. Pár éve nem jártam Hollandiában –
Eric, aki Angliában élt, gyakran megfordult ott –, így aztán nagyon
meglepődtem, amikor teljesen nyíltan kannabisszal kínáltak minket egy
kávézóban. Az asztalnál ültünk, amikor egy fiatalember odalépett
hozzánk, és egy gyakorlott mozdulattal felpattintott egy összecsukható
tárcát, benne tucatnyi különböző fajtájú marihuána és hasis, amelynek kis
mennyiségű birtoklása és használata a hetvenes években Hollandiában már
teljesen legálisnak számított. Erickel vettünk egy csomagot, de
elfelejtettük elszívni. Valójában azt is elfelejtettük, hogy nálunk van, amíg
Hágába nem értünk, hogy áthajózzunk Angliába. A vámnál feltették a
szokásos kérdéseket.
– Vettek valamit Hollandiában? Például alkoholt?
– Igen, Genever gint – válaszoltuk.
– Cigarettát?
 – Nem, nem dohányzunk.
– Marihuánát?
– Ó, azt igen, el is felejtettük.
– Nos, dobják el, mielőtt Angliába érnek – mondta a vámtiszt. –
Angliában nem legális.
Magunkkal vittük, hogy majd a fedélzeten elszívjuk. Szívtunk egy
kicsit, aztán az egészet kidobtuk a fedélzetről. Talán több volt a kicsinél,
egyikünk sem szívott évek óta, és a marihuána sokkal erősebb volt, mint
hittük.
Pár perccel később a fedélzeten sétálva a kapitányi híd közelében
találtam magam. A leszálló alkonyban világítva oly hívogatónak tűnt,
mintha egy tündérmeséből pottyant volna elém. A kapitány keze a
kormánykeréken pihent. Egy tízéves körüli fiúcska állt mellette, akit
teljesen lenyűgözött a kapitány uniformisa, a réz és üveg műszerek, és a
hajóorr előtt megnyíló tenger. Beléptem a nyitott ajtón. Sem a kapitányt,
sem a kisfiút nem zavartam, csendben megálltam mellettük. A kapitány
megmutatta a műszereket, hogy hogyan kell kormányozni a hajót, a kisfiú
és én pedig elárasztottuk kérdésekkel. Annyira elmerültünk ebben, hogy
megfeledkeztünk az idő múlásáról, és megdöbbentünk, amikor a kapitány
bejelentette, hogy Harwich az angol parton már közel van. Mindketten
elhagytuk a hidat, a kisfiú megtalálta a szüleit, én pedig Eric keresésére
indultam.
Amikor megtaláltam, Eric már reszketett a félelemtől, és majdnem
sírt a megkönnyebbüléstől, hogy élek.
– Hol voltál? – kérdezte. – Már mindenütt kerestelek, azt hittem, a
vízbe ugrottál. Hál’ isten, hogy élsz!
Elmeséltem, hogy jártam a kapitányi hídon és hogy mennyire jól
éreztem magam. És csak ezután döbbentem meg szenvedélyes kitörésén:
– Te törődsz velem, tényleg törődsz velem! – kiáltottam fel.
– Persze, hogy törődöm! – válaszolta Eric. – Hogy is kételkedhettél
ebben?
De nem volt könnyű elfogadnom, hogy van bárki, akit csak kicsit is
érdekel, mi van velem. Azt hiszem, néha én is megfeledkeztem róla, hogy
a szüleim mennyire aggódtak értem. Újraolvastam a leveleket, amelyeket
akkor írtak, amikor ötven éve Amerikába érkeztem, és csak most látom,
mennyire féltettek.
 És azt sem vettem észre, milyen sokan törődtek velem. Vajon az a
tévhit, hogy senki sem foglalkozik velem, a bennem lévő hiányérzet vagy
valamiféle gátlás kivetülése volt? Egyszer hallottam egy rádióműsort
olyan emberek emlékeiről, akiket hozzám hasonlóan a második
világháború alatt evakuáltak, és kisgyerekként választottak el a
családjuktól. A riporter arról beszélt, ezek az emberek milyen jól
megtanultak együtt élni a fájdalmas, traumatikus gyermekkori
élményekkel.
„Ez igaz – mondta egy férfi –, de van három dolog, amivel azóta is
problémáim vannak: a kötődéssel, a családdal és a hittel.”
Úgy hiszem, ez bizonyos mértékben rám is igaz.
1978 szeptemberében még több Láb-kéziratot küldtem Lennie-nek –
azt írta vissza, hogy szerinte ebből egy „vidám, táncos könyv” lehet –
megkönnyebbült, hogy más dolgok is érdekelni kezdenek. A levele végén
sötétebb húrokat pendített meg:

Várom, hogy beutaljanak kórházba, mivel az én kedves és kiváló

sebészem szerint eljött az ideje egy nagyobb rekeszsérv- és
nyelőcsőműtétnek. Apád és David nem tűnik túl lelkesnek, de én
nagyon bízom benne.

Ez volt az utolsó levél, amit Lennie-től kaptam. Befeküdt a kórházba, de a

dolgok rosszul alakultak. Egy rutinműtétnek kellett volna lennie, de
katasztrofális kizsigerelés lett belőle. Amikor Lennie megtudta, hogy
intravénásan kellene táplálni, és hogy áttétes rákja van, úgy döntött, itt
befejezi. Nem evett semmit, csak vizet ivott. Apám ragaszkodott hozzá,
hogy beszéljen egy pszichiáterrel, de ezt a választ kapta a szakembertől:
„Ő a legjózanabb ember, akivel valaha találkoztam. Tiszteletben kell
tartania a döntését!”
Amint tudomást szereztem erről, Angliába repültem, és jó néhány
boldog, de végtelenül szomorú napot töltöttem az egyre gyengébb Lennie
ágya mellett. A fizikai nehézségek dacára teljesen önmaga tudott maradni.
Amikor vissza kellett térnem az Államokba, a reggelt azzal töltöttem,
hogy Hampstead Heathben összegyűjtöttem annyiféle falevelet, amennyit
csak bírtam, és elvittem neki. Tetszett neki, be is azonosította mindet, és
azt mondta, mindez visszarepítette őt Delamere Forestbe.
 Az utolsó levelemet 1978 végén küldtem neki, és nem tudom,
elolvasta-e.

Imádott Lenem!
Mindannyian annyira reméltük, hogy ebben a hónapban jobban
leszel, de sajnos nem így történt.
A szívem szakad meg, amikor azt hallom, hogy egyre
gyengülsz és szenvedsz – és most is, hogy arról hallok, hogy
meg akarsz halni.
Te, aki imádtad az életet, és oly sokunk számára voltál az
erő és az élet forrása, méltósággal, bátran és az elmúlás okozta
gyász érzésével nézhetsz szembe a halállal, és akár választhatod
is azt. Mi, én alig bírom elviselni a gondolatot, hogy
elveszítelek. Aligha volt nálad szeretetre méltóbb ember az
életemben.
Mindezek ellenére reménykedem benne, hogy elviseled ezt
a gyötrelmet, és ismét élvezni tudod majd az életet. De ha nem
így lesz, akkor utoljára ismét köszönöm, hogy az voltál, aki.
Szeretettel,
Oliver

Amindennapi társas helyzetekben félénken viselkedem, képtelen vagyok

könnyedén „csevegni”, nehezen ismerek fel embereket (ez egész
életemben jellemző volt rám, és most, hogy a látásom is sokat romlott,
még rosszabb a helyzet), nem sokat tudok a közéleti eseményekről és nem
is nagyon érdekelnek, legyenek azok politikai, társadalmi vagy szexuális
vonatkozásúak. Ráadásul a hallásom is romlik, ami szépítő kifejezés az
egyre súlyosabb siketségre. Így hajlamos vagyok elvonulni egy sarokba,
láthatatlanná válni, abban a reményben, hogy nem vesznek észre. Ez a
hatvanas években elég bénító volt, főleg amikor melegbárokban
ismerkedtem. Gubbasztottam a sarokban, aztán egy óra elteltével egyedül,
szomorúan, de némileg megkönnyebbülve leléptem. De ha egy bulin vagy
valahol belefutok valakibe, akinek hasonló (rendszerint tudományos) az
érdeklődése – vulkánok, medúzák, gravitációs hullámok, akármi –, akkor
azonnal élénk beszélgetésbe kezdek (bár ettől még előfordulhat, hogy pár
perccel később nem ismerem fel az illetőt).
Az utcán szinte senkivel sem állok szóba. De néhány éve a
holdfogyatkozáskor a hússzoros nagyítású távcsövemmel kimentem az
utcára. Úgy tűnt, a forgalmas járdán mindenki elfelejtette, milyen
különleges égi esemény zajlik éppen felettünk, így aztán megállítgattam a
járókelőket.
– Nézzék, mi történik a Holddal! – mondtam, és a kezükbe nyomtam
a távcsövet.
Az emberek meglepődtek, hogy valaki ezzel állítja meg őket, de
kíváncsivá tette őket a szemmel láthatóan ártalmatlan lelkesedésem,
belenéztek a távcsőbe, elcsodálkoztak, majd visszaadták.
– Hé, ember, köszönöm, hogy megmutatta! – mondták.
Vagy: – A mindenit, de jó volt megnézni!
Ahogy elhaladtam a házunk előtti parkoló mellett, megpillantottam
egy nőt, amint hevesen vitatkozik a parkolóőrrel. Odamentem hozzájuk.
„Hagyják abba a veszekedést, nézzék inkább a Holdat!”
Megdöbbenve elhallgattak, egymásnak nyújtva belenéztek a távcsőbe,
majd megköszönve visszaadták, és ott folytatták, ahol abbahagyták.
Hasonló dolog történt pár évvel később, amikor a Wolfram
nagybácsin dolgoztam, és a színképelemzésről írtam egy fejezetet.
Amikor az utcákat jártam, magammal hordtam egy apró
zsebspektroszkópot, hogy megvizsgáljam a különböző fényeket és
színképvonalaik csodálatos változatosságát – a nátriumlámpák briliáns
arany vonalát, a neon vörös vonalait, a higanygőzlámpák és a bennük
foszforeszkáló ritka földfémek vonalrendszerét. Ahogy elmentem az egyik
környékbeli kocsma mellett, ámulatba ejtettek a benti színes fények, a
spektroszkópomat nekinyomtam hát az ablaküvegnek, hogy
megvizsgáljam őket. Látszott, hogy a vendégeket nyugtalanítja a furcsa
viselkedésem, és hogy egy különös kis szerkezettel bámulom őket (mert
ezt hitték), így merészen bevágtattam a kocsmába, amelyről kiderült, hogy
melegbár.
„Nem kell mindig a szexről beszélgetni, emberek! – jelentettem ki. –
Nézzenek meg valami igazán érdekeset!”
Döbbent csend támadt, de a gyerekes, naiv lelkesedésem végül
győzedelmeskedett. A sprektroszkópom kézről kézre járt, és megjegyzések
röpködtek: „hű”, „klassz!”. Miután mindenki kipróbálta a spektroszkópot,
köszönettel visszaadták, aztán tovább beszélgettek a szexről.

ALáb-könyvvel még jó pár évig szenvedtem, míg végül 1983-ban

elküldtem a végleges kéziratot Colinnak – kilenc évvel azután, hogy
belekezdtem. A könyv minden egyes, pedánsan legépelt fejezete
másmilyen színű papíron volt, és az egész több mint háromszázezer szavas
volt. Colint már a puszta terjedelme feldühítette, és a szerkesztésre ráment
az egész 1983-as esztendő. A végleges változatot az eredetinek csaknem
az egyötödére, azaz ötvennyolcezer szóra rövidítették le.
Akárhogy is, hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy befejeztem a
könyvet és leadtam Colinnak. Sosem tudtam megszabadulni attól a
babonás érzéstől, hogy az 1974-es balesetem újra megtörténik velem, ha
csak nem űzöm ki magamból azzal, hogy egy könyv formájában az egész
élményt világgá kürtölöm. Most, hogy elkészült, már nem fenyegetett a
veszély, hogy újra térdre kényszerít ez a dolog. De a tudattalan
akaratosabb, mint hinnénk, és tíz nappal később egy jeges brooklyni napon
sikerült ügyetlen módon elesnem és előidéznem a balesetet, amitől
annyira tartottam.
Bekanyarodtam egy benzinkúthoz a City Islanden. Odaadtam a
hitelkártyám a kutasnak, és arra készültem, hogy kiszállok a kocsiból és
nyújtózom egyet. Abban a pillanatban, hogy kitettem a lábam, ráléptem
egy foltnyi fekete jégre, és amikor a kutas visszajött a számlával, a földön
feküdtem, félig az autó alá szorulva.
– Maga meg mit művel? – kérdezte.
– Napozom – válaszoltam.
– Na ne ugrasson! – mondta. – Mi történt?
– Eltörtem a karom és a lábam – közöltem.
– Maga már megint viccel.
– Nem – ellenkeztem. – Ezúttal nem, és megköszönném, ha hívna egy
mentőt.
Amikor megérkeztem a kórházba, az ügyeletes sebész odalépett
hozzám:
– Mi van a kézfejére írva?
(Korábban azt írtam a kezemre, hogy C. B. S.)
 – Ó, az egy páciens, akinek hallucinációi vannak, Charles Bonnet-
szindrómában szenved, és éppen úton voltam hozzá.53
– Dr. Sacks! – jelentette ki. – Most maga a páciens.

Amikor Colin megtudta, hogy kórházba kerültem – még akkor is ott

voltam, amikor a Láb kefelevonata megérkezett –, így szólt: „Oliver, hogy
te mit meg nem teszel egy lábjegyzetért!”
1977 és 1982 között fejeztem be a Fél lábbal a földönt, egy része
akkor készült el, amikor a Lake Jeffnél úsztam. Jim Silberman, az
amerikai kiadóm és szerkesztőm roppant ideges lett, amikor meglátta a
Lake Jeffnél készült részt. Harminc éve nem kapott kézzel írt kéziratot, az
enyém meg úgy nézett ki, mint amit a fürdőkádból szedtek ki. Azt mondta,
nemcsak hogy le kell gépeltetnie a szöveget, hanem ki is kell kódoltatnia.
Elküldte az egyik volt szerkesztőjének, Kate Edgarnak, aki szabadúszóként
dolgozott San Franciscóban. Az alig olvasható, vízfoltos kéziratom tele
volt kusza, félkész mondatokkal, nyilakkal, határozatlan áthúzásokkal, de
végül csodálatosan legépelve érkezett vissza, méghozzá okos szerkesztési
tanácsok társaságában. Megírtam Ms. Edgarnak, hogy nagyszerű munkát
végzett a bonyolult kézirattal, és hogy keressen fel, ha a keleti parton jár.
Kate egy évvel később, 1983-ban visszatért a keleti partra, és azóta is
velem dolgozik szerkesztőként és munkatársként. Lehet, hogy Mary-Kayt
és Colint az őrületbe kergettem a kézirataimmal, de az elmúlt harminc
évben szerencsémre Kate mellettem volt. Ő hozzájuk hasonlóan rendbe
tette, átszűrte és összefüggő egésszé alakította a végeérhetetlen
vázlataimat. (Továbbá kutatóként és munkatársként működött közre az
összes későbbi könyvemben, találkozott páciensekkel, meghallgatta a
történeteimet, és több kalandot is együtt éltünk át, például megtanultuk a
jelnyelvet és kémiai laborokba látogattunk.)
 Ki lehet az?

Bár majdnem egy évtizedig tartott megírnom a Fél lábbal a földönt,

közben azért más projektekkel is foglalkoztam. Ezek közül a legfontosabb
témám a Tourette-szindróma volt.
1971-ben ismét megkeresett Israel Shenker, a The New York Times
újságírója, aki 1969-ben ellátogatott a Beth Abrahambe, és egy hosszú
cikket írt az L-dopa kezdeti hatásairól. Felhívott és a betegek állapotáról
érdeklődött.
Sokuk hosszan tartó „ébredést” élvezett az L-dopa miatt, számoltam
be, de néhányan furcsa, bonyolult válaszreakciókat adtak a szerre.
Tikkelnek, sokan rángatóznak vagy furcsa hangokat hallatnak, olykor
káromkodnak is. Mindezt valószínűleg a kéreg alatti agyi területek
robbanásszerű aktivizálódása okozta, mivel a betegség eredetileg ezeket a
területeket támadta meg, most meg az L-dopa folyamatos adagolása
okozott zavart. Hozzátettem, hogy a posztencephalitikus pácienseknél
jelentkező tikkelés és káromkodás egy ritka betegség, a Gilles de la
Tourette-szindróma tüneteivel mutat hasonlóságot. Sose találkoztam még
tourette-es beteggel, de olvastam a témáról.
Shenker ismét ellátogatott a kórházba, hogy megnézze a betegeket és
interjút készítsen velük. A cikk megjelenése előtti éjszakán az újságoshoz
siettem az Allerton Avenue-n, hogy szerezzek egy hajnali példányt.
Shenker a cikkében nagy hangsúlyt fektetett a rángásokra, amelyeket
„a tikkelések lenyűgöző topográfiájának” nevezett. Leírta, hogy egy nő a
szemrángást képes volt kézrángássá alakítani, egy másik páciens pedig el
is tudta nyomni, ha gépelésre vagy kötögetésre koncentrált.
A cikk megjelenése után sok levelet kaptam olyanoktól, akik
folyamatos, összetett tikkelésben szenvedtek, és orvosi véleményemet
kérték. Úgy éreztem, helytelen lenne megvizsgálnom őket, mivel ez
bizonyos értelemben azt jelentené, hogy egy újságcikkből profitálok.
(Talán hasonló volt a helyzet, mint amikor apám megpillantotta a The
Timesban megjelent Migraine-kritikát.) De egy nagyon állhatatos és
elszánt fiatalembert mégis fogadtam. Ray görcsös tikkelésben szenvedett,
amit ő tikkelős viccelésnek és vicces tikkelésnek nevezett (önmagára
pedig gyakran Tikkelős-viccelős Rayként utalt). Rendkívüli módon
felkeltette az érdeklődésemet: nemcsak a pergőtűzszerű tikkelései, de a
nagyon gyors észjárása és szellemessége is, és az, ahogy próbált
megbirkózni a Tourette-szindrómával. Jó állása volt és boldog
házasságban élt, de nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne
bámulták volna meg. Ötéves kora óta döbbent és rosszalló pillantások
kísérték.
Ray gyakran gondolta úgy, hogy a tourette-es énje (akit Mr. T-nek
nevezett) más, mint a „valós” énje. Ugyanez volt a helyzet Frances D.-vel,
egy normál esetben tartózkodó és visszafogott posztencephalitikus
hölggyel, aki úgy érezte, hogy van egy „vad dopa-énje”, amely nagyban
különbözik a civilizált, „valós” énjétől.
A tourette-es énje Rayt impulzívvá és gátlásoktól mentessé tette,
szellemesen riposztolt, reflexei és reakciói pedig abnormálisan
felgyorsultak. Szinte mindig ő nyert pingpongban, nem is az érzéke,
hanem a szervái és ütései elképesztő sebessége és kiszámíthatatlansága
miatt. (Ugyanez volt a helyzet a posztencephalitikus pácienseimnél a
betegségek korai szakaszában, mielőtt parkinsonizmusba vagy katatón
állapotba süllyedtek volna. Olyan hipermozgékonyak és robbanékonyak
voltak, hogy bárkit elvertek fociban.) Ray fizikai gyorsasága és
dinamizmusa zenei érzékkel párosulva bámulatos dobszólókban öltött
testet.
Azt hittem, hogy amit 1969 nyarán és őszén megtapasztaltam a
posztencephalitkus betegekkel, az soha többé nem fog megtörténni. De
most, hogy találkoztam Rayjel, rájöttem, hogy a Tourette-szindróma egy
másik, talán ugyanannyira különleges és sokat ígérő (bizonyos
értelemben) rokon téma.
Egy napra rá, hogy találkoztam Rayjel, három Tourette-szindrómás
beteget is látni véltem az utcán, aztán másnap még kettőt. Csodálkoztam
is, hiszen nagyon ritka betegségnek számított, úgy tartották, hogy
egymillióból csak egy-két embernél mutatható ki. De rájöttem, hogy ez az
arány akár ezer az egymillióhoz is lehet. Vak voltam, hogy eddig nem
figyeltem fel rájuk, és a Rayjel töltött idő úgymond kiélesítette a
neurológiai látásomat, hogy észrevegyem a Tourette-betegeket.
 Úgy gondoltam, hogy sokan járhatnak egy cipőben Rayjel, ezért azt
terveztem, összehozom őket: a fiziológiai és pszichológiai rokonságukat
felismerve megalapíthatnának egy sorstársi közösséget. 1974 tavaszán
kiderült, hogy létezik már ilyen: a Tourette-szindrómások Egyesületét
(TSA) két évvel korábban tourette-es gyerekek szülei alapították New
Yorkban, de már húsz felnőtt is csatlakozott hozzájuk. 1973-ban
megvizsgáltam egy Tourette-szindrómás kislányt, és az apja, egy
pszichiáter, aki a TSA alapító tagja volt, meghívott egy gyűlésre.
A Tourette-szindrómások általában nyitottak a hipnózisra és
szuggesztióra, és hajlamosak másokat ismételni és utánozni. Ezt az első
TSA-s összejövetelen láttam, amikor egy galamb repült az
ablakpárkányra. Nyitogatta a szárnyait, csapkodott, majd megpihent. Hét-
nyolc Tourette-beteg ült előttem, és néhányan csapkodó mozdulatokat
tettek a karjukkal és a vállukkal: a galambot utánozták.
1976 vége felé egy TSA-gyűlésen odalépett hozzám egy fiatalember,
John P.
„Én vagyok a világon a legnagyszerűbb Tourette-szindrómás –
jelentette ki. – Nekem van a legösszetettebb Tourette-szindrómám a
világon. Olyasmit taníthatok magának a Tourette-ről, amit senki más.
Szeretné, ha a kutatási alanya lennék?”
Meghökkentett ez a felajánlkozás, amelyben furcsán keveredett a
nagyzolás és a könyörgés, mégis azt javasoltam, hogy találkozzunk az
irodámban, és aztán eldöntjük, hogy a közös munka gyümölcsöző lehet-e.
John nem úgy állította be magát, mint akinek segítségre vagy kezelésre
lenne szüksége, ő egy kutatás alanyának ajánlkozott fel.
Gyors és összetett tikkelése és beszéde miatt azonnal arra gondoltam,
hogy a találkozásunkig feltétlenül be kell szereznem egy kamerát.
Kölcsönöztem egy majdnem tízkilós Sony Portapakot, amely akkoriban az
egyik legjobb kamerának számított.
Két állapotfelmérő találkozónk volt, és John állta a szavát. Sosem
láttam olyan komplikált vagy olyan súlyos esetet, mint amilyennel ő volt
kénytelen együtt élni, sőt nem is olvastam vagy hallottam egyről sem, ami
akár csak megközelítette volna. Magamban „szuper-Tourette-nek”
neveztem. Áldottam az eszem a kameráért, ugyanis a rángások és más
viselkedésbeli zavarok a másodperc töredéke alatt zajlottak le, ráadásul
néha kettő vagy három egy időben. Ezt az emberi szem nem tudta követni,
de a kamerával sikerült mindent rögzítenem, és lassítva, képkockáról
képkockára visszajátszanom. Johnnal együtt is végignéztük a videót:
gyakran fel tudta idézni, mire gondolt vagy mit érzett egy-egy rángás
közben. Úgy véltem, hogy így képesek lehetünk felállítani egyfajta
tikkanalízist, hasonlatosan az álomanalízishez. Talán a rángások a
tudattalanhoz vezető „királyi utat” jelentik.
Ezt a gondolatot később feladtam, mivel a rángások és az ilyen
jellegű zavarok (a kitörések, ugrálás, ugatás és a többi) többsége az
agytörzs vagy a törzsdúcok spontán vagy reaktív pergőtüzének tűnt, és
ebben az értelemben nem pszichés, hanem biológiai természetűnek
számított. De voltak nyilvánvaló kivételek, mint például a koprolália,
vagyis a trágár és obszcén kifejezések használata (és motorikus
megfelelője, a kopropraxia, azaz obszcén gesztusok használata). John
szerette magára vonni a figyelmet, provokálni és megbotránkoztatni az
embereket, kényszeresen feszegette a társas együttélés határait, ami nem
szokatlan a Tourette-szindrómásoknál.
Különösképpen megdöbbentett egy furcsa hang, ami a rángásokat
kísérte. Amikor lassítva, a hangot elnyújtva játszottam le a felvételt,
felfedeztem, hogy az egy német szó: verboten, azaz tilos – amit érthetetlen
zajjá torzított a gyors rángás. Amikor erről beszámoltam Johnnak, azt
mondta, hogy a németül beszélő apja gyerekkorában így dorgálta, ha
rángatózni kezdett. A felvételt elküldtem Lurijának, aki lenyűgözőnek
találta – az ő szavaival élve – „az apa hangjának befelé vetítését egy
rángás formájában”.
Úgy vettem észre, hogy sok tikkelés és tikszerű zavar valahol az
önkéntelen és a szándékos között helyezkedik el, valahol a görcs és az
akaratlagos tett között, a kéreg alatti területből ered, de néha tudatosan
vagy tudattalanul jelentés és szándékosság társul hozzá.
Egy nyári napon, miközben John az irodámban volt, egy lepke repült
be a nyitott ablakon. John feje és szeme hirtelen, szeszélyes tikkeléseivel
követte a szárnyalását és cikcakkjait, közben bókok és szitkok törtek ki
belőle:
„Meg akarlak csókolni, meg akarlak ölni! – mondogatta, majd
lerövidítette:
– Megcsókollak, megöllek, megcsókollak, megöllek.”
Két-három percig ezt ismételte – úgy tűnt, képtelen abbahagyni, amíg
a pillangó a szobában repked.
 „Ha igazán koncentrálna, akkor is képes lenne figyelmen kívül hagyni
a lepkét, ha az orrára szállna” – jegyeztem meg viccesen.
Ahogy kimondtam ezt, megmarkolta az orrát, és húzta, mintha le
akarna tépni róla egy hatalmas lepkét, ami az orrába kapaszkodott.
Eltűnődtem, hogy vajon a különösen élénk tourette-es képzeletével nem
hallucinál-e, és a képzeletbeli pillangó perceptuálisan nem alakult-e át egy
igazi lepkévé. Olyan volt, mintha egy rémálom a szemem előtt vált volna
valósággá.
1977 első három hónapjában intenzíven dolgoztunk Johnnal. Ez egy
olyan csodás, felfedezésekkel teli és intellektuálisan izgalmas élmény
volt, amilyet 1969 nyara, a posztencephalitikus betegek ébredései óta nem
éltem át. Határozottan éreztem, éppen úgy, mint a Rayjel való találkozás
után, hogy könyvet kell írnom a Tourette-szindrómáról. A központi alak
John lenne, és egy szuper-Tourette-beteg egy napja köré szerveződne.
Ilyen ígéretes kezdet után azt gondoltam, hogy egy mélyreható
tanulmány nagyon hasznos lehetne, de figyelmeztettem Johnt, hogy ez
egyben feltárás és nyomozás is, és előfordulhat, hogy nem jár semmiféle
terápiás haszonnal. Ebben az esetben olyan lenne, mint Lurija könyve, a
The Mind of a Mnemonist (eredetileg oroszul Kis könyv a nagy
emlékezetről) vagy Freud műve, az Álomfejtés25 (ez a két könyv
folyamatosan ott volt az éjjeliszekrényemen a Tourette-analízis
hónapjaiban.)
John minden szombaton eljött az irodámba. Két kamerával vettük fel
a foglalkozásainkat, az egyik John arcát és kezét vette közeliben, a másik
egy totált adott kettőnkről.
Szombat reggelenként, útban az irodám felé, John gyakran állt meg
egy olasz vegyesboltban, szendvicsért és kóláért. Népszerű hely volt,
mindig tele emberekkel – John gyakran elmesélte, vagyis sokkal inkább
eljátszotta, hátborzongató módon életre keltette őket. Balzac egy sorát
idéztem neki:
– Egy egész társadalom van a fejemben.
– Nekem is – válaszolta – de csak azzal, hogy utánzom őket.
Ezekben a spontán, önkéntelen utánzásokban és mimikrikben gyakran
volt egy kis karikírozás és gúnyolódás. John szinte mindig meghökkenést
és megbotránkozást váltott ki a körülötte lévőkből, akiket
viszonzásképpen utánozni vagy karikírozni kezdett. Miközben az irodában
ültem, és figyeltem, ahogy elmeséli, majd előadja ezeket a jeleneteket,
felötlött bennem, hogy egyszer ki kéne mennem, hogy a saját szememmel
lássam őt egy ilyen helyzetben.54 Ám nem akartam, hogy tudatosan
cselekedjen, érezve, hogy figyelik (vagy szó szerint „veszi a kamera”, ha
esetleg nálam lenne a Portapakom), és nem is akartam túlságosan
belefolyni a szombat reggeli találkozónkon kívüli életébe. És mégis azt
gondoltam, milyen nagyszerű lenne, ha valaki felvenné, milyen egy
szuper-Tourette-beteg egy napja vagy egy egész hete, antropológiai vagy
viselkedéstani szemponttal gazdagítva az irodában végzett klinikai és
fenomenológiai megfigyeléseket.
Felvettem a kapcsolatot egy antropológiai dokumentumfilmes stábbal
– éppen akkor tértek vissza Új-Guineából, ahol egy törzset filmeztek –, és
tetszett nekik az orvosi-antropológiai megközelítés. De egy hét
filmezésért ötvenezer dollárt kértek, és nekem nem volt annyi pénzem. Ez
több volt, mint az egész éves keresetem.
Elmeséltem ezt Duncan Dallasnak (tudtam, hogy a Yorkshire
Television olykor támogatja dokumentumfilmek készítését). „New Yorkba
repülök, és találkozom Johnnal” – ajánlotta.
Pár hét múlva megérkezett, és egyetértett velem abban, hogy John
valóban különleges, ráadásul kiválóan fogalmaz és jól adja elő magát.
Duncan egy egész estés dokumentumfilmet akart készíteni róla, és John,
aki látta az Ébredések dokumentumfilmjét, izgalmasnak találta az ötletet.
Én már kevésbé voltam lelkes, és kissé zavart John túláradó buzgósága és
felfokozott várakozása. Szerettem volna csendben folytatni a közös
kutatómunkát, ám őt csak a film érdekelte.
Azt mondta, hogy szeretne „szerepelni”, „jeleneteket” felvenni és a
figyelem középpontjába kerülni, de utána elkerülné azokat a helyeket, ahol
valami jelenetet csinált. Vajon hogyan fog reagálni, ha az exhibicionista,
de tikkelésből táplálkozó „jeleneteit” és „előadását” filmre veszik, és nem
lehet majd meg nem történtté tenni őket? Mindezt alaposan megvitattuk
hármasban Duncan előkészítő látogatásai során, aki nagy nehezen ráállt,
hogy John repüljön Angliába, és vegyen részt a film vágási munkálataiban.
1977 nyarán forgattunk. John a legjobb formájában volt: teljes erőből
tikkelt és bohóckodott, elszánt és játékos volt egyszerre – bolondozott,
improvizált, és ha közönsége volt, utánozni kezdett másokat, de a szavait
jól megválogatva, józanul és néha megindítóan beszélt sorstársai életéről.
Mindannyian úgy gondoltuk, hogy a végeredmény egy kiegyensúlyozott és
mélyen emberi dokumentumfilm lett.
 A forgatás után Johnnal folytattuk a csendes foglalkozásainkat, de
feltűnt benne egy bizonyos fajta feszültség – egy olyan visszafogottság,
ami korábban nem volt jellemző. Amikor hívták, hogy vegyen részt a
londoni vágási munkálatokban, elutasította a meghívást.
A filmet 1978 elején mutatták be az angol telvízióban. Nagy feltűnést
keltett, és egyértelműen pozitív fogadtatásra lelt. Johnt csodáló és
együttérző levelekkel árasztották el a nézők. Eleinte nagyon büszke volt a
filmre, megmutatta a barátainak és a szomszédainak, de aztán feltűnően
zaklatottá és legfőképpen dühössé vált. Ellenem fordult, és azt állította,
hogy „eladtam” őt a médiának (megfeledkezve arról, hogy ő akarta a
legjobban ezt a filmet, miközben én óvatosságra intettem). Azt követelte,
hogy a filmet tüntessék el és sose mutassák be, és ez vonatkozott az
általam készített videofelvételekre is (amelyekből már több mint száz
volt). Figyelmeztetett, hogy ha a filmet még egyszer műsorra tűzik, vagy
bármelyik videómat levetítik, akkor megöl. Sokkolt, összezavart és meg is
ijesztett mindez, de beleegyeztem a kívánságaiba, és a dokumentumfilmet
letiltattam.
Csakhogy ez sem elégítette ki. Fenyegető hívásokkal zaklatott, ezek
eleinte három szóból álltak: „Jusson eszébe Tourette!” Gilles de la
Tourette-et is a saját páciense lőtte fejbe, és tisztában volt vele, hogy ezt
én is tudom.55
Ilyen körülmények között a Johnról készített felvételeimet még a
kollégáimnak sem mutathattam meg. Ez őrülten frusztráló volt, mert úgy
éreztem, hogy ez az elképesztően értékes anyag nemcsak a Tourette-
szindróma bizonyos jellegzetességeit, hanem általánosságban az
idegtudományok és az emberi természet bizonyos aspektusait is új
megvilágításba helyezheti. Tudtam, hogy akár öt másodpercnyi felvétel
alapján is képes lennék megírni egy egész könyvet, de sosem tettem.
Visszavontam egy cikket, amelyet Johnról írtam a The New York
Review of Booksnak. Már betördelték, de nem vállaltam a kockázatot.
Még többet elárul a kialakult helyzetről, hogy amikor 1977-ben egy
pszichiátriai találkozón bemutatták az Ébredések dokumentumfilmet, egy
nő folyamatosan félbeszakította a vetítést. Kiderült, hogy John nővére
volt. Később elmondta nekem, hogy a dokumentumfilm és a betegek ilyen
jellegű közszemlére tétele „sokkolta” őt. Aggódott, hogy a bátyját a
tévében fogják mutogatni, az olyan embereket ugyanis, mint amilyen a
bátyja, szerinte el kellene rejteni az emberek elől. Túl későn ébredtem rá,
milyen ambivalens érzésekkel viseltetett John a filmezés iránt:
kényszeresen vágyott a feltűnésre, ugyanakkor irtózott attól, hogy
mutogassák, és el akart tűnni a kíváncsi tekintetek elől.

1980-ban, hogy kissé elszakadjak a Láb-könyvvel való küszködéstől,

írtam egy tanulmányt Rayről, a bájos, szellemes tikkelőről, akit már
majdnem tíz éve ismertem, és akinek követtem a sorsát. Féltem, mit fog
szólni Ray, hogy könyvet írtam róla, ezért előzetesen kikértem a
véleményét, és felajánlottam, hogy olvassa el a kéziratot.
– Nem kell, minden rendben – hárította el. – Nem szükséges ideadnia.
Én azonban ragaszkodtam ehhez, ezért meghívott vacsorára, ahol
felolvastam az írást neki és a feleségének. Miközben olvastam, Ray
tikkelt, és rendesen vakarózott, egy ponton pedig felkiáltott:
– Maga aztán szabadon értelmezi a dolgokat!
Megálltam, előhúztam egy piros ceruzát.
– Mit húzzak ki? Csak magán múlik.
– Gyerünk – mondta –, folytassa!
Amikor befejeztem, így szólt:
– Végeredményben mindez igaz. De Amerikában ne jelenjen meg,
inkább csak Londonban.
Elküldtem Jonathan Millernek, ő beajánlotta Mary-Kay Wilmersnek,
aki (Karl Millerrel, Jonathan sógorával) akkoriban alapította meg a
London Review of Booksot.
A Viccelős tikkelős Ray teljesen eltért a korábbi írásaimtól – ez volt
az első teljes esettanulmány, amelyet nem egy neurológiai betegségről,
hanem a páciens életéről írtam, és a fogadtatás megerősített, hogy a
jövőben még több ilyen esettörténetet adjak közre.

1983-ban Elkhonon Goldberg, barátom és kollégám, aki Lurija mellett

tanult Moszkvában, megkérdezte, hogy lenne-e kedvem egy
szemináriumot tartani az Albert Einstein College of Medicine-en,
méghozzá a neuropszichológiáról, arról az új területről, ahol Lurija
úttörőnek számított.
A kurzus az agnóziáról, az észlelésben megnyilvánuló felismerési
nehézségről szólt, és Goldberg hirtelen nekem szegezte a kérdést, hogy
tudnék-e példát mondani a vizuális agnóziára. Azonnal beugrott egy
zenetanár páciensem, aki képtelen volt felismerni a tanítványait (vagy
bárki mást). Elmeséltem, hogy Dr. P. az utcán sétálva megpaskolgatta a
vízcsapok és parkolóórák „fejét”, mert azt hitte, hogy gyerekfejek, és a
bútorok fagombjait szólongatva csodálkozott, hogy azok nem válaszolnak.
Egyszer pedig kalapnak nézte a feleségét! A hallgatók tisztában voltak az
eset komolyságával, ám a helyzet komikuma nevetésre ingerelte őket.
Egészen eddig nem gondoltam rá, hogy ki kellene dolgoznom a Dr. P.-
ről írt jegyzeteimet, ám a hallgatóknak mesélve szinte újraéltem a
találkozásunkat, és aznap este megírtam az esettörténetét A férfi, aki
kalapnak nézte a feleségét címmel. Elküldtem a London Review of
Booksnak, és fel sem merült bennem, hogy akár egy esettanulmányokból
álló kötet címe is lehetne.

1983 nyarán egy hónapra bevonultam a Blue Mountain Centerbe, egy írók
és művészek számára fenntartott tóparti alkotóházba. Nagyokat úsztam, és
bringáztam a hegyekben. Először laktam együtt írókkal és művészekkel, és
nagyon élveztem. Napközben magányosan írtam és gondolkodtam, a napot
pedig közös, jókedvű vacsorák zárták.
A Blue Mountainben töltött első két hétben azonban teljesen
leblokkoltam, és szörnyű fájdalmaim voltak: megerőltettem magam a
kerékpáron, és meghúzódott a hátam. A tizenhatodik napon rábukkantam
Luis Buñuel emlékirataira, és kiszúrtam egy mondatot. Buñuel rettegett az
emlékezete és személyisége elvesztésétől, mert az idősödő, demenciás
édesanyjával is ez történt. Hirtelen előtörtek az emlékeim Jimmyről, az
amnéziás matrózról, akivel még a hetvenes évek elején foglalkoztam.
Azonnal tollat ragadtam, és tizenkét órán át írtam. Éjszakára el is készült a
története, Az elveszett tengerész. Aztán a tizenhetedik és a harmincadik
nap között semmit sem írtam. Amikor megkérdezték, hogy a Blue
Mountainben töltött egy hónapom produktív volt-e, nem tudtam, mit is
válaszoljak: volt egy csodásan termékeny napom, és huszonkilenc meddő,
amikor egy sort sem írtam.
A történetet a The New York Review of Booksnál dolgozó Bob
Silversnek küldtem el. Tetszett neki, de volt egy furcsa kérése: „Láthatnám
a betegről készült jegyzeteit? − Átnézte a konzultáció közben lejegyzett
gondolataimat, és azt mondta: – Ezek közül jó pár sokkal színesebb és
közvetlenebb, mint amit küldött. Miért nem szerkeszti bele a szövegbe a
jegyzeteit, hisz akkor meglenne az azonnali reakciója is és a reflektív rész
is, ahogy sok év távlatából visszatekint az egészre.”56 Megfogadtam a
tanácsát, a cikk átdolgozva jelent meg 1984 februárjában. Ez nagy lökést
adott, és a következő másfél évben további öt írást küldtem el neki, később
ezek képezték A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyv alapját.
Sokat jelentett Bob támogatása, barátsága és konstruktív szerkesztői
munkája. Gondossága és alapossága legendás volt – egyszer még
Ausztráliában is felhívott azzal, hogy mit szólnék, ha egy vesszőt
pontosvesszőre cserélne. Sok olyan esszé megírására vett rá, ami
egyébként nem készült volna el.
Továbbra is írtam önálló cikkeket (a The New York Review of
Booksnak meg más lapoknak, például a The Sciencesnek és a Grantának),
és akkoriban még fel sem merült bennem, hogy ezeknek egyszer még
közük lehet egymáshoz. Colin és az amerikai kiadóm, Jim Silberman
felvetették a kötetbe szerkesztésüket, de én nem voltam biztos benne, hogy
könyvként megállnák a helyüket.
1984 végén írtam meg azt a négy esszét, amely végül A férfi, aki
kalapnak nézte a feleségét utolsó négy fejezete lett. Kvartettnek terveztem
őket, talán egy külön kis könyv is kerekedhetett volna belőlük Az egyszerű
lelkek világa címmel.
A következő hónapban meglátogattam Jonathan Mueller barátomat, a
San Franciscó-i Veteránkórház neurológusát. A Presidio negyedben – ahol
a kórház is volt – sétálva arról beszélt, hogy újabban a szagok érzékelése
érdekli. Erre aztán elmeséltem neki két történetet. Az egyik egy olyan
férfiról szólt, aki annak ellenére, hogy egy fejsérülés miatt teljesen és
maradandóan elveszítette a szaglóérzékét, elkezdett az adott helyzetnek
megfelelő, odaillő szagokat elképzelni (vagy hallucinálni), például a kávé
illatát, amikor látta, hogy éppen lefő. A másik egy orvostanhallgatóé,
akinek egy amfetaminmámor következtében extrém módon kiélesedett a
szaglása (ez a történet a saját élményeimen alapult, bár a Kalapban az
orvostanhallgatót Stephen D.-nek neveztem). Másnap egy hosszúra nyúló
reggeli közben egy vietnami étteremben megírtam mindkét történetet egy
közös címmel (Kutyabőrbe bújva), és elküldtem a kiadómnak. Úgy
éreztem, hogy a Kalapból hiányzik valami, és ezt az űrt a Kutyabőr fogja
kitölteni.
 A teljesség és felszabadultság csodálatos érzése öntött el. Befejeztem
az „orvosi mesékből” álló könyvem, szabad ember voltam, és végre
igazából szabadságra mehettem, amire több mint tíz éve nem nem került
sor. Egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy Ausztráliába
utazom. Sosem jártam ott, ráadásul Marcus bátyám Sydney-ben élt a
feleségével és a gyerekeivel. Marcus családjával utoljára 1972-ben a
szüleink aranylakodalmán találkoztam. Elsétáltam a San Franciscó-i
Union Square-re, a Qantas irodájába, bemutattam az útlevelemet, és
kértem egy jegyet az első Sydney-be induló járatra. Épp csak annyi időm
maradt a gép indulásáig, hogy visszarohanjak a hotelbe, összeszedjem a
holmimat és kimenjek a reptérre.
Ez volt életem leghosszabb repülőútja, de a naplóírással gyorsan
eltelt az idő, és tizennégy órányi repülés után megérkeztünk Sydney-be.
Amikor a város felett köröztünk, felismertem a híres hidat és az
operaházat. Bemutattam az útlevelemet a vámvizsgálatnál, és már mentem
is volna tovább, amikor a vámtiszt megállított.
– És hol a vízuma?
– Vízum? – kérdeztem vissza. – Milyen vízum? Nekem senki sem
mondta, hogy kellene.
Az addig udvarias vámtiszt hirtelen nagyon határozott és szigorú lett.
Miért jöttem Ausztráliába? Van valaki, aki kezeskedne értem? Mondtam,
hogy a bátyám a családjával itt vár a reptéren. Leültettek, amíg
megkeresik őket, és ellenőrzik az állításaimat. A hatóságok kiállítottak
egy átmeneti tíznapos vízumot, de figyelmeztettek, hogy ezt ne
ismételjem meg még egyszer, mert azonnal visszafordítanak az
Államokba.
Az Ausztráliában töltött tíz nap olyan volt, mint egy vidám kaland –
felfedeztem a bátyámat, akit alig ismertem (Marcus tíz évvel idősebb volt
nálam, és 1950-ben költözött Ausztráliába), a sógornőmet, Gayt, akinek a
társaságában azonnal otthon éreztem magam (ő is szenvedélyesen
rajongott az ásványokért, a növényekért, az úszásért és a búvárkodásért).
Megismertem a fiatal unokahúgomat és unokaöcsémet, akik azonnal
szoros barátságot kötöttek az új (az ő szemükben nyilván egzotikus)
nagybácsijukkal.
Olyan kapcsolatot szerettem volna kialakítani Marcusszal, amilyet az
Angliában élő bátyáimmal sosem tudtam, és ez sikerült is. Ilyet Daviddel
képtelen voltam kiépíteni, ő elegáns, sármos, társasági ember volt – és
Michaellel sem, mivel őt elnyelték a skizofrénia mélységei. Marcus
csendes, tudósszerű, körültekintő és kedves volt, és úgy éreztem, hogy
vele mélyebb kapcsolatom lehet.
Sydney-be is beleszerettem, később pedig a Daintree esőerdőbe és a
queenslandi Nagy Korallzátonyba, amit hihetetlenül gyönyörűnek és
különlegesnek találtam. Ausztrália egyedülálló flóráját és faunáját
csodálva Darwin jutott eszembe, akit annyira megdöbbentettek Ausztrália
állat- és növényfajai, hogy a naplójába azt írta: bizonyára két külön
teremtő munkálkodhatott egyszerre.

