TAGADÁS

1. Fejezet – Döntések és ellenérvek

„Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.”

T. S. Eliot, J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

Kálnoky László fordítása

***

Hermione Granger felsóhajtott, ahogy belekortyolt a kávéjába. A késő délutáni

napfény átszűrődött a konyhaablakon, beragyogva a fényesre polírozott faasztal
lapját, amelynél ült. Beleharapott még egyet a pirítósba, mielőtt visszatette volna
a fűzfamintás tányérra. Eltolta magától a tányért, és összekulcsolta az ujjait;
elment az étvágya. Egy pergamentekercs feküdt az étel maradékától jobbra, ami
akaratlanul is vonzotta a tekintetét. Álmodozását öt perce szakította félbe durván
a konyhaablak felől érkező kitartó csapkodás. Szomorú szívvel ismerte fel a
Mágiaügyi Minisztérium által használt egyik nagy barna baglyot. Kevesebb,
mint negyvennyolc órája, hogy visszatért Angliába; remélte, hogy egy kicsit még
kitérhet az elkerülhetetlen elől.

Mindössze két napja, hogy lediplomázott a Sorbonne egyetemen, és élvezte a

Párizsban töltött négy évet, ami a Mágustagozaton való tanulással telt, mely a
Sorbonne-on belül volt elrejtve. Szülei maradéktalanul támogatták, hogy
külföldön szerezzen diplomát, és büszkén vettek részt a diplomaosztó
ünnepségen, ahol lányuk megkapta a kétszeres kitüntetéssel letett záróvizsgáit
bűbájtanból és bájitaltanból. Élvezte az utolsó napját a francia fővárosban, bár
kétségek gyötörték döntésének helyességét illetően, hogy hazatérjen a
szülőföldjére. Az elhatározása, hogy visszatér a brit varázslótársadalomba olykor
meggyengült annak tudatában, hogy ez mivel is járna számára. Tudta, hogy a
Minisztérium végül a nyomára bukkan, csak épp nem számított rá, hogy ilyen
hamar. Nyugtalanul nézett az asztalon lévő pergamenre, és gondolatban
visszatért a Roxfortban töltött utolsó évébe.

Bár ő és a barátai diadallal tértek vissza a varázslóiskolába, diadalmámoruk

érzését beárnyékolta a szomorúság. A kezdeti eufória lanyhult, és a diákok
többsége szeretteik elvesztése miatt szomorkodott. Amint eltemették Fredet, ő és
Ron Ausztráliába utaztak, hogy megkeressék a szüleit, visszaadják nekik az
emlékeiket, és visszatérjenek Angliába alig pár nappal azelőtt, hogy folytatták
volna R.A.V.A.SZ.-szintű tanulmányaikat. Az első néhány hét a gyász ködében
telt. Szobrokat állítottak az elesettek tiszteletére; a griffendéles klubhelyiség két
új őrt kapott Fred Weasley és Colin Creevey képeivel. Amennyire örült
Hermione Fred szobrának, el kellett ismernie, hogy határozottan nem segít a
közte és Ron között kibontakozó románcnak, ha minduntalan rajtuk ütnek,
amikor megpróbálnak kiélvezni egy ölelést a kastély valamelyik félreesőbb
sarkában.

Míg szülei folytatták életüket fogorvosként, addig ő boldogan folytatta a sajátját

diákként, kiélvezve az új értelmet nyert biztonság érzését és tudományos
érdeklődését hét tantárgya iránt. Ő és Ron egy ideig boldogok voltak, de az csak
addig tartott, amíg a Mágiaügyi Minisztérium meg nem tette a bejelentését.
Visszatekintve, nem tudta elhinni, hogy nem látta előre. Továbbolvasta a Reggeli
Prófétát, és bár megtalálta az aranyvérűek közötti zuhanó születési arányokkal
foglalkozó cikkeket és a fokozottabban előforduló kvibliszületésekről szóló
aggasztó közleményeket, soha, még a legvadabb képzelgéseiben sem jósolta
volna meg a lépést, amit a Minisztérium végül mégis megtett.

Egy hideg, februári reggelen történt, amikor ő és Ginny beléptek a nagyterembe,

és a tanárokat az asztaluk felett összehajolva találták, amint vadul suttognak és
sürgetően integetnek az előttük lévő újság felé. Még csak néhány diák volt
ébren, de akik már lejöttek reggelizni, szintén feszültnek tűntek a legújabb
hírektől. Bizonytalanul vonta fel a szemöldökét, ahogy Ginnyre nézett, és alig
töltött magának némi töklevet, amikor egy bagoly érkezett, és ledobta elé a
Reggeli Próféta egy példányát. Óriási várakozással nyitotta ki az újságot,
melyben Kingsley Shacklebolt hosszú tekercset tartó fotója köszöntötte.
 A Mágiaügyi Minisztérium Házassági törvénye

Kingsley Shacklebolt Mágiaügyi Miniszter múlt éjjel felfedte a Mágiaügyi

Minisztérium terveit a mágusok születési válságának megoldására vonatkozóan.
Az elmúlt tíz évben a születési arányok jelentősen visszaestek a
varázslócsaládokban, míg a kvibliszületések száma soha nem látott
magasságokba emelkedett. A válság oka a Lord Voldemort bukása előtt elvesztett
rengeteg élet, és hogy ezután rengeteg varázsló és boszorkány kerül Azkabanba,
akiknek a túlnyomó többsége aranyvérű. A mágikus lakosság legutóbbi
népszámlálása felfedte, hogy nem volt ilyen alacsony a létszám 1374. óta.

Válaszul erre a kellemetlen helyzetre a Miniszter bejelentette a Házassági

törvényt, melynek értelmében minden tizenhét és ötven év közötti egyedülálló
személy hat héten belül köteles házasságot kötni. A rendeletet tovább bonyolítja
a feltétel, mely szerint az aranyvérűek csak félvérekkel vagy mugliszületésűekkel
házasodhatnak, míg a mugliszületésűek kötelesek félvérekkel vagy
aranyvérűekkel házasodni. A félvérek nincsenek korlátozva, szabadon
házasodhatnak, ahogy akarnak. Az aranyvérű családok közötti belső házasságok
okolhatók a kvibliszületések miatt, így ezeket törvényen kívül helyezték. A
Születés- és Házasságügyi Főosztályt hatalmazták fel, hogy foglalkozzon ezekkel
a rendkívüli intézkedésekkel. Azoknak a varázslóknak és boszorkányoknak, akik
megtagadják, hogy alávessék magukat az új törvénynek, elkobozzák a pálcáját,
és kiutasítják a varázslótársadalomból.

Hermione remegő ujjakkal tolta Ginny elé az újságot, és teljesen elborította a

hitetlenkedés érzése. Nem akart férjhez menni; egyetemre akart menni… karriert
akart. Kicsit távolabb megérkezett a Griffendél asztalához Lavender Brown és
Parvati Patil, és izgatottan sikkantottak fel az újságjuk felett. A tanári asztalhoz
pillantott, és észrevette, hogy Minerva McGalagony őt figyelni, bár az
igazgatónő gyorsan elkapta a pillantását, amikor összeakadt a tekintetük. Harry
és Ron pár perccel később érkeztek, és ők inkább szórakoztatónak találták az
egész helyzetet.

- Őszintén, Hermione – mondta Ron kissé szórakozottan. – Nem értem, miért

reagálod túl. A legtöbb aranyvérű még mindig az előre elrendezett házasságokat
választja, és ez a rendelet csak annyit jelent, hogy ezt többé nem tehetik meg
egymás között. Nem nagy ügy! Csak annyi, hogy kicsit korábban házasodunk
össze… ennyi – vonta le a következtetést egy vállrándítással.

Hermione azonnal fuldokolni kezdett a pirítóstól.

- Merlin szakállára, Ron! Elment az eszed? Csak tizenkilenc vagyok… te csak

tizennyolc! Nem fogok férjhez menni!

Harry és Ginny diszkréten elhagyták a nagytermet, otthagyva a civakodó Ront és

Hermionét. Ron személyes sértésnek vette, hogy Hermione visszautasította
házassági ajánlatát, és egész nap úgy marták egymást, mint a kutya és a macska.
Az egymás iránti neheztelést tovább súlyosbította, hogy Harry és Ginny
meglehetősen elégedettnek tűnt az egész helyzettel. Harry még egy teáskanalat is
átváltoztatott ideiglenes eljegyzési gyűrűvé. Ami a legjobban meglepte
Hermionét az üggyel kapcsolatban, az az volt, hogy körülötte látszólag mindenki
azonnal elfogadta a Házassági törvényt. Az aranyvérűek és a félvérek különösen
könnyedén vették; csak Neville tűnt levertnek.

Három teljes napig tűrte Ron duzzogását és Harry és Ginny boldogságát, aztán
úgy döntött, hogy nem bírja tovább. A rendelet bejelentését követő szombat
éjszaka feltűnés nélkül összepakolta a ládáját, és hosszas küzdelem után a
kosarába zárta a vonakodó Csámpást. Órák óta ébren feküdt, bámulva a vörös
selyemdrapériát az ágya felett; soha nem érezte, hogy különösebben kedvelné
őket, míg nem készült örökre elhagyni őket. Hajnali kettőkor kiszórt egy némító
bűbájt bosszankodó macskájára, és a ládáját lebegtetve hangtalanul lement a
Griffendél klubhelyiségébe. Alig érte el a lépcső alját, el kellett fojtania egy
meglepett sikolyt; majdnem összeütközött egy másik késő éjszakai kóborlóval.
Neville Longbottom állt előtte, bal kezében markolva Trevort, a varangyot,
jobbjában pedig a pálcáját. Mögötte állt a ládája.

- Hermione – kapott levegő után ijedt arccal. – Mit csinálsz?

- Én is kérdezhetném ugyanezt – felelte összecsomagolt holmijára célozva.

Neville felsóhajtott, és körbenézett, mielőtt suttogva válaszolt volna.

- Elmegyek. Ahogy elnézem, te is. Kifelé menet elmagyarázom. Most akarok

indulni, mielőtt elveszítem a bátorságomat – fejezte be fejével a kijárat felé
intve.

Hermione bólintott, és szótlanul követte a portrélyukon keresztül. Amint

becsapódott mögöttük, Neville meggyújtotta a pálcáját, és sápadt arccal fordult a
lány felé.

- Nagyi meg fog ölni – dörmögte mogorván. – Azt fogja mondani, hogy
kötelességem megnősülni és folytatni a vérvonalat. De én nem fogok elvenni
valakit az akaratom ellenére. Ha kell, akkor mugliként fogok élni – fejezte be
megrázkódva a mágia nélküli élet szörnyű gondolatától.

Hermione kíváncsian nézett rá a pálca homályos fényénél.

- Én is így vagyok vele – felelte. – Egyetemre akarok menni, esetleg Berlinbe

vagy Párizsba. Kizárt, hogy tizenkilenc évesen megállapodjak.

- De én azt hittem, hogy mivel te és Ron együtt vagytok… – ráncolta össze

Neville a homlokát –, hogy te… nem tudom. Hogy talán valamilyen
megegyezésre juttok, gondolom.

- Igen, nyilvánvalóan Ron is így gondolta – horkantotta Hermione a

megjegyzésre. – Azóta duzzog, mióta közöltem vele, hogy nem fogok sem hozzá
sem máshoz feleségül menni tizenkilenc évesen. Mugliszületésű vagyok,
Neville, és kizárt, hogy a szüleim egyetértenének a házasságommal ilyen
fiatalon. Teljesen meg fogják érteni a távozásomat a varázsvilágból. – Ismét
Neville felé fordult. – Nem igazán értem, hogy te miért mész el. Az aranyvérűek
még mindig elrendezett házasságokat kötnek.

Neville hirtelen megtorpant, és a teljes kétségbeesés öntötte el a vonásait.

- Egyetlen boszorkány van, akit elvennék – mondta. – És ez most már

törvénytelen, mivel ő is aranyvérű.

Hermione egy pillanatig döbbenten nézett, mielőtt elöntötte volna a felismerés.

Szája elé kapta a kezét, és motyogni kezdett.
- Luna.

Neville egyszerűen csak bólintott, és csendben folytatta útját a folyosón, és az

egyetlen zaj csak a hideg kőpadlóról visszaverődő lépteik visszhangja volt.
Mikor elérték a kastély bejáratát, mindketten megálltak és körülnéztek, ízlelve az
utolsónak vélt pillanatukat a Roxfortban. Neville bátorító bólintására Hermione
előrenyúlt, hogy a pálcájával megérintse a nehéz vasreteszt, de hirtelen
megdermedt a mozdulat közben a hátuk mögül érkező ismerős köhintés
hangjára. Szemük tágra nyílt ijedtükben, és megfordulva Minerva
McGalagonnyal találták szembe magukat, aki apró szemüvege mögül figyelte
őket karba tett kézzel.

- Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy maguk ketten miért döntöttek úgy, hogy
elmennek, és bár megértem a döntésüket, kérem önöket, hogy maradjanak még
egy hétig – közölte határozott kifejezéssel ráncos arcán.

- Professzor – kezdte Hermione idegesen –, mindketten nagykorúak vagyunk, és

úgy döntöttünk, hogy nem akarunk részt venni ebben a nevetséges Házassági
törvényben. Egyáltalán nincs szándékomban férjhez menni ennyi idősen, és ha
kell, akkor mugliként fogok élni. Ez a rendelet alapjaiban sérti az emberi
jogokat, és nem kívánok részese lenni.

- Miss Granger, nem is vártam magától kevesebbet – mosolyodott el

McGalagony gyengéden. – Csak két dolgot kérek önöktől: először is, szeretném,
ha a Minisztérium helyébe képzelnék magukat. A kétségbeejtő idők gyakran
kétségbeejtő szabályokat vonnak maguk után, nem számít, milyen hirtelen
bukkannak fel. Másodszor, megismétlem a kérésemet, hogy maradjanak a
kastélyban még egy hétig. Az elmúlt pár órában Kingsley Shacklebolttal
tárgyaltam, és meglátják, hogy az önök szempontjából javulni fog a helyzet a
következő napokban. Ha nem így történne, egyiküket sem fogom visszatartani a
távozástól a következő alkalommal.

Vonakodva egyetértettek Neville-lel, és visszatértek a Griffendél

klubhelyiségébe, ahol hajnalig ébren ültek, és suttogva vitatták meg, hogy
pontosan hová is vezethet a kialakult helyzet. A bizonytalanság nem tartott
sokáig: a következő kedd új fejleményt hozott, melynek részleteit a Reggeli
Próféta címlapján közölték.
 A MÁGIAÜGYI MINISZTÉRIUM MÓDOSÍTJA A HÁZASSÁGI TÖRVÉNYT

A Mágiaügyi Minisztérium ma reggel fontos módosítást jelentett be a Házassági

törvénnyel kapcsolatban. Londoni otthonában Kingsley Shacklebolt elmondta a
riportereknek, hogy valóságos lavinaként érték őket az ország minden részéről
érkező tiltakozások számos fiatal boszorkány és varázsló aggódó szüleitől. A
számtalan Rivallótól származó félreismerhetetlen égési sebeket viselve a
Miniszter fáradtan tette közzé az új törvény tervezett változtatásait.

A huszonöt év alatti varázslók és boszorkányok, akik nappali mágikus képzésben

részesülnek, felmentést kapnak a törvény alól tanulmányaik befejezéséig, vagy
amíg be nem töltik huszonötödik életévüket; bármelyik is következzen be előbb. A
szülők többsége és a Roxfort igazgatónője, Minerva McGalagony kitörő
örömmel fogadták a bejelentést.

Hermione ösztönösen a tanári asztal felé pillantott, ahogy az utolsó mondatot

elolvasta, és egy apró cinkos mosolyt váltott McGalagonnyal. Neville-re
pillantott, aki feltartott hüvelykujjal intett neki a Griffendél asztalának végéről.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel; mindig is diplomát szeretett volna a RAVASZ-
vizsgák után, és most úgy tűnt, hogy ambíciói jelen esetben azt is szolgálják,
hogy időt nyerjen.

Most viszont a szülei konyhájában, a júliusi délután melegében ülve belátta,

hogy elfogyott az ideje. Tovább már nem tud elbújni a tanulmányai mögé…
eljött a döntés ideje. Remegő ujjakkal vette fel az asztalról a pergamentekercset,
és feltörte a Mágiaügyi Minisztérium pecsétjét. Pontosan az volt benne, amitől
tartott: Londonba rendelték.

***

„Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,

S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.
Egyszóval, megijedtem.”

T. S. Eliot, J. Alfred Prufrock szerelmes éneke

 Kálnoky László fordítása

***

Perselus Piton mélyen összevonta a szemöldökét, ahogy belekortyolt a teájába. A

telihold fénye átszűrődött dolgozószobájának hosszú ablakain, megcsillanva
tölgyfa íróasztalának lapján. Felkapta a pennáját, és keze egy pillanatra megállt a
tintatartó felett, mielőtt végre ledobta az íróeszközt oldalra, és összekulcsolta az
ujjait, elfeledve minden, a jegyzeteinek folytatásával kapcsolatos gondolatát.
Pillantása akaratlanul is az eldobott pennája jobb oldalán fekvő pergamentekercs
felé vándorolt. Gondolatmenetét öt perccel korábban szakította félbe durván a
dolgozószoba ablaka felől érkező kitartó csapkodás. Fellobbanó ingerültséggel
ismerte fel a Mágiaügyi Minisztérium által használt egyik barna baglyot.
Borzasztóan reménykedett benne, hogy még legalább egy nyárra kitérhet a
felelősség elől.

Figyelmen kívül hagyva a tekercset felállt az asztaltól, és átvágott a szobán egy

nagy szekrényhez, ahonnan kivett egy kristályüveget, és öntött magának egy
becsületes adag Lángnyelv whiskyt. Mikor kiürítette a poharat, kigombolta
fekete talárjának nyakát, és önkéntelenül masszírozta meg sajgó nyakát. Öntött
magának még egy adag alkoholt, átment a sötét kandallóhoz, ami felett egy nagy,
gazdagon díszített tükör lógott. Intett a pálcájával, mire a kandallópárkány
mindkét oldalán azonnal meggyulladt két nagy gyertya, meleg ragyogásba vonva
sápadt, hegyes arcát. Torkára szegezte a pálcáját, elsuttogott egy Finite
Incantatemet, és a bűbáj, ami eltakarta a sebeit, lehullott.

Még ennyi év után is a hatalmas, szúrt sebek, melyeket a nyakán szerzett,

mérges kékesvörös színűek voltak hamuszürke bőrén. Megkapta a kezelést a
méreg ellen, de maguk a sérülések soha nem gyógyultak be igazán. Bár az égető
fájdalom, ami kezdetben kínozta miattuk eltűnt, a nyaka folyamatosan tompa
fájdalommal lüktetett. Ismét a torkára szegezte a pálcáját, és visszahelyezte a
kendőzőbűbájt; annak ellenére, hogy már négy éve házas volt, soha nem
engedte, hogy a felesége lássa a nyakán lévő sérüléseket. Fogalma sem volt a
sebek létezéséről.
Visszament az ablakhoz, és a lent húzódó lámpafényes utcát figyelte. A londoni
tér, ahol éltek, több mint csinos volt; a közepén a kis park buja és gondozott volt.
Felesége családjának tulajdonában volt három ingatlan ezen a téren, valamint
további két lakás a közeli Kensington téren. Gondolatban mindig gratulált
magának, amikor felmérte a dolgozószoba ablakából elé táruló látványt.
Kétségtelen, hogy hasznos volt számára ez a házasság: gyakran elgondolkodott,
hogy a felesége mit gondol, neki pontosan milyen haszna is van belőle.

Még a Fonó soron lábadozott, amikor a Minisztérium bejelentette a Házassági

törvényt. Dühös volt, amiért alig harminckilenc évesen erővel vetettek véget
agglegényéletének. Pánikba esve fontolgatta, hogy inkább végérvényesen
elhagyja az országot, minthogy feleséget keressen. Akkor kezdett cselekedni és
lezárni a háza eladásának ügyeit, amikor váratlanul találkozott Cordeliával.
Kerülve a többi varázsló fárasztó társaságát úgy döntött, hogy az utolsó
Angliában töltött napjain meglátogatja az őt érdeklő történelmi helyeket. Egy
nyirkos szerda délután a Westminster Apátságnál találta; épp az eltemetettek
neveit olvasta a Költők sarkánál, amikor a nő egy gyengéd érintéssel a vállán
riasztotta fel gondolataiból, felhívva ezzel a figyelmét a jelenlétére. Tudta, hogy
megözvegyült a háború alatt, de feltételezte, hogy gyorsan újraházasodna a
minisztériumi rendelet bejelentése után. Ahogy bizonytalanul viszonozta a
mosolyát érezte, hogy még nem jegyezték el, és a William Shakespeare-nek
szóló emlékmű előtt állva az előtte álló út hirtelen kétségbevonhatatlannak tűnt.
Három héten belül egybekeltek.

Cordelia egy köztiszteletben álló aranyvérű családból származott. Családfáján

megtalálható volt két roxforti igazgató, mágia-tudósok, költők és még egy
világhírű filozófus is. A család felmenőinek többsége hagyományosan a
Hollóhátba vagy a Mardekárba került, és annak ellenére, hogy előnyben
részesítették az aranyvérű családokon belüli házasságokat, soha nem kötelezték
el magukat a Sötét Nagyúr szolgálatában. Sokkal jobban érdekelték őket az
intellektuális tevékenységek, mint a világuralom. Bár megpróbálta titokban
tartani a család előtt, hogy első férje kihez is hűséges, végül a letartóztatása
halálfaló-tevékenységért szégyent hozott nemcsak felesége és egyetlen fia fejére,
hanem az egész családra is. Ő és a férje elidegenedtek egymástól, miután
kiszabadult Azkabanból, és a Roxfort csatájának idején történt halálának
felesége családja csendben örült, bár ő és a fia meggyászolták az elvesztését.
Perselus feltételezte, hogy lelkes egyetértésének oka a lánykérést illetően vagy a
háborús-hős vagy a megtért halálfaló státusza lehetett. A Házassági törvény
értelmében nem mehetett hozzá másik aranyvérűhöz. Ennél fogva az, hogy ő
félvér, valamint az amolyan tudós mivolta a bájitaltani körökben meglehetősen
vonzó partivá tették. Homályosan emlékezett rá még a Roxfortból; három évvel
járt fölötte, és ő lett a Mardekár prefektusa nem sokkal azután, hogy ő az
iskolába érkezett. Nem volt szép, de csinos volt, nyugodt és művelt. Mindent
összevetve egész jól járt.

Vonakodva elszakította magát az ablaktól, és visszatért az asztalához. Sóhajtva

ült le a székre, és felkapta a zavaró tekercset. Az elmúlt négy évben sikerült neki
elkerülni a Roxfort lakóit és korábbi diákjai nagy többségét, de az idő lejárt.
Nem tudta többé kihúzni magát a felelősség alól, amit Kingsley Shacklebolt
ruházott rá. Kelletlen ujjakkal törte fel a Mágiaügyi Minisztérium pecsétjét.
Pontosan az volt benne, amitől tartott: a Minisztériumba rendelték.
2. Fejezet – Haldokló nemzedékek

Vénnek nem jó e táj. Az ifjak itt

egymás nyakán, a fán a madarak
- halandó népség - zengik dalaik,
lazacos zúgók, ángolnás tavak,
hal, vad nyárvégtiben dicsérgetik,
mi csak tenyész, él-hal a nap alatt,
buja zsongásba hullva megvetik
az idôtlen szellem remekeit.

W. B. Yeats – Hajózás Bizáncba

Rónay György fordítása

***

Perselus Piton fáradtan sóhajtott, ahogy elfoglalta helyét a hatalmas mahagóni

asztal mögött, és átnézte, hogy mi lesz a feladata a következő hat hétben.
Végigfuttatta karcsú ujjait asztalának lapján; csinos bútordarab volt, amit zöld
bőrrel díszítettek, hogy passzoljon a hatalmas székhez, amin ült. A szoba falai
tölgyfa-táblákkal voltak felosztva, kivéve a tőle jobbra eső szakaszt, mely a
varázslótörvényekről szóló kiterjedt könyvgyűjteménynek adott helyet.

Kétségtelenül elégedett volt a helyiséggel; őszintén szerette volna ezt mondani a

faladatra is, amely előtte állt. Figyelmét a jobb kezében tartott pergamendarabra
fordította. Örömmel fedezte fel, hogy mindössze tizenhat név volt a listáján.
Elégedett vigyor kezdett kunkorodni a szája sarkában; igaza volt, hogy
elhalasztotta fárasztó kötelességének teljesítését a korábbi négy évben. Elődei
sokkal hosszabb listákat kaptak, mint amivel neki kellett most foglalkozni.

A levél, amit alig öt nappal korábban kapott a Mágiaügyi Minisztériumból, kérte,

hogy foglalja el a Házassági Összekötő Tiszti posztot. A Házassági törvény
beiktatása óta ezt a posztot minden évben úgy hozták létre, hogy egybeessen a
tanév végével. Minden júliusban számos boszorkány és varázsló fejezte be
nappali tanulmányait, és így az új házassági jogszabályok hatálya alá kerültek.
Az Összekötő tisztet ekkor nevezték ki, hogy segítse minden házassági kérelem,
elutasítás és elfogadás szabályos, törvényes teljesítését azok között, akik
levizsgáztak és még egyedülállóak voltak. Mint volt tanár és korábbi roxforti
igazgató, feltételezték, hogy ismeri a fiatalok többségét, így nyilvánvaló
választás volt a feladatra. Végignézve az abban az évben vizsgázottak névsorát
rájött, hogy tanította valamennyiüket, és közülük ötnek ő volt a házvezető tanára
is. Önelégült mosolya lehervadni látszott, ahogy rájött, hogy hat új rábízottja
griffendéles volt, akik közül kettő miatt megfeszítette az állkapcsát.

Mégis szerencsésnek érezte magát; Minerva McGalagony az előző évben töltötte

be az összekötői tisztséget, és az ő listáján több mint harminc név szerepelt. Még
a gondolatba is beleborzongott. Az órájára pillantva látta, hogy már majdnem tíz
óra. Volt diákjainak hamarosan meg kellett érkezniük a tanácsadói előadásra a
Születés- és Házasságügyi Főosztály vezetőjéhez, miután egymás után
találkozniuk kellett vele egy megbeszélésre házassági lehetőségeiket illetően.
Egy futó pillantás az asztalán lévő naptárára megerősítette, hogy az első
találkozója Neville Longbottommal lesz. Nem volt kétséges számára, hogy a fiú
el fog késni.

Az ablakhoz lépve lepillantott a csendes utcára. Ezt a területet a Mágusjogok

Főosztálya birtokolta, és a Házassági törvény beiktatása óta adott otthont az
Házassági Összekötő Irodáknak. A rangos Belgrave téren álló elegáns épület volt
a házasodni készülők találkozási pontja. Két ismerős arcot látott közeledni az
épülethez és fellépni a lépcsőre: Draco Malfoyt és Blaise Zambinit. Legalább a
mardekárosokban lehetett bízni, hogy pontosan érkeznek. Szokásos
talárlobogással tért vissza az asztalához, hogy átnézze a házassági ajánlatokra és
az azokkal kapcsolatos más, formai dolgokra vonatkozó szabályokat, félve a
következő órák elkerülhetetlen unalmától.
 ***

Hermione boldogan mosolyodott el, amikor a kis kávéház ablakán keresztül

meglátta közeledni barátnőjét. Padma Patil rendkívül csinos volt, fényes fekete
haja a háta mögött kavargott, ahogy megpróbált átjutni a londoni utca zsúfolt
forgalmán. Észrevette, hogy Hermione az ablak mellett ül, és mosolyát
viszonozva integetett neki.

Hermione alig ismerte Padmát, míg a Roxfortban voltak. Már közel járt az
elkeseredéshez, amikor a Sorbonne-ra megérkezve felfedezte, hogy a korábbi
hollóhátas diák is a rangos egyetemet választotta. Rengeteg közös órájuk volt,
mivel Padma bűbájtanból és átváltoztatástanból akart diplomázni. Kezdetben
bizalmatlanok voltak egymással szemben is, Hermione attól tartott, hogy Padma
is olyan gyerekes, mint az ikertestvére, míg Padma, akinek még mindig fájt Ron
karácsonyi bálon tanúsított viselkedése, nem nagyon akart olyan valakivel
barátkozni, aki hét évet töltött Ron Weasley közvetlen közelében.
Bebizonyosodott, hogy mindkettőjük félelmei alaptalanok, és már az első hónap
után szoros barátságba kerültek. Harmadik és negyedik évük alatt közös lakást
béreltek, és Hermione még ebben a diplomaosztó óta eltelt tíz napban is érezte
barátnője és bizalmasa hiányát.

Odaintve a pincérnőt teát és pirítóst rendelt két személyre, míg Padma kibújt
könnyű nyári kabátjából, és leült vele szemben.

- Csinos a frizurád – mondta kicsit kifulladva sietős sétája után. – Debodort

használtál, vagy valami mást?

- Azt – bólintott Hermione –, életmentő. Elvehetik a pálcámat, de soha nem

kaparintják meg a Debodoromat. Egyébként – folytatta a sötét hajú lányra nézve
–, közel sem nézek ki olyan jól, mint te… A sminked lenyűgöző.

Padma magabiztosan mosolygott.

- Öt óra óta ébren vagyok, és próbáltam eldönteni, hogy mit vegyek fel, és hogy
olyan színre bűvöljem a szemhéjpúderemet, ami passzol a blúzomhoz – mondta
megrázkódva. – Egész éjjel nem aludtam… Nagy nap ez a mai, találkozni
jövendőbeli férjünkkel meg minden.

Hermione megforgatta a szemeit.

- Tegnap elmentem Ginnyvel meginni valamit. Szerinte csak tizenhatan leszünk

idén a Belgrave téren. Ez azt jelenti, hogy maximum nyolc fiú közül tudunk
majd választani – sóhajtotta. – Legalább neked ott lesz a lehetőség, hogy
muglihoz menj, ha egyikük se tetszene. Ha én nem megyek hozzá egy
aranyvérűhöz vagy félvérhez, menekülnöm kell vagy valami. Átkozott legyek,
ha a Minisztérium találomra rám kényszerít valami vén özvegyet. Egyébként
meg… elég a panaszkodásból – dobolt körmeivel az asztalon, hogy
kihangsúlyozza a témaváltás iránti vágyát. – Mondj el mindent, mi történt a
dublini utadon.

Padma csöndben maradt még egy percre, ahogy a pincérnő megérkezett a

reggelijükkel. Miután mindkettejüknek töltött egy kevés teát, belemerült rövid
vakációjának részleteibe.

- Parvati fantasztikusan néz ki; nem tudom elhinni, hogy csak öt hete szült.
Nagyon remélem, hogy ez genetikai adottság, és én is ilyen hamar visszanyerem
majd az alakom, ha eljön az ideje. A pici teljes egészében imádnivaló. Attól
féltem, hogy úgy fog kinézni, mint Seamus – mondta vigyorogva –, de már most
inkább ázsiainak néz ki: nagy fekete hajpamacs és gyönyörű világos bőr.
Aidennek keresztelték Seamus apja után.

Hermione beleharapott a pirítósába. Nem volt túl sok tapasztalata a kisbabákkal.

- Hogy viseli egyáltalán? Biztosan nagy változás ez neki azok után, hogy abban
a ruhatervező üzletben dolgozott.

- Eddig jól, már amennyire én meg tudom mondani – vont vállat Padma. –
Őszintén szólva mindketten nagyon boldognak tűnnek. Egyiküket sem láttam
még ennyit mosolyogni. Aiden annyira tüneményes csöppség; nem akartam
hazajönni.

- Ezt értsem úgy, mint az anyai ösztönök feltámadását? – nézett rá Hermione

riadtan.

- Igen – nevetett Padma. – Talán neked is el kellene menned látogatóba; biztosan

azért nem aggódom annyira emiatt az egész házasság-dolog miatt, mert láttam,
hogy milyen boldogok.

- Mit gondolsz Dublinról?

- Igazából engem lenyűgözött. Naiv elképzelés volt részemről, hogy Írországban

mindenütt zöld hegyek vannak bájos kunyhókkal. Óriási város; elmentünk a
varázslók utcájába, amit Rézs útnak* hívnak. Majdnem akkora, mint az Abszol
út. – Belekortyolt a teájába, majd megkérdezte: – Hallottál valakiről a párizsiak
közül?

Hermione néhány percig fontolgatta, hogy mit is mondjon, és azzal próbálta

halogatni a választ, hogy töltött még némi teát mindkettőjüknek.

- Múlt héten kaptam levelet Sophie-tól; elvállalja azt a patikusi munkát, amit
ajánlottak neki a Tulériák közelében. Megegyeztek a béremelésben, amit kért.
Marie-Anne három napja írt, hogy már teljesen megbánta, hogy hazament a
szüleihez Marseille-be. Nyilvánvaló, hogy alig van munkalehetőség, és
megtudta, hogy a volt barátja eljegyezte magát. Igazából ennyi – fejezte be
elpirulva, bűnbánó tekintettel.

Padmát azonban nem tudta átejteni.

- Sosem tudtál jól hazudni, Hermione. Az arckifejezésedből ítélve hallottál

valamit Philippe-ről is.

- Tegnap érkezett tőle bagoly – nézett rá Hermione mentegetőzve. – Rólad

kérdezett. Azt mondja, hiányzol neki.

Padma mélyet sóhajtott, és figyelmét egy újabb szelet pirítós megvajazásának

szentelte. Hermione együtt érzett vele; két évig járt egy jóképű belga
varázslóval, és nem sokkal a diplomaosztó előtt szakítottak. Előrehajolt, és
megveregette a karját. Padma elmosolyodott.
- Jól vagyok, Hermione. Tényleg.

- Biztos vagy benne, hogy jól döntöttél? Meg vagyok győződve róla, hogy ti
ketten együtt maradtatok volna, ha Párizsban maradsz.

- Ez már lefutott – rázta meg a fejét Padma. – Azt hiszem, a végére már nagyon
sok dologban különböztünk. Érdekes – tette hozzá oldalra billentve a fejét –,
egyszerűen nem éreztem, hogy meg szeretnék állapodni, amikor Philippe-pel
voltam. Megosztottam vele az ágyam. Osztoztam vele az élete nagy részén. Nem
tudom elképzelni magam, hogy olyan valakivel maradok, akivel ilyen intim
viszonyba kerültem, és mégis itt vagyok, és teljesen elfogadtam, hogy
belemegyek egy elrendezett házasságba valaki olyannal, akit nem ismerek.
Neked ez nem tűnik rohadtul furcsának?

Hermione könnyedén bólintott.

- De – értett egyet –, annak tűnik. De ez az egész helyzet nekem nagyon

szürreális. Nem is igazán fogtam fel addig, amíg meg nem kaptam az értesítést a
Minisztériumból; amíg a Sorbonne-on voltunk, tehettünk úgy, hogy nem komoly
a dolog, de a valóság végül utolért minket. Merlinre, Padma! Hat héten belül
férjhez megyünk!

Néhány percig békés csend vette őket körül, mindketten gondolataikba merültek.
Hermione szólalt meg először.

- Ha nem működik a dolog, én ismét külföldre megyek.

- Nem sok lehetőség van – mordult fel Padma –; a kontinens is lassan eljut
odáig, hogy kövessenek minket ezzel a Házassági törvénnyel.

- De a születési arányok sokkal biztatóbbak az Államokban – ellenkezett

Hermione. – Ott próbálnék szerencsét.

Padma letette a csészéjét, és komolyan ránézett a barátnőjére.

- Hermione, nem menekülhetsz örökké. Sőt, soha nem fog sikerülni, ha nem
teszel érte semmit. Vagy teljesen rábízzuk magunkat a helyzetre és elfogadjuk,
hogy itt éljünk az angol társadalomban, vagy fogjuk magunkat, és még most, ma
reggel elmegyünk. Veled megyek az Államokba. Vagy száz százalékig benne
vagyunk, vagy megyünk. Melyik legyen?

- Komolyan beszélsz? – vonta fel a szemöldökét Hermione. – Tényleg képes

lennél örökre elhagyni Angliát?

- Teljesen komolyan – bólintott Padma. – Látva a nővérem és a férje

boldogságát, teljesen felkészültem, hogy belemenjek egy elrendezett házasságba,
és mindent beleadjak. Viszont ha a legjobb barátom nem tud szembenézni ezzel,
akkor kész vagyok új életet kezdeni Amerikában. Tied a döntés.

Hermione beharapta az alsó ajkát, és kinézett a zsúfolt utcára. Az elmúlt néhány

évben nagyon hiányzott neki Anglia. Valóban készen áll arra, hogy újra
elhagyja? Megpróbálta elképzelni magát egy név- és arcnélküli férjjel,
eljegyezve a varázslótársadalomban, amit olyan boldogan fedezett fel tizenegy
évesen. Itt jó munkalehetőségek voltak, itt voltak a barátai, emberek, akiket
annyira szeretett. Visszanézett Padmára, és elvigyorodott.

- Csináljuk – mondta. – Menjünk férjhez! – Kinyújtotta a kezét, és ő megrázta.

Az órájára pillantott, és levegőért kapott. – Tíz percen belül oda kell érnünk. –
Aztán hirtelen ideges lett. – Milyen a hajam? Jó lesz ez a felső?

- Tényleg csinos vagy – nevetett fel Padma. – Gyere, menjünk.

***

Amikor a Belgrave irodáihoz vezető lépcső aljához értek, a bizonytalanul

álldogáló Neville Longbottomot látták a tetején. Felcsillant a tekintete, amikor
meglátta őket, és átölelték egymást Hermionéval.

- Neville! – kiáltotta a viszontlátás örömében. – Évek óta nem láttalak! Jól nézel
ki!

Elengedték egymást, hogy szeretettel nézzenek végig a másikon.

- Te is remekül nézel ki – felelte a fiú, majd Padmához fordult, hogy kezet
rázzanak.

- Fel kellene mennünk – mondta Hermione egy újabb pillantást vetve az órájára.
– A bevezető megbeszélés az ötödik emeleten lesz, szóval beszélhetünk addig,
amíg felmászunk. – Kinyitották a nehéz faajtót, és a lépcső felé indultak. – Hogy
vagy, Neville?

Neville vállat vont, de nem tudta elrejteni nyilvánvaló idegességét.

- Jól, azt hiszem. Csak egy hete fejeztem be a tanulmányimat, és tegnap

felajánlottak egy állást.

- Ez fantasztikus! – mosolygott rá Hermione. – Milyen munkáról van szó?

- Bimba professzor felvett gyakornoknak. Azt tervezi, hogy két év múlva

visszavonul, és én venném át a gyógynövénytan professzori címet, miután
elment.

Hermione és Padma meglepetten torpantak meg.

- Gratulálunk, Neville! Ez hihetetlen; biztosan nagyon izgulsz – mondta Padma.

Hermione rákacsintott.

- Azt hiszem, Neville házassági esélyei most törték át a tetőt – viccelődött, és

elérte, hogy a fiú zavartan elvörösödjön.

Amikor elérték az ötödik emeletet, hangokat hallottak kiszűrődni az egyik

folyosó végi nyitott ajtó mögül. Óvatosan közeledtek a hang forrása felé, majd
beléptek. A többi házasságra jelölt párosával vagy kisebb csoportokban
kényelmes, párnázott székeken ülte körbe a szobát. A helyiség másik végében
egy kisebb emelvény állt, amit két ismerős alak foglalt el. Az egyikükben
Hermione Hestia Jonest ismerte fel, akit még a Főnix Rendjéből ismert. A másik
láttán őszintén megörült: Minerva McGalagony, akitől egy kurta mosolyt kaptak,
amit egy homlokráncolás követett, ahogy az órájára mutatott.
Sietve elfoglalták a legközelebbi székeket, és gyorsan leültek, ahogy a szobában
minden szem rájuk szegeződött. Pálcája intésével Hestia egy puffanással bezárta
az ajtót, mire azonnal csend lett.

- Jó reggelt, hölgyeim és uraim! – kezdte a jelenlévőkre mosolyogva. – Hestia

Jonesnak hívnak, a Házassági Törvény Végrehajtása megbízottja vagyok.
Szeretném megköszönni, hogy mindannyian önként eljöttek. Jobb, hogy a saját
akaratukból jelentek meg, minthogy nekünk kelljen kimennünk, és kényszert
alkalmaznunk börtönbüntetés terhe mellett. – Ideges nevetés futott végig
hallgatóságán. – Látni fogják, hogy a jelöltek száma idén rendkívül alacsony, és
senki nincs, aki tizenkilenc év alatti lenne. Ez nagyban köszönhető a
harmadszintű képzés fokozott felvételének és a szokatlanul magas számú
roxforti diplomásnak, akik már el voltak jegyezve, mire letették a RAVASZ-t.

Hermione gyorsan körbepillantott a szobában, és számos korábbi osztálytársát

látta, köztük Dean Thomast, akinek finoman intett is. Ahogy Hestia is mondta, a
jelenlévők egyike sem látszott már különösen fiatalnak.

- Minden évben indítunk néhány házasság előtti képzést. Ezek nemcsak

segítenek felkészülni a házaséletre, hanem lehetőséget adnak maguknak az
egymással való ismerkedésre, ezáltal segítve magukat a férj- illetve
feleségkeresésben.

Hermione és Padma váltottak egy titkos pillantást a társkeresés ilyen régies

megközelítésére.

- Szeretnénk, ha egyfajta bázisként kezelnék a Belgrave Házat a következő hat

hétben. Van egy nagy és kényelmes klubhelyiség a második emeleten, ami a hét
minden napján reggel nyolctól este tízig áll a rendelkezésükre vasárnap
kivételével. Találnak ott egy kisebb könyvtárat, és folyamatosan el lesz látva
teával, kávéval és más frissítőkkel. Nem kötelező itt tölteni a napjaikat, de ez
egy remek lehetőség, hogy megismerkedjenek a társaikkal.

Hermione sorban megvizsgálta az előtte ülőket, és megpróbálta kivenni, hogy

kiket ismert. Szinte teljesen biztos volt benne, hogy az egyikük Susan Bones, és
meglepetten ismerte fel közvetlenül maga előtt Draco Malfoy eltéveszthetetlen
szőke haját. Hestia folytatta.

- Bízom benne, hogy a legtöbbjük tisztában van az új házassági rendszer

működésével. Később a nap folyamán részt vesznek egy megbeszélésen a
Házassági Összekötő tiszttel. Ezután hetente fognak találkozni az
összekötőjükkel, hogy megbeszéljék a szándékaikat, és végigvegyék a kérelmek
beadásának vagy elfogadásának részleteit. Nem számít, hogy milyen barátságban
vannak leendő partnerükkel vagy mennyire ismerik jól, végig kell menni a
megkérés vagy az ajánlat elfogadásának szabályos eljárási lépésein, amit az
Összekötő tiszttel fognak megtenni.

Hermione arra számított, hogy Minerva McGalagony lesz az összekötőjük;

tudta, hogy az igazgatónő már betöltötte a posztot az előző évben, és az első
évben, amikor beiktatták a rendeletet.

Hestia rendezgetett néhány papírt, amiket a kezében tartott, majd ismét

megszólalt.

- Még ha úgy is döntenek, hogy ismerkednek a klubhelyiségben, akkor is

elvárjuk a jelenlétüket egy kétórás képzésen különböző témákban. Köszönhetően
az alacsony létszámnak egy csoportban fognak részt venni a képzéseken, kivéve
a csütörtöki órát, amikor is nemek szerint lesznek elkülönítve a Férfi és Női
egészség órákon. Az órák tízkor kezdődnek, legtöbbjük az első emeleti
konferencia-teremben. Hétfőnként Családjog órájuk lesz, kedden Mágikus
konyhaművészet, amit az alagsori konyhában tartunk.

Hermione nem tehetett a felháborodott felkiáltásról, ami erre a kijelentésre tört

elő belőle. A szája elé kapta a kezét, ahogy minden fej felé fordult a szobában.

- Van valami gondja ezzel, Miss Granger? – húzta fel a szemöldökét Hestia.

Hermione, teljesen elvörösödve, csak megrázta a fejét, és megpróbált

láthatatlanná válni. Meglepetésére Draco Malfoy hangosan felnevetett.

- A részvétel mindkét nemnek kötelező, Mr. Malfoy – nézett rá vidáman a nő. –

Visszatérve szerdánként Háztartási varázslatok órájuk lesz, a már említett Férfi
és Női egészség csütörtökön, és a Házasság előtti tanácsadás pénteken. A
tanácsadáson való részvétel csak addig kötelező, míg formálisan el nem rendezik
a házasságukat, amikor is beadnak egy magán tanácsadási kérelmet a
jövendőbelijükkel. Elérhető vagyok a következő hat hétben, amennyiben
beszélni óhajtanak velem, és az Összekötő tisztjük is elérhető napi szinten. Ha
nem teljesítik a házassági kötelezettségüket, mire a hat hetes periódus letelik, a
Mágiaügyi Minisztériumra száll a jog, hogy kiválasszanak önöknek egy társat,
vagy elkobozzák a pálcájukat. Előkészítettünk önöknek egy fogadást a
klubhelyiségben, és kérném önöket, hogy a kérdéseiket tartsák meg addig.
Mielőtt elválunk, szeretném átadni önöket McGalagony professzornak.

Minerva McGalagony felállt a székéről, és szemüvege fölött volt diákjaira

nézett.

- Azért akartam csatlakozni önökhöz ma reggel, hogy mindannyiuknak

gratuláljak a sikeresen befejezett tanulmányaikhoz. Többen önök közül neves
egyetemeken végeztek, és a legmagasabb minősítéseket kapták. Ez egy nagyon
zsúfolt nyár lesz mindegyiküknek. Nemcsak jövendőbeli társukat kell
megtalálniuk, hanem munkát is kell keresniük. Szeretném, ha tudnák, hogy a
nyarat a Roxfortban fogom tölteni, ha bármilyen okból kapcsolatba akarnak
lépni velem.

Hermione meglepetésére Padma keze a magasba lendült.

- McGalagony professzor, bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de én azt

gondoltam, hogy ön ma azért van itt, mert ön lesz az Összekötő tisztünk. Ha ön a
Roxfortban lesz, kit bíztak meg, hogy az összekötőnk legyen?

Egy apró, önelégült mosoly kunkorodott McGalagony szája sarkában.

- Biztos vagyok benne, hogy örömmel hallják, hogy ebben az évben az

összekötőjük korábbi professzoruk, Perselus Piton lesz. – Remekül szórakozva
figyelte, hogy a volt mardekáros diákok kivételével a szobában minden arc
félelmet és rémületet tükrözött.

Hestia felemelkedett a székéről.

- Hölgyeim és uraim, javasolhatom, hogy fáradjunk át a klubhelyiségbe?

Sürgős megbeszélnivalóikról csacsogva az ifjú felnőttek az ajtó felé vették az
útjukat.

***

Hermionét teljesen megigézte a klubhelyiség. Gyönyörű selyemkárpitozású

bútorokkal volt berendezve, ragyogó kávézóasztalokat és plüssfotelok sokaságát
látta, de amit különösen vonzónak találat, az a szoba túlsó végében lévő, bő
választékkal rendelkező könyvespolc volt.

Fél órája lehettek a klubhelyiségben, amikor végre sikerült elválnia a tömegtől,

hogy megvizsgálja a polcok tartalmát. Meglepődve vette tudomásul, hogy
tulajdonképpen az összes jelöltet ismeri, többük osztálytársa volt korábban, úgy
mint Susan Bones, Hanna Abbott, Pansy Parkinson, Blaise Zambini, persze
Deannel és Dracóval együtt. Volt még egy másik magas fiatalember is, akiről
biztosan tudta, hogy az ő évfolyamába járt, de a neve nem jutott eszébe. Katie
Bell, aki évekkel járt felette, szintén itt volt, és bár felismerte a többi jelöltet is,
mindegyikük egy-két évvel alatta járt.

Gyengéden végigfutatta az ujját a bőrkötéses könyvek gerincén; volt több is,

amit még nem olvasott, beleértve sok olyat is, ami a mugli irodalomból került ki.
Elképzelte magát, ahogy belegömbölyödik az egyik fotelbe ebben a csodás
szobában, és órákig olvas. Álmodozásának Draco Malfoy közeledése vetett
véget. Ahogy a hozzá legközelebbi fotelhez dőlt, érezte, hogy az izmai
védekezően megmerevednek.

- Hello, Granger – mondta ragadozó vigyorral az arcán.

Hermione udvariasan biccentett.

- Malfoy – köszönt, mire a fiú felnevetett.

- Jaj, ugyan már, Granger! Tudsz te ennél jobbat is. Nem tudunk fátylat borítani
a múltra?
Hermione leült a vele szemben lévő fotelbe, és megpróbálta kifürkészni a
vonásait.

- Át akarsz vágni, Malfoy?

- Egyáltalán nem – próbált ártatlanul nézni a lányra. – Csak barátságos vagyok.

Tudod, feleséget keresek, meg minden.

- Nos, nem hiszem, hogy a szoba ezen részében akár egyet is találnál, Draco –
horkantotta Hermione.

- Nocsak, szóval már Draco, mi? – vigyorgott a fiú. – Látod? Máris jobban
kedvelsz.

Hermione felnevetett.

- Szemét mardekáros vagy. – Kíváncsian nézett rá, hogy miben is sántikálhat. –

Úgy tűnik, fejlesztetted a humorérzékedet.

- Mindig is volt humorérzékem – vont vállat Draco. – Csak te épp nem tudtál
róla. De most komolyan, ha megbocsátod nekem, hogy állandóan sárvérűnek
hívtalak, akkor én is megbocsátom neked, hogy orrba vágtál.

- Megérdemelted az orrba vágást. Mi van azzal, amikor megátkoztad a fogaimat?

– mordult fel Hermione.

- Mi van azzal, amikor a legjobb barátod összekaszabolta a mellkasomat a

lányvécében? – kontrázott.

- És mi van azzal, amikor kimentette az átkozott seggedet a Szükség szobájából?

- És amikor az anyám az ő átkozott seggét mentette meg a Tiltott Rengetegben?

- Azt hiszem, a listám végére értem – kuncogta Hermione.

- Én is – értett egyet. – Fegyverszünet? – kérdezte kinyújtva a kezét.

- Fegyverszünet – bólintott Hermione elfogadva a felkínált kezet, és határozottan
megrázta.

- Szóval, mit gondolsz, Granger? Te és én, aranyvérű és mugliszületésű. Hozzám

jössz?

- Nem hinném, hogy passzolunk, Draco – nevetett fel Hermione. – Másfelől

meg, azt hiszem, a szüleid ki is tagadnának.

- Változtak ők is – vont vállat mosolyogva. – Meglepődnél. – Engedte, hogy a

pillantása elkalandozzon a terem másik végében álló jelöltek felé. – A barátnőd,
Padma, nagyon kapós. Mekkora gáz, hogy aranyvérű.

- Különben is ő túlságosan jó lenne neked – mosolygott Hermione, ahogy

Padmára nézett, aki épp Deannel flörtölt.

- Azt hittem, fátylat borítottunk a múltra – vonta fel a szemöldökét Draco.

- Úgy is van – felelte a lány. – Csak az igazságról beszélek.

Draco tekintete visszavándorolt Padmára és a többi jelöltre.

- Jól van, Granger, akkor szerinted kiért kellene indulnom?

Hermione átnézett a csoporthoz. Tudta, hogy Pansy Parkinson aranyvérű, ahogy

Demelza Robins is.

- Katie Bellről nem tudok biztosat, de tudom, hogy Susan félvér, Hannah pedig
mugliszületésű. Feltételezem, ez a fiatalabb mardekáros lány, Laura is aranyvérű.
– Draco megerősítőn bólintott.

- Óriási – grimaszolt a fiú. – Most, hogy elutasítottad a közeledésemet, Granger,

csak három választási lehetőségem maradt. – Vizsgálódó tekintettel fordult
vissza Hermionéhoz. – Mi a helyzet veled? Akarod, hogy összehozzalak Blaise-
zel?
- Nem, köszönöm – nevetett bele a teájába Hermione. – Nem hiszem, hogy az
esetem lenne. Én legalább annyira ki vagyok fogyva a lehetőségekből, mint te,
Malfoy; Dean, Terry Boot és Dennis Creevey nem jöhet szóba, mivel
mugliszületésűek.

Egy percig csendben ültek, figyelték az élénk társaság tagjainak hatását

egymásra. Hermione elmosolyodott, ahogy Neville elvált McGalagonytól, és
feléjük sétált aggódó arckifejezéssel.

- Fel kell mennem Pitonhoz – motyogta, tudomást sem véve Draco jelenlétéről. –
Annyi ember közül miért pont ő?

- Nem olyan rossz, ha már egyszer megismerted – jegyezte meg Draco kissé
szórakozottan. – Amelyik kutya ugat, az nem harap.

Neville halványan zöldülni kezdett.

- Gyűlöl engem – mondta morcosan, zavartan végigfuttatva ujjait vékony haján.

Az órájára pillantott. – Késésben vagyok; jobb, ha megyek.

- Sok szerencsét, Neville – mondta Hermione megveregetve a karját. – Biztos,

hogy jól fog menni.

Neville bólintott, majd úgy indult az ajtó felé, mint egy halálraítélt.

***

Másfél órával később Hermione a lépcsőn kaptatott felfelé a saját

megbeszélésére korábbi bájitaltan professzorához. A Voldemort bukását követő
karácsony óta nem látta, amikor az a bolond ötlete támadt, hogy meglátogatja a
Szent Mungóban. Nem békében váltak el, és kezének gyenge remegése, ahogy
felért a negyedik emeleti irodához, ékes bizonyítéka volt zaklatottságának.

Amikor elérte az irodát, vett egy mély lélegzetet, hogy nyugalmat erőltessen
magára, és könnyedén bekopogott a tölgyfaajtón. Kellemetlenül ismerős hang
adta meg a bebocsátást, ő kinyitotta az ajtót, és ismét úgy érezte magát, mint egy
rettegő elsőéves. Első gondolata az volt, hogy mennyivel jobban néz ki, mint
amikor utoljára látta. Bár, elismerte, ez nem volt nehéz, tekintve a kígyó okozta
sérülések komolyságát, ahogy a kórházi ágyon feküdt. Rájött, hogy jelentősen
jobban néz ki, mint amíg ő a Roxfortban volt; nem volt sápadt, nem volt sovány,
és a haja sem volt olyan hosszú, mint amíg az iskolában volt.

- Üljön le, Miss Granger – morogta fel sem emelve a fejét, folytatva az írást a
hosszú pergamentekercsre.

Hermione közelebb ment az asztalhoz, leült a szabad székre, és magabiztosan

összekulcsolta a kezét az ölében. Nem tudta, hogy mit gondoljon az ismerős
szemöldökráncolás, a sötét haj és a védekező testtartás láttán. Semmiképp sem
azt az ösztönös idegenkedést, mint diákként, sokkal inkább a kíváncsiság, a
félelem és még talán a szánalom zavaros keverékét. Soha nem tudott rá gondolni
anélkül, hogy ne jutott volna eszébe egyidejűleg az is, amit Harry mesélt neki,
hogy mit tudott meg róla, amikor a végső csata éjszakáján alámerült a
merengőbe.

Ragyogó vörössé vált, amikor a férfi hirtelen felnézett, és elkapta figyelő

tekintetét.

- Nos, Miss Granger – mondta vontatottan. – Nézzük át az önéletrajzát, és

vegyük fontolóra, milyen házassági kilátásai lehetnek.

Felvett egy lazán összekötött papírhalmot, és a második oldalra lapozott.

- Nahát, nahát, nahát – gúnyolódott. – Egy kétszeres kitüntetéssel letett vizsga a

Sorbonne-ról bűbájtanból és bájitaltanból; ki hitte volna? Soha nem vettem
észre, hogy kivételes érzéke lett volna a tárgyamhoz, Miss Granger, vagy
manapság már pusztán a tankönyv megtanulása is elég valakinek, hogy ilyen
vizsgát szerezzen?

Hermione kétségbeesetten küzdött azért, hogy a döbbenet, amit a férfi

viselkedése kiváltott belőle, ne jelenjen meg az arcán.

- Maga már nem a tanárom, Mister Piton – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak
tudta. – Igazán nagyra értékelném, ha felnőttként kezelne, és tartózkodna a
tantermében használatos kínzási taktikáktól.

A férfi szeme összeszűkült, és Hermione erőltette magát, hogy tartsa a

pillantását, míg végül a férfi visszatért az előtte lévő papírlap vizsgálatához. Az
érzéstől, mintha megnyert volna egy néma csatát, igyekezett lenyugtatni vadul
dobogó szívét, ahogy az újra beálló csendet arra használta, hogy körülnézzen a
szobában.

- Talált már munkát? – érdeklődött egy pillanattal később.

- Eddig még nem – felelte, majd hozzátette –, uram – az udvarias hangnem

visszanyerésének reményében. – Az elmúlt pár napban jelentkeztem két állásra;
az egyik egy Bájitalfőző poszt a Szent Mungóban, a másik pedig egy
asszisztensi munka egy magán Bájitalkészítő mellett Londonban.

- Igen, Miss Granger – kuncogta Piton. – Három napja kaptam meg a

jelentkezését. Inkább szórakoztató volt…

- Maga a… úgy értem, maga… – dadogta, ahogy az álla is leesett a

meglepetéstől.

- Miért van annyira meglepve, Miss Granger? Azt hitte, hogy csak lustálkodom,
mióta visszavonultam a Roxfortból?

Hermione érezte, hogy ismét elpirul. Pontosan ezt gondolta.

- Nos – motyogta –, úgy hallottam, hogy… – állt meg, mert nem tudta befejezni
a mondatot.

- Mit hallott, Miss Granger? – gúnyolódott a férfi. – Hogy véglegesen

munkaképtelen lettem? – Megállt egy pillanatra, és a tekintete veszélyesen
megvillant. – Hogy kitartott férfi lettem?

A lány kissé megvonta a vállát zavartan attól, hogy milyen irányba fordult a
beszélgetés, és csalódottan amiatt, hogy az egyik munkalehetősége már teljesen
semmisnek látszott.
- Térjünk vissza a tárgyhoz – mordult fel Piton –, ami a maga házasságáról szól,
tekintve, hogy ezért vagyunk itt. – Felvette a pennáját, és az asztalán lévő
pergamen fölé emelte a kezét. – A feladatom hatékonyságának érdekében, Miss
Granger, meg kell kérdeznem, hogy van-e a jelöltek között olyan, akivel
egyáltalán úgy érzi, hogy képes lenne összeházasodni?

- Hát, nem vehetem számításba egyik mugliszületésűt sem – kezdett bele.

- Igen, köszönöm, hogy rámutatott – zsémbelt. – Azt hiszem, rá fog jönni, hogy
én közel sem vagyok annyira alkalmatlan szellemileg, mint a barátai, Miss
Granger. Szükségtelen közölnie a nyilvánvalót.

Hermione érezte, hogy lassan kicsúszik a kezéből az idegei feletti irányítás.

- Mindent megteszek, hogy udvarias maradjak – sziszegte. – Nagyra értékelném,

ha maga is megpróbálná ugyanezt.

Egymásra meredtek, és a szobában érezhető volt az ellenséges hangulat.

- Neville kivételével nem ismerem még elég jól a többi jelöltet, hogy tudjam,
megfelelő házastársak lennének-e – magyarázta összeszorított fogakkal. –
Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármelyiküket is kizárjam az
esélyesek közül.

- Köszönöm, Miss Granger – felelte szarkazmussal telt hangon. – Mivel van

nálam egy példány az önéletrajzából, ez minden, amire ma szükségem van öntől.
A következő megbeszélése jövő csütörtökön lesz, délben. Elmehet.

Hermione dühtől remegve, szó nélkül állt fel a helyéről, és az ajtó fejé indult.
Amikor a kilincsért nyúlt, a férfi újra megszólalt.

- Egyébként, Miss Granger – kezdte, és megvárta, hogy a lány felé forduljon –,

attól tartok, nem számolok önnel a Bájitalfőző segédi beosztást illetően.

- Részemről rendben – válaszolta kinyitva az ajtót. – Méltányolnám, ha a

következő találkozásunkkor felnőttként kezelne. Kicsit hálásabb is lehetne, ha
már megmentettem az istenverte életét.

Olyan hangosan vágta be maga után az ajtót, ahogy csak tudta, arra késztetve
ezzel a férfit, hogy lehunyja a szemét, és kezét már lüktető halántékára szorítsa.
Már most bánta a viselkedését. Aznap még Neville Longbottom társaságában is
sikerült udvariasnak maradnia. Átkozva magát, hogy elvesztette az önuralmát,
töltött magának egy adag konyakot az asztalon lévő üvegből. Miért bosszantja
fel Hermione Granger mindig ennyire? Azt kívánta, hogy bár ne ő lett volna, aki
megmentette az életét.
3. Fejezet – Újabb intézkedés

Jaj, nincs egészség, nincs remény,

jaj, nincs békém se kinn, se benn,
a lélek kincse sem enyém,
a szemlélődés fénye sem,
mely ott ragyog a bölcseken –
látom, már minden másoké lett,
hatalom, hír és szerelem,
másokra mosolyog az élet –
ezen a lakomán helyet már nem remélek.

Percy Bysshe Shelley, Csüggedt nápolyi stancák

Vas István fordítása

***

Hermione vonakodva eszmélt a már halványuló álomból, mikor kinyúlt, hogy

elhallgattassa a kitartóan csipogó órát. Még csak hét óra volt – bőven volt még
ideje szundikálni, mielőtt a Belgrave térre indult. Alig egy hét telt el első
megjelenése óta a Belgrave Házban, és kezdeti vonakodása ellenére el kellett
ismernie, hogy jól érzi magát. Legnagyobb meglepetésére Draco Malfoy lett a
társaság szíve-lelke. Fogalma sem volt, hogy vajon a háború vége óta változott-e
meg ennyire, vagy pedig a saját előítéletei ellene, mint mardekáros ellen, és az,
hogy Harry Potter esküdt ellensége volt, meggátolták abban, hogy lássa a valódi
személyiségét, amíg iskolába jártak. Bármelyik is legyen az ok, élvezte a fiú
társaságát. Az elmúlt héten többször is felkereste, és igazán jól érezte magát
vele.
Még szorosabban maga köré tekerve a paplant visszagondolt az elmúlt hét
eseményeire. A Perselus Pitonnal való katasztrofális találkozás után a következő
délután jelentősen jobb volt. Aznap este Padmával, Deannel és Neville-lel
vacsorázott egy közeli étteremben, ahol elmesélték egymásnak, kivel mi történt,
miután elhagyták a Roxfortot. Észrevette, hogy Padma és Dean jobbára csak
egymással foglalkoztak, és nyugtalan is volt, hogy legjobb barátja elsieti a
dolgokat. Padmát annyira megrészegítette az unokaöccse, és olyan féltékeny volt
az ikertestvére boldog házasságának láttán, hogy Hermione attól félt, a lány csak
azért köti magát Deanhez, mert a fiú nyilvánvalóan vonzónak találja. Arra is
kíváncsi volt, hogy mit mondhattak neki Dean független állapotáról a Dublinban
tett kirándulása alatt. Végül is Seamus volt a legjobb barátja; Hermionének
kétsége sem volt afelől, hogy Parvati boldog lenne, ha a húga Deant választaná
férjnek. Aggályai azonban hamarosan csökkentek, ahogy Padma látszólag úgy
döntött, hogy még szórakozik egy kicsit, és egyformán megosztotta a figyelmét
Dean és a másik két jelölt között, aznap először. Hermione megkönnyebbült.
Nem arról volt szó, hogy nem kedvelte Deant; egyszerűen csak megtanulta az
egyetemi évek alatt, hogy Padma természete elég lobbanékony.

Az első Mágikus Konyhaművészet órájuk egészen vidáman telt. A kurzust egy

kissé bolondos, idős boszorkány tartotta, akit Hortensia Splattermore-nak hívtak.
Megkapták az utasítást, hogy készítsenek sonkás és pulykás pitét, és bár ez a
jelen lévő lányok többségének nem okozott különösebb nehézséget, hamar
világossá vált, hogy Draco, Blaise és Pansy soha életükben nem készítettek
maguknak semmilyen ételt. A káosz, ami az asztaluknál kialakult, sok nevetésre
adott okot, és amikor az osztály végzett, Madam Splattermore kihirdette, hogy
egyértelműen Dean pitéje a győztes, szerezve ezzel a fiúnak egy sugárzó
mosolyt Padmától.

A Háztartási varázslatok kurzus kissé unalmas volt, bár a vízvezeték-szerelésről

szóló kétórás előadás számos lehetőséget adott Hermionénak, hogy megvizsgálja
lehetséges hitvesjelöltjeit hajfürtjei mögül. Egy ideig Dracót nézte; jóképű volt,
az biztos, mint ahogy a barátja, Blaise is. Bár kezdte megkedvelni Dracót, alig
tudta elviselni Blaise-t, akit durvának és különösen gőgösnek talált.
Megfigyelésével Michael Corner felé fordult, aki Ginny ex-barátja volt.
Valahogy olyan semmilyen személyiség volt, de semmiképp sem egyértelműen
kifogásolható. Egy kicsit unalmas, és közel sem olyan jóképű, mint Draco.
Neville mellett az egyetlen lehetősége egy magas, sötét hajú fiatalember volt,
akinek a nevét még mindig nem tudta. Minden órájukon részt vett, de még
egyszer sem látta a klubhelyiségben. Borzasztóan szégyenlősnek tűnt.

A Női egészség pontosan arról szólt, amire számított: gyanúsan hasonlított egy
terhességi tanácsadásra. Mulattatta, hogy egyetlen szóval sem említették a
fogamzásgátlást, de szerinte ez amúgy is teljesen ellentmondott volna az egész
Házassági törvénynek. A péntek reggeli Házasság előtti tanácsadásuk nagyon
szórakoztató volt. A tanácsadójuk arra kérte őket, hogy alkossanak két csapatot,
urak és hölgyek, és állítsanak össze egy-egy listát arról, hogy milyen elvárásaik
vannak a házassággal kapcsolatban. Míg a lányok listáján olyan dolgok
szerepeltek, mint „szerelem”, „biztonság”, „támogatás” és „gyerekek”, addig a
fiúk listáján teljesen más dolgok bukkantak fel, úgy, mint „házi koszt”,
„rendszeres szex” és (sejtette, hogy emögött Draco lehet) „teljes svéd-
masszázs”. Ez mindenképp betekintést engedett nyerni a huszonéves férfiak
gondolataiba.

Csipás szemmel kikukucskált az ébresztőórára, és látta, hogy már fél nyolc is

elmúlt. Hangosan ásítva nyújtóztatta ki karjait és lábait, amennyire csak tudta, és
kiugrott kényelmes ágyából. Felkapott egy törölközőt, és a fürdőszobába sietett,
begyűjtve egy jóreggelt-puszit az apjától, ahogy elhaladt mellette. Kinyitotta a
zuhanyt, és fogat mosott, amíg várta, hogy a víz felmelegedjen. A tükörben lévő
képmására nézett; kedd volt, ami azt jelentette, hogy aznap volt a heti
megbeszélése Perselus Pitonnal. A forró víz alá lépve erőteljesen dörzsölni
kezdte a bőrét, megpróbálva lemosni magáról a hirtelen jött és mindent elborító
idegességet.

Félt újra találkozni vele, és szerette volna tudni, hogy mit tett, amiért ilyen
rosszindulatot érdemel tőle. Egyik jelölt sem panaszkodott rá a megbeszélések
miatt; Neville határozottan meglepődött, hogy Piton milyen udvarias volt.
Megbántva, hogy ennyire szörnyen viselkedett vele, Hermione eldöntötte, hogy
nem említi barátainak a férfi megmagyarázhatatlan viselkedését. A férfi
neheztelését annak a számlájára írta, hogy megmentette az életét. Szinte
elárasztották annak a borzalmas napnak az emlékei.

Ahogy eljött a reggel órákkal Voldemort bukása után ő, Ron és Harry az

igazgatói irodában voltak, amikor a szörnyű felismerés derengeni kezdett neki.
Harry elmondta Dumbledore portréjának, hogy visszatette a Pálcák urát a fehér
márványsírba, és megfordultak, hogy elhagyják az irodát a falon lévő portrék
megújuló tapsának közepette. Még egy utolsó pillantást vetett Dumbledore
képére, mielőtt hirtelen letaglózva torpant meg. Döbbenten ragadta meg Harry
karját.

- Hermione – suttogta –, mi a baj?

Elborzadva fordult a fiú felé.

- Még él – nyögte a szája elé kapva a kezét. – Istenem – motyogta az ujjain

keresztül. – Még él, és mi csak úgy otthagytuk.

Harry és Ron teljesen megzavarodva néztek össze.

- Hermione – mondta Ron gyengéden –, meghalt. Fred elment…

- Nem – rázta a fejét suttogva, és a szeme megtelt a kétségbeesés könnyeivel. –

Piton! Piton professzor még él.

Harry és Ron váltottak egy aggódó pillantást.

- Hermione, meghalt. Láttuk meghalni.

- Igazgató volt, Harry – rázta a fejét ismét. – Ha meghalt, hol van a portréja? Te
magad mondtad, hogy Dumbledore portréja már egy-két órával a halála után itt
volt.

- Talán nem volt elég sokáig igazgató ahhoz, hogy kaphasson portrét? –
töprengett Harry, ahogy Ronnal körbenéztek a szobában.

- Nem! – kiáltotta Hermione, ahogy egyre nőtt benne a pánik. – Ez nem így
működik. Itt kellene lennie! Még él!

Ezzel a felkiáltással leviharzott a lépcsőn, és rohanni kezdett a törmelék borította

folyosókon. Kicsordultak a könnyei. Nem tudta elhinni, hogy úgy hagyták ott,
hogy még csak a pulzusát sem ellenőrizték. Ron és Harry mögötte rohantak a
kastély főbejárata felé. Mielőtt elérték volna a kijáratot, Hermione hirtelen
megállt. Kirántva a pálcáját a talárjából felkiáltott.

- Invito Boszorkányfű!

Mindhárman a közeledő fiola árulkodó surrogására vártak, de az nem érkezett

meg.

- Ron – szólt sürgetően –, menj el Madam Pomfreyért! Mondd neki, hogy jöjjön,
és hozzon Boszorkányfüvet meg Vérpótló főzetet. Harry – dirigált tovább –,
menj McGalagony professzorhoz, és mondd el neki, hogy mi történt! Szólj neki,
hogy hozzon gyógyítókat a Szent Mungóból, és találkozzunk a
Szellemszálláson.

Mindketten bólintottak, és visszairamodtak a nagyterem felé. Hermione

végigszáguldott a parkon a Fúriafűz felé, szíve irgalmatlanul dobogott a
mellkasában, bűntudat és rettegés vívtak egymással az uralomért elméjében.
Elérte a fát, leereszkedett az alagútba, és olyan gyorsan futott tovább, amennyire
csak mert az egyenetlen, gyökerekkel teli padlón. Mikor elérte a járat végét,
átpréselte magát a lyukon, és abba a szobába sietett, ahol korábbi tanára feküdt
mozdulatlanul és halálsápadtan.

- Professzor? – suttogta a lány, ahogy az erőtlen alakhoz közeledett. – Piton

professzor? Hall engem?

Nem mozdult. A szeme nyitva volt, és teljesen kifejezéstelennek tűnt. A lány

önkéntelenül is felnyögött; teljesen halottnak látszott. Hevesen reszkető kézzel
megragadta a csuklóját, remegő ujjai alatt kitapintotta a gyenge pulzust. Az első
néhány másodpercben nem érzett semmit, és belül üvöltött, hogy már későn
érkezett. Aztán megérezte, de annyira gyengén, hogy alig lehetett észrevenni.
Egy kicsi és szabálytalan dobbanás elárulta neki, hogy a férfi még él.

- Életben van! – nyöszörögte lehajolva, és a feje hozzáért a mocskos padlóhoz.

A még mindig üveges szemébe nézett, és keresett valamit, bármit, ami

bizonyítaná, hogy még ver a szíve.
- Hall engem, professzor? – Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette az
arcát; a bőr hideg volt az érintése alatt. Elővette a pálcáját a talárja alól, és
suttogni kezdett. – Stimula! – Nem érkezett válasz. Szomorúan értette meg, hogy
valószínűleg még mindig eszméleténél van, csak teljesen megbénult a
kígyóméregtől. Aggódva nézett a körülötte lévő rengeteg alvadt vérre, és rájött,
hogy benne térdel. Felmérve az elvesztett vérmennyiségét, nem tudta elhinni,
hogy még van pulzusa.

Nem tudva, hogy mit tehetne, amíg a segítség érkezésére várnak, közelebb
húzódott, és gyengéden felemelte a fejét. Aláigazítva a lábát az ölébe engedte a
férfi fejét, és óvatosan simogatni kezdte a haját, ahogy a könnyei lefolytak az
arcán, és a férfi hamuszürke arcára csöppentek.

- Ha hallja ezt, professzor, azt akarom, hogy tudja, hogy én nagyon-nagyon

sajnálom – suttogta. – Sajnálom, hogy itt hagytuk magát anélkül, hogy
ellenőriztük volna, hogy életben van-e. Azt hittük, meghalt.

Egy pillanatra megállt, ahogy elöntötte a szomorúság és az aggodalom.

- Olyan ostoba voltam, professzor – folytatta. – Elfelejtettem, hogy a

kígyóméreg lebéníthatja anélkül, hogy tulajdonképpen megölné. Annyira,
annyira sajnálom!

Néhány pillanatig igazán kitört belőle a sírás, mielőtt megpróbálta visszanyerni

az uralmat érzelmei felett.

- Tudom, hogy valószínűleg eszméletlen a vérveszteségtől, de abban az esetben,

ha hall engem, szeretném, ha tudná, hogy azt hiszem, maga a legbátrabb ember,
akit valaha ismertem.

Egy pillanatra a férfi fekete szemébe nézett, és meggyőződve arról, hogy a férfi
eszméletlen, folytatta a mondókáját.

- Sajnálom, hogy annyiszor kételkedtem magában az évek alatt. Harry elmondta

nekünk, hogy mit látott a merengőben; nem tudom elhinni, hogy min ment
keresztül annyi éven át… Harry miatt… az édesanyja miatt. Mielőtt legyőzte
Voldemortot, azt mondta neki, hogy maga szerette az anyját. Voldemort tudta,
hogy maga melyik oldalon volt, mielőtt meghalt; remélem, ez vigasztalja
valamennyire.

Ahogy a kora reggeli fény elkezdett átszűrődni a kunyhó fa-zsalugáterein,

hangokat vélt közeledni az alagút felől. Alig hallható suttogásig halkította le a
hangját.

- Harry elmondta nekem és Ronnak, hogy mit látott az emlékeiben. Esküszöm,

professzor, hogy soha nem mondjuk el senkinek. Többen is ott voltak, amikor
Harry elmondta Voldemortnak, hogy ön szerette az édesanyját, de ez minden,
amit tudnak. Amint jobban lesz, visszaadom önnek az emlékeit. Ha nem lesz
jobban… – fojtotta el a zokogást –, elpusztítom az emlékeket, és soha nem fogja
őket megismerni senki.

A hangok hangosabbak lettek; tisztán meg tudta különböztetni, hogy Ronhoz és

Madam Pomfreyhez tartoznak. Vetett még egy utolsó pillantást az üres fekete
szembe, és letörölte könnyeit koszos kardigánja ujjával. Olyan nyugodt volt,
annyira fehér, hogy nem merte hinni, hogy kibírja. Még mindig a haját
simogatva közelebb hajolt a füléhez, és suttogni kezdett.

- Köszönöm, Piton professzor! Köszönök mindent, amit tett. Annyira bátor volt.
Mindig, mindig sajnálni fogom, hogy ilyen sok időbe telt, mire visszajöttünk
önhöz.

Alig fejezte be a mondatot, amikor Ron mászott be óvatosan a szobába Madam

Pomfreyval a nyomában.

- El az utamból, Ronald! – förmedt a fiúra Madam Pomfrey tágra nyílt szemmel,

ahogy észrevette kollégája riasztó állapotát. Megragadta a csuklóját, és
Hermionére pillantott. – Igaza volt. Még él. – A padlón lévő vérre nézve
hozzátette: – Bár csak Isten tudja, hogyan lehetséges; halottnak kéne lennie.

A talárjába nyúlt, és elővett egy apró, átlátszó fiolát.

- Tartsa meg a fejét egy kicsit… ez az – irányította Hermionét. – Közvetlenül a

sebekre fogom használni a Boszorkányfüvet. Remélem, hogy eszméletlen, mert
borzasztóan fogja marni.
Amikor a Boszorkányfű cseppjei elérték a sebeket, hirtelen hangos szisszenés
hallatszott. Hermione rémületére a sérülés nem gyógyult meg, bár a még mindig
vékony sugárban szivárgó vérzés azonnal megállt. Madam Pomfrey megrázta a
fejét.

- Többet nem tehetünk egy olyan mérges harapás ellen, mint ez; azonnal a Szent
Mungóba kell mennie. – Még egyszer Hermionére pillantott. – Próbáljunk
beadni neki némi Vérpótló főzetet; legalább életben tartja, amíg Londonba ér.

Hermione kissé megemelte a férfi fejét, amíg Madam Pomfrey annyit öntött
egyszerre a szájába a bájitalból, amennyit csak tudott, és gyengéden masszírozta
a torkát, hogy nyelésre késztesse, megpróbálva elkerülni a tátongó sebet a másik
oldalon. Kintről hirtelen zaj hallatszott.

- Hermione? – szólította Harry.

- Benn vagyok – válaszolta, mielőtt Harry, Minerva McGalagony és két

gyógyítói ruhát viselő férfi rontott be a helyiségbe. Pillanatok alatt bűvöltek egy
hordágyat, kivitték a férfi gyenge testét az épületből, és egyenesen a Szent
Mungóba hoppanáltak. Hermione csak állt, bámulta a helyet, ahol eltűntek szinte
egy örökkévalósággal korábban, és ismét végigfolytak a bűntudat és a fáradtság
könnyei koszfoltos arcán. McGalagony gyengéden a karjára tette a kezét.

- Hermione – motyogta. – Megmentette az életét. Ön kimerült. Jöjjön…

Menjünk vissza a kastélyba.

- Ellenőriznem kellett volna, mielőtt itt hagytuk… – fordult felé Hermione

elgyötört tekintettel. – Órákkal korábban! Mi van, ha végig eszméletén volt, és
fájdalmak között feküdt itt?

- Hermione – felelte kedvesen a lányra nézve –, rengetegen haltak meg ma este.

Többen az iskolában vannak fájdalmakkal telve. Mennyi embert tudtunk volna
megmenteni, ha csak kicsit másképp teszünk bizonyos dolgokat? – Felemelte
Hermione arcát. – Fel a fejjel, Hermione. Én megmenthettem volna Nymphadora
Tonksot ma este, ha egy másodperccel korábban szórom ki azt az átkot.
Hermione rémülten kapott levegő után, mire McGalagony szomorúan bólintott.

- Örökké együtt kell élnem ezzel. De mellette ott van az a sok élet, amit
megmentettem, és ez a fontos. Maga megmentette az ő életét. És ez elég.

Öt év telt el az óta a nap óta, és a bűntudat még mindig feléledt benne időről
időre. Kilépett a zuhany alól, és egy vastag törölközőt tekert maga köré azon
gondolkodva, hogy vajon azért haragszik-e rá a férfi, mert megmentette az életét,
vagy azért, mert nem tette elég gyorsan.

***

Amikor Hermione megérkezett a Belgrave Házba, a legtöbb jelölt már ott volt,
és a klubhelyiségben kortyolgatták a teájukat vagy a kávéjukat. Néhány percet
beszélgetett Katie Bell-lel, majd Padmához ment, aki egy nagy, kényelmes
kanapén ült Neville mellett.

- Jó reggelt mindkettőtöknek! – köszönt vidáman, ahogy leereszkedett a karfára

Neville mellett. Legnagyobb meglepetésére a fiú arca élénkvörösre gyúlt, és
motyogott valamit arról, hogy ki kell mennie a fürdőszobába, mielőtt
gyakorlatilag felugrott a kanapéról, és kiviharzott az ajtón.

Hermione és Padma teljesen zavartan nézett egymásra.

- Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Padma.

- Fogalmam sincs – válaszolta a fejét rázva Hermione. – Miről beszéltetek,

mielőtt idejöttem?

- Semmiről, tényleg – vont vállat Padma. – Ártatlan dolgokról… tudod…

Roxfort, növények, ilyesmik.

Még mindig Neville különös viselkedésén töprengve indultak el a Mágikus

konyhaművészet kurzusra, ahol a heti feladat az almás és szedres pite volt.
- Pitén kívül nem tud mást készíteni? – sziszegte Draco.

- Te beszélsz, Draco? – nevetett fel Hermione. – A pirítóson kívül tudsz mást

készíteni?

- Még pirítóst se tudok – vigyorogta. – Valójában azt se tudom, hogy hol van a
konyhánk.

- Fantasztikus férj leszel – forgatta a szemét Hermione.

- Tudod, Granger – suttogta Draco önelégült mosollyal –, én a háztartás más

területein bírok tehetséggel; a hálószobában például.

Hermione hangosan felkacagott, amivel begyűjtött magának egy átható pillantást

Madam Splattermore-tól és egy felvont szemöldököt Padmától. Az óra végén
Padma pitéjét nyilvánították győztesnek.

- Tudtam! – mondta Dean, miközben levették a kötényeiket. – Mennyei páros

vagyunk! Nyithatnánk egy pite-boltot!

Padma elpirulva kuncogott. Hermione feleslegesnek érezve magát az órájára

nézett. Elakadt a lélegzete. Tíz perccel tovább tartott az órájuk, ami azt
jelentette, hogy máris elkésett a Pitonnal való találkozójáról. A munkapadra
dobta a kötényét, felrántotta az ajtót, és kettesével szedte felfelé a lépcsőket.
Mire az ajtó elé ért, már erősen lihegett, és tudta, hogy a haja is ijesztően nézhet
ki. Kóbor tincseit a füle mögé igazította, hogy valamivel tűrhetőbben nézzen ki,
kopogott az ajtón, majd belépett a szobába.

Perselus Piton az asztala mögött ült karba tett kézzel és bosszús kifejezéssel az
arcán. Hermione érezte, hogy a kezei remegnek határozott pillantásától, és utálta
magát a gyengeségéért.

- Rettenetesen sajnálom, hogy késtem, uram. A főzőóránk elhúzódott néhány

perccel – mondta lélekszakadva.

- Értem – morogta a férfi. – Ez magyarázza az orrán lévő lisztet.

Hermione keze az orrához lendült, és az arca elvörösödött a sértés hallatán.

- Üljön le, Miss Granger – intett az üres szék felé.

A lány elfoglalta a széket, és öntudatosan a farmerjába törölte lisztes kezét. A

férfi érdeklődve bámult rá egy pillanatra, de az arckifejezés mindent összevetve
nem volt barátságtalan. Hermione ösztönösen rájött, hogy valami fontosat akar
neki mondani, és az érdeklődés hirtelen hulláma megnyugtatta remegő kezeit.
Várta, hogy a férfi beszéljen.

Újabb perc telt el, mielőtt kinyitotta volna az előtte heverő zöld mappát, és
elővett egy hivatalosnak látszó iratot. Átfutotta a kezében lévő pergament, majd
visszatette az asztalra a dosszié mellé. Ismét az arcára pillantva hátradőlt a
székben, és összefűzte az ujjait. Hermione azon töprengett, hogy talán
meggondolta magát az asszisztensi posztot illetően.

- Úgy tűnik, gratulálnom kell, Miss Granger.

- Tessék, uram? – nézett Hermione meghökkenve volt professzora fekete

szemébe.

A férfi türelmetlennek látszott.

- Hallotta, Miss Granger – vetette oda ingerülten. – Meglepő, de úgy tűnik, ön az

első jelölt, aki hivatalos házassági ajánlatot kapott.

Megfeledkezve a férfi sértéséről Hermione érezte, hogy a vér teljesen kifut az

arcából. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de gyorsan be is csukta.

Piton ellenszenvesen nézett rá.

- Griffendélesek – motyogta. – Mindig olyan átlátszóak. – Amikor a lány nem

felelt, felsóhajtott. – Értsem úgy, hogy az egyértelmű döbbenete azt jelenti, hogy
nem tudott arról, hogy kérelmet adnak be önért.

Felismerve, hogy teljesen ostobának tűnik, megpróbálta összeszedni magát. Ki a

fene kérelmezhetett érte?
- Nem, uram, fogalmam sem volt.

A férfi felvette a pergament az asztalról, és felé nyújtotta.

- Tegnap délután körülbelül négykor hivatalos ajánlat érkezett, melyben

megkérték a kezét. Nálam vannak a részletek, hogy átnézhesse őket.

Hermione úgy nézett a dokumentumra, mintha mérgeskígyó lenne. Gondolatban

gyorsan átfutotta a lehetőségeket. Draco? Nem, az nem lehet… Viccelt, amikor
megkérdezte, hogy hozzámenne-e. Michael Corner? Észrevette, hogy több
alkalommal is ránézett, de biztos ő se. Még csak nem is beszélgettek. Blaise?
Nem, vele nem kedvelik egymást. Teljesen zavarba jött. Felnézett a pergamenről.

- Kitől? – kérdezte.

- Neville Longbottomtól – válaszolta a férfi önelégült mosollyal, és a hangján

érezni lehetett, hogy jól szórakozik.

- Mi? – kiáltotta. A légzése hirtelen nehézzé vált, mintha valaki a mellkasát

ütögette volna. Kezébe temette az arcát, hirtelen megértve Neville délelőtti
furcsa viselkedését. – Mi a fenét képzelt? – motyogta.

- Negyvennyolc órája van, hogy válaszoljon a lánykérésre – tolta elé a férfi az

iratot. – A hivatalos kérelem tartalmaz minden részletet Mr. Longbottom
családfáját, az anyagi helyzetét illetően és az önéletrajzát. Tájékoztatnia kell
engem arról…

- Nem! – szakította félbe a lány, visszatolva elé a pergament a polírozott

asztallapon.

- Hogy merészel félbeszakítani, Miss Granger? – mordult rá. – Hogy érti, hogy
„nem”?

- Nem szükséges átolvasnom a lánykérést. A válasz nem. Nem fogok

hozzámenni Neville Longbottomhoz.
Piton látta, hogy a reményei, melyek szerint gyorsan végez az Összekötő tiszti
munkával, a szeme előtt foszlanak semmivé. Tényleg nincs más aranyvérű, aki
elvenné Hermione Grangert? A megbízása nem jár le addig, míg az összes jelölt
eljegyzést nem köt.

- Bátorkodhatom megkérdezni, hogy milyen értelemben utasítja vissza az

ajánlatot? – kérdezte fellobbanó ingerültséggel.

- Minden értelemben! – felelte türelmetlenül. – Abban az értelemben, hogy

Neville és én egyáltalán nem illünk össze. – Megrázta a fejét, és a halántékához
szorította az ujjait. – Nem tudom, miért csinálta – állt fel a székről.

- Mit képzel, hová megy, Miss Granger? – nézett rá hitetlenkedve Piton.

- Meg kell találnom Neville-t – haladt lassan az ajtó felé, ahogy gondolataiba
merülve válaszolt. – Beszélnem kell vele.

- Üljön le azonnal! – utasította a lányt. – Nem fogja elhagyni a szobát addig,

amíg be nem fejezzük a megbeszélést.

Hermione összeszűkítette a szemét.

- Hogy mer úgy beszélni velem, mintha tizenkét éves lennék? – mondta
mérgesen. – Majdnem huszonnégy vagyok, többé nem az ön diákja, és ha
megbocsájtja, uram, Neville érzései valamivel fontosabbak nekem, minthogy
magát idegesítsem – nyitotta ki az ajtót.

- Muszáj nekünk minden beszélgetést veszekedéssel befejezni? – húzta össze a

szemét Piton dühösen.

- Nagyon úgy fest – válaszolta a lány, és ismét bevágta maga mögött az ajtót.

A férfi megrázta a fejét, ahogy az ajtóra bámult. Már olyan közel volt hozzá,
hogy megszabaduljon a két legkényelmetlenebb kötelességétől, de a lehetőség
kicsúszott a kezéből. Tényleg ő volt a legidegesítőbb boszorkány, aki valaha az
útjába akadt.
 ***

Hermione lerohant a lépcsőn a klubhelyiségbe. Berontott az ajtón, és őrültként

nézett körbe a helyiségben. Tulajdonképpen az egész csoport ott volt. Padma
felnézett rá, miközben Katie Bell-lel beszélgetett.

- Hermione? Minden rendben?

Hermione hevesen bólintott a szobát pásztázva tekintetével. Pillantásával végre

megtalálta Neville-t, aki megpróbált észrevétlen maradni a könyvespolc melletti
fotelben. Felismerve, hogy a szobában mindenki őt nézi, Hermione odament a
foteléhez, és suttogóra fogta a hangját.

- Neville, beszélnünk kell – mormolta megsajnálva a fiút, amiért az szándékosan

kerülte a tekintetét. A fiú bólintott, és az arca már skarlátvörös volt zavarában. –
Találkoznál velem a parkban tíz perc múlva? – kérdezte gyengéden. – Csak
szeretném megmosni a kezem a liszttől, mielőtt megyek – tette még hozzá.
Igazából nem érdekelte a keze tisztasága, csak nagyon szerette volna megőrizni
Neville titkát, ezért úgy vélte, jobb, ha külön hagyják el a házat.

Neville ismét bólintott, és esetlenül felemelkedett a helyéről. Kerülve Padma

kíváncsi tekintetét Hermione elhagyta a szobát, és egyenesen az emeleten lévő
női mosdóba sietett. Belenézett a tükörbe; a haja kócos volt, és még mindig
lisztes volt az orra. Benedvesített egy papír törlőt, és égő arcára szorította
igyekezve nem teljesen tönkretenni a sminkjét. A rokonszenv és a félelem érzete
éledt fel benne Neville iránt, ahogy arra gondolt, mit kell majd mondani a
fiúnak. Egy pillanatra elbizonytalanodott tervei miatt. Végig kellett volna vinnie
a hivatalos visszautasítási eljárást, és annyiban hagyni? Nem… magyarázattal
tartozott neki. Rettenetesen szerette volna megtudni azt is, hogy a fiú miért tette.
Egy hajgumival összerendezte a haját, és sietve megtörölte a kezét, majd
elhagyta az épületet, mielőtt bárki megakadályozhatta volna.

Amikor elérte a Belgrave tér közepén lévő parkot, Neville-t az egyik padon ülve
találta. Igazán remélte, hogy ez nem a barátságuk végét fogja jelenteni; közelebb
ment hozzá és leült mellé. A fiú feszengve babrálta karórája szíját még mindig
kerülve a tekintetét.

- Miért csináltad ezt, Neville? – kérdezte csendesen.

A fiú összeszorította száját, és vállat vont.

- Úgy gondoltam, egy próbát megér. Mindig nagyon kedves voltál velem;
mindig bátorítottál. Azt hittem… azt hittem, talán nem utasítanál el teljesen.

Hermione a karjára tette a kezét. Végre összeszedte a bátorságát, hogy a

szemébe nézzen.

- Neville, természetesen nem utasítalak el teljesen. Én nagyon-nagyon kedvellek,

és ez mindig így volt. Csak nem hiszem, hogy ez elég alap lenne egy
házassághoz, érted?

A fiú mélyet sóhajtott, és a fejét csóválta.

- Milyen alapom lehetne egy házasságra itt bárkivel is? – kérdezte fejével a
Belgrave ház felé intve. – Feltételezem, hogy visszautasítottad.

Hermione látta a szemében a bizonytalanságot és a boldogtalanságot, és hirtelen

szánalmat érzett iránta.

- Neville, persze, hogy visszautasítottam. Rengeteg tiszteletre méltó

tulajdonságod van, és valakinek biztosan csodálatos férje leszel, de nem nekem.
Túl különbözőek vagyunk, Neville. Mi egyszerűen nem illünk össze. Hát nem
látod?

- Úgy érted, hogy te okos vagy, míg én hülye. Te csinos vagy, én unalmas. Te
népszerű vagy, én nem.

- Ne butáskodj! Most csak duzzogsz. Tudod, hogy okos vagy, elvégre most
kaptál munkát a Roxfortban, nem? Egyáltalán nem vagy unalmas; és mikor
voltam én népszerű?

Neville megdörzsölte az orrnyergét.

- Bocsáss meg. Csak teljesen magam alatt vagyok. Gyűlölöm ezt az egész
házassági helyzetet. Nekem nem kell egy átkozott feleség.

Hermione még soha nem látta ennyire depressziósnak a fiút.

- Neville, mi történt veled? Mindig emlékezni fogok arra az éjszakára, amikor

átmentünk az alagúton a Szárnyas Vadkanból a Szükség Szobájába. Más voltál,
annyira bátor, annyira magabiztos. Szembeszálltál Voldemorttal, te ölted meg a
kígyóját Griffendél kardjával, az isten szerelmére! Ha valakiről elmondható,
hogy igazi griffendéles, akkor az te vagy, Neville Longbottom. Hová tűnt ez a
bátorság?

Neville ismét vállat vont, de aztán hirtelen elvigyorodott, és a lány felé fordult.

- Voldemort és Nagini közel sem tűntek olyan szörnyűnek, mint feleséget találni.

Mindketten felnevettek.

- Megbocsátod, hogy visszautasítottalak? – kérdezte Hermione.

- Hát persze – mosolygott rá Neville. – Ne haragudj, hogy a megkérdezésed

nélkül csináltam; nem tudom, mi ütött belém.

Hermione félénken megölelte, de örült, hogy minden rendben van kettőjük

között.

- Ez maradjon köztünk, Neville. A többieknek nem kell tudniuk.

- Köszönöm, Hermione – mondta megkönnyebbülten. – Hálás vagyok érte.

Padmának elmondod?

- Nem – ígérte meg a fejét rázva. – Te még Padma előtt a barátom lettél, és ez a
te dolgod. Nem fogom elmondani senkinek, hacsak te nem akarod, hogy
megtegyem. Egyébként – tette hozzá vigyorogva – nem hiszem, hogy
bármelyiküknek is tudni kellene. Hannah napok óta figyel; nem akarjuk, hogy
visszakozzon.
- Komolyan mondod? – húzta fel a szemöldökét Neville.

- Aha – bólintott. – Már kiszúrtam néhányszor. Sőt, ami még jobb, Susan
mesélte, hogy Hannah reméli, hogy kap egy könyvtáros-segédi állást a
Roxfortban.

Neville egy pillanatig reménykedve nézett rá, amíg kerek arcát el nem öntötte a
szomorúság.

- Mi van Lunával, Neville? – kérdezte a lány, megértve a változást.

- Úgy döntött, hogy világot akar látni, hogy megkeresse mindenféle nem létező
teremtmény összes változatát – mondta. – Egy ideig írt, de fogalmam sincs, hogy
merre járt az elmúlt két évben. Legutóbb úgy hallottam, Tibetbe ment jetit
keresni.

- Gondolhattam volna – kuncogott Hermione. – Ti ketten valamikor, tudod…

- Jártunk-e? – kérdezte Neville. – Nem… Soha. Bár teljesen bele voltam

bolondulva. Még most is. Tudom, hogy ő csak úgy gondolt rám, mint legjobb
barátjára, de azt nem hiszem, hogy tetszettem volna neki vagy valami.

- Szerintem igen – mondta Hermione. – Csak nem hiszem, hogy… nos,

megfelelően fejezte ki magát.

Mindketten elnevették magukat.

- Miért nem mentél vele, Neville? Miért nem mész egyszerűen utána, és keresed
meg, ha így boldogtalan vagy?

- Nem tehetem, Hermione. Nem hagyhatom el Angliát.

- Már miért ne tehetnéd? Elmehetsz mindenféle egzotikus mágikus növényt

keresni.

A fiú kínlódó tekintettel fordult felé.

- És hagyjam itt a szüleimet? – kérdezte erőtlenül. – A nagymamám sem lesz
már fiatalabb; nem hagyhatom rá teljesen a gondozásukat. Minden héten
meglátogatom őket; minden vasárnap. Ki látogatná őket, ha én elmennék?

Hermione hirtelen nagyon ostobának érezte magát. Majdnem megfeledkezett

Neville szüleiről; soha nem említette őket, mióta találkoztak vele a Szent
Mungóban, amikor Arthur Weasleyt látogatták meg. Milyen szívszorító élet
jutott szegény Neville-nek.

- Anya nincs túl jól – folytatta a cipőire nézve. – Tavaly kétszer kapott
tüdőgyulladást. Tudom, hogy igazából azt sem tudja, hogy ki vagyok, de
képtelen vagyok itt hagyni; olyan boldognak tűnik, amikor látogatója van.

- Sajnálom, Neville – kért bocsánatot a lány. – Meggondolatlanság volt tőlem,

hogy azt várjam, csak fogd magad és menj el. Persze, hogy nem hagyhatod el
őket.

- Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy buta kisgyerek, Hermione – rázta a
fejét Neville. – Tudom, hogy mindannyian veszítettünk el olyanokat a
háborúban, akiket szerettünk, de így talán még rosszabb, hogy így látom a
szüleimet. Nem gyászolhatom őket, mivel még velünk vannak, mégis
tulajdonképpen mindig is árva voltam. – Mélyet sóhajtott, és felkelt a padról. –
Csak rátok nézek itt a Belgrave házban, és mind olyan boldognak tűntök, élettel
telinek. És én csak Luna Lovegoodra tudok gondolni és arra, hogy nincs kiút
ebből a helyzetből.

- Annyira sajnálom, Neville. Remélem, hogy meg fog oldódni a dolog, és

kívánom, hogy találd meg a boldogságot, mert ha valaki, hát te megérdemled –
mondta Hermione szerencsétlenül. – Tényleg megbocsátod, hogy
kikosaraztalak?

- Persze – mondta mosolyogva. – Én sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe

hoztalak. – Az órájára pillantott. – Jobb, ha megyek – közölte. – Megígértem a
nagyinak, hogy elviszem vásárolni.

Egy rövid intéssel elköszönt, elhagyta a parkot, egyedül hagyva Hermionét

elcsodálkozva a tényen, hogy ő volt az első jelölt, aki házassági ajánlatot kapott,
de most még zaklatottabbnak érezte magát, mint eddig.
4. Fejezet – Az ő őzsutája

Te, a hótól hajlott bürkök felett húzódó Fehér ég,

Nem láttad az agancsos bakot sutájával alkonyat idején
Állni az almakertben? Én láttam őket. Láttam őket indulni sietvén,
Farkukat felcsapva, kecsesen elnyúló hosszú szökkenés
A kőfalon át a hótól hajlott bürkök közé.

Most itt fekszik, havat forral a lángoló vér.

Mily meglepő dolog a halál, térdre kényszerít, s agancsával hajt fejet

A bak a hóban.
Oly különös ez – mérföldnyire már, meglehet,
A nehéz bürkök alatt, ahogy a pillanatok telnek
Kissé átvállalva terhüket, a hópelyheket hullni hagyva -
Óvatosan pillant ki a suta szeméből az Élet.

Edna St. Vincent Millay – Bak a hóban

Saját fordítás

***

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Hermione visszautasította Neville házassági
ajánlatát. A fiú egy-két napig meglehetősen rosszkedvűnek tűnt, de aztán ismét
felvidult. Hermione ezt a javulást annak tulajdonította, hogy Neville végre
észrevette Hannah Abbott felé irányuló elragadtatott pillantásait. Úgy gondolta,
Neville és Hannah sokkal inkább összeillenek; mindketten elég csendesek és
visszahúzódóak voltak, és ami még fontosabb, szeptembertől mindketten a
Roxfortba költöznek. Nagyon aggódott Neville-ért, miután a parkban beszéltek;
megkönnyebbült, amikor látta, hogy a fiú egy másik jelölthöz vonzódik.
Nem Neville volt az egyetlen a csoportban, aki vonzódni kezdett valakihez. A
kis Demelza Robbinst folyamatosan Dennis Creevey társaságában látták.
Hermione örült nekik; ők voltak a legfiatalabb jelöltek, és úgy tűnt, őszintén
kedvelik egymást. Csak egy párt látszott elkapni a viharos szerelem: Padmát és
Deant. Kezdeti aggodalma ellenére Hermionének el kellett ismernie, hogy
tényleg összeillő párost alkotnak. Igazából nem tudta megmagyarázni –
egyszerűen csak passzoltak. Jól néztek ki együtt, sok közös volt bennük, és
mindketten hihetetlenül jó pitét tudtak sütni. Most már nyíltan fogták egymás
kezét a klubhelyiségben is, és bármelyik pillanatban lehetett számítani az
eljegyzésükre. Hermione alig várta, hogy túl legyenek rajta; ha még egyszer meg
kellett volna hallgatni, hogy Dean szemei milyen csodásak, meg kellett volna
fojtani a legjobb barátnőjét.

Hétfőn reggel ő érkezett elsőként a Belgrave Házba. Miután töltött magának egy
csésze teát, leült a klubhelyiségben a kedvenc foteljébe a Reggeli Prófétával,
amit mohón böngészett át álláshirdetések után kutatva. Behívták egy felvételi
beszélgetésre a Szent Mungóba a Bájitalkészítő állással kapcsolatban, de nem
volt meggyőződve róla, hogy ez az a munka, amit keres. Két nappal korábban
Ginnyvel ebédelt, és kiderült, hogy talán a Misztériumügyi Főosztályon lenne
néhány megfelelő állás. Ez mindenképpen vonzóbb volt, mint a Szent Mungóban
kutyulgatni a tengernyi Erősítő főzetet.

Épp befejezte az Azkaban felújítására tett ajánlatról szóló cikk olvasását, amikor
megérkezett Draco azzal a másik mardekárossal, akinek a nevét még mindig
nem tudta felidézni. Ez volt az első alkalom, hogy a klubhelyiségben látta a
névtelen férfit; általában a legtöbb óra után azonnal elinalt, ráadásul az előző
héten nem is vett részt mindegyiken. A haja középbarna volt, és hétköznapi
módon, kicsit hosszúra hagyva viselte. Magas volt és vékony, jóval
száznyolcvan centi felett, az arca sápadt és beesett, a tekintete sötét, tűnődő. Már
csak hallania akarta, hogy milyen hangja van. Draco elvigyorodott, amikor
meglátta, és a fotel karfájára telepedett.

- Hogy vagy ma reggel, napsugaram? – kérdezte vontatottan.

- Remekül, köszönöm – kuncogott Hermione. – Egyáltalán nem tudlak

komolyan venni, Draco.
- És nem is kell – felelte a fiú. – Csak ezt tartsd is észben – tette hozzá
titokzatosan.

- Mi a fenét akar ez jelenteni? – kérdezte a lány ledermedve.

- Majd meglátod – mosolyodott el gúnyosan Draco. – Remélem, nem leszel

nagyon pipa rám.

- Mire készülsz? – Hermione döbbenete tovább mélyült. – Miért lennék pipa

rád?

- Minden ki fog derülni délután. Csak egy kicsit fel akartam pörgetni az
eseményeket; kezd borzasztóan unalmassá válni itt minden. Úgy értem… Már
negyedik hete vagyunk itt, és még senki nem tett ajánlatot – mondta a fejét
csóválva.

Hermione összepréselte az ajkait, miközben örült, hogy nem mondta el senkinek,

hogy Neville ajánlatot tett neki.

- Mit akarsz csinálni?

- Türelem, Granger. – Draco megpaskolta az orrát. – Minden világos lesz. Csak

ígérd meg, hogy mindenkinek elmondod, amikor megtudod. Így az én kis tréfám
eléri a célját.

- Milyen sunyi alak vagy te – forgatta meg Hermione a szemét. Egy pillanatra
elhallgatott, és intett Hannah-nak, Susannek és Katie-nek, ahogy beléptek a
szobába. – Draco – súgta a fiúnak –, ki az a srác, aki veled jött ma reggel?
Tudom, hogy a Roxfortba járt, de nem emlékszem a nevére.

- Azt hittem, te mindent tudsz, Granger – húzta fel meglepetten a szemöldökét. –

Theo az… a mi évfolyamunkra járt.

- Theo? Úgy érted Theodore Nott? – Hermione nem tudta elhinni, hogy nem
ismerte fel korábban.
- Egész tűrhetően néz ki, csak szerintem kicsit szégyenlős – bólintott Draco.

- Másképp néz ki – mondta Hermione, ahogy a szoba másik végében lévő fiút
figyelte. – Nem emlékszem, hogy ott lett volna valamelyik RAVASZ-órámon.

- Mert nem is volt ott. Nem jött vissza a Roxfortba a háború után, és
magántanárnál tette le a RAVASZ-vizsgákat. Anyám és az ő anyja barátnők. Azt
hiszem, igazán jól sikerültek a vizsgái… átkozottul okos. – Theodore felé fordult
egy pillanatra, aki még mindig elkülönülve ült a szoba egyik távoli sarkában egy
könyv mögé bújva. Homlokráncolva fordult vissza Hermionéhez. – Milyen
óránk lesz ma, Granger? – kérdezte.

- Családjog – válaszolta.

- Ne! – hajtotta a kezébe az arcát Draco tettetett szenvedéssel. – Ki nem állhatom

azt az unalmat.

- Nem olyan rossz az – kuncogott Hermione. – Egyébként én úgy tudtam, hogy

te tanultál mágusjogot.

- Igen – felelte –, négy fájdalmasan hosszú évig. Pontosan ezért nem akarom
tovább nyújtani a szenvedést.

Hermione csak mosolygott, és Theodore Nottot figyelte a szoba másik végében.

Draco végül otthagyta, hogy beszélgessen Pansyval, és bár majdnem húsz percig
figyelte, Theodore egyszer sem emelte fel a tekintetét a könyvről. Töprengve
indult el az órájára.

***

A Családjog pontosan olyan unalmas volt, mint amilyennek Draco leírta.

Valójában a Házasság előtti tanácsadás kivételével a legtöbb órájuk unalmas
volt, és bogaras, idős varázslók és boszorkányok tartották őket. Hermione
sejtette, hogy ezeket az órákat csak azért találták ki, hogy így kényszerítsék a
jelölteket egymás közelébe ahelyett, hogy más értelmesebb módon járultak volna
hozzá eljövendő házasságukhoz.

Délután négy óra volt, amikor ő és Padma elnyúltak a Belgrave park gyepén,
hogy élvezzék a szikrázó napsütést. Tökéletes, felhőtlen augusztusi nap volt, és
Hermione kezdte elhinni, hogy lehetnek rosszabb dolgok is a világon, mint
férjkereséssel tölteni a nyarat.

- Hová tűnt Dean? – érdeklődte barátnőjétől. – Az óra után teljesen felszívódott.

- Vásárolni ment – felelte Padma vigyorogva.

Hermione felült, és a kezével elárnyékolta a szemét.

- Hogy érted, hogy vásárolni ment? És miért vigyorogsz ilyen bárgyún? –

kérdezte, és ő is ugyanolyan bárgyún kezdett vigyorogni.

Padma is felült, keresztbe tette a lábát, és képtelen volt letörölni a mosolyt az

arcáról.

- Elment gyűrűt venni – suttogta.

Hermione szeme elkerekedett az örömtől, mielőtt átölelte volna Padmát, és

elégedettem felsikkantott.

- Annyira, de annyira örülök nektek!

- Köszönöm! Olyan izgatott vagyok… Én tényleg, igazán kedvelem őt –

áradozott boldogan. – Őszintén mondod, hogy örülsz nekünk? Én azt hittem,
hogy te nem bízol benne igazán.

- El kell ismernem, hogy az első héten haboztam kissé – rázta a fejét Hermione
még mindig fültől fülig vigyorogva. – Azt hittem, csak azért érdeklődsz iránta,
mert olyan jó barátságban van Seamusszel és Parvatival. De tévedtem; ti ketten
tényleg nagyon összeilletek. Teljesen izgatott vagyok miattatok.

Ismét megölelték egymást, majd Padma elégedetten sóhajtott.

- Mondtam neki, hogy én nem erőltetem ezt az egész jegygyűrű-dolgot, de
ragaszkodott hozzá – magyarázta. – Rendesen szeretne megkérni: letérdelve meg
minden. Aztán szeretné a szüleim beleegyezését kérni, mielőtt beadja a hivatalos
kérelmet. Csütörtökön a rokonaimmal vacsorázunk, szóval szerintem pénteken
lesz hivatalos a dolog.

- Ez csodálatos – mondta Hermione. – Szerintem ti lesztek az első boldog, ifjú

pár, hacsak Dennis és Demelza meg nem előznek titeket.

- És veled mi a helyzet? – kérdezte Padma. – Szerintem Michael Corner

érdeklődik irántad… tulajdonképpen felfal a tekintetével.

- Valójában már én is észrevettem párszor, hogy bámul – kuncogott Hermione –;

bár ne tenné… egyenesen kínos. – Összehúzta a szemöldökét. – Hízelgő, hogy
érdeklődik irántam, de nem tudom… egyáltalán nem vonzódom hozzá.

Abbahagyták a beszélgetést, amint meglátták, hogy Katie Bell belép a parkba, és

sürgetően néz körül őt keresve. Miután kiszúrta őket, egy apró integetés
kíséretében sietve indult el feléjük.

- Hermione – mondta kissé zihálva. – Piton professzor látni akar. Azt mondta,
sürgős.

- Mivel érdemeltem ezt ki? – nyögte Hermione talpra állva. – Nem terveztem
találkozni vele holnapig. Nem mondta, miről van szó?

Katie megrázta a fejét, és mindhárman elindultak vissza a Belgrave Házhoz.

Amikor odaértek, Katie és Padma a klubhelyiségbe mentek egy elsuttogott „sok
szerencsét”-tel, és Hermione elindult felfelé a lépcsőn az Összekötő Irodába.
Kíváncsisággal telve kopogott az ajtón, és lépett be a szobába.

Perselus Piton az ajtónak háttal állt az ablakból kémlelve a lenti utcát.

- Látni kívánt? – kérdezte szándékosan megfeledkezve a titulusáról.

Visszafordult, hogy ránézzen, majd kurtán biccentett.

- Üljön le, Miss Granger – morogta, visszaterelve figyelmét a külvilág felé.

Hermione leült, és utálta, hogy a férfi minden találkozást ezzel az elhúzódó

csenddel indít, amivel szándékosan kényelmetlen helyzetbe hozza azzal a céllal,
hogy ő uralja majd a beszélgetést. Meglepetésére a férfi váratlan gyorsasággal
tért a tárgyra.

- Van tudomása arról, hogy újabb kérelmet adtak be önért, Miss Granger? –
kérdezte visszatérve a székéhez.

Hermione meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Nem – motyogta, és derekasan próbálta palástolni meglepettségét. –

Természetesen nincs.

- Van valami ötlete, hogy a kérői miért látszanak vonakodni attól, hogy
közeledjenek önhöz, mielőtt hivatalosan megkérik a kezét?

- Azt akarja mondani, hogy megközelíthetetlen vagyok? – kérdezte a lány

meglepetten. – Vagy csak annyira rémisztő talán?

- Egyiket sem mondtam – felelte. – Csupán kíváncsi vagyok, hogy miért kapott
két kérelmet is úgy, hogy nem volt előzetesen tudomása róla.

Minden további szó nélkül elővett egy szerződést az asztalán lévő dossziéból.

- Draco Malfoy kérelmet adott be a kezéért ma kora délután.

- Nem mondhatja komolyan! – motyogta, ahogy zsibbadt ujjakkal nyúlt a

pergamen után.

- Azt hiszem, tudja, hogy ritkán tréfálok, Miss Granger. – Figyelte a lányt, ahogy
felvette a szerződést és átnézte az első oldalt. Őszinte kétkedése nyilvánvaló
volt.

Hermione hitetlenkedve olvasta a neveket a pergamenen. Először Neville, és

most Draco – képtelen volt megérteni. Visszagondolt a Dracóval való kora
reggeli beszélgetésére a klubhelyiségben, és elöntötte a felismerés.

Piton figyelte, ahogy értelmezi a lánykérést. Töprengő homlokráncolása hirtelen

felismerésbe váltott, amit széles mosoly követett. Legnagyobb meglepetésére a
lány nevetni kezdett.

- Úgy gondolja, hogy ez vicces? – vetette oda.

A lány egy percig még folytatta a nevetést.

- Igen – válaszolta kihívón tovább mosolyogva. – Ezt pontosan viccnek szánták.

Ez egy tréfa.

- Miért lenne tréfa? – morogta, és ébenszín szeme bosszúsan csillogott.

- Draco csak fel akarta pörgetni a dolgokat egy kicsit – magyarázta ismét
felnevetve. – Tudja, senki nem tud Neville kérelméről. Draco úgy érezte, hogy
kezdenek a dolgok unalmassá válni, így nyilván vicces ötletnek gondolta.

- Azt akarja mondani, hogy Draco szándékosan rabolta az időmet azzal, hogy
idejött, és bizonygatta, hogy feleségül akarja venni magát?

- Attól tartok, igen – bólintott Hermione mosolyogva. – Ma reggel szólt, hogy ne

vegyem komolyan; nyilván erre célzott.

Piton szeme bosszúsan szűkült össze. Az egy dolog volt, hogy fárasztó
griffendélesek társaságában volt kénytelen tartózkodni; viszont teljesen más
dolog volt, hogy egy korábbi mardekáros bolondot csináljon belőle. Istenre,
ezért még megfizet az ifjú Malfoy!

- Be kell vallanom – mondta nyájasan, hogy ne árulja el haragját –,

meglepődtem, amikor előállt a kérelemmel.

- Igazán? – felelte csipkelődve. – Talán jobban meglepné, hogy Draco és én

igazán jó barátokká váltunk.

- A barátság egy dolog, Miss Granger. A Malfoy család tagjává válni merőben
más dolog.

Hermione olyan dühöt érzett a férfi szavai nyomán, hogy egy pillanatra
elgondolkodott, hogy elfogadja Draco ajánlatát, csak hogy idegesíthesse a férfit.
Ehelyett mélyet sóhajtva előrehajolt, és az előtte álló mahagóni asztalra
könyökölt.

- Miért utál engem ennyire, professzor? – kérdezte csendesen.

- Az utálat elég erős kifejezés, Miss Granger – vonta fel a szemöldökét. – Nem
utálom magát.

- Abból, amit hallottam – folytatta, és igyekezett megelőzni, hogy a hangja

megremegjen –, az összes többi jelölttel, még Neville-lel is, tisztelettel
viselkedik. Miért nem lehet ezt a figyelmességet rám is kiterjeszteni?

- Soha nem volt szándékomban tiszteletlenül viselkedni magával. Bizonyára

megtanulta az évek alatt, hogy én kellemetlen ember vagyok – mondta összevont
szemöldökkel.

- Nem azt várom öntől, hogy kellemes legyen; csak annyit várnék, hogy
ugyanazzal az udvariassággal kezeljen, mint a többi jelöltet. – Egy pillanatra
rábámult, ahogy megpróbálta értelmezni a fekete szemekben megjelenő
kifejezést. – Azért gyűlöl, mert megmentettem az életét?

Piton néhány percig csak nézte, majd visszaült a székébe.

- Arra próbál burkoltan célozni, hogy nem akartam élni? Vagy esetleg arra, hogy
azért neheztelek, mert az adósa vagyok?

- Mondja meg ön – vont vállat a lány.

- Boruljak földre maga előtt hálából? – kérdezte vontatottan.

- Ezt úgy veszem, hogy azért utál, mert nekem köszönheti az életét – forgatta a
szemét Hermione rosszallóan.
- Értelmezze, ahogy akarja – mondta összefűzve az ujjait. Tekintete visszatért az
asztalon lévő mappához. – Hivatalosan visszautasítja Mr. Malfoy kérelmét?

- Igen – válaszolta határozottan. – Elmehetek?

- Elmehet. – A férfi meg volt lepődve, hogy az engedélyét kérte.

A lány elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a szobából, a férfi ismét
megszólalt.

- Mielőtt mindenképp bevágná az ajtómat, Miss Granger, kérnék egy

szívességet. Megmondaná Mr. Malfoynak, hogy azonnal szeretnék vele
beszélni?

Az igenlő válasz után, csak hogy idegesítse, a lány olyan óvatosan csukta be az
iroda ajtaját, ahogy csak tudta.

***

Piton fintorgott; alig csukódott be mögötte az ajtó, őt elöntötték annak a

reggelnek a kéretlen emlékei, amikor megmentette az életét. Több oka is volt,
hogy nehezteljen Hermione Grangerre.

Nem emlékezett, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Nagini megharapta, érzett
volna fájdalmat. Mindig úgy idézte fel, mintha kívülálló lenne; pontosan fel
tudta eleveníteni azt a kellemetlen érzést, amikor az átkozott kígyó fogai a
nyakába mélyedtek, még ha akkor nem is érzett fájdalmat. Ahogy térdre rogyott,
két érzelem viaskodott benne. Az első a sokk volt –sokk a végzet miatt, ami
utolérte. Milyen ironikus halál, gondolta: a Mardekár feje a házat jelképező
teremtmény miatt bukik el. A döbbenet helyét hirtelen átvette a pánik. Az utolsó
feladata az lett volna, hogy figyelmeztesse Harryt, hogy fel kell áldoznia magát a
Sötét Nagyúr halandóvá tételének érdekében, de hibázott. Mielőtt földet ért
volna, már érezte, ahogy a méreg megtámadja az idegrendszerét. Megbukott a
feladatban; cserbenhagyta Lilyt.
Amikor Harry Potter hirtelen felbukkant előtte, kíváncsi volt, hogy vajon a
méreg okozta-e a hallucinációt. Utolsó erejével még előrenyúlt, hogy
megragadja a látomás-fiút az ingénél fogva. Gyorsan elhaló ujjai fogást találtak
az anyagon: ez nem lehet puszta jelenés – az előtte térdelő fiú nagyon is
valóságos volt. A zöld szemekbe fúrva tekintetét, amik hét éven át gúnyt űztek
belőle, azt akarta, hogy Lily fia megértse, mit kellett tennie, ahogy átadta az
emlékeit. Homályosan érzékelte Hermione Granger jelenlétét a háttérben, és
hirtelen hálás volt az eszéért, ahogy látta elővarázsolni és Harry kezébe nyomni
egy üvegserleget. Ahogy Harry begyűjtötte az utolsó emlékét is, érezte, ahogy
testének izmai megadják magukat a méreg erejének. Egy utolsóként elsziszegett
utasítással a fiúnak, akinek a védelmére esküdött, belenézett azokba a zöld
szemekbe, amik annyira emlékeztették Lilyre. Elérte a teljes bénulás. A keze a
padlón koppant, és még pislogni sem volt képes.

Aztán a trió otthagyta, és abban a hitben, hogy csak percekre van a haláltól,
fogyatkozó tudatában őrizte azoknak a meglepő szemeknek a képét, rádöbbenve,
hogy ez az utolsó dolog, amit életében lát. A percek lassan teltek, és még mindig
nem halt meg. Ahogy a sokk fokozatosan elmúlt, elkezdődött a fájdalom. A
méreg csak a mozgatóidegekre hatott; a szenzoros idegrendszert elkerülte, és az
égető fájdalom, ami a nyakától kiindult, könnyedén versenyre kelhetett volna a
Cruciatus átokkal.

A percek órákká váltak, és a lényét szorító kínzó haláltusa homályán át hevesen

a halálért imádkozott. Végül, ahogy a hajnal beköszöntött, a légzése nehézkessé
vált, és örömmel vette a közeledő eszméletlenséget. Érezte, hogy ködfátyol veszi
körbe; sűrű, hömpölygő köd kavargott sajgó teste körül. Hirtelen felült az
enyhén lengedező, friss, könnyű szellőben. Őszinte csodálkozással nézett a
kezeire; ismét képes volt mozogni, és a fájdalom eltűnt. A tárgy, amin ült,
mozgathatónak látszott. Tovább vizsgálva, megdöbbenve ismerte fel, hogy egy
hinta. Ahogy körülnézett, a köd kicsit tisztulni kezdett, felfedve egy csúszdát és
egy libikókát. Arra is alig volt képes, hogy a sötét levegőn keresztül
megkülönböztesse a távoli városképet uraló hatalmas kéményt. Hirtelen
pontosan tudta, hogy hol van: a Fonó sorhoz közeli régi játszótéren.

Tőle balra reccsent egy gally, ami azonnal megragadta a figyelmét. Azonnal
éberré válva hallotta meg a felé közeledő lépések hangját. Kezét a talárjába
csúsztatta, és elszörnyedve fedezte fel, hogy nincs meg a pálcája.
- Nem lesz szükséged a pálcádra velem szemben, Perselus Piton – morogta egy
gyomorszorítóan ismerős hang.

Lily Evans lépett ki a ködből, ami elillant, ahogy közeledett. Falta a látványt,
szinte itta az arc minden részletét, amit oly sok éve vágyott látni. Pontosan úgy
nézett ki, mint amikor meghalt: egy húszas éveinek elején járó nő. Egyszerű
ruhát viselt: farmert és fehér lenvászon inget. Fényes, sötétvörös haja ugyanúgy
keretezte a kábító smaragdszín szemeit, és még ennyi év után is elakadt tőle a
lélegzete. Leült a mellette lévő hintára, és tekintete egy pillanatra sem szakadt el
az övétől.

- De te meghaltál – suttogta a férfi.

- Igen, meg – értett egyet mosolyogva.

- Akkor… én is meghaltam? – kérdezte homlokráncolva.

- Talán igen… Talán nem… – vont vállat, és mosolya elbizonytalanodott egy

kicsit. – Köszönöm, hogy megmentetted a fiam, Perselus.

- Él?

- Igen, él – bólintott a nő. – Voldemort megölte, de mégis él – motyogta, oldalra

billentve a fejét. – Mi a helyzet veled, Perselus? Az életet választod?

- Választhatok? – kérdezte a férfi zavartan.

- Igen, választhatsz – mosolyodott el ismét, és lelkesen bólintott.

- Meg akarok halni – felelte azonnal.

- Meg akarsz halni, amikor nem is éltél igazán? – kérdezte Lily összevont
szemöldökkel.

- Mi van ott, amiért élhetnék? – köpte a szavakat.

Könnyed, hitetlenkedő nevetést kapott válaszul.

- Minden ott van, amiért élni kell, Perselus. Most már szabad vagy; teljesítetted a
feladatod. Voldemortnak vége; Dumbledore-nak vége; az apád halott. Életedben
először te magad alakíthatod a sorsodat. Igazán szabad vagy – már én sem
vagyok.

Piton hátrahőkölt ettől a megjegyzéstől, de a nő arckifejezése barátságos maradt.

- Én öltelek meg, Lily – motyogta elkeseredetten.

- Voldemort ölt meg – javította ki a nő a fejét rázva.

- Akkor én ítéltelek halálra – mondta.

- Ami történt, megtörtént, Perselus – vont vállat Lily ismét. – Hibát követtél el;
az elmúlt hét évet a fiam nyomában töltötted, hogy ne essen baja. Lehetővé
tetted neki, hogy elpusztítsa a valaha élt leggonoszabb varázslót. Tekintsd
kiegyenlítettnek a tartozásod.

A férfi szétnézett maga körül, a játszótér romjain, ahol először szedte össze a
bátorságát, hogy megszólítsa a nőt, aki most mellette ült. Ha marad, akkor
biztos, hogy soha nem lenne az övé? Potter felesége, ezzel nem tud mit kezdeni.
Vonakodva fordította vissza kutató tekintetét a kedves arcra.

- Mindegy, hogy megyek vagy maradok – mondta elszoruló hangon –, te soha

nem leszel az enyém.

- Nem, Perselus, soha nem leszek a tied – válaszolta elszomorodó tekintettel. –

Valaha szerettelek, de te egy olyan utat választottál, amelyen én nem tudtalak
követni.

A férfi mélyet sóhajtott.

- Itt talán béke van – tűnődött el. – Odaát mi van a fájdalmon kívül?

- Oh, Perselus – mondta könyörgő hangon Lily. – Annyi minden van ott.
- Nekem, Lily? – kérdezte haraggal és önsajnálattal telve. – Nekem nincs senkim
odaát.

- Valaki vár rád odaát, Perselus – mosolygott titokzatosan a nő. – Még nem tudsz
róla, ahogy ő sem. Időbe fog telni. Csak emlékezz rá: a szerelem gyakran a
legvalószínűtlenebb helyeken és a legváratlanabb formában bukkan fel. Ha
visszatérsz, a boldogság végül rádtalál, Perselus.

Piton horkantott, majd elfordult tőle, nem kívánva elfogadni, amit mondott. Neki
ő kellett. Neki mindig ő kellett, de soha nem kapta meg.

Megértve, hogy mi körül forognak a gondolatai, Lily gyengéden megérintette a

karját.

- El kell engedned engem, Perselus. Minden újrakezdődik. Elégedettség vár rád,

de csak akkor, ha képes vagy elszakadni a múlttól.

- Hogyan tudok visszamenni? – kérdezte a férfi. – Halottnak kellene lennem…

Túl sok vért vesztettem. Hogyan menekülhetek meg?

Lily megint azzal a mindentudó mosollyal nézett rá.

- Már úton van a segítség – motyogta, ahogy felállt a hintából, és elé lépett. –
Eljött a döntés ideje.

- Mielőtt döntök, még árulj el nekem valamit – kérte. – Ez valóság? Vagy ez

csak a fejemben történik?

A nő felnevetett, és a szíve megugrott a hangra.

- Hát persze, hogy a fejedben történik, Perselus, de ez mi a csudáért jelentené,

hogy nem valóságos? – Kedvesen rámosolygott. – Maradsz? Vagy visszatérsz? –
kérdezte felajánlva neki kinyújtott kezét.

Piton a felkínált kézre nézett az ismerősen fehér, karcsú ujjakkal. Még mindig
nem hozta meg a döntést, de hozzá akart érni az ujjaival az övéhez, mielőtt
megfontolta volna a választ. Nem tudva, hogy menne-e vagy maradna, felé
nyúlt, hogy megérintse, amikor újra köd vette körbe. Egy másik ismerős hangot
hallott, ahogy a nevén szólítja.

- NEM! – kiáltotta, de a hang a torkára forrt, ahogy a fájdalom visszatért a

nyakába.

Ismét a Szellemszállás padlóján feküdt bénultan. Hermione Granger, éppen ő,

térdelt előtte őt szólongatva könnyáztatta arccal. A kín minden porcikáját átjárta.
Lily elment.

***

Mire Hermione Granger elérte a klubhelyiséget, alábbhagyott a Perselus Piton

iránt érzett haragja, és visszatért a Draco kis csínye miatti mulattató érzés.
Amikor elérte az első emeletet, felrántva a klubhelyiség ajtaját ott találta az
összes jelöltet.

- Draco Malfoy! – kiáltotta, kiszúrva a szőke fejet a szoba túlsó sarkában. –

Teljesen elment az eszed!

A szobában minden fej felé fordult. Draco arcán sugárzó mosoly terült szét.

- Mi a fene történt, drágám? – kérdezte vontatottan, kedvességével begyűjtve

egy homlokráncolást Blaise Zambinitől.

- Nagyon is jól tudod, mi történt – kacagta Hermione.

Padma Hermionéról Dracóra nézett zavart szemöldökráncolással csinos arcán.

- Mi folyik itt? – kérdezte.

- Megkérte a kezem, ez folyik – vigyorgott a barátnőjére vadul Hermione.

- Micsoda!? – visította Pansy Parkinson, aki olyan gyorsan állt fel a helyéről,
hogy az összes kávéját a szőnyegre borította.

Valójában a szobában az összes jelölt talpra állt, minden arcon teljes

meglepettség tükröződött.

- Komolyan mondod? – kérdezte Dean, aki épp visszatért a bevásárló-körútról.

Draco túldramatizálva a helyzetet a homlokához emelte a kezét.

- Így igaz – morogta túljátszott kínlódással. – Ma reggel beadtam a kérelmet.

Nem tudok tovább nélküle élni, és a szívtelen fruska lekoptatott.

- Miből gondolod, hogy lekoptattalak? – kérdezte Hermione tréfásan, felvont

szemöldökkel.

Draco arcáról eltűnt a mosoly.

- Potter szőrős golyóira – nyögte. – Csak nem elfogadtad?

- Talán igen… Talán nem – felelte, és igyekezett komoly arcot vágni. Nem
tehetett róla – kitört belőle a nevetés. – Persze, hogy nem fogadtam el, te
mardekáros idióta.

Draco teljesen megkönnyebbültnek tűnt. Nevetni kezdett.

- Jól rám hoztad a frászt, Granger – mondta, és magához ölelte a lányt.

A többi jelölt teljes zavarral nézett egymásra. Egy pillanat múlva Hermione és
Draco, még mindig kacarászva, elváltak egymástól.

- Potter szőrös golyóira? – kérdezett rá Hermione.

- Hát, tudod… – vont vállat Draco. – Tulajdonképpen legalább olyan híres, mint
Merlin, szóval… Miért ne?

Hermione erre csak megforgatta a szemét.

- Majdnem elfelejtettem – mondta hirtelen elkomolyodva. – Piton azonnal látni
akar.

- Dühös rám? – kérdezte a fiú szégyenlős vigyorral.

- Belekékült – bólintott Hermione.

Megfordult, hogy kimenjen az ajtón, de megtorpant, amikor Pansy utána szólt.

- Draco – szólt –, addig innen nem mész sehová, amíg el nem magyarázod, hogy
mi a pokol folyik itt!

- Nagyon egyszerű, hölgyeim és uraim – kezdte Draco a hallgatóságára

mosolyogva. – Már nagyon unatkoztam, és csak fel akartam pezsdíteni az életet
egy kicsit. A tavalyi jelöltek minden nap adtak be kérelmet az első hét után.
Legyen ez figyelmeztetés mindannyiótoknak! – magyarázta drámaian. – Ha
valaki megragadta a figyelmeteket, cselekedjetek most, amíg késő nem lesz! –
Egy színpadias meghajlással elhagyta a szobát.

A legtöbb jelölt felnevetett, és visszatértek félbehagyott beszélgetéseikhez.

Ahogy Hermione körbenézett a szobában, úgy tűnt, Draco tréfája elérte a célját.
Michael Corner teljesen idegesnek tűnt, Susan Bones aggódónak, és Neville
titokban Hannah Abbott felé pillantott. Tekintete a szoba hátsó részére siklott, és
elkapta Theodore Nott pillantását. Letette a könyvét, és határozottan őt figyelte.
Meglepetésére még rá is mosolygott. Viszonozta a mosolyt, és elpirult fürtjei
takarásában. Az addig egyébként is napsütéses nap váratlanul még ragyogóbbá
vált.
5. fejezet – Minden vágy kiderül

Jöjj velem, légy a kedvesem,

S mi felmutatunk majd minden örömet,
Mit adhat egy anyagilag átgondolt házasság
A huszadik században Krisztus után.
Egy helyes kis garzonban élünk majd,
Hol hely se lesz gyakorlatilag,
Egy cserép kaktusz lesz majd, mire felvág,
Meg egy rozsdás vízzel teli kád.
Esszük majd, csak alig ellenkezve,
Az olcsó ételt, minek magas a tápértéke
És nyeljük majd, szellemesen csevegve,
Jellegzetes borát az Olasz negyednek.

Emlékeztetjük egymást, hogy okosabb spórolni,

És a turkálóból fogunk majd öltözni.
Mérföldeket buszozunk nyaranként,
Hogy legyen helyünk egy unalmas matinén,
Minden vasárnap bolondozni fogunk
És majd a Central Parkban sétálgatunk,
S ezen nem túl távoli napok egyikén
Fellázadok, és átvágom a torkod én.

Ogden Nash – Szerelem a Demokraták idején (vagy a Republikánusokén)

Saját fordítás*

***

Perselus Piton a karórájára pillantott, majd töltött magának egy újabb csésze
kávét. Még egy órája volt pihenni, mielőtt a Belgrave Házban lett volna jelenése,
és teljesen ki akarta használni minden percét. Már félúton járt fárasztó
megbízásával, mint Házassági Összekötő Tiszt, és végre valahára a jelöltek
mutattak némi haladást. Előző pénteken két hivatalos lánykérést adtak be hozzá:
Padma Patil elfogadta Dean Thomas kérelmét, és Demelza Robins igent mondott
Dennis Creeveynek. Már csak tizenkét jelölt maradt, és nagy reményeket táplált,
hogy a jövőbeni hat páros is meglesz a hétvégéig.

Az egyetlen légy a levesben, már amennyire őt érintette, Hermione Granger volt.

Míg elismerte saját ellenszenvét a lánnyal szemben, azt még mindig nem értette,
hogyan találhatja néhány másik jelölt akár távolról is vonzónak. Talán a távolról
is vonzónak egy kicsit erős kifejezés volt; még neki is be kellett vallania, hogy
így, nőiessége teljében, már nem lehet rá azt mondani, hogy nem vonzó.
Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy a jelöltek közül bárki is hogyan tud
túllépni a benne rejlő bosszantó személyiségen, hogy az erősen kifogásolható
sörényéről már ne is beszéljünk. Teljesen biztos volt benne, hogy az egyetlen
esélye a házasságra most már csak Michael Corner lehet. Hiszen egyik
mardekáros sem akarhat tőle semmit, nem? Egyáltalán nem tudta elképzelni,
hogy Blaise Zambini élete hátralévő részére hozzáláncolja magát. Búsan
megcsóválva a fejét felkapta a Napjaink Alkímiája legfrissebb számát, és
elhatározta, hogy nem ragad le Hermione Granger ügyénél és házassági
lehetőségeinek ijesztő hiányánál.

Már negyed órája elmélyült az olvasmányában, amikor a felesége lépett be az

étkezőbe.

- Jó reggelt, Perselus – motyogta halvány mosollyal az arcán. – Remélem, jól

aludtál.

- Jó reggelt, Cordelia – pillantott fel az újságból. – Nagyon jól aludtam,

köszönöm – hazudta szemrebbenés nélkül, hálásan az elkülönített
lakosztályokért, ami megóvta, hogy a felesége szemtanúja legyen rendszeres
rémálmainak. – És te?

- Nagyon mélyen – válaszolta, ahogy helyet foglalt vele szemben.

Perselus a feleségét figyelte az asztal fölött, ahogy kifogástalanul manikűrözött

kézzel megvajazta a pirítósát. Nem volt igazán szép nő, de arisztokratikus
tulajdonságai és kifogástalan ápoltsága a szépség benyomását keltette. Ezen a
reggelen mugli-öltözetet viselt: bokáig érő gyapjúszoknyát és fehér selyemblúzt.
Rendkívül közel állt a családjához, és azokban a körökben, ahol mozogtak,
számos mugli művész, filozófus és tudós megfordult. Ennek következtében
gyakran részesítették előnyben a mugli szabászatokban készült ruhákat a
hagyományos varázslóviselettel szemben. Sötétbarna haját elegáns kontyba
tűzve viselte, és a fülében egyszerű gyöngy-fülbevaló díszlett.

Elmosolyodott, ahogy belekortyolt a teájába.

- Az a benyomásom, hogy nem igazán van ínyedre az új minisztériumi

beosztásod, Perselus.

- Elvártam egy bizonyos fokú érettséget a rám bízottaktól, tekintve, hogy már
nem hormonvezérelt kamaszok. Kiderült, hogy sajnos tévedtem – horkantotta.

Cordelia felnevetett. Több mint négyévnyi házasság alatt sokat tanult Perselus
Piton természetéről.

- Hallottam Draco Malfoy szórakoztató kis csínyéről. Meglepett, hogy nem

hoppanáltál azonnal Whiltshire-be, hogy tájékoztasd Luciust.

- Átfutott az agyamon, elhiheted – vicsorogta. – Veszélyesen közel jártam hozzá,

hogy valami igazán kellemetlen átkot küldjek Dracóra. – Elhallgatott, amíg
töltött magának egy újabb csésze kávét. – Hogy teljesen őszinte legyek,
megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy az egész csak beugratás volt; azt
hittem, a fiúnak elment az esze.

- Mi olyan ellenszenves neked a leendő partnerében? – kérdezte a felesége

eltöprengve.

- Az volt a benyomásom a Roxfortban, hogy gyűlöli Miss Grangert – vonta

össze a szemöldökét.

- Biztos vagyok benne, hogy az érzés kölcsönös volt, Perselus – mosolyodott el

önelégülten a nő. – Mindig nagyon kedveltem Narcissát, de Dracót mindig is
elviselhetetlenül unalmasnak láttam tinédzserként. Rettenetesen arrogáns volt.
Szó se róla, el kell ismernem, hogy mérhetetlenül sokat javult.

- Bizonyára változott a háború óta – vont vállat Perselus. – Még mindig

megdöbbent, hogy Miss Grangert akarta menyasszonyául választani.

- Mi bajod vele, Perselus? – kérdezte a nő felvont szemöldökkel. – Abból, amit

hallottam róla, egy intelligens ifjú hölgynek tűnik.

- Az egyik legidegesítőbb diákom volt, akit valaha tanítottam – csattant fel a

férfi a fejét rázva, majd ismét felkapta az újságját az asztalról.

A felesége rájött, hogy nincs értelme tovább boncolgatni a témát; Perselus Pitont
nem lehetett erőltetni, ha ő nem akarta.

- Volt valami eredménye az asszisztensi posztért folyó interjúknak? – érdeklődött

témát váltva.

- Tizenhét leendő segéd kapott időpontot interjúra; idióták egytől egyik –

grimaszolt, ahogy ismét felemelte a tekintetét az újságról az asszonyra. –
Meglehet, hogy az elvárásaim talán kicsit magasak, de nem szándékozom
csökkenteni a követelményeimet.

- Perselus, valószínűleg te vagy a legtürelmetlenebb ember, akivel valaha

találkoztam – mosolyodott el Cordelia.

- Tisztában vagyok vele. Nem találod megnyerőnek? – kérdezte önelégült

vigyorral, szarkazmussal átszőtt hangon.

A nő felnevetett, majd felállt az asztaltól egy vászonszalvétába törölve az ajkait.

- Fontolgatom, hogy a hétvégét Edinburghben töltöm a kunyhóban. Van

kifogásod ellene?

A férfi megrázta a fejét.

- Egyáltalán nincs – tette hozzá megerősítésként. – Egyedül mész?

- Igen – válaszolta mosolyogva. – Arra gondoltam, talán olvasok valamit. Este
találkozunk.

Piton vigyora visszatért, ahogy a felesége elhagyta a helyiséget. A nő vérbeli

mardekáros volt; a képessége, hogy a legártatlanabb arckifejezést felöltve
hazudjon, igazán csodálatra méltó volt. Átkozottul pontosan tudta, hogy nem
fogja egyedül tölteni a hétvégét.

***

Hermione türelmetlen várakozással mosolygott, ahogy fellépdelt a Belgrave Ház

lépcsőjén. Még nem volt kilenc óra, ami azt jelentette, hogy még volt egy órája
olvasgatni, mielőtt a Mágikus konyhaművészet órára kellett volna mennie. Volt
egy ősi szöveg az ellenszerkészítésről a klubhelyiség könyvespolcán, és
eltökélte, hogy befejezi még ezen a héten. Már a szoba felénél járt elégedetten
dúdolgatva, amikor észrevette, hogy szokatlan módon nem ő érkezett elsőként.
Látómezejének perifériáján mozgást érzékelt, és odafordulva a szoba túlsó
sarkában Theodore Nottot látta egy fotelben ülni, nyilvánvalóan elmerülve a
könyvében. Megállt.

- Jó reggelt – köszönt halkan, hirtelen zavarban érezve magát.

A fiú felemelte tekintetét a könyvről.

- Jó reggelt – válaszolta, és elpirult, ahogy ismét lehajtotta sötét fejét.

Nyugodtnak és higgadtnak akarva látszani, Hermione elvette a vágyott szöveget

a polcról, és töltött magának egy csésze teát az ezüst teáskannából, ami a hosszú
szoba közepén lévő asztalon állt. Egy újabb pillantást vetett Theodore felé, majd
bátran úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá a szoba távoli sarkában. A foteljének
bal oldalán egy kicsi, diófából készült asztalka állt, melynek szintén a bal
oldalán volt egy másik fotel. Csészéjét az asztalkára téve elfoglalta az üres
helyet, és kinyitotta a könyvét. Megkockáztatott egy újabb pillantást korábbi
évfolyamtársára, és meglepve fedezte fel, hogy William Shakespeare
összegyűjtött szonettjeit olvassa.

- Shakespeare-t olvasol! – kiáltott fel, képtelenül visszafogni magát.

A fiú ismét felnézett a könyvből, és még jobban elpirult.

- Igen, azt – motyogta. – Meglepettnek tűnsz.

Hermione korábban nem igazán hallotta beszélni. A hangja nem várt módon
gyengéd és lírai volt.

- Meg vagyok lepődve – igazolta. – Nem sok varázsló érdeklődik a mugli

irodalom iránt.

- Angol irodalmat tanultam az egyetemen – magyarázta a fiú.

A lány kíváncsisága felülkerekedett, és elfeledve kezdeti félénkségét előredőlt a

székben, hogy még többet megtudjon.

- Komolyan mondod? – kérdezte lenyűgözve. – Tényleg egy mugli egyetemen

tanultál?

- Cambridge-ben – bólintott halványan elmosolyodva.

- Ooh – mondta Hermione elvigyorodva. – A szüleim is Cambridge-ben voltak.

Melyik kollégiumba jártál?

- A Trinitybe – válaszolta kicsit megnyugodva. – A shakespeare-i tragédiákra

szakosodtam. Ha jól tudom, te a Sorbonne-ra jártál. – Az ölében lévő könyv felé
pillantott. – Bájitaltant tanultál?

- Igen – felelte. – Bájitaltant és bűbájtant. – Hirtelen azt vette észre, hogy

elbűvölték a fiú szemei. Szokatlanul sötétkék árnyalatuk volt; majdnem
tengerkék. Egy pillanatra csend ereszkedett rájuk; kinyitotta a könyvét. Mielőtt
folytathatta volna az olvasást, a fiú ismét megszólalt.

- Shakespeare-től van a neved – dünnyögte zavart hangon. – Nagyon szép.

Teljes csodálkozással nézett fel, tudva, hogy milyen sok bátorság kell valakinek,
aki ilyen félénk, hogy kimondjon egy ilyen bókot. A fiú visszafordult a
könyvéhez, mielőtt elkaphatta volna a pillantását, és miután megköszönte,
barátságos csendben olvastak tovább. Percekkel később úgy tűnt, hogy Theodore
teljesen elmerült a költészetben. Hermione örült, hogy aznapra nem fogta össze a
haját; így lehetősége volt a fürtjei mögül figyelni őt. Komor arckifejezése
ellenére a vonásai nem voltak kemények. Szemei mélyen ültek, és volt valami
egyedülállóan előkelő az ajkaiban, amit nem tudott megfogalmazni. Nem volt
jóképű, de ennek ellenére úgy vélte, volt benne valami szép.

Míg a csendes szobában ültek, és a nyüzsgő város zaja egyszerű moraj volt a
háttérben, bizonyos fajta békét tapasztalt a fiú jelenlétében. Általában érzékeny
és gyakorlatias embernek tartotta magát, és ritkán tüntetett fel romantikus
fényben bárkit, akivel találkozott, inkább arra hajlott, hogy tények alapján ítéljen
meg valakit az első benyomás helyett. Viszont ahogy ennek a férfinak a
társaságában ült, akiről igazából nem tudott semmit, azt vette észre, hogy
elképzeli, ahogyan az ő békés jelenléte jótékony ellentétet képez az ő olykor
uralkodó, csapongó személyiségével.

Nyugalmát hamarosan Draco Malfoy érkezése zavarta meg.

- Hát nem édes? – áradozott belépve a klubhelyiségbe. – Kicsiny bandánk

egyetlen értelmiségijei együtt olvasnak.

- Húzz el, Draco – morogta Theodore anélkül, hogy felnézett volna a könyvéből.

Draco és Hermione felnevettek.

- Szóval, Granger… Mire gondoltál, milyen pitét óhajtunk ma kikísérletezni?

A Mágikus konyhaművészet lassan szórakozássá vált. A piték tűntek az egyetlen

jelenlévő dolognak Madam Splattermore reménytelenül szűkös repertoárjában.

- Hát, a múlt héten vagdalt és vese volt, szóval ma mit szólnál inkább valami
gyümölcsöshöz? Rebarbara például?
- Ki nem állhatom a rebarbarát – fintorgott Draco –, nem emberi fogyasztásra
találták ki, ha engem kérdezel. Én vagy sütőtökösre szavazok vagy
sertéshúsosra. A múlt heti pitém iszonyatosan jó volt… Felteszem majd’
összeroppantál a bánattól, hogy visszautasítottál, Granger, amikor felfedezted ez
idáig rejtett kulináris tehetségemet.

- Draco, a pitéd ehetetlen volt – vetett rá Hermione egy lesújtó pillantást. – Nem
hittem volna, hogy Madam Splattermore megkóstoltatja velem. A tésztája
teljesen odaégett, a töltelék viszont csodával határos módon nyers maradt.
Komolyan azt hittem, hogy megmérgeztek.

- Pontosan úgy nézett ki, mint egy pite egyébként – ellenkezett a fiú –, ami több,
mint ami a korábbi erőfeszítéseimről elmondható. Azon is meglepődtem, hogy
egyáltalán képes voltam főzni, tekintve a szóbeli kivégzést, amit előző nap
kaptam Perselus Pitontól.

A klubhelyiség perceken belül elkezdett megtelni, ahogy a többi jelölt is

megérkezett az órára. Feltűnt Demelza is egy hatalmas eljegyzési gyűrűt viselve,
a többi lány izgatott sikkantgatásai közepette. Miközben mindenki a különleges
ékszer feletti felkiáltásokkal volt elfoglalva, addig Draco megütögette Hermione
vállát, és a szoba túlsó vége felé intette. Remélve, hogy nem akar kerítőt játszani
közte és Theodore között, diszkréten követte a helyiség távolabbi végébe, ahol a
fiú hirtelen komoly arckifejezést öltött magára.

- Tudom, hogy az elmúlt néhány hétben én voltam a csoport bohóca – suttogta

sietve, ideges pillantásokat vetve a szoba ellentétes oldalán álló csoport felé –, de
komolyra fordítva a szót, valójában szeretném kikérni a véleményed.

Hermione szeme elkerekedett a meglepetéstől; habár barátokká váltak, magát

tartotta az utolsó embernek, akitől Draco tanácsot kért volna. Bólintott.

- Rendben, mondd – suttogta.

A fiú idegesen nyelt egyet, majd ismét a többi jelölt felé pillantott.

- Eldöntöttem, kit veszek feleségül, de fogalmam sincs, hogy ő érdeklődik-e

irántam vagy sem. A segítségedre van szükségem.
Hermione elvigyorodott, ahogy hirtelen izgatottá vált.

- Hát, elmondhatom, hogy tudok valakit, akit észrevettem, hogy több

alkalommal is téged figyelt, mióta megkértél. Mondd, hogy kire gondolsz, és
megmondom, hogy eltaláltad-e vagy nem.

- Nem – nézett Draco sebzetten. – Képtelen vagyok – nyögte. – Mondd te

először… Kérlek, Hermione! – könyörögte.

A lány halkan felnevetett, remekül szórakozva ezen az új, bizonytalan Dracón.

- Rendben – mondta, és hátrafordult, hogy ellenőrizze, kihallgatják-e őket.

Visszafordulva olyan halkan suttogott, ahogy csak tudott. – Susan Bones.

- Komolyan mondod? – kérdezte. – Nem csapsz be?

- Nem csaplak be. Elég idegesen nézett rám aznap, amikor megkértél, és azóta
rajta tartottam a szemem, és úgy figyel téged, mint egy sólyom, különösen,
amikor Pansyval vagy velem beszélsz – nézett rá bátorítóan. – Tetszik neked?

- Teljesen elbűvölt – morogta elgyötört arckifejezéssel. – Próbáltam összeszedni

a bátorságomat, hogy meghívjam ebédre vagy valamire, de nem vagyok rá
képes. Tudom, hogy általában úgy páváskodom, mintha én lennék Merlin maga,
de egy idegroncs vagyok a közelében.

- Te vagy a párom ma a főzésnél – ráncolta a szemöldökét Hermione. –

Amennyire tudom, neki Neville a párja. Szólhatnék neki, hogy nagyon szeretnék
beszélni Neville-lel, és megkérem, hogy cseréljünk, ha akarod.

Dracót hirtelen elöntette a remény.

- Megtennéd? – kérdezte. – Nem tudom, hogy akar-e tőlem valamit a nagynénje

miatt, meg minden – mondta, ahogy szeme az alkarjára tévedt, ahol a Sötét Jegy
bélyegét viselte.

- Draco – kezdte bizonytalanul, nem tudva, hogy mivel tudná megvigasztalni –,

megbocsátottak a családodnak a múltban elkövetett rossz dolgokért. Susan
kedves lány. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja felhozni ellened.

- Remélem, igazad van – mondta reményvesztetten, vállat vonva egy mély

sóhajjal.

Amikor megérkeztek a konyhába, Hermione látta, hogy igaza volt: Susan

Neville partnere volt. A lány készségesen belement a cserébe, amikor Hermione
csatlakozott hozzá, bár ragyogóan elpirult, amikor felismerte, hogy Dracóval kell
dolgoznia. Draco vele ellentétben olyan sápadt volt, hogy Hermione biztosra
vette, a feladás határán áll. Mindazonáltal az óra végére boldogan látta, hogy
annyira belemerülnek a beszélgetésbe, hogy a többi jelöltről teljesen
megfeledkeztek. Másnap délután Draco hivatalosan megkérte Susant, aki
mindenki nagy örömére azonnal elfogadta.

***

A következő két reggelen, amikor Hermione belépett a Belgrave Házba, látta,

hogy Theodore Nott mindkét alkalommal előtte érkezett. Egyik reggel se
beszéltek túl sokat, és annak ellenére, hogy a fiú borzasztóan félénknek tűnt,
Hermione azt vette észre, hogy rendszeresen rá gondol. A Sorbonne-on töltött
évei alatt randevúzott néhány európai férfivel, akiknek a többsége
társaságkedvelő és magabiztos volt. Bár Theodore messze nem tűnt
társaságkedvelőnek, az volt a benyomása, hogy volt benne valami csendes
önbizalom, amivel különbözött bárkitől, akit valaha ismert.

Csütörtökön délután elhagyták Padmával a Női egészség órát, és miután

megígérte neki, hogy másnap este elmennek meginni valamit, Roxmortsba
hoppanált. Amint megérkezett, akaratlanul is elmosolyodott a megnyugtatóan
ismerős varázslófalu láttán. Nem járt az iskolában, mióta négy évvel korábban
levizsgázott, és ahogy elérte a Roxfort hatalmas, díszes kapuit, szomorú
nyilallást érzett, ahogy a feje megtelt a boldog emlékekkel.

Bezárta maga után a kaput, és ahogy megfordult, megcsodálta a kastély

lélegzetelállító látványát. Sokszor élvezte ezt a képet a múltban, de mégis
megvolt még az ereje, hogy lenyűgöző nagyságával mélyen tudjon hatni rá. Saját
érzelmeitől meghatottan letörölte a könnyeit, melyek a sminkje tönkretételével
fenyegettek. Csodálatos barátra lelt Padmában, és még ott volt Ginny Weasley,
mint bizalmasa, mégis most jobban érezte annak a bajtársiasságnak az
elvesztését, amin Harryvel és Ronnal osztozott, mint bármikor.

Alig valamivel több, mint húsz perce volt még, mielőtt az igazgatónővel ebédelt
volna, és mivel nem akart ilyen érzelmi hangulatban megérkezni, úgy döntött,
hogy csavarog egyet a parkban az erdő szélén, Hagrid kunyhójának környékén.
Az ég kissé beborult, de a levegő meleg volt, és a hanga édes illatát sodorta a
szél a környező hegyek felől. A sűrűn álló fatörzsek sötétjén átbámulva mozgást
észlelt az erdőn belül. Örömére úgy harminclábnyira egy üres, fehéren ragyogó
szempár bukkant fel az egyik fa mögött. Egy pillanattal később egy hatalmas,
feketeszárnyú, csontváztestű ló vált teljesen láthatóvá a gyenge délutáni fényben.
A teremtmény néhány percig figyelte őt, mielőtt hosszú, fekete farkát
meglebbentve megfordult volna, hogy visszamenjen az erdő mélyére.

Most látott másodszor thesztrált, és felidézte azt a napot, amikor ötödévben

Hagrid az erdőbe vitte az osztályát, és egy marha tetemével csalogatta oda a
félreértett bestiákat. Akkor nem láthatta őket, és emlékezett, hogy Theodore Nott
egyike volt annak a három embernek, akik látták a thesztrálokat. Halvány
homlokráncolással tűnődött el, hogy vajon kit láthatott meghalni olyan fiatalon.
A háború vége után fordult elő először, hogy képes volt látni az első thesztrált,
miután nem egy embert látott meghalni a csatamezőn. Elképzelhető volt, hogy
Theodore látta valamelyik szerettének természetes halálát; egy nagyszülő, egy
nagynéni vagy nagybácsi esetleg. Most először eszmélt rá, hogy valójában
egyáltalán semmit sem tud a fiú múltjáról; tudta, hogy az apja halálfaló volt, és
amennyire tudta, Theo egyértelműen tartózkodott Draco Malfoy nézeteitől az
iskolában. Egy mugligyűlölő biztosan nem menne mugli egyetemre, nem igaz?

Ahogy nézte a fekete, szárnyas ló távolodó alakját, rádöbbent a tényre, hogy

tényleg kezdi úgy kezelni Theodore Nottot, mint lehetséges férjet. Megrázta a
fejét a gondolatra, hogy az élete milyen groteszk fordulatot vett, és homlokát a
legközelebbi fa durva kérgének támasztotta. A fiú kíváncsivá tette; szellemileg
ösztönzőnek érezte és meglehetősen jóképűnek. Milyen egyéb lehetőségek
maradtak még a számára? Blaise Zambini szóba sem jöhetett. Egyébként –
biztos volt benne, hogy a fiú sokkal ellenszenvesebbnek találta őt, mint ő maga a
fiút. Michael Corner mindent összevetve tűrhető pasi volt. Mégis képtelen volt
elképzelni magukat együtt – ő volt a tökéletes megjelenésű fickó, de ő a
legkevésbé sem vonzódott hozzá.

Már majdnem elérkezett a találkozó ideje Minerva McGalagonnyal. Úgy döntött,

hogy ezt a megbeszélést teljesen annak szenteli, hogy karriertanácsokat kapjon
az igazgatónőtől. Szilárd elhatározással, hogy nem említi meg Theodore Nott
nevét, a kastély felé irányította lépteit.

***

Volt valami megnyugtató Minerva McGalagony társaságában. Az irodájában

ülve, körülvéve a többgenerációnyi volt roxforti igazgató és igazgatónő
portréjával, Hermione elfeledte minden aggodalmát a házassági lehetőségeivel
kapcsolatban. Az igazgatónő mindent hallani akart a Sorbonne-on töltött éveiről,
ő pedig boldogan mesélt párizsi kalandjairól az idősebb nőnek. McGalagony
elmosolyodott Padma Patil említésekor.

- Jól tudom, hogy Miss Patil eljegyezte magát Dean Thomasszal? – kérdezte.

- Igen, épp a múlt héten – válaszolta Hermione. – Először nem voltam biztos
benne, hogy ez jó ötlet, de hogy őszinte legyek, tényleg összeillenek.

McGalagony hátradőlt, és belekortyolt a teájába.

- Mindig is kedveltem Deant – jegyezte meg egy apró mosollyal. – Megérdemel

egy kis boldogságot. Magukkal mugliszületésűekkel nyersen bántak a háborúban
– mind megérdemelnek egy kis boldogságot.

Hermione meg tudta mondani abból, ahogy az igazgatónő a szemüvege fölött

átnézett, hogy veszélyesen közelítenek a házastárs kérdéséhez. Sietve témát
váltott.

- A hétvégén megpályáztam a Szent Mungó Bájitalfőzői posztját – jelentette be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ezt akarom-e csinálni. Hálás lennék a
véleményéért. Jövő hétfőig kaptam gondolkodási időt.

McGalagony visszatette a csészéjét az alátétre, és összevont szemöldökkel nézett

korábbi diákjára.

- Mielőtt elmondanám a véleményem – felelte –, szeretnék kérdezni valamit, ha

megengedi. – Hermione bólintására folytatta. – Maga páratlanul tehetséges diák
volt bűbájtanból, de soha nem gondoltam volna, hogy a bájitaltan erős oldala,
Miss Granger. Nem azt mondom, hogy bármilyen módon is gyengén teljesített
volna a tárgyból; a jegyeivel mindig az osztály élén állt. Mivel mindig több
hajlamot mutatott átváltoztatástanból, számmisztikából és rúnaismeretből,
gyakran töprengtem azon, hogy miért választotta, hogy bájitaltanból szerez
diplomát.

Hermione elmosolyodott; bizonyára nem ez volt az első alkalom, hogy

magyarázatot kértek tőle a pályaválasztást illetően.

- A bűbájtan egyértelmű választás volt. Elsőéves koromtól ez volt a legerősebb

tárgyam a Roxfortban. Kezdetben azt terveztem, hogy az átváltoztatástan lesz a
másik tárgyam, de semmi nem vonz úgy, mint egy jó kis kihívás. Mindig zavart,
hogy nem volt olyan ösztönös érzékem a bájitaltanhoz; egészen az RBF
vizsgákig úgy gondoltam, hogy a bájitaltanon mutatott sikertelenségemnek az a
fő oka, hogy Piton professzor nem kedvelte a griffendéleseket. – Pusztán a név
említésére is grimaszolt egyet. – De amikor Lumpsluck professzor átvett minket
hatodévben, és ő tanította tovább a tárgyat, majd visszajöttünk hetedévre,
rájöttem, hogy ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy ki a tanár.

Megállt, hogy harapjon egyet a szendvicséből, mielőtt folytatta.

- Jobban kedveltem Lupsluck professzort, és bár Kiválót kaptam RAVASZ-on,

nekem ez a tárgy soha nem ment olyan könnyen, mint a többi. Elhatároztam,
hogy ha már nem vagyok született tehetség, akkor keményen dolgozom, hogy
Bájitalok Mesternője legyek, hogy kiegyensúlyozzam a hiányosságaimat.

- És ez boldoggá tette magát? – érdeklődött McGalagony.

- Boldoggá éppen nem – ismerte el Hermione vállat vonva. – Azt hiszem, inkább
óriási elégedettséget adott bizonyos szempontból… talán a teljesítményérzetet.

- De most, hogy már megküzdött a démonaival, hogy úgy mondjam – folytatta

az idősebb nő –, tényleg ez az, amit az élete hátralévő részében csinálni akar?

- Nem biztos – válaszolta mélyen összehúzva a szemöldökét. – Mindenképp több

munkalehetőség van a bájitaltan területén, mint bűbájtanból. Ideális esetben
valami olyat szeretnék, ami a kettő kombinációja.

- El tudja képzelni magát, hogy hosszú távon a Szent Mungó bájitallaborjában

dolgozik? – kérdezte az igazgatónő.

Hermione elgondolkodott a válaszon egy pillanatra, mielőtt sajnálkozva

megrázta volna a fejét.

- Nem hiszem – ismerte be.

- Itt a válasza, Miss Granger – biccentett McGalagony. – Úgy vélem, csak

eltékozolná magát a Szent Mungóban. Akár bájitaltannal, akár bűbájtannal
foglalkozik majd a jövőben, nem örülnék, ha látnom kéne, ahogy elpazarolja
magát abban a kórházban.

Hermione elpirult a dicséretre.

- Köszönöm, professzor. Jelentkeztem néhány más beosztásra is, de még nem

kaptam választ sehonnan.

- Mik ezek a beosztások?

- Az egyik a Misztériumügyi Főosztályon van, a másik egy patika Genfben, és a

harmadik… – Még jobban elpirult, és elfordította a tekintetét, ahogy ráébredt,
hogy buta dolog volt megemlíteni az utolsó lehetőséget.

- Igen, Miss Granger?

Hermione felsóhajtott.
- A másik pályázat egy magánállás volt, mint Bájitalkészítő asszisztens
Londonban. Később derült ki, hogy a hirdetést Piton professzor adta fel.
Szükségtelen mondanom – tette hozzá –, hogy elutasította a jelentkezésemet a
posztra.

McGalagony együttérzéssel nézett volt diákjára. Perselus Piton neve kétszer

került szóba, és mindkétszer Hermione hivatkozott rá arcán árulkodó
kényelmetlenséggel.

- Hogyan jön ki Perselusszal, mint Összekötő tiszttel? – kérdezte egy pillanat

múlva.

- Nem túl jól – dörzsölte meg lüktető homlokát. – Senkinek, még Neville-nek
sincs vele semmi baja. Velem viszont egyenesen ellenszenvesen viselkedik, és
egyáltalán nem tudom, hogy miért.

- Valóban? – kérdezte az idősebb nő, tettetett meglepetéssel húzva fel a

szemöldökét. – Nincs ötlete?

Hermionét meglepte a kérdés.

- Nos… – motyogta, és nem volt biztos benne, hogy örülni fog annak, ahová ez a
beszélgetés tartott. – Szerintem azért, mert megmentettem az életét, és gyűlöli a
gondolatot, hogy tartozik nekem valamivel.

- Biztos vagyok benne, hogy részben ez is közrejátszik – bólintott McGalagony.

- Részben? – kérdezte. – Ezt hogy érti?

- Voldemort halálát követő napon Harry elmondta nekem, hogy Perselus önként
átadta neki az emlékeit, miután Nagini megtámadta. Harry elmondta, hogy az
emlékeket Dumbledore merengőjébe tette utasítás szerint, hogy megnézze őket.
Mindannyian hallottuk, hogy mit mondott Voldemortnak Perselus Lily Potterhez
fűződő szerelméről a végső csatában, és nekem ez elég információ volt.
Mondtam Harrynek, hogy ne avasson be több részletbe abból, amit látott. Úgy
gondoltam, hogy Perselus abban a hitben adta oda neki azokat az emlékeket,
hogy meg fog halni; biztos vagyok benne, hogy nem osztotta volna meg őket
más esetben. Amikor visszatértem ide az irodába, azonnal ki akartam emelni az
emlékeit a merengőből, nehogy rossz kezekbe kerüljenek. Elkéstem… addigra
az emlékek már eltűntek.

Ezekre a szavakra Hermionén úrrá lett a bűntudat. McGalagony metsző

pillantását látva már tudta, hogy az igazgatónő pontosan tudja, hogy hová tűntek
az ellopott emlékek. Nyilván az egyik portré tájékoztatta.

- Én… én vittem el őket – dadogta. – Amint visszaértünk a Szellemszállásról,

feljöttem ide, és elvittem őket. Megígértem neki még reggel, hogy megteszem.
Nem tudom, hogy vajon hallotta-e vagy sem, de megígértem neki, hogy
visszaszerzem az emlékeit, és visszaviszem neki, ha él, vagy elpusztítom őket,
ha meghal.

- Értem – mormogta McGalagony. – Visszavitte neki őket?

- Néhány héttel később – bólintott –, amikor meglátogattam a Szent Mungóban.

Magammal vittem őket.

- És hogyan kezelte magát akkor?

Ez nem olyan esemény volt, amit Hermione fel akart idézni.

- Teljesen ellenséges volt. Még épp akkor nyerte vissza a hangját, így elég nehéz
volt megérteni, mit is próbál mondani. Odanyújtottam neki az emlékeket
tartalmazó üvegkelyhet, mire ő megragadta a pálcáját, egyenesen rám szegezte,
és felrobbantotta a kelyhet – magyarázta, ahogy szórakozottan végigfuttatta
hüvelykujját a vékony sebhelyen, ami a balesetből maradt vissza a bal kezén.

- Látta azokat az emlékeket, Miss Granger?

- Nem! – válaszolta elkerekedett szemmel. – Soha nem tettem volna ilyet!

- Nem akartam vele megbántani, Miss Granger – biztosította McGalagony. –

Csak megpróbálok rájönni, hogy Perselus honnan közelítette meg a dolgot. –
Megállt egy pillanatra, ujjaival az asztallapon dobolva. – Harry elmondta
magának az emlékek részleteit?
- Igen – felelte. – Röviddel azelőtt, hogy rájöttem volna, hogy Piton professzor
életben van.

McGalagony mérlegelte egy pillanatig az információt.

- És az lehetséges, hogy Perselus Piton valamilyen módon megtudta, hogy maga

tisztában van azzal, milyen részleteket tartalmaznak azok az emlékek?

Hermione felidézte a reggelt, amikor megmentette, és kimondott szavai

visszatértek. Hirtelen mindent megértett.

- Igen – bólintott rá. – Azt hittem, eszméletlen, de nem voltam benne biztos.
Mondtam neki, hogy a segítség úton van, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy
Harry elmondta Ronnak és nekem, hogy mi volt az emlékekben. Megígértem
neki, hogy soha nem mondom el egy léleknek se.

McGalagony előredőlt a székén, és értő mosoly terült el ráncos arcán.

- Azt hiszem, az elevenére tapintott. Perselus Piton mindig is borzasztóan

zárkózott ember volt. Dumbledore kivételével egyikünknek sem volt sejtése
arról, hogy milyen érzéseket táplál Lily Potter iránt. Mindketten a diákjaim
voltak, és bár tudtam, hogy barátok voltak az első éveikben, mire levizsgáztak,
az volt az érzésem, hogy gyűlölik egymást. Meglehet, hogy tévedek, de
feltételezem, hogy a viselkedése abból fakad, hogy ön tud erről, Miss Granger.
Maga egyike annak a három embernek, akik tudják, hogy mi volt azokban az
emlékekben, és ezért mélyen neheztel magára.

- Ennyi az egész? – kérdezte Hermione teljesen döbbenten. – Utál csak azért,

mert tudom?

- Le merem fogadni – bólintott McGalagony. – Elérte, hogy sebezhetőnek érezze

magát, és ha van valami, amit Perselus nem tud elviselni, akkor az a gyengeség,
különösen, ha az közelről érinti a legféltettebb érzelmeit.

- Értem – mondta. – Azt hiszem, igaza lehet. – A férfi viselkedése értelmet nyert,
ahogy más nézőpontból vette szemügyre. – Ebben az esetben inkább
megkönnyebbült vagyok, hogy nem fogadta el a jelentkezésemet az asszisztensi
munkára.

- Valóban – nevetett McGalagony. – Szép párost alkotnának együtt. A párokról

jut eszembe, Miss Granger, érdekelne, hogy hogyan alakul a kapcsolata a többi
jelölttel.

Hermione sikeresen kimenekült negyed órával később anélkül, hogy akár

egyszer is említette volna Theodore Nott nevét. Igazán büszke volt magára.

***

A következő estén találkozott Padmával és Deannel a Foltozott üstben egy italra.

A varázslókocsma meglehetősen csendes volt; sok boszorkány és varázsló volt
külföldön az évnek ebben a szakában. Hermione a barátaival szemben ült le
kedvesen rájuk mosolyogva, ahogy összekulcsolták a kezüket az asztal tetején.

- Kitűztük az esküvő napját – jelentette be Padma, ahogy belekortyolt a borba. –

Mához két hétre, a Házasság előtti tanácsadás utolsó napjára. Csak kis ünnepség
lesz természetesen, főleg a család lesz ott, de szeretnénk megkérdezni tőled… –
állt meg egy pillanatra, és összemosolygott Deannel –, hogy lennél-e a
koszorúslány?

Hermione arca felragyogott. Teljesen felvillanyozódott; négy évvel korábban ő

volt Ginny koszorúslánya is, de mivel Ron volt a tanú, eléggé kínos volt az eset.

- Hát persze! Boldog lennék! – Felkelt a székről, és Padma köré fonta a karjait,
majd Deanhez hajolt, és egy puszit nyomott az arcára. – Gondolom, Parvati lesz
a tanú.

- Dean öccse lesz a másik tanú – bólintott Padma –, és Seamus lesz a násznagy.

Hermione lelkesen bólogatott.

- Hallottatok már valamit a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályáról? –

kérdezte.

- Két órája kaptam tőlük baglyot – vigyorodott el Padma. – Hivatalosan is

Amneziátor vagyok. És ezen kívül – tette hozzá, mielőtt még Hermione
felelhetett volna – Deannek épp most ajánlottak munkát a Varázslény-felügyeleti
Főosztályon, szóval mindketten a Minisztériumban fogunk dolgozni.

Köszöntőre emelték a poharaikat, és koccintottak szép jövőjükre. Dean

kíváncsian nézett Hermionéra.

- Mi a helyzet veled, Hermione? – kérdezte. – Eldöntötted már, hogy elfogadod-

e a munkát a Szent Mungóban?

- Ma reggel küldtem nekik baglyot az elutasításról – mondta, ahogy

bizonytalanul ráncolta össze a homlokát. – Még mindig nem vagyok biztos
benne, hogy jól tettem. Jelentkeztem a Misztériumügyi Főosztályra, de ők nem
interjúztatnak még négy hétig.

- Amikorra is te már férjhez mész – jegyezte meg Dean.

- De kihez? – nevetett fel mellette Padma. – Ez itt a kérdés.

- Michael Corner minden alkalommal nagy, reménykedő szemmel bámul rád –

tette hozzá Dean.

- Azt mondta Dennisnek, hogy szerinte te csak játszod a megközelíthetetlent –

felelte Padma.

- Ginny tuti, hogy kinyírna, ha Michael Cornerhez mennék – forgatta meg a

szemét Hermione sóhajtva. – Egyébként… nem érdekel.

- Tényleg ilyen szörnyű? – kérdezte Dean felvont szemöldökkel. – Ő is benne

volt a DS-ben, és én mindig jó fejnek gondoltam.

Hermione egyszerűen csak vállat vont tartózkodva a választól, és a borospoharát

forgatta, hogy elkerülje a további kérdéseket.
Padma a barátnőjét figyelte, és pontosan kitalálta, mire gondolt éppen.

- Azt hiszem, hogy Hermione érdeklődésének hiánya abból ered, hogy a hálóját
másfelé vetette ki.

Hermione elkapta Padma pillantását, és érezte, hogy az arca melegedni kezd.

- És milyen irány lenne az? – kérdezte zakatoló szívvel.

- A titokzatos Mr. Nott irányába – suttogta mindent tudó mosollyal Padma,

titokban körbepillantva a kocsmában.

Hermione rémült tekintete igazolta Padma állítását. Dean egyik lányról a

másikra pillantott.

- Komolyan mondod? – kérdezte közelebb hajolva. – Neked Theo tetszik?

A kezébe temette vöröslő arcát nem tudva letagadni.

- Ennyire átlátszó vagyok? – motyogta.

- Nem vagy átlátszó – nevetett Padma –, csak nagyon figyeltelek az elmúlt

héten. A napokban egyre többször és többször láttam, hogy őt nézed. Ő is figyelt
téged.

- Mit csinálok én? – nyögött fel Hermione. – A világon semmit nem tudok róla,
és már arról kezdek képzelődni, hogy vele megyek az oltár elé. Teljesen elment
az eszem.

- Nem állíthatom, hogy én sokkal többet tudok róla – mondta Dean csendesen, és
megpaskolta a kezét. – Bár hat évig vele dolgoztam gyógynövénytanon, szóval
egy kicsit ismerem.

Hermione arca felragyogott.

- Mondj el mindent, amit tudsz! – kérlelte.

- Nagyon csendes – kezdte Dean letéve az italát –, nagyon intelligens, és egy
kicsit különc. Tudom, hogy Draco rengeteget változott, és most már sokkal
rokonszenvesebb, de csak azt mondhatom, hogy Theo volt az egyetlen
mardekáros, akit őszintén kedveltem a suliban.

Hirtelen remény és izgalom kezdett kibontakozni a bensőjében. Ha Dean, egy

mugliszületésű kedveli Theodore-t, akkor minden rendben van vele, nem?

- De mi van az apjával? – kérdezte kétségbeesetten.

- Nem ítélhetsz meg valakit a szülei után, Hermione – rázta a fejét Dean. –
Amennyire én tudom, soha nem voltak halálfalói ambíciói. Biztos, hogy soha
nem szimpatizált Malfoyjal, Crakkal vagy Monstróval. Igazából szerintem ő
egyszerűen csak megmaradt magának.

- Amennyire vissza tudok emlékezni – kotyogott közbe Padma –, az anyja neve

soha nem került elő egyetlen halálfaló-listán sem a háború után.

Hermione pillanatnyi rémületet érzett, amikor először döbbent rá, hogy egy
családot is kapni fog a házastársa mellé.

- Azt hiszem, rosszabbat is kifoghatnál, mint Theodore Nott – mondta Padma

bátorítóan. – Jóval csendesebb, mint a korábbi pasijaid, de ő okosnak látszik, aki
szeret olvasni… Pont, mint te.

Hirtelen elárasztotta a boldogság a bátorító arckifejezéstől, amit Padma és Dean

arcán látott. Olyan boldogok voltak együtt; azt akarták, hogy ő is boldog legyen.
Nem tudta megakadályozni, hogy szélesen el ne mosolyodjon.

