A. G. SLATTER
 
A
Csonthárfa
Dala
 

 
GFK


A fordítás alapját képező kiadás:

A. G. Slatter
All the murmuring bones
Titan Books, 2021
 
Sorozatszerkesztő:
Burger István
Irodalmi szerkesztő:
Dr. Mund Katalin
Műfordító:
F. Nagy Piroska
Olvasószerkesztő:
Fehér Katalin
Borító:
Varga Balázs
 
ISBN 978 963 551 083 2
ISSN 0238–3063
 
Kiadó: Metropolis Media Group Kft.
©2021, A. G. Slatter
© Hungarian translation 2022, F. Nagy Piroska
© Hungarian edition 2022, Metropolis Media Group
www.galaktika.hu
Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója
Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: A-Színvonal 2000 Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Ardai Zsolt ügyvezető


 
Bettynek és Peternek, a szüleimnek, a művészet – vagy legalábbis az én
művészetem – pártfogóinak ajánlom.
 1

LÁTOD AZT A HÁZAT OTT, nem messze Hob’s Head gránit szirtfalától?
Nem messze attól a hegyfoktól, amelyen egykor a templom állt? Nagyon
szép ház. Régóta itt áll, sokkal régebb óta, mint a templom, és nem is
annyira ház, mai szemmel inkább kastély. Talán az „erődített udvarház”
elnevezés illik rá a legjobban, különböző évjáratú épületek halmaza: a
legrégebbi egy szögletes torony abból az időből, amikor a családnak először
volt annyi pénze, hogy javítani tudjon a körülményein. Négy szint, manzárd
és pince, a közepén egy széles, mély kúttal. Azt gondolnád, ostrom idején a
ház ellátására szolgált, de nem, mert a kút vize sós, és félúton lefelé, a
vízszint alatt láthatod (ha egy lámpás fényénél erősen hunyorítasz) egy rács
egymást keresztező ezüstpántjait, ami valamiket kívül vagy belül tartani
hivatott. A kút a házban lakó gyerekek számára mindig is tiltott terület volt,
még úgy is, hogy a falát magasra, sokkal magasabbra építették, semhogy
egy gyerek véletlenül beleeshetne.
A torony – az évszaktól, a napszaktól és attól függően, hogy mennyi
napfény éri – hol szürke, hol arany, hol fehér köveit télen-nyáron
szokatlanul élénkzöld repkény futotta be. A tőle jobbra és balra lévő
szárnyakat később építették hozzá az egyre terebélyesedő család számára
lakó- és hálószobák céljára. Az istállók korát csak találgatni lehet, de
düledező állapotuk jelzi a lakóknak az utóbbi időben hanyatlásnak indult
vagyoni helyzetét.
A falakba ágyazott átlátszó és színes üvegtáblák abból az időből valók,
amikor az O’Malley-k mindenből a legjobbat engedhették meg maguknak.
Beengedik a fényt, a hideget azonban nem tudják kívül tartani, a házban
ezért mindenütt olyan hatalmas kandallókat építettek, hogy állva belefér
egy ember, és egy egész ökröt meg lehetne sütni bennük. Ma már többnyire
hidegek, és az épületszárnyakban nem lakik más, csak a por és az emlékek;
mindössze három lakosztály és egy manzárdszoba foglalt.
A parti sziklákhoz közel építkeztek – nem túl közel, mert okosak voltak
azok az első O’Malley-k; tudták, milyen falánk a tenger: ha teheti, képes
még a sziklákat is felfalni. Azért húzódik széles zöld gyep és egy kellően
magas fal szinte a sziklaszirt pereméig, hogy a legelszántabbakon és
leghülyébbeken kívül senki és semmi ne billenhessen át. Állj ki a torony
kötél- és matrózcsomó formájú, vaspánttal ellátott ajtaja elé. Nézz előre, és
egyenesen kilátsz a tengerre; fordítsd kicsit jobbra a tekinteted, ott lesz a
távolban az innen egészen aprónak látszó Breakwater. Van egy ide-oda
kanyargó ösvény is, amelyen könnyedén le lehet jutni a sarló alakban
elnyúló, kavicsos tengerpartra. Az ösvény legtávolabbi végénél volt
valamikor egy tengeri barlang (a beomlására már senki sem emlékszik), egy
árapályhoz kötött üreg, amelyben nem tanácsos rosszul választott
időpontban bent rekedni. Ez volt az a hely, ahová az óvatlanok kincset
keresve elmerészkedtek, mert hallották a szóbeszédet, miszerint az
O’Malley-k ide rejtették el a csempészésből, kalózkodásból ebül szerzett
nyereségüket, amíg biztonsággal aranyra cserélhetik valahol másutt, hogy
megtöltsék vele amúgy is csordultig tele pénzesládáikat.
Régóta itt vannak már az O’Malley-k, és az az igazság, hogy senki sem
tudja, hol voltak azelőtt. Ugyanígy senki sem emlékszik arra, vagy
legalábbis nem beszél róla, hogy volt, amikor még nem voltak itt. Senki
sem mondja, hogy „még az O’Malley-k előtt”, és jó okkal; a múltjuk
homályba vész, és ebben nem kis szerepük van a saját erőfeszítéseiknek.
Helybeliek meséi szólnak arról, hogy valamelyik nemes úr vagy úrhölgy
idejében, vagy az egyház harciasabb napjaiban az apátságok által felállított
sereg előőrsében jelentek meg. Talán éppen abban, amelyik Lodellan
katedrálisvárosba vonult be, vagy éppenséggel onnan ki, amikor a
fejedelmei földért és vagyonért harcoltak. Talán katonák voltak, vagy a
sereg mögött haladtak, mint táborkísérők vagy guberálók, akik, amíg nem
néztek oda, összeszedtek mindent, amit csak tudtak, mígnem a zsákmány
elegendőnek bizonyult a hírnév megalapozásához. Ezzel szemben nagyon is
beszéltek a magas termetükről, ami még itt is, ahol az óceán túlsó partjáról
jött hórihorgas kalózok bőven szórták a magvukat, szokatlan volt. Sötét
hajúak és sötét szeműek, ugyanakkor olyan szörnyen fehér bőrűek voltak,
hogy az emberek arról pusmogtak, az O’Malley-k nappal ki sem teszik a
lábukat. Ami nem volt igaz.
Elfoglalták a Hob’s Head melletti földet, felépítették rá a tornyukat, amit
Hob’s Hallow-nak neveztek el, és hamarosan kezdett nagyon jól menni
nekik. Újabb földeket vettek, bérlőket fogadtak, akiket dolgoztattak. Mindig
volt elég ezüst a pénzesládáikban, méghozzá a legtisztább, legfényesebb
ezüst, de hogy honnan, nem árulták el senkinek. Ezután hajókat építettek,
kereskedni kezdtek, majd újabb hajókat építettek, és még többet
kereskedtek, mind távolabbra merészkedve. A tengerekből gazdagodtak
meg, és mindenki hallott szóbeszédeket, hogy az O’Malley-k miért nem
vesztek a tengerbe; a gályáik és karavelláik, a vitorlásaik és briggjeik soha
nem süllyedtek el. A lányaik és fiaik nem fulladtak vízbe (vagy csak azok,
akiket arra szántak), mert úgy úsztak, mint a fókák – az első
lélegzetvételüktől, az első lépésüktől, az első karcsapásuktól kezdve ezt
tanulták. Nem érintkeztek senkivel. Ritkán hoztak olyan feleséget vagy
férjet, aki nem a tágabb család tagja volt. Szaporodtak, mint a nyulak, de a
mag megmaradt a szorosan vett vérvonalnál; ők, az igaziak, az O’Malley
nevet viselők büszkébbek voltak az összes többinél.
Épp csak tessék-lássék törődtek az egyház és az egyházfejedelmek
véleményével, ami több mint elég volt ahhoz, hogy elszigetelje őket más,
jobb családoktól, valamint nyugtalanság és szóbeszéd tárgyává tegye őket.
Ennek ellenére megtartották pozíciójukat és hatalmukat, mert a látszat
kedvéért eljártak a templomba. Nem voltak sem ostobák, sem ijedősek.
Ápolták a barátságot a legeslegmagasabb helyeken lévőkkel, elvetették a
szívesség-magokat, és learatták a jutalmát, a legeslegalantasabb helyekről
pedig titkokat és hazugságokat takarítottak be. Az volt ám az aratás! Az
O’Malley-k ismerték a helyeket, ahová a kényelmetlenséget okozó
holttesteket temették – néha azért, mert ők tették oda azokat. Megfizették az
adósságaikat, gondjuk volt rá, hogy behajtsák, ami az övék, és hogy
mindazok számára, akik velük üzletelnek, világos legyen, hogy ami az
övék, így vagy úgy, de visszakerül hozzájuk.
Óvatosak voltak, és leleményesek.
Még a legnagyobb istenkutyával is előfordult egyszer-másszor, hogy
hálás volt nekik. Néha valamely fontos egyházi személy kért egy
szívességet, amit csak az O’Malley-k tudtak megadni neki, és ilyenkor
kalaplevéve elébük járult. Természetesen a sötétség leple alatt, árulkodó
jelvények nélküli zárt hintóban, Breakwater legnéptelenebb útjain át jött
egészen a Hob’s Hallow-i birtokig. Nagy lélegzetet véve kiszállt a hintóból,
majd egy újabb sóhajjal felnézett a magasba nyúló, bentről megvilágított
ablaktáblákra, melyektől úgy látszott, mintha a torony belül lángokban
állna. A félelemtől, hogy a küszöböt átlépve a vártnál is pokolibb helyen
fogja találni magát, még jobban szorította a derekán lógó aranyfeszületet.
 Sok éven át nem egy ilyen látogatója volt a toronynak. De az efféle
emberek nem szeretnek senkinek a lekötelezettjei lenni – kiváltképpen
nőknek nem, márpedig egy időben nők tartották a gyeplőt az O’Malley
családban –, és a fent említett papi személyek a legkülönbözőbb
ürügyekkel, fenyegetésekkel és nyomásgyakorlással próbáltak kibújni a
kötelezettségeik teljesítése alól. De semmi nem használt, és a hittestvérek
minden esetben engedelmességre kényszerültek: egy érseket vagy egyéb
főpapi személyt megfosztottak a hivatalától, és úgy küldték útjára, mint
valamely kolduló rend egyszerű tagját, aminek hallatán a matriarcha szája
vörösen fénylő, széles mosolyra húzódott.
Az a fajta veszteség – botrány – volt ez, amit soha, évszázadok alatt sem
felejtettek el, és valószínűtlen, hogy valaha is feledésbe merülhet. Az
egyház emlékezete hosszú és éber, és az egymást követő nemzedékek
mindegyikében akadt valaki, aki legalábbis kereste a módját, hogy
megfizettesse a családdal. Nem számított, hogy az O’Malley-k
emberemlékezet óta mindig adtak egy gyermeket az egyháznak, hogy
többet fizettek a kötelező tizednél, és támogatták a város több szegényházát.
Még egy, a nevükkel ellátott padot is fenntartottak Breakwater
katedrálisában, ahol minden vasárnap megjelentek, amikor épp a város
egyik előkelőbb negyedében lévő házukban tartózkodtak. A szertartás alatt
alig tudták leplezni unalmukat, de a formaságnak eleget tettek.
Nem, az egyháznak adott sértést sohasem felejtették el, sohasem
bocsátották meg, és istenfélő férfiak generációi szentelték életük jó részét
annak, hogy rosszindulattal viszonyuljanak az O’Malley-k múltjához,
jelenéhez és jövőjéhez. Sok erőt és energiát áldoztak arra, hogy
megátkozzák a nevüket, szóbeszéd tárgyává tegyék jólétük forrását, és
terveket szőjenek a vagyonuk megkaparintására. Sokan rázták a fejüket
sajnálkozva, amiért ebben az esetben a máglya vagy az égetővas nem jöhet
szóba az alkalmazkodás kikényszerítésére – a klán erős hálóit sem
kikerülni, sem eltépni nem lehetett.
Nem csak Breakwater társadalmának istenfélő tagjai haragudtak Hob’s
Head lakóira. Azok, akik elfogadták az O’Malley-k jótékony adományát,
vagy jóhiszeműen üzletet kötöttek velük, gyakran tapasztalták, hogy az ár
sokkal magasabb, mint amit el tudtak képzelni. Egyesek készségesen
kifizették, és meg is kapták a jutalmukat hűségükért; akik kifogásolták,
vagy meggondolták magukat, fair módon visszakapták a pénzüket. Idővel
az üzleti partnerek kétszer is meggondolták, beszálljanak-e az O’Malley-k
vállalkozásaiba, és a cinikusabbak kétszer is megszámolták az ujjaikat,
miután kézfogással megpecsételtek egy üzletet, hogy biztosan megvan-e
mind. Azok, akik beházasodtak – akár valamelyik oldalágba, akár a főágba
–, a saját kockázatukra tették. A szenvedély elmúltával nem egy férjet és
feleséget ítéltek a bizalmukra méltatlannak vagy egyszerűen
alkalmatlannak, és szabadultak meg tőle szép csendben.
Valami nem volt teljesen rendben az O’Malley-kkal: nem féltek, mint
más hasonszőrűek. Talán másvalamibe helyezték a bizalmukat. Egyesek
szerint az ereikben túl sok sós víz csordogált ahhoz, hogy jók és istenfélők,
vagy bármilyen értelemben jó emberek lehessenek. De bizonyítani soha
semmit sem lehetett.
A módszereik diszkrétek voltak, de az elkövetett rossz mindig
visszhangot kelt, és foltot ejt. Mivel oly régóta voltak már itt, a bűneik
egyre csak gyarapodtak. Éveken, évtizedeken, évszázadokon át. Életeken,
halálokon át.
A család túlontúl befolyásos volt, semhogy egykönnyen tönkretehették
volna, de mint kiderült, maguktól, az egyház vagy a főrendek segítsége
vagy felbujtása nélkül buktak el.
Először a vérvonaluk kezdett gyengülni – habár erről csak ők tudtak,
senki más –, és rövidesen követte a szerencséjük. Az igazi O’Malley-knak
egyre kevesebb gyerekük született, ami egy darabig nem aggasztotta őket,
legalábbis nyíltan nem, mert pusztán átmeneti rendellenességnek tűnt. A
tágabb család egyébként tovább sokasodott, és pénzügyileg is prosperált.
Aztán sorra süllyedtek el vagy kerültek kalózkézre a hajóik; a látszólag
okos befektetéseikről egykettőre kiderült, hogy esztelenek voltak. A
hatalmas flotta pár kereskedelmi hajóra fogyatkozott, amelyek
rendszertelenül járták a tengereket. Egyre gyorsuló ütemben folyt el
jóformán az egész vagyonuk, míg végül néhány nemzedéken belül nem
maradt más, mint a Hob’s Headen álló nagy, kusza összevisszaságban épült
ház. Mindenféle pletyka terjengett a fűvel benőtt dombok földjébe temetett
ékszerekről, ezüstről és drágakövekről – senki sem hitte, hogy mindenük
odalett –, de az O’Malley-k túl sok adósságot halmoztak fel, túl kevés
tőkéjük volt, és felhígult a vérük…
Ennélfogva rá kellett ébredniük, hogy a családjuk több vonatkozásban is
sokat veszített a nagyságából. Nem tudták fizetni a hitelezőiket és a
befektetőiket, nem tudták megadni a tengernek, ami járt neki, és túl kevés
ember titkait használhatták fizetőeszközként. Az O’Malley-kat hovatovább
a kihalás veszélye fenyegette.
A parkot egykor kertészek és parkgondnokok hada ápolta, de ma már
csak az öreg Malachi – már lélegezni is alig bír, és örökösen jön belőle a
fingpor – visel gondot erre-arra. A fallal körülvett kertek kivadulnak a falon
túlra; ha valaki be akar menni, azt kockáztatja, hogy a tövisek és a túl
hosszúra nyúlt gallyak elszakítják a ruháját, az ajtókat pedig szederbokrok
takarják el. Csak egyvalaki, egyetlen öregasszony – az utolsó igazi
O’Malley – jár ki ide, amikor friss levegőre és magányra van szüksége. A
házban Malachi húga, Maura – valamivel fiatalabb nála, és kevésbé
hajlamos a fingásra – teszi a dolgát, amennyire bírja, hogy távol tartsa a
port és a romlást, de ő is csak egy öregasszony, fájnak az ízületei, fáradt és
mogorva; a csata már elveszett, ám ő tovább űzi a gyógynövénymágiát,
végzi a szertartásokat, hogy a konyhakert megteremje a zöldségeket, és a
gyümölcsöskert fái gyümölcsöt hozzanak. Van két öreg ló, ezek húzzák a
rozoga csézát, és kíméletesen lovagolni is lehet rajtuk; három tehén, éppen
csak tejelők; rövid életre ítélt tyúkok, amennyiben nem veszik
komolyabban a kötelességüket. Maura apró szertartásai meghosszabbították
ugyan termékeny éveiket, de a kis varázslatok csak ennyit tudtak elérni.
Valamikor légiónyi bérlőt lehetett kirendelni a földekre, de ma már kevesen
vannak, és a földek nagyon régóta parlagon hevernek. A nagy ház
omladozik, és a bejárat kovácsoltvas kapuját tíz éve nem csukták be,
nehogy le találjon szakadni elrozsdásodott sarokvasáról.
A házban csak egy lánygyermek él, akinek még csak nem is O’Malley a
családneve, mivel anyja elkövette azt a többszörös bűnt, hogy egyszem
gyerek volt, ráadásul lány, és pusztán önfejűségből ragaszkodott hozzá,
hogy felvegye a férje nevét, aztán további utódok nélkül meghaljon. És ami
még rosszabb: ez a férj nem az O’Malley család sarja volt – egy csepp
O’Malley vér sem csordogált az ereiben –, így a lány vére tovább hígult.
Ma ez a lány tizennyolc éves, voltaképpen már nő, aki elszigeteltségben
nőtt fel, megtanult háztartást vezetni, mintha ezt a házat – benne egy friss
halottal megint összébb zsugorodó, kihalófélben lévő családdal – vagyon és
említésre sem érdemes jövő nélkül nem fenyegetné az összedőlés réme.
Azután itt van egy öregasszony hosszú távra szóló tervekkel és
elgondolásokkal; és a tenger, amely, ha a fene fenét eszik is, be fogja hajtani
a követelését; és végül itt vannak a titkok és hazugságok, amelyek nem
maradnak meg örökké a sírjukban.
 2

RETTENETES FÉRJ VOLT, tudod, Miren – mondja nagyanyám egy sóhaj

kíséretében.
Nézzük a koporsót (nagy költséggel készült halálos ágy, hogy az öreg
biztosan lent maradjon; arany reteszek és pántok, belül a halott nyugalmát
szolgáló levendulával megtöltött selyembélés, az illesztékek olyan
ragasztóval lepecsételve, amely fölött varázsigéket kántáltak), amint egyre
lejjebb és lejjebb bocsátják a kápolna padlója alatti kriptába. A
koporsóvivők végiglépdeltek a padsorok közötti folyosót díszítő zarándokút
festett labirintusán, és most ott állnak az oltár előtti nagy, sötét ürességnél.
A kőlapokat felszedték, hogy Óisín nagyapámat elhelyezhessék valahova,
ami mostantól a nyugvóhelyének fog számítani. Néhány mozaiklap – rajtuk
sellők, hajók és szárnyas valamik, amik gyenge fénynél olyanok, mint az
angyalok – kicsorbult. Valaki (Malachi) óvatlan volt. Remélem, nagymama
nem veszi észre, de erre kevés az esély. Valaki (Malachi) hallani fog róla
vagy ma, vagy holnap; vagy később, ha úgy dönt, hogy kivár, és majd akkor
használja fel a bűnt, amikor nagyobb hatást ér el vele, nagyobb lesz a
felhajtás.
Senki sem foglalkozott azzal, hogy meggyújtsa a gyertyákat a fejünk
feletti, fából faragott csilláron – figyelmetlenség –, de a nappali világosság
színes sugarakat szór az ívelt, ólomüveg ablakokon keresztül. Persze még
így is időbe telik, mire a szem alkalmazkodik a félhomályhoz, úgyhogy
várom, mikor botlik el valaki valamiben, bármiben, leginkább a saját
lábában. Hideg van, de hát itt, e durván faragott kövek ölelésében mindig az
van. Az égő tömjén illatfoszlányain túl érzem a tenger fölötti levegő és a
doh szagát. Fél karral átölelem nagyanyám vállát, mert reszket, de lehet,
hogy csak a kora miatt, ugyanakkor érzem a ruhája alatt az izmait, amiket
sok év alatt növesztett azzal, hogy naponta úszik a tengerben. Egyetlen
reggelt sem hagy ki: aznap is úszott, amikor a nagyapám meghalt, és ma is
úszott, amikor lebocsátjuk őt a földbe. Egy pillantást vet rám; Aoife
O’Malley alig viseli el a gesztust – egyforma magasak vagyunk, a kortól
nem vált görnyedtté –, de nem veszem el a karomat, egyrészt, hogy
bosszantsam, másrészt, hogy egy kis melegséget szerezzek magamnak.
Egyébként is érzem magunkon az összes rokon tekintetét, és amilyen tüskés
tud Aoife lenni, igenis meg akarom védeni őt azoktól, akik azt hiszik, az
évek meggyengítették, és könnyű prédát látnak benne.
A pap szemmel látható kelletlenséggel kezdi búcsúztatni az öregembert,
egyik imát kántálja a másik után, amit én összefüggéstelen zagyvaságnak
hallok. Egyszer egy püspököt hozattunk Breakwaterből – elismerem, ő sem
volt kevésbé kelletlen, de akkor még többet értünk, és nem mertek volna
visszautasítani bennünket. De most… itt ez a gyászoló körmű, szesz- és
földszagú kis istenkutya, akinek úgy lepik a vállát a korpa finom szemcséi,
mintha már tél lenne. Motyogja az imáit, mint aki attól fél, hogy választott
istene le talál sújtani rá, amiért itt van, amiért eltemeti Óisín O’Malley-t a
földbe, mintegy a jóváhagyás pecsétjét adva rá. De ne felejtsük el, ma már
nem sok pap közül választhatsz Breakwaterben, akármi legyen is a rangod.
– Rettenetes férj volt, tudod – ismétli Aoife, mintha csak társalogna, de
van annyi eszem, hogy csak bólintok. Álarcot ölt az én nagymamám:
ártalmatlan öreg hölgy a maga friss gyászában. Az biztos, hogy elvesztett
egy rettenetes férjet, de nem hagy kétséget a hallótávolságon belül
lévőkben, hogy így is rettenetesen fog hiányozni neki, mert ennek ellenére
jó felesége volt. A házasság megpróbáltatásai dacára ő, Aoife O’Malley
minden tőle telhetőt megtett, hogy gyengéd, szerető, figyelmes és
tisztelettudó feleség legyen.
Na ez az, ami ő sosem volt. De ahogy mondom, nem vagyok olyan
bolond, hogy mások előtt ellentmondjak neki. Amikor csak ketten vagyunk,
előfordul, hogy veszekszünk, de nyilvánosan, történjék bármi, lojális
vagyok. Ezek a család különböző oldalhajtásaiból származó rokonok csak
azért vannak itt, hogy lássák, mit nyerhetnek az öreg halálával. Ráadásul
nem is igazi O’Malley-k, nem valódiak, csupa vegyes, kevert származék –
mint magam is –, nem a családunkban született férfiakkal és nőkkel kötött
házasságok szülöttei. A vérük már felhígult. Őszintén szólva, ennek így
kellett történnie, bármennyit siránkozik is miatta a nagyanyám. Hányszor
házasodhat egy család önmagán belül anélkül, hogy egy szörnyet hozna a
világra? Isten a tanúm, ebből kijutott nekünk is. Malachi elsuttogta nekem,
hogy odalent a földben furcsa formára készült koporsók zárnak magukba
olyan titkokat, amiket senki más nem őrizne meg.
 Ám Aoife kétszeresen is O’Malley: annak született, és egy O’Malley-hoz
ment férjhez. Ő valódi, duplavérű. Az ómega. Mi, többiek kevesebbek
vagyunk, olyan hígvérűek, hogy az szinte már nem is számít. Én azonban
ebben a házban nőttem fel, Aoife unokája vagyok, ennélfogva egy
lépcsőfokkal a többiek felett állok.
De tény, hogy ő itt a család utolsó legtisztább vérvonalú tagja.
A pap motyogása felhallatszik, mialatt Óisín mahagóni koporsóját (a
szokottnál hosszabb, tekintve nagyapám magasságát, ami plusz költséget
jelent) vivő legerősebb unokafivérek leereszkednek mögötte a mélybe.
Ahogy haladnak lefelé, látom Aidan Fitzpatrick erős hátát, széles vállát a
kabát alatt, és szőke haját, ahogy fénylik a sötétben. Finn O’Hara megy
mellette, eltérő magasságuk miatt nehézkesen haladnak. Elképzelem, ahogy
Óisín oldalra billenve a párnázott béléshez nyomódik, noha erről ő maga
mit sem tud. Mögöttük a Monaghan-ikrek, Daragh és Thomas lépkednek, és
a koporsó végét két olyan távoli unokatestvér tartja, hogy a nevükre nem is
emlékszem. De ők legalább hasonlítanak az O’Malley-kra. A többiek
szőkék vagy vörösesszőkék, az arcuk jellegzetesen szeplős vagy fakó. Vagy
legalábbis valaha erről lehetett felismerni őket; manapság elenyésző
kisebbségben vannak azok, akik tényleg igazi O’Malleyk-nak látszanak.
Egyedül Aoife és én ülünk az első padban, pedig a kis kápolnában hátul
csak állóhelyek vannak. Senki sem mert leülni mellénk, de még a túloldalra
sem. Nem tudom eldönteni, vajon Aoife szomszédságát tartják olyan
helyzetnek, amit jobb elkerülni, vagy senki sem akart túl közel lenni Óisín
koporsójához, hátha megint felpattan, és rájuk rivall, hogy takarodjanak
haza. Vélhetőleg a kettő valamiféle alkímiai kombinációja.
Én? Rajtam nincs mit elkerülni; bennem nincs semmi ijesztő.
Leginkább arra gyanakszom, a többség azért jött, hogy biztos lehessen
benne, Óisín tényleg meghalt, és erről kényelmes távolságból győződhessen
meg. Bár nagyon is tisztában vagyok a hibáival, borzasztóan hiányozni fog
a nagyapám. Ő tanított meg mindarra, amit a tengerről és a szeszélyeiről, a
hajókról, az üzletről és mindazokról a babonákról tudok, amelyek örökösei
a tengerészek. Nincsenek illúzióim: ha lettek volna fivéreim, ha anyámnak
lett volna fiútestvére, nem sok esélyem nyílt volna e tudás megszerzésére.
Réges-rég elmúltak azok az idők, amikor az O’Malley család női tagjai
elvitathatatlan hatalommal bírtak, és ez nagy kár. Aoife kivételes teremtés,
természeti, sőt elemi erő, akit a legkevésbé sem érdekel, ha mások meg
akarják mondani neki, mit tegyen, de időnként még ő is kénytelen fejet
hajtani, és engedni.
Vannak napok, amikor arra gondolok, hogy Óisín magányos volt, és
szerette, ha vele vagyok itt, a dolgozószobájában és a Breakwaterbe tett
útjainkon, ahol a hajókat és a rakományt ellenőrizte. Szeretett elvinni
ebédelni a kedvenc klubjába, kikérdezni az árapályokról, a tengeri
csomókról és a kereskedelmi utakról. Persze, ha valamit rosszul mondtam,
se vége, se hossza nem volt a lamentálásának, és nem volt kétségem afelől,
mekkora csalódást okoztam. De az első pár alkalom után eltökéltem, hogy
ezentúl nem fogok hibázni. Érzem a zsebemben annak a kis gyöngyház
nyelű bicskának a súlyát, ami az övé volt, és amit azelőtt adott nekem, hogy
utoljára ágynak esett.
–  Rettenetes férj – sóhajtja újra Aoife, a hátul állok kedvéért
hangosabban, ha netán valaki eddig nem hallotta volna. Harmadikra mindig
sikerül: tényként könyvelheti el, hogy mindazok, akiknek a füléhez eljutott,
továbbviszik. Aoife O’Malley világéletében hitte, hogy az az igazság, amit
ő annak mond.
– Igen, nagymama – válaszolok ezúttal, habár kicsit árulásnak érzem, de
mostantól Aoifeval[1] kell együtt élnem. Nincs többé puffer, még ha az
mindössze Óisín vágya volt is, hogy ellenkezhessen a feleségével.
Úgy érzem, mintha a koporsóvivők szörnyen hosszú ideig volnának lent,
és már az istenkutya kántálásának ütemes vinnyogása sem hallatszik.
Hegyezem a fülem, hallom-e a lépteket a lépcsőn, vagy a fa súrlódását a
kövön, ahogy belecsúsztatják a koporsót az egyik fali fülkébe, vagy egy-két
köhintést egy olyan sírbolt állott levegőjében, amelyet tizenöt éve, amióta
anyám lázbetegségben meghalt, mindössze egy héttel később követve
apámat, nem nyitottak ki.
Még feszültebben hallgatózom, kétszer annyi semmit hallok. Észhez
térek, a távolmaradásuktól mégis rám jön a szívdobogás. Úgy képzelem,
mindenki hallja, de Aoife nem néz rám, nem mutat semmiféle jelet. Mi
történik odalent? Túl messzire mentek? Megváltozott a lépcső? Többen
vannak, lejjebb ereszkedtek? Az unokatestvéreimet még most is
megmagyarázhatatlanul melegen fogadták valahol? Megszokásból
megérintem a nyakamon lévő mélyedés alatti pontot, megtapintom a magas
nyakú ruha vastag fekete anyagát, és az alatta lévő fém okozta dudort: ezüst
nyaklánc a hajóharang medállal, amelybe vagy fésűkagylót vagy
halpikkelyt véstek. Aoife is ilyet visel; azt mondja, anyám is hordta. Mint
minden elsőszülött.
Figyelj, figyelj, figyelj…
Aoife felém fordítja finom vonású arcát, és a sűrű csipkefátyol alól rám
néz. Rájövök, hogy szorítom a vállát. Meglazítom az ujjaimat, és
kényszeredetten elmosolyodom a fátylam alatt, ami nem olyan sűrű, mint az
övé, de nekem nincs is annyi elrejtenivalóm.
Végre lépteket hallok! Mintha csak arra vártak volna, hogy oldódjon
bennem a feszültség. Kettesével bukkannak fel az unokatestvérek –
sápadtabbak, mint amikor lementek? Lehet, hogy Daragh kicsit szédül?
Thomas csak most engedi ki a levegőt? Talán végig visszatartotta, míg
odalent volt, azért kapkod most levegő után? Egyedül Aidan tűnik
közömbösnek: teljesített egy kötelességet, és ezt mindenki látta. Semmi
több.
Örökölte a családra jellemző magasságot, de ez minden. Gyérülő szőke
haj, kék szem és drága, jól szabott szalonkabát (csak a legigazibb
O’Malley-kat kínozta a szegénység nyomasztó szégyene), alatta az
elhízással küzd. Harmincon túl csak akkor nem kell tartania a kövérségtől,
ha napi rendszerességgel végez valamilyen testmozgást: lovagol, bokszol,
bejárja a dombvidéket vagy a hajói fedélzetét. Aoifera néz, de rám nem;
azontúl, hogy „helló” meg „viszlát”, ritkán fárasztja magát azzal, hogy
szóljon hozzám, mintha még gyerek volnék, a kis unokahúg, eléggé
láthatatlan. Megszoktam, és nekem is megfelel így. Biccentenek
egymásnak, aztán Aidan visszamegy a második padsorba, ahol a világos
szemű, selymes fürtű, csapott állú húga – egykor a barátnőm – várja. Érezni
vélem a tarkómat perzselő, merev tekintetét, de valószínűleg csak
képzelődöm. A többiek szétszélednek a kápolna hátsó részében.
A pap elkántál még egy utolsó áldást, és felszólít bennünket, hogy
menjünk békével. Aoife nem vesztegeti az időt; fürgén lépdelünk a sorok
között, amit talán felül kellene vizsgálnia, ha egyszer törékeny, gyászoló
özvegynek akarja mutatni magát. Megszorítom a karját, és a következő
pillanatban veszi az üzenetet. Kicsit visszavesz a tempóból, léptei
apróbbakká, lassúbbakká válnak, felhagy a feleannyi idős férfiakat
megszégyenítő hétmérföldes léptekkel.
Mögöttünk jönnek a rokonok és a többiek. Hátrapillantok a vállam fölött,
és a fekete csipkefátyol alól figyelem, ahogy jól nevelt hullámokként
tódulnak a nyomunkban, mintha attól félnének, el találunk szökni, ha nem
vesznek gyorsan üldözőbe.
– Csak ezen az utolsó megpróbáltatáson essünk túl! – mormolja Aoife.
– Igen, nagymama – felelem, de közben azt gondolom: És utána? Hogy
fogunk élni ezután? Hogy fogunk tovább hímezni, olvasni, irányítani a
három bérlő családot, illetve Maurát és Malachit, hogy fogjuk gondozni a
gyógynövénykertet, megvizsgálni, mi mire jó, meglovagolni azt a három
öreg lovat, sétálni a tengerparton, megoldani a mindennapok gondját?
Hogyan?
És közben, bevallom, szüntelenül ott motoszkál bennem a gondolat, hogy
most már csak Aoife van, és ha ő is meghal, akkor magam mögött
hagyhatom Hob’s Hallow-t minden kötelezettségével és az O’Malley
névvel együtt.
 
–  Hogy van a mi kedves Aoifenk, drága Miren? Elég jól? – kérdezi
Florence Walsh néni, aki valójában szintén unokatestvér, de olyan öreg,
hogy könnyebb őt nénizni. Alacsony és kerekded, de a fejére már nem jutott
a hájból, amitől beesett arca csupa ránc. Talpig feketében olyan, mint egy
aszalt szilva, a tetején ezüst hajjal, ami felhő puhaságúnak látszik.
Tapasztalatból mondom, egyáltalán nem olyan: gyerekként megérintettem, s
a várt selymesség helyett valami éleset, szárazat és szúrósat éreztem. Utána
napokig olyan volt, mintha szilánkok fúródtak volna a bőröm alá, és még
pofont is kaptam érte, amit soha nem felejtettem el.
– Nagyon jól van, néném. Köszönöm a kedves érdeklődését.
Szó sem volt ilyesmiről. A vén dögkeselyű ugyan pár évvel fiatalabb
Aoifenál, de öregebbnek látszik nála. Azt hiszem, a fejében verseny folyik,
ki él a legtovább; kíváncsi lennék, hányan kötnek fogadást rá. Tudom, én
kire tenném a pénzem, ha lenne.
–  Nagyon alkalmazkodó ez a mi Aoifenk, biztos vagyok benne, hogy
bármit vessen is elébe az élet, túl fogja élni. – Florence néném kinyújtja
felém a kezét, és úgy érinti meg a ruhaujjamat szegélyező kis fodrot, mintha
az értékét akarná felbecsülni. A ruha olyan régi, hogy már kezd fakulni,
nem is az enyém – azt hiszem, még anyámé volt, ezt viselhette a saját
nagyszülei temetésén. Gyanítom, hogy előtte egy másik O’Malley-é volt,
vagy talán három másiké. Ódivatú darab, de fekete, és csak ez számít,
semmi más; Maura kicsit beljebb vette a derekánál, mert vékonyabb
vagyok, mint Isolde volt. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy
rácsapok pókszerű, mohó ujjakkal markoló kezére, teljesítve ezzel a régóta
esedékes bosszút, de félő, hogy összetörnének a csontjai. Mindenesetre
nagy a kísértés.
– És milyen leleményes! Nézd csak mindezt! – mutat az egykor, amikor
még megengedhettük magunknak, hogy vendégeket fogadjunk, bálok
rendezésére használt, hosszú teremben kirakott ételek és italok sorára. A
falak mentén és a terem közepén felállított asztalok roskadoznak az enni- és
innivalóktól. A négy szolgáló, akiket Aidan Fitzpatrick „kölcsönzött”
nekünk, tőle szokatlan figyelmességből, tekintettel nagyapám
végtisztességére, szépen kitakarított, megtisztított és kifényesített mindent
(na jó, ebben a teremben). Aoifeval együtt megszoktuk a rendszerint
mindenütt szállongó porhoz, mert még nagyanyám is elfogadta, hogy
Maura túl öreg, s azontúl, hogy a könnyen elérhető felületeken ötletszerűen
végighúz egy porrongyot, mást is csináljon. – Igazán lenyűgöző ilyen lapos
erszénnyel – mondja Florence csillogó jégkék szemmel.
– Nagymama roppant meggyőző tud lenni, ha akar, néném, ahogy te és
Silas bácsi is jól tudjátok. – Florence rég meghalt, és nagyjából senki által
nem siratott férjéről az a hír járta, hogy nem sokkal a halála előtt
lebeszélték egy csomó tartozás behajtásáról; azért sem fizették neki vissza,
mert Aoife meggyőzte, hogy a végrendeletében el kell engednie az
adósságot. Még több pletyka szólt arról, hogy miként tudta őt Aoife
befolyásolni. Nem hiába tartotta őt Florrie leleményesnek. Kegyetlenül
leleményes volt.
Néném arca eltorzul; a kemény munkával begyakorolt jóindulatú
kifejezés nem képes tartani a frontot a benne lakozó rosszindulattal
szemben, amely úgy mutatkozik meg, mint amikor egy hatalmas tengeri
lény a mélységből a felszínre bukkan. Egy pillanatra, aztán eltűnik. Nem
félek tőle, de most megremeg a térdem, talán mert Florence ebben a
pillanatban Aoifera hasonlít. Nem arcra, nem, hanem a rossz szándékát
illetően.
– A kelleténél többet örököltél a véréből – mondja, és ez úgy hangzik,
mint egy átok. Mosolyog. – Örülök, hogy jól van. Vigyázz magadra, Miren!
Florence néni lassan elvonul, nézem, ahogy utat tör magának a feketébe
öltözött testek présében. Itt-ott megáll, mond valamit, megérint valakit.
Egyesek visszahőkölnek; mások behajolnak.
A tömeg gyérülni látszik, de kétlem, hogy azért, mert bárki is elment
volna már – noha akik azt tervezték, hogy még a sötétség előtt visszatérnek
Breakwaterbe, hamarosan indulni akarnak. A rokonok persze bebarangolják
majd a házat, pókhálókként terülve szét egyik épületszárnytól a másikig,
hogy lássák mindazt, amit csak láthatnak. Mostanában nem jellemzőek a
látogatók; pár év óta megritkultak a birtokon a vacsorameghívások.
Remélhetőleg nem lopnak el semmit; nem mintha rá lennének szorulva,
hogy lopjanak, inkább hogy legyen egy emléktárgyuk, amivel majd
henceghetnek. Nagyon kell igyekezniük, ha valami értékeset akarnak
találni; még az a rengeteg ezüsttárgy – vázák, mellszobrok, tányérok,
evőeszközök, kilincsek, kancsók, serlegek, miegymás – is odalett, az
évtizedek során eladogatták, hogy kifizethessék a számlákat. Egyedül
Aidan Fitzpatrick állított be rendszeresen, hogy érdeklődjön Aoife és Óisín
egészsége felől, megkérdezze, nincs-e szükségük valamire, de ahogy
megfigyeltem, valójában nem adott semmi komolyabb dolgot. Csak épp
annyit, hogy távol tartsa a végrehajtókat, de ahhoz nem eleget, hogy
megmentse őket.
Minket.
Florence eltűnik a szemem elől, és újra a lakomára nézek. Hány újabb
hitelező fog ezért az ajtónkon kopogtatni? Hogy tudott Aoife bárkit is
rávenni, hogy hitelezzen neki? Ő éppúgy tudja, mint én, hogy nem lesz
semmi tartalékunk, miután felolvassák Óisín végrendeletét. Szerencsénk
lesz, ha megtarthatjuk a házat, de az utolsó hajókat is el kell
kótyavetyélnünk, hogy fedezzük a tartozásainkat.
Nem beszélve az örökösödési illetékről.
Egykor tudtuk volna, hogy mennyi lehet, mekkora rész, de már nincs egy
testület, amely eldöntse. Így van ez már majdnem négy éve, amióta jött egy
nő Breakwaterbe, és elkezdte kisajátítani. A várost vezető gyűlés férfi tagjai
sorra meghaltak, látszólag természetes okból, vagy balesetben, és akik még
maradtak, örültek, hogy profitálhatnak Bethany Lawrence új rendjéből.
Bethany rajta tartja az ujját a város ütőerén, és ahol nyomást gyakorol rá, ott
a dolgok vagy felgyorsulnak, vagy végképp leállnak. A vidéket széltében-
hosszában bebarangoló vándorcigányoktól azt hallani, hogy a háta mögött
(érthetően) a Tolvajok Királynőjének hívják, és olyan szigorúan hajtja be az
adót, a kenőpénzt és a tizedet, mint egykor az egyház és az állam
együttvéve (mondják, hogy az érsek is a csicskájául szegődött, minden
morzsát elfogad, amit az a nő odadob neki). Azt se felejtsük el persze, hogy
állítólag jól vezeti és rendben tartja a várost. De mit akarhat tőlünk? A
rossznyelvek szerint Breakwater nagyobb örökséget váró gazdag családjai
kénytelenek pénzzel vagy szívességgel, néha mindkettővel adózni neki.
Felmerül bennem, hogy valamikor egy O’Malley köthetett efféle
megállapodást, de Bethany nem tartozik közénk. Sem Aoifenak, sem
Óisínnek nem volt kapcsolata vele, és ő sem közeledett hozzájuk soha akár
személyesen, akár közvetítő útján, biztos jeleként annak, hogy olyan
jelentéktelenné váltunk, hogy a hiénák még egy pillantásra sem méltattak
bennünket. Vagy talán, de csak talán, maradt még valamennyi a jó
hírünkből, valami kis visszhang, amely még a leghatalmasabbat is
óvatosságra készteti.
Lehet, hogy nem fogunk hallani semmit. Lehet, hogy túlságosan
elszegényedtünk, és ez túlságosan közismert, semhogy valaki kérjen tőlünk
bármit is. Az ember nem tehet mást, mint reménykedik.
– Kisasszony, rakjak még ki a lazacból? – szólal meg a könyökömnél az
egyik kölcsönkért szolgáló.
– Ne! – rázom meg a fejem. – Az csak maradásra bátorítja őket.
A lány biccent, pukedlizik, és elmegy.
Hamarosan valamennyien távoznak, a családtagok, akik nem azért
vannak itt, hogy vigasztalást nyújtsanak a szükség idején, hanem hogy
lássák, amit itt láthatnak, hogy ünnepeljék, ők nem mi vagyunk, mi, akik
lesüllyedtünk.
Eszembe jut Óisín, ahogy ott ültem mellette a halála előtti napokban.
Nem volt az ablak előtt sápadt, siránkozó asszony, vihar sem tört ki, amikor
meghalt – az csak olyankor van, amikor az asszony megy el; senki sem
tudja, miért, vagy ha tudja is, nem mondja. Emlékszem, a nagyapám ijedt
gyerekké változott, egész kicsire húzta össze magát a hatalmas matracon,
amelyen a matriarcháink és patriarcháink születtek, aludtak és meghaltak.
Emlékszem, sírt, hogy senki nem fog bánkódni a halála miatt; hirtelen
támadt benne ez a vágy, hogy szeressék, miközben ő maga nem sok
szeretetet mutatott mások iránt. Eltűnődtem azon, hogy nem a bűnei
megbocsátására vágyott, amelyekből pedig számosat jegyezhettek fel egy
hatalmas könyvben, hanem szeretetre.
Igen, nemsokára mindannyian el fognak menni, csak Aoife és én
maradunk a körülöttünk pusztuló Hob’s Hallow-ban a sír szélén tántorgó
Maurával és Malachival. Mégsem látom, mi lesz, ha eljön az a perc, amikor
mindannyiuk mögött becsukódik az ajtó; valójában elképzelni sem tudom,
hogyan fog alakulni az életem az utána következő hetekben és hónapokban.
Olyan ez, gondolom, mint kitartani, míg elmúlik a vihar, ámbár egy furcsa,
csendes vihar: Csak kapaszkodj, szokta mondani Óisín, és szinte hallom a
hangját, kapaszkodj meg valami szilárdban! Afféle tengerész mantra. Ezt
mondta, valahányszor Aoife magával vitt úszni a tengerben.
És váratlanul tudatára ébredek, mekkora űr tátong a testem közepén:
igen, hiányozni fog az öregember. Két öklömet a hasamhoz szorítom, és
sebesen pislogok, hogy visszatartsam a könnyeimet, miközben megteszem a
húszharminc lépést a bálterem túlsó végében lévő hatalmas ablakokig. Ha
valamit, hát azt biztosan tudom, hogy a szeretet és a gyűlölet sohasem
egyszerű.
Néhány unokatestvér megpróbál szólni hozzám, de én továbbmegyek,
mintha nem hallottam volna, mire visszahúzódnak. Végre megállok a
rombusz alakú üvegtáblák sora előtt, és kibámulok.
A nyíratlan smaragdzöld gyep szelíden hullámozva nyúlik el egészen a
sziklákig. Szürke az ég, és szürke a tenger; az optikai csalódás azt a
látszatot kelti, mintha összeöltögették volna egyetlen foltvarrott takaróvá,
melyen alig-alig látszik a végtelenül finom varrás helye. Olyan, mintha
eltűnne a látóhatár. Mi történhet, ha nincs többé ez a vonal? A vonal, amely
felé mindnyájan tartunk, tudva, hogy sohasem érhetjük el, mégis mennünk
kell felé, ahogy egy költözőmadár követi évről évre, egyik életről a másikra
a vándorlás útvonalát.
Elképzelem a hullámok hangját, mert itt, a zsibongástól, a finom
porceláncsészék csörrenésétől, az evés neszeitől, a márványpadlón lépkedő
lábak kopogásától nem hallom. De tudom, hogy a szívverés
állhatatosságával csapódik előre és húzódik vissza, ismerem a csendjét és a
robaját, ahogy lezúdul a kavicsos partra. Elég csak rágondolnom, és
megnyugszom, ami különös, mivel kicsi koromban halálra rémített ez a zaj.
A világ összes vize egymásba folyik, Miren, mondta mindig Aoife, mi
haszna félni tőlük?
Ez persze nem segített, és nem nyugtatott meg, amikor úgy tanított úszni,
hogy bedobott a jéghideg tengerbe. Kényszerűségből tanultam meg;
magával cipelt, akármilyen volt az idő, és akárhogy jajgattam. Lehajított a
beomlott barlangtól nem túl messze a vízből kiemelkedő sziklákról, én
pedig elsüllyedtem. Az első néhány alkalommal kimentett, de aztán hagyott
elmerülni. Hagyta, hadd zuhanjak le a mélybe, olyan hosszan, hogy azt
hittem, megfulladok, míg végül rájöttem, csak úgy maradhatok életben, ha
hosszú karcsapásokkal és erőteljes rúgásokkal mentem magam, ahogy
Aoife csinálja. Éveken át törtem a fejem, hogy végül hagyta volna, hogy
odavesszek… vagy ha még egy percet várok, utánam ugrik, és kimenti-e a
hullámokból azt a köpködő, köhögő, halálra rémült háromévest, aki az
egyetlen reménye és a jövője volt.
Csak kapaszkodj meg valami szilárdba, mondaná Óisín, de hosszú időbe
telt, mire rájöttem, hogy úgy értette, csak magamra számíthatok: abban a
dühös tengerben én voltam az egyetlen szilárd dolog.
Rejtély, meddig bámultam kifelé, de az térített magamhoz
merengésemből, hogy megláttam, amint két alak sétál keresztül a füvön.
Lépteik irányából ítélve a hátsó kapun át jöttek be, és arrafelé tartottak, ahol
egykor, ha mégoly rövid ideig is, a templom állt. Egyikük hosszú fekete
gyászruhát viselt, a szél bele-belekapott a fátylába, amit végül bosszúsan
hátracsapott, s most úgy repkedett mögötte, mint egy szárny.
– Mit gondolsz, miről beszélgetnek?
Nem vettem észre, hogy Brigid odajön, és megáll mellettem. Alacsony,
tömzsi lány, a haja göndör, szőke, a szeme fakószürke, de a hangja kedves,
szinte muzsikál. Senki sem kérte fel őt Óisín búcsúztatására, de nem is
énekelt felette senki.
Vetek egy oldalpillantást unokatestvéremre. Piros az arca, mintha
bosszankodna vagy zavarban lenne, vagy össze kellett volna szednie a
bátorságát, hogy szólni merjen hozzám, esetleg félne, hogy nem fogok
válaszolni. Nem vagyunk barátnők. Már nem. Valaha azok voltunk. Amikor
Óisínnek még megvolt az irodája Breakwaterben – mielőtt eladta volna
Aidannek –, eljártam hozzá Brigiddel. Kijött hozzám Hob’s Hallow-ba is
játszani. Akkor nem számított, hogy nem „rendes” O’Malley; nem törődtem
azzal, hogy Aoife lenézi a család alantasabb ágait. Ez így ment éveken át,
és a legjobb barátnőmnek tartottam, de amikor fokozatosan szítják benned a
haragot és a büszkeséget, amikor elveszíted a bizalmadat valakiben…
– Nem tudom – felelem. Aztán hozzáteszem, mert nincs benne szégyen,
legalábbis nekem nincs. – Talán egy kölcsönről.
–  Ez a ház össze fog dőlni. – Abban, ahogy mondja, nyoma sincs
rosszindulatnak, inkább csak valami szomorúságnak, mintha egy öreg
kutyáról beszélne, ami hamarosan el fog pusztulni.
– Tudom. – Aztán szótlanul figyeljük a két alakot odakint.
Aoife majdnem olyan magas, mint Aidan; élénken, a kezével hadonászva
beszél. Látom az arckifejezését: ravasz, óvatos, éhes és okos. Aidan
feszülten hallgatja, és most kicsit hasonlít Aoifera. Amikor kinyitja a száját,
arcvonásai átrendeződnek, egy hígabb vérvonal képviselőjévé válik. Ezután
elveszítem mindkettőjük arcát, mert irányt változtatva az álcázott horizont
felé sétálnak, egyenesen bele a vihar leheletét magával hozó szélbe.
 3

A MAGAS MENNYEZETŰ könyvtárszoba falaira egykor tengeri

dicsőségünk jeleneteit festették, de amióta vissza tudok emlékezni, e
művészi képeket jórészt elfedték a pókhálók és a kormos füst. Itt-ott
kikandikált egy arc, egy kéz vagy láb, egy viharfelleg, egy vitorla, egy
tengeri szörny farka, de hogy a kép mit ábrázol, jórészt a képzeletre van
bízva. Amikor kicsi voltam, nem néztem oda, nehogy a látott részletekből
éjszaka egy rémálmot bűvészkedjek össze. Akkoriban azt hittem, a rossz
álmoknál semmi nem lehet rosszabb. Három falat könyvekkel zsúfolásig
tele polcok takarnak, a negyediket pedig nagyjából kitölti az ablak, melynek
porlepett, piros függönye az éjszakát és a hideg nagy részét hivatott távol
tartani.
Aoife egy feketébe hajlóan sötétbarna, hímzett pongyolában, hófehér,
selymes haját, melyen nyoma sincs az ifjúkori sötét színnek, feltornyozva, a
könyökénél egy pohár téli citromos whiskyvel ül az egyik magas támlájú
karszékben, és belebámul a kandallóban égő tűz lángjaiba. Az imént mélyet
sóhajtott, amelyet elengedésként értelmeztem, jelként, hogy innentől
továbblépünk. De hova?
Rajtam még a gyászruha van; a délutánom azzal telt, hogy
elbúcsúztattam a vendégeket, azután Maurának segítettem rendet rakni,
mivel Aidan hazavitte magával a kölcsönadott lányokat. Utána három
kosarat raktunk tele maradékokkal, amiket elvittem a bérlők házikóiba.
Több ennivaló maradt, mint amennyit meg tudnánk enni, és valakiknek
legalább legyen valami hasznuk Óisín halálából. Kellyék és Byrne-ék
hálásak voltak; O’Meara özvegye elfogadta, amit vittem, de ugyanúgy
nézett rám, mint mindig, úgyhogy most is elsiettem, mint mindig.
Odamegyek az egyik könyvespolchoz, és leveszek egy könyvet, ami
megbújik a családregények és a tengeri jog kötetei között, melyeket
nagyapám minden rokonánál jobban szeretett. Sok kötet gerincén látható az
aranyozott „M”, ami annyit jelent, hogy „Murcianus” – Murcianus Kevéssé
Ismert Tudománya, Murcianus Mitikus Lényei, Murcianus Különös Helyei,
Murcianus: Az Éjszaka Dalai, Murcianus: Mesék Könyve. Még egy
Murcianus Mágiája is van, de ez nem a teljes változat, az igazi
évszázadokkal ezelőtt odaveszett Cwen’s Reach-nél, a fellegvár
kifosztásakor, legalábbis így mondják.
De amit leveszek, az más, a súlya lehúzza a karomat, és ahogy
közeledem vele Aoifehoz, úgy tartom, mint egy pajzsot. Ujjaim
végigvándorolnak a fedél ma már nehezen kivehető dombornyomásán.
Tudom, hogy az elején hiányoznak lapok, a helyüket csak a lepkeszárnyak
pereméhez hasonló keskeny, szaggatott szélű papírfoszlányok mutatják.
Mindig is ilyen volt, Aoife állítja, hogy nem tudja, mi lehetett ott; hogy a
történet, az a legelső történet már az ő kislánykorában is hiányzott, és nem
maradt róla semmi emlék.
– Olvasol nekem? – kérdezem, de nem sok reményt fűzök hozzá, hiszen
tizennyolc éves vagyok, és nagymama ősidők óta nem olvas fel nekem.
Maura, akihez gyerekkoromban futottam mindig, ha vigasztalásra vágytam,
soha semmit nem olvasott nekem, de rendszeresen mesélt tündérmeséket.
Éneklő hangon mondott meséi titkos helyekre elhurcolt gyerekekről,
madárrá és bogárrá változott nőkről, lélekórákról és fekete mágiáról, hol két
lábon, hol meg négy lábon járó fiúkról, arcukat elváltoztató, szarvat
növesztő és a régi életüktől eltáncoló lányokról, rablók által ellopott
menyasszonyokról, egy nő átkától tönkretett hősökről szóltak. És más
helyekről is mesélt nekem: Lodellanról és Bitterwoodról, Tinternről és
Bellsholmról, és különös helyekről, mint amilyen a Sötét Világbeli Calder,
ahol a Pióca Lordok uralkodnak.
Aoife, ha olyan kedvében volt, felolvasott nekem abból a könyvből,
amelybe a fajtánk nemzedékei írták a történeteiket, ezek lehettek
hazugságok, de lehettek igazak is. A különböző kézírásos irományok
némelyikét nehéz kisilabizálni, de gyerekként valamennyit szentírásnak
vettem.
Talán még arra is emlékszem, hogy anyám olvas fel nekem a fekete
borítású könyv elsárgult, az időtől színehagyott tintával írt, a rég halott
ujjak nyomait viselő, a margóin apró rajzokkal ékesített vagy éppenséggel
elcsúfított lapjairól. Emlékszem egy Aoifeénál édesebb, kedvesebb, inkább
nevetős, mint komoly hangra, akinek a mesélése kevésbé keltett félelmet
bennem, úgyhogy éjszaka nem ébredtem fel rémálmaimból, hanem békésen
ringatóztam az ősök emlékeinek karjaiban. De lehet, hogy csak képzelem az
egészet. Isolde talán nem több egy valaha volt gondolatomnál, és nem is
lesz soha más. De talán, csak talán, anyám hangja nyomot hagyott az
álmaimban. Apámról, Liamről viszont fikarcnyi emlékem sincs; Aoife az
évek során mindössze annyit mondott róla, hogy alkalmatlan volt, és ehhez
még hozzáfűzött pár szót, melyek egyike sem volt hízelgő.
Más családok történetei talán rideg férfiakról és ártatlan, tiszta nőkről
szólnak, de nekünk isteneink, tengeri lényeink és szörnyeink vannak. Soha,
kiskoromban sem kételkedtem abban, hogy ezek a történetek igazak. Most
azonban, elhagyva a kisgyerekkort, már nem vagyok ebben olyan biztos.
De ezen az estén, ki tudja, miért, újra ilyen meséket szeretnék hallani, és
ki tudja, miért, nagymama adakozó kedvében van, és bólint. Az ölébe
teszem a könyvet; füles karszéke denevérszárnyú trónusnak látszik.
Elfészkelődöm a vele szemben lévő, féloldalas háttámlájú, zöld
bársonykanapén, megtámasztom a fejem egy párnán, átjár a tűz melege, és
noha tudom, hogy mire véget ér az éjszaka, túl meleg lesz, nem bánom.
Nem kérek egy bizonyos mesét. A mesélés a lényeg.
E pillanatban béke van.
És Aoife olyan hangon, ami csak egy kicsit hasonlít egy öregasszony
hangjára, olvasni kezd valamit, amit sok éve nem hallottam.
 
Három gyerek élt a házban: az elsőszülött, a lány, aki örökölni fog; a
középső, az egyháznak szánt fiú; és végül megint egy lány, aki, ha betölti a
rendeltetését, bánatot fog okozni anyjának. A család töviről hegyire
megvitatta a dolgot, de a parancsot tiszteletben kellett tartam; válogatni
nem lehet, emlékeztette őket a gyerekek dédnagyapja.
Mit volt mit tenni: a tizedet meg kellett fizetni, akár akarták, akár nem.
A gyerekek anyja tehát lesütötte a szemét, és fejet hajtott. Éjjel-nappal a
gyerekszobában ült, a karjában tartotta az ő vörösarany haját örökölt
kisbabáját, mintha ki akarna használni minden percet, amit vele tölthet.
Amikor a család többi tagja felhagy ott azzal, hogy gyanakodva figyelje,
amikor szabadnak érezte magát vizsla tekintetüktől – mert ugyan ki merne
közülük szembeszállni a családfővel? Amikor nők vezették az O’Malley
családot, kölcsönösen több engedményt adtak egymásnak, rugalmasabban
kezelték a szabályokat és a határokat; de amikor a dédapa birtokolta a
pozíciót, ő szorosabban fogta az ellenőrzése alatt álló nőket kordában tartó
gyeplőt. Az öreg mintha sohasem akart volna meghalni, a saját vérei pedig
hovatovább azon kapták magukat, hogy várják az elmúlását. Az unokája, a
szóban forgó kisbaba anyja fáradt volt, belefáradt a sok meghajlásba és
térdhajlításba, abba, hogy minden kis és nagy dologban engednie kell, és
anélkül, hogy igazán tudatára ébredt volna, lázadás lobbant fel benne.
Így történt, hogy egy nap, mielőtt még búcsút kellett volna mondania a
legkisebbjének, elküldte a legidősebb és a középső gyereket a tengerhez.
„Induljatok el a kavicsos partra vezető ösvényen! – mondta nekik. – De
vigyázzatok, el ne csússzatok! Az öböl túloldalán van egy barlang, az
tetszeni fog nektek, jó lesz ott nektek játszani, talán még kincseket is
találtok, édes gyermekeim.” Jó melegen felöltöztette őket, mert aznap
borús, hideg idő volt.
A legidősebb, Aislin okosabbnak tartotta, ha nem kérdezi anyját, izgalmát
azonban tompította valami ösztön. A fiú, Connor lelkesebb volt, mint a
nővére, nem aggodalmaskodott, és a kislány nem szólt semmit, nehogy
elrontsa a kedvét. Anyja feszült testtartását, elsötétülő és megkeményedő
tekintetét és az elfehéredésig összeszorított ajkát látva megértette, hogy ez a
kirándulásuk nagyon fontos. Aislin bólintott, és megfogta öccse kezét.
„De vigyázzatok – folytatta anyjuk, és megigazította legidősebb
gyermeke nyakában az ezüstharangos nyakláncot –, nehogy meglásson
benneteket valaki! Játsszátok azt, hogy milyen ügyesek tudtok lenni! Hogy
észrevétlenül tudtok odasurranni, jó lesz, kisegérkéim?”
Gráinne tehát elküldte a gyerekeit, ő maga küldte el őket a kavicsos
tengerpartra. Azon a titkos úton küldte el őket, amelyet a házban minden
gyerek ismert, de amelyről a felnőttek hajlamosak voltak megfeledkezni: a
hosszú, sötét folyosókon, ahol csak a szolgák jártak, ők is csak ritkán.
Termeken futottak keresztül, ahol nem lakott más, mint por és piszok. Mert
az otthonukat a szükségesnél mindig nagyobbra méretezték, főleg a tekintély
kedvéért, és hogy irigységet keltsenek, nem pedig, hogy még többen férjenek
el benne. A családi portrék mellett elhaladva viharfekete szemek figyelték
őket az emelkedni készülő szemöldökök alól. Rozsda- és porlepte fegyverek
mellett futottak el, melyeket sok-sok év óta nem kaptak le a falról dühös
kezek; maguk mögött hagytak emelvényeken álló ezüstvázákat és
mellszobrokat, a család történetének jeleneteit ábrázoló nehéz és pompás
faliszőnyegeket. Ezek a jelenetek mindig a tengert idézték, a tengert, rajta
hajókkal, mindig a hajókkal, amelyek révén az O’Malley-k megalapozták a
vagyonukat.
Elosontak a könyvtárszoba ajtaja mellett, el a karszék mellett, amelyben
dédnagyapjuk szundikálva töltötte a napjait, amikor épp nem sorsokról tett
kinyilatkoztatásokat; el az iroda mellett, amelyben apjuk és a fivérei
töltötték napjaikat az O’Malley-k kereskedelmi birodalma által behozott
aranyat és ezüstöt számolva és újraszámolva, terveket és stratégiákat
készítve az újabb és újabb behozatalra; el a lakószoba mellett, amelyben
dédnagyanyjuk, nagyanyjuk és nagynénjeik töltötték napjaikat hímezve és
intrikálva, mint mindig, amikor tétlen üldögélésre kényszerítik a nőket.
Csak akkor hagytak fel a lopakodással, amikor már a tágas, föld alatti
konyhán futottak keresztül. Egyetlen konyhalány vette észre őket, egy
sovány és kíváncsi lány, aki utánuk eredt. Távolról követte őket, át a
konyhakerten, a díszkerten, fák, bokrok és virágágyások között, díszkutak és
valódi kutak mellett, el a csak tavaly elkészült haszontalan építmény mellett,
amely egy kis hajót formázott, mert a dédnagypapának a hajók voltak a
mániája. A lány fázott, mert nem jutott eszébe, hogy kabátot vegyen
magára, de azért csak ment utánuk elkékülő szájjal, elgémberedett ujjait
egymáshoz dörzsölve, s hogy ne görcsöljenek be teljesen, a hóna alá dugva.
Követte őket, mígnem kiértek a szikla pereméig, arra a helyre, ahonnan
elindul lefelé a kanyargós ösvény.
Az O’Malley gyerekek nem féltek az esőtől és a szürke égbolttól, és nem
féltek a tengertől sem, mivel jóformán, mielőtt járni kezdtek, már
megtanultak úszni. A szárazföldön azonban óvatosak voltak, valahogy
alattomosnak érezték azt, ahogy a szilárdnak tűnő föld időnként minden
előzetes figyelmeztetés nélkül megindult alattuk. A gyerekek tehát kellő
körültekintéssel indultak meg a kavicsos öbölbe vezető meredek ösvényen.
Amikor leértek a partra, onnantól ismét biztos léptekkel haladtak tovább,
és a vízhez közeledve még biztosabban lépkedtek. Mögöttük a lány erejét
megfeszítve küzdött, nehogy elbotoljon, nehogy zajt csapjon, amivel felhívná
magára üldözöttjei figyelmét, de azok addigra már egészen közel jártak a
céljukhoz, és egyedül arra összpontosítottak.
Végre-valahára megérkeztek a tengerparti barlanghoz, a bazalt sötét
rétegeibe vájt, mély üreghez. Apály volt, mert Gráinne odafigyelt arra, hogy
mely órában küldi útjukra a gyerekeit, ám a bejárat még így is kicsinek tűnt,
alig nagyobbnak, mint egy rés a sziklában, mintha egy hatalmas kéz egy
könnyed mozdulattal, akár valami függönyt, kicsit feljebb húzta volna a
követ. Aislin térdre ereszkedett, majd kis habozás után – nem félelem volt ez,
semmiképpen sem volt félelemnek nevezhető, inkább megfontolt óvatosság –
bemászott. Öccse, akinek nem voltak efféle aggályai, gyorsan bebújt utána.
A lány várt, nem merte tovább követni őket, és érezte, hogy valamiképpen
rosszul döntött, amikor engedett a kíváncsiságának.
 A sötét, nyirkos és szűk hely, ahová kúszva-mászva eljutottak, megtelt
azoknak a már halott teremtményeknek a bűzétől, amelyekre a tenger jogot
formált, és nem engedett el többé. Épp amikor úgy tűnt, mintha egy
örökkévalóság óta kúsznának egyre beljebb, és Aislin már biztos volt benne,
hogy itt fognak megfulladni a sötétben, halvány fény jelent meg előttük, és
egy hang jutott el hozzájuk a sötétségben. De olyan édes hang, hogy a
legszívesebben futottak volna felé, és Aislin elfelejtette, hogy az imént már
arra gondolt, hogy visszafordul. Igen, itt lesz a kincs, pontosan úgy, ahogy
anyjuk ígérte!
Amikor a két gyerek újra fel tudott állni, egy barlangban találták
magukat, habár azt nem tudták volna megmondani, milyen messzire jutottak
el a sötétben; Aislinnek olyan érzése támadt, mintha az ösvény egy ponton
lejteni kezdett volna. A hely, ahová kiléptek, nagy volt, kétszer akkora, mint
az udvarház díszes nagyebédlője, kétharmadát fekete víz, a fennmaradó
harmadot pedig olyan finom homok borította, hogy belesüppedt a cipőjük.
Az egyetlen fényforrás a falakon növő alga volt, amelynek kékeszöld
derengése beteges színűre sápasztotta az arcukat, és láthatóvá tette a lényt,
amely félig a folyékony obszidiánban, félig kint, a homokos gázlón hevert,
és egyre csak énekelt.
A nőt deréktól lefelé nem lehetett látni, de Aislin érzett valami mozgást a
vízben, ahogy egy hatalmas erő, incselkedően ezüst, mint az igazság
csillogása vagy ízelítője, eltolja a helyéből a folyékony anyagot. A lény nő
volt, bizonyosan, széles vállú, dús mellű, hosszú, fekete hajfonataiban
gyöngyöket viselő nő. Aislin mégsem tudott szabadulni a gyanútól, hogy a
nő – lény – sokkal nagyobb, mint bárki, akit valaha látott, akár a nagyon
magas termetű rokonai között is. Széles szája tele volt éles fogakkal, orra
kicsit lapos, orrlyukai kicsit magasabban fekvők, szeme nagy, szemfehérje
nélküli fekete, de nyilván látta a gyerekeket, mert széles szája mosolyra
húzódott, és intett, hogy jöjjenek közelebb. A lény – a nő – abbahagyta az
éneklést, és a barlang sötétségbe vesző, magas mennyezetéről visszaverődő,
cseppenként lehulló, lecsorgó édes hang fodros hullámokat vetett a tó
tükrén.
Aislin arra gondolt, hogy soha életében nem látott még ilyen különöset
vagy ennél gyönyörűbbet, de nem mozdult el a helyéről, és mintha a
nyakláncán lévő, meztelen bőréhez érő ezüstharang rezegni kezdett volna.
Gráinne tudta, hogy a lánya óvatos. Connor – ó, ki tudta, mire gondol a
fiú? – ellépegetett odáig, ahol a lény már elérhette.
 A sellő mintha meg sem látta volna a fiút, egyre csak Aislint nézte,
hidegen és fölényesen, szinte ámulattal és egy csöppnyi megvetéssel –
legalábbis a kislány mintha ezt látta volna a szemében. Ámulatot, amiért
volt annyi esze, hogy távol maradt, és megvetést, mert nem tett semmit,
hogy biztonságban maga mellett tartsa az öccsét.
A karját pikkelyek borították, vette észre Aislin, amikor a lény messzire
kinyújtva megragadta, és magához húzta Connort. Körmei nem is körmök,
inkább karmok voltak, és nem tett semmit azért, hogy a fiú nyugodt
maradjon; a karmok mind mélyebbre és mélyebbre vájtak, de olyan
gyorsan, hogy Connornak egy pillanatig még sikoltani sem volt ideje. A
pillanat elmúltával már sikoltott, de mint aki soha nem fogja abbahagyni, és
a falak, amelyek az imént még a szirén édes énekét visszhangozták, most
Connor utolsó sikolyait verték vissza.
Aislin hirtelen felocsúdott dermedtségéből, és térdre esve menekült vissza
az alagút felé, amely a közelgő dagályt jelezve már átnedvesedett, és
meredekebb volt, mint amilyennek idefelé jövet érzékelte. Amint csúszva-
mászva igyekezett maga mögött hagyni a tengeri barlang különös fényét, és
páni félelemben furakodott át a sötétségen a kinti napfény pici pontja felé,
kis patakocskák kezdtek csordogálni felé.
 
És ez a vége. Ebben a könyvben egyetlen mese sem végződött azzal, hogy
„boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
– Ez igaz, nagymama?
Aoife mosolyog, az arca elváltozik, és bár nem tudom, ez jó vagy rossz,
azt el kell ismernem, hogy szebb és fiatalabb, amikor mosolyog.
– Ez igaz, nagymama? Igaz történet? Tényleg éltek, akikről szól?
Aoife vállat von.
– Élt valamikor egy Aislin.
Tudom, hol van Aislin portréja az emeleti főfolyosón. Még
középkorúként is hasonlít rám; ott lóg a nyakában az ezüst hajóharang
medál. Vagy mindannyian hasonlítunk rá, teszem hozzá gondolatban. Ő
pedig a sötét hajával, a még sötétebb szemével és a furcsán sugárzó bőrével,
mintha a hold egy kicsit belénk költözött volna, hasonlított mindazokra,
akik előtte éltek. Tudom, hogy Connorról, az öccséről nincs ott kép, és bár a
kápolna déli falában látható a sírköve, fogadni mernék, hogy a kő mögött
nem pihennek csontok. De Connornak élnie kellett, és a kisbabának…
 Róla, Aislin húgáról, Róisínről van kép: tizennyolc éves, apácaruhát
visel. Senki más, csak egy O’Malley tudja, hogy nem kellett volna nevet
adni neki, mert ő a tengeré volt – nehezebb elveszíteni valamit, ha már
nevet adtál neki, ha már a tiéd volt –, és a születését sem kellett volna
feljegyezni, mert más volt a rendeltetése. Azt is tudtam, hogy anyámról
sincs portré (kíváncsi vagyok, vajon Aoife elégette-e), mert Isolde a halála
előtt valamivel megsértette a szüleit; Maura és Malachi mindketten
mondták nekem, hogy úgy nézek ki, mint Isolde, de azért kíváncsi lennék.
– Mi lett a lánnyal, nagymama? A konyhalánnyal? Ő eltűnik a meséből.
– Az emberek mindig eltűnnek. Talán elment a tündérekkel. – Aoife szája
még szélesebb mosolyra húzódik, de a tekintete hideg, és a hangja is az. –
Ne légy gyerek, Miren, kinőhetnél már ezekből a mesékből.
– Akkor miért őrződ a könyvet, nagymama? – kérdezem, mire a könyv
borítóját fogó két, hosszú ujjú, kék erekkel hálózott keze görcsösen
összerándul.
– A mesék jelentik a múltat, akár igazak, akár nem – feleli. Most megint
szépnek látom, és ámulattal gondolok rá, milyen lehetett egykor; nem
csoda, hogy sem Silas, sem a Breakwaterben élő férfiak fele nem tud nemet
mondani neki. Ez arra utal, hogy sohasem lehetett túl kedves. Tudom; ő
nevelt fel engem. Kíváncsi lennék, mindig is az voltam, vajon anyámmal
kedvesebben bánt-e, amikor Isolde volt kicsi gyerek.
Szeretem a nagyanyámat, nem pusztán kötelességből, de Aoife O’Malley
(igazi O’Malley, elsőfokú unokatestvérek lánya, elsőfokú unokatestvéréhez
ment férjhez) sohasem volt kedvesnek nevezhető. A kor előrehaladtával
sem lágyult meg, még a mozgása is alig lassult valamit. És okos, de nem túl
türelmes, így amikor különösen próbára tettem a türelmét, a végén mindig
megjártam.
– Miről beszélgettél ma délután Aidannel? – kérdezem végül.
Elutasítóan ránt egyet a vállán.
–  Hogy pár nap múlva, ha már felolvasták a végrendeletet,
meglátogatjuk. Lehet, hogy ott töltjük az éjszakát, inkább, mint hogy
sötétben vágjunk neki a hazavezető útnak. Jó lesz kicsit kiruccanni a
városba, ugye?
Jó, ha van pénzed szórakozni, finomakat enni, vagy megnézni egy
megbotránkoztató előadást. Talán abban reménykedik, hogy Aidan
szánalomból kinyitja az erszényét. De Aoife nem volt bolond, és nem hitt a
csalóka ígéreteknek.
 – Menj aludni, Miren! Hosszú volt a nap.
Bemegyek a szobámba, ahol van egy félig üres ruhásszekrény, egy
íróasztal, toalettasztal a kortól ragyaverte tükörrel, baldachinos ágy, egy kis
fürdősarok, és levetkőzöm. Megszabadulok a fűzőmtől, szemügyre veszem
a halcsont lenyomatait a felsőtestemen, végighúzom az ujjaimat a
barázdákon, és tovább tapogatózom, míg ujjaim rátalálnak a jobb csípőm
feletti hegre (vannak más sebhelyeim is, de ezeket nem érintem meg). Az
eltelt évek ellenére halványpirosan dudorodik ki a bőrömön. Egy beégetett
bélyeg, melynek finomabb részletei elvesztek a gyógyulás folyamán: egy
Janus-arcú sellő, két farokkal. Ugyanaz az alak, amely a családi címert is
díszíti, ugyanaz a kép, amely csak dombornyomásként őrződött meg a
rémmeséket tartalmazó könyv fedelén, amióta valamikor régen eltűnt róla
az ezüstfólia.
Aznap éjjel anyákról álmodom, akik választanak a gyerekeik közül, akik
eldöntik, melyiket szeretik kevésbé, és őt küldik ki a semmibe.
 4

NÉGY NAPBA TELIK, mire rászánom magam, hogy bemenjek Óisín

dolgozószobájába. Kezemben fonott kosárral megállok a küszöbön, és
végigtekintek a szobán. Nem akarok bemenni, de Aoife bizonyos üzleti
könyveket ellenőriztetni szeretne Aidan Fitzpatrickkal. Hogy miért, nem
tudom, mert a végén úgyis csak arra a megállapításra fognak jutni, amit már
mindenki tud: pénztelenek vagyunk. A szobának nagypapaszaga van, és ez
egyfajta vigasz – régi, megsárgult papírok, portói dohány a vörös-arany
színű, óriás tintahalat formázó tajtékpipából, amely ott fekszik az
ablakpárkányon, ahol a hamut szokta kiüríteni belőle. (Arra gondolok, hogy
oda fogom adni Malachinak; kell, hogy valaki használja, és örüljön neki.)
Hideg van, itt nem gyújtottak be, a függöny is be van húzva, még a nap sem
tud besütni. A levegő nem hideg, csak áporodott.
Az ébenfa íróasztal fekete, kivéve gyöngyház berakásos oldalait, ezek
kivételesen nem tengeri tájakat, hanem erdei jeleneteket ábrázolnak:
aprólékosan megrajzolt kentaurokat és leányokat. Gyerekként a padlón ülve
rajzolgattam a mintákat, és közben meséket mondtam magamnak. Szabad
volt Óisín lábánál játszanom, ha csendben voltam.
És mivel csendben voltam, úgy gondolhatta, hogy tanítható vagyok.
Hajókkal kezdődött: miről ismerem fel őket, a flottánk hajói közül melyik a
leggyorsabb (a kalózok leelőzése fontos volt, mivel jócskán elmúlt az az
idő, amikor mi voltunk a rablók), melyik hajó miféle rakomány szállítására
a legalkalmasabb, mennyit bír el, és mennyiért lehet eladni a rakományt.
Hogy kell kiszámolni az érkezést ahhoz, hogy a kétárbócosaink vagy
karavelláink estére lehorgonyozhassanak Hob’s Headnél; hogy kell az
éjszaka kellős közepén mentőcsónakkal partra szállítani valami nagyon
értékes holmit, hogy titkon eljusson a torony alatti pincébe (mert annyira
azért nem voltunk jó emberek, hogy felhagyjunk a csempészéssel). Aztán
másnap reggel a hajó kiköthet Breakwater kikötőjében, közel a
Siratókapuhoz, ahol férfiak és nők várakoztak, és siratták a tengerbe veszett
szeretteiket. Ezután már jöhettek a tengeri adóbehajtók, hogy elvegyék a
részüket a nehezen szerzett árunkból. Nagyapám megtanította, hogyan
becsüljem meg a hajóinkon behozott egzotikus áruk – szövetek és
drágakövek, borok, brandyk és whiskyk, a mesteremberek által keresett
fűrészáruk és fémek, játékok és fegyverek, a dúsgazdagok által kedvelt
állatkák – értékét, megtanította, kit mennyivel kell megvesztegetni,
felbecsülni, hogy egy ember mennyiért hajlandó eladni a lelkét. De
mindeddig nem volt esélyem, hogy alkalmazzam ezt a tudásomat.
Egy jobb világban jóra használtam volna az ismereteimet, de már akkor
lejtmenetben voltunk. Így aztán régi dolgokra tanított, korábbi dolgokra,
olyan tudást adott nekem, amiért kevés kamatot kellene fizetnem.
Azt hiszem, a dolgozószoba a legkisebb helyiség ebben a hatalmas
házban. A központi torony második emeletén van. A berendezése
mindössze az óriási íróasztal a hozzá való székkel, a párnázott füles karszék
a kandalló előtti szőnyegen és a falba épített polcok – elég gyéren
megpakolva, nem vitás. Minden felületen vastagon áll a por, tanújeléül
annak, hogy Óisín nem szerette, ha bárki belép ide. Nem tudom elképzelni,
hogy Maura mostantól változtatna ezen a szokáson; ez a szoba is romlásnak
indul, akár a többi.
Azon tűnődöm, hogyan kerülhettem el a helyet, ahol többnyire az ideje jó
részét töltötte a házban: ezt a szobát. Ezen is elgondolkozom: Óisín a korai
éveit a breakwateri dokkok tőszomszédságában lévő irodájában élte, de
amikor az bezárt (mert kinek kell egy ilyen üzlethelyiség két vacak hajó
miatt?), és a városi házat eladták Aidannek (a pénz arra kellett, hogy
kipótolják azt, amiből kicsivel tovább megélhetnek Hob’s Hallow-n),
visszavonult ide, ebbe a csöpp szobába. Itt múlatta a napjait az üzleti
könyvei és a könyvtárszobából kicsent, tengerjoggal foglalkozó kötetek fölé
görnyedve, melyeket addig tarthatott itt, amíg Aoife észre nem vette a
hézagokat a könyvespolcokon, és patáliát nem rendezett miattuk. A
könyvtár az ő birodalma volt. Kettejük egyik csatatere a sok közül.
Néha lesétált a kertbe (gondosan kerülve a fallal körülvett részt, amelyet
Aoife magának sajátított ki), még ráncosabban és viharvertebben, mint az
elöregedő rózsabokrok és tiszafák, de nem hiszem, hogy az évek során
egyszer is elkanyarodott volna a kavicsos tengerpartra levezető, kanyargós
ösvényre. Feleségével ellentétben abbahagyta az úszást. Ízületi gyulladásos
tagjaival túl nehéz lett volna visszakapaszkodnia. Többnyire Aoifeval és
velem együtt evett a kis ebédlőben, és utána visszavonult a torony harmadik
emeletén lévő lakosztályába. Valamikor közös szobában laktak, és nyilván
volt közöttük valamiféle szenvedély, hiszen összehoztak egy lányt. De az is
lehet, hogy a hálószobában is csata zajlott, amit Óisín elveszített vagy
feladott.
Leteszem a fonott kosarat az íróasztalra, és félrehúzom a függönyt, hogy
beengedjek némi világosságot. Fény árasztja el az odút. A porszemek
hópihékként kavarognak a levegőben. A kandalló feletti festményen Óisín
első hajója, a Gémorr látható: az ő utasítása szerint épült, három évig ő volt
a kapitánya, és az első évben, amikor Óisín a szárazföldön maradt,
odaveszett egy viharban. Átadta a kormányt egyik unokatestvérének, Aidan
apjának, Fergusnak; amikor halálhírét vette, Fergus felesége, Oona ott
helyben meghalt. Valahonnan fentről csöpög a víz a vászonra. Elrepedhetett
egy cső; azt hiszem, egy emelettel följebb egy fürdőszoba van. Ne felejtsek
el szólni Malachinak!
Olyan, mintha a hajó viharba került volna, és elöntötte a víz. A tőle balra
lévő könyvespolcon látom az üzleti könyvek sötétkék gerincét. Hat lépéssel
átvágok a szobán, és ráteszem a kezem az elsőre. Hozzáragad a mellette
lévőhöz, ezért erősebben húzom kifelé, bízva abban, hogy a fölülről jövő
nedvesség nem ért el ide. Végre, egy olyasfajta hang kíséretében, mint
amikor valami eltépi magát valamitől, kiszabadul. Tapadós, nem nedves
bőr. Nehéz – melyik könyv nem az ebben a házban? –, berakom a kosárba.
A másodikkal könnyebb dolgom van, bekerül az is a kosárba. A harmadik
súlyosabb, majdnem elejtem. Felcsapódik a fekete könyvtábla, és kiesik
belőle egy vékony papírköteg a kandalló előtti, kopott szőnyegre.
Óvatlanul, szinte oda sem nézve, a többihez teszem a kötetet, majd
lehajolok azért, ami leesett. Borítékok. Megszámolom. Három. A papírok
különböző minőségűek. Fekete bársonyszalaggal vannak átkötve. Mióta
őrizhette őket a nagyapám? A címzés elegáns, folyékony írással olvasható
rajta, minden betű tökéletesen formált. Nem ismerem a kézírást, vagyis nem
Aoife egy szebb korból származó szerelmes levelei. Mindegyik egyedül
Óisínnek van címezve, feladó nem szerepel rajtuk, de a vörös pecséteket
feltörték a hátoldalukon, és mivel kis részek elvesztek belőlük, nem tudom
kivenni, milyen képet nyomtak rájuk, amikor még forrók és képlékenyek
voltak.
Nem voltak eldugva, legalábbis nem igazán. Nem egy zárt fiókban. De
persze Óisín eléggé ismerte Aoifet, hogy tudja, első dolga lenne egy zárt
fiókot keresni az íróasztalban. És hogy ezek a könyvek nem érdekelnék,
hiszen tudta, milyen bizonytalan a pénzügyi helyzetünk, úgyhogy ennél
jobb helyre Óisín nem is dughatta volna a borítékokat.
Már épp kibontanám a szalagot, hogy megnézzem, mikor íródtak ezek a
levelek, és ki küldte őket, amikor csoszogó lépteket hallok kintről. Gyorsan
begyömöszölöm a kis csomagot a zsebembe, jó mélyre, s közben hallom,
hogy a papír recseg-ropog. Eldugom, mert Óisín is eldugta. Eldugom, mert
nekem nincsenek titkaim ebben a házban. Eldugom, mert nem átallom
meglopni azokat, akiket hátrahagyott. Nem vagyok túl jó másodkézből
származó titkokhoz.
Maura jelenik meg az ajtóban, mogyoróbarna szeme véraláfutásos,
hosszú, ősz haja vastag fonatban lóg le az egyik válla előtt a derekánál is
mélyebben, dolog híján makulátlan hófehér kötényt visel egy régi fekete
ruha fölött, amely, azt hiszem, valamikor Aoifeé volt. A temetésen is ez volt
rajta, úgy látszik, addig akarja hordani, ameddig csak lehet. Szerette Óisínt,
igen, sokáig fogja gyászolni őt. Ha Aoife ment volna a föld alá, talán most
ruganyosabban lépkedne; egyidősek, együtt nőttek fel, de sohasem voltak
barátnők. Maura és Malachi a birtokon töltötték a gyerekkorukat, még
amikor több bérlőnk volt, mint most. Az apjuk tartozott Aoifenak, de nem
tudott fizetni, ezért felküldte a két legidősebb gyerekét a házba szolgálni.
Szabadon elmehettek meglátogatni a szüleiket, mesélte nagyanyám – az
O’Malley-k végül is nem voltak mindenestől szörnyetegek –, de pár hónap
elmúltával Maura és Malachi már nem gondoltak rájuk.
– Őnagysága hív – mondja Maura meglepően üde hangon. Nem olyan a
hangja, mint egy öregasszonyé. – Vagyis inkább kiált utánad.
– Épp azt csinálom, amire utasított – mutatok a kosárra. Távol tartom a
másik kezemet a zsebemtől, de közben úgy érzem, mintha a benne lapuló
papírok lassan izzani kezdenének, amit Maura biztosan észre fog venni.
De nem veszi észre. Csak elmosolyodik, és azt feleli:
– Nem elég gyorsan. Siess! Megérkezett a Fitzpatrick-hintó, és ő már alig
várja, hogy elmenjen. – Ezt olyan hangon mondja, ami elárulja, mit gondol
erről a nemes gesztusról. Nekünk is van saját kocsink, csakhogy az egy
ócskaság. Aidané viszont díszes, új és jól karbantartott, az alkalmazottai a
krémszínű pantallóból, ezüstgombos, égszínkék szalonkabátból és fekete
cilinderből álló Fitzpatrick-öltözéket viselik. A hintó ajtajain az O’Malley
címer látható, amihez Aidannek valójában nincs joga, de ki tagadhatná meg
tőle, ha ő egy ezüstszürke, Janus-arcú, kétfarkú sellőt akar mutogatni? – Két
éjszakát fogsz Breakwaterben tölteni. Elkészítettem a csomagodat, lent van
a bejárati ajtóban.
–  Élvezd a pihenést! – mondom vigyorogva. Fogom a kosarat, és
elindulok. Odahajol, és miközben homlokon csókol, megcsap a szaga:
öregség, gyász és dohos ruha szaga. Nem húzódom el, és nem próbálok
felületesen lélegezni. Csak azt kívánom, hogy ne gyászolja túlságosan azt a
férfit, aki nem volt valami kedves hozzá; tudom, hogy Óisin néha befeküdt
Maura ágyába. Az egyik kertben, ahol a szolgálók gyerekeit temették el az
évek során (nem a kápolnában, az O’Malley-kkal egy helyre, noha többnek
is joga lett volna rá), vannak apró sírok. És Maura nem is egy ilyen sírt
gondoz, amikor vasárnaponként eljár oda.
Eltol magától.
– Siess, különben még jókedvében találod Őnagyságát.
Sietek.
 5

A HOB’S HEADBŐL BREAKWATERBE vezető út csupa mély

keréknyom, Aoife ennek ellenére egy sarokban kényelmesen elhelyezkedve
egy perccel azután, hogy búcsút intettünk Maurának és Malachinak,
elbóbiskol, biztos jeleként annak, hogy ma hosszúra tervezi az estét, és
mindvégig éber akar lenni. De a szeme alatt sötét árnyékok húzódnak, a
bőre is mintha elveszítette volna a feszességét, és megereszkedett volna. A
szája sarka lefittyed, kicsit horkol is.
Irigylem, amiért ilyen könnyen el tud szundítani, és a lápvidéket
bámulom, amely mellett elhaladunk. Az utat magasra építették, mégis
elmossa az időnként kegyetlenül rossz idő. Nem ez a mostani, egy idő óta
nem fordultak elő igazán félelmetes viharok. A magasra nőtt sás
élénkzöldjébe itt-ott, ahol a sóvirág hajladozik a könnyű szélben, lila foltok
vegyülnek. Ilyen közel az óceánhoz, ahol mindent átjár a só, egyedül ez a
virág tud megmaradni. Erő és valami idegenség kell ahhoz, hogy valami jól
érezze magát egy ilyen környezetben. Valamikor a helybéli asszonyok
learatták, és tilolás után a fonalból ruhát szőttek. Egykor, még mielőtt sok
pénzük lett, és könnyen kaptak akár selymet is, még az O’Malley-k is ilyen
ruhákat viseltek. Végül a család már azt sem szerette, ha a szolgáik tengeri
szövetből készült ruhát hordtak, ezért Hob’s Headen mindenkit – bérlőket,
szolgákat egyaránt – megajándékoztak rendes öltözékkel, nehogy akár a
legszegényebbek is úgy nézzenek ki, mint a parasztok. Ó, azok voltak a
szép idők!
Néha egy-egy felfúvódott, közvetlenül a bőre alatt halott vért vivő,
sötétzöld ereitől megszürkült testű alak emelkedik ki a hajladozó fűből.
Nem kísértetek, nem, annál nehezebb, még testet hordozó valamik: az örök
nyugalmat nem találó élőhalottak. Rendesen a temetőben laknak, ott
állítanak csapdát az óvatlanoknak, mondja Maura, de ezek… ezek
megfulladtak; a víz partra mosta őket, és feléledtek, bár nem lett volna
szabad. Nem vándorolnak, közel maradnak ahhoz a helyhez, ahol
magukhoz tértek, mert az elméjük már nem működik úgy, ahogy kellene –
szerencsére, mert mit is csinálnának, ha haza tudnának menni, hogy ott
halálra rémítsék azokat, akik életükben szerették őket? Az istenkutyák
szerint már nincs bennük lélek, de mi más elevenítené meg őket, ha nem
az?
Nem félek tőlük. Nem üldözik a szekereket vagy a lovakat (nem szeretik
az állatokat, és Malachi mesélte nekem, hogy fiatalkorában egyszer látta,
amint egy igásló akkorát rúgott az egyikbe, hogy darabokra szakadt), és
csak akkor támadnak, ha közelítesz hozzájuk, vagy váratlanul átgázolsz
rajtuk, és elérhető közelségben vagy. Akkor biztosan megtámadnak,
úgyhogy van annyi eszem, hogy nem sétálok a lápon. Néha eltöprengek
azon, hogy van-e köztük O’Malley is.
Valójában szerencsétlen alakok, de a kocsis is láthatja őket, mert hallom,
hogy csap egyet a gyeplőszárral, suttogva kiad egy parancsot, és hirtelen
repülni kezdünk. A füvek egymásba mosódnak, a felhők olyan gyorsan
úsznak az égen, mintha a föld pörgettyűként forogna, és nem is lassítunk,
csak amikor elérjük az erdőt.
A fák az út fölött sátortetőt alkotva összeérnek. Szerintem itt több
minden van, amitől félni lehet, mint a lápon: banditák és rabló vőlegények,
négy- és kétlábú farkasok, sötét helyekről előbújó koboldok, sárga szemű,
tehénfarkú, homorú hátú fiúk, táncoló agancsos szarvaslányok, nappal
medvék, de éjjelente valami mások, árnyék és rosszindulat szülte manók,
akik hazakísérnek, és azzal kezdik, hogy ellopják az álmodat. De úgy
látszik, a kocsis itt nagyobb biztonságban érzi magát; talán a hátsó ülésen
lévő két, nehéz fegyverzetű inas és a mellette ülő izmos, jókora fütyköst
kézben tartó ifjú jelenléte miatt. Vagy csak nem tud eleget ahhoz, hogy
féljen, gyerekkorában nem hallgatta Maura meséit arról, hogy mi minden
merészkedhet elő, mihelyt a nap elmenekült a látóhatár mögé.
A vékony levélkötegre gondolva benyúlok a zsebembe, de aztán eszembe
jut, hogy otthon hagytam, becsúsztatva a matracom alá. A hiány úgy sajog,
mint egy régi seb, de felismerem, hogy nem több ez, mint kielégítetlen
kíváncsiság.
Egy idő múlva, meglepetésemre, én is elalszom.
 
