Celia Rees

SOVAY

Az útonálló úrilány
 

Celia Rees: Sovay

Copyright © Celia Rees
All rights reserved.
 
Fordította: Borbás Mária
A verseket fordította: Áprili Zsuzsa

Sovay, Sovay leveti a csipkés ruhát,

Pantallót ölt, férfi csizmát.
Két pisztoly az oldalára,
Látni igaz szerelmét kívánja, igaz szerelmét kívánja.
Sebes lova csak úgy száll,
Szerelmese épp arra jár.
„Add ifiúr, amid csak van,
Tedd, vagy balálfia vagy, halálfia vagy.”
Bár átnyújt minden aranyat,
Sovay szemében könyörtelen akarat.
„A gyűrűt, mely ott csillog ujjadon,
Add át, s életed meghagyom, életed meghagyom.”
„E gyűrűtől megválnom lehetetlen,
Kitol kaptam, a kedvesem.
Lőj csak, és légy átkozott,
Lógni fogsz, s halálomért leszel kárhozott, leszel
kárhozott.”
Másnap reggel lenn a kertben,
Enyelegnek ők ott ketten.
Szalag fodor, csipke közül,
Hamvas bőr, és zsebóra mi előkerül, előkerül.
„A gyűrűről tudnom kellett,
Záloga-e szerelmednek.
Ne pirulj el, kedvesem,
Arányidat, órádat előveszem, a fodrok közül
előveszem.
Én voltam, ki a lapályon Feltartóztatott, barátom.
Tudni akartam, igaz férfi vagy?
Ha gyűrűd akkor átadod, a ravaszt meghúzom,
meghúzom azt.”
 ELSŐ FEJEZET

1794. MÁJUS
Harmatos volt a fű, amikor Sovay kilovagolt – még a
lovászok sem ébredtek fel, amikor kilopózott az istállóból. A
pára áttetsző fátyolként tekeredett a lova lába köré, amint
Sovay átnyargalt a tavon átívelő hídon. Mihelyt távolabb
került a háztól, megsarkantyúzta Villámot, és a ló nyaka fölé
hajolva vágtatott felfelé az erdei ösvényen a közlegelőre. A
keresztútnál megállt, elrejtőzött egy zsenge nyírfaligetben,
ott várta a londoni postakocsit. Bizonyos volt felőle, hogy a
kocsi meghozza azt, akire vár. Akkor aztán ország-világ
tudomására hozza, micsoda kéjsóvár, álnok, kétkulacsos,
hitvány, nyúlszívű, elvetemült kis kurafinak ismerte meg ezt
a személyt.
Jegyben járnak, és a nyomorult megcsalta egy
szolgálóval! A puszta gondolatra is fellángolt Sovayben a
düh.
– Még csak nem is ez az első, akit megrontott – sandított
Sovayre a komornája, Lydia. Az anyátlan lány amúgy csak
nyomorék nénikéjéhez fordulhatott volna tanácsért, így hát
Lydia vállalta magára, hogy Sovaynek erkölcsi
útmutatásokat adjon. No, nem mintha a lány erre rászorult
volna. Sovayt nem ejtették a fejére. De nem ám.
Sovay haragjába egyre nagyobb türelmetlenség vegyült.
Hol marad már az a postakocsi? Legszívesebben túl lenne az
egész cécón. Immár a lóra is átragadt a lány izgatottsága,
dobrokolt, toporzékolt, patkói meg-megkoccantak a köves
talajon. Sovay megveregette az állat nyakát, és
megnyugtatásul a fülébe súgott valamit. A levegőt a
rekettye és a sünzanót édes illata töltötte be. „Elvirul a
zanót, hervad a szerelem” – anyja mondogatta ezt, hangja
most is ott csengett Sovay fülében. Pedig milyen régen volt
már ez. Letépett egy viruló rekettyeágat, kalapja – amely
amúgy a bátyjáé – mellé tűzte, és elgondolta magában,
hogyan áll majd bosszút.
Könyörög majd a nyomorult, kúszva-mászva rimánkodik az
életéért. Ha elbukik a próbán, ő biz’ Isten, menten
lepuffantja.
Gondolatait hirtelen ostorpattogás, ordibálás, szitkozódás,
kerekek csikorgása, lovak horkantása szakította félbe. Sovay
átkémlelt a levelek függönyén. Az úton semmi más jármű a
postakocsin kívül. Sovay arca elé húzta a téli maszkabálon
viselt fekete álarcot, száját, állát pedig zöld selyemkendőbe
burkolta. A kocsi lelassult az emelkedőn, az izzadó lovak
lihegve húzták felfelé. Ahogy a kocsis felemelte ostorát,
hogy buzgóbb iramra serkentse a fogatot, Sovay elővonta
pisztolyait, és kiléptetett az út menti bozótból.
– Állj! Ide az aranyat!
Szavai azonban elenyésztek a szélben, a közlegelő tágas
terében. Sovay megismételte a felszólítást, hangját
mélyebbre, parancsolóbbra vette, mire a bakon ülő fullajtár
felemelte kezét, a kocsis pedig rövidebbre fogta a gyeplőt
és leeresztette az ostort. Sovay szíve még hevesebben vert,
látva, hogy engedelmeskednek parancsának. Egyik
pisztolyát rájuk szegezte, a másikkal megdöngette a kocsi
ajtaját.
– Kifelé! Mindenki!
Két utas szállt ki. A sápadt, rémült James és még egy
fiatalember. A vállas, jó kötésű, napsütötte arcú férfi
valamivel idősebb lehetett Sovay bátyjánál, úgy huszonnégy
esztendős. Ráérősen szállt ki a kocsiból, és láthatólag nem
aggasztotta, még csak meg sem rezzentette, hogy hirtelen
megzavarták az útjukat. Nyugalma láttán Sovay kissé
elbizonytalanodott. Mindenesetre rászegezte pisztolyát, és
megparancsolta a két utasnak: helyezzék értéktárgyaikat a
nyeregtáskába, amit a lábuk elé vetett.
James sietősen engedelmeskedett. A másik ugyan kissé
tétovázott, de hamarosan mindketten megváltak órájuktól,
aranyaiktól.
 – Mintha még hiányozna valami – szólt Jameshez Sovay. –
Gyémántgyűrűt látok az ujján. Adja ide szépen, és cserében
megkímélem az életét.
Sovay érezte, hogy az imént még biztos keze megremeg:
ez az a bizonyos próbatétel. Ugyanis amikor szerelmük
zálogaként gyűrűt cseréltek, James megesküdött, hogy
inkább meghal, de a gyűrűtől nem válik meg soha. Ha most
mégis átadja, nem férhet hozzá kétség, hogy mindaz, amit
Jamesről hallott, minden mocskos történet – igaz.
James egy pillanatig sem tétovázott; már csavargatta is
ujjáról Sovay jegyajándékát, még rá is köpött az ujjára, hogy
könnyebben lecsússzon a gyűrű. Sovay rászegezte a
pisztolyt – már nem remegett a keze. James azonban nem
várta meg az újabb felszólítást, térdre rogyott. Félelmében
szorosra zárt szeméből csorogtak a könnyek, imádságra
kulcsolt két reszkető kezét pedig könyörögve emelte Sovay
felé.
– Ne tüzelj, útonálló – szólalt meg a szőke fiatalember,
amint Sovay felhúzta a fegyver kakasát. Elvette Jamestől a
gyűrűt, és a tarisznyát odavetette Sovay nyergére. A leány
tokjába dugta az egyik pisztolyt, a fiatalember pedig Sovay
kinyújtott tenyerébe pottyantotta a gyűrűt. A gyémánt
megcsillant a napsütésben.
– Mindent odaadott – nézett Sovayre a fiatalember. – Mit
akarsz még tőle? Nicsak, milyen kicsi a kezed, útonálló
létedre! – fűzte hozzá, és elmosolyodott, mintha ismerné a
leány titkát.
Nem tétovázott. Azonnal kiolvasta Sovay szeméből, hogy
mit akar, és abban a pillanatban ütötte fel a leány kezét,
amikor Sovay elsütötte a pisztolyt. James felüvöltött, de a
golyó célt tévesztett. A lovak meghőköltek, ágaskodtak, a
kocsis nagy nehezen tudta csak megfékezni őket, hogy
kitörve fel ne borítsák a kocsit. A zűrzavart kihasználva
Sovay menekülőre fogta. Dolga volt odahaza.

***


Sovay elnyomott egy türelmetlen sóhajt, amikor a festő

nekilátott aprólékos munkájának. A leány a festő
utasításainak megfelelően igyekezett mozdulatlanul ülni,
bár emésztette a nyugtalanság. Találkája van Jamesszel
szokásos helyükön, a kertben. James talán már vár is rá, és
nem is sejti, hogy ő volt az útonálló az iménti országúti
kalandban. De talán az egészről nem is szól majd neki
James, jobbnak látja, ha megtartja magának
megaláztatásának titkát, ő meg hagyja egy darabig, hogy
csak tettesse magát, igen, mielőtt megjátszana, hogy
észreveszi a gyűrű hiányát. Sovay megremegett a
gondolatra, mire Jonathan Trenton türelmetlenül elhúzta a
száját.
– Hányszor kell még kérnem?! – szólalt meg, de fel se
pillantott, miközben apró ecsetvonásokat vitt fel a vászonra.
Sovay motyogva mentegetőzött, és kibámult a kertbe.
Utált portréhoz modellt ülni. Minek neki arckép? Papa ötlete
volt az egész. Még a festőművészt – egy törekvő
fiatalembert, aki a néhai Sir Joshua Reynolds műhelyében
tanult – is ő választotta. Papa szívesen támogatja a kezdő
művészeket. Sovay viszont szívből utálta Trentont, a
nyávogó hangját, a fontoskodását, a fensőbbséges modorát.
Érezte, hogy az ellenszenv kölcsönös, bár Trenton nemigen
elegyedett szóba vele, és ha mégis, akkor is csak korholta.
Az arckép kis híján elkészült, a művész nagy örömére. Jó
pénzt kap érte, már az előleg is busás volt, csakhogy a
városból kell idekocsikáznia, hogy megfesse a modellt,
márpedig veszedelmes idők járják. Lépten-nyomon
útonállók, akik senkit, még a szegény festőket sem kímélik.
A franciaországi szörnyű események hatására itt is
valósággal forr vidék és város egyaránt. Na persze nem
holmi gyáva himpellér ő, szembenézne bármilyen veszéllyel,
ha legalább örömét lelné ebben a munkában, csakhogy az
előtte ülő ifjú hölgy nem éppen könnyű eset. A leány
valóságos szépség, barna bőre, fekete haja festő ecsetjére
való, csak ne volna olyan komor, rejtelmes az arckifejezése
– mintha álarcot viselne, semmiféle érzelem nem látszik
rajta.
Ámbár ma mintha másképp lenne minden. A leány arcát
pír borítja, vonásai hevességet tükröznek. A festő kissé
erősebb rózsaszínű festékhez nyúlt. Valami történhetett,
hogy a szokásos merev közömbösség helyét élénk
nyugtalanság váltotta fel. A festő finom ecsetje apró fehér
és mélykék pöttyökkel gazdagította a palaszürke szempárt.
Ez a leány többnyire oly mozdulatlan, hogy legszívesebben
szobornak festené meg, de most egy pillanatig sem bír
nyugton maradni. Mocorog, fészkelődik. A kezében is tart
valamit. Azt forgatja, arra sandít minduntalan. Valamit, ami
kerek és arany.
– Mi van a kezében? – kérdezte a festő. Igyekezett
türtőztetni magát, de Sovay jól ismerte már gyakori, nyűgös
méltatlankodását.
– Egy óra – felelte, és a festő felé fordította a számlapot.
A művész ingerülten mordult egyet. Az óra nem illik az
általa elképzelt képbe. Aztán felfigyelt még valamire: a
leány gyűrűt visel bal kezének középső ujján. Nocsak.
Ahogy a leány keze megmozdult, felszikrázott a gyémánt
a kertre nyíló ablakon beeső koradélutáni napsugártól. A
leány kissé az ablak felé fordult, pillantása mintha áthatolt
volna a meglebbenő függönyön. Valaki bizonyára vár rá
odakint. Talán a szerelmese, gondolta a festő. Ezért hát a
nyugtalanság? A leány arcát még jobban áttüzesítette a pír.
– Nos, meg is lennénk – mondta a festő. A leány felállt és
a művész felé lépett.
– Elkészült?
– Még néhány ecsetvonás – vonta meg vállát a festő. – De
tulajdonképpen kész a portré. Nem akarja megnézni? – Ám a
leány már indult is kifelé; látszott, hogy a gondolatai a
kertben járnak.
A leány megtorpant, és a művész szemébe nézett. Kihívó,
majdhogynem pökhendi, egyenes és rezzenetlen pillantása
mintha valami fiatal férfié lett volna.
– A válaszom: nem. Nem akarom magamat nézni.
– Minden nő szívesen nézi magát – nevetett a festő –, akár
öreg, akár fiatal.
– Nekem elhiheti, Mr. Trenton, ha azt mondom: én ugyan
nem. Nem én akartam ezt a képet.
Csak azért voltam hajlandó modellt ülni, hogy Papának
örömet szerezzek.
– No de mégis... – a festő bosszankodva vette észre, hogy
mennyire könyörgő a hangja.
Valósággal rimánkodik. Egyszeriben roppant fontosnak
érezte, hogy elnyerje a leány tetszését.
Sovay végül odalépett, és elkezdte tanulmányozni a
képet. A festő félszegen elmosolyodott, arra számítva, hogy
modelljét rabul ejti tulajdon szépsége, amelyet mesteri kéz
örökített meg a vásznon. Sokszor látott ő már ilyet. A ruha
selymes fényének, a parányi virágokkal hímzett, csipkével
szegett finom fehér muszlinnak az érzékeltetése nem volt
könnyű feladat, de a művész úgy érezte, ezúttal tényleg
nagyon jól sikerült elkapnia a szinte légies könnyedséget. A
leány ugyan már tizenhét esztendős, de a laza és fodros
ruha, amelyet apja szemelt ki a festményhez, inkább
kislányhoz, semmint érett nőhöz való. A széles, bíborvörös
övszalag, amelyet Sovay maga választott, némiképpen
tompította a gyermekien ártatlan benyomást. Trenton egy
kicsit hátralépve szemlélte művét. A fehér és a vörös
tökéletesen kiemeli a leány kissé komor szépségét. Éppen
azt a pillanatot örökítette meg, amikor a leányból igazi nő
lesz. Még az a konok arckifejezés sem ejthet foltot a
szépségén…
– Látom, nagy csodálója a tulajdon művének.
A gúnyos hang hallatán a festő arcát elöntötte a forróság.
– A művész csak azt festi, amit lát – felelte, és erőltetett
alázattal meghajolt.
– Ügyes válasz.
 A leány arcát egészen megváltoztatta a mosoly. Bárcsak
elölről kezdhetném a munkát – sóhajtott magában a
művész.
– Hogy tetszik a kép? – kérdezte. Egyszeriben nagyon
fontos lett számára, hogy megtudja modellje véleményét.
– Szép munka. Ön kétségtelenül kitűnő festő, de…
– De…?
– Mint már mondtam, nem szívesen nézegetem magamat.
Most azonban elnézését kérem, mennem kell.
Már futott is. Bizonyára várja a kertben a kedvese,
gondolta a festő. Fut, akárcsak Diana, a mitológiai istennő,
akinek az alakjában megfestette. A művész az ablakhoz
lépett, kikukkantott a függöny résén, remélve, hogy
megpillanthatja az ifjút, a leány figyelmének tárgyát – ám
Sovay hamarosan eltűnt a hatalmas cédrus mögött, elnyelte
az ösvényt szegélyező fasor lombsátra. Legszebb
alakjukban pompáztak a fiatal falevelek, a vérbükk mély
bronzszíne elegyedett a finom aranyszínekkel, a
lehelethalvány zöldekkel, mintha aranypénzt szórtak volna a
sötéten fénylő örökzöldekre. A festő elfordult az ablaktól,
alaposan bevéste agyába a látott színeket, miközben
elcsomagolta szerszámait. Majd londoni műtermében fejezi
be a képet. Pásztori környezetbe, üde kora nyári erdő
előterébe helyezi az istennőt – a háttérben talán tó lesz, és
hegyek. Szívesen fordult allegóriákhoz. Kedvence az ifjú
Flora volt, a virágok, a fiatalság, a tavasz, a termékenység
istennője
– de őt most félre kell tennie. Képének modellje Diana
lesz, a vadászistennő. Íjat ad a kezébe, és talán a bozótba
bonyolódott őzsuta lesz a kép mellékalakja. A művész
elégedetten felsóhajtott. Tetszett neki saját ötlete. A képre
majd a londoni műterem meghitt biztonságában kerülhetnek
rá a végső ecsetvonások.

***

 Sovay szélvészként száguldott a fasorban, hajtotta a düh.

Késik, de sebaj, várjon csak a nyomorult! Ujján
megfordította a gyűrűt, a gyémánt a tenyerébe vágott. Az
órát az öklében szorongatta. James szerencséjére most
nincs nála pisztoly, mert ezúttal nem tévesztene célt a
golyó!
A kerti lakhoz, szokásos találkahelyükhöz ért, de ott sem
találta Jamest. Sovaynek nem akarózott letelepedni a félkör
alakú építmény kőpadjára. Ha megtenné, óhatatlanul a
szemébe tűnne a kerek asztalba rótt, szívbe foglalt,
egymásba öltött két kezdőbetű. Még a kőpad láttán is
felkavarodott a gyomra. Ha találkáikon még nagyobb
magányra vágytak, felmentek a csigalépcsőn a „kilátó”
szobácskába. Sovay nagy erővel próbálta megfékezni
magában a harag és a megaláztatás rátörő hullámait, ők
ketten soha többé nem mennek fel a kilátószobába.
Fel-alá járkált, szoknyája a füvet söpörte. Elhatározta,
hogy mielőtt megmutatná az órát és a gyűrűt Jamesnek,
szembesítené galádságával, gúnyosan az arcába vágja
megvető szavait – fizessen meg alaposan az árulásáért.
Zsebébe csúsztatta az órát és a gyűrűt. Élvezet lesz látni,
ahogy a nyomorult meghunyászkodik.
James végre megérkezett. Nem győzte mentegetni
késését: az úton egy csapat bandita támadta meg! Kész lett
volna megvívni velük, de útitársa, a gyáva himpellér, inkább
teljesítette a gazfickók minden követelését, csak hogy
mentse az életét, így aztán mindenük a rablók kezére került.
– Még a gyűrű is, amit tőlem kaptál?
– Még az is. – Szétterpesztett ujjakkal tartotta tenyerét
Sovay elé.
– Ahogy látod. Hiába kérleltem a gazfickókat, még egy
perc, és végeznek velem
– De hiszen az a gyűrű volt az irántad érzett szerelmem
záloga! – Sovay tekintetében vád és fájdalom tükröződött. –
Megfogadtad, hogy az életed árán sem válsz meg tőle!
 – Túlerőben voltak, hiszen mondom! – Közelebb lépett,
hogy megcsókolja a lányt. – Ejnye, szerelmem, ne civódjunk!
Sovay elfordította az arcát, és hátralépett. A fiatalember
követte volna, arckifejezése tele volt kérleléssel. Sovay csak
most döbbent rá, hogy James inkább lányosan csinos,
semmint férfiasan jóképű. Bájos arca ugyan sok fiatal lány
szívét rabul ejtheti, kék szemei azonban túlságosan közel
ülnek egymáshoz, csapott az álla, a szája pedig durcás, akár
egy duzzogó gyermeké. Hogyan találhatta valaha is
vonzónak ezt a fiút? James tizenkilenc éves, de még
annyinak sem látszik, arca sima, akár a virágszirom,
beretvát még nem látott; rizsporos fürtjei gyermekies-
lágyan omlanak a vállára.
Sovay visszafordult, és előhúzta a kezét a zsebéből. James
szeme kitágult, arcát elfutotta a vér, amikor meglátta a lány
kezében az óráját, az ujján pedig a gyűrűt. Sovay a lába elé
hajította az aranypénzeket. James hátrált, eltakarta az arcát,
mintha megrettent volna a fénylő érmék látványától.
– Te voltál! – suttogta. Arca még vörösebbé vált, de a
tekintete továbbra is fagyos maradt. Hamarosan
visszanyerte önuralmát.
James apja erőltette annak idején a fiatalok közti
kapcsolatot. A gazdag családban anyáról leányra szállt a
vagyon. – Szép pénzhez jut a lány, mihelyt betölti a
huszonegyedik esztendejét – mondta Jamesnek az apja; a
szeme pedig úgy villogott, mintha már előtte fénylenének
az aranyak. Csakhogy most már másként áll a helyzet.
James rögtön feltalálta magát. Voltaképpen szerencséje,
hogy megszabadul a lánytól! Különben is, annyiféle
szóbeszédet hallani... Kivált Sovay anyjának családjáról,
akiknek a vagyonát kalózok aranya alapozta meg. Eddig úgy
érezte, jobb, ha az ilyesmiket elengedi a füle mellett –
egészen a mai napig. A vér ugyanis nem válik vízzé, miként
azt a ma történtek is igazolják. Egy lány, aki útonállónak
álcázza magát, és fényes nappal kifoszt egy postakocsit –
ugyan ki venne nőül egy ilyen teremtést?
 – Az órát elveszem – mondta James –, de a gyűrűt
megtarthatod. Nekem már nem kell. Épp ezt akartam
tudatni veled. – Felpillantott az égre, mintha onnan várna
ihletet. – Köztünk mindennek vége, Sovay. Felbontom az
eljegyzést. Apád közönséges jakobinus kém, aki hamarosan
lakat alá kerül. A családom nem tarthat fenn kapcsolatot
olyan személlyel, aki nem tanúsít feltétlen hűséget
őfelségéhez.
Sovay úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének.
– Ez az igazság, Sovay! – kiáltott fel James, akit kihozott a
sodrából a lány hallgatása. – Nemegyszer hallottam
felforgató beszédet apád szájából! A király és a kormány
ellen! Te sem tagadhatod!
– De igenis tagadom! – kiáltott a lány. – Soha sem szólt a
király ellen. Ugyan híve a reformoknak, de az egészen más
dolog.
– A saját fülemmel hallottam! Épp itt, ennél az asztalnál!
Hasztalan véded. Ami pedig a bátyádat illeti… – ingatta a
fejét James. – Amikor legutóbb hazalátogatott Oxfordból,
még soha ilyen vad beszédet nem hallottam! Amit mondott,
már önmagában elegendő volna ahhoz, hogy letartóztassák,
de talán még ahhoz is, hogy halálra ítéljék! – Hüvelykjét a
mellénye zsebébe akasztotta, immár visszatért a
magabiztossága. – A családod igencsak közel jár ahhoz,
hogy kegyvesztett legyen! A botrány híre messzire elér. Nos
– kérdezte dölyfösen –, szeretnél hozzáfűzni valamit?
Sovay megrázta a fejét. Szemébe a harag könnyei
gyűltek, de nem szólalt meg, mert félt, hogy a hangja
elárulja felindulását. James szájából az apja, Sir Royston
szól. Hogyan hihette valaha is, hogy ez... ez a kutyakölyök
méltó hozzá?!
– Nos, ebben az esetben... – James ösztönösen a zsebe
felé nyúlt az órájáért, holott azt hiába kereste a szépen
hímzett mellényzsebében. Sovay mindennél jobban utálta a
varrást, mégis véresre szurkálta az ujjait, míg telehímezte
kis rózsaszín virágokkal a kökörcsinsárga és galambszürke
selymet. A szerelem műve volt; egyike kevés kísérletének,
hogy olyan munkával törje magát, ami a többi lánynak
természetes. Összevissza szurkálta az ujjait a semmiért!
Elfordult, igyekezett kordában tartani érzéseit, nehogy
James még másként értelmezze a düh könnyeit.
Hogyan érezhetett valaha is bármit eziránt az ember
iránt? Hízelgett neki, hogy a fiú felfigyelt rá, ez az igazság.
James körülrajongott fiatalember volt, akit az anyák buzgón
kívántak megfogni lányaiknak. Sovay élvezte, hogy túltett a
környék fiatal hölgyein. Meggyőzte magát, hogy őszintén
szereti Jamest. Nyilvánvaló, hogy légvárat épített, amely
egyszeriben szertefoszlott. Bátyja, Hugh mindig is felületes,
nyúlszívű alaknak tartotta Jamest, akit az apja úgy rángat,
akár egy bábfigurát. Papa volt az, aki rábeszélte őt a frigyre.
Bár nem kedvelte fennhéjázó szomszédját, úgy vélte, hogy
a házasság jó irányba terelheti majd a fiatalembert és vele
együtt a családját is. Miután összeházasodnak, vélte, Sovay
a helyes, felvilágosult gondolkodás útjára terelheti Jamest és
Sir Roystont. Micsoda naivitás!
Sovay szerette, tisztelte édesapját, de az eszményei
olykor elragadták a valóság talajáról az öregurat. Sovaynek
az a kényelmetlen érzése volt, hogy ő maga is az édesapja
jobbító terveinek eszköze lehet. Papa úgy kezelte Jamest,
mintha máris a veje volna, és sok-sok órát beszélgetett vele
a földművelésről, a jószágigazgatást illető új módszerekről,
vagy a kor legnépszerűbb tudományáról, a filozófiáról, de
megosztotta vele politikai nézeteit is. James látszólag
mindig nagy figyelemmel hallgatta Papát, sőt biztatta,
faggatta, ösztökélte, hogy mennél radikálisabb nézeteket
fejtsen ki. Papa persze kötélnek állt, hisz feltétlenül bízott az
emberekben, mindenkiben csak a jót látta. Sovay
rádöbbent, hogy az egész egyetlen célt szolgált: valahogy
kiprovokálni, hogy az édesapja kompromittálja magát. Akkor
hát ki is itt a kém? Visszafordult, hogy James szemébe vágja
vádjait, de addigra a fiú már sarkon fordult.
 – A pénzt megtarthatod – vetette oda. – Ha igaz, amit
hallok – tette hozzá, és a hangjában baljós figyelmeztetés
bujkált hamarosan szükséged lehet rá.
James nem hajolt le a pénzért, márpedig Sovay jól tudta,
hogy bizony ő sem nyúl hozzá. Az arany ott maradt a földön;
szerencsés lesz, aki rátalál.
Nézte a távolodó Jamest, és lelki szemeivel látta, amint
égnek emeli a két karját; elképzelte, amint a földre rogy,
vörös vére foltot ejt brokát kabátja osztrigaszín selymén. Ha
most pisztoly volna a kezében, James már holtan heverne a
földön.
 MÁSODIK FEJEZET
Sovay a ház felé tartott. Haragja kezdett elpárologni, de
még nem múlt el teljesen. Örült, hogy megszabadult
Jamestől, főleg, hogy rájött, milyen gerinctelen himpellér,
micsoda áruló a volt jegyese, ám ugyanakkor dühítette
James lekezelő magatartása. Hogy milyen hamar magához
tért kezdeti zavarából, és milyen fensőbbségesen
viselkedett vele! Sovay azt kívánta, bárcsak lenne férfi...
persze akkor meg sem történhetett volna ez az egész.
Gondolatai visszakanyarodtak a reggeli eseményekhez.
Mennyire élvezte, hogy bátyja ruháját hordhatja, még ha az
nagy volt is rá valamelyest. Szorosan összehúzta derekán az
övet, és két pár harisnyát húzott, hogy a lába ne csúszkáljon
a bátyja csizmájában – de legalább végre könnyedén, férfi
módra, férfi nyeregben lovagolhatott, megszabadulva a
minden mozdulatát akadályozó szoknyától és a szűk fűzőtől.
Élvezte a derekán függő pisztoly súlyát, amelynek milyen jó
volt megfogni a markolatát! És amikor a postakocsi megállt,
és megpillantotta James arcát! Amikor mindenki az ő
parancsainak engedelmeskedett! Egész valóját átjárta az
izgalom, valami eddig sosem tapasztalt lelkesültség. Még
most is gyorsabban vert a szíve, hogy felidézte a
történteket. Sovayben valóssággal kavarogtak az érzések,
amelyeket magának sem nagyon mert bevallani.
James iránti haragja újult erővel lobbant fel, bár önmagát
is vádolta: hogyan lehetett ilyen hiszékeny, és milyen
könnyen hagyta magát rászedni! Ám az ő elszenvedett
sérelme egyszerre jelentéktelenné vált, amikor felidézte,
hogy édesapjáról miket hordott össze James. Puszta
rosszindulat vezérelte volna? Édesapja és James apja aligha
nevezhetők jó barátnak. Nézeteik a legtöbb dologban élesen
különböznek egymástól. Sir Royston helytelenítette Sovay
apjának újító elképzeléseit. Egyáltalán nem titkolta, hogy
elítéli a módot, ahogyan Sir John Middleton „elkényezteti” a
munkásait, hogy házat építtet nekik, és annyi bért fizet,
amennyit mások nem tudnak megadni. Sovay apja
nagyvonalúságát azzal magyarázta, hogy az ő gazdálkodási
módszerei sikeresek és jövedelmezőek. Sir Roystont
azonban nem lehetett meggyőzni, ő továbbra is kitartott
amellett, hogy így ellehetetlenül a többi, a régi
módszerekhez ragaszkodó földbirtokos. Tagadhatatlan, hogy
édesapja lelkes híve az újszerű eszméknek. Nemcsak a
földművelés módját szeretné megváltoztatni, más
dolgokban is újító gondolatokat táplál. De pusztán ezért –
kém? De ha az volna is, honnan tudhatná éppen James?
Persze nem nehéz kitalálni, hogy honnan ered a
vádaskodás. Sir Royston parlamenti képviselő, és a választói
úgy táncolnak, ahogyan ő fütyül. A parlamentben ritkán
jelenik meg, annál szorgosabban keresi a hatalmasok
társaságát. Eszébe jutott James sokat sejtető fenyegetése.
Papa pedig pillanatnyilag távol van, Londonba szólították az
ügyei. Vajon tudja-e, miket híresztelnek róla? Ha nem,
feltétlenül tudatnia kell vele. Sovay meggyorsította lépteit.
– Kisasszony, kisasszony! – futott feléje Lydia. – Keresik!
Látogató érkezett! …Mi történt? – fogta izgatottan suttogóra
a hangját.
Sovay megmutatta a gyűrűt. Lydia zöld macskaszeme erre
kitágult, arca mosolyra derült.
– Nos, halljam, ki a látogató? Mr. Trenton, a festő?
– Nem – rázta meg a fejét Lydia. – ő már elment. Egy
idegen érkezett. Stanhope intéző küldött a kisasszonyért.
Sir Middleton távollétében William Stanhope irányította a
birtokot, de a családi ügyek intézése Sovayre hárult. Névleg
ugyan Harriet néni a háztartás feje, de az ő segítségére
nemigen számíthat. A képzelt beteg dáma ópiumoldattal
kevert punccsal kúrálja magát, s ezért szinte állandóan az
ágyat nyomja.
– A könyvtárba vezettem.
– Köszönöm, Lydia.
 A fiatalember éppen Sovay édesapjának könyveit
nézegette, amikor a leány a szobába lépett. A látogató
annyira elmerült foglalatosságában, hogy észre sem vette
az érkező lányt. Sovay percekig állt némán az ajtóban,
közben alaposan végigmérte a fiatal férfit: középmagas,
erős testalkatú, öltözékére láthatólag nem sok gondja van.
Rendezetlen fürtös haját fekete szalaggal fogja – úgy-ahogy
– össze. Csizmája sáros, kabátjának sötét szövete szinte
pattanásig feszül széles hátán, olyannyira, hogy amikor az
előbb felnyúlt a polcra egy kötetért, a kabát kis híján
elszakadt. Szegletes, napbarnított keze éles kontrasztot
képez a könyvek finom, halvány gerincével. Tudós módjára
tanulmányozza a könyveket, az öltözéke is inkább
úriemberre vall, Sovayt mégis inkább Gabriel Stanhope-ra,
az intéző fiára emlékeztette, aki otthonosabban mozog a
földeken, az erdőben, mint úriházak szalonjában. Lehet,
hogy gazdálkodási kérdésekben akarja kikérni a Papa
véleményét – tűnődött Sovay. Gyakran jönnek ugyanis
hozzá az új módszerek után érdeklődve. Ha viszont ilyen
járatban van ez az ismeretlen fiatalember, ugyan miért nem
Stanhope intézőt kereste fel?
A látogató ekkor – még mindig kezében tartva a
tanulmányozott kötetet – Sovay felé fordult, mintha csak
tudta volna, hogy a lány figyeli.
– Ó, elnézését kérem – szólalt meg. – Nem vettem észre,
hogy bejött valaki...
A hangja hirtelen elhalkult, de nem zavarában. Azonnal
felismerte Sovayt, ahogyan a leány is őt. Ez a fiatalember
volt aznap reggel a postakocsi másik utasa, és egyben
tanúja Sovay útonállói alakításának. A leány nem talált
szavakat. A fiatalember lélekjelenléte mentette meg a
helyzetet:
– Éppen az édesapja könyvtárát csodálom. Ezt pedig
igazán irigylem tőle – mutatta fel az imént tanulmányozott
kötetet: Rousseau Contrat Social-ja volt az, a Társadalmi
Szerződés 1762-es, első kiadása. – Egyszerűen csodálatos a
gyűjteménye.
Sovay körülpillantott, mintha az idegen szemével nézné a
könyvtárat. A padlótól a mennyezetig magasodó polcokon a
legváltozatosabb tárgyú könyvek sorakoztak. A falon
kronométerek, barométerek. A padlón földgömbök, és a
csillagok magasságának mérésére szolgáló asztrolábiumok.
A faliszekrényekben kitömött madarak és rágcsálók,
kőzetminták, ásványok, kövületek. Minden tenyérnyi
szabadon maradt felületen gépalkatrészek, mérőeszközök.
– Igen, apám nagyon sok minden iránt érdeklődik –
mondta Sovay, épp abban a pillanatban, amikor több óra
valóságos hangorkánja kondította, csilingelte, zúgta-
berregte a pontos időt. – Többek között az órák iránt is –
tette hozzá, de szavait elnyelte a hangzavar.
A fiatalember felnevetett. – Bocsásson meg, még be sem
mutatkoztam. – Előrelépett, kezet nyújtott. – Virgil Barrett
vagyok. Kegyed pedig bizonyára Sovay Middleton
kisasszony.
Megszorította Sovay kezét. A leány arra számított, hogy a
fiatalember meghajol és kezet csókol, ahogyan James tette
volna. Virgil Barrett azonban megrázta a kezét, mintha
férfival parolázna. Erőteljes volt a fogása, a bőre száraz és
meleg. Sovay viszonozta a kézszorítást.
– Örvendek a szerencsének, Mr. Barrett. Megkérdezhetem,
mi járatban van?
– Az édesapját keresném, de hallom, pillanatnyilag távol
van.
– Valóban. Váratlanul elhívatták. Sajnos, nem találkozhat
vele.
– Ettől tartottam.
Fel-alá járkált a szobában, még mindig a kezében
szorongatva a polcról leemelt könyvet. Vajon megbízzon
ebben a leányban? Sokaknak, többek között a leány apjának
az élete, a szabadsága függhet ettől a döntéstől. A leány
ugyan fiatal, de érett teremtésnek látszik – csakhogy nem a
tulajdon szemével látta-e, amint férfinak álcázta magát?
Méghozzá útonállónak? Egészen biztosan ő volt az. Ezt a
szempárt akárhol felismerné, és ebből a szempárból gyilkos
düh sugárzott. Látott ő már ilyet sok más szempárban
suttyó legényke korában, amikor a Függetlenségi
Háborúban szolgált. A lány talán nem is sejti, milyen
veszedelmet tartogat számára az élet. De ez a gyilkos düh...
Az efféle viselkedés vad, zabolátlan természetre utal a
tartózkodó külső mögött. Nem mindennapi teremtés ez a
leány; az ilyen tetthez merészség, sőt vakmerőség kell. A
fiatalember visszafordult. Elhatározásra jutott. Ilyen
tulajdonságokat igényelnek ezek az embert próbáló idők.
Sovay törte meg a hallgatást.
– A nyugati megyékből jött? – kérdezte kissé
bizonytalanul, mert furcsának, idegenszerűnek találta a
látogató modorát, öltözékét, sőt még a hanghordozását is.
– Nem én! – A látogató kacagása túlharsogta a szobában
zakatoló-tiktakoló órák moraját. – Az Amerikai Egyesült
Államok polgára vagyok. – Szabályos, fehér fogsora kivillant,
ahogy hallhatólag büszkén mondta ki a szavakat.
– Csakugyan? Édesapám az önök nemzetét „a sötét világ
fáklyájának” nevezi.
– Valóban az! Felettünk nem uralkodik se király, se
arisztokrácia. Senki előtt nem kell térdet hajtanunk. Magunk
alkotjuk a magunk törvényeit, szabadságban élünk.
– De nem mindannyian – mondta Sovay. Édesapja számos
ügyért harcolt, többek között a rabszolgák felszabadításáért
is.
– Valóban, nem mindannyian – válaszolt a látogató.
Kitalálta, mire gondol a leány. – De nem azért jöttem, hogy a
rabszolgaságról cseréljünk eszmét.
– Megtudhatnám, mi látogatásának a célja, Mr. Barrett?
Kíváncsian várom a válaszát.
– Tudja, hová ment az édesapja? Tudja, hogy mi szólította
el hazulról?
 – Nem pontosan, de mint mondtam, számos ügyben
érdekelt, és országszerte sokakkal áll kapcsolatban.
Gyakran utazik hol ide, hol oda. Azt hiszem, Londonba ment,
hogy találkozzon néhány emberrel, akik a segítségét kérték.
– Nos, el kell mondanom – szólt homlokát ráncolva a
látogató –, hogy azokat, akikkel találkozik, a letartóztatás
veszélye fenyegeti, ha ugyan máris lakat alá nem kerültek.
Igen valószínű, hogy épp ez ügyben keresték a kegyed
édesapját, ő is gyanúsított, ellene is, mint sokak ellen,
letartóztatási parancs van érvényben. – Körülnézett, karját
tehetetlenül széttárta. – Azért jöttem, hogy
figyelmeztessem, de sajnos az úton feltartóztattak. A lovam
lesántult, kénytelen voltam postakocsira szállni…
Sovay elfordította a fejét: ne lássa a fiatalember, hogy
elpirult. Felelőtlen, hebehurgya cselekedete egyszerre
szánalmasan gyerekesnek tűnt az új veszedelem
árnyékában.
– Közvetlen veszélyre kell felhívnom a figyelmét.
Hamarosan ideér egy törvényszéki futár, aki az édesapja
letartóztatási parancsát, valamint az ellene szóló
bizonyítékokat hozza.
– De az édesapám nincs itthon.
– Az nem számít.
– De mégis mi a vád ellene?!
– A kisebbik vád valószínűleg: lázadás. Hogy a király és a
kormány ellen lázított. Amint a parancs a kerületi elöljáró
kezébe kerül, a kegyed édesapját azonnal letartóztatják,
amint hazatér.
A kerületi elöljáró pedig nem más, mint Sir Royston. O
pedig boldogan végrehajtja a letartóztatási parancsot.
Bizonyítékkal pedig a fia, James szolgál majd. Fél órája sincs,
hogy a tulajdon fülével hallotta a fiú baljós szavait!
– És mi várható? Mi történhet?
– Ha az édesapját bűnösnek találják? Börtönbe vetik. Az
sem lehetetlen, hogy száműzik.
 Sovay édesapja nem örvend a legjobb egészségnek,
mindkét ítélet a halálbüntetéssel ér fel számára. Márpedig,
úgy tűnik, előre eldöntötték, hogy bűnösnek találják majd.
Ugyan ki vonná kétségbe egy elöljáró fiának a szavát?
– Azt mondta: a kisebbik vád. – Sovay felnézett a zaklatott
szürke szempárba. – De mi a nagyobb?
– Nem lehetetlen, hogy… – Virgil halkabbra fogta a szavát,
mintha attól tartana, hogy kihallgatják a beszélgetésüket –
…árulással vádolják.
– Árulással?! – Sovay megborzongott, mintha súlyos
események felhőjének árnyéka vetülne hirtelen Comptonra,
elhomályosítva a fényt, elfojtva a napsütötte könyvtár
melegét. – Mi történik, ha árulásban találják bűnösnek?
– Az árulás büntetése akasztás, felkoncolás, felnégyelés.
Századok óta nem változtattak az ítéleten. – Elhallgatott egy
pillanatra. – És…
– És?... – Sovay megremegett, és elfordult, hogy leplezze
zaklatottságát. Mi jöhet még ezután?
– Ha az édesapját elítélik árulásért, birtokát és javait
elkobozzák.
Sovay visszafordult. De vajon ki húzna hasznot
mindebből? Sir Royston. Ehhez kétség sem férhet. Édesapja
pedig akkor hiába munkálkodott az emberekért. Munkásai,
zsellérei épp olyan nyomorba süllyednének, mint ahogyan a
Sir Royston birtokán robotoló nyomorultak tengődnek.
Stanhope-ék is földönfutóvá válnának, és minden hasznot a
Gilmore család zsebelne be. Még a gondolat is
elviselhetetlen.
Sovay az utóbbi időben érezte, hogy sötét fellegek
tornyosulnak a látóhatáron, de azt nem sejtette, hogy ily
közel a vész. Bárcsak jobban figyelt volna arra, mi köti le az
utóbbi időben az édesapját. Kedvenc foglalatosságával, a
kísérletezéssel például felhagyott. Naplóját, természeti
megfigyeléseinek jegyzékét hónapok óta ki sem nyitotta,
műhelyét, laboratóriumát por lepi, holott régebben itt
töltötte ideje javát, röpiratokat fogalmazott, hosszú
leveleket írt. Szentül hitt eszményeiben: Értelem,
Szabadság, Egyenlőség. Így nevelte Sovayt is kisgyermek
kora óta, olyannyira, hogy ő is, bátyja is csak azt csodálták,
hogy mások nem osztoznak meggyőződésükben. Házuk
örömtől visszhangzott a francia forradalom kitörésének
hírére. Édesapja szabadságfát ültetett Compton Dassett
község közlegelőjén, és tavaly, a Bastille lerombolásának
évfordulóján az egész megyéből ünnepi vacsorára hívta
meg elvbarátait, a Hétfői Klub tagjait, akik minden hónap
első hétfőjén tartott összejöveteleiken vitatják meg a
tudomány és a filozófia kérdéseit. Pohárköszöntőt mondtak
„a francia hazafiak”, „Tom Paine” és „Az Emberi Jogok”
tiszteletére, de – Sovay erre tisztán emlékezett –
pohárköszöntő a „Királyt és az Alkotmányt” is megtisztelte.
Mert édesapja ugyan szilárd a hitében, de nem hűtlen
uralkodójához. Arra valószínűleg nem is gondolt, hogy
eszméi bajt zúdíthatnak a fejére. Hogyan is gondolt volna,
amikor mindig mások jólétét tartotta szem előtt a magáé
helyett. És mindez az ő szeme láttára folyt, és jóformán mit
sem vett észre belőle, annyira lekötötte gondolatait a
nyomorult Gilmore! Virgil Barrett most alighanem üres fejű
fruskának gondolja. De majd megmutatja, mennyire téved.
– Mikorra várható az a futár?
– Alighanem sikerült néhány nappal megelőznöm. – Virgil
tétovázott egy pillanatig. – Szívesen itt maradnék, és
segítenék kegyednek, de észak felé visz az utam. A futár
számos letartóztatási parancsot és tanúvallomást hoz, és
másokat is figyelmeztetnem kell. Kérhetnék kegyedtől egy
lovat? A fogadóban kölcsönzött vén gebével nem jutnék
messzire. Ráadásul… – kereste a szavakat – ...történetesen
üres a zsebem, és még. – ujjai a mellényzsebét tapogatták –
...az órámat is nélkülöznöm kell.
Sovay arcát elfutotta a vér. Ez volt az első közvetett utalás
a reggel történtekre, holott beszélgetésük során bizonyára
mindketten tudatában voltak, hogy találkoztak már,
méghozzá ott, az országúton.
 – Természetesen. – Sovay kinyitotta az íróasztal fiókját. –
Parancsoljon, néhány arany, és egy zsebóra, lánccal.
A fiatalember zsebre tette az aranyakat, majd alaposan
szemügyre vette az órát.
– Nagyon hasonlít az én órámhoz – mosolyodott el. –
Szinte szakasztott mása! – Felkattintotta az óra fedelét, és
kiböngészte a vésetet. – „Készült Philadelphiában”! Micsoda
véletlen! Szinte hihetetlen!
– Valóban! – Sovay zavara ellenére felnevetett. Hálás volt
a fiatalembernek, hogy ilyen könnyedén emelkedik felül a
sajátos helyzeten. – Édesapám gyűjteményében számos
kisebb-nagyobb különleges tárgy található. De most
keressünk önnek egy megfelelő lovat.
– Köszönöm. – Virgil megfogta Sovay kezét, de ezúttal
nem maradt el a kézcsók. – Remélem, legközelebb
kellemesebb körülmények között találkozhatunk.
– Magam is remélem. – Sovay elmosolyodott.
Rokonszenvesnek találta Virgilt, és őszintén remélte, hogy
viszontláthatja egyszer. Kikísérte, hogy gondoskodjék
megfelelő lóról a számára, és hogy némi útravalója is legyen
küldetése során.
Virgil köszönetet mondott és elnyargalt, élvezte, hogy
végre egy jó erőben lévő paripa van alatta. Milyen csinos ez
a leány. Nem, a „csinos” szó kevés. Inkább valóságos
szépség. Milyen kicsinek látszik most, ahogy ott áll a
lépcsőn és búcsút int! Nagyon fiatalka még, hogy
szembenézzen azzal a fenyegető veszedelemmel, azokkal a
vészes erőkkel, amelyek készek a szabadság kicsinyke
lángját kioltani, mely oly reményt keltőén ott lobog abban a
barátságos házban. Hirtelen megfékezte lovát: átfutott
agyán a gondolat, hogy visszamegy, és segíteni próbál a
lánynak, de végül csak üdvözlésre emelte kezét, és a lovat
nagyobb iramra ösztökélte. Kötelessége figyelmeztetni a
többieket a rájuk leselkedő súlyos veszélyre. Ha ugyan már
el nem késett így is.
 Sovay nem lelte helyét. Tudta, addig nem lesz nyugta, míg
meg nem találja édesapját, és nem üzen Hugh-nak,
Oxfordba. Fel-alá járkált az üres szobákban, és bármire esett
a pillantása, sokkal értékesebbnek tűnt a szemében, mint
eddig.
Minden veszélybe került, hiszen ha a házat lefoglalják,
mindent tűzre vetnek, elkótyavetyélnek, szerteszórnak. És
miért? Mi okból? Felnézett a kandalló fölött függő arcképre.
Édesapja kedves arca, mosolygó szeme, értelmes
pillantása... Öltözéke, mint mindig, egyszerű; kissé telt
alakján megfeszül a mellény. Valóságos mintaképe az úri
gazdálkodónak dohányszínű kabarjával, térdnadrágjával,
ápolt, világos barna parókájával. Büszkén áll szeretett
Comptonja előtt, oldalán puska, lábánál hű kutyája. Sovay
szívét elöntötte a gyengéd szeretet, ahogy a képet nézte. Jó
ember az ő édesapja, nagylelkű a bérlőivel, mindenkit
meghallgat, aki pedig szükséget szenved, annak jó szívvel
segít. Miért akarják megbüntetni? Amiért kutató elméje van?
Amiért hisz az eszményeiben? Igen, hisz a reformokban. A
vágya, hogy minden ember szavazhasson titkosan, és hogy
a parlamenti helyeket ne ajándékul osztogassák a Sir
Royston-féle embereknek. De mi ebben a lázadás? Mi ebben
az árulás? Talán aki ilyen eszményekben hisz, azt el kell
hallgattatni?
Sovay lassan baktatott fel a lépcsőn, a családi arcképeket
nézegetve. Az egyik fiatal édesanyját ábrázolja húsz
esztendővel ezelőtti divat szerint készült, díszes ruhában.
Gyönyörű halvány rózsaszín selyem, a csipke fodrainak
csokrai pedig mint megannyi kinyílt rózsa. Lugasban ül,
körülötte a ruhájának színével megegyező árnyalatú rózsák
virulnak. Sovay felsóhajtott. Ötéves volt, amikor az
édesanyja meghalt.
Felért a lépcsőn, majd belépett édesanyjának egykori
szalonjába. Ritkán jött ide. Nehezen bírta elviselni a
látványt. Tizenkét esztendeje, hogy az édesanyja meghalt,
de Apa ragaszkodik hozzá, hogy a szobába mindig friss virág
kerüljön, és teához legyen terítve az asztal. A kandalló
melletti falon miniatűr képek ábrázolták Sovayt és Hugh-t
kisgyermek korukban. A hét-nyolc éves Hugh csinos fiúcska
volt, piros arcú, szőke fürtös, de mégse nézte volna senki
lánynak. Gallérja, nyakkendője félrecsúszva, haja kócos,
csintalan pillantása lázongó természetre vall. Sovay kisebb
a képen, nem volt több akkoriban három-négy évesnél. Már
nem is emlékezett arra, amikor a művész megfestette. A
fekete, nagy szalagcsokorral díszített hajú, komoly
pillantású kislányban igazából nem is nagyon ismerte fel
magát, ámbár a kezében szorongatott kiskutyára még
emlékezett. Egy másik képen Hugh és Sovay együtt látható.
Itt már kissé nagyobbak, mindketten pojácának öltözve.
Sovay elmosolyodott. Emlékezett rá, mennyire utálta Hugh
ezt a képet, legszívesebben eldugta volna. A képet
édesanyjuk rendelte, amikor elhatalmasodott rajta a
betegség. Közvetlenül az ágya mellett tartotta a festményt,
mintha örökre emlékezetébe akarná vésni gyermekei arcát.
Az utolsó ovális keret nem festményt tartalmazott, hanem
édesanyjuk fürtös, fekete hajának fonatát, amely még ennyi
év után sem veszítette el fényét. A lány elfordult, szemét
csípték a könnyek. Felidézte magában, amint Mrs. Crombie
gyengéd kézzel fésüli édesanyja haját, amely szétterült a
fehér párnán a még annál is fehérebb arc körül.
Sovay letörölte könnyeit és kilépett a folyosóra. Immár
neki kell megtalálnia a módját, hogy biztonságot teremtsen
ebben a házban, hogy Comptont ne érhesse vész. Ki ne
harcolna a családja nevéért, becsületéért? Ki vethetné
szemére, ha megteszi? A lépcsőn lefelé haladva meg is
szilárdította magában elhatározását.
HARMADIK FEJEZET
Így kezdődött Sovay útonállói pályafutása. Nem ismert
félelmet. Makacs céltudatosság töltötte el. Ahányszor csak
kilovagolt, és „Megállj, ide az aranyat!” kiáltással
feltartóztatta az utazókat, mindig elfogta az izgalom. Már
előre beleborzongott az érzésbe, amint várakozott a
verőfényes nyári reggeleken; a lombok közt pacsirta és
kenderike dalolt, mindent átjárt a rekettye és a sünzanót
illata. Minden nap friss gallyat vágott kabalának. És eddig
minden ment is, mint a karikacsapás. Minden egyes nap
éppoly zökkenőmentesen zajlott, mint ama bizonyos első
alkalommal. Csak közönséges utazók akadtak az útjába,
különleges futárnak nyoma sem volt. Nem szerzett számára
örömet, hogy elvette az utazók pénzét, ékszereit, hiszen
nem ez volt a célja, és meg is válogatta, kit foszt ki, kit
kímél meg. Ha az utas szegényes öltözéket viselt, ha a
postakocsi saroglyájában vagy éppenséggel a tetején
utazott, attól semmit sem vett el. Udvariasan bánt a
hölgyekkel, meghajolt, kezet csókolt, meghagyta
nyakláncukat, gyűrűiket.
A szerzett javakat nem tartotta meg, hazafelé vezető
útján elszórta a pénzt a földeken, a madarakat riogató
gyermekek ösvényein. A szegény rekettyearatók mezein
aranyakat dobált el, a zsellérek kertjébe pedig ezüstpénzt
hajított át a sövény felett. Napról napra terjedt, színesedett
a legenda a bátor útonállóról, a szegények barátjáról. A
kalapján viselt gally után a titokzatos Rekettye kapitánynak
nevezték el, és híre elterjedt az egész megyében.
Egy reggel, újabb kiruccanásra készülőben, épp kilovagolt
az istállóból, amikor valaki megragadta a lábát. Hű hátasa,
Villám megtorpant, és Sovay kis híján kipottyant a
nyeregből.
– Hová, hová, kisasszony, ezen a szép nyári reggelen?
 Gabriel Stanhope, az intéző fia nézett fel rá. Széles
vigyora láttán Sovayben felforrt a méreg, de a legény csak
nem engedte el. Vaskézzel markolta a leány csizmáját, úgy
várt a válaszra.
– Semmi közöd hozzá. Eressz el!
Gyermek–, sőt szinte totyogós koruk óta ismerték
egymást. Együtt nőttek fel. Régen Sovay épp annyira
bátyjának tekintette Gabrielt, mint Hugh-t, az édestestvérét.
Elválaszthatatlanok voltak ők hárman, szélvészként
száguldoztak erdőn-mezőn. Nem egy este sírta Sovay
álomba magát, mert féltékeny volt a Hugh és Gabriel közti
barátságra, és mindent megtett volna, hogy magára vonja a
fiú figyelmét – de azóta felnőttek és sok minden
megváltozott közöttük. A barátság megmaradt, Sovay
nagyon kedvelte a fiút, de azt már nem tűrhette, hogy
Gabriel éppúgy parancsolgasson neki, mint amikor hét
esztendős volt, a fiú meg tíz.
– Oda megyek, ahová kedvem tartja – vágta oda. – Nem
kell tőled engedélyt kérnem!
– Igazán? És miféle gúnya ez? Veszedelmes játékot űz,
Sovay kisasszony. A fogadóban egy újonnan felbukkant
útonállót emlegetnek. Azt mondják, vékony legényke, de a
szíve a helyén van. A kalapja mellé tűzött ágról Rekettye
kapitánynak nevezték el. – Ahogy ezt mondta, a gally felé
biccentett, ami legutóbbi kalandja óta még most is ott
díszlett Sovay kalapja mellett.
– Csakugyan? – Sovay visszazökkent a nyeregbe. –
Rekettye kapitánynak? Remek név!
– Nem tréfadolog ez, Sovay – nézett fel rá a legény. –
Remélem, ennek semmi köze ahhoz az ostoba Gilmore-hoz.
Úgy hírlik, a minap kirabolták.
– Már egyáltalán nem érdekel Gilmore. Sokkal komolyabb
dolog foglalkoztat most ennél.
Lehajolt a legényhez, beszívta ismerős illatát, a széna, a
lovak, a lószerszám szagának elegyét.
 Gabriel sűrű, aranyvörös haja még nedves volt, derékig
kigombolt inge ujja felgyűrve, mintha épp az imént
mosakodott volna az udvari szivattyús kútnál.
Beretválkozásra már nem jutott ideje. Orcáján rézsárgán
villant meg a sűrű borosta. Sovay lepillantott a legény
széles arcára, amelyet a mezei munka közben barnára
sütött a napfény. A fiú széles homlokát gond redőzte, kék
szeme nyugtalanságot tükrözött.
– Nagy baj közeleg, Gabriel, megpróbálom útját állni.
Eressz már!
A legény kelletlenül elengedte. Gabriel csak állt és
gondterhelten nézett a távolodó lovas után.
Semmiképpen sem tarthatja vissza Sovayt, hiszen ő a ház
urának leánya. Gabriel becsörtetett az istállóba. Vajon
vágtasson-e a lány után, ha kell, akár szőrén ülve meg a
lovat? Tudta, hogy merre visz Sovay útja az erdőn át a
közlegelőre; tudta, hol áll meg, hol vár a közeledőkre. De
neki itt a helye a házban. Vészterhes idők előszelét lehet
érezni. Forradalmi hírek söpörnek végig az országon a
franciahoni események nyomán. A Király és Haza mozgalom
ezért most hűségesküt követel mindenkitől, és üldözőbe
veszi a radikális nézeteikről ismert személyeket. Sovay
édesapja pedig nem örvend általános rokonszenvnek. Szinte
mindenről radikális nézeteket vall, és a birtokán
végrehajtott reformok sem nyerték el mindenkinek a
tetszését. Mindezzel pedig támadások célpontjává teszi
magát, akár még a házát is feldúlhatják. Nem egy példa
akadt már ilyesmire országszerte.
Gabriel tudta, mi a kötelessége. Itt kell maradnia. Most
már úgysem fékezheti meg Sovayt. őrültség, amit művel, de
a lány merész, határozott, és a céljától lehetetlen eltéríteni.
Mindig is csodálta ezért. Sovay úgy üli meg a lovat, úgy
kezeli a fegyvert, mint bármelyik fiú, csakhogy most
ismeretlen veszedelembe rohan. Gabriel bizony nagyon
aggódott miatta. A leány vakmerő és konok, robbanékony
vérmérséklete nem tűr semminemű óvatosságot. Gabriel jól
emlékezett rá meg Hugh-ra még gyermekkorukból. Aki már
akkor ismerte őket, nem csodálkozhat azon, hogy ilyenné
cseperedtek. Mások előtt leplezhetik valódi természetüket –
Hugh a tudománnyal, Sovay a hölgyhöz méltó
magatartással –, de őt ugyan félre nem vezetik.
Megveszekedettek mind a ketten, szüntelenül versengenek
egymással, egy csipetnyi veszélyérzet nem szorult
egyikükbe se. Nem egy kutyaszorítóból szabadította már ki
őket, hazudott a kedvükért, magára vállalta a büntetést.
Bizony sokszor el is páholták, de nem bánta, hiszen a
szívébe zárta mindkettejüket. Akár fel is köttetné magát
Sovay kedvéért? Ez most a kérdés.
Kihozta a lószerszám-kamrából köpenyét, kalapját, a falról
pedig leemelte a mordályt, amelyet a betörők ellen
tartottak. Ósdi fegyver volt, de meg volt töltve, és közelről
igen hatásosnak bizonyulhat. Más fegyvert keresni nincs is
idő. Gabriel kendőt kötött az arca elé, felugrott Tarka, a
szénásszekér elé szánt igásló hátára és elvágtatott a láp
felé.

***

Amint Sovay kiért a közlegelőre, első dolga volt, hogy friss

gallyat törjön. Rekettye kapitány. Elmosolyodott, míg
belélegezte a ragyogó sárga virág pézsmaillatát. Az
ágacskát kalapjához erősítette egy ifjú gavallértól
zsákmányolt gyémántköves tűvel, és Villám nyergéhez is
tűzött egy gallyat.
A keresztútnál fedezékbe húzódott, feltette fekete álarcát,
szája-álla elé kötötte a zöld kendőt, keze ügyébe helyezte a
fegyvereit. Hamarosan felhangzik a patkók csattogása a
köves úton.
A lovak lassítottak a meredélyen, de mihelyt a tetőre
értek, a kocsis megpattintotta ostorát, hogy sietősen
ereszkedjenek alá a lejtőn. Sovay előre rúgtatott. A lovak
meghőköltek, de nem álltak meg. A kocsis mellett fegyveres
őr ült, egy másik pedig a kocsi hátulján foglalt helyet. A
sűrűn ismétlődő támadások miatt a postakocsi gazdája
óvintézkedések megtételére kényszerült.
Az őr célzott, ahogy a kocsi elszáguldott Sovay mellett. A
leány érezte a puskagolyó melegét, ahogy a lövedék
elsüvített az arca mellett. A kocsis felkiáltott, hosszú ostora
az izzadó lovak háta fölött pattogott.
– Állj! – harsant egy kiáltás egy kicsit lentebbről. –
Engedelmeskedj a parancsnak!
Sovay a hang forrása felé pillantott: vajon ki szegődhetett
társául? A férfi arcát hasonlóképpen kalap és a szája elé
húzott kendő fedte, de nehézkes igáslovat ült meg, a
kezében pedig egy ósdi mordályt tartott.
– Falusi fajankó, igáslovon – köpött ki a kocsis. – Eriggy az
utamból!
– Ha igásló is – válaszolt Gabriel –, egy perc, és felborítja
ezt a rozoga hintót. – Meglóbálta a mordályt – Ez meg
tüstént kilyukasztja a bőrödet! Akarod, hogy kipróbáljuk
valamelyiket? – A bakon ülő őr idegesen pillantott körbe. A
mordály ugyan ósdi, de arra jó, hogy kilyukassza az ember
bőrét. – Dobjátok el a fegyvert! – kiáltott Gabriel, majd
felnyargalt Sovay mellé, aki pisztolyával a kocsi hátulján ülő
őrt tartotta sakkban.
Ekkor széles arc bukkant elő a hintó belsejéből: az ablakot
teljesen betöltötte a törvényszéki futárok vörös mellényét,
kék kabátját viselő nagydarab férfi.
– Miért álltunk meg? – kérdezte dühösen. – Indulj már!
Hajts, gazember! Golyót a gazfickókba, ti gyáva
himpellérek!
Az őrök azonban ügyet sem vetettek a dörgedelemre, és
elhajították fegyverüket. Gabriel biccentett Sovaynek, mire
a lány megkocogtatta a kocsi ajtaját. Az utasok egyenként
kiszálltak.
– Nyomorult kutyák! – üvöltött a kocsisra meg az őrre a
vörös mellényes férfi, miközben kászálódott lefelé a
hintóból. – Egy követ fújtok a banditákkal! – Meglendítette
botját. – De jól vigyázzatok, megtudom, miben sántikáltok,
és együtt lógtok majd velük! Tőlem ugyan semmit el nem
raboltok!
Sovay felé fordult, malacszemében rosszindulat villogott.
Sovay elébe léptetett, és néhány ujjnyi távolságból a férfi
fejére szegezte pisztolyát.
– Egy okkal több, hogy keresztüllőjelek – vágta oda. Ahogy
kattant a fegyver kakasa, a kövér férfi tág pórusaiból ömleni
kezdett a zsíros verejték.
– Nincs nálam semmi érték.
– Mi van abban a tárcában?
– Csupa értéktelen irat!
– Akkor is elveszem.
– Ezt ugyan nem! – és már lendítette is a botját, hogy
Sovay kinyújtott karjára vágjon.
– Dobd el azonnal! – hangzott Gabriel parancsa. – Vagy
kiloccsantom az agyvelődet!
A bot a földre koppant, ahogy a férfi a mordály széles
torkára meredt.
– Ide azzal a tárcával! – utasította Sovay. A futár
vonakodott teljesíteni a parancsot, ám egy felhúzott pisztoly
igencsak meggyőző érv. Végül átadta a meglepően súlyos
tárcát.
– Ti pedig – fordította fegyverét Gabriel a lapuló utasokra –
azonnal adjátok elő az értéktárgyaitokat! Ne próbáljatok
visszaélni a türelmünkkel!
Sovay elébük dobta nyeregtáskáját, a rémült utasok pedig
buzgón engedelmeskedtek a parancsnak.
Sovay felvette a degeszre tömött nyeregtáskát, Gabriel
pedig a futárra szegezte fegyverét.
– Ide azzal a bottal! – kiáltott rá. – Most rögtön!
A férfinak cseppet sem volt ínyére a dolog, de a bőrét
többre becsülte a kötelességnél. Gabriel elvette tőle a botot,
és azzal ösztökélve a lovát elvágtatott. Sovay
utánairamodott, nyargalásra sarkantyúzta Villámot, és
mélyen a ló nyaka fölé hajolt arra az esetre, ha az őr
utánaeresztene egykét golyót. Addig nem is engedték
lazábbra a kantárt, míg az erdő szélére nem értek.
Gabriel lecsavarta az üreges bot réz fogantyúját, és
elővette a botban rejtőző irattekercset.
– Törvényszéki szolga a nyomorult – mondta. – Ez az irat
itt Sir John Middleton letartóztatási parancsa.
– Ide vele! – kiáltott Sovay. Elvette az iratot, és máris
nyargalt volna hazafelé.
– Állj! – Gabriel megfogta Villám kantárját. –
Elhamarkodottan cselekszik, Sovay kisasszony, igencsak
elhamarkodottan. Hogy ne mondjam: ostobán. Még
akasztófára is kerülhet az útonállásért!
– Akkor te majd ott lógsz mellettem.
– Mégsem hagyhattam magára.
– Egyébként is: hogyan bizonyíthatnák rám a vádat? Ki
hallott már női útonállóról?
Sovay felnevetett és megsarkantyúzta lovát. Kipirult arca
olyan elszántságot tükrözött, hogy Gabriel most már
istenigazában aggódni kezdett érte.
Már a ház felé közeledtek, amikor egy kisfiú futott eléjük.
Sovayre egyetlen pillantást sem pazarolt: idegennek hitte. A
leány levette álarcát, de a kendő még így is takarta orrát-
száját, mintha az út pora ellen akarna védekezni.
– Gabriel úr! Jöjjön hamar! Lovasok közelednek a házhoz!
– Miféle lovasok?
– Nemtom’ – vont vállat a gyerek. – Nem katonák, annyi
biztos, de némelyikük uniformist visel. Karóval, lándzsával
hadonásznak, azt mondják, a Király meg a Haza emberei.
Azt ordibálják, hogy a gazdát letartóztatták, és ők azért
jöttek, hogy igazságot tegyenek! Sir Royston vezeti őket. – A
gyerek a homlokát ráncolta. – Az intéző úr fent jár a
legtávolabbi kukoricaföldön. Sovay kisasszonyt meg nem
találjuk sehol, hát a Gabriel úr édesanyja küldött magáért!
– Hányan vannak? – kérdezte Sovay, megfeledkezve
álruhájáról. A gyerek félrehajtott a fejét, kíváncsian
pislantott fel rá, mintha ismerősnek találná, de aztán
megrázta a fejét.
– Nemtom’ – válaszolta –, de vannak jó páran.
– Jól van, Jack. – Gabriel a zsebébe nyúlt egy pennyért. –
Szedj össze annyi embert, ahányat csak tudsz. Az udvaron
várjanak rám.
A mezítlábas kisfiú elinalt, markában szorongatva a
pénzérmét.
– Elővesszük a puskákat a fegyverteremből, és minden
egyéb fegyvert is, amit csak találunk – mondta Sovaynek
Gabriel. – Maga csak maradjon odabent. Az embereket
felsorakoztatom a ház előtt.
– Dehogyis maradok! – méltatlankodott Sovay. – Mit
gondolsz, elbújok, mint valami nebántsvirág? Szembenézek
azzal az alakkal. Letartóztatási parancs nélkül semmit sem
tehet. – Megszorította Gabriel kezét. – Egyesült erővel
elkergetjük, a csőcselékével együtt!

***

Az ügyes kezű Lydia szorgoskodásának hála, Sovay

makulátlan öltözékben, hölgyhöz illő galambszürke
lovaglóruhában jelent meg. Kezében ostort tartott, a
nagykapu lépcsőjén állva árgus szemmel nézte a ház előtt
gyülekező férfiakat. A mögötte álló Lydia jókora acél árt
szorongatott, amellyel, fogadkozott, szükség esetén
bárkiben jókora kárt tehet. Lydia mellé a szakácsnő is
odaplántálta magát, kezében a sodrófával. A komor arcú
Gabriel mögött két sort alkottak glédában álló emberei. Az
első sor lőfegyvert tartott készenlétben, a mögöttük állók
pedig azt markolták fel, ami éppen a kezük ügyébe esett:
némelyek az előcsarnok faláról leemelt ósdi karabélyokat,
dárdákat, alabárdokat, de félelmetes fegyvernek ígérkeztek
a vasvillák, kertészkések, sarlók és nyúzókések is.
Sir Royston emberei is jórészt hasonló fegyvereket
szorongattak. Némelyikük egyenruhában feszített, ugyanis
önkénteseinek csapatát a maga költségén szerelte fel. Az
egyenruhájukat James tervezte – ő is ott lovagolt a szedett-
vedett csapat élén. Kék és krém színű egyenruhában
feszített büszkén, akár valami huszárkapitány, keze ezüst
kardmarkolatán nyugodott, sisakján toll lengedezett, vállán
és mellén átvetve pedig dús aranyrojt díszelgett. Szánalmas
látványt nyújtott. Lydiából kis híján kitört a kacagás, és
maga Sovay is elnevette volna magát, ha nem ennyire
komoly a helyzet. Szemügyre vette a szemben álló erőket.
Sir Royston birtokának emberei javarészt mogorván
hallgattak, mintha nem fűlne a foguk a kényszerű
katonásdihoz, a többiek, akiket alkalmasint a városi
kocsmákban toboroztak, jócskán hallatták a hangjukat, ami
jobbára részeg danolászás volt. A csapat élén maga Sir
Royston pompázott, dagadt alakja dülöngélt szép pej lova
hátán. A kapu felé tartott, amikor azonban Gabriel emberei
zárták előtte soraikat és elébe léptek, megfékezte a lovát.
– Mit keresnek itt? – kérdezte éles hangon Sovay. Az
ordítozás alábbhagyott, helyét gunyoros szitkozódás foglalta
el. – Milyen jogon merik háborítani a birtokomat?
– Nem a maga birtoka, hanem az apjáé, aki ellen
letartóztatási parancs van érvényben! – kiabálta Sir
Royston. – Azért jöttünk, hogy érvényt szerezzünk a
törvénynek!
– Le akarják tartóztatni? – Sovay meglepetést tettetett. –
Mégis mi okból?
– Zendülés és árulás miatt! Most pedig takarítsa el ezt a
csőcseléket az utamból!
Azzal nekilódult, hogy áttörjön a védelem sorain. A tömeg
utánatódult, azt ordibálva, hogy „zendülés!”, „árulás!”, meg
hogy „igazságot követelünk!”. Mikor Gabriel figyelmeztető
lövést adott le a tömeg feje fölé, a hangzavar valamelyest
alábbhagyott.
– Apám nincs itthon. Ezt ön is tudja. Újra kérdezem tehát:
mi járatban van?
 – Azért jöttünk, hogy házkutatást tartsunk, hogy lázító
iratokat keressünk.
– Van házkutatási parancsuk? – Sovay nagyon jól tudta,
hogy nincs, hiszen a parancs az ő zsebében lapult.
Farkasszemet nézett Sir Roystonnal: vajon erre mit lép?
– Egy órán belül itt lesz – hangzott a válasz.
– Tehát nincs ilyen a birtokában, vagyis be sem léphet
ebbe a házba. Ismételten figyelmeztetem: birtokháborítást
követ el. Az ön birtokán sok ember hagyta fél lábát
csapdában, oltotta ki életét orvvadász puskája, vagy került
épp ilyesmiért életfogytig tartó száműzetésbe. – A Sir
Royston mögött taszigálódó csőcselékre pillantott. – Maguk
pedig, emberek, mielőtt kezet emelnének apámra,
emlékezzenek, milyen irgalmas volt azokkal, akik bírói széke
előtt megjelentek. Hány embert mentett meg a
száműzetéstől? Vagy éppenséggel a kötéltől? Idejönnek,
igazságért ordibálnak – az én apám mindig igazságot
szolgáltatott, mindig tisztességesen ítélt. Vagy talán nem
így van? Feleljenek!
A gúnyos ordibálás morgássá, motyogássá halkult. Sovay
tudta, hogy némelyiküknek az elevenébe talált. A városbeli
népségnek jó oka van, hogy hálát érezzen Middleton bíró
iránt. Jóindulata, tisztessége közismert. „Nem úgy, mint
egyeseké” – ez volt kiolvasható a Sir Roystonra vetett
pillantásokból.
De nem mindenki osztozott ebben az érzésben. Az
önkéntesek között a kocsmatöltelékeken kívül
törvénytisztelő polgárok is akadtak, akik Sir Royston
zsoldjában álltak.
– Elég az alkudozásból! – kiáltotta James, és körülpillantott
támogatásért. Megsarkantyúzta lovát, a többiek pedig
utánatódultak. – Tisztítsuk meg a lázadás fészkét! .
James már-már Gabrielre rontott, még mielőtt a legény
célozhatott, lőhetett volna. Sovay féltette Gabrielt, pedig
tudta, a fiú állja a sarat. Nem akarta, hogy bármelyik oldalon
vér folyjon, de James már féktelen dühbe lovallta magát.
Sovay szilárdan állt a kapu előtt. Ruhája redőibe pisztolyt
rejtett, és nem restellte volna használni is, ha James
közelebb kerül. Az épp kardot akart rántani, nagy üggyel-
bajjal küszködött a fegyver tokjának őrgombjával, de sehogy
sem sikerült előrántania a hosszú, görbe szablyát.
– Vigyázz, meg ne vágd magad! – kurjantott rá Sovay. –
Míg meg nem tanulod, hogyan kell kardot használni, jobb,
ha a tokjában hagyod!
Szavait gúnyos kacagás kísérte. James támadása
hamvába halt. Mérgesen mocorgott, forgolódott a
nyeregben, arcát vérvörösre festette a düh, a karddal való
hasztalan hadakozás kis híján kivetette a nyeregből.
– Mint mondom, Sir Royston, akkor térjen vissza, amikor a
kezében a parancs. Addig viszont felszólítom, hogy azonnal
hagyja el a birtokomat.
Gabriel biccentésére a comptoniak előbbre léptek. A velük
szembenálló tömeg bomladozni kezdett. Egyszer csak
felbukkant hátulról William Stanhope is a távolabbi földekről
toborzott, bunkósbotot, sarlót, kaszát szorongató
embereivel. A két, mindenre elszánt csapat közé szorult
maradék fejvesztetten menekülni kezdett. Zavarkeltés volt
az eredeti céljuk, meg némi fosztogatás. Dehogy akartak ők
megverekedni bárkivel is.
– Visszajövök, kisasszonyka! – Sir Royston vörös képe
szinte lilára színeződött. – Legközelebb nem lesz ilyen
szerencsés.

***

Mire Gabriel Sir Royston „hadseregének” elkotródása után

visszatért a házhoz, Sovaynek már hűlt helyét találta.
– Elment? – kérdezte csodálkozva Lydiát. – Hova?
– Londonba. Megkeresi a gazdát. – Lydia ruhákat dobált
egy táskába. – Én meg a következő postakocsival megyek
utána.
– Lóháton távozott?!
 – Hát igen… – ismerte be zavartan Lydia. – Villámot
nyergelte fel.
– Férfiruhában, igaz?
Lydia durcás képet vágott, de hallgatása felért egy „igen”-
nel.
– Tudom, hogy mit művel a kisasszony. – Gabriel
türelmetlenül rázta meg a fejét. – És abban sem
kételkedem, hogy maga segít neki.
– Azt mondta, így gyorsabb – mondta Lydia, folytatva a
csomagolást. – Sebesen vágtat, nemigen tartóztatj a fel
senki…
– Maga pedig elengedte! Idősebb a kisasszonynál, igazán
beszélhetne a fejével! Azt hittem volna, legalább magának
több esze van!
– Maga is tudja, Mr. Gabriel, milyen az, mikor a kisasszony
a fejébe vesz valamit. Nem hallgat senkire, hát miért éppen
az én szavamat fogadná meg? Meg aztán, igaz, ami igaz, én
csodálom a kisasszonyt! Hát nem volt nagyszerű, ahogy Sir
Roystonnak kiadta az útját? – Lydia zöld szemében rajongás
csillogott. – Mint valami királynő, olyan volt, ahogy
védelmezte a birtokát! És sehol egy férfi, aki segítené! Mi
mást tehetett volna?
Lydia tekintetében kis pimaszság bujkált. Gabriel minden
igyekezetével próbálta megóvni Sovayt a tulajdon
esztelenségétől, nem úgy Lydia. Ez az éles nyelvű, makacs
leányzó senki emberfiára nem hallgat, Sovayt pedig
valósággal bálványozza. Még hogy ő próbálta volna
visszatartani! Lydia meg az úrnője – az egyik tizenkilenc, a
másik egy híján húsz!
Gabriel haragosan odébb állt, hadd csomagoljon Lydia.
Mióta vágyódik már Londonba – most teljesül a kívánsága.
De Mrs. Crombie majd kordában tartja mindkettejüket. Az
idős gazdasszony gondoskodik a londoni házról. Az ő szigorú
szeme előtt majd megjuhászodik a két heves vérű leányzó.
Gabriel nem tagadhatta, hogy Sovayben van kurázsi.
Katonásan kiadta Sir Roystonnak meg a kardcsörtető
söpredéknek az útját. Kedve szerint ugráltatta őket, soha
egy szemernyi félelem nem volt benne, és most megint
elszáguldott, útonállónak álcázva magát! Micsoda ördög
bújt ebbe a leányba? De legalább nem szenved majd
szükséget semmiben, mert Villám nyeregtáskája még a
korábbi hadjáratban zsákmányolt aranytól duzzad. Gabriel is
csomagoláshoz látott. Megérett benne az elhatározás.
Compton őrizetét édesapjára bízza, ő maga pedig Oxfordba
megy: beszámol Hugh-nak a történtekről. Aztán együtt
indulnak Londonba megakadályozni, hogy Sovay megint
kihívja maga ellen a sorsot. Az urat valóban figyelmeztetni
kell, ebben Sovaynek igaza van, de Hugh-ra kellett volna
bíznia, hogy hogyan és mint. Sir John talán már tud is a
fenyegető vészről. Talán éppen ezért távozott hazulról: hogy
a bajt magával vigye, ahogy a madár igyekszik fészkétől
elcsalogatni a rablómadarat. Csakhogy Sir John tévedett, ha
azt hitte, hogy ez sikerülhet.
NEGYEDIK FEJEZET
A franciaországi események híre általános riadalmat
keltett országszerte; Sovay nemegyszer volt kénytelen
Villámmal a sövény mögé húzódni, hogy utat adjon a dárdát
rázó férfiakból álló rögtönzött bandáknak. Néha rá is
kiáltottak, követelve, árulja el, híve-e a „Király és Hazá”-nak,
de legtöbbször rá se hederítettek, egyszerűen egy karddal-
pisztollyal felfegyverzett úriembernek nézték.
Sietős volt az útja, el akarta kerülni az útmenti fogadókat,
de győzött az éhség és a szomjúság, meg aztán Villám is
kifáradt. A lovának pihenő kell, meg is kell itatni,
megabrakoltatni, ha napszálltáig még folytatni akarják az
utat. Sovay megpillantott az országút mentén egy tanyát,
és odakiáltott az udvaron serénykedő gazdasszonynak. Az
asszony jó szívvel felajánlotta háza egyszerű
vendégszeretetét.
– Kaphat kenyeret meg sajtot, fiatalúr, és ha inna egy
bögrével, frissen fejt tejjel is megkínálhatom.
Sovay leszállt a lóról. Örömmel fogad bármit, mondta, és
szívesen megfizeti, amit kap.
A gazdasszony hallani sem akart fizetségről. Menten
ráparancsolt egy fiúcskára, hogy viselje Villám gondját,
Sovayt pedig bevezette a tejeskamrába.
Sovay ugyancsak megizzadt a gyors lovaglásban, így jól
esett neki a tejeskamra hűvöse. Az ott ülő lány abbahagyta
a köpülést, és megkínálta Sovayt egy csupor tejjel. Sovay
szomjasan felhajtotta, aztán az inge ujjába törölte a száját.
A fejőlánynak nemigen akaródzott folytatni a munkáját.
Csinos leányzó volt, nagy szeme kék, akár a búzavirág,
szája körül kacér mosoly játszott. Orcája rózsapiros,
pruszlikja látni engedte nyaka-válla makulátlan, tejfehér
bőrét.
 – Ej, de szemrevaló legényke vagy! Hová, hová ezen a
szép napon? – és gömbölyű karján még magasabbra tűrte
az ingválla ujját.
– Londonba – válaszolt Sovay.
– De elmennék oda magam is! – sóhajtott a lány, és
közelebb húzódott Sovayhez. – Azt beszélik, Londonban igen
mozgalmas az élet! Egy lány megcsinálhatja ott a
szerencséjét! Ugyan, nem vinnél-e magaddal?
– Nem tehetem – mosolyodott el Sovay. – Egy lovam van
csak, és az utam sietős.
– Sietős-e? – kacagott fel a lány, fehér foga kivillant. – No,
akkor tán megkínálhatlak még valamivel. Van érett eprem,
édes, piros cseresznyém! – Kacsintott, ujjai a főkötője alól
kiszabadult, keblére hullott hosszú, szőke fürttel játszottak.
– Hol van? – nézett körül Sovay, de egy szem gyümölcsöt
se látott. A lány kacagva rázta meg a fejét. – Nem valami
fürge az eszed, te legény! Hát, ha csak a tejre szomjazol,
megfizetnél-e érte?
– Meg hát! – Sovay már nyúlt is a zsebébe.
– Nem pénzzel, te fajankó! – törleszkedett hozzá a lány. –
Hanem egy forró csókkal!
Sovay elhúzódott. Hiszen ez a fejőlány kacérkodik vele!
Még hogy eper meg cseresznye! Egészen más járhat ennek
a lánynak az eszében! Sovay érezte, hogy arcát elfutja a
vér. Meghajolt, hogy rejtse zavarát.
– Szívesen állnék kötélnek – mondta, azzal megfogta és
megcsókolta a lány kezét –, csakhogy az utam sietős.
Az ajtóból még csókot dobott, és amilyen hetyke léptekkel
csak bírt, sürgősen távozott. Jócskán van még tanulnivalója,
ha férfinak akar látszani!

***

Alig ért ki az országútra, amikor sebesen közeledő kocsit

pillantott meg. – Félre az útból! – ordított rá a kocsis, és
Sovay sietősen elhúzódott, nehogy az árokban találja
magát.
Sovay Villám nyaka fölé hajolt, megveregette,
megnyugtatóan sugdosott a fülébe, ahogy visszaterelte az
útra. Közben érezte, hogy gyülemlik benne a düh. Le is
eshetett volna lova hátáról! Vagy Villámot érhette volna
sérülés. Micsoda viselkedés az ilyen! Hogy merik őt
lekergetni az útról?
Mire sikerült megnyugtatnia Villámot, a kocsi már messze
járt, de Sovay így is felismerte. James Gilmore eleget
hivalkodott a családjuk elegáns csézájával: a sötétkék festék
fényesen csillogott, a magas, karcsú küllőjű fekete kerekeket
arannyal futtatták, minden rugó, minden függesztek a
legutolsó módit követte, és a kocsit két deli, hajszálra
egyforma ló húzta.
Sovay szinte látta, ahogy Sir Royston terpeszkedik a
kocsiban. Ki tudja, milyen gálád ügyben jár? Sovayben
szinte forrt a méreg. A szomszéd uraság az ő családja ellen
sző aljas terveket, a fiát küldi kémkedni, csőcselékkel
félemlíti meg Papa háza népét, és most kis híja, hogy őt
magát le nem szorította az útról! Eredetileg nem állt
szándékában, hogy ismét az útonállót játssza, de most
megsarkantyúzta Villámot, átvágott árkon-bokron, eltökélve,
hogy Sir Roystont móresre tanítja.
Elhagyatott útszakaszra bukkant egy kis emelkedő
tetején, épp amikor feltűnt a hintó. Sovay várt, és amikor az
szinte már eléje ért, csak akkor léptetett elő, két kezében
egy-egy pisztollyal.
– Állj! Ide az arannyal! – kiáltotta, rászegezve a pisztolyt a
kocsira.
Az tétovázott egy pillanatig, de aztán jobbnak látta, ha
engedelmeskedik. Megfékezte a fogatot.
Sir Royston kidugta a fejét: – Mi az ördög folyik itt? –
kiabálta. A szeme kikerekedett, amikor megpillantotta
Sovayt. – Miért álltál meg, nyomorult himpellér! – üvöltött a
kocsisra. – Indulj! Hallod?!
 A kocsis felemelte az ostort, és már-már
engedelmeskedett a parancsnak. Sovay a levegőbe lőtt,
mire a kocsis sürgősen visszakozott. Sovay a másik pisztolyt
Sir Roystonra szegezte.
– Ki a kocsiból! Hallja?!
Sir Royston előbukkant, széles képe csak úgy vöröslött.
– Rakja ezt tele! – hajította elébe a nyeregtáskáját Sovay.
Felhúzta a pisztoly kakasát. – Ide az arannyal!
– Nono! Csakugyan? – Sir Royston szája kaján vigyorra
húzódott, apró disznószeméből csakúgy sütött a gyűlölet. –
Ráismerek erre a lóra! És tudom a maga titkát is,
kisasszonyka!
Sir Royston meg akarta ragadni Villám kantárját, mire a ló
riadtan ágaskodni kezdett, és mellbe rúgta a hájas uraságot.
Sovay csak üggyel-bajjal tudott megmaradni a nyeregben, a
kocsis pedig, élve a zűrzavar felkínálta helyzettel, a lábánál
álló dobozban lévő pisztolyért nyúlt. Sir Royston még levegő
után kapkodott, a kocsis azonban rálőtt Sovayre.
Villám felágaskodott. A golyó ugyan célt tévesztett, de a
kocsis előkapta a másik pisztolyt is – másodjára aligha
hibázik. Sovay elfordította lovát, és visszalőtt a kocsisra. A
lövedék nem talált, de a kocsis ijedtében eleresztette a
gyeplőt, a pisztolylövéstől megbokrosodott lovak pedig
felfordították a hintót.
Sovay lovát vágtára sarkantyúzva elnyargalt toronyiránt.
Az események nem terv szerint alakultak. Megelégedésére
szolgált ugyanakkor, hogy Sir Royston most minden
bizonnyal ott ordibál az úton, gyönyörű hintója pedig az
árokba borult – de örömét beárnyékolta, hogy a titka
napvilágra került. James alighanem mindenről beszámolt
apjának, ő maga persze mindent tagad majd. Ki is hinne el
egy ilyen fantasztikus mesét? De a kétség már befészkelte
magát, és bármennyire élvezte is a porban fetrengő Sir
Royston látványát, tudta, hogy veszedelmes ellenséget
szerzett most, aki mindent elkövet majd, hogy a titkát ellene
fordítsa.


***

Tanácsosabbnak vélte, ha csak sötétedés után tér vissza

az országútra. Míg árkon-bokron át vágtatott, egyre
távolabb került a lakott helyektől. Alkonyodott, a völgyekben
sűrűsödött a pára, az alászálló nap fénye vörösre festette a
nyugati eget, amikor Sovay a távolban füstoszlopot
pillantott meg. A dombok karéjában megbúvó város
szalagként szegélyezte az utat. Sovay arca elé húzta kalapja
karimáját, és észrevette, hogy a rekettyegally még most is
ott díszeleg rajta. Gyorsan lekapta, a sövénybe hajította,
majd belovagolt a városkába, ahol már fény pislákolt a
házak, kunyhók ablakában. Elfáradt ő is, a lova is. Ideje,
hogy nyugvóhelyet keressen.
Belovagolt egy fogadó kapuján, és leugrott lováról. A
macskaköves udvart felverő patkócsattogás hallatára
emberek tünedeztek fel. Sovay odadobta a kantárszárat egy
barna üstökű legénykének.
– Ha jól viseled gondját – nyomott egy pénzdarabot a fiú
markába –, reggel ennek a párját is megkapod.
A gyerek gyorsan zsebre vágta a pénzt, mielőtt a többiek
is meglátnák. Sovay befelé indult a fogadóba, kendőjét az
arca elé, kalapját a szemére húzta. Az alacsony
mennyezetű, zsúfolt, zajos söntés kőpadlója kiömlött sörtől
volt iszamos, a levegőjét pedig pipafüst, hagymaszag tette
nehézzé. Sovay előszólította a fogadóst, aki nyomban
kijelentette, hogy tele a fogadó, nincs éji szállás. Sovay
elővonta tárcáját, és kimarkolt néhány pénzdarabot. Ekkor
hirtelen mégiscsak akadt hálóhely, feltéve, hogy az úr
megosztozik egy-két vendéggel. Az aranypénzek láttán
pedig a fogadós valósággal leste a tehetős vendég
kívánságát.
Sovaynek meg kellett várnia, míg a lakókat kipenderítik,
de végül, hála az aranyaknak, sikerült egymagában szobát
kapnia a ház elején, ahonnan láthatta az utcát. Az ágy
függönyét vastagon borította a por, az ágynemű sem volt
patyolattiszta, de a kandallóban vígan pattogott a tűz, és az
étel is ehetőnek bizonyult. Sovay éhes volt, jóformán
semmit sem evett egész nap, így hát hamarosan végzett a
marhasülttel, krumplival, káposztával, a tányért meg egy
darab kenyérrel törölgette tisztára. Mikor jóllakott, gyertyát
hozatott, meg egy kancsó bort. Amikor mindent megkapott,
megparancsolta, hogy ne zavarják. Az egyetlen kényelmes
széket a kandalló elé húzta, bort töltött, és hozzálátott a
futártól elkobzott tárca tartalmának tüzetes átvizsgálásához.
Jó csomó levél és egyéb írás volt a tárcában. A tárca alján
viszont ott lapult egy jókora bugyelláris, tömve arannyal.
Ezért volt hát annyira nehéz! Sovay pénzre nem számított,
márpedig volt belőle jócskán. Életében még ennyi aranyat
egyben nem látott. Belenyúlt a bugyellárisba, az
aranypénzek hal módjára csúsztak ki az ujjai körül. Alattuk
jókora összehajtogatott papírköteg. A vékony fehér lapokon
látható számjegyek láttára kis híján elszédült. Visszanyomta
az egész köteget a bugyellárisba, és szorosra húzta rajta a
madzagot. Amikor útonállónak szegődött, a maga sajátos
célja vezérelte. Az elkobzott arany egy hajszálnyit sem
érdekelte. Több vele a gond, mint az öröm. Mit kezdjen vele?
Ez a zsákmány pedig minden eddiginél nagyobb gondot
jelentett.