- Tényleg engem figyelt? – kérdezte úgy érezve magát, mint egy tizenhat éves.

- Tulajdonképpen bármikor pillantottam is rá, ő mindig téged nézett. Mindig a

terem végébe ül, így tud figyelni.

Hermione úgy érezte, hogy a Foltozott üst még soha nem volt ennyire szép. A
hétvégét azzal töltötte, hogy arról álmodozott, hogy milyen férj is lenne
Theodore Nott. Az ábrándjaiban mindig kedves volt.
 ***

Hétfőn reggel Hermione pontosan kilenc órakor érkezett meg a Belgrave Házba.
Különös gondot fordított aznap a sminkjére, befonta a haját, ami így félig leért a
hátára. Mély levegőt vett, mielőtt belépett volna a klubhelyiségbe.
Összefacsarodott a szíve, amikor benyitva üresen találta a helyiséget; biztos volt
benne, hogy Theodore már előtte megérkezett – hogy vár rá. Szórakozottan
elvett egy találomra választott könyvet a polcról, elvándorolt a teás tálcáig, és
töltött magának egy csészével. A meleg italt kortyolgatva várakozott. Talán csak
késik egy kicsit.

Néhány perccel később lépteket hallott kintről, és sietve nyitotta ki az ölében

fekvő könyvet. Anélkül pásztázta szemével az oldalt, hogy tudta volna, mit
olvas, szíve pedig fájdalmasan kalapált a bordái alatt. Az ajtó kinyílt, és ő
várakozva nézett fel. Legnagyobb megdöbbenésére Michael Corner lépett be a
szobába. Bátran próbálta megakadályozni, hogy csalódottsága ne tükröződjön a
vonásain.

- Szia, Hermione – köszönt vidáman a fiú, sóvár tekintettel.

- Szia, Michael – válaszolta fürgén visszaterelve pillantását a könyvhöz.

Egyáltalán nem volt szándékában egy bátorító beszélgetés.

A fiú töltött magának egy kávét, miközben titokban őt nézte, ahogy tetteti az
olvasást. Hermione magasabbra emelte a könyvet, ahogy elindult felé, úgy
érezve, hogy ez majd megvédi a nem kívánt figyelemtől. Tévedett: a mellette
lévő fotelbe ült le – Theodore foteljébe.

Meglepetésére halkan kuncogni kezdett mellette. Felvonta a szemöldökét: mi

lehet ennyire vicces? Kuncogása fokozatosan hangos nevetéssé nőtte ki magát.
Nem volt más választása, mint ránézni.

- Van valami gond? – kérdezte ingerültségtől éles hangon.

Megrázta a fejét, és a könyv felé intett.

- Érdekes olvasmány – mondta jókedvű hangon.

Megfordította a könyvét, és rémülten nézte a borítóját: Mágikus Maszturbáció

Magányos Boszorkáknak: Tíz izgalmas tipp neked és a pálcádnak!

A padlóra dobta a könyvet, mintha megégette volna.

- Te jó Isten! – kiáltott fel. – Ki a fenének jutott eszébe egy ilyen könyvet

idetenni?

Michael tovább nevetgélt, míg ő óvatosan felvette a sértő könyvet, és a szobán

átvágva olyan gyorsan tette vissza a polcra, ahogy csak tudta. Az arca lángolt, és
az ajtó felé indult.

- Remélhetőleg valaki megment majd a magánytól, és soha többé nem lesz

szükséged megint erre a könyvre – morogta a fiú vigyorogva, ahogy a lány
kimentette magát, és kiviharzott a szobából.

Alaposan megalázottnak érezve magát addig maradt a mosdóban, amíg el nem

kezdődött a Családjog órájuk. Határozottan nem nézve Michael Cornerre
körülnézett a teremben. Theodore Nott nem volt sehol. Az élénk hangulat, ami a
hétvégén körbevette lassan eltűnni látszott.

***

Óra után a Belgrave parkban ebédelt Padmával, Deannel, Susannel és Dracóval.

Épp a Michael Cornerrel reggel lezajlott kínos kalandját mesélte el, és barátai
szó szerint hemperegtek a fűben a nevetéstől.

- Granger, ez a legviccesebb dolog, amit az utóbbi időben hallottam – közölte

Draco, miközben lesöpörte a füvet a farmerjáról. – Azt fogja hinni, hogy perverz
vagy, és egy órán belül beadja a kérelmet.

- Inkább azt reméltem, hogy ezzel le tudom koptatni – vonta össze a

szemöldökét Hermione.

- Esélytelen – mondta Padma nevetéstől kibuggyant könnyeit törölgetve. –

Pontosan tudni akarja majd, hogy mi is volt az a tíz izgalmas tipp.

Erre a megjegyzésre ismét kitört mindenkiből a hahotázás. Ezúttal még

Hermione is csatlakozott hozzájuk. Mosolyát gyorsan komor arckifejezés
váltotta fel, ahogy meglátta Dennis Creeveyt feléjük sietni.

- Hermione – mondta zihálva –, Piton professzor látni akar az irodájában.

Azonnal Padmára pillantott, és rémült arckifejezéssel állt fel a fűből.

- Nem gondoltam komolyan, hogy egy órán belül beadja a kérelmet – motyogta
Draco, és majdnem úgy érezte, hogy miatta történt.

- Lehet, hogy egyáltalán nem kérelemről van szó… – mondta Padma, ahogy
ismét összenéztek Hermionéval. – Lehet, hogy valami egészen más – tette hozzá,
hogy megnyugtassa barátnőjét.

Biccentett a még mindig a fűben üldögélő társaság felé, majd megfordult, és

követte Dennist vissza a házba. Ahogy távolodtak, még hallotta Draco
megjegyzését.

- Ha lánykérés – mondta halkan –, lehet, hogy nem feltétlenül Michael Corner

adta be. Talán valaki, aki ma elillant, ha engem kérdeztek.

Hermione csendben átkozódott; hát már mindenki tudja, hogy Theodore Nott
tetszik neki? Ahogy felfelé baktatott a Belgrave Ház lépcsőjén, azt vette észre,
hogy igazat ad Dracónak. Talán tényleg ő adta be a kérelmet érte, talán ez volt az
oka, hogy egész nap nem látta. Végül is tényleg nagyon szégyenlős volt.
Borzasztóan reménykedve abban, hogy a kérelem Theodore-tól származik
Michael helyett, kopogtatott Piton ajtaján, és a férfi beengedte.

Már az önelégült arckifejezéséből meg tudta mondani, hogy valóban megkérték

a kezét. A Minerva McGalagonnyal folytatott előző heti beszélgetés ellenére is
érezte, hogy elönti az ellenszenv az előtte álló férfi iránt. Azt kívánva, hogy a
kérelem Theodore Nottól jöjjön, leült a Piton asztala előtti székre, és várta, hogy
megszólaljon. Minél előbb eljegyzik, annál hamarabb mondhat búcsút Perselus
Pitonnak örökre.

Perselus Piton már a várakozó tekintetéből meg tudta mondani, hogy a lány
tudja, hogy megkérték a kezét. Remélte, hogy ez a kérelem egy hét múlva
beteljesül, és nem látott semmilyen lehetséges indokot, ami miatt
visszautasíthatta volna. Azt kívánva, hogy ezúttal fogadja el a kérelmet, felvette
az asztalán fekvő iratokat. Minél előbb eljegyzik, annál hamarabb mondhat
búcsút Hermione Grangernek örökre.

Megköszörülte a torkát.

- Az ön népszerűsége a férfi jelöltek között teljesen zavarba hoz, Miss Granger –

gúnyolódott.

A lány dühösen nézett rá. Úgy tűnt, nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem a
lekicsinylésére.

- Ismét egy újabb házassági ajánlatot adtak be a kezéért – folytatta önelégült

mosollyal. – Reméljük, hogy a harmadik szerencsével jár.

A szíve vad iramban dübörgött. Gyűlölte ezeket a kis macska-egér játszmákat,

amiket a férfi előszeretettel alkalmazott; miért nem tudja egyszerűen csak
kibökni?

- A kérdéses fiatalember elismerte, hogy az ajánlatot az ön előzetes tudta nélkül

teszi, de nagyon biztosnak tűnt abban, hogy ön elfogadja majd.

- Amilyen boldog vagyok, hogy ennyire magabiztos – köpte a lány a szavakat –,

igazán értékelném, ha abbahagyná a játszadozást, és a lényegre térne.

Piton annyira elégedett volt, hogy végre eljutott a küszöbére annak, hogy
megszabadulhasson a vele való foglalkozástól, hogy figyelmen kívül hagyta a
csípős hangnemet.

- Michael Corner egy órával ezelőtt megkérte a kezét – közölte az asztalon át

elétolva a szerződést és a pennát.

Hermione érezte, hogy a reménysugár gyorsan elillan. Egy mordulással a kezébe

temette az arcát.

Ez nem az a felkéréssel való boldog egyetértés volt, mint amit Perselus Piton
előre elképzelt. A viselkedése nem sok jót ígért a már időszerű döntést illetően.
Mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna, érezte, hogy elhagyja a türelme.

- Van valami probléma, Miss Granger? – kérdezte összeszorított foggal.

A lány bólintott, és leengedte a kezét az arca elől. Amilyen bosszús volt Michael
Corner szemtelensége miatt, csak arra tudott gondolni, hogy mi történt Theodore
Nott-tal. Miért tűnt el? Hárman kérték meg, és az egyetlen varázsló, akinek a
kérésével foglalkozna, úgy tűnt, nem akarja őt. Hirtelen rájött, mit kell tennie: ha
Theodore Nott nem kéri meg, akkor várni fog egészen Padma és Dean
esküvőjének estéjéig, és elhagyja az országot. Nem fogadja el, hogy Michael
Corner az utolsó lehetősége.

- Sajnálom, uram. Én csak nem fogadhatom el a kérést – mormolta, észrevéve,

hogy Piton megfeszíti az állkapcsát, és hogy már csak néhány percre vannak egy
újabb veszekedéstől.

Piton fellobbanó dühvel dobta a szerződést a balján álló szemetesbe. Átkozott!

Tényleg azt hitte, hogy ezúttal elfogadja.

- Mi az oka, Miss Granger? – kérdezte vicsorogva, haragosan megvillanó

szemmel.

Hermione vállat vont teljesen nyomottnak érezve magát.

- Az az oka, hogy nem illünk össze – válaszolta.

- Nem illenek össze? – csattant fel. – Ez egy Házassági törvény, Miss Granger.
Arra kényszeríti a varázslóközösség tagjait, hogy parancsra házasodjanak, hogy
megőrizzük a tagjait és az életmódunkat. Ez nem Ollivander; itt nem próbálhatja
ki előre a varázslókat, míg meg nem találja azt, akit magának rendeltek egy
életre. Azt várják el magától, hogy jó polgárhoz méltóan viselkedjen, és a
legjobbat hozza ki a felkínált lehetőségekből.

- Nincsenek lehetőségeim – válaszolta, ahogy az ő dühe is fellángolt. – Nem

hagyom magam belekényszeríteni egy házasságba valakivel, akivel nem látok
esélyt a közös jövőre.

A férfi teljesen hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét.

- Maga három házassági ajánlatot is kapott; mindenki másnak sikerült elfogadnia

azt az egyet, amit kapott. De a nagyszerű Hermione Grangernek nem – köpte a
szavakat. – Ő túl jó ezekhez az átlagos varázslókhoz.

- Soha nem mondtam, hogy én túl jó vagyok, én azt mondtam, hogy nem illünk
össze – vetette oda a lány, megelégelve a másik viselkedését.

- Mindössze tizenegy napja van, mielőtt a minisztérium férjet választ magának.

Árulja el, Miss Granger! Létezik olyan varázsló Angliában, akinek az ajánlatát
elfogadná, vagy én csak vesztegetem itt az időmet magával?

Érezte, hogy elpirul.

- Van egy varázsló, akinek elfogadnám az ajánlatát – vallotta be.

- Nos, akkor? Valaki olyan, aki a hatáskörömbe tartozik, vagy valami európai,
akivel az utazásai során találkozott? Most már szeretném tudni, mert az állandó
visszautasításaival éppen elég időm ment veszendőbe.

A lány teljesen zavarban volt. Elmondja, vagy inkább csendben kellene

maradnia? Végül is őt bízták meg, hogy az Összekötő tiszt legyen, és tudta, hogy
aláírattak vele titoktartási kötelezvényt minden jelöltre való tekintettel.

- A szóban forgó varázsló a jelöltek egyike – mondta halkan, nagyon kínosan

érezve magát.

Önelégülten vigyorodott el. Ha azt hiszi, hogy Blaise Zambini bármit is akar
tőle, akkor sajnálatos módon téved. Katie Bell alig húsz perccel korábban
fogadta el Zambini ajánlatát. Óriási elégedettséggel töltené el, ha megmondhatná
neki, hogy Zambini már nincs képben.

- Könyörgöm, Miss Granger, ki lenne az?

- Amit mondok, az nem hagyja el a szobát, igaz? – birizgálta a hajfonata végét.

- Mágikusan módon vagyok hozzákötve a teljes titoktartási megállapodáshoz –

biccentett hirtelen nyugtalanná válva.

Hermione némileg megnyugodva nézett a kezeire, mielőtt motyogni kezdett

volna.

- Theodore Nott ajánlatát elfogadnám.

Teljes csend lett. Egy perc múlva Hermione meglepetten nézett fel, hogy a férfi
még nem szólalt meg. Piton teljesen egészében megkövültnek látszott, és nem
tudta, miért.

- Van ezzel valami gond? Okkal feltételeztem, hogy aranyvérű – mondta

zavarodott arckifejezéssel ráncolva össze a homlokát.

A férfi továbbra is hitetlenkedve nézett rá.

- Theo? Ez valami vicc, Miss Granger?

Zavarodottságában sem kerülte el a figyelmét, hogy a Theodore név rövidebb

változatát használta. Tudta, hogy mindig jobban kedvelte a mardekárosokat a
többi ház tanulóinál, de soha nem hallotta, hogy valakire így hivatkozott volna.

- Persze, hogy nem vicc. Miért lenne az? – kérdezte.

- Őszintén azt akarja nekem mondani, hogy arra számít, hogy Theodore Nott
feleségül veszi? – kérdezte.

- Hogy merészel úgy kezelni, mint valami másodosztályú személyt? Azt hiszi,
hogy egy aranyvérű nem akarhat tőlem semmit? – lobbant fel benne a harag
hirtelen.

- Nem arról van szó, hogy Theo aranyvérű-e, hanem arról, hogy egyáltalán
semmit nem tudnak egymásról – mondta váratlanul türelmes hangon.

A megjegyzésétől meghökkenve bámult a férfira. Honnan tudná, hogy ő

mennyire ismeri Theodore Nottot? Mi folyik itt?

- Volt alkalmam megismerni az elmúlt egy-két hét alatt. És egyébként is,

magának mi köze ehhez?

Egy pillanatra a lányra meredt, az arca zavart tükrözött.

- Miss Granger, teljesen nyilvánvaló számomra, hogy maga semmit nem tud
Theodore Nottról. Ha ismerné valamennyire, tisztában lenne azzal, hogy ő a
mostohafiam.

Hermione szinte visszahőkölt a szavaktól. Hogy lehetséges ez? Miért nem

mondta senki?

- De… de én emlékszem, hogy olvastam a Reggeli Prófétában a közleményt a

házasságáról – hebegte. – A feleségét nem Nottnak hívják.

- Milyen figyelmes magától – mondta szarkasztikusan. – Amikor Cordelia

megözvegyült a háború végén, visszavette a lánykori nevét, ami Mill. Theodore
az egyetlen gyermeke.

Hermione érezte, ahogy reményei és álmai millió darabra törnek. Úgy érezte,
hogy teljesen hülyét csinált magából. Igaza volt a félelmeivel kapcsolatban:
egyáltalán semmit nem tud Theodore Nottról.

- Szó sem lehet arról, hogy hozzámegy Theóhoz – jelentette ki makacs hangon.

Ez kirántotta Hermionét a boldogtalan álmodozásból.

- És miért? – kérdezte. – Elismerte, hogy aranyvérű; már eljegyezte magát? – A

kellemetlen élmény ellenére is remélte még, hogy a fiú elérhető.
A férfi a homlokát dörzsölte, ahol erős fejfájás kezdett kibontakozni.

- Theo a diákom volt közel hét évig, és több mint négy éve a mostohafiam.
Higgyen nekem, Miss Granger, nincs senki, akivel kevésbé illene össze.

- És miért nem illünk össze? – kérdezte dacosan.

Legyintett a kezével, mintha csak el akarná hessegetni a kérdést.

- Nem tudok elképzelni egyetlen pontot sem, amiben egymáshoz illenének.

- Ön talán ismeri Theodore-t – vetette oda a lány. – De engem nem ismer. Nincs
abban a helyzetben, hogy megítélhesse, mennyire illünk egymáshoz. Egyszerűen
csak nem akarja figyelembe venni a lehetőséget, mert gyűlöl engem.

A férfi olyan erővel nézett rá, hogy el kellett fordítania a tekintetét. Könyöke az
asztalon pihent, és az ujjhegyeit egymáshoz nyomta, míg rendkívül óvatosan
válogatta meg a szavait.

- Már mondtam önnek korábban is, hogy nem gyűlölöm, Miss Granger.
Elismerem, talán akaratom ellenére, hogy ön egy intelligens fiatal nő – mondta
váratlanul gyengéd hangon.

Hermione visszafordította a pillantását az arcára, zavartan a viselkedésében

beállt változástól. Megpróbált kiolvasni valamit fekete szeméből, és várta, hogy
folytassa.

- És én most ehhez az intelligenciához fordulok. Higgyen nekem, amikor azt

mondom, hogy az ön és Theodore Nott között kötött házasság nem lenne sikeres.

A lány megmasszírozta az orrnyergét. Theodore Nott volt az egyetlen reménye.

Igaz, hogy képtelen egy helyiségben tartózkodni Perselus Pitonnal, de ez
egyszerűen nem érdekelte. Nem hagyja magát belekényszeríteni, hogy
hozzámenjen Michael Cornerhez csak azért, mert nem kedveli jövendő apósát.
Vagy mostoha-apósát. Mindegy, mit mond a férfi, tudja, hogy utálja, mert
megmentette az életét, és amiatt, amit tudott róla. Nem fogja tönkretenni az
életét a jelentéktelen érzelmi problémái miatt. Kiszórt a szobára egy
hangszigetelő bűbájt, mire a férfi csak elvonta a szemöldökét.

- Nem tudhatja előre, hogy sikeres lenne-e a házasságunk vagy sem. Nem akarja
elfogadni, mert nem tudja elviselni a gondolatot, hogy kapcsolatban legyen
velem. – Küzdött, hogy visszatartsa a könnyeit. – Őszintén hittem, hogy jót
tettem, amikor megmentettem az életét, és amikor Harry beszélt nekem arról,
amit az emlékeiben látott, azt hitte, hogy ön már halott. Ha rosszat tettem azzal,
hogy megmentettem az életét, akkor sajnálom. Ha megsértettem azzal, amit
aznap mondtam, sajnálom. De nem az én hibám, hogy tudok magáról és Lily
Evansről. A szavamat adtam, hogy soha senkinek nem beszélek róla, és ez
vonatkozik Theodore Nottra is. Ha a szavam nem elég, akkor szívesen
megengedem, hogy törölje azokat az emlékeket az elmémből.

- Miss Granger, ez nem magáról és rólam szól – rázta a fejét. – Nem tagadom,
hogy vannak köztünk problémák, amik hosszú évekre nyúlnak vissza.
Elismerem, hogy nem bántam magával túl kedvesen az elmúlt hetekben, de most
úgy kérem önt, mint a Házassági Összekötő Tisztje. Félreteszek minden
jelentéktelen személyes különbséget, és úgy beszélek magához nyíltan, mint
valaki, aki ismeri Theodore Nottot. Azt javaslom, hogy fontolja meg újra, amit
gondolt; azt mondom, túl keveset tud Theóról ahhoz, hogy tudja, összeillenek-e
vagy sem.

- Én pedig azt mondom, hogy maga túl keveset tud rólam ahhoz, hogy tudja,
illünk-e egymáshoz vagy sem. – Az alsó ajka hevesen megremegett, és tudta,
hogy csak percekre van a sírástól. – Nem akarom megbántani, de nem tehetek
róla, szerintem ön nem tudja elviselni a gondolatot, hogy a mostohafiához
menjek, és megpróbál rávenni, hogy gondoljam meg magam.

Egy könnycsepp gördült le az arcán. A férfi, egy pillanatra rá nem jellemző

módon szánalmat érezve, elővarázsolt egy zsebkendőt, és az asztalon át nyújtotta
oda neki. Rájött, hogy milyen ostoba hibát vétett: ha nem viselkedett volna
annyira csúnyán a lánnyal az elmúlt hetekben, talán hallgatott volna rá.

- Miss Granger, semmi nem tenne olyan boldoggá, mint az, ha eljegyezné magát,
és kikerülne a kezem alól olyan gyorsan, ahogy csak lehet… Higgyen nekem.
Csak azt mondhatom, hogy alapvető különbségek vannak ön és Theo között,
amik sejtésem szerint problémákat okozhatnak. Csak ennyit mondok
pillanatnyilag. Most zaklatott, és nem szeretném idegesíteni.

- Halálfaló volt? – kérdezte tágra nyílt könnyes szemmel.

Érezte, ahogy beléhasít a bosszúság.

- Nem. Soha nem volt halálfaló, és nem állt velük semmilyen kapcsolatban az
apja tevékenysége ellenére sem.

Hermione megtörölte a szemét a zsebkendővel. Megkönnyebbült, hogy Theo

soha nem követte Voldemortot, de mérges volt Pitonra, hogy annyi ember közül
pont ő az, aki sírni látja.

- Most szeretnék elmenni – mondta kissé remegő hangon. – Sok mindent át kell
gondolnom.

A férfi egy bólintással hagyta jóvá szavait.

- Holnap délben menetrend szerint várom, Miss Granger. Méltányolnám, ha

tartaná magát a megbeszéltekhez.

- Itt leszek – motyogta, ahogy megfordult, hogy elhagyja a szobát.

Megpöccintette a pálcáját, amivel levette a szobára helyezett hangszigetelő
bűbájt. Amikor elérte az ajtót, eszébe jutott valami: tudni akarta, hogy Theodore
hová ment.

- Hol van Theo? – kérdezte szorongó hangon. – Nem volt ma órán.

- A barátait látogatta meg a hétvégén Berlinben – válaszolta a férfi. – Holnap

kora reggel tér vissza.

Elhagyta a szobát, és a hátát a bezárt ajtónak vetette. A bomba ellenére, amit épp
rádobtak, megkönnyebbülést okozott neki a tudat, hogy Theodore távolléte csak
átmeneti. Még nem volt veszve minden; még volt némi remény a helyzet
megmentésére. Az izgalom vibrálva kezdett nőni a mellkasában a gondolatra,
hogy a következő nap láthatja. Ő volt az utolsó, akit elfogadott volna, és egy
keserű, sértődött, elfojtott érzelmű ex-tanár szavai nem fogják meggyőzni az
ellenkezőjéről.
6. fejezet – A bolond diadala

Táncolj a part felett;

Mi gondod rá, ha dagad
A víz, a förgeteg?
Csak rázd, rázd sós hajad
Nedves zuhatagát;
Ifjú vagy, mit neked,
Hogy győz a bolond, s a vágy
Betelve szétpereg,
S a jó munkás halott,
S a kéve kötést akar.
Mit bánod, hogyha zokog
Az óriás vihar?

W. B. Yeats: Egy gyermekhez, aki a szélben táncol

Nemes Nagy Ágnes fordítása

***

Miután Hermione beszélt Perselus Pitonnal, egyenesen hazahoppanált. Tudta,

hogy a barátai mohón várják a híreket róla a Belgrave parkban, de nem érezte
úgy, hogy eléjük tudna állni. Csak most omlottak le a reményei, amikben
felismerte, hogy milyen mértékben kezdett el egy olyan jövőt elképzelni,
melyben Theodore Nottnak jelentős szerepe volt. Szólva aggódó szüleinek, hogy
nem érzi jól magát, azonnal lefeküdt. Behúzta a függönyöket, hogy száműzze a
ragyogó napsütést, majd gondolatai között teljes rendetlenséggel a fejére húzta a
paplant.

A megkönnyebbülés és nyugtalanság érzése öntötte el az elméjét. Boldog volt,

hogy Piton alátámasztotta, hogy Theodore soha nem volt halálfaló, és majd
kiugrott a bőréből örömében, hogy láthatja másnap. Emellett elcsüggedt a
gondolatra, hogy Theo Piton mostohafia. Miért nem jutott eszébe senkinek, hogy
tájékoztassa erről a fontos részletről? Draco biztosan tudta, nem?

Gondolatai Perselus Piton felé kanyarodtak. Nyilvánvaló, hogy még mindig élt
benne a nap, amikor visszament megmenteni az életét a Szellemszállásra.
Bolond volt; szorosan csukva kellett volna tartania a száját. Annyi
megválaszolatlan kérdés volt köztük, annyi harag és sértett érzés. Hogyan
hihetné, hogy a férfi az ő érdekében cselekszik? Ha úgy tekintett rá, mint
hányatott múltjának kellemetlen emlékeztetőjére, ez magyarázhatta, miért nem
akarja, hogy az élete része legyen. Saját maga miatt akarta lebeszélni Theóról,
vagy tényleg volt valami oka azt hinni, hogy ő és Theo nem illenek egymáshoz?
Egyszerűen nem tudta megmondani.

Mindezek tetejében ott voltak még a saját érzései is, melyeket át kellett
gondolnia. Merlin tudta, hogy mennyire nem volt elragadtatva a gondolattól,
hogy Perselus Pitonnal rendszeresen egy társaságban kelljen lennie – talán egész
hátralévő házas évei alatt. Másrészről viszont hat éven át elviselte tiszteletlen
viselkedését és szúró szarkazmusát a Roxfortban, és több mint valószínű volt,
hogy bárkit válasszon is hitvesének, legalább az egyik szülővel nem fog jól
kijönni. Képes-e elviselni volt tanárának társaságát családi szinten? Igen… Hitte,
hogy képes rá. Ez mindenképp fejlődés volt ahhoz képest, hogy tanárként el
kellett viselnie.

Ahogy közeledett az este, elálmosodott, és végül nyugtalan álomba merült.

Alkonyat után nem sokkal a hálószobai ablak felől érkező csapkodásra ébredt, és
felismerte Padma baglyát. Elvéve az üzenetet a szép macskabagolytól, adott neki
némi bagolycsemegét, és nézte, ahogy elszárnyal a sötétbe. Padma aggódott a
Piton irodájából kiszivárgottak miatt, és Hermione sietve firkantott neki egy
üzenetet, hogy jól van, és hogy másnap reggel mindent elmagyaráz.
Határozottan jobban érezve magát, mint a szundítás előtt, lement a lépcsőn, és
készített magának egy teát. A ház csendes volt – szülei színházba mentek, és
még néhány óráig biztosan nem térnek vissza. Átszállítva szendvicsét és a
gőzölgő teásbögrét a nappaliba, pálcájával a hifi felé intett, ahonnan Beethoven
Zongoraversenyének hangjai csendültek fel. Elérkezett az ideje egy komolyabb
gondolkodásnak. Gyűlölte a döntésképtelenséget, és eljött az ideje, hogy
eldöntse, mit is kell tennie.

Nem volt teljesen bizalmatlan Perselus Pitonnal szemben, de ennyi

gyűlölködéssel kettejük között nem tudta elfogadni, hogy tisztán csak az ő
boldogságának érdekében cselekszik. Megértette, hogy a férfi is nehéz
helyzetben van – biztosan nyugtalankodott amiatt, hogy ő felfedheti múltjának
titkait a mostohafia előtt. Talán valahogy el kellene oszlatnia a félelmeit ezzel
kapcsolatban. De végül is nem számít, bármilyen bizalmas ismerősök is voltak
Theóval, róla nem tudott semmit. Akárhogy is, összegezte magában, a férfi nem
volt abban a helyzetben, hogy tudja, mennyire működne, vagy nem működne
köztük egy lehetséges kapcsolat. Aggodalmai, legyenek azok valódiak vagy
kitaláltak, nem voltak helytállóak. Ráadásul nem is volt túlságosan mérges a
gondolatra, hogy a jövőben Pitonnal kell találkoznia. Mire a hangverseny utolsó
ütemei elhaltak, meghozta a döntést: tovább követné Theodore Nottot a legjobb
képességei szerint a mostohaapja véleményének ellenére. Ha Theo megkéri,
igent fog mondani. Ha nem, akkor elhagyja az országot Padma és Dean esküvője
után. Elégedetten az eredménnyel rendet tett a konyhában, és fürdővizet engedett
magának – mindenképp a lehető legjobban kell kinéznie másnap reggel. Férjet
kell fognia.

***

Hermione másnap reggel nyolckor találkozott Padmával, hogy együtt

reggelizzenek. Padma aggódott, hogy mi történt Piton és a barátnője között, és
teljesen meglepettnek tűnt a hírre, mely szerint Theodore Piton mostohafia.

- Nem tudom elhinni – magyarázta a fejét rázva. – Hogy lehet, hogy egyikünk se
tudta?

- Biztos vagyok benne, hogy valaki tudta – vont vállat Hermione. – Fogadok,
hogy a mardekárosok tudták. – Összeszűkült a szeme; megmagyarázhatatlan
haragot érzett a gondolatra, hogy Draco tudott róla, de nem érezte szükségét,
hogy felvilágosítsa.

- Dean biztosan mondta volna, ha tudott volna róla. Piton vajon mikor nősült
meg? – merengett el Padma.

- Emlékszem, hogy olvastam a cikket az újságban, csak néhány héttel a

Házassági törvény bevezetése után volt. Theo anyja visszavette a lánykori nevét
az első férje halála után. Hill vagy Mill, vagy valami…

- Nem csoda, hogy nem tudtuk. A mindenit! – mondta elkerekedett szemmel.

Még mindig nem tudom elhinni. – Ez igazából nem változtat semmin, ugye?

Hermione fontolgatta a választ egy pillanatig. Nem akarta bevallani az igazat a

Perselus Pitonnal való zűrzavaros kapcsolatáról a barátjának. Soha nem mesélt
Padmának a napról, amikor megmentette Piton életét.

- Nem – erősítette meg. – Nem igazán változtat semmin. Úgy tűnik, Piton szerint
mi nem passzolunk össze Theóval valami miatt, de nem nagyon érdekel.

- Ez az a rész, amit nem értek – tette le a kést és a villát Padma. – Nem ismer
jobban téged, mint bármelyikünket, és ha Theo az elmúlt négy évet Cambridge-
ben töltötte, biztos, hogy őt se ismeri túlzottan. Szóval honnan tudná, hogy
összeilletek-e vagy se? És miért aggódna emiatt?

- Őrült vagyok, Padma? – Hermione szeme hirtelen megtelt könnyekkel. – El

kellett volna fogadnom Michael Corner ajánlatát? Egyáltalán nem ismerem
Theót, lehet, hogy Piton arra célzott, hogy tud valami szörnyűségről, amit én
egyáltalán nem tudok róla.

- Persze, hogy nem vagy őrült – tette a kezére Padma a kezét. – Michael Cornert
sem ismered jobban, mint Theodore Nottot. És végtére is én mennyire ismertem
jól Deant?

Hermione megtörölte a szemét egy szalvétával. Ezen a napon nem engedhette

meg, hogy a szemfestékje csíkokat hagyjon az arcán.

- A szüleim még csak nem is találkoztak, mikor összeházasodtak, és ők az egyik

legboldogabb pár, akit ismerek – folytatta Padma. – A nagynéném viszont
randizott egy pasival tizenegy évig, mielőtt összeházasodtak volna, és két éven
belül elváltak. Soha nem tudhatod előre, hogy egy házasság hogyan fog
működni, Hermione. Szerencse dolga, tényleg.

- Remélem, igazad van – sóhajtott mélyet Hermione. – Valami vonz Theodore

Notthoz; nem tudom igazán megmagyarázni, de tudom, hogy van ott valami.
Úgy érzem, ő az egyetlen lehetőségem.

- Ha úgy érzed, hogy ő az egyetlen lehetőséged, akkor menj hozzá – mondta

Padma barátnője zaklatott arcára mosolyogva. – A könnyek ellenére nagyon
dögösen nézel ki; csorogni fog a nyála érted.

- Tényleg nagyon jó barát vagy – kacagott Hermione hirtelen felvidulva –, nem

tudom, mit csinálnék nélküled.

- Nem szeretlek szomorúnak látni, és ha Theodore Nott boldoggá tud tenni, hát
én támogatom. – Padma kihúzott néhány ötfontost a pénztárcájából, és az
asztalra dobta őket. – Zavar, hogy Piton lesz az apósod?

- Nem tudom… Annyira biztos nem, hogy eltántorítson az ötlettől, hogy

Theóhoz menjek. Kicsit megbonyolítja a dolgokat, azt hiszem, de ennyi.
Merlinre, Padma! Mi van, ha nem is érdeklem Theót?

- Persze, hogy érdekled. A múlt héten le se vette rólad a szemét. És mit

gondolsz, miért kezdett olyan korán bejárni a klubhelyiségbe minden nap?

- Gondolod, csak azért, hogy engem lásson? – ragyogott fel Hermione.

Padma drámaian megforgatta a szemét.

- Amilyen okos vagy, néha annyira buta tudsz lenni. Természetesen azért, hogy
láthasson. – Az órájára pillantott. – Kilenc óra van. Mostanra már valószínűleg a
Belgrave Házban van. Akarod, hogy lelépjek és magatokra hagyjalak kettőtöket
egy időre?

Hermione hirtelen úgy érezte, hogy az idegtől megfájdul a gyomra.

- Ne, ma túl ideges vagyok. Gyere velem, kérlek.

Padma bólintott, és elhagyták az éttermet. Megálltak a Belgrave Ház lépcsőjén,
és Hermione remegő kézzel túrt kócos hajába.

- Jól nézek ki? – kérdezte.

- Csinos vagy – válaszolta Padma. – Biztosan azt akarod, hogy bemenjek?

- Lehet, hogy még nincs ott, és akkor teljesen ki leszek borulva – bólintott
Hermione buzgón.

Felmentek a lépcsőn, és beléptek a házba. Mielőtt elérték volna a klubhelyiséget,

az ajtó kinyílt, és Theodore Nott lépett ki rajta. Hermione hiába próbálta elfojtani
éles légvételét a fiú láttán. Hirtelen olyan esetlennek tűnt, ahogy összefutott
velük a folyosón.

- Jó reggelt, Theo! – kiáltott fel Padma, diszkréten megbökve Hermione oldalát.

– Milyen korán itt vagy. Van kedved csatlakozni hozzánk egy csésze teára?

Hermione azt vette észre, hogy teljesen megbűvölve áll – egy gyenge mosoly
volt minden, amire képes volt.

- Attól tartok, nem tehetem – válaszolta zavartan. A plafon felé mutatott. –

Hívattak. – Hermionéra nézett, és szégyenlősen elmosolyodott, mielőtt a lépcső
felé indult volna, és eltűnt szem elől.

Padma zavartalanul megragadta Hermione karját, és berántotta az ajtón az üres

klubhelyiségbe.

- Na, nyugodj meg – utasította egy fotelbe nyomva Hermionét. – Egy erős
kávéra van szükséged. – Odament az ezüst teáskészlethez, és két erős
feketekávét kezdett készíteni.

- Jó Isten! – kiáltott fel Hermione rémült hangon. – Miért hívatták? Nem

gondolod, hogy Piton mond neki valamit, ugye?

Padma felvonta a szemöldökét, ahogy a két gőzölgő csészével Hermione felé

tartott.
- Kihangsúlyoztad, hogy amit Theoról mondtál, az magánügy?

- Igen – válaszolta riadt tekintettel. – Biztosított, hogy mágikusan van kötelezve,

hogy nem mondhatja el, amit mondanak neki.

- Akkor jó – vont vállat Padma, ahogy leült. – Nem mondhat semmit.

- De miért akar beszélni vele? – kérdezte kételkedve.

- Számos oka lehet – csóválta a fejét Padma –: valami jelentéktelen családi ügy
esetleg? Lehet, hogy csak meg akarja kérdezni tőle, hogy hogyan telt a
hétvégéje.

Hermione a kezébe temette az arcát.

- Nem – suttogta. – Azért hívta, amit tegnap mondtam… tudom.

- Lehet, hogy bizonyos fokig igazad van. – Hirtelen a szája elé kapta a kezét. –
Annyira hülye vagyok! Teljesen elfelejtettem mondani neked!

- Micsodát? – kérdezte Hermione.

- Tegnap, miután hazamentél, Terry Boot megkérte Laura Vallace-t, azt a szőke
mardekáros lányt. Igent mondott.

- És ennek mi köze az egészhez? – kérdezte Hermione homlokráncolva.

Padma viszonozta a homlokráncolást. Hermione általában nagyon éles szemű

volt, de jelenlegi zavart állapota megakadályozta abban, hogy tárgyilagosan lássa
a dolgokat.

- Ez azt jelenti, hogy már csak hatan vagytok, akik még nem keltek el: Neville,
Theo, Michael, Hannah, Pansy és te.

- És Neville meg Hannah nagyon aranyosak együtt – motyogta Hermione, ahogy

lassan kezdte megérteni.
- Pontosan – mondta Padma. – Amivel már csak négyen maradtok. Theo és
Pansy nem házasodhatnak össze, mivel mindketten aranyvérűek. Ami azt jelenti,
hogy hacsak te és Theo össze nem jöttök, és Michael és Pansy, akkor maradtok
négyen Piton kezén. Már csak napok vannak hátra, lelkesen próbál majd
mindenkit kiszórni.

- Tehát – folytatta Hermione –, szerinted azt kérdezi meg Theótól, hogy mik a
szándékai?

- Azt mondom – válaszolta –, hogy ha megkér, akkor szerintem ma fog

megtörténni.

Hermione előredőlt, és a térdére hajtotta a fejét.

- Azt hiszem, beteg leszek – suttogta.

***

Perselus Piton biccentve üdvözölte az irodába belépő mostohafiát.

- Jó reggelt, Theo. Köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél.

- ’Reggelt, Perselus – köszönt, és leült a mostohaapjával szembeni székre.

- Milyen volt a hétvégéd Berlinben? – kérdezte, és vizsgálódva figyelte a

fiatalabb férfit.

- Kellemes volt, köszönöm – felelte.

Piton elég jól ismerte Theodore-t ahhoz, hogy tudja, mindig gondosan elrejti az
érzelmeit.

- Nem voltam teljesen biztos benne, hogy visszatérsz-e vagy sem.

- Úgy döntöttem, nincs semmi, amiért érdemes lenne Berlinben maradni –
mondta Theodore mosolyogva. – Jobban megérte visszajönni.

Perselus érezte, hogy mardosni kezdi a türelmetlenség belülről.

- És ez pontosan mit akar jelenteni?

- Semmi különöset – vont vállat Theo.

Perselus megmasszírozta az orrnyergét. Néha Theo nagyon hasonlított az

anyjára: a végtelenségig semmitmondó tudott lenni.

- Theo, négy hete azt mondtad nekem, hogy ez a Házassági törvény csak
időpocsékolás, és nincs senki, akit érdemes lenne elvenni. Nagy hirtelen
drámaian megnőtt benned az érdeklődés, és felhagytál azzal, hogy keresztül-
kasul hoppanálj Európán. Mi folyik itt?

- Még mindig utazni akarok – hajolt előre a széken –, de szeretném, ha

lehetőségem lenne arra is, hogy hazatérjek, ha úgy akarom. Hacsak nem nősülök
meg, akkor a börtönbüntetéssel kell szembenéznem minden alkalommal, amikor
a visszatérek az országba.

- Tökéletesen tisztában vagyok vele – szűrte Perselus a fogain keresztül. –

Pontosan erre mutattam rá négy héttel ezelőtt. Akkor közölted velem, hogy nincs
senki a csoportban, akivel összeillenétek. Megváltozott a helyzet?

- Igen, megváltozott a helyzet – öltött ragyogó színt Theodore.

Piton érezte, hogy felgyorsul a pulzusa a hitetlenkedéstől. Ugye ez a beszélgetés

nem oda tart, amitől fél?

- Nos, bizonyos, hogy nem kapkodtad el. Jóval kevesebb jelölt van, akik
feleségnek választhatók.

- A feleség, akit választottam, még elérhető, már amennyire tudom – motyogta

még jobban elpirulva.
Hitetlenkedve kerekedett el a szeme.

- A feleség, akit választottál? – köpte a szavakat. – Egész pontosan kit is

választottál?

Theodore a padlót fixírozta.

- Hermione Grangert – suttogta.

Perselus szinte hallotta, ahogy a vér dobol a fülében.

- Hermione Grangert? – ismételte. – Miss Granger tisztában van a

szándékaiddal?

- Nem igazán – válaszolta Theodore felnevetve.

- Szerinted ez mulatságos? – gúnyolódott Perselus, amivel azonnal letörölte a

mosolyt Theodore arcáról. – Beszélgettél már vele akár egyszer is?

- Ami azt illeti, igen – mondta Theodore védekezően, és összefonta karjait. –

Szinte minden nap beszéltem vele egy héten keresztül.

- És szerinted ez elég, hogy szilárd alapot adjon egy házassághoz?

- Neked mennyi mély és értelmes beszélgetésed volt az anyámmal, mielőtt

elvetted? – kérdezte haragos tekintettel.

Perselus az asztalra csapott a tenyerével.

- Theo, ez nem rólam és az anyádról szól. Nem tudsz semmit Hermione

Grangerről.

- Te tudtál bármit Cordeliáról?

- Nem Cordeliáról van szó – horkantott bosszúsan. – Most rólad van szó.
Veszélyes határt lépsz át.
Theo békítően nyitotta ki a kezét.

- Nem akartam tiszteletlen lenni veled, Perselus. Csupán megpróbálok rámutatni,

hogy a megismerés nem szükségképpen garantálja a házasság sikerét manapság.
Mi van Dracóval és Susannel? Ők se tudtak egymásról semmit, mégis teljesen
boldognak tűnnek.

- Az idő majd megmondja, hogy Draco és Susan boldogok-e – válaszolta. Úgy

döntött, más módon próbálja lebeszélni. – Mit tudsz elképzelni, ami közös
benned és Miss Grangerben?

Theodore vállat vont, és ismét összefonta maga előtt a karját.

- Sok a közös bennünk. Mindketten szeretünk olvasni; mindketten okosak

vagyunk; mindketten csendesek vagyunk…

- Csendesek? – kérdezte Perselus hitetlenkedve. – Neked valami miatt az a

benyomásod, hogy Miss Granger csendes?

- Talán a csendes nem a megfelelő szó. Társaságkerülő, talán…

- Hermione Granger soha nem tudja, mikor kell befognia a száját, Theo. Ez az
egyik legnagyobb hibája. Majdnem az őrületbe kergetett a Roxfortban.

- Igen – felelte Theodore mosolyogva. – Tudom. De ahogy te is rámutattál, ez

rólam szól, és nem rólad.

Perselus a homlokát masszírozta idegességében. A Mill családnak szinte

lehetetlen volt érvelni.

- Tegyük fel, hogy megkéred, és ő igent mond. Mit csinálsz aztán, Theo? Nem
tudlak pont téged elképzelni, hogy letelepszel boldog házaséletet élni.

- Nem áll szándékomban letelepedni boldog házaséletet élni – felelte.

- Akkor mi az ördögöt képzelsz, hogy játszadozol itt Hermione Granger körül? –

kérdezte Perselus dühösen.
- Remélem, hogy szeretne majd velem utazgatni a világban. Miért akarna valaki
itt ragadni örökre? Párizsban tanult; biztos, hogy nem akarja csak az angliai
életre korlátozni magát.

- Megkérdezted tőle, hogy ő mit akar? Ha meg akarod kérni, miért nem mész, és
deríted ki, hogy ő mit szeretne? Lehet, hogy már elfogadott valamilyen munkát.
Lehet, hogy szeretne letelepedni és családot alapítani.

Theodore megrázta a fejét.

- Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem akar családot, legalábbis
egyelőre. Nem akarok erről beszélni vele, hacsak el nem fogadja a megkérést.

Perselus hitetlenkedve nézett mostohafiára.

- Nem vagy hajlandó nyíltan odaállni és beszélni vele, csak ha már elkötelezte
magát, hogy a feleséged lesz?

- Valahogy így – válaszolta, és megfeszült az álla.

Perselus már Theodore arckifejezéséből tudta, hogy az elbeszélgetés

tulajdonképpen véget ért.

- Te elkötelezed magad, Theo?

- Amennyire csak tőlem telik – felelte.

- Mint az Összekötő Tiszted bevallom, hogy komoly aggályaim vannak ezzel a

házassággal kapcsolatban.

Theodore hirtelen idegesnek tűnt.

- Aggályaid vannak a házassággal kapcsolatban, vagy aggályaid vannak azzal

kapcsolatban, hogy képes vagyok elkötelezni magam?

- Mindkettő – ismerte el.

- Hivatalos házassági ajánlatot szeretnék tenni – jelentette ki Theodore
mérgesen.

Perselus mélyen összehúzta a szemöldökét, és előrehajolt az asztalán keresztül.

- Ne útlevélnek használd, amivel biztosítod az állandó belépődet Angliába,

Theo. Nem szeretném, ha ilyen könnyelműen bánnál Miss Grangerrel. Ő egy
intelligens fiatal nő.

- Mindig az volt a benyomásom, hogy nem kedveled őt, Perselus – mondta

zavarral az arcán. – Mi ez a hirtelen aggódás?

Perselus elhallgatott, mielőtt válaszolt volna.

- Megvannak az indokaim – mondta egyszerűen. Kerülve mostohafia kérdő

tekintetét egy pálcaintéssel elővarázsolt egy házassági szerződést, és elővett egy
pennát az asztal alsó fiókjából.

***

- Hermione, megtennéd, hogy leülsz? – könyörgött Padma. – Teljesen

kellemetlen helyzetbe hozod magad! – Hermione az elmúlt tíz percben a
klubhelyiség padlóját rótta, és Padma már nem tudta tovább nézni. – Esküszöm,
hogy rád küldök egy teljes sóbálvány átkot, ha nem nyugszol le.

Hermione feladta, és ledobta magát a kanapéra barátnője mellé.

- Én ezt nem bírom. Kész idegroncs vagyok. Lehet, hogy haza kellene mennem?

- És kihagynád a pitét? Megőrültél? Splattermore erre a hétre egy nagy tál húsos
pitét ígért. Ez az összetartója bármely házasságnak, szóval jobb, ha nem hagyod
ki.

- Hogy tudsz ilyenkor is vicces lenni? – kérdezte Hermione, és nyugtalansága

ellenére elmosolyodott.

Padma zavartan nézett Hermionéra.

- Kiegyenesítsem a hajad egy bűbájjal? Tiszta kóc az egész, mert állandóan

beletúrsz.

- Csináld – bólintott Hermione. – Bármit, ami eltereli a figyelmem arról, hogy

mi történik odafenn.

Padma már félig készen volt, amikor megérkezett Draco.

- Jó reggelt, kedveseim – mondta vidáman.

Hermione azonnal felé fordult.

- Malfoy! – csattant fel. – Pont téged vártalak.

Draco óvatos pillantást váltott Padmával, nem kerülte el a figyelmét, hogy ismét
a vezetéknevén szólították.

- Mit tettem? – kérdezte.

- Miért nem mondtad nekem, hogy Piton Theo mostohaapja? – kérte számon.

Draco szeme meglepetten kerekedett el.

- Én miért nem mondtam? Mindenki tudja, hogy Theo a mostohafia. Perselus

évekkel ezelőtt elvette Cordeliát; nem újdonság.

- Lehet, hogy ti, mardekárosok tudtátok, de mi többiek nem – mondta dühösen.

Draco esdeklőn nézett Padmára, aki megvonta a vállát.

- Honnan tudhattam volna? – kérdezte. – Egyébként mit számít? Theo elég

egyértelművé tette, hogy tervei vannak veled… nem értem, Perselusnak mi köze
ehhez.
Hermione mérge ezekre a szavakra meglehetősen magasra csapott.

- Nem én vagyok Piton kedvence. Elég biztos vagyok benne, hogy inkább
leátkozná a saját karját, minthogy elfogadjon engem mostoha-menyének.

- Hát, akkor nem te leszel az egyetlen, akinek problémái lesznek – motyogta

váratlanul elkomorulva.

Padma felnézett Hermione egyre egyenesebb hajfürtjeiről.

- Mi történt? – érdeklődött.

- Tegnap este együtt vacsoráztam Susan szüleivel. Nem ment valami jól –
mondta nehéz sóhajjal, ahogy leült velük szemben.

- Jaj, ne – mondta Hermione, és tovatűnt a bosszúsága. – Mi volt a baj?

- Gyűlölnek. Csak arról kérdeztek, hogy miért lettem halálfaló.

- Viccelsz? – kérdezte Padma. – Azt hittem, mindent megbocsátottak.

A fiú vállat vont.

- Nyilvánvalóan nem így van. – Összevonta a szemöldökét. – Nem próbálom

mentegetni, amit tettem; hülye voltam és naiv, és nem volt menekvés. De nem
voltam abban a helyzetben, hogy visszautasítsam a Sötét Nagyurat, fenyegetve
ezzel anyát és apát az Azkabanban.

- Mi tudjuk – biztosította Hermione. – Annyi embert kényszerítettek rá, hogy

szörnyű dolgokat csináljon a háború alatt.

- Anyám soha nem akart halálfaló lenni; inkább apám ügye volt. Rengeteget
változott a háború óta, azon fáradozik, hogy helyrehozza, amit elrontott.

Hermione gyanította, hogy Lucius Malfoy legutóbbi nagyobb adományai a

különféle mágus-alapítványoknak inkább szolgálták azt a célt, hogy megmentsék
őt a börtöntől, minthogy megbánja gonosz múltját. Viszont ez nem feltétlenül
Draco hibája.

- Susan ideges volt? – kérdezte.

- Nagyon – bólintott Draco. – Épp azon gondolkodtunk, hogy megszökünk a

hétvégén, és nem szólunk egyetlen szülőnek sem – mondta bizalmasan.

- Komolyan mondod? – kérdezte Padma. – Ez óriási ötlet!

- Úgy gondolod? – vigyorgott Draco. – Tulajdonképpen Susan ötlete volt.

Szerintem csak a fantasztikus testemért kellek neki, nem is beszélve a
túlméretezett pénztárcámról.

A lányok kuncogtak. Padma elkészült Hermione utolsó tincsével is.

- Készen vagy – mondta. – Állj fel, és mutasd magad.

Hermione végigfuttatta az ujjait csodálatosan kiegyenesített haján, és felállt a

helyéről.

- Na? – kérdezte szégyenlősen.

- Raszputyin bimbóira! – mondta Draco. – Iszonyú jól nézel ki, mint egy
hableány. A hajad majdnem leér a csinos ki seggedig, Granger.

Padma kétrét görnyedt a nevetéstől.

- Raszputyin bimbói? Honnan veszed ezeket a szövegeket, Draco? Egyébként

igazad van… remekül néz ki. Theo ki fog akadni.

- Kösz, Padma – nézett rá átható tekintettel Hermione.

- Jaj, ugyan már, Granger – szólalt meg vontatottan Draco. – Mindannyian

tudjuk, hogy ti ketten lenézitek egymásról a gatyát. Igaza van, ki lesz akadva. –
Körbenézett az üres szobában. – Egyébként hol van? Azt hittem, már korán itt
lesz, hogy udvaroljon.
- Hívatták – intett Padma az emelet felé.

- Aha – morogta Draco értőn. – Akkor ma van a nagy nap.

Hermione hirtelen megint émelyegni kezdett. Az órájára pillantott; már majdnem

tíz óra volt. Theo már majdnem egy órája Piton irodájában volt. Mi a fene tarthat
neki ilyen sokáig?

***

A főző-órájuk végére Hermione már elkezdett mindenféle forgatókönyvet

elképzelni. Theodore nem bukkant fel, és biztos volt benne, hogy ez nem jelent
jót. Levéve piros-fehér pamutkötényét egy konyharuhába törölte a kezét, és
figyelte azt az elszenesedett borzalmat, ami a húsos pitéje volt. Az említett tészta
bűze hozzáadódott az émelygéséhez, és határozottan rosszul nézett ki.

- Jól vagy? – súgta Padma.

- Nem igazán – rázta a fejét Hermione. – Hol van? Mi folyik itt? – sziszegte.

- Nos – vigyorodott el Padma –, abból, amennyi ideje hiányzik, arra

következtetnék, hogy felvázolt egy javaslatot.

- Ehhez tényleg kell három óra? – visította gyakorlatilag Hermione. – Kétlem.

Inkább azt mondanám, hogy az az átkozott Perselus Piton kitette, ő meg
elrohant.

Padma rápillantott Hermione farmerjának övére, ahol piros szikrák kezdtek

kitörni pálcájának végéből.

- Hermione, össze kell szedned magad, szikrázol. Gyere a fürdőbe.

Megragadta Hermionét, és a kezénél fogva a konyhaajtó felé kezdte húzni. Mire

odaértek, látták, hogy az utat egy pink kötényes, apró házimanó torlaszolja el.
- Ön lenni Miss Granger? – vinnyogta a manó nagy, komoly szemeivel
Hermione arcát vizsgálva.

- Igen, Hermione Granger vagyok – válaszolta kíváncsian.

- Piton gazda azonnal látni kívánja az irodájában, kisasszony – mondta a manó,

mielőtt egy csettintéssel eltűnt volna.

Hermione úgy ragadta meg Padma felsőjének ujját, mintha fuldokolna.

- Mit csináljak?

- Hermione – mondta Padma, felbőszülve barátja idegállapotán –, felmész oda,

és megnézed, mit akar tőled. Azt gondoltam, hogy most kellene menned hozzá
egyébként is.

- Így is van. Miért küldte a manót? – kérdezte Hermione zavarodottan.

- Fogalmam sincs – felelte Padma. – Felmenjek veled?

Hermione bólintott, és elindultak felfelé a lépcsőn. Mire elérték a harmadik

emeletet, a lány már hevesen remegett.

- Hermione – szólt Padma kedvesen. – Még soha nem láttalak ilyennek. Mi a

baj?

- Annyira ideges vagyok – suttogta zaklatott pillantást vetve Piton ajtaja felé.
Úgy érzem, hogy ez az utolsó esélyem.

Padma bátorítóan megölelte.

- Minden jól alakul a végén, majd meglátod. Elfogadod, ha megkérte a kezed?

- Igen – bólintott Hermione –, ha megkérte.

- A klubhelyiségben várlak – mosolygott Padma. – Sok szerencsét!

Az iroda ajtaja felé tolta Hermionét, és hosszú, fekete haját hátravetve leszökdelt
a lépcsőn. Mély levegőt véve, és úgy érezve, mintha a kivégzőosztaggal
készülne szembenézni, Hermione kopogott az ajtón, majd belépett Piton
irodájába, ami reményei szerinte az utolsó alkalommal történt meg.

A férfi az ablaknál állt, amikor belépett a szobába, és azonnal hellyel kínálta.

Kétszer is megnézte magának, amikor meglátta, és ő öntudatlanul is a hajába
túrt; elfelejtette, hogy aznap más volt a haja. Piton tovább figyelte, ahogy a lány
leült.

- Jól érzi magát, Miss Granger? – kérdezte enyhén összehúzva a szemöldökét.

- Igen, jól vagyok – morogta, megpróbálva magabiztosnak tűnni. – Miért

kérdezi?

- Remeg a keze – mondta lepillantva a kezére, ahogy az ölében reszkettek.

- Tiszta ideg vagyok, hogy őszinte legyek – vetette oda érezve, hogy az idegei
nem bírnak többet. – Nem kérek többet a játékaiból, szóval, kérem, nem játsszon
velem.

- Egyáltalán nem áll szándékomban játszani önnel, Miss Granger – biztosította

meglepően jóindulatú hangon. – Engedelmével szeretnék néhány kérdést
feltenni, ha lehet.

Meg sem várva a választ átvágott a szobán a lánytól balra lévő mahagóni
italszekrényhez. Intett a pálcájával, mire a szekrény kinyílt.

- Megkínálhatom egy itallal, Miss Granger? Úgy látom, magára fér.

- Egy dupla Lángnyelv whiskyt kérek – mondta.

- Egy duplát? – kérdezte meglepett, kissé gúnyos mosollyal az arcán.

- Igen, egy duplát – válaszolta kihívóan.

Piton kiöntötte a kért dupla adagot egy pohárba, és átlebegtette a szobán figyelve
a lányt, ahogy elfogadja az italt, és kortyolni kezdi.

Hermione érezte, hogy lassan megnyugszik, ahogy a melengető folyadék lefutott

a torkán. Kezében a remegés csillapodni kezdett egy kicsit, és ő Perselus Piton
felé fordította a figyelmét megpróbálva kitalálni, hogy az arckifejezése mit jelent
a jövőre nézve. Sötét szemei semmit sem árultak el.

Mikor a férfi már elégedett volt azzal, hogy a lány kezd lenyugodni, magának is
öntött egy határozott adagot ugyanabból az üvegből, és visszaült a helyére az
asztala mögé. Egy pillanatig tüzetesen vizsgálta, majd elégedetten könyvelte el,
hogy már nem remeg a keze.

- Remélem, hogy nem fogja tolakodásnak venni, ha megkérdezem, mit vár ön a

házasságtól, Miss Granger? – kérdezte nyugtalanítóan gyengéd hangon.

Hermionét meghökkentette a kérdés.

- Ez az a fajta ostobaság, amit már megtárgyaltunk a Házasság előtti

tanácsadáson – válaszolta homlokát ráncolva.

A férfi felvonta az egyik szemöldökét, kellemesen meglepte, hogy a lány

szándékosan próbálta őt nógatni. Aznap szokatlanul nagylelkű hangulatban
érezte magát.

- Ostobaság, azt mondja? Nem hinném, hogy a jövőre vonatkozó reményeinek

felderítése olyan borzasztóan elhagyható lenne egy ilyen fontos döntés
küszöbén, Miss Granger.

Azonnal meglódultak a gondolatai. Egy fontos döntés küszöbén? Ez azt

jelentette, hogy Theodore megkérte?

- Sok mindent várok – válaszolta szorongva. – Baráti kapcsolatot, érzelmi

biztonságot, kölcsönös tiszteletet… – sápadt el nem tudva, hogy a másik mit
akar hallani tőle.

- Szerelem? Nem várja el, hogy adjon vagy kapjon szerelmet? – kérdezte.
Hermione szeme elkerekedett. Annyi emberből pont Perselus Piton beszél neki
szerelemről? Kíváncsian a kezében tartott poharába pillantott, hogy esetleg a
whiskyben volt-e valami, amitől hallucinál.

- Nem vagyok teljesen naiv, alapvetően ez egy elrendezett házasság. Szeretni

vagy szerelmet kapni egy hozzáadott plusz lenne. Nem feltétlenül gondolom azt,
hogy a romantikus szerelem hiánya egy működésképtelen házassághoz vezetne.

- Egy gyakorlatibb téma… biztosította már a munkahelyét? – kérdezte a férfi

némi szünet után.

Hermione arca halvány pírt öltött a munkahely említésére; még mindig fájt neki,
hogy a férfi visszautasította az interjúztatást a posztot illetően, amit meghirdetett.

- Felajánlottak egy állást a Szent Mungóban, de visszautasítottam.

- Úgy tűnik, magának az a furcsa szokása van, hogy visszautasítja az ajánlatokat,

amiket kap – mondta önelégült mosollyal, de nem barátságtalanul.

Hermione viszonozta a mosolyát, és még nyugodtabbnak érezte magát. Akár ki

is használhatja váratlanul jó hangulatát, és élvezheti, hogy most az egyszer nem
támadja a személyét.

- Nem tudtam elképzelni, hogy sokáig maradtam volna. Várok két másik
interjúra: az egyik Genfben, a másik a Misztériumügyi Főosztályon lesz. Néhány
hét múlva kerül sor rájuk. Igazából reméltem, hogy addigra már jobban látom a
jövőmet, hogy megítéljem, milyen munkalehetőség lenne a legmegfelelőbb
számomra.

Piton egymáshoz érintette az ujjbegyeit, és a lányt szemlélte egy pillanatra.

- Szeretne letelepedni Londonban?

Hermione fontolgatta a kérdést pár percig, mielőtt bólintott volna.

- Igen, azt hiszem. Igazán érdekelne egy karrier a Misztériumügyi Főosztályon.

Perselus egy pillanatra megérezte a győzelmet a válasz hallatán.

- Ez igazán szép teljesítmény lenne; a Minisztérium csak minden harmadik vagy

negyedik évben vesz fel új embert a Misztériumügyi Főosztályra. Pontosan
egybeesik az egyetemi tanulmányainak végével.

- Valóban – morogta a lány, kíváncsian, hogy mi a fenére megy ki a játék ezúttal.

- Szeretne gyerekeket? – kérdezte.

Hermione belekortyolt a whiskybe. Hová vezetnek ezek a kérdések?

- Igen, természetesen szeretnék gyerekeket… végül is. Rengeteg időt fektettem a

tanulmányaimba, így először karriert szeretnék. De szeretnék gyereket is néhány
éven belül. – Kérdőn nézett a férfira. – Nem ez a Házassági törvény lényege?

- Valóban ez, Miss Granger – válaszolta. Előredőlt a széken. – Valamennyire az

emberek legtöbbje érintett, ez a Házassági törvény lényege, és sokuk hajlandó
teljesíteni a kötelességét, hogy biztosítsák az országban a varázslótársadalom
fennmaradását. Egy bizonyos kisebb csoportnak ugyanakkor a Házassági
törvény nem több, mint egy kellemetlenség, aminek kötelesek eleget tenni azért,
hogy állandó lakhelyük legyen Angliában.

Hermione türelmetlenül rázta meg a fejét, és az asztalra tette a whiskyjét.

- Azt ígérte, hogy nem játszadozik velem, professzor. Miért nem vet véget a
kínlódásomnak, és mondja el, hogy hová vezet ez az egész?

A férfi majdnem egy teljes percig csak bámulta szinte üres whiskys poharát,
mielőtt mélyet sóhajtott, és elővett egy darab pergament az íróasztala fiókjából.
Az asztalra lökte az iratot.

Megújuló remegéssel az ujjaiban és kalapáló szívvel a mellkasában a lány

kinyújtotta a kezét, és felvette a pergament. Megtalálta a szerződés tetejére írt
neveket, amikor újra megszólalt.
- Tanácsom ellenére Theodore ma reggel házassági ajánlatot tett önnek –
morogta mélyen összevont szemöldökkel, fakó arccal.

Hermione első érzése a megkönnyebbülés volt; megkönnyebbülés, hogy nem

kell elhagynia az országot Padma esküvője után. Amint az első reakció elmúlt,
váratlan öröm áradt szét benne. Elolvasta a Hermione Granger és Theodore Nott
neveket az irat elején, és lassan széles mosoly jelent meg az arcán.

Perselus elszorult szívvel figyelte a reakcióit. Egyértelmű volt a hirtelen

boldogságból, hogy minden reményét Theóba vetette. Beléhasított a bosszúság
mostohafia miatt.

Hermione rábámult.

- Elfogadom – lehelte.

- Kérem, ne legyen túl meggondolatlan – emelte fel a kezét. – Értékelném, ha

meghallgatna.

Hermione megrázta a fejét.

- Nem fogja megváltoztatni a véleményem. Szeretném elfogadni – mondta

konokul.

Mereven bámult a lányra, jó hangulata pedig eltűnőben volt.

- A bolondok lépnek be oda, ahol az angyalok sem mernek járni, Miss Granger.
Szeretném, ha meghallgatná, amit el kell mondanom.

- Bolondnak nevezett? – csattant fel.

Az asztalra csapta az öklét.

- Nem. Kihagyhatnánk ebből a kölcsönös ellenszenvünket? Úgy szeretnék

beszélni önnel, mint az Összekötő tisztje, és abban a biztos tudatban, mint
valaki, aki ismeri Theodore Nottot.
A lány állta a tekintetét.

- Rendben van. Hajlandó vagyok meghallgatni, amit mond, és nem fogom

elmondani senkinek.

Még kellett egy perc a férfinak, hogy lecsillapodjon. Nem szerette volna
elfecsérelni az egyetlen esélyét, hogy megmentse a helyzetet.

- A válaszok, amiket az általam feltett kérdésekre adott meggyőztek, hogy nem

lenne bölcs dolog a házasság ön és Theo között.

Hermionét elöntötte az indulat. Ez volt az oka, hogy annyira rá nem jellemző

módon kedves volt hozzá – azért akarta, hogy válaszoljon a kérdéseire, hogy
azokat utána felhasználja ellene. Úgy érezve magát, mint egy légy, ami
fennakadt a hálóban, egy húzásra felhajtotta a whiskyje maradékát, és
összeszűkült, könnybe lábadt szemmel nézett korábbi professzorára.

- Akkor rajta – szűrte összeszorított fogain keresztül.

A férfi körmeivel kocogtatta az asztal lapját.

- Maga haragszik rám – jelentette ki.

- Igen – csattant fel a lány. – Haragszom magára. Unom a gyerekes játékait.

Azért kérdezgetett, hogy a saját válaszaimat fordítsa aztán ellenem.

- Azért tettem fel azokat a kérdéseket – közölte határozottan –, hogy

alátámasszák, amit már eddig is gyanítottam.

Mereven nézték egymást, és kölcsönös ellenszenvük szinte tapintható volt.

- Miss Granger, könyörgöm, most tegye félre a köztünk lévő személyes

ellentétet, és figyeljen arra, amit el kell mondanom Theóról. Képes rá?

Bólintott, miközben a torka égett a whiskytől.

- Köszönöm – válaszolta Piton némi szarkazmussal a hangjában. – Nem vonom

kétségbe a tényt, hogy bizonyos szinten van valami közös ön és Theo között;
mindketten szeretnek olvasni és intelligensek. De itt a hasonlóságuk véget is ér.
Ő egy mesésen gazdag családból származik, Miss Granger, és a neveltetése mély
nyomot hagyott a személyiségén.

- Az én szüleim is meglehetősen vagyonosak – szakította félbe. – Soha nem

szenvedtem hiányt semmiben.

- Határozottan másról van szó – rázta a fejét. – Theodore-nak soha nem kellett
dolgoznia, és a jövőben sem lesz rá szüksége. Ő arisztokrata származású, és a
családja biztosítja számára a jövedelmet egész hátralévő életében. Jelenleg egy
ingatlan két alsó szintjét birtokolja a Kensington téren, míg a nagybátyja a felső
szinteket használja. Az teljes épület Theóé lesz a halála után.

- És ez pontosan miért is probléma? – kérdezte, döbbenten Theodore nyilvánvaló

mértékű anyagi helyzetétől.

- Nincs rá oka, hogy maradjon, Miss Granger. Nincs maradása. Irreális. Azt
képzeli, hogy egyszerűen csak repked körbe a világban, és nem köti magát
semmihez. Egyáltalán nem áll szándékában letelepedni egyhamar.

- Az imént mondtam, hogy nem szeretnék gyereket a közeli jövőben. Nem

értem, hogy ez miért vitatéma – mondta elgondolkodva.

Perselus sóhajtott, és megmasszírozta a halántékát.

- Nem állítom, hogy teljesen ismerem önt, Miss Granger, de a tanára voltam, és a
tanárok általában kialakítanak valamilyen elképzelést a diákjaik alapvető
személyiségéről. Tudom, hogy évek teltek el, mióta utoljára tanítottam önt, és
hogy változott, mióta elhagyta a Roxfortot, de én inkább szeretném azt gondolni,
hogy van valamilyen általános ismeretem egy olyan nőről, amilyenné ön vált.

A lány jelezte, hogy folytassa, még mindig valamiféle zavart érezve.

- Jól megalapozott személynek látszik. Harry Pottert sokkal jobban figyelték a

Roxfortban, mint azt el tudná képzelni. Mint az egyik legközelebbi barátja, adott
volt, hogy önre is figyelnek. Mindig is maga volt az értelem hangja a kis trióban,
önt a logika vezérli, az ésszerűség és a világos gondolkodás. Maga mondta, hogy
karriert szeretne elérni. Az intelligenciája megköveteli, hogy a tudást, amit
felhalmozott, használatba helyezze. Theodore nem fogja hagyni magát lekötni
egy helyre, hogy kielégítse a felesége intellektuális igényeit.

- Ezek mind csak feltételezett részletek, amiket még fel kell deríteni – rázta a
fejét Hermione.

- Biztosíthatom, Miss Granger; nem fog sem Londonban, sem Genfben maradni,
vagy bármely más helyre szorítkozni. Az ő személyiségének van egy bohém
része, amit megtanult figyelmen kívül hagyni. Ő megveti a megszokottat és a
rendet, pontosan azokat a dolgokat, amiket ön értékel. Elégedett lenne azzal,
hogy cselleng körbe a világba úgy, hogy soha nem kötődik semmihez? Boldog
lenne, ha lemondana a karrierről, hogy vándoréletet éljen?

A lány összehúzta a szemöldökét, még mindig nem fogva fel, hogy mit lát a férfi
problémának.

- A legtöbb ember odaadná a pálcás karját a lehetőségért, hogy utazzon a

világban. Komolyan nem értem, hogy mi ezzel a gond, professzor.

Piton csettintett a nyelvével idegességében.

- Biztosíthatom, Miss Granger. Ön és Theodore nem illenek össze.

- Van bármiféle előítélete a muglikkal vagy a mugliszületésűekkel szemben? –

kérdezte szemforgatva.

- Nincs – felelte. – Nem ez a lényeg.

- Már házas vagy jegyben jár?

- Nem.

- Homoszexuális?

- A szentségit, Miss Granger!

- Homoszexuális? – ismételte meg.

- Nem tudok róla – vicsorogta.

- Akkor igazán nem látom, hogy mi a probléma – vigyorogta a lány.

Türelmetlenül sóhajtott.

- A griffendélesekből sajnos hiányzik a finomság – mondta vontatottan. – Ez

nem annyira drámai. Boldogtalan lesz, ha maga karriert akar, családot alapítani
vagy bárhogy megállapodni. Gyanítom, hogy ön is hasonlóan boldogtalan lesz
egy idő után, hogy minden rendszeres és jelentős elfoglaltság nélkül. És ez a
legkevesebb.

- Maga csak megpróbál lebeszélni, mert nem tudja elviselni, hogy én leszek a
menye – jelentette ki.

A férfi lehunyta a szemét bosszúságában.

- Ennek semmi köze hozzám. Figyelmeztetem: nem fog önnel maradni.

A lány azonnal elszomorodott.

- Annyira visszataszítónak talál, hogy nem tudja elképzelni, hogy akarna engem,
vagy velem akarna maradni? – kérdezte csendesen.

Piton a kezébe temette az arcát. Miért nem fogja fel, amit mondani próbál?

- Nem hiszem, hogy bármi baj lenne önnel, vagy bármi az ön hibája lenne, Miss
Granger – mondta olyan türelmesen és barátságosan, amennyire csak tudta. – Ez
Theodore hibája.

Hermione oldalra billentette a fejét.

- Miért mondja ezt el nekem, professzor? Miért törődik ezzel?

A férfi csak mereven bámulta egy pillanatra, és fegyvertelennek érezte magát.

- Megmentette az életemet – mondta kényelmetlenül. – Tartozom magának egy

életre. Attól félek, hogy Theodore végül hatalmas fájdalmat fog okozni
magának, és úgy érzem, kötelességem, hogy figyelmeztessem.

Hermione szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan vissza is csukta. Teljesen

ledöbbentette a válasz. Korábban semmi jelét nem mutatta, hogy hálás lenne
azért, amit tett.

- Köszönöm, hogy aggódik, de remélem, hogy a félelmei alaptalanok lesznek.

Hiszem, hogy Theo és én kedveljük egymást, és mindent megteszek, amit tudok,
hogy ez működjön, professzor. Megjegyeztem az aggodalmát, de szeretném
elfogadni Theo ajánlatát.

Beható tekintettel nézett rá. Biztos volt benne, hogy tovább fog vitatkozni a saját
álláspontja mellett, de meglepetésére az asztalra dobta a pennáját.

- Ebben az esetben szükséges az aláírása – mondta legyőzött hangon a szerződés

felé intve.

Hermione átnézte az előzetes házassági ajánlatot, majd a pergamen alján

odafirkantotta a nevét. Amikor készen lett az aláírásával, a pergamen egy-két
másodpercre ragyogó kék fénnyel izzott fel, mielőtt ismét fehérré halványult
volna.

- Az ajánlat megköttetett – morogta kerülve a tekintetét. – Hivatalosan is

Theodore Nott jegyese. Azonnal értesíteni fogom őt is.

- Köszönöm, uram – mondta a lány, és nőni kezdett benne az izgalom. –

Elmehetek?

- Igen, el – válaszolta még mindig megtagadva a szemkontaktust.

Amikor elérte az ajtót, még egyszer visszafordult a férfi felé.

- Uram? – szólalt meg, és várta, hogy ránézzen, mielőtt folytatta volna. – Az

ajánlat, amit tegnap tettem, még áll. Szavamat adtam, hogy soha nem árulom el
senkinek a bizalmát tekintettel a végső csata után történtekre, de ha ez nem elég,
hajlandó vagyok megengedni önnek, hogy törölje az erre vonatkozó emlékeimet.
Nem szeretném, ha kényelmetlen lenne önnek a házasságom Theóval annak
fényében, amiről tudok.

Egy pillanatra a szemébe nézett, alaposan megvizsgálva az arcát.

- A szava elegendő, Miss Granger – mondta. Visszakapta a tekintetét az

íróasztalára. – Sok boldogságot kívánok a házasságához.

- Köszönöm – motyogta, és elhagyta a szobát. Az irodán kívül leült egy

pillanatra a lépcsőre, megpróbálva visszafogni az arcán elterülő vigyort.
Menyasszony lett. Theodore Notté. Alig tudta elhinni.

***

Abban a pillanatban, ahogy bezárult a lány mögött az ajtó, Perselus a kezébe

hajtotta a fejét. Theodore bár szégyenlős, bizonyos területeken bőven el van
látva önbizalommal. Az anyjához hasonlóan szinte már a kegyetlenségig önmaga
megszállottja volt, ami a mások érzékenységét illeti. Nem volt szándékosan
bántó – egyszerűen csak a saját vágyait és kényelmét mindenki más kívánságai
és érzései fölé helyezte. Másrészről viszont Perselus gyanította, hogy Hermione
Grangernek nincs önbizalma. Persze magabiztos volt, amikor észbeli
képességeire volt szükség – ehhez nem fért kétség. Viszont mindig az volt a
benyomása, hogy elment az önbizalma, amikor az ellenkező nemről volt szó.

Majdnem biztos volt benne, hogy Theo, bár még magának sem ismerte el, arra
használja a lányt, hogy biztosítsa magának a lehetőséget, hogy kedve szerint
jöjjön-menjen. Nem volt kétsége afelől, hogy a kettejük közti házasság nem tart
sokáig. Hermione Granger megmentette az életét; tartozott neki egy életre. Az ő
kötelessége volt, hogy figyelmeztesse a sejtései szerint végzetes házasságról.
Úgy tűnt, meglehetősen szerelmes lett Theodore Nottba; milyen hatása lesz majd
törékeny én-képére, ha a férje elhagyja?
Perselus mélyet sóhajtott. Ő megtette, amit lehetett. A lány nem hallgatott rá.
Felkapta a szerződést, és fellobbanó ingerültséggel vizsgálta meg az aláírásaikat.
Őszintén remélte a lány érdekében, hogy tévedett. Viszont félelmetes képessége
volt rá, hogy a rossz előjelek végül az ő igazát bizonyítják.

***

Hermione tíz percet töltött a fürdőszobában bátran tükörképére vigyorogva.

Régen érezte magát ilyen mámorosan. Néhány röpke héten belül Hermione
Granger Nott lesz belőle. Hangosan is kimondta a nevet, és ismét képmására
mosolygott; úgy gondolta, ez illik hozzá inkább. Végül összeszedve magát
elhagyta a fürdőszobát, a klubhelyiség felé indult, és nem igazán tudta, hogy ott
mit fog mondani vagy tenni.

Elhatározva, hogy méltósággal fog viselkedni, benyomta az ajtót, és

körbepillantott a szobában Theodore után kutatva. Majdnem a teljes csoport ott
volt, és a tekintete helyettük Padmára szállt, aki Dean és Neville között ült.
Amikor a pillantásuk találkozott, Padma a kimondatlan kérdésként felhúzta a
szemöldökét. Hermione azonnal értette a jelzést, felragyogott rajta az öröm, és
egy alig észrevehető bólintást adott válaszul. Padma akkora sikollyal pattant fel a
kanapéról, hogy Neville a farmerjára borította a teáját ijedtében.

A szobában az összes szem rájuk szegeződött, ahogy a lányok átölelték egymást,

és fülsértően hangos visításba kezdtek. Pár perccel később Padma engedett
barátnője szorításán, és rögtön könnyekben tört ki. Hermione gyorsan követte, és
elfeledve minden tervét, hogy méltósággal viselkedjen, újra átölelte Padmát.

Nem tudva, hogy menyasszonya boldog-e vagy szomorú, Dean zavart pillantást
váltott Neville-lel.

- Lányok? Minden rendben? – kérdezte felemelkedve a kanapáról.

Elengedték egymást, és Padma megtörölte a szemét az ingujjával.

- Hermione eljegyezte magát Theóval – magyarázta elfúló hangon.

- És te ezt meg tudtad mondani a sikításból? – nézett még zavartabban a fiú.

Mindketten nevetni kezdtek.

- Így igaz – mondta Hermione előhalászva két zsebkendőt, és az egyiket átadta

Padmának. – Ma reggel tette meg az ajánlatot, és én elfogadtam.

Mikor Hermione már mindenkivel összeölelkezett, és mindenki gratulált neki a

szobában Michael Corner, Blaise és Pansy figyelemre méltó kivételével,
Theodore-t keresve körbe nézett.

- Látta valaki Theót? – kérdezte.

- Itt volt, amikor feljöttünk főzésből – jelentette Draco –, de Piton érte küldetett
pár perccel azelőtt, hogy bejöttél.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Piton azt mondta, hogy azonnal értesíti Theót a
beleegyezéséről. Padmához és Deanhez fordult.

- Keresek egy telefonfülkét, alig várom, hogy elmondjam anyának és apának. Ha

Theo visszajön, megmondanátok neki, hogy pár perc múlva itt vagyok?

Biztosították, hogy megteszik, majd elhagyta a szobát átforgatva a zsebeit apró

után kutatva, amivel felhívhatja a szüleit. Éppen elérte a nyitott bejárati ajtót,
amikor fejjel előre belerohant egy széles testbe. Riadt tekintettel nézett fel az
előtte lévő szürkeruhás mellkasról, és a hasonlóan riadt tekintetű Theodore Nott-
tal találta magát szembe. Habár még az alatta lévő lépcsőfokon állt, így is több
inchcsel magasodott fölé. Néhány percig csak nézték egymást, egyikük sem
tudta, hogy mit is mondjon, amikor legnagyobb örömére Theo elmosolyodott. A
lány szinte sugárzott.

- Köszönöm, hogy megkértél – motyogta.

- Köszönöm, hogy elfogadtad – hárította el.

- Épp a szüleimet indultam felhívni – magyarázta szélesedő mosollyal.

- Épp most küldtem baglyot anyának – mondta. Hirtelen kicsit idegessé vált. –
Azt hiszem, találkoznunk kellene holnap… beszélgetni vagy valami – javasolta.

Hermione lelkesen bólintott.

- Együtt ebédelünk holnap a Háztartási bűbájok után? – ajánlotta a lány.

- Rendben – fogadta el újra mosolyogva. – Az órán találkozunk.

- Viszlát holnap – vigyorgott Hermione.

Késztetést érzett, hogy megérintse a kezét, vagy esetleg a mellkasát, az arcát, de

visszafogta a vágyat. Valahogy még nem tűnt helyénvalónak. Egy apró intéssel
ellépett mellette, és lefutott a lépcsőn továbbra is fültől fülig vigyorogva.
Egyszerűen nem tudta kivárni, hogy elmondja a szüleinek, hogy eljegyezték. A
következő napok alatt egyetlen egyszer sem jutottak eszébe a figyelmeztetések,
amiket Perselus Piton mondott neki.
7. fejezet – Aki szégyenlős

Ó gyönge, gyönge
Szivemnek gyöngye ő
tünődve tűzbe
zsenge tovatünő
A tálakat behozza
gyöngéden megterít
ó járnám véle egyre
a tó szigeteit
A gyertyákat behozza
Kigyújtja zord szobám
Gyöngén ott áll kapunkban
sötétben gyönge árny
Miként a nyúl, oly gyönge
gyönge s mindig segít:
beszállnám véle egyre
a tó szigeteit.

W. B. Yeats, A tó szigeteihez
Erdődi Gábor fordítása

***

Álomtól nehéz szemhéjakkal Hermione Granger – leendő Nott – az

ébresztőórájára meredt a kora reggeli napsütésben. Teljesen elcsigázottnak érezte
magát; késő éjszakáig ébren maradt, és az anyjával a jövőjén tűnődtek. Bár
eredetileg mindkét szülője bátorította a döntését elméletben, hogy aláveti magát
a Házassági törvénynek, egyetlen gyermekük hirtelen jött eljegyzése egy olyan
férfival, akivel még soha nem találkoztak, gyorsan otthonukba hozta a helyzet
komolyságát.

Mikor Grangerék előző este hazaértek, látták, hogy Hermione a kedvenc ételüket
készítette vacsorára, hogy megünnepeljék az eljegyzését. Igyekezetükben, hogy
azt a látszatot keltsék, hogy támogatják a döntését, az apja kibontott egy üveg
pezsgőt, és igen vidáman beszélgettek az étkezés további részében. Ez így ment
egészen a Mágiaügyi Minisztérium baglyának érkezéséig, amikor is szülei
elkezdtek hangot adni kétségeiknek a tervezett házasságot illetően. A bagoly
további papírokat hozott neki átolvasásra – a varázslóházasságokra vonatkozó
feltételekről és körülményekről, valamint Theodore anyagi helyzetéről és
várható éves jövedelméről.

Mikor Hermione először látta, hogy Theodore mennyire jómódú, úgy képzelte,
hogy a szülei megnyugtatónak találják majd lehetséges anyagi biztonságát.
Csakhogy a hivatalos iratok érkezése tengernyi Theodore-ról és a családjáról
szóló kérdést eredményezett, amelyekre Hermione, tekintve kapcsolatuk kezdeti
állapotát, képtelen volt válaszolni. Az anyja és az apja ahelyett, hogy örültek
volna Theodore vagyonának, teljesen pánikba estek, mert Hermione tudása
hiányos volt a család vagyonának eredetét illetően. Bár kellemesen meglepődtek,
hogy Theo Cambridge-ben diplomázott, az este határozottan kényelmetlenül ért
véget. Az apja tapintatosan korán lefeküdt, és hagyta, hogy anya és lánya
hosszan és bizalmasan beszélhessen Hermione jövőjéről. A lány végül
beleegyezett, hogy elmenjen, amíg hivatalosan megteheti az eljegyzés és az
esküvő között, és meghívja Theodore-t a hétvégére vacsorázni.

Habár meghatotta, hogy a szülei miatta aggódtak előző este, aznap reggel mégis
határozott ingerültséget érzett, mert felesleges nyugtalankodásnak tartotta.
Annyira elbódította a fejét a kép, hogy ő és Theo egy pár, hogy csalódott volt,
amikor a támogatásuk teljes hiányát tapasztalta. A viselkedésük bizonyos fokig
Molly Weasley jóindulatú, mégis bosszantó anyáskodására emlékeztette. Csak
remélni merte, hogy ha találkoznak Theóval, alaptalannak találják majd a
félelmeiket.

Ahogy gondolatai a jövendőbelijéhez kanyarodtak, nem tehetett róla, de

elvigyorodott. Némileg izgatott volt, hogy megtudjon mindent, amit csak lehet
leendő rokonairól. Perselus Piton kivételével persze. Átböngészte a
ruhásszekrénye tartalmát, miközben megpróbálta kitalálni, hogy Theo milyen
ruhákat kedvelhet. Kicsit úgy tűnt, hogy régies az ízlése, ezért kedvenc farmerjét
választotta, és egy lenge, szürke selyemblúzt, amit még Párizsban vett. Kíváncsi
volt, hogy vajon hol esznek majd délután. Hirtelen a kényszer, hogy egyedül
töltse a vőlegényével az egész délutánt, megijesztette. Derekára téve a kezét,
hogy elfojtsa a gyomrában a pillangókat, a ruhásszekrény tükrében lévő
képmására nézett. Múltat idéző mosollyal gondolt vissza az alkalomra, mikor
lányos rohamában könnyelműen a tükörre firkálta, hogy „Hermione szereti
Ronaldot”. Milyen nevetségesnek is tűntek tinédzserkori fantáziálásai, hogy
most milyen élete lehetne. Felkapta a szempillaspirálját, és elkezdte csinosítani
magát; nem akart csalódást okozni jövendő hitvesének.

***

Amikor Hermione megérkezett a Belgrave Házba, Theót a klubhelyiségben

találta, ahogy fel-alá járkál. Kicsit később ért be, mint szokott, mivel nagy
gondot fordított a sminkjére. Bűnbánó pillantást vetve az órájára riadtan látta,
hogy már fél kilenc is elmúlt.

Theo megkönnyebbültnek tűnt, amikor belépett a szobába.

- Jó reggelt – motyogta.

- Jó reggelt – válaszolta, és észrevette, hogy ő is ugyanúgy farmert visel szürke

pólóval. Elmosolyodott. – Eléggé összeillünk – mondta a mellkasára mutatva.

- Lehet, hogy ez jó ómen? – vigyorodott el Theo.

- Talán az – értett egyet a lány. Kissé esetlen szünet következett.

- Reggeliztél már? – kérdezte a fiú. Hermione megrázta a fejét.

- Nem voltam éhes. Épp egy csésze teát akartam inni – mondta a szoba közepén
lévő teáskészlet felé intve. – Te is kérsz?

- Figyelj – dörmögte. – Még én sem ettem. Miért nem megyünk el valahová?

- De tízkor kezdődik a Háztartási varázslatok – mondta Hermione zavartan

ráncolva a homlokát.

Theo megforgatta a szemét.

- Ez csak időpocsékolás… lógjunk el – mondta az ajtó felé indulva.

Hermione csak állt a szoba közepén, és elkapta a pánik. Soha életében nem
lépett még le titokban egyetlen óráról sem önként. Ez egész egyszerűen
ellentétes volt az elveivel. Teljes mértékben egyet értett azzal, hogy a Háztartási
Varázslatok óra teljesen értelmetlen, de mi van, ha pont ezen a héten tanulnának
valami hasznosat?

- De mi van, ha elmulasztunk valami fontosat? – érvelt.

- Eddig csak egy Háztartási varázslatok órán voltam, de vicc volt az egész.
Tudom, hogy részt akarsz venni minden órán, de nem gondolod, hogy sokkal
fontosabb, hogy megismerjük egymást? – kérdezte Theo kissé elpirulva.

Hermione elismerte vereségét a szavak hallatán. A fiúnak igaza volt: sokkal

fontosabb volt, hogy megismerjék egymást, mint hogy megtanulják, hogyan
lehet mágikusan elhárítani a csatorna eldugulását. Rámosolygott, majd
csatlakozott hozzá az ajtónál.

- Igazad van. Menjünk!

Rá nem jellemző módon Theo széles mosollyal ajándékozta meg, és Hermione

azonnal érezte, hogy helyesen döntött. Soha nem hallotta még ennyit és ilyen
kevéssé feszengve beszélni.

Az ég borult volt, de a levegő meleg. Végigsétáltak a Chapeé Streeten barátságos

csendbe burkolózva néhány percre, míg el nem érték a Buckingham Palota
Parkjának környékét. Theodore szétnézett a csendes utcán, majd Hermionéhez
fordult.

- Van egy biztonságos hoppanálási pont a Westminster Apátság környékén.

Velem tartasz?

- Oké – válaszolta kíváncsian.

Megvárva, hogy egy közeledő autó elhaladjon, megpördültek a sarkukon, és az

apátság északi falának árnyékában bukkantak fel ismét. Hermione elmosolyodott
az ismerős londoni épületek láttán. Jobbra tőlük a Parlament, és a Temze
túloldalán emelkedett a London Eye. Theodore a mögöttük húzódó apátság felé
fordult.

- Sok elődöm van eltemetve itt a Westminster Apátságban – suttogta.

A lány felhúzta a szemöldökét; nem akárkiket temetnek a Westminster

Apátságba. Mindketten megugrottak picit, ahogy a Big Ben hirtelen jelezte,
hogy tíz óra van. Theo mosolyogva fordult hozzá.

- Tudok egy tökéletes helyet a reggelihez – mondta a Temze felé intve.

A lány követte őt, csodálkozva, milyen könnyednek tűnik a mugli Londonban;

sokkal nyugodtabbnak tűnt a kamerát cipelő turisták között, mint hozzá hasonló
mágusok társaságában. Amikor elérték a Westminster hidat, rájött, hogy hová
tart: egy kis palacsintázó bódé volt a híd sarkánál.

- Ha Párizsban töltöttél négy évet, akkor feltételezem, hogy megkedvelted a

palacsintát – mondta.

Hermione meghatottan nevetett fel, amiért figyelembe vette feltételezett ízlését.

- Imádom! Alapvető része volt a diétámnak valamikor.

Átvágtak a zsúfolt utcán, és beálltak a bódé előtti rövid sorba, majd mindketten
visszanéztek a Parlamentre.

- Érdekes elképzelni, hogy mindenféle fontos dolgok történhetnek ott ebben a

pillanatban is – merengett el Hermione.

- A Parlamentben most nyári szünet van – vont vállat Theo –, és ha jól tudom,
akkor Tony Blair Kanadában van, szóval kétlem, hogy bármi történne bent.

A lány megpróbált nem szájtátva ránézni, de nem sikerült.

- Ha van valami, amit megtanultam az évek alatt – mondta zavartan –, akkor az

az, hogy az aranyvérűek és félvérek legnagyobb részének fogalma sincs arról,
hogy kicsoda Tony Blair.

- Egész életemben Londonban éltem – kuncogta Theo –, tudok egyet s mást

Westminsterről – felelte szórakozva a lány meglepett arckifejezésén. – Az anyám
nagy-nagybátyja a Parlament tagja volt.

- Mugli volt? – kérdezte Hermione megigézve.

- Nem – válaszolta a fiú –, varázsló volt, de a kormányban senki nem tudta.

Egyébként elég híres volt: John Stuart Mill.

- John Stuart Mill? – kerekedett el Hermione szeme. – Csak viccelsz! A híres

filozófus?

Theodore rendkívül elégedettnek tűnt magával.

- Pontosan – mondta. – Pontos elképzelései voltak arról, hogy hogyan kellene a

mugli Angliát vezetni, így aztán belevetette magát a politikai életbe. A
Mágiaügyi Minisztérium nem vette jó néven; valójában majdnem biztosak
vagyunk benne, hogy a Mágiaügyi Miniszter ölette meg 1873-ban, de soha nem
tudtuk bizonyítani.

A lány emlékezett, hogy látott egy emléktáblát John Stuart Millnek emelve
valahol Londonban, amiről eszébe jutott valami.

- Ő nem a Kensington téren élt? – érdeklődött. – És te is ott laksz, nem?

- Igen – bólintott –, de ő a tizennyolc szám alatt lakott, van is egy emléktábla az

ajtó mellett. Perselus és az anyám, Cordelia élnek most ott.

Hermione gyomra kellemetlenül megrándult.

- Piton is a Kensington téren lakik? – morogta.

- Ők pontosan szemben laknak velem a tér túloldalán – nézett rá bocsánatkérően

Theo. – Nem találkozom velük gyakran, hogy őszinte legyek.

Fizettek a reggeliért, és éhesen kezdtek enni, ahogy végigballagtak a Victoria

Embankment sétányon. Hermione a szeme sarkából figyelte a fiút, ahogy
sétáltak. Teljesen elbűvölte személyiségének változása, mióta elhagyták a
Belgrave teret. Ron mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát a muglik
között. Theodore látszólagos könnyedsége jó előjelnek tűnt közelgő látogatására
a szüleinél. Úgy fordult felé, mintha a gondolataiban olvasna.

- Hogyan reagáltak a szüleid, amikor elmondtad nekik a híreket? – kérdezte. –

Képzelem, milyen nehéz lehet nekik megérteni a helyzetet, lévén hogy muglik.

- Egy kicsit aggódnak, hogy őszinte legyek – vont vállat. – Egyedüli gyerek
vagyok, szóval természetes reakció szerintem. A te mamád mit szólt?

- Elégedett volt. Én is egyedüli gyerek vagyok, de már olvasott rólad néhány

cikket, és tudja, milyen intelligens vagy.

Hermione fülig pirult, és rögtön Rita Vitrol kellemetlen megjegyzései jutottak

eszébe, amik a Reggeli Prófétában jelentek meg róla a Trimágus Tusa idején.

- A szüleim szeretnék, ha eljönnél hozzánk szombaton teára – mondta bűnbánó

hangon.

- Anyám meghívott hozzánk vacsorára, péntekre – vigyorodott el. – Szóval

először téged hallgatnak ki.

A lány felnevetett. Borzasztónak ígérkezett a hét.

Közel két órán át csavarogtak Londonban, egészen könnyedén elbeszélgetve

családról, barátokról és az egyetemen töltött éveikről. Bár a szégyenlősségének
jelentős része tovatűnt, Hermione észrevette, hogy Theo olykor percekre teljesen
elhallgat – egy olyan jellemvonás, amitől kényelmetlenül érezte magát. Vívódott
a benne rejlő, csendet megtörni vágyó késztetés és a túl sok csacsogástól való
ösztönös félelem között. Kissé zavarban volt, hogy nem egyszer megemlítette az
apját vagy az apja családját. Szerette volna valahogy megismerni, de félt szóvá
tenni a dolgot, nehogy megbántsa. Arra törekedve, hogy ezt elfelejtse, inkább
arra összpontosított, hogy elraktározza első igazi beszélgetésük minden részletét
az emlékei közé.

Az idő elképesztően gyorsan telt, és hamarosan megint megéheztek. Már elmúlt

egy óra is.

- Hol szeretnél enni? – kérdezte Theo.

- Fogalmam sincs – felelte. – Úgy tűnik, te jobban ismered Londont, mint én,
szóval válassz nyugodtan bármilyen helyet.

A fiú körülnézett; az Oxford Streeten voltak.

- Mit szólnál az Ivyhoz? – kérdezte.

Hermione feltelezte, hogy csak viccel.

- Soha nem kapunk asztalt az Ivyban. Ebédidő van… és napokra, ha nem hetekre
előre kell asztalt foglalni.

- Nem, ha a családodnak saját asztala van – mosolyodott el a fiú.

- A családodnak saját asztala van az Ivyban? – húzta fel meglepetten a

szemöldökét. – Nem hiszem el, hogy aranyvérű vagy.

- Azt hiszem, nem túl bevett szokás – kacagott fel Theo. – Van egy asztalunk a
Pierre’sben is az Abszol úton. Szeretünk mindkét világban otthon lenni.

A felkapott étterem felé sétáltak, míg Theo meg nem állt az egyik kirakatnál.
Követve a pillantását Hermione látta, hogy egy ékszerüzlet előtt állnak. A fiú
kíváncsian nézegette a gyémántgyűrűket tartalmazó tálcát.

- Szeretnél eljegyzési gyűrűt? – kérdezte felé fordulva.

Hermione elpirulva rázta meg a fejét.

- Nem – jelentette ki megpróbálva elrejteni zavarát. – Tudom, hogy a

varázslótársadalomban nem hagyományos. Valami szép esküvői kötést szeretnék
inkább magunknak. Tudom, hogy azok a szertartás központi elemei.

- A csoportunkban a legtöbb lánynak van eljegyzési gyűrűje – folytatta

visszaterelve figyelmét az ékszerre.

- Őszintén, Theo. Egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy szükségem lenne rá.

- Mit gondolsz arról ott – nyomta az ujját az üveghez. – Ez elég egyszerű,

egyetlen gyémánt platinába ágyazva.

A mutatott irányba nézett. Egyedül foglalatba tett drágaköves gyűrű volt egy
nagy gyémánttal platinába illesztve.

- Theo – mondta fejét rázva a lány –, ez a gyűrű tizenkétezer fontba kerül. Egy
kávéházban dolgoztam Párizsban, és ez a teljes, éves fizetésem volt.

- Az sok? – ráncolta össze a szemöldökét. – Be kell vallanom: nem vagyok túl

járatos a mugli valutában. Van egy mókás, mugli műanyag kártyám, ami úgy
tűnik, mindent megad, amit akarok. – Ismét a gyűrűre nézett. – Szerinted nem
gyönyörű?

- De igen, gyönyörű, viszont nem ehető, és most csak a gyomromra tudok

gondolni.

Amikor az étteremhez értek, Hermione meg volt döbbenve a közvetlen

viselkedéstől, amivel sokan üdvözölték Theót a személyzetből. Nyilvánvalóan
rendszeresen étkezett itt. Azonnal bevezették őket az asztalukhoz, és perceken
belül megrendelték az ebédet. Hermione korábban kétszer volt itt a szüleivel, de
a pincérek soha nem voltak ilyen figyelmesek hozzá. A Mill család tagjai
kétségkívül fontos emberek voltak a mugli és a varázslóvilágában egyaránt.

Theo az étkezésük alatt elég merengő hangulatban volt, és végül Hermionére

maradt a beszéd. Rájött, hogy egyáltalán nem bánja; élvezte az osztályon felüli
környezetet, és Theo meglehetősen érdeklődőnek tűnt, ahogy a muglik között
töltött gyerekkoráról mesélt, ami annyira különbözött az övétől. Elfogyasztottak
egy üveg vörösbort, és a beszélgetés hamarosan azon európai városokra
terelődött, ahol megfordultak. Rájöttek, hogy több olyan úti céljuk is van, amit
mindketten szeretnének felfedezni: Japán, Új-Zéland, Dél-Afrika, hogy csak
néhányat említsünk. Mikor végül Hermione az órájára pillantott, meglepődött,
hogy majdnem hat óra volt. Theo észrevette az arckifejezését.

- Ezt úgy értelmezzem, hogy programod van ma estére? – kérdezte.

A lány bocsánatkérőn nézett rá.

- Megbeszéltem, hogy találkozom Harryvel és Ginnyvel egy italra a Foltozott

üstben – magyarázta. – Nem mentem volna bele, ha tudom, hogy… nos…

- Hogy ilyen jól kijövünk egymással? – fejezte be helyette a fiú.

- Pontosan – vigyorodott el Hermione.

- Perselus úgy gondolja, hogy egyáltalán nem illünk össze – morogta Theo
mosolyogva.

- Nos, akkor be kell bizonyítanunk, hogy téved. – Meglepetésként érte, hogy a

fiú szóba hozta a dolgot.

Theo a család számlájához íratta, amit fogyasztottak, és elhagyták az éttermet. A

felhők eltűntek, és az esti napfény tündöklő volt. Theo felajánlotta, hogy elkíséri
a Foltozott üstig, és a lány hálásan fogadta el. Megnyugodva az együtt töltött
délután barátkozó hangulatától és felbátorodva a bortól Hermione a fiú kezébe
csúsztatta a sajátját. Theo összefűzte az ujjait az övével, és egy szégyellős
mosolyt küldött felé hullámos, barna haja mögül. Kiengedett egy elégedett
sóhajt; a dolgok jobban alakultak, mint azt remélni merte.
 ***

Amikor Hermione belépett a fogadóba, Harryt és Ginnyt a kedvenc asztaluknál

ülve találta a sarokban. Melegen elmosolyodott, ahogy közeledett feléjük; már
majdnem három éve voltak házasok, de még mindig úgy el tudtak mélyedni
egymásban, mint a friss házasok. Mindketten felálltak, ahogy közelebb ért.

- Szia, Harry – köszönt, ahogy megölelte barátját. – Karácsony óta nem láttalak.
– Ginnyhez fordult, és őt is rövid ölelésbe zárta. – Ginny persze mindenről
tájékoztatott – tette hozzá.

- Fogadni mernék – mondta Harry, csúfolódó pillantást vetve feleségére. Intett a

pultosnak, aki átvágott a zsúfolt helyiségen, hogy felvegye a rendelésüket.

- Na? – vigyorgott rá Ginny az asztalon keresztül. – Valami fontos hír?

Hallottam, hogy Draco és Susan eljegyezték egymást, és Neville mondta nekem
hétfőn, hogy meg akarja kérni Hannah kezét a héten.

- Már szinte mindenkinek megvan a párja – bólintott Hermione. – Katie Bell

elfogadta Blaise Zambini ajánlatát, és Terry Boot eljegyzett valami Laura
Wallace nevű lányt.

- És… – kezdte Harry mosolyogva. – Mi a helyzet veled? Mitől pirultál így el?

- Ennek az ebédhez elfogyasztott három pohár borhoz lehet valami köze –

kuncogta, ahogy mindkét tenyerét forró arcára szorította.

- Feltételezem, akkor nem egyedül ebédeltél – vonta fel Ginny a szemöldökét.

Hermione megrázta göndör fürtjeit, és hirtelen megijedt, hogy mennyit is

mondjon el nekik. Mi van, ha nem helyeslik?

- A vőlegényemmel ebédeltem; tegnap jegyzett el.

Ginny olyan hangosan sikkantott fel, hogy a szája elé kapta a kezét.
- Bocs! – mondta suttogásig halkítva a hangját. – Oh, Hermione! Ki az?

- Theodore Nott – mosolygott Hermione azt kívánva, hogy támogassák a

döntését.

Bár aggódott a véleményük miatt, nem tehetett róla, de felnevetett, amikor

meglátta teljesen egyforma, csodálkozó arckifejezésüket.

- Nem hiszem el! – kiáltott fel Harry öklével a robosztus tölgyfaasztalra csapva.
– Tartozom Ronnak húsz galleonnal.

- Én mondtam neked, hogy soha nem menne hozzá Michael Cornerhez –

figyelmeztette Ginny.

Hermione hitetlenkedve nézett egyikről a másikra.

- Te és Ron fogadást kötöttetek arra, hogy kihez megyek hozzá?

- Igen, a bolondok – mondta Ginny. – Tudod, hogy milyenek. Volt egy

másolatom a jelöltek listájáról, és Harry kitartott amellett, hogy Michael
Cornerhez mész. Ron azt mondta, hogy kizárt, hogy Michaelt válaszd, szerinte
az egyetlen lehetőséged Theodore Nott volt. Harry erre azt mondta, hogy előbb
fagy be a pokol, mint hogy te hozzámenj Theodore-hoz, lévén hogy Piton a
mostohaapja meg minden.

Hermione levegőért kapott.

- Ti tudtátok, hogy Piton a mostohaapja, és nem szóltatok?

- Mindenki tudta, hogy Piton a mostohaapja – ráncolta a homlokát Ginny.

- Kivéve a meglehetősen fontos személyemet, Padmát és Deant – mondta

mélyen összehúzva a szemöldökét.

- Kihagyhatnánk ezeket az elhanyagolható részleteket, és áttérhetnénk arra a

részre, hogy hogy’ a fenébe jöttetek össze Theóval? – kérdezte Harry
szemforgatva.

- Igazán nincs mit mondanom róla – vont vállat Hermione. – Kedvelem őt, ő
kedvel engem. Nagyon szégyenlős, szóval a mai naptól eltekintve alig
beszélgettünk, hogy őszinte legyek. Szerintem igazán jól összeillünk egyébként.

A pultos megérkezett az italaikkal, és felfüggesztették a beszélgetést, amíg újra

magukra nem hagyta őket.

- Tudod, Hermione, szerintem igazad van – morogta Harry a mézsörébe

kortyolva. – Nem számítottam rá, hogy Pitont akarnád apósodnak, de különösen
jól passzoltok Theóval; gyakorlatilag a könyvtárban lakott.

Ginny hátradőlt, és néhány percig csak figyelte a barátját.

- Tényleg tetszik neked, ugye? – kérdezte.

- Nem ismerem őt túl közelről vagy valami, de igen… tényleg tetszik – bólintott
Hermione határozottan, elpirulva.

Harry jelentőségteljes pillantást vetett rá.

- Mit szólsz, hogy Piton a rokonod lesz? Lehet gond belőle?

A lány mélyet sóhajtott. Nem tudott erről a kérdésről beszélni a szüleivel vagy
Padmával. Az esküje, hogy megvédi Piton magánéletét megfosztotta a
lehetőségtől, hogy aggodalmairól beszéljen. Most viszont tudta, hogy nyíltan
beszélhet: Harry végül is tudott minden részletet a merengőben látottakról, és
nem voltak titkai Ginny előtt.

- Legtöbbször nagyon ellenséges velem. El tudom képzelni, hogy nehéz neki

beismerni, hogy annyi ember közül pont mi tudunk a múltjáról, de azóta ilyen
szörnyű velem, hogy betettem a lábam a Roxfortba. Azt gondoltam, mostanra
már hozzászoktam. – Belekortyolt az italába, és kissé idegesen harapta be az alsó
ajkát. – Amikor közölte velem, hogy ő Theo mostohaapja, teljesen
megrémültem. Szerinte egyáltalán nem illünk össze… úgy gondolja, hogy Theo
és köztem soha nem működne a házasság.
- Micsoda? – kérdezte Ginny hitetlenkedve. – Miért gondolja ezt?

Hermione vállat vont, küzdve azért, hogy ne könnyezzen, ahogy felidézte az

előző napi, Piton irodájában lezajlott jelenetet.

- Rengeteg indokot mondott, de nekem mind borzasztóan jelentéktelennek tűnt.

A lényeg, hogy még mindig nem tudom, hogy elhiggyem-e, amit mondott vagy
ne. Őszintén aggódik, hogy nem fog összejönni a dolog, vagy egyszerűen csak
megpróbál megszabadulni tőlem, mert nem tudja elviselni, hogy a menye
legyek?

Harry és Ginny összenéztek.

- Szerinted elfogadhatóak az indokai, amiért nem működne? – kérdezte Harry.

Hermione megrázta a fejét.

- Nem fogok úgy tenni, mintha már most jól ismerném, de azok után, hogy ma
együtt töltöttük a napot, még biztosabb vagyok abban, hogy összeillünk. Semmi
problémája nem volt a szüleimmel, járatosabb a mugli politikában, mint én, és
úgy ismeri Londont, mint a tenyerét. Jelen pillanatban nem látok rá okot, hogy
miért ne működhetne tökéletesen.

- Nekem úgy tűnik – morogta Ginny előrehajolva –, hogy itt nem az számít,
hogy Piton mit gondol, hanem hogy te el tudod-e viselni, hogy a rokonod lesz.

Hermione elmerengve bámult bele az italába egy pillanatra.

- A mai, Theóval töltött nap után – mondta hirtelen felvidulva – többet is képes
lennék elviselni, mint Perselus Pitont és az ő rossz természetét. Azt hiszem,
minden esélyünk megvan rá, hogy nagyon-nagyon boldogok legyünk Theóval.

Harry vigyorogva emelte fel a poharát.

- Hát… tudod, hogy én mindig reméltem, hogy te és Ron majd egymás mellett
végzitek, de nagyon örülök, hogy boldog vagy! Hermionéra és Theóra! –
mondta.

Mindannyian összekoccintották a poharaikat, és ittak Hermione jövőjére.

Ginny egy huncut mosolyt villantott rá.

- Lefeküdtél már vele?

Harry azonnal belenevetett a mézsörébe.

- Nem tudnátok ezt akkor megvitatni, amikor nem vagyok a közelben?

- Természetesen nem! – jelentette ki Hermione. Mindketten figyelmen kívül

hagyták a fiút. – Még csak meg sem csókoltam – tette hozzá.

- Mindig is úgy gondoltam, hogy remekül csókolhat – gondolkodott el Ginny

egy pillanatra. – Sötét, meg olyan misztikus meg minden.

- Szóval te mindig azt gondoltad, hogy Theodore Nott remekül csókol? –

kérdezte Harry elborzadva.

- Nyilvánvalóan nem olyan jól, mint te – felelte Ginny megbökve az oldalát.

Hermione felnevetett. Gyakran érezte magát kényelmetlenül más párok

társaságában, de nem Harryvel és Ginnyvel. Régóta ismerte őket. Az asztalon
lévő italaikra pillantott, és összevonta a szemöldökét.

- Miért iszol narancslevet? – kérdezte Ginnytől. – Mindig mézsört iszol, amikor

ide jövünk.

Harry és Ginny mosolyogva néztek egymásra.

- Nemcsak neked vannak híreid – mondta Harry sugározva a boldogságtól.

- Öthetes terhes vagyok – súgta Ginny széles mosollyal hirtelen elpiruló arcán.

- Tényleg?! Gratulálok! Annyira örülök nektek! – Hátratolta a székét, és

mindkettőjüket átölelte.

A beszélgetés elkerülhetetlenül a babákkal kapcsolatos dolgok birodalmába

terelődött. Ahogy Hermione a barátait figyelte az asztal túloldaláról, kicsit
irigynek érezte magát nyilvánvaló boldogságuk miatt. Harry időről időre olyan
gyengéd féltéssel az arcán nézett Ginnyre, hogy az szinte könnyeket csalt a
szemébe. Soha életében nem érezte eddig a gyermekvárás izgalmát. Most
viszont, szembesülve egetverő örömükkel elképzelte, ahogy ő és Theo ugyanezt
a hírt megosztják a barátokkal és a családdal, és rájött, ez a gondolat nem is
annyira kellemetlen.

***

Mikor Hermione később az est folyamán hazaért, minden részletet megosztott a

szüleivel, amit megtudott a Mill családról. Elégedettnek tűntek, hogy ennyi
mindent megtudott jövendőbeli férjéről, és az apja még izgatottabbnak tűnt,
hogy lehetősége lesz a mugli politika megvitatására jövendőbeli vejével.
Felbátorodva növekvő lelkesedésüktől, egy boldog Hermione Granger mászta
meg a hálószobába vezető lépcsőt röviddel később.

Alig fejezte be az átöltözést, amikor a hálószobaablak felől érkező halk kopogás

rántotta vissza a jelenbe, ami egy nagy barna bagolytól jött. Egy pillanatra
pánikba esett felismerve a Mágiaügyi Minisztérium pecsétjét a tekercsen,
kinyitva azonban rájött, hogy a Misztériumügyi Főosztálytól érkezett az
alkalmazásával kapcsolatban. Elégedett vigyor terült el az arcán, ahogy a levelet
olvasta: ő volt az egyetlen, akinek a jelentkezését megfontolás tárgyává tették, és
végül még előrébb akarták mozdítani a dolgot, és behívták interjúra péntek
reggelre. Kivett egy pennát az íróasztalán lévő tartóból, és sietve üzenetet
firkantott Theónak. Már csak harminchat óra volt az interjúig; beszélniük kellett.
8. fejezet – A magam útján

Hadd járjam a magam útját,

Szóljanak mások a törvények nyelvén, nincs számadásom a törvényeikkel,
Dicsérjék mások a kitűnőket és szemtől-szembe azt korholom,
Kik legderekabbnak véltek.

(Ki vagy? és mi vagy te, ki egy életen át titkos bűn súlyát hordozod?
Csak félrefordulsz egész életedbe? csak túrni s locsogni akarsz tán mindég?
Ki vagy te, rutinos fecsegő, éveken s oldalakon át, nyelveken s emlékeidben
egyaránt?
Tán nem tudod, hogy képtelen vagy ma egyetlen szót is helyesen kimondani?)

Walt Whitman: Önmagam egyre tornáztatom

Görgey Gábor fordítása

***

Hermione a következő reggelen pontban kilenckor érkezett a Belgrave Házba.

Töltött magának egy csésze teát, és a közeli fotel karfájára ereszkedett, míg
Theót várta; az üzenetére azt a választ írta, hogy olyan korán érkezik, ahogy csak
tud. Nem okozott csalódást, és néhány percen belül meg is érkezett.

- Szia – mormolta, becsukva maga mögött a klubhelyiség ajtaját. – Mi történt?

Kivette a Misztériumügyi Főosztály levelét a farmerje zsebéből, és felé

nyújtotta.

- Vess rá egy pillantást – javasolta.

A fiú erősen koncentrálva gyorsan átfutotta a pergament, majd visszaadta egy
apró, megkönnyebbült sóhajjal.

- Ennyi? – kérdezte. – Azt hittem, még átgondolod vagy valami.

- Dehogy gondolom… különösen nem a veled töltött nap után – nyugtatta meg
Hermione, meghatódva a nyilvánvaló aggodalomtól. – Mit gondolsz az
interjúról?

Azt várta volna, hogy a fiú majd gratulál neki, amiért az övé volt az egyetlen
olyan jelentkezés, amit elég értékesnek gondoltak egy interjúra, de csak a
homlokát ráncolta.

- Ugye tudod, hogy ha összeházasodtunk, soha nem lesz szükséged arra, hogy
dolgozz?

- Volt egy ilyen benyomásom, igen – felelte, kissé kiakadva a hozzáállása miatt.
– De mi van akkor, ha én szeretnék dolgozni?

- A tegnapi beszélgetésünk után azt reméltem, hogy szeretnéd látni azokat a

helyeket, amikről beszéltünk – vont vállat.

- Szeretném is – bizonygatta a lány. – De miért ne csinálhatnánk a kettőt együtt?

Bőven lesz szabadidőm, már ha felajánlják a munkát.

A fiú hirtelen elmerengve nézett ki az ablakon át az utcára. Egy pillanat múlva

vigyorogva fordult vissza.

- Menjünk el piknikezni.

- Óránk lesz alig egy órán belül, Theo – nézett rá Hermione úgy, mintha
megőrült volna.

A fiú megfogta a jobb kezét, és az ajtó felé kezdte húzni.

- Hogy lehetséges, hogy részt akarsz venni a Női egészségen egy ilyen napon? –
kérdezte az ablak felé intve, ahol egy tökéletes augusztusi nap integetett feléjük.
- Theo, ne! – mondta határozottan fejet rázva. – Nem bántam egy nap ellógását,
de biztosan nem kettőt egyhuzamban.

- De ma el vagyunk választva egymástól, még csak az órán sem láthatjuk

egymástól. Gyere, Hermione. Gyönyörű idő van odakinn. Készítünk egy
piknikkosarat a házamban, utána pedig elmegyünk a Hyde Parkba.

Annak említésére, hogy az ő házához mennek, Hermione érezte, hogy a

határozottsága eloszlik. Több mint valószínű, hogy néhány héten belül az ő
otthona is lesz, és a kíváncsiság, hogy lássa, hol él Theo, legyőzte az
eltökéltséget, hogy ne hagyja ki az órát. Csúfolódó pillantást vetett rá.

- Azt kell, hogy mondjam, nagyon rossz hatással vagy rám.

- Akkor ez igent jelent? – Theo megszorította a kezét, és elvigyorodott.

- Ha megígéred, hogy a jövő héten minden egyes órán ott leszel – mondta.

- Ígérem – felelte, széles mosollyal jutalmazva a lányt. – Gyere! Találkozni fogsz

az én őrült nagybátyámmal, jobban meg fogod érteni, hogy mibe is keveredsz
pontosan.

Megfogta a lány kezét, hogy kilépjenek, és elhoppanált vele a Kensington téren

álló házának bejárata elé. Hermione pislogott a ragyogó napfényben, hogy
megpróbálja elkerülni a szédülést, amit minden társas hoppanálás alkalmával
érzett. Mikor kitisztult a látása, vetett egy pillantást a csinos térre, ahol
felbukkantak. A közepén lévő kis park buja és gondozott volt, a körben lévő
házak pedig elegánsak és tökéletes állapotúak voltak. Az utcán parkoló autók
nagy többsége Mercedes vagy BMW volt, jelképezve a tulajdonosok anyagi
helyzetét. Megfordult, és szembenézett Theodore házának ajtajával; sötétzöldre
volt festve. Arra számított, hogy az ajtón olyan kígyót formázó kopogtatót talál,
mint amilyen a Grimmauld téren volt, de csak egyszerű, sárgaréz kopogtató volt.
Tulajdonképpen a ház megjelenésén egyáltalán semmi nem utalt arra, hogy
mágusok lakják.

- Eddig tetszik? – kérdezte Theodore, ahogy a környezetét tanulmányozó lányt

nézte.

- Igen, nagyszerű – bólintott. – Mindig is kedveltem London ezen részét.

Theo a pálcáját az ajtón lévő réz-kopogtatóhoz érintette, és gyenge zöld fényben

ragyogott fel, mielőtt meghallotta belülről a zár nyílását jelző kattanást.
Benyitotta az ajtót, majd oldalra lépett, hogy beengedje Hermionét. A
berendezés pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte: a falakat fehérre
festették, a plafont pedig bonyolult boltívek díszítették, amik egy központi
díszben fejeződtek be kihangsúlyozva a gyönyörű csillárt. A lábuk alatt fényűző,
mély, bolyhos szőnyeg húzódott sötétvörös színben, az előszoba kopár falait
portrék ékesítették, akikről feltételezte, hogy Theo elődei lehettek –
mindegyikük mérőn nézett rá, ahogy óvatosan belépett a házba. Fényes
mahagóni lépcső vezetett a következő szintre, míg egy kisebb, fehér lépcső az
alagsor felé.

Theo becsukta az ajtót maga mögött, és a lány mellé állt.

- Nem olyan hatásos, mint anyám háza, de én kedvelem – motyogta szinte

bocsánatkérően.

- Ez fantasztikus! – kiáltott fel Hermione, igyekezve elkerülni az egyik portré

tekintetét; egy ősz hajú idős hölgy, aki elővett egy opera-távcsövet, hogy jobban
lássa az újonnan érkezettet. – Körbevezetsz?

- Ha szeretnéd – felelte. – Csak szólok Moe-nak, és megkérem, hogy készítsen

nekünk piknikkosarat.

Alig hogy kimondta a szavakat, egy hangos pukkanást követően egy apró
házimanó bukkant fel előttük. Ugyanaz a manó volt, mint aki Piton irodájába
hívta Hermionét két nappal korábban – egy élénkrózsaszín kötényt viselt.

- Moe, ő itt Hermione, a menyasszonyom – közölte Theo. – Hermione, ő itt

Moe. Már közel száz éve dolgozik a családomnak.

- Örvendek – mondta Hermione udvariasan, és jobb kezét az idősödő manó felé

nyújtotta.
Moe kutató tekintettel nézett rá, amit egy apró mosoly követett. Egy kis
meghajlással elfogadta Hermione kezét, és finoman megrázta. Nyilvánvaló volt,
hogy a kis manó már idős – a mozdulatai valahogy nehézkesek voltak, és az
arcát mély ráncok borították.

- Megoldható lenne, hogy készíts nekünk egy piknikkosarat, Moe? – kérdezte

Theo. – Csak valami egyszerűt.

A manó ránézett nagy, szomorú szemével, és bólintott. Egy csettintéssel ismét

eltűnt.

- Miért visel kötényt? – kérdezte Hermione homlokráncolva.

- A tizenhetedik születésnapján ajándékozták Lance nagybátyámnak. Akkoriban

valamiféle „manók jólétéért” eszméket támogatott, és azonnal ruhát adott neki,
meg az összes galleont, ami épp a zsebében volt.

- Felszabadította? – kérdezte Hermione, egyre inkább megkedvelve Lance

nagybácsit a hallottak alapján.

- Aha – válaszolta Theo. – Van néhány érdekes elképzelése. Moe nagyon ideges
volt, de elmagyarázta neki az indokait, és Moe még aznap el is tűnt valamivel
később. Erre a rózsaszín kötényre költötte a galleonokat, majd a következő
reggel visszatért azzal, hogy szabad manóként is neki szeretne dolgozni. Ő
elfogadta az ajánlatot azzal a feltétellel, hogy havi bért fizet neki, és azóta is
velünk van.

- Piton professzor ezt a manót küldte értem kedden – mondta zavartan

Hermione.

- Nincs túl sok tennivalója – bólintott Theo –, mivel csak Lance bácsi és én
vagyunk itt, így aztán az ő házukban is dolgozik. Bármelyikünk magához tudja
hívni, ha akarja.

Mindketten a plafon felé néztek, amikor dobogást hallottak a fejük felett.

- Csak emlegetni kellett… már valószínűleg nagyon szeretne találkozni veled.
Gyere. – Kézen fogta Hermionét, és felvezette a mahagóni lépcsőn. – Én csak a
földszintet és az alagsort birtoklom, a felső szinteken él Lance bácsi. Az ideje
nagy részét egyedül tölti.

Mikor elérték a magas lépcsősor tetejét, Theo kinyitott egy hatalmas fehér ajtót
rögtön balra tőlük. Hermione belépett a szobába, ami az ablakot borító vastag,
vörös bársonyfüggönynek köszönhetően meglepően sötét volt.

- ’Reggelt, bácsikám – dünnyögte Theo. – Nem bánod, ha elhúzzuk a függönyt?

- Egyáltalán nem, egyáltalán nem – érkezett a károgó hang a szoba távolabbi

végéből.

A hangot követve Hermione egy kis embert látott a zsúfolt asztal mögött, előtte
egy nyitott könyv feküdt, és egy nagy, fehér gyertya égett mellette. Ahogy Theo
elhúzta a nehéz függönyöket, nagy tócsa, már megszilárdult viaszt látott az
asztal tetején.

Tekintetét a férfi arcára emelve észrevette, hogy az kitartóan figyeli őt kerek

szemüvegén keresztül.

- Mi a fenének húzod be a függönyöket és gyújtasz gyertyát, amikor süt a nap? –

kérdezte Theo mereven bámulva a nagybátyját.

- Hajnal három óta olvasok – horkantott a férfi gúnyosan. – Elhiheted, hogy

akkor nem volt ilyen napos az idő. Álmatlanság… Azóta szenvedek tőle, mióta
betöltöttem a százat.

Egy ébenfekete sétabotért nyúlt, ami az asztalának volt támasztva, és bütykös

kezével átfogta a tetejét. Nagy erőfeszítéssel talpra emelkedett, és Hermione felé
kezdett bicegni.

- Miss Hermione Grangerhez van szerencsém? – kérdezte, ahogy kinyújtotta

szabad kezét.

Míg Theodore bólintott, az idős férfi meglepően erős szorításba fogta jobb kezét,
és határozottan megrázta.

- Lancelot Mill – mutatkozott be, és meghajtotta ősz fejét. – A név nevetséges

szertelenség volt anyám részéről, szóval, kérem, szólítson Lance-nek. A
Lancelot kicsit felfuvalkodottnak tűnik, amikor az ember csak egy méter ötven.
Az összes fivérem egy-nyolcvan magas… Egy genetikai anomália vagyok.

Vidáman felnevetett, és Hermione azonnal melegséget érzett iránta. Apró ember

volt – a feje csak az orráig ért. Ugyanolyan hihetetlenül sötétkék szeme volt,
mint Theodore-nak, és megdöbbentő hosszúságú ősz haja, amit bizarr fonatban
viselt. A szakálla is ősz volt, bár belevegyült néhány barna folt, és csinosan
vágva hordta. Drága barna varázslóruhát viselt, amit apró arany félholdakkal
díszítettek.

- Örülök, hogy találkoztunk, uram – motyogta Hermione mosolyogva.

- Szóval beleegyezett, hogy hozzámenjen Theóhoz, mi? – mondta játékosan

karon csapva az unokaöccsét. – Akkor lássuk csak… – dünnyögte hátralépve
egyet, és tetőtől talpig végigmérte Hermionét.

A lány érezte, hogy elpirul az alapos vizsgálódástól.

- Lance bácsi, kérlek, ne kínozd – kérte Theo.

- Hmm… Jó széles a csípője – mondta komoly hangon.

Hermione Theóra pillantott, és nem tudta megállni, hogy fel ne nevessen, amikor
meglátta a fiú elkínzott arcát.

- Rendben, mi megyünk, mielőtt még több okot adnál rá, hogy felbontsa velem
az eljegyzést – mondta Theo, és hitetlenkedve rázta a fejét. Kézen fogta
Hermionét, és az ajtó felé húzta.

- Örülök, hogy megismerhettem – szólt Hermione udvariasan, ahogy kiléptek az

ajtón.

- Az érzés teljességgel kölcsönös, kedvesem – felelte Lance. – És ne aggódjon,

Theo nem olyan rossz. Lehet, hogy néha idióta, de általában jót akar.

- Ne haragudj emiatt – súgta Theo, mikor elérték a lépcső alját.

- Semmi gond – vigyorgott Hermione. – Azt hiszem, kedvelem.

- Gyere, körbevezetlek – mondta a legközelebbi ajtó felé indulva. – Ez lesz az

otthonunk, amikor Londonban leszünk, ha szeretnéd.

A lány követte a szobába, ami az egész ház hosszán végigfutó hatalmas étkező
volt. Mutatós parketta fedte a padlót, és tükörfényesre polírozott mahagóni
étkezőasztalt látott. Egy csillárt, ami vetekedett azzal, ami az előtérben lógott a
mennyezetről, és vitrinek sora futott végig a fal teljes hosszában, melyekben
antik porcelánt és egyéb kincseket állítottak ki.

- Ez az étkező, mint az nyilvánvaló – jegyezte meg Theo. – Anyám a sajátjának

a méretét mágikusan megnövelte akkorára, mint egy bálterem. – Hagyott egy
pillanatot, hogy a lány körülnézzen, majd jelzett neki, hogy kövesse vissza az
előtérbe, amelyen átvágva egy másik szobába értek. – Ez a nappali.

Azzal ellentétben, amit a ház többi részében látott, ennek a szobának a

berendezése teljesen modern volt. A falakat élénk krémszínűre festették, a padlót
pedig bozontos, bézs szőnyeg fedte. Egy nagy kandalló uralta a helyiséget,
amely tartalmazott még egy pianínót és egy barna, bőr ülőgarnitúrát. Az egyik
sarokban egy játékasztal volt, amin egy varázslósakk-készlet állt. A legutóbbi
játékot nyilvánvalóan elhalasztották, az elhagyott bábuk pedig ásítottak, és
türelmetlenül toppantottak a lábukkal, többen pedig Theodore-t méregették.

A szoba távoli végében lévő ajtó vezetett a földszint utolsó helyiségébe, ami egy
nagyon kényelmes dolgozószoba volt.

- Oh, tetszik ez a szoba – mormolta Hermione, ahogy meglátta a faburkolatú

falakat és a terjedelmes könyvespolcokat. Két kopottabb fotel állt a hosszú
francia-ablak két oldalán, egy fiókos íróasztal a sarokban friss pergamennel,
sorba rendezett, különféle színű tintákkal és pennákkal felszerelve. Átvágott az
ablakhoz, és kinézett a hátsó kertre. Kövezett teraszt látott néhány kovácsoltvas
bútorral az egyik oldalon, a hibátlan pázsit pedig egy gyümölcsöshöz vezetett.
Kopogtattak az ajtón, és Moe lépett be a szobába egy nagy piknikes kosarat
lebegtetve maga után.

- Moe összepakolta az ebédjüket, Theodore gazda – suttogta ismét sietősen

eltűnve, amint a fonott kosár földet ért.

- Kösz, Moe – szólt visszavonuló alakja után. Előhúzva pálcáját a farmerjából

gyorsan összezsugorította a kosarat, míg akkora nem lett, mint egy levéltárca,
majd a zsebébe csúsztatta.

- Mehetünk? – kérdezte az ajtó felé intve. – Már csak a konyha és a hálószobák

vannak a földszinten, azokat máskor is megnézheted.

Hermione beleegyezően bólintott, és elhagyták a házat. Már jóval elmúlt tíz óra,
és mivel errefelé a csúcsforgalom már elmúlt, London utcái csendesek voltak.
Nyugodtan keresztülsétáltak a Kensington Parkon, és egyáltalán nem figyelt arra
egyikük sem, hogy merre is mennek. Hermione zavart volt a közelgő interjú
miatt, és Theo épp szégyenlősebb hangulatban volt. Borzalmasan nehéznek
érezte, hogy kiigazodjon az érzelmein; volt olyan, hogy szörnyen komolynak
tűnt, például ha valami helytelen dolgot említett. Aztán meglepte azzal, hogy
valamin elnevette magát, amit mondott, és akkor ismét vidámabbá vált. Úgy
érezte, nem lesz könnyű jobban megismernie. Végül is ez még csak a második
nap volt, amit fontos beszélgetéssel töltöttek.

Ahogy telt-múlt a reggel, végül letelepedtek egy nagy bükkfa ágai alá a Hyde
Parkban. Theodore elővette a zsebéből a piknikkosarat, és visszaállította eredeti
méretére. Miután leterítettek egy nagy, skótmintás takarót a fűre, letérdeltek, és
elkezdték kipakolni az ételeket. Hermionét bámulatba ejtette az étel mennyisége,
amit Moe ilyen rövid idő alatt készített számukra. Volt ott keksz, többféle sajt és
pástétom, saláták, tészták és egy üveg Dom Perignon.

Mikor már az ételek felét elfogyasztották, Hermione úgy döntött, megfelelő az

időpont, hogy visszatérjenek eljövendő interjúja témájához.

- Szóval – kezdte idegesen. – Mit gondolsz arról az állásról Misztériumügyi

Főosztályon?
Theo a könyökére támaszkodott, és egy pillanatra a felhőtlen égre pillantott.

- Szerintem, ha te vagy az egyetlen jelölt, akit interjúra hívnak, több mint

valószínű, hogy felajánlják neked a munkát.

- Tényleg így gondolod? – kérdezte vigyorogva. Hermione elégedett volt a

megjegyzésével.

A fiú bólintott és még egyszer elcsendesedett. Egy vagy két perc múlva
szembefordult vele.

- Te mit akarsz az élettől, Hermione?

- Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tudom – hőkölt hátra a kérdés hallatán
–, tényleg sok mindent. Szeretnék boldog lenni, szeretnék jól fizető karriert…

- Gyerekeket? – szakította félbe Theo.

A lány vizsgálódva nézte az arcát, kíváncsian, hogy vajon mire gondolhat.

- Végül is, igen.

- Egy-két barátomnak már van gyereke – mormolta homlokráncolva. – Életem

jelen szakaszában nem érzem, hogy vonzanának… csak lekötnek, korlátozzák a
mozgástered – mondta a fejét csóválva.

- Még én se igazán éreztem, hogy vonzana a gondolat, hogy őszinte legyek –

vont vállat Hermione egyet értve. – Azt hiszem, kezdem egy kicsit megérteni, de
tudom, hogy ez nem olyasmi, amit a közeljövőben át akarok gondolni. Előbb
még más dolgokat szeretnék csinálni.

Theo elégedettnek tűnt a válasszal.

- Milyen más dolgokat? Szeretnél többet látni a világból?

- Persze, természetesen. Szeretnék időt fordítani arra, hogy megismerjelek téged

és a családodat; szeretnék utazni; azok után, amennyi időt fektettem a
tanulmányaimba, szeretnék karriert elérni…

- Ebben az esetben van egy javaslatom – mondta Theo hirtelen felülve, és

közelebb húzódva hozzá.

- Ki vele… – vonta fel a szemöldökét érdeklődve.

- Ha nem kapod meg holnap a munkát, akkor nem is kérdéses a dolog.

Eltölthetünk egy vagy két évet azzal, hogy utazgatunk körbe a világban, aztán
meg visszatérünk Angliába.

- És ha megkapom a munkát? – kérdezte.

- Ha megkapod a munkát, akkor nyilvánvaló, hogy nagyon akarják, hogy nekik

dolgozz. Ebben az esetben miért nem kéred meg őket, hogy halasszák a munkát
egy évig? Ha egyetértenek, akkor elmehetünk világot látni, és visszatérünk jövő
ilyenkor – fejezte be várakozó tekintettel.

A lány szórakozottan kapott fel egy fűszálat, ahogy latolgatta az ötletét. Nagyon
nehéz lett volna számára elhalasztani a munkát, ha az interjú jól sikerül; utálta a
szellemi tétlenséget – igazán úgy érezte, hogy ezen a nyáron már úgysem tehet
semmit. Másfelől viszont, ahogy Perselus Pitonnak is megjegyezte, a legtöbb
barátja bármit megadott volna azért, hogy egy évig utazhasson a világban anyagi
gondoktól mentesen. Tényleg számos olyan ország volt, amit szeretett volna
látni; nem lenne bolond, ha veszni hagyna egy ilyen lehetőséget?

- Mi van, ha elutasítják, hogy egy évig elengedjenek? – kérdezte.

- Akkor majd újra átbeszéljük – felelte a fiú reménykedő arckifejezéssel.

Hermione megpróbálta elképzelni, milyen lenne Theóval az oldalán körbeutazni

a Földet. Van-e bármelyik barátjának esélye, hogy így induljon a házassága?
Neki és Theónak lenne egy teljes éve, amit egymásnak szentelhetnének anélkül,
hogy a családdal vagy a munkával kellene foglalkozni. Hát nem kapna két
kézzel bárki egy ilyen alkalom után?
Jövendőbeli férjére mosolygott.

- Oké – egyezett bele. – Ha a Misztériumügyi Főosztály emberei belemennek,

akkor menjünk.

Theo rábámult. A fonott kosár felé nyúlva kihúzta belőle a pezsgőt és két
poharat.

- Azt hiszem, hogy ezt meg kell ünnepelni – dünnyögte felbontva az üveget. A
kezébe adott egy poharat, a sajátját pedig felemelte. – Kettőnkre – mondta
megint egy kicsit szégyenlőssé válva.

- Kettőnkre – mondta egyetértve Hermione, és az övéhez érintette a poharát.

Miután megitták az első pohár pezsgőjüket, Theo újratöltötte a poharakat, és a

zsebébe nyúlt.

- Hunyd be a szemed – kérte.

Hermione a skót mintás takaróra tette a poharát, és úgy tett, ahogy a fiú kérte.

- Oké, kinyithatod – szólt Theo egy perc múlva.

Kinyitva a szemét azt látta, hogy a fiú egy fekete bársonydobozt nyújt felé a jobb
tenyerén tartva. A doboz nyitva volt, és a belsejében kék szaténágyon az a
gyémántgyűrű bújt meg, amit előző nap láttak az ékszerboltban. Gyorsan nyelt
egyet, majd elszakította tekintetét a szikrázó ékszertől, és Theo arcára nézett.
Látta rajta, hogy nyugtalan.

- Nem vagyok túl jó az efféle dolgokban – motyogta a fiú félszegen,

karmazsinszín arccal –, de mivel eddig ezt az egészet hivatalosan kezeltük,
inkább úgy gondoltam, hogy magam kérlek meg.

Kivette a platinagyűrűt a dobozból, és az ujjára húzta. Majdnem tökéletesen

passzolt. Még mindig a kezét fogva megszólalt: – Hozzám jössz feleségül,
Hermione?
A lány azt vette észre, hogy képtelen megszólalni; egyáltalán nem számított
ilyesmire. Hitetlenkedve nézett a csillogó gyűrűre az ujján, és ismét a szeme elé
tartotta. Hirtelen teljesen abszurdnak érezte, hogy elfogadott egy eljegyzési
gyűrűt egy olyan férfitól, akit még csak meg sem csókolt azelőtt – talán eljött az
ideje, hogy ezt orvosolják. Előrecsúszva, míg a térde az övéhez nem ért, addig
emelkedett, míg egyenesen előtte nem térdelt. Kezét a vállára helyezve előredőlt,
és ajkait a másikéra nyomta.

Az első gondolata az volt, hogy mennyire hidegnek érzi a száját egy ilyen
viszonylag meleg napon. Mikor a fiú még egy-két pillanat múlva sem
viszonozta, arra gondolt, hogy borzalmas hibát követett el. Már majdnem
elhúzódott, amikor Theo felemelte a kezét, és egyidejűleg hajába túrva olyan
szenvedéllyel kezdte viszonozni a csókot, amire nem számított. Szabad kezével
könnyedén magához húzta, ő pedig a nyaka köré fonta a karjait. Egy pillanat
múlva szétváltak.

- Igen, hozzád megyek feleségül – lehelte Hermione, és a szíve vadul kalapált a

mellkasában.

Theo elmosolyodott, és legnagyobb örömére ismét megcsókolta. Elégedetten

sóhajtott fel, amikor a fiú eltolta magától.

- Házasodjunk össze, amint lehet – suttogta Theo homlokát az övéhez döntve. –

Miért várnánk? Tartsuk jövő pénteken napnyugta után. A párok legtöbbje aznap
esküszik.

Amennyire el volt ragadtatva abban a pillanatban, figyelmen kívül hagyta a

szüleinek tett ígéret tényét, mely szerint várni fog, és készségesen beleegyezett.

***

- Nagyon-nagyon sajnálom, Theo – mondta Hermione, amikor kilépett a

kandallóból a nappalijában, miközben sebesen veregette le a ruhájáról a hamut
és a Hop-port. A kandallópárkányon álló órára pillantott, és elakadt a lélegzete. –
Már majdnem hat óra! El fogunk késni!
- Minden rendben – nyugtatta meg Theo. – Átküldtem Moe-t, hogy mondja meg
anyámnak, hogy késni fogunk. Mi történt?

- Elmondhatom, míg felfrissítem magam közben? – kérdezte ruhája hajtásaiban

kotorászva a táskája után.

- Persze, gyere utánam – felelte, előreengedve a folyosó felé, majd le a lépcsőn

az alagsor irányába.

A fő hálószobába irányította a lányt, ahol legalább egy tucat gyertya kapott

lángra, amikor beléptek. Bár a szoba tágas volt, a fény több mint elég volt.
Hermione kissé bosszúsnak érezte magát, és úgy viharzott egyenesen a díszes
öltözőasztalhoz, hogy szét se nézett a szobában. Leült az ovális tükör elé, és
átkutatta a táskáját, majd sóhajtva nézett a tükörképére, ahogy felmérte azt a
katasztrófát, ami valamikor egy elegáns konty volt.

Theo az ágyra ült le a háta mögött, és figyelte, ahogy kiveszi a csatot a hajából,
majd elővesz egy fésűt a táskájából.

- Milyen volt az interjú?

- Nagyon jól ment, bár az „interjú” szó nem fedi a valóságot. Valamivel tizenegy
előtt értem a Misztériumügyi Főosztályra, és az első órában tényleg nyílt interjú
volt. Ott volt három Hallhatatlan és egy nő, a kártyája szerint a munkaerő-
felvételtől. Épp amikor azt hittem, hogy már elmondtak mindent, az egyikük,
Henry Baffleton közölte, hogy kövessem a másik szobába, ahol alkalmassági
teszteknek vetnek alá. Piszok fárasztó volt, mondhatom – sóhajtotta.

- Milyen teszteknek? – kérdezte Theo.

- Az első kettőn csak tesztkérdések voltak; tényleg mindenfélét kérdeztek. Ez

volt majdnem két óra, aztán ebédszünet. A büfében ettünk pár falatot, és
beszéltem egy másik Hallhatatlannal: Primorse Chuckleyval. A nő csak három
évvel idősebb nálam, és nagyon kedvesnek tűnt – mosolygott rá Hermione a
tükörben.
- Mi történet azután?

- Ebéd után azt kérték, hogy oldjak meg néhány fejtörőt úgy, hogy csak a
pálcámat használhatom. Némelyik igazán nehéz volt, de azt hiszem, jól
csináltam. Majd fél órával később megkértek, hogy menjek vissza a
váróterembe, míg ők kiértékelik a tesztjeimet. Úgy egy órával ezelőtt
visszahívtak, és felajánlották a munkát. – Megfordult, és a fiúra vigyorgott.

Theo egy inkább erőltetett mosollyal válaszolt.

- Nagyon jó – válaszolta annyi lelkesedéssel, amennyit csak ki tudott préselni

magából.

Hermione annyira izgatott volt, amiért felajánlottak neki egy lehetőséget, mint
Hallhatatlan, hogy elmulasztotta észrevenni a fiúban az öröm hiányát.

- Kicsit alkudoztunk a fizetésről és a feltételekről, és utána megkérdeztem, hogy

kivehetnék-e egy évet, mielőtt elkezdem a felkészülést. Őszintén szólva nem
örültek az ötletnek, de egyetértettek, hogy megtárgyalják, miután eljöttem, és
megígérték, hogy még ma este nyolc előtt küldenek baglyot a döntésükről.

Visszafordította pillantását a tükörre, és szigorú kontyba tűzte a haját a tarkóján.

- Sajnálom, hogy olyan hivatalosan vagyok öltözve – szabadkozott Hermione,

feltéve némi szájfényt. – Azt hittem, több időm lesz hazamenni és átöltözni,
mielőtt találkozom édesanyáddal.

Theo rámosolygott, ahogy felemelkedett az öltözőasztaltól.

- Igazán csinos vagy – mondta megcsodálva fekete dísztalárját és modern

frizuráját.

A lány hálásan viszonozta a mosolyt, és a karórájára nézett.

- Azt hiszem, ideje mennünk – szólt, és hirtelen kényelmetlenül érezte magát a

fiú hálószobájában. – Annyira ideges vagyok. Biztos vagy benne, hogy
megfelelően nézek ki?
- Több, mint megfelelően nézel ki – felelte megfogva a kezét, és bátorítóan
megszorította. – És semmi okod az idegességre. Biztos, hogy anya kedvelni fog,
és Perselust meg már ismered.

A név említésére Hermione elfintorodott. Már majdnem megfeledkezett róla,

hogy ez lesz az első alkalom, hogy úgy találkoznak, mint mostohaapa és leendő
meny. Elhagyták Theo házát, és megkerülték a teret a tizennyolcas szám felé
tartva, ahol Hermione megtorpant, hogy elolvassa a John Stuart Millnek ajánlott
emléktáblát.

- Általában úgy jövök-megyek, ahogy jól esik – magyarázta Theo –, de tekintve,

hogy most hivatalosan vacsoravendégek vagyunk, úgy vélem, kopognunk
kellene.

Hangosan kopogtatott az ajtón a nehéz rézkopogtatóval, és néhány másodperccel

később az apró, pink kötényt viselő házimanó ajtót nyitott.

- Hello, Moe – köszönt Theo mosolyogva. – Szóltál anyámnak, hogy késni

fogunk?

- Igen, Theodore gazda, uram – válaszolta oldalra állva, hogy utat adjon nekik
befelé. – A hátsó étkezőben várakoznak.

Hermione bámulattal vizsgálta a környezetét. A ház a tér mentén elnyúlva

nagyobbnak tűnt, mint Theo háza, és ahogy belépett az egyik balra nyíló ajtón,
hirtelen Cordelia mágikusan megnagyobbított bálterme tárult a szeme elé. Theo
megfogta a kezét, és egy újabb szobába vezette a folyosón. Amikor elérték az
étkezőt, Cordeliát és Perselust a kandallónál állva találták, és a hosszú
étkezőasztal egyik végén négy főre tettek fel méregdrága terítéket. Hermione
első reakciója egyfajta megkönnyebbülés volt: Perselus Piton természetesen
szokásos fekete talárját viselte, de Cordelia szintén boszorkányruhát viselt, noha
halványkék árnyalatban. Örült, hogy nem lóg ki az interjúra választott
öltözékével.

Cordelia azonnal átvágott a helyiségen, hogy üdvözölje a vendégeit, és

Hermione megütközve látta, hogy mennyire hasonlítanak a fiával. Hasonló
testfelépítésűek voltak, és majdnem egyforma volt az arcszínük. Cordelia arca
bár vékony volt, nem volt olyan sovány, mint Theoé, és annak ellenére, hogy
vékony volt, felépítése teljes nőiességről árulkodott. Melegen megrázta
Hermione kezét, és két puszit nyomott az arcára.

- Boldog vagyok, hogy megismerhetlek, Hermione – mondta Cordelia, sötétkék

szeme csillogott az üdvözlés örömétől. – Theo már annyit mesélt rólad. Biztos
vagyok benne, hogy Perselus is elég jól ismer ennyi év után, de szokásához
híven nem nyilatkozik a témában – vetett Hermionéra egy cinkos mosolyt.

Hermione bizonytalanul viszonozta a mosolyt, ahogy nyugtalanul korábbi

professzorára nézett, aki átvágott a helyiségen, és csatlakozott hozzájuk. Azt
várta, hogy majd rendreutasítja a feleségét a megjegyzése miatt, de ő csak
önelégülten rámosolygott, és a kezébe adott egy pohár vörösbort. Találkozott a
pillantása Hermione tekintetével, és felettébb kíváncsi arckifejezéssel hajtotta
fejet előtte.

- Jó estét, Miss Granger – mormolta. – Megkínálhatom esetleg egy pohár borral?

- Nagyon jól esne, köszönöm – válaszolta, valahogy zavarban a viselkedése és a

hanglejtése miatt. Úgy hangzott, mint aki remekül szórakozik, mert valamiféle
szerepjátékot játszik. Bizonyos értelemben persze az is volt.

A férfi visszatért a kandallóhoz, ahol egy üveg bor és három üres pohár állt.
Hermione visszafordította figyelmét Codeliára, aki férje és jövendő menye
közötti kapcsolatot figyelte.

- Jól tudom, hogy ma voltál interjún a Misztériumügyi Főosztályon? – kérdezte

Cordelia Theóra pillantva.

- Majdnem hat órán át tartott, ez volt az oka a késésünknek – magyarázta

bocsánatkérőn Hermione. – Elég jól sikerült egyébként.

Theo gyengéden, védelmezőn a derekára tette a kezét.

- Nyilvánvaló, hogy jól ment… felajánlották Hermionének a munkát. – Kissé

kihívóan pillantást vetett a mostohaapjára.
- Igazán lenyűgöző – jegyezte meg Perselus egy pohár bort adva Hermione
kezébe. – Gratulálok, Miss Granger.

- Ez csodás hír – nézett Cordelia kicsit zavartan –, de nem azt terveztétek, hogy
egy-két évig utazni fogtok? – kérdezte fiára kapva a tekintetét.

- Még mindig szeretnénk – válaszolta Theo. – Hermione kérte, hogy a

minisztérium tartsa fenn a helyét egy évig. Átgondolják a dolgot, és valamikor
később az este folyamán küldenek egy baglyot, hogy hogyan döntöttek.

- Nos, reméljük, hogy beleegyeznek – morogta Perselus.

Hermione felnézett a szemébe, és azt látta, hogy a férfi őt vizsgálja. Mindketten

tudták, hogy Theodore rettentően elégedetlen lenne, ha a Misztériumügyi
Főosztály elutasítaná, és azonnal kellene kezdenie.

Hamarosan felszolgálták a vacsorát, és ők elfoglalták helyüket az asztalnál:

Hermione szemben Perselusszal, és Theo szemben az anyjával. Az első óra elég
kellemesen telt; az étel csodás volt, és Hermione azt vette észre, hogy viszonylag
természetesen tud Cordeliával beszélgetni, aki közel olyan magába mélyedő
volt, mint a fia. Theo és Perselus egyaránt inkább csendben voltak; úgy tűnt,
teljesen a nőkre hagyják a beszélgetés nagy részét.

Hermione érezte, hogy Perselus alaposan figyeli az ő és Theo közti kapcsolatot.

Annak ellenére, hogy minden mozdulatát vizslatta, észrevette, hogy sokkal
nyugodtabb a társaságában, mint azt várta. Örült, hogy a másik a legjobb
viselkedését vette elő; az volt a benyomása, hogy nagyon kényelmesen érezte
magát a felesége társaságában. Sokkal udvariasabban viselkedtek egymással,
mint az ő szülei, de úgy tűnt, nagyon könnyedén kijönnek egymással. A
bájitalmester ezen oldalát még soha nem látta korábban.

A beszélgetés hamarosan eljövendő esküvőjükre terelődött.

- Elkerülhetetlen, hogy kitűzzük az időpontot, amint lehet – jegyezte meg

Cordelia. – Tudom, hogy az esküvők egyre inkább bensőségessé váltak a
Házassági törvény beiktatása óta, de még így is olyan sok elintéznivaló van.
- Már kitűztük a dátumot – dünnyögte Theo szégyenlősen Hermionéra
mosolyogva, és megfogta a kezét. – Jövő pénteken szeretnénk egybekelni
naplemente után. Hermione barátnője, Padma is aznap délután megy férjhez, és
mivel Hermione lesz a koszorúslány, későbbre kell tennünk a szertartást.

Cordelia inkább elégedettnek tűnt a bejelentéstől, de Perselus elborzadt.

- Jövő pénteken? – kérdezte döbbenten. – De hisz csak három nappal ezelőtt

jegyeztétek el egymást.

- Miért várnánk? – vont vállat Theo. – Egy-két órán belül megtudjuk, mit
döntöttek Hermione munkájával, akkor meg mi változna újabb két hét alatt?

Perselus fürkészőn nézett rájuk.

- Talán lehetőségetek lenne kicsit jobban megismerni egymást.

- Komolyan úgy gondolod, hogy egy vagy két plusz hét változtatna valamin,
Perselus? – fordult Cordelia a férjéhez. – Szerintem igazuk van. Miért várnának?

- Hermione már sok mindent tud rólam, ugye? – mondta a lányra vigyorogva. –
Mi a kedvenc színem?

Hermione homlokráncolva nézett szürke ingére.

- A szürke? – kérdezte.

- Látjátok? – szólt Theo visszafordulva Perselus és Cordelia felé. – A kedvenc

színem tulajdonképpen a zöld volt, de húsz perccel ezelőtt meggondoltam
magam, és Hermione ösztönösen ráérzett.

Cordelia és Hermione felnevetett, és még Perselus is kipréselt magából egy

groteszk mosolyt.

- Szóval, anya – kezdte Theo még mindig mosolyogva –, mi Perselus kedvenc

színe?
- Fekete – vágta rá egyszerre Cordelia és Hermione a férfi ruhájára pillantva.

- Ah, na, ez az, amiben tévednek, hölgyeim – morogta Piton. – Valójában a pink.

Hermione majdnem félrenyelte a bort, ahogy elképzelte Perselus Pitont tetőtől

talpig pinkbe öltözve. Döbbenten tapasztalta, hogy a férfinak van humorérzéke.
Mikor abbahagyták a nevetést, Cordelia visszaterelte a szót az esküvőre.

- Ha naplemente után tartjátok a szertartást, miért nem rendezitek a Temzén? –

kérdezte. – Két barátomnak horgonyoz hajója az Embankment közelében, és
tudom, hogy az egyik tökéletesen megfelelne a ceremóniának.

Hermione és Theo egymásra néztek. Igazán tetszett neki a naplemente gondolata

a Temzén.

- Szerinted a szüleid egyetértenek majd, Hermione? – kérdezte Cordelia.

Érezte, hogy elpirul, és határozottan elkerülte Perselus érdeklődő tekintetét.

- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekik az ötlet – válaszolta Hermione,
és azonnal érezte, hogy belényilall a bűntudat, amiért anélkül tűzték ki az esküvő
dátumát, hogy a szüleinek szólt volna róla.

- A hajón megtarthatjátok a szertartást és a fogadást is – folytatta Cordelia. –

Tekintve, hogy ilyen késő este kerül rá sor, egy pezsgőbüfének több értelme
lenne, mint egy hagyományos vacsorának.

- Szerintem jól hangzik – motyogta Theo. – Te mit gondolsz? – kérdezte

Hermione felé fordulva.

- Szerintem csodásan hangzik! Számomra lehetetlen, hogy meghívjam a

szélesebb családot, mivel fogalmuk sincs arról, hogy boszorkány vagyok, de a
szüleim, a keresztszüleim és a nagymamám mind tudnak a titokról, szóval
nagyon örülnék, ha ők itt lennének. És persze a barátaim – tette hozzá, elkapva
Perselus váratlanul haragossá váló tekintetét a szeme sarkából. Biztos volt
benne, hogy nincs ínyére a gondolat, hogy Harry Potterrel legyen egy
társaságban egy egész estét.

- Akkor ezt tisztáztuk – szólt Cordelia láthatóan elégedetten. – Én elintézem a

részleteket, és nektek már csak az esküvői ruhákat kell elintézni.

- Holnap el kell mennem Madam Malkinhoz a koszorúslány-ruha miatt –

bólintott Hermione –, majd szétnézek ötletekért.

- Csodálatos – kiáltott fel Cordelia. – Theo, te és én holnap meglátogatjuk a

Bond Street-i szabóságot. Gondolkodtatok már a jegygyűrűn?

- Nem – felelte Theo fejet rázva. – Addig nem tudjuk kiválasztani őket, amíg
nem döntjük el, hogy milyen fogadalmat teszünk. Úgy terveztük, hogy ma
találkozunk a Házassági Tanácsadóval, de el kellett napolnunk hétfő délutánig
Hermione interjúja miatt. Akkor választjuk majd ki a fogadalmat, és még aznap
kiválasztjuk a gyűrűket is az Abszol úton.

Az interjú említésére Hermione lopva a karórájára pillantott. Közeledett a nyolc

óra, és még mindig nem kapott semmi hírt a bizottságtól. A nyugtalanság érzése
áradt szét benne; tudta, hogy Theónak feltett szándéka legalább egy évig utazni,
és fogalma sem volt, hogyan fog reagálni, ha elutasítják a kérelmét az egy évről.
Rájött, hogy szörnyű ostobaság volt azt kérni a Misztériumügyi Főosztálytól,
hogy még aznap tudassák a döntésüket. Egyébként is nehéz lenne az elutasító
választ elfogadni, de teljesen szörnyű lenne egy ilyen üzenetet megkapni
Perselus és Cordelia előtt. Nem kellett sokáig várnia: alig szolgálták fel a
desszertet, amikor az étkező ablaka felől érkező kopogás jelezte, hogy levele
érkezett.

Zaklatottságtól elkerekedő szemmel fordult Theo felé.

- Ez a minisztérium baglya.

- Elvegyem tőle az üzenetet? – kérdezte Theo mosolyogva riadtságán.

A lány bólintott, ő pedig felemelkedett az asztaltól. Miután leoldotta a tekercset a

barna bagolyról, visszatért az asztalhoz, és átadta neki a pergament. Remegő
kézzel vette el, és megpróbálta feltörni a pecsétet.
- Képtelen vagyok – kiáltotta, és a fiú elé lökte a tekercset, mintha valami
kellemetlen dolog lenne. – Remeg a kezem.

Theo felnevetett, ahogy feltörte a pecsétet, és kitekerte a pergamendarabot.

- Szeretnéd, hogy elolvassam?

Hermione némán bólintott, arcát a kezébe temette. Teljes csend volt a szobában,
ahogy Theodore átfutotta a levél tartalmát. Egy-két perc múlva Hermione nem
bírta tovább, és végül felpillantott a fiúra. Ő leengedte a pergament, és
rávigyorgott.

- Belementek – mondta.

Alig mert hinni neki, felemelkedett az asztaltól, és kikapta a kezéből a levelet.

Egy futó pillantás a levél tartalmára elég volt, hogy bebizonyosodjon: igazat
mondott. Theo mellé állt, és amikor végzett az olvasással, a lány hagyta, hogy a
pergamen a földre essen, ő pedig átölelte a vőlegényét. Theo viszonozta az
ölelést, és mindketten megkönnyebbülten nevetni kezdtek. Még mindig az
asztalnál ülve Perselus és Cordelia apró mosolyt váltottak.

- Hová megyünk először? – kérdezte Theo kissé eltolva magától. – Japánba?

- Japánba – bólintott lelkesen beleegyezve.

Hermione ráébredt, hogy nagyon udvariatlan, és elengedte Theót az ölelésből.

Visszaült a helyére az asztalnál, és motyogva elnézést kért.

- Milyen fantasztikus hír – mondta Cordelia elnézően mosolyogva a fiára. –

Elégedettnek kell lenned.

- Csodálatos hírek egészen addig, míg Miss Granger nem bánja, hogy elhalaszt
egy ilyen ösztönző munkalehetőséget egy teljes évig – válaszolta Perselus.

- Persze, hogy nem bánom – jelentette ki Hermione dacos arckifejezéssel. – Ki

nem értékelné a lehetőséget, hogy körbeutazhatja a világot?
- Perselus egy kicsit otthonülő típus. Nem így van, Perselus? – kérdezte Theo
játékosan.

- Vannak, akiknek van munkájuk, amivel foglalkozni kell, Theo – gúnyolódott a

férfi. – Másrészről úgy tűnik, édesanyád átvette tőled az utazóládát – mondta egy
oldalpillantást vetve Cordeliára. – Olyan gyakran utazik mostanában Skóciába,
hogy azt várom, bármikor bejelentheti, hogy teljesen áttelepül oda.

Theo felhúzta a szemöldökét, és Hermionének az a benyomása támadt, hogy

valamilyen oknál fogva ez a megjegyzés nem volt éppen helyénvaló. Cordelia
hideg pillantást vetett Perselusra, és hirtelen nagyon ingerültnek tűnt a
megjegyzés miatt. A pillanat azonban tovaszállt, és amennyire Hermione izgatott
volt a Misztériumügyi Főosztályról érkezett jó hír miatt, nem tulajdonított
nagyobb jelentőséget az incidensnek.

Az este további része gyorsan és barátságos hangulatban telt, és hamar eljött

Hermione számára az idő, hogy távozzon. Megnyugtatva Cordeliát, hogy a
következő szerdán visszajön, hogy fixálják az esküvő részleteit, a főlépcsőhöz
ment Theóval, ahol felkészült, hogy hazahoppanáljon.

- Milyen voltam? – kérdezte egy vigyorral.

- Nagyon-nagyon jó – nyugtatta meg Theo. – Azt hiszem, anyám tényleg kedvel

téged. Úgy tűnt, hogy Perselusszal is tökéletesen kijöttél.

- Nagyon rendes volt. Sokkal nyugodtabbnak tűnik, amikor maga mögött hagyja
az osztálytermi változatát – felelte. – Holnap te jössz! Anya azt mondta, hogy a
vacsorát hétkor tálaljuk.

- Ott leszek – válaszolta Theo átölelve a lányt, és lehajolt, hogy megcsókolja.

***

Perselus a dolgozószobája ablakából figyelte Theo és Hermione beszélgetését a

főlépcsőn. Alaposan megfigyelte őket a vacsora alatt, és minden tekintetbe véve
úgy tűnt, ugyanúgy viselkednek, mint bármelyik együtt járó pár. Eléggé
természetesen viselkedtek, úgy tűnt, tényleg kedvelik egymást, és minisztériumi
levél érkezése miatti kölcsönös izgatottságuk már majdnem megható volt.

Nézte őket lenn a lépcsőn, és közben arra gondolt, hogy talán van némi esélye
annak, hogy tévedett, amikor teljesen különbözőnek ítélte meg őket. Talán nekik
is annyi esélyük van egy sikeres házasságra, mint bárki másnak, de valami miatt,
ismerve Theót, egyszerűen nem tudta hosszú távon elképzelni őket együtt.
Eszébe jutott a lány állása a Misztériumügyi főosztályon. Tudta, hogy a lánynak
bámulatosan jól kellett teljesíteni a tesztek során, hogy biztosítson ott munkát
magának, nem számít, hogy sikerült rábeszélnie őket, hogy tartsák fenn neki a
helyet egy teljes évig. Mindig tudta róla, hogy okos lány, de a Sorbonne-on
töltött évek csak még tovább emelték észbeli képességeit.

Nézte, ahogy Theo magához húzta Hermionét, és megcsókolta. Hirtelen

beléhasító bosszúsággal elfordult az ablaktól, és elfoglalta helyét az íróasztala
mögött. Tehetséges boszorkány volt, és gyűlölte a gondolatot, hogy egy ilyen
elme nem kaphatja meg a hitvesétől az elismerést. Az életével tartozott neki, és
nem akarta látni összetörni. Vajon tényleg csak ez volt az egyetlen ok, amiért
olyan bosszússá vált az ölelésük látványától?
9. fejezet – Próbálni és kóstolni

„Sokat próbáltunk s kóstoltunk, drága –

A túl széles résen nem jön át a csoda.
De itt, az áldott-sötét szobában
Hol a gyermeki lélek csodáját a vezeklés
Száraz, fekete kenyere s ízetlen teája bűvöli vissza
Megtérünk a végzetünkhöz általa
Loptuk a tudást, mit használni nem tudtunk.”

Patrick Kavanagh – Advent

Saját fordítás

***

Szombat reggel Hermione az előtte felderengő eseménydús hétvégétől

csüggedten ébredt. Miután megreggelizett a szüleivel, találkozott Padmával és
Parvatival Madam Malkin üzletében az Abszol úton. Nagyon tartott attól, hogy
Padma milyen ruhát választ a koszorúslányoknak, de nagyon elégedett volt a
választott darabokkal: mélylila árnyalatúak voltak, és nagyon előnyös volt a
szabásuk. Amikor Padma kilépett az öltözőből a menyasszonyi ruhájában,
Hermione és Parvati könnyekig meghatódtak. Egyszerű, fényes fehér selymet
választott, ami valahol a hagyományos varázslóruhák és az indiai szárik közötti
stílust képviselte. Kétségkívül ő volt a leggyönyörűbb menyasszony, akit
Hermione valaha látott.

A próba után Parvati hazament, hogy gondját viselje kisfiának, és Hermione még
maradt egy ideig, hogy átlapozzák a különböző üzletek katalógusait. Padma és
Ginny voltak a koszorúslányai, így a szín kiválasztása, ami mindkettőjükhöz
illett, kissé nehéz feladat volt. Az egy órás szövetminta-lapozgatás után végül
egy bronzszínű anyag mellett döntött.
Hermione aznap reggel a szülei elé állt az esküvő időpontjával, és legnagyobb
bánatára, édesanyja könnyekben tört ki. Próbálta megnyugtatni, hogy valójában
minden varázslóesküvő ilyen gyorsan történik, mióta bevezették a Házassági
törvényt, de az anyja vigasztalhatatlan volt. Hogy egy kicsit jobban érezze
magát, Hermione meghívta ebédelni az Abszol útra, és hogy segítsen neki
kiválasztani a menyasszonyi ruhát.

Megbeszélve, hogy a koszorúslányok ruhája milyen anyagú és stílusú legyen,

Hermione elbúcsúzott Padmától, és elhagyta az Abszol utat, hogy találkozzon az
anyjával. A szülei már többször jártak a varázslók vásárló-negyedében az elmúlt
évek során, de figyelembe véve anyja jelenlegi lelkiállapotát, Hermione úgy
döntött, hogy a mugli Londonban lévő butikokhoz való ragaszkodás valahogy
megbékítené. Miután elfogyasztottak egy finom ebédet a Harrod’sban, ahol
Hermione kitartott amellett, hogy ő fizessen, felkészültek, hogy elkezdjék
keresni a menyasszonyi ruhát. Hat nappal az esküvő előtt Hermione kételkedett
benne, hogy találnak valamit a különböző boltok polcain, ami komolyabb
átalakítás nélkül is megfelelne. Az üzletek nagy többsége ragaszkodott ahhoz,
hogy a ruhákat tizenhat héttel korábban kell megrendelni.

- Miért nem vetünk egy pillantást a ruhákra az esküvői szalonban itt, mielőtt az
Oxford Street felé megyünk? – kérdezte Jane Granger a lányától.

- A Harrod’sban? – kérdezett vissza Hermione meghökkenten. – Anya, tudod,

hogy itt mindegyik ruha felháborítóan drága!

- Egy kukkantás még nem fog fájni – vont vállat az anyja –; legalább lesz valami
elképzelésünk, hogy milyen stílus a divatos éppen.

Miikor elérték a szalont, Hermione rögtön megállt az első próbababánál. A ruha

azonnal megragadta a figyelmét. Meglepetésére az anyja is megtorpant a
gyönyörű ruha láttán.

- Nos, igazán pompás ruha – jegyezte meg Jane végigfuttatva ujjait a csillogó
anyagon.

Hermione hátrahőkölt, hogy az anyját vonzotta egy ilyen ruha. Ez – hát, nincs rá
más kifejezés – szexi volt. Az anyag színe sötét elefántcsont volt, ami remekül
illett mind az ő barna hajához és szeméhez, mind pedig a koszorúslányok részére
választott bronzszín árnyalatához. A dekoltázst finoman szabták, hogy ne fedjen
fel túl sokat. Az anyag nehéz, fényes szaténból volt, ami a földig ért, és hátul
elegánsan egy könnyű uszályban végződött. Testhezálló volt, de nem szűk, és
Hermione tudta, hogy tökéletesnek mutatná az alakját. A ruha eleje csinos, de
teljesen szerény volt. A ruhát a hátrésze tette szexivé, vagy inkább a hátrész
hiánya. Az anyag annyira mélyen kivágott volt, ami már szinte illetlen.

- Nem tudom, anya – mondta Hermione homlokráncolva. – Gyönyörű, de a

varázslók általában elég konzervatívak a ruhák tekintetében. Nem vagyok benne
biztos, hogy egy ilyen mélyen kivágott hátú ruha elfogadható lenne.

- Igen, viszont az esküvődön lesznek mások is a varázslók mellett, és ők is

számítanak – felelte az anyja metsző hangon. – Miért nem próbálod fel legalább?

Elhatározva, hogy nem kezd veszekedni, Hermione belépett a szalonba az anyja

mögött, és amikor az eladó megtalálta a méretét a ruhából, az osztályon felüli
öltözőbe ment, hogy felpróbálja. Amint belebújt, már tudta, hogy tökéletes. Az
eladó hozott neki egy pár bronz szandált és egy hozzá illő hajcsatot, és amint
Hermione tetőtől talpig úgy nézett ki, mint egy menyasszony, kilépett az
öltözőből.

Az anyja azonnal könnyekben tört ki. Az eladó már ott állt mellette
zsebkendővel és egy csésze teával: ez általános reakció volt egy ilyen üzletben.

- Oh, anya – mondta a lány átölelve az anyját, és igyekezett nem elsírni magát. –
Tényleg tetszik?

- Annyira felnőttnek nézel ki – bólintott az anyja. – Nagyon elegáns… mint

Audrey Hepburn.

Hermione visszafordította tekintetét az egészalakos tükör felé. Nem volt olyan

gyönyörű, mint Padma, de biztos, hogy még soha nem volt ilyen vonzó
korábban. Nem érzett ilyet a negyedéves Karácsonyi bál óta. Körbefordult, és
átnézett a válla felett a ruha hátára; tagadhatatlanul perzselően különleges volt.
Soha nem volt rajta olyan viselet, ami ennyit mutatott a hátából – de el kellett
ismerni, hogy csinos háta van. Elmosolyodott a gondolatra, hogy mindez annyi
éven át rejtve volt, felfedezetlenül.

- Az egyetlen gondom a háta, anya – mondta homlokráncolva tükörképét nézve.

– Nem gondolod, hogy kicsit kihívó? Még egy mugli esküvőre is?

Az anyja egy pillanatra elgondolkodott a kérdésen, és elővett a szemüvegét a

táskájából. Alaposan megvizsgálta az anyagot, majd körülnézett, nehogy az
eladó kihallgathassa őket, és megszólalt:

- Nem tudod megkérni azt a hölgyet, akinek van az a boltja az Abszol úton, hogy
készítsen neked valamilyen palástszerűséget ugyanilyen anyagból, ami befedne a
válladtól? Az eltakarná a hátad, viszont nem ártana a ruha alakjának.

Hermione a tükörbe nézett, megpróbálta elképzelni a ruhát egy hozzáadott

köpennyel. Padma szintén viselt palástot, ami a vállától indult, és annak sem volt
befolyása a szárira. Elvigyorodott.

- Anya, te zseni vagy. Pontosan ezt fogom tenni. – Felkapta a ruha árcéduláját,
majd úgy engedte el, mintha az megégette volna. – Ez nevetségesen drága, anya.
Nem fizethetünk ennyit egy ruháért.

Az anyja csatlakozott hozzá, és megnézte a cédulát. Felvonta a szemöldökét az

ár láttán, de nem tűnt olyan felháborodottnak, mint a lánya.

- Hermione – mondta két kezébe fogva lánya arcát –, te vagy az egyetlen

gyermekem. Egy bizonyos fokig elvettek tőlünk, amikor elfogadtad a meghívót
Roxfortba. Egy olyan világ része lettél, ahová mi soha nem tartozhatunk. Most
arra készülsz, hogy férjhez menj, és úgy érzem, hogy az egész helyzet kicsúszik
a kezemből. Theodore családja intézi az esküvőt, ami a mi világunkban általában
a menyasszony családjának a dolga. Nem érdekel, mennyibe kerül ez a ruha;
még soha nem láttalak ennyire gyönyörűnek, és ez az én lehetőségem, hogy
hozzájáruljak valamivel az esküvődhöz. Azt akarom, hogy ezt a ruhát viseld.

Hermione teljesen megrendülten bólintott.

- Köszönöm, anya – motyogta, ahogy a könnyek lecsordultak az arcán.

- Na, vedd le, mielőtt mindenhol összekened szemfestékkel – nevetett fel Jane
Granger a szemét törölgetve.

Kifizetve a ruhát egymásba karolva hagyták el a szalont, és Hermione alig mert

hinni a szerencséjének, hogy a választott ruha rögtön az első lesz, amit felpróbál.

***

Hétfőn reggel Hermione megérkezett a Belgrave Házba, hogy megkezdje a

házasság előtti kurzus utolsó hetét. Alig tudta felfogni, hogy egy héten belül
férjhez megy. Mikor hazaért az anyjával a vásárlásból szombat délután, alig
maradt néhány órája, mielőtt Theo megérkezett volna vacsorára. Borzasztóan
ideges volt amiatt, hogy hogyan jön majd ki a szüleivel, de az érkezése után egy
órával félelmei teljesen eloszlottak. Míg szülei mindig is kedvelték Harryt és
Ront, gyakran kényelmetlenül érezte magát, különösen attól, ahogyan az apja
beszélt velük. Theóval viszont szó sem volt ilyesfajta kellemetlenségről. Úgy
nézett ki, mint egy mugli, úgy viselkedett, mint egy mugli, és járatos volt a
nemzetközi politika útvesztőiben, az édesapja legnagyobb örömére. Bár az
anyjával kicsit tartózkodóan viselkedett, tökéletes modora elnyerte a
beleegyezését, és Grangerék aznap éjjel sokkal mélyebben aludtak, hogy
találkoztak jövendő vejükkel.

Hermione az Abszol úton találkozott Theóval vasárnap, hogy együtt

ebédeljenek, és négy órát töltöttek azzal, hogy belemerültek az útikalauzokba a
Czikornyai és Patzában, hogy kiválogassák az állomásokat, amiket belevesznek
a világkörüli útjukba. Alig várta világjáró kalandjaikat, de ahogy fellépdelt a
Belgrave Ház lépcsőjén, egy pillanatra elöntötte a megbánás: nagyon élvezte a
többi jelölttel kialakult csapatszellemet, és sokukat nehéz szívvel hagyta hátra.
Jövő héten ilyenkor már Kyotóban lesz a férjével; el fog telni némi idő, mire újra
láthatja a barátait.

Mikor belépett a klubhelyiségbe, látta, hogy Neville már megérkezett.

Mosolyogva fordult felé a fiú.
- Hello, idegen! Hová tűntetek ti ketten a múlt héten? Nem voltatok órákon múlt
kedd óta – mondta Neville.

- Tudom – felelte Hermione, és azonnal bűnbánó arcot vágott. – Remélem, hogy

nem maradtunk le semmi érdemesről.

- Érdemesek ezek az órák egyáltalán valamire? – nevetett fel Neville.

- Úgy tűnik, sokkal jobban érzed magad, Neville – vigyorgott rá a lány. – Jól
sejtem, hogy ehhez köze van annak is, hogy Hannah elfogadta az ajánlatodat?

- Múlt szerdán fogadta el – bólintott Neville hirtelen elvörösödve. – Jövő hétfőn

házasodunk össze, és három nap múlva kezdünk mindketten a Roxfortban.

- Gratulálok, Neville! – mondta Hermione melegen, és átvágva a szobán átölelte

a fiút. – Mindig is nagyon kedves lány volt. Remélem, mindketten nagyon
boldogok lesztek.

- Kösz, Hermione – viszonozta az ölelést Neville. – Én is remélem, hogy te meg

Theo szintén nagyon boldogok lesztek. – Kicsit eltávolodott tőle, és összevonta a
szemöldökét. – Mindig rendes fickónak tűnt… ahhoz képest, hogy mardekáros.
Csak… nem is tudom… győződj meg róla, hogy tudja, milyen szerencsés.

Hermionét meglepték Neville szavai.

- Köszi, Neville. És ne aggódj; soha nem mondtam senkinek, hogy megkértél.

- Nem emiatt aggódom – vont vállat –, csak… Theo nekem mindig olyan
álmodozónak tűnt annak ellenére, hogy okos. Csak bízom benne, hogy tisztelni
fog, ennyi az egész.

Ahogy zavarba jött Neville megjegyzésétől, már nem volt ideje tovább
kérdezgetni a fiút, mivel Terry Boot és Laura Wallace érkezett, mielőtt
megfogalmazhatta volna a mondandóját. Terry elmondta, hogy Michael Corner
és Pansy Parkinson megegyeztek, hogy múlt pénteken tartják az esküvőt, és
most, hogy mindenki beszélt, a téma a különböző esküvői időpontokra és
dátumokra terelődött. A jelöltek többsége inkább kisebb, szűk körű esküvőt
választott csak a családdal, tanúkkal és koszorúslányokkal.