– Öt ruhát – mondja Aoife ellentmondást nem tűrő hangon. Mégsem állom
meg szó nélkül.
– De nagymama – tiltakozom, de gyorsan lehalkítom a hangomat, hogy
senki ne hallja meg ebben a nagyon drága divatáruüzletben –, az ára!
 Brigid kuzinom, aki egy cuki rózsaszínű széken ülve bodzabort iszogat,
rám néz. Igazán tudhatnám, mondja a tekintete. Ő, aki nem is Aoife mellett
nőtt fel, jobban tudja nálam. A pénzérmékre gondolok, az összesre, amit itt
fog hagyni – az egész érmékre, az egész aranypénzekre, amiket se félbe
nem tört, se kisebb darabokra nem tördelt –, nem másra, mint cicomára.
Aoife azonban előkelően felvonja egyik szemöldökét, és megpaskolja a
kezemet.
Alighogy megérkeztünk az ötemeletes városi házba – ami egy magasba
nyúló, és nem széltében, inkább hátrafelé terjeszkedő keskeny épület, a
környék viszont elsőrangú –, már újra kint vagyunk a kapun, visszaszállunk
a kocsiba, és Brigid kíséretében indulunk vásárolni. Útiládáinkkal egy ilyen
csekély birtokhoz képest népes szolgahad indul fürgén fel a harmadik vagy
negyedik emeleten lévő hálószobáinkba.
Aoife máris rámutatott három ruhára, melyekbe a varrónő a sietős
kuncsaftokra gondolva életnagyságú fabábukat öltöztetett; ezek már
majdnem kész ruhák voltak, a divatárus utasítására váró három, fürge ujjú
varrónő igazította rá a vevőre, mialatt ő megteázott, vagy a szomszédos
üzletben elkészítették a frizuráját. Egyik ruha sem volt fekete vagy szürke,
de még olyasféle lila sem, amit félhomályban akár gyászruhának is
vélhettek volna: smaragdzöld, pávakék és napsárga ruhák voltak. Óisín még
egy hete sincs a földben, de ő már ezeket rendeli nekem.
–  És most – húzza el a szót nagyanyám a divatárusnak, Madame
Franziskának. Az aprócska nő majdnem feleolyan magasra tornyozza vörös
haját, mint amekkora ő maga, de az öltözéke, egy türkizkék színjátszó
selyemből készült, földig érő szoknyából és a hozzá illő testhezálló, hasított
ruhaujjú kabátkából álló komplé, tökéletes. A kabátka alól kilátszik a
szegőcskékkel és gomb helyett egy aranypénzzel záródó, csipkés szegélyű
kis gallérral díszített hófehér blúz. A ruha drága és gyönyörű, de még a
segédek is jobban öltözöttek nálam. Egyszerűen be kellene fognom a
számat, és hagyni, hogy Aoife megrendelje ezeket. Hagynom kellene, hadd
aggódjon ő, hogy honnan lesz rá pénz. Hagynom kellene, hogy ő legyen a
felnőtt. Egyszerűen csak örülnöm kellene, hogy kapok valami szépet és
újat, ami kivételesen nem használt ruha, és nem másodkézből származó
titok. Az enyém. – És most valamit a ma esti színházhoz.
A divatárus csettint az ujjával, mire az egyik varrónő elsiet, mintha
pontosan tudná, mit akar a nagysága. Talán tényleg tudja, talán már oly
régóta dolgoznak együtt, hogy szavak nélkül is értik egymást. Vagy lehet,
hogy ez is egyfajta színház, előre megbeszélt viselkedésforma arra az
esetre, ha egy túl sok pénzzel és túl kevés ízléssel megáldott vevő téved be
az utcáról.
Újabb pillantást vetek Brigidre. De Brigid hamarosan cipőboltokba fog
kalauzolni minket, ahol elegáns cipőket és hozzájuk illő táskákat fogunk
vásárolni. Onnan ékszerészekhez megyünk, új fülbevalókért nekem,
nyakláncért, karkötőért, brosstűért és gyűrűkért Aoifenak, meg amit még
akar, gondolom. Nagyanyámnak nincsenek olyan skrupulusai, mint nekem,
ő úgy költi a pénzt, mintha csak levegő lenne.
De egyelőre még itt vagyunk.
Jön is már a varrónő. Mindhárman tökéletesen egyformák, nem tudom
megkülönböztetni egyiket a másiktól az egyforma öltözékükben. Talán
idővel, és ha alaposabban megnézném őket, észrevenném, hogy egyikük
szeme ferdébb vágású, mint a másik kettőé, hogy a másikuk arcán van egy
csillag alakú szeplő, és hogy a harmadik picikét teltebb a két nővérénél, de
erre nem fog sor kerülni. Különben is elbűvölten bámulom a ruhát.
Piros és fekete, csupa csipke és selyem, virágdíszeit gyöngyökből és
gagátokból varrták ki; a testhez simuló felsőhöz egy sellő halfarkát idéző
szoknya csatlakozik, az ujja hosszú és szűk, a háta magasan záródik, elöl
mélyen kivágott. Csodaszép és botrányos, akarom és gyűlölöm, de ettől
még inkább kell nekem.
– Nagymama – lehelem.
–  Próbáld fel! – Aoife szigorúan néz a divatárusra. – Ma estére kérjük
házhoz szállítani.
A divatárusnő bólint, a haja bármelyik pillanatban ledőléssel fenyegetve
inog a fején. Újból csettint az ujjával – ezúttal a körmeit is észreveszem:
arannyal vannak kifestve, parányi gyöngyök és fényes kövek díszítik őket
–, és a három varrónő lehámozza rólam a régi fekete ruhámat. Egyedül
vagyunk az üzletben; az ajtót bezárták, a függönyöket behúzták:
félreérthetetlen jeléül, hogy itt fontosabb vevő van, mint az utcán erre járók
közül bárki lehetne, és hogy itt nagyon sok pénzt vesznek ki az illető
erszényéből.
És a ruha tökéletesen illik rám.
Úgy feszül rajtam, mintha a csipkét a bőrömre tetoválták volna. Egyszer,
még gyerekkoromban elhajtottunk a kikötő mellett, és láttam, hogy a
sarkokon nők állnak, és várják a vendégeket; egyikük mindkét karja, a
melle, a nyaka tele volt színes és különös képekkel. Sohasem láttam ennél
csodálatosabb… és kihívóbb látványt. Valahogy így nézhettem ki most én
is, de Aoife csak bólint, mintha ez lenne a kívánt hatás. Brigid arca merev,
maga a megkövült undor. Nem vagyok benne biztos, arra gondol-e, hogy mi
vagyok én, vagy csak az a baja, hogy ő még ha akarna sem férne be egy
ilyen ruhába: nincs meg hozzá a magassága, és nem ott domborodik és
laposodik el, ahol kell.
– Nem… – kezdek bele, de Aoife hangja elnyomja az enyémet.
–  Ez elég jól néz ki, nem kell rajta igazítani. Magunkkal visszük. – És
mosolyogva hozzáteszi: – Küldjék a számlát Mr. Fitzpatricknak!
A divatárusnő újból bólint, mint aki épp erre számított. Látom, hogy
Brigid dühös szemeket mereszt a nagyanyámra, és arra gondolok, milyen
bolond, ha hagyja, hogy az öregasszony belelásson a fejébe és a szívébe.
– Akkor menjünk! Még van dolgunk, azután pihennünk is kell az este
előtt.
Megint kint vagyunk a kocsiban, és akkor eszembe jut, hogy Aoife öt
ruhát mondott, de csak négyet vettünk. Már nyitnám a számat, de aztán arra
gondolok, hogy így is olyan sokat költöttünk, és nem fog-e Aidan
megharagudni. Hallgatok.
 
Fekszem az ágyamon a piros-fekete ruhámban, bámulom a plafont, és
próbálok nem hányni. Nem mintha sokat ettem volna az étteremben; a ruha
nem is engedné. A hajam még mindig a Brigid komornája által kreált,
fekete szálakkal áttekert, göndör tincsekben van feltornyozva, minden
egyes réz hajtűt érzem benne. Ha beleesnék egy tóba, a súlyuk lehúzna
egyenesen a fenékre.
Aidan ujjainak nyomát is érzem a jobb csuklómon, mint egy karkötőt,
amit nem kértem, és mégsem szabadulhatok tőle soha.
Kíváncsi lennék, vajon mindez akkor is megtörtént volna, ha Óisín nem
hal meg. Vajon ő gondoskodott volna a biztonságomról, vagy kezdettől
fogva ez volt a terv? Vajon leültetett volna, hogy elmagyarázzon mindent,
ahogy a tengeri joggal tette? Hogy megértsem, és akarjak segíteni a
családnak? Hogy mindezt kötelességemnek tekintsem?
A kandallóban villódzik és pattog a tűz, árnyékokat vet a falakra és az
ágy körfüggönyére, de én nem ezt látom, mert az estét játszom le újra meg
újra a fejemben.
 6

A PARAGON SZÍNHÁZ alagsorában van egy étterem, ahol a teremben

nincsenek asztalok, hanem körben a falak mentén a magánszférát védő,
saját ajtóval felszerelt, zárt „szobák” sorakoznak. Ezekben mindössze egy
asztal, négy szék és egy sovány felszolgáló fér el. Az asztalfoglalás nehéz,
drága és zártkörű, az étel szemet gyönyörködtetően van tálalva, de az ízek
tekintetében vannak hiányosságok – inkább íztelenek, mint pocsékak,
feltételezem, hogy ezért mehet még a bolt egyáltalán.
Aoife és Brigid elkísérnek minket: Aoife egy pompás bíborvörös
ruhában, az újonnan szerzett ametisztekkel, Brigid egy kislányos,
rózsaszínű selyemruhában, amiben katasztrofálisan néz ki; Aoife lehetett
volna olyan kedves, hogy ellátja őt öltözködési tanácsokkal. Egy pillanatra
az is átfutott az agyamon, hogy ha még barátnők lennénk, mondhattam
volna neki valamit anélkül, hogy sértésnek vegye. De Aoife csak akkor
kedves, ha az valami előnyhöz juttatja, és úgy véli, Brigidnek nincs mit
felajánlania. És túlontúl jól emlékszem, mit tett a kuzinom.
– Tetszik az ágytakaró? – kérdezi Brigid halkan, miközben megy velünk
a kocsi.
– Ó. Igen. Nagyon szép.
– Én csináltam – mondja mosolyogva.
–  Nagyon ügyes munka – válaszolom, meglepődve e váratlan
udvariaskodáson.
– Neked készítettem ajándékba. Vidd haza, ha majd visszamentek Hob’s
Hallow-ba.
– Értem, köszönöm. Persze.
A vacsoránál Aidan mellett ülök (kék bársony szalonkabátban, hímzett
mellényben, fekete selyem pantallóban, tükörfényesre suvickolt, arany
csatos cipőben van), főleg a nagyanyámhoz beszél, időnként a húgához,
hozzám egy szót sem, amíg véget nem ér a vacsora, és indulni kell, hogy az
előadás kezdete előtt elfoglaljuk a helyünket a színház erkélyén. Akkor
Aidan feláll, kihúzza a székemet, és mosolyogva felajánlja a karját (furcsa
látni egy ilyen arckifejezést, egyenesen nekem szánva).
–  Megyünk? – kérdezi úgy, mintha ez lenne a világ legkellemesebb
ötlete.
Tétovázom, mert igazság szerint Aoifet kellene kísérnie; ő a legöregebb,
legfontosabb személy. De nagyanyám megérzi a habozásomat, és kurtán
biccent (Indulj, lányom, ne légy ilyen idióta!), okosabbnak vélem hát, ha
nem kérdezek semmit. Ráteszem a kezem a felkínált karra, ujjaim alatt
érzem az anyag puhaságát (nem viselek kesztyűt, mert eltakarná a hosszú,
csipkés ruhaujjat, és tönkretenné a hatást), és az anyag alatt az izmokat. Túl
közel érzem magam hozzá, és elakad a lélegzetem.
Kimegyünk az étteremből, fel a kis lépcsősoron az előcsarnokba, amely
az arannyal díszített, krémszínű falak, szobrok és csillárok mesteri ötvözete,
ahol bíbor öltönyös férfiszemélyzet ellenőrzi a jegyeket és irányítja az
embereket a megfelelő ajtóhoz, és mélyen dekoltált fekete ruhát viselő nők
hordoznak körbe kristálypoharakba töltött italokkal megrakott tálcákat.
Átvágunk az előcsarnokon a széles főlépcső felé.
– Nézd csak, Brigid, ugye milyen jól néznek ki együtt? – hallom Aoifet,
és a vállam fölött hátrapillantok rá. Valami, egy alaktalan, testetlen pánik, a
torkomon akad. Aoife karon ragadja és visszatartja az unokatestvéremet,
hogy Aidan és én előremehessünk a süppedős vörös szőnyegen. Begyűjtjük
a többi színházlátogató kíváncsi, érdeklődő, kritikus pillantásait. (Egy
temetés után máris nyilvános helyen mutatkozik! És ez a ruha!) Egyesek
leplezetlenül megbámulnak. Miközben felfelé lépkedünk, meglátom
magunkat a tükörfalakban, és tényleg nagyon jól nézünk ki együtt; arányos,
magas termetünkkel kiemelkedünk a többiek közül. Rajta felejtem a
szemem a saját tükörképemen: még sohasem voltam így kiöltözve,
sminkelve sem voltam soha, de most Aoife saját kezűleg festett ki –
ügyesen, nem eltúlozva, épp csak kihangsúlyozva a meglévőt. A nehéz
gyémánt és rubin fülönfüggők súrolják a nyakamat, mindkét csuklómon
gyémánt és fekete borostyánkő karperec – mind-mind Aidan pénzéből
vásárolt holmi.
A nagyanyám, Óisín, Maura és a bérlők mind mondták, hogy szép
vagyok… de aki egyedül és többnyire elszigeteltségben nő fel, ahol nincs
semmi és senki, aki megerősítené, annak nehéz felfognia, hogy ez igazából
mit jelent. De itt, most, ahol mások figyelnek, ahol annyi szempár, férfi és
női tekintet tapad rám? Végre megértem, hogy a „szép” azt jelenti:
„feltűnő”, akármennyire vágynék is rá, hogy ne legyek az. Hirtelen támadt
rémületemben legszívesebben letörölném a festéket az arcomról,
kitörölném magamat a létezésből, ne nézzenek, ne akarjanak a tekintetükkel
keresztüldöfni, kutakodni bennem, megismerni, egy darabot kivenni
maguknak belőlem.
De aztán nagy levegőt veszek, felszegem az állam, és hátrafeszítem a
vállára. Aoife O’Malley unokája vagyok, és ez jelent valamit, még ha csak
annyit, hogy büszke vagyok, és a jelek szerint mindenkit kevesebbnek
tartok magamnál. Azzal vértezem fel magam, amim van.
Aidan az ülőhelyemhez kísér, azután Aoifeval és Brigiddel foglalkozik.
Brigid arca merev: sztoikus és elégedetlen. Ha még barátnők lennénk, talán
nem volna az. Talán akkor sok minden más lenne. Talán hozzá fordulhatnék
segítségért.
De miért kellene nekem segítség? Mert a bátyja most először figyel rám?
Mert életemben először vagyok ebben a színházban, és az emberek majd
felfalnak a szemükkel? Mert érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, és
félek, hogy mindjárt kiugrik? Ostoba vagyok, magam is tudom.
Egy újabb nagy levegő, és ekkor belép egy felszolgálólány a
páholyunkba a pezsgőspoharakkal megrakott tálcával. A pezsgő felszínén
egy szem eper lebeg. Túl nagyot kortyolok. Ez ma a második pohár (a
vacsoránál is ittam), és nagyon hamar a fejembe száll. Óisínnel és Aoifeval
téli citromos whiskyt szoktunk inni, de ez más, másképpen erős. Aidan leül
mellém, nem néz rám, de érzem, hogy figyelnek, és felpillantok.
Szemközt, a színház oxigénhiányos levegőjében, egy másik erkélyülésen
egy szőke nő ül. Finom vonások, metszett macskaszemek, még az enyémnél
is botrányosabban szabott zöld ruha, fürtökből és drágakövekből felépített
hajköltemény. Egyik fehér kesztyűs kezében pezsgőspohár, a másikban egy
pipa szopókája, az a fajta egzotikus színes üveg, amely úgy gomolyogtatja
és pöfögi ki a füstöt, mint egy bonyolultan megformált kis sárkány.
Hosszan, elgondolkodva néz rám, majd Aidanre; a tekintetében nincs
semmi kedvesség, csak számítás, mintha egy értékes vagyontárgy lennék,
amit eladhat.
–  Bethany Lawrence – súgja alig megmozduló ajakkal Brigid a másik
oldalamon.
A Tolvajok Királynője. Még sohasem láttam. Fiatalabbnak látszik, mint
gondoltam. Egy magas, jóképű, sűrű vöröses hajú fiatalember ül mellette;
szépen fel van öltözve, és roppant figyelmes a nővel. Nem tudom, csak
sejtem, mi lehet a funkciója a nő környezetében. De nem látszik olcsón
kaphatónak, nem látszik szerződtetettnek. Akkor hát valami más lehet?
Mielőtt a gondolataim tovább időzhetnének e témánál, megcsapja az
orromat a füst illata, ahogy eloltják a gyertyákat, és e jelre a nézőtéren
abbamarad a zsibongás. A színpadot eltakaró függöny halk zizegéssel
szétnyílik. Egy nő áll a poros deszkákon. A ruhája ezüst, mint a hold,
éjfekete haja úgy folyik le a hátára, mint az olaj. Onnan, ahol ülünk,
magasnak látszik.
Kinyitja a száját, és énekelni kezd. A szöveget nem értem, de gyönyörű,
valósággal fülbemászó. A mennyei hang hallatán előbbre csúszok a széken,
mintha közelebb akarnék kerülni a hangokhoz, mintha valamiképpen meg
tudnának érinteni. Kicsi koromban Maura énekelt nekem, de már sok éve
nem tudom rávenni, hogy énekeljen még – az altatódalok éppúgy eltűntek
az életemből, mint Aoife esti meséi. Éppenséggel olvashatok, énekelhetek
magamnak, de a mástól kapott dalokban és mesékben van valami
varázslatos, valami kivételes és egyedi.
Érzem, hogy ennek a nőnek az éneke ajándék, még ha a szavakat nem is
értem.
Egy idő múlva észreveszem, hogy nem mozdul el a helyéből. De
elfordul, balról jobbra, a kezét egyszerű és ismétlődő mozdulatokkal
előrenyújtja. Van valami merevség a mozdulataiban; eleinte arra gondolok,
hogy azért áll egy helyben, mert túl magas a cipősarka, kockázatos lenne
mozogni benne, de aztán észreveszem a könyökénél, a nyakán, a vállán, a
csuklóján az illesztést. Még előbbre hajolok, szinte ráfekszem a páholy
korlátjára, hogy a szememet összehúzva még jobban, még élesebben
lássam. Nem elegáns dolog, lerontom Aoife sminkjének és a komorna
hajkölteményének összhatását, a ruha is egyre jobban szorít, de nem tudok
uralkodni magamon.
Ott! A szája két sarkánál látszanak a vonalak; az álláig húzódnak, látni,
amikor kinyitja a száját, hogy kiadja a hangot. A mesterkélt mozdulatok, az
ismétlődések: a nő robot! Már látom, hogy a meztelen karján végigfutó
ezüst minták nem tetoválások, inkább díszítés lehet, vagy talán a
működéséhez tartozó rész.
Mozgást érzékelek magam mellett, forró lehelet ér a fülemhez, és hallom
Aidan suttogását:
– Tetszik neked? – Van valami furcsa, valami gyanús a hangjában, amit
nem értek.
 Csak egy másodpercre fordítom el a tekintetemet a nőről, hogy
válaszoljak:
– Ó, igen! Még sohasem láttam ilyet.
Nem mond többet, önelégült mosollyal visszaül a helyére, és én is
visszatérek a színpadon álló gépezethez. A nő tovább énekel, nem tudom
megállapítani, szerelmes dalt, vagy gyászéneket, esetleg fegyverbe szólító
dalt. Talán egyszerre mindhármat: lehet, hogy nem is énekelhet mást, mint
ezt.
Amikor befejezi, úgy érzem, mintha megfosztottak volna valamitől.
Lebocsátják a függönyt, hogy kivihessék a színpadról, és ne lássa senki,
hogy úgy kell elszállítani, mint egy gépezetet, mintha nem is műalkotás
lenne. Van otthon egy zenélő dobozom, ami még anyámé volt, legalábbis
nekem ezt mondták. Emlékszem, valamikor dallamokat játszott, de régóta
alig jön ki belőle több szomorú, gyenge harangjátéknál. Most is azt érzem,
mint amikor először kezdett elhalni benne a dallam. Tekintetünk egymásba
kulcsolódik Brigiddel, és egy pillanatra úgy tűnik, osztozunk valami
csodálatos dolgon; aztán eszébe jut, hogy egyáltalán nem szeret engem, és
megváltozik az arca.
Az előadás a továbbiakban egészen hétköznapi, vagy csak nekem tűnik
annak. Zsonglőrök és táncosok jönnek, kötéltornász lányok minden látható
biztosítás nélkül, négy rövidke színdarab, egy trágár vicceket mesélő bohóc,
aminek hallatán Aoife felhorkan.
A robot nem jelenik meg többé.
De amikor vége van a műsornak, és kimegyünk az emeleti páholyunkból,
Aidan nem arra vezet bennünket, amerről jöttünk, hanem egy függöny
mögött megbújó, félhomályos átjáróba. Kanyargós úton haladunk lefelé,
falak mellett, amelyeken kötelek, nehéz zsákok, láncok, kampók és egyéb,
általam fel nem ismert dolgok lógnak. A gyengén megvilágított helyről
végül kijutunk, nem máshová, mint a színpad mögé, amely fényesen meg
van világítva – ó, mennyi gyertya! –, mivel már nem kell varázslattal
elbűvölni a közönséget. Emberek futkosnak ide-oda, ezt fölemelik, azt
ledobják, vastagon kifestett arcuk közelről olyan, mint a bohócoké, a
messziről pazarnak látszó öltözékük a valóságban molyette, szétfeslő ruha.
Senki nem szól hozzánk, csak rápillantanak Aidanre, aki szintén nem ismer
senkit, továbbvezet minket egy másik lépcsőhöz, ezúttal egy félreeső
sarokból lefelé tartó, keskeny csigalépcsőhöz.
 Már a színház alatt járunk. Nem nézek a végig mögöttünk haladó Aoifera
és Brigidre; nem veszek tudomást Brigid motyogásáról. Követem Aidan
széles hátát, néha felgyorsítok, hogy tartani tudjam vele a lépést, noha
egyforma magasak vagyunk. Izgalmában nekiiramodik, mint egy
vadászkopó, amikor szagot fog. Végre egy ajtóhoz érünk; úgy tépi fel,
mintha joga lenne hozzá, hátranyúlva megragadja a kezemet, és behúz
magával.
A robot a zsúfolt, de jól felszerelt, kétségtelenül egy primadonna
öltözőjéhez méltó kis szoba közepén áll. Van itt lustálkodásra csábító
sötétrózsaszín sezlon, tükrös öltözőasztal, melyen a gyertyák szelíd fényt
vetnek az arcra, flitterektől és kristályoktól súlyos ruhákkal telepakolt
állványok. Ám ő félrebillentve áll, miközben egy barna öltönyös kis ember
félig a szoknyája alá bújva babrál valamit, mint egy perverz. Szitkozódva
kínlódik a terebélyes alsószoknyákkal, félrecsapja azokat, mintha támadó
madarak köröznének a feje körül. Aztán előbújik, meglátja Aidant, és
teljesen megváltozik a viselkedése.
–  Mr. Fitzpatrick, uram! Örvendek! – De semmitmondó arcán nehezen
születik meg a szavainak megfelelő kifejezés. Fiatalabb Aidannél, nem
sokkal idősebb nálam, a tekintetében kedvesség van. Más körülmények
között bizonyára szebben mosolyogna ránk.
–  Ellingham, az unokahúgomat elbűvölte a robotja. Arra gondoltam,
biztosan örülne, ha közelebbről is megnézhetné.
– Hogyne, természetesen, uram! A családért mindent. – Feláll, ledobja az
eszközt, amit az imént használt, és megtörli a kezét. – Miss Fitzpatrick…
–  Miss O’Malley – helyesbít Brigid, még mielőtt megszólalhatnék. A
hangja, akár egy nyílvessző. Igazából Elliott lenne a nevem, de Aoife
mindig is ragaszkodott hozzá, hogy az O’Malley nevet viseljem.
–  Ó, elnézést, Miss O’Malley. Jöjjön közelebb, nem harap az én
Delphine-em. – Úgy nevet, mintha ezt a viccet már máskor is elsütötte
volna.
– De… jól van? – kérdezem, a robotnő ferdeségére és az ő ténykedésére
célozva.
– A szoknyái beakadtak a csípőízületébe – feleli vigyorogva. – A fiúknak
óvatosabban kell őt vinniük, ennyi az egész.
Odalépek a robothoz, és belenézek az arcába. A vonásaiból hiányzik az
elevenség, és közelről látom azokat a helyeket, ahol a porcelánarcról és –
homlokról lepattogzott a festék; fekete üvegszemén már eléggé megritkult a
szempilla, de sötét szemöldöke tökéletes maradt. Ajka pirosán apró
repedések látszanak, a fején kicsit félrecsúszott a paróka, amikor a kis
ember enyhén megdöntötte, hogy alábújva helyre tudja hozni rajta, amit
elromlani vélt. Nem egyenesíti ki, a nő, mint egy megtört alak, szomorúan
meghajlik.
–  És hogy tud… működni? – kérdezem, és kinyújtom a kezem, hogy
megérintsem a ruháját. A tüll a rászórt ezüsttől durva tapintású; emlékeztet
Florrie néni hajára, csak nem annyira szúrós. Az olcsó gyöngyök mohón
beisszák a fényt. Gyengéden kiegyengetem az anyagot, hogy elfedjem őt,
némi méltóságot kölcsönözve annak, aki ezt nem követelheti meg magának.
– Felhúzós gépezet, kisasszony. A hátán van egy pont, ahová bedugom a
kulcsot.
– Maga készítette? – Ujjaimmal megérintem az arcát, a száját, kétoldalt
az orcáit. A porcelán hideg. Nagy melleket, keskeny derekat csináltak neki,
az énem egy része be akar kukkantani a szoknyák alá, de udvariatlanságnak
tűnne.
–  Ó, dehogy, Miren! – szól közbe Aidan. Habár jó messze áll tőlünk,
onnan figyel. – Utazásai során talált rá.
Ellingham bólint, és felém hajol:
–  Hosszú ideje velem van. A régi időkben egyes játékkészítők olyan
babákat tudtak csinálni, amelyekben egy kis lélek is volt. Már nem látni
ilyeneket. Azt hiszem, egykor valami ilyesmi lehetett ő is. Vagy majdnem
ilyen.
– Van benne lélek?
Ránt egyet a vállán.
– Én nem vettem észre, de ki tudja? Ki tudja, mit csinál éjszaka, amikor
alszom? – Elvigyorodik. – Van, hogy felébredek, és arra gondolok, ma éjjel
fogom rajtakapni, amint táncol! Eddig még nem történt meg, de talán majd
egyszer. – Kacsint, én meg arra gondolok, hogy meg tudnám kedvelni ezt az
embert.
– És a nyelv, amin énekel? – Végigsimítok a karján futó ezüst mintán, és
megfogom a kezét. Hidegebb, mint az arca.
– Az adta neki ezt a hangot, aki készítette, kisasszony. Ezt a nyelvet. Nem
tudom, honnan jött, nem hiszem, hogy valaha is meg fogom tudni. –
Elmosolyodik. – Sokat utazunk, kisasszony, és minden új városban azt
kérdezem magamtól, vajon hallok-e hasonlót, és hogy hátha megismerem a
történetét.
 – De eddig még nem?
– Nem, kisasszony. De Breakwaterben már majdnem lejárt az időnk, még
pár nap, és újból útra kelünk, úgyhogy… – A mosolya kedves és őszinte.
–  Köszönöm – felelem, és magam sem tudom, a robothoz beszélek-e
vagy a kis emberhez. A nő keze remeg, reszket, ráng, szorítja a kezemet,
aztán olyan hirtelen válik mozdulatlanná, hogy nem tudom, megtörtént-e
egyáltalán.
A színház előtt Aidan hintója vár bennünket. Fölsegíti a húgát, a
nagymamámat, majd nekem nyújtja a kezét. Nyúlok felé, de hosszú ujjai
bilincsként a csuklómra fonódnak.
–  Tényleg nagyon jól nézünk ki együtt. Mindenfélét fogunk csinálni
együtt.
Farkasszemet nézek vele, miközben úgy szorítja a csuklómat, hogy
érzem, amint ropognak a csontjaim. A másik kezével a nyakamat simogatja,
közvetlenül a mélyedés alatt, amelyben az ezüstharang pihen; elidőzik
felette. Nem szólok semmit. A perc hosszúra nyúlik, végül változtat a
fogásán, felsegít a hintóba, és ő is beszáll utánam. Szorosan Aoife mellett
ülök; tekintetem nem találkozik Aidanével, holott szemben ül velem.
Mellette Brigid mereven néz. Talán mert még sohasem látott idegesnek?
Tudom, hogy kifutott az arcomból a vér; gyanítom, hogy a festék alatt úgy
nézhetek ki, mint egy kísértet.
Amikor végre megérkezünk a sorházhoz, Aidan újból lesegíti a hintóból
Aoifet és Brigidet. Én inkább a másik oldalon mászok ki, csak ne kelljen a
közelébe kerülnöm. A szűk szoknyával kínlódva le kell ugranom a földre,
mert nincs, aki leengedje a lépcsőt, de nem bánom. Érzem magamon a
tekintetét, miközben a bejárat felé tartok, elengedve a fülem mellett Brigid
kérdéseit: Rosszul érzed magad? Nagyon sápadt vagy, Miren. Kérsz egy
gyümölcsteát, hogy el tudj aludni? A fejed fáj, vagy megjött a havibajod,
vagy mindkettő?
Aidan nem jön utánunk. Visszaszáll a hintóba, és indul az esti, nagy
valószínűséggel csak uraknak való programjára.
A kölcsönkapott szobámban bezárom az ajtót. Rámeredek Brigid
ajándékára, majd félredobom az ágytakarót a belevarrt álmokkal,
reményekkel és varázslatokkal együtt. A tűzbe dobnám, ha merném, ha nem
lenne szégyen megsemmisíteni egy ilyen gyönyörű holmit. Amikor a takaró
már kupacban hever a padlón, ledobom magam az ágyra, és sírok.
 7

A DOKKOK, HA NEM IS TELJESEN, de majdnem kihaltak. Ez az a

kellemes óra, ami után hamarosan megindul a munka és az ezzel járó
nyüzsgés. Néhány nő és férfi – matrózok, dokkmunkások, kurvák –
cigarillót szívva várakozik, mások egy sarokba bekuporodva, ládák tetején
és egyéb kényelmetlen helyeken alusszák ki az éjszakai szórakozást. Más
férfiak és nők bepiszkolódott cicomás holmikban baktatnak úti céljuk, talán
egy bérelt szoba, talán egy varroda felé, ahonnan az éjjel viselt ruhájukat
kölcsönözték – vélhetőleg nem Madame Franziska műintézményétől. Rám
ügyet sem vet senki.
Még hajnal előtt kijöttem a házból. A régi fekete ruhám és egy szintén
fekete köpeny van rajtam – Isten a tanúm, egy örökkévalóságig tartott, mire
lecibáltam magamról az estélyi ruhát, kiszedegettem a hajamból az összes
hajtűt, letöröltem a festéket az arcomról. Nem aludtam, vagy csak alig.
Gondolatban újra lejátszottam a színházban történteket, Aidan hirtelen
támadt figyelmességét, a látszólagos kedvességét, amivel megmutatta
nekem a robotot, mintha egy gyerek figyelmét akarná elterelni valamiről, a
mostanára már jól látható nyomot a csuklómon. Aoife mosolyait és
megjegyzéseit, a vad költekezését. Brigid egyre gyakoribb szurkapiszkáit és
ellenségességét.
El akarnak adni, vásárolt menyasszony leszek.
Aoife az értem kapott pénzből akar újra meggazdagodni.
És Aidan… talán arra számít, ha ilyen szorosan hozzáköti magát az
O’Malley törzshöz, a család halófélben lévő szívéhez, az hatással lesz rá? A
gazdagságára? Mert míg a külső ágak biztonságban és jómódban élve egyre
erősödtek, az igazi O’Malley-k lassanként elszáradtak a tőkén, míg végül
már csak egy fondorlatos vénasszony maradt, akitől semmit sem lehetett
várni, akinek nem maradt semmije… az egy unokáján kívül, aki még a
leginkább tekinthető hamisítatlan O’Malley-nak.
Aidan.
 Aidannek minden kell. Fel akarja építeni azt, ami egykor a miénk volt.
Meg akarja szerezni a Hob’s Headen álló házat, amit majd elözönlenek a
szolgái, hogy újból fényessé és ragyogóvá tegyék. Azt akarja, hogy az
O’Malley név ismét jelentsen valamit. Feleségül veszi az utolsó O’Malley
lányt; habár az apja csak egy Elliott, a lányt O’Malley-nak hívják, amióta a
szülei meghaltak, és nála tisztább vért nem fog találni. Gyerekeket fog
nemzeni nekem. Újra elkezdi az áldozathozatalt: egy gyerek, aki örököl,
egy az egyházé, egy a tengeré, hogy megint megadja nekünk az érte járó
jutalmat. Vajon fel fogja venni az O’Malley nevet? Vagy elátkozottnak
tartja? Megtartja a Fitzpatrickot, mert azt hiszi, így elkerülheti a
balszerencsét? Mintha a Sors nem ismerné fel?
Órákig barangoltam cél nélkül, figyelve, ahogy az ég feketéről szürkére,
majd halvány piszkoskékre változik. Oly sok részét bejártam ennek a
városnak gyalog, először abban a hitben, hogy megvéd a köpenyem és a
magasságom – de most komolyan arra gyanakszom, hogy a Tolvajok
Királynője szereti, ha a városában békesség van. Lehet, hogy a vagyonát
mások ebül szerzett jószágának lefölözésével szerezte, de ez nem jelenti
azt, hogy Breakwaterben zűrzavar uralkodik. Az utcák többnyire
rendezettek, a házak jól karbantartottak. Vannak durva, faragatlan emberek,
férfiak és nők egyaránt, de úgy látszik, türelmesen várnak az utasításra. Ez
egy szervezett birodalom. Nagyon is elképzelhető, hogy gyilkosságban,
rendbontásban és lopásban utazik, de ezeket a foglalkozásokat nyilván más
városokban űzi. Óisín kiskése a zsebemben van, de nem volt okom, hogy
használjam.
Még a városkapu előtti keresztútnál lévő bérgyilkosok piacán is
átvágtam, amiről hallottam ugyan, de sohasem láttam. Újonnan jött létre
Bethany Lawrence érkezése után egy újabb bevételi forrásként és
szervezetként: itt mindenféle kereskedelemnek tanúja voltam. Nők és
férfiak, öregek és fiatalok, ülve, állva, támaszkodva, várakozva. És jönnek a
kuncsaftok tömegével, egyesek lopva, mások céltudatosan, nyíltan vállalva,
amit tesznek. Egy vándor üstfoltozó, aki egyszer útba ejtette Hob’s Hallow-
t, mesélte, hogyan tette a Tolvajok Királynője könnyen elérhetővé az
embereknek, hogy megtalálják álmaik bérgyilkosát Breakwaterben, ahová
mindenfelől eljönnek a népek. A kikötőváros a szakavatott gyilkosok
legszélesebb választékával áll rendelkezésre. Kereskedők és céhmesterek –
lámpaoszlopokhoz támaszkodva vagy sátrakban üldögélve – fogalmazták
meg egy ügyfél igényeit: milyen üzenetet közvetítsen ez a haláleset, legyen-
e világos mindenki számára, hogy ne üssék bele az orrukat, ahogy az
áldozat tette, vagy az üzenet csak annak az egy személynek szól? Az
ügyfeleket ezek után összehozták az igényeiknek leginkább megfelelő
gyilkossal. Méregkeverővel vagy a nyakszorító vasat, a tüzet vagy a vizet
előnyben részesítővel, netán az éles eszközöket vagy a bunkósbotot
kedvelővel, esetleg a távolból lőfegyverrel halált osztóval.
De még én is meg tudtam állapítani, ki a farkas, és ki a bárány. Elvégre
Aoife O’Malley nevelt fel, nem igaz?
Bevallom, ámultam azon, hogy milyen sokan vannak, s hogy ilyen
nyíltan csinálják, és nincs egy rendőr vagy őr, aki letartóztatná őket. Az
ilyesmit másutt eldugott helyeken művelték: hátsó szobákban,
szennyvízcsatornában, erdők mélyén, elhagyott utakon – valamikor régen
Hob’s Hallow toronyszobáiban. Nem úgy Breakwaterben. Mennyi idő kell
hozzá, hogy fényes nappal is csinálják? Figyeltem, ahogy egy üstből
kiszednek valami apróságot, azután áttelepítik egy palackba, és egy marék
pénz fejében átadják; egy szürkészöld, tüzet köpködő kis kobold volt. Egy
pillanatra, éppen csak egy pillanatra belegondoltam, mi lenne, ha én is
beállnék a vevők közé. Aidant álmában érné a halál; bánom is én, hogyan,
csak tűnne el az életemből!
De vajon Aoife nem keresne nyomban egy másik kérőt nekem?
Azt hittem… azt hittem, szabad leszek. Még nem most rögtön, de Óisín
halálával egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy szabaddá váljak a
nagyszüleimtől. Hogy mostantól már csak Aoife van. Nem mintha nem
szeretném őket, habár elég nehéz őket szeretni, hanem ha már nem
lesznek… felszabadulnék az irányításuk, a rendszabályaik alól. Önállóan
hozhatnék döntéseket, ámbár ki tudja, mik lennének azok. Soha nem
képzeltem magam máshova, mint Hob’s Hallow-ba, és nem láttam magam
férjes asszonyként – erről sohasem beszéltünk, soha még csak szóba sem
került –, csak gondoltam…
Hogy egy napon már nem lesznek, és én szabaddá válok.
Hogy a nagy, régi ház az enyém lesz. Mintha nem lennének még
tartozásaink – mintha Aoife nem csinálna folyamatosan számlákat.
Ma reggel fel fogják olvasni Óisín végrendeletét.
Szóval. Ha nem Aidan, akkor talán Aoife. Békés, kíméletes halál, valami,
amitől álmában távozik közülünk. De miért fizessek másvalakinek azért,
hogy megtegye? És hogyan? Ott vannak az ékszerek, mondja egy hang a
fejemben, amiket Fitzpatrick pénzén vett neked; a fülbevalók, a karperecek.
Nem tanított Maura eleget a kert növényeiről? Nincs elég nadragulya,
gyűszűvirág, farkasfű, vagy akár nárcisz, ami megfelelne a célomnak? A
főzetéből rácsepegtetnék valamennyit az ételére. Ki tudná meg?
Kicsoda rajtam kívül?
Én.
Én tudnám, és bár Aoifeval sohasem volt könnyű, ennél mégis jobbat,
tisztességesebbet érdemel.
Ahogy én is jobbat érdemlek egy olyan házasságnál, ami nem az én
választásom.
Miközben átvágtam a gyilkosok és megrendelők sokaságán, megéreztem,
hogy figyelnek. Lassan eszméltem rá, és nem is tudtam volna megmondani,
mikor kezdődött, valahogy hirtelen jött a felismerés, holott egy ideje már a
tudatában voltam. Megálltam a keresztúti piac közepén lévő ivókút mellett,
és csak úgy mellékesen körülpillantottam. Túl sok arc, túl sok kámzsás fej,
túl sok alak mozgott túl gyorsan. Ekkor megszűnt az érzés, mintha elment
volna az engem figyelő. Miután láttam, amint egy asszony megidéz egy
szellemet, sietve elmentem onnan. Nem volt vele semmi célja azonkívül,
hogy megmutassa egy potenciális kliensnek, ő ezt is tudná. Hogy egy
ember halála ilyen hétköznapi és szenvtelen módon megtörténhet. Egy
másik asszony vizet öntött sírporral megtöltött ezüstedényekbe, hogy e
lassan összeálló silány anyagból egy ormótlan alakot, egy újabb gyilkos
szörnyet formáljon ki. Más városoktól eltérően Breakwater nem égeti meg a
boszorkányait, hiszen Bethany Lawrence pénzt nyerhet a tehetségükből.
Közeleg a hajnal, vissza kellene térnem a házba, de még nem vagyok rá
képes. A dokkok felé vonz a nosztalgia, a gondolat, hogy még egyszer
elmenjek a régi irodába. Ahol Óisín tanított engem.
Jóllehet régen jártam itt utoljára, az utcák térképe a szívembe és az
agyamba van tetoválva. Voltak napok, amikor Óisín kitett valamelyik
sarkon, és vissza kellett találnom a városi házba vagy az irodába. Elég
hamar megtanultam, hogyan rövidíthetem le az utat. Elhaladok egy ház
mellett, amelyben egykor egy asszony bordélyt rendezett be, és az
alkalmazottak egytől egyig a lányai voltak. A bejárathoz vezető lépcső
fényesre van koptatva; úgy hírlik, a Tolvajok Királynője itt rendezte be az
otthonát – az ajtó két oldalán álló két izmos férfi igazolni látszik a hírt. A
homlokzat virágos mozaik, a parketta színes drágakövei piros rózsákat és
zöld indákat rajzolnak ki. Egyesek ma is azt suttogják, hogy varázslattal
készült. A bejárati ajtó ébenfájába sellőket és sziréneket faragtak –
csodálkozom, hogyhogy egyetlen O’Malley sem volt soha ennek a háznak a
tulajdonosa –, a sárgaréz kopogtató pedig olyan, mint egy felcsavart
kötéldarab. Nem megyek olyan közel, hogy bekukkanthassak az ablakokon,
maradok az utca túloldalán.
Azután elmegyek a Síró Kapu alatt, cipőm sarka a kora reggeli csendben
hangosan kopog a fatáblákon. Kiérek az egyik móló végére, ahol egyetlen
hajó sincs kikötve. Mögöttem van az az öreg épület, az O’Malley
Tengerhajózás, amelyben egykor Óisín irodái voltak. Elhanyagolt
állapotban van, az ablakokat bedeszkázták, a párkányokon a törött üvegek
szilánkjai hevernek, az ajtó végleg bezárva; Aidan irodája pár utcával
arrébb van. A megmaradt O’Malley-hajók egyike sem horgonyoz a
kikötőben, ki tudja, mikor fognak visszatérni, visszatérnek-e egyáltalán?
Tele lesz-e a gyomruk rakománnyal, vagy mindent oda kellett adniuk a
kalózoknak? Széttört hajótesttel alusznak-e az óceán fenekén, vízbe fúlt
matrózaik szemét halak eszik, csontjaik rákok trónjaivá válnak?
Cipőm orra túlnyúlik a móló peremén; a könnyű reggeli szellő belekap a
szoknyámba, és félig lecsúsztatja a fejemről a csuklyát. Visszahúzom a
helyére, arcomat a hajnal utolsó felhőit is elégető nap felé emelem. A víz
rettentően büdös, nem úgy, mint Hob’s Headnél, ahol a tenger tiszta és sós
illatú. Ez itt az emberiség minden szennyét hordozza; a barnás brakkvíz
tetején olajosan fénylő réteg csillog.
Belevethetném magam. Vége lenne az egésznek. De melyik O’Malley
nem tud úszni? Melyik O’Malley nem harcolna, hogy meg ne fulladjon? És
azok után, hogy Aoife mindent megtett, hogy tanítson, és hogy később le
tudjam győzni a félelmemet a tengertől… Milyen nehéz lenne vízbe
ugranom csak azért, hogy feladjam az életemet, amikor olyan keményen
harcoltam, hogy megmentsem a tengertől? Súlyokat kéne kötöznöm a
bokámra. De hol találnék ilyesmit? És miért mondanék le a létezésről csak
azért, hogy elkerüljem Aidant? Újra megszólal a fejemben a bérgyilkosok
piacán hallott hang: Menj hozzá most, öld meg egy hónapon, egy éven belül,
örökölj mindent! De azt hiszem, ez a nagyanyám hangja, vagy legalább az
énemnek az a része, amit tőle kaptam.
Nem tudnak rávenni, hogy kimondjam a szavakat. Nem tudnak
beleegyezésre bírni. Kihúzom magam; csak nemet tudok mondani. Makacs
vagyok, eleget mondogatta Aoife az elmúlt évek alatt. Nem
kényszeríthetnek.
 Sóhajtok, érzem, hogy nagy kő esik le a szívemről, még ha csak
átmenetileg is, még ha ez egy hamis megkönnyebbülés; később majd
megint meg kell küzdenem az egésszel, és akkor rosszabb lesz, mert Aoife
és Aidan egyszerre jönnek majd ellenem.
Becsukom a szemem… ekkor az ezüst hajóharang nyaklánc egészen
halkan csilingel egyet, és egy hideg és nedves valami elkapja mindkét
bokámat, és lehúz a sós vízbe.
Felpattan a szemhéjam, és figyelem, ahogy a világ megbillen, megfordul,
és semmi sem áll a megfelelő szögben. A koponyám hátulja súrolja a
dokkot, ami sokkoló érzés, de mielőtt alámerülnék a hideg, rettentő hideg
vízben, eszembe jut, hogy nagyot kortyoljak a levegőből. Úgy süllyedek el,
mint egy kő, ami meglep, pedig talán nem kellene. Aztán ráeszmélek, hogy
nem süllyedek, hanem húznak lefelé; a két bokámat még mindig fogja
valami, méghozzá szorosan, a köpenyem mögöttem lebeg, nedvesen,
súlyosan, mintha nem akarna utánam jönni, és a szoknyáim is felcsapódnak,
eltakarják a szememet, pedig itt már a víz is épp elég sötét. Vetek egy
pillantás felfelé: az éles fény úgy ragyog, mint a gyémánt. Odalent minden
homályba vész. Mintha két idegen testet éreznék egy ütemre mozogni
magam mellett: halványak, gyorsak, kígyózók, a hajuk lebeg, farkuk van
láb helyett.
Soha nem fognak el minket!
Várnak; várniuk kell arra, amit kapnak!
Ekkor megszólal ugyanaz a hang: De már olyan régóta nem kapják meg,
ami jár nekik! Már az Aoife születése előtti időkben sem voltak fölös
gyerekek. Mit bánják ők, hogy én vagyok az utolsó a sorban? Túl régóta
nem fizettük a tartozásunkat.
Nem tudom, kinek a hangja ez, de nem hibáztathatom. Fáj hátul a fejem,
és a víz kezd vöröseslilává változni körülöttem a tarkómon esett vágástól.
Nem akar engedni, de valahogy feltépem a kapcsokat a köpenyemen, s
miután megszabadulok tőle, gyorsabban süllyedek lefelé. Rúgkapálni
kezdek. Vagyis próbálok. A sok lovaglástól, gyaloglástól, a kisebb
betakarítási munkálatokban való közreműködéstől erős vagyok – az úszást
ugyan kerülöm, hacsak lehet –, de amikor felemelem a két térdemet, olyan
érzés, mintha a láp lefelé szívó iszapjából próbálnám kiemelni őket. Újból
rúgok egyet, mire az egyik kéz elenged. Megint rúgok; eltalálok egy fejet,
vagy talán egy vállat. Nem okozhatott túl nagy fájdalmat, hiszen a víz
tompítja az ütést, mégis szabaddá válik a másik lábam is. Ha lenne is időm,
hogy levegyem a cipőmet, szabadulnom kell ezektől a valamiktől. Fel, fel,
fel, máris kezdek távolodni tőlük, arcok villannak fel a homályban, tátott
szájak – nevetnek? Ezen nevetnek? Úgy úsznak, mint a delfinek, egymást
le-lehagyva, közelítve, távolodva villan a testük, bőrük fénylik, mint a hold,
hosszú, vastag farkukkal ide-oda csapnak. A magasban meglátom egy hajó,
egy csónak törzsét; erőteljesebben kezdek tempózni, elátkozom a cipőmet, a
ruhámat, de úszom tovább, kirobbanok a felszínre, két kézzel elkapom a
csónak peremét, és beevickélek a kicsi, egészen kicsi csónakba. A benne
ülő halász megrökönyödésére.
Miközben kínkeservvel bemászok, biztosan érzem azokat a kezeket,
azokat a pikkelyes, úszóhártyás, rettenetesen erős kezeket. Léteztek,
csakugyan? Vagy csak képzeltem? Vagy csak játszottak velem?
A halász döbbenten bámul rám, én meg őrá. Szóra nyitja a száját, de
benne marad, amit mondani készül, ahogy kezével a vállamon túl mutat.
Megfordulok. Tőlünk két méterre három fej bukkan ki a vízből. Sötét a
hajuk, sötét a szemük, fénylik a bőrük, éles fogak villognak nevető
szájukban, kemény a tekintetük; ritkán mutatkozó teremtmények, és akkor
sem merészkednek ennyire közel. Aztán alábuknak, lemerülnek, és
eltűnnek.
Mégsem tudom kiverni a fejemből a felszín alatt hallott gúnyolódó
hangokat, másféle, tiszta hangokat, mintha odafent, a levegőben
énekelnének, mintha nem is a víz alól szólna a hangjuk.
Amikor meghalsz, szabadok leszünk. És nem kerüli el a figyelmemet,
hogy ezek a szavak egészen hasonlók azokhoz, amiket én gondoltam a
nagyszüleimről.
De hiszen ha akartak volna, elragadhattak volna, hárman voltak,
lehúzhattak volna a mélybe. Mire vártak?
 8

MIT GONDOLTÁL? – Aoife azóta kiabál velem, amióta fél órával ezelőtt a
halász elhozott az ajtónkig. Mostanáig azzal voltam elfoglalva, hogy
felköhögjem a sós vizet, ezért nem tudtam válaszolni neki. A szobámból
nyíló fürdőszobában ülök rákvörösen egy kád forró vízben, de nem tudok
szabadulni a bensőmben érzett hidegségtől. Mintha a Síró Kapu közeli
kikötőben történt elmerülésem telepítette volna belém ezt a hideget, vagy
inkább úgy, mintha a tenger kezétől kaptam volna el, mint egy fertőző
betegséget.
–  Egyáltalán nem gondolkodtam – hazudom. Jobb, ha nem mondom el
neki, hogy épp az járt a fejemben, hogyan hiúsíthatnám meg Aidan és az ő
mesterkedését. Legalábbis addig nem, amíg biztonsággal haza nem érek a
Hob’s Head-i házba, ahol magam körül tudhatom Hallow erős falait és az
ismerős dolgokat, amelyek között biztonságban érzem magam még Aoifetól
is. – Semmire sem gondoltam, de…
–  De micsoda? Tudod, hogy ma délelőtt olvassák fel a végrendeletet,
tudod, hogy elvárnak oda bennünket. Most el fogunk késni! – csattan fel,
miközben a szolgáló egy újabb kancsó vizet önt a hajamra, és egy
narancsillatú mosószerrel megint dörzsölni kezdi a fejemet, hogy kimossa a
hajamból a kikötő bűzét. Félek, soha nem lesz elég, mostantól örökre hideg
leszek, és dohos szagú, még ha más nem is érzi rajtam. A tarkómon lévő
seb csíp, ami csak rosszabb lesz, valahányszor a lány végighúzza az ujjait a
dudoron.
– Óvatosabban! – szólok rá mérgesen, majd szelídebb hangon folytatom,
de már Aoifenak: – Nem… estem bele.
–  Belecsúsztál? Mint egy hülyegyerek. – Járkálni kezd, átadja magát a
dühös jövésmenésnek, és nem tudom, ez most az értem való aggodalom-e,
vagy a félelem, hogy az ügyetlenségem miatt a tervei végképp rosszul
sülhetnek el.
– Nem – felelem, és jelentőségteljesen a szolgálóra nézek.
 –  Menj el, lányom! – emeli fel Aoife az egyik szemöldökét. – Biztos
vagyok benne, hogy van jobb dolgod.
A szolgáló szó nélkül kiejti a kezéből a hajamat, feláll, pukedlizik, és
kezét a kötényébe törölgetve kimegy. Aoife elfoglalja a helyét, és ropogó
térdekkel letérdel; ujjai sokkal gyengédebben veszik munkába a hajamat.
–  Szóval, mi történt? – Szelíden ránt egyet a hajamon, ami azt jelenti:
Mondjad, de gyorsan!
– Behúztak, nagymama.
– Behúztak? – Ujjai mozdulatlanná válnak, hangja lehalkul.
– Közülük az egyik.
– Közülük?
–  Ha mindent megismételsz, amit mondok, egyhamar nem jutunk
messzire – figyelmeztetem, mire meghúzza a hajamat, hogy emlékeztessen,
beszéljek udvariasan. Folytatom: – Hármukat láttam. Egyikük behúzott, a
többiek figyeltek, és nevették, ahogy az vontat lefelé.
– Férfi volt, vagy nő? Az, aki…
Egy pillanatra elbizonytalanodom, aztán felidézem a nevető arcokat,
ahogy nézik, amint az evezős csónakban kuporgok.
– Csupa nő.
Csettint a nyelvével.
Soha nem láttam őket ilyen közelről, soha nem közelítettek így felém. A
partról vagy az otthoni hegyfokról néha afféle hullámokon táncoló
fejekként látni a sellőket. Vannak napok, amikor nehéz megkülönböztetni
őket a fókáktól. De olyan közel, hogy meg is lehessen őket érinteni? Soha.
A nyakunkban viselt ezüstharang arra való, hogy jelezze, mi vagyunk a
legidősebbek, és így biztonságban legyünk.
–  Hallottam a víz alatt énekelni őket: Amikor meghalsz, szabadok
leszünk.
– Nem. Nem – áll fel Aoife.
És akkor ő is kimegy, magamra hagy, hogy én bontsam szét és mossam
meg rettentő hosszú hajtincseimet, amihez közel sincs elég kezem. Addig
maradok a kádban, amíg kihűl a víz, erről eszembe jut a kikötő, és ettől a
kellemetlen emléktől kimászok belőle.
A régi fekete ruhám eltűnt, nyilván Aoife utasítására szabadultak meg
tőle. A cipőm… aha, az is eltűnt. A másik szobában lévő ágyon van a
tegnapi vásárlókörút alkalmával vett zöld brokátruha; otthoni viseletnek túl
szép, de persze ma lesz a végrendelet felolvasása. És van itt egy pár
aranyszínű selyemmel hímzett házi cipellő, aligha alkalmas rá, hogy járjak
benne, de nincs más választásom.
Valaki felrakta az ágytakarót az ágyra; bámulom a mintáit: harangok,
virágok, nyulak és galambok, íjak és patkók. Vajon mi lett belevarrva?
Hattyútollak, a hűségért? Apró ezüst amulettek a négy sarkába a jó
házasságért, a csodálatos esküvőért? El sem tudom képzelni, hogy Brigid e
tekintetben jót kívánna nekem. Tudja, hogy mit tervez Aidan?
Újra eljátszom a gondolattal, hogy bedobom a tűzbe, hadd szálljon ki a
sok vágy és óhaj a füsttel együtt a kéményen. De mit érnék el vele? Mit
használna ez nekem, a jövőmnek, az örökre szólónak? Eddig csak abban
reménykedtem, hogy nyugodt életet élhetek egyedül, s most azon kapom
magam, hogy nem vagyok hajlandó megátkozni a hátralévő éveimet, legyen
az kevés vagy sok. Ha sohasem megyek férjhez, olyan nagy baj az? Ha sem
Aidannek, sem senki másnak nem kell a kedvében járnom, vagy
engedelmeskednem?
Mégis, másodjára is békén hagyom az ágytakarót, mindössze addig
rángatom, amíg egy gyűrött kupaccá nem áll össze az ágy végében. Este,
mielőtt lefekszem, le fogom dobni onnan. Törülközővel szárazra törlöm a
hajamat, jól kikefélem, befonom, és kontyba csavarom a tarkómon, így,
amennyire tőlem telt, elkészülve indulok.
Az ajtó zárva van.
Újra és újra elfordítom a kilincset, lehajolok, hogy kikukucskáljak a
kulcslyukon: az üres folyosót látom. Lenyelem a feltörni akaró pánikot. Mit
csinál Aoife, ami miatt be kellett zárnia engem ide?
Mélyeket lélegezve az ablakhoz megyek, és lenézek: túl magasan
vagyok, semhogy leugorhatnék a harmadik emeleti szobámból a sáros
utacskára, amely az épülettől a mellette lévőhöz vezet. Tető, ahonnan
átugorhatnék, nincs. Csak a mélységbe vethetném le magam, amitől vagy a
lábam, vagy a nyakam törném, az pedig túl drága ár lenne.
Nincs mit tenni, ki kell várnom a végét.
Leülök a kandalló mellé, összekulcsolt kezemet az ölembe fektetem, és
keresztbe teszem a bokámat. Ebben a szobában nincsenek könyvek. A
vékony levélkötegre gondolok, amit otthon a matracom alá rejtettem. Vajon
ki írta őket Óisínnek? Kíváncsi vagyok, miért dugta el, és hogy Aoife tud-e
róluk. Tetszik a gondolat, hogy van valami, amit titkolok előle. Eltűnődöm,
visszajutok-e valaha Hob’s Hallow-ba, hogy elolvashassam a leveleket. De
erre nincs válasz, és kezdek becsavarodni ettől a sok kérdéstől, ezért inkább
az O’Malley-k mesekönyvére gondolok.
Mindet olvastam; még mielőtt Aoife közölte volna, hogy már túl nagy
vagyok ahhoz, hogy ők olvassák fel nekem, én késő éjszaka titokban már
bejártam a könyvtárszobába, és végigolvastam őket. A sok-sok mese közül
némelyik csak a lapszélre írt széljegyzet egy másik meséhez, és akad olyan
is, amelyik nem hosszabb egy bekezdésnél, és van, amelyik hosszú
oldalakon át folytatódva egymaga kitenne egy kisebb kötetet. Nincsenek
üres lapok a könyv végén, amelyekre új mesét írhatna valaki, nem szerepel
benne Aoifetól vagy Óisíntől származó történet – legalábbis nem ismerték
el, hogy lenne. Szeretem ezt a könyvet, a benne szereplő történeteket, mert
ezeket olvasva úgy érzem, én is… valódi vagyok. Testvérek nélkül, szülők
nélkül mindig egyedül éreztem magam. Talán ha a nagyszüleim
másmilyenek lettek volna, ha Brigid nem árul el, nem lett volna olyan
rettentő nagy szükségem arra, hogy ezek a mesék tanítsanak, ezek adják
meg számomra azt az érzést, hogy része vagyok valaminek.
Minden egyes mesére emlékszem, ezeket mondom hát magamnak, hogy
múlassam az időt.
 
Valamikor réges-régen, mesélik az öregek, élt három sellő, mindhármuknak
volt egy dédelgetett vágya. De vágyakozni veszélyes dolog, és egyikük
hallott egy vízi boszorkányról – nem a sellők népéhez tartozott, olyasvalaki
volt, aki néha két lábon sétált a szárazföldön –, és ez a vízi boszorkány
kívánságokat tudott teljesíteni, ha megfizették. A nővérek megbeszélték,
hogy megadják az árat, bármekkora legyen is, és megkeresték az illetőt, aki
teljesíteni tudja szívük vágyát.
A vízi boszorkány vénséges vén és csúf volt, gonoszságban eltelt élete
súlyosan nehezedett a lelkére – azt mondják, a tenger népének nincs lelke,
de ez hazugság, arra szolgál, hogy az emberek könnyebben rabszolgákká
tegyék, maguknál kevesebbnek tartsák, miközben akaratuk ellenére
feleségül veszik őket –, mégsem bánt meg semmit, és nem akart változtatni a
módszerein. Meghallgatta a sellőlányokat, majd elmondta, mit tegyenek. A
részletek nem fontosak, lényeg az, hogy beleegyeztek egy kegyetlen dologba,
egy igazságtalan cselekedetbe, és azt minden lelkiismeret-furdalás nélkül
véghezvitték.
Amikor visszatérve sikerük véres trófeáit letették a vízi boszorkány
trónusának lábához, megkapták, amire vágytak.
 A legidősebb régóta távol lévő szerelme visszatért; de már nem olyan
volt, mint hajdan, nem a fajtájabeli teremtmény, elvette hát a sellőlány
életét, hogy jóllakassa az éhségét.
A középső lábakat és tüdőt kapott, hogy elmehessen a szárazföldön élő
ember-szerelméhez, de mivel amikor kapta, még a tengerben volt, vízbe
fulladt.
A legfiatalabb csak annyit kért, hadd kapja vissza halott apjuk híres
fegyverét, hogy kifejezze iránta való tiszteletét, de megvágta az ujját a
mérgezett pengével, és kilehelte a lelkét.
 
Az ajtó zárva marad, és nem jön senki. Fáj a fejem hátul, ahol beütöttem a
dokkba.
 
Messze-messze, réges-régen egy folyóból kiemelkedő sziklán vízi nimfák
ültek, és énekeltek. Énekeik gyönyörűen szóltak, ha valaki nem figyelt a
szövegükre. De ha figyelt, akkor valószínűleg elindult a szépséges dallam
után, és a folyóparti szirtről lezuhanva összetörte magát alant, a sziklán,
vagy mellette fulladt a folyóba a nimfák nagy örömére. Napvilágnál
tündöklően szép lányoknak látszanak hosszú, különböző színű hajukkal,
ragyogó bőrükkel és szemükkel, piros ajkukkal, fehér fogaikkal és pompás
alakjukkal, amelyen megakad a szem. Fényes lábujjaik belógnak a sebes
folyású vízbe, hosszú ujjaikkal fésülik csillogó hajukat. Nappal csodás
látványt nyújtanak.
De ha lenyugszik a nap, vagy ha elszundítanak a sziklán, és
megfeledkeznek magukról, olyanok lesznek, amilyenek valójában, mert
valaha nem tündérek, hanem igazi lányok voltak. Meggyilkolt, vagy
bánatukban és kétségbeesésükben öngyilkos szolgálók, akiket a halálon túl
is kísért, amit egykor elkövettek, és azóta elveszítették egykori szépségüket
is. Láthatóvá válik rajtuk az élet és halál pusztítása, a bőrük zöldes
árnyalatú lesz, a szemük besüpped, a hajuk mint a szalma, a nyakukon és az
arcukon megjelennek az ujjak és az öklök nyomai. Télen köztes állapotban
vannak, mivel a legnapsütésesebb napokat kivéve a fény sohasem elég az
illúzió megteremtésére, ezért inkább elrejtőznek.
Ha tehetik, bosszút állnak azokon, akik ártottak nekik, de még azokon is,
akik túl közel merészkednek a pihenőhelyükhöz. De ha életükben nem is
voltak, halálukban anyagiassá váltak, és hajlandók alkut kötni. Egy
ruszalka könnyeinek bűvös ereje van; használhatják jóra vagy rosszra, vagy
a kettő között a mágia bármely árnyalatára (de leginkább rosszra). Egyszer
egy szerelmében csalódott foltvarrónő, akit csúnyán elárultak,
nászajándékul készített egy ágytakarót hajdani igaz szerelmének és az ő új
menyasszonyának. Meghintette a takarót lidérces álmok porával és egy vízi
nimfa könnyeivel; a menyasszony halfarkú, vagy inkább sárkányfarkú
fenevaddá változott. Senki sem tudja, mi lett velük.
 
Régen elmúlt az ebéd ideje.
 
A régi időkben, amikor a kívánság még segített, építettek egy templomot
Hob’s Headen.
Az O’Malley-k néha elfelejtik, kinek köszönhetik a szerencséjüket.
Összebarátkoznak egyik vagy másik istenkutyával, és a püspök egy ideig
reménykedik, hogy az majd visszahozza a családot az anyaszentegyház
kebelére (mintha valaha is a kebelén lettek volna). De aztán a család
nőtagjai megmakacsolják magukat, mert eszükbe jut (mindig eszükbe jut),
hová kötelezték el magukat.
Ennek eredményeként egy apa, fivér, nagybácsi, nagyapa, fiú a vártnál
kicsit hamarabb került a föld alá. Ami hasznos lecke volt a többieknek.
Nincs templom Hob’s Headen, csak az a kis kápolna az udvarházban. De
nem volt mindig így. Valamelyik O’Malley pátriárka elhatározta, hogy épít
egyet nyilvános istentiszteletek céljára a család és a környező bérlők, meg a
véletlenül arra vetődő, csatlakozni kívánó idegenek számára. Lehet, hogy a
püspök ígért neki egy saját istenkutyát, aki vasárnaponként imádkozik, és
afféle régi bútordarabbá válik Breakwater határán kívül.
A hegyfokra építették, hogy a kilátás lenyűgöző, a hullámzás hangja
ihletadó, és a víz felett hallatszó harangkongás semmihez sem hasonlítható
legyen. A harangokat drága pénzért egy távoli öntödében, teljes egészében
az O’Malley-k ezüstjéből öntötték. Aznap, amikor a templomot felszentelték,
maga a breakwateri püspök teljesített szolgálatot, messze földről hoztak
harangozókat, hogy a harangok legelső megszólalása tökéletes legyen.
Ám amikor a kint várakozó gyülekezet épp be akart menni az új
templomba, hirtelen félelmetes morajlás, majd egy csattanás, recsegés-
ropogás hallatszott, és a templom a sziklával együtt, amelyen állt, a
tengerbe zuhant. Egyetlen O’Malley-nak sem esett baja, egyedül a püspök
és a harangozók haltak meg. O’Malley-vér tehát nem folyt, akkor nem, de
egy O’Malley-leckét meg kellett tanulni.
 A tenger teremtményei mindennél jobban gyűlölik a szent harangok
hangját.
A tenger teremtményei mindennél jobban imádják az ezüstöt.
Azt mondják, egyes napokon hallani a csengésüket a hullámok alól.
 
Mielőtt elalszom, mintha az óceán mélyéről tompán felhallatszó harangszót
hallanék. Azon merengek, milyen lenne, ha volnának nővéreim: lányok,
akiket a halál, a keserűség és a rosszindulat teljesen megváltoztatott.
 
Arra ébredek, hogy a kulcs megfordul a zárban; az égbolt olyan, mint egy
szilvakék zúzódás. Brigid jelenik meg az ajtókeretben. Az arcán először
meglepetés látszik, mintha arra számított volna, hogy másképp fog találni
engem, aztán bosszúság jelenik meg rajta. Az övére erősített ezüstláncon
lógó jókora ezüstkulcs egyértelműen jelzi háziasszonyi hatalmát.
– Gyere! – szól kurtán, két kis kezét a derekára téve. – Rád várnak.
– Miért zárt be? – kérdezem, miközben elindulok utána, az ülve alvástól
lemerevedett nyakamat dörzsölgetve.
– Hogy biztonságban legyél, gondolom – válaszolja némi kivárás után.
Már épp szóra nyitom a számat, amikor rájövök, hogy tud a tengerről,
amit vagy Aoife mondott el neki, vagy – ami valószínűbb – a szolgáló, akit
kiküldött, hallgatózott az ajtónál, aztán elmesélte Brigidnek. Nehezen
hihető, hogy Aoife bármit is megosztana Brigiddel; afféle balkézről való
törvénytelen gyereknek tartja. Egyedül a pénze miatt áldoz Aidanre egy
teljes napot. Összeszorítom a számat, és nem szólok többet.
Lemegyünk a zöld szőnyeggel borított, fényezett korláttal és cirkalmasan
esztergált korlátbábokkal szegélyezett lépcsőn. Elhaladunk a tájképek és a
csapott állú, ritkás szőke hajú Fitzpatrickok portréi mellett. A kék
függönyös ebédlőig vezető folyosón végig ételektől roskadozó
tálalószekrények sorakoznak, amennyit négy ember biztosan nem tud
megenni – ámbár, őszintén szólva, egynapi koplalás után farkaséhes
vagyok, és úgy érzem, egymagam fel tudnám falni az egészet –, ezüst
gyertyatartók, jókora fémtálcák és kristály- meg aranyvázák társaságában.
És ott, a kis asztalnál – tudniillik ez a hétköznapi ebédlő az asztal két végén
ül Aoife és Aidan, így ki lehet jelenteni, hogy mindketten az asztalfőn
ülnek. Kétoldalt egy-egy szék nekem és Brigidnek, holott akár tízen is
elférnénk az asztalnál.
 Ugyanaz a lány áll ott, lesütött szemmel, aki reggel mosni kezdte a
hajamat. Brigid és én elfoglaljuk a helyünket. Nem nézek egyenesen
Aidanre.
– Tálalhatsz – mondja Aoife, és a lány a szeme sarkából Aidanre néz. Ő
könnyedén biccent, ami nem kerüli el Aoife figyelmét. A szája keskeny
vonallá változik, én pedig a tenger minden igazgyöngyéért sem lennék a
lány helyében. Csakhamar levessel teli tálak gőzölögnek előttünk. Kiadós,
jó illatú leves, marhahússal, krumplival, póréhagymával, sárgarépával, tört
árpával. Próbálok hölgyhöz illően, nem túl gyorsan enni, de látom Aoife
arcán, hogy nem sikerül. Hátrébb csúszom a széken, szünetet tartok,
hagyom, hogy a folyadék leülepedjen a gyomromban. Megvajazok egy
szelet kenyeret, és előkelően aprókat harapok belőle, miközben
legszívesebben egyszerre befalnám, és küldeném utána a másodikat,
harmadikat.
Amikor kiürülnek a tálak, a lány felszolgálja a második fogást: belül
véres marhahúst, krumplit (ezúttal sütve), rizses halat tojással,
malacpecsenyét rizzsel, fácánpitét, pacsirtakocsonyát, sajttálat, még
kenyeret, de ezúttal fehér lisztből, nyíló rózsabimbó formára sütve. Aoife
poharában citromos whisky van, Aidanében vörösbor; Brigid és én citromos
vizet iszunk (jót tesz a bőrnek, de az istenek a megmondhatói, én valami
erősebbet szerettem volna). Amikor újra nekilátunk az evésnek, Aoife
mogorván a szolgálóra néz.
– Te elmehetsz – mondja, és a lánynak van annyi esze, hogy egy egyszerű
pukedli után elmenjen. Miután becsukódik mögötte az ajtó, Aoife,
mozdulatlan kezével a tányérja fölött, vár néhány percet. Amikor a léptek is
elhalkulnak, nagyanyám Aidanre néz, aki bólint.
– Miren.
–  Tessék, nagymama. – Szeretném azt mondani, hogy tudom, mit
terveztél, de nem mondom.
– Tudom, hogy tisztában vagy a bizonytalan pénzügyi helyzetünkkel.
Nem szólok, csak bólintok.
– Ma találkoztam az ügyvéddel – mintha nem tudnám, mintha nekem nem
kellett volna ott lennem, mintha nem zárt volna be a szobámba –, és a
helyzet még annál is rosszabb, mint tartottam tőle. – Mintha nem lenne
tökéletesen tisztában a helyzetünkkel. – A nagyapád eltitkolt előlem
dolgokat. Az utolsó hajókat is el kell adnunk.
Igen.
 – A házban lévő holmik eladása talán kiadja a különbséget, és a hitelezők
nem fognak zaklatni bennünket.
Igen.
– A nagyapád rád hagyta a Hob’s Hallow ráeső részét, ahogy én is teszem
majd. Te vagy az egyetlen örökösünk, Miren.
Igen – ki másra hagyhatnátok ezt az omladozó épületet?
–  De szeretném, ha többet örökölnél puszta adósságnál. Unokafivéred,
Aidan más módszert javasolt. – Úgy beszél, mintha ez egy előre eldöntött,
elkerülhetetlen tény lenne: a szavai azt sugallják, hogy van választásom, de
a hangja, ó, a hangja! Az egész nem más, mint üzlet. Miren, ennek így kell
lennie, nincs más választásod. A feje megmentőnk felé hajlik.
Aidan kivesz a zsebéből egy kis szögletes dobozt. A fája mézszínű, a
sarokpántja és a csatja arany.
–  Miren, ha megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel, az sok
problémát megoldana.
Nincs az a lány, akit ne tenne boldoggá egy ilyen lánykérés!
Felpattintja a doboz fedelét; a tartalma elfoglalja az összes helyet, és még
ki is domborodik belőle. A fekete bársonybélésen egy hatalmas, túldíszített
gyöngyöt látok. Hamvas ezüstszínű, majdnem könnycsepp alakú, apró
rubinkövek futnak végig az alapján, úgy néznek ki, mint a vércseppek.
Maga a gyöngy vastag ezüstgyűrűbe van foglalva, amelybe természetesen
pikkelyeket véstek. Nyilván csináltatta.
Aidan feláll, és megragadja a kezemet. Nem térdel le, én pedig nem állok
ellen. Felhúzza a gyűrűt az ujjamra. Nehéznek és hidegnek érzem. Nem
szólok semmit, nem is nézek rá, de nem is várja tőlem, visszaül a helyére.
Nem vár semmit, még igent sem.
Az asztal túloldaláról Brigid feldúltan néz rám. Nem látja, hogy nem
akarok ebben részt venni? Tőle nem várhatok segítséget.
A bal oldalamon Aoife elégedettnek látszik.
– Tessék – mondja. – Ezzel megvolnánk.
Továbbra sem szólalok meg, s a hallgatásomat beleegyezésnek veszik.
 9

A SÓS MOCSARAK FELETT kellemetlen szag terjeng, mintha az összes

újraéledt halott az út szélén állva figyelné az elhaladásunkat. De egyet sem
látok. Egyébként is valószínűtlen lenne, inkább a nádasban, vagy még
messzebb, a parton pusztulhatott el egy állat, vagy a hullámok dobták ki a
partra, és ott indult rothadásnak.
Amióta eljöttünk Breakwaterből, Aoife és én alig szólaltunk meg, de
mellettem ülve időnként megfogja a kezem, és elismerően megnézi a
gyűrűmet. Ettől élettelen húsdarabnak érzem az ujjamat, amely jéghideg és
nehéz. Egy darab kötél vagy lánc. Erről nem szólok a nagymamámnak.
Nem kapom el a kezem, mert azzal harcot kezdenék, és még nem tudom,
hogyan győzhetnék abban a harcban.
Velünk szemben, a másik ülésen, az egyik új szolgáló ölében ott van a
fonott kosár, amelyben régen a számlakönyveket vittem, de most az a nagy
csomag van benne, amit Brigid nyomott a kezembe, amikor
felkapaszkodtunk a kocsiba. Barna papírba van csomagolva, és krémszínű
selyemszalaggal van átkötve. „Ajándék leendő nővéremnek”, mondta
mosolyogva, de a szája alig bírta megtartani a mosolyt. Az ágytakarót
otthagytam, de ő lerohant a lépcsőn, és a kezembe nyomta. Ezek szerint
egyhamar nem szabadulok meg tőle, mindenesetre udvariasan
megköszöntem.
El fogom égetni otthon.
Új személyzetünk is van: két szolgáló, és rajtuk kívül két fiú, akik
Malachinak segítenek – ott szoronghatnak fent a kocsis, a fia és a két inas
mellett (egyikük jóképű, a másik semmilyen). Ők fogják alkalmassá tenni
Hob’s Hallow-t Aidan és a menyasszonya számára, noha az a
menyasszonyé, vagy legalábbis a nagyanyjáé. De mivel a városi ház családi
székhelynek nem elég előkelő, Aidan és Brigid ki fognak költözni ide.
Az egyik inas jár az eszemben; nem azok közül való, akik pár napja
eljöttek értünk. A kezét nyújtva felsegített a hintóba (Aidan nem vette a
fáradságot, hogy kikísérjen minket, ami megkönnyebbülést jelentett, Aoife
pedig nem bánta, mivel már megkapta, amit akart), és amikor ránéztem,
megint arra gondoltam, hogy mennyire nem akarok hozzámenni Aidanhez.
Az inas magas volt, fényes fekete hajú, zöld szeme kicsit ferde vágású, a
szája szabályos íjat formázó, arccsontja olyan élesen kiugró, hogy elvágná
az ujjaimat, ha végigsimítanék rajta. Belenézett a szemembe,
elmosolyodott, mire én… megszorítottam a kezét.
–  Vigyázzon a lépcsőn, kisasszony! – mondta halk, mély hangon, és
viszonozta a kézszorítást.
Aoife nagyon ügyelt arra, hogy távol tartson minden férfitól, aki nem volt
rokon – sőt, az unokafivérek látogatásai is olyan ritkák és időben távol esők
voltak, hogy néha megfordult a fejemben, talán ez is szándékos lehetett.
Csupa öregember között nevelkedtem, ami pedig a rövid életű bérlők fiait
illette, egyikük sem volt jóképűnek nevezhető. Vagy legalábbis csak nagyon
átmenetileg.
A nyomokra gondolok, amelyeket Aidan hagyott a csuklómon, és
megfordul a fejemben, hogy vajon mennyi fájdalmat akar még okozni
nekem; mi lesz, ha egyszer majd tényleg elkövetek valami rosszat?
Összeszorítom a számat, miközben ujjaim felforrósodnak egy másik férfi
érintésétől. A hintó nem tér vissza azonnal a kikötővárosba, csak majd, ha a
szolgálók eldöntik, mit kell vásárolni és elhozni Breakwaterből, azután
boltosokat és kereskedőket fognak megkeresni, és azzal egy új élet veszi
kezdetét Hob’s Hallow-ban.
–  Két hét múlva megtartjuk az esküvőt – riadok fel Aoife hangjára
ábrándozásomból.
– Mi?
A magasba emeli egyik szemöldökét.
– Tessék? – mondom udvariasan.
– Két hét múlva lesz az esküvőd.
– Ó. Hallow-ban? – Úgy beszélek, mintha érdekelne a dolog.
– Az még nem lesz kész addigra. Nem, Breakwaterben, a katedrálisban.
A fogadás… hogy hol, azt Aidan fogja tudni; valaki tartozik neki egy
szívességgel, aminek fejében kap egy nagy báltermet.
– Nem ismerünk annyi embert, akikkel meg lehetne tölteni egy báltermet,
nagymama. – Sok rokon, aki eljött Óisín temetésére, még útban volt
hazafelé – két hét nem lesz elég, hogy elmenjenek a meghívók, és ők
visszafordulhassanak.
 –  Aidan ismer fontos embereket, ismeri az összes breakwateri
előkelőséget. Cseppet se félj, lányom, nem lesz kis esküvőd! – A hangjából
ítélve a saját esküvőjére gondol Óisínnel, ami a hallow-i kápolnában volt. A
tizenhat éves anyámra, Isoldera[2] gondol, aki egy ki tudja, hol tartott
esküvőről jött vissza, a hasában velem, oldalán a remegő apámmal, kérve,
hogy bocsássák meg minden bűnüket, és fogadják be őket.
Nem tudom biztosan, mekkora az az előkelő társaság, amely a Tolvajok
Királynőjének eljövetele óta megmaradt Breakwaterben, de látom Aoife
szemében a csillogást; a régmúlt napokról álmodik, vagy legalábbis
azokról, amikről gyerekkorában meséltek neki. Hogy milyen gazdagok
voltunk, mennyire jelentősek, hogy tódultak az emberek az ajtónkhoz, hogy
szívességekért könyörögjenek, hogy aztán hasonlókkal viszonozhassák
nekünk. Nem említem, hogy nincs mit fölvennem egy ilyen alkalomra, és
hiába reménykedem, hogy ez leállíthatja az egész folyamatot.
– Képzeld csak el, milyen képet vág majd hozzá Florrie! – kuncog Aoife,
de ezért nem tudok rá haragudni. Florence nénit csakugyan érdemes lenne
látni, amikor meghallja; még az is lehet, hogy ettől végre-valahára holtan
esik össze a vén csoroszlya.
–  Hiányzik neked? – kérdezem hirtelen. Éreztek valamikor szerelmet
egymás iránt?
– Kicsoda?
– Óisín!
–  A bánat a bokádhoz dörgölődzve figyelmet követelő fekete macska –
válaszolja Aoife nagymama, ami gyönyörű mondat, amíg hozzá nem teszi:
– Rúgj belé elégszer, akkor elmegy.
Egy hosszú percig nézek a szemébe, mire azt mondja:
– Majd meglátod, Miren, az O’Malley-k újra felemelkednek.
Úgy beszélgetünk, mintha a szolgálók ott sem lennének, vagy süketek
lennének, s most megkésve rájuk pillantok. Már nem számít, Aoife szája
már eljárt. És a lányok üres tekintettel néznek a levegőbe.
 
– És én most mit kezdjek ezekkel? – kiáltja Maura, de közben a rajtam lévő
szilvakék ruhát nézi. Egy új ruha, a változás biztos jele. A gyűrűt még nem
vette észre.
Aoife elindul fel a lépcsőn a szobája felé, csak a kezével int nekem:
Intézd el! A szolgálók a bejárati hallban állnak, a lábuknál kis útitáskával,
egyikük úgy öleli magához a becsomagolt ágytakarót, mintha Maurától és
ősz hajú dühétől óvná. Mindketten szőkék, kicsik, egyikük telt, a másikukra
ráférne, hogy jól megetessék, mindketten valamivel fiatalabbak nálam.
–  Maura, ezeket a lányokat Mr. Fitzpatrick küldte, hogy dolgozzanak
nekünk.
Maura ráncos arca a rémülettől megdermed.
– Helyettem?
–  Dehogy, te buta! Te mondod meg, hogy mit csináljanak. Egy kis
változatosság azok után, hogy Malachi semmibe vett. Ez a kettő hallgatni
fog rád. Ciara – a sovány térdet hajlít –, és Yri – a dundi követi a példát –,
engedelmeskedjetek mindenben Maurának, és ha azt hallom, hogy nem
teszitek, akkor én bánok el azzal, ami megmaradt belőletek, miután
kikerültetek az ő kezéből. Megértettétek?
– Igenis, Mrs. Fitzpatrick.
– Mrs. Fitz… – Maura nem tudja kimondani a szót, és látom, hogy úgy
érte, mint egy ökölcsapás.
Közelebb lépek, hogy megnyugtassam; halkan mondom, mert nincs
kétségem afelől, hogy a lányok jelentenek Brigidnek vagy Aidannek.
– Még nem, Maura. Cseppet se félj!
Észreveszi a gyűrűt, és még kerekebbre tágul a szeme. Amikor csillapul a
remegése, megveregetem a vállát, aztán megfordulok, elveszem a csomagot
a dunditól, és Maura kezébe nyomom.
– Ez a tiéd. Brigid csinálta.
Végre elmosolyodik. Maura mindig is szerette Brigidet, mindig kedves
volt hozzá, amikor nálunk volt. Különben is, rettenetes pazarlásnak tűnt
elégetni a takarót, hiszen olyan gyönyörű. Legalább valaki hasznát veszi.
Az a gondolat meg különösen kedvemre való, hogy öreg szolgálónk fog
Brigid nagy gonddal készített takarója alá bújni.
– És most, Maura, mutasd meg nekik, hol fognak aludni, aztán oszd ki a
feladataikat! Talán kezdjék a szobájuk kitakarításával!
A két fiúra nézek, lehetnek úgy tizenhat évesek.
– Hol van Malachi?
–  Az istállóban – morogja Maura, mintha tudnom kéne… és őszintén
szólva, tényleg tudnom kéne. Maura feltépi a csomagolás sarkát, és
meglátja a benne lévő gyönyörű anyagot. Felderül az arca, már mosolyog,
nem rám, hanem a takaróra.
– Jól van – szólok oda a fiúknak, és a bejárati ajtón át visszavezetem őket
a tornácra. – Induljatok el balra, aztán forduljatok ismét balra, és menjetek,
amíg nem láttok egy rozoga épületet! Az lesz az istálló. Egy mérges
öregembert találtok benne, valószínűleg pipázik, és ha nincs kint, akkor a
fönti szobában van. – Nem emlékszem olyan időre, amikor Malachi nem az
istálló fölötti helyiségben aludt, méghozzá a maga jószántából. – Mondjátok
neki, hogy én küldtelek, hogy hasznos munkára foghasson benneteket!
Később majd megnézem, mit csináltok.
– Igenis, Mrs…
– Miss O’Malley – szólok élesen. – Még O’Malley.
– Igenis, kisasszony.
Amikor a kellőképpen megrémült fiúk eliramodnak, szemügyre veszem a
hintóból kihordott poggyászhalmokat. Egyetlen kis útiládával hagytam el
Hob’s Hallow-t, és mennyi holmival jöttem vissza! Csak nincs itt senki, aki
látná, és méltányolná a sok szép holmit, amit Aoife a szabadságom árán
vásárolt. És maga Aoife is két ládával jött vissza – amíg én be voltam zárva
abba a szobába, az ügyvéddel való találkozás után arra is talált időt, hogy
visszamenjen Madame Franziskához.
E pillanatban négy férfi bámul rám; na jó, három férfi és egy fiú, habár a
kocsis nem mászott le a bakról. Nem azért van itt, hogy nehezeket
emelgessen, és ezt tudatni is akarja mindenkivel. Pipázik, és jól megnéz
magának.
–  Menjen a fiúk után az istállóba, és fogja ki a lovakat! – mondom. –
Aztán keresse meg Maurát a konyhában, ő majd megmutatja, hol fog aludni
az éjjel. Holnap Maura megkapja a listát arról, hogy mire van szükségünk,
és azzal visszamehet Breakwaterbe.
Bólint, arcát előrefordítja, megrántja a gyeplőt, és a fekete lovak
megindulnak. A többiekre nézek, akik ládáktól, kisebb dobozoktól, egy
ezüst szalaggal átkötött nagyméretű, bíborvörös doboztól és egy kosártól
körülvéve állnak. A kosárban ennivaló van, amelyeket Brigid a konyháján
készíttetett nekünk, mintha itt nem lenne mit enni. Intek a kocsis fiának
(nem mentesül az effajta munka alól, legalábbis még nem) és a krumpliarcú
inasnak.
–  Ezt vigyék ketten, aztán jöjjenek vissza a következőért! – mutatok
Aoife egyik ládájára, amiről tudom, hogy tele van új ruhákkal és cipőkkel
(sokkal több holmija van, mint nekem), és olyan nehéz, hogy két embernek
kell vinni. Ezután a zöld szemű inasnak mutatom az én ládámat, ami olyan
könnyű, hogy egy ember is elbírja. – Maga jöjjön utánam ezzel!
 Bevezetem őket a torony előcsarnokába; a hátamban érzem a
tekintetüket, és ettől kihúzom magam. Egy fejjel magasabb vagyok, mint a
fiú és a krumpliarcú inas; a másik kicsit magasabb nálam. Nem tudom,
büszkeség-e – nos, tudom, hogy büszkeség, végtére is O’Malley vagyok –,
büszkeség-e ebben az omladozó udvarházban, a ház úrnőjétől elvárható
büszkeség-e, hogy egy gazdag ember feleségeként megmenti ezt a házat az
összeomlástól? Nem tudom. Kicsit magasabbra emelem a fejem, ahogy
elindulunk a lépcsőn, amely a tetején kétfelé válik. – Arra – mutatok jobbra
a ziháló inasnak és a fiúnak. – Azon az ajtón át menjenek el a keleti szárny
végéig! Ott találják Madame O’Malley lakrészét. Oda hordják fel az összes
holmiját! Próbáljanak nem eltévedni!
– Igenis, kisasszony – válaszolják, bölcsen nem kísérletezve a névvel.
A zöld szemű férfinak nem mondok semmit, csak az ujjamat behajlítva
hívom, miután a másik kettő elment. Elindulunk a nyugati szárny ajtaja
felé; amióta vissza tudok emlékezni, egyedül Óisín és Maura aludtak a
toronyban. Végül a saját lakrészem ajtaja előtt megállva mélyet lélegzem,
azután bevezetem a zöld szemű férfit.
– Oda – mutatok egy helyre az ablaknál. Később majd szólok az egyik új
lánynak, hogy csomagolja ki a holmimat. Most magam is meg tudnám
csinálni, de jobb, ha nem gondolják, hogy elvégzem helyettük a munkát. Az
ajtóban állva, kezemmel a kilincsgombon figyelem, ahogy a mondott helyre
viszi, és óvatosan leteszi a ládát.
– Még valamit, Miss O’Malley? – kérdezi azon a halk, mély hangján.
– Nem.
– Vannak más csomagok is.
– Igen.
Elindul felém, de ahelyett, hogy elmenne, ráteszi a kezét az enyémre, és
együtt becsukjuk az ajtót. Eszembe jut mindaz, amit Maura valaha
elmondott nekem arról, hogy mi szokott történni férfiak és nők, nők és nők,
férfiak és férfiak között. Mindaz, amiről Aoife nem beszélt, mindaz, amit ő
megtett, a szörnyűségek, amiket én ne tanuljak meg (szegény Mrs. O’Meara
és az ő kedves fia). Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy Aidan
legyen az első, aki ezt tegye velem.
Világoskék szoknyám szinte felhabzik közöttünk, ahogy újra meg újra
belém döfi a nyelvét, a farkát. És közben úgy bámulja az arcomat, mintha
sohasem látott volna még hozzám hasonlót (és az igazat megvallva, a mai
reggelig nem is látott). Háttal a kandalló kövének támaszkodva érzem,
ahogy szakad az új ruhám anyaga. Aoife nem lesz dühös (és még annál is
dühösebb, ha meglát bennünket)? Szakítok rajta én is, nem érdekel, nincs
semmi más, csak ez a tűz bennem, és hogy mit fog gondolni Aidan, ha
felfedezi, hogy nem ő az első, aki felszántja ezt a mezőt. Nem számít. És
vajon Aoife nem fog dühöngeni, ha megtudja, hogy hiába volt minden
elővigyázatossága, hiába őrzött idekint Hallow-ban társak nélkül, hiába
tartotta rajtam félelmetesen éles szemét, mégiscsak olyan vagyok, mint az
anyám?
 