A Colinnal az Ébredések és a Láb írása közben átélt hullámvölgyek után a

kapcsolatunk lazább és könnyedebb lett. Miközben a Láb-könyv több éven
át tartó szerkesztése majdnem tönkretett bennünket, a Kalap-könyvvel –
így neveztük egymás között – flottul ment a munka. A Kalap több fejezete
is megjelent már korábban, és Colin, aki amellett, hogy megszerkesztette a
többi írást, azt tanácsolta, hogy soroljam őket négy fejezetbe, és
mindegyik egy bevezetéssel kezdődjön.
Colin 1985 novemberében adta ki a könyvet, mindössze fél évvel a
kézirat leadása után. Az amerikai kiadás 1986 januárjában jelent meg
szerény tizenötezer példányban.
A Láb-könyv nem fogyott valami jól, és senki sem hitte, hogy egy
neurológiai történetekből álló könyv kereskedelmi siker lehet. De pár hét
után a Summitnak kétszer is újra kellett nyomnia. A könyv híre szóbeszéd
útján terjedt, és áprilisban teljesen váratlanul megjelent a The New York
Times bestsellerlistáján. Azt hittem, tévedés, vagy valami átmeneti
fellobbanás, de a könyv huszonhat héten át a bestsellerlistán maradt.
Amellett, hogy „bestseller” lettem, rendkívül meghatott az olvasóktól
kapott rengeteg levél. Sokan olyan problémákkal küszködtek, amelyekről
a Kalapban írtam – arcvakság, zenei hallucinációk és a többi –, és amiket
sosem vállaltak fel mások, sőt néha önmaguk előtt sem. Mások a
szereplőkről érdeklődtek.
„Hogy van Jimmy, az elveszett tengerész? – kérdezték. – Üdvözlöm,
adja át neki legjobb kívánságaimat.” Számukra Jimmy valóságos figura
volt, éppúgy, mint a többi szereplő. Az állapotuk és a küzdelmeik valósága
megérintette az olvasók szívét, és elgondolkodtatta őket. Elképzelték,
milyen lehet Jimmy helyében lenni, miközben az Ébredések betegeinek
szélsőséges és tragikus helyzetével még a legegyüttérzőbb olvasók sem
tudtak azonosulni.
Néhány kritikus úgy vélte, hogy „bizarr” és „egzotikus” esetekre
specializálódtam, miközben én éppen ellenkezőleg éreztem. Úgy
gondoltam, hogy az esettanulmányaim „példamutatóak” – nagyon
szerettem Wittgenstein gondolatát, amely szerint a könyveknek példákból
kell állniuk –, és azt reméltem, hogy a különösen súlyos esetek bemutatása
nemcsak azt mutatja meg, milyen egy idegrendszeri betegség hatása és
milyen megélni, hanem rávilágíthat az agyműködés és az agyi szerveződés
alapvető s talán meglepő vonásaira is.

Bár Jonathan Miller az Ébredések megjelenése után azt mondta, hogy

most már híres vagyok, igazából nem ez volt a helyzet. Az Ébredéseket
irodalmi díjakkal és elismerésekkel jutalmazták Angliában, de az Egyesült
Államokban figyelemre sem méltatták (csak egy cikk jelent meg róla a
Newsweekben Peter Prescott tollából). Akár tetszett, akár nem, a Kalap
hirtelen jött népszerűsége révén kiléptem a nyilvánosság elé.
Ennek persze megvoltak a maga előnyei. Rövid idő alatt sok kiváló
emberrel kerültem kapcsolatba. Képes voltam segíteni, de képes voltam
ártani is. Már nem írhattam többé névtelenül. Amikor a Migraine-t, az
Ébredéseket és a Láb-könyvet írtam, nem gondoltam felolvasásokra, de
hirtelen késztetést éreztem rá.
Korábban is tartottam néha nyilvános előadásokat, de a Kalap
megjelenése után elárasztottak meghívásokkal és felkérésekkel. Így vagy
úgy, de közszereplővé váltam, bár a jellememből fakadóan inkább
magányos típus vagyok, és úgy gondolom, hogy a legértékesebb, de
legalábbis a legkreatívabb részem magányos. A magány, a kreatív magány
állapotát azonban egyre nehezebben tudtam elérni.
A neurológus kollégáim azonban továbbra is tartózkodók és
elutasítók maradtak. Azt hiszem, ehhez társult még egy bizonyos fajta
gyanakvás is. Úgy tűnt, hogy „népszerű íróvá” váltam, és ha valaki
népszerű, azt ipso facto képtelenség komolyan venni. Bár akadtak
kollégák, akik klasszikus elbeszélő formába ágyazott komoly és alapos
neurológiai munkának tartották a Kalapot, de alapvetően a szakma
továbbra is hallgatott.
1985júliusában, pár hónappal azelőtt, hogy a Kalap megjelent volna,
újra feltámadt az érdeklődésem a Tourette-szindróma iránt. Pár nap alatt
egy egész füzetet megtöltöttem a gondolataimmal, és ismét egy könyv
gondolata kezdett foglalkoztatni. Akkoriban éppen Angliában voltam, és a
könyvvel kapcsolatos gondolatfolyam és izgatottság a New Yorkba tartó
repülőút során csúcsosodott ki. Miután hazaértem, és a postás megjelent
egy csomaggal a City Island-i kis házamnál, egyértelmű volt: a tervem
néhány napot csúszni fog. A The New York Review of Books küldte, és
Harlan Lane siketségről és a jelnyelv történetéről szóló könyve, a When
the Mind Hears (Amikor a tudat hall) volt benne. Bob Silvers érdeklődött,
hogy írnék-e róla. „Magát sosem foglalkoztatta igazán a nyelv – írta. – Ez
a könyv majd rákényszeríti.”
Nem volt ínyemre elkanyarodni a tervezett Tourette-könyvtől.
Eredetileg az 1971-ben Rayjel történt találkozás után akartam nekikezdeni
egy Tourette-szindrómáról szóló könyvnek, de a balesetem miatt
elhalasztottam, aztán meg volt az az incidens Johnnal. Kezdtem úgy
érezni, hogy most sem fog összejönni. Ám Harlan könyve lenyűgözött és
felkavart. Siketekről és egy vizuális nyelven, a jelnyelven alapuló egyedi,
gazdag kultúrájukról szólt, illetve arról a folyamatos vitáról, hogy vajon a
siketeket jelnyelven kell-e oktatni, vagy be kell kényszeríteni őket az
„oralizmusba” – ami gyakran katasztrofálisnak bizonyult a siketen
születettek számára.
A múlt iránti érdeklődésem mindig közvetlenül az orvosi
élményekből származott, de most azon kaptam magam, hogy akaratom
ellenére felfedezem a siketek történelmét, kultúráját és a jelnyelvet –
valami olyasmit, amiről nem voltak saját tapasztalataim. Megnéztem pár
helyi siketeket oktató iskolát, és sok siket kisgyerekkel találkoztam. Nora
Ellen Groce A siketek szigete – Az örökletes siketség Martha’s Vineyard
szigetén26 című könyve által inspirálva elmentem a szigetre, ahol az előző
századokban a népesség közel negyede siketen született. A siketeket itt
nem tekintették „siketeknek”, egyszerű gazdálkodók, tudósok, tanárok,
testvérek és rokonok voltak.
1985-ben már nem éltek siketek a városban, de az idősebb halló
emberekben még élénken élt a siket rokonaik és szomszédaik emléke, és
egymás között néha még mindig jelnyelven kommunikáltak. Az évek
során a közösség közös jelnyelvet sajátított el, amelyet hallók és siketek
egyaránt könnyedén használtak. Eddig nem nagyon foglalkoztam a
kulturális témákkal, de nagyon izgalmasnak találtam, hogy egy teljes
közösség ilyesféleképpen alkalmazkodik egy helyzethez.
Amikor ellátogattam a washingtoni Gallaudet Egyetemre (ez a világ
egyetlen egyeteme siketeknek és hallássérülteknek), és a hallássérültekről
beszéltem, az egyik siket hallgató ezt jelelte nekem: „Miért nem tekint
magára jelnyelvsérültként?”57 Nagyon érdekesnek találtam a nézőpontok
ilyetén történő felcserélését, mivel több száz hallgató jelelt körülöttem, és
én voltam a néma, aki az egészből semmit sem értett, és csak tolmácson
keresztül tudta kifejezni magát. Egyre jobban magába szippantott a
siketkultúra, és a könyvkritikám végül egy személyes hangvételű esszévé
nőtte ki magát, amely a The New York Review of Booksban jelent meg 1986
tavaszán.
Úgy éreztem, ezzel véget is ért a siketvilággal való kapcsolatom –
amely egy rövid, de lenyűgöző utazás volt.

1986nyarán felhívott egy fiatal fotós, Lowell Handler. Speciális

stroboszkópos technikát használt, hogy Tourette-szindrómásokat
fényképezzen le tikkelés közben. Meghívtam, hogy látogasson meg és
hozza el a portfólióját. Elárulta, hogy mivel maga is tourette-es, a téma
különösen fontos számára. Egy héttel később találkoztunk. A portréit
lenyűgözőknek találtam, és tervezni kezdtünk egy közös projektet:
bejárnánk az országot, hogy írásban és fotókkal dokumentáljuk a Tourette-
betegek életét.
Mindketten hallottuk a szívszorító történeteket egy albertai kisváros
mennonita közösségéről, ahol feltűnően sok Tourette-szindrómás élt. Két
rochesteri neurológus, Roger Kurlan és Peter Como jó néhányszor
ellátogatott La Crete-be, hogy feltérképezze a Tourette-szindróma
genetikai eloszlását, és páran a helyi tourette-es közösségből viccesen
Tourettesville-nek kezdték nevezni a várost. Eddig még nem készült
részletes tanulmány a helyi esetekről, és arról, hogy mit jelent a Tourette-
szindróma egy ilyen zárt, vallásos közösségben.
Lowell elment La Crete-be, hogy felmérje a terepet, majd tervezni
kezdtünk egy hosszabb expedíciót. Támogatásra volt szükségünk az utazás
költségeihez és a tömérdek kép előhívásához. Megpályáztam egy
ösztöndíjat a Guggenheim Alapítványnál: a Tourette-szindrómások
„neuroantropológiájáról” szóló tanulmányom elkészítésére harmincezer
dolláros ösztöndíjat nyertem. Lowell a fénykorát élő, kiváló
fotóriportjairól híres Life magazintól kapott megbízást.
1987 nyarán felkészültünk a La Crete-i utazásra. Lowell rengeteg
kamerát és lencsét hozott, nálam csak a szokásos jegyzetfüzetem volt és a
tollaim. A La Crete-be tett látogatás több szempontból is különleges volt:
szélesítette az ismereteimet a Tourette-szindrómáról és az arra adott
emberi reakciókról. Ráébredtem, hogy az idegi eredetű Tourette-
szindrómát milyen erősen tudja modifikálni a környezet és a kultúra –
ebben az esetben egy mélyen együttérző vallásos közösség, amelyben a
Tourette-et Isten akarataként fogadták el. Azon tűnődtünk, hogy milyen
lenne Tourette-tel élni egy sokkal toleránsabb társadalomban. Úgy
döntöttünk, Amszterdamba megyünk, hogy kiderítsük.58
Lowell-lel útban Hollandia felé megálltunk Londonban, egyrészt
hogy meglátogassam apámat, aki akkor ünnepelte a kilencvenkettedik
születésnapját, másrészt, mert a Kalap akkor jelent meg puhafedeles
kiadásban, és a BBC rádiócsatornája felkért, hogy beszéljek a Tourette-ről.
Egy taxi várt rám, hogy az interjú után visszavigyen a szállodába, és egy
nagyon furcsa sofőr vezette. Görcsei voltak, rángásai, ugatott,
szitkozódott, és a piros lámpánál kiszállt az autóból, ugrálni kezdett a
motorháztetőn, majd mielőtt a lámpa zöldre váltott volna, visszaugrott az
autóba. Milyen cseles a BBC vagy a kiadóm, gondoltam. Tudták, hogy a
Tourette-ről fogok beszélni, ezért egy tourette-es sofőrt küldenek értem. A
sofőr nem szólt semmit, pedig nyilván tudta, hogy a Tourette iránti
érdeklődésem miatt választották ki a feladatra. Egy ideig hallgattam, majd
megkérdeztem, mikor kezdődött a betegsége.
„Milyen betegség? – kérdezte dühösen. – Nincs semmiféle
betegségem!”
Bocsánatot kértem, és hozzátettem, hogy nem állt szándékomban
feldühíteni, de orvos vagyok, és a szokatlan mozdulatai miatt ötlött fel
bennem, hogy nem egy Tourette-szindróma nevű betegségben szenved-e?
Vadul megrázta a fejét, és azt hajtogatta, hogy nincs semmiféle betegsége,
és ha vannak is ideges mozdulatai, ez nem akadályozta meg abban, hogy
őrmesteri rangig vigye a seregben, és másban sem. Nem szóltam többet, a
szállodához érve felém fordult:
– Milyen betegséget is mondott?
 – Tourette-szindróma – válaszoltam, és megadtam egy londoni
neurológus kolléganőm nevét, hangsúlyozva, hogy kedves, megértő, és
igazi szaktekintély a Tourette területén.

A Tourette Szindrómások Egyesülete 1972 óta folyamatosan bővült, és

helyi szervezetek alakultak az Egyesült Államokban (és az egész világon).
1988-ban a TSA első országos találkozóján, egy cincinnati szállodában
közel kétszáz Tourette-beteg gyűlt össze három napra. Sokuk soha nem
találkozott más Tourette-szindrómással, és féltek, hogy „elkaphatják”
egymástól a tikkelést. Ez a félelem nem volt alaptalan, mivel a tourette-
esek valóban átvehetik egymás tikkeléseit. Néhány éve találkoztam
Londonban egy olyan beteggel, akinek köpködő görcsei voltak. Amikor
elmeséltem ezt egy másik Tourette-szindrómásnak Skóciában, azonnal
köpött egyet. „Bárcsak sose mesélte volna ezt el nekem” – mondta utána,
és a köpködés az egyébként is széles repertoárja részévé vált.
A cincinnati találkozó kapcsán az ohiói kormányzó az egész államban
Tourette-hetet hirdetett, de mint kiderült, erről nem mindenki értesült. Az
egyikük, Steve B., egy súlyos Tourette-szindrómás, koproláliás
fiatalember, bement egy Wendy’sbe egy hamburgerért. Miközben sorban
állt, tikkelt, és egy-két obszcén kifejezés is elhagyta a száját, mire az
étteremvezető megkérte, hogy távozzon.
– Ezt itt nem lehet csinálni – jelentette ki.
– Nem tehetek róla – mondta Steve –, Tourette-szindrómás vagyok.
Megmutatta a menedzsernek a TSA-gyűlésen osztogatott
ismeretterjesztő brosúrát.
– Most van a Tourette-hét. Maga nem is hallott róla?
– Nem érdekel – válaszolta az étteremvezető. – Már kihívtam a
rendőröket. Vagy elmegy, vagy le fogják tartóztatni.
Steve dühöngve tért vissza a hotelbe, elmondta, mi történt, és
kisvártatva kétszáz tikkelő és ordibáló Tourette-szindrómás vonult a
Wendy’s elé, köztük én is. Riasztottuk a sajtót, az ohiói média pedig
felkapta az esetet, és az a gyanúm, hogy a Wendy’s ezek után már sosem
volt ugyanaz, mint előtte. Ez volt az első alkalom életemben, hogy részt
vettem egy demonstráción vagy felvonuláson, nem számítva egy másik,
szintén 1988-ban történt esetet.
1988márciusában Bob Silvers hívott fel: „Hallottál a siketek
forradalmáról?” Lázadás tört ki a siket egyetemi hallgatók között a
Gallaudet Egyetemen, akik az új, halló igazgató kinevezése ellen tüntettek.
Siket igazgatót akartak, olyat, aki folyékonyan tud amerikai jelnyelven
kommunikálni. Elbarikádozták a kampuszt, és lezárták az egyetemet.
„Párszor voltál a Gallaudeten – folytatta Bob –, nem lenne kedved
visszamenni Washingtonba, hogy tudósíts a lázadásról?” Beleegyeztem, és
elhívtam Lowellt fotózni. Felkértem a barátomat, Bob Johnsont, aki
nyelvészetet tanított a Gallaudeten, hogy legyen a tolmácsunk.
A „Siket igazgatót most!” tüntetés több mint egy hétig tartott, és egy
Capitolium előtti menetben csúcsosodott ki (a Gallaudet Egyetemet a
kongresszus alapította és működtette). Semleges szemlélőként akartam
figyelni az eseményeket, de gyorsan kiestem ebből a szerepből.
Jegyzeteket készítve sétálgattam, amikor egy siket hallgató megragadott
és jelelt: „Jöjjön, maga velünk van!” Csatlakoztam tehát a közel kétezer
hallgató demonstráló menetéhez. A The New York Review of Booksnak írt
esszé volt életem első „tudósítása”.
Stan Holwitz a University of California Pressnél (a Migraine
amerikai kiadója) felvetette, hogy a két, siketekről írt esszémből jó kis
könyv lenne. Tetszett az ötlet, de úgy éreztem, pár bekezdést kellene írnom
hozzájuk, amelyek majd hídként kötik össze a két részt, valamit a nyelv és
az idegrendszer általános aspektusairól. Nem gondoltam, hogy ez az
átvezetés lesz a leghosszabb fejezet a könyvben, amely végül a Hangokat
látok – Utazás a siketek világába27 címet kapta.

Amikor a Fél lábbal a földön 1984 májusában megjelent Angliában,

sokan méltatták, de mindezt elhomályosította a költő, James Fenton igen
kritikus hangvételű írása. A bírálata mélységesen feldühített és három
hónapig tartó depresszióba taszított.
De az egy évvel későbbi amerikai kiadást egy csodálatos, nagylelkű
írás méltatta a The New York Review of Booksban. Ez energiát adott és
magabiztossá tett, akkora löketet adott, hogy pár hét alatt tizenkét esszét
írtam, és befejeztem A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című
könyvemet.
 Ezt a bizonyos kritikát Jerome Bruner, egy legendás figura írta: az
ötvenes években ő indította el a pszichológiában a kognitív forradalmat.
Abban az időszakban a B. F. Skinner és mások által képviselt
behaviorizmus volt az uralkodó irányzat, mindenki csak az ingerekkel és a
válaszokkal, vagyis a viselkedés látható megnyilvánulásaival foglalkozott.
Ez a felfogás figyelmen kívül hagyta a belső folyamatokat, hogy mi
minden történhet az inger és a válasz között. A „tudat” fogalma szinte nem
is létezett Skinner számára, és pontosan ez a nézet volt az, amivel Bruner
és kollégái szembeszálltak.
Bruner Lurija közeli barátja volt, és sok kérdésben hasonlóan
gondolkodtak. Az In Search of Mind (A tudat keresése) című önéletrajzi
könyvében Bruner leírta találkozását Lurijával az ötvenes évek
Oroszországában: „Nagyon tetszettek azok a nézetei, amelyek a nyelvnek
a korai fejlődési szakaszban betöltött szerepét érintették. Ugyanígy
éreztem több kedvenc témájával kapcsolatban.”
Lurijához hasonlóan Bruner is úgy gondolta, hogy a nyelvelsajátítás
folyamatát nem laboratóriumban, hanem a gyerek saját nyelvi közegében
kell megfigyelni. A Child’s Talk (Gyerekszáj) című könyvével nagyban
alakította és jelentősen gazdagította a nyelvelsajátítással kapcsolatos
elképzeléseket.
A hatvanas években Noam Chomsky forradalmi munkáját követve a
nyelvészetben nagy hangsúlyt helyeztek a mondattanra. Chomsky azt
állította, hogy az agyban létezik egy „nyelvelsajátító készülék”, amely arra
van beprogramozva, hogy az adott nyelvben felismerje az univerzális
(minden nyelvre jellemző) mondatalkotási szabályokat, lehetővé téve
ezzel a nyelvelsajátítást.
Ám a chomskyánus megközelítés teljesen figyelmen kívül hagyja a
nyelv társas eredetét és alapvető kommunikációs funkcióját. Bruner úgy
érvelt, hogy a nyelvtant nem lehet elválasztani a jelentéstől és a
kommunikációs szándéktól. Nézete szerint a mondattan, a jelentéstan és a
nyelv pragmatikussága elválaszthatatlanok egymástól.
Elsősorban Bruner munkája miatt a nyelvre nemcsak lingvisztikai,
hanem társadalmi jelenségként is gondoltam, és ez létfontosságú volt a
jelnyelv és a siketkultúra megértéséhez.
Jerry remek barát volt, és egyfajta vezérként és mentorként
tekintettem rá. Ritkán találkoztam hozzá hasonló széles műveltségű
gondolkodóval, úgy tűnt, a kíváncsiságának és a tudásának nincs határa,
ám önmagát is folyamatosan felülvizsgálta és megkérdőjelezte. (Egyszer
tanúja voltam, amikor mondat közben megállt, és így szólt: „Már nem
hiszek abban, amit mondani akartam.”) Még kilencvenkilenc éves korában
is szellemi ereje teljében volt.

Bár már több olyan pácienst is tanulmányoztam, aki elvesztette a

beszédképességét – ezek különböző afáziás esetek voltak –, alig tudtam
valamit a nyelvelsajátításról. Darwin csodálatos Biographical Sketch of an
Infant (Életrajzi feljegyzések egy kisgyermekről) című könyvében – a
gyerek az elsőszülött fia volt – mutatta be a nyelvfejlődést. Nekem
azonban nem volt gyerekem, akit megfigyelhettem volna, és mivel
senkinek sincsenek személyes emlékei arról a létfontosságú időszakról,
amikor két-három éves korában elsajátítja a nyelvet, bele kellett ásnom
magam a témába.
Az Einstein Kórházban az egyik legközelebbi barátom Isabelle Rapin
svájci gyermekorvos és neurológus volt, akit különösképpen
foglalkoztattak a gyermekkorban kialakult idegrendszer-fejlődési és
degeneratív rendellenességek. Ez a téma akkoriban engem is érdekelt,
írtam is egy esszét az egypetéjű ikreknél jelentkező ún. szivacsos
degenerációról, a Canavan-kórról.
A neuropatológiai osztályon hetente egyszer agyboncolást végeztek,
és az egyik ilyen alkalommal találkoztam Isabelle-lel, nem sokkal azt
követően, hogy az Einsteinre kerültem.59 Szokatlan páros voltunk –
Isabelle precíz és fegyelmezett gondolkodású volt, én pedig laza és
könnyelmű, szerettem az asszociációkat és a gondolati kitérőket, de
azonnal megtaláltuk a közös hangot, és azóta is közeli barátok vagyunk.
Isabelle sosem engedett meg többet nekem, mint magának, nem
hagyta, hogy túl általános, túlzó és ellenőrizetlen állításokkal dobálózzak.
„Kérem a bizonyítékot!” – mondta mindig. Így aztán a tudományos
lelkiismeretemmé vált, és számtalan kínos baklövéstől mentett meg. Ha
azt érezte, hogy biztos talajon állok, arra ösztönzött, hogy egyszerűen és
tisztán publikáljam a felfedezésemet, így a szakma alaposan
megvizsgálhatja és megvitathatja. Isabelle sok könyvemhez és cikkemhez
nyújtott segítséget.
Sokszor motoroztam el Isabelle Hudson-folyó partján álló házához –
Isabelle, Harold és a négy gyerekük valósággal családtaggá fogadtak.
Felmentem hozzájuk, náluk töltöttem a hétvégét, beszélgettem Harolddal
és Isabelle-lel, néha elvittem a gyerekeket motorozni vagy úszni. 1977
nyarán egy teljes hónapig a pajtájukban laktam, amíg Lurija nekrológján
dolgoztam.60
Pár évvel később, amikor elkezdtem a siketségről és a jelnyelvről
olvasni és gondolkodni, egy háromnapos hosszú hétvégét töltöttem
Isabelle-lel. Órákig mesélt a jelnyelvről és a siketek különleges
kultúrájáról, amit a siket gyerekekkel való többévi munka során figyelt
meg.
Belém verte, amit Lurija mentora, Vigotszkij írt:

Ha egy vak vagy siket gyerek ugyanarra a szintre jut el a

fejlődésben, mint egy normális gyerek, a sérült gyermek ezt
másképpen, más úton, más eszközökkel éri el. A pedagógusnak
pedig különösen fontos tisztában lennie azzal a különleges úttal,
amelyen végig kell vezetnie a gyermeket. Ez a megközelítés a
fogyatékosság okozta hátrányt előnnyé alakítja át.

Az a hatalmas eredmény, amelyet a nyelv elsajátítása jelent, a halló

gyermekek számára viszonylag egyszerű, majdnem automatikus, de
nagyon problémás lehet a siket gyerekek számára, különösen akkor, ha
korábban nem találkoztak vizuális nyelvvel.
A siket, jelelő szülők jelnyelven „gügyögnek” a kisbabájuknak, éppen
úgy, ahogyan a halló szülők ezt szóban teszik meg, így a gyermek egyfajta
párbeszédes formában sajátítja el a nyelvet. Akár beszélt, akár jelnyelvről
van szó, az agy az első három-négy évében különösen rá van hangolódva a
nyelvelsajátításra. De ha egy gyerek semmilyen nyelvet nem tanul meg
ebben a kritikus időszakban, a későbbiekben bármilyen nyelv elsajátítása
rendkívül nehéz lehet. A siket szülők siket gyermeke a jelnyelvet
„beszélve” nő fel, de halló szülők siket gyermeke igazi nyelv ismerete
nélkül cseperedik fel, ha csak nem kerül már az első éveiben jelelő
közösségbe.
Sok gyerektől, akiket Isabelle-lel láttam a bronxi siketek iskolájában,
a szájról olvasás és a beszélt nyelv elsajátítása hatalmas kognitív
erőfeszítést követelt, évekig tartó kemény munkába telt, és még így is a
normális szint alatt értették és használták a nyelvet. Szemtanúja voltam,
hogy a folyékony, kompetens nyelvismeret hiányának milyen
katasztrofális kognitív és szociális hatásai lehetnek. (Isabelle részletes
tanulmányt írt erről.)
Mivel különösképpen érdeklődtem a perceptuális rendszerek iránt,
azon tűnődtem, mi történhet egy siketként született személy agyában,
főleg akkor, ha az anyanyelve egy jelnyelv. Friss tanulmányok kimutatták,
hogy a siketen született jelelők agyában milyen átalakulások mennek vége.
Az a terület, amely egy halló ember agyában normális esetben hallókéreg
lenne, egy siketen született agyában vizuális feladatokra, kiváltképp a
jelnyelv feldolgozására „szerveződik át”. A siketek a hallókkal
összehasonlítva „hipervizuálisak” (ez már egy kisgyermek első évében
kimutatható), és ez még csak fokozódik a jelek elsajátításával.
Az agykéregről alkotott hagyományos nézőpont szerint az agy
minden egyes területéhez előre meghatározott, konkrét érzékelési vagy
másféle funkciók tartoznak. Az az elképzelés, hogy az agykéreg egyes
területei más feladatok ellátására újraszerveződhetnek, azt sugallta, hogy
az agykéreg sokkal plasztikusabb, kevésbé előre programozott, mint
korábban hittük. A siketek különleges helyzete világosan megmutatta,
hogy az egyéni tapasztalatok átformálják az agy magasabb funkcióit,
méghozzá úgy, hogy kiválasztják (és megerősítik) azokat az idegi
struktúrákat, amelyek a funkciók alapjául szolgálnak.
Számomra ez az egész hatalmas jelentőségűnek tűnt, olyasminek, ami
egy egészen új és radikális megközelítést követel az agyról.
 City Island

Bár a nyugati partot 1965-ben otthagytam New Yorkért, Thom Gunn-nal

szoros kapcsolatban maradtam, és ha San Franciscóba utaztam, mindig
felkerestem. Mike Kitayjal élt egy régi házban, és amennyire meg tudtam
ítélni, még négyen-öten laktak velük. Thom megszállott olvasó volt, nem
csoda, hogy több ezer könyv sorakozott a polcokon, de volt egy 1880-as
évekig visszanyúló sörreklámgyűjteménye és egy lemezgyűjteménye is, a
konyha pedig tele volt izgalmas fűszerekkel. Thom és Mike is szeretett
főzni, az egész házban édeskés illat terjengett – pezsgő és egyedi volt a
hangulat, mindenféle érdekes fazonok járkáltak fel és alá. Mivel mindig is
magamnak való voltam, élveztem, hogy pillanatokra belekóstolhatok,
milyen lehet egy kommunában élni. Úgy láttam, hogy a lakók kedvesek és
alkalmazkodók (biztosan voltak súrlódások, de ezekről én nem tudtam).
Thom mindig is szeretett túrázni, keresztül-kasul bebarangolta San
Francisco dombjait. Sosem láttam autóval vagy biciklivel, Dickenshez
hasonlóan született gyalogló volt: mindent megfigyelt, magába szívott és
előbb vagy utóbb felhasználta az írásaiban. New Yorkot is
körbecsavarogta, és ha meglátogatott, tettünk egy kört a Staten Island-i
komppal, vagy kivonatoztunk a városból, vagy csak kószáltunk
összevissza. Végül mindig egy étteremben kötöttünk ki, bár egyszer én is
megpróbáltam főzni valamit. (Thom akkoriban antihisztamin-kúrán volt,
és túl kábának érezte magát, hogy kimozduljunk.) Nem vagyok nagy
szakács, és minden balul sült el: a curry kiborult, és teljesen beborított a
sárga por. Ez megragadhatott a fejében, mert 1984-ben így ajánlotta nekem
a Yellow Pitcher Plant (Sárga kürtivirág) című versét: „A sáfrányos kezű
Sacksnek az álomszuszék Gunntól.”61

A vershez mellékelt levélben ezt írta:

 Jó volt látni, sáfrányos kezű! Az antihisztamin miatt talán
kókadtnak tűntem, de mélyen belül figyeltem, és érdekelt, mi
történik. Gondolkodtam arról, amit az anekdotákról és a
narratíváról mondtál. Azt hiszem, mindannyian az anekdoták
örvényében élünk […] Mi (a többségünk) az életünket
narratívákba komponáljuk […] Bár tudnám, miért akarja az
ember önmagát „belekomponálni” bármibe is!

Sosem tudtuk, hová lyukadnak ki a beszélgetéseink. Aznap olvastam

Thom egy még publikálatlan írását Mr. Thompsonról, egy amnéziás
betegről, akinek minden pillanatban meg kellett alkotnia saját
személyiségét és a világát. Azt írtam, mindannyian egy narratívát
szerkesztünk magunknak, azt éljük, és az életünket is ez határozza meg.
Thomot lenyűgözték a páciensekről szóló történetek, és gyakran faggatott
a témával kapcsolatban (engem meg nem kellett sokat bátorítani). A
levelezésünket végignézve az egyik első levelében erre bukkantam: „Jó
volt látni múlt hétvégén, Mike-kal azóta is a fantomvégtagokon
gondolkodunk.” Egy másik levélben pedig így írt: „Emlékszem a
fájdalomról szóló előadásodra. Remek könyv lesz abból is.” (Fájdalom,
sosem készült el.)
Thom a hatvanas évektől kezdve minden könyvét elküldte nekem
(mindig kedves és egyedi dedikálásokkal), ám én ezt csak az 1971-es
Migraine-nel tudtam viszonozni. Ezt követően a küldemények kölcsönössé
váltak, és rendszeresen írtunk is egymásnak (az én leveleim gyakran
többoldalasak voltak, míg az ő lényegre törő, tömör válaszai sokszor
képeslapokon érkeztek). Néha az írás folyamatáról, a termékeny
időszakokról és a megtorpanásokról, a megvilágosodásokról és a
kiúttalanságokról beszélgettünk – úgy tűnt, ezek mind szerves részei az
alkotói folyamatnak.
1982-ben elújságoltam neki, hogy a Láb-könyv körüli szinte
elviselhetetlen helyzet, úgy tűnik, megoldódik: a csúszások, a szünetek, a
hullámzó lelkesedésem, szóval ez a küzdelem véget ér, mert nyolcévnyi
munka után a könyv végre megjelenik. Thom visszaírt.

Mindig is úgy éreztem, hogy visszatartod tőlünk a Fél lábbal a

földönt, de talán egy átdolgozott változatot mégis megkaphatunk
 […] Én most egy kissé lusta vagyok. A munkamenetem a
következő: miután befejeztem egy szemesztert, hosszú alkotói
szünet következik, aztán egy kísérletezéssel teli kezdő időszak
jön, amit néhány évnyi váltakozó hévvel feltámadó munka
követ, ami az új könyv kiteljesedésének érzetében csúcsosodik
ki, amikor is az adott témával kapcsolatban olyan felfedezéseket
teszek, amikre még csak nem is számítottam. Furcsa dolog az
írás lélektana. De azt hiszem, jobb így, mintha nagyon könnyen
menne a dolog. A megtorpanások, a bénultság és az az időszak,
amikor a nyelv halottnak tűnik, végül mind hasznossá válnak,
mert amikor jönnek az „élénkülések”, ezek ellentételezésképpen
nagyon energikusak.

Thom számára kulcsfontosságú volt, hogy maga oszthassa be az idejét, a

költészetét nem lehetett siettetni, a maga módján kellett előbukkannia. Így
aztán, noha szeretett tanítani (és a diákjai is odavoltak érte), a Berkeley-n
évente csak egy szemesztert vállalt. Alapjában véve ez jelentette az
egyetlen bevételét, hacsak nem számítjuk, hogy alkalmanként kritikát és
cikket is írt. „Kábé feleannyit keresek, mint egy helyi buszsofőr vagy
utcaseprő – írta Thom –, de ez az én döntésem, mivel munka helyett
inkább a pihenést űzöm teljes munkaidőben.” Nem hiszem, hogy Thomot
zavarták volna szűkös anyagi körülményei, nem voltak költséges
szenvedélyei (bár ő nagylelkű volt másokkal), és takarékos természetnek
ismertem meg. Amikor 1992-ben megkapta a MacArthur-ösztöndíjat,
minden jobbra fordult: utazgathatott, javult az anyagi helyzete, és kicsit
kényeztethette magát.
Gyakran ajánlottunk egymásnak könyveket. („A legjobb költő, akit az
utóbbi években felfedeztem, Rod Taylor […] elképesztő fickó – olvastál
tőle valamit?” Még nem, de gyorsan beszereztem a Florida East Coast
Championt.) Az ízlésünk nem mindig egyezett. Egyszer küldtem neki egy
könyvet, ami nekem tetszett, de olyan vad lenézéssel, dühvel reagált rá és
olyan lesújtó véleménnyel volt róla, hogy örültem, hogy az egész
eszmecsere csak levélben zajlott. (Audenhez hasonlóan Thom ritkán írt
recenziót olyasmiről, amit nem szeretett, és a kritikái így általánosságban
mindig pozitívak voltak.62 Szerettem a nagyvonalúságot, az egyensúlyt
ezekben az írásaiban, különösen a The Occasions of Poetryben (A
költészet alkalmai).
Ha egymás munkájának véleményezésére került sor, Thom sokkal
szókimondóbb volt, mint én. Majdnem minden versét csodáltam, de ritkán
mertem elemezni őket, Thom azonban mindig igyekezett rámutatni az
elküldött írásaim erősségeire és gyengeségeire. A barátságunk kezdetén
néha valósággal rettegtem attól, hogy őszinte lesz – különösképpen attól
féltem, hogy az írásomat butának, hiteltelennek, tehetségtelennek vagy
valami még ennél is rosszabbnak fogja tartani. Kezdetben tartottam a
kritikáitól, de 1971-től, mióta elküldtem neki a Migraine-t, izgatottan
vártam a válaszait, valósággal függtem tőlük, és mindenki másénál
fontosabb volt a véleménye.
A nyolcvanas években több olyan esszét is küldtem Thomnak,
amelyeket A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című kötetbe terveztem.
Ezek közül néhányat nagyon szeretett (különösképpen Az autista művészt
és Az ikreket), de az egyiket, a Karácsony címűt katasztrofálisnak nevezte.
(Egyetértettem vele, és végül kidobtam.)
De legjobban az a véleménye érintett meg, amit azt követően kaptam
tőle, hogy 1973-ban elküldtem neki az Ébredéseket, mivel annyira
különbözött attól, ahogyan a kapcsolatunk elkezdődött. Ezt írta:

Akárhogy is, az Ébredések rendkívüli könyv. Emlékszem,

amikor valamikor a hatvanas évek végén leírtad nekem, milyen
könyvet szeretnél írni: egyszerre legyen tudományosan hiteles,
ugyanakkor jól megírt könyv is, amit érdemes elolvasni, és
szerintem ez most sikerült […] Gondolkodtam arról a Nagy
naplóról is, amit régebben többször megmutattál. Rettentő
tehetségesnek tartottalak, de egy tulajdonság hiányzott belőled –
mégpedig a legfontosabb, nevezzük együttérzésnek, empátiának
vagy valami ilyesminek. És őszintén szólva kétségbeejtőnek
találtam a gondolatot, hogy valaha író lehet belőled, mert nem
láttam módját, hogyan lehetne erre megtanítani valakit […] Az
együttérzés hiánya korlátozta a megfigyelőképességedet […]
Azt viszont nem tudtam, hogy az együttérzés megerősödése
gyakran eltolódik az ember harmincas éveire. Ami hiányzott
ezekből az írásokból, az most az Ébredések fő szervezőerejévé
 vált, méghozzá csodálatos módon. Szó szerint ez a stílusod
szervezőereje is, és ez teszi lehetővé, hogy olyan figyelmes,
olyan nyitott és olyan sokszínű legyél […] Kíváncsi vagyok,
vajon rájöttél-e, mi történt veled? A hosszú közös munka a
pácienseiddel, az LSD okozta megnyílás, vagy az, hogy
beleszerettél valakibe (ami az ellenkezője annak, ha valakinek a
megszállottjává válik az ember). Vagy mindhárom egyszerre…

Teljesen lázba hozott ez a levél, és kicsit a megszállottjává is váltam. Nem

tudtam, hogyan válaszoljak Thom kérdésére. Voltam szerelmes, aztán el is
múlt, és bizonyos értelemben véve szerelmes voltam a pácienseimbe
(olyasfajta szerelemmel vagy együttérzéssel, ami tisztánlátóvá teszi az
embert). Nem hittem, hogy az általam alaposan letesztelt drogok komoly
szerepet játszhattak abban, hogy nyitottabbá váltam, de tudtam, hogy
Thom számára a kábítószerek nagyon fontosak voltak.63 (Ugyanakkor
izgalmas volt látni, hogy a posztencephalitikus pácienseimnek adott L-
dopa hasonló hatású volt, mint amikor LSD-vel és más drogokkal
kísérleteztem.) Másrészt viszont úgy éreztem, hogy a pszichoanalízis
központi szerepet játszott a fejlődésemben (1966 óta jártam
pszichiáterhez).
Amikor Thom arról beszélt, hogy a harmincas éveire hogyan erősödik
meg az emberben az együttérzés, nem tudtam nem arra gondolni, hogy
saját magára célzott, konkrétan a költészetében beállt változásra. Ez jól
kirajzolódik a My Sad Captains (Szomorú vezéreim) című kötetében
(harminckét éves volt, amikor megjelent), amelyről később így írt:
„A kötet két részre oszlik. Az elsőt a régi stílusom uralja – kimért és
észszerű, de talán kezd egy kicsit emberibbé válni. A másodikban
igyekszem magamévá tenni ezt az emberi impulzust […] egy új formában
[ami] szinte szükségszerűen új témákat is magával hozott.”
Huszonöt évesen olvastam a The Sense of Movement (A mozgás
érzete) című kötetet. A képek szépsége és a forma tökéletessége mellett az
akarat már-már nietzschei értelmezése ragadott meg. Amikor a harmincas
éveim végén eljutottam az Ébredések megírásáig, alaposan megváltoztam,
ahogy Thom is. Most már a gazdagabb és érzékenyebb új versei tetszettek
jobban, és mindketten boldogan hagytuk magunk mögött a nietzschei
akaratot. A nyolcvanas években, amikor már ötven fölött jártunk, Thom
költészete, amely sosem veszítette el formai tökéletességét, egyre
szabadabbá és líraibbá vált. A barátok elvesztése biztosan szerepet játszott
ebben: amikor Thom elküldte nekem a Lament (Sirató) című versét, úgy
éreztem, ez a legerősebb, legmegrendítőbb költeménye.
Tetszett a verseiben rejlő történelmi hangulat és az elődök
szellemiségének megidézése. Néha ez szembeszökő volt, mint a Poem
after Chaucer (Vers Chaucer modorában) esetében (amelyet újévi
üdvözletként küldött el 1971-ben), de többségében rejtve maradt. Emiatt
aztán úgy éreztem, hogy Thom tulajdonképpen nem más, mint egy
Chaucer, egy Donne vagy egy Lord Herbert, aki egyszer csak a 20. század
végének Amerikájában, San Franciscóban találja magát. Az ősök és elődök
megidézése esszenciális része volt a munkásságának; gyakran utalt más
költőkre és művekre, és kölcsönzött is tőlük. Nem iparkodott, hogy a
forrást megjelölje, és természetesen minden vendégszöveg a műbe építve
új értelmezést nyert. Thom később az önéletrajzában utalt erre:

Azt kell mondanom, úgy írok, ahogyan az életemet élem.

Ugyanakkor olyan költő vagyok, aki sokat merít mások
írásaiból. Tanulok mindenkitől, akitől csak tudok. Sokat
kölcsönzök az olvasmányaimból, mivel én nagyon komolyan
veszem azt, amit olvasok. Ez része az élettapasztalataimnak, a
költészetem alapját pedig a tapasztalataim jelentik. Nem kérek
bocsánatot, mert sokat kölcsönzök másoktól […] Elsősorban
nem az izgat, hogy egyedi költői személyiséget hozzak létre, sőt
nagyon tetszik Eliot kedves megjegyzése, amely szerint a
művészet nem más, mint menekülés saját személyiségünktől.

Ha régi barátok találkoznak, fennáll a veszélye, hogy csak a múltról

fognak beszélgetni. Thommal mindketten London északnyugati részén
nőttünk fel, mindkettőnket evakuáltak a háború alatt, Hampstead Heath
volt a játszóterünk, a Jack Straw’s Castle-ben buliztunk, mindkettőnk
életét meghatározta a családja, az iskolái, a kor, amelyben éltünk és a
minket körülvevő kulturális környezet is. Ez egyfajta kapcsot hozott létre
közöttünk, és néha elmerültünk a közös emlékekben. De sokkal fontosabb
volt, hogy mindkettőnket magába szippantott egy új világ, a hatvanas évek
Kaliforniája, és ez elterelte a figyelmünket a múltról. Olyan utakon,
fejlődésen, evolúción mentünk keresztül, amit nem lehetett előre
megjósolni vagy szabályozni. Mindig mozgásban voltunk. Huszonévesen
írta a Mozgásban (On the Move) című versét, abban szerepelnek ezek a
sorok.