Tulajdonképpen már az összes ifjú felnőtt megérkezett a Belgrave házba, amikor

egy nagy barna bagoly jelent meg az ablakban. Dean vette észre először, és
átvágott a szobán, hogy kinyissa a reteszt. Mikor átvette a levelet a bagolytól,
csendet kért.

- Mindannyiunknak van címezve, szóval figyeljetek ide! – jelentette be.

„Kedves Házasságra Jelöltek!

Borzasztóan sajnáljuk, hogy ma nem lehetünk veletek, de mi másképp keltünk

egybe. Amikor azt mondom, „másképp keltünk egybe" természetesen úgy értem,
hogy ájultra keféltük magunkat, de Susan nem értékelné a mondandómat, szóval
maradjunk annyiban, hogy „másképp keltünk egybe”.

Bizonyos okok miatt, mégpedig hogy Susan szülei visszautasították, hogy

megismerjék a jobbik oldalamat, úgy döntöttünk, hogy megszökünk, és szombat
délután összeházasodtunk. Különben is kinek kell a család? Mindketten nagyon
boldogok vagyunk, és szeretnénk nektek is minden jót kívánni. Sajnáljuk, hogy a
körülmények összeesküdtek ellenünk, hogy nem lehetünk veletek az utolsó héten
a Belgrave házban. Jövő pénteken még találkozhatunk, mivel Theo felkért, hogy
legyek a tanúja.

Szívélyes üdvözlettel,

Draco és Susan Malfoy”

Egy pillanatra csend lett, majd azonnal kirobbant az izgatott beszélgetés. Az első
pár összeházasodott, és megkezdődött az utolsó közös hetük.

***

Hermione egyszerűen elszürkült. Theo megígérte, hogy nem hagy ki egyetlen

órát sem az utolsó hetükön, eddig mégsem bukkant fel a Családjogon. Mikor
elhagyta az osztálytermet, megpróbálta elkerülni a többiek kíváncsiskodó
tekintetét, a folyosó falának dőlve találta, ahogy rá várt.

- Szia – köszönt laza mosollyal.

- Theo, hol a pokolban voltál? – kérdezte mérgesen. – Azt ígérted, hogy ezen a
héten nem hagyod ki az órákat.

- Jaj, ugyan már, Hermione – mondta incselkedve. – Az egész egy rakás szemét.

- Nem érdekel, hogy az egész egy rakás szemét… Azt ígérted, hogy ha
kihagyom az órát múlt csütörtökön, akkor itt leszel minden órán a héten.

- Sokkal fontosabb dolgot kellett elintéznem – motyogta vállat vonva, és elővett

a farzsebéből valami papírt, majd felé nyújtotta. – Ezt nézd meg.

Hermione elvette tőle az iratokat, és repülőjegyekre ismert bennük.

- Ezek a jegyeink. Japán túl messze van a hoppanláshoz, és úgy döntöttem, nincs
értelme az esküvő után itt ülnünk… Megváltottam a jegyünket Tokióba a péntek
éjféli járatra. Az esküvő után egyenesen mehetünk a reptérre – magyarázta.

Hermionét egy pillanatra megint elöntötte a harag.

- Ez mind nagyon szép, de nem gondolod, hogy először velem is meg kellett
volna beszélned?

- Azt hittem, örülni fogsz neki – mondta Theo homlokráncolva.

- Gyere – sóhajtotta. – Találkozónk van a házassági tanácsadóval.

Ahogy csendesen a házassági tanácsadó irodájába baktattak felfelé a lépcsőn,

Hermione megpróbálta túltenni magát a kiábrándultság tényén, amit érzett, hogy
Theo a kapcsolatuk ezen korai szakaszában már meg is szegett egy ígéretet. Ez
nem adta meg a megfelelő lelkiállapotot néhány igen komoly döntés
meghozatalához, hogy milyen fogadalmakat válasszanak az esküvőre.
A házassági tanácsadó egy jó kedélyű, telt, az ötvenes évei végén járó
asszonyság volt. Úgy tűnt, érezte, hogy volt köztük valami nézeteltérés, és
mindent megtett, hogy könnyebb legyen odafigyelniük arra, milyen érdekes
fogadalmak tartozhatnak egy varázsló esküvői szertartáshoz.

- Tehát, dióhéjban – magyarázta a tanácsadó –, háromféle fogadalomtípusból

választhatnak. Először is van az egyszerű polgári szertartás, ami nem sokban
különbözik egy mugli esküvőtől – mondta, és rosszallóan szipogott egyet. – A
második lehetőség a legnépszerűbb. A polgári fogadalmon felül a pár tesz még
néhány mágikus fogadalmat is, amiket ők választanak maguknak. Ezek az eskük
összefügghetnek a házasság bármely területével, és bár nem bír olyan erőteljes
kötéssel, mint egy Megszeghetetlen eskü, alapvetően mágiára lehet szükség a
visszafordításhoz, ha a pár valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy felbontja a
házasságot.

Ahogy megvitatták a lehetőségeket, a tanácsadó a Mágiaügyi Minisztérium által

kiadott brosúrákat adott nekik az egyes szertartások részleteinek leírásával. A
szórólap rémes rózsaszín volt és mosolygó párok integettek a fényes borító
képeiről. Hermione nyelvet öltött a második brosúra elején álló férfira és nőre, és
elmosolyodott, ahogy egymásra néztek, teljesen felháborodva a viselkedésén.

- Az utolsó lehetőség egy kicsit régimódibb, és kicsit többet kíván a mágikus

esküknél. Ezen a szertartáson a jegygyűrűk meg vannak bűvölve, hogy a
fogadalomtétel részévé váljanak. Az esküket nagy százalékban a párok szabadon
fogalmazhatják meg, de lennie kell egynek, ami a teljes hűséget is tartalmazza.
Az élethosszig tartó hűség mágikusan a gyűrűkhöz kötődik, és ha a párok egyike
akár egyszer is elkalandozik, a gyűrű riasztja a társukat a hűtlenségről. A
gyűrűket nem lehet eltávolítani, amíg a házasság tart, és fontos, hogy
koboldkészítésűek legyenek. A koboldkészítésű gyűrűk hihetetlenül drágák, és
ez okozza, hogy a harmadik lehetőség nem túl népszerű.

- Ha megtörténne az elképzelhetetlen, és egy házasság tönkremegy – kezdte

Hermione kíváncsi kifejezéssel az arcán –, minden verziónál van lehetőség a
felbontásra?

A tanácsadó bólintott.
- Az első lehetőség egyszerű polgári válást igényel. A második és harmadik eltér,
a belevett fogadalmak komolyságától függően. A harmadik lehetőség még
bonyolultabb a gyűrűk természete miatt, de igen, mind a három ceremónia
visszafordítható mágikusan egy képzett varázsló segítségével. A mágikus
felbontás megköveteli a tagok részvételét és teljes egyetértését.

Hermione és Theo összenéztek.

- Mit gondolsz? – kérdezte Hermione, és ő maga a második lehetőség felé

húzott.

- Nekem leginkább a kobold-gyűrűs verzió tetszik – nyúlt felé Theo, és

megfogta a kezét.

- Komolyan mondod? – vonta fel a lány a szemöldökét. – Szeretnéd letenni a

teljes hűség esküjét?

Theo egy pillanatra elgondolkodott a válaszon, majd bólintott.

- Ha már csináljuk, csináljuk száz százalékosan. A pénz nem akadály, ami a

gyűrűket illeti, akkor miért ne köteleznénk el magunk emellett teljesen? Én
elfogadom, hogy életem hátralévő részét veled éljem le, és szeretném, ha
mindenki tudná, hogy illően akarom ezt tenni.

Hermionét hirtelen elöntötte a szeretet a fiú iránt ezekre a szavakra. Először

meglepte őt egy eljegyzési gyűrűvel, most meg ez. Nem is gondolta volna, hogy
ilyen romantikus. A be nem tartott ígéret miatti aggodalma teljesen eltűnt.

Theo az szájához emelte a kezét, és végigsúrolta ajkaival az ujjait.

- Csak csináljuk így – súgta.

- Oké – egyezett bele, teljesen elbűvölve.

A tanácsadó vidáman összecsapta a kezét, mire mindketten megugrottak kissé,

mivel majdnem megfeledkeztek arról, hogy ő is ott van.
- Csodálatos! – kiáltott fel. – Maguk az egyetlen pár idén, akik a legkomolyabb
esküt teszik. Megadom maguknak az egyetlen ékszerész nevét Londonban, aki
foglalkozik ezekkel a különleges gyűrűkkel, és akár egyenesen mehetnek is
hozzá. Elvégre már csak négy napjuk van az esküvőig.

Úgy tettek, ahogy a tanácsadó javasolta, és estére már büszke tulajdonosai voltak
két koboldkészítésű, platina jegygyűrűnek. A gyűrűk bonyolult díszítését
gyönyörű kelta rúnák és jelek alkották, és már megbűvölték a teljes hűség
esküjével, aminek kötése akkor válik teljessé, amikor az esküvői szertartás véget
ér. Hermione beleegyezett, hogy a gyűrűk péntekig az ő birtokában maradjanak,
és nem tudott ellenállni, hogy ne rohanjon félóránként a hálószobájába, hogy
kinyitva a kis fadobozt megcsodálja a benne lévő gyűrűket. Továbbra is
meghatotta a tény, hogy Theo ennyire komolyan bízik a házasságukban.
Azonban ezt talán tudatalatti nyugtalanságának jele is volt, amiért nem beszélt
senkinek a gyűrűkről és arról a komoly esküről, amit letenni készült.

***

Szerdán este Hermione visszatért Cordelia házába a Belgrave térre, ahogy

korábban ígérte. Volt még néhány részlet az esküvővel kapcsolatban, amit
pontosítani kellett, elküldeni a meghívókat és aláírni a hivatalos iratokat. Amikor
megérkezett, Cordelia ragaszkodott hozzá, hogy kinyissanak egy üveg bort.
Eltartott nagyjából egy órát, mire csoportosították a megbeszélendő témákat, és
míg Hermione úgy találta, hogy ösztönösen kedveli Cordeliát, arra gondolt, hogy
a nő valahogy irányítja, habár hihetetlen finoman. Nem úgy értette, hogy
diktatórikus volt a szertartás legapróbb részleteit illetően is, hanem inkább
fortélyosan elérte, hogy Hermione azt higgye, Cordelia javaslatai jóval
különbek, mint a sajátjai.

Ahogy Hermione átolvasta az ínyencségek listáját, amit a büfében szolgálnak

majd fel, megkönnyebbült, hogy az anyja rábeszélte egy ilyen túlzottan drága
ruha megvásárlására. Ha a Mill család hozzászokott az olyan gasztronómiai
különlegességekhez, mint a beluga kaviár, a libamájpástétom és a Dom
Perignon, biztosan lenéztek volna bármilyen esküvői ruhát, ami nem a legutolsó
divat szerint készült. Az eljegyzése óta ez volt az első alkalom, hogy
kényelmetlenül érezte magát ekkora vagyonnal körülvéve, és örült, amikor
Theodore és Perselus hazaértek a Bond Streeti körútjukról. Perselus kissé
zaklatottnak tűnt.

- Cordelia, el fogunk késni a megbeszélt találkozóról Malfoyékkal – morogta

háborogva a komódon álló órára pillantva.

Cordelia bocsánatkérő mosollyal nézett Hermionéra.

- Biztos vagyok benne, hogy te és Theo be tudjátok fejezni a maradék meghívót.

Még ma este el kell küldeni őket, és attól tartok, hogy legkésőbb holnap estig
választ kell kérnünk. – Felkapta a köpenyét a fotel támlájáról, amelyen ült, és a
vállára terítette. – Később találkozunk.

Hermione figyelte őket, ahogy a nappali ajtajához mennek, míg Theo leült mellé
a kanapéra. Perselus visszafordult és rájuk nézett, mielőtt elhagyta a szobát.

- Viselkedjetek – szólt rájuk gúnyos vigyorral az arcán.

Theo felnevetett, és Hermione felé fordult, majd mindketten a kattanásra várva

füleltek, ami a bejárati ajtó bezárását jelentette. Amint meghallották,
összekapcsolódott a tekintetük, és Hermione érezte, hogy alig érezhetően
végigfut rajta a vágy Theo tekintetétől. Napok óta ez volt az első alkalom, hogy
egyedül voltak, és a fiú nem vesztegette az időt, ahogy a hajába fúrta a kezét, és
magához húzta. Váltottak néhány rövid csókot a Hyde Parkban töltött délután
óta, és Hermione mindig meglepődött ajkai hűvösségén. A keze meleg volt, de
az ajkai hidegek; minden egyes alkalommal furcsán érintette, amikor Theo
megcsókolta.

Az elmúlt néhány napban nyugtalanította, hogy nem úgy tűnt, mintha a fiú
kívánná. Igen, csókolóztak, de annál tovább nem mentek. Most viszont végre
érezte, hogy vonzónak tartja őt. Theo a dereka köré fonta a karját, és közelebb
húzta magához. Hirtelen elhatározta, hogy kicsit kezdeményezőbb lesz, így a
mellkasához dőlt, és úgy manőverezett, hogy lovaglóülésben az ölébe
helyezkedett. Jutalmul az erőfeszítésért egy gyenge nyögést kapott, és
meglehetősen elégedett volt, amikor megérezte a combja belső oldalához
nyomódó merev férfiasságot.
Theo megragadta a derekát, és még szorosabban ölelte magához. Hermione
végighúzta ajkait az állán keresztül a nyaka felé, elégedetten az élesen beszívott
levegőtől. Theo becsúsztatta a kezét a vékony pamutpóló alá, mire ő csak
levegőért kapott, ahogy az ujjai találkoztak hátának meztelen bőrével, amitől a
karjai azonnal libabőrösek lettek.

A szobát hirtelen egy hangos pukkanás visszhangja töltötte meg, mire szétváltak,
és arra fordultak, amerről a váratlan zaj érkezett. Moe állt előttük egy tálca teát
egyensúlyozva egyik kezében, míg a másik kezét pedánsan a csípőjéhez tette,
amit eltakart a csinos, makulátlan pink kötény. Határozottan helytelenítő
arckifejezéssel nézett rájuk, mire Hermione gyakorlatilag lángoló arccal ugrott ki
Theo öléből.

- Moe hozott teát Theodore gazdának és a menyasszonyának, uram – közölte

szinte haragos pillantást lövellve Hermione felé, és letette eléjük a tálcát a
dolgozóasztalra. – Nekik ételre van szükségük, mondtam magamnak, az
esküvőjük alig két nap múlva lesz – mondta csípősen, kihangsúlyozva az utolsó
szavakat. Rideg pillantást vetve Theóra csettintett csontos ujjaival, és eltűnt a
szobából.

- Hát – szólt Theo megköszörülve a torkát. – Ezt megkaptuk. – Félénken

Hermionére mosolygott haja mögül, ahogy előre nyúlt, és elvett egy szendvicset
a tálcáról.

A lány arca még mindig égett, amiért ilyen kínos ölelésben kapták rajta.

- Azt gondoltam, hogy a házimanók tapintatosak – suttogta zavartan, hogy Moe

talán meghallja.

- Általában tapintatosabb – vont vállat Theo –, de szerintem most azt gondolta,

hogy a mi érdekünkben cselekszik, mivel ilyen közel az esküvő. Vagy ez, vagy
pedig Perselus utasította, hogy legyen a gardedámunk.

- Mennyire megalázó – motyogta Hermione a fejét csóválva, és előrehajolt, hogy

töltsön maguknak egy-egy csésze teát.
Theo felnevetett, és hátradőlt ültében.

- Egyébként, azt hiszem, igaza van; várnunk kell, mivel csak két nap van az
esküvőig. – Kissé legyőzöttnek látszott.

Hermione egyszerre volt megkönnyebbült és bosszús: bosszantotta, hogy nem

találta elég kívánatosnak Theo, hogy tovább történjenek a dolgok, és ugyanakkor
megkönnyebbült, hogy várnak a nászéjszakáig. Ahogy beleszórt egy kanál
cukrot a teájába, elgondolkodott a reakcióján. Vajon a megkönnyebbülése
rosszat jelent a házasságukra nézve? Az volt az érzése, hogy azt a néhány
ölelést, ami eddig történt, inkább motiválta a hajlam az eddig ismereten területek
feltérképezésére, mint bimbózó vágyaik kielégítése. Nem arról volt szó, hogy
nem találta Theót vonzónak; ellenkezőleg, határozottan érezte, hogy fizikailag
vonzódik hozzá. Viszont azt is tudta, hogy ez még nem volt valódi egymás iránti
epekedés. Biztos, hogy a végére, amikor minden kész lesz, ez még mindig egy
elrendezett házasság lesz?

- Igazad van – értett egyet Hermione. – Várnunk kellene… habár – tette hozzá
vigyorogva – a nászéjszakánkat egy repülőgépen fogjuk tölteni.

- Muszáj lesz várnunk, amíg el nem érünk Tokióba – morogta Theo

szemérmesen.

Hermionéban hirtelen felötlött egy gondolat. Igazából a fiú borzalmasan szerény

volt, és ő nem emlékezett, hogy a Roxfortban lett volna barátnője.

- Theo, te nem vagy… nos, tudod… – harapta el a mondatot, nem tudva, hogyan
is kérdezze meg.

- Szűz? – vonta fel a szemöldökét szórakozottan. – Nem… határozottan nem

vagyok. Te?

- Volt két komoly kapcsolatom, míg Párizsban éltem – rázta a fejét a fiú válaszán
gondolkodva.

- Csak kettő? – érdeklődött Theo. – A Roxfortban senki?

- Nem, a Roxfortban senki. És hogy érted az, hogy csak kettő? Te mennyi
emberrel feküdtél le?

- Több, mint kettővel – morogta vállat vonva, ahogy félszegen nézett rá.

- Mennyivel több, mint kettő? – kérdezte a lány őszintén meglepődve.

- Minden mocskos részletet tudni szeretnél? – nevetett fel Theo.

Hermione a homlokát ráncolta.

- Nem hiszem – visszakozott, de kellően elégedett volt, hogy a fiú már nem szűz.

Az est további részét azzal töltötték, hogy megírták és elbaglyozták az esküvői

meghívókat. Cordelia nemcsak néhány ismerőst hívott meg, valamint majdnem a
teljes Mill családot, és Hermione egy pillanatra elszomorodott, ahogy a saját
listájára pillantott, ami jelentősen rövidebb volt. Csak nagyon kevés családtagját
hívta, és hirtelen Cordelia ellen feltámadó bosszúságában a listájához csapta a
teljes Weasley családot párjaikkal együtt. Nem látta Ront Harry és Ginny
esküvője óta, és még soha nem találkozott a fiú mugli feleségével, Rose-zal.
Kétsége sem volt afelől, hogy megdöbbennek majd az ő esküvői meghívója
láttán, de talán eljött az ideje, hogy fátylat borítsanak a múltra.

Mikor Theo baglya elindult az utolsó tekercsekkel, Hermione hangosan ásítva

nézett az órájára. Már majdnem éjfél volt, mire levegő után kapott.

- Theo! – kiáltott fel. – Mindjárt éjfél. Perceken belül csütörtök lesz, és a

mágushagyományok szerint a boszorkány és a varázsló nem láthatják egymást az
esküvőjüket megelőző napon.

- Tudom – bólintott. – Jobb, ha hazamegyünk.

A fiú a ház bejárati lépcsőjéhez kísérte, ahol mindkét kezét a sajátjába fogta.
Hermione hirtelen könnyekig meghatódott.

- Mikor legközelebb látlak, úton leszek az oltár felé – suttogta.

- Tudom – felelte, finom csókot nyomva a homlokára. – Nehéz elhinni.

A lány csillogó tekintettel nézett rá.

- Szerinted rendben lesz minden? Szerinted működni fog?

- Igen – bólintott Theo –, legalábbis remélem. Tudod, hogy nagyon kedvellek.

Biztos vagyok benne, hogy ez idővel még több lesz.

Hermione belenézett nyílt tekintetébe, és hálás volt az őszinteségéért.

Megérintették a szavai, és egy könnycsepp gördült le az arcán. A szerelem üres
frázisai egyáltalán nem illettek volna oda. Theo gyengéden letörölte a
hüvelykujjával a könnycseppet.

- Én is kedvellek téged – mormolta Hermione. – Hiányozni fogsz holnap… ez

lesz az első nap, hogy nem találkozunk, mióta eljegyeztük egymást.

Lépteket hallottak jobb felől, és megfordulva Cordeliát és Perselust látták

hazatérni a találkozóról. Hermione gyorsan megtörölte könnyes arcát, és sietve
jó éjszakát kívánt. Egy Theónak súgott búcsú után sarkon fordult, és
hazahoppanált.

Cordelia belépett a házba, kinn hagyva Perselust Theóval, aki a ház korlátjának
dőlve kihívó tekintettel nézett mostohaapjára. Perselus a homlokát ráncolta.

- Miért sírt, Theo? – kérdezte csendesen.

- Mert nem látjuk egymást az esküvőig – válaszolta.

- Semmi egyéb ok? – vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Semmi, Perselus – vetette oda Theo hirtelen méregbe gurulva. – Tényleg

annyira lehetetlennek tartod, hogy valóban szeressen engem?

Perselus hallgatott egy percig, ahogy átgondolta a választ.

- Elnézést. Nem akartalak megbántani.

Theo számára kellemes meglepetés volt, hogy Perselus bocsánatot kért.

- Nem bántottál meg – ismerte el.

Perselus megfordult, és kinyitotta a bejárati ajtót. Megtorpant, és újra a

mostohafiához fordult. Érezte, hogy újabb figyelmeztetést kellene intéznie felé,
mondani valamit Theodore-nak, hogy gondolja át, mielőtt életek változnának
meg visszavonhatatlanul. A szavak azonban cserbenhagyták, és csak ennyit
mondott:

- Jó éjszakát, Theo.

***

Több mérfölddel távolabb Hermione az ágya szélén ült, és nosztalgikusan nézett

körbe a szobában, ami egész pici kora óta az övé volt. Felkapott egy fotót, amit
róla, Harryről és Ronról készített Arthur Weasley a Trimágus tusa előtti nyáron.
Annyira fiatal volt – olyan boldog, ahogy izgatottan integetett a kamerába.
Annyival egyszerűbb volt akkor az élet, és egy sajnálkozó legyintéssel azt
kívánta, bárcsak visszatérhetne a Roxfortba Harryvel és Ronnal.

Végigfuttatta kezét az összefércelt paplan ismerős felszínén. Hamarosan

Hermione Granger Nott lesz belőle, és maga mögött hagyja addigi életét. A
holnap éjszaka lesz az utolsó, amit ebben a kis egyszemélyes ágyban tölt.
Padma, Neville, az összes jelölt hamarosan házas lesz, új életet kezdenek egy új
társsal. Viszont ő az egyetlen, aki nagyon messzire megy barátaitól és
családjától, hogy beutazza a világot egy férfi oldalán, akit alig ismer. Akarta,
hogy működjön ez a dolog; mindent bele akart adni, amije csak volt. Igazán
izgatott volt az esküvője és rá váró kalandok miatt, amikben az utazásuk során
majd része lesz, de majd’ megszakadt a szíve, ahogy arra gondolt, miről kell
lemondania Mrs. Theodore Nottá válva. A paplant a válla köré csavarva
lehanyatlott az ágyra, és álomba sírta magát.
10. fejezet – Szerelemre vár a szem

Borra vár a szomjas száj,

És szerelemre a szem
Ez mind, mit tudni muszáj,
Mielőtt megöregszem.
Számhoz kerül a pohár,
Rád nézek s könnyezem.

W. B. Yeats: Bordal
Faludy György fordítása

***

Végre elérkezett az esküvő napja Hermione Granger számára. Letette lábát

szobájának kedvelt plüss szőnyegére, és meztelen lábujjait tekergette. Ma még
egy kamaszlány volt a rózsaszín-fehér hálószobában. Holnap már valakinek a
felesége lesz.

Feje fölé emelve karját nyújtózkodott, és megrázta barna fürtjeit. A függöny

széthúzása nélkül is meg tudta mondani, hogy újabb gyönyörű napra ébredt.
Padma esküvőjén napsütés és kék ég lesz, az övén balzsamos augusztusi éjszaka
teliholddal és csillagfényes égbolttal.

A reggeli a szüleivel kellemes volt – eluralkodott rajtuk a kezdeti aggodalom a

házassága miatt. Végül is az egyetlen gyermekükkel való törődést engedték át
egy ismeretlen világnak azon a napon, amikor először tették fel a Roxfort
Expresszre. A mai nap sem hozott neki semmi újat; már régen elfogadták, hogy a
lányuk egy olyan világhoz tartozik, amelyet ők soha nem fognak igazán
megérteni. Rengeteget megtudtak az évek alatt Anglia mágikus részéről, de
ennek a társadalomnak az útvesztői mindig összezavarták őket. Ez nem azt
jelentette, hogy nem szerették Hermionét. Ő egy boszorkány, és ezen nem volt
mit részletezni. Mindig is mérhetetlenül büszkék voltak rá, és mindig azok is
lesznek.

Hermione úgy érezte, elsírja magát; az anyja és az apja borzasztóan

szentimentális hangulatban voltak. Viszont hálás volt a Padma esküvője miatti
őrületnek, ami azt jelentette, hogy nem volt ideje saját gondolatain és félelmein
rágódni.

***

A Patil házban a hangulat leginkább valamiféle vidám zűrzavarhoz hasonlított.

Parvati magával hozta a kis Aident, aki igen kapós lett a Patil család hölgytagjai
között. Hermione még soha nem látott ilyen gyönyörű kisbabát; tétlenkedve
gondolkodott el, hogy vajon az ő gyermeke hogy fog majd kinézni. Megpróbált
lefesteni egy kisfiút maga előtt, aki úgy nézett ki, mint Theo, de egyszerűen nem
tudta elképzelni.

Padma volt a megtestesült nyugalom. Hermione elragadtatva nézett barátnőjére,

ahogyan az orgonalila ruha derékrészét igazgatta.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdezte. – Én biztos, hogy idegroncs leszek
később.

Padma rámosolygott a tükörből, és letette a szájfényt.

- Nem leszel az, mivel Ginny és én ott leszünk, hogy megnyugtassunk. És ha

nekünk nem sikerül, biztos vagyok benne, hogy egy üveg pezsgő megteszi a
hatását.

Hermione leült Padma mellé az öltözőasztal elé, és áttúrta a táskáját

szempillaspirál után kutatva.
- Olyan boldognak látszol – mondta a tükörképe melletti kipirult arcra pillantva.

- Holnap reggel még boldogabb lesz – kuncogott Parvati mögöttük. – Mit

gondolsz, jó lesz Deannel?

- Már tudom, hogy jó lesz – suttogta elégedetten.

Hermione megdöbbent.

- Oooh! – morogta Parvati vigyorogva. – Már belekóstoltál a jóba, mi?

- Komolyan mondod? – kérdezte Hermione elbűvölve. – Már lefeküdtél vele?

- Próbáld ki, mielőtt megveszed, tudjátok – rántotta meg a vállát Padma.

- Mit próbálsz ki, mielőtt megveszed? – kérdezte Padma édesanyja belépve a

szobába.

Padma álla leesett. Sietve pillantott végig a zsúfolt asztalon maga előtt valami
válaszért.

- Parfümöt – felelte, amitől Hermione és Parvati kacagva dőltek egymásnak.

Fél órával később Padma teljesen felöltözve készen állt a szertartásra. Hermione
átvágott a szobán, és szorosan magához ölelte.

- Csodálatosan nézel ki, Padma – súgta. – Remélem, hogy nagyon-nagyon

boldogok lesztek együtt.

- Köszi, Hermione – ragyogott rá Padma. – Tényleg nagyon fogsz hiányozni.

Nem tudom, mit fogok csinálni nélküled az elmúlt évek után.

Hermione veszélyesen közel állt a síráshoz. Harry és Ron kivételével Padma volt
a legközelibb barátja.

- Csak egy év, és utána visszajövök. Két év múlva már valószínűleg eleged lesz a
látványomból.
Még egyszer megölelték egymást, majd Hermione elhagyta a szobát, hogy
Padma még tudjon váltani pár szót az ikertestvérével.

A helyi városháza, ahol összeházasodtak kicsi volt és régies. Rendkívül csinos

volt az egyik végétől a másikig húzódó, rengeteg fehér és lila virágokból álló
dekorációval. De a virágokat majdnem megszégyenítették a Patil család
különleges ruhái. Csinos talárok és szárik kavalkádját viselve színpompás
látványt nyújtottak.

A másik oldalon ült Dean közvetlen családja. Mugliszületésű lévén nem volt
abban a helyzetben, hogy több rokont hívjon, de ott volt a nagyszámú roxforti
gyülekezet, akik segítettek feltölteni az ő számára fenntartott helyeket. Theo
kénytelen volt lemondani a meghívást, mivel ő és Hermione nem láthatták
egymást a saját esküvőjükig.

Hermione izgatottan integetett az embereknek, akiket évek óta nem látott:

Seamus Finnegan, Lavender Brown, Ernie Macmillan, Angelina Johnson és
leghátul, a feleségével, ott ült Ron. Összetalálkozott a tekintetük, és Ron
halványan elmosolyodott. Válaszul csak biccentett, és kíváncsi volt, vajon ott
lesz-e vagy sem az ő esti esküvőjén, amikor mintegy megválaszolva a
kimondatlan kérdést szélesen elvigyorodott és feltartotta a hüvelykujját.
Hermione azonnal úgy érezte magát, mintha hatalmas súly gördült volna le a
válláról. Viszonozta a vigyort, és úgy érezte, hogy minden a legnagyobb rendben
lesz. Ron, aki csinos, szőke hajú feleségével ült, újra a barátja lesz. A nap
hirtelen még ragyogóbbnak tűnt.

Az idő gyönyörű volt, a terem gyönyörű volt, a vendégek is gyönyörűek voltak,

de közel sem voltak olyan gyönyörűek, mint Padma Patil, ahogy az oltár felé
lépdelt, hogy találkozzon a férjével.

***

Hermionének sikerült kimentenie magát Padma és Dean fogadásáról délután öt

óra körül. Ginnyvel hazahoppanált, hogy készülődni kezdjen a saját esküvőjére.
Rengeteg idejük volt, hogy elkészüljenek: a szertartás nem kezdődött el este
nyolcig, és Padma megígérte, hogy utánuk megy, amint sikerült elköszönnie az
összes vendégtől.

Hermione szülei izgatottnak tűntek, amikor lányuk hazaért orgonalila ruhájában,

és mohón várták a részleteket Padma esküvőjéről. Egyszer elfogyasztottak
együtt egy kellemes csésze teát, majd az édesanyja a fodrászhoz ment, az apja
pedig a reptérre a keresztapja elé.

Padma hamarosan megérkezett, magával hozva egy üveg pezsgőt a fogadásról,

és a három ifjú hölgy elvonult Hermione szobájába, ahol a ruháik vártak rájuk.
Míg idegesen belekortyolt az italába, Hermione gondolatai Theo körül jártak.
Kíváncsi volt, ő hogyan birkózik meg a helyzettel; tudta, mennyire utál a
figyelem középpontjában lenni, és el tudta képzelni, ahogy a szobájában járkál
fel-alá, egyáltalán nem kisegítve Draco Malfoy hajthatatlan szellemes
megjegyzéseitől.

***

Perselus Piton mélyet sóhajtott, ahogy bekapcsolta a mandzsettagombjait. Ha

volt valami, amit a griffendéleseknél is jobban utált, azok az esküvők voltak. A
griffendéles esküvők pedig ezáltal teljességgel gyötrelmesek voltak számára.
Kétsége sem volt, hogy Csoda-Potter is jelen lesz, és a Weasleyk is teljes
létszámban megjelennek. Elbűvölő. Szüksége volt egy szép adag brandyre.
Végül is nem minden nap nősül az ember mostohafia. Még csak hat óra volt;
rengeteg ideje volt kiélvezni egy italt, mielőtt igényt tartottak a jelenlétére a
Temzén.

Alig emelte fel a kristályüveget, amikor egy hangos pukkanás kíséretében Moe
jelent meg előtte.

- Elnézést, Perselus gazda, uram, de Cordelia asszony látni szeretné a

szobájában, ha megtenné – mondta.

- Mondd meg neki, hogy máris megyek – felelte az orra alatt morogva, és
visszatette a kristálydugót az üvegbe.

Mikor elérte a lakosztályát, Cordeliát a tükör előtt találta a haját próbálgatva.

Még nem öltözött át, csak a köntösét viselte.

- Perselus! Köszönöm, hogy ilyen hamar idefáradtál. Elég kellemetlen

helyzetben vagyok – magyarázta kissé feszültnek tűnve. – Teljesen elfelejtettem,
hogy a hagyományok szerint Hermionének kell ajándékozni valamilyen családi
ékszert.

A tükör melletti szekrényhez lépett, és egy ezüst dobozkát vett elő. A férfi felé
nyújtotta.

- Ez a nyakék a tizenhatodik századból való, és a nagyanyám ajándékozta nekem

az esküvőm napján. Mivel nekem nincs lányom, Hermionének kell megkapnia.

Elvette a felé nyújtott dobozt, és belenézett. A nyakéken egy nagy smaragd

tündökölt, amit gazdagon díszített arany foglalatba tettek. Nyilvánvaló, hogy
különösen értékes volt, de ugyanakkor valahogy rikítónak tűnt. Nem tudta
elképzelni, hogy ez az a fajta ékszer lenne, amire egy fiatal nő vágyik, ha van
választása. Összevonta a szemöldökét.

- Miért adod ide nekem?

- Mert szeretném, ha odaadnád neki – nézett rá úgy, mintha gyerek lenne.

- Az esküvő után? – szörnyedt el Piton.

- Nem, Perselus – felelte a nő bosszús tekintettel. – Most.

A férfi rámeredt.

- Azt várod tőlem, hogy menjek el Hermione Granger házához, és ajándékozzam

neki ezt a nyakláncot? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez mindenképp a te
hatásköröd.

A nő rápillantott karcsú, arany karórájára.

- Perselus, nekem nincs rá időm. Még meg kell csinálnom a hajam.

- Kérd meg Moe-t, hogy vigye el.

- Nem tudom Moe-t nélkülözni; segítenie kell a hajamnál.

Piton megmasszírozta az orrnyergét csalódottságában. A felesége néha

ellenszenvesen önző tudott lenni.

- Akkor megkérem Dracót, hogy vigye el. Ő legalább jóban van vele.

- Nem Draco! – kiáltott fel Cordelia egyértelműen türelmét vesztve. – A

hagyomány szerint családtagnak kell lennie, aki odaadja.

- Akkor Lance – szűrte összeszorított foggal.

- Nem ismeri Lance-t. Egyébként is még képes lenne valami olyat mondani, ami
egyáltalán nem helyénvaló, és elriasztaná szegény lányt.

Piton nem akarta megadni magát.

- Ez nevetséges – köpte a szavakat. – Nem állítok be bejelentés nélkül egy volt

diákomhoz, aki nagy valószínűséggel elfoglaltabb nálad, Cordelia. Ez egy női
feladat.

A nő rámeredt.

És ő vissza.

A felesége hirtelen teljesen más stratégiát választott, és ő tudta, hogy a csata

elveszett.

- Kérlek, Perselus! Kérlek! – könyörgött. – Én intéztem mindent az esküvővel

kapcsolatban, és annyi dolgom volt, hogy ez az apró részlet egyszerűen kiment a
fejemből.
- Cordelia – mondta olyan türelmesen, ahogy csak bírta –, ez nem helyes.

- Ugyan már! Szívességet kértem tőled. Nem minden nap nősül meg az egyetlen
gyermekem – érvelt csillogó szemmel.

Piton nem bírta, amikor így viselkedett. Megadta magát.

- Rendben – vetette oda, és kiviharzott a szobából. Érezte, hogy Cordelia

elégedetten mosolyodik el a háta mögött.

- A címe a noteszomban van – kiáltott utána a nő, ahogy lefelé tartott a lépcsőn.

A noteszt a nappaliban találta, és gyorsan a kívánt oldalra lapozott. Miután

memorizálta Hermione címét, elhagyta a házat, és a megadott helyre hoppanált.
Amikor kinyitotta a szemét, egy nagy, különálló épületekből álló csinos házsor
előtt találta magát egy lombos parkkal szemben. A négyes szám éppen előtte
volt, és ahogy a bejárati ajtóhoz közeledett, arra gondolt, hogy Grangeréknek
valóban nincs okuk panaszra. Ráadásul ez még csak nem is a jéghegy csúcsa volt
a Mill család vagyonával összehasonlítva.

A felhajtón nem álltak autók, és ahogy bekopogott, pillanatnyi remény öntötte el:
talán nincs is otthon senki. Reményei másodpercekkel később tovaszálltak,
amikor Ginny ajtót nyitott fesztelenül mosolyogva. Meglepve néztek egymásra.

- Hát – motyogta Ginny hátralépve –, maga biztosan nem Hermione

keresztanyja.

- Milyen helyes következtetés, Miss Weasley – gúnyolódott.

- Pontosabban Mrs. Potter – vetette oda azonnal felhúzva az orrát.

- Bocsásson meg – mosolygott önelégülten a férfi. – El is felejtettem, hogy ilyen

szerencsétlenség esett meg önnel.

Ginny egy pillanatig mérgesen nézett rá, majd a férfi legnagyobb meglepetésére
elvigyorodott, és nevetni kezdett.
- Szórakoztatom önt, Mrs. Potter? – kérdezte felvonva a szemöldökét.

- Tulajdonképpen igen – válaszolta még mindig mosolyogva. – Örömmel látom,

hogy nem változott.

Intett neki, hogy menjen beljebb, és a férfi bizonytalanul lépte át a ház küszöbét
azon tűnődve, hogy hogyan is értette a lány a megjegyzését. Kicsit bűnösnek
érezte magát, amiért nem fogta vissza szarkasztikus nyelvét; a lány mindig
kiváló diák volt.

- Úgy látom, illő gratulálnom – szólalt meg halkan abbéli igyekezetében, hogy
kompenzálja korábbi durvaságát.

- Hogy érti? – kérdezte zavartan nézve.

- Gyermeket vár?

Ginny keze védelmezően még lapos hasához lendült.

- Honnan tudja? – suttogta félelemmel vegyes tisztelettel a szemében. Hermione

biztosan nem árulta el.

- Maga griffendéles – közölte egyszerűen. – Az arcára van írva.

Ginny elhallgatott, és csodálkozva nézett rá.

- Beszélhetnék Miss Grangerrel? – kérdezte magában mulatva a reakción.

- Az emeleten van: az első ajtó balra – bólintott a lány a kezében tartott

ezüstszínű dobozkára pillantva.

Piton elindult felfelé a lépcsőn, aztán hezitálni látszott.

- Tud fogadni? – kérdezte visszafordulva Ginny felé.

- Ha ez alatt azt érti, hogy fel van-e öltözve, akkor igen, tudja fogadni –
mosolygott Ginny. – Már felvette a menyasszonyi ruhát. – Megfordult, és kiment
a konyhába, ahonnan Piton sürgető, suttogó hangot hallott, ami feltételezése
szerint Padma Patilhoz tartozott.

Felbaktatott a lépcsőkön a felső szintre, és megtalálta a balra nyíló ajtót. Finom

kopogás után kinyitotta az ajtót.

Hermione az egészalakos tükör előtt állt, háttal az ajtónak. Mikor meghallotta,

hogy nyílik az ajtó, fejét arra fordította abban a hitben, hogy a keresztanyját
találja az ajtóban.

Perselus első reakciója a teljes döbbenet volt. A lány ruhája… nos… buja volt.
Egyszerűen nem volt rá más szó. Az anyag olyan mélyen végződött a hátán,
hogy az határozottan illetlen volt; az ember gyakorlatilag láthatta a fenekét is.
Egy pompás alakú feneket, azt meg kellett hagyni. De ahogy felé fordította a
fejét, és találkozott a tekintetük, meglátta a tökéletes sminket és az elegáns,
virágdíszes kontyból kiszabaduló finom hajtincseket a tarkójánál, rájött, hogy
milyen meglepően gyönyörű. Valami hihetetlenül, kínzóan erotikus módon
gyönyörű. Ez nem lehet ugyanaz a Hermione Granger, aki az őrületbe kergette
vég nélküli, idegesítő kérdéseivel a Roxfortban. Az a személy, aki előtte állt, egy
tagadhatatlanul vonzó fiatal nő volt.

A lány ijedten kapott levegőért, amikor felismerte, ki lépett be a hálószobájába.

Keze bizonytalanul lendült a nyaka irányába. Teljesen megalázónak érezte, hogy
valaki felfedezte a köpenye nélkül, és hogy ez a valaki éppen Perselus Piton volt.

- Mi a fenét csinál maga itt? – hebegte riadtan körülnézve, hogy hol lehet a
szaténköpeny.

- Ez most mellékes – mondta, és vitézül próbálta visszanyerni lélekjelenlétét. –

Mi a fenét képzelt, Miss Granger? Képtelenség, hogy egy ilyen ruhában menjen
hozzá egy varázslóhoz! Ez… nos…

- Nem állt szándékomban hagyni, hogy más is lássa a ruha hátát – motyogta
sebesen vörösödő arccal. Felkapta a köpenyt az ágyról, és remegő ujjakkal a
válla köré kanyarította. – Senki nem láthatta volna a ruha hátát… a férjem
kivételével – mondta dacosan felszegve az állát. – Így megfelelő lesz? – kérdezte
mérgesen megmutatva köpenyes hátát.
Piton szokatlanul szóhoz sem jutva bólintott.

- Azért jött, hogy már megint lebeszéljen a házasságról Theóval? – kérdezte

heves igyekezettel, hogy elterelje a témát a menyasszonyi ruháról.

- Nem, Miss Granger – felelte. – Az az idő már rég elmúlt.

- Akkor? – érdeklődött egy pillantást vetve a férfi jobb kezében tartott ezüst
dobozra.

- Bocsássa meg a tolakodásomat, de Cordelia arra kért, hogy ajándékozzam meg

ezzel a Mill családi ékszerrel. Családi hagyomány, ahogy mondta – magyarázta.

Átvágott a szobán, és felé nyújtotta a dobozkát.

- Miért nem maga Cordelia hozta el? – kérdezte Hermione elvéve a dobozt.

A férfi hirtelen fellobbanó ingerültséget érzett a felesége iránt, amiért már akkor
cserbenhagyta a menyét, mielőtt hozzáment volna a fiához.

- Más dolga van – mondta ajkait vonallá préselve. – Frizurarendezés és ilyesmik

– tette hozzá.

- Értem – felelte Hermione, és megpróbált kiolvasni valamit az arckifejezéséből.

Kinyitotta a dobozt, és kivette belőle a nyakéket a fény felé tartva. Gúnyosan
elmosolyodott. – Eléggé mardekáros – mormolta.

- Inkább visszataszító – jegyezte meg Piton.

Apró mosoly bujkált a szája sarkában, és egy rövid, váratlan bajtársi pillanatra
találkozott a tekintetük. Végül is mindketten viszonylag újonnan csatlakoztak a
Mill családhoz.

- Vállalná a megtiszteltetést? – kérdezte a lány, felé nyújtva a nyakéket.

- Megtiszteltetést? – kérdezett vissza zavartan.

- Úgy értem, megtenné, hogy bekapcsolja? – felelte Hermione, és hátat fordított.

Piton elvette az ujjai közt himbálózó nyakéket, és közelebb lépett, érthetetlen

módon idegesnek és bolondnak érezve magát. A nyaka köre helyezte az ékszert,
és nagyon odafigyelve, hogy az ujjhegyei se érjenek a bőréhez, bekapcsolta
tarkójánál a kapcsot, és megpróbálta száműzni fedetlen hátának még mindig
élénk képét az elméjéből. Kissé megremegtek az ujjai, ahogy megérezte a nőies
illatot.

Mindketten a nyaklánc tükörképére néztek, ahogy a mellkasára simult.

- Így feltéve nem is annyira rossz – mondta Hermione.

- Nem tereli el a figyelmet a ruhájáról – biccentett kurtán a férfi.

- Köszönöm – fordította felé az arcát a lány.

- Nagyon szívesen – válaszolt Piton. – Magára hagyom, hogy készülhessen. –

Megfordult, hogy távozzon a szobából, zaklatottan szabadulni vágyva a lány
hirtelen nyugtalanítóvá váló társaságából.

- Egyébként – szólt Hermione, megtorpanásra késztetve a férfit –, esetleg

kérhetnék egy szívességet öntől? – Az öltözőasztalán lévő fadoboz felé nyúlt, és
odanyújtotta. – Odaadná a jegygyűrűnket Dracónak? Akkor nem kellene Ginnyt
megkérnem, amikor megyünk a hajóra.

Jó Isten, ő csak futár ezeknek a nőknek? Elvette a felé nyújtott dobozt.

- Feltétlenül, Miss Granger.

Már majdnem az ajtó felé nyúlt, amikor kíváncsisága arra ösztönözte, hogy
nyissa ki a dobozt. Amikor meglátta a benne lévő gyűrűket, teljesen
hitetlenkedve kapta a lány arcára a tekintetét.

- Ezek koboldkészítésű gyűrűk? – kérdezte sürgető hangon.

- Igen – felelte a lány. – Azok.

A szeme összeszűkült, és hitetlenkedve nézett rá.

- Azt akarja mondani, hogy úgy döntöttek, hűségesküt tesznek?

- Igen, azt – jelentette ki konokul. – Nem értem, hogy ez miért baj, és hogy
magának egyáltalán mi köze van hozzá.

Piton első gondolata az volt, hogy bezárja a szoba ajtaját, de ezzel

kompromittáló helyzetbe hozta volna magát. Elővette talárjából a pálcáját, és
hangszigetelő bűbájt szórt a szobára.

Hermione hátrált egy lépést teljesen felkészülve, hogy a férfi felemeli a hangját.
Megdöbbent, amikor különösen lágyan szólt hozzá.

- Van valami fogalma arról, hogy mit művel? – kérdezte, és a szeme a viszonylag
nyugodt hang ellenére veszélyesen villant meg.

A lány összevonta a szemöldökét, megzavarodva a férfiból áradó haragtól.

- El akarjuk kötelezni magunkat, hogy működőképes legyen a házasságunk.

- Ahhoz, hogy elkötelezzék magukat egymásnak, nincs szükség egy ilyen

hatalmas erejű, ősi bűbájra. Ma már senki nem csinál ilyet. Főleg nem egy
elrendezett házasság esetén.

- Hogy meri? – vetette oda. – Sokkal többről van szó, mint egy egyszerű
elrendezett házasságról.

- Miss Granger, hol van az az intelligencia, amiről olyan híres? Elment az esze?

- Úgy döntöttünk, hogy hűségesküt teszünk – mondta megzavarodva. – A gyűrűk

akkor aktiválódnak, ha egyikünk hűtlen lesz. Én inkább édesnek gondoltam.

- Édesnek? – kérdezte, és ajkai gúnyos vigyorra húzódtak. – Tudja, hogy mi

történik, amikor a gyűrű aktiválódik?
- Valahogy megérzi az ember, feltételezem – rázta a fejét.

- Igen, megérzi. Éget, Miss Granger! Éget, és nem tud ellene tenni semmit. Ha a
gyűrű egyszer az ujjára kerül, nem tudja majd levenni, hacsak a házassági
fogadalmakat mágikusan fel nem bontják, vagy az egyikük meg nem hal. Óriási
intenzitással fog égni egészen addig, amíg a hűtlenségi aktus véget nem ér –
fejezte be.

A lány bátran állta a tekintetét.

- Egyikünknek sem áll szándékában hűtlennek lenni.

Piton szorosan összepréselte az ajkait. Ez a nő maga volt a naivitás. Fogalma

sincs, hogy mibe készül beleugrani.

- Ismertem egy nőt, aki belement egy ilyen ostoba eskübe – köpte a szavakat. –
Őt is, mint magát, teljesen elragadták a romantikus képzelgései, hogy milyen
lesz majd a házassága. Néztem, ahogy sír minden alkalommal, amikor az a
mocsok férje okot adott rá, hogy a gyűrű égessen, Miss Granger. Miért akarja
magát önként ilyen sorsnak kitenni?

Hermione ösztönösen tudta, hogy a férfi a saját anyjáról és apjáról beszél. Mély
szomorúság lett rajta úrrá.

- Bízom benne, hogy Theo vagy akár én, példának okáért, leszünk annyira
tisztességesek, hogy elválunk, mielőtt mással kezdenénk, Piton professzor. Hálás
vagyok, amiért figyelmeztet, de szükségtelen. Ez mindkettőnk részéről egy
gesztus, semmi más. Ha a házasságunk tönkremegy, érett felnőttként fogunk
viselkedni, és felbontjuk a mágikus esküket.

Felhevült arcára nézett; olyan őszinte és ártatlan. Hogy lehet egy ilyen okos lány
ennyire ostoba?

- Miss Granger, kérem, ne legyen bolond.

Hermione szeme megtelt könnyekkel, és a padlóra szegezte a tekintetét.

- Képes bolondnak nevezni az esküvőm napján?

Miért is vesződött? Azt mondta neki, hogy azok az idők elmúltak, amikor meg
akarta előzni, hogy hozzámenjen Theóhoz, és ezzel igazat is mondott. Hirtelen
feltámadt benne a bűnbánat; nem azzal a szándékkal jött ide, hogy felzaklassa.
Megmentette az életét, és ő csak annyit tud tenni, hogy kínozza. Ellenszegülve a
fizikai kapcsolattól való éles idegenkedésének kinyújtotta a kezét, és
mutatóujjával felemelte az állát.

- Tudom, hogy maga nem bolond. Megyek, mielőtt több fájdalmat okoznék.

Visszahúzta az ujját az álla alól, és megfordulva az ajtó felé indult, menet közben
zsebébe csúsztatva a koboldgyűrűket. Mielőtt kilépett volna, ismét megszólalt.

- Őszintén remélem, hogy az aggodalmaim alaptalanok lesznek, Miss Granger.

És ha ez vigasztalja… – Szünetet tartott, már sajnálva, amit mondani készült. –
Nagyon… csodásan néz ki.

Kilépett a szobából, és Hermione annyira elképedt a szavaitól, hogy képtelen

volt válaszolni. Hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik mögötte, és a pohár
után nyúlt. Borzasztó szüksége volt még némi pezsgőre.

***

Hermione Granger Theodore Nott előtt állt, alig néhány percre attól, hogy a
felesége legyen. A fiú rámosolygott, és érezte, hogy a szíve felgyorsul.
Ragyogóan jóképű volt fekete esküvői öltözetében, és látta rajta, hogy
viszonzásként az ő ruhája is nagy hatással van rá. Míg a szüleivel az
Embankmenten hajtottak végig, visszaidézte gondolatban a Perselus Pitonnal
folytatott korábbi beszélgetést. Meggyőzte magát, hogy még mindig helyesen
cselekedett, amikor a hűségeskü lehetőségét választotta. Ha a házasságuk nem
működik, kérelmezik a válást, és az eskü feloldását. Egyszerű. Különben is azon
lesznek, hogy jó legyen a házasságuk, ebben biztos volt. Biztos, hogy Theo nem
választotta volna olyan könnyedén ezen esküket, ha nem tenne meg mindent,
hogy betartsa őket.

Hagyta, hogy tekintete elkalandozzon a hajó fedélzetén összegyűlt embereken.

Gyönyörű este volt: a csillagok kezdtek felbukkanni az alkonyon át, és a London
Eye fényei ragyogtak a háttérben. El sem tudott volna képzelni ennél
romantikusabb díszletet egy esküvőhöz. Megannyi barátja ott volt, hogy minden
jót kívánjon neki: olyan boldognak látta őket. Álmodozását egy apró varázsló
törte össze, aki a Születés- és Házasságügyi Főosztályról érkezett, hogy
levezesse a szertartást. Felszólították, hogy fonja össze a kezét Theóéval, ahogy
elmondták egymásnak tett esküjüket, és a miniszter a kezükhöz érintette a
pálcája hegyét minden alkalommal, amikor egy eskü elhangzott.

Amikor készen voltak a kötések, Draco közelebb lépett a gyűrűkkel, és

Hermionére kacsintva odaadta őket a miniszternek. Felhúzták egymás ujjára a
gyűrűket, és felkészültek, hogy befejezzék a szertartást. Hermione szinte érezte
az erőteljes mágiát kiáradni a koboldgyűrűből, és most először kissé belesápadt
abba, amit tett. Az apró varázsló a gyűrűk fölé helyezte a pálcáját, és elmormolta
a hűségeskü varázsigéjét.

- Theodore Nott – kezdte a miniszter. – Elkötelezed-e magad teljesen ennek a

végső eskünek?

- Elkötelezem magam – válaszolta.

A miniszter megérintette mindkét gyűrűt, és azok erős fehér fénnyel ragyogtak

fel. Hermione gyenge égető érzést érzett az ujján, és pánik-buborék kezdett nőni
benne, ahogy Perselus Piton szavai előszáguldottak memóriájából.

- Hermione Granger – folytatta a miniszter. – Elkötelezed-e magad teljesen

ennek a végső eskünek?

A helyiségben minden szem rá szegeződött. Ránézett a miniszterre, ránézett

Theóra, és végül a népesre hízott tömeg felé, ahol tekintete megakadt Perselus
Piton zord alakján. Szinte hallotta, ahogy a vér a fülében dobol, és észrevette,
hogy néhányan sutyorogni kezdtek egymással.

- Elkötelezem magam – válaszolta, visszaterelve tekintetét korábbi

professzoráról újdonsült férjéhez.

A miniszter még egyszer megérintette a gyűrűket, és a fehér fény elhalványult az

égető érzéssel együtt. Theóra bámult, aki visszamosolygott rá.

- Mostantól férjnek és feleségnek nyilvánítalak titeket – jelentette ki a miniszter.

Odafordult Theóhoz. – Megcsókolhatod a menyasszonyt.

Először csókolták meg egymást, mint házaspár, mire hangos éljenzés tört fel az
előttük lévők felől, kiegészítve George Weasley farkas-vonyításával.

Hermione felnevetett, mire Theo elvigyorodott.

- Az én feleségem – suttogta a fülébe.

- Az én férjem – súgta vissza. Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el.

Megtörtént. Nem volt több találgatás. Megfordultak, és elindultak fogadni a
jókívánságokat, mint férj és feleség.

***

Hermione teljesen kimerültnek érezte magát. Még csak tíz óra volt, de már elege
volt a vendégek kavalkádjából. Theo épp csatlakozott hozzá, és figyelmeztette,
hogy ideje átöltözni és indulni a reptérre, mire érzékeny búcsút vett az
édesanyjától és édesapjától. Visszanézett rájuk a válla felett, ahogy távolodott
tőlük; úgy tűnt, jól érzik magukat – Arthur Weasleyvel beszélgettek, aki éppen a
mikrohullámú sütők működéséről kérdezgette őket élénken.

Megállta Padma mellett, aki Hermione nyaka köré fonta karjait.

- Csodálatos koszorúslány voltál, és még csodásabb menyasszony – motyogta

barátnője könnyes szemmel.

- Te voltál a legszebb menyasszony, akit valaha láttam – ellenkezett Hermione,

aki végre hagyta magát megadni felfokozott érzelmeinek, és elejtett egy
könnycseppet.

Ismét megölelték egymást, most már nyíltan sírva.

- Rendben leszünk? – kérdezte Padma.

- Hát persze, hogy rendben – felelte Hermione. – Mint mindig, nem?

Dean csatlakozott hozzájuk, és lehámozta feleségét Hermionéról, majd

megforgatta a szemét.

- Csak kilenc órája vagyunk házasok, és te már sírsz?

Padma felnevetett, és még utoljára átölelte Hermionét.

Ahogy a felső fedélzetre vezető lépcső felé ment, egyenesen Neville-be rohant.

- Neville, annyira sajnálom, hogy nem lehetünk ott az esküvőtökön.

- Minden rendben. Csak szűk körben tartjuk egyébként is… Szeretném, ha anya
és apa ott lennének, és csak Merlin a tudója, mit művelnek majd.

Hermione szeretettel mosolygott rá.

- Remélem, hogy nagyon boldogok lesztek Hannah-val, és tudom, hogy

nagyszerű professzor leszel.

- Kösz, Hermione – mondta átölelve a lányt. – Látogass meg minket, amikor

visszajössz. És… – Bizonytalanul nézett rá.

- És, mi? – kérdezte Hermione.

- Ha esetleg találkoznál Lunával az utazás során – fogta suttogóra a hangját –,

mondd meg neki… mondd meg neki, hogy nem volt választásom – fejezte be
zaklatottnak tűnve.

- Nem hiszed, hogy boldogok lennétek Hannah-val? – Hirtelen szánalmat érzett

a fiú iránt.

Neville átnézett a zsúfolt hajón arra, ahol Hannah éppen Susan Bonesszal
beszélgetett. Elmosolyodott.

- Remélem, hogy boldogok leszünk. Ne érts félre, Hermione; teljesen Hannah-

nak akarom szentelni magam. Nem akarok ülni, és sajnálkozni Luna miatt…
csak szeretném, ha tudná. Ennyi az egész.

Hermione bólintott, és megveregetve a karját magára hagyta a fiút, és fellépdelt

a lépcsőn. A tetején Harryt és Ront találta, amint éppen egy-egy cigarettát
pöfékeltek. Amikor meglátták, azonnal a hátuk mögé rejtették a káros tételeket.
A lány csípőre tette a kezét.

- Cigaretta? – morogta, és megpróbált nem mosolyogni. – Van róla fogalmatok,

hogy milyen káros ez nektek?

Harry és Ron aggódó pillantást váltottak.

- Meghagyom a feleségeiteknek, hogy emiatt aggódjanak – nevetett fel

Hermione szemforgatva. – Ronhoz fordult, és hirtelen zavarban érezte magát. –
Szia, Ron. Nagyon örülök, hogy eljöttél.

Ron átadta a cigarettáját Harrynek, és szorosan magához ölelte a lányt.

- Ah, Hermi – mondta. – Hát persze, hogy eljöttem. Sok víz lefolyt már azóta a
Temzén.

Ismét sírni kezdett; nem tehetett róla. Harry adott neki egy zsebkendőt, és
bátorítóan mosolygott. Már régóta arra várt, hogy két legjobb barátja kibéküljön.

- Ronald Weasley – mondta tettetett rosszallással, ahogy eltolta magától a fiút, és

megpróbálta visszanyelni könnyeit. – Emlékszel még, mi történt, amikor
legutóbb Herminek hívtál?

- Még megvannak a sebhelyek – felelte vigyorogva. – Örülök, hogy hozzámentél

Theóhoz; gazdagabb lettem húsz galleonnal – csapott vidáman Harry karjára.
- Találkoztam lent Rose-zal – mosolygott Hermione –, nagyon-nagyon kedves
lány. Hogy a francba találtál rá?

- Vidra St. Capdale-ben dolgozott egy üzletben – magyarázta Ron. – Megtetszett

Frednek is és George-nak is, és kártyatrükköket mutogattak neki. Pár hónappal
az aurorképzés megkezdése után George levonszolt a városba, hogy vessek rá
egy pillantást, és a többi már ment magától. Nem volt túl meglepett, amikor
megtudta, hogy valódi mágiát használtak a kártyatrükköknél.

- Apukád biztosan odavolt, amiért mugli lányt vettél el – tette hozzá Hermione.

- Szerencsétlen apját elárasztotta a kenyérpirítókkal és kannákkal kapcsolatos

kérdéseivel – nevetett fel Ron. – Most éli a „mugli konyha mánia’ korszakát.

Hermione megígérte, hogy mindkettőjüket meglátogatja, amint visszatértek, és

folytatta útját Theo felé, aki elmélyülten beszélgetett Lance bácsival. Türelmesen
várakozott a pallónál, nem akarta félbeszakítani a férjét. Egy pillanattal később
látta, hogy Perselus Piton áll a bal oldalára. Kipréselt magából egy mosolyt, és
végigfutott rajta a remegés a gondolatra, hogy vajon mit mondhat neki.

- Szeretnék gratulálni – mormolta.

Hermione kíváncsi volt, vajon csak szórakozik-e vele, de őszintének tűnt.

- Köszönöm – válaszolta. – Nem is üdvözöl a családban?

- Megtenném, ha éreznék rá bármi jogot – nevetett fel szárazon. Látva zavart

tekintetét, a további szavakat gondosan válogatta meg. – Hamar rá fog jönni,
hogy maga és én soha nem leszünk máshol, csak a Mill család legkülső
perifériáján.

Theo és Lance felé pillantottak. Úgy tűnt, nagyon szoros köztük a családi
kötelék. Hermione hirtelen kicsit megenyhült Perselus Piton felé. Kinyújtotta a
jobb kezét.

- Fegyverszünet? – kérdezte vigyorogva.

A férfi egy-két pillanatig hezitált, aztán megfogta a kezét.

- Fegyverszünet – egyezett bele önelégült mosollyal.

A lány pillantása a bal kezében tartott pezsgős pohárra esett.

- Túl sok pezsgőt ivott? – kérdezte meglepődve a férfi szokatlan

barátságosságán.

- Pontokat kellene levonnom a Griffendéltől, ezért a szemtelenségért…

Hermione azt várta, hogy úgy fejezi be a mondatot: Miss Granger, de nem tette.
Vidáman hajtotta oldalra a fejét.

- Nem tudja, hogy ezentúl hogyan szólítson, ugye? – kérdezte.

A férfit szemmel láthatóan bosszantotta, hogy lebukott.

- Mrs. Nott? – érdeklődte.

- Nem hinném – nevetett. – Mit szólna ehhez: Hermione?

A férfi egy pillanatig csak fürkészőn nézett rá, és ő azt kívánta, bár tudhatná,
mire gondol.

- Legyen, Hermione – mondta vontatottan.

Elmosolyodott. A férfi korábban soha nem szólította másnak, mint Miss

Grangernek, és úgy találta, kifejezetten tetszik neki, ahogy az ő szájából hangzik
a neve.

- Szólítsam esetleg Papának? – kérdezte, és igyekezett komoly maradni.

- Az kizárt… – horkantotta Piton.

- Szerintem is – nevetett Hermione.

- De szólíthat Perselusnak – tette hozzá. – Ha akar.

Valamilyen oknál fogva ez az olajág egy olyan kifürkészhetetlen, formális,

barátságtalan embertől meghatóbb volt számára, mint bármi más, amit az est
folyamán mondtak neki.

- Perselus – mondta ismét a könnyeivel küzdve.

Szerencsére a férje megmentette.

- Most már tényleg indulnunk kell, ha időben ki akarunk érni a Heathrowra –

mondta megfogva a kezét.

Hermione mosolyogva nézett fel rá, és bólintott.

Theo kezet nyújtott Perselusnak.

- Viszlát, Perselus – mondta, ahogy kezet ráztak.

- Viszlát, Theo – válaszolta. Még egyszer Hermione felé pillantott. – Viszlát,

Hermione.

A lány még egyszer rámosolygott, majd hitvesébe karolva a pallóra lépett, és

elindult meghosszított nászútjára. Egy teljes év fog eltelni, mire újra látja
Perselus Pitont.

***

Ahogy Perselus nézte Theo és Hermione távozását a hajóról, megcsodálta, ahogy

a szaténköpeny kavarog a meleg széltől. Kelletlenül, némi keserűséggel
beismerte, hogy több szempontból nézve a mostohafia egy szerencsés férfi.
Szájához emelte a poharat, és felsóhajtott. Bárhogy próbálta, nem tudta
elszakítani áruló gondolatait Hermione Granger hátnélküli ruhát viselő képétől.
11. fejezet – Ez a szomorú érzés

Oh, Holnap, te édes –

E nap után
Majd tovaszáll
Ez a szomorú érzet.
Akkor majd kérnünk engedd
A megcsillanó reményt,
Mi sietve patakzik szét,
És nem tompítja a gyász se –
A gyász se!

Thomas Hardy – A remény dala

Saját fordítás

***

Hermione Granger Nott izgatott várakozással mosolyodott el, ahogy a földön

pislogó fények jelezték, hogy közelednek a Heathrow repülőtérhez. Aznap volt
az első házassági évfordulója, és kifejezetten nem bánta, hogy ebből viszonylag
ilyen hosszú időt egy repülőgépen tölt. Azt kívánta, bár elmondhatná ugyanezt a
férjéről is; Theo tulajdonképpen végigduzzogta az utat hazafelé. Elintézhették
volna, hogy Torontóból zsupszkulcs viszi őket Angliába, de Hermione soha nem
szeretett zsupszkulccsal utazni ekkora távolságon, így inkább kerestek egy
járatot Londonba.

Theo ingerültsége jóval azelőtt kezdődött, hogy felszálltak volna a gépre. San
Franciscóban voltak, amikor Hermione kapott egy levelet a Mágiaügyi
Minisztériumból az előző hónapban, melyben felkérték, hogy erősítse meg a
szándékát, hogy szeptember elsején dolgozni kezd, mint hallhatatlan. Azonnal
pennát és pergament ragadott, hogy igennel válaszoljon, de Theo előre nyúlt, és
megfogta a kezét.

- Hermione, nem kell megtenned – mondta.

Az esküvőjük idején megegyeztek, hogy csak egy évet szánnak arra, hogy
körbeutazzák a világot, így a fiú megjegyzése azonnal provokáló volt.

- Lehet, hogy nem kell megtennem, Theo, de én meg akarom tenni – válaszolt,
és igyekezett, hogy a hangja továbbra is nyugodt maradjon. Számított rá, hogy
így fog reagálni a hírre.

Theo felkelt a székről, és járkálni kezdett a szobában.

- De miért? Csak huszonnégy évesek vagyunk. Miért akarod a szabadidőd csak

hétvégékre és a szabadság idejére korlátozni?

- A te meghatározásod a szabadság szóra teljesen más, mint az enyém – vesztette

el teljesen a türelmét. – Állandóságot akarok, Theo. Karriert akarok, házat és
alkalmat arra, hogy megihassak egy kávét a barátaimmal. Lehet, hogy neked
nem hiányzik a családod és a barátaid, de nekem igen! Nekem hiányzik Anglia;
hiányzik anya és apa; hiányoznak a barátaim!

Theo haragos tekintettel nézett rá, és összefonta maga előtt a karját.

- Hogy tudtad önként feladni mindezt, amikor négy évet töltöttél Párizsban?

A lány nem tudta elhinni, hogy ezt hozta fel.

- Az teljesen más volt. Párizs elég közel van Londonhoz, hogy hoppanálni
lehessen, és otthon töltöttem egy hónapot minden karácsonykor, és hármat
minden nyáron. Több boszorkánnyal és varázslóval volt kapcsolatom a
Sorbonne-on, sőt mi több, szellemileg is bőséges ösztönzést kaptam.

- Az én társaságom kevés neked? – kérdezte Theo duzzogva.

- Nem erről van szó – szűrte a fogai között a lány. – Bárki, aki valamennyire is
ismer engem, az tudja, hogy nekem szükségem van arra, hogy dolgozzak, Theo.
Szükségem van a könyveimre; szükségem van tudományos kihívásokra. Nem
tudok úgy élni, hogy nincs semmi, amire összpontosíthatnék!

- Hát, sajnálom, hogy nem vagyok annyira gondolatébresztő, mint a drága

könyveid – gúnyolódott a fiú. Szünetet tartott, és egy pillanatra kinézett az
ablakon gondolataiba veszve. – Mi van akkor, ha én nem akarok visszamenni?

Hermione felemelkedett az asztaltól, és toppantott a lábával idegességében.

- Theo, megígérted. A szavadat adtad, hogy egy évnyi utazás után visszatérünk
Londonba.

- Igen, de lehet, hogy szeretném megszegni az ígéretem.

A lány kiviharzott a szobából, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Két

órát kóborolt San Francisco sötét utcáin. A fiú nem jött utána.

És ez így ment négy hete. Szinte folyamatosan civakodtak. Amikor nem

veszekedtek, akkor üres csendbe burkolóztak, amit csak a világ azon részének
idegen hangjai töltöttek meg, ahol éppen voltak. Egy hónapja nem is
szeretkeztek. Igazán boldog évforduló.

Hermione élvezte meghosszabbított mézesheteik kezdő állomását. Japán

csodálatos élmény volt; kifejezetten jól érezte magát Kyotóban, ahol rengeteget
megtudott a japánok kulturális történelméről. A szex, szerinte, igazán jó volt egy
elrendezett házassághoz képest – nem volt kész katasztrófa, mint ahogy tartott
tőle, hogy az lesz. Szemmel láthatóan tetszett Theónak, és ő maga is vonzódott
hozzá fizikailag, még ha ritkán is voltak együtt. Míg azt elismerte, hogy az igazi
szenvedély szinte teljesen hiányzik, kellemes meglepetés volt, hogy az
együttléteik milyen örömtelik voltak: és a „voltak” a döntő szó. Hét hónappal az
esküvő után Amszterdamba látogattak, és onnantól kezdve semmi sem volt
ugyanolyan.

Ahogy a kifutópálya felé tartottak, Hermione lopva oldalra pillantott a férjére.

Egy szót sem szólt, mióta tíz órával korábban felszálltak a gépre, de észrevette,
hogy őt figyeli, így felé fordulva a szemébe nézett. A lány legnagyobb
meglepetésére Theo megfogta a kezét.

- Nagyon sajnálom, ahogy az utóbbi pár hétben viselkedtem – suttogta. – Csak

gyűlölöm a gondolatot, hogy nem léphetünk majd le, amikor csak akarunk. A
gondolat, hogy egész héten a Kensington téren ülök, nem valami csábító.

- Nem kell a Kensington téren ülnöd egész héten – szorította meg Hermione a
kezét. – Az emberek többsége megőrülne, ha nem köthetné le magát valamivel,
Theo. Miért nem gondolod át újra valamilyen hivatás lehetőségét? Mugli
egyetemi diplomád van – mindkét világban számtalan lehetőség áll előtted. Akár
vissza is mehetsz tanulni egy tudományos továbbképzésre.

- Meglátjuk – vont vállat Theo semmitmondóan. – Csak azt mondom, adok egy
lehetőséget a dolognak. Tudom, hogy te karriert akarsz. Nézzük meg, mit
gondolunk hat hónap múlva. Akkor majd újra megvizsgáljuk a helyzetet.

Hermione olyan hálás volt, amiért meggondolta magát, hogy rögtön könnybe
lábadt a szeme. Mosolyogva bólintott, és hirtelen úgy érezte, egy új kezdetnek
néz elébe. Az utolsó néhány hét nem sok jót ígért a házasságukról, de szentül
hitte, hogy a dolgok jobbra fordulnak majd, ha olyan emberek veszik őket körül,
akiket szeretnek.

A gép földet ért, és Hermione érezte, amint fokozódik az izgatottsága. A szülei

már várták őket az érkezési csarnokban, és alig várta, hogy láthassa őket. Azóta
nem érezte magát ennyire csüggedtnek és otthontalannak, mióta Harryvel és
Ronnal menekültek a halálfalók elől. A hűtlenség érzése hasított belé az
összehasonlításra; a férjével külföldön töltött évnek nem lett volna szabad ilyen
negatív értékelést okoznia.

***

A szüleivel való szívbemarkoló találkozás után Hermione visszatért új otthonába

a Kensington térre Theóval. Négy napja volt berendezkedni, mielőtt munkába
állt volna, mint hallhatatlan, és ezeket a napokat a családdal és barátokkal kellett
tölteni a sebtében szervezett összejöveteleken. Harry és Ginny voltak az elsők a
listáján. A fiuk már majdnem öt hónapos, és ő még csak nem is látta.

Potterék építettek maguknak egy nagy házat Godric’s Hollowban, és Hermionét

körbelengte a lonc illata, ahogy Theóval a bejárati ajtóhoz közeledtek.

- Hát nem elbűvölő? – kérdezte, ahogy megcsodálta a rózsával befuttatott

zsúpfedeles házat.

- Ez nagyban függ attól, honnan nézzük – motyogta gúnyosan Theo. – Én ugyan

nem élnék ilyen messze a civilizációtól a Gringotts összes galleonjáért sem.

Hermione szúrós pillantást vetett a fiúra, azonnal megbánva a döntést, hogy

magával hívta. Theo számos barátjával és távoli családtagjával találkozott
Németországban és Hollandiában, és mindig tökéletesen barátságos volt. Igen
felidegesítette volna, ha Theo ezt nem viszonozza.

Harry kitárta az ajtót, mielőtt akár csak a kopogtató felé nyúlt volna. Az utolsó
pár lépést az ajtó felé szinte repülve tette meg, és a fiú köré fonta karjait.

- Szia, Harry! – köszöntötte vigyorogva. – Nagyon-nagyon jó újra látni téged!

- Téged is! – felelte eltolva magától a lányt. – Remekül nézel ki… a szabad élet
nyilvánvalóan jót tett neked!

- Közel sem nézek ki olyan jól, mint te – kuncogott Hermione. – Úgy nézel ki,
mint aki apának született – jegyezte meg egy pillantást vetve a fiú egyik kezében
tartott kék zoknira és a másikban lévő Chudley Csúzlikat ábrázoló kis előkére. –
Ron ajándéka, feltételezem – tette hozzá az előke felé intve.

- Igen – válaszolta Harry szemforgatva –, és mielőtt megkérdeznéd, még mindig

a tabella alján vannak, bár Ron esküszik, hogy ez az ő évük lesz.

Hermione egy színes papírba burkolt, nehéz csomagot nyújtott felé.

- Attól félek, az én ajándékom hasonlóképp előre látható volt.

Harry végigfuttatta kezét a sima csomagon, ami nyilvánvalóan valamilyen könyv
volt. Kuncogott.

- A Roxfort története? – kérdezte.

- A legfrissebb illusztrált kiadás – bólintott Hermione vigyorogva. – Tartalmazza

a csata minden részletét és egy kiváló fotót rólad, amikor megkaptad a Merlin-
díjat.

Harry szemforgatva nyúlt Theo felé, és kezet ráztak.

- Isten hozott mindkettőtöket. Gyertek be, Ginny majd’ belehal, hogy lásson.

Beértek a különös kis nappaliba, és ösztönösen mindannyian lehalkították a

hangjukat, ahogy Harry benyitott.

- Hamarosan itt az etetés ideje, szóval valószínűleg könnyedén felzavarhatjuk.

A szobába lépve Ginnyt egy apró, fehér bölcső fölé hajolva találták. Sugárzó
mosollyal fordult feléjük.

- Épp most ébredt fel, szóval nem kell suttognotok.

Közelebb lépett, és melegen megölelte Hermionét.

- Annyira hiányoztál – motyogta.

- Te is nagyon hiányoztál – felelte Hermione. – Igazán. – A bölcső felé fordította

tekintetét, míg Ginny üdvözölte Theót, ahol a baba izgatottan lengette kezét-
lábát. Elmosolyodott, ahogy meglátta.

- Nos, biztosan állíthatom, hogy száz százalékig Weasley – mondta a vörös hajú
gyermekre mosolyogva. – Nyoma sincs Potternek.

Harry csatlakozott hozzá, és kedvtelve bámulta meg a fiát.

- Én inkább azt remélem, hogy a rövidlátó-szemüvegtől majd kicsit úgy néz ki,
mint én. Talán tetováltathatnánk egy sebhelyet a homlokára, míg mi is benne
vagyunk a…

- Természetesen nem fogunk – jelentette ki Ginny, ahogy kiemelte a picit a

bölcsőből, és a látogatók felé fordította. – Nos, köszönjetek James Fredericknek.

Hermione próbaképpen felé nyújtotta a kezét, és megérintette rózsás arcocskáját.

- Helló, kicsi James – suttogta. Meglepetésére a kisfiú megragadta az ujját, és

ráragyogott.

- Hát – húzta fel Ginny a szemöldökét –, határozottan odavan érted. Még soha
nem láttam senkire ilyen sugárzón mosolyogni. – Hermione felé nyújtotta a
gyereket. – Szeretnéd megfogni?

- Leülhetek, mielőtt átveszem? – kérdezte Hermione idegesnek tűnve. – Nincs

túl sok tapasztalatom a babákkal.

Leült a kanapéra, Ginny pedig a kezébe adta a kicsit. Életerős kis fickó volt, és
Hermione azt vette észre, hogy nem olyan ideges, és nem érzi magát olyan
kényelmetlenül, mint azt várta. Harry ment, hogy mindannyiuknak készítsen egy
teát, és Theo olyan messzire ült a kis Jamestől, amennyire csak lehetséges volt.

Egy ideig azokról az országokról beszéltek, amiket ő és Theo meglátogattak, aki

a beszélgetés jelentős részében szemmel láthatóan csendben maradt. Mikor
Ginny kiemelte a kis Jamest Hermione öléből, és közölte, hogy ideje megetetni,
Theo kimentette magát azzal, hogy körbenéz a faluban. Hermione
megkönnyebbült, amikor elillant – nem tudta elképzelni, hogy valaki, aki olyan
szerény, mint Theo, kényelmesen érezné magát egy szoptató anya mellett.

Elragadtatva nézte, ahogy Ginny a melléhez emeli a fiát, és szoptatni kezdi. Ő és

Harry annyira fesztelennek tűntek új szerepükben, mint szülők; mintha egész
életükben ezt csinálták volna.

- Fáj? – kérdezte Hermione, ahogy elnézte az éhesen cumizó babát.

- Eleinte fájt – mosolygott Ginny –, de anya megtanított néhány hasznos
Enyhítő-bűbájt, és pár hét múlva már rendben ment. Már igyekszem
elválasztani; jövő hónapban vissza kell mennem dolgozni.

- Ha már munkáról beszélünk – szólt Harry, miközben a kezébe adott egy csésze
teát –, mikor kezdesz a Misztériumügyi Főosztályon?

- Hétfőn – jelentette be. – Már tényleg nagyon várom. Az utazgatás szép és jó,
de ismertek: szükségem van valamire, amibe belemerülhetek.

- És mi a helyzet Theóval? – kérdezte Ginny. – Mit fog kezdeni magával?

Hermione megrázta a fejét kerülve a pillantásukat, és inkább a babán tartotta a

tekintetét.

- Neki nincs szüksége arra, hogy dolgozzon, így szerintem egy kicsit
elveszettnek érzi magát, hogy őszinte legyek. Azt hiszem, jobban örült volna egy
kicsit hosszabb utazásnak – tette hozzá sóhajtva.

- Minden oké? – kérdezte Harry, miután pillantást váltottak Ginnyvel. – Minden

rendben kettőtökkel?

- Igen – erőltetett feléjük egy mosolyt Hermione. – Nem várta, hogy hazajöjjünk,
de ezt leszámítva minden nagyszerű – hazudta nagyon remélve, hogy nem lesz
több kérdésük.

Szerencsére Theo hamarosan visszatért a faluból, így megúszta a további

kihallgatást.

Hermione rájött, hogy nehezére esik elszakítania magát a babától, amikor eljött
az indulás ideje. Éjjel a képmását tanulmányozta a tükörben azon töprengve,
milyen anya lenne belőle. Lenne olyan jó, mint Ginny? Harry és Ginny mindig is
közel álltak egymáshoz, de most, hogy James velük van, igazi család voltak.
Összehasonlítva az ő házassága olyan hideg, olyan üres volt. Életében először
valami megmozdult benne, és szívesen fogadta egy gyerek gondolatát.

***
A következő állomás a listáján Padma és Dean volt. Megbeszélték, hogy
szombat reggel látogatja meg őket, és Theo úgy döntött, hogy elmegy néhány
cambridge-i barátjához. Hermione boldog volt; egy teljes év után úgy érezte,
ráfér a szünet Theóval. Szintén vágyott egy bizalmas beszélgetésre Padmával.
Szerette volna a bizalmába avatni Ginnyt néhány aggodalmával kapcsolatban, de
ő és Harry annyira el voltak foglalva a picivel; nem volt szíve hozzátenni a
gondjaikhoz. Emellett Harry és Ginny szerelemből házasodtak össze, nemcsak a
Házassági törvény miatt, és ő borzasztóan szeretett volna beszélni egy olyan
valakivel, akinek hasonló kompromisszumot kellett kötnie. Talán Padma és Dean
hasonló nehézségeket tapasztaltak a kapcsolatukban.

Öt percet eltöltve a társaságukban Hermione meg tudta mondani, hogy nem ez a

helyzet. Padma és Dean minden értelemben egy boldog pár volt. Ami kölcsönös
szimpátiával és figyelemmel kezdődött, az szerelemmé virágzott, és teljesen
nyilvánvaló volt, hogy igazán törődnek egymással. Dean maradt még néhány
szót váltani, mielőtt elvonult volna focimeccset nézni, aztán Hermione egyedül
találta magát a legjobb barátjával, és minden álarcát leengedte.

Azonnal gyötrődő arckifejezést öltött.

- Oh, Padma! Olyan csodás látni, hogy milyen boldogok vagytok együtt, de ez
kihangsúlyozza a tényt, hogy a dolgok köztem és Theo közt nem úgy mennek,
ahogy kellene.

Padma egy csésze teát és egy tányér süteményt helyezett elé az asztalra, és
aggódva vonta össze a szemöldökét.

- Hogy érted? Úgy gondoltam, a leveleidből boldogságot érzek ki… főleg az

elején.

Hermione vállat vont, és a kezébe temette az arcát. Túl volt a könnyeken; mély
kétségbeesést érzett.

- Boldogok voltunk. Igazán élveztem az utazás első pár hónapját, és Theo

tényleg elbűvölő volt. Minden olyan jó volt, ahogy reméltem, és bizonyos
tekintetben még jobb.

- Mi volt a helyzet a hálószobában? – kérdezte Padma ferde mosollyal.

- Gondoltam, hogy rákérdezel – kuncogott Hermione. – A hálószobában messze

jobbak voltak a dolgok, mint azt vártam. Oké, nem volt az a nyers szenvedély,
mint közted és Philippe közt, de ismersz – sokkal konzervatívabb vagyok nálad.
Nem vagyok biztos benne, hogy tudok olyan szenvedélyes lenni. De remek volt
– jobb, mint remek. Tökéletesen összepasszoltunk, eléggé vonzódtunk
egymáshoz, és hat vagy hét hónapig nagyon-nagyon jó volt.

- Mi volt az oka, hogy ez megváltozott? – ráncolta a homlokát Padma megint.

Hermione szomorúan rázta a fejét.

- Nehéz ezt így megmondani: több dologból állt össze, azt hiszem. Március
közepére kezdtem nyugtalan lenni. Jártunk Japánban, Kínában, Indiában, Új-
Zélandon és Ausztráliában – izgalmas volt, de mindenki szörnyen hiányzott, és
egyszerűen nem tudtam magam elfoglalni. Tudod, milyen vagyok – szükségem
van a könyveimre, és bár magammal vittem, amennyit csak tudtam, szükségem
volt valamire, amit csinálhatok. Tudod, hogy összpontosítsak valamire.

- És Theo? – Padma elvett egy kekszet.

- Amikor úgy döntöttem, hogy pár napot olvasással akarok tölteni, durcás lett.
Tudom, hogy valószínűleg több módon is kimerítem az unalmas szót, de csak
annyit akartam, hogy összekuporodjak pár jó könyvvel. Ezen felül különböző
dolgokat akartunk látni az út során. Szerintem ez apróság, de mégis elkezdett
bizonyos súrlódásokat okozni.

- El tudom képzelni, hogy ha két ember egymáson kívül sokáig nem lát senkit a
hotelszoba zárt határain belül, az eléggé klausztrofóbiás érzés lehet – vont vállat
Padma.

- Tudom, és természetesen igazad van. Egyszerűen csak tényleg nem érzem úgy,
hogy képes lenne bármiféle kompromisszumra, Padma. És ha az ilyen apró
részleteket nézve így fog viselkedni, milyen lesz, ha a karrieremről lesz szó?
Hogyan viselkedik majd, hogy kinek a szüleinél együnk karácsonykor, vagy
legyen-e gyerekünk vagy ne?

- Hermione, még tényleg nagyon az elején vagytok. Még csak egy éve, és mivel
távol voltatok, nem volt lehetőségetek, hogy megfelelően letelepedjetek, mint
egy házaspár. – Megveregette barátja kezét. – Mi a másik véglet voltunk; úgy
harcoltunk egymással az első néhány hónapban, mint a kutya és a macska –
olyan buta dolgokon, mint a vécéülőke és mosogatás –, de aztán jobb lett. Te és
Theo egy évig ebben a természetellenes környezetben éltetek. Rendbe jönnek
majd a dolgok.

- Tudom, tényleg. De kezdek nyugtalankodni, hogy talán összeegyeztethetetlen

különbségek vannak köztünk. Átrágtam magam a figyelmeztetéseken, amiket
Perselus Piton mondott, és azon gondolkodom, hogy talán igaza volt.

- Történt valami különös, ami miatt ezt érzed, vagy egyszerűen csak ezeknek az
apró különbségeknek az eredménye?

Hermione a barátjára pillantott azon töprengve, hogy mennyit mondhatna el

neki.

- Nagyon agyafúrt vagy, Padma Patil. – Egy pillanatra a kezébe temette az arcát.
– A szavadat adod, hogy amit mondok, az köztünk marad?

- Természetesen. Még kérdezned kell?

- Tudom – nézett rá azonnal bocsánatkérőn –, sajnálom. Hűtlenségnek érzem,

hogy a háta mögött beszélek róla, de tényleg kíváncsi vagyok a véleményedre. –
Belekortyolt a teába, és mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta. – Amikor
befejeztük a körutat Dél-Afrikában, úgy döntöttünk, hogy visszajövünk
Európába. Theo nagyon lelkes volt, hogy Hollandiába megyünk, mivel valami
másod-unokatestvérét akarta meglátogatni. Elfoglaltuk Amszterdamban a
hotelszobát, és amíg én elmentem zuhanyozni, Theo sétára indult. Mire
visszajött, hatalmas mennyiségű marihuánát sikerült vennie.

Padma enyhén meglepetten nézett rá, de intett Hermionének, hogy folytassa.

- Tudom, hogy ott nem ütközik törvénybe, és tudom azt is, hogy Párizsban
néhány osztálytársunk szívesen elszívta, de én egyszerűen nem tudom elviselni.
Valószínűleg borzalmasan prűd vagyok, de minden porcikám sikítva tiltakozik
az ilyen anyagok ellen. Az eredeti hazámban törvénytelen, ezért nem tudom
elnézni. – Elhallgatott, és beleharapott egy kekszbe. – Parázs veszekedés
következett, és a szemem láttára, az én kívánságommal ellentétben rágyújtott, és
teljesen kiütötte magát. Annyira dühös voltam. Szinte biztos voltam benne, hogy
hoppanálási távolságon belül vagyunk Angliához, és nagyon kevés hiányzott,
hogy ott hagyjam akkor éjjel. A következő napon még rosszabb volt.

- Mondd, hogy nem bánt veled rosszul, Hermione! – nézett rá Padma aggódva.

- Nem! – lepődött meg a lány. – Semmi ilyesmi; ő nagyon nyugodt, és még

inkább az, ha azt a borzalmas anyagot szívja. Találkoztunk a másod-
unokatestvérével, egy varázslóval, akinek Hans Michelob Schneiderlidl a neve.
Kicsit felvágós név – mondta apró mosollyal. – Hogy rövidre fogjam, ki nem
állhatom. Valahogy Lucius Malfoyra emlékeztet. Ne érts félre, nagyon kedvelem
Dracót, mióta ilyen, de nem hiszem, hogy Luciust valaha is kedvelni fogom.
Hanst nagyon hasonló fából faragták; mondhatom, hogy alacsonyabb rendűnek
tekintett, mert mugliszületésű vagyok. Meghívott minket a házába, és mindössze
annyit csináltak Theóval egész este, hogy szívták a jointokat. Hallgatnom kellett
Hanstól a gúnyos megjegyzéseket, hogy milyen ünneprontó vagyok, és Theo
egyetlen egyszer sem védett meg. Annyira ideges voltam, hogy otthagytam őket.
Theo szinte az egész hetet vele töltötte, míg én a hotelszobánkban voltam,
olvastam a kutatási anyagokat, amik hasznosak lehetnek majd a Misztériumügyi
Főosztályon.

- Meddig maradtatok? – kérdezte Padma.

- Csak arra a hétre. Ezután Berlinbe mentünk meglátogatni a barátait, akik

sokkal kedvesebbek voltak. Az én ízlésemnek kicsit bohémak – egyikük sem
dolgozik, mindannyian tanulnak, feltehetően. Jóval több joint és engedély
nélküli bájital volt náluk, mint ami nekem tetszett, de egyikük sem tett
megjegyzést arra, hogy visszautasítottam a részvételt. Amilyen barátokat
választott, megszólaltak bennem a vészcsengők, hogy őszinte legyek. Mind
meseszerűen gazdag szülők gyerekeinek tűnnek, akiknek nincs jobb dolguk,
mint lopni a napot.
Padma mélyen összevonta a szemöldökét.

- Ez nem hangzik valami jól, Hermione. Azt kell, hogy mondjam, ha Dean ezt
tette volna velem, nem lennék boldog. Utána hová mentetek?

- Két hétig maradtunk Berlinben, és utána mentünk Chilébe. Egy ideig jól
mentek a dolgok; nem nyúlt marihuánához, mióta elhagytuk Berlint, szerencsére.
Kicsit bizakodóbb lettem, miután távol kerültünk a barátai befolyásától, és
javulni látszottak a dolgok egészen addig, hogy megérkezett a levél a Mágiaügyi
Minisztériumból.

- Tippelek – motyogta Padma. – Nem akart hazajönni?

- Pontosan – felelte Hermione sóhajtva. – Mást se csináltunk a vakáció további

részében, mint veszekedtünk. Egyáltalán nem élveztem az Államokat vagy
Kanadát, és jobbára mindketten a saját dolgunkkal voltunk elfoglalva. Ha együtt
voltunk, csak torzsalkodtunk. – Letette a csészéjét az asztalra, és Padmára nézett.
– Elkövettem életem legnagyobb hibáját?

Padma megrázta a fejét.

- Nem tudom. – Az asztal lapját vizsgálta egy pillanatra elmerülve gondolatai

között. – Csak azt tudom mondani, hogy az elmúlt évben egy mesterséges
helyzetben éltetek. Természetes, hogy adódtak feszültségek, és lehet, hogy nem
mutatott semmi arra, hogy milyen lesz az életetek valójában most, hogy már újra
itthon vagytok. Inkább csak eltérő személyiségetek van, mintsem hogy
válságban lennétek – és biztos vagyok benne, hogy nem ti vagytok az
egyetlenek. Legalábbis ahogy hallottam.

- Történt valami a párok egyikével? – kérdezte Hermione.

- Egyértelmű, hogy Blaise-nek viszonya volt az elmúlt három hónapban. Dean

irodájának közelében dolgozik a minisztériumban, és minden jel szerint már
mindenki tud róla.

- A seggfej! – kiáltott fel Hermione elkerekedett szemmel. – Katie tudja?

- Egyáltalán nem tudom – vont vállat Padma. – Egyiküket sem ismerem
túlzottan. De a lényeg az, hogy lehet, hogy jóra fordulnak a dolgok most, hogy
elhelyezkedni készülsz. Abból, amit mondtál úgy látom, hogy kicsit nehéz vele,
és szerintem helytelen volt tőle elszívni azokat a jointokat, amikor neked olyan
nyilvánvalóan nem tetszettek. Viszont most, hogy a családja közelében van,
nagyon jól fog viselkedni. Adj több időt ennek a dolognak, Hermione. Biztosra
veszem, hogy megoldjátok majd. Nézd meg szegény Katie-t – lehetne sokkal
rosszabb is!

- Azt hiszem, igazad van – mosolygott Hermione. – Egyébként elég belőlem és

Theóból! Hogy vagytok? Nagyon örültem a leveleidnek; úgy tűnt, tényleg
boldog vagy az Amneziátori Osztályon.

- Imádom! – vigyorodott el Padma. – Annyira érdekes munka. A múlt héten még

Deannel is dolgoztam. Valami idióta fent Yorkban kétfejű csirkéket tenyészt, és a
múlt héten huszonnégy elszabadult – kész káosz volt. Deannek kellett
összeterelnie őket, míg mi körbementünk, és módosítottuk a mugli szomszédság
emlékeit…

Hirtelen abbahagyta, és a szájára szorította a kezét. Ujjai között elmotyogott

bocsánatkéréssel felemelkedett az asztal mellől, és kimenekült a szobából.

Hermione zavartan nézte, ahogy a barátnője felrántotta a lépcső alatti apró

fürdőszoba ajtaját, és eltűnt. Másodpercek múlva heves öklendezés hangját
hallotta. A mosogatóhoz rohant, és engedett egy pohár vizet.

Hallotta, ahogy lehúzta a vécét, és Padma előbukkant a fürdőszobából.

- Jól vagy? – kérdezte felé nyújtva a pohár vizet.

Padma gyengén bólintott, és elfogadta a vizet. Átment a konyhába a

mosogatóhoz, ahol kortyolt párat, kiöblítette a száját, majd végül a mosogatóba
köpte. Hermione felé fordult, és elmosolyodott.

- Három hónapos terhes vagyok – jelentette be szélesedő mosollyal. – Nem

akartam levélben elmondani. Meg akartam várni, míg hazajössz.
Hermione sikkantott, és Padma köré fonta a karját.

- Nem hiszem el! Ott ültem magamról és Theóról szónokolva, és te végig terhes
voltál!

Padma kuncogott, és megpaskolta a pocakját.

- Bő felsőt hordok, szóval nem láthattad. Már dudorodik, látod?

Lesimította a blúzt a hasán, és valóban, már volt ott egy kis domborulat.

- Biztos, hogy három hónapos vagy? – kérdezte Hermione összevonva a

szemöldökét.

- Ikrek – bólintott Padma még mindig mosolyogva. – Két lány. Ezért vagyok
ilyen rosszul.

- Nem lehet – esett le az álla.

- Hát, előfordulnak ikrek a családban, szóval nem volt túl nagy meglepetés. –
Ismét megpaskolta a pocakját. – És nem fogod elhinni, de Parvati is újra terhes,
és ugyanarra a napra írták ki, mint engem.

Még egyszer megölelték egymást, és Hermione nem tudta visszatartani a

szemébe toluló könnyeket. Úgy érezte, hogy minden barátjának kisbabája lesz,
és mind boldognak és teljesnek tűntek. Kétségbeesetten remélte, hogy a karrierje
betölti majd azt az űrt, ami most az életét uralta.

***

A Misztériumügyi Főosztályon kiírt első munkanapja előtti estén Hermione és

Theo vacsorára voltak hivatalosak Cordeliához és Perselushoz. Hermione
aggodalommal vegyes kíváncsisággal tekintett előre; meglehetősen gondterhelt
volt, félt, hogy észreveszik a szinte tapintható feszültséget közte és Theo közt, de
kissé izgatott is volt a lehetőségtől, hogy újra látja Perselus Pitont. Váratlanul
kellemes viszonyban váltak el, és kíváncsi volt, vajon tart-e még a
„fegyverszünetük” vagy sem.

Mikor megérkeztek, örömmel látta, hogy Lance is meghívást kapott; mindig

olyan szórakoztató volt, és biztos volt benne, hogy el tudná terelni a figyelmet
róla és Theóról. Cordelia melegen üdvözölte őket, majd Hermione átvágott a
szobán, hogy kezet rázzon Perselusszal. Bár éppenséggel nem mosolygott, az
arckifejezése a szokásos jóindulat érzését keltette, és Hermione eldöntötte, hogy
fegyverszünetük nem lehetett a képzelete koholmánya.

- Helló, Perselus – mondta puhatolózva.

- Hermione – válaszolta enyhén fejet hajtva.

- Hiányoztam? – kérdezte a lány játékosan.

- Csak mert hozzájárultam, hogy a keresztnevemen szólíthasson, az nem jelenti

azt, hogy szándékomban áll bármilyen értelmetlen visszavágás – vonta fel az
egyik szemöldökét.

- Nos – kuncogott Hermione –, nem átkozott meg, szóval úgy tűnik, haladtunk
valamennyit.

A férfi úgy nézett rá, mintha veszélyesen megtébolyodott volna.

- Megkínálhatom egy pohár borral?

Hermione bólintott, mire a férfi elfordult, hogy töltsön egy pohár vörösbort.

- Élvezte a külföldön töltött évet? – érdeklődött Piton.

Hermione pillantása találkozott a férfi kíváncsi tekintetével.

- Igen, élveztem – felelte. – De boldog vagyok, hogy itthon lehetek.

- Gondoltam, hogy az lesz – mondta halvány mosollyal, és azzal az „én

megmondtam” hangsúllyal, hogy Hermionének meg kellett erőltetnie magát,
hogy csukva tartsa a száját.

***

Hermione döbbenten vette észre, hogy élvezi az estét. Cordelia tele volt az
útjukkal kapcsolatos kérdésekkel, és bár érdeklődése nagyrészt a fia felé
irányult, lelkiismeretesen bevonta Hermionét is a társalgásba minden
alkalommal. Meglepődött: bár több szempontból is kérdezett a külföldön töltött
évükről, ügyesen sikerült a beszélgetést személytelennek megtartania – messze
elkerülve a témát, hogy ő és Theo hogyan jönnek ki egymással. Nyilvánvaló
volt, hogy tapasztalt vendéglátó, aki tudja, hogyan őrizze meg a vendégei
kényelmét.

Perselus, ugyanakkor, úgy tűnt, minden mozdulatukat figyeli. Hermione biztosra

vette, hogy nem csapta be könnyed évődésük. Mindig úgy érezte, hogy a
Bájitalok Mestere átlát mindenen, amit a diákok mondanak vagy tesznek, és ez
biztosan nem változott azóta sem. Tudta, hogy a testbeszédük sokatmondó, és
fájdalmasan állapította meg, hogy ő és Theo még csak egymásra sem néztek az
étkezés alatt.

A szó hamarosan a Házassági törvény legújabb utódaira terelődött.

- Azt hiszem, Pansy Parkinsonnak és a férjének a múlt héten született meg a

kisfiuk – jegyezte meg Cordelia.

- Tényleg? – Hermione őszintén meglepődött. – Nem is hallottam róla!

- A múlt héten Narcissa Malfoyjal teáztam – bólintott Cordelia. – Az az érzésem,

hogy unokára vágyik, de úgy tűnik, náluk ezen a fronton még nincsenek hírek.

- Hah! – kiáltott fel Lancelot. – Azok a Malfoyok soha nem voltak valami jó
tenyészmének!

Hermione majdnem félrenyelte a bort a Cordelia arcán megjelenő elborzadt

arckifejezéstől.

- Lance bácsi, igazán! Muszáj neked ilyen lovas kifejezéseket használnod? –

kérdezte Cordelia.

Lance nem zavartatta magát.

- Lovak, hippogriffek, sárkányok, varázslók… A lényeg ugyanaz, ha az alapokat

nézed.

Cordelia bocsánatkérőn nézett Hermione felé.

- Nemrég olvastam, hogy a barátodnak, Harrynek szintén fia van.

- Így van – mosolygott Hermione. – Csütörtökön látogattuk meg őket. Csodás

kisbaba – James Frederick Potter.

Perselus azonnal fuldokolni kezdett egy falat lazactól.

- Még egy James Potter – mondta vontatottan. – Milyen elragadó.

- Ha ez vigasztalja – vigyorodott el Hermione –, egyáltalán nem hasonlít Harryre

vagy Jamesre – ízig-vérig Weasley. Hatalmas vörös hajpamacsa van, és biztos
vagyok benne, hogy pár éven belül szeplők borítják majd. Nagyon hasonlít az
ikrekre; már most csintalanul vigyorog.

- El sem tudja képzelni, mennyire feldúlt vagyok, amiért nem leszek a

Roxfortban, hogy semmirekellők újabb nemzedékét tanítsam.

- Küllők? – kérdezte Lance zavartnak tűnve. – Küllők a Roxfortban?

Mindenki felnevetett.

- Perselus semmirekellőket mondott, Lance bácsi – magyarázta Theo.

- Ah – felelte Lance értőn. – Mondhatom, az én időmben is volt belőlük bőven.

Pillanatnyi szünet állt be.

- Emlékszel a koszorúslányomra, Padmára? – kérdezte Hermione Cordeliától.

- Igen, csakugyan – bólintott Cordelia –, az a csinos lány az egypetéjű

ikernővérével.

Hermionét meghatotta, hogy jövendő anyósa emlékezett.

- Pontosan ő – mondta mosolyogva. – Tegnap meglátogattam; ikerlányokat vár.

- Oh, milyen bájos – mormolta Cordelia, ami tűnhetett akár valódi örömnek is. –
Biztos vagyok benne, hogy olyanok lesznek, mint ő és a nővére.

- Igen, nos, elég ezekből az idegenekből – szólalt meg Lance ingerülten. – Mi a

helyzet veled és Theodore-ral, heh? Mik a ti szaporodási terveitek? – kérdezte,
miközben begörbített ujjával feléjük bökött a levegőben.

Hermione álla leesett egy pillanatra, mielőtt kacagni kezdett. Theo és Cordelia
teljesen megbotránkozva néztek, míg Perselus csendben maradt, fekete szemei
pedig vidáman csillantak meg.

- Lancelot Mill! – figyelmeztette Cordelia. – Ha nem viselkedsz, meg kell, hogy

kérjelek, hogy hagyd el az asztalt. – Hermione felé fordult. – Bocsáss meg,
kedvesem.

- Minden rendben – mondta Hermione még mindig vidáman.

- Nem sértésnek szántam – bizonygatta Lancelot egy szemöldökráncolással, ami

tovább mélyítette idős homlokán a ráncokat. – Nézzetek rá! Remek lány – olyan
termékenyek ezek a mugliszületésűek. Hamarosan potyogtatni fogja a
porontyokat.

Hermione addig kacagott, míg könnyek gördültek le az arcán. Cordelia és Theo

egymásra néztek, teljesen összeillő elkeseredett arckifejezéssel.

- Lance, azt hiszem, Hermione már éppen eleget hallott a „nemzés” témában ma
estére – jegyezte meg Perselus alig észrevehető mosollyal. – Gondolom, szeretné
kipróbálni magát a hivatásában először, mielőtt megfontolná a Mill-dinasztia
gyarapítását.

Cordelia egy apró, hálás mosolyt küldött felé, amiért sikerült témát váltania.

- Azt hiszem, reggel kezdesz dolgozni, ugye? – kérdezte Hermionét. – Biztosan

nagyon kiábrándító lehet, hogy ilyen hamar haza kellett térnetek. Milyen kár,
hogy nem biztosítottak még egy évet.

- Éppen ideje volt hazajönni – felelte Hermione kissé összehúzott szemöldökkel,

ahogy a válaszon gondolkodott. – Már alig várom, hogy kezdjek, mint
hallhatatlan.

Cordelia meglepetten nézett rá. Pillantása a fiára vándorolt.

- Nekem az volt a benyomásom, hogy mindketten szeretnétek tovább utazni.

Hermione érezte, ahogy Theo megmerevedik mellette, és mély harag öntötte el a

fiú iránt.

- Theo talán szeretné folytatni, de nekem már semmi kedvem hozzá – mondta.

Mély megbecsülést érzett Perselus iránt, amiért még egyszer a segítségére sietett,
és azonnal elterelte a beszélgetés irányát.

- Úgy tudom, a hallhatatlanok általában egy tapasztaltabb munkatárs mellé

kerülnek beosztásra gyakornoknak. Megmondták már, hogy ki mellé kerül? –
kérdezte.

- Primorse Chuckley mellé osztottak be – bólintott Hermione, még mindig némi

felháborodással az arcán. – Három vagy négy évvel járt felettem a Roxfortban;
az interjún találkoztam vele. Nagyon kedvesnek tűnt.

- Emlékszem rá – felelte Piton egy könnyed biccentéssel. – Powell volt a

lánykori neve, azt hiszem. Hollóhátas volt; igazán tehetséges bájitaltanból.
Hermionének hirtelen eszébe jutott valami.

- Sikerült már betöltetnie azt a bájitaltan állást, amit tavaly nyáron meghirdetett?
– kérdezte kissé zavarban.

- Nem – vonta össze Perselus a szemöldökét. – Olybá tűnik, hogy London

környéke teljesen mentes hozzáértő bájitalfőzőktől.

- Kapott jelentkezést? – kérdezte meglepetten. Emlékezett a munkakör csábító

leírására, és a fizetés több mint bőséges volt egy ilyen álláshoz. Biztosra vette,
hogy számos megfelelően képzett bájitalkészítőnek megtetszik.

Mielőtt Perselus válaszolhatott volna, Cordelia csatlakozott a beszélgetéshez.

- Pontosan hetvenkét jelentkezést kapott.

- Oh! Mennyit interjúztatott? – kérdezett tovább.

- Hármat – morrant Perselus.

- Ebből kettő könnyek között távozott – fűzte hozzá Cordelia.

Hermione elvigyorodott. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy miért sírták el

magukat az interjú-alanyok.

- Helyileg hol van a laboratórium? – kérdezte Hermione.

- Ez alatt a ház alatt – válaszolt a férfi.

- Oooh! – kiáltott fel a lány elragadtatva. – Láthatom?

A férfi arcára halvány meglepettség ült ki, és Hermione arra gondolt, talán azon
gondolkodhat, mivel tudná visszautasítani.

- Persze, hogy láthatod – válaszolt Cordelia a férfi helyett. – Miért nem vezeted
gyorsan körbe, Perselus, amíg a desszertre és a kávéra várunk?
- De csak ha nincs ellene kifogása – tette hozzá Hermione, mivel nem szerette
volna kockára tenni törékeny fegyverszünetüket.

Piton halkan felsóhajtott, ahogy hátratolta a székét.

- Egyáltalán nem – morogta, felemelkedve az asztaltól. – Kövessen.

Hermione sietve felállt, és a férfi örvénylő fekete ruháját követve elhagyta a

szobát. Alig várta, hogy láthassa a férfi laborját; nem is gondolta, hogy a ház
alagsorában van, és azóta, hogy felfedezte, ő rejtőzik az álláshirdetés mögött,
kíváncsi volt, vajon milyen lehet a laboratórium. A bájitaltan-termet mindig
kifogástalanul rendben tartotta, és biztos volt benne, hogy a saját munkaterülete
sem okozna csalódást a hatékonyságot tekintve.

A férfi nem szólalt meg, ahogy lefelé tartottak a lépcsőn az alsó szintre, és azon
töprengett, hogy vajon zokon vette-e tolakodó kíváncsiságát. Sajnálatot érzett
hirtelen fellángolásból született kérése miatt. Elérték a faajtót, amit bonyolult
kovácsoltvas motívumok díszítettek.

- Elnézést kérek, amiért olyan tolakodó voltam – suttogta szerényen. – Kérem,

ne érezze, hogy körbe kell vezetnie, ha valójában nem akarja.

A férfi felé fordult, ahogy egy pálcaintéssel kinyitotta az ajtót.

- Maga tényleg határozottan tolakodó, de engedtessék meg, hogy ha nem

akartam volna, akkor nem vezettem volna körbe.

Benyomta az ajtót, majd intett, hogy előtte lépjen be a laborba. Abban a

pillanatban, amikor átlépte a labor küszöbét, fáklyák lángoltak fel sorra körben a
falakon. Akaratlanul is levegő után kapott, ahogy a helyiség fénybe borult: a
falakat világosszürke gránitból rakták, nem teljesen eltérve a roxforti
pinceteremtől, és polc polcot követett felcímkézett bájital-hozzávalókkal. Voltak
ott ragyogóan színes folyadékokkal teli fiolák tucatjai, pácolt anyagokkal teli
tégelyek, és számos porított hozzávalót tartalmazó doboz. Az egyik fal teljesen a
bájitaltan témáját taglaló köteteknek volt szentelve, és a terem közepén két
hatalmas, fából készült munkaasztal állt. Mindkettőn három üst foglalt helyet,
mind tökéletesen elkülönítve. Az üstök olyan pontoson voltak beállítva, hogy
biztosra vette, a férfi valamilyen bűbájt használt az elhelyezéshez.

- Pontosan olyan, amilyenek elképzeltem – mormolta Hermione elégedetten

mosolyogva.

- Milyen hihetetlenül kiszámítható lettem – gúnyolódott Perselus.

A lány már a hangszínből tudta, hogy inkább szórakoztatta a helyzet, mint

idegesítette.

- Körülnézhetek?

- Legyen a vendégem – bólintott a férfi.

Hermione körbebarangolta a helyiséget elolvasva a hozzávalók neveit, amiket a

tégelyekre és dobozokra ragasztott címkékre firkáltak, és végig érzékelte, hogy a
férfi kíváncsian figyeli őt.

- Számos romlandóbb hozzávaló a balra lévő kisebb raktárban kapott helyet –

morogta a nehéz vasajtó felé intve. – Erősebb mágikus védelemmel van ellátva,
hogy baleset esetén jobban védje a fenti szobákat.

- Értem – felelte az ajtóra pillantva, mielőtt a labor közepe felé indult volna.
Megvizsgálta az első három üstöt. – Mind ónból, csak különböző vastagságban?
– érdeklődött.

- Egyszerű és megfelel a célnak – bólintott. – A másik három már valamivel

érdekesebb.

Hermione a másik asztalhoz lépett.

- Ez kovácsoltvas platinával bevonva – mondta, és próbálta megsaccolni az

értékét.

- Nagyon jó – válaszolt a férfi olyan hangon, amit kivételes alkalmakkor

használt a mardekáros diákjaival szemben.
A lány a következőhöz lépett – ez volt a legszebb a hat üst közül.

- Tömör arany? – kérdezte Pitonra pillantva.

Perselus bólintott, mire alaposabban megvizsgálta az üst alját. Az alsó peremén

végig jeleket látott – félreismerhetetlenül kínai jeleket.

- Ezt nem hiszem el! – szólalt meg. – Ez egy Xiao Tiang Mei-üst!

A férfi ajkai alig láthatóan felfelé kunkorodtak.

- Remek, Hermione. Úgy tűnik, ismeri az üstöket.

- Volt egy Xiao Tiang Mei üstünk a Sorbonne-on, de biztosan nem volt akkora,
mint ez itt. – Tudta, hogy ezek az üstök nagyon ritkák és keresettek voltak; a
Mill családnak nyilván olyan komoly kapcsolatai voltak, mint amilyen bőséges
alapok álltak a rendelkezésükre.

- Lássuk, mit tud mondani nekem az utolsóról – mondta Perselus az asztalon álló
utolsó üst felé intve, ami a legkisebb volt a három közül.

Hermione kíváncsian vizsgálgatta; nem ismerte fel, hogy milyen anyagból

készült, az alakja is szokatlan volt – jóval öblösebb volt a közepe, mint a
többinek. És ez volt a legkisebb a hatból is.

- Attól tartok, ez kifog rajtam – rázta a fejét.

- Hadd adjak némi segítséget – mondta vontatottan. – Albus Dumbledore hagyta

rám örökül, aki Nicolas Flameltől kapta.

Hermione egy pillanatra összeráncolta a homlokát, majd a meglepetéstől leesett

az álla.

- Nem mondhatja komolyan! Ez egy Telenium üst?

Piton önelégült kifejezéssel az arcán bólintott.

- De ebből mindössze három létezik a világon! Az alkimisták öt évszázada
állították elő a Sarki Telenium összetételét, és azóta senki nem volt képes
reprodukálni.

- Valóban – dörmögte a férfi.

A lehetőségek csak úgy száguldottak az elméjében. Számos bájital volt, amit

csak ilyen üstben lehetne megfőzni, és semmi másban – ha Perselus Pitonban
megvan a képesség, hogy megfőzze őket, akkor mostanra biztosan gazdag
emberré vált.

Végigfuttatta ujjait az üst peremén, úgy érezve, mintha bizonyosan egy nagyság
jelenlétében lenne. Még egyszer körbenézve a helyiségen az a gondolata támadt,
hogy milyen magával ragadó lehet itt dolgozni. Szembe fordult a férfival.

- Miért nem sikerült betölteni az állást?

- Az elvárásaim irreálisan magasak, talán azért. Most, hogy látta, milyen

berendezéshez férne hozzá a segédem, talán megérti, miért vonakodom olyan
valakit felvenni, aki nem felel meg az elvárásaimnak, ami a megfelelő
képzettséget illeti.

- A jelentkezők egyike sem volt megfelelően képzett? – vonta össze Hermione a

szemöldökét.

Piton szünetet tartott, mielőtt válaszolt volna, és Hermione nem tudott olvasni az
arcvonásaiban, ahogy őt figyelte.

- Csak egyetlen jelentkező felelt meg azoknak az alapvető elvárásoknak, amiket

követeltem.

- És milyen alapkövetelményeket támasztott? A hirdetésben nem volt semmi

konkrét.

Megint megállt, és a lány arra gyanakodott, hogy nem akar válaszolni a kérdésre.

- Mester-szint.
- De nekem megvan a mester-szint – vonta fel a szemöldökét Hermione.

- Tisztában vagyok vele – döntötte oldalra a fejét a férfi. – Maga az az egy, akiről
beszéltem.

- És mégsem fontolta meg a jelentkezésemet? – Bosszús lett.

A férfi szárazon felnevetett.

- Komolyan azt hiszi, hogy maga meg én akkor voltunk olyan helyzetben, hogy
együtt tudtunk volna dolgozni?

Hermione meglepetten nézett rá.

- Gondolom, nem – felelte beletörődve. – Azt mondta, „akkor”. Ez azt jelenti,

hogy úgy véli, most már tudnánk együtt dolgozni?

Perselus az ajtókeretnek dőlt a vállával, szemében hitetlenkedés tűnt fel.

- Hermione, magának csodálatos képessége van, hogy túllépje az őszinte

jóindulat határait.

- Ki fog térni a kérdés elől? – rántotta meg a vállát.

- Kérdések… – forgatta meg a szemét –, mindig csak kérdések; otrombák, mint

ez is. Közös múltunk mellett – mondta, félreérthetetlenül arra az éjszakára
utalva, amikor a lány megmentette az életét – hajlamos vagyok azt hinni, hogy
kétségbevonhatatlan képességei ellenére a területen a maga állandó fecsegése az
őrületbe kergetett volna. Az én egyértelműen elismert toleranciahiányom csak
súlyosbította volna a helyzetet, és egy hónapon belül ölre mentünk volna.

- Adott volna nekünk egy teljes hónapot? – nevetett fel Hermione. – Én

maximum egy hetet. – Odalépett az ajtóhoz, és a férfi mellé állt, hogy kiengedje.
– Köszönöm szépen, hogy megmutatta a laborját, Perselus – mondta tettetett
udvariassággal.
Piton biccentett, és önelégülten elvigyorodott.

- Nagyon szívesen. Meglehet, hogy maga szórakoztató vacsoravendég,

Hermione, de biztos vagyok benne, hogy dühítő munkatárs lenne.

A lány annyira elégedett volt a mondat első felével, hogy szinte szökdécselt
visszafelé a lépcsőn.

***

Már tizenegy óra is elmúlt, mire Theo és Hermione távoztak akkor este.
Csendben sétáltak át a téren; Hermione gondolatai a munkája felé kanyarodtak,
amit másnap reggel fog megkezdeni, és alig várta, hogy aludjon egy keveset
felkészülésként első napjára, mint hallhatatlan.

- Fáradt vagy? – kérdezte Theo, ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtek.

- Igen – felelte fáradt mosollyal.

- Idegeskedsz a holnap miatt? – érdeklődött a fiú.

- Egy kicsit, azt hiszem – bólintott Hermione. – Csak szeretnék ágyba kerülni és
megpróbálni aludni, mielőtt nyugtalankodni kezdenék.

Theo kinyitott a bejárati ajtót, és belépve a házba Moe-t látták meg az előtérben,
ahogy őket várta. Apró, vékony kis ajkait szoros vonallá préselte össze
egyértelműen kifejezve rosszallását.

- Valami baj van, Moe? – kérdezte Hermione.

Moe Theóra bámult, és összefonta karjait a mellkasán.

- Theodore gazdának látogatója van – jelentette be fejével a szalon felé intve.

Csettintett az ujjaival, és eltűnt a szemük elől.
Hermione és Theo egymásra néztek. A lány elmondhatta, hogy a fiú
arckifejezése ugyanolyan meglepett volt, mint az övé, hogy ilyen alkalmatlan
időpontban érkezett vendégük. Mielőtt kifejezhette volna nemtetszését, a szalon
ajtaja kinyílt, és Hans Michelob Schneiderlidl lépett ki rajta, bal kezében egy
üveg Lángnyelv whiskyvel. Hermione szíve elszorult.

- Theo! – kiáltotta Hans, széles vigyorral az arcán.

- Hans! – felet Theo, megölelve rokonát. – Mi a poklot keresel te itt?

Hermione reményei a korai lefekvésről gyorsan szertefoszlottak, ahogy meglátta

férje örömteli arckifejezését.

- Londonban voltam a hétvégén, és arra gondoltam, csatlakozom hozzátok pár

napra. – Pillantása kihívóan villant Hermionéra ezeknél a szavaknál.

Ő volt az első vendég, akit fogadtak, mióta visszatértek a Kensington térre, és az

első reakciója az volt, hogy eljátssza a kötelességtudó háziasszonyt. De a férfi
feltételezése, mely szerint szívesen látott vendég, ingerelte, így gyorsan
eldöntötte, hogy nem viseli el a társaságát.

- Helló, Hans! – köszönt hidegen, kinyújtva a kezét.

A férfi erőtlenül megrázta, arcán könnyed vigyor látszott.

- Mrs. Nott – mondta biccentve.

Hermione gyorsan leengedte a kezét, és küzdött a kísértés ellen, hogy kijavítsa.

Átkozottul jól tudta, hogy a Granger Nott nevet választotta.

- Remélem, mindketten megbocsátotok – szólt Theo felé fordulva. – Reggel

kezdek dolgozni, így szeretnék visszavonulni ma este. Jó éjszakát.

Ellépett a férje mellett, aki inkább megkönnyebbült, mint aggódó arckifejezéssel

nézett utána, ahogy elindult lefelé a lépcsőn a hálószobájukba.

Amint elérte hálószobájuk nyújtotta menedéket, az ágyra rogyott, és a kezébe

temette az arcát. Élvezte ezt az estét. Kedvelte Cordeliát; mérhetetlenül kedvelte
Lance-t; ráadásul még arra is rájött, hogy kedveli Perselus Pitont. Theo láthatóan
nyugodt volt a társaságukban; és egy ideje határozottan érezte, hogy bensőjében
kivirágzik a remény házasságuk jövőjét illetően. Ez az érzés teljesen eltűnt Hans
felfedezésével a nappaliban. Nem tudta elviselni a jelenlétét, és ahogy érdes
nevetését hallotta a hálószoba felett, egy sóhaj kíséretében felismerte, hogy nem
fog könnyen elaludni aznap este.

Szinte már kezdte otthon érezni magát a Kensington téren, de hirtelen a szoba
pompás tágassága ellenére a klausztrofóbia érzése töltötte el. Friss levegőre volt
szüksége. Levéve köpenyét az ajtó mögötti fogasról lábujjhegyen felosont a
lépcsőn és átjutva a bejárati ajtón gyengéden behúzta maga után. Átvágott az
úton, és kinyitotta a csinos tér közepén lévő parkba vezető kicsi, kovácsoltvas
kaput. Leülve az egyik fapadra ösztönösen is Cordelia és Perselus háza felé
pillantott, és azon töprengett, hogyan tudtak ilyen barátságos házasságot
létrehozni. Abból, amit Theo mondott neki, alig ismerték egymást, amikor
összeházasodtak, mégis határozottan kényelmes páros benyomását keltették.
Talán szokatlanul formális, de annak ellenére kényelmes. Ha Cordelia képes volt
ilyen kapcsolatot kialakítani egy olyan emberrel, mint Perselus Piton, akkor ő is
biztosan meg tudja csinálni ugyanezt Theodore Nott-tal, nem?

Hallotta, hogy a háta mögül közeledik valaki, és, a férjére számítva,

megfordulva Lance-szel találta magát szembe, ahogy botja segítségével felé
sántikált. Olyan őszintén mosolygott rá, amennyire csak tudott.

- Helló – suttogta, helyet adva neki a padon.

A férfi mereven leereszkedve leült mellé, elfektetve ölében az ébenfa-botot. Felé

fordult, és kis, kerek szemüvege mögül vizsgálódva nézett rá, sötétkék szemében
egyértelműen aggodalom látszott.

- Soha nem szerettem ezt a Schneiderlidl-családot – morogta –, de Hans még az

ő mércéjükkel mérve is olyan, mint a rothadt tojás.

Hermionét meglepték a szavai.

- Örömmel hallom, hogy ezt mondod, Lance bácsi – ismerte be. – Egyáltalán
nem szeretem, és teljességgel meg vagyok róla győződve, hogy ő is gyűlöl
engem. Theo teljesen megváltozik, ha Hans mellett van.

Lance megpaskolta a kezét.

- Több szempontból nézve Theodore egy intelligens fiú, de még több

szempontból ízig-vérig olyan, mint az apja.

Hermione elkeseredetten rázta meg a fejét.

- Már annyiszor próbáltam rávenni, hogy beszéljen az apjáról az elmúlt évben,

de olyan, mintha eldöntötte volna, hogy teljesen kiírtja minden nyomát az
emlékeiből.

- Theo bolond, Hermione, és bár nem szeretnék elnézést kérni a viselkedése

miatt, el kell ismerni, hogy rengeteget szenvedett az apja miatt. Cordelia sem
segített a bajon a szégyentelen engedékenységével. Theo teljesen az apja
nevelése.

Mindketten Cordelia háza felé pillantottak, miközben nyugodt csend ereszkedett

rájuk. Hermione összevonta a szemöldökét.

- Most miért tűnsz teljesen értelmesnek? A vacsora alatt abszolút dilisnek

mutatkoztál; még Theo is azt mondta, hogy kezdesz szenilissé válni – motyogta,
és a szája sarka mosolyra rándult.

- Szeretek szerepet játszani a család többi tagja előtt – kuncogott Lance. –

Annyira átkozottul megszállottan igyekeznek fenntartani a látszatot; nagy
megelégedésére szolgál egy öregembernek látni a fészkelődésüket, amikor nem
viselkedem a társaságban.

- Ne aggódj, Lance bácsi – nevetett fel Hermione. – Nálam biztonságban van a

titkod.

Ismét megpaskolta a kezét

- Nem én vagyok az egyetlen, aki színlel, Hermione Granger – mondta

kacsintva, fejével Cordelia és Perselus háza felé intve. – Az emberek mindig
színlelnek; igazi járvánnyá vált a Házassági törvény bejelentése óta.

Hermione átnézett a gondozott pázsit felett, és eltöprengett, hogy vajon ő is arra

ítéltetett-e, hogy színjátékot játsszon házasélete hátralévő részében. A holnap
ismét egy új kezdettel ajándékozza meg. Még mindig volt remény a házassága
számára. Még volt idő, hogy működjön. Soha életében nem bukott el egyetlen
feladatot sem, és ezt egyáltalán nem akarta elbukni.
12. fejezet – Kötetlenül

Rád vallott, kedvesem:

Eltűnsz, felém se nézve,
Hogy már vendég, rokon,
Barát elment, s napom
Veled telhetne végre.

Bármi vonz, hirtelen

Határozol – no lám:
Egyszerre hűlt helyed;
Elvitted bőröndjeidet?
Futsz a városba tán.

S ha itt hagysz véglegesen,

Majd a magad sebes
Módján – mintha csak épp
Most is úgy értenéd:
„Búcsúzni nem érdemes!”

Thomas Hardy – Kötetlenül

Tandori Dezső fordítása

***

Perselus Piton körülnézett a zsúfolt szobában, míg tekintete végül Hermione

Grangeren állapodott meg. Hagyta, hogy fekete hajfürtjei arcát eltakarva kissé
előrehulljanak, hogy észrevétlenül figyelhesse a lányt. Már majdnem hat
hónapja, hogy visszatért a nászútjáról, és a szeme alatt húzódó sötét karikák
megmutatták elégedetlenségét. Egy pillanatra elgondolkodott griffendéles
természetén. Gyakran töprengett a tényen, hogy az intelligenciája nem biztosított
neki helyet a Hollóhátban, de el kellett ismernie, hogy személyiségének más
jegyei ízig-vérig griffendélessé teszik. Minden érzését kimutatta, és míg a
Boldog Család című szánalmas színjáték előadására tett erőfeszítései bolonddá
tették számos barátját, ő maga ösztönösen tudta, hogy a lány rettentően
boldogtalan. Úgy tűnt, a Teszlek Süveg végül is megfelelően helyezte el.

Nem igényelt legilimentori képzettséget a Hermione és férje közötti testbeszéd

jeleinek megfejtése. Habár egymás mellett ültek, egyszer sem értek a másikhoz a
vacsora alatt. Nem volt kézpaskolás, nem volt érintés a térden vagy gyengéden a
felkarra helyezett kéz. Tulajdonképpen még egymásra is alig néztek az étkezés
alatt; az egyetlen eset, amikor észrevette köztük a szemkontaktust, akkor volt,
mikor Theo az ötödik pohár bort töltötte magának, és Hermione szigorú
pillantást vetett rá. Ez aligha vall a legboldogabb párra.

Figyelte, ahogy Hermione udvariasan biccent Theo nagynénjének egyik

megjegyzésére. Pillanatnyi együttérzés hasított belé; Lance kivételével a Mill
család idősebb tagjait mindig borzasztóan fakónak találta, és úgy tűnt, Cordelia
elővette azt a szokását, hogy a menyét a legunalmasabb rokon mellé ültette, akit
csak talált a családban. Míg ő figyelt, Hermione arcán hirtelen széles mosoly
terült szét. Követte a lány tekintetét, és rájött, hogy a lány Lance-re néz az asztal
felett, aki színpadiasan rákacsintott, mielőtt újrakezdte volna a magyarázatot egy
ismerősnek a jobbján. Hermione kuncogott, és Pitonnak egy pillanatra tetszett ez
az átváltozás megszokott józanságából. A nevetés felderítette a vonásait, de csak
egy rövid időre tudta így megcsodálni, mielőtt pillantása ismét nyugtalanná és
bússá vált volna.

Megfigyelését hamarosan felesége csengő, az asztal távolabbi vége felől érkező

nevetése szakította félbe, ahol is szégyentelenül flörtölt egyik legújabb
ismerősével: valami Zebulum Williams nevű walesi varázslóval. Azt latolgatta,
vajon mi motiválhatta ilyen pazar parti rendezésére, és már meg is kapta a
választ. Nyilvánvaló volt, hogy akar valamit a férfitól, és ő nagyon jól tudta,
hogy semmi nem állíthatja meg a nőt, hogy meg is kapja. Szerencsétlen Zebulum
olyan volt a kezében, mint a vaj; az apró férfit láthatóan sokkolta, hogy ilyen
túláradó figyelmet kap egy vonzó boszorkánytól. Perselus tudta, hogy a csúf
arcú walesi egyáltalán nem volt a felesége ízlése, és azon töprengett, hogy vajon
mit akarhat tőle pontosan.

Újratöltötte a borospoharát, és még egyszer visszatért tekintete Hermionéra. Úgy

tűnt, elveszett a gondolataiban, és hirtelen csábította a legilimencia
használatának lehetősége, hogy kiderítse, mi az álmodozás tárgya, de mintha
érzékelte volna a gondolatait, a lány felnézett rá. Néhány másodpercig tartotta a
pillantását, és anélkül, hogy megkísérelt volna belenézni a gondolataiba, tudta,
hogy mindketten azokra a figyelmeztetésekre gondolnak, amiket Theóval
kapcsolatban adott neki. Egy lesújtó pillantás a hitvese felé igazolta a gyanúját,
és ahogy lesütötte a szemét, úgy becsülte, hogy év vége előtt véget ér a
házasságuk.

***

Hermione felsóhajtott, miközben átvágott a Mágiaügyi Minisztérium átriumán,

és beállt a számos kandalló előtt húzódó sorok egyikébe, hogy hazamenjen. A
minisztériumi csúcsforgalom mindig erősen emlékeztette a londoni földalattira;
több alkalommal is utazott édesanyjával a mugli vasúthálózattal, és egyszer sem
élvezte. Mindig felkavaró élmény volt számára, főleg a csúcsforgalom idején.
Eszébe jutott egy forgalmas este valamivel karácsony előtt, amikor ő és az anyja
vásárolni mentek; röviddel a tizenhatodik születésnapja után történt, ő ült a
zsúfolt vonaton, és hatalmas megkönnyebbülést érzett, hogy soha nem kell majd
csatlakoznia a milliónyi muglihoz, akik minden nap ingáztak a munkahelyük és
az otthonuk között. Olyan önelégülten hitte, hogy az ő élete eltér majd a
szokásostól: egy sokkal jelentősebb életvitel azon férfiak és nők sokaságánál,
akik soha nem kérdezik meg, hogy mi is pontosan az egész lényege.

Most mégis itt volt, csak egy újabb szám a Mágiaügyi Minisztériumban. Ő és a
hozzá hasonlók százai, ahogy megérkeznek az újságaikkal és esernyőjükkel
dolgozni minden áldott reggel, gyártják a számokat, és átküzdik magukat a
mágikus bürokrácia aktatologatásán. Őszintén hitte, hogy a varázslótársadalom
más. A hibák és a korrupció ellenére, amelynek Cornelius Caramel, majd utána
Rufus Scrimgeour kormányzásának idején szemtanúja volt, rendületlenül hitte,
hogy valami többnek kell lennie a varázslótársadalom munkájában: valaminek,
ami jelentősebbé teszi millió és millió mugli sivár életénél. Tévedett.

Azt gondolta, hogy legalább ez a beosztás a Rejtély és Misztériumügyi

Főosztályon valamivel… hát… rejtélyesebb lesz. Csakhogy hamar megtanulta,
hogy nem lehet ő, aki vizsgálja a tér és idő szövetét, az élet és halál kérdését
vagy a szerelem és gyűlölet erejét. Nem lehet az osztályrésze addig, míg nem
dolgozik hallhatatlanként legalább húsz évet. Megcsóválta fejét saját naivitása
felett; ostoba volt, ha azt hitte, hogy majd a Halál Kamrájában vagy a Jóslatok
Termében találja magát rögtön az első héten. Hat hónap elteltével sem a Halál
Kamrája sem a Jóslatok Terme nem került említésre. Kételkedett abban is, hogy
Primorse Chuckley egyáltalán tudott a létezésükről. Kapott egy asztalt Primorse
közelében egy olyan irodában, amin másik hét hallhatatlannal osztoztak, és a
munkája borzasztóan egyhangú volt. Idealizálta a hivatását, csakúgy, mint ahogy
idealizálta a házasságát, de átkozott legyen, ha hagyja, hogy Theo tudomást
szerezzen boldogtalanságáról.

Ahogy türelmesen sorban állt, hogy Hop-porral a Kensington térre menjen, a

karórájára nézett, mely jelezte az időt, a dátumot és a bolygók állását. Nyugtalan
sóhajjal tekintett a dátumra: kevesebb, mint egy hét múlva lesz hat hónapja,
hogy visszatértek Angliába és megbeszélték, hogy most újratárgyalják a
terveiket. Amilyen elégedetlen volt a munkájával, lehetősége sem volt, hogy
folytassa Theóval az utazást. Egyszer sem veszekedtek a hazatérés óta, csak
hideg udvariasság telepedett rájuk, és erőtlennek érezte magát, hogy
megváltoztassa az irányt, ahová kapcsolatuk tartott. Azon töprengett, vajon
honnan indult a folyamat? Mindketten belenyugodnak abba, hogy az életüket
egy elrendezett házasság nyújtotta kényelemben élik le, vagy elválnak? Talán
van harmadik lehetőség. Annyi barátja élt boldogan: valamit elmulasztott volna?
Talán még van rá esély, hogy megmentse összeomló házasságát. A bukás szó
egyszerűen nem szerepelt a szótárában.

A kandallóhoz lépett az Átriumban, és vett egy marék Hop-port a bal oldalon

lévő hordóból. Ahogy emelte a kezét, és készült hazamenni, a rá nem jellemző
lobbanékonyság pillanatában hirtelen meggondolta magát, és sajátja helyett
Padma címét mondta ki. Barátnőjének már csak két hete volt a szülésig, és
Hermione biztosra vette, hogy otthon van. Padma meghitt otthona kétségtelenül
hívogatóbb volt, mint a sajátja.
Mikor abbahagyta a pörgést, kilépett a kandallóból, és lesöpörte a ruháját.
Padma felvont szemöldökkel nézett rá kismamakönyve fölött, az ölében egy pár
megbűvölt kötőtű dolgozott serényen egy apró rózsaszín kalapon. Megdagadt
lábai egy zsámolyon nyugodtak, és sárga kismamaruhája keveset takart abból a
felfújt valamiből, ami egykor csinos hasa volt.

- Nem mintha nem örülnék, hogy látlak vagy valami, de tekintve, hogy általában
baglyot küldesz, mielőtt érkezel, most arra gondolok, hogy valaki meghalt –
mormolta Padma homlokráncolva.

- Senki nem halt meg – kuncogott Hermione. – Igazán sajnálom, amiért nem
szóltam, hogy jövök, de az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy benézek.
Rosszkor jöttem?

- A legjobbkor jöttél – vigyorodott el Padma –, igazán örülök a társaságnak.

Dean valami szupertitkos küldetésen van Cornwallban, és nem hiszem, hogy
éjfél előtt hazaér. Csináltam egy nagy adag csirkét, és nincs, akivel osztozzam
rajta.

Hermione leült nagyra nőtt barátnője mellé.

- Hogy érzed magad? Azt hittem, korábban mész be. Az ikrek általában nem
hamarabb szoktak jönni?

Padma bólintott.

- Hivatalosan még van két hetem a szülésig, de mivel az ikrek általában két
héttel korábban jönnek, azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ma fogok szülni –
mondta megpaskolva pocakját.

- Hát, nem hiszem, hogy nagy segítség lennék, mint bába, de tudok csinálni egy
pazar teát. Kérsz?

- Oh, nagyon jól esne. Akartam inni úgy fél órája, de annyira kényelmetlen
felkelni a kanapéról, hogy úgy döntöttem, kibírom nélküle. Kösz, Hermione.
Nagyon örülök, hogy jöttél.
Hermione kiment a konyhába, és elfoglalta magát a teakészítéssel. Máris
vidámabbnak érezte magát; ez volt a valódi élet. Mindig úgy gondolt magára,
mint egy karrierista nőre, de most, hogy eldöntötte, mennyire komolyan
túlértékelte a munkát, rájött, miről is szól valójában minden: a családról és az
emberekről, akiket szeretsz. A legjobb barátnője most kezdi meg élete
legnagyobb kalandját. Mi lehet ennél fontosabb?

Ahogy megtöltötte a kannát, és egy pálcaintéssel felmelegítette, kinézett Padma

sötétbe borult hátsókertjére. Rendkívül hideg volt február végéhez képest, és
ahogy meresztette a szemét, hogy kivegye a fák körvonalait a kert végében,
havazni kezdett.

- Esik a hó – szólt be Padmának.

- Jaj, ne! – kiáltott fel az első szobában. – Szegény Dean. Remélem, magával
vitte a sárkánybőr-kesztyűjét.

Éppen megpakolta a tálcát, amikor Padma döcögött ki a konyhába.

- Arról volt szó, hogy pihenteted a lábad, míg én ezt beviszem neked – dorgálta
meg összevont szemöldökkel, majd letette a tálcát a konyhaasztalra, és kihúzott
egy széket.

- Leszámítva a klotyóra tett kirándulásokat, gyakorlatilag az első szobában élek

két hete. Más látványt akarok. – Leereszkedett a székre, és mindkettőjüknek
töltött teát. – Szeretnéd megmelegíteni a ragut?

Hermione bólintott, és bekapcsolta a tűzhelyet onnan, ahol ült.

- Le merem fogadni, hogy mestere lettél a begyűjtő bűbájnak az elmúlt hetekben.

- Nemcsak a begyűjtő bűbájnak – vigyorgott Padma –; szakértő módon tudok

szendvicset csinálni az első szobából, majd belebegtetni a kanapéhoz. Fogalmam
sincs, a mugli nők hogyan birkóznak meg a terhességgel.

Barátságos csendben kortyolgatták a teájukat, és amikor a ragu forrni kezdett,

Hermione szedett belőle mindkettőjüknek, majd az asztalra tette.
- Iszonyú jó vagy a háztartási bűbájokban – mondta irigykedve, élvezve az ételt.

- Hát, a háztartási tulajdonságaim teljes mértékben tesztelés alatt állnak, szóval

reméljük, hogy megütik a színvonalat – motyogta Padma a pocakját
masszírozva. Váratlanul összerándult.

- Jól vagy? – kérdezte Hermione.

- Csak pont belerúgtak a húgyhólyagomba – bólintott Padma. Letette a kanalát,

és némi erőfeszítés árán felállt az asztaltól. – Újabb kitérő a vécére – jelentette
be sóhajtva.

Hermione figyelte barátnőjét, ahogy a lépcső alatti apró fürdőszobába igyekszik,

és eltöprengett, ő maga hogyan viseli majd, amikor eljön az ideje. Nagyon
remélte, hogy egyszerre csak egy gyermeke lesz majd, és nem kettő. Egészében
véve túl fájdalmasnak tűnt. Padma sokáig időzött a mosdóban, és már kezdett
aggódni, hogy valami nincs rendben, amikor barátnője ideges arckifejezéssel
lépett ki a folyosóra.

- Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem – suttogta, félig megrémülve attól, hogy

hangosan is kimondja.

Hermione azonnal megrémült, és gyakorlatilag leugrott a székről.

- Komolyan mondod? Most mit csináljunk?

- Semmit, legalábbis egy darabig – kuncogott Padma Hermione riadalmán. –

Még nem volt egyetlen összehúzódásom sem, így, azt hiszem, egyelőre várunk.
Elküldenéd a baglyunkat Deanhez? Mondd meg neki, hogy semmi sürgős, csak
tudjon róla, hogy szükség lehet rá a következő néhány órában.

Hermione bólintott, majd magához hívott egy darab pergament. Miután

lefirkantotta az üzenetet Deannek, elhozta Padma hóbaglyát az ülőrúdjáról, és az
ablakhoz vitte. Aggodalommal nézett ki az éjszakába; a havazás erősödött, és
heves szél fújt. Hosszú út várt a bagolyra, ha Dean Cornwallban volt, és nem
jósolt túl sok szerencsét a madárnak ebben az időben. Mintha csak a
gondolataiban olvasna, a bagoly szemrehányóan ráfüttyentett, majd kirepült a
sötétségbe. Borzongva zárta vissza az ablakot, és megfordulva látta, ahogy
Padma a széke háttámláját markolja szorosan lehunyt szemmel.

- Mi az? – Hermione felsikoltott. – Mi van?

- Fáj – kapott levegő után Padma. Egy pillanattal később engedett a szorítása a
széken. – Már elmúlt. Járkáljunk kicsit körbe, hogy lássuk, visszatér-e.

Igyekezve, hogy csillapítsa keze remegését, Hermione a karját nyújtotta

Padmának, és lassan körbesétáltak a konyhában. Tíz percen belül a fájdalom
visszatért, és Padmának eleredtek a könnyei.

- Fájásaim vannak – jajgatott. – Mi van, ha Dean nem ér vissza időben?

Felismerve, hogy neki kell átvennie a helyzet irányítását, Hermione gyengéden

átfogta a vállát.

- Persze, hogy időben itt lesz – mormolta neki biztatóan. – Az lesz a legjobb, ha
elmegyünk a Szt. Mungóba. Összekészítetted a csomagodat?

- Fenn van a gyerekszobában – bólintott Padma. – Nem tudod eltéveszteni,

rózsaszín a festés. Vagyis – mondta megragadva Hermione karját – inkább ne
hagyj itt, kérlek. Csak magamhoz hívom.

Mikor megvolt a szükséges táska, és mindketten meleg kabátba bújtak,

Hermione kézen fogta Padmát.

- Képes vagy hoppanálni?

Padma bólintott, de aztán ismét összegörnyedt a fájdalomtól, fájdalmasan

megragadva Hermione karját.

- Nem hiszem, hogy őszinte legyek – mondta a fájás elmúltával. – Ha

hoppanálás közben ér az összehúzódás, nem tudok majd összpontosítani. El
tudsz hoppanálni kettőnkkel?
Hermione felidézte, mikor hoppanált legutóbb úgy valakivel, hogy ilyen ideges
volt – sikerült Ront amputoportálnia, és igazán nem kívánta ugyanezt egy terhes
nőnek.

- Félek, hogy megsérülsz – magyarázta a fejét rázva. – Nem mehetünk Hop-

hálózattal?

Padma is megrázta a fejét, szeméből ismét kicsordultak a könnyek.

- A gyógyító boszorkány azt mondta, hogy az utolsó hónapban nem ajánlatos.

Valamivel kockázatosabb, ha ikreket vársz.

Hermione ismét a kert felé pillantott. A havazás hóviharrá alakult, és kételkedett

benne, hogy bármelyik taxis cég szívesen kiküldött volna egy autót ilyen zord
időben. Tehetetlenül nézett szét a konyhában.

- A Szt. Mungónak nincs valami terve ilyen esetekre?

- A legtöbb boszorkány otthon szül – vont vállat Padma. – Csak akkor mennek a
Szt. Mungóba, ha ikreket szülnek vagy valami komplikáció lép fel.

- Van mugli telefonotok?

- Igen – nézett rá Padma zavartan. – Dean akart egyet, így fel tudja hívni a
családját. Hogyan tud ez segíteni? A telefonnal lehet utazni?

Hermione megforgatta a szemét.

- Mint egy igazi aranyvérű. Nem, a telefonnal nem lehet utazni, dinka. De anya
csak tíz percre van autóval, szóval meglátjuk, el tud-e vinni minket. Apának téli
gumi van az autóján, mivel minden januárban Andorrába mennek síelni. Biztos
vagyok benne, hogy még nem vette le őket.

- Halvány fogalmam sincs, mi az a síelés, de ha a mamád elvisz minket az

ispotályba, örökké imádni fogom – felelte Padma.

Negyed órán belül Jane Granger megérkezett, és útra keltek a sűrű hóesésben a
Szt. Mungó felé. Hermione tudta, hogy Padma baglyának esélye sincs átjutni a
viharon; ha a madárnak van egy csöpp esze, behúzódott egy meleg csűrbe
valahol. Letörölve a párát az ablakról kinézett az éjszakába, és azon töprengett,
mennyi időbe telhet, mire a patrónusa eléri Cornwallt. Aggódó pillantást vetett
Padmára; a fájások már hatpercenként jöttek, és most már ő is kezdett aggódni,
hogy Dean nem érkezik időben.

Baleset nélkül érkeztek meg a Szt. Mungóba, és Padmát gyorsan a szülészeti

szárnyba vitték. Míg őt egy virágos függönnyel elválasztott fülkében vizsgálták,
Hermione megtalálva az első nyitott ablakot elküldte patrónusát Deannek az
üzenettel. Ahogy kedvtelve nézte az ezüstös vidrát elszökellni a sötétségbe,
hirtelen megugrott, ahogy egy fülsértő sikítás tépett a levegőbe a tőle balra eső
szoba felől. Megfordulva meglátott egy csinosan öltözött gyógyító boszorkányt,
amint a fejét csóválva közeledett az ajtó felé, ahonnan a hang érkezett. Pillantása
találkozott Hermione tekintetével, és megrázta a fejét.

- Valaki elfelejtette kiszórni a hangszigetelő bűbájt – súgta az apró boszorkány

az szoba felé mutatva. – Szegény lánynak négyes ikrei vannak.

- Négy baba? – nézett Hermione elborzadva. – Egyszerre?

- Most ez a divat – bólintott a boszorkány. – Az idősebb nők mind később és

később vállalnak gyereket, hála az újra felfedezett termékenységi bűbájoknak.
Ez a szerencsétlen itt hatvanöt éves.

Hermione megrázkódott a gondolatra. Őszintén remélte, hogy Padma szobájában

kevesebb sikítozás lesz figyelembe véve a tényt, hogy negyven évvel fiatalabb,
és csak két babáról van szó. Mikor visszatért a fülkébe, Padmát már felvették, és
saját szülőszobájába vitték. Reménykedve nézett fel, amikor Hermione belépett
a szobába.

- Valami hír Deantől? – kérdezte várakozón.

Hermione megrázta a fejét, és bátorítóan mosolygott rá.

- Elküldtem hozzá a patrónusom, ha a bagoly késlekedne. Ide fog érni, Padma.

Te csak koncentrálj, hogy túljuss a fájásokon.
- Ugye itt maradsz, amíg ideér? – kérdezte gyengén viszonzott mosollyal.

- Hát persze, hogy itt maradok – felelte. – Akarod, hogy szóljak még valakinek?
Parvatinak?

Padma megrázta a fejét.

- Azt akartam, hogy csak ketten legyünk Deannel. Egyébként Parvati is

mostanság szülhet, ha jól tudom. Annyira hálás lennék, ha maradnál.

- Tudod, hogy itt leszek, nem számít, meddig tart.

***

A percek lassan teltek, és hamarosan órákká váltak. Tíz órára Padmának már
hárompercessé váltak a fájásai, és nyilvánvalóan nagy fájdalmai voltak.
Hermione egyre feszültebbé vált, amiért látnia kellett legjobb barátnőjének
minden megpróbáltatását.

- Nem tud tenni valamit? – kérdezte a bábát hitetlenkedve. – A muglik

használnak gyógyszereket és epidurális érzéstelenítőt. Nincs valami bűbáj vagy
bájital, vagy valami?

A boszorkány zavartan nézett rá.

- A fájdalomcsillapító bűbájok és bájitalok beleavatkoznak a természet érzékeny

egyensúlyába. Ez természetes folyamat, és úgy kell elviselni, ahogy a természet
rendeli. A gyermekszülés fájdalma egy szükséges biológiai üzenet; engedi az
agynak és a testnek, hogy felkészüljön a terhességről az anyaságra való váltásra.
A felkészülés a kulcs.

- Felkészülés egy frászt! – horkantotta Padma. – Azt hiszem, legközelebb inkább

mugliként szülök, kösz szépen.
Úgy tűnt, hogy a bába megsértődött a hozzáállásuk miatt, és miután közölte,
hogy szerinte Padmának még van durván két órája, elhagyta a szobát.

***

Egy órával később, alig valamivel tizenegy után Padma többet haladt, mint
amire a bába számított, és készen állt, hogy nyomni kezdjen. Ahogy Hermione
és a boszorkány ülő helyzetbe segítették, ijedt tekintettel nézett barátnőjére.

- Dean nem ér ide, ugye?

Mielőtt Hermione válaszolni tudott volna, az ajtó minden teketória nélkül

kivágódott.

- Nagyon is ideér – jelentette be Dean, miközben utazótalárját egy székre lökte,

és átvágott a szobán, hogy homlokon csókolja izzadt feleségét. Előrenyúlt, és
megszorította Hermione kezét. – Nagyon köszönöm, hogy vigyáztál rá. Két
perce ért el a patrónusod. Mondhatom, a lányaink problémásak lesznek; persze,
hogy az év legviharosabb napját választották az érkezésre.

- A te génjeid – mondta Padma összeszorított foggal. – Én mondom.

Dean jókedélyűen felnevetett, és megfogta mindkét kezét. Hermione úgy

döntött, ideje kimennie.

- Magatokra hagylak – suttogta. – Itt leszek csak az ajtónál. Szóljatok, ha tehetek

valamit.

Becsukta maga mögött az ajtót, és azonnal elöntötte a megkönnyebbülés;

meglepően kellemetlennek találta, hogy ilyen erős fájdalom szemtanúja legyen.
Egy ideig fontolgatta, hogy gyógyítónak megy, és miután éppen túljutott az
estén, hihetetlenül boldog volt, hogy elvetette az ötletet. Újabb óra telt el, amit a
szülőszobán kívül, a folyosón járkálva töltött. Egyrészt örült, hogy a szobára
szórt hangszigetelő bűbájnak hála nem hallotta Padma fájdalmas sírását, de
kétségbeesetten vágyott valami hírre, hogy hogyan alakul a szülés. Megállt, és
fejét az ablaknak nyomta, amelyen át elküldte a patrónust. A havazás végre
elállt, és a telihold megvilágította a lent húzódó téli utcákat. Az üveg kellemesen
hideg volt a homlokának, és ahogy érezte megfeszült izmait ellazulni, rájött,
hogy teljesen elgyengült az éhségtől és a szomjúságtól.

Épp azon volt, hogy elindul keresni valami koffeint, amikor kinyílt a szoba
ajtaja, és a sugárzó bába lépett ki rajta. Pillantása megtalálta Hermionét, és
mosolya még szélesebb lett.

- Két gyönyörű, egészséges kislány – jelentette büszkén, mintha ő maga hozta

volna világra őket.

Hermione viszonozta a mosolyt, elfeledve minden étel és ital gondolatát.

- Hála Merlinnek! – kiáltott fel. – Padma jól van?

- Mindannyian tökéletesen jól vannak. Adjon nekik még néhány percet egyedül,
aztán ugorjon be, és nézze meg a saját szemével.

A szülész boszorkány egy pálcaintéssel eltávolította a hangszigetelő bűbájt, és

elsietett a folyosón, míg Hermione bűvölt magának egy széket. Hirtelen benn a
szobában felhangzott egy újszülött gyermek összetéveszthetetlen sírásának
hangja. Úgy érezte, teljesen kimerült érzelmileg, és anélkül, hogy tudta volna az
okát, ő is sírni kezdett. Megkönnyebbülés, kimerültség, boldogság,
szomorúság… Nem is tudta eldönteni, melyik érzelem volt az első az elméjében.

Épp csak megtörölte az arcát igyekezetében, hogy összeszedje magát, amikor

Dean kocogtatta meg finoman a vállát. Hermione meg tudta volna mondani,
hogy még órák telnek el, mielőtt abbahagyja a majomszerű vigyorgást.

- Gyere és nézd meg a kicsiket – súgta.

Visszakísérte a lányt a szobába, ahol meglátta a csodásan nyugodt és mosolygó

Padmát két rózsaszínpólyás batyut tartva áhítattal mindkét karjában.

Hermionét soha nem érintették meg az újszülöttek. Igazából majdnem

taszították. Most viszont igenis megmozdult benne valami. Ahogy pillantása
megállapodott a két apró arcon, az egyik ébren volt, a másik aludt, annyira
megütközött a szépségükön, hogy levegő után kapott.

- Oh, Padma – suttogta remegő hangon. – Annyira gyönyörűek. – Felé nyújtotta

a kezét, és gyengéden végigsimított ujjával a közelebbi baba arcán. Felemelte
tekintetét, és Padmára nézett. – Hogy érzed magad?

- Nagyon-nagyon fájdalmasan, de leírhatatlanul boldogan.

Dean elvette az alvó babát feleségétől.

- Ez a csöppség egy perccel éjfél után született, a másik tíz perccel korábban,
szóval különbözik a születésnapjuk. Ezt a kis lánykát Shivani Elizabethnek
hívják, a középső nevét a mamám után kapta – magyarázta, majd Padmához
fordult.

- Őt pedig, az elsőszülöttünket – mormolta Padma –, Preeya Hermionének

neveztük el köszönetünk jeléül, amiért mindhármunkat biztonságban eljuttattál
ide. Megtisztelő lenne, ha lennél a keresztanyja.

Hermione annyira meghatódott, hogy a szava is elakadt. Miközben küzdött,

hogy visszatartsa az újabb rohammal fenyegető könnyeket, bólintott.

- Boldogan lennék a keresztanyja.

- Szeretnéd megfogni? – nyújtotta felé Padma az elkerekedett szemű csecsemőt.

Hermione elfogadta a rózsaszín csomagot, és amint a pici a karjában volt, olyan

lüktető sóvárgást tapasztalt, mint még soha életében. Nem tudott tenni ellene: az
ominózus könnycseppek ismét előtörtek.

Padma megtörölte a szemét.

- Ne sírj, Hermione. Engem is megbőgetsz megint.

- Nem tehetek róla – mosolygott Hermione könnyek közt. – Olyan tökéletes.

- Ti ketten minden fordulóban sírtok? – kérdezte Dean szemforgatva. – Egy
percen belül engem is megbőgettek.

- Csak annyira boldog vagyok miattatok – nevetett át könnyein Hermione.

Ez volt az igazság: mérhetetlenül elégedett volt velük. Ugyanakkor nem ez volt a

teljes igazság: rettentően sajnálta is magát. Ő is ezt akarta. Akart mindent, ami
Padmának megvan, és szinte meghasadt a szíve, mert nem tudta, hogy lesz-e
része valaha ilyen részegítő boldogságban.

***

Hermione rendkívül boldog volt, hogy másnap vasárnap lesz; nem kell
szembenéznie egy minisztériumi nappal egy ilyen érzelmileg megterhelő este
után. Röviddel hajnali kettő előtt ért haza, és nem akarva felébreszteni Theót a
vendégszobába ment aludni. Fáradtsága ellenére még órákig ébren feküdt,
Padma gyönyörű lányainak képei kitörölhetetlen nyomokat hagytak az
elméjében. Élvezte a gyermekeiket csodáló újdonsült szülők látványát; Dean újra
és újra csókokkal borította be piciny arcukat, míg Padma folyamatosan levette
róluk a zoknit, hogy megszámolja, mennyi lábujjuk van. Észrevett egy bizonyos
pillantást Padma és Dean között. Felismerte ezt a fajta pillantást. Ugyanezt látta
Parvati és Seamus között az esküvőjükön; szintén ezt látta Harry és Ginny
esetében is, mióta a kis James megérkezett. Ez volt az a nézés, amiben
mérhetetlen gyengédség és ragaszkodás volt, mintha csak azt mondták volna,
hogy „ezt mi csináltuk, te és én”. A pillantás, ami felkavarta, és irigységgel
töltötte el.

Kétségbeesetten vágyott egy gyerekre. Valahonnan mélyről előtört belőle a női

lélek, és váratlanul anyai ösztönökkel árasztotta el. Tényleg ez az, ami hiányzik
a házasságából? Nem volt szerelem közte és Theo közt. Feltétel nélküli
szeretettel halmozta volna el a gyermekét; szinte biztos volt benne, hogy Theo is
hasonlóan viselkedne. Talán, ha lenne egy gyermekük, akit közösen szeretnének,
akkor ez előidézné az egymás iránti igazi ragaszkodást is. Esetleg ez az
univerzális pillantás megtörténne kettejük között is, és talán kinyílna köztük
valami több, mint szenvtelen udvariasság. Arra a következtetésre jutott
valamivel hajnal előtt, hogy még ha a házassága tönkre is megy, egy gyerek
miatt megérné az egész. Végül is akkor nem bukna el teljesen.

Egy pillantást vetve az órájára rájött, hogy hamarosan dél lesz. Sikerült aludnia
néhány órát. Kiült az ágy szélére, és összeszedte magát; alaposan meg kell
fontolni, hogyan kezdjen hozzá. Eljött a nap: szembe kell néznie házasságuk
jövőjével. Kibírhatatlanul idegesnek érezve magát lábát egy pár papucsba
bujtatta, és magára terítette bolyhos fehér fürdőköpenyét. Miután fogat mosott és
megfésülködött, reggelizni indult. Nem evett, mióta megérkezett Padmához, és a
gyomra fájdalmasan korgott. Amint belépett a konyhába, Moe azonnal ételt
kezdett készíteni neki.

- Jó reggelt, Moe. Nagy baj lenne, ha kérnék valami reggelit?

A kis manó szó nélkül lebegtette az asztal felé a pirítóssal megrakott tányért,
ahol már egy bögre tea és kávé várakozott.

- Miss Hermione nagyon későn ért haza az éjjel – mondta szipogva.

Hermione elmosolyodott. Moe azért használja a „Miss” megszólítást, mert ezzel

is arra akarja emlékeztetni, hogy ő itt nem más, mint betolakodó.

- Igen, sajnálom, Moe. Meglátogattam a barátnőmet, Padmát. Megindult nála a

szülés, és el kellett vinnem a Szt. Mungóba. A kicsik csak éjfélkor születtek
meg, és meg akartam várni, hogy láthassam őket. Sajnálom, ha felébresztettelek.

Moe igyekezett elrejteni heves érdeklődését.

- A barátnőjének több mint egy gyermeke született? – kérdezte, miközben egy

tányér kolbászt tett az asztalra.

- Igen, két kis gyönyörű ikerlánya van – motyogta Hermione pirítóssal teli
szájjal.

Ahogy reggelijét fogyasztotta, azon töprengett, pontosan hányadán is állnak

Moe-val. A manó szinte közömbösen kezelte, mintha még nem döntötte volna el,
milyen státuszban ismerje el új úrnőjét. Hermione mohó érdeklődéssel figyelte
Moe viszonyát a család többi tagjával szemben. Úgy tűnt, feltétlen hűsége és
szeretete csak és kizárólag Lance felé irányul. Egyedül rajta csüngött
majomszeretettel, és csak ő tudott örömet csalni a manó apró, ráncos arcára.
Cordeliával szemben bizonyos fokú tartózkodó szenvtelenséggel látszott
viselkedni; Theót hasonlóképp kezelte, és Hermione még azt is észrevette, hogy
valamilyen ingerült elégedetlenséggel az arcán nézett Theóra. Kíváncsi volt,
hogy ennek oka vajon az a tény-e, hogy Theo apja szégyent hozott a családra. A
másik személy, akivel szemben úgy tűnt, hogy Moe érez némi tiszteletet,
meglepő módon Perselus Piton volt. Habár a férfi nem feltétlenül tűnt
jogosultnak arra a melegségre, amire Lance, mindenképpen nagyobb tiszteletet
kapott, mint Cordelia és Theodore.

Csendben befejezte a reggelit, miközben figyelte, ahogy Moe elfoglalja magát a

már így is csillogó konyhában.

- Köszönöm a reggelit, Moe. Theo fenn van?

- A nappaliban olvas – felelte Moe bólintva.

Hermione felkelt az asztaltól, és megbizonyosodott, hogy morzsa-mentes. Már

épp el akarta hagyni a konyhát, amikor támadt egy ötlete.

- Moe, nem tudom, hogy lenne-e időd megtenni nekem egy óriási szívességet. –
A manó abbahagyta a portörlést, és érdeklődő arccal fordult felé. – Teljesen
reménytelen eset vagyok, ha varrásról, horgolásról és ilyenekről van szó, hiába
van pálcám – vallotta be. – Azon gondolkodtam, ha egyáltalán lenne rá némi
szabadidőd, hogy nem kötnél-e valamit ajándékba Padma kislányainak?

Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét azon töprengve, hogy talán most átlépett
valamilyen határt, amikor legnagyobb örömére Moe sugárzó mosolygásba
kezdett.

- A kicsik a rózsaszínt vagy a fehéret kedvelnék, Miss Hermione? – kérdezte

izgatottan, és vidáman összecsapta csontos kezeit.

- Szerintem éppen elég rózsaszín holmijuk van már – mosolyodott el Hermione.

– A fehér nagyon bájos lenne… csak néhány kis sapka vagy ilyesmi.
- És pár kardigán és kiscipő, meg kesztyű – tette hozzá Moe. – A babákat
melegen kell tartani.

Moe boldogan elsietett még mindig magában motyogva, hogy mi mindenre is

lenne szüksége a piciknek. Hermione elhagyta a konyhát, és felballagott a
lépcsőn, szívből örülve, hogy megtette a felkérést. Mikor elérte a nappali ajtaját
megállt egy pillanatra, és mérlegelte a beszélgetés súlyát, amit a férjével
szándékozott megejteni.

Theo féloldalasan ült a fotelben, amikor belépett a helyiségbe, hosszú, vékony

lábait a fotel karfáján átvetve lógatta. Vetett egy pillantást a könyv címére, hogy
mit olvas: Polinézia mágikus közösségeiről szólt. Halkan felsóhajtott: ez nem
jelent jót a következő beszélgetésre nézve. Látszólag ugyanúgy érdekelte egy
föld körüli út, mint bármikor.

- Jó reggelt – mondta Hermione halkan, ahogy leült a szemben lévő fotelbe

kezében a még meleg teásbögrével.

- ’Reggelt – felelte a fiú zavartan végignézve öltözetén. – Szokatlanul későn

keltél.

- Hajnali kettőre értem haza – mosolyodott el Hermione –, be kellett vinnem

Padmát a Szt. Mungóba.

- Jól van? – tette le Theo a könyvet.

- Igen, jól – bólintott Hermione. – Múlt éjjel megszülettek a babái.

- El is felejtettem, hogy terhes – nézett rá zavartan ismét Theo. – Ikerlányok,

ugye?

- Igen, ikerlányok – erősítette meg Hermione elgondolkodva a tényen, hogy a

férje még arra sem emlékezett, hogy a legjobb barátnője terhes. – A nevük Shiva
Elizabeth és Preeya Hermione.

- Ez kedves – mondta Theo halvány mosollyal, ismét kezébe véve a könyvet.

Hermione letette a bögréjét, és felsóhajtott. Ez nem mehet így tovább.

- Theo, beszélnünk kell. Én nem tudom ezt így tovább csinálni.

A fiú letette a könyvét, és felült a fotelben.

- Ha nem szeretsz így élni, akkor menjünk el megint utazni – mondta

reménykedve.

Hermione megmasszírozta az orrnyergét.

- Theo, nem fogom ismét körbeutazni a földet. Ez nem oldaná meg a

problémáinkat.

- Inkább így akarsz élni továbbra is? – ráncolta össze a homlokát.

- Nem, nem akarok így élni tovább, de vannak más lehetőségek is, mint hogy
csavarogjunk a világban, és folyamatosan elfussunk a gondok elől!

- És mik ezek a lehetőségek pontosan? – fonta össze akaratosan a karját Theo.

- Az a lehetőség, hogy itt maradunk, és megpróbáljuk működővé tenni a

házasságunkat – nézett rá Hermione hitetlenkedve. – Ez a házasság megjátszása,
Theo. Alig beszélünk, mióta visszajöttünk, már előtte is alig beszéltünk. Abban a
pillanatban, amikor aláírtam, hogy visszatérek betölteni az állást a
minisztériumban, te duzzogni kezdtél. Hét hónapja duzzogsz. Mikor fogod
abbahagyni?

- Én vagyok az, aki duzzog? – kérdezte Theo felvont szemöldökkel. – Te sokkal

hamarabb kezdtél duzzogni, mint én, és mindezt csak egy kis fű miatt.

Hermione megrázta a fejét.

- Tudod, hogy nem akartam, hogy elszívd, Theo, és te csak azért is megtetted.

- Tudtad, hogy nem akarok visszajönni, és te mégis aláírtad azt a szerződést –

ellenkezett.

- Előre megegyeztünk, hogy egy év után hazajövünk – mondta Hermione

mérgesen.

Theo elhallgatott egy pillanatra, és feszülten nézte a kezét.

- Van róla fogalmad, hogy milyen nehéz ez nekem?

- Ezt hogy érted? Miért nehéz neked?

Theo felállt, és kezét a zsebébe süllyesztve az ablakhoz lépett.

- Te nem egy ismert halálfaló gyereke vagy.

Ez volt az első alkalom, hogy szóba hozta az apját. Hermione nagyon gondosan
válogatta meg következő szavait.

- Theo, elismerem, hogy szenvedtél az apád miatt, de még soha nem láttam,
hogy valaki emiatt rosszul kezelt volna téged. Te soha nem voltál halálfaló.

A fiú visszafordult felé.

- A neve még mindig beszennyez – mondta csendesen.

- Édesanyád házasodott össze vele, és egyáltalán nem úgy tűnik, mint akit
megvisel a dolog. A londoni társaság legmagasabb köreiben mozog – morogta
Hermione, képtelenül arra, hogy megértse.

- Anyám ereiben nem az ő vére folyik – felelte Theo halkan. – Súlyos hibát
követett el, amikor hozzáment, de ő nem kötődik genetikailag egy ilyen
mocsokhoz.

Hermionét sokkolta a hangjából kiérződő méreg.

- Theo, nem csak a megtért halálfalók élnek körülöttünk, hanem a korábbi

halálfalók gyerekei is. Mi van Dracóval? Ő halálfaló volt, mint ahogyan a szülei
is.

- Igen – köpte Theo a szavakat –, és nézd csak meg, hogyan kezelte Susan
családja. Meg kellett szökniük.

- Soha nem láttam, hogy valaki az apád miatt rosszul bánt volna veled, Theo.

- Mit tudhatsz te erről? – suttogta, ismét az ablak felé fordulva. – Sokkal jobban
érzem magam, ha nem ebben az országban vagyok. Az ismeretlenség jobban
vonz.

Hermionét hirtelen elöntötte az indulat.

- Nos, ezt miért nem mondtad el nekem, mielőtt összeházasodtunk? Próbáltam

szóba hozni a témát, nem is egyszer. Ez csak kifogás.

A fiú megint elhallgatott. Egy-két perc után visszatért a fotelhez.

- Magyarázd el nekem, Hermione, hogy pontosan mi az, ami itt tart? Mi olyan
fontos neked ebben a munkában?

- Ez nem annyira a munkáról szól, mint inkább az emberekről, akiket szeretek –

magyarázta olyan nyugodt hangon, ahogy csak tudta. – Igen, szeretem a
munkám – hazudta, és remélte, hogy arcszíne nem árulja el –, de közel akarok
lenni a barátaimhoz és a családomhoz. Szeretek itt lenni. Szeretem a stabilitást és
az elfoglaltságot. Nem bírom a bizonytalanságot és a semmittevést.

Theo megrázta a fejét, és kissé szomorú mosollyal nézett rá.

- Mindketten szeretünk olvasni, és szeretjük a tudást, bár más módon. Szeretem

felhasználni az olvasottakat azzal, hogy meglátogatom a helyeket, amikről
olvastam. Szeretem azzal fokozni a tudásomat, hogy feltárom a körülöttem lévő
világot. Nem lehet mindent egy könyvből megtanulni.

Ez egy olyan érvelés volt, amit Hermione már rengetegszer hallott.

- Nincs kifogásom a világ feltárása ellen, de ugyanakkor otthont akarok, munkát

és…

- És mit? – kérdezte Theo felemelve rá a pillantását.

Szíve fájdalmasan kezdett verni a mellkasában.

- Családot – mondta, és nem mert a szemébe nézni. – Gyereket akarok, Theo.

Ő teljesen hitetlenkedve nézett rá.

- Ezt nem mondhatod komolyan, Hermione – suttogta.

- Olyan rossz arra vágyni, ami mindenkinek megvan? – kérdezte, és érezte, hogy
könnyek szöknek a szemébe. – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar akarok
majd gyereket, de borzalmasan szeretnék egy kisbabát. Nem tehetek arról, hogy
így érzek.

Theo hátradőlt a fotelben, teljes megdöbbenéssel az arcán.

- Nem akarok gyereket – mondta. – Sem most, sem a jövőben.

- Soha nem mondtad, hogy nem akarsz gyereket; azt mondtad, hogy még nem
akarsz. – Hermionének leesett az álla meglepetésében.

Theo megrázta a fejét.

- Nézd meg azokat az embereket, akiknek gyerekük van. Miért akarnál olyanná
válni, mint ők? Többé nem tehetnek meg semmit, amit szeretnének. Még csak az
Abszol útra sem ugorhatnak be, nem is beszélve Brazília felfedezéséről.

Szeretet nélküli házasságának megmentéséről szóló reményei a szeme előtt

hullottak szét.

- Nem látod, hogy azok az emberek milyen boldogok? Mindennél jobban

szeretik a gyerekeiket; nem számít nekik, hogy cserébe fel kellett adniuk a
szabadságuk bizonyos részét. Ha őszintén azt mondod nekem, hogy soha nem
akarsz gyereket, Theo, akkor ez a házasság kritikus pillanathoz érkezett.
Theo ismét előredőlt, és összeszűkítette a szemét.

- Soha nem akarok gyereket, Hermione. Ez a házasság azon a napon érte el a

kritikus pillanatot, amikor azt az istenverte rohamot kaptad attól a kurvára
ártalmatlan kis hasistól.

Kibírhatatlanul marták a szavai. Soha nem beszélt vele korábban ilyen csúnyán.
A remény maradéka is szétporladt, és gyomrában égető érzéssel végre
megértette, amit Perselus Piton sok-sok hónappal korábban mondott neki.
Összeegyeztethetetlen különbségek szakadéka húzódott közte és Theo közt, és
ez a szakadék túlságosan nagy volt ahhoz, hogy áthidalhassák. Egy könnycsepp
gördült le az arcán.

- Elmegyek – közölte Theo mérgesen, ahogy felemelkedett a fotelból.

- Nem futhatsz el mindig, Theo – törölte meg az arcát. – Elszállni és

körbeutazgatni a világot nem old meg semmit.

A fiú megállt az ajtónál, és visszafordult felé, szigorú vonásain kétkedés

tükröződött.

- És szerinted a gyerekvállalás igen? Gondolod, ha egy ártatlan kisbabát hozol

ebbe az összevisszaságba, az rendbe hoz bármit is?

Hermione a kezébe temette az arcát, hogy elrejtse a könnyeit. Egy perccel

később hallotta, ahogy Theo magához hívja a köpenyét, és bevágja maga mögött
a bejárati ajtót. Akkor már megengedte magának, hogy valóban sírjon.

***

A nap elviselhetetlenül lassan telt. Hermione az első szobában ült, lábait maga
alá húzva a fotelben, közel négy órán át. Gondolatai a házasságának tragédiája
körül forogtak. Az első órában Theót hibáztatta, de lassanként belátta, hogy a
felelősség nagy része az ő vállán nyugszik. Figyelmeztették; nem hallgatott rá.
Egészen egyszerűen ők nem illettek össze. Nem tudta és nem is akarta
megváltoztatni személyiségének legalapvetőbb oldalát, és így volt ezzel Theo is.

Nem a menekülés volt a válasz; elszállni minden bizonnyal szintén nem válasz,
és a gyerekvállalás sem. Van egyáltalán válasz? Már nem tudta megmondani. Ha
elválnak, hat hónapon belül köteles ismét férjhez menni, ha az országban akar
maradni. Vajon meg tudnak egyezni, hogy ezt megoldják? Talán Theo utazhatna
hétközben, míg ő a minisztériumban dolgozik.

Mire leszállt az est, megéhezett. Theo még nem tért vissza. Sorra lámpát gyújtott
egy pálcaintéssel menet közben, ahogy lefelé tartott az alagsorba valami ételt
keresni. Elérte a konyhát, és felkiáltott örömében, amikor meglátta, hogy mi
fekszik a fenyőfaasztalon. Moe kitett magáért: volt ott apró fehér zokni, kiscipő,
kardigánok, sálak, sapkák és pici egyujjas kesztyűk. Az egyik csomag egy kis
zölddel volt díszítve, a másik pedig levendulaszínnel. Moe épp egy sereg fazék
fölé hajlott a tűzhelynél.

- Moe! – kiáltott fel Hermione lágyan, hangja megremegett az érzelmektől. –

Nagyon köszönöm! Gyönyörűek… egyszerűen gyönyörűek.

- Ezek csak apró csecsebecsék – motyogta Moe szerényen. – Amikor

asszonyomnak lesz kisbabája, Moe egy egész szekrényre valót csinál belőlük.

Hermione gyomra fájdalmasan rándult össze a manó szavaira, és a legközelebbi

székre rogyott kezében még mindig az egyik pár kis kesztyűt gyűrögetve. Nem
tudta megelőzni, hogy ismét eleredjenek a könnyei. Theo nem akar gyereket;
Moe-nak soha nem lesz lehetősége elkészíteni azt a szekrényre való ruhát.

A manó finoman egy tányér gőzölgő csirkeragut tett elé. Hermione, legnagyobb
meglepetésére egy csontos kezet érzett a sajátján.

- Hamarosan lesznek kisbabák. A mugliszületésűeknek mindig sok a kisbabájuk.

- Köszönöm, Moe – felelte sírós hangon, letörölve arcáról a könnyeket

szégyenében.

Moe hamarosan elhagyta a konyhát, hogy felvigyen némi vacsorát Lance-nek, és

Hermione hálás volt az ételért étvágytalansága ellenére is. Töltött magának egy
pohár bort, és mire elfogyasztotta az ennivalót, gyomra némileg lenyugodott, de
a feje még mindig lüktetett. Nem sok értelme volt az erőfeszítésnek, hogy
megoldást találjon a problémáira, amíg ilyen fizikai és érzelmi kimerültségtől
szenvedett. Semmire sem vágyva jobban, mint bemászni a meleg takaró alá
elhagyta a konyhát, és ismét a vendégszoba felé irányította lépteit. Perceken
belül mély, bár nyugtalan álomba zuhant.

***

Hallotta Theót visszatérni az éj folyamán, de annyira kimerült volt, hogy nem

volt ereje az órája nézni. Hallotta serénykedni a fő hálószobában, és bár átfutott
az agyán, hogy át kellene mennie hozzá, ismét gyorsan elaludt. Holnap lesz elég
idő, hogy együtt megpróbálják összerakni széthullott házasságuk szilánkjait.