***

A fogadó ivójában ez alatt szájról szájra járt a vendég híre.

Cledbury kisváros, ahol soha semmi nevezetes esemény
nem történik, a helybéliek ezért igencsak heves érdeklődést
tanúsítottak a néhanapján betoppanó utasemberek iránt.
Sehogy sem fért a fejükbe, hogy ez a lovas miért nem kér a
társaságukból, és az is elgondolkodtatta őket, hogy miért
hord ennyi pénzt magánál.
– Arannyal van teli a bukszája – jelentette ki a fogadós, és
magában kacarászott a gondolatra, hogy mennyit sikerült
kicsalnia a vándortól a szoba fejében.
– Szemrevaló legény – mesélte Bettynek, a csaposlánynak
Emily, aki kiszolgálta a vendéget. – Karcsú, akár a nádszál,
szép, hosszú haja fényes, mint a selyem, akárcsak a
gavalléroké. És külön gyertyát hozatott, meg mindent. Vajon
ki lehet?
Betty nem tudta, ahogy Emily sem. Találgatásukat az
istálló felől érkező hírek zavarták meg. Merrick, a legényke,
akire Sovay a lovát bízta, olyan fontos dolgot talált, hogy az
esetet nem tudta magában tartani. Egy rekettyegallyat!
– Ez itt a ló kantárjába akadt – lihegte, és szent
borzalommal mutatta fel a hervadt sárga virágot.
– Alighanem Rekettye kapitány a lovas!
A hírt, hogy az országúti betyárhadhoz szívdöglesztő újonc
csatlakozott, vámkaputól vámkapuig vitték a postakocsik,
Merrick tehát azonnal a figyelem középpontjába került.
– Aha! – bólintott Jeremiah Berrow a kemencezugból. –
Hallottam, hogy errefelé jár. Vakmerően letért az útról, a
Harrisonék tanyáján meg kért egy csupor tejet. És csókkal
fizetett érte! A Harrisonék Jenny szolgálója mesélte Jemnek,
a fuvarosnak. – Az öreg elkaccantotta magát. – De Jem
számára már nem tartogatott csókot a lány!
– Ezután pedig a kapitány felfordította az uraság hintaját!
– fűzte hozzá a magáét Merrick.
Sir Royston hintaja aznap délután döcögött be a városi
bognárhoz, és Sir Royston kénytelen volt útját postakocsin
folytatni.
Vajon az emeleten megszállt rejtélyes utas csakugyan
nem más, mint a hírneves útonálló? És ha az, mitévők
legyenek? Hosszas fontolgatás után arra a megállapodásra
jutottak, hogy nem tesznek semmit. Titkon csodálat övezte
az útonállókat, meg aztán többnyire jól fel vannak
fegyverezve, s hirtelen, heves természetükről hírhedtek.
Mivel Cledbury városában nem voltak zsandárok, az éjjeli őr
pedig szinte semmire sem jó, hát a Szerecsenfő vendégei
közt senki sem akadt, aki kérdőre vonta volna az utast.
 Az ivó egy félreeső sarkában egy másik idegen is
meghúzódott. Digby Clayton mestere volt a névtelenségnek,
és jóformán senki sem vette észre a kopottas fekete ruhát,
olcsó, félrecsúszott parókát viselő, kistermetű alakot.
Magában üldögélt, kenyeret-sajtot eszegetett, félpintes
korsóból hörpölte az olcsóbbik sört. Keveset szólt, az utasok
meg a helybeliek ügyet sem vetettek rá, ő azonban lopva
igencsak nagy figyelmet tanúsított az ivóban folyó társalgás
témája iránt. Mozgott az ajka, ahogy a vendégek minden
egyes szavát elraktározta félelmetes emlékezetében.
Napok, hetek, hónapok múltán is képes volt szóról szóra
felidézni a hallottakat. Felbecsülhetetlen adottság! Később
majd kisurran megkörnyékezni a lovászfiút, hogy valamilyen
gebét kölcsönözzön neki, ami majd elviszi déli irányba
vezető útján. Közben pedig majd vet egy pillantást a
rejtélyes úriember lovára. Lovaik láttán ugyanis sok mindent
megtudhat az ember a tulajdonosaikról.

***

A vendégek találgatásának tárgya emeleti szobájában, a

tárcában lelt iratcsomón rágta át magát. Gondosan
tanulmányozta a papírokat – némelyikük franciául íródott.
Ismerte annyira ezt a nyelvet, hogy megállapítsa:
ügynököknek a párizsi eseményekről készült jelentéseit
tartalmazzák a papírok. Ezeket félrerakta, sorra vette a
többit, és mindegyiket a megfelelő halomba tette.
Voltak ott bizonylatok, levelek, eskü alatti nyilatkozatok,
továbbá beszámolók az ország különféle helyszínein tartott
gyűlésekről. Az aláírás némelyiken csak két-két kezdőbetű:
D.C., D.P., J.E., L.C., vagy egyetlen név: Sykes, Oscar,
Warner; másokon gúnynév vagy ragadványnév: Félszemű
Dave, Tom az Ispotályból, Hittérítő John. Mindez, gondolta
Sovay, a titkosságot szolgálja. Némelyik eredeti okmány
volt, másokat apró betűs, szép kézírással másoltak az
eredetiről. Egyik-másik lapot kezdőbetűkkel vagy X-szel
jelölték meg. Ezek, gondolta Sovay, alkalmasint szóbeli
nyilatkozatok átírásai. Egyik-másik nyilatkozat kiművelt
elmére vallott, mások tanulatlan, szinte írástudatlan
forrásra. Az iratok között ráakadt édesapja nevére, a
barátaiéra, a Hétfői Klub és hasonló szervezetek tagjaiéra.
Akadtak közöttük orvosok, lelkészek, tudósok és
manufaktúra-tulajdonosok. Megannyi köztiszteletben álló
ember, akinek – íme! – kémek fürkészik minden lépését,
mintha forradalmárok volnának! Leveleiket felbontják, a
tartalmukat lemásolják, más csoportok iránti érdeklődésüket
számon tartják, radikálisabb kijelentéseiket feljegyzik, hogy
ezeket alkalomadtán ellenük fordíthassák. Nagy igyekezettel
gyűjtik a bizonyítékokat. Nemcsak ellenük: a megfigyeltek
közt vannak nyomdászok, könyvkereskedők, boltosok,
cipészek, szövők, mindenféle-fajta mesterség űzői, sőt nők
is. Ezeknek az embereknek egyeden közös tulajdonsága
van, ami összefűzi őket: a szabadságszeretet.
Sovay figyelmét kiváltképp egy nyilatkozat keltette fel.
Édesapjára vonatkozott, az aláírás: J.G.
„Számos alkalommal vendégeskedtem C…..-ban, és
gyakran hallottam JM szájából lázító kijelentéseket. Fülem
hallatára jelentette ki: „Nem vagyok politikus, de gyűlölöm a
zsarnokságot, és hiszem, hogy minden ember szabadnak
született. A zsarnoki Bourbon király rabságban tartotta a
francia népet. Megérdemelte a sorsát. Hasonló sors várjon
minden uralkodóra, aki így bánik alattvalóival.”
Sovay felállt, fel-alá járkált a szobában. A J.G. kezdőbetűk
mögött minden bizonnyal James Gilmore rejtőzik. A fiú apja
utasítására udvarolt neki, csak azért, hogy náluk
kémkedhessen. Sovay megborzongott, ha a csókokra, a
bensőséges vallomásokra gondolt. Hogy így visszaéltek
bizalmával! Csalimadárnak használták! Legszívesebben
összegyűrte és a tűzbe vetette volna a papírt, de ellenállt a
kísértésnek. Nem hagyhatja, hogy érzései elhomályosítsák a
józan ítélőképességét. Gondosan kisimítgatta a papírt, és az
édesapjára meg a vele kapcsolatban állókra vonatkozó
iratok közé helyezte.
Nagy sokára végzett az olvasással. Hátradőlt székén,
igyekezett gondolatban rendezni a sűrűn telerótt papírokról
szerzett értesüléseket. Ezekről a bizonyítékokról beszélt az
amerikai Virgil Barrett, ezeket kellett volna országszerte
kézbesíteni. Sovay elégedetten elmosolyodott. A
megnevezettek nyugodtan alhatnak, legalábbis egy darabig.
De vajon meddig? Fahasáb hullott a rostélyra, a gyertyaláng
megreszketett. Sovay körülnézett. Ha kémekkel vannak
körülvéve, ugyan kiben bízhatna? Egy darabig
mozdulatlanul bámult a tűzbe, majd gondosan
összehajtogatta az iratokat, visszatette mindet a bőr
tárcába, a kapcsokat pedig gondosan lezárta.
Azt azonban nem tudta, mihez kezdjen a pénzzel. A
papírok eltulajdonítása nem látszott rablásnak. A pénz
azonban más dolog. Az már bűntett. Amiért kötél jár.
Sovay ásított. Majd holnap gondolkodik. A bor és a tűz
melege elálmosította. Csak most döbbent rá, mennyire
fáradt. Az ágy függönye ontotta a port, a mocskos ágynemű
láttán undorral rázkódott össze. Inkább visszaült a székre.
Nem valami kényelmes, de legalább poloskáktól nem kell
tartania. Kiitta a bort, elhelyezkedett, a kabátjával
betakarózott, de csak nem jött álom a szemére. A feje
kérdésektől, találgatástól zúgott. Hol lehet az édesapja?
Hogyan találhat rá? Tudja-e vajon, hogy milyen veszedelem
fenyegeti? És ki az a sok különös nevű ember? Kit takarnak
a kezdőbetűk? Ennek a ködös hálózatnak bizonyára van
központja. Érezni valakinek a fenyegető jelenlétét. Némelyik
jelentés ugyan távoli, formális, de másoknak a lapjaiból csak
úgy sugárzik a félelem. Milyen pók szövi ezt a hálót? Mitévő
lesz, ha a titokzatos illető megtudja, hogy a tárcát ellopták?
Bizonyára hatalmas személy, és minden bizonnyal
könyörtelen. Mit tesz majd, ha megtudja, hogy ki vette el a
tárcát?
 Egyetlen kérdésre sem tudta meg a választ, amikor végre
elnyomta az álom. Később arra ébredt, hogy egy fegyver
hideg, kerek csövét nyomják az álla alá.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Oxfordba érve Gabriel egyenesen Hugh kollégiumába
igyekezett, a Főtér egy mellékutcájába. Felpillantott az
aranyszínű homokkőből épült, címerpajzsokkal ékes
toronyra. Sehol egy lélek, a tömör tölgyfa kapu zárva.
Gabriel hiába kopogott: semmi válasz. A vastag tölgyfa még
a legerőteljesebb dörömbölést is elnyelte.
Mitévő legyen, morfondírozott magában, amikor kinyílt a
nagykapuba vágott kis ajtó, és lobogó tógában kisietett egy
fiatalember. Gabriel gyorsan odalépett, és besurrant, mielőtt
a nyikorgó ajtó bezárult volna.
– Keres valakit? – bukkant elő fülkéjéből a portás.
Láthatólag minden igyekezetével azon volt, hogy megóvja a
kollégiumot az illetéktelen behatolóktól. Márpedig ez az
ifjonc csakis ilyen lehet, látszott, ahogy becsusszant a
kisajtón, hogy semmi keresnivalója a megszentelt falak
között. Izmos alakja, széles válla, napbarnított arca-keze,
széles karimájú kalapja falusi legényre vall. – Hallja, ember,
mi dolga itt? Hányszor kérdezzem?
Gabriel elvörösödött a portás dölyfös pillantása láttán,
fölényes hangja hallatán. Lekapta és zavartan forgatta
kalapját.
– Gabriel Stanhope a nevem – mondta. – Sürgős üzenetet
hoztam Mr. Hugh Middletonnak.
– Kicsoda kend? Talán a barátja? – kérdezte gunyorosan a
portás, de már vissza is húzódott a fülkéjébe.
– A comptoni birtok intézőjének vagyok a fia.
– Valóban? – A portás igyekezett levegőnek nézni Gabrielt,
buzgón tevékenykedett a fülkéjében, leveleket helyezett
különböző rekeszekbe. A portásfülke faborítású kis kamra
volt, falán címkével ellátott polcok, fiókok. A falra akasztott,
ugyancsak címkét viselő kulcsok megcsördültek a portás
sürgölődésétől. A sarokban álló kis kályhában pislákolt a tűz.
 – Sürgős üzenetet hoztam – ismételte Gabriel.
– Ezt már mondta. – A portás fel sem pillantott. – Miből
gondolja, hogy itt találja, akit keres?
– Úgy tudom, ennek a kollégiumnak a tagja – magyarázta
türelmesen Gabriel. Tökkelütött ez az ember?
– Volt a tagja – helyesbített a portás. – De már nincs itt.
Mr. Middleton már nem az egyetem hallgatója. – Súlyos,
ünnepélyes volt a hangja, mintha ő volna a kollégium
rektora. Felpillantott a levélosztogatásból, azt fürkészve,
vajon hogyan hat a hír erre a falusi suttyóra. –
Szentmihálykor kiadták az útját.
– Szentmihálykor?
– Az őszi félév végén, ha netalán nem értené.
A portás elégedetten mosolygott: micsoda tudatlan bunkó
ez a legény.
– Tudom, mikor volt Szentmihály – válaszolt Gabriel. – Jó
ideje már. Mivel szolgált rá Mr. Middleton a büntetésre?
– Lázító kiadvány alá írta a nevét.
– Erről nem is tudtunk…
A portás megint elmosolyodott, láthatólag örömét lelte
Gabriel zavarában.
– Gondolom, nem sietett az édesapja tudomására hozni az
ügyet. Ha csak ebben a járatban van, engedelmével,
tenném a dolgomat. A kollégium magánterület. Kend itt
birtokháborítást követ el. Eredjen, míg le nem fogatom.
Gabriel csak állt, az arca égett, a kalap megremegett
kezében, ahogy megpróbálta fékezni haragját. Bárcsak
lenne ő úriember, másképp szólna a nóta. Legszívesebben
elkapná ennek az embernek azt a vézna nyakát, és
beleverné a hegyes orrát valamelyik rekeszbe, ami annyira
leköti a figyelmét. Hogy merészeli egy ilyen alak az ő
értékét a ruházata, az életben elfoglalt állása alapján
megállapítani? Benézett a belső kapun, pillantást vetett a
számára tilos világba, amitől még jobban tüzelte a harag.
Nem jut ebből a magafajtának, soha. Még a szolgák is úgy
bánhatnak vele, mint holmi söpredékkel.
 Ekkor egy karcsú, kellemes arcú, tógát viselő fiatalember
lépett elő az árnyékból, még jobban növelve Gabriel
megaláztatását. Hiszen tanúja lehetett az egész
szóváltásnak! Mihelyt a portás megpillantotta az új
jövevényt, viselkedése egy csapásra megváltozott. Kirontott
fülkéjéből, arca sugárzó mosolyra derült.
– Mr. Fitzwilliam? Mivel szolgálhatok, uram? Ez az ember
éppen távozik – bökött fejével az ajtó felé.
Fitzwilliam a két férfira nézett, értelmes mogyoróbarna
szemén látszott, felmérte a helyzetet. A portásra ügyet sem
vetve Gabriel felé indult.
– Gabriel Stanhope, ugyebár? – Barátságosan megrázta
Gabriel kezét. – Comptonban találkoztunk. Emlékszel? Hugh
vitt magával egyszer a nyári szünidőben. Te pedig vadászni
vittél bennünket az erdőbe. Mi járatban vagy itt? Gyere –
terelte az utcára nyíló ajtó felé. – Van a közelben egy
fogadó. Ott beszélgethetünk.
A portás alázatosan elköszönt Mr. Fitzwilliamtől, és kitárta
előtte az ajtót. A fiatalember úgy lépett ki, mintha a portás
ott sem volna, közben egész idő alatt Gabrielhez beszélt.
Gabrielnek el kellett kapnia az ajtót, nehogy a portás az
orrára csapja, de ezúttal lepergett róla az udvariatlanság.
Látod-e, mondta magában, te se számítasz többet nálam.
Mire megöregszel, vagy ha megbetegszel, elhajítanak, akár
egy kitaposott cipőt. A vén lovat kicsapják a legelőre. Te
nem leszel ilyen szerencsés.
A portás bereteszelte az ajtót és visszabújt a fülkéjébe. Mr.
Middletonnak otthoni látogatója érkezett? No, ez érdekes
lehet. Neki megparancsolták ugyanis, hogy tartson szemmel
bizonyos hallgatókat, és Mr. Middleton előkelő helyet foglalt
el ezen a listán. Persze akadhatnak mások is az egyetemen,
akik jelentik, mi hangzott el gyűléseken,
magánbeszélgetések vagy néhány személyes társalgás
során. De az ő munkája fontos itt. Minden egyes látogató
nála jelentkezik elsőnek, a postának – elküldöttnek,
érkezettnek – az ő fülkéje az első állomása. Nagy
ügyességre tett szert a levelek észrevétlen felbontása és
újra lepecsételése terén. Az is előfordult, hogy némelyik
küldemény el sem jutott a címzetthez. Bizonyos levelek
érdekes tartalmát egy londoni címre továbbította, és a
kapott fizetséggel kellemesen kiegészíthette szerény bérét.

***

A keskeny, sötét kocsma túlsó végében telepedett le a két

fiatalember. Fitzwilliam sört rendelt.
– Ettél? – kérdezte. Sima arca jóindulatot tükrözött. –
Rendelhetek neked valami ennivalót? Ez a hely híres arról,
hogy milyen ízletesen készítik itt a nyúlpástétomot.
Gabriel éhes volt ugyan, de nem fogadta el az invitálást.
Még most is a portással való kellemetlen szóváltáson
rágódott. Elrontotta a szája ízét az elszenvedett bánásmód.
Gondolatai minduntalan visszatértek a megalázó jelenetre.
Minden ember egyenlőnek születik. Hányszor, de hányszor
hallotta! De vele nem eszerint bántak. Mindeddig a mondás
puszta szó volt a számára – való értelmére csak most ébredt
rá. Gondolatait valósággal elárasztotta mindaz, amit erről
hallott, olvasott, s belemart, akár fémbe a sav.
– Mi járatban vagy errefelé? – törte meg a komor csendet
Fitzwilliam. – Miért keresed Hugh-t?
Gabriel beszámolt a Comptont fenyegető veszélyről: hogy
Sir Johnt le akarják tartóztatni. Sovay vakmerő viselkedését
nem említette, csak annyit mondott, hogy a leány Londonba
sietett megkeresni az édesapját, ő maga pedig
mindenképpen Hugh nyomára szeretne akadni.
– Tudnia kell, mi zajlik odahaza. Meg kell keresnünk az
édesapját. Figyelmeztetnünk kell, milyen veszedelem
fenyegeti, micsoda erők acsarkodnak ellene.
Gerald Fitzwilliam érdeklődéssel hallgatta Gabriel szavait,
látszott, együtt érez vele. Régi barátság fűzte Hugh-hoz.
Még iskolások voltak, amikor megismerkedtek, és Hugh az
egyetemre is követte a néhány évvel idősebb Geraldot.
Fitzwilliam idősebb volt, már tagja a kollégiumnak, de a
korkülönbség nem befolyásolta barátságukat. Fitzwilliam
őszinte érdeklődéssel, együttérzéssel értesült a történtekről,
és igencsak aggasztotta, hogy Comptonban színét sem
látták Hugh-nak karácsony óta.
– Nem is említette, hogy eltávolították a kollégiumból?
– Egy árva szóval sem. Cseppet sem látszott
gondterheltnek, amikor szünidőre hazatért. Ugyan mit
követett el, ami ilyen büntetést érdemelt?
– Néhány diáktársával közösen a franciaországi
forradalmat dicsőítő röpiratot szerkesztettek, amelyben
kifejtették: a brit népnek is hasonló módon kellene fellépnie
a zsarnokság ellen. A kollégium vezetése ezzel egyáltalán
nem értett egyet. – Fitzwilliam barna szeme derűsen csillant.
– Hugh-t a rektor és a rangidős tanárok elé idézték.
Beismerte, hogy ő a röpirat szerzője, de nem vont vissza
semmit, és nem volt hajlandó elárulni azt sem, hogy kik
voltak a segítőtársai. Erre a proktor elé citálták, ahol tovább
faggatták. – Fitzwilliam megvonta keskeny vállát. – Végül
aztán Hugh úrfinak kiadták az útját.
– Mit gondolsz, hol lehet? – kérdezte Gabriel. Próbálta
elhessegetni komor gondolatait, de látszott rajta, hogy
komolyan aggasztja Hugh rejtélyes eltűnése.
– Odahaza semmit sem hallottatok róla?
Gabriel megrázta a fejét. – Azt hittük, hogy itt van, vagy
esetleg a londoni barátainál. Sokszor hónapok telnek el,
hogy egy árva sort sem kapunk tőle.
– Nos, én is tanácstalan vagyok. Szentül hittem, hogy
otthon van, biztonságban. Legalább is… őszintén reméltem
– ráncolta homlokát Fitzwilliam. – Azt mondta, hogy
legszívesebben... – Megrázta a fejét. – Nem, ilyesmihez még
ő sem eléggé eszeveszett. Csak az önfejűségének
tulajdonítottam az egészet.
– Mit tulajdonítottál az önfejűségének? – faggatta Gabriel.
– Mi volt a szándéka?
 – Azt mondta, Franciaországba szeretne menni. Párizsba.
Hogy csatlakozzék a citoyen-okhoz. Hogy részt vegyen a
forradalomban. Nyugtalanít, amit tőled hallok, nagyon is
nyugtalanít, de most már semmit sem tehetünk. Nos,
csakugyan nem vehetlek rá, hogy megkóstold azt a
nyúlpástétomot? Én magam is szívesen harapnék valamit,
te pedig jócskán megéhezhettél a hosszú úton. Azt ajánlom,
keressünk neked szállást éjszakára, aztán holnap felszállunk
a legkorábbi, Londonba menő postakocsira. Veled akarok
tartani – fűzte hozzá, Gabriel meglepett pillantása láttán. –
Hugh a barátom – mondta, és barna szeme egyszeriben
elkomolyodott. – Szívemen viselem az ő és a családja sorsát
is. Most el tudok szabadulni innen. Sokkal fontosabb
vállalkozás, hogy megtaláljam a barátomat, mint hogy a
görög klasszikusokat bújjam.
HATODIK FEJEZET
Sovay kinyitotta a szemét.
– Ne mozdulj – parancsolta egy halk hang. – Legalábbis,
ne gyorsan. A fegyveres hátralépett, és égő gyertyát tartott
Sovay arca elé.
Sovay megpróbált a fénykör mögé nézni, de nem látott
egyebet, mint egy férfi sötét alakját. Bársony ruhaujj, csipke
kézelő, gyűrűk villanása a fegyvert tartó kézen. Ezen kívül –
semmi.
– Látni akartam, miféle fickó próbál vetélkedni velem.
– És mit talált? – Sovay tökéletesen mozdulatlanul nézett
szembe a rászegezett fegyverrel.
– Egy ugyancsak érdekes fickót. – Sovay válláról lecsúszott
a kabátja. A férfi a pisztoly csövével széthúzta Sovay
ingének meglazult zsinórját. – Olyat, akire nem számítottam.
Sovay az ajtón lógó üres pisztolytáskára sandított. A férfi
az ő pisztolyát vette el. Gyorsan előhúzta a másikat a
kabátja alól, és a férfi derekához nyomta.
– Miféle útonálló volnék – kérdezte Sovay –, ha beérném
egyetlen pisztollyal? Dobja el a fegyvert, uram, mert
csúnyán megjárja.
A férfi egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán úgy
tűnt, engedelmeskedik.
– Alattomos fickó az ilyen, aki így rejtegeti a második
fegyverét – a pisztolyt az asztalra dobta, és felemelte kezét
–, és aki mindig meglepetést tartogat.
Sovay előrenyúlt, fegyvere csövével meglebbentette a
férfi kabátját.
– Azt tegye szépen a földre – parancsolta. – Amazt is. A
férfi kabátja alatt valóságos fegyverarzenál rejtőzött.
– Netán a csizmámat is meg akarja vizsgálni? – A férfi
kihúzta a borospalack dugóját, és töltött magának. – Úgyse
öl meg. Maga nem gyilkolós fajta.
 Sovay továbbra is rászegezte a fegyvert. – Ne legyen
ebben annyira biztos.
– Kössünk fegyverszünetet! – A férfi elegánsan meghajolt.
– Jake Greenwood kapitány, szolgálatára. – Ezzel
letelepedett a szemközt álló székbe. – Most pedig hajlandó
lenne elmondani, kicsoda is maga valójában, és mégis mi
járatban van errefelé?
Sovay elmondta, amennyit szerinte a férfinak tudnia kell
róla meg a hátteréről. Amikor befejezte, a férfi
elmosolyodott.
– Nos, Sovay kisasszony, mégis mi késztette arra, hogy
betyárnak álljon?
– Nem aranyért-ezüstért tettem. – Sovay úgy vélte, jobb,
ha nem szól a tárca alján találtakról.
– Így hát a magamfajta szegénylegényeket fosztja meg a
megélhetéstől! – A férfi felkacagott, de aztán komolyabbra
fogta a szót. – Akkor hát miért? – vetett kíváncsi pillantást
Sovayre. – Csak holmi öngyilkos hajlamú fickó vállalkozna
ilyen életre pusztán a mulatság kedvéért. Gyorsabb módját
nem is ismerem, hogy valaki felköttesse magát. Magát nem
nézem ennyire ostobának, Sovay.
– Első ízben egy személyes ügy volt az oka.
– És a többi alkalommal?
– Magánügy, csak másfajta.
– Akkor hát elérte, amit akart? Megelégedésére zárta le
ezt a... khm… magánügyet?
– Ami azt illeti, igen. Ámbár nem látom be, hogy ez miért
tartozna magára.
– Ebben téved. Akármit vett el, az valaki más számára
értékes. És az illető mindennél jobban szeretné
visszaszerezni a rabolt holmit. Az utat figyelik, különleges
járőrök cirkálnak – ilyesmiért mindannyian megüthetjük a
bokánkat.
– Honnan tudj a, hogy ki…?
A férfi vállat vont.
 – Az országúton gyorsan terjed a hír. A szóban forgó
személynek mindenütt kémei vannak.
Sovay tehát ellenségre tett szert. Aki nem más, mint aki a
futárt küldte, hogy az ő édesapját letartóztassa, aki
bizonyítékokat gyűjtött ellene. Sovay beleborzongott a
gondolatba, hogy most már ő is felkeltette a rettegett
ismeretlen figyelmét.
– Ki az az ember? – kérdezte.
Greenwood hallgatott. Latolgatta, okos-e mondania bármit
is, de végül megszólalt: – Dysart a neve. Széles hálót vetett
ki, és sokan állnak a zsoldjában, kisebbek, nagyobbak
egyaránt. Fizet minden információért.
– És maga ezért van itt? Hogy kiraboljon, azután
felmarkolja a jutalmat?
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nem kedvelem a
Dysart-féléket. Csak kíváncsi vagyok. Nos, ki tud a maga
álöltözetéről?
– Gabriel.
– Ki az?
– Az intézőnk fia.
– Megbízható? Tartja a száját?
– Segített nekem az útonállásban.
– Akkor tehát biztosak lehetünk benne, hogy maga mellett
akar lógni a bitón. Mennél kevesebben tudnak a dologról,
annál jobb. Van még valaki?
Sovay törte a fejét. Ott van például az az amerikai. Már-
már elfelejtette, hogy ő is tud a dologról. Azután most ez az
útonálló. No, és Gilmore-ék. Mi az ördög ütött belé, hogy
feltartóztatta Sir Royston hintóját? Mekkora ostobaság volt!
Féktelensége elhomályosította a józan ítélőképességét. Mert
íme, ennek az útonállónak itt helyén van az esze. Amikor ő
első ízben lovagolt ki az országútra, nem izgalmat, kalandot
keresett, de aztán csak-csak rabja lett az ilyesminek. Az
izgalom, a veszedelem soha azelőtt nem tapasztalt
érzéseket keltett benne. Soha nem érezte ennyire élőnek
magát, mint ott kinn, az út mentén, ahol hallotta a
kerékcsikorgást, a lovak horkanását, ahogy a hintó
közeledett, ahogy látta a döbbenetet az utasok arcán. Tudta
persze, hogy a következő pillanatban maga is otthagyhatja
a fogát, de mások félelmét látni – nos, ahhoz képest minden
eltörpült. Csakhogy ezúttal ismeretlen területre
merészkedett. Mély szakadék nyílt meg előtte, amely
elnyeléssel fenyegeti.
– Feltételezem, hogy Londonba tart – mondta az útonálló.
– Magam is oda igyekszem. Indulnunk kell. Azonnal. –
Széthúzta a súlyos függönyt. – Nemsokára hajnalodik. Tiszta
az ég. Szép idő van, de már nem sokáig. Indulnunk kell,
mielőtt a fogadóban ébredeznének. – Kinézett az ablakon. –
Ki tudja, talán máris felébredt valaki.
– Miért tartanék magával? – Sovay még most sem volt
abban biztos, hogy megbízhat-e ebben a férfiban.
– Miért ne? Társaságban lovagolni biztonságosabb. Az
országút veszedelmes hely. Mindenféle gyanús alak járja.
Ezt, gondolom, maga is jól tudja.
Amint rávigyorodott Sovayre, megvillantak fehér fogai
napbarnított arcában. Erős, egyenletes vonásai edzett
férfiasságot tükröztek, sötétkék szemében pimasz mosoly
bujkált. Tagadhatatlanul jóképű férfi, és tudja, milyen
hatással van a nőkre. Vékony bajsza a játékkártya királyára
emlékeztet, hosszú, gesztenyeszín haja a vállára omlik.
Mintha száz esztendővel lekéste volna a divatot. Gondosan
válogatta meg öltözékét, amely feltűnő volt és mutatós.
Tollas kalpagja az ágyra hajítva, fekete bársony kabátját
ezüst paszomány szegélyezi, csuklónál, nyaknál dús csipke
díszíti. Mintha róla mintázták volna a szemrevaló útonállót,
mogyorószín térdnadrágban, térdnél lehajtott szegélyű,
magas szárú csizmában.
Greenwood lova méltó volt a gazdájához. Gyönyörű,
büszke, sötét arabs telivér. Sovay megcsodálta, miközben
kivezette az istállóból Villámot.
– Nos – nevetett Greenwood –, tényleg derék állat. A
newmarketi országúton szúrtam ki magamnak. Egy
uracskának hosszú gyalogútja volt hazáig. De a maga
szürkéje is szemrevaló.
Villám elhúzódott a simogató kesztyű elől. Sovay a ló
foltos nyakára tette kezét, hogy megnyugtassa.
– Igaz, ami igaz, gyönyörű ló, de túlságosan feltűnő,
túlságosan jellegzetes. Magának még bőven van mit
tanulnia, annyi szent. – Greenwood felsegítette Sovayt a
nyeregbe, majd maga is lóra szállt.
– Mihelyt Londonba érünk, istállót kell keresnünk a
lovának, különben egykettőre elárulja magát.
A fogadó utcára néző padlásszobájában meglebbent a
függöny. Az olcsó és kicsiny szoba tökéletesen megfelelt a
lakójának: magasan volt, közel az éghez, és jó kilátást
nyújtott az udvarról kivezető kapuboltozatra, csakúgy, mint
az előtte húzódó útra.
Digby Clayton korán kelt. Digbynél csak a bagoly éberebb,
szokta mondogatni. Nézte, amint a két lovas elüget a
londoni országúton, majd leült, és írt valamit egy
papírszeletre. Mikor végzett, apróra hajtogatta a papírt,
kinyitotta a nyeregtáskájában hordozott kis kalitkák egyikét,
és kivett belőle egy madarat. Dünnyögött neki, simogatta a
madár színjátszó nyaktollait, majd szelíden megsimította a
nyaka alatt, és a levélkét a galamb lábán viselt karikához
erősítette. Azután kinyitotta az ablakot, néhány bátorító szót
suttogott, és szárnyra bocsátotta a madarat.
A galamb fejét félrebillentve néhány pillanatig megült egy
kéményen, majd felszállt, tett néhány kört a város vörös
háztetői fölött, azután délnek vette az irányt, London felé.
HETEDIK FEJEZET
Míg Sovay és az útonálló London felé igyekezett, Gabriel
Fitzwilliammel találkozott a Püspöksüveg fogadó udvarán.
– Mi lenne, ha velem tartanál a postakocsival? – kérdezte a
fiatal tanár, miközben szemügyre vette útitársait: csupa
unalmasnak látszó alak. – A lovadat a kocsi hátuljához
pányvázhatod. Az idő alighanem zordra fordul, magam
pedig örülnék, ha értelmes beszélgetőtársam akadna.
Igencsak lógott az eső lába, és míg Fitzwilliam beszélt,
már le is hullott néhány csepp. Gabrielnek nem volt ínyére a
gondolat, hogy bőrig ázzon, így hát örömmel elfogadta az
ajánlatot. A postakocsi az új londoni országúton haladt
Headington Hill, majd onnan a főváros felé. Fitzwilliam
bármennyire vágyott a kellemes beszélgetésre, hamarosan
elnyomta az álom. Gabriel nézte az ismeretlen tájat, és azon
gondolkodott, ugyan mi lehet a lovával. Kényelmetlennek
találta a kocsit – lóháton jobb és gyorsabb is lenne.
Eltűnődött, hogy okosan választott-e, de hamarosan az ő
szeme is lecsukódott, akárcsak az útitársáé.
Gabriel arra ébredt, hogy az őr a kürtjébe fúj, ahogy a
London előtti utolsó fogadóhoz, a Fehér Szarvashoz
közeledtek. A kocsi megállt a fogadó udvarán, Gabriel
kiszállt. Örült, hogy végre kiszabadult, bár két lábbal a
szilárd talajon is érezte még tagjaiban a kocsi ringását. Az
utasokat beterelték az ebédlőbe, míg az őr ellenőrizte
fegyvereit, a kocsis meg lovakat váltott.
A fogadó hátsó részében volt az ebédlő. Az ebédért
fizetendő fél korona benne foglaltatott a váltás árában.
Hosszú asztal állt az utasok rendelkezésére, rajta kenyér,
kés, villa; az abrosz már legalább egy kocsi utasait
kiszolgálta, talán többét is, ha a rajta ejtett foltoknak hinni
lehet. Az utasok letelepedtek, a szolgálók feltálalták az
egyszerű, de bőséges ételt. Alig húsz percük volt evésre,
pedig Gabriel ugyancsak éhes volt. Jóízűen neki is látott az
ételnek, bár a tűzforró leves égette a száját, a sült rágós
volt, a főtt birkahúson több volt a faggyú, mint a hús, a
krumpli meg kívül lisztes, belül nyers volt. Társa
visszafogottabban falatozott, de kijelentette: – Nem is rossz.
Nem rosszabb, mint amit a kollégiumban kapunk.
Az őr kürtje indulásra szólított. Gabriel ezúttal inkább a
lovaglást választotta, nem szállt vissza a kocsiba. Nem volt
ínyére a kocsi dülöngélése, fülledt belseje. Az őr is
megkönnyebbült: jobb, ha még egy szempár figyeli az utat,
és úgy tűnik, Gabrielnek csetepaté esetén is hasznát lehet
venni.
– Tartsa a fegyvert a keze ügyében, uram – tanácsolta,
mikor elindultak. – Az út következő szakasza elhagyatott, de
sűrűn látogatják rablók és útonállók.

***

– Ez a hely megfelelőnek látszik. – Greenwood lehúzódott

az országútról. – No, most tanulhat valamit. Az országút
elkeskenyedik, látja? Sűrűn szegélyezik a fák. Az út
elhanyagolt. Az imént esett, a talaj sáros – mutatta a
pocsolyákat és kátyúkat. – Magam ide állok, ahol a
postakocsinak lassítania kell, hogy elkerülje a mocsaras
részt. Maga menjen oda fel az emelkedőre, húzódjon
fedezékbe, és fütyüljön, ha látja, hogy közeledik a kocsi. –
Sovayre vigyorodott. – Tud-e egyáltalán fütyülni?
– Tudok – válaszolt Sovay. – De mire való mindez?
Végig szakadó esőben lovagoltak. Sovay átázott, átfázott,
és bizony eléggé nyomorultul érezte magát.
– Én útonálló vagyok – magyarázta Greenwood
türelmesen. – Ez a mesterségem. Csak nem akar most
meghátrálni? Már vagy kétszeresen rászolgált a kötélre. Mit
számít még egy portya?
– Nem vagyok gyáva, ha erre céloz. Csak azt gondolom,
késleltet az utunkon. – Sovay átnézett a kalapja karimájáról
csöpögő eső függönyén. – Honnan tudja, hogy egyáltalán jár
postakocsi az úton? Akár egész nap itt ácsoroghatunk.
– Hallottam a kürtszót, és láttam a kocsit a Fehér Szarvas
udvarán. Meg kell tanulnia, hogyan vegye hasznát
szemének-fülének, ha hosszú életet akar magának. –
Hallgatott egy sort. – Nem kell részt vennie az utasok
megkopasztásában, ha ez aggasztja. Csak álljon, és
figyeljen. – Előrehajolt a nyeregben. – Ha tehát velem kíván
tartani, azt teszi, amit mondok.
– Engem más nyugtalanít – mondta Sovay. Sértette, hogy
gyávának, kényesnek nézik. – Ahogy mondja, kétszeresen
rászolgáltam arra, hogy felkössenek. Csak éppen sietős az
utam, minél előbb Londonba akarok érni. Mi lesz, ha itt
hagyom magát, és egyedül folytatom az utat?
– Tényleg? – kacagott fel gúnyosan a férfi. – És ha odaér,
mihez kezd? Öt perc se telik bele, és megszabadítják ettől a
szépséges paripától, hogy mást ne mondjak. Ha valaha
megint Sovay kisasszony szeretne lenni a finom, úri
házukban, ha egyáltalán viszont akarja látni a maguk finom,
úri házát, szüksége lesz az én szolgálataimra. Ezt jól vésse
az eszébe. – Csinos zsebórájára pillantott. – Mostanra
bizonyára végeztek az ehetetlen birkahússal, és elindultak.
Sovaynek sehogy sem volt ínyére, hogy
parancsolgassanak neki, de jobbnak látta, ha
engedelmeskedik. Valóban szüksége lehet Greenwood
segítségére, mihelyt Londonba ér. Elrejtőzött egy kis
ligetben, ahonnan láthatta az országutat, és érezte, hogy
újra átjárja az izgalom. Kocsi közeledett, ahogy Greenwood
megjósolta. Sovay meglazította fegyvereit. A szíve
hevesebben vert, és érezte nyakában az ismerős bizsergést,
miközben feltette az álarcot. Két ujját szájába vette, és
fütyülni készült. Ekkor azonban megpillantotta a kocsi
mellett ügető lovast. Ismerősnek tűnt. Sovay előrehajolt. A
ló, a nyereg és ahogy a lovas a kantárt fogja... Semmi
kétség. Szája kiszáradt; a füttyszó még azelőtt elhalt, hogy
felharsant volna.
 A homlokán fehér csillagot viselő fekete ló az ő bátyjáé:
Csillag. A lovasa pedig: Gabriel.
Amikor a postakocsi az emelkedő tetejére ért, Sovay
kirontott rejtekhelyéről, és lenyargalt a dombról. Az
ostorhegyes ló visszahőkölt, a kocsis csak nagy nehezen
tudta féken tartani, ahogy a kocsi megcsúszott a sáros
lankán. Gabriel megsarkantyúzta lovát, előrevágtatott,
megragadta az ostorhegyes gyeplőjét, hogy megnyugtassa,
és megállásra bírja az útialkalmatosságot, mielőtt az
mindenestül felfordulna. Az őr támadástól tartott,
fegyveréért nyúlt és a távolodó lovas után küldött egy
golyót.
– Mi az ördögöt művel?! – förmedt Sovayre Greenwood. –
Épp elibénk döcög ez a batár, mint valami hízott lúd, ami
csak arra vár, hogy levágják!
– Figyelmeztetni akartam magát. Hogy megállítsam.
Ismerem azt a lovast.
Mit kereshet itt Gabriel? De nem volt idő latolgatásra. Az
őr közben újratöltötte fegyverét, és megjegyezte magának a
helyet, ahol Sovay a fák közé bújt. Golyó süvített az ágak
közt, a fejük fölött. De ami még rosszabb, a puskadurrogás
másokat is felriasztott. Kiabálás, üvöltözés harsant, patkók
csattogtak, fegyverek dördültek. Egy golyó eltalált egy fát,
csak úgy záporoztak rájuk a levelek és kéregdarabok.
– Hű, a mindenségit! – Greenwood lepöckölt egy szilánkot
a kabátja ujjáról. – Egy lovas járőr közeleg. Jobb lesz, ha
tisztulunk innen. Jöjjön utánam, és szegje le a fejét. Jól
megüli ezt a pompás lovat, engedje lazára a kantárt. Ezt
meg dobja el. – Kivonta kardját, és elvágta a Sovay
nyergéhez kötözött batyut. – Ez csak akadályozná. Mihelyt
az erdő szélére érünk, száguldjon, mint akit az ördög hajt!
Sovay ruhái a sáros földre hullottak, de nem ért rá ezen
töprengeni, sem azon, hogy mit vesz majd fel, ha Londonba
ér. Végig az úton, kétoldalt a földeken férfiak ordítoztak,
fegyverek dördültek fehér füstgomolyagokat eregetve.
Sovay megsarkantyúzta Villámot, követte a száguldó
útonállót, aki a sűrűn növő fákat kerülgette.
Sovay a lova nyakába kapaszkodott, igyekezett elkerülni a
röpködő lövedékeket, meg az alacsonyan csüngő ágakat,
amelyek a fejét fenyegették.

***

Gabriel figyelte, ahogy a menekülő lovasok az erdőben

kanyarognak, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor
látta, hogy végre kiértek a szabad térségre. A lovas
járőrcsapat szétszóródott a domboldalon, de látszott, nem
érhetik utol a száguldó lovasokat. A postakocsi őre még
egyszer elsütötte a pisztolyát, de a golyó lepattant egy
fáról, mikor pedig a lovasok kiértek az erdőből, már messze
voltak ahhoz, hogy eltalálja őket.
– Látta, ki volt az? – kérdezte a kocsis.
– Jake Greenwood, minden bizonnyal – válaszolt az őr. –
Megismerem a tollas kalpagjáról. Átkozott egy gazfickó. –
Ádáz pillantást vetett Gabrielre. – Ott volt a puskája csöve
előtt a nyomorult! Könnyen elkaphatta volna. Vagy legalább
is meglegyinthette volna egy golyóval. – Megvetően
kiköpött. – Maguk, vidéki suttyók, nem olyan nagy
mesterlövészek, akárhogyan hetvenkednek!
Az utasok az izgalom elültével visszatelepedtek helyükre,
a kocsis megpattintotta ostorát, és a hintó tovább
bukdácsolt London felé.
Gabriel a kocsi mögött ügetett. Gondolataiba merült. Első
pillantásra felismerte a lovat, és nem tüzelt. Fitzwilliamnek
nem szól, nem akarja a dolgot még tovább bonyolítani – de
ez bizony ugyancsak kemény fejtörő. Mit művel Sovay
kisasszony egy valódi útonálló társaságában?
NYOLCADIK FEJEZET
Fitzwilliam meginvitálta Gabrielt Hanover téri lakásába.
– Egyszerű szállás, de megfelel a magamfajta
agglegénynek. – Felnevetett, mogyorószín szemében
vidámság csillant. – A legényem gondoskodik
mindkettőnkről. Rufus! – kurjantotta, miközben felfelé
mentek a lépcsőn. – Rufus!
Magas, elegáns szobába léptek, a falat halványzöld
selyem, a padlót pedig mélyvörös török szőnyeg borította. A
nagy ablakok a térre néztek. Az egyik ablak előtt
bőrbevonatú íróasztal állt, mellette mahagóni szekrény, az
egyik fal mentén magas, üvegajtajú könyvszekrény.
– Ez itt szalon is, könyvtár is. Szeretem, ha minden a
kezem ügyében van.
– Mr. Fitzwilliam… Nem számítottunk önre, uram. –
Keskeny képű, szeplős arcú, vörös hajú legényke bukkant fel
az ajtóban.
– Nos, pedig itt vagyunk. – Fitzwilliam lehúzta kesztyűjét. –
Ez az úr a barátom, Mr. Gabriel Stanhope. Vidd ki az úti
ruhánkat, hozz bort, és készítsd el a szobáinkat. Mr.
Stanhope-nak Henry szobáját add. Fürdőt kérek, Mr.
Stanhope bizonyára szintén. Azután valami ennivaló is kéne.
Hozass a kocsmából sültet és főtt csontot. Ne tátsd a
szádat, hallod-e! Egyik lábad itt, a másik ott!
Rufus elszelelt, magában ismételgetve a kapott
parancsokat, nehogy eltévesszen valamit.
– Fiatal, de igyekszik. Mindjárt visszajön. A kollégiumban
nincs rá szükségem, és attól tartok, elkényelmesedik itt a
városban. – Fitzwilliam ásított, és meglapogatta fájós
derekát. – Jól tetted, hogy lovagoltál. Ezek a postakocsik
átkozottul kényelmetlenek.
Rufus visszatért, tálcán két poharat meg egy
borospalackot hozott. Fitzwilliam megköszönte, az egyik
poharat Gabrielnek nyújtotta, a magáét felemelte.
– A vállalkozásunkra! Járjon sikerrel a kutatásunk. De
foglalj már helyet. Érezd magad otthon.
A kandalló két oldalán álló, szürke selyemmel kárpitozott
karosszékek egyikére mutatott. Gabriel kényszeredetten ült
a szék szélén, nem merte súlyával kockára tenni a
bútordarab vékony lábait. Fitzwilliam felhajtotta a bort.
– Emberi formába hozzuk magunkat ez után a szörnyű
utazás után, aztán elmegyünk a Sohóba. Felkeressük a
házat, hátha van ott valami újság, és meglátogatjuk Sovay
kisasszonyt. Most már bizonyára odaért.
Gabriel némán bólintott. Nem akart ellentmondani
házigazdájának, de kételkedett a hallottakban.

***

Gabriel tévedett. Sovay kisasszony otthon volt. Nem

férfiruhában érkezett, ám ha női ruhadarabokból állt is az
öltözéke, a láttára Mrs. Crombie-nak a magasba szökött a
szemöldöke. Sovay azzal a mesével vette elejét a
kényelmetlen kérdezősködésnek, hogy feltartóztatták, és az
országúton történt baleset után kénytelen volt ruhát
kölcsönkérni. Afölött a kérdés fölött már átsiklott, hogy
ugyan miféle személy kölcsönözhetett ilyen sajátos
öltözéket neki.
Mrs. Crombie már egy hete, vagy még régebben színét
sem látta az úrnak.
– Akkor is csak egy-két napig időzött itt.
– Nem említette, hová megy?
– ”Sürgős ügyben” hívták el. Ennyit mondott csak.
– Semmi többet?
– Én nem ismerem az úr magánügyeit, Sovay kisasszony –
válaszolt Mrs. Crombie. Igyekezett leplezni a keserűségét.
Meg a kíváncsiságát, persze. – Az úr nem bízza rám a
dolgait. Azt gondoltam, visszatért Comptonba. – Kissé
megenyhült a hangja. – Tehát semmi hír felőle, kisasszony?
 – Akkor talán látogatóba ment.
Mrs. Crombie kissé felderült, karját összefonta terjedelmes
keblén. – Igen, igen, ez lesz az. Sűrűn jár látogatóba az úr.
Sok a barátja országszerte. Talán valamelyiküknél vizitel.
– Bizonyára – bólintott Sovay. A szíve azt súgta, hogy ez
valószínűtlen, de nem akarta megijeszteni Mrs. Crombie-t.
– Most pedig hámozzuk le a kisasszonyról ezt a rémes
gúnyát!
Mrs. Crombie állandóan gyászt viselt elhunyt férje
tiszteletére, aki már oly régen távozott ebből az
árnyékvilágból, hogy Hugh már-már a létezésében is
kételkedett, és kijelentette: gazdasszonyuk már
asszonyfővel jött a világra. Ettől függetlenül Mrs. Crombie-
nak jó szeme volt az öltözködéshez, tudta, ki, mikor és
milyen alkalommal mit viseljen.
– Soha még ilyen göncöket nem láttam, hacsak
színházban nem, ámbár olyan helyre még a lábamat se
tettem be soha. Fogalmam sincs, miféle hölgy
kölcsönözhetett ilyesmit! – jegyezte meg. Sehogy sem
tudott napirendre térni Sovay öltözéke fölött, és nem is
rejtette véka alá a véleményét.
– Menjen csak fel. Még jó, hogy Lydia már megérkezett a
kisasszony holmijával. – Azzal Mrs. Crombie a lépcső felé
terelte Sovayt. Mielőtt a londoni rezidencia felügyeletével
megbízták, Comptonban volt gazdasszony, és változatlanul
úgy bánt Sovayvel, mintha még most is az egykori kisgyerek
volna a keze alatt. Ami meg Lydiát illeti, amikor Mrs.
Crombie áttette székhelyét Comptonból ide, Londonba, az
még orcátlan kis kézilány volt, lusta és lomposságra
hajlamos. Felfoghatatlan, hogyan emelkedhetett a komorna
rangjára. – Alighanem elkészítette már Miss Sovay fürdőjét,
és el ne felejtse megparancsolni neki, hogy kezdjen valamit
a kisasszony hajával!
Mire Gabriel és Fitzwilliam beállított, Sovay megfürdött,
átöltözött, Lydia megfésülte a haját, így készen állt a
látogatók fogadására.
 A két fiatalembert a szalonba vezették. Gabrielnek még
sosem volt módja a londoni rezidenciára látogatni. Ez a ház
régebben épült, mint Fitzwilliamé, kisebbek voltak a bútorral
telezsúfolt szobák. Egyáltalán nem érezte magát
feszélyezve: tetszett neki ez a ház.
Sovay óriási meglepetést tettetett Gabriel láttán, de a
másik fiatalembert megpillantva őszinte volt csodálkozása.
– Mr. Fitzwilliam! Örvendek, hogy látom. Minek
köszönhetem a megtiszteltetést?
– Miss Sovay. – Fitzwilliam elmosolyodott, és csókkal illette
Sovay kinyújtott kezét. Híres volt a behízelgő modoráról. –
Részemről a megtiszteltetés, mondhatnám az öröm, hogy
viszontláthatom, de tartok tőle, hogy ezúttal súlyos ügy
hozott ide.
– Súlyos ügy? Ugyan micsoda?! – Sovay elhúzta a kezét. –
Valami baj van? – fordult Gabrielhez. – Mi történt?
Gabriel feszengett. Sovay szemre a tökéletes dáma
mintaképe, és ártatlan, akár a ma született bárány, de csak
nem tudta a fejéből kiverni a jelenetet, amint a lány
útonállónak öltözve vad iramra sarkantyúzza a lovát. Sovay
kerülte Gabriel zavart pillantását. Pontosan tudta, min
járnak a gondolatai.
– Hugh-ról van szó – szólalt meg nagy nehezen Gabriel. –
Elmentem Oxfordba, a kollégiumába. De onnan
elbocsátották.
– Elbocsátották? – húzta fel szemöldökét Sovay. – Mit
jelentsen ez?
– Felszólították, hogy hagyja el az egyetemet –
magyarázta Fitzwilliam.
– Az Ég szerelmére, ugyan miért?!
Fitzwilliam szépen sorjában elbeszélte a lánynak a röpirat
történetét.
– Azt hittem, Comptonban van, biztonságban – fűzte
hozzá. – De Gabrieltől hallom, hogy nincs ott.
– Karácsony óta nem láttuk. Apa hollétéről nem tudunk. És
most Hugh... – ingatta a fejét Sovay.
 – Sir John nincs itt?
– Nincs – válaszolt Sovay. – őt sem látták úgy egy hete.
Hol lehetnek?
– Ez a nagy kérdés – mondta Gabriel. – De lehet, hogy
még annál is nagyobb a baj, mint gondoltuk…
– Nagyobb baj? – meredt rá Sovay. – Mi lehetne ennél
nagyobb baj?
Gabriel egyre kínosabban érezte magát. Segélykérő
pillantást vetett Fitzwilliamre.
– Hugh talán Franciaországba ment. Párizsba. Hogy részt
vegyen a forradalomban.
– Bizonyos ebben?
– Bizonyos éppen nem vagyok – vont vállat Fitzwilliam. –
De nemegyszer említette, hogy ez a szándéka.
– Gondolod, hogy Papa esetleg követte? – pillantott
Fitzwilliamről Gabrielre Sovay.
– Lehetséges – válaszolt Gabriel –, ha úgy gondolta, hogy
Hugh veszélyben van. Talán azért ment utána, hogy
hazahozza…
– Ezt nem tudhatjuk – vágott közbe Fitzwilliam. – Először
Londonban kell felőle tudakozódnunk. Az itteni
kapcsolatainál, olyanoknál, akikkel találkozhatott.
– De ha Franciaországba ment… – ingatta elkeseredetten
a fejét Gabriel. Ha arról értesül, hogy Sir John a pokolba
követte a fiát, az sem hozhatta volna ki jobban a sodrából.
– Ez esetben mi is odamegyünk. – Sovay fel-alá járkált a
szobában. – Követjük őket.
Sovay bizony meg is tenné. Gabriel rámeredt. Itt nincs mit
tenni. Hiszen alig hat órával ezelőtt látta, hogy mire képes
ez a leány! Sovay most már se szóval, se tettel nem lepheti
meg.
– Bátor szándék, Sovay kisasszony – hajolt meg
Fitzwilliam. – Becsületére válik, de amit óhajt, lehetetlen.
Franciaországban igen veszedelmes a helyzet. Alig lépnénk
partra, letartóztatnának minket, mint kémeket.
 – Ha ez a helyzet, mi történhetett Hugh-val? Vagy az
apámmal?
– Ha Hugh karácsonykor ment át, megúszhatta, mert
akkor még nem voltak annyira veszedelmesek a
körülmények. Különben is, Hugh folyékonyan beszéli a
nyelvet. Született franciának vélhetik. Mindez viszont aligha
mondható el bármelyikünkről.
– Engem is Monsieur Fernand tanított – ellenkezett Sovay.
– Valamennyit én is tudok franciául.
Édesapja ragaszkodott hozzá, hogy a két gyermek együtt
vegyen leckéket, csakhogy ez már nagyon régen volt. Sovay
épp csak az alapvető szókincset sajátította el, meg némi
nyelvtant, de társalgási készsége bizony szegényes volt.
– Csakhogy kegyed nem utazgatott vele egy évig
Franciaországban – mosolyodott el Fitzwilliam a lány
öntudatos szavai hallatán. – Meg Svájcban, Itáliában és más
országokban. Fernand befolyásos embere a forradalomnak.
Legalább is egyelőre. Talán ő meg tudja védeni Hugh-t… bár
a helyzet napról napra változik.
– De mi lehet az édesapámmal?
– Még csak azt sem tudjuk, valóban ott van-e –
nyugtatgatta Fitzwilliam. – De ha ott van, bizonyára ő is
részesülhet Fernand védelmében.
– Annyi bizonyos, hogy Papa sokakkal levelezik
Franciaországból. Mr. Paine-nel például, de másokkal is. Ó,
most jut eszembe, Mr. Paine-t letartóztatták... – Sovay
megtorpant, egyszeriben ráébredt, micsoda veszedelem
fenyegetheti az édesapját. – Akkor hát mitévők legyünk?
– Mr. Fitzwilliamnek igaza van – szólt Gabriel. Magamagát
is meg akarta nyugtatni, nemcsak Sovayt. – Még csak azt
sem tudjuk, Sir John valóban ott van-e. Nem az lenne a
legjobb, ha előbb Londonban kérdezősködnénk, mielőtt
meggondolatlan lépésre szánjuk magunkat?
– Igen. – Sovay megint fel-alá járkált. – Valóban így lesz a
legjobb. Számíthatok a segítségükre?
– fordult a két fiatalemberhez.
 – Természetesen! – szólt az egybehangzó válasz.
– Nagyszerű. Ha nem tartanának velem, magam vágnék
neki. A merész kijelentéssel a vita le is volt zárva. Fitzwilliam
épp elköszönni készült, de Gabriel félbeszakította.
– Mielőtt elmennénk, beszélhetnék néhány szót Sovay
kisasszonnyal... – oldalpillantást vetett Fitzwilliamre – …a
birtok dolgairól?
– Természetesen – mosolygott Fitzwilliam. Elértette a
célzást. – Beszélgessenek csak. – Körülnézett. – Látom, szép
festményeik vannak. Szívesen megnézném őket
közelebbről.
Már oda is ballagott egy szép holland csendélet elé, míg
Sovay kinyitotta az édesapja dolgozószobájába nyíló ajtót.
A szoba kisebb változata volt Sir John otthoni
könyvtárának, a falat könyvespolcok, könyvszekrények
szegélyezték, az íróasztal két oldalán földgömb és
asztrolábium, rajta szétszórt cédulák, magasra halmozott
könyvek, iratok. Mintha Sir John épp az imént hagyta volna
félbe a munkát. A tintatartó mellett hordozható mikroszkóp
állt. Mindez valóságos tükörképe a dolgozószoba
gazdájának. Gabriel szívét újra eltöltötte az aggodalom,
remélte, hogy gazdáját nem érte bántódás.
A szalonban Fitzwilliam érdeklődése a németalföldi
mesterek iránt gyorsan elillant. A dolgozószoba résnyire
nyitott ajtajához lépett. Eleinte puszta kíváncsiságból fülelt,
de a hallottak felcsigázták kíváncsiságát.
– Többé nem fordul elő – mondta Sovay.
– Remélem is. Ez őrültség, Sovay.
– Út közben feltartóztatott… – Elharapta a szót. – De miért
is kéne neked magyarázkodnom?
– Mit művelt veled? Ki az az ember?
– Számít?
– Tudni akarom. Mivel apád és bátyád távol van, én azért
vagyok itt, hogy... – kezdte Gabriel.
– Hogy gyámkodj felettem? Azt már nem, Gabriel!
 – Hogy megvédjelek, azt akartam mondani, de te talán azt
a gazembert választottad.
– Greenwood kapitány a neve.
– Kapitány? – horkant fel gúnyosan Gabriel. – Minden
megveszekedett útonálló kapitánynak nevezi magát.
– Akkor hát egyszerűen Jake Greenwood. Nem mintha
számítana az egész. Hiszen többet úgysem találkozom vele.
– Ne civakodjunk. Magad sem tagadhatod, hogy
szükséged van a segítségemre.
– Valóban – sóhajtott Sovay kissé megjuhászodva. – Az a
tárca, amit elvettem... Szeretném, ha átnéznéd velem a
tartalmát. Az iratokból talán megtudhatjuk, hol találjuk meg
Papát.
– És ha Franciaországba ment?
– Mint mondod, ezt nem tudhatjuk. A papírok neveket,
kapcsolatokat tartalmaznak. Akik talán tudnak Papa
hollétéről. Szeretném, ha segítenél végignézni az iratokat.
Gyere el holnap, de ne szólj Fitzwilliamnek...
Ebben a pillanatban közeledő léptek zaja hallatszott.
Fitzwilliam gyorsan eltávolodott az ajtótól. Nem akarta, hogy
valamelyik cseléd hallgatózáson kapja.
– Óhajt valamit, uram? – kérdezte Mrs. Crombie.
– Nem, semmit. Csak ezt a csodálatos sévres-i
porcelángyűjteményt csodálom. Egyszerűen lenyűgöző,
ugyebár, Mrs. Crombie? – mosolyodott el. Büszke volt rá,
hogy emlékszik a cselédek nevére.
– Valóban az, uram. Nem láttam önt Comptonban, Hugh
úrfival?
– De igen, hosszú évekkel ezelőtt. – Fitzwilliam arcán
szélesebbre terült a mosoly. – Csodálom, hogy emlékszik
rám!
– Ó, én semmit sem felejtek el, uram.
Mrs. Crombie arcán árnyék futott át. Emlékezett bizony, és
volt valami abban a fiúban, ami sehogy sem tetszett neki.
Tudálékos gyermek volt, a modora elbűvölő, de azok a
különös, világos szemek… Túlságosan sokat akartak látni
mindenből, mindig ide-oda rebbentek. Ráadásul az egykori
kisfiú mit sem változott. Esküdni mert volna rá, hogy az
imént az ajtónál hallgatózott, miközben úgy tesz, mintha a
vitrinben lévő porcelánt csodálta volna.

***

Visszatérőben a Hanover térre, Fitzwilliam megkérdezte

Gabrielt, mikor szándékozik újra meglátogatni Sovay
kisasszonyt.
– Megkért, hogy holnap reggel keressem fel. A birtok
dolgainak ügyében – fűzte hozzá Gabriel. Nem felejtette el,
hogy Sovay arra kérte, egyedül jöjjön.
– Még hogy reggel? No, az nem nekem való. A városban
töltött éjszaka után reggel nem vagyok jó semmire. A téma
pedig keservesen unalmasnak hangzik. Vétek egy ilyen szép
fejecskét ilyesmivel zaklatni! – kacagott fel Fitzwilliam.
– Sovay kisasszony igen értelmes teremtés – magyarázta
Gabriel. – Néha igencsak makacs, egyenesen konok, de nem
holmi ostoba kis fruska. Épp az ellenkezője. Az édesapja
meg a bátyja távollétében övé a felelősség, és mondhatom,
helyén van az esze.
– Úgy tudom, van egy nénikéje – mondta Fitzwilliam. –
Bizonyára ő...
– Lady Harriet betegeskedik, a szobáját is ritkán hagyja el
– válaszolt Gabriel. – Sovay kisasszony érti a dolgát.
– Efelől nincs kétségem – mondta szelíden Fitzwilliam. –
Csak épp annyira fiatal még Miss Sovay. – Megveregette
Gabriel karját. – Jó, hogy rád támaszkodhat.
A nagynéni iszik. Erre még a Comptonban tett
látogatásain figyelt fel. Jó megfigyelő volt, idősebb Hugh-
nál, és több jelből kiolvasta a valóságot, amelyet a család
rejtegetni igyekezett. Végtére neki is vannak nénikéi, akik
szobájuk magányában szívesen felhajtanak egy-két pohárka
ópiumtinktúrával feljavított brandyt. A fiatal Hugh-t
érdekesnek találta szenvedélyes természetével, költői
zsengéivel. Egyike volt azon kevés fiúnak, aki egyáltalán
valamennyire is érdekelte, a maga kortársait is beleértve.
Mit sem számított, hogy Hugh fiatalabb nála. A többiek
halálosan unalmasak, kivéve egy-két csinosabb fiút, akik a
maguk módján érdekelték, de Hugh nemcsak jóképű:
beszélgetni is lehet vele. Vonzó párosítás. Hugh pedig
valósággal bálványozta néhány évvel idősebb barátját, és
ez a vonzalom Fitzwilliam örömére tartósnak bizonyult.
– Fiatal még az este – mondta Fitzwilliam, amikor a
lakására értek. – Mit szólnál, ha benéznénk a klubomba?
Találhatnánk magunknak valami szórakozást.
Gabriel köszönettel elhárította az ajánlatot; fáradtságra
hivatkozott, meg aztán nincs is megfelelő öltözéke.
– Lárifári! – nézett rajta végig tetszéssel Fitzwilliam. –
Nagyjából olyan a termeted, mint Henry bátyámé, ő mindig
hagy itt néhány rend ruhát arra az esetre, ha felrándul a
fővárosba. Behívom Rufust, ő majd segít. Bizonyára talál
neked valami megfelelőt.
Gabriel az ott található ruhák közül a legjózanabbat
választotta: a lehető legszerényebb hímzéssel díszített
éjfélkék színűt. Fitzwilliam ízlése különlegesebb volt: talán
különbözni akart oxfordi tudós mivoltától, mert öltözéke a
legutolsó divatot tükrözte. Haja rizsporos volt, elefántcsont
színű selyemmel bélelt sötétzöld bársonykabátjának arany
szegélyén fémlemezkék csillogtak-villogtak. Fekete bársony
térdnadrág feszült rajta, alacsony sarkú cipőjét fényes acél
kapcsok fogták össze. Végignézett magán: vajon fehér
selyemharisnyáján nem éktelenkedik-e ránc. Gabriel
elképedt ábrázata láttán felkacagott. – Íme, az átlényegült
tudós! – azzal töltött egy pohárka brandyt a kancsóból,
amelyet Rufus a szalonban hagyott. – Én vagyok családom
harmadik fia – magyarázta Fitzwilliam. – Családunkban a
harmadik fiút az egyháznak szánják. Csakhogy nekem az
egyetemi élet jobban tetszik, mint holmi Isten háta mögötti
parókia. Jó borok, értelmes társaság – csak a koszt hagy
némi kívánnivalót.
 Kiléptek a házból, Fitzwilliam odaszólított két
hordozószéket. Gabriel feszengett, nem volt ínyére, hogy
hordozzák, és szánta a szegény fickókat, akik majd a súlya
alatt görnyedeznek. Fitzwilliamtől azonban távol álltak az
efféle gondolatok.
– Hogyan juthatnánk másképp a St. James térre? Az utca
valóságos sártenger. Még az első sarokig sem érünk el, és
máris belepi a sár a cipőnket. Különben is, szegény ördögök
örülnek, ha pár garas üti a markukat. Talán megfosztanád
őket a megélhetésüktől?
Fitzwilliam Gabrielre nézett. Derék fickónak látszik, de hát
csak egy falusi tuskó, nyoma sincs benne kifinomultságnak.
Okos ötlet volt, hogy magával viszi a klubba?

***

Fitzwilliam kártyázni indult, a magára hagyott Gabriel

teremről teremre vándorolt, nézte, amint a vendégek
esznek-isznak, kacagnak, beszélgetnek, játszanak. Így
mulatnak hát a gazdagok? Borát kortyolgatva letelepedett a
fal mellett és mosolygott magában. Ez az egész nem is
különbözik olyan nagyon az otthoni fogadótól, csak éppen
gazdagabb annál, meg aztán itt nincsenek nők. A hölgyeket,
gondolta, nyilván majd később látogatják meg az urak.
Nem vette észre, hogy amíg a körülötte zajló életet
szemléli, őt magát is figyelik. Sir Robert Dysart tekintete
épp csak fel-felrebbent a kártyalapokról, de Fitzwilliamet
azonnal észrevette, ahogy belépett, és egy gyors
pillantással a társát is felmérte. Még sosem látta Fitzwilliam
ifjú barátját, és azonnal megállapította, hogy a fiatalember
nem szokott hozzá ilyen környezethez, de mégsem érzi
feszélyezve magát. Természetes könnyedséggel,
méltósággal viselkedik. Ez már önmagában
megkülönböztette a jelenlevőktől. Sir Robert bedobta lapjait,
partnerei nagy megkönnyebbülésére. Dysartnak az volt a
híre, hogy mindig nyer. Csak a hasonlóan ügyes kártyások
ültek le vele egy asztalhoz, esetleg gazdag tökfilkók, akik
naivan azt hitték, nyerhetnek vele szemben. Most is sok
ilyen ifjonc ülte körül az asztalt.
Dysart az átlagosnál magasabb férfi volt, de keszeg
termete és hajlott válla alacsonyabbnak mutatta a
valóságosnál. Kétoldalt göndörített, hátul csokorral
megkötött, ómódi parókát viselt. Keskeny arcának
legjellegzetesebb vonása jókora, hegyes orra volt, ajka
keskeny, álla előreugró. Fakó, szúrós pillantása semmin nem
időzött el sokáig, de Dysart mindent látott: ki játszik és ki
nem, ki nyer, ki veszít, ki fogad, mennyit és mire. Helyét
átengedte, és fel-alá járkált a teremben. Betegesen kényes
volt a tisztaságra. Mindig feketében járt, amivel úgy kitűnt a
divatozó piperkőcök tömegéből, mint megannyi páva közül
a fekete holló.
Az itt összegyűlt férfiak az ország leggazdagabb,
leghatalmasabb emberei közül kerültek ki: mind politikusok
vagy arisztokraták. Nyájasan üdvözölték Dysartot, de csak
alig néhányan álltak meg, hogy egy-két szót váltsanak vele
vagy éppenséggel a szemébe nézzenek. Dysart
némelyeknek bólintott, másokra vetett egy félmosolyt. De
csak a szája mosolygott, a szeme soha. Nem a társaság
kedvéért jött ide. Az itt összegyűltek közül szinte
mindenkihez valamiféle érdek fűzte, és szívesen
emlékeztette őket a jelenlétére.
Sok mindent tudott Mr. Fitzwilliamról is. A fiatalember
súlyosan eladósodott. Nem volt érzéke a kártyához,
ugyanakkor kedvelte a szerencsejátékot. Amikor vesztésre
állt, csak még merészebben játszott, szinte az ablakon
hajította ki a pénzt. Családja harmadik fiaként gazdag, de
fukar apjától függött. Költséges volt az ízlése, életmódja
pedig jócskán többet emésztett fel a hazulról kapott
járandóságnál. Éppen ilyen ember kell Dysartnak: előkelő
körökkel van kapcsolatban, adósságai pedig a kétségbeesés
szélére sodorták. Mindemellett jóképű, kellemes társalgó,
nyílt arcú, elbűvölő modorú, könnyedén forog a
legkülönbözőbb körökben. És valóban: ha Fitzwilliam a szíve
mélyén elvetemült volt is, az emberek általában kedvelték,
megbíztak benne. Az ír fiatalember valóságos mintaképe
volt az ifjú arisztokratának, de Dysartnak mást se kellett
volna tennie, mint előállni a birtokában levő adósleveleknek
alig tizedével, és Mr. Fitzwilliam máris a Newgate-ben, az
adósok börtönében találta volna magát.
Dysart megállt a fiatalember háta mögött. Megint rossz
lapjai vannak. Láthatólag vesztésre áll. Dysart Fitzwilliamnek
is, a partnerének is szívességet tett azzal, hogy elszólította
a fiatalembert a kártyaasztaltól.
– Látom, veszít, Fitzwilliam. Sétálna velem egyet itt a
teremben?
– Á! – Fitzwilliam hátra fordult, meglátta, kinek a keze
nehezedik a vállára. – Dysart…
– Mondja csak, ki az a fiatalember, aki magával érkezett
ma este?
– Gabriel Stanhope-nak hívják. Hugh Middleton barátja.
– Talán inkább az intézőjének a fia. – Dysart szárazon
felkacagott, de a nevetésében nem volt egy szikra humor
sem.
– Honnan tudja? – bámult rá meglepetten Fitzwilliam
– Nem maga az egyetlen kémem a maguk ősi
bagolyvárában. Ugyanaz a Hugh Middleton volna, akit
kidobtak a kollégiumból, és pillanatnyilag Párizsban
tartózkodik, mint hazájának gyáva árulója?
– Honnan tudja... – kezdte Fitzwilliam, de mi haszna a
kérdezősködésnek? Dysart mindent tud.
– Értesüléseim szerint az apja, Sir John Middleton,
nemrégiben csatlakozott hozzá ott, de ez engem nem
érdekel. Pillanatnyilag. Arra lennék kíváncsi, vajon tud-e
valamit Sovay Middleton kisasszonyról?
Fitzwilliam meglepődött.
– Nahát, épp ma voltam nála! Ez aztán a véletlen.
– Talán. – Sir Robert halványan elmosolyodott. – Már ha az
ember hisz a véletlenben. Én nem hiszek. Tehát – tért vissza
az iménti témára, oly finoman irányítva a beszélgetést,
mintha holmi kényes mérőműszert kezelne – a kisasszony a
városban van? Mikor érkezett?
– Azt hiszem, ma.
– Valóban? – Sir Robert bólintott, de Fitzwilliam semmi
különös jelentőséget nem tulajdonított a dolognak. – A
szomszédjuk, Sir Royston Gilmore, szintén nemrégiben
érkezett vidékről.
– Ez is véletlen lenne? – Fitzwilliam erőltetetten
felnevetett. Mindig ideges volt, ha Dysarttal kellett
beszélgetnie.
– Mint említettem, én nem hiszek a véletlenekben.
– Itt van ma este? – nézett körül Fitzwilliam. Sir Royston
még nála is pocsékabb kártyás volt, és ez jó ürügy lenne,
hogy megszabaduljon végre Dysarttól.
– Sajnos nem. Feltartóztatták. Az úton valami durva
haramia támadt rá. Csúnyán elbánt szegény emberrel. Ügy
véli, ugyanaz a gazfickó támadta meg nemrégiben a fiát,
valamint az országúton több postakocsit is. Valami újdonsült
útonálló, aki Rekettye kapitánynak hívatja magát.
– Lépten-nyomon felbukkannak ezek az útonállók.
Oxfordból jövet alig tudtunk egytől megmenekülni. Tennie
kellene valamit ez ügyben, Dysart.
– Mintha csak Sir Roystont hallanám. Lekötelez, Fitzwilliam
– és elfordult, mint aki távozni készül. – Esetleg van még
valami mondanivalója számomra?
Fitzwilliam törte a fejét. Jó lenne még valamivel szolgálni
Dysartnak, de mintha csak a Nagy Kaszással sétálna az
ember a teremben, Dysart nyugtalanító hatására szinte
minden kimegy a fejéből.
– Várjon! – szólalt meg, amikor Dysart már távolodóban
volt. – Stanhope és Middleton kisasszony vitatkozott
valamin, amit… önkéntelenül meghallottam, ugye érti? –
Dysart türelmetlen biccentéssel biztatta: folytassa. –
Stanhope azzal vádolta, hogy valami útonállóval közösködik,
de nem Rekettye a neve az illetőnek, hanem Greenwood.
 – Valóban? – Dysart halálfej-mosolya tetszésről
tanúskodott.
– Van még valami. – Sikerén felbuzdulva Fitzwilliamnek
még valami az eszébe jutott. – Most, hogy utánagondolok…
– Miről beszél, ember?
Beszélgetésük türelmetlenséget keltett Dysartban.
Fitzwilliam bő lére akarta ereszteni a mondókáját, elaltatni
beszélgetőpartnere éberségét, de annak a hideg
szempárnak a pillantására visszafogta magát.
– Valamilyen tárca és iratok kerültek szóba. Nem tudom,
mit tartalmaznak, de Middleton kisasszony mindenáron
titokban akarta tartani, előttem legalábbis.
Dysart bólintott; elégedettsége újabb halálfejes vigyorban
nyilvánult meg. – Lekötelez, Fitzwilliam.
Fitzwilliam óvatosan ki akarta puhatolni Dysartnál, hogy
mit ér neki ez az értesülés, de az már tova is siklott.
– Ki volt az az ember? – kérdezte Gabriel, amikor
Fitzwilliam visszatért hozzá.
– Sir Robert Dysart. A fő-főkém. Némelyek szerint ő a
leghatalmasabb ember Londonban. De mindenesetre a
legveszedelmesebb. – Fitzwilliam felnevetett. – Doktor
Himlőnek nevezik, utalva arra, hogy aki teheti, kerülje el.

***

Dysart nem hitt a véletlenekben, a rejtélyekben pedig

még annyira sem. Mindig mindennek megvan a megoldása.
Csak gondolkodás kell hozzá, józan ész – és persze
értesülés. Mint minden szerencsejátékban. Mostanában a
rejtélyes Rekettye kapitány kilétét próbálta kideríteni. Ma
délután Sir Royston Gilmore a kezébe adta a nyerő kártyát.
– Nem szívesen mondom el, Dysart. Nem vet rám jó fényt,
ugye érti, de a dolgok jelenlegi állásánál, az ország
állapotában nem engedhetem, hogy a családi büszkeség
visszatartson. – Mélyet sóhajtott; a karcsú lábú szófa
megremegett a súlya alatt. – A fiam, James. Jól tette, hogy
felfedte azt az áruló viperafészket, nem hibáztatom, de
hagyta, hogy az a kis perszóna túljárjon az eszén. – Azzal
elmondta Dysartnak a rablás történetét. – Szégyellte a
dolgot, nem is akarta elmondani, de mivel az a személy
feltartóztatta a futárt és elvette tőle a letartóztatási
parancsot, az én fiam tudta, mi a kötelessége.
– Valóban – bólintott Dysart. – Nos tehát, ez a Rekettye
kapitány... Gondolja, hogy Miss Sovay Middleton volna az?
– Meg vagyok róla győződve – bólintott Sir Royston. – Az
ember szinte el sem hiszi, ez az egész annyira
természetellenes – ez a legjobb szó. Szoknyába bújt hiéna,
mondja az ilyenekre Walpole. De ez a leányzó inkább olyan,
mint a farkas. Akár az apja, vagy a bátyja. Sőt. Szerintem ő
rosszabb mindkettejüknél. Erőszakkal fenyegetőzik, és
miután az embereim végre akarják hajtani a kötelességüket,
ez fogja magát, bosszúból rám támad és felfordítja a
hintómat.
Sir Royston folytatta volna még, de Dysart félbeszakította.
– Tehát ő volna Rekettye kapitány? Biztos ebben?
– Teljes mértékben! A lova, az a szürke, az én istállómból
való! Jegyajándékul kapta… Hát hinné az ember?!
Még akkor is füstölgött, amikor Dysart otthagyta. Dysart
tehát megtudta, amit akart. A rejtelmes Rekettye kapitány
nem más, mint Miss Sovay Middleton. Elrabolt valamit, ami
az ő tulajdona – Fitzwilliam is megerősítette, hogy az a dolog
nála van –, és amit mindenáron vissza akar szerezni.
Kilépett a klubból, és kocsisát a holborni Harang
fogadóhoz irányította, Remélte, hogy ott talál egy bizonyos
Mr. Slevint. Dysart már többször igénybe vette a
szolgálatait. Egyéb képességei mellett Slevin volt London
legjobb betörője, Dysart pedig munkát szánt neki a
Sohóban. Méghozzá aznap éj szaka.
KILENCEDIK FEJEZET
Sovay zaklatott álomból ébredt: árkon-bokron vágtatott
át, míg keskeny, kanyargós utcák labirintusába nem tévedt,
majd egy házba, amelynek mindegyik helyisége hálószoba
volt, tele ruhátlan emberekkel. Roppant különös módon a
fiúk lánnyá, a lányok fiúvá változtak végtelen, zavaros
kavalkádban. Egy lángvörös parókát viselő vénasszony a
pénzét számlálta és ütött-kopott lakkozott asztala mögül
vigyorgott. Vonásai szétestek a vastag pirosító– és
rizsporréteg alatt, rikítóra mázolt ajkai mögött a fogai:
megannyi barna csonk. Közben zene szólt, amit Sovay még
akkor is hallott, amikor felébredt. Sehogyan sem ment ki az
álom a fejéből.
Gondolatai visszatértek az előző nap eseményeihez, de az
álmokat nem vezérli iránytű, az álmodó szabadon jöhet-
mehet, nem gátolják az ébrenlét korlátai. Sovay roppant
zaklatottan ébredt, minden tagjában érezte a pusztán
átszáguldó hajsza idegeket borzoló veszedelmét, s azt, hogy
ez volt eddigi életének legpezsdítőbb napja. Az elméjét
elözönlő képek, a rázúdult érzések tömegéből nem sikerült
kibogoznia, mi a valóság és mi nem. Az előző nap látott
képek, a meglátogatott helyek némelyike inkább az álmok
birodalmába tartozott, holott tudta, hogy nagyon is
valóságosak.
Greenwood kapitány megígérte, hogy szerez neki női
ruhát, és elvitte a Covent Gardenban egy magas, rozoga
házba, amely tele volt a legkülönösebb emberekkel. A kócos
hajú, rothadó fogú, szúrós szemű csoroszlyát Pierce
mamának nevezték. A házában minden eladó, mondta,
noha amire célzott, még soha nem kérték tőle. Mihelyt
beléptek, a markát nyújtotta a kapitány elé. Sovayt egy
göndör parókát viselő, csinos fiatal nő felvezette a lépcsőn.
Szív alakú arcát vastagon borította a festék, halványkék
szeme fölött a szemöldököt vékony vonallá csipkedték,
ruhája pedig mélyen kivágott volt. Csak amikor megszólalt,
vette észre Sovay, hogy ez a teremtés – fiú. Pierce mama
házában ez a módi járja. Sovay inkább elhessegette magától
a kérdéseket, hogy vajon ennek mi az oka, és hogy
valójában mi is folyik Pierce mama házában. Elég volt a
falon lógó képekre pillantania. Idegesítette a gondolat, hogy
netán vendégekkel találkozik, de – ahogy
megkönnyebbülésére a fiútól megtudta – korán van még,
így gyenge a forgalom. A fiú nevetett és fesztelenül
csevegett Sovayjel, mintha a lány jártas lenne az efféle
intézmények mindennapi életében. A fiú, hátra vetve
göndör álhaját, közölte, hogy Toby a neve, és csak addig űzi
ezt a mesterséget, míg össze nem gyűlik annyi pénze, hogy
beállhat valahová inasnak. Ennek hallatára a kapitány
felhorkant, kijelentette, hogy minden szajhának megvan a
maga története arról, hogyan kapaszkodik majd fel a
tisztesség létráján. Sovay viszont megkedvelte a fiút, és
remélte, hogy idővel kiszabadul Pierce mama markából.
Toby ruhát hozott neki, a legvisszafogottabbat, amit csak
talált. Megszabadította a fodroktól, csillámoktól, de még így
is meglehetősen feltűnő volt az öltözék, a kivágása pedig
olyan mély, hogy Sovay elpirult a láttán.
– De legalább tiszta – nyugtatta meg vidáman Toby. – Most
hozták a mosodából.
– Lám, ezért is hálás lehet az ember… – sóhajtott fel
magában Sovay. Odalent a várakozó kapitány már
türelmetlenül járkált fel-alá. Amikor megpillantotta Sovayt,
füttyentett, majd szélesen elvigyorodott.
– Fiúruhában is szemrevaló volt, na de így! Gyerünk –
nyújtotta kesztyűs kezét Sovaynek. – Szerzek egy
hordozószéket. Egy szempillantás, és otthon lesz. Újra mint
Sovay kisasszony.
– Általában nem ilyen öltözéket viselek – pillantott le
Sovay a ruha mély kivágására.
 – Nagy kár. – A férfi szavait még szélesebb vigyor kísérte,
sötétkék szeme pajkosan csillogott.
Sovay megfelelő visszavágáson töprengett, de mindjárt
rájött, hogy Greenwood csak ugratja, és a legjobb, ha válasz
nélkül hagyja iménti szavait.
Pierce mama előbukkant az „irodájául” szolgáló fülkéből.
– Odébb állsz, kapitány? – Majd Sovayhez fordult. –
Visszavárom ám a holmit, kisnagysád. Engem nem vet fel a
pénz!
– Ejnye, Mama – billegtette az ujját a kapitány. –
Kétszeresen is megfizettem ezekért a rongyokért!
– Még hogy rongyok?! – Pierce mama kipirosított orcája
még jobban elvörösödött. – Ha nem tudnád, az én lányaim a
Mayfair legkülönb holmiját hordják! Ilyen eleganciát az
egész Gardenban nem találsz!
– Ejnye, Mama – simogatta meg a kapitány az asszonyság
orcáját –, a haragodtól még én is tűzbe jövök!
Azzal derékon ragadta Pierce mamát, és istenesen
megforgatta, nagy mulatságára a „lányoknak”, akik
éljenezve, tapsolva vették körül őket. De egyikük sem
sietett Pierce mama segítségére. A kapitány az a fajta férfi
volt, aki minden nőt elbűvölt, még Pierce mama sem maradt
érzéketlen a vonzereje iránt. Szemmel láthatólag élvezte a
kapitány figyelmét, még ha harsányan protestált is.
Greenwood körültáncoltatta a vénasszonyt a teremben, és
közben harsányan énekelt:
 
Arca körül rózsák
és liliomok,
de érett ajka szebb,
mint azok.
Öleljed,
szorítsad,
csókjai gyönyört adnak ma.

 Sovay felismerte a dalt: a Koldusoperából származik.

Együtt kacagott a többiekkel, hogy a nótát ilyen személynek
címezi valaki, méghozzá egy valódi útonálló!
– Hagyd már, te gazember – vágta oldalba a kapitányt
Pierce mama, mikor végre sikerült elszabadulnia. Gondosan
megigazgatta félrecsúszott parókáját. – Eriggy dolgodra, és
vidd a macádat is!
A kapitány mély meghajlás kíséretében meglendítette
kalapját, majd kivezette Sovayt a házból. Odakint átkarolta
a lány derekát, hogy megvédje a tülekedő tömegtől. Sovay
nagyon is tudatában volt a közelségének, érezte a bőr és a
lovak szagát. Greenwood közel hajolt hozzá, arca a lány arca
mellé került. Megint dalra gyújtott, de ezúttal halkabban,
lassabban, így a szöveg mindjárt értelmet nyert.
 
Arca körül rózsák és liliomok,
de érett ajka szebb, mint azok.

Éneklés közben kesztyűs kezének egy ujjával végigsimított

a lány arcán-ajkán. S mielőtt Sovay észbe kaphatott volna, a
férfi forrón szájon csókolta. Ügyet sem vetett rájuk senki;
ezen a környéken nem volt ritka látvány a csókolózó pár.
Sovay tudta, hogy ellenkeznie kellene, mégsem tette. A
csók azt a Sovayt illeti, aki postakocsikat tartóztat fel és
egyéb botrányos dolgokat művel. Legszívesebben nyomban
kilépne ebből a személyből, levetné a szajhák gönceit, és a
maga ruhájával együtt felöltené a tisztességet is. De ez a
csók úgy végigborzongatta, mint a Mr. James Gilmore-tól
kapott cirógatások soha.
Greewnwood eleresztette, szemöldökét magasra húzva
lemosolygott rá.
– Sokkal jobban műveli, mint gondoltam volna. Milyen
meglepetés van még a tarsolyában, Sovay kisasszony?
Azzal odakurjantott egy hordozószéket, és útra bocsátotta
Sovayt a Soho tér felé. A kapitánynak jó erős hangja volt:
szép zengésű tenorja visszacsengett Sovay fülében, még
akkor is hallotta, amikor a zsúfolt utcákon kanyargott vele a
hordozószék: ez a dallam sehogy sem ment ki a füléből.