Amikor elmegy – méghozzá nem sokkal azután, hogy befejeztük, ami
részemről rendben van, mivel maradtak még lent felhordani való csomagok,
és amit akartam, megkaptam és ernyedten fekszem az ágyon, egyszer csak
eszembe jutnak a levelek.
Ahogy a férfi melegétől felforrósodott bőrömet lehűlni érzem, kihúzom a
vékony levélköteget a matracom alól. A szalag olyan szorosan van
rácsomózva, hogy el kell vágnom Óisín gyöngyház nyelű késével.
Szétnyitom az első levelet; az olcsó papír olyan vékony, mint a hagyma
héja, a tinta majdnem átüt a túloldalán. A levél rövid:
 
Apa, ne keress minket! Tudom, hogy megloptunk, de biztosítékként
itthagyjuk a gyermekünket. Ha tettekben teljesen nem is, lélekben
tiszteletben tartottuk az anyával kötött megállapodást. Legyen Miren az ár
közöttünk!
 
És az aláírás: Isolde.
 10

GYEREKEKET KELL SZÜLNÖD, Miren, amilyen hamar csak tudsz.

Aoife a könyvtárszobában oda-vissza sétál a kandalló előtti szőnyegen.
Kora reggel van, de ő mintha már órák óta itt járkálna és terveket szőne; a
haja még nyirkos a reggeli úszástól. A kandallóban ropog a szépen
megrakott tűz, nyilván Ciara vagy Yri keze munkája. A polcokat is
letörölgették, megszabadítva őket az évtizedes portól és piszoktól. A
karosszékek háttámlájára új csipkéket raktak fel, a bútorokat olyan fényesre
törölték, hogy meglátom bennük az arcomat, ahogy elmegyek előttük.
Bármit gondoljak is Brigidről, jó cselédeket választott. Csak a mennyezetet
nem takarították le – túl magasan van, a lányok nem érték el.
– Hármat – mondja Aoife a kanyarban. – Kezdetnek jó lesz. Maurának el
kell kezdenie veled egy gyógynövénykúrát, hogy felkészítse a méhedet. –
Megtorpan. – Akármi volt is az apád, a lényeg az, hogy nem volt O’Malley.
Friss vért hozott a családba. Én, az anyád, nem… de te vadonatúj és
érintetlen vagy.
Ezen majdnem elnevetem magam. Fogalmad sincs, nagymama, mennyire
érintett vagyok.
–  Ennek segítenie kell. – Ezt szinte csak önmagának mondja, majd
megismétli: – Hármat.
–  Egyet a háznak, egyet az egyháznak, és egyet a tengernek – felelem,
mint valami varázsigét. Azt hittem, ennek már vége. Azt hittem, ez régen
volt, majdnem elmúlt, már csak Aoife halála kell hozzá, hogy ennek is
végképp vége legyen.
Nevet.
–  És aztán többet! Annyit, amennyit csak tudsz. – Az ablak melletti
íróasztalon lévő nagy, bíborvörös dobozra mutat, arra, amit már észrevettem
tegnap, amikor megérkeztünk. – Az a tiéd. Nyisd ki! Nyisd ki!
Még mindig nem néz rám. A zsebemben ott lapulnak a tegnap éjjel
elolvasott levelek, súlyosabbak, mint lenniük kellene. Fáj a szemem, és
mintha kiszáradt volna; tudom, hogy a sok sírástól kivörösödött, annyira,
hogy még Maura szemfényesítő cseppjei sem tudnák helyrehozni. Az
altestemben érzem az izzó haragot, de próbálom elfojtani, mert tudom, ha
most kijövök a sodromból, többé nem tudok lecsillapodni. Ha az ember
dühbe gurul, elveszti a józan eszét, nem képes világosan gondolkodni, és
csak kiabálni tud. Nem ér el vele semmit, mondogatta Óisín bölcsen – ami
vicces volt, ha belegondolok, hogy hány Aoifeval folytatott vitája végződött
gyűlölködő kiabálással. De minél kevesebbet mondok, Aoife annál többet
fog kínálni… tőle tanultam meg hallgatni, habár ebben a mostani mohó
állapotában mintha nem emlékezne a saját tanítására.
De nagyon szeretnék kiabálni, Isten a tanúm, mennyire szeretnék!
Kiabálni, sikoltozni szeretnék, hozzávágni tárgyakat, amitől eltörnek öreg,
merev csontjai. Szeretném a szemébe vágni, hogy hiába minden dühe az
anyámmal kapcsolatban, Isolde nem volt jobb nála; Isolde velem fizettette
meg a saját szökése árát, ahogy Aoife is velem fogja megfizettetni a
nagyszabású terveit. El akarom mondani a nagyanyámnak, hogy mit
gondolok róla, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy
meghiúsítsam a terveit, hogy sohasem leszek Aidan Fitzpatrick felesége,
még kevésbé fogok lefeküdni vele. De nem mondom el. Ehelyett
odamegyek az íróasztalhoz, gondosan kibontom az ezüst szalagot, és
lecsúsztatom a doboz fedelét.
Valami hattyúfehér habzik ki belőle.
Az ötödik ruha.
–  Radzimir! – közli Aoife elégedetten, miközben mellém lép. – Nehéz
nem feketét találni belőle, de itt van. Jócskán könnyített az unokafivéred
pénztárcáján. Vedd ki! Biztos, hogy tökéletesen a te méreted – ugyanaz a
stílus, mint a piros-fekete. Madame Franziska és a segédei egész éjjel fent
voltak, hogy be tudják fejezni!
Gyászfekete selyem a menyasszonyi ruhámhoz. Milyen stílusos!
Aoife valósággal beleszédül az elért sikereibe. Ha kevesebb méltóság
lenne benne, táncra perdülne. Milyen szomorú, hogy ilyen boldognak kell
lennie ahhoz, hogy én ennyire nyomorultul érezzem magam; hogy ekkora
öröm számára, hogy eladhatja az egy szem unokáját. Hozzá sem érek a
ruhához, pedig nagyon szép lehet; a ruhaderékra varrt, könnycsepp alakú
kristályokon szikrázik a fény, és tollakat is látok rajta – hattyútollak, nem
kétséges –, és hófehér selyemfonallal rózsákat hímeztek az anyagra.
– Miért mondtad nekem azt, hogy a szüleim halottak? – kérdezem.
 –  Mert azok. – Egyik ujjával végigsimít egy hímzett rózsabimbón. –
Hároméves voltál, amikor belázasodtak, ezt tudod. Te is beteg lettél, de
egyedül téged tudtunk megmenteni.
– Nem.
– Mi ütött beléd, te lány?
– Isolde írt pár levelet Óisínnek. – Szinte érzem, ahogy összerándul, mint
akit megütöttek. – Azután, hogy engem itt hagytak. Azután, hogy elloptak
tőletek valamit.
Figyelem az arcát. Először néz rám, amióta beléptem a szobába, először
úgy igazán. Észreveszi-e a sötét árkokat a szemem alatt az álmatlanul töltött
éjszaka után, az arcizmaim megfeszülését, a redőket a homlokomon, az inas
csókjaitól vörösre horzsolt ajkamat? Ezzel a nézésével megsejti-e, mit tett
velem az a férfi, mert én akartam így? Haragosnak lát, vagy csak
összetörtnek? És most csak azt próbálja mérlegelni, hogyan tudna mégis
győzni?
– Mit írt?
–  Eleget. – Nem vagyok bolond, nem mondok neki semmi olyat, amit
felhasználhat. Annál okosabbnak nevelt, nem igaz?
–  Az anyád… az anyád… Isolde… – Aoife leereszkedik a kandalló
mellett álló egyik karszékbe, felfokozott izgalma elszáll. Leülök vele
szemben. Megrázza a fejét, és lehunyja a szemét. – Az anyád…
Várok.
Hirtelen kinyílik a szeme, két fekete gödör, semmi több, ajka a kelleténél
jobban visszahúzódik a fogáról, mely sárga, mint egy kutyáé, és ezüst
hajtincsek szabadulnak ki a tarkóján szorosan felcsavart kontyából. És
tudom, hogy ezek a dolgok nem történnek meg, csak úgy látszik, mintha, és
ezeket a részleteket figyelem. És ekkor tombolni kezd.
–  Az anyád egy engedetlen szajha volt! Nem törődött a családunkkal,
azzal, amit tettünk – tettem – érte! Elszökött, teherbe esett, aztán
visszavánszorgott, Óisín pedig, amilyen puhány volt, megbocsátott neki.
Megengedte, hogy ő meg az a senkiházi úgy éljenek ebben a házban,
mintha mi sem történt volna, és aztán azzal mutassa ki a háláját, hogy lopott
tőlünk!
– Mit vittek el? – Csak ennyire vagyok képes, hogy a dühével szemben
higgadtan tudjak megszólalni. Ám az ő figyelmét nem lehet elterelni.
– Téged meg itt hagytak. És te, Miren, olyan ár voltál, amit meg kellett
fizetni. Az enyém vagy, azt teszed, amit én akarok, úgyhogy hozzá fogsz
menni Aidanhez, meg fogod menteni ezt a családot, és megfizeted az anyád
adósságát!
–  Bántani akar – mondom, és felemelem a karomat, felgyűröm a sárga
ruha ujját, és megmutatom a nyomokat, amiket Aidan hagyott rajta.
Félrebillenti a fejét, habozik, aztán azt mondja:
– Csak meg kell tanulnod bánni vele, Miren, ennyi az egész. Ne légy már
ilyen gyerek! Itt nem rólad vagy a te szeszélyeidről, itt az O’Malley-kről, a
család megmentéséről, újrafelépítéséről és arról van szó, hogy a
családunknak újra legyen súlya, újra számítson valamit. – A hangja
lecsillapodik, felém nyújtja a kezét, mintha megfoghatnám az egyetértés,
vagy a megbékélés vagy legalább az engedelmesség jeleként. Nem fogom
meg, és a hangjából a téli szél süvít: – Hozzámész, Miren, gyerekeket
szülsz neki, és megszabadulsz tőlük, ahogy parancsolják.
És úgy tűnik, nem veszi észre, hogy most játszotta el az utolsó esélyét.
–  Nem megyek hozzá, nagymama, arra mérget vehetsz. – Felállok, és
indulok az ajtóhoz.
–  Azt teszed, amit mondanak neked! – Már a kilincsen van a kezem,
amikor utolér a hangja, amiből most ismét süt rosszindulat. – Megteszed,
különben úgy éljek, magam hajítalak be a tengerbe!
– Úgy, ahogy régen csináltad, amikor úszni tanítottál. Azt túléltem.
Kimegyek a könyvtárszobából. Ahogy becsukom az ajtót magam után,
valami tompán puffan rajta; nincs kétségem, egy könyvet, vagy ami épp a
keze ügyébe került, hajított utánam. Menekülnöm kell. Ha semmi másra,
pénzre szükségem lesz; az ujjamon lévő gyűrűért szép summát fogok kapni,
nem beszélve a fülbevalókról és a karperecekről, de kétlem, hogy
bármelyiket is eladhatnám Breakwaterben. Valaki felismerheti őket –
különösen az eljegyzési gyűrűt –, és mielőtt eltűnhetnék, beárulhat
Aidannek. Hajóra nem szállhatok, mert az utaslistán könnyű lenne nyomon
követni, de el kell jutnom olyan messze, amilyen messze csak tudok.
Eszembe jut, hogy Aoife zárt be abba a toronyszobába; nem bízhatok meg a
saját nagymamámban. Ezért aztán elmegyek az egyetlen emberhez, aki
mellett egy időre biztonságban érezhetem magam.
 
De a konyhában nem találom Maurát. Az egyik új lány van ott – az
Aoifeval való összecsapástól még úgy össze vagyok zavarodva, hogy az
első pillanatban nem emlékszem, melyik is ő, de aztán eszembe jut, hogy
Ciara a vékony, és Yri a telt. Aoife mindig azt mondta, hogy nem számít,
hogy hívod a cselédeket, de Maura és Óisín másképp tanított: Óisín szerint
attól úgy érzik, törődsz velük, Maura meg azt mondta, ha néven szólítod
őket, az kedvességről és tiszteletről tanúskodik.
– Hol van Maura, Ciara?
A lány pukedlizik, és abbahagyja a reggeli készítését, amiből egy falatot
sem tudnék enni.
– Még ágyban van, kisasszony. Aludt, de sokat hánykolódott; nem nézett
ki jól, ezért adtam neki forró, boros tejet, és hagytam, hadd szundítson még.
– Csinálsz listát?
– Igen, kisasszony. – Egy darab ceruzacsonkkal lerögzített papírra mutat
a padon, amelyen takaros nyomtatott betűkkel írt szavak sorakoznak.
– Nagyszerű. – Megfordulok, hogy elmenjek.
– Jól érzi magát, kisasszony?
– Igen, köszönöm, Ciara. – És szórakozottan rámosolygok.
Maura szobája a torony tetőterében van (Óisín régi lakrésze fölött), azon
a szinten, ahol a szolgákat szokás elhelyezni. Meglepően hideg van itt.
Kicsit lihegek, amikor elérem a lépcsőfordulót. Megállok, hogy
kiszuszogjam magam, és közben arra gondolok, hogy érezheti magát az
öregasszony, amikor esténként meg kell másznia ezeket a lépcsőket –
szerintem le kellene költöztetni az egyik földszinti szobába, akár tetszik
neki, akár nem, de aztán ráeszmélek, nem leszek itt, hogy intézkedni tudjak.
Végigmegyek a szűk folyosón. Két ajtó nyitva van, látni a szépen bevetett
ágyakat, az ágy lábánál a kis gobelin táskákat. A szolgálók elhelyezkedtek.
Bekopogok az utolsó ajtón, Maura szobája ajtaján. Nem kapok választ.
Rövid habozás után benyitok. Megcsap a hőség. Itt ez a legnagyobb szoba,
de így is jóval kisebb, mint az enyém. Van benne egy nagyobbacska ágy,
két komód, egy ruhásszekrény, egy kis íróasztal, egy mosdóállvány és egy
ruhásláda. Elképzelni sem tudom, Maura mit tárol ezekben. De persze ez
egy hatalmas, öreg ház, és ő is öreg: olyan régóta ő a gondnok itt, bőven
volt ideje elrejteni olyasmiket, amiken megakadt a szeme. Tárgyakat,
amiknek a hiányát senki nem vette észre.
Miért is ne tette volna?
Vajon azért fogom fel ilyen könnyedén a lopást, mert anyám tolvaj?
De Maura.
Maura sohasem beteg.
Még akkor sem, amikor más az volt, és neki kellett ápolnia. Ő soha nem
kap el semmit, soha egy perccel sem tölt el több időt az ágyában, mint
amennyit muszáj, és még most is, amikor a testi leromlása miatt már nem
tud úgy gondot viselni a házra, nem hagyja abba, csinálja tovább. A
munkája minőségén ugyan meglátszik, hogy már nem éri el a magasan vagy
alacsonyan lévő polcokat, már nem látja annyira a port a bútorokon, no meg
a ház is túl nagy, míg az ő energiája apadóban van.
De lám, reggel nyolc óra van, és Maura még nem kelt fel.
A kandallóban ég a tűz, túlfűti a kis szobát. A küszöbről csak a hófehér
ágytakarót látom, amit Brigid ajándékozott nekem, de ahogy közelebb
megyek, észreveszem a foltokat a felső szélén, Maura arcához közel.
Némelyik folt az alvadt vértől sötétvörös, némelyik a friss vér élénkpirosa.
Maura csukott szemmel zihál, a mellkasa zörög, a lélegzete sípol. Kíváncsi
lennék, milyen állapotban volt, amikor Ciara bejött hozzá. Még sötét
lehetett, a foltokat talán nem vette észre, egyébként is több köztük a friss,
mint a régi, a vérzés tehát új lehet. A boros tej az éjjeliszekrényén van,
látom benne a rózsaszínű, eltűnőben lévő foltot, a felköhögött vér nyomát.
– Maura!
Csak fújni tud egyet felém, a szeme kerekre nyílik, sápadt arcán rémület
jelenik meg. Ujjai úgy markolják a takaró szélét, mintha le akarná dobni
magáról, de nincs hozzá ereje… aztán rájövök, hogy pontosan ezt próbálja.
És jön valami szag is, valami émelyítően édeskés szag. Majdnem… a
lonc, a jázmin illata – valami, amit nem éreztem eddig, ami csak akkor
szabadul fel, amikor az alvó test melege társul hozzá. A vadlonc, ha
helytelenül alkalmazzák, bénulást okoz… de azt nem hiszem, hogy megette
volna. Maurának ennél több esze van. Vagyis…
Letépem róla, és messzire hajítom a takarót, mire az öregasszony ülő
helyzetbe pattan, mint egy dobozból kiugró krampusz, és zihálva, lihegve
próbál szitkozódó szavakat kilökni magából:
– Az a rohadt valami! Az a nyavalyás, rohadt vacakság!
– Jaj, Maura! Maura, jól vagy?
– Úgy nézek ki, mint aki jól van? – Elfogja a köhögés, de ez már nem az
a csúnya, ziháló köhögés. Már nem olyan szörnyű. – Miért adtál nekem egy
ilyen holmit?
– Borzasztóan sajnálom. Ajándékba kaptam…
Brigidtől.
Brigidtől.
Brigidtől, akinek nagyon ügyes keze van. Aki ezt a szépséges ajándékot
készítette. Aki nyilván nem örül, hogy hozzámegyek a bátyjához. Lehet,
hogy a nagy varázslatok ideje lejárt, de akinek hajlandósága van rá, puszta
szándékkal és bűbájjal ma is küldhet rontást valakire. Nem kell hozzá igazi
boszorkánynak lenni, vagy megszerezni a vérét, elég a rosszakarat és a
kellő elszántság.
– Brigid. – A lepedő sarkával letörlöm a vért Maura szájáról és álláról. –
Nekem szánta ezt.
–  A kis ringyó. – Maura fehér hálóingének eleje piros pöttyökkel van
behintve. – Amúgy jól van megcsinálva.
Ezen nevetnem kell.
–  Semmit nem éreztem egészen addig, amíg nem akartam felkelni.
Gondolj csak bele, mielőtt meghalsz, nyugodtan átalszod az éjszakát.
–  Micsoda figyelmesség! – Felrázom a párnákat, és néhánnyal
kitámasztom a hátát. A boros tej mellett lévő vizeskancsóból töltök neki
egy pohárba. – Mit gondolsz, meg akart ölni engem?
–  Nem tudom, lányom. De… valaki hamarabb jött volna, hogy
megnézze, mi van veled, mint ahogy te megkerestél engem. – Megcsóválja
a fejét. – Amilyen bolond vagyok, ilyen egyszerűen végezni lehet velem.
Bűntudat fog el, pedig nem ez a szándéka, egyszerűen csak kimondja az
igazságot. Veszekedtem Aoifeval, utána feljöttem, hogy megkeressem
Maurát, mert szükségem volt rá. Csak azt tettem, amit máskor is szoktam.
Ha nem így teszek… akkor túl későn találtam volna rá.
– Csak azt akarta, hogy betegedjek meg? Figyelmeztetni akart? Vagy ez
csak a kezdet volt? – Megfogom Maura kezét; madárcsontú, könnyű kéz,
telehintve májfoltokkal és rászáradt vérrel, habár nehéz megkülönböztetni a
kettőt.
Mindketten a takarót nézzük, amely úgy fekszik a padlón, mint egy
kígyó. Arra gondolok, hogy meg kéne mutatni Aoifenak. Ha ettől nem
gondolja meg magát ezzel a házassággal kapcsolatban, akkor nem tudom,
mitől tenné. Elmenekülhetnék. El kellene menekülnöm. Azonnal. De… ha
Brigid ezt akarta tenni velem, mit próbálhat meg Aoifeval, aki minden
ellenérvvel dacolva erővel is meg akarja valósítani a tervét? Megszorítom
Maura kezét.
– Rendben leszel? – kérdezem.
Bólint.
–  Felküldöm az egyik lányt, hogy segítsen megmosakodni és ellátni.
Maradj ágyban, amíg jólesik, Maura! Elintézem, hogy gondoskodjanak
rólad. – Felállok, felveszem a takarót a földről, gondosan összehajtom,
azután becsavarom az egyik szék támláján lévő régi takaróba, ami az újat
megelőzően lehetett az ágyra terítve. Az ágy lábánál van egy láda, abban
keresek egy másik pokrócot, azzal takarom be Maurát. Az ajtóból
visszafordulok, mert eszembe jut, miért jöttem fel ide.
– Maura – kérdezem –, te tudtad, hogy az anyám él?
Szégyenkező arca elárulja. Nem kérdezem meg, miért nem mondta el
nekem. Nem haragszom rá, csak végtelen ürességet érzek.
Leérve kimegyek a konyhakertbe, ahol oly sokat időztem Maurával;
macskakörmöt és rozmaringot szedek, hogy teát főzzek belőle, ami
elmulasztja Maura torokgyulladását. Felküldöm Ciarával, akit megbízok,
hogy lássa el az öregasszonyt.
Elindulok, hogy megkeressem a nagyanyámat. A reggelizőszobában
kezdem, ahol Ciara kirakta az ételt, amit meg kellett volna ennünk. Aoife
nincs ott, de rájövök, hogy farkaséhes vagyok. Leülök, zabkását és pirítóst
eszem, és megiszom hozzá két csésze erős kávét. Közben rendezem a
gondolataimat, gyakorlom, mit fogok mondani, és hogyan. Hangosan
mondom, hogy a hangszínem elfogadható legyen. Valójában azonban csak
halogatom az elkerülhetetlent. Végül felállok, és elmegyek az asztaltól.
Odakint kitör a vihar, vad fergeteg, bömbölő szél támad a tenger felől.
Biztos, ami biztos, megnézem a könyvtárszobában Aoifet, hátha a
veszekedésünk óta ott dúl-fúl, de a szoba csendes. Ezután a keleti szárnyban
lévő lakrészébe megyek, végigjárom valamennyi üres szobát, de hiába.
Visszamegyek a toronyba, még Óisín régi hálószobájába és
dolgozószobájába is benézek. Végül a nyugati szárnnyal próbálkozom.
Belefáradok a takaró ide-oda cipelésébe, úgyhogy beviszem a saját
szobámba. Végigjárom az évek óta nem használt szalonokat,
tárolóhelyiségeket és öltözőket, a fürdőszobákat és vécéket, a varrószobát, a
nagytermet, a kis és nagy ebédlőt és a kápolnát.
Még a pincébe is lemegyek, ami hosszú ideig tiltott hely volt – ámbár
emlékezetem szerint az ezüstretesz sohasem volt behúzva az ajtón, és
egyszer, még gyerekkoromban beosontam, de Aoife mindjárt észrevett, és
úgy elfenekelt, hogy tiszta vörös lett a hátsóm. De nincs ott semmi;
lámpásom fénye nem hatol el a nagy, sötét helyiség sarkaiba. Amikor
bekukucskálok a kútba, mindössze a fenekén feketéllő vizet látom, és az
alatta lévő rács hullámzó ezüstjét. Por, régi halak és még régebbi vér és
csontok szagát érezni belőle.
Végül kimegyek.
 Az ebéd ideje is elmúlt, mire elvonul a vihar, az ég azonban szürke
marad. Nem aggódom – ha Aoife nem akarja, nem fogják megtalálni.
Nagyon is képes rá, és elég gyerekes ahhoz, hogy végig mögöttem
haladjon, miközben én őt keresem. Keresztülmegyek a frissen locsolt
földön a fallal körülvett kert felé, amit tudom, hogy szeret, és ahol gyakran
elüldögél, és terveket sző. Beszélni fogok neki a takaróról, és meg is
mutatom, ha majd visszamegyünk a házba. Vannak egyéb kérdéseim is,
amiket fel fogok tenni neki. És ma éjjel, történjék bármi, elhagyom ezt a
házat, mielőtt bezárna a szobámba, és fogva tartana az esküvőm napjáig.
Odamegyek Aoife kertjének nehéz vaspántos ajtajához. Résnyire nyitva
van, csak be kell löknöm. Az egész terület nem nagy, de tele van kanyargó
ösvényekkel, nincs egyenes rálátás a kertre, úgy kell végiglépdelned a
mohos kőlapokon, mintha valami labirintusban sétálnál. Bujkálok az esőtől
nehéz, alacsonyan lógó ágak között, beszívom a rózsák és a jázmin
egymással versengő illatát. Malachi gondozza a kertet, nem zabolázza meg,
nem tartja „rendben”, épp csak annyira, amennyire muszáj. Vadság, ahogy ő
szereti, de amit másvalaki kezel.
Végül elérkezem a kert egyik zugához, ahol egy fából készült, a
szoknyáitól és az elemektől az évek során simára koptatott pad áll. Van itt
egy kis asztal, alatta fiókokkal, amelyekben egy könyvet és egy
ezüstflaskában a nagyanyám whiskyt tart. Egy pillanatig azt gondolom,
hogy alszik, ezért halkan kiáltok neki, nehogy megijesszem. De nem áll fel,
és ahogy közelebb megyek, észreveszem, hogy nem mozdul a mellkasa,
nem rándulnak meg az orrlyukai, ahogy a levegő ki-be áramlik rajtuk.
Aoife fölé hajolok, belebámulok az arcába, amelyet esőcseppek
borítanak, és a ruhája, a haja is csuromvíz.
Az élet minden feszültsége, minden, amitől még mindig kedves és
vibráló volt, eltűnt belőle, s most olyan, mintha a teste csak arra várna, hogy
a megfelelő idő elteltével a hús lemálljon a csontjairól. Ruhája magasan
záródó nyaka gyűröttnek látszik, haja kiszabadul gondosan felcsavart
kontyából, de a szeme csukva van, és azt hiszem, így néz ki a béke.
Nincsenek könnyeim, de úgy érzem, mintha a szívem egy kis gombócba
csavarodott volna, szorosan, még szorosabban és még szorosabban.
Felemelem; nevetségesen könnyű a teste, mintha csak a szelleme
költözött volna a földre… az iménti viharra gondolok, az őrületére és a
fájdalmára, és rádöbbenek, hogy az a tombolás és gyász az ő haláláért volt.
Az utolsó igazi O’Malley-ért. Kihozom a kertből, át a pázsiton, vissza a ház
felé. Jóformán súlytalan, mintha gallyakat bugyoláltam volna egy takaróba.
Halott, magával vitte az összes választ a kérdéseimre.
 11

VÉGIGFEKTETJÜK AOIFET AZ ÁGYÁN, és Yri segítségével leveszem

róla a nedves, fekete gyászruhát és az alsóneműt. Ciara még Maura mellett
ül, de egyelőre nem akarom, hogy megmondják az öregasszonynak, mi
történt, mert akkor mindenáron segíteni akarna, amihez még túl gyenge.
Levendulás vízbe mártott nedves ruhával végigtörlöm a nagymamám testét,
egyrészt, hogy lecsillapítsam a szellemét, másrészt az édes illatért. Jobb
csípőjén ott a heg, a bélyeg, a Janus-arcú, kétfarkú sellő, az első gyerek jele.
Könnyedén megérintem, mielőtt ráhúzok egy lepedőt, hogy betakarjam, és
érzem, hogy felforrósodik a jel a csípőmön.
Yri bénán, tehetetlenül áll. Odaszólok neki, hogy hozza ide a nagy,
bíborvörös dobozt a könyvtárszobában lévő íróasztalról, ahol ma reggel
hagytam. Megkönnyebbülten elmegy. Kíváncsi vagyok, látott-e már
halottat; nemrég került a házhoz, csak most kezdett itt dolgozni, és máris
ezzel kell szembesülnie.
Odahúzok egy széket, és leülök Aoife mellé. Megfogom a kezét, és azon
tűnődöm, mit érzek, mit kellene éreznem, és mit érzek valójában. Nagy
fájdalmat, szomorúságot, de haragot is – ezt nem tagadhatom. Haragszom
Aoifera, az anyámra és Maurára, Malachira, Óisínre, akik mind tudták,
hogy Isolde itthagyott engem. Hogy most is él. A nagyszüleim voltak a
létezésem tartóoszlopai. Az oszlopok erősek, még ha hidegek és kemények
is, de legalább támaszok. Ha kedvességre vagy szeretetre vágytam, itt volt –
van – nekem Maura; Malachi a maga nyers módján gyengéd volt hozzám.
Bár jó lett volna, ha a nagymamámban találom meg a szükséges erőt és
szeretetet, gyerekkoromban mégsem éreztem teljesen a hiányukat. Nézem a
kezét, ahogy a tenyeremben fekszik: hosszú ujjak, fakó bőr, kék erek, alig
pár májfolt, szép körmök. Emlékszem, ahogy gyerekkoromban a karjában
tartott. Emlékszem, hogy felvitt a szirtre, megmutatta a tengert, és azt
mondta, hallgassam az énekét, mert mi a tengeré vagyunk, és a tenger a
miénk. Emlékszem, utána levitt a sziklákhoz, és bedobott a tengerbe.
Hajlandó volt eladni engem, hogy visszaszerezze a vagyont. De szerettem,
mert a gyerekek mindig keresnek valamit, amit szerethetnek, és mindennek
ellenére hiányozni fog.
És mégis odasúgom neki, hogy szabad vagyok.
Nézem az arcát, furcsa, hogy nem látom rajta azt az állandó mohó
akarást, hogy a lehetőségeket kutatva, vagy bárkinek bármilyen helyzetben
felfedezett gyengeségét kihasználva nem csillan meg a szeme. Hosszú
szempillái rásimulnak az arcára. Soha többé nem látom kinyílni azokat a
sötét szemeket.
Azután észreveszem a nyakát.
A nyomok, amelyek tíz perce, amikor levetkőztettük, még nem voltak
ott, most tisztán láthatók a hajóharangos nyaklánca alatt, amely az
enyémnek a tükörképe. A nyaka mélyedésében és körülötte ovális alakú
zúzódásokat látok, mintha hüvelykujjakat szorítottak volna oda; a szélek
körül vonalak rajzolódnak ki, jelezve az ujjakat, amelyek nekifeszülve
próbálnak emelőerőt kifejteni. És egy harang alakját is tisztán lehet látni,
ahol a medált keményen a nyakára szorították. A nyomok a szemem láttára
egyre sötétebbek és sötétebbek, mígnem bíborvörösekké válnak, mintha
vérhólyagok lennének. Nyúlok, hogy megérintsem őket, mire a kezemben
tartott kéz görcsbe rándul, megragad, és Aoife szép szabályos körmei a
bőrömbe vájnak.
Sikoltva hátrahőkölök, leesem a székről, végigvágódom a padlón, s végül
az öltözőasztala lábánál kötök ki.
Az ajtóban valaki felhördül, Yri áll ott tágra nyílt szemmel, szájjal, maga
elé tartva a nagy piros dobozt.
–  Láttad? – kiáltom, próbálva úrrá lenni a rémületemen, miközben az
összes levegő kiszorul a tüdőmből. – Láttad, hogy megmozdult?
A lány bólint.
Átfordulok négykézlábra, és az asztalba kapaszkodva felállok. Amikor
már úgy érzem, elbír a lábam, elindulok Aoife felé. Yri is megindul apró
léptekkel az ajtóból, és az ágy mellett találkozunk. A nagymamám nyakán
lévő zúzódások a szemünk láttára halványulnak és halványulnak és
halványulnak. A szeme csukva marad, a keze, amellyel az imént
megragadott, abban az elernyedt állapotban, ami csak a halálban érhető el,
lelóg a matrac széléről.
– Láttad ezt? – kérdezem, mire ismét bólint, de biztosnak kell lennem. –
A nyomokat a nyakán… Azokat láttad?
 – Igen, kisasszony – válaszolja remegő hangon. – Igen, láttam. És láttam
azt is, amikor elmúltak. Mit jelent ez, kisasszony?
Megrázom a fejem.
– Nem tudom. Nem tudom.
Hallottam olyat, hogy egy meggyilkolt ember halott szeméből, füléből és
szájából folyni kezd a vér, ha a gyilkosa közel megy hozzá, de Aoifen nem
látni semmi bíborvöröset, akár vértelen is lehet; hallottam halottakról, akik
a temetésük előtt megéledtek, és elfutottak, mielőtt a földbe tették volna
őket; sőt olyanokról is, akiket halottnak vélve eltemettek, és napokkal vagy
hetekkel később hangokat hallottak a sírjukból. És amikor végre valaki
összeszedte a bátorságát, hogy megnézze, és kiásta, halálos álmából
felébredt embert talált abban a ládában, amelyet nem lehetett kinyitni sem
szerelemért, sem pénzért, sem akármennyi imával. És mire eljutottak
hozzájuk, addigra mindig halottak voltak, még akkor is, ha gazdag emberek
lévén egy felszíni kriptában temették el őket; velük végül az ijedtség okozta
sokk végzett.
De ez?
Ez, aminek most a szemtanúja voltam – voltunk?
Ó, nem. Ilyesmiről még sohasem hallottam.
Yri úgy reszket, hogy hallom, ahogy zörög a kezében a doboz. Szelíden
megfogom a karját, habár ez komoly erőfeszítésembe kerül; ösztönösen
pánikba akarok esni, magamhoz akarok szorítani valakit, egy testet, egy élő
embert. Hogy letöröljem azt az érzést a tenyeremről, hogy hozzányúltam
valami természetelleneshez, valami olyanhoz, amit soha nem fogok tudni
lemosni róla. Nem számított, mikor lehelte ki a lelkét Aoife… de…
– Yri, erről senkinek sem szabad beszélned. Nem tudom, mit jelent, de…
nem mondhatod meg senkinek. Akármit tettek is vele… valaki azt hiszi,
hogy megússza. Ha valaki megtudja, mit láttunk, többé egyikünk élete sem
lesz biztonságban. Érted, amit mondok?
A szeme a kétszeresére nő, nem tudom, nem azt gondolja-e, hogy van
valami közöm Aoife halálához. Ki hallott minket ma reggel veszekedni?
Hallotta valaki?
Yri lassan bólint.
– El fogja mondani Mr. Fitzpatricknak?
– Természetesen. Küldj… nem, már túl késő, nem akarom, hogy valakire
rásötétedjen a sós mocsarak vidékén. Holnap, mihelyt megvirrad, elküldjük
valamelyik inast. De most… segíts nekem, Yri!
 Egész testében remeg, amikor elveszem tőle a dobozt, és kirázom belőle
a sellőfarkú menyasszonyi ruhát. Gonoszság, tudom, de van egy kis
elégtétel abban, amit teszek. Yrinak úgy remeg a keze, hogy nem sok
hasznomra van, miközben felöltöztetem Aoifet abba a ruhába, amelyben ő
akart eladni engem. Egy okos nő talán nem tenné ezt, főleg nem azután,
amit már átélt, számolva azzal a fenyegetéssel, hogy a nagyanyja félelmetes
kísértetté válik. De ha okos lettem volna, elmenekültem volna, amikor erre
alkalmam nyílt. Aznap kora reggel elszökhettem volna Breakwaterből,
mielőtt a tengeri nimfák megpróbáltak magukkal ragadni; nem mentem
volna vissza a sorházba, és nem hittem volna el bolond fejjel, hogy a
nagymamám szívén viseli az érdekeimet. Megtömtem volna a zsebeimet a
csillogó új ékszereimmel, és elszöktem volna, mielőtt bárkinek eszébe jutna
keresni engem. De most… most a nagymamám halott, végre szabad
vagyok. Az alku, amelyet Aidannel kötött, érvényét vesztette.
Amikor Aoife rendesen fel van öltözve – a ruha kicsit szoros, de ez
aligha számít, mivel nincs abban a helyzetben, hogy panaszkodjon miatta,
és hamarosan úgyis kevesebb hús lesz rajta –, addig kefélem a haját, amíg
úgy folyik le az egyik vállán mélyen a dereka alá, mint egy ezüst patak.
– Kell… kell… kell… – Yri próbálja összehozni a mondatot.
– Itt maradok vele, nem lesz rád szükség. Eleget láttál. Menj, és hívd ide
Malachit!
Amikor elmegy, Aoife fölé hajlok, végigsimítok a ruhaderekán, a
ruhaujjakon, és közben odasúgom neki:
– Amúgy is a te esküvőd akart lenni. Ez hozzád illik a legjobban.
 
A sarokban álló nagy ingaóra elkongatja a nyolcat. Malachi az ágy velem
szemközti szélén ül, szívja a vörös-arany tajtékpipát, ami valamikor Óisíné
volt.
Azt hittem, mostanára már el fog bóbiskolni – órák óta ülünk itt –, de
éber, csak teljesen mozdulatlan. Néha-néha pislant egyet, és meglepően
csendesen lélegzik. A haja ugyanolyan acélszürke, mint Mauráé, és a
vonásaiban is fel lehet ismerni Maurát; gránitszürke borosta van az arcán és
az állán, pedig minden reggel borotválkozik. Korán kel, és többnyire alszik,
míg hetet nem csengetnek éjszaka. Egyszer mondta nekem, hogy így van,
amikor az ember megöregszik: a csontjaid aludni vágynak, de az elméd
nem hajlik rá, kivéve a legalkalmatlanabb időpontokban, mert tudja,
mindennap közelebb lépsz a halálodhoz.
 Malachi házas volt fiatalabb korában, de Caitlin belehalt, amikor a
lányukat szülte. Maura szerint többé már nem volt ugyanaz az ember (akkor
költözött be az istálló fölött lévő nagy szobába), de szerintem ezt szokták
mondani, amikor megunják a másik ember bánatát. Amióta ismerem őket,
Maura mindig türelmetlen volt vele, és Malachi is mindig ilyen volt, amióta
élek; nincs mivel összevetnem, úgyhogy nem tudom, túloz-e Maura vagy
sem.
–  Ismerted az anyámat? – kérdezem, ami hülye kérdés, hiszen
természetesen ismerte, hiszen gyerekkora óta Hob’s Hallow-ban él. A
kérdésem azt jelenti, hogy tudtad, hogy életben van? De ez ugyanolyan
hülyeség, mert ha Maura tudta, akkor neki is tudnia kellett.
Rám pillant, és az istenekre, ezt a tekintetet Aoifetól tanulhatta.
– Tudom, hogy nem halt meg.
– Miért nem mondta meg nekem senki? – Bosszúságomra úgy kérdezem,
mint egy sértett gyerek.
–  Szembeszálltál valaha a nagyanyáddal? Nem arra gondolok, amikor
dacoltál vele. Szembeszálltál úgy, hogy az számított? – Felvonja szürke
szemöldökét, és látszik, hogy mulat rajtam.
A menyasszonyi ruhára gondolok, amit most Aoife visel, mint egy halott
menyasszony; arra gondolok, hogy visszautasítottam, hogy hozzámenjek
Aidanhez; az ellopott titkomra gondolok, a levelekre, amelyek most újra a
matracom alatt lapulnak; az oly könnyen meghiúsult szökési terveimre
gondolok.
– Nem.
–  Igen. Nem. Ha megmondtuk volna neked, kidobtak volna az
otthonunkból, ahol mi már akkor éltünk, amikor te még meg sem születtél,
kisasszonykám. – Bólogat. – Azt hiszem, attól félt, ha megtudnád, utánuk
akarnál menni. Ha megtudnád, hogy van hova menekülni.
– Ő tudta, hova mentek?
Nevet.
–  Ha tudta volna, gondolod, hogy nem vonszolta volna ide vissza az
anyádat, az apádat pedig nem fojtotta volna bele a legközelebbi vízbe?
Nem, nem tudta.
Isolde egyedül Óisínnek írt, de neki sem árulta el, hol van.
– Anyád… nagyanyádnak megvoltak a maga tervei, anyádnak is az övéi,
és ezek sohasem illettek össze. Isolde elszökött, aztán azzal a csinos fiúval
jött vissza. Az a fiú úgy követte mindenhova, mint egy kölyökkutya, amely
el sem tudja hinni, mekkora szerencséje van.
Isolde utolsó levelére gondolok, melyet három évvel azután írt, hogy
engem elhagyott, vagyis tizenkét éve:
 
Apa!
 
Letelepedtünk, gyökeret eresztettünk. Az ezüstbánya be lett vetve, működik,
ő pedig újra termel. A birtok neve Blackwater, Bellsholmtól többé-kevésbé
északra, és azt hiszem, ha látnád, büszke lennél. Tudatni akartam veled,
hogy biztonságban vagyok. Többé nem fogok írni.
 
Isolde
 
Óisín tudta, hogy él, de nem szólt róla senkinek. A szüleimnek van pénzük
– akkor volt –, anyám mégsem ajánlotta fel, hogy küld valamit könnyítésül,
nem érdeklődött felőlem. Óisín nem írt, hogy támogatásért könyörögjön –
hogy is tehette volna? Isolde nem írt címet – nem mintha nem tudta volna,
milyen helyzetben voltak az O’Malley-k, amikor elszökött. Amikor ellopta
azt, amit ellopott, és fizetség fejében itthagyott engem. Bárcsak küldött
volna valamit, akkor nem adtak volna el engem Aidannek. Aoifenak
megmaradt volna a vagyona, nem kellett volna arra gondolnia, hogy
összeházasít vele. Vagy igen? Nagyanyámnak mindig voltak tervei, és ha
lett volna pénze, jobb pozícióból tárgyalt volna Aidannel.
– Bármit megtett volna, ugye? Aoife? – kérdezem elcsukló hangon. Nem
tudom, miért vártam tőle, hogy jobban szeressen, mint ahogy szeretett, vagy
legalább jobban, mint a terveit és a cselszövéseit. Megérintem a
nyakláncomat, babrálom a kis harangot, hallom, ahogy a nyelve
hozzáverődik a harangtesthez, és az ujjam érintése letompítja a halk
csilingelést.
–  Ó, kisasszonykám! A nagymamád… A legtöbb ember visszaadja a
világnak azt, ahogy vele bántak. Aoifet alkualapként használták a szülei, és
eszébe sem jutott, hogy veled vagy Isoldeval másképp bánjon.
–  Őt? Miért, mi történt vele? – nevetek, arra gondolva, hogy róla aztán
mindent tudok.
Hallgat. Olyan sokáig habozik, hogy azt gyanítom, visszatért a
megszokott szófukarságához. Az igazat megvallva, ez a leghosszabb
beszélgetés, amit valaha Malachival folytattam. Még akkor is takarékosan
bánt a szavakkal, amikor lovagolni, a lovat lecsutakolni tanított. Azután
mégis megszólal:
– Hozzákényszerítették a saját fivéréhez.
– Mi? – Ez úgy ért, mintha pofon vágott volna. – Micsoda?!
–  Óisín. A bátyja volt. Az O’Malley-knak időtlen idők óta senki sem
felelt meg, kisasszonykám. A szüleik arra számítottak, hogy majd lesz még
egy gyerek, egy harmadik, és azzal a szerződés újra érvényes lehet. Az
anyjuk várandós lett, Óisínt elküldték egy Lodellan melletti kolostorba,
hogy megtanulja a mesterségét, hogy ő legyen az egyháznak járó tized. Azt
hiszem, abban reménykedtek, hogy majd Breakwater püspökeként tér
vissza… De Saorla újra meg újra elvetélt, és mire Aoife betöltötte a
tizennyolcat, már nem maradt semmi reményük egy újabb gyermek
születéséhez, így aztán… a szülők elküldtek Óisínért. Úgy gondolták… arra
gondoltak, hogy a testvérek házassága meg fogja erősíteni a vérvonalat.
Rámeredek Aoife békés arcára, azt akarom, hogy ébredjen fel,
válaszoljon a kérdéseimre, halljak egy bocsánatkérést, amit nem én
mondok. De ő elment, és tudom, hogy nem tér vissza; a nagyanyámtól nem
jön több jel, csoda vagy borzalom.
–  Megvették, és eladták őt. A szüleinek minden reménye ellenére nem
sikerült újra felemelni az O’Malley-kat. Csoda-e, hogy megszállottan
vágyott a sikerre, miután az egész életét erre áldozták fel, ezért rontották
meg végérvényesen? Ki mondhatott volna ellent neki? És Óisín, az az
istenkutyák által nevelt szelíd fiú? Ki volt ő, hogy szembeszálljon egy ilyen
nővérrel? Egyesek a világért sem akarnak fájdalmat okozni azoknak,
akikkel ilyesmit tesznek, de a legtöbben úgy gondolkoznak, hogy a saját
fájdalmuk feljogosítja őket arra, hogy valamennyit másra is ráterheljenek
belőle.
Ránézek, mire folytatja:
–  Csoda, hogy eltökélte, te leszel a család megmentője? Férjhez ad,
elveszi a gyerekeidet, és a régi módon rendelkezik velük? Megadja a
tengernek, ami jár neki, és azzal visszaszerzi a vagyonodat? Újra naggyá
teszi az O’Malley-kat? Mit számít ehhez képest a te kis életed, a
boldogságod? És mégis nehéz megbocsátani egy kegyetlen szívnek.
A breakwateri fiúk nyilván elmondták Malachinak, miért vannak itt.
Maura beszámolhatott neki a közelgő házasságról. Az Aoife nyakán látott
ujjnyomok járnak a fejemben. És az, hogy Malachi gondozta a kertet Aoife
számára. Hogy ő tudhatta, hol van a nagyanyám. Eltűnődöm, vajon
mennyire gyűlölte és szerette őt. És hogy maradt-e még annyi erő a
bütykös, vén kezében, hogy azokat a nyomokat hagyja Aoife nyakán – hogy
nagyanyám utolsó sikere volt-e Malachi számára az utolsó csepp a
pohárban.
Ekkor előrehajol, mintha olvasna a gondolataimban:
–  Sohasem tudtam volna bántani őt, kisasszonyka. Mert igaz, hogy
nagyon kemény tudott lenni, de amikor a feleségem és a gyermekem
meghalt, kedves volt hozzám. Nagyon sokáig, amikor sokat ittam, és senkit
nem engedtem a közelembe. Amikor a nagyapádnak elege lett belőlem,
Aoife volt az, aki közbenjárt értem, elmagyarázta neki, hogy egy kisiklott
életnek meg kell adni a kellő időt, amíg újra rátalál az útra, és hogy én is
vissza fogok találni rá. És úgy lett. – Hátradől ültében. – Rettenetes tudott
lenni, te is tudod, szántszándékkal romboló, mint a vihar, de volt benne
kedvesség, és néha ki is tudta mutatni. Többnyire azonban csak az
foglalkoztatta, hogy megmentse, újra felépítse azt, ami odalett, mert a szülei
ezt a terhet hagyták rá örökül. Megjelölte őt, mint egy térkép, és soha nem
volt képes túllátni annak a tájnak a vonalain. – Szív egyet a pipáján, és a
feje rövid időre eltűnik egy kék füstfelhőben. – Nagyon kevés ember
teljesen csak jó vagy csak rossz, kisasszonyka, de vannak, akik nálunk
kevésbé törődnek az egyik vagy a másik hívásával, mint mi, többiek.
Egy hosszú percig hallgatok. Az arcomon legördül egy könnycsepp, de a
hangom szilárd:
– Köszönöm, Malachi.
Rám bök a pipájával; felállok, és kinyitom az egyik ablakot, hogy friss
levegő jöhessen be.
–  Van még valami, amit tudnod kell az édesanyádról, kisasszonykám.
Mindenki szerette őt, még Aoife is. Nagyon szerette. Ő volt a nagyanyád
legfőbb reménysége.
– Aoife szíve összetört, amikor Isolde elszökött? – Arra gondolok, hogy
milyen dühös lett, valahányszor szóba került az anyám.
Bólint.
–  Talán. De a nagyanyád leginkább azt nem bírta elviselni, ha
szembeszegülnek vele. Sok mindent mesélhetnék az édesanyádról, de csak
egyvalami hasznos számodra: hogy boszorkány volt. Igazi boszorkány,
akinek mágia folyt az ereiben. Nem ám, mint Maura az ő apró-cseprő
szertartásaival; ő meg sem közelíti az igazi boszorkányságot. Az igaziaknak
nincs szükségük kellékekre, csak az akaratukra.
Hátradőlök a székben.
–  Senki sem tudta, vagy nem igazán. Rajtunk, a családon kívül. De
Maura persze látta ezt, és megtanította a gyógynövények használatára, meg
egyebekre, amiket Isolde megtanult, és megkedvelt. Maura csak elkészíti az
erősítő és gyógyfőzeteit; Isolde kikísérletezte őket. A kisebb csodákhoz
nem kell sokkal több, mint szándék, és hozzávalók, de amikor egy nő úgy
születik, hogy az ereiben varázserő folyik… Na, akkor igazán képes arra,
hogy bizonyos dolgok megtörténjenek. Ez volt az édesanyád. Le tudott
hívni viharokat, volt tehetsége ahhoz, hogy felnagyítson vagy lekicsinyítsen
dolgokat, és ez nehéz adomány. Ha akarta, el tudott bűvölni bárkit – még
Aoife sem tudott ellenállni neki, noha ő volt a legerősebb. A bűvölés ravasz
dolog tud lenni, nem mindenki enged neki, és néha azok is rájönnek, akiken
fog, hogy valami nincs teljesen rendjén… akkor megbántódnak, mert
gyanítják, hogy az akaratuk nem a sajátjuk. Isolde, hála az isteneknek, nem
volt gonosz lelkű. Ha megérintette a kezedet, olyan boldog lettél, mint még
soha, akár fel is áldoztad volna magad érte, és időbe telt, mire elmúlt a
varázs. Többnyire aranyos, kedves lány volt, játéknak tekintette a
varázslást. De jól értsd meg, kisasszonykám, anyád boszorkány volt, a saját
akaratához tudott hajlítani másokat – és az akarata éppolyan erős volt, mint
Aoifeé.
Anyám boszorkány volt, aki itthagyott engem, mint egy kismacskát a
pajtában; nem volt jobb anya egy macskánál.
 12

KORA DÉLUTÁN VAN, mire Aidan megérkezik egy szép fekete

csődörön. Napkeltekor elküldtem hozzá egy üzenettel a krumpliarcú inast.
Kocsin hozzák mögötte az arannyal díszített ébenfa koporsót. A pap –
ugyanaz, aki Óisín fölött motyogott – szerencsétlen képpel ül a kocsis
mellett. Szegény ember: ilyen gyors egymásutánban kétszer is ki kell jönnie
Hob’s Hallow-ba! Mintha bizony két O’Malley koporsójának
beszentelésével átkot vonna magára. Ki tudja, még az is lehet!
Aidan leszáll a lóról, úgy dobja oda a gyeplőt egy lovászinasnak, mintha
kétsége sem lenne afelől, hogy el fogja kapni. A fiú sápadt, ideges, de
elkapja, és elvezeti a lovat. Aidan elindul felém, és a kezemet megfogva
mondja:
– Fogadd mélységes részvétemet a veszteségedért, Miren!
– Igen.
– Ilyen hamar egy újabb gyász.
– Igen.
– Nos, bízom benne, hogy ez elég szép lesz neki – int a halottas ágy felé,
ami csakugyan nagyon szép, olyan fényesre van polírozva, hogy meglátom
benne az arcomat. Nagyon gyorsan beszerezte, de ha belegondolok,
mekkora vagyona van, kétlem, hogy sokat kellene bármire is várakoznia.
Átöltöztem egy másik átalakított, használt gyászruhába, ami olyan
egyszerű, hogy még a fekete borostyángombok sem látszanak a fekete
barhent anyagon; Aoife szekrényéből kellett kivennem a ruhát. Szoros
kontyba csavartam a tarkómon a hajamat, az arcomon nincs semmi festék.
Nem úgy nézek ki, mint egy menyasszony, vagy legalábbis nem egy vidám
menyasszony. A gyűrű továbbra is kőnehéz az ujjamon – magam sem
tudom, miért van még mindig rajta, csak valahogy érzem, hogy egy darabig
még hordanom kell, csak addig, amíg végleg végeztem vele.
Aidan elengedi a kezemet, és amikor eszembe jut az a színházi este,
ahogy a csuklómat szorította, nem tudom elfojtani a borzongást. Ivott,
kevéssé tudott uralkodni magán, és túl könnyen kimutatta az igazi énjét:
azért bántott, mert örömét lelte benne, és hogy megbüntessen, mert bele
kellett mennie egy Aoife által rákényszerített alkuba, amiért a nagyanyám
nagyon magas árat csikart ki tőle. Biztosra veszem, hogy kisfiúnak,
tehetetlen kisfiúnak érezte magát vele szemben, és a pénzével arányos
bosszút akar állni rajtam. Nos, Aoife akarata és szándéka nélkül nincs alku.
Hamarosan vége lesz ennek az egésznek.
– Gyere be! – mondom, és nem nézve, követ-e vagy sem, megfordulok.
A lépcsőn felfelé lépkedve érzem Óisín combomhoz nyomódó bicskájának
a súlyát a zsebemben.
 
A temetés szűk körű, és hamar lezajlik; arra gondolok, milyen dühös lenne
Aoife, amiért ilyen kevesen jöttek el. Azt akarta volna, hogy várjunk vele,
hogy hívjuk vissza a gyászolókat, akik eljöttek Óisín búcsúztatására. De
csak Aidan és én, Maura és Malachi, Ciara és Yri, a lovászfiúk, a kocsis és
a krumpliképű inas vagyunk itt. A zöld szemű inast senki sem látta azóta,
hogy… nos, őt senki sem tudja visszahívni, és bevallom, én sem kerestem
azután, hogy használtam őt. Aidan, az inas, a legnagyobb lovászgyerek és
én visszük le Aoifet, hiába tiltakozik Malachi. Közlöm vele, hogy ez az én
kötelességem, valójában nem akarom leengedni őt a kőlépcsőn abba a
félhomályba.
A pap égő fáklyával halad előttünk, lassú léptekkel követjük. A koporsó
nehéz, de noha csak négyen vagyunk erre a tisztségre, Aoife olyan könnyű,
hogy jóformán nem jelent többletsúlyt. Először vagyok itt – ahol azt hittem,
a szüleim is nyugszanak –, és ráeszmélek, hogy visszatartom a
lélegzetemet. Nem túl messze falba vájt sírfülkéket látok, de faládákon
kívül semmi sincs bennük: erős deszkákból készült ládák, melyek
sértetlenül megőrzik a tetemeket.
A libegő fáklyalángban életre kel a sötétség minden kis része. A léptek
hirtelen abbamaradnak, vagy talán csak nekem hirtelen, mert úgy nézek
körül, mint egy gyerek, és próbálok minden részletet befogadni. Nem félek,
de nem láttam-e, ha csak rövid időre is, ahogy a nagymamám feltámad a
halálból? Mi lehet annál rosszabb? A falakat végig fülkék szegélyezik. A
túlsó fal aljában újabb lépcső vezet lefelé, le oda, ahová Óisínt helyezték el
nem túl régen. Ennek az első teremnek a közepén egy kőravatal emelkedik,
az oldalain véséssel. A fedelét félrecsúsztatva láthatóvá válna benne egy
másik koporsó, az első O’Malley-k egyikének a koporsója. Aidan tovább
akar menni a következő lépcsősor felé, de az én lábam nem mozdul.
 –  Nem – mondom, és nem bánom, ha hisztérikusnak tart, ha azt hiszi,
hogy úrrá lett rajtam a gyász; tény, hogy a hangom a megszokottnál
magasabban, élesebben szól. – Ide – mutatok a ravatalra.
Mert nem akarom, hogy Óisín mellett feküdjön. Nem akarom, hogy az
akarata ellenére az örökkévalóságig mellette kelljen feküdnie. Nem volt
elég egy egész életen át? Hadd nyugodjon Aoife itt, az elsők felett, az
utolsó királynő, akit az O’Malley-k valaha is láthatnak.
Aidan úgy dönt, nem vitatkozik velem, itt, a majdnem-sötétben nem, a
szolgák vagy tanúk jelenlétében nem. De az arcáról leolvasom, hogy ezt is
hozzáírja a javítandók listájához; hogy majd amikor úrként és
parancsolóként itt fog élni, újranyittatja a kriptát, és elviteti az öregasszonyt
az őt megillető helyre – arra a helyre, amit ő választ ki neki. Bólint a
többieknek, mire kicsit megemeljük a koporsót, hogy rátegyük a sima
felszínre, majd a lehető legkisebb súrlódással és lökéssel becsúsztatjuk a
helyére. A lovászfiú erejét megfeszítve küzd, de jól csinálja; vállon
veregetem, aztán intek, hogy menjen föl a lépcsőn. Boldogan
engedelmeskedik, és gyorsan követi őt az inas és Aidan.
Egy percig még maradok; körülnézek, s közben magamon érzem a pap
figyelő tekintetét. Ráteszem a kezem a koporsóra, és arra gondolok, hogy
van itt valami, amit nem mondtam el neked: hogy bármi történt is,
szerettelek.
–  Égni fog, ugye tudod – mondja a pap. Nem mondaná, ha Aidan is itt
lenne, akár úgy tesz, mintha követné az istenkutyák tanait, akár nem. –
Boszorkány és szajha, az ember törvényeinek és az Isten Egyházának
bemocskolója.
–  Érdekesnek találom a szavai sorrendjét – felelem, aztán olyan közel
hajolok hozzá, hogy a lélegzetem súrolja az arcát, amit, remélem, átoknak
érez. – Ahogy maga is. Égni fog. Gondom lesz rá. Még csak ki sem kell
mozdulnom hozzá a kényelmes otthonomból. Egy varjú szárnyán, vagy
annak a halnak a hasában, amit legközelebb megeszik, elküldök egy átkot.
Jól tudja, bolond pap, hogy a boszorkányság a vérrel terjed tovább.
Úgy elsápad, hogy a kripta homályában fehéren világít az arca, mint a
telihold a sötét éjszakában. Sarkon fordulok, és fölmegyek a lépcsőn. Léptei
szaporán kopognak mögöttem, mintha nem akarna lent maradni egyedül, de
nem olyan gyorsan, hogy utolérjen.
Odafent a szabad levegőn intek Malachinak, hogy kezdheti újra lezárni a
kriptát. Az istenkutya egy ugrással kint terem. Elküldöm a szolgálókat és
Maurát, hogy készítsenek valamit enni, a lovászfiúkat és az inast
otthagyom, hogy segítsenek Malachinak. Gyors, hosszú léptekkel
végigmegyek a padsorok között. Egy kéz megfogja a felkaromat, de
lerázom, mielőtt Aidan ujjai szorosan rákulcsolódhatnának.
Nyilván lát valamit az arcomon, amikor megfordulok, mert hátralép – és
megint látom azt a számító tekintetet, ahogy a fejében ez is felkerül a
javítandók listájára.
– Miren, értem, hogy most szomorú vagy, de azt hiszem, beszélnünk kell.
Vannak megbeszélendő és rendezendő ügyeink.
Látta Aoife holttestét, amikor betettük a koporsóba, látta a rajta lévő
fehér ruhát. Vajon tudja, hogy ezt szánták a menyasszonyi ruhámnak? Talán
nem, de sejteni sejthette éppen. Lehet, hogy Brigid mondta neki. Brigid.
Van egy elintézni való ügyem vele. Lassan bólintok, mintha fontolóra
venném a szavait.
–  Igen, Aidan. Majd a vacsoránál, ha volnál szíves; addig le szeretnék
pihenni egy kicsit. Megerőltető időszak volt ez, fivérem. – Ha kell, egy
ideig eljátszom a törékeny nő szerepét.
–  Természetesen. Kellemes lesz úgy beszélgetnünk, ha csak magunk
leszünk.
Nem, nem lesz az.
–  Elkészítettek számodra egy lakrészt a keleti szárnyban – mondom. –
Yri odavezet. A vacsoránál találkozunk.
Hideg tűzzel ég a gyűrű az ujjamon.
 
A szobámba érve előveszem a szekrényből Brigid ágytakaróját.
Kölcsönvettem Maura szövetvágó ollóját, a nagyot, levágok vele a
sarkából egy nagy darabot. Vékony bőrkesztyű van a kezemen, ami kicsit
lelassítja a dolgot; miután belevágtam az anyagba, a benne lévő varázslat
kifolyik, vagy könnyen kidörzsölhető, és nem akarom, hogy Brigid
rosszindulata rákerüljön a kezem bőrére. Kihúzom az anyag két rétege
közül a vékony töltőanyagot, azután újra, ezúttal nagyjából egy baba
formájára felvágom az anyagot. Nagy öltésekkel összevarrom – Aoife
rosszallóan nézné a hanyag munkámat –, majd a töltőanyagot
visszagyömöszölöm, így végül kapok egy duci lánybabát. Ruhára vagy
megrajzolt arcra nincs szükség, elég a szándékom és a hozzávalók.
Lenyisszantom az anyag egy másik sarkát, és szétválasztom, hogy
meglássam, amit keresek: egy szőke hajfürtöt. Brigid készítette a takarót,
elég lett volna, ha csak azokat az anyagokat használja fel, amikhez
hozzáért, miért kellett ez a hajfürt, ami annyira személyes és intim dolog?
Azért, hogy még erősebb legyen a varázslat; ugyanezt teszem most én is,
amikor beledugom a baba fejébe. Ehhez egyikünknek sincs szüksége arra,
hogy boszorkányság folyjon az ereinkben, elég a puszta szándék. Vigyázok,
nehogy megszúrjam az ujjam, nem akarom kockáztatni, hogy fertőzést
kapjak, de arra is ügyelek, hogy olyan anyagdarabkákat is felhasználjak,
amikre rákerült Maura felköhögött váladéka; az ő félelmét és haragját
továbbítom vele. Fogom a Maurától korábban kapott kis kék üvegcsét, és
felfordítom: csillogó szürke csepp hull le a baba fejébe. Amikor kicsi
voltam, és rosszakat álmodtam, Maura megtanított, hogy egy vízzel teli
poharat tegyek az ágyam alá: ha reggelre a víz megfeketedett, azt jelentette,
hogy magába szívta a rossz álmokat. Maura ebbe szórta bele az aqua
nocturnát, az álmok porát. Végül az utolsó nyitott részt is bevarrom.
Magam elé emelem a gonosz kis babát, és egy könnycsepp hull rá a
szememből. Észre sem vettem, hogy sírok. Hogy jutottunk el idáig az
unokatestvéremmel? Tizenkét éves korunkban feltűnt egy fiú. Rian, az
egyik bérlőnk, az özvegy O’Meara egy szem fia. Nagyon csinos fiú volt,
aranyos is, és tetszettem neki. És bár soha semmi nem történt köztünk, az
egész édes és izgalmas és titkos dolog volt – az én titkom. Egyetlenegy
csók esett azon a bizonyos napon, az is a fejem búbjára, a hajamra. Kivel is
osztottam volna meg egy ilyen titkot, ha nem az unokatestvéremmel,
Brigiddel… és ki szaladt rögtön, hogy elmondja a nagymamámnak? Vannak
nyomok a testemen, amelyek soha nem fognak elmúlni. Nem úgy, mint
Rian O’Meara, aki egy reggel, röviddel azután, hogy Aoife véres csíkokat
szántott a hátamba, eltűnt, és soha többé nem került elő.
Kipislogom a könnyeket a szememből, és szemügyre veszem a kezem
munkáját. Csúf kis jószág, kicsit formátlan is, de a mágia benne van, és
működni fog. Óvatosan leveszem az egyik kesztyűmet, és Óisín
zsebkésével megszúrom a hüvelykujjam hegyét. Erősen rányomom a
mutatóujjamat, és három csepp vért a baba fejére hullatok; rásuttogok egy
rosszindulatú kívánságot Brigidre, aztán gondosan bekötözöm a megvágott
ujjamat. Betekerem a babát egy sálba, és elrejtem az ágyam lábánál lévő
ágyneműs ládába.
Ezek után készülök lemenni vacsorázni.
 
Amikor megérkezem a kis ebédlőbe, Aidant már ott találom. Az asztalfőn
ül, mintha ez őt illetné meg. Mosolyog, amikor belépek, de mivel nem
vettem a fáradságot, hogy felvegyem az egyik szép ruhát, amit Aoife vett,
és nem tettem magam szalonképessé, nehezére esik megőrizni a mosolyt.
Int a vele szemközti hely felé. Az asztal kicsi, mindössze négyszemélyes,
ezért a köztünk lévő távolság nem elég nagy ahhoz, hogy kedvemre való
legyen. Yri felszolgálja az első fogást, de közben nem néz a szemembe, és
amint teheti, kisiet.
–  Be kell szereznünk neked egy új menyasszonyi ruhát – kezdi Aidan,
mintha csak folytatnánk egy imént félbeszakadt beszélgetést. – Tudom,
nagyon korai ekkora gyász után, de a nagymamád azt akarta volna, hogy
folytassuk, ahogy elterveztük. Kis esküvő lesz Breakwaterben; az érsek
szívességből vállalta, hogy levezeti.
– Aidan, az eljegyzésünk kizárólag Aoife kedvéért történt. Ő meghalt.
– De ettől még férjhez akarsz menni. Rangot és pénzt akarsz. Fel akarod
újítani a házat. – Int a kifakult függönyökre, a hanyatlás jeleire, melyek Yri
és Ciara minden igyekezete ellenére, hogy tisztává varázsoljanak mindent,
jól látható mindenütt.
Megrázom a fejem. Szeretem ezt a házat, de nem ér annyit, mint a
szabadságom. Nem éri meg, hogy miatta hozzámenjek Aidan
Fitzpatrickhoz. Bármilyen lelkem legyen is, O’Malley vagyok, a név az
enyém, és nem adom el semmilyen áron.
– Aidan, köszönöm a kedves ajánlatodat, de itt maradok Malachival és
Maurával. A ház a nagyszüleim végakarata szerint rám száll. Hob’s Hallow-
ban fogom leélni az életemet, és ha majd eljön az ideje, az O’Malley-k
velem együtt elmennek.
– Alig várod, hogy eldobhasd a fiatal életedet, Miren – mondja minden
érzelem nélkül. – Miből akarsz megélni? Nem lesz miből fedezned a
költségeidet, még akkor sem, ha eladod a hajókat – feltéve, hogy valaha
partot érnek. És azt se felejtsd el, mennyi mindent tettem érted. Hogy
mennyit költöttem rád és a nagymamádra.
Lehúzom a hatalmas, gyöngyös gyűrűt az ujjamról, amelyre egyébként
sem volt való, és átcsúsztatom az ebédlőasztal fényes lapján. Csengve
ütközik Aidan tányérjához.
Úgy mered rá, mintha a gyűrű tökéletesen formált mondatokban szólna
hozzá. Kinyújtja a kezét, felveszi a méretes ékszert, és úgy tartja a
tenyerében, mintha nem lenne biztos abban, hogy mennyit ér.
 – Yri – mondja, majd megköszörüli a torkát. – Yri elmondta, mi történt,
miközben Aoifet figyelted.
Megdermedek; arra gondolok, hogy egyszerűen meg kellett volna ölnöm
a lányt, hogy befogjam a száját, nem pedig megbízni benne. Nem azért van
itt, hogy nekem dolgozzon. Aidan fizeti, köteles beszámolni neki. Ennek
ellenére fáj, hogy ostobán bíztam benne. Aoife önelégülten mosolyog a
fejemben.
–  Beszélt nekem a nagyanyád nyakán megjelent nyomokról, és arról,
hogy reggel elég hevesen összeszólalkoztál Aoifeval – mondja Aidan.
Nyelek egyet.
– Rossz rágondolnom – folytatja –, hogy ezeket jelentenem kellene vagy
az egyháznak, vagy a hatóságoknak. Nem szeretném most, amikor Aoife
halálával mindent te fogsz örökölni.
Szerintem már nincsenek hatóságok, de felelek a szavaira.
–  Idegenek is voltak a házban, Aidan. A teljes új személyzet. Az egyik
inas eltűnt…
A gondolat hirtelen tőrként döf belém.
Különös, ahogy felvonja az egyik szemöldökét.
– Csak egy inas jött, Miren. Csúnya fickó, olyan a feje, mint egy krumpli.
Rámeredek. Nem tudom eldönteni, hazudik-e vagy sem. De ki más
küldhette ide a zöld szemű férfit? Mi másért tűnt volna el ilyen
nyomtalanul? Hacsak nem halt meg ő is, nem hever a holtteste valahol a
birtok közelében, egy még ismeretlen helyen, a sziklák lábánál, egy másik
kertben, vagy a pince kútjában. De miért ment volna le oda?
Már nyitom a számat, hogy közöljem, „Maura és Malachi látták őt”, de
végül nem mondom ki. Ha Aidan van a háttérben, nem dugom a nyakukat
hurokba. Újra nyelek egy nagyot, de mielőtt válaszolhatnék, megszólal:
– Azt hiszem, Miren, kellemesebbnek fogod találni az életedet, ha azon
az úton mész tovább, amelyet a nagymamád jelölt ki számodra. Az
O’Malley-k meg lesznek mentve. Lesznek gyerekeink, és betöltik majd a
rendeltetésüket. A tenger megkapja a fizetségét, és uralkodni fogunk az
óceánokon, ahogy ez a család tette egykor.
A szemében ugyanazt a tekintetet látom, amit Aoifeéban: a józan észtől
nem korlátozott, mérhetetlen becsvágyat. A józan ész ne álljon útjába
semminek, amit akarok. Lenézek a tányéromra, az ételre, amihez hozzá sem
nyúltam. Sült csirke, krumplipüré, fonnyadt zöldség. Az asztal közepén,
egy kosárkában friss kenyér, mellette csigákba formázott vaj. Kézbe veszem
az evőeszközöket, és felvágom a húst. Eszem. Eszem, mert nem ettem
egész nap. Eszem, mert szükségem lesz az erőmre. Eszem, mert ezzel
elhitetem Aidannel, hogy engedelmes vagyok, és elfogadom a sorsomat.
–  Arra gondoltam, hogy miután összeházasodtunk, az első hónapot
Breakwaterben fogjuk tölteni, amíg felújítják Hob’s Hallow-t.
– Milyen munkákat végeztetsz itt? – kérdezem, mintha érdekelne. Máris
érzem, hogy kezdek elhidegülni az egyetlen otthontól, amit életemben
ismertem. Ezzel együtt libabőrös leszek a gondolattól, hogy megváltoztatja,
az akaratához idomítja ezt a helyet, és rányomja a saját bélyegét. De hátha
az egész ház vele együtt a tengerbe zuhan. A gondolat mosolygásra késztet;
azt hiszi, neki szól a mosoly. Csak egy ház, üveg, kő és vakolat. De már
nem biztonságos.
–  Óisín dolgozószobája nagyon kicsi. Lebontatom a szomszéd szobával
közös falat, és talán a következőt is, hogy egy jóval tágasabb helyet kapjak.
–  Az egyik fal nedvesedik – felelem, mintha csak társalognék. – A
munkások legyenek óvatosak, nehogy a másik emelet teljes egészében rájuk
szakadjon! – Elismerően mordul egyet. Folytatom: – És szeretnék
átköltözni a nyugati szárnyba.
Bólint.
– Rendben. Új lakrész mindkettőnk számára. Erre én is gondoltam.
És mondja tovább, hogyan fogja kialakítani a szobákat: kettőnk nagy,
közös hálószobáját, a kétfelől hozzá csatlakozó külön nappalikkal, ahová
mindketten elvonulhatunk. Bólintok. Mosolygok. Észreveszem, hogy nincs
se bor, se whisky az asztalon, és hálás vagyok érte. Még próbál rejtőzködni,
ha csak egy rövid időre is, még akkor is, ha zsarolással kényszerít bele ebbe
a házasságba, noha engedte megsejtenem, hogy ő gyilkoltatta meg a
nagymamámat. Vajon miért? Aoife megadta neki, amit akart, ahogy Aidan
is teljesíti az ő szíve vágyát. Üvölteni, sikoltani szeretnék. Követelni, hogy
mondja el nekem az igazat.
De vajon az igazságból mennyit lesz képes megosztani velem? Mennyit
tudhatok meg, mielőtt úgy dönt, hogy már meg lehet szabadulni tőlem?
Nyilván a gyerekek után. Ráhagyom a Hob’s Hallow-ra való jogosultságot,
ráhagyom az O’Malley nevet, örökösöket adok neki, hogy megtehesse, amit
meg kell tenni. És aztán? Éppoly fölöslegessé válok, mint akármelyik lány,
aki megtagadja az engedelmességet a férjének; mint Maura egyik
történetében azok, akik fogták a férjüktől kapott kulcsot, és kinyitották a
szobákat, amelyekbe tilos volt belépniük.
 – Jó lesz, ugye? Ugye, Miren?
–  Igen, Aidan. Jó lesz. – És mosolygok, mint egy bábu, mint egy
rongybaba, mint egy játék, amivel úgy játszhat, ahogy kedve tartja.
Amikor Yri behozza a desszertet – egy egyszerű trifle-t –, rá is
mosolygok. Nincs harag. Kedvesen megköszönöm neki az Aoifeval
kapcsolatos összes segítségét. Elmondom, hogy el sem tudom képzelni,
hogy lettem volna képes nélküle elvezetni a háztartást még ilyen rövid ideig
is. Elpirul örömében, én meg arra gondolok, hogy belevájom a desszertes
kanalat a bal szemébe. Ehelyett bekapom az utolsó falatot.
–  Aidan, ha megbocsátasz, most szeretnék visszavonulni. Mint tudod,
nagyon nehéz napok állnak mögöttem, kimerültem.
–  Természetesen. – Eljön az asztalnak arra a felére, ahol ülök, hogy
kihúzza a székemet. Felállok, ő pedig olyan közel áll hozzám, hogy úgy
érzem, a szívem mindjárt kiugrik a torkomból. Megérinti a hajamat. –
Boldogok leszünk, Miren. Én hiszek benne.
Elmosolyodom, mire odahajol, hogy megcsókoljon. A csókja nem olyan
ízű, mint a zöld szemű férfié; ő maga sem olyan. Amikor hozzám érve
érzem, hogy megkeményedik, szelíden eltolom magamtól.
–  Hamarosan megtartjuk az esküvőt, Aidan. – Lesütöm a szemem. – A
legjobb, ha várunk.
Mozdulatlanul áll, látszik, hogy kínban van, de aztán hátralép.
Megragadja a kezemet, és újra, erőszakkal és ügyetlenül, ráhúzza a gyűrűt
az ujjamra. Nem vágok fintort, sőt gyengédséget színlelve megérintem az
arcát.
– Nem sokáig kell türelemmel lennünk, igaz?
Aidan mosolyt erőltet az arcára. A nászéjszakánkon inni fog. És másnap
reggel több zúzódással fogok felébredni, mint ahány testrészemről
egyáltalán tudtam. Még egyszer, gyorsan megcsókolom.
– Jó éjszakát, Aidan!
Odafent a szobámban leülök az ágyamra, és várok. Nem tart sokáig. A
könnyű léptekből arra következtetek, hogy vagy Yri, vagy Ciara jön. És
olyan ellentmondást nem tűrően kattan a zár az ajtómon, amivel még Aidan
is meg lenne elégedve.
 13

ELRÚGOM A CSINOS KIS CIPŐIMET, azután kibújok a ruhámból, de

nem hagyom benne a bicskámat. Előveszek a szekrényből egy sötét színű,
kockás hosszúnadrágot, inget, kötött pulóvert és egy régi, sötétkék, rövid,
de meleg tengerészkabátot; ezek mind Óisín ruhái voltak. Viseltem már
őket, amikor nagyapám egy kis evezős csónakon kivitt halászni, de ez nem
sűrűn fordult elő – valójában szeretem a ruhákat és a szoknyákat, feltéve,
hogy van rajtuk zseb. Gyorsan felöltözöm, de a kabátot félreteszem: túl
terjedelmes ahhoz, amit tenni készülök. Szorosan összehajtom, és átkötöm
egy bőrszíjjal, ami jó lesz tartalék övnek, ha a szükség úgy hozza.
A szekrény aljából kiveszek egy pár masszív bakancsot, és egy zoknival
együtt bedugom a tengerészzsákba, amelyet Óisín vitt magával, ha kievezett
a tengerre. A zsákban ott van már egy váltás ruha, egy vekni fekete kenyér,
egy zacskó teafű, egy flaska téli citromos whisky és némi szárított hús, amit
Maura pakolt be ma, valamivel korábban, egy nagy csomag só mellé,
amivel „üzletelni lehet”. Ő mindazt komolyan gondolja, amiről
gyerekkoromban mesélt nekem. Legalul vannak Isolde levelei. Kiveszem a
kis bábut az ágyneműsládából, begöngyölöm a vállkendőbe, és benyomom
oldalt a zsákomba, ahol van még egy kis hely.
Az éjjeliszekrényen heverő kis bársonyerszényben van az Aoife
kézitáskájából származó tíz aranypénz, amelyeken vonalak jelzik, hol kell a
pénzváltáshoz megtörni őket. Nem is beszélve az ékszerektől, az övéiről és
az enyéimről; lehúzom az ujjamról, és a csillogó kupachoz teszem a
jegygyűrűmet. Ettől fogok legelőször megszabadulni, fogadom meg
magamnak. Miután szorosra húztam a zsinegét, az erszény is bekerül a
zsákba.
Felkötöm, és réz hajtűkkel feszesre rögzítem a hajamat, hogy ne
bomolhasson ki, azután kinyitom az ablakot.
A második emeleti szobám ablakán át nem olyan lehetetlen elhagyni az
épületet, mint a breakwateri sorházból. Kétségtelen, hogy egy-két éve már
nem másztam ki errefelé, de a muszáj nagy úr. Először az összegöngyölt
kabátot dobom ki, de úgy, hogy a lehető legmesszebbre essen a háztól,
azután fellódítom a zsákot a hátamra, és veszek egy nagy levegőt. A tető
nem túl meredek, és a palatáblákban jól meg tudok kapaszkodni; a talpam
rendkívül jól tapad. Mindössze kétszer fordul elő, hogy majdnem
megcsúszok, és amikor a szívem újra a megszokott ritmusban ver – Csitt,
mondom, még egy halálos zuhanás is jobb, mint hogy Aidan legyen a férjed
–, két kezemet egy ereszcsatorna köré kulcsolom, és lecsúszok rajta a
földre. Felhúzom a zoknit és a bakancsot, a kabátot begyömöszölöm a
felszabadult helyre, és elindulok a ház előtti kerten át.
Elkerülöm az istállót, mert a fiúk a Malachi szállása alatt lévő hátsó
szobában alszanak, ehelyett a Hob’s Hallow határát jelző ócska kapuhoz
megyek. Ott vár Malachi Aidan felnyergelt és felkészített fekete lovával –
az öreg gebéinkkel nem jutnék elég gyorsan elég messzire. Nem tudtuk,
hogy már ma éjjel el kell szöknöm, de nem árt, ha az ember mindenre
felkészül. Isten a megmondhatója, reméltem, hogy a jövendőbelim
tudomásul veszi az elutasításomat, de nagyon is jól ismerem a családomat;
beszéltem Malachival is, és Maurával is, mielőtt Aidan ma reggel
megérkezett. Ha nem lett volna rá szükségem, az ételt egyszerűen vissza
lehetett volna küldeni a konyhába, a lovat pedig az istállóba. Malachinak
nem kellett volna idekint várnia rám; megmondtam volna neki, hogy
pányvázza ki a lovat, aztán feküdjön le.
–  Veszélyes ember – mondom neki. – Aidan. Veszélyes. Rossz érzés
nekem, hogy itt hagylak titeket…
–  Ne félts minket, kisasszonykám! – Malachi bólint néhányat. – Már
régóta haldoklunk, talán szívességet tesz nekünk azzal, ha lerövidíti a
várakozást.
– De…
–  Ha veled mennénk, lassabban tudnál haladni, és biztos, hogy
elkapnának. Ó, kisasszonyka, most már inkább itt halunk meg. – Leveszi
lapos sityakját, és a fejembe nyomja. – Takard el az arcodat! –
Elvigyorodik. – Ha találkozol anyáddal, add át legjobb kívánságunkat!
Szorosan magamhoz ölelem, és a következő pillanatban viszonozza az
ölelésemet; eszembe jut a ma reggel, amikor Maura karját éreztem magam
körül, és látni vélem, ahogy ott áll a padlásszobája ablakában, belebámul a
sötétségbe, és ideképzel engem. Malachin érzem a barna sör, a pipafüst, a
téli citromos whisky és a por szagát. Aztán eltol magától, a gyengéd
érzelmekből ennyit bírt elviselni, és felsegít a nyeregbe. Az állat jól nevelt,
engedelmes, mert Aidan szereti betörni a dolgait.
Malachi krákog, remeg az ajka.
–  Indulj, kisasszonykám! – mondja szigorúan. Aztán: – Fuss, Miren, és
ne nézz hátra!
 
Még messze volt az éjfél, amikor elhagytam Hob’s Hallow-t, és úgy
számolom, lassan két órája vagyok úton. Okosan tettem volna, ha
magammal hozom Óisín zsebóráját, de Aoife a nagyapám halála után
Malachinak adta, és nem lett volna helyénvaló visszakérni tőle. Majd
veszek egy másikat valahol útközben, vagy talán elcserélem a zsákban lévő
egyik fülbevalómat egy időmérőre, hogy legyen mihez igazítanom az
életemet. Az éjszaka hűvös, ahogy az várható a tenger mellett, de nem
hideg. Az eget felhő borítja, ezért nem sokat látni, ami még jól is jön egy
éjszakai szökéshez, csak az a baj, hogy nem látom a lovam fejét. Mi értelme
a menekülésnek, ha holnap reggel nyakam szegetten találnak rám egy ló
mellett, ami egy árokba vagy rókalyukba lépve lábát törte?
Bevallom, mihelyt olyan messzire jutunk, ahonnan már nem hallatszik el
az udvarházig a lódobogás, ügetésre sarkallom a lovamat. Átfut a fejemen,
hogy bemegyek Breakwaterbe, és jelentem valakinek, mi történt… de
kinek? Az érseknek, aki nagy szívességet tesz Aidannek azzal, hogy
összead minket? Vagy a Tolvajok Királynőjének, aki semmit nem tesz, ha
nem kap fizetségképpen egy font húst? Az utolsó megmaradt korábbi
tanácsosnak, aki megúszta ép bőrrel, hogy megmérgezte két volt kollégáját,
csak hogy Bethany Lawrence-nek kedvére tegyen?
Nincs senki, aki igazságot szolgáltasson Aoife haláláért, és senki, akiről
tudhatom, hogy nem fog kiszolgáltatni a jegyesem kénye-kedvének. Abban
a percben, amikor az eljegyzési gyűrűt az ujjamra húzta, nyilvánvalóan a
kezébe vette a sorsom irányítását. Egy napon talán megtehetem, hogy
elküldök valakit Mauráért és Malachiért. Talán biztonságban lesznek addig.
Valósággal belebetegszem a bűntudatba és a félelembe. Visszafordulhatnék,
és a konyhán keresztül visszalopózhatnék a házba. Soha senki sem tudná
meg. De eszembe jut, milyen arccal nézett rám Aidan a színházban, és fáj a
csuklóm ott, ahol még mindig látszanak a zúzódások kék nyomai. Nem.
Nincs más lehetőségem, mint elmenekülni.
A távolból idelátszanak Breakwater fényei, vagy legalábbis egy részük:
teljes sötétség honol ott, ahol a derék polgárok már ágyban vannak, más
helyek, ahol az emberek nem nyugszanak le a sötétséggel, szinte fényárban
úsznak: a bérgyilkosok piaca, a kurtizánok negyede, a fogadók és
tánctermek, ahol a szórakozás egy sajátos fajtája dívik. De én nem megyek
abba a városrészbe, nem. Tudom, hova fogok menni, ha csak rövid időre is.
Talán egy óra még, és ott leszek, addig ki kell találnom, hogy hajtsam
végre, amit meg kell tennem.
Zajt hallok balról, a tengerifű között; a ló ijedten felhorkan, és hátrál. A
sós víz illatán túl valami rossz szagot érzek, a rothadás bűzét. Miközben
nyugtatni próbálom az állatot, a felhők közötti résben megjelenik a hold, és
fényénél megpillantom, mi okozta az ijedelmet: egy élőhalott tűnt fel a
közelben. Összehúzza magát, előregörnyed, mintha fázna, cafatokban lógó
ruhájából csöpög a víz, mutatva, hogy a tengerben lelte halálát. Szőke haja
ázottan csüng a különös holdfényben zöldesszürkének látszó arca mellett. A
szája tátva, a szeme helyén, amit kiettek a halak, vagy talán a madarak,
sötét lyukak látszanak; vak szegény pára, szegény szörnyalak.
Nagyon közel van az úthoz, gondolom, míg rá nem jövök, hogy mi
tértünk le róla. Már látom is, honnan tévelyegtünk el, a váratlanul
előbukkanó hold világánál tisztán látszik, merre halad az út.
Félelmet keltő nyögés szakad ki az élőhalottból, és noha sajnálom őt,
amiért ilyen elveszett, amiért nem tud elnyugodni, rettegek is tőle. Sarkamat
a csődör oldalába mélyesztve visszairányítom a biztonságot jelentő útra. A
gödrökkel és egyéb veszélyekkel nem törődve vágtatunk a város fényei felé,
el innen, minél messzebb.
 