Amikor felébredt, a napsugarak már besütöttek a kis alagsori ablakon. Hallotta

kintről a madarak dalát és a gyorsan olvadó hó csepegését. Már majdnem kilenc
óra volt, és a házban uralkodó teljes csend meglepetésként érte. Theónak szokása
volt vasárnaponként korán kelni, és ekkorra már általában áradt a konyhából a
szalonna illata.

Felvette a köntösét, és lábujjhegyen a konyhához ment, ahol Moe-t az asztalnál

ülve találta, ahogy aggódva tördelte a kezét.

- Moe – szólította meg Hermione csendesen –, tudod, hogy hol van Theo? Még
alszik?

A manó felé fordította az arcát, és látta, hogy sötét szemei könnyekkel teltek
meg. Nem válaszolt.

- Moe, történt valami? Jól vagy? – kérdezte Hermione letérdelve elé.

Moe megrázta a fejét, és pillantása visszatért nyugtalan kezeire.

- Nem tudom, hogy hol van Theo gazda, Miss – suttogta.

- Megint elment?

Moe pink kötényébe temette arcát, és ismét megrázta a fejét, zokogás rázta
törékeny testét.

Hermione szíve száguldásba kezdett; valami borzalmas történt. Egyre erősödő

félelemmel emelkedett fel térdelő helyzetéből, és lassan a fő hálószoba felé
indult.

Mielőtt még akár benyitott volna, ösztönösen tudta, hogy mi várja odabenn. A
paplan a földön hevert egy kupacban, és a szekrényajtók tárva-nyitva álltak.
Csak az ő ruhái lógtak benne, és Theo ládája eltűnt az ágy végéről. Átvágott a
fésülködőasztalhoz, és elkezdte kihúzgálni a fiókokat, amikből hiányozott Theo
minden holmija. Már hívni akarta Moe-t, amikor meglátta: egy neki címzett
üzenet feküdt az asztalkán, azzal a kis parfümös üveggel a tükörhöz támasztva,
amit Theo vett neki Franciaországban.

Remegő ujjakkal törte fel a pecsétet az apró pergamendarabon, és vad, viharos

tekintettel olvasta a levél sorait. Egy pillanat múlva hagyta, hogy az üzenet
kicsússzon kezéből, és a padlóra hulljon. A házasságának vége. A férje elhagyta
őt egyetlen szó nélkül, mindenféle jelenet nélkül. És nem fog visszajönni.
13. fejezet – Kegyetlen nyelv

Senki nem szólt, hogy a szemek

Mik oly merészek, lehetnének okosabbak?
Vagy nem mondták, mily elkeserítőek
Az éjjeli lepkék, mikor lángra kapnak?
Én szólhattam volna; de te fiatal vagy még,
Így hát más nyelven beszélnénk.

Oh, te elfogadnál mindent, amit ajánlanak,

Az egész világot barátnak hinnéd,
Tűrnél, ahogy anyáid tűrtek hajdan,
S ugyanúgy megtörnél a végén.
De én öreg vagyok s te fiatal még
Neked én barbár nyelvet beszélnék.

W. B. Yeats – Két évvel később

Saját fordítás

***

Perselus leengedte a pálcáját, és ellenőrizte a lángot lassan fortyogó üstje alatt.

Szombat délután volt, és nem várt semmilyen látogatót. Érezte, ahogy az izmok
megfeszülnek az állkapcsán: egyszerűen gyűlölte, ha megzavarták bájitalfőzés
közben. Ennek a bizonyos főzetnek néhány hozzávalója borzasztóan drága volt,
és nem örült volna, ha a teljes reggeli munkája kárba veszik.

- Moe? – szólt, ahogy a bejárati ajtón kopogtató tompa puffanásai ismét végig
visszhangoztak az üres házon.
Mi az ördög lehet ezzel a házimanóval? Már majdnem két hete nem látta, és ez
volt a harmadik alkalom, hogy nem jelent meg a hívásra. Talán meg kellene
látogatnia Lance-t –minden bizonnyal történt valami a másik Mill rezidencián a
Kensington téren.

Dühös morgással kinyitotta a labor ajtaját, és a lépcső felé indult. A kopogtatás

hangereje emelkedett, és ő elkáromkodta magát a bajsza alatt. Ha Cordeliának
nem lenne annyi mugli barátja, elhelyezhetne egy mugliriasztó bűbájt a házon,
de mivel vannak, bizonyos fokig kénytelen elviselni az árusok, jótékonykodók
fárasztó zavarását. Általában figyelmen kívül hagyta az ilyen betolakodókat, de
bárkik is voltak a rejtélyes kopogtatói, kitartónak bizonyultak.

Az ember idejének értékéről szóló éles megjegyzéssel a nyelve hegyén

felrántotta az ajtót. A várt olcsó öltönyös, csíptetős írótáblás mugli képének
megjelenése megbukni látszott, mindazonáltal a küszöbén teljesen váratlanul
megjelenő Harry Potter és Draco Malfoy látványa elég volt ahhoz, hogy
előcsalják belőle, akár egy pillanatra is, legendás szarkazmusát. Ha csak az
egyikük állt volna ott egyedül, talán nem érezte volna magát annyira
bizonytalannak. Együttes megjelenésük látványa okán olyan hevesen
megtántorodott, hogy eltöprengett, vajon az üstjéből felszálló gőzök hatottak-e
máskor borotvaéles elméjére.

- Hello, Perselus – mondta Draco szemtelen mosollyal.

- Nahát, nahát, nahát – morogta Perselus, ahogy visszanyerte a hangját. – Mr.

Malfoy és Mr. Potter. Milyen elbűvölő párost alkotnak. Minek köszönhetem ezt
a váratlan örömöt?

Harry és Draco összenéztek.

- Hermionéról van szó, Piton professzor – közölte Harry alig hangosabban,

mintha suttogott volna. – Tekintve a tényt, hogy a tér túloldalán lakik,
beszélhetnénk odabenn?

Perselus egyikről a másikra nézett, még mindig alig tudta elhinni, hogy ilyen
valószínűtlen páros áll előtte. Fogalma sem volt róla, hogy beszélő viszonyban
vannak, arról nem is szólva, hogy elég baráti viszony köti össze őket ahhoz,
hogy együtt jöjjenek hozzá egy olyan ügyben, ami nyilvánvalóan mindkettőjüket
érinti.

Azon igyekezve, hogy ne mutassa ki fokozott kíváncsiságát arrébb állt, és intett

nekik, hogy menjenek be.

- Természetesen – mondta. – Legyenek a vendégeim.

Az első szobába vezette őket, és intett, hogy üljenek le.

- Megkínálhatlak valami itallal? – kérdezte a bárszekrényhez lépve, és elővett

három poharat.

- Nem, köszönöm – rázta meg a fejét Draco. – Susan ki is nyírna, ha megtudná,

hogy ilyen korán ittam.

- Értem – kunkorodott felfelé Perselus szája sarka. – Milyen hugrabugos

viselkedés tőled, Draco. Önt meg tudom győzni, Mr. Potter?

- Egy pohár biztosan nem fog ártani – vont vállat Harry. – Egy lángnyelv
whiskyt kérek.

Perselus Harryt figyelte, míg kitöltötte az italaikat. Habár mindketten jelen

voltak Hermione esküvőjén, csak egyszer beszéltek Voldemort pusztulása óta.
Szinte várta, hogy Harry felbukkan a Szt. Mungóban, míg ő hónapokig ott
hervadozott, és inkább megkönnyebbülést érzett, hogy megkímélték az érzelmes
jelenettől, amíg lábadozott. De Harry ott volt, amikor Perselus megkapta a
Merlin Rendet, és a fiatalabb férfi aggódó tekintettel csatlakozott hozzá. Lily
Evans úgy lebegett közöttük, mint valami köd, és Harry kinyújtotta a kezét.

- Gratulálok, Piton professzor – mondta remegő hangon. – Szerettem volna

megköszönni mindent, amit az évek során tett.

A kézfogás rettentően rövid volt.

- Köszönöm, Mr. Potter – morogta válaszul, bizonytalanul, hogy milyen szerepe

is volt ebben az új, Voldemort utáni világban. Sokkal otthonosabban érezte
magát a kémet játszva; a Mardekár Ház Griffendél-gyűlölő fejének lenni nem
sok erőfeszítést kívánt tőle.

- Bocsánatot akartam kérni – folytatta Harry, és bár Perselus szerette volna

megátkozni álltó helyben, egyszerre értékelte, hogy mennyire fontos ez Lily
fiának. – Rosszul ítéltem meg sok-sok alkalommal éveken át. Sajnálom.

Perselus mozdulatlanul állt, megfelelő válaszra képtelenül. Mit válaszolhat az

ember, amikor a múlt annyi kérdéstől volt terhes? Kurtán biccentett Harrynek,
majd mellkasában kalapáló szívvel sarkon fordult.

- Professzor, kérem! – szólt utána Harry sietve. – Van még egy dolog, amit
mondani szeretnék.

Perselus megállt, de nem fordult vissza teljesen. Oldalra döntötte a fejét, jelezve,
hogy figyel anélkül is, hogy a szemébe nézett volna, és remélte, hogy Harry nem
említi a nő nevét.

- Én… én csak azt akarom mondani – dadogta Harry –, hogy nekem soha nem
kellett volna önt gyávának neveznem. Ön valószínűleg a legkevésbé gyáva
ember, akivel valaha találkoztam.

Fekete szemét Harry arcára emelve már készült arra a hatásra, amit azok a zöld
szemek általában kiváltottak belőle, de talán most először azt vette észre, hogy
az erejük eltűnt. Akart válaszolni valamit, de nem találta a szavakat. Némán
figyelte, ahogy Harry Potter megfordul, és menekülőre fogja a mindkettejüknek
rendkívül kényelmetlen beszélgetésből.

Kissé megrázta a fejét, hogy gondolatai visszatérjenek a jelenbe, és ahogy

kitöltött két becsületes adag Lángnyelv whiskyt, felfedezte Harry hajában az idő
előtt jelentkező ősz foltokat. Habár még mindig olyan nyugtalanítóan hasonlított
az apjára, öregedett is éveivel. Elégedettnek látszott, de kamaszkorának
tapasztalatai idejekorán a felnőttkorba hajszolták. Harry nyugodtan viszonozta
kíváncsi tekintetét, és Perselus megkönnyebbülten fedezte fel, hogy Lily Potter
szeme többé már nem tartja fogva.

Átvágott a szobán, és odaadta Harrynek az italát.

- Nos, uraim – morogta elfoglalva a velük szemben lévő fotelt. – Mi aggasztja
önöket a korábbi Miss Grangerrel kapcsolatban?

Draco és Harry ismét összenéztek, és egy alig észrevehető bólintással Harry

jelezte Dracónak, hogy ő legyen, aki elmagyarázza.

- Susan elfogadta az adminisztrációs asszisztensi állást a Misztériumügyi

Főosztályon karácsony előtt – kezdte Draco, körmeit idegesen a széke karfájába
vájva.

- Igen, azt hiszem, Hermione és Cordelia is említette – bólintott Perselus.

- Nem kellene ezt elmondanom neked, Perselus – nézett rá aggódva Draco. –

Komolyan bajba sodorhatom Susant, de nem tudjuk, mi más tehetnénk még.

- Tudod, hogy nem árulnám el a bizalmadat, Draco – mondta Perselus

türelmetlenül intve, hogy folytassa. A szája kiszáradt, és ösztönösen megérezte,
hogy valami nagy baj lehet Hermione és Theodore között.

- Hermione nem bukkant fel a munkahelyén az elmúlt két hétben – magyarázta.

– Nem lépett velük kapcsolatba semmilyen módon, hogy megmagyarázza
távollétét, és a baglyok válasz nélkül tértek vissza. Primorse Chuckley kétszer
hívta a házat, de a házimanó azt mondta neki, hogy senki nincs otthon. Pénteken
este azonnali hatállyal elbocsátották Hermionét.

Perselus összevonta a szemöldökét, és megpróbálta elrejteni riadalmát. Harry

folytatta a történetet.

- Ginny és Susan ugyanazon a szinten dolgoznak a minisztériumban, és elég

jóban vannak. Küldtünk Hermionének és Theónak egy vacsorameghívást úgy tíz
napja, és amikor nem hallottunk róla semmit, még jobban aggódni kezdtünk.
Tudja, hogy milyen Hermione, uram, mindig túlteljesít, és egyáltalán nem vall
rá, hogy nem válaszol egy bagolyra. Ginny megemlítette Susannek, aki szintén
elmondta, hogy Draco nem kapott választ Theótól több üzenetre sem, amit
küldött neki.
- Lehet, hogy csupán úgy döntöttek, tesznek még egy világ-körüli utat – vetette
fel Perselus. – Nem lenne meglepő Theótól, hogy eltűnik anélkül, hogy szóljon
nekünk.

- De az lenne Hermionétól – állította Harry. – Mi több, Susan és Ginny elmentek

a házhoz múlt hétvégén, de a házimanó azt mondta nekik, hogy senki nincs
otthon. Amikor megkérdezték tőle, hogy hová mentek, azt mondta, hogy
Theodore gazda elment. Ginny megpróbálta Hermionéról kérdezni, de azt
mondta nekik, hogy menjenek onnan, és rájuk csapta az ajtót.

- Harry és Ron jól ismerik Hermione szüleit – folytatta Draco –, így benéztek
hozzájuk tegnap, hogy megnézzék, esetleg hazament-e. Úgy tűnt, ők sem tudják,
hogy hol lehet. Számos baglyot küldtem Theónak, de egyikre sem válaszolt.

- Én egyáltalán nem ismerem Theót, de a feleségeink azt javasolták, hogy Draco

és én együtt látogassuk meg őket. Néhány perce néztünk be hozzájuk – mondta
Harry –, és a manó, Moe vagy mi a neve, azt mondta, hogy Theo elment, és
Hermione nem fogad látogatókat.

Perselus összeérintette az ujjbegyeit, és az állának támasztotta őket. Biztos volt

benne, hogy a házasságuk véget ért, és a helyzet is ezt mutatta, de mi a fene
folyik itt? Vendégei felé nézett.

- Mi a következtetésük, uraim?

- Szerintem szétmentek, Theo elhúzott a picsába, Hermione meg bezárkózott a

házba – jelentette ki Draco. – Vagy rohadtul részeg, vagy olyan dilis lett, mint
egy… hát, mint egy denevér.

- Mennyire sokatmondó feltételezés, Draco – vonta fel Perselus a szemöldökét,

majd Harryhez fordult. – És az ön véleménye, Mr. Potter?

Harry meglepetten nézett, hogy az ő véleményét is kikérik.

- Szerintem Dracónak igaza van. Nagyon-nagyon aggódom Hermione miatt. Ő

maximalista, aki még soha az életben nem rontott el egyetlen tesztet sem, és attól
tartok, hogy ha a házassága szétesett, akkor azt a saját hibájaként fogja fel. Nem
hinném, hogy jól tudná kezelni. Szerintem inkább ideges.

Ez hatással volt Perselusra. Úgy tűnt, hogy ez az érett Harry Potter jól ismeri a
barátját. Harryről Dracóra nézett.

- Miért jöttetek ide mindezt elmondani nekem?

- Nos, először is reméltük, hogy tudod, mi folyik itt. Ami még fontosabb,
családtag vagy – mondta Draco egyszerűen. – A házimanó valamilyen mágikus
korlátot húzott fel, de te át tudsz hatolni rajta. Mi nem tudunk belépni az ajtón.

- Tudom, hogy maga és Hermione nem igazán értették meg egymást a múltban,
uram – tette hozzá Harry –, de tudom, hogy most már beszélő viszonyban
vannak, és tényleg, igazán aggódom érte. Rettenetesen akarta azt a munkát a
Misztériumügyi Főosztályon. Nagyon rosszul mehetnek a dolgai, ha nem ment
be dolgozni.

Perselus hajlott arra, hogy egyetértsen.

- Elismerem, hogy nem láttam őket vagy hallottam róluk úgy három hete, de
meg kell értenetek, hogy ez nem szokatlan. Elvégre nem élünk egymás
zsebében, még ha itt is laknak az út túloldalán. Nehezen hiszem el, hogy Theo
csak úgy itt hagyta volna a feleségét, hogy nem szól egy szót se.

De tényleg olyan nehéz volt ezt elképzelni? Tényleg meglepné, ha Theo elment
volna anélkül, hogy lett volna bátorsága szembenézni a rosszallással és gúnnyal?
Sóhajtott.

- Mit vártok, mit tegyek?

- Azt, hogy kitaláld, mi folyik itt – vonta fel Draco a szemöldökét. – A

mostohaapja vagy.

- Szinte már férfi volt, amikor a mostohaapja lettem, Draco – forgatta a szemét
Perselus. – Nem úgy tekint rám, mint egy apára.

- Nos, Cordelia hol van? – kérdezte Draco.

- A barátait látogatja meg a hétvégén. Hétfő este előtt nem számítok rá.

- Akkor hát, Perselus, rajtad áll minden – mosolygott Draco.

- Komolyan azt hiszed, hogy Hermione Granger annyi ember közül majd pont
velem fog szóba állni? – morrant Perselus.

- Te vagy az egyetlen, aki bejuthat – felelte Draco vállat vonva.

Harry könyörögve nézett Pitonra.

- Néha, amikor az ember úgy érzi, minden reménytelen, inkább reagál egy olyan
valakinek, aki, nos…

- Igen? – kérdezte Perselus kíváncsian.

- Határozott – fejezte be Harry.

- Úgy látom, elsajátította a politikai korrektség művészetét – mosolygott

gúnyosan Perselus. Ismét felsóhajtott. – Rendben van. Megpróbálom kideríteni,
mi történt.

Harry vállai elernyedtek megkönnyebbülésében.

- Nagyon köszönöm, uram!

- Perselus – szólt Draco vontatottan –, te vagy az én fénylő páncélú lovagom.

- Azt akarod, hogy meggondoljam magam, Draco? – kérdezte felvont

szemöldökkel Perselus.

- Nem, sajnálom – felelte Draco, és felemelkedve könnyedén meglökte Harry

karját. – Gyerünk, Potter, még mielőtt bajba kerülnénk a nagy pofám miatt.

Harry felállt, és még egyszer Perselusra nézett.

- Ha beszél vele, megmondaná neki, hogy jelentkezzen, kérem? Mondja meg,
hogy mindannyian nagyon aggódunk érte.

- Megkérem, hogy lépjen kapcsolatba önökkel – biccentett kurtán Perselus.

Kikísérte őket az ajtóhoz, majd visszatért az alagsorba. Keveset főzött aznap, és

azok a személyek, akiknek szállított, nem lesznek elégedettek. De nem volt mit
tenni; neki elsősorban Hermionével, Theóval és a széthullott házasságuk
darabjaival kellett foglalkoznia.

***

Perselus két perce kopogott folyamatosan Theo és Hermione házának bejárati

ajtaján. Az a kevés türelme, ami volt, gyorsan fogyatkozott, és már a zár
szétrobbantásának határán volt. Ellépett az ajtótól, és a felső szintek ablakaira
pillantott. Hol a csudában van Lance? Ismét a bronz kopogtató után nyúlt, de
mielőtt ujjai elérhették volna, az ajtó kinyílt. Lenézve a meglehetősen szégyenlős
tekintetű Moe-t találta az ajtórésben, ahogy merőn nézett rá.

- Moe! – kiáltotta. – Mire véljem ezt? Mi folyik itt?

Moe felnézett rá nagy, komoly szemével.

- Nem tudom, miről beszél, Perselus gazda, uram.

A férfi mélyen összevonta a szemöldökét.

- Nagyon is jól tudod, miről beszélek, Moe. Háromszor is hívtalak az elmúlt

néhány napban, és egyszer sem válaszoltál. Hermione barátai számos
alkalommal idejöttek, és nem kaptak bebocsátást. Megmagyaráznád?

A házimanó kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és makacsul összefonta a karját.

- Sok a dolgom, Perselus gazda. Miss Hermione is elfoglalt.

- Igazán? – mosolygott csúfondárosan. Nevetséges. Itt áll az utcán, és egy
házimanóval vitatkozik. – Hol van Theo?

Harag suhant át a manó ráncos arcán.

- Ő elment, uram.

- Hová ment? – sziszegte. – És hol van Hermione?

- Miss Hermione nincs jól, és nem akar látogatókat.

Perselus csalódottságában az orrnyergét masszírozta.

- Moe – szólt nyugodtan –, tudom, hogy bűbájokat helyeztél a házra, hogy senki
ne mehessen be, de én családtag vagyok, és nincs jogod megtagadni tőlem a
belépést. Megértetted?

Moe hirtelen elcsüggedt, és ő érezte, hogy a mágikus korlátokat, amiket a ház

falaira helyezett, meginognak. A manó rosszallóan összepréselte ajkait, de hátrált
egy lépést, és beengedte.

- Köszönöm, Moe – mondta gyengéden. Magára pillantott, levette fekete

bőrkesztyűjét, és köpenye belsejébe süllyesztette. Az előszobában lévő kis
szekrényt vékony porréteg fedte. Összeráncolta a homlokát. Bármit is csinál a
manó, elhanyagolja az általános tennivalóit. Soha nem látott mást ebben a házba,
mint érintetlen rendet.

Figyelmét ismét Moe felé fordította. Kezét a háta mögé téve állt lehajtott fejjel,
erősen a szőnyegre nézve, kerülve az ő tekintetét.

- Mi történt, Moe? – kérdezte halkan.

A manó csak vállat vont. Perselus a lépcső felé pillantott.

- Lance itthon van? – kérdezte.

- Nincs, uram – válaszolta. – Walesbe ment a barátjához: Newt Svamanderhez.

- Igen, valóban – morogta Perselus. – Mióta van távol?

Moe még mindig kerülte, hogy a szemébe nézzen.

- Majdnem két hete. Ők dugbogokat* és clabberteket** mentek keresni –

magyarázta.

- Lancelot Mill dugbogot keres az ő korában? – csóválta a fejét Perselus. – Azt

hittem, ennél több esze van. – A törékeny manóra nézett, és hirtelen beléhasított
az együttérzés. – Moe, tudom, hogy valami történt. Theo elhagyta Hermionét,
ugye?

Moe csontos kezébe temette az arcát, és szipogni kezdett, apró vállai szomorúan
rázkódtak. Perselus letérdelt előtte, hogy az arca egy szinten legyen a manóéval.

- Így van, Moe? Elhagyta őt?

Moe alig láthatóan bólintott.

- Theodore gazda rossz, rossz fiú! – mondta orrát pink kötényének sarkába fújva.
– Nem érdemli meg Miss Hermionét. Ő csak babákat akart. Ő rossz, rossz férj.

Perselus meglepettnek tűnt.

- Nagyon fontos, hogy beszéljek Hermionéval, Moe. Itt van?

A házimanó ismét szipogni kezdett.

- Nem jön ki a szobájából. A kedvenc ételeit készítettem el neki, de ő nem evett

belőlük. Csak szomorkodik.

- Minden rendben lesz, Moe – mondta a férfi, és esetlenül megveregette a vállát.

– Nagyon jól csináltad. Lemegyek, és megpróbálok beszélni vele, rendben?

Moe szerencsétlenül bólintott.

- Theo okozott neki szomorúságot – tette még hozzá. – Rá fog jönni, hogy jobb
neki nélküle.

A manó felitatta könnyeit a kötényével, és kerek szemekkel nézett rá.

- Uram megint boldoggá teszi őt?

- Megpróbálom – felelte.

Felemelkedett a térdelésből, és a lépcső felé indult. Nem hitte el, hogy ezt
műveli. Ezt biztosan egy nőnek kellett volna csinálnia. Átkozott Theo; úgy
gondolta, hogy a fiúban valamivel több tisztesség van, mint bejelentés nélkül
elmenekülni. Nehéz sóhajjal indult az alagsor felé, amiatt nyugtalankodva, hogy
vajon mit talál majd ott.

***

Amikor elérte a fő hálószoba ajtaját, valami azt súgta neki, hogy be lesz zárva,
de nem mágikus védelemmel. Pillanatnyilag rettegett az előtte álló feladattól;
úgy tűnt, titkos tehetsége van ahhoz, hogy könnyekre fakassza Hermione
Grangert, és a dolgok jelenlegi állása szerint a lány mást nem nagyon tett az
elmúlt két hétben. Egy utolsó figyelmeztetéssel, hogy vigyázzon a nyelvére,
finoman bekopogott az ajtón. Nem jött válasz. Kicsit hangosabban kopogott.

- Miss Granger, tudom, hogy benn van, és szeretnék szót váltani önnel, ha
megengedi – közölte.

Hallotta az ágyrugók nyikorgását, de más válasz nem érkezett.

- Hermione – szólt olyan türelmesen, ahogy csak tudott –, van jó pár ember, aki
igencsak aggódik a hogyléte miatt, és ha nem nyitja ki az ajtót, kénytelen leszek
akarata ellenére is bemenni.

Nem igazán számított rá, hogy választ kap, de mielőtt felemelte volna a pálcáját,
hogy kinyissa a zárat, lépések zaja követett egy fémes kattanást. Az ajtó
drámaian nyílt ki, és egy kócos, göndör barna hajtömeggel találta magát
szemben.

- Egyáltalán nem érez semmi tiszteletet a magányom iránt? – vetette oda a lány.

- Egyáltalán nem érez semmi tiszteletet az emberek lelki nyugalma iránt? –

kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nehezen tudom elhinni, hogy idegeskedne miattam, Perselus Piton – felelte

remegő hangon.

- Bevallom, nem idegeskedtem maga miatt. De mi van Harryvel és Ginnyvel? A

többi barátjával? A szüleivel? – kérdezte. – Mi van Primorse Chuckleyvel és a
munkaadójával?

Hermione vállával az ajtókeretnek dőlt, és a férfi kihasználta a pillanatnyi

csendet, hogy megvizsgálja a megjelenését. A haja gyakran tűnt zabolátlannak,
de még soha nem látta ilyen borzalmas állapotban. Sötét karikák húzódtak a
szeme alatt, amik az alváshiányt bizonyították, és annak ellenére, hogy bő
selyempizsamát viselt, meg tudta mondani, hogy fogyott is. Az arca soványnak
és beesettnek, általában csillogó szeme tompának és bevérzettnek tűnt.

- Primorse Chuckley és a munkáltatóm? – sziszegte. – Szóval az emberek már

beszélnek a hátam mögött?

Piton az alsó ajka remegéséből már látta, hogy nem sok hiányzik, hogy sírva
fakadjon.

- Theo elhagyta, Hermione? – kérdezte halkan.

A lány bátran a szemébe nézett, és dacosan felszegte az állát.

- Igen, elhagyott – mondta határozott hangon. – Kárörvendeni jött? Elmondani,

hogy „én megmondtam”?

Perselus megrázta a fejét.

- Talán nem vagyok egy kedves ember, Hermione Granger, de nem okoz örömet,
ha ilyen idegállapotban kell látnom egy fiatal nőt. Lehet, hogy egyszer
meghoztam egy megfontolatlan döntést, és halálfaló lettem, de soha nem
élveztem más emberek fájdalmát.

Legördült egy könnycsepp Hermione arcán, amit a pizsamája ujjával letörölt.

- Nem akarok látogatókat, köszönöm szépen. Csak azt akarom, hogy békén
hagyjanak.

- Nem egy egyszerű látogató vagyok. Én segíteni jöttem – magyarázta. – Nem

kárörvendeni. Ami történt, megtörtént, és nincs értelme azt mondani, hogy „én
megmondtam”. Sok mindent meg kell beszélnünk, de a hálószobája bizonyosan
nem a megfelelő helyszín egy ilyen beszélgetéshez. A nappaliban fogom várni.
Van tíz perce, hogy felöltözzön, amíg én készítek egy teát.

Válaszra sem várva megfordult, és egyenesen a folyosó végén lévő konyhába

viharzott. Moe a fenyőfaasztalnál ült a szemét dörzsölve és hangosan szipogva.
Az asztal egyik vége tele volt borítva apró fehér babaruhákkal, és Perselus egy
pillanatra pánikba esett: csak nem terhes a lány? A már egyébként is problémás
helyzet még elkeserítőbb lenne ilyen körülmények között.

Olyan óvatosan vette fel az egyik pici zoknit, mintha valójában egy nyálkás
futóféreg lenne.

- Mi a fene ez itt, Moe?

- Ezek Padma kisbabáié lesznek – magyarázta Moe, kedvtelve nézve az apró

holmikra, amiket kötött.

A férfi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ha Padma Patil ikrei megszülettek, az

magyarázza Moe korábbi megjegyzését arról, hogy Hermione kisbabát szeretne.
Valószínűleg csak megirigyelte legjobb barátnője boldogságát.

Ellépett az asztaltól, és felemelt egy üres teáskannát a tűzhelyről.

- Perselus gazda! – kiáltott fel Moe felháborodva. – Mit gondol, mit csinál?
- Teát készítek, Moe. Úgy gondolom, Miss Hermione szívesen venne egy
csészével.

A házimanó elvette tőle a kannát.

- Én készítem a legjobb teát egész Londonban – közölte rosszallóan. – Menjen –

mutatott az ajtó felé.

Perselus megkönnyebbülve látta, hogy a manó visszatér általános tennivalóihoz.

- Talán valami könnyű ételt is – tette hozzá. – Szereti a pirítóst, Moe?

Moe megrázta a fejét.

- A teasüteményt szereti málnadzsemmel.

- Az remek lesz. A nappaliban leszünk.

Elhagyta a konyhát, és a lépcső felé tartott, ahol megtorpant egy pillanatra.

Hallotta a zuhany hangját a hálószobából. Elégedetten, hogy Hermione legalább
megpróbálja összeszedni magát, felment a nappaliba.

Moe hamarosan megérkezett egy tálca teával és az ígért teasüteménnyel,

Hermione pedig egy-két percen belül követte. Nyirkos haját lófarokba kötötte, és
egy farmert vett fel egy kék pulóverrel. A dac, amivel elé állt, amikor kinyitotta
neki a hálószoba ajtaját, eloszlott, és lesütött szemmel foglalta el a tűz melletti
fotelt. Figyelte, ahogy meztelen lábait némán maga alá húzza, és idegesen rágni
kezdi a körmét. Pulóvere lazán lógott le vékony vállairól.

A teás tálca felé intett az előtte lévő asztalon.

- Megnyugtatna, ha látnám enni valamit, Hermione – mondta.

A lány előrehajolt, és töltött magának egy csésze teát, figyelmen kívül hagyva a
teasüteményes tányért, legalábbis egy időre. Visszaült, és belekortyolt a teába,
határozottan elkerülve a férfi kíváncsi pillantását.
- Nem tudom megérteni, miért zárkózott be ebben az egészségtelen önsajnálati
rohamban két hétre – kezdte.

Hermione bizonytalanul kapta rá a tekintetét.

- A férjem elhagyott – jelentette ki.

- Azóta boldogtalan, hogy visszatért Angliába – vont vállat Perselus. – Hihette

azt, hogy a szokásos nyilvános megjelenésük elég, hogy rászedjenek
mindannyiunkat, hogy boldogok együtt, de számomra nyilvánvaló volt, hogy az
elégedetlensége csak nőtt az elmúlt hat hónapban.

- Mit változtat ez a tényen, hogy nem vagyok több, mint egy elhagyott feleség? –
kérdezte.

- Kíméljen meg a szánalmas önsajnálatától, Hermione. Nem illik magához. – A

szavai talán hízelgőek voltak, de a hangsúly nem volt kedves. – Nincs olyan
része, ami felismerné, hogy a férje nélkül talán még jobban is jár?

Hermione hitetlenkedve nézett rá.

- Elbuktam, Perselus. Még két éve se voltunk házasok, de én máris elüldöztem a

férjem.

- Nem üldözte el, és a házasság nem egy vizsga – horkantott gúnyosan. – Van
egy hajszálnyi különbség a sikertelenség és a bukás között. A házassága nem lett
sikeres; ez nem jelenti szükségszerűen, hogy elbukott.

Hermione türelmetlenül forgatta a szemét.

- Rendben, elfogadom a helyzetről alkotott definícióját. Nem lettem sikeres,

ahogy figyelmeztetett is, hogy nem leszek. Igaza volt. Bravó.

- Már mondtam, hogy nem azért jöttem, hogy örömömet leljem a tényben, hogy
a jóslatom beigazolódott – nézett bosszúsan. – Tulajdonképpen én is ennek a
családnak a tagja vagyok, és mint olyan, egyáltalán nem örülök a tudatnak, hogy
a maga és Theo útjai elváltak. Megérti ezt?

A lány nem válaszolt, csak belekortyolt a teájába, miközben a szőnyeget

bámulta.

- Elmondja, mi történt? – sóhajtott Piton.

- Volt egy veszekedésünk a jövőnkről. Theo ismét utazni akart, én itt akartam
maradni, és… karriert csinálni – magyarázta, és úgy döntött, bölcsebb elkerülni a
hirtelen gyermek utáni vágyáról szóló témát. – Azt mondta, boldogtalan itt, és én
azt mondtam, én akkor lennék boldogtalan, ha ismét utazni kezdenénk. Elment,
és nem jött vissza estére sem. A vendégszobában aludtam – az előző éjszakát a
Szt. Mungóban töltöttem Padmával, így kimerült voltam. Hallottam visszajönni
a hajnali órákban, és amikor felébredtem következő nap, minden holmija eltűnt.

- Gyakran veszekedtek? – ráncolta a homlokát Perselus.

- Csak háromszor az egész házasságunk alatt – rázta a fejét Hermione. – Egyszer

Amszterdamban, amikor beszívott; egyszer San Franciscóban, amikor aláírtam a
Mágiaügyi Minisztérium munkaszerződését; egyszer pedig két hete, amikor
visszautasítottam, hogy elhagyjam Angliát. Csak akkor veszekedtünk, ha Theo
nem kapta meg, amit akart. Az idő többi részében… nos…

- Üres csend? – kérdezte.

Könnyes tekintetét a férfiébe fúrta, és bólintott.

- Üres csend.

Piton gyorsan elővarázsolt egy zsebkendőt, és odadobta a lány ölébe. Hagyta,

hogy egy pillanatra csend telepedjen rájuk.

- Megmondta, hogy hová megy? Hagyott üzenetet?

- Fogalmam sincs, hol van, de igen, hagyott üzenetet.

- Amiben mi is volt pontosan?

- Nem sok. Azt írta, sajnálja, hogy a házasságunk véget ért, de nem bírja tovább,
hogy Angliában ragadt. Azt írta, nem akar érintkezésbe lépni, és nem várható,
hogy a közeljövőben visszajön.

- Értem – morogta Perselus. – Milyen gyávaság tőle.

- Milyen mardekáros tőle – gúnyolódott Hermione.

A férfi összefonta a karját a mellkasán, és megpróbálta legyűrni hirtelen támadt

haragját.

- Most lesüllyedünk odáig, hogy egymás korábbi házának hiányosságait

taglaljuk, Hermione, vagy megpróbálunk két felnőtthöz illően konstruktív vitát
folytatni?

Hermione a halántékára szorította az ujjait.

- Sajnálom, Perselus. Ezt nem kellett volna. Egyszerűen csak kimerült vagyok:
napok óta nem ettem.

Piton átvágott a szobán, és teasüteményt tett egy tányérra. Óvatosan a fotel

karfájára tette.

- Egyen – utasította, és visszatért a saját foteléhez egy komor lebbenéssel.

Hermione bizonytalanul elvette a süteményt, és rágcsálni kezdte a szélét.

Perselus figyelte, és visszaidézte, mit mondott Harry. Úgy tűnt, igaza volt:
Hermione tényleg pozitívan reagált a határozottságra ilyen helyzetben.

- Nem szeretnék könyörögni, Hermione, és nem akarok a Theóval való

kapcsolatának részleteiben vájkálni. Ami aggaszt, az inkább aktuális kellemetlen
helyzete. – Aggódva nézte a szeme alatti sötét karikákat. – Rendkívül
nyugtalanított, hogy megtudtam kirúgását a Misztériumügyi Főosztályról.

A lány levegő után kapott, szeme tágra nyílt.

- Ki mondta ezt magának?

Piton felállt a fotelból, és töltött magának egy csésze teát.

- Egy szokatlan páros látogatott meg ma reggel: Draco Malfoy és Harry Potter.
Mindketten nagyon aggódtak a hogyléte felől.

- Tudnak a munkámról? – ráncolta a homlokát Hermione. – Szóval már az egész

istenverte minisztérium beszél a hátam mögött?

- Nem, nem beszél az egész istenverte minisztérium a háta mögött – csóválta a

fejét Perselus. – Mint ahogy jól tudja, Susan adminisztrátorként dolgozik a
Misztériumügyi Főosztályon hetek óta. Ő és Ginny barátok. Az egyetlen
személyek, akik gyanítják, hogy valami nincs rendben, az Harry és Draco,
valamint a feleségeik. Mindent összevetve Primorse Chuckley is szintén inkább
aggódott. – Szünetet tartott, és belekortyolt a teájába. – Miért csinálta ezt,
Hermione? Miért dobott el egy ilyen jól fizető állást?

Hermione a halántékát masszírozta.

- Nem vallottam be senkinek, de egyszerűen gyűlölöm azt a munkát a

Misztériumügyi Főosztályon. Egyáltalán nem az, amit vártam.

- Hat hónap kellett, hogy ezt felismerje? – vonta fel a szemöldökét Perselus.

- Már az első hónapban rájöttem, hogy nem nekem való – rázta a fejét Hermione.
– Senkinek nem mondtam semmit, mert nem akartam megadni Theodore
Nottnak a tudat örömét, hogy rossz döntést hoztam. Azonnal ragaszkodott volna
ahhoz, hogy menjünk utazni ismét, és bár nem szerettem a minisztériumban
dolgozni, inkább ott maradtam, minthogy megint elhagyjam Angliát.

A férfi hagyta, hogy pár percre csend vegye őket körül. Örült, amikor látta, hogy
a lány újabb süteményért nyúl, és vékony réteg dzsemet ken rá. Arcszíne kezdett
visszatérni, és kevésbé tűnt legyőzöttnek, mint amikor belépett a szobába. A
következő kérdését nagyon gondosan fogalmazta meg.
- Nem értem a viselkedését, mióta Theo elment. Szerette őt?

- Természetesen nem szerettem – nézett rá ijedten a lány. Visszafordította

tekintetét a teáscsészére. – Viszont reméltem, hogy majd szeretni fogom egy nap.
De egyszerűen túl különbözőek vagyunk, mint ahogyan arra megpróbált
rámutatni.

- Akkor miért ez a színházi produkció? Miért gubózott be és bújt el a világ elől,

mintha össze lenne zavarodva?

Hermione letette a csészéjét, és a férfi felé fordult.

- Mert össze vagyok zavarodva – magyarázta ismét beletörődő hangon. – Nem

azért, mert összetörték a szívem, hanem mert ilyen bizonytalan helyzetben
hagytak. Hát nem érti?

- Olyan bizonytalanban, amit munkájának elvesztése csak tovább fokoz –

horkantotta a férfi.

- Szarok a munkára! – kiáltott fel dühösen, mire Piton csak felvonta az egyik
szemöldökét. – Elnézést, hogy vulgáris vagyok, de a munka izgat most a
legkevésbé. Elhagyott anélkül, hogy törődött volna a válással. Még mindig a
felesége vagyok. Még mindig viselem a rohadt koboldkészítésű jegygyűrűjét, és
nem is tudom levenni. Ha elváltunk volna, lenne némi hozományom, és lenne
lehetőségem élni valahol. Így még viselem a nevét; még mindig a felesége
vagyok. Itt hagytak minden társadalmi hely és otthon nélkül. És igaza van, a
helyzetemen csak rontottam, és már nincs jövedelmem se. De gyűlölöm azt a
munkát, és nem igazán sajnálom, hogy olyan vakmerően feladtam.

Perselus a homlokához emelte ujjait. Kiadós fejfájása kezdett kialakulni.

- Hermione, soha nem hittem volna, hogy képes ilyen színészi alakításra. Vak
maga, kislány? Nem látja, hogy a lehető legjobb helyzetben hagyta itt magát?

A lány zavartan nézett rá.

- Hogy a fenébe hagyott volna a lehető legjobb helyzetben? Egy elhagyott

feleség vagyok; az olyan embereknek, mint Pansy Parkinson és Blaise Zambini
nagy nap lenne, ha megtudnák, hogy egy aranyvérű nem bírta tovább másfél
évnél egy olyan sárvérűvel, mint én.

Piton rövid, gúnyos nevetést hallatott.

- Mióta ad az olyan emberek véleményére, mint Pansy Parkinson és Blaise

Zambini? Olyan korban élünk, amikor az emberek boldogságát nagyban
befolyásolja a Házassági törvény. Azt hiszi, maga az első áldozat? Megnézte
minden pár kapcsolatát, akivel egyszerre volt a Belgrave Házban?

- Hallottam híreket Blaise-ről és Katie-ről, de azt gondoltam, a többiek jól

megvannak – ráncolta a homlokát.

- Nos, ez az, amiben nagyon téved. Nem kell hozzá legilimencia, hogy
megmondjuk, amikor valaki boldogtalan. Dennis Creevey és Demelza Robbins
elváltak, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az egyik griffendéles társa is
hamarosan követi.

- Micsoda? – kérdezte zavartan. – Ki?

- Múlt héten beszéltem Minerva McGalagonnyal. Vacsorára hívott a roxforti

tanárok maradékával, és nyilvánvalóan látszik, hogy Neville Longbottom és
Hannah Abbott elégedetlenek. Hihetetlenül naiv, ha azt hiszi, hogy maga az
egyetlen, akinek az elrendezett házassága nem sikerült. Van néhány házasság,
ami nem várt sikerrel járt, ez igaz: Draco és Susan többek között. Őket azonban
nagyban ellensúlyozzák azok, akiknek nem sikerült. Igen, a Házassági törvény
hangos győzelmet aratott a születések számát tekintve, de a válási és
elkülönülési arányokat tekintve szomorú kudarc.

Hermione egy pillanatra lehajtotta a fejét, és ostobának érezte magát, amiért

annyira belemerült saját boldogtalanságába, hogy nem vette észre az
elégedetlenséget maga körül. Megrázta a fejét.

- Lehet, hogy igaza van, de még mindig nem értem, hogyan gondolhatja, hogy
Theo a legjobb helyzetben hagyott itt.
Perselus bőszen felsóhajtott.

- Ha két hete elvált volna, mit kellett volna törvény szerint tennie? – kérdezte,
mintha egy elsőéveshez beszélne.

- Hogy érti? – kérdezte homlokráncolva.

- Merlin, adj türelmet – morogta a bajsza alatt. – Hat hónapon belül törvényi
kötelezettség szerint újra kellett volna házasodnia. Ha egy pár elválik, hat
hónapon belül újra kell házasodniuk. Ha a pár egyike megözvegyül, általában
egy évet kapnak garantáltan, mielőtt a házasság törvényesen kötelezővé válna –
mondta szarkazmustól csöpögő hangon. – A maga elidegenült férje mentességet
biztosított a Házassági törvény alól, míg egyidejűleg megszabadította
nemkívánatos jelenlététől.

Hermione eltöprengett a hallottakon.

- Ez igaz – ismerte el. – De hová mehetnék? Mit csinálhatnék?

A férfi vállat vont.

- Theo hagyta el magát, így a varázslótörvények szerint minden, amit

hátrahagyott, a magáé. Vagyonos ember: maga semmiben nem szenved majd
hiányt.

Hermione sértettnek tűnt.

- Nekem nem kell a pénze. Nekem nem kell senkinek a pénze.

- Akkor találjon másik munkát, és nyerje vissza viszonylagos függetlenségét –

mondta a férfi.

- De hová mehetnék? – kérdezte. – A szüleimhez nem akarok visszamenni, de

nem tudok Londonban lévő ingatlant megengedni magamnak, bármennyit is
keresnék.

- Éljen itt tovább – felelte Piton halkan. – Abban a pillanatban, amikor elhagyta
magát, ez az ingatlan a magáé lett. Nyilvánvalóan a Lance által használt felének
kivételével. A varázslótörvények és a társadalom szemében maga még mindig
ennek a családnak a tagja, míg Theót, lévén ő volt a törvénysértő, száműzöttként
kezelik.

Hermione szeme megtelt könnyekkel.

- Hogyan maradhatnék a Mill család tagja, amikor ilyen módon hagytak el?

- Hermione – szűrte a férfi a fogai közt, összeszedve türelmének utolsó

tartalékait –, még mindig mugli szemszögből nézi a dolgokat. A
mágustársadalom több tekintetben is sokkal archaikusabb. A Mill család el fog
borzadni Theo tettétől. Minden módon védeni fogják magát, és továbbra is úgy
tekintenek majd magára, mint családtagra. Egyszer azt mondtam magának, hogy
ön és én soha nem leszünk máshol, mint a Mill család perifériáján, és bizonyos
fokig ez így is van. Viszont ők egy régi varázslócsalád, akik fenntartják az ősi
varázslóhagyományokat, és biztosíthatom, hogy magával fognak szimpatizálni,
nem Theóval.

A lány körülnézett a nappaliban.

- Szeretek itt élni – ismerte el –, és nem hiszem, hogy ellenemre lenne továbbra
is itt lakni. Borzasztóan kedvelem Moe-t és Lance-t is, de minden porcikám
sikítva tiltakozik az ellen, hogy elfogadjam a Mill család pénzét.

- Akkor szerezzen másik munkát – mondta Piton türelmetlenül.

- Ezt könnyebb mondani, mint megtenni a varázsló Londonban – sóhajtott

mélyet Hermione. – Biztos, hogy nem áll szándékomban megint a Mágiaügyi
Minisztérium valamelyik főosztályán dolgozni.

Hirtelen arra vágyva, hogy ez a beszélgetés befejeződjön, a férfi felállt, és az

ablakon át kinézett a Kensington térre. Gondolatai visszatértek a laborjába és a
megfőzésre váró bájitalokhoz, miknek száma folyamatosan nőtt. A megoldás
spontán ötlött fel az agyában. Neki asszisztensre van szüksége; a lánynak munka
kell. Ő volt az egyetlen pályázó, aki megfelelő képzettségű volt a posztra, és úgy
tűnt, a laboratórium igazán elbűvölte. Amint az ötlet az eszébe jutott, azonnal el
is vetette. Nevetséges. Komolyan gondolta, amit hónapokkal korábban mondott:
dühítő munkatárs lenne. Ő maga híján volt a türelemnek, és a lány állandó
fecsegése bizonyára bárkit az őrületbe kergetett volna.

Megfordult, és őt figyelte a szoba túlsó felében. Kétségtelen, hogy rengeteget

változott diákkora óta. Olvasta a referenciáit, amiket a jelentkezéséhez mellékelt
majdnem két évvel korábban, és teljesen lenyűgözőnek találta. Ő volt az
egyetlen vizsgázó az évfolyamán, aki teljesítette a mester szintet: kétségtelenül
rettentő ügyes tanonc lett volna.

Viszont volt valami, ami gyengítette határozottságát. Feltételezte, hogy ennek

oka a tény, miszerint az életével tartozik neki. A lány megmentette az életét; ő
pedig tartozott neki egy szívességgel. Biztos, hogy nem ülhet le és dőlhet hátra,
amikor a kezében tartja a megoldást? De nem ez az egyetlen dolog. Anélkül,
hogy akár magának is bevallotta volna, rájött, hogy valami
megmagyarázhatatlan okból vonzódott Hermione Grangerhez. Bosszantotta látni
egy ilyen intelligens boszorkányt ilyen csüggedten. Beesett arcát és a szeme
alatti karikákat nézte, és eszébe jutott, hogy nézett ki, amikor kinyitotta
hálószobájának ajtaját az esküvője estéjén. Hihetetlen sebességgel hozta meg a
döntést.

- Talán tudom a megoldást a problémára – mondta ismét helyet foglalva.

A lány töltött magának még egy csésze teát, és visszaült a fotelébe.

- Hallgatom – felelte.

- Megfontolnám, hogy felajánlom a Bájitalfőző asszisztensi posztot, ha még

mindig érdekli – fűzte össze az ujjait.

Hermione letette a csészét és a csészealjat a kisasztalra, majd előredőlt, a szeme

kitágult.

- Komolyan mondja? Tényleg meggondolná magát, és felvenne, mint a

gyakornokát?

- Fel – biccentett kurtán –, tisztán próbaképpen. Biztos vagyok benne, hogy a

fizetés meghaladná egy első évét töltő hallhatatlanét.

- Igen, biztosan – bólintott lelkesen Hermione. – Legalábbis a meghirdetett

összeg meghaladja. – Meghatotta a tény, hogy épp a gyakornoki munkát
ajánlotta fel. Nagyon szerette volna megszerezni az állást, amikor látta a
hirdetést, és lelkesedése egy ilyen posztért legalább megkétszereződött, mióta
látta a laborját.

- A hirdetést majdnem két éve adtam fel. A posztért járó fizetés az inflációval
emelkedik – morogta, mohó érdeklődéssel figyelve reakcióját.

A lánynak eszébe jutott, mit mondott, amikor megmutatta neki a labort, és leesett
az álla.

- Azt hittem, azt gondolja, hogy mi nem illenénk össze. Azt mondta, érdekes
vacsoravendég vagyok, de borzalmas munkatárs lennék.

- Bizonyítsa be, hogy tévedek – felelte egyszerűen vállat vonva.

- Mi van, ha ez teljes katasztrófa?

- Pontosan ezért lesz egy három hónapos próbaidő. Ha ezen idő lejárta után
egyikünk sem elégedetlen, megköthetjük a szerződést.

A lány őt nézte, korábbi professzorát, aki a legvalószínűtlenebb körülmények

között ült a nappalijában. Kicsit kevésbé volt sápadt és sovány, mint a roxforti
ideje alatt, de egyébként nem nagyon változott. Fekete haja még mindig
élettelenül lógott éles arca körül. Kampós orra még mindig túl nagynak tűnt az
arcán, és fekete szeme ugyanolyan szigorú és levert volt, mint mindig. Mégis
többé vált számára, mint egykori professzora. Szinte már kedvelte száraz
humorát, és nagyon élvezte bizonytalan lépéseiket a barátság felé, mióta
eljegyezték egymást Theóval.

Viszont még mindig tengernyi bonyodalom húzódott közöttük, és ő nem akarta

összezúzni ezt a törékeny barátságot. De, jaj, annyira akarta azt a munkát.
Megérné a kockázatot? Vajon ez bimbózó bajtársiasságuk végét jelentené? Itt
van vele, amikor szüksége van rá. Bátran sietett a megmentésére, és ő nem
akarta elveszíteni, mint barátot és szövetségest a családban, melyhez, úgy tűnik,
még mindig tartozik.

Nyugtalanul sóhajtott fel.

- Hihetetlenül hálás vagyok az ajánlatáért. Több, mint nagylelkű, és nagyon

csábít, hogy elfogadjam, de meg kell kérdeznem, hogy miért csinálja ezt.

Piton ránézett, és egy percig játszadozott a válasszal.

- Magának munkára van szüksége; nekem asszisztensre van szükségem. Ennyire

egyszerű, Hermione. Őszinte voltam, amikor azt mondtam, hogy segítő kézre
van szükségem. Sok-sok ügyfelem van, akik türelmetlenül várják a megrendelés
teljesítését. Hétvégéken is főznöm kell, és nem szeretném sokáig ilyen
feltételekkel folytatni.

- Kérhetek némi időt, hogy átgondoljam az ajánlatot? – vonta össze a

szemöldökét.

Piton határozottan érezte magában a feltámadó ingerültségét, amiért nem fogadta

el azonnal a nagylelkűségét.

- Holnap estig adok időt, hogy meghozza a döntést – mondta kissé nyersen. – Ha
addig nem fogadja el, fel kell adnom a hirdetést a posztra. Az igazat mondtam
azzal, hogy szükségem van egy segítő kézre. Az üzletem meghaladta a
várakozásaimat, és vonakodnék felbontani bármelyik szerződésemet.

- Nagyon köszönöm az ajánlatát – mondta Hermione, érezve a másik idegességét

–, és remélem, hogy nem bántottam meg az időkéréssel, de muszáj ezt alaposan
átgondolnom. Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, hogy a hálószobámban voltam
begubózva, nem akartam szembenézni a világgal, és semmiképp nem akartam
látni senkit a Mill családból. Nagyon boldogan elfogadnám a munkát, de még
mindig nem vagyok biztos abban, hogy az életem a család tagjaként akarom
folytatni.

- Hermione, mi történt magával? – kérdezte homlokráncolva. – Általában az

előítélet és az ellenségeskedés fogadó oldalán állt a Roxfortban, mégsem tűnt
úgy, hogy zavarná. Úgy viselte az intelligenciáját, mint valami transzparenst, és
nem törődött azzal, mit szólnak az osztálytársai. Most meg, mióta eljegyezte
magát Theodore-ral, úgy viselkedik, mintha nem is önmaga lenne.

A lány vállat vont, és ismét felkapva a zsebkendőt megtörölte a szemét.

- Tudom – motyogta. – Ostoba voltam. Elragadtak az álmaim, hogy a

házasságunk milyen lehetett volna. Magára kellett volna hallgatnom.

- Most már mennem kell – jelentette be hirtelen, türelmetlenül, hogy

visszatérhessen a munkájához. – De mielőtt elmegyek, emlékeztetném még
egyszer: a Millek meg fognak döbbenni azon, amit Theo tett. Teljes
támogatásukat fogja élvezni. Nagyon kétlem, hogy a történtek híre túlterjedne
Cordelián és Lance-en. Theo nem állt igazán közel egyik londoni rokonához
sem, és gyanítom, észre sem veszik még azt sem, hogy eltűnt. Ha a támogatásuk
további bizonyítékára is szüksége van, Moe védelme az elmúlt két hétben elég
kell, hogy legyen.

Felállt, hogy elmenjen, és a lány is felemelkedett a fotelból, pulóvere lógott

vékony alakján. A szoba ajtajához kísérte a férfit, és hirtelen attól tartott, hogy
valahogy megbántotta.

- Köszönöm, Perselus. Mindent. Több, mint kedves volt.

Piton gyorsan biccentett.

- Holnap éjfélig van ideje dönteni.

Hermione bólintott, hogy érti, és idegesen játszott a nyakláncával. Lenézett, és

rájött, hogy még mindig viseli a nehéz nyakéket, amit Perselus ajándékozott neki
az esküvője napján. Hirtelen elárasztotta a harag: harag, hogy olyan ostoba volt,
és belement egy ilyen helytelen házasságba. Váratlan dühében letépte a függőt a
nyakáról, eltörve a finom láncot, és az ékszer darabjait a szobába vágta. Talán
nem tudja visszacsinálni esküvői fogadalmát, de legalább el tudta távolítani ezt
az ocsmány függőt.

Perselus leginkább döbbentnek tűnt.

- Ez egy Mill családi örökség volt – morogta. – Van fogalma róla, mennyit ér?

- Teljesen őszintén, Perselus – válaszolta –, ebben a pillanatban le se szarom a

Mill családi örökségeket.

A lány azt várta, hogy tiltakozni kezd, de meglepetésére elvigyorodott, és mély

hangon felnevetett.

- Ez aztán a spiritusz – mondta vontatottan. – Boldogan veszem a jogos haragot

a gyenge önsajnálattal szemben. Az utóbbi egyszerűen nem illik magához,
Hermione.

Elfordult a lánytól, és a bejárati ajtó felé indult. Hermione követte őt, és tartotta
az ajtót, ahogy kilépett a kora márciusi napsütésbe. Egy dolgot még el akart
mondani, mielőtt elhagyná a társaságát.

- Csak ne szánalomból adja nekem a munkát.

Visszafordult, és felvonta az egyik szemöldökét.

- Biztosíthatom, hogy pusztán kölcsönös szükségből ajánlom fel a munkát. –

Elindult lefelé a lépcsőn a járda felé. – Egyébként – tette hozzá –, magának van
választása. Én nem tehettem mást, mint elfogadni a szánalmát azon az éjjelen,
amikor megmentette az életem.

Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi elsétált, ott hagyva őt, hogy összeszedje a
gondolatait, és meghozza a döntést.

***

Perselus visszatért a házába, és megkönnyebbülten dőlt neki a bezárt ajtónak.

Mielőtt az alagsorba ment volna, pennát és pergament hívott magához. Sietve
lefirkantott két üzenetet: egyet Cordeliának és egyet Lance-nek, hogy azonnal
térjenek vissza Londonba.
Miután az üzeneteket elküldte, visszatért a laborba, és ahogy megpróbálta
feléleszteni a tüzet a platinarácsos üst alatt, rájött, hogy remeg a keze. Egy
pillanatra behunyta a szemét, és vett egy mély levegőt. Teljesen megbolondult,
hogy megfontolás nélkül felajánlotta a munkát. Egyáltalán nem vallott rá, hogy
ilyen elhamarkodottan cselekedjen. Míg az egyik fele elutasította, hogy ilyen
állapotban lássa Hermionét, és azt akarta, hogy elfogadja az állást, addig a másik
fele borzalmasan szerette volna, ha visszautasítja, mert fogalma sem volt, hogy
egy ilyen valószínűtlen társulás hová vezetné őket.
14. fejezet – Túllépni

Gondolatok és évek, béke és háború bátor utazója,

Aki régen elhagyta az ifjúkort és a középkora felé hajlik,
(Mint valamely mese első olvasott félretett kötete, és ez a második,
Most zárja le a dalokat, a vállalkozásokat, a töprengéseket,)
Tűnődik egy percen ezen-azon, szembefordulok veled,
Mintha véletlenül állnék meg az országúton, vagy egy repedt ajtónál, vagy egy
nyitott ablaknál
Tűnődöm, előre hajlok, megemelem kalapom, megkülönböztetéssel üdvözöllek,
Én, aki elválaszthatatlanul lelked a lelkemhez,
Aztán folytatom utam.

Walt Whitman: E maszk mögül

Keszthelyi Zoltán fordítása

***

Perselus távozását követően Hermione még egy órát töltött a fotelbe kuporodva
a nappaliban. Szórakozottan rágcsálva a körmét hagyta, hogy gondolatainak
iránya inkább saját maga felé forduljon távollévő férje helyett. Mióta elment, ez
volt az első alkalom, hogy nem dagonyázott a gondolatban, hogy elhagyott
feleség lett belőle.

Kezdte szégyellni magát az elmúlt két hétben tanúsított viselkedése miatt.

Miután elolvasta Theo üzenetét, az ágytakaró alá bújt, ami egykor a közös ágyuk
volt, és zokogott. A sírás folytatódott még egy ideig. Úgy érezte, mintha valami
redőnyt engedtek volna az elméjére; csak arra tudott gondolni, hogy megbukott;
hogy mennyire túlreagálta, amiről Theo azt állította, hogy „ártalmatlan kis
hasis”. Ez a redőny minden éber gondolatát arra a katasztrófára összpontosította,
ami a házassága volt. Nyugtalanul aludt, álmában is elidegenült férjétől
üldöztetve.

Gyakran álmodott a deani erdőről – az éjszakáról, amikor Ron visszatért

hozzájuk. Csakhogy egyáltalán nem Ron volt az; néha az álmaiban szereplő férfi
Theo arcát mutatta. Ezekből az álmokból könnyek között ébredt fel, de voltak
sokkal rosszabbak is. Azt álmodta, hogy a koboldkészítésű gyűrűje égni kezdett,
és ezekben a rémálmokban a teljes karja lángba borult. Nem egyszer sikítva
ébredt.

Ezen alkalmakkor Moe bejött hozzá, gyengéden simogatta a kezét, újra és újra
ismételgetve, hogy minden rendben lesz, hogy Theodore gazda rossz férj. Ebben
az volt a legrosszabb, hogy Hermione tudta, Theo nem volt ennyire rossz. Önző
volt és éretlen, de nem volt rossz. Egyiküket sem lehetett igazán okolni;
egyszerűen csak óriási hibát követtek el, amikor a házasság mellett döntöttek.
Saját hibás választása juttatta ebbe a helyzetbe, és mivel soha életében nem volt
ínyére a bukás, egyszerűen visszautasította, hogy számoljon azzal a lehetőséggel,
hogy a házasságának vége, és nem tud tenni érte semmit.

Alig hitte el, hogy eltelt két hét. Most, hogy Perselus Piton olyan erőteljesen
rángatta ki az önsajnálatból, elég megalázónak érezte, hogy a barátainak ilyen
aggodalmat okozott. Borzalmasan önző volt. Nem válaszolt egyetlen levelükre
sem, és nem is engedte be őket a házba. Moe követte könnyes utasításait, és
csalhatatlan elkötelezettséggel védte magányát. Hermione tudta, hogy ha
megfordulna a helyzet, és az egyik barátja tűnne el ilyen érthetetlen módon,
halálra idegeskedné magát. Komolyan gondolta, amit a Misztériumügyi
Főosztályról mondott: nem sajnálta, hogy olyan arcátlanul eldobta a munkát, de
bánta, hogy az embereknek, akiket szeretett, aggodalomra adott okot.

Perselusnak igaza volt: nem volt önmaga, mióta eljegyezte magát Theodore
Nott-tal. Eljött az ideje, hogy ne arra koncentráljon, amit mindenki elvár tőle,
hanem inkább arra, ami őt boldoggá teszi. Ideje, hogy továbblépjen. Sietve
felemelkedett a székről, és a konyha felé indult az alagsorba, hogy megpróbáljon
jóvátenni mindent. Üres gyomorral nem tud cselekedni. Mosolyogva vette észre,
hogy végre visszatért az étvágya.

***

Alkonyodott, amikor Perselus hallotta a bejárati ajtót becsapódni. Cordelia

minden bizonnyal megkapta a baglyot, és a hevességből ítélve, amivel az ajtót
becsukta, egyáltalán nem volt elégedett, hogy ilyen durván szakadt félbe a
hétvégéje.

Eloltotta a lángot két üstje alatt, a harmadikat pedig lassú forrásra állította, majd
eltette a pálcáját terjedelmes talárjának ráncai közé, és elhagyta a labort.
Elégedett mosollyal az ajkán lépdelt felfelé a lépcsőn. Cordelia egyszerűen
gyűlölte, ha a kis kirándulásait Edinburghbe félbeszakították, de tudta, hogy
idegessége hamarosan a múlté lesz a fia undorító viselkedéséről szóló hírekkel
szembesülve. Míg felesége és családja nem elleneztek volna egy diszkrét
viszonyt, különösen a Házassági törvény életbelépése óta, addig a hitves
elhagyását egyszerűen nem tűrték.

Több aranyvérű család esetében – a Millek, Malfoyok és Parkinsonok többek

közt – a nem feltűnő, extra házassági viszonyok szinte elvártak voltak. Azonban
a látszat létfontosságú volt, ezért valószínűleg a család nem támogatta volna,
hogy kevesebb, mint két év után valaki elhagyja a feleségét, hogy kiélje bohém
hajlamait. Theodore, csakúgy, mint korábban az apja, szégyent hozott a családra,
és Cordelia nem fog örülni. Teljes mértékben elvárta, hogy Theo legalább egy
dühös rivallót kapjon aznap éjjel.

- Perselus? – szólította a nappaliból.

Belépett a szobába, és lesújtott arckifejezést öltött magára.

- Cordelia – felelt meghajtva a fejét. – Köszönöm, hogy azonnal visszatértél.

- Perselus! – kiáltott fel Cordelia tökéletesen manikűrözött kezét csípőre téve. –

Mit jelentsen ez? Épp vacsorázni indultam a barátaimmal, és kénytelen voltam
lemondani.

- Attól tartok, sokkal sürgetőbb dologról van szó – magyarázta a bárszekrényhez

lépve. – Tölthetek egy brandyt?

- Nem, nem kérek brandyt – ráncolta a homlokát. – Azt szeretném, ha

megindokolnád, miért szakítottad félbe a hétvégémet idő előtt.

- Hidd el nekem, Cordelia – forgatta a szemét bosszúsan –, nem rövidítettem

volna meg a hétvégédet, ha az okaim nem lennének a lehető legsürgetőbbek.
Nem fog tetszeni, amit mondanom kell, így erősen javaslom, hogy fogadd el az
italt.

- Rendben! – vetette oda, és leült egy fotelbe. – Kérek egy brandyt.

A férfi derekas adag brandyt töltött kedvenc kristálypoharába, és eltöprengett,

mennyire hasonlítanak egymásra a fiával: mindketten utálták, ha megzavarták a
szórakozásukat. Odalépett hozzá, és a kezébe adta az italát, mielőtt helyet foglalt
volna a szemben lévő fotelben.

A nő kíváncsian vonta fel a szemöldökét.

- Nem csatlakozol hozzám egy italra?

- Nekem volt néhány órám, hogy megemésszem ennek a valóságos bombának a

hatását – rázta meg a fejét.

A nő szórakozott mosolyt villantott felé.

- Hihetetlenül drámai vagy, Perselus. Miért nem mondod el egyszerűen, hogy mi

a fene folyik itt?

- Rendben van – mondta, felhagyva a bevezetővel. – Theodore elhagyta

Hermionét. Véglegesen.

Cordelia arcát teljes döbbenet öntötte el.

- Micsoda? – suttogta. – Hogy érted, hogy véglegesen? Biztos vagyok benne,
hogy csak utazni ment.

Perselus megrázta a fejét.

- A házasságuk összeomlott. Theo hagyott neki egy üzenetet, melyben

egyértelműen kifejezi, hogy egyáltalán nem áll szándékában visszatérni.

Cordelia egy pillanatra elnémult, bal kezével eltakarta az arcán lévő meglepett
kifejezést. A fejét rázva felemelte a kristálypoharat, és egy hajtásra kiitta a teljes
tartalmát. Az üres poharat Perselus felé nyújtotta.

- Egy duplát, kérlek – közölte.

A férfi felállt, és elvette az üres poharat most már remegő ujjai közül, miközben
némi részvétet érzett iránta. Keserűen csalódott az első férjében, és most a
családja megszégyenült az egyetlen fia miatt. Megtöltötte a poharát a sötét színű
itallal, és ismét leült.

- Mikor történt? – kérdezte a nő.

- Két héttel ezelőtt, ha minden igaz – morogta.

- Két héttel ezelőtt? – kérdezte Cordelia kétkedve. – Mi miért csak most tudtuk
meg?

- Ma reggel meglátogatott Draco Malfoy és Harry Potter. Aggódtak Hermione

miatt, mivel nem ment be dolgozni az elmúlt két hétben. Benéztek a házhoz több
alkalommal is, és Moe mindig megtagadta a belépést. Átmentem nyomozni, és
elég rossz állapotban találtam Hermionét. Némi kényszer hatására végül
elmagyarázta, hogy mi történt.

- És mi történt pontosan? – kérdezte a nő hitetlenkedve rázva a fejét.

- Úgy tűnik, rájöttek, hogy nem illenek össze – mondta a férfi egyszerűen. –
Theo utazni akart a világban, Hermione meg itthon akart maradni.
Helytelenítő arckifejezés jelent meg Cordelia arisztokratikus vonásain.

- Azt hiszik, elfogadható csak úgy szakítani, mert nem egyezik a véleményük a
vakációt illetően? Nevetséges!

Perselus bőszen felhorkantott.

- Azért ez kicsit komolyabb, mint egy nézeteltérés a vakáció célállomása miatt,

Cordelia – mormolta. – És Hermionének nem volt beleszólása a dologba. Theo
elhagyta az éjszaka közepén minden figyelmeztetés nélkül. Hagyott neki egy
üzenetet: esélye sem volt, hogy lebeszélje.

A nő türelmetlenül dobolt festett körmeivel a fotel karfáján.

- Nem tudom elhinni, hogy ezt tette. Mit képzelt? A lány biztosan jó okot adott
rá, hogy ilyen látványos módon hagyta el.

Perselus igyekezett elnyomni növekvő haragját.

- Cordelia, nem tett többet, mint hogy visszautasította a világ körüli utat.
Egyébként a lány aligha hibáztatható azért, mert nem illenek össze. Soha nem
passzoltak.

- Nem próbálom menteni Theo viselkedését, Perselus, de neked is el kell

ismerned, hogy az ő korukban sokkal normálisabb az utazás iránt sóvárogni,
mint az otthonmaradást választani, hozzákötve valami munkához – fejezte be
ellenszenvtől fintorogva.

- Nem mindenki akar nomádok módjára élni – berzenkedett a férfi azonnal. –

Néhányan kemény munkával boldogulunk.

- Én megértem, hogy élvezed a munkád – mondta Cordelia türelmesen –, és ez

tökéletesen normális is ebben a korban. Csak azt gondolom, hogy szerintem
kicsit szokatlan, hogy egy huszonöt éves nő, nos, ennyire otthonülő legyen.

A nő elővette pálcáját bőr kézitáskájából, és magához hívott egy darab

pergament és pennát. Perselus figyelte, ahogy írni kezd a papíron.

- Mik a szándékaid? – kérdezte bosszankodva, mert úgy tűnt, nem érdekli

Hermione hogyléte.

- Küldök a fiamnak egy igencsak dühös rivallót – válaszolta –, majd azonnal

visszatérek Skóciába.

- Cordelia – köpte a szót felemelkedve a helyéről, végleg elveszítve türelmét. –

Nem teszel addig semmi ilyesmit, amíg meg nem látogattad a menyedet.

- Perselus – mondta egy sóhajjal. – Biztos vagyok benne, hogy én vagyok az

utolsó ember a világon, akit Hermione látni akar ebben a pillanatban. Abban is
biztos vagyok, hogy te nagyszerű munkát végeztél a hátba veregetésével.

- Az a szerencsétlen lány ott hervadozik abban a házban, és kisírja a szemét a te

fiad miatt – szűrte a fogai közt. – A legkevesebb, amit tehetsz, hogy átmész, és
biztosítod arról, hogy még mindig a család tagja, és az is marad. Tudnia kell,
hogy nem ő a hibás.

Cordelia őszintén meglepettnek tűnt.

- De biztosra veszem, hogy ezzel ő is tisztában van, Perselus. Ha nem válnak el,
akkor nincs miről beszélni. Ezzel megvan az esélye, hogy úgy éljen, mint
családtag.

- Cordelia – szólt Piton lenézve rá –, ragaszkodom hozzá, hogy látogasd meg

Hermionét. Hihetetlenül udvariatlan lenne tőled, ha nem tennéd meg. Nagyon jól
tudod, hogy mugli neveltetésű; nincs teljesen tisztában a ténnyel, hogy a
hagyományok azt diktálják, hogy még mindig ennek a családnak tagja. Muszáj
beszélned vele.

Cordelia egy pillanatra a fogai között tartotta a penna végét, elmerülve a

gondolataiban. Végül rá emelte a tekintetét.

- Rendben van. Beszélek vele, miután írtam Theónak.

- Jó – mondta, és sarkon fordult, hogy újrakezdje a főzést.

- Nagyon megható az aggodalmad iránta, Perselus – motyogta Cordelia, mielőtt

kilépett volna a szobából.

A férfi megfordult, ránézett, és a szemében halványan kihívást vélt felfedezni.

- Az elterjedt nézet ellenére – mondta vontatottan – nem vagyok jégből. Nem

öröm egy ilyen intelligens fiatal nőt ilyen idegállapotban látni.

A nő megjegyzésétől kicsit zavartan hangosan bevágta maga mögött az ajtót,

ismét a laboratórium magánya után sóvárogva.

***

Hermione mohón tömte magába a második adagot a rostélyosból és a vesés

pitéből. Moe az asztal túloldalán ült vele szemben, és kezdett felvidulni a manó
arcán lévő boldog arckifejezéstől.

- Moe – mondta teli szájjal –, te vagy a legcsodálatosabb szakács egész

Londonban. Ha nem az egész világon.

A házimanó kellemesen zavarba jött a dicsérettől. Csontos kezével intett a

levegőben, mintha csak elhessegetné az ilyen bókot.

- És asszonyom a legbutább lány egész Londonban – közölte. – Miss Hermione

teljesen lefogyott az éhezéstől.

- Tudom – mondta Hermione, törékeny csuklóit vizsgálva. Felemelte a tökleves

poharat, és kiürítette. – De teljesen vissza akarok szerezni minden elvesztett
dekát, és valószínűleg még néhányat azokon kívül is.

Épp az utolsó falat pitét akarta összekaparni a tányérról, amikor a bejárati ajtó
eltéveszthetetlen nyikorgásának hangját hallották a felettük lévő szintről.
Hermione megdermedt, villája megállt a levegőben a szája felé félúton. Tágra
nyílt szemmel nézett Moe-ra.

- Moe? – kiáltott egy ismerős női hang a folyosóról. – Itthon vagy?

- Cordelia úrnőm az – suttogta Moe. – Moe beengedje?

Hermione felsóhajtott – határozottan nem volt ínyére ennek a bizonyos

beszélgetésnek még a gondolata sem, mindazonáltal tudta, hogy nem kerülheti
el.

- Családtag, úgy vélem, így azt hiszem, nincs túl sok választási lehetőségünk.
Megkérnéd, hogy jöjjön le ide, Moe?

Moe bólintott, és egy csettintéssel eltűnt. Hermione hallotta a pukkanást, ahogy a

manó feltűnt a lépcső tetején, majd az azt követő csendes beszélgetést
Cordeliával.

Léptek zaját hallotta közeledni a lépcsőn az alagsor felé, és idegesen futtatta

végig ujjait a haján. Kivette a haját lófarokban tartó szalagot, és engedetlen
sörényét sietve egy rendes kontyba kötötte a tarkóján.

Cordelia együtt érző mosollyal lépett be a konyhába.

- Oh, Hermione – mondta elfúló hangon, ahogy átvágott a helyiségen, és

megcsókolta menye arcának mindkét felét. – Perselus mindent elmondott.

Hermione azonnal zavarba jött, és ziláltnak érezte magát hibátlanul öltözött

anyósa mellett. Teljesen elakadt a szava, így csak bólintott.

Cordelia leült mellé, és megveregette a kezét.

- Míg teljesen megértem Theo szabadság iránti szeretetét, alaposan

megdöbbentett a viselkedése. Teljességgel elítélendő.

- Köszönöm – motyogta Hermione bizonytalanul, hogy Cordelia kinek a pártján

is áll igazán. – Sokként ért, el kell ismernem.
- Tudom, tudom! – kiáltott fel Cordelia. – A fiatal férfiak borzasztóan
kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Biztos vagyok benne, hogy örömmel hallod,
hogy küldtem neki egy elég csúnya rivallót. Meglehet, hogy nem válaszol rá, de
ennek ellenére el fog jutni hozzá. – Halvány mosolyt villantott Hermionéra.

Hermione gyengén viszonozta a mosolyt arra gondolva, hogy a helyzet

valamivel többet kívánna meg, mint egy rivalló – valami kasztráló átkot talán.

- Perselus szerint lehetséges lenne, hogy továbbra is itt éljek – mondta halkan.

- Hát persze! – felelte Cordelia. – Ez az otthonod. A törvényes jogaid

mindenhez, ami Theóé, jelentős mértékben megerősödtek most, hogy ő… ő
maga távol van.

- De biztos vagy benne, hogy ez társadalmilag elfogadható? Nem fog neked

nehézséget okozni, hogy a család többi tagjának megmagyarázd a helyzetet?

- Hermione, Hermione – szólt Cordelia ismét megveregetve a kezét. – A család

nagy része már elég idős, ahogy azt valószínűleg te is észrevetted, és biztos,
hogy aligha tűnik majd fel nekik, hogy Theo nem vesz részt a családi
eseményeken – nem mintha valaha rendszeresen részt vett volna ilyen
dolgokban.

- De mi van, ha megkérdezik? Mit kellene mondanom? Nem akarok úgy itt

maradni továbbra is, hogy az neked kellemetlenséget vagy szégyent okoz.

- Gyermekem, sokkal feltűnőbb lennél, ha te maradnál távol. Ha az emberek

kérdezik, én azt szándékozom nekik mondani, hogy Theodore elutazott, ami meg
is felel az igazságnak. A te válaszod már teljesen a saját diszkréciódon múlik.
Mondhatod egyszerűen azt, hogy külföldön van, vagy ha úgy érzed,
elmondhatod az igazat is. – A hangsúlyából egyértelműen kiérződött, hogy ő az
elsőt részesítené előnyben.

Hermione a pulóvere szegélyét babrálta, bizonytalanul, hogy mit is mondjon.

- Tudom, hogy ez kényelmetlen neked, Hermione. De mindannyiunknak megvan

a maga keresztje – mindenki rejteget egy-egy csontvázat a pincében, hogy úgy
mondjam. Nem tettél semmi rosszat – emelt fővel kell járnod.

Hálásan a megjegyzésért Hermione rámosolygott anyósára.

- Így már jobb! – kiáltott fel Cordelia felemelkedve az asztaltól. – Nos,

elígérkeztem vacsorára, így most már igazán mennem kell. Fel a fejjel,
Hermione. Csodásan vékony vagy, és tudod, mit szoktak mondani: soha nem
lehetsz túl vékony vagy túl gazdag.

Ismét megcsókolta Hermione arcát, majd a konyhaajtóhoz ment.

- Örömmel hallottam, hogy már nem dolgozol a Misztériumügyi Főosztályon.

Minden hétfőn tartok egy jótékonysági reggeli kávézást a hölgyeknek a Szt.
Mungó javára; most, hogy te is egyedülálló lettél, örömmel vennénk, ha
csatlakoznál.

Hermione zavartan ráncolta a homlokát.

- Nos, még nem döntöttem; mondtam Perselusnak, hogy holnap estig tudatom
vele, hogy elfogadom-e a munkát.

- Munkát? – nézett Cordelia értetlenül.

- Igen – mondta Hermione. – Sajnálom; azt gondoltam, Perselus említette.

Felajánlotta nekem az asszisztensi munkát.

- Értem – mormolta Cordelia egyértelműen zavartan. – Valaki, aki ennyire

morcos, mint ő, olykor rá nem jellemző módon jóindulatú tud lenni – mondta
bódult mosollyal.

Apró intéssel elhagyta a helyiséget, ott hagyva Hermionét, hogy elrágódjon

búcsúmegjegyzésén.

Amikor a bejárati ajtó csapódása jelezte Cordelia távozását, Hermione

felemelkedett az asztaltól, és a folyosón át a fő hálószobába ment. Fogta a
pulóvere szélét, és áthúzta a fején. Egy szál farmerben és melltartóban a tükör
elé állva kritikus szemmel vizsgálta megfogyatkozott idomait. A bordái tisztán
látszottak, valaha kerek mellei drámai módon veszítettek tartásukból. Nem értett
egyet az anyósával: bármikor boldogan vette volna a gömbölyűséget a
soványság helyett…

Az öltözőasztalához ment, és előkotorta a sminkes táskáját a fiókból.

Bocsánatkérő leveleket kellett küldenie számos barátjának, és borzalmasan
elhanyagolta Padmát is. Legfőbb ideje volt, hogy meglátogassa a keresztlányát.

***

Hermione másodpercek alatt rájött, hogy Dean mérges rá. Az arckifejezése nem
volt éppen szívélyes, amikor ajtót nyitott.

- Hermione – sziszegte behúzva maga mögött az ajtót, kétségtelenül nem akarva,

hogy Padma meghallja. – Padma nagyon-nagyon aggódott miattad. Azt
gondoltam, nyilvánvaló, hogy van most elég baja anélkül is, hogy a legjobb
barátja miatt idegeskedjen. Hol a pokolban voltál?

Hermione szeme azonnal megtelt könnyel.

- Dean, én annyira sajnálom. Borzasztóan szégyellem magam, és ha adsz egy

lehetőséget, elmagyarázom, miért nem voltam elérhető.

A fiú bűnbánóan nézett rá.

- Gyere be – mondta kinyitva az ajtót, és megmasszírozta a halántékát. – Nem

akartalak letámadni, csak kicsit kimerültek vagyunk. Padma meg fog
könnyebbülni, hogy láthat.

Intett neki, hogy lépjen be az ajtón, mire a lány óvatosan kinyitotta, és

megpróbált nyugodtabbnak látszani, mint ahogy érezte magát. Akaratlanul is
elmosolyodott Padma máskor makulátlan nappalijának látványán. Mindenhol
pici rózsaszín ruhadarabok hevertek, apró fehér zoknik tarkították a kanapét, és
hintőpor illata lengte be a teret. Mosolya kiszélesedett, ahogy meglátta Padmát,
aki az egyik kisbabát ringatta a karjában, míg a másik a lábánál lévő
mózeskosárban aludt.

- Szia – súgta Hermione, és lelkiismeret-furdalása tovább nőtt Padma boldog

megkönnyebbülést tükröző arckifejezésétől.

- Hermione! – szólt Padma lágyan, gyorsan szabaddá téve maga mellett a helyet
a babaholmiktól. – Úgy örülök, hogy látlak! Nagyon aggódtam.

Hermione átvágott a szobán, és puszit nyomott barátnője arcára.

- Padma, annyira sajnálom, hogy nem voltam elérhető. Valószínűleg ez életed

legnehezebb időszaka, és én nem voltam itt veled. Meg tudsz bocsátani? –
kérdezte remegő hangon.

- Hermione, persze, hogy megbocsátok, csak szeretném tudni, mi történt. Tessék

– mondta, és Hermione kezébe adta a kisbabát. – A keresztlányod végre valahára
alszik, de boldogan pihennék Shivani nélkül egy kicsit. Nagyon szereti, ha
felvesszük, és kezd nagyon nehézzé válni.

Hermione sugárzó mosollyal fogadta el a bepólyált gyermeket.

- Istenem – szólt egy pillantást vetve a kiságyában lévő Preeyára. – Rengeteget

nőttek az elmúlt két hétben. Csodásabbak, mint amikor megszülettek.

Padma elmosolyodott, és kinyújtóztatta fájó karjait.

- Nagyon jól viselkednek, hogy őszinte legyek. Egyáltalán nem rossz alvók. Hála
Deannek és az igazán csodálatos mugli mellszívónak, öt órát is tudok aludni
éjszakánként, ami elég jó újszülött ikrek mellett.

Hermione a karjában lévő gyönyörű babát bámulta, és gyengéden simogatta az

arcát.

- Van valami hír Parvatiról?

- Szerdán éjjel született a kisbabája – bólintott Padma. – Újabb fiú. Liamnek

nevezték el. – Elfordította tekintetét a lányáról, és nyugtalanul nézett
Hermionéra. – Borzasztóan sokat fogytál, Hermione. Mi történt?

- Theo és én szakítottunk – suttogta mély levegőt véve, és amint a szavak

elhagyták a száját, hirtelen felszabadult érzés járta át. Míg azt mondta, hogy
Theo elhagyta, leginkább áldozatnak érezte magát. Viszont úgy mondva, hogy
szétmentek, úgy érezte, mintha egyszerűen csak része lenne valaminek, ami nem
működött.

Padmának leesett az álla.

- Oh, Hermione! Annyira sajnálom? Mikor történt?

- Két hete, rögtön azután, hogy a lányok megszülettek.

Padma szomorúan rázta a fejét.

- Tudtam, hogy nem mennek jól a dolgok, de reméltem, hogy ezt elkerülitek.
Tudtam, hogy valami nagyon rossz történt, amikor nem hallottam rólad.
Elváltok?

- Nem tudom – sóhajtott mélyet Hermione –, mindenesetre még nem. Volt egy
elég csúnya veszekedésünk arról, hogy mit csinálnánk a jövőben. Theo,
természetesen, megint világ körüli útra akart menni, míg én maradni akartam, és
megpróbálni megoldani a dolgokat. Amikor nem kapta meg, amit akart, elment.
Még azt se mondta meg, hogy hová megy, csak egy üzenetet hagyott.

- Micsoda önző seggfej! Van valami ötleted, hogy hol lehet?

- Nem mondanám biztosan – rázta a fejét –, úgy vélem, talán a barátaival lehet
Németországban vagy Hollandiában. Nem igazán érdekel, hogy őszinte legyek.

Az ajtó kivágódott, és Dean lépett a szobába egy tálca teával és néhány

szendviccsel.

- Hermione és Theo szakítottak – mondta Padma, ahogy elvette Deantől a tálcát,

és a dohányzóasztalra tette.
Dean Hermionéra nézett.

- Sajnálattal hallom – mormolta, ahogy töltött neki egy csésze teát. – Hallottál
Dennisről és Demelzáról?

- Perselus ma reggel mondta – bólintott Hermione. – Alig tudom elhinni; úgy

tűnt, nagyon kedvelik egymást.

- Szerintem sose lehet tudni – vont vállat Dean. – Azt gondoltam, hogy Michael
Corner és Pansy Parkinson mostanra szétmennek, de nagyon boldognak tűnnek.

Padma odaadott Hermionének egy sajtos szendvicset, és a lányára pillantott.

- Azt hiszem, Shivani kedvel téged; már alszik is! – Magához hívta a második
mózeskosarat a szoba másik sarkából, és mozdult, hogy elvegye a babát
Hermionétól.

- Foghatnám még egy kicsit? – kérdezte Hermione. – Annyira édes; sose hittem
volna, hogy ilyen hihetetlenül megnyugtatónak tartom majd egy kisbaba illatát.

- Hát persze – ragyogott fel Padma. – Csak szólj, ha le akarod majd tenni. –
Visszaült, és töltött magának egy csésze teát. – Szóval, ha két héttel ezelőtt
szakítottatok, mi történt azóta?

Hermione érezte, hogy elpirul.

- Kicsit szégyellem, ahogy viselkedtem. Tulajdonképpen bezárkóztam a

szobámba két hete, és reméltem, hogy az egész csak egy rémálom.

- Mi van a munkával? – vonta össze a szemöldökét Padma.

- Elbocsátottak. Számos baglyot küldtek, de egyikre se válaszoltam –

magyarázta.

- Micsoda? – kiáltott fel Padma és Dean egyszerre. Padma teljesen zavartnak

látszott. – Oh, Hermione! Miért csináltad ezt?
- Gyűlöltem azt a munkát – ismerte el. – Csak azért maradtam ott, mert nem
akartam, hogy Theónak legyen oka megint elhurcolni utazni. Perselus felajánlott
egy állást, mint az asszisztense.

- Komolyan mondod? A posztot, amit megpályáztál, amikor visszajöttünk

Párizsból? – kérdezte Padma.

Hermione bólintott.

- Tudom, hogy valószínűleg csak azért tette, mert sajnál, de nagyon csábít az
ajánlat. Már láttam a laborját; hihetetlen!

Padma kissé gyanakvóan nézett rá.

- Bármennyire is megjavult a háború óta, nem biztos, hogy el tudnám képzelni,

hogy Perselus Pitonnal dolgozzak. Gondolod, hogy tudod kezelni?

- Nem vagyok benne biztos – vallotta be –, de egy lehetőséget legalább adhatnék

neki. Az évnek ebben a szakában nincs túl sok állásajánlat, és inkább nem
akarok pénzt elfogadni a Millektől. Bár ideges vagyok amiatt, hogy elfogadjam.
Ha rosszul sül el, az nagyon-nagyon megnehezítheti az életemet.

Még egy órát beszélgetek Hermione kellemetlen helyzetéről, amíg Preeya

felébredt, és Hermionének végre lehetősége adódott magához ölelni a
keresztlányát. Majdnem tíz óra volt, amikor távozott, odaajándékozva a Moe
által kötött holmikat, és két vadonatúj példányt a Roxfort történetéből.
Megígérte, hogy a következő hétvégén ismét ellátogat, és úgy ment el, hogy nem
érezte magát közelebb a döntéshez, mint amikor megérkezett. Kimerült volt:
mély alvásra volt szüksége, és az elméjére nehezedő súlytól, hogy még meg kell
osztania a híreket a szüleivel, nem tudta gondolatait a hivatására összpontosítani.
Már csak huszonnégy óra volt hátra, mielőtt Perselus Piton választ kérne tőle.
Sok mindent kell átgondolnia.

***
Másnap délután négy órára Hermionének az volt a benyomása, hogy az
édesanyja soha többé nem áll vele szóba. Amikor a vasárnapi ebédnél
bejelentette a híreket a szüleinek, édesanyjától kezdetben könnyeket, apjától
pedig kábult csendet kapott. Az, hogy a lánya elvált ember lesz ilyen fiatalon,
elég rossz volt, de hogy továbbra is elhidegült férjéhez legyen kötve, egyszerűen
túl sok volt Jane Grangernek. Miután a könnyek elfogytak, elkezdődött a
kiabálás. Édesanyja közölte vele, hogy visszaköltözik hozzájuk, de túl tisztán
emlékezve még a varázsvilágtól távol töltött nyarak frusztrációira, ezt Hermione
elutasította. A veszekedés hangereje egyre fokozódott, és egy bocsánatkérő
pillantást vetve édesapjára végül a Kensington tér viszonylagos nyugalmába
menekült.

Legalább egy kevés erkölcsi támogatást remélt szüleitől, de édesanyja

bizonyosan nem értette meg, miért akar férje családjával maradni, amikor az
ilyen kegyetlenül elhagyta. A tény, hogy korábbi tanárától kapott
munkalehetőség elfogadásán gondolkodik, aki olyan ellenségesen kezelte iskolai
évei alatt, meghökkentette őket. Úgy tűnt, hogy nem Padma és Dean voltak az
egyetlenek, akik egy kicsit bizonytalanok voltak, hogy mennyire bölcs dolog egy
ilyen kiállhatatlan embertől állásajánlatot elfogadni.

Hermione teljesen kimerült volt, mire visszatért a szüleinél tett katasztrofális

látogatásból. Gyakorlatiasan, mint mindig, azonnal a dolgozószobába ment, és
pennát, pergament vett elő a mahagóni íróasztalból. Egy egyenes vonalat húzva a
pergamen közepére elkezdte kilistázni a Perselus Pitonnal való közös munka
lehetséges előnyeit és hátrányait. Azt várta, hogy a negatívumok messze
meghaladják a pozitívumokat, de ahogy a felsorolása egyenletesen növekedett,
rájött, hogy részletesebbnek kell lennie Piton személyiségének több oldalával
szemben is. Kedvelte a szarkazmusát; kedvelte az aprólékosságát; még a
türelmetlenségét is kedvelte. Nem lehet kétséges, hogy nehéz eset lenne, ha neki
dolgozna, de minden esélye megvolt, hogy hihetetlenül izgalmas felettes legyen.
Ő maga kiváló bájitalfőző volt, de mindig hiányzott belőle az ösztönös érzék. Ha
volt valami, ami Hermione Grangert lázba hozta, akkor az a tanulás lehetősége,
és ő meg volt győződve arról, hogy a Félvér Hercegtől rengeteget lehetne
tanulni.

A pozícióval járó lehetőségek iránti növekvő lelkesedésének ellenére

vitathatatlan volt, hogy rengeteget veszíthet, ha munkakapcsolatuk megbukik.
Valójában azt gondolta, hogy a teljes kudarcot viszonylag egyszerűen kezelnék.
Minden esélye megvolt arra, hogy a férfi szétátkozza, ha nem tetszik neki a
munkája.

Miután egy teljes órán át váltakozva firkált a pergamenre, és bámult ki

elgondolkodva a gyorsan sötétedő hátsó kertre, gyorsan összegezte az oldalon
lévő oszlopokat. A számok majdnem teljesen azonosak voltak. Nem érezve
magát közelebb a döntéshez az alagsorba indult teáért.

Amikor belépett a konyhába, ott találta Lance-t a fenyőfaasztalnál ülve, előtte

egy csésze teával és ébenfa botjával. Hosszú ősz haja kiengedve lógott a vállára,
és a legízléstelenebb levendulaszínű talárt viselte, amit Hermione valaha látott.

- Lance! – kiáltott fel, ahogy átvágott a helyiségen, hogy átölelje. – Nem vártunk
vissza a hónap vége előtt.

A férfi viszonozta az ölelést, majd a maga melletti helyre mutatott.

- Múlt éjjel kaptam baglyot Perselustól – magyarázta, miközben kis kerek

szemüvegén át bámult rá. – Igencsak aggódik miattad, ahogy látom.

Hermione egyszerre ideges lett, amiért Perselus félbeszakította az idős varázsló

utazását anélkül, hogy vele megbeszélte volna, ugyanakkor viszont különös
módon meghatotta, hogy aggódott miatta.

- Feltételezem, ez azt jelenti, hogy hallottál Theóról – mondta.

Lance bólintott, és töltött a lánynak egy csésze teát.

- Theo seggfej, én mondom. A fiú egy idióta. Hadd menjen. Mi a fenéért akarná
egy ilyen intelligens lány, mint te, összekeverni a génjeit egy ilyen bolonddal,
mint Theodore Nott, mi?

A lány az idős férfira nézett, és kétségbeesetten próbált rájönni, hogy vajon

viccel-e vagy sem. Csendben figyelte, ahogy az ötödik púpos kanál cukrot teszi a
teájába.
- Amire neked szükséged van – mondta görbe ujjával rámutatva –, az egy
intelligens férfi. Egy férfi… nem pedig fiú.

- Hát – kuncogott Hermione –, ez a legkisebb probléma, lévén, hogy még Theo

felesége vagyok.

- És mi a francért lenne ez probléma? – vonta fel Lance a szemöldökét. – Az

arisztokrata házastársak mióta hűségesek? Inkább legyen egy szeretőd, mint
hogy elhagyd a feleséged.

Hermione belekortyolt a teába, és megpróbált nem tátogni meglepetésében. Nem

tudta eldönteni, hogy Lance szemléletmódja hihetetlenül régies vagy inkább
ijesztően modern.

- Azt hiszem, kell még némi idő, mire túlteszem magam ezen a házasságon,
mielőtt belemegyek egy másik kapcsolatba.

- Moe és én már igencsak várjuk a kisbabákat, ugye, Moe? – kérdezte a manó

felé fordulva, aki a tűzhely körül serénykedett.

- Lesznek kisbabák – bólintott Moe –; a mugliszületésűeknek mindig vannak

kisbabáik – ismételte komoly hangon.

Hermione elvigyorodott azon töprengve, hogy vajon Moe egyáltalán tud-e

bármit is az emberek szaporodásának alapjairól. A közeljövőben valószínűleg
nem lesz semmilyen kisbaba. Gyorsan témát váltott.

- Sajnálom, hogy rövidre kellett szabni a vakációdat; Perselusnak nem kellett

volna kellemetlenséget okoznia. Hogy van Newt Scamander? Jól éreztétek
magatokat?

- Közel sem éreztük olyan jól magunkat, mint mikor még fiatalok voltunk –
közölte cinkos pillantást vetve rá –, és Clabbertet sem láttunk.

- Kár – mormolta a lány egy kekszért nyúlva. – Te és Newt együtt voltatok a

Roxfortban?
- Az iskolában nem nagyon ismertük egymást – legyintett a levegőbe bütykös
kezével –, de a bátyja, Horatio és én szeretők voltunk a húszas éveink végén.

Hermione azonnal fuldokolni kezdett a teától.

- Drága gyermekem – kuncogott Lance jókedvűen –, mi ez a sokk? Te azt

hiszed, hogy egy heteroszexuális varázsló így öltözködik? Hm?

- Nem tudom… – Hermione köhögése végül csillapodott. – Én csak soha…

- Anyám mindig mondta, hogy már tízéves koromban teljesen nyilvánvaló volt,
hogy olyan meleg vagyok, mint a karácsony maga. Egyébként ez az egész már
érvénytelen az én koromban – mondta sóhajtva. – A köszvény általában már
útját állja az ember hőstetteinek.

Nem vágyva mindent hallani Lance hőstetteiről Hermione gyorsan új témát

keresett.

- Beszéltél Perselusszal, mióta visszajöttél?

- Igen – mormogta Lance hátradőlve a széken, és alaposan megvizsgálta a lányt.

– Azt mondta, munkát ajánlott neked.

Hermione bólintott, és rágni kezdte a körmét.

- Ma estig kellene választ adnom, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Lance még kíváncsibb arckifejezéssel figyelte.

- Szereted a bájitaltant?

- Igen, nagyon – bólintott a lány.

- Perselust kedveled? – kérdezte a férfi.

- Igen – felelte. – Legalábbis azt hiszem.

Lance csendbe burkolózott, és a szakálla végét húzgálta egy pillanatig. Végül
felsóhajtott, és megkérdezte:

- Mi van közted és Perselus közt?

- Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét őszintén meglepődve.

Lance előredőlt, csontos könyökét az asztalra téve.

- Figyeltem, hogy ti ketten milyen hatással vagytok egymásra, mióta eljegyezted

magad Theóval, és teljesen egyértelmű, hogy van valami köztetek.

Hermione érezte, hogy elpirul. Mindig kínosnak találta, amikor az emberek

Perselus Pitonról kérdezték; mindig tudatában volt annak, hogy elárulta a
bizalmát.

- A tanárom volt; én griffendéles voltam; nem kedvelt. Túl sokat kérdeztem az

óráin, és valószínűleg az őrületbe kergettem. Ennyi.

Lance csendben nézte.

- Te mentetted meg az életét, ugye?

Hermione nem tudta megelőzni, hogy ne szívja be élesen a levegőt.

- Honnan tudod? – suttogta.

- Gondosan dokumentált tény, hogy súlyosan megsérült a végső csata éjszakáján

– mosolygott –, és hogy hónapokat töltött felépüléssel a Szt. Mungóban. Egy
ideje jó barátságban vagyok Minerva McGalagonnyal. Ő említette egyszer, hogy
te voltál az, aki riadót fújt, és elvezette hozzá a gyógyítókat. El tudom képzelni,
hogy egy ilyen adósság nagyban megbonyolíthat egy tanár-diák viszonyt.

- Talán ez az egyetlen oka, hogy felajánlotta a munkát – bólintott Hermione –:

úgy érzi, tartozik nekem.

Lance vállat vont.

- Lehet. De több szempontból is úgy gondolom, hogy ti ketten meglepően jól
összeilletek. Azt hiszem, egyszerű lenne: Perselus fékezi a nyelvét, és te is ezt
teszed. Másrészről a férfi maximalista; nem lesz könnyű neki dolgozni.

- Nem hiszem, hogy gondolkodnék a munka elfogadásán, ha nem lenne

maximalista. Szeretem a kihívásokat.

- Valószínűleg kapsz majd tőle kihívást – mondta Lance horkantva. Újabb kanál
cukrot tett a már egyébként is túlédesített teájába. – Ő egy hihetetlenül összetett
férfi, Hermione, és ha neki dolgozol, ezt mindig próbáld észben tartani. A
tapasztalatai tették azzá, ami.

A lány némán bólintott, ahogy Lily Potterre és a boldogtalan gyermekkorra

gondolt, ami Perselus Pitonnak osztályrészül jutott. Lance-re nézve
elcsodálkozott a megfigyelési képességein. Egy ideje már tudta, hogy a „szenilis
öreg nagybácsi” szerepe kizárólag csak a Milleknek szólt, de sejtelme sem volt
ilyen figyelemre méltó érzékenységről.

Lance sugárzó mosolyt küldött felé, a szeme sarka mélyen összeráncolódott.

- Fogadd el a munkát, Hermione. Illene hozzád: igazi kaland lenne. Csak az Úr

tudja, hogy rád fér egy kaland azok után, hogy ennyi ideig elviselted Theót.

- Csak annyira félek, hogy tönkreteszem a barátságunkat Perselusszal. Olyan

nehéz eset tud lenni, és tényleg pokollá tudná tenni az életemet. Már így is
kellemetlen helyzetben vagyok, és nem akarom, hogy még rosszabb legyen.

Lance felkapta a botját, és rámutatott vele.

- Fogadd el a munkát, kislány. Ez lehet a legjobb dolog, amit valaha tettél.

Hermione ujjheggyel megmasszírozta a halántékát, és lehunyta a szemét.

Elfogadni a munkát a legrosszabb dolog is lehet, amit valaha tett. Gondolatai
Padma, Dean és a szülei felé kalandoztak. Mind úgy gondolták, hogy elment az
esze, hogy a Perselus Piton által felajánlott munka elfogadását fontolgatja. De
annyira kedves volt vele, mióta összeházasodott Theóval; végül belátta, hogy
több van benne, mint a pincelakó, félelemkeltő bájitalmester. Ha a dolgok nem
működnek, ott tudja hagyni a három hónapos próbaidő után, és újragondolhatja
az életét. De talán Lance-nek igaza van: ez lehet a legjobb dolog, amit valaha
tett.

Kinyitotta a szemét, és rávigyorgott.

- Oké. Elfogadom a munkát.

- Kitűnő – ragyogott fel Lance. – Akkor tűnés – mondta az ajtó felé intve.

- Tessék? – kérdezte Hermione meghökkenve. – Most?

- Igen! Minek várni? Menj, és rángasd ki szerencsétlen embert a szenvedésből:

nyakig ül a bájital-szerződésekben.

- Oké – motyogta bizonytalanul, és remegő kézzel túrt a hajába. – Csak megyek,

és összekötöm a hajam.

- Hagyd, ahogy van, kislány – csettintett Lance a nyelvével türelmetlenül. –

Menj már!

- Oké, megteszem – értett egyet hirtelen elszántnak érezve magát. Már épp
felemelkedett az asztaltól, amikor Lance megállította.

- Hermione? – szólt halkan.

Elbátortalanodva állt meg a hangjában lévő óvatosságtól.

- Igen?

- Tudod, ő néz téged – pillantott rá Lance a szemüvege mögül.

- Tessék? – kérdezett vissza a lány zavartan.

- Perselus – magyarázta a férfi. – Nagyon diszkréten csinálja, de folyamatosan

figyel téged.
Igyekezett valami választ találni, nem tudva, hogy Lance miért is mondta ez neki
pontosan. Miért nézné őt Perselus Piton? Gyakran észrevette, hogy vizsgálódva
figyeli az ő és Theo viselkedését, de miért figyelné csak őt?

- Akkor menj – folytatta Lance megint vidáman. – Ne várasd a pasast egész nap.

***

Perselus már majdnem egy órája járkált fel-alá a dolgozószobájában. Szinte már
bánta, hogy felajánlotta Hermionének az asszisztensi munkát – közel sem volt
elég hálás. Amikor elhamarkodottan úgy döntött, hogy felkéri a posztra, azt
várta, hogy a lány azonnal elfogadja. Némileg bosszúsnak érezte magát, amiért
nem egyezett bele a munka elfogadásába túlzott hálálkodása közepette.

Hét óra volt, amikor végül meghallotta puhatolózó kopogását a bejárati ajtónál.
Mély levegőt véve gondoskodott arról, hogy a legszigorúbb bájitalmesteri
arckifejezését öltse fel, majd lement a lépcsőn, és ajtót nyitott. A lány vadul
nézett ki: a pupillái kitágultak, a haja pedig legyezőszerűen vette körbe, mint
valami glória. Átvillant agyán a gondolat, hogy egy ilyen lazán viselt sörény
bizonyosan nem segítené elő a bájitalfőzést.

- Hermione – szólt vontatottan, ahogy ingerülten az órájára pillantott. – Már csak

néhány órám van a holnapi Reggeli Próféta lapzártája előtt. Lehet, hogy fel kell
adnom egy hirdetést, szóval szívből remélem, hogy végre kegyeskedik kitüntetni
a válaszával.

A lány azonnal rájött, hogy bosszús, amiért ilyen hosszú ideig töprengett a
döntésen.

- Elfogadom – bukott ki belőle elfúló hangon. – Szeretném vállalni a munkát…

Köszönöm.

Piton egyszerre érzett elégedettséget és csalódottságot; nem tudta, melyik érzés

az erősebb.
- Értem – morogta. – Ebben az esetben meg kell beszélnünk a szerződést. Lenne
olyan kedves, és követne a dolgozószobámba?

Intett a lánynak, hogy lépjen be, majd mutatta neki az utat a ház első emeletére.
Hermione még soha nem járt ezen a szinten, és lelkesen figyelte a környezetét,
ahogy felfelé haladt a lépcsőn. Amikor elértek egy nagy tölgyfaajtót, a férfi
kinyitotta, és félreállt, hogy beengedje.

Tűz lángolt a kandallóban, és a szobában félhomály uralkodott a néhány égő

gyertyától. Elfoglalta a bársonyhuzatú széket terjedelmes íróasztala előtt, de
gyorsan fel is pattant újra, amikor meglátta a hatalmas könyvespolcot a szoba
másik végén.

- Ooooh – motyogta képtelenül arra, hogy fékezze örömét. – A laboratóriumban

lévő bájitaltan-könyveken felül még ez is az ön könyvtára?

- Nyilvánvaló – felelte. – Amennyire magával ragadónak tartom a tárgyamat,

esténként hajlamos vagyok több különböző olvasmányba is belefogni.

Végigfuttatta ujjait a bőrkötésű könyvek gerincén, lenyűgözve a különböző

témák választékától.

Piton köhintett, hogy visszanyerje a figyelmét.

- Biztosítom, hogy lesz lehetősége felfedezni a könyvtáramat a jövőben, de ha

nem bánja, most inkább szeretném, ha véglegesítenénk a szerződését.

- Persze, természetesen – felelte Hermione zavartan visszatérve a székéhez. –

Elnézést.

A férfi egy pálcaintéssel kinyitott egy kis italszekrényt.

- Megkínálhatom esetleg egy itallal?

- Igen, kérek – válaszolt idegesen babrálva az óráját. – Egy mézsör remek lenne,
ha van.
A férfi megjátszott meglepettséggel nézett rá.

- Alkoholtartalmú italt szeretne, mikor holnap reggel nyolckor kezd dolgozni?

Több, mint nélkülözhetetlen lesz a tiszta fej.

Hermione riadtan nézett rá.

- Oh, bocsánat – motyogta, és azonnal elpirult. – Akkor talán valamilyen teát.

A férfi önelégült mosollyal nyújtott felé egy pohár mézsört.

- Tréfáltam, Hermione. – Egy nagy pohár Lángnyelv whiskyvel a kezében leült

az asztala mögé.

A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. Talán ez egy szörnyű hiba. Egyáltalán
nem volt önmaga ennek az embernek a társaságában.

A férfi elővett néhány iratot a fiókból.

- Van másolatom egy általános három hónapos szerződésről. A nagy része

természetesen elfogadható, de ha ad nekem egy pillanatot, akkor átnézem, és
pontosabban személyre szabom az ön érdekében.

Hermione lelkesen bólintott, és ő gyorsan elkezdte átolvasni a szerződés sorait,

időről időre megérintve a pergament a pálcája hegyével. Tudatában volt annak,
hogy a lány őt figyeli, ahogy a szöveget javítja, és halvány kíváncsiságot érzett,
vajon mire gondol. Sejtette, hogy szörnyen ideges, és emlékeztette magát, hogy
fogja vissza szúrós szarkazmusát. Jó pár perc eltelt, mikor teljesen megelégedve
a munkájával a lány felé tolta a szerződést.

- Ön Bájitalfőző Asszisztensként van megnevezve végig a dokumentumban, én

pedig Vezető Bájitalfőzőként – magyarázta.

A lány felkapta, és az első oldalt kezdte vizsgálni. Míg ő olvasott, a férfi

kihasználta a lehetőséget, hogy az arcát tanulmányozza; már jobban nézett ki,
mint az előző reggel. A szeme alatti árnyak nem voltak olyan szembeszökőek, és
az arca is kapott némi színt. Viszont a szemében fedezte fel a legnagyobb
változást: eltűnt a tompa, depressziós tekintet, ami annyira nyilvánvaló volt
tegnap. A szeme ismét ragyogott, és sokkal élőbbnek, sokkal vibrálóbbnak tűnt,
mint amilyennek jó ideje látta. Felkapta a poharát és az ajkaihoz emelte, de
pillantása nem mozdult el az arcáról a pohár pereme fölött sem.

A lány a második oldalra lapozott, és ő szórakozottan figyelte, ahogy

mosolyogni kezd. Hermione ráemelte a tekintetét.

- A Vezető Bájitalfőző fenntartja a kizárólagos jogot, hogy kiválassza a

laboratóriumban játszandó zenét? – kérdezte.

- Szívesen hallgatok zenét főzés közben – bólintott.

- Milyen zenét? – érdeklődött a lány.

- Orgonajátékot – válaszolta. – Ki nem állhatom az operát.

- Hallotta már a Don Giovannit? – kapott levegő után színpadiasan.

- Nem kívánom hallani a Don Giovannit. Épp az imént mondtam, hogy utálom
az operát.

- Hogyan képes egyáltalán azt mondani, hogy utálja az operát, ha még nem is
hallotta a valaha írt legjobb operát?

- Legyen kedves elolvasni a szerződés következő pontját – meredt rá az asztalon

keresztül.

Újból lentebb pillantott a papíron. Egy pillanattal később kuncogni kezdett.

- A Bájitalfőző Asszisztens naponta három kérdés feltevésére van korlátozva,

kivéve minden, közvetlenül a bájitalok főzésére vonatkozó kérdést.

- És a következő pontot – mormolta mosolyogva.

- A Vezető Bájitalfőző semmilyen módon nem kötelezhető ezen kérdések

megválaszolására, kivéve minden, közvetlenül a bájitalok főzésére vonatkozó
kérdést – olvasta. A lány ránézett, majd elvigyorodott.

- Épp most mutatta be bámulatos módon, hogy szükség van az ilyen cikkelyekre,
Hermione – mondta vontatottan.

Még mindig mosolyogva lapozott az utolsó oldalra, és az asztalon lévő pennáért

nyúlva egy lendületes mozdulattal az aljára írta a nevét. A szerződést és a pennát
maga elé tette az asztalra, majd az italáért nyúlt.

- Tehát a szerződés most már legálisan és mágikusan is megköttetett? – kérdezte.

A férfi maga elé húzta a dokumentumot az asztalon át, és felvette a pennát.

- Meg lesz, amint én is aláírom.

Hermione nézte, ahogy a neve alá firkantja a sajátját. Amint végzett, az aláírások
egy pillanatra kéken ragyogtak fel, fájdalmasan emlékeztetve a lányt arra a
napra, amikor a házassági szerződését írta alá a jelenlétében. Lenyelte maradék
italát, és az üres poharat az asztalra helyezte. Most, hogy a szerződést már
aláírták, meglehetősen magabiztosnak érezte magát.

- Megígéri, hogy uralkodik magán? – kérdezte vidáman.

- Megígéri, hogy uralkodik a kielégíthetetlen kíváncsiságán? – ellenkezett

Perselus.

- Mindenképpen megpróbálok – mondta felnevetve. Az arckifejezése aztán

komollyá vált. – Nagyon hálás vagyok ezért, Perselus. Törekedni fogok, hogy a
legjobbat nyújtsam.

- Nem is várnék mást – hajtotta meg kissé a fejét. – Minden ponttal egyetért?

- Igen, rendben vannak – bólintott. – Csak azt akartam megkérdezni… Nem

akarok tiszteletlennek tűnni… Szeretné, ha professzornak vagy uramnak
szólítanám munka közben?
Egy vagy két percig csak nézte, majd megrázta a fejét.

- A keresztnevem megfelelő lesz. – Előredőlt, és összeráncolta a szemöldökét. –

Tudom, hogy az elmúlt néhány hónapban barátságosabb a viszonyunk, mint
korábban, Hermione, de ha visszaemlékszik, nem könnyű velem együtt
dolgozni. Jelenleg több szerződésem van bájitalokra, mint amivel foglalkozni
tudok; nem lesz egyszerű poszt, és kemény munkát várok majd el.

- Élvezem a kemény munkát – felelte Hermione. Az órájára pillantott. – Nagyon

szeretném átnézni néhány jegyzetemet ma este. Ha rendben vagyunk, akkor én
mennék.

Kurta biccentéssel emelkedett fel a székéről.

- Kikísérem az ajtóhoz.

Mikor elérték az ajtót, Hermione visszafordult, és felé nyújtotta a kezét.

- Köszönöm, hogy ad nekem egy esélyt, Perselus. Remélem, bebizonyítom, hogy

helyesen tette.

Piton elfogadta a kezet, és határozottan megrázta.

- Remélem, így lesz – felelte, kényelmetlenül érezve magát.

A lány hátrált egy lépést. Látszott, hogy hirtelen ideges lett.

- Csak azt akartam mondani – kezdte kissé remegő hangon –, hogy a végső csata
éjszakáján…

Piton megforgatta a szemét, és kétkedéssel várta, hogy a lány mit fog mondani
ezután.

Hermione suttogásig halkította a hangját.

- Nem szánalomból tettem, amit tettem, hanem a legmélyebb csodálat miatt.

Zavartan attól, amit mondott, megfordult, és otthona biztonságába menekült.

Perselus figyelte, ahogy sietve elsétál, és azon töprengett, vajon mibe is ugrott
bele pontosan.
15. fejezet - Szerencsétlen csillagzat alatt

A hölgy nevetett, s éreztem, hogy nevetésébe bonyolódom, s már része is lettem,

miközben
fogai csak pótcsillagok voltak, hajlammal a raj-képződésre. Percnyi éledésekkor
belehelt apró
lihegés volt befelé, elvesztem végül torka sötét üregeiben, s láthatatlan izmok
hornyai sebeztek
össze. Reszketeg kezű, öreg pincér terített pirosasfehér kockás abroszt rozsdás
zöld
vasasztalra, s így szólt: - Ha a hölgy és az úr a kertben óhajtja meginni a
teáját… -
Úgy véltem, ha keble remegése megszűnnék, össze lehetne szedni a délután
néhány szilánkját,
figyelmem tehát gondos részletességgel ehhez a célhoz igazítottam.

T. S. Eliot: Hisztéria
Szemlér Ferenc fordítása

***

Perselus tőle szokatlan módon feszültnek érezte magát. Azelőtt felkelt, hogy
világosodni kezdett, és pontosan tizennégy alkalommal helyezte át az üstjeit.
Miután teljesen átrendezte bájitaltan könyveit téma szerint, elindult, hogy némi
reggeli után nézzen. Moe röviddel hét óra előtt jelent meg, és kuncogva tette elé
a pirítóst.

- Nem uram az egyetlen, aki korán kelt ma reggel, Perselus gazda – mondta.
Ezt úgy értelmezte, hogy Hermione is készül az első közös napjukra, és nem
akarván alulmaradni, azonnal visszatért a laboratóriumba, elszántan, hogy
mindennek legalább kifogástalannak kell lennie.

Legnagyobb elszörnyedésére észrevette, hogy nem minden hozzávaló van

tökéletes abc-rendben. Az utolsó háromnegyed órát azzal töltötte, hogy
tégelyeket, dobozokat és fiolákat rendezett át, de végül elégedett volt.
Hátralépett, és helyeslő mosollyal szemlélte meg az újrakategorizált polcokat.
Egyetlen árva bezoár nem sok, annyi sem volt rossz helyen. Ha van valaki, aki
feltehetően észrevesz ilyesmit, az biztosan Hermione Granger.

***

Hermione tagadhatatlanul ideges volt. Jóval hajnal előtt kelt, és pontosan

háromszor készített új frizurát. Megbizonyosodva, hogy egyetlen kósza hajszál
sem kerülte el a figyelmét elindult, hogy némi reggeli után nézzen. Moe a
konyhai órára pillantott, amikor Hermione röviddel hat után a helyiségbe lépett.
A házimanó helyeslő bólintással nyugtázta megszelídített haját.

- Nagy hatással lesz Perselus gazdára – mondta a manólány. – Mindent pontosan

így szeret.

Határozottan rosszul érezve magát Hermione visszatért a szobájába, hogy

lereszelje a körmeit. Emlékezett, hogy a férfi legalább annyira gyűlöli a hosszú
körmöket, mint az osztályteremben való körömrágást. Annak tudatában, hogy a
keze alapos vizsgálatnak esik majd alá, eltökélte, hogy körmeinek tökéletesen
manikűrözötteknek kell lenniük.

Még volt egy órája, míg megjelenése esedékessé vált a laboratóriumban, és

miután felvitt egy finom réteg sminket, lapozgatni kezdte a birtokában lévő
információkat a Telenium üstökről. Már közeledett a nyolc óra, és tudta, nem
lenne képes többet tenni az előkészület érdekében. Apró, helyeslő mosollyal
vetett egy pillantást tökéletesen befont hajára a hálószobai tükörben. Egy árva
hajszál nem sok, annyi sem volt nem megfelelő helyen. Ha van valaki, aki
feltehetően észrevesz ilyesmit, az biztosan Perselus Piton.
 ***

Perselus kinyitotta a bejárati ajtót, és egy pillanatra megkönnyebbülést érzett

Hermione Granger meglepően rendezett hajának láttán; több kényes főzet is
létezett, ami teljesen tönkremenne egy véletlenszerűen belekerülő emberi
hajszáltól, és mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy új asszisztense tisztában van
a ténnyel.

- Jó reggelt – mormolta.

- Jó reggelt – válaszolt a lány vidáman, nyugtalanságát próbálva palástolni.

- Szabad a pálcáját egy pillanatra? – kérdezte tőle.

- Hogyne – felelte elővéve praktikus fekete ruhájából, és felé nyújtotta.

A férfi a pálca hegyét a nehéz zárnyelvhez érintette, és elsuttogott egy

varázsigét. A zárnyelv zöld fénnyel ragyogott fel egy pillanatra, mielőtt
elégedetten bólintott volna, és visszatette a pálcát a lány várakozón kinyújtott
kezébe.

- Mostantól kezdve az ajtó felismeri a pálcáját – magyarázta. – Csak annyit kell

tennie, amikor be akar lépni, hogy megérinti a zárat, és engedélyt kap a
belépésre.

- Értem – mondta örömmel. – Köszönöm.

Piton szó nélkül megfordult, és a lépcső felé indult. A lány finoman becsukta
maga után az ajtót, és sietősen indult kavargó talárja nyomában.

- Ugyanígy engedélyt kapok belépni a laboratóriumba is? – érdeklődött, ahogy

lefelé haladtak a lépcsőn.

- Még nem – felelte.

- Még nem? – kérdezett vissza homlokráncolva. – Nem bízik bennem?

Piton odafordult, és szórakozottan felvonta a szemöldökét.

- Ki kell érdemelnie a bizalmamat, Hermione. Végtére is már lopott a

készleteimből korábban.

A lány levegő után kapott. Annyi év alatt, mióta ismeri, soha egyszer sem
említette a roxforti tolvajlását.

- Tudta? Tudta, és nem jelentett fel?

- Félreértés ne essék, fontolgattam, hogy Minerva kezére adom – vigyorodott el

–, de inkább úgy döntöttem, hogy figyelek, és megpróbálok rájönni, mire
készülnek.

- Rájött?

A lány hitetlenkedő arckifejezése láttán röviden felnevetett.

- Mint Harry Potter egyik barátja, alaposabban szemmel tartották, mint képzelné.
Meglepetten kísértem figyelemmel, ahogy másodévesen sikeresen elkészítette a
Százfűlé-főzetet. Arra gondoltam, micsoda bravúr ez egy másodévestől, és hogy
méltatlan lenne emiatt megbüntetni.

Hermione nem tudta eldönteni, hogy szégyellje-e magát, amiért kiderült titkolt
ténykedése, vagy örüljön, amiért képességei minden bizonnyal lenyűgözték a
férfit. Tekintve, hogy az asszisztenseként akar dolgozni, úgy döntött, az utóbbit
választja.

A férfi intett a pálcájával, kinyitva ezzel a laboratóriumba vezető nehéz faajtót.

- Úgy tűnik, hogy máris kimerítette az egy napra jutó kérdések mennyiségét a
szerződésünk huszonharmadik pontjának értelmében – szólt vontatottan.

- Én nem hinném – felelte Hermione önelégülten az órájára pillantva. – Még

nincs nyolc óra; a munkaidőnk nyolckor indul, és még be sem léptünk a
laboratóriumba.

Piton bosszúsan felmordult, és az órájára nézett.

- Már csak néhány perccel vagyunk nyolc előtt, így azt javaslom, gondosan
válassza meg a kérdéseit mostantól ötig.

- Ebben az esetben kihasználom a hátralévő perceket. Ha egy nap nem teszem fel
a három kérdésemet, akkor átvihetem a következő napra? Példának okáért, ha
minden kérdésemet megtartom, akkor pénteken tizenöt kérdést tehetek fel?

Piton nekidőlt a nyitott ajtó keretének, és összefonta a karjait.

- Nem is értem, miért nem egyedül és barátok nélkül barangolt a Roxfort

folyosóin. Hogy a fenébe tudták a társai kibírni ezt hét éven át? Megbecsülésem
Mr. Potter és Mr. Weasley iránt igencsak megnőtt.

A lány elvigyorodott, majd elsétálva mellette belépett a laboratóriumba; érezte,

hogy izgatott borzongás fut végig a gerincén a munkaasztal és a gondosan
elhelyezett üstök láttán. Egy hosszú pillantást vetve Nicolas Flamel Telenium
üstje felé azon töprengett, vajon mennyi időbe telik majd, mire megengedi neki a
férfi, hogy főzzön abban, ami szemmel láthatóan legbecsesebb tulajdona volt.

Perselus becsukta a nehéz ajtót, és a helyiségen átvágva a munkaasztalhoz ment.

- Mostantól kezdve ez lesz a munkaasztala – magyarázta a munkapad felé intve,

ahol a három ónüst állt. – Bár számos elvégzendő feladatot szánok önnek mára,
szeretném, ha a délelőtt nagy részét azzal töltené, hogy megismerkedik a
laborral. Amennyire emlékszem a Roxfortból, éles memóriával van megáldva, és
ha meg tudja jegyezni a különböző alapanyagok és könyvek helyét, bizonyosan
sok felesleges kérdéstől kímélne meg. Az ügyfeleimnek készített sok főzet
különösen nagy koncentrációt igényel, és szeretném, ha a lehető legritkábban
szakítana félbe. Érthető?

A lány bólintott, hogy megértette, és kíváncsian nézett egy halom pergamenre,

ami az asztalán hevert. Piton követte a pillantását.
- Az asztalán lévő pergamenek bájital-megrendelések. Két részre osztottam a
megrendeléseimet. Az asztalán lévők mind viszonylag általános főzetekkel
foglalkoznak, amelyek elkészítésével minden bizonnyal nem lesz problémája. –
Odalépett egy polchoz, és kiválasztott egy fiolát, ami tartósított Reishi gombát
tartalmazott. – Van néhány bájital, ami azonnali figyelmemet igényli, tehát
szeretném, ha elkezdené átnézni a megrendeléseit, és megismerkedne az
ügyfeleinkkel és igényeikkel.

Némi remegést érezve az „ügyfeleink” kifejezésre Hermione csendben nézte,

ahogy a férfi kinyitja a tégelyt, és kivesz egyet a benne lévő gombákból,
miközben egyidejűleg elővesz egy mozsarat és egy mozsártörőt a pad alól.
Elkezdte pépesíteni a gombákat, és a lány finoman felsóhajtott, ahogy bámulta,
milyen könnyedséggel és hatékonysággal készíti elő az alapanyagait.

Amikor Piton végzett a Reishivel, eltűnt a további friss hozzávalókat tartalmazó

raktárban. Mielőtt felbukkant volna, Beethoven Pasztorál szimfóniájának hangjai
töltötték be a helyiséget, és Hermione azt vette észre magán, hogy elismerően
mosolyog.

A férfi egy sárga port tartalmazó tégellyel a kezében jött ki a raktárból.

- Megkérdezhetem, hogy hogyan játssza le a szimfóniát? – kérdezte zavartan. A

hangminőség túlságosan jó volt ahhoz, hogy mágikus rádióállomásról jöjjön, és
hangszórókat sem látott a helyiségben.

Perselus elmosolyodott, és intett egyet a varázspálcájával: hat apró, ezüstös

hangfal vált láthatóvá, mindegyikük a fal és a mennyezet bizonyos részeire volt
erősítve, egészen körbe a szobában.

- Nem mindent lehet varázslattal jobbá tenni – mondta –, köztük Herbert Von
Karajant, a Berlini Filharmonikusokat és a hifi berendezést sem. – Visszafordult
az asztal felé, és folytatta a munkát a bájitalával. – A mai munkám nem
különösen komplikált, így ha van kérdése a szerződésekkel kapcsolatban,
kérdezzen nyugodtan.

Hermione bólintott, és gyorsan belemerült a különböző szerződések olvasásába.

A legtöbb a Szt. Mungóé volt, és néhány a már számára is ismerős, az Abszol
úton lévő patikáké. Az igényelt orvosságok legtöbbje viszonylag egyszerű volt:
Kalapkúra-bájital, Pótcsont-rapid, Sebzáró-kenőcs és Felpezsdítő-főzet. Nem kis
elégedettséggel vette észre, hogy a férfi néhány igényesebb főzetet is belevett: az
egyik egy különösen bonyolult készítmény volt, amit a Sárkányhimlő kezelésére
alkalmaztak, a másik pedig egy elixír, amit a Hippogriff-szelídítésnél használtak,
és amiről még csak nem is hallott korábban. Óriási örömmel töltötte el, hogy a
férfi bízik annyira a képességeiben, hogy többet rá mer bízni a Köhögéscsillapító
bájital alapanyagainak előkészítésénél.

Közel három órát töltött a rengeteg szerződésre összpontosítva és jegyzeteket

készítve egy naplóba, amit magával hozott. A Perselus asztalán lévő
pergamenkupac jóval nagyobb volt az övénél, és fogalma sem volt, hogyan
tudott korábban megbirkózni velük.

A délelőtt előrehaladtával mind gyakrabban pillantott a férfi üstjére. A

legegyszerűbbet használta a háromból: a kovácsoltvas üstöt platinával bevonva,
és bár azt meg tudta mondani, hogy a főzet, amin dolgozott, valamiféle
ellenanyag volt, még soha nem látta ilyen főzet elkészítését korábban. Eltökélte,
hogy bebizonyítja, a kíváncsisága nem mindig győzi le, így szorosan csukva
tartotta a száját, figyelmen kívül hagyta az ösztönös vágyat, hogy megtudakolja,
mit főz a férfi.

Hermione hamar elfeledte kíváncsiságát. Ahogy figyelte a férfit munka közben,

a keze mind jobban hipnotizálni kezdte. Alig tudta elhinni, hogy olyan sokáig
volt a diákja, de mégsem vette észre hosszú, karcsú ujjait. Jobb kezében egy fém
keverőpálcát tartott, a balt pedig előkészítésre, valamint néha további
alapanyagok hozzáadására használta. A Sorbonne bájitaltani előadóinak nagy
része hihetetlenül tehetséges volt a szakterületén, de még soha nem látott senkit
ilyen tökéletes eleganciával és könnyedséggel főzni. Az volt a szokása, hogy bal
kezét hagyta az üst felett lebegni, míg arra várt, hogy a legutolsó hozzávaló is
kifejtse hatását. Finoman mozgatta ujjait a levegőben, mintha csak a felszálló
gőzöket cirógatná.

Perselus tudatában volt a ténynek, hogy a lány már jó ideje figyeli. Lenyűgözte,
hogy sikerült féken tartania tolakodóan kíváncsi természetét, és még nem
kérdezte meg, hogy min dolgozik. Attól tartott, hogy majd kellemetlennek vagy
zavarónak találja a jelenlétét, de meglepő módon nyugalommal töltötte el a
tudat, hogy ott dolgozott mellette, főleg miután megoldotta a Beethoven-
problémát. A Beethoven szimfóniát hallgatva pillanatokon belül folyton dúdolni
kezdett. A második mozdulat megtétele után nem bírta tovább: egy pálcaintéssel
váltott egy Beethoven zongoraszonátára. Úgy tűnt, a lány ezt is ismeri: a dúdolás
újrakezdődött. Latolgatta, hogy megkéri, fogja vissza magát, de biztos volt
benne, hogy zavarba hozná, így fékezte a nyelvét. Egy újabb pöccintés a
pálcával máris egy vonósnégyeshez léptette a lemezt. A dúdolás folytatódott.
Egyértelmű, hogy ismeri Beethovent. Átkokat motyogva az orra alatt visszatért a
raktárba, és kicserélte Beethovent Sibeliusra. Ez végre elhallgattatta. Mostantól
kezdve kerülnie kell Beethovent.

Piton végül felnézett az üstjéből, és elkapta a lány pillantását, ahogy az ő kezét

nézte.

- Úgy látom, végzett a szerződések átnézésével, Hermione – morogta elégedetten

látva, hogy a lány elpirul.

- Igen, én… kész vagyok – dadogta megszégyenülten, hogy rajtakapták.

- Van kérdése? Szokatlanul elcsendesedett.

- Mind elég egyértelműnek tűnik – felelte vállat vonva. – Van valami különleges
rendelés, ahol szeretné, hogy összeállítsam a különböző tételeket?

A férfi megrázta a fejét.

- Szeretném, ha a bájitalok főzésén felül kezelné a szerződéseket is.

Feltételezem, képes használni a tudását, melyik bájitalnak mennyi időre van
szüksége, hogy a különböző határidőkre elkészüljenek. Meg tudja mondani,
hogy az elkövetkező hét folyamán melyek lesznek fontosak?

Hermione átnézte a jegyzeteit, amiket készített, miközben alsó ajkát beharapva

koncentrált.

- A Szt. Mungónak azonnal el kell kezdeni a Kalapkúra-bájitalt, és bár a Norvég

Wizengamotnak egy ideig nem lesz még szüksége a Veritaserumra, azt is meg
kell főzni, mivel egy teljes hónapig érnie kell. – A következő oldalra lapozott a
naplóban. – Úgy tűnik, a további fontos főzetek a hétre a Felpezsdítő-főzet és a
Pótcsont-rapid a Mágikus Sportok Főosztályának.

- Ez elég lesz – bólintott kimérten. – Van elképzelése, hogy mit főzök ma

délelőtt?

- Nem olyasmi, amit már láttam volna korábban – ráncolta a homlokát a lány –,
de nyilvánvalóan valamilyen ellenszer.

- Biztos vagyok benne, hogy ennél pontosabb is tud lenni – mondta Piton gyenge
dorgálással a hangjában. – Azonosítsa a hozzávalókat.

Hermione behunyta a szemét, és megpróbált felidézni mindent, amit a férfi

beletett az egyvelegbe. Némán számolta a hozzávalókat az ujjain, és hirtelen
kinyílt a szeme.

- Ez egy ellenméreg! – kiáltott fel, és rettentően remélte, hogy nem téved.

- Helyes – mormolta Piton, és elégedetten pillantott rá. – Ennek a különleges

ellenméregnek van egy másodlagos hatása is. Ha azt mondom, hogy ebben a
fiolában egy zöld mamba kígyó mérge van, megkockáztatja a tippet?

- Több varázslók által készített méreg ellenszereként működik, amik a központi

idegrendszert támadják.

- Jó – felelte a férfi, és figyelmét visszaterelte a bájitalra.

Hermionét elárasztotta az elégedettség. A „jó” Perselus Pitontól gyakorlatilag

felért egy „fenomenálissal” bárki mástól.

A férfi rápillantott hajtincsei alól.

- Az összes ellenanyag közül, amit főzök – tette hozzá alig hangosabban a

suttogásnál –, az ellenmérgek különösen közel állnak a szívemhez. Azt hiszem,
megérti, hogy miért.

A lány egy pillanatig közelről nézett rá, meghökkenve a vallomásától. Nem

jutott eszébe megfelelő válasz.

- Akkor megismerkedhetem a különféle hozzávalók helyével? – kérdezte.

- Meg – helyeselt. – Szeretném javasolni, hogy legyen körültekintő, ha szeretné

átnézni a raktár tartalmát. Tartalmaz néhány instabil anyagot: Erupment-nedvet
többek közt.

Hermione bólintott, hogy megértette, és a férfi nézte, ahogy átvág a helyiségen a

polcok felé, majd jegyzetelni kezdi a hozzávalókat sorról sorra. Figyelte, ahogy a
pennája végét az állához dörzsölte, miközben gondolkodott, és látszólag
megfeledkezett arról, hogy mit csinál. Amikor nagyon koncentrált, beharapta az
alsó ajkát, ahogy szokta. Kis idő múlva széles mosollyal fordult felé.

- Nem nagyon van szükség bármit is memorizálni – mondta boldogan. – Minden

tökéletesen abc-rendben van.

Piton az önelégültség határozott lüktetését érezte, valamint mértéktelen örömet,

amiért vállalta a kínokat, hogy polcainak tartalmát hibátlanul elrendezze.
Figyelte, ahogy a lány belépett a raktárba, fonott haja meglebbent mögötte.
Senkinek nem engedélyezte korábban, hogy belépjen abba a helyiségbe, és
egyáltalán nem érezte kényelmetlennek a lány jelenlétét. Több tétel is
veszélyesen illékony volt, és őszintén remélte, hogy a Sorbonne-on töltött
gyakorlat megfelelő szintű óvatosságot nevelt belé. Megkönnyebbült, amikor
sértetlenül bukkant fel.

- Önnek van a legszélesebb alapanyag-készlete, amivel valaha találkoztam –

jelentette ki, ahogy kilépett a raktárból. – Annyira izgatott vagyok, hogy itt
dolgozhatok!

- Könnyű önnek örömet okozni – felelte a férfi szórakozott tekintettel. Az utolsó

adag ellenmérget is bepalackozta egy kristályfiolába, a fiolát pedig beletette a
többi mellé egy kis faládába. Pálcája hegyével lepecsételte, és a lány elé tolta az
asztalon keresztül.

- Ezt a ládát azonnal továbbítani kell Cape Townba egy ügyfélnek.

Nyilvánvalóan nem lenne bölcs dolog bagolyra bízni ilyen nagy távolságra egy
ilyen nehéz csomagot – magyarázta –, ezért általában a Hop-hálózaton
kézbesítem az ilyen megrendeléseket. Megkérhetem, hogy küldje el a konyhai
kandallón keresztül?

- Természetesen – bólintott Hermione lelkesen.

Piton elővett egy darab pergament a talárjából, és átadta.

- Ez az ügyfél neve és címe. Amint a megrendelést biztonságban elküldte,

megebédelhet. Biztosra veszem, hogy mostanra megéhezett.

A lány egyszer sem gondolt a gyomrára az elmúlt órák alatt, de most, hogy a
férfi említette, rájött, hogy teljesen megéhezett. Felkapta a fadobozt, és az ajtó
felé indult. Perselus kinyitotta neki, és Moe-t találták az ajtó előtt várakozva.
Úgy tűnt, mintha már egy ideje türelmesen álldogált volna az ajtón kívül.

- Cordelia úrnőm és a barátai még a nappaliban vannak – magyarázta. –

Mindkettőjük ebédjét a konyhában készítettem elő.

Mielőtt bármelyikük is válaszolhatott volna, eltűnt egy csettintéssel. Hermione

bocsánatkérő pillantást vetett Perselusra; arra gondolt, inkább visszatér a saját
házába ebédelni. Biztos volt benne, hogy a férfi annak ellenére vágyott egy kicsit
megszabadulni a társaságától, hogy tőle szokatlan módon csendben volt egész
délelőtt.

A professzor kissé oldalra billentette a fejét.

- Egy-két apróságot még el kell intéznem. Mindjárt csatlakozom önhöz. –

Tagadhatatlanul zavartan fordult vissza a laboratóriumba; Moe általában
engedélyt kér, mielőtt meghívna bárkit is, hogy vele étkezzen. Talán, gondolta, a
manó annyira hozzászokott Hermionéhoz, hogy egész egyszerűen családtagnak
tekintette, és túllépett a szokásos formaságokon.

Hermione megfordult, és a konyhába sietett, ahol Moe éppen evőeszközöket

lebegtetett az asztalra. Miután sikeresen elküldte az árut, leült az asztalhoz, majd
maga elé húzott egy tányér levest és néhány szendvicset. Perselus pár perccel
később lépett be a helyiségbe, és leült vele szemben.
A zavaró üstök és szerződések jelenléte nélkül kissé kényelmetlen csend
telepedett közéjük. Határozottan kínosan érezve magát a beszélgetés hiányától
Hermione félszegen kezdett fészkelődni a helyén. Pár percnél tovább nem bírta.

- Olvastam több cikkét is a Sorbonne-on – kockáztatta meg. – Egy ideig elég

gyakran publikált A Bájitalkeverőben és a Negyedéves Bájitalfőzőben.

A lány arra számított, hogy a válaszol a megjegyzésére valamilyen formában, de

helyette a férfi hátrahúzódott az asztaltól, karját átmenetileg átvetette a szék
háttámláján. Furcsa arckifejezéssel nézett rá.

- Árulja el, Hermione, mik voltak a kedvenc tárgyai a Roxfortban?

Meglepődve a kérdéstől Hermione automatikusan válaszolt.

- Bűbájtan és átváltoztatástan. Szorosan követte a rúnaismeret és a sötét

varázslatok kivédése.

- És amit a legkevésbé kedvelt?

- Kétségkívül a jóslástan. A mugliismeretet unalmasnak tartottam, a legendás

lények gondozása pedig minden képzeletet felülmúlóan stresszes volt – a
napjaimat kitöltötte az aggodalom, hogy Hagrid valamivel lángra lobbantja
magát.

- Vagyis a bájitaltan valahol a kettő között van? – kérdezte.

- Azt hiszem, igen – bólintott elpirulva.

- És mégis – mormolta Piton –, ezt a tárgyat választotta, hogy mesterszintet érjen

el. Megkérdezhetem, hogy miért? A Roxfortban töltött idő alatt általában sikerült
minden diákot a bájitaltan ellen fordítanom a Mardekár Ház kivételével.

A lány letette a kanalát, és ujjait összefűzve hajolt előre.

- Maga volt az oka, hogy bájitaltant akartam tanulni.

- Én voltam az oka? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

- Rengetegszer feltették nekem ezt a kérdést, mióta a Sorbonne-ra mentem, és

soha nem válaszoltam meg teljes őszinteséggel. Általában azt mondtam, hogy
soha nem voltam olyan jó bájitaltanból, mint a többi tárgyamból, és ez kihívást
jelentett. Mindenki tudja, hogy makacs és eltökélt vagyok; egy ilyen választ
tökéletesen elfogadhatónak találtak. De valójában az egész a maga hibája.

- Kifejtené ezt bővebben? – kérdezte a férfi árnyalatnyi türelmetlenséggel a

hangjában.

Hermione mély levegőt vett, és a körmeit tanulmányozta. Nem ilyen

beszélgetésre vágyott az első munkanapján.

- Amikor felfedeztem a Félvér Herceg bámulatos, kamaszkori irkafirkáit,

elöntött az irigység.

Piton nem mondott semmit. Egy pillanat múlva a lány szégyenlősen emelte fel a
tekintetét.

- Tudta, hogy Harrynél volt a maga Bájitaltan haladóknak kötete?

- Igen, tisztában voltam a ténnyel – biccentett kurtán.

- Harry minden tippet követett, ami a könyv margójára volt írva, és amelyek
általában a szerző instrukcióinak ellentétei voltak. Lumpsluck professzor úgy
vélte, ez valami istenadta tehetség. El kell ismernem, nem örültem, hogy
felülmúltak az osztályban, főleg, hogy Harry munkája valójában nem a sajátja
volt.

- Még mindig nem látom, hogy ez miként vezetett a döntéshez, hogy

bájitaltanból diplomázzon – morogta bosszússá válva.

- Maga hetedéves diák volt, amikor ilyen éleselméjűséget produkált: ugyanannyi

idős, mint én voltam – vagy még fiatalabb. Tudom, hogy Kiválóra vizsgáztam a
bájitaltan RBF és RAVASZ vizsgáimon, de tudtam, hogy nincs a birtokomban az
az érzék, amit, úgy tűnt, ön bőséggel birtokolt. Amikor tárgyat kellett
választanom a Sorbonne-on, egyszerűen úgy döntöttem, hogy amihez nincs meg
bennem az érzék, azt igazi kemény munkával és elhatározással sajátítom el. Van
még egy apróság, amit el kell mondanom: féltékeny voltam a Félvér Hercegre,
és elhatároztam, hogy pótolom a hiányosságaimat. – Megfeszítette az állát, és
remélte, hogy a férfi nem kérdezősködik tovább.

- Értem – válaszolta halkan. – Amennyire megfontolatlanok voltak az okai, úgy

tűnik, teljesen elsajátította a virtuozitás dicséretes szintjét, ha hihetünk a párizsi
professzorainak.

- Remélem, hogy a főzési képességeim igazolják majd őket. – A lány a

teáscsészéjével babrált, ahogy hirtelen bosszankodni kezdett őszinte válaszán.
Egy pillanattal később eszébe jutott valami, ami egy ideje már foglalkoztatta
gondolatait. – Cserébe én is kérdezhetek valamit?

- Így tűnik igazságosnak – egyezett bele.

- Amikor a RAVASZ kurzusra jártunk, Lumpsluck professzor gyakran dicsőítette

a… korábbi diákjai ösztönös tehetségét – mondta, elkerülve az utalást Lily
Evansre. – Önt soha nem említette, sem a háború előtt, sem utána, és mindig
kíváncsi voltam, hogy miért. Nem voltak jó viszonyban?

- Horatius Lumpsluck és én nem voltunk sem jó, sem rossz viszonyban, míg a
diákja voltam. Egyszerűen nem érdekeltem annyira, mint bizonyos más, kevésbé
tehetséges tanulók – magyarázta, szintén egyértelműen megkerülve Lily Evans
említését. – Nem voltak kapcsolataim; nem volt mit ajánlanom. Csendes voltam,
látszólag jelentéktelen, és nyilvánvalóan elszegényedett családból érkeztem.
Nem passzoltam volna bele kellőképp az ő kis klubjába.

- Akkor sem értem – folytatta Hermione. – Maga nyilvánvalóan hihetetlen

tehetséges volt, és nem minden kedvence rendelkezik jó kapcsolatokkal.

Perselus vállat vont.

- Ő mindenekfelett kapcsolatokra vágyott. Ez alól az esetenkénti kivételek

általában tehetséges, vidám lányok voltak.
- Mint Ginny Weasley – jegyezte meg a lány.

- Többen is mugliszületésűek voltak, teljesen mentesek a varázsvilágbeli

kapcsolatoktól. Mint maga… – aztán hozzátette – és mint Lily. – Felemelkedett
az asztaltól.

A lány nem tudta elhinni, hogy megemlítette Lily nevét.

- Jöjjön – szólt rá. – Sok dolgunk van.

Visszatértek a laboratóriumba, és Hermione még mindig annak jelentőségén

tűnődött, hogy a férfi beszélt Lily Evansről. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó
vagy rossz jel. Talán a tény, hogy elég kényelmesen érezte magát ahhoz, hogy
olyan valaki előtt említse meg a nevét, aki ismerte a történetüket, annak az
előjele volt, hogy túljutott az iránta való érzésein. Vagy talán még mindig rá
gondolt éjjel-nappal.

A délután végére ő sem tudta eldönteni, hogy helyesen döntött-e, amikor

elfogadta a munkát, vagy sem. Az ebéd utáni órákat Kalapkúra-bájital főzésével
töltötte; aligha kihívás egy ilyen magasan képzett bájitalfőzőnek, de annak
ellenére szórakoztató. Tudatában volt annak, hogy Perselus lopott pillantásokat
vetett az üstjére, ahogy dolgozott. A megjegyzések hiánya biztosította arról,
hogy a férfi elégedett; nem volt kétsége afelől, hogy kijavítaná, ha elégedetlen
lenne a technikájával.

Végül is, gondolta, egész jól megvoltak két olyan emberhez képest, akiknek
ilyen szokatlan a múltjuk. A férfi fékezte a nyelvét; ő maga ugyanezt tette.
Viszont rájött, hogy volt valamilyen félreérthetetlenül kényelmetlen viselkedés a
kapcsolatukban; már ha mondhattak ilyet. Valami ott lebegett közöttük, és
Hermione biztos volt benne, hogy az egyetlen módja, hogy mind
kényelmesebben érezzék magukat egymás társaságában, ha megbékélnek ezzel a
valamivel. Talált egy módot arra, hogy nevetséges kikötései ellenére bevonja a
konok Perselus Pitont egy jelentőségteljes beszélgetésbe. Lance azt mondta,
hogy Perselus nézi őt. Talán éppen itt az ideje, hogy ő is viszontnézze a férfit.

***
Nem telt el sok idő, hogy lehetősége nyíljon ezt megtenni. Csütörtök este
Cordelia vacsorára hívta néhány más vendéggel együtt, köztük Susannel és
Dracóval. Narcissa Malfoy szintén jelen volt, de Hermione megkönnyebbült,
amikor megtudta, hogy Lucius baráti látogatást tesz Olaszországban. Lance-be
karolva érkezett, aki bizonygatta, hogy csak elegánsan késnek. Perselus fogadta
őket, és Lance elbicegett tőlük egyenesen az étkező irányába az orra alatt
motyogva valamit Cordelia nevetséges vacsorapartijairól.

Hermione Perselushoz fordult.

- Elnézést, hogy késtünk – suttogta, ahogy ők is az étkező felé közeledtek. –

Lance hajthatatlan volt, hogy mi érkezzünk utolsóként.

- Utálja üdvözölni a vendégeket – magyarázta a férfi felhorkantva –, és

rendkívül kedveli a látványos belépőket.

- Észrevettem – kuncogott Hermione. – Olykor eléggé nagy feneket kerít a

dolgoknak. – Elérték az ajtót, és a lány, kavargó gyomrára szorítva a kezét, mély
levegőt vett.

- Ideges? – kérdezte Perselus felvont szemöldökkel.

- Igen – bólintott. – Nem igazán találkoztam senkivel, mióta Theo elment. Csak
egy kicsit kínosan érzem magam.

- Fel a fejjel, Hermione – mondta kevésbé hivatalos hangon, mint általában. –

Nincs miért szégyellnie magát. Sikerült lebeszélnem Cordeliát arról, hogy Millie
nénikéje és Narcissa Malfoy közé ültesse. Susan mellett kapott helyet, Dracóval
szemben.

Hermionét elöntötte a megkönnyebbülés és a hála.

- Köszönöm – felelte. Rendkívül meghatotta, hogy a férfi vette a fáradtságot, és

törődött azzal, hogy ő jól érezze magát a vacsora alatt.
Belépve a helyiségbe látták, hogy a többi vendég már mind elfoglalta a helyét a
hosszú étkezőasztal mellett. Hermione szégyenlősen elmotyogott egy
bocsánatkérést, és elfoglalta a helyét Susan Malfoy mellett, aki bátorító mosolyt
villantott rá.

- Köszönöm, hogy eljöttél, kedvesem – mondta Cordelia szívélyesen. Elfordult,

és az egész asztalhoz intézte a szavait. – Mint látják, néhány vendég hiányzik ma
este. Lucius és Theodore is távol vannak.

Hermione ösztönösen Perselusra pillantott, aki rosszallóan nézett a feleségére.

- És ha már itt tartunk – közölte Draco –, ha szabad megjegyeznem, Granger,

remekül nézel ki, mióta megszabadultál…

- Draco! – sziszegte az anyja egyértelműen sértetten. – Elég legyen!

Lance hangosan felnevetett az asztal másik végén.

- A fiúnak igaza van – sokkal jobb neki anélkül az idióta nélkül.

- Lancelot! – szólt rá Cordelia, bosszús pillantást vetve teljesen zavarodott

nénikéi felé. – Ennyi elég is, köszönjük.

Hermione elfojtotta kuncogását. Meg mert volna esküdni, hogy Perselus is

rámosolygott egy pillanatra.

Draco és Lance igyekezett viselkedni az étkezés végéig, és Hermione élvezettel

beszélgetett Susannel, aki elmondta, mi minden történt a Rejtély és
Misztériumügyi Főosztályon, mióta elküldték. A lehető legmegfelelőbb helyre
került, ahonnan figyelhette Perselust az est folyamán: a férfi az asztal túlsó
végén ült felesége mellett, és ahogy Hermione többször Susan felé fordult,
bőven volt alkalma ránézni anélkül, hogy feltűnő lenne.

Elbátortalanította, amit látott. Lance hónapokkal korábbi megjegyzésének

ellenére, mely arra utalt, hogy Cordelia és Perselus nem olyanok, amilyennek
tűnnek, ő mindig is úgy gondolta, pont olyanok, mint bármelyik normális
házaspár. Most tűnt fel neki, hogy annyira belemerült saját szenvedésébe, hogy
egyáltalán nem vette észre a viselkedésüket egymással szembe, vagy inkább
annak hiányát. Meglehetősen nyugodtak voltak egymás társaságában, ez igaz, de
már megértette, hogy amit egykor szokatlan mértékű udvariasságnak titulált
közöttük, az szinte a melegség teljes hiánya volt.

Míg Perselus elegánsan alakította a másod-házigazda szerepét, biztosítva, hogy

mindenkinek mindig tele legyen a pohara, Cordelia a vendégei körül sürgölődött,
és vonta be a beszélgetésbe a hallgatagabbakat. Azonban a kétórás időtartam
alatt Hermione azt vette észre, hogy egymással alig váltanak pár szót, és amikor
beszéltek is, általában a vacsorával kapcsolatban történt. Azon kevés
alkalommal, amikor találkozott a tekintetük, ott nem látott ragaszkodást, és az
egyetlen alkalommal, amikor egymáshoz értek, az volt az érzése, hogy ez nem
volt több Cordelia részéről, mint megjátszott mozdulat. Felemelkedve az
asztaltól, hogy újabb üveg bort kerítsen, Cordelia a férje vállára tette a kezét, és
Hermione megbűvölve nézte, ahogy Perselus azonnal megmerevedik.

A legérdekesebb epizód éppen akkor történt, amikor befejezték a desszertet.

Kopogtatás érkezett az étkező ablaka felől egy nagy barna bagolytól, és Cordelia
fürgén felállt az asztaltól. Mielőtt az ablakhoz ment volna, Hermione hallotta
Perselus megjegyzését.

- Ez a negyedik alkalom a héten, hogy felbukkan ez a bagoly. A népszerűséged

nem ismer határokat, kedvesem.

Cordelia határozottan jeges pillantással tüntette ki a férfit válaszul, és átvéve az

üzenetet a bagolytól, kissé zavart mosollyal tért vissza a helyére.

Hermione folytatta a viselkedésük alapos megfigyelését még egy-két percig, míg

Perselus felé nem fordult, és ösztönösen tudta, hogy a férfi észrevette, hogy
figyeli őt. Ahelyett, hogy szégyenlősen elfordította volna a tekintetét, inkább
bátran állta a pillantását, és bizonytalanul rámosolygott. Mélységes elégedettség
öntötte el, amikor a férfi nyugtalan arckifejezéssel viszonozta a mosolyt.

Az est gyorsan telt, és hamarosan elbúcsúzott Susantól és Dracótól. Lance már

korábban távozott, nyilván halálra unta magát idős rokonaival, és Hermione
egyedül találta magát Perselusszal.
- Jöjjön – kérte, a vele szemben lévő helyre mutatva. – Kér még egy pohár bort?

Hermione meglepettséget színlelt, ahogy felemelkedett a székéről.

- Még egy pohár bort? Amikor holnap reggel mennem kell dolgozni?

- És hogy tetszik a munkája, Hermione? – mosolyodott el önelégülten a férfi.

- Rettenetesen tetszik; azóta hiányzik a bájitaltan, hogy elhagytam Párizst. Hogy

tetszik, hogy ostrom alatt áll a laboratóriuma?

- Közel sem olyan vészes, mint amilyenre számítottam – mormolta, ahogy töltött
a lánynak egy pohár bort.

- Nos – nevetett fel szárazon Hermione –, örülök, hogy nem vagyok olyan
vészes, mint amit jósolt. – Felkapta a borosüveget, és elég szemtelennek érezve
magát megtöltötte Perselus poharát. Tetszett neki, ahogy a bor látszólag
megnyugtatta és valamivel óvatlanabbá tette a férfit, mint amit egyébként
megengedett volna magának. Az egyetlen alkalom, amikor ilyennek látta őt, az
az esküvőjének éjszakája volt.

- Úgy tűnik – mondta lassan, ahogy kihúzta a szorításából a palackot, és úgy

tette le, hogy ne érhesse el –, hogy még mindketten a legjobb modorunkat
hozzuk.

- Hmm… – hümmögött a lány belekortyolva a borba. – Nem tett egyetlen árva

lekicsinylő megjegyzést sem egész héten.

- Nem adott okot egyetlen árva lekicsinylő megjegyzésre sem egész héten –
felelte.

Hermione szeme elkerekedett.

- Nagyon szépen köszönöm – bukott ki belőle sugárzón.

- Ezt dicséretnek veszi? – vonta fel a férfi a szemöldökét.

- Magától ez akkora dicséret, amilyet soha nem is reméltem.

- Maga tényleg kihozza belőlem a legsötétebb oldalamat, Hermione Granger –

csettintett a nyelvével Perselus.

- Nagyon jól tudja, hogy minden egyes sejtje maga a tömény sötétség, Perselus
Piton – nevetett.

- Nagyon szépen köszönöm – mondta egyértelműen a lányt utánozva.

- Ezt dicséretnek veszi? – kérdezte Hermione vigyorogva.

Piton is elmosolyodott, és egy pillanatra elhallgatott.

- Isten hozta.

- Hogy érti? – ráncolta zavartana a homlokát a lány.

- Nem teszek úgy egy percre sem, mintha teljesen ismerném magát – magyarázta
egészen a suttogásig halkítva a hangját annak tudatában, hogy Cordelia és
Narcissa Malfoy visszatértek a szomszéd helyiségbe egy kávéra –, de egyre
inkább eltávolodott attól a Hermione Grangertől, akinek én elképzeltem az
elmúlt néhány hónapban. Jó látni, hogy visszatért.

- Köszönöm… – sóhajtott Hermione. – Azt hiszem, hihetetlenül ostobán

viselkedtem, mióta visszatértem Angliába.

- Theo sokkal rosszabb hatással volt magára, mint amire számítottam – felelte a
férfi halkan.

- Igaza van – rázta meg a fejét a lány –; egyáltalán nem voltam önmagam. És
igaza volt Theóval kapcsolatban is: nem illettünk össze egyetlen ponton sem,
amit mondott. Mikor tanulta meg ilyen jól kiismerni az embereket?

Piton röviden felnevetett.

- Higgyen nekem: ez nem volt mindig így. – Önkéntelenül is megdörzsölte az

alkarját, ahol egykor a Sötét Jegyet viselte. Elgondolkodva nézett rá. – Örömmel
látom, hogy visszatért a… korábbi fényéhez – fejezte be elvigyorodva.

- Korábbi fényemhez? – nevetett fel Hermione. – Hogyan is nevezett

harmadévben? Kibírhatatlan kis mindentudó?

- És mit is csinált velem, amikor harmadéves volt? – vágott vissza a férfi. – Úgy
kiütött a Szellemszálláson, hogy elájultam!

- Touché, Piton professzor – viszonozta a vigyorát Hermione. – Egyébként én azt

hittem, hogy fátylat borítottunk a múltra, elástuk a csatabárdot meg ilyenek.

- Maga kezdte a rágalmazást. De igen, fegyverszünetet kötöttünk, ha jól

emlékszem. Inkább egy nagy gödörre lenne szükségünk, hogy elássunk minden
csatabárdot, amit az évek során használtunk.

Felkapta a borospoharát, és ajkaihoz emelte. Hermione nézte őt, elragadtatva

újonnan felfedezett hosszú, karcsú ujjaitól, melyekkel a poharát fogta.

- De nagyon-nagyon sok dologban igaza volt – vallotta be. – Hallgatnom kellett

volna magára.

- Ha már olyan idős, mint én, nem olyan nehéz az embereket és a tetteiket
tárgyilagosan látni, Hermione – közölte. – Viszont egy teljesen más dolog
alkalmazni ezt a bölcsességet a saját életünkben.

Hermione összevonta a szemöldökét azon töprengve, hogy a férfi az ő vagy a

saját, egyértelműen zűrös kapcsolatára célzott.

- Gondolja, Perselus, hogy képes lesz kibékülni velem? – kérdezte

elgondolkodva, hogy tudnak-e majd valaha olyan kényelmesen beszélgetni
munka közben, mint a vacsorapartikon.

- Talán – felelte vontatottan, és fekete szemei hirtelen vidáman csillantak meg –,

ha kontrollálni tudja a dúdolási szokását.

- A dúdolási szokásomat? – kérdezte Hermione teljesen értetlenül, kissé eltátva a

száját.

A férfi előredőlt, könyökét az asztalra támasztotta.

- Úgy tűnik, csak Beethovenre korlátozódik, de fogalmam sincs, meddig

terjednek a zenei ismeretei. Eddig úgy látom, Sibelius, Sosztakovics és Brahms
nincsenek hatással magára.

Hermione felmordult, és fejét az asztalra hajtotta.

- Végig dúdoltam Beethovent? – puhatolózott.

- Valóban ezt tette – mormolta, remekül szórakozva a lány reakcióján. – Van

még más zeneszerző, akit kerülnöm kellene?

- Azt hiszem, Csajkovszkij és Mozart is hasonló tüneteket okozna – emelte fel a

fejét kuncogva. – Igazán sajnálom, Perselus. Fogalmam sem volt, hogy ezt
csinálom – mosolygott rá a férfira.

- Bocsánatkérés elfogadva – felelte viszonozva a mosolyt. – Nos, már elmúlt

éjfél, és holnap szándékomban áll meglepni valamivel, ami egy kicsit nagyobb
kihívás. Javaslom, hogy vonuljon vissza.

- Szaván fogom – szólt felemelkedve az asztaltól, és elnyomott egy ásítást. – Jó

éjszakát, Perselus. Maga nagyon mulatságos.

A férfi azonnal ledermedt, és fenyegetően nézett rá.

- Mulatságos? – szűrte a kérdést összeszorított foggal.

- Igen – jelentette ki a lány. – Mulatságos.

Hermione távozott, annak ellenére szinte sajnálva, hogy elköszönt, hogy másnap
reggel találkozik vele. Anélkül, hogy igazán tudná az okát, mosolygott hazafelé
menet, hirtelen izgatottá válva a Perselus laboratóriumában töltendő eljövendő
hetektől és hónapoktól. Minden lehetőség meg volt arra, hogy Lance-nek igaza
legyen: elfogadni a munkát a legjobb döntésnek bizonyult, amit valaha hozott.
Látszólag ez volt az első jó döntése, mióta visszatért Párizsból.
16. fejezet – Mondd el!

Sétáljunk ketten tova a többiektől;

Most együtt vagyunk szemtől-szembe, hagyd abba a ceremóniát,
Jer! tedd meg nekem, amit még nem tettél meg senkinek –
Mondd el nekem az egész történetet,
Mondd el nekem, amit nem mondanál el fivérednek, feleségednek, férjednek vagy
az orvosodnak.

Walt Whitman: Hozzád

Keszthelyi Zoltán fordítása

***

Március hónap gyorsan tovaszállt, és ahogy a Kensington téren elvirágoztak az

almafák, a finom fehér szirmok a nyár hirtelen közeledtét jelezték. Mindent
összevetve Hermione úgy gondolta, hogy munkájának első néhány hete
Perselusszal eléggé meglepő volt. Napos szombat délután volt, és bár azzal a
szándékkal érkezett a parkba, hogy a meglehetősen ütött-kopott, kedvenc Jane
Austen kötetét olvassa, újra és újra azon kapta magát, hogy a gondolatai a
Perselus Piton jelentette rejtély felé kanyarodnak.

A legzavaróbb tényező az volt, hogy kedvelte a férfit. Szeretett a közelében

lenni. Igen, gyakran zsémbes volt, hideg és személytelen, de kiismerte a
hangulatait, és megértette a természetét. Megesküdött, hogy figyelni fogja a
férfit, ezért figyelte is. Alaposan. Ez volt az oka, hogy olyan sokat megtudott
korábbi professzoráról. Sötét humora, ami szerencsére ritka volt, több parázs
vitát okozott. Viszont egy kis odafigyeléssel rájött, hogy az esetek többségében
van mentsége pillanatnyi viselkedésére.
Úgy egy héttel korábban néhány perccel nyolc előtt ért a laboratóriumba. Nem
érkezett válasz az ajtón való kopogásra, és egy gyors bűbáj megerősítette, hogy
még senki nem tartózkodik a helyiségben. Zavartan ráncolta össze a homlokát:
soha nem érkezett még korábban dolgozni, mint Perselus. Az ajtónál töltött
tízpercnyi türelmes várakozás után megadta magát a türelmetlenségnek, és
lábujjhegyen felosont a lépcsőn. Nem találta sem a nappaliban, sem az
étkezőben, és már éppen azon volt, hogy felmegy a második emeletre, amikor a
feje fölül érkező recsegés elárulta, hogy a férfi végre elhagyta a hálószobáját.

- Jó reggelt – mondta, és aggodalom suhant át a homlokán.

- Valóban az? – vetette oda a férfi egy jeges pillantást vetve rá.

Marta a visszavágás, és kicsit bosszankodva, hogy látszólag nem számíthatott

bocsánatkérésre szokatlan késése miatt, szó nélkül követte a férfit lefelé a
lépcsőn eltökélten, hogy kitalálja, mi okozta ezt a gyerekes ingerlékenységet. A
férfi egy órán keresztül csak odavakkantotta az utasításokat belekötve a
szeletelési technikájába, holott ő tudta, hogy nincs vele baj. Összeszedve
maradék türelmét egyszer sem kapta fel a vizet Piton tüzes megjegyzéseire.
Ahogy telt a délelőtt, észrevette a leheletéből áradó enyhe lángnyelv whisky
illatot, és a szeme alatti mély, sötét karikákat. Nyilvánvaló volt, hogy nem aludt
jól, és röviddel ebéd előtt végül rájött, mi a baj. Ott hagyta a munkaasztalt, hogy
kihozzon valamit a raktárból, és ahogy átvágott a helyiségen, a lány a szeme
sarkából figyelte, ahogy kezét a nyakához emelve megrándul az arca. A
felismerés olyan ütésként érte, mintha egy gurkó találta volna el: még mindig
szenved a nyakán lévő sebhelyektől. Amennyire már ismerte az önfejűségét,
pontosan kitalálta, hogy vonakodott Fájdalomcsillapító főzetet bevenni, nehogy
egy ilyen dologra kelljen hagyatkoznia.

A munkában töltött első hetétől kezdve a lány gyakran csatlakozott ebédre a

férfihoz a konyhában, de amikor jó idő volt, olykor fogta a szendvicsét, és
sétálni indult elhatározva, hogy nem zavarja őt. Azon a reggelen azonban,
amikor végül felfedezte, hogy mi az oka a szokásosnál is gorombább
hangulatának, Piton elengedte ebédelni, miközben közölte, hogy ő a laborban
szándékozik maradni. Az első tette az volt, hogy a Hop-hálózaton keresztül a
saját házába ment, ahonnan elhozott egy íztelen Fájdalomcsillapító főzetet a
fürdőszobai szekrényből. Mikor visszatért Perselus házába, egyenesen a
konyhába ment, és Moe segítségével elkészített egy tálca ételt egy csésze
gőzölgő teával, melybe beleöntötte a szinte észrevehetetlen Fájdalomcsillapító
főzetet. A laboratóriumba vitte, és letette a férfi elé. Piton ráemelte haragtól
csillogó pillantását.

A lány felemelte a kezét, hogy elejét vegye a kitörésnek.

- Ne átkozzon meg, Perselus. Ha nem haragszik meg, fáradtnak tűnik, és azt

gondoltam, ehetne valamit. Kettőre visszajövök.

Kifelé menekült a laborból, egy pillanatra megállva az ajtónál, és szinte várta,

hogy a férfi utána vágja a bájitallal részegített teát. Megfordult, és látta, ahogy az
ajkaihoz emeli a csészét. Megállt, amíg röviden belekortyolt, és a lány
visszatartotta a lélegzetét azt figyelve, ahogy beleszagol a tea aromájába.
Hermione teljesen biztos volt benne, hogy a férfi visszateszi a csészét a tálcára,
de egy pillanatnyi szünet után lenyelte a tartalmát, és ő ismét könnyebben vett
levegőt.

Mire visszatért az ebédről, a tálca már eltűnt, és ő azonnal munkához látott, alig
merve a férfira nézni. A délután mindkettőjük részéről szó nélkül telt el, de egy
rövid pillantás elárulta neki, hogy a férfi már nem fest olyan rosszul, mint
korábban a nap folyamán. Már az asztalán lévő eszközöket takarította, amikor
Piton végre a közelébe ment.

- Hálás vagyok a Fájdalomcsillapító főzetért – mormolta. Nem bocsánatkérés

volt ugyan, de a lány kiolvasta a szeméből a megbánást.

- Szívesen – felelte komolyan, visszatartva a mosolygást.

- Honnan tudta, hogy szükségem van rá?

A lány hitetlenkedéstől tágra nyílt szemmel nézett rá. Csípőre tette a kezét.

- Perselus, emlékszik a Magyar Mennydörgőre a Trimágus tusáról?

Piton homlokráncolva bólintott.

- Inkább azzal a sárkánnyal néztem volna szembe ma reggel, mint önnel –
jelentette ki kissé fanyalogva.

A férfi némán tért vissza a saját munkaasztalához, ahol egy halom szerződést
kezdett lapozgatni. Hermione levette a köpenyét a falon lévő fogasról, és az ajtó
felé tartott.

- Bocsánatot kérek, Hermione – mormolta a férfi alig hallható hangon.

A lány megtorpant az ajtó előtt, és kellemesen meglepődve fordult a férfi felé,

hogy kegyeskedik kifejezni sajnálatát a viselkedése miatt.

- Bocsánatkérés elfogadva.

Visszalépve Piton asztalához Hermione leült a férfi székére, míg ő elrendezte a

saját pergamenhalomját.

- Még mindig fáj, Perselus? Még ennyi idő után is? – kérdezte gyengéden.

Piton kurtán biccentett, kerülve, hogy a szemébe nézzen.

- Igen. Olykor jobban, mint máskor.

- Nem tehetnénk valamit?

- Túl nagy károsodás érte az idegeket – rázta a fejét.

- Sajnálom, hogy nem vettem észre korábban – mondta Hermione. – Nem

gondoltam volna, hogy még mindig fájhat annak ellenére, hogy nincsenek
sebhelyek.

A férfi a szemébe nézett, és ő, fogalma sem volt, hogy hogyan, de rájött, hogy
ott vannak a sebhelyek, csak elrejti őket. Hatalmas részvétet érzett iránta, és
elhagyta a labort, mielőtt a férfi megláthatta volna a szemében gyülekező
könnyeket.

És most itt ül, több órányi szabadidő van előtte, és csak Perselus Pitonra tud
gondolni. Míg a legtöbb ember, akit ismert, várta a saját hétvégéjét, ő rettegett a
magáétól. Egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. A gondolatai elterelésére
ott volt Padma a kicsikkel, meg Harry, Ginny és a kis James, de hiába volt velük,
lélekben akkor is Perselusnál maradt.

Azon töprengett, vajon mivel foglalja el magát a hétvégéken; azt tudta, hogy
Cordelia tulajdonképpen minden hétvégét a barátaival tölt, és bár Perselus
látszólag baráti viszonyban volt Malfoyékkal és egy-két roxforti tanárral,
feltételezte, hogy nincs sok tennivalója szombatonként és vasárnaponként. Úgy
tűnt, a férfi mérhetetlenül élvezi a munkáját, és azon gondolkodott, vajon
lehetséges-e, hogy ő is annyira várja a hétfő reggeleket, és olyan félve közelít-e a
péntek estékhez, mint ő maga.

Amit eleinte kínos hallgatásnak értelmezett, azt kezdte barátságos csendnek

tekinteni. Teljes órák teltek el a laboratóriumban anélkül, hogy akár egyetlen szó
is elhangzott volna köztük, és a lány rájött, hogy egyszerűen csak a férfi így
érezi jól magát. Előfordult, hogy szigorúan intellektuális vitába merültek,
vitatkoztak a legújabb bájitaltani cikkekben szereplő jó és rossz bájitalokról vagy
az adott szimfónia érdemeiről. Az idő nagyobb részében azonban közös
munkájukba mélyedtek.

Mindent összevetve nagyon boldog volt új hivatása miatt, de valami

ránehezedett az elméjére egy ideje, és ezt csak súlyosbították az előző hét
eseményei. Gyakran eszébe jutott az évek során, hogy Piton talán leírhatatlan
fájdalmat érzett, míg a Szellemszállás padlóján feküdt a végső csata éjszakáján.
Most, hogy már tudta, a férfi rendszeresen szenvedett a nyakán lévő
sebhelyektől, alig tudott másra gondolni ébren töltött óráiban. Nem csak azt
tartotta lehetségesnek, hogy hagyta egyedül szembenézni a kínzó fájdalommal
órákon át, de teljesen elképzelhető az is, hogy ha csak egy kicsivel hamarabb
cselekszik, lehet, hogy meg tudták volna menteni bizonyos fokú maradandó
idegkárosodástól. A gondolat, hogy elmulasztotta ellenőrizni, életben van-e még,
és ezzel állandó fájdalmat okozott a férfinak, több volt, mint amit el tudott
viselni. Bűntudata sziklaként nehezedett rá, és tudta, hogy már nem tudja sokáig
folytatni anélkül, hogy megbeszélnék a dolgot. Foglalkozni kell az üggyel:
inkább előbb, mint utóbb.

***
Habár magának is alig ismerte be, Perselus valamennyire örömmel várta a hétfő
reggeleket. Mindig. Általában többre értékelte a becsületes munkát a
semmittevésnél, és a hétvégék ezért nem is illettek hozzá. Nem ismerte el a
tényt, hogy a hétfő reggelekkel szembeni elfogultsága kétszeresére növekedett,
mióta Hermione Granger véglegesen megérkezett a laborjába. Azzal nyugtatta
magát, hogy csak a munkája az, ami kiváltja a hét kezdete iránti kötődését, nem
pedig a társaság.

Hétfő reggel volt, egy héttel azután, hogy húzódozva elismerte, hogy a nyaka
még mindig gondot okoz. Borzasztóan bánta pillanatnyi gyengeségét, hogy
néhány grimasz vagy más arckifejezés akaratlanul is felfedte az egyik
legféltettebb titkát. Nem vágyott arra, hogy szánalmat kapjon. Szinte napi
rendszerességgel látta Hermione arcán az aggódó tekintetet, mióta azon a napon
Fájdalomcsillapító főzetet adott neki: a pillantása több esetben is a nyakára
vándorolt.

A lány néhány perccel nyolc előtt érkezett, ahogy mindig szokott, és ő egy
pálcaintéssel beengedte a laborba.

- Jó reggelt – szólt Hermione bizonytalan mosollyal.

- Jó reggelt – válaszolt. – Remélem, kellemesen telt a hétvégéje!

- Igen – felelt, ahogy kivette az újságot a talárjából. – És az öné?

- Megfelelő volt – mormolta.

A boszorkány egy hozzá nem illő horkantást hallatott.

- Megfelelő? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, megfelelő volt – mondta csípősen. – Valami baj van?

Hermione vigyorogva rázta a fejét.

- Csak még senkitől nem hallottam, hogy megfelelőként értékelt volna egy
hétvégét. Vacsorát talán, vagy egy esszét, de nem egy hétvégét.

Nézte Hermionét, ahogy még egy pillanatig tovább mosolyog, és észrevette,

hogy az arckifejezése gyorsan visszakomolyodik. Anélkül is érezte a
szomorúságát, hogy megkísérelte volna megtudni, milyen gondolatok töltik meg
legelőször a lány elméjét. Farkasölőfű főzetet szándékozott készíteni azon a
reggelen, de azon igyekezve, hogy helyette fél szemét Hermionén tartsa,
félretette a teljes bájitalt valami másért, ami kevesebb figyelmet igényel.

Hamar világossá vált, hogy a lány gondolatai nem a munkájánál járnak.

- Hermione – szólt kissé ingerülten –, észrevette, hogy aprítja azokat a bogyókat

ahelyett, hogy összetörné? Felfedezett valami technikát, amiről én nem
szereztem tudomást?

A lány lenézett az asztalára, és hitetlenkedve döbbent meg.

- Én… én annyira sajnálom – dadogta. – Nem tudom, hol járt az eszem.

Piton végignézte, ahogy eltünteti a használhatatlanná vált bogyókat, és a

polcokhoz megy, hogy újakat hozzon. Miután krémmé törte őket, a raktárba
ment, ő pedig hallgatta, ahogy a tégelyek között turkál, és aggasztotta, hogy
ilyen zavart állapotban ment be oda. Pár pillanattal később felbukkant, és hosszú
fekete haja mögül titokban figyelte, ahogy letekeri a kezében tartott apró fiola
tetejét.

Dühösen forgatta meg a szemét, egyetlen hosszú lépéssel átszelte a köztük lévő
távolságot, és megragadta a csuklóját, mielőtt beleönthette volna a hozzávalót
finoman forró üstjébe.

- Istenem, kislány! Teljesen elment az esze? – sziszegte.

A lány döbbenten nézett rá, ahogy kivette a kezéből a fiolát.

- Jól sejtem, hogy nadragulya tinktúrát akart hozzáadni? – kérdezte.

- Épp azt tettem volna bele – felelte Hermione zavartan.

- Ez – köpte a szavakat, ahogy felemelte az átlátszó folyadékot tartalmazó fiolát

– baziliszkuszepe. Feltehetően a legveszélyesebb, legdrágább és legnehezebben
pótolható alapanyag az egész laboromban. És még kérdi, miért nem hagyom,
hogy a Telenium üstöt használja?

Rémületére a lány a kezébe temette az arcát. Könnyes kitöréstől tartva

elővarázsolt egy zsebkendőt, de elsősorban megkönnyebbült, amikor
feleslegesnek bizonyult: Hermione leengedte a kezét az arca elől, és rájött, hogy
inkább zavarban van, mint ideges.