Legrosszabb esetben mozgásban van az ember; legjobb

esetben pedig,
Mivel nem ér el semmi Abszolút dolgot, amelyben
megnyugodna,
Mindig közelebb van hozzá, miközben nem áll meg.
Sebaj, nem tespedtek. Sőt, minthogy semmi nem
Tökéletes, ami nem mozog szüntelen –
Életük teljesebb, mert soha meg nem állt.28

Thom még a hetvenes éveiben is mozgásban volt, szinte szétvetette az

energia. Amikor 2003 novemberében utoljára találkoztunk, erősebbnek
tűnt, mint amikor negyven évvel korábban, fiatalemberként megismertem.
A hetvenes években így írt nekem: „Éppen most jelent meg a Jack Straw
Castle. Fogalmam sincs, milyen lesz a következő könyvem.” A Boss
Cupid 2000-ben jelent meg, és Thom azt mondta, hogy készül egy új
könyvre, de még nem tudja, milyen lesz. Amennyire meg tudom ítélni,
esze ágában sem volt lelassítani vagy megállni. Azt hiszem, egészen a
haláláig folyamatosan előrefelé haladt, mozgásban volt.

Amikor 1979 nyarán arra vetődtem, beleszerettem Manitoulinba, a

hatalmas szigetbe, a Huron-tó közepén. Még mindig a kimerítő Láb-
könyvön dolgoztam, és úgy döntöttem, kiveszek egy hosszú szabadságot,
hogy úszhassak, gondolkodhassak, írhassak és zenét hallgassak. (Csak két
kazettám volt, Mozart c-moll miséjét és Requiemjét vittem magammal.
Hajlamos vagyok rákattanni egy-két darabra, és képes vagyok újra meg
újra meg újra meghallgatni őket. Ez a két zenemű szólt a fejemben öt
évvel korábban, miközben lassan, sérült lábbal kúsztam lefelé a hegyről.)
Sokat csavarogtam Gore Bayben, Manitoulin legnagyobb városában.
Általában meglehetősen visszahúzódó vagyok, de azon kaptam magam,
hogy lépten-nyomon beszélgetésbe elegyedek a helyiekkel. Vasárnap még
templomba is elmentem, mert élveztem, hogy egy közösség része lehetek.
Már indulni készültem egy idilli, de nem túl produktív hathetes vakáció
végén, amikor a Gore Bay-i öregek egy csoportja meglepő ajánlattal állt
elő:
„Úgy tűnik, jól érezte magát és szereti a szigetet. Az orvosunk
negyven év után éppen nyugdíjba ment. Nem venné át a helyét?”
Hezitálásomat látva hozzátették, hogy Ontario tartománytól kapnék
egy házat, és – ahogy én is láthattam – remek dolog a szigeten élni.
Nagyon meghatott ez az ajánlat, napokig gondolkodtam rajta, és
közben arról fantáziáltam, hogy egy sziget orvosa leszek. Aztán,
sajnálattal ugyan, de rájöttem, hogy ez nem fog működni. Nem lennék jó
háziorvos, nem olyan fából faragtak. Az én terepem a városi élet –
bármennyire zajos is – és a különféle neurológiai kórisméjű pácienseim
világa. Köszönettel, de elutasítottam a manitoulini idősek kérését.
Ennek már majdnem harminc éve, de néha még mindig azon
tűnődöm, milyen lett volna az életem, ha igent mondok.

Később, 1979-ben egy egészen másmilyen szigeten találtam otthonra.

1965-ben, amikor az Einsteinen kezdtem dolgozni, hallottam először City
Islandről, New York egyik szigetéről. A mindössze két kilométer hosszú és
alig egy kilométer széles sziget hangulata egy New England-i
halászfaluéhoz hasonlított. Mintha fényévekre lett volna Bronxtól, annak
ellenére, hogy csak tíz percre volt az Einsteintől, és jó pár kollégám ott élt.
A szigetről minden irányba csodás kilátás nyílt a tengerre, és felfrissülés
volt ebédidőben beülni a sziget számtalan halas éttermének valamelyikébe
– főleg, ha a nap tizennyolc órás kutatással telt.
City Islandnek megvolt a maga karaktere, szabályai, hagyományai, és
úgy tűnt, hogy a sziget őslakosai, az „osztrigaásók” nagy becsben tartják a
színes egyéniségeket, legyen az dr. Schaumburg, egy neurológus kolléga,
aki gyerekkorában paralízises volt, és hatalmas triciklijén járta a City
Island Avenue-t, vagy Őrült Mary, aki néha pszichotikussá vált és a
kisteherautója platójáról prédikált a világvégéről. Mindezek ellenére
Maryt is maguk közé fogadták. Sőt amolyan javasasszonyként tisztelték,
akinek robusztus józansága és humora a pszichózis tüzeiben edződött.
 Amikor kilakoltattak Beth Abraham-beli lakásomból, egy Mount
Vernon-i kedves pár házának felső emeletét béreltem ki, és gyakran
bicikliztem el City Islandre vagy Orchard Beachre. Nyári reggeleken
letekertem a partra, hogy munka előtt ússzak egyet, hétvégente pedig
hosszabb távokat is lenyomtam. Néha körbeúsztam City Islandet, ami
nagyjából hat órán át tartott.
1979-ben éppen így úsztam körbe a szigetet, amikor észrevettem a
végében egy szép kis kilátót. Kiúsztam a partra, hogy megnézzem.
Végigsétáltam az utcán, ahol egy kis házikó előtt megláttam az „Eladó”
táblát. Csuromvizesen bekopogtam, és beszéltem a tulajjal – aki szemész
volt az Einsteinen. Éppen befejeződött az ösztöndíja, és a családjával
együtt készült visszaköltözni a Csendes-óceán északi partvidékére.
Megmutatta a házat (kölcsönkértem egy törülközőt, hogy ne vizezzek
össze mindent), és azonnal beleszerettem. Még úszónadrágban, mezítláb
felsétáltam a City Island Avenue-n az ingatlanirodába, és bejelentettem,
hogy megveszem a házat.
Nagyon vágytam már egy saját házra, olyasmire, mint amilyet a
Topanga Canyonban béreltem, amikor még a UCLA-re jártam. Egy
vízparti házat akartam, ahol úszónadrágban és papucsban is lesétálhatok a
tengerhez. A Horton Streeten fekvő, kis vörös deszkaház féltömbnyire a
parttól éppen ilyen volt.
Fogalmam sem volt, mivel jár egy ingatlantulajdon, amiből
hamarosan katasztrofális helyzet alakult ki. Amikor az első télen egy hétre
Londonba utaztam, nem tudtam, hogy a házban bekapcsolva kell hagyni a
fűtést, hogy ne fagyjanak szét a csövek. Hazatérve, szörnyű látvány
fogadott. Az egyik emeleti cső szétrepedt, az emelet beázott, a nappali
mennyezete cafatokban lógott az ebédlőasztal felett. Az asztal és a székek
tönkrementek, az alattuk lévő szőnyeggel együtt.
Londonban apám azt javasolta, hogy mivel már van saját lakásom,
vigyem el a zongorát. Egy gyönyörű Bechstein versenyzongora volt, 1895-
ben gyártották, abban az évben, amikor apám született. Ötven éve vette,
mindennap játszott rajta, de most, hogy már a nyolcvanas évei közepén
járt, a kezét kezdte tönkretenni az ízületi gyulladás. A pusztulást látva
megborzongtam, de még jobban megrémültem attól a gondolattól, hogy ha
korábban vettem volna meg a házat, a zongora pont a beázás alatt állt
volna.
 A környéken sok tengerész lakott. A szomszéd házban Skip Lane és a
felesége, Doris éltek. Skip egész életében hatalmas teherhajókon volt
kapitány, és a háza is erre emlékeztetett: tömve volt tengerészeti
kellékekkel – mindenhol iránytűk, iránytűtartók, kormánykerekek és
lámpások. A falakon az egykor általa irányított hajók fotói lógtak.
Skipnek rengeteg sztorija volt a tengeri életről, de most, hogy
nyugdíjba ment, a teherhajót egy egyszemélyes Sunfishre cserélte.
Gyakran hajózott át az Eastchester-öblön, és ha akart volna, semeddig sem
tartott volna neki elvitorláznia Manhattanig.
Skip legalább száztíz kilót nyomott, hihetetlenül erős és ügyes volt.
Gyakran láttam, amint a házuk tetején javít valamit. Szerintem szeretett a
magasban lenni. Egyszer fel kellett másznia a City Island híd tízméteres
pilonjára. Tisztán karizomból húzta fel magát, majd ott egyensúlyozott a
híd egyik gerendáján.
Skip és Doris tökéletes szomszédok voltak, nem voltak tolakodók, de
ha úgy alakult, mindig szívesen segítettek. A Horton Streeten nem volt sok
ház, talán harminc összesen, és ha volt vezetőnk és irányítónk, akkor Skip
volt az. Egyszer a kilencvenes évek elején figyelmeztetést adtak ki, hogy
egy hatalmas hurrikán közeledik, a rendőrség megafonokkal szólított fel
mindenkit a háza elhagyására. De Skip ismerte a tengerek és óceánok
szeszélyeit, és nem értett egyet a rendőrökkel.
„Ugyan! – bömbölte, és a hangja túlharsogta a hangosbeszélőt. –
Mindenki maradjon, ahol van!”
Délben mindnyájunkat meghívott a verandájára egy hurrikánpartira,
hogy megnézzük, amint a vihar szeme elhalad mellettünk. Ahogy Skip
megjósolta, dél előtt kevéssel a szél elhalt, és hirtelen nyugalom és csend
telepedett a vidékre. A hurrikán szemében sütött a nap, az ég tiszta volt –
aranykort idéző, mágikus nyugalom ereszkedett ránk. Skip azt mondta,
hogy néha olyan afrikai madarakat és pillangókat is látni ilyenkor,
amelyek több ezer kilométert utaztak a vihar szemében.
A Horton Streeten senki sem zárta kulcsra a házát. Mindannyian
odafigyeltünk egymásra és a közös kis strandunkra. Igaz, csak pár méter
széles volt, de a mi strandunk volt. Szeptember első hétfőjén, a munka
ünnepén, mindig csináltunk egy kis bulit az apró homokfolton, és egy
egész disznót megsütöttünk nyárson.
Gyakran úsztam nagyobb távokat egy másik szomszéddal, Daviddel,
akiben megvolt az az óvatosság és józan ész, amely belőlem hiányzott, és
ő többször megóvott a bajtól. De néha még így is túl messzire mentem.
Egyszer elúsztam egészen a Throgs Neck hídig, és egy motorcsónak
majdnem kettévágott. Amikor beszámoltam erről Davidnek, szinte sokkot
kapott. Azt mondta, hogy ha továbbra is hajózási útvonalakon úszkálok
(amit csak idióták tesznek), akkor legalább egy rikító sárga úszót húzzak
magam után, hogy észrevegyenek.
Néha apró medúzákkal találkoztam a City Island környéki vizekben.
Ha nekem sodródtak, enyhe égető érzést okoztak, amivel nem is törődtem.
Ám a kilencvenes évek közepén sokkal nagyobb fajták jelentek meg:
Cyanea capillaták, sárga hajasmedúzák (az utolsó Sherlock Holmes-
történetben egy ilyen okozza a titokzatos halálesetet). Ezekkel nem volt jó
találkozni. Fájdalmas csípésnyomokat hagynak a bőrön, ráadásul a
méreganyagtól ijesztően felgyorsul az ember szívverése, és a vérnyomás is
felszökik. Egyszer az egyik szomszéd tízéves fiánál a csípés anafilaxiás
sokkot okozott: az arca és a nyelve úgy megdagadt, hogy alig kapott
levegőt, és csak egy gyors adrenalininjekció mentette meg az életét.
Amikor a medúzajárvány még súlyosabbá vált, búvárruhában és
arcmaszkban úsztam. Csak a szám maradt védtelen, azt meg alaposan
bekentem vazelinnel. Még így is a frászt kaptam egyszer, amikor egy
focilabda méretű Cyaneát találtam a hónaljamban. A gondtalan úszás
időszaka ezennel számomra véget ért.
Telihold idején minden májusban és júniusban egy csodás ősi
szertartás ment végbe a strandunkon, csakúgy, mint az északnyugati
partokon, amikor a tőrfarkú rákok – ezek a paleolit kor óta szinte
változatlan teremtmények – az évi egyszeri párzásuk alkalmából lassan
kimásznak a partra. Miközben néztük ezt a négyszázmillió éve zajló
rituálét, elég érzékletes képet kaptam az idő mélységének valóságáról.

City Island ideális hely volt az őgyelgésre és a sétálgatásra – le-fel a City

Island Avenue-n, be a néha csak egy-két saroknyi keresztutcákba. Sok
nyeregtetős ház még a viktoriánus korszakban épült, és működött még
néhány hajójavító műhely is, annak az aranykornak a maradványai, amikor
a sziget jachtépítő központnak számított. A City Island Avenue tele volt
haléttermekkel. Voltak nagy múltúak, mint az elegáns Thwaite’s Inn, és
olyan teraszos fish and chipses helyek is, mint a Johnny’s Reef Restaurant.
A kedvencem a csendes és szerény Spouter’s Inn volt, a falon
bálnavadászatokat ábrázoló festményekkel, és minden kedden
borsólevessel. Ez volt Őrült Mary törzshelye is.
Ebben a kisvárosi légkörben a félénkségem szinte teljesen
elpárolgott. A Spouter’s és a benzinkút tulajdonosával, a postai
dolgozókkal a keresztnevünkön szólítottuk egymást – utóbbiak szerint
soha senki nem kapott és nem küldött annyi levelet, mint én, és amikor
megjelent a Kalap, ez a levéláradat még erősödött is.
Néha, amikor túl nyomasztó volt a csend és az üresség a házban,
elmentem a Neptunba, egy rejtélyes módon kihalt és népszerűtlen
étterembe a Horton Street végén, és órákon át ott írtam. Azt hiszem, a
személyzetnek tetszett, hogy van egy csendes írójuk, aki félóránként
rendel valamit, mivel nem szeretné, hogy az étterem miatta legyen
veszteséges.

1994 kora nyarán örökbe fogadott egy kóbor macska. Egy este visszaértem
a városból, és ő ott ült szép nyugodtan a tornácomon. Bementem a házba
és kihoztam neki egy tálka tejet, amit szomjasan belefetyelt. Aztán rám
nézett, a tekintete ezt üzente: „Kösz, haver, de egy kis kaja is jó lenne.”
Miután újratöltöttem a tálkát, kihoztam neki egy darab halat, és ezzel
megköttetett egy kimondatlan, de egyértelmű paktum: ha ki tudunk
alakítani valamiféle közös életmódot, akkor velem marad. Találtam egy
kosarat, és feltettem a tornácon álló asztalra – másnap reggel boldogan
láttam, hogy a macska még ott van. Adtam neki még halat, egy tálka tejet,
és elindultam dolgozni. Búcsút intettem neki, és szerintem megértette,
hogy vissza fogok jönni.
Aznap este már várt rám, sőt mi több, dorombolva üdvözölt,
púposította a hátát és a lábamhoz dörgölőzött. Meghatott a viselkedése.
Miután a macska evett, szokásom szerint kényelembe helyeztem magam a
tornác ablakánál álló kanapén, és megvacsoráztam. A macska felugrott az
asztalra, és nézte, ahogy eszem.
A következő este hazaérve megint kiraktam neki halat, és nem tudom,
miért, de nem ette meg. Amikor feltettem a halat az asztalra, felugrott,
megvárta, amíg elhelyezkedem a kanapén és nekiállok a vacsorának, majd
épp olyan kényelmesen fekve, mint én, ő is enni kezdett. Így együtt ettünk,
szinkronban. Ezt a minden este megismétlődő rituálét figyelemre
méltónak tartottam. Azt hiszem, kialakult köztünk valamiféle
bajtársiasság – ami egy kutya esetében nem meglepő, de egy macskánál
igen. Szeretett velem lenni, pár nap múlva még a strandra is lejött velem,
és mellém ült a padra.
Nem tudom, napközben mivel töltötte az idejét, bár egyszer hozott
nekem egy kismadarat – bizonyára vadászott, ahogy az a macskák körében
szokás. Ám ha otthon voltam, akkor ő a tornácon ült. Nagyon tetszett, és
lenyűgözőnek találtam ezt a fajok közötti barátságot. Vajon százezer éve
így találkozott egymással az ember és a kutya is?
Amikor szeptember végén hidegre fordult az idő, a macskát – akit
csak Pussnak hívtam, és hallgatott is rá – barátoknak adtam, és a
következő hét évben boldogan élt velük.

Nagyon szerencsés voltam, hogy rátaláltam Helen Jonesra, a közelben élő

csodás szakácsnőre és házvezetőnőre, aki hetente egyszer átjött hozzám.
Amikor csütörtök reggelenként megérkezett, elmentünk Bronxba, hogy
közösen bevásároljunk. Az első megállónk egy halas volt a Lydig Avenue-
n. A tulajdonosok, egy szicíliai testvérpár, olyanok voltak, mintha ikrek
lennének.
Kissrác koromban a halárus minden pénteken házhoz jött. A kezében
egy vödör, amelyben pontyok meg mindenféle halak úszkáltak. Anyám
megfőzte a halakat, fűszerezte és ledarálta, és egy nagy tál gefilte fisht
készített belőlük, ami salátával, gyümölcsökkel és challával, egyfajta
fonott kaláccsal, segített átvészelni a sabbátot, mert aznap nem volt szabad
főzni. A szicíliai halárusoktól a Lydig Avenue-n pontyot, fehér húsú halat
és csukát vettünk. Fogalmam sem volt, hogy Helen, ez a templomjáró
keresztény asszony, hogyan készített el egy ilyen zsidó finomságot. Ha úgy
adódott, félelmetesen tudott rögtönözni, és olyan jó gefilte fisht (filter
fishnek nevezte) főzött, mint az anyám – amire a barátaim és a
szomszédok is rákaptak. És így tettek Helen barátai is a templomból:
imádtam arra gondolni, hogy Helen hittestvérei a templomi
összejöveteleken gefilte fisht esznek.

A kilencvenes években, egy nyári napon, a munkából hazaérve egy furcsa

alak várt a tornácon. Egy hatalmas fekete szakállú, bozontos férfi állt ott,
egy őrült csavargó – legalábbis ez volt az első benyomásom. Csak amikor
megszólalt, ismertem rá régi barátomra, Larryre. Évek óta nem
találkoztunk, és többekkel együtt azt hittem, hogy már meghalt.
Larryvel 1966 elején találkoztam New Yorkban, amikor próbáltam
talpra állni az első, pokoli drogfüggő hónapjaim után. Rendesen ettem,
edzettem, kezdtem újra megerősödni, és rendszeresen lejártam egy West
Village-i edzőterembe. A terem szombaton reggel nyolckor nyitott, és
gyakran én értem oda elsőként. Egyik alkalommal a lábtoló géppel
kezdtem – amikor Kaliforniában éltem, menő voltam guggolásban, és azon
tűnődtem, mennyire sikerült visszanyerni az erőmet. Feltornáztam a súlyt
350 kilóra – könnyen ment. A 450 kiló megdolgoztatott, az 550-et viszont
ostobaság volt megpróbálni. Tudtam, hogy túl nehéz lesz nekem, de nem
voltam hajlandó beismerni a kudarcot. Megcsináltam három ismétlést,
majd négyet, de az ötödik közben elszállt minden erőm. Tehetetlenül
feküdtem a hátamon, a lábamon 550 kiló, a térdem pedig belepréselődött a
mellembe. Alig kaptam levegőt, még segítségért sem tudtam kiáltani, és
átfutott az agyamon, hogy nem sokáig fogom bírni. Éreztem, ahogy
összegyűlik a vér a fejemben, és attól tartottam, hogy menten agyvérzést
kapok. És akkor kinyílt az ajtó, egy izmos fiatalember lépett be rajta.
Meglátta, hogy bajban vagyok, és lesegítette a súlyokat.
„Megmentette az életem!” – mondtam és átöleltem.
A talpraesettsége ellenére Larry nagyon visszahúzódó volt. Nehezen
teremtett kapcsolatokat, megszállott, ideges tekintetével mindig keresett
valamit. De most, hogy összehozott minket a sors, be nem állt a szája,
talán én voltam az első, akivel hetek óta szóba elegyedett. Tizenkilenc
éves volt, egy éve elbocsátották a seregből, mivel mentálisan instabilnak
tartották. Egy szerény állami segélyből tartotta fenn magát. Amennyire
meg tudtam ítélni, kenyéren és tejen élt, napi tizenhat órán át gyalogolt
(vagy futott, ha vidéken volt), és akárhol képes volt eltölteni az éjszakát.
Azt mondta, sosem ismerte a szüleit. Amikor megszületett, az
anyjának előrehaladott sclerosis multiplexe volt, és fizikailag képtelen
volt gondoskodni róla. Az apja alkoholista volt, elhagyta őket, amint Larry
megszületett, így Larry nevelőszülőktől nevelőszülőkhöz vándorolt.
Nekem úgy tűnt, soha nem volt semmi stabil az életében.
Nem akartam „diagnózist” felállítani Larryről, bár akkoriban nagyon
szabadon bántam a pszichiátriai fogalmakkal. Csak arra tudtam gondolni,
mennyire nem adatott meg neki a szeretet, a törődés a biztonság és a
tisztelet, csodálkoztam, hogy mentálisan egyben maradt. Nagyon
intelligens volt, és az aktuális közügyeket illetően sokkal tájékozottabb
volt, mint én. Ha talált egy régi újságot, az elejétől a végéig elolvasta.
Állhatatosan és makacsul végiggondolt mindent, amiről olvasott vagy
hallott. Nem bízott semmiben.
Nem állt szándékában munkát keresni, és úgy gondoltam, ehhez
igencsak különleges jellem szükségeltetik. Elhatározta, hogy elkerül
mindenféle értelmetlen elfoglaltságot; takarékos volt, meg tudott élni
szerény járadékából, sőt még félre is tett belőle.
Larry gyaloglással töltötte a napjait, és nem volt szokatlan tőle, hogy
az East Village-i lakásából indulva harminc kilométert gyalogolt, hogy
meglátogasson a City Islanden. Néha nálam töltötte az éjszakát, és a
nappali kanapéján aludt. Egy nap a hűtő alján találtam pár súlyos rudat:
aranyrudak voltak, Larry vette őket az évek során. A lakásomban tartotta,
mert úgy vélte, ott nagyobb biztonságban vannak, mint nála. Úgy
gondolta, hogy a teljesen bizonytalan világunkban az arany az egyetlen
megbízható befektetés, a részvények, kötvények, a föld, a műalkotások
egyik napról a másikra elveszíthetik az értéküket, de az arany (a 79-es
számú elem, ahogy mondta, hogy a kedvemben járjon) mindig megőrzi az
értékét. Minek dolgozzon, vállaljon állást, amikor élheti az életét,
függetlenül, szabad emberként? Tetszett a bátorsága, az egyenessége, hogy
így beszélt és érzett, hogy ő volt az egyik legszabadabb lélek, akit valaha
ismertem.
Larry tiszta jellem volt, kedves, és sok nő találta vonzónak. Pár éve
elvett egy meglehetősen termetes East Village-i nőt, de amikor néhány
bűnöző drogok után kutatva betört a lakásukba, a feleségét brutális módon
meggyilkolták. Nem találtak semmit; a holttestet Larry fedezte fel.
Larry főként tejen és kenyéren élt, de a felesége halála okozta sokk
miatt nem akart mást, csak tejet. Eluralkodott rajta az a fantázia, hogy egy
hatalmas, tejtől duzzadó mellű nővel utazza be a világot, aki csecsemőként
ringatja és szoptatja. Sosem találkoztam ennél ősibb vágyálommal.
Néha hetekig vagy hónapokig nem láttam Larryt – nem tudtam,
hogyan érhetném el –, de aztán hirtelen előkerült.
Az apjához hasonlóan Larry is alkoholista volt, és a szesz kártékony
és önpusztító gondolatokat indított be az agyában. Tisztában volt ezzel, és
rendszerint kerülte az italt. A hatvanas évek végén párszor együtt téptünk
be, szeretett velem lenni, felült mögém a motorra, eljött velem
meglátogatni az unokatestvéremet, a pennsylvaniai Bucks megyében lakó
Cathyt, Al Capp egyik lányát. Cathy skizofrén volt, de Larryvel
ösztönösen megértették egymást és furcsa kötelék alakult ki közöttük.
Helen is imádta Larryt, ahogy a barátaim is kedvelték. Egy teljes
mértékben független emberi lény volt, egyfajta modern, városi Thoreau.

New Yorkban megismerkedtem pár amerikai unokatestvéremmel,

Cappékkel is (az eredeti nevük Caplin volt, és valójában a másod-
unokatestvéreim voltak). A legidősebb Al Capp, a karikaturista volt. Volt
két öccse, Bence, szintén karikaturista és Elliott karikaturista és
színműíró. Volt még egy húga is, Madeline.
Élénken él bennem a Capp családdal töltött első széder emléke, 1966-
ból, harminckét éves koromból. Madeline férje, Louis Gardner fiatalos,
jóképű, karót nyelt negyvennyolc éves férfi volt, katonamúlttal: ezredesi
rangban szolgált a tartalékosoknál, polgári foglalkozását tekintve pedig
építész volt. Louis ült az asztalfőn, ő vezényelte a szédert, Madeline az
asztal másik végén, és köztük foglalt helyet ez a különleges család –
Bence, Elliott és Al meg a feleségeik. Louis és Madeline gyerekei
összevissza rohangáltak, már amikor nem a négy kérdést ismételgették
vagy az afikóment64 keresték.
Mindannyian akkor éltük a fénykorunkat. Alt, a Li’l Abner briliáns és
népszerű alkotóját egész Amerikában olvasták és csodálták. Elliott mélyen
gondolkodó, töprengő alkat volt, őt az esszéi és darabjai miatt szerették.
Bence (Jerome) majd kirobbant a kreatív energiától, és Madeline, a
fiútestvérek szemefénye, állt a figyelem középpontjában. Mind ragyogó,
bőbeszédű társalgók voltak, és néha úgy éreztem, Madeline a legokosabb
mind közül. Az agyvérzés, amely beszédzavarossá tette, hosszú évek
múlva következett be.65
Allel gyakran találkoztam, bár a hatvanas évek közepén, amikor
megismertem, eléggé furcsa figurának tűnt. A harmincas években
mindegyik testvér kommunista vagy valami hasonló volt, de Al a hatvanas
években meglepő politikai pálforduláson ment keresztül, ugyanis Nixon és
Agnew barátja lett (bár az a gyanúm, ők nem igazán bíztak benne, mivel a
szellemességével és a szatírájával bármikor célba vehette a hatalmon
lévőket).
 Al kilencévesen elveszítette az egyik lábát egy közlekedési
balesetben, és egy tömör falábat viselt (amely Melville Ahab kapitányának
bálnacsontból készült műlábát juttatta eszembe). Könnyen lehet, hogy az
agresszivitása, a versenyszelleme és zajos szexuális élete a
megnyomorodása miatt volt, talán meg kellett mutatnia, hogy nem
nyomorék, hanem egyfajta superman, bár én sosem ismertem meg Al ezen
oldalát. Velem mindig barátságosan és szívélyesen viselkedett,
megkedveltem, és úgy láttam, tele van kreatív életerővel és sármmal.
A hetvenes évek elején Al a képregényrajzolás mellett egyetemeken
is oktatott. Ragyogó szónok volt, az előadótermek kedvence, bár
rosszindulatú pletykák keringtek róla, melyek szerint túlságosan buzgón
foglalkozott néhány női hallgatójával. A pletykák vádakká erősödtek.
Botrány lett belőle, és Alt több száz olyan sajtóorgánumtól kirúgták, ahol
hosszú évekig dolgozott. A Dogpatch és a Shmoo népszerű alkotója, aki
bizonyos értelemben a képregények amerikai Dickense volt, hirtelen az
utcán találta magát, megbélyegezve.
Egy ideig Londonba vonult vissza, ahol egy hotelben élt, és néha írt
pár cikket meg képregényt. De ahogy azt mondani szokás, megtört, és
féktelen vadsága, életereje cserben hagyta őt. Depressziós lett, az
egészsége folyamatosan romlott az 1979-ben bekövetkezett haláláig.

Egy másik unokatestvérem, Aubrey „Abba” Eban számított a család

csodagyerekének. Ő volt a legidősebb fia apám nővérének, Alidának. Már
kisgyerekként különösen tehetségesnek számított, aztán szédítő karriert
futott be Cambridge-ben: a Cambridge Union elnöke lett, három tárgyból
is kimagasló eredményt ért el, és később keleti nyelveket oktatott
ugyanott. A harmincas években fellángoló angliai antiszemitizmus
ellenére megmutatta, hogy egy zsidó gyerek komoly anyagi háttér, előkelő
származás és kapcsolati tőke nélkül, pusztán kimagasló intelligenciájának
köszönhetően is eljuthat a csúcsra az ország egyik legrégebbi egyetemén.
Szenvedélyes ékesszólása és szellemessége már húszéves korában is
különlegesnek számított. 1917-ben az anyja, az én nagynéném fordította le
a Balfour-nyilatkozatot franciára és oroszra, ráadásul Aubrey gyerekkora
óta elkötelezett és idealista cionista volt, de még így sem volt biztos, hogy
politikai pályára kerül-e, vagy marad Cambridge-ben. A háború és a
palesztin helyzet megpecsételte a sorsát.
 Aubrey majdnem húsz évvel idősebb volt nálam, és nem igazán
álltunk kapcsolatban a hetvenes évek közepéig. Ő Izraelben élt, én
Angliában, majd az Egyesült Államokban, ő diplomata volt és politikus,
én pedig orvos és tudós. Csak ritkán és rövid időre futottunk össze családi
rendezvényeken. És amikor Aubrey Izrael külügyminisztereként és
miniszterelnök-helyetteseként New Yorkban járt, mindig biztonságiak
vették körül, és pár szónál többet nem lehetett váltani vele.
Ám 1976-ban egy nap mindkettőnket meghívtak ebédre
Madelinékhez. Már amikor köszöntöttük egymást, megdöbbentett minket
és mindenki mást a testtartásunk, a gesztusaink hihetetlen egyformasága –
ahogyan ültünk, a hirtelen, széles mozdulataink, a beszédstílusunk, sőt a
gondolkodásunk is hasonló volt. Ugyanabban a pillanatban álltunk fel az
asztal két végén, és mindketten a céklazselét vettük célba – amit rajtunk
kívül mindenki utált. Az egész asztal jól szórakozott a hasonlóságokon és
egybeeséseken, én pedig Aubreyhoz fordultam:
– Alig találkoztunk egymással, teljesen más életet élünk, de valami
azt súgja, hogy veled jobban egyezem genetikailag, mint a három
bátyámmal.
Azt válaszolta, ő is úgy érzi, hogy bizonyos értelemben közelebb
állok hozzá, mint a három unokatestvére.
– Hogy lehet ez? – kérdeztem.
– Atavizmus – vágta rá.
– Atavizmus? – pislogtam.
– Igen, atavus, egy nagyapa – válaszolta Aubrey. – Te nem ismerted a
nagyapánkat, Elivelvát, annak ellenére, hogy neked is ugyanaz a héber
vagy jiddis neved. Meghalt, mielőtt megszülettél volna. De engem ő
nevelt fel, amikor Angliába költöztünk. Ő volt az első tanárom. A többiek
nevettek, amikor együtt láttak minket, azt mondták, van valami furcsa
hasonlóság az idős férfi és köztem, a kölyök között. Senki más vele
egykorú nem mozgott és gondolkodott úgy, mint ő, senki a felmenői
között, és úgy gondoltam, hogy az én generációmban sincs senki hozzá
hasonló. Egészen addig, amíg be nem léptél az ajtón, amikor is az az
érzésem támadt, hogy a nagyapám újraszületett.
Aubrey-t „Izrael hangjaként” ismerte meg a világ, és egyfajta
tragédiát vagy paradoxont tartogatott számára a sors. Szenvedélyes és
csiszolt beszédstílusát, cambridge-i akcentusát az új generáció túl cifrának
és régimódinak tartotta, folyékony arab nyelvtudása és az arab kultúra
iránti szimpátiája miatt – első könyve Tawfiq al-Hakim Maze of Justice
(Az igazság útvesztője) című regényének fordítása volt – már-már
gyanússá vált az egyre harciasabb légkörben. Végül kegyvesztetté vált a
politikai életben, és visszatért a tudósi, történészi karrierjéhez (továbbá
kiváló könyveket írt, és tévéműsorokban is remek volt). Mint mondta,
vegyes érzései voltak: több évtizednyi politikai és diplomáciai pálya
intenzív pörgése után „ürességet” érzett, de aztán a helyébe hirtelen egy
korábban sosem érzett nyugalom költözött. Szabad emberként az első
dolga az volt, hogy elment úszni egyet.
Amikor Aubrey vendégprofesszor volt az Institute for Advanced
Studyn, a Princetonon, és érdeklődtem, hogy tetszik neki a tudományos
élet, az arcára sóvárgás ült ki: „Odavagyok a katedráért.” Ám ahogy ez a
színtér is egyre viharosabb, beszűkültebb és fanatikusabb lett, a széles
kulturális érdeklődésű Aubrey egyre kevésbé rajongott érte. Egyszer
megkérdeztem, mit szeretne, hogyan emlékezzenek rá. „Tanárként” –
válaszolta.
Aubrey legendás történetmesélő volt, és tudván mennyire érdekelnek
a természettudományok, számos történetet mesélt kapcsolatáról Albert
Einsteinnel. Chaim Weizmann 1952-es halála után Aubrey-t bízták meg,
hogy kérje fel Einsteint, legyen Izrael következő elnöke (ezt Einstein
természetesen visszautasította). Egy másik alkalommal, mesélte
mosolyogva Aubrey, egy izraeli konzulátuson dolgozó kollégájával
meglátogatták a tudóst princetoni házában. Einstein behívta őket, és
udvariasan megkérdezte, kérnek-e kávét. Azt gondolván, hogy egy
asszisztens vagy a házvezető fogja elkészíteni, Aubrey igent mondott,
majd „elborzadva” vette észre, hogy Einstein maga masírozik ki a
konyhába. Hamarosan hallották a kotyogó zaját, csészék csörömpöltek, az
egyik össze is tört, miközben ez a nagy ember kedvesen, de kissé
ügyetlenül elkészítette nekik a kávét. Aubrey szerint ez mindennél jobban
megmutatta a világ legnagyobb géniuszának emberi és kedves oldalát.
A kilencvenes években Aubrey már nem volt hivatalban, így sokkal
szabadabban és könnyebben mozgott, és gyakrabban találkoztunk – néha
feleségével, Suzyval vagy a húgával, Carmellel is, aki szintén New
Yorkban élt. A majdnem húszévnyi korkülönbség és a különböző
életpályáink ellenére Aubrey-val jó barátok lettünk.
Akedves, de rettenetes Carmel! Mindenkit megbotránkoztatott, a
családját biztosan, én azonban kedveltem őt.
Carmel hosszú éveken át mitikus figurának számított; színésznő volt
valahol Kenyában, az ötvenes években költözött New Yorkba, hozzáment
egy David Ross nevű rendezőhöz, és közösen alapítottak egy színházat,
ahol kedvenc Ibsen- és Csehov-darabjaikat állították színpadra (bár
Carmel Shakespeare-t szerette a legjobban).
1961 májusában találkoztam vele; éppen akkor szabadultam meg a
motoromtól San Franciscóban – attól a használt motortól, amely
felrobbant alattam Alabamában –, és a New Yorkig tartó utat stoppal
tettem meg. Mocskosan és ziláltan állítottam be az elegáns Fifth Avenue-i
otthonukba. Azonnal a fürdőbe parancsolt, és tiszta ruhákat szerzett, amíg
az enyémek mosásban voltak.
Davidnek nagyon ment a szekér akkoriban, darabjai kritikai és
közönségsikert arattak, és Carmel elmondása szerint kezdett fontossá válni
a New York-i színházi világban. Harsány volt és szertelen, amikor
találkoztunk, bőgött, bömbölt, mint egy oroszlán, és egy elképesztően
drága, hatfogásos vacsorára vitt minket a Russian Tea Roomba – az egész
étlapot végigrendelte, fél tucat vodka kíséretében. Ez már túlment a puszta
fényűzés határain, és eltűnődtem, nincs-e valamiféle mániákusság ebben.
Carmel is emelkedett hangulatban volt. Nem látta okát, miért ne
tanulhatna meg norvégül és oroszul – amilyen nyelvérzéke van, csupán pár
hétbe telne neki –, hogy ő maga fordítsa le Ibsen és Csehov darabjait. A
fordítása is közrejátszott abban, hogy a David által rendezett Ibsen-darab,
a John Gabriel Borkman megbukott Londonban, ráadásul egy halom pénze
elúszott. Carmel a pénz java részét a családtól hízelegte ki, akik nem
álltak valami jól, ő pedig soha nem adta vissza nekik a kölcsönt. Pár évre
rá David kórházba került New Yorkban – hajlamos volt a súlyos
depresszióra –, és nem sokkal később meg is halt. Hogy egy véletlen
túladagolás vagy szándékos öngyilkosság okozta-e a halálát, már sosem
fog kiderülni. Carmel összetörve tért vissza Londonba a családjához és a
barátaihoz.

Carmellel 1969-ben találkoztunk újra, amikor az Ébredések első

esettanulmányait írtam, és a Migraine még megjelenés előtt állt a Faber &
Fabernél. Elkérte az írásaimat, és miután elolvasta a Migraine
kefelevonatát, felkiáltott: „Nohát, hiszen te író vagy!” Ezt még soha senki
nem mondta nekem, a Migraine-t a Faber & Faber orvosi könyvekre
specializálódott részlege adta ki, és ők orvosi könyvként kezelték: egy
egyedi hangvételű monográfia a migrénről – de nem igazi „írás”. És még
senki sem látta az Ébredések első esettanulmányait a Faber & Faberen
kívül, akik visszautasították. Carmel szavai fellelkesítettek, ráadásul úgy
gondolta, hogy a Migraine-t nemcsak az orvosi szakma, hanem a
nagyközönség is jól fogja fogadni, sőt még az „irodalomolvasók” is.
Amikor a Faber & Faber halogatta a Migraine megjelentetését, egyre
idegesebb lettem. Ekkor Carmel határozottan közbelépett.
„Neked egy ügynökre van szükséged! – mondta. – Valakire, aki kiáll
érted, és nem hagyja, hogy átcsesszenek.”
Ő mutatott be Innes Rose-nak, annak az ügynöknek, aki kijárta, hogy
végre megjelentessék a könyvet. Innes és Carmel nélkül a Migraine talán
sosem látott volna napvilágot.
Carmel a hetvenes évek közepén, az anyja halála után visszatért New
Yorkba. A Keleti 63. utcában vett ki egy lakást. Ő lett a nem hivatalos
ügynököm, és Aubrey-t is ő képviselte, aki akkoriban egy
könyvsorozatban és egy, a zsidóság történelméről szóló tévéműsorban volt
érdekelt. De ez sem fedezte a lakbérét az egyre drágább New Yorkban, így
Aubrey-val kipótoltuk a hiányzó összeget – és tettük ezt a következő
harminc évben is.
Carmellel akkoriban sokat találkoztunk. Gyakran jártunk együtt
színházba. A Wings (Szárnyak) előadását is együtt néztük meg, amelyben
Constance Cummings egy pilótanőt játszott, aki egy agyvérzés után
elveszíti a beszédkészségét. Carmel egyszer csak hozzám fordult, és
megkérdezte, hogy nem találom-e megindítónak a játékát. Megdöbbent,
amikor nemmel válaszoltam.
– Miért nem? – kérdezte.
– Mert nem úgy beszél, mint egy afáziás.
– Ó, ti neurológusok! – intett le Carmel. – Nem tudnátok egy kicsit
megfeledkezni a munkáról, hogy magával ragadjon a dráma és a színészi
játék?
– Nem – feleltem. – Ha nem úgy beszél, mint egy afáziás, akkor
számomra az egész darab hiteltelen.
A szűklátókörűségemet és makacsságomat látva a fejét csóválta.66
 Carmel nagyon izgatott lett, amikor Hollywood felkapta az
Ébredéseket, és találkoztam Penny Marshall-lal meg Robert De Niróval.
Ám az ötvenötödik születésnapomon, amikor De Niro is részt vett a City
Islanden megrendezett születésnapi partimon, megcsalta az ösztöne. A
színész szinte láthatatlanná válva jött be a kis házamba, és csendesen
meghúzta magát az emeleten, anélkül hogy bárki is felismerte volna.
Amikor Carmelnek megsúgtam, hogy De Niro megérkezett, felcsattant:
„Az nem De Niro. Csak egy dublőr, egy hasonmás, akit a stúdió
küldött. Én tudom, milyen egy igazi színész, engem nem ver át egy
pillanatra sem!”
Carmel tudta, hogyan erősítse fel a hangját úgy, hogy mindenki hallja.
Én magam is elbizonytalanodtam, ezért kimentem a sarki telefonfülkéhez
és felhívtam De Niro irodáját. Kissé meghökkentek, és azt mondták, hogy
az az igazi De Niro. És persze senki sem szórakozott jobban Carmel
hangos beszólásán, mint maga De Niro.

A kedves, de rettenetes Carmel! Élveztem a társaságát – már amikor nem

idegesített fel. Briliáns volt, vicces, átkozottul jól tudott utánozni
másokat; impulzív volt, naiv és elbűvölő, ugyanakkor fantaszta volt,
hisztérika és pióca, aki egyre több és több pénzt szívott ki a körülötte
élőkből. Mint később megtudtam, veszélyes vendégnek számított,
elemelte a házigazda könyvtárából a művészeti könyveket, és eladta őket
antikváriumokban. Sokszor jutott eszembe Lina néni, aki gazdagokat
zsarolt meg, hogy adjanak pénzt a Zsidó Egyetemnek. Carmel sosem
zsarolt meg senkit, de több szempontból is Linára emlékeztetett: egy
szörnyeteg volt, akit sokan utáltak a családból, akit én mégis kedveltem.
Carmel is tudatában volt ennek a hasonlóságnak.
Amikor Carmel apja meghalt, a vagyona nagy részét rá hagyta, mert
úgy érezte, hogy a gyerekei közül neki van rá a legnagyobb szüksége. Ha
volt is sérelem a testvéreiben, vigasztalta őket a tudat, hogy az apai
örökséggel már meg fog állni a lábán, ha mértékletesen él, nem csinál
ostobaságokat és kerüli a fényűzést. Nem kell többé potyáznia, és a
családnak sem kell többé pénzt küldenie neki. Én is örültem, hogy
beszüntethettem a szokásos havi csekkeket.
Csakhogy neki más tervei voltak. David halála óta hiányzott neki a
színházi világ. Most, hogy volt pénze, kedvére producerkedhetett,
rendezhetett és szerepelhetett valamely népszerű darabban. Így esett a
választása Oscar Wilde Bunbury, avagy jó, ha szilárd az ember című
művére, ahol Miss Prismként tündökölhetett. Kibérelt egy színházat,
összeállította a szereplőgárdát, megszervezte a sajtókampányt, és abban
reménykedett, hogy a darab sikeres lesz. Ám rejtélyes okok miatt nem volt
folytatás. Az öröksége minden centjét elverte egyetlen őrült, idióta
húzással. A család őrjöngött, és ő ismét koldusbotra jutott.
Carmel egész könnyedén fogta fel a dolgot, bár bizonyos értelemben
ugyanaz történt, mint harminc éve a John Gabriel Borkman esetében. De
már rugalmasabb volt. Hetvenéves volt, bár fiatalabbnak tűnt, diabéteszes
volt, de nem ügyelt rá, és a családja már nem állt szóba vele (kivéve
Aubrey-t, aki mindig mellette állt, akármennyire is felbosszantotta néha).
Aubrey-val továbbra is küldtük a havi apanázst, de mélyen belül
valami megtört Carmelben. Azt hiszem, megértette, hogy ez volt az utolsó
esélye, hogy sztárként ragyogjon a Broadwayn. Az egészsége megromlott,
és emiatt egy gondozóotthonba került. Olykor téveszméi voltak, amit vagy
a kezdődő demencia vagy a diabétesz, vagy ezek együtt okoztak, és néha a
Héber Otthon környékén találtak rá, amint ziláltan és tévelyegve járta az
utcákat. Egy időben az volt a rögeszméje, hogy főszerepet fog játszani
Tom Hanks oldalán egy Steven Spielberg-filmben.
De voltak tiszta napjai, amikor élvezte, hogy színházba megyünk –
ami élete első és utolsó nagy szerelme volt –, vagy sétálunk a Héber
Otthonhoz közeli, kedves Wave Hill kertben. Ekkor döntött úgy, hogy
megírja az életrajzát. Könnyedén és jól írt, és valóban nagyon különleges
élettörténet állt mögötte. De ahogy a demencia erősödött, az emlékezete
kezdte cserben hagyni.
A színészi – „színpadi” – memóriája azonban éppen ellenkezőleg,
teljesen ép maradt. Elég volt odasúgnom neki valamelyik nagy
Shakespeare-monológ kezdő szavait, már folytatta is, és Desdemonává,
Cordeliává, Júliává, Opheliává vált – teljesen átalakult a karakterré. A
nővérek, akik rendszerint csak a beteg, demenciás idős asszonyt látták
benne, megdöbbentek ezeken az átalakulásokon. Carmel egyszer azt
mondta, hogy nincs saját személyisége, csak azoké a karaktereké, akiket
játszott – ez persze túlzás volt, mert fiatalkorában nagyon is volt karaktere
– az egójáról már nem is beszélve –, de most, hogy a saját identitását
kezdte felszívni a demencia, szó szerint ez volt a helyzet. Csak akkor,
azokban a percekben vált teljes személyiséggé, amikor Cordeliává vagy
Júliává alakult át.
Amikor utoljára meglátogattam a gondozóotthonban, tüdőgyulladása
volt, a légzése gyors volt, szabálytalan, kapkodó. A szeme nyitva volt
ugyan, de nem látott. Amikor a kezemmel az arcához közel intettem, nem
is pislogott, de úgy gondoltam, hogy még hall, és felismeri a hangom.
„Viszlát, Carmel!” – mondtam, és pár perccel később már nem élt.
Amikor a halálhírrel felhívtam a bátyját, Raphaelt, így szólt: „Isten
nyugosztalja a lelkét – már ha volt neki.”