***

Álmából valami kis nesz riasztotta fel, amit hirtelen

támadt hideg huzat követett. Sovaynek hevesen vert a
szíve, kinyitotta szemét, és sötét alakot vett észre, árnyat az
árnyban, amint elvált a súlyos drapériától, és némán
lopózott át a szobán. Sovay egyszeriben magához tért.
Szellemekben nem hisz, így hát ez csak betörő lehet, aki el
akar lopni valamit. Az alak tetőtől talpig feketébe öltözött,
és nesztelenül mozgott. Csak a szeme villant, ahogy az
íróasztalhoz közeledett, és sorra nyitogatta a fiókokat.
Nem találta meg, amit keresett. Megfordult, körülnézett,
mintha azon törné a fejét, hol folytassa a kutatást. Ekkor
észlelhetett valami mozgást az ágy felől. Közeledett
Sovayhez, kezét kinyújtotta, mintha el akarna fojtani
minden lehetséges mozdulatot.
– Nem sikoltok, nem is fogok felkiáltani – suttogta Sovay –,
de a takaróm alatt két pisztoly van nálam, és habozás nélkül
használom is őket, ha kell.
– Ne lőjön. Nem akarom bántani, de kérve kérem, ne
csapjon lármát. – A fiú óvatosan közeledett. – ő odalent van,
és ha maga valami hangot ad, habozás nélkül lepuffant
mindkettőnket.
– Ki van odalent?! – Sovay odamutatta a fiúnak a fegyvert.
– Mindegy. Jobb, ha nem tudja, de annyit mondhatok, hogy
egy valódi szörnyeteg. – A fiú elhallgatott egy pillanatra. –
Miss Sovay, ugye? – felhúzta az arcát eddig eltakaró kötött
sapkát. – Ott volt Pierce mamánál a kapitánnyal, igaz? Toby
vagyok. Toby White. Ámbár ott nem így hívnak. Az én
ruhámat kapta kölcsön.
Elfordult, sápadt arcát elfutotta a pír, mintha szégyellte
volna beismerését.
 – Emlékszem – válaszolt Sovay. – Bár most kicsit...
másképp nézel ki.
Felrémlett előtte a finom arc, a hosszú, fekete pilla, a
fakókék szempár. Akkor valóban lánynak nézte Tobyt.
– Mármint hogy levetettem azt a macának való göncöt? –
A fiú elvigyorodott, fehér foga még a szoba sötétjében is
villogott.
– Mit keresel itt?
– Mikor épp nem a macát játszom, spion vagyok.
Amolyan... besurranó. – Olyan szót keresett, amit egy
kisasszony is megérthet.
– Betörő. De mindig az emeleti ablakon mászok be. Kicsi
vagyok, vézna, igaz? A zárakkal is elbánok. Bejutok én
mindenhova, de ki is, mikor kell. Büszke is vagyok a
tudományomra. Durva munkát sose végzek. Azt a többiekre
hagyom.
– Többiekre? – komorult el Sovay. – Ügy érted, hogy egész
bandátok van itt?!
Toby letelepedett az ágy szélére. – Most éppen nincs. Csak
én, meg még valaki. De ő aztán tízzel felér.
– Mégis mit kerestek? Ékszert? Ezüstöt? Drágakövet?
– Dehogy – rázta meg a fejét a fiú. – Valami tárcát kajtat.
Bőrtárcát, kapcsosat. Úgy ekkorát – mutatta a két kezével. –
ő odalent dolgozik, én meg itt fent. Csitt! – tette az ujját az
ajka elé. – Jön! Nagydarab ember. Hallom, ahogy nyikorog a
lépcső. Tegyen úgy, mintha aludna! Megmondom, hogy nem
találtam semmit, de ki tudja, hisz-e nekem. – Sovay azt
hitte, a fiú kisurrant, de aztán meghallotta lehelet-halk
hangját. – Szabaduljon meg attól a holmitól, amit ő keres,
méghozzá hamar, mert jön majd megint, és ha így meg nem
kapja, majd próbálkozik másképp. A módszerei pedig nem
valami finomak!
Kilopózott, éppoly hangtalanul, ahogyan bejött. Sovay
nem tettette az alvást. Felegyenesedett, a pisztolyt a
melléhez szorította. Aki belép az ajtón, azt lelövi, még ha ez
a helyes fiú lenne is. Mozgást hallott a folyosóról – most
bizonyára a bátyja szobáját kutatják át. Mivel ott semmit
nem találtak, mentek tovább édesapja szobájához, egy
emelettel feljebb. Jó sokáig elidőztek ott, alapos lehetett a
kutatás. Aztán meghallotta lépteiket a lépcsőn. A fiúé
gyorsak voltak és szinte nesztelenek. A másik lassabban
mozgott, mint amikor egy nagydarab ember próbál
hangtalanul lépkedni.
Távoztak, de üres kézzel. A tárcát ott őrizte Sovay a
párnája alatt.
Reggel első dolga lesz, hogy felkeresi apja ügyvédjét és
letétbe helyezi nála a tárcát. Nyilvánvaló, hogy nem
tarthatja itt. Vajon ki tudja, hogy nála van? Ki árulta el? Mit
is mondott Greenwood? Senki emberfiában ne bízzon. Nagy
igazság.
TIZEDIK FEJEZET
Reggelre a félelme haraggá változott. Valaki bizony
elárulta.
Mire bejelentették Gabrielt, Sovay arra a meggyőződésre
jutott, hogy mindössze két lehetőség van: vagy Gabriel nem
engedelmeskedett az utasításainak és Fitzwilliamre bízta a
titkot, vagy pedig Greenwood a bűnös. Sovay nem szívesen
képzelte el a kapitányt az áruló szerepében, csakhogy a
bizonyítékok ellene szólnak. Greenwood tud a tárcáról.
Tudja, hol van a Middleton-család londoni háza. Tolvajokkal,
meg mindenféle gazemberrel közösködik. Tudja, mit
keresnek, és nem kell ahhoz nagy találékonyság, hogy
rájöjjön, a házban hol tarthatják az iratokat.
Bevezette Gabrielt édesapja dolgozószobájába. A
fiatalember megrémült annak hallatán, micsoda veszély
fenyegette Sovayt, és hevesen tagadta, hogy bármi köze
volna a dologhoz. Megesküdött rá, hogy nem szólt semmit
Fitzwilliamnek, és kétségbe ejtette, hogy Sovaynek
egyáltalán megfordult a fejében ilyen gondolat. Sovay
mentegetőzött, amiért egyáltalán kétely merült fel benne.
Nem maradt hát más, mint az útonálló. Csakis Greenwood
lehet a bűnös.
– Egy marék ezüstért akár a nagyanyját is eladná –
jegyezte meg Gabriel. – Legyen ez jó lecke. Ilyenek az
effélék.
– Nem én döntöttem úgy, hogy kapcsolatba kerülök vele!
– vágta oda hevesen Sovay.
– Ilyet én nem is állítottam – emelte fel békítőleg a kezét
Gabriel. – Ne veszekedjünk, Sovay.
Sovay haragja valamelyest csillapodott, de még
korántsem békült meg a helyzettel. Buzgón teregette
Gabriel elé az iratokat. Ki akarta kérni a véleményét, mielőtt
letétbe helyezi a dokumentumokat az ifjabb Mr. Oldfieldnél,
édesapja ügyvédjének a Szent Pál székesegyházhoz közeli
irodájában.
Gabriel szemügyre vette az íróasztal kopott zöld
bőrbevonatára teregetett iratokat. Undorral olvasott, szinte
hozzá sem akart nyúlni a papírokhoz. Volt, amelyik
sokszorosan össze volt hajtogatva, a sok forgatástól szinte
zsíros volt a tapintása, másoknak különös, erős szaga volt,
akár a rothadó hagymáé. Gabiel úgy érezte, hogy a
cselszövés, a kémkedés átható bűze árad valamennyiből,
amely éppúgy bántotta, valósággal undorította, mint a
zsúfolt nagyvárosi utcák egészségtelen szaga.
– Mit gondolsz, mit jelentenek? – kérdezte. – Miért küldték
ezeket? Mi lenne a céljuk?
– A letartóztatási parancsoké nyilvánvaló. Ami a többit
illeti, legtöbbjük bizonyítékul szolgál bizonyos személyek,
például apám ellen. Ezeket az ország különböző részeibe, az
elöljárókhoz küldték volna a törvényszéki futárral. Mások
felől – ingatta határozatlanul a fejét Sovay – nem vagyok
biztos. Nem látszanak fontosnak, inkább csak ártatlan
levelek a legkülönfélébb tárgyakról. Akkor viszont miért
kerültek ugyanabba a tárcába? Remélem, Mr. Oldfield
szolgál majd némi felvilágosítással. – Sovay összeszedte a
papírokat. – Átadom neki valamennyit. Egy dologban igaza
volt Grennwoodnak: túlságosan veszedelmesek, hogysem
ajánlatos lenne megtartani őket.

***

Az Oldfield és Oldfield ügyvédi iroda a Ludgate Hill

környékén volt, a Carter’s Lane és a Shoemaker Row sarkán.
Sovay akkor járt ott utoljára, amikor kislány korában
magával vitte az édesapja.
Az ifjabb Mr. Oldfield kijött az irodájából, hogy
személyesen üdvözölje Sovayt. Még mindig ifjabb Mr.
Oldfieldnek ismerték az ügyvédet, holott immár inkább
középkorúnak számított. Ápolt fehér parókája alól most is
ugyanolyan szigorúan tekintett Sovayre, mint annak idején,
homlokát pedig ráncok barázdálták. Sovay már kislány
korában sem ijedt meg tőle, de azért egy kicsit félt tőle
szigorú tekintete miatt. Némán meghúzódott az iroda
sarkában, pedig milyen szívesen játszott volna azzal a sok
tollal, tintával, papírral, szalaggal! Most nem juhászodott
meg az ügyvéd zord tekintete láttán. Mr. Oldfield
összeszorított szája inkább határozottságra vall, semmint
kegyetlenségre; szürke szemének éles a tekintete, de nem
barátságtalan. Arca olyan emberé, aki akár hideg és
könyörtelen is lehetne, de mégsem az.
– Miss Sovay... – Az ügyvéd arckifejezése már-már
mosolyra enyhült. – Ugyancsak megváltozott! Fényt hoz a
mi komor irodánkba. Nemde, Skidmore? – fordult
ügyvédbojtárjához, aki le nem vette bámuló szemét
Sovayről. – Inna egy csésze teát, Miss Sovay? Skidmore, ne
álljon ott báván! Teát, Sovay kisasszonynak, méghozzá
fürgén! – Azzal bevezette irodájába Sovayt. – Nos, miben
lehetünk szolgálatára?
Az iroda sötét faborítású falai mellett jogi kötetekkel,
törvénytárakkal roskadásig rakott könyvespolcok álltak, a
többi bútordarabon pedig színes szalaggal összefogott
iratkötegek magaslottak, amelyek annyira elbűvölték Sovayt
kislány korában. Az ólomkeretes zöld és szürke üvegű
ablakszemeket a londoni köd jellegzetes, sárgás mocsokkal
lepte be, fény alig szűrődött be rajtuk. Kora délelőtt volt,
mégis lámpák égtek, a kandallóban pedig vígan pattogott a
tűz. Ha nyár volt is odakint, a jog nem ismer évszakokat, és
idebent örökös a tél.
– Ez az úr Mr. Stanhope – mutatta be Sovay Gabrielt. –
Édesapám intézőjének fia, a legbizalmasabb barátom.
Szeretném, ha itt maradhatna.
– Természetesen – bólintott Oldfield. – Örvendek, Mr.
Stanhope. – Letelepedett iratkötegekkel megrakott
íróasztalához, félretolta a nyitott újságot, amelyet nyilván az
imént olvasott és megismételte a kérdést: – Tehát miben
lehetünk szolgálatára? – Pillantása Gabrielről Sovayre
szökkent. – Remélem, nem történt valami baj.
Sovay és Gabriel helyet foglalt az íróasztal másik oldalán.
– Először is – nézett Mr. Oldfield szemébe Sovay –,
szeretném tudni, látta-e mostanában az édesapámat.
– Sir John már néhány hónapja nem kereste fel az Oldfield
és Oldfield céget. Skidmore szolgálhat a pontos dátummal.
Mármint, ha végre megérkezik azzal a teával. – Felugrott, az
ajtóhoz lépett. – Skidmore!
Ügyvédbojtárja, egy tizenhat éves forma nyurga ifjonc,
láthatólag még növésben volt: térdnadrágja a térdéig sem
ért, csontos csuklója előbukkant a kabátja ujja mögül.
Fekete fürtjei kiszabadultak a paróka alól, ám amikor
felnézett, meglepően zöld szemének éppolyan éles volt a
pillantása, mint a principálisáé. Letette a tálcát, majd
töltögetni kezdte a teát.
– Február 16-án – mondta. – Akkor járt itt Sir John
legutóbb. Pontosan emlékszem.
– Köszönöm, Skidmore. Elmehet. Majd szólok, ha
szükségem lesz magára. Csodálatos a memóriája – jegyezte
meg Oldfield, mihelyt a fiatalember mögött becsukódott az
ajtó. – Szakasztott olyan, mint az édesapjáé, idősebb
Skidmore-é. Soha semmit el nem felejtett. Későn
házasodott. A fiú amolyan kései ivadék. Az apja már
igencsak élemedett korú. Akárcsak az enyém. Egyikük sem
igen jár már be az irodába. Nos, hogy ízlik a tea? – Éles
pillantást vetett Sovayre, homlokán elmélyültek a ráncok. –
Az édesapjáról nincs hír. Kegyed aggódik.
Sovay emlékezett az ügyvéd következetlennek tűnő
beszédmodorára: gondolatai mindig előbbre járnak egy
lépéssel szavainál.
– Nos, igen – bólintott Sovay. – Hugh miatt szintén.
– Hugh miatt? Róla sincs hír?
– Eltávolították a kollégiumból.
– Ó. Mikor történt ez?
– Úgy tudom, Karácsonykor.
 – Már oly régen? Milyen okból?
– Írt egy lázító röpiratot. – A „lázító” szó hallatára Oldfield
homlokán még mélyebbé váltak a barázdák. – Újév óta nem
járt otthon – folytatta sebesen Sovay. – Nincs róla semmi hír,
nem tudjuk, hol lehet. Azaz…
– Azaz?
– Mr. Fitzwilliam, a tanulmányi vezetője megemlítette,
hogy Hugh Párizsba készült…
– Hm. – Az ügyvéd tűnődve Sovayre nézett. – Nem a
legjobb úti cél az adott politikai helyzetben. Ám ha
egyiküket megtaláljuk, bizonyára a másikukra is rálelünk.
Tisztelt édesapjuk mindig is túlságosan szabadjára engedte
a fiút, és mindig kiszabadította a csávából. Soha semmit
meg nem tagadott tőle, amióta kedves édesanyjuk
eltávozott. A fiút nagyon megviselte a halála. Kegyed még
nagyon fiatalka volt, a fiú azonban éppen abban a korban
volt, amikor… Nos – szedte ismét ráncba a gondolatait, és
megragadta a széke karfáját, mintha menten akcióba
kívánna lendülni. – Hogy akkor mi a teendő. Kényes ügy.
Nehéz helyzet. – Az újságra pillantott. – Odaát napról-napra
rosszabb a helyzet. – Felkelt, fel-alá járkált. – Gondolkodnom
kell. Igen. Mint mondom, kényes a helyzet. Csakhogy –
derült fel az arca – én kedvelem a talányokat.
Az ablakhoz lépett, kibámult a mocskos szürke és zöld
ablakszemeken.
– Nos – fordult hátra néhány pillanat elteltével –, mi a
másik ügy, ami miatt felkeresett?
– Honnan tudja...?
– Az én hivatásomban az arcokat pontosan úgy olvassa az
ember, mint bármilyen okmányt, jogi iratot. – Gabrielre
nézett. – Míg beszélgettünk, a kegyed ifjú társa a kezében
tartott tarisznyára meredt. Úgy szorongatta, mintha valami
élőlény lapulna benne, valami, amit nehéz megfékezni.
Időnként rám pillant, mintha akarná is, meg nem is, hogy
meglássam azt a valamit. – Az ügyvéd megint az íróasztala
mögé lépett. – Adja ide, fiatalember. Hadd szabadítsam meg
attól a valamitől, ami annyira nyomasztja.
Gabriel kinyitotta a tarisznyát és elővette a tárcát. Oldfield
eltett néhány iratcsomót az íróasztaláról, majd kiteregette a
papírokat, amelyeket Sovay átnyújtott. Amikor mind ott
feküdt előtte, föléjük hajolt, megmarkolta íróasztala két
szélét, és sorra szemügyre vette őket. Sokáig csak állt,
komoran szemlélve az előtte heverő dokumentumokat. Majd
felnézett, szürke szeme kitisztult, mint eső után az ég.
Sovay eltökélte, hogy nem említi meg, hogyan kerültek
hozzá az iratok. Hiszen minden szavával csak vádolná
magát. Oldfield mindenekelőtt ügyvéd, hivatásánál fogva
elítéli a törvényszegést, bármi legyen is annak kiváltó oka.
Valószínűleg nem adná fel a legközelebbi elöljárónál,
gondolta Sovay, de nem szeretne megrovásban, sőt még
csak feddésben sem részesülni.
Oldfield méltányolta a leány tartózkodását, de magában
elmosolyodott. Ügyvéd lévén, amit nem tud, az nem is
érinti. Nem közölte ezt ezzel a leánnyal senki?
– Nem kérdezem, hogyan jutott ezekhez a… khm...
dokumentumokhoz – mondta változatlanul komolyan. – De
helyesen tette, Sovay, hogy elhozta őket. Igen, helyesen. –
Elengedte az íróasztal szélét, fel-alá járkált, összekulcsolva
kezét a háta mögött. – Ezek fontos iratok. Országos
jelentőségűek. Vissza kell őket juttatni ahhoz a
kormányhivatalhoz, amely... – itt elhallgatott egy pillanatra,
mintha a megfelelően szépítő kifejezést keresné – …
elveszítette őket. Biztos vagyok abban, hogy örömmel
fogadják őket, ha épségben visszakerülnek. – Sovay ijedten
összerezzent. Az ügyvéd mosolyogva felemelte a kezét,
mintha ellenvetést akarna elhárítani. – Nem firtatom, hogy
hogyan kerültek hozzám, efelől bizonyos lehet.
– Nem ez nyugtalanít – mondta halkan Sovay. – Hanem az
iratokban említettek sorsa. Akik esetleg elveszíthetik a
szabadságukat.
 – Tudom. Magam is nyugtalan vagyok, talán más okból, de
mivel kegyed a kliensem, első sorban a kegyed biztonsága
érdekel. Ha ezek az iratok nincsenek már a kegyed
birtokában, senki sem fogja őket keresni. – Szigorú pillantást
vetett Sovayre, majd Gabrielre. – Vagy már kereste is őket
valaki? – Sovay éppen megrázta volna a fejét, de Gabriel
bólintott. Oldfield észrevette, hogy pillantást váltanak. –
Amennyiben ez az eset áll fenn, haladéktalanul vissza kell
szolgáltatni őket.
Sovay beleegyezett, ő ugyan csak biztonságba akarta
helyezni az iratokat, nem számított arra, hogy kikerülnek a
birtokából, még kevésbé, hogy visszajutnak magához a
kémfőnökhöz, de eszébe jutottak Toby elsuttogott szavai és
felismerte a logikát Oldfield döntése mögött is. Az ügyvéd
szívén viseli az ő érdekeit.
– Ezek az iratok veszedelemmel terhesek, fenyegetlek, de
megtalálom a módját, hogy kihúzzam a méregfogukat –
folytatta Oldfield. Papírvágó kése hegyével érintette csak a
dokumentumokat, mintha mérgezéstől tartana. – Úgy
keltem majd fel az érdekeltek óvatosságát, hogy nem
vonom magamra a figyelmüket. Sem kegyedre. Kérem, ne
értsen félre. Nem vagyok egy véleményen az édesapjával,
sem az itt megnevezettekkel. Merőben más a
meggyőződésem.
Visszament az íróasztalához, és felemelte az újságot, a
London Chronicle-t.
– Sajnálatosnak tartom a francia forradalmat, kétségbe ejt
annak a szegény országnak a sorsa, és rettegve gondolok
arra, hogy valaha itt is bekövetkezhet ilyesmi. Igen
veszedelmes időket élünk, Sovay. Mindenki fél. A
Franciaországból érkező hírek nap mint nap újabb és újabb
olyan kegyetlenségekről tudósítanak, amelyek szinte
felfoghatatlanok. A félelem pedig elnyomást szül. Bennünket
ugyan védelmeznek a törvények, de amelyek a lázadásra,
vagy éppen az árulásra vonatkoznak, homályosak és
tolmácsolást igényelnek. Nagy tehát a kísértés, hogy
elhamarkodottan megalkotott törvények szülessenek,
amelyek több kárt okozhatnak, mint hasznot. Inkább
büntető, mint védelmező törvényeket hoznak. Sajnálatos
módon máris ez történik, amire íme, itt a bizonyíték. –
Papírvágó késével az iratokra mutatott. – Mindenféle-fajta
embereket elfognak és letartóztatnak hallomásból nyert
értesülés, puszta szóbeszéd alapján, amelyet a rosszindulat
szül vagy olyan kémektől származik, akiket hazugságok
gyártásáért fizetnek, de a mai bizonytalan időkben ez
elegendő ahhoz, hogy embereket tartóztassanak le, sőt
ítéljenek el. Olyan embereket, mint a kegyed édesapja.
Mihelyt ilyesmi üti fel a fejét, az ártatlanok is egy pillanat
alatt a bűnösök közt találják magukat úgy, hogy talán nem
is létezik a bűn, amellyel megvádolták őket. A szövetkezést,
a nyílt vitákat elfojtják, törvényen kívül helyezik. Amikor az
embereket megfosztják az ilyenfajta szabadságtól, a
körülmények előbb-utóbb lázadáshoz vezetnek, amelytől a
legjobban tartanak.
Miután befejezte előadását, Mr. Oldfield maga elé meredt,
karját összefonta. Mélyet szippantott a levegőből, keskeny
orrlika kitágult, majd kezdte sorra venni a leveleket.
– Hm. – Egymás után felemelte és hosszú orra elé tartotta
mindegyiket. – Lássuk csak, mi ez itt?
Egy levelet annyira közel tartott a lámpához, hogy arany
fény sütött át a papíron. Az ügyvéd még ezzel sem érte be,
a levelet a kandallóhoz vitte. Sovay felpattant, attól tartott,
hogy az ügyvéd a lángok közé veti az iratot.
– Mr. Oldfield! Azt hiszem, nem kellene... – kezdte, de a
másik ügyet sem vetett rá. Leguggolt, a papírt a láng fölé
tartotta.
– Jöjjön csak – szólt hátra. – Nézzen ide.
Sovay attól tartott, az ügyvéd még megégeti a kezét,
annyira közel tartotta a levelet a tűzhöz. A vörösen lángoló
tűz fényében szinte áttetszőnek látszott a papír. Sovay
közelebb hajolt, arcát valósággal sütötte a hő. A papíron
írott sorok bukkantak fel, mintha varázslattal rótták volna
őket az átmelegedő papírlapra.
Gabriel közelebb lépett, szemöldökét összevonta. – Mi
lehet ez? – kérdezte. – Miféle varázslat?
– Láthatatlan tinta. Olyan a szaga, akár a hagymalének.
Csak hő hatására tűnik elő. És hogy mi lehet maga a
szöveg? – Az ügyvéd a szeme elé emelte a papírt. – Rejtjeles
üzenet. – Gondosan tanulmányozta az írást. – Váratlan
fordulat. A váratlan dolgok mindig gyanúsak. Nem bízom a
titkokban. Mindenben a nyíltságot kedvelem. Ilyenfajta
rejtjelezést igen régen láttam utoljára – de láttam. –
Távolabb vitte a tűztől a papírt, mire az írás eltűnt. –
Szeretném tudni, mit óhajtanak ilyen módon elrejteni.
Tanulmányozni fogom egy darabig ezeket a lapokat, mielőtt
visszajuttatom őket jogos tulajdonosuknak. Igen. Ezt
szándékozom tenni.
Elgondolkodva lépett vissza az íróasztalhoz. Látszott, hogy
még akkor is a rejtjelzés foglalkoztatja, amikor rendezgetni
kezdte a többi iratot. Sovay úgy érezte, itt az ideje távozni.
– Köszönöm, Mr. Oldfield, hogy ránk szánta az idejét. Közli
majd, hogy mit fedezett fel?
– Ó, tehát távoznak? – Az ügyvéd felpillantott, de szürke
szeme mintha nem is látná őket. – Skidmore majd kikíséri
önöket. Skidmore! – Az ügyvédbojtár tüstént előkerült. –
Kísérje ki Miss Middletont és Mr. Stanhope-ot!
Oldfield becsukta látogatói mögött az ajtót, gondolatai a
láthatatlan tintával írt titokzatos dokumentumon jártak. Ifjú
kora óta nem találkozott ezzel a rejtjelzéssel. Annak idején
Németországban tanult, az ingolstadti egyetemen. Ott
csatlakozott egy titkos társasághoz, amely azóta tekintélyes
ismertségre tett szert. Az ő kódneve Lusus volt, aki
Bacchusnak volt a társa. Mr. Oldfieldet felsóhajtott. Micsoda
távolságra került mára az egykori fiatalember, aki ilyen
álnevet választott! A társaság tagjainak el kellett
sajátítaniuk ezt a rejtjelzést, hogy magasabb szintre
léphessenek.
 Gyertyatartót, gyertyákat hozatott és nekilátott az
átírásnak. Legelőször is lemásolja az iratot, utána
kényelmesen megfejtheti a szöveget. Mire felnézett
munkájából, a gyertyák csonkig égtek, sötét volt a szoba. Az
ügyvéd nagyot sóhajtott, fordított egyet a székén, és a
kandalló immár csak pislákoló tüzébe bámult. Az ifjabb Mr.
Oldfield mindenekfelett hitt a törvényekben. Kezdetben nem
fogadta rosszallással a franciaországi eseményeket, de
később, sokakhoz hasonlóan, már nem nézte olyan jó
szemmel az újabb fordulatokat. Véleménye szerint egyik
pártnak sincs joga, hogy uralkodjék egy nemzeten, hogy
megalkossa, majd sorra megszegje a tulajdon törvényeit –
márpedig Mr. Oldfield véleménye szerint Franciaországban
most pontosan ez történik. Törvény elé állítanak és
kivégeznek egy királyt; hasonló módon járnak el királyi
hitvesével; válogatás nélkül, tisztes bírói eljárás
kikerülésével mészárolnak le ártatlanokat. Akárcsak
Szaturnusz, a Forradalom is felfalja tulajdon gyermekeit –
így mondta az egyik francia vezető. Az az ember már halott.
Mr. Oldfield véleménye szerint ez nem törvényes rend –
hanem a nép által kikényszerített zsarnokság. Az ügyvéd
mindennél jobban félt a tömegektől. Jól emlékezett a
Gordonféle lázongásra. Fiatal volt akkor, kezdő ügyvéd, épp
akkor fogadta társául irodájába az édesapja.
Átélte, és amíg él, el nem felejti. A tüntetés viszonylag
békésen kezdődött ugyan, őt mégis felkavarta, hogy kék
kokárdát viselő tízezrek özönlenek az utcákon a Parlament
felé, zászlókat lobogtatnak, és kórusban üvöltik a pápista-
ellenes jelszavakat, élükön Lord George Gordonnal, aki át
akarja nyújtani kérvényét. De azonnal elfajultak az
események, mihelyt megtagadták a tömegtől a belépést, és
a kérvényt nem fogadták el.
Estére már az elszabadult tömeg uralta a várost:
boltokban, műhelyekben fosztogattak, templomokat,
kápolnákat törtek fel és raboltak ki, az utcára hurcolták és
máglyára vetették a bútorokat, a papi öltözékeket. Az
éjszakai eget vörösre festette az égő épületek lángja, míg a
tulajdon fosztogatásától bemocskolt tömeg vad orgiában
tört-zúzott. Az arcok koromtól feketéllettek vagy az
összezúzott vakolat porától halottian fehérek voltak, és
mindenkit megvadított tulajdon fontosságának és
hatalmának az érzete.
Egy hétig uralták a lázadók a várost. Oldfield és édesapja
a zárt zsaluk résén át figyelte az eseményeket. Az értékes
holmit a pincébe hordták, míg az Angol Nemzeti Bankot
megtámadta a tömeg, és elfoglalta a Temzén átívelő
hidakat. Végül fegyverbe szólították a gyalogságot és a
lovasságot, és egyesült erővel sikerült helyreállítani a
rendet. Ahol még tömegbe botlottak, ott tüzeltek, karddal,
tőrrel támadtak a csoportosulókra. A harc nyomában százak
maradtak holtan a csatatérré vált utcákon, tereken.
Oldfield nem a tömeget vetette meg – szánta szegény
ördögöket, hisz százával hevertek holttestek az utcán, de
sokan végezték Tyburn bitóin is. A lázongás senkinek sem
hozott hasznot. Nem, Oldfield az undorát azok számára
tartogatta, akik a tömeg élére álltak, mint Lord George
Gordon, aki fegyverként használta a népet a tulajdon
hatalmi törekvései megvalósítására.
Oldfield visszatért az imént megfejtett iratokhoz. Szörnyű
volt az a lázongás, de semmiség ahhoz képest, aminek a
terve most bontakozik ki előtte. Gordon és kérvénye akár a
szénaboglyába hajított fáklya, fellángolt, vadul égett, senki
sem mert a közelébe menni, de a tűz ahogy fellobbant,
éppoly hamar ki is hunyt. Ez merőben más dolog, sokkal
rombolóbb, olyan, mint az aláaknázott, puskaporral feltöltött
épületben nagy gonddal, tudatosan rakott tűz. A
robbanáshoz pedig elegendő egyetlen szikra is.
Csakhogy ez nem épület – hanem egy ország. Ha
megfelelően értelmezi, országszerte egymás ellen uszítanak
felfegyverzett csoportokat, míg az ország valamennyi
városának, helységének minden egyes utcája valóságos
vérfürdővé nem válik. Az ország hatalmasait sorra elteszik
láb alól, megnyílik az út az őrült király elmozdításához, a
gyenge, határozatlan régens elsöpréséhez. Addigra már
készen állnak mások, hogy átvegyék a hatalmat –
kezdetben örömmel fogadja őket a megrémített, kimerült
lakosság, amely hálás lesz mindenkinek, aki helyreállítja a
rendet. Csakhogy ezeknek az uralma olyan zsarnokságot
hoz, amilyet ez az ország még sohasem látott. Agyafúrt,
gonosz összeesküvés; még a puszta gondolatától is
megfagy az emberben a vér. Végtelenül ravasz, és senki
nem állíthatja le, mihelyt a szikra eléri a gyújtózsinórt. A
Gordonféle lázongás ehhez képest gyerekes csetepaté volt.
Ami itt jön, vérontásban, erőszakban utoléri a francia
forradalmat, csakhogy majd nem lehet arra hivatkozni, hogy
a nép akarata nyilvánul meg mindebben. Ez egyetlen ember
akarata, egy ördögien okos elme szüleménye, amelynek
csak hasonló ravaszsággal lehet ellenállni és végül legyőzni.
Oldfield gondolkodott néhány percig, miközben
összeszedte az iratokat, és visszatett mindent a tárcába.
Azután Skidmore-t szólította.
– Hozzon, kérem, csomagolópapírt és madzagot.
Oldfield maga csomagolta össze az iratokat, a csomókra
olvasztott viaszt öntött, és ügyelt rá, hogy sima pecsétet
használjon, ne címereset. Azután megcímezte a
küldeményt: Sir Robert Dysart kezébe, a Belügyminisztérium
címén, Whitehall, majd átadta Skidmore-nak, hogy vigye a
Lombard Street-i postahivatalba.
– Az esti postát már nem éri el – jegyezte meg Skidmore,
és a címzésre pillantott. – A hivatala egyébként is a Leggat’s
Courtban van. Ha óhajtja, átvihetem.
Oldfield az ügyvédbojtárjára nézett. Megint meglepte,
mennyire gyors felfogású ez a fiú. – Köszönöm az ajánlatot,
Skidmore, de kérem, tegye, amit mondtam. Most menjen.
Skidmore távozott, Oldfield gondolatai pedig visszatértek
Sovayre. Remélhetőleg sikerül elhárítani a leányt fenyegető
veszélyt. Sovaynek nyilván fogalma sincs, mi is az, amire
véletlenül rábukkant, őt csak édesapja és annak sorstársai
érdeklik. A letartóztatási parancsok, a bizonyítékok
esetlegesek, végső soron csak attól fontosak, hogy
beleilleszkednek a nagy egészbe. A leány mit sem tud az
ártalmatlannak tűnő levelek tartalmáról. Remélhetőleg
Dysart is ezen a véleményen lesz; ha visszakapja a tárcát, a
figyelme elterelődik a leányról – ám Oldfield sem akarta
magára vonni. Nem tartott attól, hogy veszélybe sodorja
magát, de óvatosan kell lépnie, és el kell kerülni, hogy a
levelek bármilyen módon felkeltsék Dysart figyelmét. A
rejtjelzett iratok egy harmadik személynek, egy
közvetítőnek szólnak, majd tovább adandóak megint
másoknak – így senki sem tudhatja, valójában kik is az
összeesküvő társak. Semmiképpen sem lehet őket
azonosítani, mindössze egyetlen fonal köti össze őket.
Mindannyian Illuminátusok. Megvilágosodottak.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Sovay megkönnyebbülten hagyta el Mr. Oldfield irodáját.
Örült, hogy megszabadult a tárcától. A Szent Pál
székesegyház nagy harangja az időt kondította, amikor
Gabriellel belevetették magukat a Ludgate Hill forgatagába:
iratokat hordozó ügyvédbojtárok, parókás, taláros ügyvédek,
kereskedők, üzletemberek, teherhordók, cselédek özönlöttek
az utcán, még egy hölgynek sem engedtek utat a zsúfolt
járdán, mindenki rohant a dolgára. Az utat ellepték a
hordszékek, kordék, hintók. Sovay örült, hogy Gabriel erős
karjára támaszkodhat. Átvágtak a Fleet Market és a Bridge
Street kereszteződésén, egy gyerkőc söpört előttük egy kis
ösvényt, majd megérkeztek a nem kevésbé zsúfolt Fleet
Streetre. A Temple Bar közelében még sűrűbb volt a tömeg,
és Sovayt annyira lefoglalta úti céljának, a Turnbull-féle
banknak a keresése, hogy kis híján összeütközött egy
idegennel. Szerencsére Gabriel még idejében megfékezte. –
Ó, elnézést, igazán sajnálom... – kezdett mentegetőzni
Sovay, de az idegen félbeszakította.
– Épp ellenkezőleg, én voltam a... – A férfi megemelte
kalapját, és meghajolni készült, amikor a felismerés mosolya
villant fel az arcán. – Nahát, Miss Middleton! Nem tudtam,
hogy Londonban van.
– Mr. Barrett, ugyebár? – nézett Sovay a szelíd, szürkéskék
szempárba: hiszen ez az az amerikai, aki az édesapját
kereste!
– Igen, az vagyok! Nagy örömömre szolgál, hogy
viszontláthatom, még ha ezt a véletlennek köszönhetem is.
Történetesen híreim vannak. .. – kezdte, de amint meglátta
Sovay nem egyedül van, elhallgatott.
– Ó, hadd mutassam be Mr. Gabriel Stanhope-ot,
családunk jó barátját.
– Örvendek, uram. Elkísérhetem önöket egy darabon?
 – Igazán örülnék – mondta Sovay. – Milyen hírei vannak?
Virgil Barrett a közömbös tömeg ellenére is óvatosan
körülnézett. Majd csatlakozott Sovayhez, és együtt
folytatták az utat.
– Amikor kegyedéktől távoztam, északnak vettem utamat,
Manchesterbe, hogy figyelmeztessem a társaságokat azon a
környéken, majd Liverpoolba tartottam, onnan pedig
Dublinba, végül ott sikerült hírt kapnom a kegyed
édesapjáról.
– Dublinban?! – kiáltott fel Sovay.
– Csitt, halkabban! Nem tudhatjuk, ki hallhatja meg. Igen,
a kegyed édesatyja ott volt, ott próbált valami hírhez jutni
Hugh-val kapcsolatban.
– A bátyám Írországban van?
– Nem, Franciaországba ment, Sir Henry Fitzwilliamnek, az
Egyesült írek vezérének társaságában. Éppen őket kerestem
fel.
– Fitzwilliam? – kapta fel a fejét Gabriel. – Rokona Gerald
Fitzwilliamnek?
– A bátyja. Ismerik?
– O volt Hugh tanulmányi vezetője Oxfordban –
magyarázta Sovay.
– Csakugyan? – emelte meg szemöldökét az amerikai. –
Legyen óvatos vele. Más a politikai meggyőződése, mint a
bátyjáé, ha ugyan egyáltalán hisz valamiben, saját magától
eltekintve, persze. Akárhogyan is, nem szabad megbíznia
benne, mert veszedelmes emberek társaságában forog.
– Igaza van – bólintott Sovay. – Okosabb, ha nem az utcán
folytatjuk ezt a beszélgetést. – Közben a Turnbull Bank elé
értek. – Itt sajnos el kell búcsúznunk. Felkeresne valamikor?
Mondjuk, ma délután négy órakor?
– Boldogan. – Barrett Gabrielhez fordult. – Ön is elkíséri
Sovay kisasszonyt a bankházba, vagy meghívhatom némi
frissítőre? A Brown-féle kávéház itt van a közelben.
– Örömmel önnel tartok, uram – válaszolt Gabriel.
 – Örülök – mosolyodott el Virgil Barrett. – Nos, a délutáni
viszontlátásig, Miss Sovay – emelte meg a kalapját.

***

A Turnbull Bank nem volt holmi fényes pénzintézet,

csupán abban különbözött az utcát szegélyező
bolthelyiségektől, hogy rács volt az ablakain, és a bejáratot
libériás ajtónálló őrizte. Sovay családja azóta intézte itt
pénzügyeit, amióta Turnbull aranyműves 1625-ben üzletet
nyitott a Cheapside-on, az Arany Palack címere alatt. A Fleet
Streeten álló bankházra alkalmazottai mindig mint az „új
üzletre” utaltak, noha már jó száz év is eltelt azóta, hogy az
elődje megsemmisült a Nagy Tűzvészben. A bank mély,
földalatti páncélkamráiban őrzött tekintélyes vagyonok
biztonságban élték túl a szörnyű tűzvészt. A bankárok
nemigen vállalnak kockázatot.
Ahogy Sovay a magas íróasztalhoz közeledett, egy
banktisztviselő felpillantott könyveiből, átkandikált az ón
gyertyatartók meg a pulykatoll írószerszámok mögül, és
megérdeklődte, mi járatban van a hölgy.
– Mr. Turnbullt keresem.
A tisztviselő odaszólított egy küldöncöt.
– Mit mondhatok neki, ki keresi?
Sovay átadta névjegyét a küldöncnek, a tisztviselő pedig
visszatért könyveihez. A csendet csak a magas állóóra
tiktakolása és a tisztviselő tollának percegése törte meg. A
kis tarisznya, amelyet Gabriel hozott idáig, súlyos volt.
Sovay le is tette egy asztalra, miközben szemügyre vette az
üveglapos szekrényben kiállított érméket, és igyekezett nem
számlálni a múló másodperceket. Nyomasztotta a csend. Az
előcsarnokból több ajtó nyílt. Időnként kinyílt egyik-másik,
egy-egy férfi lépett ki rajtuk, akik átmentek az előcsarnokon
és beléptek egy másik ajtón. Némelyik egyszerűen öltözött
tisztviselő volt, de akadt köztük előkelő úr is, mellényén
átfont súlyos arany óralánccal. Ügyet sem vetettek Sovayre,
ahogy az ajtók halkan rázárultak a mögöttük rejtőző
páncéltermekre, főkönyvekre, zárakra és egyéb titkokra.
Hamarosan visszatért a küldönc, és Sovayt az egyik ajtón
át bekísérte a Turnbullok negyedik nemzedékét képviselő
Adam Turnbull úrnak, a bank fejének irodájába. A kandalló
márvány párkányán elődeinek mellszobra állt, a falakat az
alapító, valamint a többi elnök és üzlettárs képe díszítette.
Mr. Turnbull felállt, és székkel kínálta Sovayt. Annyira
pompás látványt nyújtott, hogy Sovay kis híján bókot vágott
ki előtte. A magas úriember józan, de igen elegáns
sötétszürke bársonyt és selymet viselt. Öltözékéhez
tökéletesen illő szőke parókája takarosan göndörödött a füle
fölött, rózsás bőre egészségről és jólétről tanúskodott.
– Miben lehetek szolgálatára, Miss Sovay? – tudakolta Mr.
Turnbull, miután visszaült széles mahagóni íróasztala mögé.
Összekulcsolt keze fölött Sovayre pillantott, barna szeme
körül a ráncok mintha már mosolyra készülnének.
– Szeretném ezt az ön őrizetére bízni. – Azzal Sovay
kinyitotta a kis tarisznyát, az asztalra lendítette az
aranypénzeket tartalmazó bőr zacskót, megoldotta annak
zsinórját, mire néhány aranypénz gurult ki a tarsolyból.
– Jóságos Ég! – Adam Turnbull felugrott, mintha mindenre
inkább számított volna, mint az arany csengésére. –
Remélem, nem jött kíséret nélkül ennyi arannyal a
tarsolyában! London utcái veszedelmesek lehetnek.
Felettébb veszedelmesek.
– Ne aggódjon, Mr. Turnbull. Egészen az ajtajáig kísértek.
– Micsoda megkönnyebbülés! – Kivette a papírpénzt,
szemügyre vette a címleteket, az érméket pedig az
íróasztalra borította. Számlálni kezdte, majd címletek szerint
elrendezte a pénzt, mintha most is az ujjaiban volna az ifjú
pénztárosként megtanult módszer.
– Tekintélyes összeg, Miss Sovay – nézett fel, amikor
végzett a számlálással. – Valóban tekintélyes. Nos, mi az
elgondolása, mi legyen vele a teendő?
– Szeretném, ha gondját viselné a nevemben.
 – Az édesatyja számláján?
Sovay megrázta a fejét. Ügy vélte, ajánlatosabb a kétes
eredetű és nem kevésbé kétes módon szerzett pénzt külön
számlán tartani.
– A kegyed saját számláján? Ilyen fiatal személy esetében
ez szokatlan, de megvalósítható. Természetesen – dőlt hátra
a székében – ahhoz, hogy a kegyed nevére nyissunk
számlát, az édesatyja írásos beleegyezése szükséges.
Sovay az ajkába harapott. – Az nehéz lesz. Ugyanis nem
tudom, hol van…
A bankár riadtan pillantott fel. Sir John nem az a fajta
ember, aki csak úgy eltűnik.
– Abban a reményben jöttem Londonba – folytatta Sovay
–, hogy itt találom, de nincs a házban, ráadásul egy ideje
nem is látták…
– Természetesen tudakozódni fogok felőle. A kegyed
bátyja, Mr. Hugh…
– Az ő hollétéről sem tudunk – nézett a bankárra Sovay. –
Nincs az oxfordi kollégiumában. Értesülésem szerint talán
Párizsban van. Lehetségesnek tartom, hogy édesapám is
követte oda.
Sovay maga is meglepődött a tulajdon szavain, hiszen
nem állt szándékában ezt közölni a bankárral.
– Párizsban? Hm. – Mr. Turnbull hátradőlt a székében.
Jelentőségteljes pillantást vetett Sovayre. Sohasem
kutakodott ügyfelei dolgában, pedig azok gyakran bíztak rá
bizalmas értesüléseket. – Franciaországi bankházunk le van
zárva – folytatta – a… khm... helyi nehézségek
következtében. – A filiálé legtöbb ügyféle elmenekült az
országból, de nem látta szükségesnek, hogy ezt közölje a
lánnyal. – Ottani megbízottaink azonban még képviselik
érdekeinket. Náluk majd érdeklődöm. Ne aggódjon, ifjú
hölgy, megtaláljuk a hozzátartozóit, remélhetőleg épen és
egészségesen. Eközben, ha némileg eltérünk is szokásos
ügymenetünktől, gondoskodom róla, hogy ez az összeg a
kegyed rendelkezésére álljon. Bankunknak vannak bizonyos
eljárásai például árvák számára, és ehhez hasonlók.
Szokatlan időkben szokatlan eszközökkel kell élnünk.
– Köszönöm, Mr. Turnbull – szólt Sovay. – Hálás vagyok a
diszkréciójáért – fűzte hozzá, hiszen a bankár egyetlen
szóval sem érdeklődött az aranyak eredete felől.
– A bankárok erről ismeretesek, ifjú hölgy. – Mr. Turnbull
felállt, hogy vendégét kikísérje. – Ez működésünk
alapfeltétele. Nos, bátran keressen fel, ha további
segítségre lenne szüksége.
Sovay kilépett a Turnbull Bankból; kezében immár könnyű
volt az üres tarisznya. Gabriel kint várta, de az amerikai már
nem volt vele.
– Tiszteletét küldi, azt mondta, később felkeres, bár
jelenleg nemigen tud arról, hogy hol lehet Sir John. – Gabriel
körülnézett, tekintete a nyüzsgő sokaságot fürkészte. – Azt
mondta továbbá, szerinte lehetséges, hogy követnek
bennünket. Legjobb lesz, ha ártalmatlan látogató módjára
viselkedünk és semleges tárgyakról csevegünk, míg a
házhoz nem érünk.
Végigballagtak hát a Stranden, nézegették a kirakatokat,
és a Covent Garden piac mentén indultak vissza a házhoz.
Ahogy közeledtek, Sovaynek zavaró módon egyre
ismerősebbnek tűntek az utcák, mintha álmában már látta
volna őket. Körülnézett; egyre bizonyosabb volt abban, hogy
járt már itt. A Strandról egy keskeny utcába fordultak, amely
nappal ugyan másnak látszott, de a magas, ütött-kopott
házak egyike kétségkívül ugyanaz, ahová a minap a
kapitány vitte. Korán volt, de máris utcai nők álldogáltak a
sarkokon, arcukon túl sok volt a festék, testükön túl kevés a
ruha. Kihívó pillantásokat vetettek az utcán lézengő
férfiakra, Gabriel pedig átkozta magában azt a fickót, aki
útba igazította őket. Hogyan is vetemedhetett arra, hogy
egy hölgyet errefelé irányítson? Sovay hallgatott. Annyi
biztos, nem árulja el Gabrielnek, hogy nemrégiben itt járt,
méghozzá Greenwood kapitány társaságában.
 A keskeny utcák idővel szép vonalú, boltívekkel
szegélyezett térbe torkolltak. A népes piac levegőjét
virágillat töltötte meg, a járdán gyümölccsel-zöldséggel
tetézett kosarak álltak. A nézelődő, mosolygó vásárlókat
buzgón invitálták az árusok: kóstolják meg a portékájukat,
vásároljanak, de amazok tovább ballagtak, szemügyre
vették a piaci bódékat, meg-megálltak, nézelődtek,
megbámulták az újszerű holmikat, meg-megsimogatták a
selyemkendőket. Utcai árusok kanyarogtak a tömegben,
rikoltozva kínálgatták az újdonságokat, hangjuk elvegyült a
bódék, az áruval megrakott asztalok felől harsanó
kiáltásokkal, egy kuruzsló két kezében egy-egy palackkal
minden létező nyavalyára kínált orvosságot a hölgyeknek-
uraknak. A tömeg ordítozva biztatta a díjbirkózókat –
egyikük fekete volt, a másik fehér, de mindkettejüket vér és
verejték borította. Egy pojáca dobját verve ugrándozott,
sarkában egy nyakfodrot viselő kis fehér kutyával, a
gyerkőcök hada pedig kiabált, tapsolt körülöttük.
Egy magas bódé előtt letelepedett a gyereksereg. Sovay
követte őket, magával vonszolva Gabrielt, mert kíváncsi
volt, mit rejt a csíkos bódé vörös függönye. A tömeg
izgatottan várt, míg végre szétnyílt a függöny, és
előbukkant egy piros kabátos, vörös képű, horgas orrú fickó,
csúcsos kalapban. Kapatos hangja kacagást fakasztott a
tömegben, amikor pedig botjával dühödten hadonászni
kezdett, a kacagás viharos hahotává terebélyesedett.
Gabriel is felnevetett, kijelentette, Paprikajancsi szakasztott
mása Mr. Pollocknak, a sekrestyésnek, a felesége, Trézsi
pedig a sekrestyés nejére, Bettyre emlékeztet. Nemsokára
már Sovay is a könnyeit törölgette, amikor Paprikajancsi
felesége serpenyővel páholta el férje urát. Egyre zajosabb
lett a haddelhadd a bódéban. A tömeg fütyült, éljenzett,
túlkiabálta a benti csetepatét, ahol már nemcsak fazekak,
lábasok repültek, hanem a kisbaba is ide-oda röppent ádáz
szülei között, Paprikajancsi pedig fennen fenyegetőzött:
elbánna ő, úgymond, krokodilusokkal, sőt akár kísértetekkel
is! Mind e kavarodás közepette a bódé belsejéből különös,
károgó hang hallatszott.
– Hogyan tudnak ilyen hangot adni? – kérdezte Sovay csak
úgy nagy általánosságban a körülötte levőktől.
– Egy olyan szitafélén át – válaszolt mellette egy kedves
hang. – Amaz odabent a professzor. Talján. Mindig itt lebzsel
a piac körül. Kedélyes fickó. Nem veti meg az itókát.
Majdnem olyan vörös a képe, mint a Paprikajancsié.
Beletelt egy percbe, míg Sovay a mellette álló
legénykében Tobyra ismert.
– Figyeljen csak – mosolygott a fiú. – Most jön a java.
Sovay együtt kacagott a tömeggel, amikor megjelent egy
zsandár, letartóztatási parancsot lobogtatott, és börtönbe
akarta hurcolni Paprikajancsit. A kacagás valóságos
hangorkánná fokozódott, amikor Paprikajancsi a botjával
megkergette a zsandárt. De menten elcsitult a tömeg,
amikor kötéllel kezében megjelent a bakó és a bitó is
felrémlett mögötte. Bizony csúf sors vár Paprikajancsira!
Nevetés hangzott itt-ott a tömegben, amikor Paprikajancsi
úgy tett, mintha nem tudná, mit tegyen. A moraj egyre
hangosabb lett, amikor a bakó, akit feldühített Paprikajancsi
értetlenkedése, azzal mutatta meg, mi a teendője, hogy a
kötelet a maga nyaka köré kanyarította. Most a várakozás
moraja futott végig a közönségen, amelyből többen
elégedetten kiáltoztak, éljeneztek, amikor Paprikajancsi
felakasztotta a bakót. De a játéknak még akkor sem volt
vége. Felbukkant maga az ördög, és magával akarta
hurcolni Paprikajancsit a pokolba. A tömeg elégedetten
üvöltözött, éljenzett Paprikajancsi diadalordítása hallatán; –
Hurrá! Legyőztem az ördögöt! – és őt is felkötötte a bakó
mellé.
– Ez a legjobb az egészben. – Toby az inge ujjával
törölgette patakzó könnyeit. – Akárhányszor látom, majd’
eldőlök a röhögéstől. Mellesleg a kapitány szíves üdvözletét
küldi – kacsintott Sovayre, és megbökte a kalapja szélét. –
Én meg szép jó napot kívánok.
 – Hát ez ki volt? – tudakolta Gabriel. Észrevette, hogy
Sovay arcát elfutotta a pír, mikor a fiú odébbállt. – Csak nem
szemtelenkedett?
– Nem, nem, dehogy – sietett válaszolni Sovay, majd
néhány pénzdarabot dobott a körbehordozott kalapba. –
Csak egy gyerkőc volt. Megmagyarázta, hogyan adnak ilyen
hangokat.
Elcsitult a város, és alkonyodott már, mire visszatértek a
Soho térre. Egész úton a vásári látványosságról
beszélgettek, nevetgéltek, a nap gondjait hátrahagyták,
legalábbis egy időre. Annyira elmerültek a társalgásban,
hogy egyikük sem gondolt az amerikai intelmeire – holott
valójában figyelték, sőt követték kettejüket útjuk minden
lépésénél.

***

A Soho téren levél várta Sovayt. Virgil Barrett tudatta

néhány sorban, hogy üzleti ügyei visszatartják, és csak
másnap teheti tiszteletét. Sovay pillanatnyi csalódást érzett.
Megkedvelte az amerikait, és bár édesapjának hollétéről
ugyan kevés újdonsággal szolgálhatott, Barrett
megnyugtató lényét, tettre kész természetét vigasztalónak
találta a sok bizonytalanság közepette, így szívesen
beszélgetett volna vele.
Gyorsan átfutotta Barrett levelét, de a pillantása már a
levél alatt fekvő névjegyre rebbent. A nevet vastag fekete
keret szegélyezte, mintha gyászban volna a küldője.
 
Sir Robert Dysart báró

– Ez mikor érkezett? – kérdezte éles hangon Sovay. Lydia

nem sietett a válasszal, buzgón tettvett. Szeme sarkából
lopva pillantásokat vetett Gabrielre, idegesen somolyogva
tudakozódott a fiatalember hogyléte felől, és általában is
szokatlanul viselkedett. Nyílt titok volt, hogy szemet vetett
Gabrielre, és eltökélte, addig nem tágít, míg meg nem kapja
a fiút. Sovay máskor csipkelődött volna vele, de
pillanatnyilag csak bosszantotta a komornája viselkedése.
– Azt kérdeztem, ez mikor érkezett?
– Ó, nemrég, mind a kettőt épp azelőtt hozták, hogy a
kisasszony hazaért. A levelet egy fiú hozta, a másikat
személyesen adták át. Csodálom, hogy nem látta. Hosszú,
vékony, gyászos képű személy, talpig feketében.
– Elég volt, Lydia – szólt a leányra Mrs. Crombie.
Bosszantotta, hogy Lydia szemet vetett Gabrielre, az pedig
igencsak illetlen dolog, hogy megjegyzéseket tesz a ház
látogatóira. – Ha Miss Sovaynek nincs szüksége a
szolgálataidra, jöhetsz, segíthetsz nekem kiválogatni a
mosást.
Lydia kérlelő pillantása meddő talajra hullott. Szó nélkül
követte a gazdasszonyt, de az emlegetett munka a
legkevésbé szívelt háztartási teendőihez tartozott (a másik
a tűzrakás volt), és majd elepedt, hogy mindent megtudjon
Londonról, hiszen eddig jóformán még ki sem lépett a
házból.
Gabriel hamarosan távozott, hogy elhozza a holmiját
Fitzwilliam szállásáról. Sovay a nappali szobába menet a
névjeggyel legyezgette magát. Letette a kandallópárkányra
és csak bámulta. Mit akarhat tőle Dysart? A kíváncsiságba
egy leheletnyi félelem vegyült, amit hamar elhessegetett.
Dysart valószínűleg semmit sem tud, és még ha tud is,
ugyan mit tehet?
Sovay elnyomta magában a Dysart esetleges látogatása
miatt érzett félelmet. Elhatározta, hogy nem is gondol rá
többet. Házi kötelességei jártak a fejében: szobát kell
előkészítenie Gabriel számára. Lydia erre azonnal lecsapott,
mondván, hogy ő majd elvégzi a feladatot.
– Talán kedveled? – kérdezte Sovay, félrebillentve fejét. –
Ahogy az imént viselkedtél vele, abból csak erre
következtethettem.
 – Ó, csak incselkedtem, kisasszony – mondta Lydia,
miközben ágyneműt vett elő a szekrényből.
– Tudom – tette Sovay a kezét Lydia karjára. – Sajnálom,
hogy rád förmedtem.
Elmosolyodott, amit Lydia még szélesebb mosollyal
viszonzott – kettejük között ismét szent volt a béke.
– Valóban kedvelem – mondta a leány és elpirult
zavarában. – Nem tehetek róla. Annyira jóképű, oly deli
legény. Egészen más, mint a többiek odahaza.
– Hogyhogy? – tudakolta kíváncsian Sovay.
– Hát, úriasabb a modora, a beszéde. Nők füle hallatára
sosem káromkodik és mindig könyvet hord a zsebében.
Nemigen beszél róla, de komoly gondolatok járhatnak a
fejében. Én nem állhatom a nagyszájúakat, a hencegőket.
Gabriel nem nagyzol, de úri módra viselkedik. – Lydia
elnevette magát. – Úriasabban, mint néhányan, akiket
éppen említhetnék, annyi bizonyos. Hiába is epekedek
utána. – Szája lemondóan legörbült. – No de azért – vidult fel
ismét, amikor felfelé indult a lépcsőn – még próbálkozhatok!
– Miért epekednél utána hiába? – kérdezte Sovay,
miközben virágot vitt fel a Gabrielnek szánt szobába. – Jók
az esélyeid. Csinos vagy, helyén az eszed, melegszívű vagy
és jólelkű. Nagyszerű feleség és anya lesz belőled. Boldog
lehet az a férfi, akinek ilyen párt ad a szerencséje.
– Nem úgy, kisasszony – ingatta a fejét Lydia. – Gabriel
nem néz senki fehérszemélyre – kivéve egyetlenegyet.
Pedig sokan próbálkoztak már nála.
– Nocsak, és ki lenne az a fehérszemély? – Sovay fel sem
pillantott, míg a rózsákat rendezgette.
– Maga, kisasszony – mosolygott Lydia és a pillantásuk a
tükörben találkozott. – Tán nem is tudta?
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Sir Robert levélben tudatta, hogy másnap délelőtt tíz
órakor teszi tiszteletét. Sovay elhatározta, korán kel, hogy
ideje legyen felkészülni a találkozóra.
Lydiával alaposan megfésültette a haját, hogy szépen,
simán fényeskedjen, akár a madár tolla, majd a hullámokat
csigákba csavartatta. Sovay a lehető legtermészetesebben
akarta viselni a haját: szalaggal kötötte át, így fürtjei a
válláig omlottak. Öltözékül egyszerű indiai gyolcsruhát
választott. Bármit tudjon is Dysart, bármit óhajtson,
legokosabb, ha ő az ártatlan szendét játssza. Természetétől
távol állott a félénkség, de nem akarta, hogy akár a
modorában, akár a megjelenésében bármi is arra a
merészségre utaljon, amelynek segítségével megjátszotta
az útonállót, hintókat tartóztatott fel az országúton és
elrabolta mások tulajdonát. Legalábbis kezdetben ne.
Amikor Sir Robert Dysartot pontosan tíz órakor
bejelentették, Sovay felkészülten várta.
A bárót bevezették a szalonba, ahová Sovay már előzőleg
teát hozatott.
– Sir Robert – állt fel Sovay a látogató fogadására. – Azt
hiszem, még nem találkoztunk.
– Valóban – hajolt a látogató Sovay kinyújtott keze fölé. –
Én is úgy vélem, Miss Middleton. Örülök, hogy
megismerhetem.
Sovay felidézte magában Lydia leírását. A látogató
valóban magas és tetőtől talpig feketébe öltözött. Korát
nehéz lenne megállapítani, az ómódi, göndörített fehér
paróka idősebbnek mutatja a koránál. Ifjabb korában jóképű
lehetett, de arca most az olyan személy szürkés
sápadtságát viseli, akit ritkán ér friss levegő. Ugyan kire is
emlékezteti? – tűnődött Sovay. Azután rájött. A látogató
olyan, mint az előző nap a Covent Gardenban látott
bábfigurák egyike. Mintha róla mintázták volna a bakót!
Sajátos színű, sárgásszürke szeme párás, fénytelen, akár a
kovakő. Hosszú, vékony ujjainak érintése hideg, száraz és
kemény. Keze fejét durva szálú fekete szőr borítja, hosszú
körmeinek töve tintafoltos. Sovay olyan gyorsan húzta el a
kezét, ahogy csak engedte az udvariasság.
Dysart nézte, amint Sovay a teáskannával és a csészékkel
foglalatoskodik. A leány mesterien adta a mesterkéletlent,
bájos hatást óhajtott kelteni, ami pedig elütött erős
vonásaitól, napbarnított bőrétől. A férfi a lány arcélét
tanulmányozta, ahogy Sovay kitöltötte a teát. Mi tagadás,
tetszetős külsejű fiatal nő, nagy a szeme, sűrű szemöldöke
ívelt, az orra egyenes, görögös metszésű. Valóban, inkább
tetszetős, mint csinos, de majd az idő eldönti, hogy igazi
szépséggé fejlődik-e.
– Azt reméltem, láthatom az édesatyját – nézett körül Sir
Robert, mintha meglepné, hogy nem találja itt a ház urát.
– Pillanatnyilag nincs itthon. Hogyan fogyasztja a teát,
uram?
– Tej és cukor nélkül. – A kék csészére, csészealjra nézett,
amelyet Sovay átnyújtott. – Mr. Wedgwood munkája, ha nem
tévedek?
– Valóban – mosolygott Sovay. Egy hasonló teáskészletet
Mr. Wedgwood ajándékozott a családnak Comptonba tett
legutóbbi látogatásán. Édesapja a londoni ház számára is
rendelt egyet. – Az Etruria Műhelyből. Édesapám nagy
csodálója Mr. Wedgwoodnak.
– Személyes jó barátok is? – Dysart kortyolgatta a forró
italt, és megemelte sötét szemöldökét. Josiah Wedgwood
köztudottan radikális nézeteket vallott.
– Úgy tudom, ismeretségben vannak – válaszolt Sovay.
Több az, mint ismeretség, gondolta Dysart, de nem szólt
semmit. Egy húron pendülnek, az áruló Joseph Priestley-vel
és a birminghami Hold Társasága tagjaival együtt.
– Sajnálom, hogy nem találkozhattam az édesatyjával.
Mikorra várható a hazatérése?
 – Igazán nem tudnám megmondani… – Sovay hagyta,
hogy a mondat a semmibe vesszen.
– Kegyed mégis itt van. – Dysart letette a csészéjét. – Mi
szél hozta Londonba, Miss Middleton?
– Édesapámmal kívánok találkozni. Az a szándéka, hogy
bevezet a társaságba. Papa megígérte, hogy egy egész új
ruhatárat kapok, de amikor megérkeztem, nem találtam itt.
Megjátszotta az elnéző apa elkényeztetett leányát.
Middleton köztudomásúlag a rajongásig szereti a lányát. Ott
van például az a nevetséges arckép, amit attól az idióta
festőtől rendelt, akinek nem sikerült semmi érdekeset
kifürkésznie. Hihető történet, de a lányhoz nem illik az
üresfejű liba szerepe. Dysart hideg tekintete valósággal
Sovay szemébe fúródott. A leánynak szeme sem rebbent, a
fagyos tekintetet olyan üres arckifejezéssel viszonozta, hogy
az tökéletesen illett a férfiéhoz.
Jól csinálja. Meg kell hagyni. Róla lehetne mintázni az okos
leányzó szobrát. Fiatalságát tekintve igazán figyelemre
méltó. Még érett asszonynál sem látott hasonlót. Van benne
kurázsi is, annyi bizonyos, de azt csak nem gondolja, hogy
neki túljárhat az eszén?! Hisz csak egy lány. Dysart keze
kissé megremegett, amikor visszatette a csészéjét a
csészealjra. Ellátja ő ennek a lánynak a baját. A lelket is
kirázza belőle.
– És a bátyja? – Dysart hangja könnyed maradt, mintha
őszintén érdeklődne a család tagjai felől.
– Hogyan boldogul Oxfordban?
– Úgy tudom, jól – válaszolt Sovay. – Nem avat a
bizalmába.
– Mint hallom, amolyan költőféle. Már itt Londonban szert
tett némi hírnévre.
– Valóban? – vonta meg vállát Sovay. – Hugh túlságosan
szerény, hogysem a tehetségével hivalkodjon, mi pedig ott
a vidéki fészkünkben nemigen hallunk ilyesmiről.
– Visszatért a tavaszi szemeszterre?
 Sovay egy pillanatig hallgatott. Dysart szeme nem árult el
semmit, de Sovaynek eszébe jutott valami, amit Hugh-tól
hallott még gyermekkorukban: csak akkor hazudj, ha
feltétlenül szükséges.
– Én úgy tudtam, de…
– De…?
– …de a tanulmányi vezetője, Mr. Fitzwilliam, épp a minap
keresett fel, és azt mondta, egy ideje nem látta Hugh-t.
– Valóban? – Dysart bólintott, mint aki elraktározza az
információt. – Vajon hol lehet?
Sovay hagyta, hogy arckifejezése egy pillanatra
elfelhősödjön, majd elmosolyodott. – Talán látogatóba ment.
Sokfelé vannak barátai.
– Kegyed sem hallott róla semmit? Szinte hihetetlen.
– Régebben rendszeresen kaptunk tőle leveleket. De
mostanában alig néhány érkezett.
– Oxfordból?
– Nem figyeltem a postabélyeget, Mr. Dysart.
– Esetleg Párizsból?
– Ó, dehogy! – nézett rá döbbenten Sovay. – Arra
emlékeznék! Sir Dysart arca merev maradt, mint egy maszk.
– Fitzwilliamtől ugyanis úgy tudom, hogy esetleg ott lehet.
– Valóban?! – Sovay oly hirtelen hajolt előre, hogy kis híján
kidöntötte a teáját. – Nekem nem mondta!
– Talán meg akarta kímélni kegyedet a sokktól – válaszolt
simán Sir Robert. – Hiszen Párizs annyira veszedelmes
mostanság.
– Valóban. – Sovay felállt, majd fel-alá járkált a szobában.
– Ez roppant nyugtalanító, kivált, hogy Papa nincs itthon.
– Ó, igen. A kegyed édesapja. – Dysart megmozdult
ültében. – Nem lehet, hogy követte oda a fiát?
– Remélem nem! – Sovay keményen ajkába harapott,
nehogy kiserkenjenek a könnyei. – őszintén remélem, hogy
nincs ott!
– Magam is – bólintott Sir Robert. – Roppant kedvezőtlen
fordulata lenne ez az ügyeknek, kivált, hogy Sir John nem
örvend a legjobb egészségnek. Reménykedjünk, hogy nem
találja olyan helyen magát, amely ártalmas lehet a
szervezetére nézve.
– Valóban! – Sovay nekiszédült a széke támlájának;
remélte, hogy nem játssza túl a dolgot. – Kérem, Sir Robert,
ne rémisztgessen tovább! – Feléje fordult, nagy szeme
csupa könny. – Azt hallom, hogy ön hatalmas és befolyásos
ember. Kérem, nagyon kérem, tegyen meg mindent, hogy
megtudja, hol lehetnek!
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Miss Middleton. – A
férfi elmosolyodott, bár az arckifejezése inkább fintornak
látszott csontváz ábrázatán. – Számíthat rám. Nemrégiben
utazott fel a fővárosba, igaz? – fordított a beszélgetés
tárgyán, s közben le nem vette a szemét Sovayről.
– Igen – válaszolt Sovay. – Tegnapelőtt érkeztem.
Visszaült a helyére, s közben árgus szemmel figyelte a
látogatót. Ez az ember oly sikamlós, akár a higany.
– Egy szomszédjával beszélgettem. Sir Royston Gilmore-
ral. Ezek szerint ugyanazon a napon utazott ő is. Úgy
tudom, kegyed az ő fiával jár jegyben.
– Már nem. – Sovay ugyan szentül eltökélte, hogy
semmiféle érzelmet nem nyilvánít Sir Robert előtt, most
mégis érezte, hogy elpirul.
– Sajnálattal hallom! – Sir Robert együttérzést sugalló
pillantással nézett fel. – De bizonyos vagyok benne, hogy
kegyed nem szűkölködik hódolókban. Sir Roystontól hallom,
hogy megtámadta egy útonálló. Épp csak a puszta életét
tudta menteni. Kegyed semmi hasonló bajba nem került?
Egy fiatal hölgy, magában az úton. Mert, ugyebár, magában
volt…
– A komornám volt velem, Lydia. – Egyenesen Sir Robert
szemébe nézett, készen rá, hogy minden ellentmondást
csírájában elfojtson. – Semmiféle baj nem ért minket.
Minden részvétem Sir Roystoné. Igazán megdöbbentő eset.
– Valóban, megdöbbentő. Legszívesebben azt látnám,
hogy valamennyi útonállót törvény elé állítják és
felakasztják. – Árgus szemmel figyelte a leányt, akár a
vadász a szarvast. – Nagyon is sokan garázdálkodnak az
utakon. A gazfickó, aki megtámadta Sir Roystont, új a
számunkra, de úgy tűnik, összeállt egy személlyel, aki
Greenwood kapitánynak nevezi magát, őt ismerjük, és
szavamra mondom, már csak napok kérdése, hogy a kezünk
közé kerüljön. Nos – szólt, miközben felcihelődött –, az én
hivatalom a felelős a rendért és a biztonságért, számos
ügynökünk van idehaza is, külhonban is, Párizst is beleértve
természetesen. – Sovayre nézett, félig leeresztett szemhéja
súlyos, kimondatlan szavakat leplezett. – Kevés dolog kerüli
el a figyelmünket. Bizonyos lehet benne, minden tőlem
telhetőt elkövetek, hogy megtaláljam a kegyed atyját és
bátyját. Párizs veszedelmes hely ma angolok számára.
Felállt. Megejtette a figyelmeztetést. Pontosan tudja, hol
tartózkodnak a szóban forgó személyek, és Sovay
tudomására hozta, hogy a hatalmában vannak.
– Köszönöm, Sir Robert. – Sovay indult, hogy kikísérje a
látogatót. – Megnyugtat a tudat, hogy ön mindent elkövet.
De csak nem kell máris távoznia?
– Sajnos igen. Így is tartok tőle, hogy túlságosan sokáig
vettem igénybe az idejét. Valójában csak azért jöttem, hogy
ezt átadjam. – Azzal átnyújtott Sovaynek egy meghívót. –
Kisebb társaságot látok vendégül házamban, Thursley
Abbey-ben. Reméltem, hogy a kegyed édesapja is köztünk
lehet. Nagy örömömre szolgálna, ha kegyed elkísérné. Ha
még nem tér vissza, megtisztelne, ha helyette kegyedet
láthatnám vendégül.
– Igazán kedves öntől, Sir Robert. Apám nevében is
köszönöm. Hallottam Thursley-ről, és szívesen
megismerném – mondta, majd összevonta szemöldökét. –
De most látom, hogy alig néhány nap választ el az estélytől.
Ha édesapám addig nem tér vissza, sajnos nem tehetek
eleget a meghívásnak. Aligha lenne illendő, ha egyedül
mennék.
 – Ne aggódjon, ifjú hölgy. – Sir Robert szája vékony
mosolyra húzódott. – Lady Bingham is a vendégem lesz.
Bizonyára ismeri. Bizalmas barátnéja a kegyed
nagynénjének és jó barátságban volt – úgy tudom – a
kegyed drága emlékű édesanyjával is. A család jó barátja. Ki
lehetne nála alkalmasabb kísérő? O gardírozza majd
kegyedet. Megkérem, hogy keresse fel önt.
Dysart tehát már mindent elrendezett. Ha tetszik, ha nem,
ott kell lennie.
– Ebben az esetben örömmel elfogadom a meghívást –
válaszolt Sovay. Mosolya nagyjából annyira volt őszinte,
mint a férfié.
– Nos, addig is, a viszontlátásra. – A férfi meghajolt, és
megcsókolta Sovay kinyújtott kezét.
– Addig is. – Sovay ökölbe szorította a másik kezét; le
akarta küzdeni az ösztönt, hogy kiragadja ujjait a férfi
szorításából. – Viszontlátásra.
Keze fejét alaposan megtörölgette a ruhája ujjában,
miközben kikísérte látogatóját. Mintha csak a konyhakertet
elárasztó vékony, szürke csigákkal került volna
érintkezésbe. Visszatért a szalonba, és szemügyre vette a
dombornyomású meghívót. Sir Robert azt akarja, hogy
megjelenjen az estélyen. Ugyan miért? Tudja, hol az ő
édesapja, tudja azt is, hol van Hugh. Ez nyilvánvaló volt
párbajjal is felérő beszélgetésük alapján. Ha elmegy, és
ezzel közelebb kerül ahhoz, hogy megtalálja szeretteit,
akkor meg kell tennie. Ha az alkalom úgy kívánja,
megbirkózik Lady Binghammel is. Már több ízben találkozott
vele. Tudta, hogy édesapja véleménye szerint a hölgy
bajkeverő, sőt valóságos méregkeverő; nagyrészt az ő
ártalmas befolyásának tulajdonítható Harriet néni
idegállapota. Sovay emlékezett a fakó arcú hölgyre, aki
cirkalmas paróka alá rejti gyér, szalmaszínű haját. Mindig a
legutolsó divat szerint öltözködik, bár a ruha úgy csüng
vézna alakján, mint rongyos condra a madárijesztőn.
 Lady Bingham fáradhatatlan társasági dáma volt, mint
vendéglátó és mint estélyek látogatója. Kicsikart bizalmas
vallomásokat, s úgy gyűjtögette a pletykát, az
információdarabkákat, mint hamiskártyás az aranyat. Annak
pedig, amit összegyűjtött, igencsak jó hasznát látta. Hála
tájékozottságának, mindenhol szívesen látták. Nyitva állt
előtte minden kapu, tárt ajtókkal fogadták a szalonok.
Kellemetlen természete mit sem csorbította társadalmi
értékét. Épp ellenkezőleg. Ez volt a szerencséje. Sovayt nem
lepte meg, hogy a hölgy Dysart baráti köréhez tartozik.
Talán éppenséggel a szeretője. Micsoda csinos párt
alkotnának? – kacagott fel Sovay.

***

Sir Robert Dysart levélkét hagyott Lady Binghamnek a

hölgy Cavendish téri házánál, majd visszatért irodájába, a
Fleet Street mögötti utcalabirintus egy sötét, napot sosem
látó udvarának közepén álló Leggatt’s Courtba. Onnan
irányította hivatalát, kis távolságra a Whitehall pompájától,
és amikor a városban tartózkodott, az irodája fölötti
szobákat használta magánszállásul. Hivatala közvetlenül az
újonnan alakult Titokbizottságnak szolgált információval. Az
általa végzett munka természete révén az iroda létezését
hivatalosan nem ismerték el, s bár Sir Robert az ország
egyik leghatalmasabb embere volt, papíron nem
rendelkezett semmiféle állással. Ez a hely megfelelt a
tevékenységének. A Dysartot vagy leggyakrabban az
írnokát, Gribbont rendszeresen látogató személyek
kényelmetlenül érezték volna magukat a pompás állami
hivatalokban.
Az épület ódon volt, és ez Dysartnak nagyon is megfelelt.
A nyirkos udvar egyik oldalát szegélyező keskeny házak
teteje rothadó fogak egyenetlen soraként meredt az égre.
Füsttől, égésnyomoktól fekete téglák kandikáltak ki a
repedezett, elgörbült gerendák közül. Ezek a házak, ki tudja,
hogyan, túlélték a környező épületeket elhamvasztó Nagy
Tűzvészt.
Gribbon a külső szobában ült, hosszú, cingár alakja az
asztala fölé görnyedt, feje előre hajlott vézna nyakán.
Akárcsak a gazdája, feketét viselt, csak az ő öltözéke már
szinte rozsdaszínűvé fakult. Dysartot szürke gémre
emlékeztette, mintha hosszú csőrével akár a halakat, úgy
próbálná felnyársalni a papíron álló szavakat.
– Remélem, megelégedésére szolgált a látogatása, uram.
– Ügy gondolom, Gribbon. Ügy gondolom.
– Lenne valami teendőm, uram?
– Nem hiszem. Pillanatnyilag nem. Azaz… – Dysart
elhallgatott, eszébe jutott valami, ami az irodájába
visszatérve ötlött fel a gondolataiban. – Hívja ide Digby
Claytont. Szükségem lehet a különleges adottságaira.
Gribbon bólintott. Clayton volt az általuk foglalkoztatott
besúgók legügyesebbje. Kartotékja után nyúlt, amelyből
megtudhatja, hol keresse Claytont.
Dysart bement a belső irodába. Természetes fény csak a
keskeny ablakon szűrődött be, amely minden oldalról
házakkal körülvett kis udvarra nyílt; a sötét kövezetet
felverte a moha és zöld penész lepte. Dysartnak kedvére
szolgált a romlásnak, az elhanyagoltságnak ez az
allegóriája: ahogy gyomok törtek utat, ahogy az elérhetetlen
fény felé törekvő kínlódó fácskák próbáltak
megkapaszkodni, majd haltak el.
Levette és állványára állította parókáját. Ha magában volt,
nem szívesen viselte. Végigsimította kurtára nyírt vasszürke
haját, és a faborításra tűzött táblázatra pillantott. Ez az ő
hadműveleti térképe. Apró figurák voltak szétszórva rajta:
keletről nyugatra, északról délre. Legtöbbjük a főváros körül
sűrűsödött, de másutt is csoportosultak: Birmingham,
Sheffield, Manchester, valamint Norwich, Nottingham és
más megyeszékhelyek körül. A térkép Gribbon által
tervezett bonyolult jelrendszert viselt, különböző
ügynököket, valamint megfigyelt csoportokat és
személyeket ábrázolt. Gribbon valóságos lángész volt
minden kétes dologban, minden konspirációban. A
galambpostát is ő alkalmazta. Dysart eleinte kételkedett
ennek hasznosságában, de idővel be kellett ismernie, hogy
sok minden szól a módszer mellett, többek között, hogy
gyors és nem feltűnő. Kevés dolog volt, amit Dysart nem
osztott meg alárendeltjével. Gribbon idővel majd az őt
megillető rangra emelkedik. Még nem jött el az az idő, de
már közeledik.
Gribbon újabb ábrákkal gyarapította a térképet: Leány,
Paraszt, Ügyvéd, Útonálló. Idővel majd vonalak pókhálója
jelzi a mozgásukat. Egy darabig azt gondolta, az útonálló
még hasznos lehet a számára, hiszen nem tartozik
kötelezettséggel a többieknek. Tapasztalatból tudta, hogy az
útonállók soraiba nehéz behatolni. Ráadásul nem
megbízhatók. Mindegyiknek megvan az ára, mindegyik
Newgate-ből szabadult, és bár a bakó kötelének
fenyegetése hatásos eszköz, de az alkut betartatni velük így
sem könnyű. Magányosan tevékenykednek, senkinek nem
tartoznak hűséggel és csak önmagukban hisznek. A
kérdéses gazfickó, ez a Jake Greenwood kapitány
szeszélyesebbnek látszik a többinél, de a törvényenkívüliség
a legsebezhetőbbé teszi azok között, akiket Dysart az
összeesküvők között tartott számon.
A tárca ellopása nem teheti tönkre a terveit. A tárcát
ugyan visszaszármaztatták, de ez az egész felettébb
gyanús. Összeesküvés szaga van, márpedig Dysart nem
szívelhette az összeesküvést – hacsak nem ő maga
szervezte. Ez a lány, ez a Sovay Middleton, útonállónak
álcázva kiállt az országútra, és ez a viselkedés eleve
gyanús. Legutóbbi találkozásuk még jobban megerősítette
ebbéli meggyőződésében. Ez a lány nem az, aminek
mutatkozik. Nyilvánvalóan ügyesen tetteti magát, amellett
ismeretlen tényező, és Dysart utálta az ismeretlen
tényezőket. Hogy a vállalkozása sikeres legyen, semmit sem
bízhat a véletlenre. Aki csak részese a tárca ellopásának
vagy aki csak bármit is tud róla, az odakerül Thursley-be,
hogy ő kedve szerint bánjon el vele. Ha előbb látná el a
bajukat, az figyelmet keltene. Azután? Azután már abban a
helyzetben lesz, hogy azt tesz, amit akar.
Thursley az ő birodalma. A reformáció idején lerombolt ősi
apátság helyén épült jókora kastély London határain kívül
áll. A romos maradványokat Dysart beépíttette a ház egyik
szárnyába. A többit úgy terveztette meg, hogy mása legyen
az eredeti épületnek, vagyis inkább az eredetiről alkotott
elképzelésének bástyákkal, színes üveges magas
ablakokkal, csipkés oromzattal, vízköpőkkel és égbe szökő
tornyokkal. A birtok déli határát a Temze folyó jelezte, a
terület többi oldalát pedig kilenc láb magas, hat mérföld
hosszú kőfal vette körül.
Akár egy hadsereg is elrejtőzhetett a jó néhány
szárnyban, toronyban, a terjedelmes pince pedig biztos
kvártélyt nyújthatott bizonyos renitens vendégeknek. A
kripta kiváltképp fel volt szerelve: Sir Robert itt tartotta
azokat az ősi kínzószerszámokat, amelyeket Európa-szerte
tett utazásain gyűjtött. Nagy öröm lenne megint működésbe
hozni az ódon darabokat. Micsoda finom kidolgozás.
Némelyikük több száz éves, de olyan mesteri munka,
mintha vadonatúj volna. Működésben látni őket olyan volna,
mint életre kelteni a régmúlt időket. Lenyűgöző, lelkesítő
folyamat.
Nemrégiben valami újjal gyarapította gyűjteményét: egy
guillotine-nal, a Párizsban használt eszköz mérethű másával.
A központi lépcső alá mélyedést ásatott, hogy a penge
hatásosan választhassa el a fejet a nyaktól. Sir Robert most
arra használta a gépezetet, hogy felismerhetetlenné tegye
áldozatainak – kémeknek, akik keresztezni akarták az útját,
ügynököknek, akik nem tudták elvégezni a kiszabott munkát
vagy akik nem bizonyultak megfelelőnek – véres, összetört
testét. A kövér futár már megfizette ostobaságának árát.
Vastag nyakára kétszer is le kellett zuhannia a pengének.
Igen tudományos az eljárás, magyarázta Gribbonnak Dysart.
Minden a magasság, a súly és a nyomaték dolga. Sir Robert
maga folytatta kísérleteit – ha a magasság nem elegendő, a
penge túlságosan könnyű, akkor nem lehet tiszta munkát
végezni.
A franciák az egyenlőség érdekében vezették be Dr.
Guillotine találmányát, hiszen a pengéhez sokáig csak az
arisztokrácia fért hozzá, jóllehet most a leggyakrabban
éppen ők kerültek alája. Egyenlőség a halálban, mint
minden másban. Bármi legyen is az ok, a kivégzésnek
kitűnő formája ez, főleg, ha sokat kell végrehajtani. Sokkal
jobb módszer, mint az akasztás.
Sir Robert nemrégiben meszesgödröt ásatott Thursley
sűrű erdejében a fejetlen holttestek eltüntetésére.
Kelletlenül felrázta magát a kellemes álmodozásból, és
szemügyre vette a táblázatot. Leány,
Paraszt, Ügyvéd, Útonálló – csupa gyanús személy. De
nicsak, itt van még valaki. Meglepetten állapította meg,
hogy Gribbon újonnan egy miniatűr csillagos-sávos
lobogóval gyarapította a figurák számát.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Sir Robert állta a szavát. Lady Bingham másnap,
selyembe bugyolálva már a szófán ülve veregette Sovay
kezét. Legelőször is „szegény, drága Harriet” felől
érdeklődött. Majd mielőtt Sovay válaszolhatott volna,
felkiáltott: – Milyen kár! Az én szegény, drága Harriet
barátném annyira... gyengélkedik, a magácska szegény,
szegény mamája pedig... – A mondat végén bánattól fúlt el
a hangja, de szinte rögvest magához tért. – Magácskának
női kéz irányítására van szüksége. – Fakókék szemét
Sovayre szegezte. – Ennyi bizonyos. Hány éves, kedvesem?
– Tizenhét – válaszolt Sovay.
– Tizenhét! Nahát! Manapság ez már szinte
vénkisasszonyi kor! Hová gondol az édesatyja? Ott tartja
vidéken eltemetve? – Pillantást vetett a Sovay kezében
tartott könyvre. – Be kell vezetni magát, kedvesem, a
társaságba, és úgy érzem, pontosan én vagyok az, akire ez
a feladat vár. Nos, kedvesem, a lista a következő…
Azzal végigsorolta a megfelelő társadalmi eseményeket,
amelyek Sovay idejét mostantól fogva nyár derekáig
igénybeveszik majd. Estélyek, vacsorák, bálok, teadélutánok
London minden divatos kerületében, társaságbeli dámák,
Lady Bingham megannyi „drága, drága barátnéja” házánál.
Sovay lesütötte szemét, és elgondolkodott. Számított a
látogatásra, de arra nem, hogy átvegyék az uralmat az élete
felett.
– Lady Bingham – szólalt meg –, kegyed igazán kedves…
– Akkor hát ezt meg is beszéltük! – Látogatója valósággal
sugárzott az örömtől. – Nos – nézett végig bíráló tekintettel
Sovayn –, ejtsünk szót az öltözködésről.
– Van elég ruhám – mondta Sovay.
– Az elmúlt évadból valók – magyarázta a hölgy, mintha
féleszűhöz beszélne. – De mi Londonban vagyunk! Vidéki
varrónék. .. – lehunyta szemét és megrázta a fejét, mintha
elborzadna a gondolattól. – Holnap elküldöm magához a
varrónőmet, kedvesem. Francia szabásznő, valósággal
csodálatos. A legelőkelőbb francia családokat szolgálta,
magát a királynét is! Nos, lássuk csak, mire is lenne
szüksége? – Ujjain kezdte sorolni. – Nappali ruhák,
természetesen. Estélyi öltözékek, különböző alkalmakra.
Nem láthatják magán többször ugyanazt a toalettet. Azután
kalapok, kesztyűk… no de mindez heteket vesz igénybe! –
kiáltott fel Lady Bingham. – Hová is gondolok? Álljon fel,
gyermekem – parancsolta. – Hadd nézzem meg. Megfelelő
figyelem esetén valóságos szépség lehet önből. Miért is
rejtegetné? – Ide-oda forgatta Sovayt. – Épp olyan magas,
mint az én Charlotte-om. ő is épp ilyen karcsú. Szerintem
olyan egyformák, mint két tojás, és Charlotte-nak annyi a
ruhája, hogy egy évig sem hordhatja el valamennyit.
– Ó, nem! – Vidéki ruhatára talán hiányos, de azért ez
mégis csak sok. – Nem tudnám mások levetett holmiját
viselni. Papa sem venné ezt szívesen.
– Akkor gondoskodjék jobban a leánya öltözködéséről –
mondta éles hangon Lady Bingham. – Nos, ezt
megbeszéltük. Sose aggódjon. – Szorítása erősödött Sovay
karján. – Madame Chantal csodákra képes! No és
természetesen – fűzte hozzá Lady Bingham – ott van a
Thursley-be teendő látogatás. Gondolom, ott megfelelő
külsővel óhajt mutatkozni, ugyebár?
Látogatásának valódi célját az utolsó percig magában
tartotta.
– Természetesen, Lady Bingham – válaszolt Sovay. – Már
nagyon várom a látogatást. A világért el nem mulasztanám.
Látogatójának megrögzött mosolya mindössze egyetlen
pillanatra torzult kárörvendő kegyetlenséggé – a kék
szempár oly hideg és kemény volt a hosszú, fakó arcban,
akár az üvegcserép.
Sovaynek jóformán arra sem volt ideje, hogy összeszedje
a gondolatait, amikor Lydia lépett be és Virgil Barrett
érkezését jelentette.
– Egyik a másik után! – kiáltott fel, zöld szeme pedig
izgatottan ragyogott. – Nem úgy, mint Comptonban. Szinte
lélegzethez sem jut itt az ember!
Gabriel is az amerikai társaságában volt, és ez
némiképpen magyarázta, mitől szökött fény Lydia szemébe.
Mihelyt Lydia kiment, Sovay nem fecsérelte az időt
udvariaskodásra. Élénken élt emlékezetében előző napi
megszakadt beszélgetésük, és pontosan meg akarta tudni,
mit tud az édesapjáról Mr. Barrett. Az amerikai azonban
keveset tehetett hozzá ahhoz, amit már közölt Sovayjel.
– Édesapám tehát biztonságban van Henry Fitzwilliam
társaságában?
– Nos, nem éppen. – Virgil Barrett igyekezett óvatosan
megválogatni szavait. Nem akarta megriasztani a leányt, de
tudta, hogy Sovay nem mindennapi tulajdonságokkal
rendelkező fiatal nő, s e tulajdonságok közül az egyik
legfontosabb az őszinteség. Joggal várhatja másoktól is
ugyanezt.
– Mind mostanáig Fitzwilliam személye szavatolhatott
volna a biztonságért. A franciáknak érdeke, hogy lázadást
szítsanak Írországban, ő pedig mindeddig boldogan a
segítségükre volt, de az utóbbi időben a franciaországi
események sokkal rosszabb irányt vettek, és úgy tűnik,
senki sincs ott biztonságban. Minden nap több a
letartóztatás, a kivégzés. – Elhallgatott; beletelt egy
pillanatba, míg összeszedte magát. – Elnézését kérem –
köszörülte meg a torkát –, nem akartam engedni, hogy úrrá
legyenek rajtam az érzéseim. Csak éppen oly sokunknak
voltak nagy reményei. Most úgy tűnik, meghalt a
szabadság, és a forradalom keveseknek a tömegek fölötti
zsarnokságává válik. – Sovayhez fordult, világos, szürkéskék
szemét nagyobbnak mutatták a könnyek. – Nem
szolgálhatok vigasszal kegyednek, nem mondhatom, hogy
ne aggódjon, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
megtudjam, mi történt az édesapjával és Hugh-val. Ezt
becsületszavamra fogadom.
– Köszönöm, Mr. Barrett. – Sovay felnézett a férfira,
megindították mélyen átélt szavai. – Némi vigasztalást
meríthetek ebből. Örülök, hogy itt van. És neked is, Gabriel.
– Elvette Dysart meghívóját a kandallópárkányról. – Az
imént látogatóm volt, és szívesen fogadnám tanácsát, hogy
mitévő legyek ezzel kapcsolatban. Meghívtak Thursley
Abbey-be.
Átnyújtotta a meghívót, hogy szemügyre vehessék.
– Nos – forgatta a meghívót az amerikai – , ezt különösnek
találom.
– Sir Johnnak címezték – állapította meg Gabriel.
– De Dysart tudja, hogy a kegyed édesapja Párizsban van.
– Bizonyos ez? – kérdezte Gabriel az amerikaitól.
– Biztosan tudja – válaszolt Virgil. – Dysart mindent tud.
– Valóban – erősítette meg Sovay –, vagy legalább is ezt
érzékeltette velem a beszélgetésünk során.
– De ha ezt tudja, akkor milyen okból hívta meg Sovayt? –
nézett Gabriel aggodalmasan az amerikaira.
– Fogalmam sincs – vont vállat Virgil –, de hogy nem jó
szándékból, az biztos. – Sovayhez fordult. – Kegyed
megzavarta Dysart terveit, aki ennek aligha örül. Mi több,
arra késztette, hogy lépjen, amikor még nem készült fel
teljesen. Ezt a találkozót nyár derekára tervezték, ami még
messze van
– Honnan tudja? – húzta fel a szemöldökét Sovay.
Barrett elmosolyodott, arca egyszeriben csintalan fiúéra
emlékeztetett. – Onnan, Miss Sovay, hogy kém vagyok. Nem
is sejtette? – Elkomolyodott, fel-alá járkált a kandalló előtt. –
Jó lenne ismerni Dysart terveit, azt, hogy mi lesz a
következő lépése…
– Arra céloz, hogy menjek el Thursley-be?
– Már megbocsásson, dehogy! – Barrett visszatért Sovay
mellé. – Mi sem állhat távolabb tőlem, mint hogy ezt
ajánljam! Túlságosan veszélyes lenne!
 Sovay Gabrielre pillantott. – Édesapám mit tenne a
helyemben? Vagy Hugh?
– Elmennének, de ők…
– ...férfiak – fejezte be a mondatot Sovay. – Ha ők a
kötelességüknek tekintenék, én is annak tekintem. Különben
is, már elfogadtam a meghívást.
– Ne döntsünk elhamarkodottan – szólt Virgil. – Londonban
gyorsan követik egymást az események. Egyre több a
letartóztatás, a gyanúsítottakat kihallgatásra viszik. A
habeas corpus-t felfüggesztették. Holnap este hétkor
tiltakozó gyűlést tartanak a Cheapside-on, az Arany
Glóbusznál. Meglátjuk, mi történik ott. – Elővette óráját –
amit Sovay adott vissza neki Comptonban. – Találkoznom
kell a szervezőbizottság néhány tagjával, és attól tartok,
máris késésben vagyok. Sajnos, távoznom kell.
Viszontlátásra, Miss Sovay.
Azzal távozott. A további beszélgetésből kitűnt, hogy
Gabriel is elmegy a gyűlésre.
– Veled megyek – jelentette ki Sovay.
– Nem teheted... – kezdte Gabriel, de Sovay a szavába
vágott.
– Megtehetem – mondta csendesen –, és meg is teszem.
Hugh pillanatnyi habozás nélkül elmenne, édesapám
úgyszintén. Ebben a pillanatban ki tudja, miféle
borzalmakkal néznek szembe, pusztán a meggyőződésük
miatt. Gondolod, hogy a szabadságot csak a férfiak
szeretik? Amit ők készek megtenni, arra magam is kész
vagyok.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Másnap délelőtt Wallace, a komornyik jelentette, hogy egy
francia személy kíván látogatást tenni a kisasszonynál.
Madame Chantal ruhák halmait cipelő teherhordók
kíséretében jelent meg. Sovay szinte meg is feledkezett
róla, és legszívesebben elküldte volna. Úgy érezte, nincs
ideje ilyen hívságok számára, Lydia azonban, akinek a
szeme óriásira tágult ennyi gyönyörűség láttán, rávette,
hogy fogadja az asszonyt.
– Ugyan, mi baj lehet abból, ha megnézi, amiket mutatni
akar? – kérlelte leghízelgőbb modorában Lydia. – Ki tudja,
talán sikerül elterelni a gondolatait. – Némi további hízelgés
után Sovay még azt is megengedte, hogy Lydia
segédkezzen a próbánál, azzal a feltétellel, ha nem kiált fel
elragadtatásában minden egyes fodor és csipkeszegély
láttán.
A madame apró termetű, fürge nő volt, bőre barna, szeme
fekete, modora célratörő. Sárga-kék csíkos selyemruhát
viselt. Sima, fehér homloka felett a lehető legaprólékosabb
gonddal fésült magas tekercsből merev csigák hajszálpontos
sora emelkedett ki. Vagy parókát visel, gondolta Sovay,
vagy festett a haja. Emberi haj nem lehet ennyire fényes,
sem ilyen fekete. A hölgy szakértő kézzel pirosította,
rizsporozta az arcát, fekete gyöngyszeme fölött fekete vonal
ívelt. Erősen franciás kiejtéssel, de folyékonyan beszélt
angolul, és hosszasan fájlalta a szörnyű eseményeket,
amelyek menekülni kényszerítették hazájából, hogy
Angliába követhesse vevőit, és létrehozhassa üzletét:
Madame Chantal, Magazin des Modes, modiste et
chapeliere, Mayfair, New Bond Street.
– Szörnyűség, mademoiselle, valóban szörnyűség, ami az
én szegény hazámban történik – mondta. – Le Roi. Tué. La
Reine. Tuée! Et tous les autres? Ils sont des monstres!
Monstres vraiment. – Áttért franciára, mintha angolsága ki
sem tudna fejezni ilyen gyalázatos dolgokat. – A régi szép
időkben, a királyné, az udvar, a dámák…! Micsoda frizurák!
Micsoda hajékek! És az udvarnál! Les panniers! – Nagy kört
írt le maga körül. – Comme ga! Et les robes! Oly pompásak!
Fenségesek! La belle model! És most – nincs sehol! –
Madame megdörzsölte orcáját, mintha könnyeit akarná
letörölni – nem volt világos, hogy Franciaországért, a
divatért, a vevőiért, a régi rendszerért vagy magáért Marié
Antoinette királynéért kesereg-e. Talán mindezekért együtt.
– Vége a szépségnek. Az eleganciának. Gyémánt helyett
üveg, és mindenki egyforma, vagy pedig... – Baljós
mozdulattal húzta végig kezét a tarkóján, amellyel, vélte
Sovay, a guillotine-t akarta érzékeltetni. – A nők zsákot
viselnek, a férfiak rövidre nyírt hajat. – Megborzongott. – És
azok a szörnyű pantallók!
Nem érzi jól magát Londonban. Nem bírja az időjárást.
Olyan hideg, olyan nyirkos. Árt a kezének, ráadásul az üzlet
sem megy jól.
– Az angolok garasoskodnak. Nem szívesen költenek a
megjelenésükre.
– Mi a helyzet a francia emigránsokkal? – kérdezte Sovay.
– Ok bizonyára jó vevői, vagy nem?
– Hah! – legyintett lemondóan Madame Chantal. – Itt
vannak, de nincs pénzük. Szabok, alakítok, de ennyi az
egész. Semmi új! A forradalom előtt más volt minden év,
minden szezon! De itt? – Undorodva legyintett, mintha nem
is találna megfelelő szavakat. – Az angoloknak fogalmuk
sincs a divatról.
– De ezek a ruhák – érintette meg az anyagot Sovay –
igazán szépek.
Valóban. Az alakítgatásra váró ruhák mind a legutolsó
divat szerint készültek. Sovay akaratlanul is csodálta a
gyönyörű díszítést, az ezüst csipkeborítást, a brokát
derekakat, a selyembe szőtt finom mintákat.
 – Francia takácsok Spitalfieldsben! – jelentette ki
diadalmasan Madame. – Gondolja, hogy angoloktól kitelne
ilyesmi?
A ruhák roppant elegánsak voltak, de a ruhapróba
műveletét Sovay szívből utálta. Ki nem állhatta, ha
méricskélik, ide-oda forgatják, bökdösik, igazgatják, vagy ha
tűzködik rajta a ruhát. Részben ezért is kedvelte az egyszerű
öltözéket. De a közömbössége megtört, amikor
végigsimította a buzérvörös– és vajszíncsíkos, finom fényű
pamutszövet ruhát, amelyet a két színt elegyítő gyönyörű
kis rózsák díszítettek.
– Ó, kisasszony! – kiáltott fel Lydia. – Hogy ez milyen
gyönyörű! Mennyire jól áll a kisasszonynak!
– C’est jolie, n’est-ce pas? – A Madame szeme csillogott,
látva, hogy a leányt szinte megbűvöli az anyag szépsége. –
És a kegyed színeihez mennyire illik! – emelte fel két kezét a
tökéletesség érzékeltetésére. – Ezzel kezdjük, helyes?
Most már istenigazában elkezdődött a ruhapróba, így a
Madame csacsogását megakadályozták a szájában tartott
gombostűk. Még a készséges Lydia segítségével is tovább
tartott a vártnál a próba. Lady Bingham megállapítása
ellenére az ő Charlotte-jának valamivel rövidebb volt a lába,
mint a Sovayé és lényegesen szélesebb a termete. Amikor a
Madame elkészült, hátralépett, és nagy hümmögéssel
szemügyre vette a keze munkáját. A ruhákat bizony jócskán
át kell alakítani. A Madame sóhajtva emelte égnek szorgos
kis kezeit. Azután körüljárta Sovayt és minden szögből
szemügyre vette, mintha csak szobrot nézegetne.
– Chère mademoiselle – szólalt meg végül –, ön bármit
viselhet, de véleményem szerint kegyednek az egyszerű
színek illenek legjobban. Madame Bingham leánya a
pompásabb stílust kedveli, ami szerintem nem felel meg a
kegyed ízlésének. – Sovay végignézett a díszes, hímzett
brokátokon, és egyetértően bólintott. – Tehát! – csattintotta
össze pici tenyerét a Madame, szeme pedig úgy csillogott,
akár a fekete gyöngy. – A következőt ajánlom. Van néhány
igen finom selymem, csupa tiszta szín, skarlát, türkiz,
rózsaszín, kankalinsárga, smaragdzöld, és mind oly
gyönyörű, mint a drágakőből szőtt angyalszárny! Magának
Marie Antoinette-nek a szabászatából származnak.
Szeretnék ruhát készíteni kegyednek. Egyszerűt, de
elegánsát. Megkaphatom erre az engedélyét?
Sovay tétovázott. A Madame-nak igaza van, Charlotte
ruhatára nem felel meg az ízlésének, talán egy-két darab, és
bizony nincs ínyére, hogy valaki másnak a levetett holmiját
viselje. Mi tagadás, szeretné, ha a Madame ruhát varrna
neki az imént említett anyagokból…
– Ha a pénz az akadály… – suttogta tapintatosan Madame.
– Ó, nem – rázta meg a fejét Sovay. – Nem erről van szó.
Csak azon gondolkodtam, futja-e az időből. – Elmagyarázta,
hogy csütörtökön Thursley-be hivatalos. – Sürgősen lenne rá
szükségem.
A Madame felderült; hatalmas mosoly készült áttörni a
gondosan feltett rizspor-rétegen.
– Ne aggódjon, chère mademoiselle. Kegyed lesz la plus
belle, vraiment. Bízzon Madame Chantalban.