Meglepő higgadtsággal fordult meg, eloltotta az üst alatt a lángokat, elsuttogott

egy Evaporest, eltüntetve ezzel az üst tartalmát, majd visszafordult hozzá.

- Perselus – kezdte idegesen –, nem tudom folytatni úgy, hogy nem beszélek
önnel; katasztrófát fogok okozni, ha nem mondom el, mi jár a fejemben. Teljesen
össze vagyok zavarodva.

- Azt vettem észre – zsémbelt Piton. – Miről szeretne beszélni? – kérdezte

nyugtalanul szemlélve. Biztos volt benne, hogy a téma nem lesz kedvére való.

Hermione nagy levegőt vett.

- Az éjszakáról a Szellemszálláson.

- Értem – morogta elfordulva tőle, és a munkaasztala felé nézett. Felkapott egy

kis ezüst tőrt, és maga elé húzott egy köteg macskagyökeret. Legnagyobb
meglepetésére a lány visszatartotta a kezét, mielőtt elkezdhette volna aprítani a
gyökereket. Félig hitetlenkedő, félig bosszús arckifejezéssel fordult oda hozzá.

- Kérem, Perselus – mondta esdeklőn. – Imádom a munkámat; élveztem az első

heteket, és nagyon szeretnék maradni a három hónapos próbaidő után, de nem
tudom addig folytatni, amíg ezt el nem rendezzük.

- El nem rendezünk mit, egészen pontosan? – vetette oda. – Nem nagyon van mit
megbeszélni. Mindketten ott voltunk; mindketten tudjuk, mi történt. Mit kell
ezen még megvitatni?

Hermione idegesen nyelt egyet.

- Tudta, hogy ott voltam Harryvel a titkos alagútban, amikor megtámadták?

Piton szó nélkül bólintott.

- Utána sokáig kísértett a kép, ahogy Nagi…

- Ne említse annak az átkozott bestiának a nevét a jelenlétemben! – sziszegte

kivillantva sárga fogait.

- Sajnálom – felelte a lány mélyet sóhajtva. Ostoba volt, hogy megemlítette a

kígyó nevét. – Sajnálom. De a lényeg, Perselus, hogy ott voltam. Ott voltam, és
nem ellenőriztem, hogy él-e még vagy meghalt. Órákra ott hagytam, és immár
hét éve, hogy azon gondolkodom, eszméleténél volt-e az alatt az idő alatt, és ha
igen, voltak-e fájdalmai.

A férfi kissé megrándult. Minden egyes szóra tisztán emlékezett, amit a lány
mondott neki, míg a kunyhó mocskos padlóján feküdt; nagyon jól tudta, hogy a
lány tele van lelkiismeret-furdalással, amiért nem ellenőrizte a pulzusát, mielőtt
ő és Potter elvitték az emlékeit. Viszont ha elismerné, hogy eszméleténél volt,
elismerné azt is, hogy mindketten tudnak Lilyről, és nem volt teljesen biztos
benne, hogy készen áll ezt tudomásul venni.

- Szeretném, ha azt mondaná, hogy elvesztette az eszméletét, amikor a keze

végül a padlóra hanyatlott, Perselus. Semmit sem szeretnék jobban, mint azt
hallani, hogy semmire nem emlékszik attól az éjszakától kezdve, míg fel nem
ébredt a Szt. Mungóban. Tudja ezt mondani nekem?

Továbbra is hallgatott.

- Nem tudja ezt mondani nekem? – kérdezte. – Ez azt jelenti, hogy ébren volt?
Nagy fájdalmai voltak, Perselus?

- Kérdések – morogta az orra alatt. – Mindig csak kérdések. – Elfordult a

lánytól.

- Perselus, kérem! Ez rettenetesen fontos nekem. Tudnom kell!

Piton mélyet sóhajtott.

- Soha nem hallotta a kifejezést, hogy „a tudatlanság áldás”, Hermione?

A lány nyugtalanul harapta be az alsó ajkát.

- Ez azt jelenti, hogy eszméleténél volt, ugye?

Egy pillanatig csak nézte a lányt, majd kurtán biccentett.

- A méreg csak a motorikus idegekre hatott. Az érzőidegeimre hatástalan volt.

Hermione a szája elé kapta a kezét.

- Oh, édes Istenem! – motyogta ujjain keresztül. – Tudatánál volt, és érzékelte a

fájdalmat.

- Egy rövid időre elvesztettem az eszméletemet, mielőtt megérkezett. A felkelő

nap helyzetéből kiindulva, ahogy az épület spalettái között átszűrődött a fény,
úgy számolom, hogy megközelítőleg húsz percig lehettem öntudatlan…
Kétségtelenül a vérveszteségnek köszönhetően.

Hermione teljesen megrémülve nézett rá.

- Magára hagytuk közel nyolc órára, és végig fájdalmai voltak… – Félrenézett a

férfiról, az azon az éjszakán elmulasztott cselekvést szégyellve. Egy pillanat
múlva visszakapta a tekintetét. – Mikor nyerte vissza az eszméletét? – kérdezte.
Örvénylettek a gondolatai. Az mondta, húsz percig lehetett öntudatlan; ez azt
jelentené, hogy ébren volt, amikor megtalálta őt? Volt még esély arra, hogy nem
hallotta, amit akkor éjjel mondott neki?

- Mikor magamhoz tértem, fölöttem térdelt, és a pulzusomat ellenőrizte – felelte

csendesen.
Hermione tágra nyílt szemmel meredt rá. A férfi mindent hallott, amit mondott.
Tudta, hogy megismerte a Lily Evanshez fűződő kapcsolata részleteit. Az
igazság finom ködként lebegett közöttük.

- Elviselhetetlen volt a fájdalom? – kérdezte, és remegett a hangja.

Piton egy percre elnémult, alaposan megfontolva a választ.

- Igaz, hogy Bellatrix Lestrange pálcájától kellett szenvednie?

Hermione bólintott, zavartan a témaváltástól.

- Igen. Egy rövid ideig.

- Feltételezem, hogy a legkedvesebb átkát használta – jegyezte meg Perselus, és

undorodva húzta el a száját.

- A Cruciatus átkot – bólintott a lány ismét.

- Gyanítom, hogy soha, míg él, nem felejti el azt a fájdalmat – mondta szelíden.

- Nem – sütötte le a szemét Hermione. – Soha nem felejtem el.

- A méreg okozta égető érzés a Cruciatus átok fájdalmához hasonlítható.

Hermione teljesen elborzadt.

- Ilyen fájdalmat érzett nyolc órán át? – suttogta. – Hogyan tudta elviselni?
Neville szülei egy óra után megőrültek.

- Én gyakorlott okklumens vagyok; lehetséges volt a fájdalom egy bizonyos

részét kizárnom az elmémből. Azon kívül a Cruciatus átok áldozatai a testük
minden idegvégződésével érzékelik a fájdalmat. Az enyém csak a nyakamon
lévő sebekre korlátozódott, és ennek eredményeként sokkal könnyebb volt
elviselni a fájdalmat.
- Vágyott a halálra? – kérdezte a lány, és a tekintete megtelt rémülettel.

A férfi nem szívesen látta azt a megsebzett kifejezést a vonásain.

- Egy ideig, a vége felé – felelte őszintén.

- Jobban örült volna, ha nem megyek vissza? – Hermione alsó ajka megremegett.

Piton mélyet sóhajtott, és megmasszírozta a homlokát.

- Nem sértem meg az intelligenciáját azzal, hogy hazudok, Hermione. Igen,

abban a pillanatban inkább meghaltam volna.

A lány egy apró lépéssel közelebb ment, arca még mindig rendkívüli
nyugtalanságot tükrözött.

- De most már nem bája? – puhatolózott könyörgő hangon.

A férfi ránézett, látta az őszinteséget és az aggodalmat meleg, barna

tekintetében, és míg a választ fontolgatta, azon gondolkodott, hogy ez a sápadt
arc és ez kócos hajtömeg, ami egykor annyira idegesítette, hogyan válhatott
mostanra szinte kedvessé számára.

- Rájöttem, hogy sok olyan dolog van, amiért érdemes élni.

Hermione megkönnyebbülten engedte le a vállát.

- Nagyon boldog vagyok, hogy ezt hallom – mondta, és érezhető volt a hangján
is.

Piton szégyellve magát elfordult tőle, hirtelen égett a vágytól, hogy visszatérjen
a munkájához.

Viszont Hermione még nem volt elégedett.

- Perselus, ha hamarabb visszatértem volna…

- Nem, Hermione – szakította félbe, kitalálva a kérdés tárgyát. – A fájdalmat,
amit most időnként elszenvedek, az elsőként kapott seb okozza, és nem az eltelt
idő mértéke, amíg a méreg a szervezetemben volt.

A lány halkan felsóhajtott, és a raktárhoz ment, hogy visszategye a

baziliszkuszepét. Miután visszatért, egyenesen a férfi asztalához ment, és
megállt előtte.

- Meg tudja nekem valaha bocsátani, hogy olyan soká mentem vissza akkor éjjel,
Perselus?

- Nincs mit megbocsátani – közölte Piton, kerülve a pillantását.

- Nagyon is sok megbocsátani való van – ellenkezett Hermione. – Mindig

sajnálni fogom, hogy annyi időbe telt, mire visszamentünk önért.

Piton felsóhajtott, ismét letette a kést, és a lányra nézett.

- Pontosan ugyanezeket a szavakat mondta, mielőtt Poppy Pomfrey megérkezett,

ha nem csal az emlékezetem, és semmi szükség arra, hogy megismételje őket.
Ami számít, azért az öné a bocsánatom és a hálám is.

Hermione sugárzó mosollyal nézett rá.

- Köszönöm.

- Szívesen. Nos, javasolhatom, hogy térjen vissza a munkájához, és ezúttal

igyekezzen nem megölni mindkettőnket, bolond lány? – Könnyed mosolyt
villantott rá, és a hangjában több volt a játékosság, mint a szigor.

Hermione bólintott, és ő nézte, ahogy visszatér az asztalához, hosszú lófarokba

kötött haja meglebbent mögötte. Úgy döntött, hogy finoman rajta tartja a szemét
a délután folyamán, de a lány látszólag visszanyerte szokásos, teljesen hozzáértő
formáját. Ami mégis örömmel töltötte el, az az a tény, hogy eltűntek a
homlokáról az aggodalom ráncai. A lányt nyilvánvalóan nyugtalanította az az
éjszaka, amikor megmentette az életét, és a beszélgetésük segített enyhíteni a
bűntudatot, amit még most is érzett. Tulajdonképpen még azt is örömmel
észlelte, hogy felhagyott azzal, hogy zavartan a nyakát nézze; ha volt valami,
amit nem tudott elviselni, akkor az a szánalom volt.

***

A hét hátralévő része további baleset nélkül telt. Perselus mindinkább élvezettel
figyelte Hermione munkáját; nem volt meg benne a legtöbb képzett
bájitalkészítőre jellemző ösztönös érzék, de gyakorlott könnyedséggel főzött, és
a tárgyról szerzett hatalmas tudása kellően ellensúlyozta a veleszületett hajlam
hiányát. Már csak öt hét volt hátra, hogy leteljen az első három hónapos
szerződés, és jelen pillanatban hajlott arra, hogy felajánlja neki az állandó
szerződést. Hacsak nem folytatja a pokoli dúdolást, természetesen.

Már majdnem befejezték a heti munkát, amikor Moe kopogtatott udvariasan a

labor ajtaján. Perselus behívta, és a manó két egyforma tekercset tartva bütykös
kezében becsoszogott a helyiségbe.

- Perselus gazda és Miss Hermione baglyot kapott, uram – jelentette be, ahogy
feléjük nyújtotta a pergameneket.

Hermione köszönetet motyogva elvette tőle őket, és az egyiket átadta

Perselusnak.

Piton azonnal felismerte a Roxfort pecsétjét, és feltörve azt kinyitotta a levelet.

Gyorsa átfutva az üzenetet elutasító mordulással lökte a pergament a
munkaasztalra, és figyelmét a munkájára fordította. A Hermione asztalától
érkező örömsikoly pillanatnyi bosszúsággal nyilallt belé.

- Ez egy meghívó Pomona Bimba visszavonulási partijára! – kiáltotta.

- Valóban – morogta. – Szenzációs.

- Perselus, maga olyan ünneprontó – forgatta a szemét a lány.

- Milyen öröm adódhatna Pomona Bimba visszavonulási partijából? – kérdezte

felvont szemöldökkel Perselus.

Hermione hangosan ciccentett.

- Pomona Bimba egy kedves asszony. Ugye, nem azt akarja mondani nekem,
hogy a meghívás visszautasításán gondolkodik?!

- Persze, hogy a meghívás visszautasításán gondolkodom – nézett rá

hitetlenkedve.

Piton még motyogott valamit az orra alatt, és Hermione tisztán értette, hogy
Minerva McGalagony nevét említi.

- Csak nem a házvezetőmet sértegeti? – kérdezte homlokráncolva.

- Nem – jelentette ki. – Minerva McGalagony már nem a Griffendél házvezető

tanára.

A lány egy pillanatra rámeredt, majd visszatért a meghívó részleteihez.

Perselus a bájitala maradékát egy fiolába töltötte, és rájött, hogy valószínűleg el

kell mennie arra az átkozott partira; Pomona Bimba semmi mást nem tanúsított
felé, mint tökéletes udvariasságot. A bal oldaláról érkező mély sóhaj arra
késztette, hogy asszisztensére nézzen.

- Végül is úgy tűnik, én sem megyek – szólt Hermione, és az arcán tisztán

látszott a csalódottság. Az asztalra tette a pergament, és ismét megragadta a
keverőpálcát.

- Szabad tudnom, miért?

A lány kissé elpirult, és tekintetét az üstön tartotta.

- A meghívó Hermione Granger Nott és hitvese nevére szól – magyarázta.

- És ez pontosan hogyan is jelent problémát? – kérdezte a férfi.

- Nagyon nem szívesen jelennék meg egyedül – felelte Hermione.

Perselus felmordult.

- Ne legyen nevetséges! Sokkal inkább szenvedne az üres pletykáktól, ha a

távolmaradásával tűnne ki, mintha a hitvese nélkül jelenne meg – vetette oda.

- Csak ostobának érezném magam – motyogta Hermione, és még jobban elpirult.

- Gyerekesen viselkedik. Biztos vagyok benne, hogy a Roxfortban mindenki

nagyon jól tudja, hogy maga és Theodore különváltak. Feltételezem, tájékoztatta
a barátait.

- Persze, hogy tájékoztattam a barátaimat!

- Akkor biztos, hogy a roxforti tanári kar tagjai tisztában vannak a helyzetével.
Úgy tűnik, Minerva McGalagony ugyanolyan mindent tudóvá vált, mint valaha
Albus Dumbledore volt. Semmi kétségem afelől, hogy tud a távozásáról. – Egy
intéssel elhessegette a lány érvelését.

- Ha tisztában vannak a helyzetemmel, miért terjesztették ki a meghívást a

férjemre is? – kérdezte csüggedten.

Piton bosszús arckifejezést öltött.

- Mert technikailag még mindig férjes asszony, Hermione. A varázsló-etikett

megköveteli, hogy a férjére is kiterjedjen a meghívás. Udvariatlanság lenne
tőlük, ha nem tennék; udvariatlanság lenne, ha visszautasítaná a meghívást.

Hermione elhúzta a száját.

- Akkor az miért helyes, ha maga visszautasítja a meghívást?

- Igazából nem tudom visszautasítani. Azt mondtam, hogy a meghívás

visszautasításán gondolkodom; azt nem mondtam, hogy visszautasítom. Csak
szeretném – mondta egy apró, gúnyos mosollyal. – Egyébként Poppy az egyik
legfontosabb ügyfelünk. A főzetek nagy részét a gyengélkedő számára készítjük.
Nagyon csalódott lenne, ha nem mennénk.

A lány a munkaasztal tetején dobolt az ujjaival, ahogy egy pillanatra elmerült a

gondolataiban.

- Cordelia is jön? – kérdezte végül.

Perselus felkapta a pergament, és megnézte a parti időpontját. Megrázta a fejét.

- A parti jövő szombaton lesz: azon a hétvégén Schneiderlidléket tervezi

meglátogatni.

- Szóval akkor ön is egyedül megy? – nézett rá hirtelen reménykedve Hermione.

- Úgy tűnik – mormolta a férfi, ahogy ismét az asztalra lökte a meghívót.

- Nos – mondat a lány idegesen –, nem mehetnénk együtt?

- Parancsol? – vonta fel mindkét szemöldökét Piton.

- Nem úgy értem, hogy együtt, mintha, én csak… én – dadogta a lány, majd
mély levegőt vett. – Nem akarom felidegesíteni vagy valami, csak arról van szó,
hogy utálnám, ha teljesen egyedül kellene érkeznem. Ha mi csak, nos, együtt
érkeznénk, akkor nem lenne olyan rossz.

Perselus szólásra nyitotta a száját, de gyorsan be is csukta ismét, majd

megköszörülte a torkát.

- Bocsánatot kérek – mondta Hermione, és összeszedte a holmiját. – Ostobaság

volt megkérdeznem. Csak arra gondoltam, hogy ha együtt mehetnénk, akkor
nem lenne olyan magányos érzés. Nem bosszantottam volna egész este vagy
valami… csak egy kicsit ideges lennék, ha egyedül érkeznék. De rendben van.
Nem akartam zavarba hozni vagy valami…

- Hermione? – szólt Piton jól szórakozva.

- Igen? – kérdezte a fürtjei mögül a férfi felé kandikálva.

- Dadog – suttogta.

- Bocsánat – felelte beharapva az alsó ajkát.

- Örömömre szolgálna, ha elkísérhetném a Roxfortba – mondta Piton

hivatalosan.

Hermione egy pillanatra úgy nézett rá, mintha eltalálta volna egy jól irányzott
Petrificus totalus.

- Nagyon köszönöm – lehelte. – Tudom, hogy butaság, csak nem akartam

egymagam bevonulni. Ígérem, hogy nem fogom zavarni, vagy túl sokat beszélni,
vagy dúdolni, vagy bármi. Amint odaértünk, azonnal békén hagyom…

- Már megint dadog – jegyezte meg rosszalló pillantással a férfi.

- Rendben, én megyek is – mondta Hermione magabiztos mosolyt küldve Piton

felé. – Köszönöm, Perselus. Nagyon-nagyon köszönöm.

Piton nézte, ahogy felkapja az újságját, és gyakorlatilag kirepül az ajtón mögötte

lobogó kócos fürtjeivel. Kezét a szájára tette, és az asztalán pihenő ellenszenves
pergamentekercsre meredt. Gyűlölte ezeket az alkalmilag kikényszerített
visszatéréseket a Roxfortba, és most úgy tűnt, Hermione Grangerrel jelenik meg.
Azon töprengett, vajon a felesége mit szólna. Őszintén szólva nem igazán
érdekelte, mit gondol. Sokkal inkább aggódott, hogy Minerva McGalagony
hogyan értelmezné, amilyen akadékoskodó vén boszorkány.

***

Perselus figyelte, ahogy Cordelia némán rákoppint pálcájával az utazóládára,

előreküldve egyenesen Amszterdamba. Rideg mosollyal fordult hozzá.

- Kérlek, add át üdvözletemet Pomonának, Perselus. Örömmel ott lennék, ha

nem ígérkeztem volna el erre a látogatásra Katarinához.
Perselus visszafordította tekintetét a Reggeli Prófétára.

- Átadom az üdvözleted. Biztos vagyok benne, hogy nagyon hiányolnak majd.

Cordelia halványan grimaszolt a hangjából érezhető szarkazmusra.

Bizonytalanul visszaült az étkező asztal melletti székre.

- Bosszús vagy, Perselus?

- Nem, nem vagyok bosszús – pillantott fel a férfi az újság felett. – Nagyon jól
hozzászoktam már a hétvégi kirándulásaidhoz.

A nő fintorgott kicsit, és összefonta a karjait.

- Jobban örülnél, ha minden hétvégén itthon maradnék, és a kötelességtudó

feleséget játszanám?

Piton összehajtotta az újságot, és az asztalra tett.

- Nem, Cordelia. Nem örülnék jobban, ha minden hétvégén Londonban

maradnál, ha nem kívánsz így tenni. És hagyjuk is ennyiben; mint mondtam,
nem vagyok bosszús.

Felesége ránézett, ahogy tejet öntött a teájába.

- Ennél fogva biztos vagyok benne, hogy felesleges lennék… – mondta jóval
derűsebb hangon. – Úgy hiszem, felajánlottad, hogy elkíséred Hermionét a
Roxfortba.

A férfi ügyesen rejtette el meglepettségét.

- Valóban így van – vallotta be. – Vonakodott egyedül megjelenni, tekintve, hogy
a fiad elhagyta.

Cordelia gúnyosan mosolygott védekező magatartásán.

- Soha nem vettem észre, hogy ilyen hihetetlen kötelességtudatod van korábbi
diákjaid iránt, Perselus – mondta figyelmen kívül hagyva a férfi fenyegető
tekintetét. – Először munkát ajánlasz neki, most elkíséred a partira. Mi lesz a
következő? Talán egy hely az ágyadban?

Piton finoman az alátétre tette a csészéjét, és előrehajolt az asztalon át a nő felé.

- Ha pálcát kívánsz akasztani, Cordelia, javaslom, hogy valaki mással tedd. Nem
vagy ellenfél számomra, és én jóval több sarat dobálhatnék, mint te.

Olyan méltósággal emelkedett fel az asztaltól, amilyennel csak tudott, és

szalvétáját dühösen az asztalra vágta. Szinte érezte a nő tekintetét a hátába
fúródni, ahogy büszkén kilépett a szobából, és rendkívül boldog volt, hogy a
következő három napban távol lesz.

***

Hermione a nappalija padlóját koptatta, ahogy idegesen várta a Perselus

érkezését jelző kopogást a bejárati ajtó felől. A délutánja nagy részét frizurája
elkészítésével töltötte Padmánál. A lány több mint egy órát töltött azzal, hogy a
haját fényes, ragyogó loknikba bűvölje, míg Hermione az ikreket lovagoltatta a
térdén. Mikor a frizurája tökéletes lett, úgy döntött, hogy a sminkjét egy mugli
szépségszalonban készítteti el, majd végül hazatért, hogy átöltözzön.

A kandallópárkány felett lógó tükörben látszó tükörképére meredt, és hirtelen

rádöbbent, hogy aznap esti megjelenésébe sokkal több időt fektetett, mint az
esküvője napján. Mielőtt elmerenghetett volna a tényen, a tükör megszólalt.

- Igen, nagyon szép, kedvesem. Igazán mardekáros – jelentette ki.

Hermione a pillantását sötétzöld ruhájának nyakához kapta.

- Oh, ne! Tényleg úgy gondolod, hogy nagyon mardekáros? – Azt biztosan nem
akarta, hogy bárki is az gondolja, a kísérőjéhez öltözött az estélyre. – Le kellene
cserélnem a kék ruhára?
A tükör barátságtalanul szipogott.

- Azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy a mardekáros színeket végtelenül kedvelik

ebben a családban, kedvesem.

A lánynak nem volt esélye fontolgatni a ruhacserét: egy hangos kopogás az

ajtón, valamint egy pillantás az órájára elárulta, hogy ideje indulni. Óvatosan
sétált az előtérbe, és nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, mielőtt a kilincsért
nyúlt volna. A küszöbön álló Perselus látványa mosolygásra késztette.
Természetesen teljesen feketében volt. A dísztalárja, bár elegáns szabású volt,
ránézésre nem különbözött sokban a szokatlanul hivatalos ruháktól, amiket napi
rendszerességgel szokott viselni.

A férfi felvonta a szemöldökét arckifejezése láttán.

- Úgy tűnik, a vidámság állandó forrása vagyok, Hermione. Szabad

megkérdeznem, mit talál olyan szórakoztatónak?

A lány szemtelen mosolyt villantott rá, aggodalma hirtelen elhalványult.

- Csak annyi, hogy rendszerint munkatalárt visel. Kíváncsi voltam, mit fog
viselni ma este.

Piton végignézett sötét megjelenésén.

- Jobban örülne, ha kölcsönvenném Lance egyik rémes lila öltözékét?

Hermione felkacagott a gondolatra.

- Semmiképp sem. – Kilépett a házból, és az ajtó becsukódott mögötte. –

Felteszem, egyenesen a Roxfort kapujához hoppanálunk.

A férfi kurtán biccentett.

- Mehetünk?
Mindketten megpördültek, és hangos pukkanással tűntek fel ismét a Roxfort
kapui előtt. Szinte teljesen besötétedett már, de a kapuk nyitva álltak, és az
iskolához vezető ösvényt lebegő gyertyák sora világította meg. A távolban a
Roxfort ablakaiból további fények ragyogtak, és a kastély sziluettje tisztán
kivehető volt a gyorsan sötétedő égen.

Hermionét ismerős melegség árasztotta el a hely láttán, amit annyi éven át az

otthonának érzett, és nem tudta megakadályozni, hogy az apró, örömteli „oh” el
ne hagyja a száját. Perselus oldalról rápillantott, ahogy betájolták magukat, és
sétálni kezdtek a kastély felé.

- Ezt vegyem úgy, hogy örömmel tér vissza a Roxfortba? – kérdezte őszinte
kíváncsisággal.

- Igen, nagyon – bólintott a lány. – Több szempontból is keserédes, azt hiszem,

de mindenképp kellemes.

- Boldog volt itt? – kérdezte Piton.

- Sok tekintetben igen, úgy gondolom – felelte Hermione. – Először magányos

voltam, míg össze nem barátkoztunk Harryvel és Ronnal, és borzasztóan egyedül
voltam végzősként az utolsó néhány hónapban. Ott volt még az állandó
aggodalom, hogy Harry megöleti magát, de ezeket leszámítva nagyon boldog
voltam itt.

A férfi ránézett a gyertyafényes homályban.

- Miért volt boldogtalan az itt töltött utolsó hónapokban?

- A Házassági törvény miatt – válaszolta Hermione egyszerű sóhajjal. – Ron

feltételezte, hogy hozzámennék feleségül, és én visszautasítottam. Alig
beszéltünk hetedévben; ez rányomta a bélyegét a Harryvel és Ginnyvel való
kapcsolatomra is. A többi lány az évfolyamon soha nem kedvelt igazán, így elég
elhagyatott volt az itt eltöltött időm vége. Azt hiszem, még magányosabb lettem
volna, ha nincs Neville.

- Értem – mondta a férfi, és azonnal el is némult.

- Mi a helyzet önnel? – érdeklődött a lány, hirtelen elbátortalanodva. Nehéz volt
elhinni, hogy a Roxfort felé sétál egykori professzorával, és viszonylag
könnyedén beszélgetnek.

- Én nem szeretek visszajönni – mondta élesen.

Hermione meglepődött.

- Megkérdezhetem, hogy miért?

- Több oka is van – magyarázta a professzor. – Biztos, hogy boldogabb voltam

itt, mint a szülői házban, vagy talán a „kevésbé nyomorúságos” a jobb kifejezés.
De nem mindenki szeret visszatérni a bűntény helyszínére, hogy úgy mondjam.

Hermione feltételezte, hogy a „bűntény helyszíne” kifejezést a Szellemszállásra

értette, és ő nézte, várta, hogy annak irányába pillantson vagy intsen. De ahogy
figyelte, a férfi röviden felpillantott a Csillagvizsgáló torony felé, és ő
megértette, milyen bűntényről beszél: arról az éjszakáról, amikor elvette
Dumbledore életét.

A lány megtorpant.

- Ha nem bánja, hogy ezt mondom, Perselus, ez aligha nevezhető bűnténynek.

Mindannyian tudjuk, hogy Dumbledore parancsára cselekedett.

Perselus védekezően fonta össze karjait a mellkasán.

- De, bánom, hogy ezt mondja, és sokkal jobban örülnék, ha nem beszélnénk
erről. – A férfi elviharzott mellőle.

- De, Perselus…

- Nincs de – köpte a szavakat dühösen suttogva, ahogy megállt, és szembefordult

vele. – A fene egye meg, kislány! Miért tűnik úgy, hogy állandóan úgy akar
viselkedni, mintha a terapeutám lenne?
Hermione megbántottan sétált el mellette.

- Jól van. Sajnálom. Nem akartam tolakodni.

Piton két hosszú lépéssel utolérte.

- Nem akartam ilyen dühösen válaszolni.

Egy-két percig némán sétáltak tovább.

- Még mindig tartja a kapcsolatot a tanári kar többségével? – kérdezte Hermione,

és igyekezett visszatérni az udvariassághoz.

- Minerva rendszeresen üldöz, kérve, hogy foglaljam el ismét a bájitaltan

professzori posztot, és alkalmanként találkozom Filiusszal egy italra a Foltozott
üstben. Horatius időről időre felkeres, hogy tanácsot kérjen.

- Igazán? – kérdezte a lány érdeklődve. – Végül felismerte a zsenialitását?

Piton mereven a szemébe nézett.

- Maga ugrat, Hermione?

- Igazából nem – kuncogott Hermione. – Örülök, hogy konzultál önnel.

Megfontolná, hogy visszatérjen tanítani? – kérdezte, hevesen remélve, hogy a
válasz „nem” lesz.

- Inkább leátkoznám mindkét karom – vigyorodott el a férfi.

Hermione elmosolyodott válaszul, és a kastély lépcsője felé pillantott, egyre

idegesebben amiatt, hogy a hitvese nélkül kell belépnie. Bár tudta, hogy
tisztában vannak azzal, hogy külön élnek, azt is tudta, hogy ez jut majd eszükbe
először, amikor belép a terembe, és ettől tagadhatatlanul kényelmetlenül érezte
magát. Amikor felnézett, Argus Frics ismerős alakja bicegett feléjük Mrs.
Norrist szorosan a karjában tartva.

- ’Estét, igazgató úr – köszönt Perselusnak, miközben egyidejűleg Hermionét

bámulta.

- Jó estét, Argus – felelte Perselus. – Azt hiszem, tudja, hogy már nem vagyok
igazgató – tette hozzá egyértelműen jól szórakozva.

- Igen – mordult Frics –, csak úgy itt hagyott minket ezzel a griffendéles
nőszeméllyel – mondta még mindig Hermionét fixírozva.

A lány tudta, hogy Perselus igyekszik nem elmosolyodni. A férfi odafordult

hozzá.

- Remélem, emlékszik még az egykori Iskolaelső lányra – szólt fejét Hermione

felé hajtva. – Egy másik „griffendéles nőszemély”.

Frics motyogott valamit az orra alatt, és elcsoszogott mellettük az iskola

kapujának irányába.

- Elbűvölő, mint mindig – jegyezte meg Hermione grimaszolva. Meglepetten

fordult meg, amint a lépcső tetejéről a nevét hallotta kiáltani. Arcán széles
mosoly terült szét, ahogy Hagrid eltéveszthetetlen termete meglódult felé. Futni
kezdett, hogy csökkentse a kettejük közti távolságot, és felkacagott, amikor a
félóriás felemelte, és körbefordult vele.

- Hagrid! – kiáltott fel, amikor levegő után kellett kapnia. – Annyira jó látni
téged!

- Hermione Granger! – mondta. – Boldog vagyok, hogy látlak! – Letette a lányt

a földre, és Perselus felé fordult. – És Piton professzor! – tette hozzá, és
magához ölelte Perselust, Hermione legnagyobb örömére.

Amikor elengedte, Perselus úgy festett, mint akit elkábítottak, és Hermione

összegörnyedve nevetett. Hagrid ott hagyta őket, és elment ellátni egy sérült
hippogriffet, Perselus pedig ruhája helyreállításával foglalatoskodott. Hermione
még mindig kuncogott.

- Szórakoztatónak találta? – kérdezte leszedve a tollakat a köpenyéről.

- Rendkívül szórakoztatónak – felelte. – Az arckifejezése megfizethetetlen volt.

A lány felnézett az ajtóra, és a mosoly eltűnt az arcáról. Perselus, aki már

tollmentes volt, ismét felbukkant mellette.

- Fel a fejjel, Hermione – súgta. – Garantálom, hogy pillanatokon belül

megfeledkeznek majd távolmaradó férjéről, ha igyekszik magabiztosan és
méltósággal viselkedni. Merem állítani, hogy az én hitvesem hiánya több
megjegyzést kap majd, mint a magáé.

A lány kíváncsian nézett rá, és azon töprengett, hogyan értette a megjegyzését.

Elcsodálkozott, amikor felajánlotta a karját. Igazán meghatódva a gesztustól
kezét a karjára kulcsolta, és sugárzón a férfira nézett.

- Köszönöm, Perselus. Nemcsak a ma estét, hanem mindent, amit az elmúlt két

hónapban tett.

A férfi bólintott, és a nagyterem felé indultak, mindketten azon gondolkodva,

hogy vajon mit hoz majd az este.
17. fejezet – Tartózkodó életmód

Aludt a szerelem kis istene,

Ledőlve szívgyújtó fáklyája mellett;
Szűzfogadalmas nimfák serege
Táncolt arra; s lánykezével a legszebb

Megragadta a tüzet, mely nehéz

Lánggal gyúlt már légió szíven át,
S így lefegyverezte egy szűzi kéz
A forró vágyak alvó hadnagyát.

Majd tüzét hűs forrásba dobta; és

Örök hév lepte annak habjait:
Csodafürdő, betegnek üdülés
Vize ma is; de, úrnőm rabja, itt

Én csak tovább gyötrődöm, intelemnek:

A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet.

William Shakespeare, 154. Szonett

Szabó Lőrinc fordítása

***

Hermione nem tudta biztosan, mit is várt, amikor belépett a nagyterem ajtaján
Perselusba karolva: esetleg gyengén palástolt, kollektíven elakadó lélegzeteket,
vagy a rengeteg kíváncsi szem átható pillantását. Viszont a belépőjük inkább
valamiféle mélyrepülés volt: a terem tömve volt jóakarókkal, és az összegyűlt
tömegből csak egy-két ember fordult oda ellenőrizni az érkezőket. Örömmel
látta, hogy a frissítőkkel teli asztalokat a terem kellős közepére állították, ami azt
jelentette, hogy nincs hely táncolni. Tudta, hogy Perselus úgy érezné,
kötelessége felkérni táncolni, és szerinte a köztük lévő helyzet épp elég
kényelmetlen volt anélkül is, hogy egy keringőt hozzáadtak volna a képlethez.

Másodpercek alatt kiszúrta néhány barátját: Neville és Hannah épp Pomona

Bimbával csevegett; Ernie Macmillan Horatius Lumpsluckkal merült élénk
beszélgetésbe; és Harry, aki nem is említette, hogy meghívták, kényelmetlenül
feszengett a jelenlegi iskolaelső lány rajongó pillantásai alatt. A Theo
távolmaradása miatt képzelt reakciók okozta kétségbeesésében nem vette észre,
mennyi barátja és ismerőse van jelen. Kicsit ostobának érezte magát, amiért
kényszerítette Perselust, hogy vele jöjjön a partira. Feltételezte, hogy elengedi a
kezét, amint elérik a nagytermet, de a férfi látszólag egész jól érezte magát vele
az oldalán, és amikor rápillantott, bizonytalanul rámosolyogott.

- Nem éppen az a botrányos belépő, mint amitől tartott, Hermione – súgta

önelégült mosollyal.

A lány mosolya kiszélesedett.

- Nem igazán – értett egyet –, bár Minerva elég döbbentnek tűnik.

Piton az igazgatónőre pillantott, aki éppen feléjük sietett a terem túlsó végéből.

- Úgy sejtem, ennek oka inkább az, hogy maga meg én együtt érkeztünk, nem
pedig az, hogy a férje távol van – magyarázta.

- Úgy gondolja? – kérdezte Hermione zavartan.

- Biztosra veszem, hogy még soha nem látott minket üdvözölni egymást,
nemhogy kart karba öltve belépni egy partira. Hiába volt a legokosabb
tanítványom, bizonyosan nem maga volt a kedvencem.

- Tényleg én voltam a legokosabb tanítványa? – ragyogott fel a lány.

Piton finoman megforgatta a szemét.

- Igen, maga volt. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen tisztában volt ezzel a
ténnyel.

Hermione gúnyosan húzta össze a szemöldökét.

- Szóval, ki volt a kedvence?

- Nem volt kedvencem – mondta a férfi.

- A mardekárosokon kívül – mormolta a lány.

Piton nem vett tudomást az utolsó megjegyzésről, és meghajtotta fejét Minerva

McGalagony felé.

- Jó estét, Minerva.

- Jó estét, Perselus – válaszolta, és üdvözlésként Piton szabad karjára tette a

kezét, majd Hermionéhoz fordult. – Hermione, örülök, hogy látom – súgta.

Perselus végül elengedte Hermione kezét, és így kezet rázott az idősebb

asszonnyal. Minerva egyikükről a másikra nézett.

- Nem számítottam arra, hogy együtt érkeznek – mondta egyértelmű

kíváncsisággal.

Hermione érezte, hogy Perselus megmerevedik mellette.

- Én erőszakoskodtam Perselusszal, hogy kísérjen el – magyarázta. – Egy kicsit

ideges voltam, hogy egyedül kellene jönnöm.

Megjegyzése elérte a kívánt hatást: Minerva arckifejezése az égbekiáltóan

kíváncsiból együttérzőre változott. Biztatóan veregette meg Hermione karját.

- Sajnálattal hallottam a különválásukat, kedvesem. Ám még inkább

meglepődtem, hogy otthagyta a munkáját a Misztériumügyi Főosztályon.

- Nem éreztem ott jól magam – vont vállat Hermione –, és Perselus volt olyan
kedves, hogy felajánlott nekem egy helyet a laboratóriumában.
Minerva Perselus felé fordította a pillantását szemüvege fölött.

- Értem – szólt röviden. – Nos, nyilvánvalóan eddig még nem ölték meg
egymást. Cordelia nem tudott ma csatlakozni hozzánk, Perselus?

- Rokonlátogatást tesz Hollandiában – válaszolta a férfi.

- Látszólag szinte ugyanolyan mehetnékben szenved, mint a fia – jegyezte meg

Minerva rosszallóan. – Szolgáljátok ki magatokat frissítővel – irányította őket a
terem közepén lévő, bőségesen megrakott asztalok felé egy intéssel. – Kicsit
később még mindkettejükkel találkozunk. – Ott hagyta őket, és az ajtó felé
indult.

Hermione Perselushoz fordult, és a hitetlenkedéstől tágra nyílt a szeme a

megjegyzéstől, amit Minerva Cordeliára tett.

- Nem tudom elhinni, hogy ezt mondta!

Piton könnyedén vállat vont.

- Minerva soha nem kedvelte Cordeliát; azt hiszem, személyes összetűzésbe

keveredtek, amikor Cordelia iskolaelső volt.

- Cordelia iskolaelső volt? – Hermione elbűvölten nézett rá. – Nem is tudtam

róla. Akkor még maga is az iskolába járt, vagy már elvégezte?

Perselus szárazon felnevetett.

- Még csak harmadéves voltam – magyarázta. – Cordelia majdnem négy évvel

idősebb nálam. Azt hitte, én vagyok az idősebb?

- Nem, egyáltalán nem – pirult el azonnal Hermione. – Egyszerűen csak nem

gondolkodtam rajta, ez minden. Nem akartam arra utalni, hogy idősebbnek néz
ki, mint ő, vagy valami.

Piton elvigyorodott.
- Minden rendben, Hermione. – A frissítős asztal felé intett. – Kér egy italt?

- Igen, azt hiszem, szükségem van egyre – sóhajtott.

Az asztalokhoz közeledtek, és a lány aprót intett Neville felé, aki a terem

túloldalán volt. Perselus követte a pillantását.

- Ez mindenképp nagy alkalom Mr. Longbottomnak – mormolta, ahogy

odanyújtott egy pohár pezsgőt a lánynak.

- Igen – értett egyet Hermione. – Ma este hivatalosan is gyógynövénytan

professzorrá válik. – Egy pillanatig figyelte a fiút és Hannah-t. – Az ember azt
várná, hogy kicsit boldogabbnak tűnjön – tette hozzá.

- Valóban – helyeselt Piton ugyanabba az irányba nézve. – Az ember

mindkettőjüktől azt várná, hogy kicsit boldogabbnak tűnjenek. – A suttogásig
halkította a hangját. – Miért adott be kérelmet a kezére a Belgrave Házban?

A lányt meglepte a kérdés.

- Nem hiszem, hogy tudott volna mást tenni: nem akart megnősülni, és mindig is
barátok voltunk. Azt hiszem, ezt látta a legegyszerűbb kiútnak. Egyáltalán nem
lepte meg, hogy visszautasítottam. – Tekintetét Pitonra fordította. – Neville-nek
nehéz élete volt. Jó ideig érzelmeket táplált valaki iránt, de a lány elment, és ő
úgy érezte, itt kell maradnia Britanniában, hogy gondoskodjon a szüleiről.

Perselus felvonta a szemöldökét, és még egyszer Neville felé nézett.

- Luna Lovegood?

- Honnan tudja? – sziszegte Hermione levegő után kapva.

- Szerencsésen tippeltem – morogta. – Észrevettem, hogy összebarátkoztak az

utolsó itt töltött évemben.

A lányt elámult, hogy a férfi megjegyzett egy ilyen viszonylag jelentéktelen

részletet, amikor sokkal fontosabb dolgok voltak terítéken.

- Nem fog elárulni senkinek semmit, ugye? Nem örülnék, ha Hannah érzései
bármilyen módon is sérülnének.

- Nem én vagyok mindig maga a megtestesült diszkréció? – kérdezte Piton.

- De, azt hiszem – értett egyet Hermione. Örömmel látta, hogy a férfi töltött
magának egy pohár vörösbort: mindig szórakoztatóbbnak tűnt, ha ivott.

Perselus hirtelen odafordult hozzá, homlokát mélyen összeráncolta.

- Gyorsan – mondta, megragadva a könyökét. – El kell tűnnünk.

Ám a válla felett feltűnt Sybill Trelawney hatalmas, szemüveges tekintete.

- Perselus Piton! – kiáltott fel elkapva a férfi karját. – Tudtam, hogy fel fog
bukkanni ma este.

Piton lefejtette a kezét saját karjáról, ahogy rosszul palástolt ellenszenvvel nézett
rá.

- Helyesen jósolta, Sybill. Aligha elismerésre érdemes mutatvány: úgy tűnik,

gyakorlatilag a tanári kar minden volt és jelenlegi tagja megjelent ma este.

- Igen, de míg ma reggel a jövőt kémleltem, láttam egy sötét és veszélyes alakot.
Tudtam, hogy csak maga lehet.

Perselus színpadiasan megforgatta a szemét, amivel arra késztette Hermionét,

hogy a pezsgőjébe kuncogjon.

- És mit tartogat számomra a jövő, Sybill? Hadd találjam ki… Óriási veszélyben
vagyok?

Trelawney jobbra, majd balra pillantott, és suttogásig halkította a hangját.

- Egy bizonyos fajta veszélyben, kedves fiam. A szellemek azt mondták, hogy
feleséget fog találni egy éven belül.

Hermione nem tehetett róla: hangosan hahotázott, begyűjtve ezzel egy átható
pillantást a jóslástan professzortól.

Perselus jól szórakozva horkantott fel.

- Sybill, hat éve nős vagyok, és a feleségem él és virul.

Trelawney meglepetten hátrált el tőle, és teljesen zavartnak látszott.

- Maga nős? – kérdezte hitetlenkedve.

Hermione már szinte sírva nevetett, mire Perselus figyelmeztető pillantást

küldött felé. Figyelmét visszafordította Trelawneyra.

- Bármilyen nehéz is elhinni, igen, nős vagyok. Emlékszik a Házassági

törvényre, Sybill? Az okra, amiért maga jelenleg Martin Mimbleton felesége?

A nő teljesen elveszettnek tűnt egy pillanatig.

- Igen, már emlékszem. Csak hat éve volt? – Hatalmas, nagyított szemét
Hermionéra fordította. – Ő a felesége?

Hermione, aki épp egy korty pezsgőt akart lenyelni, félrenyelt, és köhögni
kezdett.

- Merlin, adj türelmet – morogta Perselus. – Nem, ő nem a feleségem. Ő itt

egykori diákja és a korábbi iskolaelső, Hermione Granger.

Trelawney még merevebben bámulta Hermionét, aki magához tért a köhögésből.

- Maga az! – köpte a szavakat a nő, kinyújtva egyik felékszerezett ujját. – Az a

könyvmoly griffendéles!

Hermione nem tudott mit tenni: ismét kuncogni kezdett.

Perselus körbenézett egy gyanútlan áldozat után kutatva. Észrevette Neville
nagyanyját.

- Sybill, Augusta Longbottom a múlt héten említette nekem, hogy mennyire

várja, hogy ma este olvasson a tenyeréből.

A jóslástan professzor rögtön elsietett toronyiránt az idős hölgy felé, magában

beszélve menet közben.

- Perselus Piton – kapott Hermione levegő után. – Ez nagyon aljas volt. Szegény
Mrs. Longbottom.

- Ez egy sürgős önfenntartási kérdés volt – mondta, miközben újratöltötte a lány

pezsgőspoharát. – Nos, most váltanom kell néhány szót Horatiusszal. – A
nagytermen keresztül Harry irányába nézett, aki még mindig azért küzdött, hogy
megszabaduljon az iskolaelső lány rajongó figyelmétől. – Úgy hiszem, Mr.
Potternek rettentően nagy szüksége van segítségre, Hermione.

- Igen, én is úgy hiszem – nevetett a lány. – Jobb, ha megyek, és megmentem.

Később találkozunk.

Elsétált a férfitől, és érezte, hogy a tekintete követi a hatalmas termen át. Harry
igencsak megkönnyebbültnek tűnt, amikor meglátta.

- Helló, Harry – mondta, miközben bocsánatkérő pillantást vetett az iskolaelsőre.

– Válthatnék veled néhány szót, kérlek?

- Hermione! Hát persze, természetesen. – Aprót intett a máris elfintorodó

iskolaelsőnek, és a zsúfolt terem egy csendesebb pontjára vonszolta Hermionét.

- Megőrjített a csaj – sziszegte. – Folyton olyan szánalmasan rebegtette a

szempilláit!

Hermione felnevetett.

- Ez történik, ha felkerülsz a Szombati Boszorkány Tíz Legcsókolnivalóbb

Varázslójának listájára.
Harry felháborodottan nézett rá.

- Tíz legcsókolnivalóbb varázsló? – Egy pillanatra elnémult. – Hol állok a listán?

- Harmadik helyen – felelte a lány.

Harry csintalanul elvigyorodott.

- Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Ki az első és a második?

- Az az ír kviddicsjátékos az első, Connor Ryan, és Kingsley Shacklebolt a

második.

Harry eléggé pöffeszkedve fogadta, hogy ő a harmadik.

- Hol van Ginny? – ráncolta a homlokát Hermione. – És miért nem szóltál, hogy
téged is meghívtak?

- Mindenhova meghívnak – felelte Harry unottan. – A hírnév ára, meg minden.

Mondtam volna, ha tudom, hogy téged is meghívtak. Téged miért hívtak?

Hermione vállat vont.

- Látom, hogy Ernie is itt van, és ő volt az iskolaelső fiú, szóval biztos azért,
mert én voltam az iskolaelső lány. Mi van Ginnyvel?

- Otthon van Jamesszel – mondta Harry a padlóra nézve. – Nem találtunk

bébiszittert.

Hermione gyanakodva nézett rá.

- Annyi Weasley-rokon mellett nem találtatok bébiszittert?

- Tudom, hogy kiszeded belőlem, ha megpróbálok hazudni – felelte Harry

sóhajtva, majd közelebb hajolt. – Terhes – suttogta –, és nem érzi túl jól magát.
Hermione felragyogott.

- Ez fantasztikus hír! – ölelte meg a fiút. – Annyira örülök nektek! A jövő héten
meglátogatlak titeket; tudok vinni neki Perselus hányinger elleni főzetéből;
remekül működik, és teljesen biztonságos várandós boszorkányoknak.

- Örülni fog neki – válaszolta Harry kicsit szégyenlősen nézve rá. – Ron és Rose
szintén babát várnak.

Hermione derekasan küzdött, hogy mosolya ne bizonytalanodjon el.

- Édes Istenem. Mollynak sok kötnivalója lesz akkor.

- Bizonyára – értett egyet Harry. Átpillantott a termen arra, ahol Perselus és

Horatius Lumpsluck elmélyülten beszélgetett. – Jól láttam, hogy Pitonnal jöttél?

- Igen. Én beszéltem rá, hogy kísérjen el: azt gondoltam, feltűnő lennék, ha Theo
nélkül jönnék, de most már kicsit hülyén érzem magam, hogy ilyen átkozottul rá
vagyok szorulva valakire.

Harry vállat vont.

- Tulajdonképpen nem úgy tűnik, mint aki bánja. Min nevettetek?

- Oh, csak Trelawney mondott valamit – mosolygott Hermione. – Lökött az a nő.

És miközben én kacagtam, biztosra veszem, hogy Perselus csak önelégülten
mosolygott. Nem igazán tudom őt elképzelni, ahogy nevet.

- Nem – mondta Harry. – Én sem tudom elképzelni. Hogyan jöttök ki a

munkában?

- Igazán nagyon jól – válaszolta Hermione lelkesen. – Imádom a munkámat. Ha

valaki két évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy Perselus Pitonnak fogok
dolgozni, és még élvezem is, azt gondoltam volna, hogy összezagyválták.

Harry kíváncsian nézett rá.

- Igazán kedveled őt, ugye? Valóban megbocsátottál neki minden szörnyűséget,
amit az iskolában mondott neked.

A lány oldalra billentette a fejét.

- Igazság szerint ő is rászolgált a megbocsátásra, Harry. Te nem bocsátottad meg,

amiket mondott és tett?

Harry Perselust nézte, majd végül bólintott.

- De. Azt hiszem, megbocsátottam. – A fiú felsóhajtott. – Jól van, jobb lesz, ha
gratulálok Neville-nek és Bimba professzornak, aztán hazamegyek. Ginny
határozottan rossz színben volt, amikor eljöttem. Jövő hétvégén találkozunk.

Harry egy apró intéssel magára hagyta, és elindult Neville és Hannah felé.
Hermione automatikusan Perselust kereste: még mindig elmélyülten beszélgetett
Horatius Lumpsluckkal, de elkapta a pillantását, és alig észrevehetően biccentett.
Hermione tekintete bebarangolta a nagytermet újabb ismerős arc után kutatva,
míg végül meglátta Ernie Macmillant egyedül és zavartan ácsorogva a frissítős
asztalnál. Ő biztosan megfelelő lesz egy beszélgetésre, míg ismét tud beszélni
Perselusszal.

***

Ahogy telt az este, Hermione azt vette észre, hogy pillantása időről időre
visszatér Perselushoz. Úgy vélte, ragyogóan fest ezen az estén. Jól szabott
öltözete és sötét haja mindenképp más megjelenést adott neki. Soha nem volt
olyan, akiről a legtöbb nő azt gondolná, hogy jóképű, de tagadhatatlanul feltűnő
volt. Míg sápadt arcszíne és horgas orra rideg, nyers személyiség benyomását
keltette, fekete szeme ezzel egyidejűleg misztikus hatást keltett. Intelligenciát
sugárzott – szinte a termen át is érezte –, és azon töprengett, hogy miért nem
értékelte soha igazán ezt a hihetetlen tehetséget diákként.

Egyre inkább észrevette, hogy a férfi figyeli őt, ahogy elvegyült a többi
vendéggel, és gondolatai visszavándoroltak Lance sok héttel korábbi szavaihoz:
„Tudod, ő néz téged.”. Egy-két Cordelia által adott vacsora kivételével nem látta
Perselust a munkán kívül, így ez volt az első lehetőség, hogy tesztelni tudta
Lance állításának helyességét. Ha Perselus ma esti viselkedése tipikus, akkor
határozottan úgy tűnik, az öregember igazat mondott. Míg egyik fele
elhessegette Perselus finoman alapos megfigyelését, mint aggódást a hogyléte
felől, a másik fele azon töprengett, vajon van-e más oka is az állandó
figyelemnek. Első alkalommal gondolt a lehetőségre, hogy a férfi azért figyeli,
mert örömét leli benne. Ez az alig elismert gondolat egyszerre megrémítette és
felvillanyozta.

Perselus közeledett a sarok felé, ahol ő épp egyedül álldogált, és a lány

elraktározta újonnan felfedezett elméletét későbbi megfontolásra.

- Helló – mondta a férfi fürkésző tekintetébe nézve. – Látom, csodálatra méltó

könnyedséggel sikerült elkerülnie Sybillt is és Minervát is.

- Úgy tűnik, ön is ugyanezt teszi – mosolyodott el a férfi.

Hermione felnevetett.

- Felteszem, gyakorlatilag mindenki megpróbálja elkerülni Sybill Trelawneyt, de

nincs okom elkerülni Minervát.

- Lenne, ha minden vele folytatott beszélgetése a folytonos panaszkodásával

végződne, hogy foglalja el a tanári posztot – mordult fel.

Piton nem említette meg másik indokát, amiért kerüli Minerva McGalagonyt
aznap este: nevezetesen azt az óhaját, hogy megvitassák az ő hirtelen támadt
érdeklődését Hermione Granger iránt.

- Helyesen feltételezem, hogy azzal is töltötte az estét, hogy Rolanda Hooch

figyelme elől menekült? – kérdezte Hermione mosolyogva.

- Egész este utánam kémkedett? – Piton látszólag kissé zavarba jött a

megjegyzéstől.

- Igen, az est egy részében – vonta meg a vállát a lány. – Igazán szórakoztató
volt azt figyelni, hogyan menekül a szerelmes roxforti boszorkányok
előrenyomuló hordája elől.

A férfi óvatosan szemügyre vette, és pillantása a poharára esett.

- Pontosan hány pohár pezsgőt sikerült meginnia ma este?

- Csak hármat – válaszolt a lány, és megpróbált ártatlannak tűnni.

- Csak három pohár pezsgőre van szükség, hogy megeredjen a nyelve, és ilyen
szemtelen viselkedést produkáljon? – kérdezte Perselus ámulva. – Mi több, a
munkaadójával szemben.

Hermione flörtölő mosollyal az ajkán hajolt előre, eltüntetve ezzel a közöttük

lévő távolságot.

- Csakhogy most nem dolgozunk, Perselus. Maga most nem a munkaadóm, és én

nem vagyok a diákja vagy a beosztottja.

A férfi nézte, ahogy megfordul és elsétál tőle, megcsodálta, ahogy zöld ruhája a
domborulataira simul. Kelletlenül szakította el pillantását vonuló alakjától, és
észrevette, hogy Minerva gyanakvó tekintettel figyeli őt a terem túloldaláról. Az
orra alatt átkozódva indult el, hogy keressen valakit, akivel beszélgethet: bárkit,
aki nem a nyavalyás Minerva McGalagony.

***

Perselus az órájára nézett, és elégedetten látta, hogy elmúlt tizenegy óra. Három
óra bizonyosan több mint elég, hogy kifejezze tiszteletét egy visszavonuló ex-
kollégának, nem? Körülnézett a teremben Hermionét keresve, és egy beugróban
ülve látta meg, amint éppen Neville Longbottommal beszélget. Sietve elindult
felé, amikor hirtelen a szürke ruhás Minerva McGalagony keresztezte az útját
kikerülhetetlenül. Két pohár vörösbort tartott a kezében, az egyiket felé
nyújtotta; meglehetősen elégedettnek látszott, hogy végre sarokba tudta
szorítani.
- Igyál, Perselus – utasította. – Egész este sikeresen kerülted a társaságomat.

A férfi felvonta egyik szemöldökét.

- Mitől van az a benyomásod, hogy szándékosan megpróbálok kitérni előled,

Minerva?

A nő rámeredt apró szemüvege felett.

- Úgy döntöttem, felhagyok azzal, hogy megpróbáljalak rábeszélni, hogy térj

vissza a Roxfortba.

- Örök hálám érte – mondta szarkasztikusan.

- Aligha biztathatlak arra, hogy add fel a bájital üzleted, amikor az azt jelentené,
hogy a korábbi iskolaelső munkanélkülivé válna, ugye, Perselus?

A férfi összeszorította a fogát, és figyelmeztetően nézett a nőre.

- Miért ajánlottad fel neki a munkát? – kérdezte a boszorkány egyenesen a

lényegre térve.

- Neki munkára volt szüksége; nekem asszisztensre volt szükségem. A

képzettsége bőven megfelelő a posztra – magyarázta Piton.

Mindketten a beugró felé néztek, ahol Hermione még mindig elmélyülten

beszélgetett Neville-lel.

- Milyen irgalmas szamaritánus lettél, Perselus – válaszolt Minerva.

- A szentségit, Minerva! – szűrte fogcsikorgatva. – Tudod, hogy az adósa

vagyok.

A boszorkány odafordult hozzá, arcán különös kifejezés ült.

- És ez az egyetlen oka, hogy ilyen hirtelen vágyat mutatsz a társasága iránt?

Bocsásd meg, ha megbántalak, Perselus, de jó ideje ismerlek, és nehezen tudom
elhinni, hogy pusztán kötelességtudatból cselekednél így.

- Azelőtt pusztán kötelességtudatból cselekedtem, Minerva, ahogy azt te is tudod

– vetette oda, és homlokán egy ér lüktetett a dühtől.

Pitonnak az arckifejezése egyedül elég lett volna, hogy elriasszon több

boszorkányt és varázslót, de Minerva merészen állt előtte.

- Lehet, de ennek a kötelességtudatnak van némi kapcsolata egy nő iránti

érzéseidhez. Nem megbántani akarlak, Perselus. Csak nem szeretném látni, hogy
megsérül…

Perselus legnagyobb megkönnyebbülésére Filius Flitwick félbeszakította őket.

- Bocsánat, hogy közbevágok, Minerva, Perselus – cincogta –, de Horatius és én

szeretnénk lemenni a Három Seprűbe egy gyors pintre még zárás előtt.
Csatlakoznátok hozzánk?

Rettenetesen vágyva bármilyen mentségre, hogy megszabadulhasson az

igazgatónőtől, Perselus beleegyezően válaszolt.

- Örömömre szolgálna, Filius – mondta győzedelmes pillantást küldve Minerva

felé.

- Nekem maradnom kell, hogy a vendégeinkkel foglalkozzak – jelentette ki

Minerva, tekintetét még mindig Perselus arcán tartva. Megfordult, hogy
távozzon. – Légy óvatos, Perselus.

Figyelmen kívül hagyva búcsúmegjegyzését, Perselus az apró bűbájtan

professzor felé fordult, és lepillantott rá.

- Kérnék egy percet, Filius. Hermione Grangerrel érkeztem ma este, és meg kell
bizonyosodnom, hogy valaki elkíséri a kapuhoz, ha távozik.

Filius bólintott, és elindult, hogy megkeresse Horatius Lumpsluckot, míg

Perselus arrafelé vette az útját, ahol Hermione még mindig Neville-lel üldögélt.
Szíve még mindig dühösen dübörgött a Minervával folytatott rövid
beszélgetéstől, így gyorsan üdvözölte Neville-t, és az aznap estére a gondjaira
bízott lányhoz fordult.

- Hermione, Filius és Horatius meghívtak a Három Seprűbe. Arra gondoltam,

Mr. Longbottom esetleg megtenné, hogy elkíséri a kapuhoz, mikor haza szeretne
menni.

Egy kicsit örült a csalódott arckifejezés láttán, ami átsuhant a lányon a bejelentés
hallatára.

- Természetesen – mondta Hermione Neville-hez fordulva. – Gondolom, Neville

nem bánja.

- Egyáltalán nem – mormolta a fiú. – Levegőzhetek kicsit.

Perselus biccentett köszönetképp.

- Jó estét, Hermione. Hétfő reggel találkozunk.

- Jó éjszakát, Perselus – mosolygott rá sugárzón a lány. – És még egyszer

köszönöm.

A férfi fejet hajtott.

- Részemről az öröm – közölte, majd megfordult, és csatlakozott a terem

ajtajánál álló Filiushoz és Horatiushoz.

Inkább azt gondolta, sokkal nagyobb öröm lenne élvezni a társaságát hazafelé
menet, de úgy vélte, így a legjobb. Egy holdfényes séta Hermione Grangerrel
bizonyosan nem kerülné el Minerva figyelmét.

Habár Hermione folytatta a beszélgetést Neville-lel, tekintete egy pillanatra sem

vált el Perselus elvonuló alakjától. Mikor az ajtóhoz ért, a férfi még utoljára
visszanézett rá, mielőtt eltűnt volna a teremből.
Csak néhány perc telt el, mikor észrevette, hogy Neville megpróbál elnyomni
egy ásítást, és Hermione úgy vélte, ideje indulnia. A fiú előhozta a köpenyeiket,
és kiléptek a hűvös éjszakai levegőre. Hermione úgy érezte, hogy távol a
nagyteremben lévő kíváncsi szemektől és fülektől végre őszinte lehet a fiúval.

- Tudom, hogy élvezed a munkád, Neville, de boldog vagy? – kockáztatta meg.

A fiú felsóhajtott.

- Boldog vagyok a munkámmal, és boldog vagyok itt a Roxfortban. Felteszem,

úgy értetted, hogy Hannah és én boldogok vagyunk-e.

- Igen – bólintott Hermione –, azt hiszem, így értettem.

- Nem vagyunk boldogtalanok – felelte Neville, aztán elhallgatott.

Hermionéba beléhasított a szánalom a fiú iránt.

- De nem vagytok boldogok se? – Bár sötét volt, tudta, hogy Neville elpirult.

- Hannah nem különösebben szereti a munkáját – magyarázta. – Aligha lehet

érte hibáztatni: Madam Cvikker egy örömtelen vén banya. Szerintem azt hitte,
amikor elképzelte, hogy visszatér a Roxfortba, hogy olyan lesz, mint a
diákéveinkben; nem számolt azzal, hogy olyan munkát kell végeznie, amit nem
szeret, és hogy olyan férjjel kell élnie, akibe nem szerelmes.

- Oh, Neville – mormolta Hermione. – Annyira sajnálom.

A fiú vállat vont.

- Volt egy esélyünk – mondta csendesen –, és nem működött. Mi tényleg

megpróbáltuk; mindketten. Kedvelem őt; tisztelem, de nem vagyok szerelmes, és
az érzés teljességgel kölcsönös. Nem akar itt maradni, és a szerződése lejár
augusztusban, szóval úgy vélem, akkor befejezzük.

- Hová fog menni?

- Jelentkezett a Foltozott üstbe szobalánynak – nevetett fel Neville kurtán.

Hermione nem tehetett róla, de ő is felnevetett.

- Hát, ez annyira távol áll a roxforti könyvtárosságtól, amennyire csak lehet.

- Sok szerencsét neki, én azt mondom – szólt Neville nagylelkűen. –

Megérdemli, hogy boldog legyen.

Hermione a fiúra nézett a sötétben.

- Te is megérdemled, hogy boldog légy.

Neville vállat vont.

- Szeretem a munkám, és elégedett vagyok, hogy a Roxfortban vagyok. –

Odafordult a lányhoz. – Mi van veled, Hermione? Nagyon ideges voltál, amikor
Theo elment?

- Először ideges voltam – magyarázta Hermione. – Tulajdonképpen nem is azért,

mert elment. Mint nálatok Hannah-val, több okból egyszerűen csak nem
működött. Főleg amiatt a körülmény miatt, ami miatt elment. Úgy éreztem,
mintha csak egy bezárt börtönben maradtam volna; végül is még mindig a
felesége vagyok, de legalább nem vagyok rákényszerítve egy újabb borzalmas
házasságra. Perselus volt az, aki kirángatott, hogy őszinte legyek. Nem csak
emiatt, de felajánlotta az asszisztensi munkát, és igazán élvezem a munkámat
eddig. Sokkal-sokkal boldogabb vagyok, mint amikor Theo itt volt.

Neville ismét hallgatott, és Hermione érezte, hogy a lebegő gyertyák gyenge

fényénél vizsgálódó tekintettel nézi őt. Már látta az iskola kapujának homályos
körvonalait.

Neville megköszörülte a torkát, mielőtt újra megszólalt.

- Mi a helyzet veled és Pitonnal?

Hermione határozottan visszahőkölt.

- Hogy érted? – kérdezte zavarta. – Neki dolgozom, és nagyon kedves velem. –
Az egy dolog, hogy Lance szerint több van a kapcsolatukban, mint egyszerű
főnök és beosztott viszony, de Neville korábban még nem látta őket együtt.

- Oh, ugyan már, Hermione! Legalább egy órát beszéltél róla, és le sem vetted
róla a szemed egész este.

- Neki dolgozom, Neville – ismételte kábultan. – Többet látom egész héten, mint
bárki más. Te évekig a gyógynövénytanról beszéltél; nem feltételeztem, hogy
Bimba professzor iránt érdeklődsz.

- Igen – nevetett fel Neville röviden –, hát, én nem azzal töltöttem az estémet,
hogy minden mozdulatát figyeljem. Nem vagyok vak, Hermione. Figyeltem
mindkettőtök viselkedését, amikor megérkeztetek, és láttam, milyen arcot vágtál,
amikor közeledett hozzánk.

Végül elérték a kapukat, és Hermione szembefordult a fiúval.

- Pontosan mit akarsz mondani, Neville?

A fiú feltartotta a kezét.

- Nem akartalak feldühíteni. Csak szerintem eléggé nyilvánvaló, hogy

érzelmeket táplálsz iránta.

Hermione teljesen megkövült. Annyira lefoglalta a tényen való rágódás, hogy

Perselus figyeli őt, hogy nem vette észre, ő maga pontosan ugyanazt csinálja.

- Vannak érzelmeim iránta, Neville. Hálás vagyok neki, csodálom a képességeit

és eléggé élvezem a társaságát is. Semmi több.

- Ha te mondod, Hermione. Csak nem szeretném látni, hogy megsérülsz, ez

minden. – Nekidőlt a kapu kőoszlopának.

Hermione kétségbeesetten szerette volna megértetni vele, hogy az érdeklődése

Perselus iránt tisztán plátói.
- Olyan sokat változott, Neville. Vagy lehet, hogy csak mi nem láttunk túl a tanár
énjén, amikor kölykök voltunk. Még mindig nem kedveled?

- Nem ismerem igazán; azt hiszem, tökéletesen udvarias volt velem, míg a
Belgrave Házban voltunk. De ő volt a mumusom, amikor iskolába jártunk – tette
hozzá vigyorogva.

Hermione kuncogott, ahogy visszaemlékezett Neville mumus-Pitonjára a

nagyanyja ruháiban.

- Már nem ő a mumusod?

- Nem hiszem – jó ideje nem láttam mumust.

Hermione felsóhajtott, felidézve, ahogy az ő mumusa hogyan vette fel

McGalagony professzor alakját, miközben közölte vele, hogy minden vizsgán
megbukott. Elmosolyodott az emlékre, hogy milyen ártatlan volt akkor.

- Mit gondolsz, most mi lenne a mumusunk? – kérdezte.

Neville eltűnődött egy pillanatra.

- Az enyém én magam lennék: öregen, egyedül és nem szeretve – suttogta.

Hermione a fiú kerek arcának körvonalát nézte, és egy pillanatra szomorúságot

érzett. Tartott tőle, hogy az ő mumusa pontosan azt az alakot öltené, mint
Neville-é. Közelebb lépett hozzá, és röviden átölelte.

- Jó éjszakát, Neville. Köszönöm, hogy lesétáltál velem a kapuhoz.

A fiú némán bólintott, és hátrébb lépett, hogy hoppanálni tudjon.

Amint a Kensington térre ért, azonnal ágyba bújt, de jó ideig ébren feküdt,
fejében a Neville-lel folytatott beszélgetés kavargott. Ám a gondolatai végül,
mint oly gyakran mostanában, Perselus Pitonhoz vándoroltak.
 ***

Hermione meglehetősen nyugtalan volt egész vasárnap, és lelkiállapotán nem

könnyített a szüleinél tett látogatás sem a vasárnapi ebédre. Az édesanyjával való
viszonya még mindig kissé jeges volt, ezért korán eljött tőlük, és mentségként a
fejfájását hozta fel. Ez nem is volt hazugság: a lüktetés a halántékában akár a
pezsgőnek, akár a Neville-lel folytatott beszélgetésnek volt tulajdonítható,
rettentően vágyott a friss levegőre.

Több mint egy órát sétált a Hyde parkban. Az időjárás zordabbá vált, és végül
átfagyva tért haza. Amint belépett a házba, hallotta Lance-t fontoskodni az
emeleten, ahogy ébenfa botja dolgozószobája padlóján kopogott. Úgy döntött,
felkeresi a társaságát: a férfi mindig meg tudta nevettetni.

Úgy tűnt, Lance őszintén örül, hogy láthatja, és azonnal beljebb invitálta.

- Pont, akit látni szerettem volna – jegyezte meg, ahogy mereven letette magát az
asztala mögé.

- Látni akartál? – Hermione meglepetten nézett rá.

- Igen, így van. Most érkeztem vissza az ebédről, amit Minerva McGalagonnyal
töltöttem, aki látszólag teljesen felháborodott azon, hogy elfogadtad a munkát
Perselustól – mondta a szemüvegén át rábámulva.

- Felháborodott? – kérdezte a lány.

- Nos – nevetett fel Lance –, talán a felháborodott nem a megfelelő szó, habár
meg kell hagyni, Minervát nagyon könnyű felháborítani. A nyugtalan talán
jobban ideillik.

Hermione észrevette, hogy Perselus és Minerva parázs vitát folytatott az előző

este, de feltételezte, hogy ami azt illeti, ez az igazgatónő folyamatos kísérletei
miatt volt, hogy megszerezze a férfit, mint állandó bájitaltan tanárt.
- Miért lenne nyugtalan?

- Említette, hogy beszéltél vele, mielőtt hozzámentél volna Theodore-hoz. Azt

mondta, hogy jelentkeztél Perselushoz asszisztensnek azon a nyáron, de ő
elutasította, hogy segédként gondoljon rád – magyarázta Lance. – Szerintem
csak kíváncsi, hogy mi az oka, hogy mindketten meggondoltátok magatokat. Én
nem aggódnék emiatt.

- Értem – morogta Hermione egyértelműen bosszúsan. Miért érdekelt hirtelen

mindenkit ennyire a kapcsolata Perselusszal?

- Hogy jöttök ki mostanában Perselusszal a munkában? – kérdezte Lance.

- Jobban, mint valaha lehetségesnek gondoltam volna – mosolygott Hermione. –

Természetesen megvannak a magunk vitái, de az csak még élvezetesebbé teszik
ezt az egészet, hogy sikerül túllépnünk rajtuk, és felnőttként tudunk viselkedni.

Lance elégedettnek tűnt a választól.

- Beszélget veled?

- Néha többet, mint máskor – bólintott Hermione. – Vannak napok, amikor

jobban értékeli a csendet, és azt hiszem, már megtanultam olvasni a
hangulataiban.

- Nem – rázta a fejét Lance –, úgy értem, beszél-e egyáltalán magáról, vagy
példának okáért rólad. Beszél bármi másról a bájitalok világán kívül?

- Hát, igen, azt hiszem – felelte a lány kelletlenül, hogy elárulja Perselus
bizalmát. – Beszéltünk néhány dologról, ami a múltban történt. Számos kérdést
megoldottunk.

- Örömmel hallom – mordult Lance válaszul. – Beszélt neked valaha

Cordeliáról?

- Nem, természetesen nem – mondta Hermione méltatlankodva. – Vannak

bizonyos határok, amiket soha nem lépünk át. Nem beszélgetünk a
magánéletünkről.

- Még – motyogta Lance az orra alatt. – Áh, Hermione. Azt hiszem, Perselus
Piton igazán illik hozzád.

- Bár Minerva is osztaná a véleményed – vonta fel Hermione a szemöldökét.

- Ne törődj azzal, hogy ő mit gondol – legyintett Lance. – Én úgy gondolom, te

és Perselus illetek egymáshoz, és ez az, ami számít.

***

Hermione az est további részét kedvenc foteljébe kuporodva töltötte. A könyv,

amit olvasni akart, zárva maradt a jobb kezében, a gondolatai pedig
belefeledkeztek az előző éjjeli beszélgetésbe Neville-lel. A fiú tévedett. Biztos,
hogy tévedett. Nem hagyhatja, hogy a csodálat és tisztelet, amit Perselus iránt
érzett, valami mássá változzon. Az elismerés egy dolog, a vonzódás azonban
teljesen más. Miközben kényelmesen elfeledkezett arról az örömről, ami abból
származott, hogy figyelte a férfit a nagyteremben, arra következtetett, hogy
egyáltalán semmi esély arra, hogy vonzódjon Perselus Pitonhoz. Neville
tévedett: nem dédelgetett romantikus érzéseket a férfi iránt. Egyáltalán nem.

***

Hétfőn reggel arra érkezett a laboratóriumba, hogy Perselus már jóval nyolc előtt
dolgozik. A labort ellepte a pára, ami látszólag a Telenium üstből származott.

- Jó reggelt, Perselus – köszönt vidáman, miközben letette az újságot a

munkaasztalára. – Korán kezdett… – Szokásos üdvözlése a torkára forrt, amint
tekintete megállapodott a férfin.

Soha azelőtt nem látta köpeny nélkül dolgozni, de szokásos talárja most az
asztalra dobva hevert, és számos gomb is nyitva volt fekete kabátján,
megmutatva ezzel az alatta lévő fehér vászoninget. Felhajtotta a kabát és az ing
ujját is egészen a könyöke fölé, vállig érő haját pedig hátrakötötte az arcából egy
fekete szalaggal. Az üstből áradó bőséges mennyiségű gőz izzadságcseppeket
formált a szemöldökén.

Hermione szája hirtelen kiszáradt, és a tenyere izzadni kezdett. Tudta, hogy abba
kellene hagynia a bámulást, de képtelen volt elszakítani a tekintetét. A férfi
ráemelte a pillantását, és látta rajta, hogy egész éjjel fenn volt: kimerültnek tűnt.

- Jó reggelt – mondta, hangja rekedt volt a fáradtságtól. – Remélem,

biztonságban hazaért Roxfortból szombat éjjel.

- Igen, köszönöm – felelte, ahogy végül összeszedte az erejét, hogy

vizsgálódását a bájitaltani szaklapra terelje. – Hogy érezte magát a Három
Seprűben?

- Jól – morogta zavartan. – Kérhetném a segítségét? Ezt a bájitalt teliholdkor kell

főzni, és ennél fogva egész éjjel fenn voltam.

A lány az üst tartalmára pillantott. Nem ismerte fel a színtelen folyadékot, ami
még mindig nagy mennyiségű gőzt eregetett.

- Mi ez?

- Exostraserum – mondta Piton visszafordulva a főzethez.

- A Veritaserum egy változata – kapott levegő után Hermione. – Hallottam róla,

de még soha nem láttam elkészíteni.

- Azért, mert Telenium üstre van hozzá szükség. Tudja, miben különbözik a
Veritaserumtól?

Hermione bólintott.

- Ez nem arra kényszeríti a fogyasztót, hogy másoknak mondja el az igazat,

hanem csak magának. Tiszta gondolatokat nyújt, és betekintést az ember saját
hiedelmeibe és érzéseibe.
- Helyes – felelte Piton röviden. Felemelte a bal kezét, és a mutatóujjával intve
odahívta.

Abból ítélve, ahogy a térdei teljesen elgyengültek, Hermione inkább arra

gondolt, hogy jól jönne némi bepillantás a saját érzelmeibe. Pusztán a csodálat
általában senki lábát nem változtatja kocsonyává. Leküzdötte a köztük lévő
távolságot, és tekintetét a fortyogó Exostraserumra irányította, remélve, hogy a
férfi nem hallja meg mellkasában kalapáló szívét.

- A főzés folyamata készen van, de még további két órán át kavargatni kell.
Nagy szükségem van némi alvásra. Megkockáztathatom a kérést, hogy tízig
kavargassa?

- Igen, persze – bólintott Hermione.

- Ha szünetet kell tartania, rászórhat egy Alvasztó bűbájt három percre, de

hosszabb időre nem. Az óramutató járásával ellentétesen kell keverni, és
javaslom egy, az óramutató járásával megegyező irányú keverés beiktatását
nagyjából minden huszadik ellentétes keverés után. Ez nem alapvető, de úgy
tűnik, elősegíti néhány fontosabb alkotóelem kölcsönhatását – magyarázta.

Hátrébb lépett, és a keverőpálca felé intett, ami még mindig mozgásban volt a
jobb kezében.

- Ha megtenné… – szólt.

Hermione közelebb lépett, és érezte, hogy mind jobban elpirul. Hálás volt,
amiért az üst feletti gőz megnehezítette a férfinak, hogy lássa az arcát. Nagyon
igyekezve, hogy megfékezze keze remegését, átvette tőle a keverőpálcát anélkül,
hogy megtörte volna az ellentétes keverések ritmusát. Piton átengedte a pálcát,
és a lány mellé állt egy pillanatra, hogy feszülten figyelje, ahogy a főzetet keveri.

- Most iktassa be a megegyező irányú keverést – utasította, és homlokráncolva

figyelte, ahogy követte, amit mondott. – Rá fog jönni, hogy sokkal jobban
működik, ha egy kicsit elfordítja a csuklóját balra.

- Hogy érti? – kérdezte Hermione hirtelen védekezőn. – Négy évet töltöttem a

Sorbonne-on, és egyetlen professzorom sem talált hibát a technikámban.

- Igen, nos, biztos vagyok benne, hogy a párizsi professzorai közül egyik sem
lenne képes elkészíteni ezt a főzetet – vicsorogta. Megmasszírozta a halántékát,
ahogy küzdött a fáradtsággal. – Nincs semmi baj a technikájával, természetesen.
Egy életnyi tapasztalat igazolja, hogy az irány megváltoztatása jobban működik,
ha így csinálja – magyarázta.

Felemelte a csuklóját, és balra fordította, mintha a keverőpálcát fogná.

Türelmetlenül felmordult a lány üres arckifejezése láttán.

- Jó Isten, kislány – vetette oda. – Gyorsabb lenne, ha megmutatnám.

Piton mögé állt, és Hermione akaratlanul is élesen szívta be a levegőt, ahogy a

férfi a jobb karjával előrenyúlva ujjait az övéire kulcsolta. Együtt keverte vele a
bájitalt, és a lány önkéntelenül is lehunyta a szemét lenyűgözve az érzéstől,
ahogy a férfi erős mellkasa könnyedén a hátához nyomódik. Hirtelen elfogta a
vágy, hogy hagyja a fejét hátrabillenni a vállára, ami tízszeresére nőtt, amikor
beszélt. A hátánál érezte hangjának morajlását.

- Amikor a megegyező irányú keverést beiktatja – mormolta a füle mellett –,

fordítsa a kezét így.

Piton erősebben szorította az ujjait, és elfordította a csuklóját balra. Az arcát

súroló lehelete szinte több volt, mint amit el tudott viselni, és amikor elvette
hosszú, karcsú ujjait a kezéről, és távolabb lépett tőle, menthetetlenül
kifosztottnak érezte magát, és egy őrült pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy
megfordul, és teljes testével a férfihoz préseli magát. Viszont helyette vett egy
mély, remegő lélegzetet, és megpróbált uralkodni magán.

- Ebéd után visszajövök. Amikor a keverés készen van, elolthatja a tüzet, és úgy
hagyhatja a főzetet. Egy teljes hónapig érlelni kell. – Piton megfordult, és
felvette a talárját az asztalról. Észrevette, hogy a lány kipirult, és élénk színét
kritikájának tulajdonította. – Jól van, Hermione?

- Igen, jól vagyok. Később találkozunk – motyogta.

Várt, amíg hallotta felmenni a lépcsőn, majd kiszórt egy Alvasztó bűbájt a
főzetre. Határozottan a lelkiállapotát tükrözte, hogy még fel kell dolgoznia a
tényt, hogy a férfi végre úgy érezte, rábízhatja a Telenium üstöt. Felemelte a
kezeit maga elé, és nézte, ahogy teljes hitetlenkedésében hevesen remegnek.
Úgy tűnt, Neville-nek igaza volt: érzelmeket táplál Perselus Piton iránt. Erős
érzelmeket. És ebből semmi jó nem sülhet ki.
18. fejezet – Egész nap nézem én

Meguntam az álmokat;
Ütött-kopott márvány triton,
Körötte hab;
S egész nap nézem én
E szép hölgyet, akárcsak
Könyvből mosolyogna felém
Képe a bájnak,
Melyből bőven merít szemünk
S fülünk gyönyörűséget,
Csak hogy bölcsek legyünk,
Mert jobbá tesznek az évek;
De hát, de hát
Való vagy álom ez vajon?
Bár leltem volna rád
Lobogó fiatalon!
Hisz megvénülök, álmatag,
Ütött-kopott márvány triton,
Körötte hab.

W. B. Yeats: Jobbá tesznek az évek

Kálnoky László fordítása

***

Perselus nyugtalan álomból ébredt, és az órájára pillantott. Már majdnem délután

egy óra volt. Csak egy-két órát akart aludni; korábban még nem engedte meg
Hermionének, hogy a Telenium üstöt használja, és álmos döntése, hogy hagyja
befejezni az Exostraserum főzését, most igencsak meggondolatlannak tűnt.
Átkozva magát az ostobaságáért félrehajtotta az ágytakarót, és zuhanyozni
indult. Nem örülne, ha a lány használhatatlanul adná át a főzetet.

Ahogy a forró víz enyhíteni kezdte a kitartó lüktetést a nyakán, gondolatai

Minerva McGalagony felé kanyarodtak. A nő felbőszítette kéretlen
megállapításaival. Mindig is túlzottan védelmezte a griffendéleseit – még
jobban, ha Hermione Granger is érintett volt –, de az arcátlansága, mellyel azt
feltételezi róla, hogy érzelmeket táplál a korábbi iskolaelső iránt, egyszerűen
elfogadhatatlan volt. Nem arról van szó, hogy nem érez valamit Hermione
Granger iránt – egyszerűen feldühítette, hogy Minerva az ő dolgaiba üti bele
legendás orrát.

Kilépett a zuhany alól, és derekára tekerte egy törölközőt. Sokkal óvatosabbnak

kell lennie a továbbiakban: Cordelia megjegyzése Hermionéról teljesen
felkavarta. Minerva sejtéseinek összessége megszólaltatta a vészcsengőt, és
Lance állandó kérdezősködése arról, hogy ő és Hermione hogyan jönnek ki
egymással, roppantul összezavarta. Nagyon sok öröme adódott abból, hogy
figyelte a lányt, de úgy tűnt, kutató tekintete nem maradt észrevétlen. Gyűlölte
mások ostoba átlátszóságát, és most úgy festett, majdnem elkövette mind közül a
legszörnyűbb bűnt: nem titkolta el az érzelmeit.

Felöltözött, lement a dolgozószobájába, és magához hívta Moe-t, reggelit kért és

bőséges mennyiségű feketekávét. Borzasztóan szüksége volt a koffeinre, és
gondolkodnivalója is volt, mielőtt lement volna a laborba. Habár általában
vonakodott mindenféle fájdalomcsillapító használatától, ezen a reggelen a
nyakán kívül még a feje is fájt. Lenyelte a vacak, zöld főzetet, amint Moe
megérkezett az ételével, és szerencsére elmúlt a fájdalom, mielőtt első csésze
kávéjának végére ért volna.

Visszaült bőr székébe, és hagyta, hogy tekintete az ablakon túlra kalandozzon.

Egyhangú, borongós idő volt odakinn, és erős szél korbácsolta a Kensington téri
fákat. A virágzó alma- és cseresznyefák szirmai úgy lepték el az ablakát, mint a
hó, és a ház viszonylagos melegének ellenére önkéntelenül is megborzongott.
Lehunyta a szemét, és megpróbált összpontosítani. Hermione Granger. Teljesen
arra számított, hogy az arc, ami az elméjében megformálódik, a kamasz,
nyúlfogú okostojás lesz, de a gondolatai előterébe úszó kép egy gyönyörű, fiatal
nőt mutatott hátnélküli, elefántcsontszínű ruhában. Fenébe! Újra kiürítette az
elméjét, és igyekezett úgy maga elé képzelni, mint bájitaltan termének csapását,
de ehelyett úgy látta, mint hozzáértő asszisztenst, aki jelenleg is rá vár az
alagsorban, szemöldökét összehúzva, ahogy koncentrál, és alsóajkát finoman
beharapva a fogával.

Megrázta a fejét, és egy sóhajjal kinyitotta a szemét. Ostoba volt. Hagyta, hogy a
lány túl fontossá váljon számára. Az egy dolog, hogy aggódik érte: aggódott,
végül is az életével tartozott neki. De az már egy teljesen más dolog, már ha
egyáltalán őszinte magához, hogy engedte a vágyainak tárgyává válni. Először
csak nézte a lányt, hogy felmérje, hogyan jönnek ki Theóval. Majd röviddel
azután, hogy Theo elment, azért figyelte, hogy biztos legyen benne, a lány nem
boldogtalan. De mi volt az oka, hogy folytatta ezt az alapos vizsgálatot? Most
már azért nézte, mert nézni akarta. Nézte, mert vonzotta a tekintetét, és örömet
okozott neki. A szépség és az intelligencia igazán részegítő keverék volt.

A legnagyobb bűne azonban mégis az volt, hogy hagyta magát rajtakapni, hogy
őt nézi. Hát milyen mardekáros ő? Megbocsáthatatlan, hogy észrevették egy nála
húsz évvel fiatalabb nővel szemezni. Egyáltalán nem szándékozott letagadni
maga előtt sem a társasága, sem pedig a kedvessége feletti örömét, de a lehető
legnagyobb diszkréciót kellene gyakorolnia.

Bár fáradt volt, a lány reakciója az ő közelségére aznap reggel nem maradt
észrevétlen előtte. Látta, ahogy remegett a keze, amikor elvette tőle a
keverőpálcát, és a pillanatnyi szemlehunyást, amikor mögötte állt. Akkor
elhessentette, mint egyszerű zavart, de tudta, hogy több volt annál. Minden
alkalommal, mikor az arcát kereste a nagyteremben múlt szombaton éjjel, a lány
már őt nézte. Bizonyos fokig örömteli volt megtudni, hogy a lány iránt érzett
megbecsülése kölcsönös. Viszont veszélyes helyzet volt ez, és nem szabad
elővigyázatlanul folytatni.

A dolgozószobájának kandallópárkányán lévő óra kettőt mutatott, mire felállt az

asztalától. Ideje volt, hogy ellenőrizze az Exostraserum állapotát. Egy exkluzív
római patika felkérésére főzte, de arra gondolt, megtartana magának egy kis
fiolával személyes készleteiben. Kényes helyzetben volt, és adódhat olyan
alkalom, amikor a gondolatok tisztasága és az ember valós érzelmeinek
vizsgálata tisztázhatja a továbbiakat. Határozottan érezte az ereiben doboló
nyugtalanságot, és az ilyesfajta nyugtalanság soha nem jelent jót a jövőre nézve.
A katasztrófa már küszöbön állt.

***

Mikor megérkezett a laborba, Hermione már visszatért az ebédszünetről, és egy

nagy kondérnyi Erősítő főzet alapanyagainak előkészítésével volt elfoglalva. A
lány elmormolt egy üdvözlést, amikor belépett a helyiségbe, és lesütötte a
szemét, amivel mosolygásra késztette a férfit. Igencsak jól esett látnia, hogy az
érzésein, ha lehetett így nevezni őket, végre osztoztak.

- Látom, a Telenium üstöm, legalábbis látszatra, egyben maradt – mormolta.

- Megmondhattam volna, hogy így lesz – vágott vissza nyersen a lány.

A férfi átvágott a munkaasztalához, és megvizsgálta üstjének tartalmát. A benne

lévő folyadék tökéletesen tisztának tűnt, és egy rövid varázsige elárulta neki,
hogy az alkotóelemek jól elkeveredtek.

Hermione szempillái alól figyelte, ahogy védőbűbájt szór a bájitalra.

- Elégedett?

Piton bólintott.

- Úgy tűnik – mormolta kelletlenül. – Érintetlenül kell állnia az üstben egy

hónapig, mielőtt használhatóvá válna.

Hermione elnémult, és folytatta a munkáját. Perselus nézte az asztala mellől,

ahogy meggyújtva a tüzet az üstje alatt beharapja az alsóajkát az
összpontosítástól vagy az idegességtől – nem volt biztos benne, melyik az oka.

- Hálás vagyok a segítségéért az Exostraserumnál, Hermione – mondta halkan.

A lány felnézett, és szégyenlősen rámosolygott.

- Ez így van rendjén; azért vagyok itt, hogy segítsek. És köszönöm, hogy bízott
bennem a Telenium üst kapcsán.

- Szívesen. A szorgalmával elnyerte a bizalmamat. Hacsak nem akarja ismét a

baziliszkuszepét használni, talán engedem főzni az üstben, amint az
Exostraserum megérik.

Figyelmen kívül hagyva a baziliszkuszepére tett megjegyzését, Hermione

felragyogott.

- Alig várom! Megengedi, hogy időközben használjam a Xiao Tiang Mei üstöt?

- Igen, ha képes a munkájára figyelni – válaszolta Piton.

- Mindent megteszek, ami tőlem telik – vigyorodott el a lány. Arra gondolt, hogy
ezt könnyebb mondani, mint megtenni, figyelembe véve legújabb felfedezését. –
Min szándékozik most dolgozni?

A férfi mélyet sóhajtott.

- A nap hátralévő részében a valamivel unalmasabb papírmunkán.

A férfi felkapta a legfrissebb rendeléseket, és lapozgatni kezdte őket. Túlnyomó

részük már meglévő ügyfelektől érkezett, de az egyik egy kiskereskedőtől jött,
akivel még nem szerződött, és nem volt kedve terhelni magát egy ilyen unalmas
szerződéssel. Nem igazán volt szüksége arra sem financiálisan, sem pedig
intellektuálisan, hogy olyan egyszerű főzetekkel nyűglődjön, mint a Pótcsont-
rapid és a Felpezsdítő főzet. Már épp azon volt, hogy firkant egy üzenetet a
szóban forgó árusnak visszautasítva a szerződést, amikor Hermionéra gondolt.
Úgy tűnt, a lány még bizonyos mértékben örömét leli az ilyen főzetek
elkészítésében, és neki még rá kellett bíznia valamennyi felelősséget, ami az
ügyfeleikkel való kapcsolattartást illeti. Hirtelen arra vágyva, hogy a lány
bizonyítson az ügyfélkapcsolatok területén is, az asztalához lépett, és rátette a
pergamendarabot.

Hermione felnézett a munkájából.

- Mi ez? – kérdezte a pergament nézve.

- Egy kérelem egy új ügyféltől néhány meglehetősen egyszerű főzetre szóló

szerződésre – magyarázta a férfi.

- Szeretné, ha az én szerződéseim közé tenném? – kérdezte a lány.

- Nem éppen – felelte türelmesen. – Ez még nem a szerződés: egy kérelem a

szerződésre.

Hermione letette ezüst vágókését, felkapta a pergament, és átfutotta a kért

főzetek listáját.

- Látszólag egyetlen bájital sem okoz gondot – mondta. – Mit akar, mit tegyek
vele? – kérdezte zavartan.

- Általában felkeresem az ügyfeleimet, mielőtt elfogadom, hogy szállítsak nekik.

Nem szeretnék olyasvalakivel szerződni, aki elkezdhet indokolatlan igényeket
támasztani vagy kellemetlen bájitalokat kérni – szögezte le. – Nincs időm, hogy
tárgyaljak ezzel a bizonyos ügyféllel. Ennél fogva szeretném, ha megtenné
helyettem.

- Azt akarja, hogy én keressem fel? – nyílt nagyra a lány szeme. – Hogyan
csináljam?

- Igazán egyszerű – jelentette ki a férfi. – Elmegy, és bejelentés nélkül

meglátogatja a munkahelyét, kikérdezi az üzletéről, és ha elégedett azzal, amit
talált, meghívja vacsorára, és megbeszélik a szerződést.

Hermione elszörnyedve nézett rá.

- Hívjam meg vacsorára? – kérdezte hitetlenkedve. – Igazán nem valami vonzó

kilátás. – Nem tudta elképzelni Perselus Pitont, amint az ügyfeleivel borozgat és
vacsorázik.

Piton jól szórakozva nevetett fel.

- A vállalkozás egyik kellemetlen része, Hermione. Tudom, hogy elsősorban
bájitalfőző asszisztensként alkalmaztam, de azt hiszem, érdemes lenne
tapasztalatot szereznie az ügyfélkapcsolatok birodalmában is.

- Ha gondolja – vont vállat a lány. – Mikor akarja, hogy találkozzam vele? –

Hermione ismét a pergamenre pillantott. Az ügyfél egy edinburgh-i nő volt.

- A hét végén – javasolta Piton. – Természetesen csak akkor, ha

összeegyeztethető a heti főzési terveivel. Pénteken esetleg.

- Ez jó lesz – bólintott Hermione. – Akkor pénteken.

***

Pénteken kora reggel Hermione egyenesen Edinburgh-be hoppanált. Egy kihalt

sikátorban bukkant fel, majd kilépett a már forgalmas főutcára, és elmosolyodott,
ahogy észrevette az edinburgh-i kastély láthatárt uraló ismerős körvonalait.
Egyenesen a varázslók kerületébe vezető kapualjhoz ment, és kinyitotta egy
apró, porlepte könyvesbolt ajtaját. A Foltos penna szolgált, ahogy Londonban a
Foltozott üst is, a varázslók vásárló-negyedének bejárataként már több mint
háromszáz éve. A sárga, maszatos ablakokból ítélve senki nem foglalkozott
azzal, hogy leporolja a boltot, mióta először megnyitott. Az üzlet az
antikváriumok varázsló megfelelője volt, és Hermione sok kellemes délutánt
töltött a Foltos pennában mágikus jegyzetek után kutatva, amiket többé már nem
nyomtattak ki.

Az idős, görnyedt tulajdonos felnézett a Reggeli Prófétából, ahogy becsukta

maga mögött az ajtót, és elmosolyodott, amint felismerte a lányt.

- Nahát, csak nem az ifjú Miss Granger!?

- Helló, Hamish – vigyorodott el Hermione.

- Jó pár éve már, hogy utoljára átlépted a küszöbömet, ifjú hölgy – mormolta a
férfi rákacsintva. – Mit tehetek érted?
- Bármennyire is szeretném a délelőttömet azzal tölteni, hogy egy halom könyvet
átnézzek, ma üzleti ügyben vagyok itt – magyarázta. – Egy új patikát kell
megtalálnom: a Kelta közben van, de még nem igazán jártam máshol az Alag
úton kívül, így fogalmam sincs, hol van.

- Igen – felelte a férfi. – Morag McTaggish-t keresed, ugye?

- Igen, pontosan – bólintott a lány.

- Menj egyenesen az Alag úton, és fordulj balra a harmadik utcánál, el se lehet

téveszteni. Egy nagy, skót ruhákat áruló üzlet van a sarkon, és Morag kis üzlete
az ötödik vagy a hatodik az utcában.

- Nagyon szépen köszönöm, Hamish – mondta a lány hálás mosollyal.

- Bármikor, kisasszonyka – felelte. – Miféle üzleti dologgal foglalkozol

mostanság?

Hermione számított az érdeklődésre: Hamish látszólag ismert mindenkit, aki

számított az Alag úton, és ami még fontosabb, mindig pontosan tudta, hogy ki
mire készül.

- Egy magán bájitalfőző mellett vagyok asszisztens Londonban.

- Ah – mormolta felébredt kíváncsisággal. – Hadd találjam ki: vagy Prunella

Wellsworthnek dolgozol vagy Perselus Pitonnak.

- Eltaláltad – vonta fel a szemöldökét Hermione meglepetten. – Perselus

Pitonnak dolgozom.

A férfi felnevetett.

- Bátor lány. – Aztán a mosolya homlokráncolásba fordult. – Nem Cordelia Millt

vette feleségül?

- De igen – válaszolt a lány döbbenten a férfi tájékozottságától. Valószínűleg

sikeresebb lenne a pletykarovata, mint Rita Vitrolnak. – Ismered őt?

- Igen – felelte a férfi szipogva. – Gyakori vendég Edinburgh-ben.

- El is felejtettem – jegyezte meg Hermione. – Van egy kis háza a közelben,

ugye?

- Valóban így van – suttogta Hamish összeesküvő módjára. – Úgy tíz mérföldre
északra a várostól. De nem hinném, hogy a vidéki táj hozza ide, ha érted, mire
gondolok.

Határozottan kellemetlen érzéssel töltötte el az anyósáról szóló beszélgetés, és

hirtelen vágyat érzett, hogy megszabaduljon Hamish tapintatlan társaságától.
Szándékosan felhajtotta a kabátujját, és megnézte az óráját.

- Hát, most már igazán mennem kell. Köszönöm az útbaigazítást, Hamish.

A férfi búcsút intett, és Hermione elindult egy széles könyvespolc felé a zsúfolt
üzlet hátsó részébe. Felülről a negyedik polcot vizsgálva megkereste A Skót
Felföld Varázslódinasztiái című kopott, zöldborítós könyvet. Mikor megtalálta,
pálcája hegyével háromszor rákoppintott a gerincére, és a könyvespolc
elhalványulva feltárta az Alag út napsütötte macskakövét.

A nyüzsgő utcára lépve belélegezte az omlós teasütemény és a frissen főzött

kávé csábító illatát. Szándékosan figyelmen kívül hagyva hirtelen fellépő
gyomorkorgását elindult egyenesen, végig a főutcán a balra nyíló Kelta közt
keresve. Bőven lesz még idő egy kis vásárlásra és némi ebédre a nap folyamán,
de most az üzlettel kell foglalkoznia. Tudva azt, hogy valószínűleg az egész
napot Skóciában tölti, felmerült benne az ötlet, hogy küldjön egy baglyot
Neville-nek, hogy ebédeljenek együtt. Viszont tartva attól, hogy a beszélgetés a
Perselus iránti hirtelen jött vonzódása felé kanyarodik majd, elvetette az ötletet.

Végül elérte a skót ruhákkal foglalkozó üzletet, amiről Hamish beszélt, és

befordult balra a keskeny utcába. Úgy az apró utca felénél kiszúrt egy függő
cégért, ami egy patikát jelző üstöt és keresztbe tett varázspálcákat ábrázolt. A
gyógyszertár egy elbűvölt épületben kapott helyet, ami erősen az Odúra
emlékeztette; három emelet magas volt, és abból ítélve, hogy a felső szintek
milyen veszélyesen dőltek előre, csak a varázslat tartotta egyben. Mind a cégér,
mind az üzlet homlokzata frissen volt festve, és az üzlet külső megjelenéséből
semmi sem keltett benne aggodalmat.

Egy kis csengő szólalt meg a feje felett, amikor benyitott, és egy fiatal, hosszú
szőke hajfonatú nő nézett fel a kis fiolákkal teli dobozról, amit épp kipakolt a
padlón.

Hermione felkiáltott, ahogy felismerte a nőt.

- Annie Gilbert! Ezer éve nem láttalak!

Annie egy örömkiáltással emelkedett fel a padlóról.

- Hermione! De jó újra látni téged!

Hermione szorosan átölelte az alacsonyabb lányt. Annie mugliszületésű volt,

akit akkor vettek fel a Roxfortba, amikor Hermione, Harry és Ron visszatértek
az iskolába, hogy befejezzék a hetedik évüket. A Griffendélbe osztották be, és
felismerve, hogy visszahúzódó kislánynak milyen rettenetes honvágya van,
Hermione a szárnyai alá vette. Abban az évben a Roxfortba érkező elsőévesek
nagy része mugliszületésű volt, és Hermionét mindig is elbűvölték ezek a
gyerekek, akik csatlakoztak a varázsvilághoz, amint az megpróbálta újjáépíteni
darabokra hullott társadalmát. Kedvelte őket: nekik Voldemort és rezsimje többé
már nem volt más, mint történelem óra.

- Nem a Roxfortban kellene még lenned? – kérdezte Hermione azt számolgatva,

hogy Annie-nak utolsó évesnek kell lennie. – Nem idén teszed le a RAVASZ-t?

- Igen, idén – bólintott Annie –, de nagyon remélem, hogy sikerül bájitaltanból

diplomáznom, és mivel nincs órám péntek délelőttönként, McGalagony
professzor megengedte, hogy munkát vállaljak Moragnál. Szombatonként is itt
dolgozom. Gyakorlatnak jó, és félre kell tennem a pénzt a kollégiumra.

- A dolgok szemmel láthatóan lenyugodtak, mióta én a Roxfortba jártam –

jegyezte meg Hermione mosolyogva. – Én is bájitaltanból diplomáztam. Egy
bájitalfőző mellett dolgozom Londonban.
- Igen – vigyorgott Annie –, napi szinten hallunk rólad mindent. Az öreg Lumpi
állandóan azt mondja mindenkinek, hogy hogyan kaptad meg a mesterszintű
diplomát, mert annyira okos vagy.

- Tényleg? – Hermione megpróbálta elrejteni az örömét.

- Folyton rólad és Harry Potterről beszél – bólintott Annie.

Hermione ezt könnyen el tudta képzelni.

- Itt van Morag McTaggish? – kérdezte nagy érdeklődéssel. – Üzleti ügyben

vagyok itt, és beszélnem kell vele.

- Az emeleten van, jobbra a második ajtó. Felmehetsz, ha gondolod. Biztos

vagyok benne, hogy nem bánja.

Hermione aggodalmai tovaszálltak. Ha Minerva McGalagony engedi az egyik

végzős diákját itt dolgozni, akkor Morag McTaggish biztosan megbízható.
Felkaptatott a lépcsőn, és udvariasan kopogott a második jobbra eső ajtón. Egy
női hang hívta be, és ő bizonytalanul nyitott be, azt kívánva, bár figyelmen kívül
hagyta volna Perselus utasítását, és előre jelezte volna Moragnak a látogatását.

Óvatosan belépett a kis irodába, ahol egy ijesztően ismerős nőt talált zsúfolt
asztala mögött. Morag ősz haját elegáns kontyba tűzve viselte a tarkóján, és ha
nem hiányzott volna az olvasószemüveg, pontosan úgy nézett volna ki, mint egy
fiatalabb McGalagony. Felnézett a papírjaiból, és Hermione úgy tippelte, a
hatvanas éveiben járhat.

Morag elmosolyodott.

- Ön biztosan Hermione Granger – mondta erős skót akcentussal. – Láttam a

fotóját. – Felemelkedett a székről, és kezet nyújtott.

- Igen, Hermione vagyok – mondta szégyenlősen, ahogy kezet ráztak. –

Remélem, nem haragszik, de Perselus Piton asszisztense vagyok, és engem
küldött maga helyett. Jelenleg kicsit el van havazva.
- Igen, Minerva mesélte, hogy neki dolgozik, és kíváncsi voltam, melyikük jön
majd megvizsgálni az üzletemet.

Hermione kicsit zavartnak tűnt, mire Morag felnevetett.

- Foglaljon helyet, Hermione – szólt kedvesen az asztal előtt álló szék felé intve.
– Minerva elég sokat mesélt nekem Perselusról. Számítottam egy ellenőrzésre,
mielőtt megbeszélnénk a szerződést. Minerva és én unokatestvérek vagyunk –
magyarázta.

Hermione egy kicsit megnyugodott.

- Gondoltam, hogy rokonok: rettentően hasonlítanak egymásra. – Perselus

biztosan tudta, hogy Morag és McGalagony rokonok, nem? Kicsit ideges volt,
hogy a férfi nem érzete fontosnak, hogy ezt megemlítse.

Morag láthatóan kitalálta, min jár az agya.

- Biztosra veszem, hogy Perselus szándékosan mulasztotta el megemlíteni, hogy

rokonok vagyunk. Valószínűleg azt akarta, hogy ezt maga fedezze fel. Ez az első
alkalom, hogy megkérte egy szerződés letárgyalására? – kérdezte.

Hermione megfontolta a választ; nem akart tapasztalatlannak tűnni, de ha Morag

beszélt Minervával, akkor valószínűleg tisztában van azzal, hogy még csak rövid
ideje dolgozik Perselusnak. Arra a következtetésre jutott, hogy az őszinteség a
legjobb politika.

- Igen – vallotta be. – Jó néhány, már meglévő szerződésért vagyok felelős, de

még nem tárgyaltam egyszer sem.

- Én azt mondom, Perselus a képességeit teszteli – mosolygott Morag értőn. –

Minerva nagyon elismerően beszélt önről, Hermione Granger, szóval bátran
vizsgálja meg az én apró cégem minden zegzugát, és minden tőlem telhetőt meg
fogok tenni, hogy biztosan egy alaposan megvizsgált és hasznot hozó
szerződéssel térjen vissza Perselus Pitonhoz.
 ***

Morag állta a szavát. Hermione az egész délelőttöt azzal töltötte, hogy átnézte az
apró üzletben a bájitalkészletet, és átlapozta a hivatalos okmányokat. Mivel
Morag csak nemrég kezdte a kereskedést, szerencsére csak néhány szerződést
kellett átolvasnia, és Hermione ebédre kifejezetten elégedett volt. A patika
semmilyen szempontból nem keltett benne aggodalmat, ezért megszervezte a
korai vacsorát a Perselus által megadott étteremben, majd elhagyta a Kelta közt,
és teljesen bizakodva indult ebédelni első tárgyalásának sikeressége miatt.

***

Nemcsak a Cabernet Sauvignon volt az oka Hermione jól láthatóan elégedett

ragyogásának. Két óra telt el, mióta belépett Moraggal az olasz étterembe, és egy
terjedelmes, majdnem befejezett bájitalszerződés feküdt előtte az asztalon. A
pincér eltüntette a desszertjeik után maradt mosatlant, és Hermione ismét
felkapta a pennáját. Eljött az ideje, hogy véglegesítsék megegyezésüket anyagi
szempontból is. Egy perc alatt átnézte a rendelt főzetek listáját, és aláhúzva az
árlistát, bekarikázta a végső értéket, és az asztalon keresztül Morag elé tolta.

- Ez a végösszeg minden tétel főzetre – suttogta –, az ilyen jellegű

megrendelések esetére szokásos áraink alapján. – A lány teljesen arra számított,
hogy Morag alkudozni kezd a végösszegről, és már készült, hogy kicsit
kevesebbet is elfogadjon a szerződésért.

Morag enyhe homlokráncolással vizsgálta át a pergamendarabot, majd elővett

egy pennát a táskájából. Lefirkantott valamit a főzetlista mellé, míg Hermione
ideges némasággal figyelte. Végül elé tolta a pergament az asztalon.

- Van egy ajánlatom – mormolta, ahogy belekortyolt a borba.

Hermione bólintott.

- Csak tessék – felelte arra várva, hogy az idősebb nő alacsonyabb ajánlatot tesz.
- Kész vagyok további tíz százalékot ajánlani önnek egy záradék
belefoglalásáért, ami nagyban az előnyömre lenne – közölte Morag.

Hermione igyekezett, hogy arcán ne tükröződjön a meglepetés. További tíz

százalék elég sok galleon volt.

- Ha elfogadják, hogy a többi ügyfelükhöz képest kiemelten kezeljenek,

örömmel fizetek magasabb összeget – magyarázta Morag. – Nem vagyok
pénzszűkében, de szükségem van valamire, ami előnyt jelent a versenytárssakkal
szemben. Úgy tűnik, országos hiány van a Felpezsdítő főzetből minden télen, a
Napvédő balzsamból pedig minden nyáron. Előnyös piaci helyzetbe szeretnék
kerülni, hogy úgy mondjam, és ha garantálni tudja, hogy a rendeléseim mindig
elkészülnek hét napon belül, beleegyezem, hogy minden rendelésért további tíz
százalékot fizetek.

Hermione az asztalán lévő többi szerződésre gondolt. Eddig sikerült a rendelései

közül mindegyiket idő előtt elkészítenie. Hátradőlt a székén, és Moragra
mosolygott.

- Szükségből hajlandó többet fizetni vagy kedvességből, mert tudja, hogy a

munkaadóm vizsgáztat?

- Mondjuk, hogy egy ilyen megegyezés mindkettőknek hasznára lenne,

Hermione – nevetett fel Morag. – Nem ön az egyetlen, aki kutatást végzett: több
más bájitalfőzőnek is szóltam, de egyikük sem akart elfogadni tizennégy napnál
rövidebb határidőt.

Hermione felkapta a szerződést, és hozzáadva a végső záradékot, az aljára írta a

nevét. Morag elé tolta, és kezet nyújtott.

- Öröm önnel üzletet kötni – mondta vigyorogva.

Kezet ráztak, és Morag pálcájával koppintva egyet készített egy másolatot a

szerződésről. Hermione kérte a számlát, és kimentve magát a mosdóba ment,
mielőtt visszahoppanált volna Londonba. Még mindig első szerződésének sikere
felett érzett örömében mosolyogva hagyta el a mosdót, és épp vissza akart térni
az asztalához, amikor egy csinos párra esett a pillantása, akik épp akkor léptek
be az étterembe.

Gyönyörűen szabott éjkék ruhájában érkezett meg Cordelia Mill egy ősz
szakállú férfiba karolva, akit Hermione korábban még soha nem látott. Hátrált
egy lépést, és örült, hogy egy fogasnyi kabát kitakarja. Az étterem félhomályos,
gyertyafényes légköre segített neki biztosítani, hogy észrevétlen maradjon, és
rossz szájízzel figyelte, ahogy Cordelia és titokzatos partnere félreérthetetlen
bizalmassággal néznek egymásra. Kényelmetlenül érezve magát a leskelődés
miatt Hermione éppen elhatározta, hogy odasétál, és felfedi jelenlétét, amikor
megtorpant, ahogy Cordelia és partnere, még mindig arra várva, hogy a pincér
megmutassa az asztalukat, egymás felé fordultak, és rövid csókot váltottak.

Szíve zakatolt a mellkasában, és ismét visszalépett a fogasnyi kabát takarásába.

Egyáltalán nem volt kérdéses, hogy a férfi, akinek az oldalán Cordelia érkezett,
több volt, mint puszta ismerős. Szeretők voltak. És ebben Hermione biztos volt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a tulajdonos végre az asztalukhoz
vezette a párt, ami szerencsére az étterem távoli sarkában volt, teljesen Morag és
Hermione asztalának látószögén kívül. Kifizette a számlát, és sietve elhagyta az
éttermet Moraggal, nagyon igyekezve, hogy megfékezze keze remegését. Jó
éjszakát kívánt új ügyfelének, és visszatért a Kensington térre. A jól fizető
szerződés okozta öröme teljesen elpárolgott. Ahelyett, hogy azt várta volna,
hogy hétfő reggel jelentést tegyen Perselusnak, teljes rettegés töltötte el.

***

A Perselus asszisztenseként eltöltött legelső hete óta Hermione úgy érezte, a

percek minden hétvégén zavarba ejtő lomhasággal teltek. Most azonban, hogy
eltöltötte a felindultság a főnökével való találkozástól, a hétvége szokatlan
gyorsasággal repült el. Vasárnap éjjel volt, és ő az ágyában ült egy csukott
könyvvel az ölében. Bár a szombat nagyobb részét Padmával és Deannel töltötte,
és a vasárnap délutánt pedig Harryvel és Ginnyvel, csendesebb pillanatait az
előtte heverő probléma vizsgálatára áldozta. Vajon mondania kellene valamit
Perselusnak arról, amit Edinburgh-ben látott, vagy inkább be kellene fognia a
száját?
Mindent összevetve semmi köze nincs a dologhoz. Cordelia és Perselus
kapcsolatának nem kellene foglalkoztatnia, bár jó ideje gyanította, hogy nem
minden az, aminek lennie kellene, bizonyosan nem hitt abban, hogy az anyósa
képes ilyen égbekiáltó házasságtörésre. Egy ideig fontolgatta, hogy szembesíti
Cordeliát a tényekkel, ha visszatér Londonba. Pénteken éjjel eldöntötte, hogy
ragaszkodni fog ahhoz, hogy Cordelia elmondja az igazat Perselusnak a skót
szeretőjéről. Viszont ez a bizonyos megoldás két problémát vetne fel: azt
jelentené, hogy elismeri Cordelia előtt, hogy figyelte őt, és elmulasztotta felfedni
a jelenlétét, és ami még rosszabb, maga után vonná, hogy Perselus rájönne, ő
megkereste Cordeliát, mielőtt neki elmondta volna az igazat. Amennyire ismerte
a férfit, tudta, hogy nem vett volna jó néven egy ilyen lépést, és ez tényleg
nagyon-nagyon kínossá tette volna köztük a dolgokat.

Perselus a barátja és a munkaadója. Az ő hűsége Perselushoz kötődött, nem

Cordeliához. Tudta, hogy arra nincs mód, hogy egyszerűen elmenjen a dolog
mellett anélkül, hogy valamit mondana. A férfi tudná, hogy valami baj van. Arra
a következtetésre jutott, hogy reggel első dolga lesz elmondani neki az igazat.
Vajon dühös lesz? Ideges? Megnehezíti majd ez köztük a dolgokat? Hermione
mélyet sóhajtott: hiába is reménykedett az alvásban.

***

Mikor Hermione megérkezett másnap reggel dolgozni, Perselus épp a raktárból

lépett ki két tégely porral a kezében.

- Jó reggelt – köszönt röviden, ahogy a munkaasztalához ment. – Úgy sejtem,

sikeres volt az edinburgh-i látogatása.

Nem válaszolt, és a férfi végül szemöldökét összevonva nézett fel az üstből.

- Nos? – kérdezte bosszúsan a hallgatása miatt. – Valami gond van?

- A látogatásom egyszerre volt pozitív és negatív. – Hermione a férfi elé tette a

szerződést.
Piton némi felindultsággal nézett rá, majd felkapta a szerződést. Sietve átfutotta
az első oldal tartalmát, és a másodikra lapozott.

- Felteszem, Morag megpróbált alkudni magával.

- Igen, megpróbált – értett egyet Hermione, halvány elégedettséget érezve a

sürgetőbb idegesség mellett. – Lapozzon az utolsó oldalra.

Piton az utolsó oldalra pörgetett, és meglepetten vonta fel a szemöldökét.

- Sikerült még további tíz százalékot biztosítania?

- Azzal a feltétellel, hogy Morag rendeléseit kiemelten kezeljük, és hét napon

belül elküldjük.

A férfi vizsgálgatta a szerződés végösszegét, majd visszaadta a lánynak.

- Úgy látszik, eddig nem is sejtett érzéke van az üzlethez, Hermione.

A lány a munkaasztalára lökte a szerződést, és visszanézett a férfire.

- Biztos vagyok benne, hogy a megállapodásunk sokkal inkább Morag

kedvességének és a Minerva McGalagonyhoz fűződő kapcsolatának köszönhető,
mint az én alkudozási képességeimnek.

Piton még jobban összevonta a szemöldökét. Arra számított, hogy Hermione

bizonyos mértékű elégedettséget mutat majd, hogy ilyen megegyezést produkált
az első próbálkozásra.

- Mérges, mert nem mondtam, hogy Minerva unokatestvére?

- Nem – felelte sóhajtva a lány –, nem igazán. Sokkal komolyabb dologról van
szó.

Piton várt pár pillanatig, mielőtt engedett a türelmetlenségnek.

- Talán kérjem Sybill Trelawney éleslátását, vagy jobban szeretné a
legilimenciát? – szűrte összeszorított foggal.

Hermione eltakarta az arcát a kezével egy pillanatra, és mély lélegzetet vett.

- Perselus, nem könnyű ezt elmondani, szóval olyan egyenes leszek, amilyen
csak tudok. Megértem, ha dühös lesz rám, és remélem, ez nem okoz
kellemetlenséget köztünk.

Piton dühkitörés mögé rejtette hirtelen támadt ijedtségét.

- Az Isten szerelmére, kislány, nyögje már ki! – mordult.

- Együtt vacsoráztam Moraggal abban az étteremben, amit ajánlott, és míg ott

voltam, láttam… láttam…

- Igen? – vetette oda a férfi.

- Én láttam Cordeliát egy másik férfivel – fejezte be sietve.

Piton arca teljesen közömbös maradt.

- És ennyi, igaz?

- Hogy érti, hogy „ennyi”? Úgy értem, másik férfivel, Perselus, és ahogy
elnéztem, nem csak barátok voltak! – kiáltotta hitetlenkedve, hogy a férfi nem
reagál.

Legnagyobb csodálkozására a férfi felnevetett.

- Hadd találjam ki – mormolta vigyorogva. – Magas férfi rövid ősz hajjal és

csinos, ősz szakállal?

Nem tudta megakadályozni, hogy leessen az álla a döbbenettől.

- Ismeri őt? – suttogta.

- A neve Everard Munroe, és ő a szeretője – magyarázta nyilvánvalóan
higgadtan.

Hermione tátogott egy pillanatig, és teljesen meglepődött.

- A szeretője? Hogy a pokolba képes ilyen nyugodt lenni? Én egy

szemhunyásnyit se aludtam péntek este óta!

A férfi halvány mosolyt küldött felé.

- Hermione, maga a megtestesült naivitás – sóhajtotta, és egy pálcaintéssel

magához hívta a lány székét. – Üljön le – utasította.

A lány leereszkedett a szék szélére, teljes zavart és némi idegességet érezve.

- Cordelia és én puszta szükségből házasodtunk össze. Meglehetősen békés

házasságban élünk; miért kellene ennek azt jelentenie, hogy Cordelia megtagadja
magától a romantikát?

- Miért kellene ennek azt jelentenie, hogy Cordelia megtagadja magától a

romantikusát? – ismételte Hermione hitetlenkedve. – Azért, mert a felesége,
Perselus!

Perselus leült a saját székére, és fekete kabátos karjait összefonta erős mellkasán.

- Elmagyarázom a helyzetet, de elvárom, hogy megtartsa magának, amit

elfecsegek. Ez Cordelia dolga. A szavát adja?

- Természetesen – bólintott a lány.

A férfi egy pillanatig kutató tekintettel nézett rá.

- Cordelia, mint ahogy azzal bizonyára tisztában van, az egyetlen lány a

családjában. Négy bátyja van, mindegyiküket felülmúlta, míg a Roxfortba járt.
Az édesanyja meghalt, amikor másodéves volt, és az apjának nem sok ideje volt
egy lányra: a fiúk végtelenül fontosabbak voltak, ami őt illette. Lánya
iskolaelsővé való kinevezése látszólag teljesen elkerülte a figyelmét.
Kétségbeesetten vágyva az elismerésre és a férfiúi figyelemre beleszeretett az
első férfiba, aki figyelmet szentelt neki: egy férfiba, aki történetesen a Sötét
Nagyúr utasítására cselekedett.

- Gilbert Nott már három éve halálfaló volt, amikor azt az utasítást kapta, hogy
vegye el feleségül Cordeliát. A Millek hosszú ideje ellenálltak, hogy bárminemű
olyan dologba keveredjenek, aminek köze van a halálfalókhoz, és a Sötét
Nagyúr azt gondolta, az okozná a legnagyobb szégyent, ha a vérvonal egyetlen
női tagja egy ismert halálfalóhoz menne. Természetesen igaza volt. Cordelia
elszökött Gilbert Nott-tal, és a család borzasztóan megszégyenült. Fiatal volt és
bolond, és annak ellenére, hogy szerelem nélküli házasság volt, Gilbert mindig
vonzódott hozzá, és nagyon kedvesen bánt vele.

Hermione megigézetten nézett. Theo semmit nem mesélt neki az édesanyja és

édesapja kapcsolatáról.

- Theóval kedves volt?

Perselus könnyedén vállat vont.

- Nincs okom azt hinni, hogy rosszul bánt volna vele. Nott volt a családja utolsó
tagja, és így az egyetlen népes család, amit Theodore ismert, a Millek voltak.
Okos gyerek volt: megérezte a rosszallásukat, és végül megutálta az apját a
halálfaló-tevékenysége miatt.

- Cordelia örökölt egy kis házat Edinburgh-ben az egyik nagynénjétől, és egyre

több időt töltött ott, mikor a Sötét Nagyúr visszatért, azzal az indokkal, hogy
közel legyen Theodore-hoz, míg ő a Roxfortban van, és hogy biztos legyen
benne, nem kényszerítik arra, hogy halálfaló legyen. – Hermionéra nézett, és
remélte, hogy függetlenül attól, amire rájött, megérti, milyen nehézségekkel
kellett a feleségének szembenéznie. – Nem gyártok kifogásokat Theodore vagy
Cordelia számára, Hermione. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy Theo az
anyja veleszületett öntörvényűségét örökölte, de minden tőle telhetőt megtett,
hogy biztosítsa: nem követi apja nyomdokait, és ebből a szempontból sikerrel
járt.

Hermione kelletlenül bólintott, és jelezte a férfinak, hogy folytassa.

- Everard Munroe egy ideig átváltoztatástan professzor volt Helsinkiben. Idős
szülei biztonságáért aggódva felmondta a posztját, és visszatért Edinburgh-be,
amikor a Sötét Nagyúr visszanyerte az erejét. Nem tudom biztosan, hogy ő és
Cordelia mikor találkoztak, de azt tudom, hogy már találkozgattak, mielőtt
Gilbert Nott meghalt volna a végső csatában.

- Szóval az első férjét szintén megcsalta? – kérdezte Hermione ingerülten. –

Maga és Cordelia lehet, hogy a Házassági törvény miatt házasodtak össze,
Perselus, de Gilbert Nott-hoz saját akaratából ment hozzá, és nem volt joga
megcsalni őt!

- Hermione – mondta Piton felbőszülve –, tizennyolc éves volt, amikor

hozzáment. Tényleg élete hátralévő részében azért a hibáért kellene fizetnie?

- Ha úgy gondolta, hogy hibát követett el, miért nem vált el?

Perselus felsóhajtott.

- A varázslótársadalomban mindkét félnek egyet kell értenie a válással,

Hermione, és nem számítanak a körülmények. Több alkalommal is kérte, hogy
váljanak el. A férje nem egyezett bele: csalódást okozott volna a Sötét
Nagyúrnak.

- Ez akkor is házasságtörés, és nekem ez nem tetszik – közölte Hermione, majd

összepréselte az ajkait.

- Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de néha akaratlanul is mugliszemmel nézi a

dolgokat. Ez nem egy mugli szappanopera; ez a való élet, és az aranyvérűek
évszázadok óta elrendezik a házasságokat. Ez a viselkedés már törvényszerű, és
ahol elrendezett házasságok vannak, ott van házasságtörés is. Ez nem annyira
megbotránkoztató, mint a mugli társadalomban.

Hermione egy kicsit más véleményen volt, de összefonta a karjait, és csendben

maradt.

- Everard Munroe aranyvérű – folytatta a férfi. – Amikor Gilbert meghalt,

Cordelia megkezdte az elvárt gyász időszakát. Számára elképzelhetetlen lett
volna, hogy férjhez menjen a Gilbert halálát követő egy év alatt, de ő és Everard
pontosan erre készültek az egy év letelte után. Mindkettőjük sajnálatára a
Házassági törvény még az előtt érvénybe lépett, hogy lehetőségük lett volna
összeházasodni. Nem lehetek benne biztos, de okom van azt hinni, hogy ha
kelletlenül is, de az ország elhagyásán gondolkodtak. Habár Everard vonakodott
itt hagyni a szüleit, és még Theodore sem tette le a RAVASZ vizsgáit. Aztán a
Házassági törvény ellenére lehetősége adódott a maradásra, és Cordelia
megtalálta a megoldást a problémájára.

- Maga volt a megoldás? – kérdezte Hermione.

A férfi előrehajolt, és összefűzte az ujjait.

- Azt hiszem, mondhatjuk így is.

- Tudta, hogy egy másik férfit szeret, és mégis feleségül vette?

- Nem szerelemből házasodtam, Hermione – mosolygott Piton gúnyosan. –

Nagyban az én előnyömre szolgált összeházasodni Cordelia Mill-lel.

- Tudott Everardról, mielőtt összeházasodtak? – kérdezte a lány, és

megmagyarázhatatlan szomorúságot érzett.

- Amikor felmerült a lehetőség, hogy elvegyem Cordeliát, úgy döntöttem,

kutatok egy kicsit, mielőtt megkérem. Rájöttem, hogy viszonya van Everard
Munroe-val. Kém voltam; nem volt nehéz kideríteni az igazságot.

Hermione megrázta a fejét.

- Miért vette el, ha tudta?

Perselus hirtelen türelmetlenül nézett rá.

- Miért vettem el? Pontosan amiatt, amiért maga hozzáment Theodore-hoz:

betartani a törvényt és Britanniában maradni. Voltak más előnyök is: rendkívül
gazdag, és rengeteg kapcsolata van. Egy ilyen házasság tette lehetővé számomra,
hogy létrehozzak valamit, amiből egy hihetetlenül jövedelmező bájital-üzlet vált.
Mardekáros vagyok, Hermione. Nem vettem volna el Cordeliát, ha nem hittem
volna abban, hogy egy ilyen házasság jelentős mértékben szolgálja az én
személyes hasznomat.

A lány egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Piton egész idő alatt tudott róla.

- Nyíltan csinálja? Sokan tudnak róla?

Perselus megrázta a fejét.

- Soha nem beszéltünk erről; fogalmam sincs, hogy tud-e arról vagy sem, hogy
tisztában vagyok a helyzettel. Tudom, hogy nem gyakorol diszkréciót, ha
Edinburgh-ben van, mint ahogyan azt láthatta is, de Londonban soha nem
találkoznak, és nagyrészt tapintatos. Lance tudja. Ebben biztos vagyok.

- Everard házas?

Perselus ismét megrázta a fejét.

- Ötvenhárom éves volt már, amikor a házassági törvényvény érvénybe lépett.

Mentesült.

Hermione olyan feszülten nézett rá, hogy kénytelen volt félre nézni.

- Én csak nem tudom elhinni, Perselus – mondta sóhajtva. – Teljesen le vagyok

döbbenve. Nem tudom elhinni, hogy ennyire elfogadja ezt a helyzetet.

- Hoztam egy döntést; nyitott szemmel mentem bele. Tisztelem Cordeliát, nem
vonzódom hozzá. Lehetővé tettem számára, hogy ebben az országban élje az
életét. Ő, viszonzásként, megadta nekem azt az anyagi és politikai támogatást,
hogy elindíthassak egy sikeres vállalkozást. Miért is rossz ez pontosan?

- A magánélete miatt, Perselus – felelte a lány tudva azt, hogy átlépett egy
láthatatlan határvonalat. – Ő is ilyen megértő lenne, ha maga találna valakit,
akivel együtt szeretne lenni?
A férfi rámeredt.

- Kezd nagyon személyeskedni, Hermione – morgott. – Azt hiszi, valamiféle

cölibátusi fogadalmat tartottam az elmúlt hat évben? Nem mindenki olyan
ostoba, hogy hűségesküt tegyen.

A lány elfojtotta zihálását. Soha nem jutott eszébe, hogy a férfi szintén szeretőt
tarthat. Érezte, hogy elpirul.

- Sajnálom – motyogta. – Nem akartam kíváncsiskodni. Őszintén. Csak annyira

meglepődtem, amikor láttam őket. Nagyon-nagyon jó volt hozzám, Perselus, és
utáltam volna a gondolatot, hogy igazságtalanul viselkednek önnel.

Piton figyelte, ahogy Hermione lecsusszan a székéről, és a munkaasztalához

megy, az arca mélyen vöröslött. Fura meghatottságot érzett a törődése miatt, és
némileg aggódott, hogy nehezére esik majd a könnyed beszélgetés Cordeliával,
ha legközelebb találkoznak.

- Nem viselkednek velem igazságtalanul. Cordelia sajnálatra méltó, Hermione.

Nem szabad megvetni.

Hermione zavarodott arckifejezéssel nézett fel.

- És pontosan miért is szánalomra méltó, Perselus?

- Hatalmas hibát követett el, mikor fiatal volt, és amikor végre talált valakit,
akivel boldog lehetne, a Mágiaügyi Minisztérium elragadta tőle ezt a
boldogságot – magyarázta. – Nem lehet azzal a férfival, akit szeret, és
hazugságban kénytelen élni. Ne gyűlölje őt miattam. Én semmi esetre sem
vagyok elégedetlen a helyzettel.

Hermione ismét maga elé nézett, elhatározva, hogy a munkájára figyel. Perselus
szavainak ellenére akaratlanul is együtt érzett vele. A férfi sok éven át élt
hazugságban Albus Dumbledore mellett, és most ugyanazt teszi a felesége miatt.
Lance szavai a színjátékról hirtelen teljesen értelmet nyertek. Lehet, hogy
Cordelia Mill megérdemel némi boldogságot ifjúkori hibái után, de nem
mondható el ugyanez Perselus Pitonról is?
 ***

Mikor Hermione később a nap folyamán befejezte a munkát, egyenesen

hazament, és elindult felfelé a lépcsőn Lance dolgozószobájába. Bekopogott az
ajtón, és belépett az elfüggönyözött szobába, ahol Lance ádázul körömölt egy
hosszú pergamenre. Letette a pennát, ahogy a lány halkan becsukta maga után az
ajtót.

- Elfoglalt vagy? – suttogta Hermione. – Visszajöjjek később?

A férfi felmordult.

- Csak ennek a Bogoly Berti fickónak küldök levelet. – Intett a lánynak, hogy
üljön le.

- Annak, aki a Mindenízű drazsét készíti? – vonta össze zavartan a szemöldökét

Hermione.

- Pontosan annak! – kiáltott fel Lance az asztalra csapva, hogy ezzel is

kihangsúlyozza felháborodását. – Nyolcvan éve veszem azokat a drazsékat, és
nem fogod elhinni, mit műveltek ezek után.

Hermione nem tudta eldönteni, hogy valóban bosszús vagy csak ugratja.

- Fogalmam sincs. Mit műveltek?

- Úgy döntöttek nagy bölcsességükben – mondta gúnyosan –, hogy nem gyártják

tovább a retek ízű drazsét.

Hermione nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon.

- És ez olyan rossz dolog?

- Persze, hogy rossz dolog! – felelte Lance döbbenten. – Én nem bírom ki retek
ízű drazsé nélkül!
Hermione akaratlanul is felnevetett.

- Nevess csak, ha akarsz – mondta. – Meglehet, hogy te nem rajongsz a retekért,

de tekintet nélkül az ember ízlésére a zöldségeket illetően, el kell ismerned, hogy
ez megtévesztő reklám. Én csak rámutatok arra, hogy meg kell változtatniuk a
termék nevét Mindenízű drazséról Majdnem mindenízű drazséra.

- Oh, Lance – mondta a lány, könnyeit törölgetve a nevetéstől. – Igazán tudod,

hogyan vidítsd fel az embert.

A férfi ismét felmordult, és félretolta maga elől a panaszlevelet.

- És miért kell téged felvidítani? Perselus nem tud viselkedni?

- Nem, nem Perselus nem tud viselkedni – hervadt le a mosoly Hermione

arcáról, majd egyenesen a férfi szemébe nézett. – Pénteken Edinburgh-ben
voltam, és összefutottam Cordeliával és Everard Munroe-val.

- Ah, igen – felelt Lance értőn. – Igen szép szakálla van ennek az Everardnak.

Hermione megforgatta a szemét, tudván, hogy Lance szándékosan értetlenkedik.

- Aligha a szakálla a lényeg. Annyira megdöbbentem, Lance. El kellett

mondanom Perselusnak, és olyan rosszul érzem magam emiatt az egész miatt.
Hogyan tehetnék úgy, mintha minden rendben lenne?

- Minden rendben van, kedvesem – szólt Lance gyengéden, elhagyva a szenilis

nagybácsi szerepét. – Az egyetlen különbség, hogy te is tudsz róla. Perselus nem
szereti Cordeliát; Cordelia nem szereti Perselust. Örülnöd kellene.

Hermione úgy nézett rá, mint a gyerek, akit tetten értek kezével a kekszes
dobozban.

- Hogy érted ezt?

Most Lance-en volt a szemforgatás sora.

- Nem most jöttem le a falvédőről, kislány. Cordelia és Perselus nyitott
házasságban élnek. Téged elhagyott a férjed. Perselus is megérdemel némi
boldogságot. Te is megérdemelsz némi boldogságot. Ragozzam tovább?

- Lance, te megőrültél? – kiáltott fel a lány felemelkedve a székről.

- Úgy tűnik, ez az általános vélemény – kuncogott. Átható pillantást vetett rá

szemüvege fölött. – Azt akarod nekem mondani, hogy nem érzel semmit
Perselus Piton iránt?

A lány szólásra nyitotta a száját, de habozása beszédesebb volt.

- Látod? – nevetett Lance ismét.

Hirtelen menekülési vágyat érezve Hermione a szoba ajtajához ment.

- Ő a főnököm, Lance, és Cordelia férje, függetlenül attól, mi történik közöttük.

Azon kívül én még mindig az unokaöcséd felesége vagyok, és amennyire most
meg is vetem, még nem égetett a gyűrűm – mondta felemelve a kezét, és a
jegygyűrűjére mutatott.

Lance hátradőlt a széken.

- Az a gyűrű égetni fog; ne feledd, amit mondok. Csak azt ne mondd, hogy
apácaéletet akarsz élni életed hátralévő részében! Mi van, ha Theo soha nem jön
vissza?

- Még csak három hónapja. Kérni fogja a válást egy idő után; ebben biztos
vagyok.

- Meglátjuk – válaszolta Lance vigyorogva. Egy könnyed intéssel elbocsátotta a

lányt, és ismét felkapta a pennáját.

Hermione elhagyta a szobát, és becsapta maga mögött az ajtót, szíve zakatolt az

izgalomtól. Agyában az újonnan szerzett információk örvénylettek. De valahol a
döbbenet mögött, túl az undoron, a szégyenen, amit Lance szavai okoztak, és a
félelmen, hogy mibe keveredhet, ott lapult egy még név nélküli érzelem.
Remény? Érdeklődés? Egyáltalán nem tudta biztosan. Viszont most először
ismerte fel, hogy érzelmek tekintetében Perselus Piton nagyon is független férfi.
19. fejezet – Végtelen szenvedés

„Ráfonódva e képzetekre
Az ábrándok betöltenek:
Eszméje egy végtelenül nemes
S végtelenül fájó valaminek.”

T. S. Eliot: Prelűdök IV.

Vas István fordítása

***

Hermione a hét hátralévő részét azzal töltötte, hogy szándékosan kerülte a

találkozást Cordelia Mill-lel. Annak ellenére, hogy Perselus kitartott azon
állítása mellett, mely szerint úgy ment bele a házasságba, hogy teljesen tisztában
volt Cordelia szerelmi kalandjával, akaratlanul is feldühítette magát a férfi
viselkedésén. Bár szombat délutánra döbbenete és bosszúsága már kissé
csillapodott, és az előző hétvégi felfedezések további két megfontolandó
tényezőt idéztek elő.

Rájött, hogy kezdi más szemmel nézni Perselust. Már elsősorban nem úgy látta,
mint Cordelia férjét; most, hogy már tudta, hogy a házasságuk nem több egy
megegyezésnél, megváltozott a férfi felé mutatott magatartása. Azt már
felismerte, hogy vonzónak találja, de most kissé megrémült saját érzéseitől.
Lance tévedett: egyáltalán nem volt rá semmilyen mód, hogy úrrá legyen azokon
az érzéseken, bár valahogy mégis elfogadhatóbbnak tűntek. Végtére is a férfi a
munkaadója volt, korábbi professzora, Theo mostohaapja, és bár egy része
egyetértett azzal, hogy érzelmei viszonzására van némi lehetőség, arra már
egyáltalán nem volt esély, hogy belehabarodjon Perselus Pitonba. Most egy
nagyon kényes egyensúlyi helyzetben volt, és mindent a feje tetejére állított
volna, ha romantikus kapcsolatba bonyolódik a férfival.

Mégis elfogadhatónak találta, hogy meglazítsa saját önfegyelmét. Egyre

többször és többször kapta azon magát, hogy a háta mögött álló férfi kecses
ujjainak érintését és hangjának zúgását felidézve sodródik álomba. A férfi
obszidián szemei kísérteni kezdték álmait, és végül elismerte a tényt, hogy az
első naptól kezdve, amint dolgozni kezdett, javarészt ő tölti ki a gondolatait.
Vajon megbánt azzal valakit, hogy engedi a férfit vágyai tárgyává válni?

Felemelte bal kezét, és a jegygyűrűjére nézett. Teljesen arra számított, hogy a

koboldgyűrű már jóval hamarabb égni fog. Theo üzenetének vége elég világos
volt, és Hermionének kétsége sem volt afelől, hogy a férfi hivatalosan is
különváltnak tekinti magát. Lustán elgondolkodva azon, hogy hol is lehet,
forgatni kezdte a gyűrűt az ujján, és megpróbálta áthúzni az ujjpercén. Nem
mozdult; bárhol is járt jelenleg a világban az ő leidegenedett férje, élt és virult.
Házasságának kudarca még most is annyira új volt, annyira feldolgozatlan, hogy
mindeddig nem tudta eldönteni, mit tenne, ha Theo soha nem jönne vissza. Talán
Lance-nek igaza volt: talán évtizedekig kell elhagyott feleségként élnie, és
hűségesnek maradnia ahhoz a férfihoz, aki cserbenhagyta őt?

Viszont volt egy másik dolog a gondolatai között, amin rágódott. Megpróbált
visszaemlékezni, mit is mondott Perselus, ami miatt ő azt gondolta, hogy másik
nővel is volt kapcsolata, mióta megnősült. Említett valamit arról, hogy nem
ragaszkodik mindenki a cölibátusi fogadalomhoz. Ez a megjegyzés, ami az ő
hűségesküjére tett gúnyos utalás volt, először felidegesítette. Csakhogy minél
többet gondolkodott rajta, annál határozottabban bosszantotta. A beszélgetésüket
követő első néhány napban a bármiféle házasságtörés iránt érzett undorának
tudta be, függetlenül a körülményektől. Későn ismerte fel, hogy az az
elmélkedésből feléledő érzés, hogy a férfi együtt volt valakivel nem bosszúság,
álszemérem vagy rosszallás. Valami ennél is rosszabb. Féltékenység.

***

Perselus először azon töprengett, vajon hibát követett-e el azzal, hogy olyan sok
információt megosztott Hermionéval. Ezen tények nem a sajátjai voltak, hogy
elhíresztelje őket, tekintve, hogy titokban jutott hozzájuk. De mi mást tehetett
volna? A felesége és annak szeretője úgy tűnt, elhatározták, hogy a diszkrécióra
tett legkisebb erőfeszítés jele nélkül ficánkolják körbe Skóciát. Mire
számítottak? Igaz, hogy a nő egyszer sem találkozott Everarddal Londonban;
túlzottan kötődött a fővárosi társadalmi helyzetéhez, mintsem kockára tegye a
róla kialakított képet a házasságtörés pletykájával, de a Skóciában gyakorolt
féktelensége előbb vagy utóbb le fogja leplezi az affért.

Hermionét nyilvánvalóan rendkívül összezavarta, amit Edinburgh-ben látott, és

azért, hogy nehogy szembe kelljen néznie Cordeliával és ne rendezzen jelenetet,
az ő felelőssége, hogy a lány tisztában legyen a helyzettel. Igazat mondott,
amikor azt állította, hogy soha sem beszél a feleségével a körülményekről. Olyan
volt, mintha valamiféle kimondatlan egyezség lenne közöttük, és ő nagyon
szerette volna, ha a dolgok így maradnak. Házassága megadta neki a szabad
lehetőséget, hogy Britanniában éljen továbbra is. Két nővel volt kapcsolata a
házasság első néhány évében, és úgy tekintett magára, hogy bármikor szabadon
újabb, nem feltűnő viszonyba kezdene, ha arra vágyna.

Csakhogy ezekben a napokban a gondolatai egyetlen nő körül forogtak csupán,

és jóval gyakrabban, mint hajlandó lett volna elismerni. Közel két éve már
annak, hogy a mostohafia feleségül vette, de úgy tűnt, annak a hátnélküli
ruhának a képe véglegesen a retinájára égett. Hányszor nézte őt, miközben
főzött, és töprengett azon, vajon milyen is lenne végigfuttatni ujjait meztelen
gerincén? Milyen öröm lenne hallani elakadó lélegzetét válaszul arra, ha orrát
illatos hajába merészelné temetni, és ajkait bársonyos nyakára tapasztaná?

Átvágott a dolgozószobán, és töltött magának egy becsületes adag brandyt. A

helyzet túlságosan összetett. A lány az asszisztense; a mostohafia felesége;
egykori tanítványa. Érezte, ahogy a vágy keresztüldübörög az erein, és
összeszorított foggal csendesen átkozódott. Túl hosszú ideje nem volt nővel.
Biztosan lehet kívánatos boszorkányokat találni Londonban, nem? Sokkal szebb
nők is vannak, mint Hermione Granger. Csakhogy éppen ez volt a bökkenő:
egyikük sem Hermione Granger volt. A szépségük talán túlragyogta az övét, de
nincs meg bennük az intelligencia, a makacsság, a naivitás és a melegség
részegítő keveréke, ami az ő mogyoróbarna szeméből árad. Hirtelen rátörő
önutálatában eltüntette poharából a brandyt, majd az üres kandallóba vágta, és
egy pillanatig elégedetten élvezte az összetörő üveg hangát. Miért érez valamit
Hermione Granger iránt? Mit érez Hermione Granger iránt? Valahogy a vágy
sokkal elfogadhatóbbnak tűnt, mint valami mélyebb.

A rövid kopogás hallatán visszafordult az ablaktól, és már bánta, hogy a pohár

meggondolatlan eltörésével felhívta magára a figyelmet. Cordelia lépett be a
dolgozószobába, és rövid pillantást vetett a kandallóban lévő üvegszilánkokra.

- Üvegtörés hangját hallottam – mormolta homlokráncolva.

- Eldobtam a poharat – vetette oda Piton. – Nincs ok aggodalomra.

A nő szeme ismét a tűzrostély felé vándorolt.

- A kandallóba dobtál egy poharat? – kérdezte hitetlenkedve.

A férfi védekezően fonta össze karjait a mellkasán.

- Igen – sziszegte –, beledobtam.

- Nincs kicsit korán az iváshoz? – Átvágott a szobán, és letelepedett a férfi

íróasztala előtti székre.

Piton az órájára pillantott. Tizenegy óra volt.

- Lehet – értett egyet. – Akarsz valamit, Cordelia?

- Úgy döntöttem, meglepetés partit szervezek Lance-nek – jelentette be a nő. –

Holnap tölti be a százötöt.

- Londonban töltöd a hétvégét? – vonta fel a szemöldökét Perselus.

- Igen – felelte. – Remélem, nem borítom fel az esetleges terveidet.

- Mikorra tervezed az estélyt? – ült le az asztala mögé a férfi.

- Ma estére. Elég rövid az idő, de történetesen tudom, hogy Lance-nek nincs

programja erre az estére, és reméltem, hogy Hermione meggyőzhető lesz, hogy
átkísérje, miután a többi vendég megérkezik.

- Feltéve – mormolta a férfi gúnyos mosollyal az arcán –, ha nem tervezett

semmit.

- Nos, igen – nézett rá meglepetten Cordelia. – Természetesen. Nem úgy tűnik,

mintha olyan mozgalmas társadalmi életet élne szegény pára.

Perselus Hermione nevében is bosszúságot érzett egy pillanatra, és nem tudta

magában tartani a visszavágást.

- Biztos vagyok benne, hogy rá lehet venni. A múlt pénteket Edinburgh-ben

töltötte üzleti ügyben, de tudtommal erre a hétvégére nem tervezett semmit.

Cordelia jól leplezte riadalmát.

- Csodás – lehelte, és a férfi védekező testtartását utánozva összefonta a karjait

maga előtt. – Főként a családtagokat hívtam meg, és épp most akartam meghívni
a Malfoyokat. Arra is gondoltam, hogy elhívom Newt Scamandert és a feleségét
is; tudom, hogy Lance még mindig bizalmas viszonyban van velük. Szívesen
elhívnám Minervát is, de biztosan leköti az iskola.

Perselus megkönnyebbült: nem volt ínyére az ötlet, hogy egy egész estét töltsön
Minerva McGalagony kíváncsi tekintetétől kísérve.

- Biztosra veszem, hogy igazad van.

A nő ridegen mosolygott rá.

- Tekintve, hogy mindenki elérhető ilyen rövid időn belül, elég sokan leszünk.
Majd megkérem Moe-t, hogy készítse elő az asztalt a bálteremben; ott jóval
tágasabb. Írnál egy üzenetet Hermionének, és megkérnéd, hogy röviddel nyolc
után kísérje át Lance-t?

- Miért nem ugrasz át a tér túloldalára és kéred meg magad? – kérdezte a férfi
halvány mosollyal. Tudta, hogy Cordelia vonakodna Hermione közelébe menni
az edinburgh-i látogatására tett megjegyzése után.

Felesége felemelkedett a székről, és a kandallópárkányon álló órára pillantott.

- Nincs rá időm, Perselus. Túl sok dolgot kell megszerveznem.

- Nincs rá időd, vagy nincs hozzá kedved? – kérdezte szándékosan provokálón.

A nő megfordult, egyik elegáns kezét a kilincsre téve.

- Nincs rá időm – ismételte, és összehúzta a szemöldökét. – Egyébként – tette

hozzá –, biztos vagyok benne, hogy nem bánod, tekintve, hogy ti ketten milyen
jó barátok vagytok.

Jóval erősebben húzta be az ajtót maga után, mint az szükséges lett volna,
szórakozott nevetést váltva ki ezzel a férfiból.

Piton felkelt a székről, és köpenyét magához hívva eldöntötte, személyesen kéri

meg Hermionét. Igazán szerette volna, ha a lány megfelelően alakítja a szerepét,
és természetesen viselkedik Cordelia jelenlétében. Merlin a megmondhatója, a
griffendélesek nem a finomságukról híresek.

***

Hermione hitetlenkedve sóhajtott fel, amikor meghallotta az ajtó felől érkező

hangos kopogást. Sikerült meggyőznie Padmát, hogy hagyja nála az ikreket
délelőttre, és menjen el Deannel egy villásreggelire meg vásárolni, és bár
Shivani gyorsan elaludt kis hordozójában, Preeyát csak az imént sikerült álomba
ringatnia a vállán. A baba megmozdult egy kicsit a hirtelen zajra, de aludt
tovább, és Hermione halkan dúdolva kaptatott fel a lépcsőn az alagsorból.

Sikerült egy kézzel kinyitnia az ajtót, és nagyon remélte, hogy nem az anyósát
találja majd az ajtó túloldalán. Szélesen elmosolyodott a küszöbén álló Perselus
láttán, és az ajkához emelte az ujját.
- Épp most sikerült őt elaltatnom – suttogta.

Perselus úgy nézett rá, mint akit elkábítottak.

- Őt? – kérdezte úgy bámulva a Hermione karjában lévő sárgaruhás alakra,

mintha futóféreg lenne.

- Igen – vigyorodott el a lány. – Őt. Preeyát. A keresztlányomat.

- A keresztlányát? – Perselus földbe gyökerezett lábbal állt.

- Bejön, vagy az ajtóban leszek kénytelen vigyázni a kicsire? – forgatta a szemét

Hermione.

- Kié? – kérdezte a férfi átlépve a küszöböt, és óvatosan becsukva maga után az

ajtót.

- Padmához és Deanhez tartozik, és egy összeillő készlet részét képezi – mondta

Hermione kuncogva.

- Összeillő készlet? – kérdezte Piton még mindig elég riadtnak tűnve.

- Ikerlányaik vannak, mint ahogyan azzal pontosan tisztában is van – sziszegte

Hermione.

- Csak nem számítottam arra, hogy itt találom őket – felelte a férfi védekezően,
végre összeszedve a bátorságát. Elszakította tekintetét az alvó csecsemőtől. Jó
ideje nem látta már Hermionét ilyen általános öltözetben, mint farmer és póló.

- Kér egy csésze teát? – kérdezte a lány máris az alagsorba vezető lépcső felé
tartva. – Shivani a hordozójában van a konyhában, szóval nem szeretném egy-
két percnél hosszabb időre magára hagyni.

A férfi szó nélkül követte a konyhába, nyugtalanul szemlélve a feketehajú babát

a lány válla fölött.

- Azért jöttem, hogy egy szívességet kérjek – jelentette be.

- Valóban? – kérdezte Hermione kíváncsian a tűzhelyhez lépve, és meggyújtotta
a tüzet a kanna alatt a pálcájával.

- Cordelia úgy döntött, hogy ma este meglepetéspartit rendez Lance

születésnapja alkalmából – kezdte.

- Nem is tudtam, hogy születésnapja van – kapott levegő után Hermione.

- Holnap tölti be a százötöt – bólintott Perselus.

- Felteszem, elvárja, hogy én is jelen legyek – nézett rá hirtelen jött idegességgel.

- Azt akarja, hogy átkísérje hozzánk röviddel azután, hogy a többi vendég
megérkezett – bólintott ismét a férfi.

- Tényleg el kell mennem? – kérdezte a lány, miközben fél kézzel két nagy kanál
reggeli teát mért egy cserépből készült teáskannába.

- Tudja, hogy igen. Lance nagyon boldog lenne: utálja a testvéreit, és

mindegyikük kapott meghívást.

- Azt hiszem, nincs túl sok választásom – sóhajtott mélyet Hermione.

Perselus átvágott a helyiségen, és kivette a kannát a kezéből.

- Elkészítem a teát – közölte. – Le tudná tenni a hordozóba?

- Le tudnám, de nem szeretném. Olyan ennivaló – mondta Hermione szeretettel

keresztlányára mosolyogva.

A férfi csodálkozva nézte, ahogy orrával az alvó babához hajolt, és mélyen

beszívta az illatát.

- Annyira finom illata van – folytatta a lány –, és ha igazán figyelmesen

hallgatózik, hallani lehet, ahogy szuszog álmában.
Hermione a férfi felé fordította tekintetét, és felnevetett az elborzadó arckifejezés
láttán. A hordozóhoz lépett, és lefektette Preeyát szunyókáló nővére mellé.

- Még maga is elismerheti, hogy imádnivaló babák. – Hermione megfordult, és

elfogadta a bögre teát.

- Hogy érti azt, hogy „még maga is”? – ráncolta a homlokát Perselus. Átbámult a
hordozó pereme felett, óvatosan megtartva a három lépés távolságot. – Tényleg
nem tűnnek olyan csúnyának, mint néhány példány, akikkel eddig találkoztam –
ismerte el, miközben elhelyezkedett a szépen faragott fenyőfaasztal mellett.

Hermione halkan felnevetett.

- Továbbítom a bókot Padmánk és Deannek. – Leült a férfivel szemben. – Eléggé

kínosan érzem magam, hogy ma este újra találkozom Cordeliával.

- Sejtettem, hogy valamennyire nyugtalanítani fogja – felelte, és belekortyolt a

teába. – Ez az oka, amiért úgy döntöttem, hogy beszélek magával. Rendkívül
fontos, hogy természetesen viselkedjen vele az est folyamán.

A lány szórakozottan tekergette az egyik hajfürtjét, ahogy egy pillanatra

elveszett a gondolataiban.

- Nem tudom jól leplezni az érzelmeimet, de megígérem, hogy mindent

megteszek.

Piton egy percig nézte a lányt, megcsodálva, ahogy a nyakánál néhány hajtincs
lassan kiszabadul a lófarokból.

- Jegyezze meg, Hermione, hogy a helyzet változatlan. Ugyanúgy folytatódik,

ahogy eddig volt hosszú évekig. Az egyetlen dolog, ami módosult, hogy
tisztában van a körülményekkel.

Hermione a férfi szemébe nézett, és végül bólintott.

- Igaza van. Lance is valami hasonlót mondott. Egyébként azt hiszem, mostanra
túljutottam a sokkon. Maga házasodott össze vele. Ha maga ennyire nagylelkű
tud lenni, biztosan én is képes leszek őszintén viselkedni.

- Biztosíthatom – felelte a férfi vontatottan –, a nagylelkűségem tiszta önzésből

fakad. Mi a fenéért kavarnám fel az állóvizet, hogy úgy mondjam?

- Nem tudok úgy tenni, mintha érteném, Perselus – vont vállat Hermione. – Nem
hiszem, hogy képes lennék így élni.

- Volt egy lehetőségem – morogta Piton. – Még eljöhet az idő, hogy nem lesz
más választása, mint hasonló módon élni. – Pillantása a lány jegygyűrűje felé
siklott. – A házasságon kívüli kapcsolatok valósággal járványszerűek a
varázslótársadalomban, ami látszólag elkerülte a figyelmét.

- Meglehet – vont vállat Hermione másodszor is –, és lehet, hogy borzasztóan

naiv vagyok, de nekem ez egyszerűen nem tetszik, és nem tudom elnézni. –
Amint a szavak kiszaladtak a száján, máris bűntudatot érzett. Nem színlelte az
érzéseit, és nem is állt szándékában ezt tenni, de nem volt-e ő is majdnem olyan
bűnös, mint az a számtalan házasságtörő? Nem voltak-e neki, egy férjes
asszonynak, függetlenül a körülményektől, szerelmes gondolatai az éppen előtte
ülő férfiról?

Piton az ajkaihoz emelte a csészét, és felhajtotta teája maradékát.

- Számíthatok magára, hogy nem fedi fel, amit tud?

- Természetesen, Perselus – jelentette ki Hermione. – Elárultam valaha a

bizalmát?

A férfi csak a tiszta őszinteséget tudta kiolvasni a barna szemekből, és hirtelen

rádöbbent, hogy az előtte ülő lány valószínűleg többet tud a magánéletéről, mint
bárki az egész világon. Mennyire különös.

- Nem – értett egyet. – Soha nem árulta el a bizalmamat. Tudom, hogy maga
megbízható.

Hermione nézte, ahogy az ajtóhoz megy.

- Honnan fogom tudni, mikor kell érkeznem Lance-szel?

Piton egy pillanatig átgondolta a kérdést.

- Elküldöm a patrónusomat, amikor minden vendég megérkezett.

A lány bólintott, és az alvó babák felé pillantott.

- Szeretné kipróbálni, mielőtt elmegy? – kérdezte a hordozó felé intve.

- Parancsol? – kérdezett vissza zavartan a férfi.

- Tudja – mosolygott Hermione –, szeretné megfogni az egyiküket?

- Elment az esze? – vetette oda Piton.

- Akkor ezt úgy veszem, hogy „nem” – kuncogott a lány.

***

Lance akkor bicegett be a konyhába, amikor Hermione etetni kezdte Shivanit.

Preeyát már megetette, és a kicsi boldogan gügyögött a három teáskanálra,
amiket Hermione a kiságy felett lebegtetett.

- Kisbabák! – kiáltott Lance örömteli mosollyal. Megcsiklandozta Preeyát az álla

alatt, amiért hatalmas mosolyt kapott cserébe. – Padma ikrei, ha jól sejtem.

- Igen – felelte Hermione, elszakítva pillantását Shivanitól. – Ő ott Preeya, és ő

itt Shivani.

Lance mereven leült, és figyelte, ahogy Hermione eteti a mohó babát. –

Rendkívül természetesen viselkedsz velük.

A lány ráemelte tekintetét.

- Elég sokat vagyok velük – magyarázta –, és tényleg nagyon jók. Hogy őszinte
legyek, James Potter egymaga jóval kezelhetetlenebb szerintem.

- Perselust hallottam az előbb? – kérdezte a férfi.

- Igen, úgy tűnik, Cordelia úgy döntött, meghív minket ma este vacsorára.

- A fenébe! – kapott levegő után Lance. – Valamelyik nyavalyás

meglepetéspartiját szervezi, ugye?

Hermione csodálkozva bámult rá, és gyengén próbált valamiféle cáfolatot

találni.

- Muszáj nekem ötévente keresztülmenni ezen? – rázta a fejét Lance. – Csak

azért, mert az ő hétvégéje szabad, nem jelenti azt, hogy nekünk többieknek
szenvednünk kell!

- Nos, lehet, hogy ez nem is parti, talán csak egy vacsora vele és Perselusszal –
vetette fel erőtlenül, de tudta, hogy lángoló arca elárulja.

Lance az orrnyergére tolta szemüvegét, és ránézett az asztalon át.

- Nem vagyok mai gyerek, kislány. Az egész nyavalyás családot idecsődíti –

káromkodott az orra alatt. – Még nem is találkoztál a legfiatalabb öcsémmel,
Galahaddel. Igazi hitvány alak. A látványát se bírom elviselni.

- Minden testvéred a Kerekasztal Lovagjai után kapta a nevét? – kuncogott

Hermione.

- Igen – vágott vissza. – Anyám teljesen és végérvényesen idióta volt. Bedivere,

Tristan és Gawain a másik három. Gawain az egyetlen, akit el tudok viselni, ami
azt illeti.

- Gawain és Lancelot nem voltak véletlenül ellenfelek? – nevetett fel Hermione.

- De, valóban – kuncogott Lance is. – A lökött asszony nem végzett túl alapos
kutatást, mi? Nézz csak rám: a megtestesült férfiasság kellene, hogy legyek, és
mit kapott? Egy öt láb magas piperkőcöt. Megérdemelte, ha engem kérdezel.

Shivani elmosolyodott Hermione nevetésén szórakozva.

- De az egyik nővéredet nem Marynek hívják? Azt vártam volna, hogy

Guinevere vagy végső esetben Morgana a neve.

- Mary és Jane – vigyorodott el Lance.

- Biztosra veszem, hogy szórakoztató lesz a mai este, hogy így összegyűltök
mindannyian.

- Rendben – morogta Lance felállva helyéről. – Megyek Madam Malkinhoz.

- Minek?

- Nincs kellően borzasztó öltözékem ma estére – mormolta huncut mosollyal. –

Ha Cordelia ragaszkodik ahhoz, hogy részt vegyek ezeken a rémes partikon,
akkor a legkevesebb, amit viszonzásul tehetek, hogy kínos helyzetbe hozom a
közönséges ruháimmal.

***

Lance ruhaválasztása aznap estére nem okozott csalódást. Padma nem sokkal
három után vette fel az ikreket, és Hermione a délután hátralévő részét azzal
töltötte, hogy kezdjen valamit csökönyös sörényével. Közel sem volt olyan
csinos, mint amikor Padma bűvölte meg neki, de nem volt olyan kócos, mint
általában szokott, és a tetemes mennyiségű Debodor-főzet csodákat művelt.
Miután elégedett volt a megjelenésével, az első emeletre ment megkeresni
Lance-t, aki már a folyosón várt rá hóna alá csapott ébenfa botjával.

- Mit szólsz? – kérdezte körbefordulva előtte, hogy szemügyre vehesse öltözetét.

A választott talár a legrikítóbb rózsaszín volt, amit Hermione valaha látott, és

amire arany, illetve ezüst csillagokat hímeztek. Hozzá illő hetyke kis kalapot
viselt ferdén a fején, és Hermione el se tudott volna képzelni kifogásolhatóbb
szerelést.

- Teljesen tökéletes – összegezte. – Cordelia rohamot fog kapni. – Ez a gondolat

valahogy elégedettséggel töltötte el.

- Pont, ahogy reméltem! – kiáltott fel Lance. – Gondolom, meghívta valamelyik

pletykafészek barátnőjét a Mágiaügyi Minisztériumból… alig várom, hogy
lássam, milyen képet vág.

- Perselus küldte már a patrónusát? – kérdezte a lány a bejárati ajtó felé

pillantva. – Azt mondta, tudatja velünk, ha már minden vendég megérkezett.

- Még nem – rázta a fejét Lance. – Várakozhatunk a nappalidban?

- Igen, hát persze! – Hermione átsétált a hallon, és kinyitotta a nappali ajtaját, de

mielőtt Lance átcsoszoghatott volna a szőnyegen, egy halk fütyülő hangot
hallottak, és a bejárati ajtón keresztül alakot öltött a legnagyobb patrónus, amit
Hermione valaha látott. Döbbenten nézett a hatalmas ezüst alakra, ami épp
landolt a padlón, kitárva hatalmas, bőrszerű szárnyait.

Habár nem is gondolkodott rajta igazán, egy ezüst őz felbukkanására számított,

amit Harry olyan részletességgel írt le neki. Viszont ahogy a jelenés a
nappalijában felé fordította vak tekintetét és könnyedén fejet hajtott, nem volt
kétséges, milyen mágikus bestia áll előtte: egy thesztrál.

Hitetlenkedve meredt rá, arra várva, hogy megszólaljon, és azon gondolkodva,

hogy vajon Perselus hangján szólal-e meg vagy valaki másén. Csakhogy a
jelenség nem nyitotta ki a száját, és néhány másodperccel később szertefoszlott a
levegőben. Feltételezte, hogy mivel meglepetéspartiról van szó, ha a hatalmas
thesztrál közölte volna, hogy minden vendég megérkezett, az valahogy árulás
lett volna.

- Azt hiszem, át kellene mennünk a téren – sóhajtott Lance.

Hermione elszakította tekintetét a ponttól, ahol a thesztrál eltűnt, és a bejárati

ajtóhoz lépett. A karját nyújtotta, és Lance hálásan karolt belé.
Lassan kerülték meg a parkot, és mikor végre elérték Perselus és Cordelia
otthonának bejárati ajtaját, Hermione mély levegőt vett. Nem Cordelia volt az
egyetlen, akivel szemben figyelnie kellett a viselkedésére: a Perselusszal
szembeni magatartása ugyancsak odafigyelést igényelt. Nem szerette volna
felhívni magára a figyelmet úgy, mint a Roxfortban.

Moe nyitott ajtót a kopogásra mélyen összevont szemöldökkel.

- Lancelot gazda – sziszegte egyik kezét csípőre téve. – Mi ez a viselet?

- Mi a baj vele, Moe? – kuncogta Lance.

- Gazdám úgy néz ki, mint egy törpegolymók – rázta a fejét a manó.

Hermione nem tehetett róla, de remegése ellenére felnevetett.

- Szerintem igazán ragyogó – nézett végig magán Lance.

Még mindig a fejét csóválva az apró manó a bálterem ajtajához vezette őket, és
amikor Hermione benyitott, az egybegyűltek hangos „meglepetés!” kiáltása
hangzott fel.

Lance zavarba ejtően színlelte a döbbenetet és zavart.

- Mi? – kiáltotta. – Valakinek születésnapja van?

Hermione megforgatta a szemét a könnyedségét látva, amivel szemrebbenés

nélkül csusszant bele a „szenilis, idős nagybácsi” szerepébe, és sietve mosolyt
ragasztott az arcára, ahogy Cordelia kitárt karokkal viharzott feléjük.

- Oh, Lance bácsi! – mosolygott mesterkélten Cordelia, és mindkét oldalról

arcon csókolta az idős férfit. – Boldog születésnapot!

Hermionéhoz fordult, és odahajolva könnyedén arcon csókolta őt is.

- Köszönöm, hogy elkísérted, kedvesem – suttogta. – Nem tudtad volna rávenni,

hogy levesse ezt az undorító ruhát?

- Szerintem jól néz ki. – Hermione próbált ártatlannak tűnni.

Cordelia úgy nézett Lance ruhájára, mintha valami veszélyes vadállat lenne.

- Igazán úgy gondolod? – Megrázta a fejét. – Ha átmész a bárhoz, Perselus

bizonyosan készít neked egy italt, kedvesem.

Hermione örült a kifogásnak, hogy ott hagyhatta Cordeliát, és útnak indult a

helyiségen keresztül számos unalmas Millt kerülgetve menet közben. Több mint
negyven ember volt jelen, és ugyan sokukat nem ismerte, de tisztán felismerte
Lucius Malfoy vontatott hangját valahol jobb oldalt.

Perselus elmosolyodott, amint odaért a bárhoz.

- Tudott a partiról – súgta Lance irányába biccentve.

Hermione is mosolygott Perselus észrevételén.

- Igen, tudott róla. A látszat ellenére úgy vág az esze a pasasnak, mint a borotva.
Nem örült neki túlzottan.

- Jól sejtem, hogy Cordelia bosszantására viseli ezt a borzalmas komplét? –

kérdezte Perselus.

- Ismét eltalálta – válaszolta a lány, miközben elfogadta a pohár vörösbort a

férfitól.

- Látszólag minden nehézség nélkül üdvözölte Cordeliát.

- Viselkedni fogok, ne aggódjon – vont vállat Hermione.

- Tudom, és azt is, hogy nem volt ínyére csatlakozni ma este. Remélem, jelent
némi vigaszt, hogy Draco és Susan mellé ültettem.

Hermione azonnal felragyogott.

- Itt vannak? – kérdezte, majd körbenézve a helyiségen ki is szúrta őket az egyik
sarokban. – Köszönöm, Perselus. Ha megint Jemina néni mellé ültettek volna,
valószínűleg pálcát emelek magamra.

- Nagyon szívesen – felelte a férfi. – Foglalkoznom kell a vendégekkel. Később

találkozunk.

***

Annak ellenére, hogy örült a barátaival való találkozásnak, és hogy Draco

ugyanolyan szórakoztató volt, mint mindig, Hermione valójában nehezen viselte
a meglepetés vacsorapartit. Mielőtt leültek volna vacsorázni, Susan bejelentette,
hogy várandós. Amennyire örült Susannek és Dracónak, Hermione akaratlanul is
önsajnálatot érzett. Harry, Ron és Draco együtt fogják majd a Roxfortba küldeni
közel egykorú gyermekeiket, míg ő, minden valószínűség szerint, csupán
irigykedve figyelheti őket. Felidézte, mit mondott Neville a mumusáról: az ő
alakját öltené magára – öregen, egyedül és nem szeretve. Hermione tudta, hogy
ebben a biztonságos, háború utáni világban a magány lett a legnagyobb félelme.
Úgy fest, az ő mumusa is valami hasonló lenne.

Nyilvánvaló feszélyezettségét tovább súlyosbították az idősebb Millektől érkező

kérdések Theo hollétéről, melyekre Cordelia válaszolt: „Drága Theodore még
mindig külföldön van”.

Hermione arra gondolt, hogy ha levadászhatná a drága Theodore-t, és

kitekerhetné a drága nyakát, sokkal elégedettebb lenne. Cordelia alig válaszolt a
második érdeklődésre, mikor, mint valami jel, a koboldgyűrűje bizseregni
kezdett. Gyorsan letette a villáját, és a kezét az asztal alatt az ölébe rejtette.
Hirtelen elöntötte a pánik, és forgatni kezdte a gyűrűt körbe-körbe az ujján azért
imádkozva, hogy ne kezdjen égni. Ne most, egy emberekkel teli helyiségben.
Mindig számított rá, hogy elérkezik ez a nap, de fogalma sem volt, milyen
intenzív lehet a fájdalom, és nem igazán akart szenvedni a megaláztatástól, hogy
egy teremnyi ember lesz férje első hűtlenségének szemtanúja. Egyre
zaklatottabbá válva elnézést kért, és a fürdőszobába rohant, ahol megnyitotta a
csapot, és gyűrűsujját az áldásosan hideg víz alá tartotta. Néhány percig alatta
tartotta, és mire elzárta a vizet, a bizsergés is elmúlt.

Visszatért a bálterembe, és azon töprengett, vajon csak képzelte-e az érzést.

Teljességgel lehetségesnek tartotta, hogy a Cordelia iránt érzett bosszúsága
elhitette vele, hogy valamiért a gyűrű okozta az ujjában a bizsergést. Ismét
helyet foglalva az asztalnál a terem túlsó vége felé pillantott, ahol Perselus ült a
felesége mellett. A férfi nem nézett fel, és a lány boldog volt, hogy nem vette
észre ijedtségét.

Az étkezés további része esemény nélkül telt, és Hermione érezte, hogy Perselus
csak egyszer pillantott felé. Azon gondolkodott, hogy valaki mondott-e valamit a
férfinek a hirtelen barátságukról. Ha Lance olyan őszinte volt vele a sejtéseit
illetően, akkor valószínű, hogy Perselusnak is hasonló megjegyzést tett. Ez
bizonyosan magyarázná fokozott óvatosságát. Rájött, hogy hiányolja a férfi
állandó figyelmét, és várta az este végét; Draco és Susan kivételével ő volt az
egyetlen, akinek a társaságára vágyott a vendégek közül.

Mire a desszertek utáni mosatlanokat eltüntették, már teljesen mérges volt. Nem
érzett kedvet az üres fecsegéshez, így Draco színpadias viselkedését
bosszantónak, Lance megjátszott szenilitását idegesítőnek, Cordelia
színészkedését pedig egyenesen dühítőnek találta. Tiszta rálátása volt az
anyósára onnan, ahol ült, és a mód, ahogyan Cordelia birtoklóan folyton Perselus
alkarjára tette manikűrözött kezét, kibírhatatlan látvány volt. Teljesen meg tudta
érteni, hogy Cordelia élénksége és tökéletes ápoltsága miért vonz oly sokat a
körülötte lévő varázslók közül, de ahogy mézesmázosan a férjét tapogatta, szinte
már undorító volt.

Amint szervírozták a kávét, Cordelia barátai és rokonai egy csoportját a

nappaliba terelte, és Lance, aki fivére, Gawain mellett ült, végre levethette az
időskori zavarodottság szerepét. Sok vendég, akik a bálteremben maradtak,
barátok és kollégák mellé ültek, és Hermione is elhúzódott Dracóval és
Susannel. Fél órával később Perselus elvált Lucius Malfoytól, és az asztal vége
felé közeledett, ahol ültek. Kezet fogott Susannel, majd Dracóhoz fordult.

- Lucius említette, hogy illő gratulálnom – szólt vontatottan kezet fogva

Dracóval.
- Egy olyan emberhez képest, aki azt állítja, hogy nem szereti a kisbabákat, elég
gyorsan terjeszti közelgő nagyapai tisztségét – mosolygott Draco.

- És hogy érzi magát az asszisztensem ma este? – fordult Perselus Hermione

felé, és a szemébe nézett.

Hermione mosolyt erőltetett magára.

- Jól, köszönöm.

A férfi leült vele szemben, és a már majdnem üres poharát az asztalra tette.

- Megkérhetném, hogy adja ide azt az üveg bort? – kérte Hermionét, a tőle nem
messze, az asztalon jobbra lévő borosüveg felé intve.

A lány felállt, és átnyúlt az asztalon. Felemelte a félig teli üveget, és odahajolt,

hogy újratöltse a férfi poharát, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül bal
kezét a legfájdalmasabban égető érzés árasztotta el, amit valaha érzett. Nem
tudta megelőzni, hogy a rémült felkiáltás elhagyja ajkait, és a borosüveget a régi
abroszra ejtette, majd jobb kezével átfogta a balt, és ösztönösen a mellkasához
szorította.

Ahogy a bor kifolyt az üvegből és mélyvörös foltot hagyott a fehér anyagon,

Perselus és Draco egyszerre ugrottak fel székeikről. Perselus pillantása
Hermione összekulcsolt kezéről az arcára vándorolt, és ahogy a szemébe nézett,
az ott látott ijedtségből már tudta, hogy a jegygyűrű végre működésbe lépett.

Abból, ahogy Perselus tekintete a kezéről az arcára ugrott, Hermione tudta, hogy
a férfi pontosan felfogta, miért ejtette el az üveget, és ahogy a könnyek
kicsordultak a szeméből, némán azért fohászkodott, hogy valahogy vigye ki az
emberekkel teli helyiségből, akik mind felé fordultak, hogy lássák, mi okozta a
felfordulást.

Lance lassan felemelkedett a helyéről, és előhúzta a pálcáját illetlen ruhájából.

- Jaj nekem! – kiáltott fel, miközben egy pálcaintéssel eltüntette a foltot. – Ezek
az üvegek rettenetesen csúszósak.

Szemüvege fölött jelentőségteljes pillantást vetett Perselusra.

- Perselus, elmúlt tizenegy, és ha jól emlékszem, te és Hermione azt ígértétek,

hogy egy nagyon különleges bájitallal leptek meg a születésnapom alkalmából.
Az idő gyorsan repül, ezért azt javaslom, láss neki, kedves fiam!

Perselus a leghálásabb tekintettel nézett rá.

- Majdnem el is felejtettem – válaszolta, miközben a szerepét játszva az órájára

pillantott. Körbement az asztalon, és megfogta Hermione könyökét. –
Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, nem fog sokáig tartani. Draco – szólt
egykori diákjához fordulva –, még rengeteg üveg van a bár mögött.
Gondoskodnál róla, hogy mindenkinek tele legyen a pohara?

Válaszra sem várva fürgén az ajtóhoz terelte Hermionét, majd a lépcsőn lefelé a
laboratóriumba.

- Igazam van, ha azt feltételezem, hogy a gyűrű működésbe lépett? – suttogta,

ahogy elérték az alagsort.

- Igen – felelte a lány remegő hangon. – Tudom, hogy figyelmeztetett, de

fogalmam sem volt, hogy ennyire fájdalmas lehet. Köszönöm, hogy kihozott
onnan.

- Lancelotnak kell köszönetet mondania érte – morogta, kinyitva a labor ajtaját.

Félreállt, hogy beengedje a lányt, és az arcára nézett, ahogy a fáklyák életre
keltek a falakon. Hermione arca színtelen volt, és bár még nem adta meg magát a
könnyeknek, tudta, hogy küzd a sírás ellen.