1982elején kaptam egy csomagot Londonból. Egy levél volt benne

Harold Pintertől, és az új darabja, az Afféle Alaszka kézirata, amit
elmondása szerint az Ébredések inspirált. A levelében Pinter azt írta, hogy
még a megjelenésekor, 1973-ban olvasta az Ébredéseket, és „figyelemre
méltónak” találta. Már akkor elgondolkozott a benne rejlő drámai
lehetőségeken, de mivel nem jutott vele dűlőre, félretette, nem gondolt rá
többet, amíg nyolc évvel később hirtelen utat nem tört hozzá a téma. A
múlt nyáron egy reggel felkelt, és a fejében ott volt a darab első sora.
Tisztán látta, valósággal kikívánkozott a fejéből: „Valami történik”. A
darab a következő pár napban gyorsan „megírta magát”, mondta.
Az Afféle Alaszka Deborah történetét meséli el, egy betegét, aki
huszonkilenc évig valamiféle furcsa, áthatolhatatlan hibernetikus
állapotban vegetált. Egy nap magához tér, és fogalma sincs, mennyi idő
telt el, vagy mi történt vele. Azt hiszi, hogy az ágya mellett ülő ősz hajú
nő egy unokatestvére vagy „egy nagynéni, akit még sosem látott”. Amikor
rádöbben, hogy a kishúga, a felismerés ráébreszti a valóságos helyzetére.
Pinter nem látta sem a pácienseinket, sem az Ébredések
dokumentumfilmet, ennek ellenére Deborah-t egyértelműen a Rose R.
nevű betegemről mintázta. Elképzeltem, hogy Rose elolvassa a darabot és
felkiált: „Te jó ég, jól rátapintott a lényegre!” Szerintem Pinter többet
fedezett fel, mint amit én megírtam; megmagyarázhatatlan módon sikerült
egy mélyebb igazságot feltárnia.67
1982 októberében én is ott voltam a darab premierjén a londoni
National Theatre-ben. Judi Dench kiemelkedő alakítást nyújtott Deborah
szerepében. Lenyűgözőnek találtam, akárcsak Pinter darabjának
hitelességét, főleg hogy Dench, Pinterhez hasonlóan, sosem találkozott
posztencephalitikus páciensekkel. Pinter megtiltotta neki, hogy a szerepre
való felkészülés során így tegyen, mert úgy érezte, hogy Deborah-t az ő
szövege alapján kell megteremtenie. Dench alakítása torokszorító volt.
(Később Dench megnézte a dokumentumfilmet, és meglátogatott néhány
posztencephalitikus beteget a Highlands Kórházban. Úgy éreztem, hogy az
alakítása ezek után bár valósághűbb lett, ám kevésbé volt megragadó.
Talán Pinternek igaza volt.)
Egészen eddig fenntartásaim voltak mindenféle drámai
feldolgozással kapcsolatban, vagy bármivel, ami a könyvem „alapján
készült”, amit az „inspirált” vagy részben azon „alapult”. Az Ébredések
volt az eredeti anyag, minden egyéb adaptáció csak „hamis” lehet. Hogy is
lehetne valóságos, ha nincs meg benne a közvetlen, első kézből való
élmény a páciensekkel? Ám Pinter darabja megmutatta, hogy egy nagy
művész képes újraálmodni, újraértelmezni a valóságot. Úgy éreztem,
Pintertől ugyanannyit kaptam, mint amennyit én adtam neki: én
megajándékoztam őt egy valósággal, és ő adott nekem egy másikat.

1986-ban Londonban voltam, amikor a zeneszerző Michael Nyman

megkérdezte, mit szólnék, ha „kamaraoperát” írna A férfi, aki kalapnak
nézte a feleségét kötet címadó darabjából. Azt mondtam, nem nagyon
tudok elképzelni ilyesmit, mire ő azt felelte, hogy nem is kell, majd ő
megálmodja. Ami azt illeti, már meg is tette, és másnap bemutatta nekem
a művet, amihez már kiszemelt egy librettistát is, Christopher Rawlence-t.
Hosszasan elbeszélgettem Chrisszel Dr. P.-ről, és abban maradtunk,
hogy nem egyezhetek bele az operába az özvegy engedélye nélkül. Azt
javasoltam Chrisnek, hogy találkozzon vele, és finoman érdeklődjön, mit
szólna, ha esetleg opera készülne a történetéből (ő és Dr. P. maguk is
operaénekesek voltak).
Chris meghitt, szívélyes kapcsolatot alakított ki Mrs. P.-vel, aki az
operában sokkal nagyobb szerepet játszik, mint az én történetemben. Ettől
függetlenül nagyon feszült voltam az opera New York-i premierjén. Mrs.
P. is ott volt, lopva, a szemem sarkából figyeltem őt, és félelmemben
minden arckifejezését félreértettem. Ám az előadás után odajött
hármunkhoz – Michaelhez, Chrishez és hozzám – és azt mondta:
„Maguk szép emléket állítottak a férjemnek.”
 Nagyon örültem, mert úgy éreztem, hogy nem használtuk ki a férjét,
és hitelesen mutattuk be az életét.

1979-ben két fiatal filmproducer, Walter Parkes és Larry Lasker keresett

fel. Pár éve olvasták az Ébredéseket egy antropológiaórán a Yale-en, és
szerették volna filmre vinni. Elmentek a Beth Abrahambe, hogy
találkozzanak a posztencephalitikus páciensekkel, és beleegyeztem, hogy
írjanak a könyvből egy forgatókönyvet. Jó pár év eltelt, de nem hallottam
felőlük.
Már majdnem megfeledkeztem róluk, amikor nyolc évvel később
ismét jelentkeztek, és elmondták, hogy Peter Weir elolvasta az
Ébredéseket, illetve az abból készült forgatókönyvet, és szívesen
megrendezné. Elküldték a forgatókönyvet, amelyet egy Steve Zaillian
nevű fiatal szerző írt. 1987-ben kaptam meg, halloweenkor, egy nappal a
Peter Weirrel való találkozó előtt. Gyűlöltem a forgatókönyvet, különösen
azt, hogy kitaláltak egy mellékszálat, amely szerint az orvos beleszeret az
egyik páciensébe, és ezt kerek perec meg is mondtam Weirnek, amint
megérkezett. Érthető módon megdöbbent, de megértette a helyzetemet.
Pár hónappal később kiszállt a projektből, mondván: mindenféle „rejtett
buktatókat” lát, és úgy érzi, nem tud eleget tenni a feladatnak.
A következő évben a forgatókönyv számos finomításon ment
keresztül; Steve, Larry és Walter igyekeztek olyan alapanyagot létrehozni,
amely hű marad a könyvhöz, és hitelesen mutatja be a betegek
tapasztalatait. 1989 elején azt mondták, hogy Penny Marshall fogja
rendezni a filmet, és fel fog keresni Robert De Niróval, aki a Leonard L.
nevű pácienst fogja alakítani. Nem is tudtam, mit gondoljak a
forgatókönyvről, mivel egy darabig egészen pontosan rekonstruálta a
történteket, ugyanakkor volt benne egy csomó fiktív cselekményszál.
Képtelen voltam úgy gondolni rá, mint az „én” filmemre: nem az én
forgatókönyvem volt, nem az én filmem, a döntés nem az én kezemben
volt. Nem volt könnyű bevallani magamnak, de tulajdonképpen
megkönnyebbültem. Tanácsot adtam, konzultáltak velem, hogy orvosilag
és történetileg pontosak maradjanak – mindent beleadtam, hogy a film
szakmailag hiteles legyen, de nem kellett felelősnek éreznem magam
érte.68
A szenvedély, amellyel Robert De Niro meg akarja érteni, és amellyel
részletekbe menően elemzi az általa megformált figurát, legendás. Soha
nem láttam még színészt ilyen behatóan tanulmányozni az alakítandó
figurát, ilyen kutatómunkát végezni, aminek eredményeképpen a színész
teljesen azonosul a szerepével. 1989-re a Beth Abrahamben szinte az
összes posztencephalitikus páciens elhunyt, de kilencen még maradtak a
londoni Highlands Kórházban. Bob találkozni akart velük, ezért együtt
meglátogattuk őket. Hosszú órákon át beszélgetett velük, és
hangfelvételeket is készítettünk, amelyeket aztán alaposan
áttanulmányozott. Lenyűgözött és meghatott az empátiája és a minden
részletre kiterjedő figyelme. Azt hiszem, a pácienseket is meghatotta,
hogy olyan figyelem irányult rájuk, mint talán még soha.
„Valóban figyel rád, szinte beléd lát – mondta az egyikük másnap. –
Senki nem csinált ilyesmit, dr. Purdon Martin óta. Tényleg meg akarja
érteni, mi zajlik az emberben.”
New Yorkba visszatérve találkoztam Robin Williamsszel, aki az
orvost alakította – engem. Robin látni akart munka közben, kíváncsi volt,
hogyan dolgozom olyasféle páciensekkel, mint akikkel együtt éltem és
dolgoztam az Ébredésekben, ezért elmentünk a Little Sisters of the Poor
kórházába, ahol két L-dopával kezelt posztencephalitikus páciens élt,
akiket már évek óta figyelemmel kísértem.
Pár nappal később Robin elkísért a Bronx State kórházba is. Pár
percet töltöttünk egy kaotikus geriátriai kórteremben, ahol vagy fél tucat
beteg ordibált vagy mondta a magáét egyszerre. Később, amikor a
kocsiban ültünk, Robinból hirtelen kirobbant valami, ami a kórteremben
történtek visszajátszása volt: tökéletesen utánozta a páciensek hangját és
stílusát. Magába szívott mindent, a sokféle hangot, a párbeszédeket, majd
visszajátszotta őket. Olyan volt, mintha ezek a hatalmukba kerítették
volna. Az a képesség, amellyel villámgyorsan felmérte és visszaadta a
környezetét, az az „utánzó” tehetség tökélyre fejlődött Robinban (bár ez
nem a megfelelő kifejezés, mivel Robin utánzása tele volt érzékenységgel,
humorral és kreativitással). De rájöttem, hogy ez csak az első lépése a
színészi kutatómunkának.69
Hamarosan azon kaptam magam, hogy én magam vagyok a kutatása
tárgya. Az első néhány találkozónk után Robin elkezdte utánozni a
manírjaimat, a gesztusaimat, a testtartásom, a beszédem – csupa olyasmit,
aminek eddig nem is voltam tudatában. Zavarba hozott, hogy ebben az élő
tükörben látom magam, de élveztem a Robinnal töltött időt, az autózást, az
ebédeket, imádtam a sziporkázó humorát, és lenyűgözött a széles körű
műveltsége.
Pár héttel később, miközben az utcán beszélgettünk, felvettem egy
rám jellemző gondolkodópózt – később mondták, hogy ez egy rám
jellemző gondolkodópóz –, és hirtelen rádöbbentem, hogy Robin is
pontosan ugyanezt a testtartást vette fel. Nem utánzott engem, hanem
bizonyos értelemben én lett, olyan volt, mintha kaptam volna egy fiatalabb
ikertestvért. Ez mindkettőnket nyugtalanított egy kicsit, és úgy döntöttünk,
jobb lesz egy kis teret hagynunk egymásnak, hogy létrehozhassa a saját
karakterét – ami ugyan rajtam alapszik, mégis saját élete és személyisége
van.70

Sokszor elvittem a stábot és a szereplőket a Beth Abrahambe, hogy

belekóstoljanak a hely hangulatába, légkörébe, és legfőképpen, hogy
lássák a pácienseket, az orvosokat és az ápolói személyzetet, akik még
emlékeztek a húsz évvel korábbi eseményekre. Egyszer rendeztünk egy
„osztálytalálkozót”, amelyre meghívtunk minden olyan orvost, nővért,
terapeutát és szociális munkást, aki 1969-ben a posztencephalitikus
betegekkel dolgozott. Sokan már rég elhagytuk a kórházat, évek óta nem
láttuk egymást, de azon a szeptemberi estén órák hosszat beszélgettünk az
emlékeinkről – az egyik a másikat hívta elő. Ismét ráébredtünk, milyen
megható és történelmi jelentőségű volt az a nyár, ugyanakkor mennyire
viccesek és emberiek voltak azok az események. Nevetéssel, könnyekkel,
nosztalgiával és fájdalommal teli este volt, ahogy egymásra néztünk és
rádöbbentünk, hogy azóta eltelt húsz év, és a különleges pácienseink
többsége már nem él.
Mindössze egy páciens maradt életben – Lillian Tighe, aki olyan
ékesszólóan beszélt a dokumentumfilmben. Bob, Robin, Penny és én
felkerestük őt, és csodáltuk, mennyire kemény, vicces, józan, és mennyire
nincs benne önsajnálat. A terjedő betegség és az L-dopára adott
kiszámíthatatlan reakciók ellenére megőrizte a humorát, az életszeretetét
és a mokányságát.
Sok időt töltöttem az Ébredések forgatásán a filmezés hónapjai alatt.
Megmutattam a színészeknek, hogyan ülnek a parkinsonos betegek:
mozdulatlanul, pislogás nélkül, maszkszerű arccal, a fejük hátravetve vagy
oldalra billentve, a szájuk nyitva, egy kis nyál csillog az ajkukon (a
nyáladzást túl bonyolultnak éreztük, és talán túl visszataszító lett volna a
filmvásznon, így nem erőltettük). Megmutattam pár gyakori disztonikus
kéz- és lábtartást, demonstráltam görcsöket és tikkeléseket.
Megmutattam a színészeknek, hogyan állnak, vagyis próbálnak állni a
parkinsonos betegek, hogyan járnak, gyakran összegörnyedve, néha
felgyorsulnak, sietnek, aztán megtorpannak, megmerevednek és
képtelenek továbbmenni. Bemutattam nekik különböző parkinsonos
hangokat és zörejeket és a parkinsonos kézírást is. Azt mondtam nekik,
képzeljék el, milyen lehet bezárva lenni valami szűk helyre, vagy
beleragadni egy kád ragasztóba.
Gyakoroltuk, milyen a kinesia paradoxa – milyen a zene vagy egy
spontán reakció hatására, mint egy labda elkapása, hirtelen kiszabadulni a
parkinsonizmusból. (A színészek imádták ezt Robinnal gyakorolni. Azt
gondoltuk, hogy ha nem a színészi pályát választja, akár kiváló
kosárlabdázó is lehetett volna.) Gyakoroltuk a katatóniát és a
posztencephalitikus kártyajátékokat: négy páciens teljesen mozdulatlanul
ül, a kezükben kártyalapok, amíg valaki (talán éppen egy nővér) megteszi
az első mozdulatot, amelyet egy hatalmas mozdulatvihar követ: az addig
mozdulatlan játék hirtelen, pillanatok alatt véget ér (1969-ben sikerült
filmre vennem egy ilyet). Ehhez a felgyorsult, görcsös állapothoz a
Tourette-szindróma áll a legközelebb, így bevittem pár fiatal Tourette-
beteget a forgatásra. Ezek a zen meditációra emlékeztető gyakorlatok –
mozdulatlanná válni, kiüresíteni, majd felgyorsítani magunkat, talán akár
órákra is – lenyűgözők és ijesztők is voltak a színészek számára.
Félelmetes gyorsasággal éreztek rá arra, hogy milyen lehet örökre
beleragadni egy ilyen állapotba.
Vajon képes egy színész normálisan működő idegrendszerrel és
fizikummal olyasvalakivé „átalakulni”, akinek mélyen abnormális az
idegrendszere, az éleményvilága és a viselkedése? Egy alkalommal Bob és
Robin elpróbáltak egy jelenetet, amelyben az orvos egy beteg reflexeit
(amelyek egy parkinsonos páciensnél akár hiányozhatnak vagy súlyosan
károsodhatnak) vizsgálja. Egy pillanatra átvettem Robin szerepét, hogy
megmutassam, hogyan ellenőrizzük ezeket: az orvos beáll a páciens mögé
és finoman hátrafelé húzza. (Egy egészséges ember villámgyorsan
reagálna erre, és visszanyerné az egyensúlyát, de egy parkinsonos vagy
posztencephalitikus beteg simán hanyatt dőlne, mint egy tekebábu.) Ahogy
ezt demonstráltam Bobbal, ő mindenféle jelzés vagy reflexszerű reakció
nélkül teljesen tehetetlenül és ernyedten nekem dőlt. Megdöbbenve toltam
vissza álló helyzetbe, akkor meg kezdett előredőlni, és képtelen voltam
egyensúlyba hozni őt. Pánikkal vegyes zavarodottság öntött el. Egy
pillanatra azt hittem, hogy hirtelen valami neurológiai katasztrófa történt,
és elvesztette minden reflexét. Vajon az ilyen színészi játék képes
megváltoztatni az idegrendszert? – tűnődtem.
Másnap a forgatás előtt az öltözőjében beszélgettem vele, és
észrevettem, hogy a jobb lábfeje azzal a precíz disztonikus ívvel fordul
befelé, mint ahogy Leonard L.-t játszotta a filmben. Amikor
megjegyeztem ezt, Bob meglepődött:
„Észre sem vettem – mondta. – Azt hiszem, nem tudatos nálam ez a
dolog.”
Néha órákig vagy napokig karakterben maradt, olyan megjegyzéseket
tett vacsoránál, amelyek Leonard gondolatai voltak, nem az övéi; mintha
Leonard elméjének maradványai és a jelleme még mindig ott bujkált volna
benne.
1990 februárjára kimerültünk: négy hónapja forgattunk, és akkor nem
is beszéltem a felkészüléssel töltött hónapokról. Ám egy esemény
felvillanyozott bennünket: Lillian Tighe, az utolsó posztencephalitikus
páciens a Beth Abrahamből meglátogatott minket a forgatáson, és az egyik
jelenetben önmagát alakította Bob mellett. Vajon mit gondolt a mellette
ülő „hamis” posztencephalitikusokról? Vajon kiállják a színészek a
próbát? Amint belépett a forgatásra, mindenki ráismert a
dokumentumfilmből, és egyfajta félelemmel vegyes áhítatot éreztünk.
Aznap este ezt írtam a naplómba:

Akármennyire is elmerülnek a színészek a szerepükben,

akármennyire is azonosulnak, akkor is csak eljátsszák a betegek
szerepét, Lillian pedig egész életére az marad. A színészek
ledobhatják ezt a szerepet, ő nem. Vajon mit érez ezzel
kapcsolatban Lillian? (És mit érzek én, amikor Robin engem
játszik? Neki ez csak egy átmeneti szerep, de nekem élethosszig
tart.) Ahogy Bobot betolják kerekesszéken, és felveszi Leonard
L. megmerevedett, disztonikus pózát, a szintén merev Lillian T.
éber és kritikus szemmel figyeli őt. Hogyan érzi magát a
merevséget színlelő Bob Lilliannel kapcsolatban, aki alig
félméternyire ül tőle, és aki valóban önmaga? És hogyan érzi
magát Lillian Bobot látva, aki csak eljátssza a beteget? Lillian
épp az imént kacsintott rám, és alig észrevehetően felmutatta a
hüvelykujját, ami azt jelentette: „Bob rendben van, érzi a dolgot!
Tényleg tudja, milyen ez.”
 Utazások

Apám egy időben neurológusnak készült, végül az „életközelibb” és

„szórakoztatóbb” háziorvosi pálya mellett döntött, ahol szerinte sokkal
mélyebb kapcsolatot alakíthat ki a pácienseivel, és megismerheti az
életüket.
Az emberek iránti kíváncsiságát az élete végéig megőrizte. Daviddel
hiába kérleltük, hogy kilencvenévesen már vonuljon nyugdíjba – vagy
legalább ne menjen többet házhoz. Az otthonukban felkeresni a betegeket
– válaszolta – a háziorvosi tevékenység lényege, és akármit abbahagyna,
kivéve ezt. Kilencven fölött minitaxival látogatta a pácienseit.
Egyes családok számos generációját kezelte, és gyakran ejtette
ámulatba az ifjú pácienseket olyasmikkel, hogy „a dédapja nagyon hasonló
problémával küszködött 1919-ben”. Ugyanúgy ismerte a betegek
személyiségét, mint a szervezetüket, és úgy tartotta, hogy az egyiket nem
tudja meggyógyítani a másik ismerete nélkül. (Azt beszélték, hogy
legalább annyira tudja, mi van a páciensei hűtőszekrényében, mint a
szervezetükben.)
Gyakran egyszerre volt a beteg orvosa és barátja. Ez az intenzív
érdeklődés a páciensei élete iránt kiváló mesélővé tette, éppen úgy, mint
anyámat. Kiskorunkban élvezettel hallgattuk orvosi történeteit, és ez
fontos szerepet játszott abban, hogy a szüleinket követve Marcus, David és
én is orvosi pályára léptünk.
Papa egész életében szenvedélyesen rajongott a zenéért. Megrögzött
koncertlátogató volt, különösen a Wigmore Hallt szerette, ahol
fiatalkorában járt először (akkor még Bechstein Hallnak hívták). Hetente
két-három koncertre is elment, egészen az élete utolsó hónapjáig. Régebb
óta járt a Wigmore Hallba, mint bárki is emlékezett volna, és idős korára
ugyanolyan legendássá vált, mint némelyik előadó.
Michael negyvenöt évesen, anya halála után közelebb került Papához,
és néha koncertekre is elkísérte, amit korábban sosem tett. Papa örült
ennek, mert a nyolcvanas éveibe lépve egyre jobban elhatalmasodott rajta
az ízületi gyulladás. Talán Michael is jobban érezte magát, hogy segít az
idős, nehezen mozgó apjának, mivel mindig is ő volt az ápolásra szoruló,
beteg gyerek, akinek az apja egyben az orvosa is volt.
A következő tíz évben Michael viszonylag normális életet élt (bár
boldognak aligha nevezhette az ember). Sikerült úgy beállítani a
nyugtatóját, hogy kordában tartsa a pszichózisát, ugyanakkor nem voltak
ártalmas mellékhatásai. Továbbra is küldöncként dolgozott (hétköznapi –
és ahogy újra érezte – kódolt üzeneteket is továbbított). Nagy kedvvel járta
Londont (bár a The Daily Worker és „mindaz” már a múlt része volt).
Michael túlságosan is tisztában volt az állapotával, és a legsötétebb
hangulatában gyakran mondogatta, hogy „el van átkozva”, de ebben is volt
valami messianisztikus vonás: el volt átkozva, ahogy általában a
messiások mind átkozottak. (Amikor a barátom, Ren Weschler egyszer
megkérdezte, hogy érzi magát, Michael azt válaszolta, hogy „a Little
Ease-ben vagyok”. Ren zavarba jött, mire Michael elmagyarázta, hogy a
Little Ease a londoni Tower egy cellája volt, olyan kicsi, hogy az ember
sem kiegyenesedni, sem lefeküdni nem tudott benne.)
Akár átkozott volt, akár áldott, anya halála után Michael egyre
magányosabbnak érezte magát. A hatalmas házban csak ő és Papa lakott,
páciensek sem jártak oda (Papa a rendelőjét kiköltöztette a házból).
Michaelnek sosem voltak barátai, a kollégáival ápolt, olykor évtizedes
kapcsolatai udvariasak voltak, de sosem közeliek. Legnagyobb kedvence a
boxerünk, Butch volt, de ő is megöregedett, és gyulladt lábai nem bírták
Michael hosszú sétáit.
1984-ben a cég tulajdonosa, ahol Michael majdnem harmincöt évig
dolgozott, nyugdíjba ment, és a céget megvette egy nagyvállalat, amely
azonnal kirúgott minden idősebb dolgozót. Ötvenhat évesen Michael
munka nélkül maradt. Görcsösen igyekezett új szakmákat megtanulni,
keményen belevetette magát a gép- és gyorsírásba, a könyvelésbe, de ezek
a képesítések leértékelődtek az egyre gyorsuló világban. Végül legyőzve a
félszegségét – még sosem kért munkát senkitől –, elment két-három
állásinterjúra, de elutasították. Azt hiszem, ekkor feladta a reményt, hogy
valaha is dolgozni fog. Nem sétált többet, és keményen dohányzott –
órákon át ült a nappaliban, cigarettázott és üres tekintettel bámult a
semmibe. Amikor a nyolcvanas évek közepén hazalátogattam Londonba,
rendszerint így találtam rá. Életében először – legalábbis ez volt az első
alkalom, hogy bevallotta – hangokat kezdett hallani. Ezek a dj-k (dáj-
dzsének ejtette őket) elmondása szerint valamilyen természetfölötti
rádióhullámokat használva képesek lehallgatni a gondolatait, kisugározni
őket, és a saját gondolataikat sugalmazni az agyába.
Ekkor Michael azt mondta, hogy saját orvost akar, nem az apánkat,
aki addig kezelte. Látva, hogy Michael milyen sovány és sápadt, és nem
pusztán „dekompenzált”, az új orvos elvégzett néhány egyszerű
vizsgálatot, és kiderült, hogy Michael vérszegény, és a
pajzsmirigyműködése elégtelen. A thyroxin, a vas és a B12-vitamin
hatására Michael visszanyerte az életerejét, és három hónap múlva a dj-k
eltűntek.

1990-ben Papa kilencvennégy éves korában meghalt. Bár David és

családja Londonban nagy segítség volt Michaelnek és Papának az utolsó
éveiben, mindannyian tudtuk, hogy Michael nem élhet egyedül a
Mapesbury 37.-ben, és a saját lakásában sem. Találtunk egy otthont,
amelyet mentális betegséggel küzdő, idős zsidók számára hoztak létre,
ráadásul alig pár háznyira tőlünk, a Mapesbury 7.-ben. Azt gondoltuk,
hogy a lelki egészségét visszanyerő Michaelt ott támogató közösség venné
körül, a környék is ismerős lenne neki, könnyen elsétálhat a zsinagógába, a
bankba vagy az ismerős boltokba.
David és Lili péntek esténként meghívnák sabbát vacsorára, Liz, az
unokatestvérem pedig rendszeresen meglátogatná, és beszerezné, amire
szüksége van. Michael a helyzethez képest méltósággal fogadta a dolgot,
beleegyezett, még viccelődött is a költözésével kapcsolatban, hogy a
hetvenvalahány éve alatt egyszer utazott, és akkor is csak a 37.-ből a 7.-be.
(A Lizzel kialakult kapcsolata ekkorra már élete legszorosabb családi
kötelékének számított. Liz képes volt egy időre kirángatni őt a sötét
rögeszméiből, olykor még viccelődtek és nevettek is együtt.)
Az Ealon House meglepően jó választásnak bizonyult. Michael
közösségbe került, sőt néhány praktikus képességet is elsajátított. Amikor
meglátogattam, mindig készített nekem egy csésze teát vagy kávét a
szobájában, amit korábban sosem tett. Megmutatta a mosógépet és a
szárítót a pincében – noha eddig egyáltalán nem foglalkozott a
szennyesével, itt nemcsak magára mosott, hanem más lakóknak is segített.
Lépésről lépésre egyfajta státust és szerepet kapott ebben az apró
közösségben.
 Bár már egyáltalán nem olvasott („Ne küldj nekem több könyvet!” –
írta egyszer), learatta a korábbi olvasmányainak babérjait, és valóságos élő
enciklopédiává vált, akihez a lakók gyakran fordultak tanácsért. Michael,
aki egész életében úgy érezhette, hogy semmibe veszik és csupán eltűrik a
jelenlétét, most a tudós, öreg bölcs szerepét élvezte.
Egész életében bizalmatlan volt az orvosokkal, de most megnyílt egy
kivételes orvos, Cecil Helman iránt, aki róla és a többi bentlakóról
gondoskodott.71 Cecillel levelezni kezdtünk, majd barátok lettünk, és
gyakran írt nekem Michaelről. Egyik levelében így fogalmazott:

Michael kiváló formában van, a személyzet szerint „remekül”

beilleszkedett. Az Ealon House-ban ő csinálja péntek esténként a
kiddust, és úgy tűnik, nagyon jó benne. Ez azt jelenti, hogy az
apró közösségben amolyan rabbiszerepet osztottak rá, és
szerintem ez nagyon jót tett az önbecsülésének.

(„Azt hiszem, Szent Küldetésem van” – írta nekem Michael. Az, hogy a
„Szent Küldetést” nagybetűvel írta, és hogy finoman kiemelte, hogy „azt
hiszi”, egyfajta iróniát és humoros távolságtartást jelzett önmagával
kapcsolatban.)
Amikor David 1992-ben meghalt tüdőrákban, Michael depressziós
lett.
„Nekem kellett volna meghalnom!” – jelentette ki, és életében
először megpróbált öngyilkosságot elkövetni: megivott egy egész üveg
kodeintartalmú köhögőszirupot (aludt egy nagyot, más baja nem lett).
Ezt leszámítva élete utolsó tizenöt éve nyugodtan telt. Segített
másoknak, volt egyfajta szerepköre és önbecsülése, ami otthon sosem. Az
Ealon House-on kívül is volt élete: nagyokat sétált a környéken, és néha
Willesden Greenben vacsorázott (sonkás tojást szeretett enni az Ealon
House unalmas kóser fogásai helyett). Lili és Liz, David felesége és lánya
továbbra is vendégül látták péntek esténként. Mivel a házunkat eladtuk, a
londoni látogatásaimkor egy közeli hotelben szálltam meg, ahova
vasárnaponként meghívtam Michaelt villásreggelire. Párszor ő hívott el
vacsorázni, ő játszotta a házigazda szerepét, rendezte a számlát, és ez nagy
örömöt jelentett számára.
 Amikor meglátogattam, mindig megkért, hogy vigyek neki füstölt
lazacos szendvicset és egy karton cigarettát. Szívesen vittem neki
szendvicset – a füstölt lazac volt az én kedvencem is –, de a cigarettának
már nem annyira örültem. Láncdohányossá vált, közel száz szálat szívott
el naponta (ez szinte teljesen felemésztette a havi juttatásait72). Az erős
dohányzás kikezdte az egészségét is. Köhögni kezdett, hörghurutja lett, és
aneurizmák (értágulatok) alakultak ki a lábában. 2002-ben az egyik
térdhajlati artériája eltömődött, így alig jutott vér az alsó lábszárába, ami
kezdett szürkévé és hideggé válni, és bizonyára nagyon fájt (az isémiás
fájdalom nagyon kegyetlen tud lenni). Michael azonban nem
panaszkodott, és csak akkor küldték orvoshoz, amikor bicegni kezdett.
Szerencsére a sebészek még meg tudták menteni a lábát.
Bár Michael azt mondta, hogy ő egy elátkozott ember – és ezt jó
hangosan tette közhírré –, a mindennapi társas érintkezésben kevés
érzelmet mutatott. Egy alkalommal a komolyság álarca mégis lehullt róla.
Az unokatestvérünk, Jonathan a tízéves ikerfiaival látogatta meg Michaelt.
Mindkét gyerek az ismeretlen nagybácsira mászott, összevissza csókolták
és cirógatták. Michael először megdermedt, de aztán felengedett és
hatalmas nevetésben tört ki. Olyan őszinte szeretettel ölelte át az
unokaöccseit, amilyet évek óta nem mutatott (vagy érzett). Ez Jonathant,
aki sosem láthatta, milyen a „normális” Michael, hihetetlenül meghatotta.
2006-ban aneurizma alakult ki Michael másik lábában, és ezúttal sem
panaszkodott, bár tudatában volt a veszélynek. Egyre nehezebben mozgott,
és tudta, ha elveszíti a lábát vagy súlyosabb lesz a bronchitise, az Ealon
House-ban nem fognak tudni többé gondoskodni róla. Ebben az esetben
szanatóriumba kerül, ahol már nem lesznek feladatai, elveszíti az
autonómiáját, az identitását és az önbecsülését. Úgy érezte, hogy az a fajta
élet már értelmetlen és elviselhetetlen lenne számára. Vajon
elgondolkozott azon, hogy öngyilkos lesz?
Michael életének utolsó jelenete egy kórház intenzív osztályán
játszódott le, miközben operációra várt. Úgy érezte, hogy a műtét miatt el
fogja veszíteni a lábát. Egy hordágyon feküdt, amikor hirtelen
felkönyökölt:
„Kimegyek cigizni” – mondta, majd holtan zuhant vissza az ágyra.
1987végén találkoztam Stephen Wiltshire-rel, egy angol autista
fiúval. Megdöbbentett, hogy már hatévesen milyen részletes építészeti
rajzokat készített. Elég volt pár másodpercig néznie egy bonyolult épületet
vagy városképet, és emlékezetből pontosan lerajzolta az egészet. Bár
tizenhárom évesen még mindig zárkózott és tulajdonképpen néma volt,
már megjelent egy rajzait bemutató albuma.
Elgondolkodtam, vajon mi állhat a mögött a különleges képesség
mögött, hogy azonnal képes „rögzíteni” egy vizuális jelenetet, és képes azt
pontos részletességgel rekonstruálni. Azon tűnődtem, vajon hogyan
működik az elméje, miképpen látja a világot. És leginkább az érdekelt,
mennyire nyitott az érzelmekre és képes-e kapcsolatot kialakítani
másokkal. Az autistákat rendszerint magányosaknak tartják, akik
képtelenek a másokkal való kapcsolatra, képtelenek felfogni mások
érzéseit vagy nézőpontját, akiknek nincs humorérzékük, nem tudnak
játszani, képtelenek a kreativitásra, a spontaneitásra – intelligens
automaták – ahogyan Hans Asperger fogalmazott. De elég volt egy
pillantást vetnem Stephenre, és egészen más benyomásom támadt róla.
A következő években sok időt töltöttem vele, illetve a tanárával és
mentorával, Margaret Hewsonnal. Stephen rajzai nagy sikert arattak, és a
világ több pontjára elutazott épületeket rajzolni. Együtt jártunk
Amszterdamban, Moszkvában, Kaliforniában és Arizonában.
Számos autizmusszakértővel találkoztam, köztük Uta Frithszel
Londonban. Főképp Stephenről és más autista zsenikről beszélgettünk. Ő
tanácsolta, hogy keressem fel Temple Grandint, a tehetséges tudóst, „a
magas színvonalon funkcionáló” autistát – akkoriban kezdték ezt a
betegséget Asperger-szindrómának nevezni. Azt mondta, Temple ragyogó
elme, és nagyon különbözik azoktól az autista gyerekektől, akikkel
kórházakban és klinikákon találkoztam, PhD-je van az állatok
viselkedéstanából, és írt egy önéletrajzi könyvet73. Frith szerint kezdett
egyre egyértelműbbé válni, hogy az autizmus nem feltétlenül jelent
súlyosan sérült intelligenciát és kommunikációra való képtelenséget. Az
autista emberek közül sokan fejlődési visszamaradottságuk, valamint a
társas jelzések értelmezésének nehézségei közepette számtalan más
területen jól működnek, s akár kimagasló eredmények elérésére is
képesek.
 Megszerveztem egy hétvégét Temple coloradói otthonában. Úgy
képzeltem, hogy mindez remek lábjegyzet lesz egy cikkhez, amelyet
Stephenről készültem írni.
Temple igyekezett udvarias lenni, de egyértelmű volt, hogy nem
igazán érti, mi zajlik mások fejében. Hangsúlyozta, hogy nem nyelvi,
hanem nagyon konkrét vizuális terminusokban gondolkodik. Nagy
empátiát érzett a haszonállatok iránt, és úgy gondolt magára, mint aki
„egy tehén nézőpontjából szemléli a világot”. Emellett briliáns mérnök
volt, ami ahhoz vezetett, hogy világszerte elismert szakértő lett tehenek és
más állatok számára készülő humánusabb létesítmények tervezésében.
Nagyon meghatott a nyilvánvaló intelligenciája és a kommunikáció utáni
vágya, ami annyira eltért Stephen passzivitásától és közömbösségétől.
Amikor búcsúképpen megölelt, már tudtam, hogy egy hosszabb esszét
fogok írni róla.
Pár héttel azután, hogy elküldtem a Temple-ről szóló cikkemet a The
New Yorkernek, összefutottam Tina Brownnal, a magazin új
főszerkesztőjével, aki megjegyezte, hogy „Temple-ből egy új amerikai
hős” lesz. Igaza lett. Temple-t hősként tisztelik a világ számos
autistaközösségében, s csodálják, mert el tudta érni, hogy az autizmust és
az Asperger-szindrómát ne idegrendszeri deficitként, hanem olyan
létformaként tartsák számon, amelynek megvannak a sajátos
jellegzetességei és szükségletei.
Az előző könyveimben olyan pácienseket mutattam be, akik
küszködve igyekeznek életben maradni és alkalmazkodni (gyakran nagyon
leleményesen) a különböző idegrendszeri rendellenességekhez vagy
„deficitekhez”. Ám Temple és azok számára, akikről az Antropológus a
Marson29 című kötetben írtam, a „deficit” életük meghatározó részévé
vált, és gyakran kreativitásuk és eredetiségük forrása is volt. A könyvnek a
Hét paradox mese alcímet adtam, mivel a történetek hősei mind
különlegesen jól alkalmazkodtak a rendellenességeikhez, és
valamennyiüknek volt olyan speciális képessége, amely tulajdonképpen
kompenzációt jelentett számára.

1991-ben felhívtak telefonon, és meséltek egy férfiról (őt az Antropológus

a Marsonban Virgilnek neveztem), aki kora gyerekkorától fogva a szemét
fedő vastag hályog és egy retinakárosodás miatt szinte teljesen vak volt.
Ötvenévesen nősülni készült, és a menyasszonya rábeszélte, hogy
operáltassa meg a szürkehályogját – mi veszítenivalója lenne? Abban
reménykedett, hogy férje látó emberként új életet kezdhet.
De amikor a műtét után eltávolították a kötést, a csoda elmaradt, és
Virgil ajkát nem hagyta el a „Látok!” drámai felkiáltás. Üres tekintettel,
zavartan meredt maga elé, egyáltalán nem fókuszált az előtte álló
sebészre. „Nos?” – kérdezte az orvos, és Virgil arcán csak ekkor futottak át
a felismerés jelei. Tudta, hogy a hangok arcokból jönnek, és összeadta,
hogy a fények, árnyékok és a mozgás káosza, amit lát, csak a sebész arca
lehet.
Virgil esete majdnem megegyezett SB-ével, akiről Richard Gregory
pszichológus írt harminc évvel korábban. Hosszú órákon át beszélgettem
Gregoryval Virgil esetéről.
Richarddal még Colin Haycraft irodájában találkoztam, 1972-ben,
amikor Colin az Ébredések mellett Gregory Illúzió a természetben és a
művészetben30 című könyvét is készült megjelentetni. Hatalmas fickó volt,
egy fejjel magasabb nálam; virgonc, életvidám, szellemileg és testileg is
energikus figura, mindez egyfajta ártatlansággal és tréfás hajlammal
párosult. Mintha egy robusztus, erőtől duzzadó, vidám kiskamaszt látnék.
Elbűvöltek a korábbi könyvei – az Eye and Brain (Szem és az agy) és Az
értelmes szem31 –, egy erős, szenvedélyes elme munkái voltak, egyszerre
játékosak és mélyrehatók. Az ember olyan könnyedén felismerte Gregory
mondatait, mint egy Brahms-dallamot.
Mindkettőnket nagyon érdekelt az agy vizuális rendszere, és az, hogy
a vizuális felismerés képességét hogyan károsítja egy betegség, vagy
hogyan képes becsapni egy vizuális illúzió.74 Gregory úgy gondolta, hogy
az észlelés nem pusztán a szemből és a fülből érkező érzékszervi adatok
egyszerű reprodukciója, hanem az agynak kell „megalkotnia” azt. Ebben a
műveletben az agy különböző alrendszerei vesznek részt, miközben pedig
folyamatosan információk érkeznek a memóriától az eshetőségekről és az
elvárásokról.
Hosszú és gazdag karrierje során Richard megmutatta, hogy a
vizuális illúziók azért kulcsfontosságúak, mert segítenek megérteni a
különböző idegrendszeri funkciókat. A játék központi szerepet töltött be
nála, intellektuálisan is (imádott megtréfálni másokat) és tudományos
módszerként is. Úgy gondolta, hogy az agy szeret ötletekkel játszani, és
hogy az, amit mi észlelésnek nevezünk, valójában csak „észlelési
hipotézisek” sora, amelyeket az agy hozott létre és amelyekkel játszott.
Amikor City Islanden éltem, gyakran keltem fel az éjszaka közepén,
hogy biciklizzek egyet az üres utcákon. Egyik éjjel furcsa jelenségre
lettem figyelmes: amikor a forgásban lévő első kerék küllőit néztem,
elérkezett egy pillanat, amikor mozdulatlannak tűntek, mintha egy
fényképet látnék. Ezt lenyűgözőnek találtam, és azonnal felhívtam
Richardot – arról persze elfeledkeztem, hogy Angliában még nagyon korán
van. De jól fogadta a dolgot, és csípőből megajándékozott három
hipotézissel. Lehetséges, hogy a mozdulatlanságot a dinamóm oszcilláló
árama miatt megjelenő stroboszkóphatás okozza? Vagy a szemem
„ugráló”, fókuszt váltó mozgása a felelős? Vagy mindez azt jelezte, hogy
az agyam valójában „állóképek” sorozatából „alkotta meg” a mozgást75?
Mindkettőnket szenvedélyesen érdekelt a sztereolátás. Richard
gyakran küldött a barátainak sztereoszkóp karácsonyi üdvözlőlapokat,
múzeumszerű bristoli lakása pedig tele volt régi sztereoszkópokkal meg
mindenféle optikai eszközökkel. Gyakran konzultáltam vele, amikor Susan
Barryről (Sztereó Sue) írtam, aki gyerekkora óta sztereovakságban
szenvedett, ötvenéves korára mégis képes volt elsajátítani a sztereolátást.
Ezt korábban lehetetlennek tartották – a jelenlegi álláspont szerint, ha kora
gyermekkorban csak túl rövid időre vagy ha két-három éves korig nem
alakul ki teljesen, akkor már túl késő.
Miközben Sztereó Sue-ról írtam, az egyik szemem egyre gyengült, és
végül nem láttam vele. Időnként írtam Richardnak a látásommal
kapcsolatos ijesztő fejleményekről. Miután egész életemben gazdag,
csodás sztereomélységben láttam a világot, hirtelen minden olyan lapos és
zavaros lett, hogy időnként elvesztettem a távolság és a mélység fogalmát.
Richard végtelen türelemmel válaszolt a kérdéseimre, és a meglátásai
felbecsülhetetleneknek bizonyultak. Úgy éreztem, hogy mindenkinél
jobban érti, min megyek keresztül.