A városfalhoz közelítve, még kissé távolabb leszállok a lóról, kikötöm egy
bokorhoz, és köszönetet mondok neki. Ha bevinném a városba, abból
kiderülne, hova mentem, és azt nem akarom; egyébként nem tudhatom, ki
ismerné fel Aidan Fitzpatrick kedvenc paripáját. Ha itt hagyom egy
keresztútnál, ahol az utazók összegyűlnek, találkoznak, és a biztonságos
áthaladás érdekében csatlakoznak egymáshoz, az üldözőim nem fogják
tudni, merre keressenek. Senki sem tartja számon az efféle karavánokat,
nincsenek utaslisták, úgyhogy bárhol lehetek.
Ballagok a kapu felé, és megvárom, míg kicsődül a városból egy lármás
mulatozós társaság, hogy ki-ki hazatérjen a falon kívüli házába, vagy a kis
tanyájára, vagy valahol másutt folytassa a léha szórakozást. Mélyen a
homlokomba húzom Malachi sapkáját, hogy elárnyékolja az arcomat,
kihúzom magam, és a menetiránnyal szemben benyomulok a kifelé tartó
csoportba. A legtöbbjénél magasabb vagyok; ügyelek rá, hogy úgy
lépkedjek, mint egy férfi, határozottan és céltudatosan, és íme, a
szembejövő férfiak kitérnek az utamból. Percek alatt bent vagyok
Breakwaterben.
Megállok, hogy lássam, hol is járok, azután folytatom az utamat a széles
utcákon, gondosan kerülve az utcai lámpákat és a fényesen világító
ablakokat. Lehajtott fejjel, félrefordított arccal megyek, de senki sem szól
hozzám. Minél közelebb érek a gazdagok negyedéhez, annál kevesebb
embert látok magam körül. Végül megérkezem úti célomhoz.
Körülkémlelek, nincs-e valaki a közelben, majd végigsettenkedem a
sorházat a szomszédjától elválasztó sikátoron. A szoba, amelyben laktam,
túl magasan van, de Brigidé első emeleti szoba, és közvetlenül az ablaka
mellett halad el egy ereszcsatorna. A rózsaszín csipkefüggönyös tolóablak
fel van húzva, hogy beengedje a hűs éjszakai levegőt.
Ismét leveszem és a hátizsákomhoz erősítem a bakancsomat és a zoknit,
a zsákot a hátamra lódítom, és mászni kezdek felfelé. Bevallom, zihálok
kicsit, amikor átbukfencezek a párkányon – a rendszeres testmozgásban
nálam nincs hiány, de ebben nem szerepel a falmászás. Pár percig hátamat a
szoba falának támasztva ülök a padlón. Esküszöm, ma éjszaka, ha lehet,
nem lesz több ablak. Figyelem oldalán fekve összegömbölyödő
unokatestvéremet: elnyílt szájjal alszik, mint egy gyerek, halkan, mindig
más tónusban sípolva, ahogy beszívja és kiengedi a levegőt. Be és ki, be és
ki. Elmélázok azon, hogy vajon mindenki ártatlannak látszik-e, amikor
alszik, még ha tudható is, hogy éber óráiban mit tett.
Amikor kifújom magam, kinyitom a zsákomat, és kiveszem belőle a
vállkendőt. Elmászok Brigid ágyáig, és kigöngyölöm a kendőt, de azzal
fogom meg a babát, nem a puszta kezemmel. Óvatosan felemelem a matrac
szélét, és amilyen messze csak tudom, becsúsztatom a résbe a gonosz kis
bábut. Brigid csak akkor mozdul meg, amikor már kifelé húzom a kezemet.
A hátára fordul, és horkolni kezd; a halk kis fütty megmarad, de egy
fülrepesztő horkolás társul hozzá. Milyen kellemes meglepetés lesz ez a
majdani férje számára, akihez Aidan birodalomépítő tervei érdekében egy
napon minden bizonnyal hozzáadják. Várok egy-két percet, aztán egy
határozott mozdulattal a szájára tapasztom a tenyeremet.
Unokatestvérem szemhéja felpattan.
– Helló, Brigid! – sziszegem.
 14

SÖTÉT VAN, FULLASZTÓ A LEVEGŐ, nyikorognak és zörögnek a

kerekek az úton, a maga sajátságos ritmusa szerint rázkódik a szekér, és
néha felhorkan valamelyik ló. A kocsis és a társa keveset beszél, akkor is
olyan halkan, hogy nem értem a szavaikat. Mellettem egy tömör, a hőség
ellenére hideg forma; attól, hogy nem vesz tudomást rólam, még nem
kevésbé zavarba ejtő. A meleg, csendes sötétség, a mozdulatlan alak;
mindezt Brigidnek köszönhetem.
 
Erősebben nyomtam lefelé a tenyeremet, éreztem, ahogy csikorognak a
szájában a fogak, gondolkoztam, szorítsam-e még jobban, amíg kiserked a
vére, ahogy szegény Maura szájából, aztán mégsem tettem. Beletelt egy
percbe, mire a sapkában, a férfi öltözékben, elrejtett hajammal felismert. De
a kandalló parazsának halvány fényénél láttam a tekintetén, hogy nemcsak
azon csodálkozik, miért vagyok itt, hanem hogy miért vagyok ilyen jó
erőben, miért nem köhögtem ki már a tüdőmet. A számra tettem az ujjamat,
és amikor bólintott, elvettem róla a kezemet. Sikerült megállnia, hogy
megkérdezze: „Hol van a takaró, és miért nem működött?”
Ehelyett azt kérdezte:
– Mit keresel itt?
– Én, drága kuzinom, szökésben vagyok. – Leültem az ágy szélére, mire
feltámasztotta magát a párnákon, és nagy szemeket meresztett rám,
miközben folytattam: – És te segíteni fogsz.
– Miért tenném?
– Azért, Brigid, mert te sem akarod jobban, hogy hozzámenjek Aidanhez,
mint ahogy én. – Összefontam a karomat a mellemen. – És ez könnyebb,
mint megpróbálni megölni engem, nem gondolod?
– Nem akartalak megölni…
– Odaadtam a takarót Maurának.
Remegés futott át a testén, és láttam, hogy a sírás kerülgeti. Semmi oka,
hogy gyűlölje Maurát, aki mindig kedves volt hozzá. Maura mindig
Brigidnek adta a konyhában a legszebb darabokat a frissen sült
süteményből – amikor ezt később felróttam neki, azt felelte, én itt lakom
Hallow-ban, mindig én kapok először a finomságokból, de ő nincs mindig
itt. Nem tudnék néha osztozni vele? Tudtam. És lám, mire jutottam vele.
–  Időben rátaláltam. Már elég jól van. – Elég jól, amíg Aidan úgy nem
dönt, hogy megkérdezi tőle, hol vagyok.
– Nem öltelek volna meg vele – mondta védekezőn.
–  Lehet, hogy nem, de én fiatal vagyok. Maura? – Megcsóváltam a
fejem. Eltöprengtem, vajon mennyit tudott Brigid Aidan terveiből, és arra
jutottam, épp eleget, hogy bajt okozzon neki. – Tudom, Brigid, te sem
akarod, hogy valakinek a halála a te lelkeden száradjon. És esküszöm,
visszajövök, és kísérteni foglak.
–  Hát, ha valaki, ha valaki… én… én csak azt akartam, hogy legyél
beteg, hogy legyen valami bajod. Csak meg akartalak leckéztetni egy kicsit
– felelte, majd azt kérdezte: – Aoife tud róla?
Rámeredtem. Lehet, hogy még annyit sem tud Aidan terveiről, amennyit
képzeltem.
–  Aoife meghalt, Brigid. Aznap… aznap reggel halt meg, amikor
visszaértünk Hob’s Hallow-ba. – Most ő meredt rám döbbenten. A bátyja
anélkül jött el Hallow-ba, hogy neki megmondta volna, miért megy. Nem
tudtam, elmondjam-e neki, hogyan halt meg Aoife, vagy ne. Végül a nem
mellett döntöttem. – De Aidan továbbra is el akar venni.
– Hát persze hogy el akar venni. – Összerázkódott.
– Ha most segítesz, hogy el tudjak szökni, örökre békén hagylak.
– Ez olyan nagyszerű ajánlat, hogy nem utasíthatom vissza – szúrt oda,
és ez valahogy szíven ütött. Ezekben a napokban elveszítettem a
nagyapámat, eltemettem a meggyilkolt nagyanyámat, megtudtam, hogy a
halott szüleim valójában élnek, és egy adósság fejében itthagytak engem,
Maurát és Malachit sorsukra hagytam, és feleségül ígértek egy férfinak,
akiről tudtam, hogy bántani akar. Brigid odavetett gúnyos megjegyzése a
szívemig hatolt, holott azt hittem, fel vagyok vértezve vele szemben.
– Miért? – kiáltottam túl hangosan, és elfojtottam a zokogásomat. – Miért
gyűlölsz ennyire?
– Mert te gyűlölsz engem! Olyan jóban voltunk, aztán egy napon… egy
napon anya azt mondta, nem mehetek el hozzád, mert te soha többé nem
akarsz látni engem! – sziszegte felém, és felhúzott térdét átfogó két keze
ökölbe szorult. Arca kivörösödött a dühtől, de közben könnybe lábadt a
szeme.
Felálltam, hátat fordítottam neki, majd egy gyors mozdulattal
felrántottam a rajtam lévő pulóvert és inget, hogy lássa, mit művelt velem
Aoife. Nagyjából évente egyszer úgy állítottam be két tükröt a szobámban,
hogy lássam, változott-e a tájkép a meztelen hátamon. Brigid felszisszent.
Hegek domború térképét látta, a mély sebek gyógyulása közben kialakult
furcsa, fehér barázdákat.
–  Emlékszel Rian O’Mearára? Emlékszel, hogy megcsókolt? Olyan
izgatott lettem tőle, még neked is elmeséltem… és te elmondtad
Aoifenak… – Szünetet tartottam, és megnyaltam az ajkamat. – Elmondtad
Aoifenak, ő meg ezt tette velem, mert félt, hogy belőlem is szajha lesz, mint
az anyámból.
– Nem… – szólalt meg halk, fojtott hangon Brigid.
–  Ezt üvöltötte, miközben vert. Hogy nem vagyok különb egy ócska
ribancnál, mert engedtem, hogy egy közönséges faragatlan tuskó hozzám
érjen. – Az unokatestvérem ujjait éreztem a csupasz bőrömön siklani, olyan
könnyedén, mintha el sem hinné, mi van az ujjai alatt. Helyreigazítottam a
ruháimat, és szembefordultam vele. – És gondoskodott róla, hogy
megtudjam, te árultál be.
Brigid fájdalomtól lesújtott arccal nézett, a szája úgy mozgott, mint
amikor a hal tátog, hogy dobják vissza a vízbe.
– Rian nem sokkal ezután eltűnt. A holttestét sohasem találták meg. És az
anyja mindig úgy néz rám, mintha én tehetnék mindenről.
A könnyek sötét nyomokat hagytak Brigid hálóruháján és a fehér
ágyneműn.
– Ő… Aoife megkért… azt mondta, te nagyon fontos vagy a családnak,
hogy meg kell védeni mindenkitől, aki árthat neked, mert azzal az egész
családnak ártana. – Már sírt, zokogott, taknya-nyála összefolyt, miközben
beszélni próbált. – És amikor elmesélted, azt is mondtad, hogy el fogsz
szökni vele.
Ekkor eszembe jutott az a sok buta, gyerekes dolog, amiket mondtam.
Csupa olyasmit, ami akkor, abban a percben mindent jelentett számomra,
azóta viszont nem jelent semmit. Mert évekkel később már láttam, hogy a
szavak, amik akkor elhagyták a számat, egy gyerek múló fellángolását
tükrözték, se többet, se kevesebbet. De akkor még nem tudtam, és nem
tudta Brigid sem. És mivel félt, elmondta.
 És Aoife… a nagyanyám, amennyire csak tudta, kihasználta az ő kis
besúgóját, és úgy gondolta, többé nem lesz rá szüksége. Talán ő maga is
féltékeny volt, irigyelte, hogy olyan jóban vagyok Brigiddel, miközben neki
nincs ilyen bizalmas barátja. Talán – és szerintem ez a legvalószínűbb – úgy
felbőszült azon, hogy én is olyan lehetek, mint Isolde, hogy meghiúsíthatom
a terveit, ha idő előtt szétteszem a lábamat, ezért olyan bosszút állt rajtam,
amilyet anyámon nem tudott. Mert Isolde akkor már egy babát hordott a
szíve alatt, és az O’Malley-k megmentése teljes mértékben az új vértől
függött, és azt nem lehetett kockáztatni.
–  Nem tudtam, hogy ezt tette – folytatta Brigid. – Én… én csak azt
tudtam, hogy már nem szeretsz, és ez fájt.
Ültem az ágya szélén, és már nem is próbáltam visszatartani a sírást.
Fogtuk egymás kezét, és zokogtunk. Addig sírtunk, amíg kiapadtak a
könnyeink, és úgy éreztük – legalábbis én –, mint amikor egy sebből
kitisztítják a mérget.
– Hová mész? – kérdezte végül.
Megráztam a fejem.
–  Nem tudom, de amúgy is az a legjobb, ha fogalmad sincs róla. Ha
Aidan azt hiszi, hogy tudod, gondolod, hogy nem próbál meg mindent,
hogy kiszedje belőled?
– De. Igazad van. – Egyik kezével átkulcsolta a másik csuklóját, mintha
zúzódásokon simítana végig.
–  Úgy kell elszöknöm innen, hogy egykönnyen ne követhesse a
nyomomat.
– Én… én el tudlak vinni valakihez, aki segíteni fog. Aki el tud vinni egy
másik helyre, aztán…
– Bárhonnan bárhová eljuthatok.
– Igen.
– Köszönöm, Brigid.
– Fogsz… fogsz nekem írni? Majd egyszer?
–  Majd egyszer. Ha már biztonságban leszek. – Majdnem hozzátettem:
Egyszer majd elküldök érted, de aztán meggondoltam magam. Ki tudja, mi
történhet bármelyikünkkel? Inkább nem ígérek olyasmit, amit nem biztos,
hogy be tudok tartani.
Mialatt elment felöltözni, lopva kivettem a babát a matraca alól, és
bedobtam a kandalló parazsára. Felcsaptak a lángok, és olyan hangok
hallatszottak, mint amikor csontot törnek.
 – Mi volt ez? – szólt ki az öltözőszobából.
–  Valami a tűzben – feleltem, majd egész halkan hozzátettem: – Rossz
álmok és rossz kívánságok.
 
Amikor odaértünk, a Paragon Színház mögötti kis udvarban a társulat tagjai
már hordták a holmijaikat a hét szekérre és kocsira. Az árnyékba húzódva
vártam Brigid közeledését. Furcsának tűnt, hogy ilyen későn – vagy inkább
ilyen korán, tekintve, hogy már majdnem hajnali három óra volt –
készülnek indulni, de unokatestvérem mondta, hogy Ellingham az
utazásaikon szeretett előnnyel indulni. Mindig az utolsó előadásuk után
keltek útra, hogy ne reggel, ugyanabban az időben hagyják el a várost,
amikor az összes többi kereskedő vagy ponyvás szekér.
–  Mr. Ellingham! – kiáltotta, mire a kis ember rögtön felkapta a fejét
abban a csoportban, amely egy koporsó alakú, de annál kétszer szélesebb,
fényes ládát próbált felrakni az egyik ekhós szekérre.
– Miss Fitzpatrick! – Brigidet meglátva arcán őszinte öröm ragyogott fel,
és közeledtére hasonló örömet láttam Brigid arcán is. – Nem is reméltem,
hogy újra látom itt, méghozzá ilyen késői órán. Meggondolta magát?
Annyi reménykedés érződött a hangjában, hogy belesajdult a szívem.
Nocsak, kuzin, titkod van? Aidan nyilván nem tudott erről. Vajon Aidan
Fitzpatrick életében minden nő arra volt hivatva, hogy így vagy úgy
szembeszegüljön vele? De akkor Brigid sajnálkozva megrázta a fejét, mire
a férfi arcáról eltűnt az öröm.
Brigid elhúzta őt a világosságról, a társai közeléből oda, ahol én
várakoztam a sötétben. Kezét a férfi karján látva, elnézve, ahogy ez az
ember Brigid szája mozgását figyeli, számomra teljesen világossá vált
minden – hogyhogy Aidan nem tudott róla? Úgy, hogy nem figyelte, nem
törődött, nem foglalkozott azzal, hogy más mit akar, vagy mire van
szüksége. Miközben Brigid tovább beszélt hozzá, Ellingham arckifejezése
fokozatosan megváltozott, és tekintetével engem keresett. Kiléptem egy
valamivel kevésbé sötét helyre.
–  Miss O’Malley – mondta elakadó lélegzettel. – Brigid azt mondja,
segítségre van szüksége.
– Gyorsan és titokban ki kell jutnom Breakwaterből, Mr. Ellingham. Tud
segíteni?
Hallgatott, mintha töprengett volna, aztán bólintott.
– Lodellanba megyünk, de útközben bárhol, ahol akar, elválhat tőlünk.
 – Köszönöm, Mr. Ellingham.
– Ha titokban akar kijutni, nem lesz kényelmes, legalábbis egy darabig.
– Nem fogok panaszkodni.
– Akkor jöjjön velem, az embereimnek egyelőre nem áruljuk el. A titok
ritkán marad titok, ha többen is tudnak róla. – A társaság szétszéledt,
visszamentek a színházba, hogy összeszedjék, ami még ott maradt. Brigid
és én elveszetten néztünk egymásra; végül pár szóval és egy szoros
öleléssel elbúcsúztunk. Ellingham ezután fürge léptekkel átvezetett az
udvaron az egyik ekhós szekérhez.
Így esett, hogy Delphine, a robot mellett feküdtem a sötétben; azt hiszem,
nem sokkal azután, hogy Mr. Ellingham rám csukta a fedelet, el is
szundíthattam. Olyan fáradt voltam, hogy félni is alig maradt időm a
mellettem lévő mozdulatlan alaktól, a lecsukódó tető után keletkezett
sötétségtől és a retesz kattanásától. Emlékszem, hallottam az őrök kiáltását,
amikor kihajtottunk a városkapu alatt, amire Ellingham vidáman
visszakiáltotta, hogy jövő ilyenkor újra eljönnek egy új műsorral, új
szereplőkkel, de a gyönyörű Delphine-t mindig magukkal fogják hozni. A
katonák hujjogattak; láthatóan másokra is hatással volt a csodálatos énekes
és az ő különös áriái.
Pár perccel ezután, amikor kiürült a szervezetemből az adrenalin,
letettem a fejemet a zsákomra, és onnantól nem emlékszem semmire.
Amikor felébredtem, még mindig rázkódva haladt velem a szekér,
hallottam a halkan dörmögő hangokat, és a láda falai kezdtek összezárulni
körülöttem. Nem tudtam, hol járunk, milyen messze jutottunk
Breakwatertől, rájött-e azóta Aidan, hogy eltűntem Hob’s Hallow-ból,
visszament-e nagy hirtelen a városba, hogy ott keressen, elárult-e Brigid,
vagy valami kellemetlen módszerrel kiszedte-e belőle a bátyja, hogy mi
történt. Így aztán tartottam a számat, és legyűrtem a vágyat, hogy üssem-
rúgjam a láda falát, és üvöltsek, hogy engedjenek ki. Egy pillanatra átfutott
az agyamon, amit unokatestvérem búcsúzóul mondott, amikor
megkérdeztem, miért nem megy el Mr. Ellinghammel: „Aidan felkutatna, és
megölné Orint. Téged is üldözni fog, tudod, ugye? Rejtőzz el jól, Miren!”
Megfordulok a szűk helyen, mindenem fáj, elgémberedtem. Kinyújtom a
kezem, hogy megtámasszam magam a roboton, és érzem, hogy valami
benyomódik a mellén. Ijedten elkapom a kezem, és fohászkodom, nehogy
eltörjek benne valamit, s hogy nem történik semmi, ami arra utalna, hogy
tönkretettem Mr. Ellingham örömét és büszkeségét, suttogva mesélni
kezdem a robotnak az egyik kedvenc gyerekkori mesémet.
 
Tizenhatéves voltam, amikor kimentett a tengerből.
Úgy éreztem, megfulladok, amíg a halászhálójával beemelt a kicsiny
csónakjába, és hozzáfogott, hogy elvagdossa a háló durva szálait, és
kiszabadulhassak. Már abból, hogy képes így tönkretenni miattam egy
hálót, látnom kellett volna, milyen lágyszívű, de túlságosan meg voltam
rémülve. Nagy sietségében megvágott, a farkam mellett jó húsz
centiméteren felhasította a bőrt, és meglátta mögötte a két finom csontozatú
bokát. Meglepetten hátradőlt ültében, én meg üggyel-bajjal
megszabadultam az irhámtól, és ott maradtam emberi bőrömben meztelenül
dideregve, a kicsike csónak fenekén összekuporodva.
A családja azt tanácsolta, hogy dobjon vissza, adja oda a másik bőrömet,
és küldjön haza. Nem volt hajlandó rá.
Megtanultam a nyelvét, és meg ajándékoztam gyermekekkel, tíz év
leforgása alatt két fiúval és három lánnyal. Hosszú ideig boldogan éltünk a
kis házikónkban, azon a csöpp szigeten, ahol mindössze tíz család lakott.
Mindannyian rokonok voltak, a férjem ilyen vagy olyan fokú unokatestvérei.
És voltak köztük sötét bőrűek is, ebből tudtam, hogy selkie vér folyik az
ereikben, hiába tartották nálam jobbnak magukat. Nevetnem kellett, amikor
az anyja látogatóba jött hozzánk, és láttam, hogy úgy áll a szája, mintha
valami keserűt szopogatott volna, láttam a tengermélyfekete haját és a
koromfekete szemét, amelyben a pupillát nem lehetett megkülönböztetni a
szivárványhártyától. Elnézte a gyerekeimet, az unokáit, ahogy a
tengerparton játszadoznak, mint a fiatal fókák, és egészen ellágyult az arca.
Néha kibámult a tengerre, és ilyenkor valami sóvár vágy ült ki az arcára,
amiről az elméje nem tudott, de a vére annál inkább.
Boldogok voltunk egészen addig, amíg az emberem nem kezdett inni.
Gazdaggá tettem, mert a halrajok oda gyűlnek, ahol selkie feleség él. A
hálói sohasem maradtak üresen, és az erszénye mindig nehéz volt a
szárazföldi piacokon eladott halakért kapott pénztől. A pénz vitte rossz útra.
Részegen jött haza, alig tudott átevezni azon a rövid szakaszon, ami
elválasztott minket a várostól, ledobta magát az ágyra, és úgy horkolt, hogy
majd levitte a tetőt.
Amikor könyörögtem, hogy hagyja abba, rám támadt, halnak nevezett, és
megvert, amiért kérdőre mertem vonni. Már nem az a férfi volt, aki annak
idején kiszabadított a hálóból.
Kimehettem volna a partra, letérdelhettem volna, és szólhattam volna a
halaknak, hogy menjenek el innen.
Levehettem volna a régi bőrömet a szekrény tetejéről, ahová sok évvel
ezelőtt elrejtette (mintha nem éreztem volna meg a régi bőröm szagát).
Visszatérhettem volna a tengerbe, otthagyhattam volna őket, de a gyerekeim
fogva tartották a szívemet. A büszkeségem azonban bosszú után sóvárgott,
és vihart idéztem elő, ahogy anyám és nénéim tanították sok évvel ezelőtt;
egyik este, amikor részegen és indulattól fűtve evezett hazafelé, vihart
támasztottam.
Azt mondják, soha addig és azóta sem láttak még olyan vihart, mint
akkor. Másnap reggel találtam rá, amikor a haragom már lelohadt, és a
megbánás lépett a helyébe. Szakadt ruhában, törött lábbal hevert a
sziklákon, épp csak hogy élt.
Szaladtam vissza a kunyhóba, majd újra ki a sziklákhoz.
Akkor már nagyon hideg és ernyedt volt a teste, és a selkie bőr egy
darabig nem maradt meg rajta. Már kezdtem elveszíteni a reményt, amikor
végre megfogta, rásimította a vállára, a hátára, aztán a mellére, a
végtagjaira, és végül a nyakára és az arcára. Köhögni kezdett; úgy
hangzott, mint a fókaugatás. Izgett-mozgott, fészkelődött, végre kiugrott a
karomból, és a sziklákon lebukfencezve becsúszott a tenger hideg vizébe.
Gyakran eljön, nemcsak akkor, amikor énekelek. A gyerekeink olyan jól
úsznak, ahogy a fókavérük engedi, és sokat játszanak együtt. Valahogy
tudják, hogy ő az apjuk, noha nem mondtam meg nekik, és úgy tűnik, nem
gyászolják. Éjszaka néha kiülök oda, akkor odatelepszik mellém nedves,
meleg testével, és beszélgetünk a tenger alatt lévő dolgokról, olyasmikről,
amiket én soha többé nem fogok látni.
 
Nem tudni, ki írta le először ezt a történetet a nagy könyvbe, és hogy igaz-e,
vagy csak egy szép mese. A lényeg, hogy szerelemről és veszteségről,
bosszúról és megváltásról szól. Jó lenne tudni, mi történt azután: meddig élt
a nő emberként, meddig maradtak vele a gyerekei, és mi történt, miután ő
meghalt. Visszatért a tengerbe? Vagy nem maradt belőle más, mint a tenger
egy habja, csak álmok, és semmi több?
Eszembe jut a kis bábu, amely egy rövid ideig Brigid matraca alatt volt.
Lidérces álmoknál nem lett volna tőle nagyobb baja, de már ennyi gyűlölet
sem maradt bennem iránta. Aoife használta őt, a család biztonságának örve
alatt tologatta ide-oda, mint gyalogot a sakktáblán. Talán Aidan ágya alá
kellett volna tennem a babát, hadd szenvedjen, de biztos, hogy nem
működött volna ugyanúgy, mivel kifejezetten Brigidre gondolva
készítettem. Lehet, hogy némileg kényelmetlenül érezte volna magát, de
nincs értelme, hogy egy újabb okot szolgáltassak, amit felhasználhat
ellenem: ha túl sok gondot okozok neki, nemcsak a nagymamám
meggyilkolásával, hanem a tetejében boszorkánysággal is megvádolhat.
Ezek az istenkutyák váltig hangoztatják ugyan, hogy a kis és nagy
varázslatok ideje elmúlt, ám ez csak vágyálom a részükről. Nem égethetnek
meg minden egyes nőt, habár erős lehet a kísértés.
Ide-oda csapongó gondolataimtól kimerülten megpróbálok
elhelyezkedni, és ismét elalszom.
 15

A KIS EMBER MELLETT ÜLÖK az ekhós szekéren, fent a bakon. A

szekér rázkódásával egy ütemre halkan zörög mögöttünk a robot ládája. Pár
órával azután, hogy elhagytuk Breakwatert, a karaván megállt, és Mr. Orin
Ellingham a társulat nagy érdeklődésétől és derültségétől övezve kiengedett
a ládából. Az emberek elárasztották kérdéseikkel a vezetőjüket. „Mostantól
így toborzunk új tagokat?” – kérdezte egy fiú, azt hiszem, Bennek hívták, és
jót nevetett a saját tréfáján.
–  Úgy vélem, jól jönne most egy kis szabadság, kisasszony – mutatott
Ellingham az út menti erdő felé. A méltóságomat sutba dobva futok, hogy
az órákig tartó rabság után könnyítsek magamon. Amikor visszaérek, egy
őszesvörös hajú asszony széles mosollyal, barna kenyérrel, sajttal és
dzsemmel, meg egy bögre forró teával kínál, amit pillanatok alatt
eltüntetek. Orromban van az izzadságszagom és a robot ruhájának
pézsmaillata. A ruhát nyilván régóta nem mosták ki, és én sem tudom,
mikor lesz alkalmam megfürödni; mindenesetre nem zavar annyira, hogy
megkérdezzem, vagy lessem, hol van egy patak.
Addigra Ellingham már elmondta a társulatának, hogy bajban lévén
szükségem volt a segítségükre, de nem fogok bajt hozni rájuk (mindketten
erősen reméltük). Hívjátok őt Mollynak, kérte, ami nem volt ugyanaz,
mintha megmondta volna nekik a nevemet, és láttam a vigyorokról meg a
felhúzott szemöldökökről, hogy ezt ők is tudták. Ki bólintott, ki megbökte a
sapkáját, de senki nem kérdezett semmit, ami gondolkodóba ejtett, hogy
vajon milyen gyakran csempésznek ki embereket kellemetlen helyekről.
Szerettem volna megnyugodni, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy
Aidan bármelyik percben megérkezhet; úgy égett hátul a nyakam, mintha
már a lehelete perzselné.
Reménykedtem, hogy az érzés csillapulni fog, és pár óra múlva csak halk
zümmögésként lesz jelen agyam egy zugában. Két deres baktatott előttünk a
szekérbe fogva, s mögöttünk jöttek a szépen kifestett kocsik és szekerek,
rajtuk a társulat többi tizenkét tagjával. Színészek, színésznők, énekesek,
zsonglőrök és bohócok, valamennyien még legalább két szerepben – kocsis,
szakács, kellékes, öltöztetőnő, díszletfestő, lóti-futi mindenes minőségben.
Az út errefelé nem olyan jól karbantartott, mint a városok és falvak
közelében. Egy tiszafával vegyes tölgyerdő mellett kanyarog, a bozótos
aljnövényzet a távolba nyúlik, ameddig a szem ellát. Csak a madarakat
hallani, olykor egy róka kiált, vagy szuszog, szaglász valami, talán egy
borzféle, de olyan, ami nappal jár.
Balra a fák között meglátok egy házat, vagy ami megmaradt belőle.
Ahogy továbbmegyünk, újabb házakat látunk, de mind romos. Legtöbbjét
benőtte a vadszőlő, a lépcsőkön, verandákon és falakon magasra nőtt füvek
kúsznak egyre feljebb, a még látható gerendák feketék, mint a halott parázs.
Ellingham észreveszi, hogy nézem.
–  Southarp – mondja. – Azt beszélik, egy apát gyújtotta fel, miután a
lakói boszorkánynak tartva megégették a szeretőjét.
Megborzongok.
– És nem építették újjá?
– Elhagyták. Azt mondják, az apát megfogadta, hogy senki sem menekül
meg. Beszélik, hogy a kísértetek hosszú évekig itt időztek, mígnem egy
napon mind eltűntek. Én egyet sem láttam, amióta ezeken az utakon járok. –
Elvigyorodik. – Talán elbújnak, amíg el nem haladunk mellettük.
–  Letáboroztak itt valaha? – kérdezem, miközben egyre a romokat
bámulom. Valóban egy elmosódott fehér foltot láttam besiklani egy fa
mögé? Vagy csak képzelődtem?
– Ó, nem. Még ha én akartam volna is, de ezek? – bök a hüvelykujjával a
válla fölött hátra, a színtársulatra. – Gareth nem engedné meg. Be lenne
rezelve.
A mögöttünk haladó szekér bakján ülő férfi odakiált valami
gorombaságot; nem hallhat bennünket, de sejtem, hogy ez nem először
fordul elő. Tudja, hogy amikor Ellingham így hátrabök, ahhoz egy sértés is
kapcsolódik.
Ellingham bólint.
–  Először a papával jöttem erre. Ő hozta össze ezt a társulatot azután,
hogy a mama meghalt, és ő többé képtelen volt megmaradni egy helyen. Az
a gyanúm, ezt tőle örököltem.
– Gondolt-e valaha arra, hogy megállapodik? – Brigidre gondolok.
Megrázza a fejét.
 –  Nem igazán. Ki tartaná kordában őket? – És megint a hüvelykujj;
megint a káromkodás.
–  Miss Molly! Miss Molly! – A félig férfi-, félig fiúhang mellettem
hangzik fel. Lenézek a kék szempárba: a fiú, Ben fut a szekerünk mellett. A
szemöldöke középen összeér. Egy rikítóan lila vadvirágot nyújt felém.
Mosolyogva elveszem.
– Köszönöm.
Lélekszakadva, égő arccal elrohan, vissza egy másik kocsihoz.
– Lám csak, elrabolt egy szívet – nevet Ellingham.
– Erről jut eszembe, mióta szerelmes a kuzinomba?
Meghökken. Szelíden megérintem a karját, hogy megnyugtassam.
– Észrevette, ugye? – sóhajtja.
– Csak azért, mert figyeltem.
–  Négy éve találkoztam vele, amikor először jöttünk a papa nélkül
Breakwaterbe. Kicsit idősebb voltam Bennél, de nem sokkal. – A homlokát
ráncolja. – Aidant valamivel korábbról ismertem, amikor még más volt –
apám is a barátjának tartotta. Egy este elhozta Brigidet a színházba, és
amikor megláttam, arra gondoltam, hogy soha nem láttam még nála szebb
lányt.
Nem szólok semmit, nem emlékszem olyan időre, amikor Aidan
másmilyen lett volna, de egymás között talán nem úgy viselkednek a
férfiak, ahogy a nőkkel.
–  Akkor nem sokat beszéltünk, de gondoskodtam róla, hogy másnap
reggel összefussak vele. – Lehalkítja a hangját. – Öt nappal elhalasztottam
az indulásunkat, amivel fölborítottam a menetrendet, de megérte.
– Aidan nem tudhatja?
–  Ó, nem. Még amikor a barátom volt, akkor sem pártolta volna, ha
udvarolok a húgának. – Szomorúan ingatja a fejét. – Emlékszik? Emlékszik
arra, amikor még nem volt olyan, mint most?
– Nem, nem emlékszem – válaszolom becsületesen. – A családom… az
O’Malley-k miatt van ez… az oldalágak, mint amilyenek a Fitzpatrickok
is… nem igazi O’Malley-k, érti? – A tekintete, ahogy rám néz, elárulja,
hogy nem. – Minél kevésbé O’Malley-k, annál több pénzük van, annál
gazdagabbak, mint mi. De tudja, az értéket a név hordozza, és soha senki
nem gondolt arra, hogy nem kellene rossz érzést kelteni a nem O’Malley-
kban amiatt, hogy nem ezt a nevet viselik. – Megcsóválom a fejem. –
Ostobaság, tudom, és sok haragot szült. Azt akarom ezzel mondani, hogy
nem vagyunk közel egymáshoz.
– Nem is látta őt és Brigidet felnőni?
–  Nagyon ritkán láttam őket. Illetve Brigidet egy darabig, de… a
nagymamám nem szerette, ha együtt vagyunk. – Lebiggyesztem a számat, a
módra gondolok, ahogy Aoife tönkretette az egyetlen barátságomat. – A
nagyszüleim mindenkitől elszigeteltek. Meg akartak őrizni… romlatlannak.
– És hogy sikerült nekik?
Eszembe jut a zöld szemű inas.
– A vártnál kevésbé jól.
Nevet, én pedig folytatom:
–  Aidan mindaddig nem törődött velem, amíg a nagyapám meg nem
halt… utána egyezséget kötött a nagymamámmal. Ó. – Most döbbenek rá,
hogy valószínűleg csak Óisín halálát várták. Talán Óisín utolsó napjaiban
épp erről vitatkoztak ők ketten, amikor a kiabálásukat hallottam a
toronyban, de a szavak értelmét nem tudtam kivenni. Óisín bizonyára nem
mondta volna nekem, hogy ez a házasság mindenki javát szolgálja, mert ő
volt az, aki megakadályozta, hogy létrejöjjön… – Ó.
Ellingham nem veszi észre, hogy elkalandoztam.
– Aidan mindig is nagyravágyó volt – mondja –, de tudott szórakoztató is
lenni, és én szerettem a társaságát. Nem gázolt át mindenkin azért, hogy
megszerezhesse, amit akar.
– Mi történt vele? – Abszurdnak tűnik számomra, hogy volt idő, amikor
Aidan barátokat szerezhetett, hűséges barátokat, anélkül, hogy fizetett volna
érte. De ahogy az imént elmondtam Ellinghamnek, a közelmúltig nem
nagyon ismertem őt, szóval jobb, ha hallgatok, és okulok.
–  Először két éve vettem észre a változást, amikor újra Breakwaterben
léptünk fel. Eljött a színházba, mint mindig, de nem volt olyan barátságos.
Nem úgy üdvözölt, mint régi barátját, hanem mint aki különbnek tartja
magát nálam. Éles hangon beszélt a húgához, akin láttam, hogy ez neki sem
tetszik, és nincs hozzászokva. Amikor később megkérdeztem Brigidtől,
hogy mi történt, azt felelte, a bátyja egy nagy értékű befektetése nem hozza
a várt hasznot. Emiatt feszült, mondta Brigid.
– És aztán?
– Amikor egy év múlva megint visszamentünk, Brigid megint csak nem
tűnt boldognak. Elmondta, hogy kilábaltak a pénzügyi válságból, de csak,
mert Aidan kölcsönt vett fel, és amennyire ő meg tudja ítélni, az ügy többe
kerül, mint amit a bátyja megengedhetne magának. Megkérte Aidant, hadd
mehessen el egy bentlakásos lányiskolába valahova, például Lodellanba. –
Ellingham a nyelvével megnedvesíti a száját. – Ő közölte vele, hogy nem
mehet sehova a közeléből. Ő éppolyan fizetőeszköz, mint bárki más ebben a
világban, férjhez fogja adni, mihelyt a legjobb ajánlatot kapja érte.
– Bethany Lawrence-től vette fel a kölcsönt? – A színházban látott szőke
nőre gondolok, arra, ahogy rám nézett. És Aidanre.
–  Brigid nem tudta biztosan, de erre gyanakodott. Hogy a nő üzletet
ajánlott neki, és Aidan azóta a lekötelezettje. – Vállat von. – Brigid élete
ettől megváltozott, és nem a jó irányba. Azt mondja, elveszítette a bátyját,
még ha továbbra is ott jár-kel a házban, együtt esznek, és beszél is hozzá.
– Mi lehetett a nő ajánlata? – nézek Ellinghamre kíváncsian.
Nevet.
–  Honnan tudhatnám? Maga a rokona. Én csak arra emlékszem, hogy
amikor megérkeztem, már nem akart eljönni velem a kocsmába egy italra.
Brigid és én attól kezdve lapítottunk, mert egyikünk sem akart
belegondolni, mit tenne Aidan, ha együtt találna minket. Akkor nem
számítana sem a család, sem a barátság.
– És Brigid nem szökne el magával?
–  Nem. Vagy azért, mert nem tudná elviselni egy egyszerű vándor
színtársulat tagjaként az életét, vagy mert Aidan biztosan addig üldözné,
amíg utolérné. Nem tudom, de… – kis szünetet tartott – …azt hiszem, nem
is akarom tudni.
– Mert magát vadászná le, Mr. Ellingham, higgyen nekem! – Fontosnak
tartom, hogy tudja az igazságot, és ne feltételezze a legrosszabbat Brigidről.
Megmagyarázhatatlan szomorúságot érzek mindkettőjük miatt. De
Ellingham még nem fejezte be.
– Én csak azt tudom, hogy amióta Bethany Lawrence átvette az uralmat
Breakwaterben, Aidan pénzesládája dugig tele van. Az a nő a város nyakára
tette a kést; nem jön be, és nem megy ki olyan áru, aminek ő ne fölözné le a
hasznát… és kiküldi a világba a csatlósait, hogy az ott folyó sötét
üzletekből is biztosan kapjon valamit.
– Ki ez a nő?
–  Ó, hát tudja, mi van olyankor, amikor senki sem ismeri az igazságot:
mint a mérgező köd, örvénylik, kavarog a pletyka. Egyesek szerint
Lodellanból, a katedrálisvárosból jött. Hogy jó családból származik, de a
testvérnénjének volt valami botránya. Azt mondják, a nő halálra égett egy
börtönhajón a Roseberry-öbölben. Egy család tönkrement, egy vagyon
elúszott, egy hírnév romokban hever. És tessék, megjelenik Lawrence úrnő
Breakwaterben két unokaöccsel és egy unokahúggal, és nincs hiány pénzből
ingatlanvásárlásra és mások megfizetésére, hogy megtegyék helyette, amit
kell.
– Ha gondját viseli a gyerekeknek…
– Igen ám, de már csak a legidősebb fiú van meg; és az úrnőnek magának
is van egy kisgyereke. A másik kettő már a történet kezdetén eltűnt, senki
sem tud a hollétükről. – Megint rándít egyet a vállán. – Lehet, hogy semmi
köze az egészhez. Lehet, hogy csak egy nagyon szerencsétlen család. De ha
nem? Ha így bánhat a legközelebbi rokonaival, akkor miért törődne bárki
mással a világon? Csak azokat védi, akik hasznosak számára, és bízom
benne, hogy Aidan észben tartja ezt, amikor üzletel vele.
Hosszú szünet következik, ami alatt érzem, milyen fenyegetést jelent
számomra az unokabátyám és az a könyörtelen nőszemély. De aztán
megrázom magam: milyen értéket képviselhetek én a Tolvajok
Királynőjének szemében, amikor nincs más a nevemen, mint egy omladozó
udvarház és két elveszett hajó? Aidan csak egy trófeát akar, amivel együtt
megkapja Hob’s Hallow-t és az O’Malley nevet, amelytől meg lett fosztva.
Mindent, ami ezen felül van, csak hozzáképzelem azok után, amiket
Ellinghamtől hallok.
Megköszörülöm a torkomat.
–  Hol találta? – kérdezem, és megütögetem a mögöttünk lévő láda
fedelét. Nem akarok többet hallani arról, hogy milyen szeretetre méltó férfi
volt régen Aidan Fitzpatrick; könnyen lehet, hogy egy férfi
rokonszenvesnek találta, de egy nő szemében mindig is utálatos alak volt.
Ellingham arcán kedves mosoly jelenik meg.
–  Megmentett engem az én kis daloló angyalkám, méghozzá épp egy
olyan pillanatban, amikor már azt hittem, el kell adnom mindent, és szélnek
kell eresztenem mindenkit, ki-ki boldoguljon valahol másutt. De akkor
megtaláltam őt, akihez hasonló tudomásom szerint nincs még egy a kerek
világon.
Oldalról rám sandít, mintha azt latolgatná, megbízhat-e bennem, de aztán
rájön, hogy már épp eleget tudok, amivel bajba keverhetem, csak azért,
mert Brigid megkérte, hogy segítsen rajtam.
–  Letértünk a kitaposott ösvényről, rossz irányba fordultunk, és
eljutottunk egy elhagyott, lakatlan, düledező házhoz, aminek jóformán már
teteje sem volt. Valamikor egy kúria lehetett. Egy nagy terem padlójában
találtam egy csapóajtót. Odalent volt, penész borította, benőtték a
kúszónövények, és úgy ült ott egy széken, mintha nagyon régóta várna
valakire. Megérintettem, mire ez a gyönyörű hang jött ki belőle. Magammal
hoztam.
–  Örülök – mondtam, és valóban így éreztem. Rossz volt belegondolni,
hogy ott maradhatott volna egyedül, örökös sötétségben. Már az is épp elég
rossz, hogy egész nap egy ládában fekszik.
– Ha jól értem, nem akart hozzámenni Aidanhez – tér vissza Ellingham a
korábbi témánkhoz.
–  Enyhe kifejezés, Mr. Ellingham. A nagymamám szorgalmazta. Úgy
gondolta, ezzel megmenti a család vagyonát.
– Azt mondják, az O’Malley-knak vicces dolgaik vannak. Ezen nevetnem
kell.
– Ó, igen!
Fogalmad sincs. Kitapogatom azt a helyet a csípőmön, ahol a sellő sebet
ejtett rajtam. A harmadik, a tengernek szánt gyerekre gondolok. Olyan
régen nem gyakorolták már, hogy azt hittem, végleg a múlté. Úgy
gondoltam, ilyesmi csak a régi időkben történt, amikor az O’Malley-k
büntetlenül megtehettek bármit. Nem hittem, hogy valaha is lesz valami,
amit tőlem is elvárnak. Nem gondoltam bele, hogy egyszer majd nekem is
Gráinnenak kell lennem, hogy engem is szörnyű választás elé állítanak,
amikor úgy kell gyermeket a világra hoznom, hogy mindjárt el is dobjam
magamtól. Én és Isolde csak azért maradtunk életben, mert egyedüli
gyerekek voltunk, akárcsak Aoife, akit abban a reményben kényszerítettek
hozzá a saját bátyjához, hogy majd tiszta vérű O’Malley utódokat hoz a
világra.
–  Ezek szerint sokat utazott, sok várost látott, nagyokat és kicsiket? –
Habozok, de előbb vagy utóbb meg kell kérdeznem valakitől.
– Igen, minden évben nagyjából ugyanazon az útvonalon.
– Hallott valaha egy Blackwater nevű uradalomról, Mr. Ellingham?
–  Blackwater? – Ellingham összeráncolt homlokkal gondolkozik, de
végül megrázza a fejét. – Nem rémlik.
Elmondhatnám neki, hogy utolsó levelében Isolde említette annak a
háznak a nevét, amelyet az apámmal együtt építettek, a birtok nevét,
amelyen egy falu épült: Bellsholmtól nagyjából északra, írta. Óisíntől
tudom, mert tanította, hogy Bellsholm egy kis kikötőváros a Bell folyón,
nem olyan nagy és forgalmas hely, mint Breakwater, de Blackwaterről még
nem hallottam. Nem igazán meglepő, mivel anyám csinálta. De ha
megmondom neki, hogy Bellsholmtól nagyjából északra, akkor elárulhatja
annak, aki majd jön, hogy felkutasson engem. Így aztán csak annyit
mondok, hogy „Ó.”
–  Talán a többiek tudják. Majd este megkérdezem tőlük. – Rám
mosolyog. – Finoman. – Vigyorgok. – Ne féljen, Miss O’Malley, valaki
tudni fogja.
Kedves ember. Elszomorít, hogy Brigid nem lehet vele.
 16

HAT NAP MÚLVA ÉRÜNK Bellsholmba. Késő éjjel érkezünk, a városon

kívül, egy sík, füves területen táborozunk le. Sok kis falun át vezetett az
utunk, de egyik sem volt akkora, hogy megérte volna kivenni a robotot a
ládájából. Ellingham tisztában van azzal, hogy egy napon fel fogja mondani
a szolgálatot. Fogalma sincs, milyen régi, és nem sokat tud a működéséről
sem, mert sohasem merte szétszedni, hátha többé nem fogja tudni újra
összerakni; de rendszeresen leveszi a mellrészt borító lemezt, és letörölgeti
a port. Az apró falvak lakóinak be kellett érniük a kocsmában előadott
dalokkal, tréfákkal és azokkal a mókás jelenetekkel, amiket a színészek már
álmukból felébresztve is elő tudtak volna adni. A helybeliek nem
nehezményezték, hiszen ott, ahol az embereknek többnyire maguknak kell
gondoskodni a szórakozásukról, minden jobb a semminél. Emberek, akik
azzal a kifejezett céllal érkeztek, hogy szórakoztassák őket? Ez már valami!
A társulat fizetsége tojás, házi készítésű kenyér, több vég vászon, gyapjú
gombolyagszám, gyors cipőjavítás, parfümös és orvosságos fiolák. Minden,
csak nem pénz, de nem kevésbé értékes annál.
Nem vagyunk messze a kikötőtől, látom a dokkokat megvilágító
lámpásokat, a vízen szüntelenül mozgó tükröződésüket. Viviane, az
őszesvörös hajú nő (öltöztetőnő és szakácsnő) ül mellettem a tűznél, és a
városról mesél. Itt született, de már olyan régen elment innen, hogy nem
maradtak itt rokonai, sem ház, ahová ellátogathatna.
–  Kisebb, mint Breakwater, de lustán elterpeszkedik, mint egy nagy
kikötő – meséli, miközben az egyik jelmezt foltozza. – Látod azokat a
fényeket? – mutat tőlünk jobbra.
–  A házak fölkapaszkodnak a dombokra; még a tanyák is, meg egy
öntőműhely, cserzőműhely, kocsigyártó, azután ácsok, asztalosok. Van egy
vendégfogadó is azoknak, akik nem tudnak bejönni a városba. Északra az
ott az Éneklő Szikla.
– Hát az meg mi?
– Ó, jaj, ne menj arra! Ott gyülekeznek a ruszalkák.
 Kutatok az emlékezetemben, és eszembe jut Maura egyik intése: a
ruszalkáknak nevezett vízi tündérek élete nem a vízben kezdődött, de ott ért
véget. Megölt vagy öngyilkos hajadon lányok ők, mindnyájan
balszerencsések a szerelemben. Egyesek nem tudnak meghalni, itt
maradnak vízi sírjukban, s közben átváltoznak valami mássá, valami
rosszindulatú lénnyé. Egyetlen céljuk mások vízbe fojtása.
– Aha – mondom, és Viviane látja, hogy értem.
A város jobban szervezett, mint Breakwater, mondja dicsekedve: a
dokkokra szigorú kikötőmester felügyel, az utcák a parttól távolodva, ide-
oda kanyarodva rácsot alkotnak. Az egyetlen furcsaság a Vadszőlő Negyed,
egy mesterséges sziget a város közepén, ahol a leggazdagabbak kúriái
állnak. A negyedet a folyó egy eltérített ága fogja közre, mindössze hat
takaros hídon keresztül lehet megközelíteni, amelyeken éjjel-nappal
fegyveres őr gondoskodik arról, hogy rossz emberek ne háborgathassák a
náluk jobb embereket.
Ellingham magával vitte Bent – aki mindennap hozott nekem egy szál
vadvirágot, akinek szőrös a tenyere, és a mutatóujja hosszabb, mint a
középső – az Aoide Színház tulajdonosához, akinél hamarosan be fognak
rendezkedni egy nyolchetes időszakra. Ez nem teljesen a Vadszőlő Negyed,
de kőhajításra van az egyik hídtól, és emiatt olyan hely, ahol gazdagok és
szegények elvegyülhetnek egymással, ha úgy akarják. Ellingham elmondta
nekem, hogy tanítgatja Bent, mert őt szemelte ki a társulat vezetőjéül, ha
majd úgy dönt, nem csinálja tovább. Ben derék fiú, mindig kész a tréfára, és
sokat segít neki. Így most a többiek szétszéledtek, ki-ki a maga
szórakozását keresve, mert holnaptól minden az előadásokról fog szólni,
hogy megkeressék a kenyérrevalót. A mai este a pihenésé, a
kikapcsolódásé, és az utolsó estém velük.
Velük mehettem volna, hogy együtt vacsorázzunk valami kocsmában, és
élvezzem a társaságukat. Ellátogathattam volna a Bellsholm túlsó végében
lévő, nőknek fenntartott jobb bordélyba, ahol a férfiak jóképűek, és azt
teszik, amit mondanak nekik (mesélte Viviane sóvár vággyal a szemében).
De inkább vele maradtam, mert sokat tud, és amúgy is jó társaság, és a
legkevésbé nehéz foltoznivalót adta nekem, hogy azért valami hasznomat
vegyék. Ellingham nem fogadna el tőlem semmit, bármennyire erősködnék.
–  Mit fogsz csinálni holnap? – kérdezi Viviane. – Mikor mész el, Miss
Molly?
 –  Elmegyek ahhoz az ékszerészhez, akit Ellingham ajánlott – felelem.
Bellsholm alkalmasabb hely arra, hogy túladjak néhány darabon; szedjék
szét, tegyék őket felismerhetetlenné. Nagyon szeretnék megszabadulni az
eljegyzési gyűrűtől, de túl egyedi, és itt nehéz lenne megfelelő árat kapni
érte. Ehhez nagyobb város kell, talán maga Lodellan, de mivel nem
tervezek arrafelé menni, a gyűrűnek még egy ideig velem kell maradnia. –
Veszek egy lovat, meg ennivalót. Választok egy utat.
–  Megkeresed Blackwatert – mondja. Nem kérdezi. Tudom, hogy
Ellingham kérdezte a társulat tagjait, mintha őt érdekelné a hely, de senki
sem tudott érdemben válaszolni. És egyszer-kétszer mindenki rám nézett,
mintha a tekintetük azt üzenné, miért nézzük őket olyan hülyének, hogy
nem látják az összefüggést az én hirtelen megjelenésem és Ellingham
hirtelen kérdésfeltevése között.
Semmi értelme tagadni. Bólintok.
–  Legjobb, ha a vándor üstfoltozókat kérdezed, ha találkoznál
valamelyikkel az úton – mondja Viviane. – Mi évről évre ugyanazokat az
útvonalakat járjuk. Ritkán térünk le róluk, mert nincs miért. Ott állunk meg,
ahol a legbiztonságosabb, bár nem mondom, hogy néha nem tértünk le
kétségbeesésünkben a megszokott utunkról, és nem ért utol bennünket a baj
rablók és hasonlók képében.
– Mi történt? – kérdezem.
Nevet.
– Orin Ellingham beszéddel szinte mindenkit meg tud győzni. Ahelyett,
hogy kiraboltak volna, mindhárom alkalommal megvendégeltek bennünket,
mi pedig játszottunk nekik.
–  Gondolom, még a gazembereknek is szükségük van egy kis
szórakozásra.
– Van késed? Vagy valami fegyvered?
Előveszem a gyöngyház nyelű bicskámat, aminek láttán megint elneveti
magát.
– Tudom, hogy nem sok, de el van rejtve, és nem számítanak rá.
–  Igaz. De ez legyen a biztonsági tartalékod. Szükséged van valami
nagyobbra, valami elrettentő hatásúra. – Keze villámgyorsan a szoknyája
alól kikandikáló magas szárú cipőjéhez siklik, és valami ezüstös és éles
eszköz villan meg az ujjai között. – A Vadszőlősben az ékszerészműhely
szomszédságában van egy fegyverkovács. Mondd meg neki, hogy én
küldtelek! – Egy pöccintés, és a kés újra eltűnik.
 Egy darabig csendben ülünk, mindketten szorgalmasan öltögetjük
réztűinkkel az anyagot; a kandallótűz világa nem mondható eszményinek,
de ez nem valami kényes munka. Aztán azt kérdezi:
– Ki elől menekülsz?
– Egy férfi elől – válaszolom, majd, nem várva meg, hogy újabb kérdést
tegyen fel, én kérdezek: – És te miért jöttél el Bellsholmból?
– Egy férfi miatt.
Kirobban belőlünk a nevetés.
– Egy férfi elől, akihez nem akartam hozzámenni – vallom be.
– Egy férfi miatt, akihez hozzá akartam menni – válaszolja.
– És sikerült? – kérdezem. – Hozzámentél?
–  Igen – feleli. – Rossz döntés volt. Azután csatlakoztam ehhez a
színtársulathoz, miután elhagytam őt és a briartoni házunkat. – Bólogat. –
Ez viszont jó döntés volt. Remélem, a tiéd is az.
Eszembe jut, hogyan szorították Aidan ujjai a csuklómat, és az is, hogy
mindent ő tudott a legjobban. Vajon mit csinálna, ha hírét venné, mit
műveltem a zöld szemű férfival? A gondolatra elmosolyodom, de aztán
újból felötlik bennem a gyanú, hogy mit tett a zöld szemű férfi Aoifeval.
De rögtön utána arra gondolok, hogy megszabadított, legalább részben, a
nagyanyámtól. Ezzel együtt nehéz hálásnak lennem érte.
– Nagyon bízom benne.
 
Még nincs dél, amikor magam mögött hagyom Bellsholmot, és a külvárosi
vendégfogadó melletti útjelző tábla szerint elindulok észak felé. Frissen
szerzett deres lovam nem váltana ki irigységet; magammal viszem az
összegöngyölt hálózsákomat, a tűzgyújtáshoz való taplódobozt és
szénszövetet, egy zsebórát, három kést (egyet az övemben, egyet a
bakancsomban, egyet a nyereg egy rejtett rekeszében), a zsákom pedig
degeszre tömve kenyérrel, szárított hússal és egy tele víztömlővel. Annyi
pénzt kaptam Aoife smaragd nyakláncáért, hogy abból bőven jutotta az új
szerzeményeimre, és a maradék vígan csilingel tömött erszényemben.
Viviane az ékszerek nagy részét bevarrta a kabátom korcába, ahol
nehezebben találja meg az, aki megpróbálna kizsebelni vagy
erőszakosabban rám támadni. Indulás előtt fogtam az egyik fülbevalómat,
amelyet aznap este viseltem, amikor Aidannel voltam a színházban,
begöngyöltem egy darabka selyembe, és bedugtam Viviane párnája alá; jól
fog jönni a nehezebb időkben.
 Ennek már hat órája, és egy esetet leszámítva nem történt semmi. Az út
közelében találtam egy tisztást, ahol anélkül gyújthatok kis tüzet, hogy
felhívnám magamra a nem kívánt figyelmet. Az utolsó virág, amit Bentől
kaptam, elhervadt, de nem dobom el, beteszem az egyik zsebembe. Nem
tudom rávenni magam, hogy megszabaduljak tőle; ezek a szép és egyszerű
kis ajándékok egy ideig boldoggá tettek.
Most szomorúbb vagyok, mint a búcsúzásnál, mert ma este kiemelik
Delphine-t a koporsójából, és felviszik a színpadra. Viviane új ruhát varrt
neki narancssárga selyemből és arany csipkéből, sötétlila alsószoknyával. A
haját alaposan átkefélték, és ahhoz hasonló frizurát csináltak neki, mint
amit én viseltem azon az egyetlen estén a Paragon Színházban; jó lenne
tudni, hogy szándékosan vagy akaratlanul. Kár, hogy nem hallom, ahogy
énekel. Néha eszembe jutnak azok az órák, amiket mellette töltöttem a
ládájában, eszembe jut a benne lakozó lélekszilánk. Vajon mennyi
tudatosság járt együtt azzal a szellemdarabkával? Hogy érezheti magát,
amikor be van zárva oda? Sírna, jajgatna, ha képes lenne rá?
Megrázom a fejem, mintha ilyen könnyen el lehetne bánni ezekkel a
gondolatokkal, és egy ideig sikerül is, csakhogy még rosszabb gondolatok
jönnek a helyükbe. Az út, amelyet választottam, Ellingham szerint a hegyek
felé vezet. Északnak tart (nagyjából Bellsholmtól északra); az ember azt
gondolná, könnyen meg fogom találni az úti célomat. Elhaladt az Éneklő
Szikla mellett is, ahol a ruszalkák töltik napjaikat, amint arra Viviane
figyelmeztetett. Talán nem mentem volna olyan közel hozzájuk, ha nem
lettem volna annyira kíváncsi a vízi teremtmények egy másik fajtájára.
Valamiért úgy gondoltam, kevésbé lehetnek veszélyesek, talán mert
valamikor emberek voltak, lányok, mint én, csak aztán szörnyű véget értek.
Vagy egyszerűen csak, mert hallottam őket énekelni, és szerettem volna
tisztábban hallani, mert mennyei hangon daloltak. Maura szerint főleg azért
csalhatnak be egy embert a vízbe, mert így kicsit bosszút állhatnak valakin,
aki nem halt meg úgy, ahogy ők. Én azonban O’Malley vagyok, só és ki
tudja, még mi folyik az ereimben, az énekük ennélfogva csak
elgyönyörködtet. Kikötöm a lovam egy fához, és egy sziklapárkányra
kiülve nézem, ahogy énekelnek.
A bőrükön ott volt minden szín, ahogy a hajukon is; látni véltem, hogy ha
életükben talán nem voltak különösebben szépek, de a halál egyfajta
szépséget, valami különös vibrálást kölcsönzött nekik. Voltak pillanatok,
amikor keresztülláttam rajtuk, láttam az életükben és halálukban rajtuk esett
sebeket; láttam a rothadást az érettnek tűnő hús alatt.
Ők is láttak engem, de nem mutatták jelét, hogy zavarnám őket, ámbár
egyiket-másikat bosszantott, hogy nem vagyok elvarázsolva, hogy nem
ugrottam be a vízbe – mellesleg szerencsémre, mert egy idő után három fej
bukkant a felszínre, egyáltalán nem olyanok, mint a ruszalkák, vagy talán
az idegenségük hatott rám, hiszen nem számítottam rá, hogy újra látom
őket.
A breakwateri sellők, vélhetőleg ugyanazok, aki berántottak a vízbe,
úsztak arra, és vicsorították ki rám a fogukat. Amikor a ruszalkák is
észrevették őket, nagy zűrzavar támadt. A halott lányok úgy kapaszkodtak
fel a folyó közepéből kiemelkedő sziklákra, mint a padlón futkosó egerek
láttán a nők, ezek a lányok azonban fújtak, mint a macskák, miközben
készültek rávetni magukat a sellőkre. Nem félelmükben hagyták el a folyót,
inkább az ugráshoz kerestek jobb pozíciót. Valamennyiük teste tökéletes
ívet rajzolt.
A káprázat odalett, és már csak a zöldre és feketére rothadt, többé-
kevésbé emberforma lényeket láttam, amelyekből olyan bűz áradt, hogy
hányingerem támadt. Felugrottam, és rohantam a lovamhoz. Nem kellett
tudnom, ki győzött.
Csak órák múlva, amikor alábbhagyott, majd megszűnt a remegésem,
engedtem szegény hátasomnak egy kis pihenőt. És amikor kiválasztottam
ezt a táborhelyet, nagyon alaposan megnéztem, nincs-e a közelben kisebb
vagy nagyobb tó, netán patak. Egy darabig tehát biztonságban leszek, de
hogy menekülhetne el az ember, amikor a világ összes vize egymásba
folyik?
 17

HÁROM NAPPAL AZUTÁN, hogy elhagytam Bellsholmot, délután egy

nagyobb útkereszteződéshez érek. A közepén álló útjelző oszlopon annyi
fából készült nyíl van, hogy az egész úgy néz ki, mint egy kinyújtózott
sündisznó. A csúcson lévő négy irányjelző alatt a helynevek zuhataga folyik
lefelé. Minden táblán elolvasom a szépen formált, fekete betűs feliratot –
Cwen Fok, Keserűfa, Tally Tó, Silverton, Gevern Hegy, St. Allard Út,
Heloise Ligete, Foxfire Gerinc, St. Sinwin Kikötő, Lodellan, Seaton St.
Mary, Able Tanya, sőt még Breakwater is – de „Blackwater” egyiken sem
szerepel. A szám szélét harapdálva próbálok dönteni: Bellsholmtól északra.
De mi van, ha elindulok nagyjából észak felé, azután rájövök, hogy
eltévedtem, és semmivel sem lettem okosabb? Megcélozhatom Lodellant, a
katedrálisvárost, talán ott lesz valaki, aki hallott már a helyről, ahova
igyekszem. A kocsmákban, kávézókban és teaházakban mindenféle ember
megfordul, elidőzik, szóba elegyedik egymással, megosztják a híreket,
elmondják a történeteiket. Valahol talán kapok egy tippet arra, hogy mit kell
tennem. Talán eltéríti Aidant a nyomomtól, ha valahogy megsejtette volna,
merre járok.
Addig bámulom tétován a táblát, amíg a fekete vonalak elveszítik az
értelmüket, és a ló türelmét vesztve izeg-mozog, nyihog alattam.
Körülnézek: a szürkévé vált égen sötét felhők száguldanak a feltámadó
szélben. És már nem csak a napfény zuhog rám. Körülnézek, hol találok
menedéket, és épp előttem, egy alacsony domb tetején egy kunyhófélét
pillantok meg. Arrafelé nógatom a lovamat, és ahogy közelebb érünk,
meglátok egy másik építményt is.
Egy akasztófát. Ami foglalt.
Három holttest táncol nagy vígan a közelgő vihart beharangozó szélben.
A ló nem hajlandó közelebb menni a bitófához, még akkor is topog, amikor
rászólok, hogy maradjon nyugton. Nem tudom, mióta halottak ezek az
akasztófa-varjak, gondolom, nem túl régóta. Láttam már halottakat,
nemcsak a nagyszüleimet, hanem bérlőket, és azokat, akiket Hob’s Hallow-
nál vetett partra a tenger, úgyhogy nem keltenek bennem félelmet. Egyikük
még gyerek, még a szakáll sem serken az állán, nem lehet több tizenhárom
évesnél, zöld-piros kockás nadrág van rajta. A csontjaikról még nem
kezdett lemállani a hús, de a madarak már kikezdték őket: szemük már
nincs, és tátott szájukban csak a nyelv kis csonkját lehet látni; hollók és
kisebb madarak csemegéznek belőlük. Ott, ahol más dögevők vájták be
magukat a puha húsba, legyek zümmögnek hangosan. Az egyik holló,
gondolom, a legöregebb, a férfi fején ülve csőrével odavág, sebet nyit az
arcán, és kitép belőle egy könnyen leszakadó csíkot. A férfi nyitott fekete
bőrmellénye csapkod a szélben, a középső tetem forog a nyakába vetett
hurkon – a körülményeihez képest túl élénk a rajta lévő világoskék félkabát.
Maura azt szokta mondani, hogy minden valamire való bandita vagy a
tette elkövetése előtt, vagy a vesztőhelyen Galagatyrhoz imádkozik. A bíró
előtt soha, mert az felesleges lenne: ha olyan bolond voltál, hogy hagytad
magad elkapni, a Bitófa Istene nem fog meghallgatni. De talán, miközben
az akasztásra várakozol, egy rövid pillanatig szánalomra indíthatod az
Akasztás Istenségének jéghideg szívét. Elnézve ezt a hármat valami azt
súgja nekem, hogy nem voltak amolyan imádkozós típusok.
Az akasztófa alatt dúsan terem a fényes bitóbogyó. Csábítanak a sötétlila
szemek, de Maura mindig figyelmeztetett, hogy nem szabad enni belőlük. A
legsötétebb varázslásokhoz használják, még érinteni sem szabad, hacsak
nem akarod felhasználni őket; mi jóra számíthatnál egy olyan növénytől,
amely ott nő, ahol a halál arat? A legkevésbé sem csábulok el.
Egy súlyos, olajosan sima esőcsepp hull a homlokomra. Először azt
hiszem, egy vércsepp a holló lakomájából, de aztán ráeszmélek, hogy kitört
a vihar. A cseppek egyre erősebben zuhognak, és a ló bajban van. Gyors
léptekkel igyekszik minél messzebb kerülni a halottaktól, és egyenesen a
kunyhó felé tart.
Leszállok a nyeregből, és dörömbölök az ajtón. Semmi válasz. A kunyhó
elhagyatottnak tűnik, de az udvariasság sosem árt. Elvezetem a lovat a
háztól balra lévő kis fészerhez, ami menedéknek elég zárt, de mégsem
annyira, hogy az állat bezárva érezze magát. Amikor beterelem, meglepve
látok egy bála szénát, amelyet mintha nekünk hagytak volna ott. Leveszem
a lóról a nyerget és a pokrócot, és a sarokban lévő vödörbe vizet hozok a
kertben lévő kútból, miközben a zuhogó esőben bőrig ázom. Még egyszer
megpaskolom bársonyos orrát, aztán elsietek a ház bejáratához.
 A kilincs elfordul a kezem alatt, és a szél szinte belök az ajtón. Hallózok,
de erre sem jön válasz. Odabent sötét van, a taplósdobozom segítségével
gyors lángot csiholok egy darab faszénvászonra. A fellobbanó fényben
közvetlenül előttem, egy asztalon lámpást pillantok meg; ahogy felemelem,
és megrázom, a tartályában örvénylik a lámpaolaj. A vásznat a kanócához
érintem, kis sercegés után meggyullad a láng, és bevilágítja a kunyhót.
Egyetlen szobából áll az egész: az egyik falnál kandalló, három keskeny
ágy, egy asztal négy, durván megmunkált faszékkel; egy kivételével
mindegyik törött. A kandallóban van egy kevés aprófa, azt elhasználom. A
bútorok letört darabjaival táplálom a kis tüzet.
A szoba két ablakán el van repedve az üveg, de a helyükön vannak.
Rajtuk keresztül látom, hogy a viharfelhők még jobban elsötétülnek, az
esőcseppek tompán kopognak az ablaktáblán, s a földre esve sárrá
dagasztják a port. A zsúpfedél tompítja az eső kopogását. Az egyik
sarokban beázik a tető, a cseppek az egyik keskeny ágyra hullanak. Az
asztalon és a padlón áll a por.
Felakasztom a kabátomat a kandalló melletti falba vert kampóra, hogy
száradjon; odakerül a nadrágom is, csak az ing marad rajtam, ami szinte
teljesen száraz. Kibontom a napok óta kontyban viselt hajamat, és ahogy
ujjaimmal a fejbőrömet masszírozom, érzem, hogy a feszültség lassanként
felenged benne. A breakwateri kikötőben szerzett vágás után durva heg
maradt, nem mondom, hogy fáj, inkább csak viszket. Hamarosan teljesen el
fog múlni.
Letörlöm az asztalt, kenyeret és szárított húst teszek ki rá, és leülök az
egyetlen ép székre. Furcsán civilizáltnak érzem magam az úton töltött
napok után, amikor előbb a színtársulattal, majd egymagam tábortűz mellett
ettem, amim volt. Olyan gyorsan vált ez megszokott gyakorlattá, hogy most
az asztalnál étkezés tűnik különlegesnek. Találok egy fejjel lefelé fordított,
tiszta bádogpoharat, és egy főzőüstöt a kandalló mellett. Kirakom az ajtó
mellé, megvárom, míg megtelik esővízzel, és főzök egy jó erős fekete teát a
teafűből, amit Maura bepakolt.
A téli citromos whiskyhez nem nyúltam, pedig nagyon vágytam rá, de
mindennél fontosabb, hogy megőrizzem az ép eszemet.
Eltűnődöm azon, hogy ha majd „hazaérek”, tudok-e még egyszer
kenyeret és szárított húst enni. Kiveszem anyám három levelét a hátizsákom
külső zsebéből, és amíg várom, hogy felforrjon a teavíz, újra elolvasom
őket – mintha megváltozhatott volna a tartalmuk. Az elsőben árként felajánl
engem. A másodikban csak annyit ír, hogy a kezdeti bajok után jól vannak,
reméli, hogy érdekli Óisínt ez a hír, és hogy nagyon hiányzik neki. A
gyermeke után nem érdeklődik. Az utolsó levelében leírja az új otthonuk
nevét, és kilátásba helyezi, hogy többé nem ír.
Rólam csak úgy beszél, mint egy alku részéről. Mintha azzal, hogy
lemondott rólam, megszűntem volna létezni. Újra elolvasom mindhárom
levelet, hátha nem vettem észre valamit. Úgy tartom, hogy rávetüljön a
lámpás fénye, ha netán a füstben láthatóvá válik valami, de nem.
Bellsholmtól nagyjából északra. Talán hazugság volt az egész. Ezek a
levelek talán csupa valótlanságot állítanak, hogy hamis biztonságérzetet
keltsenek Óisínben, és így ne kutasson tovább utánuk, vagy az is lehet,
hogy csak kínozni akarta, amiért ezt az életet adta neki.
Talán, talán, talán.
Érzem, hogy gyűlik bennem a harag, az ereimben szétárad a tűz. Akkora
dühvel, aminek láttán Aoife büszke lenne rám, felkapom az egyetlen ép
széket, és a kőből épült kéménypillérnek vágom. Csak könnyekre és
tagolatlan kiáltásokra telik tőlem, de az egész összefoglalható egy szóban:
miért?
 
És hogyhogy? Hogy tudtak a szüleim ilyen könnyen elhagyni? Nem
újszülött, nem egy pisis-kakis-nyálas kis gombóc voltam, hanem egy
hároméves kisember. Ennyire nem lehetett engem szeretni? Ennyire
utáltak? A fogantatásom óta nem voltam több egy terv részénél, egy
megfizetendő vámnál?
Amikor elmúlik a dühöm, rettentő fáradtság lesz úrrá rajtam – olyan
fáradt vagyok, hogy majdnem megfeledkezem az elővigyázatosságról. Nem
tetszik az ágyak szaga, azé a kettőé, amely nem nedvesedett át a becsorgó
esőtől, előveszem hát a hálózsákomat, és leterítem a kandalló elé. Fogom a
zacskó kősót, amit Maura tukmált rám – már jóval könnyebb, mint
kezdetben volt, de vettem egy másikat Bellsholmban –, és hozzávetőleg kör
alakban leszórom a hálóhelyem körül, bőven hagyva helyet, hogy ha
álmomban megfordulnék, ne szakítsam meg a határvonalat. Az ajtó előtt és
az ablakpárkányon is húzok egy vonalat a sóval. Magam mellé teszem a
zsebórát, ahol láthatom, és a hálózsákom alá csúsztatom a késeimet.
Maradék erőmmel bemászok a hálózsákba, és egy pillanat alatt elalszom.
 
Hajnal előtt nem egészen egy órával, legalábbis a zsebórám ezt mutatja,
három koppanás hallatszik az ajtómon. A kimerültségtől végigaludtam az
éjszakát. Arra gondolok, talán a ház tulajdonosa tért haza. De ki kopogtatna
a saját ajtaján? A tűz még ég, a kelleténél fényesebben és tovább, tisztán
látok mindent a szobában. Újabb három kopogás, de nem szólok semmit.
Aztán megint három, és arra gondolok, talán ezzel vége lesz, mivel a három
mágikus szám, nem igaz? A titkok, az üzenetek, az istenek száma. Aztán
hangot hallok, egy férfi hangját:
–  Kérjük, kisasszony, segítsen rajtunk! Kérjük, kisasszony, nem fogjuk
bántani, de szükségünk van a segítségére.
Ellenőrzöm a sóval rajzolt kört magam körül, és látom, hogy ép; az
ingujjamba csúsztatom a késeket, és kiszólok:
– Jöjjenek be! – De meg is bánom rögtön.
A három akasztott ember becsoszog a küszöbön. Ekkor veszem észre,
hogy az eső becsorgott az ajtó alatt, és feloldotta az ottani sóvonalat. Ehhez
hosszú idő kellett, különben gyanítom, hogy már jóval korábban bejöttek
volna. De így sem kellett volna kopogniuk, úgyhogy talán valami más ok
miatt ilyen udvariasak.
A halál jegyei letörlődtek róluk. A testük nem teljesen tömör, mégis úgy
vonszolják saját súlyukat, mintha csak arra emlékeznének, hogy férfiak
voltak, élő emberek, és még mindig ez tartaná fogva őket. A testükön
keresztül látom a nyitott ajtón túli maradék sötétséget és az esőt. Nem látom
tisztán, nem úgy, mintha egy makulátlanul tiszta ablaküvegen át nézném,
inkább úgy, mint amikor a könnyű szél hol sűrűsödő, hol ritkuló, majd
megint sűrűsödő és megint ritkuló ködöt sodor magával. Az arcuk olyan,
mint akkor volt, amikor a madarak még nem dézsmálták meg, de a
fiatalabbak ettől cseppet sem néznek ki jobban: mohó, rosszindulatú
tekintetüket látva hálás vagyok Maurának a meséiért és a zacskó sóért,
annak meg különösen örülök, hogy ma éjjel nem mulasztottam el kiszórni
magam köré.
–  Jó estét, kisasszony! – mondja a legmagasabb, legidősebb, a
bőrmellényes.
– Jó estét, kisasszony! – mondja a középső, a világoskék kabátos.
–  Jó estét, kisasszony! – mondja a legfiatalabb, a piroszöld kockás
nadrágos. Az ő vigyora hármuk közül a legvisszataszítóbb.
– Jó estét! – felelem, mert ezekben a helyzetekben a legjobb udvariasnak
lenni. A kések itt nem segítenek, egyedül a só és a lélekjelenlétem fogja
garantálni a biztonságomat, amíg a reggeli világosság el nem égeti ezeket a
szellemalakokat. De még így sem lesz kellemes. – Miben tudnék segíteni,
uraim? Meglehetősen késő, vagy korán van egy látogatáshoz.
–  Elnézését kérjük ezért, kisasszony, de mostanában nemigen
közlekedünk fényes nappal – feleli a legöregebb mosolyogva, és látszik,
hogy egykor elbűvölő lehetett ez a mosoly. – Mint látja, nem azok vagyunk,
akik voltunk. Talán ebben segíthetne nekünk.
– Hogyan?
–  Tudja, kisasszony, nagy igazságtalanságot követtek el velünk, amikor
elvették az életünket – veszi át a szót a középső. Gyönyörű hangja van,
kíváncsi vagyok, énekelt-e, amikor még tudott lélegezni.
– Elmeséljük a történetünket, és ha el tudja dönteni, melyikünk bűnös, és
melyikünk ártatlan, akkor szabadon elmehetünk a napvilágnál – mondja a
legfiatalabb.
– És ha nem tudom megállapítani, ki a bűnös, és ki az ártatlan?
– Az baj, kisasszony. Akkor elkapjuk, és az a sóból rajzolt kör nem fog
magán segíteni – húzódik szélesebbre a legidősebb vigyora, amelyben
megjelenik valami állatias vadság.
– Nem mintha bármibe is beleegyeztem volna.
–  Ó, de hát itt van, itt időzik a mi szép kis házunkban. Ez számomra
hallgatólagos beleegyezést jelent.
Nem tudom, miből gondolja, hogy be tud lépni a körbe, talán csak
hazudik, hogy félelmet keltsen bennem. De nem vagyok biztos abban, hogy
túl sok választásom lehet, mert én sem léphetek ki a körből, hacsak nem
akarok kísértetek martalékává válni. Bólintok.
– Akkor meséljék el a történetüket, és majd döntök.
 18

A NEVEM FOX, ÉS EZEK itt az öcséim – kezd bele a legidősebb, mintha

színpadon állna. A másik kettő a szemközti falhoz támaszkodik, de mivel
nem tömörek, a felsőtestük átmegy a falon, és eltűnik. Amikor
visszajönnek, a bőrükön és a sötét hajukon nincsenek esőcseppek.
Figyelmemet visszafordítom Foxra.
Kék szeme és hosszú barna haja van; beszéd közben gondosan
begombolja a mellényét. Felfigyelek a jobb kezén lévő, gyémántokkal
körülvett, kék zafírköves gyűrűre; eljegyzési gyűrű, női darab, vagy
olyasmi, amit anyák szoktak a lányukra hagyni.
–  Apámat követtem a családi üzletben, kereskedő lettem, és
felvirágoztattam a vállalkozásunkat. Annyira, hogy feleségül kértem egy
vagyonos ember legidősebb lányát. Örömmel társultak be a családunkba, a
lány gazdag hozományt kapott, így fényes lakodalmat tartottunk. Egy ideig
boldogok voltunk, és amikor megkértem a feleségemet, hogy segítsen
beszerezni és eladni az árukat, készséggel beleegyezett. De hamarosan
jöttek a panaszok: az áruk „nehezek” voltak. Szikladarabokat, köveket,
lehullott faágakat varázsolt át, hogy kenyérnek, süteménynek, birkának és
kecskének nézzenek ki. Tönkretette az üzletemet, arról nem is beszélve,
hogy boszorkány volt. Mi mást tehettem volna? Gondolnom kellett a
családomra, a jó híremre. Tűzre vetettem, és néztem, ahogy elég.
Megmentettem a világot és a szeretteimet egy boszorkánytól, a hatóságok
mégis felakasztottak.
– Köszönöm a történetét, Fox.
– Na és? Mit gondol, igaz vagy hamis? – kérdezi.
– Ó, hát hogy tudnám eldönteni, amikor nincs mivel összevetnem? Előbb
meghallgatom mindhármuk történetét, és majd utána mondok véleményt.
Csak így lehetek biztos a dolgomban – közlöm vele udvariasan, de
határozottan, mire dühösen néz, ennek ellenére meghátrál.
Előlép a középső fivér, eközben Fox a keskeny ágy fölött lebeg, amelyre
ráhullanak az esőcseppek. A nedvesség a legkevésbé sem zavarja. A
következő mesélőre pillantok: szúrósnak látszó csomók vannak a hajában.
Jókora bogáncsok.
– A nevem Jacob, és én is beálltam apánk üzletébe. Én is egy gazdag
ember lányát vettem feleségül, és egy ideig boldogan éltünk. A feleségem
nagyon szeretett lovagolni, a legjobb paripákat vásároltam meg neki.
Vágtattunk hegyeken-völgyeken át, de úgy eltérített a kötelességemtől,
hogy a családi vállalkozásban kezdtem egyre rosszabbul teljesíteni. Végül a
feleségem egyik lován kívül mindent el kellett adnom, hogy ételt tehessek
az asztalra, amitől ő megharagudott rám. Elérkezett a nap, amikor sor került
az utolsó, a kedvenc lova eladására is. Ám ő keményen ellenkezett, és
csakazértis felült a lóra, amely a haragjától megzavarodva felágaskodott, és
levetette a hátáról. Az asszony a nyakát törte, én pedig idő előtt
megözvegyültem. Az apja azonban nem hitte el, amikor elmondtam neki,
mi történt, és ellenem jött az embereivel. Ők akasztottak fel a bátyám mellé.
– Köszönöm a mesédet, Jacob – mondom.
– És?
–  Mint említettem, mindhármótokat meghallgatlak, mielőtt ítéletet
mondok, és még hátra van egy történet. – Intek a fejemmel a legfiatalabb
felé, aki a bátyja helyébe lép. Jacob visszamegy a falhoz, és újra
nekitámaszkodik, de ezúttal óvatosan, hogy ne essen ki rajta.
A fiú mosolyogva felemeli az ujját – a hegyén van egy zöld folt –, és
belekezd:
– A nevem Joseph, és egy gazdag embernek volt egy lánya, akit feleségül
vettem volna, de az apja túl fiatalnak tartott minket az ilyesmihez, pedig
megvolt a képességem, hogy épp olyan legyek, mint a bátyáim. Elterveztük
a lánnyal, hogy megszökünk, de az apja megtudta, és bezárta a lányt a
szobájába. Hét napig vártam, hogy hírt adjon magáról, hogy megszökjön, és
visszajöjjön hozzám, de a végén csak egy levél jött. Azt írta, az apjának van
igaza, túl fiatalok vagyunk. Sírtam. Sírtam, de ajándékot küldtem neki,
hogy megmutassam, nem neheztelek rá: egy ártatlan ajándékot, a legszebb,
legfényesebb zöld ruhát. De nem sokkal ezután a lány meghalt, és az apja
gondoskodott róla, hogy fellógassanak a bátyáim mellé.
Mindhárman odaállnak a sóval rajzolt kör szélére, és lebámulnak rám.
– Szóval? – kérdi a legidősebb. – Ki az ártatlan hármunk közül?
Megköszörülöm a torkom.
–  Hát, Fox, te nyilvánvalóan hazudsz, mert egy vagyonos ember
lányának, aki gazdag hozományt hozott a házasságba, miért kellene kemény
árukkal becsapnia a vevőket? Az a gyűrű – intek oda a fejemmel – az övé
volt, látom a peremén a vért, ahol levágtad az ujját, hogy elvehesd. Kétlem,
hogy egyáltalán a feleséged volt, inkább csak egy szegény lány, akit az
országúton elraboltál. Jogosan büntettek meg.
A másik kettő nevet. Fox lehajtott fejjel hátralép.
–  Jacob, miért szegényedtél volna el, amikor betársultál a családi
vállalkozásba, amiről mindannyian azt bizonygatjátok, hogy virágzó volt?
És bogáncsokat látok a hajadban. A feleséged nyerge alá raktad őket, hogy
amikor az asszony felül a lóra, a horgok szúrják a bőrét, és felágaskodva
levesse őt a nyeregből. Egy szerencsés, bár megjósolható véletlen folytán a
feleséged ki is törte a nyakát. A bűnöd nyoma rajtad van, és jogos volt a
büntetésed.
Fox és Joseph kuncognak. Jacob, követve bátyja példáját, fejét lehajtva
hátralép.
– És te, Joseph, jól megtanultad a bátyáid fortélyát, már jóval korábban,
mint kellett volna, égtél a vágytól, hogy azt tehesd, amit ők tettek, és
megadtad egy nőnek az egyetlen értéket, amiről úgy ítélted meg, hogy
rendelkeznie kellene vele. Mérgezett ruhát küldtél a szerelmednek, igaz?
Látom az ujjaidon a nyomát, ahol megfogtad az anyagot; beteg lettél tőle.
Lehet, hogy rövid idő alatt végzett volna veled, de megtaláltak, és
felakasztottak a bátyáid mellé. Te is igazságosan bűnhődtél.
Joseph elballag a testvérei mellé. Nézem hármójukat.
– Mindannyiótokat jogosan akasztottak fel.
– Túlságosan okos. Nem mintha számítana valamit, kisasszony – mondja
Fox, és lemutat a padlóra. A beázó tető alatt lévő ágy alól kis
patakocskában folydogál a víz a koszos padlón, és mindjárt eléri a sóból
rajzolt kört. Sem számukra, sem számomra nincs menekvés. Hiába
ítélkeztem az ügyeikben, mindenképpen magukkal akarnak vinni. Látom,
hogy forr bennük a méreg, a győzelem előérzetétől nehezebbé, tömörebbé
válik a testük. Csakhogy én tudok valamit, amit ők nem: hogy odakint a nap
mindjárt áttöri a felhőket, és az eső elállt.
A fénysugarak átdöfik a fivérek testét, mire mindhárman felüvöltenek,
habár nehéz elhinni, hogy fáj nekik. És már nincsenek sehol, egyedül
vagyok, épp amikor a patakocska rést üt a sóból emelt korláton.
Mielőtt ellovagolnék – a lovam jól érzi magát, kipihent, elégedett –,
meglátogatom az akasztófákat. Tüzet gyújtok a mérgemben összetört szék
darabjaiból, majd egy égő széklábbal meggyújtom a kötélen lógó
holttesteket – noha a viharban megáztak, úgy lobbannak fel, mint a gyújtós.
Csak addig várok, amíg meggyőződöm róla, hogy a tetemek és a bitófa
egészen biztosan égnek.
 19