- Leülni – utasította Hermionét a széke felé mutatva, és hosszú léptekkel a

raktárba indult. – Tudok valamit, ami segíthet enyhíteni a fájdalmait.

Figyelmen kívül hagyva az ülésre szóló utasítást Hermione fel és alá járkált a
munkaasztala mögött összeszorított foggal. A koboldok kovácsolta gyűrűből
sugárzó forróság már nemcsak az ujját, de az egész kezét égette. Miközben
járkált, bal kezét maga előtt tartotta, és behajlította az ujjait. A kezén látszólag
nem volt semmi különleges, és nehéz volt elhinni, hogy ekkora fájdalomnak
nincs látható jele. Elöntötte saját ostobaságának borzalma, és egy fintorral erősen
vakarni kezdte a gyűrűsujját jobb kezének körmeivel.

Perselus előbukkant a raktárból egy sárga folyadékkal teli tégelyt tartva a

kezében.

- A vakarástól csak még rosszabb lesz – közölte, miközben egy üvegtálat

varázsolt elő.

Hermionét hirtelen elborította a harag.

- Kibaszott, ostoba, hűtlen seggfej! – sziszegte. Felkapott egy üres fiolát, a

kőfalhoz vágta, és megpróbálta nem elképzelni Theodore Nottot egy arctalan,
mégis minden bizonnyal vonzó nővel hálni.

Perselus a fiola cserepeire pillantott, és egyik szemöldökét meglepetten felhúzva

szembefordult a lánnyal.

Hermione a szemébe nézett, majd megrázta a fejét.

- Sajnálom, Perselus. Tudom, hogy gyerekes; csak olyan rohadtul mérges

vagyok.

Piton korábban csak egyszer hallotta káromkodni, és zavartan nézett a lányra,

miközben kinyitotta a sárga folyadékos tégelyt, és tartalmának felét az
elővarázsolt üvegtálba adagolta.

- Nem kell bocsánatot kérnie. Sokkal jobban kedvelem a jogos harag

kimutatását, mint az önsajnálat könnyeit.

Hermione bánatosan felnevetett, és csatlakozott hozzá a munkaasztalnál.

- Hát, szedje össze magát, Perselus Piton. Még jöhetnek azok a könnyek. – A
tálban lévő folyadékra pillantott, és elmosolyodott, ahogy felismerte. –
Futkárlobonc csápjának szűrt, ecetes oldata?
- Használta már korábban? – nézett rá a férfi meglepetten.

A lány bólintott, és az arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a gyűrű égetése

váratlanul felerősödött.

- Készítettem valamennyit Harrynek, miután Dolores Umbridge jónak látta,

hogy sebesre metélje a kezét ötödévben. – Ismét a tálba pillantott. – Úgy tudtam,
hogy a futkárlobonc-kivonat csak vágott sebekre jó; nem fokozza az égési
fájdalmat?

- Ez így van, csakhogy maga nem égett meg; maga a mágikusan kötött eskü
megtörése okozta hatásoktól szenved – magyarázta Piton.

A lány leengedte kezét a tálba.

- Biztos benne?

- Persze, hogy biztos – vetette oda a férfi. – Többször is használtam a

futkárlobonc-kivonatot valakinél, aki pontosan ilyen tünetektől szenvedett. Nem
bízik bennem?

Hermione belemerítette kezét a folyadékba, és bár a fájdalom nem múlt el,

azonnal enyhülni kezdett.

- Sajnálom, Perselus. Természetesen bízom magában. – Megkönnyebbülten

sóhajtott fel. – Máris sokkal elviselhetőbb.

A férfi apró, ideges morgást hallatott, és elfordult tőle. Felkapta a tégelyt a

maradék futkárlobonc-kivonattal, és a raktár felé lépett.

Hermionéba belényilallt a megbánás, amiért kételkedett a férfiben.

- Kérem, ne menjen el, Perselus – esedezett. – Nem kellett volna kételkednem a

tudásában. Igazán nem szeretnék most egyedül lenni.

Piton megtorpant félúton, és lassan visszatért az asztalhoz. Letette a tégelyt a

falapra, magához hívta a székét, és leült mellé, ahogy észrevette, hogy a lány
ismét közel jár a síráshoz.

- Beszéljen hozzám – suttogta Hermione. – A fájdalom most már elég

elviselhető, de inkább nem szeretnék a férjemre és aktuális elfoglaltságának
képére koncentrálni.

- Miről szeretne beszélgetni? – fűzte össze ujjait a férfi.

A lány elhallgatott egy pillanatra.

- Ki volt az a nő, aki hűségesküt tett?

Piton bosszúsan vonta össze a szemöldökét.

- Ez egyáltalán nem a maga…

- Az édesanyja volt, igaz, Perselus? – szakította félbe.

A férfi egy pillanatig rábámult, és Hermione hirtelen megijedt, hogy túl messzire
ment, és a férfi őrjöngve viharzik majd ki a laborból. De ehelyett Perselus
mélyet sóhajtott, és a harag eltűnt az arcáról.

- Igen, az anyám volt – vallotta be. – Egy rendkívül ostoba asszony.

- Ez azt jelenti, hogy én is egy rendkívül ostoba asszony vagyok? – kérdezte

Hermione felvont szemöldökkel.

- Igen – mondta Piton. – Rendkívül ostoba volt, amikor beleegyezett egy ilyen
eskübe, Hermione. Pedig magához hasonlóan az anyám is határozottan
intelligens volt. A legfőbb különbség kettejük között, hogy ő őszintén szerette az
apámat. Hogy miért, soha nem fogom megérteni, de az ő gyűrűjének lángolása
nem csak fizikai fájdalmat okozott, hanem súlyos érzelmi kínokat is.

Hermione meglepődött, hogy a férfi ilyen sokat elárult.

- Ez kifejezetten nem úgy hangzik, mint a legboldogabb házasság.

- Aligha lehetett volna rosszabb – nevetett fel Piton szárazon. – Egyáltalán nem
tudom, hogyan jöttek össze, de biztosra veszem, hogy anyám beadott valamilyen
szerelmi bájitalt apámnak. Nem volt megáldva szépséggel, és az apám igazán
jóképű volt fiatalon. Sajnálatosan én anyám vonásait örököltem – mondta görbe
mosollyal.

Hermione nem tehetett róla, de párhuzamot vont Eileen Prince és Merope

Gomold között. Úgy tűnt, feltűnő a hasonlóság Tom Denem és Perselus szülei
között.

- Egyszer láttam egy képet az édesanyjáról: Eileen Prince-ről – árulta el.

- Honnan tudta? – hőkölt hátra Perselus.

- Egy ki nyomozást végeztem a Félvér Herceg kiléte után, amikor Harry

megtalálta a bájitaltankönyvét – kezdte Hermione vállat vonva. – És aztán,
amikor maga… elment a hatodik évünk végén, átnéztem néhány régi Reggeli
Prófétát, és megtaláltam a közleményt a születéséről. Abból, amit a házassági
közleményben olvastam, arra következtettem, hogy az édesapja mugli volt.

- Igen, az volt. A muglik között is a legrosszabb fajta – szűrte összeszorított

foggal. – Nem úgy értem, hogy lebecsülöm a muglikat, Hermione, de az apám
különösen silány példány volt. Gyűlölte a mágiát; túl sokat ivott; szűkmarkú volt
azzal a kevés pénzzel, amije volt, ám nagylelkű az öklével.

Hermione együtt érzett a férfivel; milyen elviselhetetlen gyerekkora lehetett.

- Egyedüli gyerek volt, Perselus?

- Igen. Nem sokkal az esküvő után születtem, és az anyám többször is elvetélt az

érkezésem után. Kétségtelenül annak a ténynek köszönhetően, hogy időről időre
bokszzsákként használták.

Hermione ismét elhallgatott, ámulva azon, hogy a férfi mennyire nyílt vele.
Pillantása a folyadék felszíne alatt lévő, még mindig égő kezére esett.
- Gyakran égett a gyűrűje?

- Elég gyakran – felelte a férfi, és pillantása ösztönösen is a koboldgyűrűre

siklott. – Minél kevésbé volt részeg, annál gyakrabban égett. Általában egész
hétvégére eltűnt a teljes heti keresetével, és a gyűrű legtöbbször olyankor lépett
működésbe.

- Sajnálta az édesanyját?

Piton ujjaival dobolt az asztallapon, és egy pillanatig a lány azt gondolta, nem
fog válaszolni.

- Először együtt éreztem vele. A második roxforti évemben felfedeztem a

futkárlobonc-kivonat előnyeit, és ez némi megkönnyebbülést adott neki, de
ahogy idősebb lettem, elfogyott a türelmem. Olyan könnyedén elhagyhatta
volna. Boszorkány volt: kötelessége lett volna védeni az egyetlen gyermekét, de
későbbi iskolaéveimben rájöttem, hogy őt választotta helyettem, és egyre
elkeseredettebb lettem. Abbahagytam a futkárlobonc-kivonat készítését, és
aztán…

- És aztán mi? – kérdezte Hermione megigézve.

A férfi lassan a szemébe nézett, tekintete mélyén a bizonytalanság árnyéka

suhant át.

- A vizsgáim után arra érkeztem haza, hogy az az ostoba asszony fogott egy nagy
kést a konyhában, és kínjában levágta a saját gyűrűsujját.

- Jaj, nem! – kapott levegő után Hermione.

- Majdnem elvérzett – mondta szenvtelenül. – Néhány hónappal később halt

meg.

- Ez egyszerűen rettenetes! – suttogta a lány. – És az édesapja?

- Korán a sírba itta magát röviddel az előtt, hogy visszatértem a Roxfortba

tanítani. Nem mondanám, hogy meggyászoltam.
Hermione döbbent csendben ülve bámult a férfira, elborzadva szülei halálának
részleteitől. Beletelt egy-két percbe, mire eszébe jutott saját kényelmetlen
helyzete. Ismét lenézett a saját kezére.

- Azért mondta el mindezt nekem, mert akarta, vagy azért, hogy megrémítsen? –
kérdezte bizonytalan mosollyal.

- Egy kicsit mindkettő, azt hiszem – felelte Piton. – Rájöttem, hogy maga
figyelemreméltó könnyedséggel szed ki belőlem dolgokat, Hermione Granger. –
Piton felegyenesedett a széken. – Nagy hatással volt rám, ahogyan megbirkózott
a mai estével: a gyűrűvel és Cordelia jelenlétével egyaránt.

Hermione szeme megtelt könnyekkel a gyengéd hangsúlytól.

- Tudom, hogy ez nem ugyanolyan, mint az édesanyja esetében, Perselus, de

bizonyos fokig még mindig fájdalmas. Tudom, hogy én nem szerettem Theót, de
még mindig nincs ínyemre a gondolat, hogy egy másik nővel van.

Néhány percre mindketten elnémultak, tekintetük újra a kellemetlenkedő

gyűrűre tévedt. Idegesen, hogy ne rágódjon Theón, Hermione helyette inkább
Cordelia felé irányította gondolatait.

- Figyeltem Cordeliát a vacsora alatt – állapította meg. – Nagyon birtoklónak

tűnt magával szemben; nem tudom, hogyan képes elviselni, ahogyan fogdossa. –
Felnézett a férfire, és azonnal tudta, hogy rossz dolgot mondott. Piton
arckifejezéséből rájött, hogy a férfi úgy vette a megjegyzést, mint a viselkedését
ért kritikát.

- Nos, az ember azt hihetné – kezdte vontatottan –, hogy ha a mai este tanított
magának valamit, akkor az az, hogy nem mindig lehet irányítani a hitves tetteit.

A lány lehajtotta a fejét, és megrendültségében nem tudta megakadályozni, hogy

a könnycsepp legördüljön sápadt arcán.

- Ezt nem kellett volna mondanom – suttogta remegő hangon. – Nem akartam
megbántani.
Piton azonnal sajnálatot érzett, ahogy az az egyetlen könnycsepp legördült a lány
sápadt arcán.

- És én nem akartam felzaklatni – mondta lágyan. – Jöjjön, törölje le a könnyeit.

Elismerésre méltóan viselkedett.

Hermione mérhetetlen meglepetésére és örömére Perselus felemelte a kezét, és

hüvelykujjával gyengéden letörölte arcáról a könnycseppet. A férfi keze
elidőzött ott egy pillanatra, és ő behunyta a szemét, ahogy belesimult az
érintésbe.

Piton gyorsan leengedte a kezét, ahogy a laboratórium ajtaja kivágódott, és egy

ingerült Cordelia masírozott be a helyiségbe.

- Mi folyik itt?! – kérte számon. – Mit képzelsz, Perselus? Csak így eltűnni! Az
emberek pletykálni fognak!

A férfi szúrós szemmel nézett füstölgő feleségére.

- A távozásunk szükséges volt, Cordelia, köszönhetően a fiadnak! – köpte a

szavakat Hermione kezére mutatva, ami még mindig a futkárlobonc-kivonatba
merült.

- Mi a fenéről beszélsz… – Hirtelen elhallgatott, ahogy elérte a felismerés. –

Értem – mondta bizonytalanul.

- Lance gyors ötlete lehetővé tette számunkra, hogy a bájitalfőzésre hivatkozva

elhagyhassuk a termet – felelte nyilvánvaló bosszúsággal a hangjában. – És hogy
őszinte legyek, Cordelia, nem igazán érdekel, hogy az emberek pletykálnak.

Cordelia csípőre tette a kezét.

- Nos, valóban szükséges mindkettőtök ittléte továbbra is?

- Igen – vetette oda a férfi. – Hermionének elég nagy fájdalmai vannak, és nem
szeretne egyedül maradni a körülményekre való tekintettel.
Az asszony megfordult, és visszament az ajtóhoz.

- Mindkettőtöket várlak vissza az emeletre, amint lehet, és értékelném, ha

legalább megpróbálnátok úgy tenni, mintha jól éreznétek magatokat.

Hermione nem tudta megállni, hogy ne tegyen megjegyzést.

- Hát, úgy tűnik, legalább Theo jól érzi magát.

Cordelia megtorpant, ahogy kilépett az ajtón, de nem fordult vissza, majd a

lépcső felé indult.

Perselus mély hangon felnevetett, mire Hermione felnézett rá, élvezve a hangot.

- Ez volt ám a visszavágás – jegyezte meg a férfi.

- Nem tudtam ellenállni – kuncogta Hermione.

Tekintete a kezére esett, és lassan kiemelte az oldatból.

- Elmúlt! – kiáltott fel. – Teljesen eltűnt a fájdalom!

Perselus előkapta a pálcáját, és egy apró törölközőt varázsolt elő, amit odaadott a
lánynak.

- Nagyon örülök, hogy ezt hallom.

Hermione felkapta a puha, fehér törölközőt, és megtörölte a bal kezét,

megmozgatva az ujjait, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy az égő fájdalom
valóban elmúlt. Vetett egy pillantást az órájára, és elvigyorodott.

- Csak tíz perc – jegyezte meg önelégülten. – A kitartás soha nem volt Theo
erőssége.

Perselus eltűntette az üvegtálat és annak tartalmát, majd szórakozott mosollyal a

lányra pillantott.
- Azt hiszem, a Teszlek süveg jó helyre osztotta, Hermione. – Odasétált az egyik
polchoz, amin számtalan ragyogó színű üvegcse állt, és levett egy kis kék fiolát.

- Lance-nek valami?

- Egy nevetségesen unalmas főzet, ami átmenetileg olyan színűre festi az ember
haját, ami passzol az öltözetéhez – bólintott Piton.

Hermione kacarászva ment az ajtóhoz.

- Rózsaszín haj! Cordelia ki fog akadni.

A férfi utolérte az ajtónál, és a lány hálás mosollyal nézett rá.

- Köszönöm, Perselus. Többször sietett a megmentésemre az elmúlt hónapokban,

mint azt meg tudnám számolni. – Felemelte a bal kezét, és a gyűrűre bámult. – A
döntés, hogy elfogadom ezt a gyűrűt, valószínűleg a legnevetségesebb volt, amit
valaha hoztam egész életemben. – Le akarta engedni a kezét, de mielőtt
megtehette volna, a férfi megragadta.

- Mi ez? – kérdezte, feszülten bámulva a hüvelykujjánál lévő sebhelyet.

A lány hiába próbált szabadulni.

- Semmi – állította.

A férfi szabad kezének mutatóujjával odanyúlt, és végighúzta a hosszú, ezüstös

sebhelyen.

- Hol szerezte ezt a sebhelyet?

Hermione a csuklóját tekergette, ahogy igyekezett kiszabadítani a kezét a férfi

satuszerű szorításából.

- Sehol – felelte.
- Ne akarjon elhúzódni – szólt Piton, tekintete még mindig a lány kezére
szegeződött enyhén szörnyülködő arckifejezéssel. – Én csináltam, ugye?

A lány hallgatása megerősítette sejtését.

- Akkor éjjel a Szt. Mungóban – folytatta –, amikor megpróbálta visszaadni az

emlékeimet. Felrobbantottam az üvegserleget.

Hermione feszülten nézett rá, és nem tudta, mit mondjon.

- Fogalmam sem volt, hogy megsebesítettem. Én rettenetesen sajnálom –

suttogta Perselus.

- Minden rendben – mosolygott idegesen a lány. – Tényleg. Könnyen

begyógyult.

- Eltüntethetem a sebhelyet…

- Ne! – szakította félbe Hermione. – Már hozzászoktam. Ez emlékeztet…

emlékeztet engem arra, hogy nem mindig tudom, mi a legjobb másoknak.

A férfi meredten bámulta egy pillanatig, majd vizsgálódó tekintete visszatért a

lány kezére. Úgy tűnt, gondolataiba mélyedt, és Hermione nem tudott kiolvasni
semmit a szeméből. Ismételten végigsimított a vékony sebhelyen a
hüvelykujjával, és ő több, mint kellemesnek találta az érzést. Örült, hogy a férfit
látszólag túlzottan lekötik a gondolatai ahhoz, hogy észrevegye elégedett
borzongását.

- Perselus – suttogta kissé szégyellve magát. – Visszakaphatnám a kezem?

A férfi hirtelen ráébredt, mit művel, és úgy engedte el a kezét, mintha

megcsípték volna. Apró lépést tett hátrafelé, ahogy meglátta pirulását.

- Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

Váratlanul felbátorodva mindkettejük hitvesének viselkedésén Hermione

előrehajolt, és suttogni kezdett.
- Nem hozott kellemetlen helyzetbe, Perselus. Ami azt illeti, éppen ellenkezőleg.
Csak attól tartok, hogy ha folytatná, azt akarnám, soha ne hagyja abba.

Még egy pillanatig a férfi szemébe nézett, majd megfordult, és saját

vakmerőségén megütközve a lépcső felé indult.

Perselus nézte, ahogy távolodik, miközben beitta a sötét sziluett és vidám fürtök
látványát, ahogy felment a lépcsőn. Nem ez volt az első eset, hogy a lány flörtölt
vele, mióta Theodore elment, de még mindig kellemesen meglepett volt ettől a
váratlan kacérságtól. Ahogy az elégedettség érzése elöntötte bensőjét,
elmosolyodott magában. A közeljövő kezdett egyre érdekesebbnek ígérkezni.
20. fejezet – Ismertem egy főnixet

There’ll be that crowd, that barbarous crowd, through all the centuries,
And who can say but some young belle may walk and talk men wild
Who is my beauty’s equal, though that my heart denies,
But not the exact likeness, the simplicity of a child,
And that proud look as though she had gazed into the burning sun,
And all the shapely body no tittle gone astray.
I mourn for that most lonely thing; and yet God’s will be done:
I knew a phoenix in my youth, so let them have their day.

W. B. Yeats, His Phoenix

***

Hermione vasárnap reggel megmagyarázhatatlan zavarodottsággal ébredt.

Beletelt néhány percbe, míg álomködös elméje előhívta az előző este részleteit,
és mikor végül sikerült, egy nyögéssel a párnájába temette az arcát. Theo iránti
haragja csökkent valamennyire, de őszintén elborzadt a Perselushoz intézett
búcsúszavak emlékére. Nem beszélt a férfival a laborbeli beszélgetést követően,
eltekintve attól, hogy jó éjszakát kívánt, és csak találgatni tudott, mit is
gondolhat most az ő szégyentelen viselkedéséről.

Alig tudta elhinni saját szemérmetlen nyilatkozatát. Akár azt is mondhatta volna,
hogy „Perselus Piton, rendkívül vonzónak talállak”. Mit gondol most róla?
Eltöprengett azon, vajon mi történt volna, ha vállalja a véleményét ahelyett,
hogy elsétált. Azt mondta volna, hogy nem alkalmazotthoz méltóan viselkedik?
Megharagudott volna? Zavarba hozta volna? Vagy esetleg hízelgőnek találta
volna?

Hirtelen felszabaduló energiával félredobta a paplanját, majd a zuhany alá

vonult, és menet közben rájött, hogy ő a legrosszabb képmutató a világon. Azzal
töltötte az előző hetet, hogy Cordelia Millt és az ő házasságtörő viszonyát
kárhoztatta, miközben ő flörtölt szégyentelenül egykori professzorával.
Félredobva pizsamáját a sugár alá lépett, és dörzsölni kezdte magát, mintha
lemoshatná valahogy a megaláztatást. Megakadt a szeme a jegygyűrűjén, maga
elé emelte, és azon töprengett, vajon a tőle szokatlan kacérságát nem a Theo
iránti bosszúsága idézte-e elő. Úgy érezte, elérkezett az ideje egy bevásárló
körútnak az Abszol úton: nagyobb mennyiségű Futkárlobonc-csápra lehet
szüksége a következő hetekben.

Kissé lentebb siklott a tekintete a hüvelykujja alatt húzódó vékony, ezüstös

sebhelyre. Soha, egyszer sem gondolt arra, hogy elrejtse Perselus elől, és
valahogy rendkívül boldog volt, hogy nem is tette meg. Régóta csodálta hosszú,
kecses ujjait, és a bőrén érzett érintésének emléke olyasmi volt, amit
elraktározott és sokra értékelt. Viszont a hétfő reggeli munka még rettentően
kínos lehet, és sorozatban ez volt a második hét, amikor egyáltalán nem volt
biztos abban, hogy szeretné, ha a hétvége véget érne.

***

A hétvége mindazonáltal elmúlt, és ahogy munkába sétált a Kensington téren

keresztül, Hermione azzal kínozta az agyát, mit is mondjon; valami olyan
beszédtémán gondolkodott, ami segítene elterelni a figyelmet zavaráról, amit a
kimondott dolgok miatt érzett. Egy hatalmas, fekete varjú ereszkedett le pont elé,
és őrülten döfködött egy alig látható kenyérdarabot. Ahogy megközelítette,
kitárta fekete szárnyait, és izgatott károgással a levegőbe emelkedett. A madár
kiterjesztett szárnyainak látványa hirtelen eszébe juttatta a thesztrál alakú
patrónus képét. Elmosolyodott, amikor rájött, hogy megtalálta a tökéletes témát
a Perselusszal való közelgő találkozásra. Szombat éjjeli idegességében nem
jutott eszébe kérdezni a patrónusról, ami azért jött, hogy a partira hívja.

Mikor kinyitotta a laboratórium ajtaját, Perselus már a munkaasztalánál állt,

üstje alatt lobogott a láng, figyelme pedig egy kistálnyi magra összpontosult,
amit épp porrá őrölt. Felemelte tekintetét a munkájáról, és ő rájött, hogy a férfi
megpróbál olvasni a gondolataiban. Hermione ismét eltöprengett azon, hogy mi
történt volna szombat éjjel, ha a kiáll a véleménye mellett.

- Jó reggelt – morogta a férfi, még mindig őt figyelve.

- Jó reggelt, Perselus – felelte, és sejtette, hogy vidám hangszíne valahogy

erőltetetten hangzik.

Letette az újságot az asztalra, majd a polcokhoz ment, és miközben kiválasztott

néhány hozzávalót, a patrónus iránti kíváncsisága egyre növekedett.

- Perselus? – kezdte óvatosan. – Emlékszik a patrónusra, amit szombat éjjel

küldött, hogy áthívjon Lance-t és engem?

- Igen – mormolta, és a hangjában érződő hezitálásról Hermione tudta, hogy a

férfi azt remélte, nem kerül elő a kérdés.

- A magáé volt?

Piton egy pillanatig nem válaszolt, mire Hermione letette a kezében tartott
tégelyt, eltökélten, hogy nem engedi a férfit kitérni a kérdés elől.

- Persze, hogy az enyém volt – zsémbelt végül, miközben a lány arcán lévő
ismerősen makacs kifejezésből sejtette, valószínűleg nem értené meg a
hallgatását. – Mondtam, hogy elküldöm a patrónusomat, mikor a vendégek
megérkeztek.

- Mikor változott meg? – kérdezte a lány.

Piton döngve tette le a mozsártörőt és a mozsarat, majd szembefordult vele,

megragadva a munkaasztala szélét. Félreérthetetlenül figyelmeztető pillantással
nézett a lányra.

- Hogy érti azt, hogy „mikor változott meg”?

- A patrónusa őz volt – nyelt idegesen Hermione –, és most thesztrál. Csak

érdekelt, mikor változott meg. Bár nem példátlan a dolog, mégis nagyon
szokatlan, hogy egy patrónus megváltozzon, és még soha nem hallottam
olyanról, hogy valakinek thesztrál lett volna a patrónusa.

- Nem tudom biztosan, mikor változott át – folytatta a férfi a magok püfölését. –

Jó ideje nem nagyon volt szükségem arra, hogy patrónust idézzek, és amikor
végül megtettem, úgy két évvel a Sötét Nagyúr pusztulása után, már egy
thesztrál alakját öltötte fel.

Hermione a fakó hangszínből rájött, hogy nem akarja, hogy tovább

kérdezősködjön, de a kielégíthetetlen kíváncsiság legyőzte őt, és nem riadt
vissza.

- Emlékszem, olvastam valahol, hogy csak az erős varázserővel bíróknak van

meg a képességük, hogy egy mágikus lényt idézzenek meg patrónusnak.

A férfi rövid, gúnyos nevetést hallatott.

- Azt reméli, hogy a hízelgése majd teljes beismerésre ösztönöz, Hermione?

A lány érezte, hogy arca lángra gyúl, ahogy a férfi szavai kissé belémartak.

- Én csupán kíváncsi vagyok, és nem nógatni próbáltam.

- Találkozott valaha olyannal, akinek a patrónusa alakot váltott? – nézett rá Piton

komolyan.

- Igen – válaszolta Hermione. – Tonks patrónusa eredetileg nyúl volt, de aztán

átváltozott egy… farkasra.

- És miét változott farkasra? – kérdezte a férfi, gúnnyal a hangjában.

- Nos – motyogta Hermione esetlenül –, felteszem azért, mert szerette Remust.

- Megindító, nemde? – vetette oda Perselus.

A lány nézte egy pillanatig, és azon töprengett, mire akart célozni a másik. Ha
Tonks patrónusa azért változott meg, mert szerelmes lett, akkor ez azt jelentette,
hogy a férfi egyszer csak már nem szerette Lilyt?
- Én nagyon körültekintően választanám meg a következő kérdésemet –
sziszegte Piton. – Vannak bizonyos határai a vizsgálódásnak, melyeken túl nem
vagyok hajlandó válaszolni.

- Kibírhatatlanul kíváncsinak talál, Perselus? – vonta fel a szemöldökét a lány.

- Igen – morogta, bár Hermione látta, hogy igyekszik nem elvigyorodni. – De

pontosan tudtam, mibe megyek bele, miután annyi éven át szenvedtem el a
jelenlétét az osztályteremben. Csak magamat okolhatom.

- Miért thesztrál, Perselus? – kérdezte a lány, elkerülve a kérdést, hogy miért

változott meg a patrónusa.

- Nem gondolja, hogy illik hozzám? – kérdezett vissza a férfi jól szórakozva. –
Végül is, azt hiszem, úgy jellemzett engem, hogy „minden egyes sejtje maga a
tömény sötétség”.

- Igen, de miért nem holló vagy párduc, esetleg egy óriáskígyó?

A férfi hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.

- Egy óriáskígyó? – köpte a szót. – Lehet, hogy én voltam a Mardekár-ház feje,

de nem gondolja, hogy a végső csata eseményei után elvesztettem kötődésemet a
kígyókhoz?

Hermione magába fojtotta bánatát saját butasága miatt.

- Sajnálom, ostoba és tapintatlan dolog volt, hogy ezt mondtam. De mégis,

Perselus. Miért thesztrál? Miért egy olyan állat, ami ennyire a halálhoz köthető?

A férfi feladta a próbálkozást, hogy az alapanyaggal foglalkozzon, és félretette a

törőt és a mozsarat.

- Talán akaratlanul tettem, hogy ezzel is Albus Dumbledore-t bosszantsam –

közölte. – Az ő patrónusa végül is egy főnix volt: az állat, ami az újjászületéshez
és a gyógyuláshoz kötődik leginkább. Ő lett volna a legcsalódottabb amiatt,
hogy a patrónusom egy olyan állattá fejlődött, ami ilyen szorosan kapcsolódik a
halálhoz.

A férfi ritkán említette Dumbledore-t, és Hermione felfedezett némi neheztelést

a hangjában.

- Úgy véli, megvan bennünk a képesség, hogy megválasszuk a saját

patrónusunkat?

- Tudatosan nem, de tudat alatt talán – állította, ahogy összefonta karjait a

mellkasa előtt.

- Még mindig nem értem a thesztrált – folytatta Hermione.

- Miért tartják a thesztrált szerencsétlennek? – kérdezte a férfi.

- Mert ahhoz, hogy láss egy thesztrált, találkoznod kell a halállal – felelte
automatikusan.

- Pontosan. Ezt észben tartva miért válhat egy thesztrál valaki személyiségének
valódi részévé, hogy úgy mondjam?

Hermione elgondolkodott egy pillanatra.

- Mert majdnem meghalt? – kérdezte, és felbukkant az ismerős bűntudat, hogy

nem érkezett korábban a segítségére.

- Ez az én teóriám – mondta a férfi aprót biccentve. – Ha megbocsátja ennek az

egésznek a költői túlzását, akkor azt hiszem, ha valakinek találkoznia kell a
halállal, hogy láthasson egy thesztrált, akkor, ha valakit megérint a halál, talán a
patrónusa is thesztrállá válhat.

A lány egy percig egyértelmű zavarral nézett rá.

- Amikor azt mondja, hogy „megérint a halál”, akkor arra gondol, amit a muglik
halál közeli élménynek neveznek?
Perselus kissé összeráncolta a homlokát, és a lány tudta, hogy újabb érzékeny
pontra tapintott.

- Úgy vélem, nevezheti halál közeli élménynek – mormolta.

- Ködös lett minden? – kapott levegő után a lány. – Beszélt valakivel? Volt
választása, hogy továbbmenjen vagy visszajöjjön?

A férfi nagyon meglepetten nézett rá szavait hallva.

- Miért tesz fel ilyen kérdéseket?

Hermione szemei kikerekedtek.

- Mert Harrynek halál közeli élménye volt a végső csata éjszakáján, amikor
Voldemort eltalálta a halálos átokkal. Minden ködös lett, és amikor felébredt,
egy vasútállomáson volt, és beszélt Dumbledore-ral. Választhatott: továbbmegy
vagy visszajön.

- Értem – mondta Perselus óvatos tekintettel.

- Magának is ilyen volt? Beszélt valakivel? – tette fel Hermione a kérdéseit

szinte magán kívül a hirtelen rátörő kíváncsiságtól.

- Attól tartok, ez nem képezi a beszélgetés tárgyát – felelte a férfi halkan.

A lány határozottan elégedetlennek látszott.

- De ha a thesztrálos elképzelése helyes – folytatta, miközben száguldottak a

gondolatai –, akkor Harry patrónusa miért nem alakult át thesztrállá?

- Talán az ő halál közeli élménye nem volt olyan mély hatással az életére, mint
esetleg az enyém – jelentette ki.

- Ebben én nem vagyok olyan biztos – rázta a fejét a boszorkány. – Megváltozott

több téren is az után az éjszaka után, és úgy tűnt, többször is szüksége volt arra,
hogy beszéljen erről az élményről a későbbiekben.
- Lehet, hogy azért, mert nem volt oka, hogy az eredeti patrónusa megváltozzon.
– Abban a pillanatban, ahogy kimondta, Piton már meg is bánta a szavait. Nem
akarta a beszélgetést az ezüst őznek még csak a közelébe se terelni.

Hermione felvonta a szemöldökét.

- Ez azt jelenti, hogy az érzelmei kellőképpen átalakultak ahhoz, hogy a

patrónusa új formát öltsön?

- Az érzelmeim? – sziszegte a férfi, és hirtelen felbőszülve felemelkedett a

székről. – Magának egyáltalán fogalma sincs arról, ha átlépi a határokat,
kislány? Ki akarja tépni a szívemet és a lelkemet, hogy csupaszon maga elé
tehesse, és boncolgathassa?

A lány kissé visszahőkölt a másik nyilvánvaló haragjától.

- Én csak…

- Kíváncsi volt – mondta Piton szarkasztikusan. – Micsoda istenverte

griffendéles!

- Perselus – kezdte a lány feltüzelve magát, és összeszedte minden bátorságát. –

Miért kell így dühbe gurulnia? Néha borzalmasan infantilis tud lenni. Hogy
mondhatja, hogy csupán merő kíváncsiságból akarom ízekre szedni? Én
igyekszem megérteni magát, és azt gondoltam, mostanra már nyilvánvalóvá vált,
hogy valóban törődöm magával!

- Maga valóban képes volt a saját laboromban infantilisnak nevezni? – kérdezte

a férfi teljesen hitetlenkedő hangszínnel.

- Igen, képes – vetette oda Hermione. – Nem ijeszt meg, Perselus Piton; többé
már nem vagyok elsőéves. – Összefonta maga előtt a karját, és a férfire meredt.

Piton viszonozta a pillantást, és utánozva a testtartását ő is összefonta a karjait

maga előtt.
- Úgy gondolja, a tény, hogy törődik velem, feljogosítja arra, hogy kérdezgessen
és sértegessen?

- Nem gondolom – hárított a lány. – Nem akartam sértegetni. Egyszerűen csak az

őrületbe kerget a zsémbelődésével.

- Nos, maga meg a jó szándékú kíváncsiskodásával kerget az őrületbe –

dörmögte a férfi.

Tovább bámulták egymást egészen addig, míg végül Piton bosszúsan

felsóhajtott.

- Visszatérhetünk esetleg a közös feladatainkhoz?

Hermione bólintott, miközben figyelmét visszafordította bájitaltani szaklapjához,

és elhatározta, hogy nem lesz ideges.

- Esztelen fruska – motyogta Perselus az orra alatt.

A lány felpillantott rá, de látta, hogy a férfi szája sarkában mosoly bujkál.

- Gazember – suttogta.

- Elég szörnyű az időzítése – felelte a férfi vontatottan, miközben az üstbe

borította a porított magvakat. – A szerződése a hétvégén lejár, és felül kell
vizsgálni.

Elhagyta a munkaasztalát, és a raktár felé ment. Hermione figyelte, ahogy

eltűnik a szeme elől, és azon tanakodott, hogy vajon tényleg azt fontolgatja-e,
hogy a továbbiakban nem alkalmazza, vagy pusztán csak játszadozott vele. Egy
perccel később felbukkant, és a helyiséget egy Mozart szimfónia hangjai
töltötték be.

- Ez az első eset, hogy Mozartot hallgat – jegyezte meg a lány.

- Valóban – válaszolt Piton önelégülten. – Úgy fest, nem tudja fékezni tapintatlan
kíváncsiságát, szóval lássuk, féken tudja-e tartani helyette azt az őrjítő
dudorászást.

Hermione megcsóválta a fejét. Annyira bosszantó tudott lenni néha. Bár majd’
belehalt, de eltökélte, hogy nem dúdol a zenével.

Csend ereszkedett közéjük egy időre, elmerültek a feladataikban, gondolataikban

és a zenében. Több mint egy óra telt el, mielőtt újra megszólaltak volna.

- Ha úgy érzi, ki kell rúgnia – jegyezte meg Hermione halkan –, tudnia kell,
hogy ez volt életem legboldogabb három hónapja.

A férfi meglepetten nézett fel a bájitalából a szavak hallatán. A lány

elvigyorodott, majd hozzátette: – Annak ellenére, hogy maga a legnehezebb
természetű férfi, akivel a balszerencsém valaha is összehozott.

Perselus is elmosolyodott.

- Nos, Hermione Granger, ha szükségét érzi, hogy felmondjon, tudnia kell, hogy
ez volt életem legszórakoztatóbb három hónapja annak ellenére, hogy még soha
nem találkoztam idegesítőbb boszorkánnyal egész életemben.

Aztán a férfi arca hirtelen elkomolyodott.

- De ha mindketten úgy döntenénk, hogy folytatjuk, szeretném, ha tudatában

lenne, hogy a Lily Evans téma a jövőben soha, semmikor nem kerül szóba.

Hermione bólintott, hogy megértette, és visszafordult bugyogó üstjéhez,

miközben először ismerte fel, milyen borzasztóan boldog, hogy a férfi patrónusa
többé már nem az ezüst őz. Anélkül, hogy felemelte volna pillantását a
munkájáról, megszólalt: – Örülök, hogy thesztrál a patrónusa, Perselus. Illik
magához.

A férfi nem válaszolt, de a lány tudta, hogy elégedett.

***
Öt nappal később Perselus a dolgozószobájában ült az íróasztalnál. Ha bárki látta
volna, azt gondolja, hogy azt a három kislányt nézi meredten, akik a Kensington
park gyepén játszadoztak az apjukkal. Csakhogy a tekintete üres volt, minden
figyelme bájitalfőző asszisztensére összpontosult. Frissen megfogalmazott
végleges szerződés feküdt előtte, de még mindig nem döntötte el teljesen
biztosan, hogy felajánljon-e Hermionének egy ilyen törvényileg kötött szerepet a
vállalkozásában vagy ne.

Tárgyilagosan nézve egyáltalán nem volt semmi oka arra, hogy ne tartsa meg a
lányt továbbra is. Annak a reggelnek a kivételével, amikor majdnem hozzáadta a
baziliszkuszepét a főzetéhez, kétségtelenül bizonyította rátermettségét, mint
Bájitalok Mesternője, és bár nem volt birtokában a tárgy iránti művészi
érzéknek, tudása és hozzáértése ellensúlyozták hiányosságait. Ha teljesen őszinte
akart lenni, sokkal jobban értékelt egy olyan asszisztenst, akinek a munkája
kiszámítható, megbízható és tapasztalt, mint akinek próbára tett tudása talán
személyes ellentétekhez is vezetne. Nem mintha nem dühítette volna fel olykor,
de a lány általában engedett neki minden bájitalokkal kapcsolatos kérdésben.

Sőt mi több, látszólag ösztönös tehetsége volt az üzlethez. Veleszületett

képessége volt, hogy olvasson az emberekben: felbecsülhetetlen érték egy ilyen
vállalkozásban, és annak ellenére, hogy olthatatlan kíváncsisága gyakorta
legyőzte, el kellett ismernie, hogy finomsága csak fokozódott a korával.
Visszaidézte Lance születésnapi partijának eseményeit: Hermione lenyűgözte őt
méltóságteljes viselkedésével. Hatalmas erővel kezelte mind a fizikai fájdalmat,
mind pedig hitvese hűtlenségének tudatát, és már csak a Cordeliának adott
válasz emléke is elegendő volt, hogy elmosolyodjon. A gyűrűje még két további
alkalommal égett, míg a laborban volt: mindkét esetben magához hívta a
raktárból a futkárlobonc-kivonatot, és szó nélkül folytatta munkáját jobb kézzel,
míg a bal a sárga folyadékba merült. Nem tett megjegyzést az első incidens
során, de a második alkalommal hangot adott aggodalmának.

- Tehetek bármit, Hermione? – érdeklődött az asztalán lévő tál felé intve. –

Szeretne beszélni róla?

- Nem, köszönöm – válaszolta nyugodtan. – Már egész jól hozzászoktam, és a

futkárlobonc-kivonat tényleg sokat enyhít a fájdalmon.
- Felvette a kapcsolatot Theóval? – A férfi gyakran eltöprengett azon, hogy
leveleztek-e, mióta különváltak, de soha nem érzett rá hajlandóságot, hogy meg
is kérdezze.

- Baglyoztam neki vasárnap reggel a parti után. Fontolgattam, hogy rivallót

küldök, de egyszerűen nem voltam elég dühös hozzá, hogy őszinte legyek.
Elhelyeztem egy nyomkövető bűbájt a levélen, így tudom, hogy
megsemmisítette anélkül, hogy elolvasta volna. Nem áll szándékomban ismét
kapcsolatba lépni vele.

Néhány percre elhallgattak, amíg Hermione ki nem vette a kezét a tálból, majd
az órájára pillantott.

- Lenyűgöző – motyogta szórakozottan. – Ezúttal tizenkét perc. Vagy fejlődött,

vagy kitartást fokozó bájital használatára szorult.

Pitonnak kellemes meglepetés volt a lány hozzáállása egy ilyen rendkívül

megalázó és fájdalmas helyzethez. Viszont amiből igazán rájött, hogy mennyire
különbözik a lány az iskoláskori idegesítő mindentudótól, az a hüvelykujja alatt
viselt sebhelyre vonatkozó elszólása volt. A beismerése, hogy nem mindig tudja,
mi a legjobb másoknak, határozottan meggyőzte őt arról, hogy a magánélete
iránti kitartó érdeklődése igenis fakadhatott az őszinte törődésből, nem pedig
egyszerű kíváncsiságból.

Teljesen elborzadva fedezte fel, hogy megsebesítette a lányt azon az éjjelen a

Szt. Mungóban. Annyira felbőszítette Hermione elbizakodottsága, amivel elment
hozzá, annyira feldühítették a griffendéles érzelmei és a tudat, hogy a lány ismeri
azokat az emlékeket, hogy nem tudott uralkodni magán. Egy pillanatra még
elégedettséget is érzett, amikor az üvegkehely felrobbant a lány kezében, de azt
nem vette észre, hogy megsebezte. Mikor apró, fehér kezét figyelte szombat
éjjel, és végighúzta hüvelykujját a vékony, ezüstös sebhelyen, az a gondolata
támadt, hogy többé már nem bánja, hogy a lány tudja. Többé már nem volt Lily
Potter emlékének túsza, és bár egyáltalán nem kívánt beszélni életének ezen
hosszú szakaszáról, a tény, hogy Hermione ismeri az emlékek tartalmát, már
nem dühítette fel.
Mikor végül feleszmélt az ábrándozásból, és észrevette, hogy még mindig fogja
a lány kezét, az erős pirulást és hangjának gyenge remegését a zavarnak
tulajdonította. És a szavak, amiket búcsúzóul mondott – „Csak attól tartok, hogy
ha folytatná, azt akarnám, soha ne hagyja abba.” –, elakadt a lélegzete a
merészségüktől. Ha nem fordult volna sarkon, és nem sétál el, ha ott marad
előtte azzal az apró, kacér mosollyal az ajkain és azzal a szinte éhes tekintettel,
akkor mit tett volna? Képzelete számos színes választ adott erre a kérdésre, és a
kivetített fantáziaképek azt mutatták, ahogy kezét illatos hajfürtjei közé temeti,
és sóvárgó testével könyörtelenül a laboratórium kőfalához préseli.

Halványan érezte a köldöke alatt bizsergő vágyat, és azon töprengett, miért nem
érez késztetést, hogy egy jelentéktelen affért kezdjen valami névtelen, diszkrét
boszorkánnyal. Nem volt kétséges, hogy egy szexuális kapcsolat Hermione
Grangerrel számtalan bonyodalmat szült volna, de ettől eltekintve a lány
egyszerűen nem egy olyan valaki volt, akivel lehetséges lett volna valamiféle
üres enyelgés. A lány túl intelligens, túl összetett és szentimentális egy ilyen
viszonyhoz. És habár nem merte volna elismerni, kezdett többet jelenteni
számára, mint egy munkatárs, többet, mint egy hétköznapi dolog, amire vágyik.
Egy romantikus kapcsolat Hermionéval erős érzelmi kötődéssel járna, és
Perselus Pitont nem érdekelték az érzelmi kötődések.

Majdnem délután három volt, és Hermione bármelyik pillanatban

megérkezhetett, hogy megbeszéljék a szerződése megújítását. Hirtelen
fellobbanó vággyal, hogy távol legyen az ismerős környezettől, felállt bőr
székéről, és köpenyét az ablak melletti székre dobta, ahogy elhaladt mellette.
Szokásos fekete kabátjába és nadrágjába öltözve lesietett a lépcsőn, és elhagyta a
házat. Bezárva maga mögött az ajtót kényelmesen nekidőlt a díszes ajtókeretnek,
és várta, hogy Hermione megérkezzen.

***

Hermione különös gondossággal választotta ki aznapi öltözékét. Tipikusan

fülledt londoni nap volt, és ő kedvenc farmere és egy fehér, csipkés nyári blúz
mellett döntött. Lábát egy szandálba, pálcáját a farzsebébe csúsztatta, és
elhagyva a házat átvágott a Kensington téren, haját menet közben fogta
lófarokba. Úgy döntött, hogy átsétál a kis parkon, és már azelőtt észrevette, hogy
Perselus a lépcső tetején várja az ajtókeretnek dőlve, mielőtt elérte volna a tér
túlsó végét. Elmosolyodott az öltözetén: látszólag Londonban mindenki az
időjárásnak megfelelően öltözködött Perselus Piton kivételével. Ahogy elnézte
rajta a szokásos nehéz, fekete felöltőt, azon gondolkodott, hogyan nem gyullad
meg ilyen melegben. Idegesen nyelt egyet, ahogy átkelt az úton. Nagyon
reménykedett benne, hogy a férfi egy állandóbb szerződést készül felkínálni
neki, viszont Piton nem mindig volt kiszámítható, és egy része azon töprengett,
vajon túl sok határt lépett-e át az elmúlt három hónapban.

Bizonytalanul mosolyodott el, ahogy fellépdelt a lépcsőn.

- Készül valahová? – kérdezte. – Abban a hitben voltam, hogy háromkor van a

megbeszélésem.

- Valóban így van – felelte a férfi. Körbenézett az úton, majd a lány felé
nyújtotta a karját. – Jöjjön velem – utasította.

- Hová? – kérdezte zavartan.

- Valami kicsit semlegesebb helyre.

- Miért?

Piton átható tekintettel nézett rá.

- Azt hiszem, ideje egy nyíltabb beszélgetésnek, és ezt nem itt kívánom
megtenni.

Hermione szíve erősen kezdett verni bordái alatt, és remélte, hogy nem ül ki az
arcára hirtelen feltámadó pánikérzése.

- De hová megyünk?

- Nem bízik bennem? – húzta gúnyos mosolyra száját a férfi, és ismét felkínálta
neki a karját.
- Természetesen bízom – mondta a lány bizonytalanul, miközben a karjába fűzte
sajátját, és igyekezett, hogy ne hozza zavarba a közelsége.

Piton sarkon fordult, Hermione pedig behunyta a szemét, és ahogy

dehoppanáltak, az összepréselődés kényelmetlen érzése kellemetlenül szorította
össze mellkasát. Mielőtt kinyitotta volna a szemét, már érezte a sós, tengeri
levegőt, és megborzongott a hirtelen hőmérsékletcsökkenéstől. A férfi elengedte
a karját, ő pedig kinyitotta a szemét. Egy fűvel és lóherével borított hegytetőn
álltak, alig néhány méterre egy csipkézett szirttől, ami élesen ereszkedett a
háborgó, szürke tengerbe. Az ég borús volt, és a tengeri szellő jó néhány fokkal
hűvösebbé tette a levegőt, mint Londonban.

- Hol vagyunk? – kérdezte, ahogy homlokát ráncolva méregette az ismeretlen

tájat.

- Találja ki – mondta a férfi mosolyogva zavarán.

Hermione körülnézett. A hirtelen hőmérsékletcsökkenés miatt határozottan arra

gondolt, hogy jóval északabbra lehetnek, mint voltak.

- Skócia?

- Nyugat-Írország – közölte a férfi. – A Dingle-félsziget, hogy pontosak legyünk.

Hermione még egyszer körülnézett.

- Még soha nem jártam Írországban. – Vizsgálódó tekintettel fordult Perselus

felé. – Miért vagyunk itt?

- Sétálni akartam – mormolta a férfi. Észrevette, hogy a lány megborzong a

nyirkos levegőtől, és elővarázsolt egy vékony, szürke köpenyt. – Fázik –
suttogta, miközben átadta neki a köpenyt, és elszántan terelte el figyelmét a
hidegtől megkeményedett mellbimbókról, amik a blúz vékony anyagának
feszültek.

Hermione elfogadta tőle a talárt, és a vállára terítette, majd Piton nyomába eredt,
miután a férfi elfordulva tőle sétára indult a szirt mentén. Most, hogy csupasz
karjai már melegben voltak, igazán élvezte a nedves fű tapintását szandálba
bújtatott lábain.

Piton oldalra pillantva nézett rá.

- Igazán szeretne továbbra is nekem dolgozni, Hermione?

- Tudja, hogy igen – jelentette ki a lány.

- Miért?

Hermione egy pillanatig átgondolta a választ.

- Mert végtelenül élvezem a munkát; nagyra értékelem, hogy megengedte,

magam kössem meg a saját szerződéseimet, és a fizetés több mint megfelelő…
És, hogy teljesen őszinte legyek…

Piton fekete hajtincsei alól nézett rá, élvezve az arcát elborító könnyű pír
látványát.

- Élvezem a társaságát. Borzasztóan hiányozna, ha nem dolgoznék önnel. –

Eltökélten tanulmányozta a füvet, nem kockáztatta, hogy felnézzen a férfire.
Piton teljesen némán állt, és ő kezdett pánikba esni. – Tudom, hogy valószínűleg
az őrületbe kergetem, Perselus, és ha nem akarja, hogy itt legyek, ígérem, meg
fogom érteni. Tudom, hogy hajlamos vagyok a fecsegésre, de igyekszem majd
javítani rajta… Azt hiszem, már tényleg javultam, de megpróbálhatom még
keményebben…

- Hermione – súgta hangosan a férfi.

- Igen? – felelte, végre összeszedve a bátorságát, hogy felnézzen.

- Most is fecseg – tette az ajkára ujját.

- Igen, tudom. Néha ideges leszek magától.

Piton megtorpant, és Hermione majdnem nekiment a mellkasának.

- És miért lesz tőlem ideges? – kérdezte lassan, és a flörtölés félreérthetetlenül
kiérződött a hangjából.

Hermione a szemébe nézett, és állta a pillantását, még levegőt venni is alig mert.
A férfi összefonta a karjait, és csendben maradt, míg a válaszát várta.

- Csak – motyogta Hermione, majd ellépett mellette, és ismét a füvet nézte,

ahogy tovább sétált.

A férfi két hosszú lépéssel utolérte, és csendben sétáltak tovább. Végül Piton
szólalt meg ismét.

- Gondolja, hogy jól kijöttünk egymással az elmúlt néhány hónapban? – kérdezte

halkan.

- Igen – válaszolta Hermione. – Jobban, mint valaha gondoltam volna. Nem ért
egyet?

Perselus lelassította lépteit, majd megállt, miközben egy alábukó kormoránt

figyelt.

- De igen, egyetértek. Azt hiszem, az esetek nagy részében sikerült

viselkednünk.

A lány követte a pillantását, és megállt mellette.

- Azt hiszem, hogy sok kérdést igazán felnőtt módon oldottunk meg – tette hozzá
némi szarkazmussal.

A férfi röviden felnevetett.

- Úgy vélem, igaza van. – Megfordult, és homlokát ráncolva nézett Hermionéra.

– De ott van néhány kérdés, amit továbbra is kerülünk, és talán ennek így is
kellene maradnia.

Hermione tekintete találkozott a férfi átható pillantásával, és azon töprengett,

vajon Lily Evensre hivatkozott-e, arra az éjszakára, amikor elvette Dumbledore
életét, vagy pedig az egyre nyilvánvalóbbá váló, kölcsönös vonzalmukra.

- Valóban úgy gondolja, hogy bölcs dolog folytatnunk, Hermione?

A lány gyorsan nyelt egyet, elbátortalanodva a gyengéd hangsúlytól.

- Nem lennék itt, ha nem így lenne – mormolta, megbabonázva a pillantás

erejétől.

Piton ismét megszakította a szemkontaktust, és elnézett a szürke Atlanti-óceán

felé.

- Ha biztos benne, hogy ez az, amit szeretne, akkor az állás az öné egészen
addig, amíg csak akarja.

Előhúzott egy kis darab pergament a zsebéből, és pálcájával megérintve

visszabűvölte eredeti méretére. A lány felé nyújtotta.

- Hazaviheti magával, hogy átgondolja az apró betűs részt, ha gondolja. Ez jóval

összetettebb, mint az előző volt.

Hermione kinyitotta a szerződés első oldalát, és elkezdte átfutni.

- Kérem, ne akarja most elolvasni. Tizenhét oldal, és tüzetes átolvasást kíván,

mielőtt aláírná – magyarázta Piton.

- De a kezdőoldalon az áll, hogy „üzlettárs”, nem pedig az, hogy „asszisztens” –

felelte a lány zavartan.

- Ha elfogadja, akkor többé nem az asszisztensem lesz. Ez egy állandó üzlettársi

szerződés. A saját szerződései lesznek az egyedüli feladatai, és kap hatvan
százalékot a teljes nyereségből, amit a következő három évben szerez. Ez idő
letelte után, ha még mindig a cégnél szeretne maradni, teljes jogú partner lesz.

Hermione teljesen lenyűgözve tátogott.

- Hatvan százalék?

- Úgy gondoltam, ez elég nagylelkű – fonta össze a karjait. – Ha csak a jelenlegi

ügyfélkörét nézzük, akkor is biztosítania kell, hogy legalább megduplázódjon a
fizetése.

- Félreért, Perselus – rázta a fejét a lány. – Én nem panaszkodom; egyszerűen

csak meghatódtam. Ez több mint nagylelkű, de nem értem, miért tenné ezt. Mi
az előnye ebből?

- Azt gondoltam, hogy a nagyobb felelősség a hasznára válna. Ami az én

személyes hasznomat illeti, nem igazán van türelmem olyan főzetek
készítéséhez, mint a Pótcsont-rapid. Hálás lennék, ha tovább folytatná az
egyszerűbb szerződések kezelését, és viszonzásként átengedek néhány
érdekesebb szerződést.

- Nem is tudom, mit mondjak. Ez sokkal több, mint amit remélni mertem…

Perselus felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

- Ez sokkal nagyobb erőfeszítést kíván majd öntől. Több mint megfelelően

bizonyította tárgyalási képességét az ügyfeleinkkel, még ha nem is igazán
élvezte. Most, hogy már tudom, teljesen megbízható a laboratóriumban, minden
hétfőt városon kívül fogok tölteni az ügyfeleinkkel való kapcsolattartás céljából.
Úgy gondolom, a hét egy napján ön is megteheti ugyanezt. Mondjuk
péntekenként. Jelenleg sok csábító szerződés van más bájitalfőzők kezében, és
szeretném, ha év végére többet is sikerülne megszerezni.

Hermione még mindig kábultnak tűnt.

- Igazán úgy gondolja, hogy érdemes vagyok egy ilyen posztra?

Piton kurtán biccentett.

- Már megmutatta, hogy nagymértékben alkalmas mind a főzésre, mind pedig az

üzleti ügyek vezetésére. Nem tettem volna ilyen ajánlatot, ha nem gondolnám,
hogy érdemes rá.
Hermionét annyira meghatotta a férfi belé vetett hite, hogy könnyek gyűltek a
szemébe.

- Nagyon-nagyon köszönöm, Perselus – szólt rekedten. – Tudom, hogy nem

szereti a könnyeket, de attól tartok, vészesen közel állok a síráshoz.

Mielőtt Piton válaszolhatott volna, a lány rávetette magát, és karjait a nyaka köré
fonta. Egy pillanatra megmerevedett, de ahogy elárasztotta a citrusillatú
parfümfelhő, megnyugodott, és esetlenül meglapogatta a hátát. Hermione végül
egy sóhajjal eltolta magát tőle.

- Nem tudom, meg tudom-e köszönni valaha – suttogta.

- Nincs rá szükség – biztosította a lányt zavartan. Nem számított ilyen fizikai

megnyilvánulásra.

Ahogy Hermione visszahúzta karjait a nyakából, hirtelen lábujjhegyre állt, és

ajkait az arcára nyomta.

Perselusnak el kellett fojtania feltörni kívánkozó sóhaját, amit a bőrén érzett

forró ajkak érintése váltott ki benne. Hermione szája csak egy pillanatig időzött,
és mire ismét kinyitotta a szemét, a lány eltolta magát tőle, és nézte az arcára
kiülő növekvő meglepettséget. Fogalma sem volt, mit mondjon, de mielőtt
válaszolhatott volna, Hermione ellépett tőle, és visszhangzó pukkanással
dehoppanált. Ott hagyta őt egyedül a hegytetőn állva, merengőn bámulva a
horizontot, és szórakozottan tapogatva arcának azt a pontját, ahol a lány
megcsókolta.

***

Hermione üzlettársként eltöltött első hat hete valósággal a papírmunka

homályába veszett. Perselus nem tévedett, amikor azt állította, hogy az új poszt
jóval nagyobb erőfeszítést igényel majd tőle. Főzési feladatai nem nagyon
változtak, viszont most már négy nap alatt kellett befejeznie a bájitalokat, az
ötödik napot pedig meglévő és új, lehetséges ügyfeleinek látogatásával töltötte.
Alig maradt ideje, hogy a szerződésein dolgozzon, elküldje a számlákat és főzési
tervet készítsen, és gyakran azon kapta magát, hogy hazaviszi magával a
munkáját a Kensington tér túloldalára, hogy éjfélig dolgozzon a gyertya
fényénél.

Egyáltalán nem panaszkodott; igazán élvezte, hogy egyedül ő felel a saját

feladataiért, és a munkaidő éles növekedése azt jelentette, hogy igen kevés ideje
maradt az életében tátongó űrön rágódni, amit tönkrement házassága hagyott
maga után. A szombat reggelek papírmunkával teltek, a hétvége hátralévő részét
a szüleivel vagy a barátaival töltötte, és alkalmanként gyerekfelügyeletet is
beiktatott. Valójában új beosztásának egyetlen hátránya az volt, hogy
borzalmasan hiányolta Perselust. Mindketten távol töltöttek egy-egy napot
hetente a labortól, minek eredményeként az ő csütörtök esti távozásától kezdve
nem látta a férfit, csak kedden reggel, mikor mindketten munkába álltak. Mindig
elszorult a szíve, mikor csütörtökönként elköszönt, és új beosztásának ellenére
sem tűntek a hétvégék olyan hosszúnak.

Volt még valami, ami zavarta, mióta aláírta az új szerződést: különös változás
állt be a Perselusszal való kapcsolatában. Az elmúlt hat hétben nem vitatkoztak,
és nem volt egyetlen parázs vitájuk sem. A férfi egyszer sem mordult rá, és ő
sem próbálta meg egyszer sem a múltjáról szóló beszélgetésbe bevonni.
Határozottan figyeltek a viselkedésükre, és bár a hangulat vitathatatlanul
kellemes volt a laborban, Hermione hiányolta korábbi kapcsolatuk
alkalmankénti meghittségét. Mióta azon a napon megcsókolta a hegytetőn, úgy
tűnt, valamiféle kimondatlan egyezségre jutottak; a köztük lévő vonzalom ugyan
nyilvánvalóvá vált, de nyíltan nem ismerték el, és nem is viselkedtek aszerint.
Jelenleg túlzott udvariassággal és kedvességgel kezelték egymást, miközben
kölcsönös érzéseiket igyekeztek messzire elkerülni.

Most a kedd reggelek éltették, és elrejtette a titkos sejtelmet, hogy nincs ezzel
egyedül. Perselus mindig a laborban volt már, mire ő megérkezett, és míg
korábban a munkájára figyelve morogta el a reggeli köszönést, most félretette a
munkáját, és néhány percig vele beszélgetett. Hermione nem tudta pontosan
megfogalmazni, de volt valami a szemében, valami apró szikra a fekete íriszben,
ami azt súgta neki, hogy a férfi legalább olyan boldog, hogy látja, mint
amennyire ő maga. A férfi még egy igazi mosollyal is megajándékozta az
önelégült vigyor helyett, és nem is egy alkalommal. Munkaideje értékessé vált,
és legnagyobb bosszúságára Cordelia nem szervezett egyetlen vacsorát sem,
mióta Lance betöltötte a százötöt, így nem adott neki lehetőséget, hogy hétvégén
is lássa Perselust.

Ám ez a hétvége más lesz: Cordelia minden júliusban rendezett egy jótékonysági

estet a Szt. Mungo számára a varázslattal nagyobbá tett báltermében. A
meghívottak között általában szép számmal képviseltette magát a Mágiaügyi
Minisztérium, az ispotály idősebb gyógyítói, a roxforti tanári kar tagjai és a
mágustársadalom krémje. Hermione vegyes érzelmekkel gondolt a bálra: izgatott
volt, hogy munkán kívül is találkozhat Perselusszal, de rettegett elhagyott
feleségként megjelenni, és nem volt túl sok kedve táncolni.

Két hetet töltött a megfelelő öltözet kiválasztásával, és végül egy csinos

égszínkék ruha mellett döntött. Cserébe állhatatos lelkesedéséért a
gyerekfelügyelet iránt Padma ragaszkodott hozzá, hogy délután átmenjen hozzá,
és elkészítse a frizuráját és a sminkjét. Elhatározta, hogy a lehető legjobban fog
kinézni. Minden alkalommal, ha partin vett részt Perselus társaságában, a férfi
sokkal inkább hajlott rá, hogy flörtöljön vele, mint egyébként. Azt, hogy ennek a
fokozott óvatosság volt-e az oka, mivel itt emberek vették körül őket, és nem az
alagsorban voltak egymagukban, vagy esetleg az alkohol és az emiatt csökkenő
gátlások, nem tudta. Bárhogy is, borzasztóan remélte, hogy lesz lehetősége némi
időt eltölteni a férfivel aznap este.

Padma tükörképére mosolygott a nagy, díszes tükörben, amit a konyhaasztalon

állítottak fel. Ebben a helyiségben elég világos volt, és mivel Moe Cordelia
házában volt elfoglalva a báli előkészületekkel, ott állították fel Padma fodrászati
bázisát, a teáskanna közvetlen közelében.

Padma sóhajtva viszonozta a mosolyt.

- Soha nem találkoztam még senkivel, akinek ilyen vékonyszálú haja lett volna,
Hermione. Elviszi a fél napomat, mire végzek ennyi gubanccal.

- Mikor kell visszamenned megetetni a kicsiket? – nézett rá bocsánatkérően

Hermione.
- Már nem olyan éhesek, mint régebben, szóval szabad vagyok a következő
három órára. Egészen addig, míg nem indul el a tejem, rendben leszek.

Hermione felnevetett. Mostanra már elég sok időt töltött szoptatós anyák
közelében ahhoz, hogy elhagyja kezdeti finnyásságát.

- Köszönöm, hogy megteszed, Padma. Eléggé ideges vagyok a ma este miatt, és

ha nem kellene aggódnom emiatt a borzas sörény miatt, sokkal nyugodtabb
lennék. Egész jól elboldogulok vele, de soha nem leszek olyan ügyes, mint te.

- Anyának köszönhető az egész – magyarázta Padma. – Az ő családjában a nők

szívesen szépítik magukat, így mindig jó volt a szépségápolási bűbájokban.

Kényelmes csend telepedett rájuk, ahogy Padma tincsről tincsre dolgozott

Hermione haján, bőven használva a debodor főzetből, majd pálcájával fényes
loknikba bűvölte őket.

- Hogy boldogulsz a munkával? – kérdezte Padma pár perccel később.

- Nem vészes, köszi – vont vállat Hermione. – Most jóval több dolgom van, de
ez a munka sokkal izgalmasabb, és a klienseim közül sokan igazán érdekes
emberek. Igencsak rettegtem a borozós-vacsorázós alkalmak miatt, de
tulajdonképpen kellemes.

- Valami csinos, partiképes varázsló? – vigyorgott Padma.

- Sajna nincs – nevetett fel Hermione. – Majdnem a felük nő, és a maradék

túlnyomó része is kedves öregúr. Egyetlen korunkbeli varázslóval találkoztam,
egy osztrák fickóval, aki boldog házasember két kisfiúval. Megismerkedtem egy
viszonylag jóképű olasz pasival, aki a harmincas éveiben jár, de ő meg Percy
Weasleyre emlékeztet, szóval ennyi, attól tartok.

Padma megállt egy pillanatra, és a tükörből a barátnőjére nézett.

- Nem vagy magányos, Hermione?

- Nincs időm magányosnak lenni – vont vállat ismét. – Egyébként is még alig
hat hónapja, hogy Theo elment, és ott van nekem Perselus, hogy társaságom
legyen a munkában. – Nem látta Padma szemöldökráncolását a tükörben.

- Nem tudom elhinni, hogy valóban jól kijössz Pitonnal. Észrevettem, hogy
javult a humora, míg a Belgrave Házban voltunk, de annyira szemét volt veled
az iskolában. Még mindig neheztelsz rá emiatt?

- Nem, egyáltalán nem – felelte Hermione őszintén. – Végül is, loptam a

készletéből, meggyújtottam a talárját, és eszméletlenre átkoztam. És ő igazán
utálja, ha kérdeznek tőle, szóval én tényleg pokoli diák voltam.

- Mi a francról tudtok ti ketten beszélgetni?

Hermione ezen eltöprengett egy pillanatra.

- Valójában mindenről és semmiről. Úgy értem, hogy te és én miről

beszélgetünk? A barátommá vált, így aztán sok mindenről beszélgetünk:
munkáról, bájitaltan cikkekről, a Mill családról, Londonról…

- Beszélt valaha Dumbledore-ról? – kérdezte Padma kíváncsian.

Hermione megrázta a fejét.

- Ritkán említi. Van néhány beszédtéma, amit szigorúan elkerülünk. – Hirtelen

élesen szívta be a levegőt. – Bocs – mormolta. – Ég a gyűrűm. Megtennéd, hogy
elhozod a futkárlobonc-kivonatot a fésülködőasztalomról? Én meg addig hozok
egy tálat.

Padma odavitte a sárgás folyadékot, Hermione pedig elővett egy üvegtálat a

szekrényből. Padma a tálba öntötte a folyékony gyógyírt, majd aggódva figyelte,
ahogy Hermione visszaül a tükör elé, és egy megkönnyebbült sóhajjal a
folyadékba meríti a kezét.

- Máris jobb – szólt mosolyogva.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? – kérdezte Padma, és hitetlenkedve csóválta a

fejét. – Ha Dean lenne, valószínűleg le akarnám vadászni, és leátkoznám a
tökeit.

- Ez tényleg vicces – kuncogott Hermione. – Arra számítottam, hogy majd

felbosszant, és az első pár alkalommal bosszantott is, de már egyáltalán nem
zavar. A fizikai fájdalom könnyen kezelhető a futkárlobonc-kivonattal, és nem
tud érdekelni, hogy mi van Theóval, hogy őszinte legyek. Ez nem olyan, mint te
és Dean; én soha nem szerettem őt.

- De meddig fog ez így folytatódni, Hermione? Már majdnem egy fél éve
elment; pontosan tudod, hogy minden leveledet megsemmisítette. Mi van, ha
soha nem jön vissza? Nem ülhetsz itt, és várhatsz örökké a válásra. Még csak
huszonöt éves vagy; túl fiatal vénkisasszonynak.

- De még mindig férjnél vagyok – nézett rá Hermione elkomolyodva a tükörben.

- És férjnél is leszel életed hátralévő részében, hacsak el nem indulsz, és kapod

el Theodore-t. Még akkor sem garantálhatja neked a válást. Mit akarsz tenni?
Életed további részében apácaként élni? Ne érts félre, Hermione; normális
körülmények között nem támogatom a házasságtörést, de ezek nem normális
körülmények. Beleegyeztél egy elrendezett házasságba olyasvalakivel, aki
elhagyott téged, és aki egyértelműen kész megkefélni minden elérhető
közelségben lévő boszorkányt. Nem azt mondom, hogy te is csináld ezt csak
azért, mert ő is ezt teszi – elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem nagyon
érdekelnek az egyéjszakás kalandok –, én csak úgy vélem, hogy helytelen azt
gondolni, hogy nem mehetsz bele egy kapcsolatba, ha felbukkan a megfelelő
férfi.

Hermione kissé elérzékenyült Padma szavaitól.

- Tényleg nem gondolnál rólam rosszat, ha viszonyom lenne?

Padma megrázta a fejét.

- A „viszony” annyira csalóka kifejezés. De nem, ha te kapcsolatot szeretnél,

akkor én támogatni foglak. Azt akarom, hogy boldog légy.

- Köszönöm – mormolta Hermione. – Sokat gondolkodtam ezen az elmúlt pár

hétben. Még mindig kényelmetlen a gondolat, hogy találkozzam valaki mással.
Tudom, hogy a válás ügyében nem tehetek sokat: a mugli világban alkalmazható
a törvényes különélés, de a varázslótörvényekben nincs meg ennek a
megfelelője. Csak hát ez az egész valahogy mégis olyan, mint a megcsalás.
Talán idővel túlteszem magam ezen is.

- Lehet, hogy nincs más választásod, mint túltenni magad ezen is – tette hozzá
Padma grimaszolva. – Nem élhetsz szerelem nélküli életet örökre. Egyszerűen
nem erre vagy kitalálva: ehhez túl sok szeretet lakozik benned.

Hermione összevonta a szemöldökét. Határozottan elborzadt a szeretet és

gyermek nélküli élet gondolatára. Anélkül élni, hogy szerethetne valakit,
valóban céltalannak látszott.

- Habár van egy probléma. Tulajdonképpen az országban minden férfi házas

köszönhetően a Házassági törvénynek. Hol a pokolban találhatnék így valakit?

- Igen – bólintott Padma –, erre is gondoltam. Találnod kell valakit, akinek

hasonlóak a körülményei, vagy találkozz egy helyes muglival. – A tükörből
Hermionéra vigyorgott. – Deannek van egy igazán jóképű unokatestvére.

Hermione megforgatta a szemét. Nem érdekelte Dean unokatestvére, és az

egyetlen férfi, akire vágyott, éppen olyan hasonló, szerelem nélküli helyzetben
volt, mint ő.

Néhány perccel később a gyűrű égése abbamaradt, így figyelmüket ismét

Hermione hajának szentelhették, számos csésze teával megszakítva
tevékenységüket. Már majdnem készen voltak, amikor hangos kopogást
hallottak a bejárati ajtó felől. Moe nyilvánvalóan még Cordelia házában volt.

- Vársz valakit? – kérdezte Padma.

- Nem, senkit. Talán ne is törődjünk vele.

Ismét kopogtak az ajtón, ezúttal erőteljesebben.

- Kinyitom – közölte Padma, és letette az asztalra a debodoráló főzetet. –

Maradj, ahol vagy, és ne mozdulj. A hajad majdnem tökéletes.

Hermione fülelt, ahogy Padma felviharzott a lépcsőn, amit hamarosan követett a

nyíló bejárati ajtó nyikordulása. Tisztán kivehető volt a férfihang, és ahogy az
ajtó bezárult, majd a hangok közelebb értek, felismerte Perselust, mire szélesen
elmosolyodott. A férfi egy másodperccel később belépett a helyiségbe Padmával
csevegve.

- Hermione – köszönt meghajtva felé a fejét. – Bocsássa meg, hogy berontottam,

de a feleségem szerint életbevágó fontosságú, hogy átjöjjek és megkérjem,
engedje meg, hogy elvigyek három láda bort a pincéjéből a ma esti ünnepségre.
Mindenesetre Lance beleegyezését már megszerezte.

- Persze, természetesen – vigyorodott el Hermione. El tudta képzelni a zűrzavart,

ami valószínűleg eluralkodott aznap délután Cordelia és Perselus házában. –
Padma és én már majdnem készen vagyunk. Szüksége van segítségre?

- Nincs, köszönöm. Cordelia felfogadta a család több házimanóját segíteni, akik

várhatóan egy órán belül megérkeznek, és aztán az életem talán ismét az enyém
lehet. – A konyha sarkából nyíló apró borospince felé indult.

Hermione visszaült a helyére, és Padma folytatta az utolsó hajtincsek

megbűvölését.

- Hogyan sikerült pénteken a Felix Felicis? – szólt Perselus után.

- Tökéletesen – válaszolt a férfi a pincéből. – Már továbbítottam is az ügyfélnek.

Előbukkant a kis helyiségből három faládát lebegtetve maga előtt. –

Használhatnám a kandallóját, hogy átvigyem ezeket? – kérdezte. – Nem
lebegtethetem át őket a téren, tekintettel a számos muglira a parkban.

Hermione beleegyezően bólintott, mire a férfi hozzákezdett a ládák

továbbításához a kandallón keresztül, majd miután végzett a feladattal, leporolta
a talárját.

- Kér egy csésze teát? – kérdezte Hermione.

- Nem, köszönöm. Igénylik a jelenlétemet a tér túloldalán. – Tétovázott, ahogy
elérte az asztalt. – Hogy sikerült a tegnapi látogatás a Szt. Mungóban?

- Meglepően jól – mormolta a lány hirtelen önelégülten. – Elfogadták a Vérpótló

főzetre a szerződést.

- Azon az áron, amit megbeszéltünk?

- Engedtem belőle tíz százalékot – felelte Hermione magabiztosan.

A férfi összefonta mellkasán a karját, és felvonta a szemöldökét.

- Levitte tíz egész százalékkal anélkül, hogy előzetesen megbeszéltük volna?

A lány rávigyorgott a tükrön át.

- Azzal a feltétellel engedtem, hogy felbontják a szerződéseiket Prunella

Wellsworth-szel, és minden olyan bájitalért mi leszünk a felelősek, amit nem a
saját laborjukban állítanak elő.

Perselus megdöbbent. Prunella Wellsworth volt a legnagyobb riválisa, mióta

elindította az üzletét.

- Elfogadták?

Hermione bólintott, és hihetetlenül elégedettnek tűnt magával.

- Elfogadták. Most már mi vagyunk az egyedüli bájitalkészítők, akikkel üzleti

kapcsolatban állnak.

Piton csodálkozó arckifejezése lassan elégedett vigyorra váltott.

- Hadd találjam ki, Thwaite gyógyítóval tárgyalt?

- Igen – ismerte el Hermione. – Találkozott már vele?

- Többször is – mormolta. – De úgy tűnik, valamiért rajong a fiatal griffendéles
hölgyekért.

Hermione gúnyosan levegő után kapott.

- Azt állítja, hogy a sikerem inkább a nememnek tulajdonítható, mint a

képességeimnek?

- Biztosra veszem, hogy a kettő ellenállhatatlan keverékének – értett egyet Piton

még mindig vigyorogva. – Gondoskodni fogok róla, hogy egy üveg pezsgőt
félretegyünk ma este, hogy megünnepeljük a sikerét. Most viszont mennem kell.
Kellemes napot mindkettőjüknek.

Hermione elmosolyodott, ahogy a férfi megfordult, és egy fekete lebbenéssel

elhagyta a helyiséget, tekintete a tükörből követte elvonuló alakját. Padma arcára
emelte pillantását, és a mosolya lehervadt, amint észrevette, hogy Padma csípőre
tett kézzel, nyilvánvaló rosszallással néz rá.

- Mi a baj? – kérdezte nyugtalanul.

Padma megrázta a fejét, és egyik ujját az ajkaihoz érintette. Amikor hallották

becsapódni a bejárati ajtót, letette a pálcáját, és leült Hermione mellé. A lány
zavart arckifejezéssel fordult szembe vele.

Padma helytelenítő tekintete egy szempillantás alatt változott izgatottá.

- Ne őt, Hermione. Ne Pitont – mondta, és hangja alig volt hangosabb a

suttogásnál.

Hermione érezte, hogy a pír elönti az arcát.

- Miről beszélsz? – kérdezte, és a hangja remegni kezdett.

- Tudom, hogy az elmúlt órát azzal töltöttem, hogy rábeszéljelek, találj egy
pasast, Hermione, de ne Perselus Pitont.

Hermione nehezen válaszolt.

- Mi a fenéért gondolod, hogy ilyesmit kell mondanod? – kérdezte, és
megpróbált ártatlannak tűnni.

- Oh, Hermione, ugyan már – morogta Padma türelmetlenül. – Elég rég ismerlek
ahhoz, hogy meg tudjam mondani, ha tetszik neked valaki. Az elmúlt
hónapokban azon töprengtem, hogy van-e valami jelentősége annak, hogy alig
beszéltél másról Pitonon kívül. De látva, hogyan viselkedsz vele, az mindent
megmagyaráz.

- Persze, hogy róla beszélek… többet látom, mint bárki mást! – jelentette ki
Hermione erőtlenül.

- Hermione… – szólt Padma rábámulva. – Határozottan ragyogtál attól a

pillanattól kezdve, hogy belépett a konyhába egészen addig, míg ki nem ment.

Hermione feladta. Padma túl jól ismerte. Kezébe temette az arcát.

- Nem tehetek róla, Padma. Soha nem gondoltam, hogy megtörténhet.

Padma hitetlenkedve rázta a fejét.

- Én ezt nem hiszem el, Hermione. Mióta tart ez az egész?

- Két vagy három hónapja, azt hiszem – vont vállat Hermione. – Tudom, hogy
azt gondolod, biztosan megőrültem, de egyszerűen vonzódom hozzá. Nem
nagyon tudom megmagyarázni.

Padma egy pillanatig döbbent csendben nézett a barátnőjére, és a körmét rágta.

- Hogy’ a francba tudsz Perselus Pitonhoz vonzódni?

- Hogy’ ne vonzódnék hozzá? Imádom a fekete szemét, a sötét humorát, a

kezét… És annyira okos, Padma! Ő az egyetlen férfi, aki reménytelenül
elérhetetlen számomra. És Merlin! A hangja! Órákig tudnám hallgatni, ahogy
beszél. – Előrehajolt, azt kívánva, hogy a barátnője megértse. – Nem tudom,
hogyan történt, Padma, de megtörtént.
- Hermione – szólalt meg Padma döbbenten –, nős!

- Tudom – felelte Hermione, kezébe temetve az arcát. – Nézd, nem mondhatok el

minden részletet anélkül, hogy ne legyek hihetetlenül álnok az anyósom felé, de
valójában ő sem házasabb, mint én. Ne érts félre, Padma; tudom, mennyire
nevetséges ez az egész, de egyáltalán nem áll szándékomban az érzéseim szerint
cselekedni. Ez van, bármi legyen is ez. Nem tehetek arról, hogy hogyan érzek,
de biztos, hogy tehetek arról, hogyan cselekszem.

Padma egy pillanatig csak figyelte.

- Ez nem történhet meg. Hihetetlenül megbonyolítaná a dolgokat; teljes

katasztrófa lenne.

- Tudom – közölte Hermione. – Kérlek, nézz ki belőlem némi intelligenciát. Már

mondtam neked: semmi nem fog történni. Valószínűleg csak valami ostoba
fellángolás, és csak túl kell jutnom rajta. Egyébként valószínű, hogy még mindig
csak valami bosszantó kislánynak tart.

- Nem – mondta Padma homlokráncolva, és megint suttogásig halkította a

hangját. – És ez az, ami a leginkább aggaszt. Abból a kis jelenetből ítélve, amit
az előbb láttam, nem tudom, ki a rosszabb: te vagy ő. – Felemelkedett az
asztaltól, és ismét a kezébe kapta a pálcáját. – Befejezem ezt a két tincset, aztán
mennem kell.

Hermione szíve dörömbölt a mellkasában. Valahol mélyen belül tudta, hogy

Perselus is érez valamit iránta. Látszólag Lance is így gondolta. Viszont ha
annyira eltökélte, hogy soha semmi nem történhet, akkor Padma szavai miért
okoztak izgatott borzongást a gerince mentén? Mi volt ez a lelkes érzés, ami
szétáradt benne?

Padma bejelentette, hogy elkészült, Hermione pedig hálálkodva kísérte a

kandallóhoz, és adta oda a hop-poros edényt. Érezhető volt a köztük lévő zavar.

- Ne tedd ezt, Hermione – könyörgött Padma aggódó tekintettel, ahogy átölelte.

– Csöbörből vödörbe jutnál. Nem tudnám elviselni, ha megint megsérülnél.
- Nem fogok – válaszolt. – Vele kell dolgoznom, és mindent összevetve ő még
mindig Theo mostohaapja. Ne aggódj. Megoldódik. Ugye nem mondod el?

- Dehogy is – felelte Padma még mindig zavartnak tűnve. – Viselkedj ma este a

bálon.

- Úgy lesz.

Hátralépett, ahogy barátnője eltűnt a zöld lángok között, és egy pillanatig az üres
kandallóba bámult, majd megfordult, és a hálószobájába ment. Komolyan
gondolta, amit Padmának mondott: egyáltalán nem állt szándékában az érzései
szerint cselekedni. Ugyanakkor egyáltalán nem állt szándékában, hogy ne a
lehető legjobban nézzen ki aznap este Perselus Piton kedvéért.
21. fejezet – Meseszép

Midőn éj szállt a tengerre

S tömegeket vonzott a tűz,
Elbeszélték, mily gyönyörű,
Igazán meseszép.
Néhányan a gyertyafénynél
Túl büszkének hitték
A telepes házára
Kinn, az erdő szélén.

Férfiak, kik látták őt

Csendesen vedeltek,
S a nők pletykáltak
Mind, amerre ment –
Miként a harang szól
Vagy mint egy csoda, mondták gyöngén,
S oh, látni őt felért egy ünneppel
Minden nap végén.

Austin Clarke – A telepes lánya

Saját fordítás

***

Habár Hermione azt remélte, hogy Padma a hajával együtt a sminkjét is

elkészíti, ahogy a hálószobai tükörben vizsgálta magát, el kellett ismernie, hogy
remek munkát végzett saját maga is. A szemét kicsit drámaibban hangsúlyozta,
mint egyébként, az arca ragyogott, ami sajnos hiányzott, míg Theodore vele volt.
A bőséges ételeknek köszönhetően, amiket Moe szolgált fel neki rendszeresen,
visszanyerte a Theo távozása után elvesztett kilókat, és akaratlanul is
elmosolyodott, ahogy végigfuttatta ujjait a csodálatos selyem fodrokon.

Sok magas méltóság lesz jelen a bálon: a hírek szerint maga Kingsley
Shacklebolt is megjelenik majd. Új ügyfelei, a Szt. Mungo idősebb munkatársai
is a Roxfort tanári karának tagjaival együtt, és egy tekintélyes létszámú
delegáció a Mágiaügyi Minisztériumból. Több befolyásos mágus kapott
meghívást a kontinensről, valamint fotósok és a sajtó munkatársai is ott lesznek
az ünnepség első néhány órájában. Ám ahogy kifogástalan tükörképét mustrálta
elégedetten, bevallotta, hogy nem számít, ki lesz ott. A legjobbat fogja nyújtani
Perselus Piton kedvéért, és ha ő elfogadja, többé nem érdekli, mások mit
gondolnak róla.

Egy-két tincset kihagyva, hogy azok arcát keretezzék, kontyba csavarta a haját a
tarkóján, és néhány japán hajtűvel rögzítette, amiket még a nászútján vásárolt.
Egy utolsó leheletnyi púder felvitele után felemelkedett a fésülködőasztaltól, és
kinyitotta a gardrób ajtaját. Megérintette a pompás, halványkék anyagot, majd
miután magára öltötte, csípőre tett kézzel állt a tükör elé. Megfordult, és
homlokráncolva nézett vissza a válla felett. A ruha kétségtelenül jól állt rajta:
leért a bokájáig, és anélkül hangsúlyozta ki a vonalait, hogy túl passzos lett
volna. Az általános összhatás kifinomult volt, és úgy gondolta, ez tökéletesen
megfelelő egy családtag számára. Igazán felnőttnek nézett ki, valóban csinos
volt, de valahogy úgy érezte, hogy kissé merész sminkje nem illik finom
ruhájához, és divatos frizurájához.

Éppen úgy festett, ahogy egy arisztokrata feleségnek kell, és pontosan ez volt az,
ami felkavarta. Elege volt a kötelességtudó, elhagyott feleség szerepéből: egy
húszas éveinek közepén járó szingli boszorkány olyan öltözetre vágyott, ami egy
kicsit… nos… szexisebb. Egy elégedetlen sóhajjal lehúzta válláról a pántokat, és
hagyta, hogy a kék ruha a padlóra hulljon. Visszabújva a köntösbe újra a gardrób
felé indult, és azt remélte, talál majd valami kevésbé provokatív darabot. Talán
valamelyik talárját átalakíthatná – a fésülködőasztalon álló órára vetett pillantás
elárulta neki, hogy még van egy órája a bál kezdetéig. A szabászati bűbájok soha
nem voltak az erősségei, de eltökélte, hogy nem fog úgy kinézni a bálon, mintha
az anyósa fiatalabb mása lenne.

Kitárta a szekrényajtókat, és válogatni kezdett a ruhái között. Megállt egy

pillanatra, és elmosolyodott a tengerkék talár láttán, amit a negyedik évi
Karácsonyi bálon viselt. Bár ez a ruha most túlontúl gyerekes volt számára,
eddig nem volt szíve megválni tőle. Azon az éjszakán érezte magát vonzónak
életében először, és rájött, hogy ezen az estén is pontosan így szeretné érezni
magát. Kívánatos akart lenni. A következő talár, ami a kezébe akadt, az a lila
darab volt, amit Bill és Fleur esküvőjén viselt, az utána következő pedig az a
sárga több részes ruha, amit a diplomaosztóra választott. Több megfelelő öltözet
is akadt: az a zöld talár, amit Pomona Bimba nyugdíjba-vonulási ünnepségén
viselt; az a piros ruha, amit az édesanyja vett neki a huszonegyedik
születésnapjára; az a rózsaszín darab, amire annyit spórolt másodévben az
egyetemen. Megérintette a vörös estélyit: mindenképp tüzesebb volt, mint
bármelyik másik ruhája, de mégsem volt igazán megfelelő egy varázsló-bálra.

Már azon volt, hogy bezárja a szekrény ajtaját, és beletörődik, hogy a kék ruhát
fogja viselni, amikor pillantása az esküvői talárjára siklott. Ahogy megérintette a
szatént, megpróbálta elképzelni más színben. A nyakkivágás és a ruha szabása
még a buja hátrészt takaró köpennyel együtt is csábítóbb volt, mint az égszínkék
öltözet. Talán átváltoztathatná a színét valami izgalmasabbra: mélyvörösre vagy
éjkékre. Leakasztotta az elefántcsontszín talárt, és az ágyra fektette. Hátralépett,
és eltöprengett, milyen átalakítást kellene elvégeznie rajta. A hátul lévő kis
uszály nem kell, és még mindig hozzáadhat egy térd fölé érő hasítékot mindkét
oldalon. Felidézve mindent, amit a nyisszantó bűbájokról tudott felvette a
pálcáját az éjjeliszekrényről, és minden erejével a ruha szegélyére
összpontosított. Pár perc múlva sikeresen megrövidítette a hosszát, és eltüntette
az uszályt is, majd egy rövid tanácskozást követően, melyet gyűjteményének
legutáltabb könyvével, a Háztartás istennőjével folytatott, végül sikeresen
létrehozta a térdig érő hasítékot a szoknya két oldalán.

Ismét hátralépett, és kritikusan szemlélni kezdte a munkáját. A talár már jobban

nézett ki, de még mindig felismerhető volt az esküvői ruha, és igazából soha
nem mentek neki jól a színváltó bűbájok. Általában komoly tehetséget
igényeltek, és ha nem a kellő finomsággal alkalmazták őket, az anyag akár
visszafordíthatatlan sérüléseket is szenvedhetett. Idegesen rágta a körmét. Még
mindig szólhat Padmának is a hop-hálózaton; Padma rendszeresen
megváltoztatta ruháinak színét minden kellemetlen hatás nélkül. Csakhogy már
eléggé a terhére volt barátnőjének egy napra, és nem akarta magát újabb Perselus
Pitonnal kapcsolatos kihallgatásnak kitenni. Padma már megcsodálta a kék
ruhát, és Hermione hirtelen vágya egy szexisebb öltözetre minden bizonnyal
megjegyzésekhez vezetett volna.

Ahogy még egy pillanatig a ruhát bámulta, bevillant a válasz: Moe. A

házimanók mindig ügyesek voltak, ha szabászati bűbájokról volt szó, és ha
Perselusnak igaza volt, akkor a többi családi manó mostanra már megérkezett,
hogy segédkezzenek a báli előkészületekben. Talán Moe rá tud szánni néhány
percet.

- Moe? – hívta bizonytalanul, és azon gondolkodott, ő élhet-e egy apró kéréssel a

kis manó felé.

- Szólított, Miss Hermione? – kérdezte, ahogy egy pukkanással feltűnt előtte.

- Moe, annyira sajnálom, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy Cordelia

otthonában, de arra gondoltam, talán lenne két perced, hogy segíts a ruhámmal.

Moe komolyan bólintott.

- Cordelia úrnőmnek most van sok segítsége, és fontos, hogy Miss Hermione
szép legyen.

- Oh, nagyon köszönöm Moe – ragyogott fel Hermione. – Úgy döntöttem, hogy
az esküvői ruhámat viselem, de nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mint az
esküvői ruhám. Már sikerült eltüntetnem az uszályt, és megrövidítettem a
szoknyarészt, de a színező bűbájokban nem vagyok jó.

Moe vizsgálódó pillantást vetett a ruhára.

- A köpenyt viselni fogja? – kérdezte.

- Igen – motyogta Hermione, miközben a szekrényhez lépett. – Itt van. –

Leterítette a köpenyt a ruha mellé. – Milyen színre gondoltál, Moe? Én
mélyvörösre vagy talán valami nagyon sötét kékre.

- De Perselus gazda a feketét szereti! – fordult felé Moe zavarodott tekintettel.

- Hogy érted, hogy Perselus gazda a feketét szereti? – meredt rá a lány.

- Mindig fekete van rajta, ezért mindig a fekete tetszik neki – felelte a kis manó
szemforgatva.

- De miért mondod ezt, Moe? – kérdezte a boszorkány kissé pánikolva, és azon

töprengve, hogy a manók vajon tudnak-e legilimenciát használni. – Miért fontos,
hogy Perselusnak mi tetszik?

- Mert ki mást akarna kisasszonyom lenyűgözni, Miss Hermione? Ha tetszeni

szeretne Perselus gazdának, akkor feketét kell viselnie.

Csontos kezének egyetlen intésével elhessegette Hermione kérdését, és

figyelmét a ruhára fordította. Behunyta a szemét, és összedörzsölte a kezét.
Rövid várakozás után kezét a ruha vállaihoz érintette, majd lassan végighúzta
annak teljes hosszán.

Hermione elképedve kapott levegő után: ahogy Moe keze lefelé haladt az
anyagon, az elefántcsontszín úgy változott át a legsötétebb feketévé. Miután a
ruhával végzett, a köpeny felé fordult, és másodpercek múlva az egész öltözék
teljesen fekete volt, miközben a szatén ragyogása egyáltalán nem tört meg.

- Moe, ez csodálatosan gyönyörű – áradozott Hermione. – Imádom!

- Még nem fejeztem be – mormolta Moe. Csettintett az ujjával, és egy kis

bádogdoboz tűnt fel a bal kezében. Kinyitotta a fedelét, és Hermione apró fekete
gyöngyök százait látta benne, amiket Moe a jobb kezébe öntött, majd a ruhára
szórta őket. Újra csettintett, és a pici gyöngyök mind elhelyezkedtek szerteszét
az anyagon.

Hermione akaratlanul is örömtelien sikkantott. A ruhára alig lehetett ráismerni.

- Moe, egyszerűen te vagy a legjobb! Ez egyszerűen káprázatos!

Lekapta magáról a köntöst, és belebújt az újonnan átalakított estélyibe. Az

egészalakos tükör elé lépve tükörképére vigyorgott. Tökéletes volt. Aztán
összevonta a szemöldökét. Tökéletes, eltekintve a frizurájától, ami most
meglehetősen formálisnak hatott. Kihúzta a japán hajtűket a kontyból, és hagyta,
hogy a fényes gyűrűk a vállára hulljanak. Kissé elfordulva megnézte a ruha hátát
is. A haja valamivel a lapockája alá ért, de nem csorbította a hátnélküli ruha
varázsát. Na, nem mintha bárki is látná. Felkapta a köpenyt, és a vállára terítette.
Moe mellette állt, és a tükörképét vizsgálta.

- Ez tetszeni fog Perselus gazdának? – kérdezte sugárzón Hermione a kis

manótól.

- Ez tetszeni fog Perselus gazdának – felelte Moe vigyorogva.

***

Perselus kezdett türelmetlenné válni. A vendégek nagy része már megérkezett,

de Hermione Grangernek még nyoma sem volt. Még csak fél nyolc volt ugyan,
de a lány többnyire pontos volt, és már jó ideje várta a lehetőséget, hogy a
laboron kívül is láthassa. Az ilyen alkalmakkor mindig csinosan öltözött fel, és
már alig várta, hogy ma este megfigyelhesse. A házimanók segítsége mellett
Cordelia felvett néhány pincért és pincérnőt, így ő szabadon foglakozhatott a
vendégekkel ahelyett, hogy a házigazda szerepét játszotta volna.

Látta, amint Lance megérkezik, és észrevette, hogy ismét azt a botrányosan

rózsaszín hacukát viseli. Figyelte, ahogy Cordelia toronyiránt idős nagybátyja
felé indul, és feltételezte, hogy halk beszélgetésük folyamán az asszony
igyekezett rávenni Lance-t, hogy öltözzön át valami megfelelőbb viseletbe.
Mosolyra húzódott a szája, ahogy Cordelia fejcsóválva sétált el, Lance pedig felé
bicegett.

- Cordelia könyörgött neked, hogy cseréld le a szerelésed valami kevésbé

feltűnőre, ha jól sejtem.

- Kibírhatatlan, etikett-megszállott perszóna! – horkantott Lance. – Hálásnak

kellene lennie, hogy nem ittam abból a hajszínező bájitalból, amit te adtál –
morogta.
- Igen – nevetett fel Perselus kurtán. – Hallottam a dologról. Úgy tűnik, nem
nyűgözte le a vattacukor frizurád, Lance.

Lance felsóhajtott, és körbenézett a teremben.

- A szokásos társaság, ahogy látom. Néhány újjal kiegészítve: mindegyikük

unalmas, nem kétséges.

- Nagyrészt igen – értett egyet vele Perselus. Pillantása az ajtó felé siklott, de az
újonnan érkezők Neville és Hannah Longbottom voltak.

- Hermionét várod, mi? – suttogta Lance pimaszul, csillogó tekintettel.

Perselus figyelmeztető pillantást vetett rá.

- Lancelot Mill, nagyon remélem, hogy nem okozol semmilyen galibát ma este.

Lance jóindulatúan felnevetett.

- Beugrottam hozzá, mielőtt átjöttem. Rövidesen itt kell lennie; már felöltözött
és kikészítette magát. És hadd jegyezzem meg, hogy ma este különösen
szemrevaló.

- Csakugyan? – kérdezte Perselus fogcsikorgatva.

Lance megint felnevetett, és meglökte a karját.

- Nekem nem kell megjátszanod magad, öregfiú. Rohadt jól tudom, hogy tetszik
neked.

- Lance! – köpte Perselus ellenőrizve, hogy nem hallgatják-e ki őket.

Lance suttogásig halkította a hangját.

- Éppen ideje, hogy ti ketten befejezzétek egymás kerülgetését. Egy jó kefélés:

ez kellene mindkettőtöknek.
Perselus igencsak megbotránkozva nézett rá.

- Itt hagylak, mielőtt helyrehozhatatlan károkat okoznál a házasságomban.

- És miféle házasság ez? – forgatta a szemét Lance. Újra körbenézett a teremben,

és tekintete megállapodott Cordelián, aki éppen Kingsley Shacklebolttal
folytatott élénk csevegést. – Tudsz róla, hogy idén meghívta Everardot is?

Perselus tekintete összeszűkült.

- Igen, tisztában vagyok a ténnyel. Addig, amíg megfelelően viselkednek, nincs

ellenvetésem.

- Talán itt lenne az ideje, hogy egy kicsit a saját boldogságodra is figyelj,
Perselus – jegyezte meg Lance, és sántikálva indult Newt Scamander felé. –
Meggyőződésem, hogy te és Hermione nagyon-nagyon jók lennétek együtt.

Perselus homlokráncolva nézett Lance távolodó alakja után. Alig várta, hogy
egész este az üzlettársán legeltethesse a szemét, de Lance szavai megszólaltatták
a vészcsengőket: Minerva McGalagony is eljött, ezért vigyáznia kell a
viselkedésére. Átvágott a termen, és Lucius Malfoy mellett állomásozott le,
ahonnan előnyös kilátás nyílt a bálterem ajtajára.

Látta, amint a Mágiaügyi Minisztérium egy kisebb különítménye megérkezik,

szorosan a nyomukban pedig Thwaite gyógyító és a Szt. Mungo néhány idősebb
tagja. Kimentette magát Luciusnál, és átsietett a parketten, hogy üdvözölje
újonnan szerzett ügyfeleit: talán nem neki kellett gondoskodnia arról, hogy
mindenkinek tele legyen a pohara ezen az estén, de mindazonáltal mégis fárasztó
társasági élet várt rá. Alig egy-két perce beszélgethetett Thwaite gyógyítóval,
mikor végre megérkezett Hermione, és bár továbbra is bólogatott a gyógyító
megjegyzéseire, a férfi jelentéktelen udvariaskodása süket fülekre talált.

Nagyon gyakran látta Hermionét csinosan, és időnként, különösen, ha a mosolya

elérte meleg, barna tekintetét, elbűvölően szépnek gondolta, de még soha ezelőtt
nem nézett ki úgy, mint aznap este. Egyszerűen kábító volt, és több mint kicsit
csábító. Kissé oldalra billentette a fejét, hagyta, hogy hosszú fekete haja elfedje a
szemét, és nézte, ahogy kíváncsi arccal, kicsit bizonytalanul belép a terembe.
Még soha nem látta teljes méretére felnagyítva, és ő mohón itta be a látványt,
ahogy a lány körbenéz a hatalmas bálteremben.

Észrevette, hogy valamivel több sminket használt, mint szokott, de drámai fekete
öltözetével teljesen helyénvalónak látszott. Hagyta, hogy éhes tekintete lefelé
kalandozzon a lány alakján, és felfedezte, hogy visszaszerezte nőies vonalait,
mióta Theodore elment, és Padma gondoskodásának nyomán ragyogó sörénye
fényes, spirálszerű csigákba rendeződött. Lábán finom, magas sarkú, fekete
szandált viselt, és ahogy a ruha oldalán lévő hasítékon át megcsodálta formás
vádliját, kezdett rájönni, hogy lány az esküvői ruháját alakította át. Gyomra
bukfencet vetett a hirtelen jött felfedezésre: pontosan azt a ruhát viselte, ami oly
sok buja álmában kapott központi szerepet egészen attól a naptól kezdve, hogy
férjhez ment.

Ahogy Perselus tovább folytatta titkos megfigyelését, a lány tekintete a

csillárokról és a festett falakról a teremben lévők arcára vándorolt. Röviden intett
Dracónak és Susannek, de mielőtt elindult volna feléjük, egyenesen ránézett.
Pillantásuk összefonódott, és egy pillanatra úgy érezte, hogy a megértés hulláma
futott át rajtuk, egymás iránti vágyuk néma beismerése. Engedte, hogy szája
sarka felfelé kunkorodjon egy diszkrét mosolyra, és összeszorult a mellkasa a
ragyogó mosolytól, amit cserébe kapott.

Hermione elfordult tőle, és barátai felé indult, az ő vizsgálódó pillantása pedig

követte a lányt, akinek szatén köpenye meglebbent kissé, ahogy lépdelt.
Hitetlenkedve nézte, ahogy Draco a szájához emeli a kezét, és élesen füttyent,
mikor a lány csatlakozott hozzá és feleségéhez. Hermione kuncogott, kissé
meglökte Draco karját, és Perselus egy pillanatra óriási haragot érzett, ahogy
minden fej a közelben Hermione felé fordult. Meg akarta átkozni Dracót azon a
szent helyen, amiért oly sok bámuló tekintetű férfi figyelmét felhívta a lányra.
Féltékenységi rohamában azt fontolgatta, hogy távozásra kéri a fiút
elfogadhatatlan viselkedése miatt, de ehelyett hosszan belekortyolt a poharában
lévő pezsgőbe, és tovább játszotta Thwaite gyógyító figyelmes hallgatóságát. A
többi férfi nézhetett, ahogy akart: ebben a teremben egyedül ő tudott arról a
döbbenetesen érzéki látványról, amit Hermione Granger köpenye rejtett, és ez
azért jelentett némi vigaszt.

***
Hermione érezte, hogy az arcát elönti a pír.

- Draco, én kinyírlak!

- Ugyan már, Granger – nevetett Draco és Susan. – Nem vehetsz fel egy ilyen
szexis rucit, aztán meg eljátszod a szemérmest, ha az emberek fixíroznak –
felelte Draco vigyorogva.

- Igen, nos, nem számítottam rá, hogy a belépőmet füttyögés kíséri – válaszolta
tettetett duzzogással. – Nem tudom, hogy bírod vele, Susan.

- Mostanra már igazán megszoktam – mosolygott Susan.

- Igazán remekül nézel ki – mormolta Hermione, megérintve már látható

pocakját. – Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban, most, hogy már visszaszereztem az erőmet. Megtudtuk, hogy

fiú lesz – mondta büszkeségtől sugározva. – Annyira izgalmas… Azt hiszem,
Harry és Ginny is fiút várnak megint.

- Nagyszerű hírek! Gondolkodtatok már neveken? – kérdezte Hermione őszinte

érdeklődéssel.

Susan összevonta a szemöldökét.

- Draco rendszeresen nevetséges ötletekkel áll elő. Mit találtál ki tegnap este,
Draco?

- Nem nevetségesek. Teljesen komolyan gondolom. Scorpius.

Hermione illetlenül felnevetett.

- Scorpius?

Susan önelégülten mosolygott.

- Közöltem vele, hogy csak a holttestemen át. – Szeretettel csóválta a fejét
Dracóra nézve. – Arra gondoltunk, hogy Draco keresztapja után Abraxasnak
kereszteljük.

- Tuti, hogy jobban hangzik, mint a Scorpius – mormolta Hermione még mindig
mosolyogva.

Draco körülnézett a teremben.

- Hannah barátnőd tulajdonképpen nagyon szexis ma este – jegyezte meg

Susannek, aki csak a szemét forgatta.

- Megyek, és megkérdezem a munkáról a Foltozott üstben – súgta Susan. – El

kell döntenie a jövő hétre, hogy érdekli-e vagy sem.

Elsétált tőlük, és Hermione nézte, ahogy távolodik, miközben belényilallt az

irigység, hogy akaratlanul is milyen jó párost alkotnak. Draco botrányosan
csélcsap volt, de Susan annyira biztonságban tudta a kapcsolatukat, hogy
egyáltalán nem zavarta a dolog.

Draco elvett két pohár pezsgőt az egyik elhaladó pincér tálcájáról, és az egyiket
Hermionének nyújtotta.

- Hallottál valamit Theóról?

Hermione megrázta a fejét.

- Írtam neki párszor, miután elment, és egyszer úgy két hónapja, de nem törődött
egyetlen levelemmel sem.

- Én is próbáltam néhányszor – jegyezte meg Draco vállat vonva. – Gondolom,

megkapta őket, de nem írt vissza. – Tekintete Perselus felé siklott. – Perselus
elég csúnyán nézett rám, amikor rád fütyültem; úgy fest, nagyon véd téged.

Hermione remélte, hogy az a pillantás több volt, mint a puszta védelmezés

következménye, de tényleg nem akarta, hogy még egy embernek feltűnjön
munkaadójával való kapcsolata.

- Igazán kedves velem, mióta Theo elment, ez minden. Az a pillantás

valószínűleg inkább szólt annak, hogy fütyülni merészeltél a házában, mint
annak, hogy az nekem szólt.

Draco egy pillanatra elgondolkodva nézett rá.

- Tényleg mennem kell üdvözölni a szüleimet – jelentette be. – Tartozol nekem

egy tánccal, Granger.

- Utálok táncolni – horkantott Hermione. – Mit gondolsz, mikor kezdődik?

Draco a zenekar felé nézett, akik mind nagy kortyokkal itták a pezsgőt, és nem
úgy néztek ki, mint akik rövid időn belül játszani akarnának.

- Cordelia szereti rászánni az időt, hogy először jó néhány kép készüljön, szóval
nem hinném, hogy tíz előtt elkezdődne.

Ott hagyta őt, és a szülei keresésére indult, Hermione pedig hagyta, hogy
pillantása újra Perselus felé kalandozzon. Még mindig Thwaite gyógyítóval
merült mély beszélgetésbe, de elégedetten vette észre, hogy a férfi kezében
pezsgővel teli pohár van. Biztosra vette, hogy az estély egészen hajnalig tart
majd, de legalább még ott a lehetőség, hogy várjon a beszélgetésre Perselusszal.
Kiszúrta a táncparkett közelében lépdelő Moe-t, kezében egy tálca itallal, és
eldöntötte: mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Perselus pohara tele
legyen.

***

Hermione meglehetősen ingerülten nézte, ahogy Perselus körbesuhan

feleségével a táncparketten. Nagyon jól tudta, hogy kötelessége a feleségével
megnyitni az esti táncot: elvégre ő volt a jótékonysági est háziasszonya, de
amilyen birtoklón Cordelia csüngött a férjén, és ahogy a fülébe sustorgott,
felborzolta az idegeit. Ő akart az a nő lenni, akit a karjában tart: ő akart az a nő
lenni, aki az arcán érzi leheletének csiklandozását, ahogy beszél hozzá. Felkapott
egy pohár pezsgőt a büféasztalról, és gyorsan felhajtotta, ahogy Neville útja felé
kanyarodott.

- Nem tűnsz valami boldognak – mosolygott rá a férfi.

- Jó meglátás – válaszolta homlokráncolva. – Kicsit sem vagyok boldog.

Neville követte pillantásának irányát.

- Nem tetszik, hogy vele látod? – kérdezte suttogva.

Hermione rámeredt.

- Nem. – A bosszúság hirtelen eltűnt az arcáról, és felsóhajtott. – Borzalmasan

szánalmas vagyok, Neville, ugye? Gondolom, most előadást fogsz tartani, mert
nős.

- Eszemben sincs előadást tartani – nézett rá Neville meglepetten. – Azt

mondanám, ő sem jobban nős férfi, mint amennyire te férjes asszony vagy.

Hermione csak felvonta az egyik szemöldökét.

- Skóciában élek, Hermione – magyarázta Neville. – Hallottam a szóbeszédet az

anyósodról. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, Hannah hallatta őket.

- Értem – felelte Hermione elgondolkodva.

- Egyébként – folytatta Neville –, azt hittem, ragaszkodsz azon állításodhoz,

hogy az érzéseid felé pusztán plátóiak, és hogy csak barátok, munkatársak
vagytok.

Hermione újra felsóhajtott.

- Nos, azóta úgy döntöttem, igazad van, és hogy komplett hülye vagyok, és nem
számít, mi történik, újabb csalódásba hajszolom magam.
Neville még egyszer Perselus és Cordelia felé nézett. A tánctér már most
majdnem tele volt.

- Van kedved táncolni? – kérdezte.

- Hannah nem fogja bánni? – kérdezett vissza Hermione.

- Susannel ül – rázta a fejét Neville. – Nem akarom zavarni.

Hermione megfogta a kezét, és követte a táncparkettre. El is felejtette, hogy

Neville milyen jó táncos.

- Rosszat gondolsz rólam, Neville?

- Évekkel ezelőtt talán megtettem volna – vont vállat. – De nem, most már nem.
Ha valamit megtanultam az elmúlt két év alatt, akkor az az, hogy mélyen
legbelül senki sem tehet arról, hogyan érez. Ha van valami közted és Piton közt,
akkor lehet, hogy ennek így kell lennie.

Hermione elnémult egy pillanatra, megnyugodva a férfi szavaitól.

- Történt valami köztetek? – kérdezte Neville.

- Nem – rázta meg a fejét. – Annyira bonyolult a helyzet, Neville. Nem tudom,
hogy egyáltalán kellene-e valaminek történnie. Végül is, még férjnél vagyok –
nézett fel az ismerős, barátságos arcra. – De mi van veled? Mi újság a
Roxfortban?

- Csak a szokásos – morogta. – Felajánlottak egy állást Hannah-nak a Foltozott

üstben; egy hetet kapott, hogy eldöntse, érdekli-e.

- Jobban örülnél, ha elfogadná?

- Nem jó látni, hogy ott ragadt a Roxfortban a barátai nélkül, boldogtalanul –

mormolta. – Szerintem el kellene fogadnia. Nem válunk el addig, míg az
egyikünk nem talál valaki mást: nem akarunk olyan helyzetbe kerülni, hogy
újabb katasztrofális házasságba kényszerüljünk a törvény miatt.
- És mi van veled? Mit gondolsz, meg tudod oldani valaha a szüleid helyzetét?

Neville fáradtan sóhajtott.

- A Szt. Mungo a gond, de tényleg. Nem hiszem, hogy megfelelő ellátást

kapnak. Anya az elmúlt években olyan sokszor volt beteg, és úgy éreztem, hogy
ha nem ellenőrzöm legalább hetente egyszer, teljesen elhanyagolták volna őket.
Körülnéztem magángondozás után: van néhány fantasztikus varázslók által
üzemeltetett ápolási otthon az országban, de a tanári fizetésem nem túl sok, és
biztos, hogy nem tudnám őket elhelyezni, ha elindulnék megtalálni Lunát a
világban.

Hermione észrevette Kingsley Shackleboltot és Hestia Jonest a parketten

forogni, és jeges pillantást vetett rájuk. A mágikus lakosság létszáma talán újra
gyarapodik a Házassági törvénynek köszönhetően, de a nemes ügy okozta
veszteségek mindenhol ott voltak.

***

Perselus a büféasztal felé araszolt érdeklődést színlelve a Newt Scamander

feleségével folytatott, nem túl őszinte beszélgetés közben, de figyelme egész
végig Hermionéra összpontosult, aki épp az egyik tengerentúli vendégükkel
táncolt. Történetesen tudta, hogy a fiatalember nőtlen, és egy olyan országban
élt, ami nem vette át a Házassági törvényt. Figyelte, ahogy a lány bólint és
derűsen felnevet, benne pedig felbuzogott a féltékenység. Egy pillanatra átfutott
rajta a gondolat, hogy egy gáncsrontást küld a fickóra, de Minerva McGalagony
közeledő alakja átmenetileg elfeledtette vele bosszúságát.

- Jó estét, Perselus – szólt a nő önelégülten és nyilvánvalóan boldogan, amiért

sikerült ilyen könnyen sarokba szorítania a férfit.

- Jó estét, Minerva – felelte árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában, és magában

káromkodott, amiért Newt Scamander felesége csatlakozott férjéhez a parketten,
ezzel egyedül hagyva őt az igazgatónővel.
- Hát nem elbűvölő ma este Hermione? – mormolta McGalagony.

- De, Minerva, valóban az – válaszolta állát megfeszítve.

- Lance elmondta, hogy az állandó üzlettársad lett – jegyezte meg az asszony,

szemüvege fölött bámulva rá.

- Bebizonyította, hogy alkalmas a posztra – vicsorogta.

- Nagyon védekezel, Perselus – nevetett fel Minerva. – Nem azért jöttem, hogy
visszahívjalak a Roxfortba, vagy lebeszéljelek arról, hogy közelebb kerülj
Hermione Grangerhez.

Perselus gyanakodva nézett rá, és azon töprengett, vajon beszélt-e Lance-szel.

Meg tudta volna fojtani az öregembert.

- Ha hinni lehet a csodáló pillantásainak, ő legalább annyira vonzódik hozzád,

mint te hozzá. – A nő vizsgálódó tekintettel nézett rá, hangját suttogásig
halkította, majd hideg tekintettel a felesége irányába nézett. – És a hites
feleséged elnézve ez tényleg annyira rossz dolog?

Perselus hitetlenkedve nézett a nő után, ahogy elsétált tőle mindentudó

mosollyal az ajkán. Körülnézett a teremben Lance után kutatva. Úgy fest,
nagyon is eljött az ideje egy nyelv-kötő átoknak.

***

Hajnali egyre Hermionének igencsak elege volt Cordelia Mill báljából. Egyszer
sem beszélt Perselusszal, sőt mi több, látszólag a férfi úgy döntött, rajta kívül
minden boszorkánnyal táncol a teremben. Lezöttyent egy székre, és összeszűkült
szemmel nézte, ahogy Rolanda Hoochot a táncparkettre vezeti. Annyira elegáns
volt, a sötét öltözete és viselkedése egyértelműen vonzotta a tekintetet. Azon
töprengett, miért nem fedezte fel soha ezeket a finom részleteket, mikor kamasz
volt. A Roxfortban egyszer sem látott túl a kavargó köpenyen, a horgas orron és
a borotvaéles nyelven. Most mégis itt van, kiöltözve, és egyre jobban
belehabarodik a férfiba, aki a munkaadója és a barátja lett, és ő egyszer sem
gondolt arra, hogy közeledjen hozzá. Úgy tűnt, a ruhája nem hozta meg a kívánt
hatást Moe minden erőfeszítése ellenére sem.

Az ötödik pohár pezsgőjét kortyolgatta, és dühösen fonta össze a karjait, mikor

Lance ereszkedett mereven a mellette lévő helyre.

- Kedvesem, jaj, Istenem. Hihetetlenül rosszkedvűnek tűnsz ma este, Hermione

Granger.

- Valóban? – morogta a lány.

Lance jól szórakozva vonta fel az egyik szemöldökét.

- Nem tetszik, hogy más nőkkel látod, ugye?

- Az nem tetszik, hogy egész este nem látta jónak szóba állni velem, és
leginkább az bosszant, hogy látom, Cordeliának volt képe meghívni a kis skót
játékszerét ma este – köpte a szavakat Everard Monroe felé nézve.

- Még lenyűgözőbb vagy dühösen – kuncogott Lance. – Mellette szóljon, hogy

Cordelia tökéletes tisztességgel viselkedett az est folyamán: egyszer sem láttam
Everard mellett. Ami pedig Perselust illeti, biztos vagyok benne, hogy megvan
az oka, amiért nem csatlakozott hozzád. Mindig megvannak az indokai, még ha
félrevezetőek is lehetnek néha.

Hermione felsóhajtott, és megmasszírozta sajgó bokáját.

- Sajnálom, Lance. Nem akartam a dühömet rajtad kitölteni. Egyébként – tette

hozzá, ahogy kiszúrta Minerva McGalagonyt Horatius Lumpsluck karjában –
mit mondtál Minervának?

- Mi a csodára gondolsz? – kérdezte Lance ártatlanságot színlelve.

- Roppantul érdekelte, hogyan jövök ki Perselusszal, és tudom, hogy ti ketten jó

barátok vagytok.
Lance elhallgatott egy pillanatra, és nyilvánvalóan úgy döntött, nem válaszol a
kérdésére.

- Azt hiszem, Cordelia eléggé elfoglalt ma este ennyi magas rangú vendéggel és
Everarddal. Talán te és Perselus eltölthetnétek némi időt egymással.

- Eltölthetnénk némi időt egymással? – kérdezte Hermione hitetlenkedve. –

Megőrültél? Egy árva szót se szólt hozzám egész este, és még azt mondod, hogy
valahogy eltölthetnénk némi időt kettesben?

- Hermione, azt hiszem, kissé paranoiás vagy. Hihetetlenül diszkrét volt ma este
még saját magához képest is, de ennek ellenére ritkán vette le rólad a szemét.
Meglehetősen dühösnek tűnt, mikor azzal a német kölyökkel táncoltál. – Lance
Perselus és Rolanda Hooch felé pillantott. – A tánc a végéhez közeledik…
figyeld, és megérted, mire gondoltam.

Hermione nézte, ahogy a keringő véget ért, és egy könnyed meghajlással

Perselus elengedte Madam Hooch kezét, majd ellépett tőle, és tekintete azonnal
végigpásztázta a termet, míg végre találkozott az övével. Felismerve, hogy
Lance és Hermione vizsgálódó tekintettel figyelik, hagyta megállapodni a
pillantását, és átsétált a helyiségen, hogy csatlakozzon hozzájuk.

Lance mosolyogva fordult Hermione felé.

- Érted már, mire gondoltam? Felénk tart, így azt hiszem, talán ez a végszó, hogy
távozzam. Élvezd az est hátralévő részét, drága leányom.

Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul orrolt a férfira, Hermione akaratlanul is

érezte gyomrában az idegességet, ahogy Perselus odaért hozzá, és elfoglalta a
Lance által éppen elhagyott helyet.

- Jó estét – szólalt meg vontatottan.

- Jó estét – felelte a lány csípős hangon, kerülve a tekintetét.

- Csak nem némi haragot vélek felfedezni a hangjában? – Perselus kissé

szórakozottnak látszott.

A lány összefonta a karjait, és rábámult.

- Meglehet – mosolygott gúnyosan. – Az egyetlen varázsló, akivel talán még

élveztem is volna egy tisztességes beszélgetést, egész este figyelmen kívül
hagyott.

- Talán ennek a varázslónak – vigyorodott el a férfi –, azon tény ellenére, hogy

semmit sem szeretett volna jobban, mint magával beszélgetni, megvoltak az
indokai, hogy nem tüntette ki azzal a figyelemmel, amit valójában megérdemelt
volna.

Hermione állhatatosan nézett rá. Úgy tűnt, a férfi szokatlanul derűs hangulatban
van.

- Tölthetek egy pohár pezsgőt? – kérdezte.

- Nem, köszönöm – felelte, és haragja kissé enyhült. – Már elég pezsgőt ittam.

- Úgy tűnik, az én poharam meglepő könnyedséggel töltötte újra magát egész

este. Szólt Moe-nak, hogy tartsa teletöltve?

Hermione azonnal elvörösödött.

- Honnan a fenéből vette ezt az ötletet?

A férfi felnevetett.

- Onnan, hogy azt mondta, „Miss Hermione mondta, hogy Moe figyeljen rá,
hogy mindig tele legyen a pohara, Perselus gazda”.

Hermione megszégyenülve csóválta a fejét.

- Legközelebb biztosan megtiltom neki, hogy elmondja a kis terveimet – kezdett

mosolyogni.
A férfi gúnyosan összevonta a szemöldökét.

- Megpróbált leitatni, Hermione?

- Működött? – kérdezett vissza a lány felvonva egyik szemöldökét.

Perselus ismét felnevetett.

- A mámor leghalványabb jeleit érzem ugyan, de egyáltalán nem áll

szándékomban részeggé válni.

- Talán szüksége van még némi pezsgőre – javasolta Hermione.

- Ki mondta, hogy a mámorosságnak van bármi köze az alkoholhoz? – mondta

selymes, összetéveszthetetlenül kihívó hangszínnel.

A lány kíváncsian nézett rá arra gondolva, hogy talán csak képzelte a válasz
kétértelműségét. Általában ő az, aki flörtölni szokott.

Perselus figyelmesen nézte a reakcióját, majd lehalkította a hangját.

- Igazán csodálatosan néz ki ma este.

Hermionének akaratlanul is elnyílt a szája.

- Habár a jelen sokkos arckifejezés nem igazán passzol – kuncogott a férfi.

A lány elégedetten, ugyanakkor elbizonytalanodva a bóktól ismét összefonta

maga előtt a karját.

- Biztos, hogy nincs berúgva?

- Biztos – válaszolta. Pillantása a lány ruhájára siklott. – Az esküvői ruháját

változtatta át.

- Azt reméltem, senki nem veszi észre – kapott levegő után Hermione.
- Egészen biztos vagyok benne, hogy más nem is vette észre. Csak azért történt,
mert kivételesen vonzódom ehhez a ruhához.

Hermione meglepetten nézett rá, és azon töprengett, vajon mi válthatta ki ezt a

különös viselkedést. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Theodore kivételével ő
volt az egyetlen személy, aki látta a ruha provokatív hátkivágását.

- Őszintén bocsánatot kérek, amiért nem beszéltem önnel korábban – tette hozzá
Piton. – Számos kíváncsi tekintet szegeződik ránk, Hermione.

A lány feltételezte, hogy legfőképpen Minervára gondol. Nem tudva, mit is

mondjon, pillantását a táncparkettre vetette.

- Nem tudom elhinni, hogy Cordelia volt olyan vakmerő, és meghívta Everard
Munroe-t ma este. Úgy emlékszem, azt mondta, hogy Londonban sosem szoktak
találkozni.

- Tudtommal soha. Habár ma este még beszélgetni sem láttam őket. A

nyilvánosság biztonsága.

Perselus kicsit hátradőlt a székén, és mindketten az előttük táncoló párok

forgását figyelték.

- Azt hiszem – kezdte Hermione csendesen –, hogy mióta Theo elment, most
először szinte érzem a teremben a boldogtalanságot. Igaza volt, hogy körülöttünk
is vannak áldozatai a helyzetnek: Hannah és Neville, Blaise és Katie, Cordelia és
Everard.

- Ön és én? – suttogta a férfi.

Hermione a szemébe nézett, szíve dörömbölt a mellkasában. Úgy értette, hogy

mindketten a szerelem nélküli házasságok csapdájába estek, vagy valami többre
akart utalni? – Ön és én – mondta képtelenül arra, hogy elszakítsa tekintetét a
férfi átható, tintaszín pillantásától.

Piton elfordította tekintetét a lányról, és vizsgálódó pillantása a minisztériumi

delegációra siklott.
- Csak nézzen rájuk, Hermione, amint tettetik, hogy a mágikus születések
számának emelkedése mindent megért, és hogy ennek a zűrzavaros törvénynek
az áldozatai nem jelentenek semmit. Egytől egyig tagadják a tényt, hogy míg a
feladatukat végezték, mérhetetlen boldogtalanságot okoztak.

Hermione felsóhajtott, ahogy hirtelen elöntötte az önsajnálat érzése reménytelen

helyzete miatt, amibe látszólag hosszú időre belekényszerült.

- Azt hiszem, el kellene köszönnöm. Sajog a lábam, kimerült vagyok, és

túlságosan is meleg van a teremben.

Perselus felemelkedett a helyéről, és elé állt.

- Kérem, maradjon még egy kicsit. Tudja, mit szoktak mondani, Hermione:
minek iszik, aki nem bírja. Vagy jelen esetben minek táncol. – Lenyelte a
maradék pezsgőt, majd az üres poharat az asztalra helyezte. – Jöjjön velem –
kérte a kezét nyújtva.

- Hová? – kérdezte Hermione elfogadva a kezet, és hagyta, hogy a férfi finoman

felsegítse a székről.

- Azt ígértem, hogy koccintunk a Szt. Mungóban elért sikerére, így meg is
tesszük – felelte, miközben a kijárat felé terelte.

- Biztos benne, hogy csak úgy eltűnhetünk? – kérdezte a lány megtorpanva a

folyosóra vezető ajtónál. – Mi van azokkal a kíváncsi tekintetekkel, amikről
beszélt? – Egyik fele vágyott arra, hogy egyedül maradjon a férfival, másik fele
azonban el akart rohanni, és távol maradni minden kísértéstől.

- Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelne – morogta. – Önt?

Hermione körbepillantott a bálteremben, majd visszafordult Perselushoz,

miközben észrevette, hogy Lance csillogó tekintettel figyeli őket.

- Nem, engem sem.

Piton alig észrevehetően rámosolygott, majd a lépcső felé intett. – Akkor csak ön
után, Hermione.

A lány kilépett az ajtón, és a lépcső felé indult feltételezve, hogy a férfi le akar
menni a laborba.

- Nem arra – szólt a felfelé vezető lépcsősorra mutatva. – Erre.

- A dolgozószobájába? – kérdezte felfelé lépdelve néhányat.

- Valami sokkal kellemesebb helyre – rázta a fejét a férfi.

Hermione egy pillanatra pánikba esett. Csak nem arra céloz, hogy valamelyik
hálószobába akarja vinni? Megállt a dolgozószoba ajtaja előtt, és a férfi felé
fordult. – Biztos, hogy ez helyénvaló?

- Nem helyénvaló – vigyorodott el. – Egyébként azt hittem, nem érdekli.

Hermione vállat vont, és úgy döntött, hogy nem foglalkozik az

elővigyázatossággal.

- Nem is.

- Akkor menjünk tovább a negyedik emeletre.

A lány felkaptatott a következő sornyi lépcsőn, és amikor végre elérték a

negyedik emeletet, megállt.

- Erre – suttogta Perselus kezét a derekára téve, és a rövid folyosó végén lévő
keskeny ajtó felé irányította. Mikor elérték az ajtót, megkocogtatta pálcájával a
fogantyút, és halkan kinyitotta az ajtót. – Jöjjön utánam – szólt.

Hermione benézett az ajtón, és egy újabb, felfelé vezető keskeny lépcsősort

látott, tetején egy kovácsoltvas kapuval.

Perselus fényt gyújtott pálcája végén, majd amikor elérték a fekete kaput, egy
varázsigét mormolt, mire az kitárult. Belépett a kis nyíláson, és félreállt, várva,
hogy Hermione kövesse.

A lány érezte a friss éjszakai szellőt a keskeny bejáraton át, és legalább egy
tucatnyi illatos gyógynövény ismerős aromáját lélegezte be. Igazán örömteli
érzés öntötte el, és kétségtelenül a legelbűvölőbb tetőkertbe lépett, amit valaha
látott.

Perselus elmosolyodott az arcán megjelenő őszinte, örömteli arckifejezés láttán,

és egy újabb elmormolt varázsige nyomán számos gyertya kelt életre az apró
kertben, meleg ragyogásba vonva alakjukat.

- Kedvére való? – kérdezte, miközben becsukta maga mögött a kaput.

- Ez igazán mesés – áradozott a lány, miközben körbejárta a kertet, és igyekezett

mindent befogadni. – Itt termeszti az alapanyagaink egy részét?

- Igen, az egyszerűbb gyógyfüvek és növények legtöbbje itt nő. A hőmérséklet

szabályozott – magyarázta a férfi.

- Miért nem beszélt nekem erről korábban?

A férfi rávillantotta ritka, valódi mosolyainak egyikét. – Ez a leginkább őrzött

titkaim egyike; Lance kivételével nem hiszem, hogy valaha felhoztam volna ide
valakit. A Millek legtöbbje tud róla, de amikor ideköltöztem, teljesen
elhanyagolt volt. Néhány heti munka után hamarosan jól termő füvészkertté vált.

Hermione újra körbenézett, miközben felismert néhány növényt az

agyagcserepekben, és észrevett két nagy, fából készült kerti széket és egy kis
asztalkát.

- Elbűvölő – mondta szórakozottan még mindig az új környezetet figyelve. –

Sok időt tölt itt?

- Néha itt olvasok a nyári estéken. Lance időről időre csatlakozik hozzám egy
pohárkára lefekvés előtt.

A lány a vastag kőfalhoz lépett, ami alig a derekáig ért, és a többi háztető,
valamint London pislákoló fényei felé nézett.

Perselus csatlakozott hozzá, és egy pálcaintéssel pezsgőspoharakat varázsolt elő;

egy további intés, és egy üveg Bollinger Reserve bukkant fel a poharak mellett.

- Azt mondtam, garantálom, hogy félreteszek egy üveg jófajta pezsgőt, hogy
koccintsunk a sikerére. – Kihúzta a dugót az üvegből, és mindkettőjüknek töltött
egy pohárral.

- Biztos benne, hogy ez a pohár pezsgő nem lesz sok, Perselus? – nevetett fel
Hermione. – Az hiszem, azt mondta, hogy már így is kótyagos kissé.

- Igen, és azt hiszem, azt is mondtam, hogy a mámorosságomnak semmi köze az

alkoholhoz – felelte vontatottan, miközben odanyújtotta a pezsgőt, és az arcát
figyelte.

Mielőtt válaszolhatott volna célozgató megjegyzésére, a férfi felemelte poharát.

- Az elbűvölő munkatársra, akinek megvan a képessége, hogy meglágyítsa a

legkeményebb szíveket is – mormolta.

Hermione elmosolyodott arra gondolva, hogy a Thwaite gyógyítóval való sikeres

tárgyalására utalt, de remélte, hogy saját magára is.

- A bájitalmesterre, aki hajlandó volt esélyt adni egy lánynak – felelte.

Összekoccintották poharukat, és szájukhoz emeleték.

- Szóval – szólalt meg Hermione az alacsony kőfalnak dőlve. – Kikhez tartoznak

azok a kíváncsi tekintetek?

A férfi meglepetten nézett rá.

- Azt akarja mondani, hogy az ismerősei közül senkit sem érdekelt, hogy hogyan
jutottunk el az ellenségeskedéstől a barátságig viszonylag ilyen rövid idő alatt?

- De, azt hiszem – értett egyet. – Lance állandóan azzal nyaggat, hogy hogyan
jövünk ki egymással.

- Akkor már ketten vagyunk – mordult fel a férfi. – Minerva szintén

kérdezősködött valamennyire. Úgy tűnik, ha az ember eléri a nyolcvanat, nem
tudja nem beleütni az orrát mások dolgába.

- Én is észrevettem – nevetett Hermione. – De nem csak az idősebb generáció

tett megjegyzést. Neville és Padma szintén hangot adott érdeklődésének.

Perselus elvigyorodott.

- Neville Longbottom: ki hitte volna? – Fontolgatta, hogy Cordelia észrevételét

is hozzáadja a listához, de aztán úgy döntött, egyelőre megtartja magának. – Úgy
fest, számos férfivendég csodáló pillantását is magáénak tudhatja ma este, és
nem pusztán barátságból. – Hagyta, hogy tekintete elkalandozzon a lány alakján.

Hermione gyorsan nyelt egyet.

- És ezt úgy írná le, mint barátságot? – kérdezte magára, majd a férfira mutatva.

Perselus olyan áthatóan nézett rá, hogy kénytelen volt elfordítani a tekintetét. –
Hogyan jellemezné ezt, Hermione?

A lány szárazon felnevetett, és a környező tetők sötét körvonalai felé nézett.

- Az hiszem, úgy jellemezném, hogy tánc a vékony jégen. – Belekortyolt a

pezsgőjébe, és folytatta a láthatár tanulmányozását.

Néhány percig egyikük sem szólalt meg, és hallották a Cordelia által

szerződtetett kis zenekar erőfeszítéseit a több emelettel lentebb lévő vendégek
beszélgetésén felül. A zenészek hirtelen újabb keringőbe kezdtek, és Hermione
levegő után kapott a felismeréstől.

- Ez Csajkovszkij: a keringő a Csipkerózsikából. – Behunyta a szemét egy

pillanatra, élvezve az ismerős bevezetőt.

Perselus a fal tetejére tette a poharát. – Szeretne táncolni? – kérdezte felé nyújtva
a kezét.

Hermione szeme tágra nyílt.

- Micsoda? – nyögte ki. – Itt?

- Miért ne? Messze vagyunk a kíváncsi tekintetektől, és én egész este szerettem

volna táncolni önnel.

A férfi sötét szemében tükröződő gyertyafény és a lentről érkező zene

kombinációjától szinte hipnotizáltan helyezte bizonytalan kezét az övébe.

Perselus gyengéden a kis kert közepére vezette, de mielőtt a karjába zárta volna,
a lány kérdő tekintetét figyelmen kívül hagyva a vállához emelte a kezét. Azt
kívánva, hogy hirtelen jött kézremegése abbamaradjon, kikapcsolta a csatokat,
melyek a ruhája vállán tartották a köpenyt, és tekintetét el nem szakítva az
arcától az egyik kerti székre dobta.

- Egy hölgy soha nem táncolhat köpenyben – mormolta.

Bal kezébe vette Hermione jobbját, szabad kezét pedig fedetlen hátára helyezte,
és apró mosolyra húzta szája sarkát, ahogy a lány válaszul megborzongott.
Megállt egy pillanatra, befogadva tenyere alatt érzett bőrének simaságát, és
örömében, hogy az oly régóta dédelgetett fantáziák egyike valóra válik, hagyta,
hogy keze kissé lejjebb csússzon a lány hátán.

Hermione Perselus vállára emelte a kezét, elfojtva a sóhajt, ami a férfi hozzá
préselődő testének és fedetlen bőrén érzett meleg kezének kettős érzésétől
önkéntelenül is ajkaira szökött. A fekete tekintet, amit sokszor olvashatatlannak
látott, most megnyílt vizsgálódása előtt, és a mélyéről tisztán kiolvashatta a
vágyat.

- Nagyon veszélyes játékot játszunk, Perselus Piton – suttogta levegőért kapva,

ahogy keringőzni kezdtek.

- És milyen játékot játszunk, Hermione Granger? – kérdezte a férfi, és az

elégedett mosoly még mindig ott játszott a szája sarkában.
- Nem tudom biztosan – felelte a lány remegő hangon.

- Akkor miért olyan veszélyes? – súgta a fülébe, és Hermione végre megkapott

mindent, amire korábban az est folyamán vágyott: a férfi karjai között volt, és
lehelete az arcát cirógatta.

Nem válaszolt; nem tudta, mit mondjon, és a szíve olyan sebesen vert, hogy
biztosra vette, elájul, ha nem tudja lenyugtatni magát. Mélyen beszívta a levegőt
az orrán át, ahogy megpróbálta emlékezetébe vésni az érzést, hogy teste az
övéhez nyomódik, és ahogy táncoltak, rájött, a férfi ugyanolyan elegáns
mozgású, mint amilyen bájitalfőző.

- Arra számítottam, hogy végig fogja dúdolni, tekintve, hogy ez egy

Csajkovszkij keringő – jegyezte meg halkan.

Hermione elmosolyodott, és megnyugodott kissé.

- Az hiszem, elfelejtettem, hogyan kell dúdolni – lehelte válaszul.

Perselus elégedetten vigyorgott rá, tekintetének vadságától legyőzöttnek érezve

magát Hermione a férfi vállára hajtotta a fejét.

Perselus lehunyta a szemét, és állát a lány fejére támasztotta, beburkolózva a

belőle áradó melegbe és parfümjének illatába. Szinte öntudatlanul kezdte
simogatni hüvelykujjával hátának fedetlen bőrét, mire jutalmul apró sóhaj hagyta
el a lány száját.

Hermione a helyzet igazságtalan mivoltán töprengett: az este folyamán bárkivel

táncolt is, úgy tűnt, a zene soha nem akar megszakadni, de most, amikor
semmire se vágyott jobban, mint végtelen órákig ennek a férfinak a karjaiban
lenni, a rövid keringő egy trombitaszóval véget ért.

Mindketten megálltak, amikor a zene elhallgatott, és ahogy kissé eltávolodtak

egymástól, összeakadt a pillantásuk. A férfi tekintete az ajkaira siklott, és
Hermione rájött, ha oldalra billentené a fejét, és egy kicsit előrehajolna egy-két
centit, akkor összeérne a szájuk. Nem igazán tudva, mit is akar ezek után, semmi
másra nem tudott gondolni, csak hogy milyen lenne a férfi ajkait a sajátján
érezni, amikor az elengedte őt. – Köszönöm, Hermione – mormolta.

A lány igyekezett, hogy ne látszódjon arcán a csalódottság.

- Szívesen – suttogta.

A férfi visszament a kőfalhoz, ő pedig követte, remegő ujjakkal emelve fel a

poharát. Ránézett, de Perselus a poharát vizsgálgatta, láthatóan gondolataiba
merülve.

- Árulja el, Hermione… – szólalt meg visszafordulva hozzá. – Mit tesz, ha Theo
soha nem jön vissza?

Hermione szomorúan mosolygott rá.

- Fogalmam sincs, és ezt a kérdést már én is sokszor feltettem magamnak az

elmúlt pár hétben. – Belekortyolt az italába. – Mit fog tenni, ha Cordelia soha
nem megy el?

- Nem tudom – mosolyodott el a férfi –, de még soha nem hagytam, hogy ez az

utamba álljon.

Mindketten némán álltak egy percig, ráébredve, hogy a zene valószínűleg

véglegesen elhallgatott. Perselus az órájára pillantott.

- Hajnali két óra van – közölte. – A vendégek nagy része rövidesen távozik. Le
kell mennem, és el kell köszönnöm néhányuktól. Szeretne csatlakozni hozzám,
vagy inkább itt maradna?

- Itt maradok, ha megígéri, hogy visszajön – felelte reménykedve.

A férfi bólintott, és már fordult is a kovácsoltvas kapu felé. – Jövök, amint

tudok.

Hermione felsóhajtott, ahogy eltűnt a szeme elől, arcát a kezébe temette, és a

vállai megereszkedtek, ahogy hirtelen megszabadult a felgyülemlett
feszültségtől. Mi a fenét művel? Esküt tett, hogy ezt nem hagyja megtörténni, de
ha az elmúlt óra bizonyít valamit, akkor az az, hogy ez a bonyolult férfi teljesen
megrészegítette. Vagy egyszerűen csak hagyja figyelmen kívül ezeket az
érzelmeket, és reménykedjen, hogy eltűnnek?

Keze még mindig remegett a férfi közelségétől, ahogy megtette a rövid utat
addig, ahová Perselus a köpenyét lökte. Még mindig csodálkozva azon, hogy
volt bátorsága ilyet tenni, válla köré burkolta a szaténköpenyt, és leült az egyik
nagy kerti székbe, majd maga alá húzta a lábát. Hermione komolyan gondolta,
amit korábban mondott neki: sajgott a lába, és kimerült volt. Behunyta a szemét,
és várta a visszatértét, miközben azon töprengett, mi történhet még, mielőtt az
éjszaka véget ér.

***

Fél órával később végül Perselus kikísérte a legfontosabb vendégek némelyikét.

Még mindig több mint ötvenen lehettek a bálteremben, mikor úgy döntött,
visszatér a tetőkertbe, amíg nagy valószínűséggel nem veszik észre távozását.
Ahogy felment a lépcsőn, lelassította lépteit: váratlanul messzire jutott ma este,
és bár nem bánta tetteit, nem akarta, hogy az események kicsússzanak az
irányítása alól.

Kinyitotta a kaput, és fájdalmasan vette tudomásul, hogy Hermione mélyen

alszik az egyik kerti széken. Hangtalanul becsukta maga mögött a kaput, mellé
sétált, és lenézett szunnyadó alakjára. A székre kucorodott, köpenye a válla köré
fogva, és ajkai kissé elnyíltak, ahogy aludt. Kifinomult öltözéke és sminkje
ellenére hihetetlenül fiatalnak látszott ebben az állapotban. Akaratlanul is
elmosolyodott: a Csipkerózsika-keringő*** igencsak ideillett.

Végigsöpört rajta a vágy hulláma, ahogy letérdelt mellé, és gyengéden

félreigazított egy kóbor hajfürtöt a kipirult arcból. Ruhájának felsliccelt
szoknyarésze felcsúszott a combjára, felfedve ezzel lábának tökéletes bőrét.
Lüktető sóvárgást érezve nyúlt előre, hogy megérintse, de megállította magát. Ha
valaha megadatik a lehetőség egy ilyen tetthez, látni akarja az engedélyt és a
viszonzott vágyat mogyorószín szemében. Frusztrált sóhajjal talpra emelkedett.
- Moe? – szólalt meg halkan.

A kis manó egy pukkanással megjelent előtte. Hermione meg se moccant.

- Hívott, Perselus gazda? – kérdezte, felismerve Hermione alvó alakját.

- Arra gondoltam, lennél-e olyan kedves, és az ágyába vinnéd-e Miss Hermionét.

Nem lenne helyénvaló, ha én tenném. – Még egy utolsó pillantást vetett
Hermione szunnyadó arcára, majd ellépett mellőle.

A manó bólintott, és kezét Hermione karjára helyezte. Egy csettintéssel

mindketten eltűntek, otthagyva Perselust egyedül a tetőkertben. A férfi egy
pálcaintéssel eltüntette a pezsgősüveget és a poharakat, és lefelé indult, hogy
ismét visszatérjen a bálterembe, miközben azon töprengett, mi történt volna, ha a
lány nem alszik el.

A Kensington tér túloldalán Moe magában mosolygott, ahogy betakarta a

kisasszonyát. Úgy tűnt, minden a tervek szerint alakul. Lancelot gazda elégedett
lesz.
22. fejezet – A legrosszabb ajánlat

Asztalra vágok és szidom:

méltán megvetheti
minden derék halandó,
ha olyan férfi kell neki,
kinek veszett a híre.
S ő szelíden így beszél:
de a haja olyan puha,
s vág szeme, mint a márciusi szél.

W. B. Yeats – Apa és lánya

***

Perselus elhúzta a száját, ahogy ajkaihoz emelte a kávéscsészét: a kémként

eltöltött évek megtanították rá, hogy abban a pillanatban olvasson a
testbeszédben, ahogy az illető belépett a helyiségbe, és ha Cordelia fagyos
pillantásának, valamint felszegett állának volt bármi jelentése, akkor az az volt,
hogy a nő konfrontációra készül.

- Jó reggelt, Perselus – szólt hidegen, miközben elfoglalta a vele szemben lévő

széket, és a teáskanna után nyúlt.

- Jó reggelt – válaszolta felemelve a Reggeli Prófétát, és átfutotta a bálról készült

képeket a negyedik oldalon. – Igazán elbűvölő kép jelent meg rólad és Narcissa
Malfoyról a ma reggeli lapban.

A nő az újságra emelte a tekintetét egy pillanatra, mielőtt figyelmét a

reggelijének szentelte volna.
- És te hogy érezted magad a bálon, Perselus?

Perselus ránézett a Próféta széle fölött.

- Általában nem rajongok az ilyesfajta eseményekért, de úgy gondolom, jól

sikerült. Te elégedett vagy?

A felesége nem felelt, de elegánsan letette a teáscsészéjét az alátétre, és

összefűzte az ujjait.

- Jónak láttad közel egy órára eltűnni Hermionéval? Hadd találgassak: a szegény
lánynak átmenetileg problémája akadt a gyűrűjével?

A férfi letette az újságot, és dühösen összehúzva a szemöldökét előrehajolt.

- Tudomásom szerint nem volt gondja a gyűrűjével múlt éjjel, Cordelia, a fiad
nyilvánvalóan viselkedett.

- Akkor ti ketten miért tűntetek el olyan hosszú időre? Azt akarod nekem
mondani, hogy hazament, és puszta egybeesés volt, hogy épp abban az időben
hiányoztál te is?

- Nem, nem fogom letagadni, hogy majdnem egy órát együtt töltöttünk. Nem
látom, ez miért a te dolgod, és egyáltalán nem értem, miért kellene igazolnom a
tetteimet. Mindazonáltal számos oka volt, amiért elhagytuk a báltermet: elfáradt,
és a bálterem túl meleg volt; korábban a nap folyamán egy jövedelmező
szerződést kötött a Szt. Mungóval, és megígértem neki, hogy koccintunk a
sikerére; mindketten antiszociálisak vagyunk, és inkább egymás társaságát
élvezzük. Kívánod, hogy folytassam? – vetette oda.

- Hogy teljesen őszinte legyek, Perselus, nem értem, miért kellett magukra
hagynod a vendégeinket. Egy hűsítő bűbáj minden bizonnyal megoldotta volna
helyzetet, nem? És tekintve a tetemes mennyiségű pezsgőt a bálteremben, fel
nem foghatom, miért kellett máshol ünnepelnetek – ráncolta össze bosszúsan a
szemöldökét a nő.

- Mindent összevetve egyáltalán nem értem, miért kellene megmagyaráznom a

távollétünket. A minisztériumi delegáció néhány tagja a szalonban dohányzott
egy ideig; pár vendég a teraszra ment a pezsgőjével, hogy kiszabaduljon a
bálterem melegéből; Hermione és én kimentünk a friss levegőre. Ez miért
kérdéses?

Cordelia türelmetlenül dobolt manikűrözött körmeivel a polírozott asztallapon.

- Ne játszd nekem az ártatlant, Perselus! Nagyon jól tudod, miért

elfogadhatatlan: ő egy fiatal lány, és míg társadalmilag elfogadható, hogy ti
ketten órákat töltötök bezárkózva a laboratóriumodban, az semmiképp sem
helyes, hogy együtt csavarogjatok el egy bál közepén vendégek százai előtt.

- Cordelia, ahogy helyesen rámutattál, vendégek százai voltak itt, és szinte

teljesen biztos vagyok benne, hogy senki nem vette észre a távozásunkat rajtad
kívül. – A nő pillanatnyi hallgatásából tudta, hogy igaza van: senki sem tette
szóvá távollétüket.

Az asszony fenyegetően nézett rá.

- Mindent összevetve, függetlenül attól, milyen viszony van most Hermione és

Theo között, ő a menyem, és úgy vélem, az egyre gyakoribb kis kimaradozásaid
a társaság előtt helytelenek.

A férfi keze ökölbe szorult, ahogy gyűlt benne a harag.

- Nos, ha már a helyes viselkedés kérdésénél tartunk, van egy név, ami
különösen megdöbbentett, hogy a vendéglistán láttam. Lehet, hogy azt csinálsz
Edinburghben, amit akarsz, Cordelia, de korábban még soha nem vágtad a
magánéletedet az arcomba. – Élvezettel nézte, ahogy az asszony vonásait elönti
az ijedtség.

- És ez mit akar jelenteni pontosan? – fonta össze védekezően a karjait maga

előtt.

A férfi lesújtó pillantást vetett rá.

- Ne tettesd az ostobát: pontosan tudod, milyen szerepet játszottam a háború

alatt. Nem gondolod, hogy alkalmaznom kellett a tehetségemet a
menyasszonyom tanulmányozására, mielőtt a pontozott vonalra írom a nevem,
hogy úgy mondjam?

Cordelia úgy nézett ki, mint a partra vetett hal.

- Volt képed a magánéletemben turkálni, mielőtt összeházasodtunk volna?

- Soha nem turkáltam a magánéletedben, kedvesem – mondta Piton csípősen. –

Magam miatt tettem, hogy tudjam, mibe megyek bele, és elfogadtam a
magánéletedet még azelőtt, hogy összeházasodtunk volna. Soha nem avatkoztam
bele a hétvégi életedbe, de igencsak meglepett, hogy először azóta, hogy férj és
feleség lettünk, te átlépted a határt, és meghívtál egy bizonyos vendéget az
otthonunkba múlt éjjel.

Az asszony döbbenten nézett rá, nyilvánvalóan meglepetten, hogy a férfi annyi

éven át végig tudott a szeretőjéről. Lesütötte a szemét. – Ez aligha számít: azt
hittem, Hermionéról beszélünk.

- Viszont én azt hiszem, hogy az iménti részlet nagyon is releváns: a mai napig
nem avatkoztam bele a személyes ügyeidbe, Cordelia, de ha okot adsz rá,
rendkívüli módon megnehezíthetem az életedet.

- Hogy merészelsz engem fenyegetni, Perselus Piton? – nézett rá a nő

összeszűkült szemmel.

Piton vállat vont, és önelégülten mosolygott rá. – Ha te megnehezíted a

dolgaimat, viszonozni fogom a kedvességed. Rád hagyom a magánéletedet,
Cordelia; kérlek, te is tedd meg nekem ezt a szívességet.

A nő felemelkedett az asztaltól, és dühösen a reggelis tányérra dobta a

szalvétáját, az érintetlen pirítósra. – Franciaországban töltöm a hetet – jelentette
be, és kiviharzott a szobából anélkül, hogy megvárta volna a választ.

A férfi nézte, ahogy elmegy, és a dacos vigyor gyorsan eltűnt az arcáról. Közel
két évtizedet töltött azzal az életéből, hogy a bájitalmester és a hűséges halálfaló
kettős szerepét játszotta. Belefáradt a csalásba, a színjátékba és kémkedésbe.
Éppen kezdte élvezni azt a viszonylagos békét, amiben Lord Voldemort bukása
óta része volt, már amennyire az mentes volt a bonyodalmaktól. Viszont úgy
tűnik, hogy a felesége nem nézi tétlenül, és nem hagyja, hogy kielégítse
Hermione Granger iránti növekvő étvágyát. Talán eljött az ideje, hogy a lányt
csak az alkalmazottjaként kezelje, és semmi másként. A helyzet túlságosan is
komplikált; nem szabad folytatódnia.

***

Hermione teljesen zavartan ébredt vasárnap reggel röviddel tíz óra után. Fekete
ruhája csinosan lógott le a fésülködőasztala előtt álló puffról, ő pedig a
pizsamájába volt öltöztetve. Egy pillanatra elöntötte a pánik: csak nem Perselus
hozta haza és öltöztette át? De ahogy az előző este viselt, gondosan elrendezett
ruhára nézett, rájött, hogy csak Moe lehetett. Visszadőlt a párnájára, fejére húzta
a paplant, és alig merte elhinni, hogy annyira ostoba volt, és képes volt elaludni
Perselus tetőkerti székében.

Felsóhajtott. Vajon most mi a fenét gondolhat róla? Bosszús miatta, vagy talán
csak csalódott, ahogyan saját maga is? Visszaidézte, mi mindent mondott neki a
férfi: a bókokat, amiket a megjelenésére kapott tőle, és a félreérthetetlen
célzásokat. Azt mondta, hogy csodálatosan néz ki, hogy különösen vonzódik az
esküvői ruhájához, és hogy a mámorosságának semmi köze az alkoholhoz.
Lehunyta a szemét, és felelevenítette, ahogy levette róla a köpenyét, és
felsóhajtott meztelen bőrén érzett érintésének emlékére, a belőle áradó melegre,
ahogy együtt táncoltak, és az arcát cirógató leheletére.

Átalakított ruhája végül mégis megtette a hatását. A múlt éjszaka után már nem
lehet tagadni az egymás iránt érzett vágyat. Mióta felfedezte érzéseit Perselus
iránt, olykor kétségei voltak azzal kapcsolatban – bizonytalanabb pillanataiban
–, hogy az érzései viszonzásra találnak-e. Mikor kedden reggel ismét találkoznak
a laborban, arra számított, hogy a férfi mogorva, formális és barátságtalan lesz
vele. Csakhogy tudta, hogy ez alatt a gondosan felépített, védekező külső alatt
Piton ugyanannyira kívánja őt, mint ő a férfit.

Az ajtóhoz sietett, és leakasztotta köntösét a fogasról. Ennyi pezsgő után rettentő

szüksége volt egy kis teára, és hallotta, ahogy Moe dudorászva serénykedik a
konyhában.

- Jó reggelt, Moe – mormolta, feje fölé nyújtóztatva karjait, majd leült az

asztalhoz.

- ’Reggelt, Miss Hermione – köszönt vidáman Moe. Egy tányér teasüteményt

lebegtetett az asztal felé. – Baglya érkezett – tette hozzá az asztalon heverő,
összetekert pergamen felé intve.

Hermione előrenyúlt, és felkapta az üzenetet, amin azonnal felismerte Padma

kézírását. Kihajtotta a tekercset, és gyorsan átfutotta a tartalmát: Dean az
édesanyja házába viszi a lányokat ebédre, és Padma kíváncsi volt, lenne-e kedve
csatlakozni hozzá egy kis csevegésre. Habár érzett némi bizonytalanságot azzal
kapcsolatban, hogy mit is akarhat mondani neki a barátnője, Hermione örült a
lehetőségnek, hogy megbeszélhetik. Borzasztóan szüksége volt egy nő
társaságára, akiben megbízhat, és nem örült, amiért olyan kínos körülmények
között köszönt el a legjobb barátjától előző nap. Felnézett, ahogy Moe egy
csésze teát tett az asztalra.

- Tetszett a ruhája Perselus gazdának? – kérdezte a manó.

- Igen, Moe – kuncogott Hermione –, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy

igencsak tetszett a ruhám Perselusnak.

***

Padma felragyogott, amint kinyitotta a bejárati ajtót. – Gyere beljebb –

mormolta. – A ház éppen tiszta, kivételesen.

Hermione átlépett a küszöbön. Padma háza nem volt még ennyire csendes és
nyugodt az ikrek születése óta.

- Nem igazán volt kedvem egy nagy vasárnapi ebédet főzni – magyarázta
Padma, mutatva az utat a konyhába –, szóval csak szendvics és süti van, attól
tartok.

- Nekem megfelel – felelte Hermione egy sóhajjal. – Rettentően éhes vagyok. –

Leült a konyhaasztalhoz, míg Padma feltette a teáskannát.

- Milyen volt a bál? Mondj el mindent!

Hermione eldöntötte, hogy őszinte lesz a barátjával, mielőtt eljött a Kensington

térről; senki mással nincs lehetősége megbeszélni semmilyen részletet arról, mi
folyik közte és Perselus között, és arra gondolt, eljött az ideje néhány női
tanácsnak.

- Nos, először is, úgy döntöttem, hogy nem a kék ruhát veszem fel.

- Micsoda? – sikkantotta Padma meglepetten. – Egy vagyonba került! Szerintem

nagyon csinos volt.

- Szerintem is elég csinos. De amikor felpróbáltam, úgy néztem ki… nem is

tudom… túl érettnek és kifinomultnak, azt hiszem. Úgy néztem ki, mint egy
mini Cordelia. Egy kicsit szexisebb akartam lenni.

- Piton miatt? – ráncolta a homlokát Padma.

- Igen, azt hiszem – pirult el vadul Hermione.

Padma a fejét csóválta. – Még mindig le vagyok döbbenve ezen az egészen. De

folytasd… mit viseltél a kék ruha helyett?

- Némi segítséggel Moe-tól átalakítottam és feketére színeztem az esküvői

ruhámat. Meglepően jól nézett ki – Moe rengeteg apró fekete gyöngyöt tett rá.

- Feltételezem, felvetted hozzá a köpenyt is, ugye? – kérdezte Padma felvont

szemöldökkel.

- Persze, hogy felvettem – nevetett fel Hermione. – Tudod, hogy nem vagyok
annyira ledér.
- Menjünk tovább – mosolygott Padma. – Elmentél a bálba csábosan…

- Hát, az első pár óra eléggé unalmas volt. Tudod, hogy nem igazán szeretek
táncolni, de beszélgettem egy jót Neville-lel, és ott volt Susan is, gömbölyűn
meg minden. Láthatóan kisfiút várnak.

- Neville és Hannah milyennek tűnt neked?

- Mindkettő szomorúnak – vont vállat Hermione. – Munkát ajánlottak Hannah-

nak a Foltozott üstben, és a jövő hét végére el kell döntenie, hogy elfogadja-e
vagy nem.

Padma leült az asztalhoz, és maguk elé tette a teát. – Na, ugorjunk az érdekesebb
részekhez. Voltak egyáltalán érdekesebb részek?

Hermione összepréselte az ajkait.

- Azt hiszem, voltak, de ha továbbra is döbbenten és borzadva reagálsz bármire,

amit mondok Perselusról, nincs értelme elmondanom.

- Történt valami köztetek? – nézett rá Padma tágra nyílt szemmel.

Hermione felsóhajtott, és megmasszírozta a homlokát. – Azt hiszem. De ne kapd

fel a vizet: nem volt szinte semmi. Még csak meg se csókoltam vagy valami,
szóval nem kell pánikolni.

- Figyelj, jó leszek, megígérem – biztosította Padma. – Tudom, hogy tegnap nem

voltam valami támogató, de ez tényleg csak a sokk volt. Meséld el, mi történt.

- Nos, nagyon-nagyon mérges voltam, mert a közelembe se jött egész este. Még
csak nem is köszönt. És tulajdonképpen minden boszorkánnyal táncolt a
teremben rajtam kívül. Hogy rövidre fogjam, elmúlt hajnali egy, mire végre
sikerült beszélnem vele. Nagyon más ezeken a vacsora-partikon, mint szokott:
nem tudom, hogy a bor miatt-e, vagy csak azért, mert ilyenkor leengedi a
védelmét, de teljesen másképp viselkedik. Jól tudunk együtt dolgozni többnyire,
és általában érdekes beszélgetéseket folytatunk, de sokkal barátságosabb az ilyen
alkalmakkor. Egyenesen flörtöl.
- Akárhogy is, beszélgettünk egy kicsit. Azt mondta, jól nézek ki, ami meglepett,
és elnézést kért, amiért nem beszélt velem korábban az est folyamán. Azt
mondta, sok kíváncsi tekintet irányul ránk. Pár perc múlva egészen kimerültnek
éreztem magam, és mondtam neki, hogy hazamegyek, de megkért, hogy ne
tegyem, és felvitt egy meseszép tetőkertbe, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Tényleg nagyon csodás volt: sok gyógynövényt és bájital-hozzávalót nevel ott,
és az egészet gyertyák világították meg.

- Értem – mondta Padma ismét a homlokát ráncolva. – Szóvá tette valaki az

eltűnéseteket?

- Nem tudom – válaszolta Hermione. – Tudod, én már nem mentem vissza a

földszintre. Kinyitott egy üveg pezsgőt, hogy koccintsunk a sikeremre a Szt.
Mungóban, aztán beszélgettünk egy kicsit azokról az emberekről, akik láthatóan
érdeklődnek az iránt, hogy barátok lettünk. És azután – nézett fel Padmára,
idegesen amiatt, hogy elmondja a táncukat – felkért táncolni.

- Felkért táncolni? – nézett rá Padma meglepetten. – A tetőkertben?

Hermione lassan bólintott, és visszafordította figyelmét a teáscsészéjére. – Egy

Csajkovszkij keringő volt; tudod, mennyire szeretem Csajkovszkij balettjeit.
Szóval igen, felkért táncolni. – Úgy döntött, nem említi meg azt a részletet, hogy
levette róla a köpenyt, és hogy meleg kezével a hátát simogatta.

- Ez döbbenetesen romantikus – mondta Padma, és mosolyra görbült a szája.

- Szerintem is az volt – mormolta Hermione, ahogy kezébe temette az arcát. –

Merlinre, Padma, annyira akartam, hogy megcsókoljon. Tudom, hogy ez nem
helyes részemről, de gyakorlatilag csak rá tudok gondolni. Már olyan régen
éreztem ilyet bárki iránt: valójában nem vagyok benne biztos, hogy éreztem-e
valaha ilyet bárki iránt is. – Leengedte a kezét, és egy könnycsepp gördült le az
arcán. – Mit fogok most csinálni?

- Jaj, Hermione – szólalt meg Padma, és az ő szemében is könnyek gyűltek.

Felállt a székről, megkerülte az asztalt, és megölelte barátnőjét. – Figyelj, nem
szándékosan csináltad. Ahogy tegnap is mondtad, nem tehetsz arról, ahogyan
érzel. Nem fogok úgy tenni, mintha megérteném – az Isten szerelmére, Pitonról
van szó –, de látom, hogy valóban odavagy érte. – Előbűvölt egy zsebkendőt, és
odaadta Hermionének, aki hangosan kifújta az orrát.

- Ez nem csak arról szól, hogy vonzónak találom – magyarázta Hermione fojtott
hangon. – Csodálom az eszét, a bátorságát. Még a humorát is szeretem és azt az
átkozottul nevetséges fekete szerelését. Hihetetlen hangja van, és olyan elbűvölő,
ahogy hagyja, hogy a keze simogassa az üstjéből felszálló párát.

- Kislány, te aztán jól beleestél – nevetett fel kurtán Padma.

- Tudom – sírta Hermione, és újra arca elé emelte a kezét. – Megőrülök érte, és
ez egy annyira hülye, kilátástalan, reménytelen helyzet.

- Nézd – kezdte Padma, miközben kiengedte Hermionét az ölelésből, és töltött

neki egy újabb csésze teát. – Tudom, hogy a tegnap délutánt azzal töltöttem,
hogy megpróbáltalak meggyőzni, keresned kellene egy férfit. És az
idegenkedésemnek Pitontól semmi köze ahhoz, hogy… nos… ő Piton. Ez a
helyzet. A Millekkel élsz; ő összeházasodott az egyik Mill-lel; ő Theo
mostohaapja, és ami még fontosabb, vele kell dolgoznod. Mindezek mellett
borzalmasan bonyolult pasas, Hermione. Ha összegabalyodsz vele, milyen nehéz
lenne a mindennapi életed? Én csak azt szeretném, hogy boldog légy, és ha egy
pillanatig is azt gondolnám, hogy egy kaland Perselus Pitonnal boldoggá tenne,
csak biztatnálak. De már a múlt évben is nagyon megbántottak, és én nem
bírnám elviselni, hogy megint sérülten lássalak. Milyen jövőtök lehetne
kettőtöknek? Tudom, hogy azt mondtad, hogy a házassága csak színlelés, de
mindent összevetve még mindig házas. És Theóval ellentétben az ő felesége még
itt van. Milyen jó dolog sülhetne ki ebből?

Hermione felszárította a könnyeit.

- Minden, amit mondasz, igaz. Nem tagadhatom. Még ha le is tudnám nyomozni

valahogy Theót, nincs rá garancia, hogy elválna. És még ha meg is tenné, biztos
vagyok benne, hogy Cordelia nem tenné meg Perselusnak ezt a szívességet;
azzal abba a helyzetbe sodorná magát, hogy újra férjhez kell mennie hat
hónapon belül. Azonkívül, ez csak feltételezés: tudom, hogy ő is vonzódik
hozzám, de néha az őrületbe kergetem, és fogalmam sincs, tulajdonképpen akar-
e egyáltalán tőlem valamit vagy sem.

- Nem akarok kegyetlen lenni, de az eddigiek számomra nagyon is tiszták –

mondta Padma gyengéden. – Túl kell tenned magad rajta valahogy. Tudom, hogy
szereted a munkádat, és szeretnéd megtartani, így nehéz lesz, mikor olyan
gyakran látnod kell. De meg kell tenned, Hermione.

Hermione mélyen felsóhajtott. – Tudom. Igazad van; annyira, de annyira nehéz,

de így kell lennie.

Tudta, hogy Padmának igaza van. Talán eljött az ideje, hogy Perselus Pitont csak
a munkaadójaként kezelje, és semmi másként. A helyzet túlságosan is
komplikált; nem szabad folytatódnia.

***

Hermione örült, hogy hétfőn csak az övé volt a labor: ez időt adott neki, hogy
elgondolkodjon a Padmával folytatott beszélgetésen, és lehetőséget, hogy
biztosítsa az elhatározását, hogy távol tartja magát Perselustól. Mikor kedden
reggel megérkezett a munkába, Perselus, mint általában, már ott volt.

- Jó reggelt – motyogta idegesen, és hősiesen igyekezett, hogy ne élvezze a férfi

látványát.

- ’Reggelt – felelte tömören.

A lány magában mosolygott: pontosan ezt várta tőle, hogy szombat este óta
felhúzta az érzelmi gátakat. – Bocsánatot kérek, amiért elaludtam szombat éjjel,
Perselus. Remélem, nem okoztam túl sok gondot. – Meg sem várva a választ
elfoglalta magát az alapanyagok előkészítésével a nap első főzetéhez.

- A bocsánatkérés elfogadva – válaszolta nyersen, fel sem nézve a munkájából.

Általában a lány szokása volt, hogy az ilyen reggeleken beszélgetésre bírja a

férfit, és később már ő volt az irányító. De ma reggel, arra koncentrálva, amit
csinált, elégedett volt, amiért a tervét máris sikerül megvalósítania. Kivette a
hajcsatját a talár zsebéből, és dús fürtjeit lófarokba simította a tarkóján, majd az
ezüst csattal rögzítette. Több alapanyagot levéve a polcról a munkaasztalához
ment, és megkönnyebbült, amiért Perselus tekintete nem követte a helyiségen
keresztül.

Miután fellobbantotta a lángot a legnagyobb öntöttvas üst alatt, aprítani kezdett,

és összevágott néhány gyökeret, miközben nehéz csend telepedett rájuk. Perselus
látszólag teljesen a munkájába merült, és egy gyors pillantás elárulta neki, hogy
a férfi egy altató főzeten dolgozik. Szörnyen kíváncsi volt, melyik ügyfélnek
főzi, de tartotta a száját, és elhatározta, hogy nem ő fogja megtörni a csendet.

Az ő bájitalának elkészítése is elég cseles volt: egy Sárkányhimlő kezelésére

alkalmas készítmény, aminek fényes sárga színe volt. Elégedetten mosolygott,
ahogy hozzáadta a szárított doxy-szárnyakat, és a folyadék azonnal pontosan azt
a sárga színt vette fel, amit várt. Most készítette el először ezt a főzetet, mióta
harmadéves volt az egyetemen, és szinte önelégülten, hogy ilyen jól sikerült,
levette a lángot az üst alatt, és felkapta a keverőpálcát. A főzet egy teljes órányi
nagyon lassú, az óramutató járásával ellentétes kavargatást igényelt, és – egy
pálcaintéssel beállítva kis stopperét – belekezdett a precíz végrehajtásba. Még
csak mintegy tíz perce foglalkozott a feladattal, amikor ezüst hajcsatja
elengedett, és fémes csattanással a padlóra esett.

Az orra alatt morogva, ahogy kócos fürtjei előrehullottak, és teljesen eltakarták

előle az üstöt, lehajolt, és megpróbálta bal kezével elérni a csatot. Ha
abbahagyná a főzet keverését, még ha csak egy vagy két másodpercre is, teljesen
hasznavehetetlenné válna. Nem állt szándékában több mint egy órányi munkáját
kidobni, nem is szólva a nagyobb mennyiségű, ritka és drága hozzávalók
pazarlásáról. Feladva a vétkes csat megtalálását vetett egy pillantást Perselusra.

- Perselus, kérhetnék egy szívességet? – kérdezte bizonytalanul, kissé elpirulva.

- Mi az? – csattant fel a férfi.

- Kiesett a hajcsatom, és arra gondoltam, felvenné-e nekem, és visszarakná-e a

hajamba? – mondta nyugtalanul.
A férfi hitetlenkedve nézett rá. – És árulja már el, könyörgöm, miért nem tudja
ezt magának megcsinálni?

- Mert rendkívül kényes szakaszban vagyok a főzetemmel, és tönkremegy, ha

abbahagyom a keverést – magyarázta.

- Tegyen rá egy Alvasztó bűbájt – vakkantotta Piton.

- Perselus, maga is tudja, hogy nem tehetem: ez a Szt. Mungo Sárkányhimlő-

főzete. Az Alvasztó bűbáj nem működik.

- Az ég szerelmére, kislány! – szűrte összeszorított foggal, majd kiszórt egy

Alvasztó bűbájt a saját főzetére, és mérgesen az asztalra lökte a keverőpálcát. –
Minek néz maga engem, fodrásznak?

Három dühös lépéssel a lány munkaasztalánál termett, tomboló tekintete a padlót

vizslatta a csat után kutatva. Meglátta, és egy bosszús mordulással felkapta. –
Mostantól kezdve vagy megfelelően megzabolázza ezt a nevetséges loboncot,
vagy vágja le – vetette oda, ahogy előrenyúlt, hogy kihúzza a hajat a lány
arcából.

- Sajnálom – motyogta Hermione alaposan megalázottnak és kissé

megbántottnak érezve magát, amiért a férfi nevetségesnek titulálta a haját.

Jobb kezében a hajcsattal Perselus összefogta a lány haját az arca mindkét

oldaláról, miközben észrevette a megbántott arckifejezését. Szúró bűntudatot
érzett: bár mérges volt, nem akarta a lány érzéseit megsérteni. Bocsánatkérés
tolult ajkaira, de visszafogta: elhatározta, hogy el kell kezdeniük úgy viselkedni,
mintha csak munkatársak lennének, és megérdemelte a leckét a
gondatlanságáért.

Bosszús sóhajjal hátrahúzta a hajat az arcából, felfedve ezzel a lány nyakát, és

ahogy így tett, elárasztotta a lány parfümjének virágillata. Lehunyta a szemét,
mélyen belélegezte, és a friss emlék, hogy milyen érzés volt a karjában tartani a
tetőkertben, áradatként tért vissza. Érezte, hogy a lány megmerevedik a
közelségétől, majd kinyitotta a szemét, és mezítelen nyakának sima, fehér bőrét
bámulta. Hányszor képzelte el, milyen érzés lenne végigfuttatni kezét nyakának
finom vonalán? Hányszor képzelte el, hogyan reagálna egy ilyen mozdulatra?

Az elkövetkező napok, hetek és hónapok folyamán gyakran visszagondolt erre a

pillanatra, vajon mi vitte rá pontosan, hogy megtegye. Milyen hirtelen jött őrület
késztette arra, hogy félredobjon óvatosságot, megérzést és minden elhatározását?
Nem törődve többé azzal, hogy a világ mit gondol, és azzal, milyen
bonyodalmakat hoz ezzel a saját fejére, engedte, hogy a finom, ezüst hajcsat a
padlóra hulljon, és kétségbeesetten nyújtotta előre ujjait, hogy felfedezhesse,
vajon valóban olyan meleg és puha-e a nyaka is, mint a háta.

Mutatóujjának hegyét a nyakához érintette, és gyengéden végighúzta egészen a

köpennyel takart válláig. Elégedett mosoly jelent meg szája sarkában, mikor a
lány keverőpálcája elhagyottan csattant a munkaasztal lapján, élénksárga
nyomokat fröcskölve szét a polírozott lapon, ahogy leesett. Elragadtatottan
nézte, ahogy szemhéjai lecsukódnak, és lágy sóhaj hagyja el az ajkait.
Önelégülten mosolygott, ahogy egy újabb fantáziája vált valóra: már rég
elképzelte, hogyan adna ki hangot válaszul az érintésére, és nem csalódott.
Hirtelen elborította a vágy, hogy megízlelje a lányt, és jobb kezét a vállán
pihentetve baljával hátracsavarta a haját. Mohón várva a reakciót előrehajolt, és
ajkait a nyak oldalán lüktető érhez érintette.

A szíve őrült tempóban kalapált, és Hermione elfelejtett minden gondolatot az

eddig életbevágóan fontos bájitaláról, ahogy Perselus ajkainak érzése a nyakán
szinte elnyelte. Hátraejtette a fejét, még inkább felfedve nyakát a férfi
ténykedése előtt, alig felismerve saját hangját a mellkasa mélyéből érkező,
torokhangú nyögésben. Érezte, ahogy a férfi a bőrébe mosolyog a hang hallatán,
és kétségbeesetten ragadta meg az asztal szélét mindkét kezével, ujjpercei
elfehéredtek az erőfeszítéstől, hogy megtartsa magát, térdei pedig
használhatatlanul rogytak meg alatta. Teljesen a férfihez préselte magát, ahogy
azt már régóta szerette volna, minden jó szándékát elfeledve felé fordította a
fejét, elhatározva, hogy most végre kideríti, milyen az ajkait a sajátján érezni.

Perselus eltávolodott pár centire a nyakától, ahogy a lány lassan felé fordította a
fejét. Ebben a röpke pillanatban, ami örökre megmarad az emlékeiben,
tekintetük összekapcsolódott, és ez egyszer hálás volt azért, hogy köszönhetően
griffendéles természetének meleg, barna szemeiben felcsillantak az érzelmek. Az
engedély és a kölcsönös vágy, amit látni akart, míg a lány a tetőkertben aludt,
őszintén leolvasható volt vonásairól, és a tekintete még hevesebben lángolt, mint
azt valaha remélni merte. Ez a végtelen pillanat összeomlott körülötte, ahogy
szájuk összeért, és megszűntek érzékelni a külvilágot, ahogy a szenvedélyes
vágyakozás felrobbanni látszott közöttük.

Nem fordult elő túl gyakran, hogy Hermione ki tudta olvasni az érzelmeket
Perselus megfejthetetlen fekete tekintetéből, de ahogy elfordult az asztalától,
tisztán felismerte a nyers, állati sóvárgást, ami, úgy tűnt, mindkettőjükön
eluralkodott. És ahogy ajkuk találkozott a kezek és szájak féktelen
összevisszaságában, megborzongott a felismerés erejétől, hogy a férfi akarja őt,
csakúgy, ahogy ő is a férfit. Amint Perselus szája lecsapott az övére, az első
összefüggő gondolata az volt, hogy milyen hihetetlenül forró Theo szájához
képest. Egy ilyen rideg embertől nem számított ilyen tűzre, ilyen hevességre.

Kétségbeesetten csókolták egymást, mélyen, mindketten egymás hajába túrtak

kezükkel, légzésük pedig csakhamar kapkodóvá, egyenetlenné vált. Perselus
teljesen hozzányomta magát, és így a lány a csípőjénél érezhette keményedő
férfiasságát. Hermione soha nem volt hangos szerető, de ahogy a férfi mohó
szája végigsiklott az állán, csodálta a képességeit, amivel hangos nyögésre
késztette.

Egyik kezét még mindig a lány tarkóján tartotta, a másikkal pedig elindult lefelé
a testén, és hüvelykujjával súrolta az egyik, már feszes mellbimbót, ami a
mellkasának préselődött. Karját a dereka köré fonta, és még szorosabb húzta
magához a csípőjét, tudva, de nem törődve a ténnyel, hogy így megérezheti a
hasához nyomódó merevedését, és tudatni akarván a nővel, hogy már csak
pillanatokra van attól, hogy birtokolja, hogy megkapja őt.