1993elején Kate a kezembe nyomta a kagylót.

„John Steele vagyok, és Guamból telefonálok” – szólt valaki a
telefonba.
 Guam? Még soha senki nem hívott fel Guamból. Azt sem tudtam
pontosan, hol van. Húsz éve egy rövid ideig leveleztem egy bizonyos John
Steele-lel, egy torontói neurológussal, aki társszerzője volt egy
migrénhallucinációs gyerekekről szóló cikknek. Az a John Steele arról
volt ismert, hogy beazonosította a Steele–Richardson–Olszewski-
szindrómát, egy degeneratív agyi rendellenességet, amelyet ma
progresszív szupranukleáris parézisnek neveznek. Kiderült, hogy ugyanaz
a John Steele telefonált. Elmesélte, hogy azóta Mikronéziába költözött,
először a Karolina-szigetekre, aztán Guamra. Beszámolt róla, hogy a
guami chamorro törzs tagjai között egy Lytico-Bodig nevű különleges
betegség ütötte fel a fejét. Sokan olyan tüneteket mutattak, mint azok a
posztencephalitikus betegek, akikről írtam és filmet is készítettem, ezért
úgy gondolta, megkérdezi, hogy találkoznék-e néhány páciensével.
Emlékeztem, hogy a szakorvosi gyakorlatom idején hallottam a
Guam-betegségről: egykor az idegrendszeri betegségek rosette-i köveként
tekintettek rá. A tünetei hasonlóak voltak a Parkinsonéhoz, az amiotrófiás
laterálszklerózishoz vagy a demenciához, ezért abban reménykedtek, hogy
segíthet fényt deríteni ezek természetére. Neurológusok évtizedekig jártak
Guamra, és próbálták megfejteni a betegség okát, de többségük feladta.
Pár héttel később megérkeztem Guamra, John a reptéren várt. Az a
fajta férfi, akit könnyű felismerni. Izzasztó forróság volt, mindenki színes
ingeket és rövidnadrágot viselt, kivéve őt: tipp-topp felöltözve, könnyű,
nyári öltönyben, nyakkendőben, fején szalmakalap.
„Oliver! – kiáltotta. – De jó, hogy megérkeztél!”
Miközben nyitott tetős, piros autójával robogtunk, Guam
történelméről mesélt, és megmutatott pár cikászpálmát is, egy ősi fafajtát,
amely egykor egész Guamot borította. Tudta, hogy érdekelnek a cikászok
és más kezdetleges növényfajok: a telefonban ő maga indítványozta, hogy
Guamra „cikászológiai neurológusként” látogassak el, mivel sokan úgy
hitték, hogy ezért a furcsa betegségért a chamorro lakosság körében
népszerű, cikászmagból készült liszt a felelős.
A következő pár napban elkísértem Johnt a vizitjeire. Ez eszembe
juttatta, amikor gyerekkoromban apámat kísértem el ilyen utakra. Sok
betegét megismertem, és néhányuk valóban nagyon emlékeztetett az
Ébredések pácienseire. Úgy döntöttem, visszatérek Guamra egy hosszabb
látogatás erejéig – ezúttal kamerával, hogy lefilmezzek néhány különleges
beteget.
 Humánus szempontból is nagyon hasznosnak tartottam ezt a
látogatást. Miközben a posztencephalitikus pácienseket évtizedeken át
dugdosták, kórházakban éltek, és gyakran a családjuk is elhanyagolta őket,
a Lytico-Bodig betegségben szenvedők halálukig a családjukban és a
közösségükben éltek. Ez ráébresztett, mennyire barbár a civilizált
világunk ovostudománya és szokásrendszere, amelyben a beteg és a
megtébolyodott embereket eldugjuk szem elől, és próbálunk elfeledkezni
róluk.

Guamban egy nap meséltem Johnnak egy másik, évek óta kedvencemnek
számító témámról, a színvakságról. Nem sokkal korábban ismertem meg
egy festőt, Mr. I.-t, aki egész életében jól látott, ám hirtelen elvesztette a
színfelismerő képességét. Ő tudta, mit veszít ezzel, ám akik a színlátás
képessége nélkül születnek, fogalmuk sincs róla, milyen egy szín. A
legtöbb „színvak” valójában csak színtévesztő: nehezen különböztetnek
meg bizonyos színeket, míg másokat könnyen felismernek. Ám a színlátás
teljes hiánya, a totális veleszületett színvakság meglehetősen ritka:
harmincezer emberből talán egyet érint. Hogyan képes valaki így élni egy
olyan világban, amely mindenki más, továbbá a madarak és emlősök
számára is informatív, sokatmondó színekkel van tele? Vajon az ilyen
akromatopsziások a siketekhez hasonlóan sajátos, kompenzáló
képességeket és stratégiákat fejlesztenek ki? Vajon a siketekhez hasonlóan
nekik is lehet saját közösségük és kultúrájuk?
Említettem Johnnak, hogy a szóbeszéd – vagy inkább egy romantikus
legenda – szerint létezik egy elszigetelt völgy, ahol csak és kizárólag teljes
színvakok élnek.
„Igen – válaszolta John. – Ismerem a helyet. Nem éppen völgy, de
nagyon elszigetelt hely. Egy kis atoll, egészen közel Guamhoz – alig
kétezer kilométerre innen.”
Pingelap szigete közel van Pohnpeihez, egy nagyobb vulkanikus
szigethez, ahol John évekig dolgozott. Azt mondta, látott néhány pingelapi
pácienst Pohnpeien, és akkor tudta meg, hogy a pingelapi népesség tíz
százaléka teljesen színvak.

Néhány hónappal később Chris Rawlence, aki A férfi, aki kalapnak nézte a
feleségét című könyvből írt librettót Michael Nyman operája számára, azt
javasolta, hogy készítsünk róluk egy dokumentumfilm-sorozatot a BBC-
nek.76 Így aztán 1994-ben visszatértünk Mikronéziába, elkísért Bob
Wasserman, szemész barátom és Knut Nordby, egy teljesen színvak norvég
pszichológus is. Chris és a stábja egy apró gépet bérelt ki, hogy
elrepüljünk Pingelapba, aztán Bobbal és Knuttal elmerültünk a szigetek
egyedi kulturális életében. Felkerestünk betegeket, beszéltünk orvosokkal,
botanikusokkal és tudósokkal, kóboroltunk az esőerdőben, merültünk a
zátonyoknál, és mintát vettünk a sakau növényből, amelyből a híres
hallucinogén ital készül.
1995. nyár végén jutottam el addig, hogy írjak a szigeteken szerzett
élményeimről. Egy kétrészes útinaplót terveztem: The Island of the
Colorblind (A színvakok szigete) Pingelapról, a Cycad Island (Cikász-
sziget) pedig a guami furcsa betegségekről szólna. (Írtam hozzájuk egy
függeléket a földtörténeti korszakokról és a kedvenc ősi növényemről, a
cikászról.) Szabadon csapongtam neurológiai és teljesen más témák
között, tartozott hozzá hatvanoldalnyi jegyzet is: többségük rövid
botanikai, történelmi vagy matematikai esszé. Így aztán a Sziget más lett,
mint bármi, amit korábban írtam: líraibb, személyesebb. Bizonyos
szempontból továbbra is ez a kedvenc könyvem.

Az 1993-as év nemcsak új kalandok és utazások nyitányát jelentette a

mikronéz szigetvilágban és másfelé, hanem elindultam egy másik utazásra
is, egy mentális útra, amely során gyermekkorom emlékeit és
szenvedélyeit elevenítettem fel.
Bob Silvers felkért, hogy írjak recenziót egy új Humphry Davy-
életrajzi könyvről. Kapva kaptam rajta, hiszen Davy gyermekkori
példaképem volt: imádtam a 19. század elején elvégzett kémiai
kísérleteiről – amelyeket a laboromban meg is ismételtem – szóló
történeteket. Újra elmerültem a kémiatörténetben, és megismerkedtem
Roald Hoffmann kémikussal.
Roald tudta, hogy gyermekkoromban mennyire rajongtam a kémiáért.
Pár évvel később küldött egy csomagot, benne egy hatalmas, képes
poszterrel a periódusos rendszerről. Volt még benne egy kémiai katalógus
és egy kis tömör, szürkés fémrúd. Azonnal felismertem, hogy wolfram.
Mint azt Roald bizonyára sejtette, rögtön felidézte a nagybácsim emlékét,
mivel az ő gyára wolframrudakat és wolframszálas villanykörtéket
készített. A wolframrúd lett a medálom.
Írni kezdtem a gyermekkoromról, arról, hogy milyen volt felnőni a
második világháború előtti Angliában, száműzetésben élni egy szadista
iskolaigazgató keze alatt egy bentlakásos iskolában a háború során, és
megtalálni az állandóságot a számok és később a kémiai elemek iránti
szenvedélyben és a kémiai reakciókat leíró egyenletek szépségében. Ez
egy új műfaj volt számomra: a memoárt kombináltam a kémiatörténettel.
1999 végére több százezer szót írtam, de valahogy nem állt össze a könyv.

Nagyon szerettem a 19. századi tudományos útleírásokat, amelyekben

személyes élményekről szóló beszámolók és tudományos leírások
keverednek – különösen Wallace Malay Archipelago (Maláj-félsziget),
Bates Naturalist on the River Amazons (Természetbúvár az Amazonason)
és Spruce Notes of a Botanist (Egy botanikus feljegyzései) című műveit,
és azt a kötetet, amely mindannyiukat (még Darwint is) inspirálta:
Alexander von Humboldt Personal Narrative-ját (Személyes történet).
Tetszett, hogy 1849-ben pontosan ugyanazokban a hónapokban Wallace,
Bates és Spruce útjai békaugrásszerűen keresztezték egymást az
Amazonas mentén, és az is kedvemre való volt, hogy mind jóbarátok
voltak. Egész életükben leveleztek egymással, és Wallace jelentette meg
Spruce Notes (Jegyzetek) című munkáját annak halála után.
Bizonyos értelemben mind amatőrök voltak – önmagukat képezték,
kedvtelésből csinálták, és nem egy intézmény képviselői voltak. Úgy tűnt,
hogy egy aranykorban éltek, egyfajta Édenben, amelyet nem rontott meg a
gyilkos rivalizálás, amely nem sokkal később az egyre professzionálisabb
világ velejárója lett (egy ilyen rivalizálást mutat be nagyon szemléletesen
H. G. Wells A lepke32 című műve.)
Ez a kedves, romlatlan, profizmust megelőző világ, amelyet a
kalandok és csodák iránti vágy határozott meg, és nem az egoizmus, az
elsőbbség és hírnév utáni vágy, talán itt-ott még létezik, például bizonyos
természettudományos társaságokban, amelyek csendes, de fontos
munkássága szinte teljesen ismeretlen a nagyközönség számára. Ilyen az
Amerikai Páfránytársaság is, amely minden hónapban találkozókat rendez
és alkalmanként különböző témájú kirándulásokat – „páfránytúrákat” – is
szervez.
 2000 januárjában, miközben még mindig a Wolfram nagybácsi
kéziratával birkóztam, a Páfránytársaság mintegy húsz tagjával Oaxacába
kirándultunk, ahol több mint hétszáz páfrányfajt írtak le. Nem terveztem,
hogy részletes naplót fogok írni, de olyan izgalmas kaland volt, olyan
különleges élményekkel gazdagodtam, hogy a tíznapos út során szinte
végig jegyzeteltem.77
Az az írói zárlat, amelyet a Wolfram nagybácsi írása közben éreztem,
Oaxaca City közepén, amint felszálltam a szállodám felé induló buszra,
hirtelen megszűnt. A buszon velem szemben egy szivarozó férfi ült a
feleségével, és svájci németet beszéltek. A busz utasai és a nyelv hirtelen
visszarepített 1946-ba, ahogy azt az Oaxaca Journalban (Oaxacai napló) is
leírtam:

A háború éppenhogy véget ért, és a szüleim úgy döntöttek, hogy

ellátogatnak Európa egyetlen „makulátlan” országába, Svájcba.
A luzerni Schweizerhofnak volt egy magas, kétüléses elektromos
Broughamje, amely csendesen és csodásan suhant azóta, hogy
negyven évvel korábban megépítették. Hirtelen egy félig
fájdalmas, félig kedves emlék villant belém az éppen
kamaszodó, tizenhárom éves önmagamról. Hogy mennyire
frissen és élesen éltem meg mindent akkor. A szüleim pedig
fiatalok voltak, életerősek és alig ötvenévesek.

New Yorkba visszatérve folyamatosan előjöttek a gyeremekkori emlékek,

ahogy írtam a Wolfram nagybácsit. A személyes szál összefonódott a
történeti és kémiai szállal – így aztán ez a hibrid könyv, amelyben két
nagyon különböző történet és hang keveredett össze, végül megszületett.

Stephen Jay Gould ugyanúgy rajongott a történelemért és a

tudománytörténetért, mint én. Olvastam az Ontogeny and Phylogeny
(Egyedfejlődés és törzsfejlődés) című könyvét és a havonta megjelenő
cikkeit a Natural History magazinban. Különösen tetszett az 1989-ben
megjelent Wonderful Life (Csodálatos élet) című munkája, amely
rádöbbentette az embert, hogy a puszta szerencse – legyen az jó vagy
balszerencse –, bármely állat- és növényfajt érinthet, és hogy milyen
hatalmas szerepe van a véletlennek az evolúcióban. Ahogy írta, ha újra
„lefuttatnánk” az evolúciót, minden egyes alkalommal teljesen más lenne.
A Homo sapiens meghatározott kombinációk összjátékának eredménye,
ami végül minket hozott létre. Ezt ő „csodás véletlennek” nevezte.
Annyira izgalomba hozott Gould evolúcióról alkotott víziója, hogy
amikor egy angol újság megkérdezte, hogy 1990-ben mi volt a kedvenc
könyvem, a Wonderful Life-ra esett a választásom, amiért olyan élénken
idézte meg az 500 millió évvel ezelőtti „kambriumi robbanás” során
létrejött életformák színes skáláját (amelyek maradványait kiváló
állapotban őrizte meg a Burgess-pala a Sziklás-hegység kanadai részén),
és hogy ezek közül milyen sok kipusztult a rivalizálás, a katasztrófák vagy
pusztán a balszerencse miatt. Steve olvasta ezt az apró kis cikket, és
küldött egy dedikált példányt, amelyben azt írta, hogy a könyve a
geológiai verziója annak az esetlegességnek, eredendő
kiszámíthatatlanságnak, amelyről a posztencephalitikus pácienseim
kapcsán írtam. Megköszöntem neki, és egy olyan levélben válaszolt,
amelyet valósággal szétfeszített különleges ereje és a rá jellemző áradó
stílus.

Kedves Dr. Sacks!

Izgatottam olvastam levelét. Aligha van nagyobb öröm annál,
mint amikor kiderül, hogy egy intellektuális hős olvasta az
ember könyvét. Komolyan hiszek benne, hogy valamiféle
kollektív értelemben – nyilvánvalóan bármiféle tényleges
kapcsolat nélkül – jó néhányan dolgozunk ugyanazért a közös
célért, amelynek az eshetőség teóriája jelenti az alapját. Az Ön
esettanulmányai minden bizonnyal kéz a kézben járnak Edelman
neurológiai munkájával, a káoszelmélettel úgy általában,
McPherson polgárháborúról szóló tanulmányaival és a saját
írásaimmal, amelyek az élet történetéről szólnak. Az
esetlegességben per se nincs semmiféle újdonság. Mégis az volt
a jellemző, hogy ezt a témát a tudományon kívüli valaminek
tekintették („pusztán történelemnek”), vagy még rosszabbnak,
valamiféle pótléknak, egyfajta zászlónak, amely alatt
összegyűltek a tudománytalan spiritualizmus hívei. A lényeg,
 hogy ne erőltessük az esetlegesség fogalmát, hanem az
individualitás egyszerűsíthetetlenségén alapuló valós tudomány
központi témájaként mutassuk be, és nem valami olyasmiként,
ami szembemegy a tudománnyal, hanem éppen ellenkezőleg:
megfelel a természet törvényeinek, és ezért a tudomány
elsődleges mértékének számít.

Miután megvitatott jó néhány dolgot, ezt a következtetést vonta le:

Vicces, miután kapcsolatba kerül az ember valakivel, akit évek

óta meg akart ismerni, ráébred, mennyi mindent meg akar
beszélni vele.
Szívélyes üdvözlettel,
Stephen Jay Gould

Személyesen csak pár évvel később találkoztunk, amikor egy holland tévés
szerkesztő felkért minket egy interjúsorozatra. Amikor a producer
megkérdezte, hogy ismerem-e Stephent, így válaszoltam:
„Sosem találkoztam vele, bár levelezünk. De akárhogy is, a
testvéremként gondolok rá.”
Steve pedig ezt írta a producernek: „Muszáj találkoznom Oliver
Sacksszel. A testvéremként tekintek rá, de még sosem találkoztunk.”
Hatan voltunk – Freeman Dyson, Stephen Toulmin, Daniel Dennett,
Rupert Sheldrake, Steve és jómagam. Egyenként interjúvoltak meg
minket, majd pár hónappal később mindannyiunkat Amszterdamba
repítettek, ahol mindenkit külön hotelben helyeztek el. Egyikünk sem
találkozott a másikkal, és volt rá némi esély, hogy ha mi hatan
összetalálkozunk, akkor valamiféle csodálatos (és talán heves) robbanás
fog bekövetkezni.
A Glorious Accident (Egy csodás véletlen) című tizenhárom részes
sorozat hatalmas siker volt Hollandiában, és a műsorból készült könyv
bestseller lett.
Steve a rá jellemző pajkos stílusban írt a sikerről:
 Megdöbbenve látom, hogy a holland sorozatunkat ilyen jól
fogadták. Nagyon örültem, hogy találkozhattam veletek, de nem
hiszem, hogy bárki is rávehetne, hogy órákat töltsek a tévé előtt
ülve, és egy olyan csapat beszélgetését nézzem, akiket ezekben a
politikailag korrekt időkben tökfehér európai férfiakként szokás
jellemezni.

Steve a Harvardon tanított, de New York belvárosában élt, tulajdonképpen

szomszédok voltunk. Steve sokoldalú egyéniség volt, számos
szenvedéllyel. Szeretett sétálni, alaposan ismerte New York építészetét, és
tudta, hogyan nézett ki száz évvel korábban. (Csak egy fanatikus
építészetrajongó vezette volna be evolúciós hasonlatként a homlokív
feletti felfalazást.) Rendkívül muzikális volt: egy bostoni kórusban
énekelt, imádta Gilbertet és Sullivant, szerintem kívülről fújta az összes
slágerüket. Egy alkalommal, amikor meglátogattuk egy barátunkat Long
Islanden, Steve három órán át áztatta magát a fürdőkádban, közben
Gilbert–Sullivan-dalokat énekelt, és egyszer sem hallottuk ugyanazt a dalt
kétszer. Számos első és második világháborús dalt is ismert.
Steve és a felesége, Rhonda szinte túlzóan nagylelkű barátok voltak,
és imádtak születésnapi partikat rendezni. Steve az anyja receptje alapján
készítette el a születésnapi tortát, és mindig írt hozzá egy verset is. Remek
volt ebben; az egyik évben a Gruffacsór átiratával rukkolt elő, egy másik
bulin pedig ezt adta elő:

OLIVER SZÜLETÉSNAPJÁRA, 1997

Ez a férfi, kinek szerelme egy cikász,

és egy bringareklámban ő volt az ász,
a multisokszínűség királya,
Hip! Boldog szülinapot!
Kiváló vagy, mint Freud, múlt idők fő pszije,

Féllábú, migrénes, színvak,

Ébredések a Marson és a kalapagy
Oliver Sacks,
Úgy tolja, hogy megremegsz
 És mikor úszik, minden delfint hátrahagy.

Egy másik születésnap alkalmával, tudván, mennyire rajongok a

periódusos rendszerért, Steve és Rhonda mindenkit megkért, hogy
öltözzenek be a táblázat elemeinek. Hadilábon állok a nevekkel és
arcokkal, de egy elemet sosem felejtenék el. (Volt egy férfi, aki a
barátomat, Carol Burnettet kísérte el. Nem emlékszem sem a nevére, sem
az arcára, de azt sosem fogom elfelejteni, hogy ő volt az argon.) Steve a
xenon volt, az ötvennegyedik elem, egy másik nemesgáz.

Mohón olvastam Steve havonta megjelenő cikkeit a Natural History

magazinban, és gyakran írtam neki az ezekben felvetett témákról.
Mindenféle dolgot megvitattunk, a páciensek reakcióinak esetlegességétől
kezdve a múzeumok iránti rajongásunkig (odavoltunk a régi, vitrines
gyűjteményekért, mindketten felszólaltunk a csodálatos philadelphiai
Mütter Museum érdekében).
Többet szerettem volna tudni a kezdetlegesebb idegrendszerekről és
viselkedésformákról – ez az érdeklődésem a tengerbiológiával töltött
napjaimig nyúlik vissza –, és ebben Steve fontos támpontom volt.
Emlékeztetett, hogy a biológiában csak az evolúció, a véletlen és az
eshetőség fényében nyernek értelmet az események. Mindent a régmúlt
evolúciós idő kontextusába helyezett.
Steve saját kutatásokat végzett a Bermudákon és a Holland
Antillákon található földi csigákról, és számára a rengeteg fajta
gerinctelen még maguknál a gerinceseknél is jobban illusztrálta a
természet leleményességét és találékonyságát, amellyel a korán kifejlődött
mindenféle struktúrának és mechanizmusnak új funkciókat talált – ezeket
„exaptációnak” nevezte. Szóval mindketten rajongtunk az „alsóbbrendű”
életformákért.
1993-ban írtam Stevennek, miként lehet különböző módokon
összekapcsolni a partikularitásokat az általánosságokkal – esetemben az
esetleírásokat az idegtudománnyal. Ezt válaszolta: „Már rég
megtapasztaltam ugyanezt a feszültséget. Az esszéimbe próbáltam
belevinni a személyes dolgaimat, a szakmaibb jellegű írásaimba pedig az
általánosságok iránti érdeklődésemet. Azért szerettem annyira a Burgess-
pala munkát, mert lehetővé tette, hogy integráljam a kettőt.”
 Volt olyan kedves, és elolvasta a The Island of the Colorblind
kéziratát, méghozzá olyan alaposan, hogy jó pár hibától megóvott.
És végül, volt még egy közös érdeklődési területünk: az autizmus.
Ahogy írta: „A tiszteletem okai részben személyesek. Van egy autista
fiam, aki nagyszerű nap- és dátumszámoló – villámgyors, több ezer évre
visszamenőleg. A számoló ikrekről szóló írása a legmegindítóbb esszé,
amit valaha olvastam.”
Meghatóan írt a fiáról, Jesse-ről egy esszében, amely később a
Questioning the Millennium (Megkérdőjelezni a millenniumot) című
művében jelent meg:

Az emberek elsősorban történetmesélő lények. A világot

történetfolyamba rendszerezzük. De hogyan képes egy egyén
értelmezni az őt körülvevő zavaros világot, ha nem képes
felfogni ezt a történetet, vagy nem képes megjósolni emberi
szándékokat? Az emberi hőstettek krónikáiban nem találok
felemelőbbet annál a küzdelemnél, mint amikor olyan emberek
is igyekeznek felfedezni és boldogulni, akiket a balszerencse
megfosztott közös természetünk alapvető attribútumaitól.

Mielőtt megismertem volna Steve-et, úgy negyvenévesen megérintette őt

a halál szele. Volt egy nagyon ritka, rosszindulatú tumora – egy
mesothelioma –, de elszánt volt, hogy rácáfol az esélyekre, és túléli ezt a
többnyire halálos kimenetelű rákot. A sugárkezelésnek és a
kemoterápiának köszönhetően egyike volt a szerencsés túlélőknek. Mindig
is elképesztően energikus fickó volt, de a halálközeli élmény után
energikusabb lett, mint valaha. Nem volt pazarolni való idő, mert ki tudja,
mi történik a következő percben. Húsz évvel később, hatvanéves korában
az előzőtől látszólag független rák jelent meg a szervezetében – tüdőrák a
mellkasában, amely továbbterjedt a májára és az agyára. De az egyetlen
engedmény, amelyet a betegség irányába tett, annyi volt, hogy az előadásai
közben nem állt, hanem leült. Elszánt volt, hogy befejezi az opus
magnumot, a The Structure of Evolutionary Theory (Az evolúcióelmélet
struktúrája) című művét, amely 2002 tavaszán, az Ontogeny and
Phylogeny huszonötödik évfordulóján meg is jelent.
 Pár hónappal később, nem sokkal azután, hogy leadta az utolsó óráját
a Harvardon, Steve kómába zuhant és meghalt. Mintha a puszta
akaraterejével tartotta volna magát, s miután befejezte az utolsó
szemeszterét, és kiadták az utolsó könyvét, készen állt mindent elengedni.
Otthon halt meg a könyvtárában, a kedvenc kötetei között.
 Új megvilágításban a tudat

1986.március elején, nem sokkal a Kalap megjelenése után, levelet

kaptam Mr. I.-től, egy Long Island-i művésztől.

Meglehetősen sikeres művész vagyok, éppen most múltam

hatvanöt éves. Ez év január 2-án autóvezetés közben balesetet
szenvedtem: az anyósülés felőli oldalról belém jött egy
kisteherautó. A helyi kórház sürgősségi osztályán agyrázkódást
állapítottak meg. A szemvizsgálat során észrevették, hogy nem
ismerem fel a betűket és a színeket. A betűk mintha a görög
ábécé betűi lettek volna. Olyan volt a látásom, mintha mindent
egy fekete-fehér tévé képernyőjén néznék. Pár nap múlva már
képes voltam megkülönböztetni a betűket, és olyan éles lett a
látásom, mint egy sasnak – egy ficánkoló gilisztát is észreveszek
egy sarokkal odébb. A fókuszélességem hihetetlen. CSAKHOGY
TELJESEN SZÍNVAK VAGYOK. Több szemészhez is
elmentem, de semmit sem tudtak erről a színvakságdologról.
Neurológusoknál is jártam, de hiába. Hipnózisban sem látok
színeket. Mindenféle tesztet elvégeztek rajtam, amit csak akar. A
barna kutyám most sötétszürke. A paradicsomlé fekete. A színes
tévé zagyvaság.

Mr. I. panaszkodott, hogy egy sivár, „nyomasztó” fekete-fehér világban

kell élnie, ahol az emberek visszataszítóak, és képtelen festeni. Arról
érdeklődött, hogy találkoztam-e már hasonló esettel, ki tudnám-e deríteni,
mi történt, és hogy tudnék-e segíteni?
Azt válaszoltam, hogy hallottam már szerzett színvakságról, de még
sosem láttam ilyet. Nem voltam biztos benne, hogy tudok segíteni, de
felajánlottam, hogy fogadom.
 Mr. I. azután vált színvakká, hogy hatvanöt éven át normálisan látta a
színeket – és teljesen színvak lett: mintha „fekete-fehér televíziót nézne”.
A változás hirtelensége nem illett össze azzal a hosszú lefolyású
látásromlással, amelyet a retinális csapsejtek pusztulása okoz, és arra
utalt, hogy magasabb szinten, a színészlelésért felelős agyi területen
történt valami zavar.
Sőt az is kiderült, hogy Mr. I. nem csak a színlátás képességét
vesztette el: el sem tudta képzelni őket. Az álmai is fekete-fehérek voltak,
még a migrénaurái is színtelenek voltak.
Amikor pár hónappal korábban Londonban jártam a Kalap
megjelenése miatt, egy kolléga elhívott egy konferenciára a Queen
Square-en található Országos Ideggyógyászati és -sebészeti Kórházba.
„Semir Zeki fog előadni! – mondta. – Ő a színlátás szupersztárja.”
Zeki a színlátással kapcsolatos neuropszichológiai kutatása során
elektródákat illesztett majmok látókérgébe, és bizonyította, hogy egy
konkrét terület (V4) felelős a színek megalkotásáért. Azt feltételezte, hogy
az emberi agyban is létezik egy hasonló terület. Lenyűgözött Zeki
előadása, főleg hogy a „konstrukció” szót használta a színészleléssel
kapcsolatban.
Az az új típusú gondolkodásmód, amely Zeki munkásságából áradt,
engem is arra indított, hogy a korábbiakhoz képest radikálisan másképp
kezdjek gondolkodni a tudatosság idegi alapjáról, illetve ráébredjek,
micsoda óriási lehetőség, hogy képet tudunk alkotni az agyról, és az új
módszerekkel egy élő és éber agy egyetlen idegsejtjének aktivitását is
rögzíteni tudjuk, sőt még arra is képesek lehetünk, hogy feltérképezzük,
hol és hogyan „alkotja meg” az agy a különböző élményeket.
Felvillanyozott ez a gondolat. Csodálatos, mekkorát fejlődött a
neuropszichológia a diákkorom, az ötvenes évek eleje óta! Akkor még
elképzelni sem tudtuk, hogy egyszer majd képesek leszünk rögzíteni, mi
történhet egy állati agy idegsejtjeiben észlelés és különböző
tevékenységek közben.

Ekkortájt voltam egy koncerten a Carnegie Hallban. A műsorban

felhangzott Mozart csodálatos c-moll miséje, a szünet után pedig jött a
Requiem. Egy fiatal neurofiziológus, Ralph Siegel pár sorral mögöttem
ült. Előző évben összefutottunk a Salk Intézetben, ahol Francis Crick
pártfogoltjainak egyike volt. Amikor Ralph észrevette, hogy egy notesz
van az ölemben, és hogy az egész koncert alatt folyamatosan jegyzetelek,
már tudta, hogy az a nagydarab alak csak én lehetek. A koncert végén
odajött és bemutatkozott, én egyből felismertem – nem az arcáról (nekem
a legtöbb arc egyforma), hanem lángvörös hajáról, no meg pimasz,
harsány modoráról.
Ralph kíváncsi volt, mit írtam a koncert alatt, meg hogy teljesen el
tudok-e szakadni a zenétől.
„Nem – válaszoltam –, hallom a zenét, és nem csak háttérként.”
Nietzschét idéztem, aki szintén szeretett koncertek alatt írogatni, és
rajongott Bizet-ért. Valahol azt írta, hogy Bizet jobb filozófussá teszi őt.
„Úgy érzem, engem meg Mozart tesz jobb neurológussá” – tettem hozzá.
Elmondtam, hogy egy páciensemről írogattam, egy színvak
művészről. Ralph izgalomba jött. Már hallott Mr. I.-ről, mivel egy évvel
korábban meséltem róla Francis Cricknek. Ralph a majmok vizuális
rendszerét kutatta, és találkozni akart Mr. I.-vel, mert ő pontosan el tudná
neki mondani, hogy mit lát (vagy nem lát) – ellentétben a majmokkal,
amelyekkel dolgozott. Felsorolt vagy fél tucat egyszerű, de
kulcsfontosságú tesztet, amelyek segíthetnének megállapítani, milyen
szinten tört meg a színek megalkotásának képessége a páciens agyában.

Ralph mindig fiziológiai terminusokban gondolkodott, míg a

neurológusok – magamat is beleértve – gyakran megelégszünk egy agyi
betegség vagy sérülés fenomenológiájával. Kevéssé vesszük figyelembe a
finom mechanizmusokat, és egyáltalán nem gondolunk arra a végső
kérdésre, hogy az agyi aktivitásból hogyan jön létre a tapasztalás és a
tudat. Ralph számára a majmok agyával kapcsolatban felmerülő összes
kérdés, a következtetések, amelyeket türelmesen, egyesével gyűjtögetett,
mind a végső kérdés felé mutattak: az agy és a tudat kapcsolata felé.
Valahányszor arról meséltem, hogy miken mennek át a pácienseim,
Ralph azonnal fiziológiai eszmecserét kezdeményezett: Az agynak melyik
részeit érinthette a probléma? Mi történt? Tudnánk szimulálni egy
számítógépen? Jó matematikus volt, diplomája volt fizikából, és imádta a
komputációs idegtudományt; idegrendszeri modelleket és szimulációkat
készített.78
 A következő húsz évben Ralph-fal jó barátok lettünk. A nyarait a Salk
Intézetben töltötte, ahol gyakran meglátogattam. Tudósként nem kötött
kompromisszumot, nem riadt vissza attól, hogy nyers és szókimondó
legyen, de magánemberként joviális, spontán és kedves volt. Szerette a
feleségét, szeretett apa lenni és szerette az ikreit – vagyis a családi életet,
amelyben én amolyan keresztapai szerepet töltöttem be. Mindketten
kedveltük La Jollát, ahol nagyokat sétáltunk és kerékpároztunk, néztük a
parti sziklák fölött sikló sárkányrepülőket, vagy úsztunk az öbölben. 1995-
re La Jolla a világ idegsebészeti fővárosa lett, mivel a Salk Intézethez, a
Scripps Kutatóintézethez és a UCSD-hez csatlakozott a Gerald Edelman-
féle Idegtudományi Intézet is. Ralph bemutatott pár Salkban dolgozó
neurológusnak, és lassan a sokszínű, eredeti közösség tagjának éreztem
magam.
2011-ben Ralph, ötvenkét éves korában, túl fiatalon, agydaganatban
meghalt. Nagyon hiányzik, és ahogy sok barátom és mentorom esetében, a
hangja a gondolkodásom integráns része lett.

1953-ban, még Oxfordban olvastam Watson és Crick kettős spirálról szóló,

híres tanulmányát a Nature-ben. Szívesen mondanám, hogy azonnal
felismertem, milyen hatalmas jelentőségű, de nemhogy én, még a szakma
többsége sem figyelt fel rá.
Csak 1962-ben, amikor Crick San Franciscóban, a Mount Zion
Kórházban tartott előadást, kezdtem ráébredni a kettősspirál-elméletben
rejlő számtalan lehetőségre. Crick előadása nem a DNS konfigurációjáról
szólt, hanem arról a projektről, amelyet a molekuláris biológus Sydney
Brennerrel végzett, hogy meghatározzák, a DNS-bázisok szekvenciája
miként szabályozza az aminosav-szekvenciákat a fehérjékben. Négyévnyi
megfeszített munka után éppen akkor jelentették be, hogy a folyamat része
egy háromnukleotidos genetikai kód. Ez már önmagában legalább akkora
felfedezés volt, mint a kettős spirál.
De egyértelmű volt, hogy Crick új témák iránt érdeklődik. Két
hatalmas feladat vár az emberiségre, jelentette ki: az élet eredetének és
mikéntjének megismerése, valamint az agy és az elme kapcsolatának
feltárása – különös tekintettel a tudat biológiai hátterére. Vajon sejtette
már ekkor, 1962-ben, hogy pontosan ezzel a két témával fog foglalkozni a
következő években, azután, hogy „leszámolt” a molekuláris biológiával,
vagy legalábbis eljuttatta egy olyan szintre, ahol átadhatta másnak a
stafétabotot?
1979-ben Crick megjelentette „Thinking About the Brain”
(Gondolatok az agyról) című cikkét a Scientific Americanben, amely
bizonyos értelemben legitimálta a tudat idegtudományos keretek között
zajló tanulmányozását. Korábban a tudat kérdését menthetetlenül
szubjektívnek tekintették, és ezért a tudományos vizsgálódás számára
hozzáférhetetlen volt.
Pár évvel később, 1986-ban találkoztam Crickkel egy San Diegó-i
konferencián. Nagy tömeg volt, tele neurológusokkal, de vacsoránál Crick
kiszúrt magának, megragadta a vállam és leültetett maga mellé.
„Meséljen valami jó sztorit!” – mondta. Olyan történetek érdekelték,
amikor egy sérülés vagy egy betegség megváltoztatta a látást.
Nem emlékszem, mit ettünk, és más egyébre sem, csak arra, hogy sok
páciensemről beszéltem, és Crick mindegyik sztorimból elméleteket
gyártott és ötleteket merített a további kutatásaihoz. Pár nappal később azt
írtam neki, hogy „olyan volt, mintha egy intellektuális atomreaktor mellett
ült volna az ember […] Még sosem éreztem ilyen izzást.” Lenyűgözte Mr.
I. esete, ahogy az is, amikor elmeséltem, mennyi páciensem tapasztalt
olyat a migrénaura pár perces időszakában, hogy statikus, „fagyott”,
vibráló képek foglalták el a normális, folyamatos látás helyét.
Megkérdezte, hogy ez a „filmszerű látásmód” – ahogy én neveztem –
állandó volt-e, vagy olyasmi, amit elő lehet idézni valamilyen
kiszámítható módon, hogy megvizsgálhassa az ember. (Azt feleltem,
fogalmam sincs.)

1986-ban sok időt töltöttem Mr. I.-vel, és 1987 januárjában megírtam

Cricknek, hogy „készítettem egy hosszabb beszámolót a páciensemről […]
Csak írás közben döbbentem rá, hogy talán maga a szín is egy (agyi-
mentális) konstrukció.”
A szakmai karrierem java részében makacsul ragaszkodtam a „naiv
realizmus” fogalmaihoz. Például a vizuális észlelést a retinába jutó képek
puszta átiratának tekintettem – ez a „pozitivista” nézet volt az uralkodó az
Oxfordon töltött időszakom alatt. De most, hogy Mr. I.-vel dolgoztam,
megnyílt az út egy teljesen másféle szemléletmód előtt, egy olyan vízió
előtt, amelyben az agy és az elme lényegében konstruktív vagy kreatív.
Hozzátettem, hogy kezdtem elgondolkodni azon, vajon minden érzékleti
minőséget, például a mozgás észlelését is, hasonlóképpen alkotja-e meg az
agy?79
Megemlítettem a levelemben, hogy Mr. I. esetén szemész
barátommal, Bob Wassermannal és Ralph Siegellel dolgozom, aki kitalált
és levezényelt többféle pszichofizikális kísérletet a páciensünkkel. Azt is
hozzátettem, hogy Semir Zeki is végzett vizsgálatokat Mr. I-vel.
1987. október végén elküldtem Cricknek a „The Case of the
Colorblind Painter” (A színvak festő esete) című cikket, amelyet Bob
Wassermannal írtunk a The New York Review of Booksnak. 1988. január
elején kaptam választ tőle – egy elképesztő levelet. Egy sűrűn telegépelt,
ötoldalas írást, aprólékos érvekkel, tele ötletekkel és javaslatokkal,
amelyek java része – ahogy írta – „vad találgatás”:

Köszönöm, hogy elküldte ezt a lenyűgöző cikket a színvak

festőről […] Annak ellenére, hogy leszögezi a levelében, hogy
ez nem egy szigorúan tudományos írás, alaposan felkeltette a
kollégáim, a tudós és filozófus barátaim érdeklődését.
Rendeztünk pár összejövetelt, hogy megvitassuk, és külön is
beszéltem róla jó néhány emberrel.

Hozzátette, hogy a cikket és a levele másolatát elküldte David Hubelnek,

aki Torsten Wiesellel úttörő munkát végzett a vizuális észlelés agykérgi
mechanizmusaival kapcsolatban. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy
Crick ilyen formán vitára bocsátotta a cikkünket, az „esetünket”. Így
sokkal jobban átéreztem, hogy a tudomány egy közös vállalkozás, és hogy
a tudóstársadalom egy nemzetközi testvéri közösség, amely megosztja
tapasztalatait, és közösen gondolkodik egymás munkáiról, és Crickre is
úgy gondoltam, mint egyfajta csomópontra, aki az idegtudományok
világában mindenkivel kapcsolatban áll.
Levelét így folytatta:

Természetesen az a legérdekesebb, hogy Mr. I. nemcsak a

színlátás képességét vesztette el, hanem az álmaiban is színvak,
és el sem tudja képzelni a színeket. Ez egyértelműen azt jelzi,
 hogy az utóbbi két jelenséghez szükséges apparátus
kulcsfontosságú részei a színészleléshez is nélkülözhetetlenek.
Ugyanakkor a memóriájában a színek nevei és a
színasszociációk teljesen érintetlenek maradtak.

A folytatásban precízen összefoglalta Margaret Livingstone és David

Hubel különböző cikkeit, felvázolta a korai látásfeldolgozás három
fázisáról szóló elméletüket, és úgy spekulált, hogy Mr. I. ezen szintek
egyikén szenvedett erős károsodást (a V1-ben található „foltrendszerben”),
ahol a sejtek különösen érzékenyek az oxigénhiányra (amit egy kisebb
agyvérzés vagy szén-monoxid-mérgezés is okozhat.)
„Kérem, bocsássa meg ezt a hosszú levelet – zárta le. –
Megbeszélhetjük telefonon, ha mindezt megemésztette.”
Bobot, Ralph-ot és engem is teljesen megbabonázott Crick levele.
Minél többször olvastuk, annál mélyebbnek és ösztönzőbbnek tűnt, ám
úgy éreztük, hogy egy évtizedbe vagy még többe is beletelne, mire a
végére járnánk Crick javaslatainak. Pár héttel később Crick ismét
kapcsolatba lépett velem, és megemlítette Antonio Damasio két esetét: az
egyik során a páciens elvesztette a színek elképzelésének képességét, de
álmában még látott színeket (később visszanyerte a színlátását).
Ezt írta Crick:

Örömmel értesültem […] hogy folytatják a közös munkát Mr. I.-

vel. Minden Ön által említett dolog fontos, különösen a
szkennelések […] A barátaim között még nincs egyetértés azzal
kapcsolatban, hogy ilyen agyi színvakság esetében mi okozhatja
a károsodást. (Próbaképpen) a V1 foltokra tippelnék, továbbá
néhány közeli elváltozásra magasabb szinteken, de ez tényleg
azon múlik, hogy keveset látni a szkenneléseken (ha a V4
túlnyomó része nem működne, azt látni lehetne). David Hubel
azt mondja, ő a V4-ben bekövetkezett sérülésre szavaz, bár ez
csak egy előzetes vélemény. David van Essen a fentebbi
területekre gyanakszik.
„Azt hiszem, a tanulság az – folytatta Crick –, hogy ilyen páciensek
esetében a gondos és széles körű pszichofizika, valamint a sérülés pontos
helymeghatározása segíthetne nekünk. (Jelen pillanatban még azt sem
tudjuk, hogyan tanulmányozzuk a majmok vizuális képzeletét és álmait.)”

1989 augusztusában Crick újra írt: „Most is a vizuális tudatosság

témájával küzdök, ám ez továbbra is ugyanolyan zavarba ejtő probléma,
mint korábban.” Mellékelte a „Towards a Neurobiological Theory of
Consciousness” (Útban a tudat neurobiológiai elmélete felé) című cikket,
az egyik első összefoglaló írását, amelyet a Caltechen dolgozó Christof
Kochhal közösen jegyzett. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy
elolvashattam ezt a kéziratot, különös tekintettel arra az érvelésre, amely
szerint ennek a látszólag megközelíthetetlen problémának a megfejtéséhez
a vizuális észlelés rendellenességein keresztül fogunk eljutni.
Crick és Koch cikke idegtudósoknak szólt, terjengős, ám néhol
nagyon sűrű volt, tele szakkifejezésekkel. Tudtam, hogy Crick képes
közérthetően, szellemesen és személyes hangnemben is írni, ez volt
jellemző két korábbi, Az élet mikéntje33 és a Molekulákról és emberekről34
című könyveire. Ezért aztán abban reménykedtem, hogy élvezhetőbb és
közérthetőbb módon is közre fogja adni a tudatról szóló neurobiológiai
elméletét, amelyet orvosi és mindennapi példákkal illusztrál – 1994-es
könyvében, a The Astonishing Hypothesis (A lenyűgöző hipotézis) című
munkájában ezt meg is tette.