A KÖVETKEZŐ KÉT NAPBAN nem találkozom senkivel az úton, ami

részben szerencse, részben szándékos. Valahányszor kocsikerekek zörgését,
lovak patkóinak dobogását hallom, behúzódom a fák közé, és elrejtőzöm. A
ló, amelynek nem adtam nevet, nyugton marad. Talán abban reménykedik,
hogy ha jól viseli magát, kap nevet. Utoljára akkor beszéltem valakivel,
amikor elhagytam az akasztófavirágok kunyhóját; egy tanyánál egy
asszonytól kenyeret kaptam néhány érmedarabkáért. Megkérdeztem tőle,
hallott-e Blackwaterről, mire a szemét összehúzva azt kérdezte, ez valami
újfajta pestis-e. Továbbra is féltem, hogy felkeltem olyasvalakinek a
figyelmét, aki emlékszik rám – Aidan képes lenne idáig üldözni?
Elkerülöm az embereket, így az időm java részét gondolkodással töltöm,
de a gondolataim sem nem kellemesek, sem nem hasznosak, mivel a
kérdéseimre nem kapok választ, így csak spekulációkba bonyolódom, amik
újabb kérdéseket vetnek fel. Hob’s Hallow-ban annyiszor lehettem egyedül,
ahányszor csak kedvem támadt, de voltak körülöttem emberek, akikhez
szólhattam, ha épp társaságra vágytam. Visszagondolok, hányszor
idegesítettek, és magamban bocsánatot kérek tőlük. Aoife és Óisín
meghaltak, Maura és Malachi ugyancsak elvesztek számomra – és csak
remélhetem, hogy biztonságban vannak.
Bízom benne, hogy Aidan nem próbálta őket büntetni a szökésemért.
Remélem, azt hiszi, én terveltem ki az egészet; végül is nem kellene
túlságosan megerőltetnie a képzeletét. Neveletlen vadócnak tart, akinek egy
erős kézre van szüksége, ezért teljesen biztos vagyok benne, hogy a saját
őrült tervemnek tartja a szökésemet. Mit fog tenni?
Nélkülem nem örökölheti meg Hob’s Hallow-t, legalábbis egyelőre még
nem – úgy emlékszem, tíz évet kell várnia, hogy holttá nyilvánítsanak, és
benyújthassa az igényét a hagyatékra. De ugyanezt akkor megteheti
bármelyik távoli rokon is. Hát csak hadd harcoljanak azért a düledező
házért, hadd vesztegessék erre a maradék éveiket!
 Talán kivárja a megfelelő időt, amikor folyamodhat a hagyaték
átruházásáért a saját nevére, a saját családjára… de kihez? Már nincsenek
bírók Breakwaterben, nincs senki, aki ilyen döntéseket hozhatna. Esetleg a
Tolvajok Királynője lesz a bírája; kötnek valami kölcsönösen előnyös, új
alkut. Vagy az is lehet, hogy a nő elveszi tőle. Aidan talán feleségül kéri
Breakwater utolsó jobb családjai egyikének jól nevelt, szemérmes hajadon
lányát, feltéve, hogy maradt még ilyen család a tolvajok városában. De
kerülhet egy gazdag lány valahonnan máshonnan, hogy az új vér felfrissítse
a régi keveréket – ha nem veheti feleségül az unokahúgát, akkor hadd
híguljon tovább az a vér, csak az akarat erősödjön! Vajon üldözni fog? És
ha igen, mennyi ideig? Vagy nem törődik vele? Nem akar pénzt és időt
áldozni egy vonakodó menyasszonyra?
Talán tíz kisebb-nagyobb várost hagytam magam mögött, de mindig
biztonságos távolságot tartva tőlük; senki sem szólíthat meg, nem is jöhet
olyan közel, hogy lássa, az arcom nem fiúarc, akármennyire begyűrtem a
hajamat a sapkába. A rejtőzködést, a feltűnés kerülését célozza az is, hogy
távoli tanyákon állok meg ennivalóért – talán nem olyan okos dolog, mint
képzelem, mindenesetre reménykedem, hogy ezek a tanyák olyan messze
esnek mindentől, hogy rajtam kívül senki más nem talál rájuk. Egyik késő
délután egy lakatlannak tűnő faluhoz érek – nem egészen húsz romos
házikóból áll. Töprengek, vajon mi történhetett itt. Aztán meglátom, hogy
egy széles folyó mellé épült, amelyről eltűnt a híd – úgy néz ki, mintha
árvíz vitte volna el. Arra gondolok, hogy vajon mit mosott még el az ár.
Sürgetem a lovat a part mentén, de itt is kicsit távolabb. Az állat nincs túl
jó kedvében, és tanulgatom, hogy figyeljek rá – az istenek a megmondhatói,
tovább kellett volna lovagolnom a vihar ellenére, és nem bemenni az
akasztottak házába. Bőrig ázni csekély ár lett volna a gyilkos fivérek
elkerüléséért.
A folyó egyes helyeken sekélynek látszik; látok gázlóként használható
köveket és homokzátonyokat, és néhol a víz sötét színe mutatja a rettentő
mélységet. A nyakamhoz emelem a kezemet, érzem az inggallérom alatt az
ezüst hajóharangot, és töprengek, meg merjem-e kockáztatni itt az átkelést.
Nem tudom, eljöttek, eljöhettek-e a sellők ilyen messzire, honnan tudják,
merre ússzanak, melyik folyóágat kövessék. Ki tudja, mikor építik újjá a
hidat? Az elpusztult falut látva talán soha, de az én nehéz helyzetemet
tekintve semmiképpen sem elég hamar. Hagyjam, hogy a sellőktől való
félelmem megbénítson? Üljek itt addig, amíg Aidan vagy az emberei
megtalálnak, és visszavonszolnak Breakwaterbe, csak mert féltem bevizezni
a lábam? Nem haragítanám meg ezzel Aoifet? Ő persze valószínűleg azt
akarná, hogy fogjanak el.
Hát nem, a vizes lábaktól való félelemnél nagyobb, komolyabb dologról
van itt szó. Hogy lehúznak a mélybe olyan lények, amelyek a halálomat
akarják. Sokan vannak, akikben felhígult az O’Malley-vér, de senki nincs,
aki ezt a nevet viseli. Aoife és Óisín, a testvérek lányunokája, az ő Isolde
nevű lányuknak a lánya. Amíg meg nem találom anyámat, én vagyok az
utolsó e vérből. Eddig Aoife volt az, most én vagyok.
Megbéklyózom a lovat, hogy ne tudjon túl messzire menni, leveszem
róla a lószerszámot, azután leülök egy fa alá. Jó döntésnek tűnik, hogy itt
(természetesen biztonságos távolságra a folyóparttól) kis időre megpihenek,
megeszem az almát, amit útközben egy gyümölcsöskertből loptam, és
közben mérlegelem a lehetőségeimet. A ló legelészhet, ő a lábát, én a
fenekemet pihentetem. Úgy érzem, lassan kéreg nő rajta.
Végigfekszem a füvön, és bámulom a felhőtlen kék eget a lombok között.
Próbálok nem gondolni semmire, teljesen kiüríteni az elmémet. Túl sok
gondolat, félelem, bizonytalanság pörög-forog benne. És az örökké lassú
tűzön fortyogó harag a szüleim miatt. Amennyire Aidan elől menekülök,
úgy rohanok Isolde felé, hogy magyarázatot kérjek tőle. Egy részem… egy
részem még gyerek, aki reménykedik, hogy otthonra talál, szülőkre, akik
majd elmondják, hogy tévedés volt az egész, és már régóta csak arra
várnak, hogy megtaláljam őket. Hogy meg kellett találnom őket, ez volt a
küldetésem, a sorsom, az ár, amit fizetnem kellett. Hogy mire ennek az
útnak a végére érek, minden rendben lesz.
Nem tudom, meddig bámultam felfelé, mikor csukódott le a szemem, de
biztosan eljött az a pillanat, amikor lecsukódott, mert egy idő után hirtelen
felébredtem. Felültem, és körülnéztem. A fény megváltozott, és a lovam
eltűnt.
A nyereg, a zabla és a pokróc ott van mellettem, de a szürke ló nincs
sehol.
Felállok, és leballagok a folyópartra. A patanyomokból látszik, hogy a ló
eleinte engedelmesen ment, ahová vezették, de aztán megvetette a lábát, és
próbált ellenállni az őt vonszolónak. Ahogy közeledtek a vízhez, a nyomok
valóságos árokká mélyültek, de nyilvánvaló volt, hogy az én szegény öreg
hátasom elvesztette a csatát. Névtelenül kellett elpusztulnia, mert túl
fösvény és gyanakvó voltam, semhogy nevet adjak neki, és így az
elvesztése ne okozzon fájdalmat. Hát, ettől nem kevésbé fáj, annyit
mondhatok. Elnézem a folyó lefelé rohanó vizét, de a lónak nem látom
nyomát. Bármi történt, azalatt zajlott, amíg aludtam, és nem ébredtem fel
rá.
Az, aki lusta ahhoz, hogy kövesse a nyomokat a folyóig, nyugodtan
gondolhatja, hogy útonállok kötötték el a lovát, és még szerencsésnek is
tarthatja magát, hogy ő maga ép bőrrel megúszta. Visszanézek a vállam
fölött oda, ahol a nyereg és a többi holmi fekszik. Nyelek egyet, és
elszánom magam.
– Gyere ki! – kiáltok rá a folyóra.
Először nem történik semmi. Nyugtalanít, hogy talán a sellők, közben
reménykedem is, hogy ők voltak, de végül: nem. Kint a folyó közepén, az
egyik sötét mélységet jelző helyen heves bugyborékolás, pezsgés, fehéres
habzás támad, majd hirtelen valami a felszínre emelkedik.
Nem sellő, és nem harcias ruszalka, valami egészen más.
A feje egy lóé.
Fekete, mint az éjszaka, széles mellkasával tör előre, s már emelkedik is
ki a folyóból, hogy jó két méter távolságot tartva, megálljon előttem a
parton. Láthatóan nem érzi magát kellően biztonságban ahhoz, hogy
közelebb merészkedjen, vagy talán csak udvarias. A víz gőzölögve, forrva
zúdul le róla. A sörénye lazán omlik le a patákig, melyekből négy helyett
kettő van, és hátrafelé állnak. A mellső lábai valójában ügyes kezekben
végződő izmos karok – néha visszaváltoznak patákká, majd újra kezekké
formálódnak.
Egy kelpie, egy vízi ló, nuggle, tangie – mind-mind ugyanazt a vízi
szellemet jelöli. Csak Maura meséiből ismerem, mert nem élnek sem a
tengerben, sem az óceánban; nem szeretik a sós vizet. Én már messze járok
a tengertől, errefelé tavak, folyók, kisebb állóvizek és patakok vannak…
édesvizek, új veszélyek…
A kelpie szeme olyan, mint az örvény – Maura szerint ezek mindig
tűzgödrök voltak, de a víz alatt nyilván nehéz a lángokat életben tartani.
Gyakorlatilag lehetetlen. A színük ugyanolyan sötét árnyalatú, mint a folyó,
nem egészen kék, nem egészen fekete, de egy kicsit mindkettő, ráadásként
egy kevés zölddel keverve, a külső széleken fehéren kavargó habbal. A mén
– mert hím volt, ez egészen biztos – minden fogát kimutatva széthúzza a
száját: mosolyog. Meg is hajtja magát, ami kedves tőle, de az akasztott
emberek is kedvesen „kisasszonynak” szólítottak, és rosszat akartak nekem.
Ez a vízi szörny, ha nem tévedek, felfalta szegény lovamat. Bárki szert tehet
jó modorra, ugyanakkor ijesztő étvágya lehet. A nyaka körül ott látom, ami
a kantárból megmaradt, a bőr- és ezüstdarabokat körbefonják a
vízinövények. A kötőfék rongyos, de a kelpie nyilván nem tudta levenni
azzal a patából lett kezével.
–  Jó reggelt! – mondom óvatosan. Maura azt mesélte, hogy gyerekeket
esznek. Szerinte felajánlják az utazóknak, hogy átviszik őket a folyón, de
vízbe fojtják és megeszik őket vacsorára. Azt is mesélte, hogy néha
menyasszonyokat rabolnak, akik aztán víz alatti nyirkos barlangokban
élnek, és szörnyeket szülnek, akik sem nem ezek, sem nem azok, hanem
több istentől is elátkozott őrjöngő fenevadak. Maura sok mindent mondott,
csupa olyasmiket, amik gyerekként halálra rémítettek, és még most is
szorongást keltenek bennem. Ezzel együtt most én is dühös vagyok.
–  Át akarsz kelni a folyón? – kérdezi, és a hangja olyan furcsa, mintha
víz zubogna keresztül a fülemen. Nem kellemetlen.
– Igen – válaszolom. – Amit rendkívül megnehezítettél.
– Bocsáss meg! Éhes voltam. – És újra az a mosoly, meg a különös hang;
valami bágyadtság vesz erőt rajtam tőle, és arra gondolok, hogy milyen
könnyű lehet számára rávenni embereket, hogy üljenek a hátára.
– De engem nem ettél meg, pedig aludtam.
– Te, sólány, nem tettél volna jót… az emésztésemnek.
–  Miért nevezel sólánynak? – A kezem önkéntelenül a gallérom alatt
rejtőző ezüstharanghoz röppen.
Nem látja a kis harangot, a fejével mégis az ujjaim felé int, mintha tudná,
mit keresnek.
– Nem vagy egészen ember, ugye? Érzem az ereidben.
–  De még mennyire, hogy ember vagyok! – Ostobaság volt ilyen
hangosan kiáltani; ebből tudja, hogy hirtelen elfogott a bizonytalanság. –
Mit tudsz a véremről?
– Csak az összetételét, sólány. – És újra int a fejével.
– Mi… mi vagyok? Mi van bennem?
– Én csak a sót érzem. Bocsáss meg, de nem mondhatok többet.
Felfigyelek a gondos fogalmazására. Lehet, hogy többet tud, de nem
fogja megmondani. Az is lehet, hogy nem tud semmit.
– Át akarsz kelni? – kérdezi ismét.
Bólintok.
– Nem ajánlom fel, hogy a hátamra veszlek…
 – Akkor miért jöttél, amikor hívtalak?
– …úgy, ahogy szoktam, ehelyett alkut kínálok.
– No lám.
–  Milyen diplomatikus! – Nevet, mélyen zengő, csobogó hangon. – A
segítségedet kérem, és viszonzásul megígérem, hogy nem bántalak, sőt jót
teszek veled.
– Mit kívánsz tőlem?
A feje és a nyaka köré csavarodott kantárra mutat.
– Vedd le rólam ezt a szörnyűséget!
– Ki tette oda?
– Egy ember. Már rég halott.
– A te… kezedtől?
Megrázza busa fejét.
–  Bárcsak így lenne! Csellel rávett, hogy szolgáljak neki. Megépíttette
velem a kastélyát – int valami felé, amit eddig nem vettem észre: egy
hegyoldalra, ahol az erdő fáinak lombja közül kikandikált egy csonka
torony –, azután arra kényszerített, hogy szántsam fel a földjeit, mint valami
közönséges gebe. Ő meg az örökösei meghaltak, de rajtam maradt ez a
béklyó, így nekem is maradnom kellett. Szeretnék megszabadulni ettől a
helytől.
– Azt hittem, ti nem mozdultok ki az otthonotokból.
Ránt egyet a vállán, amitől szétszóródnak a levegőben a vízcseppek.
–  A dolgok szokásos módja szerint nem, de ha elkapnak… miért
maradjunk ott, ahol megszégyenítettek? Tudod te, hányan jöttek megnézni,
ahogy dolgozom? A falusiak elemózsiát hoztak magukkal, és letelepedtek a
gyerekeikkel együtt, mialatt én a napon izzadva köveket szállítottam, és
semmit sem tehettem, amivel visszavághattam volna.
– Abból a faluból jöttek? A romba dőlt faluból?
Bólint, és újra elvigyorodik.
– Volt valami közöd a megsemmisüléséhez?
– Esküszöm, semmi – emeli egyik patakezét a szívéhez. – Amikor jött az
ár, és nem tudom, honnan, miért, vagy hogyan, elvitte a hidat, elborította a
földeket is, és magával sodorta az embereket. Akik pedig túlélték az árvizet,
nem maradtak itt. A víz holttesteket is hozott magával onnan, ahonnan az ár
elindult, elvágott torkú, már kivérzett férfiakat és nőket. – A vízi lény
megrázza a fejét, mintha ő, az emberevő nem is gondolta volna, hogy ilyet
is látni fog az életben. – Jó lenne tudni, keresi-e őket valaki.
 –  De ha elengedlek, bárhol ütsz tanyát, továbbra is felfalod az úton
járókat.
– Ez a természetem – válaszolta őszintén.
– És ha nem segítek?
– Akkor csapdában maradok.
Nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy itt hagyjam leláncolva.
– Ígérd meg, hogy csak a gonoszokat fogod megenni!
Elbiggyesztette a száját.
– Hogy állapíthatok meg ilyesmit?
–  Ha megérzed a véremben a sót, a sötétséget is meg tudod érezni
valakinek a lelkében.
Vigyorog, nevet, villog az összes foga, és megint meghajol. Bólint.
– Ettől nem lesz kevesebb ennivalóm, sólány. Elfogadom a feltételeidet.
–  De van itt még valami – emelem fel az ujjamat figyelmeztetően. –
Megfosztottál attól, amivel eljuthattam volna az úti célomhoz.
Úgy néz rám, mint egy durcás gyerek.
– Mit javasolsz?
– A szívességen kívül, amivel a megszabadításodért tartozol nekem, azzal
ródd le a tartozásodat, hogy elviszel oda, ahova menni szeretnék!
– Mégis milyen hosszú lenne az út?
–  Milyen hosszú ideig vártál itt, hogy jöjjön valaki, aki megszabadít a
kötelékedtől? Ahhoz képest a velem töltött idő egy szempillantásig fog
tartani – hazudom nagy ártatlanul, hiszen nem tudom, mikor, és egyáltalán
valaha megtalálom-e Blackwatert. Kihúzom az övemből a hosszú pengéjű
késemet, és megvárom, amíg a kelpie beleegyezésül bólint.
Vakon bízva, mozdulatlanul áll. Egy teljes fejjel magasabb nálam, le kell
hajolnia, hogy jobban elérjem. Becsúsztatom a pengét a bőre és a kantár
közé, hogy elnyisszantsam a szíjat. Át van ázva, nehéz elvágni, minden
erőmet össze kell szednem, de vigyázva, nehogy a penge megcsússzon, és
belevágjon a ló testébe.
Végre sikerül, mire a kelpie dobogni kezd a patáival, elrántja magát,
táncol, hányja-veti a fejét, és kígyózva mozog, mint egy fóka a vízben.
Fogom a büdös és undorító tapintású kantárját.
– Semmi ilyet ne csinálj, amikor a hátadon ülök! – figyelmeztetem, mire
abbahagyja a ficánkolást.
Olyan széles vigyor ül ki az arcára, hogy minden foga látszik, ahogy a
délutáni nap fénye megcsillan rajtuk. Ahogy elindul felém, a léptei zaja
hirtelen rettenetesen hangossá válik, vagy csak én hallom annak.
Közvetlenül előttem megtorpan; nem fogok elfutni, sem hátat fordítani
neki. Csak azt ígérte meg, hogy nem fog felfalni, azt nem, hogy nem öl
meg. Fogást váltok a késen, szélesebbre terpesztem a lábam, így most
biztosan állok a talajon. Előbb egyik, majd a másik kezét kinyújtja oldalra,
és bemutatja a legbonyolultabb, legméltóságteljesebb, cifrázásokkal és
táncot járó patákkal ékesített meghajlást.
– Fogadd hálámat, sólány! Esküszöm, nem bántalak, szavamat adom rá.
– Felegyenesedik. – Én is ígértem neked egy szívességet.
– Igen, ígértél.
– Szeretnél valamit most? Vagy majd később?
– Tegyük el későbbre, jó?
– Azt tartsd meg! – int a fejével a kezemben lévő kantárra. – Vidd el egy
patakhoz vagy folyóhoz, bárhol, ahol jársz, és rázd meg a víz felszíne alatt!
Hallani fogom, és jövök.
– Hallottál valamit egy Blackwater nevű helyről?
Félrebillenti hatalmas fejét, és gondolkozik.
– Nem hallottam róla, esküszöm. Azoktól sem, akiket megettem, és nem
suttogtak róla a víz alatt sem.
Megmagyarázhatatlan csalódottságot érzek.
–  Akkor ezt magammal viszem… – emelem a magasba a nedvesen
himbálódzó kantárt – …és hívlak, ha szükségem lesz rád.
– Jönni fogok, sólány. És most induljunk el jó messzire ettől a helytől! A
kelleténél sokkal tovább időztem itt. Az út elvezet egy Lelanthida nevű
városba, ahol nem meglepő módon van egy híd a folyón.
–  Ezzel? Most? – mutatom szegény lovam kantárját, mert tudom,
másképp kell felkantározni egy lovat, ha az a cél, hogy megkössék, vagy ha
az, hogy dolgoztassák.
– Egy pillanat.
A kelpie hátralép egy kicsit, megrázza magát, remeg és borzong. Teste
körvonalai vízszerűen folyékonnyá válnak, majd megszilárdulva
négylábúvá és olyan félreérthetetlenül feketévé alakul át, amilyen
jellegtelenül szürke volt az én névtelen hátasom. Kapálja a földet, forgatja a
szemét, bolond módra ágaskodik, nevetnem kell rajta. Sokkal impozánsabb
és csinosabb, mint Aidan ménje, amitől gyerekes öröm tölt el.
A kantárt hatalmas fejére csúsztatom, utána rákerül a pokróc és a nyereg
is. Homlokomat megpihentetem a homlokán, és bársonyos orrát
megsimogatva odasúgom:
– Esküszöm, elengedlek, mihelyt megtehetem.
 20

ALKONYAT UTÁN MÉG egy órát megyünk – a kelpie energiája

kifogyhatatlan, de hogy ez nála szokásos állapot, vagy a megmenekülése
feletti lelkesültség eredménye, nem tudom eldönteni. Amikor már olyan
sötét van, hogy nem látunk, letáborozunk. Vagyis én letáborozok, ő pedig
legelész. Megkérdezem, hogy visszaveszi-e az alakját, mire megrázza a
fejét, és tovább rágja a füvet; feltehetőleg ebben a mostani formájában
nagyon meg van elégedve ezzel a táplálékkal. Én az elemózsiám maradékát
eszem, de nem aggódom túlságosan; Lelanthida már megjelent a
látóhatáromon. Újra feltöltöm a készletemet, és talán kérdezősködöm is.
Bízom benne, hogy elég messze vagyok, Aidan itt már nem fog elérni – ha
egyáltalán vette a fáradságot, hogy üldözőbe vegyen. Lehet, hogy nem
vagyok olyan fontos, amilyennek hiszem magam – egyébként meg
mindegy. Senki sem fog törődni azzal, hogy mit kérdezek, senki nem fog
jelenteni róla bárkinek.
Talán már szabad vagyok, csak nem tudok róla.
Miből fogom egyáltalán megtudni?
Még mindig érzem a kezemen a kantár nyirkos bűzét, noha maga a holmi
a hátizsákom aljában lapul, a kezemet pedig megmostam a folyóban (olyan
alaposan, hogy a kelpie kíváncsian nézte). Mit nem adtam volna egy jó
fürdőért: forró víz, jó sok szappan és szappanhab, és pompás virágillatú olaj
megviselt bőrömnek! Miután ettem, el is alszom hamarosan.
Arra ébredek, hogy egy érdes, nedves nyelv simít végig az arcomon és a
homlokomon, a lehelete meg olyan büdös, mint egy három napja a napon
perzselődő zombié. Undorral ellököm a szőrös pofát. Felülök, és kinyitom a
szemem: széles vigyorral a pofáján egy kék szemű farkas ül velem szemben
a parázsló tűz fátyla mögött. Még sötét van. Az állat fiatalnak látszik, de
nem érzem fenyegetőnek: nyelvét lógatva liheg, barátságosan néz rám, mint
egy kutya, és láthatóan nagyon meg van elégedve magával. Aztán egyik
mancsával, amely hol kéz, hol mancs, a fogait kezdi piszkálni. A kelpie a
közelből unottan vizslatja a farkast, majd elballag kissé távolabb. Szeretném
azt gondolni, hogy ha veszély fenyegetne, odaugratna, hogy megvédjen, de
ki tudja? Észreveszem, hogy három szál vadvirág hever előttem a földön,
rózsaszín, piros és fehér.
Jóllehet a mágiát a legtöbb helyen elnyomják, ettől még a sellők, kelpie-
k, ruszalkák, trollok és vízi tündérek léteznek, csak még inkább elrejtőztek
az erdők és hegyek, a tavak és tengerszemek, pincék és tükrök mélyén. A
boszorkányoknak azonban mind nehezebb leplezni, hogy mik ők valójában,
mivel az egyház egyre harciasabban viszonyul a neki nem megfelelő
dolgokhoz. Nehéz eldönteni azt is, hogy hányat égettek meg a valódi
bűbájosok közül, és hányan voltak köztük a nekik nem tetsző nők. Egykor
az olyan ügyes és fortélyos nők létezését, mint amilyen Maura is, az egyház
természetesnek vette, és elfogadta – ők viseltek gondot az emberek, a
jószág és a növények egészségére –, de fokozatosan arra az elhatározásra
jutott, hogy ezek a nők nem jók. Nem engedelmeskednek az egyház és
fejedelmei szeszélyeinek és akaratának. Nem volt számukra hely a
világban.
A nyelvét lógató vadállat nem veszi le rólam a tekintetét. Nyakörvet
visel, amelyen kis bőrzacskó lóg.
–  El vagy átkozva? – kérdezem higgadtan, azokra a mesékre gondolva,
amiket Maurától hallottam olyan nőkről és férfiakról, akik néha teliholdnál,
néha minden hetedik évben, a megpróbáltatásuk szabályainak megfelelően,
bundát növesztettek. Az átkot boszorkányok vagy olyan istenkutyák
mondják rájuk, akik ugyanazt a mágiát űzik, mint azok a nők, akiket meg
szeretnének égetni. Más időkben egyesek, különösen nők, szándékosan
váltak ilyenné, hogy kötelezettségektől mentesen és szabadon élhessenek.
– Elátkozva? Talán kicsit kényelmetlen állapotban, mivel fáradságot nem
kímélve próbáltalak megtalálni – feleli a farkas, majd a teste körvonalai
remegni kezdenek, és a következő pillanatban megjelenik a helyén a
színtársulatból ismert fiú. Ben. Vagy legalábbis a fiú felsőteste, mert
deréktól lefelé továbbra is szőr fedi. – Nincs nadrágom – int oda a kezével.
– Értékelem a figyelmességedet, Ben. – Kitalálhattam volna a virágokról.
– Sajnálom, hogy nem tudlak megkínálni semmilyen ennivalóval…
– Ne aggódj, rengeteg nyúl van errefelé, és mind lassúbb, mint én. Bőven
volt mit ennem.
A zsebórámon látom, még csak hajnali egy óra van, úgyhogy fát dobok a
tűzre, és addig táplálom, amíg újra fellobban a láng. Aztán odadobom a
kabátomat a fiúnak, hogy bugyolálja be vele a meztelen felsőtestét.
Visszabújok a hálózsákomba.
– Megtaláltuk – mondja.
– Mit?
–  A helyet. Blackwatert. – Fülig ér a szája. – Viviane és Ellingham
ügyesen kérdezősködött az utcákon, a hajósoktól, a kocsmákban és
mindenkitől, akit csak értek.
Nyelek egyet – hálás vagyok, de arra gondolok, hogy vajon milyen
utakra kényszerülnek értem, önmagukért. De persze mi mást tehetnék?
Folytassam az utam észak felé, amíg újra elérkezem a tengerhez? A jéghez?
Keressek egy lyukat a világban, amelyben eltűnhetek?
– És?
– Egy mellékutca egyik műhelyében volt egy öreg ezüstműves. Nincs ki
mind a négy kereke, merem állítani – szövegel összevissza, elkalandozik,
sokszor nem érteni, olyanokhoz beszél, akik nincsenek is ott, de Ellingham
régebbről ismeri őt. Kérdezte tőle, hallott-e már erről a helyről. – Ben
megcsóválja a fejét. – Az arca, mint egy gyereké, aki titkol valamit. A fia,
aki a gondját viseli, és vigyáz, hogy az öreg ne csapjon be senkit, különösen
a műhelyben ne, mihelyt meghallja a „Blackwater” szót, rögtön közbevág.
Menjünk el, mondja, az apjának pihennie kell. És valósággal kilökdös
bennünket, ahogy az erőszakos kéregetőket szokták. – Ben arcára kiül a
sértődöttség, de aztán lassan elmosolyodik. – De velünk nem olyan könnyű
a bolondját járatni, a mesterségünk a játék, nem igaz? Az emberek
becsapása a szakmánk. Nem rendezünk nagy hűhót, úgy teszünk, mintha mi
sem történt volna, csináljuk tovább a dolgunkat, ahogy kell.
– De közben?
–  De közben várunk, ugye? – A fiú úgy mondja, mint ami teljesen
nyilvánvaló, csak én egy kicsit idióta vagyok. – Amikor a fia fél óra múlva
elmegy, visszaszaladunk a műhelybe. Az öreg egymaga van, de hallunk
valami jövés-menést a műhely hátuljában, gondolom, a menye lehet az,
úgyhogy halkra fogjuk. Az öreg felvidul, hogy újra látja a cimboráját. Ujját
begörbítve hív, hogy menjünk közelebb. – Ben mutatja, hogy csinálja az
öreg, mire önkéntelenül előrehajolok. – Azt mondta, sohasem dolgozott
annál tisztább ezüsttel, mint ami Blackwaterből jött.
Becsukom a szemem, és imát küldök annak, aki meghallgatja; nem
vagyok válogatós.
– De azt is mondta, hogy egy ideje már nem kapott onnan szállítmányt.
 – Mit jelent az, hogy „egy ideje”?
–  Abban nem volt biztos. – Ben megütögeti a homlokát. – Ellingham
megkérdezte tőle, hogy hol lehet az a hely, mire kicsit viháncolt, és
kuncogva azt felelte, hogy soha senki sem találhatja meg a térképen, mert
senki sem tudhatja, hol van.
–  Áááá. Én meg honnan tudhatom, hogy igazat mond, és nem csupán
fantáziál? – A két kezem közé ejtem a fejemet. Nyilván válogatósabbnak
kellett volna lennem az imáimmal.
– Hát – mondja Ben felvont szemöldökkel –, szerintem nem tudhatod. De
ezt rajzolta.
A nyakörvén lógó kis tasakhoz nyúl, némi ügyetlenkedés után kinyitja, és
kivesz belőle egy szorosan összetekert pergament. Kitekeri, majd a tűz
felett nagyon óvatosan odanyújtja nekem. A villódzó sárga fényben
hunyorogva nézem a vastag papírt. A rajz tényleg nagyon jó: egy térképet
ábrázol. Látom Bellsholmot és sok olyan helyet, ami mellett nemrég
elhaladtam. Rajta van az akasztófás keresztút, mellette gyöngybetűkkel a
„kísértetek” szó. Milyen nagy hasznát vettem volna ennek pár nappal
ezelőtt, gondolom. Eltűnődöm, vajon milyen régóta lehettek halottak azok a
férfiak, mennyi ideig állt ellen a testük az elemeknek, amíg végül elégettem
őket. Vajon kinek a varázsereje tartotta meg őket olyan sokáig. A falu,
amelyet elnyelt az ár, és a híd még sértetlenül szerepelnek a térképen.
Felhívom Ben figyelmét erre; ha a társulat egyszer erre veszi az útját, a
folyón átkeléshez egy másik gázlót kell keresniük.
Az a fontos, hogy jó irányba megyek. A kelpie szerint holnap
Lelanthidánál átkelünk a folyón, azután tovább az úton, fel a hegyekbe. A
térképen egy víztömeg mellett kicsire rajzolt nagy ház alá a legszebb
betűkkel írva a Blackwater név áll. A külső határt egy sövénynek látszó rajz
jelöli – képes volt leveleket odarajzolni? Igen, képes volt. És a másik
oldalon egy fa, a törzsébe vésett (meghatározhatatlan nemű) arccal.
–  Köszönöm, Ben. Nagyon köszönöm! – Egy utolsó pillantást vetve a
térképre becsúsztatom a nadrágom zsebébe, majd kihalászom a zsákomból
a kis zacskót, amelybe azt a pár ékszert tettem, amelyeket nem varrtam be a
kabátom szegélyébe. A fülbevaló, amelynek a párját Viviane párnája alatt
hagytam, megcsillan a tűz fényében, amikor odadobom a fiúnak. Elkapja,
és a magasba emelve nézi, ahogy a lángok visszatükröződnek a csiszolt
lapocskákon.
 –  Ne hidd, hogy Ellingham örül annak, amit Vivinél hagytál! – mondja
nevetve. – De mindenki más örül. Jó, ha van valamink, amihez hozzá lehet
nyúlni nehéz időkben, még ha sérti is az öreg büszkeségét. Úgy gondolja,
balszerencse félretenni dolgokat, mert olyan, mintha kihívnád a sorsot
magad ellen.
– Dugd el, amíg szükséged nem lesz rá!
Berakja a nyakában lógó kis zacskóba, ügyelve arra, hogy biztonságban
legyen. És megpaskolja.
– Jó helyen van – mondja.
Egymásra mosolygunk, aztán valami ravaszkás kifejezés jelenik meg az
arcán, és azt mondja:
– De történt valami furcsa dolog.
– Micsoda?
–  Ellingham kérdezősködött, ahogy már meséltem, de aznap valami
óraművest vagy órásmestert is keresett Delphine miatt.
Mintha jéggel töltenék fel a gyomromat, és a torkom össze akar zárulni.
Eszembe jut, amikor mellette feküdtem a ládájában, megnyomtam valami
gombot, vagy ki tudja, mit, és a tenyerem alatt éreztem azt a kattanást. Nem
vallottam be, csak reméltem, hogy nem törtem el semmit… Már nyitom a
számat, hogy magyarázkodjak, mentegetőzzek, de aztán meglátom az arcát,
ami csupa vidámság. Ha elrontottam volna a robotot, nem így nézne rám,
nem igaz?
– Miért? – kérdezem mentegetőzés helyett.
– A rá következő estén, hogy elmentél, kihozzuk őt a színpadra, ahogy
mindig. Tetőtől talpig a Vivi készítette új, gyönyörű ruhájában, mondhatom,
különleges látványt nyújt. Elénekli a dalát, ahogy mindig, de a taps
elcsitultával, amikor már készülünk, hogy elvigyük, ahogy mindig, egyszer
csak beszélni kezd. Az időzítés tökéletes, teszem hozzá, mintha csak arra
várt volna, hogy mindnyájan azt higgyék, vége a műsornak. Ekkor belekezd
a történetébe, csakhogy nem ám a saját hangján! „Tizenhat éves voltam,
amikor kihúzott a tengerből…”
– Ó, istenek! Ellingham haragszik?
–  Hogy haragszik-e? Nem is lehetne boldogabb attól, hogy Delphine
valami újba kezdett. Ennek kapcsán talált rá az öreg ezüstművesedre; épp
abban az utcában keresett egy óraművest, hátha ki tudják deríteni, hogy volt
képes a robot valami mást felvenni a repertoárjába.
Megkönnyebbülten felnevetek.
 –  Amikor együtt voltam vele a ládájában, véletlenül megnyomtam a
mellkasát… Magamnak meséltem el a történetet, hogy nyugodt maradjak.
Remélem, Ellingham nagyravágyásában nem rontja el őt.
– Ne aggódj emiatt! Az óraműves nem nyúl hozzá, azt mondta, a robot
túl értékes, és nem ígérheti, hogy újra össze tudja rakni őt. – Rándít egyet a
vállán. – Ellingham nagyon is örül a mesédnek. A közönségnek nagyon
tetszett, a hangod leköti a figyelmüket.
– Eljössz velem? – kérdezem. – Csak egy darabig…
–  Nem – feleli Ben, de olyan vonakodva, hogy ettől kevésbé érzem
rosszul magam. – Nem, Miss Molly, már így is túl régen elváltam tőlük,
csak hogy követhessem. Mit kezdene Ellingham nélkülem?
Csakugyan, mit?
– De ma éjjel aludj itt, pihenj egy kicsit!
– Ó, rendben.
Hamarosan mindketten érezzük, hogy le akar csukódni a szemünk. Én
lovagoltam, de Ben nyargalt, hogy mielőbb utolérjen. Szüksége van egy
szemhunyásnyi alvásra.
– Jó éjszakát, Ben! Aludj jól!
– Jó éjt, Miss Molly!
 
Reggelre eltűnt.
A kabátom rám van terítve, és a tűz eloltva, ahogy kell. A ragyogó
reggeli világosság ellenére túl sokáig aludtam – kimerített az elmúlt napok
nyomasztó súlya és a térkép kiváltotta remény terhe. Lassan kelek fel,
lassan indulok útnak. De azért megpaskolom a kelpie-lovam nyakát, és
elmondom neki, hogy már látni az útja – az utunk – végét. Vidáman
felnyihog.
Kora délután érkezünk Lelanthidára, ami egy rendes méretű hely. A már
említett híd alatt van egy duzzasztógát, ahol a fehéren habzó víz arrafelé
rohan, ahol a kelpie-vel találkoztam. A piacon egy pék standjánál
megkérdezek egy asszonyt, melyik a legjobb fogadó a városban egy
egyedül utazó nő számára, mire elirányít a Leánybosszú fogadóba. Kisebb,
mint a legtöbb vendégfogadó, ami mellett elmegyek, de itt kevesebb a
vendég, nagyobbak a szobák, és van hozzájuk külön fürdőszoba – és némi
plusz arany fejében kimossák a ruháimat. A kelpie-lovat az istállófiú
gondjaira bízom, de mielőtt otthagyom, a fülébe súgva emlékeztetem,
becsületbeli kötelessége, hogy itt ne egyen meg senkit. Úgy veti hátra a
fejét, mintha azt mondaná, tahó vagyok.
Beck, az ősz hajú, fürge ujjú fogadósné van olyan udvarias, hogy csak
megemeli az egyik szemöldökét – férfiruháim mostanára már meglehetősen
koszosak, és a szagom sem lehet valami kellemes –, aztán villámgyorsan
zsebre teszi a pénzt, és boldogan felvezet az emeletre. A szoba világos, a
magas ágyon foltvarrott takaró, a színes ólomüveg ablak mellett szék, egy
kis kandalló, asztal, ha a szobában szeretnék enni (a földszinten ebédlő is
van azoknak, akik szeretik a társaságot), és egy hatalmas fürdőkád.
Anélkül, hogy megkérdezne, kinyitja a csapokat, bőven adagol a kád feletti
kis polcról levett illatos olajokból – amit igyekszem nem sértésként
elkönyvelni –, kilátásba helyezi, hogy hamarosan felhozzák az ennivalót,
majd magamra hagy. Még áztatom magam a fürdővízben, amikor egy fél
óra múlva kopognak. Félénk, csinos lány jön, kezében tálcával, és elviszi a
szennyesemet. Sokáig elidőzöm a kádban, hajat mosok, időnként folyatom
a forró vizet, és a tálcáról eszegetek (sajtot, gyümölcsöt, húst).
Amikor végre tisztának érzem magam, fényes délután lefekszem a frissen
mosott pamut ágynemű közé a rendes matracra és párnára, ami igazi
fényűzésnek hat azok után, hogy eddig az összegöngyölt kabátom volt a
fejemalja. Alszom egészen napnyugtáig, amikor is jön egy másik lány –
barátságos és gömbölyű – újabb ennivalóval (sült sonka paszternákpürével
és pudingtorta). Nem akarok többet enni, aztán mégis eszem – bármit, ami
nem kenyér, szárított hús és lopott alma. Dugig jóllakva tiszta holmit
veszek elő a hátizsákomból (noha énem egy része szoknyára vágyik, ha
csak egy rövid időre is, méghozzá olyanra, amit én választottam ki),
befonom még kicsit nedves hajamat, a fonatot lebocsátom a hátamon, aztán
kimegyek az utcára.
Vannak éjszakai piacok, mindenféléket árulnak, az edényektől kezdve az
ennivalókig, az alkoholtól kezdve a késekig, vagy éppen sapkát, cipőt,
játékbabát, illatszert. De semmi sem olyan, mint Breakwaterben. Megrázom
a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat. Elmegyek egy szökőkút mellett,
amelynek a peremét ugró farkasok díszítik. Begyűjtök minden látványt,
amit csak tudok. A főtéren zsonglőröket és tűznyelőket, énekeseket és őket
kísérő zenészeket látok. Apró ezüstöket dobálok a kalapokba, amit maguk
elé tesznek a földre. Érzem, hogy mosoly van az arcomon, és van bennem
egy merőben idegen könnyűség, amiről tudom, hogy nem fog sokáig
tartani, de amíg lehet, élvezni akarom.
 Eltart egy ideig, de végül kezdem kényelmetlenül érezni magam.
Rájövök, hogy egy idegen szem kalandozik rajtam – valaki figyel.
Mindössze annyit tehetek, hogy nem fordulok hátra, nem keresem meg a
tekintetemmel a bűnöst, hogy a tudomására hozzam, megéreztem a
jelenlétét. Elindulok visszafelé a tömegen keresztül, amely a késői óra
ellenére ellepi a teret és a környező utcákat, eldugott sikátorokba fordulok
be, egyik rejtekhelyről a másikig futok a felfedezéstől rémülten, sötét
zugokban várakozok, de úgy tűnik, senki sem üldöz. Még akkor sem
szabadulok az érzéstől, hogy figyelnek, amikor visszaérek a fogadóhoz, és
akaratlanul is felidézem, hogy utoljára a breakwateri bérgyilkosok piacán
töltött sötét és hideg órákban éreztem magam így.
A félénk lány a recepció melletti kis szobában a kimosott ruhákat
hajtogatja, tőle kérdezem, hogy keresett-e valaki. Meglepődik, de nem
olyan faragatlan, hogy visszakérdezzen: „Ugyan ki keresett volna téged?”
– Nem, kisasszony – feleli egyszerűen, és átnyújtja a kimosott ingemet és
nadrágomat. Megköszönöm, aztán felmegyek a szobámhoz, a kulcsommal
kinyitom az ajtót, gyorsan belépek, és rögtön betolom magam után a reteszt.
Homlokomat az ajtó fájának nyomva nekidőlök, és pár pillanatig mélyeket
lélegzek.
A hang hallatán kis híján megáll a szívverésem.
– Jó estét, Miss O’Malley!
Megpördülök. Az ólomüveg ablak félig nyitva van, színei fakónak
tűnnek az éjszakai égbolt előtt. A hátizsákom nyitva, üresen hever az
ágyon. Az égő kandalló melletti árnyékban egy sötét alakot látok. Előrelép,
ki a világosságba, és már látom az arcát – az inas, a zöld szemű férfi, akivel
egy egészen rövid időre megismerkedtem, és aki, ha nem tévedek nagyot,
megölte Aoifet.
 21

AHOGY VISSZAFORDULOK az ajtóhoz, és a zár után tapogatózom,

elneveti magát.
– Ó, Miss O’Malley. Mire észbe kap, én már magán vagyok.
Mozdulatlanságra kényszerítem magam, és összeszorítom a számat, hogy
ne kezdjek el méltatlankodni azon, hogy fogva tart. Legalább annyira félek,
mint amennyire dühös vagyok; azt hittem, elég messzire mentem, és
kellően okos vagyok. Nagy levegőt veszek, és szembefordulok vele.
Feketében van, talpig feketében: a nadrág, az ing, a fegyvertartó öv, a
mellény, a köpeny. Csak a szeme, a világoszöld szeme világít sötétbarna
arcában. Sötét helyeken észre sem lehetne venni. A magasba emeli, és hogy
felhívja rá a figyelmemet, ide-oda táncoltatja a zsákomból kivett ezüstnyelű
késemet.
– Most pedig legyen olyan szíves, dobja a lábam elé a szép új fegyvereit!
Azt, amit az övében látok, és a másikat onnan, ahová elrejtette.
– Azt meg honnan tudja?
– Nagyon értek a munkámhoz, Miss O’Malley. – Látva a habozásomat,
felsóhajt. – Nem szeretnék sebet ejteni magán, mivel szigorú utasítást
kaptam, hogy sértetlenül vigyem vissza a jegyeséhez. – Egykedvűen
vizsgálgatja a jobb kezén a körmeit. – A sérült áru befolyásolná a
fizetségemet. Gyerünk, lássam a tőreit!
–  Minthogy a jegyesem a megbízója, azt kell mondanom, maga már
megrongálta az árut – mondom, remélve, hogy a hangom nem árulja el,
milyen ideges vagyok. Előveszem, és a lába elé dobom a tőreimet; nincs
értelme felé dobni, nincs benne gyakorlatom.
Vigyorog.
– És milyen élvezet volt! De azt hiszem, mindkettőnk érdekében legjobb
lenne, ha az unokafivére erről sohasem szerezne tudomást. Aligha vetne jó
fényt bármelyikünkre.
–  Maga tényleg nem ért semmit, ha azt hiszi, aggódom, hogy mit fog
gondolni Aidan Fitzpatrick. – Félrebillentem a fejem. – Ami azt illeti,
szívesen elmondanám neki, ha ezzel feldühíthetem.
Ő is félrebillenti a fejét, de az ellenkező oldalra, és olyan feszülten néz
rám, ahogy egy karvaly nézhet egy egeret.
– De nyilván szeretne még egy darabig életben maradni. A jövendőbelije
nem tűnik számomra… elnéző típusnak.
–  Nem, de amennyire tudom, halott nő nem szülhet gyerekeket egy
férfinak. – Ennek a fickónak nem kell tudnia, miért kellenek Aidannek az
én gyerekeim. Kérdezek valamit, amire valószínűleg tudom is a választ: –
Mióta dolgozik neki?
Két kézzel int, jelezve, hogy bizonytalan az időtartamban.
–  Nem túl régóta. Pár hónapja. Hol itt, hol ott, más városokban, olyan
helyeken, ahol az üzleti érdekeit egy-két-három rivális eltávolításával
lehetett előmozdítani. Breakwaterben új vagyok, tudja…
–  Nem érdekel. Nem társasági összejövetelen ismerkedtünk meg. Nem
táncra kér fel.
–  Valóban nem. Emlékezetem szerint azt a részt kihagytuk. – Megint
elmosolyodik, én meg a legszívesebben belemélyeszteném a
hüvelykujjamat, és kivájnám mindkét szemét.
– Megölte a nagymamámat? – kérdezem fojtott hangon, s a szavak fájón
préselődnek ki a torkomon, majd a számon. Meghajtja a fejét, és a
beismerésében van valami fejedelmi; gyilkosok között egy herceg. – És
Aidan fizetett ezért is?
Ismét a bólintás, ezúttal egy árnyalatnyi sajnálattal.
–  Miért? – Ez úgy hangzik, mint egy gyereksírás. Fáj, még ha Aoife
eladott is, még ha ritkán volt is kedves hozzám. Ott volt. Ott volt egész
életemben. Ő volt a családom, a vérem, a támaszom, és ezt nehéz elengedni,
bármi történjék is, lehetetlen, hogy ilyen gyorsan feloldódjon, és elmossa a
gyűlölet első hulláma. A szeretet egy szakállas horog, a család a zsinór,
amihez hozzá van kötve. Mélyre megy, és ha megpróbálod eltávolítani,
néha több kárt okozol vele, mintha otthagynád a bőröd alatt, hogy idővel
behegedjen a seb.
Vállat von, engem pedig feldühít, hogy Aoife O’Malley-t ilyen könnyen
eltették az útból.
–  Nem kérdezem az okokat, csak elveszem a munkadíjamat. Aki ilyen
foglalkozást választ, nem engedheti meg a lelkiismeret fényűzését, mert
felkopik az álla.
Megrázom a fejem.
 –  De hiszen ő már megalkudott Aoifeval! Aoife már mindenbe
beleegyezett. Mit nyerhetett még azzal, hogy meggyilkolja?
Ismét rándít egyet a vállán, és látom, hogy egy vörös köd készül leszállni
a szememre. Beharapom a szám belsejét, hogy ne sikoltsak fel. A két
tenyerem közé fogom az arcomat, miközben a válaszát hallgatom.
–  Mr. Fitzpatrick türelmetlen ember. Sokféle népséggel dolgozik, akik
ugyanolyan, ha nem még türelmetlenebb emberek. Tapasztalom, hogy
amikor valaki egynél több üzletben utazik, néha az egyik szerződés
kikötései felülírják egy másikét.
–  Vagyis? – kérdezem az ujjaimon keresztül, de közben arra gondolok,
amit Ellingham Bethany Lawrence-ről mondott. Arról, hogy milyen
változások történtek Aidanben, amikor kapcsolatba került vele.
– Vagyis a nagy hal megeszi a kis halat. – Elhúzza a széket az ablak alól,
és mint egy egész napos piacozásban megfáradt háziasszony, egy sóhajjal
leül. Int, hogy tegyem én is ezt, mire leülök az ágy szélére.
–  Hogy talált a nyomomra Breakwatertől idáig? – Ha elmondja,
megtudhatom, mit kerüljek el a jövőben. Ó, semmi kétség, újra meg fogok
szökni.
Felvonja egyik szemöldökét, és vigyorog.
– Fél, hogy Mr. Fitzpatrick megtudhatja, ki segített a kisasszonynak?
–  Igen – ismerem el. – A barátaim nem kerülhetnek bajba, amiért
segítséget nyújtottak nekem.
Legyint.
– Ne féljen! Nem árulom el a forrásaimat. Mi értelme lenne kifecsegni a
mesterség fortélyait? Egyébként sem ezért fizetnek az ügyfelek. A maga
Mr. Ellinghamje és az emberei biztonságban vannak… és Miss Brigid is.
– Úristen, kérem, ne említse neki Brigidet! – Nem vagyok meggyőződve
arról, hogy túlélné. Egek, Miren O’Malley, villan belém, hogy megváltozott
a szíved!
–  Szavamat adom. De felhívom a figyelmét, hogy többen is látták
magukat aznap este, amint Breakwater sötét utcáit járják.
Próbálok egyenletesen lélegezni. Ha a bérgyilkos visszavisz, Aidannek
nem lesz oka kideríteni. Na persze lesznek kérdései hozzám, tudni akarja
majd, kik voltak a szövetségeseim, hogy megfoszthasson tőlük. Mennyit
bírok elviselni, mielőtt elkezdek könyörögni, hogy ne bántson tovább? És
ekkor megint eszembe jut valami.
– Mi van a…
 – Az öregekkel, Hallow-ban? – Elkomorodik. – Na, ez megint egy másik
történet. – Hirtelen elbizonytalanodik, mintha nem akarna beszélni. –
Maguk döntöttek a halálukról, Miss O’Malley. Ez némileg vigaszt jelenthet
a kisasszonynak, habár nem tudom, mennyire.
–  Mit… – Nyelek, de nem maradt elég nyál a számban, sem nedv a
testemben. E pillanatban egy tó vize sem tudná megnedvesíteni kiszáradt
torkomat.
– Mérget vettek be. A szobalányok találtak rájuk aznap reggel, amikor a
kisasszony elment, így mondták nekem.
–  Nem… – Aidanre gondolok, arra, hogy valamiképp megszervezte a
dolgokat, de a zöld szemű férfi leolvassa az arcomról.
– Mr. Fitzpatrick mondta el ezt róluk, amikor elküldött a kisasszony után.
Nagyon dühös volt, amiért nem tudta kifaggatni őket a kisasszony holléte
felől. Én jó emberismerő vagyok, Miss O’Malley, tudom, mikor hazudik
valaki. Az unokafivére dühe valódi volt.
Maurára gondolok, és azokra a főzetekre, amiket az éléskamrában tartott,
a tinktúrákra és a gyümölcsteákra, amiket együtt főztünk. A leckékre,
amiket tőle tanultam a konyhakert beültetéséről, a zöldségek szedéséről, a
tengerparton vadon termő, vagy közvetlenül a sós vagy édesvíz felszíne
alatti lévő növények betakarításáról. A gyógyfüvekre gondolok, amelyek
kiégetik az emberből a megfázást, elmulasztják a fejfájást, amiktől hetekig
jól tudsz aludni, örömteli álmaid lesznek, vagy gondoskodnak róla, hogy
minden napod a felejtés napja legyen. Arra gondolok, hogy Maura maga
döntötte el, hogy fog távozni Hob’s Hallow-ból, és nem engedte, hogy ezt
bárki elorozza tőle. Malachira gondolok, aki soha nem ment el onnan, akkor
sem, amikor a feleségét és a kisbabáját eltemették, és az élete nagyobb
részét ott élte le, mint bárhol másutt. Nem hagyta el a nővérét, akármennyit
zsémbeltek és morogtak egymásra, akármennyit bosszantották egymást.
Nem hagyta el őt, ahogy Maura sem hagyta magára az öccsét. Még egy ital
együtt, egy utolsó téli citromos whisky, hogy elűzzék a fagyot, és aztán
jöjjön az örök álom.
–  Részvétem, ha ez ér valamit egy magamfajtától – szakítja félbe a
gondolataimat a zöld szemű férfi. – Most pedig, Miss O’Malley, úgy vélem,
még hajnal előtt el kell indulnunk. A napvilág határozottabbá teszi a
szemtanúkat, és ki tudja, a kisasszony mire ragadtatja magát, ha úgy
gondolja, megnyerheti egy merész járókelő rokonszenvét. – Int a széke
mellett, a földön heverő kötéltekercsre, amit észre sem vettem. – Kötözzem
meg? Vagy engedelmes lesz?
–  Engedelmes leszek. – Kíváncsi vagyok, vajon ő is olyan hülye, mint
Aidan volt, hogy igaznak véli a látszólagos vereségemet. – Van más
lehetőségem?
Önelégült mosollyal az ágyra mutat, amelyen ülök.
–  Hát, itt is eltölthetjük az időt, a szoba egyébként is ki van fizetve. A
múltkori nem volt annyira kellemetlen, ugye?
Mintha egy csipetnyi vágy érződne a kérdésében; tréfának tűnik, de a
hangjában van egy árnyalatnyi bizonytalanság.
– Nem, alapvetően nem – mosolygok pirulva. Aztán elnevetem magam. –
És annak is megvan a vonzereje, hogy másodszor is megcsaljam Aidant.
– Láttam a kisasszonyt – mondja szinte habozva. – Hol?
–  Breakwaterben, amikor a bérgyilkosok piacán sétált át, és tágra nyílt
szemmel nézte, milyen sok lehetősége van annak, aki mások haláláról kíván
gondoskodni. Szinte sugárzott.
Le akarom tagadni, de volt valami varázslat abban, amit aznap este
megfigyeltem.
–  Figyeltem egy ideig, kicsit követtem is, aztán a kisasszony elment,
nekem pedig volt egy megbízásom, amit teljesítenem kellett. –
Elmosolyodik. – Elképzelheti, mit éreztem, amikor viszontláttam Mr.
Fitzpatrick városi házában, és amikor el kellett kísérnem Hob’s Hallow-
ba…
Ahol nedvesnek, készségesnek és kurvásnak találtam, teszem hozzá
gondolatban. Lecsúsztatom a vállamról a kabátot, majd kigombolom az
ingemet annyira, hogy abból is ki tudjak bújni.
Feláll, odajön hozzám.
Miért tartanak mindnyájan ártalmatlannak?
Lehet, hogy a férfiakat jól ítéli meg, de ijesztően rosszul méri fel a nőket.
Tud a vásárolt késeimről, de Óisín gyöngyház nyelű késéről nem tud, ami a
zsebem mélyén lapul. És szörnyen meglepődik, amikor elmetszem vele a
torkát, miközben épp csókol. Valami rettenetes hang jön ki belőle;
villámgyorsan a nyakára csavarom az ingemet, hogy ne spricceljen ki belőle
túl sok vér, de annyira azért nem, hogy elállítsam a vérzést, és véletlenül
megmentsem az életét. Figyelem, ahogy a bíborvörös beissza magát a fehér
anyagba. Tűnődöm, vajon ez a sok vér betöltheti az űrt ott, ahol eddig
Maura és Malachi helye volt bennem… a tudat, hogy mit tettek azért, hogy
biztonságban megtartsanak engem… ajándék, súly, fájdalom, amit sohasem
tudok viszonozni, letenni vagy elfelejteni.
A szeme tágra nyílik, és nagyon-nagyon zöld. Düh, félelem és zavar van
benne. A bérgyilkosok hercege egy nő és egy apró kés miatt nagyon mélyre
zuhant.
– Az élet – mondom neki, miközben leülök az ágyra, hogy nézzem, amint
meghal – tele van meglepetésekkel.
 
Miközben átkutatom a zsebeit, rájövök, hogy még a nevét sem tudtam, de
ettől nem leszek szomorú. Egy célt szolgált. Rosszat és jót tett velem.
Meghalt. Van egy tele pénzes zacskója – a zacskó tartalmának kétharmadát
elteszem –, a nála lévő arany nyakláncot viszont nem veszem el. A
pénzérmékre nem formálhat jogot senki, de egy egyedi ékszerre? Ezzel az
erővel fel is adhatnám magam a helybeli rendőrnek vagy fegyveresnek.
Amikor ezzel elkészülök, odahúzom az ablakhoz – súlyos, én azonban
O’Malley vagyok, magas és erős, és világéletemben fizikai munkát
végeztem Hob’s Hallow körül, amikor nem telt arra, hogy segítséget
fogadjunk. Felrángatom, és miután meggyőződöm arról, hogy a lenti sáros
sikátor néptelen, átbillentem az ablakpárkányon, még lökök is rajta egyet,
hogy távolabb essen le az épületről, ne hagyjon vérnyomot a falon, ami
elárulná, honnan esett ki. Megnézem, tiszta-e a párkány, egy törölközővel
feltörlöm a padlódeszkákat – könnyen ráfoghatom a havi vérzésemre. Egy
percre leülök. Itt maradhatnék. Itt maradhatnék éjszakára, reggel fölkelnék,
megreggeliznék, és kényelmesen elmehetnék. De mi lesz, ha valaki
megtalálja a zöld szemű férfit, és úgy dönt, kifaggatja a fogadó lakóit? De
mi lesz, ha most elmegyek, és valaki megkérdezi, kik szálltak meg a
fogadóban, és hol vannak most? Ki távozott nagy hirtelen? Na, az mindjárt
gyanús lesz.
Utoljára még készítek fürdővizet, és megfürdök, hogy ne maradjon
rajtam a halott nyoma. A hátizsákom mélyére rejtem a véres ruhámat – túl
bajos lenne lúg nélkül kiöblíteni itt –, és ellenőrzöm, nem fröccsent-e vér a
tiszta ruhára, amit a szobalány visszahozott.
Maradjak vagy menjek? Menjek vagy maradjak? Még habozok egy
kicsit.
Visszagondolok azokra az időkre, amikor Aoife tanítgatott, hogyan kell
hazudni, hogyan kell rezzenéstelen arccal úgy tenni, mintha nem történt
volna semmi. Hogyan kell ártatlannak mutatnom magam, miközben bűnt
követtem el. Hogyan fejlesszem olyan tökélyre, hogy még őt is be tudjam
csapni. Hazudj olyat, ami egészen közel van az igazsághoz; ne hangoztasd
az ártatlanságodat, csak mutass sértődöttséget, ha valaki megkérdőjelezi a
szavadat; kapásból, fölényesen, de ne túl nagy buzgalommal tereld másra a
gyanút!
Gondolatban feldobok egy pénzérmét.
Maradok.
Maradok hajnalig. Imádkozom, ismét ahhoz, aki meghallgat, hogy
engedje folytatni az utamat. Ez végtére is nem gyilkosság, hanem
igazságszolgáltatás volt. Aoife vére szárad a zöld szemű férfi kezén;
megfojtotta, még az éles penge vagy a jóindulatú méreg szelíd kegyelmét
sem adta meg neki.
Azt tettem, amit tennem kellett.
Visszapakolok mindent, amit a bérgyilkos széthagyott a takarón, azután
bemászok az ágyba, és sírok azon, hogy Malachi és Maura hidegen és
élettelenül fekszenek Hob’s Hallow földjében.
 22

NEM ALSZOM, VAGY legalábbis nem sokáig – megszakításokkal, ahogy

a nyakból lövell ki a vér… mielőtt beesett szemmel és üres szívvel
felébredek. Az a mély gödör, amely tegnap éjjel nyílt meg a testemben, nem
tűnik kisebbnek. A gyilkosság – nem, a megtorlás – nem szerzett élvezetet
(legfeljebb némi elégtételt); meg kellett tenni. Bosszú volt, önvédelem,
igazságszolgáltatás. Mindegyikből egy kicsi. De nem érintette a mélység
oldalfalait, még akkor sem, amikor lefelé bukfencezett a bennem lévő
kútba, visszhangot sem vert zuhanás közben.
A test azonban táplálékot követel, és bolondság lenne megfosztani tőle.
De mert egy perccel sem bírok tovább megmaradni a szobámban, a fogadó
közös ebédlőjében eszem egy korai reggelit: meleg vajas zabkását, pirítóst
és vaníliával, fahéjjal ízesített forró kávét. Beck, a fogadósné néhány plusz
ezüstpénzért megszervezi, hogy feltöltsék az élelmiszerkészleteimet.
Miközben újratölti a kávésbögrémet, mesél a fogadó melletti sikátorban
heverő titokzatos holttestről. Tágra nyílt szemmel kérdéseket teszek fel, és
nem tudhatja, hogy egyedül én ismerem a választ rájuk.
– Férfi vagy nő? – kérdezem, és arra gondolok, hogy Aoife büszke lenne
az éleselméjű hazugságra.
–  Férfi. És milyen jóképű volt, mielőtt elvágták a torkát. –
Kiegyenesedik, és szabad kezét csípőre téve kényelmes pózba helyezkedik
a most következő jóízű diskuráláshoz.
– És ki volt?
– Senki sem tudja. Nem volt vendég nálunk, és eddig senki sem mondta,
hogy találkozott volna vele, vagy szobát adott volna ki neki. Olyan az
egész, mintha a semmiből termett volna ott, ahol meghalt, mintegy
varázsütésre. – És cinikusan nevet.
–  Biztos, hogy nincsenek errefelé boszorkányok? – kérdezem, és egy
pillanatra összenézünk. Boszorkányok mindenütt vannak, mondja szavak
nélkül, de tartsuk őket titokban, és semmi égetés!
– Elvágták a torkát – mondom. – Rablás volt?
 – Nem, mert az arany ékszereihez nem nyúltak, és némi pénz is volt az
erszényében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Lelanthidán nincsenek
bűnözők – teszi hozzá bizalmasan –, de megölni egy embert, és meghagyni
az értékeit? Hát, ez inkább személyes ügynek látszik.
–  Ez azt jelenti, hogy legalább egyvalaki ismerte a városban –
gondolkodom hangosan. – Hacsak…
Várja, hogy folytassam; egy ilyen bűnügy keltette izgalom nyilván a
napja fénypontját jelenti; a szóbeszédnek és pletykának lehet ilyen hatása.
– …hacsak nem egy őrült tette. Ki tudja, mi történhetett?
A mellkasára teszi az egyik kezét, és összerázkódik.
–  Milyen szörnyű vég ez egy embernek – mondom elgondolkodva. –
Ismeretlenek találnak rá, akik meg ismerték, talán sohasem tudják meg, mi
lett a sorsa.
A fogadósné bólint, és megpaskolja a vállamat. Vendégek egy csoportja
dübög le a lépcsőn, és miután az asszony meggyőződik róla, hogy a
reggelim végén tartok, figyelmét az újonnan érkezők felé fordítja.
Békében fejezem be a reggelizést. Senki sem háborgat, habár a csoport
hat férfi tagja oda-odapillantgat rám. Nyilván látják, hogy nő vagyok, annak
ellenére, hogy nadrágot viselek, és szigorúan feltűzöm a hajamat. Amikor
felébredtem, gondosan tanulmányoztam a térképet, amit Ben hozott
magával, és az emlékezetembe véstem az út kanyarulatait, miközben az
öreg ezüstműves szavaira gondoltam, aki állította, hogy senkinek sem
szabad tudnia Blackwaterről. Ez magyarázatot adhat arra, miért nincsenek
útjelző táblák, miért nem jelölik más térképeken, miért nem él az emberek
emlékezetében. Hogy miért nem adott meg Isolde egy címet az apjának,
ahová visszaírhatott volna neki. Egy egész birtok őrizte a titkot…
Ma reggel átmegyek a hídon a kelpie-lovam hátán, és nekiindulok az
ismeretlennek. Hát, őszintén szólva, ezt csinálom már hetek óta, de biztos
vagyok benne, hogy innentől kezdve valami régi és új felé közeledem – a
szüleim felé.
Feledésbe merültek, oly régóta halottnak hitték őket. Isolde és Liam
Elliott. Anya és apa. De én csak az anyámra tudok gondolni. Igazából
mindig csak rá voltam kíváncsi, apám egyszerűen… lényegtelen volt.
Aoifera és Isoldera hasonlítok, olyan vagyok, mint az összes igazi
O’Malley… de milyen lehet az apám? Van belőle valami az arcomon?
„Csinos fiú”, mondta róla Malachi, de ez számomra nem sokat jelent. Kék
volt a szeme, vagy barna, sárga, szürke? Vagy talán világoszöld, amivel
mintha beléd látna?
Itthagytak engem.
Nem tehetek róla, ez jut az eszembe. Itthagytak, mint egy fölös
pénzérmét, valamit, ami nem kellett nekik. Itthagytak, mint egy lerágott
végtagot a csapdában.
Szívesen fogadnak majd? Tetszeni fogok nekik? Isolde szeretni fog
engem?
 
A híd fából készült, deszkái tompán kongó hangot adnak a lovam patái
alatt. Érzem, ahogy a mellkasomban visszhangzik. A korláton át nézem a
folyót odalent; tajtékot vetve zúdul le a gátról. Nem látok fejet vagy farkat,
nem tűnik fel egyetlen vízi lény, sellő vagy ruszalka, vízi szellem vagy
vízitündér sem – csak a kelpie, amelyen ülök –, halaknál rosszindulatúbb
teremtmények nem háborgatják a vizet. Talán magam mögött hagytam őket.
Lehet, hogy a vizekben lakó csodás teremtmények nem szeretik vagy nem
viselik el az édesvizet. Talán betegek vagy gyengék lesznek, ha megfosztják
őket a sótól. Vagy az is lehet, hogy azért nem kísérnek tovább, mert
lemondtak rólam.
Megyek hát tovább észak felé. Hány napja már? Ki tudja, a térkép nem
jelöli a léptéket. A fát kell keresni, azt a különös fát, amelynek egy arc van
a törzsén, amit olyan szépen rajzolt meg az ezüstműves.
Azt az egy fát az erdőben, gondolom.
De mi van akkor, ha ez az egész csak mese? Hazugság? Mi van, ha az
ezüstműves őrült volt, és én most egy bomlott elme által kijelölt utat
követek? De akkor hová menjek? Hová bújjak el? Vajon Aidan valaki mást
küld utánam? Azt fogja feltételezni, hogy a bérgyilkos nem talált meg?
Hogy úgy döntött, velem együtt ő is elmenekül? Vagy hogy megöltem? Ki
tudja? Nem írhatok Brigidnek, hogy megkérdezzem. Nem tudhatom,
odaadják-e neki a leveleit, vagy Yri, Ciara, vagy akárki előbb Aidan kezébe
adja.
A lépteink hangja megváltozik, ahogy a hátasom patái elhagyják a hidat,
és a simára döngölt földúton lépkednek tovább. A ritmus változatlan marad,
de tompa dobogássá szelídül, ami már nem visszhangzik a mellkasomban.
Nyugalom telepszik rám.
Blackwater. Blackwater az úti célom, legalábbis az első. Válaszok várnak
ott engem. A szüleim. Titkok. Titkok, amelyek az enyémek, nem
másodkézből származók, amikre véletlenül bukkantam rá, és elloptam.
Megérintem a nyakamban lógó ezüst hajóharangot; a csípőmön lévő durva
felületű heg bizsereg, mintha égne. Aztán elmúlik az érzés.
Akkor hát tovább, előre; nincs más út, csak ez az egy.
 
Az út napról napra egyenletesen emelkedik, és bár nappal meleg van,
éjszaka lesüllyed a hőmérséklet. Minél feljebb jutunk, az erdő annál
sűrűbbé válik, a magasban összeérő lombos ágak sátorként borulnak az út
fölé. Olykor egy mókus vagy róka szalad át az ösvényen a kelpie-ló
kíváncsi tekintete előtt. Többször is megkérdeztem tőle, nem akarja-e
visszavenni a rendes alakját, és a fűnél valamivel tartalmasabb dolgokra
vadászni, de mindannyiszor csak a fejét rázta. Gyanítom, hogy úgy
gondolja, inkább elviseli ezt a kellemetlenséget, amíg elérjük az úti
célomat, mintsem hogy hol ilyen, hol olyan alakot öltsön.
A negyedik nap reggelén reszketve ébredek, és látom, hogy a tűz túl
hamar leégett, a kelpie-ló pedig szemrehányóan néz rám; láthatóan bánja az
alkut, amit velem kötött. Tegnap este óta nem mozdult el a fa alól. A
nyeregben ülve eszem, miközben az útra irányítom a lépteinket, amely
egyre keskenyebbé és egyre elhanyagoltabbá válik; az aljnövényzet
egymásba fonódva sűrű szövésű szőnyeggé áll össze, a kidőlt rönköket
belepi a zöld moha, piros és lila bogyók virítanak mindenfelé, de jobbnak
látom nem enni belőlük.
Minél távolabbra érünk, az út annál elhagyatottabb, és annál inkább
meggyőződésemmé válik, hogy csak nagy néha vetődik erre valaki. Kocsik
nem vihetnek ezen az úton élelmet és egyebeket Blackwaterbe, és onnan
cserébe ezüstöt. Talán egy másik utat használnak erre a célra.
Csak ekkor jut eszembe, hogy nem tudom, mi következik Blackwater
után. Az egyszerű térkép nem jelzi, mi van a birtok távolabbi, legészakibb
határán túl. Mi lehet ott? Milyen utak vezetnek le ennek a hegynek a
túloldalán?
Lehet, mondja egy hang a fejemben, hogy Blackwater valójában nem
létezik.
Négy napja nem láttam élő lelket, és nem azért, mint az utam korábbi
szakaszán, mert kerültem az embereket. Egyszerűen nem járt erre más
utazó. Be kell látnom, hogy ez a kevésbé járt út. Nincs jele sövényhatárnak,
sem annak a fának, aminek egy arc van a törzsén. Pedig nyitva tartottam a
szememet.
 Az idegeim, amelyek eddig nagyon jól bírták Óisín és Aoife temetését, a
szökést Aidan elől, Maura és Malachi halálát, egy ember meggyilkolását,
most énekelni kezdenek. Nem is, inkább mintha túlvilágian finom ujjak
pengetnék egy hárfa húrjait. Csak most, hogy olyan közel a cél – vagy nem?
–, egy új élet, a sok kérdésemre a sok válasz, talán megnyugodtam annyira,
hogy a félelmek és vágyak kiszabaduljanak a dobozból, ahová bezártam
őket. Közel és távol egy hang, de még madárcsicsergés sem hallatszik,
borzok, rókák sem hívogatják a párjukat vagy a kicsinyeiket. Itt nincs
óceán, nem kell tartani a sellők népétől, ennek ellenére borzasztóan
hiányzik. Hiányzik a nappal érezhető sós lehelete, viharos hullámainak
állandó robaja – nem számít, hogy megtanultam félni tőle, és gyűlöltem
úszni benne. Úgy emésztett a menekülés vágya, hogy eltemettem
magamban ezt a hiányt, ezt a távollétet. De a kelpie „sólánynak” nevezett.
A bérgyilkos meséi felidézték bennem, mit hagytam magam mögött Hob’s
Hallow-ban: a nagyszüleimet a hideg sírjukban, nemkülönben Maurát és
Malachit. Mindezek most elborítanak, mint egy hatalmas hullám, és
félelmetes viharként lecsapnak rám.
Hogy eltereljem a figyelmemet, és némi zajt csapjak, előások egy
történetet az emlékezetemből, és fennhangon mesélni kezdem. A kelpie a
hangomat meghallva hegyezni kezdi a fülét.
 
Az öregek mesélik, hogy valamikor régen egy tóban, amely nem volt sem
kicsi, sem nagy, annyira, hogy egyesek szerint még tónak sem lehetett
nevezni, élt egy mari-morgan. A sem nem kicsi, sem nem nagy tó épp
megfelelő volt ennek a vízi szellemnek, aki hosszú élete során semmitől sem
szenvedett annyira, mint az unalomtól.
Néha hajadon lányok jöttek a tóhoz, és mindenfélét kértek tőle: szépséget,
házastársat, gazdagságot. Volt, hogy megadta nekik, volt, hogy nem. A
lányok ajándékokat hoztak, és áldozatot mutattak be neki. De csak egy
olyan jött, aki megadhatta a mari-morgannek azt, amire igazán vágyott.
Ez a lány egy jó férjet szeretett volna – ó, már volt neki férje, de nem jó,
és nem kedves. Valójában nagyon is nemkívánatos férj volt, de a lánynak ez
jutott. A férfi az esküvő előtt természetesen nem mutatta ki a legrosszabb
tulajdonságait, hiszen nem volt teljesen ostoba. De ahogy telt-múlt az idő, a
megtévesztő külső alól mindinkább kiütközött az igazi természete, mígnem
teljes valójában megmutatkozott a kegyetlensége: kést emelt a felesége
arcára, hogy férfi soha többé ne nézzen rá.
 A lány, az asszony tehát könyörgött a mari-morgannak. „Változtasd őt
kedvessé! Tedd, hogy szeressen! Legyen belőle jó férj! Tedd jobbá az
életemet!”
A mari-morgan tudta, hogy a kívánságok közül csak egyet tud teljesíteni,
megkérdezte hát a lányt, hogy mit adna cserébe. „Bármit, amit csak kérsz”,
felelte a lány. És a mari-morgan egy ruhát kért viszonzásul.
Egy olyan ruhát, amely a víz alá merülve is szép marad, nem ázik el, nem
válik súlyossá, nem akadályozza őt az úszásban és a lemerülésben, nem
gátolja a táncban, a szökellésben és a bukfencezésben. Olyan ruháról
álmodott, amely a fénytől és a levegőtől megfosztva nem válik semmivé. A
vízitündér azt gondolta, ezzel túl sokat kért, az alku teljesületlen marad, és
részéről ez így rendben is volt.
De a lány tudott egy könyv létezéséről. Nem az övé volt, de képes volt
megszerezni. Tudta, hogy szerepel benne mindenféle varázslat, és az
egyikkel biztosan célt ér. Megszerezte hát a könyvet – hogy hogyan, az egy
másik történet –, összeszedte a szükséges holmikat, majd egy fényes
vérholdas éjszakán visszament a mari-morgan tavához. Ott kivágta egy
ruha részeit a víz és a holdfény szövetéből, és a varázskönyv leírása szerint
összevarrta a részeket. Az elkészült ruhát átokhínárral és csillagporral
díszítette. A mari-morgan látta, hogy tökéletes, és tudta, mindent meg fog
tenni, csak hogy az övé lehessen a gyönyörű holmi. „Ma este hozd el őt ide,
és gondoskodom róla, hogy az életed jobb legyen”, mondta a lánynak.
A lány, az asszony, a feleség úgy is tett. Ígéretekkel és mézesmázos
beszéddel rávette a férjét, hogy menjen el vele a tó partjára. A férfi a tó
reszkető felszíne fölé hajolva kereste a kincset, amiről a felesége
megesküdött, hogy ott meg fogja találni. A mari-morgan megjelent alatta,
mire a férfi elámult a szépségén, és arra gondolt, hogy mennyit érne, ha ki
tudná fogni. De mielőtt lenyúlhatott volna érte, a mari-morgan felnyúlt érte.
Lehúzta a víz alá, magával vonszolta egyre lejjebb és lejjebb, mígnem a
férfi szájából nem szállt fel több buborék.
Az özvegye sikoltozott, sírt, jajgatott, legalábbis egy darabig. De nem
figyelt oda eléggé – márpedig borzasztóan fontos figyelmesen hallgatni,
amikor szörnyek beszélnek, legyenek azok kétlábú férfiak vagy tavakban
lakó nők. Igen, az asszony sikoltozott, sírt, jajgatott, de végül rájött, hogy
megkapta, amit kért: jobb lett az élete.
 
Lehet, hogy rossz választás volt, de ez jutott eszembe. Mindazonáltal
minden változás fájdalmas, valami jobbért sebzed és égeted meg magad.
Eszembe jut róla a vastag könyv, amit otthon hagytam.
El kellett volna hoznom a mesekönyvet, amikor elmenekültem? De olyan
nagy volt, olyan súlyos, és túl könnyen kiderült volna, ki vagyok, ha
elfognak, és megtalálják a holmim között. És mégis, most egy újabb
veszteségnek érzem, hogy nincs nálam. Észszerű döntés volt, ennek
ellenére újabb űrt érzek a mellkasomban a többi mellett, ahol egykor Aoife
és Óisín, Maura és Malachi helye volt.
Elhatározom, hogy ha letelepszem, belekezdek egy új könyvbe. Mindent
leírok, amire vissza tudok emlékezni, hogy legalább egy változatban
fennmaradjanak. Mások lesznek, bizonyos részletekre nem fogok
emlékezni, de legalább meglesznek. És ahhoz, hogy eligazodj a világban,
nem kell más, csak egy nyom, amit egy mese hagy benned.
Már azon vagyok, hogy előássak egy másik történetet, amikor egy
kanyarban meglátom: sűrűn egymásba fonódó tüskés szederbokrok alkotta
sövény, magas, mint egy O’Malley, telis-tele a napfényben ékkövekként
csillogó szederrel. Vajon mióta haladunk vele párhuzamosan, mit sem tudva
arról, hogy ott van az erdő sötét vonala mögött? Túl szabályos, túl
gondozott, semhogy természet alkotta sövény lehessen. Ezt itt formára
nyesték, szép, egyenes vonalúra igazították, és magasra növesztették.
–  Ó! – kiáltom, és megvakarom a kelpie nyakát. – Akkor mostantól
figyeld azt a fát!
 23

MAGÁT A FÁT PÁR ÓRA múlva találom meg, de amikor meglátom,

rögtön felismerem. Tőlem jobbra élesen kiválik az erdő többi fája közül. A
bejárat a sövénykerítésen keresztül (az úttól balra) megint egészen más,
mivel nincs látható rés a zöld kordon szövetében. Leszállok a nyeregből, és
először a fához megyek. Az arc sokkal részletesebb – habár a munka eléggé
elnagyolt –, mint amire a térkép utalt: női arc, a homlokán aganccsal. Maura
meséiben szerepeltek szarvaslányok, akik maguk választották a sorsukat, és
annak jeléül, hogy nincsenek megszelídítve, leláncolva, és nem tartoznak
felelősséggel senkinek, agancsot növesztenek. Gyanítom, hogy ez az
elképzelés tetszene az anyámnak. Hosszan nézem a fába faragott nőt, aztán
a hátam mögé pillantok, hogy lássam, merre néz, mire szegezi a tekintetét.
Amikor megtalálom a helyet, elindulok a szederbokrok áthatolhatatlan
fala felé. Csakugyan megkülönböztethetetlen az összes többi helytől, ami
mellett ellovagoltam, és ellovagolnék, ha most tovább akarnék menni.
Óvatosan, hogy elkerüljem a tüskéket, kinyújtom a kezem, és mindkét
mutatóujjamat egy-egy ágba akasztva teljes erőből megrázom őket – hiába.
Maura egy hajdani meséje merül fel az emlékezetemben: egy lánynak, aki
hasonló akadállyal találta szembe magát, egy tüske megszúrta az ujját, mire
a kicsorduló vére eltüntette a vadrózsabokrot, lehetővé téve számára az
áthaladást.
Próbaképpen megszúrom az egyik ujjam hegyét.
Fáj, kicsordul a vérem, de nem történik semmi.
A napok óta felgyülemlett feszültség hosszú káromkodásban tör ki
belőlem. Hangos, cifra és dühös káromkodásban.
Amire egy ugyanolyan szentségtörő litánia válaszol valahonnan az
akadály túloldaláról. Mozgás támad előttem, amitől ijedten hátraugrom. A
sövény egy vastag táblája félretolódik, és ott áll egy férfi.
–  Mrs. Elliott, végre… ó! – Rettentő csalódottság érződik a hangján.
Szemét összehúzva félrebillenti a fejét. – Maga nem… de úgy néz ki…
 –  Miren Elliott vagyok – felelem, vállalva a nevet, amit eddig sohasem
használtam. Furcsa ízt érzek a számban ezektől a szavaktól, a gyomrom is
összeszorul… árulásnak érzem, hisz oly régóta voltam O’Malley. De ki
ismerné ezt a nevet itt?
A haragos tekintetű, rövidre nyírt, szürke hajú férfi sárgászöld szeme egy
keskeny résen át néz ki busa szemöldöke alól, amely középen nem nőtt
össze, ennélfogva nem hiszem, hogy Ben valamelyik alakváltó testvére
lenne. Ápolt, gondosan nyírt őszülő szakáll fedi az állát, és bár a ruhája
munkához való, tiszta és rendes. Tétován néz rám, mint aki a hazugság
jeleit kutatja az arcomon, de végül lép egyet oldalra.
– Jól van, akkor legjobb lesz, ha bejön.
Követem a kelpie-lovat, mint kiderül, a sövényfal egy sor paneljén
keresztül, amiket a férfi visszatol a helyükre, mihelyt áthaladtam rajtuk. A
bejárat mélysége körülbelül két méter, és amikor kilépünk, egy
szürkésvörös kőből épült őrházikóhoz érkezünk. Tolóablakai tisztára
mosva, a kertben kút van, és a kémény füstöt pöfékel. Az előttünk lévő
keskeny ösvény valamivel távolabb újabb fák közé vezet be. Várok, amíg a
férfi végez a feladatával; megvárom, amíg felém fordul, az arca még mindig
haragos.
– Ez itt Blackwater? – kérdezem megkésve.
– Mit akar? – kérdez vissza.
– A szüleimet keresem, Isolde és Liam Elliottot.
Összefonja a mellén a karját, és újból rám mered.
–  Olyan a hangja, mint az övé, ezért gondoltam… amikor káromkodni
hallottam. És kiköpött ő, nem annyira az apja. Nos. Mit akar?
– Találkozni akarok a szüleimmel. – Mihelyt kimondom, arra gondolok,
hogy milyen bolond vagyok. Most majd ki fog dobni. De ő csak bámul, a
szeme hol elkeskenyedik, hol kitágul, elkeskenyedik, kitágul, mintha a
fontolgatás és mérlegelés megkövetelné ezt a külsőleg érzékelhető
megnyilvánulást.
Végre elneveti magát, és az orra alatt megjegyzi:
–  Nem lesz ebből baj? – Megint nevet, egy pillanatra megint
elbizonytalanodik, majd folytatja: – Menjen csak, kisasszony, a bácsikája
biztos örülni fog, ha megismeri.
A bácsikám?
De nem kérdezek tőle többet, nem akarom felkelteni a kíváncsiságát
azzal, hogy milyen keveset tudok a családomról – ámbár már így is eléggé
csodálkozhat. Ha kicsit tovább gondolkozik, talán az is szöget üt a fejébe,
hogy miért nem hallott eddig soha rólam. Vagy hallott? De egyelőre ezt a
kérdést sem tehetem fel. Egyik lábamat beteszem a kengyelbe, és
fellendülök a nyeregbe.
–  Menjen ezen egy negyed mérföldet – mutat a férfi az ösvényre –, és
amikor négyfelé ágazik, a balról a másodikon eljut a nagy házhoz. A jobb
szélen lévő az olvasztókemencéhez vezet, balra a legszélső meg a faluba.
Jobbról a második a bánya. Most menjen, nem tévesztheti el a házat.
–  Maga kicsoda? – kérdezem, és egy kicsit mintha Aoife parancsoló
hangját hallanám a sajátomban.
–  Lazarus Gannel. Még találkozunk. – Úgy nevet, mintha a kedvenc
tréfáját sütötte volna el.
Megköszönöm neki. Ha tudok udvarias lenni akasztott emberek
kísérteteivel, hol négy lábon, hol meg két lábon járó farkasokkal, emberevő
kelpie-kkel, de még Aidan Fitzpatrickkal is, akkor, ha a szükség úgy
kívánja, lehetek udvarias a kapussal is. Ami azt illeti, több mint bölcs
dolognak tűnik.
 
A „kaputól” a házig nem több mint fél óra az út. Rászánom az időt, hogy
elnézzem a vidéket. A szemem issza a látványt, és ezalatt van időm
gondolkodni is.
Mihelyt a kapu eltűnik a szemem elől, végtelennek látszó
gyümölcsöskertbe jutunk. Meg tudom különböztetni az almafát a
cseresznyefától, a sárgabarackot az őszibaracktól – valamennyi fa
egészségesnek látszik, de egyiken sincs gyümölcs. Talán épp most volt a
szüret, gondolom, bár kicsit korainak tartom. Lugasrácsok is vannak a szőlő
számára, méghozzá elég sok; még nem tudom megállapítani, egy nagy
magánvállalkozás-e, vagy egy kis kereskedelmi szőlőültetvény – de a
tőkéken, bár egészségesek, szintén nincs szőlő. Távolabb a földek, ahol
búzának és árpának kellene hullámoznia, üresek. Azt gondolhatnám, hogy
parlagon vannak hagyva, de nincs itt az ideje. Továbbmegyek, és csakhamar
elérek oda, ahol az út szétágazik; azt választom, amit Lazarus tanácsolt.
Újabb fák – tölgy, tiszafa, kőris –, és megint termést nem látó földek.
Aztán jóformán minden átmenet nélkül egy gondozott terület látványa tárul
elém – noha látok foltokat, amelyek elhanyagoltak, és a kelleténél több gaz
nő rajtuk –, olyan, mint Hob’s Hallow lehetett valamikor, amikor még
kertészek egész seregét lehetett kivezényelni. És középen, mint valami dísz,
egy hatalmas épület emelkedik. Formára nyírt bokrok, megnyesett
sövények, óriás virágot formázó virágágyások, ágaikkal boltívet alkotó fák,
melyekre rózsabokrok kapaszkodnak fel. A házhoz közeledve látom, hogy
némelyik virágzik, véletlenszerű színkavalkádot alkotva. Madáretetők
lógnak a fák ágairól, de nem látok magokat csipegető madarakat. Éles
ellentét van a másutt látott hiányok és a ház körüli látszólagos
termékenység között. A hely mégsem teljesen makulátlan; érezhető rajta az
elhanyagoltság levegője, sőt látom még ebből a távolságból is. Olyan,
mintha mindennek zsongania, növekednie, zsibongania kellene, de
mindenre súlyosan rátelepülne a… várakozás, a függőben levés… Furcsa.
A kertben nincsenek munkások, senki sem rohan a szürke kőből és fából
épült istálló felől, hogy elvezesse a lovamat. Hangot sem hallok, szellő sem
hűsíti a nap melegétől izzadt homlokomat. Megsimogatom a kelpie-ló
nyakát; megborzong az érintésemtől.
Blackwater.
Egy kis emelkedő tetejére érve látom, hogy a dimbes-dombos kertek
átadják a helyet egy messzire nyúló zöld gyepnek, amely a túlsó végén
alámerül egy hosszú, széles és sötét vizű tóba. Szóval innen a hely neve.
Nem túl eredeti, de Isoldet talán a hangzása emlékeztette Breakwaterre. A
víz felszíne mozdulatlan, mint az üveg, mint a fényes obszidián; madarak
nem siklanak a tükrén, hattyúk sem úsznak rajta, sem közönséges kacsák
vagy még közönségesebb búbos vöcskök. Vajon élnek benne halak? Vagy
túl mozdulatlan, hogysem életet hordozhasson magában?
A ház nagyobb, mint Hob’s Hallow és a vele egy időben épült szárnyak.
Itt a szárnyak nem a lakóházra, hanem az ősi toronyra települtek, mint
valami szárnyaszegett madár. A kő ugyanaz a szürkésvörös, amiből a kapus
házikója épült, a fehérre festett bejárati ajtó és ablakkeretek enyhén
koszosak. A főépület négyszintes (beleértve a tetőteret és a félszuterént);
kétoldalt a szárnyak kétszintesek. E szárnyak egy darabig egyenesen
folytatódnak, majd derékszögben elfordulva tartanak az érkező vendég felé;
mindkét szárny korláttal van felszerelve, és elképzelem, ahogy este a korlát
mellett sétálok. A zöld füvet egy sárga kaviccsal felszórt fordulókör szakítja
meg, a kocsifelhajtó és a ház között nyolc, fából és fémből készült pad
szolgál ülésre, és mellettük hatalmas piros cserepek állnak, csordultig tele
virágzó levendulával. Erről megint eszembe jut, hogy a megérkezésem óta
sehol sem láttam virágokat, miközben a ház közelében gazdagon burjánzik
a sok növény.
 Megállítom a kelpie-lovat, és csak nézek, nézek.
Bámulom ezt az egészet.
A szüleimé mindez – ők csinálták –, és semmi jele a pénz hiányának.
Semmi sem utal arra, hogy nélkülöznének, szűkölködnének, szegények
volnának. Nem spórolnak. Én mégis egész életemben átalakított ruhákat
hordtam, levest és híg zabkását ettem, a nagyszüleim hétszer meggondolták,
mielőtt kiadtak egy ércpénzt, kerülték az adósságbehajtót, a legkisebb
segítségért könyörögtek az Aidan Fitzpatrick-féléknek.
És a szüleimnek ez van.
Semmit sem küldtek, hogy segítsenek.
Anyám nem küldött pénzt, pedig ismernie kellett a családja helyzetét – ő
is Hob’s Hallow-ban nőtt fel.
Nem küldött értem.
Fojtogat a düh. Megtettem ezt a hosszú utat idáig, és itt fogok meghalni a
küszöbön, mert nem tudom lenyelni a torkomat szorító dühöt. És mégis:
vágyakozom. Sóvárgok. Mindent megadnék azért, hogy szeressenek.
Mindenre találnék magyarázatot. Mondjátok, hogy tévedés volt az egész.
Tudom, hogy ez gyerekes – hogy a szívem ma is egy sérült gyerek szíve
és ettől úgy szorítom a gyeplőt, hogy a körmeim belemélyednek a
tenyerembe. Ez visszaránt ide. Csillapul a haragom. A kelpie-ló
türelmetlenül izeg-mozog alattam, és nincs kétségem afelől, hogy ki
szeretne lépni a szolgálatból. Finoman az oldalába mélyesztem a sarkamat;
szelíden hangot ad a megaláztatás elleni tiltakozásának, és továbbmegyünk.
Két-három méterre lehetünk a félkör alakú lépcsőtől, amikor kinyílik a
fehér ajtó, rajta az ezüstkopogtatóval – egy kétarcú, két halfarkú sellőt
ábrázol? –, és a nyílásban megjelenik egy nő.
A szívverésem egy másodpercre megáll, de aztán rájövök, hogy a nő nem
lehet az anyám. Nem lehet Isolde. Ez a nő alacsony, a haja egészen világos,
majdnem platinaszőke. Telt keblű, már-már kövér: köténye és öve
pattanásig feszül rajta. Kerek arcán és az álla alatt kicsit túl sok a háj, és a
bőrén már meglátszik a kor. Csinos, de sejthető, hogy meddig marad meg
annak. Ha magas lenne, karcsú és sötét hajú, mint egy O’Malley, a pecsétes
kötény akkor is megtorpanásra késztetne. Aoifet még a legnehezebb
napokban, amikor ki kellett segítenie a konyhában, mert Maura nem győzte
a munkát, sem lehetett piszkos kötényben látni, akkor sem nézett ki úgy,
mint egy mosogatófiú vagy lompos nőszemély. Ezt belém sulykolta, és nem
hiszem, hogy ne véste volna be anyám eszébe is.
 Azután a kötény alatt lévő ruhára összpontosítok: égszínkék, ezüst
virágok vannak ráhímezve. Első pillantásra is látszik, hogy jobb minőségű,
mint amilyet egy szolgálón szoktunk látni. Ugyanakkor látszik rajta, hogy
nem neki készült; használt ruha. Arra gondolok, hogy anyám
odaajándékozza a finom holmijait egy szolgálónak, és közben nem segít a
saját családján. Elhessegetem a gondolatot.
Házvezetőnő lehet, vagy szobalány, de az arckifejezéséből ítélve
elégedetlen a sorsával.
–  Hogy jutott be? Ki maga? – rivall rám. Csípőre tett két kezét ökölbe
szorítja, mintha csak így tudná visszatartani magát attól, hogy megüssön.
Résre húzza fekete szemét.
– A nevem Miren Elliott, és a szüleimhez jöttem – válaszolok előbb a
második kérdésre, mire az arcszíne pirosról vörösre változik a dühtől. –
Lazarus Gannel engedett be.
Arca megnyúlik a döbbenettől, a vörösség eltűnik róla, és valósággal
hátratántorodik az ajtóból, vissza, be a nagy ház sötét belsejébe.
Maradjak itt? Lépjek be utána én is?
Míg ezt fontolgatom, valami zavar támad az előtér homályba vesző
mélyén. Mozgást látok, izgatott kiáltásokat hallok, egy csattanás, azután a
zajok suttogássá halkulnak, amely, szinte látom, hogy port kavar a
levegőben.
Egy új alak jelenik meg a küszöbön: magas, ezüst szálakkal kevert
világosbarna hajú, kék szemű, kiugró pofacsontú, tisztára borotvált,
szögletes állú férfi. Smaragdzöld kockás nadrág, fehér vászoning, lazán
megkötött piros nyakkendő, lila selyemmellény, alul zöld, bíborvörös, sárga
rombuszkockás szegéllyel díszítve. Barna csizmája tükörfényes, olyan,
mintha sohasem tenné ki benne a lábát a házból. Magán viseli a páva
minden színét. Halvány mosoly van a száján, de ahogy közelebb lép, látom,
hogy a jobb felső ajka ívét egy heg töri meg. Egy pillanatra elidőzik az
ajtónyílásban, majd kilép, és széttárja a karját.
Ez az apám? Malachi azt mondta, hogy csinos fiú volt. Most öregebb, a
kor elvette a csinosság élét, így most csak egyszerűen jóképű. De ez az
apám?
– Miren. Drága kislányom. Miren. Isten hozott itthon.
 24

MAJDNEM LEESEM A LÓRÓL nagy siettemben, és amikor földet érek,

úgy elgyengül a térdem, hogy csak apám karja tart meg. Hosszan magához
szorít, én meg akaratom ellenére elsírom magam. Abba sem tudom hagyni,
miközben a magas férfi a hátamat veregeti, a homlokomat csókolgatja, és
közben azt suttogja, „Jól van, drága kislányom!”
Végül kisírom magam, és ahogy alábbhagy, majd elmúlik a
szomorúságom, és visszatér az erőm, kicsit elszégyellem magam.
Elhúzódom, de az érintés biztonsága miatt még fogom a karját, és
egyenesen a szemébe nézek. Épp megszólalnék, amikor azt mondja:
– A szüleid boldogok lesznek, ha itt találnak, amikor megérkeznek.
A szüleid. És eszembe jutnak Lazarus Gannel szavai: „Menjen csak,
kisasszony, a bácsikája biztos örülni fog, ha megismeri”, és nem kérdezek
semmit, mert nem akarok tájékozatlanabbnak látszani, mint amilyen
vagyok. Az az igény, vágy és akarat, hogy legyen legalább egy szülőm,
felgyülemlett bennem, s végül úgy elborított, hogy semmiféle észérv nem
írhatta felül. Ezt a férfit látva egyszerűen csak feltételeztem…
Most úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Hogy mindent,
amiről azt gondoltam, hogy végre elnyertem, ebben a pár másodpercben
kicsavartak a kezemből, és kitéptek a szívemből. Mintha mindaz, amire
igényt támasztottam, amikor az „Elliott” nevet használtam, odalett volna,
megmutatva a hazugságot, hogy ki vagyok, ki lehetek. Érzem, hogy újra
feltolulnak a könnyek, de ezúttal másfélék, egy bömbölő vihar előhírnökei.
Az a hang, amit a földre rogyva adsz ki, amikor nem törődsz azzal, hogy ki
lát, és már az sem érdekel, hogy ezek után élsz-e vagy meghalsz.
Olyasvalami, amiben most talán megsemmisülök.
Egymás karjába kapaszkodva állunk.
–  A nagybátyád vagyok, Miren – mondja szelíd hangon. – Edward
Elliott. Liam a fivérem. Újra a családdal vagy. Ne ess kétségbe! – Ismét
magához von, homlokon csókol. – Gyere be! Gyere be, itt otthonra találsz.
El kell mesélned mindent, az összes kalandodat. Tudom, hogy nehéz volt az
utad, de most már itthon vagy. Gyere be, gyere hát! Pihenned kell, drága
kislányom, látom rajtad.
A bácsikám – Edward – mindkét karjával átfogja a vállamat, és a
bejárathoz vezető lépcsőhöz irányít. Semmi másra nem vágyom, mint
aludni. Jobban vágyom az álombeli öntudatlanságra, mint arra, hogy választ
kapjak a kérdéseimre.
– Ne félj, Miren, itthon vagy.
 