A lány légzése gyors zihálássá vált, és Hermione maga mögé nyúlva a pálcája
után tapogatózott. Ujjai ráfonódtak, és újra felnyögve, ahogy a férfi a nyakát
ostromolta, kettejük közé húzta. Lecsúsztatva a köpenyét végigfuttatta
pálcájának hegyét a hosszú gombsoron, amik szétnyíltak a pálca nyomán. Ahogy
a férfi újra megtalálta ajkait, és kutakodó nyelvének forróságától Hermione
szerette volna nyitott szájába nyögni a nevét, lehámozta vállairól a kabátot,
Perselus pedig hagyta, hogy lecsússzon a karjairól, csatlakozva kőpadlón heverő
talárjának fekete halmához.
Hermione félredobta a pálcáját, tenyerét a férfi széles mellkasához nyomta, és a
fehér ingen keresztül érezte a bőréből áradó forróságot. Önkéntelenül is
megremegett, amikor Perselus kezei újra felfelé mozdultak a testén, és mindkét
hüvelykujjával megcirógatta melleinek szélét, ahogy a nyakához emelkedtek,
ahol kikapcsolta munkatalárjának csatját, majd keresztüldobta a helyiségen.

Perselus még egyszer a ragyogó fürtök közé fúrta a kezét, meglepetten, hogy alig
néhány perccel korábban még jónak látta nevetségesnek jellemezni őket. Hogyan
is gondolhatott ilyesmit, amikor épp elképzelte, amint szétterülnek a párnáján,
vagy épp az ágya széléről hullnak alá, ahogy a nő hátraveti fejét a gyönyörtől!
Felmordult, ahogy Hermione kecses ujjai fekete nadrágjának derekához
vándoroltak, és az öve felé tapogatóztak. Kikapcsolva a csatot a lány finoman
beleharapott az ajkába, és szájával a füléhez közeledett.

Hermione megcsókolta éppen a füle alatt, fogaival súrolva a bőrt, és

elmosolyodott az újabb nyögés hallatán, élvezve arcán a férfi szaggatottá váló
légzését.

- Perselus – suttogta tiszta gondolatokért küzdve –, ne akard, hogy könyörögjek.

– Egyik kezét a férfi tarkójához emelve ismét magához húzta, míg a másik
tenyerét a még mindig ruhától takart merevedésére nyomta, maga is
elcsodálkozva saját merészségén.

A férfi ismét megcsókolta. – Azt hiszem, rá fogsz jönni, hogy egyáltalán nem
szükséges könyörögnöd – mormolta.

Mindkét kezét a lány csípőjére csúsztatva felemelte, és a bájitalos asztal tetejére

tolta, így a lány a sárga-foltos faasztal szélén ült, csípője pedig pontosan azonos
magasságba került az övével. Hermione egyik szandálja a padlón koppant, és
ahogy összeérintették homlokukat, kezét a lány térdére helyezte, és lassan felfelé
tolta combján a könnyű, nyári szoknyát, élvezve a lábak selymes simaságát,
amiket már szombaton is annyira szeretett volna megérinteni.

Hermione hálát adott Merlinnek, amiért aznap reggel a pamut alsónemű helyett
kedvenc fehér szatén bugyiját választotta. Hangosan zihált, ahogy a férfi a
csípője köré csúsztatta kezeit, és ujjait a bugyi szélébe akasztva egyetlen gyors,
határozott mozdulattal lehúzta a lábán.
Perselus ujjai hegyével érezte a szatén nyirkosságát, majd a padlóra dobta a
fehérneműt, ahol csatlakozott az ő elhagyott kabátjához. Orrában érezte a lány
izgalmát, és ujjai hirtelen ott akarták megérinteni a lányt, ahol ő is a leginkább
vágyta. Újra megcsókolta, ahogy Hermione a nyaka köré fonta karjait, egyik
kezét a lány combjára simította, a másikat pedig a szerencsére lenge blúza alá.
Hermione örömteli nyögést hallatott, ahogy a lábán lévő kéz felfelé csúszott
csípője irányába, és Perselus elvigyorodott, ahogy buján szétnyitotta előtte
lábait, elfeledve minden szemérmes gondolatát a növekvő szenvedélyétől.

Érezte a lányból áradó nedves forróságot, és Hermione fojtottan nyögött fel,

ahogy hüvelykujjával kétszer átsimított a csiklóján. Közelebb húzta magához,
csípője a lábai közé került, és már csak pár centi, valamint nadrágjának anyaga
választotta el őket egymástól. Hermione egyik karjával még mindig a nyakába
karolt, a másikkal pedig lenyúlt az ágyékához, ahol lehúzta a cipzárját, hirtelen
borzasztóan vágyva arra, hogy magában érezze a férfit.

- Perselus – nyögte a férfi szájába elfúló hangon –, azt mondtad, nem kell
könyörögnöm.

Ez volt minden, amit a férfi akart. Kissé elhátrált a lánytól, kezével nadrágjának
derekához nyúlt, és pár másodperc alatt kiszabadította magát ruháinak korlátai
közül. Mielőtt Hermione akár annyit is tehetett volna, hogy ujjaival megérinti,
durván az asztal szélére rántotta, és egyetlen lökéssel tövig nyomta magát a
lányban.

Egyszerre nyögtek fel, és mindketten teljesen mozdulatlanná váltak, ahogy

elmerültek az összekapcsolódás első érzésében, ami messze felülmúlta minden
elképzelésüket. Ahogy Hermione a dereka köré kulcsolta a lábát, és még mindig
ziháló ajkaival az övéhez közelített, mozogni kezdett, visszafojtva nyögéseit
minden lökésnél.

Türelmetlenül, hogy ujjai bőrt érintsenek, Hermione a férfi inge alá csúsztatta
kezeit, fel a hátára, körmeit finoman végigfuttatva a bőrén. A múltban is élvezte
a szexet, de soha nem találkozott senkivel, aki a színtiszta gyönyör olyan szikráit
robbantotta volna ki belőle, mint amik most árasztották el a bensőjét minden
egyes döfésnél. Elszakította ajkait a férfiétól, ahogy levegő után kapott, és már
érezte a figyelmeztető bizsergést, ami növekedni kezdett a hasában. Már olyan
régóta akarta ezt, olyan gyakran képzelte el, hogy tudta, nem fogja sokáig bírni.
Hagyta a fejét hátrabillenni, amiért jutalmul újra nyakán érezhette a férfi ajkait.

Perselus félig leeresztett szemhéjjal nézte a lányt, megcsodálta, ahogy a haja az

asztal tetejét súrolja, mikor a feje hátrabillen, ahogy fürtjei vadul lengenek,
ahányszor csak ő előrelendül. Fél kézzel tartva kigombolta blúzának néhány
felső gombját, miközben lefelé haladva végigcsókolta a mellkasát, majd megállt,
hogy felitasson egy izzadságcseppet, ami a mellei közé igyekezett. Lehúzva
szatén melltartójának egyik kosarát tekintetét a sokszor elképzelt bimbóudvaron
legeltette, és nyelvével nyomot hagyva mellének domborulatán körbeölelte
ajkaival a feszülő mellbimbót.

Hermione hangosan felnyögött, amikor Perselus gyengéden a szájába szívta a

mellbimbóját, megnedvesítve a nyelvével. Hátát megfeszítve még jobban a férfi
felé nyomta a mellkasát folytatásra biztatva, és tudva, hogy már csak
pillanatokra van az orgazmustól. Perselus elengedte a mellét, és figyelmét
visszaterelte a szájához, légzése pedig legalább olyan szaggatott és akadozó volt,
mint a sajátja. Még egyszer finoman beleharapott a férfi ajkába, majd egy újabb
sóhajjal elhúzódva tőle suttogni kezdett: – Gyorsabban, kérlek… Gyorsabban!

Perselus több mint örömmel tette meg ezt a szívességet, és a lány csípőjére
csúsztatta a kezét. Olyan közel húzta magához, amennyire csak tudta, és egyre
nagyobb erővel mozgott benne, miközben őrülten felizgatta a látvány, ahogy
Hermione hátratámaszkodott a könyökére, fedetlen melle kicsúszott a blúz alól,
hosszú haja pedig belelógott az üst sárga tartalmába, tovább szaporítva az
asztalát borító cseppeket. Érezte, hogy vészesen közeledik a csúcshoz, így kezét
ismét a lány felgyűrt szoknyája alá csúsztatta, könnyedén körözve a duzzadt kis
gyöngyszemen lökéseinek ritmusára.

Figyelmesen nézte a lány arcát, pazar látvány volt a színtiszta szenvedély

hullámai között, a szeme lehunyva, az arca kipirult, ajkai pedig kihívóan nyíltak
szét. Összeszorította a fogát, némán sürgetve a lányt, mert már nem sokáig tudta
tartani magát. Hermione még egyszer felnyögött, és tudta, hogy sikerrel járt. A
teste megfeszült, feje még jobban hátraesett, izmai pedig összerándultak
körülötte.
Beharapva az alsó ajkát, hogy háláját hangosan szét ne kiáltsa az istenek felé,
Hermione hagyta, hogy életének legerősebb orgazmusa elárassza, érezve, de a
legkevésbé sem törődve vele, hogy Perselus tekintete őt figyeli, miközben élvez.
Még mindig zihálva ült fel, és fonta karját a férfi nyaka köré, lábával pedig még
szorosabban fogta át a derekát.

Perselus artikulálatlanul nyögött fel, ahogy a lány puha ajkai az övéhez értek, és
még érezve orgazmusának utolsó hullámait, a lányba ürítette magát, és nem tudta
visszafogni azt a gyönyörteli szisszenést, ami összeszorított fogai közül szökött
ki.

Elégedetten sóhajtott fel, ahogy Hermione a vállára hajtotta a fejét, miközben

légzésük lassan visszatért a normálishoz, és a valóság, hogy mit is tett épp az
imént, kezdett beszivárogni vágytól ködös elméjébe.

- Ezt már jó ideje szerettem volna megtenni – mormolta Hermione, miközben

felemelte fejét a válláról.

Elhátrált a lánytól, és gyorsan rendbe szedte magát, felhúzta a zipzárját, és

becsatolta az övét. Feszülten nézte a nő vonásait, óvatosan, hogyan is reagálhat,
és bizonytalanul, hogy hogyan is kellene folytatniuk. A megjegyzést, hogy ő
maga is szerette volna megtenni ezt már régebb óta, mint vissza mert emlékezni,
gyorsan magába fojtotta, ahogy Hermione a kezébe temette az arcát, és halkan
felzokogott.

- De jaj, Perselus – szipogta, ahogy leengedte a kezét, felfedve ezzel lángoló

arcát, könnyáztatta szemét. – Nem lett volna szabad. Hiba volt; rosszat tettünk.

Lüktetett benne a csalódottság, és legyűrte az elutasítás felkavaró érzése.

Védelmének azonnali felhúzásával felelt, engedve a fellobbanó haragnak.

- Nos – szólalt meg gúnyosan, összeszorított fogakkal –, nem úgy tűnt, hogy
hibának láttad, amikor azt kiabáltad, hogy „gyorsabban, gyorsabban”, nem igaz?

Hermione újra az arca elé emelte a kezét, ahogy a szégyen és bűn érzése vette át
a tűz és a szenvedély helyét, amit csak pár perccel korábban érzett. Hirtelen
ráeszmélve zilált külsejére, remegő kézzel igazította meg a melltartóját, és
gombolta be a blúzát, és nem tudta megakadályozni, hogy az önutálat könnye le
ne gördüljön az arcán.

- Nem úgy tűnik, mintha a férjednek lenne bármi problémája a lelkiismeretével –

vetette oda a férfi.

- Tudom – felelte Hermione megtörölve az arcát. – De ez akkor is rossz. Nem

számít, hogy mit tesz, Perselus, Cordelia soha nem volt rossz hozzám, és én
most elárultam őt.

A férfi hitetlenkedve mordult fel.

- Micsoda remek időzítése ez némi griffendéles drámának. – Felkapta a földről a

kabátját, és magára kanyarította.

Hermione alig hallotta, mit mondott, ahogy úrrá lett rajta a bűntudat.
Lecsusszant a munkaasztalról, és padlóra nézett, ahol a bugyija, pálcája,
szandálja és hajcsatja félredobva hevert, további bizonyítékául erkölcstelen
viselkedésének. Felvette a bugyiját annyi méltósággal, amennyivel csak lehetett,
belelépett a szandálba, és felkapta a pálcáját.

Perselus csípőre tett kézzel állt meg előtte.

- Hermione… – szólalt meg alig valamivel gyengédebb hangon.

- Sajnálom, Perselus – mondta a lány, most már nyíltan sírva. – Mennem kell.

Anélkül, hogy felvette volna a köpenyét kiviharzott a laboratóriumból, sárga

pecsétes haja csak kavargott utána.

Ahogy a bejárati ajtó becsapódott, a férfi pillantása a padlóra siklott, ahol az

ezüst hajcsat hevert a talárja mellett. Felkapta, majd ahogy hirtelen elfogta az
önutálat, megpördült, és a falhoz vágta a finom csatot. Lendülő karja fiolákat és
üvegtégelyeket küldött koppanva a padlóra, a sárgasággal teli üst pedig követte,
beteges hanggal ütődve a padlónak, tartalma pedig gyorsan beszivárgott a
padlólapok közé.
Abszolút és teljese mértékben idiótán viselkedett. Nem akarta, hogy ez
megtörténjen. Igaz, azóta vágyott a lányra, mióta először látta abban az
istenverte hátnélküli ruhában, de soha nem akarta, hogy ez megtörténjen. Nem
így. Sokkal többet kért, többre volt érdemelt, mint egy gyors kefélésre a bájitalos
munkaasztalon. Lehunyta a szemét, kezét összeráncolt homlokához emelte.
Bolond volt.

***

Hermione könnyáztatta arccal rohant át a Kensington téren, és nem érdekelte,

hogy látja-e valaki, vagy mit gondolnak zilált megjelenéséről. Amint elérte a
házat, kivágta az ajtót, és egyenesen a hálószobájába sietett, határozottan kerülve
Moe átható tekintetét. Az ágyára roskadt, zokogás rázta a testét, ahogy úrrá lett
rajta a szörnyűség, hogy mit is tett. A rengeteg ígéret után, amit magának és
Padmának tett, éppen azt tette, amiről esküdözött, hogy nem teszi. Tudta, hogy
túl bonyolult lenne; hogyan is gondolhat arra, hogy visszamegy dolgozni, mintha
minden rendben lenne? Az egész olyan kezelhető volt, bizonyos értelemben
varázslatos, amikor még csak ott lebegett körülöttük, csak némán elismerve, de
hangosan soha ki nem mondva. Szinte elfogadható volt. De most, végül, minden
nyilvánosságra került: mindketten vágytak a másikra. És ők engedtek ennek a
vágynak. Hogyan is lehetnének a dolgok újra normálisak köztük?

Eldobta a karriert, amit annyira imádott. A férfi korábban is eléggé nehéz eset
volt olykor, még eme reggel előtt, de ezek után kibírhatatlan lesz. Hermione
remegni kezdett, a szíve vadul vert. Felült az ágyon, mellkasához ölelte a térdét,
de továbbra is reszketett, még a foga is összekoccant. Felismerve, hogy sokkot
kapott, bizonytalanul a fürdőszoba felé indult, kapkodva áttúrta a mosdó feletti
szekrényt, míg meg nem találta a Nyugtató főzetet. Lenyelve a fiola tartalmát
visszatért az ágyába, ahogy legyűrte a fáradtság, és ahogy álomba sírta magát,
pillantása megakadt a menyasszonyi ruhán. Ahogy az öntudatlanság magához
húzta, arra gondolt, hogy az egyetlen dolog, ami ellensúlyozta a reggel
történteket, az az volt, hogy valahol, bárhol is volt éppen a világban, Theo
gyűrűje fellángolt. Remélte, hogy pokolian fájt.

***
Mire felébredt, már órák teltek el. Az éjjeliszekrényén egy tálca szendvicset és
egy csésze gőzölgő teát talált, a takarója pedig a vállára volt húzva. Szeretetet
érezve Moe iránt felült, és kisimította a haját az arcából, először felfedezve
benne a Sárkányhimlő elleni szérum ragadós, sárga maradványait. Megkordult a
gyomra, mire felkapott egy szendvicset, és az ágytámlánk dőlt, jóval
nyugodtabbnak érezve magát, mint korábban. Most, hogy a kezdeti pánik
alábbhagyott, engedte, hogy a gondolatai visszakanyarodjanak a laborban
történtek felé.

Mi a fene késztette erre a férfit? Egyértelműen morcosnak tűnt ma reggel –

határozottan hiányzott a szeméből az a kihívó csillogás, amit szombat éjjel látott.
Kissé bosszantotta, hogy a férfi volt olyan merész így megérinteni a nyakát, és
hozzáérni a szájával, és ezzel mindkettőjüket ilyen vérforraló ingoványra
sodorta. Csakhogy aztán eszébe jutott az ezüst hajcsat, és érezte, hogy a pír
elönti az arcát. Talán ő is ugyanolyan hibás volt, mint a férfi. Teljesen
elképzelhetőnek tartotta, hogy a férfi ott ül a tér túloldalán, és éppen úgy őt
hibáztatja, mint ahogyan ő maga teszi vele.

Küzdve a bűntudattal lehunyta a szemét, és a történtekre gondolt. Merlin, isteni

volt, ahogy a nyakán érezte a férfi ajkát, csókjának tüze pedig semmihez sem
fogható. Még jobban elpirult, ahogy felidézte, mi mindent suttogott a férfinak, a
saját szájából feltörő artikulálatlan, ösztönös nyögéseket. Soha azelőtt nem
viselkedett ilyen indokolatlanul; még senki nem váltott ki belőle ilyen
szenvedélyes reakciót. Tökéletesen kielégítő volt a szexuális élete annak idején,
de összehasonlítva minden korábbi tapasztalatát elhalványította az a heves
válasz, amit Perselus figyelme váltott ki belőle. És mi van akkor, ha soha többé
nem fog érezni hasonlót?

Töltött magának egy teát, vigaszt nyerve a kezében lévő bögre melegétől.
Mindig tökéletes úrinő volt, de ma reggel egy rövid időre valami felébredt
benne. Valami idegen, gátlástalan, érzéki erő, amiről soha nem sejtette, hogy
megvan benne. Csakhogy ez rossz volt, alapvetően rossz, és ezt nem lehetett
tagadni. Komolyan gondolta, amit Perselusnak mondott: Cordelia soha nem tett
vele rosszat, nem bánt vele rosszul, ő pedig képes volt elárulni az anyósát. Nem
számít, milyen hibái vannak Cordeliának, nem számít, hogyan bánt a férjével
égbekiáltó hűtlenségével, nem érdemelt ilyen döfést viszonzásként a menyétől.

Meglepődve tapasztalta, hogy nem érez lelkiismeret-furdalást Theo miatt. Talán

ha a gyűrűje nem égett volna olyan fájdalmas gyakorisággal az elmúlt két
hónapban, érzett volna némi megbánást. Így viszont nem érzett semmit.
Lelkének bosszúszomjas fele még elégedett is volt egy kicsit. De hogy lehetne a
bosszú igazán édes, amikor tudja, hogy amit tett, erkölcstelen? Férjnél van;
Perselus is nős. Lehetnek enyhítő körülmények, de azok még nem teszik
helyessé.

Valami más azonban piszkálta a lelkiismeretét. Bár együttlétük szenvedélyes

volt, egyáltalán nem erről ábrándozott. Hétről hétre elképzelt mindenféle
forgatókönyvet, melyben a férfi megcsókolja, és ez a csók mindig gyengéd,
lassú, megható volt. Igaz, az álmaiban ez mindig többhöz vezetett, de soha nem
olyan viharos, vad együttléthez, mint ami tulajdonképpen aznap reggel történt.
Olyan pillanatot képzelt el, ami összességében romantikusabb volt, nem valami
váratlan kefélés az alagsorban. Jó ég… Közösült vele, és még csak nem is látta
meztelenül. Annyira szerette volna végigfuttatni kezét csupasz mellkasán; a
bőrén akarta érezni a meztelen bőrét. Csakhogy semmi sem a forgatókönyv
szerint történt, és most minden tönkrement.

Újra kicsordultak a könnyei, ahogy visszatette a csészét a tálcára, és felkelt az

ágyból. Még volt két óra addig, hogy Perselus befejezze a munkát aznapra a
laborban. Lezuhanyozik, felöltözik, aztán pedig azt teszi, ami helyes: elé áll, és
felajánlja azonnali felmondását.

***

Félszegen kopogott az ajtón, amikor leért az alagsorba, a keze remegett. Amikor

nem érkezett válasz, kinyitotta az ajtót. Perselus a munkaasztalánál állt, háttal az
ajtónak, miközben finom spirálalakban szállt fel a gőz a Telenium üstből. Halkan
becsukta maga után az ajtót, miközben itta a férfi magas, fekete alakjának
látványát, és azon töprengett, vajon tényleg ez-e az utolsó alkalom, hogy így
láthatja. Pillantása körbesiklott a helyiségen, végignézve az alapanyagokkal teli
polcokon, a fáklyafénybe vont falakon, és a munkaasztalon, ami mellett annyi
eredményes és örömteli órát töltött. Észrevette, hogy a férfi jóval több mindent
csinált, mint feltakarította a rumlit az asztalán. Az egyik végén a munkaköpenye
feküdt szépen összehajtogatva, tetején az ezüst hajcsattal, a másik végén pedig a
legnagyobb üstje állt, ami mellett nyolc bedugaszolt, élénksárga bájitallal töltött
fiola sorakozott: Perselus megfőzte a Sárkányhimlő Ellenszérumot, míg távol
volt.

Furcsa meghatottságot érezve gyorsan nyelt egyet, felrázva magát, hogy

megtegye, amit tennie kell, és összeszedve minden bátorságát a befejezéshez.

- Isten hozott újra itt – sziszegte a férfi vészjóslóan, megugrasztva a lányt.

Perselus nem fordult el a munkájától. – Hadd találjam ki – tette hozzá
nyilvánvalóan forrva a dühtől. – A megalapozatlan, nemes elvektől vezérelve, és
világosan bemutatva a nevezetes griffendéles bátorság teljes hiányát idejöttél,
hogy felmondd a munkádat.

A lány lassan átsétált mellé a helyiségen, felismerve, ahogy ment, hogy a férfi
nem fogja megkönnyíteni a dolgát. Megállt mellette, és csendben várta, hogy
felé fordítsa az arcát.

Perselus egy Alvasztó bűbájt szórt a főzetére, és ahogy felé fordult fekete
szemében megcsillanó dühvel, és a mellkasán védekezően összefont karral, egy
pillanat alatt érte a felismerés. Tudta, milyen lehet képzett legilimentornak lenni:
teljesen tisztán megértette, mi zajlik a férfi elméjében, mi táplálja a haragját.
Ahogyan ő, a férfi sem akarta, hogy így történjen; elsodorta a pillanat heve, most
pedig eltöltötte a megbánás. Ami még ennél is rosszabb volt, tudta, hogy
könnyes reakcióját és a közeléből való szabadulási vágyat úgy értelmezte, mint
visszautasítást. Megsértette az érzéseit.

Míg ő arra várt, hogy megszólaljon, Hermione éhesen kutatta az arcát, fejében
kétségek kavarogtak a döntését illetően. Rossz dolog volt, nagyon rossz dolog
vágyni az előtte álló férfira, minden, ami vele kapcsolatos, kedvessé vált
számára: az összetettsége, védekezése, a szarkazmusa, az intelligenciája és
sértett érzelmei. Valószínűleg minden élő embernél többet tudott a valódi
Perselus Pitonról, és talán több mint kicsit elfogult is volt azzal a férfival
szemben, akinek ismerte. Mindkettőjük hitvesének másvalakivel volt kapcsolata:
biztos, hogy ez azt jelenti, hogy akiknek a fájdalmat ki kell állni, azok ők
maguk? Belenézett a férfi dacos szemébe, és elfogadta a tényt, hogy nem akar
olyan életet, amiben ő nincs benne, nem számít, mi az ára. Egyszerűen nem
tudott élni nélküle.

- Igen, Perselus – mormolta. – Azért jöttem, hogy beadjam a felmondásomat.

- Szinte tudtam – felelt gúnyosan, ahogy visszafordult a munkájához.

Hermione egy pillanatig hezitált, majd előrenyúlt, és a karjára tette a kezét,

mielőtt feloldhatta volna az Alvasztó bűbájt. Perselus a szemébe nézett.

- Nem tagadhatom, hogy egy részem úgy gondolja, ez nagyon rossz, Perselus, de
nem tehetek arról, ahogy érzek. Soha nem akartam, hogy ez megtörténjen. De
most, ahogy itt állok, lehetetlen, hogy csak úgy kisétáljak.

- Biztos vagyok benne, hogy máshol is talál munkát, Miss Granger – mordult fel
a férfi.

A lány elszántan megragadta a karját, hogy ne tudjon visszatérni a bájitalához.

- A francba, Perselus! Én nem a nyavalyás munkáról beszélek. – Megvárta, hogy

a férfi újra ránézzen. – Rád gondoltam, Perselus Piton. Nem vagyok képes hátat
fordítani neked.

- És mi van, ha én nem akarlak? Mi van, ha én is el akartalak bocsátani, mint

ahogy te is felmondani? – acsarkodott.

Hermione tudta, anélkül, hogy sejtése lett volna, honnan olyan biztos benne,
hogy Perselus csak tetteti a megvetést, hogy ő is ugyanúgy vágyik minden
porcikájára, mint amennyire ő akarja a férfit. Közelebb lépve hozzá csökkentette
a köztük lévő távolságot, lábujjhegyre állt, és egyik karját a nyaka köré fonva
ajkait az övére nyomta.

A férfi karjai összefonva maradtak, és nem viszonozta a csókját. Az elméje

szinte sikoltani kezdett, hogy már túl késő, hogy a reggeli negativitása túl nagy
kárt okozott, és soha nem bocsát meg neki. Aztán hirtelen érezte, hogy
ellazulnak az izmai, és ahogy nyelve az ajkai közé siklott, kezét a hajába fúrta,
és magához húzta.

Ez volt az a csók, ami oly gyakran megjelent az álmaiban. Ez az ölelés volt

minden, és még annál is több, mint amilyennek képzelte. A férfi csókja lassú
volt, kutató, és még sokkal többel telt, mint amit korábban átéltek aznap. Ezernyi
különféle érzelem kavargott a mellkasában, és amikor Perselus végül eltolta
magától, kifosztottnak érezte magát, ahogy az alagsor hidege felváltotta a férfi
testének melegét.

- Biztos vagy benne, hogy ez az, amit akarsz? – kérdezte nehézkesen véve a
levegőt, és a tekintete még mindig bizonytalan volt.

- Semmiben sem voltam biztosabb életemben – állította a boszorkány rekedten.

Perselus egy pillanatig csak csendben figyelte.

- Akkor jobb, ha tudod, Hermione: nem tudom folytatni, ha folyamatosan

könnyekkel, kétségekkel és bűntudattal szembesülök.

Hermione egy pillanatra elgondolkodott a válaszon. Nagyon jól tudta, hogy

üldözni fogja a bűntudat, ha azt választja, hogy folytatja a dolgot, de ezzel meg
tudott küzdeni. Ez az ő terhe lesz, egyedül neki kell viselnie.

- Nem fogsz. Meghoztam a döntésemet.

- Részletes megegyezésre kell jutnunk, hogyan is folytassuk – javasolta.

- Sok megbeszélnivalónk van – bólintott Hermione, epekedve, hogy újra

megérinthesse a férfit.

Felderülve figyelte, ahogy a bizonytalanság hirtelen eltűnik Perselus

tekintetéből, és a helyét átveszi az a vágy, amit a tetőkertben olvasott ki belőle.

- A részleteken később is dolgozhatunk – mormolta, és a szája sarka mosolyra

görbült. – Mindamellett először is csináljuk ezt a dolgot helyesen.

Kezét a kezébe fogta, és gyengéden a labor ajtaja felé húzta. Ahogy követte őt az
ajtón át fel a lépcsőn, Hermione tudta, hogy a harc véget ért. Bárhová követné
ezt a férfit, mindegy, mik lennének a következményei.
23 fejezet – Ahol te vagy

hozzád érek így a férfi

kicsit félek így a nő
csak egy picit így a férfi
ez felvidít így a nő

megcsipkedlek így a férfi

na de kérlek így a nő
finom lenne így a férfi
miért is ne így a nő

(vágjunk bele így a férfi

annyira ne így a nő

hát mennyire így a férfi

épp ennyire így a nő)

ennyi elég így a férfi

(mire vársz még így a nő)
azt akarod így a férfi
ha megcsókolod így a nő

úgy? hát legyen így a férfi

(ez szerelem így a nő)
szeretnéd-e így a férfi
megölnél-e így a nő

ez az élet így a férfi

feleséged így a nő
(nem baj így a férfi
aj – aj így a nő

tökéletes így a férfi

félelmetes így a nő
ó neeem így a férfi
végem így a nő

most jó? így a férfi

ó – ó így a nő
isteni vagy! így a férfi
már enyém vagy így a nő

e. e. cummings – hozzád érek így a férfi

Benczes S. Gábor fordítása

***

Hermione hagyta, hogy Perselus felvezesse az alagsorból a lépcsőn, miközben az

elméje szerencsésen kiürült, és semmi más nem töltötte ki, csak az oly régóta
vágyott férfi részegítő közelségének érzése. A keze meleg volt, ahogy magába
zárta az övét, és mikor elhaladtak irodájának ajtaja előtt, egy pillanatra lehunyta
a szemét, és szinte megrendítette a gondolat, hogy talán csak puszta percekre van
attól, hogy végigfuttassa a kezét csupasz mellkasán, ahogyan képzeletében azt
már oly sokszor megtette.

A férfi a második emeletre vezette, és amint ráébredt, hogy minden bizonnyal

arra a szintre értek, ahol a hálószobákat helyezték el, Hermione megtorpant.

- Perselus, mi a helyzet Cordeliával? – suttogta idegesen körülnézve, mintha az

anyósa bármelyik pillanatban lecsaphatna rájuk.

- Elutazott – felelte a férfi, és felé fordult.

- Azt hittem, általában csak a hétvégékre utazik el.

- Úgy határozott, hogy a hetet Franciaországban tölti – morogta, és úgy tűnt,

mintha szórakoztatná a dolog. – Gondolod, vagyok olyan tapintatlan, hogy az
ágyamba vinnélek, miközben a feleségem a földszinten kávézik a barátaival?

A lány idegesen mosolygott, alig merte elhinni, hogy a férfi a saját ágyába viszi.

- Azt hiszem, nem.

A férfi a háta mögött a kilincs után nyúlt, és kinyitotta az ajtót, majd félreállt, és
hagyta, hogy a boszorkány a szobába lépjen mellette. Fürkészőn nézve, ahogy a
lány szemügyre veszi új környezetét, halkan becsukta az ajtót, és nekivetette a
hátát. Alaposan megfigyelte az arcát, ahogy a nagy baldachinos ágy és a fehér
fátyolfüggönyök felé fordult, amiket elegánsan az ágy sarkaihoz kötöttek. A lány
pillantása az fésülködőasztal felé siklott, és a férfi rájött, hogy a nő nyomokat
keres, bármit, akármit, ami egy nő rendszeres jelenlétére utal.

- Ez a hálószoba az enyém, és csak az enyém, Hermione: Cordeliának külön

háló- és öltözködő lakrésze van – magyarázta halkan, követve a lány
gondolatmenetét.

A lány ismerősen kíváncsi kifejezéssel az arcán fordult szembe vele.

- Nem alszik veled egy ágyban? – kérdezte.

- Meglepőnek találod? – vonta fel az egyik szemöldökét Piton. – Gondolod,

hogy megosztanám az ágyam egy másik férfi szeretőjével?

Hermione bizonytalanul pillantott rá.

- De én azt hittem, hogy a házasságok teljes törvényesítéséhez el kell hálni a

nászt, mióta a Házassági törvény életbe lépett.

- Igen, így van – mondta, és kezdett türelmetlenné válni. – A házasság

törvényessé vált sok-sok évvel ezelőtt. Nem hinném, hogy különösebben
kellemes élmény lett volna bármelyikünknek is, és nem ismételtük meg a dolgot.
Everard Munroe vagy bármely későbbi szeretőnk említése nélkül is
egyetértettünk abban, hogy elrendezett házasságot kötöttünk, és mindketten
jobban éreznénk magunkat külön lakosztályokban.

- De… nem… – dadogott Hermione.

A férfi megforgatta a szemét.

- Hermione, szeretnél helyet foglalni, hogy untathassalak az intim részletekkel?

– kérdezte mérgesen a fésülködőasztal előtti puff felé intve. – Biztosíthatlak,
hogy Cordelia nem alszik az ágyamban. Valójában legjobb tudomásom szerint
még csak be sem lépett ebbe a szobába, mióta az enyém lett.

Hermione felsóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét, dühösen magára,

amiért engedett kielégíthetetlen igényének, hogy mindent megkérdezzen.
Közelebb lépett a férfihoz, és kezét ruhával fedett mellkasára simította, ahogy
észrevette a másik visszatérő bizonytalanságát, köszönhetően az ő rosszul
időzített kihallgatásának.

- Sajnálom, Perselus. Mostanra már elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd, néha
nagyon nehéz csukva tartani a számat.

- Igen, vettem észre – morrant a férfi. – Talán ki kellene dolgoznom egy

szerződést, ami megfékezi azt az őrjöngő nyelved, mikor a laboron kívül
vagyunk.

Hermione ragyogó mosolyt villantott rá.

- Talán kellene – suttogta, és pillantása a kabát hosszú gombsorára tévedt.

Abban a pillanatban, amint rámosolygott, Perselus érezte, hogy feloldódik benne

a bosszúság, és elégedett mosollyal figyelte, mikor a nő kezei a kabát nyaka felé
indultak. A működésképtelen hajcsat teremtette körülmények ellenére ő volt az,
aki a reggeli aktust kezdeményezte, így jelen pillanatba határozottan hajlott arra,
hogy átengedje az irányítást.
- Ha kényelmetlenül érzed magad ebben a házban, nem muszáj itt maradnunk –
mormolta, miközben Hermione fürgén kigombolta a felső néhány gombot.

A lány felpillantott, miközben ujjai még mindig a kabáton dolgoztak.

- Igazán szeretnék itt maradni – mondta. – Nem tudok elképzelni egyetlen olyan
helyet sem, ahol szívesebben lennék, beleértve a könyvtárakat, könyvesboltokat
és laboratóriumokat, és azért ez már jelent valamit…

- Hermione – suttogta, miközben a lány szájára tette a hüvelykujját. – Már

megint fecsegsz.

- Mindig beszélek, ha ideges vagyok – felelte elérve a gombokkal a derekáig.

- Nos, akkor tegyünk róla, hogy befogd a szádat – szólt lassan, finoman
megemelve az állát, és ajkaival a lányhoz hajolt.

Hermione belesóhajtott a szájába, kezei még mindig a férfi megszámlálhatatlan

gombjával foglalatoskodtak. Elhatározta, hogy addig akarja élvezni a férfi
látványát, míg ő maga fel van öltözve; tudta, ha egyszer meztelen bőrét kezdi
cirógatni, teljesen el fog veszni az érzésben, és képtelen lesz úgy megvizsgálni a
férfit, ahogyan szeretné.

Perselus gyengéden csókolta, élvezve a nő ajkainak melegét, és örömét lelve

mind gyorsabbá váló légvételeiben.

Hermione eltolta magától, mikor végre kigombolta az utolsó gombot is, és

lesimította vállairól a kabátot. Kupacba hullott a lábánál, eldobottan és
elfeledetten aznap már másodszor, Hermione pedig a fehér vászoning felé terelte
a figyelmét. – Több gombod van, mint Madam Malkinnak – mormolta.

Perselus hagyta, hogy folytassa, amit elkezdett, majd karját felemelve két kezébe
fogta az arcát, és gyengéden simogatta, élvezve látványt, ahogy eltökélten
összeráncolta a szemöldökét, miközben kihúzta az ingét a nadrágjából.

Kellemesen meglepődve, hogy a férfi még nem állította meg, Hermione

szétnyitotta az inget, és lehúzta a karján. Perselus keze elengedte az arcát, és
gyorsan kigombolta az utolsó két gombot a kézellőkön, majd hagyta, hogy az ing
csatlakozzon a padlóra hullott kabáthoz.

Hermione a hamufehér mellkashoz nyomta a tenyerét. A férfi bőre annyira híján

volt a nap mindenféle hatásának, hogy szinte világított a sápadtsága, amit csak a
mellizmai között, valamint a köldöke alatt húzódó, majd a nadrágjában eltűnő
kevés fekete szőrzet tört meg. Felfuttatta kezeit a mellkason át a vállára, és
éhesen itta be a csupasz test minden részletét: nem volt különösen izmos, de nem
is volt vézna. Mindig is tudta, hogy a férfi erős, a válla még réteges ruházata
nélkül is széles volt, mégis hihetetlenül soványnak tűnt.

Perselus engedte még néhány másodpercig, hogy a nő felfedezze meztelen

mellkasát a kezével és a szemével, miközben elragadtatottan nézte, ahogy
képzeletbeli vonalakat rajzol bőre felszínére ujjai hegyével. Váratlanul azonban
a sajátján akarva érezni a bőrét megfogta a pamutpóló alját, és felhúzta a
melléig, ahol a lány engedelmesen emelte fel a karját, és hagyta, hogy áthúzza a
fején, majd hanyagul eldobja valahova jobbra. A könyökénél megragadva
hevesen magához húzta, és a csipkébe bújtatott mellek csupasz bőréhez
feszültek. Egyik kezét a tarkójához emelve újra megcsókolta, és az ágy felé tolta,
de megállt, mielőtt elérték volna a szélét.

Ellépett a lánytól, mire ő egy sóhajjal fejezte ki tiltakozását.

- Türelem – intette meg. – Egyszer már elsiettük, és ezt a hibát nem szeretném
még egyszer elkövetni. – Tekintetét végigfuttatta a lány félmeztelen alakján,
fekete csipkébe rejtett mellein és csípőjének finom ívén, amit eltakart a farmer.
Egyik ujjával végigsimította a kulcscsontjának vonalát, majd elindult, míg
teljesen a háta mögött nem állt, ahol ujjával követni tudta a lapocka ívét, majd
megpihent a derekánál, újra felidézve, amikor a hátnélküli ruhában látta.
Mindkét kezével megragadta a csípőjét, és magához húzta.

Hermione nekidőlt, fejét a vállára ejtette, kezével pedig maga mögé nyúlt, és a
combjánál fogva még szorosabban magához húzta a férfit. Perselus jobb kezével
oldalra húzta a nő haját, majd ajkát a nyakához érintette, és elmosolyodott,
ahogy Hermione hirtelen levegő után kapott, és kezével megmarkolta a nadrág
anyagát.
- Nagyon szép vagy – suttogta a nő fülébe.

Meglepődve a férfi kijelentésén Hermione megfordult, és ránézett.

- A nevetséges loboncom ellenére is? – kérdezte, megismételve a szavakat,

amiket a férfi délelőtt mondott neki.

Perselus megcsókolta a vállát, bal kezét a hajához emelte, és átfuttatta ujjait a

tusolástól még kissé nedves fürtök között.

- A hajadra használt melléknév nagyban függ a körülményektől – mondta, és a

lány megremegett a fülén érzett forró leheletétől. – Mikor a laboratóriumban
vagy, a hajad nevetséges; mikor a hálószobában, akkor csodás.

- Perselus… – suttogta sóhajtva Hermione, és a feje ismét hátrabillent a férfi

vállára.

Piton elhallgatott, kezét a nő hátára csúsztatva kikapcsolta a melltartó csatját, és

lecsúsztatta karján a pántokat. Hermione egy pillanatra felemelte a karját, hogy
eltakarja magát szemérmes rohamában, de ő visszatért ajkaival a nyakához, és
csupasz karján végigsimítva ujjaival gyengéden megfogta a csuklóit, és az oldala
mellé húzta őket.

Hermione behunyta a szemét, ahogy a férfi a derekához csúsztatta a kezét, majd

lassan elindult felfelé a bordáin át, míg körbe nem fogták fedetlen kebleit,
hüvelykujjai pedig utat találtak a gyöngynyi mellbimbókhoz, és ügyesen körözni
kezdett rajtuk. Észrevéve, hogy abbahagyta nyakának becézgetését, kinyitotta a
szemét, és látta, hogy a férfi egyenesen átnéz a válla felett. Követte elmélyült
tekintetét, és felfedezte, hogy a szoba túlsó végében, az ágy másik oldalán
elhelyezett egészalakos tükör visszaveri a tükörképüket. Egyik kezét felemelve
hátranyúlt, és beletúrt a férfi finom hajába, miközben nézte a tükörképüket,
ahogy a mellét kényeztetve hosszú, vékony ujjai ugyanolyan érzékien
mozognak, mint ahogyan az üst felett lebegő gőzben szoktak, kiváltva ezzel a
legbizsergetőbb érzést a hasa alsó részén. Arra számított, hogy zavarban kéne
lennie egy ilyen helyzetben, felizgulva, ott állva, ahogy a tükör visszaadja a
képét, derékig meztelenül. De ez volt a legerotikusabb dolog, amit életében
valaha látott, és a színtiszta vágytól megerősítve tekintetét összekapcsolta a
tükörben az övével, és szabad kezével maga mögé nyúlt a férfi csípőjéhez.

Perselus nézte Hermionét a tükörben, élvezte, ahogy hozzányomja a hátát, még

inkább a kezébe préselve ezzel a mellét, és vágyakozva félig lehunyja a szemét.
Figyelte, ahogy egyik kezével hátranyúlt a csípőjéhez, és levegőért kapott, mikor
tenyere élét a merevedéséhez nyomta, szemhéja akaratlanul is megrebbent.
Szájával a vállára hajolva beleharapott, és még szorosabban húzta magához,
beszorítva ezzel a nő még mindig őt simogató kezét saját farmerrel fedett feneke
és az ő vérbő férfiassága közé.

Elengedve a mellét felemelte az ujját, hogy az folytassa a kalandozást a lány

felsőtestén, kirajzolva útvonalát fel a másik lapockáján, át a vállán, és végig a
kulcscsontja mentén. Mikor végre ismét előtte állt, mindkét kezét Hermione
nyirkos hajába fúrta, és magához húzta. A csókja lassú volt, kutató, szájuk a
nyelvek, fogak és ajkak felderítő özönében találkozott. Érezte, ahogy a lány
mellbimbói – az izgalomtól keményen – a mellkasának feszülnek; érezte
emelkedni és süllyedni a mellét, ahogy a légzése egyre inkább nehézkessé válik.

Egyik karjával átkarolva a férfi nyakát, Hermione lecsúsztatta a másik kezét

sima mellkasán, át a köldökén, és elidőzött hasának lágyabb részén, éppen csak a
nadrág dereka fölött, ujjhegyeit pedig átfuttatta azon a részen, ahol a szőrzet
olyan csábítóan tűnt el az öv alatt. Ügyetlenkedni kezdett az övcsattal, de
Perselus elhúzódott tőle, és az ágyhoz hátrált, majd leülve a szélére
mutatóujjával magához hívta.

- Gyere – szólalt meg rekedten.

Hermione megtéve a férfihoz vezető néhány lépést megállt előtte, út közben

lerúgva lábáról a szandált, és egyszerre érezte magát izgatottnak és félénknek,
ahogy a férfi fekete szeme fedetlen felsőtestén kalandozott. Ahogy odaért hozzá,
összeért a térdük, Perselus megragadta a csípőjét, és előre hajolva megcsókolta a
lágy hasat. Hermione lehunyta a szemét, és ujjait a finom, olajfekete fürtök közé
fúrva elcsodálkozott, mennyire más az ő kezelhetetlen loboncához képest. A férfi
lejjebb haladt szájával a hasán, fogaival karcolva a bőrt, ahogy elért a
medencecsontjáig. Hermione akaratlanul is levegő után kapott, mikor a kezek a
farmer felső gombját gombolták ki, és ahogy Perselus lehúzta a cipzárt, kezét a
férfi vállára csúsztatta.
Perselus a lány bokájáig tolta a farmert, és ahogy kilépett belőle, megcsodálta a
fekete, csipkés bugyit, amin keresztül láthatta a lábai között felsejlő sötét foltot.
Visszacsúsztatva kezét a csípőjére lovagló ülésben az ölébe húzta, és felmordult,
amikor a lány a combján lassan előre helyezkedve hozzányomta magát dudorodó
nadrágjához.

- Bestia – mormolta, amikor ismét odanyomta magát.

- Te kezdted – suttogta Hermione vigyorogva.

- Én? – kérdezte mosolyogva. – Én inkább úgy gondolom, az a nyavalyás hajcsat

a hibás. Be kellene kereteztetnünk.

- A hajcsat legfeljebb a délelőtt történtekért lehet felelős – ismerte el Hermione

kurta nevetéssel, és mosolya tovább szélesedett, ahogy még jobban a férfira
csúszva az ismét felmordult. – Viszont te voltál az, aki azt állította, hogy a
megfelelő módon kell csinálnunk.

- És fogjuk is – motyogta rekedt hanggal.

A lány köré fonta a karját, és a bal melléhez hajolva szája melegébe vonta a
feszülő mellbimbót, és élvezte a lányból előcsalt hangot, ahogy az hátraejtette a
fejét, még jobban felkínálva melleit a kényeztetésnek, amivel ő bőségesen
elhalmozta. Erősebben szívta meg, fogaival finoman karcolva a bimbót,
erőfeszítésének jutalmául pedig Hermione a nevét suttogta hangosan. A másik
melle felé terelte a figyelmét, majd pedig elhúzódva tőle megpaskolta a háta
mögött a takarót.

- Feküdj le – szólt, és lehunyta a szemét, mikor lecsusszanva az öléből Hermione

a merevedéséhez ért a térdével.

Megfordult, és mohón nézte, ahogy Hermione az ágyra fekszik, arccal felé az

oldalára dőlve elnyújtózik, és barna haja legyezőként terül szét a hófehér párnán.
Tudván, hogy a lány élénken figyeli őt, hagyta, hogy éhes tekintete
elkalandozzon szinte meztelen teste mentén, ahogy felállt, hogy lerúgja a cipőt
és a zoknit. Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzelte, sőt. Gondolatban
soha nem töltötte ki az apró részleteket, amik csak hozzátettek a lány
vonzerejéhez: a halvány szeplőkkel tarkított combjai, telt mellei és a szabályos,
sötét rózsaszín árnyalatú bimbóudvar, karcsú dereka, amit csak még inkább
kiemel a csípő gömbölydedsége.

Perselus látta, ahogy gyorsan nyelt egyet, mikor kioldotta az övcsatját,

kigombolta nadrágjának gombját, és lehúzta a cipzárt. Fekete nadrágját az
alsóval együtt a földre lökve nézte, amint Hermione pillantása az arcáról
vágyakozásának bizonyítékára ugrik, és ahogy felé nyújtotta a kezét,
mellételepedett az ágyra, kezét végigfuttatva derekának ívén, majd
megállapodott a csípőjén.

Hermione egész nap is képes lett volna bámulni a férfit. Bőrének hihetetlen
fehérsége éles kontrasztban volt hajának és szemének ébenfekete színével, és
még feltűnőbb volt a ruhái nélkül, mint drámai, fekete ruháiba öltözve. Még
egyszer végigsimított kezével a mellkasán, és amikor elérte a köldöke alatti sötét
sávot, most nem volt ott semmilyen nadrág, hogy keresztezze az útvonalat.
Elmosolyodott, ahogy ujjai végigsimítottak a bársonyos bőrön, élvezve a
gyönyörteli szisszenést, ami felszakadt a férfiból. Perselus szája ismét rátalált az
övére, és bensőségesen megcsókolták egymást, Hermione keze pedig a
tekintélyes méretű dorongra fonódott, és finoman simogatni kezdte.

Perselus egy nyögéssel elhúzódott tőle, és gyengéden lefejtette magáról a lány

kezét, egy vigyorral válaszolva a lebiggyesztett ajkakra. Feltérdelt az ágyon, és
figyelmét a fekete csipkés alsó felé irányította, az egyetlen ruhadarab felé, ami
elválasztotta őket egymástól. Lassan lehúzta a lábán, pillantása pedig a combjai
találkozásánál lévő csinos, sötét fürtökre siklott. A földre dobta a lány bugyiját,
majd kezei felfelé indultak végig a combjain, ujjai pedig izgatóan közel értek a
középső területekhez, minek hatására Hermione háta ívbe feszült. Szájával ismét
lecsapott a mellére, de ahelyett, hogy elidőzött volna ott, lefelé haladva csókolta
tovább a hasát, míg el nem ért a hasa alsó részéig. Kezével széthúzva a combjait
ajkaival a belső oldal hihetetlenül puha bőrét érintette, majd visszaindult felfelé,
míg orrát végre beletemette illatos fanszőrzetébe.

Hermione visszatartotta a lélegzetét, tudva, remélve, hogy a férfi végre meg

fogja érinteni. Karjait szétvetve belemarkolt az ágyat borító fehér huzatba,
kezével gyűrögetve az anyagot. Aztán a nyelve rátalált a csiklójára, és ő még
vadabbul feszítette meg a hátát, a nyögés hangja pedig, ami felszakadt a
torkából, csak alig volt felismerhető a sajátjaként, és az érintkezési pontból a
puszta gyönyör lüktetése áradt szét. Újból átsimított rajta a férfi nyelve, mire
hangosan felnyögött, és újra ívbe feszült, csípője pedig olyan buja módon
rándult meg, amilyet még soha nem produkált.

Nyelvének két újabb simítása után Perselus szája visszatért a lány combjához, és
elvigyorodott motyogása hallatán: – Kínzol.

- Talán majd máskor – suttogta felfelé mozdulva az ágyon a lány fölé

helyezkedve. – De most megfelelően csináljuk.

Hermione combjai még mindig hívogatóan tárultak szét, ő pedig egy másodperc
alatt elhelyezkedett, és minden további előkészület nélkül behatolt, de sokkal
lassabban, mint ahogy aznap korábban tette. Amikor teljesen elmerült a lányban
a könyökén megtámaszkodva mozdulatlanná vált, és a szobát csak akadozó
légvételeik hangja töltötte be.

Néhány másodperc múltán Hermione elmosolyodott.

- Perselus, elaludtál?

A férfi kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott a nő meleg, barna

pillantásával.

- Egyszerűen élvezem a pillanatot; nem szándékozom tenni semmi mást, mint a

lehető legtöbb időt azzal eltölteni, hogy kiélvezzem minden porcikádat.

Hermione apró nyögéssel válaszolt, hirtelen belevájva körmeit a hátába.

- Viszont ha nem kezdesz el mozogni, azt hiszem, sikítanom kell – suttogta.

Perselus megtette azt a szívességet, hogy megmozdult, éppen ahogy Hermione

kérte. Érzékeit elárasztotta a nő szűk forrósága, ahogy ívbe hajlott lökéseitől, és
az örömteli, artikulálatlan nyögések, amik elhagyták ajkait. A hátán végigfutó
körmei voltak a puszta gyönyör, de semmi sem izgatta fel annyira, mint ahogy a
nő ujjai a hajába fonódtak, mikor szájával az övére hajolt. Fantáziáiban mindig
gyönyörűnek és ragyogónak képzelte, de soha nem gondolta volna ilyen
szenvedélyesnek. A korábbi szégyenlős pillanat, amikor eltakarta melleit,
feledésbe merült, és ő mámorosan fedezte fel, mennyire hangos, hogyan felel az
érintésére, és hogyan kulcsolja lábait mohón a csípője köré, miközben átadta
magát hevességüknek.

Hermione kinyitotta a szemét, éhesen itta be a férfi arcának látványát, ahogy

erősen koncentrálva összevonta szemöldökét, szeme szorosan lehunyva, és
hajának fekete függönye minden lökésnél előrelebbent, végigcirógatva az arcát.
Tudta, hogy az ő arca kipirult, de a férfié sápadt maradt, és Hermione tudta, hogy
bőrén az egyetlen színbeli eltérést a hátán lévő csíkok jelentik, ahol ő
végigszántotta körmével a húst. Elvesztette az időérzékét: olyannyira elmerült
szeretkezésükben, mint ahogy még soha korábban, és hirtelen örült délelőtti
tüzes összeakaszkodásuknak – ez kissé mentesítette őket a szenvedélytől,
engedve, hogy élvezzék egymás felfedezését. Ám ahogy a férfi tovább mozgott
benne, olykor ajkaira hajolva, olykor meg elkalandozva a nyakára, Hermione
érezte a közeledő orgazmus bizsergését, és tudta, hogy már nem tart ki sokáig.

Egyre vadabb mozgásából Perselus tudta, hogy a lány csak pillanatokra van a
beteljesüléstől, ezért növelte a tempót, légzése pedig mind nehézkesebbé vált.

Hermione megpróbálta visszafogni magát, próbált az ajkába harapni, nehogy

hangosan felkiáltson, de ahogy orgazmusa a tökéletes gyönyör hullámaival rázta
meg testét, képtelen volt visszatartani a kiáltást. – Oh, igen! – hagyta el ajkait.
Úgy tűnt, örökké tart a beteljesülés, de amikor végre megnyugodott, boldogan
látta, hogy Perselus még nem végzett, és kéjes bűvöletben figyelte, amint
mozdulatai mind szabálytalanabbá válnak, majd végre megfeszül, fejét hátraejti,
és ajkairól a legmélyebb kielégülés hangjai szállnak fel.

Vállára vonva ringatta a férfi fejét, homlokát izzadságcseppek pöttyözték, és a

légzése lassan csillapodott, ahogy szórakozottan simogatta a haját, közben pedig
az ő légvételei is visszatértek a korábbi egyenletes ritmushoz.

Perselus az ágyra ereszkedett, végignyúlva a nő mellett, miközben az ágy végébe

hajtogatott takarót felhúzta a derekukig, és még így kielégülten is élvezte
melleinek látványát, ahogy emelkedtek és süllyedtek megnyugvó légzése
nyomán. Felkönyökölve az arcát tanulmányozta, válasza miatt aggódva a reggeli
fiaskó után. Hermione szeme zárva volt, de amikor felnézett, tekintete
találkozott a férfiével, és bátortalanul elmosolyodott.

- Szóval ez az, amit úgy hívsz: „megfelelően csinálni”? – kérdezte csendesen.

- Így van – felelte megkönnyebbülten, hogy nem kell a megbánás könnyeire

vagy aggódásra számítania. – Kedvedre való?

- Igen – nevetett fel Hermione. – Azt hiszem, igazán rajongok a „megfelelően

csinálni” elvért.

Közelebb húzódott a férfihez, és a mellkasára hajtotta a fejét. Perselus simogatni

kezdte a karját, és mindketten elnémultak egy pillanatra.

- Perselus? – suttogta Hermione felnézve a férfire.

- Hmm? – válaszolt még mindig a karját simogatva.

- Megbántad?

A férfi visszahúzta a kezét, és állhatatosan nézett a lányra, miközben válaszát

fontolgatta. Egyáltalán nem tűnt idegesnek, így kockáztatott. – Nem – felelte
egyszerűen. – És te?

Hermione megrázta a fejét, és újabb szerény mosolyt küldött a felé. – Nem.

Hogyan is bánhatnám?

Elfordult a férfitól, és hátával a mellkasához simult, fejét az álla alá igazítva.

Meglepetésére Perselus átölte a karjával, és még szorosabban magához húzta.
Szinte számított rá, hogy a férfi kitessékeli az ágyából, vagy legalábbis bizonyos
fokú feszélyezettséggel reagál. Ám a hirtelen vágy, hogy meghosszabbítsa fizikai
kapcsolatukat igencsak váratlan és rendkívül örömteli volt.

A férfi egyik karja a mellei között feküdt, Hermione pedig összefűzte ujjait az
övéivel, elégedetten, hogy nem húzódott el.

- Mikor kezdődött mindez, Perselus? – motyogta álmosan.

A férfi az órára pillantott, kitérve a kérdés elől.

- Hozzávetőlegesen ötven perccel ezelőtt – felelte vontatottan.

Hermione felnevetett, és megsimogatta a kezét. – Tudod, hogy hogy’ értem.

Perselus a lány vállához nyomta az ajkait.

- Nem vagyok benne biztos, de azt tudom, hogy a hátnélküli ruhád nagy hatással
volt rám.

- Tényleg? – kérdezte a lány visszafordulva felé. – Amikor az esküvőm napján

láttad?

- Hidd el, még akkor is úgy kezeltelek, mint egy kivételesen idegesítő ex-diákot,
de rendkívül megzavart a felfedezés, hogy milyen vonzó fiatal nővé váltál.

Hermione hallgatott néhány percig elgondolkodva ezen az információmorzsán.

- Azt hiszen, nálam akkor kezdődött, amikor elkezdtem nálad dolgozni… talán
valamivel korábban. De nem jöttem rá addig a reggelig, amikor megkértél, hogy
főzzem meg az Exostraserumot.

Perselus csendben maradt, és azon gondolkodva, mit is mondott épp a lány,

pillantása karjának sápadt, csupasz bőrén időzött, csodálkozva, hogy ott volt az
ágyában. Nem mondott neki valótlant: soha nem hozta Cordeliát, vagy példának
okáért más nőt az ágyába. Általában vadul védelmezte a magánéletét, és egy
pillanatra eltűnődött a tényen, hogy nem érez bűntudatot, ami arra késztetné,
hogy eltávolítsa őt maga mellől. Amikor a múltban szeretőt talált, mindig
sürgető szükség szorongatta, hogy eltűnjön a társaságukból, ha már a fizikai
aktust befejezték, de Hermione jelenléte enyhet adó volt, meleg teste
megnyugtató. Azon töprengett, hogy biztonságérzete vajon csak annak a sok
hónapnak az eredménye-e, amit olyan közelségben öltöttek egymás mellett
munka közben.

Hermione felsóhajtott.
- Házasságtörők vagyunk, Perselus? – kérdezte, és a hangja inkább volt
elmélkedő, mint bűntudatos.

- Technikailag, az hiszem, azok vagyunk – mormolta kihúzva kezét a lányéból,

és visszatért a karja simogatásához. – De úgy vélem, ez valahogy nem akkora
bűn, mint egyébként lenne: te külön élsz a férjedtől, és nekem sincs sem fizikai,
se érzelmi kapcsolatom a feleségemmel. Ezek talán enyhítő körülmények.

Perselus a hátára feküdt, egyik karja még mindig Hermione nyaka alatt pihent. A
lány átfordult arccal felé, és fejét a vállára hajtotta.

- Hogyan tovább? – kérdezte. – Mit fogunk csinálni?

- Sok mindent kell megbeszélnünk – pillantott rá a férfi. – Szeretnél felöltözni,

és valahol máshol lefolytatni ezt a beszélgetést?

A lány a dereka köré fonta a karját, és elmosolyodott. – Tökéletesen jól vagyok

ott, ahol vagyok, köszönöm szépen.

- Azt javaslom, lévén mindketten igen kényes helyzetben vagyunk, az első és

legfontosabb, amiben egyet kell értenünk, az a teljes titoktartás a kapcsolatunkra
való tekintettel – kezdte Perselus.

- Nem mondhatjuk el senkinek? – kérdezte a nő.

A férfi bólintott.

- Nem értesz egyet? Megértem, hogy talán szükségét érzed egy bizalmasnak, de
abból ítélve, amit az elmúlt években láttam és hallottam, különösen az
aranyvérűek között, minél többen tudnak egy viszonyról, annál nagyobb az
esélye, hogy a kérdéses pár lebukik.

Hermione elnémult pár percre, és azon gondolkodott, hogyan fogja eltitkolni

életének egy ilyen monumentális fejleményét néhány közelebbi barátja elől.

- Mi a helyzet azokkal a személyekkel, akik már érdekeltek a kapcsolatunkban,

Perselus? Már vannak olyan emberek, ahogy te mondtad, akik figyelnek minket.
Hogyan rejtjük el előlük?

- Nagyon körültekintőnek kell lennünk – jelentette ki. – Lance problémát

jelenthet: az az ember mindentudóbb, mint bárki, akit ismertem.

Hermione röviden felnevetett.

- Ő volt az, aki végül rábeszélt, hogy fogadjam el az állást. Biztosan hamarabb
észrevette, mint én magam.

- Felteszem, inkább gratulálna, mint tiltakozna, ha tudná. Tekintve, hogy

mindhárman ilyen szoros közelségben élünk, szinte lehetetlen lenne eltitkolni
előle. Majdnem biztos vagyok benne, hogy megkérte Moe-t, tartsa rajtunk a
szemét, így ebből kiindulva ebben a pillanatban az utca túloldalán koccintanak a
sikerükre; biztosra veszem, hogy diszkrét lesz. Néhány megjegyzése egészen
szórakoztató volt.

Hermione felemelte a fejét Lance mondandója után érdeklődve.

- Mit mondott? – kérdezte mosolyogva.

- Oh, valami olyasmit, hogy „Egy jó kefélés: ez kellene mindkettőtöknek.”.

Hermione felhorkantott.

- Nem biztos, hogy képes leszek hazudni neki, ha nyíltan rákérdez; valószínűleg
őrülten elpirulok majd, és rögtön tudni fogja.

- Lance miatt nem kell aggódnunk – ismételte Perselus. – De ennyivel vége is;
Cordelia nagyon megnehezíthetné az életünket, ha megtudná.

- Nem lenne ez egy kicsit álszent tőle? – kérdezte Hermione homlokráncolva. –

Egész házasélete alatt viszonya volt.

- Igen, álszentség lenne – ismerte el a férfi –, de azt hiszem, a tény, hogy te vagy
az a valaki, súlyosbíthatja a problémát.
- A tény, hogy én vagyok? – kérdezte Hermione tágra nyíló szemmel. – Miért?

- A menye vagy, a fia felesége, és a család tagja. Szörnyű botrány lenne, ha

kitudódna. Mindamellett – tette hozzá – egy teljes generációval fiatalabb vagy
nála, és annak ellenére, hogy csak egy elrendezett házasságban élünk, hajlamos a
féltékenységre.

- Tényleg azt hiszed, hogy főleg azért lenne dühös, mert rólam van szó? –
kérdezte Hermione egyértelműen kételkedve.

- Tudom, hogy az lenne – felelte mélyen összevonva a szemöldökét. – Már azon

is veszekedtünk, hogy eltűntem veled szombat éjjel, és nem egy éles
megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy mennyi időt töltünk együtt.

Hermione meglepetten nézett rá.

- Ez egy kicsit aggasztó. – Egy pillanatig gondolataiba merülve vizsgálgatta az

egyik hajfürtjét. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy diszkrét legyek,
Perselus. De ha valaki, aki közel áll hozzám, nyíltan szembesít vele, nem
garantálhatom, hogy le tudom tagadni. Padma máris tudja, hogy van valami; tud
a szombat éjszakáról.

- Mit tud a szombat éjszakáról? – kérdezte a férfi sötét tekintettel.

- A tetőkertet. Sajnálom – mondta nyugtalannak tűnve. – Nem akartam elárulni a

bizalmadat; csak szükségem volt valakire, akivel beszélhetek. Azt mondta,
teljesen őrült lennék, ha viszonyt kezdenék veled, és ennek eredményeként azzal
az elhatározással jöttem ma dolgozni, hogy soha nem fog történni semmi. Ennyit
a jó szándékról – vigyorodott el a lány.

Mosoly játszott Perselus szája sarkában: meglepte, hogy Hermione az övéhez

hasonló elhatározással ment dolgozni.

- Ha el tudod fogadni, hogy mindent megteszel azért, hogy titokban folytassuk,

az elegendő – mormolta.
- Természetesen egyet értek – felelte a lány. – Még mindig nem látom, hogyan
oldjuk meg. Mi lesz az üzlettel? És azzal, hogy Cordelia hét közben itt van?

A férfi egy percig mérlegelte a kérdést.

- Az üzlet nem szenvedhet kárt. Azt hiszem, mindkettőnknek meg kell ígérni,
hogy a munkát és a magánéletet teljesen el kell választanunk egymástól. Ez
időnként nehéznek bizonyulhat, de ez lényeges. Csak gondoskodj róla, hogy
mostantól fogva biztonságosan rögzítsd a hajad – mondta megjátszott
rosszallással.

- Úgy lesz – vigyorodott el Hermione. – Tehát azt mondod, hogy munkán kívül
csak a hétvégéken találkozhatunk?

- Pontosan – értett egyet. – Van más javaslatod?

- Azt hiszem, nincs – rázta meg a fejét a lány. Hirtelen hangosan megkordult a
gyomra. – Éhes vagyok – jelentette be mosolyogva.

- Én elmegyek zuhanyozni – szólt a férfi ledobva magáról a takarót, és

átlendítette a lábait az ágy széle fölött. – Nyugodtan zuhanyozz le te is, ha
gondolod, utána pedig biztosra veszem, hogy Moe ellát minket étellel.

- Ehetek veled? – kérdezte Hermione, hirtelen megszeppenve.

A férfi felé fordult.

- Nem látom akadályát; étkeztünk már együtt korábban is, amikor a

szerződéseket beszéltük meg. Egyébként Cordelia távolléte ezen a héten egy
kicsit megkönnyíti a dolgunkat.

- Ezen a héten pihentethetjük a szabályokat? – kérdezte a lány, miközben

megcsodálta a másik meztelen alakját, ahogy az felemelkedett az ágyról.

- Úgy vélem, igen, de azt javasolnám, kezdjünk úgy, ahogy akartunk, a

laboratóriumban. Sok a tennivalónk, és könnyebb lesz majd kontrollálni a
tetteinket, ha már a kezdetektől arra törekszünk.
További megjegyzés nélkül meztelenül átvonult a szobán, és Hermione figyelte,
ahogy belép a fürdőszobába, azon csodálkozva, hogy ugyanolyan méltóságteljes
ruhátlanul, mint amilyen ruhában. Egy pillanatig fontolgatta, hogy követi a
zuhany alá, de az iménti intim pillanatok ellenére sem érezte még elég
otthonosan magát egy ilyen lépéshez.

Ahogy meghallotta a vízcsobogást a fürdőből, visszahanyatlott a párnára, és a

baldachinos ágyról lelógó fehér fátyolfüggönyöket csodálva alig merte elhinni,
hogy itt van, Perselus Piton hálószobájában. Lehunyta a szemét, és mélyet
lélegzett; az ágynak olyan illata volt, mint a férfinek. Az általa használt
különleges készítmények egyedi illata, ruhájának anyaga, még az elkészített
bájitalok aromája is beivódott az ágytakaróba, és ez mosolygásra késztette.

Egy elégedett sóhajjal felkelt az ágyról, és kivette pálcáját farmere zsebéből, ami
gyűrött kupacban hevert a szőnyegen. Szeme végigjárta az elhagyott ruhák
nyomait egészen a hálószoba ajtajáig, erősen emlékeztetve a bűntudatra, amit
délelőtti laborbéli légyottjuk után érzett. Habár még mindig tagadhatatlanul
vétkesnek érezte magát, a szégyen és lelkiismeret-furdalás hitvány érzése, ami
aznap már korábban legyűrte, nem tért vissza olyan erővel.

Hasára irányítva a pálcáját elsuttogott egy fogamzásgátló bűbájt, és levett egy

fekete köntöst az ajtón lévő fogasról. Mikor Perselus kilépett a fürdőszobából
egy fehér törölközővel a dereka körül, elmosolyodott az ő köntösét viselő lány
láttán.

- Kicsit mintha nagy lenne rád – mondta.

Nézte, ahogy Hermione behúzza maga mögött a fürdő ajtaját, és szinte csalódott
volt, hogy nem hívta be korábban magával zuhanyozni. Talán lesz még idejük
ilyesfajta élvezetekre az elkövetkezendő napokban és hetekben. Csak remélni
merte, hogy megvan a lányban a képesség elfogadni a dolgokat úgy, ahogy
vannak, és nem bonyolítja a helyzetet bűntudattal vagy ésszerűtlen igényekkel.
Meddig lesz neki elég, hogy nem több, mint a szeretője? Meddig lesz
bármelyikük is hajlandó ilyen hazugságok és csalás között élni? Nem volt sok
értelme fejtegetni, ami még előttük áll: mindkettőjüknek elég lesz akkor
foglalkozni a részletekkel, mikor lelepleződnek.
Mikor mindketten felöltöztek, a háló ajtajához mentek. Kezével a kilincsen
Perselus a lányra nézett, és kereste a szavakat, ami valahogy megpecsételhetné
az egyezséget, amit kötöttek.

Mintha a gondolataiban olvasna, Hermione elmosolyodott.

- Ne aggódj, Perselus. Tudom, hogy nagy a szám, de megtartom az alku rám eső
részét. Ha valamilyen oknál fogva úgy érezném, hogy beszélnem kell valakivel
rólunk, először engedélyt kérek tőled.

Perselus nyilvánvaló elégedettséggel bólintott.

Hermione arra várt, hogy a férfi kinyissa az ajtót, érzékelve az enyhe

kényelmetlenséget, ami látszólag rájuk telepedett, mióta elhagyták a férfi ágyát.
Feltételezte, ez normális velejárója minden bimbózó kapcsolatnak, de azon
töprengett, mennyi időbe telik majd, míg eloszlik a félénkség és távolságtartás
érzése, tekintettel a férfi kimértségére, akivel összegabalyodni szándékozott.
Rettentően szerette volna, ha a férfi újra megcsókolja, mielőtt elhagynák a
szobát, de Perselus keze elfordította a gombot, és félreállt, hogy maga előtt
kiengedje.

Képtelen volt így elhagyni a szobát – az intimitás valamilyen apró, fizikai jele
nélkül, ezért előrelépett, és homlokával a férfi mellkasának támaszkodott,
karjával pedig átölelte a derekát. Némi hezitálás után Perselus szorosan a karjába
zárta, és ajkait a lány feje búbjára nyomta. Csak álltak ott néhány percig, és
Hermione mosolygott. Valahogy ez biztatóbb volt bármilyen csóknál.

***

Az elkövetkező napokban Perselus elámult, milyen könnyedén elfogadták

ellentétes szerepüket. Szerdán reggel néhány órányi szokatlan udvariaskodás
után visszatértek korábbi kapcsolatukhoz a laborban. Könnyedén beszélgettek,
olykor vitatkoztak, és a nap nagy részét közös munkájukba merülve töltötték.
Ám amikor eljött az öt óra, és bezárták a labort éjszakára, alig tudták távol
tartani kezüket a másiktól, és a férfi hálószobájában töltötték az estét. Csak
akkor keltek fel, amikor éhségüket már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és
Moe kifejezetten boldog volt a ténytől, hogy minden este együtt étkeztek.
Hermione minden este hazament vacsora után, és Perselus azon kezdett
töprengeni, hogy hogyan fogja eltölteni az estéit, ha a felesége visszatér
Franciaországból.

Szombat délután volt, és miután közel négy órát töltött dolgozószobájában

unalmas papírok rendezgetésével, a laboratóriumba indult. Már az előtt
megérezte Hermione parfümjének illatát, hogy kinyitotta volna az ajtót. A lány a
munkatalárját viselte, haja egy szalaggal szorosan hátrakötve az arcából.
Elmosolyodott, miközben arra gondolt, vajon mit tehetett a használhatatlan ezüst
csattal.

- Hello – köszöntötte a lány vidáman, ahogy meghallotta lépteit a kőpadlón.

- Jó napot – mormolta átvágva a helyiségen, és kezét Hermione vállára tette.

A lány kellemesen meglepettnek tűnt.

- Mi történt azzal, hogy nincs fizikai kontaktus a laborban?

- Ah – szólt vigyorogva. – A munkaidőnk hétfőtől péntekig tart, nyolctól délután

ötig. A szabályok nem vonatkoznak a hétvégére.

- Ebben az esetben engedd meg, hogy befejezzem ezt az adag Pótcsont-rapidot,

és eltakarítsak – kuncogott Hermione.

Perselus elengedte a lányt, és saját munkaasztalához lépve a falapon fekvő

kupachoz adta befejezett papírmunkáját. Leült, és figyelte, ahogy a lány
bepalackozza a főzetet, eltünteti a maradékot az üstből, majd asztalának
fiókjából előhúz egy ív pergament és egy pennát. Rájött, hogy Hermione levelet
ír, és a kíváncsiságtól hajtva újra a háta mögé lépett.

Hermione felsóhajtott, mikor Perselus a dereka köré fonta a karját, és a nyakát

kezdte cirógatni.
- Kinek írsz? – súgta a fülébe.

- Nem akarod tudni – válaszolta a lap aljára kanyarítva a nevét, és magához

hívott egy apró üvegcsét a raktárból.

Perselus homlokát ráncolta, ahogy a lány elkapta a fiolát, és barna papírba

kezdte csomagolni.

- Ez Futkárlobonc-kivonat?

- Igen – felelte Hermione halkan. – Vagy hívhatod akár vezeklésnek is.

Elengedte a lány derekát, mellé lépett, és riadtan ismerte fel, hogy Hermione
Theónak írt.

- Gondolod, hogy megérdemli?

- Nem, nem hinném, hogy bármit is érdemel. De én jobban érzem tőle magam –
magyarázta.

- Azt hittem, hogy a bűntudat lekerült a napirendről, nem?

- Így is van. Egyszerűen csak válaszoltam a kérdésedre – vágott vissza

vigyorogva.

- Ebben az esetben, most, hogy már csillapítottad a bűntudatodat, azt javaslom,

hogy legközelebb kicsit hosszabb időt irányozzunk elő – mondta vontatottan.

Hermione a labor ajtajához ment, hogy magához hívjon egy baglyot.

- Perselus – szólt elvigyorodva –, te egyszerűen tele vagy jó ötletekkel.

Nézte, ahogy a lány eltűnik a szeme elől, lófarka meglebbent mögötte. Kedd
reggel óta Hermione egyszer sem említette a férjét, és kíváncsi volt, vajon mit
gondolhatott arról, hogy valahol a világban Theodore Nott jegygyűrűje nagy
gyakorisággal kezdett égni. Elfoglalt lévén saját gondolataival és Hermione lelki
nyugalma feletti aggodalmával, Perselus nem fecsérelt túl sok gondolatot a
mostohafiára. Annyira ismerve Theót, ahogy ő ismerte, tudta, hogy a fiú nem
sokáig bírja az égő gyűrű okozta állandó fájdalmat. Még a Futkárlobonc-kivonat
segítségével is, tudta, nem valószínű, hogy türelemmel viseli annak
kényelmetlenségét, hogy kezét minduntalan áztatnia kell, amikor a felesége
hűtlen hozzá.

Biztosra vette, hogy Theodore Nott visszatér valamilyen módon, de kiűzte a

gondolatot a fejéből. A dolgok így is éppen elég komplikáltak voltak; Hermione
férjének hazatérése sokkal-sokkal rosszabbá tenné a helyzetet. Csakhogy
elhatározta, teljesen kiélvezi a hét hátralévő részét, mielőtt felesége visszatérne
Franciaországból. Máskor is ráér Theo miatt aggódni.
24. fejezet – Sötét lankák

Férfi: Mennem kell, kedves,

Míg a környék kémeinek szemét
Lezárja az éj.
E dal a hajnal hírnöke.

Nő: Nem, az éj madara s a szerelem

Nyugalmat ígér mind a szeretőknek,
Míg hangos éneke megrója
A napvilág gyilkos titkát.

Férfi: Már röppen a napfény

Oromról oromra.

Nő: Az még a holdfény.

Férfi: Ez a madár…

Nő: Hagyd, hogy daloljon,

Sötét lankáim
Szerelmi játékra kínálom.

W. B. Yeats, Búcsú
Saját fordítás

***
Mikor Hermione hétfőn reggel felébredt, egy pillantás az ébresztőórára elárulta
neki, hogy még alig van hat óra. Több mint két órája volt munkakezdésig, de
azonnal éberré vált, és tudta, hogy minden további kísérlet az alvásra hiábavaló
lenne. Tudván, hogy Cordelia előző este tér vissza franciaországi kiruccanásáról,
törölte a szüleivel töltendő ebédre vonatkozó terveit, és helyette Perselusszal
töltötte a délutánt. Még öt óra előtt magára hagyta a férfit, és az estéjét a
papírmunka pótlásával töltötte, miközben egyfolytában aggodalom és bűntudat
gyötörte.

Komolyan gondolta, amit Perselusnak mondott: nem bánta meg, hogy

összejöttek. Még soha sem érzett ilyet. Az egyetemi évei alatt két barátja volt, az
egyikükkel majdnem két évet töltött együtt. Akkoriban szerelmesnek gondolta
magát, és a kapcsolat fizikai oldala is tökéletesen kielégítő volt, de ez most
valami teljesen más. Szökőár szerű szenvedély, és bár a bűntudatát és a
felelőtlenség érzését nem mosta el, szinte tehetetlennek érezte magát a mindent
felemésztő gyönyörrel szemben. És pontosan ez volt az, ami megduplázta
lelkiismeret-furdalásának erejét.

Ami Theót illeti, Hermione úgyszólván nem érzett bűntudatot. Saját maga
teremtette ezt a helyzetet: válókereset beadása nélkül hagyta el, és ő volt az, aki
előbb megszegte az esküvői fogadalmat. Nem bánta meg, amikor orrba vágta
Dracót harmadévben; nem bánta meg, hogy Marietta Edgecombe hónapokat
töltött azzal, hogy megpróbálta eltüntetni az arcáról az „áruló” szót; egy
cseppnyi sajnálatot sem érzett, amikor a kentaurok a Tiltott Rengeteg mélyére
ragadták Dolores Umbridge-t. Küldött a férjének Futkárlobonc-kivonatot, és ami
őt illeti, ez már több volt, mint amit érdemelt. Nyugtalanságát biztosan nem
elhidegült férje okozta.

Szorosan maga köré tekerte a takarót, és lehunyta a szemét, közben pedig

megpróbálta beazonosítani, hogy pontosan miért is érez így. Cordelia
mindenképp része volt a problémának. Valóban hitt abban, hogy Perselusnak
nem kell megbánást éreznie felesége miatt: végül is Cordeliának már azelőtt más
férfivel volt kapcsolata, hogy összeházasodtak, továbbra is találkozgatott vele
végig a házassága alatt, és még azt is jónak látta, hogy meghívja a jótékonysági
bálra. Ám a tény ott maradt, hogy az anyósa soha nem tett neki rosszat, minek
következtében kifejezetten hűtlennek érezte magát. Hermione igazán irigyelte
Perselust, hogy nincs hasonló érzése a mostohafiával kapcsolatban.

Az is zavarta, hogy ezt az egészet ennyire titokban kell tartani. Az eszével tudta,
hogy a körülmények ilyen egyezséget kívántak, de azt is sejtette, hogy
hihetetlenül nehéz lesz életének ilyen jelentős részét eltitkolnia a barátai elől. Az
arca már a puszta gondolattól is lángra lobbant, hogy Padma mit fog gondolni
róla, nem is szólva Harryről és Ginnyről. Rettegett attól, hogy Harry mit
mondana, ha valaha leleplezné az igazságot. A végső csata éjszakája óta Perselus
iránti gyűlölete tovatűnt, ez igaz, de tisztában volt vele, hogy ennek ellenére
soha nem fogják kedvelni egymást. Aztán ott volt még a plusz komplikáció,
hogy Perselus szerette Harry anyját – ez bizonyára súlyosbítaná a dolgot, és még
jobban hangsúlyozná a köztük lévő korkülönbséget.

Nem érdekelte, hogy Perselus majdnem húsz évvel idősebb nála; alig tudta
elhinni, hogy korábban soha nem volt kapcsolata idősebb férfivel. Több
tekintetben mindig is idősebbnek érezte magát barátainál, és a férfi érettsége
passzolt hozzá. Nem volt gond fiatalabb nőnek lennie, viszont valaki
szeretőjének lenni már teljesen más tészta. Ez volt az egyik dolog, ami a
leginkább zavarta: végső soron mégis csak a szeretője volt. Egy házasságtörő. És
a tudat, hogy mindezek ellenére egyáltalán nem állt szándékában elhagyni a
férfit, csak még rosszabbá tette. Hát miféle ember ő? Úgy tűnt, önértékelése
néhány nagyon komoly reformra szorul.

Bűntudata, látszólag, nagyon is megérdemelt volt, és kibírta volna zokszó nélkül,

pont ahogy Perselusnak megígérte. Viszont aggodalma teljesen más forrásból
származott: a jövőből. Kevesebb, mint egy hete kezdődött a viszonyuk, és
valahogy ostobának érezte magát, amiért már kapcsolatuk újszülött stádiumában
hónapokkal és évekkel előre tervezget. Nem tehetett róla, de eltöprengett, végül
is vajon hová vezet majd mindez. Annyira lehetetlen helyzetben voltak, de ez a
helyzet örökké tart majd? Theo visszatér, és kérelmezi a válást? Mikor Cordelia
betölti az ötvenet, és nem lesz alárendelve többé a Házassági törvénynek, kéri
majd a válást Perselustól? És ha még meg is tenné, Perselus vajon akar-e bármit
is kezdeni egykori diákjával?

Már sikerült két külön részre osztaniuk a kapcsolatukat. A laboratóriumban

barátok és munkatársak voltak. A hálószobában viszont szeretők. Azonban
mérhetetlen érzelmi szakadék húzódott kettejük között, és Hermione nem volt
biztos abban, hogy valaha is át tudják-e hidalni ezt a szakadékot, amikor a
távolság fele olyan tartózkodó és védekező embertől függött, mint Perselus
Piton. A „szerelem” szót egyszer sem említették. Nem is várta volna egyetlen
férfitól sem egy ilyen kezdeti stádiumú kapcsolatban, de akaratlanul is kíváncsi
volt, hogyan érez iránta a férfi.

Saját érzései valahogy nagyon zavarosak voltak. Szerelmes a férfibe? Nem volt
benne biztos. Perselus mindenképp magának tudhatta tiszteletét, elismerését és
vonzalmát, és attól a naptól fogva, hogy megfőzhette az Exostraszérumot,
nagyon is tisztában volt a férfi iránt érzett erőteljes ragaszkodásával. És most,
hogy szeretők lettek, minden nap minden percében őt akarta lényének minden
sejtjével. Ez nem szerelem? Vagy csak vágy? Tudta, hogy ő legalábbis képes
lenne szeretni a férfit.

Perselus részéről talán mintha pozitív jeleket tapasztalt volna. Hermione tudta,
hogy a férfi is annyira akarja őt, mint ő a férfit, de azon gondolkodott, hogy ez
pusztán testi vágy csupán, vagy valami több. Úgy tűnt, Perselus szakértője
életének részekre osztásában, így lehetséges, hogy ugyanezt tette az érzelmeivel
is. Amikor dolgoztak, látszólag élvezte a társaságát, ha nem bosszantotta
kérdéseivel vagy nem dúdolgatott. Amikor pedig a hálószobában voltak, akkor
szenvedélyes, figyelmes és hihetetlenül találékony szeretőnek bizonyult.
Csakhogy a kettő nagyon elvált egymástól. Akadt néhány meghitt, gyengéd
pillanat, ami valahol a kettő között volt: ahogy magához ölelte, mielőtt elhagyták
a hálószobáját az első alkalom után; ahogy látható örömmel simogatta a karját
szeretkezés után; a tény, hogy engedte, hogy minden este együtt vacsorázzanak
bájitalokról és szerződésekről beszélgetve.

Ám egy nap, ha mindketten kiszabadulnak érdekházasságaikból, vajon akarja-e

még őt? Megfutamodna vajon az elkötelezettség gondolatától olyan valaki iránt,
aki esetleg szeretheti őt? Hermione lelke legmélyén csak annyit akart, hogy
szerethessen valakit. Igen, akart családot, de valaki, aki igazán szeretné őt,
bizonyára megadná ezt neki, nem? Perselus egyértelmű zavarának emléke,
amikor Padma kislányaira vigyázott, aggasztotta, és biztos, hogy a férfi sosem
említette, hogy szeretne gyereket. Mély sóhajjal ledobta magáról a takarót, és
zuhanyozni indult. Nem volt abban a helyzetben, hogy a jövőt tervezgesse;
pillanatnyilag úgy fogadott mindent, ahogy jött.
Miután lezuhanyozott és felöltözött, a konyhába ment, ahol Lance épp a botjával
sántikált. Az asztalon reggelihez terítettek, de Moe-nak nyoma sem volt.

– Jó reggelt, Lance – szólt óvatosan. Még hét óra sem volt, és még soha nem
látta ébren ilyen korán. – Mi ébresztett fel ilyenkor?

– Ó, ez is, az is – fordult meg Lance, és kurta mosolyt villantott rá. – Úgy

döntöttem, kimenőt adok Moe-nak ma reggel – mormolta teát keresgélve.

Hermione kételkedve vonta össze a szemöldökét: tapasztalatai szerint az utolsó

dolog, amire egy házimanó vágyott, az a reggeli kimenő. – Szeretnéd, ha
elkészíteném a teát? – kérdezte.

– Nem, nem! – tiltakozott tealevelet kanalazva a kannába. – Mindent kézben

tartok. Ülj le, kislány. A pirítós az asztalon.

Hermione úgy tett, ahogy a férfi kérte, és figyelte, hogy az asztallapra lebegteti a
gőzölgő teáskannát. Lance átbicegett a konyhán, botja kopogott a kőpadlón.
Mereven leereszkedett a vele szemben lévő székre.

– Szóval – kezdte, míg töltött magának egy csésze gyenge teát. – Moe mesélte,
hogy te és Perselus milyen könnyedén kijöttetek egymással a múlt héten.

Hermione felvonta a szemöldökét.

– Rávetted azt a szerencsétlen manót, hogy kémkedjen utánunk? – kérdezte a

pirítóst vajazva.

– Ó, tehát már „utánunk”, ugye? – kuncogott Lance.

Hermione sokatmondóan elpirult.

– Már hónapok óta él a többes szám, Lance. Tudod, hogy a főnököm és a

barátom is.

– Igen – nevetett Lance –, nos, tegnap este ittunk egy pohárral fenn a
tetőkertben, és ő mondta, hogy együtt vagytok.

Hermione levegő után kapott. Perselus mondta ugyan, hogy nem kell aggódniuk
Lance miatt, de képtelen volt elhinni, hogy ilyen hamar beavatta volna az öreget.
– Elmondta neked? – kérdezte köhögve.

– Hát – ragyogott fel Lance –, úgyszólván elmondta a példátlanul csípős

védekezésével, és te most megerősítetted a gyanúmat.

Hermione leesett állal nézett rá, elképedve, hogy Lance szinte a beismerésig
piszkálta. – Te sunyi dög, te – mondta, és nem tudta eldönteni, hogy dühös
legyen-e vagy mulasson a dolgon. – Lefogadom, hogy a Mardekárban voltál.

Lance sértetten nézett rá.

– Valójában a Hugrabugban. A Teszlek Süveg a Mardekárba akart osztani, de én

inkább a Hugrabugot javasoltam, hogy anyámat bosszantsam.

– Nos, hát, a Süvegnek igaza volt – csóválta a fejét Hermione, és töltött magának
egy csésze teát.

– Szóval, mesélj! – mondta Lance lehalkítva a hangját. – Jó az ágyban? Mindig

is úgy gondoltam, hogy igen.

Hermione rögtön kiköpte a pirítósát.

– Lance! Hihetetlen vagy! Egyetlen szót sem mondok neked.

– Nézd – mondta hirtelen elkomolyodva. – A lányoknak mindig szükségük van

valakire, akivel beszélhetnek, és én csak tudatni akartam veled, hogy velem
beszélhetsz, ha úgy hozza a szükség. El tudom képzelni, hogy a barátaid
legtöbbje nem helyeselné, és nagyon jól tudod, hónapok óta abban
reménykedem, hogy együtt lássalak titeket Perselusszal.

– Miért, Lance? Miért reméltél volna ilyesmit, amikor mindketten a saját

családod tagjaival házasodtunk össze?
– Mert Cordelia soha sem érdemelt meg egy ilyen férfit, és biztos, hogy Theo
sem érdemel meg egy ilyen okos lányt, mint te. Egyébként – folytatta ráncos
ujjával felé mutatva – ti ketten nagyon összeilletek; nem hiszem el, hogy még
soha senki nem vette észre.

Hermione hirtelen érdeklődve nézett rá.

– Úgy gondolod, hogy összeillünk?

– Még soha nem láttam Perselust fiatalosabbnak – biccentett Lance kurtán. – Te

boldoggá teszed őt: csak ő még nem jött rá. – Elgondolkodva kortyolt a teájába.
– Cordelia tegnap este tért vissza Franciaországból.

– Igen, feltételeztem – bólintott Hermione.

– Tudom, hogy mindketten igyekeztek diszkrétnek lenni, de az ilyen dolgokat

gyakran borzasztóan könnyű kiszúrni az érintett felek legnagyobb erőfeszítései
ellenére is. Cordelia ugatása mindig veszélyesebb volt, mint a harapása, és bár
szörnyen képmutató lenne a részéről, de lehet, hogy gondot okozhat nektek.
Pontosabban Perselusnak.

Hermione egy pillanatig elgondolkodva nézett rá.

– Nagyon kedveled Perselust, ugye?

– Igen érdekesnek találtam, amikor először találkoztunk – vont vállat Lance –, és

a varázsvilág elég hangos volt a háború alatti tevékenységének hírétől, miután
megkapta a Mágiaügyi Minisztérium bocsánatát. Megismertem az elmúlt hat év
alatt: kiérdemelte a legmélyebb tiszteletemet és elismerésemet. Ez a férfi egy
hős, olyan, aki nem hajlandó tudomásul venni a saját hősiességét. Mi több,
megtagadta magától egy jóravaló asszony társaságát és szerelmét. Miért ne
akarnám boldognak látni?

Hermione el volt bűvölve: olyan kevés emberrel tudott Perselusról beszélgeti.

– Ismerted Albus Dumbledore-t, Lance?

– Közelebbről nem – ismerte el. – Többször is találkoztam vele az évek alatt, de
soha nem voltunk többek, mint ismerősök.

– Perselus beszélt neked róla valaha?

– Egy szóval se – rázta a fejét Lance. – Ahogy soha nem említette Lily Evanst
sem.

– Tudsz Lily Evansről? – lepődött meg Hermione.

– Minerva elmondta, mi történt Voldemort legyőzésekor. Ne aggódj: amennyire

tudom, csak azok tudnak róla, akik jelen voltak, illetve hallótávolságon belül.
Nem hiszem, hogy mások tudnák.

– Nekem soha nem beszélt egyikükről sem, bár szerintem meglepően sokat
elmondott ahhoz képest, amilyen bonyolult ember. – Hermione felsóhajtott. –
Tényleg azt gondolod, hogy boldoggá tudom tenni, Lance?

– Én tudom, hogy képes vagy rá – mondta mosolyogva. – És feltett szándékom

hátradőlni és végignézni.

***

Hermione épp nyolc előtt vágott át a Kensington téren. Borzasztóan hiányozni

fog Perselus aznap: hétfő volt, amikor a férfi tölti távol idejét a labortól az
ügyfelekkel találkozva. Ő a péntek nagy részét töltötte az országban utazgatva,
de hála Cordelia távollétének, aznap este visszatért, hogy lássa Perselust.
Ilyesmire ezen az estén semmi esély nem volt.

Csüggedten érintette hozzá pálcáját a bejárati ajtóhoz, majd belökte, és szembe

találta magát az anyósával, amint kilépett a szemben lévő étkező ajtaján.
Cordelia egy gyönyörűen hímzett, kék szatén köntöst viselt, frizurája és sminkje
pedig már hibátlanul elkészült.

– Hermione! – kiáltott fel az asszony, menyére villantva egyik ragyogó,

házigazdaként alkalmazott műmosolyát.

– Hello – felelte Hermione halkan, erősen igyekezve, hogy viszonozza a

mosolyt.

Cordelia átvágott a hallon, ölelésébe vonta, és könnyedén megcsókolta mindkét

arcát.

– Épp, hogy elkerülted Perselust! Amszterdamba indult, ha minden igaz.

– Igen – motyogta Hermione bizonytalanul. – Én épp a laboratóriumba tartok.

– Nos – mondta Cordelia cinkos hangon. – Miért nem használod ki teljesen,

hogy távol van, és jössz fel egy kávéra velem és a barátaimmal tizenegykor?

Hermionének leesett az álla.

– Ez nagyon kedves tőled, de nagyon sok munkám van, amit…

– Micsoda egy rabszolgahajcsár – forgatta a szemét Cordelia. – Hát, ha

meggondolod magad, igazán szívesen látunk.

Hermione elmormolt valami köszönetfélét, és remegő kézzel igyekezett a lépcső

felé. Amikor elérte az alsó szintet, a munkatalárja alatt kotorászott a pálcája után,
és végre a kovácsoltvas ajtó zárjához nyomta. Gyorsan bement, és becsapta
maga után az ajtót, hátát nekivetette a hideg felületnek, és a fal mentén
lecsúszott a földre. Bájitaltani szaklapja a földre esett, arcát a kezébe temette,
míg a bűntudat és gyötrődés könnyei áztatták a bőrét, és egész testében remegett.

Majdnem egy egész, boldog hetet töltött begubózva saját kis világába
Perselusszal. Viszont egy csapásra vissza kellett térnie a földre. Ez az a valóság,
amibe tudatosan ásta bele magát: megjátszani magát az előtt az asszony előtt,
akinek a férje a szeretője lett. Nincs a világon az az enyhítő körülmény, ami
segítene, ha ilyen arcátlan becstelenségről van szó. Hihetetlenül örülve annak,
hogy Perselus nincs ott, hogy lássa a viselkedését, Hermione kisírta magát, tudva
azt, hogy képtelen lenne elhagyni a férfit, de most először ismerve fel a terhet,
amit viselnie kell.

***

A következő hónap nagy részében Hermionének sikerült elkerülnie Cordeliát, és

gyorsan beleszokott a rutinba Perselusszal. Hét közben úgy viselkedtek, mint
ahogy mindig is tették: munkaadóként és alkalmazottként. Voltak pillanatok,
amikor nagyon szerette volna megérinteni a férfit, ahogy elment mellette, csak
rátenni a kezét a karjára, vagy apró csókot nyomni az arcára. De megegyeztek
abban, hogy teljesen elválasztják a magánéletüket a munkától, és Hermione
nagyon szerette volna állni a szavát. A hétvégék azonban bőven kárpótolták a
fizikai kapcsolat hiányát, és rájött, hogy a szombat, amitől korábban rettegett,
mostanra azzá a nappá vált, amit a legjobban várt.

Egyelőre nem tűnt nehéznek megtartani a titkot barátai előtt. Hetekig elkerült
minden privát beszélgetést Padmával, biztosítva, hogy bőven el legyen foglalva
a kicsikkel, amikor együtt voltak. Észrevette, hogy Padma nem egy alkalommal
milyen behatóan figyeli, de eddig nem következett be a kihallgatás. Harry és
Ginny már könnyebb eset voltak: habár kíváncsiak voltak Perselusszal való
barátságára, semmit sem tudtak az érzéseiről.

Augusztus vége felé Neville meghívta, hogy ebédeljenek együtt az Abszol úton,
és ő elfogadta. A találkájukat megelőző napokat állandóan azon bosszankodva
töltötte, hogy mit is mondana, ha nyíltan megkérdezné Perselusról, és listát
készített azokról a témákról, amikhez ragaszkodva elterelheti a figyelmet a
magánéletéről. Végül azonban nem kellett aggódnia: Neville csüggedtebb volt,
mint amilyennek valaha látta, és egyszerűen szüksége volt egy barátra, akiben
megbízhat. Csütörtök délután volt, és ahogy visszatért a laborba az ebéd után,
kifejezetten rosszkedvűnek tűnt.
Perselus abban a pillanatban észrevette komor arckifejezését, ahogy visszaállt a
munkaasztalához.

– Valami baj van? – kérdezte homlokráncolva.

– Neville-lel ebédeltem – sóhajtott mélyet Hermione.

– Ó, igen. Ez mindent megmagyaráz. Mr. Longbottom többnyire ezt a hatást

váltja ki az emberekből – mormolta vigyorogva.

– Perselus, ne legyél ilyen Neville-lel – vetette oda Hermione az asztalra csapva

az újságot. – Nem tudod megállni, hogy átgázolj rajta, ugye?

Azonnal eltűnt a mosoly a férfi arcáról, és felvonta az egyik szemöldökét, nem

lévén hozzászokva ilyen érzékeny reakcióhoz.

– Ó, Perselus, sajnálom – motyogta Hermione a homlokát dörzsölve. – Tudom,

hogy csak vicceltél. Csak arról van szó, hogy tényleg kétségbe van esve, és
engem ez aggaszt.

A férfi némán, mogorva arccal fordult vissza a munkájához.

Hermione szeme könnyekkel telt meg.

– Elfogadod a bocsánatkérésemet?

Perselus felemelte tekintetét az üstről, és ránézett, azon gondolkodva, vajon mi

történt közöttük, ami indokolja ezt a melankóliát. – Természetesen elfogadom a
bocsánatkérésedet – felelte halkan. – Elmagyarázod, mi zaklatott fel ennyire?

Hermione leült a székére, és újabb mély sóhajt hallatott.

– Hát, most már ő és Hannah hivatalosan is különváltak. Hannah munkát vállalt

a Foltozott üstben, ő pedig, nyilvánvalóan, ott maradt Roxfortban.

– Ez aligha meglepő – morogta a férfi. – Mindenkinek teljesen egyértelmű volt,

hogy boldogtalanok, már röviddel az esküvő után.
– Igen, de azt hittem, boldogabb, mióta szétmentek. Viszont most még inkább
levert lett. Lehet, hogy Hannah idegesítő volt az iskolában, de Neville most csak
még magányosabb lett, és még több ideje van azon rágódni, hogy hová is jutott
az életével.

Perselus enyhén vállat vont. – Aligha ő a Házassági törvény egyetlen áldozata.

Neki kell megteremtenie a saját boldogságát.

– De nem tudja – jelentette ki Hermione. – Csapdában van itt, és a nő, akit

szeret, távol van. Ez annyira igazságtalan… olyan szörnyű élete volt.

A férfi feszülten nézett rá, ahogy az alsó ajkát harapdálta barátja iránt érzett
nyugtalanságában.

– Úgy értem, csak gondolj bele! A nagyanyja nevelte fel, aki semmi mást nem
tett, míg be nem töltötte a tizenötöt, csak lebecsülte. Nem volt jobb helyzetben,
mint egy árva, noha soha nem gyászolhatta a szüleit, mivel még élnek.
Rosszabb, mintha halottak lennének. Soha nem fogja megismerni őket, és mégis
végig kell néznie, ahogy leélik az életüket ezekben a testnek nevezett üres
héjakban, és gondoskodnia kell róluk életük végéig.

Perselust teljesen elbűvölte a lány arcára kiülő aggodalom.

– Viszont ahogy helyesen rámutattál, egész életében így élt. Meglehet, hogy a
bájitaltan óráimon ő volt a gúnyolódásom céltáblája, de úgy gondoltam, az
utolsó roxforti éveiben igazán elhagyta az unalmas énjét. A motyogó idiótából
egy bátor, magabiztos fiatalemberré vált. Mi változott?

– Részben a Házassági törvény – sóhajtott Hermione. – A legtöbbünknek ott volt

a lehetőség, hogy elhagyjuk az országot, ha nem szeretnénk alávetni magunkat a
törvénynek, de Neville-nek nem. A nagyanyja mindig vállalta a felelősséget a
szülei ápolásáért, de egyre idősebb és gyengébb, így ez a felelősség már Neville-
re hárul. Az édesanyja gyengélkedett időnként az utóbbi pár évben, és úgy érzi,
nem kapnak megfelelő ápolást a Szt. Mungóban. Minden hétvégén meglátogatja
őket, és hétköznapokon is beugrik időről időre, csak hogy állandó készenlétben
tartsa az ápolókat – csóválta szomorúan a fejét.
– Miért nem költözteti át őket egy magánotthonba? – kérdezte Perselus
összevont szemöldökkel. – Tudom, hogy van néhány ilyen varázslók által
üzemeltetett otthon vidéken.

– Utánanézett ezeknek is, de mind megfizethetetlen. Nem adhatja el a családi

házat, míg a nagymamája él, a fizetéséből pedig soha nem tudna fedezni
ilyesmit. Másrészről meg, ha egy időre elhagyná az országot, egyáltalán nem
kapna fizetést.

– Értem – mormolta Perselus az üst tartalmát kevergetve. – Megható az iránta

érzett aggodalmad.

Hermione felkapta a fejét, a férfira nézett, de nem találta nyomát szarkazmusnak

sem a hangjában, sem az arckifejezésében. – Mindig is kedveltem Neville-t –
magyarázta. – Amikor a Belgrave Házban megkért, beszéltünk róla, és akkor azt
gondoltam, hogy bizonyos fokig csak duzzog. De időről időre átvettük a
lehetőségeit, és egyszerűen nem találtam megoldást. Semminek sem örülnék
jobban, mintha láthatnám, hogy elindul és megkeresi Luna Lovegoodot valahol a
világban, de szereti a szüleit, és soha nem hagyná itt őket, ha úgy látná, nem
gondoskodnak róluk.

Néhány pillanatra elhallgattak, és Hermione lecsusszant a székről, hogy

folytassa a főzést.

– Perselus? – szólt mosolyogva. – Tudtad, hogy te voltál Neville mumusa,

amikor harmadévesek voltunk?

– Az egész iskola tudta, hogy én voltam a mumusa – morogta, és átható

pillantással nézett rá.

– Hát, különösen keményen bántál vele – kuncogott Hermione.

– Különösen keményen bántam mindkettőtökkel; feltételezem, neked nem én

voltam a mumusod. – Piton elhallgatott egy vagy két percre, míg az üstjét
bámulta. – Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amik a leginkább idegesítettek
benned: mindig szükségét érezted, hogy utasításokat súgj Neville Longbottom
fülébe ahelyett, hogy esélyt adtál volna neki, hogy magától csinálja.

Hermione a szemét forgatta.

– Nem tudta magától csinálni, mert minden alkalommal szétcsúszott, amikor a

teremben voltál.

Perselus elutasítóan legyintett.

– Nem is tudom, hogy tudtalak elviselni olyan sokáig. Egyértelműen te voltál a

legrosszabb diák, akit valaha volt szerencsétlenségem tanítani.

Hermionénak leesett az álla.

– A legrosszabb diák? Mikor főztem én olyan bájitalt, ami nem volt tökéletes?
Mikor adtam be olyan dolgozatot, ami nem volt kielégítő?

– A munkád tökéletesen megfelelő volt – mosolyodott el a férfi. – Az állandó

kérdéseid okoztak problémát, nem is említve a tényt, hogy az egész osztályt az
őrületbe kergetted az okoskodó kézlengetéseddel.

Hermione legnagyobb mulatságára Piton lengetni kezdte a kezét a levegőben,

ami megkapóan emlékeztetett korábbi önmagára. Igyekezett nem vigyorogni, és
felkapott egy köteg gyökeret, és a férfihoz vágta. Perselus ügyesen elkapta bal
kézzel, és visszalökte az asztalára, miközben mosolyra húzta a száját.

– Annyira kegyetlen vagy – motyogta Hermione tovább mosolyogva.

Piton ismét visszatért a munkájához, de pár perc múlva újra megszólalt.

– Az sokkal kegyetlenebb, hogy a két legkevésbé kedvelt diákom adósaként

végeztem.

Hermione a homlokát ráncolta.

– Perselus, tudod, hogy nem vagy többé az adósom: az elmúlt évben bőven
viszonoztál mindent, amit tettem. És ugyan miért lennél adósa Neville-nek?
A férfi hosszan nézett rá, meglepődve, hogy ez még nem merült fel a lányban
korábban. – Nem tudod kikövetkeztetni, hogy miért érezhetem úgy, hogy
tartozom neki?

Hermione viszonozta a pillantást, miközben a választ kutatta, és amikor rájött,

nem tudta elhinni, hogy eddig nem is gondolt rá. – Ő ölte meg a kígyót!

Perselus kurtán biccentett, és elfordította a tekintetét.

Hermione továbbra is a férfit nézte, és végre megértette, miért volt annyira rá

nem jellemző módon jótékony Neville-lel már az első naptól kezdve, ahogy
beléptek a Belgrave Házba.

– Már nem te vagy a mumusa – szólalt meg, és maga sem értette, hogy miért tűnt
ez hirtelen ilyen fontosnak.

– Örömmel hallom – mosolyodott el a férfi.

– Azt mondta, hogy a mumusa most már saját maga lenne: öregen, egyedül, nem
szeretve – sóhajtotta. – Szomorú, nem?

– Az – mormolta Piton, kényelmetlenül érezve magát a téma miatt. – Valóban

szomorú.

***

A következő szombaton Hermione az édesanyjával találkozott, hogy együtt

ebédeljenek és vásárolgassanak egy kicsit, és miután kipakolta a csomagjait,
átvágott a téren Perselus házába. A lépcsőn állva egy gyors bűbájjal ellenőrizte,
hogy Cordelia elutazott-e Skóciába, és miután megbizonyosodott, hogy a házban
csak egyetlen személy tartózkodik, csendesen belépett, és nekivágott a
dolgozószobába vezető lépcsőnek.

– Szia – köszönt Perselusra mosolyogva, ahogy az asztala mögött ült, és egy

nagy halom pergamen tornyosult előtte.

– Jó estét – felelte a férfi, ahogy letette a pennát az asztalra, és hátradőlt a

székben. – Hogy boldogultál tegnap Belfastban?

– Jól… semmi jelentenivaló. Épp most tudtam meg, hogy Lance meglátogatja
egy barátját Velencében néhány napig, és magával vitte Moe-t is. – Hermione
hirtelen bátortalannak látszott. – Lenne kedved nálam vacsorázni?

– Te szeretnél főzni? – vonta fel az egyik szemöldökét Piton.

– Igen – felelte lebiggyesztve az ajkát. – Talán fele olyan jó sem vagyok, mint
Moe, de tökéletesen alkalmas vagyok szakácsnak, mint tudod.

– Nos, az hamarosan kiderül – válaszolt a férfi vontatottan. – Igen, el lennék

ragadtatva, ha nálad vacsorázhatnék, főleg figyelembe véve a tényt, hogy Lance
borospincéje messze jobb, mint a Codeliáé.

– Ebben az esetben egy óra múlva találkozunk – ragyogott fel Hermione.

Hermione bezárta maga mögött az ajtót, és vidáman, amiért a férfi belement,

hogy nála töltse az estét, lesietett a lépcsőn. Egészen idáig minden hétvégét
Perselus házában töltöttek, és tekintve, hogy általában a vacsora előtt vonultak
vissza a hálószobájába, soha nem volt oka ott maradni éjszakára, és meghívást
sem kapott eddig. Talán túlságosan bizalmasnak érezte, hogy a jelenlétében
aludjon, vagy esetleg valami olyan indoka volt rá, amire ő eddig nem gondolt.
Laktató ételt akart főzni, és bízott benne, hogy a teli has és egy üveg bor eléri a
hatást, és remélte, sikerül elcsábítania a férfit, hogy a szobájában maradjon
éjszakára. Nagyon élvezte a szenvedélyes délutánokat és estéket, amiket a férfi
hálószobájában töltöttek, és hogy csak akkor keltek fel, amikor az éhség kiűzte
őket az ágyából, de szerette volna tudni, milyen érzés mellette ébredni, a
karjában aludni, és elszánta magát, hogy meg is tudja.

Mire Perselus egy órával később megérkezett, Hermione már megterítette az

asztalt, gyertyákat gyújtott, és majdnem elkészült a vacsorával. Tudván, hogy a
férfi szereti a vörös húsokat és a vörösbort, marhasültet készített vegyes
zöldséggel. Hallotta, hogy lefelé jön a lépcsőn, és egy mosolyt küldött a férfi
felé, amikor belépett a helyiségbe.

– Ígéretes illata van – mormolta, ahogy átpillantott a válla fölött.

– Kételkedsz a kulináris adottságaimban? – kérdezte Hermione hamiskás

pillantással.

– Már nem. Szeretnéd, ha választanék egy üveg bort?

– Igen, légy szíves – bólintott.

Hermione, figyelte, ahogy a pince felé megy, és mire visszatért a megfelelőnek

talált borral, addigra ő tálalta az ételt.

Miután végeztek a desszerttel, besötétedett, és Perselus kinyitotta a második

üveg bort is. Mint mindig, Hermione sokkal beszédesebbnek találta a férfit,
amikor a bor megnyugtatta, habár még mindig ügyesen terelte el a beszélgetést
bármiről, amiről nem akarta, hogy napirendre kerüljön. Ám még saját magához
képest is szokatlanul közlékeny volt ezen az estén, ahogy a tanári kar többi
tagjáról szóló, roxfortos történetekkel szórakoztatta.

Nem sokkal tíz előtt felállt a székéről, merészen szemből a férfi ölébe ült, és
felsóhajtott, ahogy megsimogatta az oldalát.

– Hihetetlen, mennyire megkedveltem a szombatokat – mormolta a fülébe

Hermione.

– Ahogyan én is – felelte, és magához húzta egy csókra.

A boszorkány a szobájába vezette a férfit, és miután szeretkeztek, a mellkasához

bújt, miközben Perselus a karját simogatta, ahogyan a szokásává vált.

Hermione magában mosolygott, elégedetten, hogy a vacsora és a bor elérte a

kívánt hatást, ahogy összefonódva feküdtek az álmos csendben, még jobban
elbágyadva az apró alagsori ablakon kopogó eső hangjától.

Perselus, ahogy az elmúlt hetekben egyre gyakrabban, most is elragadtatva nézte

a boszorkány arcát, amit lágy ragyogásba vont a gyertyafény, és ahogy a haja
legyezőként terült szét a párnán. A szeme csukva volt, izmai ellazultak, de tudta,
hogy még nem alszik. Hagyta, hogy tekintete lefelé kalandozzon a kecses
nyakán, enyhén szeplős mellkasára és mellének domborulatára, ami az oldalához
nyomódott.

Mindig is meglepően könnyűnek találta, hogy különböző szerepekre ossza az

életét. Amikor az iskolában volt, négy különböző szerepe volt: szorgalmas diák;
a Mardekár-ház tagja, valamint Potter és Black esküdt ellensége; Lily Evans
barátja; és amikor hazament a szünidőre, elhanyagolt fiú. A Sötét nagyúr végső
pusztulása előtt a színjátéka két úr körül forgott, de még most is, minden ébren
töltött órája kényelmesen részekre osztott volt: ő volt Cordelia Mill férje és a
varázslótársadalom felső osztályának tagja; sikeres üzletember és bájitalfőző;
szeretője annak a nőnek, aki épp átöleli az egyik karjával és lábával.

Az utolsó kettő tulajdonképpen kezdett gondot okozni. Egyre gyakrabban kapta

azon magát, hogy szeretné felemelni a kezét és megérinteni, amint elmegy a
boszorkány asztala mellett a raktárba, vagy homlokon akarja csókolni, mielőtt
esténként elhagyja a laborját. Csakhogy hét közben muszáj volt férjként és
lelkiismeretes profiként viselkednie, és nem engedte át magát az ilyen gyenge
pillanatoknak.

Nézte Hermione arcát a szoba halvány fényében, és azon töprengett, miért érzi
sokkal elfogadhatóbbnak eszméletlenre kefélni hétvégente, mint kényeztetni
magát ezekkel a kis vágyott, meghitt pillanatokkal. A kegyetlen őszinteség egyik
ritka pillanatában ráébredt, hogy semmit sem szeretne jobban, mint ott maradni a
nő ágyának melegében, hogy meztelen teste egész éjjel az övéhez simuljon.
Milyen lenne mellette felébredni?

Leszidva magát a szükségtelen szentimentalizmusért megrázta a fejét, és elvált a

nő oldalától. Elmúlt éjfél: ideje, hogy visszatérjen saját lakhelyére. Mielőtt
kiülhetett volna az ágy szélére, és felvehette volna a ruháit, Hermione ujjai az
alkarjára zárultak.
– Perselus – suttogta. – Maradj.

Lassan a nő felé fordította az arcát. – Nem lenne bölcs dolog.

– Miért? – kérdezte a könyökére támaszkodva. – Miért nem lenne bölcs dolog?

– Könnyebben felfedezhetnek bennünket – mormolta elfordulva.

– Perselus, ez nevetséges. Cordelia nincs itt, és soha nem tér vissza vasárnap
esténél korábban. Lance sem jön vissza még napokig, és ő egyébként is tud
rólunk.

Tudta, hogy a boszorkánynak igaza van. Nem volt semmi oka arra, hogy
elhagyja az ágyát. Hogyan is mondhatná el neki, hogy fél engedni ilyen
vágyaknak? Hogy aggódik, hogy talán valahogy gyengévé teszik, és elborzasztja
a gondolat, hogy kiabálva ébred fel mellette valamelyik visszatérő rémálmából?

Hermione mögé térdelt, és átölelve a mellkasát megcsókolta a vállát, amitől le

kellett hunynia a szemét.

– Kérlek, Perselus. Olyan kevés időt tölthetünk együtt. Maradj itt velem.

Az érzés, ahogy a nő meztelen teste a hátához simult, több volt, mint aminek
ellen tudott állni. Tudva, hogy ezzel le kell mondania az alvás lehetőségéről erre
az éjszakára, szó nélkül fordult meg a karjaiban. Miután rövid csókot nyomott a
homlokára, mindketten az ágyra ereszkedtek, és nem igazán tudta, hogyan is
érez, amikor meghallotta a mély, elégedett sóhajt. Miután a pálcája után nyúlt és
eloltotta a gyertyákat, álla alá hajtotta a nő fejét, és a karjába zárta.

– Köszönöm – suttogta a boszorkány, és átkarolta a derekát.

– Jó éjszakát, Hermione – mormolta.

Csak bámulta a sötétséget, miközben Hermione légzése mind mélyebb és

egyenletesebb lett, és hálás volt az orrát csiklandozó kezelhetetlen tincseknek,
amiért valószínűleg segítenek ébren maradnia. Nem engedheti meg magának,
hogy elaludjon.
 ***

Mindig ugyanúgy kezdődött. Majdnem minden éjjel, mióta először visszanyerte

az eszméletét a Szt. Mungóban, akárhányszor elaludt, Albus Dumbledore
meglátogatta az álmaiban.

A Roxfortban találta magát az igazgatói íróasztal mögött ülve, penna a kezében,

és Albus csendben belépett a nehéz faajtón keresztül. Enyhén meglepődött annak
ellenére, hogy minden egyes éjszaka meglátogatta.

– Albus? – suttogta zaklatottan. – Azt hittem… Azt hittem, meghalt!

A korábbi igazgató kuncogott egyet, ami tizenhét éve kihozta a sodrából.

– Tényleg halott vagyok, Perselus. Te öltél meg, ha az emlékezetem nem csal. –

Albus elfoglalta az asztala előtti széket, és összekulcsolta a kezét.

– Csak azért vettem el az életét, mert maga utasított rá – válaszolta

homlokráncolva.

– Tehát egyáltalán nem okozott neked örömet, Perselus? – kérdezte Albus

előrébb ülve, és a szemüvege fölött bámulva rá azzal az átható, kék tekintettel. –
Nem okozott örömet megtenni, amikor eljött az idő?

– Nem! – állította, és hátratolva a széket felállt az asztaltól. – Nem okozott

örömet. Én… – elhallgatott, és elkezdett fel-alá járkálni. – Dühöt éreztem.
Dühös voltam magára, a Sötét nagyúrra, magamra, amiért ilyen helyzetbe
kényszerültem. Talán éreztem gyűlöletet is mindhármunk iránt. De nem örömet.

– Azt mondtam neked egyszer, hogy csak te tudhatod, okoz-e sérülést a

lelkednek, ha segítesz egy öregembernek elkerülni a fájdalmat és a
megaláztatást, Perselus. És csak te tudhatod az igazat. Biztos vagy benne, hogy
nem keveredett egy pillanatnyi elégedettség a haragba és az önutálatba?

– Nem. – Megállt, és az idős férfira nézett. – Nem voltam elégedett… Én…

De míg elhallgatott, hogy megkeresse magában az igazságot, felkiáltott a

fájdalomtól, amikor megérezte: a lelke, amint épp kettészakad. – Ne! – kiáltotta
az asztalba kapaszkodva, és térdre esett.

Dumbledore csak nézett rá, szemében nyoma sem volt a bűntudatnak vagy az
együttérzésnek. Őrjítően kacagott fel, miközben Perseus levegőért kapkodott. –
Ahogy gondoltam.

Míg a padlón térdelt, egyik kezével az asztalba kapaszkodva, másikkal az égőn

fájó mellkasát markolta, a környezet megváltozott. A kín hirtelen elmúlt, ő pedig
a Csillagvizsgáló-torony tövében térdelt a fűben, mellette Dumbledore élettelen,
összetört teste. Egyedül voltak, nem számítva Fawkest, a főnixet, aki felettük
körözött a levegőben, panaszos énekét sírva gazdája halála miatt.

Csak nézte annak az embernek az élettelen testét, aki az igazgatója volt, a

kollégája, a gyóntatója, és néha a barátja. Igen, Dumbledore kihasználta őt. Igen,
manipulálta. De bízott benne, egyszer sem meginogva ebben a bizalomban, és ez
csak számít valamit, nem? A kínt, ami nemrég még az egész lényét átjárta,
tompa fájdalom váltotta fel, és rádöbbent, hogy ez nem más, mint a veszteség
szúró érzése. Görcsös nyilallás, hogy egy ilyen hatalmas, még ha alapjában véve
megtévedt ember is, az ő keze által távozott.

Engedve a gyász érzésének a saját úti köpenyébe tekerte Albus Dumbledore

testét, és felemelte a földről. Álmában a teher könnyű volt, és nem tudva, hogy
miért, átment a roxforti kapun, egyenesen a Szellemszállás felé. Biztos volt a
célban, elszánt, hogy elérje a rogyadozó, öreg házat az elméje hátsó szegletében
egyre fokozódó pánik ellenére is, ami azt mondogatta neki, hogy nem kellene
odamennie, hogy ott valami leselkedik rá.

Mikor elérték a házat, lábával belökve az ajtót tovább botladozott, lefektette a

bebugyolált testet a poros padlóra, és még egyszer Albus élettelen teste mellé
térdelt. Kabátjába nyúlt a pálcájáért, de ujjai valami hideg, fémes dolgot
érintettek, és amikor előhúzta a kezét, látta, hogy az idős ember szemüvegét
tartja a kezében. Azon gondolkodva, hogy vajon hogyan került a kabátjába a
szemüveg, előrenyúlt, hogy lehúzza Albus arcáról a talárt, és visszatehesse a
szemüveget hajlott orrára. Ám még mielőtt ujjai megfoghatták volna a vastag
anyagot, tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén. A talárba göngyölt test
valahogy alakot váltott, és mielőtt elhúzhatta volna az anyagot onnan, ahol az
arcnak kellett lennie, az a valami tekeregni és csavarodni kezdett.

Megdermedt félelmében, ahogy a talár széle kihullott a kezéből, felfedve

Voldemort hatalmas kígyójának csupaszt fejét. Ahogy Nagini felé fordította
lángoló tekintetét, a sikoly éledni kezdett a mellkasában, és elhagyta az ajkát,
amikor a teremtmény a nyaka felé kapott méregtől csöpögő fogával.

***

Levegőért küzdve kapott a nyakához, és elöntötte a megkönnyebbülés, hogy nem

támadta meg semmilyen borzalmas kígyó. Ahogy a pánik alábbhagyott, a pálcája
után tapogatózott a sötétben, és teljesen zavartnak érezte magát, majd rájött,
hogy fürdik a verítékben. Mielőtt azonban fényt gyújthatott volna a szobában,
észrevette, hogy valaki átöleli, és félelemmel teli hangon szólongatja.

– Perselus? – suttogta Hermione sürgetőn. – Jól vagy?

Teljesen elborzadva ébredt rá, hogy a lány hálószobájában van, és nyilvánvalóan

megadta magát a fáradtságnak. Durván elhúzta Hermione kezét a mellkasáról, és
kiugrott az ágyból.

– Rémálmod volt – suttogta a lány reszketve. – Kiabáltál álmodban!

Perselus fényt gyújtott a pálcája végén, és megkereste a padlón heverő nadrágját.

Magára vette, kerülve a boszorkány zavarodott tekintetét a hideg, kékes fényben.
Megtalálta az ingét, azt is felrángatta a vállára, és egy pálcaintéssel
begombolkozott.

– Hová mész? – suttogott Hermione feltérdelve az ágyon, maga elé szorítva a

takarót.

– Nem kellett volna itt maradnom – mordult fel magához hívva a cipőjét a szoba
másik végéből, és leülve az ágy szélére azt is felvette.

Hermione a hátára tette a kezét.

– Elmondod, mi a baj? – kérdezte aggódva.

– Nem! – vetette oda a férfi, és elhúzódott. Felemelte a kabátját a szőnyegről, és

felállt.

– Perselus! – szólt Hermione is a pálcája után kapva, és magához hívta a

köntösét. – Beszélj hozzám.

Perselus az ajtóhoz viharzott.

– Jó ég, kislány. Már mondtam neked korábban, hogy nem vagy a terapeutám.

Hermione megkötötte az övét, és fellobbantotta a gyertyákat a szobában.

– Ó, szóval egy gyors dugásra elég jó vagyok, de azt már nem méltóztatsz
elmondani, mi a baj?

– Te mondtad, nem én – felelte acsarkodva, és kinyitotta az ajtót.

– Várj! – Hermione egyértelműen idegesen kelt fel az ágyról.

– Nem! – válaszolta a lányra emelve a pálcáját. – Nem kell a szánalmad.

Hermione érezte, hogy visszarepül az ágyra, ahogy a férfi eltűnt a szeme elől,
becsapva maga mögött az ajtót. Döbbenten ült az ágyon, hogy a férfi képes volt
megátkozni. Letörölt egy könnycseppet az arcáról, miközben hallotta, hogy a
bejárati ajtó egy döndüléssel becsapódik, és vett egy mély levegőt, hogy
megnyugodjon. Átkozott legyen, ha engedi, hogy faképnél hagyja. Ha azt hitte,
hogy akkor használhatja őt, amikor kedve tartja, és nem engedi át az érzelmi
gátakon, hát akkor nagyon téved. A szekrényhez lépett, és kievett egy farmert és
egy pulóvert.

***

Perselus Hermione háza előtt állt a lépcsőn, mellkasa zihált a rémálom által
okozott, visszamaradó érzelmek és az afölött érzett pánik hatása miatt, hogy
valaki más társaságában élt át egy ilyen élményt. Felnézett a sötét, éjszakai égre,
és megpróbálta irányítani a légzését. Hevesen esett az eső, és máris bőrig ázott.
Fontolgatta, hogy egyenesen a háza lépcsőjére hoppanál, de a meleg, augusztusi
eső nyugtatóan hatott rá, így inkább gyalog kelt át a Kensington téren.

***

Pár perccel később Hermione ugyanott állt, és miután gyorsan ellenőrizte, hogy
senki sem figyeli, sarkon fordult, és Perselus ajtaja elé hoppanált. Pálcájának
hegyét a zárra nyomva bement, és olyan halkan csukta be maga mögött az ajtót,
ahogy csak tudta, miközben jelek után hallgatózott, hogy merre lehet a férfi.
Feltehetően nem ment a tetőkertbe ilyen zord időben, így inkább a dolgozószoba
felé indult, és megállva az ajtó előtt mély levegőt vett. Kinyitotta az ajtót, és
látta, hogy a férfi tüzet gyújtott a kandallóban, és egy nagy pohár lángnyelv
whiskyvel a jobb kezében ül a hatalmas bőrfotelben. Pislogás nélkül bámult a
lángokba, Hermione pedig jó jelnek vette az azonnali szemrehányás hiányát. Szó
nélkül átment a szobán, letérdelt a fotel mellé, arra várva, hogy végre ránézzen,
és amikor megtette, a férfi tekintete tele volt haraggal. Hermione bátran állta a
pillantását.
Perselus azzal a szándékkal fordult a lány felé, hogy megmondja, hagyja békén,
menjen haza, és soha ne említse az egészet, de ahogy meleg barna szemébe
nézett, érezte, hogy a dühe szertefoszlik. Nem szánalommal nézett rá, ahogy
várta, hanem ugyanazzal a részvéttel, amit akkor látott rajta, mikor Neville
Longbottom helyzetéről beszélt.

Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást, egyikük sem szólalt meg, míg végül
Perselus törte meg a csendet.

– Gyere – mormolta megütögetve a lábát, és a whiskyt a fotel mellett álló

kisasztalra tette.

Eltökélten, hogy tartja a száját, Hermione csendben felállt a férfi mellől, és az

ölébe ült, fejét a mellkasára hajtva. Egy ideje már sejtette, hogy Perselus nem
alszik jól, és most már azt is tudta, miért. Nem akarta kényszeríteni, hogy a
rémálmairól beszéljen, ezért inkább egyszerűen csak ült a mellkasának dőlve,
összefűzte ujjait az övével, és az ingen keresztül hallgatta lassú, egyenletes
szívverését.

– Ugyanaz a rémálom kísért szinte minden éjjel, mióta először visszanyertem az

eszméletemet a Szt. Mungóban – suttogta a férfi.

– Az Álomtalan álom nem segít? – kérdezte a lány.

– De, csakhogy nem minden mellékhatás nélkül, és én nem szeretnék egy ilyen
főzet függőjévé válni. Rendszeresen bevettem, amikor szükségét éreztem. Ma
este is be kellett volna vennem. – Szabad kezével simogatni kezdte a boszorkány
haját.

Hermione rettenetesen szerette volna tudni, mit álmodott, de csendben maradt,

és várta, hogy a férfi folytassa.

– Úgy tűnik, Albus Dumbledore szükségét érzi, hogy meglátogasson álmomban

– mormolta, és egyértelmű volt, mennyire kényelmetlen bevallania ilyesmit. –
És a beszélgetéseink mindig ugyanarról a témáról szólnak: a lelkemről.
– A lelkedről? – kérdezett vissza Hermione meglepetten, és felülve a férfira
nézett. Perselus bólintott.

– Azon az estén, amikor megkért, hogy vegyem el az életét – kezdte, és szárazon

felnevetett –, megkérdeztem tőle, miért nem hagyja egyszerűen, hogy Draco
megtegye, amit a Sötét nagyúr parancsolt neki. Azt felelte, nem akarja, hogy a
kölyök lelke megsérüljön, és amikor rámutattam, hogy az én lelkem bezzeg nem
jelent számára semmit, annyit válaszolt, hogy csak én tudhatom, hogy a lelkem
megsérül-e attól, ha segítek egy idős embernek elkerülni a fájdalmat és a
megaláztatást.

– Mint az eutanázia – vetett fel Hermione.

– Lehet – vont vállat Perselus. – De a rémálmaimban gúnyolódik velem: azt

állítja, hogy nekem örömet okozott megölni őt, és álmomban érzem, ahogy a
lelkem szétszakad. – A férfi lehunyta a szemét, és megmasszírozta a halántékát.

Hermione néhány percig félig lesütött szemmel figyelte a varázslót, és tudta,

hogy rendkívüli óvatossággal kell megválogatnia a szavait.

– Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy Dumbledore felelőtlenül játszott

rengeteg ember életével, Perselus. Tudom, hogy a szíve mélyén a
varázslótársadalom javát akarta, de mindez nem jogosította fel arra, hogy
tudatosan ilyen hihetetlen veszélybe sodorjon téged, vagy Harryt példának
okáért. Ilyesmit kérni tőled… igazságtalan volt. Örökre megcsonkíthatta volna a
lelked.

– Honnan tudod, hogy nem így történt? – pillantott rá a férfi.

Hermione hosszan nézett fekete szemében, amiben tükröződtek a kandallóban

lobogó lángok.

– Én nem tudom. Csak te tudhatod.

Perselus elfordította róla a tekintetét, és a tűzbe bámult.

– Biztosra veszem, hogy tudod, ha főbenjáró átkot akarsz használni, akkor azt
komolyan is kell gondolnod.

– De biztos, hogy az, hogy komolyan kell gondolni, vagy örömet érezni miatta,
két teljesen különböző dolog.

A férfi mélyet sóhajtott.

– Elég bonyolult volt a kapcsolatom Albus Dumbledore-ral. Teljesen megbízott

bennem; tisztelte a képességeimet. Viszont nem hiszem, hogy igazából kedvelt
volna. Engem nem könnyű kedvelni: határozottan nem vagyok az a jó humorú,
pártatlan, kamaszkedvelő egyén, akit általában szívesen felvesz a tanári karba.
Bár ne feledd, ahhoz eléggé kedvelt, hogy rám hagyja Nicolas Flamel Telenium
üstjét.

– És te kedvelted őt? – kérdezte a lány apró mosollyal.

– Nem igazán – rázta meg a fejét a férfi. – Világosan láttam, milyen tehetséges
manipulátor volt, és a tény, hogy a manipulációja rám is kiterjedt, rendkívül
bosszantott. De mindenképp tiszteltem a képességeit: tényleg ő volt a
leghatalmasabb varázsló, akivel valaha találkoztam, és azt hiszem, meghatott,
hogy annyira hitt bennem. Gyakran kérdezte a véleményem fontos dolgokban;
hitegetett.

– Tudom, hogy úgy tűnt, mintha kényszerített volna, hogy véget vessek az
életének, és végeredményben a gondolat, hogy hogyan tudom majd kiszórni az
Avada Kedavra átkot, már hónapokkal korábban is állandóan a fejemben volt.
Abban az évben nagyon felhergelt, és akkoriban fedte fel előttem azt is, hogy
Potternek meg kell halni. Rettenetesen dühös voltam rá. Egyszerűbb volt, mint
képzeltem, sokkal egyszerűbb kiszórni az átkot. Úgy éreztem magam, mint egy
csapdába esett állat. Csapdában voltam. Ha nem teljesítem Draco feladatát
helyette, meghaltam volna, és még feladataim voltak, amiket el kellett
végeznem. – Ismét elhallgatott, láthatóan belefeledkezve a táncoló lángokba.

– És hogy érezted magad, amikor valóban megtetted? – kérdezte Hermione

suttogva.

– Aljasnak – válaszolta automatikusan. – Bosszúsnak, keserűnek,

megszégyenülve, felbőszülve. Miután elvittem Dracót az anyjához, és
megjelentem kihallgatáson a Sötét nagyúrnál, a Fonó sorra hoppanáltam, és az
éjszaka hátralévő részét a vécé fölött töltöttem öklendezve. Örültem, hogy az
ígéretemet legalább teljesítettem végre, de a közbeeső években a lelkemet
kutattam, és nem találtam egy fikarcnyi örömet sem, ami ebből a tettből fakadt
volna.

– Akkor a lelked sértetlen?

Perselus ironikusan rámosolygott.

– Nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, sértetlen. Biztos, hogy
beszennyezte a lelkem néhány dolog, amit elkövettem, és néhány olyan is, amit
nem tettem meg. Tettem olyan dolgokat, amik miatt nem érzek bűntudatot,
szóval biztosan megőriztem valamennyi sérülést, de amennyire meg tudom
mondani, a lelkem nem szakadt szét.

Hermione könnyű csókot nyomott az arcára, majd visszahajtotta fejét a

mellkasára.

– A lelked ép maradt, Perselus. Tudom.

A férfi nem válaszolt, csak ajkát a lány feje búbjára nyomta, és hosszú percekig
hallgattak.

– A legfurcsább az egészben – mormolta végül –, hogy a rémálmok mindig

ugyanúgy kezdődnek és végződnek. Néha a részletek vagy a környezet kicsit
eltér, de az eleje és a vége mindig egyforma: először Albus kérdezget a
lelkemről, de ahogy az álom halad, mindig a Szellemszállás padlóján találom
magam, előttem az élettelen teste bebugyolálva egy vastag talárba.

A férfi gyorsan nyelt egyet, és Hermione érezte, hogy a rémálom következő

része az, ami miatt rémülten kiáltott fel álmában.

– Amikor felemelem a talárt az arcáról, már nem Albus van ott: azzá a rohadt
kígyóvá változik. A nyakam után kap, mire felébredek, ahogy azt az imént
láthattad.
Hermione nem tudta, mit mondjon, így egyszerűen csak megsimogatta a kezét.

– Nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan, hogy nem kísért annak az átkozott
kígyónak az emléke – mormolta Perselus. – Mindannyian megsérültünk így vagy
úgy a háború alatt, és néhány érzelmi seb valószínűleg soha nem gyógyul be
igazán. De arra azért kíváncsi lennék, hogy miért változik mindig kígyóvá.

Hermione elgondolkodott mindazon, a mit a férfi mondott neki, és hirtelen felült.

– Azért változik kígyóvá, mert nem Nagini volt az egyetlen, aki bántott.
Mindketten ártottak neked, Perselus.

A férfi kérdőn nézett rá. – Lehet. – Keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta.

Amikor elváltak egymástól, Hermione visszadőlt a mellkasára, gondolatai pedig

az imént felfedett dolgok körül forogtak. Visszagondolt a férfi viselkedésére,
mikor felébredt a rémálomból, és eltöprengett, vajon emlékszik-e arra, hogy
megátkozta zaklatottságában. Egyértelmű volt, hogy nem várható semmilyen
bocsánatkérés. Eltelt pár perc, és a férfi az órájára pillantott.

– Elmúlt hajnali négy – súgta a lány fülébe.

Hermione mindezt úgy értelmezte, mint célzást arra, hogy távozzon, és

kelletlenül felkelt az öléből.

– Mennem kell. – Perselus különös arckifejezéssel pillantott fel rá. – Jó éjszakát,

Perselus – mondta megmagyarázhatatlan idegességgel.

Elfordult, hogy elinduljon, de a férfi hirtelen felállt, és megragadta a karját.

– Maradj – mondta, utánozva Hermione korábbi mozdulatát.

Hermione meglepetten nézett a szemébe, és azonnal megértette, hogy ez volt a

bocsánatkérés. Elmosolyodott, ahogy Perselus a karjába zárta.

– Boldogan – felelte.
 ***

Amikor másnap felébredt, Perselus még aludt. Felkönyökölt, és csak nézte a

férfit. A hátán feküdt, fejét az ablak felé fordította, a takaró a derekáig letolva.
Hermione engedte elkalandozni a pillantását a férfi testén, elnézve a mellkasát
borító sötét szőrszálakat, karjának erős izmait, az ereket a kezén. Hosszú, karcsú
ujjaira és formás körmeire pillantott, majd tekintete visszatért még mindig
szendergő arcára, amiről most hiányzott a szokásos mogorva kifejezés, és
agyának hátsó szegletében egy kis hang azt suttogta: – Szeretem őt.

Hermione a szája elé kapta ujjait, mintha a beismerés valahogy kiszökne, ha nem
tartaná magában, és egyszerre érzett mámort és mély bánatot. Ez volt az első
alkalom, mióta belekezdtek ebbe a viszonyba, hogy kétséget kizáróan tudta,
kezd beleszeretni ebbe a nehéz természetű, makacs, időnként kellemetlen férfiba.
A felismerés inkább felzaklatta, mint boldoggá tette, mert mi értelme ilyen
érzelmi ragaszkodásnak, amikor mindkettőjüket csapdába zárta a Házassági
törvény?

A férfi megmozdult, és még mindig csukott szemmel felé fordult, ő pedig némán
megfogadta, hogy nem árulja el neki. A laborban létrejött barátságuk,
szenvedélyes viszonyuk és a tény ellenére, hogy Perselus épp csak az előző éjjel
tárta fel neki a lelkét, halvány fogalma sem volt, hogyan érez iránta a másik.
Tudta, hogy néha élvezi a társaságát munka közben, és azt is tudta, hogy a férfi
kívánja őt, de ezen kívül sejtelme sem volt. Nem. Nem árulja el neki, hogy
szereti. Ha valaha tesz is ilyen beismerést, biztosnak kell lennie abban, hogy az
érzései viszonzásra találnak, és ezt jelen pillanatban egyszerűen nem tudta.

Ám ahogy a férfi kinyitotta a szemét, és álmos félmosolyt küldött felé, azt

gondolta, talán van remény. És amikor kézen fogva a zuhany alá vezette,
akaratlanul is elismerte, hogy az utóbbi huszonnégy órában valószínűleg többet
léptek előre, mint az elmúlt időszakban összesen. Igen, valóban házasságaik
csapdájában voltak, de mégis volt némi remény. Mindig van remény.
25. fejezet – Sértett tekintet

A fás parkban sétálva veled

S egy másik hölggyel, a suttogó fű
Futtatta át ujjait tétova csendünkön
És a fák váratlanul egy árnyas
Tisztásra nyíltak, hol leültünk.
Azt hiszem, riasztott minket a ragyogó fény.

Téma volt a vágy, a féltékenység,

Beszélgetésünk, mint elszabadult árva köntös
Vagy tán könnyű fehér abrosz foszlott szét,
Ahogy illemkönyv a vadonban.
„Mutasd hát” szóltam kísérőnkhöz, „mit
Annyira vágytam, kebled mályva csillagát.”
És ő belement. Oh, se strófák se kímélet
Nem gyógyíthatja, szerelmem, sértett tekinteted.

Seamus Heaney – Egy féltékeny álom

Saját fordítás

***

Szeptember második hetében jártak, és a London feletti ég halvány fénye már a

közeledő télre figyelmeztetett. Már nem voltak hosszú nyári esték, és ahogy
Perselus átnézett a Kensington téren, azon töprengett, vajon mit hoznak majd a
hidegebb hónapok. Hétfő este volt. Egész nap nem látta Hermionét, és ahogy
átpillantott a sárguló levelek között a háza felé, elképzelte, mit csinálhat éppen.
Elképzelte, ahogy a konyhaasztalnál ülve vacsorázik egyedül, vagy esetleg
Lance és Moe társaságában. Az is elképzelhető, hogy meglátogatta a barátait:
Harryt és Ginnyt, vagy Padmát és Deant. Legnagyobb meglepetésére irigységet
érzett az összes feltételezett vacsorapartner iránt.

Határozottan kényelmetlenül érezte magát. Cordelia Edinburgh-be ment múlt

pénteken, így ő és Hermione két estét élvezhettek együtt az egy helyett. Egész
egyszerűen nevetséges, hogy hiányolja a lányt, amikor az egész hétvégét vele
töltötte. Mindkét éjjel mellette aludt, és egyik alkalommal sem látogatták meg a
rémálmok. Erre két lehetséges magyarázatot talált: vagy a tudat, hogy van
mellette valaki, elég volt ahhoz, hogy távol tartsa a rémálmokat, vagy
egyszerűen megnyugvást talált a hozzásimuló lány meleg, meztelen testében.
Úgy érezte, hogy inkább az utóbbi magyarázat az elfogadhatóbb.

Már hat hete, hogy belebonyolódtak ebbe a szenvedélyes viszonyba, és minden

elmúló nappal egyre nehezebb volt számára a munka és a magánélet
elkülönítése. Nem egyszer előfordult, hogy amikor Hermione megérkezett a
laborba, és lófarokba kötött haja meglebbent mögötte, szinte lenyűgözte
fiatalságának finomsága. Mennyire szeretett volna átvágni a helyiségen, hogy
sugárzó arcát két kezébe fogva addig csókolja, míg mindketten el nem szédülnek
a légszomjtól. Egyre gyakrabban figyelte, miközben a munkaasztalánál
dolgozott, visszaidézve annak a reggelnek az emlékét, amikor először
szeretkeztek a sürgető vágytól hajtva a sárgapöttyös munkalapon. Mennyire
szerette volna magáévá tenni újra azon az asztallapon, de mindketten
megegyeztek abban, hogy ez nem elfogadható, és egyébként is bájitalokat kellett
főzniük.

Egy utolsó pillantást vetve a lány lakhelye felé elfordult dolgozószobájának

ablakától, és a mahagóni bárszekrényhez ment, ahonnan kivett egy üveg brandyt
és egy poharat. Ahogy levette a kristálykelyhet a polcról, megakadt a szeme egy
kis üvegfiolán a szekrény leghátuljában. Oldalra téve a brandyt és a poharat a
polc mélyére nyúlt, és kivette a fiolát. Majdnem elfelejtette, hogy ott van: egy
adag Exostraszérum. Ahogy ujjai között forgatta a finom üveget, eszébe jutott
Hermione definíciója a főzet hatásáról: „Tiszta gondolatokat nyújt, és betekintést
az ember saját hiedelmeibe és érzelmeibe.”
Az elmúlt néhány hét összezavarta. Úgy kezdett bele ebbe a kapcsolatba
Hermionéval, hogy tökéletesen tudatában volt azoknak a nehézségeknek, amik
felmerülhetnek, de arra nem számított, hogy éppen ezen nehézségek egyike –
saját érzései a lány iránt – okozza majd a zűrzavart. Ő csak úgy akart rágondolni,
mint szeretőre, és semmi több, de a lány többet érdemelt, és ezt tudta. Egyik
része még akarta is, hogy több legyen, de erre nem is gondolhatott. Egyikük sem
volt abban a helyzetben, hogy egy házasságtörő kalandon kívül bármi többet
akarjanak, így hát egy lehetetlen jövőképen gondolkodni teljesen ostobaság
lenne.

Elgondolkodva nézte a vékony üvegben lévő színtelen folyadékot, és lassan

eltávolíttatta a dugót, ami lezárta, tudva azt, hogy ez segíthetne neki rendezni a
gondolatait és érzéseit. Az ajkához emelte, de mielőtt megihatta volna, gyorsan
leengedte a kezét, és visszadugaszolta. Nem ez volt a megfelelő pillanat: még
mindig biztosra vette, hogy Theodore Nott visszatér. Valójában meg volt
döbbenve, hogy mostohafiának ilyen hosszú ideig sikerült kibírnia a gyűrű
izzásának kényelmetlenségét és kellemetlenségét. Ám Theo visszatérése miatt az
események gyorsan kicsúszhatnak az irányítása alól, és eljöhet az idő, amikor a
szérum életbevágó lehet. Némileg megkönnyebbülten felsóhajtott, és ismét a
polc mélyére süllyesztette a fiolát. Az ötlet, hogy felfedezze legmélyebb
érzelmeit, nem töltötte el nyugalommal; az ő szekrénye is tele volt azokkal a
bizonyos csontvázakkal, és semmi kedve nem volt szembenézni velük.

***

Úgy tíz nappal később egy csütörtök reggelen, apró mosollyal az ajkán,
Hermionét figyelte, ahogy nyolc óra előtt megérkezett a laboratóriumba. Tudta,
hogy aznap van a születésnapja, és kíváncsi volt, miért is nem méltóztatott ezt
megemlíteni neki. Felkészült. Valamiért mindig tudta, hogy ezen a napon van
Hermione Granger születésnapja, már akkor is, amikor még csak a diákja volt.
Nem volt nehéz felidéznie: a lány első roxforti napján kapott egy listát az érkező
elsőévesek nevével kor szerinti sorrendben. Ő volt a legidősebb az évfolyamon,
az első új diák, aki betölti a tizenkettőt, így az ő neve és születési dátuma volt a
lista tetején.

Hermione nem tűnt kifejezetten boldognak, és arra gondolt, vajon mérges-e,

amiért nem talált tőle ajándékot a reggel kapott csomagok között. Sokat és
hosszan gondolkodott, hogy mit vegyen neki, de nem állt szándékában azelőtt
átadni neki az ajándékát, hogy a munkaidő letelne. Emlékezett, hogyan figyelte a
nagyteremben azon a reggelen, amikor betöltötte a tizenkettőt, látva, hogy
egyetlen osztálytársa sem köszönti fel vagy ad neki csomagot. Már ilyen rövid
idő után is tudta, hogy nem volt népszerű az elsősök között, és úgy gondolta,
inkább a javára válik, hogy olyan mindentudó. Mindössze két apró ajándékot
kapott a bagolypostával, és az a gondolata támadt, hogy minden valószínűség
szerint a mugli osztálytársai ugyanúgy kiközösítették, mint a varázslók.

– Hermione? – kérdezte gyorsan visszatérve a jelenhez, és úgy gondolta, hogy a

lány kivételesen csinos azon a reggelen. – Nehéz volt mugliszületésű gyereknek
lenni?

Hermione kellemesen meglepetnek tűnt: a férfi ritkán volt beszédes hangulatban

reggelenként.

– Hogy érted? A Roxfortban?

– Nem a Roxfortban – rázta a fejét Perselus. – Átfogalmazom a kérdést: milyen

volt boszorkány létedre mugliként nevelkedni? Milyen volt, mielőtt megkaptad
volna a roxforti leveled?

– Nagyon nehéz – válaszolta egyszerűen. – Frusztráló… Úgy éreztem, valami

nincs rendben velem. A szüleim nagyon aggódtak: olyan messzire mentek, hogy
még egy gyerek-pszichológushoz is elvittek, amikor kilenc éves voltam. Semmi
olyan, amin más mugliszületésű gyerek ne ment volna keresztül. Tudod…
felrobbantod a dolgokat, amikor mérges vagy; lebegtetsz dolgokat, amikor
örülsz, ilyenek. Ez könnyen magyarázható és elnézhető, ha aranyvérű vagy, de
nagyon is ijesztő, amikor fogalmad sincs a varázsvilág létezéséről. Azt hiszem, a
szüleim megkönnyebbültek, amikor megkaptam a levelet, és Pomona Bimba
meglátogatott minket, hogy mindent elmagyarázzon.

– Hogy jöttél ki a társaiddal? – kérdezte Perselus valódi érdeklődéssel.

– Nem túl jól – vonta össze a szemöldökét Hermione –, habár nem tudom, ennek
van-e bármi köze ahhoz, hogy boszorkány vagyok, vagy csak a „mindentudó
kézlengetésem” okozta, ahogyan azt olyan találóan jellemezted – vigyorodott el.
– Soha nem éreztem úgy, hogy odatartoznék, amikor a mugli iskolába jártam.
Alig voltak barátaim, és szentül hittem, hogy minden más lesz, ha a Roxfortba
jövök… Azt hittem, elfogadnak. Biztos voltam benne, hogy az okosságom és
hogy annyival az osztály előtt jártam mind annak az oka, hogy boszorkány
vagyok, de pár nap után a Roxfortban rájöttem, hogy ott sem más a helyzet.

Perselus akaratlanul is párhuzamot vont Hermione és az egyetlen másik

mugliszületésű között, akivel valaha bármilyen kapcsolata volt. Igen, Lily
bizonyosan beszélt a szülei szemében megjelenő félelemről, amikor kislányként
varázsolt, de neki soha nem voltak gondjai a vele egykorú gyerekekkel. A
különbség annyi volt, hogy kiskorában Hermione nélkülözte azt a bájt és
magabiztosságot, ami Lily Evanst jellemezte. Csak későbbi élete során szerezte
meg.

– Láthatóan sokkal jobban kijöttél a fiúkkal, mint a többi lánnyal – mormolta.

– Neville-lel az első naptól kezdve jóban voltam – vont vállat a boszorkány –, de

a többiek csak Harry és Ron miatt fogadtak el. A többi lány az osztályból,
Parvati és Lavender egészen pontosan, egyszerűen nem volt bennünk semmi
közös. Mindig jól megvoltunk Ginnyvel, de ismét csak inkább a Harryvel és
Ronnal való barátságom miatt, mint másért. Ő mindig sportos volt, magabiztos,
fantasztikus a kviddicspályán; nem hiszem, hogy akkor is barátok lettünk volna,
ha nem Ron húga. Padma volt az első igazi barátnőm, azt hiszem.

Perselus egy pillanatig csak nézte. – Nem tudom elhinni, hogy valaha azt
gondoltad, hogy összeilletek Ronald Weasleyvel: soha életemben nem
találkoztam kevésbé összeillő párossal.

– Igen, azt hiszem, igazad van – mosolyodott el Hermione szégyenlősen. – De

úgy gondolom, valahogy inkább a családját szerettem, mint csak őt. Lévén Harry
és én is egykék vagyunk, könnyű volt elbűvölődni a Weasley-klántól. Az ő
családi életük kaotikus, hangos, rendezetlen, de annyira meleg és szívélyes, és
annyira vidám. Imádtam az Odúban töltött nyarakat. Harrynek is jól jött ki a
dolog: ők jól összeillenek Ginnyvel. Mindketten sportosak, okosak – hát, Harry
is az, ha használja az agyát.

Perselus hitetlenkedve felhorkantott.

– Csak két unokatestvérem van – folytatta –, így a Weasleyk családi élete

valamiféle jelenés volt számomra. Azt hiszem, ez az oka, hogy nem tudom
elképzelni, hogy két vagy háromnál kevesebb gyerekem legyen. – Rádöbbenve,
hogy mit is mondott, Hermione lehajtotta a fejét, és érezte, hogy elpirul. Nem
akart személyes dolgokat kikotyogni.

A férfi még egy pillanattal tovább nézte, és azon töprengett, hogy hogyan is
érezheti magát, körülvéve olyan barátokkal, akiknek már gyereke van, vagy
éppen várják.

– Soha nem akartál gyereket Cordeliától, Perselus? – kérdezte Hermione, de nem

emelte fel a fejét.

– Semmiképp – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Törvény szerint nem kötelező,

akkor meg minek akartam volna ilyesmit?

– Soha nem akartál gyereket? – kérdezte Hermione felnézve.

– Soha nem volt ilyen vágyam – rázta meg a fejét Perselus. – Ha valaki egy
végtelenül boldogtalan otthonból jön, és szánalmas gyerekkorral bír, az nem
kíván ilyen nyomorúságot egy ártatlan gyermeknek.

Hermionét hirtelen elöntötte a szomorúság. – Nem hinném, hogy te

megismételnéd a szüleid hibáit, Perselus.

– Olybá tűnik, hogy a legjobb szándék ellenére is az emberi lény erősen

hajlamos olyanná válni, mint a szülei – felelte halkan, mélyen összevonva a
szemöldökét.
Kényelmetlen csend telepedett rájuk, de ahogy fokozatosan elmerültek közös
feladataikban, a légkör hamarosan felengedett. Moe röviddel egy óra után
ebédelni hívta őket, és együtt ebédeltek meg a konyhában, felolvasva a másiknak
a legújabb újságokból.

Öt órakor Perselus figyelte, ahogy Hermione elpakolja az alapanyagokat,

jegyzetel a naplójába, miközben tégelyeket és fiolákat küld vissza a polcaikra a
pálcájával.

– Van terved ma estére? – kérdezte ártatlanságot mímelve.

– A szüleimmel vacsorázom – felelte a lány mosolyogva.

– Azonnal indulnod kell?

– Nem feltétlen… – Hermione kíváncsi pillantást vetett rá. – Csak nem sokkal
hét előtt találkozom velük.

Perselus előhúzta talárjából a pálcáját, és egy kurta intéssel lezárta az ajtót,

mosolyogva hitetlenkedő tekintete láttán.

– Van egy jó és egy rossz hírem.

Hermione hirtelen aggódva ráncolta a homlokát.

– Milyen rossz hír? – kérdezte elfúlva, és arra gondolt, talán Cordelia rájött a
viszonyukra.

– A rossz hír, hogy Cordelia ma reggel arról tájékoztatott, hogy a hétvégét itthon
tölti. Úgy tűnik, egy napon van a születésnapotok Narcissa Malfoyjal, és úgy
döntött, rendez nektek egy vacsorapartit.

– Honnan tudja? – mordult fel Hermione a fejét rázva.

– Emlékszik tavalyról – magyarázta a férfi.

Hermione újra a fejét csóválta. – És mi a jó hír?

– Nos – mondta Perselus hirtelen bizonytalannak tűnve. – Nem is annyira jó hír,

mint inkább valami, aminek, azt hiszem… remélem, hogy örülni fogsz. –
Kinyitotta a munkapad alatti szekrényt, és elővett egy nagy, ezüstbe csomagolt
ajándékot.

Odament a boszorkányhoz mulatva csodálkozó arckifejezésén, és letette elé az

ajándékot. Előrehajolt, és homlokon csókolta. – Boldog születésnapot,
Hermione.

A lány csak tátott szájjal bámult.

– Azt hitted, elfelejtettem? – kérdezte Piton mosolyogva.

– Csak nem gondoltam, hogy bármi okod lenne emlékezni rá – suttogta

Hermione. – Nem szeretek nagy ügyet csinálni a születésnapomból. – A
hatalmas ajándékra nézett, és elvigyorodott. – Kinyithatom?

– Természetesen – bólintott.

A boszorkány a dobozra tette a kezét, és kissé felemelte a munkapadról. – Oh –

mormolta. – Nehéz. – Kioldotta a fekete szalagot, és széthúzta az ezüst papírt.
Amikor kinyitotta a doboz fa tetejét, óvatosan belenézett.

Perselus feszülten figyelte, abban a reménykedett, hogy megfelelően választott.

Tudta, hogy a nők általában az ékszereket és hasonlókat kedvelik, de soha nem
látta, hogy Hermione mást is viselt volna a jegygyűrűjén kívül, és úgy gondolta,
hogy az ajándéka, figyelembe véve a körülményeket, amik közé kerültek,
amennyire ez az ajándék alkalmas volt a munkáltatótól a az alkalmazott részére,
ugyanúgy megfelelő volt szeretők között. Akaratlanul is bizonytalan félmosolyra
húzta a száját, ahogy a nő ráemelte ámuló tekintetét.

– Perselus – nyögte –, ugye nem?

– Szemlátomást, de – súgta.
Pár másodpercig a boszorkány csak tátogott, mielőtt leemelte a doboz tetejét, és
óvatosan kiemelt egy nagy, tömör arany üstöt. Finoman az asztalra tette egy apró
döndülés kíséretében, aztán kezét az archoz emelte valódi hitetlenséggel. Egy
Xiao Tiang Mei üst volt, ugyanaz a méret, mint ami Perselus asztalán foglalt
helyet. Pusztán a galleonok nem engedték, hogy valaki beszerezzen egy ilyet:
komoly kapcsolatok és a bájitaltan terén elért köztisztelet is szükségeltetett.

Hermione felé fordult, szemében könnyek csillogtak.

– Perselus, egyszerűen nem jutok szóhoz.

– Kellemes változás – mormolta Perselus a nő könnyáztatta szemébe nézve. –

Zaklatott vagy? Azon gondolkodtam, hogy talán inkább valami személyesebbet
kellett volna adnom. Attól tartottam, hogy nem örülnél ilyesminek, amit igazából
csak akkor használhatsz, amikor dolgozol. De szeretnélek biztosítani róla, hogy
ez a tiéd, és csak a tiéd. Semmi köze az üzlethez. Ha egy nap szeretnél elmenni,
a tiéd, magaddal viheted…

A boszorkány elvigyorodott, és a férfi ajkára tette az ujját.

– Perselus – suttogta –, te fecsegsz.

– Úgy tűnik, szerepet cseréltünk – mosolyodott el a férfi.

Hermione a csillogó üstre nézett, és ujjait gyengéden végigfuttatta a peremén,

mintha az üst valamiféle új és dédelgetett kedvenc lenne. Könnyedén felismerte
a jeleket, amik a Xiao Tiang Mei üst szokásos jelzései voltak, de a másik oldalán
is volt egy pár jel, amit még soha nem látott korábban. Ujjaival átrajzolva őket
kíváncsi szemmel nézett a férfira.

– Perselus, mik ezek a jelek? Korábban soha nem találkoztam velük.

– A neved – felelte egyszerűen.

– A nevem? – kérdezte, és hirtelen elakadt a lélegzete. – Külön nekem

készíttettél velük egy üstöt?
Piton bólintott, és idegesen babrálta alsó ajkát a mutatóujjával.

– De… – hebegte Hermione – már az is elég nehéz, hogy valaki szerezzen ilyen
üstöt. Hogy a francba vetted rá őket, hogy rátegyék a nevem?

– Megvannak a módszereim – mosolygott a férfi. – Nagyon meggyőző tudok

lenni.

Hermione félve gondolt arra, mennyibe is kerülhetett ez a férfinak.

– Hetekkel ezelőtt meg kellett rendelned.

– Két hónappal ezelőtt – bólintott Perselus.

Hermione zavarodottan nézett rá. – Már az előtt megrendelted, hogy… hogy

összejöttünk volna?

– Igen – mormolta a férfi kényelmetlenül. – Úgy gondoltam, megérdemled.

Nem tehetett róla, de egy könnycsepp legördült az arcán.

– Én annyira, annyira meg vagyok hatva – mondta elcsukló hangon. Fejét a férfi
mellkasára hajtotta, karja a dereka köré fonódott, és örült, hogy a férfi levédte az
ajtót.

Perselus felemelte az állát, és az ujjai hegyével letörölte a könnycseppet.

– Tényleg tetszik?

– Imádom, Perselus – bólintott mosolyogva a boszorkány. – Teljesen leesett az

állam.

Férfi közelebb húzta magához, és lehajolva röviden megcsókolta. – Mindenképp

oda akartam adni az üstöt – suttogta –, függetlenül attól, ami köztünk történt, de
a második ajándékod határozottan annak köszönhető, hogy szeretők lettünk.

Újra megcsókolta, ezúttal sokkal szenvedélyesebben, kioldotta a talár kapcsát, és

hagyta, hogy a földre hulljon. Hermione elhúzódott tőle.

– Perselus – szólalt meg, és a lezárt ajtó felé pillantott –, azt hittem, ez ellenkezik
a szabályokkal.

– Biztos vagyok benne, hogy a születésnapod alkalmából kivételt tehetünk –

súgta, leheletével a fülét súrolva. Ismét előhúzta talárjából a varázspálcát, és
kétszer pöccintett.

Hermione érezte a melegítő bűbáj hatását maga körül a hűvös pincében, de még
így is megborzongott, amikor a férfi az asztalára tette a pálcát, és blúzának alja
felé nyúlt. Lerúgta a cipőjét, kezét pedig a férfi kabátjának nyakához emelte, de
Perselus megragadta a csuklóját, és a teste mellé húzta mindkét kezét. Miután
kigombolta a gombokat, lesimította a karjáról a blúzt, és engedte, hogy az is a
földre essen, mielőtt a farmer övéhez nyúlt volna, és lehúzta volna a cipzárt.

Perselus kivette hajából a csatot, megragadta a derekánál, és minden erőfeszítés

nélkül emelte fel, és ültette a munkaasztal szélére, pont úgy, ahogy azon a
reggelen is, amikor először szeretkeztek. Hüvelykujjait a nadrág derekába
akasztotta, Hermione pedig előzékenyen felemelte a csípőjét, hogy lehúzhassa a
lábáról. A boszorkány megnyalta az ajkait, ahogy a férfi levette róla a zoknit,
majd elhagyott nadrágjára dobta, és ahogy szájával az övét kereste egy újabb
csókra, Hermione ismét a kabát gombjai után nyúlt, csak hogy a férfi ismét
elhúzza onnan a kezét.

– Perselus, ha azt hiszed, hogy én csak ülök majd itt félmeztelenül, miközben te
itt állsz teljes fekete felszerelésedben, nagyon tévedsz.

– Szégyenlős vagy? – vigyorodott el a férfi. Tekintete elkalandozott a nő testén,

befogadva a szatén melltartó alatt meredező mellbimbók látványát. – Nincs rá
okod.

– Szégyenlős vagyok… Nem tehetek róla – mormolta Hermione, és

védelmezően maga köré fonta a karját.

A férfi sietve kigombolta a kabátját és az ingét, és lerázta őket a válláról.

Fedetlen felsőtesttel állt a nő előtt. – Jobb? – kérdezte.
– Jobb – közölte, és a férfi nadrágjának derekához nyúlt. Mielőtt Perselus
megállíthatta volna, fél kézzel már a nadrágjába is nyúlt, és ujjaival
végigsimított a merevedésén.

– Hermione – mordult újra megfogva a csuklóját, és eltávolította a kezét a

nadrágjából. – Elég! Ez a te születésnapod. – Szorosan a háta mögé húzta a
kezét. – Azt teszed, amit mondtam, vagy használjak kötöző bűbájt?

– Egyáltalán nem mondtad, hogy mit csináljak – ellenkezett Hermione hamiskás

tekintettel.

– Ebben az esetben engedd meg, hogy tisztázzam: tartsd távol a kezed!

Perselus a lábai közé lépett, és kikapcsolta a melltartóját, és ahogy lehúzta

válláról a pántokat, hegyesedő mellbimbóit nézte. Nem hitte, hogy valaha is
ráunna, hogy a nő telt, hetyke melleit nézze. Az egyik mellbimbót a szájába véve
elmosolyodott, ahogy Hermione hirtelen élesen beszívta a levegőt, és ahogy
ujjaival a hajába túrt, még közelebb húzva ezzel a mellkasához. – Feküdj le –
suttogta elengedve a nő mellét.

Hermione mély, elégedett sóhajjal tette, amit mondott neki, Perselus pedig csak
nézte, ahogy elnyúlt a munkaasztalon, haja pedig csodásan szétterült körülötte.
Hüvelykujjával még egyszer körbesimította a bimbókat, mielőtt lefelé simított
volna a hasán, hogy lehúzza a fekete szatén bugyit, majd kezével felfelé simított
a combjain, menet közben széthúzva azokat.

Hermione háta kissé ívbe hajlott, hogy a férfi kezei combjának érzékeny bőrén
haladtak felfelé. Valahogy bizonytalannak érezte magát így kitárulkozva,
ugyanakkor hihetetlenül izgatott volt, és ahogy a férfi ajka a belsőcomb lágy
bőréhez közelített, követve a kezével már bejárt utat, hamar elfeledte gátlásait, és
hangosan felnyögött.

Perselus elérte a combhajlatát, orrát a fanszőrzetbe fúrta, és akaratlanul is

elvigyorodott, ahogy a nő élesen szívta be a levegőt, amikor hüvelykjével a már
duzzadt csiklót simogatta. Hermione felnyögött, amikor ujját forró nyelvére
cserélte, háta ívbe feszült, kezével pedig úgy szorította az asztal szélét, hogy az
ujjpercei belefehéredtek. Vágytól volt nedves, és miközben becsúsztatta az első,
majd a második ujját, hálát adott Merlinnek, amiért hangszigetelő bűbájt tett az
ajtóra: a nyögések mind hangosabbak lettek.

Hermionét már nem érdekelte, hogy meztelenül, kitárulkozva feküdt a

munkaasztalon, ahogy a színtiszta gyönyör hullámai átjárták, amitől még jobban
homorította a hátát, és buja mohósággal lökte magát a férfi felé. A csiklóján lévő
nyelv maga volt a kéj, és ahogy a hosszú, karcsú ujjak belső falait simogatták,
érezte hasában a közelgő orgazmus árulkodó melegségét.

Perselus felpillantott, nyelvével még mindig a nőt simogatva. Nem látta az arcát
– a háta még mindig ívbe húzódott, és nem látott túl mellének halmain.
Miközben figyelte, Hermione hangja elnémult – mint ahogyan elengedte a
munkaasztal szélét is, és ujjai saját mellbimbójához mozdultak, hogy hüvelyk- és
mutatóujjai közzé szorítsa, Perselus pedig elfojtotta a torkából előtörni kívánó
morgást. A vágy újabb hulláma söpört végig rajta, ahogy érezte összerándulni
Hermionét az ujjai körül, és elérve a gyönyört az ő nevét nyögte. A nő ismét
megragadta a munkaasztal szélét, aztán végre leengedte a hátát, mellkasa pedig
hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy levegőért kapkodott.

– A francba, Perselus – motyogta fél szemmel rápillantva. – A tehetséged nem

ismer határokat.

Perselus kuncogott, miközben felfelé haladva csókolgatta a hasát. – Örülök,

hogy így gondolod. – Kezét a nő háta alá csúsztatta, és gyengéden ülő helyzetbe
emelte, fanszőrzetének nedves fürtjei a hasához nyomódtak.

Megcsókolták egymást, kezük a másik már egyébként is kócos hajába túrt.

Perselus felnyögött, amikor a boszorkány keze még mindig dudorodó nadrágjára
siklott. – Jóisten, kislány. Soha nem tudod azt csinálni, amit mondanak neked? –
kérdezte újfent elhúzva kezét férfiasságától.

Hermione lebiggyesztette az ajkát.

– Ez a te születésnapod – mondta a férfi, miközben játékosan a fenekére csapott.

– És mivel rövidesen a szüleiddel találkozol, biztosra veszem, hogy még egy
zuhany is szükséges ez után a különleges születésnapi ajándék után.
Hermione felnevetett, ahogy Perselus különféle elhagyatott ruhadarabokat
kezdett adogatni neki. – Legalább ezúttal nem kell sárga bájitalt kimosnom a
hajamból. – Magához húzta a férfit egy újabb csókra. – Köszönöm, Perselus.

– Igazán nagyon szívesen – felelte az órájára pillantva –, de el fogsz késni.

***

Az biztos, hogy két nappal később a vacsorapartit, amit állítólag az ő tiszteletére

rendeztek, már nem élvezte annyira. Gyanította, hogy Cordelia valójában csak
Narcissa Malfoy számára rendez ilyen pazarló estét, és az ő neve csupán
születésnapjának jelképes elismeréseként kerül elő a partin. Úgy tűnt, gyanúja
beigazolódik: barátai közül csak Draco és Susan kapott meghívót, ők viszont
sajnálattal mondták le a meghívást, mivel épp Kanadában vakációztak.

Mindig is gyűlölte Cordelia estélyeit. Mielőtt elhagyta volna a házát, az ágyán

üldögélt lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve, és arról győzködte magát, hogy
nyugodt marad, hogy nem engedi, hogy bármilyen hatással legyen rá, ahogy
Cordelia Mill állandóan és látványosan a férjét fogdossa. Ez volt az első ilyen
nyilvános megjelenése, mióta ő és Perselus szeretők lettek, és elhatározta, hogy
illendően fog viselkedni. Csak arra nem számított, hogy anyósa súlyosbítja a
helyzetet. Nem tudta biztosan, hogy Cordelia szándékosan manipulálja-e az
eseményeket vagy sem, de olyan gyakran pillantott Hermione felé, hogy nehéz
lett volna hinni az ártatlanságában.

Kicsit késve érkezett – Lancelot javaslatára –, és látta, hogy az asztal

Perselusszal ellentétes végére ültették a Millek idősebb generációjának tagjai
közé. Perselus többnyire igyekezett megelőzni, hogy Cordelia fárasztó, idős
rokonainak környékére ültesse, de ma este vagy nem is próbálta, vagy Cordelia
hiúsította meg a férfi kísérleteit. Perselus halvány, bocsánatkérő pillantást küldött
felé röviddel az után, hogy leültették az asztalhoz, így Hermione azt gondolta, az
utóbbi a valószínűbb.

Úgy tűnt, Cordelia nagyon elemében volt aznap este, ahogy Perselus mellett ült,
szemben Lucius Malfoyjal. Még az első fogás érkezése előtt simogatni kezdte
Perselus alkarját, az állandó, csilingelő nevetése pedig mindenre, amit ő vagy
Lucius mondott, Hermione idegeire ment az egész étkezés alatt. Amikor Jemima
néni előrehajolt és azt krákogta, hogy: – Hát nem csodálatos látni, hogy Cordelia
és Perselus ilyen szerelmesek? – valami belső késztetés szorítását érezte, hogy
felálljon, és kikiabálja az igazságot az egész teremnek.

Ez volt az, ami a legjobban idegesítette, jobban, mint Cordelia dühítő

kisajátítása: a tény, hogy nem számítva Lance-t, senki sem tudott róluk. Ó,
Cordeliának elég nyilvánvalóan megvoltak a maga sejtései – győzedelmes
pillantásai, amiket Hermione irányába küldött, elég bizonyítékul szolgáltak –, de
senki más nem sejtette, mit érzett Perselus Piton iránt, és hogy a férfi mit érzett
iránta. Ő csak szegény, fiatal Hermione volt, az elhagyott feleség. Szerfelett
elmerülve az önsajnálatban megengedte magának, hogy pillantása Perselusra
vándoroljon. Eszébe jutott az este, amikor együtt mentek Pomona Bimba
nyugdíjazási partijára a Roxfortba. A férfi olyan ragyogóan festett akkor este,
sokkal előkelőbbnek, mint bárki más a vendégek közül, és bár éppen egy
teremben ültek durván negyven vendéggel, akiknek legtöbbje jólöltözött
arisztokrata volt, mint Lucius Malfoy, Perselus mégis kiemelkedett a tömegből.

A férfi egyszer sem nézett felé a vacsora alatt, és Hermione tompa fájdalmat
érzett a mellkasában, vágyva valamire a férfi részről, valami kis jelre, hogy
gondol rá, hogy jobban akarja őt, mint ezeket az érett, csinos nőket, akik
körülvették. De ahogy a desszertek utáni mosatlan eltűnt, és felszolgálták a
kávét, kezdeti dühe Cordelia iránt és kiábrándultsága, hogy a Perselusszal való
kapcsolatáról senki nem tudhat, lassan eltűnt, határozottan átadva a helyet a
féltékenységnek és hitetlenségnek. Ezen új érzések okozója Hestia Jones volt,
vagy inkább Perselus Hestia Jonesnak szentelt figyelme, akit a férfi jobbjára
ültettek.

Talán két hónappal korábban olvasta, hogy betöltve az ötvenedik születésnapját

Hestia elvált vagyonos férjétől, mivel a Házassági törvény már nem vonatkozott
rá. Hallott pletykákat egy viszonyról Kingsley Shacklebolttal, aki ugyancsak
nemrég vált el, de a ma esti viselkedése teljes egészében olyan nő benyomásár
keltette, aki nagyon is lesben áll. Hermione a helyiség másik végéből figyelte őt,
miközben azon csodálkozott, hogy még soha nem látta Hestiát ilyen fiatalosnak
és vonzónak. A ruha, amit viselt, már majdnem illetlenül mély dekoltázzsal bírt,
és Hermione hirtelen megbánta a döntését, hogy olyan ruhát igyekezzen viselni,
ami eltereli a figyelmet róla és Perselusról.

Perselus borospoharára nézett, ami számtalanszor újratöltötte már magát, és a

mind nyíltabb arckifejezéséből meg tudta állapítani, hogy éppen beszédesebb
hangulatában van. Homlokráncolva figyelte, ahogy közelebb hajolt Hestiához,
aki valamit a fülébe súgott, és még jobban összehúzta a szemöldökét, amikor a
férfi önelégült mosollyal válaszolt a nő mondandójára. Ahogy elszakította
tekintetét a férfiról, elkapta Cordelia pillantását, és anyósa sunyi arckifejezéséből
már tudta, hogy szándékos volt: Cordelia direkt ültette Hestiát Perselus mellé
abban a reményben, hogy ez majd feldühíti. Egyáltalán nem állt szándékában,
hogy Cordelia lássa fokozódó ingerültségét.

– Jól vagy, kislány? – kérdezte tőle Lance az asztal túloldaláról.

Hermione gyenge mosolyt erőltetett magára.

– Jól vagyok, köszönöm. Csak egy kicsit fáradt vagyok, ez minden.

Lance jelentőségteljesen végigpillantott az asztalon, és lehalkította a hangját.

– Úgy tűnik, ma este játszmákat játszanak, ifjú Hermione. A helyedben minden

tőlem telhetőt megtennék, hogy felülemelkedjek ezeken. Meglehet, közös
barátunk okos, de gyakran egy vak idióta, ha feleségének manővereiről van szó.

– Igyekszem észben tartani – motyogta Hermione, és örült Lance

megerősítésének, hogy nem csak beképzeli a dolgokat a paranoiája vagy
birtoklási vágya miatt.

De ahogyan a vacsora véget ért, és a vendégek felálltak, hogy átvonuljanak a

szalonba vagy máshová üljenek az asztalnál, Perselus és Hestia a helyükön
maradtak, szemlátomást folytatni akarván a flörtölést. Egy órányi jelentéktelen
társalgással később, amit a Mágiaügyi Minisztérium embereivel folytatott, akiket
alig ismert, Hermionénak igazán elege volt. Lance figyelmeztető pillantását
félreérthetetlenül figyelmen kívül hagyva felállt a székéről, és Perselushoz indult
az asztal másik vége felé, magán érezve Cordelia tekintetét.

Perselus a szeme sarkából látta, hogy Hermione feléjük közeledik, és növekvő

zaklatottsággal ráemelte pillantását, miközben magában azért fohászkodott, hogy
ne rendezzen jelenetet.

– Elnézést – kezdte, és ragyogó mosolyt villantott Hestiára. – Bocsánat, hogy

félbeszakítom, Perselus, de csütörtök óta nem tudtunk beszélni, és történt valami
tegnap az Alag úti ügyfél-látogatásom során. Esetleg válthatnánk pár szót?

– Hogyne – válaszolta a férfi hidegen, bocsánatkérő pillantást vetve Hestiára.

Hátratolta a székét, és felállt az asztaltól, majd követte Hermionét a büféhez a
terem másik végébe, ahol italok készítésével foglalta le magát, hogy elrejtse
növekvő idegességét.

Hermione diszkréten kiszórt egy Disaudiót, hogy ne tudják kihallgatni őket.

– Mit jelentsen ez? – sziszegte Perselus.

– Mit jelentsen ez? – ellenkezett Hermione dühösen. – Perselus, direkt akarod

megbántani az érzéseimet, vagy csak elittad az eszed?