1994 júniusában együtt ebédeltem Crickkel és Ralph-fal New Yorkban, és

közben tucatnyi téma szóba került. Ralph az aktuális munkájáról, a
majmok vizuális észlelésének vizsgálatáról beszélt, és hogy mit gondol a
káosz idegsejtek szintjén betöltött alapvető szerepéről; Francis a Christof
Kochhal végzett egyre szerteágazóbb munkájáról és a tudat neurális
összefüggéseiről szóló legújabb elméletéről, én pedig a tervezett pingelapi
utamról, és arról a rengeteg emberről – a sziget lakosságának közel tíz
százalékáról –, akik színvakon születnek. Bob Wassermannal és Knut
Nordby norvég pszichológussal készültem oda, aki a pingelézekhez
hasonlóan színreceptorok nélküli retinával született.
1995 februárjában elküldtem Francisnek a frissen megjelent
Antropológus a Marson egy példányát, benne A színvak festő esete című
írás kibővített változatával, amelyet főleg a vele folytatott
beszélgetésekkel egészítettem ki. Még írtam neki a pingelapi
élményeimről, és hogy Knuttal próbáltuk kitalálni, miféle változások
történhettek az agyában a színvakságra adott válaszként. Vajon az agyában
lévő színalkotó központok a színreceptorok nélküli retinája miatt
elsorvadtak volna? Vagy átszerveződtek valamilyen más vizuális
funkcióra? Vagy talán még mindig valamiféle inputra vártak, egy olyan
inputra, amelyet közvetlen elektromos vagy mágneses stimuláció idézhet
elő? És ha ez létrejön, vajon Knut életében először látná a színeket?
Tudná, hogy az egy szín, vagy ez a vizuális élmény túl újszerű lenne, túl
beazonosíthatatlan, hogy kategorizálni tudja? Tudtam, hogy az ilyen
kérdések Francist is érdeklik.
Francisszel különböző témákról leveleztünk. Hosszan írtam neki egy
általam Virgilnek nevezett páciensről, akinek a látása azt követően állt
helyre, hogy egész addigi életében vak volt, és arról is, hogy mit gondolok
a jelnyelvről és a siket jelelők hallókérgének „újrahasznosulásáról”.
Gyakran folytattam vele egyfajta mentális párbeszédet, amikor vizuális
észleléssel és tudatossággal kapcsolatos problémák merültek fel. Vajon
mit fog gondolni Francis, és hogyan próbálna magyarázatot találni rá? –
tűnődtem. Vajon hogyan vizsgálná ki?

Francis elképesztő kreativitása – az az izzás, ami annyira szíven ütött,

amikor 1986-ban megismertem – kiegészülve azzal, hogy mindig előre
tekintett, évekre vagy évtizedekre előre látta a rá és másokra váró munkát,
elhitette az emberrel, hogy halhatatlan. Még a nyolcvanas éveiben is
briliáns és provokatív írások sorát ontotta magából, és semmi jelét nem
mutatta fáradtságnak, hanyatlásnak vagy az időskorra jellemző
önismétlésnek. Ezért aztán sokk-ként ért, amikor 2003 elején megtudtam,
hogy súlyos egészségi problémák jelentkeztek nála. Bár nem ez volt az
oka, hogy újra kapcsolatba léptem vele, talán mégis ez járt a fejemben,
amikor 2003 májusában írtam neki.
Azon kaptam magam, hogy az időre gondolok – az időre és az
észlelésre, az időre és a tudatra, az időre és az emlékezetre, az időre és a
zenére, az időre és a mozgásra. Legfőképpen arra a kérdésre lyukadok ki
újra és újra, hogy az idő és a mozgás nyilvánvalóan folyamatos,
szemünkkel érzékelt haladása vajon nem illúzió-e csupán – mi van, ha
vizuális élményeink ténylegesen időtlen „pillanatok” láncolatából állnak,
amelyeket az agy magasabb szintű mechanizmusai forrasztanak egybe? A
„mozgófilmek” kimerevített állóképei jutottak az eszembe, amilyenekről a
migrénes pácienseim meséltek, és amelyeket néha magam is
megtapasztaltam. (Amikor sakaumérgezést kaptam Mikronéziában, más
perceptuális rendellenességek mellett ezt is átélhettem.)
Megemlítettem Ralph-nak, hogy írni kezdtem erről. „El kell olvasnod
Crick és Koch legutóbbi tanulmányát! – mondta. – Azt fejtegetik, hogy a
vizuális tudatosság valójában »pillanatfelvételek« sorából áll – nagyjából
mindhárman ugyanarra gondoltok.”
Írtam Francisnek, és mellékeltem az időről szóló írásom vázlatát.
Ráadásképpen betettem a csomagba a legújabb könyvem, a Wolfram
nagybácsi egy példányát és pár friss cikket kedvenc témánkról, a látásról.
2003. június 5-én Francis egy hosszú levelet írt: tele volt intellektuális
tűzzel és vidámsággal, nyoma sem volt a betegségének.
Így írt:

Nagyon élveztem a gyermekkorodról szóló visszaemlékezést.

Nekem is segített a nagybácsim a kémiával és az üvegfúvással
kapcsolatban, bár nekem nem volt olyan fantáziám a fémekkel,
mint Neked. Lenyűgözőnek találtam a periódusos rendszerről és
az atom szerkezetéről szóló elméleteket. A Mill Hillben [az
iskolája] töltött utolsó évemben tartottam egy beszédet a „Bohr-
atomról” és a kvantummechanikáról, elmagyaráztam a
periódusos rendszert, bár nem vagyok biztos benne, hogy bármit
is értettem az egészből.

Kíváncsivá tett a Wolfram nagybácsira adott reakciója, és a

válaszlevelemben rákérdeztem, mennyi „folytonosságot” lát a Mill
Hillben a Bohr-atomról beszélő tinédzser, a későbbi, kettős spirált
felfedező fizikus és jelenlegi önmaga között? Idéztem egy levélből,
amelyet Freud írt Karl Abrahamnek 1924-ben – Freud akkor hatvannyolc
éves volt: „Túl merész igényeket támasztana a személyiség egységével
kapcsolatban, ha megpróbálnám azonosítani jelenkori önmagam a tengeri
ingola gerincvelői dúcairól írott tanulmány szerzőjével. Mindazonáltal
úgy fest, ez a helyzet.”
 Crick esetében a személyiség folytonosságának hiánya még
nagyobbnak tűnt, mivel Freud a kezdetektől fogva biológus volt, még
akkor is, ha eleinte a primitív idegrendszerek anatómiája érdekelte.
Francis ezzel szemben először fizikából szerzett diplomát, és a háború
alatt mágneses aknák kifejlesztésén dolgozott, és a doktoriját fizikai
kémiából írta. Csak a harmincas éveiben – abban a korban, amikor a
legtöbb kutató már belecsontosodott abba, amit csinál – alakult át és
„született újjá”, ahogy később mondta, és fordult a biológia felé. A What
Mad Pursuit (Micsoda őrült késztetés) című önéletrajzi könyvében a
fizika és a biológia közötti különbségről beszélt:

A természetes kiválasztódás mindig arra épül, ami korábban

zajlott […] A kialakult komplexitás az, ami miatt a biológiai
organizmusokat olyan nehéz kibogozni. A fizika alaptörvényeit
rendszerint egyszerű matematikai képletekkel ki lehet fejezni, és
valószínűleg az egész univerzumban érvényesek. A biológia
törvényei ezzel szemben gyakran csak nagy általánosságok,
mivel rendszerint meglehetősen összetett (kémiai)
mechanizmusokat írnak le, amelyek a természetes kiválasztódás
során csiszolódtak több millió éven át […] Személy szerint
nagyon keveset tudtam a biológiáról, azt is csak nagy
általánosságban, amíg el nem múltam harmincéves […] Az első
diplomámat fizikából szereztem. Beletelt egy kis időbe, hogy
átálljak arra az egészen másféle gondolkodásmódra, ami a
biológia esetében szükséges. Majdnem olyan volt, mint újra
megszületni.

2003 közepére Francis betegsége kezdett súlyosbodni, ezért a leveleket

Christof Koch írta, aki akkoriban már heti több napot töltött vele. Annyira
közel kerültek egymáshoz, hogy a gondolataik szinte párbeszédszerűek
voltak, a kettőjük közötti interakcióból születtek, és amit Christof írt, az
kettőjük elképzeléseinek sűrítménye volt. Sok mondata kezdődött azzal,
hogy „Francisnek és nekem is vannak még kérdéseim az Ön
tapasztalatairól […] Francis szerint […] Én azonban nem vagyok biztos
benne” és így tovább.
 Az időről szóló tanulmányomra (amely egy változata volt a The New
York Review of Booksban megjelent „A tudatfolyam sodrában”35 című
cikknek) adott válaszában Crick alaposan kikérdezett a migrénaurában
tapasztalható vizuális villanások üteméről. Ugyanezekről a témákról
beszélgettünk tizenöt évvel korábban, amikor először találkoztunk, de
erről szemmel láthatóan mindketten megfeledkeztünk, és egyikünk sem
utalt vissza a korábbi leveleinkre. Mivel 1986-ban úgy tűnt, nem lehet
eredményre jutni, a magunk módján mindketten félretettük az ügyet:
„elfelejtettük”, elraktároztuk a tudattalanunkba, ahol másfél évtizedig
inkubátorban pihent, mielőtt újra előbukkant volna. Francisszel közösen
egy olyan témával kezdtünk foglalkozni, amely korábban legyőzött
minket, de most kezdtünk közelebb jutni a válaszhoz. Az érzéseim ezzel
kapcsolatban olyan erősek voltak, hogy 2003 augusztusában úgy éreztem,
fel kell keresnem Francist La Jollában.
Egy hétig voltam ott, és gyakran meglátogattam Ralph-ot, aki ismét
dolgozni kezdett a Salkban. A baráti, kollegiális, rivalizálástól mentes
légkör (legalábbis ahogy én, a kívülálló a rövid látogatás során éreztem)
jókedvre derítette Francist, amikor a hetvenes években először látogatott
el a Salkba, és ez a pozitív, támogató légkör a jelenlétével csak tovább
erősödött. A kora ellenére még mindig központi figurának számított.
Ralph megmutatta nekem a kocsiját, amelynek a rendszámtábláján négy
betű állt, A T G C – a DNS négy nukleotidja –, és egyik nap a laborban
boldogan vettem észre magas alakját. Még mindig egyenesen tartotta
magát, bár már lassan, bottal járt.
Tartottam egy délutáni előadást. Épp belekezdtem, mikor láttam,
hogy Francis belép és csendben leül. A szeme szinte végig csukva volt, azt
hittem, elaludt, de amikor befejeztem, olyan részletekbe menő kérdéseket
tett fel, hogy rá kellett jönnöm, egy szót sem mulasztott el. Később
megtudtam, hogy a behunyt szem sok látogatót megtévesztett már, akik
aztán saját kárukon tanulták meg, hogy a csukott szem mögött a
legélesebb figyelem lapul – minden bizonnyal a legtisztább, legmélyebb
elme, akivel valaha találkoztak.
Az utolsó La Jolla-i napomon, amikor Christof érkezett látogatóba
Pasadenából, mindannyian felmentünk Crick házába, hogy együtt
ebédeljünk vele és a feleségével, Odile-lal. A „felmentünk” nem csak egy
üres kifejezés: Ralph-fal úgy éreztük az autóban, mintha folyamatosan
emelkednénk, egyik hajtűkanyar jött a másik után, míg végre felértünk
Crick házához. Ragyogó napsütéses kaliforniai nap volt, ezért a medence
melletti asztalnál ültünk le (a medencében a víz agresszívan kék volt –
Francis szerint nem a medence festése vagy az ég színe, hanem a helyi
vízben lévő parányi szemcsék miatt, amelyek a porszemekhez hasonlóan
megtörik a fényt). Odile mindenféle finomságokat szolgált fel – lazacot,
rákot, spárgát –, és olyan speciális ételeket, amelyeket a kemoterápián
lévő Francis is ehetett. Bár ő nem csatlakozott a beszélgetéshez, tudtam,
hogy mint művész figyelemmel kíséri Francis munkásságát. Már csak
abból is, hogy a híres 1953-as tanulmányhoz ő rajzolta meg a kettős
spirált, majd ötven évvel később egy kimerevített futót, amellyel a
számomra oly izgalmas pillanatfelvétel-elméletet illusztrálta.
Francis mellett ülve észrevettem, hogy bozontos szemöldöke
megőszült és besűrűsödött, ami még karakteresebbé tette bölcseket idéző
megjelenését. Ám a komoly külsőre azonnal rácáfolt csillogó szeme és
incselkedő humora. Ralph lelkesen mesélte Francisnek, min dolgozik
éppen – egy új típusú optikai képalkotáson, amely képes lehet az élő agy
szerkezetét megmutatni majdnem egészen a sejtszintig. Korábban
elképzelhetetlen volt az agyi szerkezetet és aktivitást ezen a szinten
megjeleníteni, ráadásul Crick és Gerald Edelman is – bármennyire is nem
voltak egy véleményen korábban – ezen a „mezoskálán” lokalizálták az
agy funkcionális szerkezeteit.
Francis módfelett izgalmasnak találta Ralph új technikáját és a
képeit, ugyanakkor kényelmetlen kérdések sorát zúdította rá, mintegy
pellengérre állítva, módszeresen és aprólékosan kifaggatta.
Odile mellett Francis legfontosabb kapcsolata egyértelműen Christof
volt, „fogadott fia a tudományban”. Hihetetlenül megható volt látni, hogy
a két férfi – negyven vagy még több évnyi korkülönbség, eltérő háttér és
vérmérséklet dacára – ennyire tiszteli és szereti egymást. (Christof
romantikusan, túláradóan fizikai lény volt, imádta a sziklamászást és a
rikítóan színes pólókat. Francis aszketikusan elméleti ember volt, érzelmi
elfogultságoktól annyira mentes gondolkodással, hogy Christof néha
Sherlock Holmeshoz hasonlította.) Francis hatalmas, szinte atyai
büszkeséggel mesélt Christof The Quest for Consciousness (A tudat
keresése) című új könyvéről és aztán „arról a munkáról, ami a megjelenés
után vár rájuk”. Felvázolt egy tucatnyi, évekig tartó kutatást – olyan
munkát, amely a molekuláris biológia és az idegtudományok találkozásán
alapul. Azon tűnődtem, mit gondolhat Christof és Ralph, mivel
mindannyiunk számára világos volt (és Francis számára is annak kellett
lennie), hogy az egészsége gyors ütemben romlik, és hogy egy nagy
kutatói projektnek legfeljebb az elejét kísérheti majd figyelemmel. Úgy
éreztem, Francis nem fél a haláltól, de az elfogadásba szomorúság vegyült,
amiért nem láthatja majd a 21. század csodálatos, majdhogynem
elképzelhetetlen tudományos eredményeit. Meg volt győződve róla, hogy
a tudat neurobiológiai alapjainak központi problémáját 2030-ra teljesen
megértik és „megoldják”. „Te majd látni fogod – mondta gyakran Ralph-
nak – és te is, Oliver, ha megéred azt a kort, amit én.”
2004 januárjában megkaptam azt a levelet Francistől, ami az
utolsónak bizonyult. „A tudatfolyam sodrában” című írásommal
kapcsolatban ezt írta: „Nagyon olvasmányos, bár azt hiszem, jobb cím lett
volna az, hogy A tudat vajon egy folyó?, mivel az esszé fő tanulsága, hogy
a tudat minden bizonnyal nem egy folyam.” (Egyetértettem vele.) „Gyere
át és ebédeljünk együtt valamikor!” – zárta a levelét.

Az ötvenes évek közepén, amikor orvosi egyetemre jártam,

áthatolhatatlan szakadék húzódott a neuropszichológia és az idegrendszeri
rendellenességekkel küzdő páciensek tapasztalatai között. A
neurológiában a száz évvel korábbi Broca-féle orvosi-anatómiai
megközelítés volt az uralkodó, amely beazonosította az agyi sérüléseket és
összefüggésbe hozta a szimptómákkal: a beszédképzési zavarokat a Broca-
féle beszédterülettel, a paralízist a motorikus területekkel és így tovább.
Az agyra úgy tekintettek, mint speciális feladatot ellátó önálló kis szervek
gyűjteményére vagy mozaikjára, amelyek valamilyen módon kapcsolatban
állnak egymással. De arról nem sok elképzelésük volt, hogyan működik az
agy mint egész. Amikor a nyolcvanas évek elején megírtam A férfi, aki
kalapnak nézte a feleségét című könyvet, a gondolkodásom alapját még ez
a modell jelentette, amely az idegrendszert nagyjából fixnek és
változatlannak tekintette, „előre kijelölt” területekkel minden egyes
feladathoz.
Egy ilyen modell hasznos, ha egy afáziás páciens esetében kell
meghatározni a sérülés területét. De hogyan tudná ez megmagyarázni a
tanulás folyamatát és a gyakorlás hatását? Hogyan adna magyarázatot
emlékeink újraalkotására és átdolgozására, amit egész életünkben
művelünk? Hogyan magyarázná meg az adaptáció és az idegrendszeri
formálhatóság folyamatát? Hogyan adna magyarázatot a tudatra –
gazdagságára, egészlegességére, állandóan változó áramlására és számos
rendellenességére? Hogyan adna magyarázatot az egyéniségre és az énre?
Bár a hetvenes és nyolcvanas években az idegtudomány terén nagy
előrelépések történtek, valójában egyfajta konceptuális krízis vagy
vákuum keletkezett. Nem volt olyan általános teória, amely értelmet adott
volna a rengeteg adatnak, a tucatnyi tudományág – neurológia,
lingvisztika, gyermeklélektan és pszichoanalízis – révén szerzett
megfigyelésnek.

1986-ban olvastam egy figyelemre méltó cikket Israel Rosenfield tollából

a The New York Review of Booksban, amelyben Gerald M. Edelman
forradalmi munkásságát és nézeteit elemezte. Edelman merész tudós volt.
„Idegtudományi forradalom kezdetén állunk – írta. – A végén tudni
fogjuk, hogyan működik a tudat, mi irányítja a természetünket, és hogyan
ismerjük meg a világot.”
Pár hónappal később Rosenfielddel megszerveztünk egy találkozót
Edelmannel a Rockefeller Egyetem közelében, ahol az ő Idegtudományi
Intézete működött.
Edelman bevágtatott a terembe, kurtán köszöntött minket, majd húsz-
harminc percig folyamatosan beszélt. Felvázolta a teóriáit, és egyikünk
sem mert közbevágni. Amint befejezte a mondandóját, sietve elhagyta a
termet. Az ablakon kinézve láttam, amint gyors léptekkel halad a York
Avenue-n, nem nézve se jobbra, se balra. Így sétál egy rögeszmés géniusz
– gondoltam. – Olyan, mint egy megszállott. Csodálatot és irigységet
éreztem – mennyire szeretnék ilyen erős és koncentrált lenni! Majd arra
gondoltam, hogy egyáltalán nem lehet könnyű ilyen aggyal élni. Mint
megtudtam, Edelman sosem nyaral, keveset alszik és valóságos
megszállottja lett a nonstop gondolkodásnak – Rosenfieldet például
gyakran az éjszaka közepén hívta fel. Talán jobban jártam a magam
szerényebb adottságaival.
1987-ben Edelman kiadta a Neural Darwinism (Neurális
darwinizmus) című gondolatébresztő könyvét, az első kötetét annak a
sorozatnak, amely az idegsejtcsoport-kiválasztódás – vagy találóbban, a
neurális darwinizmus – radikális elméletének megszületését és fejlődését
mutatja be. Szenvedtem a könyvvel, a szöveget néha megfejthetetlennek
találtam, részben Edelman ötleteinek újszerűsége, részben a könyv
elvontsága és a konkrét példák hiánya miatt. Darwin azt mondta A fajok
eredetéről, hogy az nem más, mint „egyetlen hosszú érv”, de a természetes
(és mesterséges) kiválasztódást számtalan példával támasztotta alá,
ráadásul olyan élvezetesen írt, akár egy regényíró. Ezzel ellentétben a
neurális darwinizmus egy szikár érvelés volt: egyetlen intenzív,
intellektuális eligazítás az elejétől a végéig. Nem én voltam egy egyetlen,
akinek gondjai akadtak a Neural Darwinismmel: Edelman munkájának
sűrűsége, vakmerősége és eredetisége, amellyel a nyelv határait
feszegette, ijesztő volt.
A saját példányomat orvosi példákkal egészítettem ki, és azt
kívántam, hogy bár így tett volna a pályáját neurológusként és
pszichiáterként kezdő Edelman is.

1988-ban találkoztam újra Gerryvel, amikor mindketten előadtunk egy

memóriáról szóló firenzei konferencián.80 A konferencia után együtt
vacsoráztunk. Nagyon különbözött attól a monomániás fickótól, akinek
megismertem, amikor is megpróbált egy évtizednyi gondolkodást pár
percbe belepréselni. Most lazább volt, türelmesen viselte a lassúságomat.
Könnyed hangnemben társalogtunk. Gerry alig várta, hogy meséljek a
pácienseimmel végzett kísérletekről – olyan kísérletekről, amelyek
fontosak voltak számára, orvosi történetekről, amelyek relevánsak lehettek
az agy és a tudat működéséről szóló elméleteihez. A Rockefellerben –
éppen úgy, mint Crick a Salkban – el volt szigetelve az orvosi gyakorlattól,
és mindketten szomjaztak az orvosi adatokra.
Ha valami homályos volt, a papír asztalterítőre rajzoltunk magyarázó
diagramokat. A vacsora végére megértettem az idegsejtcsoport
kiválasztódásáról szóló elméletét, vagy legalábbis egy részét. Úgy tűnt, a
neurológia és pszichológia széles területeit világítja meg, hogy
kézenfekvő, tesztelhető modelljévé váljon az észlelésnek, a memóriának
és a tanulásnak, annak, hogy szelektív és interaktív mechanizmusok útján
az ember miképp tesz szert tudatra és válik egyedi személyiséggé.

Miközben Crick (és kollégái) megfejtették a genetikai kódot – ami nagy

vonalakban egy sor utasítás, amely alapján a test felépül –, Edelman
hamar felismerte, hogy a genetikai kód nem képes specifikálni vagy
irányítani a test minden egyes sejtjét, és hogy a sejtfejlődés, különösen az
idegrendszerben, mindenféle egyéb eshetőségnek van alávetve – az
idegsejtek elpusztulhatnak, migrálhatnak (Edelman az ilyen migráló
idegsejteket cigányoknak nevezte), és kiszámíthatatlan módon
kapcsolódhatnak össze egymással – így születéskor az idegpályák még
ikrek esetében is erősen eltérhetnek, már különböző individuumok, akik az
ingerekre egyéni választ adnak.
Darwin a kagylók morfológiáját tanulmányozva már egy századdal
Crick és Edelman előtt megfigyelte, hogy még egy fajon belül sincs két
egyforma kagyló, a biológiai populációk nem egyforma másolatokból,
hanem egymástól eltérő, sajátos egyedekből állnak. A természetes
kiválasztódás éppen az ilyen, variánsokból álló populáció esetében
léphetett életbe, egyes ágakat virágzásra, másokat kipusztulásra ítélve –
Edelman szerette a természetes kiválasztódást egy „nagy halálosztó
gépnek” nevezni. A pályája kezdetétől fogva úgy vélte, hogy a természetes
kiválasztódáshoz hasonló folyamatok kulcsfontosságúak az egyes
organizmusok, főleg fejlettebb állatok életében, mivel az élettapasztalatok
szolgálnak az idegrendszer egyes idegkapcsolatainak és konstellációinak
megerősítésére, illetve mások gyengítésére és kiiktatására.81
Edelman nem egy idegsejtet képzelt el a kiválasztódás és változás
egységének, hanem egy ötventől ezerig terjedő csoportot, ezért hívta a
hipotézisét az idegsejtcsoport-kiválasztódás teóriájának. Ezt a darwini
elmélet kiegészítésének tekintette, a sok generáción át zajló természetes
kiválasztódáshoz hozzátette a sejtszinten történő kiválasztódást, amely
egy egyén élete alatt játszódik le.
A genetikai programozásunk részeként egyértelműen vannak velünk
született preferenciáink és hajlamaink, egyébként egy újszülöttnek nem
lennének szándékai, nem akarna semmit sem csinálni, keresni és nem
akarna életben maradni. Ezek az alappreferenciák (például az élelem, a
meleg és a másokkal való kapcsolat iránt) irányítják egy lény első
mozdulatait és erőfeszítéseit.
Elemi fiziológiai szinten vannak érzékszervi és motorikus
kiindulópontok, az automatikus reflexektől (például a fájdalomra adott
reflexes válasz) az agy bizonyos velünk született mechanizmusaiig
(például a légzés és a vegetatív működések ellenőrzése).
 Ám Edelman szerint nagyon kevés más beépített programmal
rendelkezünk. A teknősfióka a tojás széttörése után menetre kész. Az
emberi újszülöttel nem ez a helyzet, neki mindenféle perceptuális és más
kategóriát kell létrehoznia és használnia, hogy értelmezni tudja a világot –
hogy kialakítsa a saját, személyes világát, és hogy kitalálja, hogyan képes
működni ebben a világban. A tapasztalatnak és a kísérletezésnek
kulcsszerepe van ebben az esetben – a neurális darwinizmus alapjában
véve tapasztalati kiválasztódás.
Edelman számára az agy igazi funkcionális „gépezete” milliónyi
idegsejtcsoportból áll, amelyek nagyobb egységekbe vagy „térképekbe”
szerveződnek. Ezek a térképek – folyton változó, elképzelhetetlenül
komplex, de mindig értelmes mintákba szerveződve – percek vagy
másodpercek alatt képesek megváltozni. Az embernek C. S. Sherrington
költői megfogalmazása jut eszébe, amely szerint az agy „elvarázsolt
szövőszék”, amelyen „milliónyi felvillanó vetélő sző egy feloldódó
mintát, egy mindig értelmes, de sosem maradandó mintát, alminták
változékony harmóniáját”.
Olyan térképek kialakításához, amelyek szelektíven válaszolnak
bizonyos elemi kategóriákra – mint például a vizuális világban
tapasztalható mozgás és színek –, akár több ezer idegsejtcsoport
szinkronizálása is szükséges. Néhány térképalkotás az agykéreg elkülönült
és anatómiailag jól körülhatárolható, előre meghatározott területén megy
végbe, mint a szín esetében: az agy a színeket rendszerint a V4-nek
nevezett területen alkotja meg. De az agykéreg legnagyobb része
plasztikus, pluripotens „ingatlanai” (bizonyos korlátok között) akármilyen
funkciót szolgálhatnak, így ami egy halló ember esetében a hallókéreg
lenne, a veleszületetten siketek esetében átszerveződhet vizuális célokra,
éppen úgy, mint ahogy veleszületetten vakok esetében a vizuális kéreg más
szenzoros funkciókat láthat el.
Ralph Siegel vizuális feladatot végző majmok idegtevékenységét
vizsgálva nagyon is tisztában volt azzal a szakadékkal, amely a „mikro”
metódusok – ezek során egyes idegsejtekbe elektródákat helyeznek, hogy
mérjék a sejt aktivitását – és az agy egyes területeit válaszadás közben
mutató „makro” metódusok között (fMRI, PET képalkotás stb.) húzódik.
Tudva, hogy valamivel át kell hidalni a kettő közötti szakadékot,
kidolgozott egy rendkívül eredeti optikai „mezo” módszert, amellyel
idegsejtek tucatjait vagy százait figyelhette meg, amint valós időben
léptek kapcsolatba vagy kerültek szinkronba egymással. Az egyik elsőre
váratlan és zavarbaejtő felfedezése az volt, hogy az idegkonstellációk vagy
térképek másodpercek alatt megváltoztak, amint az állat tanult vagy
alkalmazkodott a különböző érzékszervi bemenetekhez. Ez teljesen
összhangban volt Edelman idegsejtcsoport-kiválasztódásról szóló
teóriájával, és Ralph-fal együtt órákon át tárgyaltuk az elméletben rejlő
lehetőségeket, és magával Edelmannel is beszélgettünk, akit Crickhez
hasonlóan lenyűgözött Ralph munkája.
Edelman kedvelt szavajárása volt, hogy ha tárgyak észleléséről van
szó, a világ nincs „felcímkézve”, nincs „tárgyakba előrecsomagolva”. Az
észleléseinket saját kategóriáinkon keresztül kell létrehoznunk. „Minden
észlelés egy teremtő cselekedet” – ahogy Edelman mondta. Ahogy
mozgunk, az érzékszerveink mintákat vesznek a világból, és ezekből az
agyban térképek készülnek. Ott aztán a sikeres észlelésekre válaszul
szelektíven megerősödnek a térképalkotások – sikeresnek azok
számítanak, amelyek a leghasznosabbnak és legerősebbnek bizonyulnak a
„valóság” megépítéséhez.
Edelman további, komplexebb idegrendszerekre jellemző integratív
aktivitásokról is beszél, ezeket „újrahívható jelzéseknek” nevezi. Az ő
kifejezésével élve például egy szék észlelése először az aktivált
idegsejtcsoportok szinkronizálásán múlik, amivel megalkotnak egy
„térképet”, majd a látókéregben szétszórt térképek szinkronizálása
következik – olyan térképeké, amelyek a szék különböző észlelési
aspektusaival kapcsolatosak (a méretével, formájával, színével, a
„lábazatával”, viszonyulásával más székekhez – karosszékhez,
hintaszékhez, gyerekszékhez meg az összes többihez). Ily módon egy
gazdag és rugalmas felfogás alakul ki a „székről, mint olyanról”, ami
számtalan különböző típusú szék azonnali székként történő felismerését
teszi lehetővé. Ez az észlelési általánosítás dinamikus, folyamatosan
frissíthető, és számtalan részlet aktív és szakadatlan összehangolásán
múlik.
Az agy különböző részeiben végbemenő idegrendszeri tüzelés
összekapcsolását és szinkronizálását az agy térképei közötti gazdag
kapcsolat teszi lehetővé – kölcsönös és esetenként milliónyi idegrostot
érintő kapcsolatokról beszélünk. A szék megérintéséből származó inger
egy bizonyos térképhalmazra hat, egy szék vizuális észlelése egy másik
halmazra. Egy szék észlelésének folyamata részeként újrahívható jelzés
jön létre ezek között a térképegységek között.
Az agy fő feladata a kategorizálás. Az újrahívható jelzés lehetővé
teszi az agynak, hogy kategorizálja a saját kategorizálásait, majd ezeket
újrakategorizálja. Egy ilyen eljárás egy hatalmas felfelé ívelő ösvény
kezdete, amely a tudat és a gondolkodás magasabb szintjei felé vezet.
Az újrahívható jelzést egy neurális ENSZ-hez lehet hasonlítani,
amelyben tucatnyi hang szólal meg egyszerre, miközben a párbeszédek
során folyamatosan érkeznek be a különböző jelentések a külvilágról,
mindez egy nagyobb kép része lesz, amint az új információkat összekötik,
és új meglátások születnek.
Edelman, aki egykoron koncerthegedűsnek készült, zenei metaforákat
is használt. Egy BBC-rádióinterjúban azt mondta:

Gondoljanak bele: ha lenne százezer kábel, amely

véletlenszerűen kapcsolódna egy vonósnégyes tagjaihoz, még
akkor is, ha nem beszélnek egymással, mindenféle titkos módon
jelzések futnának közöttük oda-vissza [zenészek között általában
finom, nonverbális interakció figyelhető meg], ami a különböző
szólamokat egy egységes egésszé tenné. Így működnek az agy
térképei újrahívással.

A zenészek kapcsolatban állnak egymással. Minden zenész egyéni módon

interpretálja a zenét, folyamatosan változtat, és a többiek is
megváltoztatják őt. Nincs végleges vagy „vezér”-interpretáció, a zenét
együttesen hozzák létre, és minden előadás egyedi. Ez Edelman víziója az
agyról: egy zenekarnak, együttesnek látja az agyat, amelynek nincs
karmestere, egy olyan zenekarnak, amely a saját muzsikáját hozza létre.

Amikor a vacsora utána Gerryvel együtt visszasétáltam a szállodába,

egyfajta extázis tört rám. Úgy tűnt, az Arno felett lebegő hold a legszebb
dolog, amit valaha láttam. Úgy éreztem, sikerült több évtizednyi
ismeretelméleti kétségbeeséstől megszabadulnom – a komputeranalógiák
sekélyes, jelentéktelen világától eljutottunk egy gazdag, biológiai
jelentésekkel teli világig, amely megfelelt az agy és a tudat realitásainak.
Edelman teóriája volt az első igazán globális teória a tudatról és a
tudatosságról, az első biológiai elmélet az individualitásról és az
autonómiáról.
Hála istennek, hogy megértem, és hallhattam ezt a teóriát! –
gondoltam. Úgy képzeltem, hogy sokan pontosan így érezhettek, amikor
1859-ben megjelent A fajok eredete. A természetes kiválasztódás elmélete
elsőre megdöbbentő volt, de ha az ember belegondol, akkor az egész
annyira nyilvánvaló. Én is így voltam ezzel. Amikor megértettem, miről
beszélt aznap este Edelman, azt gondoltam: „Milyen hihetetlen ostobaság
volt részemről, hogy ez nekem nem jutott eszembe!” Pontosan ezt mondta
Huxley is, miután elolvasta A fajok eredetét. Hirtelen olyan világos volt az
egész.
Pár héttel azután, hogy hazatértem Firenzéből, még egy
kinyilatkoztatásszerű jelenségben volt részem, igaz, ez kissé groteszk volt.
A Lake Jeffersontól autóztam hazafelé, keresztül a buja Sullivan megyei
tájon, élveztem a békés mezők, a sövénykerítések látványát, amikor is
megpillantottam – egy tehenet! Ezt a tehenet már transzformálta az állati
életről alkotott edelmani nézet: egy olyan tehén volt, amelynek az agya
folyamatosan leképezte az észleléseit és a mozgását, egy olyan tehén,
amelynek belső lénye kategorizálásból és térképekből épült fel,
idegsejtcsoportok villantak fel és léptek kapcsolatba nagy sebességgel;
egy edelmani tehén volt ez, amely az elemi tudatosság csodájaként
tündökölt. Milyen csodálatos állat! – gondoltam. Még sosem láttam
tehenet ilyen megvilágításban.
A természetes kiválasztódás megmutatta, hogy általánosságban a
tehenek hogyan jöttek létre, de a neurális darwinizmus kellett ahhoz, hogy
felfogjuk, milyen lehetett ennek a bizonyos tehénnek lenni. Ennek a
bizonyos tehénnek a megszületése úgy volt lehetséges, hogy a tapasztalat
révén bizonyos agyi idegsejtcsoportok kiválasztódtak, és a tevékenységük
felerősödött.

Edelman úgy spekulált, hogy az emlősök, a madarak és bizonyos hüllők

„elemi tudattal” rendelkeznek, azzal a képességgel, amellyel mentális
jeleneteket alkothatnak – ez segít nekik alkalmazkodni a komplex és
változó körülményekhez. Úgy vélte, ez az eredmény egy új típusú
ideghálózat felbukkanásán múlt az evolúció egy „transzcendens
pillanatában” – egy olyan neurális áramkörén, amely megbízható,
párhuzamos és kölcsönös kapcsolatot engedélyezett a neuronális térképek
és a folyamatosan alakuló globális térképek között, amelyek integrálták az
új élményeket és rekategorizálták a kategóriákat.
Edelman úgy gondolta, hogy az evolúció során egy második
transzcendens pillanatban egy „magasabb rendű tudat” alakult ki az
emberekben (és talán pár másik fajban, például a majmokban és a
delfinekben), amit egy magasabb szintű újrahívható jelzés tett lehetővé.
Ez a magasabb rendű tudatosság korábban nem ismert mértékű
általánosítási és önreflexiós képességgel járt, amellyel már fel lehet
ismerni a múltat és a jövőt. Ennek köszönhetően végül elérték az
öntudatosság szintjét, azt az állapotot, amikor az egyén ráébred a világban
elfoglalt helyére.

1992-ben Gerryvel részt vettünk egy tudatról szóló konferencián a

cambridge-i Jesus College-ban. Míg Gerry könyvei rendszerint nehéz
olvasmányok voltak, a reveláció erejével hatott az előadásait hallgatni.
Egyszer csak – már nem emlékszem az előzményére – Gerry így szólt
hozzám:
– Te nem vagy teoretikus.
– Tudom – válaszoltam –, én terepmunkás vagyok, de szükségetek
van a magamfajták által végzett terepmunkára, hogy előállhassatok a
teóriáitokkal.
Gerry egyetértett.

A mindennapi neurológiai munkám során gyakran találkozom olyan

helyzetekkel, amelyek teljesen ellentmondanak a klasszikus neurológiai
magyarázatoknak, és egy radikálisan újszerű magyarázatért kiáltanak.
Edelmani terminusokkal élve az ilyen jelenségeket az idegkárosodásoknak
vagy betegségeknek megfelelő lokális vagy magasabb rendű térképek
összeomlásával lehet megmagyarázni.
Amikor a norvégiai balesetem és a mozgásképtelenség után a bal
lábamat „idegennek” éreztem, a neurológiai ismereteim nem segítettek. A
hagyományos neurológia nem tudott mit kezdeni ezzel az élménnyel,
vagyis azzal, hogy ha sérül az idegi információ folyamata, miképp érezhet
a tudat és az én egy végtagot „nem birtokoltnak”, és hogyan jöhet létre egy
új térképalkotás a test többi részében, amely során a végtagot kizárják.
Ha az agy jobb féltekéjében az érzékelő (parietális) területek
súlyosan megsérülnek, a páciensnél anozognózia mutatkozik, egy olyan
állapot, amelyben az ember nincs tudatában a sérülésének, akkor sem, ha a
test bal oldala érzéketlen vagy bénult. Ez azzal is járhat, hogy a beteg úgy
érzi, a teste bal oldala „valaki máshoz” tartozik. Az ilyen páciensek
szubjektív módon azt érzik, hogy a környezetük és a világuk teljes, holott
egy fél világban élnek. Az anozognóziát sok éven át bizarr idegi
szimptómaként félreértelmezték, mivel a klasszikus neurológia fogalmai
szerint megmagyarázhatatlan volt. Edelman az ilyen betegségeket „a tudat
betegségeként” értelmezi, az egyik féltekében lévő magasabb szintű
újrahívható jelzés és térképalkotás teljes összeomlásaként, és a
következményeként fellépő radikális tudat-újraszerveződésként.
Néha egy idegsérülést követően disszociáció jön létre a memória és a
tudat között, aminek következtében csak az implicit memória marad meg.
Ilyen volt az egyik páciensem, Jimmie, az amnéziás tengerész, akinek nem
voltak konkrét emlékei a Kennedy-gyilkosságról, és amikor
megkérdeztem, hogy volt-e az Egyesült Államoknak olyan elnöke, aki
merénylet áldozata lett a 20. században, azt válaszolta: „Nem, én
legalábbis nem tudok egyről sem.” De amikor feltettem neki azt a
hipotetikus kérdést, hogy ha a tudta nélkül mégis történt volna merénylet
az elnök ellen, mit tippelne, hol történt, New Yorkban, Chicagóban,
Dallasban, New Orleansban vagy San Franciscóban, Jimmy helyesen
mindig azt „tippelte”, hogy Dallasban.
Ehhez hasonlóan az olyan teljes kérgi vakságtól szenvedő páciensek,
akiknek súlyosan sérültek az agyuk elsődleges vizuális területei, azt
hiszik, hogy nem látnak semmit, de rejtélyes módon mégis helyesen meg
tudják „tippelni”, mi van előttük – ez az ún. vaklátás. Ilyen esetben az
észlelés és a perceptuális kategorizálás megmarad, de ezek elválnak a
magasabb tudattól.
Az idegsejti szinten lévő individualitás a kezdetektől fogva
megjelenik. A kutatók rámutattak, hogy amikor egy baba megtanul járni,
vagy megtanulja, hogy nyúljon valami után, még motorikus szinten sem
követ mintákat. Amikor a kisbabák valami után nyúlnak, mindegyikük a
maga eredeti módszereivel kísérletezik, és pár hónap alatt felfedezik vagy
kiválasztják a saját motorikus megoldásaikat. Amikor megpróbáljuk
elképzelni egy ilyen egyéni tanulás neurális alapjait, akkor mozgások
„populációját” (és neurális összefüggéseit) kellene elképzelnünk, amelyek
a tapasztalás során megerősödnek, vagy éppen kiiktatódnak.
Agyvérzések és más sérülések után a felépülés és a rehabilitáció
tekintetében hasonló szempontok merülnek fel. Nincsenek szabályok,
nincs előre megrajzolt útvonal, amely a gyógyulás felé vezet, minden
páciensnek létre kell hoznia vagy fel kell fedeznie saját motorikus és
perceptuális mintáit, saját megoldásait az előtte álló kihívásokkal
szemben, és egy megfelelően együttérző terapeutának az a feladata, hogy
ebben segítse a beteget.
A legtágabb értelemben véve a neurális darwinizmus azt jelenti, hogy
akár akarjuk, akár nem, olyan életet kell élnünk, amely sajátos és
önfejlesztő, és amely során ki kell taposnunk a saját ösvényünket.

Amikor a Neural Darwinismot olvasom, azon tűnődöm, megváltoztatja-e

annyira az idegtudományok arculatát, mint amennyire Darwin teóriája
megváltoztatta a biológiáét? A rövid, ám inadekvát válasz az, hogy nem,
bár már sok tudós magától értetődőnek veszi Edelman ideáit, anélkül hogy
tudnák, hogy azok az ő nevéhez fűződnek. Ebben az értelemben véve a
gondolkodása, bár nem kimondottan elismert, de megváltoztatta az
idegtudományok alapjait.
A nyolcvanas években Edelman teóriája annyira újszerű volt, hogy
nehezen lehetett beilleszteni bármilyen létező neurológiai modellbe,
paradigmába, és azt hiszem, ez volt az, ami megakadályozta széles körű
elismertségét – és ehhez hozzájárult Edelman írásának sűrű és nehéz
stílusa. Edelman teóriája megelőzte a korát. Komplexitása és az újszerű
gondolkodási metódusok bonyolultsága miatt a nyolcvanas években nem
ismerték el, figyelmen kívül hagyták. Ám a következő húsz-harminc
évben az új technológiákkal képesek leszünk igazolni (vagy megcáfolni)
alapvető tételeit. Számomra ez továbbra is a legerőteljesebb,
legelegánsabb magyarázat arról, hogyan hozza létre az agyunk – és hogyan
hozzuk létre mi, emberek – teljesen egyedi énünket és világunkat.
 Otthon

Néha úgy éreztem, hogy Angliát méltatlan körülmények között hagytam

el. A lehető legjobb oktatásban részesültem, magamba szívtam az angol
költészetet, prózát, ezer év szokásait és hagyományait, és cipeltem ezt az
értékes mentális terhet, mindent, amit belém fektettek, aztán fogtam és
kivittem az országból anélkül, hogy annyit mondtam volna: köszönöm
vagy viszlát!
Ennek ellenére továbbra is Angliát tekintettem a hazámnak, és olyan
gyakran visszatértem, amilyen gyakran csak tehettem. Valahányszor angol
földre léptem, erősebbnek és jobb írónak éreztem magam. Szoros
kapcsolatban maradtam az itteni rokonaimmal, barátaimmal és
kollégáimmal, és szentül hittem, hogy a tíz-, húsz-, harmincéves amerikai
tartózkodásom csupán egy elnyújtott látogatás, amely után előbb vagy
utóbb hazatérek. Ám az érzés, hogy Anglia „az otthonom”, egyre inkább
elhalványult, miután apám 1990-ben meghalt, és eladtuk a Mapesbury
Roadon lévő családi házat. A házat, ahol felnőttem és ahová mindig
hazatértem, a házat, amelynek minden négyzetcentiméteréhez emlékek és
érzelmek fűztek. Már nem volt hová hazamennem, és az angliai útjaim is
inkább látogatások lettek, nem pedig visszatérések a családomhoz és a
nemzetemhez.
Mindezek ellenére kimondottan büszke voltam a brit útlevelemre,
amelynek (2000 előtt) hatalmas, erős lapjai voltak, nagy arany betűkkel,
ami sokkal szebb volt, mint más országok vékony kis úti okmányai. Nem
kértem amerikai állampolgárságot, megelégedtem a zöldkártyámmal,
elfogadtam, hogy „előkelő idegen” vagyok. Ez többnyire megfelelt az
egyéniségemnek: egy barátságos, szemlélődő, mindent feljegyző idegen
voltam, akinek nem voltak olyan polgári kötelezettségei, mint a szavazás,
az esküdtszéki szolgálat, és nem kellett alávetnie magát az állami
szabályozásnak és politikának. Úgy éreztem magam (ahogy Temple
Grandin is mondta magáról), mint egy antropológus a Marson. (Kevésbé
volt jellemző ez a Kaliforniában töltött napjaim során, amikor valósággal
egynek éreztem magam a hegyekkel, az erdőkkel és a sivataggal.)
2008 júniusában meglepetésként ért, hogy a nevem szerepel a
királynő születésnapi érdemlistáján – vagyis, hogy a Brit Birodalom
Rendjének parancsnoka leszek. A „parancsnok” szó kissé
megmosolyogtatott – nem tudtam elképzelni magam egy romboló vagy
csatahajó hídján parancsnokként, ugyanakkor nagyon meghatott a
kitüntetés.
Bár nem sokat adok a formális megjelenésre és más hasonlókra – a
ruháim rendszerint slamposak és kopottak –, kifejezetten élveztem a
Buckingham-palota etikettjét. Megmondták, hogyan hajoljak meg, hogyan
hátráljak a királynő előtt, hogyan várakozzak, amíg kezet nem fog velem
vagy meg nem szólít. (Őfenségét nem szabad megérinteni vagy kéretlenül
megszólítani.)
Kicsit féltem, hogy valami szörnyű dolgot fogok művelni, mondjuk
éppen a királynő orra előtt ájulok el vagy szellentek egy nagyot, de
minden rendben ment. A ceremónia alatt csodáltam a királynő
teherbírását: amikor szólítottak, ő már vagy két órája állt – szálegyenesen,
segítség nélkül (kétszáz embert tüntetett ki aznap). Röviden, de kedvesen
elbeszélgetett velem, megkérdezte, min dolgozom. Az volt a
benyomásom, hogy kedves, barátságos, jó humorú ember. Olyan volt,
mintha ő – és Anglia – ezt mondták volna:
„Hasznos és tiszteletre méltó munkát végeztél. Gyere haza, minden
meg van bocsátva!”