Valamikor a sötétség óráiban felébredek, és nem tudom, hol vagyok. Az
ablaküvegen át besüt a hold. Felülök, megrázom a fejem; próbálok
visszaemlékezni. Egy szép nappali, egy csésze tea, valami sütemény, némi
csevegés – részemről, azt hiszem, nagyrészt hisztérikus, a szökésem
Breakwaterből, a hosszú út idáig – de csakhamar ellenállhatatlan fáradtság
tör rám. Halvány emlékem van arról, hogy a bácsikám félig-meddig felcipel
a lépcsőn, de ez minden. Ingben és nadrágban vagyok, de a cipőm, a
harisnyám és a kabátom eltűnt.
Körülpillantva nem sok mindent tudok kivenni a szobában, de eszembe
jut, hogy nem teljesítettem egy ígéretemet. Felkelek, odabotorkálok a
magas ablakok sorához, és kikukucskálok.
Odalent, a tó partján várakozik a kelpie-ló, sötétebb folt a sötét gyep
háttere előtt, de nem olyan sötét, mint a tó. Senki sem vitte be az istállóba,
miután megérkeztem? Nem is kimerültnek, inkább lomhának, lelassultnak
érzem magam… elkábítottak? Becsempésztek valamit a teámba, hogy
lecsillapítsanak? Mindennél jobban szeretnék visszafeküdni és aludni, de a
szavamat adtam a kelpie-nek, és legjobb lesz, ha addig teszem meg, amit
meg kell tennem, amíg senki sem látja.
Kilépek a nagyon hosszú folyosóra, megkeresem a márványpadlós
előtérbe levezető lépcsőt, a hatalmas bejárati ajtót, aminek a kinyitása egy
örökkévalóságig tart – a kezem, amely nem túl nagy, és nem túl kicsi, elég
suta –, majd kilépek az oszlopos előcsarnokba, az éjszakába. Olyan
fényesen süt a hold, hogy vaksin hunyorognom kell. A hegyi levegő
kifejezetten hideg, és rajtam csak egy szál ing van.
Addig dörzsölöm a szemem, amíg csillagokat látok a szemhéjam mögött,
és amikor kinyitom, kicsit jobb. Aztán meghallom az állat szelíd
nyihogását. Igen, ott van, türelmesen vár. Mellé érve munkába veszem
ügyetlen ujjaimat, meglazítom és lecsúsztatom róla a kantárt. A víz
folyékonyságával változik vissza a rendes alakjává, megrázza a fejét, és
bosszúsan felhorkan.
– Sajnálom – mondom. – Sajnálom, megfeledkeztem rólad.
Lehajtja a fejét, de olyan mélyen, hogy szinte érinti a földet.
–  De szabad vagyok, sólány, és megtartottad a szavadat, ahogy én is
megtartom az enyémet.
A mocskos régi kötelére gondolok, ami összetekerve a hátizsákom
mélyén lapul, és amivel visszahívhatom őt, és a tóra mutatok.
– El tudsz menni erre?
Bólint.
– Sima ügy, amikor a világ összes vize egymásba folyik.
Olyan gyorsan tűnik el, hogy szinte követni sem tudom a szememmel;
furcsa Aoife szavait hallani az ő szájából. Nem bámulok utána, inkább
visszafordulok a ház felé, és érzem, ahogy a végtagjaimon keresztül
visszakúszik a fáradtság. Föl akarok érni a szobámba, mielőtt letaglózna.
 
A szoba szép és napfényes. Az ágy nem baldachinos, de nagy, és az ezüst
ágykeret olyan, mintha leveles szőlőfürtökből állna. Az ágytakaró sötétzöld,
zöld a tapéta is, rajta virágzó mezőkkel. A padló fényesre csiszolt deszkáit
hatalmas selyemszőnyeg borítja, a magas ablakok előtt pedig aranysárga
függöny van. Most, hogy már ébren vagyok, belátom a teret; két ajtaja
közül az egyik csukva, a másik résnyire nyitva van. Az első a folyosóra
nyílik, a második egy kis fürdőszobába. A kandallóban már csak pislákol a
tűz maradéka, amit gyanítottam, mivel már akkor a végét járta, amikor az
éjjel felébredtem.
A takaró alatt fekve érzem a lepedőn a homokot, miután az éjjel mezítláb
mentem ki. A hajam még mindig szoros kontyban van, amitől viszket a
fejbőröm. Most, világosban látom, hogy a kabátom rá van terítve egy sárga
karosszékre a sarokban, és a bakancsom kikukucskál alóla. A mellette lévő
kis nyolcszögletű asztalon meggyújtatlan lámpás van; különleges darab, a
lámpatest vésett ezüst, az üvege irizáló. Felkelek, és alaposabban
körülnézek.
Egy másik sarokban öltözőasztalka áll, de egy ezüst hátú hajkefén és egy
kézitükrön kívül nincs rajta semmi. Sem szépítőszerek, sem ékszerek: ez
egy vendégszoba, mindenféle erre járó látogató számára fenntartva. Vannak
jelek, hogy nagy sietve (rosszul) letörölgették a port.
 Az egyik falnál rózsafa szekrény áll. Benézek, de nem sok minden van
benne: három hosszú szoknya, egy fekete, egy okkersárga és egy kék,
három sima fehér damasztblúz, két pár hímzett, gyöngyökkel díszített,
finom selyemcipellő. Elképzelem, hogy a szőke nő idetette őket, mialatt
aludtam; nyilván anyám szekrényéből szerezték. Az alul lévő fiókban egy
sor fehérnemű van, nagyjából az én méretemben, vörös selyemből. Még
sohasem láttam ilyet; meglep, hogy Aoife nem gondolt rá, hogy a
nászéjszakámra efféle holmikat vásároljon.
Attól, hogy eszembe jutott a nagyanyám, és hogy mit hagytam el,
kijózanodom. Aztán felötlik bennem, hogy amíg aludtam, valaki feltúrhatta
a hátizsákomat. Lehet, hogy megtalálta a véres ruháimat. Egy pillanatra
elakad a lélegzetem, és körbenézek, hol lehet a hátizsákom. De megvan, az
ágy lábánál lévő ágyneműs láda tetején fekszik.
Kinyitom: minden úgy van benne, ahogy hagytam, semmi sincs
megbolygatva. Egymás után húzom ki a holmikat, amíg megtalálom a zöld
szemű férfi vérétől foltos inget és nadrágot. Útközben is elintézhettem
volna, de a halála miatt érzett minden elégedettségem ellenére mostanáig
nem éreztem késznek magam arra, hogy a holmikra nézzek. Lekuporodom
a kandalló elé, fogom a tűzgyújtót és a faszénszövetet, és új tüzet gyújtok.
Megvárom, míg vígan pattog, akkor beletartom az ing gallérját, és amikor
már szépen ég, bedobom az inget a lángok közé. Az anyag kicsit parázslik,
aztán fokozatosan elhamvad. Következik a nadrág; ennek több idő kell, de
végül ez is eltűnik. Egy darabig még bámulom a lángokat, és arra gondolok,
hogy most van vége. Vége mindannak, amit magam mögött hagytam.
Mindenesetre remélem.
A fürdőszobában fürdővizet készítek. Illatos olajat és fürdősót teszek
bele, és megkeresem a sampont. Sokáig áztatom magam. Amikor végre
tiszta vagyok, kikefélem a hajamat, és amennyire tudom, egy törülközővel
megszárítom. Kiválasztom a kék szoknyát és az egyik blúzt, és lemegyek a
földszintre.
 
– Miren!
Könnyen megtalálom az orgonalilára festett falú kis reggelizőszobát, ahol
nagybátyám épp most fejezi be az evést. A tegnap éjjel, sötétben és félig
alva megtett út bevésődött az emlékezetembe. Itt nincsenek olyan
zegzugok, mint Hob’s Hallow-ban, ahol az idegen vezető nélkül órákig
bolyonghat. Blackwater jól megvilágított, jobb elrendezésű, könnyebben
átlátható hely.
– Milyen szép vagy! Nelly ügyesen választott anyád ruhatárából. – Nelly.
A szőke nő. – Miren, drágám. Felküldtem volna egy tálcán a reggelidet, de
nem tudtuk, mikor fogsz felébredni. – Edward láthatóan örül, hogy lát, fel is
áll az asztalfőről, és megölel. – Csatlakozol hozzám? Már épp indulni
akartam a dolgom után a birtokra, de az várhat. De még mennyire!
–  Köszönöm, a reggeli csodás lenne. – Leülök a székre, amelyet kihúz
nekem, így a jobbjára kerülök. A kandallópárkányon lévő porcelánóra
majdnem tízet mutat – reggelihez kicsit késő van, gondolom. Kávét tölt
nekem, majd megráz egy csengőt, és leül mellém. – Bácsikám, nem
szeretnék udvariatlan lenni, de megkérdezhetem, hová mentek a szüleim?
Mosolyog, aztán nevet.
–  Dehogy vagy udvariatlan. Természetes, hogy megkérdezed. Calderba
utaztak.
A név hallatán megdobban a szívem. Calder a Sötétség Földjén van, ott,
ahol a Pióca Lordok hatalmaskodnak. Ha túl sokat szemtelenkedtem, Maura
elővette az ezekről a vámpírokról szóló meséket.
– Nem valami ideális úti cél, de problémáink vannak a gyártással. Azok
az urak jártasak az ezüst kinyerésében. Caldernek is vannak bányái, és a
szüleid, hosszas mérlegelés után, úgy döntöttek, az ottani kormányzóhoz
fordulnak, hátha tud valami megoldást a mi… eredménytelenségünkre –
magyarázza Edward.
–  Mióta tart ez az állapot? – kérdezem. Gondolataim visszatérnek
Calderhez; milyen kétségbeejtő lehet a helyzet, hogy a Pióca Lordokhoz
kell folyamodniuk segítségért. Kevesen utaznak saját jószántukból vagy
másként a Sötétség Földjére, és még kevesebben térnek vissza onnan. Őrzik
a határokat és az átjárókat, vigyáznak, hogy a vámpírok ne juthassanak át.
–  Csak három hónapja mentek el. Apád, a fivérem megkért, hogy a
távollétükben legyek itt segítségnek. Működtessem a birtokot, és
biztosítsam, hogy Enának rendesen viseljék gondját.
– Enának?
– A húgod, Miren – világosít fel Edward.
– Van… van egy húgom? – A hír hideg zuhanyként ér. Engem elhagytak,
lecseréltek egy új gyerekre. Isolde… na jó, tizenhat éves volt, amikor
engem szült, akkor most mennyi is? Harmincnégy, harmincöt? Nem túl
öreg egy újabb gyerekhez. Nem született több kettőnk között – lehet, hogy
ez a gyerek is véletlenül jött?
Nagybátyám arca elfelhősödik az aggodalomtól.
– Nem sokat hallottál a szüleidről az eltelt évek alatt? Nyilván…
–  Semmit sem hallottam – felelem, és a hangom elcsuklik. – A
nagyszüleim… a nagyszüleim azt mondták, hogy Isolde és Liam meghaltak.
Csak egy hónapja tudtam meg, hogy nem így van.
A szája megmozdul, de hang nem jön ki rajta. Elborzad. Aztán
összeszedi magát.
– Szegény kislányom.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy elmondjam neki, a szüleim elhagytak.
Elviselhetetlen a gondolat, hogy ő is tudja, milyen könnyen lemondtak
rólam. Hogy ennyire nem kellettem nekik. És egy percre megtetszik a
sajnálat. Vágyom rá, hogy sajnáljanak. Szegény kislány vagyok. De aztán
hatni kezd Aoife nevelése, és ellököm magamtól a vágyat, hogy
szánakozzanak rajtam. Az ilyesmi elgyengít, vakká tesz arra, ami körülötted
történik, és arra indít, hogy magad helyett másokra számíts.
– A húgom. Van egy húgom. Mennyi idős?
Gyengéd mosoly jelenik meg az arcán.
– Még nincs egyéves: nemsokára hat hónapos lesz. – Elborul az arca. –
Ne gondolj róluk rosszat, amiért itthagyták őt, Miren!
–  Engem is otthagytak – felelem akaratlanul is keserűen. Semmi okom
kételkedni abban, hogy a szüleim ugyanezt megtehetik a testvéremmel is.
Ettől kevésbé gyűlölöm azt a gyereket. Ó, be kell vallanom, elborított a
gyűlölet hulláma, amikor tudomást szereztem a létezéséről, de most… most
már tudom, hogy Ena is olyan, mint én.
–  Megvolt rá az okuk, kedvesem, amit majd anyád személyesen fog
feltárni előtted, ezért én nem is mondok többet, csak arra kérlek, gondolj
rájuk jóindulattal, amíg haza nem jönnek. Akkor majd mindenre kapsz
magyarázatot. – Megsimítja a kezemet. – Meg kell értened, Miren, ennek a
háznak, ennek a birtoknak a fenntartása nem egyszerű a szüleid és az én
számomra. A bánya, az olvasztókemence, a gyümölcsöskert – és itt van a
falu, amelynek az élete ettől a helytől függ. Attól, hogy itt minden úgy
működjön, ahogy kell. Eddig sikerült a korábbi betakarítások és a bánya
kitermelt ércei révén mindent úgy fenntartani, ahogy kell, de a készletek
fogytán vannak. És a gabonaföldek, a gyümölcsöskertek újabban nem
hoznak termést – nem is sejtem, miért. Úgyhogy imádkoznunk kell, hogy a
szüleid a megoldás birtokában érjenek haza.
 
Erőteljes kopogás hallatszik, és mielőtt Edward bármit mondhatna, kinyílik
az ajtó. Nelly lép be. Megint egy rózsaszín, ezúttal arany szállal hímzett
virágokkal díszített ruhát visel. Ez is feszül rajta, mintha nem neki készült
volna, és a szoknya kicsit túl hosszú. Alaposabban megnézem; látni vélem a
durva szegést. Aha: felvarrta, de csúnyán. Összeszorított szájjal biccent
Edwardnak, de a szíve nyilvánvalóan nincs benne.
– Uram?
– Á, Nelly. Lenne olyan kedves, és hozna az unokahúgomnak zabkását és
pirítóst? – Rám néz, hogy rendben van-e, mire bólintok.
A nő egészen összepréseli mindkét ajkát, attól tartok, mindjárt
becsavarodnak a szájába, és a bosszúságtól csigavonalban leforognak a
torkán.
– Köszönöm, Nelly – mondom, de ettől mintha még bosszúsabb lenne, a
szeme is felvillan. Nem válaszol, kiviharzik a szobából, épp hogy be nem
csapja maga után az ajtót.
–  Meg kell bocsátanod a modortalanságát. Az idegei még nem jöttek
helyre a tűz óta.
Felvonom a szemöldökömet.
– Elfelejtettem, hogy csak most érkeztél – mondja nevetve. – Pár hónapja
tűz volt itt. Rettenetes kárt okozott az épületben, az a szárny le is van zárva
azóta. Nelly és a szüleid alig tudtak kimenekülni. Apád el is határozta, hogy
mihelyt teheti, rendbe hozatja. Úgyhogy – folytatja szomorú mosollyal –,
noha biztatlak, hogy fedezd fel a házat kedved szerint, a saját biztonságod
érdekében kénytelen vagyok kikötni, hogy nagy ívben kerüld el a keleti
szárnyat. És szegény Nelly Ena mellett nem tudja végigaludni az éjszakákat
– folytatja Edward bácsi. – Mihelyt egyszer jól kialussza magát, újra a régi
lesz. Szóval, ha már megreggeliztél, járunk egyet a birtokon? Közben
válaszolok a kérdéseidre, és te is elmeséled, ha nem túl fájdalmas, hogy
éltél eddig, és hogy találtál ránk. Később esetleg lesz kedved
megismerkedni a kishúgoddal?
 25

AZT MONDTAD, a gyümölcsös nem terem többé? – kérdezem, miközben

ellovagolunk a meddő fák mellett. Egy deres kancán ülök, ő egy pej
csődörön – mindkettőt az istállóból hozta ki, lovászfiúk híján magunk
nyergeltük fel őket. Edward bácsi bocsánatot kért, amiért nem vitte be az
istállóba a „lovamat”, amely eltűnt. Meg van győződve róla, hogy meglesz,
valahol a birtokon kóborol. Egyetértek, mert jobb így, mint elmagyarázni,
hogy egyezséget kötöttem egy kelpie-vel – még nem tudom, hogy viszonyul
a bácsi ezekhez a teremtményekhez, úgyhogy jobb, ha hallgatok. Már fent
jár a nap, kicsit izzadok a damasztblúzban, és hálás vagyok a széles
karimájú szalmakalapért, amit a bejárat melletti kalaptartóról vettem le.
–  Valamiféle gyümölcsvésznek mondják – feleli. – Senki sem tudja,
pontosan mi lehet. Nem penész, nem is gomba vagy rothadás. Már
majdnem három hónapja nem termett semmi. A mezők üresek, és azóta
nem született egyetlen bárány, kecske és borjú sem. – Edward megrázza a
fejét. – Amúgy a fák egészségesnek látszanak, ugye? Őszintén szólva,
tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek. Égessünk el mindent, aztán ültessük
be újra a területet?
– Óriási veszteségnek tűnik – válaszolom, és Hob’s Hallow-ra gondolok,
ahol mindegy, milyen évszak van, megterem a gyümölcs. Maurára
gondolok, aki már egészen kicsi koromban megmutatta, mit kell csinálni,
úgyhogy minden évben segítettem neki a szertartás elvégzésében. Letérítem
a lovamat az útról, és az egyik almafához irányítom. Leszállok, lesimítom a
szoknyámat – olyan bő, hogy a szélét hátulról a lábam közé véve bedugom
az övszalagomba, és már kész is a rögtönzött lovaglónadrág.
Leguggolok, hogy megvizsgáljam a fatörzs legalsó részét… aha! Ott van.
Ott az apró jel, Maura meg is mutatta, hogyan kell megrajzolni: egy „s”,
rajta egy átlósan húzott vonal, a mesterség jelei. Nem kellett, hogy Malachi
mondja el, anyám boszorkány volt, anélkül is rájöttem, hogy ha Maura
nekem megtanította a helyes formákat, ugyan miért ne taníthatta meg
korábban Isoldenak is.
 A gyümölcsös meg volt babonázva. Egész évben folyamatosan
virágoznia kellene. De mivel Isolde nincs itt, hogy gondoskodjon a mágia
eredményességéhez szükséges folyamatosságról, a varázslat erejét
vesztette. Megrekedt, alvó állapotba került – a fáknak nincs erejük
gyümölcsöt teremni. Ezen könnyen lehetne segíteni. De nem most. Nem az
új nagybátyám szeme láttára, aki nyilván nem tudja, mit csinált Isolde. Ő is,
mint oly sok férfi, magától értetődőnek veszi a jó szerencsét, és csak akkor
tesz fel kérdéseket, amikor a szerencse odébbáll.
Egyáltalán nem ismerem ezt az embert. Kedvesnek és szívélyesnek
látszik, de Aidan Fitzpatrick is az, amikor kedve tartja. Nem adok okot
Edward Elliottnak arra, hogy ne bízzon bennem.
– Miren? Mi az ott?
–  Ó, semmi, Edward bácsi. – Felállok, megfordulok, és rámosolygok a
szalmakalap széles karimája alól. Gondolom, anyámé lehet. – Azt hittem,
talán felismerem… valami hasonló Hob’s Hallow-ban is előfordult egyszer
– hazugság, mivel Maura okos praktikái mindig távol tartották az ilyesmit
–, de ezt a dolgot nem ismerem. Milyen rejtélyes, hogy a fák közben
teljesen egészségesek maradtak!
– A természet eleve kész rejtély.
– És azt mondod, már a bánya sem jövedelmez?
–  Vannak még kitermelhető rétegek – feleli egyszerre fellengzős és
lekicsinylő stílusban, ami hamisan cseng a fülemnek; kíváncsi lennék,
milyen sokat vagy keveset tud a bányászatról. – De elhanyagolható
mennyiséget lehet csak kinyerni. Vannak új helyek, ahol mélyebbre is
lefúrhatnánk, ha a szikla nem lenne túl kemény. Csak robbantással tudnánk
áttörni, de a főmérnök fél, hogy alagutak omlanának be, és akár még a tó
fenekét is meggyengítené.
– A tó?
–  Mélyen a föld alatt van. Akkora, mint a felszín felett lévő, vagy még
nagyobb. – Rándít egyet a vállán. – A fivérem elmesélte, hogy évekkel
ezelőtt történt egy baleset, aminek rettentő sok áldozata volt. A mai napig
élnek itt gyászoló özvegyek és árvák. Alagutakat kellett lezárni, más
járatokból ki kellett szivattyúzni a vizet; húsz bányász halt meg, akiknek a
holtteste sohasem került elő; most is ott lebeghetnek valahol a mélyebb
vájatokban.
Elgondolom, milyen sokáig működött ez a bánya, milyen sokáig hozott
hasznot, biztosított gazdagságot a szüleimnek; gazdagságot, amelyből soha
semmi nem került vissza Hob’s Hallow-ba. Ökölbe szorítom a kezem, hogy
nagybátyám ne vegye észre a remegését. Nagy levegőt veszek, és
fellendülök a nyeregbe.
– Gyere, Miren! – mondja, és sóhajt. – A falu következik.
A hőmérséklet esik valamelyest, amikor az utunk erdős vidékre vezet. A
lombok alatt halványabb a fény, és a meleg elszivárog. Itt sem hallani
madárdalt, sem a borz, a róka, vagy a farkas hangját, mint amikor a hegyre
kapaszkodva közeledtem új otthonomhoz. Eltűnődöm rajta: vajon van
összefüggés a gyümölcsösöket érintő mágikus praktikák elmaradásával?
Vagy csak rejtőzködnek az állatok?
Hamarosan magam járok majd utána. Nem mintha nem bíznék a
nagybátyámban, vagy csak annyira, amennyire bölcs dolog bízni benne, de
sokkal könnyebb olyanok társasága nélkül vizsgálódni egy új helyen, akik
az otthonukban nap mint nap tapasztalt dolgokat természetesnek veszik.
Egy idő után azonban észreveszem, hogy van valami hang. Víz
csörgedezik. Csakhamar megjelenik mellettünk egy patak, de nem kelt
bennem félelmet. Ebben a sekély csermelyben egy sellő fennakadna a nagy
halfarkával. A tótól idáig a föld alatt folyhatott. A köves patakágyban
csillog az ezüst, de halat nem látok, se nagyot, se kicsit.
– Van, aki horgászik a tóban?
Meglepődik a kérdésemen.
– Micsoda furcsa kérdés!
Nevetek.
–  Nem mondanám… én a tengertől jövök, Edward bácsi, a
magamfajtának a nagy víz mindig élelemforrást is jelent.
– Á! A válaszom nem, kedvesem. Ott senki nem horgászik. Nincs semmi,
ami bekapná a csalit, legalábbis nekem azt mondták. – Sóhajt. – Miren,
megkérdezhetem, hogy találtál meg minket?
Elmondok neki egyet-mást. Eléggé megtépázták a bizalmamat, méghozzá
nem olyan régen, úgyhogy nem könnyű kiérdemelni. Elmesélem Óisín és
Aoife elvesztését, de nem beszélek Aoife halála körülményeiről. Elmondom
Aidan és Aoife házasságszerző praktikáját, de nem mesélek Aidan kezének
kegyetlen szorításáról, sem a fizetett bérgyilkosáról, és arról sem számolok
be, mit éreztem, amikor a kezemben lévő kés belemélyedt a zöld szemű
férfi nyakába. Megemlítem, hogy megtaláltam Isolde leveleit Óisín
dolgozószobájában, illetve csak egy levélről beszélek – és felkeltem vele az
érdeklődését.
 – Mit írt Isolde a levelében?
– Sajnos nagyon keveset. Csak annyit, hogy ő és az apám letelepedtek itt,
hogy a hely Bellsholmtól északra van, és hol található. – Kis hazugságokat
mondok, amikre senki sem fog rájönni. Nem említem az öreg ezüstművest,
aki szenilitásában titkokat fecsegett ki. Ez a hely okkal volt elrejtve – a
sövény titkos bejáratára gondolok; csak tegnap volt, hogy beléptem rajta. A
szüleim nagy utat tettek meg azért, hogy Blackwatert megtartsák
felfedezetlen helynek. És visszagondolok arra, milyen dühös volt Aoife,
amikor Isolderól beszélt. Eltöprengek, hogy vajon csak ezért kellett így
elrejtőzni? Hogy Aoife ne találhassa meg őket?
– Semmi többet? Nem írt részleteket az új otthonukról és a családjukról?
–  Nem, bácsikám – felelem, és közelebb hajolok hozzá, mintha titkot
osztanék meg vele. – Nyilván tudsz róla, hogy anyám nagyon rossz
viszonyban volt a szüleivel, amikor elvált tőlük. – Bólint. – Aoife
nagyanyám sohasem bocsátott meg neki. – Arra azonban nem bírom
rávenni magam, hogy elmondjam, engem valami adósság fejében hagytak
ott.
– Ó, drága kislányom! És micsoda csapás, hogy most, amikor eljöttél ide,
nem találod itt őket, habár csak átmenetileg! Úgy sajnálom, hogy nem
tudok enyhíteni a fájdalmadon!
– Nagyon kedvesen fogadtál, bácsikám. Ezt sohasem fogom elfelejteni. –
Mosolyogva nyújtom a kezem, hogy megérintsem a karját.
– Isolde bizalmasan elárult nekem egyet-mást – mondja. – Az O’Malley-
k zűrös társaság, de azt hiszem, minden családnak megvannak a maga
problémái. Na persze az Elliottok sem voltak mentesek a problémáktól! Azt
mondod, elmenekültél a kérőd elől? Apád a menyasszonyjelöltjét hagyta
ott, amikor megismerkedett anyáddal. Szegény lány. Úgy látszik, ez benne
van a véretekben. De néha nem lehet megtagadni azt, amit a szív kíván. –
És gyengéd szeretettel rám mosolyog.
–  Aidannek nem kellett olyan feleség, aki önállóan gondolkozik –
mondom hűvösen. – És soha nem támogatott volna abban, hogy elinduljak
megkeresni a szüleimet. Nem lettem volna számára megfelelő feleség, sem
ő rendes, derék férj.
– Talán még jobb belátásra térhet. Egy feleség tapasztalatom szerint sok
mindent elérhet a férjénél.
–  Bácsi – mondom lassan. – Azt hiszem, Aidan alkut kötött azzal az
asszonnyal, aki rablókirálynőként uralkodik Breakwater felett. Nem hiszem,
hogy jó ember.
Csodálkozom magamon, hogy mennyi féligazságot mondok ennek az
embernek, aki rokonom. Hazudtam ennyit korábban is? Vagy mélyen el volt
temetve bennem ez a szokás, ami most, hogy a magam erejéből kell életben
maradnom, a felszínre került? Ez a leghasznosabb tudás, amit Aoife valaha
átadott nekem? A becstelenség? Edward bácsi kezdettől fogva kedves volt
hozzám, szívesen fogadott, mégis valami azt suttogja a fejemben: Korai
még bármit mondani, Miren, légy türelemmel!
– Azt hiszem, jól döntöttél, drágám, amikor eljöttél onnan.
– Eleget beszéltünk a nehézségeimről, bácsikám. Nem mesélnél most az
Elliottokról?
 
Útban a falu felé negyedórán át hallgatom a családi történeteket az Elliott
család Able Tanyán lévő otthonáról, Eleanor dédnagymamáról, aki üreget
vájt a falábába, és megtöltötte szilvapálinkával, hogy elviselhetővé tegye a
templomi szolgálatot. Tobias bácsiról, aki elmulasztotta tájékoztatni a
negyedik feleségét arról, hogy az első három még él és virul. Vella kuzinról,
aki úgy szerette a farkaskutyáit, hogy amikor kimúltak, kitömette, és a
kedvenc helyükre állította őket a lakásban, és amikor meghalt, a saját
sírjába helyeztette valamennyit. Edgár nagyapáról, aki egy este bezárkózott
a könyvtárszobájába, és nem volt hajlandó kijönni többé, csak bevette az
ételt a folyosóról, miután már elment az, aki odahozta. Ez így ment addig,
amíg egy napon három adag étel gyűlt össze érintetlenül az ajtaja előtt. A
fiai betörték az ajtót, és ott találták holtan, az arcára fagyott rémülettel,
Murcianus mágikus szertartásai egy példánya fölött.
– Sohasem tudtuk meg, sikerült-e megidéznie valakit… a ház egyébként
is örökké tele volt mindenféle furcsa zajokkal, úgyhogy egy újabb kísértet
aligha vonta volna magára a figyelmet.
A patak mentén megyünk egészen a faluig, ahol a víz átcsap egy
földszegélyen, majd lezúdulva összegyűlik egy tér szélén álló szökőkút
medencéjében. A medence közepén egy sellőszobor emelkedik a magasba.
Hosszan bámulom. Idealizált változat, szép és kedves jelenség, egyáltalán
nem hasonlít azokra a sokfogú, sokkarmú, éles uszonyú, csapkodó farkú,
kopoltyúnyílású és pikkelyes bőrű lényekre, akik behúztak a Breakwater
Harbour vizébe. Ezt a szép szobrot olyasvalaki készítette, aki soha életében
nem találkozott a sellő igazi természetével.
 A tér körül nagyjából negyven takaros kis házat látok (némelyik öregebb,
némelyik újabban épült, gondolom, ahogy a család bővült), egyszerű fehér
kerítések mögött húzódnak meg az apró, virág nélküli kertek. Emberek
jönnek-mennek, gyerekek játszanak, és énekelnek gyerekkoromból ismert
dalocskákat. Néhányan vizet húznak a szökőkútból, mások árukat
mutogatnak – gyümölcsöt, zöldséget, amiket valahol másutt vásárolhattak,
vagy lehet, hogy az utolsó tartalékukat hozták ide? Ketrecbe zárt állatokat is
látni, teheneket, juhokat, de újszülött állatok nincsenek köztük, ahogy
Edward is mondta.
Figyelem, ahogy az emberek kezdenek észrevenni minket. Egy vörös
hajú nő egy szintén vörös hajú, négyévesforma gyerekkel a csípőjén (ahhoz
már túl idős, hogy így kelljen vinnie) meglát minket – illetve főleg a
nagybátyámat és a szája egyetlen vonallá szűkül. Aztán megpillant engem,
és az arca kifejezéstelenné, üressé válik, és leesik az álla. A mellette lévő
férfi követi a nő tekintetét; más fejek is felénk fordulnak, a jelenség
elterjed, ahogy a lángok ugranak át egyik háztetőről a másikra.
Az eddig tolongó sokaság megáll, megmerevedik, és az emberek ránk
bámulnak. A szemem sarkából rápillantok a nagybátyámra, aki mosolyogva
mormolja:
–  Aha, látom, Miriam Dymond észrevett. Nagyon hasonlítasz
édesanyádra.
És mintha a szavai varázslatot oldanának fel, a falusiak, mintegy
felocsúdva, újból megindulnak. Egy vaskos, rózsás arcú férfi
előrefurakodik; szépen vasalt sárga kabát és egy munkásemberen
megszokottnál rendesebb, fekete kockás nadrág van rajta.
– Mr. Elliott – szól oda a legkevésbé sem barátságos hangon, de érzem,
hogy erősen letompította az ellenséges élét.
– Oliver. Hogy s mint?
–  Ha a termést kérdi, abban nincs semmi változás. Ha a bányára és a
kohóra gondol, a helyzet ott is változatlan. – Az üzenet világos: Nem
csináltál semmit, nem változott semmi. De aztán kicsit más hangon,
reménykedve kérdezi: – Van valami hír Isolde úrnőtől?
– Még nincs, de vannak reményeim. Ez itt – tesz egy mozdulatot felém –
a lánya, Miss Miren. Hiszek a jelekben, és meggyőződésem, hogy az
érkezése azt jelenti, hamarosan viszontlátjuk a szüleit. Miren, Oliver a
birtokunk intézője.
 Oliver arcáról leolvasom, hogy mit gondol pontosan erről az okfejtésről.
Mosolyogva lehajolok a nyeregből, és kezet nyújtok neki. Kis habozás után
elfogadja. Úgy tűnik, megkönnyebbült, hogy így tett, mintha ahelyett, amit
várt, mást tapasztalt volna. Eszembe jutnak Malachi szavai arról, hogy
Isolde milyen elbűvölő teremtés volt; vajon ezeket a falusiakat elbűvölte,
részben ezért maradnak itt a fenyegető élelmiszerhiány, az elmaradhatatlan
tél és a nagybátyám iránt tapasztalható nyilvánvaló ellenszenvük dacára?
Beleborzongok a gondolatba, hogy valakiket akaratuk ellenére tartanak
fogva. De persze az emberek makacsok, és nehezen mozdíthatók; többnyire
nem szeretik a változást, még ha az az ő érdeküket szolgálja is. Ez talán
nem az anyám hibája.
–  Holnap gyere föl a házhoz, Oliver, hogy megbeszéljük a következő
szállítmány útját St. Sinwinbe!
– Rendben van, Mr. Elliott. Jó napot, Miss Miren!
– Jó napot, Oliver!
Átvágunk a téren, és észreveszem, hogy mialatt Oliverrel beszélgettünk,
sokan eltűntek, hogy amerre megyünk, ajtók csukódnak be halk suttogások
közepette. Az itt maradók vagy barátságtalan pillantásokat küldözgetnek
felénk – Edward bácsi felé? –, vagy feltűnően félrefordítják a tekintetüket.
A vállam felett hátrapillantok oda, ahonnan jöttünk, és látom, hogy a vörös
hajú asszony kiköp a lovam után, és tesz egy mozdulatot, amiről Maura
elmondta, hogy a nem kívánt dolgok kivédését jelenti: a szarvak jelét
mutatja.
–  Elmehetünk ma a bányába, bácsikám? Bevallom, arra vagyok a
legkíváncsibb.
Edward Elliott megrázza a fejét.
–  Ma nem, kedvesem. Ma más feladataim vannak. Szeretném, ha ma
délután inkább Enával lennél kicsit, hogy Nellynek jusson egy kevés ideje
önmagára. Kedves gesztus lenne tőled. – Elmosolyodik. – Sietségre semmi
ok, Miren, a bánya holnap is, sőt holnapután is ott lesz.
– Természetesen, bácsikám – felelem mosolyogva. Már majdnem a falu
végén járunk, az utolsó egy fehérre és zöldre festett ház, apró előkertjében,
egy virágtalan rózsabokor alatt pad áll. A hely eszembe juttatja, amikor
megtaláltam Aoifet a kertjében, úgy, hogy már kiszállt belőle az élet.
Nyelek egyet, és sűrűn pislogok. Azután meglátok egy férfit az ajtóban,
almát eszik, csak úgy herseg, és bennünket bámul. Jóképű, markáns arcú
férfi, göndör fekete haja van, világoszöld szeme a bérgyilkoséra emlékeztet.
Újból nyelek egyet, jóllehet tudom, hogy nem ő az. A ruhája csupa sár és
fű, a haja hátra van simítva izzadságtól fénylő homlokából. Bal szeme
sarkától feszes, fehér sebhely húzódik a füle fölé, ahol eltűnik a haja alatt.
Edward bácsi szándékosan nem néz rá, de a férfi odaköszön:
– Jó napot, Mr. Elliott! – Megvetés és derültség érződik a hangján.
Bácsikám undorral elhúzza a száját.
– Jedadiah.
A férfi biccent felém, és a korábbitól nem sokban különböző hangon
mondja:
– Kisasszony.
Bólintok, és továbbmegyünk, azzal ki is érünk a faluból. Szívesen
visszanéznék, hogy lássam, figyel-e még bennünket; erővel kell ellenállnom
a kísértésnek. Nem messze van egy kis temető, de nem arra megyünk.
Edward szája rándulásából arra következtetek, hogy ha most bármit
kérdeznék, nem kapnék rá választ, így elteszem későbbre, abba a dobozba,
ahol azokat a nyugtalanító kérdéseket tartom, amikre egy napon, ha törik,
ha szakad, választ kell kapnom.
 26

A GABONATERMÉST GYORSAN és könnyen elintézem, elég elmenni

minden földdarab négy sarkába. Egy csepp vér a hüvelykujjamból, egy
csepp víz a kulacsból, és pár elsuttogott szó kíséretében átfújok a
tenyeremen pár búza-, rizs- vagy zabszárat. Néhány napon belül, vagy ha
anyám csak félig olyan boszorkány, amilyennek Malachi mondta, talán még
hamarabb mutatkoznia kell a különbségnek. Feltéve, hogy a föld őrzi a
mágiájának a nyomát. Egy igazi boszorkány könnyebben érne el jobb
eredményt, és mindössze az akaratára és a vérére lenne szükség hozzá. Én
nem vagyok boszorkány, de nem is kell annak lennem, elég a formaságok,
az eszközök és a szándék ismerete.
A gyümölcsösökkel több a munka, de a szertartás ugyanaz: vér, víz és
levegő a kertek minden sarkában, de utána minden egyes fához oda kell
menni, beszélni kell hozzá, és a bicskámmal újra bevésni az apró jelet, hogy
az életnedv szabadon áramoljon. Négy gyümölcsös van, mindegyikben
nagyjából ötven fával. Sokáig tart, mire mindegyikkel végzek, telemegy a
szemem homokkal, fáj a torkom, sajog a térdem és a derekam. Sötétben
kelek fel – az órán alig múlt hajnali három –, így könnyen vissza tudok érni
a házba és az ágyamba. Senki sem fog keresni, úgyhogy addig alszom, amíg
akarok.
Szerencsére telehold van, nem kell redőnyös lámpást magammal vinnem,
és az ilyen munkához tökéletes ez az idő. Könnyű volt kisurranni, amikor
eloltották a lámpákat, és Nelly – ő az egyetlen szolgáló, aki bent lakik a
házban, ami furcsa egy ilyen nagy helyen – lépteinek kopogása, ahogy Ena
tőlem távol lévő szobájához tart, fokozatosan elhalkul, majd megszűnik.
Egész délután a gyerek mellett ültem, de ezzel sem nyertem el a
házvezetőnő bizalmát. A kis Enának sötét kóchaja és mélyen ülő, barna
szeme van. Nem olyan sápadt, mint én vagyok, a bőréből hiányzik az a
különös ragyogás, de eléggé egyformák vagyunk ahhoz, hogy észrevehető
legyen a családi hasonlóság. Durcásnak és szomorúnak látszott, amikor
Nelly bevitt a szobájába, és ugyanezt el lehetett volna mondani róla is.
Rögtön sürgölődni kezdett a gyerek körül, és láthatóan nem igyekezett
elmenni, pedig a szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy nagyon ráférne
az alvás. És abból, ahogy a gyerek bömbölését hallva összevonta a
szemöldökét, láttam, hogy pattanásig feszültek az idegei. „Ellesz velem”,
mondtam, és rátettem a kezemet a karjára. Gyakran ültem a bérlők
gyerekeinek bölcsője mellett, amikor betegek voltak, vagy egy-egy távoli
unokatestvér kiságyánál, amikor elhozták Maurához, bízva a
gyümölcsteáiban és a tinktúráiban.
A házvezetőnő hátrahőkölt, és kiment a szobából.
Felvettem a gyereket, és belenéztem a szájába: az ínye vörös volt, és
gyulladtnak látszott. Ahogy megérintettem az ujjammal, felüvöltött, de
Nelly nem fordult vissza. Levittem magammal Enát a konyhakertbe; a
gyógynövények puszta száma kizárta, hogy másvalaki ültette be a kertet,
mint az anyám. Enyhén szólva különös volt, hogy ezek a növények az ő
távollétében is virultak. Szedtem közönséges falgyomot és téli zsázsát, és
bevittem a konyhába.
Amíg mozsarat és mozsártörőt kerestem, Enát beültettem az asztal
mellett álló etetőszékbe. Az amúgy jól felszerelt konyhában semmilyen
alkalmas eszközt nem találtam, ezért nyitogatni kezdtem az ajtókat. Három
éléskamrában sokkal több élelmiszer volt felhalmozva, mint amennyit a ház
lakói meg tudtak volna enni, azután volt egy szoba a mosásra és az ágy- és
asztalneműk összehajtogatására, valamint egy olyan dolgozószoba, amit
bármelyik patikus büszkén mondana a magáénak. A polcokon egymás
mellett sorakoztak a szárított növényekkel és tinktúrákkal tele, gondosan
felcímkézett üvegek; a címkéken felismertem anyám Óisínnek írt leveleiben
látott kézírását. Voltak itt olvasztótégelyek, egy kis kandalló, üstök,
réztálak, kémcsövek és pipetták, három nagyméretű, ezüstzárral felszerelt
üvegdoboz – és egy sor mozsár és mozsártörő.
Egy sarokba besöpörték egy összetört üveg maradványait, és tőle nem
messze, a padlón egy megszáradt barna folt látszott – épp csak sebtében
feltakarítva. A jelek szerint anyám sietve ment el, és elfelejtett rendet tenni
maga után. Leghátul egy csapóajtót láttam, és a kíváncsiságom odahajtott
volna, ha a boldogtalan kis Ena sírása nem figyelmeztet a célomra. A kis
üvegek között megkerestem a nyílgyökérport tartalmazót, és ezzel együtt
magammal vittem egy mozsarat a törőjével vissza, a konyhába.
Megtörtem a növényeket, kerestem egy üveg portóit, belekevertem egy
keveset a nyílgyökérporral együtt, és bedörzsöltem vele a gyerek ínyét.
 Először dühös lett, és már nyitotta a száját jó nagyra, hogy
torkaszakadtából üvöltsön, de a pép máris hatott, és mielőtt feljajdulhatott
volna, az arckifejezése megváltozott, a fájdalom csillapodtával cuppogni
kezdett, és közben csodálkozva nézett rám. Hamarosan már mosolygott,
nevetgélt, és nyoma sem maradt annak a gonosz kis démonnak, akinek
először megismertem.
Ápolt és tisztán tartott dundi baba, a haja sűrű és fényes, a szeme
csillogó. Nyilvánvaló, hogy a házvezetőnő nem ismeri a házi
gyógymódokat. Lehet, hogy elmondom neki. De lehet, hogy nem. Akár így,
akár úgy, a gyerek ma éjjel sokkal jobban fog aludni, és ettől Nelly is.
Ezután sétálni vittem. Elmondtam neki valamennyi fa és virág nevét, a
tulajdonságaikat, hogy mi jót és rosszat tehet velük. Kérdezgettem őt a
szüleink felől, de túl kicsi még, hogy válaszolhasson. Csak nevetett rám,
tapogatta az arcomat, és húzgálta a hajamat. Amikor a tó mellett sétáltunk,
figyeltem, ahogy a tekintetét a mozdulatlan, sötét víztükör felé fordítja, és
egy őrült pillanatig arra gondoltam, beviszem úszni (nem jönnek hullámok,
nem dobom be, nem kiabál a partról a brutális Aoife), de közelebb érve
láttam, hogy nincsenek sekélyebb részek, és nincs partrész, ahol efféle
ártalmatlan játékot űzhetnénk. Eszembe jutottak a sellők, és bár elképzelni
sem tudtam, hogyan juthatnának el ide, lemondtam a dologról, és
visszavittem a gyereket a házba.
A konyhában megtöltöttem egy üveget tejjel, és a gyerekszobában
megetettem; közben felolvastam neki Murcianus Meséskönyvéből – anyám
a jelek szerint ugyanazokat a könyveket gyűjtötte össze, amiket Hob’s
Hallow-ban azt, amelyik rókákról, hollókról, sajtról és kövekről szól. A
szeme üvegessé vált – ami azt illeti, az enyém is –, nyűgös lett, így amikor
a mese végére értem, gondolatban elővettem az O’Malley-féle történeteket,
hogy a családunkról is meséljek neki, noha nem tudhattam, mit osztott meg
vele Isolde.
Meséltem neki ikrekről, egyugyanazon kagylóban termett gyöngyökről,
sellőnővérekről. Hogy hogyan jöttek a világra az anyjuk, egy sellőkirálynő
és egy tengeri boszorkány rosszul megkötött alkuja következtében. Hogy
gyerekkorukban megosztoztak mindenen, de miután anyjuk meghalt, és a
tengeri boszorkány felszólította őket, hogy fizessék meg, amivel még
tartoznak, minden rossz irányba fordult.
 
A nővérek megegyeztek, hogy megosztják a terhet: elsőként az idősebb
(habár csak egy perccel) uralkodik anyjuk helyett, miközben a fiatalabb a
boszorkány rabszolgája lesz; hat hónap után pedig cserélnek. Ám amikor a
rabszolga-nővér szolgálata letelt, a testvére nem tért vissza, hogy átvegye a
helyét. A fiatalabbik sokáig reménykedett, várta, hogy nővére majd csak
felbukkan a zöldesfekete mélységből, de az a nap sohasem jött el. Időközben
a rabszolga-nővér mindent megtanult, amit a tengeri boszorkány tanított
neki, és amikor a boszorkánynak nem maradt több megosztható tudománya,
elköltözött ebből az életből, rabszolga tanítványa pedig felült a hullámok
alatti csonttrónusra. Teltek-múltak az évek, évtizedek, évszázadok, s eközben
új leányok könyörögtek a nővérnek, olyanok, akik szerettek volna kapni
valamit, akik olyan alkut szerettek volna kötni vele, amilyet az anyja kötött a
régi tengeri boszorkánnyal. A boszorkány-nővér minden alkalommal
teljesített egy kívánságot, cserébe pedig adott valami becses dolgot a
leánynak: egy farkat, egy nyelvet, lágyan omló hosszú hajat, fénylő szemet,
hangot. Tudta, hogy ezeket a leányzókat minden alkalommal királynőnővére
küldte fizetségként, megvesztegetésül, hogy boszorkány-nővére ne jusson el
a régi királyságukba, és ne vegye el, ami megilleti őt. De egyszer,
mindketten tudták, egyszer eljön majd a számonkérés napja.
 
Azután elmeséltem neki egy történetet a családunkról, utána meg azon
töprengtem, hogy ez talán az a fajta történet, amit nővérek nem
mesélhetnének el egymásnak.
Mire a házvezetőnő visszatért – sokkal pihentebben, de semmivel sem
barátságosabban –, Ena békésen aludt. Nellynek azt mondtam, a gyerek
valóságos kis angyalként viselkedett, de hogy miért, nem árultam el. Este,
mielőtt leültem a bácsikámmal vacsorázni, visszasurrantam Ena szobájába,
és megint bedörzsöltem az ínyét a péppel, hogy mindnyájan nyugodtan
tudjunk aludni.
Most, ahogy itt állok a sötétben, érzem, hogy minden cselekedetemmel –
a kishúgomról való gondoskodással, a termőföldek és a gyümölcsöskertek
felélesztésével – helyet készítek magamnak itt, Blackwaterben. Otthont.
Habár a ház régebben épült, bizonyos értelemben új is, amit Hob’s
Hallow-ról el sem tudok képzelni. Az a hely olyan régi, hogy a múltja – az
O’Malley-k, a történetük, a megszületett és elajándékozott gyerekeik, a
tenger iránti szeretetük – súlya egész életemben rám nehezedett. Noha
mindig is gyűlöltem úszni benne, mindennap hiányzik a sós víz szúrós
szaga; itt folyik az ereimben, és ez mindig is így lesz. Ott van, ahol én
vagyok. Itt viszont valami mássá válok: Elliott lesz belőlem, mindazzal a
lehetőséggel, amit ez a lét kínál, amelyben magam mögött hagyom az
O’Malley-kat a terheikkel együtt – legalábbis addig, amíg anyám vissza
nem tér.
A jószágon is tudok segíteni, de kicsit trükkösebb lesz minden házba
bemenni és becsempészni valamit az eleségükbe.
Ahogy itt állok a telihold alatt, újból tudatosul bennem a hely különös
csendje – és meglep, amikor tisztán hallom léptek közeledését a hátam
mögött. Megpördülök, alakok után kutatok az árnyékok között. Egy
pillanatra csend lesz, mintha most születne a döntés. Aztán egy nyers, már-
már állati mordulás hallatszik, és valaki kilép a fák közül a holdfényre.
Jedadiah, a szigorú arcú férfi a faluból. A hozzám legközelebb álló fa
töve felé int a fejével, ahol a frissen vágott jelből szivárog a nedv.
–  Gondolja, hogy hatni fog? – kérdezi. Nem erre számítottam. Nem
válaszolok, ő meg folytatja: – Ő is ezt szokta csinálni. Az anyja. –
Elvigyorodik. – Egy darabig engem is magával vitt, amikor még fiatalabb
voltam.
– Miért hagyta abba?
– Azt mondta, nem volna illő, hogy egy férjes asszony minden teliholdnál
kikeltsen egy jóképű fickót az ágyából. – Nevet. – Az az igazság, hogy nem
volt hozzá tehetségem. Amihez hozzányúltam, nem pusztult el, de nem is
virult ki. Csak kedvességből nem ezt mondta. – Megint nevet, és a hang
harsányan zeng a tiszta, hideg levegőben.
A számra teszem az ujjam, de ő megrázza a fejét.
–  Nincs itt senki, csak én. Ők a nagy házban nem teszik ki a lábukat
sötétben. Láthatnak valamit, ami nem tetszik nekik.
Megütközöm a hangján.
– Mit tud róluk?
– Többet, mint maga, Miss Miren Elliott.
A zsebembe csúsztatom a bicskámat, nehogy kísértésbe essek, és
használjam. El kell mennem mellette, hogy elérjem a házba vezető utat –
nem adom meg neki azt az elégtételt, hogy nagy ívben kikerülöm, nem
fogok félni tőle. De ahogy elmegyek mellette, megérinti a vállamat. Nem
ragad meg, nem próbál a földhöz szegezni, sőt a kezét sem tartja rajtam egy
másodpercnél tovább. Ennek ellenére megállok, és egyenesen a szemébe
nézek.
 – Úgy látja, rendben mennek a dolgok abban a házban? Rendben lévőnek
találja, hogy az anyja olyan régóta távol van? Az apja, na, az egy
haszontalan fickó, szépen elhagyott minket, amikor a helyzet nehézzé vált,
de az anyja?
–  Nem ismerem az anyámat – felelem becsületesen, fájó szívvel. –
Elhagyott, amikor kicsi gyerek voltam, nincsenek emlékeim róla. – Nagyot
nyelek. – Úgyhogy ha maga biztos abban, hogy az anyja soha nem hagyná
el, akkor sokkal szerencsésebb, mint én. – Elcsuklik a hangom, de csak egy
kicsit.
Szánakozva néz rám, aminél szerintem nincs rosszabb a világon.
Továbbmegyek, és még mielőtt eltűnnék a szeme elől, hallom, hogy halkan
utánam szól:
– Ha készen van, jöjjön el, és tegye fel az összes kérdést, amit akar, Miss
Miren! Jedadiah Gannel vagyok.
Gannel. Lazarus fia. A hangja olyan szelíd, hogy a legszívesebben
megfordulnék, és visszamennék hozzá. Hogy megkérdezzek tőle mindent.
De ennyi nem elég. Úgyhogy nem megyek vissza. Fáradt vagyok, és
szomorú, és makacs, mint egy O’Malley. Gyengének, sebezhetőnek érzem
magam, és ez egyáltalán nincs ínyemre. Elegem van ebből, s most jön ez az
ember, és egy pillanat alatt, szinte ok nélkül kételkedést ébreszt bennem a
nagybátyám és a kedvessége felől.
 27

EZ MAGÁNAK LESZ.
Nelly ügyetlenül nyújt felém egy összehajtogatott anyagot, alig várja,
hogy elvegyem, még mielőtt elejtené. A csücskénél fogja, az anyag többi
része ernyedten csüng, mint egy sebzett szárny. A szép szabályosan szövött,
pávafarok mintájú, világos gyapjúszövet sálon tobzódnak a zöldek, kékek,
aranyok. Az előtérben, az ívben kanyarodó lépcső alján futunk össze, én
útban reggelizni, ő útban a konyhába.
Két hét telt el az éjszakai mezőgazdasági ténykedésem óta, és az elmúlt
hét minden reggelén megjelent valami a küszöbünkön. Frissen sült cipók, a
terméstől roskadozó fákról szedett almával, sárgabarackkal, cseresznyével,
őszibarackkal készült gyümölcsös piték. Gyümölcsszörppel tele palackok.
Üveges befőttek. Edward bácsit meglepi az ajándékok áradata, de láthatóan
örül neki. Talán a szüleim is örülni fognak, ha visszatérnek – anyám boldog
lesz, amiért ilyen szépen gondoskodtam az övéiről, amiért megmentettem
őket a nélkülözéstől.
–  Akármit tettél is, kedvesem, nagyon eredményes – közölte a bácsi
megfontoltan a bőség harmadik napján.
–  Nem tettem semmi különöset, bácsikám – tiltakoztam, de olyan
sokatmondó pillantást vetett rám, mintha összeesküvők lennénk. Tudom,
hiszen láttam, hogyan néznek rá a falusiak, hogy egyikük sem mondaná el
neki – noha Jedadiah nyilvánvalóan jónak látta tudatni a szomszédaival,
hogy valamilyen módon én vagyok a felelős a dologért.
A földeken tengerként hullámzik a gabona, amit egy hét múlva aratni
lehet; a gyümölcsöskertek fái roskadásig tele vannak érett gyümölccsel,
amit Blackwater lakói nem győznek elég gyorsan leszedni. A lábasjószág is
mutatja a szaporodás jeleit. Végül egyszerűen fogtam magam, és azzal,
hogy ez olyasmi, ami Hob’s Hallow-n működött, nyíltan felajánlottam a
falubelieknek a gyógymódot. Egyébként nem volt hazugság: Maura apró
varázslatokhoz folyamodott, hogy a nyájak termékenyek, az állatok
egészségesek maradjanak. Innen az ajándékok.
 Most itt van ez a gyönyörű, puha, meleg sál.
– Köszönöm – mondom.
Nelly dünnyög valamit az orra alatt. Dacára, hogy a délutáni órákat
rendszerint Enával töltöm, hogy ő pihenhessen, nincs változás az irántam
tanúsított viselkedésében. Sőt, még barátságtalanabb. A gyerek szépen
fejlődik, kezdenek kibújni a fogai, megszabadult a fájdalomtól, és átalussza
az éjszakákat – ami azt jelenti, hogy Nelly is alszik. Továbbra sem mond le
arról az időről, amit azzal nyert, hogy én vigyázok a gyerekre, ugyanakkor
látszik, hogy neheztel, amiért a kislány kedvel engem. Azt szeretné inkább,
hogy Enának rossz legyen? De azt el kell ismernem, hogy gyengéden bánik
a kicsivel; éppúgy sürgölődik körülötte, mint akármelyik anya.
–  Mit mondott? – kérdezem. Ezekben a hetekben megmaradok az
udvarias hang mellett, és várom, hogy majd csak megszokja a jelenlétemet.
De már fogytán a türelmem. Szó nélkül megy tovább a konyha felé, én meg
utána. Dühösen bámulom a hátát, a kontyából kiszabadult hajtincseket a
nyakán, és észreveszem, hogy megint egy szép ruha van rajta, de ez sem az
ő mérete; mondhatom, jól tartott házvezetőnő. Ez valamiért feldühít.
– Mit mondott? – ismétlem meg emelt hangon.
Erre sem válaszol, mire kinyújtom a kezem, elkapom a bal karját,
megrántom, mire hátrapördül. Olyan düh van az arcán, amitől a saját
haragom nyomban szertefoszlik. Én csak dühös vagyok, de ő kifejezetten
gyűlöl engem. Ártani akar nekem. Van valami vadállatias az
arckifejezésében.
– Nelly! – kiált rá a nagybátyám a könyvtárszoba nyitott ajtajából, mire
Nelly meghátrál, mint egy kutya, ha a gazdája rárivall. Már-már azt várom,
hogy mindjárt behúzott farokkal négykézlábra áll a márványpadlón. –
Kérjen bocsánatot! – sziszegi a nagybátyám.
Beletelik egy hosszú percbe, de engedelmeskedik, összeszorított foggal
kipréseli a szót:
– Bocsánat.
– Bocsánat, és? – mennydörgi Edward bácsi. Az arca vörösük a dühtől.
– Bocsánat, Miss Elliott. – Nelly elfordul, átható pillantást vet a bácsira,
majd ismét folytatja az útját a konyha felé. Mindketten addig nézünk utána,
amíg be nem löki a folyosó végén lévő ajtót, ami döngve becsapódik
mögötte. Edward megrázza a fejét, a feszültség lassan eltűnik az arcáról, és
int, hogy menjek oda hozzá.
 Két szék van egy magas, íves ablak alatt. Abból, hogy egy pipa füstölög
a nehéz, ezüst hamutartóban, mellette pedig egy brandyvel bőkezűen
megtöltött pohár áll, látom, hogy az imént ott ülhetett. Még nem
reggeliztünk. Nem szólok semmit. Leülök a szemben lévő székre.
Murcianus egyik könyvét olvasta – a Mitikus lényeket –, gyönyörűek benne
a színes illusztrációk.
Bácsikám leül, sóhajt, és fáradtan rám mosolyog.
– Kérlek, bocsáss meg Nellynek! Ő most…
– Ő most fáradt. Megviseltek az idegei. Hamarosan jobb kedvre derül. –
Felcsattanok. – Őszintén szólva, nem értem, bácsikám, miért mentegeted őt
folyton. – Meglep, hogy ilyen nyersen beszélek vele; bármennyire is
kedvelem őt, mindig távolságot tartottam a magam igazsága és a
gondolataim és aközött, amit ebből megmutatok neki.
Meghökken, majd valami sötétség vonul át a szemén, mint egy árny a
tenger felszíne alatt.
Nagy levegőt veszek, aztán kifújom.
– Sajnálom, bácsi. Nem szoktam hozzá ilyen ellenséges viselkedéshez a
szolgálóktól. – Ami igaz, de Maura és Malachi inkább családtagok voltak,
mint szolgák. – Mindent megpróbáltam, és annál, amit eddig tettem, többre
nem telik tőlem. Akármit teszek, egyre dühösebb és dühösebb rám, ki tudja,
miért.
–  Miren, ez… aggodalom. Aggódik a szüleidért. Hosszú idő óta
dolgozott már nekik, és olyan régen elmentek már… Magam is kezdek
aggódni. Nelly olyan, hogy nem tud uralkodni magán, amikor a félelme
elszabadul. Te meg én sokkal nyugodtabb természetűek vagyunk, sokkal
nagyobb az önuralmunk. – Szája lassú mosolyra húzódik. – De édes
istenem, Nelly csupa szenvedély! – Felemeli az egyik kezét. – Beszélek
vele. Újra.
– Bámulatos a türelmed, bácsikám.
Mosolyog.
– Jártál megint a faluban?
– Tegnap délután, Edward bácsi. Megkezeltem Oliver birkáit. Az utolsó
nyáj volt, amire oda kellett figyelnem. – A végén könnyebb volt egyszerűen
„állatgondozásnak” nevezni, és minden egyes háznál megetetni az állatokat
– marhákat, birkákat, kecskéket, disznókat, lovakat – aludttejbe kevert
gyógynövények főzetével, amit anyám konyha mögötti műhelyében
készítettem, és belecseppenteni egy keveset a véremből. A dolog eléggé
normálisnak látszik (amíg a vérről nem tud senki), és az állatok élvezettel
fellefetyelik. – És megnéztem Brune-ék gyerekét, Nectant. Torokgyíkkal
ágynak esett.
– És?
– Már jól van.
–  Te és a háziszereid. Micsoda tanítót kaphattál abban a Maurában!
Anyád is ügyes volt ebben. – Pislant, nevet, kijavítja magát. – Amikor itt
volt. Felteszem, most is az… és remélem, úton van vissza, hozzánk, és nem
áll le minden beteg vándorcigányt meggyógyítani, akivel útközben
találkozik!
Vele nevetek én is.
–  Őt is Maura tanította. Semmit nem csinálok másként, mint ahogy ő
tenné. Kötelességünk, hogy a ránk bízott emberek életét megkönnyítsük,
miközben nekünk dolgoznak.
Időbe telik, mire rájövök, hogy Edward Elliott nem szereti, hogy egyedül
járok el otthonról. Ó, a kerttel, a gyümölcsösökkel és a gabonaföldekkel
nincs gond, nem úgy a faluval. Érthető az aggodalma, gondolom, tudva,
milyen ellenségesek vele a falubeliek, miközben ez az ellenszenv rám már
nem terjed ki. Vannak dolgok, amik ha szóba kerülnek, hirtelen
elhallgatnak, de többnyire örülnek, ha ott vagyok köztük. Copperék,
Cornishe-ék, Lambourne-ék, Dane-ék, Perryék, Kane-ék, Woodfoxék és a
többiek mosolyognak és integetnek, amikor látják, hogy jövök. De a
bácsikám jelenléte nyomban véget vetne ennek.
– És Jedadiah Gannel. Szoktál beszélni vele? – Ez a kérdés rendszeresen
elhangzik, de többnyire őszintén tudok válaszolni rá.
–  Nem, bácsikám. Vele nem szoktam beszélni. – És valóban nem… a
gyümölcsöskerti éjszaka óta nem. De láttam őt. Figyel engem, és rájöttem,
hogy keresem őt. De beszélni nem szoktam vele.
Nem Edward Elliott hibája, hogy annyira hiányzik nekik az anyám – az ő
varázsával Edward nem tudná felvenni a versenyt. Tartok tőle, hogy anyám
távollétében bárki lenne megbízva Blackwater fenntartásával, ugyanezzel a
barátságtalan viselkedéssel találkozna. Az emberek nem szeretik a változást
– még ha három hónapig tart is, ami nagyon rövid idő –, és az sem az ő
hibája, hogy mivel Isolde nem gondoskodik a földről, a föld sem
gondoskodik tovább a népéről. De azt is észrevettem, hogy senki sem
említi, hogy hiányozna az apám, vagy az ő szokásai. Ellenséges érzést nem
érzékeltem iránta, csak közönyt. Eszembe jut, hogy Jedadiah
„haszontalannak” nevezte, éppúgy, ahogy annak idején Aoife.
Csodálkozom, hogy olyan kevéssé hatott a külvilágra. Anyám mégis szereti
őt, egész biztos, hogy szereti.
Az ölemben lévő sálat húzgálom, tépdesem, és szándékosan nem nézek
az Edward kezében lévő pohár brandyre. A napja jó részét a könyvtárban
tölti, olvas, iszik és pipázik. Nem teszem szóvá, hogy észrevettem, nem
járja körül lovon a birtok határát, nem ellenőrzi a termést, sem a nyájakat,
nem megy be a faluba, csak ha muszáj, nem jár el a bányába, sem az
olvasztókohóhoz (mindkét hellyel kapcsolatban továbbra is azt mondja,
hogy még nem vagyok készen a meglátogatásukra).
Edward bácsi már megszokott engem; rájött, hogy elvégzem azt a
munkát, amit ő hanyagol. Azt hiszem, ez megkönnyebbülést jelent neki, de
ettől függetlenül úgy viselkedik, mintha ő lenne a főnök, hogy ne legyen
olyan feltűnő, olyan kirívó, hogy nincs mögötte semmi teljesítmény. Én
pedig cserébe úgy beszélem meg vele a birtok üzleti ügyeit, mintha nem
Oliver Redman, hanem én lennék az erre a feladatra alkalmazott intéző.
Olyan stílusban adom elő, mintha kikérném a tanácsait; úgy kezdem a
mondatokat, hogy „Mint tudod, Edward bácsi”, és azzal fejezem be, hogy
„Nem gondolod?” Legtöbbször egyetért velem, de néha, csak hogy
ellenkezzen, ellentmond, utasít valamire, amit egy bólintással elfogadok,
aztán tökéletesen figyelmen kívül hagyok. Udvarias vagyok, tiszteletben
tartom az érzéseit, mert olyan kedves volt hozzám. És mert ő az apám
fivére; nem tenne jót, ha felzaklatnám, ha okot adnék rá, hogy
bepanaszoljon a szüleimnek, ha majd megjönnek. Óisín és Aoife
megtanította, hogyan kell igazgatni egy birtokot, még úgy is, hogy Hob’s
Hallow-ban nem sok minden maradt meg a birtokból. Egyre világosabbá és
egyértelműbbé válik számomra, hogy a bácsikám vajmi keveset tud arról,
hogyan kell elboldogulni egy borosüvegnél bonyolultabb dologgal.
Töprengek, vajon miért őt bízta meg az ügyek vezetésével Isolde és
Liam. Elképzelhető, hogy Liam vak volt a testvére hibáira, sőt az is lehet,
hogy osztozott bennük. De Isolde? Isoldenak okosabbnak kellett lennie. De
lehet, hogy semmit sem tudott megtagadni jóképű férjétől.
– Bácsi, ma megnézhetjük a bányát? – kérdezem vakmerően, nem tudva
ellenállni a feltörő vágynak. – Vagy a kohót?
Ahogy számítottam rá, megrázza a fejét.
–  Ma nem, Miren, de a jövő héten feltétlenül. Nem akarom, hogy
nélkülem menj oda, és amint látod, nem látszom ki a munkából. – Int a
semmi felé, amiből nem látszódik ki. – Senki sem vigyázna úgy rád, mintha
a családjához tartoznál, és senki másra nem bíznám rá, hogy a szívén viselje
a biztonságodat.
–  Túl kedves vagy hozzám, Edward bácsi – mosolygok, de
fogcsikorgatva. Jövő héten újabb kifogást fog találni, hogy miért nem
látogathatunk el a bányába és a kohóhoz. Befogom a szám, és tovább
játszom, miközben építgetem az új életemet, az új családomat. Továbbra is
mesél az Elliottokról, de a történetek ismétlődnek, és a részletek gyakran
változnak egyik mesétől a másikig. Nem tudja, hogy bennem, aki Aoife és
Maura meséin nőttem fel, egy apró eltérés az egyszer már hallott
történetben megszólaltat egy csengőt a fejemben. Változtatásait és
tévedéseit az alkoholnak tulajdonítom. Az ital úgy kitörli az ember
emlékeit, mintha átok ülne rajta.
De sok mindent megbocsátok neki, mert boldog vagyok. A szüleim
folyamatos hiánya fáj, igen. Az életre, amit magam mögött hagytam Hob’s
Hallow-ban, minden közelmúltbeli szenvedés ellenére ugyancsak fáj
visszaemlékeznem. Ha Maurára és Malachira, Óisínre, vagy akár Aoifera
gondolok, mintha tőrt döfnének a szívembe. És nem tagadhatom, hogy az
Isolde és Liam elleni haragom egyáltalán nem enyhült. De sok dolog van
itt, amit szeretek, amiben örömömet lelem. Itt van Oliver a faluban, aki
nyíltan és őszintén beszél velem a birtok vezetéséről, vagy Lazarus Gannel,
akivel mindig el lehet ütni az időt. Itt van Lucy Forsyte, aki, valahányszor
elmegyek a kapujuk előtt, mindig behív egy csésze teára és süteményre, és
új ruhákat varrt nekem, így nem kell anyám levetett holmijait viselnem, és a
húga, Ada keze munkáját felismerem a gyönyörű sálban, bár írás nincs róla.
Itt vannak a falusi gyerekek, akik a lovam mellett szaladnak, amikor azzal
érkezem a faluba, és virágokat fonnak a hajamba, ha megengedem. (Bent
juttatják az eszembe, és a színtársulatot, és reménykedem, hogy
megvannak, és jól vannak.) Itt van a ház, de nincs itt Aidan Fitzpatrick, és
ha néha álmomban megjelenik a zöld szemű férfi, és két szájjal vigyorog
rám, az is csak elvétve fordul elő. Itt van Ena, aki aranyos. És mindig
emlékezni fogok nagybátyám kedvességére; az ő személye mindig is együtt
fog járni azzal a boldogsággal, amit itt megteremtek. És ha majd a szüleim
visszatérnek, létrejön közöttünk az összhang.
– Légy még egy kis türelemmel, kedvesem!
– Természetesen. De javasolhatok valamit?
Kíváncsian felvonja a szemöldökét, de nem szól semmit.
 –  Paley Jethan említette, hogy minden évben tartanak aratási ünnepet.
Idén elkéstek vele, de szerintem ez nem kellene, hogy visszatartson
bennünket. Bőven bele fog férni, mielőtt beáll a tél. – Kétkedő arca láttán
sietve folytatom: – Gondolj a jó szándékra, bácsikám! Gondolj arra, hogy
az ínségtől való félelem után milyen hamar lehet hálás a blackwateri nép,
amiért van aratni való gabona, befőzni való gyümölcs, gyarapodó
állatállomány! Csak egy kis ünneplésről lenne szó, bácsi; az emléke
segítene megőrizni a jókedvet, amikor majd jönnek a sötét hónapok.
Visszafojtott lélegzettel várom, hogy fog dönteni.
Végül bólint.
–  De te vagy a felelős érte! És nem lehet olyasmi benne, ami növelné
Nelly terheit, különben attól tartok, még én sem tudnám lecsillapítani őt!
 28

A SZÜLEIM LAKOSZTÁLYÁNAK ajtaja előtt állok a lezárt

épületszárnyban. Még nem jártam itt, és nem csak azért, mert a nagybátyám
figyelmeztetett a tűzvész okozta károkra. Azt gondoltam, képes vagyok
uralkodni a szüleim iránt érzett keserűségemen, hogy várhatok ezzel, amíg
visszatérnek, hogy gyorsan megoldódna a helyzet, ha beszélni tudnánk
egymással, ha kiadhatnám mindazt, ami, mint valami gennyes kelés,
összegyűlt bennem. De ma éjjel…
Ma éjjel elviselhetetlenné vált a várakozás.
Ma éjjel elfogyott a türelmem.
Ma éjjel arra ébredtem, hogy álmomban mindjárt megfulladok.
A bokám még mindig fájt ott, ahol a fantomujjak kegyetlenül ráfonódtak.
Égett a tüdőm az erőfeszítéstől, amivel a levegőt próbáltam bent tartani. A
hajam csapzott volt az izzadságtól, a hálóingem foltokban átnedvesedett, és
egész testemben remegtem.
A szobába alig szűrődött be valami a holdfényből, a kandallóban kialudt
a tűz, csak néhány szem parázs világlott még. Tudtam, hogy semmi sem
rejtőzik a sötét sarkokban. Tudtam, hogy a tengerből semmi sem bújt el
oda. De a sötét órákban nem az értelemé a döntő szó.
Az álom tartalmára még csak nem is emlékszem. Csak villanások: fogak
és karmok és ostorként lecsapó farkak. És egy ének, amely átjön a vizeken,
holott nem lenne szabad, egy hang, mely, mint egy gyászharang, hirdeti a
végzetemet, hogy hallja mindenki. És a kárörvendve ujjongó szavak:
Amikor meghalsz, szabadok leszünk.
És sós ízt éreztem a számban; most is érzem.
Felálltam, a kandallóhoz mentem, bedugtam egy összecsavart papírt a
parázsba, és ott tartottam, amíg lángra lobbant; a lánggal meggyújtottam a
gyönyörű ezüstlámpás kanócát. Az égő lámpa csodálatos,
szivárványszínekben játszó kört rajzolt a szobában. Magasra emeltem, hogy
bevilágítsam a szobám távoli zugait: semmi. Senki.
 A gondolat, hogy megpróbáljak újra elaludni, egyáltalán nem vonzott –
sőt, úgy éreztem, soha többé nem tudnék elszundítani. Újra megrakhattam
volna a tüzet, és leülhettem volna mellé olvasni. Vagy tehettem volna azt,
amit érkezésem óta többször is: bejárni a nagyházat és annak nyugati
szárnyát. A manzárdszobák jórészt üresek, alkalmasabb hely híján
mindössze pár bútordarabot őriznek ott. Nem ládákat vagy dobozokat,
semmi olyasmit, amiben titkokat vagy válaszokat keresve kutatni lehetne. A
földszinten már jártam a konyhában, a szalonokban, a vendégszobákban, a
nappalikban, a fürdőszobákban, a dolgozószobában, amelyet láthatóan az
apám használt, és a könyvtárban (többször is). Minden helyiségben akkora
a por, hogy Nelly nyilvánvalóan nem végzi el a munkáját. Sem a
nagybátyám, sem Nelly szobájában nem jártam, és nem voltam a pincében
sem (ahová az anyám műhelyében látott csapóajtón át lehet lejutni), mert az
ajtaja három nagy ezüstlakattal, amilyeneket Hob’s Hallow-ban is látni, van
bezárva.
Nem voltam a szüleim lakrészében sem, ami a romos keleti szárnyban
van, de ezen az éjszakán a szokottnál lázadóbb kedvemben vagyok. Néhány
éjszakával ezelőtt, amikor ugyancsak elkerült az álom, a sötét folyosókat
járva bementem a könyvtárszobába. Az íróasztalfiókokban kutatva a jobb
kéz felőli legalsó fiókban, leghátulra bedugva, találtam egy tizenkét kulcstól
nehéz kulcskarikát (persze egyik sem nyitotta a pinceajtó lakatjait). Nelly a
derekán viselt ezüstláncon tartotta a kulcsait – ami szintén túl finom munka
volt egy házvezetőnőnek –, a nagybátyámé pedig az övén lógott. Ezek tehát
tartalék kulcsok lehettek, vagy legalábbis, amilyen porosak voltak, senki
nem fogja keresni őket. A kulcsok tehát a matracom mélyén lapultak,
miután a sarkát felhasítva bedugtam oda az ékszeres zacskó és a
bérgyilkostól ellopott tasak mellé, amelyben az aranyak nagy része lapult.
De most itt vagyok, miután a folyosókon végigmenve eljutottam az
épületnek abba a szárnyába, amelyet állítólag a tűz megrongált, és amely
veszélyes; csak nemrég ötlött fel bennem, hogy a házon kívülről semmi
nyoma nem látszik tűz okozta kárnak. A második szint egyik
hálószobájában, ahol a falakra egy kertet festettek, nyuszikkal, rókákkal,
virágokkal és fatörzsek mögül kikukucskáló tündérekkel, láttam a tűz
bizonyítékát. Itt viszont egy öreg hintaszéken, egy törött, kormos kiságyon
kívül, melynek lábánál egy égett, összecsavart takaró hevert, nem voltak
bútorok. Mindössze a régi, kihűlt füst szagát éreztem, és még valamit, amit
nem tudtam megnevezni, és amely olyan elenyésző volt, hogy akár
képzelhettem is. A tüzet nyilván megfékezték, a függöny és a szőnyeg épp
csak megperzselődött. Ez lehetett Ena szobája – emlékszem, Edward azt
mondta, Nelly és a szüleim alig tudtak kimenekülni, ami túlzásnak tűnik,
ahogy a pusztítás mértéke is. Ena bizonyára Nellyvel vagy Isoldeval volt,
habár azt el sem tudom képzelni, itt hogy keletkezhetett tűzvész. Talán
feldőlt egy lámpás vagy egy gyertya?
Az épületszárny többi része azonban tökéletes épségben van. Úgyhogy a
nagybátyám hazudott, vagy legalábbis elferdítette az igazságot. Sokkal
jobban érzem magam így, hogy nem engedelmeskedem neki. Kíváncsivá
tesz, mi másban hazudhatott még nekem. És hogy miért.
A szüleim lakrésze az eggyel lejjebbi szinten van. A régóta nem használt
kulcs kicsit nehezen fordul meg a zárban, aztán benyitok, és magasra
emelem a lámpást.
A szoba az ezüstös-kék és a viharos-zöld árnyalatait viseli magán: a
függönyök, az ágy drapériái, a takaró, a kanapék és karszékek, a szőnyegek,
a tapéta. Az öltözőasztalkán púderek, parfümök, arcfestékek, kikapcsolt
ékszerek, hajkefék, gondosan formált hajdíszítő virágok és egyéb díszek
hevernek. És por, itt is rengeteg por.
Két öltözőszoba van, egy-egy az óriási ágy mindkét oldalán. Az egyikben
férfiruhák és lábbelik, a másikban női ruhák. Mindkettőben látok helyeket,
ahol hiányoznak holmik – üres helyek, mintha kiemeltek volna onnan
ruhákat, ingeket, zakókat és nadrágokat, ahogy a lugasépítő madár cseni el
a fényes tárgyakat. Lehet, hogy természetes; a szüleim is válogathattak a
ruhatárukból az útra – csakhogy mindkét öltözőszobában egy polc fut körbe
magasan a falak mentén dobozokkal és bőröndökkel megrakva; két teljes
sorozat útibőrönd, rajtuk arannyal vésett monogram, az anyámén „I. E”, az
apámén „L. E.”.
Keskeny ajtó vezet át a fürdőszobába, benne hatalmas, karmos lábú
öntöttvas fürdőkáddal, fürdő- és hajmosószerekkel tele üvegekkel
megrakott polcokkal. Innen látszólag semmit sem vittek el, de nem mernék
megesküdni rá.
A hálószobába visszatérve észreveszem a hatalmas kandallót, és fölötte
egy festményt: egy csinos, sötét hajú, roppant jól öltözött párt ábrázol. A
férfi valamivel fiatalabbnak látszik, mint a nő – a szülés évekkel öregíti egy
nő arcát. Apám valóban jóképű, közte és Edward között valóban van valami
halvány hasonlóság. Anyám nyakában, egy ezüstláncon hajóharang formájú
medál lóg. Olyan közel megyek, amennyire csak tudok, és a magasba
emelem a lámpást: épp csak ki tudom venni, ahol a művész nem restellte
részletesen megfesteni a pikkelyszerűen csipkézett szélt. Remegő kezemtől
táncolnak az árnyékok: most látom először a szüleimet.
Íróasztal is van a szobában, törékeny, nem túl nagy, inkább nőies
bútordarab, ami meglep. De persze egyáltalán nem ismerem az anyámat. A
rajta fekvő nagy méretű könyv láttán feltételezem, hogy az íróasztal az övé.
A fekete bőrkötéses könyv első és hátsó tábláját csipkézett szélű ezüst
kagylók szegélyezik, és ezüstfóliából kidomborított kétfarkú, kétarcú sellő
díszíti. A könyv mellett egy bonyolult mintákkal vésett, vörös ónixtoll és
egy majdnem teljesen kiszáradt üveg tinta van. Kinyitom a könyv
fedőlapját.
Szép kézírással, melyet Isolde Óisínnek írt leveléből felismerek, meséket,
O’Malley-meséket írtak bele.
 
Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, amire már csak a mesemondó
emlékszik…
Abban az országban, amely sohasem volt, abban az időben, amely
sohasem létezhetett…
A régmúlt időkben, amikor a kívánság még segített… Valaha, a tegnap
túlsó oldalán…
 
Anyám megcsinálta azt, amit én elterveztem. Kíváncsi vagyok, meddig
jutott el, hogy friss-e a visszaemlékezése. Tűnődöm, vajon bánni fogja-e, ha
hozzáírok a könyvhöz. Kellemes meglepetésként fogja-e érni, ha majd
hazatér? Magamhoz ölelem a könyvet, mint egy gyerek.
Miközben menni készülök, felnézek. Árnyakra és formákra leszek
figyelmes. Látok gyertyákat, meggyújtom, és úgy helyezem el őket, hogy
minél jobban bevilágítsák a teret.
A mennyezeten lévő freskó a Hob’s Hallow-ban lévő könyvtárszoba
falfestményének a másolata, legalábbis amennyire Isolde vissza tudott rá
emlékezni. Mindenesetre ezt feltételezem: felismerem néhány részletét,
azokat, amelyek még láthatók voltak otthon a pókhálók és a korom alatt.
Isolde idejében a dolgok még nem voltak olyan homályosak – egy idő után
Yri vagy Ciara talán létrákat állított volna fel, és egy nagytakarítás után
láthatóvá vált volna minden. Arcok, karok-lábak, gomolygó felhők, egy
vitorla, egy tengeri szörny farka… csakhogy a tengeri szörny többé már
nem szörny. Vagy nem annyira. Sellővé változott, vagy talán mindig is az
volt.
A festett sziklákon egy hatalmas tenger királynője nyúlik el, és bámul le
éjszakáról éjszakára a szüleimre. A haja fekete, a szeme két feneketlen
gödör, a melle meztelen, de pikkelyes bőr borítja, és a farka… a farka
kétágú, mint a bélyeg a csípőmön. A bélyeg most megint éget, ámbár nincs
emlékem arról, amikor rám sütötték.
Elfújom a gyertyákat, és – hónom alatt a könyvvel, kezemben a
lámpással – kimegyek a szobából, vigyázva, nehogy nyomot hagyjak arról,
hogy itt jártam.
Visszaérve a háznak abba a részébe, ahol lakom, lábujjhegyen tipegek
végig a folyosón. A nagybátyám lakrésze egy szinttel feljebb van.
Megdöbbent, hogy itt is, akárcsak Hob’s Hallow-ban, mennyi üres szoba
van. De ott legalább egyszer régen élt annyi ember, hogy tele volt velük a
ház.
Blackwater, ez a szüleim építette ház, úgy érzem, öncélúan lett ilyen
nagy és üres. Ilyen sok a hely, mégsem küldtek értem. Miren O’Malley
számára nincs hely. Miren Elliott számára.
De lehet, hogy több gyerekkel akarták benépesíteni. Ena – a megtartásra
érdemes gyerek – csak a kezdet volt. Hányat tudna még anyám világra
hozni? Még nem olyan öreg… És távol a tengertől, távol Hob’s Hallow-tól
az új gyerekek biztonságban lennének, nem névtelen valakik, akikkel a
vizeket kell etetni…
Nelly szobájához közeledve (Enáé mellett), amely előtt el kell haladnom,
hogy elérjek a saját szobám ajtajához, hangokat hallok: sóhajtozást, ziháló
légzést, lihegést, halk nyöszörgést. Az ajtó nincs teljesen becsukva, résnyire
nyitva van, pedig nem így volt, amikor korábban elmentem előtte; a résen át
rálátok Nelly ágyára. Nelly terpeszülésben előre-hátra lovagol valakin. A
partnere pedig nagybátyám hangján suttog, szitkozódik, fenyegetőzik,
mordul egyet-egyet. Kis híján úgy torpanok meg, hogy a fél lábam a
levegőben van, akkora erővel ragad meg valami rettenetes bűvölet, de
mégis továbbmegyek, hangtalanul sietek, mígnem elérem és kinyitom a
szobám ajtaját, és elrejtőzhetek mögötte. Akkor kiengedem az addig
visszatartott levegőt.
Bebújok a takaró alá, és a mesekönyvre gondolok, amit elrejtettem az
ágyneműs láda fenekére, a takarók, sálak és tiszta lepedők alá. Aztán
eltöprengek azon, hogy miért keltek hosszú útra a szüleim útitáskák nélkül,
és miért nem vitt magával anyám semmit a szépítőszerei közül, amik pedig
nyilvánvalóan a gyengéi voltak. Még a hajkeféjét is itthon hagyta.
 