***

A ruhapróba során sem ment ki Sovay fejéből egy másik

terv, amelyet azóta dédelgetett, amióta csak megérkezett
londoni házukba. Hogy legyen, aki kalauzolja, Lydiát a
kisinas, Perkins társaságában küldte el Sovay bátyjának
szabójához, azzal az utasítással, hogy készítsen két öltönyt,
valamint ingeket, csizmákat, miegyebet egy bizonyos Mr.
James Middleton, Hugh unokaöccse számára. Sovay
méreteket is küldött, mivel a fiatalember alacsonyabb és
karcsúbb termetű, mint Hugh. Az ifjút ugyanis út közben
megtámadták, egész poggyászát elrabolták, így sürgősen
szüksége van új holmira. Utoljára még az is eszébe jutott
Sovaynek, hogy ha a házat netalán figyelik, jobb lesz, ha
Lydiát az ő ruhájába öltöztetve küldi el.
 Aznap este hat órakor egészen másféle Sovay lépett ki a
házból. Újra átkutatta bátyja ruhatárát, kiválasztotta az ott
található legegyszerűbb öltözéket: barna lovaglócsizmát,
őzbarna sávoly térdnadrágot, sima mellényt a magas
gallérú fehér vászon ing fölé és megfelelő nyakravalót.
Befont haját keskeny fekete szalaggal összefogott takaros
kontyba fésülte, keskeny karimájú kalapját a fél szemére
húzta. Élvezte a Hugh ruháiban nyert szabadságot. Mehet,
amerre tetszik, kedvére cselekedhet, nem ismeri fel senki.
Magában mosolyogva lépett ki a házból. Nemsokára
meglesz a saját ruhatára is.
Gabriel a tér egy platánfája alatt várt rá. Sovay
megbillentette kalapját és „Jó estét!” kívánt. A fiatalember
csak második pillantásra ismerte fel.
Gabriel odafüttyentett egy várakozó bérkocsit. Sovaynek
még idejében eszébe jutott, hogy nem kell felsegíteniük a
kocsiba. Belekapaszkodott a kocsi oldalába, és
felhúzódzkodott. Gabriel követte.
– Arany Glóbusz, Cheapside – kurjantott a kocsisnak
Gabriel, és már úton is voltak.
Egyikük sem vette észre a közelben lézengő alacsony,
fekete hajú emberkét. Ugyancsak nagyot tévedett Sovay, ha
azt hitte, megtévesztheti Digby Claytont. A spion látta az
úrnője ruhájába öltözött szolgálót, és hagyta, menjen a
maga útján; holmi selyemmel, csipkés főkötővel nem lehet
bolonddá tenni az öreg Digbyt. Kilép egy fiatalember onnan,
ahová nem ment be; egy fiatalember, aki valamiképpen
ismerős. Digby sohasem felejtett el egy arcot, de itt
nemcsak erről volt szó. A tartás, a járás, seregnyi apró
részlet volt az áruló. A ház ifjú úrnője, férfinak álcázva.
Valami turpisság van itt. Hallotta, milyen úti célt adnak meg
a kocsisnak, így a nyomukba szegődött. Nem kell kocsira
költeni, a városi utcákat úgy telezsúfolja a nép meg a
forgalom, hogy bizonyára még előttük odaér az Arany
Glóbuszhoz.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Zűrzavaros kép fogadta őket. A férfiak tömegében néhány
nő is tolongott a fogadó előtti keskeny járdán, az emberek
az úttestet is elözönlötték.
– Mi a gond? – kérdezte Gabriel a mellette álló férfit.
– A fogadós nem engedi, hogy gyűlésre használjuk az
emeleti szobákat. Azt mondja, ez törvénybe ütközik, és nem
akarja, hogy lezárják a söntését.
– Mit csináljunk? – kérdezte Sovay. Virgilt sehol sem látta.
– Várjunk, mint mindenki más, és majd meglátjuk –
válaszolt a férfi, mert azt hitte, a kérdést hozzá intézték. –
Tom Hardyt és Mr. Adamset letartóztatták. Senki sem tudja,
mitévők legyünk.
– Mr. Stanhope, ugyebár? – Egy fiatalember lépett Gabriel
mögé, és megkoppintotta a vállát.
– És ön? – fordult oda Gabriel.
– Algernon Skidmore, szolgálatára. A barátaim Algie-nak
neveznek. Francia név. Az anyai nagymamámtól. – A
fiatalember mohazöld zsakettet viselt azonos színű
mellénnyel, hozzá sötét térdnadrágot. Elvigyorodott, annak
láttán, hogy Gabriel sehogy sem tudja hová tenni. – Tegnap
járt a főnökömnél, Middleton kisasszony társaságában. Igen
szemrevaló fehérnép, mondhatom – tette hozzá, kacsintott,
és megkoppintotta az orrát.
– Ó igen, persze. Ön Mr. Oldfield írnoka. – Gabriel alig
ismerte fel az előtte álló divatfit. Gyorsan Sovay felé fordult.
– Bemutatom Mr. James Middletont, az ifjú hölgy kuzinját.
– Örvendek az ismeretségnek, uram. Amit az imént
mondtam – tette hozzá kissé megjuhászodva –, azzal igazán
nem akartam semmi rosszat. Nem szántam sértésnek.
– Nem is vettem annak. – Sovay a lehető legjobban
elmélyítette a hangját.
– Takaros leány, csak ennyit akartam mondani.
 – Valóban. Sok a hódolója. – Sovay elkapta a pillantását,
és remélte, hogy nem pirult el.
– Azt meghiszem. Mondtam is Morris barátomnak, aki a
szomszédos irodában dolgozik…
– Mi szél hozta ide önt, Mr. Skidmore? – vágott közbe
Gabriel. Remélte, hogy más irányba terelheti a beszélgetést.
– Rendszeresen járok ide – bökött fejével Skidmore a
kavargó tömeg felé. – Csak hallgatok másokat. Nincs valami
nagy műveltségem, de itt sok a tanult ember, olvasnak,
beszélgetnek, vitatkoznak. Szívesen hallgatom őket, aztán
elrendezem magamban, amit hallok tőlük. Mr. Oldfield nem
tudja, hogy eljárok a gyűlésekre – folytatta. – Hálás lennék,
ha ön sem említené neki. Nem értünk egyet politikai
tekintetben. – Felnevetett. – De nem ám. Én erősen Mr.
Paine véleményére hajlok, ő meg Mr. Burke-éra. Nem mintha
meg akarná akadályozni, hogy bárkinek is véleménye
legyen, és azt ki is nyilvánítsa. De ezt a gyülekezetet
biztosan nem szívelné.
– Miért? – tudakolta Sovay. – Ön szerint szándékosan
akadályozzák ezt a gyűlést?
– Efelől semmi kétségem. Már hónapok óta próbálnak
minket elgáncsolni. Nem, Mr. Oldfield nem értene egyet
ilyen eljárással. Amit mi teszünk, nem ütközik a törvénybe –
egyelőre legalábbis – és őt csak a törvény érdekli, semmi
egyéb. Egyenes ember és nálánál különb ügyvédet sem
találni. Az ő vallása a törvény, mondhatnánk. Nem nézi el,
ha megszegik, akárki legyen is az, akárminek a nevében.
Senki sem áll a törvény fölött, de alatta sem, azt mondja. A
törvény megvéd bennünket akár önmagunktól is, és a
törvény mindenkié. Némely dolgok pedig egyenesen
felháborítják. Mint például tegnap… Tudja, azok az iratok,
amiket maga meg Middleton kisasszony bíztak rá, megőrzés
céljából.
Gabriel bólintott.
– No, volt azokban valami, ami ugyancsak kihozta a
sodrából. Nem dühöngött, nem, ne gondolja. Nem szokása
az ilyesmi. De nem volt elégedett, egyáltalán nem volt
elégedett. Én ismerem őt, akár a tenyeremet. Hiszen nap,
mint nap vele dolgozom. Minden egyebet félretett, pedig
van mostanában épp elég ügyünk. Bezárkózott a szobájába,
hogy ne zavarja senki. Hallottam, amint fel-alá járkál,
márpedig az mindig azt jelenti, hogy igencsak bántja
valami. Elküldött a postára, és amikor ma reggel bemegyek,
hát már ott van, a gyertyák pedig egytől-egyig csonkig
égtek. Alighanem ott töltötte a fél éjszakát, ha ugyan nem
az egészet.
Mielőtt Sovay megkérdezhette volna, vagy akár csak
eltűnődhetett volna, hogy ugyan mi zaklatta fel Mr.
Oldfieldet, a tömegben mozgás támadt.
– Jó estét.
Gabriel meghajlással üdvözölte az új jövevényt.
– Á, Mr. Barrett. Bemutathatom Mr. Skidmore-t? A Cityben,
az Oldfield és Oldfield ügyvédi irodában Mr. Oldfield írnoka.
Ez az úr pedig – fordult Sovay felé – Mr. James Middleton.
– Mr. Middleton – mosolyodott el Virgil, és kezet nyújtott.
Semmi jelét nem adta, hogy felismerte volna Sovayt, de
szürkéskék szemében mosoly bujkált. – Még nem volt
szerencsém találkozni önnel. Virgil Barrett, szolgálatára.
Éppen indulunk. – Pillantását végigjáratta a tömegen.
– A gyűlést a szabadban tartják meg, a Fender’s Fielden.
– Üzenetem van Miss Middleton számára – mondta út
közben az amerikai. – Hírt kaptam Franciaországból az
édesapját és a bátyját illetően.
– Biztonságban vannak? – kérdezte rendes hangján Sovay.
Aggodalmában tökéletesen megfeledkezett férfi mivoltáról.
– Bárcsak tudnék erre válaszolni. – Barrett körülnézett. –
Csupán annyit mondhatok, hogy életben vannak. Kérje meg
Middleton kisasszonyt, hogy legyen türelemmel. Néhány
nap múlva már többet tudok majd.
Barrett szavai megrémítették Sovayt, de a keskeny
utcákat elözönlő tömegben lehetetlen volt tovább
beszélgetni, miközben követték a többieket a Fender’s Field
felé. Férfiak, nők, mindenféle osztály és vélemény képviselői
alkották a tömeget, de legtöbbjük a középrétegekből került
ki: iparosok, kereskedők, nyomdászok, patikáriusok,
fuvarosok, raktárosok. A nincstelenek, az éhezők, a
koldusok, a rongyszedők, az utcaseprők más gondokkal
küszködtek, nem érdekelte őket a parlament reformja, sem
az általános szavazójog. Az utcákon nyomuló tömeg egyre
gyarapodott, sokan a szabadság háromszínű kokárdáját
viselték. Izgatott várakozás járta át a tömeget, valóságos
ünneplő, örvendező érzés. Együttérzők, rokonszenvezők
vagy épp csak kíváncsiak tódultak ki az utcára, némelyek
csak bámultak, mások éljeneztek, sokan csatlakoztak is a
tömeghez. Minden irányból özönlöttek a Fender’s Fieldre,
hogy meghallgassák a beköszöntő szónoklatot.
– Testvéreim – kezdte a szónok. – Bajtársak és
polgártársak…
– Ez John Baxter, az ezüstműves – suttogta Skidmore. – ő
a Levelező Társaság elnöke. Még nincs ellene letartóztatási
parancs.
Sovay a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. A tömeg
fölött alig látszott a szónok, de mihelyt megszólalt, a nép
elcsöndesedett. Nem voltak ismeretlenek a szavai:
szabadság, egyenlőség, testvériség, férfinak-nőnek
jogegyenlőség, tetőt a fejük fölé, ennivalót a gyomrukba,
kenyeret az asztalukra. A tömeg lenyűgözve hallgatta.
Minden szó, minden gondolat úgy hangzott a szájából, mint
a pénzverdéből frissen kikerült megannyi fényes aranypénz:
mintha a tömeget a majdan felvirradó új nap hajnalán
elkölthető mérhetetlen vagyonnal, gazdagsággal árasztaná
el.
Sovayt a férfi az édesapjára emlékeztette. Bárcsak ő is itt
lenne, hallhatná mindezt vele és másokkal együtt, akik mind
ugyanúgy gondolkodnak. Könny szökött a szemébe, ahogy
elképzelte édesapját, amint a szónoknak minden egyes
kijelentésére bólogat, mosolyog. Szinte hallotta, amint a
fülébe suttog: „Ugye, drágám, ugyanezt hallottad tőlem is?”
 – Ne restellje, fiatalúr. – Skidmore zsebkendőt nyújtott
Sovaynek. – Mikor első ízben hallottam, bőgtem, mint
valami kiskölyök. Sokan vannak így vele.
Sovayt annyira magával ragadták a szónok szavai, hogy
megfeledkezett társairól. Gabriel még ott állt mellette,
szilárdan, akár a kőszikla, de arról fogalma sem volt, hogy
Virgil hová lett. Az amerikai ahogy felbukkant, olyan gyorsan
el is tűnt. Sovay figyelme visszaterelődött a szónokra.
A tömeg közepén meg elöl állók még osztatlan
figyelemmel hallgatták a szónokot, de a széleken
mozgolódás támadt. Moraj futott végig a tömegen, akár a
tűz a száraz gabonaföldön, a szónok hangja megremegett,
azután elhalt. A pillanatnyi csendben mindenki hallhatta a
csizmatalpak csikordulását a macskaköveken, valamint a
kardok csörrenését, ahogy fegyveresek rontottak elő a térre
nyíló mellékutcákból.
– Katonák! Katonák! – harsant a kiáltás, mire a téren kitört
a zűrzavar. A tömeg feldühödött, az emberek
szembefordultak a szabadság gyűlölt ellenségeivel, akik
nem átallják idetolni a képüket. A szónok nyugalomra intette
a tömeget, a katonák testvéreink, hangoztatta – valójában
azonban a tömegre rátörök szedett-vedett alakok voltak,
akikből hiányzott a testvéri érzés.
Kormánytisztviselők és futárok csapata haladt az élen,
furkósbotot lengetve törtek utat a tömegben, hogy
letartóztassák a vezetőket. Láttukra Virgil elsurrant. Kereste
Sovayt és Gabrielt, de a kavargó tömegben lehetetlenség
volt bárkit is megtalálni. Lövések dördültek, fokozódott a
rémület, a teret füstfelhők borították.
A kiáltozásba sikoltások vegyültek, a tömeg fejvesztetten
igyekezett menekülni. A téren eluralkodott a pánik, a gyűlés
pokoli zűrzavarba fulladt. Az emberek a térbe torkolló
mellékutcákon próbáltak menekülni, de visszaszorították
őket. Az elülső sorok hátráltak, beleütköztek a mögöttük
nyomakodókba. Valaki elesett, azután egy másik, majd még
többen, és hamarosan egymás hegyén-hátán hevertek. A
kiáltozás gyötrelmes nyögésekké, fájdalmas sikoltozássá
fajult, ahogy az elesettek súlya az alájuk kerülőkre
nehezedett.
Sovayt kitépték Gabriel erős markából, és küszködve
igyekezett talpon maradni, ahogy elsodorta a kavargó
tömeg. Tele volt zúzódásokkal, mire sikerült a tér túlsó
oldalán egy kapualjba sodródnia. Minden erejével
kapaszkodott, hátát a kapunak vetette, nehogy megint
elsodorják. Egy férfi tántorgott el előtte, két kézzel fogta a
fejét, ujjai közül csorgott a vér. Arcok elmosódott sora zúdult
előtte, közönyösen, a többiekkel mit sem törődve –
mindenkit csak a túlélés foglalkoztatott. Egyetlen ismerőst
sem látott. Gabriel, Skidmore, és Virgil eltűnt. Sovay magára
maradt. Nem mert a keresésükre indulni. Önkéntesek
cirkáltak, puskatussal ütlegelték a menekülőket. Valakit
sarokba szorítottak, aki kellően vakmerő vagy ostoba volt,
hogy még akkor is a honnét rouge-t, a szabadság vörös
sipkáját viselje, a Forradalom francia támogatóinak
viseletét. Sovay elfordította arcát, amikor a férfit leteperték
és ütlegelni kezdték a fegyveresek.

***

Hobb’s Alley, a sikátor a Leggat’s Court mentén, igen

forgalmas volt, küldöncök jöttek-mentek, némelyikük
leveleket vitt Mr. Gribbonnak, mások szóbeli üzeneteket
adtak át neki. Gribbon mérlegelte a küldeményeket, és az
értékük alapján döntött, fizet-e értük, vagy sem. Ritkán
kellett Dysarthoz fordulnia tanácsért, bár őutána mindegyik
üzenet haladéktalanul a feletteséhez került.
Dysart az irodájában ült, és ahogy nőtt a papírhalom,
jegyzeteket írt nagy könyvébe. Ajkán fagyos mosoly játszott.
Nagy megelégedésére szolgáltak a Fender’s Fieldről érkező
jelentések. A Titokbizottság tökéletesen elégedett lehet az
akcióval, amellyel szétvert egy veszedelmes csődületet.
Szívesen használt volna sörétet, mint a lyoni forradalmárok,
de sajnos az ország erre még nem készült fel. Pillanatnyilag
az önkéntesek is elegendők a megfélemlítéshez. A
gyülekezők többnyire hétköznapi emberek, szerény
alkalmazottak vagy kis boltok tulajdonosai, akiket szinte
hajszál választ el az ínségtől. Köztük terjed a francia járvány.
Nagyralátó eszméket táplálnak. Hogy a politika legyen
mindenkié. Hogy minden egyes ember szavazhasson,
szerepet játszhasson nemzete sorsának alakításában, joga
legyen meghatározni, ki kormányozzon és ki ne. Majd ő
megmutatja nekik. Szétzavarja gyűléseiket, lerombolja
hajlékukat, kidobatja őket az állásukból, megsemmisíti azt a
kevés javukat is, és egyik bérelt viskóból a másikba űzi őket,
egészen a csatornáig, és ez még csak a kezdet lesz.
Letartóztattatja a vezéreiket. A haheas corpus-t
felfüggesztették, hát akár örök időkig raboskodhatnak
Newgate-ben. Míg a családfő ott senyved, mi vár az
asszonyra, a gyermekekre? ínség és éhezés. Alighanem így
elmegy a kedvük a lázadástól. Majd megtanulják, mi jár
nekik. A politizálást csak a magasabb körök engedhetik meg
maguknak. Mindig is így volt. Mindig is így lesz.
Kopogtattak. Gribbon lépett be.
– Levél, uram.
Dysart szinte fel sem pillantott.
– Tegye a többihez.
– Digby Claytontól. Egy gyerek hozta.
Dysart hosszú karja előrenyúlt. Felfelé fordította a
tenyerét. – Ide vele.
Gribbon átadott egy összehajtogatott cédulát.
Megfigyelésre érdemes. Ellenkező utasítás érkeztéig
követem. Szűkszavú. Mint Clayton üzenetei általában.
– Honnan küldi?
Gribbon kiment. Kint visítás, ahogy megcsavarta a gyerek
fülét.
– A Fender’s Fieldről.
Dysart összehajtogatta a cédulát, majd a többihez tette.
Claytonnak az a megbízatása, hogy figyelje a Middleton
házat. Kivált Middleton kisasszonyt. Dysartot akaratlanul is
elfogta az izgalom. Mit keresett Clayton a Fender’s Fielden?

***

Amikor Sovay megint kikémlelt, már nem látta az imént

bántalmazott férfit. A tömeg magával vitte sebesültjeit. A
terep perceken belül kiürült, nem maradt egyéb, csak
összetaposott sár, lelapított gyep és vérfoltos macskakövek.
Imitt-amott a csata hulladéka: egy gyerekcipő, egy férfi
sálja, egy nő fejkendője, egy vörös rongy – talán egy honnet
rouge maradványa.
Sovay szívében nem volt félelem, amikor elindult. Az
önkéntesek a tömeggel együtt szétszóródtak. Férfiruhát
visel, nem von magára nemkívántos pillantásokat, és ha
szegényesek is ezek az utcák, meglehetősen rendezettnek
látszanak. Nem ismerte jól Londont, nem tudta pontosan,
merre is járhat, de az irányérzéke nem hagyta cserben.
Tudta, hogy a folyótól északra jár, hiszen idejövet nem
keltek át a vízen. Tudta azt is, hogy kelet felé indultak, most
tehát az alászálló nap irányába, vagyis nyugatnak kell
tartania.
Elhagyatott volt a térről kivezető utca: a boltok
bedeszkázva, az ablakokon zsalu, az ajtók zárva,
bereteszelve az iménti zavargás miatt. A girbe-gurba
háztetőkön átszüremlő alkonyi nap hosszú árnyékot vetett
és sajátos ámbraszínű fénybe vont mindent. Porszemek
libegtek a fénypászmákban, mint magának a súlyos
csendnek megannyi megtestesülése. Mintha a hirtelen kitört
erőszak a levegőt is kimerítette volna, és elnyomott
mindennemű mozgást.
Digby Clayton engedett némi előnyt prédájának, mielőtt a
követésére indult volna. Előzőleg a tér szélén helyezkedett
el, hogy beláthassa a tömeget, és szemmel tarthassa a
kiválasztott személyeket. Egy-egy biccentéssel igazította el
embereit Stanhope és az amerikai nyomába. Ez a személy
egyedül az övé. Annyi év múltán ritkán legyintette meg az
izgalom, de ez most egészen más. Érdeklődése menten
feléledt, mihelyt a Soho téri ház lépcsőjén megpillantotta az
illetőt.

***

Beletelt egy kis időbe, mire Sovay rájött, hogy követik, de

jó volt a hallása, és ahogy járta az elhagyatott utcákat,
kivette a mögötte surranó léptek neszét. Körülnézett, de
nem látott senkit, mihelyt azonban elindult, megint követték
a léptek. Először azt gondolta, túlfűtött képzelete játszik
vele az imént látott jelenetek hatására, s hogy a léptek
csupán képzeletének szülöttei. De nem – mihelyt gyorsított,
a lépések felvették az ő ritmusát, amikor lassított,
úgyszintén. Ahogy távolodott Fender’s Fieldtől, egyre
népesebbek lettek az utcák, de akkor is érzékelte, hogy
valaki jön mögötte. Amikor vadászni járt Gabriel vagy Hugh
társaságában, hozzászokott, hogy erdőn-mezőn felfogjon és
értelmezzen minden neszt, de itt egész másfajta zajok
voltak: egy haragosan felemelt hang, csecsemősírás,
gyerekbőgés, ostorpattintás, ló nyihogása, egy elhaladó
kordé zörgése. A helyzet mégis némiképpen hasonlított a
vidéken megszokotthoz. Csak az volt a nagy különbség,
hogy most nem ő üldözi a vadat. Ezúttal ő a kiszemelt
préda.

***

Digby Clayton megállt, mindkét irányban végignézett az

utcán. Elvesztette szem elől a követett személyt. Egy
kanyarban alighanem besurrant egy sikátorba. Nem volt
sokkal mögötte, de a sikátor keskeny torkolata kívül esett a
látószögén. Mire odaért, az illető eltűnt. Clayton átkozta
magát, hogy hibázott. Körülnézett. Nem éppen a legjobb
környék. A sikátor mocskos útvesztőbe, bűzös udvarokba
torkollt. A régi város maradványa ez, a jómódúak üzletei,
házai, széles utcái közt a szegénység kinyújtott nyelve.
Clayton bekémlelt a lármás, mocskos, szeméttel halmozott
útvesztőbe. Ellökte magát a faltól. Jobb lesz, ha gyorsan a
préda után ered, míg teljesen be nem sötétedik. Hamarosan
szuroksötét lesz, ezen a kétes környéken pedig egy jól
öltözött „fiatalember” különösen ki van téve annak, hogy
leüssék és elvágott torokkal a csatornába hajítsák.

***

Sovay szinte azonnal rájött, hogy hibázott, de már nem

fordulhatott vissza, hiszen akkor könnyedén beleütközhet
üldözőjébe. Tovább kellett tehát mennie; vigyázva
keresgélte az utat a szeméthalmok között. Az egymás
hegyén-hátán álló roggyant házak közt alig hatolt be
valamennyi a rohamosan halványuló alkonyi fényből. A
koromlepte falak feketéjéből véres sebként bukkant elő a
málló téglák vöröse. Némelyik nagyobb repedést deszkával
foltozták be, a roskadozó falakat pedig imitt-amott gerendák
támasztották. Az ajtók korhadó fatábláin lyukak tátongtak,
az üvegüket vesztett ablakokat kátránypapír fedte, vagy
vakon meredeztek, kitéve a bent lévőket az elemek
dühöngésének. A sötét ajtókban kuporgó mezítlábas,
rongyos gyerekek tágra nyílt szemmel bámultak Sovay után.
Némelyikük idomtalan batyut szorongatott, ami rongyokba
burkolt csecsemő lehetett. Egyikük-másikuk Sovay felé
emelte a maga batyuját, de a nyomorúságos kis kölykök
legtöbbje még ahhoz is fásult volt, hogy kéregessen.
Sovay befordult egy sarkon, amikor egy fiatal nő lépett
hozzá, és a szájából előtörő ginszagú párán át afelől
érdeklődött, nem igényel-e a fiatalúr társaságot. Alig
látszott idősebbnek, mint az ajtókban kuporgó gyerekek,
pókhálóvá foszlott ruhája jóformán el sem fedte pucérságát.
Sovay a mellényzsebéből előhalászott egy pénzdarabot és
továbbsietett. Azt remélte, megmenekült, de mind többen
tűntek elő, akár a kísértetek, mind ugyanazzal az
elkeseredett rimánkodással az odavetett kérdés mögött,
mind azzal a szürke, aszott arccal, mint megannyi koros
tündér. Sovay szemébe könny szökött annak láttán, hogy
némelyikük merészen egy kis színt lopott öltözékébe, piros
kendőt, sárga szalagot kötött a fakó rongyok fölé. Eszébe
jutott a Londonba vezető útján látott fejőlány: vajon ezek
közül hányan jöttek viruló orcával vidékről, abban
reménykedve, hogy itt jövőre lelnek? Hány érkezhetett ide
már megrontva, hogy aztán kénytelen legyen kenyerét az
egyetlen módon megkeresni, ami még nyitva a számára?
Hány olyan lehet köztük, akiket elcsábított, majd elhagyott
egy James Gilmore-hoz hasonlatos alak?
Balra fordult, remélve, hogy kitérhet előlük, hogy ismerős
utcákra lelhet vagy valamiféle biztonságot találhat a
szélesebb, népesebb utakon. Olyan egyszerűen öltözködött,
amennyire csak a bátyja ruhatára engedte, de ezen a
környéken mégis oly szembetűnő volt, mintha selyem-
bársony udvari pompát viselne. Hamarosan a maradék fény
is eltűnt – úgy érezte, minden sarkon, minden kapualjból
ragadozó szemek figyelik. Fegyver nem volt nála, így tudta
jól, hogyha megtámadják, esélye sincs.
Épp akkor sújtottak le rá, amikor már-már biztonságban
kezdte érezni magát. Egy mellékutcán szélesebb
kereszteződést pillantott meg, ahol jólöltözött emberek
járkáltak, forgalom, hintók zaja hallatszott. Sovay
megkönnyebbült sóhajjal megfordult és szaporán a
biztosnak vélt menedék felé indult. Valamiféle védekező
ösztön hatására épp elég gyors volt, hogy elkerülje a
csapást, amely bízvást megrepesztette volna a koponyáját.
Az ütés, amely éppen a jobb füle mögött érte,
végighasította a fejbőrét, majd lepattant a csontról.
Eszméletlenül rogyott össze. A támadó felkapta,
bevonszolta a sikátorba, ahol az imént megbújt, és gyors,
gyakorlott kézzel elkezdte átkutatni áldozata öltözékét.
 – Az áldóját! – Durva vonásaira széles vigyor terült, és
kezét még egyszer végigfuttatta áldozata testén, hogy
bizonyosságot szerezzen.
– Mit találtál? – Társa, aki őrt állt, hátrafordult, és rámeredt
az elterült testre. – Valami érdekeset?
– Alighanem, Coddy. Alighanem, öregem.
– Értékes?
– Meglehet. Már akinek. – Támadója felnyalábolta Sovayt,
mintha pehelykönnyű volna, vállára vetette, s ott
egyensúlyozta, mint egy köteg tűzifát. – Meglehet.

***

Digby Clayton figyelte, amint elnyeli őket a sikátor, és

közben magában megfogalmazta a Dysartnak írandó
jelentését, mihelyt visszatér a szállására, Whitefriarsbe.
Nem az ő dolga, hogy beavatkozzon. Az ő dolga, hogy
figyeljen és jelentsen, ennyi, és nem több. A megfigyelt
személy sorsa nem rá tartozik. Azok ketten talán
„feltámasztok”, ez esetben a szerencsétlen „fiatalúr”
rendeltetési helye a közeli St. Bartholomew kórház, ahol a
doktorok nagyra értékelnek egy friss, még meleg holttestet,
és nem sokat kérdezősködnek. Clayton megfordult, és
odébb állt, vállát behúzta, kezét zsebébe mélyesztette,
gondolatai máris a pástétom körül jártak, amit vacsorára
vásárol majd, valamint a korsó serre, ami már vár rá a
Fekete Oroszlánban.
TIZENHATODIK FEJEZET
A sors nem a boncasztalt tartogatta Sovay számára.
Eszméletlen volt még, amikor beszállították Pierce mama a
Covent Gardenban, a Chandois utcában lévő műintézetébe.
– Nem is tudom, Mr. Slevin... – Pierce mama narancspiros
parókája alatt kapirgált, s amit ott talált, szétlapította a
körmével. – Nem éppen az én üzletágam... ha érti, hogy
gondolom.
– Szép summát érhet, Mrs. P.! – Slevin széles buldog-
homloka még mélyebb ráncokba szaladt. – Igencsak
szemrevaló. – Elmozdította Sovay fejét, hogy arcának ne
csak a véres fele legyen látható.
– Ezt nézze meg. A bőre, akár a barack. Alighanem szűz.
Dupla árat kérhet érte.
Mrs. Pierce felsóhajtott. – Amúgy rendesen ez igaz is
volna, Mr. Slevin, csakhogy az én vendégeim bizonyos
hajlamú úriemberek, nem vette észre?
– Ferdék, tudom, de ez itt nem mindennapi falat. Nő sose
látogat kegyedhez, Mrs. P.? Mert vannak olyanfélék is…
– Nem szeretem, ha a vendégkörömet kritizálják, Mr.
Slevin. – Pierce mama összecsücsörítette fonnyadt ajkát. –
És: nem. Nők nem. Én legalábbis sose fogadok nőket. Az én
intézetemben nem talál mást, csak férfit.
– Na, mindegy – vont vállat Slevin. – De ahogy mondom,
ebben van dohány.
Pierce mama megemelte Sovay állát. – Szemrevaló, nem
mondom, mihelyt megpucováljuk egy kicsit. Megmondom
én, Mr. Slevin, mit csinálok, mivelhogy én tisztességes
üzletasszony vagyok. Kapcsolatba lépek a rokonintézettel,
Marple mamáéval a Maidén Lane-en. ő a szokásos üzletet
vezeti, s ahogy maga mondja, nála tán szép pénzt kaszálhat
ezért itt. – Pierce mama elgondolkodott. Ez a lány tényleg
szép pénzt érhet. A külseje, a finomsága ízes falat lehet
pénzes fiataluraknak. Marple mama többször is eladhatja
mint ártatlan zsenge csibét, míg el nem kopik a zsengesége.
– Ha Marple mama rááll, maga meg én egyezkedhetünk.
– Fele-fele?
Pierce mama megrázta a fejét. – Harmada. Ez a végső
ajánlatom. Nem kis gond, amíg megpucoválom, felruházom.
Elviheti éppenséggel maga is – fűzte hozzá –, de ebben az
állapotában aligha kap érte rendes árat.
Slevin megvakarta a fejét. – Kemény egy asszonyság
maga, Mrs. P.
Pierce mama bűzös leheletfelhőt eregetve felröhögött,
kivillantva egyenetlen, megfeketedett, hiányos fogsorát. –
Erről vagyok híres! Büszke is vagyok rá. Máskülönben
hogyan boldogulna a magamfajta ebben a cudar világban?
Slevin megrázta a kezét és távozott. Még mindig morgott
magában, holott tudta, hogy jó üzletet csinált. Ha valaki, hát
Mrs P. biztosan jó árat érhet el.
– Na, léhűtő népség – csattintotta össze a tenyerét Pierce
mama a köréje gyűlt fiúk láttán. – Vége a cirkusznak. Vissza
a helyetekre.
A fiúk elszállingóztak. Korán volt még; mielőtt véget érnek
a színielőadások, nincs forgalom, de Pierce mamával nem
ajánlatos ellenkezni.
Egyikük mégis ott maradt.
– Mit lebzselsz itt? – förmedt rá Pierce mama. – Eriggy a
szemem elől, mert ellazsnakollak.
– Én ismerem ezt a lányt, Mama – szólt a fiú. – A Kapitány
hozta be múltkor, nem emlékszik? Ruhát is adtunk neki.
– Aha, rémlik valami… – dörzsölte meg állát
elgondolkodva Mrs. Pierce. A gin hatására kissé ködös volt
az elméje, mivel az imént bizony a pohár fenekére nézett.
De lassanként kezdett kapiskálni valamit. – Na, és itt van
megint, méghozzá ugyanolyan öltözékben. Ejnye, ejnye. Azt
hittem, sose látom viszont, hát még így, hogy Mr. Slevin
hurcolta be, akár egy zsák szenet. Itt valami nem stimmel,
az biztos. És hát a ruha árát se kaptam meg a mai napig.
 – A Kapitány barátja – tódította Toby Remélte,
megmentheti Sovayt, akármilyen sorsot szánt is neki Pierce
mama. – Nem szeretné, ha ennek a lánynak baja esne.
– Mit érdekel az engem? – vetett Pierce mama gyanakvó
pillantást Tobyra.
– Tán nem kéne továbbadnia.
Pierce mama haragos ábrázata nem sok jót ígért. – Hálás
lennék, ha nem hallgatnál ki bizalmas beszélgetéseket.
Hogy én mit teszek, mit nem, hogy milyen üzletet kötök,
ahhoz a Kapitánynak az égadta világon semmi köze nincs,
de neked se, Toby White ifiúr!
– Tudom, tudom. – Toby fejében kergetőztek a gondolatok.
Más irányú támadással kell próbálkoznia. – De a Kapitány
elsőrendű árut szállít! Ha megtudja, még máshová viszi a
szajrét!
Pierce mama orgazda is volt, nemcsak bordélyosné. Egy
pillanatra elgondolkodott, érdemes-e elfogadni Toby
érvelését, vagy vesse el, hátha a lány több pénzt hoz.
– Vigye csak. Én vagyok a legjobb, és ezt ő is tudja.
– Jó családból való ez a lány! – erősködött Toby. – Biztosan
keresik!
– Na és? Leütötték, nyoma veszett. Mással is megesik,
nem igaz? Nem ő az egyetlen. Ha nem akar bajba
keveredni, maradt volna otthon, tisztességesen, ne járkáljon
az utcán, gavallérnak öltözve! Ki hiányolná? Kisurrant,
kalandot keresett. Lefogadom, a családja még csak azt se
tudja, hogy eltűnt. Nem, Toby, fiacskám, hiába rimánkodsz,
én már döntöttem. Rosie Marple-hoz kerül a lány. Ha annyira
érdekel – ütötte nyakon a fiút –, eriggy, mosdasd meg.
Azzal elkacsázott általa boudoirnak nevezett kis
szobájába, hogy némi felettébb szükségesnek érzett frissítőt
vegyen magához. Becsukta az ajtót, és kihúzta a gines üveg
dugóját.
Toby körülnézett, kitől kaphatna segítséget.
– Segíts már, Georgie – kurjantott oda egy fiúnak, aki épp
akkor lépett be, egyelőre még utcai ruhában.
 Ketten közrefogták Sovayt, és felvitték a lépcsőn.
– Tégy már egy szívességet – suttogta Toby, mikor
becipelték Sovayt egy szobába, és ledobták az ágyra. –
Keresd meg a Kapitányt. Alighanem a Keresztben találod,
szemközt a St. Martinnal. Kinéz neked egy garas, ha
megtalálod.
– Na, és ha Mama…?
– Behúzódott a szobájába, Gin anyó társaságában. – Toby
gyengéden elfordította Sovay fejét, és részvéttel szemlélte a
füle mögötti sebet. – Eriggy szaporán, és hívd ide Jacket.
Mondd meg neki, hogy tűt-cérnát is hozzon.
Amikor Georgie kiszaladt, Toby tiszta törölközőt keresett, a
kancsóból vizet töltött, és kezdte lemosni a Sovay arcára
száradt ragadós fekete vért. Azután elfordította a lány fejét,
óvatosan szétválasztotta a haját, és borogatni kezdte a
sebet. Lassan, óvatosan munkálkodott, egyelőre nem akarta
Sovayt felébreszteni. A füle mögött éktelenkedő csúf,
hosszú, csipkés szélű sebből még akkor is szivárgott a vér.
Ezt bizony össze kell varrni. Jack egy seborvos-patikárius
inasa volt, mielőtt ide került. Különb doktor, mint az a
brandy-áztatta vén kuruzsló, aki Pierce mama megbízásából
vigyázza a ház népének egészségét. Azt Toby még józannak
sose látta, s a keze annyira remeg, hogy nem volna képes a
tűt befűzni. Jack jobban tudja majd a dolgát.
Amikor Sovay magához tért, azt hitte, álmodik. Vagyis
mintha a néhány éjszakával azelőtti lidércnyomást
tapasztalná. A környezet ugyanaz, mint akkor, akárcsak a
fölé hajló arcok, de amikor fordítani próbálta a fejét, úgy
belenyillalt a fájdalom, hogy rögvest magához tért. A testi
érzést a felismerés követte: nem álmodik. Valahogyan
visszakerült ide. Riadtan megpróbált felülni, de rátört a
gyengeség, a hányinger, a szédülés. Visszahanyatlott a
párnát borító durva vászon törölközőre. Gyomra kavargott,
feje pedig szörnyen sajgott. Óvatosan a füléhez nyúlt. A haja
nedves, a füle mögött a bőr rücskös, gyűrött. Amikor elvette
onnan a kezét, az ujjain halvány vérnyomok látszottak.
 Az egyik arcban Tobyt ismerte fel, a másik idegené. Fekete
hajú fiú, a bőre sima, arca szeplős, akár a pulykatojás,
széles arccsontját pirosító hangsúlyozza; hosszú, sűrű
szempillája feketével kihúzott, tagadhatatlanul gyönyörű
ibolyakék szempárt keretez. Mindkét fiú áttetsző, fényes
anyagból készült, mélyen kivágott, szűk derekú női ruhát
viselt.
– Nyugalom – nézett le rá nevetve a fekete hajú fiú. Ír
eredetre vallott a kiejtése. – Jól kupán vágták. Alkalmasint
zavaros lesz kicsit a feje. Csúnya vágás, de csudaszépen
összevarrtam. A helye megmarad, de van elég haja, hogy
eltakarja. A dudor akkora, akár a kacsatojás, de hamar
lelohad.
Sovay megint megpróbált felülni, de a fiú gyengéden
visszanyomta az ágyra.
– Pihenjen – mondta, míg megerősödik egy kicsit.
– Elintézem én Pierce mamával. – Toby hajolt föléje, az
arca merő aggodalom. – Elküldtem a Kapitányért a
törzshelyére, az Arany Keresztbe. Alighanem itt lesz
hamarosan. Alig egy lépés innen, a Charing Crossnál. Majd ő
segít magának kijutni innét.
– Greenwood? Nem! – A varrás beléhasított, ahogy
megrázta a fejét. – Nem bízom benne. Hiszen elárult. Egy...
egy ellenségnek.
– Ugyan már! – háborodott fel Toby Sovay vádján. – ő sose
tenne ilyet. A Kapitány nem köpne be senkit. Hisz úriember.
Mármint igazi. Kapitány volt a hadseregben. Megfosztották a
rangjától, olyasmiért, amit el se követett.
– Ezt meséli ő.
– Én pedig hiszek neki. Találkoztam én már hazugokkal,
Miss Sovay, nem is eggyel, de a Kapitány nem olyan fajta. –
Lentről hangok hallatszottak, lárma támadt. – Kezdődik a
forgalom. Jobb lesz, ha megyek, mert Pierce mama szörnyen
zabos lesz. Vigyázok, nehogy zavarják magát, s amint
tudok, benézek.
 Amikor Sovay újra felébredt, sötét volt a szobában.
Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. A résnyire nyitott
ajtón beszivárgó fénynél látta a rikító függönyt, a hámló
tükröt, a sarokban a mosdóállványt és az éjjeliedényt rejtő
ellenzőt. Tekintetét elfordította a falon ékeskedő illetlen
képekről, és megpróbálta visszafojtani a lélegzetét a
férfiverejték és az olcsó illatszer mindent átható szaga elől.
Ki kell innen jutnia. Lassan felült, most már nem volt annyira
gyenge. Átlendítette lábát az ágy peremén, és várt néhány
pillanatig, mielőtt megpróbálna felkelni. Az ágy oszlopába
kapaszkodva felegyenesedett, de néhány lépés után
megroggyant a térde.
Erős karok kapták el, és egy ismerős hang szólalt meg: –
Nyugalom!
Egy pillanatig a férfiba kapaszkodott, majd Greenwood
kapitány mosolyogva segítette vissza az ágyra.
– Ki kell innen szabadulnom!
– Mindent a maga idejében. Egyáltalán – hogyan került
ide? Nagyon kíváncsi vagyok rá!
– Én... én nem is emlékszem. Egy gyűlésen voltam, ami
verekedéssé fajult. Elszakadtam a barátaimtól. Alighanem
hazafelé igyekeztem, amikor megtámadtak.
– A Fender’s Fielden volt? Hallottam arról a csetepatéról.
– Igen, és haza kell jutnom.
– Nem ártana, ha megvárná, míg egy kissé megerősödik.
– Egy pillanatig sem maradok tovább ezen a szörnyű
helyen!
– Mindent a maga idejében, ha mondom! – Leült, és a
lányra vigyorodott. – Igazán hálás lehetne Pierce mamának!
Ha ő nincs, maga valami kerítőnő odújában raboskodna, ott
várhatná, ki kínál magáért többet. Mondhatom, magácska
nekem is szép pénzembe került.
– Tehát még hálás is lehetek önnek?
– Ejnye, Sovay. Azt hittem, barátok vagyunk.
– Hogyan lehetnék barátja a magafajtának?
 – Ha nem is barátok, hát legalább compadres. Bajtársak,
mint úri útonállók.
Sovay összevonta szemöldökét, de mindjárt el is
fintorodott, mert a mozdulattól megfájdult a feje. – Ha
valóban úriember volna, kiszabadítana innen. Azonnal.
– Mindent a maga idejében. Ahogy már mondtam.
Megvárjuk, míg valamelyest erőre kap, és míg tiszta nem
lesz a levegő. – Előrehajolt, szép vonású arcáról őszinteség
sugárzott. – Ugyan mondja már meg: miért ilyen ellenséges?
– Elárult Dysartnak.
– Eszem ágában sem volt! – méltatlankodott a Kapitány. –
Soha barátot el nem árulnék. Soha! Márpedig azok után,
hogy min mentünk keresztül, azt hittem, barátok vagyunk. –
Igyekezett őszinte komolyságot erőltetni az arcára, de nem
bírta megállni a csipkelődést. – Módfelett csodálom, hogy
kegyed nem így gondolja. Emlékezetem szerint a lehető
legjobb hangulatban váltunk el egymástól.
Sovay elpirult, amint felidézte az emléket. – Nos, valaki
pedig elárult – igyekezett más tárgyra térni, őszintének
érezte a Kapitány tiltakozását. Toby megmondta, hogy
Greenwood nem árulná el, márpedig az a fiú nem hazudik.
De ki lehetett az áruló, ha nem Greenwood?
– Honnan tudja, hogy elárulták? – kérdezte a férfi.
– Betörtek a házamba. A tárcát keresték.
– Nos, nem én voltam. Másutt kell kereskednie. Meg aztán,
ha jól emlékszem, kegyed nem volt valami diszkrét. Egy fél
megye tudtával nyargalászott az országúton betyárnak
álcázva magát.
– Nem igaz! – ellenkezett Sovay. – A tárcáról jóformán
senki sem tudott.
Kopogtattak. Toby lépett be.
– Szedelőzködjenek – szólt. – P. mamának szüksége lesz a
szobára. Hamarosan távozniuk kell.
Árnyak mozogtak az ajtó előtt. Egy magas, és kissé
elmosódott hang érdeklődött: – Hát odabent...? – Mire
ráfelelt egy másik: – Az foglalt.
 – Ismerős ez a hang – mondta Sovay.
– Jack az – válaszolt Toby. – Aki összevarrta a fején a sebet.
– Nem ő. A másik.
Toby kikukkantott az ajtó egy repedésén.
– Az Mr. Fitzwilliam. Állandó vendégünk, ő is… – Elkapta
Greenwood feddő pillantását. – De erről magának nem kell
tudnia. Honnan ismeri?
– A bátyám barátja. És... – a másik kettő várakozó
pillantást vetett rá – …a közelben volt, amikor Gabrielnek
megmutattam az iratokat. Hallhatott bennünket.
– Tessék, meg is van a besúgó – mondta Greenwood,
igyekezve leplezni sértettségét. – Dysart cimborája.
– Honnan tudja?
– Láttam őket együtt. Itt is, másutt is.
– Dysart is idejár?
– Ide. De nem… úgy. – A Kapitány elvigyorodott. – A derék
hölgy az egyik hírforrása. Kérdezze csak meg Tobyt.
– Magas pasas – írta le Toby. – Mindig feketében jár. Halkan
beszél. Lerí a képéről, hogy azért is szívesen felköttetné az
embert, ha egy levegőt szív vele. Körülnéz, ki van itt, aztán
eltűnik Mamával a boudoirban.
– Hasznos megoldás, mindkét félnek előnyös. Pierce
mama információval látja el. Viszonzásul – Greenwood
összedörzsölte két ujját – ő meg pénzeli a jóasszony! No,
jobb lesz, ha elhordjuk innen az irhánkat. – Tobyhoz fordult. –
Szaglássz körül, fiacskám, és vegyél fel valami rendesebb
gúnyát. Velünk jössz.
– Na és Mama?
– Mondd meg neki, hogy ma estére én veszem igénybe a
szolgálataidat. – Az útonálló beletúrt a zsebébe. – Ezt add
oda neki, és mondd meg, hogy magánügyben járok itt.
Rossz néven venném, ha fecsegne.
Mikor a fiú kiment, Greenwood Sovayhoz fordult. – Nos,
hogy érzi magát?
– Kicsit jobban.
– Húzza meg ezt.
 – Mi van benne?
– Brandy. Konyak. Csempészáru Franciaországból. Príma
minőség. Nyilván valami kirabolt chateau pincéjéből.
Sovay a fejét rázta, de a Kapitány rá se hederített.
Fogával húzta ki a dugót, és odakínálta a palackot
Sovaynek.
– Pohárral sajnos nem szolgálhatok, hölgyem. Igyék!
Sovay gyengeségében nem bírt ellenkezni. Követte az
utasítást, és érezte, amint a selyemsima ital átjárja
bensejét, felderíti és erőt áraszt szét a tagjaiban.
– Elég lesz! – vette el tőle az üveget a Kapitány. – Erős ital
ám ez. – Maga is kortyolt belőle, majd zsebretette az
üveget.
– Miért van szükségünk Tobyra?
– Mert ő a legügyesebb betörő. Az apja lakatos volt, nem
tudta? Bárhová bejut. Van kulcsa?
Sovay megrázta a fejét.
– Gondoltam. Máskülönben hogyan juttathatnánk magát
vissza a házba? No, kapaszkodjon belém.
Lenyúlt, talpra segítette a lányt.
– Köszönöm, magam is boldogulok – mondta Sovay, de
mindjárt vissza is hanyatlott. Szédült. A Kapitány átkarolta,
és felsegítette.
– Ez az. Szép nyugodtan! Biztos, hogy jól van?
– Soha jobban – kényszerített ki magából egy halvány
mosolyt a lány.
– Ezúttal olyan, akár a liliom, nem mint a rózsa – simította
meg a férfi Sovay arcát. – Olyan fehér, akár a lepedő.
A férfi érintése mintha a kis erejétől is megfosztotta volna
a lányt. Egy szék támlájába kapaszkodott.
– Tudok én a magam erejéből is járni, csak ne szédülnék.
– Elhiszem. – Greenwoodot meglepte a nyers
visszautasítás. – Csakhogy a lépcső meredek, és a végén
még a nyakát szegi. Csakugyan annyira iszonyodik az
érintésemtől?
 – Nem azért mondtam... – Sovay lépett egyet az ajtó felé,
de a térde megroggyant. – Lehet, hogy csakugyan
rászorulok a segítségére.
Greenwood átkarolta, és letámogatta a lépcsőn. Aki látta
őket, bízvást azt gondolhatta, hogy a fiatalember a pohár
fenekére nézett. Gyakran megesik itt az ilyesmi, nem kelt
feltűnést. Toby az utcán várta őket, tisztes mindennapi
öltözékében.
A Kapitány odakurjantott egy hordozószéket, fizetett, majd
megadta az úticélt: Soho tér.
– Toby magával megy – mondta –, és biztonságosan
bejuttatja a házba. Sok szerencsét, Sovay.
Ezzel el is tűnt. Amint a hordozószék elindult, furcsa,
imbolygó mozgása felkavarta Sovay gyomrát. Hogy másra
terelje gondolatait, az apjáról kérdezgette Tobyt.
– Lakatos volt. Igyekezett nagyon, hogy megmaradjon a jó
úton, csak hát abban a mesterségben ez nem valami
könnyű – mesélte a fiú. – Vonzza a betörőket, akár mágnes a
vasat. Akárhogy is, no, elkapták és deportálták. A mamám a
Fleet börtönbe került, mi kölykök meg az utcára. Én viselem
a gondjukat, mind a mai napig. Mivelhogy én vagyok a
legidősebb. Kicsi voltam, gyors voltam, a műhelyben is rám
ragadt valami, hát Mr. Slevin jó hasznomat vette. –
Elhallgatott; fontolgatta, mennyire bízhat a lányban. Rövid
élete során is megtanulta már, hogy óvatosnak kell lennie. –
Félreteszem a pénzt, kisasszony. Mire eleget összegyűjtők,
inasnak állok, hogy rendesen kitanuljam az ipart. Szeretek
fabrikálni, jó látni, mi hogyan működik.
– De hogyan fogod megállni, hogy le ne térj a jó útról,
mint az édesapád?
– Hajóra szállok. Amerikába megyek, amint leszolgáltam
az inasidőt – válaszolt a fiú. – Ott alighanem könnyebben
boldogul a becsületes ember.
– A testvéreiddel mi lesz?
– Magammal viszem őket. Ott mindnyájan elölről
kezdhetjük – mosolygott a fiú, de kék szemének szomorkás
pillantása arra vallott, tudja, hogy ez szinte reménytelen
álom.
Sovay sok szerencsét kívánt Tobynak, őszintén remélve,
hogy mégis valóra válik a fiú álma. Akárhogy is, csak
kikerüljön Pierce mama markából, meg a gonosz tanyájáról.
Dysart pénzére gondolt á Turnbull Bankház
páncélkamrájában, és támadt egy ötlete, amitől
megkönnyebbült a szíve és valamelyest még a fejfájását is
feledtette. De ezzel meg kell várni a másnapot. Most
egyetlen vágya, hogy végre a saját ágyába kerüljön. A
hordozószék minden erőteljesebb mozgásától a fejébe
nyilallt a fájdalom. Szinte már alig látott. Karja-lába mintha
pamutból volna. Egyszeriben rátörtek a nap eseményei, úgy
érezte, hogy nagy fekete árnyék borul rá. Elbóbiskolhatott,
mert arra riadt fel, hogy Toby keze a vállát érinti.
– Jól van, kisasszony? Mindjárt odaérünk.
Sovay nyelt egyet, bólintott, de attól félt, hogy mindjárt
elhányja magát. Szerencsére épp ebben a percben megállt
velük a hordozószék.
– Maradjon itt – támogatta Toby Sovayt a ház kerítéséhez.
– Egy perc, és itt vagyok.
Kigöngyölte batyuját, előszedett egy sor „forgattyút”
(Toby így nevezte a tolvajkulcsot) és más szerszámokat,
kiválasztott egy hosszú, tűvékony végű csipeszt, és
lesurrant a lépcsőn az alagsorba.
Alig néhány másodperc elteltével már nyitotta is
Sovaynek az ajtót.
– Akárki zárja is a házat, mondja meg neki, hogy reteszelje
el az ajtót, és a kulcsot vegye ki a zárból.
Sovay köszönetet mondott, és kérte a fiút, jöjjön el hozzá
másnap.
– Hová? Ebbe a házba? – Toby nem is leplezte
meglepetését.
– Hát persze, hogy ebbe a házba. – Sovay fáradtan
rámosolygott. – Hova máshová?
 A fiú bólintott, de már el is nyelte az éjszaka. Sovay
magára maradt a holdfényes tér fekete-ezüst csöndjében,
és a nagy platánfák foltos árnyékába bámult. Mintha
tündérek pottyantották volna a tulajdon küszöbére. Akár
álom is lehetett volna mindaz, ami történt. Csak a testén
levő öltözék meg a feje sajgása emlékeztette rá, hogy az
esti események valóban megtörténtek.
Óvatosan becsukta az ajtót, be is zárta, a kulcsot pedig
kivette a zárból, és rátolta az ajtóra a reteszt. Vigyázott,
hogy ne csapjon zajt, bár a cselédek bizonyára már rég
alszanak. Lydiának megmondta, hogy ne várja meg,
Wallace-nek kimenője volt, a bátyjához ment látogatóba,
Mrs. Crombie-t pedig ágyúval sem lehetne álmából
felébreszteni. Szerencsére Sovay nem tartott nagyobb
cselédséget. Amikor édesapja otthon van, az előcsarnokban
éjjel-nappal lakáj áll készenlétben.
Szobája biztonságában lerángatta magáról bátyja
holmiját. Sárosan, véresen mégsem rakhatja vissza őket a
szekrénybe. Majd batyuba köti az egészet, és odaadatja a
hátsó bejárat mögött állandóan lebzselő koldusoknak,
rongyszedőknek. A jövőben, ha ugyan sor kerül még hasonló
kiruccanásra, már a maga ruháját fogja viselni. Felvette
hálóruháját és bebújt az ágyba. Szörnyen vágyott fürdőre,
meg hogy kimossa hajából az alvadt vért, de nem akarta
felverni a házat. Meg kell várnia a reggelt.

***

Pierce mama a kuckójában ült, az aranyait számlálta, és

közben egyre járt az agya. őurasága érdeklődést tanúsít a
derék Kapitány iránt, és kezeskedik is afelől, hogy megkapja
az információt. Még hogy őt fenyegeti! Mégis kinek gondolja
magát? Őt, Pierce mamát próbálja megvásárolni? Annyi
arany bizony nem telik tőle. Kissé elbizakodott az uraság.
Fejébe szállt a dicsőség. Elfogadta a pénzét, de ő majd
gondoskodik róla, hogy elkapják, neki pedig még több pénz
üsse a markát a fáradságáért. Nem ritka, hogy uraságok
kerülnek a varjak mezejére. Nem állhatja a lekezelő
viselkedésüket, ő is megkapja majd a magáét, azt Pierce
mama szavatolja. Mire rájönne, hogy ki volt a besúgó, már
ott lóg majd a Newgate bitóján.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Sovay épp csak megfürdött és felöltözött, amikor hevesen
dörömböltek az ajtaján.
– Egy fiú van odalent – jelentette felhevültén Mrs.
Crombie. – Megmondtam, hogy a kisasszony még nem tud
látogatókat fogadni, de azt állítja, sürgős a mondanivalója.
Sovay lesietett. Azt hitte, Tobyt találja odalent, ám amikor
leért, Skidmore-t pillantotta meg, aki szinte a szőnyeg
épségét veszélyeztetve járkált fel-alá. Sötét fürtjei égnek
álltak, és általában is szörnyen rendetlen volt az egész
külseje. Még csak nem is emlékeztetett az előző nap látott
nyalka ifjoncra. Harisnyája sárosan, ráncosán csüngött,
szakadt kabátjáról gombok hiányoztak, inge elejét alvadt
vérnek látszó foltok mocskolták be. Orcáján vágás húzódott,
sebes keze feldagadt, vérzett. Nem csoda, ha Mrs. Crombie-
t megrémítette.
– Skidmore? – szólt le még a lépcsőről Sovay. – Az égre! …
Mi történt?
A fiatalember megfordult, a tekintete még kinézeténél is
riasztóbb volt: vad harag, mélységes düh izzott benne.
Barna arcát elfutotta a vér, szinte lázasnak látszott.
– Gabriel… – szólalt meg. – Súlyosan megsebesült. Jöjjön,
Miss Sovay.
– Hol van? – kérdezte Sovay. – Mi történt?
– Verekedésbe keveredett Clerkenwellben. Ahol lakom.
Odamentünk a Fender’s Fieldről.
Többet is mondott volna, de Sovay félbeszakította. Ki
tudja, hallgatózik-e valaki.
– Mindjárt elmondhatja. Iderendelem a hintót.
– Gabriel elárulta, kicsoda is kegyed valójában, kisasszony
– mondta Skidmore, miután beültek a hintóba. – Kénytelen
volt, mert annyira megijedt, amikor a nagy zűrzavarban, a
tolongásban elveszítettük kegyedet. Kerestük, kutattuk, de
amikor sehol sem találtuk, Gabriel velem jött a szállásomra,
Clerkenwellbe. Dick Chapman nyomdász és rézmetsző
házában bérelek szobát. Mikor odaértünk, felforgatva
találtuk a házat. Dick felesége és gyermekei az utcán
zokogtak. Haramiák dúlták fel a műhelyét, törtek-zúztak.
Mások az utcán rohangáltak, betörtek a házakba, a lakókat
kikergették az utcára. A gyáva patkányok – asszonyokat,
gyerekeket! Tudták, hogy a férfiak szinte mind kint vannak a
Fender’s Fielden. – Kesernyésen felkacagott. – Nem
számítottak rá, hogy mi olyan hamar visszatérünk.
Elkergettük a gazembereket, legalábbis azt hittük, de éjnek
éjszakáján még többen jöttek vissza. Törtek-zúztak,
lerombolták a műhelyeket, a házakat, mindent kivonszoltak
az utcára, gépeket, bútort, amit csak értek, és amit
elhordani nem bírtak, azt felgyújtották. Nem nézték, ki
beteg, ki öreg, egy idős asszonyt ledobtak a lépcsőn. Egy
terhes asszonyt kirángattak az ágyából. Nagy verekedés
támadt, de ezúttal mi húztuk a rövidebbet. Gabrielt csúnyán
összeverték, eszméletlenre rugdosták. Mikor eljöttem
reggel, még nem tért magához.
Ha mindez nem volna elég, ma reggel két futár jelent
meg, pontban kilenc órakor, és lecsaptak Mr. Chapmanre.
Azzal vádolják, hogy lázító irodalmat nyomtatott és
meghirdetett egy törvénytelen gyűlést. Bekísérték a
rendőrbíróságra. Előző éjjel a műhelyéből röpiratokat loptak
el, mint bizonyítékot. Mr. Oldfield odament, megpróbálja
kihozni.
Sovay szótlan komolysággal hallgatta végig Skidmore
hosszú beszámolóját. A történtek mélyen hatottak rá, és
amikor a Vine Streetre értek, az aprócska téglaházak közé,
maga is látta, mi keserítette el Skidmore-t. Még füstölögtek
a máglyák. Megperzselődött székeket, asztalokat, ágyakat,
ágyneműt gereblyével húzkodtak ki az emberek, de sokat
már nem lehetett megmenteni. Asszonyok csoportosultak a
kapualjakban, kötényük sarkával törölgették a szemüket,
riadtan hallgató gyerekek kapaszkodtak a szoknyájukba, a
férfiak csak álltak, némán, fásultan, akár a bábok, bámulták,
ahogy életük munkája füstté válik. Sokuknak már fedél sem
volt a feje fölött; házuk, mindenük elhamvadt a tűzben.
Ezek az emberek mégis gondját viselték Gabrielnek, még
orvosnak is fizettek, hogy gondoskodjon róla. Sovay
szemébe nem a füst csalt könnyeket, amikor belépett a
házba, ahol
Gabriel feküdt. Mrs. Chapman, egy magas, vékony, fekete
hajú, finom arcú asszony vezette be hozzá. Nyomában két
csinos, lenhajú gyermek, akik nagy kék szemükkel
felbámultak Sovayre, de nem engedték el az édesanyjuk
szoknyáját.
– Magához tért egy kicsikét, kisasszony – mondta Mrs.
Chapman –, és ivott néhány korty vizet.
Gabriel fején kötés volt, feldagadt bal szeme csukva.
Sovay megparancsolta a kocsisnak, emelje be a
fiatalembert a hintóba.
– Nem élünk tovább vissza a vendégszeretetével – szólt
Mrs. Chapmanhez. – Amúgy is van elég gondja. Hallott hírt a
férjéről? Mr. Skidmore-tól tudom, hogy letartóztatták.
– Még nincs hírünk felőle – rázta meg a fejét Mrs Chapman
–, de nem adjuk fel a reményt. Algie nagyon bízik abban a
Mr. Oldfieldben.
– Oldfield derék ember – bólintott Sovay.
Mrs. Chapman nem fogadott el fizetséget, még az orvos
honoráriumáért sem.
– Akkor csak a köszönetemet fogadja el, amiért gondját
viselte Gabrielnek. – Sovay kezet nyújtott. – Mr. Skidmore
tudja, hol talál, ha tehetek magukért valamit.
Hazaérve a Soho térre, Sovay felvitette Gabrielt a
szobájába, majd orvosért küldött. Az orvos gondosan
megvizsgálta a sebesültet, majd kijelentette: kollégája jó
munkát végzett, maga sem tehetne többet.
– Erős fiatalember – jelentette ki. – Nem tört el semmije. A
pihenés a legjobb kúra. Hagyják aludni, és amikor felébred,
adjanak neki erőlevest. Hagyok itt fájdalomcsillapító
pirulákat.
Gabriel estig sem ébredt fel. Sovay félóránként benézett
hozzá, míg Mrs. Crombie útját nem állta.
– Majd felébred, ha itt az ideje – mondta. – Hallotta, mit
mondott a doktor. Semmi szükség, hogy a kisasszony ki-
bejárkáljon és megzavarja a pihenését. Lydia szívesen
marad mellette – fűzte hozzá Mrs. Crombie, és szippantott
egyet, mint aki nem helyesli a dolgot, noha a leány őszintén
aggódott.
– Ülhet mellette és varrogathat közben. Majd tudatja a
kisasszonnyal, ha valami változás áll be.
Amikor Sovay délután visszatért, Gabriel már ült az
ágyban, erőlevest iszogatott, nagy markában parányinak
tűnt a csésze.
– Gabriel! Jól vagy? – lépett az ágy mellé Sovay. –
Alaposan ránk ijesztettél!
– Lehetséges, hogy testben megsérültem, Sovay –
mosolygott Gabriel a leányra –, de a lelkem, a szellemem
felépült. Beszélgettem Skidmore-ral, Chapmannel meg a
barátaikkal. Soha még értelmesebb beszédet nem
hallottam. Nem szóltak semmi újról; hallottam én
ugyanezekről az eszmékről, nézetekről Comptonban. Hugh
hosszú órákon át beszélt nekem, s én mindig csodáltam
erős hitét, szenvedélyét – de ezeket az embereket hallgatni
más volt. ők egyenesen a szívemhez szóltak, Sovay. –
Letette a csészét, két kezét összekulcsolta. – ők egyszerű
emberek. Akárcsak én. – Hallgatott néhány pillanatig. – Én
nem tartozom a ti osztályotokhoz, nem is fogok soha, nem
is törekszem rá. Én csak egyenlőként akarok élni. A te
családod szavazhat, jelöltetheti magát a Parlamentbe, ha
úgy tartja kedve, hiszen van birtokuk, tulajdonuk. Miért ne
tehetném ugyanezt én is?
Én sem szavazhatok, gondolta Sovay, de nem akart
visszaélni Gabriel gyengeségével, nem vitatkozott. A nőknek
alig van több becsülete a rabszolgáknál, ha mégoly
vagyonos családba születtek is. Ha férjhez megy, minden
vagyona, minden tulajdona a férjéé lesz – a személyét is
beleértve. Akár szavazhat, akár nem, Gabriel mégiscsak
férfi.
– Az ilyen szabadságjogokban én sem részesülhetek,
akárcsak az egész női nem, akármennyire gazdagok,
vagyonosak vagyunk is – szólt halkan Sovay. – Sokban közös
a kettőnk sorsa.
– Igaz – ismerte el Gabriel. – Sok igazságtalanság él a
világban, amelyet csak nagy harc árán lehet orvosolni. –
Sovayre nézett. – Nem tudom megfelelő szavakkal leírni,
amit érzek, de olyan, mintha eddig bekötött szemmel
járkáltam volna, sosem vettem észre mást, mint a földet,
amin tapodtam. De most egyszeriben lekerült a szememről
a hályog. Életemben először tisztán látok.
Tudom, sokan azt gondolják, milyen jó sorom van.
Édesapád jólelkű, igazságos gazda. Neki köszönhetem, hogy
tanulhattam, hálás is vagyok érte, de sosem éreztem
magam igazán jól a bőrömben. Téged meg Hugh-t a
barátaimnak tekintelek…
– Szívből remélem! – Sovay megfogta Gabrielnek a
takarón nyugvó kezét: így kívánta a tudtára adni, hogy ez
mindig is így lesz.
– De amíg így marad minden, nem lehetünk egyenlők. Az
intéző sajátos helyzetben van, felette áll a cselédeknek, a
béreseknek, de nem tartozik a házhoz. Földünk nincs, és
reményünk sem arra, hogy valaha is legyen. Mindig
másoknak dolgozunk. Én eltökéltem, hogy kiverekszem a
magam jussát. A magam ura leszek. Nem megyek vissza,
amikor ezen túlleszünk. Apám még nem öreg ember.
Nélkülem is jól elboldogul. Compton úgyszintén.
Kimerülten hátradőlt. Elmondta, ami a szívét nyomta.
Lydia, aki eddig némán hallgatott, döbbenten nézett, és
ezúttal Sovay sem tudta, mit mondjon. Gabriel szavai
mélyen megérintették, megrendítették önelégültségét,
aminek eddig nem is volt a tudatában. Ilyen hosszú
beszédet, ilyen szenvedélyes szavakat még sosem hallott
Gabrieltől. Valósággal beléhasított az irigység a tüzért,
amely Gabrielben gyúlt és ilyen tiszta lánggal ég.
Keservesen hiányolja majd, mint mindenki mást
Comptonban – apját és bátyját is beleérve –, de ha
ellenkezne vele, ha le akarná beszélni, az gyerekes
nyavalygásnak hangzana, sőt mi több, úgy tűnne, mintha
valamiféle jogot formálna Gabrielre, és a fiatalembernek
kötelessége volna a szolgálatukban maradni. Nem; nem
szabad az úrnőt játszania.
– Mi a szándékod? – kérdezte.
– Még nem tudom. Be akarom járni az országot.
Terjeszteni a szabadság üzenetét. Sok mindenhez
foghatnék, lehetnék kovács, bognár, állatgondozó,
földműves. Annyit tudok csak, hogy nem folytathatom úgy,
mint azelőtt, hogy csak a szélen álldogáljak, szemem-fülem
befogjam, elrekesszem a szívemhez vezető csatornákat
azelől, ami körülöttem folyik, ami embertársaimmal történik.
Hanem – mosolyodott el – ez már a jövő. Egyelőre itt akarok
maradni, hogy lássam, amíg ez véget ér.
– Soha meg nem akadályoznám, hogy elhagyj bennünket,
Gabriel, nem is akarnálak lebeszélni arról, hogy kövesd a
szíved szavát, de meg kell mondanom – mosolygott Sovay a
fiatalemberre –, nagy megkönnyebbülés, hogy egyelőre nem
akarsz nekivágni az útnak.
Az ablak mellett ülő Lydia hevesen bólogatott, ő sem
akarja, hogy Gabriel elmenjen. A jövőről szőtt álmaiban nem
szerepel az országjárás, holmi üstfoltozó babájának
szerepében.

***

Aznap este Mrs. Crombie Mr. Oldfieldnek és írnokának

érkezését jelentette. Belépett az ügyvéd, mögötte Skidmore
cipelte az aktákat. Sovay édesapjának dolgozószobájába
vezette őket. Egyenesen a Bow Streetről jöttek, a
rendőrbíróságról. Oldfield legelőször is Gabriel felől
érdeklődött, de a válaszra jóformán oda sem figyelt.
Szórakozottnak látszott, szája vékony vonallá préselődött,
szeme köré a feszültség és a fáradtság vont karikát.
Sovay felküldte Wallace-t az emeletre: mondja meg
Gabrielnek, hogy az ügyvéd és írnoka megérkezett. Wallace
azzal a válasszal tért vissza, hogy Mr. Stanhope mindenáron
le akar jönni eléjük. Tudni akarja, mi történt a barátaival.
Mrs. Crombie nyomatékos tanácsa ellenére Wallace és
Perkins lesegítették Gabrielt a lépcsőn, a menetet Lydia
zárta, aki párnát-takarót hozott. Gabrielt egy pamlagra
ültették, betakarták. Arca. nyugodt volt, orcája fehérségben
vetekedett a fejsebét fedő kötéssel.
– Nem voltak ezek elszigetelt cselekedetek – koppintotta
meg az aktákat Mr. Oldfield –, sem elszigetelt esetek.
Központból irányították a gyűlés elleni támadást, az
önkéntesek dúlását, a letartóztatásokat. Semmi sem történt
véletlenül. Kérem a futárok által elfogottak listáját,
Skidmore!
– Az írnok átnyújtott az iratcsomóból egy okmányt. – A
megnevezettek mind mérsékelt, józan felfogású emberek. A
forrófejűeket nem bántották. Mindez egy nagyobb tervnek a
része. – Mr. Oldfield az írnokához fordult. – Ha elvesszük a
tűzről az égésszabályozót, mi történik, Skidmore?
– A láng fellobban, uram – válaszolt a fiú. –
Fékezhetetlenül terjed, akár a futótűz.
– Pontosan! – mosolygott írnokára Mr. Oldfield, majd
Gabrielhez fordult. – Az ön Chapman barátja pillanatnyilag
biztonságban van. Kiderült, hogy tévedés történt, ezért
szabadlábra helyezték. A letartóztatására küldött futárok
ugyanis forradalomra serkentő lázító anyag helyett
erkölcsnemesítő röpiratokat és háztartási tanácsadókat
foglaltak le. Másodszorra már nem lehet ilyen szerencsés. A
zsandárok legközelebb már felkészültebben zörögnek az
ajtaján. Mások rosszabbul jártak. Perre talán nem kerülhet
az ügyük, de a dolgok mai állásánál nem lehetetlen, hogy
hónapokig vagy akár évekig raboskodhatnak, mire bíróság
elé kerülnek.
– Azt hittem, törvény tiltja, hogy ítélet nélkül fogva
tartsanak embereket – vetette közbe Gabriel.
– Valóban van ilyen törvény. Vagyis volt. A habeas corpus-t
felfüggesztették. Új törvény lépett életbe. A rabokat
meghatározatlan ideig tarthatják fogva ítélet nélkül.
Véleményem szerint ez határozott terv szerint történik.
Előírt minta alapján. – Az íróasztalon található tárgyakkal
illusztrálta mondanivalóját, úgy mozgatta őket, mint
megannyi sakkfigurát. – Ha a mérsékelt vezéreket
elmozdítják – azzal elvette a tollszárakat, és acél
tollhegyeket sorakoztatott fel az itatóson –, akkor a
radikálisabb felfogású társaik kerülnek előtérbe, akik az
utcára vonulva követelik majd bajtársaik kiengedését és
általános felkeléssel fenyegetőznek. Ellenük bevetik a
királyhű erőket. – Újabb acél tollakat vett elő, és az
előzőkkel szemben sorakoztatta fel őket. – Ugyanezt a
mintát követik az egész országban; az egyik csoportot vetik
be a másik ellen. Ha mindkét szemben álló csoportnak
fegyvere van és mindegyiket Dysart pénzeli, akkor…
Felborított egy üveg kárminvörös tintát, a folyadék
elöntötte a rögtönzött csapatokat. A folt végigterjedt az
itatóspapíron, tépett szélű vörös körrel vette körül őket.
– Dysart mindkét oldalt pénzeli? – kérdezte Sovay.
– Ó, igen. Ezt annak a tárcának a tartalmából
következtettem ki, amely... – egy pillanatig tétovázott – …a
kegyed birtokába került. Ezért akarta mindenáron
visszakapni. Először azt gondoltam, azért, mert ezáltal
kiderülhet az ügynökei személyazonossága. De nem. őt az
nyugtalanította, hogy napvilágra kerül ez a nagyobb
machináció.
– De csak nem gondolhatja, hogy sikerrel jár? – Sovay
hitetlenkedve ingatta a fejét. – Csak nem hihet ilyen
esztelenséget?!
 – Hogyne hinné. És a terv pokolian okos. Nem szabad
Dysartot lebecsülnünk. Amit kieszelt, ördögi logikával
működik, és mihelyt működésbe lép, igen nehéz
megfékezni. Az erőszakot idővel elfojtják a Dysarthoz és
pártjához hű csapatok. Dysart nem cselekszik egymagában.
Egy csoportnak a feje, hatalmas emberek titkos társaságáé,
akik még nagyobb hatalomra éhesek. Államcsínyt
valósítanak meg, és körülbelül úgy akarják kormányozni az
országot, ahogyan Robespierre és a Közjóléti Bizottság
Franciaországot. Kedvük szerint cselekedhetnek, a nemzet
bajait bőséges vérontással óhajtják orvosolni. Közeledik
felénk a Fehér Terror.
– De mi a helyzet őfelségével? – kérdezte Skidmore.
– Hogy mi a helyzet vele? Ki tudja, mikor tér vissza az
őrültsége? Akármilyen elmeállapotban lesz, bezárják. A fiát
kikiáltják régensnek, a szálakat pedig Dysart mozgatja. Ha a
régens nem felel meg a céljainak, Dysart megszabadul tőle.
Van rá precedens. Nem Franciaország az első nemzet, amely
megölte királyát. – Sovayhez fordult. – Ha kérdezhetem,
Miss Middleton, Dysart kapcsolatba lépett kegyeddel?
– Nos, igen. Felkeresett, és ezt adta át. – Megmutatta a
Thursley-be szóló meghívót. – Azt mondta, apámnak szól, de
ragaszkodott hozzá, hogy én menjek el helyette.
– Valóban? – Oldfield szemügyre vette a cirkalmas gót
betűkkel írt, fekete keretes meghívót. Fel-alá járkált, állát
kocogtatta a meghívó szélével, ahogy megpróbálta rendbe
szedni gondolatait. Majd Sovayhez fordult: – Eljött az idő,
hogy cselekedjünk. Dysart és én régi ismerősök vagyunk;
együtt voltunk az ingolstadti egyetem hallgatói. Én is
kaptam meghívót. A dátum vészesen közeledik. – Pillantása
Sovayről Skidmore-ra és Gabrielre vándorolt. – Ha meg
akarjuk menteni barátainkat és megakadályozni, hogy az
egész ország véres forradalomba és vad elnyomásba
süllyedjen, úgy érzem, el kell mennünk Thursley-be.
Oldfield távozása előtt Sovay megkérdezte az ügyvédet,
beszélhetne-e vele bizonyos magánügyben.
 – Természetesen. – Oldfield biccentett Skidmore-nak:
várjon rá az előcsarnokban.
Amikor kettesben maradtak, Sovayhez fordult. – Ügy
érzem, azt követeli a tisztesség, hogy figyelmeztessem: ha
elmegy Thursley-be, esetleg igen nagy veszélynek teszi ki
magát. Jogában áll visszautasítani a meghívást. Dysart nem
tűri a beavatkozást, és minden bizonnyal lecsap bárkire, akit
ellenségének tekint. Kíméletlen módszere, hogy mindenkit
elpusztít, aki bármilyen, mégoly felületes tudással bír is a
terveiről. – Koncentrikus köröket rajzolt az íróasztalon. –
Kegyed pedig a hálójának a közepén van.
– Tudom – bólintott Sovay. – Nem vagyok ostoba. De ha
Dysart sikerrel jár, ki védi meg Gabriel barátait? Ki
védelmezi a szabadságukat? – Sovay kihúzta magát. – Ha
ilyen veszedelemmel találkozom, szembenézek vele.
– Efelől nincs kétségem – mosolygott rá az ügyvéd. –
Skidmore mesélt valamicskét a kegyed elmúlt éjszakai
hőstetteiről. – Felemelt kézzel hárította el az ellentmondást,
igyekezve megakadályozni, hogy Sovay az ügyvédbojtárra
nehezteljen. – Ne haragudjon rá. Nem akarta elárulni
kegyedet, gyötörte a gondolat, hogy mégis megtette, de én
tudom a módját, hogyan hozzak felszínre titkokat. Egy
fikarcnyit sem ér az olyan ügyvéd, aki nem képes az
ilyesmire. Az írnokom nagy csodálója kegyednek, Miss
Sovay. – Arcára még szélesebb mosoly terült. – Csoda, hogy
nem viszketett a füle. Nos tehát, milyen ügyben lehetek a
segítségére?
Sovay a tárcában talált pénzről kívánt beszélni. A pénz
Dysarté, de ahogy Sovay egyre többet tudott meg róla,
annál szilárdabban eltökélte, hogy nem juttatja vissza. Soha.
No de az a pénz – lopott pénz. Erkölcsi aggályai
akadályozták, hogy magára költse, de nem látta okát, miért
ne költhetné másokra.
– Van bizonyos mennyiségű pénzem – kezdte a
magyarázatot. – A Turnbull Bankházban helyeztem letétbe, a
magam nevére. Az ön segítségét szeretném kérni, hogy a
pénz bizonyos célokat szolgáljon.
Leült az íróasztalhoz, eldobta az összemocskolt itatóst,
apja fiókjából tiszta papírlapot vett elő, a tintába mártotta a
tollat, és írni kezdett.
 
Toby White fiatalúrnak, aki található Pierce asszonyság
intézetében a Chandois Streeten, a Covent Gardenban,
100 font összeget, hogy abból inasnak tanulhasson egy
tisztes lakatosmesternél, valamint, hogy megfizesse
utazását Amerikába.
Mr. Algernon Skidmore-nak, lakik a Vine Streeten,
Clerkenwellben, 100 font összeget, hogy abból ügyvédi
állást vásároljon az Oldfield és Oldfield irodában, és
hogy minden egyéb kiadását fedezze.
A maradék adasson Mr. Gabriel Stanhope-nak, hogy
költse el tetszése szerint.

Leitatta a tintát, és átadta az írást Oldfieldnek, aki

gondosan szemügyre vette.
– Nagylelkű ajándék – bólintott. – Felettébb nagylelkű. A
pénz jó helyre kerül Skidmore-nál, jó ügyvéd lesz belőle.
Nos, ami a másikat, Mr. White-ot illeti… ez az intézmény,
khm, ha nem tévedek, egy bizonyos…
– Nagyon jól tudom, hogy micsoda, Mr. Oldfield. – Sovay
felnézett az ügyvédre, acélkék szeme baljós szürkére
felhősödött. – Kérem, ne akadályozza meg. Meg akarom
menteni azt a fiút a bűnöző élettől, mivel úgy vélem, méltó
arra, hogy megmeneküljön.
– Hogyne, hogyne, természetesen. – Oldfield nem győzött
mentegetőzni. Még sohasem látta haragosnak Sovayt. –
Nyugodjon meg, kérem, azonnal megteszem a szükséges
lépéseket. És most…
Miközben Oldfield kötelezvényről, biztosítékról
magyarázott, Sovay hátradőlt édesapja székében és Dysart
meghívójára bámult, amely előtte hevert az íróasztalon.
Végighúzta ujját a dombornyomású szövegen, és igyekezett
elhessegetni a szorongató érzést, amely hatalmába
kerítette, miközben ügyeit rendezte – olyan emberek
módjára, akik a halál közeledtét érzik.