Az orvosi munka, a vizitelés nem maradt abba a Hangokat látok, a Sziget

vagy a Wolfram nagybácsi megírása miatt. Továbbra is foglalkoztam
páciensekkel a Beth Abrahamben, a Little Sistersben és máshol.
2005-ben Angliában meglátogattam Clive Wearinget, egy különleges
amnéziás zenészt, akiről Jonathan Miller 1986-os filmje, a Prisoner of
Consciousness (A tudat foglya) készült. Clive felesége, Deborah (akivel
már évek óta leveleztem) éppen akkoriban írt egy figyelemre méltó
könyvet a férjéről, és abban bízott, hogy láthatom, milyen húsz évvel a
katasztrofális encephalitis után. Miközben szinte semmire sem emlékezett
a felnőtt életéből, és pár másodpercnél tovább semmilyen aktuális dologba
nem tudott belekapaszkodni, Clive még mindig képes volt orgonán
játszani és kórust vezényelni, éppen úgy, mint amikor hivatásos
zenészként kereste a kenyerét. Ő példázta a zene és a zenei memória
különleges erejét. Írni akartam erről; ezen és más „neuromuzikális”
témákon gondolkodva késztetést éreztem, hogy összerakjak egy könyvet a
zenéről és az agyról.
A Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról36, amely végül a
könyv címe is lett, szerény projektként indult. Úgy terveztem, hogy
rövidke könyv lesz, talán három fejezet. De ahogy végigvettem a zenei
szinesztéziásokat, az amúziásokat, akik nem képesek felismerni a
dallamot, a frontotemporális demenciásokat, akikből hirtelen kitör a
lappangó zenei tehetség, a zenei görcsös embereket, meg azokat, akikben a
zene görcsöket idézett elő, és azokat, akiket „fülférgek” vagy repetitív
zenei képek vagy nyílt hallucinációk kísértettek, a könyv egyre
terjedelmesebb lett.
Már akkor lenyűgözött a zene terápiás ereje, amikor negyven éve
láttam, mire képes a posztencephalitikus páciensekkel, még azelőtt, hogy
az L-dopa felébresztette volna őket. Azóta is megdöbbentőnek találom a
zene erejét, amely sokféle betegségre nyújt terápiát: amnéziásoknak,
afáziásoknak, depressziósoknak és még demenciától szenvedőknek is.
A Kalap 1985-ös megjelenése után egyre több olyan levelet kaptam,
amelyekben az olvasók megosztották saját élményeiket. Ily módon a
páciensek vizsgálata a kórház falain túlra szélesedett. A Zenebolondok (és
később a Hallucinációk) című könyvemet az ilyen levelek és beszámolók
nagyban gazdagították, ahogy az orvosokkal és kutatókkal folytatott
levelezéseim és találkozóim is.
Miközben sok új páciensről és témáról írtam a Zenebolondokban, sok
régi betegemet is újra felkerestem. Ezúttal azt vizsgáltam, hogyan
reagálnak a zenére, és újragondoltam az esetüket az agy új
megközelítésének tükrében, amely arról szólt, hogyan alkot az agy és a
tudat kategóriákat.

Remek egészségi állapotban léptem a hetvenes éveimbe. Voltak ugyan

ortopédiai problémáim, de semmi komoly vagy olyasmi, ami
veszélyeztette volna az életemet. Bár mindhárom bátyámat, továbbá sok
barátomat és kortársamat elveszítettem, a betegség és a halál nem nagyon
foglalkoztatott.
2005 decemberében azonban hirtelen és drámai módon megjelent a
szervezetemben a rák – egy melanoma a jobb szememen. Először fehéren
izzó foltok tűntek fel a látómezőmben, majd részlegesen megvakultam. A
daganat valószínűleg már egy ideje lassan növekedett, míg el nem érte a
foveát, a sárgafoltot a retinán, ahol a látásélesség a legerősebb. A
melanomának nagyon rossz híre van, és amikor az orvos közölte a
diagnózist, halálos ítéletként fogadtam. De a szemen lévő melanoma, tette
hozzá gyorsan, általában jóindulatú, ritkán áttétes, és eredményesen
gyógyítható. A daganatot számos alkalommal sugárkezelték és lézerezték,
mert néhány területen újranőtt. A kezelés első tizennyolc hónapja alatt a
jobb szemem látása szinte napi szinten ingadozott a majdnem vaktól a
teljesen normálisig, ezért hol rettegtem, hol megkönnyebbültem – egyik
érzelmi végletből a másikba zuhantam.
Ezt az egészet nagyon nehezen viseltem volna (és még nehezebb lett
volna együtt élni vele), ha nem nyűgöztek volna le azok a vizuális
jelenségek, amelyek megjelentek, ahogy a retinámat – és a látásomat –
apránként felzabálta a tumor és a lézeres kezelés: vad topológiai
torzulások, a színek örvénylése, a vakfoltok ügyes és automatikus
kitöltődése, a szín és a forma mértéktelen terjedése, a jelenetek és tárgyak
észlelése még csukott szemmel is, és végül, de nem utolsósorban a
különböző hallucinációk, amelyek elárasztották az egyre növekvő
vakfoltokat. Az agyam egyértelműen ugyanannyira érintett volt ebben a
folyamatban, mint a szemem.
Féltem a vakságtól, de a haláltól még jobban, így aztán egyfajta alkut
kötöttem a melanomával: inkább vegyék ki a szemem, ha kell, csak a többi
részem maradjon meg.
2009 szeptemberében, három és fél évnyi kezelés után a jobb szemem
retinája törékennyé vált a sugárzástól, bevérzett és teljesen megvakult. A
vér eltávolítására tett kísérletek nem sikerültek, mivel a retina újra
bevérzett. Binokuláris látás nélkül egy teljesen újszerű, korlátozott (de
néha lenyűgöző!) állapottal kellett megbirkóznom – és feltérképeznem azt.
Szenvedélyes sztereofilként a sztereolátás elvesztése nemcsak fájó
veszteség volt, hanem veszélyes is. Mélységészlelés nélkül a lépcsők és
járdaszegélyek egyszerű vonalaknak tűntek a földön, és a távoli tárgyak
ugyanabba a síkba kerültek, mint a közeliek. Mivel a jobb oldali
látómezőmet elveszítettem, sok balesetem volt: nekimentem a tárgyaknak
és az embereknek, akik mintha a semmiből bukkantak volna fel. És a jobb
oldalamra nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is megvakultam. Már el
sem tudtam képzelni, hogy mi az, amit nem látok. Az ilyen hemi-neglekt,
ahogy a neurológusok nevezik, rendszerint agyvérzés, valamint az agy
parietális vagy vizuális területein jelentkező tumor következtében alakul
ki. Neurológusként ezek a jelenségek lenyűgöztek, mivel átfogó képet
adtak arról, hogyan működik (vagy éppen nem működik, hibázik) az agy,
amikor az érzékekből érkező input elégtelen vagy abnormális. Mindent
aprólékosan feljegyeztem – a melanomanaplóm kilencvenezer szavas lett
–, tanulmányoztam és mindenféle észlelési kísérletet végeztem magamon.
Az egész élmény, éppen úgy, mint a lábélmény, egy experimentum suitatis
lett, kísérlet önmagammal vagy inkább magamon.
A szemkárosodás perceptuális következményei gazdag alapot
jelentettek a vizsgálódáshoz, úgy éreztem, mintha furcsa jelenségek egész
univerzumát fedezném fel, bár nem tudtam nem arra gondolni, hogy a
hasonló szemproblémákkal küzdő páciensek is átélték mindazt, amit én.
Ezért ha megírom az élményeimet, azt értük is teszem. A felfedezés
felemelő érzése segített át azon a pár éven, ami enélkül egy félelmetes,
demoralizáló időszak lehetett volna, valamint az, hogy továbbra is
foglalkoztam a pácienseimmel és az írással.

Keményen dolgoztam az új könyvemen, Az elme szemén37, amikor újabb

sor balszerencsével és sebészi beavatkozással kellett szembenéznem. 2009
szeptemberében, rögtön a jobb szemem bevérzése után, térdprotézist
kaptam (természetesen erről is írtam egy kisebb naplót). Azt mondták,
hogy nagyjából nyolc hetem van a műtét után, hogy visszaszerezzem a
térdem teljes mozgásképességét, és ha ez nem sikerül, a bal lábam egész
életemben merev marad. Ha felszakadna a hegszövet, miközben a
térdemet dolgoztatom, az nagyon fájdalmas lenne.
„Ne hősködjön! – intett a sebész. – Annyi fájdalomcsillapítót szedhet,
amennyit csak akar.”
A terapeutáim viszont szinte romantikus hangnemben beszéltek a
fájdalomról:
„Ölelje magához! – tanácsolták. – Merüljön el benne! Ez jó
fájdalom.”
 A határaim feszegetése kulcsfontosságú volt, hogy visszanyerjem a
rugalmasságomat az előttem álló rövid időszakra.
Egész szépen haladt a rehabilitációm, napról napra mozgékonyabb és
erősebb lettem, amikor egy újabb gondom támadt: az isiász, amivel oly
régóta küzdöttem, kiújult. Lassan, alattomosan kezdődött, de rövid idő
alatt olyan intenzív lett, amit korábban nem tapasztaltam.
A rehabilitációt kínlódva folytattam tovább, próbáltam aktív maradni,
de az isiász okozta fájdalom legyőzött, és decemberben már nem tudtam
felkelni az ágyból. A térdműtétem után rengeteg morfiumom maradt –
felbecsülhetetlenül hasznos volt a térdemben jelentkező „jó” fájdalom
ellen, de az összezúzott gerincvelőre jellemző neuralgikus fájdalom ellen
nem sokat ért. (Ugyanez igaz mindenféle „neuropátiás” fájdalomra.)
Teljességgel lehetetlen volt ülni, akár egy másodpercre is.
Nem tudtam leülni a zongorához – ami nagy veszteség volt, mivel
hetvenöt évesen elkezdtem zongoraórákat venni (magam írtam arról,
miként tudnak idősek is új képességeket elsajátítani, gondoltam, ideje
megfogadnom a saját tanácsomat). Próbáltam állva gyakorolni, így
végképp nem ment.
Mindent állva írtam; az Oxford értelmező kéziszótár tíz kötetéből
kialakítottam egy megfelelő magasságú felületet az íróasztalomon. Az
íráshoz szükséges koncentrációt majdnem olyan hasznosnak véltem, mint
a morfiumot, ráadásul nem járt mellékhatásokkal. Gyűlöltem pokoli
fájdalmak közepette az ágyat nyomni, ezért a rögtönzött íróasztalomnál
állva a lehető legtöbb időt töltöttem írással.
A gondolataim, az írásaim és az olvasmányaim többsége ekkoriban a
fájdalomról szólt. Ezzel a témával korábban nemigen foglalkoztam. A
megelőző két hónap során szerzett tapasztalataim megmutatták, hogy
legalább kétféle, radikálisan különböző fájdalomtípus létezik. A térdműtét
utáni fájdalom lokális volt, a térd területére korlátozódott, és teljesen attól
függött, mennyire feszítem meg a megoperált és összeillesztett szöveteket.
Könnyedén el tudtam helyezni egy tízpontos skálán, és ami a
legfontosabb, ahogy a terapeutáim is mondták, ez olyan fajta „jó
fájdalom” volt, amit az ember magához ölelhetett, átverekedhette magát
rajta, meghódíthatta.
Az isiász (ami egy nagyon pontatlan megnevezés) teljesen más
minőséget képviselt. Először is nem lokálisan jelentkezett, messze
túlterjedt a jobb oldali összepréselt L5, vagyis az 5. lumbális szelvény
által károsított területen. Nem a nyújtás hatására adott, előre megjósolható
fájdalom volt, mint a térdben érzett fájdalom. Váratlanul, heves
rohamokban jelentkezett, az ember össze sem tudta szorítani a fogát
előtte. Az intenzitását nem lehetett skálán elhelyezni, nem lehetett
megmérni: egész egyszerűen megsemmisítő volt.
Még rosszabb, hogy az ilyen fájdalomnak van egy sajátos érzelmi
komponense, amit nehezen tudok leírni. Van benne valami félelmetes,
halálos, horrorisztikus vonás – és ezek a jelzők még mindig nem adják
vissza a lényeget. A neuralgikus fájdalmat nem lehet magunkhoz ölelni,
harcolni ellene vagy megszokni. Egyfajta reszkető, értelmetlen zselévé
változtatja az embert, az önálló akarat, az identitás eltűnik az ilyesfajta
fájdalom támadása alatt.
Újra elolvastam Henry Head nagyszerű Studies in Neurology
(Neurológiai tanulmányok) című könyvét, amelyben szembeállítja az
epikritikus érzékleteket – pontosan lokalizálható, megkülönböztethető és
az ingerrel arányos – a protopatikus érzékletekkel, amelyek szétáradók,
áthatók és rohamszerűek. Úgy tűnt, a dichotómia rímelt azzal a kétféle
fájdalommal, amit megtapasztaltam, és arra gondoltam, írok egy rövid,
nagyon személyes hangvételű könyvet a fájdalomról, amelyben többek
között feltámasztom Head elfeledett terminusait és distinkcióit.
(Hosszasan meséltem az elméleteimről a kollégáknak és a barátoknak, de
sosem készült el az esszé.)
Decemberre annyira legyűrt az isiász, hogy már sem olvasni, sem
gondolkodni, sem írni nem tudtam, így életemben először elkezdett
foglalkoztatni az öngyilkosság gondolata.82
A gerincműtét december 8-ára volt kiírva. Ekkor már hatalmas
adagokban kaptam a morfiumot, és a sebészem figyelmeztetett, hogy a
fájdalom pár hét múlva, az ún. posztoperatív ödéma miatt, még rosszabb
lehet – és pontosan ez is történt. 2009 decembere nagyon sötét
hangulatban telt, és talán az erős fájdalomcsillapítók is felerősítették az
érzéseimet: az egyik pillanatban reménykedtem, majd ez az érzés hirtelen
átcsapott félelembe.
Mivel nem bírtam ki egész nap az ágyban, újra bejártam az irodába
(az egyik kezemmel a botomra támaszkodtam, a másikkal Kate kezébe
kapaszkodtam), ahol legalább leveleket diktálhattam, telefonálhattam.
Néha ugyan le kellett dőlnöm, de a kanapén fekve elhitethettem
magammal, hogy ismét dolgozom.
Nem sokkal a hetvenötödik születésnapom után ismertem meg egy
rokonszenves írót, Billyt, aki nemrég költözött San Franciscóból New
Yorkba. Mivel egész életemben félénk és bátortalan voltam, hagytam,
hogy barátság alakuljon ki köztünk, és egyre intimebbé váljon a
kapcsolatunk, talán anélkül, hogy a viszony valódi mélységét felmértem
volna. Csak 2009 decemberében, miközben még a térd- és hátműtétemből
lábadoztam, és tele voltam fájdalommal, ébredtem rá, mennyire mély ez a
kapcsolat.
Billy Seattle-be utazott, hogy a családjával töltse a karácsonyt. Előtte
meglátogatott, és (a rá oly jellemző komoly és aggódó módon) azt
mondta: „Mély szeretetet érzek irántad.”
Ezt hallva döbbentem rá, hogy nem vettem észre, vagy csak nem
mertem bevallani magamnak, hogy én is így érzek iránta – és könnyes lett
a szemem. Megcsókolt és elment.
Távollétében szinte folyamatosan rá gondoltam, de mivel nem
akartam zavarni a családja körében, valósággal csüggtem a telefonon, és
remegve vártam a hívását. Azokon a napokon, amikor a megszokott
időben nem hívott fel, rettegtem, hogy valami baja esett vagy közlekedési
baleset áldozata lett, és majdnem sírtam a megkönnyebbüléstől, amikor
egy-két órával később telefonált.
Nagyon érzelmes hangulatban voltam ekkoriban: elég volt
meghallgatnom a kedvenc zenéimet, vagy nézni a késő délutáni aranyló
napsütést, és azonnal könnybe lábadt a szemem. Nem tudtam, miért sírok;
a szerelem, a halál és a mulandóság mély érzése kavargott bennem,
egymástól szétválaszthatatlanul.
Az ágyban fekve minden érzésemet feljegyeztem a naplómba – ez
volt az én szerelmes naplóm. Billy december 31-én késő este jött meg egy
üveg pezsgővel. Miután kinyitotta a palackot, egymásra emeltük a
poharunkat, és egyszerre mondtuk: „rád!”. Aztán, amint beköszöntött az új
év, arra is ittunk.

December utolsó hetében az idegi fájdalom kezdett csökkenni. Vajon

azért, mert az operáció utáni ödéma kezdett elmúlni? Vagy talán azért – és
ezt a lehetőséget nagyon szórakoztatónak találtam –, mert az érzés, hogy
szerelmes vagyok, semlegesítette a neuralgikus fájdalmat, és éppen úgy
enyhítette, mint a dilaudid vagy a fentanyl? Vajon a szerelem miatt a
testemet ellepték az opiátok és a kannabinoidok, vagy hogy is hívják őket?
Januárban már ismét ott álltam az Oxford értelmező kéziszótárakból
rögtönzött íróasztalom előtt, és ha sikerült felállnom, már kimehettem
sétálni is. Koncerteket, előadásokat a terem végén álldogálva hallgattam,
olyan éttermekbe mentem csak, amelyeknek volt bárjuk, ahol a pultnál
állhattam, és továbbra is jártam pszichológushoz, de a rendelőjében végig
állnom kellett. Visszatértem Az elme szeme kéziratához, amely azóta
elhagyatottan hevert az íróasztalomon, mióta ágyhoz szögezett az isiász.

Néha arra gondoltam, úgy éltem végig az életemet, hogy magát az életet
távol tartottam magamtól. Ez megváltozott, amikor Billyvel egymásba
szerettünk. Húszévesen beleszerettem Richard Seligbe, huszonhét évesen
kínzó szerelem fűzött Melhez, harminckét éves voltam, amikor zavaros
viszony fűzött Karlhoz, és most pedig (hála istennek!), már betöltöttem a
hetvenhetedik évemet is.
Esetemben mély, majdnem földrengető változásoknak kellett
bekövetkezniük, hogy az élethossziglan tartó magányosság, a vele járó
önzőséggel és énközpontúsággal együtt megváltozzon. Az embernek új
szükségletei és új félelmei támadnak – a másik iránti szükség és az
elhagyástól való félelem. Ám komoly és kölcsönös lépésekre van szükség
egymás elfogadásához.
Nagy könnyebbség volt számunkra a közös érdeklődési kör és hogy
sok mindenben hasonlítottunk. Mindketten írók voltunk, és ennek kapcsán
találkoztunk. Elolvastam Billy könyvének, a The Anatomistnek (Az
anatómus) a kefelevonatát, és teljesen odavoltam érte. Megírtam neki, ha a
keleti parton jár, keressen fel (ez 2009 szeptemberében meg is történt).
Tetszett a gondolkodása, egyszerre volt játékos és komoly, tetszett a mások
iránti érzékenysége és az őszintesége, amelyből sosem hiányzott a
tapintat.
Teljesen új élmény volt nyugodtan feküdni a másik ölében, közben
beszélgetni, zenét hallgatni vagy csak csendben együtt lenni.
Megtanultunk főzni, és rendes ételeket készítünk – addig többé-kevésbé
zabpelyhet, szardíniát és más konzerveket lapátoltam magamba, állva, fél
perc alatt. Együtt járunk koncertekre (amiért én rajongok), galériákba
(amiért pedig ő), és gyakran ellátogatunk a New York-i Botanikus Kertbe,
ahol több mint negyven éven át egyedül bóklásztam. És együtt utazunk: az
én városomba, Londonba, ahol bemutattam a barátaimnak és a
családomnak, és az övébe, San Franciscóba, ahol sok barátja él, valamint
Izlandra, amit mindketten szenvedélyesen szeretünk.
Sokat úszunk együtt, akár otthon, akár külföldön. Gyakran olvasunk
fel egymásnak a készülő munkáinkból, de leginkább az olvasmányainkról
beszélgetünk, régi filmeket nézünk a tévében, együtt csodáljuk a
naplementét, és elfelezzük a szendvicsünket – ahogy a legtöbb pár teszi.
Csendes életünk van, amit sokféleképpen megosztunk egymással – ez egy
hatalmas és váratlan ajándék öregkoromra, miután egész életemben
távolságtartó voltam.

Gyerekkoromban Tintásnak hívtak, és manapság ugyanúgy képes vagyok

összetintázni magam, mint hetven éve. Tizennégy évesen kezdtem naplót
írni, és amikor utoljára megszámoltam, majdnem ezer naplóm volt.
Mindenféle formájú és méretű van, a kis zsebnotesztől, amit magammal
tudok vinni, a hatalmas füzetekig. Mindig van egy az ágyam mellett az
álmok és az éjszakai gondolatok számára, és mindig odateszek egyet a
víz-, medence- vagy tengerpartra, mivel az úszás rendkívül serkentően hat
a gondolkodásomra: az ötleteimet azonnal rögzítenem kell, főleg ha teljes
mondatok vagy bekezdések formájában jelentkeznek, ahogy az néha
megesik.
Amikor a Láb-könyvet írtam, erősen támaszkodtam az 1974-es,
elképesztően részletes naplómra, amelyet páciensként írtam. Az Oaxaca
Journal is a napi feljegyzéseimen alapul. De többnyire alig nézek bele a
naplókba, amelyeket szinte egész életemben vezettem. Az írás maga
elegendő, segít rendezni a gondolataimat és az érzéseimet. Az írás
folyamata a lelkiéletem integráns része, ötletek bukkannak elő és
formálódnak közben.
A naplóimat nem másoknak írom, és én is csak ritkán lapozom fel
őket, az írás inkább egy különleges, nélkülözhetetlen formája az
önmagammal folytatott diskurzusnak.
Az írásban való gondolkodás nem korlátozódik a naplókra. Firkáltam
már borítékokra, étlapokra, bármilyen fecnire, ami a kezembe került.
Gyakran jegyzek fel nekem tetsző idézeteket, lefirkantom őket valami
színes papírdarabra, aztán kitűzöm a faliújságra. A City Island-i irodám
tele volt idézetekkel: bindergyűrűkkel összefogva lógtak az íróasztalom
fölötti karnison.
A levelezés is fontos része az életemnek. Imádok levelet írni és kapni
– szerintem ez egyedülálló lehetőség, hogy kapcsolatba kerüljünk
másokkal, akár különleges emberekkel –, ráadásul gyakran olyankor is
képes voltam levelet írni, amikor nem tudtam „Írni”, akármit is jelentsen
(a nagybetűs) Írás. Minden nekem küldött levelet megtartok, és
másolataim vannak a saját leveleimről. Most, hogy próbálom
rekonstruálni az életem bizonyos szakaszait – például a sorsfordító
eseményekkel teli hatvanas éveket, amikor Amerikába érkeztem –, ezek a
levelek kincset érnek: megvédenek a memória és a fantázia tévedéseivel
szemben.
Rengeteget írtam az orvosi naplóimba – sok éven át. A Beth Abraham
ötszáz fős közösségéről, a Little Sisters háromszáz lakójáról, a Bronx
State Kórház több ezer betegéről számtalan feljegyzést írtam az évtizedek
alatt. Nagyon élveztem ezt; részletes és hosszú naplóim egyesek szerint
olyanok, mintha regényt olvasna az ember.
Így vagy úgy, de történetmesélő vagyok. Úgy vélem, a történetek és
elbeszélések iránti vágy az emberi természet része, ami a nyelvből, az
öntudatból és az önéletrajzi memóriánkból fakad.
Ha jól megy az írás, az semmihez sem fogható boldogsággal tölt el. A
témától függetlenül máshová repít – olyan helyre, amely teljesen magába
szív, és ahol megfeledkezem a zavaró gondolatokról, az aggodalmaimról, a
gondjaimról, sőt még az idő múlásáról is. Ebben a ritka mennyei
állapotban képes vagyok addig írni, amíg már magát a papírt sem látom.
Ilyenkor ráébredek, hogy már beesteledett, és én egész nap csak írtam.
Bár az életem során több millió szót írtam le, az írás ma is
ugyanolyan friss és szórakoztató élmény, mint amikor hetven éve
nekifogtam.
 Köszönetnyilvánítás

Ez az önéletrajz nem készült volna el Kate Edgar nélkül. Kate különleges

szerepet játszott az életemben – egyszerre volt a személyi asszisztensem, a
szerkesztőm, a kollégám és a barátom több mint harminc éven át (a
legutóbbi könyvemet, a Hallucinációkat neki ajánlottam). Ezúttal két
elkötelezett asszisztensünkkel, Hallie Parkerrel és Hailey Wojcikkal
segített átnézni a korai kiadott és kiadatlan írásaimat, jegyzeteimet és
leveleimet – egészen az ötvenes évekig visszamenően.
Külön köszönettel tartozom barátomnak és neurológus kollégámnak,
Orrin Devinskynek, akivel huszonöt éven át csodás baráti és szakmai
párbeszédet folytattam. Orrin kritikus szemmel nézte végig a könyv
tudományos és orvosi részeit ebben és jó néhány korábbi kötetemben is
(neki ajánlottam a Zenebolondok című munkámat). Dan Frank, a
szerkesztőm a Knopfnál, ennek a könyvnek több egymást követő verzióját
is végigolvasta, és minden fázisban értékes gondolatokkal és tanácsokkal
szolgált.
Kedves barátom (és írótársam), Billy Hayes féltő aggódással figyelte
ennek a kötetnek a keletkezését: megírását és formálódását. Ezt a könyvet
neki ajánlom.

Hosszú és eseménydús életem során százak álltak közel hozzám, és

töltöttek be fontos szerepet az életemben, de csak néhányuk kerülhetett
bele ebbe a könyvbe. A többieket biztosíthatom afelől, hogy nem
feledkeztem meg róluk, megmaradnak emlékeimben, és szeretettel fogok
gondolni rájuk, amíg csak élek.
 Jegyzetek
1Joyce, James: Ulysses (Ulysses) Ford.: Gula Marianna et al. Budapest,
Európa, 2012.
2Biblia, III Mózes 18:22 (Károli Gáspár fordítása).
3Steinbeck, John: Kék öböl (Cannery Row) Ford.: Benedek Marcell −
Vámosi Pál. Budapest, Európa, 1976.; http://dydudu.hu/konyv/regeny/
stein/kek.html
4Blaise, Pascal: Gondolatok (Pensées) Ford.: Pődör László. Szeged, Lazi,
2014.; www.ppek.hu/konyvek/Blaise_Pascal_Gondolatok_1.pdf
5Sacks, Oliver: Fél lábbal a földön (A Leg to Stand On) Ford.: Széky
János. Budapest, Park, 2006.
6Sacks, Oliver: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történetek
(The Man Who Mistook His Wife for a Hat) Ford.: Fenyves Katalin −
Rupp Anikó − Vajda Róza. Budapest, Park, 2015, 88.
7Sacks, Oliver: Ébredések (Awakenings) Ford.: Csörögi István − Faludi
Endre. Budapest, Interjú, 1991.
8Dickens, Charles: Nicholas Nickleby (Nicholas Nickleby) Ford.:
Devecseriné Guthi Erzsébet. Budapest, Európa, 2009.
9Dickens, Charles: Copperfield Dávid (David Copperfield) Ford.: Ottlik
Géza. Budapest, Holnap, 2002.
10Darwin, Charles: A fajok eredete természetes kiválasztódás útján (The
Origin of Species by Means of Natural Selection) Ford.: Kampis
György. Budapest, Typotex, 2015.
11Darwin, Charles: Az ember származása és a nemi kiválasztás (The
Descent of Man, and Selection in Relation to Sex) Ford.: Entz Géza −
Fülöp Zsigmond − Madzsar József. Budapest, Athenaeum, 1923.
12Darwin, Charles: Egy természettudós utazása a Föld körül (Journal of
Researches into the Geology and Natural History of the Various
Countries Visited by H.M.S. Beagle, 1832–1836) Ford.: Fülöp
Zsigmond. Budapest, Kossuth, 1996.
13Charcot, Jean Martin: Előadások az idegrendszer betegségeiről
(Lectures on the Diseases of the Nervous System) Ford.: Azary Ákos et
al. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1876−1889.
14Sacks, Oliver: Hallucinációk (Hallucinantions) Ford.: Márton Róza
Krisztina. Budapest, Akadémiai, 2013, 102.
15Huxley, Aldous: Az érzékelés kapui (The Doors of Perception) Ford.:
Szántai Zsolt − Galamb Zoltán. Budapest, Cartaphilus, 2008.
16Carroll, Lewis: Aliz kalandjai Csodaországban és a tükör másik oldalán
(Alice’s Adventures in Wonderland Through the Looking-Glass and
What Alice Found There) Ford.: Varró Zsuzsa − Varró Dániel.
Budapest, Sziget, 2009.
17Sacks, Oliver: A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más történetek
(The Man Who Mistook his Wife for a Hat) Ford.: Fenyves Katalin et
al. Budapest, Park, 2015.
18Sacks, Oliver: Hallucinációk (Hallucinantions) Ford.: Márton Róza
Krisztina. Budapest, Akadémiai, 2013, 109.
19London, Jack: A mélység lakói (The People of the Abyss) In Országúton
(The Road) Ford.: Szász Imre − Braun Soma. Budapest, Kossuth, 2015.
20Gibbon, Edward: A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának
története (The History of the Decline and Fall of the Roman Empire)
Átdolg.: Hegyessy Kálmán. Pest, Ráth, 1868–1869.
21Hilton, James: A Kék Hold völgye (Lost Horizon) Ford.: Déry Tibor.
Budapest, Kelet, 2007.
22Swift, Jonathan: Gulliver utazásai (Gulliver’s Travels) Ford.:
Szentkuthy Miklós. Budapest, Európa, 2011.
23Széky János fordítása
24Sweet, Victoria: Isten Hotel (God’s Hotel) Ford.: Bányász Réka.
Budapest, HVG Könyvek, 2014.
25Freud, Sigmund: Álomfejtés (Die Traumdeutung) Ford.: Hollós István.
Budapest, Helikon, 2016.
26Groce, Nora Ellen: A siketek szigete − Az örökletes siketség Martha’s
Vineyard szigetén (Everyone Here Spoken Sign Language) Ford.:
Szabó M. Helga. Budapest, Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, 2004.
27Sacks, Oliver: Hangokat látok – Utazás a siketek világába (Seeing
Voices: A Journey Into the World of the Deaf) Ford.: Ungár Nóra.
Budapest, Fogyatékosok Esélye Közalapítvány, 2005.
28Báthori Csaba fordítása
29Sacks, Oliver: Antropológus a Marson (An Anthropologist on Mars)
Ford.: Racsmány Mihály. Budapest, Osiris, 2004.
30Gregory, Richard Langton − Gombrich, Ernst Hans Josef: Illúzió a
természetben és a művészetben (Illusion in Nature and Art) Ford.:
Falvay Mihály − Németh Ferenc. Budapest, Gondolat, 1982.
31Gregory, Richard Langton: Az értelmes szem (The Intelligent Eye) Ford.:
Székely András. Budapest, Gondolat, 1973.
32Wells, Herbert George: A bűvös bolt és más elbeszélések. Ford.: Fóthy
János et al. Budapest, Európa, 1973.
33Crick, Francis: Az élet mikéntje (Life Itself) Ford.: Büki Kálmán.
Budapest, Gondolat, 1989.
34Crick, Francis: Molekulákról és emberekről (Of Molecules and Men)
Ford.: Erős László Antal. Budapest, Magvető, 1985.
35Sacks, Oliver: „A tudatfolyam sodrában” (In the River of
Consciousness) 2000, 2004, 11.; http://ketezer.hu/2004/11/a-
tudatfolyam-sodraban/
36Sacks, Oliver: Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról
(Musicophilia: Tales of Music and the Brain) Ford.: Bobák Orsolya.
Budapest, Akadémiai, 2010.
37Sacks, Oliver: Az elme szeme (The Mind’s Eye) Ford.: Bobák Orsolya.
Budapest, Akadémiai, 2011.
 Mutató
23-as kórterem
A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét
lásd még Jimmie (amnéziás tengerész); Ray, Viccelős tikkelős
Abraham, Karl
Ace kávézó
afázia
Agassiz, Louis
agnózia
Aguilar, Mary Jane
Ahrens, Chuck
akromatopszia lásd színvakság
Albert Einstein College of Medicine
alkohol
lásd még jake-paralízis
állampolgárság és zöldkártya
álmok
L-dopás ~
Alzheimer-kór
Amerikai Neurológiai Akadémia
Amerikai Neurológiai Szövetség
Amerikai Páfránytársaság
amfetaminok
amnézia
lásd még Jimmie (amnéziás tengerész); Wearing, Clive
Amszterdam
anatómia
anozognózia
Antropológus a Marson
Arendt, Hannah
Artane
Ashman, Dave
Asperger, Hans
Asperger-szindróma
Auden, George
Auden, W. H.−
Ausztrália
látogatás
autizmus
Az elme szeme
bárányhimlő
Barry, Susan (Sztereó Sue)
Batchelor, Mac
Bates, Henry Walter
beatfesztivál
bentlakásos iskola
Beth Abraham Kórház
~ mint játékfilm forrása
Auden látogatása ~ban
lakás a ~ szomszédságában
páciensek a ~ban
sztrájk a ~ban
Bird, Seymour
Birmingham (Anglia)
Bizet, Georges
Bleuler, Eugen
Blue Mountain Center
Blue Vinny
Bonnard, Augusta
Brenner, Sydney
British Clinical Journal, The
Broca, Paul
Bronx State Kórház
Brook, Peter
Brown, Tina
Browne, Sir Thomas
Bruner, Jerome
Buñuel, Luis
Burnett, Carol
búvárkodás
Capp, Al
Capp, Bence
Capp, Cathy
Capp, Elliott
Capp, Madeline
Carpenter, Stirling
Carter, C. W.
Charcot, J. M.
Chase, Elizabeth Sacks
Chomsky, Noam
City Island
Coccidiomyces
Cohen, Kalman
Cole, Jonathan
Como, Peter
Connolly, Hal
Cotzias, George
Cowen, David
Crick, Francis
Critchley, Macdonald
Cummings, Constance
csuklás
Dallas, Duncan
Damasio, Antonio
Darwin, Charles
Davy, Humphry
De Niro, Robert
Delamere (Zsidó Friss Levegő Iskola)
demencia
Dench, Judi
Dennett, Daniel
Devic-kór
Dickens, Charles
Dolan, Tom
Donne, John
Dyson, Freeman
Earthworms
Eban, Alida Sacks
Eban, Audrey (Abba)
Eban, Raphael
Ébredések (dokumentumfilm)
Ébredések (játékfilm)
Ébredések (könyv)
Edelman, Gerald
Edgar, Kate
Einstein, Albert
erőemelés
Erzsébet királynő, II.
Faber & Faber
fájdalom
Feinstein, Bert
Fél lábbal a földön
Fenton, James
fényképezés
Fischer-Dieskau, Dietrich
Fox, Orlan
Frances D.
Freud, Sigmund
Friedman, Arnold P.
Frith, Uta
Gallaudet Egyetem
Galton, Francis
Gardner, Louis
Geertz, Clifford
Geschwind, Norman
Gesner, Conrad
Gibbon, Edward
Gibson, J. J.
giliszták
Gilliatt, Roger
Goldberg, Elkhonon
gondozás
Gooddy, William
Gould, Stephen Jay
Gowers, William R.
Grand Canyon
Grandin, Temple
Greene, Raymond
Gregory, Richard
Groce, Nora Ellen
Grupp, Lou és Bertha
Guam-betegség
Gunn, Thom
Hallervorden-Spatz kór
Hallucinációk
hallucinációk
Artane
delirium tremens
skizofreniás ~
vakfoltok
Hamilton, Jim
Hampstead Heath
Handler, Lowell
Hangokat látok
lásd még jelnyelv; siketség
Hawthornden-díj
Haycraft, Colin
A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és ~
Ébredések és ~
Fél lábbal a földön és ~
Richard Gregory és ~
Hayes, Billy
Helfgott, Ben
Hells Angels
Helman, Cecil
hemi-neglekt
Herrmann, Chris
Herzog, Ivan
Hewson, Margaret
Hilton, James
hipnózis
Hoffman, Dustin
Holwitz, Stan
homoszexualitás
viszonyulás a ~hoz
Hook, Theodore
Hope, Dean
Hubel, David
Humboldt, Alexander von
Huxley, Aldous
IDPN (iminodipropionitril)
Isaac, Rael Jean
Ivins, Marsha
Izrael
jake-paralízis
JAMA (The Journal of the American Medical Association)
James, William
Jannetta, Peter
jelnyelv
Jeruzsálem
Jimmie (amnéziás tengerész)
John P.
Johnson, Bob
Jones, Ernest
Jones, Helen
Kábítószerellenes Hivatal
Kanada
utazások
Kanada: Szünet−
Kanadai Királyi Légierő
kannabisz
Kaplan, Goldie
Karl (német rendező)
Katzman, Bob
kémia (szervetlen)
Keynes, John Maynard
kibuc
klórhidrát
Koch, Christof
Koestler, Arthur
Korey, Saul
Korn, Eric
Korszakov-szindróma
lásd még Jimmie (amnéziás tengerész)
könyvtár
Kremer, Michael
kúposodás
Kurlan, Roger
Kurtis, Jonathan
lábjegyzetek
Laing, R. D.
Lake Jefferson Hotel
Lancet, The
Landau, Annie (nagynéni)
Landau, Birdie (nagynéni)
Landau, Dave (Wolfram nagybácsi)
Landau, Doogie (nagynéni)
Landau, Lennie (nagynéni)
Landau, Violet (nagynéni)
Lane, Skip és Doris
Larry (barát)
Lasker, Larry
Lawrence, T. E.
L-dopa
Le Gros Clark, Wilfrid
Levin, Grant
Libet, Benjamin
lipidózis
Listener, The
Little Sisters of the Poor
Liveing, Edward
Livingstone, Margaret
Logue, Valentine
London Review of Books
Luria, Isaac
Lurija, A. R.
Luttrell, Charles
Manitoulin-sziget
marihuána
Markham, Charlie
Marshall, Penny
Martin, James Purdon
McDonald, Ken
Mel
melanoma
Mendelssohn, Felix
Merjanian, Steve
Middlesex Kórház
Migraine
migrén
Miller, Jonathan
Miller, Karl
Miller, Rachel
Monteux, Pierre
motorkerékpárok
BMW ~
Norton ~
Mount Zion Kórház
Mozart, Wolfgang Amadeus
Mueller, Jonathan
Muscle Beach
myoclonus
neurális darwinizmus
neurofibromatózis
neurokémia
neuropatológia
New York-i Botanikus Kert
New York Review of Books, The
lásd még Silvers, Bob
New York Times, The
New Yorker, The
Nietzsche, Friedrich
nikotin
Norberg, Karl
Nordby, Knut
Norvégia
Nyman, Michael
nyelvelsajátítás
nyelvfejlődés
nyugtatók
Oaxaca Journal
Olds, James
Olmstead, Edwin
orvostanhallgatók
osztály
társadalmi ~
Oxford Egyetem
Oxford értelmező kéziszótár
Parkes, Walter
parkinsonizmus
lásd még posztencephalitikus páciensek
Parkinson-kór
Pavlov, Ivan
PCP
Picker, Tobias
Pingelap
Pinter, Harold
plasztikusság
agy ~a
lásd még neurális darwinizmus
Pope, Alexander
posztencephalitikus páciensek
~ és a Guam-betegség
~ és zene
dokumentumfilm a ~ről
félrediagnosztizált ~
kávébáró
Lillian Tighe
Rose R.
lásd még Ébredések
Prescott, Peter
propriocepció
pszichoanalízis−
Ramsey, F. P.
Rapin, Isabelle
Rawlence, Christopher
Ray, Viccelős Tikkelős
Rose, Augustus
Rose, Innes
Rosenfield, Israel
Ross, Carmel Eban
Sacks, David (testvér)
Sacks, Jonathan (unokatestvér)
Sacks, Jonathan (Anglia főrabbija)
Sacks, Marcus (testvér) és a családja
Sacks, Michael (testvér)
Sacks, Muriel Elsie Landau (anya)
~ a történetmesélő
~ csípőtörése
~ és Michael
 ~ halála
~ levele
~ viszonyulása a homoszexualitáshoz
Sacks, Samuel (apa)
~ a történetmesélő
~ az orvos
~ elismertsége
~ és Michael
~ levele
~ véleménye a nyilvánosságról
sakau
Salk Intézet
Salzman, Leon
Scheinberg, Labe
Schor, Laura S.
Schubert, Franz
Scientific American
scleroderma
sclerosis multiplex
Seiden, Margaret
Selig, Richard
Sharp, Gene
Shearer, Rhonda Roland
Sheldrake, Rupert
Shengold, Leonard
Shenker, Israel
Sheppard, Dave
Sherrington, C. S.
Siegel, Ralph
siketség
 hallókéreg újraszerveződése
született siketek kultúrája
siketvak közösség
Silberman, Jim
Silvers, Robert
Sinclair, H. M.
Sinzheimer, Gerhart
skizofrénia
lásd még Michael Sacks
sorkatonai szolgálat
Spruce, Richard
St. Paul Gimnázium
Steele, John
Steinbeck, John
Stent, Gunther
Stiles, Kitty
súlyemelés lásd erőemelés
súlytalanság
Sutherland, Stuart
Sweet, Victoria
Swift, Jonathan
szaglás
színvakság
teljes, szerzett (színvak festő)
veleszületett (Pingelapon)
sztereotaxiás műtét
sztereolátás és sztereovakság
szülészet
Taketomo, Fred
tengerbiológia
Terry, Robert
The Island of the Colorblind
The Mind Traveller (Tudatutazó)
Tighe, Lillian
TOCP (trisz-metil-fenil-foszfát)
Tolsztoj, Lev Nyikolajevics
Tomaino, Connie
Topanga Canyon
Toulmin, Stephen
Tourette-szindrómások Egyesülete
Tourette, Gilles de la
Tourette-szindróma−
töltőtollak
Boldog utazás (kamionosbár)
Turing, Alan
tűzoltás
UCLA
úszás
vaklátás
Verity, Anthony
Vigotszkij, Lev
viselkedésmodifikáció
vizuális illúziók
lásd még színvakság, teljes; sztereolátás és sztereovakság
völgyláz
Wallace, Alfred Russel
Wasserman, Bob
Waterman, Ian
Watson, James
Wearing, Clive
Weir, Peter
Wells, H. G.
Weschler, Ren
West, Mae
Wiesel, Torsten
Williams-szindróma
Williams, Robin
Wilmers, Mary-Kay
Wiltshire, Stephen
Wolfram nagybácsi
YMCA
Yorton, Chet
Young, J. Z.
Zaillian, Steve
Zeki, Semir
zeneterápia
Zenebolondok
Zihl, Josef
Zsidó Friss Levegő Iskola (Delamere)
 Képmelléklet

A külön nem jelzett fotók az író gyűjteményéből származnak

Oxfordban, 1953 körül
(fotó: David Drazin)
Rezidenstársaimmal a Middlesex Kórházban, 1957-ben
Új 250 cm³-es Nortonommal, 1956-ban
(fotó: Charles Cohen)
 Jeruzsálemi utazás, 1955. Anyám köszönti a későbbi
miniszterelnököt, Levi Eskholt. Apám és én mögötte állunk.
1961 májusában kamionos barátaim, Mac és Howard között

Kezdő súlyemelőként a londoni Maccabiban, 1956-ban

Bal oldalon állva figyelem az eseményeket a Venice Beach-i
emelőplatformon
1961-ben – 272 kilóval a vállamon – megdöntöm a kaliforniai
guggolási rekordot
Hivatalos rezidensi fotóm a UCLA-n
A neurológiai laborban, 1964-ben
 (fotó: Robert Rodman)

A Topanga Canyonban lévő kis házam eltörpül a tölgyfa mellett,

de azért egy zongora elfért benne

Len nagynéni
Anyám
Thom Gunn, 1961 körül, amikor először találkoztunk
Ezt a fotót 1966-ban a Central Parkban készítettem barátomról,
Carol Burnettről
 Néhány az 1963 táján készített fotóim közül: egy kis bolt
Topanga Canyonban; Mel esti sétán Venice Beachen; és egy
biliárdterem Santa Monicában

New Yorkban, 1970 táján

Muscle Beachen, az imádott BMW motorommal
1961-ben Greenwich Village-ben, az új BMW R60-asom
nyergében
(fotó: Douglas White)
Néhány a sok „gondolkodótáblám” közül az Ébredések napjaiban
Lábadozás közben a norvégiai balesetem után, 1974-ben
(fotó: Lowell Handler)
 (fotó: Lowell Handler)

(fotó: Lowell Handler)

Jegyzeteket írok egy autó tetején, az amszterdami vasútállomáson

és egy vonaton
Blue Mountain Centerben, 2010-ben
(fotó: Bill Hayes)
(fotó: Lowell Handler)
 (fotó: Lowell Handler)

Pácienseimmel a Beth Abrahamben, 1988 körül

Peter Brookkal és a tourette-es barátunkkal, Shane Fistell-lel,
1995-ben
(fotó: Chris Rawlence)
(fotó: Rosalie Winard)
Robin Williamsszel az Ébredések forgatásán, 1989-ben

Roger Hanlonnal mindketten rajongunk a tintahalakért

és fejlábúakért
 Pillanatfelvétel az 1974-es Ébredések dokumentumfilmből

A City Island-i házamban kitűztem egy cetlit emlékeztetőül:

nemet kell mondanom a meghívásokra, hogy több időm maradjon
az írásra
(fotó: Rosalie Winard)
Három bátyámmal, Daviddel, Marcusszal és Michaellel a szüleim
aranylakodalmán, 1972-ben
Apámmal a 92. születésnapján, a Mapesbury 37-es szám alatti
családi házban, 1987-ben
(fotó: Lowell Handler)
1988-ban Firenzében, ahol egy megvilágosodással felérő
vacsorám volt Gerald M. Edelmannel
Edelmannel néhány évvel később egy másik konferencián,
Bolognában
A Little Sisters of the Poor egyik kórházában, 1995-ben
 Ralph Siegel, Bob Wassermann, Samir Zeki és én előadást
tartottunk a színvak festőről az Idegtudományi Társaság éves
közgyűlésén, 1992-ben
Darwin Homoksétányán a legrégebbi barátommal, Eric Kornnal,
2010-ben
(fotó: Kate Edgar)

Látogatóban Jonathan Millernél a londoni lakásában, 1987-ben

(fotó: Lowell Handler)
 1995-ben Kate Edgarral, aki több mint harminc évig volt az
asszisztensem és a munkatársam
(fotó: Joyce Ravid)

Ralph Siegellel Melbourne közelében egy kacsacsőrű emlősök

számára fenntartott parkban
(fotó: Nicholas Naylor)

(fotó: Nicholas Naylor)

(fotó: Marsha Garces Williams)
 (fotó: Lorraine Newman, Pan Aqua)

Víz alatt vagy a vízben boldogabb vagyok, mint a szárazföldön.