Másnap közlöm a nagybátyámmal, hogy bemegyek a faluba előkészíteni az
aratási ünnepséget. Ásít, bólint, láthatóan kimerítette az éjszakai erőfeszítés.
Ellovagolok a falu irányába, de mihelyt elérek oda, ahová már nem látni el
a házból, irányt változtatok.
A kohó közelebb van, mint a bánya. Be tudom illeszteni egy rövid
kiruccanásba, és nem valószínű, hogy hiányozni fogok, legfeljebb ha valaki
rákérdezne a jövés-menésem idejére. Elmegyek a kohóhoz, aztán a földeken
át be a faluba, és Edward bácsi az egészről mit sem fog tudni.
Leszállok a nyeregből, a lovat otthagyom egy sarjerdőben, majd
elindulok egy földkörön álló, négy, farönkökből és bádogból épült ház felé.
A terület határain belül egy szál fű sem nő. És úgy tűnik, nincs itt semmi
különös látnivaló. Nem lépek ki a fák vonalából, mert néhány férfi még
dolgozik ott, és nem akarom, hogy észrevegyenek. Szürke füstgomolyok
szállnak fel a legnagyobb építmény magas kéményéből; elképzelem, hogy
odabent van a kohó, valaki lapátolja befelé az ezüstöt, majd a forrásban
lévő, cseppfolyós fémet öntvényformákba önti. Jó lenne tudni, hogyan
hozzák ki onnan, hová kerül, ki veszi át a faluból, vagy van-e valaki, aki
rendszeresen érte jön. Arra gondolok, hogy az ilyen ügyekről Oliver
Redmannel fogok beszélni; hiszek benne, hogy a beszélgetéseink kettőnk
között maradnak.
Épp indulnék, amikor a főépület tolóajtaján kilép egy férfi. Jedadiah
Gannel az, meztelen felsőtestét szénpor és izzadság borítja a kohó etetése
után. Úgy bámul oda, ahol az árnyékban és az alacsonyra nyúló ágak
takarásában állok, mintha látna. Visszatartom a lélegzetemet, és
mozdulatlanul állok, mígnem vállat von, elvigyorodik, és elfordulva elindul
az egyik kisebb melléképület felé.
 29

SZÉP, DE KISSÉ HIDEGEBB reggelre virradunk az ünnepség napján,

mintha már a tél üzenne hűvös leheletével: Ne feledkezzetek meg rólam,
mert én nem felejtettelek el benneteket. De a nap csakhamar kiárasztja a
melegét mindenre, és a figyelmeztetés feledésbe merül. Hosszú, bő zöld
ruhám, amelyet csak egy széles selyemöv (Lucy Forsyte gyönyörű
munkája) fog össze, tökéletesen illik a ragyogó naphoz.
A ház előtti pázsit teljesen tele van: kecskelábú asztalokon ennivalók
garmadája, sörök és mézbor, másfajta finom borok és erős whiskyk. Közel
kétszáz nő, férfi és gyerek jön-megy a zöld gyepen, mindenki csinált
valamit, amivel hozzájárult ehhez az ünnepléshez. Egy csoport gyülekezik a
frissen ásott tűzgödör körül – Edward bácsi el fog sápadni, ha meglátja, de
ő és Nelly még nem látták jónak, hogy csatlakozzanak a vigassághoz, én
pedig engedélyt adtam a tűzrakóhely megépítéséhez. Nemsokára
elkövetkezhet a pillanat, amikor a birtok vezetése kapcsán elválnak az
útjaink, de ez még nem az a nap… ám minden alkalommal, amikor egy
merész döntést hozok, tudom, hogy egy újabb lépést tettem felé. A lángok
felett már egy disznó és egy tinó forog a nyárson, és a férfiak, csupa
keménykötésű fickó, forgatják a nyársat, és rajta a sülő húst.
Cserépedényekben krumplit és tököt rejtettek a parázs közé. Sistereg a zsír
az állatok oldalán, és a levegőt betölti a sülő hús illata. Összefut a nyál a
számban, miközben itt-ott beszélgetve végigsétálok az emberek között,
hogy lássam, mindenki jól érzi-e magát, gondtalanul élvezi-e a birtokon
végzett munkája jutalmát, mert a jelek szerint ez hiányzott, amióta a
szüleim elmentek.
– Miren kisasszony! – kiált oda Oliver. Az egyik kecskelábú asztal és a
sok hordó mellett áll, amiket a konyha mögötti egyik kis kamrában találtam.
A mai eseményhez senki sem tudott volna idejében sört főzni, és nem
láttam értelmét, hogy a házban lakó három ember kedvéért őrizgessük. Ez
volt az én hozzájárulásom.
 –  Üdvözlöm, Redman úr! – Éppen azért „urazom”, mert a nagybátyám
nem teszi. – Minden rendben?
–  Nagyon is, Miren kisasszony, és ez mind magának köszönhető. –
Mosolyog, arca kivirul attól, ami a hordókban van.
Abel Woodfox áll mellette; a kovács hatalmas, több mint két méter
magas, bikaerős férfi. Amikor megszólal, hátrafeszített nyakkal kell
felnéznem rá.
– Maga visszatette Blackwaterbe a szívét. Visszatette belénk a szívünket.
–  Maguk túlságosan kedvesek, uraim. Az egész nem több, mint amit
megérdemelnek a kemény munkájukért. Elismerés érte.
Megérintem Abel, majd Oliver karját, és mosolygok. Már egyikük sem
hőköl hátra, amikor ezt teszem, miután rájöttek, hogy bármit is tett velük
Isolde, én nem fogom (mert nem tudom). Hogy akaratuk ellenére nem
lesznek megbabonázva.
–  Jó, hogy kimutatják, kisasszony, ennyi az egész – dörmögi Oliver.
Minél hosszabb ideje vagyok itt, annál több időt töltök a faluban, és annál
nyíltabbá válik az Edward Elliott iránti ellenszenvük. Mindazonáltal
kötelességemnek érzem, hogy védjem őt.
–  Tudom, hogy a nagybátyám hanyagnak látszik – mondom. – Attól
tartok, nincs hozzászokva a vezetéshez. És tudom, hogy aggasztja a szüleim
hosszú távolléte. Az az érzésem, hogy emiatt… nem törődik mások
érzéseivel. Ne legyenek kétségeik afelől, hogy értékesnek tartja magukat!
– Tudja, már szóba került köztünk, hogy elmegyünk – mondja Abel, mire
Oliver csitítani próbálja. De Abel folytatja, fejével arrafelé int, ahol a fiai,
Jago és Treeve egy nagy farönk mellett ülve szkandereznek. – Féltünk,
hogy ezen a télen éhezni fogunk… a St. Sinwinbe vezető út hóban
járhatatlanná válik, a szállítmányok nem jutnak el ide, és a nagybátyja nem
hajlandó megvásárolni mindazt, amivel átvészelhetnénk a telet. –
Igyekszem, hogy bosszúságomban ne szorítsam össze a számat. –
Aggódtam a fiaim miatt – mondja vigyorogva, már nem is kicsit részegen. –
De maga megoldotta, igaz-e? – Mosolygok, de nem mondok rá semmit. –
Maga volt az, kislány, mert mihelyt eljött, a föld megint teremni kezdett.
Ezt soha nem tudjuk eléggé megköszönni, bár nagyon fogunk igyekezni. –
Legnagyobb meglepetésemre Abel fél térdre ereszkedik, és megragadja a
kezemet. Oliver követi a példáját, és megfogja a másikat. – Megígérjük,
Miren kisasszony, hogy történjék bármi, maga mellett állunk.
 –  Ó. – Zavarban vagyok, megpróbálom felhúzni őket, mielőtt valaki
meglátná; mielőtt a bácsi vagy Nelly kinéznének az ablakon. – Drága
uraim, ez nagyon kedves maguktól, de az emberek pletykálni fognak! És
nem szeretném, ha valamelyikük felesége baltával támadna rám!
Mindketten elvörösödve nevetnek, és felállnak. Megveregetem a
vállukat, és megnyugtatom őket, hogy a legkevésbé sem kell zavarba
jönniük olyasmi miatt, amire az alkohol és a megkönnyebbülés késztette
őket. – Köszönöm, Redman úr, Woodfox úr, el sem tudják képzelni, milyen
hálás vagyok. Mindig el fogok követni minden tőlem telhetőt
Blackwaterért. Remélem, mindig bátran hozzám fognak fordulni a
problémáikkal. Ha tudok, segíteni fogok.
Kétségkívül szerettem Hob’s Hallow-t, de – most először be kell
vallanom magamnak – azt hiszem, halott hely volt. Ha ott maradok, az a
hely a sírommá vált volna. Magába temetett volna a ház, az Aidannel kötött
házasság, az Aoifeval való megmaradás a gubóban, amit magának szőtt, az
álom, hogy újraéleszti az O’Malley-vagyont. Az soha nem lett volna élet,
csak a vagyonban, pozícióban és elvárásokban bebalzsamozódott állapot.
Igazi létezésről szó sem lehetett volna.
De itt… itt van valami, ami megteremthető, növeszthető és táplálható. Itt
úgy érzem, van előttem egy cél, és nem pusztán a túlélésért, a por, piszok és
végső soron a halál feltartóztatásáért végzek el egy sor cselekvést.
–  Köszönöm mindkettőjüknek – mondom. Felnézek, hogy vajon ki
láthatta ezt a hűségnyilatkozattal felérő ceremóniát, és hirtelen egy zöld
szempárral találkozik a tekintetem. Jedadiah Gannel bámul rám, fél
szemöldökét felvonja, szája megránduló sarkában mosoly bujkál. A
legszívesebben kiölteném rá a nyelvemet, de ellenállok a vágynak. Inkább
elkapom a szemem, körülnézek, és továbblépek a kovácstól és az intézőtől.
A gyerekek fogócskáznak, ugróköteleznek, karikát hajtanak,
szembekötősdit játszanak, kézen állnak és cigánykerekeznek, egy csapat
kislány faragott csontokból próbálja hangos sikkantások közepette kiolvasni
egymás szerencséjét, néhány fiú pedig virágokból láncot fon, talán a lányok
számára. Fél szememet az anyákkal együtt azokon tartom, akik itt
szaladgálnak és ugrálnak, nehogy túl közel kerüljenek a tó széléhez.
Képzeletemben úgy jelenik meg a látvány, mintha a víz mindezt elnyelné,
holott az egész pusztán mindannak a tükröződése a sima víztükrön, ami
fölötte látható.
 Nők ülnek fűre leterített pokrócokon, és amíg a főétel elkészül,
csipegetnek ezt-azt. Négy idős matróna letelepedett egy
aprósüteményekkel, kenyerekkel és édes tésztákkal megrakott kecskelábú
asztal mellé. Büszke tekintetükből, abból, ahogy gúnyos mosollyal nézik a
fiatalabb asszonyok készítményeit, arra következtetek, hogy az asztalon az
ő műveik sorakoznak. Öregasszonyok, akik nem félnek a haláltól, sem az
elmarasztalástól, akik egész életüket úgy élték le, hogy sohasem nyitották ki
a szájukat, nehogy megsértsék mások érzékenységét – ebben nem
hasonlítottak Aoifera –, most nem tapintatoskodnak. Éles a szemük, fel van
vágva a nyelvük, s a megjegyzéseik égetnek, mint amikor sót dörzsölnek a
sebbe.
Egyikük, Keziah Eddy int, hogy menjek oda. Letérdelek a széke mellé, és
köszönök neki, a sógornőjének, Keren-happuch Lambournenak és az
unokatestvéreiknek, Zara Starknak és Elena Yarrow-nak. Mindnyájan
özvegyek, egy házikóban laknak – ha a családjaikkal maradtak volna,
minden idejüket az unokák felügyeletével tölthetnék. Ez a megoldás tetszik
nekik a legjobban. Szép nyugodtan megkérdeztem őket, amikor
Blackwaterbe érkezésem után nem sokkal először hívtak meg teára, hogy
nem akarnak-e megpróbálkozni azokkal az apró varázslatokkal, amikkel
életre keltettem a földet. Azt felelték, hogy nem szívesen nyúlnak hozzá
ahhoz, amit anyám csinált, bármi legyen is az; hogy egy nő varázslása nem
kerekedhet felül egy másikén, vagy katasztrófával járna, különösen, ha egy
olyan boszorkányt érintene, amilyen Isolde volt. Az ő működése hatalmas
és erős volt, mondták; és egyikük sem vérboszorkány. Te a lánya vagy,
mondták, az más, noha nem vagy boszorkányabb, mint mi. De amikor egyes
dolgok félelmetessé kezdtek válni, szó esett köztük valami borzalmasról,
ismerte be Keziah, de hogy miről, nem árulták el nekem. A hangjukból és
az oldalpillantásaikból gyanítottam, hogy egy áldozatról, a földnek egy
fiatal férfi vérével történt megöntözéséről volt szó. Kétlem, hogy lett volna
különösebb hatása, tekintve, hogy Isolde olyannyira a maga tulajdonává
tette ezt a földet.
–  Hogy vannak, hölgyeim? – kérdezem. Huncutul mosolyognak, kicsit
pityókásak, fitymálják a lányaik és a menyeik süteményeit, de ők jól viselik
a sértést, egy szelet finom püspökkenyér ér annyit, mint a büszkeség;
mindenki visszajön egy második, egy harmadik szeletért, ami alkalmat ad
nekik a pirongatásra és a piszkálódásra. De nincs bennük igazi rosszindulat,
vagy nem nagyobb, mint amennyi összegyűlik bármelyik asszonyban, aki
nem a maga tervei szerint élte az életét. És ők nagyon okosak; nem is
egyszer cseréltünk varázsital-recepteket, amióta itt vagyok.
– Elég jól, kedveském, elég jól. És te hogy vagy?
– Elég jól – felelem vigyorogva. – Elég jól.
–  Még nem került elő a nagybácsid? Nem fog csatlakozni hozzánk? –
kérdezi Zara ravaszul.
– Az a Nelly Daniels sem? – Elena átnyújt nekem egy sárgabarackkal és
sűrű krémmel töltött süteményt. Beleharapok, és megrázom a fejem.
– A nagybátyám a számlákat nézi át – továbbítom, amit Edward mondott
nekem. – Nelly Enára vigyáz. – Szerettem volna, ha a kishúgom a többi
gyerek között van, de Nelly ragaszkodott hozzá, hogy bent maradjon,
nehogy elkapjon valamit; egy sor okot hozott fel, hogy miért nem lehet Enát
a falubeli kölykök közé engedni.
– Odavan azért a gyerekért – bólogat Elena, és egy gyors pillantást küld a
nagyház felé.
–  Biztosan jót tesz neki a saját vesztesége után – teszi hozzá Keren-
happuch.
–  Mi történt? – kérdezem, vajtól maszatos szájjal. Sok, de nem túl sok
fahéj van a krémben; tökéletesen el lett találva.
–  Terhes volt, amikor a nagybátyáddal együtt megérkezett ide, és
nemsokára meg is szült.
Meglepődöm; azt feltételeztem, hogy Nelly a faluból jött ide.
– Együtt jöttek?
Keziah megrázza a fejét.
– Azt hiszem, útközben találkoztak. A szüleid vették fel Nellyt szoptatós
dajkának Ena mellé, és ők küldtek el a nagybátyádért, hogy jöjjön ide
gondnoknak, legalábbis nekünk ezt mondták. Akkor Nelly még beszélgetett
velünk. Anyád előtt egy héttel szült. Az a két kislány egy ágyban aludt. –
Szomorúan elmosolyodik.
–  Mi történt? – kérdezem újra, és mintha értené, hogy egy kérdésnél
többre szeretnék választ kapni. Edward bácsi mindig csak házvezetőnőnek
mondta Nellyt, nem említette, hogy a kishúgom szoptatós dajkája volt. És
Enát, amióta itt vagyok, üvegből etették – legalábbis én abból etettem.
Mivel foglalkozhat Nelly a szobájában?
– A baleset – feleli Keziah.
–  Szörnyű, ha ilyesmi történik egy nővel, különösen, ha egyedülálló –
motyogja Keren-happuch, és a többiek rábólintanak.
 – Szegény Meraud!
A megégett kiságyra gondolok a ház lezárt szárnyában. Akkor hát nem
csak Enáé. Nellyt nem kértem, hogy meséljen magáról, feltételezem, hogy
nem mondana semmit. De főleg azért, mert nem kedvelem; ebből
megértette, hogy nem érdekel a személye. Azonban elveszített egy
gyermeket, ami nyilván fájdalmat jelentett neki. Ez olyan dolog, amit nem
kívánok senkinek. Eltűnődöm, hogy vajon a nagybátyám kedvességből és
tapintatból nem említette-e Nelly tragédiáját. Mielőtt tovább
kérdezősködhetnék, gyerekek visítozása vonja magára a figyelmemet.
Csapatosan szaladgálnak a tóparton, mint az őrültek. Egy fényes
gesztenyebarna hajú kislányt kergetnek jókedvű visongatással kisfiúk,
kislányok vegyesen. De már maguk sem tudják, merre mennek, ahogy a
gyerekeknél lenni szokott, és a szülők a naptól és ételtől-italtól eltelve
megfeledkeznek róluk. A gyerekek közben túl közel merészkednek a víz
széléhez.
A szemem előtt játszódik le minden; végtelen lassú az egész, és mintha
olyan hosszú lenne a perc, amikor még meg lehetett volna előzni, hogy
meglepődöm, amiért senki nem csinál semmit. A kislány az imént még ott
volt, aztán eltűnik; üldözői, jókora távolságra a víztől, megtorpannak,
szájuk tátva marad.
A gyerek teljesen eltűnt, elnyelte a fekete víz. Anyja, Miriam Dymond
túl későn reagál a veszélyre, és most fel-alá futkos a parton – senki sem
indul a gyerek megmentésére. Egyesek megpróbálják feltartóztatni az
asszonyt, megállítani, hogy ne futkosson, mint egy fejetlen csirke. Ezek az
emberek itt hegyi népek, szárazföldi népek, nincsenek köztük tengerészek.
Senki sem tanult meg már születésekor úszni, senki, csak én, az egyetlen
O’Malley itt. Akármennyire félek is a tótól, még jobban félek attól, hogy
elviszik a gyereket.
Lerúgom a lábamról finom cipőmet, meglazítom a selyemövet, lehúzom
magamról a ruhát, ledobom a vénasszonyok mellé, és egy szál pamut
alsóingben futok a tó felé. Érzem, hogy a nyakamban fel-le ugrál a
harangmedál, minden lépésnél hallom a csilingelését.
– Ne, Miren! – kiáltja valaki mögöttem, de nem törődöm vele.
Jobb lábam eléri azt a helyet, ahol a föld és a víz találkozik, és
elrugaszkodom. Jó az ugrás, jó hosszú lábam van, egy örökkévalóságnak
tűnik, mire leérek a víz felszínére.
 De amikor ez megtörténik, valósággal sokkot kapok, mintha villám
csapna belém, úgy érzem, felrobban a szívem. És süllyedni kezdek, mint a
kő, ahogy mondani szokták.
 30

AZ EMBER AZT GONDOLNÁ, pár méter süllyedés után elérem a sziklás

vagy valami hasonló tófeneket, de nem. Talán két méter merülés után
tovább süllyedek, még lejjebb, még lejjebb. És a víz hideg, hideg, hideg,
még hidegebb, mint Breakwater Harbour.
Ahogy a víz összezárul a fejem felett, arra gondolok, hogy akár meg is
fulladhatok itt, és nem is próbálom menteni magam. Ólomnehéznek,
lomhának érzem a lábam, minden csepp akaraterőmre szükségem van, hogy
összeszedjem magam, mielőtt itt és most meghalok. A vizet taposva
megállok, hogy lássam, hol vagyok, bámulom a mélységet alattam,
hullámokat vet rajtam az alsóing, mintha erős szél fújna. Tekintetemmel
félig a gyereket kutatom, félig vízi lényt.
A víz innen nézve zöldnek, sűrűnek és mozdulatlannak látszik, pedig
egyfolytában taposom, de végre meglátok valamit alattam, egy halvány,
elmosódott foltot, látom az erőtlen, egyre erőtlenebb küszködését. Alábukva
lemerülök, rúgom a vizet, nyomulok tovább lefelé, a jeges sötétbe.
A gyerek zuhanni látszik, nehezebb, mint amilyennek lennie kéne, vagy
talán húzzák lefelé, de nem látok semmit, ami fogná. Végre elkapom az
ujjait, a kezét, dundi csuklóját. Ég a tüdőm. A kislány szeme üvegessé
válik, szemhéja kezd lecsukódni. A haja vörös füstként gomolyog fehér
holdarca körül. Erőteljesen magam felé húzom, és a mellkasomhoz
szorítom. Már túl messzire ment, semhogy belém tudjon kapaszkodni, így
fél karral kell úsznom, békaként rúgva a vizet. Szeretnék hátranézni, biztos
lenni benne, hogy senki sem követ bennünket, de nem teszem. Felfelé
koncentrálj, Miren! Még mindig érzek valami remegést a vízben, mintha a
saját fagyosságától borzongana.
Elérem a felszíni, és megcsap a hihetetlenül meleg levegő. Indulok a part
felé, ami sokkal messzebb van, mint kellene. Nincs fokozatosság, nincs
sekély rész; a lábam nekiütközik a tó meredek, függőleges falának. Valaki
kiveszi a kislányt a karomból, aztán valaki engem is kihúz. Ahogy
elvonszolnak a vízparttól, a lábam olyan, mint a kocsonya, de megyek az
asszony után, aki a karjában viszi a lányát, mígnem egy idő után az ő lába
mondja fel a szolgálatot. Kitépem magam annak a kezéből, aki kihúzott a
biztonságos partra, és megyek Miriam Dymond után. Az asszony összeesik,
üvölt, a gyerek elterül rajta. Nem lélegzik.
Megragadom a gyereket, lefektetem a földre. Nyomom a mellkasát, aztán
levegőt fújok a szájába; ezt ismétlem addig, amíg annyi vizet öklendez fel,
amiből kitelne egy kisebb tó. Aztán köhög, sír, jajgat. Végigzuhanok a
földön. Miriam felnyalábolja a lányát, és ringatni kezdi.
Megint felhúznak a földről, de olyan kimerült vagyok, hogy sírni tudnék,
és semmi mást nem akarok, csak aludni, hagyni, hogy letaglózzon a tó
érintésétől támadt letargia. Felnézek Jedadiah arcára; a belőle áradó
forróság különösnek tűnik, de én át vagyok fagyva. Egy pillanatra zavarba
jövök attól, hogy így bámul rám, de aztán rájövök, hogy rettegést látok az
arcán. Nem erre számítottam – és nem is rám bámul, hanem mögém.
Megpróbálok hátrafordulni, de a mellkasához nyomja a fejemet.
Dühömben sípcsonton rúgom, mire a meglepetéstől elenged. Kinézek a
tóra.
Három nagy fej; sápadt, zöldes árnyalatú bőr; kopoltyúk, még ebből a
távolságból is tisztán látom a nyakakon; és farkak, tekeregnek, fröcskölnek,
csapkodnak.
A sellő három fejjel vigyorog és sziszeg rám. Most nincs ének. Nincs rá
szükség. Bámulnak még egy ideig, aztán még több csapkodás közepette
eltűnnek. Jedadiah karja ismét körülzár, úgy látszik, nem tántorította el a
rúgás. Egész testében remeg, akárcsak én, de csak találgatni lehet,
mennyiben ludas benne a hideg bőröm, és mennyiben a félelem.
Csak most, hogy az agyműködésem lelassult, s a rettegésem csillapodott
valamelyest, eszmélek rá, hogy a tó vize sós volt. Nem édes. Gondolkodóba
ejt, hogy miként menekülhet meg az ember az efféle lényektől, ha a világ
összes vize egymásba folyik. Szórakozottan eltűnődöm, vajon a kelpie
milyennek találta a víz sós ízét.
–  Látta őket? – kérdezi Jedadiah, és van valami nyers él a hangjában.
Tudja a válaszomat, ez a magyarázat rá.
–  Követtek Breakwater óta – vallom be. – Csak én kellek nekik, senki
más.
Megragadja a vállamat.
–  Beszélnünk kell, Miren Elliott, de nem itt – mondja sürgetően. – Van
még, amit tudnia kell.
 Bármit válaszolnék is, a hangomat elnyomja a ház felől felharsanó
kiáltás. Edward bácsi lépdel felénk, ő kiáltotta a nevemet. Nelly az ajtóban
áll, némileg csalódottnak látszik, hogy még életben vagyok. Ha éreztem
volna némi rokonszenvet iránta, most az is kilúgozódna belőlem.
– Ma éjjel a bányánál. Éjfélkor – mondja Jedadiah fojtott hangon. Nem
bólintok, nem is rázom a fejemet, mert addigra ideér a bácsi, és úgy ránt el
Jedadiah-tól, mintha ő lenne minden bajom okozója, nem pedig az az
ember, aki megmentett.
–  Miren, csuromvíz vagy! Mi történt? – Jedadiah-t nézi, mintha nem
lennék felnőtt, aki maga is tud válaszolni.
–  Dymondék kislánya beleesett a tóba, bácsikám, nem történt semmi
több. Mindketten biztonságban vagyunk – felelem hűvösen, és rámutatok az
anyja ölében keservesen síró gyerekre. Ő épp csak egy pillantást vet rá, és
tudatosul bennem, hogy az egybesereglett társaság hangulata megváltozott.
Ó, már akkor is más volt, amikor kijutottam a vízből, de akkor leginkább
a megkönnyebbülést lehetett érzékelni; és amennyire tudom, csak Jedadiah
és én láttuk a sellőt. A félelem tehát egykettőre átadta a helyét annak a
különleges, levegő könnyűségű pezsgésnek, amely olyankor szabadul el,
amikor sikerül elhárítani egy tragédiát. Az ünneplés talán folytatódott
volna, az emberek gyorsabb tempóban és többet ittak, harsányabban
nevettek volna, több szeretetet mutattak volna egymás iránt, csak azért,
mert a sorsnak nem sikerült elvenni valamit az életükből.
De most itt van a nagybátyám, és a hangulat gyorsabban romlik el, mint
nyár derekán a túlérett gyümölcs. Az emberek bepakolják a kosaraikat,
ennivalót gyűjtenek bele, plédeket hajtogatnak, összeterelik a gyerekeket és
az öregeket. Elvonulnak a gödör mellett, ahol Woodfox és Oliver vastag
szeleteket kanyarítanak le a húsból, és tányérokra dobálják, amiket a
falusiak magukkal visznek. Gyors ütemben folyik a dezertálás. A
nagybátyám leeresztette a függönyt.
– Bátyám – mondom –, Edward bácsi, nyugodj meg!
– Gyere be, Miren! Nem akarom, hogy halálra fázz. Hagyd, hogy Nelly
ellásson! – Megragadja mindkét csuklómat, és másra sem tudok gondolni,
mint Aidan Fitzpatrickra, aki zúzódást ejtett rajta. Alkohol szagát érzem a
leheletén; elrántom magam, mint egy dacos gyerek.
Edward Elliott farkasszemet néz velem; ez az első alkalom, hogy
haragszunk egymásra, az első alkalom, hogy nem szelíden jutok vele
megállapodásra. Nem kétséges, az ő fejében ez a lázadás első szikrája.
 Meghátrál, és felemeli mindkét tenyerét.
– Bocsáss meg, drágám, nem kellett volna megragadnom téged. Én… az
aggodalom félelmet szül, és a félelem meggondolatlanná teszi az embert.
Bocsánatot kérek.
Lesütött szemem mögé rejtem a haragomat, de most is érzem a dühöt,
amely képessé tett arra is, hogy végighúzzam a kés élét a bérgyilkos
nyakán. Nem akarom, hogy a nagybátyám meglássa rajtam. Inkább
Jedadiah-hoz fordulok.
– Köszönöm, hogy segített, Gannel úr. Nem tartóztatom tovább. – Semmi
többet nem mondok, de remélem, jól érti a szándékomat.
Amikor érzem, hogy a feszültségnek már nincs nyoma az arcomon,
felnézek Edward Elliottra.
–  Köszönöm, bácsikám. Eléggé átfagytam. – Nyúlok a karja után, és
hagyom, hogy visszavezessen a házba.
 
Azzal utasítom el a vacsorát, hogy a délutáni izgalmak kimerítettek. Nem
kérek Nelly segítségéből, közlöm vele, hogy egyedül is meg tudok fürödni.
Aludnom kell, mondom, de reggelre rendbe fogok jönni. Tudom, gyerekes
és udvariatlan vagyok, de… túl sok érzés kavarog bennem.
Félelem. A sellő követett. De minél tovább gondolkozom rajta, annál
jobban csodálkozom. Megint elkaphattak volna, mégsem tették. Nem
fenyegettek az énekükkel. A gyerek véletlenül ment be a vízbe. A tó vize
sós. Nagyon sós, méghozzá ilyen messze a tengertől. A mesére gondolok,
amit Maura mondott egyszer, és ami arról szólt, hogy a tenger vize attól lett
sós, hogy egy elvarázsolt kézimalom beleesett, még mielőtt valakinek
eszébe jutott volna utasítani, hogy hagyja abba a sóőrlést. De ez sem segít.
Gyanakvás. A nagybátyám és Nelly. A szüleim szobája minden
holmijukkal együtt most is megvan (kivéve a hiányzó ruhákat), még a
bőröndök, de még a hajkefék is. A nagybátyám távol tart a lezárt
épületszárnytól, a megégett kiságytól, távol tart a bányától és az
olvasztókohótól. Hazudott Nelly pozíciójáról. Egy szóval sem említette a
halott kisgyereket.
Kifosztottság. És ezt ismerem el a legönzőbb dolognak: hogy az
ünneplést félbeszakították. Hogy Blackwater népe boldog volt, jól érezte
magát, és mindez az én erőfeszítéseimnek volt köszönhető. Elfogadtak
engem, úgy néztek rám, ahogy Hob’s Hallow-ban sohasem, részben mert
Aoife volt az úrnő, és részben mert a végén oly kevés alárendeltünk volt.
Tudom, gyerekes dolog, de nem a tengertől érzem magam kifosztottnak,
hanem Edward bácsitól.
Várok, amíg meghallom Nelly lépteit elhaladni az ajtóm előtt, aztán
várok még egy kicsit, és jól teszem. Könnyű kopogás hallatszik, amire nem
várnak választ. Hálóingben fekszem a takaró alatt. Az éjjeliszekrényemen
hagytam egy kis fiola altatótinktúrát és egy poharat, aminek láttán bárki azt
fogja gondolni, hogy bevettem, hogy aludni tudjak. Azt hiszem, az
érkezésem utáni első éjszakán bedrogoztak azzal az állítólagos teával, hogy
lenyugtassanak. Az alvás tettetésében van gyakorlatom, sok éven át
színleltem, hogy alszom, amikor Aoife ellenőrzött. Amikor kiment a
szobámból, kiszöktem a könyvtárba, és egy szál gyertya fényénél olvastam
a meséskönyvet. Egyenletesen, mélyen lélegzem, szemhéjamnak
megparancsolom, hogy meg se rezdüljön. Megint eltűnődöm azon, hogy
csalárdság volt-e minden, amire Aoife tanított.
Érzékelem a gyertyaláng libegését, ahogy valaki közeledik az ágyhoz. A
léptek nem Nelly léptei, a kéz sem az övé, amely megérinti a hajamat, és
végigsimít az arcomon. Alkoholszagot érzek, és tudom, a nagybátyám az –
de hát ki más lenne? Nem tehetek mást, mozdulatlannak kell maradnom.
Egy örökkévalóságnak tűnik, amióta itt van, végül egy mély sóhajjal
megfordulok, el a kezétől. Nem jó érzés háttal lenni felé, de elérem vele a
kívánt hatást. Rést nyitok a szememen, és látom, ahogy a gyertyafény
táncolva távolodik, ahogy visszavonul, nyilván egyenesen Nelly szobájába.
Kicsit még várok, aztán felkelek, és jó melegen felöltözöm.
 
–  Hetekkel ezelőtt találtuk… épp mielőtt a kisasszony megérkezett –
mondja Jedadiah.
–  Két nappal a megérkezése előtt – teszi hozzá Lazarus. Apa és fia
mindketten fel vannak szerelkezve strapabíró lámpásokkal, kötelekkel és
csáklyákkal; kíváncsi vagyok, milyen mélyen ereszkedünk le a földbe.
Nekem egy ezüstkés van az övemben, egy a jobb bakancsomban, egy másik
a balban, a bicskám meg a kabátzsebemben lapul. Nem kéne jobban
óvakodnom ezektől a férfiaktól? Alig ismerem őket, az ösztönöm mégis azt
súgja, nagyobb biztonságban vagyok velük az éjszaka kellős közepén, mint
egy házban Edward Elliott-tal.
Majdnem egy órája léptünk be a bánya fekete szájába, és követjük a
vágányokat, amelyeken az ércet szállító kis kocsikat tolják. Vastag, durván
kifaragott gerendák támasztják alá a sziklás mennyezetet, és tartják meg a
bazaltfalakat, hogy beomolva ne nyomjanak agyon bennünket. Miközben
haladunk egyre beljebb, mintha az egész súly rám nehezedne; egész testem
izzadságban fürdik. Egyes helyeken kis fülkéket vájtak a falba, és gyertyát
állítottak bele. Lazarus menet közben sorra meggyújtja őket, világosságot
teremtve a hátunk mögött, miközben lépkedünk előre, be a sötétségbe. Más
helyeken kampókat illesztettek a gerendákba, s a rajtuk lógó lámpások
oszlatják a sötétséget. Lazarus ezeket is meggyújtja.
– Ki találta meg pontosan? – Nem mondják meg, hogy mit; azt mondják,
látnom kell.
–  Vera Penhalligon. Guberált, nem lett volna szabad itt lennie. Tudja,
hogy a nagybátyja bezárta a bányát?
Megrázom a fejem.
–  Azt mondta, egyszerűen nem termelt eleget, de az emberei új
ércrétegeket keresnek, és a főmérnök azon gondolkodik, hogy lehetne a
legjobban átjutni más alagutakba.
–  Főmérnök? És ki lenne az? Még a leginkább Timon Bleaker
számíthatott annak – horkan fel bosszúsan Lazarus. Még mindig
barátságtalan, de sokkal kevésbé, mint amikor először találkoztunk.
– Timon az öt évvel ezelőtti bányaomláskor halt meg – mondta Jedadiah.
– Azóta sem állt senki a helyére. Az apja nem tartotta szükségesnek. –
Lazarus szája elvékonyodik.
–  Itt vagyunk. – Jedadiah felakasztja a lámpását egy gerendába vert
szögre, majd kezdi letekerni a válláról a kötelet. Átfűzi egy megbízható
erősségűnek látszó oszlop alsó részébe illesztett karikán, majd hozzám lép,
hogy megkösse a derekamon. Hátralépek. Meglepődik, aztán elvigyorodik.
– Azt hiszi, ledobom egy üregbe, aztán otthagyom?
– Hát, ez lenne az ideális alkalom.
– Aligha érte volna meg kivonszolni a tóból, nem gondolja? – De bólint.
– Én megyek elsőnek. Apa, küldd majd utánam a kisasszonyt!
– Bennem megbízik? – kérdi gúnyosan Lazarus, aztán elneveti magát. –
Így jobb lesz, Miren kisasszony?
– Megteszi. – Velem vannak a késeim, és kész vagyok használni őket, ha
kell. De ezeknek a férfiaknak erről nem kell tudniuk. Illetve jobb, ha nem
tudnak róla.
Jedadiah a dereka köré csavarja a kötelet, és eltűnik az akna pereme
mögött. Kisvártatva meghallom, hogy a bakancsa az akna fenekéhez ütődik.
Felkiált, hogy húzzuk fel a kötelet.
 Érzésem szerint az út a kelleténél tovább tart, miközben igyekszem
elkerülni, hogy nekiütődjek az egyenetlen falnak. Fényt látok odalent:
Jedadiah meggyújtott egy fáklyát. Amikor leérek, kioldozza a kötelemet.
– Minden rendben?
Bólintok, de a bizonytalanság érzése gombócként ül a torkomban.
– Erre. És nagyon sajnálom.
Az alagút rövid, a fáklya fénye előttünk táncol. Az első, amit meglátok,
egy bakancs, aztán egy világoskék nadrágba bújt láb, aztán egy ametisztkék
kabát széle, egy nagyon finom smaragdzöld selyemmellény. Pávaszínek;
csupa olyan ruhadarab, amilyet a nagybátyám visel mindennap, amióta
megérkeztem, és nyilván azt megelőzően is. De ezek piszkosak, a
rothadástól sötétebbé vált a színük. A fény feljebb kúszik, láthatóvá válik
egy ezüst óralánc, majd egy nyak, egy arc, a fakó bőr, a rothadástól málló
hús. Üres szemgödrök, a koponyához még odatapadó, de már oldalra
csúszni kezdő sötét haj. A szag… nem tudom, mi ez – a halál, amivel eddig
találkoztam, mindig friss volt.
– Ki… ki ez?
–  Ez, Miren kisasszony, Liam Elliott. A mellény, a kabát, az óralánc:
mind az övé. És a haj is, ami nagyon szép volt életében. – Sóhajt. – Sajnos
ez itt az édesapja.
Letérdelek a holttest mellé, és óvatosan húzni kezdem az óraláncot.
Nehezen enged, egy kerek óra súlya húzza. A tenyerembe veszem az órát, a
hidegsége szinte égeti a bőrömet. A tetején a véset, a kétfarkú, Janus arcú-
sellő, az O’Malley pecsét – anyám ajándéka, nem kétséges – kopott, a
részletek elmosódottak, mintha az óra tulajdonosa rendszeresen
végigsimított volna rajta a hüvelykujjával, ahogy a víz koptatja a követ.
 31

LAZARUS GANNEL KIS konyhájában ülök a fehér fenyőfa asztalnál, és

egy whiskys tejjel tele bögrét fogok a két tenyerem között. Nem sokat
beszéltem, amióta kivezettek a bányából, egyedül arra válaszoltam, amikor
Lazarus megkérdezte, hozzuk-e magunkkal az apámat is.
–  Ne – mondtam. – Egyelőre hagyják őt ott! Majd eltemetjük
tisztességesen, ha ennek az egésznek vége lesz.
Nem kérdeztek többet, végig hallgattak a csaknem egy óra alatt, amíg
visszasétáltunk a kapusházikóhoz. Az utolsó tíz percben ők ketten a fejem
fölött beszélgettek. Most Lazarus az italokat készíti. Jedadiah leül mellém, a
kezét ráteszi az enyémre, nem is érzek mást, mint a belőle áradó meleget,
míg én hideg vagyok, jéghideg. Olyan hideg, mintha visszabújtam volna a
tó fekete vizébe, és süllyednék lefelé, de úgy, hogy eszembe sem jut újra
visszamenni a felszínre. Amikor Lazarus leteszi elém az ezüstbögrét,
nagyot kortyolok belőle, azt sem bánom, ha a fejembe száll, mert csak most
jut eszembe, hogy nem is vacsoráztam. Kérek és kapok egy karéj kenyeret
és egy darab sajtot. Végül egyetlen gondolat tolakszik elő bennem, egyetlen
kérdés fogalmazódik meg bennem.
–  Miért nem mondták meg nekem, amikor megérkeztem? Akkor is
tudták, hogy halott, miért nem mondtak valamit? – Hallom a saját
hangomat, de nem tudom, ők milyennek hallják. Megint olyan elfulladó,
mint amikor a vízen át hallja az ember a hangot. – Akár meg is ölhettek
volna abban a pillanatban, amikor beléptem a házba.
Jedadiah-ban van annyi jóérzés, hogy elszégyelli magát, vagy valami
hasonló.
–  Az lett volna ám a szíves fogadtatás, igaz? – mondja Lazarus, és
egyenesen a szemembe néz. – Miren kisasszony, nekem fogalmam sem
volt, hogy ki maga. Igaz, hogy kiköpött az édesanyja, de ki tudhatta, mit tud
vagy mit nem? Mi van, ha egyenesen megy a nagybátyjához, és elmondja
neki? Miközben mi próbáljuk eltitkolni előle, hogy tudjuk, valami nincs
rendjén vele. Ki tudta, hogy maga mit tenne, ha elmondjuk? – Megcsóválja
a fejét, s a vigyora kész kihívás. – Különben is, miféle lány lenne, ha
hagyná magát ilyen könnyen megölni? Az biztos, hogy nem olyannak
néztem.
–  Miren, már több mint tizenhárom éve ez az otthonunk. Mindannyian
egyezséget kötöttünk a szüleivel – az édesanyjával. Ő hozott ide minket, és
megépült a nagyház, meg a mi házaink, úgy, ahogy ígérte. Mi komolyan
vettük azokat a fogadalmakat. Reménykedtünk, hogy vissza fog térni. –
Jedadiah megrázza a fejét. – De jött maga, és szerintünk több jót tett… de
azokban az első hetekben? Mi csak azt láttuk, hogy egyre közelebb kerül a
nagybátyjához, és hogy folyton mentséget keres a számára. És ahogy ő néz
magára…
– Hogy néz rám? – vágok élesen a szavába.
Felhúzza a szemöldökét, mintha azon gondolkodna, hogy tudok ennyire
hülye lenni.
– Úgy, ahogy se egy nagybácsinak, se egy apának, se egy bátynak nem
lenne szabad egy unokahúgra, egy lánygyerekre, vagy testvérhúgra nézni,
Miren.
Felfigyelek rá, hogy nem teszi a nevem mellé a „kisasszony” szót, de az
is eszembe jut, amikor Edward Elliott bejött a szobámba, és megérintette a
hajamat. Eszembe jut Nelly, és hogy mennyivel érthetőbb a viselkedése, ha
féltékenység és félelem kínozza. Neki tudnia kell. Tudnia kell az apámról.
És ha az apám ott fekszik az ezüstbányában, egy már használaton kívüli
járatban, egyfajta föld alatti várbörtönben, akkor hol van az anyám? Hol
van Isolde?
–  Nyolc hónapja vannak itt, a nagybátyám és Nelly Daniels – mondom
magamnak, de hangosan, hogy felfogjam az értelmét; az ember csak akkor
tudja megállapítani, hogy egy elképzelés hülyeség vagy sem, ha hallja. – Öt
hónapja a szüleim nélkül. Útközben találkoztak, legalábbis Nelly ezt
mondta az öreg hölgyeknek. Nelly terhes volt, amikor megérkezett, úgy
volt, hogy ő lesz Ena szoptatós dajkája, nem pedig házvezetőnő… Ki volt
itt korábban a házvezetőnő? – Csupa olyasmi, amit nem jutott eszembe
megkérdezni. Miért is jutott volna? Az ember lát egy rendszert, és
feltételezi, hogy már hosszú ideje fennáll… de a látszat sokszor csal, a
feltételezések veszélyesek is lehetnek. Nelly letörli a port, de éppen csak, és
kizárólag azokban a helyiségekben, amiket használunk. Nincsenek
istállószolgák, a kertet a Woodfox fiúk gondozzák hetente egyszer, ami nem
elég, és ettől lassan kezd elvadulni.
 – Miriam Dymond. – Ah. – És a Toop lányok voltak a szobalányok. Paley
Jethan fiai dolgoztak az istállóban. – Jedadiah előrehajol. – De a nagybátyja
közölte velük, hogy ne jöjjenek vissza a nagyházhoz. Először kiküldték
őket a földekre, vagy a bányába, vagy a kohóhoz… aztán a bánya kezdett
meddővé válni, a földek és a gyümölcsöskertek nem teremtek… Magán
kívül hónapok óta senki sem látta belülről azt a házat. A nagybátyja csak
Oliver Redmonddal beszél, vele is csak a bejárati lépcsőn állva.
Érzem, hogy az emlékezetemben szétszórva létező tudásdarabkák a
helyükre kattannak, elmozdulnak más töredékek felé, mintha egyfajta
mágneses vonzás kezdene kialakulni köztük.
–  Mondták… említették a szüleim valakinek, hogy jönni fog a
nagybátyám? Hogy elküldtek érte?
A tekintetük azt feleli, hogy nem.
–  Mondták a szüleim valakinek, hogy el akarnak menni? – kérdezem,
próbálva bogozgatni a fejemben lévő gubanc szálait.
Lazarus megrázza a fejét.
– Nem dolgunk kérdezgetni a tőlünk feljebb állókat, kisasszony.
– Látták őket elmenni? Elbúcsúztak valakitől?
Lazarus zavartan néz rám.
–  Hallottam elmenni őket. Hajnal előtt volt, hallottam a lovakat.
Kinéztem az ablakon, láttam, hogy a sövény nyitva van, és hogy
kilovagolnak. Ez a tűz utáni napon volt.
Egy nappal azután, hogy Nelly Daniels elvesztette a gyermekét?
Szívtelenségnek tűnik, hogy akkor mentek el, de persze engem is elhagytak,
igaz? A saját húsukat és vérüket. Enát is. Miért törődnének a szüleim bárki
mással?
– Látta az arcukat? Voltak csomagjaik?
Újra megrázza a fejét.
– Nem. Újra és újra gondolkoztam rajta, amióta megtaláltuk az apját, de
nem láttam az arcukat. A ruháikat felismertem, az anyja zöld köpenyét, az
apja felöltőjét, aminek a kézelőjére ezüst állatokat hímeztek. De kalap volt a
fején, az anyja meg elrejtette az arcát a köpenye csuklyája alá, és én… De
csomag nem volt náluk.
– Nem ment le, hogy megnézze őket?
Most mintha elszégyellné magát.
– …amióta a nagybátyja megérkezett, az apja… még kevésbé törte magát
bármiért, mint addig.
 –  Meg kell értenie, Miren – folytatja Jedadiah –, hogy amennyire
szerettük az anyját, az apját rajta kívül nem szerette senki. – Láthatóan
habozik, nyel egyet. – Öt évvel ezelőtt elengedte a füle mellett a
figyelmeztetéseket, hogy a bánya egyes részei nem biztonságosak. Aztán
történt egy beomlás, és betört a víz. Sohasem találtuk meg a holttesteket,
csak az istenek tudják, hová sodródtak el… a feleségem is köztük volt…
Elhúzom a kezem a tenyere alól; e pillanatban, amikor én is csordultig
tele vagyok vele, nem tudom átérezni a szomorúságát. Azután eszembe jut,
amit a kelpie mesélt azokról a holttestekről, amiket pár éve az árvíz sodort
oda, és hogy mindnek át volt vágva a torka… de senkin nem segítene, ha
tudná, hogy a halottja olyan messze került hazulról, ahol már nem érheti el,
és már darabokban van a teste. És egyébként is lehet, hogy nem több
véletlen egybeesésnél; nem biztos, hogy a holttestek Blackwaterből jutottak
el oda. Nem említem a dolgot.
–  Vagyis amikor állítólag elmentek, nem tartotta elég fontosnak, hogy
ellenőrizze, vagy rákérdezzen? – nézek Lazarusra.
Megrázza a fejét, és iszik egy kortyot az italából.
– És életem végéig bánni fogom.
– Lehet, hogy maga sem élte volna túl – felelem.
– Másnap a nagybátyja eljött a faluba, beszélt Oliverrel, elmondta neki,
hogy a szülei Breakwaterbe mentek bevásárolni – mondja Jedadiah.
–  Nekem Caldert mondott. Calderbe, hogy beszéljen a Pióca Lordokkal
az ezüstbánya kimerüléséről… – Meglep, hogy Edward Elliott ilyen
egymásnak ellentmondó meséket mond… de aztán eszembe jut, hogy
amikor megérkeztem, azt mondtam neki, hogy Breakwaterből jövök; ezért
nem szerette, ha egyedül megyek be a faluba, és csak azért tűrte el, mert
kiderült, hogy a jelenlétem újra termővé teszi Blackwatert, ami egy ideig
elejét veheti a lázadásnak, és elháríthatja a nehezen megválaszolható
kérdéseket… – Mikor állt le a kitermelés a bányában?
– Egy hónappal azután, hogy a szülei elmentek.
Anyám mágiája hatással volt a bányászatra is?
– De Isolde és Liam ismerték Edward Elliottot, ugye?
Jedadiah bólint.
– Ő és a kisasszony apja nagyon jóban voltak. Hasonlítottak is egymásra,
így amikor Nelly azt mondta az embereknek, hogy testvérek…
–  Eszükbe sem jutott kétségbe vonni. – Apám nyilván nem érezte
szükségét, hogy bármit is mondjon a munkásainak az újonnan érkezett
„barátjáról”. Csak Nelly beszélhetett a falubeli asszonyokkal, és próbálta
magát a valóságosnál fontosabbnak, jobbnak feltüntetni. Ez tehát a kényes
pont: ez az ember. Ez a nagybácsi. Nem az? Elfog a hányinger. Eltakarom a
szemem, a homlokomat az asztal lapjához szorítom, belegondolok, hogy
csaknem két hónapja mit sem sejtve együtt élek egy gyilkossal. És rosszul
érzem magam azokért a pillanatokért, amikor hazug vagy megtévesztő
voltam. Azon töprengek, miért maradtam életben, de végül is sejtem: én
értem el, hogy a birtok újra működjön. És Edward Elliott, akárki legyen is,
beteges érdeklődést tanúsít irántam.
–  Volt valami vihar? – kérdezem, mert hirtelen eszembe jut valami.
Látszik az arcukon, hogy furcsállják a kérdést. – A szüleim állítólagos
távozása előtti éjszakán. Volt egy nagy vihar?
Lazarus bólint.
– Azt hittem… azt hittem, hangokat hallok benne. Itt fent hozzászoktunk
a heves viharokhoz, de ez… szokatlan volt. – Elvörösödik. – Ezért is nem
mentem ki. Még zuhogott az eső.
Hiába volt távol a tengertől, Isolde O’Malley volt, az ő vérében is só volt,
akárcsak az enyémben. A tenger gyászol, amikor bármi ok miatt mi,
O’Malley nők meghalunk. Talán mert mi hozzuk világra a gyermekeket, a
dézsmát, ami beszolgáltatunk a tengernek. Talán ezért vagyunk mi
veszteség. És a világ összes vize egymásba folyik. A Blackwater tó sós –
sós! –, és azokon a helyeken, ahol az édesvíz találkozik a sóssal, nyilván
beszélgetnek egymással; testvérek. Mindegy, hol vagyunk, a tenger
valahogy tudja, és vihart küld, hogy abban sírjon értünk.
Már biztosan tudom, hogy anyám halott, olyan halott, amilyennek
kezdettől mondták nekem. Nem tudom, hol nyugszik, vagy hogy miért
választották el Liamtől. De már nem lélegzik sem a föld felett, sem alatta.
Halott volt, mielőtt eljöttem Hob’s Hallow-ból. Ha előbb találtam volna
meg a leveleit… de persze annál most sem holtabb, mint amilyennek egész
életemben gondoltam. És mégis úgy fáj, mintha késsel hasogatnának.
– Van… van még egy út, ami bevezet Blackwaterbe?
Lazarus úgy néz rám, mintha ezek az ötletszerűen feltett kérdések arra
utalnának, hogy meg fogok őrülni. Pedig az őrültségemben rendszer van.
Bólint.
– A kohótól az erdőn át, a birtok hátsó részén keresztül vezet egy ösvény
a St. Sinwin’s Harbourhoz vivő útig. Tíznapos út, de ott vannak a
kereskedők, és onnan jönnek az ezüstöt szállító hajók. Mi titokban élünk itt,
Miren kisasszony, ez is része volt az anyjával kötött megállapodásunknak.
A legtöbbünk még egyszer sem merészkedett ki a sövényen kívülre,
egyedül Oliver Redman küldi ki a Cornish testvéreket különböző
szállítmányokkal.
– És aznap hajnalban nem ment ki, hogy kinyissa nekik a sövénykaput?
–  Az apja tudta, hogy kell kinyitni. Én nem figyeltem. – Liam pedig
nyilván elmondta az új legjobb barátjának. Ahogy minden, vagy majdnem
minden egyebet is a hellyel kapcsolatban. Ennek az embernek, akit behívott
az életébe.
–  Tehát akárkik öltöztek is be a szüleim ruháiba, elég volt egyszerűen
végigmenniük az úton, amíg elérték a két út találkozását, és ott újra bejöttek
ide. A lovaikat, gondolom, otthagyták, hadd kóboroljanak el.
Jedadiah és Lazarus hátradőltek a székükben; egyikük arcán sem láttam
megdöbbenést. Tudják – tudták –, hogy ha Liam Elliott holtan hever a föld
mélyén, akkor öt hónappal ezelőtt nem lovagolhatott ki a kapun. Nem
sokkal azelőtt, hogy megérkeztem, már tudták, és nem csináltak semmit.
Mit is tehettek volna? Most pedig visszafojtott lélegzettel néznek rám, s
hogy néma maradok, Jedadiah-ból szinte kiszakad a kérdés:
– Mit tegyünk most?
 
Hajnali négy óra felé Jedadiah visszakísér a nagyházhoz. Alig szólunk
egymáshoz, de szorosan egymás mellett lépkedünk. Amikor már majdnem
elérjük a ház előtti pázsit szélét, a biztonság kedvéért a fák vonalában
maradva (habár ebben a házban senki sem kel fel korán) elkerülünk oldalra,
a sötét konyhakertbe. Kinyitom az ajtót, majd megfogom a kezét, és
behúzom magam után. Nem tudok szembeszállni a nagybátyámmal. Még
nem. Tudni akarom, mi történt. Biztonsággal ki akarom menekíteni Enát
Nelly kezéből. Olyan helyzetbe akarok kerülni, amelyben be tudom
bizonyítani a vádjaimat. Tudni akarom, hová temették az anyámat. Sok
mindent akarok tudni, de végig kell játszanom ezt a játékot.
De ezt… ezt megtehetem, ez lesz az, amivel jelzem a lázadásomat.
Nem húzódik el, nem tesz fel hülye kérdéseket, egyszerűen csak jön
mögöttem, óvatos, könnyű léptekkel. Kulcsra zárom a szobám ajtaját…
először teszem ezt itt, először érzem azt, hogy nem biztos, hogy nyugodtan
vagy biztonságban fogok aludni.
A szobámban… a szobámban minden nagyjából úgy történik, mint a zöld
szemű bérgyilkossal, csak hosszabban. És ezen az éjszakán a gyengédség is
szerepet kap, míg a múltkor minden csupa hév és mohóság volt. Jedadiah
végigsimítja a hátamon a nagyanyám okozta sebek hegeit, de nem tesz
rájuk megjegyzést. Megkérdezi, mit szeretnék, és utána azt kapom tőle.
Egy csendes pillanatban a sellőkről is megkérdez.
– Nem tudom pontosan, hogy miért, de Breakwater óta követtek. Egyszer
megpróbáltak vízbe fojtani. – De tényleg?, kérdezem magamtól. – A
családom a tengertől kapta a gazdagságát, de már nem sokan maradtunk. A
közvetlen leszármazottakból csak én. Sok felhígult vérű kuzinom van, de én
vagyok az utolsó igazi O’Malley. Azt hittem, anyám is életben van, de… –
Nagyot nyelek. – Nem tudom, mit akarnak.
Nem beszélek neki a sellők énekéről, hogy ha egyszer én is meghalok,
szabaddá válnak, mert a bizalom olyasvalami, amit ki kell érdemelni, és én
csak ennyit akarok adni.
Amikor abban a hajnalt megelőző különös szürkeségben elmegy,
rásimítom a tenyeremet a helyre, ahol feküdt, és ott tartom, amíg már nem
érzem a teste melegét. Fekszem az ágyban, és elterelem a gondolataimat a
széles válláról és mellkasáról, a felsőtestén látható sebhelyekről, amelyekre
egyszer majd rákérdezek, és talán majd elmondja. Arra gondolok, amit meg
kell tennem, és fontolgatom, hogyan tegyem meg. Aztán elnyom az álom,
de pár óra múlva izzadságban fürödve felébredek; álmomban ott voltam a
föld alatti üregben apám mellett, aki üres szemét rám szegezve azt suttogja:
nem ismerlek téged.
 31

JÓ REGGELT, NELLY!
Figyelmeztetés nélkül lépek be a konyhába, meglepve a tűzhelyen lévő
edény fölé hajoló nőt. Az étel az illata alapján ragu lehet. A gőztől kipirult
az arca, lazán csüngő szőke hajfürtjeiből kiment a göndörség. Jócskán
átaludtam a reggeli idejét. Ena egy etetőszékben ül a nagy faasztal mellett,
babapiskótát majszol, csupa maszat tőle, nyálas a pofija, a nyál lecsorog az
előkéjére is. Ahogy meglát, rám mosolyog, és kezével csapkodni kezdi a
fatálcát. Nelly arca elkomorul.
Egyenesen a gyerekhez megyek, felkapok egy nedves ruhát a kőből
faragott mosogatóból, letörölgetem az arcát, hogy szalonképessé tegyem.
Jókat kacag rajta. Aztán megtöltök egy üveget, és rendesen
megreggeliztetem. Engedelmesen, nyugodtan viselkedik, boldog, hogy
valaki törődik vele. Nelly bosszús pillantást vet rám. Tudván, hogy
szoptatós dajkának alkalmazták, nem tudom elképzelni, hogy boldoggá
teszi, hogy rálőcsölték a házvezetőnői feladatokat az összes házimunkával
együtt, és még a szakács is ő. A döntést nyilván nem ő hozta; kíváncsi
lennék, vajon meddig marad engedelmes attól, hogy a nagybátyám
befekszik az ágyába.
Továbbá azt is jó lenne tudni, meddig akarnak itt maradni. Vajon mennyi
előrelátás szerepelt ebben a tervben? Mióta ismerik egymást? Edward volt
az akkor éjszaka szénné égett szegény Meraud apja? Kíváncsi vagyok, hogy
már készültek arra, hogy továbbálljanak, amikor váratlanul megérkeztem?
Mit csináltak volna Enával? Mennyire kötődött Nelly a kishúgomhoz azok
után, hogy elvesztette a saját kisbabáját? Már úgy tekint rá, mint a saját
gyerekére? Aki pótolja azt, akit elvesztett? Magukkal vinnék Enát? Vagy
rábíznák valamelyik falusira, netán magára hagynák ebben a nagy, üres
házban, ahol vagy megtalálná valaki, vagy nem?
–  Segíthetek valamit, Nelly? – kérdezem kedvesen. – Úgy érzem, nem
veszem ki a részemet a munkából. Nagyon sajnálom. Hogy tudnám
megkönnyíteni a dolgodat?
 Összehúzott szemmel, döbbenten mered rám.
–  Mi lenne, ha egyszer egy héten felhívnánk a faluból egy lányt, hogy
segítsen a takarításban? Nevetséges elvárni egyetlen nőtől, hogy elvégezze
ezt a rengeteg munkát. Itt ez a sok szoba, a sok por…
– Elbírok vele – feleli, mint aki védekezik.
– Nem vitatom, drága Nelly, csak biztosítani szeretném, hogy boldognak
és kipihentnek érezhesd magad. Tudom, hogy a húgom gondozása sok
energiát kíván tőled, és nem várható el, hogy emellett még a házat is
rendben tartsd. – Összeráncolom a homlokomat. – Még most is zavarja az
éjszakai alvásodat? Vannak még rémálmaid? Vagy valami más zavaró
körülmény?
–  Elég jól alszom – válaszolja, majd megkérdezi: – Miért, ki mondta,
hogy nem?
Nelly nem a legélesebb kés a fiókban. A nagybátyám elbűvölően és
meggyőzően tud hazudni, vág az esze, mindig mindenre van kész válasza;
nem csoda, hogy olyan könnyű uralkodnia Nellyn. Túlságosan is kapóra jön
nekik, hogy idejövet az úton összetalálkoztak.
– Ezelőtt hol dolgoztál, Nelly? – Csak bámul rám, én meg arra gondolva,
hogy apám rendszeres utakat tett egy bizonyos helyre, megkockáztatom: –
St. Sinwin’s Harbourban? Úgy hallom, érdekes hely. Jó helyed volt ott?
Remélem, a szüleim rendes életet kínáltak neked azért, hogy elgyere ide.
Blackwater olyan félreeső, csendes hely, nem nagyon lehet itt szórakozni.
–  Nem vagyok az a fajta, akinek szórakozásra van szüksége – vágja
szinte az arcomba. – Miért, valami kikötői lotyónak nézek ki?
Igen, gondolom, és nem is a drágábbik fajtából valónak.
– Ó, Nelly. Nem akartam semmi ilyesmire célozni. Csak… csak valahogy
rosszul indult a kapcsolatunk, és mivel a továbbiakban együtt fogunk élni,
meg kellene próbálnunk békésen meglenni egymással, nem gondolod?
Túl késő, hogy össze tudjunk barátkozni, vagy legalább úgy tenni, mintha
– egyébként nem hiszem, hogy ez valaha is szóba jöhetett volna, bármit
forgasson is Nelly a fejében –, de hogy elbizonytalaníthatom, ha úgy látja,
hogy barátkozni akarok vele, abban biztos vagyok. Nem tanított meg Aoife
O’Malley arra, hogyan kell bánni az ellenséggel? Florrie nénire és a férjére
gondolok, akik oly sok éven át gyűlölködtek Aoifeval szemben, egészen
addig, amíg nagymama bűbájt nem bocsátott Silas bácsira, kicsalva tőle a
vagyona egy jelentős részét (egy csepp volt az adósságunk óceánjában).
Egy csapással alázta meg Florrie-t, és csinált bolondot Silasból. Oszd meg,
és uralkodj, használd ki az emberek gyarlóságait! Nelly itt a gyenge
láncszem, ő az, aki haraggal vág vissza; Edward Elliott csak mosolyog, és
közben pörög az agya. Nelly tudja a válaszokat, és ki is lehet szedni belőle;
ezekben rejlik állítólagos nagybátyám bukásának a titka.
Amikor apám szoptatós dajkát keresett, tudta, hogy mit kell keresnie?
Hob’s Hallow-ban Maura gondozott engem; itt Ena lett volna az első
gyerek, akiért felelősséget kellett vállalnia. Hogy találkozott Nellyvel? Ki
mutatta be őt neki? Edward „bácsi” lehetett a közvetítő? Talán valami
italmérésben találkozott az apámmal? Edward elbűvölő ember – vajon az én
léha apám is annak találta?
Miért jött St. Sinwinbe?
Üzleti ügyben, drága barátom, és mert szoptatós dajkát kell találnom az
újszülött kislányomnak.
Nahát, jóember, én tudok is egy asszonyt, egy nagyon jóravaló, jó
erkölcsű teremtést.
Elképzelem, ahogy jót nevettek az egyező vezetéknevükön (ha ugyan
nem hazugság volt ez is Edward részéről – Ó, micsoda véletlen, hogy épp
egy másik Elliott-tal kellett találkoznom! –, hogy kapcsolatot teremtsen).
Liamnek nem voltak barátai, csak az anyám. Mennyire volt magányos?
Mennyire állhatott készen arra, hogy valaki elbűvölje, és a barátjának
fogadja? Apám fizeti a számlát, nem csinál titkot abból, hogy tele van az
erszénye. Megismertetik Nelly Danielsszel, aki akkor és ott nyilván
tetszetősebb külsejű volt, mint itt és most. De talán nem volt olyan stressz
alatt, mint most. Liam Elliott ajánlata egy új lehetőséget csillanthatott fel
előtte, ami által megszabadulhat egy kellemetlen helyzettől, vagy
egyszerűen jobb életkörülmények közé kerülhet.
Nelly, igen, Nelly. Rámosolygok. Elkönyvelem, hogy egy szóval sem
tagadja St. Sinwint. Felállok, kiszabadítom Enát a hevederből és az
etetőszékből. Nelly figyeli minden mozdulatomat, lép, hogy elvegye tőlem
a gyereket.
– Köszönöm, Nelly, ma magamnál tartom Enát. Legalább lesz időd több
dologgal foglalkozni, mint más napokon. Ja, és vedd fontolóra az
ajánlatomat! Biztos vagyok benne, hogy Edward bácsi hajlandó lenne rá;
mindig nagyon készséges, ha kérek tőle valamit.
Nem szól semmit, de érzem, hogy szeretne; nagyon visszafogja magát.
Beviszem Enát a szobájába, és tisztába teszem. Egy aranyos kis ruhát és
napvédő főkötőt adok rá, bekötöm a szalagot a kötött cipőcskéjén, azután
beültetem a babakocsiba, és sétára indulok vele a faluba – jó messze a tótól,
habár ma egyetlen vízitündér sem mutatkozik. Név szerint köszönök
mindenkinek; az aratási ünnepség szomorú vége senkinek a viselkedésén
nem hagyott nyomot, és az emberek örülnek, ha látnak. Megjegyzik, hogy
Ena megnőtt, milyen jól néz ki, milyen szépen fejlődik ahhoz képest, hogy
ilyen kicsi korában hosszú ideje nélkülözi az édesanyja jelenlétét. Nem
mondom el nekik, hogy sokan élik túl az ilyesmit.
Nem sietek, nem tartok nyilvánvaló módon a célom felé; vigyázok, ha
valaki netán figyelne, ne gondolja azt, hogy határozott szándékaim vannak.
Amikor meglátom az ajtót, ráérősen odaballagok, és minden sietség nélkül
bekopogok.
Az ajtót nyitó Miriam Dymond meglepődik, de nem kérdez semmit, csak
félreáll, hogy a babakocsit magam előtt tolva beléphessek a házba.
– Meg sem köszöntem – mondja. – Hogy megmentette a lányomat.
–  Tegnap végül kicsit… félbeszakadt minden – felelem, és
elmosolyodom. Ena már elszundított, időnként nyöszörög, rúg egyet-kettőt,
mintha álmában nyuszikat kergetne. – Ha köszönetképpen válaszol pár
kérdésemre, akkor kvittek vagyunk.
Miriam félrebillenti a fejét, és nyílt tekintettel néz rám, mintha felmérné,
hogy a látszólag egyszerű kérésemmel mekkora bajba sodorhatom. Aztán
kurtán bólint.
–  Beszélgessünk, amíg nyugalom van! Az enyéim odaát vannak a
nagyanyjuknál.
Vele tartok az élénksárgára festett falú, napfényes kis konyhába. Egy alig
megkezdett pohár ital gőzölög az asztalon; megkérdezi, kérek-e. Igennel
válaszolok, mert Aoife azt tanította, hogy a vendégszeretet apró jelei
megnyugtatják az embereket. Leülök egy székre, közben folyamatosan
előre-hátra tologatom Ena babakocsiját, hogy föl ne ébredjen.
–  Nos, mit szeretne tudni, Miren kisasszony? – kérdezi Miriam,
miközben kitölti az erős borsmentateát a vastag fenekű bögrébe (itt nem
divat az elegáns porceláncsésze).
– Jól van a lánya? Nincsenek kellemetlen utóhatások?
– Adie-nek nem esett nagyobb baja attól az elmerüléstől. Még egyszer
köszönöm, hogy megmentette az életét.
– Ugyan, megmaradt volna a víz színén – vonom meg a vállam.
De mindketten tudjuk, hogy nem. Abban a különös vízben biztos, hogy
nem.
 – Jól tudom, azelőtt maga volt a házvezetőnő a nagyházban?
Miriam összeszorítja a száját.
– És a szakácsnő. A Toop lányok dolgoztak a kezem alá.
Bólintok.
– Azt is jól tudom, hogy ezen Edward Elliott változtatott?
Most ő bólint.
–  Feltételezem, hogy nem puszta kíváncsiságból kérdezi, vagy hogy
felelevenítsek egy fájdalmas élményt.
– Szó sincs róla. – Elmosolyodom. – Meséljen nekem Nelly Danielsről!
Keziah Eddy azt mondta, valamikor szóba elegyedett a falubeliekkel.
Miriam elém csúsztatja a bögrét, aztán leül, és belekortyol a sajátjába.
–  Már azelőtt sem kedveltem, mielőtt elvette a munkámat, de nem
tudtam, hogy miért. Csak egy érzés volt. Azzal hencegett, hogy milyen
puccos helyen dolgozott St. Sinwinben, és hogy milyen nagy jót tett azzal,
hogy eljött Blackwaterbe. Hogy Mr. Liam a több fizetség ígéretével
csábította ide, és azzal, hogy itt nem kell házimunkát végeznie, semmit a kis
kisasszony szoptatásán, babusgatásán kívül. – A halkan szuszogó, nyálát
csorgató Ena felé int a fejével. – És ott volt a vele egyidős saját kislánya,
Meraud – Merry –, akivel még hasonlítottak is egymásra. A természetük
persze egészen más volt.
– Miben? – kérdezem, és én is Enára pillantok.
– Ez itt – int a kishúgom felé – egy cudar kis kölyök volt. Folyton sírt,
nyafogott, az anyja idegeire ment. A faluból senki sem vállalta át, hogy
Nelly pihenhessen kicsit. Nekem öt gyerekem van, égetni való mind, de
olyat, mint ez, még én sem láttam. Csak az anyja tudta megnyugtatni a keze
érintésével, de Mrs. Elliott nem tölthette azzal minden idejét, hogy a
gyerekre vigyázzon. – Miriam megcsóválta a fejét. – De nézzen csak rá,
úgy látszik, nyugodt, boldog gyerek lett belőle.
– Mióta nem látta Enát? – kérdezem.
–  Öt hónapja. Amióta a nagybátyja kidobott a házból. Persze láttam őt,
amikor a kisasszony sétáltatta, de nem ilyen közelről, mint ma.
Arra gondolok, hogy Isolde annak idején se sokat anyáskodott – egész
kicsi voltam, amikor elhagyott, de annak előtte is, hogy a szüleim elmentek,
Maura gondoskodott rólam –, ennélfogva nem volt tapasztalata, amikor Ena
megérkezett.
– Isolde nem tudta szoptatni Enát?
Miriam a fejét rázza.
 – Az anyjának nem volt teje… és türelme sem volt a gyerekhez. Szerette
őt, csak… Tudnia kell, hogy régebben anyám dolgozott a szüleinél, de
amikor a mama túl öreg lett, én álltam a helyére. Ő nagyon kedves,
mindenki szereti, és amikor megérinti az ember kezét, az maga a földöntúli
boldogság. – Újra megrázza a fejét. – De azt nem mondanám, hogy valaha
is barátnők voltunk. – Látom, hogy habozik.
–  Miriam, bármit mond is, nem fog megsérteni vele. Nem ismertem a
szüleimet; otthagytak a nagyszüleimre, amikor még egészen kicsi gyerek
voltam, úgyhogy idegenek számomra. – Nyelek egyet. – De megpróbálom
kideríteni róluk az igazságot.
Bólint.
– Az apja nem törődött senkivel a birtokon élők közül. Csinos volt, gőgös
és fölényeskedő, és mindenkinél különbnek tartotta magát. Ragaszkodott az
édesanyjához, de csak ennyit mondhatok a mentségére. Soha semmit nem
beszélt meg, csak utasított, tanácsot nem fogadott el. Amit tudott, nem
osztotta meg senkivel, csak ha muszáj volt. Rossz vezető volt, egyedül az
anyja keze tartotta itt az embereket.
Azt már tudom, hogy Edward bácsi nem valami nagyszerű intézője a
birtoknak; ezek szerint apám sem volt az.
– Miriam, ki mondta magának, hogy Edward Elliott az apám fivére?
–  Nelly. Ő mondta, amikor még mondott bármit is, hogy útközben,
véletlenül találkoztak.
– És mindnyájan együtt laktak a házban három hónapig?
Bólint.
–  Azután egy éjszaka tűz volt, Meraud meghalt, és másnap a szülei
elindultak Breakwaterbe, a nagybátyja pedig még aznap délután közölte a
ház teljes személyzetével, hogy a továbbiakban nincs szükség rájuk.
– Mi történt, amikor Nelly kislánya meghalt?
–  A nagybátyja azt mondta Mr. Redmannek, hogy történt egy baleset.
Hogy az épület egyik szárnyát lezárják, mert tűz volt. – Ena felé int a
fejével. – Hónapok óta most látom először ilyen közelről a kis Enát.
Mondta. Mondta, de nincs senki, aki tagadná vagy kimondaná az igazat,
egyedül Nelly Daniels és Edward Elliott az, aki másképp tudja. Lenézek az
alvó Enára. Egy gondolat körvonalazódik bennem. Adva van két kislány,
úgy hasonlítanak egymásra, hogy akár testvérek is lehetnének; egyik vidám,
a másik boldogtalan. És ez itt az én húgocskám, akit hónapok óta nem látott
más, mint Nelly Daniels, és akinek a természete azóta csodálatos módon
„kiegyensúlyozottá” vált…
Nagyot nyelek. Ena nem az első gyereke volt anyámnak; őt nem jelölték
volna meg úgy, ahogy engem, ahogy Isoldet, ahogy Aoifet, ahogy
valamennyi O’Malley elsőszülöttet megjelölték.
Edward Elliott kirakta a házból a szemtanúkat. A szüleim halottak. Mi
van akkor, ha Edward hazudott arról, hogy mikor volt a tűz? Hogy mikor
halt meg Meraud? Mi van akkor, ha azt a tüzet egy apróság meggyilkolása
tette szükségessé?
– Hogy bírta Nelly a húgomat? Ena nehéz természetű kisbaba volt.
Az, ahogy Miriam összeszorítja a száját, mindent elmond, amit tudnom
kell.
 33

A HÁZBA VISSZATÉRVE átadom Enát Nellynek, aki gyanúm szerint a

gyerek anyja. Felmegyek a szobámba, és bezárom az ajtót. Az ágyneműs
láda mélyéről kiveszem az O’Malley-mesekönyvet, amit Isolde elkezdett
újraírni; most először van alkalmam igazán belenézni.
Rögtön azzal a meglepő furcsasággal találom szembe magam, hogy a
könyv első tíz lapja üres. Eszembe jut a Hob’s Hallow-ban lévő eredeti
könyv elejéről kivágott lapok nyoma. Gondosan végiglapozom a könyvet,
megnézek minden egyes lapot, nincs-e kettő összeragadva. Szemügyre
veszem az üres oldalakat: vizet spriccelek rájuk, az ablaknál feltartom őket,
hogy rájuk süssön a délutáni nap, gyertyát gyújtok, nem hoz-e elő a füstje
valami titkot; megvágom az egyik ujjamat, és a véremmel próbálkozom, de
minden hiába. Végül a könyv végére érek, és a hátsó borítóra ragasztva,
nem is elrejtve, egy összehajtott pergamenből kialakított kis zsebet látok. A
zsebben sűrűn teleírt – nem emlékszem, hogy láttam volna valaha ezt az
egyenetlen kézírást –, összehajtogatott lapok vannak. A papír ugyanaz a
fajta, mint a régi meséskönyv lapjai, a szélüket késsel vágták szép
egyenesre, talán épp egy gyöngyház nyelű késsel.
Leteszem a könyvet a székem mellé a padlóra, kisimítom a lapokat az
ölemben, és olvasni kezdek.
 
Volt egyszer egy nő, aki énekelt.
Nem volt szép, vagy legalábbis nem észrevehetően, nem úgy, mint más
nők, akiknek szépségét bárdok dalai vagy költők versei hirdetik, de magas
volt, fekete hajú és fekete szemű, aki kecses mozgásával, ha akarta,
láthatatlanná vált, és ha úgy akarta, újból a figyelem középpontjába került.
Énekelt.
És hozzá hárfázott, de nem egy fából készült igazi, hanem, amint azt
sejteni lehet, egy hárfa formájúra faragott hangszeren. A húrokat
ébenfekete hajszálakból csomózták, és varázslatot bocsátottak rájuk, hogy a
megfelelő hangokon szólaljanak meg. A hárfa csontból készült, mint azt
bárki láthatta, aki elég közel ment, hogy megvizsgálja, s a csontokat nagyon
fényesre lakkozták. A húrokat ujjcsontok rögzítették a helyükre, s a hangok,
amelyeket e halálból készült eszköz bocsátott ki, nem nélkülözték a bűvös
erőt. Senki sem tudta, kiknek a csontjait használták az elkészítésekor, és nem
is fogja megtudni soha senki.
És a nő egyre csak énekelt.
Olyan hangon énekelt, amely kiszólíthatta volna az emberek lelkét a
testükből, elfordíthatta volna a szívüket a legdrágább szeretteiktől, és
minden értelmet kiűzhetett volna az elméjükből. Így énekelt, és így járta a
világot.
Ahány városban csak járt, mindben letelepedhetett volna, válhatott volna
belőle egy herceg vagy egy kisebb király kegyencnője, gazdag ember
felesége, gazdag asszony szeretője, vagy teljességgel a maga ura. De soha
nem volt elégedett. Semmi nem volt elég. Vagyont szerzett, azután
elvesztette, megszerezte, és elvesztette újra meg újra, nem gondatlanságból
vagy ostobaságból, hanem unalomból. Ha egyszer megszerezte, kíváncsi
volt, meg tudja-e szerezni ismét. És meg tudta. Megszerezte.
Vándorolt, anélkül, hogy letelepedett volna valahol. Ment városról
városra, faluról falura, pusztaságról pusztaságra. Egyszer még a Sötétség
Földjén is elidőzött, hogy aztán épen és sértetlenül hagyja el. A Pióca
Lordok nem nyúltak hozzá, mert a hangja még azokat is megérintette,
akiknek sem lelkük, sem tudatuk nem volt, és semmire sem tartották azt az
életet, amely nem szolgált számukra táplálékul. És talán ő is megtanult ott
egyet-mást arról, hogyan vigye keresztül a saját akaratát, noha az istenek
jól tudták, hogy már birtokában van ezeknek az eszközöknek.
Ennek ellenére továbbvándorolt, maga mögött hagyva kis és nagy
városokat, romba dőlt és összeomlott településeket. Végül elérkezett egy
kicsi faluba a tenger partján, ahol a hullámok átcsaptak egy víz alatti
sziklapadon. De onnan is továbbment egy még apróbb faluba, amely
mindössze pár kunyhóból és házikóból állt. Kisétált a hegyfok szélére, és
kinézett. Egy darabig figyelte, ahogy különböző alakok lebuknak és
alámerülnek odalent a vízben, majd egy idő után a szerpentinúton lesétált a
sziklatető alatti kavicsos partra.
Leült egy nagy kőre, lerúgta a cipőjét, belógatta a lábát a sós vízbe, és
sóhajtott. A tenger hangja, a hullámok szüntelen mozgása és színe a
békesség olyan érzetét keltette benne, amilyet soha nem ismert. Levette a
csonthárfát a hátáról, és játszani kezdett. Hárfázott, és énekelt hozzá,
amitől a hullámok táncra perdültek, mintha cserébe, amiért elbűvölték,
most a nő babonázta volna meg őket. És a hullámokban formák és alakok
táncoltak, azok a formák és alakok, amelyeket a hegyfokról látott.
Férfi és női sellők gyűltek oda, hogy hallgassák; nem apró kis lények,
nem törékeny gyöngyszemek, hanem nagy és izmos vízlakók, büszkék,
gőgösek, fényes bőrű, lágyan leomló hajú, az óceán mélyét idézően sötét
szemű teremtmények. Egy idő után, amikor a nő már biztos volt benne, hogy
felkeltette a figyelmüket, abbahagyta a zenélést. És amikor egy kivételével
valamennyien elúsztak, újra játszani kezdett, mert csak egyetlenegyre volt
szüksége.
A sellő, történetesen férfi sellő, olyan halvány volt, mintha a hold kis
időre beköltözött volna a bőre alá, hosszú haja a tengeri hínár zöldesbarna
színére emlékeztetett, zöldesfekete szeme színe, mint a viharé. A nő látta
izmos nyakán a kopoltyúk nyílását, a testén a pikkelyek világos patináját, a
mögötte szinte önálló lényként elfekvő hosszú, vastag farkának zöld
pikkelyes páncélját. Végül a sellő kivetette magát, a hideg széllel mit sem
törődve elfeküdt a sekély, part menti vízben, és feszült figyelemmel nézte a
nőt.
Ő kisvártatva félretette a hárfát, odament, és leült mellé. Ott ült,
beszélgettek, a sellő elmesélte a nőnek, hogy a kavicsos part túlsó végében,
onnan nem messze van egy tengeri barlang, ott kettesben lehetnének, és
nem a fivérei szeme előtt. A nő bement a szikla hasadékán keresztül, amely
olyan volt, mintha egy isten a két kezével, mint egy függönyt, felhúzta volna
a követ; a sellő pedig felúszott a mélyből a tóba, amely betöltötte a barlang
felét, és kék-zöld algák világították meg. Ott találkoztak, és ott párosodtak.
Ettől kezdve nap mint nap találkoztak, és a nőnek az első alkalom után
már nem kellett énekelnie a sellőnek. A sellő el volt bűvölve, és a nő a maga
módján szerette őt.
Nem a tenger hercege, csak egy közönséges sellő volt (és csak egy
közönséges sellő teheti meg, hogy hosszú ideig elhanyagolja a
kötelességeit), de ismerte a fajtája titkait. Tudta, hogy lehet learatni az
óceánok gyümölcseit, és a szerelmesek gyóntatószéke szentségében
elmondta a nőnek. Elmondta, mert a szerelmesek azt hiszik, ha megosztják a
titkaikat, azzal magukhoz kötik a szeretett másikat. De ennek a
valótlanságára mindig csak utólag derül fény. Ilyenkor felbomlik a
szövetség, és összetörik a szív.
A sellő nem gondolta, hogy a nő használni tudja ezt a tudást.
 Nem ismerte őt, nem tudhatta, miféle éhség hajtotta egyik kontinenstől a
másikig, és tovább. Nem tudhatta, micsoda mindent felemésztő
nagyravágyás munkál benne. Nem tudhatta, hogy még ha talált is egy
helyet, amit szeret, a hegyfokot, a tengert, az sem volt teljes mértékben elég.
Egy hely, gondolta a nő, ahol megmaradhat, és építkezhet. Hitt benne,
hogy egy ilyen kihívás elég lenne számára, csak meg kellene valósítania.
Breakwater olyan kicsi és mindentől távol eső falu volt, hogy senki sem
támasztott igényt a hegyfok területére, így aztán a sajátjának tekintette.
Embereket fogadott, hogy építsenek neki egy tornyot, amelyben ellakhat,
egy nem különösebben nagyszerű, szögletes építményt, de amely kívül
rekeszti az elemeket, egy helyet, ahol lehajthatja a fejét azokon a
nappalokon és éjszakákon, amikor nem egy homokpárnát választ fekhelyül.
És egy kutat is ásatott velük, egy szokatlanul mély és szokatlanul széles
kutat a torony pincéje közepén, olyan mélyet, hogy leért a sziklák alatt lévő
vizekig, oda, ahol a világ összes vize egymásba folyik, és egy kiváló
mesterrel csináltatott egy felfüggesztett kaput, afféle csapóajtót, amelynek
rácsaiba csapdába ejtő bűbájt vésetett. A rácsot el lehetett rejteni a kút
falában, hogy aztán a megfelelő pillanatban lecsapódjon. Egy finom, de
erős szálú háló lógott alatta, és volt ott egy csúszda is, egy gépezet, amely
elkapta azt, ami föntről beesett, és bekanalazta egy csatornába, amelybe a
kút melletti függőleges kis alagúton át lehetett bejutni.
A szerelmese mesélt a nőnek az óceánokon uralkodó királynőkről; hogy
milyen kevesen vannak, milyen hatalmasok, hogy a halrajok a parancsukat
hallva odaúsznak hozzájuk, hogy a vizek hogyan szolgáltalják be nekik a
kincseiket, hogy a farkukat a legtisztább színezüst pikkelyek borítják.
Elmondta neki, hogy lehet őket odahívni és foglyul ejteni, elárulta a
szavakat és az énekeket, amelyekkel magához csalhatja őket. És a nő
mindezt végighallgatta.
Nap mint nap kérte a sellőt, meséljen neki még, és ezeket a meséket leírta
pergamenekre; némelyiket dalba foglalta, másokkal égőáldozatot mutatott
be. És végül teherbe esett. Kicsit aggódott, hogy milyen lesz a gyermek,
inkább, mint az apja, vagy inkább, mint az anyja, de aztán vállat vont, és
várta, hogy meglássa. Egy nap végre elkészült a torony és a kút. És ezen a
napon fogta a hárfáját és egy gyertyát, lement a pincébe, és leült.
Hárfázott és énekelt, és a hangok visszhangot vertek a tágas térben,
visszaverődtek a falakról és a boltíves mennyezetről, elérték a víz felszínét a
kútban, alámerültek és továbbterjedtek benne, mert a szavaknak, amelyekre
a szerelmese megtanította a nőt, volt hozzá erejük. És egy idő után végre
csobbanás és annál folyékonyabb mormolás hallatszott, mint amihez a nő
hozzá volt szokva.
Akkor félretette a hárfáját, lassan elsétált a kútig, és a magasba emelte a
gyertyát. Odalent, a kútban megjelent a tenger egyik királynője. A nő
elégedetten bólintott, és meghúzott egy kart. Az erős fémhálóval felszerelt,
bűvös erejű vésettel ellátott ketrec bezárult a tenger királynője alatt, aki,
amikor rájött, hogy foglyul ejtették, rikoltozni kezdett.
A nő felvette a hárfáját, és újból játszani kezdett rajta, egészen addig,
amíg a tenger királynője lecsillapodott. Akkor elmondta neki, hogyan kell
ezentúl élnie: a pikkelyeit leszedik és begyűjtik, a nő gyerekei biztonsággal
fogják járni a tengereket, cserébe etetni fogják őt. Kialkudta a királynőnél,
hogy a sellők népe sohase bántsa az O’Malley-k elsőszülöttjét.
–  De a gyermekeitek minden nemzedékéből egy, mert az ilyesmit így
csinálják, az én eledelem lesz – felelte a sellők királynője.
A nő csöppnyi habozás után beleegyezett: tizedet fizetnek a kettős alku
révén biztosított jólétért.
Teste növekvő súlyát cipelve minden áldott este kisétált a hegyfokra.
Gyermekével a testében a szárazföldhöz kötöttnek érezte magát, még úgy is,
hogy a gyermek a tenger és a homok egyik teremtményének utóda. Kinézett
a látóhatár felé, kereste a sellőt, pedig tudta, hogy nem fog visszatérni – a
saját szemével látta a tetemét, látta, mit tettek vele a társai az árulásáért.
Mégis kereste őt.
De kinek lehetnek titkai a vizek előtt, amikor mind egymásba folynak?
Így kapta a hegyfok a Hob’s Hallow, a Fok Szentje nevet, mert azok, akik
hittek az ilyen dolgokban, meg voltak győződve arról, hogy a nő
megszentelte az alkuit azáltal, hogy kis életekben fizette meg a tizedet. És
akik hittek ebben, tudták, hogy a szentség nem fekete és nem fehér, hanem
vörös, mint a vér.
 34

KIMEGYEK A SŰRŰSÖDŐ alkonyi homályba; az égbolt nemsokára

elsötétül, de nem bírom elviselni a ház körém záruló falait. Átbaktatok a
virágzó kerteken, el a frissen learatott földek és a gyümölcsösök mellett, és
látom, hogy a fák újra gyümölcstől roskadoznak. Leszakítok egy almát, de
nem tudom rávenni magam, hogy megegyem; beteszem a zsebembe.
Aoifera gondolok, arra, amikor Aislin és Connor meséjét olvasta nekem,
amelyben a kisfiút abban a gyengén megvilágított barlangban feláldozták a
tenger királynőjének. Akkor megkérdeztem a nagyanyámtól, igaz volt-e ez
vagy nem, mire ő megvonta a vállát, ahogy olyankor szokta, amikor nem
teljes mértékben hazugság, amit mond, de nem is színtiszta igazság. Azt
mondta, hogy ne legyek már ilyen gyerek. Hallom a hangját: „A történetek
adják a történelmet, akár igazak, akár nem.” Arra a könyvre gondolok,
amelyben a hazugságok, az igazságok és a mesék összekeveredtek, hogy
senki ne tudja megkülönböztetni őket egymástól.
Arra gondolok, hogy sohasem volt titok, mit tettünk a sajátjainkkal.
Legalábbis közöttünk, O’Malley-k között nem volt titok. A gyerekekre
gondolok, akiket kiküldtek a tengerre, hogy fizessenek egy régi adósságért,
amelyet esélyük sem volt elismerni vagy egyéb módon viszonyulni hozzá.
Arra gondolok, hogy még a nevüket sem őrizték meg, még attól is meg
lettek fosztva. Egyedül Connorról tudunk, őt tartjuk nyilván, róla van írás,
mert egy anyai szív elhibázta a célt, mert az egyik gyereket jobban szerette,
mint a másikat, ezért merészen, szégyentelenül és dacosan választott.
Szerintem nem mehettek volna el a tengeri barlanghoz, mert a tenger
királynőjét a pincében őrizték, a szegény kisfiút tehát a nővére vitte oda,
hogy a sorsa beteljesüljön. És a kis cseléd, a konyhalány, aki titokban
követte a gyerekeket? Vele mi történt? Nem tudom meg, csak gyanítom:
rájöttek, és hogy ne beszélhessen arról, amit látott, megetették vele a kútban
lakó lényt.
Arra gondolok, hogy Isolde otthagyott engem, a bélyeggel megjelölt
elsőszülöttet, tudva, hogy én vagyok az egyetlen, lévén az utolsó gyerek,
aki biztonságban lehet Hob’s Hallow-ban. Bennem van a jövő minden
reménysége; hogy én vagyok az egyetlen dolog, ami visszatartja Aoifet
attól, hogy üldözőbe vegye, és levadássza őt. Isolde azért menekült el, hogy
megmenthesse az esetleg később megszülető gyerekeit? Éppoly biztosan
feláldozott engem, mint azok, akik előtte járva áldozták fel a gyerekeiket.
És nem mondhatom, hogy nem értem meg, de azt sem, hogy nincs bennem
gyötrő fájdalom – a zsigereimben, a szívemben, a lelkemben? –, amely
olyan, mintha az összes eldobott gyerek fájdalma összesűrűsödne benne.
Eszembe jut, amikor a sellő azt énekelte, hogy Amikor meghalsz,
szabadok leszünk, várva az utolsó igazi O’Malley halálát, amely után
érvényét veszti számukra egy ősrégen megkötött alku. Mindaddig, amíg egy
is marad, megvan a lehetőség, hogy többen is teljesítik azt a régi
megállapodást, ami fogva tartja őket.
Most már futok, rohanok, sorra elvillannak mellettem a fák a homályba
boruló délutánban.
Futok, hogy meneküljek a gyötrődéstől.
Futok, mert ha elég gyors vagyok, talán magam mögött hagyhatom ezt az
egészet.
Futok, amíg a faluba vezető út mentén folyó keskeny kis patakhoz nem
érek, ahol megbotlok, és elesem, majdnem bele a patakba. Sírva fakadok, és
a könnyeim összekeverednek a csermely vizével, sírok, amíg úgy érzem,
minden könnyemet elsírtam. Amikor végre kitisztul a szemem, amikor azt
gondolom, hogy itt maradok, akkor a víz fölé hajolok, és várom, hogy
leszálljon, és elnyeljen a sötétség, hogy olyan tökéletesen elveszett legyek,
amilyennek éreztem magam. Ekkor a búcsúzó nappali világosságnál valami
csillámlást látok a víz felszíne alatt. Eszembe jut róla az első nap, amikor
kilovagoltam Edward Elliott-tal, és akkor is a vízben villogó ezüst fényre
kaptam oda a szememet.
Benyúlok a hűsen áramló vízbe, kihalászom a fénylő valamit, és a
tenyerem öblébe teszem.
Egy pikkely.
Ezüst, tiszta fém, nem valami halpikkely.
Akkora, mint az egymás mellé tett két hüvelykujjam, és nehezebb, mint
hittem volna. Megérintem a nyakamban a harangmedált, és arra gondolok,
hogy egy ekkora ezüstlemezből épp el lehetne készíteni egy ilyen medált.
A tenger királynőjére gondolok, akit az a csonthárfás nő csapdába ejtett,
és eszembe jut a Hob’s Hallow gyomrában lévő csapda leleményes
felépítése. A Blackwater-ház alatti lezárt pincére gondolok. Arra, hogy
amióta anyám „elment”, vajon miért nem termel az ezüstbánya. Egy férfira
gondolok, aki rábukkant egy szép kis királyságra, és amikor lehetőséget
látott rá, azt képzelte, hogy majd ő lesz az új király, de nem értette, hogyan
működik, mi kell ahhoz, hogy az aprócska világ szép rendben tovább
forogjon.
Ott ülök, amikor hosszú lábain, kezében lámpással, hogy megvilágítsa az
utat, arra poroszkál Jedadiah Gannel. Olyan mozdulatlan vagyok, hogy
majdnem elmegy mellettem. Meg sem lát, amíg meg nem szólalok, de
akkor majdnem ugrik egyet a hangomra. Mindennek ellenére nevetnem
kell. Odajön, leül mellém, a lámpást leteszi kettőnk közé. A fénykör egyre
melegebbnek tűnik az éjszakában.
–  Mit csinálsz itt, Miren? – Megérinti az arcomat, én meg a tenyerébe
simulok, mint egy kiscica, és nem válaszolok. – Jól vagy? Biztonságban
érzed magad abban a házban?
–  Azt hiszem – felelem, pedig nem tudom. A magasba emelem az
ezüstlapot, hogy megcsillanjon rajta a fény. – Láttál már ehhez hasonlót?
Elveszi tőlem, forgatja az ujjai között, azután lassan bólint.
–  Néha találunk ilyeneket a bányában; nem egy ércben vagy a sziklába
ágyazódva, hanem olyan helyeken szétszórva, ahol valami vízszivárgás van.
Visszaveszem tőle, egy percig vizsgálgatom, aztán a zsebembe
csúsztatom. Kíváncsi lennék, mit lehet csinálni egy ilyenből, lehet-e úgy
használni, mint valami elvetendő magot.
–  A nagybátyám semmit sem tud a bányászatról, neki bármit lehet
mondani. Csakugyan kimerülőben vannak az ezüstrétegek? Igazán?
– Igazán, Miren – horkan fel bosszúsan.
– Mindnyájan titokban éltek itt.
Elfordítja a tekintetét.
– Ez volt a feltétele annak az életnek, amit felkínált nekünk. Nem tettünk
fel kérdéseket, Miren. Blackwater… sokan közülünk szörnyű helyen éltek,
éppen csak eltengődtek valahogy, és akkor jöttek a szüleid, anyád, aki jobb
életet ígért, ha neki dolgozunk. Az árvíztől eltekintve sokkal jobb életünk
volt. Nem volt okunk megszegni a neki tett eskünket, és elmenni.
Megérintem az ezüstlemezt a zsebemben. Isolde valamiképpen
megtalálta a módját, hogy vagyont szerezzen. A haszonnövényekre és a
jószágra ható termékenység varázslatára gondolok. Nem tudok elképzelni jó
okot, miért ne tudta volna ugyanezt magára alkalmazni. Eszembe jutnak
Malachi szavai Isolderól és arról a képességéről, hogy dolgokat naggyá és
kicsivé varázsoljon. A vérrel megfizetett árra gondolok, amivel a kopár
földet gazdag ezüstbányává változtatta. Ó, anyám, mit csináltál?
– Miért vagy itt? – kérdezem. – Miért bolyongsz a sötétben?
–  Apámat megyek meglátogatni. Szerinte az elmúlt két éjszaka valami
megpróbált bejutni a sövényen. – Vigyorogva megcsóválja a fejét. – Talán
már hallucinál az öreg.
–  Kivel ne fordulna itt elő? – Már nem egy néma világ vesz körül
bennünket, mint eddig. Csiripelés, rikoltozás, cincogás, szörtyögés,
horkantások és ugatás jelzi, hogy az állatok visszatértek Blackwaterbe, ahol
ismét van mit keresniük. – Kiesik ugyan az utadból, de nem kísérnél vissza
a házhoz?
–  Szívesen. – Mosolyogva feláll, azután engem is felsegít, és magához
ölel. Csókolózunk, de eltolom magamtól, mielőtt túl messzire mennénk;
akármennyire jólesik is a figyelme, tiszta fejre van szükségem. Fogom a
kezét, mialatt továbbmegyünk, így nem fáj neki annyira a visszautasításom.
Jedadiah okos ember, nem teszi próbára a szerencséjét. Mielőtt kilépnék a
fák közül a ház előtti pázsitra, búcsúzóul megcsókolom, és elbocsátom a
sötétbe. Nézem, ahogy a lámpása fénye egyre kisebbé és kisebbé válik, s
végül eltűnik. Akkor szembefordulok a hellyel, amelyről reméltem, hogy az
otthonommá teszem.
 