***

– Egy suhanc kereste a kisasszonyt, míg Mr. Oldfielddel

volt – mondta Mrs Crombie, miután kikísérte az ügyvédet. –
Odalent van a konyhában. Azt mondta, nem éhes, de én úgy
néztem, majd kiesik a szeme. Mondtam Lydiának, adjon neki
pár szelet húst meg egy bögre sört.
Amikor Sovay belépett, Toby felállt, keze fejével
megtörölte a száját.
– Toby! – El is felejtette, hogy megkérte a fiút, keresse fel.
– Örülök, hogy Lydia gondoskodott rólad. Ha végeztél, gyere
velem édesapám dolgozószobájába. Ott beszélgethetünk.
– Igenis, kisasszony. Nagyon finom volt, kisasszony,
asszonyság – biccentett Toby mosolyogva Lydiának és Mrs.
Crombie-nak. – Hálás köszönetem.
Sovay bevezette Tobyt a dolgozószobába, és becsukta az
ajtót. Alig várta, hogy elmondhassa a fiúnak, mit tervez
vele. Hogy elnyerje a beleegyezését.
– Azt akarom, hogy keress egy jó mestert – mondta a
fiúnak. – Egy becsületes lakatost, és állj be hozzá inasnak.
– Csakhogy nekem nincs arra pénzem!
– Kapsz tőlem – mondta Sovay –, de valamit meg kell
ígérned.
– Igen? Micsodát?
– Hogy nem mégy vissza Pierce mamához.
– Muszáj, kisasszony. Honnan szedjek dohányt?
– Most mondtam, hogy adok neked pénzt. Intézkedtem
erről az ügyvédemnél, Mr. Oldfieldnél. Nem kell mást
tenned, csak elmenned az irodájába, a Carter Lane-re.
Tudod, hol van?
 – Tudom, kisasszony. A Ludgate Hill közelében, épp a
Szent Pálnál.
– Helyes. Ha odamégy, ő megteszi a szükséges
intézkedéseket, és felszabadít a számodra egy
pénzösszeget költségekre, egyébre. Ha többre van
szükséged, csak fordulj hozzá és megkapod.
Sovay hátradőlt; úgy érezte, mindent tökéletesen
megmagyarázott. Toby csodálkozva nézett rá. Egy szót sem
akart elhinni a hallottakból. Soha életében nem bízott még
senkiben, most sem teszi. Nem éppen Sovay miatt. Hiszen
kedves, jószívű, efelől semmi kétség, de alighanem elunja
ezt a babusgatást, vagy megijed, hazamegy a vidéki jólétbe,
és Toby úrfi itt marad üres zsebbel. Még olyat nem látott,
hogy valaki csak úgy szíre-szóra megváljon a pénzétől.
Pláne nem egy ügyvéd. Megígéri, persze hogy megígéri, de
esze ágában sincs, hogy egyelőre otthagyja Pierce mamát.
– Hallottál Greenwood kapitányról? – kérdezte Sovay,
miközben kikísérte Tobyt.
Odavetett kérdés volt, de Toby eltűnődött: lehet, hogy a
kisasszony szeme megakadt a Kapitányon? Nem ő volna az
egyetlen. Nagy nő-csábász a Kapitány. Minden fogadós
lányának szíve csücske innen Bristolig.
– Amióta elment tőlünk, még nem. Alighanem kint van az
úton – válaszolta. – De jó lesz, ha vigyáz magára, mikor
visszajön.
– Ugyan miért?
– Mama nagyon kirúg rá. ő nem felejt, és nagyon tud ám
haragot tartani! – Ami azt illeti, a Mama Sovayre is
„kirúgott”, de Toby okosabbnak vélte, ha erről inkább
hallgat. Sovay fölött a Mamának nincs hatalma, neki nem
árthat, de a Kapitány már más. – Tudja, van az a magas,
vézna pasas, talpig feketében, akiről maga meg a Kapitány
beszélgettek?
– Sir Robert Dysart?
– Az, az. Valamit főznek ketten a Mamával. Ott volt nála,
és mikor elment, a Mama nagyon elégedett volt önmagával,
kérdezett a barátom egészsége felől, ahogy ő mondta, a
Kapitányt értve rajta. „Egész jól volt, mikor legutóbb
láttam”, mondtam én. Mire azt feleli: „Hát, nem sokáig lesz
valami jól.” Igen csúnyán villogott a szeme és röhincsélt
magában. Ahogy a Kapitány beteszi a lábát a városba, a
Mama rögtön feladja.
Mit akarhat Dysart a Kapitánytól? – tűnődött Sovay,
amikor Mrs. Crombie kikísérte Tobyt. Valamennyien
belegabalyodtak Dysart hálójába, ahogy Oldfield utalt rá?
Hát senki sem menekülhet?
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Sovay másnap reggel az öltözködőasztalánál ült, amikor
Lydia lépett be és jelentette, hogy egy nagy rakás
ruhásskatulyát hoztak.
– Madame Chantaltól. Jaj, kisasszony, már alig várom,
hogy láthassam, mi van bennük!
– Ezt alighanem nekem kellene mondanom – mosolygott
Sovay.
– Szóljak Mr. Wallace-nek és a fiúnak, hogy hozzák fel?
Lydia válaszra sem várt, futott le a lépcsőn. Wallace és
Perkins már jött is, a fiú jóformán eltűnt az arannyal
szegélyezett kisebb-nagyobb halványzöld skatulyák halma
mögött. Elegáns fekete felirat hirdette rajtuk:

Madame Chantal Divatüzlete

Mayfair

A skaktulyákat az ágyra tették, Lydia alig várta, hogy

előbukkanjon finom selyempapírba gondosan beburkolt
tartalmuk.
Sovay megengedte, hogy a leány bontsa ki a skatulyákat,
és hántsa le a finom csomagolást. A Madame nem
tétlenkedett. Voltak ott nappali toalettek, estélyi ruhák,
kabátkák és harisnyák, ingek és alsószoknyák, öltözékek
minden alkalomra. Teljes ruhatár! Lydia azt szerette volna,
ha úrnője azon nyomban mindent felpróbál, de Sovay nem
engedett. Mindent kicsomagoltak és beakasztottak a
ruhásszekrénybe. Az utolsó skatulya üres volt.
– Nahát! – kiáltott fel elképedve Lydia. – Ez ugyan mit
jelenthet? Csak ez van benne! – nyújtott Sovaynek egy
levélkét.
 
 Kedves Mademoiselle, nem felejtettem el Különleges
toalettje időben elkészül. Ne aggódjon!
Barátja,
Hortense Chantal

– Különleges toalett? – vonta össze szemöldökét Lydia. –

Ez meg mi lehet, kisasszony?
– Amit mond. Valami, amit a Madame külön az én
számomra készít. Egy hétvégére, amelyre meghívtak. –
Sovay közömbösen beszélt, nem emelte meg a hangját.
Igazában nem akarta szóba hozni a dolgot Lydiának. Fura
hatást tett rá a meghívás. Izgalmat keltett, de ugyanakkor
valami ellenérzést is. Kissé összeszorult tőle a gyomra. – No,
most vedd elő a ruhát, amit ma öltök fel.
Lydia nem mozdult. – Nem is szólt erről az estélyről. Mrs.
Crombie tud róla?
– Nem. Nem említettem neki.
– Komornára lesz szüksége, ha olyan nagyszabású az
estély.
– Nem feltétlenül. Lady Binghamet kísérem el. Ha
szükségem lesz valakire, majd segít az, akit ő hoz magával.
Most pedig légy szíves, vedd elő a ruhámat.
Lydia úrnőjére meredt, zöld szeme villogott, ahogy
igyekezett elfojtani sértődését, haragját. – Szégyenkezik
miattam, igaz? – Elfordította a tekintetét. – Restelli, hogy
egy egyszerű falusi lány a komornája.
– Mi sem áll tőlem távolabb! – nyújtotta Sovay
mosolyogva a kezét Lydiának. – Hiszen magam is falusi lány
vagyok! – Nem szándékozott magával vinni Lydiát, mert
hátha olyasmi történik, ami veszedelembe sodorhatja a
lányt. De mivel nem akart neki keserűséget sem okozni, úgy
határozott: ha valami baj támad, majd megtalálja a módját,
hogy Lydiát megvédje. – Ha ez neked ennyire fontos, persze,
hogy velem jöhetsz. Örülök a társaságodnak.
Lydia valamelyest megenyhült, kikészítette Sovay aznapi
öltözékét, és beakasztotta a szekrénybe az új ruhákat.
 Lent megszólalt a csengő. Mintha fekete mágia idézte
volna oda, Lady Bingham inasa jelent meg úrnője
névjegyével. Wallace felhozta, Sovay pedig elvette a
névjegyet. Lady Bingham délután három órakor látogat el
hozzá.

***

Lady Bingham eltökélte, hogy bevezeti Sovayt a londoni

társaságba, kezdve néhány nap múlva a Lady Kilderrynél
teendő vizittel, folytatásul pedig Lady Sarah Jersey
estélyével a Berkeley tér 38. alatti rezidencián.
Az első esemény nem volt annyira megterhelő. Mihelyt a
hölgyek megpaskolták Sovay kezét, elmorzsoltak egy
könnycseppet az édesanyja emlékére, valamint érdeklődtek
a „szegény, drága Harriet” egészsége felől, jóformán már
tudomást sem vettek róla, tovább pletykálkodtak olyan
személyekről, akiket Sovay nem ismert, így azok sorsa sem
érdekelte. Hangjuk olykor suttogássá halkult, amikor
bizalmas értesüléseket cseréltek, vagy éppenséggel
örvendezve kiáltottak fel – mindez Sovayt tökéletesen
kirekesztette a társalgásból. Más dolga nem akadt, csak
olykor-olykor biccentett vagy mosolygott, amikor a
beszélgetés éppen ezt kívánta. A jelenlevő többi ifjú hölgy
sem bizonyult érdekesebbnek; szemüket lesütötték, és
vigyáztak, hogy mamájuknak egyetlen szavát se szalasszák
el, hogy majd megfelelőképpen viselkedjenek, ha már
belőlük is férjezett dáma lesz. Sovay figyelme el-
elkalandozott az érdektelen csevegésről, és csak azon
tűnődött, hogy ugyan mit is keres ő itt.
Apjáról, bátyjáról még most sem kapott hírt. Virgil
Barrettet a Fender’s Field óta nem látta, ráadásul az ígérete
ellenére nem is üzent. No és ott van a Kapitány. Sovay
tudta, hogy nem kellene iránta érdeklődést tanúsítania. Ha
az itteni vendégek közül bárki csak gyanítaná is, hogy
ismeretségben van vele, máris kivetné magából az előkelő
társaság. Pedig ki tudja, mi történt volna vele, ha a Kapitány
nem segít? Lekötelezett iránta, és nem szívesen gondol
arra, hogy a férfi éppen ő miatta kerülhet bajba. Hiszen
amúgy is elég veszedelmes életet folytat. Persze tud
magára vigyázni, annyi biztos, de azért mégis jó lenne hírt
kapni róla. ő maga nem járhat utána, de talán elküldhetné
hozzá Gabrielt. De aztán elvetette a gondolatot. Gabriel
ugyan gyorsan gyógyul, már majdnem teljesen felépült, de
esetleg túlságosan sokat kérdezősködne, márpedig ő nem
óhajtja közhírré tenni a Covent Gardenban átélt kalandjait.
Egyébként sem tudná elképzelni Gabrielt a Pierce mama
műintézetében. Még a gondolatra is elmosolyodott. No, de
végtére is ott van Oldfield. Ha Toby felkereste…
– Örülök, hogy élvezetesnek találja kis összejövetelünket –
rezzentette fel gondolataiból Lady Bingham. – Lady Kilderry
el van bűvölve magácskától, bár kissé félszegnek találja.
Szívesen látná jövő csütörtökön is, hát írja be, kedvesem, a
naptárába. Nos, most mennünk kell, ha megfelelően fel
akarunk készülni az estére.
A teadélután és az estély között Sovaynek jutott ideje
arra, hogy levélben kérdezze meg Mr. Oldfieldet, járt-e nála
Toby. Mihelyt összehajtotta, megcímezte, lepecsételte a
levelet és Wallace kisinasával elküldte a legközelebbi
postafogadóházig, már sokkal jobban érezte magát.
Jó hangulata nem tartott sokáig. Az estély nagyobb
megpróbáltatást jelentett a Lady Kilderrynél tett
látogatásnál. Mivel Lady Bingham megtudta, hogy Sovay
pillanatnyilag senkinek sem kötelezte el magát, egy sor
fiatalembert mutattak be neki, megannyi üresfejű divatfit.
Különleges figyelmükkel tüntették ki a leányt, pajzánul
elménckedtek, bókokkal árasztották el, hogy Sovaynek már
fájt az arca az erőltetett mosolygástól, az agyát pedig
valósággal megülte a folyamatos édelgés. Komoly
beszélgetésre itt nem számíthatott. Az ilyesmit alighanem
amúgy is rossz szemmel néznék, hiszen megszegné az
etikett szabályait.
 Nem mintha az efféle alkalmak mögött ne rejlene
valamilyen határozott cél. Természetesen rejlik. Árgus
szemek lestek minden pillantást, minden szót, minden
mozdulatot. Mindenki figyelt mindenkit. Lady Bingham úgy
suhant a vendégek között, akár csuka a nádasban. Nem
Sovay volt az egyetlen ifjú hölgy, aki iránt őladysége vezérlő
szelleme érdeklődést tanúsított. Vajon, töprengett Sovay,
Lady Bingham valakinek a megbízottja? Mi különbség van
közte és Pierce mama között? Minden a pénzről szól,
akárcsak az utcán, a bordélyban. Leányok lesnek gazdag
férjre, vagyonos idősebb dámák vonzó fiatal szeretőre.
Férfiak állnak készenlétben, ha a látóhatáron vagyon tűnik
fel, akár házasság, akár pártfogás formájában. Később majd,
ha az urak csalódni kénytelenek, vagy akik nem érdekeltek
a házassági piacon, némi mentegetőzéssel elsurrannak.
Sovay tudta, hova tartanak. Ilyenkor élénkül a forgalom
Pierce mamánál és Rosie Marple-nál, a Covent Garden
utcáin. És kire kenik mindezt? A szajhákra börtön vagy
deportálás vár, holott valójában ki a felelős? Hol lennének
szajhák, ha nem volnának kuncsaftjaik?
– Miért ez a borús arc? – szólalt meg közvetlenül mellette
egy hang. – Az ember azt hinné, hogy nem élvezi az estélyi!
Sovay felpillantott: Virgil Barrett mosolygott le rá. A leány
nehezen bírta leplezni meglepetését. Ki tudja, miért, nem
számított rá, hogy az amerikait így látja viszont. A férfi
annyira elegáns volt, hogy Sovay szinte meg sem ismerte
rizsporozott hajával, gyönyörű, borvörös brokátkabátjával.
Bársony térdnadrágja a kabáttal azonos színű volt,
virágmintás halványzöld selyemmellényét arany zsinór
szegélyezte, csillogó flitter és virágos szalag díszítette.
– Felveszem itt a versenyt bármelyik divatfival –
mosolygott Barrett Sovay vizsga pillantása láttán. – Vagy
talán meglepi, hogy ilyen körökben forgolódom? –
Körülnézett. – Afféle csodabogárnak tekintenek. Amerikai
rokonnak. Sokan azt hiszik, hogy a mi függetlenségünk csak
amolyan átmeneti korszak. – Ajka gúnyos mosolyra görbült.
– Hogy hamarosan belátjuk, tévelyegtünk, és visszatérünk
az anyaország, és atyánk, a király kebelére. Én pedig nem
oszlatom el ezt a véleményt. Sokan érdekelnek ebből a
társaságból.
Sovay követte a tekintetét. Nem csak a házasságszerzést
jegyezték ezen a tőzsdén. A terem sarkaiban férfiak kis
csoportjai beszélgettek halkan, itt elhangzott egy szó, amott
visszavontak egy másikat, pártfogás jött létre vagy szűnt
meg, vagyon keletkezett vagy veszett el.
Nagyban ment itt a játék, és Virgil megmutatta, kik a
legfőbb játékosok: parlamenti képviselők, kormánytagok.
– A maga Dysart barátja Mr. Burke-kel cseveg. Úgy tudom,
később magát Mr. Pittet is várják. Sok minden nyugtalanítja
ezeket az embereket mostanában.
– Üzenetre számítottam magától – vetett vádló pillantást a
férfira Sovay. – A Fender’s Field után. Hová lett?
– Sürgős ügyben szólítottak el. Mi lenne, ha körüljárnánk a
teremben?
– Milyen rejtélyes ember maga! – mosolygott Sovay. –
Egyszer feltűnik, aztán eltűnik!
– Ez a foglalkozásommal függ össze – viszonozta Barrett a
mosolyt. – Látom, maga se tudja, bízzék-e bennem vagy
sem.
– Miért bíznék? – vonta meg a vállát Sovay. – Ha az
embernek történetesen épp szüksége volna magára, akkor
eltűnik.
– Ez fáj, Sovay kisasszony. – Barrett igyekezett fájdalmas
kifejezést erőltetni az arcára. – Talán csökken egy kissé a
haragja, ha elmondom, hogy Doverben volt dolgom. –
Könnyed hangon beszélt, mintha felületes társalgást
folytatnának. – Ne szóljon semmit. Dysart figyel bennünket.
Nem lenne jó, ha tudná, hogy közelebbről ismerjük egymást.
Részben azért távoztam, mert aggódom az édesapja és a
bátyja miatt. Akármit gondol rólam, Miss Sovay, keményen
dolgoztam a kegyed érdekében. – Sovay kissé
megkönnyebbült, hogy hosszú hallgatás után végre hírt
kaphat. Kérdések tolultak az ajkára, de Barrett pillantása
belé folytotta a szót. – Hamarosan többet tud majd.
Meglepetést tartogatok a kegyed számára, de kérem,
legyen türelemmel. Itt veszedelmes volna beszélgetni.
Ekkor vacsorához szólították a társaságot. Az asztal két
ellentétes végére kerültek, tehát nem volt alkalmuk folytatni
a beszélgetést. A vacsora végeztével Sovay visszavonult a
hölgyekkel, és mire az urak is csatlakoztak hozzájuk, Virgil
már eltűnt.
– Úgy látszik, elvesztettük a kegyed hódolóját.
Sovay nagy önuralommal megfékezte magát, hogy össze
ne rezzenjen Dysart hangja hallatán.
– A hódolómat?! – fordult Dysart felé.
– Az amerikait. Barrettet.
– Nem mondanám hódolómnak – válaszolt Sovay.
– Márpedig ő egyik a sok közül.
– Ön roppant udvarias, Sir Robert, de mivel ezzel az úrral
most ismerkedtem meg, tartok tőle, hogy korán volna még
a „hódolóimhoz” sorolni.
– Valóban? – mosolygott Dysart, de a pillantása azt
mondta: „Tudom, amit tudok!”
Elfordította a tekintetét, kifürkészhetetlen pillantása a
társaságnak hol egyik, hol másik a tagjára szegeződött. Mire
visszanézett Sovayre, a szemében kacagás bujkált, mintha
holmi tréfa jutott volna az eszébe, amit rajta kívül senki sem
hallhat. „Előlem nincs menekvés – sugározta az arca –,
mindent tudok itt mindenkiről.”
– Elnézését kérem. – Sovay ott akarta hagyni. Mindannak
birtokában, amit tud, zavarónak érezte Dysart társaságát.
Nem kívánta elárulni magát, és az a kényelmetlen érzése
támadt, hogy Dysart olvas az emberek gondolataiban. –
Lady Bingham int. Talán már távozni szeretne.
– Még egy pillanatra. – Dysart biccentett a hölgynek, aki
azonnal el is húzódott a közelükből. – Lady Bingham
bizonyára nem haragszik, ha még egy darabig várnia kell.
Látja? Máris talált valaki mást. Annyira örülök, hogy
megismerkedett őladységével. ő ilyen rövid ismeretség után
is nagyon megkedvelte kegyedet. Most már semmiféle
kifogással nem utasíthatja vissza a meghívást Thursley-be.
Mondhatom, igen nagy csalódást okozna, ha nem fogadná
el. Sétáljunk egy kicsit, jó? Ismeri a hadügyminisztert? – Egy
úr meghajolt Sovay előtt, ő főhajtással viszonozta az
üdvözlést. – A háború szerencsésen alakul, legalábbis a mi
számunkra – mondta Dysart, ahogy tovább sétáltak. – Ám
következésképpen Párizs egyre veszedelmesebb lehet
minden angol számára, aki kellően felelőtlen ahhoz, hogy
ott maradjon. – Sovay ránézett; Dysart szeméből próbálta
kiolvasni, vajon miért mondja ezt. – A franciák napról napra
könyörtelenebbek. Barátot, ellenséget egyaránt Mme
Guillotine-hoz küldenek, legyen az illető mégoly idős vagy
beteg. – Megcsóválta a fejét. – Embertelenek a
megszállottságukban. Még egykori barátaik, az amerikaiak
is gyanúsak a szemükben. Nos, Miss Middleton, hogy
vélekedik minderről?
Ahogy válaszra várva Sovayre nézett, kőkemény tekintetű
szürke szemében az incselkedést félrérthetetlen fenyegetés
váltotta fel. A célzás nem volt egyenes, nem volt
közvetlenül kimondott, de a gyors témaváltásban
figyelmeztetés rejlett. Mintha azt mondaná: „Jöjjön el
Thursley-be, mert ellenkező esetben nagy bajba kerül az
apja és a bátyja, és Virgil Barrettól se várjon segítséget.”
– Miről?
– A Franciaországgal folytatott háborúról. Erről
beszélgettünk, nemdebár?
– A politika nem érdekel, keveset tudok erről, tehát nem is
lehet róla véleményem, Sir Robert – nézett fel Dysartra.
Tudta, hogy a férfi tudja, hogy a hazudik, de sebaj. Elege
van abból, hogy játékszernek tekintsék, hogy ide-oda
rángassák, mint valami bábot. Szívesen vágná a férfi
arcába, hogy kár fenyegetőznie. Ott lesz Thursley-ben, nem
mintha nem félne attól, hogy Dysart mit tehet vele vagy a
családjával. – Nagy várakozással tekintek a látogatás elé –
terelte vissza a társalgást az eredeti mederbe. – Ügy hallom,
roppant impozáns a háza. Ott leszek. – Rezzenéstelen
tekintettel állta a férfi pillantását. – Ne aggódjon.
– Egész Angliában nincs párja! – Lady Bingham lépett
melléjük, és meghallotta Sovay utolsó mondatait. –
Ugyebár, Sir Robert? Csodákat lát majd, kedvesem.
– Szerénységem tiltja, hogy egyetértsek kegyeddel, drága
hölgyem – hajolt meg Dysart a jövevény előtt. – Miss
Middletonnak a saját szemével kell minderről
meggyőződnie. Most pedig, szíves elnézésüket kérem – tette
hozzá, majd újra meghajolt és távozott.
Hazafelé úton a hintóban Lady Bingham másról se beszélt,
csak Thursley-ről. Minden bámulatos, a torony
magasságától kezdve (háromszáz láb) az építés költségéig
(400 000 font, de még nincs befejezve az építkezés). Sovay
unottan hallgatta a hely pontos méreteit: a kapubejárat
harminc láb magas, az épület hossza északtól délig
megegyezik a Westminster apátságéval.
– Van ott oratórium, vannak galériák, kerengők és
kincseskamrák – Lady Bingham ujjain számlálta a
helyiségeket. – Nem hiszem, hogy valamennyit láttam, de
annyi biztos, mind tele van a világ minden tájáról származó
mesés kincsekkel.
Lady Bingham várakozó pillantás vetett Sovayre: vajon
mit szól mindehhez.
– Sohasem vágyódtam arra, hogy katedrálisban vagy ilyen
nagyszabású házban éljek – szólalt meg végre Sovay. –
Thursley bizonyára a csodáknak valóságos gyűjteménye, de
nem hinném, hogy kényelmes lakóhely.
Az út hátralévő részén hallgattak, ki-ki a maga ablakán
bámult kifelé. Lady Bingham megállapította, hogy este
lévén, gyérült a tömeg. Mennyivel szebb a város, ha nincs
senki az utcán, gondolta, és épp meg is akarta ezt jegyezni,
csakhogy Sovay komoran nézett maga elé. Durcás kis
jószág, nem a legjobb társaság, annyi bizonyos. Egyáltalán
nem fogja sajnálni, ha vége ennek a megbízatásnak, és a
lányt leszállíthatja végre Thursley-be. Ami azután történik,
az már nem rá tartozik.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Mire visszaérkeztek Sovay ajtajához, kis híja volt, hogy
meg nem tört kettejük között az erőltetett nyájas hangulat.
Sovay nem akart udvariatlan lenni, de Lady Bingham
társaságát kimerítőnek találta. A felszín ugyan továbbra is
hétköznapian banális volt, de alatta Sovay beláthatatlan
mélységet sejtett. Még a közömbös társalgás is olyan
érzetet keltett benne, mintha bonyolult francia négyest
járnának, ahol ő csak sejti a lépéseket, és ha egyet is elvét,
bekövetkezik a katasztrófa.
Sovay lehúzta kesztyűjét, levette könnyű kis fátylát és
nyújtotta Mrs. Crombie-nak, de a gondolatai még Lady
Binghamnél időztek.
– Ó, Miss Sovay...!
A gazdasszony csak állt, morzsolgatta a kesztyűt és a
fátylat, háborgó érzelmei közepette maga sem tudta, sírjon-
e vagy nevessen. Mindez annyira szokatlan volt a derék
asszonyságnál, hogy Sovay ugyancsak megrettent.
– Mrs. Crombie, mi történt? Mi a baj?
– Az édesapja dolgozószobájában… Egy órája sincs, hogy
megérkezett... Annyira sovány... Akár a csontváz…
Sovay meg sem várta a többit. Átrohant az előcsarnokon,
kivágta a dolgozószoba ajtaját és Hugh karjaiba vetette
magát.
Bátyja csupa csont és bőr volt, Sovay a bordáit is érezte a
kabátja szövetén át, de Hugh-nak maradt annyi ereje, hogy
felkapja és megforgassa a húgát, mint mindig, valahányszor
hazajött szünidőre. Amikor végre elengedte, mindkettejüket
annyira elborították érzelmeik, hogy szóhoz sem jutottak –
csak nézték egymást. Sovay boldogságában nem talált
szavakat. Nem is igazán tudta, hogy mit mondjon.
Megdöbbentette a bátyja külseje. Csontsovány volt, lógott
rajta a ruha, de még ennél is megdöbbentőbb volt, amit
viselt: a francia hazafiak öltözéke. Hosszú lovaglókabát a
nyitott gallérú fehér ing fölött, a sans-culotte-ök pantallója
lehajtott szárú fekete csizmába gyűrve. Kurtára nyírt göndör
haja arany sisak módjára borította a fejét – görög istenhez,
római hőshöz volt hasonlatos.
– De legalább a kokárdát meg a bonnet rouge-t ott
hagytam – mosolygott Sovay meglepetése láttán Hugh.
– Jól tetted. – Sovay elborzadt a gondolatra, mi
történhetett volna. Lelki szemeivel még most is látta azt a
férfit, akit az utcán összevertek.
– Bocsáss meg, hogy ilyen citoyen-módra jelentem meg.
Nem gondoltam, hogy ennyire zavar. Sietve hagytam el
Párizst, egy szál ruhában.
– De miért mentél oda? Annyira aggódtam... – Sovay
érezte, hogy megint könnyek fenyegetik.
– Csitt. – Hugh ismét magához ölelte, ahogy annak idején
vigasztalta a kishúgát, mikor elesett és lehorzsolta a térdét.
Aztán eltolta magától Sovayt, és a szemébe nézett: – De
hiszen itt vagyok, igaz?
– Igen, itt vagy. De az ég szerelmére, miért nem
értesítettél senkit?
Felpillantott bátyjára; szemét óriásira nagyították a
könnyek. Vajon kék-e a húga szeme vagy szürke, tűnődött
Hugh. Viharfelhők vagy nyári napsütés?
– Azért mentem el, mert részese akartam lenni a korunk
vagy talán minden idők legnagyobb eseményének –
válaszolt. – Úgy éreztem, ott a helyem. Hogy a magam
szemével lássak mindent. Ösztönösen cselekedtem, Apának
nem szólhattam, megpróbált volna lebeszélni, én pedig nem
akartam összeveszni vele. Nem is álmodtam, hogy utánam
jön. – Felsóhajtott. – Ha valami miatt lelkiismeret-furdalásom
van, hát ez az.
– Tudod, hol van?
– Egy Párizs környéki faluban rejtőzködik. Ott
biztonságban van.
 – De meddig? – Sovay emlékezett Dysart burkolt
figyelmeztetésére. Alig bírta leplezni haragját.
Itt áll a bátyja, épen, egészségesen, míg ki tudja, mi
történik az édesapjukkal. Hugh láttán megkönnyebbült, de
ez az érzés már tovatűnt. – Hogyan hagyhattad ott?! –
förmedt rá vádló hangon.
– Nem bírná az utazást. – Hugh válla megroggyant, de
Sovay is megbánta már, hogy úgy rátámadt. – Az angolok
nemkívánatos személyek, és azonnali letartóztatás vár
rájuk, mint kémekre, vagy mint a Köztársaság ellenségeire.
Nekem vannak irataim, hála Monsieur Fernand-nak, és
elhiszik rólam, hogy citoyen vagyok, de Apa szinte a
homlokán viseli a brit lobogót. Henry Fitzwilliam
társaságában készült Párizsba, akit ott jól ismernek. A
franciák lázadást akarnak szítani Írországban, vele tehát
biztonságban lehetett volna, de a helyzet napról napra
változik. Néha szinte óráról órára. Aki ma biztonságban van,
holnap a guillotine alá kerülhet. Jobbnak véltük, ha Apa
nincs Párizsban. Együtt akartunk elindulni, át az ország túlsó
felébe, egy normandiai kikötőbe, onnan pedig
csempészhajón a déli partra. Azonban... – tétovázott;
sejtette, milyen hatással lesznek szavai a húgára. – Apa
nincs jól, Sovay.
– Mi baja van?
– Kerítettünk orvost, aki szívtáji vértolulást állapított meg.
Egyetlen gyógymódként teljes pihenést ajánlott, én pedig
tartottam attól, hogy az állandó veszéllyel kísért nehéz
utazás, majd a hosszú tengeri út túlságosan sok lenne
apának.
– Nem értem, hogyan hagyhattad ott ilyen állapotban?! –
ingatta a fejét Sovay.
– Könyörgött, hogy induljak. Biztonságban van ott, ahol
most tartózkodik. Némelyik területet, még akár a főváros
közelében is, szinte érintetlenül hagyják a Forradalmi
Bizottságok, meg a terreur-t vezénylő Törvényszék.
 – Még ez sem válasz a kérdésemre. Hogyan hagyhattad
ott, hogyan menekülhettél egymagadban? – Sovay elfordult.
Szinte fojtogatta, már-már teljesen elöntötte a düh.
– Ne haragudjon rá – szólt egy halk hang a szoba oldalát
elborító árnyékból. – Én kértem, hogy jöjjön. Nem akarta
otthagyni az édesapjukat. Rá kellett beszélnem.
Sovay felismerte az amerikai Virgil Barrett halk hangját,
kimért hanglejtését. Annyira elragadta az öröm Hugh láttán,
hogy eszébe sem jutott, lehet ott még valaki.
– Azt mondta, hogy meglepetése van a számomra. –
Sovay zavartan elfordult.
– Virgiltől hallottunk Dysart terveiről, erről a thursley-i
összejövetelről – mondta Hugh. – Hogy téged is meghívott.
Sovay, nem fogod fel, micsoda veszedelembe kerülsz…?
– Ez még nem ok arra, hogy otthagyják Apát! – Sovay
haragja most már kettejük ellen fordult. – Semmi szükségem
arra, hogy megmentsenek, mint a mesebeli
királykisasszonyt a gonosz sárkánytól! Tudok magamra
vigyázni.
– Talán igen, talán nem. – Hugh megfogta húga kezét. – De
ez csak az egyik ok, hogy megmenekítsünk a tulajdon
féktelen természetedtől. Mihelyt Apa hírét vette ennek a
dolognak, ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek haza és tartsak
veled. Hallani sem akart arról, hogy egyedül nézz szembe a
veszéllyel. Az ő felhatalmazásával jöttem haza. Dysart
legalább olyan véres káoszba szándékozik zúdítani az
országot, mint amilyen most Franciaországban van. Apa
meg akarja akadályozni. – Felemelte a meghívót. – Ez nem
lesz mindennapi összejövetel. Egy államcsínynek lesz a
nyitánya, hacsak meg nem tudjuk akadályozni. Ez a
meghívó a családunknak szól. Más tekintetben is jogom van
ott megjelenni. Tudomásom szerint Thursley az
Illuminátusok gyűlésének lesz a színhelye.
Sovay még sosem hallott róluk. – Kicsodák, micsodák
azok?
 – Titkos társaság. A bajorországi Ingolstadtban alapították,
és azóta egész Európában elterjedt. Én is a beavatottak
közé tartozom az oxfordi Fitzwilliam barátom révén,
Franciaországban pedig egy testvéregyesületnek, Les
Cordeliers-nek voltam a tagja, amelynek Monsieur Fernand
az egyik alapítója.
– Én is a tagok közé tartozom – szólalt meg Virgil. – A
Virginia állambeli Portsmouth páholyához, amely Thomas
Jeffersont is tagjai között tudhatja.
– Ugyanahhoz a társasághoz tartoznak, mint Dysart! –
Sovay elrettent pillantása kettejük között cikázott, nem
tudta, ezek után bízhat-e még a tulajdon bátyjában.
– Ne higgyen a látszatnak! – emelte fel megnyugtatóan a
kezét Virgil. – A legtöbb páholy ártalmatlan, akárcsak a
szabadkőművesek. Egyszerűen olyan helyek, ahol hasonló
gondolkodású emberek összejöhetnek, és olvasás meg viták
révén osztozhatnak a tudás és a felvilágosodás eszméiben.
Némelyik páholy azonban a romlás útjára lépett, ma szinte
már az elfajzott szabadosság melegágyai. Mások a
titkossággal takargatják sötét szándékaikat és kíméletlen
hatalomvágyukat. Tartok tőle, hogy Dysart páholya
mindkettőben érdekelt.
– Csak találgathatok, miért óhajtja a jelenlétedet – fogta
két kezébe húga kezét Hugh –, de ezért tértem haza. Nem
nézhetem el, hogy veszedelembe sodord magad.
– Tudok magamra vigyázni – ismételte meg Sovay.
A testvérek ádáz tekintettel meredtek egymásra. Sovay
úgy látta, a bátyja tökéletesen megváltozott. Sokkal
idősebbnek látszik, mint az emlékezetében dédelgetett
képe. Arcán alig maradt jele az álmodozó poétának, a
szenvedélyes szabadgondolkodónak, akit elragadnak az
eszmék, aki egyik új ideáról a másikra röppen, akár a
pillangó. Halántékának, homlokának fehér bőrén kéken
tetszenek át az erek; kerekded orcája megfogyott, a szín
kiszivárgott belőle, a régebbi, fiús arc helyét most egy ifjú
reneszánsz szent vagy tudós halvány, aszkéta vonásai
foglalják el. Nagy szemében nem hunyt ki a szenvedély, de
fénye akár az acélé. A tapasztalat új erőt adott az elszánt
állnak, feszességet a száj körüli vonásoknak.
De Hugh is változást látott a húgán. Sovay estélyi ruhája
szabadon hagyta nyakát, vállát, és jóval érettebbnek
mutatta a lányt koránál. Megváltozott az arca is, mintha az
arányai kissé eltolódtak volna; a szeme túlságosan nagynak
tűnt, az orra egyenesebbnek, határozottabbnak a
szemöldöke, teltebbnek az ajka, mintha a fiatal leány arca
holmi titkos alkímia révén drámai változáson esett volna át.
Már-már érett nővé vált, és a szépség korábbi ígérete immár
kiteljesedett. Az, hogy maga Sovay még nincs tudatában
ennek az átalakulásnak, csak még több erőt kölcsönzött
Hugh-nak, szívében felébresztette az idősebb fiútestvér
védelmező ösztönét. Kislány korában Sovay arckifejezését
duzzogás, neheztelés fátyolozta – ennek a helyébe tetterős
élénkség költözött, és ez sokkal jobban is illett hozzá;
értelmes tekintetének újszerű lágyságát, kedvességét,
érdeklődését Hugh csak most fedezte fel.
– Hugh! – rontott a szobába Gabriel. – Mrs. Crombie-tól
hallom, hogy itt vagy! El se mondhatom, mennyire örülök,
hogy látlak!
– Én is örülök neked! – Hugh barátja elé sietett. – Öreg
cimbora! Nem számítottam rá, hogy itt talállak!
– Épp most jövök Oldfield irodájából – fordult Sovayhez
Gabriel. – Vállalta azoknak az ügyét, akiket Fender’s Field
után letartóztattak. A tárgyalást, ahogy megjósolta,
elnapolták. Skidmore valami érdekesre bukkant. – Hugh-ra
és Virgilre nézett. – Oldfield írnoka vállalkozó szellemű
ifjonc. Nekiállt kémkedni. – Elnevette magát. – Méghozzá a
fő-fő kém után! Egy cimborája a Leggatt’s Courtban
dolgozik. Ott van Dysart hivatala is. A fiú sűrűn járkál
arrafelé, hátha rábukkan valamire.
– Sikerrel járt? – kérdezte Sovay. – Rábukkant valamire?
– Sok mindenre. Feljegyzi, ki jön, ki megy. Ma este Gribbon
– ez a neve Dysart írnokának – sietve távozott az irodából.
Skidmore-nak sikerült beleütköznie. Gribbon elejtette a
levélcsomót, és Skidmore, aki ugyebár udvarias fiatalember,
segített az írnoknak összeszedegetni a leveleket.
– Megfigyelte a levelek címzését?
– Mi sem természetesebb. Láthatólag Doverbe szánták
valamennyit. Gribbon a Postahivatalba vitte őket, az esti
postakocsihoz.
– A leveleket alighanem Franciaországba szánják –
jegyezte meg Virgil Barrett. – Bizonyára valamelyik
csempészhajóval viszik őket, megkerülve a blokádot.
– Oldfield is így gondolja. – Gabriel Hugh-ra nézett. – Örül
majd, hogy itt vagy. Épségben. De hogy van a gazda?
– Oldfield még bent van az irodájában? – kérdezte Hugh.
– Azt hiszem – válaszolt Gabriel. – Mostanság valósággal
ott lakik.
– Szeretnék néhány dolgot megbeszélni vele. – Hugh az
ajtóhoz lépett. – Út közben majd mesélek neked apámról.
Virgil is velük tartott, Sovay ott maradt édesapja
dolgozószobájában. Eszükbe sem jutott őt magukkal hívni,
jóformán el sem köszöntek tőle. Elmélyültek a
beszélgetésben, és mire a kapuhoz értek, őt már el is
felejtették.
– Óhajt még valamit, kisasszony? – Mrs. Crombie lépett a
szobába, felrezzentve Sovayt a gondolataiból.
– Nem, köszönöm, semmit. Kissé elfáradtam. Azt hiszem,
felmegyek a szobámba.
– Hívom Lydiát.
– Nem szükséges, Mrs. Crombie. Magam is elboldogulok.
Ma este már nincs szükségem semmire.
Sovay felment a lépcsőn; gondolatai a Doverbe szánt
levelek körül forogtak. Az éjszakai postakocsira kerülnek...
Az első lépcsőfordulóban megállt, hallgatózott. Néma a ház.
A személyzet már visszavonult az alagsori cselédfertályba.
Sovay a szobájába lépett. Aznap délután Lydia még egy
szállítmányt fogadott, ami ugyancsak különbözött a
Madame Chantal-féle küldeménytől. Ez az Old Bond
Streetről származott, a Hazell és Smith cégtől. Még Sovay
hozzávetőleges utasításai alapján is kitűnően dolgoztak. Az
öltöny sokkal jobban illett rá, mint a bátyjáé. Felöltötte a
köpenyt, a kalapot, és a tükörben csodálta az összhatást.
Rekettye kapitány megint a tettek mezejére lép.
HUSZADIK FEJEZET
Lement az istállóba, megkereste Villámot. A ló békésen
álldogált a boxban. Sovay láttára felnyihogott, üdvözlésül
felvetette fejét, mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem
hiába várlak.
Sovay átkarolta a ló fakó nyakát – majdnem annyira örült
a viszontlátásnak, mint amikor Hugh-t pillantotta meg.
Villám nyihogva böködte a vállát. Látszott, hogy gondosan
ápolták, csak úgy fénylett a szőre. Sovay néhány garast
nyomott a lovászgyerek markába, aztán kilovagolt.
Végigügetett az Oxford Streeten, a Crown Streeten, élvezte,
hogy lóháton lehet a zsúfolt, mocskos utcák zsivaja fölött.
A folyó felé igyekezett, az Arany Kereszt volt az úticélja, a
Charing Crossnál. Magában fohászkodott, bárcsak ott találná
a Kapitányt – hiszen Toby azt mondta, ilyenkor, késő este ez
a törzshelye. A fogadóhoz érve leszállt a lóról és beküldött
egy szolgát: keresse meg a Kapitányt, egy barátja várja az
udvaron, aki sürgősen szeretne beszélni vele.
Alig néhány perc telt el, mire a Kapitány felbukkant, de
Sovay úgy érezte, mintha napok óta várna már. Greenwood
mosolyogva lépett hozzá.
– Abban az örömben részesülök, hogy Mr. Middletont
üdvözölhetem? – Megsimogatta a ló nyakát. – Vagy netán
Rekettye kapitányt? A köpeny és a sarkantyú láttán
bizonyára az utóbbit. – Gyengéden simogatta Villám nyakát,
ujjait végigfuttatta az állat selymes sörényén. A ló nem
hőkölt vissza, orrával megböködte a férfi mellét. – Miben
állhatok a rendelkezésére?
– A segítségére van szükségem – válaszolt Sovay. Hangját
elfojtotta a nyakravalója. – Meg kell állítanom a doveri
postakocsit.
– Ejha! – vigyorodott el Greenwood. – És megtudhatnám,
hogy vajon miért?
 – Szükségem van az egyik küldeményre.
– Csakugyan? Vajon mi az? Levél, csomag – vagy netalán
személy?
– Levél.
– Hm. – Greenwood körülnézett. – Sajnos, elkésett. –
Órájára pillantott. – A postakocsi egy órája elindult. Pontban
nyolckor.
– Tudom. Arra gondoltam, megállíthatnánk. Valahol út
közben.
– Igazán? – Greenwood magához húzta Villámot, hogy a ló
feje, nyaka eltakarta kettejüket. Közelebb húzódott a
lányhoz, hangja drámai suttogássá halkult. – Útonállásra
gondol? De hiszen az törvényellenes!
Sovay elhúzódott tőle, kényelmetlenül érezte magát a férfi
szoros közelségében.
– Hagyja már abba az élcelődést! Segít, vagy sem?
– Szálljon fel – dobta oda Greenwood a kantárszárat a
lánynak. – Előnyben vannak, de a Shooter’s Hillnél
utolérhetjük őket.

***

A doveri országúton az útonállók hírhedett vadászterülete

volt a Shooter’s Hill. A Blackheath pusztaságon emelkedő
vad, magányos dombot sűrű erdő szegélyezte. Olyan
meredek volt és gyakran annyira sáros, hogy az utasoknak
ki kellett szállniuk, és gyalogolniuk, sőt nemegyszer a
postazsákokat és a poggyászt is cipelniük kellett.
A postakocsisok gyakran megálltak az út menti fogadók
egyikénél, hogy némi szíverősítót vegyenek magukhoz,
mielőtt nekivágnának a dombnak. Ebbe vetette reményeit
Greenwood. Csakis így előzhetik meg a postakocsit.
A kocsi a Katalinkerék fogadó udvarán időzött, ők ketten
tovább lovagoltak a domb felé. Nyirkos, borús idő volt
aznap, és bár az eső már elállt, a hideg és nyirkos éjszakán
a pusztaság mélyedéseiből sűrű pára szállt fel. Rekettye
nőtt az út két oldalán – Sovay lehajolt, hogy letörjön egy
gallyat. Greenwood elvigyorodott, amikor látta, hogy a lány
a kalapja mellé tűzi az ágacskát.
– Rekettye kapitány! Örülök, hogy megint együtt
lovagolhatunk? – A domb tövében megállt. Sűrű volt a köd,
a kerékvágásokban nagy a sár. – Minden bizonnyal
leszállítják itt az utasokat. A talaj puha, és ha a kerekek
megcsúsznak, könnyen elveszhet az egész szállítmány.
Lassú, óvatos ügetésre ösztökélte lovát, miközben
pillantása körbejárt.
– Úgy látszik, magunk vagyunk csak idekint – mondta,
ahogy a dombtetőhöz közeledtek. – Szerencse. A Shooter’s
Hill népszerű a magamfajták között, ennél az éjszakánál
pedig kívánni se lehetne alkalmasabbat. Nem lenne jó, ha
meg kellene hátrálnunk, netán megverekednünk egy másik
csapattal, mielőtt dologhoz látnánk. Itt várunk a közeledő
kocsira, és óvatosak leszünk. Ahogy mondom, ez a hely igen
népszerű, tehát a postakocsi nyilván alaposan fel van
fegyverezve, és óvatosan közeledik a domb felé. Én
vállalom a kocsist meg az őrt, maga tartsa sakkban az
utasokat.
Sovay bólintott, és visszahúzódtak a fák alá. Itt nem volt
annyira sűrű a pára, pászmákban húzódott az út felett és
fátyolként lengett a fák között. Az ágakat, gallyakat fénylő
cseppekkel borította a víz. Teljes volt a csend, csak a lovak
horkantak fel, dobbantottak egyet-egyet. Greenwood
feszülten figyelt, meghallja-e a kürtszót, a patkócsattogást,
a kerekek ütemes zörgését az úton. Sovay is fülelt, de nem
hallott egyebet, csak valami fura nyikorgást a dombtető
felől.
– Mi ez a furcsa nesz? – kérdezte. – Hallgassa csak! Megint
hallani. Greenwood félrebillentette a fejét. – A bitó –
válaszolt. – Itt van a közelben az Akasztófa Mezeje.
Valószínűleg onnan hallatszik, bár ilyen távolból nem tudom
megállapítani, használatban van-e, vagy a bomlásnak
milyen állapotában van a szerencsétlen, aki ott lóg. Nagy
valószínűséggel a mi sorainkból való. Hát a legjobb lesz, ha
nem csípnek el bennünket, őfelsége postájának elrablásáért
akasztófa jár. Nem árt, ha ezt észben tartja, Miss Sovay. –
Ekkor kiáltás hasított a lágy, hűvös levegőbe. A kapitány
nagy sóhajt eresztett meg. – ők azok, ha nem tévedek.
Tehát ne feledje... – És elismételte utasításait. – Míg jelt nem
adok, meg se mozduljon. Egyeden moccanást se!
Beljebb húzódtak a fák közé. Mint régebben is, Sovay
egyre idegesebb lett a várakozás alatt, de mihelyt a
küszködő lovak közeledtek, és meghallotta a kocsis
kiáltásait, az ostorpattogást, mihelyt érezte Greenwood
érintését a karján, a félelme elpárolgott. Arca elé húzta a
kendőt, elővette pisztolyát, és megsarkantyúzta Villámot,
hogy az meghőkölt, majd előre rúgtatott, hogy megrémítse
a postakocsi mellett nehézkesen cammogó utasokat. Ez
sikerült is. Az utasok a kocsi festett oldalához lapultak,
féltették az életüket, no meg a javaikat. Sovay rájuk
szegezte a pisztolyt, és szemmel tartott minden apró
mozdulatot, míg Greenwood meg nem parancsolta, hogy
dobják le a postazsákokat. Sovay ragaszkodott hozzá, hogy
semmi egyebet ne zsákmányoljanak, így hát a rablás percek
alatt lebonyolódott, és ők már vágtattak is lefelé a lejtőn,
elnyelte őket a köd. Néhány lövés dördült a dombtetőről, de
mindegyik célt tévesztett.
Ahogy a visszaúton nyargaltak London felé, a pára köddé
sűrűsödött.
– Az ember már az orráig se lát – szólalt meg Greenwood,
és egy útmenti fogadó felé intett. – Itt töltjük az éjszakát.
Sovay nem számított erre, azt gondolta, a lehető
leghamarabb visszatérhet a városba, de Greenwood a fejét
rázta.
– Fáradtak a lovak. Pihenniük kell. Ismerem ezt a helyet. A
fogadós jó barát. – Elvigyorodott. – Hajnalban indulunk. Mire
a tejes bekopog, ön már otthon lesz. Ne féljen.
Greenwood ételt rendelt a szobájukba. – Sajnos,
osztoznunk kell a szobán. A köd miatt tele a fogadó.
 Felcipelte a lépcsőn a súlyos postazsákokat. Azt ajánlotta,
hogy mihelyt végeznek, dobják a zsákokat a Temzébe, de
Sovaynek csak Dysart levelei kellettek, és úgy vélte, nem
jogos, ha őfelsége postájának többi részét is
megsemmisítik.
Míg Greenwood evett, Sovay átvizsgálta a leveleket,
csomagokat. A vártnál könnyebben talált rá Dysart
küldeményére. Gondosan elolvasta a levelet, aztán
gombóccá gyűrte és a tűzbe vetette. Apját is, bátyját is
elárulta Dysart a Közjóléti Bizottságnak, és segítőkészen
még utasításokat is mellékelt, hogy szerinte hol találhatók.
A többi postát Sovay visszatömte a zsákokba.
– Itt hagyhatjuk a fogadósnál. Odaadhatja a legközelebbi
postakocsisnak.
– Mennyire gondos! Hogy ne mondjam: felelősségteljes –
ingatta a fejét Greenwood. – Ön kedveli ezt az életet, és
meg kell hagyni, tehetsége is van hozzá. Sok mindenre
megtaníthatnám, de tartok tőle, hogy az aggályai mindig
erősebbnek bizonyulnának. Sajnos, sosem lesz magából
igazi útonálló, Sovay. Mondja csak, mit kezdett azzal a
pénzzel, amit ellopott Dysarttól? Mivel pénz is volt ott, igaz?
– Sovay bólintott. – Tudtam! Csak nem akarja visszaadni
neki?
– Nem, dehogy. – Sovay elmondta, hogyan intézkedett a
pénz felől, Toby, Skidmore és Gabriel javára.
Greenwood szótlanul végighallgatta. – Ez is felettébb
dicséretes – mordult fel a végén. – Nos, jó lesz, ha alszunk
valamicskét. Enyém a szék, magáé az ágy.

***

Sovay felriadt. Nem tudja, hol van, és egy férfi hajlik

föléje! Riadtan felkiáltott, amikor Greenwood megrázta a
vállát.
– Csitt, csak én vagyok az. – Letelepedett az ágy szélére. –
Kiáltozott álmában. Rosszat álmodhatott.
 Sovay bólintott. Azt álmodta, hogy minden fáradozása
hiábavaló volt. Kénytelen volt tehetetlenül figyelni, amint
bátyját, apját, fehér ingben, hátul megkötözött kézzel viszi
egy billegő kordé a guillotine magasló árnya felé. Még csak
nem is néztek rá, észre sem vették, hogy ott áll. Tekintetük
már a rájuk váró sorsra szegeződött, ő pedig ott maradt
megrabolva az ordítozó tömeg közepén, és eltöltötte a
szörnyű érzés, hogy mindenről ő tehet.
– Fázom – mondta. Vacogott a foga. Álláig húzta a vékony
takarót. Mintha ide is behatolt volna a kinti köd.
Greenwood levetette és Sovay vállára dobta a kabátját. –
Így már jobb?
A kabát még őrizte a férfi testének melegét. Sovay
nyakához szorította a gallért, arcát a férfi vállába temette,
álmának kétségbeesése, rettenete még nem szállt el.
A férfi addig ölelte a lányt, míg meg nem szűnt a
reszketése. – No, most visszatérek a székemre
– szólt szelíden, és kisimította Sovay haját az arcából. –
Aludjon. – Megpróbált kibontakozni a lány szorításából. –
Néhány óra múlva indulnunk kell.
– Nem kedvel engem? – suttogott Sovay. – Nem… nem
kíván?
Álmának rettenete után emberi melegségre vágyott, a
szeretetnek valamiféle jelére. A szoba sötétsége elég
bátorságot kölcsönzött neki, hogy fel merje tenni ezt a
kérdést.
– Ejnye, hogy gondolhat ilyet? – A férfi felkacagott,
incselkedve fordult a lányhoz, de a tréfálkozás mögött
keserűség rejlett. – Maga fiatal, maga gazdag, maga szép,
de nem ezért kívántam meg. Kívánom én magát az első
pillanattól fogva, amikor megláttam, hogy alszik azon a
széken, a tűznél.
– Tehát…
– Nem, nem! – Greenwood erőteljesen rázta a fejét,
mintha sziréndaltól igyekezne szabadulni. – Ne nézzen így
rám! A szeme olyan, akár a viharfelhő, épp mielőtt lecsapna
a villám! – Elmosolyodott. – Én kedvelem a villámot.
Szívesen lovagolok, amikor vihar fenyeget. Szívesen lángra
lobbantanám a magában lappangó szikrát, csakhogy én
úriember vagyok, Sovay kisasszony, bármit is gondoljon
rólam. Nem élek vissza a helyzettel. – Felsóhajtott. – Ez az
élvezet nem rám vár. Tartogassa a szerelmet annak, akié
majd lesz. Idővel találkozik vele. – Hosszan, keserűen
felnevetett. – Pokolian féltékeny leszek, hát gondoskodjék
róla, hogy méltó legyen magához az az ember. – Maga felé
fordította Sovay arcát, és megsimogatta. – Valamikor régen
talán én lehettem volna az. Elmehettem volna az
édesapjához, hogy megkérjem a maga kezét. Nem voltam
mindig az a bűnöző, akit ma lát. De most már késő. Mit is
mondhatnék neki? Hogy útonállással, rablással keresem a
kenyeremet és a jövőm a bitó? – Elfordult. – Ne kedveljen
meg engem. Figyelmeztetem. Nem tudom, mennyi időm
maradt. Az élet nem regény, Sovay. Hagyjuk ezt meg a
balladáknak, a színdaraboknak.
– Abbahagyhatná! Megtehetné, hogy…
– Hogy mit? Nekem ennyi a tudományom. Ne értsen félre.
A magam választása, hogy ezt az életet folytatom. Nem is
akarom megváltoztatni. Kurta élet, vidám élet – nem ez a
kalózok jelszava?
– De ha elkapják, felakasztják! Hiszen maga mondta!
– Mert így is van. Csak idő kérdése az egész. Az
országúton kurta az élet, és én már sokszorosan túléltem az
időmet. Elfognak, felkötnek. Ahogy mondta. Ha ez
megtörténik, remélem, ejt majd értem egy könnyet.
– Nem akarom, hogy megtörténjen. Azt akarom, hogy…
– Meg akar menteni? Akárcsak Tobyt? Meg azt a másikat,
Skidmore-t? És Gabrielt, meg a clerkenwelli barátait? És
még kiket? Nem menthet meg mindenkit, Sovay. A teljes
vagyona is kevés ehhez. A világ minden pénze is kevés.
– Maga szerint nem kell segítenünk az embereken?
Legalább megpróbálni, hogy megváltoztassuk a dolgokat? –
Sovay elhúzódott, felizzott szenvedélye haragban tört ki. –
Hogy ne is akarjunk jobbítani a dolgokon?
– Nem ezt mondtam, nem is hiszem ezt, de sokkal
nehezebb egy embert megváltoztatni, mint gondolná. Hát
még az egész világot! Vegyük Tobyt…
Elhallgatott; haragudott magára, hogy ennyit is mondott,
de ez a lány kihúzta belőle. A kedvessége, a nagylelkűsége
csodálatra méltó. Mit sem érdekli, ki milyen sorban
született. Különben mit keresne itt? Másokat sem eszerint
ítél meg. Nem akarja támadni Sovay eszményeit. Nem a
lány hibája, hogy fiatal, hogy soha éhséget, szükséget nem
ismert, hogy mindig csak szeretettel, kedvességgel
találkozott. Nem érheti ezért bírálat, csakhogy ha a maga
világából az övébe kalandozik, akkor olyannak kell látnia a
világot, amilyen, máskülönben magára zúdítaná a
katasztrófát.
– Toby? Mi van vele?
– Semmi – mondta a férfi, miközben felállt.
– Beszéljen!
– Hát jó, ha ragaszkodik hozzá. – Lenézett a lányra. –
Pierce mama házát megrohanták. Akit ott találtak,
letartóztatták, őt magát kivéve. Mire a futárok megérkeztek,
ő már elpárolgott.
– Megmondtam Tobynak, hogy tartsa magát távol onnan!
– Sajnos nem hallgatott a maga tanácsára. Azokat a
kölyköket nem lehet távol tartani a Gardentól. Más otthont
sohasem ismertek. Azt hallottam, őt is elvitték a cimboráival
egyetemben.
– Elvitték? Úgy érti, börtönbe?
– Ha minden úgy megy, ahogy ilyenkor szokásos,
alighanem oda. Csakhogy az utcán híre jár, hogy Dysart
keze is benne van a dologban. Pierce mama feladta értékes
pártfogoltjait, és a többivel együtt Tobyt is elvitték egy
Thursley nevű helyre.
– Thursley? – vonta össze a szemöldökét Sovay. – Különös.
Magam is oda készülök a hét végén.
 – Thursley-be megy? – Greenwood akkor sem
döbbenhetett volna meg jobban, ha mellette csap le a
villám.
– Igen, Dysart estélyt ad, és engem is meghívott. – Sovay
értetlenül nézett rá. – De minden teljesen tisztes lesz,
amennyire tudom. Mit akarhat Tobyval meg a többiekkel?
Nem értem.
– Amennyire tudja! Nem tud maga semmit! És hogy nem
érti… – Lemondóan legyintett. – Micsoda védett életet
folytat maga. Mit gondol, mit akar velük? Gondolkodjon.
– Ó… – Sovay arcát elfutotta a vér. – Csak nem…?
– De sajnos igen. Sőt, még annál is rosszabb.
– Mi lehet rosszabb?
– Dysart meg a fajtája. Gonosz emberek. Maga el sem
tudja képzelni, mennyire gonoszak. Azt hiszi, hogy ők
ellenségei a szabadságnak? Félreérti őket. Ok szabadosak.
Azt hiszik, jogukban áll kedvük szerint bármit megtenni,
bárkivel, bárkinek. Azt hiszik, hogy az egyén szabadságának
nincs határa, legalábbis ami őket, az ő kicsiny körüket illeti.
A többiek jogaival persze mit sem törődnek. Másokat is
vittek már oda ezekre az estélyekre, és azok nem jöttek
vissza.
– Ügy érti, hogy megölik őket?
Greenwood lenézett a lányra, arca komor volt, szinte
ünnepélyes. – Nem szívesen beszélek magának ezekről a
dolgokról, de kényszerít rá. A hallottak alapján a halál
valóságos megváltás lesz.
– Elhallgatott, elgondolkodott, gondosan válogatta meg a
szavait. – Nem hiszem, hogy magára ilyenfajta veszedelem
vár. Az efféle machinációkat titokban tartja, csak kevesen
tudnak róla. Az utcagyerekeket, az utcalányokat szerintük
fel lehet használni, aztán eldobni. A maguk osztályához
tartozóknak nem ezt a sorsot szánják. De még így is –
ingatta a fejét – őrültségnek tartom, ha egyáltalán
foglalkozik a gondolattal, hogy elmegy oda.
 – Nem leszek egyedül. Hugh velem jön, és Gabriel lesz a
kocsisunk. Mások is lesznek ott. Akárhogyan is, meg kell
keresnem Tobyt. Akármit mond, felelősnek érzem magam
érte. Ez is egy ok, hogy odamenjek.
– Életemben még ilyen makacs, ilyen vakmerő
teremtéssel nem találkoztam. – Lehajolt, homlokon csókolta
Sovayt. – Hamarosan hajnalodik. Próbáljon meg aludni egy
kicsit.
Greenwood visszatért székéhez, de nem aludt el. Ha meg
nem akadályozhatja, hogy a lány odamenjen, hát legyen.
Találjon csak rá Dysart. De ő azon lesz, hogy maga is ott
legyen Thursley-ben.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Már alkonyodott, amikor Gabriel élénk ostorcsördítésekkel
ösztönözte a lovakat Thursley felé. Elhagyatott volt a
környék. A térképen Thursley nem volt messze Londontól,
de vad és elszigetelt tájon vezetett az út. Itt-ott akadt csak
néhány település, a sivár, hangafüves pusztát csak hellyel-
közzel törte meg egy-egy satnya cserjés. A hintó ingott,
zörgött a heves vágtától, a feltámadó szél tépte-rázta a
tölgyek, bükkök nyári lombját.
Sovay a hintóban ült Hugh mellett. Mire Lady Bingham
érte megy, ő már nem lesz otthon. Hugh megérintette húga
karját, rámutatott a hatalmas, ívelt kapura. Jobbra, balra,
ameddig a szem ellát, magas fal meredezett. Megérkeztek
Thursley-be.
A kavicsos út enyhe lankák, sűrű, sötét erdők között
kanyargott. Messze lent a Temze dús, barnás vize
hömpölygött. Megkerültek egy kanyart, és Sovay megint
bátyja kezét érezte a karján.
– Ott van – mutatta izgatott csodálattal Hugh, és szólt
Gabrielnek, hogy fékezze meg a lovakat.
Széles fasor végén meredezett előttük Thursley Abbey.
Sovay éppolyan elképedt bámulattal nézte, mint Hugh. Soha
még ekkora magánlakot nem látott. Compton elférne
egyetlen sarkában. Ez nem is ház; hercegi kastélynak, sőt
királyi palotának is beillene. A tompa vörösben izzó nyugati
égre a sötétség vaskos ujjaként meredő hatalmas központi
toronyból négy ágban sarjadt a különlegesen bonyolult
épületegyüttes; kisebb-nagyobb, négyszögletes, kerek és
hegyes tornyok, tornyocskák törtek a magasba. A csipkézett
oromzat körül károgó fekete madarak – talán hollók vagy
varjak – örvénylettek, akár a felkavart hamu. A különböző
szinteken magas, csúcsíves ablakok törték meg a falat. Az
épület a régmúlt időket idézte, mint távoli, szinte elfeledett
korok látomása.
Különös hely volt. Arányai egészen furcsák – mintha
egymáshoz nem egészen illő épületek elemeiből építették
volna össze. Úgy terpeszkedett a tájban, mint valami
idomtalan szörny, holmi komor címerállat, csupa tüske és
taréj, az egyiknek a feje, a másiknak a farka. Ám
szembetűnő furcsasága ellenére is tagadhatatlan erőt
sugárzott. Aki egyszer látta, sohasem feledte el. Sovay
öntudatlanul is érezte, hogy Thursley kísérteni fogja az
álmait.
– Megborzongtál – vetett rá aggodalmas pillantást Hugh. –
Fázol?
– Nem – rázta meg a fejét Sovay. – Csak…
– Tudom, mire gondolsz – bólintott Hugh. – Valóban futkos
az ember hátán a hideg ettől. Egyik embernek látomás –
kacagott fel idegesen –, a másiknak rémálom.
Sovay bólintott. Elfogta a honvágy, sóvárgott Compton
egyszerű, sallangmentes eleganciája, sötét mézszínű
falainak meleg hangulata után. Legszívesebben megkérte
volna Gabrielt, forduljon meg és vigye haza őket, de tudta,
hogy ez lehetetlen. Compton már nem a béke és biztonság
hona, és soha nem is lesz az, ha Dysart eléri céljait.
Gabriel megeresztette a gyeplőt, és a lovak végigügettek
a magas bükkfák nyílegyenes sorai között a nagy sétányon,
a bejárat felé.
Ahogy közeledtek, mind tisztábban kibontakoztak előttük
a hatalmas épület arányai. Sovay kinézett az ablakon, és
szorosabbra vonta maga körül útiköpenyét, ahogy a hintó
begördült a központi torony vetette hosszú, sötét árnyékba.
Hugh kisegítette Sovayt a hintóból, Gabriel leadogatta a
poggyászt. Nem várakozik ott; máshová szólítja a dolga.
Megpattogtatta ostorát, s a hintó elgördült. Hugh és Sovay a
gigantikus méretű kapu előtt állt. Az erdei fákkal azonos
hosszúságú tölgygerendákból rótt, képtelenül magas kapu
nyolc tömör, díszes sarokvason függött. Csúcsban végződő,
cikornyásan faragott kőoromzata a magasba tört. Zárókövén
a pajzs már annyira magasan volt, hogy lentről ki sem
tudták venni, milyen címer van rajta.
Hugh meghúzott egy kovácsoltvas fogantyút, amire
mélyhangú, vészjósló, gyászos kongás felelt, akár a temetői
harang. Míg vártak, hogy valaki felbukkanjon, Hugh
végigsimította a bejárat két oldalát szegélyező kőfalat.
– Ez nem kőből készült – állapította meg.
Sovay előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. –
Szerintem kőnek látszik.
– Márpedig nem az. Fernand-nal tett útjaimon láttam igazi
gótikus épületeket. Ez itt igen valószínűen faváz, csak úgy
pácolták, mázolták, hogy kőnek hasson. Ezért épült fel olyan
gyorsan. Itt semmi sem az, aminek látszik. – Hátralépett,
felfelé nézett, tekintete komorrá vált. – Hogyan bírhat el ez
az anyag ilyen tömör tornyot?
Ekkor valami gépezet zöreje hallatszott, és a kapu lassan
feltárult. Sovay egy pillanatig nem látott senkit. Aztán lefelé
nézett. A képtelenül magas kaput nyitó férfi képtelenül
alacsony volt. Nem nagyobb egy hat-hét éves gyermeknél.
Makulátlan libériát viselt, és apró termetéhez képest
rendkívül izmos volt a karja, erőteljes a válla. Arca széles
volt, orra akár a penge. Ferdevágású fekete szemének üres
kegyetlensége elfojtott minden, az apró termetén
csodálkozó mosolyt.
– Mivel szolgálhatok?
– Sir Robert Dysart hívott meg bennünket – tudatta Hugh.
– Kérem, jelentse be Mr. Hugh Middletont és Miss Sovay
Middletont.
A törpe nem szólt, csak biccentett két hasonlóan
kistermetű lakájnak, akik előléptek és elvették a poggyászt.
A komornyik irdatlan előcsarnokba vezette a vendégeket.
Mintha székesegyházba léptek volna. A fatető legalább
hetven-nyolcvan láb magasra emelkedett, a hatalmas
keresztgerendákon a dombormívű címerpajzsok a nagy
magasságban pusztán gombfej ű szögnek látszottak. A falba
mélyesztett magas, csúcsos, színes üvegablakok
pompásnak tűnhettek, amikor átsütött rajtuk a nap, de
alkonyatra már tompának, homályosnak látszottak.
Falikarokba illesztett vaskos gyertyák és a mennyezetről
függő óriási kandeláberek sárga fénytócsákat vetettek a
padlóra.
Mindenhonnan sötétség kúszott be, az irdatlan
kőrengetegben kényelmetlen, hideg és sivár volt a terem.
Sovay általában nem volt babonás, de a hátuk mögött
tompa döndüléssel becsukódó óriási fakapu hangját baljós
figyelmeztetésnek érezte: innen többé nem szabadulnak.
Kényszerítette magát, hogy fel-alá járkáljon a Compton
udvaránál is szélesebbnek tetsző óriási terem kőpadlóján.
Bármilyen kézzelfogható veszedelemmel szembenézne, de
ez a hely kiszívta minden erejét. Hatalmas lépcsősor
vezetett keskeny ív alatt, amely pontos tükörképe volt a
bejáratnak.
Az ív a nagy torony alatt fekvő nyolcszögű térre vezetett.
A komornyik intett: itt várakozzanak. Sovay felnézett az
égbe szökő pillérekre, a magas ívekre, csúcsos ablakokra.
Legalább ötven láb hosszú, karmazsinvörös kárpit függött a
galériáról. Szellő vagy más mozgás hatására kissé
fodrozódott és egy pillanatra megemelkedett az anyag,
sötét teret fedve fel maga mögött, növelve a titokzatosság
érzetét. Hatalmas, nyolcoldalú bronz lámpás forgott,
lengett, csavarodott igen lassan a légáramban. A festett
üvegtáblákon és a bonyolult kőcsipkéken áthatoló fény több
árnyalatú, hullámzó mintákat rajzolt. A hatás kissé keleties,
és különösen nyugtalanító volt. Sovay még soha életében
nem látott ennél zavarbaejtőbb helyet. Az épületet úgy
tervezték meg, hogy nyűgözze le a látogatót, hogy érezze
úgy magát, mint a mesebeli kisfiú az óriás kastélyában.
Hugh megfogta és megszorította Sovay kezét.
– Olyan, mint az óriás kastélya – mondta, visszhangozva
húga gondolatait. – Mi pedig a két gyerek vagyunk, akik
eltévedtek a rengetegben. Odanézz – mutatott a magasba. –
Látod? Még denevérek is vannak. – Sovay eddig nem is
vette őket észre. Miközben a teremtmények a nagy lámpás
körül keringtek, úgy festettek, mint megannyi selyemsál. –
Először székesegyházra emlékeztetett ez a hely, de az az
érzésem, hogy itt semmi szent dolog nem található.
– Mit gondolsz, mi történik itt? – kérdezte Sovay.
– Fogalmam sincs – vont vállat Hugh. – Ne is találgassunk.
Ami akadály az utunkba kerül, sorra megbirkózunk vele.
Suttogóra fogták a hangjukat; erre késztette őket a
lappangó érzés, mintha templomban volnának
– nem tartottak attól, hogy meghallja őket valaki, pedig
fent a magasban Dysart a galérián könyökölt, és magában
mosolygott. A terem akusztikája révén a Nyolcszögben
kiejtett minden szó hallható volt a Hallgatózó Galérián. A
ház ura gyakran várakoztatta ott látogatóit. Szívesen
hallgatta első benyomásaikat, a bámulat és a félelem
elsuttogott elegyét, amelyet a hatalmas épület csöpögtetett
beléjük. Nem szándékozott lemenni vendégei fogadására.
Még csak nem is akarta tudatni velük, hogy ott van.
Biccentett parányi komornyikjának, Meldronnak, az pedig
lement a csigalépcsőn.
A szolga visszatért Sovayhez és Hugh-hoz, majd intett:
kövessék. Egy zenekarzatot hordozó ív alatt áthaladva
előcsarnokba értek, amely hosszú galériához vezetett. Az
előcsarnok és a Nyolcszög hideg üressége után a látvány
hatására Sovay megbotlott, és visszafojtotta a lélegzetét. A
szoba a végtelenbe veszett, ajtó-ajtó után nyílt a fenséges
gazdagságra. A cirkalmas legyezőt mintázó mennyezeten
megannyi karcsú ág fakadt pompás mívű gyámkövekből;
mindegyikükre angyalarcot faragtak. A padlót gazdag
mintájú kék és vörös szőnyeg borította, a falakat karmazsin
damaszt. A szobát ezüst tartóba illesztett függő lámpások
és gyertyák világították meg. Lágy fényük padlótól tetőig
könyvritkaságokkal megtöltött mahagóni könyvszekrényekre
hullott. Reneszánsz festmények fénylettek drágakövek
színében: ifjak smaragdzöld bársony sapkában, rubinvörös
tunikában; napkeleti bölcsek gyönggyel kivarrt köpenyben
térdeltek ultramarinkék palástot viselő Madonnák előtt.
Néhány lépésenként egzotikus anyagból készült állványok
álltak, rajtuk ritka tárgyak: hegyikristályból faragott ovális
csésze, madarakkal borított arany doboz, óriási kagyló
díszes ezüst tartóban, topázból faragott csésze, a fogója
rubinszemű, halvány arany sárkány.
Káprázatos volt a látvány túláradó gazdagsága, a szem
nem is tudta befogadni. Minden egyes darab szépségről,
egyediségről és hihetetlen gazdagságról beszélt.
A komornyik végre jobb felé fordult, és kinyitott egy
magas kétszárnyú ajtót. Nem kevésbé díszes, de kisebb,
meghittebb hangulatú szobába léptek. A közepén csillogó
üveggel, ezüsttel megterített kerek asztal állt.
A komornyik tovább kísérte őket, majd felpillantott. –
Gazdám sajnálja, hogy várakoztatni kénytelen önöket.
Számos fontos dolog vonja el a figyelmét. Reméli azonban,
hogy a várakozás perceit a legnagyobb kényelemben töltik
el.
Széket húzott hátra Sovaynek, majd Hugh-nak. Bort töltött
mindkettejüknek, azután távozott.
Dúsan terített asztalnál ültek. Előttük a tányérban tojásos
sóskaleves gőzölgött, az asztalon aszpikkal bevont csirke,
pisztráng és lazac, zeller tejszínnel, valamint töltött
articsóka. A tálalón gúlába rakott gyümölcs és édesség:
ananásszal koronázott piramist alkottak a friss szőlő,
datolya, füge és narancs, a cukrozott sárgabarack, mandarin
és gyömbér, cukrozott gesztenye, marcipán levelek,
cukorkák, arany és ezüst szirmokkal bevont cukrozott
mandula.
– Különös – szólalt meg Sovay, miközben kanalát a
levesbe merítette. – Az étel friss és meleg, mintha vártak
volna ránk, és annyi, hogy egy egész vendégsereg
jóllakhatna belőle, az asztalt mégis csak két személyre
terítették. – Letette a kanalát és megborzongott. – Még most
is úgy érzem, hogy valami mesébe csöppentünk.
 Hugh belekanalozott a levesbe és megkóstolta. – Nos, ez
valódi étel, én pedig éhes vagyok. – Letört egy darabka
fehér zsemlét és beleharapott. – Rajta. Együnk. Nem
vagyunk Meseországban, Sovay, bármi is legyen a látszat.
Mihelyt befejezték az étkezést, azon nyomban ott termett
a komornyik.
– Szíveskedjenek követni – nyitotta ki előttük az ajtót.
– Találkozhatunk Sir Roberttel? – tudakolta Hugh.
– Ma sajnálatos módon nem – tájékoztatta őket a
komornyik. – Pillanatnyilag sürgős ügyei akadályozzák
ebben. Elnézésüket kéri. Holnap fogadja majd önöket.
Reméli, Thursley elnyeri tetszésüket és mindent kielégítőnek
találnak.
Azzal visszavezette őket a hosszú galérián. Mielőtt a
Nyolcszöghöz értek volna, felvezette őket egy lépcsőn.
Az első lépcsőfordulón megállt.
– Itt az ön lakosztálya, Miss Middleton.
Tágas szobába vezette Sovayt. Az utazóládáját már
felhozták, ruháit kicsomagolták, hálóöltözékét az ágyra
terítették.
– Szíveskedne követni, Mr. Middleton?
Azzal távoztak és Sovay magára maradt az irdatlan ház
tátongó némaságában.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Sovay szobáról szobára járt. Tűz égett a nappali szoba és
a hálószoba kandallójában, és mindkét helyiséget csillárok
világították meg. Főúri volt a berendezés, a sötét tölgyfából
készült falborítás és bútor. A hálószoba sarkában hatalmas
ébenfa szekrény állt, a márvány mosdóállványt ónix berakás
díszítette. Szobalányt, szolgát Sovay sehol sem látott, de a
mosdókancsóban forró volt a víz.
Az ágy fölött halványzöld selyemfüggöny, az ágykárpitot
és az ágytakarót hímzett virágcsokrocskák díszítették. Az
ágyat a legfinomabb ágyneművel vetették meg, a pehely
derékalj igen kényelmesnek látszott, de Sovay a
legcsekélyebb fáradtságot sem érezte. Szobáról szobára
bolyongott, nem bírt nyugton maradni. Vajon hol lehet
Hugh, törte a fejét, és hogyhogy sem a vendéglátónak, sem
pedig a többi vendégnek semmi nyoma?
Bármennyire is küzdött ellene, halvány, de mindent átható
fenyegetés lopózott a lelkébe. A lámpák, a kandalló lángoló
tüze ellenére árnyak gyülekeztek körülötte. A sarokban
magasló szekrényre pillantott. Épp elég regényt olvasott,
hogy tudja, ha valami, vagy valaki lappang a szobában, az
csak ott lehet. A sarokban valami fehérség villant. A félelem
elszorította a torkát, de mindjárt feltört belőle a nevetés.
Nehogy már a kisgyerekkori rettegés legyen úrrá rajta! A
„kísértet” nem volt más, mint a tulajdon képe az
állótükörben.
Rendeltetésszerűen használta a szekrényt: elrakta a
ruháit, majd letelepedett a kandalló előtt álló, díszesen
faragott székbe. De ott sem volt nyugta. Inkább tennie kéne
valamit, mintsem magára maradjon a képzelgéseivel.
Elhatározta, hogy megkeresi Hugh-t.
Résnyire kinyitotta az ajtót, majd kikandikált. A lépcsőt
fénybe borították a falba illesztett lámpások. Óvatosan
felosont a következő fordulóra. Épp olyan ajtót talált ott,
mint amilyen a magáé. Bekopogott, elsuttogta Hugh nevét,
de választ nem kapott, és amikor megpróbált benyitni a
szobába, az ajtót zárva találta.
Vajon most merre? Balra súlyos függöny rejtette a
bejáratot egy másik hosszú galériához, amely egy sötét,
távoli toronyhoz vezetett, amelyet Sovay nem talált
különösebben érdekesnek. Jobbra tölgyfa ajtó magaslott.
Meglepetésére ez nem volt zárva. Egy hatalmas szobába
jutott, amelynek széle-hossza azonos volt az alatta elterülő
Nyolcszögével. Sovay azonnal rájött, hogy laboratóriumba
került, amely sokkal terjedelmesebb és nagyobb szabású,
mint az édesapjáé Comptonban. Igen meleg volt, a
helyiséget téglából épült kemence fűtötte, amelynek
peremén jókora olvasztótégely és réz lepárló edény állt. A
nyomasztó, nehéz levegőt vegyianyagok szúrós szaga
hatotta át, amely mögött különös, kellemetlenül édeskés
szag rejlett.
A szobát a helyiség teljes szélességében futó magas
üvegablakon át bezúduló holdfény világította meg. Óriási
nagyítókészülék állt készenlétben, hogy majd felfogja az
első napsugarakat. Mikroszkópok és más műszerek
sorakoztak a szép mívű, széles asztalon, bronz felületük
visszaverte a kinti fényt. Más szerszámok, tartozékok
hevertek szerteszét, amelyek egyikét Sovay dörzskorongnak
vélte, amely jóval nagyobb volt, mint amilyet valaha is
látott.
A falba mélyesztett polcokon sorakozó színes
üvegpalackok folyadékokat, vegyszereket tartalmaztak. Egy
cinktetejű asztalon kísérletekre váró lepárló készülékek,
üveg palackok és gömbölyű tartályok sorakoztak, mind jóval
nagyobb, mint amilyeneket édesapja használt. Egy fa lócáról
vastag bőrszíjak és csatok függtek, két oldala mentén
csatornák húzódtak. Az elszíneződött takaró alatt egy alak
rajzolódott ki. Sovay tétovázva közeledett, a kellemetlen
szag egyre erősödött, ahogy óvatosan megemelte a durva,
szürke vászon sarkát. Az asztalon egy részben felboncolt
holttest feküdt. Sovay gyorsan elejtette a takarót, miután
egy pillantást vetett a kék és vörös erekkel csíkozott szürkés
sárga húsra. A tartósító alkohol édeskés szaga alig leplezte
a bomlás mindent átható bűzét. A szíj egyik csatja
beleakadt Sovay szoknyájába, mikor odébb lépett, és egy
pillanatig eltűnődött, hogy ez ugyan mire is szolgálhat.
Aztán rádöbbent. Megbéklyózni csak élőket kell.
Nem érzett kísértést, hogy kikutassa, ugyan milyen undok
titkokat rejthet még a laboratórium, de az ajtó felé menet
megtorpant: a lépcsőről hangok és léptek hallatszottak.
Nem menekülhetett. Körülnézett, hogy hova rejtőzhetne, és
magában fohászkodott, bárcsak elegendő helyet találna a
szoba végében, a függönnyel fedett benyílóban. Újabb
vendégek érkezhettek, talán már itt is vannak. Thursley
akkora, hogy akár több század is táborozhatna itt, és még
csak nem is tudnának egymásról. Épp idejében rejtőzött el.
Az ajtó nyílt, és a szoba bűzébe szivarfüst sűrű, aromás
illata vegyült.
– Uraim, üdvözlöm önöket laboratóriumomban. – Dysart
hangja egészen közelről hallatszott. – Hálás lennék, ha nem
nyúlnának semmihez – tette hozzá, amikor a léptekhez a
bámulat moraja, a látványt méltató felkiáltás elegyedett. –
Az önök biztonsága így kívánja. Számos vegyianyag
veszedelmes, mérgező és erősen maró. Némelyik műszer
nagyon kényes, és sokuk pótolhatatlan.
Ahogy a látogatók távolodtak Sovay búvóhelyétől,
megkockáztatta, hogy átlessen a függönyök résén. Hat-hét
férfi vette körül a lócát, némelyikük egyenruhában.
– Megismételtem a radikális Joseph Priestley kísérleteit,
valamint a közelmúltban a guillotine alatt elpusztult jeles
francia tudós, Lavoisier experimentumait – szónokolt Dysart.
– Megelégedésemre bizonyítanom sikerült, hogy az oxigén
nevű elem szükséges az élet fenntartásához. Bizonyítottam
továbbá, hogy e tekintetben nem különbözünk az állatoktól.
– Kezét egy akkora üvegburán nyugtatta, amely alatt egy
kisgyermek is elfért volna. – Az élet fenntartatik, de hogyan
keletkezik? E kérdésnek szentelem most a figyelmemet,
uraim. Oly korban élünk, amikor a Józan Ész uralkodik. Ideje
elvetnünk az ősi babonákat, a vak hitet valamely rejtelmes
istenségben, akinek a létét nem lehet bizonyítani. Számos
holttestet boncoltam fel, uraim, némelyikük még meleg volt,
de nem sikerült megtalálnom a lélek fészkét. Nem; arra a
meggyőződésre jutottam, hogy a titok másutt keresendő.
Figyeljenek, azonnal demonstrálom az elméletemet.
Dysart kényes szerkezetek bonyolult sorához lépett, és
megforgatott egy kereket, előbb lassan, majd egyre
sebesebben. Ahogy a forgás gyorsult, a szerkezet felzúgott,
felpörgött. A szobát halk bugás töltötte el, majd éles
csattanás hallatszott. A hallgatóság egy-két tagja riadtan
felkiáltott, majd az egész társaság hátralépett, amikor mint
holmi parányi villám, szaggatott lila villanás szökkent át két
gépezet közötti légtéren.
– Elektromosság, uraim, elektromosság! Az élet szikrája,
az élet ereje! – Dysart megfékezte a forgó kereket, a
szikrázás elhalt. – Ha megfelelő mennyiséget gyűjthetnénk
belőle, még az is lehetséges lenne, hogy újraélesszük a már
nem élőt. Evégből ezt a mechanizmust a torony csúcsához
kötöttem, hogy elméletemet a villámlás erejével
bizonyíthassam. De nem azért hoztam önöket ide, hogy
tanúi legyenek ennek a kísérletnek vagy hogy a
tudományról társalogjunk. Ezt csupán illusztrálás kedvéért
mutatom önöknek. Azért hívtam önöket Thursleybe, hogy
közös cselekvéssel újraélesszük a politika haldokló testét,
amely – mint önök minden bizonnyal egyetértenek velem –
épp oly halott és bűzlő, mint ez a holttest itt a lepedő alatt.
Villámcsapás módjára kell cselekednünk – új életet kell
létrehoznunk, sosem látott új teremtményt alkotnunk, olyat,
amely mindenestül a mi hatalmunkban van! Meg kell
semmisítenünk azokat, akik a halott rendszer fölött
őrködnek, ugyanakkor el kell kergetnünk a forradalom
dögevő kutyáit is, amelyek a hulla körül szaglásznak. Lehet-
e mindennek jobb módja, mint ezt a kettőt egymásra
uszítani?
Dysart elméletére büszkén elvigyorodott. Amikor
felnevetett, a többiek is csatlakoztak hozzá.
– A gyújtózsinórt elhelyeztük, uraim. Önök holnapután
visszatérnek az országon belül, a kormányon belül elfoglalt
helyükre, készen arra, hogy a tűzvész után átvegyék a
hatalmat.
Dysart az előtte álló gömb fölé tette kezét, a többiek
pedig lenyűgözve figyelték, amint a szobát lila és kék fény
tölti el. Dysart ujjaiból villámok fakadtak és táncot jártak a
gömb belsejében.
Izgatott beszélgetés tört ki a csoportban, ahogy kiléptek a
szobából, és lefelé indultak a lépcsőn. Sovay addig maradt
búvóhelyén, míg minden hang el nem halt, csak a pokoli
masina zúgott, szikrázott. Vendéglátójuk tehát otthon van,
de úgy látszik, csak a barátai számára. Konspirációjuk
szakasztott olyan gálád, ahogyan Oldfield megjósolta. Meg
kell keresnie Hugh-t, hogy elmondja neki a tapasztaltakat –
de bátyja bárhol lehet ebben az irdatlan épületben. Meg kell
várnia a másnapot. Jobb, ha nem bolyong a sötétségben. Ki
tudja, milyen borzalmak rejlenek a falak mögött?
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Sovay visszaosont szobája menedékébe. Becsukta maga
mögött az ajtót, és lefekvéshez készülődött. Gyorsan
felvette hálóruháját, és elfújta valamennyi lámpást. Majd
bebújt az ágyba és fejére húzta a takarót.
Nyomasztó álomból riadt fel, levegőért kapkodva. Valami
a mellére telepedett, a szuszt is kiszorította belőle… Kiverte
a verejték, a takaró köréje csavarodott, félig lelógott az
ágyról. Felkelt, lámpást gyújtott, és eltökélte, hogy ébren
marad.
Szándéka ellenére mégis elnyomhatta az álom, mert mire
megint kinyitotta a szemét, már világos volt. Egy szobalány
elhúzta a függönyt, majd vizet töltött a mosdótálba.
Megfordult, amikor meghallotta, hogy Sovay megmozdult.
A lány nem volt más, mint Lydia. Sovay feltápászkodott,
elképedve látta a komornáját. Nem szándékozott magával
hozni. De arról megfeledkezett, mennyire elszánt teremtés
Lydia.
Lydia diadalmas mosolya menten elhalt, amikor Sovay
kiugrott az ágyból és megragadta a karját.
– Nem maradhatsz itt, Lydia.
– De akkor ki segít a kisasszonynak? Lady B elhozta a
ruháját, meg a többit. Nem akarja megnézni? Annyira…
– Nem. Nem akarom megnézni. Azt akarom, hogy menj el
innen. Azonnal.
Lydia láthatólag könnyeivel küszködött. – Ha jobban
szeretné, hogy Lady Bingham komornája…
– Nem erről van szó. Ha itt maradsz, nagy veszélybe
kerülhetsz.
– Miféle veszélybe?
– Nem tudom, de hidd el, tudom, mit beszélek.
– Hát jó. – Lydia szipogva megtörölte az orrát. –
Összekészítem a holmiját, azután elmegyek. Hugh úr
kereste, de a kisasszony még aludt. Azt üzeni, várja a Kék
Szobában. Azt mondja, Ön tudja, hogy hol van.
Sovay gyorsan megmosdott, felöltözött, és lement a
Nyolcszögbe. A nappali világítás teljes fenségességében
mutatta a helyet. Napfény áradt be a magas, festett üveg
ablakokon, a Nyolcszög közepének tompa kőtömbjei pedig
úgy ragyogtak, mint megannyi óriási, ékkövekkel kirakott
pajzs. Ugyanazon a galérián ment végig, amelyiken előző
este. A fényben melegen, barackszínben ragyogtak a
boltozatos mennyezet halvány kövei és kirajzolódott a finom
faragás bonyolult mintázata. Balra, a kerengő közepén
szökőkút csobogott. Nagy fekete madár röppent alá fentről,
a faragott medence szélén biggyeszkedve mártotta a vízbe
hosszú, görbe csőrét. Mintha tudatában volna Sovay
jelenlétének, hirtelen felnézett, fejét félrebillentette, és
sötét gyöngyszemével méregette a lányt.
Sovay rátalált a bátyjára, aki addigra már megreggelizett.
Sovay zabkását kanalazott tálkába, és töltött magának
egy csésze kávét.
– Jól aludtál? – kérdezte Hugh.
– Tűrhetően – válaszolta Sovay –, ahhoz képest, amit
láttam. Beszámolt Dysart laboratóriumáról és az ott látott
férfiakról.
– Tehát katonák is voltak ott? – Hugh töltött még magának
az ezüst kávés kannából.
Sovay bólintott.
– Valószínűleg századparancsnokok. Az ország háborút
visel Franciaország ellen. Csapatokat küldtek Hollandiába és
Belgiumba. A flotta a Karib-tengeren és a Földközi-tengeren
állomásozik. – Hugh komoran elhallgatott. – Dysartnak
elegendő, ha két század támogatja az államcsíny
végrehajtásában. Még ha meghiúsul is a tervük, gondold
csak el, micsoda vérontással járhat. – Hugh letette a
csészéjét. – Meg kell állítanunk. Még ma este. Ez az
egyetlen esélyünk. – Megfogta
 Sovay kezét, a szemébe nézett. – Akármi történik, le kell
győznünk. Derekas munkát végeztél tegnap este. Nos, én
majd megtudom, kik ezek az összeesküvők, és mihelyt
Oldfield ideér, beszélek vele is, Virgillel is. De ne feledd –
szorította még erősebben Sovay kezét –, senkiben sem
bízhatunk. Csak egymásban.
– Mit tegyek? – kérdezte Sovay.
– Játszd meg az ártatian hölgyvendéget. Sétálj a parkban.
Keresd meg azt a kullancsszerű nőszemélyt, Lady
Binghamet. De mindenekelőtt, tartsd nyitva szemedet-
füledet.