Búvárkodom és sétálok a curaçaói strandon, úszás után a Tahoe-
tónál, búvárfelszerelésben.
Erzsébet királynőtől megkapom a Brit Birodalom Rendjének
parancsnoka címet
A kedvenc cikászom előtt az amszterdami Hortus Botanicusban,
2014-ben
(fotó: Bill Hayes)
Billy Hayesszel, 2014-ben
(fotó: Henri Cole)
Naplót írok a Machu Picchunál 2006-ban
(fotó: Kate Edgar)
 Lábjegyzetek
1 Akkori naplóm szerint öt regényt (köztük egy motorosokról szóló
történetet) terveztem írni, továbbá egy memoárt gyermekkorom
kémiai kísérleteiről. A regények sosem készültek el, de a memoárt
Uncle Tungsten (Wolfram nagybácsi) címmel negyvenöt évvel később
megírtam.
2 Amerikai eredetű autós játék: két sofőr száguld egymás felé, és az
veszít, aki előbb elrántja a kormányt. (A Szerk.)
3 Az 1912-ben előkerült piltdowni ősemberlelet egy jól megtervezett brit
csalás eredménye volt: évtizedekig azt hitték, hogy a sussexi
Piltdownban talált „maradványok” egy közel egymillió éves
majomemberhez tartoznak. 1953-ban Kenneth Oakley geológus,
Wilfrid Le Gros Clark anatómus és Joseph Weiner antropológus alapos
vizsgálat után megállapították, hogy „a legkorábbi angol” koponyája
hamisítvány. (A Szerk.)
4 Amikor 1949-ben letettem az emelt szintű zoológiai vizsgát, a
vizsgatanárom a neves zoológus, J. Z. Young volt. Ő fedezte fel, hogy
a tintahalaknak hatalmas idegrostjaik vannak. Ezek vizsgálata vezetett
el ahhoz, hogy néhány évvel később megértsük az idegi
ingerületvezetés elektromos és kémiai jellegét. Young minden nyarat
Nápolyban töltött, ahol a polipok viselkedését és agyát tanulmányozta.
Azon tűnődtem, vajon dolgozhatnék-e mellette, éppen úgy, mint
ahogyan az évfolyamtársam, Stuart Sutherland tette akkoriban.
5 Az Egyesült Államokban ezt szakorvosi gyakorlatnak hívják. Angliában
a gyakornokokat rezidenseknek vagy háziorvosoknak nevezik.
6 Ez elismerésre méltó teljesítmény volt, de nem tudtam nem arra
gondolni, hogy anyám már huszonhét évesen konzulens lett.
7 Valentine Logue, az egy emelettel feljebb dolgozó idegsebész kolléga
mindig megkérdezte a fiatal orvosoktól, nem találnak-e valami
„szokatlant” Gilliatt arcán. Csak ekkor jöttünk rá, hogy van valami
furcsa a szemeiben: az egyik pupillája sokkal nagyobb volt, mint a
másik. Találgattuk, miért, de Logue sosem árulta el.
8 Ezt írta Kremer:
„Megkértek, hogy vizsgáljak meg egy furcsa beteget a
kardiológián, aki szívpitvari fibrilláció nyomán keletkezett
hatalmas vérrög következtében a fél oldalára lebénult. A beteg
éjszaka minduntalan kiesett az ágyából, amire a kardiológusok
nem találtak magyarázatot, ezért fordultak énhozzám.
Kérdésemre, hogy mi történt vele az éjjel, a férfi világosan
értésemre adta, hogy valahányszor felébredt, egy élettelen, hideg
és szőrös lábat talált maga mellett az ágyban, ami érthetetlen,
ugyanakkor felháborító is, de amint az ép karja és lába
segítségével megpróbálta kilökni onnan az idegen végtagot,
természetesen mindenestül utána esett. Ez az eset kitűnő példa a
bénult végtag érzékelésének teljes hiányára. Arra azonban
meglepő módon sosem kaptam választ a betegtől, hogy vajon
ugyanazon az oldalon a saját lába is ott van-e vele az ágyban,
annyira lekötötte a figyelmét a kellemetlen betolakodó.”
Amikor leírtam egy hasonló esetet (A férfi, aki kiesett az
ágyból) A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét7 című
könyvemben, Kremer levelének fenti bekezdését idéztem.
9 A Wolfram nagybácsiban részletesen írtam az iskoláról és a ránk
gyakorolt hatásáról.
10 Évekkel később, amikor a Bronx State Kórházban dolgoztam, súlyos
motorikus rendellenességekkel találkoztam, és az a több száz
skizofrén beteg, akiket nagy adag Thorazine-nal vagy az akkor még
újnak számító, butyrophenont tartalmazó gyógyszerek közé tartozó
Haloperidollal tompítottak le, hasonló mentális panaszokról számolt
be.
11 Rájöttek, ha apró sérüléseket okoznak bizonyos területeken (például
alkohol befecskendezésével vagy fagyasztással), ezek a páciensre
nézve ártalmatlan sérülések megszakíthatnak olyan hiperaktívvá vált
áramköröket, amelyek a Parkinson-kór számos tünetéért felelősek. Az
L-dopa 1967-es megjelenésével az ilyen típusú sztereotaxiás műtétek
szinte teljesen megszűntek, ám napjainkban elektródák beültetésével
és az agy különböző részein alkalmazott mélyagyi ingerléssel ismét
elterjedtek.
12 Libet a Mount Zionban végezte elképesztő kísérleteit. Arra kérte a
résztvevőket, hogy tegyenek valamilyen mozdulatot. Megfigyelte,
hogy az agyuk a mozdulatot hamarabb elindítja, mint ahogy a döntés
tudatosult bennük. Úgy tűnhet, mintha nem is ők döntöttek volna,
holott csak arról van szó, hogy a mozgás szándékának tudatosulása és
a mozgás elindítása között akár fél másodperc is eltelhet.
13 Sajátos nyelvhasználatáról ismert litvániai zsidó népcsoport. (A Szerk.)
14 Érdekes volt látni, hogy amikor 1994-ben megjelent Thom Collected
Poems (Összegyűjtött versek) című antológiája, ez volt az egyetlen,
ami kimaradt a The Sense of Movement kötet versei közül.
15 A szándékom őszinte volt, de közben eltelt ötven év, és még mindig
nem vagyok amerikai állampolgár. Ugyanez történt a bátyámmal
Ausztráliában. 1950-ben költözött oda, de csak ötven évvel később
szerezte meg az ausztrál állampolgárságot.
16 Saint Paul és Minneapolis. (A Szerk.)
17 Ha étel volt a közelében, apám folyamatosan evett, de ha úgy alakult,
egész nap elvolt evés nélkül. Velem ugyanez a helyzet. Belső kontroll
híján a külső megszorításokra szorulok, ezért a magam számára
kialakított étkezési szokásoktól nem szeretek eltérni.
18 Helfgott teljesítményét még különlegesebbé tette, hogy túlélte a
buchenwaldi és a theresienstadti koncentrációs táborokat.
19 Sajnos nagyon rossz helyen tört el a csípője, és akadályozta a
combcsontfej vérellátását. Ez ún. avascularis nekrózishoz, vérellátás-
hiányos sorvadáshoz, s végül a combcsontfej összeomlásához vezetett.
Ez szüntelen, erős fájdalmat okozott, amit anyám sztoikusan viselt.
Továbbra is fogadta a pácienseit, és a fájdalom ellenére is képes volt
teljes életet élni, de a kín éveket öregített rajta. Amikor 1965-ben
ismét hazalátogattam, tíz évvel idősebbnek nézett ki, mint három
évvel korábban.
20 Természetesen több volt ez puszta véletlennél. Egy 1963-ban megjelent
tanulmány már leírta a patkányoknál az E-vitamin-megvonás miatt
jelentkező axonális elváltozásokat, egy másik, 1964-ben megjelent
tanulmány pedig hasonló axonális változásokat írt le olyan egereknél,
amelyek IDPN-t (iminodipropionitrilt) kaptak. Az új felfedezéseket
 más laboroknak is meg kellett erősíteniük, és a UCLA-n dolgozó
kollégáim pont ezzel foglalkoztak.
21 Az IDPN és hasonló anyagok nemcsak az emlősökben fokozzák a
szexuális aktivitást, hanem a halakban, szöcskékben, sőt még az
egysejtűekben is.
22 Bíztam benne, hogy Jim néhány matematikai munkáját posztumusz
meg lehet jelentetni. Olyasmire gondoltam, mint ami F. P. Ramsey The
Foundations of Mathematics (A matematika alapjai) című posztumusz
könyve esetében történt (Ramsey huszonhat évesen halt meg). De Jim
lényegében helyszíni problémamegoldó ember volt: az egyenleteit,
képleteit és logikai diagramjait rendszerint borítékok hátára írta,
amiket összegyűrt vagy elvesztett.
23 Tudhattam volna, hogy a háborgó tenger nem nekem való, és hogy a
nagy, „őrült” hullámok különösen veszélyesek: a semmiből
bukkanhatnak elő még akkor is, ha csendes a tenger. Később volt még
két hasonló balesetem. Az egyik a Long Island-i Westhampton
Beachen: a bal lábam hátsó combizmai majdnem teljesen leszakadtak,
és ismét egy barátom, Bob Wasserman mentett meg. A másik eset
alkalmával kész csoda, hogy életben maradtam. Costa Rica csendes-
óceáni partjainál a háborgó tengerben háton úsztam, ami nagy butaság
volt a részemről.
Manapság már félek a szörfözéstől, úszni pedig tavakban és
lassú sodrású folyókban szeretek, bár még mindig szívesen
búvárkodom és merülök. Ezeket még 1956-ban tanultam meg a
Vörös-tenger nyugodt vizeiben.
24 Pár évvel később a Topanga Canyon zenészek, művészek és hippik
Mekkájává vált, de az én időmben, a hatvanas évek elején, viszonylag
ritkán lakott és nagyon csendes környék volt. Az olyan földutak végén
fekvő házaknak, mint amilyen az enyém is volt, nem volt közvetlen
szomszédjuk, a vizet pedig ötvenhektós tartályokban kellett
felvitetnem a házhoz, aztán ciszternában tároltam.
25 Korey elképesztően előrelátó szakember volt, már az előtt egy olyan
egyesített idegtudományról vizionált, hogy a kifejezés egyáltalán
megszületett volna. Mivel 1963-ban tragikusan fiatalon meghalt, nem
találkozhattam vele, de neki köszönhető, hogy az Einstein
 idegtudományi laborjai (és a klinikai neurológiai osztályok is) a mai
napig szoros kapcsolatban állnak egymással.
26 Talán nem is hittem abban, hogy valaha sikeres kutató lehetek. 1960-
ban a szüleimnek írt levélben azon töprengtem, hogy a UCLA-n orvosi
kísérletekbe kezdek. „Talán túl heves, hanyag, ügyetlen és túl
őszintétlen is vagyok, hogy sikeres kutató váljék belőlem” − írtam.
„Amit igazán élvezek, azok a jó beszélgetések… az olvasás és az írás.”
Idéztem Jonathan Miller leveléből, amelyet nem sokkal korábban
kaptam. Ebben önmagáról, rólam és Ericről írt. „Akárcsak Wellst,
engem is elvarázsoltak a tudományos kutatásban rejlő lehetőségek, de
megbénított annak valósága. Mi csak az ideák és szavak világában
mozgunk fürgén és méltóságteljesen.”
27 Az ember joggal gondolhatná, hogy a hatvanas évek óta már senki nem
használ angyalport, de amikor megnéztem a Kábítószerellenes Hivatal
2010-es adatait, kiderült, hogy több mint ötvenezer fiatal felnőtt és
egyetemista került kórházba PCP fogyasztása miatt.
28 Az egyik szerkesztőnek a Fabernél érdekes véleménye volt: „Ez a
szöveg túlságosan olvasmányos. Ez gyanút kelthet az olvasóban,
úgyhogy rakja tele szakmai kifejezésekkel!”
29 Miután láttam egy migrénről szóló művészeti kiállítást, és
beszélgettem a témáról a barátommal, a kiváló matematikussal és
neurológussal, Ralph Siegellel, 1992-ben kibővítettem a könyvet.
(Húsz évvel később, 2012-ben a Hallucinációk című könyvemben
pedig új szemszögből írtam a migrénaurákról.)
30 1972-ben apám megvizsgálta az unokatestvérét, Al Cappet, akinek
különleges tüneteivel a saját orvosai nem tudtak mit kezdeni. Apám
kézfogás közben végigmérte, majd megszólalt.
– Apresoline-t szedsz?
(Ezt a gyógyszert akkoriban magas vérnyomásra adták.)
– Igen – válaszolta Al meghökkenve.
– SLE-d, azaz szisztémás lupus erythematosusod van, amit
az Apresoline okoz – magyarázta apám. – Szerencsére ez a
gyógyszer okozta formája jól gyógyítható, de ha nem hagysz fel
az Apresoline-nal, akár végzetes is lehet.
Al úgy érezte, hogy apám zseniális megérzése mentette
meg az életét.
31 Ez kölcsönös volt, mivel Abba Eban írta meg apám nekrológját a The
Jewish Chronicle-ben:
Emlékszem, hogy 1967-ben, a hatnapos háború után nem
sokkal, miután végeztem az ENSZ-ben, taxival vágtam át
Londonon. Egy piros lámpánál a taxim odaért egy másik mellé, a
sofőröm pedig átszólt a kollégájának.
„Tudod, ki az utasom? Dr. Sacks unokaöccse!”
A megjegyzésben nem volt semmi kellemetlen, sőt nagyon
büszke voltam Sam bácsira. Hónapokig mesélte mindenfelé ezt a
történetet, és alaposan kiszínezte.
32 A legidősebb testvér, Annie Landau 1899-ben hagyta ott London
kényelmét, hogy Palesztinába költözzön. Senkit sem ismert, de elszánt
volt, hogy megszervezze az angol származású zsidó lányok
jeruzsálemi oktatását. Mindezt egy olyan korszakban, amikor az
iskoláskorú lányok többsége szegény, írástudatlan volt, nem járhatott
iskolába, és már gyerekként házasságba vagy prostitúcióra
kényszerítették. A nagynénémnél jobb képviselőt nem is találhattak
volna maguknak, ugyanis a szenvedélye legyőzött minden kulturális és
politikai akadályt. Legendás partijain a zsidó, arab és keresztény
polgárság krémje és a brit elit vett részt, az iskola pedig, amelyet
negyvenöt évig vezetett, meghatározta a modern Jeruzsálem
fejlődését. Annie Landau és az Evelina de Rothschild Iskola történetét
Laura S. Schor írta meg The Best School in Jerusalem: Annie Landau’s
School for Girls, 1900–1960, (A legjobb iskola Jeruzsálemben: Annie
Landau lányiskolája, 1900–1960) című könyvében.
33 A viktoriánus neurológusról (és amatőr botanikusról), William R.
Gowersről szóló életrajzában Macdonald Critchley azt írta: „Számára
az agyi betegségben szenvedők olyanok voltak, mint egy trópusi
dzsungel flórája.” Gowershez hasonlóan a különleges
rendellenességekkel élő pácienseimet néha én is különleges lényeknek
és életformáknak tekintettem.
34 Ekkoriban volt egy vitám az Einsteinen a főnökömmel, Labe
Scheinberggel.
– Hány páciensét kezeli L-dopával? – kérdezte.
– Hármat, uram – válaszoltam.
 – Jézusom, Oliver! – mondta Labe. – Nekem háromszáz
olyan betegem van, akik L-dopát kapnak.
– Az lehet, de én százszor annyit tudok minden
páciensemről, mint maga – válaszoltam élesen a szarkasztikus
megjegyzésére.
A mennyiség valóban fontos. Az általánosításokat a nagy
számok teszik lehetővé, de kellenek a konkrét, pontos,
személyes részletek is. Lehetetlenség megérteni a neurológiai
betegségek természetét és hatását anélkül, hogy a betegekkel
egyesével is foglalkoznánk.
35 1969 augusztusában a The New York Timesban Israel Schenker hosszú,
képekkel illusztrált cikket írt a posztencephalitikus betegeim
ébredéseiről. Beszámolt arról is, amit én jojóeffektusnak hívtam: a
gyógyszerhatások hirtelen ingásairól. Erről a jelenségről csak évekkel
később írtak a kollégák (akkor „ki-be hatásnak” nevezték). Miközben
az L-dopát „csodagyógyszernek” tekintették, én Schenker kérdéseire
válaszolva arra hívtam fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy ne csak
a betegek agyára gyakorolt hatását nézzük, hanem azt is, hogyan hat az
életükre és a közérzetükre.
36 Washington Irving regényhőse, Rip van Winkle átaludt az erdőben húsz
évet, s mikor felébredt és hazatért, nem ismert rá a falujára: a felesége
meghalt, a gyermekei felnőttek. (A Szerk.)
37 Ugyanakkor félelemmel töltött el, mert miközben olvastam, arra
gondoltam, hogy van-e helyem egyáltalán ebben a világban? Lurija
meglátott, elmondott, megírt és felfedezett mindent, amit én valaha
megírhattam, elmondhattam vagy felfedezhettem volna. Olyan ideges
lettem, hogy kettétéptem a könyvet (vennem kellett egy új példányt a
könyvtárnak és egyet magamnak is).
38 Talán az is befolyásolt, amit William James írt a tanáráról, Louis
Agassizról. Agassiz elvette a könyveket a diákjaitól, aztán bezárta őket
egy szobába, ami tele volt teknős- és rákpáncéllal és kagylóhéjakkal,
és addig nem engedte ki őket, amíg mindent meg nem fejtettek
ezekről.
39 Az 1984-es sztrájk során már más volt a helyzet. Negyvenhét napig
senkit sem engedtek be a kórházba. Apámnak megírtam, hogy sok
páciens szenvedett, harmincan meg is haltak közülük, mert senki sem
 foglalkozott velük, annak ellenére, hogy időnként beengedtek hozzájuk
néhány alkalmazottat.
40 A Heinemann-nál dolgozó Raymond Greene 1971-ben nagyon kedvesen
írt a Migraine-ről. Azt szerette volna, ha a Parkinson-kórról is írok egy
olyan könyvet, mint a Migraine. Ez jólesett, ugyanakkor el is
kedvetlenített, mivel nem akartam ismételni magam. Egy egészen
másféle könyvet akartam írni, de fogalmam sem volt, milyennek
kellene lennie.
41 Amikor pár hónappal később visszatértem Londonba, már Dave bácsi is
halálos beteg volt. Meglátogattam a kórházban, de túl gyenge volt,
hogy hosszasan beszéljen. Szomorú, de ez volt a búcsúm attól az
embertől, aki olyan fontos mentorom volt gyerekkoromban, ráadásul
sosem tudtam meg, milyen volt anyám fiatalon.
42 Anyám halála és az Ébredések befejezése után (bár még nem adtunk
neki címet), különös késztetést éreztem, hogy Ibsen-darabokat
olvassak és nézzek. Ibsen nekem szólt, a lelkiállapotomnak, és csak az
ő hangját tudtam elviselni, semmi mást.
Amikor visszatértem New Yorkba, minden Ibsen-darabra
elmentem, amit csak játszottak. Csakhogy azt a darabot, amit a
legjobban meg akartam nézni (Ha mi, holtak feltámadunk), nem
játszották sehol. Végül január közepén észrevettem, hogy
színpadra állítják egy kis észak-massachusettsi színházban.
Azonnal elindultam, hogy megnézzem, bár zuhogott az eső, és a
kisebb utak veszélyesen csúszósak voltak. Az előadás nem volt
valami jó, de könnyen azonosulni tudtam Rubekkel, a
bűntudattól gyötört művésszel. Akkor döntöttem el, hogy a
könyv címe Ébredések lesz.
43 A lemezjátszóját és az összes lemezét New Yorkban hagyta, és
megkért, hogy „vigyázzak rájuk”. Rengeteg 78-as fordulatszámú
gramofonlemeze és LP-je volt. Nálam voltak és sokat hallgattam őket,
bár az erősítő csöveket egyre nehezebb volt cserélni. 2000-ben a New
York-i Közkönyvtár Auden-archívumának ajándékoztam őket.
44 Aztán a levele más hangulatban folytatódott, és elmesélt egy elképesztő
sztorit arról, hogyan találkozott Pavlovval. A Mózesre hasonlító
öregember (Pavlov akkor már a nyolcvanas éveiben járt) kettétépte
Lurija könyvét, a cafatokat a lábához dobta. „És maga még tudósnak
 meri nevezni magát?!” − üvöltötte. Lurija olyan érzékletesen írta le a
jelenetet, hogy egyszerre volt vicces és ijesztő.
45 2007-ben, hogy eleget tegyek ötéves megbízásomnak a Columbia
neurológiaprofesszoraként, egy orvosi vizsgálatra is el kellett mennem
(a kórházi munka miatt). A barátom és asszisztensem, Kate elkísért, a
nővér pedig egyszer csak így szólt:
– Egy személyes kérdést kell feltennem. Szeretné, ha Ms.
Edgar kimenne?
– Nem szükséges – válaszoltam. – Nincs mit titkolnom
előtte.
Azt hittem, a nemi életemről fog kérdezni, és még az előtt,
hogy egyáltalán megszólalt volna, kijelentettem:
– Harmincöt éve nem feküdtem le senkivel.
– Ó, a szegény pára! Majd teszünk valamit ez ügyben!
Jót nevettünk, főleg, mivel ő csak a társadalombiztosítási
számomra volt kíváncsi.
46 Csak pár évvel később derült ki, hogy azok a furcsa bizonytalan
állapotok, amelyeket a posztencephalitikus pácienseknél
megfigyeltem, L-dopával kezelt „átlagos” pácienseknél is
előfordultak. A stabilabb idegrendszerük miatt ezeken a pácienseken
még évekig nem jelentkezett ez a hatás (míg a
posztencephalitikusoknál hetek vagy hónapok alatt megmutatkozott).
47 1978-ban Kitty úgy döntött, nyugdíjba vonul, mi pedig azt hittük, azért,
mert elérte a hatvanöt éves nyugdíjkorhatárt. Ám kiderült, hogy a
hihetetlenül fiatalos és eleven temperamentuma dacára már a
kilencvenes éveiben jár (lehet, hogy a zene segített neki fiatalosnak
maradni?) Az utódja Connie Tomaino lett, egy energikus fiatal nő,
képzett zeneterapeuta. Változatos, átfogó zeneterápiás programokat
szervezett, és próbálta megtalálni, melyek a megfelelő módszerek az
amnéziás, demenciás és afáziás páciensek számára. Connie-val sok
éven át dolgoztunk együtt, és még mindig a Beth Abrahamben van: a
Zene és Idegi Funkciók Intézete vezetője.
48 A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején az Einstein
Alzheimer-klinikáján is eltöltöttem egy kis időt. Öt hosszú
esettanulmányt írtam az ottani betegekről. Elküldtem a kéziratot az
Einstein-beli volt főnökömnek, Bob Katzmannak, aki akkor már a San
 Diegó-i Kaliforniai Egyetem (UCSD) neurológiai osztályát vezette.
Csakhogy valahogy, talán költözés közben, elveszett a szöveg, vagyis a
Myoclonus után ez a második olyan könyvem, amely sosem látott
napvilágot.
49 Nemritkán kerülnek szembe szokatlan dilemmákkal, és ilyen
helyzetekben a Little Sisters nővérei erkölcsi nagyságról és
tisztánlátásról is tanúbizonyságot tesznek. Az egyik lakójuk, a
parkinsonos Flora D. állapota nagyban javult az L-dopa hatására, de
aggódni kezdett az egyre élénkebbé váló álmai miatt. Az L-dopával
kezelt betegeknél nem szokatlanok a rémálmok vagy az erotikus
álmok, és Flora azt álmodta, hogy vérfertőzést követ el az apjával.
Nagyon zaklatott volt és bűntudatot érzett, amíg el nem mesélte az
álmait egy apácának. „Maga nem felelős az álmaiért – mondta a nővér.
– Egészen más lenne a helyzet, ha nappal álmodozna ilyesmiről.” Ez a
morális tisztánlátás összhangban áll kiváló orvosi filozófiájukkal.
50 Pár évvel később A testét vesztett hölgy címmel írtam róla A férfi, aki
kalapnak nézte a feleségét című könyvemben.
51 Mr. Thompsonról A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét című könyvben
megjelent Ki lehet az? című történetben írtam.
52 A kilencvenes években Jonathant bemutattam Marsha Ivins
asztronautának, aki ötször járt a világűrben. (Elmesélte, hogy A testét
vesztett hölgyet is az űrben olvasta el.)
Azon gondolkodtunk, vajon hogyan érezné magát az űrben
Ian. A súlytalanság állapotát a legkönnyebben az asztronauták
kiképzésére használt oktató repülőgépben, a Vomit Cometben
tapasztalhatja meg az ember, mondta Marsha. A gép meredeken
emelkedik, majd hirtelen zuhanórepülésbe vált át, így az
utasokra ható nehézségi erő 2 g-ről hirtelen 0-ra csökken. A
legtöbben 0 g-nél súlytalanságot éreznek, míg a 2 g-t nehéznek
érzik, de Ian egyikből sem érzett semmit.
53 Úgy terveztem, hogy megírom a történetét A férfi, aki kalapnak nézte a
feleségét című könyvben, de a Charles Bonnet-szindrómáról végül
csak huszonöt évvel később, a Hallucinációk című kötetben írtam.
54 Az ember, aki kalapnak nézte a feleségét egyik fejezetében, A
megszállottban leírtam az első ilyen alkalmat, de John P. alakját egy
idős nőére cseréltem.
55 Gilles de la Tourette páciensének valójában nem is volt Tourette-
szindrómája, csak egy erős erotikus fixációja. John Lennon esetében
láthattuk, hogy egy ilyen fixáció gyilkossághoz is vezethet. Tourette a
sérülés következtében lebénult és afáziás lett.
56 Amikor Az elveszett tengerész megjelent, Norman Geschwind, az egyik
legeredetibb és legkreatívabb amerikai neurológus levélben keresett
meg. Nagyon büszke voltam erre. Postafordultával válaszoltam, de
nem írt többet, mivel éppen akkoriban kapott egy végzetes agyvérzést.
Csak ötvennyolc éves volt, de hatalmas életművet hagyott maga után.
57 Rettenetesen vágytam arra, hogy a saját nyelvükön kommunikálhassak
siketekkel, így Kate-tel együtt több hónapon át tanultuk az amerikai
jelnyelvet. Sajnos nem túl jó a nyelvérzékem, így pár szónál és
kifejezésnél többet sosem sikerült elsajátítanom.
58 A következő könyvemben részletesebben fogom leírni kanadai, európai
és amerikai utazásaimat.
59 Ezek a boncolások mindig sokak kíváncsiságát felkeltették, többek
között orvosokét is, akik tudni akarták, hogy a diagnózisaik megállják-
e a helyüket. Egy emlékezetes alkalommal öt olyan páciens agyát
vizsgáltuk meg, akiket sclerosis multiplexszel kezeltek. A boncolás
során azonban kiderült, hogy mindnyájukat félrediagnosztizálták.
60 1977 szeptemberében Len nénikém megköszönte a születésnapi
táviratomat („Megmelengette a nyolcvanöt éves szívemet”), majd
hozzátette: „Teljesen megdöbbentünk Lurija professzor halálán.
Bizonyára nagy csapás ez neked. Tudom, milyen nagyra tartottad a
barátságát. Te írtad a Timesban megjelent nekrológot?” (Én írtam.)
61 Ismerve botanikusi oldalam, Thom elküldte nekem az összes
„növényes” versét. Miután elolvastam a Nastartium (Sarkantyúka)
című művét, ezt írtam neki: „Remélem, még sok ilyen, üres telken,
árokban, hasadékban és hasonló helyen élő bátor növényről fogsz írni.
Gondolj arra, hogyan jutott eszébe Tolsztojnak Hadzsi Murat alakja
egy szétzúzott, de még élni akaró útszéli bogáncsról!
62 1970 elején, amikor Thom New Yorkban járt, elmeséltem neki, hogy
február 21-én Auden megrendezi a szokásos születésnapi partiját, és
megkérdeztem, lenne-e kedve eljönni. Nemet mondott, és csak 1973-
ban, Auden halála után hozta szóba a dolgot (egy 1973. október
 másodikán kelt levélben). „Valószínűleg Shakespeare mellett ő volt
rám a legnagyobb hatással. Miatta éreztem azt, hogy képes lehetek
önmagamat írni. Nem hiszem, hogy nagyon kedvelt volna, legalábbis
ezt mondták nekem, de ez most már éppen annyira nem számít, mintha
megtudnám, hogy Keats sem kedvelt.”
63 Thom hosszan írt erről a My Life up to Now (Az életem eddig) című
önéletrajzában. „Manapság nem divatos dicsőíteni az LSD-t, de
kétségem sincs afelől, hogy emberként és költőként is kulcsfontosságú
volt számomra. Egy LSD-trip strukturálatlan és számtalan lehetőséget
nyit meg. Az ember a végtelen után vágyik.”
64 Egy darab kovásztalan kenyér, melyet Pészah ünnepén a széder utolsó
fogásaként fogyasztanak. (A Szerk.)
65 Madeline nagyjából ötvenévesen kapott agyvérzést. Emiatt örökre
beszédzavaros maradt, de olyan szellemesen, stílusosan és eredeti
módon volt beszédzavaros, hogy új értelmet adott az afáziának.
66 A darab után meglátogattuk Cummingsot az öltözőjében, és
megkérdeztem, hogy találkozott-e valaha afáziásokkal. „Nem, eggyel
sem” – válaszolta. Ez meg is látszik, gondoltam, de nem szóltam
semmit.
67 Ezt már más olyan művekkel kapcsolatban is éreztem, amelyeket az én
írásaim inspiráltak. Ilyen Peter Brook ragyogó 1993-as színpadi
adaptációja, a L’Homme Qui… (A férfi, aki…) és a 2014-es The Valley
of Astonishment (A csodálkozás völgye), valamint egy Tobias Picker
zenéjére írt balett, amelyet az Ébredések inspirált.
68 Az Ébredések dokumentumfilmet a posztencephalitikus betegeket
alakító színészek kockáról kockára kielemezték. Az 1969–70-ben
felvett hangfelvételeim és Super 8-as filmjeim mellett ez volt a
mozifilm első számú vizuális forrásanyaga. A dokumentumfilmet
sosem mutatták be Anglián kívül, és a mozifilm jó alkalomnak tűnt,
hogy beajánljuk a PBS-nek. De a Columbia Pictures ragaszkodott
hozzá, hogy ne tegyük: az az abszurd ötletük támadt, hogy alááshatja a
mozifilm „hitelességét”.
69 Ez eszembe juttatta, hogy pár évvel korábban meglátogatott Dustin
Hoffman, aki éppen egy autista férfi szerepére készült az Esőember
című filmben. Elmentünk egy Bronx State-i autista páciensemhez,
 aztán sétáltunk egyet a botanikus kertben. Hoffman rendezőjével
beszélgettem, ő pedig pár lépésnyire lemaradva követett minket.
Hirtelen azt hittem, hogy a páciensem hangját hallom. Nagyon
megdöbbentem, megfordultam, és megláttam Hoffmant, ahogy
magában gondolkodik: de csak a hangjával és a testével, „passzívan”.
70 A következő huszonöt évben Robinnal jó barátok lettünk, és a ragyogó
szellemessége, a hirtelen, kirobbanó improvizációi mellett egyre
jobban értékeltem olvasottságát, mély intellektusát és
emberségességét.
Egyszer San Franciscóban tartottam előadást, amikor valaki
a közönségből furcsa kérdést tett fel nekem:
– Maga angol vagy zsidó?
– Mindkettő – válaszoltam.
– Nem lehet mindkettő egyszerre – mondta. – Vagy az
egyik, vagy a másik.
Robin ott ült a közönség soraiban, és vacsoránál egy
eltúlzott, ultra-brit és cambridge-i angollal kevert jiddis
stílusban tartott egy olyan elképesztő bemutatót, amely
bizonyította, hogy az ember igenis lehet egyszerre angol és
zsidó. Bárcsak valahogy megörökíthettük volna ezeket a csodás
perceket!
71 Cecil Helman felmenői rabbik és orvosok voltak, és ő maga is orvosi
antropológiával foglalkozott. Neve a kultúrákat átívelő dél-afrikai és
brazíliai betegségekről, gyógyszerekről és történetekről szóló
tanulmányai révén vált ismertté. Gondos és csodás tanár volt, az
apartheid alatti dél-afrikai orvosi képzéséről Suburban Shaman
(Kertvárosi sámán) című emlékiratában számolt be.
72 Az Ealon House több lakója is láncdohányos volt (ahogy rendszerint
sok „krónikus” skizofrén beteg is). Nem tudom, hogy ez azért van-e,
mert unatkoznak – az otthonban nem volt túl sok tennivaló –, vagy a
nikotin serkentő vagy éppen nyugtató gyógyszertani hatása miatt. A
Bronx State-ben láttam egy pácienst, aki többnyire mozdulatlan volt,
de pár slukk után hiperaktívvá, hangossá, majdnem tourette-ikussá
vált. Az ápoló „nikotinos Jekyll és Hyde-nak” nevezte.
73 Temple első könyve, az Emergence: Labeled Autistic (Kiemelkedés:
Autistának bélyegezve) 1986-ban jelent meg, akkor, amikor az
 Asperger-szindrómát még alig ismerték fel. Ebben leírja, hogyan
„épült fel” az autizmusból, holott akkoriban úgy tartották, hogy
autizmussal képtelenség normális, kreatív életet élni. Amikor 1993-
ban találkoztam vele, már nem az autizmus „kezeléséről”, hanem az
autista emberek erősségeiről és gyengeségeiről beszélt.
74 A Gregory családot több generációra visszamenőleg foglalkoztatta a
látás és az optika. A Hereditary Genius (Örökletes géniusz) című
könyvében Francis Galton a Gregory család intellektuális kiválóságát
egészen James Gregoryig, Newton kortársáig vezette vissza: James
Gregory fejlesztette tovább Newton tükrös teleszkópját. Richard apja
pedig megkapta a királyi csillagászi rangot.
75 Később Francis Crickkel is megvitattam ezt a „pillanatfelvétel”-látást,
és írtam róla a The New York Review of Booksban megjelent „In the
River of Consciousness” (A tudatfolyam sodrában) című cikkben.
76 A The Mind Traveller (Tudatutazó) című sorozatban számos olyan
témát körbejártunk, amely régóta érdekelt, például a Tourette-
szindrómát és az autizmust. A sorozat révén új élményeket is
szereztem – találkoztam Williams-szindrómásokkal (akikről később a
Zenebolondok – Mesék a zenéről és az agyról című könyvemben
írtam), a siketvak louisianai Cajun közösséggel és sok olyan sikettel,
akik nem beszéltek semmilyen nyelven).
77 A napló nem sokkal később megjelent a National Geographic
útikönyvsorozatában. Egyes oldalak teljesen változatlanul kerültek át a
naplóból a könyvbe, de néhány témát kiegészítettem kutatásaim
eredményeivel – ilyen volt a csokoládé és a csili, a meszkál és a
bíbortetű, a mezoamerikai kultúra és az újvilági hallucinogének.
78 Ledöbbent, amikor megmutattam neki azokat a komplex mintákat,
amelyeket migrénaura közben láthat az ember – hatszögeket,
mindenféle geometriai formákat, köztük fraktálmintákat. Egy neurális
hálózatban képes volt szimulálni az alapmintákat, és a Migraine 1992-
es kiadásába mellékletként betettük ezt a munkát. Matematikai és
fizikai intuíciója arra a következtetésre vezette Ralph-ot, hogy a káosz
és az önszerveződés kulcsfontosságú lehet a legtöbb természetes
folyamat esetében, legyen szó kvantummechanikáról vagy akár
idegtudományokról. Ez 1990-ben újabb együttműködéshez vezetett,
 amikor összeraktunk egy mellékletet az Ébredések újabb kiadásához
Chaos and Awakenings (Káosz és ébredések) címmel.
79 Crick pár nappal később válaszolt, és több részletre volt kíváncsi az én
migrénes betegeim és a között a különleges páciens közötti
hasonlóságokról, akiről Josef Zihl és a kollégái írtak 1983-ban. Zihl
páciense például képtelen volt önteni egy csésze teát, mert a folyadék
mozdulatlan „gleccserként” lógott a kanna széléről. Néhányan az én
betegeim közül is tapasztaltak ilyen „pillanatfelvételeket” gyors
egymásutánban, de az agyvérzés következtében mozgásvakká vált
Zihl-páciens hosszabb ideig, több másodpercen át tapasztalta meg
ezeket. Crick tudni akarta, hogy a pácienseim folyamatos
pillanatfelvételei a folyamatos szemmozgások alatt, vagy
szemmozgások között történtek-e? „Nagyon szeretném ezt
megbeszélni veled – írta –, és a színekről mint agyi-mentális
konstrukciókról tett megjegyzéseidet is.”
Cricknek írt válaszomban felsoroltam azokat a hatalmas
különbségeket, amelyek az én migrénes pácienseim és Zihl
betege között fennálltak.
80 Gerry elbűvölte a közönségét, de zavarba is hozta, főleg, amikor azt
mondta: „Az agy nem komputer, és a világ nem egy szalag.” Az olasz
közönség nem hallotta jól, és szalag helyett maszlagot értettek. Az
előadás után szenvedélyes vita kerekedett, hogy a híres amerikai
professzor vajon mit akart kifejezni ezzel a rejtélyes mondattal.
81 Edelman a forradalmian új szelekcionista elméletét az
immunrendszerre dolgozta ki – amiért Nobel-díjat is kapott –, és csak
a hetvenes években kezdett el hasonló elméleteket alkalmazni az
idegrendszerre.
82 Barátom és kollégám, Peter Jannetta – akivel együtt voltunk rezidensek
a UCLA-n – kifejlesztett egy módszert, amely prosopalgiás páciensek
állapotát teljesen megváltoztatta, és alkalmanként meg is mentette az
életüket. Az arcban és a szemben rohamszerűen jelentkező fájdalomra
(Peter munkásságát megelőzően) nem volt ellenszer. A fájdalom
mértéke „túl volt az elviselhető szinten”, és gyakran vezetett
öngyilkossághoz.
 Tartalom

Mozgásban
Elhagyom a fészket
San Francisco
Muscle Beach
Elérhetetlen távolságban
Ébredések
Bika a hegyen
Ki lehet az?
City Island
Utazások
Új megvilágításban a tudat
Otthon

Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Mutató
Képmelléklet
Lábjegyzetek
 Forgalmazza:
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

Felhasznált betűtípusok
Noto Serif – Apache License 2.0
Roboto – Apache License 2.0
 Table of Contents
Címoldal
Copyright
Ajánlás
Mottó
Mozgásban
Elhagyom a fészket
San Francisco
Muscle Beach
Elérhetetlen távolságban
Ébredések
Bika a hegyen
Ki lehet az?
City Island
Utazások
Új megvilágításban a tudat
Otthon
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Mutató
Képmelléklet
Lábjegyzetek
Tartalom