Állok a szoba küszöbén, amelyben a megégett kiságy van, kezemben a
magasba emelt, szépen díszített ezüstlámpással, aztán nagy levegőt veszek,
és belépek. Legutóbb, amikor itt jártam, a tudatlanság oltalmazott. Most
sincs bizonyítékom, csak gyanakszom, de úgy érzem, mintha lefoszlott
volna rólam a bőr, és nem védene semmi. A baba fekhelye melletti magas
ablak üvege megrepedt a tűz forróságától; kívül csak feketeség, belül meg a
saját tükörképem. Alig ismerem fel magamat.
Ena, ha éppen nem jön a foga, derűs, boldog gyerek. Nelly ideges volt
tőle, de amennyire én láttam, sohasem vesztette el a türelmét, és nem
bántotta. De mi van akkor, ha Ena nem Ena? Ha ő Nelly gyereke, az ő
Meraudja? Mi van akkor, ha Ena, az igazi Ena a hisztijeivel és a sírásával az
őrületbe kergette Nellyt? Akire amúgy sem volt jellemző a türelem. Aki, le
merném fogadni, nem volt jól fizetett dajka St. Sinwinben, sem bárhol
másutt, hiába hencegett ezzel Miriamnak.
 Eltakarom az arcom. Lehet, hogy a kishúgom elevenen égett el? Mit tett,
ami miatt ezt a sorsot kellett elszenvednie? Vagy egy szelídebb, de nem
kevésbé halálos következménye lett annak, hogy Nelly elvesztette az
önuralmát? Pár pillanatnyi csend reményében párnát szorított az örökké teli
torokból ordító gyerek nagyra tátott szájára… aztán a pillanatokból
észrevétlenül percek lettek, mígnem Ena, az igazi Ena mozdulatlanul,
sápadtan és elkékült szájjal feküdt ott? Vajon a tűz csak egy ügyetlen
eszköz volt, amivel leplezni akarta a dolgot?
De a szüleim…
Elhitték volna?
Az apámat nem ismerem, de az anyám… ő boszorkány volt. Aoife lánya
volt, és nem bolond. Amikor meglátta a kislánya holttestét… kizártnak
tartom, hogy elhitt volna bármilyen véletlen balesetet, nem, egy
másodpercig sem. Tehát sem ő, sem Liam nem maradhatott életben. Nelly
és Edward, hogy leplezzék a tettüket, kitervelték, hogy menesztik a házból
a többi szolgát és szolgálót, megrendezik, mintha a szüleim mentek volna el
a sötét hajnali órán, és addig-addig mesélték a történteket, mígnem szinte
már maguk is elhitték. Meraudra, a semmiről nem tudó boldog kicsi lányra
azt mondták, hogy ő Ena. Edward Elliott védte Nellyt, vagy mert szerette,
vagy mert annyira csábító volt a lehetőség, hogy mostantól ő lehet itt a
földesúr, és egyszerűen elhitte, hogy mindezt megúszhatja.
Aztán a birtokon elkezdődött a hanyatlás.
Aztán megérkeztem, és a birtok újra virágzásnak indult.
Lehet, hogy már a kezdet kezdetén megöltek volna, csak nagyon hamar
hasznosnak bizonyultam a birtok szempontjából; és mert Edwardban, aki
unta Nellyt (hiszen melyik férfi dolgoztatja cselédként a nőt, akit szeret, egy
ekkora házban, miközben ő élvezi a kényelmet), perverz vágy ébredt
irántam. Nem csoda, hogy Nelly gyűlöl engem. Szerintem Edwardot is
gyűlöli, csak nem elég bátor vagy dühös, hogy leplezetlenül kimutassa.
Mennyi idő kell még, hogy mindez teljes valójában megmutatkozzon, hogy
feltáruljon a pokol, hasonló ahhoz, mint amely elnyelte a kishúgomat. Azt
vajon hogy fogja Edward Elliott elrejteni?
Lenyúlok, hogy megérintsem a félig megégett takarót; zsíros tapintású.
Égett zsír. Ennek a szagát éreztem, amikor először jártam itt: főtt hús szaga.
A testvérem.
– Miren!
 Az ajtóból felhangzó kiáltás túlzott hangerejét a félelem és a düh
magyarázza. Mégsem lepődöm meg, nem pördülök hátra. Befejezem, amit
elkezdtem, ujjaim között morzsolom a takarót, tapintom a zsírosságát, az
egykor volt Ena elolvadt csöpp háját, és ökölbe szorul a kezem. Aztán
kiegyenesedem, és ráérősen megfordulok.
Edward Elliott áll az ajtóban, de mintha félne belépni, és ez a félelem
súlyosabban nehezedik rá, mint a dühe. Az arca vörös, és azt hiszem, ha rá
tudná venni magát, hogy átlépje a küszöböt, tartanék tőle, bármit is érezzen
amúgy irántam. Lezárta ezt a szobát; nem szabadult meg a kiságytól, csak
bezárta az ajtót, és feltételezte, hogy senki nem fogja faggatni. Túlságosan
magabiztos volt. Edward Elliott nem tudhatta, hogy meg fogok érkezni.
– Miren. Miren, azonnal gyere ki onnan! Nem biztonságos – mondja, és
próbál úgy tenni, mintha ura lenne a hangjának.
Nem válaszolok, csak mereven, kihívóan bámulok rá. Végül belátja,
hogy be kell lépnie, különben elveszíti a tekintélyét (mert még mindig azt
hiszi, maradt belőle valamennyi), és jön, furcsa léptekkel, mint egy
kényesen járó, bizonytalan ló. Megáll előttem, vállon ragad, és megráz.
– Miren! – Úgy kiáltja a nevemet, mint egy parancsszót: Lábhoz! – Mit
keresel itt? Nem megmondtam neked? Nem megmondtam, hogy ne gyere
ide, mert veszélyes?
–  Sok mindent mondasz, bácsikám. Tudod, mennyire szeretem a
meséidet. Mesélnél nekem egy újat? – Elmosolyodom. – Mi történt? Mi
történt a húgommal?
 35

EDWARD ELLIOTT hátrakapja a kezét, hogy megüssön.

–  Ez lehet, hogy Nellynél beválik, de én másfajta teremtés vagyok –
mondom csendesen. Felszegem az állam, állom a tekintetét, mire lassan
leengedi a kezét. Megborzong, izzadság gyöngyözik az arcán; nem tudom,
mit láthatott itt. Aztán összeszedi magát, húzni kezd a gyerekszoba ajtaja
felé, de olyan gyorsan, hogy alig tudok lépést tartani vele, mintha azzal,
hogy kivonszol innen, minden megváltozna, mintha most mindjárt
visszamennénk az időben, és elfelejtődne az új tudásom erről a szobáról, s a
bűnök köddé válnának. Mintha ezzel visszatérhetnénk a régi önmagunkhoz.
Mielőtt az ajtóhoz érnénk, megvetem a lábam, és kirántom magam a
kezéből. Meglepetten rám néz. Elfelejti, hogy majdnem olyan magas
vagyok, mint ő, nem egy vékonyka kislány…
–  Kezdjem én, bácsikám? A meséidben nem szoktál ilyen szűkszavú
lenni. – Úgy beszélek, mintha biztatnám. – Meséljek neked elcserélt
gyerekekről? Arról a gyerekről, akit a tündérek vagy a trollok egy másikra
cseréltek, vagy akit a vízi szellemek elloptak? Szolgaként dolgoztatták a
föld alatt, vagy felhizlalták, hogy finomabb legyen a húsa, vagy a
gazdagság reményében eledelül adták a tengernek? Mindig egy alkuról,
mindig egy cseréről van szó, bácsikám: anyám otthagyott, hogy élhesse a
maga életét, ez az én mesém. Adok, kapok: én ezt adom a tiédért cserébe.
Edward Elliott leereszt, mintha valaki kiengedte volna belőle a levegőt.
A magas férfi hirtelen kicsi lesz. Leül, vagy inkább lerogy a padlóra, de
lassan, míg én a lámpással a kezemben elhátrálok tőle, amíg a hintaszékhez
nem érek. Leteszem a lámpást, leülök a székbe, és mereven nézem őt.
– Rajta, bácsikám, kezdd el a mesét! Egyszer volt, hol nem volt…
Pislog, nyel egyet.
– Egyszer volt… – megköszörüli a torkát. – Egyszer volt, hol nem volt,
volt egyszer egy asszony, és annak egy mindig jókedvű, nevetős kisbabája.
Az asszony elvállalta a sajátján kívül egy másik kisbaba gondozását is,
hiszen nem lehet az olyan nehéz munka. Csakhogy a másik gyerek
szörnyen sírós volt, örökké sírt és hisztizett, soha nem volt jó kedve, és
mindig éhes volt. Az asszony szoptatta mindkét gyereket, de a sajátjának
soha nem jutott elég tej, mert a másik elvette az oroszlánrészét, és még
többet követelt. Az asszony ismerte az összes mesét és babonát; nem volt
tanult nő, de intette magát, hogy ne legyen ostoba, semmi oka arra
gondolni, hogy az igazi babát ellopták azok, akik az erdőben, vagy a hegyek
alatt, vagy a vizek mélyén rejtőznek. Végtére is az anyjának sikerült
megszeretnie, nem látott semmi természetellenest a szülöttjében, habár tény,
hogy türelmetlen volt vele. A dajka is próbálta hát szeretni, ahogy a sajátját
szerette; azt gondolta, ha eléggé szereti, az elég lesz. – Úgy tűnik, minél
tovább jut a mesében, annál inkább megkönnyebbül, de most sem mond el
nekem mindent; éles füllel kihallom a hamis hangokat, érzékelem azokat a
pontokat, ahol valamit elhallgat, és leplezni próbálja a hiányt.
– De…? – sürgetem.
– De kihívásnak, erőpróbának tekintette a babát. Magában így gondolt rá,
és valószínűleg ez a tudat tette képessé arra, hogy távolságot tartson tőle,
ennélfogva, amikor egyszer végképp elvesztette a türelmét a kicsi
dühkitörései és tombolása miatt, már nem volt olyan nehéz… megtenni.
– Megtenni? Mit, bácsikám?
– Párnát szorított a sivalkodó kis szájacskára, és addig tartotta ott, amíg
vége lett – mondja gonoszul.
Nem mondja, hogy „a kislánynak”, nem mondja ki a nevét sem.
– És aztán?
– Aztán tüzet gyújtott, arra gondolva, hogy elleplezi a tettét. – Kezével
megtörli a homlokát.
– És sikerült?
A szeme kékje egészen elsötétül, amikor találkozik az enyémmel.
– Még a tűz sem tud elfedni minden bűnt.
– És az anyja?
– Melyik anya nem gyászolja a gyerekét, még ha az egy kis szörnyeteg
is?
– És az apja?
– Az apák, mint talán te is tudod, gyakran semmi mással nem törődnek,
csak a feleségük tekintetével; a feleségének összetört a szíve, ő tehát meg
akarta ezt bosszulni.
Megint hallom a hamis hangot az elbeszélésében, és végre rájövök, nem
arról volt szó, hogy mit látott a gyerekszobában, inkább arról, hogy mit
csinált itt.
Akármennyire nem szívelem Nellyt, jól bánt Enával, pedig amikor jött a
foga, Ena szörnyeteggé változott. De Nelly akkor sem veszítette el a
türelmét – velem szemben igen, de a gyerekkel soha. Persze lehet, hogy
nincs igazam; nincs rá biztosíték, hogy egy nő nem fog megölni egy
gyereket. Még akkor is, ha Nelly az a típus, aki sok nőtársához hasonlóan
rosszul választja meg, hogy kit szeret, aki együtt marad egy férfival akkor
is, ha nem kellene, mégsem hiszem, hogy ő ölte meg az igazi Enát. Azok
után nem, hogy hallottam a nem-nagybátyám beszámolóját a történtekről.
És ráeszmélek, ha eddig nem értettem volna meg, milyen rettenetesen
veszélyes ember Edward Elliott. Megfojtotta a kishúgomat, mert túl sokat
sírt, és most maga nevezte szörnyetegnek, akitől legjobb volt
megszabadítani a világot. Megölte a szüleimet, akik a barátai voltak, hogy
elleplezze a bűnét, és elvette az otthonukat. És a saját bűnéért gond nélkül
Nellyt, a gyermeke anyját tette felelőssé. Kiirtott egy egész családot csupán
ezért.
–  Hol van eltemetve az anyám? – kérdezem, és a mosolya azt mondja,
hogy ezt soha nem fogja elárulni. – Ki vagy te? – szalad ki a számon,
mielőtt jobban meggondolnám; csodálattal vegyes kétségbeesés mondatja ki
velem e szavakat.
Látom, ahogy elváltozik az arca: okosnak tartotta magát, úgy gondolta,
olyan mesét mondott, amivel fedezte és minden felelősség alól felmentette
magát. De ahogy én meghallom a meséjében a hazugságokat, ő is hallja a
hangomban a hitetlenséget. Úgy néz ki, mint egy azok közül a kísértet
rablóvőlegények közül, akik egy akasztófán találták magukat. Ugyanúgy él,
ahogy azok éltek, azt csinál, amit akar, nem törődik a következményekkel,
mert azt hiszi, elfuthat előlük, vagy valaki mást okolhat értük.
Szája vicsorgásnak is beillő mosolyra húzódik.
– A te drága Edward bácsikád, kedvesem. Ki más lennék?
– Azt gondolom… azt gondolom, hogy te olyan ember vagy, aki egyik
helyről a másikra vándorol, és elveszi, amit akar.
– Azt gondolod? – Feláll, elindul felém, de már jóval több önbizalommal.
– És tudod, hogy mit akarok?
– Sejtem.
Van annyi esze, hogy pár lépésre tőlem megáll.
– Miren, itt, Blackwaterben minden megvan számunkra. Mert te itt vagy,
újra virul minden, ami kiszáradóban volt. Mi ketten uralkodhatunk itt. –
Letérdel, mintha meg akarná kérni a kezem. – És megengedem, hogy
bosszút állj Nellyn azért, amit a szegény, ártatlan húgoddal tett.
A padlót nézem. Nem tudhatja, hogy nem hiszem el, Nelly tette azt.
Tudja, hogy nem hiszem el, ő az, akinek mondja magát, de azt nem tudja,
hogy minden másban is megéreztem a hazugságot. Nem tudok másra
gondolni, mint a testvéremre, akit nem ismertem, aki szörnyeteg volt vagy
sem, megégett a kiságyában. Hinni akarok benne, hogy akkor már nem élt,
hogy még a lángok előtt megfojtották, de a fejemben egyfolytában
sikoltozik. Sikoltozik, és nem vagyok biztos abban, hogy valaha is abba
fogja hagyni.
Felállok, mosolygok, egyenesen az arcába nézek, és itt elkövet egy hibát:
beleegyezésnek, igen válasznak véli az arckifejezésemet. Közeledtére
felkapom a lámpást, és teljes erőmből hozzávágom. Az üvegtartály, benne
az olajjal, eltörik, és a láng a kanócról a férfira ugrik, aki a nagybátyámnak
mondja magát. Felüvölt, és üvöltése összekeveredik húgom fejfájdítóan éles
képzeletbeli sikolyaival, amiktől, már attól féltem, elered a fülemben a vér.
Edward Elliott, vagy akárki is ez az ember, megpördül, mint egy táncos,
csapkodva próbálja eloltani a lángokat lopott ruháján – mert nincsenek
kétségeim, ezeket a színes holmikat a halála után apámtól lopta el. Pörög-
forog, egykettőre lángoló tűzoszloppá válik, egyszerre gyönyörű és
rettenetes, hangokat ad ki, és bűzt áraszt. Táncol, egyre csak táncol, körbe-
körbe, mígnem elérkezik a félig szénné égett gyerekágy melletti ablakhoz,
az elrepedt üvegűhöz, és egyenesen beletáncol. Az üveg összetörik, ő
egyensúlyát vesztve átbillen a párkányon az éjszaka mély kútjába.
Hirtelen abbamarad az üvöltése, és vele együtt a húgom sikoltozása is.
Ezért mindenesetre hálás vagyok.
Remeg a térdem, hosszú percekre le kell ülnöm, míg visszatér belé az
erő, és fel merek állni. Még bizonytalan léptekkel elindulok a ház másik
szárnya felé, hogy megkeressem Nellyt, feltegyem neki a kérdéseimet, és
megkapjam tőle azokat a válaszokat, amiket Edward Elliott már nem adhat
meg nekem.
 36

DE NELLY MÁR SOHA SEMMILYEN kérdésre nem fog válaszolni.

Nelly azzal van elfoglalva, hogy az előtér fekete-fehér márványlapjain
bíborvörös vértócsában feküdjön. Odarohanok hozzá, letérdelek, nyúlok
felé, de ekkor látom, hogy elvágott nyakából már egy ideje nem folyik a
vér. Edward Elliott művelte volna? Ezzel jutalmazta őt a hűségéért? Vagy
az történt, hogy Nelly végül a sarkára állt? Megelégelte, hogy Edward, bár a
nagybátyámnak adja ki magát, félreérthetetlen pillantásokat vet rám? Őt
szolgaként dolgoztatja, aztán félredobja egy fiatalabb kedvéért? És most itt
fekszik, kék szeme a semmibe bámul, az arcán meglepődés és rémület: mi
volt az utolsó dolog, amit látott?
– Ó, Nelly! Bocsáss meg! – Megérintem az arcát: a bőre még meleg, csak
az imént halhatott meg. Nelly hát elment, és magával vitte az összes titkát.
Levendulakék szoknyám felitatja a gyorsan alvadó vért. Azt hiszem… azt
hiszem, hidegebb lenne, ha Edward azelőtt végzett volna vele, mielőtt
feljött hozzám, a padlón messzebbre folyt volna a vér. Felállok, nem tudom,
mit tegyek; könnyek peregnek le az arcomon, ráfolynak a számra, érzem a
sós ízüket. Sólány. Aztán meghallom Ena – nem, Meraud – sírását.
Nem az emeletről, hanem a könyvtárszobából. A könyvtárszobából, amit
Edward magának sajátított ki; és nem emlékszem, hogy egyszer is bevitte
volna oda a gyereket. Az ő gyereke volt, meggyőződésem, de nem láttam,
hogy felvette volna, vagy foglalkozott volna vele; szeretettel beszélt róla
nekem, de valójában nem érdekelte. Arra gondolok, hogy vajon mennyi
ideig élhetett volna, ha túl zajossá válik, vagy megszűnik ilyen vidám, derűt
sugárzó gyereknek lenni; ha akkor nem szüntetem meg a fogzás okozta
fájdalmát, hogy ne sírjon annyit. Mennyi idő kellett volna, hogy
elszakadjon nála a cérna, és Ena után küldje a saját kisbabáját?
Elindulok a könyvtár felé, hogy kivigyem a gyereket a házból, ahol
mindkét szülője holtan fekszik. Nem a kishúgom, de magam is olyan szülők
lánya vagyok, akik mindketten itt haltak meg. Megkímélem ettől, habár
tudom, túl kicsi ahhoz, hogy megértse. A könyvtárszoba ajtaja előtt
megtorpanok.
Megtorpanok, mert egy hangot hallok, amiről reméltem, hogy soha többé
nem kell hallanom.
– Miren, kérlek, csatlakozz hozzánk!
Csak egy pillanatig habozok, de ennyi elég, hogy felemelje a hangját:
– Miren, ha nem jössz be, kitekerem a nyakát ennek a kölyöknek.
Bemegyek.
Aidan Fitzpatrick nagyon lefogyott, feltehetőleg az út viszontagságaitól.
Szigorúan és barátságtalanul néz rám, mintha valami akaratos gyerek
lennék, aki rengeteg kényelmetlenséget okozott neki. A nadrágja, az inge és
a zubbonya bepiszkolódott az úton, poros, sáros felöltőjét ledobta egy
székre. Ena az ölében ül, könnyek peregnek le az arcán.
– Helló, Aidan!
–  Dobd ide nekem azt a komisz kis zsebkést, amit mindig magadnál
hordasz, aztán vedd el ezt – és megrázza Enát, mint valami szeméttel teli
zsákot, amit ki kell dobni –, és ülj le!
Leülök, és szomorúan nézem, ahogy a gyöngyház nyelű késem Aidan
kezébe repül. Aztán átveszem Enát – Meraudot. Nem. Ő már mindig Ena
marad számomra, és meg fog maradni Enának. Hozzám bújik,
megcsókolom a feje búbját, és szelíden csitítom. Azon a széken ülök, amire
Aidan rámutatott; vele szemben, a hideg kandalló előtt. Ujjhegyeit az álla
alatt összetéve, elgondolkodva néz rám, mintha a gondolatait rendezgetné,
és magában felsorakoztatná az érveit, melyek révén maradéktalanul
megértetheti velem, hogyan és miben okoztam csalódást neki.
–  Hogy találtál meg? – kérdezem, arra gondolva, hogy így elvonom a
figyelmét.
–  Feltételezésem szerint pontosan tudod, hogy elküldtem valakit, hogy
keressen meg.
–  Azt az embert, akit lefizettél, hogy ölje meg Aoifet – közlöm, mire
meglepődik.
– Ezt meg ki mondta neked?
– Az az ember, akit utánam küldtél, Aidan.
–  Itt van? Milyen egyezséget kötöttél vele, hogy megszegje a velem
kötött megállapodását? – Vörös a feje, látom rajta, amint elképzeli azokat a
női praktikákat, amikkel elcsábíthattam tőle azt az embert.
 – Te tényleg azt hiszed, hogy képes lennék bármiféle közösségre azzal a
férfival, aki megölte Aoifet? – Gyanítom, hogy nem veszi észre a
mondatban rejlő kettős jelentést. Arról nem szükséges tudnia, mi történt,
mielőtt a zöld szemű férfi meggyilkolta Aoifet.
–  Akkor hol van? Nagyon ajánlották. – Aidan ezt olyan számonkérő
hangsúllyal mondja, mintha a juhászkutyájára panaszkodna, amiért nem
teljesítette a kötelességét.
– Meghalt, Aidan. Ó, nagyon is vissza akart vinni hozzád, de én legalább
annyira nem akartam visszamenni, így egyikünket el kellett távolítani a
képből.
– Te? – Úgy néz rám, mintha nem hinne a fülének. – De hiszen te mindig
olyan nyugodt voltál. Olyan engedelmes. Aoife megesküdött rá. Pedig
minden voltál, csak az nem.
–  Ugyanakkor Aoife O’Malley unokája is vagyok, kuzin, erről mintha
mindketten megfeledkeztetek volna, és Aoife is nagyon kevés olyan dolgot
tett, amit nem akart. – Ena lecsendesedett az ölemben, aminek nagyon
örülök, mert kifejezetten rosszul érzem magam azoknak a férfiaknak a
társaságában, akik azt hiszik, egy gyereket erőszakkal el lehet hallgattatni. –
Úgyhogy még egyszer megkérdezem, Aidan: hogy találtál meg?
Hátradől a székben, ujjait összefűzi a hasán, amely jóval kisebb, mint
volt.
–  Amikor hiába vártam vissza az emberemet, úgy döntöttem, nem
kísérletezem egy másikkal. Ő Bellsholmból levelet küldött, amiben megírta,
hogy ott megtalálta a nyomodat, így arra indultam el.
A zöld szemű férfi nem árulta el, ki segített nekem, de azt megírta, hol
vagyok. Így elég könnyű megtalálni a vándor színtársulatot.
– Soknak tűnik ekkora utat megtenni egy szökött menyasszonyért, Aidan.
Úgy vélem, bőven akadna vállalkozó Breakwaterben.
–  De olyan egy sem, akinek a neve összeforrt volna Hob’s Hallow-val.
Egy sem, akiben a régi O’Malley vér folyik, Miren. Olyan, mint te, egy
sem. – Két könyökét a térdére téve ültében előrehajol. – Egy sem, akiben
megvan az a képesség, ami benned.
– Nincs semmiféle képességem, Aidan. És csak azt szeretném, ha békén
hagynának.
– Még hogy nincs semmiféle képességed? Csak éppen vidáman megöltél
egy férfit, ugye? Ahhoz kellett valami képesség, meg akarat és elszántság,
Miren. Mindez benne van a véredben, a méhedben és a gyerekekben, akiket
beléd fogok plántálni. Az általad világra hozott utódokra van szükségünk,
újra kell szentelnünk a tengerrel kötött szövetséget. Ezt csak te teheted meg,
te meg én.
– Nem vagyok hajlandó feleleveníteni azokat a régi módszereket. Nincs
olyan, hogy te meg én, Aidan. A te kapzsiságod miatt nem fogom a
kisbabáimmal etetni a tengert. – Aidan Ena után nyúl, de én elrántom előle,
és rögtön eszembe jut, hogy biztosan nem bántaná, ha azt hinné, ő is a
családhoz tartozik. – Ő a kishúgom. Isolde gyereke.
Látszik az arcán, hogy meglepődött. Hátradől.
–  Ha! Isolde mindig olyasmit csinált, amire nem lehetett számítani. Na
jó, a kölyök ezek szerint akár hasznos is lehet. Talán helyettesíthetlek vele.
– Van annyi időd, hogy megvárd, amíg felnő? – kérdezem könnyedén. A
bérgyilkos szavaira gondolok, aki elmondta, hogy Aidan megállapodott
valakivel, akinek az igényei meghaladhatják azt, amit ő fel tud ajánlani. –
Tetszeni fog Bethany Lawrence-nek, hogy várnia kell újabb két évtizedet?
Összehúzza a szemét.
–  Te kis információgyűjtő! A jövőben jobban oda kell figyelnem rád,
Miren. Okosabb vagy, mint amilyennek látszol.
– Igazából nem vagyok. Csak azt szeretném, ha békén hagynának.
– Sajnos azt nem lehet, mert másoknak olyan igényeik vannak, amelyek
kiszorítják a tiédet.
– Megint megkérdezem, hogy találtál meg?
–  Bellsholmban. Képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor
megtudtam, hogy Ellingham barátom ott van. És még jobban meglepődtem,
amikor egy este elmentem a színházba, ahol ők játszottak, és a nézőtéren
ülve azt hallom, hogy a robot valami újdonságot ad elő. A kedves dalok
után egy mesét, ó, egy történetet, amelyet senki más, csak egy O’Malley
ismerhet, és egy O’Malley hangján ad elő.
– Én Elliott vagyok – vetem közbe, de elengedi a füle mellett.
–  És ha ez nem lenne elég, ott volt a fülbevaló, amit annál a nőnél
hagytál. Ellingham nem adta el, így aztán a nő egy elbűvölő medállá
alakította át. Nem tartott sokáig kiszedni Ellinghamből azt, amire
szükségem volt.
– Mit műveltél vele? – kiáltok rá éles hangon.
Felvonja az egyik szemöldökét.
–  Semmit. Vele semmit – mások sorsa jobban érdekli, mint a sajátja –,
inkább azt a nőt, a vörös hajút fenyegettem meg. És akkor megmondta
nekem ezt a helyet, Blackwatert, és egy csinos kis térképet is rajzolt nekem.
Nem említi Brigidet, remélhetem hát, hogy nem tud róla és Ellinghamről.
Aidan két ujja közé fogja a ruháját, mire megkérdezem:
–  Hol vannak az embereid? Hol van a hintó? Hol vannak azok, akiket
azért fizetsz, hogy elvégezzék helyetted a piszkos munkát?
Nem válaszol, úgyhogy tovább faggatózom.
– Hol van az elegáns hintód? – Eszembe jut, hogy Jedadiah elmondta, az
apja említette, hogy valami megpróbált átjutni a sövényen. Nézem a
nadrágján és a zubbonyán a szakadásokat, a helyeket, ahol az anyagon
átütött a vér. – Hol vannak az embereid, a tiszta ruháid? Kényelmetlen
helyeken aludtál, viszontagságos út van mögötted. Mi történt a nagyúri
körülményekhez szokott Aidan Fitzpatrickkal?
Dühös szemeket mereszt rám.
– Meg kell értened, Miren, a távozásod nagyban befolyásolta az életemet.
A házasságunk egy általam kötött megállapodás része volt, nélküled az
üzlet érvénytelen, úgyhogy akár akarod, akár nem, vissza kell hogy
vigyelek. – Újból előrehajol. – El sem tudod képzelni, hogy egyedül
önmagadért megéri ez a sok fáradság?
Megint a zöld szemű férfi szavai jutnak eszembe az oktalan alkukról és
üzletekről, amelyek más alkukhoz kapcsolódnak, és a nagyobb halakról,
amelyek megeszik a kisebb halakat.
–  Eléggé értékes vagyok számodra, hogy egyedül, segítség nélkül
átvergődj az országon, csak hogy visszavonszolj. Mit gondol Bethany
Lawrence – kérdezem minden érzelemtől mentesen –, mit nyerhet ő a mi
házasságunkkal?
–  Ezüstöt ígértem neki – feleli visszasüppedve a székébe. – Olyan
ezüstöt, amilyet az O’Malley-k termeltek ki a régi időkben. Olyan ezüstöt,
ami akkoriban a tengerből jött. Végtelen utánpótlással. Ehhez kellettél te, az
utolsó O’Malley, a legtisztább vérű O’Malley, te és a méhed, és a gyerekek,
akiket szülni fogsz. – Felhorkan, de ezúttal derűsen. – De ez a te kis csínyed
elgondolkodtatta a Rablókirálynőt, hogy talán nem tudom teljesíteni, amit
ígértem, hogy mégsem én irányítok mindent, ahogy állítottam. Lefoglalta a
vagyonomat, amíg vissza nem térek veled. Azt mondta, ez a vállalkozás
hasznos lesz számomra, arra késztet, hogy újra használjam a saját kezem, és
emlékezzek rá, milyen fontos a személyes felügyelet.
– Ő tud Blackwaterről? – kérdezem, mintha csak úgy félvállról tenném.
Isten őrizz, hogy Aidan értesüljön a bányáról, arról, hogy Isolde hogyan
tette kitermelhetővé.
Nevet.
–  Gondoljon bármit, nem vagyok bolond, sem a kegyence; nem küldök
jelentéseket a megtett utamról. Semmit sem tud arról, hogy hol vagyok,
csak annyit tud, ha vissza akarom kapni az életemet, akkor veled érkezem
vissza. – Vigyorog, és ez csúnya látvány. – Te pedig, Miren,
megajándékozol gyermekekkel, akik közül legalább egyet megetetek a
tengerrel, és ezzel újra megkötjük az alkunkat. Vagy inkább a tenger
királynőjével.
Elakad a lélegzetem. Mennyit mondott el neki Aoife? Mennyit osztott
meg vele abból, amit velem nem közölt, hogy rávegye, egyezzen bele a
tervébe? Mielőtt – túl későn – rájött, hogy Aidannek is vannak tervei,
jobbak és grandiózusabbak, mint az övé; a nagyobb hal megeszi a kisebb
halat. Aidan vajon tudja azt, amit én csak gyanítok? Leolvassa a kérdést az
arcomról.
– Ó, Aoife beszélt nekem Isolderól, és hogy mit lopott el. – Mosolyog. –
Végül is jól jött, hogy elszöktél, és elvezettél engem ide.
Arra gondolok, hogy mekkora volt a sellő, akit láttam, és hogy a tenger
királynői még nagyobbak, hogy volt hát képes Isolde elvinni egy ekkora
valamit. Eszembe jut, hogy Malachi azt mondta, Isoldenak volt tehetsége a
dolgokat naggyá vagy kicsivé változtatni, és eszembe jut a csermelyben
talált ezüst pikkely. Eszembe jutnak Maura meséi egy boszorkányról, aki
halhatatlanságra vágyott, de elfelejtett örök fiatalságot kérni hozzá, ezért
ahogy öregedett, egyre jobban zsugorodott, zsugorodott, mígnem végül be
lehetett tenni egy palackba, és ahogy ott lármázott, körülötte mindenki
valami nyári rovarnak gondolta. Azokra az üvegtartályokra gondolok,
amiket Isolde műhelyében láttam, hogy milyen tökéletes helye lenne
bennük egy szép, egészséges, sügér vagy tőkehal méretű valaminek.
–  És most, Miren, azt hiszem, eljött az ideje, hogy visszavigyem azt az
ellopott holmit.
– Nincs hozzá jogod – felelem. – Te nem vagy O’Malley, csak egy fattyú,
aki különbnek tartja magát, mint amilyen. Gondolod, ha Aoifenak lett volna
más választása, veled kötött volna alkut?
Elvörösödik; ahhoz nem elég dühös, hogy megüssön, de ahhoz igen,
remélem, hogy meggondolatlanabbá váljon.
–  Mindegy, mit gondolsz rólam, Miren, urad és parancsolód leszek.
Szeretem megtörni a lelkeket. Minél tovább állsz ellen, annál boldogabb
leszek. – Feláll. – Ideje összeszednem a tulajdonomat.
–  Mégis hogy gondolod visszavinni őt Hob’s Hallow-ba? Kitanultad a
varázslómesterséget, Aidan? Meg tudod csinálni azt, amit Isolde tett?
Összezsugorítani azt a valamit annyira, hogy beférjen a zsebedbe? –
Nevetek.
– Elintézem. Nos, van itt egy pince?
Bólintok.
–  Csak éppen sehol sem találtam kulcsot a zárakhoz, amikből három is
van.
– Mit gondolsz – horkan fel bosszúsan –, Isolde közönséges kulcsokkal
vesztegette az idejét?
Eszembe jut a pinceajtó Hob’s Hallow-ban, amelyen nem volt semmiféle
szerkezet, mert minden zárat eltávolítottak róla; csak a nagyszüleim és
Maura régi figyelmeztetése kellett, hogy ne menjek le oda.
–  Megvan nekem, amire szükségünk van. Te hozd a gyereket, legalább
lefoglalja az alattomos kezedet, és hidd el, ki fogom találni, mire
használhatom még.
Aggódom, hogy egyáltalán nem sikerült időt nyernem Enának.
 37

ENA ELALUDT A KAROMBAN, nehéz, mint egy zsák nedves homok. A

nyakamba szuszog, és csak arra tudok gondolni, hogyan tarthatnám életben.
Két férfit öltem meg gondolkodás nélkül, de megérdemelték a halált. Ez a
gyerek, jóllehet semmi köze hozzám, nem csinált semmi rosszat. Lassan
lépdelek, amikor kimegyünk a könyvtárszobából, Aidan nem is titkolja a
bosszúságát.
– Ha gyorsabban megyek, felébred a gyerek – mondom szelíden. – És ha
felébred, sírni fog. Akarod megint a sírását hallgatni?
Válaszképpen krákogni kezd, majd megkérdi:
– Merre?
– Gyere utánam, a konyhából nyílik a bejárat. – A folyosó hirtelen sokkal
rövidebbnek tűnik a hatalmas, üres házban, mint eddig.
– Ki volt a férfi? – kérdezi Aidan, és egy pillanatig azt hiszem, Jedadiah-
ra gondol, és nem örülök, hogy tud a szeretőmről. De aztán folytatja: – Az,
aki elment a ház másik szárnyába, és nem jött vissza onnan. Veszekedett
azzal a ribanccal. De még fontosabb, hogy hol van.
Lehet, hogy Nelly ribanc volt, de dühít, hogy annak nevezte.
–  Meghalt. Kiesett egy ablakon. Azt állította magáról, hogy az apám
bátyja, és hogy Edward Elliottnak hívják. Azt hiszem, beférkőzött apám
bizalmába, azután meggyilkolta őt és Isoldet. Hónapok óta játszotta itt a
földesurat.
Aidan nevet.
–  Liam Elliottnak nem voltak rokonai. Csak egy csinos fiú volt, akit
Isolde Breakwater kikötőjében látott meg, és megtetszett neki.
– Tudtad, hogy a szüleim nem haltak meg – szögezem le. Nem számítok
rá, hogy többet is megtudok tőle.
Megrántja a vállát.
–  Kiszabadultak Aoife markából, úgyhogy számára halottak voltak.
Persze, ha megtalálta volna őket, az az érzésem, megetette volna a tengert
Isoldeval.
 Én sem tagadhatom, a nagyanyám képes lett volna erre.
– De nem tudta, hová ment Isolde.
–  Ez is benne volt a vele kötött megállapodásomban: minden erőmmel
azon leszek, hogy megtaláljam Isoldet, vagy legalább azt, amit ellopott.
Hangosan, fájdalmasan felnevetek, amitől Ena mocorogni kezd. És Aidan
mégis megölte Aoifet… gondolta, így majd minden az övé lesz.
– Hogy találtad meg ezt a helyet, Miren?
– Találtam pár levelet, amit Isolde írt Óisínnek. Mindössze három volt, de
megírta bennük, hogy Blackwater Bellsholmtól északra van, úgyhogy
nagyjából ebbe az irányba indultam el. – Nincs értelme megemlíteni az öreg
ezüstművest és a zavaros emlékeit. – Arra gondolok, hogy magányos
lehetett, de annyira mégsem, hogy elárulja neki, pontosan hol van.
–  Szegény Miren – mondja gúnyos mosollyal. – Ilyen sokszor ennyire
közel a szabaduláshoz, és ennyi kudarc.
Erre nem válaszolok. Már a konyhában vagyunk.
– Szükséged lesz egy lámpásra, mielőtt lemegyünk – mondom inkább.
Mivel nekem nincs szabad kezem, levesz egyet a falról, és megcsodálja
az ezüst megmunkálását, a színjátszó üveget; arra gondolok, hogy amikor
egy ilyet hozzávágtam Edward Elliotthoz, hogy égett, hogy táncolt! Aidan
meggyújt egy vékony viaszgyertyát a hatalmas konyhai kandalló tüzénél, és
azzal gyújtja meg a lámpást.
Bólintok, és elvezetem a tágas helyiség hátuljába, az Isolde műhelyébe
nyíló ajtóhoz; elgondolkodtat, hogy be sem volt zárva, mintha Isolde nem
tett volna semmilyen óvintézkedést. A törött üvegre és a barna foltra
gondolok, ami jó eséllyel megszáradt vér lehet. El tudom képzelni, hogy
Edward Elliott itt ölte meg őt. A csapóajtó a helyiség hátuljában van, ahol a
munkaasztalok és polcok, a mérőkanalak, üvegpalackok és kémcsövek,
mozsarak és mozsártörők sorakoznak. Most sincs bezárva, de úgy vélem, ez
aligha számít, amikor egy sokkal nagyobb, ezüstlakatokkal lezárt ajtóhoz
vezet.
Aidan int, hogy menjek előre – magasra emeli a lámpást, így látom, hova
lépek, persze van annyi esze, hogy ne engedjen a háta mögé. Összefogom a
szoknyámat, nehogy elbotoljak benne, érzem, hogy ragad és hideg, és
eszembe jut, hogy Nelly összevérezett. Feljebb tolom Enát a vállamon, és
elindulok lefelé.
– Miért ölted meg Nellyt?
– Kit? – Már alig emlékszik, hogy megölt valakit.
 – A nőt. A nőt, akit az előtérben hagytál. – Ennek a gyereknek az anyját.
–  Kiabálni kezdett, amikor beléptem a házba. Nem tudtam, hogy ilyen
kevesen vannak itt. – Kis szünet után folytatja: – De mindenképpen
megöltem volna. És a férfit is, de ezek szerint ezt elintézted nekem, igaz-e,
Miren kisasszony? Nincs menekvés az O’Malley-vér kényszerítő ereje elől.
– Hogy van Brigid? – Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem.
–  Jól – feleli kurtán. – Ha visszamentünk Breakwaterbe, férjhez adom
valakihez, akiben megbízom.
Ezek szerint nem tud Ellinghamről, különben a barátja már nem élne.
A lépcső a végtelenbe nyúlóan tart lefelé, de végre megérkezünk a nagy
ajtó elé, amelyen három ezüstlakat lóg. Csak egyszer álltam itt, amikor
kipróbáltam a kulcskarikán lógó összes kulcsot, de egyik sem volt jó.
– És most? – kérdezem.
Felakasztja a lámpást egy fali kampóra, és odaszól:
– Add a kezed!
Nem akarom. Nagyon nem akarom. De nyújtom a kezem, tenyérrel
fölfelé. Elkapja a csuklómat, és úgy szorítja, mintha össze akarná törni a
csontomat, csak hogy emlékeztessen, mire számíthatok. Aztán előveszi a
gyöngyház nyelű bicskámat, és a hegyével megböki az ujjamat. Akaratlanul
is feljajdulok, nem annyira a fájdalomtól, mint inkább sértettségemben.
– Vena amoris – mondja, és kuncog. A véna a szívhez. Aztán eszébe jut,
hogy ezen az ujjamon viseltem a hatalmas rubin és gyöngy eljegyzési
gyűrűt, amit ő húzott rá. – Hol van a gyűrű?
– A szobámban. Biztonságban, kevés híján az összes többi ékszerrel, amit
Aoife vásárolt.
– Az istenekre, tudott költeni a vén banya. Egy év sem telt volna bele, a
szegényházba juttatott volna – mondja, és nem állítom, hogy nincs igaza. –
Jó tudni, hogy nem Bethany Lawrence irányít mindent.
Közelebb húz az ajtóhoz, odatartja megsebzett ujjamat az első ezüstlakat
lyuka fölé, és megszorítja. Fáj. Közben egy, két, három bíborvörös csepp
hull a kulcslyukba. Nem történik semmi.
Aztán halk zümmögés és egy kattanás; a zár fémtestébe vésett rúnák
felizzanak, mintha egy kis láng szaladna végig rajta – és a lakat kinyílik.
Aidan láthatóan elégedett magával. Elhúzza az ujjamat a második lakat
fölé, és megismétli a műveletet.
– Mit fogsz csinálni vele? – kérdezem.
 – Honnan tudsz róla? Aoife tudatlanságban tartott, nehogy úgy viselkedj,
mint az anyád, nehogy ne legyél hajlandó megfizetni a tizedet, tiszteletben
tartani a szerződést.
– Megtaláltam… megtaláltam a történetet. Az O’Malley-k első történetét
arról, hogyan lettünk.
Látom, hogy meglepődik.
–  Nekem soha nem engedték meg, hogy olvassam a könyvet. Senkinek
nem engedték meg, akinek nem O’Malley volt a neve. – Keserű a hangja,
mint az aloé. – Aoife mesélt belőle kis részleteket, de nem eleget.
–  Nekem megvannak az oldalak, Aidan. Elolvashatod. – És akármilyen
furcsa ez az egész helyzet, nem tudok nem arra gondolni, hogy egy család
vagyunk. A mese más-más része vonatkozik ránk, más-más hézagok és
hiányosságok vannak a történetünkben; eszembe jut, mennyire megsebzett
engem a saját történetem. Vajon őt nem befolyásolta az övé ugyanúgy? A
világ minden gazdagsága sem elég ahhoz, hogy elfogadottnak érezd magad,
ha hiányzik az az egyetlen dolog, amit valaki más mindennél értékesebbnek
tart: egy név.
– Hadd hagyjam őt kint, Aidan! – billentem el a fejem a nyálát a vállamra
csorgató Ena felé. – Add ide a kabátodat, csinálok belőle egy kis ágyat neki.
– Nem – feleli, és az utolsó lakathoz húzza az ujjamat. Összenyomja: már
lassabban, vonakodva jön belőle a vér, úgyhogy még fájóbban szorítja.
–  Aidan. Itt maradhatunk – próbálkozom. – Ez egy gazdag hely; a
birtokon élő emberek bíznak bennem, abban, hogy gondoskodom a föld
folyamatos termékenységéről. Itt messze vagyunk Bethany Lawrence-től és
attól, amit tőled akar, bármi legyen is az. Nem kell visszamenned, mint egy
vadászkutyának, amelyet a gazdája elküldött. Maradj itt! Maradj
biztonságban! – Úgy gyűlölöm, hogy alig hiszem el, hogy nyugodt hangon
beszélek.
És úgy néz rám, mint aki fontolóra veszi a dolgot. Mintha mérlegelné az
ötletet és azt, hogy bízhat-e bennem, vagy sem. Hogy ezt akarja-e vagy
sem. De azt hiszem, mindent összevéve ez nem elég. Egész életében éhes
volt, és ezzel nem fogja beérni.
– Hob’s Hallow-t akarom. Azt akarom.
– Akkor vedd el – vidd, de engem hagyj itt! Az istenekre, Aidan, már
most is a tiéd. Én elmentem, és a tiéd lett.
–  Igen, de Madame Lawrence elvette tőlem, ahogy minden mást is, és
csak általad szerezhetem vissza. – Felhangzik az utolsó zümmögés,
kattanás, és az utolsó zár is felpattan. Aidan szélesre tárja az ajtót, és leveszi
a lámpást a falról. – Gyerünk, Miren, az egész csak annyira lesz
kellemetlen, amennyire azzá teszed.
 38

MEGRAGADJA
A
FELKAROMAT, és együtt lépünk előre, a sötétségbe.
Cipőnk kopogása visszhangzik a kövön. A fény nem hatol messzire
előttünk, ezért Aidan mind magasabbra emeli a lámpást. Hirtelen elengedi a
karomat, és azt mondja:
– Várj itt!
A karja támasza nélkül furcsán eloldozottnak érzem magam.
Megfordulok, próbálom kitalálni, merre van az ajtó, de csak árnyékok
vannak körülöttem, mintha a kijárat abban a pillanatban elveszett volna,
amikor átléptük a küszöböt; mozdulni sem merek, úgy meg vagyok
rettenve. A feketeség sűrű, mint a melasz, akár bele is fulladhatok, a szaga
áporodott, mint a rég halott dolgoké. Nézek a távolodó Aidan után, már
csak egy narancssárga pont a sötétségben; eszembe jut Jedadiah, szeretném,
ha most itt lenne.
De nincs.
Ena meg sem mozdul. Izzadtan, forrón tapad hozzám a pince hideg,
halott dolgok szagától nehéz levegőjében. A csípőmön lévő bélyeg viszket,
viszket, úgy viszket, mintha ragadós galajhoz értem volna hozzá. Feszülten
hallgatózom: Aidan léptei; valahol csepeg a víz, és elszivárog valahová, egy
másik helyre; halk, óvatos csobbanás, mintha a hang nem akarná felhívni
magára a figyelmet.
Aztán valami megváltozik: a sötétség visszavonulóban van. Aidan a
széles barlangon áthaladva meggyújt egy sor falikart, mígnem a hely
megtelik táncoló árnyékokkal és a lángok fényes pontjaival. A mennyezet
ugyanolyan boltíves, mint Hob’s Hallow-ban, és középen ott van az egy
méter, vagy valamivel magasabb kőfallal körülvett kút. Hátrapillantok a
vállam felett, de most sem látom az ajtót.
Messze lehet; ott kell hogy legyen valahol, biztosan látnám is, ha nem
reszketnék belül ettől a páni félelemtől.
Eltűnődöm a férfiakon, akiket Isolde felfogadott Blackwater
megépítésére, és akik ezt a termet is építették. A történetre gondolok, a
lapokra, amiket magával hozott: kit fogadhatott fel, hogy megtervezzen egy
ilyen dolgot, egy ilyen csapdát, egy ilyen szerkezetet? Itt legalább, Hob’s
Hallow-val ellentétben, egyszerűen bedobhatta volna felülről a tenger
királynőjét, utólag rábocsátva a szükséges varázslatot, amivel visszaadja a
normális méretét… na de az eszköz, amellyel felfogja a levedlett
pikkelyeket? Meg kellett bíznia abban az emberben, aki a cél ismeretében
megtervezi és megépíti. Az építőket, akik nem a Blackwaterben lakó
emberek voltak, mivel Jedadiah azt mondta, a ház már állt, amikor Isolde
kezdte idehozni őket… azokat a férfiakat… Isolde nem hagyhatta életben.
Nem engedhette – és Aoife lányaként nem is engedte –, hogy tovább
éljenek, és meséljenek bárkinek is erről a különös helyről. Körülnézve azt
figyelem, látok-e valahol csontokat heverni, annak bizonyítékául, hogy mit
tett az anyám.
Semmi. Vajon a bányában használta őket? Töprengek. Az első vér, a
mag, amit elvetettek, a testük, amit bedobtak egy mély üregbe. Azok, akik
később követték őket – Jedadiah felesége és a többiek –, a megerősítést
szolgálták, hogy növeljék, amit a föld magától adna. Lehet, hogy a
vízbetörés pusztán csak hiba volt – vagy talán nem, az a rengeteg sós víz. A
vér és só és sár és a sellőkirálynő ezüst pikkelyeinek alkímiája. Isolde és az
ő tehetsége, amivel naggyá vagy kicsivé tesz dolgokat.
Egy kéz újból megmarkolja a felső karomat, amitől ugrok egyet. Csak
Aidan az.
Csak Aidan, ki más?
Állával a terem közepén álló kút felé bök.
– Láttad? – kérdezem, és érzem, hogy alig kapok levegőt. – Láttad valaha
Hob’s Hallow-ban?
Megrázza a fejét.
–  Nem került szóba; a tágabb család többnyire nem tudott róla. Az
ilyesmivel nem szoktak kérkedni, nem mutogatják beléptidíj ellenében,
Miren. – A hangja szemrehányó. Aztán nyel egyet, és látom rajta, hogy épp
olyan ideges, riadt, mint én. – Gyerünk, Miren, ideje találkozni az
ősanyáddal.
Arra gondolok, hogy igazabb szó talán sohasem hagyta el a száját, de
mégis kijavítom:
– Az ősanyánkkal, Aidan.
Ha elkésett kedvességnek tartja is a szavaimat, nem adja jelét, húz-
vonszol a kút széles, nagyon széles szája felé. Amúgy is túl sok kiömlött
vér és keserű harag van köztünk. A távot megtenni tovább tart, mint
kellene, mintha megnyúlna az idő, mintha az idáig vezető utunk nem lett
volna elég hosszú, de végül megérkezünk. A kút fölé hajolunk, habár én
vigyázok az egyensúlyomra, egyik kezemmel Enát szorítva a mellemhez, a
másikkal a kút falának peremét fogva.
Aidan a magasba emeli a lámpást, hogy a fénye megvilágítsa azt, ami
körülbelül hat méter mélyen van.
Víz van ott, sötét és mély, és alatta ezüst csillogás – a sok-sok pikkely,
amely nem tudott bemosódni a bányában, mert anyám meghalt, és Edward
Elliottnak fogalma sem volt arról, hogy mi ez a hely valójában. És ebben a
széles víztükörben, amely számára mégsem volt elég nagy, összetekeredve
lapult a sellőkirálynő; a csípőmön, mintha most érne a bőrömhöz a tüzes
vas, ég és izzik a bélyeg. Az hiszem, a régi időkben az évente egyszer-
kétszer levedlett pikkelyei egy egész ládát töltöttek meg ezüsttel, ami
megalapozta az O’Malley-k hírnevét. De Isolde… anyám új módot talált a
betakarításra.
Nem fest valami jól. Öregnek látszik. Kíváncsi lennék, a szüleim hogyan
és mivel etették – nem Blackwater lakóival, nem, talán inkább az utak
vándoraival, a St. Sinwinből vagy más kikötőkből idecsábított emberekkel.
De talán már hónapok óta nem kapott eleget, vagy az is lehet, hogy semmit.
Azután eszembe jut, hogy a fekete tóban odafent (odalent? körben?)
nincsenek halak – Isolde talán összeszedte, amíg el nem fogytak mind.
Lehet, hogy a szüleim mégsem voltak gyilkosok, lehet, hogy szabályos
időközönként halakat dobáltak a vízbe; Edward úgy tudta, nincsenek halak
a tóban, de ő az érkezésem előtt csak hat hónapja volt itt. Legalább ebben
talán jobbnak hiszem őket. Hob’s Hallow-ban könnyen rendelhette volna
oda a halakat az óceánból, de itt… A halak: mennyi idő telhetett el a hívás
és a halak érkezése között? Hányan jöhettek azután, hogy a tó kiürült?
Mekkora távolságra lehetett elég az ereje ilyen öregen és alultápláltan?
A tenger királynője még ilyen rossz bőrben, ilyen kimerülten és öregen is
a legszörnyűbb dolog, amit valaha láttam. Kétszer akkora, mint az a sellő,
amely Breakwater Harbourban lehúzott a mélybe; a haja, mint egy magától
mozgó ezüst-zöld kusza hínárrengeteg, a szeme sötét, mint a tenger
mélységes mélyén örvénylő vihar, nyakán a kopoltyú mélyen bevágott,
látom remegőn kinyílni, becsukódni, ahogy a lény a víz fölött veszi a
levegőt; a szája széles, vastag, és feketén vonódik fel rettentő fehér, rettentő
éles fogai fölé; és ott van a farka.
 Ó, istenek, az a farok!
Körbe-körbe-körbecsavarodó ezüst spirál, hajszál híján beleszédülök.
Érzem, hogy megbillen az egyensúlyom; Aidan keze lehull a karomról,
támaszt keresve megkapaszkodik a kútkávában. Félek, nem tudom
megtartani magam, de ő újra ott van, ujjai fájdalmas szorosan fonódnak
rám.
– Ne – mondja. – Még ne.
Leteszi a lámpást a kút peremére, és mindketten hátralépünk.
Lentről csalódott sziszegés hallatszik. Aislin és Connor története jut
eszembe, a sellő éneke, amivel közelebb csalta a fiút. De aztán alaposabban
szemügyre veszem, miközben elkerülöm a tekintetét: nagyra nyitja a száját,
abból hallatszik fel hozzánk a szörnyű hang. Rájövök, hogy nincs nyelve.
Ebből a szögből látom, elhalt szövetek tömege van ott, ahol a nyelvének
kellene lennie. Egy hajdani O’Malley vágta ki, ami érthető: nem maradt
volna sokáig fogoly, ha a hangjával el tudta volna bűvölni a foglyul ejtőit.
Azt képzelem, hogy a hárfán játszó nő tehette. Ő talán még nagyobb
boszorkány volt, mint Isolde. A mesekönyvre gondolok, amelyben
hazugság és igazság és mese összevissza keveredik.
–  Te! – harsan fel Aidan hangja, és mennydörgésként verődik vissza a
falakról és a mennyezetről. – Te!
Nem jön válasz lentről, de a sellő ellenségesen bámul fel rá.
Kihasználom, hogy a tekintete másra szegeződik, és jól megnézem az arcát.
Mióta tarthatják fogva itt? Örök életű, vagy legalábbis közel ahhoz – az
ilyenek mindig azok. Gyűlöletet és nem csekély tébolyt látok rajta – de
ebben a bezártságában ki róhatná fel neki? Névtelen csecsemőkkel etették,
hogy cserébe életben hagyja a többi utódot, megtartsa a hajókat a víz
felszínén, a kincsek eljussanak az O’Malley-khoz, a pikkelyeit akarata
ellenére betakarítsák – mindent azért, hogy mi jólétben éljünk.
–  Annak az O’Malley-nak a gyermekei vagyunk, akik megkötöztek.
Jöttünk, hogy megújítsuk a vérben kötött szövetséget. Itt vagyunk, hogy
megfizessük a véres tizedet. Betartjuk a kötelezettségeinket, te pedig újból
teljesíted a tieidet: biztonságossá teszed a tengert, a hazai kikötőbe vezeted
a hajóinkat, bőven adsz gazdagságot, és cserébe minden nemzedékből kapsz
egy gyereket. – Aidan most már két kézzel kapaszkodik a kút szélébe.
Belenéz a bolond a sellő szemébe, kétségtelenül azt gondolva, hogy ezzel
meggyőzi őt az őszinteségéről.
 És épp amikor gondolatban bolondnak nevezem, villámgyorsan elfordul
a kúttól, és mielőtt megakadályozhatnám, kikapja Enát a karomból. Az én
hibám. Túl közel álltam. Nem gondolkodtam előre. Én vagyok a bolond, és
a kislány most miattam fog meghalni.
De Aidan nem dobja be egyenesen a kútba, ahogy számítottam rá; úgy
emeli föl Enát, hogy a tenger királynője láthassa őt, de közel tartja a
mellkasához, mire a gyerek üvölteni kezd. Aidan arca mulatságos, vörös,
mint a gyereké, mindkettőjüké egyszerre ingerült és felháborodott: Enáé
azért, mert felébresztették, Aidané, mert ajánlatára nem kapott választ. Elég
jól ismerem, hogy tudjam, addig nem dobja le a gyereket – a
szerencsepénzét –, amíg nem kap visszaigazolást. Mikor fog rájönni, hogy a
szörnynek nincs nyelve? Hogy nem tud beszélni? Mennyi idő, míg eljut a
lény állati agyáig, a még mindig ott lévő tudatosságig, amely segített
életben maradnia, mert ennyi év után a magasabb rendű működései és
egyáltalán, az épelméjűsége nyilván megszűnt – csak az őrület élteti tovább.
Lassan mozdulok, hogy ne vegye észre a szeme sarkából. Mögé állok, és
halkan, szelíden, mintha a szeretője, a bizalmasa volnék, mintha engednék
minden vágyának, a nevén szólítom. És noha annyiszor hazudtam már neki,
megfordul, mint akiben feltámadt a remény – talán a sellővér dolgozik az
ereimben, vagy egyszerűen az első O’Malley ereje? – sólány –, valami
nekem is jutott a szirénhangból? Akármi legyen is, megfordul, én pedig
tiszta erőmből, ököllel torkon vágom.
Mindkét kezével a nyakához kap, Enát estében két kézzel megragadom,
és a vállammal megtaszítom Aidant. Túl közel áll az alacsony kőfalhoz,
már kimozdult az egyensúlyi helyzetéből, nem tud rendesen lélegezni, és
páni félelemben van. Mint egy elejtett játék, billen át a kút káváján, és a
hangját vesztett tenger királynője mégiscsak produkál egy hangot, valami
örömujjongásfélét, mielőtt Aidan egy csobbanással eléri a víz felszínét, és a
szörny falatozásának hangjai elnyomják utolsó sikolyait.
 39

AMIKOR A KIRÁLYNŐ VÉGRE befejezi – amikor megszűnnek az evést

kísérő zajok kényszerítem magam, hogy felálljak onnan, ahol a földön
kuporogva ringatom a karomban Enát, mígnem sírása csuklássá szelídül, és
újra elalszik. Akkor óvatosan lefektetem a földre, és a kút szájához megyek.
Nézem a vörös, vérvörös vizet, ahogy a hullámai átcsapnak az ezüst
farkon, eltakarva a levetett pikkelyek ágyát a tenger királynője alatt – hány
hónap alatt gyűlhetett össze ennyi? Legalább öt. Milyen gyakran kellett
anyámnak… betakarítani ezt? Soha nem fogom megtudni. Körbejárom a
kutat, a kút széles száját, és meglátok egy fém emelőkart. Csak egy
pillanatig tétovázok, mielőtt lenyomom. Minden erőmre szükségem van
hozzá, de végül csikorgást hallok (amióta Isolde elment, senki nem olajozta
meg), majd zubogást. A kar visszalendül a helyére, én pedig ismét lenézek a
kútba. A víz feltöltődik, de a pikkelyágy eltűnt, bemosódott a
csúsztatóaknába, amelyen át bejut a bányába, egy utolsó begyűjtésre.
–  Volt benne O’Malley-vér – szólok le. – Nem tudom, mennyit értesz
vagy nem értesz abból, amit mondok, de most megígérem neked, hogy
szabadon engedlek. Utoljára kaptál közülünk valakit, és cserébe mostantól
nem leszel fogoly. – Nyelek egyet. – Sajnálom azt, amit veled tettek. Soha
nem tudom jóvátenni, de vissza tudom adni a szabadságodat. Nem térek
vissza többé Hob’s Hallow-ba. Nem térek vissza a tengerhez, és nem tér
vissza egyik gyerekem sem. Szabadon engedlek, elhagyhatod a tavat, és
hazaúszhatsz, mert a világ összes vize egymásba folyik. – Ezt úgy mondom,
mint egy imát.
Félve lepillantok, és látom, hogy engem néz.
– Ígérd meg, hogy elmész, és senkinek nem fogsz ártani itt!
A farkával csap egyet, aztán sokáig semmi, végül bólint. Egy egyszerű,
kurta mozdulat.
–  Segítséget kell hívnom, hogy kiszabadítsalak, de esküszöm,
visszajövök. Beletelik egy kis időbe. – Egy tollszerű, uszonyforma
szemöldök megemelkedik. Nem hisz nekem. Megérintem a harang alakú
medált a nyakamban; nem kétséges, hogy az egyik pikkelyéből készítették.
– Csak ígérni tudom. Én… én nem vagyok olyan, mint a fajtám.
Nem teljesen… de van három halott, akik valószínűleg mást
mondanának.
Megfordulok, és meglátom az ajtót, egészen tisztán: és nyitva van, tárva-
nyitva! Hogyhogy nem láttam eddig? A félelem miatt. A félelem mindenkit
vakká tesz. Felveszem, és magamhoz szorítom Enát, amitől megnyikkan, de
nem ébred fel. Megkeresem Aidan lámpását, hogy megvilágítsam az
utunkat fel, fel, fel oda, ahol a levegőnek nem olyan a szaga, mint a halott
dolgokat rejtő mélységnek.
 
Az ágyneműs láda fenekéről kiveszem a vászonzsákomat, megkeresem
benne az ezüstveretes, rongyos kantárt. Kihúzom Ena ágyát a szobájából,
beviszem az enyémbe, legalábbis egyelőre, és most ott alszik, csendben,
mint egy kisegér. Kiveszem a mesekönyvet is, azt, amelyiket Isolde
elkezdett, és alaposabban szemügyre veszem az elején a címert. Követem a
dombornyomás kiemelkedéseit, az ezüstfóliát, azt, ahogy a vonalak
ravaszul összekapcsolódnak, és továbbhullámzanak; úgy látom, ahogy a
régit, amelyen sok részletet lekoptattak, sohasem láthattam.
Időbe telik, de végül felismerem: egy új kép jelenik meg, mintha a
rajznak két rétege lenne. Legfelül, a legnyilvánvalóbb, gyerekkorom Janus-
arcú, kettős farkú sellője. A másik egészen más: két alak, háttal egymásnak.
A bal oldali egy nő oldalnézetben, hullámos hajú, a vállán hárfával,
amelyen a hangdeszka felső íve olyan, mint egy villás farok egy szakasza.
A jobb oldalon a tenger királynője látható szintén profilból, a feje olyan
közel van a nő fejéhez, hogy akár kétarcúnak is vehetem őket, a farka
ugyanabban a szögben ível felfelé, mint a hangdeszka, össze vannak nőve a
gerincüknél, így sohasem mozdulhatnak el egymástól.
Ülök a padlón, és bámulom. Sokáig bámulom – olyan sokáig, hogy
közben talán alszom is –, és amikor végül felébredek, odakint már szürkül
az ég. Hagyom Enát, hadd aludjon, és ujjaim között a kantárt lógatva
kimegyek. Futok a tóhoz, a parton óvatosan megállok, kicsit habozok, aztán
letérdelek.
A víz felszíne fölé emelem a kantárt, és figyelem, ahogy lejjebb engedve
a tükörképe egyre tisztábban és tisztábban látszik. Remeg a kezem – amíg
csak élek, mindig félni fogok tőle –, aztán egy gyors és elszánt
lélegzetvétellel belemerítem a kantárt a vízbe. Nagyon hideg. Még egyszer
érzem a remegést, ahogy a víz hirtelen a bőrömhöz ér, eszembe jut, hogy
milyen sós, és megint azon tűnődöm, hogy csinálta ezt Isolde. Azt hiszem,
mindig lesz egy picike malom, amely őröl, egyre csak őröl és őröl a tó
fenekén. Összpontosítok, megrázom a kantárt, és megszólalok:
– Kelpie, a sólány szólít, szüksége van a szolgálatodra.
Remélve, hogy ennyi elég, leülök. Nem tudom, mennyi idő kell neki.
Vagy hogy betartja-e egyáltalán a szavát. Lehet, hogy azt gondolja, már
azzal is szívességet tett, hogy elhozott idáig.
Talán vissza kellene mennem Enához, hogy megnézzem, enni adjak neki;
a kelpie talán majd udvariasan bekopog a konyhaajtón, és kér egy csésze
teát. Nevetek, a hangom magasan, ezüstösen, kicsit eszelősen cseng.
Kimerült vagyok.
Várok még egy keveset, és már épp elbizonytalanodom, amikor a tó vize
forrni kezd, dühösen, fehéren felhabzik, és a kelpie kiugrik mellém a
gyepre. Mosolyogva felkászálódom, és térdet hajtok előtte. Válaszul
meghajol, aztán gyorsan megkérdi, mit akarok, hátha udvariassági
látogatásnak vélem a megjelenését. Elmondom, mire van szükségem,
aminek nagyon nem örül, én azonban nem tágítok, mondván:
– Csak ússzál gyorsan!
Figyelem, ahogy szinte csobbanás nélkül visszaugrik a vízbe, utoljára
még egy szemrehányó tekintetet vet rám, majd eltűnik a felszín alatt, és a
víztükör ismét kisimul. Beszaladok Enáért, aki jól viselkedik, nyugodtan
fekszik a kiságyában. A konyhában egy tejeskancsóból megtöltök egy
üveget, és kiviszem magammal a gyereket. Kellő távolságra a tótól leülök
vele, egyik kezemmel őt etetem, a másikkal magamat a zsebemben frissen
felfedezett almával.
A pincében nem láttam olyan szerkezetet, amellyel ki lehet nyitni a
tenger királynőjének ketrecét. Gyanítom, hogy Isolde enélkül építette meg;
elvégre nem kellett becsalogatnia a lényt a csapdába (nem úgy, mint annak
a hajdani O’Malley-nak), csak bele kellett pottyantania a vízbe, aztán a
megfelelő varázslattal visszaadni az eredeti méretét. Nem állt szándékában
valaha is szabadon engedni. Azt hittem, az ezüst pikkelyek eltűnése után
látok majd jelöléseket a rács rúdjain lent a vízben, látom lángként
fellobbanni őket, mert vér folyt. Ez volt Isolde, az O’Malley-k mágiája,
amivel fogva tartották itt a tenger királynőjét. Rá és a fajtájára szabták a
varázslatot. De mit tehet itt egy másik csodás teremtmény? Egy nála
kevésbé, de azért eléggé rettenetes lény? Egy olyan erős és különös lény,
mint a kelpie? Egy szörny, amely minden erejét igénybe vevő
jótéteménnyel tartozik egy másiknak.
Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, akkor más módot kell találnom, hogy
megtarthassam a szavamat. Leginkább azt szeretném, ha a tenger királynője
is, és a kelpie is eltűnne, még mielőtt valakinek eszébe jutna a faluból
idelátogatni. Szeretném megtartani magamnak, amit csak lehet, az itt
történtekből, mert egy boszorkány, egy mégoly szeretett boszorkány lánya
egy ponton kényelmetlen érzéseket kelthet valakiben – és egészen más egy
olyan lány, aki gyümölcstermővé tud tenni fákat, mint az, aki fogva tartja a
tenger királynőjét, és parancsol egy kelpie-nek.
Már majdnem végeztem az almával, amikor ismét forrni, tajtékozni kezd
a tó vize, egy helyen a part közelében, és egy másikon jóval távolabb. Az
előbbiből kibukkan a kelpie csinos feje: hosszan néz rám, aztán bólint. Az
üzenet világos: megfizette az adósságát. Bólintással válaszolok, és
bedobom neki a kantárt. Elkapja, és alámerül. Kétlem, hogy látom még
valaha.
A másik hely: a tenger királynője. Bámul, és érzem, az akarata húzna
befelé. Szeretné, ha besétálnék a vízbe, szeretné, ha egyenként téphetné le a
végtagjaimat, ha befalhatna, aztán kiszarhatna, ha az utolsó O’Malley-t is
eltörölhetné a föld színéről. De azt is tudom, hogy nem próbálkozik
komolyan. Gyanítom, ha komolyan akarná, bizony besétálnék a tóba. Még
Enát is magammal vinném nasinak. De ő egy olyan lény, aki tudja, mi az,
hogy megállapodás; be fogja tartani.
Bólintok felé. Visszabólint. Aztán eltűnik, én pedig tudom, holott nem
tudhatom, hogy soha többé nem fogom látni. De akkor megint felkavarodik
a víz, és valami felém repül belőle. Ezüstösen és szivárványos-fehéren
villan, és előttem esik le a földre. Ena nevet. Nyúlok a tárgyért.
Óisín gyöngyház nyelű bicskája, utoljára Aidannél volt, amikor elvágta
vele az ujjamat, mielőtt beleesett a kútba.
 40

VÉGÜL MEGTALÁLTUK anyámat, a konyhakertben van eltemetve.

Sohasem fogom megtudni, Edward és Nelly miért oda tették, és nem le a
bányába, apámmal együtt – talán nem sokkal az igazi Ena halála után
Edward egy baráti beszélgetés ürügyével sétálni vitte Liamet, hogy
elválassza Isoldetól. Azután Edward visszament a házhoz, és elintézte
anyámat. Remélem, anyám semmit sem tudott az egészről; győzködöm
magam, hogy nem tudhatott, különben megérintette volna Edwardot, és az
elég lett volna, hogy ne merje bántani. Malachi ugyan azt mondta, Isolde
szinte mindenkit el tudott bűvölni, ezek szerint Edward Elliott valami oknál
fogva a ritka kivételek egyike lehetett. Emlékeztem rá, hogy az egyetlen
hely, ahol a növények szüntelenül virultak, miközben mindenütt másutt
csak senyvedtek, a ház közvetlen közelében volt. Isolde, a boszorkány, a
benne lévő varázserő révén, Blackwaternek ebben a kicsiny zugában
gondoskodott a növények fejlődéséről. Elgondolkodom, hogy vajon még
halálában sem ereszti el a falu népét? Érthető lett volna, ha máshová
költöznek, ha egyszer a föld már nem gondoskodott a megélhetésükről.
Beszéltek róla, de a megvalósítás már nem sikerült.
Egy megfeketedett kis test volt a karjában, a húgom, az igazi Ena, akinek
csak annyi volt a bűne, hogy túl sokat sírt; gondolom, Nelly tette oda. És
eszembe jut az anyám halála éjszakáján tomboló vihar, ami talán attól volt
még hevesebb, mert a húgom is akkor halt meg az ágyacskája égő
katlanjában. Már mindhárman a falu temetőjében nyugszanak. Sokáig
tartott, mire rájöttem, Blackwaternek nincs temploma, és a nagyházban
sincs kápolna. Csak feltételezem, hogy idekint elrejtőzve Isolde nem látta
szükségét, hogy hűséget színleljen egy tőle és a népétől idegen istennek.
Minél többet hallok az emberektől róla, annál inkább úgy gondolom, hogy
már-már valami istenségnek tartották. De oly sok minden van, amit soha
nem fogok megtudni.
Egykor létező dolgokról már csak mesék szólnak, ezeket leírom abba a
mesekönyvbe, amit Isolde kezdett el. A régieket emlékezetből írom le, az
újakat akkor, amikor már el tudom viselni a miattuk érzett fájdalmat.
Jóval kerekebb és lassúbb vagyok, mint öt hónappal ezelőtt voltam, ezért
megkönnyebbülés, hogy semmi sem utal arra, hogy jön valaki, aki engem
keres. Naponta emlékeztetem Lazarust, hogy nagyon figyelje a sövénybe
rejtett kaput, és már épül egy másik kapuház az immár gondosan álcázott
másik bejáratnál. A Cornish fivérek egyike fog lakni benne.
Bethany Lawrence-é lett Aidan vagyona, övé Hob’s Hallow; nincs
szüksége arra, hogy felkutasson engem. Kétlem, hogy venné a fáradságot,
hogy Aidant kerestesse. Néhány hónap múlva elküldök valakit
Breakwaterbe, nézze meg, milyen állapotban van a föld, hogy megy Brigid
sora. Írok neki levelet, elhívom látogatóba, vagy felajánlom, hogy maradjon
itt végleg.
Épp ma reggel jöttek vissza a Woodfox fiúk Bellsholmból. Jago és
Treeve árut vittek eladni, és közben diszkréten tudakozódtak Ellinghamről
és a társulatáról. Azzal a hírrel tértek haza, hogy viszonylag jól vannak, de
Viviane arca jobb oldalán Aidan Fitzpatricknak köszönhetően egy sebhely
éktelenkedik; Benről, a farkasfiúról nem tudni semmit, bár Ellingham
szerint köztudott, hogy a fiú vándorol. Remélem, egyszerűen csak távol
volt, és négy lábon kóborol az utakon. A társulatnak állandó helye van egy
kis színházban, mert Ellingham úgy döntött, felhagy az örökös utazgatással.
A fiúk magukkal vitték a levelemet, amiben megírtam, hogy jól vagyok,
és vittek egy ezüst pikkelyekkel tele erszényt is, amit Ellingham szó nélkül
elfogadott; de a levelemre nem válaszolt. Talán egyszer majd meglátogatom
őket. Lehet, hogy Brigid is. Vagy ők jönnek el ide. Majd amikor a baba
megszületett, és már utazni is lehet vele. Mert én nem hagyom itt a
gyerekemet a világ minden kincséért sem. Lány lesz, tudom, és remélem,
jobban tudok majd bánni a lányommal, mint ahogy velem bántak.
Egy napon szép dolgokat fogok készíttetni az itteni kováccsal:
hajóharangokat azokból a pikkelyekből, amiket megtartottam, minden
gyerekemnek lesz egy harangja, hogy megvédje őket, ha valaha is tengerre
szállnának – jóllehet megígértem a tenger királynőjének, hogy nem fognak,
de melyik anya tud jótállni a gyerekei cselekedeteiért? Enának is, persze –
túl sokáig hittem a kishúgomnak, hogy most félredobjam. Nem hordozhatja
a szülei bűneit, és soha nem fogom elmondani sem neki, sem senki másnak,
hogy nem Elliott. De azt sem fogom mondani neki, hogy ő egy O’Malley,
mert ez nemzedékek sorának több kárt okozott, mint hasznot. Legjobb, ha
hagyom meghalni a régi nevet, ne éljen másutt, mint poros könyvek lapjain,
legendában és szóbeszédben. Ma már Miren Elliottnak hívnak, mert ezt a
nevet tudom elviselni – vállald azt, amit az egyszeri életedből el tudsz
viselni, a többit égesd el!
Hiányzik Maura és Malachi, gyakran gondolok rájuk. Hiányzik Óisín, és
időnként még Aoife is. Nem mondhatom, hogy a szüleim hiányoznak,
hiszen nem ismertem őket, de az hiányzik, hogy nem volt lehetőségem
kideríteni, kik voltak. Vannak napok, amikor azt gondolom, nem nagyon
kedveltem volna őket. De igazából sohasem tudhatom. Leggyakrabban
azonban a tenger királynőjére gondolok. Naponta eltűnődöm, vajon hogy
boldogul, és megérintem az ő pikkelyeiből készült hajóharangot a
nyakláncomon – emiatt nem bánthatott a sellő. Néha álmomban a tenger
mélyén vagyok, együtt úszom vele, újra ereje teljében van, visszatalált az
övéihez, és elfoglalta az őt megillető helyet. Soha nem fog elhagyni, úgy
látszik, életem végéig árnyékként fog követni.
Nem gondolok a férfiakra, akiket megöltem.
Nem a nagyházban élünk. Romlik az állapota, a finom bútorok egy részét
elhordták a birtokon lakók, némelyiket mi használjuk Jedadiah házában,
amelyet megosztok vele, és jutott belőlük Lazarus őrházikójába is. Nem
hiányzik az udvarház: számomra mindig is csak egy megállóhely volt, és
ketten Enával csak bolyongtunk benne, mi értelme lett volna? Itt jól érezzük
magunkat, és Ena úgy kezeli Jedet, mintha az apjának tekintené, és Jed úgy
is bánik vele. Ha majd elég idős lesz, hogy megértse, mesélek neki a
szüleiről – a szüleinkről. Úgy képzelem, Jed így érez majd az új gyerek
iránt is.
Azt mondja, szeret.
De én nem bízom a szerelemben.
Azt mondja, szüksége van rám.
Én belefáradtam abba, hogy szükség legyen rám.
Bántja, ha ilyenkor nem válaszolok hasonlóképpen; azt tapasztalom,
hogy könnyen megsértődik. Ugyanakkor gyengéd és szelíd, ezért mondok
neki valamit, amit, remélem, egyszer majd megért.
– Nincs rád szükségem. Csak kellesz nekem. Legyen ennyi elég. Legyen
több az elégnél, mert azt jelenti, hogy téged választottalak.
Egy napon talán majd megérti.
 A szerző megjegyzése és
köszönetnyilvánítása

Lehet, hogy az olvasó ismerősnek talál néhány mesét, amit Miren ebben a
regényben mond magának. Némelyik ugyanis a Sourdough and Other
Stories (Kovász és más történetek) és a The Bitterwood Bible and Other
Recountings (A keserűfa biblia és más elbeszélések) című, a Tartarus Press
által kiadott gyűjteményes kötetemben/mozaikregényemben megjelent
történetek változata. Egy olyan világot akartam megteremteni, ahol e
könyvem szereplői is azokon a történeteken nőnek fel, amelyeket a múltban
az olvasóknak már elmeséltem.
Köszönöm Mike Mignolának, hogy megengedte, hogy a Grimm
testvérek „Három kívánság” című meséjéből írt Hellboy-képregényét, a
Strange Placest (Különös helyek) kicsit „felspécizzem”.
Legmélyebb hálámat fejezem ki az Australia Council for the Artsnak,
amiért a támogatásukkal lehetővé tették számomra az All the Murmuring
Bones megírását.
Köszönöm Meg Davisnek, csodaügynökömnek, az Ezüst Ideák
Királynőjét.
Köszönöm Cath Trechman nagyszerű és intuitív szerkesztői munkáját, és
Hayley Shepherdnek a kiváló nyomdai előkészítést.
Köszönöm Ronnak és Stephennek a menedékhelyet.
Köszönöm J. S. Breukelaarnak, Angie Regának, Suzanne Willisnek, Neil
Snowdonnak, Maria Haskinsnak és Lisa L. Hannettnek a megjegyzéseiket
és a támogatásukat.
Továbbá: Delphine, a robot főhajtás akar lenni mind Nike Sulway
Rupettája, mind a lélekdarabkákkal készült babák előtt, melyek a
Sourdough and Other Stories egyik meséjében, az „A Porcelain Soul”-ban
(Egy porcelán lélek) tűnnek fel.
Az All the Murmuring Bones címet Faulkner A hang és a téboly című
regénye egyik sorából vettem.[3]
 A. G. Slatter

Angela Slatter 1967-ben született. Mesterszakos diplomát és PhD fokozatot

szerzett kreatív írásból, a Clarion South-on végzett 2009-ben. 2006-ban
elvégezte a Tin House Summer Workshopot, és 2013-ban elnyerte az egyik
induló Queensland Writers Fellowships ösztöndíjat.
Olyan természetfölötti bűnügyi regények, mint a Vigil, a Corpselight és a
Restoration, olyan novellák, mint az „Of Sorrow and Such, a Ripper”,
valamint tíz elbeszéléskötet, köztük a The Girl with No Hands and Other
Tales, a Sourdough and Other Stories, a The Bitterwood Bible and Other
Recountings és A seast of Sorrows: Stories szerzője. A Vigilt 2018-ban
jelölték a Dublin Irodalmi Díjra. Elnyerte a World Fantasy díjat, a British
Fantasy díjat, a Ditmar-díjat, az Australian Shadows díjat és hatszor az
Aurealis-díjat. Rendszeresen megjelennek elbeszélései ausztrál, brit és
amerikai Best Of antológiákban.
Műveit lefordították bolgár, kínai, orosz, olasz, spanyol, japán, lengyel,
francia és román nyelvre.
Az All the Murmuring Bones (magyar címe: A csonthárfa dala) az első
könyve a Titannél, amit 2022-ben követ majd a Morwood. Mindkettő a
Sourdough és a Bitterwood gyűjteményes kötetek világába helyezett gótikus
fantasy. A szerző fent van a Twitteren: @AngelaSlatter.
Az ausztráliai Brisbane-ben él.
 Jegyzetek

[1]
Aoife: ír női név (kiejtése: „Éfá”)
[2]
Isolde: gall gyökerű női név (kiejtése: „Izolda”)
[3]
A könyvet (eredeti címe The Sound and the Fury) Göncz Árpád fordította magyarra, a hivatkozott
kifejezés a magyar kiadás (Európa Könyvkiadó, 1970) 84. oldalán található, de sajnos a címadásnál
nem tudtam felhasználni. A kérdéses mondat így hangzik: „És majd lenézek, és látom összekoccanó
csontjaimat, s mint a szelet látom a mélyvizet, mint a szelet fölöttük, s egy idő múltán már
megkülönböztetni se tudják a csontjaimat a sivár és érintetlen homokon.” (A fordító)
 Table of Contents
Címlap
Impresszum
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
31
33
34
35
36
37
38
39
40
A szerző megjegyzése és köszönetnyilvánítása
A. G. Slatter
Jegyzetek