***

Sovay egy kis hátsó ajtón át kavicsos ösvényre, majd egy

faragott kapun át egy lépcsősorhoz jutott, azon lemenet
pedig tág gyepszőnyegre ért.
Nekivágott a pázsitnak, szoknyáját megemelte, hogy vizes
ne legyen a fűtől. A pázsit hirtelen szakadékba torkollt.
Messze lent nagy tó terült el. Sás és nád nőtt körülötte, de a
néma, sötét víz nagy mélységet sugallt. Sovay meghőkölt
egy fajdtyúk rikoltása hallatán. Az éles hangra egy másik
válaszolt, bár a tó sötét tükrét semmi nem borzolta. A túlsó
parton erdő magaslott, a faágak a part fölé nyúltak. Alig
százyardnyira lehetett csupán a tó a háztól, mégis
távolinak, rejtelmesnek tetszett ez a hely, mintha a dombok
erdős magányában holmi feneketlen tengerszem rejtőzne.
Sudár fenyők csoportján át egy kerek épület kupolás
tetejét pillantotta meg. Rejtett mivolta, különös alakja furcsa
érzéssel töltötte el. Elhatározta, hogy megtudja, mit rejthet
az épület. Tiszafák magas sorával szegélyezett utacskára
bukkant. Követte az útvesztőre emlékeztető kanyargós
ösvényt, és egyszercsak egy kápolna előtt találta magát.
A szalmaszínű kőből épült zömök, kerek építmény emelt
talapzaton állt, dór oszlopok fedett csarnoka vette körül.
Mögötte meredek hegyoldal, éppoly mesterséges és idegen
ebben a tájban, akárcsak az épület maga. A sziklás
meredélyt magas, sötét ciprusok, karcsú jegenyék
pettyezték. Sovay úgy vélte, holmi árkádiai tájat vagy olyan
toszkán domboldalt akartak imitálni, amilyet Dysart
valamelyik reneszánsz Madonnájának válla fölött látott.
Nehéz lett volna megállapítani, vajon az épületet holmi
szélsőséges fantázia kielégítésére emelték, avagy tényleges
célt szolgál-e. A bejáratot kétszárnyú ajtó takarta, amelynek
bronz veretét dombor-mívű meduzafő díszítette. Sovay
lenyomta a cirkalmas kilincset, de az ajtó zárva volt.
Hátralépett, felpillantott a tető és az oszlopcsarnok teteje
közötti sávon futó szegélydíszre. A faragás viharvertnek
tűnt, mintha valami ősi pogány szentélyről származna. A
részletek az elemek rombolásának következményeként
elmosódtak, jóformán lehetetlen volt pontosan
megállapítani, mit is ábrázolnak. Ahogy Sovay a formákat
tanulmányozta, mintha oszladozó arcok merednének rá;
félig emberi, félig állati alakok vonaglottak összefonódva,
kentaurok és szatírok jártak pogány táncot. Megviselt
külsejük erős ellentétben állt a bejárat fölötti faragással. Itt
a nagy Pán isten hatalmas görbe szarvait mintha csak
tegnap faragták volna. Álláról élesen göndörödtek
szakállának fürtjei. Vaskos orra két oldalán meredő keskeny,
ferde szemei nyugtalanítóan életszerűnek tűntek gúnyos
bakkecske-vigyora fölött.
A nap sütött ugyan, de az épület árnyékában mégis hideg
volt. Sovay megborzongott, mintha holmi baljós madár
szállt volna át a sírja fölött. Mintha csak a gondolatai idézték
volna fel, a helyet mintegy kísértő nagy madarak egyike
hangos károgással, nagy szárnycsattogtatással leszállt egy
sudár fenyőre. Egyetlen fekete toll libegett alá. Sovay
felvette, majd visszaindult a kastély felé. Ügy érezte, arra a
napra bőven elegendő volt ez a felderítő út.
Az ösvény, amelyen elindult, visszavezette az épület
északkeleti szárnyánál elterülő, fallal körbevett kertbe. A
gondosan ápolt virágágyak közt a hosszú északi szárny felé
tartott. Hirtelen egy élénk szín villant a szemébe az egyik
emeletről. Narancsvörös parókát viselő nő sietett végig a
hosszú galéria fölötti fedett folyosón. Aligha létezhet
Londonban vagy akár a környező megyékben ilyen harsány
színű bozont, gondolta Sovay. Csak Pierce mama lehet az.
Vajon mit keres itt? Sovay meggyorsította lépteit. Nos,
hamarosan kiderül minden.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Sovay még épp idejében ért fel a galériára, hogy lássa,
amint Pierce mama besurran egy ajtón az egyik zömök
toronyba, amely a párjával együtt az északi szárnyat őrizte.
Sovay sietve az asszonyság nyomába eredt, és még látta,
amint a szoknyája sarka eltűnik a lépcsőfordulóban.
Óvatosan nekiindult ő is a lépcsőnek, vigyázva, hogy meg
ne lássák.
Pierce mama megállt az első lépcsőfordulón. Sovay a
hangok hallatán megtorpant, és fülelt. A lépcsőforduló
elrejtette.
– Hogy vannak ma az én kiscsibéim? – hallotta Pierce
mama hangját. – Remélem, már nem csintalankodnak?
– Veszteg vannak, akár a kisegerek, asszonyság –
válaszolt egy férfihang. – Mukkanni se mernek.
– No, ezt örömmel hallom – mondta erre az asszony. –
Most pedig eresszen be, jóember. – Üvegkoccanás
hallatszott. – Nem akarnám, hogy keresztbe álljon a szemük,
de egy-két korty nem árthat. Nem foszthatom meg az én
kicsinyeimet a finom anyatejtől!
– Gin volna ez, asszonyság? – kérdezte egy férfi. – Nekünk
nem szánna egy üveggel? Megszomjazik ám az ember, ha
itt üldögél egész nap!
– No nem bánom, de csak ezt az egyet. Mert kell ám a
többi az én kicsikéimnek!
Sovay hallotta, amint kulcs csikordul a zárban. Alighanem
ott tartják Tobyt meg az utcáról begyűjtött többi fiút. Hogy
mi célra, arról Sovaynek csak ködös elképzelése volt, de így
is megrázkódott az undortól, a haragtól. Némelyek odabent
még szinte gyerekek, akiket adnak-vesznek Pierce mama
hasznára, és akik ki vannak szolgáltatva ezen urak kénye-
kedvének. Nos, ezt bármi áron megakadályozza!
 Pierce mama nem maradt bent sokáig. Amikor kijött,
bezárták mögötte az ajtót, majd az őrökkel folytatott némi
enyelgés után lement a lépcsőn, és elsietett a boltozatos
folyosón. Amikor a túlsó végen is becsukódott az ajtó, Sovay
előjött búvóhelyéről. Visszament a szobájába, és örömmel
nyugtázta, hogy Lydia elment. Gyorsan átöltözött, felöltötte
legegyszerűbb ruháját, és előkeresett egy szürke
gyapjúkendőt. Inasért csengetett, és egy üveg bort hozatott.
A toronyba vezető lépcső alján fejére húzta a kendőt.
Vállát meggörnyesztette, tekintetét a padlóra szegezte,
ahogy az ajtót őrző emberekhez közeledett.
– Pierce mama küldött – suttogta a nagyobbik férfi
csizmájának. És előhúzta a palack nyakát.
– Nocsak? – nézett nagyot a nagydarab férfi.
– Igen – suttogta Sovay. – Azt mondta, hozzak fel még egy
üveggel.
– Aztán téged hol rejtegetett? – kérdezte amaz, de esze
ágában sem volt kinyitni az ajtót. – A takarosabb
menyecskéket másutt tartja, mi? A ravasz vénasszony!
Felállt, közelebb lépett. Sovay szorosabban fogta az
üveget. Be kell jutnia Tobyhoz meg a többiekhez, de nem
szabad, hogy ezek leleplezzék. Azt azonban nem tudta, mit
tegyen, ha ez az undorító figura hozzá akar érni.
– Ejnye, ejnye, Billy fiam – röhögött fel a másik, és
megfogta társa karját. – Nem dézsmáljuk meg az árut!
– Ha nem, hát nem. – A kövér őr kelletlenül előhalászott az
övén csüngő láncról egy kulcscsomót.
Sovay amennyire tudott, elhúzódott a férfi tapogatózó
marka elől, miközben az kinyitotta a zárat.
– Nem könnyű téged megkapni, mi? – Az őr olyan szorosan
nyomakodott hozzá, hogy érezte a lehelletén a gin édeskés
bűzét. Végre beengedte. Sovay letette az üveget, szeme
nagyra tágult. Thursley újabb meglepetése tárult fel előtte.
Az építészeti csodákon, pazar termeken, gyönyörű
berendezésen kívül Thursley saját bordéllyal is
dicsekedhetett, s bár Sovay tapasztalata e téren igen
korlátozott volt, ezt itt roppant elegánsnak vélte. Ennek a
szobának is megvolt a maga témája, akárcsak a többinek.
Török háremet utánozott, már ahogy Sovay elképzelte az
ilyet: az alacsony pamlagokat, heverőket drága kárpit
borította, a padlón párnák hevertek, a mennyezetről selyem
függöny és brokát kárpit csüngött, a függönyöket arany
zsinór fogta össze. Egy csapat fiú ült a padlón. Kártyáztak.
Egyikük Jack volt, az ír gyerek Pierce mama műintézetéből,
Toby barátja.
Felnézett, amikor Sovay belépett, és nagyon meglepődött,
hogy itt látja a lányt.
– Miss Sovay! – A fiú felkelt, közelebb lépett. – Mit keres
itt?
– Megláttam Mrs. Pierce-t, és eltűnődtem, vajon miben
sántikál. Hát követtem. Hol van Toby?
– Nem ‘tom – vonta meg a vállát Jack. – Megpróbált
elszökni, de elkapták és elvitték. Azért állították ide azt a
két melákot.
– Nincs itt? – Sovay megdöbbent. Hogyan találja most
meg a fiút? – Mi történt?
– Elkapták, visszahozták, majd Pierce mama
mindnyájunkat megleckéztetett. Aztán elvitték valahova.
– De hova?
– Nem ‘tom – rázta meg a fejét Jack. – Mama valami
olyasmit motyogott, hogy „odale”. Többet nem tudok.
– Ez a hely…
– Hát nem csudás? Van ám még több szoba is. Odafent.
Kész útvesztő. Van itt minden. Még ópium is. – Biccentett
egy ezüst berakású rózsafa szekrényke, több finommívű
füstölő és egy sor hosszúszárú pipa felé. – Bár ahhoz nem
szabad hozzányúlnunk. Az az uraknak van ott. – Halkabbra
fogta hangját, óvatosan körülnézett. – A többiek azt se
tudják, hova legyenek örömükben. Akármilyen mesével eteti
őket a Mama, elhiszik. De nekem sehogyse tetszik a dolog.
Tobynak se. Azért gondolta, hogy körülszimatol. Ez itten
olyan szép, hogy nem is lehet igaz – ingatta a fejét. –
Életemben még jó szót senkitől nem kaptam, pláne nem
ajándékot, főleg nem tőle, és egyszeriben minden csupa
kalács meg édesség. – A padlón álló bronz tányéron
szétszórt morzsákra mutatott. – Mint a mesében.
Felhizlalnak minket, mielőtt levágnának.
– Kiviszlek innen benneteket, ígérem – mondta Sovay, bár
maga sem tudta, hogyan viszi ezt véghez. – De először meg
kell keresnem Tobyt.
– Mink készen állunk. Nem csak Toby meg magam, más is
van, akinek sehogy sem tetszik ez itten. Ha megtalálja a
Toby gyereket, adja ezt oda neki. – Jack átnyújtott egy
kulcscsomót: vékony kulcsok sora függött rajta, egészen
kicsitől jókoráig. – Álkulcsok, szüksége lehet rájuk. Sikerült
belecsúsztatnia az őr zsebébe, míg őt átkutatták. Én aztán
elcsórtam – vigyorodott Sovayre. – Gyerekjáték volt. Aztán
Tobyt elhurcolták.
Egy lány tántorgott ki egy másik szobából. – Hozta már a
gint a vén csoroszlya? – Körülnézett, tétova pillantása
Sovayn állapodott meg. – Új barátnőd van, Jacky gyerek? –
Feléjük imbolygott. – Hogy hívnak, he? Még sose láttalak. Mi
van, nem is köszönsz? Lenézel minket, mi? Mit bámulsz? –
Sovay felé tántorgott, kezét ökölbe szorította. – Ne bámulj
már, hallod-e, te felfuvalkodott kis nagysága!
– Ejnye már, Rosie – lépett közbe Jack. – A gin beszél
belőled. Ne húzd fel magad. Legjobb, ha elmegy – súgta
Sovaynek. – Sok szerencsét, kisasszony.
– Köszönöm Jack. – Sovay már az ajtó felé indult. – Sok
szerencsét neked is.

***

„Odale.” Ennyit tudott Toby hollétéről. Sok lépcső van a

kastélyban, nyilván terjedelmes pince rejlik az épületnek
minden egyes része alatt. Amikor a felső galéria szintjére
érkezett, megállt. A lépcső lefelé vezetett. Nem valószínű,
hogy a szabadulni igyekvő, rugdalózó Tobyt az épületnek
valamelyik más szárnyába hurcolták. Talán az a legokosabb,
ha errefelé indul el.
Egy sor lépcső, még egy – Sovay eltökélte, amíg csak
lépcsőt lát, nem áll meg. Már csak tapogatózva jutott
lejjebb, ide már alig hatolt fentről világosság. Miért is nem
gondolt rá, hogy gyertyát hozzon?! Éppen vissza akart
fordulni, amikor lentről halvány fény látott meg. A lépcső
végül téglaboltozatba torkollt. Sovay óvatos pillantása
széles kőfolyosóra esett, amelyet fali tartókban égő fáklyák
fénye világított meg. Jobbra-balra szobák – széles bejáratuk
ívelt, mint valami pincelejárat. A jókora kőtömbökből rótt fal
a kőműves szerszámainak nyomát viselte, színe szürke,
akár a romoké. Ha a föld színéről eltűnne is a kastély, a föld
alatti rész bízvást megmarad.
Sovay behúzta a fejét, mert alacsony volt a mennyezet, és
elvett egy fáklyát, hogy megvilágítsa az utat. Elszorult a
szíve. A jobbra-balra nyíló helyiségek: megannyi, lelakatolt
ráccsal elzárt borpince, tele porlepte palackok soraival. A
pincebejáratok sora szinte a végtelenbe nyúlt. Mi van, ha
ezeket a pincéket valóban csak rendeltetésük szerint
használják, azaz tárolásra? Toby bárhol lehet, és ő talán
sohasem talál rá. Továbbment, míg egy elágazáshoz nem
ért. Most merre? Töprengve állt, amikor egyszerre nyers
röhögés, durva hangok ütötték meg a fülét. A hang jobb
felől jött. Sovay gyorsan eloltotta a fáklyát, és a fal mentén
lopózott tova. Nehogy rajtakapják idelent olyan férfiak, mint
az a kettő, akikkel fent találkozott!
A folyosó mentén félúton nyitva állt egy ajtó. Sovay
tétovázott. Hallgatta bentről a durva férfihangokat, és azon
törte a fejét, hogyan juthatna tovább úgy, hogy ne lássák
meg. Felesleges volt az aggodalma. Bent a négy férfi a
kártyába mélyedt. Mindegyikük könyökénél egy-egy palack
állt. Ónkupából hörpölgettek, pénzdarabok csendültek és
gördültek az asztal közepén magasló halomba. Kártyalapok
csattogtak. Az egyik férfi felröhögött, követelte a
nyereségét, egy másik ellenkezett. Sovay megvárta, míg az
ordítozás, röhögés tetőfokára hág, és gyorsan elsurrant az
ajtó előtt.
Ezen a folyosón nem voltak borospincék. A széles
bejáratokat befalazták, mindegyiküknek a közepébe vastag
faajtót illesztettek. Minden egyéb mellett Dysart saját
börtönnel is rendelkezik! Sovay bekémlelt az ajtók felső
részébe vágott, sűrű ráccsal elzárt apró nyíláson, és a szíve
hevesebben vert. Igen valószínű, hogy Toby itt raboskodik
valahol!
A sor végére ért, és alig bírta leküzdeni csalódottságát.
Mindegyik zárka üres, csupán néhány patkány és egér
futkározik a mocskos szalmán. Sehol semmi jele annak,
hogy mostanában tarthattak itt valakit. De ha nincs itt Toby,
ugyan hol lehet?
Megkerülte a következő sarkot. Vajon vannak-e itt még
zárkák? S ha igen, üresek-e? És ha üresek, ugyan mit
művelhettek Tobyval? A folyosó egy négyszögletes belső
udvarba torkollt. Sovay megtorpant – nem hitt a szemének.
A falnak dőlt, ujjait a penészes, morzsolódó falba vájta.
A föld alatti udvar közepén egy gépezet állt. Sovay első
pillantásra felismerte a magas, hosszúkás keretet, és az
óriási, ferde pengét. A maga valójában még nem látott
egyet sem, de a szerkezet mostanra éppoly híres-hírhedt
volt, mint a bitó. Egy guillotine. A kerek gallér alatt széles
csatorna vezetett a padozatba mélyesztett négyszegletes
lyukhoz. Sovay fülében visszhangzott Dysart hangja, amikor
a boncasztalon heverő, még meleg holttestről beszélt.
Nyelt, hányinger kerülgette. Hát ennek az embernek a
gonoszsága határtalan? Kényszerítette magát, hogy
előrelépjen. Vajon friss vér van-e a pengén? Látnia kell!
Valami a karjának ütődött. Kis híja volt, hogy fel nem
sikoltott. Lenézett – egy kavics hullott a lába elé, a földre.
– Sovay! Ide! Fel ne sikítson!
Annyira lenyűgözte Dysart halálosztó szerkezetének
látványa, hogy észre sem vette a szemközti zárkát. A
siralomház különbözött a többi cellától: tömör ajtó helyett
tetejétől padlójáig rács zárta el, hogy mi se akadályozza az
elítélt kilátását a rá váró sorsra. A padlóhoz erősített széken
egy férfi ült, csuklóján bilincs, lábán, a padlóba épített
vaskarikához vezető láncra fűzve egy vasgolyó. Inge
cafatokban lógott, fél szemét lehunyta, sebes arcára
rászáradt a vér. Greenwood kapitány daliás hetykesége
némiképp alábbhagyott, de a tekintete arra vallott, hogy a
lelkét nem törték meg.
– Ejha, Miss Middleton! Minő váratlan találkozás! –
Féloldalas mosolyt erőltetett az arcára. – Szíves elnézését
kérem, hogy nem állok fel – a kapitány felemelte
megbilincselt kezét. – Hogyan talált rám? Egyáltalán,
honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Nem tudtam. Tobyt keresem.
– Odavitték – mutatott Greenwood egy téglapadozatú
sötét folyosóra.
– Hogy került ide? Mi történt magával?
– Hagytam, hogy Dysart elkapjon – nézett le láncaira a
kapitány –, de be kell ismernem, cselfogásom nem alakult
egészen terv szerint. Ügy látszik, azt hiszi, hogy részese
vagyok valamilyen ellene irányuló összeesküvésnek. –
Megérintette sebes arcát, állát. – Amiről nem tudok, azt nem
is árulhatom el, de nem hisz nekem. Ezért nem kerültem
egyelőre szorosabb ismeretségbe
Madame Guillotine-nal. Sovay? Hová megy? – Greenwood
megpróbált felállni, de láncai visszahúzták. – Ne hagyjon el!
Egy kis részvétet várnék magától!
– Meg kell találnom Tobyt – szólt vissza a válla fölött
Sovay. – ő talán ki tudja magát szabadítani innen. Nyilván
ügyesebben, mint én.
– Csak tudnám, hogyan! – Az útonálló megragadta és
megrázta láncát.
– Bízzon csak bennem.
Sovay levett a falról egy fáklyát, és fejét leszegve ment
tovább az alagútnak is beillő sötét, alacsony folyosón.
Jobbra-balra bekémlelt a zárkák rácsán, halkan szólongatta
Tobyt. Válasz nem érkezett, és már éppen visszafordult
volna, amikor rekedt suttogás ütötte meg a fülét:
– Ide...!
A suttogás a folyosó legvégén levő zárka felől hallatszott,
ahol zöld penész borította a falat, és a tégláról szivárgó
nedvesség pocsolyát alkotott az egyéneden padlón.
Toby zárkája keskeny volt, nyirkos és sötét, alváshoz egy
alacsony kőperem szolgált, a sarokban vödör állt. Toby
láthatólag megsérülhetett, alig tudott talpra vergődni, és az
ajtóhoz vonszolni magát. Akárcsak a kapitányé, az ő arca is
sebes volt, vérzett, és jobb karját féltőn szorította magához,
valahogy úgy, ahogyan egy állat óvná sérült mancsát.
– Mit műveltek veled?! – Sovaynek csak az ujjai fértek be
a sűrű rácson, így próbálta valahogy közelebb húzni
magához a fiút.
Toby arca fájdalmasan megrándult, ahogy mosolyogni
próbált. Arcához emelte kezét. – Az öreg Mama nem vette jó
néven, hogy szökni próbáltam.
– Mit műveltek a kezeddel?
Toby megfeketedett, dagadt ökléből vér szivárgott. Ujjai
begörbültek.
Sovay a zsebében tapogatózott, és Toby szeme elé
tartotta a kulcscsomót. – Jacktől kaptam, de talán meg sem
tudod fogni. – Öklébe harapott, haragjában kis híján
könnyek tolultak a szemébe annak láttán, hogyan bántak el
a gyerekkel. Gyötörte a kudarc; amit eddig véghez vitt,
végül mit sem ér.
– Hát nem is tudom... Megpróbálhatom.
– De hogyan? Hisz elnyomorodott a kezed!
– A jobb kezem. Csakhogy én balkezes vagyok. – Toby
felemelte ép bal kezét. – Ezt nem tudhatták, igaz? Na, ide
azt a holmit.
Sovayben fellángolt a remény, de mindjárt ki is hunyt. A
kulcscsomó nem fért át a sűrű rácson.
– Nem megy át!
 – Nekem egy kulcs is elég, nem igaz? Tartsa fel, hadd
lássam. Az a hosszú, vékony megteszi. Vegye le a karikáról,
és dugja ide. A többit hagyja kint, majd aztán felszedem
őket.
Némi manőverezés után befért a kulcs, és megcsörrent a
kőpadlón. Ekkor a folyosó végéről daloló férfihang
hallatszott:
 
Bor a világ lelke,
Legyen minden kupa tele,
Ha ebből iszom,
Bátorságban, szerelemben bízom.

A dallam felerősödött, a szöveget már szinte bömbölték:

 
Ettől vagyok lelkes,
Bor és nő, s a világ teljes.

Aztán következett a refrén, ha lehet még harsányabban,

szinte már őrületes iramban:
 
Bora világ lelke...

– Ez a kapitány! Minket akar figyelmeztetni! – suttogott

Toby. – Jön az őrjárat!
– Fogod be a pofádat?! – ordított egy nyers hang. –
Menten a torkodra forrasztom ezt a gajdolást!
Vasrudak kongtak végig a folyosón, a nótát dühödt
káromkodás fojtotta el, dal helyett nyögés hallatszott.
Sovay eloltotta a fáklyát, és igyekezett úrrá lenni a torkát
mind jobban elszorító rettegésen. Bármikor ideérhetnek, és
a folyosóról nincs menekvés. Zsákutcába került.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Besurrant egy üres zárkába, és a nyirkos falnak vetette
hátát. Igyekezett lecsillapítani heves lélegzetvételét,
fohászkodott, meg ne hallják és hogy semmilyen módon ne
érzékeljék a jelenlétét. Miután ellenőrizték Tobyt, a hangok
lassan távolodtak. Sovay úgy vélte, immár biztonságosan
előjöhet.
– Visszamentek vedelni – susogta Toby a zárkája rácsán át.
– Most elszökhet. Sok szerencsét, Miss Sovay.
– Sok szerencsét neked is, Toby.
Ujjait bedugta a rácson, megsimogatta Toby kezét, majd
óvatosan tovább surrant a kapitány felé.
– Tobynál van a kulcs.
– Akkor szinte már szabadok is vagyunk. – A kapitány
szájából friss vér szivárgott, ahogy féloldalas mosollyal
próbálkozott. – Óvatosan, Sovay – figyelmeztette; a hangja
egyszeriben komolyra fordult.
– Ne aggódjon miattam. Biztonságban leszek. Próbáljon
segíteni Tobynak meg a barátainak. Gabriel később
visszajön a hintóval, és akkor…
Nem folytatta, mert az őrök szobája felől kiáltás harsant.
– Megkeresem. Most menjen, mielőtt elkapnák. –
Megbilincselt kezét üdvözlésre emelte. – Viszontlátásra!
Amikor az őrök megint kártyázásba mélyedtek, Sovay
elsurrant előttük. Jóval elmúlt dél, mire felért a magasabb
szintekre. Senkivel sem találkozott, és sikerült visszaérnie
szobájának menedékébe, nem kellett előállnia a történettel,
hogy eltévedt a birtokon, és a távollétét meg a megviselt
külsejét azzal igazolnia, hogy tüskés bozótba keveredett.
Épp hogy sikerült átöltöznie, és rendbehoznia a külsejét,
amikor kopogtattak az ajtón.
– Sovay! Hová tűnt? Mindenhol kerestem! – Lady Bingham
lépett be, meg sem várta, hogy azt mondják: „Szabad!”.
Érdeklődve körülpillantott. Sovay örült, hogy sikerült már a
szekrénybe rejtenie összepiszkolódott ruháját, és volt ideje
összegyűrnie az ágyneműt.
– Elaludtam – mutatott a gyűrött takaróra. – Elfáradtam,
annyit sétáltam a parkban.
– Ugye milyen csodálatos?! – Lady Binghamet könnyű volt
eltéríteni a tárgytól; kapva kapott vendéglátójuk
kertépítészeti tetteinek dicséretén, nem törte tovább a fejét
azon, hogy vajon hol járhatott Sovay. – Itt sem kímélte a
költséget, akárcsak másutt, őszinte meggyőződésem, hogy
ennek a parknak egész Anglia széltében-hosszában nem
találni párját. A rododendron és az azálea sajnos már
elvirágzóban van, de a rózsák most érik el teljes
pompájukat. Látta már a pálmaházat?
– Nem – rázta meg a fejét Sovay –, de amit láttam,
valóban fenséges. Máris sok ötletet kaptam, hogy mit
valósítsak meg Comptonban.
– Feltétlenül mutattassa meg magának a pálmaházat!
Fenséges gyűjtemény: liliom, kamélia, füge, barack,
ananász, és nem is tudom, még mi minden. Kész csoda,
kedvesem. Valóságos csoda!
– Minek köszönhetem ladységed látogatását? – kérdezte
Sovay, abban ugyanis bizonyos volt, hogy Lady Bingham
nem az egzotikus gyümölcsökről kívánt társalogni vele.
– Azért jöttem, hogy üdvözöljem magácskát Thursley-ben.
Mivel Sir Robert nem házasember, rám hárul a háziasszony
feladata. De úgy tudom, kegyed és Hugh már tegnap este
megérkeztek? Sir Robert általam kéri elnézésüket.
Váratlanul elhívták, és nem tudta magukat személyesen
fogadni. Remélem, mindennel meg vannak elégedve.
– Igen, Lady Bingham, nagyon köszönöm. Minden
tökéletes.
– Jövetelemnek még egy célja van. – Lady Bingham nagy
kék szeme cinkosán megvillant. – Csak nem felejtette el?
– Mit nem felejtettem el? – vonta össze a szemöldökét
Sovay.
 – Ejnye, ejnye. – Lady Bingham hangja álságosán
közvetlenné, hízelegővé vált. – Hiszen a legtöbb ifjú
hölgynek ez volna a legelső gondolata!
– Sajnálom, Lady Bingham – rázta meg a fejét Sovay. –
Nem tudom, mire céloz.
Lady Bingham felsóhajtott, és lassan ejtett minden szót,
mintha féleszűhöz beszélne. – Tegnap felkerestem a
Mayfairben egy bizonyos szabónőt, Madame Chantalt. Nagy
örömmel és buzgalommal mutatott meg egy általa készített
ruhát. Mivel magácska nem volt otthon, hogy átvegye,
megkért, hogy hozzam el magának. A komornájánál van.
– Lydiánál? Azt hittem, hogy ő…
– Lent van Emilyvel, a komornámmal. Mindjárt felküldöm.
Várjon csak, míg megpillantja! A Madame felülmúlta
önmagát. A többi ruha szinte szegényesnek látszik mellette.
Valóságos műremek, Sovay. Műremek!
– Nos, köszönöm, hogy elhozta, Lady Bingham.
– Este hat óra harminc perckor kezdődik a fogadás az
Üvegszalonban. Feltétlenül készüljön el addigra. Látta már
az Üvegszalont?
Sovay megint megrázta a fejét. Nem látta.
– Igazán lenyűgöző. Azt mondják, a Northumberland
palota üvegszalonjának mintájára készült. Én láttam mind a
kettőt, és véleményem szerint Sir Robert szalonja a
pompásabb. Tükörüveg Franciaországból, Itáliából hozatott
festők…
– Thursley roppant költséges lehetett. – Sovay
csodálkozva ingatta a fejét. – Hogyan telik erre bárkinek?
– Sir Robert igen-igen vagyonos. – Lady Bingham hangja
mindig felettébb komolyra fordult, ha birtokról vagy pénzről
esett szó. – Anglia egyik legvagyonosabb embere. Teljes
idejét a kedvteléseinek szentelhetné, mégis fáradhatatlanul
a király szolgálatában áll.
– Mondja csak, Lady Bingham… Gyakran eltűnődtem,
valójában mit is csinál Sir Robert? – kérdezte Sovay a lehető
legártatlanabb hangon.
 – Egy úr sokféle módon lehet hazája hasznára – hangzott
Lady Bingham semmitmondó válasza.
– Biztos lehet benne, hogy Sir Robert létfontosságú
szolgálatot lát el. Roppant sajnálatos, hogy nincs senki,
akire mindezt hagyhatná.
– Sose házasodott meg?
– Nem, kedvesem, így egész Angliában ő a
legkívánatosabb legényember, már persze a királyi családot
nem számítva. Reményeim voltak az én Charlotte-ommal
kapcsolatban, de nem így rendeltetett. – A hölgy arca
felderült. – De még ott van Isabel. Úgy hírlik, Sir Robert
kedveli a fiatalosságot.
Lady Bingham kisebbik leánya fakó képű, tizenegy-
tizenkét esztendős gyermek volt. Mi járhat őladysége
fejében? Sovay igyekezett elrejteni megrökönyödését.
– Ne csüggedjen! – Lady Bingham nyilván félreértelmezte
Sovay arckifejezését, és részvétteljesen megpaskolta a
kezét. – Mindenki nem lehet olyan kedvező helyzetben, mint
az én két drága leánykám. Idővel magácska is biztosan talál
majd valakit.
Sovay lenyelte a kikívánkozó megjegyzéseket, és sikerült
bájos mosolyt erőltetnie az arcára. Megkönnyebbült, amikor
meghallotta, hogy kopognak az ajtón.
– Sovay? Itt vagy?
– Hugh! – Sovay beeresztette bátyját. – Látogatóm van –
szólt gyorsan, mielőtt Hugh szólhatott volna. – Lady
Bingham volt olyan kedves és felkeresett.
– Lady Bingham. – Hugh beljebb lépett, és meghajolt. –
Milyen váratlan öröm.
– Mr. Middleton – viszonozta a meghajlást Lady Bingham. –
Örülök, hogy épségben tért haza Párizsból. – Hugh pantalló
helyett térdnadrágot öltött, de a kurtára nyírt haját
őladysége alig-alig leplezett undorral szemlélte. – Ez volna
odaát az utolsó divat? Mennyire szokatlan.
– Valóban ez – válaszolt Hugh, és huncut szikra villant a
szemében, amikor megérintette a gomblyukába tűzött
trikolórt. – És nagy reményem, hogy hamarosan mindenütt
ez lesz a divat. – Végigsimított kurtára nyírt haján. – Sokkal
férfiasabb és egészségesebb, nem gondolja?
– Lehetséges, hogy igaza van, ámbár én nem találom
nagyon tetszetősnek. Nos, mennem kell. Sok még a
teendőm estig. Később találkozunk. – Sovayhez fordult. –
Felküldöm Lydiával a ruháját, kedvesem.
– Miféle ruhát? – tudakolta Hugh, amikor kettesben
maradtak.
– Amit Lady Bingham rendelt egy mayfairi divatszalonban
– válaszolt Sovay. – De hagyjuk most a ruhákat. Sok
mindenről kell mesélnem.
Gyorsan elsorolta, mit fedezett fel a toronyban, és a föld
alatti börtönben. Hugh szótlanul hallgatta.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel az az útonálló –
jegyezte meg végül mosolyogva.
– Dehogyis! – ellenkezett Sovay, kissé túl hevesen. –
Tobyról van szó és... és a barátairól.
– Ha valamennyire vigasztal, Dysart nem csinál vele
semmit, míg le nem bonyolódik a mai estély. Miért is
fecsérelne el egy ilyen mutatós szórakozást? A látványt
egészen különleges vendégei számára tartogatja.
– Mi van Gabriellel? Visszaér idejében?
– Természetesen! Ha a testvérem volna, akkor sem
bízhatnék meg benne jobban. – Hugh felállt és az ablakhoz
lépett. – Fivérnél is többet jelent a számomra. Az életemet is
rábíznám.
HUSZONHATODIK FEJEZET
Sovaynek kis híján könnyeket csalt szemébe az
elégedetlenség, ahogy a nagy állótükörben szemlélte
magát.
– Mi baj, kisasszony? – Lydia nem értette, miért ilyen
elégedetlen az úrnője. – Hiszen csodaszép!
– ízlés dolga – meredt Sovay a tükörképére. – De
köszönöm a segítséget, Lydia. Te valóban mindent
elkövettél. De most már igazán menned kell.
Lydia letelepedett az ágyra. Nem akarta elhagyni Sovayt,
de ellenkezni sem akart vele, hisz amúgy is rosszkedvében
van. Kissé meg is ijesztette az úrnője. Ebben a ruhában
egészen más személynek látszik, idősebbnek, és hát, igen:
még szebbnek.
– Nem is bánom – mondta. – Itt valami nincs rendben,
annyi biztos. Az egész cselédség odébbáll. Mind holtra
rémült, de egy szót nem lehet belőlük kihúzni. Nem is
laknak itt, csak az az egy hátborzongató kis komornyik, meg
egy-két lakáj, és azok az őrnek nevezett emberek. Minek ide
őrség? Aztán meg ki az a nő azzal a rémséges parókával?
– Ne törődj vele. – Sovay szembe fordult Lydiával. – Ha a
cselédség távozik, annál jobb. Elmehetsz velük, nem kelted
fel senkinek a figyelmét. Mikor a kapuhoz érsz, várd meg
Gabrielt, és maradj vele, akármi történik is. Vele kell
maradnod. Érted? – Lydia bólintott, azután összeszedegette
a holmiját. – Jól van, derék leány vagy. – Sovay gyors csókot
nyomott Lydia arcára. – No, most szedd a lábad.
Amikor Sovay egyedül maradt, visszafordult a tükörhöz.
Talán arra számított, valami mást lát, de a tükörképe bizony
nem változott. Nem éppen előnytelen, csak merőben
ismeretlen. Magasra tornyozott haját gyöngyökkel kivarrt
fekete pánt fogta össze. Lydia igen nagy gonddal fésülte,
csavargatta, formázta a hosszú, fekete tincseket, míg
tökéletes fürtök nem hullottak Sovay nyakára, vállára.
Sovay még soha ilyen mélyen kivágott ruhát nem viselt, ami
ennyit mutatott volna a kebléből. És soha még ilyen színűt.
Az ő sötét színeihez legjobban a világos árnyalatok illettek,
és azt gondolta, Madame Chantal talán halványlila,
halványzöld vagy világoskék toalettet alkot – de ez?! Ez a
ruha bíborvörös. A szín mégis tagadhatatlanul jól áll neki, a
hatást pedig csak fokozza a Lydia által ügyesen felrakott
pirosító, no meg az arcát most éppen ellepő pír. A szoros
derekú ruha alatt nemigen fért el fűző, sem alsószoknya,
épp csak egy vászon derék. Amikor megmozdult, a vékony
selyem úgy tapadt hozzá, mintha pucéron járkálna. Sovay
még jobban elvörösödött. Hogyan is viselhet ilyen öltözetet?
Túljártak az eszén, annyi bizonyos. Ebben a kettejük közti
kis versenyben Lady Bingham győzött, ehhez nem fér
kétség.
Gondterhelt vizsgálódását kopogás szakította félbe.
– Fogadóképes vagy már?
– Kérdés, hogy mit tekintesz fogadóképesnek.
– Ejha! – kiáltott fel Hugh, amikor a szobába lépett.
– Ugye? – Hugh reakciója szinte a kétségbeesésbe
hajszolta Sovayt. – Ezt nem viselhetem! Skarlátvörös! Olyan
vagyok, mint valami szajha!
– Ó, nem is tudom… – Hugh gondosan szemügyre vette
húga öltözékét. – Inkább bíborvörös. – Felnevetett. – Ami
pedig azt a bizonyos minősítést illeti, igencsak előkelő,
drága példány az, amelyik ilyen ruhát visel! Ej, no, nyugodj
meg! – és elkapta fejét a feléje repülő hajkefe elől. – Ne
dühöngj. Csak tréfáltam.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha tréfálkoznak velem. –
Sovay leült, haragja lassan elpárolgott. – Mondd, mitévő
legyek? Hiszen még téged is megdöbbentett a látvány.
– Éppenséggel nem döbbentett meg. Csak meglepett.
Sohasem láttalak még ilyennek.
– De mit tegyek? Nincs más alkalmas ruhám.
 – Nyugodtan viseld ezt. Szenzációt keltesz majd, hiszen ez
a legutolsó divat.
– Nem szándékom szenzációt kelteni, és soha még csak
nem is láttam ilyen ruhát. Hogyan lehetne ez a legutolsó
divat?
– Nem itt. Nem Londonban. Én Párizsra gondoltam.
– A szabónő francia.
– Ez mindent megmagyaráz. Úgy látszik, még megvannak
az ottani kapcsolatai. Ez a ruha nagyon a la mode, nekem
elhiheted.
– Nem kellett volna Madame Chantalra bíznom. Lady
Bingham tudta, hogy kénytelen leszek ezt viselni, hiszen
még csak távolról megfelelő holmi sincs nálam. Legyőzött.
– Sovay! – Hugh elfordította húgát a tükörtől, amelyben az
elrettenve szemlélte magát. – Figyelj rám. Csak akkor
győznek le, ha hagyod magadat. O azt akarja, hogy rosszul,
kényelmetlenül érezd magad. Ne engedd a zavart
eluralkodni magadon. Mutasd meg neki, hogy nem győzött
le – mert téged nem lehet legyőzni. Ez a ruha gyönyörű és
te is gyönyörű vagy. Viseld ezt a ruhát úgy, ahogyan
Madame Chantal akarta. Most pedig, ha netán másra is
szánsz egy gondolatot, rólam mi a véleményed?
Megfelelek?
Sovay végre elszakadt tükörképétől és a bátyjára nézett.
Hugh megfordult, hogy fitogtassa halvány türkiz színű,
leopárd-pettyes bársony kabátját, majd hátravetette a
hajtókáját, hogy megmutassa hímzett elefántcsontszín
mellényét és galambszürke térdnadrágját.
– Nagyon elegáns vagy – állapította meg Sovay, ámbár az
előkelő öltözékhez nemigen illett Hugh kurtára nyírt szőke
haja. A homloka, halántéka körüli fürtök fiús külsőt
kölcsönöztek neki.
– Ha tehát megfeleltem a szemlén, Sovay kisasszony,
részesülhetek abban az örömben, hogy a ma esti fogadásra
elkísérhetem?
 Meghajolt és tartotta Sovay köpenyét. Nagy kék szemének
tekintete a felvont szemöldök alatt képtelennek látszott a
komolyságra, és amikor húgára mosolygott, Sovay úgy
érezte, hogy a rosszkedve ellenére is kénytelen
visszamosolyogni bátyjára. Hugh büszkén, de kicsit
furcsálkodva karon fogta Sovayt, aki láthatólag egyáltalán
nincs tudatában, hogy mennyire gyönyörű.

***

Két lakáj kitárta az ajtót, a komornyik bemasírozott a

terembe, és apró termetével tökéletesen ellentétes harsány,
zengő hangon jelentette érkezésüket. Fejek fordultak
feléjük, beszélgetések szakadtak meg. Sir Robert Dysart
kivált egy alkalmilag alakult csoportból, és az újonnan jöttek
üdvözlésére sietett. Fényes fekete selyem öltönyét csak a
nyakánál és a kézelőnél díszítette fehér csipkefodor.
Kabátjának flitterei meg-megvillantak a csillárok fényében.
Imponáló és valamiképpen baljós volt a hatás; a szokásosnál
is jobban hasonlított a bástyafokon biggyeszkedő, a
toronyban megülő fényes fekete madarakra.
Legelbűvölőbb modorát öltötte fel, és nem győzött
mentegetőzni, amiért egyéb ügyei mostanáig távol tartották
a háztól és társaságuktól. Hazudott. Lehet, hogy tudta, hogy
tudják, de ezt nem mutatta és talán nem is érdekelte. A
kíséretében levő Lady Bingham diadalmasan csapta össze
tenyerét, amikor megpillantotta Sovayt – a maga
érdemének tulajdonította a leány szépségét, eleganciáját.
Hugh-nak sürgős beszélni valója akadt valakivel, és
távozott, mielőtt a hölgy őt is lerohanta volna. Lady
Bingham éppen rá akarta tenni kezét védence karjára, hogy
tulajdonosi büszkeséggel tovavezesse, Sir Robert Dysart
azonban kettőjük közé lépett.
– Egy szót, Lady Bingham, ha megelőzhetem. – Maga
fogta karon Sovayt, és elvezette az idős dáma közeléből. –
Szeretnék önnek valamit megmutatni Üvegszalonom
pompájából. Némelyek tükörteremnek nevezik, bizonyára
megérti, miért.
Az óriás teremben itt-ott csoportosuló férfiak között
elvezette Sovayt. A leányt meglepte, hogy milyen kevesen
vannak jelen. Összesen tizenhárom személyt számolt meg
önmagán és Lady Binghamen kívül. Más nő nem is volt ott.
Sir Robert az egyik szolgától, aki oly mozdulatlanul állt,
mintha ébenfából faragták volna, elvett Sovay számára egy
pohár pezsgőt, és közben arról csevegett, hogy az
üvegtáblák Franciaországból származnak, a metszett tükrök
Írországból, a márvány pedig Itáliából. Az üvegből készült
falak csillogva-villogva verték vissza a sokágú ezüst
kandeláberek és a mennyezetről függő pompás csillárok
gyertyáinak fényét. A terem két oldalát néhány lépésenként
tükrök szegélyezték, egymással pontosan szemben, azt a
nyugtalanító illúziót nyújtva, hogy a terem a végtelenbe
nyúlik.
– Az ötletet Nero és Caligula itáliai villáiból merítettem,
amelyeket fiatal koromban láttam. Ott persze pofból valók a
falak, de a színes üveg is nagyon jól megfelel a célnak... –
Az aranyozottan fénylő hornyolt pillérekre mutatott; a tükrök
között vörös üvegtáblák futottak padlótól a mennyezetig. –
Az apró ezüstfoltocskák visszaverik a fényt. Figyelemreméltó
a hatás, nem gondolja?
Sovay bólintott, bár az ő szeme inkább a kiontott vérhez
hasonlatosnak látta a hatást.
– Nagy örömömre szolgál, hogy Thursley-ben
üdvözölhetem kegyedet, valamint Hugh-t. Sajnálom, hogy
az édesapjuk nem tarthatott önökkel. Sok barátja van itt.
Örömmel üdvözöltük volna körünkben. Ez itt a nagy
szellemek találkozója. Hiányoljuk jelenlétét. Igen nagy
érdeklődéssel olvastam írásait, kivált a
természettudományos tárgyúakat. Magam is rendelkezem
hasonló ambícióval. Párizsban van még az édesapjuk?
Meglep, hogy Hugh otthagyta.
 – Édesapám nem volt jól... – Sovay hangja elhalt. Dysart
ezt már tudja.
– Mielőbbi felépülést kívánok, hogy hamarosan
hazajöhessen. Önök bizonyára aggódnak. Tudom, milyen
nehéz manapság üzenetet kapni vagy küldeni. A doveri utat
elárasztják az útonállók, de én megteszem, ami tőlem telik.
Egy megbízottam Doverben várakozik. Utasításaimat
küldönc továbbítja hozzá. Ez biztonságosabb, mint a postára
hagyatkozni. – Szavaiban figyelmeztetés bujkált; Sovayre
sandított: vajon észrevette-e. – Nem tudom, mit hallott
kegyed a mai estéről?
– Igen keveset – válaszolt Sovay.
– A fogadás után vacsorázunk, utána pedig egy kisebb
szertartásra kerül sor.
– Miféle szertartásra?
– Valójában ártalmatlan dolog. Olyasmi, mintha valamiféle
szójátékban szerepelnénk. Módot ad, hogy kinyilvánítsuk a
felvilágosodásba, a józan észbe, az ember javíthatóságába,
valamint a nők egyenjogúságába vetett hitünket. Kegyed
hisz ezekben a dolgokban, ugyebár, Sovay?
Sovay bólintott. Ezt igazán nem tagadhatta.
– Helyes, helyes. – Dysart megveregette Sovay karját. –
Tennie semmit sem kell, egyáltalán semmit. Mihelyt vége
lesz, gondolkodhatunk azon, hogyan hozzuk vissza az
édesapját kegyedhez.
– És ha megtagadom a részvételt?
– Miért tagadná meg? – Dysart meglepetést tettetett. –
Hiszen mondom, semmiség az egész. Egy ilyen szerény
kérést megtagadni nem lenne barátságos cselekedet –
Közelebb húzódott, már nem is leplezte hangjában a
fenyegetést. – Azt hiszem, erről beszéltünk már. Sajnálatos,
hogy láthatólag nem képes hallgatni a figyelmeztetésemre.
Hadd beszéljek világosabban. Ha nem a barátunk, úgy az
ellenségünk. És minden angol számára, kivált ha beteg,
Franciaország igen veszedelmes tartózkodási hely.
 Sovay a férfi mögött, a szemközti fal tükrébe nézett, és
meglátta kettejük tükörképét. A vöröset és feketét, ahogy a
végtelenségbe nyúlik.
Amint Dysart ellépett mellőle, Sovay hirtelen a figyelem
középpontjában érezte magát. Ruhája éppolyan
színárnyalatú, mint a falitáblák. Biztos volt benne, hogy a
selyem, a vörös és a szajha szavakat hallja, de nem
érdekelte, mit gondolnak a többiek, sőt az első döbbenet
után még tetszett is neki a dolog. Merészen szembenézett
az ellenséges, őt méregető pillantásokkal, mustrálta a
sietősen elfordított arcokat, ismerőst keresett. Egy távolabbi
sarokban Virgil Barrettet pillantotta meg, aki Mr. Oldfielddel
beszélgetett. Az amerikai a másik férfi válla fölött
egyenesen őrá meredt, de olyan idegen arckifejezéssel,
mintha most látná először. Sovay átvágott a szobán, hogy
közelebb jusson hozzá, ám Lady Bingham lecsapott rá.
– Mindjárt vacsorához szólítanak – mondta, karonfogta
Sovayt, és az ellenkező irányba vezette.
A vendégek a szalonnál semmivel sem kevésbé pompás
terembe vonultak, ahol egy sor dúsan megrakott tál
sorakozott a hosszú asztalon. Fel-alá járkáltak, megrakták
tányérjukat. Lady Bingham igen buzgón igyekezett a
magáét magasra halmozni, míg a legízesebb ínyencfalatok
el nem tűnnek. Sovay élt az ily módon adódott
szabadsággal, és elindult megkeresni Virgilt vagy Hugh-t.
– Mr. Barrett – szólította meg az amerikait, mihelyt odaért
mellé. – Nem látta a bátyámat?
– Azt hiszem, kiment. – Az amerikai elmosolyodott. – Úgy
hallom, igen szép a kilátás a bástyafokról.
– Valóban? – emelte meg a szemöldökét Sovay. Kíváncsi
volt, mit keres odakint Hugh, de tudta, hogy jobb, ha nem
érdeklődik. – Ugye, jól érzem, hogy ön kerül engem? –
kérdezte, mikor visszatért magabiztossága.
– Szó sincs róla – hangzott a válasz. – A világért sem!
– Márpedig én úgy láttam.
 – Hogyan kerülhetnék a közelébe, amikor úgy gardírozzák,
mint egy elsőbálos leánykát?
– Most nincs velem senki.
– Valóban – nézett körül Virgil.
– Maga mégis furán méreget.
– Ön félreért engem – válaszolt a férfi. – Csak éppen
kegyed… – Elhallgatott. – Olyan, mintha…
– Nem állhatta Sovay pillantását, kényelmetlenül
körülnézett. – Az ördögbe, nem találom a megfelelő
szavakat.
– Azt gondolja, hogy szajhának látszom – segítette ki
Sovay, de egyre dühösebb lett. – Nem ezt akarta mondani?
– Ugyan dehogy! – kiáltott fel méltatlankodva a férfi,
egészséges arca egészen elvörösödött. Az imént megemelt
hangját halkabbra fogta. – Mi sem áll távolabb tőlem, kérem,
higgye el!
– Akkor hát mi a baj?
– Csak éppen... vagyis az, hogy... – Megrázta a fejét.
Sovay valóban nem olyan, mint az ifjú, természetes Flóra
istennő, ahogy megpillantotta Compton kertjében. – Nem
számít, én mit gondolok. Van valami, ami ennél sokkal
fontosabb. – Sürgetővé vált a hangja. – Annak ellenére, amit
mond, igenis igyekeztem közel kerülni kegyedhez egész
este. Valamit feltétlenül tudnia kell…
Sovay nem tudta meg, mit akart közölni vele Virgil, sem
azt, hogy hogyan vélekedik a megjelenéséről, még azt sem,
hogy mi zavarta meg annyira, ekkor ugyanis Lady Bingham
bukkant fel mellette, Sir Robert biccentésének
engedelmeskedve. Hamarosan itt az ideje az esti program
következő pontjának, Sovayt pedig az ő gondjaira bízták.
Ettől kezdve senki sem léphet a leány közelébe.

***

Greenwood kapitány Toby mellett állt a bástyafokon.

Tiszta volt az este. A csillagokkal teleszórt ég látóhatártól
látóhatárig nyújtózott, a csillagok fénye elhalványult a
fényesen ragyogó hold mellett. Telihold. A vadászok holdja.
Az útonállók legjobb barátja, akik nyüzsögnek ma éjjel a
tenyéren. Valahol róka ugatott. Hangja belehasított a tiszta
levegőbe. Toby megrezzent. Ezek a városi kölykök mit sem
tudnak minderről. Idekint minden idegen a számára, de a
szeme éles. Talált egy lámpást: a viasz még puha volt
benne. Valaki jelt adhatott innen fentről.
– Nyugalom, kölyök! – Az útonálló a gyerek vállára tette
kezét. – Csak egy róka az.
Toby mindeddig derekas munkát végzett – Greenwood
megdörzsölte csuklóját, ahol a bilincs felsértette a bőrt –, de
most igazán nem hiányzik, hogy elbátortalanodjon.
Mindeddig végtelenül egyszerű volt lebírni az őröket,
akiknek az agyát elhomályosította a gin, és otthagyni őket
megkötözve, felpeckelt szájjal a zárkákban.
– Mit keresünk? – tudakolta Toby. A hangja bátornak tűnt,
de az izgatottságtól vagy az éji levegő hatására kissé mégis
megremegett.
– Csitt! – suttogta Greenwood, ajkára téve az ujját. –
Idekint jól terjed a hang. Jelet várunk.
– Milyen jelet?
Az útonálló megrázta a fejét. Nem tudott ugyan semmi
biztosat, de katonakorából annyit megjegyzett, hogy korán
mozdulni nem célravezető. Fogalmuk sincs arról, mekkora
erővel kell szembenézniük. Ugye, a házban ott vannak a
cselédek, meg a börtönőri szolgálatot ellátó férfiak. Ezeket
nyilván börtönökből, meg a katonaság legaljából toborozták,
de attól még kemény fickók. Vajon hányan lehetnek? Ez a
palota akkora, hogy egy hadsereg is elférne benne. És hogy
állnak ők?
Egy sebesült gyerek, meg egy csapat hímringyó, akik
küzdhetnek, akár a démonok, de az is lehet, hogy
meglapulnak egy sarokban. Vagy elszabadulnak, és ki tudja,
ki mindenkit riasztanak fel, mielőtt szétszélednének a
környező sötétségben. Nem lehet megjósolni, hogyan
viselkednének. Mintha egy csapat macskával lenne dolga az
embernek. Bár nem ő az oka, hogy idekerültek, mégis
felelősséget érez értük. Talán jobb, ha otthagyja őket, ahol
vannak, legalább is pillanatnyilag. Fel-alá járkált, dühítette a
tehetetlensége. Segíteni akar Sovaynek. Minden ösztöne azt
súgja, hogy a lány veszélyben van, de ő egyszál magában,
egyedül Toby segítségére számítva bizony édeskeveset
tehet.
Annyira lefoglalták komor gondolatai, hogy Toby pillantott
meg elsőnek valamit.
– Nézze, kapitány, mi van odakint! – rángatta meg a
kabátja ujját a fiú.
– Mi az? – Greenwood végigfürkészte a terepet, egészen a
látóhatárig. – Mit láttál?
– Fényt. Meg még egyet – mutatta aggodalmasan Toby. –
Ott, a fák közt.
Greenwood a sötétségbe meredt, de nem látott semmit.
– Biztos, hogy láttad?
– Persze. És még valamit. – A fiú megint megrángatta a
kapitány kabátja ujját. – Egy hintót, de nem ég rajta lámpás.
Épp most ért fel a dombra.
Greenwoodot elöntötte az izgalom. A fiú éles szeme
megint jó szolgálatot tett. Ott van! Halvány szürkeség a
fekete háttérben – akárcsak egy mesebeli fantomfogat. A
hintó csak egy pillanatig látszott, azután besuhant a nagy
fasor védőboltozata alá.
Mind a ketten feszülten figyeltek, de nem hallották
kerekek csikordulását a kavicson. Vagy megállt a kocsi, vagy
a kocsis tekerte be valamivel a kerekeket. Greenwood oly
szorosan markolta a párkányt, hogy a keze csontjai
kifehéredtek. Csakis Gabriel lehet az. Ki más közeledne
ennyire lopva? Remélhetőleg hozott magával erősítést. Mit
tehetne egyszál férfi?
Hirtelen szúrós, átható szag támadt. A kapitány
elfordította fejét, szimatolt, akár a kutya. Füst szállt fel,
elterjedt a hideg éjszakai levegőben.
 – Idejöjjön, kapitány! – cibálta megint a kabátja ujját Toby,
és a torony túlsó oldalára rángatta. – Odanézzen!
Ösztönösen lebuktak, nehogy lentről megpillanthassák
őket. Greenwood tovább kúszott, átlesett az oromzat közein,
míg olyan helyzetet nem talált, ahol ő rejtve maradt, de
láthatta, mi történik odalent.
– Mit csinálnak? – suttogott Toby.
– Nem tudom – rázta meg a fejét Greenwood.
Vonuló emberek sorát pillantották meg, fáklyát hordozó
szolgák kíséretében. Az oszlop élén Dysart haladt. A
fáklyavilágnál kabátja fekete selyme zöldes-feketén fénylett,
akár egy döglégy háta. Hat pár férfi haladt mögötte óvatos,
kimért léptekkel, tarka-barka estélyi öltözékben, de
hallgatagon, ünnepélyesen, akár a szerzetesek.
Sovay a menet végén lépkedett, Lady Bingham
társaságában, aki – a közelségéből ítélve – nyilván karon
fogta a leányt. Útvesztőformán kanyargós, magas
tiszafasövény között tartottak egy kerek épület felé. A
magas fenyők sötét, terjeszkedő ágai között éppen hogy
kivehető kerek tető visszaverte a fényt. Hová mehetnek? Mi
a céljuk? Sovay nem látszik fogolynak, minden kényszer
nélkül lépdel, de volt valami ebben a kis menetben, ami
sehogy sem tetszett Greenwoodnak, valami baljós, ami
egyfajta szertartásra vallott. A kapitány figyelt, míg a magas
sövény és a környező sűrű liget el nem takarta szeme elől a
menetet. Mihelyt eltűntek, úgy vélte, biztonságosan
indulhatnak.
– Mi van Jackkel, meg a többiekkel? – kérdezte Toby, ahogy
a lépcsőhöz értek.
– Egyelőre hagyjuk őket ott, ahol vannak – válaszolt
Greenwood. – Megítélésem szerint nem fenyegeti őket
veszély. Majd visszajövünk értük. Nem akarom, hogy
összevissza futkossanak és ezzel magukra vonják a
figyelmet.
Már kint jártak, az épület mentén oldalaztak.
Greenwoodnak nem volt pisztolya, de az egyik galérián
leemelt egy kitűnő kardot.
– Hova megyünk? – kérdezte Toby.
– Az istállóba. Kölcsönveszünk egy lovat. A toronyból úgy
látszik, hogy az istálló az északnyugati szárnyban van.
– Mégis hol?
– Amott. Csend legyen.
A konyhában élénk tevékenység folyt, a cselédek
beszélgettek, de az istálló tömbje sötétségbe borult. Aki
lakáj vagy kocsis jött a gazdájával, most eszik-iszik, tudja,
hogy nincs rá szükség. A lovászok hasonlóképpen.
Az istálló sötét volt, csupán a hold fénye világított be az
ablakokon, a csendet csak a lovak horkanása, dobbantása
törte meg. A kapitány őrszemnek állította Tobyt. Miután a
lószerszámkamrában talált nyerget, a megfelelő ló
keresésére indult, jól értett a lovakhoz és az állatok is
ösztönösen kedvelték őt. Végigment az istállón, halkan
szólongatta a lovakat, végül megállapodott egy kezesnek
látszó pej mellett. Felesleges, hogy holmi csodaparipa
táncoljon alatta. Kivezette a lovat, egész idő alatt beszélt
hozzá, amíg felnyergelte. Halkan előreléptetett és lenyúlt
Tobyért.
– Ugrás, Toby gyerek. Kiügetünk a parkba, megnézzük azt
a fantomkocsist.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
A szentély bejáratát két, keleties páncélt viselő őr
vigyázta. Bőr tunikájuk, berakott szoknyájuk fölött
fémlemezek sora villant meg a fáklyafényben.
Páncélkesztyűs kezük hosszú, görbe pengével felszerelt
magas alabárdot szorongatott. Ezeket keresztbe vetve
őrizték a bejáratot. Dysart közeledtére visszavonták a
fegyvereket. A hatalmas bronz kapu két szárnya feltárult,
pontosan egybeeső, sima mozgással, mintha valami rejtett
szerkezet hozta volna őket működésbe. Hogy az őrök hús-
vér emberek, és nem Dysart gyűjteményének valamiféle
gépszerkezetei, azt csak a bronz színű arcukon fénylő
verejték és a széles karimájú sisak széle alól villogó fekete
szemük árulta el.
Amikor mindenki belépett, a kapu mély kondulással
bezárult olajozott sarkain. Az alabárdok visszakattantak a
helyükre. A hirtelen légáramlat meglibbentette a fáklyák
fényét, és sajátos, fantasztikus árnyak táncoltak a félkör
alakú előcsarnokban. A sárga kőfalak mentén fekete talárok
lógtak, gyűrötten kornyadoztak kampójukon, akár varjak a
vadőr csapdájában.
Ki-ki odalépett a maga kampójához – mindegyiket
arannyal festett római szám jelölte – és leakasztotta a
talárját. Az egyszerű fekete köpenyeknek bő ujja volt és
csuklyája, akár a barátcsuhának. Mihelyt felöltötték
magukra a talárt, egyszeriben egyformává váltak. Dysart
kivételével, aki valamiféle tisztség arany jelvényét viselte,
lehetetlen volt őket egymástól megkülönböztetni. Az
Illuminátusok Rendjének tagjai voltak.
Két újabb bronz kapu nyílt meg, és a taláros férfiak
félhomályos helyiségbe vonultak. Virgil, Hugh és Mr. Oldfield
velük tartott. Sovayen jeges rémület futott át: lehet, hogy
végzetesen félreismerte a helyzetet? Az e társasághoz
fűződő hűség talán többet nyom a latban, mint bármilyen
baráti vagy családi kötelék.
– Nyugodjon meg, kedvesem. – Lady Bingham
megpaskolta Sovay karját, kék szeme nyájasan pillantott a
lányra. – Csak színészkednek, ennyi az egész. Tudja,
mennyire kedvelik a férfiak az álöltözetet.
Sovayt nem vigasztalták meg Lady Bingham szavai.
Kivonta magát foglyulejtője kezéből, és a tömör bronz belső
kapu felé indult. Undorító szörnyek, vigyorgó szatírok
vicsorogtak, fintorogtak rá. Megremegett. A rideg kőfalak
között hideg volt, a köpenyét is elvették, de akármi vár rá
odabent, eltökélte, hogy szembenéz félelme tárgyával.

***

Kinyílt az ajtó, két csuklyás alak bekísérte a belső

helyiségbe. Sovay hátranézett; arra számított, hogy Lady
Bingham vele tart, de az idősebb asszony meg se mozdult.
Csak színjáték, mondta magában Lady Bingham. Sok nő
ment át a szertartáson, hogy az Illuminátusok társa legyen:
tagok nővérei, leányai, és ő maga is, sok-sok esztendeje,
fiatal nő korában. Sovayt nyilván figyelmeztették és
felkészítették a rá váró szerepre… Vagy mégsem? Talán
mert a leány az imént olyan kérdően rá… Lehet, hogy neki
kellett volna figyelmeztetnie Sovayt… A legutolsó
pillanatban Lady Bingham kék szemének tekintete ellágyult
és arcára kiült a nyugtalanság. Előrelépett, de az ajtó már
becsukódott. Most már késő. Sovay immár sorsának foglya.
A taláros alakok félkörben, fejüket meghajtva álltak a
Nagymester előtt. Sir Robert Dysart dobogón állt a
sziklafalba vágott mélyedés előtti sima kőoltárnál. Fölötte
vörös fénysugár hatolt át a falba faragott nagy lencse
középpontján. Az Illuminátusok Mindentlátó Szeme.
Dysart felemelte a kezében tartott kardot, amelynek
hegye az összegyűltekre mutatott.
 – Ha árulóvá vagy esküszegővé válnál – kezdte –,
emlékeztessen ez a kard, hogy a szövetség minden egyes
tagja fegyverbe száll ellened. Ne reméld, hogy menedékre
lelhetsz; menekülj bárhová, szégyen és gyalázat, valamint
ismeretlen testvéreid bosszúja legyen üldöződ és bosszulod.
A csuklyás fejek engedelmesen meghajoltak. A csuklyák
eltakarták az arcokat, Sovay nem tudta megkülönböztetni:
vajon ki barát, ki ellenség.
– Örök hallgatást és örökös engedelmességet fogadsz-e
minden feljebbvalódnak és a Rend minden törvényének?
Elvetsz-e minden személyes nézetet és véleményt, a magad
ügyének tekinted-e a Rend jólétét, és szolgálatára esküszöl-
e az utolsó leheletedig?
– Esküszünk – morajlott a férfihangok válasza.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta Hugh a szertartásos
válaszok leple alatt a mellette álló Virgilnek. – Mi van, ha
valóban véghez akarja vinni, amit mond? Én véget vetek
ennek!
– Még nem cselekedhetünk! – tette kezét Hugh karjára
Virgil. – Várnunk kell, amíg előmondja az esküt.
– Megesküsztök-e továbbá – folytatta Dysart –, hogy
megtörtök minden kapcsot, amely apához, anyához,
testvérhez, hitveshez, családhoz, barátokhoz, királyhoz és
egyházhoz fűz, s bárkihez vagy bármihez, akinek vagy
aminek hűséget, engedelmességet, szövetséget
fogadtatok?
– Esküszünk.
– Úgy tehát e pillanattól fogva fel vagytok oldozva az
országnak és a királyok és kormányok törvényeinek és
zsarnokságának tett minden úgynevezett eskü alól. – Dysart
áldásra emelte feje fölé a kardot. – Homo est Deus. Éljetek
az Eredendő Tűz és a Megvilágító Fény jegyében!
Ennyi volt. Esküvel fogadták az elmondottakat. Hűséget
fogadtak az Illuminátusoknak minden fölött, király és haza
fölött – a fennálló törvények értelmében mindez árulást
jelentett.
 Dysart elfordult, hogy szembenézzen a Mindentlátó Szem
izzásával. Hugh és Virgil előrelépett, de útjukat elállta a
csuklyás alakok zárt sora. Két szolga karon ragadta Sovayt
és az oltár elé hurcolta. Az oltár ősi márványtömb volt, színe
akár a régi gyertyák viasza. A kőtömb széle töredezett volt,
felületének karcolásait piszok tömte el, mintha hosszan
rejtőzött volna föld alatt, és nemrégiben ásták volna ki holmi
ősi pogány szentélyből. Imitt-amott vörös folt látszott a
kövön – hogy természetes elszíneződés-e, vagy a lyukacsos
kő hajlandósága, hogy felöltse az áldozat színét...?
Sovay szeme tágra nyílt. Küszködött a férfiakkal, akik
fogva tartották, de azoknak erős volt a karja. Az oltárhoz
hurcolták, a kő belevágott a térdhajlatába, már-már
elveszítette egyensúlyát, félő volt, hogy a foltos felületre
zuhan. Sir Robert feléje lépett. Csak Sovay láthatta a
szemében villanó mohó fényt, a férfi keskeny orrlyukának
kitágulását, a kéjes várakozás vicsorgó vigyorát, ahogy
Dysart az oltár fölé emelte a kardot. Mintha már látná a
vörösségre ömlő vörösséget, mintha szagolná, ízlelné a
leány szíve vérének forró, bíborvörös áramát. Hol marad
Hugh és Virgil? Hol van Mr. Oldfield? Hát senki sem lép
előre, hogy megmentse? A testvériséghez való hűség
felülmúlja a családi, a baráti szeretetet?
Rituális színjáték volt. Jelképes áldozat. A női szereplőket
gyakran magával ragadta az izgalom, a túlfűtöttség, ezért
részt vettek a Dysart „szertartásait” szükségszerűen követő
kéjes mulatságban. A jelenlevők közül sokan remélték, hogy
ez a szépséges fiatal leány a pompás alakját felfedő
ruhában hajlandó lesz ilyesmire. Susogás, csoszogás támadt
az egybegyűltek körében, a várakozás nyughatatlan
mozgása, szinte a bekövetkező esemény látomása, amint
Dysart magasba emelte a kardot. Ahogy a sorokon
végigfutott az izgalom hulláma, alig vették észre a mozgást
a helyiség oldalában. Minden szem Dysartra szegeződött.
Csak nem akarja valóban véghezvinni ezt a dolgot?
 – Elég! – csendült egy hang a gyülekezetből. A Sovayt
fogva tartó két férfi mozdulatlanná dermedt. Fogásuk
viszont szorosabbra vált, ahogy a hang folytatta: – Ezt a
gyülekezetet lázadónak nyilvánítom, továbbá kijelentem,
hogy a jelenlevők mindegyike bűnös árulásban, miután
nyíltan, nyilvánosan megtagadták a királyhoz, az ország
törvényeihez és jogos kormányához való hűséget. Dysart
megperdült, a kard immár puszta színházi kellékké vált a
kezében.
– Oldfield! Mégis mit óhajt tenni?
Virgil és Hugh a gyülekezet elé verekedtek magukat.
Hátravetették csuklyájukat, és Dysart elé léptek.
– Árulónak nyilvánítom önöket! – üvöltötte Dysart,
sakkban tartva őket a kardjával. – Életük a tét!
– Lehetséges! – kiáltott vissza Oldfield, ahogy Hugh és
Virgil körülvették. – De figyelmeztetem, hogy e percben
törvényszolgák közelednek Thursley-hez, a megfelelő
paranccsal. – Körülnézett a csuklyás testvérekre. – A
kíséretükben lévő erők pedig biztosítják, hogy mindenkinek
kézbesíthessék a parancsot. Talán már itt is vannak.
A törvényszolgák és a parancs említésére mozgás,
hangzavar támadt a gyülekezetben. A zűrzavar pánikká
fokozódott, amikor kint puskalövések dördültek, majd
elkezdtek dörömbölni a bronzkapun és bebocsátást követelő
kiáltások harsantak. Az Illuminátusok hátravetették
csuklyájukat, amelyek alól riadt, rémült arcok bukkantak
elő. Megint hétköznapi emberré váltak, a baljós ceremónia
pedig egyszeriben ostoba színjátékká silányult. Szanaszét
szaladtak, menekülni próbáltak, de jól tudták: csapdába
kerültek. Némelyek letépték magukról a talárt és őrülten
kapkodva próbáltak szabadulni a rend jelvényeitől, mások
lélekszakadva igyekeztek felszakítani az előcsarnok ajtaját,
hogy kijussanak a bűnük helyszínéül szolgáló helyiségből.
Hugh Sovayhez lépett, talárját húga vállára terítette, majd
magához szorította a leányt. Sovay reszketett. Nyugodtnak
látszott, szemében egyetlen könnycsepp sem volt, de
belülről egész idő alatt úgy mardosta a rettegés, mint
valami sav. Legfőképpen nem Dysarttól félt, még csak nem
is attól, hogy az mit tehet vele – az árulás keltett benne
félelmet, az, hogy az Illuminátusok esküje nagyon is
valóságos, és hogy Hugh és Virgil, akikben mindenek felett
bízott, cserbenhagyhatják. Ez dúlta fel annyira, ennek az
érzésnek az utórezgései söpörtek végig rajta, ahogy Hugh-
ba kapaszkodott. Reszketése azután lassanként
alábbhagyott. Amint érezte, hogy visszatér az ereje,
eltökélte, hogy maga is részt vesz Dysart megbuktatásában.
– Jól vagy? – kérdezte Hugh, még mindig magához szorítva
húgát.
Sovay bólintott; arcát Hugh vállába temette.
– Igazán? – Hugh lenézett rá, megemelte húga állát, hogy
jobban lássa az arcát.
– Hát persze. Végtére ez csak egy kis színjáték volt –
mosolygott fel Sovay a bátyjára, de Hugh látta, hogy húga
szemét elfutotta a könny.
– Hol van Dysart? – szakította félbe őket Virgil.
A nagy kavarodásban a kémfőnöknek nyoma veszett.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Sem a teremben, sem az előtér kavargó tömegében nem
találták. Az ajtón egyre hangosabban dörömböltek.
Hamarosan betör az ostromló csapat. Oldfield valamiféle
rendet próbált teremteni. A játéknak immár vége.
– Nem menekülhet! – kiáltotta Hugh. Minden sarkot
felkutatott, de Dysartot mintha a föld nyelte volna el vagy
köddé vált volna, mintha csakugyan természetfeletti erővel
rendelkezne. Ám ekkor Virgil észrevette, hogy az oltár
mögött néhány követ elmozdítottak. Kijárat-féle volt ott,
valamilyen rejtett gépezet működtette, és nem zárult be
teljesen. Virgil és Hugh nekiveselkedtek, és közös erővel
sikerült olyan széles nyílást kifeszegetniük, amelyen
keresztülférhettek.
Virgil leemelt egy fáklyát a falról, és benyomakodott a
nyílásba.
– Alagút! – kiáltott fel. – Ezen át menekülhetett.
Hugh követte, ám amikor Sovay is a nyomukba akart
szegődni, visszatartotta a lányt.
– Nem, Sovay. Maradj Oldfielddel. Ez a kaland
veszedelmes lehet.
– Amikor kis híján feláldoztak, az nem volt veszedelmes? –
kacagott fel keserűen Sovay. Felrémlett előtte Dysart
tekintete, amint őt arra a gyűlöletes oltárra hurcolták.
Dysart azt az érzést keltette benne, hogy bemocskolták.
Orcája még most is égett a gyalázattok Nem maradhat itt,
nem hagyhatja, hogy a többiek nélküle érjék utol.
Számolnivalója van azzal az emberrel. Ott akar lenni, amikor
elfogják.
– Hadd jöjjön, Hugh – szólt hátra Virgil. – Vitának most
nincs helye. A húgod nagyobb bátorságot tanúsított, mint
sok férfi, akit ismerek, ráadásul vesztegetni való időnk sincs.
Az az ember minden perccel előnyhöz jut.
 Virgil körbelendítette a fáklyát, megvilágítva a szűk
helyiséget. Alagutak sorát vájták a lágy kőzetbe. Különös
alakok, torz arcok meredtek rájuk a falról – hogy pogány
népek vésték-e ezeket, vagy részei Dysart különös
szertartásainak, nehéz lett volna megállapítani. Az alagút
bejárata fölött, egy falmélyedésben vörös fényű lámpás
lógott, fénye pontosan a faragott szemben tükröződött.
Innen nézve a Mindentlátó Szem olcsó cirkuszi illúzióvá
alacsonyodott, akár a gyerekek töklámpására faragott
ábrázat.
Az egyre alacsonyabb, keskenyebb alagút a sötétségbe
vezetett. Valahol messze Dysart fáklyájának fénye parányi
szikrává zsugorodott.
– Nem veszthetjük szem elől – mondta Virgil. – Jobban
ismeri az alagutat, mint mi. Ki tudja, micsoda labirintus ez,
és hogy Dysart merre tart majd.
Dysart tudatában volt előnyének. Felgyorsította lépteit, és
egy darabig valóban úgy tűnt, hogy üldözői elvesztik szem
elől. Virgilt ösztöne vezérelte, kis csapatát a sötétségbe,
egyik alagútból a másikba vezette. Fáradozásukat végül
távoli vörös villózás jutalmazta. A levegő egyre
nyomasztóbbá, egyre dohosabbá vált. Sovay észrevette,
hogy fáklyáik fénye halványul – félő, hogy hamarosan
kihunynak. Ha szuroksötét lesz, nincs tovább se előre, se
hátra. Akár örökre itt rekedhetnek, Dysart pedig
megmenekül.
– Fogd a kezem – szólt hátra húgának Hugh. – Nem
szakadhatunk el egymástól. Megszámoltam a lépéseket,
kiszámítottam, milyen távol lehetünk egymástól – suttogta.
– Ha Dysart a kastély központi épülete felé tart, már nem
lehet messze.
– És ha nem? – suttogta Sovay. – Mi van, ha valamelyik
távoli részen át próbál menekülni?
– Akkor rossz irányba tart. – Hugh még erősebben
szorította húga kezét. – Az én lelki iránytűm még a föld alatt
is működik.
 Sovay a sötétben is elmosolyodott. Ha Hugh-nak igaza
van, még esélyük lehet, hogy utolérik Dysartot – Hugh pedig
sohasem téved el. Amikor gyermekkorukban az erdőben
játszottak, Hugh mindig hajszálpontosan tudta, hol vannak,
bármilyen messzire kószáltak is el, és tudta azt is, hogy
melyik a legrövidebb út hazafelé.
– Miért menne vissza? – suttogta Sovay. – Miért nem
próbál menekülni?
– Ki tudja? – vont vállat Hugh. – Ki ismerhetné egy beteg
elme működését?
Az alagút végét egy kis vasajtó jelezte. Félig nyitva állt;
talán annak, aki erre menekült, már nem maradt elég ideje
arra, hogy bezárja. Az ajtó lépcsőre nyílt; a keskeny
csigalépcső mintha már nem a föld alatt vezetne. Csúcsíves
ablakok törték meg a falat, halvány holdfény szűrődött be
rajtuk. Bár Dysart eltűnt az első kanyarulatban, hallották
menekülő lépteinek kopogását. Utánaeredtek. Itt-ott
elfüggönyözött ajtónyílások kínáltak belépést magába a
kastélyba, de a léptek még mindig felfelé tartottak. Újabb
rejtély! Dysart csak azért igyekszik menekülni, hogy
felmásszon a toronyba?
A léptek hirtelen megtorpantak. Virgil kinyújtott karjával
jelezte, hogy némán, óvatosan haladjanak tovább.
Közeledtek a laboratóriumhoz. Sovay felismerte az átható
szagot, amelyet a vegyszerek és a bomló szerves anyag
árasztottak.
Dysart a téglából rakott kemencénél buzgólkodott, papírt,
iratokat hajigált be a tüzes nyílásba, megsemmisítve az itt
folytatott gonosz kísérletek bizonyítékait. Ügy festett, mint
holmi őrült alkimista, amint a lángok vörös fénye táncolt
körülötte, ahogy körülvették a misztikus eszközök, a hasas
réz lepárló készülékek.
Annyira elmerült tevékenységében, hogy addig észre sem
vette üldözőit, míg azok a szobába nem értek. Hirtelen
megfordult, mint a rajtakapott bűnöző. Sovay és társai
elrettenve hátráltak. Egyetlen szörnyű pillanatig úgy tűnt,
mintha Dysart csakugyan holmi rémületes, démoni
átváltozáson esett volna át. Mellkasát, alsótestét ovális, ízeit
páncél borította. Szürke álarca tompán vöröslött a tűz izzó
fényében, óriási, kerek, dülledt szemében zöldes fénnyel,
villózva tükröződtek a lángok. Sziszegett, amikor
megpillantotta őket, lyukak, mesterséges fogazatok során át
vett levegőt. A kísérletek során viselt különleges
védőöltözék volt rajta. A lócán is papírok oldódtak
bugyborékoló, fojtogató szagú savfürdőben. Dysart
felragadott egy köteg papírt, és a melléhez szorította.
– Senki sem lophatja el a művemet. Senki! – Hangját
elfojtotta a száját fedő háló. – Az én uralmam a tudomány
aranykorát vezeti be, nem fékezhetik a lelkiismeret és az
etika alantas megfontolásai. Az emberi élet semmi! A
tudomány minden! Miféle jogokról bégettek, mivel akarjátok
gátolni a tudományos felfedezések diadalútját? Az emberi
lény megannyi por, merő salak, amelyet össze kell zúzni a
tudomány óriási malomkerekei között. Nem tudtok ti
semmit. Itt álltok, bámultok, akár a gyerekek, ostobán és
tudatlanul, akár a barbárok Róma nagysága előtt!
A felmarkolt papírcsomót a levegőbe szórta, hogy a papír
libegve a padlóra szóródott, majd a lóca végéhez lépett.
Nagy palackot emelt le egy állványról, megrázta, és
csodálattal nézte a kerek üveg alján a selymes mozgást, a
tartalom sárgás, zöldes árnyalatát.
– Látjátok ezt? Érdekes szubsztancia. Az én felfedezésem,
amit később ellopott a német Scheele. ő flogisztikálatlan
sósavnak nevezte. A flogiszton elméletét persze kétségbe
vonták, de sajnálatos módon nincs időnk erre a vitára. – Míg
beszélt, Virgil és Hugh közelebb lopóztak, készen, hogy
rárohanjanak, hogy elzárják a menekülés útját. Dysart
szorosabban fogta a palackot. – Ne mozduljanak, uraim!
Még nem végeztem az előadással. Mint mondom,
érdekfeszítő szubsztancia ez. Ahogy Scheele elnevezése
sugallja, a közönséges só felépítésének része. Ártalmatlan
elem, minden életnek szükséges alkotórésze, ebben
bizonyára egyetértenek velem. íze alapján megállapíthatjuk,
hogy jelen van a verítékben, uraim, és a maga könnyeiben
is, kedvesem. Jelen van a vérünkben. Ez itt. – Megrázta a
palackot, a tartalma felkavarodott, a zöldes-sárgás pára
örvénylett.
– Csakhogy ez egészen más. Kilúgozza a virágból a színt,
és felettébb mérgező, emberre, állatra egyaránt.
Kísérletekből, tudományos kísérletekből tudom, hogy égeti a
bőrt, egészen a vakságig ingerli a szemet, feloldja a tüdő
szövetét, hogy az ember a tulajdon vérébe fullad!
És ezzel ledobta a palackot. Hugh és Virgil hátraugrott.
Fakózöld gőzoszlop kunkorodott elő a szétterjedő
folyadékból. A levegőben az ananász édeskés illata a bors
szúrós szagával elegyedett.
– Szájat eltakarni! – ordított Virgil. – Orrot befogni!
Dysart az ajtó felé rohant, feldöntött egy lámpást, hogy
akadályt képezzen.
Hallották, ahogy a kulcs fordul a zárban. A kiöntött olaj
átitatta a szétszórt papírokat és a lángoló kemence felé
szivárgott. Pillanatok kérdése, hogy egyetlen apró
lángocska, egy véletlen szikra gyorsan terjedő tűzfolyammá
változtasson mindent.
– Vissza! Vissza a lépcsőre! – üvöltött Virgil a zöld,
kanyargó párán át, amelynek fémes íze volt és támadt orrot,
torkot, tüdőt, megnehezítve a lélegzést. – Nem! Nem lefelé!
Látják, hogyan tapad a talajhoz a gáz? Lefelé zúdul majd. A
lépcső pedig keskeny. Esélyünk sem lesz a menekülésre.
Felfelé! Felfelé kell mennünk!

***

Keservesen kapaszkodtak a torony tetejéig. Sovay szeme

olyannyira könnyezett, hogy alig látta, hová lép, a mellét
pedig mintha óriási ököl szorongatta volna. Torka sajgott,
minden egyes lélegzete keserves volt, amelyek sípoló,
szakadozott hangot adtak. Hugh-nak gyakran meg kellett
állnia, őt is köhögés fojtogatta. Mindig is gyenge volt a
tüdeje. Virgil zárta a sort, sürgette őket feljebb, egyre
feljebb.
– Rajta! – kiáltotta. – Menjetek! – Az ő hangja is rekedt és
nyers volt a gáz hatására. – Már nem lehet messze.
Amikor Sovay úgy gondolta, hogy egy lépést sem tud már
megtenni, annyira égett a lába, a tüdeje, a lépcső még
egyet fordult, és egyszeriben kint voltak a szabadban. A
korlátba kapaszkodott, nagy lélegzettel nyelte a friss
levegőt. Virgil meghajolva, öklendezve követte. Majd
előbukkant Hugh, de azon nyomban össze is rogyott.
Szakadozottan tört ki belőle a lélegzet, mintha nem jutna
elegendő levegő a tüdejébe.
Sovay lehajolt hozzá. – Segítsen talpra állítani! – kiáltott
Virgilnek, de az amerikai oda se figyelt, meredten nézett
felfelé.
Sovay örült, hogy végre a szabad levegőre értek, és csak
a bátyjával törődött, úgyhogy először meg sem látta a
felettük lebegő különös szerkezetet. Most meglepetten
odabámult. Egy léggömb libegett az éjszakai égbolt
hátterében. Erős hálóba foglalt óriási, gömb alakú zsák,
olyasforma, amilyet képeken látott, ahol a léggömbburkot
ragyogó égszínkékre festették, dagadó felhőkkel díszítették
és Apollón arany szekere száguldott át a mennybolton, a lég
kergetőző szellemeinek kíséretében. Gyermekkorukban
Hugh meg ő apró léggömböket fabrikáltak, amelyek alatt kis
szénarakásokat gyújtottak fel, és bizony bajba is kerültek
emiatt. Nézték, amint a törékeny, izzó papírgömbök
fellibbennek az alkonyi égre, és arról álmodoztak, hogy
egyszer maguk is felszállnak. Valódi léggömböt még
sohasem látott ilyen közelről. Óriási volt. Az irdatlan lebegő
szerkezetet feszes kötelek horgonyozták a torony
kőpadozatába erősített abroncsokhoz. Édesapjának néhány
barátja már szállt fel léggömbbel, de Papa túlságosan
veszedelmesnek tartotta az ilyesmit. Soha nem
engedélyezett volna ilyen vakmerő vállalkozást.
 Virgil Sovayhez lépett. Kettesben felsegítették Hugh-t.
– Igazán sajnálom – suttogta Hugh. Alig bírta kipréselni
magából a szavakat.
– Semmi baj. – Virgil segített a mellvédnek támaszkodnia.
– Sokat nyelhettél abból a pokoli gázból. Maradj itt, míg
erőre nem kapsz. Sovay, segítenie kell. – A levegőbe
szimatolt. Sovay is érezte az égett szagot. – Sürget az idő.
Az óriási léggömb alatt fonott gondola lebegett, csónak
alakú kosár, benne homokzsákok, takarók, ruhadarabok.
Még egy fedeles kosár is volt ott, benne pezsgő, és
különféle ínyencségek.
– Dysart mindenre gondol. Ha viszontlátjuk, meg kell
köszönnünk neki. – Virgil kesernyésen elmosolyodott.
Sovay felnézett a léggömbre. – Mi a csudát keres ez itt?
– Ügy vélem, ez is Dysart egyik kis meglepetése. Hajnali
repülés egy átdorbézolt éjszaka után. Hogy a vendégek még
jobban elámuljanak. Nem tud ellenállni a kérkedésnek. No
meg ez a menekülési útvonala. Gyorsan jár az agya, kár is
tagadni. Nos, a gondolát össze kell kötnünk a léggömbbel.
Látják a léggömbről csüngő zsinórokat? Itt, meg itt, meg itt
kapcsolódnak.
– Arra gondol, hogy szálljunk fel a léggömbbel?!
– Mi másra? Csak így menekülhetünk meg.
Sovay elhallgatott. Követte Virgil utasításait. A égésszag
egyre erősödött. Füst kanyargott elő a keskeny csigalépcső
bejáratából, amely valóságos kéménnyé alakult. Dysart
laboratóriumát már nyilván elnyelte a lángtenger.
Amikor elkészültek, Virgil besegítette Hugh-t a gondolába.
Még egyenetlen volt a légzése, de kipréselt magából egy
halvány mosolyt.
– Emlékszel, amikor gyerekek voltunk? – suttogta. Sovay
bólintott. Hugh Virgilhez fordult. – Mindig erről álmodoztunk.
Miután mindannyian bemásztak, Virgil vagdosni kezdte a
léggömböt a talajhoz erősítő zsinórokat. Sovay elvette Hugh
kését, hogy ő is segítsen. Vigyázott, hogy milyen sorrendben
vágja el a zsinórokat, nehogy megbillenjen a gondola.
 – Gyorsan! Egyszerre!
Még rögzítette két zsinór a léggömböt, amikor hatalmas
lángnyelvek törtek elő Dysart laboratóriumának ablakaiból.
Sovay érezte, ahogy hőjük az arcát nyaldossa.
– Gyorsan! A zsák hidrogénnel van megtöltve! – kiáltott
Virgil. – Ha nem tudunk gyorsan elszabadulni, fellángol, mint
valami tűzgömb!
Elpattant az utolsó zsinór, és a léggömb billegett,
dülöngélt a torony padlatán. Emelkedni kezdett, de a
csigalépcsőről felhatoló forró légáram hatására élesen
megdőlt, és a gondola alja beleakadt a mellvéd sarkának
egyik tornyocskájába.
Virgil felragadott egy rudat, vadul taszigálta a gondolát,
de az nem moccant.
– Hiába. – Ledobta a rudat. – Ki kell másznom.
– Nem! – sikoltott rémülten Sovay, de az amerikai már át
is lépett a gondola peremén. Megállt az oromzat keskeny
csipkézetén, vagy háromszáz lábnyival a talaj fölött. Mély
hangú robbanások sora remegtette meg talpa alatt a
tornyot. Virgil a gondola oldaláról csüngő zsinórokba
kapaszkodott, majd átlendült a mellvéden. A gondola fonott
talpazata körüli bölcső beakadt a tornyocska csúcsdíszébe.
– Sovay! Nyújtsa ide azt a rudat!
Sovay kihajolt a gondolából, és nyújtotta a rudat.
– Egy-két ütés megteszi. Tolja a homokzsákokat a kosár
túloldalába, aztán maguk is húzódjanak oda, amikor kiáltok.
Virgil derekára erősítette a kötelet. A rúddal megtolta a
gondola alját, hogy kiszabadítsa az akadályból. Szikraeső
szállt, mint megannyi szentjánosbogár, égő papírpelyhek
táncoltak a levegőben, felhajtotta őket a vad léghuzat.
Bármelyik pillanatban leszállhat valamelyik a léggömb
burkára. Másodpercek alatt átégetheti a parázs a vékony,
ruganyos selymet és lángra lobbanthatja alatta a gázt. Virgil
igyekezett kiverni fejéből ezeket a gondolatokat.
Módszeresen dolgozott, türelmesen emelgette a sűrű
fonatot a tornyocska kőhorgairól. Ha úrrá lesz rajta a pánik,
minden hiába, lehetetlen lesz kiszabadítani a léggömböt és
megmenteni utasait.
A léggömb nem mozdult. A gondola nem engedett, és
még a szél is a tornyocskához nyomta. Más taktikához kell
folyamodnia. Hézagot keresett, és erős ütést mért a vékony
tornyocskára. Aztán még egyet. A harmadik ütésnél a
tornyocska megbillent. Virgil nekiveselkedett. Nem
késlekedhet. Mindhármuk élete a tét. O az egyetlen, aki
tudja, hogyan kell kezelni a léggömböt.
– Most!
Sovay a Virgillel ellentétes oldalra hengeredett, magával
rántotta Hugh-t. Már a legtöbb homokzsákot elmozdította.
Annyi súly került át, hogy a gondola riasztóan tántorgott, és
Sovay egy dermesztő pillanatra úgy érezte, mindjárt
kiborulnak belőle. Azután hatni kezdett Virgil ellensúlya.
Sovay a gondola túloldalára nézett. Úgy vélte, az
amerikait látja majd ott, de tévedett. Kikémlelt a kosár
fonott oldalán, azt hitte, kapaszkodó kezeket pillant meg,
ahogy Virgil megpróbál melléjük behúzódzkodni a kosárba,
de ennek sem látta jelét. A súly pedig ott volt,
megakadályozta, hogy a gondola megbillenjen – márpedig
ez mást nem jelenthet... Sovay szeme nagyra tágult, kezét
szájára csapta, hogy elfojtson egy sikolyt. Virgil alighanem
ott csüng, tehetetlenül, nem képes visszajutni a biztonságos
gondolába. Most már szabadon lebegtek, alattuk, kissé
oldalt elmaradt a torony. Vajon meddig képes tartani magát,
mikor kényszeríti a gyengeség, a kimerültség, hogy
engedjen, és így a biztos halálba zuhanjon, a sokszáz lábnyi
mélységbe? Nekilódult, hogy megnézze, hol van Virgil, hogy
segítsen neki, Hugh azonban megragadta a karját.
– Ha ezt teszed, megbillen a kosár, és mind kizuhanunk!
– Vigyázok, Hugh, de muszáj odakerülnöm.
Sovay kiszabadította magát, és bátyja ellenkezésével mit
sem törődve, végtelenül lassan a túlsó oldalra kúszott.
Kihajolt a gondola oldalán. Virgil araszonként
húzódzkodott fel a derekára erősített kötélen. Sovay lenyúlt,
hogy segítsen neki. Virgil megfogta a kezét, és lendített
magán egyet, hogy a gondola oldalába kapaszkodjon.
Lassan felhúzódzkodott, át a peremen, és egyenesen Sovay
karjaiba zuhant.
Körülöttük fekete felhőként kavarogtak a toronyból felvert
madarak. Erőteljes szárnyuk verdesése, durva károgásuk
betöltötte a levegőt. Tollukon ezüstösen villant a holdfény,
ahogy egyre magasabbra repültek és a torony körül
keringtek. Valamilyen ősi ösztön hatására megérezték, hogy
szörnyű katasztrófa készülődik.
– Odanézzen! – húzta Virgil Sovayt a gondola oldalához. –
Nézzen le!
Minden pillanatban magasabbra kerültek, a kastély pedig
mintha egyre nagyobb mélységbe merült volna. Elegáns
keresztalakja úgy festett a magasból, mint valami tervrajz.
Sovay világosan látta a kerengőket, a hosszú galériákat, a
nagy előcsarnok meredek tetejét, a kerek tornyokat, a
fiatornyokkai megtűzdelt szegletes tornyocskákat.
A lehetetlenül magas torony büszkén magasodott,
karcsún, akár egy ceruza szegeződött az éjszakai égre. A
mélyéből egyszerre egy sor hangos robbanás hallatszott. A
torony megremegett, mintha földrengés rázná meg.
Szikrazápor csapott ki minden oldalából: fehér, kék, zöld,
vörös és lila, akárcsak valami óriási tűzijáték. Salétrom,
lőpor, foszfor és nátrium. Ki tudja, miféle ördögi vegyületek
voltak a laboratóriumban?!
A tűzijátékot légörvény követte, majd megint robbanások
hallatszottak. Sovay kihajolt a kosárból, hogy jobban lásson.
Valósággal megdermesztette a látvány. Fa és cement
szakadt le óriási nyögéssel, a torony pedig összeomlott.
Messze lent alakok – amelyek innen olyan parányinak
tűntek, mint megannyi rovar – álltak megkövülten.
Lenyűgözte őket a tűzijáték, a lángözön, de még jobban
meglepődtek az éjszakai égen lebegő léggömb láttán. Aztán
a csoportosulás szétszéledt, mindenki mentette az életét.
 Hugh kihajolt a gondola másik oldalán. Valamennyien
lefelé bámultak, hogy ki tudják venni a földön rohangáló
alakok között az ismerősöket. Aggodalmuk a tehetetlenség
szörnyű érzésének adott helyet. Az összedőlő torony nem
válogat aszerint, hogy ki barát, ki ellenség, közben pedig ők
egyre magasabbra és magasabbra emelkednek. A szél déli
irányba sodorta a léggömböt.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Ég és föld között lebegtek, ki tudja, merre… A szél
egyenletesen hajtotta őket délnek a holdfényben fürdő táj
fölött. Sovay elbűvölten nézett lefelé. Eddig kevesen látták
ilyen nézőpontból a világot. Sövények sötét, vastag vonalai
által határolt árnyas mezők gördültek alant. A holdfény
tükörré varázsolta a tavakat, a Temze mint széles ezüst
szalag kanyargott a szunnyadó város felé. Imitt-amott
magányos tanyák; az épületek aprók, mint megannyi
gyermekjáték. Tanyák, falvak bújtak össze, vagy húzódtak
füzérként az utak kanyargó fehér fonala mentén. A
házakban alvó emberek, akik nem is sejtik, hogy felettük
szállnak el. A léggömb olykor-olykor alacsonyabbra
ereszkedett, láthatták állatok sötét körvonalait. Lovak,
tehenek álltak a mezőn, akár a palakő szobrok, birkák
szóródtak szét a domboldalon, mint megannyi
pamutgombolyag. Majd miután Virgil parancsára homokot
szórtak ki, megint magasabbra emelkedtek, fel, fel az ég
felé.
– Hová tartunk? – kérdezte Hugh.
– Ahová a szél visz – válaszolt Virgil. – Reméljük, hogy
kitart déli irányban. Napkelte előtt leszállunk. Azután a part
felé igyekszünk, onnan pedig át Franciaországba.
– Odanézzetek!
Sovay hátrafelé mutatott, arra, amerről jöttek. Egy lovas
nyargalt alattuk – láthatólag őket követte odalent.
– Látom! – kiáltott fel Hugh, és annyira kihajolt, amennyire
csak mert. – Greenwood lehet az!
Meglengette zsebkendőjét, mire a lovas kalaplengetéssel
válaszolt.
– O az! – kiáltott Sovay. – Egészen biztosan!
A kosár szélébe kapaszkodott, és magában hőn kívánta,
bárcsak valóban Greenwood volna az a lovas. Talán nem
pusztult el mindenki az irdatlan torony szörnyű romjai alatt.
Ha él, talán életben vannak a többiek is? Lydia, Gabriel,
Oldfield, Toby meg a barátai. Ártatlanok, akiket elragadott
Dysart ördögi machinációja. Elkeserítette a gondolat, hogy
annyian veszíthették életüket. Most megkönnyebbült, és a
félelem lepergett róla, akár a homok.
– Pirkad – mutatott Virgil a keleti látóhatárt színező
sáfrány foltra. – Jó helyet keresek leszálláshoz. Ne legyünk
fent ebben a holmiban, mire megvirrad. Túlságosan sok
figyelmet vonnánk magunkra. Megpróbálok úgy
leereszkedni, hogy jól lásson bennünket.
Virgil felnyitotta a szelepet, amely kiengedte a gázt, mire
a föld valósággal száguldani kezdett feléjük, a tehenek
riadtan szanaszét szóródtak. A földreszállás simább volt,
mint ahogyan Sovay várta. A kosár szelíden billent, kiborítva
őket a lankás domboldal kurta füvére.
Greenwood hamarosan utolérte őket, kantárszáron
vezette kimerült lovát.
– Alaposan meghajszoltak minket! – Levetette magát a
fűre mellettük. – Jó, hogy Tobynak ilyen éles a szeme.
A fiú lecsusszant a lóról, és megtántorodott, amikor földet
ért. Sovay Gabrielről és Lydiáról kérdezősködött, hogy vajon
épségben és biztonságban vannak-e.
– Épségben voltak, mikor legutóbb láttam őket. És együtt.
– Összevonta szemöldökét, arcát még most is halvány foltok
borították. – Mintha vége lett volna a világnak. Nagy
kődarabok röpködtek a levegőben, mindent belepett a por.
Az a szerencsém, hogy a Kapitány eszénél volt, különben
engem is kupán talált volna valami kő. Akár a többieket.
Jack épségben van. Velem volt. Pierce mama már nem volt
ilyen szerencsés. Más se maradt belőle, csak a parókája, az
ott csücsült egy romhalmaz tetején. Márpedig életében meg
nem vált volna tőle.
Toby kurtán felkacagott. Nem érezte magát Pierce mama
adósának. Csak nyomorúságot, megaláztatást kapott tőle
kurta életében, ezért nem is óhajtott hamis érzelgősséget
tanúsítani. Különb a világ az asszonyság nélkül – már
legalábbis az ő számára.
– És Mr. Oldfield? – tudakolta Sovay.
– Épségben van – bólintott Greenwood. – Buzgón terelte
össze az összeesküvőket, mikor utoljára láttam.
Dysartot azonban mintha a föld nyelte volna el.
Greenwood és Toby örvendeztek. Feltételezték, hogy
megölte a robbanás. Aki a toronyban volt, nem élhette túl.
– Nincs rá bizonyítékunk – mondta Hugh. – Az a hely a
titkos folyosók valóságos labirintusa volt. Elmenekülhetett,
mielőtt a torony kigyulladt.
– Még ha életben maradt is – vélte Greenwood –, többé
nem kerülhet az emberek szeme elé.
– Reméljük. – Virgil összevonta a szemöldökét. – De ne
igyunk előre a medve bőrére. Egyébként van valami
fogalma arról, hogy pillanatnyilag hol lehetünk?
– Kentben – válaszolt Greenwood. – Meglehetősen jól
ismerem a vidéket. Ezért is tudtam követni magukat. Van itt
a közelben egy város. Odamegyek és szerzek lovakat.
Ismerős vagyok ott egy fogadóban, a fogadós pedig a
lekötelezettem. – Felállt, nyújtózkodott. – Aztán indulok
Londonba. Megnézem, hogyan állnak a dolgok Mr.
Oldfielddel. Nem tudom, milyen szemmel nézi a
magamfajtákat – mosolyodott el fanyarul –, de kész vagyok
felajánlani neki a szolgálataimat. Velem tartasz, Toby
gyerek?
Toby még sohasem járt Londonon kívül. Ez volt az első
vidéki kiruccanása. A tágas zöld táj nyugtalanná tette. A
tehenek újra legelészni kezdtek, de időnként ránéztek a
fiúra.
– Mennék – bólintott. – Ha rossz néven nem veszi,
kisasszony.
– Dehogyis veszem rossz néven – mosolygott Sovay. –
Legalább ott utánanézhetsz az ügyeimnek.

***


Greenwood visszatért, lovakat hozott, valamint pénzt,

hogy megvehessek a legszükségesebbeket, hiszen Thursley-
ből üres kézzel távoztak. Tiltakozásukat elhárította,
köszönetre sem tartott igényt.
– Maguk is csak ezt tennék értem, ha úgy állna a helyzet.
Különben is – mit jelent a pénz? – mosolyodott el. –
Gyerekjáték hozzájutni. És most merre tartanak? Mi a
tervük?
– Franciaországba készülünk – mondta Virgil. – De előbb
Doverbe kell eljutnom, hogy a megfelelő iratokról és az
átkelésről gondoskodjam.
– Ott szállnak hajóra?
– Nem – rázta meg a fejét az amerikai. – Sok a szem, sok a
kém. Keresek valahol a parton egy kisvárost, és majd ott
szállunk vízre.
– Helyes. – Greenwood távozni készült. – Sok szerencsét.
Minden jót – szólt Sovayhez, ahogy segített lóra szállnia. –
Szívem szerint azt tanácsolnám, hogy ne menjen el, térjen
vissza velem Londonba, de tudom, nem hallgatna rám, és
nem szívesen koptatom feleslegesen a számat. Sose
ismertem lányt, aki ennyire oda lett volna a kockázatért
meg a kalandért, de azért legyen óvatos. Nagy érték az élet.
Nehogy későn tanulja meg ezt a leckét.
Mosolygott, a lányra kacsintott, de mire Sovay
megfelelőképpen visszavághatott volna, a
Kapitány már lóra is pattant, és a háta mögött Tobyval
elszáguldott.
Nemcsak ő igyekezett rávenni Sovayt, hogy térjen vissza
Londonba. Amikor a legközelebbi városba értek, Hugh is,
Virgil is erősködött: szálljon fel a legközelebbi Londonba
tartó postakocsira. De hiábavaló volt az igyekezetük. Sovay
oda sem figyelt rájuk. Ha a férfiak készek Franciaországba
menni, ő is megy.
– Most már minden külföldi gyanús, az amerikaiakat is
beleértve – mondta Virgil. – Nem állhatok jót a biztonságért.
Lehetséges, hogy én a különleges helyzetemre
hivatkozhatom, de nem tudom, hogy az meddig nyújt
védelmet.
Sovay kitartott. – Nem érdekel. Vállalom a kockázatot.
Nem fogok otthon ülni kétségekkel viaskodva, míg a
számomra legkedvesebb két ember a legnagyobb
veszedelemmel néz szembe. Inkább osztozom velük a
veszélyben. Hugh és Apa mindenem ezen a világon. Mit
érne nélkülük az élet?
Virgil Hugh-hoz fordult.
– Rám ugyan ne nézz! – nevetett fel Hugh. – Én aztán soha
semmire rá nem tudtam venni. Hadd jöjjön, ha mindenáron
akar. – Megfogta Sovay kezét. – Legalább együtt leszünk.
Virgil vállat vont. Világos, hogy a két testvér egyformán
őrült és önfejű. Minden igyekezetével próbálta lebeszélni
őket, hiszen Hugh-val ellentétben egyáltalán nem volt
annyira meggyőződve arról, hogy biztonságban lesznek.
Hugh-nak vannak iratai, melyek szerint ő egykori
mesterének, a mostani Fernand polgártársnak, a
Nemzetgyűlés tagjának a genfi unokaöccse. Fernand
nagyhatalmú, befolyásos ember, régebben helyzeténél
fogva megvédhette ifjú „rokonát”, de a körülmények azóta
meg is változhattak.
– Hát jó – hajtott fejet. – Megteszem, ami tőlem telik, hogy
átjussunk Le Havre-ba, majd onnan az ország belsejébe. De
azután már semmit sem ígérhetek.
Megvették, amire szükségük volt, majd a part mentén Rye
város régi kikötőjébe tartottak. Virgil tökéletes helynek
minősítette ezt a várost, mert csekély forgalmú, viszont a
csempészek jól ismerik, a kikötője pedig tökéletesen
megfelel a nem túl nagy vízi járműveknek.
Virgil A hajóhoz címzett fogadóban hagyta társait,
megígérve, hogy mihelyt elrendezi az átkelést, visszatér. Két
nap, legfeljebb három, mondta.

***


Közel egy hét telt el, mire Virgil visszatért.

– Egy kétárbocos vár ránk a kikötőben – mondta, amikor
belépett A hajóhoz címzett fogadóban bérelt szobájukba. – A
reggeli dagállyal indulunk. – Leült, bort töltött magának. –
Londonba kellett mennem, hogy iratokat szerezzek
Sovaynek. – Elővette tárcáját. – Kegyed mint Miss Sophie
Weston, amerikai polgár és… – elhallgatott, megköszörülte a
torkát, mintha valami megakadt volna rajta – …és mint a
jegyesem utazik. Tudom, ez megdöbbenti – tette hozzá
sietve, Sovay arckifejezése láttán –, és nem a
legromantikusabb leánykérés, de remélem, nyilvánvaló –
nézett Sovayről Hugh-ra –, hogy nem élek vissza a
helyzettel. Ez volt az egyetlen mód, amelyet megfelelőnek
tartottam a biztonsága érdekében.
Sovay nem talált szavakat, Hugh azonban elvigyorodott és
hátba vágta az amerikait.
– Gratulálok, kedves Barrett. Mondhatom, lényeges
előrelépést jelentesz a legutóbbi választottjához képest. Sok
boldogságot mindkettőtöknek – emelte poharát, jót nevetve
kényszeredett pillantásuk láttán. – Éljen a jegyespár!
Sem Sovay, sem Barrett nem csatlakozott a köszöntőhöz.
– Más hírem is van – fogta komolyabbra a hangját Barrett.
– Londonba kellett mennem az iratok miatt, és ottlétem
során felkerestem Oldfieldet. Ezt kaptam tőle – nyújtott át
egy levelet. – Sajnos, nem valami jó hírek.
Hugh kinyitotta és az asztalra tette a levelet, hogy Sovay
is láthassa. Olvasás közben minden szín kiszökött az
arcából.
 
Oldfield és Oldfield
Pilgrim Court
A Carter Lane-nél
London
1794június
 
Kedves Mr. Hugh és Miss Sovay Middleton,
úgy véltem helyesnek, ha késedelem nélkül
tájékoztatom önöket a fejleményekről. A dolgok nem
alakultak egészen terv szerint. Buzgón igyekeztem
előkészíteni a védelmet Skidmore barátai számára,
akiknek néhányát lázadással vádolják, másokat sokkal
súlyosabb bűnnel: árulással. Bárcsak bízhatnék abban,
hogy a bíróság nem ítéli el őket, de ez egyáltalán nem
biztos. Sajnálattal közlöm, hogy Gabriel barátjukat is
letartóztatták, és vádat emelnek ellene az általuk Vine
Street-i csatának nevezett eseményben való
részvételért. Egy további összeesküvéssel is vádolják,
nagyrészben Fitzwilliam tanúbizonysága alapján.
A vádak legnagyobb része azonban önök ellen szól.
Röviden: azzal vádolják önöket, hogy francia kémek,
kormányzati iratokat loptak el, gyújtogattak, tulajdont
rongáltak, gyilkossági kísérletet követtek el különféle
kormányzati személyek ellen, és nem is tudom, még
mivel. Mindez azért történt, mert Dysart levelezésének
balsorsú elfogását kiforgatva önök ellen használták fel.
Dysart helyzete ellenben – ahelyett, hogy hitelét
vesztette volna – egyre jobban erősödik. A Thursley-ben
történteket kiforgatták és gálád összeesküvésnek
tüntették fel, amelyet önök és mások azért szerveztek,
hogy forradalmat robbantsanak ki brit földön.
Dysart okos, okosabb, mint hittük, és kihasználja a
nagyon valós félelmet, amelyet a franciaországi terror
támaszt a kormányban és általában a népben. Továbbra
is gyűjtöm, ami bizonyítékot tudok, abban a reményben,
hogy ügyfeleimet tisztázzák, és hogy Dysart valódi
szándékai lelepleződnek. Ha eltökélték, hogy
Franciaországba mennek, arra biztatom önöket, hogy ott
is gyűjtsenek össze ellene minden lehetséges
bizonyítékot. Gyanúm szerint bőségesen található
ilyesmi ott is. Egyelőre nem tudom bizonyítani, de
gyanítom, hogy Dysart egész idő alatt kapcsolatban volt
 a forradalmi erőkkel kettős ügynökök hálózata révén, de
erről adatokat kell szereznünk, hogy bizonyítékkal
szolgáljunk. Ez az egyetlen módja, hogy legyőzzük.
Tisztelő hívük Graham Oldfield

Árulás. Sovay és Hugh összenézett. Nincs már visszaút. Az

árulásért elítélt nő” büntetése: máglyahalál.

***

Sovay nézte, amint egyre távolodik a part, majd el is

tűnik, mihelyt a nap magasabbra emelkedik. Nem tudta,
milyen sor vár rá, sem hogy viszontláthatja-e valaha
szülőföldjét. Örökös száműzetésre ítéltetik, ha nem tudja
tisztázni magát.
Szép idő volt. A kétárbocost, amelyet Virgil Barrett talált a
számukra, halászhajónak álcázták, hogy megtévesszék a
parti őrséget. A gyors, könnyű hajó sebesen szántotta a
vizet, és kisvártatva eltűnt szemük elől a part. Kint a
csatornán fehér tajték koronázta a hullámokat, mintha távoli
viharok hírét hoznák. Hugh hamarosan lement a kabinba,
nem érezte jól magát, de Sovay a fedélzeten maradt, nem
bánta, ha eláztatja is a fel-felcsapó tajték. Virgil maga
kezelte a hajót azoknak az embereknek a segítségével, akik
Doverből kísérték el, és két helybéli, Rye-ból való férfival,
akik csempészkedéssel foglalkoztak, így jól ismerték a helyi
csatornákat, valamint az árapályt, és tapasztaltan tértek ki
a tengeri blokád elől.
Mihelyt kint jártak a nyílt tengeren, Virgil csatlakozott
Sovayhez. Sovay elismerését fejezte ki, amiért olyan
ügyesen bánik a hajóval, a vitorlákkal.
– Kölyökkoromban tanultam meg. Nagybátyám az
Egyesült Államok haditengerészetének főtisztje. Az ő
parancsnoksága alatt harcoltam a Függetlenségi
Háborúban. Persze – tette hozzá ironikus mosollyal – a
maguk flottájához képest mi csupán kalózok vagyunk.
 – Nem is tudtam, hogy maga kalóz volt! Sok meglepetést
tartogat a számunkra, Mr. Barrett – mosolygott Sovay. –
Egyáltalán nem látszik kalóznak.
– Akkor jó – mosolygott Virgil. – A hiteles álöltözék a
biztonság záloga. Reméljük, ez az elv itt is érvényesül, és a
haditengerészet halászhajónak néz minket.
– Valójában mit szállítunk? – érdeklődött Sovay.
– Fegyvereket. Puskákat és lőszert a nép hadseregének.
És. élelmet. Búzát, lisztet, vajat, sajtot. A Köztársaságnak
nagy szüksége van mindezekre. Meg aztán viszünk néhány
fényűzési cikket is: szappant, gyertyát, kakaót, cukrot és
kávét…
– Cukrot és kávét? – Sovayt meglepte, hogy Barrett ilyen
kockázatot vállal olyasmiért, ami úgy hangzik, mint Mrs.
Crombie bevásárló listája.
– Ó, van egy különleges vevőm – mosolygott Barrett. –
Valaki, akit el kell látnom édességgel. Virgilt hirtelen az
őrhelyre szólították.
– Haditengerészeti hajó a látóhatáron – mondta, amikor
visszatért. – Hatodosztályú fregatt. Az ő mértékük szerint
kicsiny hajó, de a miénk méreteit jóval felülmúlja. Sebesen
meg kell közelítenünk a francia partokat. Menjen inkább le a
kabinba.
Hugh nem volt olyan állapotban, hogy törődhetett volna
az eseményekkel vagy azok jelentőségével. Sovay a vele
szemközti priccsen feküdt, és a feje fölötti kötélbe
kapaszkodott, ahogy ide-oda dobálták a hajót a hullámok. A
hullámok morajlásán, a faanyag csikorgásán túl távoli
ágyútűz hallatszott. Sovay feszülten figyelt, igyekezett
megbecsülni a távolságot. Minden egyes robbanás-
csobbanás közelebbről hallatszott. A hajótest megremegett,
a fedélzeti nyíláson víz zúdult be. Sovay lehunyta szemét,
azt hitte, bármelyik percben szétszaggatja egy lövedék,
vagy a vízbe zuhan, ahogy a hajó darabokra törik körülötte.
A hajó végül lassított, egyenesbe állt. Sovay kinyitotta a
szemét: Virgil mosolygott le rá, szőke haja csapzott volt,
arca vörös, kékesszürke szeme izgatottan fénylett az iménti
hajsza izgalmától.
– Ez bizony meleg volt, de sikerült leráznunk őket. Jöjjön? –
segítette fel a lányt. – Jöjjön fel a fedélzetre.
Sovay követte és első pillantását vetette Franciaországra.
A szemük előtt végignyúló part alig különbözött attól,
amelyet elhagytak – alacsony szirtek, öblöcskékkel
megszakított fakó part, távolabb zöld mezők. De ez egy más
ország, más a nyelve és egészen sajátos a történelme.
Az elébe táruló Franciaország – köztársaság, harcban fél
Európával, köztük az ő hazájával. Sovay idegen lesz,
ellenség, de nincs más választása, folytatnia kell útját.
Bármily ellenséges ez az ország, itt van az édesapja
betegen, és talán veszély is fenyegeti. Sovay érezte, hogy
megszorítják a kezét. Hugh állt mellette, halvány arca
éppoly elszánt, határozott, mint az övé.
– Megkeressük, Sovay – mondta. – Megtaláljuk, azután
hazavisszük. Dysart nem űzhet el bennünket a hazánkból.
Megleljük az ellene szóló bizonyítékokat, és egyszer és
mindenkorra legyőzzük.
HARMINCADIK FEJEZET
Befutottak Le Havre nagy kikötőjébe. A brit tengeri blokád
hatása nyilvánvaló volt, a dokkok üresek, a hajók tétlenül
vesztegeltek, ám ahol ők kikötöttek, buzgó tevékenység
folyt: emberek hordókat görgettek, zsákokat cipeltek be egy
nagy raktár nyitott ajtaján. Az érkezőket nem engedték
kiszállni, kék egyenruhás vámtisztek vizsgáltak át apróra és
méregettek szerfelett gyanakvó ábrázattal mindent, kivált
az utasokat. Sovay attól tartott, hogy franciaországi
kalandjuk véget ér, még mielőtt egyáltalán elkezdődött
volna, különösen, amikor kék-fehér egyenruhás nemzeti
gárdisták csoportja érkezett a Köztársaság színeit viselő
piros-fehér-kék vállszalaggal. A katonák a dokkban
helyezkedtek el, kapitányuk felcsörtetett a hajópallón és
felugrott a fedélzetre.
Magasabb volt Virgilnél, egyenruhája hangsúlyozta hosszú
lábát, széles vállát. Jól megtermett férfi volt, de a mozgása
könnyed. Sovay nem nézte többnek huszonhárom
esztendősnél. Az egyenruhája olyan foltozott és fakult volt,
mintha sok csatában részt vett volna, és rangjelzést is
viselt. Fiatalsága ellenére is komolyan kellett venni ezt a
férfit. Ide-oda járt közöttük a pillantása, sűrű szemöldöke
egyenes vonalat alkotott nagy, értelmes szeme fölött,
amelynek egészen szokatlan volt a színe, valahol a
sötétzöld és a barna között.
– Nézzük csak, mit láthatunk itt? – firtatta.
A vámtisztek vezetője előrelépett, magyarázni akart, de
odébb parancsolták.
– Ezzel itt én foglalkozom, polgártárs – jelentette ki a
parancsoláshoz szokott ember hangján. – Bizonyára számos
egyéb sürgős feladata van a Forradalom nevében. Nem
akarom itt tartóztatni.
 A vámos ellenkezni próbált: a vámolás az ő hatáskörébe
tartozik, de a gárdatiszt fenyegető tekintete láttán
meghátrált. A vámosok összenéztek. Egyikük sem óhajtott
tovább vitatkozni a megtermett gárdatiszttel és fegyveres
katonáival, majd további ellenkezés nélkül elhagyták a
hajót.
– Lemehetnénk – nézett egyikükről a másikra a gárdatiszt.
– Odalent majd számot adnak magukról.
Alig értek le a kabinba, Virgil meg a gárdatiszt testvérien
összeölelkeztek.
– Barrett polgártárs! – kiáltott fel a katona és szilaj
ábrázata egyszeriben felderült. – Virgil! De jó, hogy
épségben visszatértél? – Majd Hugh-ra és Sovayre nézett.
Homloka megint ráncba szaladt. – És kik az útitársaid?
– Hugo Valette – válaszolt Virgil. – Fernand polgártársnak,
a Konvent tagjának unokaöccse, ő pedig unokahúgom,
Sophie Weston – tette hozzá simán. – A… khm… jegyesem.
A gárdatiszt tetőtől talpig végigmérte Sovayt, és
füttyentett egyet.
– Veinard! – jelentette ki a szemle végeztével.
– Mit jelent ez? – kérdezte Sovay suttogva Hugh-tól.
– Nyers fordításban? – suttogta Hugh. – Szerencsés flótás!
Sovay érezte, hogy elpirul. A francia férfi felső ajkán sebhely
volt, erős vonásait a szó szoros értelmében nem lehetett
szemrevalónak mondani, de volt valami parancsoló az
arckifejezésében, ami felzaklatta Sovayt. Azonnal el akarta
fordítani az arcát, de a sötétzöld szempár fogva tartotta.
Akaratlanul is rámeredt, és a férfi erőteljes, leplezetlen
pillantása – épp csak egy szemernyivel innen a pimaszságon
– még jobban zavarta.
A kellemetlenné váló helyzetnek a férfi vetett véget,
levéve széles, tollas csákóját.
– Polgártárs. Polgártársnő – üdvözölte kettejüket kis
főhajtással, bár az udvariasság megnyilvánulásait akkortájt
rossz szemmel nézték, mint a régi rendszer megannyi
sallangját. – Théodore Léon kapitány, szolgálatukra. Én
kísérem önöket Párizsba – Megint Sovayre nézett, mintha
zavarná a jelenléte. Majd visszafordult az amerikaihoz. –
Virgil. Néhány szót váltanék veled.
Odébb húzódtak, és Hugh meg Sovay zavartan, csendben
várt, míg a túlsó sarokban heves vita alakult ki. Sovay értett
annyit franciául, hogy felfogja: róla folyik a szóváltás.
– Megőrültél? Idehozod? A mai helyzetben? Szerintem
nem egyébre hallgatsz, csak a... – és ekkor olyan szó
következett, amit Sovay nem értett, Hugh pedig nem
látszott hajlandónak a fordításra.
– Nem, nem, ezt nem érted. – Virgil távolabbra húzta a
másikat.
– Még nagyobb őrültség! – Léon nagy léptekkel visszatért.
– Felfogod egyáltalán, mit művelsz? Az ő jelenléte itt kész
veszedelem. Jelentenem kell. Az ő személye miatt
mindannyiunkat letartóztathatnak és elítélhetnek.
Sovay kihúzta magát. Fáradt, szorong, aggódik, de nem
tűri, hogy így beszéljen róla ez az ember, vagy akárki más.
– Nem vagyok ostoba, kapitány – szólalt meg franciául,
gondosan megválogatva szavait. – Nem kalandot keresek.
Nekem nincs választási lehetőségem, mint másoknak. Mint
például önnek. Nem kérem a védelmét. Csak azt kérem,
hogy engedjen minket utunkra.
A férfi láthatólag nem ezt a választ várta. Az állát lepő
fekete borostát vakargatta, és egy-két pillanatig csak nézte
a lányt.
– Sajnálom, ez lehetetlen, mademoiselle – válaszolt
felettébb udvariasan. – Köteles vagyok elkísérni önöket,
hogy ne essen bántódása a Barrett polgártárs által hozott
ellátmánynak. Vidéken egyre több a törvénytelenség, és
nem akarjuk, hogy holmi helybeli tisztviselő úgy vélje,
elkobozhatja a Köztársaság hadseregének és Párizs népének
szánt javakat. Megbízatásom szerint gondoskodnom kell
arról, hogy önök sértetlenül odaérjenek. Mielőtt elhagynák a
hajót, feltétlenül tűzzék fel ezt – és adott nekik egy-egy
háromszínű kokárdát. – Mostantól fogva enélkül sehol sem
mutatkozhatnak.

***

Haladási sebességüket a teherszállító szekerekéhez kellett

igazítaniuk, így hát igen lassan araszoltak. A falvakban,
amelyeken áthaladtak, sötét volt minden ablak, s ahova
néztek, minden szegénységről, sőt ínségről tanúskodott. A
jó föld termékeny ezen a tájon, de a megművelésének nem
volt nyoma, a néhány legelésző állat betegnek,
elhanyagoltnak látszott. Embert jóformán alig láttak, csak
néhány csontsovány asszonyt, beesett szemű gyereket,
nyomorék vénembert. Látszott, hogy szinte az éhhalál
fenyegeti őket.
A fák ágai között időnként kastélyok, nagy házak
látszottak, de mindegyikükön zárva volt a zsalu vagy
bedeszkázták az ablakokat. Némelyik épület romokban
hevert vagy kiégett, gazdáik bizonyára elhagyták őket,
külföldre menekültek. Némelyik faluban a templom is üresen
tátongott, a homlokzatukat megrongálták, az angyalok,
szentek szobrait megcsonkították, összetörték. A templomi
edényeket elkobozta a Köztársaság kincstára, a harangokat
hámorokba hurcolták, hogy ágyút öntsenek belőlük. Imitt-
amott fa– és gipszszentek törött, repedezett maradványai
hevertek megfeketedve máglyákon, mint megannyi Szent
Johanna. A templomok ajtajai eresztékeiken lógtak, girhes
állatok bóklásztak az immár csűrnek, ólnak használt hajdani
szent helyeken. Néhol a temetőket is hasonlóképpen
megszentségtelenítették, a sírokról letépték a kereszteket, a
kapura jelszavakat mázoltak: A halál nem egyéb, mint örök
álom.
– Nagy árat fizetett a nép – mondta Léon, amikor Virgil
megjegyezte, hogy az állapotok rosszabbak, mint
amilyennek valaha is látta. A nemzeti gárda tisztjében
láthatólag nem élt semmiféle érzés. Minden véleménye
katona módra gyakorlatias volt. – A férfiak a Forradalom
hadseregében szolgálnak. A levée en masse elvitte őket
földjükről, gazdaságukból, de másképp hogyan is
akadályozhatnánk meg az inváziót, hiszen Európa minden
nemzete ellenünk szövetkezett. Brunswick hercege
megfogadta, hogy a földdel teszi egyenlővé Párizst és
mindenkit megöl – férfit, asszonyt, gyermeket, így aztán mi
egyebet tehetünk? A katonákat pedig élelmezni kell. A nép
hadserege tartalékot gyűjtött nekik és Párizsnak, de soha
sincs elegendő élelem, a várost az éhhalál fenyegeti. A
gazdáknak kevés maradt saját maguk számára is, mégsem
tagadhatják meg a hozzájárulást. Az élelem elrejtéséért
halálbüntetés jár.
Zavartalanul folytatták útjukat. A jellegzetes kék-fehér
ruhát viselő nemzeti gárdisták, valamint a harcedzett,
fegyveres katonák megfelelő védelmet jelentettek. Néhol
lándzsákkal felfegyverzett, vörös sipkás férfiak csoportja
állta útjukat bátran és dacosan, de legtöbbjük öreg volt és
sovány.
– Nem szívesen harcolok honfitársaim ellen – mondta
Léon. Egy intéssel megállította a szekereket, és
megparancsolta, osszanak szét egy-két zsák gabonát vagy
lisztet, hogy semmi ne gátolja a haladást.
Sovayről jóformán tudomást sem vett, inkább Hugh-val
vagy Virgillel beszélgetett. Amikor Sovay a látottak feletti
megdöbbenésében néhány megjegyzést tett, a férfi
meglepődött, hogy egy lánynak egyáltalán van véleménye.
– Az emberek tudják azt, amit maga nem tudhat – szólt, és
a hangja azt sugallta, hogy a lány úgysem értheti meg. – A
szabadságnak ára van. És az emberek készek az áldozatra.
Kénytelenek vagyunk harcolni nemzetünk puszta
fennmaradásáért, és kevesen kívánják visszaállítani a régi
rendszert, még ha ilyesmi egyáltalán lehetséges volna is.
Igen messzire jutottunk. Ezek az emberek nagyon sokáig
éltek a földbirtokosok, az egyház elnyomása alatt. Évente
adózniuk kellett abból a kevésből, amijük volt, dézsmát és
tizedet fizettek a királynak, a földesúrnak, míg a király meg
az arisztokraták ingyen éltek és gyarapodtak. Nem érthető,
hogy bosszút akarnak állni? Hogy vissza akarnak venni egy
keveset, miután oly sok századon át megrabolták őket?
Sovay nehezen fogta fel, hogy Léon ilyen szenvedélyesen
és rendíthetetlenül támogatja a Köztársaságot, kivált miután
megtudta, hogy teljes címe Théodore de Léon lovag, de
Verand márkija, aki lemondott nemesi rangjáról azért, hogy
részese legyen a forradalomnak. Elsők között csatlakozott a
Harmadik Rendhez, majd részt vett a Bastille ostromában.
Most minden nemesi születésű személy, de még az is,
akinek bármilyen kapcsolata van az arisztokráciával, eleve
gyanús és bármikor letartóztatható. Léont egyelőre megvédi
a csatában tanúsított hősiessége és forradalmi magatartása.
De ki tudja, meddig lesz így? A kérdés kimondatlan maradt,
de Sovay érzékelte a növekvő feszültséget, ahogy
közeledtek a fővároshoz. Mindannyiukra veszély leselkedik.

***

A harmadik nap délutánján támadt az első komolyabb baj.

Sivár földdarabon döcögtek, amikor rögtönzött barikád állta
útjukat. A sans-culotte-ök csíkos nadrágját, durva zekéjét
viselő férfiak csoportja őrizte. A szabadság sipkáját hordták
zsíros fürtjeiken, mindnek ápolatlan pofaszakálla volt és
hosszú bajsza. Jól táplált, felfegyverzett férfiak voltak, nem
olyanok, mint az útközben látott madárijesztők bandái.
Léon megálljt vezényelt.
– L’armée révolutionnaire. Les Bons Patriotes –
magyarázta. – Bajt jelenthetnek. Az ittenieken élősködnek.
Fosztogatók, élősdiek. Azt hittem, valamennyit
visszarendelték Párizsba.
Megparancsolta az utasoknak, hogy szálljanak le a
szekérről és üljenek lóra. Embereit és a kocsisokat
felsorakoztatta, puskával a kézben.
 – Akármi történik, az élelmiszernek át kell jutnia. Megyek,
megnézem, mit akarnak. – Virgilre pillantott. – Akármi van,
hajts a szekérrel egyenesen át rajtuk. Készenlétbe a
fegyvereket, uraim.
– Nekem nincs fegyverem! – méltatlankodott Sovay.
– Miért kellene magának fegyver?
– Hogy megvédjem magamat.
A férfi kétkedő pillantást vetett rá. – Tud lőni?
– Hogyne tudnék!
– Tessék. – Odaadta a lánynak az egyik pisztolyát. – Töltve
van, óvatosan bánjon vele.
Ahogy Léon feléjük lovagolt, egy másfajta egyenruhát
viselő férfi léptetett elő a tömegből. Magas gallérú sötétkék
zubbonyán háromszínű szalag, magas csákóján tollas
kokárda.
– Állj! – kiáltotta. – Mi járatban vannak?
– Ellátmányt szállítok Párizsba.
– Utasokat is?
– Igen.
– Hozza ide őket, az irataikkal együtt. Mondja meg az
embereinek, hogy maradjanak veszteg.
Léon visszatért.
– Ismerem ezt az embert. Gernaud. Représentant-en-
mission, a Nemzeti Konvent megbízottja a megyék
ellenőrzésére – magyarázta Hugh-nak és Sovaynek. – A
Terror híve, sötét alak. Jöjjenek velem. De maradjanak
mögöttem, majd én beszélek. Ha gond van... – Virgil felé
biccentett, aki megragadta a gyeplőt és viszonozta a
biccentést.
– Léon polgártárs. – A tiszt kesztyűs kezét az iratokért
nyújtotta.
– Gernaud – biccentett Léon.
– Gernaud képviselő, engedelmével.
– Képviselő... – Léon eltúlzott udvariassággal nyújtotta át
az iratokat
 Gernaud hosszasan tanulmányozta a papírokat, majd
felsandított Léonra.
– Önöket kémnek és a Köztársaság ellenségeinek
nyilvánítom. Letartóztatom önöket, a rakományukat
elkobzom.
Léon kinevette. Gernaud-nak kezdettől ez volt a célja.
Isten tudja csak, mit kap egy ilyen rakományért. Az ínséges
időkben valóságos vagyont. Sovay szemmel tartotta az
embereket, míg Léon hátrafordult a nyeregben és felemelt
karral jelt adott Virgilnek. Gernaud tekintete oldalra rebbent.
A mellette álló férfi felhúzta puskáján a ravaszt, és lövésre
készen emelte fel a fegyvert. Nincs idő figyelmeztetni Léont.
Ilyen közelről egész biztos, hogy a golyó végez vele. Sovay
megfogta a pisztolyt, célzott és lőtt.
Az ember felüvöltött – a golyó vállon találta. Az ütéstől
megperdült, majd a földre zuhant. Léon lova meghőkölt,
Léon is kivonta pisztolyát és intett katonáinak: előre!
Gernaud emberei a barikád mögé húzódtak, sebesült
bajtársukat magukkal vonszolták. Maga Gernaud állta a
sarat, mintha az ő tekintélye egyedül megfékezhetné Virgil
feléje robogó lovait. Épp idejében ugrott félre, a többiek
pedig az árokba vetették magukat, amikor a súlyos szekér
áttört a hevenyészett barikádon, a hosszú léceket
valósággal gyújtóssá aprítva. A többi társzekér követte, a
lovakat nyargalásra ostorozták, rohamuk valóságos
tüzérségi támadással ért fel. Sovay és Hugh
megsarkantyúzták lovaikat és utánuk nyargaltak, a
menekülést Léon és emberei fedezték.

***

– Lebecsültem magát – szólt Léon Sovayhez, amikor

éjszakára megálltak. – Tévedtem.
Ennyi mentegetőzés telt tőle. Sovay kecses biccentéssel
fogadta a morogva kimondott szavakat, hogy elrejtse
mosolyát. Érzékelte, hogy a bocsánatkérés nem kenyere
ennek a nagydarab, szilaj franciának, aki sem kételyt, sem
félelmet nem ismer. Soha még ilyen férfival nem találkozott.
– Bonne chance! A szerencsére! – emelte poharát Léon. –
Mindannyian együtt élünk a veszéllyel. Valójában már
százszor is meghalhattam volna. Hozassunk még bort. Még
most sem értem – szólt, amikor újratöltötték poharukat. –
Maga igen bátor teremtés, megértem, hogy aggódik az
édesapjáért, de valójában miért jött ide? Miért veszélyezteti
az életét?
– Mindkettőnket árulásért köröznek – válaszolt Sovay. –
Nincs más választásunk, el kellett jönnünk Angliából.
Hugh beszámolt Dysartról és a kettejük elleni vádakról.
Léon feszült figyelemmel hallgatta.
– Egész bizonyosan hallottam már ezt a nevet – mondta,
amikor Hugh az elbeszélés végére ért. – A
Hadügyminisztériumban, Roland idejében. Keressék meg ezt
az embert – firkantott egy papírdarabra egy nevet. – ő
szolgált bizonyítékkal Fabre és Danton ellen. Talán segíthet.
Régivágású ember. Csak pénzért dolgozik. Aranyért. Nem
kötelezvényért. No de most ideje nyugovóra térnünk. Kiitta
poharát, mindannyian felálltak.
– Holnap Párizsba érünk – szólt Virgilhez Léon, ahogy
felfelé mentek a lépcsőn. – Átviszlek benneteket a kapun, de
azután a parancsnokságomon kell jelentkeznem. Igen csinos
leány – tette hozzá, amikor a szobájukhoz értek. – Nemes
gesztus tőled, Barrett, hogy eljegyezted.
– Félreértesz – mentegetőzött Virgil. – Csak gyakorlati
okokból történt. Attól tartok, nem érez irántam semmit...
olyan módon.
Léon elmosolyodott. – És érez bárki iránt valamit olyan
módon?
– Tudomásom szerint nem – rázta meg a fejét Virgil.
– Milyen kár! – nevetett a francia. – A helyedben, barátom,
mindenképpen elvenném. Mielőtt megtenné más.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
A Párizs kapuját jelző elegáns, imponáló vámházat
részben lerombolták, szerepét az úton keresztbe állított
hevenyészett fatákolmány vette át. Aki be akart lépni a
városba, fegyverekkel teleaggatott, vad képű férfiak csapata
állította meg. Gernaud embereire emlékeztettek, csíkos
nadrágban, kurta zekében, rongyos, mocskos vörös
sipkájukon fakó háromszínű kokárdával.
– Nézzük csak, mit hoznak, polgártárs.
A csapat vezére a kocsideréknak támaszkodott, és
harcias, kihívó módon nézett fel Virgilre. Zord képét még
vadabbnak mutatta hosszú, loncsos bajsza.
Léon hátrább lépett, hagyta, hogy az ember meg a
cimborái tegyék a dolgukat. Ezek a párizsi Kommün
emberei, felfuvalkodtak a rájuk ruházott hivatali hatalomtól.
Ha beavatkozik, még utóbb csetepaté támad.
Követelték, hogy mindenki szálljon le, és nagy gonddal
vizsgálták meg a Virgil által átnyújtott iratokat, bár kétséges
volt, hogy egyáltalán van-e közöttük olvasni tudó ember.
Veszedelmesek és kiszámíthatatlanok voltak, de
megvesztegethetlek. Léon várt, míg szemrevételezték a
különféle iratokat, majd megparancsolta, hogy néhány zsák
lisztet, valamint szappant és gyertyát tartalmazó ládát
vegyenek le a szekérről.
– Az önök kerülete számára, polgártársak – közölte. –
Üdvözletünkkel.
Idővel mindnyájukat átengedték. Sovay azt hitte, Léon
velük marad, és meglepődött, amikor a férfi elköszönt tőlük.
– Egyéb kötelességem sajnos elszólít, és maguk amúgy is
többre mennek nélkülünk – mondta búcsúzás közben. – Nem
rajongunk egymásért némelyik városi bizottsággal.
Jelenlétünk akadályozhatná a maguk útját, sőt, meg is
hiúsíthatná. Viszontlátásra!
 Még csak nem is utalt arra, hogy ez a bizonyos
viszontlátás mikor lehet. Sovay azon kapta magát, nem örül,
hogy távozni látja Léont, méghozzá nem csak azért, mert
aggódik a maga biztonságáért.
Társzekerük lassan haladt. A város minden egyes
kerületének megvolt a maga bizottsága, amelyet meg
kellett vesztegetni, meg kellett győzni és meg kellett
békíteni. Akárhová néztek, mindenütt a szegénység, az
ínség jeleit látták – London ehhez képest mesésnek tűnt.
Sivárak voltak a forró, poros utcák; itt is, csakúgy, mint a
falvakban, legtöbb ajtó, ablak csukva, zsaluval lezárva.
Útjuk átvitte őket a Place de la Révolution-on, a
Forradalom terén. A guillotine már nem állt ott; üresnek,
elhagyatottnak látszott a tágas tér, de még így is fenyegető
volt. A forró napon, akár a vágóhídon, bűzlöttek a véráztatta
kövek.
Ahogy a társzekér tovadöcögött, Hugh megmutogatta a
nevezetes helyeket: a Tuilériák kertjét, ahol régebben csak a
király és az udvar számára fenntartott ösvényeken emberek
sétáltak a fák sűrű lombjai alatt; az óriási, terebélyes
palotát, amelyből eltűntek királyi lakói; a Palais Royal-t; a
kávéházat, ahol Camille Desmoulins ugrott fel egy asztalra,
és tüzelte fel Párizs népét, hogy ostromolják meg a Bastille-
t. Minden épület, minden név jelentést hordozott. Mintha a
Forradalom, tehát a történelem térképén át vinne az útjuk –
az emberek mégis kávéházakban üldögélnek, csoportokba
verődve beszélgetnek az utcasarkokon, sorban állnak a
boltok előtt. Forradalom ide vagy oda, az élet megy tovább.
A Marais kerület peremén futó Rue Duval felé igyekeztek.
Útbaesett a leghírhedtebb forradalmi helyszín is – de a
Bastille-ból már semmi sem látszott. Az irdatlan börtönből
csak romhalmaz maradt. A polgárok rombolták le, méghozzá
kövenként. Abból, amit Sovay eddig hallott vagy látott, az
elnyomás e jelképének módszeres elpusztítása tanúsította
legjobban a sokaság hatalmát, bizonyította kézzel-
foghatóan a nép elszántságát, hogy soha többé nem hajtja
rabigába a fejét.
A népakarat más módon is megnyilvánult. Szobrokat
döntöttek le vagy csonkítottak meg. Utcák kaptak új nevet,
templomokból istállót vagy raktárát alakítottak ki. Nincs
visszaút, hirdették ezek a tettek, az út csak előre vezet,
legyen bármi is a következmény.
A társzekerek hulló vakolatú, magas falak között vezető
keskeny utcába fordultak be. Megálltak egy nagy ház zárt
kapujánál, egy rég eltávozott arisztokrata család
nagyszabású városi palotája előtt. A kapu fölött omladozott
a dombormívű nemesi címer. Virgil leszállt a bakról és
bekopogott. Ráccsal fedett kis ablak nyílt ki. Miután
becsukódott, kitárult a nagykapu. A társzekerek begördültek
a széles, macskaköves udvarra, a kapu pedig nagy
döndüléssel becsukódott mögöttük. Sovay végre
biztonságban érezte magát.

***

A Hotel Fonteneau egykoron pompás palota volt, de az

előcsarnok márvány padlója sok helyen már kicsorbult, por
és mocsok lepte. A szélesen kanyarodó lépcső korlátjából
több dúc kitört, a halványzöld selyem tapétát vízfoltok,
mocskos tenyerek lenyomatai csúfították el.
A fogadótermek pusztán, kifosztva ásítoztak, a
berendezést széthordták. A díszes mennyezet alatt csak a
sok törött tükör, meg a falakon a festmények üres helye
tanúskodott az épület hajdani pompájáról. Teremről teremre
vándoroltak, léptük visszhangzott a mocskos padlón, amely
egykor tükörfényesen ragyoghatott. A szolgahad
szétszéledt, nem maradt senki sem, aki gondját viselte
volna a háznak.
Az utolsó szoba végében egy férfi ült ingujjban;
íróasztalán ledőléssel fenyegettek a papírhalmok.
Közeledtükre felállt a székéből. Arca sápadt volt és elnyűtt,
aszott bőre már-már szürke. Pápaszemet viselt, homlokáról
visszahúzódó gyér szőke haját ősz sávok csíkozták. Sovay
döbbenten ismerte fel benne Monsieur Femand-t, Hugh
egykori mentorát. Még soha nem látta a férfit ápolt,
lenszőke parókája nélkül, és ebben az idő előtt
megöregedett, gondterhelt arcban szinte fel sem ismerte a
hajdani jóképű fiatalembert.
– Drága, drága barátaim! Isten hozta magukat! Azt hittem,
soha többé nem láthatjuk egymást! – Hangja megremegett
felindulásában, ahogy forrón megszorította Virgil kezét,
Hugh-t pedig úgy ölelte meg, mintha az édesfia volna.
Amikor Sovayre került a sor, elmosolyodott, szeme nagyra
tágult. – Ez a hölgy bizonyára Sovay! Mennyire
megváltozott! – Megcsókolta a leány kezét. – Valóságos ifjú
hölgy! – Átkarolta a testvérpárt. – Beszélnünk kell, de
először egyenek. Hosszú út áll maguk mögött. Bizonyára
megéheztek.
Levitte őket a konyhába, ahol kenyérből, sajtból,
kolbászból álló egyszerű vacsorával kínálta őket.
– Sajnos, csak parasztvacsora, de más élelmiszerhez nem
jutunk hozzá. Mindenből hiány van. De borunk még akad. –
Megtöltötte a poharakat. – Nos, térjünk a tárgyra. – Arca
komollyá vált. – A dolgok rosszabbul állnak, sokkal
rosszabbul, amióta ön eltávozott. Robespierre és a
Közbiztonsági Bizottság valósággal megbolondult. Mindenütt
összeesküvést látnak. Ha csak gyanakodnak bármire, hogy
az ellenkezik a Forradalommal, legyen az akármilyen
ártatlan vagy jelentéktelen dolog, elegendő, hogy valakit a
forradalmi törvényszék elé állítsanak miatta. – Levette
pápaszemét, megnyomogatta orra nyergét.
– Az ilyen eljárás pedig még csak nem is emlékeztet a
maguknál szokásos perekre. Britanniában még a
legaljasabb, legelvetemültebb bűnözőnek is engedélyezik az
ügyvédet és a védelmet; a vád is, a védelem is tanúkat idéz
be, mielőtt az esküdtszék döntene. Itt másképp mennek a
dolgok. Mihelyt kimondják a vádat, a törvényszék dönt.
Fanatikusan ítélkeznek a Forradalom nevében. – Lehunyta
szemét, szemhéja papírvékonynak látszott a lámpás
fényében. – Mivel védelem nincsen, nincs szükség
ügyvédekre, és tanúkat sem idéznek be. Kétféle ítélet
létezik: felmentés vagy halál. A felmentés ritka, viszont a
halálbüntetést huszonnégy órán belül végrehajtják.
– Mióta megy ez így? – kérdezte Virgil.
– A forradalmi naptár szerint Prairial 22-e, azaz június 10-e
óta. – Felpillantott Sovayre: hátha nem ismeri az év
felosztásának ezt az új módját. – Napról napra
veszedelmesebb az élet. Mindnyájunk számára. Senki sincs
biztonságban – ingatta fejét elkeseredve. – Senki.
– És az apám?
Hugh előrehajolt, egykori mentora arcáról akarta leolvasni
a választ. Fernand nem felelt azonnal, mintha maradék
erejét próbálná összeszedni. Azután Hugh és Sovay felé
nyúlt, hosszú, vékony tudósujjai közé fogta kettejük kezét.
– Sajnos, rossz híreim vannak. Letartóztatták, és Párizsba
hozták. Akár a lélekharang, úgy visszhangzottak Fernand
szavai az üres teremben. Hugh elsápadt, ajka megremegett,
szeme könnybelábadt.
– Hol van?
– A Luxembourg-ban. Súlyos betegen fekszik. Ez ad némi
reményt. – Fernand keserűen, halványan elmosolyodott. –
Nem szívesen állítják törvényszék elé azt, aki esetleg nem
éri meg az ítéletet. Különös időket élünk. – Elkeseredetten
megvonta vállát. – Lám, idáig jutottunk!
– El kell mennünk hozzá! – ugrott fel Hugh.
– Most nem lehet. Hosszú, megerőltető utazás áll maguk
mögött, és különben sem engednék be magukat.
– De Monsieur Fernand... – Sovay úgy érezte, valósággal
kitépték a szívét – .. .az nem lehet, hogy ne tehessünk érte
semmit!
– Talán – enyhült meg Fernand. Nem akarta hamis
reményekkel kecsegtetni fiatal barátait, ugyanakkor
elkeserítette, hogy ilyen kétségbeesettnek látja őket. –
Olyan sokan várnak perükre, hogy el sem tudják helyezni
mindannyiukat. Némelyek hónapokig várnak. Reméljük,
hogy az édesapjuk is közöttük van. És ott a betegsége is…
Míg le nem sújt a bárd, mindig van remény. Holnap
meglátjuk, mit tehetünk. Hugh, kérem, addig is megmutatná
Sovaynek, hogy hol térhet nyugovóra? Az emeleten találnak
szobát.
– Nem akarom őket még jobban elkeseríteni – mondta
Virgilnek Fernand, amikor a testvérpár távozott –, de nem
valószínű, hogy láthatják az édesapjukat. A börtönbe már
nem engednek be látogatókat. Oda csak azt bocsátják be,
akire zárka vár.
– Valóban? – Az amerikai kinyújtóztatta hosszú lábát,
szürke szeme elfelhősödött. – Kell, hogy legyen megoldás –
latolgatta a problémát. – Mindig van valamilyen lehetőség.
De nemcsak emiatt jöttem – szólalt meg némi hallgatás
után. – Ismeri ezt az embert? – tette Fernand elé a Léontól
kapott papírt.
– Igen – tanulmányozta a nevet Fernand. – Újságíró. Marat
botránylapjának dolgozott. A hazugságok és rágalmak nagy
mestere. Ha nem talál semmit, kieszel valamit.
Koholmányokat.
– Ebben reménykedem. Hol találhatom meg?
– Egy nyomdász műhelye fölött lakik valahol a bal parton,
de valószínűbb, hogy St. Germain valamelyik borozójában
akad rá. Mit akar tőle?
Virgil vállat vont. – Talán segíthet valamiben. – Előrehajolt.
– Ok ketten az imént hallottaknál is nagyobb bajban vannak.
– Beszámolt Fernand-nak Dysartról. – Mindenütt vannak
kémei. Csak idő kérdése, és megtudja, hogy itt vannak.
Sovay mint a jegyesem utazott. – Elhárította Fernand
gratulációját. – Sajnos, csak a szükség hozta így – nevetett
fel. – Nem hinném, hogy a hölgy gyengéd érzéseket táplál
irántam, én pedig már másnak köteleztem el magam. De
bevallom, nagyon megkedveltem ezt a lányt. Sajnos
azonban alig hiszem, hogy áljegyességünk védelmet biztosít
a számára. Másként szeretném megóvni.
Sovay egy csaknem üresen tátongó szobába lépett.
Egykor díszes hálószoba lehetett, de az eredeti berendezést
eltávolították – egy nagy szekrény kivételével, amelyet talán
nem bírtak megmozdítani, bár az ajtóit valami
megmagyarázhatatlan okból elvitték. Ezen kívül csak egy
ütött-kopott mosdóállvány volt a szobában, rajta csorba
mosdótál, meg egy rozoga asztal és egy szék. A keskeny
ágyat valószínűleg a cselédfertályról hozták. Sovay annyira
fáradt volt, hogy ruhástól feküdt le, és azonnal elnyomta az
álom.
Álmából sikoltás verte fel. Hirtelen felriadva először azt
hitte, hogy Comptonban van, a saját szobájában, és a
parkból egy nőstény róka rikoltását hallotta – de az ágy túl
keskeny volt, az óriási szoba pedig üres. A sikoly embertől
származott, és az utcáról hallatszott.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Másnap vérrel telifröcskölve találták a ház falát és a
járdát.
– Veszedelmes éjszaka az utcán tartózkodni – vágott
keserves fintort Virgil. – íme, a bizonyság.
A Luxembourg felé tartottak. A pompás palotát Medici
Katalin számára építették, de mint
valamennyi királyi lakhelyet, ezt is elkobozták a nép
használatára. Robespierre és a Közbiztonsági Bizottság a
Tuilériákban tartotta üléseit, a király egykori rezidenciáját, a
Luxembourg-palotát pedig börtönné alakították. Az utóbbi
időkig enyhébbek, a többi börtönéhez képest szinte
kellemesek voltak az itteni állapotok. A legkülönb párizsi
bordélynak nevezték, mesélte Virgil, és aki győzte pénzzel,
tisztes lakrészt kaphatott, a szomszédos vendéglőkből pedig
akár ételt is hozathatott. Ám mostanában az efféle
lazaságot már nem tűrik el.
– Nem valószínű, hogy beengednek – figyelmeztette a
testvérpárt. – Ma már üzenetet sem lehet ki– vagy
bejuttatni, de majd meglátjuk, mit tehetünk.
Virgil borúlátó szavai ellenére Sovayt fellelkesítette a
remény, hogy értesülhetnek édesapjuk hogylétéről. Talán
láthatják, találkozhatnak vele, ha csak egy percre is – de
amint kurtán elzavarták őket a Luxembourg nagyvonalú,
impozáns homlokzata elől, reményeik füstbe mentek. Hiába
is rimánkodtak, levelet, üzenetet nem lehetett bejuttatni a
raboskodóknak. A rendíthetetlen őrök éreztették velük, hogy
ha tovább erősködnek, a végén még ők is rács mögé
juthatnak.
Sovay végül elvonszolta Hugh-t. Bátyja már-már
elvesztette türelmét az őrök konoksága láttán, ami azzal
fenyegetett, hogy börtönbe zárják. Talán Sovay
kétségbeesett arca, szépsége vagy méltóságteljes
magatartása hatott az egyik őrre, aki megenyhült és
visszahívta a leányt.
– Menjenek arra – biccentett a park felé. – Onnan talán
megpillanthatják vagy ő láthatja magukat. Mások is ezt
teszik, ennél közelebb nem juthatnak, polgártársnő.
Sovay megköszönte, és magával húzta bátyját. A parkban
valóban rengetegen voltak, mindenféle néposztálybeli nők,
férfiak, öregek és fiatalok. Néhányan szinte folyamatosan
meneteltek fel-alá, mások szobormereven álltak, de minden
arc felfelé fordult, minden tekintet a szemközti magas
ablakokra meredt. Némelyek, mintha láthatatlan
beszélgetőtárshoz szólnának, köznapi hangon társalogtak,
mások ordítoztak, kiabáltak, de csak a visszhang válaszolt
nekik. Egy öregember némán bámult. Egy fiatalasszony
magasba emelte csecsemőjét, mintha áldást kérne rá.
A Luxembourg-palota felső emeleteinek ablakaiban
emberek zsúfolódtak. Sovay látta, hogy mozog az ajkuk, de
az üveg és a távolság elnémította a hangjukat, eltompította
vonásaikat, az arcok sora annyira egységesnek látszott,
mint egy sor fogas.
– Reménytelen! – jelentette ki Hugh. – Teljesen
reménytelen. De azért csak bámult felfelé. Sovay is
csatlakozott hozzá, őt is elfogta ugyanaz a keserves
reménykedés, mint a többieket.
Virgil közben a be– és kilépő forgalmat figyelte.
Látogatókat ugyan nem engedtek be, de kereskedők élelmet
és árut szállítottak, az újságárusok pedig lapokat vittek be.
A jövők-menők között egy fiatal nőn akadt meg a szeme.
Csinos leány volt, sima barna haját fehér főkötő fedte.
Egyszerű ruhája viseltes volt és fakó, de a leány nem
látszott sem cselédnek, sem bolti lánynak. Kosarat vitt,
magabiztosan közeledett a kapuhoz. Az őrök láthatólag
ismerték. Nem utasították el, sőt jó szívvel voltak hozzá,
mosolyogtak, még az ajtót is tartották, amikor besurrant az
épületbe. Virgil várta, hogy a lány megint előbukkanjon.
Vagy negyedóra múltán jött is; a kosara ezúttal üres volt.
Gyorsan, a szemét lesütve lépett ki. Ezután széthajtogatott
egy papírlapot, amelyet tanulmányozni kezdett.
Virgil megkereste Sovayt.
– Jöjjön velem – fogta karon.
– Hová?
– Nincs idő magyarázkodásra. Gyorsan, mert elmegy.
Hugh-t otthagyták a vártán, és a leány nyomába eredtek,
aki fürge lépteivel gyorsan elvegyült a kavargó tömegben.
Követték a Rue
Garanciere-en, megkerülték a St. Sulpice impozáns
tömbjét. A leány ekkor a Rue des Canettes-be fordult be, és
a St. Germaine felé tartott. Virgil gyorsabban lépkedett, attól
tartva, hogy ha a leány az utcák sűrű szövevényében
folytatja útját, elveszthetik szem elől. Befordult egy sarkon,
majd egy másikon a Rue Jacobba. Végül lelassította lépteit,
és megállt egy patika előtt, amelynek a kirakata tele volt
díszes palackokkal, tégelyekkel. A leány széthajtogatta a
kezében levő papírt, mintha ismét ellenőrizni akarná, hogy
mi áll rajta.
– Polgártársnő! – szólította meg Virgil. – Beszélhetnék
magával? A leány riadtan megfordult, nagy barna szeme
félelmet tükrözött.
Ha Sovay nincs ott, nyilván besurrant volna a boltba, de
egy másik nő láttán valamennyire megnyugodott.
– Bocsásson meg, hogy megszólítom – folytatta gyorsan
Virgil. – De az imént a Luxembourgban járt.
A lány bólintott, szeme nagyra tágult, óvatossága
visszatért. – Önök követtek?
– Higgye el, nem vezet bennünket rossz szándék, de
észrevettem, hogy maga egyike a keveseknek, akiket
beeresztenek.
– Igen, az édesapám orvos. Naponta elküld gyógyszerért.
A listát elhozom ennek a patikáriusnak, a gyógyszert meg
beviszem a börtönbe.
– Ennek az ifjú hölgynek az édesapja – mutatott Sovayre
Virgil – a Luxembourg-ban raboskodik.
 – Szívesen segítenék – a leány tekintete Virgilről Sovayre
vándorolt –, de olyan sokan vannak…
– Összevonta szemöldökét, mintha maga előtt látná
valamennyiüket.
– Az az úr beteg – folytatta Virgil. – Súlyos beteg. És
nagyon szeretnénk róla hírt kapni. A kegyed édesapja, mint
orvos talán ismeri, és tudathatná velünk, hogy van.
– Nem is tudom… – A lány aggódni kezdett, talán
kelepcétől tartott. – Nem szabad üzeneteket hoznunk-
vinnünk. Tiltja a hatóság.
– Ó, nem – rázta meg a fejét Virgil. – Ilyesmit nem is
kérünk kegyedtől. Mi csak…
– Mi csak azt szeretnénk tudni, hogy él-e – szakította félbe
Sovay. – Kérem, kérem…
A leány fontolóra vette a hallottakat, egyik leány szavát a
másikhoz, és az arca kisimult.
– Meglátom, mit tehetek. Mi a neve?
– Middleton. John Middleton.
– Milord Anglais? A kegyed édesapja? – nézett Sovayre
döbbenten a lány. – Kegyed nincs biztonságban! Holnap itt
találkozunk. Ugyanebben az időben. Addigra talán
megtudok valamit.
Azzal fordult is, hogy belépjen a patikába, de Virgil
visszatartotta.
– Még valami. Itt lakik a környéken?
– Nem messze. A Rue Monsieur le Prince-en béreltem
szobát. Olcsó és közel van apámhoz.
– Ismeri ezt az embert? – mutatta Virgil a Léontól kapott
nevet. A lány bólintott. – A Cordeliers közelében lakik, egy
nyomda fölött.
– Hálásan köszönöm – hajtott fejet Virgil.
– Ki az az ember? – kérdezte Sovay, amikor elköszöntek a
lánytól.
– Kieszeltem, hogyan bizonyíthatjuk Dysart bűnösségét.
Ha megtudjuk, hogy kapcsolatban áll a Forradalommal,
megrendíthetjük a hitelét.
 Könnyen megtalálták a házat, de a nyomdász tudatta,
hogy az illető nincs otthon.
– Keressék a szomszéd borozóban. – Jóformán fel sem
nézett a sajtóról. A műhelyt a friss tinta erős, átható szaga
töltötte el, ahogy a nyomdász hajtani kezdte a gépet.
A keresett férfi, Lefere, alacsony, húsos képű, erős alkatú
ember volt, csapzott, őszes haját hátrafésülte magas
homlokából. Fekete öltönye gyűrött volt és zsíros, ingét
borfoltok borították és a nyakbavalója sem volt éppen tiszta.
– Polgártárs? Egy szóra, ha szabad. Bizalmasan.
Visszamentek Lefere szállására, követték a meredek,
keskeny, lépcsőn. Az épület jóval ósdibb volt, mint
amilyennek kívülről látszott, mennyezetét, falát vastag,
elgörbült fekete gerendák támasztották.
– Hadd halljam – fordult feléjük lihegve a férfi, ahogy
felértek padlásszobájához –, mit akarnak tőlem?
– Hallottam, hogy ön sok információval rendelkezik.
– Ez már csak természetes – röhögött fel a férfi. – Hiszen
újságíró lennék.
– Azt hallottam, hogy ön gyűjtött információt Fabre-ról,
Dantonról és a brit kormánnyal való kapcsolatukról.
– Marat polgártárs példáját követtem sajnálatos
mártíromsága előtt. – A férfi arca ájtatos kifejezést öltött. –
Szívesen teszem meg a magamét, hogy leleplezzem a
Forradalom ellenségeit.
– Ebben nem is kételkedem – nyugtázta sóhajtva Virgil a
képmutató kijelentést. – Annak a vizsgálatnak során nem
találkozott Robert Dysarttól származó levelekkel?
– Az angol főkémtől? Bien sure. Az újságírók mindent
megőriznek.
Virgil elővette a tárcáját.
– Helyes. Szükségem van Dysart kézírásának mintájára.
Azt is hallottam, hogy ön igen ügyes létfontosságú
bizonyítékok megszerzésében, még akkor is, ha a szükséges
iratok... khm… hiányosak vagy nincsenek meg.
 – Remélem, nem arra céloz, hogy bizonyítékokat
hamisítok? – Lefere igyekezett méltatlankodó kifejezést
erőltetni az arcára.
– Természetesen megfelelő ellenszolgáltatás fejében.
A pénz csendülésére Lefere rögvest abbahagyta a
tiltakozást. Kék szeme sóváran résnyire szűkült az asztalra
hulló aranyak láttán.
– Nos, a következőkre van szükségem
Virgil mondókájának hallatán a férfit kiverte a verejték.
Szemébe rettegés költözött, de nem tudta levenni a
tekintetét az előtte halmozódó aranyakról.
– Nem is tudom... – szólalt meg, ajkát nyalogatva. – Időbe
telik, mire megszerzem, amit ön említ. Amellett hivatalos
papírokra, bélyegekre is szükségem van.
– Arról majd én gondoskodom. – Virgil egy bankár
gondosságával egyengette a fénylő pénzoszlopot. – Egy
hetet kap az ügyre. Szerezze meg, amire szükségem van, és
ezt itt megduplázom – tolta a pénztornyot az újságíró elé.
– Meglátom, mit tehetek. – Lefere tömzsi ujjai védelmezőn
az arany köré zárultak, mintha attól félne, hogy a kincs
menten köddé válik.

***

– Ha ez sikerül, Dysartot a tulajdon játszmájában

győzhetjük le – mosolygott Sovayre Virgil, ahogy a Szajna-
parton sétáltak.
– Ha sikerül – szólt kétkedő hangon Sovay. – Végtére is
Dysart mesterkém. Ha a bizonyíték arra vall, hogy
kapcsolatban volt az itteni forradalmi erőkkel, az csak azt
bizonyítja, hogy a munkáját végezte.
– Attól függ, mi az a bizonyíték, nem igaz? – Virgil karon
fogta a leányt.
– Hazakísérem, azután le kell szállítanom a holmit. Kivált a
kávét és a cukrot, amit Robespierre polgártársnak szánnak.
Ot Megvesztegethetetlennek nevezik, de gyengéje a kávé.
Ajánlatos kielégíteni a sóvárgását. Talán ez az egyetlen
dolog, amitől biztonságot remélhetünk.
HARMINCHARMADIK FEJEZET
– Hányszor mondjam még: nem tudom, hol vannak –
válaszolt türelmesen Gabriel. – Semmiféle összeesküvésről
nincs tudomásom. Tiszttartó vagyok. Miért részesítene
bizalmas információban akár Sir John, akár a családja?
– Maga itt van, Stanhope. Ok nincsenek itt. Elmenekültek,
magát meg itthagyták bűnbaknak. Nem törődnek magával.
Miért is tennék? Maga csak egy cseléd. Miért törődik a
sorsukkal? Miért védelmezi őket?
Gabrielt nem sikerült kihoznia a sodrából, hát Dysart
máshogy próbálkozott.
– És mi van a többi barátjával? Az összeesküvő társaival a
londoni Levelező Társaságból?
Gabriel nehézkesen vállat vont, erős vállát lehúzta a
csuklójára erősített súlyos lánc. – Jóformán nem is ismerem
őket. Egyetlen egyszer találkoztunk. Én vidéki ember
vagyok. Nem tudom, mi folyik Londonban. – Az asztalra
tenyerelt. – Amiről nem tudok, arról nem is mondhatok
semmit.
Robert Dysart ádáz tekintettel meredt a megbéklyózott
rabra. Ez így folytatódhat egész nap, akárcsak eddig.
Igyekezett leplezni, micsoda kudarc, hogy ebből az
emberből eddig semmit sem sikerült kihúznia. Ez a Gabriel
Stanhope sokkal veszedelmesebbnek bizonyulhat, mint a
többiek együttesen.
Stanhope a nagydarab emberek állóképességével
rendelkezik. Erőteljes szervezete egyáltalán nem érzékeny
Newgate undorító körülményeire, pedig Dysart utasítására a
ragályt hordozó börtön legsötétebb, legnyirkosabb,
legmocskosabb zugában tartották. Másokat már ledöntött
lábáról az itt terjedő sokféle rút ragály, de Stanhope
egészségesnek látszik, az arca majd kicsattan. Megőrizte
nyugalmát, higgadt magatartását, bármeddig és bármilyen
durván faggatták. Valamiképpen visszahúzódott önnön
lénye legmélyére, ahol Dysart nem érhette utol. Ám a szelíd
modor mögött Dysart mély hitet érzékelt, ügybuzgalmat,
amely fenntartja, táplálja ezt az embert. Olykor-olykor
elfojtott tűz kis szikrája villant fel a kék szempár mélyén.
Hogy szeretné megtörni ezt az embert olyan
módszerekkel, amelyek megrendítenék ezt az erős testet,
kínpadra vonni, meggyötörni, ízről-ízre szétszaggatni,
csontját kiforgatni, véres péppé zúzni azt a két erős kezet,
kitépni a körmeit, összetörni az ujjait! De Oldfield jóvoltából
ez lehetetlen. Dysart átkozta magában az ügyvédet. Minden
ügyvédet. Ahogy összetartanak. Még a bírák is. Oldfieldnek
sikerült meghiúsítania minden igyekezetet, hogy
belekeverjék az összeesküvésbe, amelyet Dysart agyalt ki
Hugh és Sovay ellen. Az ügyvéd Thomas Erskine-t
alkalmazta, mint védőt ebben és egyéb ügyekben. Erskine
ezeknek a radikális disznóknak a védőjeként csinált karriert,
és ha csak halvány gyanúja is támad valamiféle kínzásról,
már ugrik is, és alaposan felnagyítja a dolgot a törvényszék
előtt. Stanhope és a többiek ügyében ugyanis esküdtszék
bíráskodik majd. Mennyire sóvárgott Dysart, hogy mindezt
bárcsak úgy elsöpörhetné, ahogyan Franciaországban a
forradalmárok tették! Mennyire ácsingózott a Forradalmi
Törvényszék ragyogó egyszerűsége után! Bezzeg ott nincs
semmiféle akadékoskodó ügyvéd, nem vonultatnak fel
végtelen számú jelentéktelen tanút, nincsenek ostoba
esküdtek – csak az igaz hívők jogos ítélete számít. Halál
vagy felmentés. Ha a maga akarata szerint cselekedhetne,
valamennyi esetben halál lenne az ítélet. És igenis az ő
akarata fog érvényesülni. Idő kérdése csupán, és majd
meglátja a világ, hogy ő lesz Temze Département
miniszterelnöke!
Eljött az ideje a dolgok mozgásba lendítésének.
Megteremtődtek a szükséges feltételek. A Stanhope meg a
fajtája elleni drákói eljárás nem riaszthatja el az
elégedetlenkedőket. Írország forrong; Írország lehet
mindennek a kulcsa. Megbízottat küld oda. Valakit, akiben
megbízhat, akinek megfelelő kapcsolatai vannak, aki kellően
magas rangú, hogy hitelt adjanak a szavának. Egy
gátlástalan embert, akit súlyos adósság terhel, és aki
nagyon is boldog lesz, ha megszabadulhat nyomasztó
kötelezettségeitől. Dysart elmosolyodott magában. Ismer
egy ilyen embert – pontosan ilyet. Ha sikerrel jár,
szolgálataiért cserébe még nagy és javadalmazó birtokot is
kaphat Warwickshire-ben.

***

– Mit akart? – kérdezte Lydia, amikor a zárkába lépett.

– Ó, csak a szokásosat. – Gabriel fáradtan elmosolyodott.
Dysart előtt bátornak mutatkozott, de ez a vallatás
mérhetetlenül kifárasztotta.
– Szívtelen dögkeselyű – vágott fintort Lydia. – Ne hagyja
magát, Gabriel. A szakácsné küldi ezt a galambpástétomot,
hogy erejénél maradjon. Tudja, hogy ez a kedvence, Mrs.
Crombie meg meleg mellényt küldött, hogy meg ne fagyjon,
ő kötötte saját kezűleg.
Ahogy Lydia a Soho téren végbemenő eseményekről
fecsegett, Gabriel szeme megtelt könnyel. Az otthoniak nem
is sejtik, hogy az ilyen egyszerű kedvesség mennyi erőt ad a
vallatás végtelen óráiban. Segít kitartania elhatározása
mellett, elhallgattatni Dysart benne visszhangzó hangját és
gálád vádjait. Gabriel eltökélte, hogy amíg csak él, a
mindennapi emberek, a hozzá hasonlók jogaiért harcol.
Lydia szinte naponta hozott élelmet és tiszta fehérneműt.
Gyakran vele tartott Skidmore is, Oldfield írnoka, aki
hírekkel szolgált arról, hogyan halad a per és hogy mi van a
többiekkel. Gabrielt magánzárkában tartották, de Oldfield
gondoskodott róla, hogy látogatókat fogadhasson.
– Az a helyzet, Gabriel… arról van szó, hogy… – Gabriel
felnézett Lydia komoly hangja hallatán. Szokatlan, hogy a
lány így tétovázik. – Mivelhogy távol vagyok a magaméitól,
meg a kisasszony sincs idehaza, a maga véleményét
szeretném kikérni.
– Ugyan miről? – csodálkozott Gabriel.
– Hát, szóval úgy áll a dolog, hogy Mr. Skidmore… Algie...
– egyszeriben dőlt a lányból a szó – megkért, hogy
kísérgethessen. Megkérdeztem Mrs. Crombie-t és őszerinte
ez helyénvaló.
– A derék asszonyságnak igaza van, mint általában
mindig. – Gabriel fel akart állni, hogy megölelje a leányt, de
a súlyos lánc nem engedte. – Nem kell senki engedélyét
kérnie, Lydia, ha valóban ez a szíve vágya.
– Igen, igen, Mr. Gabriel! Tiszta szívemből szeretem Algie-
t!
– Hát akkor nincs semmi baj!
Gabriel elmosolyodott. Algernon Skidmore derék
fiatalember, Sovaynek hála szép kilátásai vannak, és kitűnő
férj válhat belőle. Valamikor ő maga azt gondolta, hogy
Lydia jó szívvel van iránta. Nem akarta elmondani a lánynak,
hogy abban az életben, amilyenre ő készül, nincs helye
feleségnek, sőt talán gyermekeknek se. A helyzet
méltánytalan lenne számukra, no meg hogyan is
szentelhetné magát a sokaknak, ha a kevesek boldogságát
kéne szem előtt tartania?
Persze kérdés, hogy valaha is kiszabadul-e innen. A per
időpontját még nem tűzték ki. Oldfield szerint legkorábban
Októberben kerülhet a törvényszék elé, és addig még sok
minden történhet.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
Nem volt könnyű lépést tartani az időszámítással.
Franciaországban már nem az a naptár volt érvényben, mint
máshol. A hónapokat az időjárás, a termés szerint
keresztelték át. Most éppen Messidor, vagyis az aratás
havában jártak, de lehetséges, hogy már beléptek
Thermidorba, ami „forró”-t jelent. Sovay mindezt nem tudta
biztosan; mint ahogy azt sem, hogy éppen milyen nap van,
hiszen a hét napot tízre növelték. Az időjárás mindenesetre
megfelelt az új névnek. Még nyitott ablaknál is nehéz volt
lélegezni. Az új naptárt a Köztársaság kikiáltásának napjától
számították, vagyis az év maga a Második Esztendő – akkor
is, ha Első Esztendő valójában nem volt, hiszen akkor senki
sem törte ilyesmin a fejét. Mintha megszakadt volna az idő
folyása. Mintha sosem létezett volna a múlt, és az időt
éppúgy újonnan kell kitalálni, mint minden egyebet. Ki
tudja, hogy miben érdemes hinni? Vagy hogy hogyan kell
viselkedni? Napról napra születtek és évültek el a szabályok.
A fanatizmus már az őrület határát súrolta. Ez a vészterhes
láz küldte a kordét nap mint nap a guillotine felé.
Sovay még nem látott egyet sem az iszonytató kivégzések
közül, de nem is akart ilyesmi szemtanújává válni. Rettegett
attól, hogy apját pillanthatja meg az elítéltek között. Amélie
Thery, az orvos lánya tudatta velük, hogy Sir John súlyos
beteg, de az állapota nem reménytelen. Hugh vagy Sovay
naponta elzarándokolt a Luxembourg-palotához, hogy hírt
kapjon róla – egyfelől remélték, hogy jobban van, viszont azt
is tudták, hogy felépülése mind közelebb sodorja a
Törvényszék és onnan a guillotine felé. Hugh-nak
megtetszett Mademoiselle Thery, és gyakran soron kívül is
elindult a Luxembourg felé, abban a reményben, hogy a
lánnyal tarthat bevásárló körútján, majd hazakísérheti a Rue
de Monsieur Le Prince-beli szállására. Sovay gyakran maradt
egyedül a Hotel Fonteneau-ban, ahol a hőségben egy szál
ingben üldögélt, és leveleket írt, amelyek sosem
kerülhetnek postára.
Esténként Hugh és Virgil társaságában elsétált a városban
maradt emigránsok közé. Klubokban, magánemberek
szalonjaiban, szállodákban verődtek össze. Főként
amerikaiak rosszkedvű csoportjai voltak ott, meg néhány ír.
Közöttük Lord Henry Fitzwilliam, az írek ünnepelt hőse –
jelenleg egyszerűen csak Henry, amióta lemondott a
rangjáról –, Geraldnak, Hugh oxfordi barátjának és
tanulmányi vezetőjének a bátyja. Cseppet sem hasonlított
öccsére, sokkal magasabb, vállasabb volt, gesztenyebarna
haja sűrű, fürtös, nagy barna szeme kifejező. Mély hangja
volt és – az ország jelen állapotát tekintve meglehetősen
furcsa módon – gyakran hahotázott.
– Mindig akad valami szórakozás – jelentette ki. – Kapni
pezsgőt is, osztrigát is. Amíg az embernek sikerül elkerülnie
a kordét, nincs nagy különbség más helyekhez képest,
legfeljebb az, hogy a színházakban túltengenék azok a
pokolian unalmas hazafias darabok.
Csak akkor komolyodott el, amikor a szó az ír politikára
terelődött. Szép vonású arca ilyenkor elkomorult, és néma
haraggal borongott honfitársai sorsán.
– Egyetlen reménységünk a Forradalom – jelentette ki. –
Ha lerázzuk magunkról az angol igát és függetlenek leszünk.
Azért jött Párizsba, hogy francia támogatást szerezzen az
ír lázadáshoz. Virgil nem sok reményt fűzött ehhez. A
franciák mindenkivel hadban állnak. Európa valamennyi
országa ellenük fegyverkezik, és sem embert, sem pénzt
nem pazarolhatnak efféle hadi vállalkozásra. Henry azonban
hallani sem akarta az ilyen beszédet.
– Épp ellenkezőleg, Barrett barátom, nagyon is jók a
kilátások. A legmagasabb körökkel folytatok tárgyalásokat,
akik írországban eszközt látnak arra, hogy az angolok
figyelmét elvonják Franciaországról.
 Sovay élvezte ezeket az estéket, mert elterelték
gondolatait. Henry Fitzwilliam és baráti köre elragadó
társaság, az asszonyok, akikkel találkozott, érdekesek,
kalandor természetűek, független gondolkodásúak. De a
kacagásuk felületes volt, mintha a komolytalanság mögött
ott lappangana a veszedelem, a téboly. A félelem mindig ott
munkált bennük, kimondatlanul, de nagyon is valóságosan.
Bármelyiküket bármikor letartóztathatják. Gyakran támadt
üres hely az asztalnál: volt, akit elvittek, mások Svájcba
vagy más biztonságos helyre távoztak. Ha hiányzott valaki,
érzékelték a hiányát, de ezt nem hozták szóba és nem is
érdeklődtek az illető felől. Az ember hamar megtanulja itt,
hogy ne kérdezősködjék.
Henry Fitzwilliam könnyed szavai ellenére minden
megváltozott. Nagyon is. A társaságok létszáma viharosan
apadt, így a franciáké is. Egy éve – mesélték Sovaynek – a
szalonokban nyüzsögtek a politikusok, újságírók, tudósok,
irodalmárok, szabadságolt katonák. Most mindannyian a La
Grande Terreur szorításába kerültek, sokan elmenekültek,
sokakat letartóztattak és a guillotine alá küldtek. Érezhető
volt a férfitársaság hiánya. Egy fiatal kapitányt kiváltképp
hiányoltak, amióta kötelessége elszólította Párizsból.
Távollétét különösen a hölgyek sajnálták. Sovayt furamód
bosszantotta, hogy Léon ilyen népszerű, és belémart a
féltékenység, amikor meghallotta, hogyan emlegetik.
Sovay ugyan szívesen járt társaságba, de most
émelyítette a makacs élvhajhászat. Az élvezetek
megszállott keresését nehéz volt összeegyeztetni a
mindennapok szörnyűségeivel. Örült, amikor Virgil tudatta
vele, hogy találkozót beszélt meg Lefere-rel. Ha vele tart,
legalább valami lényegeset, hasznosat tehet.
– Tovább tartott, mint gondoltam, de végül rálelt Dysart
egy levelére. Elvittem neki az üres levélpapírt, a
Közbiztonsági Bizottság pecsétjével, amelyet Fernand
szerzett meg – mondta Sovaynek. – Lefere nem nagyon örül
a dolognak, de pénzért mindenre hajlandó. Holnap este
megyünk el az iratokért.
Meleg este volt, a nyomda fölötti padlásszoba levegője
fojtogató, az áporodott légkört átjárta a verejték
hagymáéhoz hasonlatos bűze és a mosatlan ruhák émelyítő
szaga.
Lefere láthatólag nem akart kötélnek állni. Sovay mögéje
lépett, és Virgil biccentésére kivett zsebéből egy kis
pisztolyt. Lefere a kattanás hallatán hátrafordult, zsíros
homlokáról izzadság csöppent az előtte heverő papírra.
– Vigyázat! – dobott oda neki egy zsebkendőt Virgil. –
Törölje meg a homlokát, nehogy a bizonyíték
bemocskolódjon. Nos, szerintem a halántékhoz nyomott
fegyver eléggé erőteljes érv... Hát akkor talán folytassuk,
helyes? Tiszta másolatot akarok, úgyhogy csak óvatosan!
Ne remegjen a keze, mert a papír tele lesz verejtékfoltokkal.
Lefere keze már nem remegett, mihelyt a toll a papírt
érte, és Virgil diktálása után a hamisító gondos
precizitásával írta a szöveget. Végül lemásolta az
aláírásokat – mindegyik hajszálpontos utánzata volt a
Közbiztonsági Bizottság tagjaiénak.
– Helyes! – nézett le az elkészült műre Virgil. – Nagyon jó.
Most pedig jöhet a kiegészítés. – Virgil felemelte a Lefere
által szerzett levelet – Dysart kézírását. – Egészítse ki itt, itt,
meg itt. – Virgil befejezte a tollbamondást. – Hadd nézzem.
Lefere homokkal szórta meg művét, a maradékot elfújta,
majd a papírt átadta Virgilnek.
– Kiváló – állapította meg Virgil, és átadta az iratot
Sovaynek. – Mi a véleménye?
Sovay gyorsan elolvasta a szöveget. Tökéletesen
kivitelezett irat, amely arról tanúskodik, hogy Dysart részese
a hazája kormánya elleni összeesküvésnek. Nagyon ügyes,
mosolyodott el Sovay. Ez ellen nincs apelláta. Ha
bemutatják, mint bizonyítékot, bőségesen elegendő, hogy
Dysartot felkössék.
 – Köszönöm, Lefere polgártárs. – Virgil a többi papírt is
zsebretette. – Ez bőven elegendő. Itt a pénze. – Tárcát vett
elő. Aranyak gurultak szét az asztalon. – Bizonyos vagyok
benne, hogy jóval különb embereket árult el jóval
kevesebbért. Ha nem tudná, nagyon is bőséges jutalomban
részesül a fáradozásáért.
Ezzel távoztak, ám alig értek a keskeny lépcső fordulóin az
utcára, fölöttük felpattant a zsalu.
– Kémek! Angol kémek! – rikoltotta Lefere. – Kongassák
meg a vészharangot! Riasszák a kerületet! Kémek
furakodtak közénk!
Arcok bukkantak fel az ajtókban, a nyitott ablakokban.
Emberek tódultak az utcára.
– Hol vannak? – néztek fel Lefere-re. – Hol?
– Ott! – mutatott Sovayre és Virgilre Lefere. – Ne hagyják
futni őket!
Nem volt hová rejtőzni. Mindenhonnan emberek
bukkantak elő, ki-ki olyan fegyverrel, ami éppen a keze
ügyébe esett. Nem volt sötét; az utcát a házak között
kifeszített láncon függő lámpások világították meg.
Virgil megragadta Sovay kezét, és az utca vége felé
iramodtak. Két szabadság-sipkát viselő férfi megálljt kiáltott,
és rögtönzött dárdával próbálta útjukat állni. Virgil oldalra
vetette magát, az egyik embert a másikhoz taszította, így
ormótlan fegyvereik összeakadtak. Az egyik férfi kezéből
kiesett a hosszú rúd, amely az üldözők újabb csapata elé
pattant, úgy, hogy az első sor megbotlott és elesett. A
mögöttük tolongok rájuk zuhantak, karok-lábak gabalyodtak
össze. Virgil és Sovay rohant, de közben egyre több és több
ember özönlött feléjük a mellékutcákból, hogy csatlakozzon
a hajszához. Ügy látszott, pillanatok kérdése, és elfogják
őket.
– Amélie Thery ott lakik!
Sovay magával húzta Virgilt, és fohászkodott, bárcsak
nyitva állna Amélie házának udvara. Ez volt az egyetlen
reménységük. A keskeny utca kanyarodott; meredek volt,
akár valami sziklahasadék. A ház a jobb oldalon állt. Sovay
belökte a kaput, az pedig nyikorogva nyílt a fákkal,
bokrokkal zsúfolt kertre. Virgil és Sovay elrejtőzött a bozót
sűrűjébe; igyekeztek elfojtani lihegésüket, ahogy a sok láb
elcsattogott kint az utcán.
– Melyik az ő ajtaja? – suttogott Virgil.
– Az ott, a végén. – Sovay előrekúszott, és halkan
megkoppintotta az ajtót. – Amélie! – suttogta.
– Én vagyok, Sovay.
A lány nagy barna szeme elkerekedett a láttukra. –
Hallottam az ordítozást – mondta, és válla köré húzta a
kendőjét –, de nem mertem kimenni. Most éppen egyedül
vagyok. A szomszédaim mind elmenekültek vagy
elköltöztek. Jöjjenek erre. Gyorsan! Lehet, hogy
visszajönnek!
A ház végébe vezette őket. Fülét az ajtóra tapasztotta,
majd óvatosan kikémlelt.
– Nincs ott senki. Sok szerencsét!
Az elülső ajtót megdöngették. Amélie beburkolódzott
kendőjébe, és előresurrant, hogy megnézze, ki követel
bebocsátást.
Sovay és Virgil egy csendes utcára kerültek. Ügy látszik,
hogy a Lefere által szított hajsza a háza környékére
korlátozódott.
– Különös, hogy az egyik sarkon zavargás támad –
jegyezte meg Virgil –, a szomszédban pedig az egésznek
semmi jele. – Megkönnyebbülten nézett körül. – Most már
zavartalanul mehetünk tovább.
St. Germain utcáin át a folyóhoz értek, aztán átkeltek a
Pont Neufön a túlsó part viszonylagos biztonságába.
– Lefere-hez menet benéztem White-hoz – mesélte Virgil,
ahogy a Marais felé tartottak. – Ott találkoztam Henry
Fitzwilliammel. Mit gondol, kit vár ide?
Sovay még csak nem is sejtette a választ.
– Az öccsét, Gerald Fitzwilliamet.
– Hugh tanulmányvezetőjét?
 – Holnap érkezik.
– Miért jön ide?
– A bátyját látogatja meg. Ügy látszik, az utóbbi időben az
ügy támogatójává szegődött, részt vesz az Egyesült írek
mozgalmában. Henry persze örvendezik, de én roppant
különösnek találom a dolgot.
– Gyanakszik rá?
– Miért, maga talán nem? Annyi bizonyos, hogy rosszban
sántikál. Azt ajánlom, holnap este keressük fel. Üdvözöljük
Párizsban.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
A házat, amelyben Henry Fitzwilliam megszállt, lakásokra
osztották. A házmester nem sietett kaput nyitni, amikor
pedig nagy nehezen előkerült, a gorombaságig mogorva
volt. Résnyire nyitotta a kaput, kisandított, arcára redőket
vésett a rosszkedv és az elégedetlenség. Virgil jóformán
még ki sem mondta, kit keresnek, amikor az öreg
felmordult: – Nincs itthon – és majdnem az orrukra csapta a
kaput.
Virgil azonban betette lábát az ajtórésbe. – Megvárjuk –
jelentette ki.
– Ahogy tetszik. – A házmester otthagyta őket és
elkullogott. Henry a legfelső emeleten lakott. Virgil
bekopogott – arra várt, hogy Henry inasa nyit ajtót, ehelyett
azonban egy vörös hajú fiúval találták szemben magukat,
aki angolul szólalt meg: – Sir Henry nincs idehaza.
– Nem őt keressük. – Virgil besétált a fiú mellett a lakásba.
– Hanem a fivérét. És jobb lesz, ha felhagysz a „Sir”-rel, ha
kedves az életed, meg a gazdádé. Virgil Barrett vagyok. A
hölgy pedig Sophie Weston.
– Örvendek a szerencsének. Én meg Rufus Brook vagyok.
Mr. Gerald a gazdám. Elment valahova a bátyjával, Mr.
Henryvel – fűzte hozzá széles vigyorral a fiú.
– Akkor megvárjuk őket. – Virgil letelepedett.
– Nem tudom, mikor érnek haza. A gazdámat ismerve
lehet, hogy későn.
– Akkor is megvárjuk – mosolygott Virgil. – Talán addig
megkínálhatnál bennünket valamivel.
– Szívesen, uram, nagyon szívesen, csakhogy ez a palack
üres, és akármi legyek, ha tudom, hol találhatnék italt, hát
még harapnivalót. – Szeplős homloka gondterhelt ráncba
szaladt. – Csak most értünk ide. Henry úr inasa elszökött,
beállt a hadseregbe. Én szolgálom ki mind a kettejüket, és
még a francia nyelvet se bírom.
– Henry úr bizonyára hozatja az ételt és a bort. Ezt nem
mondták neked? – Virgil felállt. – Mi lenne, ha veled
tartanék? Kettesben biztosan találunk valahol valamit.
A hálás gyerkőcöt kiterelte a szobából, ezzel megadva
Sovaynek a végszót a kutatásra.
Sovay kisurrant a folyosóra, és menet közben minden
szobát szemügyre vett. Geraldéra jó néhány nyitott
utazóládáról ismert rá. Rufust nyilván kicsomagolás közben
lepték meg. Sovay körülnézett. Hol kezdje? Mit tenne a
helyében Toby? Bizonyára a legnyilvánvalóbb helyet kutatná
át először.
Az utazóládák üresek voltak, tartalmuk már fiókokba,
szekrényekbe került, és amennyire megállapíthatta,
egyikben sincs titkos rekesz. A fiókos szekrényben sem volt
más, csak ingek, alsónemű, harisnyák. A felakasztott
öltönyök valamennyi zsebe üres. Sovay az íróasztallal
folytatta. A fiókok üresek. Az írószekrénykében üres
papírlapok, írószerek és egy megkezdett levél Geraldtól az
édesanyjának. Körülnézett, felsóhajtott. Az ablak alatti
asztalkán több köteg, bőrszíjjal összefogott könyv. Latin és
görög nyelvűek – egyik sem tűnik gyanúsnak. A következő
köteghez fordult. Rousseau, Voltaire és Thomas Paine. Az
emberi jogok: válasz Mr. Burke-nek a Francia Forradalmat
ért támadására. Kibontotta a szíjat, kinyitotta a borjúbőrbe
kötött könyvet: Nyomatott. S. Jordan számára, Fleet Street
166 sz. Forgatta a lapokat. A könyv közepét ügyesen
kivágták, hogy titkos rekeszt alkosson. Benne egy köteg
levél. Mind ugyanazzal a takaros, apróbetűs, szálkás
kézírással, aminek a hamisított mását épp előző nap látta.
Három levélnek Robespierre polgártárs a címzettje.
Sovaynek hevesen kalapált a szíve, ahogy a papír zizegett
az ujjai alatt.
– Rufus! Hol vagy? – kiáltott valaki a folyosón. – Hol az
ördögben van az a kölyök?
 Sovay körülnézett. Sehol valami búvóhely.
– Rufus… – A hang meglepetten elhalt. – Mi az ördög?! Mit
keres itt?
– Olvasnivalót – mutatta fel Sovay a kezében tartott
könyvet. – És sikerült is találnom.
– No, figyeljen ide – lépett közelebb Gerald Fitzwilliam.
Halántékán lüktetett egy ér, és arca, amely már eleve
kipirult a leheletén is érződő bortól, még jobban
elvörösödött. – Ezt nem teheti…
– Máris megtettem. – Sovay nem óhajtott szóváltásba
keveredni, hiszen nála volt a pisztoly. – Az itt elrejtett
levelek bizonyítják, hogy ön ellenség – az enyém, a
családomé és másoké, akik kedvesek nekem.
A leveleket nem volt ideje végigolvasni, de Fitzwilliam
arcáról leolvasta, hogy helyesen következtetett.
– Maguk Middletonok mindig is áruló banda voltak –
sziszegett Fitzwilliam. – Csak azt kapják, amit
megérdemelnek. Ide azt a könyvet!
Ügyetlenül kapott a könyv után, de részegen
megtántorodott. Sovay könnyedén kitért előle.
– Ha kell, habozás nélkül használom ezt – vette elő
kabátkája alól a pisztolyt. – Ne jöjjön közelebb, Mr.
Fitzwilliam. Ne tegye próbára a türelmemet.
Fitzwilliam a fegyver láttán visszahőkölt. – Ezt nem ússza
meg szárazon – sziszegte. – Egyetlen szavam elég, és már
viszik is a guillotine alá, mint angol kémet!
– Nos, ezt alig hiszem.
Fitzwilliam megperdült, és megpillantotta a mögötte álló
Virgilt.
– Az efféle vádaskodás visszafelé is elsülhet – folytatta
Virgil szelíden. – Egyikünk sincs biztonságban.
– Én ír vagyok, nem angol! – köpte a szavakat Fitzwilliam.
– Minket itt szívesen látnak!
– Némelyiküket, de nem hinném, hogy maga is ezek közé
tartozik. Ha nem követi pontosan az utasításainkat,
nemcsak a helyi bizottság kapja meg a feljelentést – a
házmester máris gyanakszik magára, ha nem tudná –, de
valamennyi ír, innen New Yorkig értesül róla, hogy Dysart
zsoldjában áll, és hogy az ügyüket elárulta a brit
kormánynak és a Titokbizottságnak.
Virgil jól számított. Fitzwilliam tudta, hogy a tulajdon
bátyja ölné meg habozás nélkül, ha mindez a tudomására
jutna. Belőle hiányzott az a képesség, ami valakit jó kémmé
tehet. Fakó tekintetén a félelem árnyéka suhant át.
Valósággal lerítt róla a gyávaság, sima képét veríték lepte.
– Hát jó. – Nehézkesen leült, elszállt belőle a harci szellem.
– Mit akarnak tőlem? Mit tegyek?
– Nagyon egyszerű. – Virgil biccentett Rufusnak, aki
közben besurrant a szobába. – De először is, azt hiszem,
elkel magának egy korty brandy.
Fitzwilliam reszkető kézzel emelte szájához a poharat.
– Mondja meg az inasának, hogy csomagolja be a
bőröndjeit. Meggondolta magát. A terv megváltozott. Mire a
bátyja hazatér, maga már nem lesz itt. – Virgil magának is
töltött, és letelepedett vele szemben. – Itt maradok, hogy
erről megbizonyosodjam.
Sovay otthagyta Virgilt, hogy őrizze Fitzwilliamet. Ahogy
kisurrant a házból, egy árny vált le a szemközti kapuról és a
nyomába szegődött.
HARMINCHATODIK FEJEZET
– Mit akar? – fordult oda Sovay. – Figyelmeztetem, fegyver
van nálam.
– Ebben nem is kételkedtem! – A férfi felemelte két kezét.
– De csak nem puffant le egy régi barátot, Sovay?
– Greenwood! Mit keres itt?
Sovay annyira megörült a láttán, hogy ott, a nyílt utcán
átölelte.
– Fitzwilliamet követtem. Épp azon törtem a fejem, hogyan
juthatnék be a házba, gondoltam, jobb lett volna, ha
magammal hozom a Toby gyereket – nem vagyok én betörő
–, amikor ki bukkan fel a semmiből? Már éppen
figyelmeztetni akartam, mikor láttam, hogy Fitzwilliam
rohan hazafelé, de aztán úgy okoskodtam, hogy maga meg
az a jenki tudnak magukra vigyázni. Láthatólag igazam volt.
Csinos darab – biccentett Sovay pisztolya felé. – Honnan
szerezte?
– Virgiltől kaptam. Éppen le akartam puffantani magát.
Hogy jut eszébe így megrémíteni az embert?
– Megtalálta, amit keresett? – szegődött melléje
Greenwood.
– Honnan tudja, hogy kerestünk valamit? Greenwood
szótlanul pillantott rá.
– Igen, megtaláltuk. – Sovay elégedetten mosolygott,
nagy szeme izgatottan csillogott. Tyű, de csinos ez a lány!
Greenwood átkozta magát az elszalasztott lehetőség miatt.
– Mitől komorodott így el? – nézett fel rá Sovay.
– Átkoztam magamat, hogy miért is voltam olyan
úriember. – Karon fogta a lányt. – Kitűnő pár lett volna
kettőnkből, Sovay. Kár, hogy nem éltem a magam gálád
módján az adódó alkalommal.
– Késő! – kacagott fel Sovay.
 – Hogyhogy? – vetett rá dévaj mosolyt Greenwood. –
Találkozott valakivel?
– Nem úgy értettem! – Sovay elfordította a fejét, örült,
hogy sötét van, a férfi nem láthatja meg, hogy elpirult.
Gyorsan más tárgyra tért. – Egyáltalán, mi járatban van itt?
– Oldfield küldött. Most neki dolgozom.
– Megőrült?! – meredt rá Sovay. – Csoda, hogy le nem
tartóztatták, amint a száját kinyitotta!
– Tanult ember vagyok! – vágta ki sértődötten Greenwood.
– Beszélek olyan jól franciául, mint Fitzwilliam. Különben is,
ír néven utazom. Patrick MacManus, szolgálatára, Monaghan
megyéből. Oldfield szerzett nekem iratokat. Mit hozott
Fitzwilliam?
– Dysart leveleit Robespierre-hez. Hazaviheti, a többi
bizonyítékkal együtt, amit összeszedtünk. Elég lesz ahhoz,
hogy Dysart kegyvesztett legyen.
– És mi lesz Fitzwilliammel? Nem mehet haza Angliába.
– Nem bizony! – nevetett Sovay. – Mihelyt összepakol, már
megy is a partra, ha kell, akár Virgil valamelyik hordójában.
Onnan Amerikába viszik, hogy addig se legyen láb alatt, míg
Dysart meg nem bukik.
Greenwood komolyabbra fogta a hangját. – Nem történhet
elég gyorsan Gabriel meg a többiek számára.
– Mi van vele? – Sovayt elfogta a bűntudat. Annyira
lefoglalták a pillanatnyi gondok, hogy nem is kérdezősködött
az otthoniak felől.
– A Newgate-ben raboskodik, elég jól tartja magát. De van
kellemesebb hírem is – mosolygott Greenwood. – Lydia
hozzámegy Skidmore-hoz, bár az esküvő napját még nem
tűzték ki. Lydia azt akarja, hogy maga is ott legyen.
Sovay látta maga előtt a comptoni kis templomot, teljes
esküvői díszben, és a sóvárgástól elszorult a torka.
– Ott leszek! – fogadkozott. – Én leszek a nyoszolyólánya!
No és Tobyról mi híre van?
– Egy clarkenwelli lakatos fogadta fel inasnak. Derék,
becsületes ember, Dick Chapman barátja. Ráncba szedi a
fiút. Tobynak még most is feltett szándéka, hogy Amerikába
megy, mihelyt leszolgálta az inasidejét.
– Örülök, hogy jó útra tért – mosolygott Sovay. –
Hiányoznak nekem, Greenwood.
– Hát jöjjön velem haza – biztatta a Kapitány. – Miért tenné
ki magát további veszélyeknek?
– Nem – rázta meg a fejét Sovay. – Nem hagyhatom itt
Apát, meg aztán más dolgom is van itt.
Greenwood nem erősködött. Járatos lévén szívügyekben,
elég volt Sovay arcára néznie, máris kitalálta, mi lehet az a
„más dolog”.

***

Greenwood másnap elment, vitte a leveleket és a Lefère

által hamisított iratokat. Sovay megkönnyebbült, hangulata
egészen felderült. A bizonyíték elegendő Dysart
elveszejtéséhez. Bár itt veszedelem veszi körül őket, otthoni
ellenségük hamarosan elbukik. Ettől menten jobb kedve
támadt, első ízben érzett némi reményt, amióta
Franciaországba érkezett.
Máris meleg volt, és idővel nyilván még melegebb lesz.
Legkönnyebb ruháját öltötte fel, hogy felkészüljön a poros
városi utcák izzó hőségére. Elhatározta, hogy elmegy a
Luxembourg-hoz, hátha hallhat valamit az édesapja felől.
Hugh Fernand-t kísérte el a Konventbe, Virgil Fitzwilliamet
vitte Le Havre-ba, hát ő majd egyedül megy. Kitaszította a
súlyos kaput. Az udvart elöntötte a napfény. Egy girhes
sárga macska szundított a sarokban, egy fügefa
árnyékában. Muskátlik kusza szövevénye zúdult alá az
ablakpárkányra állított cserepekből, szirmaik a macskakőre
hullottak, mint megannyi karmazsinvörös vércsepp. Sovay
kilépett az utcára, mögötte döndülve csukódott a kapu.
Sokszor megjárta már ezt az utat, így hát magabiztosan
indult el. Keskeny kis utcákon vágott át – csakhogy könnyű
volt összezavarodni a kanyarok, fordulók szövevényében, és
hamarosan egy ismeretlen útkereszteződésnél találta
magát.
Tömegbe keveredett; mindenki egy irányba tartott.
Férfiak, nők és gyermekek, merev arcuk megkövült
céltudatosságot tükrözött, mintha holmi rájuk rótt
kötelességet teljesítenének. A jókora tömeg szinte némán
haladt. Ezt az utcát mi sem különböztette meg a többitől:
kétoldalt magas falak, zárt kapuk, falra firkált jelszavak.
Nem lehet messze Henry Fitzwilliam lakásától, de Sovay
tudta, hogy még sohasem járt erre. Furcsa volt ez a hely,
ismerős is, ismeretlen is, akárcsak az álmokban. Közvetlen
fenyegetés híján is rossz előérzet fogta el, olyannyira, hogy
az egyre kegyetlenebb hőségben is megreszketett. Vissza
akart fordulni, de már késő volt. Mintha sebes áramú
folyóba lépett volna. A tömeg körülzárta és magával
ragadta. Nehéz lenne visszafordulni, és amikor
megkísérelte, a közelében haladók szeme gyanakodva
villant.
– Mi a baja, polgártársnő? – kérdezte egy asszony. – Hova
lett a hazafias buzgalma?
A nő egy hat-hétéves kislányt vonszolt, aki leplezetlen
kíváncsisággal bámult fel Sovayre.
A kihívó kérdés más nők figyelmét is felkeltette, így egyre
ellenségesebb pillantások méregették. Vajon mi ingerli őket
ennyire? Attól tartott, az arcáról olvassák le, milyen nemzet
lánya, és nem akart megszólalni, nehogy a kiejtése igazolja
a gyanújukat. Egymásra sandítottak, a legmerészebb
peckesen előlépett. Arcán fenyegető kifejezés, ökle a
csípőjére vágva, készen arra, hogy nekirontson Sovaynek.
– Polgártársnő! – bömbölt a fülébe egy férfihang. – Hol a
kokárdája?
Sovay rémülten nézett végig magán. A kokárdája az előző
este viselt kabátja gallérján maradt. Lelkére kötötték, hogy
sohase hagyja el nélküle a házat. Embereket koncoltak fel,
vertek agyon az utcán, ha nem viselték a Forradalom
jelképét.
 Erős férfikezek ragadták meg Sovayt, és elvonszolták a
tömegből. Az asszonyok a nemzeti gárdistára pillantottak,
és elégedetten folytatták útjukat. A férfi levette csákóját, és
Sovay Léont ismerte fel a gárdistában.
– Ne feledje, hogy ezt mindig viselnie kell, polgártársnő. –
Csákója felhajtott pereméről levette nagy piros-fehér-kék
kokárdáját, és Sovay vállára tűzte. – Ha nem akarja magára
vonni a Forradalmi Bizottságok figyelmét, vagy nem kíván
verést elszenvedni a bonnes républicaines részéről, akik az
imént ilyen gorombán méregették. Nos, tegyünk eleget
hazafias kötelességünknek. Erős kézzel fogta Sovay karját,
és ő kisvártatva rádöbbent, mi a célja ennek az eltökélt
zarándoklatnak. A terjengő szag önmagában is mindent
elárult. Talpuk alatt rozsdavörösség szivárgott az út
macskakövei között, a csatornában vér folyt. Mivel a
gyalázatos gépezet sorozatos állomásai körül élők már nem
bírták elviselni a vért és a bűzt, a guillotine-t a város keleti
szélére szállították, a Barrière du Trône-hoz. A teret
átnevezték Trône Renversé-ra – az itt álló hatalmas, a város
egyik kapuját jelölő, jelképes trónust lerombolták, de annak
nagy kőpillérei még most is az ég felé meredtek a letűnt
rendszer mementójaként. A téren, ahová összeterelték a
tömeget, most egészen másféle trón állt, amelynek
hátborzongató mennyezetét egy félelmetes, ferde penge
alkotta, a trónszék helyén pedig, mint valami tátott száj, a
gallér meredezett. A hóhér és segédei mint megannyi
mészáros; ruhájuk, köpenyük vértől volt csatakos.
A kordék hosszú sorban vártak, mint szekerek a vágóhíd
előtt. Utasaik összezsúfolódtak, váll váll mellett,
összepréselve. Gallérjuk letépve a vállukról, kezük a hátuk
mögött összekötözve, megkopasztott fejük lehajtva.
A folyamat brutálisan gyors volt – hosszú gyakorlat szülte
a hatékonyságát. Az áldozatot egy deszkára fektették, és
azzal tolták a penge alá. A fejet átnyomták egy, a népnyelv
által kémlelőlyuknak nevezett kis nyíláson, amelynek felső
részét úgy igazították, hogy épp a nyak köré kerüljön,
meghúztak egy emeltyűt, és a penge sziszegve lezuhant. Az
egész folyamat attól fogva, hogy a rabot a deszkára
fektették, egészen addig, amíg a hóhér magasra emelte a
vérző fejet a tömeg élvezetére, egy percig sem tartott. A
fejet az alant lévő kosárba dobták, a testet egy várakozó
taligára hajították, ami már vitte is a Rue de Picpus-n álló
kolostor kertjébe, ahol a sietősen megásott tömegsírba
lökték.
Sovay gazdaságban nevelkedett, gyakran látta állatok
levágását, de a nyakból kiömlő forró vér rézhez hasonlatos
szaga megrendítette. De talán még elviselhetetlenebb
látvány volt a várakozó áldozatok sztoikus méltósága és
törékeny bátorsága: idegenek álltak szorosan egymás
mellett, egy anya síró leányát ölelte, egy apa a fiát, egy pap
a haldoklók szentségében részesítette rabtársait – ki
akadályozhatná meg ebben? Egy apáca reszketeg hangon a
Te Deumot énekelte egyre hangosabban, ahogy közeledett
halála perce. A tömeg mozdulatlanná merevedett és
elcsendesült, míg a hóhérsegédek vérrel mocskolták be a
fehér köntöst. Sovay legszívesebben elfordult volna, de Léon
szilárdan tartotta. Ha elfordul ettől a jelenettől, elárulja
magát, hiszen hazafiatlannak mutatkozik.
Kevesen éljeneztek. Néhány diadalkiáltás hallatszott a
felbérelt csoportból, amelynek tagjai mindannyiszor
ovációban törtek ki, valahányszor felmutattak egy fejet – de
a tömeg nem vette át a lelkesedésüket.
– Miért is éljeneznének? – kérdezte Léon. – Az
arisztokraták már mind meghaltak vagy elmenekültek. Ezek
a szegény ördögök boltosok, nyomdászok, lakatosok,
csipkeverők, pincérek, cselédek, szegény papok,
kolostorokból elhurcolt nővérek. Talán ellenségük akadt egy
bosszúálló szomszéd, a helyi Forradalmi Bizottság egy
tagjának személyében, vagy pedig azért találták bűnösnek
őket, mert egy rokonuk vagy barátjuk magára vonta
Robespierre-nek és a Közbiztonsági Bizottságnak a
figyelmét. Ezek hétköznapi emberek, akárcsak ezek a
nézelődők, akik már talán szintén a nyakukon érzik a penge
hideg csókját.
– Ha nem gyűlölik az elítélteket, miért jönnek ide?
– Ki tudja? – vont vállat Léon. – Némelyek kíváncsiságból.
Lenyűgözi őket a halál pillanata. Mások a
megkönnyebbülésért: ma nem rajtuk van a sor, még ha
holnap őket is elérheti a végzet. Mint ahogy engem is. Vagy
magát. Egyikünk sincs biztonságban. Elég – szólt hirtelen, és
odébb vezette Sovayt. – Hamarosan úgyis vége a
cirkusznak.
Egy sor asszony padokat foglalt el, kötőtűik csattogtak. Az
ő figyelmük bezzeg mit sem lankadt. Léon feléjük sandított.
– A hírhedt tricoteuse-ök. Ne nézze őket feltűnően.
Mindennap itt vannak, szabadságsipkát vagy harisnyát
kötnek a hadban álló férfiaknak. Állítólag. Talán – akárcsak
Pénelopé – éjjel felfejtik, amit nappal kötöttek. Lehet, hogy
olyanok, akár a párkák, és amikor abbahagyják a kötést,
megszűnik ez az őrület is. De az is lehet, hogy amikor
elvágják az utolsó fonalat, mi mind meghalunk. – Ránézett a
lányra, egyszerre észrevette, hogy az mennyire elsápadt. –
Jól érzi magát?
Sovay bólintott. Megszólalni nem mert, nehogy hangja
elárulja. Nem akart gyengének látszani, de attól tartott, a
guillotine-nál látott jelenetek, a hőség, a vér szaga megtörik
tartását. Léon elvezette egy nyugodt mellékutcába, ahol
árnyékot találtak a terecskét körülvevő platánfák lombsátra
alatt. A levelek között áthatolt a napfény, foltos mintát
vetve a macskakövekre. Megálltak egy kis kávézónál,
leültek egy rozzant asztalhoz. Léon bort rendelt. Egy női
hang kiáltott ki, a konyhában edények csörrentek. Az ajtó
mellett álló cserepes növények rozmaring– és
kakukkfűillatot árasztottak. Sovay vigaszt talált ebben a
hétköznapi jelenetben. Az ostromlott városban még zajlanak
a szörnyűségek, más, kisebb-nagyobb bűnökkel
egyetemben, de itt úgy folyik az élet, ahogy mindig is folyt
és folyik majd ezután is. A borhoz egy kosár kenyér járt.
Léon töltött a lánynak és biztatta: igyék.
– Nem így kezdődött az egész – szólalt meg lassan. –
Halált mérni ártatlan emberekre... Nem azért kezdtük a
forradalmat, hogy a polgártársaink ellen viseljünk háborút.
Hogy magára ilyen hatást tegyen…
– Sajnálom… – mentegetőzött Sovay. Restellte, hogy
engedett érzéseinek.
– Ugyan! Ez is mutatja, mivé lettünk, hogy eltűrjük az
efféle barbárságot. – Léon a fejét ingatta.
– Amiket láttam! Amit műveltem magam is! A Vendée-
ban, Lyonban. Mindezt a Forradalom nevében. – Kezét
elhúzta a szeme előtt, mintha ki akarná törölni a felidéződő
emlékeket. – A mészárlás, aminek az imént tanúja volt,
civilizált dolog azokhoz képest. Emberek, akiket széttép az
ágyútűz, akiket összeláncolnak, és puskával lőnek rájuk,
akiket megkötözve, pucéron löknek a folyóba, akiket
kilyuggatott csónakban taszítanak a vízre. És mindezt a
Forradalom nevében... – Hangja elhalt, felnézett, zöld
szeméből mély fájdalom sugározott. Hogy ez az érzés
önmaga vagy az áldozatok miatt lett úrrá rajta, ki tudja? –
Vér tapad az én kezemhez is, Sovay. – Tekintete a lányról az
asztalon szétterpesztett hosszú ujjaira vándorolt. – Én
katona vagyok. Parancsnak engedelmeskedtem – vagy
legalább is ezzel vigasztaltam magamat. Már nincs Istenem,
akihez megbocsátásért könyöröghetnék. Egyetlen
reményem, hogy jóvátehetem, amit vétettem. Hogy az
emberek egyszer majd megbocsátanak nekem,
megtévedtnek.
Felhajtotta pohara tartalmát, majd újra töltött. Némán
kortyolta a bort. Sovay nem tudta, hogyan törje meg a
komor hangulatot. Szavai nem adhatnak vigaszt Léonnak,
ezért hát csak némán ült, várta, hogy a férfi megint
megszólaljon.
– Meséljen az otthonáról – szólt végül Léon, mintha
ráébredt volna, hogy a lány is vele van. – Milyen az élet
maguknál?
Sovay mesélt Comptonról; hogy mennyire vágyott
kalandra, és hogy most mennyire hiányzik annak az életnek
a meghitt nyugalma.
– Ne keress izgalmat, mert megtalálod – nevetett fel a
férfi. – Én is vidékről származom. Gascogne-ból. Kiskölyök
koromban ide küldtek iskolába, Párizsba, de sosem éreztem
azt, hogy ide tartozom. Másutt volt a szívem: járta a
földeket, vadászott az erdőben, horgászott a patakban.
Sokszor néztem szembe a halállal, és tudom, Gascogne-t
fogom utolsóul látni, amikor eljön az ideje, hogy magam
mögött hagyjam ezt a világot.
– Visszamegy?
– Valamikor, talán – mosolygott a férfi. – Majd ha ez az
egész véget ér. Magát is odaviszem! – Megfogta Sovay
kezét. – Eljön velem! Birtokunk már nincs. A chateau-t rókák
lakják. Nincs túl sok látnivaló.
– A családja eltávozott?
– Igen, Amerikába. – Keserűen felnevetett. – A többiek
még annál is jobb helyre. Nincs senkim és semmim. A
zsoldomból élek. Már ha ugyan megkapom, persze.
Akárcsak az alárendeltjeim.
– Maga miért nem ment el az országból?
– Mert hiszek a Forradalomban! Megőriztem az első
eszményeket! – Zöld szeméből eltűnt a megkövült
tompaság. – Ha itt lett volna a kezdet kezdetén, megértene
engem. Aki itt volt, látta, hogyan múlik ki a régi világ és
hogy hogyan születik meg az új. Aki itt volt, látta, hogy
minden megváltozik. Visszavonhatatlanul, mindörökre. –
Sovayre nézett, szeme kemény volt és ragyogó, akár a
csiszolt achát – Egyenlőséget és szabadságot akarunk.
Mindenkinek, férfinak és nőnek egyaránt. Hogyan lehetne ez
tévedés?
– Egész életemben ugyanezeket a mondatokat hallottam
apámtól, a bátyámtól és én sem kételkedtem bennük soha.
De azt látni, aminek az imént voltunk tanúi…– Sovay még
mindig hinni akart, de amint felidéződött benne a guillotine,
megborzongott.
– Nehéz átélni ezeket a napokat, igaz. De ezek csak
napok. Hamarosan elmúlnak. Mik a napok, a hetek, a
hónapok, sőt éppenséggel az évek az életben, egy nemzet
történelmében? Ami itt kezdődött 1789-ben, az egész
világra hatással lesz az eljövendő századok során. –
Előrehajolt, zöld szemében fény gyúlt. – Ami most történik,
az rendellenesség. Elhajlás, nem a változás szerves része.
Meg kell állítani a Forradalom nevében. Ennek az
öldöklésnek meg kell szűnnie.
– Ezért jött vissza? – kérdezte Sovay.
– Részben. – Semmitmondó volt a válasza. Pénzt dobott az
asztalra. – De nem csak ezért. Majd menet közben
beszélgetünk. – Karon fogta a lányt, ahogy átvágtak a téren.
– Ma reggel az embereim elfogtak egy angol kémet, amint
éppen megpróbálta elhagyni a várost. Egyik este riadalom
támadt St. Germainben, azóta mindenütt angol kémeket
látnak. Valósággal ostromolnak bennünket. – Szemöldökét
kérdőn felvonva a lányra nézett. – Ez a fickó nem szól
semmit a küldetéséről, de a nála talált iratokban a maga
neve is szerepel, Sovay.
– Hol van az az ember?
– Az én szállásomon. Odaviszem magát. Nincs messze.
Épp szemben van, a túlsó parton.
Elhagyottak voltak még az utcák, az egyik oldalra árnyék
hullott, a másik ragyogó napfényben úszott. Egy sarkon
befordulva egy csoport férfi közeledett. Elöl két durva képű
sans-culotte, csíkos nadrágban és szabadságsipkában.
Elszántan lépkedtek, szemük az utcát vizslatta, vaskos
furkósbotjuk készenlétben. Mögöttük két úri öltözékű férfi, a
kisebbik elegáns, égszínkék kabátban, nyaka körül
csipkével, makulátlan fehér harisnyában. Kápráztatóan
fehér parókája alatt hegyes ábrázata elmélyült
gondolkodásra vallott. Zöld csíptetőjén visszatükröződött a
napfény, ahogy felpillantott magasabb társára, a feketébe
öltözött, szőke hajú, felettébb szemrevaló és igen fiatal
férfira. Alig pillantotta meg őket Léon, átkarolta és magához
vonta Sovayt, mintha szerelmesek volnának.
– Saint-Just és Robespierre – suttogta a lány fülébe. – Ne
nézze őket. Polgártársak! – üdvözölte a két férfit, és kitért az
útjukból.
A beszélgetésbe merült férfiak nem viszonozták az
üdvözlést. Robespierre fel sem nézett, Saint-Just épp csak
egy pillantást vetett rájuk. Angyalarcában oly kék és oly
üres volt a szeme, akár az égbolt.
– Robespierre a közelben lakik – mondta Léon. – Duplay
ács házában, a Rue Saint Honorén. A család imádja. Az a
hely egy valóságos erődítmény. Éjjel-nappal őrzik, azóta
kétszeresen is, amióta az a lány, Cécile Renault
megpróbálta megölni egy gyümölcskéssel. Robespierre
mindenütt összeesküvést szimatol. Renault és az egész
családja megfizette a merénylet árát, de Robespierre rossz
helyen tapogatózik. Nem az özvegyasszonyoktól meg a
cselédlányoktól kell tartania, akiket naponta hord a kordé,
hanem azoktól, akik a legközelebb állnak hozzá. A tigrisek
készülnek egymásra rontani. Sikerült maga ellen egyesítenie
jókat és rosszakat. Az olyan idealistákhoz, mint a maga
Fernand barátja, gazemberek, csirkefogók csatlakoznak,
akik félnek, hogy legközelebb rájuk kerül a sor. Ki kerül
előbb a guillotine alá? Van egy közmondásunk: Aki szelet
vet, vihart arat.
Ahogy Léon és Sovay tovább mentek a keskeny utcán,
egyenruhás férfi bukkant fel a sarkon egy magas, fekete
hajú, civil ruhás férfi társaságában.
– Merde! Hanriot és Carnot! Mindenki kint jár ma az
utcán?!
– Kik ezek?
– Carnot a Közbiztonsági Bizottság tagja, Hanriot a gárda
parancsnoka. Nem volna szabad itt lennem. Ha meglát,
végem!
 Sovayt magával húzva beugrott egy árnyas kapualjba.
Megperdítette a lányt, hogy az legyen háttal az utcának,
majd szenvedélyesen megölelte. Durva bőre dörzsölte
Sovay arcát, szájának boríze volt. Sovay úgy érezte, menten
összeesik. Átkarolta a férfi nyakát, ujjai beletúrtak Léon
sűrű, puha, fekete hajába. Amikor a férfi végre elengedte,
Sovay csak nehezen tért vissza a valóságba, mintha lassan
szállna felszínre a kápráztató felszínű víz mélyéről.
– Elmentek? – suttogta.
A férfi mosolyogva nézett le rá. – Ó, már rég – mondta, és
gyengéden helyreigazította a lány hosszú, fekete hajának
egy fürtjét. – De talán mindjárt jönnek mások is…
Megint átölelte és a falhoz szorította Sovayt. Ezúttal
lágyabb volt a csókja, lassúbb, de kutatóbb, és nem kevésbé
sürgető. Sovay hasonló hévvel viszonozta Léon
szenvedélyességét. Lélegzete felgyorsult, elöntötte a hév.
Elvesztette időérzékét – ölelésük órákig is tarthatott, de az
is lehet, hogy csak egyetlen percig. Amikor a férfi végre
elengedte, Sovay már tudta, hogy testestül-lelkestül az övé.
Egymást átkarolva folytatták útjukat. Senki sem pazarolt
rájuk pillantást, nem kísérték őket rosszalló tekintetek.
Párizs a szerelmesek városa, és ezt még a Forradalom sem
változtathatta meg.
Átkeltek a folyón, végigsétáltak a rakparton, majd
befordultak egy mellékutcába. Sovay számára Párizs még
mindig afféle útvesztő volt, egész másnak látszott nappal,
mint éjszaka, különben rájött volna, hogy előző este épp
erre járt Virgillel. Léon a maga szállására vitte: egy régi
arisztokrata család pompás palotájába, amelyet lefoglalt a
Köztársaság. Vörös zászló lengett a Nemzeti Gárda
háromszínű lobogója mellett, a kapu fölötti Propriété
Nationale – nemzeti tulajdon – felirat eltakarta az ősi címert.
Két gárdista dárdáját keresztbe vetve őrizte a bejáratot.
Léon láttára tisztelegtek, és visszahúzták a dárdájukat.
Sovay és Léon a széles kapuboltozaton függő nagy lámpás
alatt belépett a kövezett udvarra. Lépcső vezetett az
impozáns bejárathoz, amely fölött a pajzson ágaskodó
oroszlán feltűnő épségben maradt meg, még a köztársasági
trikolór színeivel sem mázolták be.
– Üdvözöllek családom palotájában – nevetett Léon.
A ház belseje: akár a kaszárnya. A díszeitől megfosztott
teremben szolgálaton kívüli gárdisták heverésztek,
boroztak, pipáztak. Néhányan beszélgettek, mások
kártyáztak. Különlegesen élénk játék folyt az egyik
sarokban, a harsány diadalkiáltásokat színlelt zúgolódás
követte. Ahogy beléptek, az egyik gárdista elkiáltotta
magát: – Vidd el innen ezt a fickót, Léon, mert mindenünket
elnyeri!
– Még ne! – hangzott egy másik játékos ellenvetése. –
Előbb legyen alkalmunk valamit visszanyerni!
Ellenfelük felállt, és gunyorosan meghajolt. – Köszönet az
idejükért – mondta. – És a pénzükért.
Kacagva úgy tett, mintha megszámlálná az elnyert nagy
kazal fekete-fehér ígérvényt, majd összehajtogatta és a
zsebébe gyűrte az egészet. Amikor megpillantotta Sovayt,
arcáról lehervadt a mosoly.
– Elkaptak – vont vállat. – Sajnálom. Beszélhetnénk
valahol? Léon bevitte őket az irodájául szolgáló szobába.
– Ez volt valamikor anyám szalonja. – Enyhe nosztalgiával
nézett körül. – Alaposan megváltozott azóta. – Az elegáns
bútorokat eltávolították, helyükbe egyszerű székek, asztalok
kerültek. A kankalinsárga-fehér csíkos tapéta tépetten
csüngött, az ajtó körül zsíros kéznyomok csúfították,
vállmagasságban pedig mocskos csík éktelenkedett.
Különféle fegyverek, dárdák, puskák és kardok hevertek a
ládákban vagy álltak halomban a fal mellett.
– Gondolkodtam – kezdte Greenwood.
– Nem jellemző magára – csipkelődött Sovay, de
Greenwood nem viszonozta a mosolyt.
– Komolyan beszélek, Sovay. Megnéztem azokat a
leveleket – veregette meg a zsebét. – Virgilnek igaza van. Ez
elegendő, hogy elítéljék Dysartot, de az az ember nem
ostoba, és nálánál hamarabb senki sem érzékeli a körülötte
történő változásokat. A gyanú első fuvallatára már fut is a
partra. És ha elmenekül, maga igen nagy veszedelembe
kerül.
– Tudom – mondta nyugodtan Sovay. – Vállalom a
kockázatot.
– Nem – rázta meg a fejét Greenwood. – Jöjjön velem.
Most. Eleget tett már.
– Angliában nem lennék biztonságban. Dysartot még nem
győztük le.
– Elviszlek Svájcba – szólt közbe Léon. – Ott biztonságban
leszel a többiekkel, akik elmenekültek Párizsból.
– Nem! Nem megyek el, amíg az apám rab, Hugh pedig
Isten tudja, milyen veszedelemmel néz szembe.
– Hugh tud vigyázni magára.
– De mi lesz Apával?
– Nem tehetsz érte semmit. – Kegyetlen kijelentés volt, de
Sovay tudta, hogy igaz. – ő vajon nem azt akarná, hogy
biztonságba kerülj?
– Dehogynem! De ugyan miért legyek én biztonságban?
Akit csak szeretek a világon, mind itt van! Nélkülük semmit
sem jelent az életem. A hazámban törvényen kívül
helyeztek. Nem akarok visszamenni és elbújni, sem valami
biztonságos helyen várni, míg nem rendeződik a helyzet.
Különben is, mikor lesz az? – fordult szembe a férfival. – Te
sem futottál el. Az életed állandó veszélyben van, mégis itt
maradtál, hogy harcolj azért, amiben hiszel.
– Az más! – Léon megragadta Sovay két karját. – Mert
én…
– Mert te férfi vagy! Ezt akartad mondani? Velem se
bánjanak másképp, csak mert nő vagyok. De ez különben
sem rólam szól. A legfontosabb, hogy Greenwoodot
kijuttassuk innen.
– Mert én katona vagyok – ezt akartam mondani. –
Lemondóan vállat vont, és Greenwoodhoz fordult, aki
őszinte érdeklődéssel figyelte a szóváltást. – Igaza van.
Magának mennie kell. Az itteni helyi bizottság roppant
buzgó. A vezetője Robespierre egyik jakobinus cimborája, és
nem állhat bennünket az ő section-jában. Ki kell magát
juttatnunk innen, mielőtt megneszeli a jelenlétét. Én majd
átöltöztetem, mintha a gárdistáim közé tartozna.
– Sok szerencsét, szépségem – suttogta Greenwood, amint
indulni készült Léonnal – Mondtam magának, hogy
megtörténik – folytatta angolul, és Léon felé biccentett. –
Azt hiszem, rátalált az emberére!
– Mit beszél? – Sovay elpirult arca láttán Léon csúnyán
nézett Greenwoodra.
– Semmi, semmi – nyugtatta Sovay. – Csak azt mondta,
hogy vigyázzak magamra.
Ekkor egy gárdista jelent meg az ajtóban.
– Elnézést, kapitány – szólt –, de Dupré látni akarja az
angol kémet. ..
– Mondd meg neki, hogy tisztuljon innen – mordult fel
Léon. – Nincs itt semmi keresnivalója.
– Ezt majd én döntöm el, polgártárs.
Egy önnön fontosságától felfuvalkodott apró emberke
csörtetett a szobába, mocskos szabadságsipkája, mint a
kakastaréj billegett nagy fején. Nem volt egyedül,
bizottságának több tagja is betódult vele, mind igazságot
akartak tenni.
Egyikük előrelépett. Lefere volt az. Sovayre mutatott,
vádaskodó buzgalmában szinte fuldoklóit.
– ő az! ő az! Az angol kém!
Dupré felnézett az előtte álló két nemzeti gárdistára.
– Szép munka volt, polgártársak. Most majd én veszem át
az ügyet. Ahogy megragadta Sovay karját, Léon a kardja
után nyúlt.
Greenwood előrelépett, hogy csatlakozzon hozzá. Sovay
látta pillantásukban, előreszegezett állukban: akár
darabokra vagdalnák ezeket az embereket, csak hogy őt
megmentsék... És mi történne akkor? Karját feléjük
nyújtotta, fékezve kardot markoló kezüket.
 – Köszönöm, kapitány. Köszönöm, gárdista. – Egyikükről a
másikukra járt kérlelő tekintete, hogy ne rohanjanak a
vesztükbe. – Nem tartom fel önöket tovább – fordult az
emberek felé, akik érte jöttek. – Mehetünk.
HARMINCHETEDIK FEJEZET
A helyiség, ahová vitték, kocsmához hasonlított, kiömlött
bortól, izzadságszagtól, dohányfüsttől bűzlött. Amint Dupré
lesöpörte a kolbászvégeket és a kenyérmaradékot a
gyalulatlan asztalról, a kóbor kutyák már össze is kaptak
rajtuk. A Bizottság elfoglalta helyét. Sovay nem
védekezhetett. Iratait hamisítványnak minősítették. Az volt
ellene a vád, hogy egy bizonyos Milord Anglais lánya és
valódi kém. Megjelenése további bizonyíték volt ellene.
Rásandítottak és kijelentették, hogy angolos a külseje.
Gyakran előfordult, hogy valakit bíróság elé állítottak csak
azért, mert arisztokratikus volt a megjelenése vagy mert
nem támogatta kellő hévvel a Forradalmat, urambocsá’
helytelen gondolatokat forgatott a fejében – az ellene
felhozott vádak tehát sokszorosan elegendők voltak ahhoz,
hogy elítéljék. Sovay néma daccal meredt rájuk, ahogy
látszólag fontolóra vették a dolgot, papírdarabokra firkáltak,
összedugták a fejüket. Annyira voltak alkalmasak az
igazságszolgáltatásra, mint egy horda makogó majom.
Sovayt fárasztotta a nagyképűségük, és az volt az egyetlen
vágya, hogy legyen már vége ennek a komédiának. Bűnös.
Meg kell jelennie a Forradalmi Törvényszék előtt. Akármikor
tartsák is a tárgyalást, az puszta formaság lesz. Aki ezeknek
a kezébe kerül, annak vége.
A párizsi rendőrség két embere jelent meg, akik Sovayt
egy kocsiba lökték. Az egyik rendőr beült melléje, de egy
szót sem szólt, Sovay kérdéseire sem válaszolt. Sovay
kinézett az ablakon. A falakra mázolt, megfolyt festékű
jelszavakat mintha vérrel rótták volna: L’Egalité, Fraternité,
la République ou la Mort. Rátört a rettegés: vajon hová
tartanak? Ha átkelnek a Szajnán, La Force-ba viszik, a
szeptemberi tömeggyilkosság legvéresebb színhelyére.
Megkönnyebbülten dőlt hátra, amikor a kocsis a lovak közé
csapva elkanyarodott a folyótól.
Ahogy a macskaköveken döcögtek, Léon jutott az eszébe.
Képes lett volna egy szempillantás alatt lekaszabolni azt az
embert. És akkor mi történik? Léont letartóztatják, mert
megakadályozta, hogy a Bizottság teljesítse forradalmi
kötelességét. Greenwoodot hasonlóképpen, ő pedig így is,
úgy is ezeknek a kezében marad. A győztes Dysart lett
volna. Én cselekedtem helyesen, gondolta Sovay. Léon
megmenti Greenwoodot, és tudatja Hugh-val, hogy
letartóztattak. Igen, de akkor is... Tehetett volna valamit. Ha
most valami mesében lennének, Léon utánanyargalna,
megvívna a zsandárokkal, őt a karjába ragadná, és
elvinné… Ugyan, hova is? Arról fogalma sincs. Valami
eldugott helyre, ahol biztonságban lehetnek.
Csakhogy ez itt nem mese, hanem a valóság. Léon férfi;
hazafi és katona, erős és rettenhetetlen, de most éppoly
tehetetlen, akárcsak ő. Semmi, ami eddig történt, nem
fedhette fel ennyire Sovay előtt a helyzet reménytelenségét,
a tehetetlenséget az esztelenség vad erőivel szemben.
Úticéljuk babonás jelentőséget öltött. Ha a Luxembourg-ba
érkeznek, akkor van remény Léon számára, az ő számára,
mindkettejük számára. Ha útjuk valamely másik gyászos
erődbe vezet, akkor mindennek vége. Sovay megint
kinézett az ablakon, és megpillantotta a Notre Dame óriás
tornyait, a nagy székesegyházét, amelyet most az Értelem
imádatának szenteltek. Sovay nem viselte el a helyzet
iróniáját, lehunyta a szemét, és néma imát mondott a
régebben ott lakozó istenséghez. A közelben áll a
Conciergerie, a legrettegettebb börtön. Onnan már csak a
kordén lehet kijutni. A kocsi lassított. Sovay kényszerítette
magát, hogy szembenézzen sorsával, de észrevette, hogy a
keskeny utcákon tolongó tömeg tartóztatja fel a kocsit. Nos,
akkor mégsem oda tartanak.
– Luxembourg. – A rendőr észrevette Sovay aggodalmas
pillantását. – Oda kerül. A Conciergerie-be akarták vinni, de
én adósa vagyok Léonnak. Megmentette a bátyám életét
Verdunnél. Az ő kedvéért változtattam meg a parancsot.
Sovayt tehát fogsága helyszínére szállították. A
fogadótiszt szinte rá sem nézett, ő csupán egy volt a
perükre várók hosszú sorából. Felírták az adatait, és már
jöhetett is a következő. Bevitték egy szobába,
levetkőztették és megmotozták. Egy szál ingben állva
eltökélte, hogy nem mutatja ki megaláztatását, miközben
megfosztották méltóságának utolsó maradékától, meg a
nála levő kevéske pénztől. A ruháit visszakapta egy kurta
parancs kíséretében: – Fedje be magát, polgártársnő.
Innen egy közös terembe vitték, azok közé, akik aznap
kerültek a börtönbe. Mindenféle-fajta ember volt ott a
rongyostól a jól öltözöttig. Mindenki a maga nyomorúságába
süppedve hallgatott. Még a gyerekek is csöndben voltak,
riadtan nézegettek körül vagy anyjukba kapaszkodtak.
Sovay leült és várt – maga sem tudta, hogy mire.
Mikor az aznapi utolsó elfogottat is beszállították, a
rabokat szétosztották, a férfiakat elkülönítették a nőktől, és
kit-kit a zárkájába vittek. A palota lakosztályaiban cellákat
alakítottak ki. Míg némelyik jóformán szekrény méretű volt,
és alig fért el benne egyetlen ember, addig némelyik inkább
hálóteremre hasonlított. Akivel csak találkozott,
megkérdezte, ismeri-e édesapját vagy Thery doktort. Az
őrök vagy meg sem hallották kérdezősködését, vagy
gorombán rászóltak, hogy fogja be a száját. A rabok is
közönyösek voltak; vagy elmerültek a gondolataikban, vagy
féltek bárkivel is szóba elegyedni, nehogy összeesküvéssel
gyanúsítsák őket. Sovay erejét teljesen felemésztette a
kétségbeesés. Hogyan fogja valaha is megtalálni édesapját
ezen az irdatlan méretű helyen? Eddig egyetlen vigasza az
volt, hogy talán megtalálja és együtt lehetnek. Reményét
feladva rogyott az ágyául szolgáló szalmazsákra. A magas,
díszes mennyezetre bámult, a hámló, repedezett, foltos
látomásra: pufók kerubok kukucskálnak dagadozó rózsaszín
és fehér felhők mögül, mögöttük az ég kékje. Vajon lesz-e
valaha fölötte ilyen égbolt?
Alkalmasint elbóbiskolt, álomba próbált menekülni, mint
körülötte annyian. Felriadt, amikor egy kéz rázta meg a
vállát, bár az érintés lágy, a megszólaló hang pedig szelíd
volt.
– Sajnálom, hogy megijesztettem, Mademoiselle.
Sovay felnézett egy fáradt szürke szempárba. A rápillantó
férfi láthatóan úriember. Ruhája foltos, viseltes, foszlott, de
jó anyagból készült, fején szürke paróka.
– Thery doktor vagyok – mutatkozott be. – Ön az angol
leány, akit behoztak? John Middleton leánya?
Sovay bólintott.
– Kerestem kegyedet, de ez a sok rab... – A padlón alvókra
pillantott. – Jöjjön velem. Elviszem az édesapjához. Ismeri a
leányomat?
– Igen, tőle kaptunk hírt az édesapámról.
– A kegyed üzenetei nagy vigaszt jelentenek a számomra.
Én nagyobb szabadságban részesülök, mint a többi rab –
magyarázta az orvos. – Megengedik, hogy megtegyem a
betegekért, amit tudok. Orvosságokat hozathatok. Nehogy
azt higgye, hogy ezt az emberiesség diktálja nekik! Nem
akarják, hogy az emberek meglopják a guillotine-t azzal,
hogy előbb meghalnak. – Keserűen felkacagott. – Bár úgy
hírlik, még a halottakat is lefejezik. Nagyon vigyáznak,
nehogy méreg vagy éles eszközök jussanak be.
Gondoskodnak róla, hogy tápláljanak bennünket, még némi
testmozgást is engedélyeznek, hogy a lehető
legegészségesebben menjünk a halálba.
Sovay édesapját egy kis magánzárkában találta – nem
volt benne más, mint egy asztal, egy szék meg egy ágy.
Sovay örült, hogy apja alszik, amikor az orvos bevitte hozzá.
Így legalább nem láthatja meg az ő arcát, mikor
megpillantja, sem a szemébe szökő könnyeket. Apja annyira
megváltozott, hogy először azt hitte, az orvos talán
tévedésből máshoz vitte be. Annyira lefogyott, hogy pusztán
árnyéka maradt önmagának, takarója alig emelkedett ki az
ágyból. Azelőtt mindig világosbarna parókát viselt – most
Sovay döbbenten látta apja saját hófehér haját, amint az
gyéren szétterült a párnán. Arca szürkés volt, csak az
orcáján égett két lázfolt. Homlokának, halántékának vékony
bőre alatt duzzadtak a kék erek. Szája kissé nyitva, ajka
lefittyedve, és ha a mellét nem emeli enyhén a lélegzet,
Sovay halottnak nézte volna.
– Ugye, nagyon megváltozott? – kérdezte az orvos.
Sovay némán bólintott. Nem talált szavakat.
– Súlyos beteg volt, de makacsul ragaszkodik az élethez,
Mademoiselle. Új erőt ad majd neki, ha meglátja kegyedet,
bár az adott körülmények óvatosságra intenek. A sokk,
ugyebár. – Megpaskolta
Sovay kezét. – Talán megengedik, hogy mellette maradjon
és ápolja. Néha engedik, hogy a családok együtt
maradjanak. Meglátom, mit tehetek. Addig csak üljön itt
csendben, és várja meg, amíg magától felébred.
Megmondták az édesapjának, hogy kegyed idekerül.
Legalább egy barátja van odakint.
Azzal Thery kiment, magukra hagyva kettejüket. Sovay
követte az orvos tanácsát, apja mellett ült, fogta a kezét. Az
is kisebb volt, mint előtte, csonttá-bőrré zsugorodott,
akárcsak az egész test. Sovay nem tudta, meddig ült így,
ujjaikat összefonva, de a kintről beszűrődő világosság már
kis híján elhalt, mikor érezte, hogy apja kezének szorítása
erősödik. Szemét nem nyitotta ki, de könnyek szivárogtak a
sarkából, kis tavacskát alkotva a mocskos, csíkos
párnacihán.
– Nem reméltem, hogy viszontláthatlak, Sovay. – Hangja
szinte suttogás volt, mintha búzakalászok érnének
egymáshoz.
– Ne sírj, Papa! – Sovay azonnal talpra szökkent, föléje
hajolt, homlokából elsimította a gyér hajat.
– Megszakad a szívem, hogy itt bent látlak – nézett fel
Sovayre az édesapja, fakókék szeme csupa fájdalom volt.
Keserű zokogásban tört ki, és arccal a fal felé fordult.
– A megrázkódtatás – mondta az orvos, amikor visszatért.
Fülét a beteg mellére szorította. – A szívverése egyenletes,
ha kissé gyenge is. Álomra szenderült, hagyjuk pihenni. –
Magával húzta Sovayt. – Jó híreim vannak, mademoiselle;
megengedik, hogy itt maradjon vele. Az őr hoz magának
egy szalmazsákot
Sovay a zárka padlóján hált, és apjának minden
szükségletéről gondoskodott. Takarította, tisztogatta a
zárkát, és szerzett friss vizet is.
Ételt hozott az ebédlőből, és kanalanként etette apját. Úgy
vette észre, hogy napról napra erősödik. Néha már-már
hasonlított régi önmagához.
– Mr. Thomas Paine is idebent van, tudod? – szólt egy
napon Sovayhez. – Therytől hallom, hogy egy könyvön
dolgozik, A józan ész kora a címe. Hősként tisztelem; majd
ha megerősödöm, szeretném meglátogatni.
Sovay megígérte, hogy megbeszél egy találkozót, bár
nem tudta, mikor is kerülhetne sor ilyesmire. Mr. Paine
lázbeteg; édesapjának lábadozása pedig igen lassú. A
javulás jeleit gyakori visszaesés követte – apjának
gondolatai ilyenkor elkalandoztak, és fel sem tudott kelni az
ágyról. Szinte egész nap aludt, felébredve pedig azt hitte,
hogy otthon van Comptonban, és Sovayt kérdezgette, hogy
van, milyen volt a napja. Sovay kitalált mindenfélét, amiről
úgy gondolta, hogy akár igaz is lehetne: hogy érik a vetés,
közeledik az augusztusi aratóünnep; hogy milyen szép az
élősövény; hogy a búzaföldet búzavirág és pipacs pettyezi;
hogy hogyan virul most, júliusban a park. Édesapja egyre
éberebb lett, szeme ide-oda rebbent a magas, sötét fal és a
bedeszkázott, rácsos ablak között. Jól tudta, hol vannak, de
az otthonról szőtt mesék vigasztalták. Igazából mindketten
ragaszkodtak ehhez a mindennapi álmodozáshoz, már-már
maguk is elhitték, hogy otthon vannak, ahol Sovay csak
kilép a betegszobából, hogy utasításokat adjon Gabrielnek
vagy Stanhope-nak, vagy hogy meghallgassa Lydia
beszámolóját a legfrissebb falusi pletykákról, miközben
hűvösebbre fordul a nap, a családfő pedig vacsorához
öltözködik. Sovayt néha olyannyira hatalmába kerítette a
vágyakozás, hogy nem is tudott tovább mesélni. Apja
ilyenkor megpaskolta a kezét, azt mondta, elfáradt, és
aludna egy kicsit.
Sovay hagyta, hogy Comptonról álmodjon, ő pedig kiment
a folyosóra. Az ajtókat néha nem lakatolták le, hogy a rabok
járkálhassanak, vagy elvegyüljenek egymás társaságában.
A börtönnek megvolt a maga szertartásrendje, s noha
szigorodott a fegyelem, a rabok a napnak bizonyos óráiban
összegyűltek, és kibámultak a Luxembourg-parkra néző
ablakokon.
Sovay arra a napra gondolt, amikor még ő is ott volt kint a
többiek között. Nap mint nap sokan jöttek hiába. Nem
tudták, hogy barátjukat, rokonukat már régen másik
börtönbe szállították, és hogy már csak a kordén látják őket
viszont. Sovay is kijárt a többiekkel, és éppoly mohón
bámult kifelé az ablakokon, mint azok. Csak ilyenkor
pillanthatták meg a külvilágot – ez volt az egyforma, tompa
napok sorának fénypontja. Döbbenet volt látni, ahogy
odakint emberek sétálnak a napon vagy a fák árnyékában.
Sovay mellett a rabok lábujjhegyen nyújtózkodtak, nevettek,
kiáltoztak, sikítoztak, integettek a lentieknek, akik nem
láthatták, nem is hallhatták őket, de bíztak benne, hogy
még ott vannak szeretteik.
Sovay nap mint nap odavándorolt, néha megpillantotta
Hugh-t, máskor Virgilt, néha mindkettejüket. Ott álltak akár
fél óra hosszat is, néma őrként meredtek az ablakra. Sovay
vigaszt merített ebből, de szinte ugyanolyan kínt is állt ki.
Ha csak az egyikük volt ott, rettegett a másik miatt, és
megfordítva. Reszketett azokon a napokon, amikor egyikük
sem jelent meg. De akármelyikük jött is el, apjának mindig
azt mondta, hogy Hugh volt az. Naponta kutatta a tömeget
másvalakiért, és már-már lemondott róla, amikor egyszer
csak megpillantotta az illetőt feltűnő, sötétkék-fehér
egyenruhájában; tükörfényes csizmája akár az ezüst
ragyogott a napfényben. Arany vállrojtja csillogott, a mellére
tűzött kitüntetések meglendültek, ahogy csákóját levéve
meghajolt. Percekig ott maradt, felfelé meredt, keze a kardja
markolatán, erőteljes, szép vonású arca mosolytalan, sűrű
szemöldöke összevonva.
– Comme il est beaul – A Sovay mellett álló lány
elvigyorodott. – A szeretőd?
– Igen – vágta rá Sovay, szinte gondolkodás nélkül, és
visszabámult a férfira. Szó ilyesmiről nem esett köztük, de
tudta, hogy így van. Addig nézte, míg szinte elolvadtak a
börtön falai, a többiek, a fák, maga a park is semmivé
fakult, és csak ők ketten ölelkeztek az idő és a tér
örökkévalóságában.
Sovayt annyira magával ragadta a férfi átható tekintete,
hogy nem fogta fel, mi hozta oda Léont: figyelmeztetni
akarja.

***

Volt a szertartásrendnek még egy mozzanata, éppoly

változatlan, mint a szemle az ablak mögül. Esténként, úgy
hat óra tájban, minden beszéd elhallgatott, minden mozgás
megdermedt, csend vonult végig a börtönön, akár tengeren
a hullám. Mintha maga az épület is visszatartaná lélegzetét.
Egy foglár lépkedett át a közös termeken, ahol az emberek
szoborrá dermedtek; a néma folyosók visszhangozták
csizmája sarkának koppanásait. Menet közben a kezében
tartott ívről, az „Esti Újságból” olvasta fel azok neveit,
akiknek másnap meg kell jelenniük a Forradalmi
Törvényszék előtt.
Amint Sovay meghallotta a hangját, mozdulatlanná vált.
Apja felült az ágyban, feszülten hallgatózott, arca ráncokba
gyűrődött. Minden rab így hallgatózott: mintha az
összpontosított figyelem megváltoztathatná a foglár
mondandóját, vagy akár távozásra is bírhatná. A foglár
enyhén sántított. Sovay minden este hallgatta lépteit, ahogy
elhaladt a cellájuk előtt. Egy este a foglár az ő ajtajuk előtt
állt meg.
– Middel-ton!
Sovay és édesapja egymásra néztek. A rettegett pillanat
elérkezett. Édesapja küszködve felállt, lábát óvatosan
leemelte az ágyról. Járni is alig tudott, de a nadrágjáért
nyúlt.
– Segíts, Sovay.
– Nem, Apa. Maradj. Majd én kimegyek, megkérdezem,
mit akar. Kinyitotta az ajtót. Édesapja felvette botjait, és
követte.
– Melyik? – szólt a távolodó foglár után Sovay. –
Mindketten Middletonok vagyunk. Melyikünkről van szó?
– Mit számít? Én vagyok az! Engem vigyenek! – kiáltotta
apja. Az őr meg sem hallgatta, ujját végighúzta a listán.
– Itt az áll, hogy nő. – Fekete és töredezett volt a körme,
vette észre Sovay, ahogy a dőlt betűkkel írt névre mutatott.
– Maga az.
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Egy számot firkantottak krétával a cellája ajtajára, és
másnap reggel ezt a számot szólították. Sovay kiment, fejét
felszegte, válla édesapja könnyeitől volt nedves. Elbúcsúzott
tőle, s bár ebben az életben többé nem találkoznak,
mégsem nézett vissza, amikor kilépett a zárkából. Minden
bátorságára szüksége volt a rá váró megpróbáltatásban.
A Luxembourg-ból vagy harminc rabbal együtt a
Forradalmi Törvényszékre vitték. A rabok négyesével állnak
a törvényszék elé – ugyanígy terelik majd őket a vérpadra.
Négy ló vontatta hosszú, csukott szekéren utaztak.
Mindenféle korú és rangú személy zsúfolódott össze egy kis
szolgálólánytól kezdve, aki szinte gyermek volt még, egy
nyolcvan éves vagy még idősebb aggastyánig, akit mocskos
parókája és elrongyolódott bársony öltözéke bélyegzett
arisztokratának. A jelenlévők a társadalom valamennyi
rétegét képviselték, de volt egy közös tulajdonságuk:
huszonnégy óra múlva holtak lesznek mindannyian. Ha volt
lecke, amely egységbe fogta a nemzetet, ez volt az. Közös
sorson osztoztak, minden különbség – osztályé, koré,
társadalmi helyzeté – semmivé foszlott. Mosónő bátorított
grófnőt és viszont, szolga osztotta meg kenyerét urával.
Sovayt mosolyra késztette a sors iróniája. Elrongyolódott
zsebkendőjét odaadta a kis cselédlánynak, és a nevét
tudakolta.
– Minette-nek hívnak – válaszolt a leányka, amint letörölte
a könnyeit.
– Miért kerültél ide?
Az csak nézett rá tompán. Fogalma sem volt az okról.
Sovay magához ölelte a lányt, mire annak csillapodott a
reszketése.
A Forradalmi Törvényszék csarnokába vitték őket, s
összeterelték más börtönből jött emberekkel, akiknek
némelyike, úgymond, ugyanabban az összeesküvésben vett
részt – holott soha még csak nem is látták egymást. A rabok
számára fenntartott padsorokba terelték mindnyájukat.
Prairial 22-e óta megnövelték a padsorok számát, hogy a
vádlottakat alkalmanként százasával állíthassák a
törvényszék elé.
Sovay körülnézett. A padsoroknak nagyjából a közepén
kapott helyet. A terem valamelyest emlékeztetett bírósági
tárgyalóteremre; a bírák hosszú asztalnál ültek, de a tanúk
padja hiányzott, hiszen itt nem lesz tanú. Meg aztán hová is
fért volna el a vádlottak padja, ahová százakat zsúfolnak
össze? Az esküdtek bevonultak és letelepedtek a bírák
asztalának jobb oldalán. Ez is az igazságszolgáltatás
torzképe – hiszen vannak esküdtek, de ebben az esetben az
esküdtszéket mindig ugyanazok alkotják: Robespierre-nek
és a Közbiztonsági Bizottság más tagjainak jakobinus
barátai.
A vádlottakat felszólították: álljanak fel. Bevonultak a
bírák. Öten voltak, mind feketében, fehér parókájuk fölött
magas, fekete kalpag, azon nagy fekete toll. Mint hivataluk
jelvényét viselték a trikolórt kalpagjuk szalagján, csakúgy,
mint a hajtókájukon a kokárdát és mellükön átvetve a széles
szalagot. Megálltak, meghajoltak. Középen az elnök, akinek
a nyakában háromszínű zsinóron lengett hivatalának
jelképe. Egyszerre ültek le, amikor az elnök megrázott egy
csengettyűt, jelezve, hogy kezdődhet az eljárás. Az ezüstös
csilingelés furcsán hatott a komor teremben – mintha csak
teáért csengetnének, és a hang nem sokak halálának
hírnöke volna. Ezután Fouquier-Tinville, a közvádló lépett a
terembe. Gyűlölet és rettegés övezte – ez az ember
százakat, ha ugyan nem ezreket küldött a guillotine alá. A
legtöbb szem rá szegeződött, nem a bírákra. A szintén
feketébe öltözött magas férfi is a trikolórba burkolózott.
Fekete kesztyűt, valamint a kalpagon lengő, gyászos tollak
alatt fekete parókát viselt. Körülnézett, majd a vádiratért
nyúlt. Monoton hangon kezdte a felolvasást, mint aki már
unja fárasztó feladatát. Az eljárás megkezdődött.
A rabokat egyenként felszólították: álljon fel, majd
felolvasták a nevét és az ellene szóló vádat. A szabályos
törvényszéki eljárásra emlékeztető hasonlóság ezzel meg is
szűnt. Nem képviselte a védelmet ügyvéd, nem voltak
tanúk, még csak a rabok sem szólalhattak meg a maguk
védelmében. Aki mégis megszólalt, azt menten
elhallgattatta az elnök: Tu n’as pas la parole, neked itt nincs
szavad. Aki mégsem tágított, azt kiutasították a teremből,
és a távollétében ítélték el. És elítéltek mindenkit,
rohamtempóban. Az eljárás gyorsan zajlott. Felolvasták a
vádat, az esküdtek bűnösnek nyilvánították a vádlottat, a
Törvényszék tanácskozott, és az elnök kihirdette az ítéletet:
– Halál. – Valamennyi esetben.
A vádak sokfélék voltak: összeesküvés, készletek
rejtegetése, gyanúsnak minősülés, gyanúsnak minősülés
gyanúja, gyanús személyekkel való érintkezés,
arisztokratának minősülés, kapcsolat arisztokratákkal,
arisztokratikus külső, Forradalom-ellenes viselkedés,
Forradalom-ellenes kijelentés, Forradalom-ellenes
gondolatok, sőt: bánkódás azokért, akiket a guillotine alá
küldtek – ezek egyenként is elegendők voltak ahhoz, hogy
valaki a vérpadra jusson. Könyörtelenek voltak a vádak,
legtöbbjük banális. A hallottak alapján Párizs, sőt
Franciaország népének zömét el lehetne ítélni.
Elkerülhetetlen volt a halálos ítélet. A vádlott nem
szólhatott, semmit sem tehetett. Egy merész nő, akit
összeesküvéssel vádoltak, tiltakozott: még csak nem is volt
abban a börtönben, ahol az állítólagos összeesküvés történt.
Az elnök csengettyűje megpendült, az asszonyt
elhallgattatták, és rideg türelmetlenséggel közölték vele: –
Részese lett volna az összeesküvésnek, ha ott lett volna!
Legtöbben némán hallgatták a vádat és az ítéletet,
kifejezéstelenül meredtek maguk elé, tompaság fogta el
őket, amit már Sovay is érzékelt. Visszahúzódott magába az
előtte lejátszódó gonosz képtelenségek elől, és álmodozás-
félébe merült. Lényének egy része jelen volt ugyan, mindent
meg is figyelt, de mintha mindez valaki mással történne.
Nevének hallatára felrezzent. Felállt, és Fouquier-Tinville-
re meredt. A férfi fekete szeme szinte keresztülnézett rajta.
Felolvasta a vádat: – Törvényen kívül helyezett személy,
angol kém, a Köztársaság ellensége. – Az esküdtekhez
fordult, választ nem is várt – ám ekkor félbeszakították az
eljárást. Virgil Barrett állt a bíróság emelvénye előtt.
– Téves azonosítás történt! – kiáltotta a közvádló felé. – A
hölgy amerikai állampolgár! A feleségem. Itt vannak a
bizonyító iratok!
Hiú igyekezet volt, a legcsekélyebb remény nélkül, de
legalább nem hagyta el mindenki. Sovay szívén egy
árnyalatnyit enyhült a nyomás, hiszen nem feledkeztek meg
róla teljesen.
Fouquier-Tinville Virgil felé fordult. – Bőséges
bizonyítékunk van az ellenkezőjére – jelentette ki.
Félig leeresztett szemhéja alól tekintete a terem végébe
vándorolt. Dysart állt ott, feketében, fehér parókával, tollas
kalpagban, háromszínű szalaggal, mintha csak ő is a
törvényszék bírája volna.
Az elnök felállt, és meghajolt feléje. – Örömmel üdvözlöm
eljárásunkon Dysart polgártársat a Temze Département-ból.
Sovay meg se döbbent, még csak meg sem lepődött.
Maga elé meredt; végképp kihunyt benne a remény. Mintha
Dysart jelenléte oltotta volna ki. Elhalt benne a tűz, a
beletörődés szürke hamuja takarta be. Eltökélte, hogy nem
mutatja ki érzelmeit, ám Dysart megszimatolta, hogy ő
vereséget szenvedett, ahogy a ragadozó szagolja a kiontott
vért. Keskeny orrlyuka kitágult, és diadalmas vigyort vetett
Sovay felé. Én győztem, te veszítettél. Fakó, fénytelen
szeme mintha azt mondaná: végre beteljesedett a bosszúm.
Sovay szinte nem is hallotta, ahogy az elnök megkongatta
csengőjét.
 – Őrök! Távolítsák el ezt az embert a teremből – mutatott
Virgilre. – ő és a felesége együtt tölthetik az utolsó éjszakát.
Osszák őket a holnapi csoportba. – És kartársait meg sem
kérdezve hirdette ki Sovay ítéletét: – Halál. Ki a következő?
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Sovayt a Forradalmi Bíróságról a Conciergerie-be vitték,
minden rab legrettegettebb rendeltetési helyére. Ez volt a
guillotine előszobája; idehozták azokat, akik másnap a
vérpadra kerülnek. A többi rabbal együtt Sovayt is átterelték
az udvaron. A nagy kockakövek néhányát feltépték, és
felhalmozták, akár a sírköveket – itt temették el a
szeptemberi mészárlás halottait. Köröskörül földalatti
börtönök ásítoztak, zsúfolva Franciaország minden részéből
származó nyomorult rabokkal.
Itt másféle állapotok uralkodtak. A foglárok komorak és
némák voltak, sarkukban vérszomjas szelindekek
vicsorogtak. Sovay nem látta Virgilt, ahogy a többi rabbal
együtt várt a Nyilvántartó Hivatal előtt – őt már bizonyára
lajstromba vették. Sovay egy börtönírnok elé került, aki
szinte fel sem nézett irományából, majd egy másik szobába
vitték – az „öltözőbe”. Egy férfi lépett eléje, kezében olló.
Hóhérsegéd volt, a vérpadra szánt elítéltek szokásos
előkészítője. Sovay ruhájáról letépte a gallért, majd
megemelte a lány hosszú fekete haját, és nyirbálni kezdte.
Az olló csattogása úgy hangzott, mintha selyembe hasított
volna. Sovay nézte, ahogy fürt-fürt után kanyarog a padlóra,
akár a füst. Tarkóján kurtára nyírták a haját, hogy ne
akadályozza a lehulló bárdot. Amikor a hóhérsegéd végzett,
a börtön nyirkossága hidegen tapadt Sovay csupasz
nyakára. Felemelte kezét; idegen érzés volt megkopasztott
tarkóját tapintani. Maradék haja olyan volt, akár a prém.
A halálmenet már megkezdődött. Lényének egy részét
maga mögött hagyta. A padlón mindenféle színű és fajtájú
haj keveredett össze, hogy összesöpörjék és szemétre
vessék – megannyi holt anyag, amivé holnap ő maga is
válik. A hóhérsegéd lábával kotorta össze a halmot.
 A foglár elvezette Sovayt a börtön közös helyiségéből. A
lány megremegett, ahogy a nyirkos kőfolyosón haladtak. Víz
csorgott a nyálka borította falról; ragályt lehelt a folyosó.
Sovay egy pillanatig sem hitte, hogy a törvényszék elnöke
állja a szavát – a Virgilhez intézett megjegyzést is bizonyára
csak ördögien kegyetlen gúny szülte. Elnehezült szívvel
követte az őrt, bizonyos volt benne, hogy magányosan
töltheti utolsó éjszakáját itt a földön – amikor azonban az
ember megforgatta óriási kulcsát a zárban, és az ajtó
nyikorogva kitárult, Virgilt már ott találta. Az ő haját is
lenyírták, inge gallérját letépték. Sovay a karjaiba omlott, a
férfi magához ölelte. Az őr bízvást hihette őket házasoknak.
– Jól használják ki az időt! – vigyorodott el gúnyosan, és
rájuk zárta az ajtót.
Alig hagyta ott őket, kibontakoztak az ölelésből.
– Sovay – tartotta kartávolságra a leányt Virgil, és az
arcán vizslatta a változás jeleit. – Hogy van?
– Most, hogy látom magát, jobban. Tudhatta, hogy amit
mondott abban a tárgyalóteremben, a biztos halált jelenti! –
Megrázta a fejét. – Örökre az adósa maradok. Vagy
legalábbis holnapig.
– Meg kellett próbálkoznom ezzel. Azt hittem, beválik. Az
ilyesmi néha sikerül. Téves személyazonosítás… – Leült a
mocskos szalmazsákra, arcát a kezébe temette. – Mindennel
meg kell próbálkozni.
– De hát eldobta az életét! Miattam! Miért?
Sovay körülnézett. Az ősi, omladozó kőfalba neveket,
dátumokat, fohászokat róttak, bevésett és áthúzott
vonalkák jelezték az idő múlását, az itt raboskodó
szerencsétlen nyomorultak kétségbeesett üzeneteit. Sovay
végképp elkeseredett.
– Reménytelen! – rázta meg a fejét.
Virgil felemelte fejét. Szürke szemével a leányra nézett.
– Talán nem teljesen – mondta.
– Hogyhogy?
 – Történik egy és más. – Felállt, járkálni kezdett. – Tegnap
a Konventben voltam. Nem áll jól Robespierre dolga.
Elvetette a sulykot. Alig leplezett fenyegetést intézett
Tallien, Fouché, Vadier,
Barere és mások ellen, érzékeltetve, hogy kész fellépni
ellenük. A Konvent megremegett, azután összefogott ellene.
Tallien és szövetségesei készek szövetkezni Fernand-nal és
mérsékelt barátaival. Elérkeztek ahhoz a ponthoz, hogy
vagy Robespierre – vagy ők. Nem tudom, ma mi történt, de
a zsarnok uralma megrendülni látszik.
Sovay leült az ágyra, hallgatta a férfit, két keze egymást
vigasztalva fonódott össze. Nem reménykedem. Nem
engedem meg magamnak, hogy reménykedjek, mondogatta
magában, mint valami litániát. Van-e helye a reménynek,
amikor olyan emberek, mint Danton, Desmoulins, férfiak,
akik a Forradalom eredeti vezetői közé tartoztak, talán
éppen ebben a zárkában ültek, és nem tudták
megakadályozni a tulajdon halálukat?
– Még ha igaz is – nézett fel a férfira –, számunkra lehet,
hogy mindez már késő. – Megtapintotta megnyírt tarkóját. –
Holnap meghalunk. Akármi történik is a Konventben, az
itteniek végrehajtják a parancsot. A Forradalmat óriási
gépezetté változtatták: mihelyt mozgásba jön, már nem
lehet megállítani.
– Talán. De az egész olyan vészesen keskeny élen táncol,
amilyen a guillotine bárdja…
Félbeszakította a foglárok lépte: járták szokásos útjukat,
zárták az ajtókat, visszaterelték az embereket a zárkákba,
megparancsolták, hogy oltsák ki a fényt, majd gyors
krétafirkantással megjelölték az ajtókat a másnapi
szállítmányhoz.
Sovay felnézett a rácsok között pislákoló fényre. –
Korábban van itt takarodó, mint a Luxembourg-ban –
állapította meg. – Milyen nap van ma? Már nem tudom
követni az idő múlását.
 – Július 27-e. Thermidor 9-e. – Virgil elnyújtózott mellette a
szalmazsákon. – Jöjjön, próbáljunk pihenni egy keveset.

***

Sovayt alighanem elnyomta az álom, mert arra riadt, hogy

felrázzák.
– Csss! – Arcához közel volt Virgil arca, látta a sötétben a
szeme fehérjét. Ujját az ajka elé tette.
– Hallgassa csak!
Sovay eleinte nem hallott semmit. Azután a börtön
éjszakai neszein át fojtott kiáltás hallatszott, kulcs
csikorgása, visszhangzó léptek. Harang kondult valahol, a
távolság eltompította a hangját. Halk volt, de kitartó. Majd
újabb hang társult hozzá – mély, hangos és fenyegető
kondulást visszhangoztak a vastag falak.
– Ez a Notre Dame. A vészharangot kongatják! – Virgil
felugrott és az ablakot jelző kis fényfolthoz lépett. –
Fegyverbe szólítja a várost!
– Mit jelent ez? – Sovay felkelt és melléje lépett.
Mindketten hallgatóztak, ahogy körülöttük ébredezett a
börtön.
Mások is hallották a harangszót. Mozgás; zörej a szalmán
át; futó lábak zaja; riadt kiáltozás. A rabok az ajtókon
dörömböltek, a rácsokat, a falat döngették bádog
csajkájukkal. Attól rettegtek, hogy kivonszolják őket a
zárkáikból, és lekaszabolják vagy agyonütik a
kockakövekkel, mint a szeptemberi mészárlás áldozatait.
– Mi lehet ez?!
Fentről patkódobogás hangzott; lovasok száguldoztak az
udvaron, ágyú vonszolásának robaja hallatszott.
– Ki tudja? – Virgil a falhoz húzta az ágyat, felmászott rá,
és megpróbált kinézni.
Sovay felkapta a szoknyáját. – Engedjen, a vállára állok.
Tolmácsolta Virgilnek a történteket. Sötét volt még; nyár
dereka lévén, Sovay úgy becsülte, három órára járhat az
idő. Zárkájuk ablaka szinte a föld alatt volt, szeme egy
szintben a kinti kövezettel. Látta a lovak csattogó patkóját,
a kapuk felé görgetett ágyúkat. Egy tiszt leszállt lováról és a
bejárat felé rohant, sarkantyúja megpendült, szikrát vetett a
köveken. Akármiért jött, nem érte el célját. Néhány perc
múlva visszatért, lóra szállt. A kapu nyílt, a tiszt eltűnt, az
ágyú utána gördült. Vajon nem Léon az? – tűnődött Sovay.
– Mit gondol, mit jelent ez? – kérdezte, amikor leszállt
Virgil válláról.
– Nos, nem hinném, hogy mindannyiunkat kivonszolnak és
lemészárolnak. Egyelőre legalább is.
– Megdörzsölte állán a borostát, fel-alá járt a zárkában,
minden porcikája a városba kívánkozott. – Teljes lehet a
felfordulás. Az sem lehetetlen, hogy Robespierre-t és
barátait letartóztatták. Ha így van, akkor az a tiszt talán
éppen nekik kereshet börtönt.
– És mit jelenthet az ágyú?
– Reméljük, hogy Hanriot nem fordítja a Konvent ellen.
Reméljük, hogy a maga Léon barátja ellátja a baját. Léon
összetoborozta a többi zászlóaljat, hogy készen legyenek a
cselekvésre, ha elérkezik az idő. Derék ember, okos és
bátor, no meg kiváló hazafi. Az ilyenfajta embereknek lesz
köszönhető, ha bármit sikerül kimenteni a Forradalom romjai
alól.
– Miért mondja, hogy a barátom? – Léon nevének puszta
említésére is gyorsabban vert Sovay szíve. Érezte, hogy
arcát elfutja a pír.
– Talán nem az? – mosolygott Virgil. – Lehet, hogy
tévedek; de ő megfogadta, hogy elveszi magát, ha ki tudjuk
innen hozni. A házasság az ő ötlete volt. Amikor megtudta,
hogy maga megjelenik a Törvényszék előtt, elébük akart
állni, és kijelenteni, hogy maguk házasok. Hogy ezzel vagy
kiszabadul, vagy ő is osztozik a maga sorsában. Inkább én
vállaltam helyette ezt a szerepet. Eleve reménytelennek
minősítette ezt a gesztust, ám ha mérlegre tesszük a
kettőnk életét, egyértelmű: az övé fontosabb, mint az
enyém. Többet tehet nálam, hogy megfékezze ezt az
őrületet.
Ekkor zaj és mozgás támadt a folyosón. Virgil és Sovay
hallgatózott. A foglárok soron kívül körüljártak, minden
zárat, minden ajtót ellenőriztek. Zordabbak voltak, mint
máskor, némelyikük láthatóan félt, kutyáik ugattak,
vinnyogtak, mintha rájuk ragadt volna gazdájuk
izgatottsága.
A rabok között szigorúan tiltottak minden közlekedést, de
nem volt mindegyik foglár Robespierre híve. Fokozatosan
terjedt a hír a falak suttogása révén, ahogy a rabok
nevezték. Ahogy a virradat első fénye behatolt a mocskos
zárkákba, a hír örömujjongást keltett. Új nap virrad rájuk –
Robespierre nélkül.
Senki sem tudta biztosan, mi is történt. Egyes hírek
szerint Robespierre meghalt, mások úgy tudták, hogy
börtönbe vetették, megint mások azt bizonygatták, hogy él,
de megsebesült – ám legtöbben egyetértették abban, hogy
rémuralmának vége. Sokan mégsem merték hinni ezt, és
ahogy a hajnali fény nappallá erősödött, reszketve figyelték,
meghallják-e kintről a kordé gördülését. De a kapuk zárva
maradtak, a foglárok nem jöttek ellenőrizni a zárkákra rótt
számokat, hogy a rabok kezét összekötözzék, majd a
hóhérsegédek elé tereljék őket. Szinte megdermedt a
börtön, mintha senki sem tudná pontosan, mi a teendő.
Amikor a foglárok végre körbejártak a gamelle-ékkel, a
bádog csajkákkal, egyetlen szót sem lehetett belőlük
kihúzni, de kinyitották az ajtókat, hogy a rabok
kitódulhassanak a közös térre.
Mindenki a rácsok körül tolongott, bár sokat nem láthattak
mögülük. Végre nyílt a kapu. Kocsi gördült be; a
börtönparancsnok visszatért, merev arca holtsápadt volt.
Nemzeti gárdisták különítménye kísérte. A parancsnokuk:
Léon.
Végigcsörtetett a folyosón, mögötte a börtönkormányzó.
– Nem kaptam parancsot – mondta az ember.
 – Nálam a parancs, polgártárs. – Léon az arca előtt
lobogtatta a papírt. – És nálam vannak az ágyúk is. Erre a
helyre szegezve. Ha nem adja át nekem a rabokat,
megbánja! Nos, hol vannak?
Léont körülvették a rabok, ostromolták, könyörögtek,
hangosan követelték, hogy bocsássák szabadon őket
gyűlöletes börtönükből.
– Mindent a maga idejében, polgártársak! Mindent a maga
idejében! Hamarosan rátok is sor kerül.
– Igaz? – kiáltotta valaki. – Igaz ez? A zsarnok megbukott?
– Igen! – nézett rájuk Léon. – Igaz. Robespierre, Couthon,
Saint-Just éppen most jelennek meg a Forradalmi
Törvényszék előtt.
Bejelentését keserű kacagás és újabb éljenzés követte.
– És mi van a többiekkel?
– A végüket járják vagy halottak, mint hamarosan a
Megvesztegethetetlen is lesz. Megpróbálta megölni magát,
de csak a fél állkapcsát sikerült szétlőnie. Ne aggódjatok,
barátaim, nem fosztja meg prédájától a guillotine-t. Ti is
hamarosan kiszabadultok, jelen parancsom mindössze két
rabra vonatkozik. – Arrafelé fordult, ahol Virgil és Sovay
küszködött, hogy áttörje magát az emberek tömegén. – Őket
haladéktalanul ki kell szabadítanom. – Léon karjába vette
Sovayt. – Különösen ezt a rabot!
Megcsókolta, mire az éljenzés megkettőződött. Tapsvihar
tört ki körülöttük, Virgil mosolyogva nézte kettejüket, mint
valami násznagy. Még a foglárok is csatlakoztak az
örömujjongáshoz. A Terror hatalma megtört. A komor börtön
rút falai ritkán voltak ilyen örömteljes pillanat tanúi.

***

A börtönből kilépő Sovay megváltozott Párizsra talált. Az

utcán nyüzsgött a nép, kacagtak, daloltak, táncoltak, ittak
felszabadult boldogságukban. Kitartottak. Túlélték. A
Conciergerie közel volt a Notre Dame-hoz, a nagy
székesegyházhoz. A templom ajtaja kitárva. Látogatók,
különösen nők tódultak be, hogy hálát adjanak valamelyik
felsőbb hatalomnak, Istennek vagy az Értelemnek.
Később Sovay a Place de la Révolutionra igyekezett, Léon,
Virgil, Hugh és barátja, Fernand társaságában. A guillotine-t
visszahozták a város központjába erre a különleges
alkalomra. Az utcákon tolongott a nép; épp annyian
szegélyezték az utcákat, és zsúfolódtak a téren, ahányan
jelen voltak XVI. Lajos király kivégzésénél. Azért jöttek el,
hogy tanúi legyenek egy másfajta zsarnokság
pusztulásának.
Kiáltozás, éljenzés jelezte a lassan gördülő kordék útját.
Hatalmas kiáltás kísérte az utolsónak begördült kordét. A
rabok egyesével léptek a vérpadra, helyezték őket a
deszkára, mint oly sokakat őelőttük. A tömeg szinte
visszatartotta lélegzetét, valahányszor lehullott a súlyos
bárd, és kitört az éljenzés, ahogy a fej a kosárba esett és
csordult a vér.
Végezetül Robespierre lépett a vérpadra – vékony alak,
arca bekötözve, égszínkék kabátja vérfoltos. Kabátját
lerántották róla. A hóhér letépte sérült álláról a kötést, és a
Place de la Révolution óriás területén magas hangú, szinte
állati vonítás szállt végig. Egyetlen éles halálsikoltás attól,
aki oly sokakat küldött a halálba. Robespierre-t a deszkához
kötözték, majd aláhullt a bárd. Egy perc sem telt belé, és
minden elvégeztetett. A nép bosszúja beteljesedett.
Többek kerültek még aznap a guillotine alá, de Sovay
elegendő halált látott már. Szerelmese karján távozott, és
nem maradt ott, hogy tanúja legyen, hogyan múlnak ki a
zsarnok szövetségesei és támogatói, közöttük egy angol –
Dysart.
 UTÓHANG

1816. JÚNIUS
– És a húga nem tért vissza Angliába?
– Nem. Soha.
A történet Sovaynek a Sir Jonathan Trenton által festett
arcképével kezdődött, és azzal a miniatűrrel végződött,
amelyet Sir Hugh most mutatott nekünk. Néhány napba telt,
míg elmondta a történetet, és az évszakra nem jellemzően
zord időjárás dacára is jól tartott bennünket.
– Hozzáment Léonhoz, a daliás ifjú kapitányhoz, a
Forradalom hőséhez. Párizs valósággal megbolondult annyi
megpróbáltatás után. Éjjel-nappal zajlott a vigasság:
estélyek, szalonok, színház, opera… Sovay és férje a
társaság kedvence lett. Sovay a La Minerve – Minerva –
becenevet kapta. Akkor festették róla ezt a portrét.
A kép elragadó fiatalasszonyt ábrázolt: kankalinsárga
ruhában ült a sezlonon, fejét a l’odalisque elfordította,
csupasz vállát, hosszú nyakát hangsúlyozták kurtára nyírt
fekete fürtjei.
Rövidre nyírt hajával divatot teremtett. Illett hozzá a
merveilleuse-ök új divatja, a görög és római mintát követő
egyszerű ruhák. – Mind igen a la mode – nevetett Sir Hugh. –
Bár sohasem viselte a legszélsőségesebb thermidori
affektációt: keskeny vörös szalagot a nyak körül.
– Él még?
– Ó, hogyne. Egy velencei palazzóban lakik, a Canal
Grandé mentén. Most, hogy vége a napóleoni háborúknak,
meg is akarom látogatni. – Sir Hugh körülnézett a
társaságra. – Mi lenne, ha mindnyájan elmenekülnénk ez
elől a cudar időjárás elől?
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET 1794. MÁJUS
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
UTÓHANG 1816. JÚNIUS