– Tessék? – köpte tombolva.

– Akarattal próbálsz bántani? Mert ha igen, fogalmam sincs, mit tettem, amivel
ezt érdemeltem. – Tettetett mosolyt küldött a férfi felé ráeszmélve, hogy
Cordelia még mindig figyeli őket a terem túlsó feléből.

– És mit tettem pontosan, amivel megbántottalak? – kérdezte Perselus haragosan

megvillanó fekete tekintettel.

– Egész este felháborító módon Hestia Jonesszal flörtöltél, aki, úgy fest,
nemrégiben egyedülálló és szabad lett, és eldöntötte, hogy az egész mellét
megmutatja a teremnek.
Perselus rávigyorgott, és láthatóan jól szórakozott. – Csak nem némi
féltékenységet érzek? – Jól mulatott, és már mielőtt a következő mondat
elhagyta volna a száját, tudta, hogy nem kellene kimondania. – Úgy vélem,
minden jogom megvan más nőkkel flörtölni, kedvesem, mivel nem emlékszem,
hogy valaha is megegyeztünk volna abban, hogy monogám kapcsolatban
vagyunk.

Hermione úgy nézett rá, mintha teljes erőből pofonvágták volna. Egy vagy két
másodperc múlva megfeszítette az állát, és mélyen megbántott pillantást vetett
rá. – Viszontlátásra, Perselus – mormolta, mielőtt sarkon fordult és kiviharzott a
teremből, észre sem véve Cordelia elégedett mosolyát.

Perselus összeszoruló mellkassal nézte, ahogy elmegy, és tudta, hogy

rettenetesen megbántotta. Egy sóhajjal átvágott a termen, és leült Lucius Malfoy
mellé Hermione döbbent és megbántott arckifejezésével az elméjében. Úgy húsz
perc telt el, és Perselus úgy gondolta, a lány hazament, mivel nem tért vissza az
étkezőbe. Egyre zaklatottabb lett, megbánva, amit mondott, és képtelenül arra,
hogy a Luciusszal folytatott beszélgetésre figyeljen. Végül Lance bicegett felé
ébenfa botjával, eltéveszthetetlenül dühös kifejezéssel egyébként békés arcán.

– Te! – vicsorogta Perselus mellkasára mutatva a bottal, majd az ajtó felé intve. –
Kifelé, most!

Perselus ingerülten felvonta a szemöldökét, Lucius pedig felnevetett, ahogy

Lance elcsoszogott tőlük.

– Micsoda alak az öreg Lance – szólalt meg vontatottan Lucius.

– Az – értett egyet Perselus felállva. – Micsoda alak. – Követte kifelé az

öregembert az ajtón a folyosóra.

– Mi a fenét képzelsz, mit művelsz, te bolond? – kérdezte Lance, egyik csontos

ujjával megbökve a mellkasát.

Perselus Lance-re pillantott, elképzelve, milyen mulatságosan festhetnek: az idős

férfi feje teteje csak a válláig ért. – Mi a csuda bajod van, Lance? – mormolta.
– Láttam, milyen arcot vágott, fiam. Tettél valamit, amivel felhúztad Hermionét,
mintha a feleséged ostoba kerítő-játékában való részvétel nem lett volna elég. –
Lance ismét megbökte a mellkasát.

– Miről beszélsz? – kérdezett vissza mind mérgesebben. Még soha nem látta
Lance-t ilyennek korábban.

– Hagytad, hogy az idióta unokahúgom egész este fogdosson, utána meg szépen
belesétáltál a kis csapdájába, és egész éjszaka azzal a szörnyű Hestia-némberrel
voltál elfoglalva. Ez nyilvánvalóan zavarta Hermionét, és amikor beszéltetek, te
valami szörnyűt mondtál, nem igaz? – kérdezte, ismét megbökve.

– Lennél szíves nem bökdösni, Lancelot? Elismerem, hogy nyersen válaszoltam

a lánynak, de majd bocsánatot kérek, ha legközelebb találkozunk. Most pedig
lennél szíves lenyugodni, és hagyni, hogy visszatérjek a vendégeinkhez?

Lance hitetlenkedve csóválta a fejét. – Van bármi fogalmad arról, milyen

szerencsés vagy? Van róla fogalmad, mi van az orrod előtt? Ez a lány megéri a
súlyát aranyban, és te, fiacskám, el fogod őt veszíteni, ha nem teszed Cordelia, a
látszat, az átkozott Hestia Jones és minden más elé, ami nem fontos. Mit mondtál
neki?

– Az nem a te dolgod – köpte Perselus.

Lance áthatóan nézett rá. – Ha van benned bármi emberi, akkor átmész azon a
téren, és bocsánatot kész, mielőtt túl késő lenne.

– Nem mehetek csak úgy el! Majd holnap bocsánatot kérek. Még egy üzenetet is
küldök neki ma este, ha attól boldog leszel.

– Nem az én boldogságomról van most szó, Perselus Piton! Honnan tudod, hogy
nem csomagol éppen, míg mi itt beszélgetünk? Ha ma este elveszíted, akkor az
kizárólag a te önfejű hibád lesz. – Felemelte a kezét, és még egyszer jó erősen
megbökte.

Perselus válaszra nyitott a száját, de habozott, végre felismerve a gondolatot,

hogy talán mindent tönkre tett.
– Ne aggódj tovább Cordelia miatt, és hogy a többi képmutató mit gondol
odabenn – folytatta Lance az étkező felé intve. – Menj át hozzá. Kitalálok
valami mentséget, amivel fedezem a távozásod.

Az étkező felé sántikált, és még egyszer visszafordult Perselushoz. – Eredj! –

parancsolta az ajtóra mutatva.

Egymást nézték, majd Perselus végül megfordult, és a bejárati ajtó felé viharzott,
fekete talárja örvénylett mögötte.

Becsapta maga mögött az ajtót, lesietett a járdára, és már nem igazán

foglalkozott azzal, hogy Cordelia mit gondol. Amikor elérte a házat a tér
túloldalán és bement, szíve vadul kalapált a gondolatra, hogy a lány talán már
nincs ott, hogy talán túl késő. Visszaemlékezve arra, amit mondott neki,
elöntötte a szégyen. Nem gondolta komolyan; fogalma sem volt, mi késztette rá,
hogy ilyen aljas dolgot mondjon.

Gyorsan a lépcsőhöz sietett, és az alagsorba ment. Ha még itt van, akkor a

konyhában vagy a hálószobájában van. Egy kurta pillantás elárulta, hogy a
konyha üres, aztán megkönnyebbülten hunyta le a szemét a hálószoba felől
érkező zajok hallatán. Próbálta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Fejét az
ajtókeretnek támasztva rájött, hogy Lance-nek igaza volt: a bentről jövő hangok
a vállfákról levett ruháktól származtak. Úgy tűnt, Hermione csomagol.

– Hermione? – szólt sürgetően.

– Hagyj békén, Perselus – felelte bentről remegő hangon. – Nincs mit

mondanom számodra.

– Kérlek, Hermione. Engedj be.

– Nem – csattant fel. – Nem akarok tőled semmit.

– Sajnálom. Igazán sajnálom. Nem gondoltam komolyan, amit mondtam – szólt,

hangjába árnyalatnyi könyörgés vegyült.
– Ami történt, megtörtént.

Egy-két percig semmilyen hang nem szűrődött ki, és egy pillanatra bepánikolt,
hogy vajon a felső szintre hoppanált-e, és csendben kiment a főbejáraton.
Megkönnyebbülten engedte le a vállát, amikor meghallotta a fiókok hangját.

– Hermione, könyörgöm, ne tedd ezt. Nincs mentségem arra, amit tettem; csak
azt tudom mondani, hogy sajnálom, és a bocsánatodat kérem.

– Hát nem kapod meg! – kiabálta a boszorkány. – Nem viselkedhetsz így, mint
ma este, nem mondhatsz ilyeneket, aztán elvárod tőlem, hogy mindezek tetejébe
még megbocsássak.

Perselus lehunyta a szemét, és visszagondolt arra az éjszakára, amikor azzal

fenyegetőzött, hogy a Griffendél-torony bejárata előtt alszik, hacsak Lily ki nem
jön beszélni vele. A mostani jelenet émelyítően ismerős volt.

– Elnézést kérek azért, ahogy a vacsora során viselkedtem, és borzasztóan

sajnálom, amit neked mondtam. Teljességgel szükségtelen volt, és egyáltalán
nem gondoltam komolyan.

– Miért mondanál ilyet, ha nem gondolod komolyan? – sikította. Perselus tudta,

hogy közel áll a síráshoz. – Hogyan csúszhat ki ilyesmi a szádon, ha valójában
nem így érzel?

– Hermione, én kellemetlen ember vagyok; mindig is kellemetlen ember voltam.

Nem akarom mentegetni magam, de ha mérges vagyok vagy fenyegetnek,
hajlamos vagyok bántó dolgokat mondani. – Mélyet sóhajtott, és azon
gondolkodott, mit mondhatna, amivel meggyőzné, hogy nem úgy gondolta. –
Kérlek, ne menj el. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled.

Hermione megtorpant, és lenyűgözve dőlt a ládája tetejére, hogy a férfi ilyet

mondott. Lehunyta a szemét; ő sem tudta, mihez kezdene Perselus nélkül.
Megfordult, leült az ágy szélére, és fejét a kezébe hajtotta. Legalább egy esélyt
kellene adnia neki, nem? Megérdemel egyáltalán még egy esélyt egy ilyen mély
sebet hagyó megjegyzés után? Felkapta a pálcáját, és az ajtó felé intve feloldotta
a bűbájt, amit azért tett fel, hogy kívül tartsa a férfit.
– Nyitva van – mormolta, visszahajtva a fejét a kezébe.

Perselus lassan kinyitotta az ajtót, és átvágva a szobán Hermione elé térdelt. Egy
pillanattal később a boszorkány leengedte a kezét, és látta rajta, hogy sírt. Felé
nyúlt, hogy megfogja a kezét.

– Állj – suttogta Hermione. – Ne érj hozzám. – Tudta, ha megengedi, hogy

megérintse, ha a férfi a karjába zárja, összetörik, megadja magát a könnyeinek,
és mindent megbocsát neki, és nem akarta ennyire megkönnyíteni a dolgát.

Perselus hátrahőkölt a hangsúlytól, és visszahúzva a kezét tovább térdelt előtte. –

Sajnálom, Hermione – suttogta.

Hermione a szemébe nézett, a lelkére nyíló ablakokba, amik oly sokszor

olvashatatlanok voltak. Ám ma estre úgy tűnt, a spaletták nyitva vannak, és
világosan látta, hogy őszintén sajnálja.

– Perselus, hogyan lehetnék képes bízni benned egy ilyen megjegyzés után?
Hogyan folytathatnám úgy, mintha minden rendben lenne? Arra jutottál, hogy én
nem vagyok több, mint egy alkalmai dugás, és amennyire tudom, a szíved még
mindig Lily Evansé. Nem kérek sokat; tudom, hogy egyikünk sem tud sokat
nyújtani az adott körülmények között. De nem tudok tovább részt venni ebben,
ha érzéseket táplálsz valaki más iránt. – A férfi azt mondta, hogy Lily Evans
soha nem jöhet számításba, de tudnia kellett, hogy ő maga több-e, mint egy
könnyű lehetőség.

A férfi sóhajtva ült a sarkára, és megszorította az orrnyergét.

– A visszatérő rémálmaim, amik évekig kísértettek, ugyanazok. Mielőtt

Voldemort elpusztult, minden éjjel Lilyről álmodtam. A játszótéren kezdődött,
ahol először találkoztunk, és az álom minden éjjel azzal ért véget, hogy az én
pálcámtól hal meg. De valahol közben, valahol Nagini támadása és az
ébredésem között a Szt. Mungóban Lily Evans már nem tartott fogva.
Megszűntem egy puszta emléket imádni, és úgy döntöttem, inkább élem az
életem. Láttad a patrónusomat: tudod, hogy már nem őz. Biztosíthatlak: nem
érzek iránta semmit.
Hermione egyenesen ránézett, meglepetten, hogy ilyen nyílt volt vele. – Miért
nem beszélted ezt meg velem korábban, Perselus? Miért kellett addig várnod,
hogy a ládám összepakolva álljon, hogy egy ilyen vallomást tegyél?

– Ez részben megszokás, feltételezem – vont vállat a férfi. – Nekem nem

kényelmes ilyen dolgokról beszélni, Hermione. Nem hiszem, hogy teljesen
egyedülálló lennék e tekintetben a férfiak között.

Hermione elfordította róla a tekintetét, még mindig forrongva. – Miért

viselkedtél így ma este? Szándékosan féltékennyé akartál tenni?

– Nem – felelte összeszorított foggal. – Nem akartalak szándékosan féltékennyé

tenni. – Megdörgölte a homlokát. – Nincs mentségem arra, ahogy viselkedtem.
Gyerekes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor flörtöltem életem
során, és újszerű élmény volt. Hízelegtek nekem; én meg reagáltam.

– Pontosan erről van szó! – kiáltotta Hermione, dühösen ráncolva a homlokát. –

Hogyan bízzak benned? Ha „reagáltál” Hestia Jonesra, hogyan bízhatok abban,
hogy nem teszed meg ugyanezt a következő nővel, aki érdeklődik irántad?

Perselus lehunyta a szemét. Világos, hogy rossz dolgot mondott. – Őszintén azt
gondoltam, hogy ártalmatlan volt. Soha nem viselkedtem volna így, ha
gondoltam volna, hogy így megbántalak vele.

A boszorkány felállt az ágyról, a ládájához lépett, és igyekezett figyelmen kívül

hagyni a férfi riadt tekintetét. – Mit művelek az életemmel? – kérdezte csak úgy
a szobától. – Padma azt mondta, hogy csöbörből vödörbe esem, és igaza volt.

A férfi felállt térdelő helyzetéből, és a nő elé állt, fájón meg akarva érinteni, de
tudva, hogy úgyis lerázná magáról. – Csak annyit tehetek, hogy arra kérlek, adj
nekem még egy esélyt.

Hermione védekezően fonta össze maga előtt a karját, átható pillantást vetve a
férfira. – Soha, semmiképp nem mentem volna bele ebbe, ha nem gondoltam
volna, hogy ez egy kölcsönösen zárt kapcsolat, Perselus. Meglehet, hogy
technikailag egy másik férfi felesége vagyok, de te vagy az egyetlen szeretőm, és
amíg nincs más választásom, mint elviselni Cordelia nyilvános birtoklási
bemutatóit, nem tudom folytatni a ma este tett megjegyzésed után.

Perselus összezavarodottnak tűnt. – Nem gondoltam komolyan, amit mondtam,

Hermione. Természetesen ez egy kölcsönösen zárt kapcsolat. Fogalmam sincs,
mi szállt meg, hogy ilyen metsző kijelentést tegyek. Nem érdemellek meg;
fogalmam sincs, hogy egy ilyen lány, mint te, miért akar bármit is tőlem, de
hálás vagyok, hogy így van. – Gyengéden megfogta Hermione karját. – Nagyon.
Sajnálom – suttogta. – Kérlek, ne hagyj el.

A boszorkány végül megadta magát bánatának, és könnyek záporoztak az arcán.

– Hogyan mondhattál ilyet, Perselus, azok után, amit a születésnapomon tettél?
Hogy’ lehet ugyanaz a férfi? Nem tudom, megértelek-e valaha.

Perselus gyengéden magához húzta, átölelte a karjával, és hagyta, hogy fekete

kabátjába szipogjon. – Nem vagyok benne biztos, hogy én megértem-e magam
valaha – mormolta a hajába. Egy-két perc elteltével eltolta magát a lánytól. –
Meg tudsz nekem bocsátani?

Hermione egy hosszú pillanatig csak nézte a könnyein keresztül. – Enyém a

szavad, hogy ez egy kölcsönösen monogám kapcsolat?

– A valaha volt legmonogámabb kapcsolat – súgta.

Hermione nedves mosolyt villantott rá, és felsóhajtott. – Akkor igen,

megbocsátok.

Perselus összeesni látszott a megkönnyebbüléstől, majd homlokon csókolta a

boszorkányt. – Köszönöm, Hermione. Ez több, mint amit megérdemlek.

– Úgy tűnik, összekentem a kabátodat – szólt Hermione a mellkasára mutatva.

Perselus lepillantott. – Azt hiszem, a kabátom állapota messze a prioritásaim

listájának alján van ebben a pillanatban. – Kézen fogta a lányt, és az ágy felé
húzta. – Gyere – mondta a fejtámlához ülve, és a mellkasához vonva Hermionét.
Egy darabig csendben feküdtek, és míg a lány haját simogatta, hálás volt azért,
hogy a történelem nem ismételte meg önmagát. A szíve azt súgta Hermionénak,
hogy bocsásson meg neki azért, amiért Lily Evans nem tudott.

Valamivel később Hermione megszólalt.

– Ha nem lennék itt, akkor tetszene neked Hestia?

– Határozottan nem – horkantott. Lepillantott a boszorkány válla alá. – És neked

messze szebb melleid vannak, mint neki.

– Kérdezhetek valamit? – nevetett fel Hermione.

– Az engedélyem hiánya soha nem állított meg – morogta Perselus.

– Azt mondtad, két szeretőd volt, mióta elvetted Cordeliát – nézett fel rá a lány.
– Kik voltak?

– Nem ismered őket – ráncolta a homlokát a férfi.

– Ki? – ült fel Hermione.

– Az egyik egy egyéjszakás kaland volt, ahogy általában nevezik: egy nő, akivel
akkor találkoztam, amikor megpróbáltam üzletet kötni Dél-Afrikában. A másik
rövid ideig az ügyfelem volt, és úgy három hónapig találkozgattunk. Ez durván
négy évvel ezelőtt volt.

– És ki volt ő? – kérdezte Hermione eltökélten, hogy kideríti.

– Egy párizsi nő – sóhajtotta a férfi.

– Mi volt a neve? – kérdezte Hermione érdeklődőn felvont szemöldökkel.

– Sophie Verrier – ismerte el Perselus.

Hermione csalódottnak tűnt. – Nem, tényleg nem ismerem. – A karórájára

pillantott. – Azt hiszem, vissza kellene menned, mielőtt Cordelia kutatócsapatot
küld érted.
– Nem áll szándékomban magadra hagyni téged ma este – súgta megcsókolva a
fejét.

– Itt maradsz? – nézett fel rá Hermione ámulattal.

– Ha szívesen látsz – bólintott.

– Hát persze, hogy szívesen látlak – mondta a lány felderülve. – De nem fog
Cordelia egy kis jelenetet rendezni holnap?

– Talán igen – felelte. – De talán megéri majd. – Az ujja köré csavarta egyik
hajfürtjét, és kihívóan mosolygott.

Ha még szüksége lett volna bármi egyéb bizonyítékra, ami megmutatja, hogy a
férfi valóban sajnálja, Hermione biztosan tudta, hogy így van. – Nem bánod, mit
gondolnak?

– Rájöttem, hogy minden múló héttel egyre kevésbé érdekel – rázta a fejét
Perselus.

– Rettegtem, hogy nem látlak ezen a hétvégén – vigyorodott el Hermione.

– Én is – mormolta a férfi közelebb hajolva egy csókra.

***

Reggel korán keltek, és Perselus hazament röviddel azután, hogy kivilágosodott.

Hermione, ráébredve, hogy azért aggódik, mi történik majd, amiért távoztak a
partiról előző éjjel, úgy döntött, sétálni megy a Hyde parkba. Majdnem két órát
bolyongott, mire az ég beborult, és könnyű, szitáló eső kezdett hullani. Mikor
hazaért, egyenesen lement a konyhába, és készített magának egy csésze teát.
Magához véve a gőzölgő bögrét ismét megmászta a lépcsőt azzal a tervvel, hogy
a nappaliban összekuporodik egy jó könyvvel a délután további részére.

Egyik kezében a könyvvel, másikban a bögrét tartva hátával nekidőlt az ajtónak,

és kinyitotta. Ahogy megfordult, hogy belépjen a szobába a szeme sarkából
felfedezett mozgást észlelve levegő után kapott. Egy magas, sötét alak telepedett
kedvenc foteljébe, hosszú, farmerbe bújtatott lábait kinyújtva maga előtt.

– Helló, Hermione – szólt vontatottan.

Hitetlenkedve nézett a sötétkék szempárba. Theo visszatért.

26. fejezet – Örökkévalóság

Magadhoz kötöd örömöd:

A szárnyas életet töröd;
Röptében rá csókot lehelsz:
Öröklét hajnalára lelsz.

William Blake: Öröklét

Tellér Gyula fordítása

***

Hermione hitetlenkedve bámult férjére a nappalin keresztül. Már hetek óta

számított a visszatérésére, mégis szinte sokként hatott ott találni a házban, amire
már sajátjaként kezdett gondolni. Elméjében több érzés küzdött egymással az
uralomért: a düh erős hullámát érezte Theo iránt; undorodott gyáva
viselkedésétől, amiért elment és a mesterkedéstől, ahogyan bejelentés nélkül
visszajött; és halványan szomorúságot, amiért olyan rövid idő után minden
annyira rosszra fordult közöttük. Lélekjelenlétért küzdve a kandallóhoz ment, és
a párkányra tette a bögrét és a könyvet, nehogy elejtse őket.

– Hiányoztam? – kérdezte Theo önelégült mosollyal az arcán.

A boszorkány szembefordult vele, ahogy hirtelen elöntötte a harag. – Te vagy a

leggyávább, legalamuszibb gerinctelen idióta, akivel valaha találkoztam! –
vetette oda. – Szóval pontosan miért is hiányoltalak volna?

– Ezt nemnek veszem – nevetett fel dühítően Theo.

Hermione nem tehetett róla: kirántotta pálcáját farmerja zsebéből, és egy

másodperc törtrésze alatt kötelek röppentek ki a végéből, odakötözve Theót a
székhez.

A fiú lepillantott a mellkasa köré fonódott kötelekre, arcán egyértelműen

döbbenet tükröződött. – Nem tudnánk felnőttként viselkedni?

Hermione leült a vele szemben lévő fotelbe, a keze pedig remegni kezdett a sokk
és düh keverékétől. Hirtelen érte a felismerés, hogy akár már órák óta itt lehet;
hallhatta őket Perselusszal feljönni az alagsorból, és elválni a bejárati ajtónál. A
pánik és a szégyen is csatlakozott kavargó érzelmeihez.

– Aligha viselkedtél felnőttként aznap, amikor elszöktél.

– Semmit nem fogunk megoldani, ha meg vagyok kötözve – mondta Theo a

köteleit feszegetve.

Hermione a fiú arcára irányította a pálcáját. – Azt hiszem, néhány kötél a

legkevesebb, ami miatt aggódnod kell, Theodore Nott.

Szinte képtelenül arra, hogy mozgassa a karját, Theo annyira feltartotta a kezét,
amennyire csak tudta, hogy lecsillapítsa a lány haragját. – Oké, nyugodj meg.
Csúnyán viselkedtem: nem tagadhatom. Szeretnél egy bocsánatkérést?

Hermione figyelmen kívül hagyva a kérdést leengedte rapálcáját. – Mióta vagy

itt?

– Majdnem egy órája – vont vállat Theo. – Nem voltál itt, amikor megérkeztem.
– Aztán visszatért a vigyora. – Miért? Attól féltél, hogy rátok nyitok a
szeretőddel?

A boszorkány nem tudta visszafogni a riadalmat, ami mind jobban megjelent a

szemében. Tudja? Intett a pálcájával, mire a kötelek eltűntek.

Theo megkönnyebbülten sóhajtott fel, és megdörzsölte fájó karját. Feltartotta a

gyűrűs ujját.

– Eléggé meguntam elviselni a gyűrűt, és mivel majdnem egy órán át égett késő
éjjel, és még hosszabban ma reggel, úgy döntöttem, ideje megsemmisíteni a
házassági fogadalmunkat.

Hermione meredten nézett rá, és megkönnyebbült, hogy látszólag nem érdekli

szeretőjének személye.

– Szóval kritizálni, azt tudsz, de ha téged kritizálnak, az már nem tetszik, Theo?
Egy kicsit se zavart, amikor az én gyűrűm égett, de amint felcserélődtek a
szerepek, ki akarsz szállni. Micsoda egy önző seggfej vagy! – Meglepetésére
Theo éppenséggel úgy festett, mint aki szégyelli magát.

– Tudtam, hogy valahogy megérezzük, ha valamelyikünk hűtlen lesz, de

elképzelésem se volt, hogy ilyen hihetetlenül fájdalmas lesz. Ha tudtam volna,
körültekintőbb lettem volna – mormolta. – Nem szándékosan okoztam neked
ekkora fájdalmat.

Hermione hátradőlt a fotelben, és mélyet sóhajtott.

– Az időzítésed elég vacak volt – mondta, és kezdeti dühe csillapodni kezdett. –

Amikor először égett a gyűrűm, éppen anyád egyik partijának közepén ültem,
amit Lance születésnapjára rendezett. Nem éppen ötvenembernyi közönség előtt
akartam átélni.

Theo egy pillanatra elszörnyedni látszott a gondolatra, hogy a rokonai tanúi

voltak első hűtlenségének. – Anyám tudja?

Hermione bólintott. – Sikerült nem feltűnést kelteni, hála Lance gyors

helyzetfelismerésének, de igen, tudja.

– Hát, elég képmutató lett volna tőle, ha kritizálja a viselkedésemet – vont vállat
Theo.

– Tudsz Everardról? – kérdezte Hermione.

A fiú bólintott, és kicsit meglepettnek tűnt. – Te tudsz Everardról?

– Megláttam őket Skóciában, amikor egy ügyféllel vacsoráztam – magyarázta a

boszorkány.

– Ügyfél? Mióta vannak a Misztériumügyi Főosztálynak ügyfelei? – kérdezte

Theo zavartan.

Hermione megfeledkezett arról, hogy Theo milyen keveset tudhat pillanatnyi

helyzetéről.

– Már nem dolgozom a Misztériumügyi Főosztályon: kirúgtak – mondta

mosolyogva.

– Kirúgtak? – ismételte Theo döbbenten.

– Igen, kirúgtak – felelte Hermione, és hirtelen visszatért a dühe. – Emlékszel,

amikor elhagytál, Theo? Hát, eléggé kiakadtam. Téged talán nem érdekelt, hogy
a házasság börtönében élsz, de engem igen. Haragudtam, zaklatott voltam,
szégyelltem magam; egy kis, nyomorúságos gubó voltam, és nem akartam
szembenézni a világgal. Nem mentem dolgozni két hétig, így megkaptam a
felmondásom.

– De olyan rosszul alakultak a dolgok… nem gondoltam, hogy különösebben

érdekel – mondta Theo.

– Nem te érdekeltél; az érdekelt, hogy elhagyott feleség lett belőlem. A szüleim

muglik: míg a varázsvilág az én oldalamon állt, és téged gondolt rossznak, addig
a szüleim borzasztóan idegesek voltak, és jobban örültek volna egy tiszta
válásnak.

– Miért? – kérdezte Theo zavarodottan.

– Akkor nem lettem volna még mindig hozzád kötve; akkor új kapcsolatot
kezdhettem volna, ha akarok – magyarázta.

Theo szárazon felnevetett. – Nos, ez nyilvánvalóan nem tartott vissza egy új

kapcsolattól. Vagy nem csak egyről van szó?

– Hogy merészelsz? – csikorogta Hermione. – Te talán minden lotyóval ágyba

bújtál, aki az utadba került, Theo, de nekem csak egy férfi van az életemben.

– És ő ki is lenne? – kérdezte Theo kíváncsian felvont szemöldökkel.

– És egyáltalán nem a te dolgod, hogy ő ki lenne.

– Nem az én dolgom? Még mindig a feleségem vagy, Hermione.

A boszorkány hitetlenkedve nézett rá.

– Lemondtál minden házastársi jogodról azon a napon, amikor kisétáltál az

ajtón. Semmivel nem tartozom neked, és a magánéletem határozottan nem
tartozik rád.

Némán meredtek egymásra egy pillanatig, aztán Hermione ismét megszólalt.

– Miért mentél el így, Theo? Miért döntöttél úgy, hogy kilopózol az éjszaka
közepén?

– Elegem volt; ki akartam szállni – vont vállat.

– Miért nem kérted, hogy váljunk el?

A férfi felsóhajtott, és az arcát dörzsölve előredőlt. – Egyszerűen csak

bonyodalomnak tűnt. Csak ki akartam innen szabadulni; őszintén nem
gondoltam azt, hogy válni akarsz. Az hittem, majd megpróbálsz rábeszélni, hogy
maradjak, hogy majd újra azzal jösz, hogy gyereket akarsz.

Hermione érezte, hogy elpirul. Tudta, hogy ő sem volt teljesen hibátlan, ha a
házasságuk széteséséről volt szó. – Így aztán csak leléptél? Gyáván?

Theo újra felnézett. – Igen, csak leléptem. Pontosan ezt tettem, és nem értem, mi
ezzel a baj.

Hermione hitetlenkedve rázta a fejét.

– Nem mondom azt, hogy kizárólag miattad lett egy merő romhalmaz a
házasságunk, és talán igazad van, talán tényleg ideje volt elválnunk. De a mód,
ahogy csináltad, Theo. Azt hiszem, sokkal tisztességesebb lett volna egy őszinte
és nyílt válás, mint az éj leple alatt kilopakodni, hogy belevesd magad valami
bohém kalandba.

– Nagyon különböző világból jövünk, te és én, Hermione – kezdte Theo. – Ennyi

idő után bizonyára rájöttél, hogy körülöttünk mindenfelé elrendezett házasságok
vannak, és azok, akik ilyen házasságban élnek, máshol keresik a boldogságukat.

– Igen, rájöttem – értett egyet Hermione –, de rosszul tetted, hogy elhagytál.

Még az aranyvérűek is felismerték. Vagy maradnod kellett volna, és kialakítani
egy diszkrét viszonyt, vagy elválni tőlem, mielőtt elmész. Édesanyád elszörnyedt
attól, amit tettél.

– Igen, kaptam tőle néhány rivallót – forgatta a szemét Theo. – Nézd, talán
rosszat tettem, és sajnálom, hogy kirúgtak miattam, Hermione. De ez adott
nekünk némi teret… Legalább megkímélt minket annak az ostoba Házassági
törvénynek a kötöttségeitől az elmúlt hét hónapban.

Hermione felidézte, mit mondott erről Perselus, amikor eljött, hogy kirángassa
az önsajnálat révületéből oly sok hónappal korábban. Pár másodpercig némán
nézte Theót.

– Miért vettél feleségül, Theo?

– Így lehetőségem volt utazni vagy hazajönni, amikor akartam – ismerte el.

– Vagyis nem voltam több mint egy útlevél? – kérdezte Hermione szomorúan.

Theo felmordult.

– Nézd, amikor levizsgáztam, tudtam, hogy szembe kell néznem azzal, hogy
vagy elhagyom az országot, vagy maradok a törvény miatt, és megházasodom.
Nem tudtam eldönteni, melyik a jobb választás, és többször is átbeszéltem a
dolgot Perselusszal. Anya azt akarta, hogy nősüljek meg, és legyen lehetőségem
hazajönni, amikor akarok, de Perselus tudta, hogy bárki legyen is a jövendő
arám, nem sokáig akar majd utazgatni. Már majdnem meggyőzött, és már azon
voltam, hogy Berlinbe költözöm. Aztán… – Theo elhallgatott.

– Igen? Aztán? – kérdezte a boszorkány.

Theo halványan elpirult. – Észrevettelek – mondta egyszerűen. – Nem is

gondoltam arra, hogy bármelyik lányt is feleségül vegyem, de megakadt rajtad a
szemem. Azt gondoltam, csinos vagy, okos… Azt hittem, van rá esély, hogy
összepasszoljunk.

– Én is azt hittem – mormolta Hermione lehangoltan. – De, azt hiszem, nem

illettünk össze. – Beharapta a száját, ahogy pár pillanatra a gondolataiba
mélyedt. – Furcsa, hogy mi lett mindenkivel. Draco és Susan, Pansy és
Michael… Olyan boldognak tűnnek, mégis én soha nem raktam volna őket
össze. Demelza és Dennis elváltak; Neville és Hannah külön élnek; Blaise csalja
Katie-t. És itt vagyunk mi.

Egy pillanatra egymásra néztek.

– Hogyan romlott el ennyire, ilyen gyorsan? – kérdezte Theo homlokráncolva.

– Ne analizáljuk újra a régi dolgokat – vont vállat Hermione. – Elég, ha annyit

mondunk, hogy nagyon különböző dolgokat akartunk az élettől; nem hiszem,
hogy ebből a szempontból bármelyikünk is okolható. A legnagyobb hiba, amit
elkövettünk, hogy ezt a nevetséges gyűrűt választottuk – mondta, miközben a
gyűrűt forgatta az ujján. – Mi a fenéért ajánlottad, Theo?

– Nem igazán tudom – rázta a fejét a férfi. – Valami hirtelen sugallat, hogy
meggyőzzem mindkettőnket, tényleg kész vagyok elkötelezni magam, azt
hiszem.

Most, hogy túltette magát a visszatérés okozta sokkon, Hermione végignézett

Theón. Valahogy boldogabbnak tűnt, mint legutóbb, amikor látta. Kevésbé tűnt
elgyötörtnek, nyugtalannak. – Mit csináltál, mióta elmentél? – kérdezte. – A
nyilvánvalón kívül – tette hozzá a gyűrűje felé intve.

– A szokásos – felelte Theo tétován. – Utaztam, együtt lógtam Hansszal

Amszterdamban meg Berlinben. Vettem egy lakást Berlinben, szóval elég sok
időt töltöttem ott az elmúlt hetekben.

Hermione elfintorodott Hans említésére, mire Theo elmosolyodott. – Egyébként

Hans nem nagyon sajnált, amikor égett a gyűrűm – mondta. – Úgy tűnt, szerinte
kölcsön kenyér visszajár. Ő javasolta, hogy jöjjek vissza, és rendezzük el a
dolgot. Egyébként veled mi van? Nem voltam benne biztos, hogy még itt laksz.
Mit csináltál, miután elvesztetted a munkád?

Hermione remélte, hogy az arckifejezése természetes marad. – Perselusnak

dolgozom, a bájital-üzletében. Volt olyan kedves, és felajánlotta nekem a
munkát, miután elmentél, tekintve, hogy mester-szintet végeztem.

Theo meglepetten nézett rá.

– Ez mókás lehet – mondta szarkasztikusan. – Soha nem gondoltam, hogy

különösebben kedvelnétek egymást.

Hermione a körmeit tanulmányozta. – Nem olyan szörnyű, ha jobban

megismered, és a munka tényleg magával ragadó… Igazán élvezem. És a fizetés
is jó.

– Inkább te, mint én – nézett rá kétkedve Theo. – Az ugatása mindig rosszabb

volt, mint a harapása, de nem hiszem, hogy szeretnék egész nap egy laborban
lenni vele.

– Szóval, mihez kezdünk most, Theo? – kérdezte Hermione témát váltva. –

Beleegyezel a válásba?

Theo fürkészőn nézett rá egy pillanatra, aztán bólintott. – Igen. Te is?

Hermione a szemébe nézett, és a tény, hogy csak hat hónapja van, mielőtt ismét
házasságra kényszerül, ott motoszkált az agya hátsó szegletében. Ha újra szingli
lesz, az számtalan komplikációt okoz a Perselusszal való kapcsolatában, de a
szabadság gondolata olyan ellenállhatatlan volt, hogy lassan bólintott.

– Igen. Beleegyezem a válásba és a fogadalmak mágikus visszafordításába, ha

meg tudjuk beszélni a részleteket.
Theo apró, megkönnyebbült sóhajt hallatott. – Örömmel hallom.

Hermione alaposan megvizsgálta a férfi arcát. – Találkoztál valakivel, akivel

szeretnél együtt lenni?

– Nem igazán – rázta a fejét Theo –, de jobban szeretnék teljesen szabad lenni.
Németországban még nem vezették be a Házassági törvényt, és úgy fest, nem is
akarják. – Kíváncsian nézett a boszorkányra. – Ha mindenképp Britanniában
akarsz maradni, az azt jelenti, hogy hat hónapon belül ismét férjhez kell menned.
Ez a te pasasod… hozzámész?

Hermione kerülte a férfi vallató tekintetét, és megrázta a fejét. – Nem, nem

mehetek hozzá.

– Mugliszületésű? – kérdezte Theo, aztán elvigyorodott. – Vagy már nős?

– Bonyolult – vont vállat Hermione –, és inkább nem beszélnék róla.

– Nos, akkor – ült előrébb Theo. – Térjünk a lényegre. Az elmúlt pár hétben a
brit mágikus Házassági törvényt tanulmányoztam, és úgy tűnik, jogosult vagy
mindannak a felére, ami az enyém.

– Nem – rázta a fejét Hermione hevesen. – Nem akarom mindennek a felét, ami
a tied. A részletek megbeszélhetőek egészen addig, amíg mindketten elfogadjuk
őket. Tudom, hogy te vagy az, aki lelépett, de nagyon kevés dolgot szeretnék.
Egyáltalán nem kell a fele vagyonod.

– Valamiben meg kell egyeznünk – fonta össze a karját Theo. – Mit szeretnél?

Hermione áthatóan nézett rá. Úgy tekintett erre a házra, mint az otthonára. Lance
ritka és gyakran vidám társaságát örömmel vette, Moe pedig a barátja, a
bizalmasa lett. Hermionénak egyáltalán nem állt szándékában elmenni innen, és
még a gondolatát sem bírta annak, hogy ennél távolabb éljen Perselustól. – Ezt a
házat akarom. Ennyit, azt a felét teljes egészében, ami a tied, és semmi mást.

– Ezt a házat? – ráncolta Theo a homlokát. – Nem, ebbe nem megyek bele. Ez az
egyetlen ingatlanom Londonban. Hol kellene laknom, ha vissza akarok jönni?

– Teszek rá, hogy hol laksz – meredt rá a boszorkány. – Szállj meg egy francos
hotelben, mit érdekel engem. Nem hiszem, hogy sokat kérek, Theo: van egy
ingatlanod Berlinben; tudom, hogy van egy házad Cambridge-ben, az aligha van
messze Londontól. Emellett tudom, hogy tudsz venni másik lakást Londonban,
és Cordeliának van egy háza a Grosvenor téren.

– Továbbra is lakhatsz itt, ha akarsz, és az ingatlanjaim fele hivatalosan is a tiéd,

de ez minden, amire igényt tarthatsz – felelte Theo homlokráncolva.

– Theo – vicsorogta Hermione, és kezdett kipirulni. – Én nem kérem semmi

másnak a felét. Itt akarok lakni; azt akarom, hogy a ház alsó szintjei az enyémek
legyenek, és csak az enyémek. Követelhetem a berlini házad felét, a pénzed
felét, ha akarom, de hajlandó vagyok lemondani ezekről a jogokról, ha ennek az
ingatlannak a rád eső részét nekem adod.

– Nem vagyok hajlandó lemondani a ház rám eső részéről – rázta a fejét Theo –,
és majdnem biztos vagyok benne, hogy nem tudsz kivásárolni.

Hermione felállt a székről, és dühösen járkálni kezdett.

– Továbbra is itt akarok lakni. Csak ennyit kérek.

– Már mondtam, hogy itt lakhatsz – vetette oda Theo.

– Igen, de nem akarom, hogy néhány havonként itt ólálkodj, amikor úgy hozza a
kedved. Örülnél neki, ha csak úgy felbukkannék nálad Berlinben, amikor csak
kedvem támad? – kérdezte erősödő hangon.

– Légy ésszerű, Hermione – kiabálta Theo. – Hivatalosan csak a házrész feletti

tulajdonjogom felét vagyok köteles neked adni. Miért kellene odaadnom az
egészet?

– Miért? – visította Hermione hitetlenkedve. – Mert tartozol nekem, te idióta

seggfej! Hogy merészeled azt kérni, hogy én legyek ésszerű? – A csésze tea, ami
mostanra kihűlt, felrobbant az alátéten, és Hermione meglepetten pillantott oda.
Régen volt már annyira mérges, hogy a mágiája így kitörjön.

Theo felállt a székről, megállt vele szemben, és csípőre tette a kezét. – Azt
hittem, megbeszéltük, hogy a házasságunk bukása nem csak az én hibám volt.

– Nem csak a te hibád volt, Theo, de te voltál az, aki kisétált belőle, és ez az
egyetlen engedmény, amit kérek.

Füstölögve néztek egymásra.

– Nem – szólt Theo makacsul. – Ebbe nem egyezem bele.

– Akkor nem megyek bele a válásba – szűrte a fogai között Hermione.

Egymásra meredtek, és szinte teljesen egyszerre rántottak pálcát, és egymás

mellkasára szegezték. Ám mielőtt bármelyikük is cselekedhetett volna, az ajtó
kivágódott, és Lance sántikált be a botjával.

– Mit jelentsen ez a ricsaj? Úgy hallottam, összetört valami. Mi… – A szavak a

torkára forrtak, ahogy felfogta unokaöccse látványát. – Te! – kiáltotta, és
sietősen Theodore felé bicegett.

Theo leengedte a pálcáját. – Hello, Lance bácsi.

Mielőtt Theo védekezhetett volna, Lance felemelte a botját, és jó erősen a

karjára csapott vele.

– Te ostoba kölyök!

– Au! – kiáltott Theo elhúzódva ideges nagybátyjától.

Lance újból rávágott a botjával. – Te semmirekellő, önimádó mama-kedvence! –

És újra megütötte.

– Hagyd abba a csapkodást, te őrült vénember! – mondta Theo a karját

dörzsölve. – Mi a fene ütött beléd?
Hermione akaratlanul is elvigyorodott.

– Mégis, mit képzeltél, hogy csak így elhagyod a feleséged, te hülye gyerek? –
kérdezte Lance, továbbra is fenyegetően lengetve a botját.

– Lance, talán tudnál nekünk segíteni – vetette fel Hermione –, ha letennéd a

botot. Theo és én úgy döntöttünk, hogy elválunk, de kicsit nehezen értünk egyet
a feltételekben.

– Jobban teszed, ha mindent odaadsz neki, ami jár – mondta Lance Theónak
szemforgatva. – Azt hittem, egész jóravaló fiú vagy, amíg le nem léptél, mint
valami betoji nyikhaj.

– Csak egyetlen dolog van, amit szeretnék, de Theo vonakodik megtenni nekem
ezt a szívességet. Örülök, hogy itt vagy, Lance, mert szerintem a te
beleegyezésed is szükséges.

Lance továbbra is Theóra meredt, de leengedte a botját. – Mit kértél tőle,

Hermione?

– Ennek a háznak a felét akarom, semmi többet – válaszolta egyszerűen. – Úgy

gondolom, ehhez kell a te beleegyezésed is, Lance, mivel az épület felső része a
tiéd, és kész vagyok elfogadni, bárkit is választasz végül, akivel meg akarod
osztani az ingatlant.

Lance vidáman horkantott. – Nos, egyelőre nem áll szándékomban feldobni a

talpam, szóval ezzel majd akkor foglalkozunk, amikor szükséges lesz. –
Visszafordult Theo felé. – Miért nem akarod nekiadni a házat, kölyök?

– És akkor hol laknék, ha vissza akarok jönni Londonba? – kérdezte Theo.

– Hol laksz, amikor Párizsba mész? Vagy Rómába? – kérdezte Lance.

– Rokonoknál, barátoknál vagy hotelben – válaszolta homlokráncolva.

– Nos – vont vállat Lance –, ezt fogod tenni akkor is, amikor Londonba jösz. A
családod itt él, te gyengeelméjű. Szállj meg anyádnál… vagy Gawainnél…
Szállj meg a Dorchesterben vagy a Savoyban. Nem hiszem, hogy ne telne rá…

Hermione Theóra pillantott: határozottan nem tűnt elégedettnek, hogy a

bácsikája az ő oldalára állt.

– Azóta osztozunk ezen a házon, hogy tizenhét lettem, Lance bácsi – mondta
Theo morcosan. – Nem is érdekel, hogy nem leszek itt többet?

Lance drámaian forgatta a szemét. – Ne játszd az érzelmes meleget, Theodore

Nott. Voltál itt valaha is hosszabb ideig? Nem! Körberepültétek a világot
Mariskával te meg az a semmirekellő kuzinod, ha megbocsátod a hasonlatot.
Hermione viszont szeret itt lenni, és csodás társaság Moe-nak és nekem. Az utca
túloldalán dolgozik… Add neki a házat, Theo. Tudod, hogy hiányozni fogsz, de
ez a legkevesebb, amit megtehetsz érte.

Theo dühösen fonta össze maga előtt a karját, és haragvó pillantását Lance-ről
Hermionéra emelte. Végül rosszkedvűen felsóhajtott. – Jól van, övé lehet a ház.

– Így mindjárt jobb – ragyogott fel Lance. – Na, akkor most gyere ide, és öleld
meg vén bácsikádat – követelte.

Szórakozott csalódásában a fejét csóválva Theo odament hozzá, és megölelte a

nagybátyját, és az alacsony férfi feje fölött szemforgatva nézett Hermionéra.

A boszorkány rávigyorgott, meglehetősen felindultan, hogy Lance ilyen hevesen

kelt a védelmére, és megkönnyebbülten, hogy továbbra is lakhat a házban.

Lance hátralépett az unokaöccsétől, és még egyszer a karjára ütött a bottal.

– Aúú! Te őrült, vén denevér! – mondta Theo a karját dörzsölve. – Mi a fene volt
ez?

– Soha ne viselkedj így még egyszer egy rendes nővel! – felelte Lance
szemforgatva, és csontos ujját Theo felé lengette. – Na – folytatta –, mikor
kérelmezitek a válást?

– Holnap reggel, gondolom – felelte Hermione Theo felé pillantva

megerősítésért, aki lelkesen bólintott. – A Mágiaügyi Minisztérium kilenckor
nyit, és néhány óránál nem tarthat tovább, hogy kimondják a válást. Holnap
ilyenkor valószínűleg mindketten szabadok és egyedülállóak leszünk.

Lance összevonta a szemöldökét, és Hermione bal kezére pillantott. – Még

mindig ott lesz a jegygyűrűk problémája – mormolta. – A mágikus fogadalmak,
amiket tettetek, nagy erejű mágikus visszafordítást igényelnek, és borzasztóan
kevés olyan boszorkány és varázsló van, aki kellően képzett, és ismeri a
megfelelő varázsigét.

Hermione és Theo megnyúlt arccal néztek. – A gyűrűket Reykjavíkban

kovácsolták – közölte Theo. – Vissza kell mennünk oda, hogy feloldják? Izland
túl messze van a hoppanáláshoz.

– Nem hinném – rázta a fejét Lance –, és azt hiszem, a megoldás közelebb van,
mint hinnénk. – Jelentőségteljesen nézett Hermionéra. – Azt hiszem, ismerünk
valakit, akinek van némi tapasztalata, ha a Hűségesküről van szó – valaki, aki a
múltban valószínűleg éppen azt kutatta, hogyan lehet visszafordítani azokat a
varázslatokat, amik a gyűrűt átjárják.

Hermione levegő után kapott, ahogy rájött. – Azt hiszem, igazad lehet. Szerinted
tudni fogja a varázsigét?

– Majdnem biztos vagyok benne – mondta Lance az ajtó felé sántikálva. – A

helyetekben én az ő segítségét kérném. – Újabb jelentőségteljes pillantást küldött
Hermione felé, ahogy kilépett az ajtón.

Theo figyelte, ahogy Lance elhagyja a szobát, és értetlenül nézett. – Kiről

beszélt?

Hermione időzött, mielőtt válaszolt volna. – Perselus Pitonról.

Theo kissé riadtan nézett rá.

– Perselus? Miért tudná Perselus, hogyan kell az ilyen varázslatot

visszafordítani? Ő és az anyám egyszerű polgári szertartást tartottak mágikus
kötés nélkül.
– Azt hiszem, egyszer ismert valakit, aki Hűségesküt tett – válaszolta esetlenül,
attól tartva, hogy túl sokat felfed. Aztán Theo szemébe nézett. – Meg kellene
kérnünk, hogy jöjjön át? – Tudta, hogy Theo nem igazán akar találkozni az
anyjával vagy Perselusszal.

– Azt hiszem, igen – dörzsölte a homlokát nyugtalanul. – Tudsz úgy üzenni neki,
hogy az anyám ne tudja meg, hogy itt vagyok? Szeretnék inkább túllenni ezen,
mielőtt találkozom vele.

Hermione bólintott, és előhúzta pálcáját a farmerja övéből. Egy pillantás az

utcára elárulta neki, hogy épp most kezdett megint esni, így kicsi az esélye, hogy
a mugli szomszédságból bárki is a tér közepén lévő parkban legyen. Előhívta
patrónusát, és kedvtelve nézte, ahogy az ezüst vidra átszökken az ablakon, és
eltűnik szem elől. – És most várunk.

Leült abba a fotelbe, amit Theo foglalt el, mikor belépett a szobába, és keresztbe
tette a lábát, míg Theo a kandalló mellett állt.

– Egyáltalán nem tartottad a kapcsolatot édesanyáddal, Theo?

Theo vállat vont.

– Pár héttel azután, hogy elmentem, küldtem neki üzenetet, hogy jól vagyok, és
kértem, hogy ne küldjön több rivallót, de ezen kívül nem. Természetesen nem
láttam vagy beszéltem vele. El tudom képzelni, milyen fejmosást kapok tőle,
mikor találkozunk… Tönkretettem a család becsületét meg minden.

– Biztos vagyok benne, hogy megbocsát – mosolygott Hermione. – Nem hiszem,

hogy valaha kedvelt volna engem.

– Miért mondod ezt? – vonta fel Theo a szemöldökét. – Azt hittem, eléggé
kedvel téged. Ő olyan nő, aki általában jobban kedveli a férfiak társaságát, mint
a nőkét.

– Akár kedvel, akár nem, igazán lényegtelen – vont vállat a boszorkány. – Te

vagy az egyetlen gyereke, szóval biztos, hogy tárt karokkal fogad.
Theo kételkedve nézett rá.

– Igen, hát, Lance nem tűnt valami boldognak, hogy látott.

Mielőtt Hermione válaszolhatott volna, hallották, hogy nyílik a bejárati ajtó.

– Hermione? – kiáltotta Perselus.

– A nappaliban – felelte meglepve, hogy a férfi ilyen gyorsan megérkezett.

Kinyílt az ajtó, és Perselus belépett a helyiségbe, fekete talárja mögötte

kavargott.

– Valami baj van? Az üzeneted… – Amint meglátta Theót, megtorpant. – Te! –

vicsorogta előhúzva pálcáját a talárjából, és egyenesen a mostohafiára szegezte.

Theo azonnal a szoba másik felére repült levegőért kapva, mintha láthatatlan
kezek szorították volna a falhoz a nyakánál fogva. Ujjai hasztalanul tapogatták a
torkát.

Hermione felpattant a fotelből, ahogy Piton átvágott a szobán, sötét tekintetében

dühödt szándékkal. – Perselus, ne!

Perselus alig pár centire állt meg Theo arcától, pálcája szinte érintette a fiatalabb
férfi orrát.

– Van róla fogalmad, hogy mennyi kínt okoztál neki, amikor gyáván leléptél? –
morogta kivillantva sárga fogait.

– Perselus, engedd el! – könyörögte Hermione, ahogy odaért mellé.

Perselus azonban figyelmen kívül hagyta. – Nem mintha téged ez érdekelne, de

hetekig sírt, miután elmentél, te önző seggfej.

Theo egyértelműen levegőért küzdött, Hermione szeme pedig megtelt

könnyekkel.
– Perselus, kérlek – suttogta kezét a karjára téve. – Miattam ne csináld. Tudod,
hogy mindketten sokkal boldogabbak vagyunk külön, mint amilyenek valaha
együtt voltunk.

A férfi a karján lévő kézre pillantott, majd a boszorkány szemébe nézett. Lassan
leengedte a pálcát, Theo pedig a falnak tántorodott, és térdére támaszkodva
köhögött, köpködött.

Perselus a legmélyebb undorral nézett rá, ahogy pálcáját visszatette a talár belső
zsebébe. – Áruld el, miért nem kellene megátkoznom ezen a szent helyen? –
kérdezte ismét Hermione szemébe nézve.

– Mert mindketten ostoba hibát vétettünk, Perselus. – Theóra pillantott, aki már
magához tért, és kíváncsian figyelte őket. – És ha ő nincs, akkor én most nem
lennék itt; nem lenne olyan munkám, amit imádok.

Visszapillantott Perselusra, és a tekintetük összekapcsolódott; Hermione tudta,

hogy a férfi érti, arra célzott, hogy ők sem lennének együtt, ha Theo nem távozik
ilyen udvariatlanul. Piton ellépett a mostohafiától, és átvágva a szobán a
kandallónak támaszkodott.

Theo felegyenesedett, és Hermionéra bámult. – Konfúziós bűbájt szórtál a

családom minden férfitagjára? – krákogta a nyakát masszírozva.

– Nem – mosolyodott el Hermione –, ezt csak magadnak köszönheted.

– Szóval, miért vonszoltad vissza magad Londonba, Theo? – kérdezte Perselus

vontatottan. – Hiányzott anyuci?

– Ez hozott vissza – köpte Theo szemforgatva a mostohaapjának, és felemelte a

gyűrűsujját.

– Hű – felelte Perselus tettetett együttérzéssel. – Miss Granger rossz kislány

volt? Egy kis visszavágás? Ha nem tévedek, Theodore, te voltál az, aki elsőként,
mondjuk úgy, elkóborolt. Valójában anyád egyik vacsorapartijának kellős
közepén.
– Én is azt hiszem – válaszolt Theo. – Nem tettem volna ilyet, ha tudom, milyen
fokú fájdalmat okozok.

– Megható az együttérzésed – mondta Perselus, és szavaiból sütött a szarkazmus,

majd Hermione felé pillantott. – Miért szükséges a jelenlétem?

Theo és Hermione egymásra néztek.

– Megegyeztünk a válásban – felelte a boszorkány, és Perselus reakcióját

figyelte. – De ugyanakkor szükségünk van arra is, hogy a fogadalmunkat
mágikusan visszafordítsák.

– Értem – mormolta Perselus, és az arca kifejezéstelen maradt.

– Lance javasolta, hogy te talán tudnál nekünk segíteni – tette hozzá Theo.

– Valóban ezt mondta? – vonta fel Perselus a szemöldökét.

– Ez igaz? – kérdezte Hermione. – Tudod, hogyan kell visszafordítani a gyűrűk

mágiáját?

Piton a boszorkányról Theóra nézett. – Ez nem olyasmi, amivel valaha is

próbálkoztam, de igen, azt hiszem, ismerem a szükséges eljárást, és ismerem a
megfelelő varázsigét.

– Megteszed? – kérdezte Hermione.

Perselus egy pillanatig elgondolkodott a kérdésen, végigsimítva ujjhegyével az

alsóajkán.

– Ha ezt szeretnétek. Legrosszabb esetben nem sikerül visszafordítani a

varázslatot; nem lesz semmilyen kellemetlen mellékhatása, ha nem sikerül.

Hermione és Theo bólintottak. – Tegyünk egy próbát – mormolta Theo.

– Szükséged van némi időre, hogy utánanézz az eljárásnak és a varázsigének a

könyvtárban, Perselus? – kérdezte Hermione.

A férfi megrázta a fejét.

– Az egyetlen kötet, amiről tudok, hogy tárgyalja a témát, a roxforti könyvtár

zárolt részlegében van. Az emlékeim a varázslatról eléggé tiszták, nem
szükséges átnéznem őket.

Hermione együttérzett a férfival, amikor rájött, hogy míg a Roxfortban volt,

valószínűleg kívülről megtanulta, hogy majd egy nap megszabadíthassa
édesanyját az égető gyűrű kínjaitól. Perselus nem nézett a szemébe, és a
boszorkány tudta, hogy a sejtése igaz.

Perselus ismét előhúzta a pálcáját, és ellépett a kandallótól. – Az eljárás két

különböző részből áll: először a házasságkötési szertartás alatt tett
fogadalmaitokat kell hatályon kívül helyezni; másodszor pedig a varázslatot kell
megsemmisíteni, ami a gyűrűkhöz kapcsolódik.

Maga elé intette mindkettőjüket. – Amikor megtettétek a fogadalmakat,

egymással szemben álltatok, és hogy megszüntessük őket, egymásnak háttal kell
állnotok.

Úgy tettek, ahogy a férfi mondta, és egymásnak ellenkező irányba nézve álltak,
összeérintett háttal. Egy rövid varázsige elmormolása után, amit Hermione még
soha nem hallott, Perselus megismételte a házassági esküket, amiket
megfogadtak, majd egyenként megkérdezte őket, hogy szeretnék-e
megváltoztatni ezeket a bizonyos ígéreteket, és pálcájának hegye mindannyiszor
kéken izzott fel, amikor visszavontak egy ígéretet. Végre elérkezett a
hűségeskühöz.

– Hermione Granger Nott – mormolta. – Azt fogadtad, hogy hűséges maradsz a

férjedhez, Theodore Notthoz, míg házasok vagytok. Akarod-e most visszavonni
és megsemmisíteni ezt a hűségesküt?

Hermione felszisszent, ahogy a koboldok kovácsolta gyűrű hirtelen

felforrósodott. – Igen, akarom – mondta határozottan.
Perselus a gyűrűjéhez érintette pálcájának hegyét, és találkozott a tekintetük,
mielőtt Perselus Theóhoz fordult.

– Theodore Nott. Azt fogadtad, hogy hűséges maradsz a feleségedhez, Hermione

Granger Notthoz, míg házasok vagytok. Akarod-e most visszavonni és
megsemmisíteni ezt a hűségesküt?

Theo halkan felmordult, és Hermione tudta, hogy az ő gyűrűje is égetni kezdett.

– Igen, akarom – mormolta Theo összeszorított foggal.

Perselus előrehajolt, és pálcájának izzó hegyét Theo gyűrűjéhez is

hozzáérintette, mire Hermione és Theo egyszerre kaptak levegőért, amikor az
égető érzés fokozódott.

– Égetnek – szólt Hermione kicsit ijedten.

– Ez várható volt – magyarázta Perselus. – Addig fognak égni, míg a varázslat

teljesen meg nem szűnik. Most mindketten forduljatok felém, de létfontosságú,
hogy ne nézzetek addig egymás szemébe, míg azt nem mondom, hogy lehet.

Mindketten a férfi felé fordultak, és homlokráncolva néztek jegygyűrűiket.

– Nyújtsátok felém a bal kezetek – adta az utasítást Perselus –, de nem

érintkezzen a kezetek.

Hermione és Theo úgy tettek, ahogy a férfi mondta, és Hermione megbűvölten

figyelte, ahogy Perselus a kezük közé helyezi a pálcáját, majd gyors ütemben
latinul kezd kántálni, és a hangja olyan könnyed volt, a szavak olyan sebesen
hagyták el a száját, hogy szinte már dalnak tűnt. Feszülten nézte az arcát,
megcsodálta, ahogy szemöldökét mélyen összevonta az összpontosítás közben,
ahogy fekete szemében visszatükröződött pálcájának kék fénye. Hihetetlenül
nagy erejű varázsigéről volt szó – ezt látta abból is, hogy milyen szintű mágikus
erőfeszítést tesz a feladat érdekében, és áhítattal nézte, ahogy annyi mágikus erőt
fejt ki, amit még soha senkitől nem látott.

A varázsige hosszú volt, de végül Perselus először Hermione, majd Theo

gyűrűjére koppintott a pálcával. Hermione döbbenten nézte, ahogy az égető
érzés elmúlik, és a koboldgyűrű fényes, fehér fénnyel felragyog, mielőtt teljesen
eltűnt az ujjáról.

– Eltűnt – mondta megigézve. – A gyűrű teljesen eltűnt! – Elképedve emelte

maga elé a kezét.

– Az enyém is – motyogta Theo egy apró, elégedett mosollyal az arcán. –

Köszönjük, Perselus.

Perselus csak morgott válaszul, és ismét visszatette pálcáját talárjának belső

redői közé, majd a mostohafiára nézett.

– Megértem az okokat, a miért úgy érzed, fel kell bontani a házasságotokat,

Theodore, de komolyan csalódott vagyok amiatt, amilyen formában elmentél.
Egyszerre volt udvariatlan és kegyetlen.

Theo bátran állta a tekintetét.

– Mindannyian vétünk hibákat, Perselus. Nem tagadom, hogy csúnyán

viselkedtem, és sajnálom, ha bármilyen fájdalmat okoztam Hermionénak.

Hermione és Perselus egymásra pillantottak.

– Mindketten kérelmezni akarjátok a hivatalos válást a mágikus eskük felbontása

mellett?

– Igen – felelte Theo. – Megbeszéltük a feltételeket, és holnap reggel első

dolgunk lesz kérni a válás kimondását.

– Feltételek? – kérdezte Perselus.

– Theo beleegyezett, hogy ennek az ingatlannak a ráeső felét a nevemre íratja –

magyarázta Hermione. – Semmi mást nem kértem.

– Egyikőtök sem fog a koboldgyűrű miatt szenvedni a továbbiakban. Biztosak

vagytok benne, hogy bölcs döntés válásért folyamodni? – kérdezte Perselus
homlokráncolva. – Hermione élete bonyolulttá válhat a Házassági törvény miatt,
ha ismét egyedülálló lesz.

– Ez az, amit akarok, Perselus – felelte Hermione, némán a megértését kérve. –

Meg akarok szabadulni ettől, ahogyan Theo is. A jogi következményekkel majd
akkor foglalkozom, ha eljön az ideje.

Szó nélkül néztek egymásra, és a hirtelen felfordulás miatti félelem, amit ez az

egész a kapcsolatukban okozhat, szinte tapintható volt.

– Jól van – mormolta Perselus végül. – További jó napot mindkettőtöknek.

– Kikísérlek az ajtóig – mondta Hermione csendesen.

Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, Perselus még Theóhoz fordult. – Nagyon

ajánlom, hogy látogasd meg édesanyádat, mielőtt elhagyod az országot, Theo.
Úgy sejtem, hiányoztál neki, és tudom, hogy aggódott miattad.

– Holnap beszélek vele, miután a válás hivatalossá válik – bólintott Theo.

Perselus kurta biccentéssel kiment a szobából, Hermione pedig követte. Bezárta

maguk után a bejárati ajtót, és megálltak a járdára vezető lépcsőn.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte a férfi. – Azért ne menj bele a
válásba, mert ő kéri.

Boszorkány megrázta a fejét. – Ki akarok szabadulni ebből a házasságból,

Perselus. Nem akarok többé a Mill család része lenni. – Egymásra néztek, és
Hermione szerette volna megérinteni a férfit. – Tudom, Perselus. Tudom, hogy
ez kicsit bonyolítja a dolgokat, de meg akarok tőle szabadulni egyszer és
mindenkorra.

Perselus lehajtotta a fejét, és ellépett tőle. – Ez a te döntésed. Kedden reggel

találkozunk.

Hermione figyelte, ahogy még egy lépéssel eltávolodik tőle, majd egy hangos
pukkanással dehoppanál. Mélyet sóhajtva kinyitotta az ajtót, és visszatért a
nappaliba.
– Hát – mondta idegesen Theóra mosolyogva –, a felén már túl vagyunk.

Theo a kandalló mellett állt, arcán különös kifejezés ült… Érdeklődés és

zaklatottság keveréke.

– Valami baj van? – kérdezte Hermione. – Nem örülsz, hogy megszabadultunk a

gyűrűtől?

A férfi összefonta maga előtt a karját, és összevonta a szemöldökét.

– Szóval – kezdte szinte suttogva –, az anyám férjével kefélsz?

Hermione az első dolgot tette, ami döbbenetében eszébe jutott: jó erősen pofon
vágta. – Hogy merészelsz ilyesmit feltételezni?

Theo gúnyosan felnevetett, miközben kezével az állát dörzsölgette. – Micsoda

fogadtatás: három fizikai támadás egy óra alatt. – Elszántan nézett a
boszorkányra. – Tagadod, hogy viszonyod van Perselusszal?

Még soha senki nem kérdezte ilyen egyenesen, és bár a szíve vadul kalapált,
letaglózta a felismerés, hogy nem akarja tagadni, hogy viszonya van
Perselusszal. Hogy egy kis időt nyerjen, inkább visszakérdezett.

– Miért mondanál ilyesmit, Theo?

– Azt hiszed, hülye vagyok, Hermione? Láttam a jelentőségteljes pillantásokat,

amiket váltottatok…

– Aggódott miattunk, ez minden – állította. – Nagyon kedves volt velem, mióta

elmentél.

Figyelmen kívül hagyva szavait Theo folytatta. – Talán nem vettem volna észre,
de tény, hogy amikor a karjához értél, és ő rád nézett, a gyűrűm bizseregni
kezdett. – Feltartotta már csupasz bal kezét. – Pont úgy kezdett csiklandozni
abban a pillanatban, ahogy egymásra néztetek, mint mielőtt égni kezdett. – Theo
elvigyorodott. – Valami van közted és Perselus közt. Ő az a férfi, akihez nem
mehetsz feleségül.

Hermione elkerekedett szemmel nézett rá, szóhoz sem jutva. Ő is érezte

ugyanazt a csiklandozó érzést számtalan alkalommal, mielőtt a gyűrűje égni
kezdett.

– Tagadod? – kérdezte Theo.

– Már mondtam, hogy a magánéletem egyáltalán nem tartozik rád – ismételte. –

És tekintve, hogy édesanyád évek óta más férfihez jár, biztos vagyok benne,
hogy Perselusnak is azzal lehet viszonya, akivel csak akar.

Theo győzedelmes pillantást vetett rá, és magához intette utazótalárját a

legközelebbi szék karfájáról.

– Ne aggódj, Hermione. Nem áll szándékomban beköpni téged anyámnak. Mint

mondtad, nem tartozik rám – mondta az ajtóhoz sietve.

– Hová mész? – kérdezte Hermione ijedten.

– Meglátogatom Dracót. Az éjszakát Cambridge-ben töltöm, és holnap reggel

találkozunk.

– Kilenckor? – kérdezte Hermione.

– Kilenckor – bólintott Theo. – A minisztériumi előcsarnokban találkozunk.

Hermione az ajkát harapdálta, ahogy Theo kilépett a szobából, és becsapta maga

után a bejárati ajtót. Leereszkedett a legközelebbi fotelbe, ahogy hirtelen
elgyengültek a térdei. Ez aztán nem semmi reggel.

***

Másnap délután Hermione a Mágiaügyi Minisztérium aranyfényben fürdő

átriumában állt. A trónoló boszorkány és varázsló félelmetes szobra, amely a
Voldemort-rezsim idején a teret uralta, eltűnt: a Mágikus Testvériség szökőkútja
újjáépült. Hermione és Theo megálltak az első útjukba kerülő kandallónál.

Hermione korábbi férjére nézett, kezében szorongatva a frissen megfogalmazott

válási papírokat, a másikat pedig előre nyújtotta. – Viszontlátásra, Theo –
mondta halvány, szomorú mosollyal.

A férfi megrázta a kezét, és bizonytalanul viszonozta a mosolyt. – Viszontlátásra,

Hermione. Én sajnálom… nos… mindent, azt hiszem.

– Én is sajnálom – vont vállat a boszorkány. Egy percig a talárjában keresgélt,

majd elővette drágaköves eljegyzési gyűrűjét. – Tessék… ezt inkább el kellene
tenned – mondta, ahogy felé nyújtotta a csillogó köves gyűrűt.

– Nem! – jelentette ki Theo, és feltartotta a kezét. – Ezt neked vettem; tartsd

meg.

Hermione határozottan megrázta a fejét. – Nem szeretném megtartani. Jobban

örülnék, ha visszavennéd.

Theo vonakodva vette el a gyűrűt, és a farmerja zsebébe tette. Kínos csend

telepedett rájuk, aztán végül egyszerre szólaltak meg.

– Azt hiszem, nekem…

– Jobb, ha megyek, és…

Hermione felkuncogott, Theo pedig elvigyorodott.

– Egyenesen anyám házába megyek a Hop-hálózattal, mielőtt visszamennék

Berlinbe – magyarázta. – Ideje hagynom, hogy szónoklatot tartson.

– Én hazamegyek – bólintott Hermione. – A szüleim valószínűleg mindketten

dolgoznak: majd később, este elmondom nekik. Mit gondolsz, édesanyád mit
szól majd?

– Szerintem elégedett lesz, hogy szépen megoldottuk – felelte Theo, és

fürkészőn nézett Hermionéra. – És ne aggódj, nem mondok neki semmit…
tudod… rólad és Perselusról.

Hermione tudta, hogy le kellene tagadnia, azt állítania, hogy nincs köztük
semmi, de egyszerűen nem volt szíve hozzá, és valamilyen okból, amit nem is
tudott megmagyarázni, tudta, hogy Theo nem szólna Cordeliának. – Köszönöm,
Theo. Nagyra értékelem.

Újra kezet ráztak, majd Hermione a következő szabad kandalló felé indult.

– Hermione? – szólt Theo, mielőtt elsétálhatott volna.

Újból a férfi felé fordult.

– Szereted őt?

Korholásra nyitotta a száját, de már teljesen kimerült érzelmileg, és vállai

hirtelen leereszkedtek. – Igen, Theo. Szeretem őt. – Felnevetett saját
ostobaságán, és megrázta barna fürtjeit. – Tragikus, mi?

– Én inkább azt mondanám, bátor – nevetett fel kurtán Theo. – Nehéz ember. De
azt hiszem, jó ember. – Kivett egy marék hop-port a kandalló melletti edényből.
– Sok szerencsét, Hermione – mondta, és eltűnt a felcsapó zöld lángok között.

Hermione arra a pontra meredt, ahol eltűnt, és remélte, hogy nem most követett
el egy hihetetlenül ostoba hibát. Kínlódó mosollyal a következő kandallóhoz
sietett, és egyszerre érezte magát szabadnak és bezártabbnak, mint eddig
bármikor egész életében.

***

Kedden reggel azért fohászkodva, nyitott be Cordelia és Perselus házának

ajtaján, hogy korábbi anyósa nehogy a folyosón álljon. A közvetlen környék
teljesen kihaltnak tűnt, és sietve a laborba vezető lépcső felé indult.
Ugyanazt az elégedettséget érezte, mint mindig, amikor Perselust már a
munkaasztal mellett találta, fekete taláros hátát az ajtó felé fordítva, üstjéből
pedig lágy gőz szállt fel. Hátát a labor ajtajának vetve állt ott egy percig
egyszerűen csak figyelve a férfit, és azon tűnődött, hogy a következő hat hónap
milyen változásokat hoz egyébként sem egyszerű életébe.

– Jó reggelt – szólalt meg Perselus hátra sem nézve.

Hermione ellökte magát az ajtótól, és a munkaasztalához ment. – Jó reggelt,

Perselus.

A férfi egy stabilizáló-bűbájt szórt a főzetére, majd a boszorkány felé fordult.

Tekintetük összekapcsolódott, és egy nagyon hosszú pillanatig némán egyetértve
néztek egymásra, hogy a dolgok most végérvényesen megváltoztak.

– Tehát – szólalt meg Piton végül. – Most már hivatalosan is újra Miss Granger
vagy.

– Igen, az osztálytermed csapása – felelte Hermione huncut mosollyal.

A férfi elvigyorodott, és tovább figyelte. – Nem tudom, gratuláljak-e vagy

inkább részvétet nyilvánítsak.

– Perselus – sóhajtott fel Hermione –, tudom, hogy ez szörnyen megbonyolítja a

dolgokat, de most maradhatnánk úgy, ahogy eddig voltunk? A törvény hat
hónapot ad; majd máskor átgondolom ezt az egészet.

– Ahogy akarod – mormolta a férfi apró biccentéssel, és visszatért a

munkájához.

Hermione előhúzta pálcáját a talárjából, és fiolákat meg tégelyeket hívott

magához a polcokról, miközben egy hatalmas, képzeletbeli óra ketyegését vélte
hallani. Hat hónap. A visszaszámlálás elkezdődött.
27. fejezet

Ahogy itt jár-kél, szép, miként

a csillagtüzes éjszaka;

fénybe árnyat és árnyba fényt

szűr arca, szeme, mosolya:

oly szeliden ragyog felénk,

ahogy a vad nappal soha.

Egy sugár még, egy árnyat el, -

s a fele báj nem volna itt,

a varázs, mely arcán tüzel

s belengi holló-fürtjeit

a drága fej körül, amely

égi eszmékről álmodik.

S mi ajkán s homlokán lebeg,

az a pír, az az eleven,

s az a derű a szeretet

munkáját zengi édesen:

földi jóságot és szivet,

melyben tiszta a szerelem.

George Byron: Ahogy itt jár kél

Szabó Lőrincz fordítása

***

Perselus Piton benyitott a jelenleg otthonának tartott házba, de még mielőtt átléphette volna a küszöböt, a
még mindig kifinomult érzékei jelezték számára, hogy felpaprikázott beszélgetés folyik a társalgóban. Egy
pillanatra megállt, majd meghallotta a női- és a férfihangot. Az előző egyértelműen a feleségéhez tartozott,
a másik a nő fiához. Kimerítő napja volt, ügyfelekkel találkozott a város több pontján, és határozottan nem
volt kedve ahhoz, hogy belerángassák egy vitába Hermione és Theo válásával kapcsolatban.

Két hét telt el azóta, hogy Hermione és Theo elváltak, s kissé rettegve vette tudomásul, hogy mostohafia
váratlanul újra visszatért. Perselus halkan betette maga mögött az ajtót, s megpróbálta kihallgatni a közeli
szobában folyó beszélgetést. Hermione elmondta neki, hogy Theo rájött, hogy van köztük valami, s
hogy végül a boszorkány nem tagadta le. Perselust megnyugtatta Theo ígérete,
miszerint nem szól az anyjának a kapcsolatukról, de ez a váratlan látogatás
aggodalommal töltötte el. Közelebb húzódott a gondosan bezárt ajtóhoz, majd
kiszórt egy néma hangosító bűbájt. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt, mikor
rájött, hogy a beszélgetés arról szól, hogy Theo Hermionéra ruházta a tér
túloldalán lévő ingatlanának teljes jogát. Cordelia nem hangzott elégedettnek.

Perselus olyan csendesen ment végig a folyosón, ahogy tudott, majd elindult a
dolgozószobájába vezető lépcsőn, vágyakozva tekintve elhaladtában a konyha
irányába. Annak ellenére, hogy délben bőségesen ebédelt, farkaséhes volt, de
jelenleg kénytelen lesz beérni egy itallal. Talán egy dupla lángnyelv-whisky
megteszi. Nem volt kétsége afelől, hogy Cordelia az est folyamán még beszélni
óhajt vele, s egy jó adag tömény majd lecsillapítja az ingerültségét, amit egyre
bonyolultabb helyzete okozott.

Belépett a dolgozószobájába, s lehajította utazóköpenyét az egyik közeli fotelre.

A vaskos, fekete talárra aznap este még szüksége lesz: a nap még nem ért véget,
s fontos találkozó várt rá a skót felföldön. Órákon keresztül hoppanálgatott előző
nap egyik helyről a másikra az országon belül, mire végül megtalálta, amit
keresett. Ennek ellenére továbbra sem várta örömmel a közelgő találkáját a
Szárnyas Vadkanban, amit bizonyára mindentudó somolygás és sokat jelentő
pillantások jellemeznek majd.

Perselus kigombolta a felső két gombot hosszú kabátján, s óvatosan masszírozni

kezdte lüktető nyakát. Az októberi növekvő páratartalomtól sebhelye mindig
éktelenül fájt, és ez az év sem volt kivétel. Öntött magának egy adag lángnyelv-
whiskyt, egy hajtásra kiitta, s szeme könnyezni kezdett, ahogy az ital végigégett
a torkán. Újratöltötte poharát, majd helyet foglalt íróasztala mögött, s felnyögve
mustrálta a rá váró papírmunkát. Aligha volt remény az egésszel egyetlen
éjszaka alatt végezni.

A kezében tartott aranyló italba bámult, s hagyta, hadd lebegjen be lelki szeme
elé Hermione arca, ahogy az utóbbi időben gyakorta megesett vele. Bár hetek óta
számított Theo visszatértére, a mostohafia látványa eszébe juttatta, ahogy
Hermionét találta hónapokkal korábban: összezavarodva és eltelve
aggodalommal, s olyan haraggal reagált a fiúra, aminek a létezéséről korábban
fogalma sem volt. Kimondhatatlan örömmel szabadította meg a boszorkányt égő
gyűrűjétől egyszer és mindenkorra, de azt nagyon is bánta, hogy nem erőltette
jobban, hogy maradjanak házasok. Cordelia féltékenységétől eltekintve,
Perselusnak nagyon is tetszett, ahogy a dolgok az utóbbi pár hónapban alakultak,
de a helyzet máris kezdett átfordulni, s egyre kevésbé tudta, hogy mitévő legyen.

Az ablak felé pillantott, azon gondolkodva, vajon hol lehet most Hermione. Már
elmúlt este hat, úgyhogy nem hitte, hogy a laborban van. Az előző hétvége
javarészét együtt töltötték, s Perselus látta rajta, hogy sokkal jobban kibékült a
helyzetükkel most, hogy elváltak Theóval. Hermione bűntudatának fő okozója
Cordelia volt, s most, hogy nem érezte magát hűtlennek egykori anyósával
szemben, szinte hallható volt, hogy legördült róla a súly. Ámbár míg mindketten
házasok voltak, legalább volt valamiféle egyensúly a kapcsolatukban; ez a
helyzet mostanra teljesen felborult, s a helyzetük immár nem volt annyira
egyenlő.

Mindannak ellenére, amit Hermione átélt: háború, egyetem, házasság, különélés,

válás és bár felfedezte a szenvedélyességét, ami az intellektuális álca mögött
rejlett, Piton alapjaiban véve ártatlannak látta őt. Mondhatni tisztának.
Egyértelműen nem volt ártatlan szűz, de Piton szerint áradt belőle a jóság, s
lassan kezdte azt hinni, nem tesz neki jót azzal, hogy hagyja a kapcsolatukat
tovább folytatódni. Tudta, hogy Hermione biztonságra vágyik, egy otthonra és
családra, s tudta, hogy ő nem olyasfajta férfi, aki képes ezt megadni neki, még ha
a körülményei meg is engednék. Talán az lenne a leghelyesebb, ha elengedné őt,
ha hagyná, hogy a maradék idejét azzal tölthetné, hogy férjet keressen magának,
aki megadná neki mindazt, amire vágyott, és amit megérdemelt.

A dolgozószobájába vezető ajtó iszonyatos erővel kivágódott, kirángatva őt ezzel

az elmélkedésből, majd az ingerült Cordelia masírozott be a szobába.

– Miért nem tájékoztattál, hogy Theo valamiféle őrült pillanatában Hermionéra

íratta a házát? – korholta dühödten.

Perselus megemelte a szemöldökét, s az asztalával szemben lévő szék felé intett.

– Feltételeztem, hogy elmondta neked – magyarázta, majd hogy felkészítse

magát lelkileg, belekortyolt whiskyjébe. – A válás után néhány órával vacsorázni
mentetek; azt gondoltam, beszámolt a megállapodásuk feltételeiről.

Cordelia leült a felkínált székre, s összefonta karját, sötétkék szeme gonoszul

villogott.

– Nos, egyértelmű, hogy szegény fiúra zagyváló átkot szórt. Mi másért egyezett
volna bele ilyesmibe?

Perselus próbálta elfojtani idegességét.

– Ez volt Hermione egyetlen kívánsága, Cordelia. Ennél jóval többet is kérhetett

volna.

– De ez a ház generációk óta a családom tulajdonában áll – csattant fel Cordelia.

– Határozottan ellenzem, hogy egy mugliszületésű jött-mentre szálljon.

Piton elfintorodott.

– Lassan kezdesz úgy beszélni, mint egy halálfaló, drágám – morogta rideg
hangon.

Cordelia figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Többé már nem tagja a családnak… Nincs joga továbbra is ott lakni,
függetlenül a ház tulajdonjogától.

– Cordelia – szólalt meg olyan türelmesen, amennyit magára tudott erőltetni –, te

is tudod, hogy minden joga megvan hozzá. A Theót illető házrész felét kapta
volna, és minthogy semmi másra nem tartott igényt, Theo beleegyezett, hogy az
őt illető részt teljes egészében átadja.

– Miért tenne ilyet, Perselus? Mire megy ezzel? Soha nem tett volna ilyet, ha a
lány nem játssza ki valahogy.

Perselus hitetlenkedve megcsóválta a fejét; tisztában volt vele, hogy Cordelia

csak dühében vádaskodik.

– Cordelia, Theo elhagyta őt. A fiú talán több szempontból is önző, de van
lelkiismerete, és alapjaiban véve jó ember. Talán azért tette, hogy jóvátegye a
bánatot, amit okozott a lánynak, vagy egyszerűen csak azért egyezett bele, hogy
gyorsan elváljanak, amire bizonyára megvolt a maga oka.

Cordelia szeme összeszűkült.

– Vagy talán te javasoltad, Perselus. Elvégre meglehetősen kényelmes, hogy az

asszisztensed az út túloldalán lakik.
Piton rámeredt.

– És miért lenne ez kényelmes? A lány bizonyára az ország bármelyik részéről

képes lenne munkába hoppanálni, Cordelia.

Cordelia egy ideig összevont szemmel figyelte.

– Az ember kénytelen elgondolkodni, hogy egy fiatal boszorkány miért akarna

egy manóval és egy különc vén bolonddal osztozni egy házon. Talán
kellemesnek találja, hogy a munkaadója közelében lehet.

Perselus röviden, hitetlenkedve felnevetett.

– Szeretnél talán célozni valamire?

Cordelia előrehajolt.

– Egész éjszakára eltűntél Hermione és Narcissa születésnapi partiján, Perselus,

csak percekkel azután, hogy Hermione is távozott. Hova mentél?

Perselus is előrehajolt, leutánozva Cordelia vádaskodó testtartását, tekintetéből

sütött a harag.
– Te egész hétvégére eltűntél a legutóbb, Cordelia, és biztosra tudom, hogy nem
az Edingburgh-i házadban voltál. Hova mentél?

Cordelia egy darabig hallgatott, ujjaival az asztallapon kopogott.

– Nos, többé legalább nem kell aggódnom a családi események miatt: Hermione
többé nem családtag, így semmi okom meghívni őt.

Perselus gúnyosan elmosolyodott.

– Bizonyára borzasztó mód elkeseredett lesz majd – szólalt meg vontatottan,

szavaiból sütött a szarkazmus. – Vajon hogy éli majd túl, hogy nem folytathat
sziporkázó beszélgetéseket vacsora közben Jemima nénéddel?

Cordelia figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és folytatta.

– És mégis mihez kezd majd Hermione? Nincs hat hónapja sem addig, míg újra
férjhez kell menjen; a házban fog élni a férjével, Lance-szel az emeleten, és a
korábbi anyósával az út túloldalán?

Perselus hangosan sóhajtott.

– Majd megoldja, ha odakerül. Okos lány: kétségkívül talál majd valami

megoldást a problémájára.
– Egyszerűen nem tudod megállni, hogy megvédd, nem igaz? – Cordelia felállt,
láthatóan dühöngött. – És én még azt hittem, van ízlésed, Perselus.

– Az elmúlt évben megjött a kedvem mindenhez, ami kerek és egész, Cordelia.

Úgy hiszem, többé nincs kedvemre semmi, ami művi, felszínes és sokkal
kevésbé kielégítő.

Cordelia az ajtóhoz sétált, majd csípőre tett kézzel újra Perselus felé fordult.

– Meglehet, szűk egy év múlva leszek ötven éves, de kettőn áll a vásár,
kedvesem. Jobban tennéd, ha szem előtt tartanád, hogy egy váláshoz két aláírás
kell.

Perselus felhúzta a szemöldökét.

– Ezt vegyem fenyegetésnek?

– Igen – felelte gúnyosan mosolyogva. – Azt hiszem, veheted annak. – Hangos

ajtócsapódással távozott.

Cordelia távozása után Perselus percekig meredt az ajtóra, s azon gondolkodott,

milyen árat fizet majd azért, hogy nem tudta tartani a száját. Lehúzta a maradék
lángnyelv-whiskyt, majd magához hívta az utazóköpenyét, s az ajtóhoz sietett.
Mégis lemond a vacsoráról; talán Aberforth Dumbledore majd ad neki valamit
enni. Rápillantott az órájára, s rájött, hogy több mint egy órával előbb érkezik
majd a találkozójára, de inkább érkezzen meg kicsit korábban Skóciába, mint
átkozza ketté a feleségét.

Az ajtófélfának támaszkodott, mélyen felsóhajtott, elhatározva, hogy lenyugtatja

magát, mielőtt kilépne a házból. Viszont ahogy ujjait ökölbe szorította és
kiengedte, hogy csillapítsa dühét, ráeszmélt, hogy dühe forrása nem pusztán
Cordelia. Sokkal inkább zavarta a gondolat, hogy Hermione Granger
hozzámehet egy másik férfihoz, mint az, hogy a felesége esetleg nem megy majd
bele a válásba.

***

Hermione rávigyorgott a vele szemben ülő Lance-re.

– Mire fel ez az aggodalmas tekintet, Lancelot Mill?

– Boldognak tűnsz – felelte Lance komoran.

Hermione felnevetett, miközben épp a sült csirkét ette.

– És ez rossz?

Lance hátradőlt a székében, s továbbra is Hermionét figyelte szemüvegkerete

fölött.

– Miért vagy ennyire boldog?

– Mert szabad vagyok, Lance. Alig éreztem bűntudatot Theo miatt, de

elképesztően igazságtalannak éreztem az egészet Cordeliával szemben.

Lance felnyögött.

– Igen, tudom – sóhajtotta Hermione. – Tudom, hogy nem érdemel ilyesmit, és

hogy több éve viszonya van Everarddal, de ez az ő és Perselus dolga, és semmi
köze hozzám. A házasságtörés nem való nekem; Perselus talán még mindig
házas, de én nem vagyok, és Cordelia többé nem az anyósom. Úgy érzem,
hatalmas kő esett le a szívemről; felszabadultnak érzem magam.

– De már eltelt három hét, kislány. Alig van öt hónapod, hogy újra alávesd
magad a törvénynek. Megbeszélted már a helyzetet Perselusszal?

Hermione elpirult, s tekintetét lesütötte a félig elfogyasztott vacsorájára.

Lance rosszallóan ciccegett.

– Nem beszéltetek.
– Egyelőre nem szeretném megbeszélni vele, Lance. Öt hónap hosszú idő… Van
idő mindent megtervezni – erősködött.

– Öt hónap az semmi! Egy szempillantás alatt elszáll. Mindketten gyávák

vagytok, túlságosan féltek leülni és nyíltan kimondani az érzéseiteket – fűzte
tovább, láthatóan dühösen.

Hermione rögtön megbántódott.

– De Lance, tudod, milyen Perselus. Sosem keveri össze életének egyik részét a
másikkal. Fogalmam sincs, mit érez irántam. Ahogy tudom, én csak egy kéznél
lévő vigasz vagyok számára, jóformán semmi több.

Lance horkantott.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz.

– Nem, nem tudom, mi az igaz. Te magad mondtad, hogy nem egyszerű eset.
Mikor együtt dolgozunk, beszélgetünk, gyakran érzem azt, hogy kedvel engem,
hogy élvezi a társaságom, de mikor más, intimebb kapcsolatban vagyunk, akkor
sokkal jobban elrejti az érzelmeit.

– Azt hittem, jól alakulnak a dolgok köztetek.

– Így van, jól alakulnak – felelte Hermione, remélve, hogy Lance megérti. –
Olyasmiket mondott, amiket tudom, hogy másnak sosem; engedte, hogy nála
töltsem az éjszakát; igazán közel engedett magához. De sosem beszéltük meg,
mit érzünk egymás iránt, vagy hogy hova vezet ez az egész… Ezeket a témákat
mindig elkerültük.

– Nos, tovább nem kerülhetitek – jelentette ki Lance, s kissé előrehajolt, hogy

kihangsúlyozza a mondandóját. – Elő kell őt csalogatnod a házából, Hermione.
Belehalna, ha hozzámennél valaki máshoz; tudom, hogy így lenne.

Hermione hirtelen elkomorodott.

– Tényleg, Lance? Nem tudom, mit akar Perselus; halvány fogalmam sincs,
hogy szeretne-e velem lenni vagy sem. Nem szereti a bonyodalmat, és azok után,
amin keresztülment, talán megérdemli az egyszerű, nyugodt életet.

– A boldogságot érdemli meg – felelte Lance makacsul. – Te boldoggá teheted,

de ha nem vigyáz, mindent tönkretehet, amiért képtelen kimutatni az érzéseit.
Nem hagyhatod, hogy mindkettőtöket tönkretegye.

– Mégis mit kellene tennem? – kérdezte esedezve. – Követeljem, hogy váljon el

Cordeliától, és vegyen el?

– Igen – felelte Lance. – Miért ne?

Hermione megforgatta a szemét.

– Lance, tudod, milyen Perselus. Iszonyatosan összevesznénk, és ott lenne vége

mindennek. Perselus Piton nem vevő az utasításokra, és gyűlöli a melodrámát.

– Akkor mihez kezdesz?

– Várok. Most Perseluson a sor; én szabad vagyok, ő nem. Nem az én dolgom,

hogy beleszóljak a házasságába, vagy hogy megmondjam, mit tegyen. És
mindemellett – sóhajtott fel – még mindig nem tudom, mit érez irántam,
úgyhogy felesleges egy közös jövőről beszélni. Gyanítom, Perselusnak jóval
több mindenen kell most gondolkodnia, mint nekem.

Lance csüggedten sóhajtott.

– Talán igazad van. – Elgondolkodva nézett a boszorkányra. – Talán nincs sok

értelme Perselus Piton összetett személyiségéről beszélni, de mi van veled,
kedvesem? Te mit szeretnél?

– Tényleg nem tudom – sóhajtott fel Hermione; az asztalra könyökölt, s a kezébe

temette az arcát. – Úgy döntöttem, a szabad életem első hónapját élvezni fogom,
utána pedig majd számba veszem a lehetséges megoldásokat.

Lance egy pillanatra elnémult, majd felnevetett.

– Egy olyan férj lenne számodra ideális, aki elnézné neked, hogy továbbra is a
főnököddel folytatsz viszonyt: hozzám is jöhetnél.

Hermione hangosan felnevetett.

– Egész biztosan ez lenne az év szenzációja.

– Bár hozzá kell tennem – folytatta Lance –, így százöt évesen és eltökélt
homoszexuálisként reménytelen versenyre kelnem Perselusszal az ágyban.

Hermione félrenyelte a csirkéjét. Lance arckifejezése újra komollyá vált.

– El tudod képzelni magad Perselus oldalán? – kérdezte.

Hermione egy pillanatra elgondolkodott, majd megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs, mit tennék, ha nem lenne az életem része. – Rögtön az az

éjszaka jutott eszébe, mikor néhány héttel korábban összepakolta a holmiját, s
Perselus azért könyörgött neki, hogy ne hagyja el, ezeket a szavakat használva:
„Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküled.” Ez már csak több volt, mint egy
halvány reménysugár.
– Szereted, nem igaz? – kérdezte Lance finoman.

Hermione bólintott.

– Igen, szeretem, én bolond.

– Nem vagy bolond. És ő is szeret téged, Hermione. Akkor is, ha ezt még ő sem
tudja, én biztos vagyok benne.

– Remélem, igazad van, Lance; és reméljük, előbb rájön, mint utóbb, mert
kezdünk kifutni az időből.

***

Nagyjából tíz nappal később Hermione töltött magának egy pohár bort, és helyet
foglalt kedvenc karosszékében a nappaliban. Szerda este volt, október vége felé
jártak, pontosan egy hónap telt el azóta, hogy hivatalosan is egyedülálló nő lett
belőle. Fárasztó napja volt a laborban, úgyhogy felvette a pizsamáját és köntösét,
s úgy döntött, megünnepli egyedül ezt az apró mérföldkövet. Az igazat mondta
Lance-nek az előző héten: élvezte, hogy többé nem Theo felesége, és hogy többé
nincs köze a Mill családhoz, de egyetlen hónapot adott erre magának, és most itt
volt az ideje komolyan végiggondolni mindent.

Egy út futott előtte, és ahogy Hermione látta, az út két irányba ágazott: egy olyan
élet felé, amiben helyet kap Perselus Piton, és egy olyan felé, amiben nem. A
második lehetőségbe szinte bele sem tudott gondolni. Nem akart egy Perselus
nélküli jövőt elképzelni, de ha a férfi úgy dönt, hogy nem akar többé együtt lenni
vele, akkor Hermionénak két lehetősége marad: aláveti magát a törvénynek, és
újra férjhez megy; vagy elhagyja az országot, és új életet kezd valahol máshol.
Az első lehetőség, amiben Perselus is szerepel, még ennél is komplikáltabbnak
tűnt. Ha valamilyen csoda folytán megvolt az esély rá, hogy az érzései
viszonzásra találnak, akkor még több út közül választhatott: belemehet egy újabb
kényszerházasságba, és folytathatja a viszonyát Perselusszal; külföldre
költözhet, és élhetnek távkapcsolatban; és ami a legvalószínűtlenebb volt:
Perselus elválhat, s így együtt is elhagyhatják az országot, vagy ami még
lehetetlenebb: össze is házasodhatnak.

Perselus félvér volt, így azt vehetett el, akit akart, de soha nem említette, hogy
jelenlegi bizarr viszonyuknál többet szeretne. Továbbá még mindig Cordelia volt
az elsőszámú akadály. Hermione tisztában volt vele, hogy volt anyósa mindössze
tíz hónapra volt attól, hogy ötven éves legyen, s mikor ez megtörténik,
Cordeliára többé nem vonatkozik majd a házassági törvény, így végre
hozzámehet Everard Monroe-hoz. Egy válás után hat hónapot engedélyeztek az
újraházasodás előtt, úgyhogy elméletben Cordelia négy hónapon belül elválhat
Perselustól, és így, mikor lejár a hat hónap, többé már nem vonatkozna rá a
törvény. Viszont az időzítéstől függetlenül, egy váláshoz mindkét fél
beleegyezése szükséges volt, és semmi sem garantálta, hogy Cordelia hajlandó
ezt az egyszerű megoldást felkínálni Perselusnak.

Amint Hermione borospoharába grimaszolt, csendes estéjét egy éles kopogás

zavarta meg. Ránézett az órájára: még csak este kilenc volt, de pizsamában volt,
így hát közelebb húzódott az ablakhoz, és várta, hogy Moe ajtót nyisson. Ahogy
kinézett az utca sötétjébe, megpróbálva kideríteni, ki lehet a későesti látogatója,
meghallotta a bejárati ajtó nyikorgását, s egy ismerős férfihangot. Meg sem
várva, hogy Moe bejelentse az érkezését, Hermione kirántotta a nappali ajtaját, s
felkiáltott: – Neville!
Neville a küszöbön állt, vastag, sötétzöld utazótalárt viselt, s egy mugli szafari
kalapot, jobb lába mellett egy fa utazóláda hevert. Meglepettnek tűnt, ahogy
Hermione megjelent egy szál köntösben.

– Ne haragudj, Hermione – szólalt meg enyhén elpirulva. – Egyértelműen

rosszkor érkeztem… Baglyoznom kellett volna…

Hermione vigyorogva megrázta a fejét.

– Semmi baj, ne aggódj. Egész nap egy szörnyen ártalmas bájitalon dolgoztam,
úgyhogy letusoltam, mikor hazaértem, és a pizsama tűnt a legkényelmesebb
választásnak. Gyere beljebb. – Félreállt, s egy intéssel a nappaliba invitálta, s
kíváncsian figyelte, ahogy Neville belebegtette ládáját az ajtón.

– Készítsen Moe teát? – kérdezte Moe, egyértelműen örült, hogy kiszolgálhat

valakit.

– Igen, köszönjük, Moe – felelte Hermione. – A tea remek lenne.

Moe egy csettintés kíséretében eltűnt, Hermione pedig követte Neville-t a

nappaliba.

– Mi a fene folyik itt, Neville? Készülsz valahova? – kérdezte, miután leült

kedvenc foteljébe.
Neville elvigyorodott, s Hermione szerint fiatalabbnak és boldogabbnak látszott,
mint az utóbbi időben bármikor.

– Meglehetősen hosszú történet… Teljesen váratlan dolog történt a hétvégén, és

most elutazom – felelte nemes egyszerűséggel, szélesen mosolyogva. –
Mindenkitől elköszöntem; mindent előkészítettem anyának és apának. Te vagy
az utolsó a listámon, és miután elmeséltem a sztorit, egyenesen Koppenhágába
hoppanálok.

Hermione megdöbbent.

– De… De azt hittem, nem mehetsz… És mégis hova mész?

Neville felnevetett Hermione hitetlenkedő arckifejezésére.

– Szombat reggel épp egy csapat tinédzser mandragórával küszködtem az

üvegházban, mikor egy óriási hóbagoly kopogtatott az ablakon, és ezt a levelet
hozta. – Elővett egy összehajtott pergament a talárjából, s átadta Hermionénak.

Hermione kinyitotta a levelet, és olvasni kezdte.

Kedves Mr. Longbottom!

Örömmel értesítem, hogy az ön nevében egy lakóegység került kérelmezésre
intézményünkben, a Cunningham Kasu Bentlakásos Otthonban szülei, Frank és
Alice Longbottom számára. Egy jótevő, aki ragaszkodott anonimitásához, volt
olyan kedves két évre előre kifizetni prémiumszolgáltatásunkat az ön szülei
számára, valamint ma délután kettőre időpontot tűztünk ki, hogy meglátogassa
bentlakásos otthonunkat, és megbeszéljünk minden esetleges felmerülő kérdést.

Csatoltan küldünk egy térképet, amiről tájékozódhat intézményünk pontos

hollétéről.

Őszinte törődéssel és együttérzéssel:

Herbert Hippocrates

Hermione felpillantott, szeme elkerekedett a döbbenettől.

– Elmentél a találkozóra?

Neville bólintott.

– Először dühös voltam. Csak néhány embernek meséltem anyáról és apáról, és

hogy utazni szeretnék, és dühített, hogy valaki ilyesmit tenne a hátam mögött, de
aztán úgy döntöttem, elmegyek, megnézem, és egyszerűen fantasztikus volt! Az
otthon egy gyönyörű, ódon épület egy devoni kis faluban, Fremingtonban… Egy
szép öböl mellett fekszik. Úgy gondoltam… – folytatta, s hirtelen úgy tűnt,
zavarban van. – Nos, arra gondoltam, talán szeretnék látni a tengert… Nagyi
mindig azt mondta, hogy apu imádta a tengert gyerekkorában.

Moe váratlanul felbukkant egy pukkanás kíséretében, apró kezében egy tálcával,
amin kekszek és sütemények hevertek a tea mellett. Miután megköszönték neki,
Neville folytatta.

– Nem tudom, emlékszel-e, de az előtt a Belgrave házban töltött nyár előtt, az

egész országot bejártam, hogy megfelelő otthont keressek nekik. Azok, amiket
láttam, vagy túlságosan is drágák voltak, vagy ha meg is engedhettem volna
magamnak, csak kicsivel volt jobb a Szent Mungónál. De nem nézve az árát, ez
a hely mindegyik másikat kenterbe verte. Szkeptikusan érkeztem oda, és
megmondtam a tulajnak, hogy még csak körbe sem nézek, ha nem árulja el, ki ez
a titokzatos jótevő. De nem tágított… Csak annyit mondott, hogy egy gazdag és
feddhetetlen személy, aki szeretné, ha egyenesben lenne az életem, és hogy a
szüleimnek jó sora legyen.

Hermione kétkedő volt.

– Szóval rávett, hogy nézz szét?

Neville bólintott.

– Az évek során nagyjából tíz varázslók irányította otthonban jártam, de ehhez

hasonlóban még sosem. A szüleimnek külön bejáratú lakrésze van, és a nap
huszonnégy órájában lesz velük egy nővér – mindannyian képzett gyógyítók. A
betegeket egész nap foglalkoztatják, még akkor is, ha nem… tudod… – Neville
újra elpirult. – Ha nincsenek képben.

Hermione csodálkozva megcsóválta a fejét.

– Nagyszerűen hangzik, de tényleg elfogadod úgy, hogy nem is tudod, ki van

mögötte?

Neville megrántotta a vállát.

– Bár a hely fantasztikus volt, úgy döntöttem, nem fogadhatok el egy ilyen
ajándékot, de a véleményem megváltozott, miután beszéltem a Nagyival.
Szerinte sokan felnéznek rám a háború óta – magyarázta, s elnevette magát, arca
pedig még vörösebb lett –, és úgy gondolja, hogy közülük lehetett valaki, vagy
esetleg Minerva. Azt mondta, teljesen mindegy, ki volt, bolond lennék nem
elfogadni. Azt mondja, gyávaság a Roxfortban maradni, és nem kalandok után
menni. És talán igaza van… Elvégre egyszer élünk. Huszonöt éves vagyok –
pont annyi, mint a szüleim, mikor megőrültek. Talán ideje mindent feltenni egy
lapra, úgymond, és élni egy kicsit.

Hermione zavartan összevonta a szemöldökét.

– De hát mi lesz a Roxforttal? Az is egy nagyszerű lehetőség… Nagyon ritka,

hogy valaki ilyen fiatalon professzor lehessen; ezt nem dobhatod el csak úgy.

Neville ismét elmosolyodott.

– Nos, ettől lesz a történet még izgalmasabb. Miután megnéztem az otthont,
egyenesen a Nagyihoz mentem, hogy megbeszéljem vele, és mikor visszatértem
a Roxfortba, felmentem Minervához. Úgy tett, mintha meglepné, hogy utazni
akarok, és hogy szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy egy-két évre külföldre
mehessek. De az egész fura volt… Nem tudom megmondani, miért, de úgy
éreztem, ez mind előre kitervelt színjáték volt részéről. Ezért hiszem azt, hogy ő
volt – úgy tett, mintha teljesen ledöbbenne és aggasztaná, amiért felmondok, de
aztán előállt valamivel. Azt mondta, az unokatestvére, Morag McTaggish…

– Ó! Ismerem Moragot – vágott a szavába Hermione. – Az egyik ügyfelem!

– Igen, az övé az a bolt a Srég úton. Nos, ahogy kiderült, gyógynövénytanból és

bájitaltanból diplomázott, úgyhogy Minerva őt javasolta, hogy két évre vegye át
a helyem, ha már utazni szeretnék, és így majd visszatérhetek a Roxfortba.
Üzenetet küldött Moragnak, aki perceken belül megjelent, és mielőtt egyáltalán
felfogtam volna, hogy mi történik, már az ajtón tuszkoltak kifelé azt
mondogatva, hogy érezzem jól magam!

– Hmmm… – mormogta Hermione. – Ez nagyon gyanúsan hangzik.

Neville egyetértően bólintott.

– Vagy McGalagony volt, vagy ő is be van avatva. Váltottak pár sokat sejtető
pillantást Moraggal, pláne, mikor megemlítettem, hogy egy titokzatos idegen
fizeti az egészet.
Hermione még inkább összeráncolta a homlokát, ahogy átgondolta a dolgokat.

– Nem lehet, hogy Pomona Bimba volt? – javasolta. – Mindig is nagyon kedvelt
téged.

Neville elgondolkodott.

– Azt hiszem, lehetséges. Viszont azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire el
van eresztve anyagilag.

– Valószínűbb, hogy Minerva családja a lehetséges jelölt. Mindig is sejtettük,

hogy ő vette Harrynek elsős korunkban azt a Nimbusz 2000-et.

– Ez is eszembe jutott – bólogatott Neville. – De ha Minerva volt, akkor miért

nem szeptember 1-je előtt tette? Miért várna októberig, hogy mindent
összezavarjon?

– Jó kérdés – értett egyet Hermione, majd mindkettejüknek teát töltött. – Tud

valaki más is Lunáról, Neville?

Neville megrázta a fejét.

– Igazából te voltál az egyetlen. A Nagyi is sejtette.

– Akkor nem lehet, hogy a nagymamád egyik barátja volt, vagy valaki?

Neville ismét a fejét rázta.

– Nem hinném. Közülük sokan gazdagok, és mind kicsit őrült, hogy őszinte
legyek. Én McGalagonyra tippelek. – Vett egy sütit. – Nem jó üres gyomorral
hoppanálni – szólalt meg izgatott vigyorral.

Hermione viszonozta a mosolyt, a titkos jótevővel kapcsolatos ellenvéleménye

kezdett elpárologni Neville boldog arckifejezésére.

– Akkor most megkeresed Lunát?

Neville bólintott.

– Tegnap meglátogattam Xenophiliust. Azt mondta, Luna Koppenhágába ment

először, és hogy legutóbb valahol Fekete-Afrikában volt. Ezért hát a sapka – tette
hozzá, a szafari kalapra mutatva.

– Ez nagyon izgalmas – szólalt meg Hermione vigyorogva. – Mit csinálsz, mikor

megtalálod őt, Neville? És mi lesz Hannah-val?
– Hannah és én még mindig házasok vagyunk. Teljes mellszélességgel támogatta
az utazásom, és megegyeztünk, hogy rögtön elválunk, amint valamelyikünk el
akar. Egyelőre még nem találkozott senkivel, és őszintén: minden egyszerűbb, ha
hivatalosan még házasok maradunk. – Felnézett a teájából, tekintete hirtelen
elkomorult. – Szerinted nem vagyok borzasztóan önző, Hermione? Így itt hagyni
a szüleimet, s futni egy olyan lány után, aki talán nem is akar tőlem semmit.

– Ó, Neville! Egyáltalán nem – állította Hermione. – Olyan régóta szerettem

volna, hogy ezt megtedd, és most lelkiismeret-furdalás nélkül utazhatsz, mert
tudod, hogy a szüleidre vigyáznak. Elismerem, hogy ez a jótevő dolog kicsit
zavaró, de egyértelműen ismer az illető annyira, hogy tudja, ha szemtől-szemben
ajánlaná fel, akkor visszautasítanád.

Neville egy percre elgondolkodott, aztán felhúzta a szemöldökét.

– Azt hiszem, igazad van: képtelen lettem volna elfogadni bárkitől – nem tudni,
hogy ki volt, jócskán megkönnyíti.

Hermione elmosolyodott.

– A nagymamádnak igaza van: bolond lennél visszautasítani egy ilyen ajánlatot.

Nagyszerű fiuk voltál, a szüleid is szeretnék, hogy boldog legyél.

Neville elégedettnek tűnt.

– Mindenki támogat. Azt hittem, az emberek majd őrültnek tartanak, amiért
megbízom ebben a jótevőben, és itt hagyom a szüleimet, de úgy tűnik, mindenki
nagyszerű ötletnek tartja.

Hermione elvigyorodott.

– Ez tényleg nagyon izgalmas. Ígérd meg, hogy írsz majd.

Neville lelkesen bólogatott.

– Hát persze; te pedig elköszönnél a nevemben Harrytől és Ginnytől? Nem volt

alkalmam meglátogatni őket. Egyébként is hazajövök majd időnként
meglátogatni a szüleimet.

Hermione bólintott.

– Neville, ha akarod, benézhetek hozzájuk pár hetente, s majd elmondom, mi

van velük. Ha bejelentesz előre az otthonban, talán váratlanul is betoppanhatok,
hogy az ott dolgozók tudják, hogy valaki időnként utánajár, hogy jól megy-e a
soruk.

Neville boldognak tűnt.

– Megtennéd? Elég, ha csak három-négy hetente benézel öt percre… És anya és

apa biztos örülnek majd, még akkor is, ha fogalmuk sincs, ki vagy… Szeretik a
látogatókat.

– Minden alkalommal megírom majd neked, hogy hogy vannak.

– Hermione – kezdte Neville, ahogy felemelkedett a kanapéról –, jövök neked

eggyel… de tényleg. Mindig olyan rendes voltál hozzám. – Ránézett az órájára.
– Attól tartok, indulnom kell. Későre jár. – Hirtelen úgy tűnt, elszégyelli magát.
– Hallottam, hogy elváltatok Theóval, és meg sem kérdeztem, mi volt!

Hermione is felállt, majd megcsóválta a fejét.

– Nagyon barátságos és sima ügy volt, úgyhogy igazából nincs miről mesélnem.
Rám íratta ezt a házat, nekem pedig nem kellett más.

Neville elfintorodott.

– De mi van a Házassági Törvénnyel? És mi lesz… tudod. – Fejével a tér másik

oldalán lévő ház felé biccentett. – Pitonnal.

Hermione sóhajtott.

– Fogalmam sincs, mi lesz velünk, Neville. Majd idővel kiderül.

– De ti… Tudod…

– Együtt vagyunk-e? – kérdezte Hermione lenyűgözötten.

Neville bólintott.

Hermione ismét felsóhajtott.

– Így, hogy külföldre mész, azt hiszem, elárulhatom az Exmemoriam veszélye

nélkül. Igen, együtt vagyunk. Legalábbis annyira, amennyire ez lehetséges úgy,
hogy ő nős.

Neville kurtán felnevetett, majd megcsóválta fejét.

– Te vagy a legbátrabb lány, akit valaha láttam.

Hermione kuncogott.

– Időbe telik, mire az ember összecsiszolódik vele, de ha megismered, már

egyáltalán nem olyan ijesztő.
Neville elmosolyodott.

– Elhiszem neked. – Elővette pálcáját, majd tárca nagyságúvá zsugorította a

ládáját. Amint elrejtette talárja ráncaiba, mindketten a bejárati ajtóhoz sétáltak.

Hermione szoros ölelésbe vonta a fiút.

– Hiányozni fogsz, Neville. Csak találd meg, és amikor megvan, add át neki,
hogy azt üzenem: szerencsés boszorkány.

– Ha megtalálom – javította ki Neville.

– Nem, amikor megtalálod – erősködött Hermione. – Biztos vagyok benne, hogy

sikerül.

Neville bólintott, majd kotorászni kezdett a talárja zsebében.

– Még mielőtt elmennék… Nézd ezt meg, hátha felismered az írást. Tegnap
kaptam – a jótevőtől.

Hermione elvette a gyűrött pergament, majd kihajtotta.

Kedves Mr. Longbottom!

Hippocrates gyógyító informált ma délután a szülei gondozásáról. Örömmel

vettem tudomásul, hogy elfogadta az ajánlatom.

Különösen fontos, hogy az anonimitásom – személyes okokból – megmaradjon.

Ezzel kapcsolatban elvárom a teljes együttműködését. Hippocrates gyógyító
aláírt egy mágikus szerződést, hogy megőrizze kilétemet, és amennyiben ön
megpróbálja kihúzni belőle, mindketten egy igen kényelmetlen és kínos
betegségben fognak szenvedni.

Legyen megnyugodva: a szülei minden igényét kielégítik majd az elkövetkezendő

két évben. Bízom benne, hogy ezt az időt bölcsen használja majd fel, s minden jót
kívánok önnek a jövőben.

Örökre az adósa:

Nem volt aláírás, s maga a levél nyomtatott betűkkel íródott, így szinte lehetetlen
volt felismerni a kézírást. Hermione megrázta a fejét.

– Nyomtatott betűkkel írták. Talán ha folyóírás lenne… De nem, ötletem sincs.

Neville elvette a levelet, s a talárjába rejtette. Még utoljára intett, majd

dehoppanált, s Hermione ott maradt a sötétségbe bámulva.
Mélyen a gondolataiba merülve becsukta az ajtót, majd hirtelen valami az eszébe
jutott. Megtorpant, majd visszagondolt arra, ahogy a titokzatos levélíró az
üzenetet zárta: „Örökre az adósa”. Mintha jeges vízbe mártották volna, úgy tört
rá a felismerés, s egyetlen szót suttogott: Perselus.

Alig akarta elhinni, de kezdett összeállni a kép. Perselus azt mondta neki, úgy
érzi, tartozik Neville-nek, ő pedig elmondta Perselusnak, hogy Neville szeretné
megtalálni Lunát, viszont vonakodik a szüleit a Szent Mungóban hagyni. Sőt mi
több, ha Perselus megengedhette magának, hogy egyedi készítésű aranyüstöt
vásároljon, akkor a pénz bizonyára nem jelenthetett akadályt.

– Moe! – szólalt meg.

Az apró manó rögtön megjelent előtte.

– Moe-t szólította, Miss Hermione?

Hermione bólintott.

– Moe, sürgősen beszélnem kell Perselusszal. Át tudnál hoppanálni hozzá, hogy

megnézd, Cordelia otthon van-e, és ha igen, alszik-e?

Moe ünnepélyesen bólintott, majd egy csettintéssel dehoppanált. Másodperceken

belül már vissza is tért.
– Cordelia úrnő a harmadik emeleti fürdőben van, Piton gazda pedig a
dolgozószobájában – jelentette ki.

Hermione elvigyorodott.

– Köszönöm, Moe.

Nem törődve azzal, hogy még mindig pizsamában van, Hermione magához hívta
a köpenyét a hálószobájából, majd az ajtó felé sietett. Amint kiért, a tér
túloldalára hoppanált, s pálcájának hegyét Perselus és Cordelia bejárati ajtajához
nyomta. Olyan halkan, amennyire csak tudta, betette az ajtót maga mögött, az
emeletre osont, összerezzenve, ahogy a padlódeszka megreccsent a lába alatt.
Mikor elérte Perselus dolgozószobájának bejáratát, óvatosan benyitott, és –
elmosolyodva Perselus hitetlen arckifejezésén – ujját az ajkához nyomta, majd
kihelyezett egy hangszigetelő bűbájt, s levédte a szobát. Amint biztosra vehette,
hogy nem zavarhatják meg őket, a szoba másik felében ülő Perselushoz szökellt,
karját a férfi nyaka köré fonta, s minden teketória nélkül az ölébe mászott.

– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Perselus, megpróbálva kifújni arcából a

boszorka haját. – Mégis mi a fenét művelsz?

– Te vagy a legdrágább, legkedvesebb, leggondoskodóbb férfi, akivel valaha

találkoztam!

Perselus felhúzta az egyik szemöldökét.

– Végül csak elment az eszed?

Hermione újra és újra megcsókolta az arcát, mígnem Perselus megragadta a

csuklóját, s eltolta magától.

– Lennél olyan kedves elmagyarázni, hogy pontosan mi ütött beléd? – suttogta

Perselus. – Tudod, hogy Cordelia itthon van.

– Te voltál az, nem igaz? – kérdezte Hermione.

– Hogy érted, hogy én voltam? – tudakolta Perselus egyre fogyó türelemmel.

– Neville nálam járt elbúcsúzni – felelte, alaposan megfigyelve a férfi reakcióját.

Perselus kis szünet után szólalt meg.

– És ez egészen pontosan miért ok arra, hogy beronts ide?

– Mert te vagy az, Perselus Piton, aki névtelenül elintézte, hogy a szülei két évet
Nagy Britannia legjobb otthonában töltsenek – válaszolta a férfi fekete szemét
vizsgálva.
Perselus megpróbálta felállítani az öléből, de Hermione szorosan a nyaka körül
tartotta a kezét.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, te ostoba lány.

– Megmutatta nekem a levelet, amit úgy írtál alá, hogy „Örökre az adósa”,
Perselus. Tudom, hogy te voltál! Aznap, mikor elmeséltem mindent Neville-ről
és Lunáról, és hogy képtelen a Szent Mungóban hagyni a szüleit, azt mondtad,
úgy érzed, tartozol neki.

– Teljesen elment az eszed – morogta.

– Jól van – mondta Hermione, majd felállt az öléből, s indulni készült. – Ha nem
ismered be, a Roxfortba hoppanálok, hogy kiszedjem az igazat Minerva
McGalagonyból.

Perselus megragadta a karját, s ahogy Hermione felé fordult, hogy a szemébe

nézzen, már tudta, hogy igaza volt.

– Ha az éjszaka közepén berontasz a Roxfortba, hogy magyarázatot követelj

Minerva McGalagonytól a dolgaimról, az rettentően gyanús lenne. Ha Minerva
McGalagony tud rólunk, azzal a lendülettel egy egész oldalas hirdetést is
kitehetnénk a Reggeli Prófétába! – csattant fel Perselus.
Hermione győzedelmesen somolygott.

– Akkor valld be, hogy te voltál.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – állította Perselus, elengedve a karját.

– Perselus – mondta Hermione gorombán pillantva rá.

– Mi az? – vicsorogta Perselus a boszorkányéhoz hasonló tekintettél.

– Valld be – suttogta.

– Mégis mit?

– Perselus! – Hermione toppantott.

Perselus megforgatta a szemét.

– Jóságos Merlin, mikor leszek újra ura a saját életemnek? Rendben, rendben –
morogta, s kifejezetten dühösnek tűnt. – Én voltam. Boldog vagy?
Hermione újra a nyakába vetette magát, majd egy pár pillanattal később Perselus
vonakodva átölelte, s a haját kezdte cirógatni.

– Mondd, hogy nem említetted meg a nevem Neville Longbottomnak.

Hermione megrázta a fejét.

– Nem, azt hiszi, Minerva volt vagy Pomona Bimba, esetleg valaki más – felelte
érzelmekkel teli hangon.

Perselus elhúzódott tőle, majd kisöpörte Hermione haját a nő arcából. – Miért

sírsz? – kérdezte csendesen, aggodalmasan ráncolva homlokát.

Hermione megvonta a vállát, s megtörölte a szemét.

– Elérzékenyültem. Olyan sokat aggódtam már Neville miatt…

Perselus lesütötte a tekintetét.

– A köpenyed alatt csak pizsama van rajtad? – kérdezte teljesen megdöbbenve.

Hermione vonakodva bólintott, majd szorosabbra fogta magán a köntösét.

– Fogtad magad, bejelentés nélkül berontottál a házunkba, hogy meglátogass
engem este tizenegykor egy szál pizsamában? Kíváncsi lennék, hogy
magyaráztad volna meg Cordeliának, ha összefutsz vele a lépcsőn.

Hermione lebiggyesztette az ajkát.

– Tudod, nem vagyok hülye. Előreküldtem Moe-t, hogy felmérje a terepet;

történetesen tudom, hogy Cordelia épp a harmadik emelten fürdik.

Perselus felnyögött, de aztán a boszorka hajába fúrta az ujjait, s mélyen

megcsókolta. Mikor egy idő után hátrahúzódott, Hermione a nyaka köré fonta a
karját, s fejét a férfi vállára hajtotta.

– Mi vett rá erre, Perselus?

Perselus megrántotta a vállát.

– Kellett egy csók.

Hermione rácsapott a vállára.

– Nem a csókra… Neville-re értettem.

Perselus felnevetett.

– Úgy éreztem, adósa vagyok; most pedig visszafizettem. Továbbá lenyűgözött

azzal, ahogy kiállt Carrow-ékkal szemben rövid igazgatóságom idején – úgy
gondoltam, megérdemli a boldogságot. – Egy pillanatra elhallgatott. –
Mindemellett meglehetősen mélyen érintett az iránta érzett aggodalmad. Azt
gondoltam, örülnél neki.

Hermione az ujjai köré fonta a férfi egyik zsíros hajtincsét.

– Határozottan örülök neki. Nagyon nagylelkű volt részedről, Perselus, de nem

értem, miért kell így titkolózni.

Perselus meglepettnek tűnt.

– Komolyan azt gondolod, hogy Neville Longbottom elfogadna egy ilyen

ajándékot pont tőlem?

Hermione megcsóválta a fejét.

– Nem hiszem.
– Akkor számíthatok rá, hogy megtartod a titkom?

– Természetesen – suttogta, újra érezve, hogy a sírás környékezi. Megint hallotta

a kis hangot felerősödni a fejében; a késztetést, hogy elsuttogja neki, hogy
szereti, alig tudta megállni. De tudta, hogy nincs még itt az ideje, már ha valaha
eljön.

– Tényleg kedves vagy – sóhajtotta, s elmosolyodott, mikor Perselus

megdermedt.

– Kedves? – Felhorkantott. – Nem hinném.

– De igen – erősködött Hermione. – Az vagy.

– Mikor viccesnek neveztél, azt elnéztem neked, de nem hiszem, hogy ezúttal is
ilyen engedékeny leszek.

Hermione kurtán felnevetett.

– Nos, talán nem tetszik, de éppenséggel tudom, hogy vicces és kedves vagy.

Pár percig némán ültek, aztán Hermione megszólalt.

– Azt hiszem, ideje hazamennem. Innen használhatom a Hop-hálózatot?

Perselus bólintott.

– Bölcs döntés lenne.

Hermione kiegyenesedett.

– Gyere velem. Aludj nálam.

Perselus nem utasította vissza rögtön.

– Azt hittem, megegyeztünk a szabályokban. Mi lesz, ha Cordelia észreveszi,

hogy nem vagyok itt?

– Mennyire valószínű? Nem hinné azt inkább, hogy lefeküdtél aludni? Kora
reggel elindulhatnál tőlem.

Perselus felsóhajtott.

– Bármennyire is csábító, nem hiszem, hogy jó ötlet.

Hermione felállt.

– Gyere – kérlelte a férfit, s kinyújtotta felé a kezét.

Perselus lenézett a kinyújtott karjára, majd a szemébe. Megfogta a kezét, s felállt

a székéből.

– Te leszel a végzetem – suttogta. – Bár lehet, hogy boldog vég lenne.

Hermione mosolyogva a kandallóhoz vezette, tudva, hogy az éjszaka eseményei

bebizonyították – már ha egyáltalán eddig volt kétsége –, hogy Perselus jó
ember, akit érdemes maga mellett tudni. És Hermionénak feltett szándéka volt
megküzdeni ezért a kiváltságért.
28. fejezet

As Adam early in the morning,

Walking forth from the bower refresh'd with sleep,

Behold me where I pass, hear my voice, approach,

Touch me, touch the palm of your hand to my body as I pass,

Be not afraid of my body.

Walt Whitman: As Adam early in the morning

***

Még egy hónap sem telt el Hermione és Theodore válása óta, amikor Hermione a
Kensigton High Streeten sétált. Egyedül volt a többi vásárló között, elegáns
karácsonyi égők villogtak felette az alkonyi égen. Hamarosan besötétedik.
Végzett a vásárlással, csomagjait diszkréten átváltozatta néhány ezüst
pénzérmévé, majd vastag télikabátja zsebébe süllyesztette őket. Arcbőre
kivörösödött a hideg estében, ezért, hogy védje a fagyos levegő ellen, jobban
felhúzta sálját. Kesztyűs kezét zsebre vágva átvágott a forgalmas úton, majd a
Kensington Gardens felé tartott: szeretett volna még sétálni egy kicsit, mielőtt
sötétedéskor bezárják a park kapuit.

Egyik témától a másikig szökelltek a gondolatai; valahogyan mind összefüggött

a mostani dilemmájával – alig figyelt oda, merre viszi a lába. Vagy húsz perc telt
el, mire ismét feleszmélt, s Pán Péter szobra előtt találta magát. Elmosolyodott,
ahogy feltekintett a sötét figurára. A fiú, aki soha nem nőtt fel, pánsípja a
kezében, alatta a talapzaton tündérek és állatok. Gyerekkorában az apja nyáron
sokszor elhozta ide, s mikor itt állt a szobor előtt, gyakran kívánta, bár jönne
valaki, hogy elvigye őt Sohaországba a tündérek, kalózok és sellők közé. Milyen
békésnek tűnik Sohaország képe, ha összehasonlítjuk a varázslók, manók és
kentaurok mágikus világával! Végül is megtalálta a fantáziabirodalmát, ha azt
nézzük.

Csak nézte a szobrot, s azon merengett, vajon miféle megvilágosodás, ihlet

szállhatta meg a szerzőt, hogy megalkossa Pán Pétert. Úgy tűnt, J. M. Barrie
hihetetlenül tökéletesen megértette a férfilelket: mintha minden férfiban élne egy
kisfiú, aki nem akar felnőni. Persze mindenkiben másként. Hiába nős emberek,
hiába vannak gyerekeik, Harry és Ron ugyanolyan kisfiúsak, mint valaha:
minden alkalmat felhasználnak, hogy megragadjanak egy kvaffot, és seprűvel a
kezükben kimenjenek a kertbe. Draco még mindig bohóckodik, és Lance is
hiába volt már százöt éves, teljesen belehabarodott a Bogoly Berti-féle
Mindenízű Drazséba és a fantáziadús ruhakölteményekbe.

Ekkor Perselus jutott eszébe, és homlokráncolva jött rá, a férfi bizonyos

szempontból mennyire más, mint a többi férfiismerőse. Valahogyan nem tudta
elképzelni, amint a komor feketébe öltözött Perselus vasárnap délutánonként
kvaffot kerget, vagy lilába öltözik csak azért, hogy feltűnést keltsen. Ugyanakkor
éretlenebb is volt a többieknél. Lehet, hogy sikeres üzletember, és szinte maga a
megtestesült, kifinomult elegancia, de félt a saját érzéseitől, és ebben a
megvilágításban kétségtelenül emlékeztetett J. M. Barrie kitalált szereplőjére.
Hermione ismét elmosolyodott a következő gondolatra: Perselusnak szüksége
van egy Wendyre. De vajon ő lenne az?

Miután még egy percig bámulta a szobrot, kissé összerezzent, amikor hangos
csengőszó jelezte, hogy a park hamarosan bezár. Sarkon fordult, elindult a kapu
felé, majd megtorpant, ahogy egy kis barna bagoly röppent le az egyik közeli
fáról, felé rebbent, és egy sivítás kíséretében a kezébe pottyantott egy összetekert
pergamendarabot. Ismét elindult, közben kigöngyölte a pergament, és az alkonyi
félhomályban rámeredt az írásra. Aztán elvigyorodott és felgyorsított: Susan és
Draco bejelentették, hogy kissé idő előtt ugyan, de egészséges kisfiuk született
aznap délelőtt. Hermione azt remélte, hogy Dracónak a saját érdekében sikerült
tartania azt az éles nyelvét, mialatt Susan vajúdott.

Éppen mielőtt elérte volna a kaput, a szeme sarkából egy második sötét árnyat
vett észre balról közeledni. Egy jóval nagyobb bagoly szállt le egy padra néhány
lépéssel előtte. Ő is levelet dobott a pad ülőkéjére, türelmetlenül csattintott felé a
csőrével, majd rögtön fel is szállt, mihelyt a lány hozzáért a pergamenhez.
Hermione rápillantott az írásra: feltételezte, hogy valami tévedés történt, és
Malfoyék véletlenül két értesítést küldtek neki. De ahogy a szemetes felé
közeledett, hogy eldobja, rájött, hogy ennek a pergamennek más a tapintása:
vastagabb volt, nyilvánvalóan nem ugyannak a levélnek a mását tartotta a
kezében.

A világosság rohamosan csökkent, így várt, míg ki nem ért a parkból, addig nem
próbálta elolvasni. Egy utcai lámpa alatt állva örömében elakad a lélegzete.
Harry és Ginny kisbabája ugyanabban az órában született meg, mint Dracóé és
Susané. Jókedvűen kacarászott, ahogy elolvasta, milyen nevet választottak
Harryék a második fiuknak, azzal sietősen visszament a Kensington térre.
Perselus nem fog örülni.

***

Amikor belépett a dolgozószobába, Perselus felnézett a papírmunkából, a szája

sarkában elégedett félmosoly. Ó, mennyire szerette a szombatokat! Cordelia
ritkán tartózkodott Londonban, és annak ellenére, hogy Hermione meg ő
általában külön utakon jártak a délelőtt folyamán, az este mindig az övék volt,
mint ahogyan az éjszaka is. Perselus letette a tollát, közben a lány kigombolta a
kabátját és az íróasztal túloldalán álló szék támlájára terítette, majd leült, s maga
alá húzta a lábát. Az arca rózsaszínű volt: nyilván odakint járt a csípős esti
hidegben.

– Hallottál Malfoyék felől? – kérdezte mosolyogva a lány. Perselus felemelte a

kék színű pergamendarabot az asztalról és a lány felé intett.
– Igen. Lucius meglehetősen szórakoztató stílusban talán egy órája jelentette be
büszkén az unokája érkezését. – Megköszörülte a torkát. – Úgy véli, a gyermek a
Mardekár ház legújabb lakója lesz.

– Vagyis Susannak nincs beleszólása – kuncogott Hermione. – Na, majd

meglátjuk!

– És mit gondolsz a szerencsétlen gyerek nevéről? – kérdezte önelégülten

Perselus.

– Draco nem is említette! – kapott levegő után Hermione. Előrehajolt, hogy

kikapja a levelet Perselus kezéből. Az azonban elhúzta előle és felolvasta:

– Scorpius Abraxas Phineas Lucius John Malfoy.

Hermione teljesen megdöbbent.

– Scorpius? – rikoltotta. – Scorpius? Azt hittem, csak tréfa volt!

– Engem inkább a meglehetősen zavarba ejtő John név hozzáadása mulatatott –

somolygott Perselus. – Kétségkívül Draco humorára vall.

– Nyilván konfúziós bűbájt szórt Susanra – suttogta Hermione a fejét csóválva. –

De tényleg, Perselus. Az a lány biztosan nem volt beszámítható. Draco
konfúziós bűbájt használt, vagy megmérgezte, vagy valami hasonló.

A lány arcára kiülő elszörnyedt riadalom láttán Perselus elnevette magát.

– Malfoyéknak mindig erősen megkérdőjelezhető ízlése volt a nevek terén.

Hermione nagyot sóhajtott, de hirtelen elmosolyodott, amint eszébe jutott a

másik hír.

– Harry és Ginny fia is ma érkezett meg.

– Még egy hímnemű Potter – horkant fel Perselus. – Magamon kívül vagyok az
örömtől.

– És ha már a neveknél tartunk – fűzte hozzá Hermione –, fogadok, nem találod

ki, hogy hívják.

– Nyilván valami teljes ízléstelenség – forgatta a szemét. – Sirius.

Hermione a fejét rázta.

– Remus... Második James herceg.

Hermione vihogott és ismét megrázta a fejét.

– Nem tudom – közölte mogorván Perselus . – Petunia; Dobby; Tom Rowle.

– Még ennél is rosszabb – horkant fel Hermione.

– Rosszabb, mint Tom Rowle? Fogalmam sincs, kérlek, világosíts fel.

– Albus.

Perselus felnyögött és az arca elé emelte a kezét.

– Komolyan mondom, rosszul vagyok.

– Albus Perselus – közölte a lány.

– Igen, tudom, elsőre is hallottam – felelte.

Hermione ismét megcsóválta a fejét és felnevetett.

– Nem, úgy értem, ez a teljes neve: Albus Perselus Potter – mondta vigyorogva,
minden szótagot külön hangsúlyozva.

Erre már leesett az álla.

– Mi? – vicsorogta.

– Hát nem érzed megtiszteltetésnek? – somolygott Hermione.

– Megtiszteltetésnek? – pattogta. – Összezagyválják nevemet Albuséval meg

Potterével, és még örüljek neki? – Felkelt az asztaltól. – Hol lakik Potter?
Hermione kétrét görnyedt a nevetéstől.

– Perselus, ülj le, te seggfej.

– Ehhez nincs joguk! Hogy… hogy merészelik? – dadogta szinte magánkívül a

dühtől.

– Bár látnád most magadat – mondta Hermione a gyomrára szorított kézzel. –

Kérlek, ülj le, Perselus. Már fáj az oldalam a nevetéstől.

– Nos, örülök, hogy a jókedv kiapadhatatlan forrása vagyok – vágta oda, ahogy
ismét letelepedett. – Hogy gondolták ezt? Győzd meg őket, hogy vonják vissza.

– Nem fogom meggyőzni őket, hogy vonják vissza, Perselus – komolyodott el. –
A gyereknek megvan a neve, és ennyi. Harry bizonyára így akart neked
köszönetet mondani.

– Köszönetet? Mégis miért?

– Amiért annyiszor megmentetted az életét – forgatta a szemét Hermione –,

amiért annyi más ember életét megmentetted az évek során, és amiért olyan
fontos szerepet játszol a varázsvilágban.

– Ostoba griffendéles szentimentalizmus – morogta.

Hermione felvonta a szemöldökét.

– Na és mi van az ostoba mardekáros szentimentalizmussal? Azért ajánlottad fel

nekem az állást, mert úgy érezted, tartozol ezzel; ugyanezért segítettél Neville
szülein. Harry így akarja kifejezni a háláját mindazért, amit tettél.

Perselus felmordult.

– Vagyis varázslók egy újabb nemzedékét sújtják lehetetlenül nevetséges

nevekkel. Nos, remélem, Malfoy és Potter fiai soha nem bocsátják majd meg ezt
a döntést a szüleiknek.

– Nekem is eltartott egy ideig, míg megbocsátottam a szüleimnek – mosolygott

Hermione. – Gyerekkoromban gyűlöltem a nevemet, de később eléggé
megszerettem.

Perselus vonakodva viszonozta a mosolyt.

– Egy kissé rendhagyó, de kétségkívül szép név. – Felemelt mutatóujjával

magához intette a lányt, látszott, hogy már korántsem olyan mérges.

Hermione felkelt, megkerülte az asztalt, és kényelmesen elhelyezkedett az

ölében.

– Mit végeztél ma? – kérdezte a férfi nyaka köré fonva a karját.

– Főleg unalmas papírmunkám volt – mondta Perselus egyik karjával átölelve a

lány derekát, a másik kezében tartott pálcával pedig az íróasztalán heverő hosszú
pergamentekercseket sodorta össze. – És te?

– Délelőtt először meglátogattam Neville szüleit. Bejelentés nélkül mentem.

– Mindennel elégedettel voltál?

– Igen, nagyszerűen gondjukat viselik – bólintott Hermione –, és teljesen

boldogtan tűnnek. Neville-nek is írtam, hogy tudjon róla, aztán elkezdetem a
karácsonyi vásárlást.

– De hát még nincs is december – mondta vidáman Perselus.

– Tudod, milyen vagyok: szeretek mindent aprólékosan megtervezni – vont

vállat a lány. – És karácsonyig már kevesebb, mint öt hét van hátra. Ráadásul az
idő mintha repülne mostanában.

Perselus elgondolkodva figyelte, kíváncsi volt, vajon mennyi idő kell hozzá,
hogy Hermione újból szóba hozza a Házassági Törvényt.

– Valóban repül – értett egyet.

Hermione egy darabig a kandallóban lobogó tűzbe bámult, élvezte a kellemes

csöndet, hiába ketyegett a Házassági Törvény órája.

– Perselus – szólt végül –, csak négy hónapom maradt, mielőtt a Törvény ismét
életbe lépne. Arra gondoltam… Belegyeznél, hogy a bizalmamba avassam
Padmát? Velünk kapcsolatban…

A férfi egy hosszú percig csak nézett rá. Megkönnyebbült, hogy ezek szerint
ismét megmenekült a jövőről való beszélgetéstől.

– Lance tud rólunk, mint ahogyan Theo is, és szinte biztos, hogy Cordelia is –
mondta csendesen. – Úgy vélem, minél több ember tud a dolgokról, annál
valószínűbb, hogy azok kitudódnak.

Hermionéba beleszúrt a bűntudat. Neville is tudta, csak éppen a lánynak nem

volt bátorsága elmondani Perselusnak.

– Tudom, és egyet is értek veled. Csak éppen… kezdek kifutni az időből,

Perselus, és kell egy barát, hogy megbeszéljem vele. Erről nem szólhatok
Ginnynek és Harrynek; Harry soha nem tudná objektíven szemlélni, ha téged is
érint valami. Padma mindig jobban átlátta a nagy összefüggéseket, nekem pedig
női hallgatóságra lenne szükségem.

A férfi figyelmesen nézte az arckifejezését, s azon töprengett, vajon mit szól

majd Hermione barátnője, mit tanácsol majd az ölében üldögélő lánynak.

– Ha az ikertestvérét javasoltad volna, az hiszem, kénytelen lettem volna

felejtésátkot küldeni rád, hogy kitöröljem az összes idevágó emlékedet.

Hermione kuncogott.

– Ne aggódj, Padma és Parvati olyan különbözőek, amennyire csak el tudod

képzelni.

– Biztos, hogy megbízható?

– Az életemet is rábíznám – bólintott HerHermione. – Tudom, hogy Deannek is

elmondja, mert valószínűleg nincsenek egymás előtt titkaik, de Dean is
ugyanolyan megbízható. Ráadásul Padma éktelenül dühös lenne ré, ha el merné
fecsegni bárkinek is. Hidd el: senki sem akarja feldühíteni Padmát.

Perselus tovább figyelte egy ideig.

– Beleegyezem: megértem, hogy szükséged van egy bizalmasra.

– Köszönöm, Perselus – mormolta, azzal elégetett sóhajjal a férfi álla alá hajtotta
a fejét. – Kíváncsi vagyok, kire hasonlít Albus Perselus Potter.

Azzal hallva Perselus nyögését, elmosolyodott.

***

Másnap este, miközben ajtót nyitott, Hermione régóta nem érezte ennyire
idegesnek magát. Rámosolygott a belépő Padmára, aki lerázta a vizet az
esernyőjéről, és zsebre vágta a kesztyűjét.

– Remélem, Dean nem bánja, hogy kisajátítottalak ma estére – mondta

Hermione, azzal becsukta a barátnője mögött az ajtót.

– Ugyan, dehogy – felelte Padma vidáman, majd követte Hermionét le a lépcsőn.

– Látogatóba vitte a lányokat a nagynénjéhez.

Lementek a konyhába, ahol Hermione már megterített.

– Gondolom, vasárnap lévén már ebédeltél, ezért csak a kedvenc

zöldséglevesedet készítettem meg szendvicset.

– Jól hangzik – szólt Padma, azzal levette a kabátját és a mellette álló székre
fektette.

Hermione csodálattal nézte.

– Tökéletesen visszanyerted az alakodat!

Padma megpaskolta a gyomrát.

– Hát, beletelt vagy kilenc hónapba. Kilenc hónapig óriásira híztam, kilenc
hónap kellett, hogy lefogyjak!

– Szeretnél még egy gyereket? – kérdezte Hermione, miközben levest mert két
tányérba.

– Megbeszéltük, hogy lesz még egy kisbabánk – bólintott Padma –, de egy

darabig még nem: míg az ikrek legalább három évesek nem lesznek. Mivel ilyen
sok iker van a családban, nem kockáztatok: legalább három év legyen köztük.

Hermione elvigyorodott.

– Két ikerpár, na, az már érdekes lehet.

– Arról nem is beszélve, hogy kimerítő, dühítő és hihetetlenül költséges. És ha

fiúk lesznek? Semmit sem örökölhetnének a lányoktól, és négy készlet iskolai
egyenruhát kellene vennünk. – Kíváncsian figyelte Hermionét, ahogy az
odahozta a levest az asztalhoz. – Miről akartál beszélni? Egész nap tűkön ültem
az üzeneted miatt.

Hermione leült az asztalhoz és vett egy mély lélegzetet.

– Megígéred, hogy nem küldesz rontást rám?

– Megpróbálom – nyitotta tágra a szemét Padma.

Hermione kanalazni kezdte a levest, közben gondosan kerülte Padma tekintetét.

– Már csak négy hónapom maradt, hogy egyenesbe hozzam az életemet, és

igazán örülnék valami jó tanácsnak.

– Hogy őszinte legyek – sóhajtott fel Padma –, nem hiszem, hogy az én

tanácsom olyan sokat ér. Ne felejtsd el, hogy az én javaslatomra fogadtad el a
Házassági Törvény következményeit, és arra is én bátorítottalak, hogy menj
hozzá Theóhoz. Nekem jól sült el a dolog, de nagyon is jól tudom, hogy milyen
sok pár boldogtalan. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy rábeszéltek,
Hermione.

– Ugyan, Padma! – lepődött meg Hermione. – Nehogy már így érezz! Én is ezt
akartam: itt maradni Angliában, boldog lenni, mint bárki más. Te is azt mondtad,
hogy lutri; én pedig egyszerűen egy vagyok azok közül, akiknek nem volt
szerencséjük. Örülök, hogy úgy történt, ahogy. Ha nem megyek hozzá Theóhoz,
nem lenne enyém ez a ház, nem lenne olyan munkám, amit imádok. És persze
soha nem... – Vörös képpel bámult bele a levesbe.

Padma kanala megállt félúton a szája és a tányér között, úgy várta, hogy
Hermione befejezze a mondatot.

– Pitonról van szó, ugye? Róla akartál beszélni.

Hermione felnézett; a szíve vadul vert, hogy vajon mit szól majd a legjobb
barátja.

– Hónapok óta úgy érzem, hogy nem vagyok hozzád őszinte, Padma. Olyan
sokszor el akartam mondani… de megígértem…

Padma kanala még mindig félúton volt a szája és a tányér között.

– Hát, én is úgy gondoltam, hogy megígérted, senkinek sem mondod el.

– Ezt meg hogy érted? – Hermione zavartan ráncolta a homlokát.

Padma végre lenyelte a levest, majd vállat vont.

– Eléggé biztosra vettem, hogy már hónapok óta van köztetek valami.

Hermione szája tátva maradt:

– Tudtad?

– Tudni nem tudtam – horkant fel Padma –, de gyanítottam. Állandóan róla

beszéltél… Perselus így… Perselus úgy… De a bál után, miután beszéltél nekem
az érzéseidről, többé nem is említetted őt, és ügyesen elhárítottad a témát,
valahányszor előhoztam. Úgy véltem, azért, mert valami biztosan történt
kettőtök között, így elhatároztam, hogy rád bízom, mikor érzed úgy, hogy itt az
ideje erről beszélni.

– Hát, okos lány vagy, azt meg kell hagyni. – Hermione láthatóan megdöbbent.

– Végül is hollóhátas voltam – felelte mosolyogva Padma. – Akkor lássuk, ki

vele!

Hermione beleharapott a szendvicsbe. Megkönnyebbült, hogy Padma egész idő

alatt gyanított valamit, így az ő vallomása nem érte nagy sokként.

– Emlékszel a bál utáni beszélgetésünkre? – Amikor Padma bólintott, folytatta. –

Megfogadtam a tanácsodat, és úgy döntöttem, hogy ez egy lehetetlen helyzet, s
el kell tőle távolodnom. Pár nap múlva éppen egy bonyolult bájitalt főztem,
amikor kicsúszott a hajcsatom, mire megkértem, hogy tegye vissza a hajamba.
Egyáltalán nem örült neki, de amikor összefogta a hajamat, váratlanul
megcsókolta a nyakamat. A következő pillanatban már csókolóztunk, aztán
egyik dolog követte a másikat. Még mindig nem tudom, mi ütött belé akkor.

Padma felvonta a szemöldökét.

– Egyik dolog követte a másikat. A laboratóriumban?

– Hát, igen. – Hermione láthatóan szégyellte magát.

– Hű, de buja! – vihogott Padma.

Hermione zavarton mosolygott, majd a tenyerébe rejtette az arcát.

– Egészen zavarba hozol, de megkíméllek a durvább részletektől. Szóval, össze

is vesztünk, én meg elfutottam, de hogy rövidre zárjam, végül megegyezésre
jutottunk, és azóta együtt vagyunk.

– Más szóval ájultra kefélitek egymást abban a pincében? – kérdezte Padma

pimaszul, tágra nyílt szemmel.

Hermione vörösre gyúlt képpel forgatta a szemét.

– Nem egészen; ez is része az egyezségnek. Egy vagy két éjszaka kivételével

hétvégére korlátozzuk a „kefélést”, hogy a te romantikus megfogalmazásoddal
éljek, amikor Cordelia távol van. És alagsor, nem pedig pince.

– És jó az ágyban? – Padmát láthatóan őszintén érdekelte a dolog.

– De Padma!

– Oké, akkor jól csókol? – vihogott ismét Padma.

– Padma – szólt Hermione figyelmeztetően.

– Jaj, menj már – nyögött fel Padma. – Hónapok óta titkolózol, legalább annyit
elmondhatnál, jól csókol-e.

– Igen, mesésen – sóhajtott fel türelmetlenül. – Most elégedett vagy?

Padma összecsapta a kezét.

– Óóó! Tudtam, hogy így van. És olyan szexi hálószoba-hangja van, ugye?

Hermione hitetlenkedve csóválta a fejét és elengedte a kérdést a füle mellett.

– Azt hittem, ellenzed a kapcsolatunkat.

– Hát, most már túl késő… Ami történt, megtörtént. Akár el is mondhatnád az
összes szaftos részletet.

– Mondtam valaha is szaftos részleteket az előző barátaimról?

– Nem – ismerte be Padma. – Tényleg a pasidnak tartod?

Hermione nevetve ráncolta az orrát.

– A pasi szó nem éppen illik Perselus Pitonra. Nem is tudom, minek
nevezhetném a kapcsolatunk jelen szakaszában, de annyira biztosan nem
köteleztük el magunkat, hogy a partnerem legyen.

– Akkor a szeretőd, a titkos szeretőd… Izgalmas!

Hermione letetette a kanalát.

– El sem hiszed, milyen nagyszerű, hogy így meg tudjuk ezt beszélni. Először
minden olyan egyszerűnek tűnt, tényleg kefélés, semmi több. Nem kellett a jövő
miatt aggódnunk, nem köteleztük el magunkat, mert egyikünk sem volt
hivatalosan szabad és egyedül élő. De mióta Theo és én elváltunk, minden
megváltozott.

– Csak neked, vagy mindkettőtöknél?

– Mind a kettőnknél. Valószínűleg, mindketten sokat töprengtünk rajta, és most,

hogy már csak négy hónap maradt, hogy újból férjhez menjek, vagy elköltözzem
ebből az országból, teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Először olyan
nemtörődömök voltunk, már amennyire Perselus nemtörődöm lehet. Úgy értem,
egyfajta elkötelezettség nélküli kapcsolat volt.

– Vagyis minden a szexről szólt?

– Hát… igen – vörösödött el Hermione. – Tényleg arról. Barátok és kollégák

voltunk munka közben, de a hétvége csak a szexről szólt. De azért volt némi
haladás. Tudod, a szokásos. Együtt étkezünk, zuhanyoztunk, hajnalig
beszélgettünk. Sokat mesélt a múltjáról: most már sokkal jobban látom, honnan
érkezett.

– És mi az, ami megváltozott a válás óta?

Hermione felsóhajtott, s azon töprengett, hogyan is magyarázza el.

– Valahogy lenyugodtunk… Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Sokszor csak

üldögélünk a kandalló mellett, s fogjuk egymás kezét… A hajamat simogatja.
Majdnem mintha gyengédebb lett volna, érzelmesebb. Úgy érzem… –
elhallgatott, mert tudta, hogy könnyes a szeme, de nem akart sírni –, mintha
mindketten tudatában lennénk, hogy fogy az idő, és ki szeretnénk élvezni azt a
keveset, ami még megmaradt.

Padma eltolta maga elől az üres tányért.

– Beszéltetek már arról, hogyan tovább?

– Nem – rázta meg a fejét. – Egyáltalán nem. Mindketten kerüljük a témát.

– És te mit szeretnél?

Vállat vont, és minden erőfeszítése ellenére kicsordult a könnye.

– Őt akarom, Perselust. Férjhez menni valakihez, akit nem szerettem, mert erre
kötelezett a törvény, egy dolog; de hozzámenni valaki máshoz, és közben ilyen
érzések fűznek Perselushoz, az már teljesen lehetetlen. Képtelen lennék,
miközben így érzek iránta.

– Igen, de ő semmi jelét nem adta, hogy veled kívánna élni?

– Nem, szóban természetesen nem – ismerte be Hermione.

– Sok férfi vonakodik beszélni az érzéseiről – jelentette ki Padma –, de van-e

bármi okod abban reménykedni, hogy együtt akar élni veled? Szeret?

Hermione felsóhajtott.

– Soha sem mondta, hogy szeret, de egyik este szörnyen összevesztünk, még a
bőröndömet is becsomagoltam… Komolyan el akartam menni, de akkor azt
mondta… Azt mondta…

– Igen? – szólt bátorítóan Padma.

Hermione rápillantott a barátnőjére.

– Azt mondta, hogy elképzelni sem tudja, mihez kezdene nélkülem. Könyörgött,
hogy ne menjek el.

Padma halványan elmosolyodott.

– Ez ígéretesen hangzik. De mi a helyzet a feleségével? Egyáltalán hajlandó

beszélni a válásról?

– Soha nem került szóba ez a lehetőség… Fogalmam sincs, mit akar. Lancelot
azon a véleményen van, hogy kerek perec közöljem vele, hogy azt akarom,
váljon el, különben elmegyek, de én nem hiszen, hogy ez lenne a helyes módja.

– Hmmm. – Padma elgondolkodva rágta a szendvicsét. – Amennyire én látom,

nem biztos, hogy az ilyen követelőzés bármit is megold Perselus Piton esetében.
Talán csak több idő kell neki, csak éppen abból van kevés.

– Fogalmam sincs, mihez kezdjek – sóhajtott fel Hermione.

Padma figyelmesen nézte az asztal túloldaláról.

– Szereted, nem igaz? El sem hiszem… Perselus Piton, az elsősök kínzója, a

pincedenevér… És te tényleg beleszerettél!

Hermione erőtlenül felnevetett.

– Tényleg nehéz elhinni! Még most is tud utálatos lenni, ma is hirtelen haragú, ki
nem állhatja a gyerekeket, retteg az érzelmi elkötelezettségtől, de én mégis őt
akarom.

– Tudod, Hermione – mondta halkan, aggódva Padma –, pontosan ez aggaszt…

Az lenne jó, ha valaki kedves, szerető, gyengéd társad lenne, valaki, aki
ugyanarra vágyik, mint te, akivel családot alapíthatnál. Furcsa, de megértem,
hogy őt szereted, de nem tudom, ő-e a megfelelő ember.

Hermione lesütötte a szemét. Eszébe jutottak azok az alkalmak, amikor Perselus

végtelenül kedves és türelmes volt vele az elmúlt évben, s az, amit Neville-ért
tett.

– Tudom, hogy valószerűtlen, de legbelül egyike a legkedvesebb, legszeretőbb

és törődőbb embereknek, akikkel valaha találkoztam. Azt mondja, sohasem akart
gyereket, és ez tényleg probléma, de attól még szeretem őt. Feladnám a kedvéért.

Padma a körmét rágcsálta.

– Mondtad már neki, hogy szereted?

– Nem – felelte Hermione a fejét rázva. – Nem tennék ilyet, hacsak nem tudnám
biztosra, hogy ő is szeret engem. És még mindig nem tudom biztosan.

Padma megdörgölte a homlokát.

– Oké, nézzük gyakorlatias szemszögből. Ha válni akarna, van rá esély, hogy a

felesége elengedi?

– Nézd, ezt még nem mondtam, de Cordelia már nem az anyósom, vagyis nem
érzem, hogy bármivel is tartozom neki. Már azelőtt szeretőt tartott, hogy az első
férje meghalt volna. Everard a neve. Meg kellett tartania a gyászévet, miután
Theo apja meghalt, akkor meg bevezették a Házassági Törvényt. Mivel Everard
is aranyvérű, nem tudott feleségül menni hozzá, de azért még most is együtt
vannak.

– Perselus tud erről? – Padmát nagyon érdekelte a dolog.

– Már az előtt tudta, hogy feleségül vette volna – bólintott Hermione. – De ami a
legfontosabb: Cordelia idősebb Perselusnál. Jövő augusztusban betölti az
ötvenet, vagyis a Törvény nem vonatkozik majd rá. Elválhat és hozzámehet
Everardhoz.

– De már a születésnapja előtt is elválhat. Lesz még hat hónapja, mielőtt újból
férjhez kell mennie. – Padma elhallgatott, s az ujjain számolt. Elvigyorodott. –
Február vége előtt elválhat Perselustól, neked pedig március közepén kell
férchez menned!

– De semmisem garantálja, hogy Cordelia hajlandó lesz elválni… és addig nem

mehet hozzá Everardhoz, míg be nem tölti az ötvenet. Jellemző lenne rá, hogy
egészen addig váratná Perselust, s addigra nekem már késő. És ha betölti az
ötvenet, akkor sem biztos, hogy elválik. Gyanítja, hogy van köztünk valami, és
teljesen beleillene a képbe, ha visszautasítaná a válást, csak mert annyira
megkeseredett és birtokló nő.

– Nem számít, milyen, és mindegy, milyen rosszindulatú, még így is jobb,

mintha még öt év választaná el az ötventől… Most legalább van némi remény
arra, hogy Perselus megszabadulhat tőle a nem is oly távoli jövőben. Ha
Cordelia nem hajlandó februárban elválni, talán pár hónapot külföldön
tölthetnél, míg Perselus szabad nem lesz.

– Sötétben tapogatózol – csóválta a fejét Hermione. – Nem az számít igazán, mit

akar Cordelia, hanem az a fontosabb, hogy Perselus mit akar. És fogalmam sincs,
kellek-e neki, vagy sem.

Hallgattak egy ideig, majd Padma törte meg a csendet.

– Jó, és ha minden rosszul sül el, és Perselus nem hajlandó válni, akkor mihez
kezdesz?

– Ezt világosan látom: elmegyek. Egyszerűen nem köthetek még egy

megrendezett házasságot. Külföldre megyek, szerzek munkát, és minden
erőmmel azon leszek, hogy a törvény adta keretek között harcoljak a Mágiaügyi
Minisztérium ellen, míg el nem törlik ezt a nevetséges törvényt. Elég sok
aktivista dolgozik már ezen, és ha hinni lehet a Reggeli Prófétának, komoly
eredményeket értek el.
– Nem mondhatom, hogy hibáztatlak. Én innen támogatlak, és persze legalább
Franciaországban még nem él a törvény, ott pedig sok kapcsolatunk van. Ez az
egyes számú lehetőség. De tételezzük fel, hogy kellesz neki, viszont Cordelia
még nem egyezik bele a válásba. Akkor mihez kezdesz?

– Hát, ha tényleg így lenne, és tényleg akar engem – mondta vontatottan

Hermione: alig merte remélni, hogy ez igaz lehet –, akkor reménykednék benne,
hogy hajlandó lesz külföldre menni velem, Európában folytathatnánk a
vállalkozásunkat. Nem tudom, hogyan jönnénk ki anyagilag; remélem, Cordelia
pénzét nem igazán fektette be az üzletbe.

– Jó – mondta Padma bizakodó hangon. – Akkor ez a kettes számú lehetőség. És

ha belegyezik a válásba?

– Akkor boldogan élünk, míg meg nem halunk – mosolygott Hermione. –

Legalábbis általában boldogan, ha éppen nincs cudar hangulatban.

– Rendben – felelte Padma, s egyszerre hivatalosan nézett. – Az egyes számú

lehetőség az utolsó menedék, a kettes és a hármas előnyösebb. Úgy tűnik, maga
Perselus jelenti a problémát. Mihez kezdjünk vele?

Hermione keresztbe font karral töprengett egy ideig.

– Vagy kikényszerítem a döntést, vagy várok. Az eszem azt mondja, üljek le

vele, és beszéljük meg, mint két értelmes felnőtt, és akkor több időm lesz
kitalálni, mihez kezdjek.

– És mint mond a szíved?

Hermione szomorkás mosolyt villantott rá.

– A szívem azt mondja, várjak, adjak neki több időt, hogy dönthessen. Szabad
vagyok és egyedülálló; most minden rajta múlik.

Padma mordult egyet, majd a kezébe temette az arcát.

– El sem hiszem, hogy ennyire megváltozott a véleményem egy olyan emberről,

akivel kapcsolatban korábban azt javasoltam volna, hogy kerüld el, amennyire
csak lehet. De ki vagyok én, hogy az igaz szerelem útját álljam? – Leengedte a
kezét és homlokráncolva nézett Hermionéra.

– Tudom, ez gyanúsan úgy hangzik, mint Celestina Maggica egyik száma, de a

szívedre kellene hallgatnod.

– Mindegy, milyen következményekkel jár?

– Mindegy, milyen következményekkel jár – bólintott Padma. – Már amúgy is

eldöntötted, hogy akármire jutsz is Perselusszal, máshoz nem mész hozzá.
Vagyis adj neki még egy kis időt.

Hermione hálásan mosolygott rá.

– És történjék bármi is – tette hozzá Padma –, én melletted állok. És Dean is.

Mindenben segítünk, ahogy tudunk.

– Köszönöm – suttogta: elcsuklott a hangja, nem tudott rendesen beszélni.

– Csak nem megint sírni fogunk? – Most már Padma is a szemét törölgette

Hermione kuncogott a könnyein keresztül. Elöntötte az öröm, hogy a barátnője

áldását adta.

– Úgyis mindig ez a vége.

***

További két hét repült el újszülött babák látogatása és a karácsonyi készülődés

közepette. Hermione elmosolyodott, amikor Perselus szokásához híven elkezdte
simogatni a haját, miután szeretkeztek. Vasárnap reggel volt, s maradt még
három órájuk, mielőtt a lánynak indulnia kellett. Aznap a nagynénjéhez volt
hivatalos vasárnapi ebédre a szüleivel együtt.

– Gondolom, arra nincs esély, hogy lemondod ezt a találkozót? – kérdezte

Perselus, miközben végighúzta az ujjait a lány fürtjei között.

Hermione rápillantott: kellemesen meglepte, hogy a férfi ennyire szeretné vele

tölteni a napot.
– Sajnos nem – sóhajtott fel. – Hetek óta nem láttam őket, és már amúgy is
visszautasítottam a nagynéném utóbbi három meghívását.

– Ez esetben – somolygott – örülök, hogy ilyen eseménydús reggelünk volt.

Hermione halkan nevetgélt, s fél könyökére támaszkodott.

– Igen, de még nincs vége a délelőttnek. – Csibészes mosolyt villantott rá, azzal
odahajolt és könnyed csókot nyomott az ajkára. Végigcsókolta az arcát, még el
nem jutott addig az érzékeny pontig éppen a füle alatt. Tudta, hogy erre mindig
felnyög, és most sem volt másként.

– Te kis szajha – suttogta a férfi, mire Hermione elmosolyodott.

Még mindig mosolyogva végighúzta a nyelvét a férfi állán, majd a nyakához

szorította az ajkát, de amikor lejjebb mozdított a száját egy kicsit a válla felé,
Perselus szokás szerint elhúzódott tőle.

Ránézett, és hirtelenjében eltökélte, most nem engedi, hogy a férfi kitérjen a

kérdő tekintete elől. Azóta, hogy Perselus végre beismerte: még mindig szenved
a nyakán levő sebektől, szinte biztosra vette, hogy azok most is látszanak, csak
varázslattal álcázza őket. Valahányszor az ujjai a férfi nyakának jobb oldala felé
tévedtek, érezte, bár éppen hogy csak a mágia vibrálását, ráadásul Perselus
mindig lefejtette az ujjait vagy elmozdult, amikor Hermione túl közel jutott
ahhoz a helyhez, amelyre Madam Pomfrey a szeme láttára öntött Boszorkányfű-
kivonatot a Szellemszálláson.

Kissé összeráncolta a homlokát, ahogy tovább tapogatózott; végighúzta az

ujjbegyét a férfi arcán, majd ismét lefelé a nyakán. Mihelyt két hüvelyknyire
távolodott az állától, Perselus megragadta a kezét és eltolta magától.

– Ne – morogta ingerülten.

Hermione kiszabadította a kezét, majd újból a nyaka felé nyúlt. Perselus már
azelőtt megállította, hogy hozzáért volna a bőréhez.

– Ne! – mondta most már erélyesebben, s szúrósan meredt rá.

Belenézett a fekete szempárba, szerette volna, ha a férfi látja a szándékait.

– Nem bántalak – mondta halkan.

– Tudom, hogy nem bántanál – vicsorgott. – De nem szeretnék szánalmat látni a

szemedben.

Azzal már fordult is el tőle, de a lány megragadta a vállát.

– Perselus, ne fordulj el tőlem – mondta mérgesen.

Erre visszafordult, a szeme parázslott.

– Hónapok óta vagyunk szeretők – mormolta a lány. – Hányszor kell még

elmondanom? Láttad-e egyszer, egyetlen egyszer is, hogy szánakozom rajtad?

Hősiesen állta a pillantását. A férfi majd’ átdöfte a tekintetével. Hermione szíve

vadul vert, ahogy Perselus csak nézett rá: biztosra vette, hogy a férfi dühösen
felkel az ágyból. Ehelyett azonban felsóhajtott.

– Sohasem értem meg, mi áll a cselekedeteid mögött – motyogta.

– Meg kell tanulnod, hogy óriási különbség van a szánalom – mondta a lány
újból megérintve az arcát – és az aggodalom között.

Elszakítva a tekintetét a férfiétól a saját kezét figyelte, ahogy az ismét a nyaka

felé araszol. Érezte, hogy mozdulatlanná dermed mellette az ágyban, de folytatta
a válla felé, olyan könnyed érintéssel, hogy alig ért hozzá.

A férfi kissé összerándult, amikor rátalált: az elsőre két pontszerű sebhely közül.
De most nem állította le.

Hermione nagyon figyelt arra, hogy az arca nagyjából kifejezéstelen maradjon

meg akkor is, amikor rátalált az első kör alakú hegre a bőrön. Nagyobb volt és
durvább, mint gondolta volna, de nem árulta el, mit érez. Tovább csúsztatta az
ujjait és rátalált a másodikra.

– Fájdalmat okozok? – suttogta. Tudta, hogy a férfi az ő arcát fürkészi.

– Nem – felelte, és a szemét kutatta a tekintete.

Gyengéden mozgatta a hüvelykujját a két forradás között, majd végül a nyakáról
az arcára pillantott: egyenest a férfi szemébe. Kisimított egy hajfürtöt az arcából.

– Semmit sem kell elrejtened előlem, Perselus Piton – mormolta, és nagyon

remélte, hogy nem ment túl messzire.

Perselus olyan figyelmesen nézte, hogy a lány szinte fizikailag érezte, amint
teszteli az elméjét, a gondolatait kutatja, talál-e szánalomra utaló jeleket. Arra
számított, hogy arcára kiül a düh, de nem ez történt. Inkább kíváncsiság és
hitetlenkedés elegyével nézte, aztán mintha talált volna valamit, nagyot sóhajtott.

Lassan elvette a lány feje alól a karját. Ahogy az ujjai megmarkolták a pálcáját,
Hermione vett egy mély levegőt, a szíve fájdalmasan vert a bordái mögött.
Följebb ült, így Perselus a nyakához emelhette a bal kezét, a pálca szinte
hozzáért a bőréhez, és ezt suttogta:

– Finite Incantatum. – S megszűnt a bűbáj, amely oly sokáig elfedte a sebeket.

Ahogy Hermione kérdő tekintetét az arcáról a nyakára fordította, érzelmek

sokasága futott át rajta. Sokkolta és elkeserítette, hogy hiába telt el annyi év, a
hegek alig gyógyultak be, haragos vörösen virítottak a sápadt bőrön. Ezt követte
a csodálat, az elismerés, hogy Perselusnak mi mindent kellett elviselnie, mi
mindenen ment át. És végül a megbánás, a szomorúság amiatt, hogy a férfi csak
most jutott el odáig, hogy mindezt megmutathatja neki.

Egész lényével tudva, hogy helyesen cselekszik, becsukott szemmel előrehajolt,

ajkát puhán a legalsó durva hegre szorította. Érezte, hogy Perselus egész teste
megdermed az aggodalomtól, de finoman végigcsókolta a bőrt egészen a felső
sebhelyig, mire a férfi izmai kezdetek elernyedni. Hogy nem tiltakozott,
Hermione felbátorodott, száját Perselus nyakának másik oldalára tapasztotta, s
végigjáratta az ottani, felfedett sebeken. A férfi szorosabban magához vonta, és
hangosan felnyögött.

Perselus beletúrt a hajába, s gyengéden elhúzódott tőle, belenézett a szemébe:

különös, kérdő kíváncsiság ült ki a vonásaira. A hátára fordította a lányt,
lenyomta a fejét a párnára, majd egy hosszú elmélyült pillantás után az ajkára
szorította a száját.
Sokat csókolóztak az óta a sorsszerű reggel óta ott a laboratóriumban, de mint
ahogyan akkor is érzékelt valami finom változást a kapcsolatukban, amikor
véget ért a házassága, most is ez történt. Csak éppen ez a változás a csók
nyomán szinte elemi erejű volt. Ez az ölelés egyszerre volt szenvedélyesebb és
mégis gyengédebb, mint az előzőek. A remény szárba szökkent a szívében,
lehunyt szemhéja mögött könnyek gyülekeztek a túlcsorduló érzelmek miatt.
Átkarolta a férfi széles vállát, teljesen átadta magát a csóknak, annyira nagyon
akarta, hogy Perselus megértse, hogy szereti őt, hogy mindig vele szeretne
maradni. És valahogyan tudta, hogy a férfi megértette.

***

Perselus a hálószobája ablakából figyelte, ahogy Hermione átvág a Kensington

téren, télikabátja gallérját felhajtotta a hideg decemberi hódara ellen, amely
időközben szemerkélni kezdett. Máris hiányzott neki, és ahogy a lány eltűnt a tér
közepén levő kis parkban, észrevette, hogy remeg a keze.

Dühös volt, hogy ennyire nem ura az érzelmeinek – ez nem jellemző rá –, majd
megfordult, átsietett a szobán, kivágta az ajtót és elindult lefelé a lépcsőn.
Tetszett neki, hogy léptei visszhangot vernek az üres házban. Bement a
dolgozószobája menedékébe, leült az íróasztal mögé, s kezét összefonva
megpróbálta összeszedni a gondolatait.

Aznap reggel nem használt legilimenciát: nem volt rá szükség. Mintha

fennhangon kimondta volna a szavakat, a lány gondolatai, legbelső vágyai mind
ott voltak leplezetlenül a barna szemében. Hermione szerette őt. Az előző
hetekben és hónapokban Perselus gyakran elgondolkodott, vajon mit érez iránta
a lány. A gondolat, hogy talán komolyabb érzelmeket táplál, eleinte taszította, de
mára minden megváltozott, ugyanakkor képtelen volt megfogalmazni, pontosan
mit is érez. Hermione szerette őt. Most miért okoz ez a gondolat örömöt? És
miért kavarognak az érzelmei? Miért remeg ennyire a keze?

– Moe? – törte meg a szoba csöndjét.

Az aprócska manó hangos pukkanás kíséretében jelent meg.

– Igen, Perselus gazdám? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

– Megkérhetlek, hogy hozz nekem némi harapnivalót? – emelte fel a pennáját. –
Magam is elkészítettem volna, de elborított a papírmunka.

– Éppen most sütöttem egy szép darab bélszínt, Perselus gazda – ragyogott Moe.
Csettintett, s már ott sem volt.

Perselus ledobta a használatlan pennát az asztalra. Hazudott: esze ágában sem

volt papírmunkával foglakozni aznap délután. A gondolataival kellett
foglakoznia, nem pedig a bájitalfőző vállalkozásával.

Moe perceken belül visszaért egy megrakott tálcával és az íróasztalra lebegtette.

– Nagyon köszönöm, Moe – mormolta. – Igazán hálás vagyok.

– Szívesen – felelte a manó, s elhátrált az asztaltól. – Tudom, hogy szereti a

bélszint. Uram szomorú, hogy Miss Hermione elment, de ez talán segít
elmulasztani a szomorúságát.

Perselus meglepetten húzta fel a szemöldökét.

– És miért lennék én szomorú amiatt, hogy Miss Hermione elment, Moe?

Moe türelmetlenül forgatta a szemét.

– Mert Perselus gazdám mindig mosolyog, ha ő is itt van – mondta, mintha ez

lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Perselus összevonta a szemöldökét, ahogy Moe eltűnt, és a manó megjegyezésén

töprengett. Szinte mindennap lebiggyesztette az ajkát valamiért, elég gyakran
gúnyosan elhúzta a száját, de mosolyogni ritkán szokott. És most, hogy
belegondolt, valószínűleg többet mosolygott az elmúlt hét vagy nyolc hónapban,
mint életének ezt megelőző negyvenöt évében.

Felvette a villát és a kést, azzal mohón falatozni kezdett. Némely bájitalt nem
volt tanácsos éhgyomorra bevenni, és az is köztük volt, amit használni
szándékozott.

***
Egy órával később Perselus a dolgozószobájának bárszekrénye mellett térdelt, és
félrehúzta a brandys üveget. És ott állt a polc hátuljában az apró kristályfiola,
benne a színtelen folyadék: egyetlen adag Exostraserum. Bizonytalan kézzel
kiemelte a szekrényből; tudta, végre elérkezett az idő, hogy szembenézzen a
félelmeivel.

Átvágott a szobán, majd ismét leült az íróasztalához, közben ujjaival a fiolát

forgatta. Rápillantott az asztalon álló naptárra. December nyolcadikát mutatott,
vagyis egy kicsivel több, mint három hónap volt még hátra, amíg Hermionét
nem köti ismét a Törvény, vagy nem költözik el az országból. Próbálta már
győzködni magát, hogy jobb lesz így, ha a lány kilép az életéből, hogy a jövő
Hermione Granger oldalán úgyis túl sok komplikációval, zűrzavarral jár. De
eszébe jutott a bál éjszakája, amikor a lány a német ifjúval táncolt: amikor
meglátta, hogyan nevetgél, miközben az ismeretlen varázslóval társalog, úgy
érte, mintha egy gurkó csapódott volna a gyomrának, és ha csak elképzelte,
ahogy végigsétál a templomhajón, hogy aztán valaki más várja az oltárnál,
valósággal belebetegedett.

De hajlandó-e keresztülmenni az összes kellemetlenségen, pénzügyi nehézségen

és biztos rosszindulaton, amit a Cordelia Milltől való válása okozna? Tudta,
biztosra vette, hogy Hermione szereti. Most minden egyetlen dolgon múlott:
hogy vajon ő is szereti-e a lányt. Kamaszkorában és felnőttkora nagy részében
beteges, mániákus szerelem kötötte egy olyan nőhöz, aki nem viszonozta az
érzelmeit, aki nem volt képes megbocsátani a haragból odavetett durva szavakat.

Most először életében egy szép, okos, elbűvölő nő szerette, ő pedig nem tudott
rájönni, hogyan érez iránta. Igazság szerint kevés tapasztalata volt a
szerelemmel. És most először szerette valaki, aki elfogadta annak, aki.
Megbántotta, és Hermione megbocsátott neki. Mesélt neki a múltjáról, és ő nem
gúnyolta miatta. Megmutatta a sebet a nyakán, és ő nem szánakozott vagy
utálkozott. Hermione minden jót megtestesített: ő nem is érdemelte meg. Néha
elnézte, amikor mellette aludt, vagy amikor egy bonyolult főzetre figyelve
összehúzta a szemöldökét, és ilyenkor sokszor összeszorult a mellkasa, eltöltötte
a vágyakozás tompa fájdalma. Ez lenne a szerelem?

Nyugtalanul szemlélte az Exostraserumot. Félt attól, hogy milyen felfedezés vár

rá, valójában mi fűzi Hermione Grangerhez, aztán voltak más dolgok,
amelyekkel nem kívánt foglakozni a főzet hatása alatt. Mi van, ha még mindig
Lily Evans iránt táplál érzelmeket? Mi van, ha arra kell rájönnie, hogy örömét
lelte Albus Dumbledore meggyilkolásában? És ha megtapasztalja lelkének
széthasadását, mint ahogyan a rémálmaiban történt?

Vett egy mély lélegzetet, kidugaszolta az üvegcsét, azzal az ajkához emelte.

Behunyt szemmel hajtotta fel a tartalmát; éppen csak egy korty volt, s rögtön le
is nyelte a keserű főzetet. Könny szökött a szemébe, ahogy az égető folyadék
leért a gyomrába, majd felkelt az asztaltól, átvágott a szobán, s a
kandallópárkányra támaszkodva várta, hogy az Exostraserum hatni kezdjen.

Még soha nem használta ezelőtt a főzetet, nem is látta, hogy valaki más bevette
volna, így fogalma sem volt, mire számíthat. Pár másodperc múlva megérezte a
csiklandó érzést a vénáiban, ahogy a színtelen folyadék mágikus ereje hatni
kezdett. Először olyasmi volt, mint a Veritaserum: különös, üres érzés, s mintha
el is távolodott volna önmagától, ugyanakkor nagyon is ura maradt az
elméjének. A Veritaserum esetében az elme ilyen állapotban maradt, míg fel nem
tették a kérdést, akkor az ahhoz kapcsolódó képek és érzések felvillantak az
ember szeme előtt. De most ő volt a saját vallatója, neki kellett kérdeznie.

Először Albus Dumbledore-ra gondolt, s amint az ősz varázsló képe felvillant az

elméjében, megtántorodott: elborították a képek és emlékek. A saját érzéseit
vizsgálta, s rájött, kissé keserűen érez ugyan egykori igazgatójával kapcsolatban,
és azt is tudta, hogy élete végéig nem szabadul a lelki sebektől, amelyeket az
okozott, hogy rákényszerült Albus életének kioltására, nem érzett örömöt, hogy
kimondta azt az Avada Kedavrát ott a csillagvizsgáló torony tetején.
Megkönnyebbült, hogy beteljesítette a feladatot, hogy végre nem köti a
Megszeghetetlen Eskü, de örömet nem érzett. Ép maradt a lelke. Ennek nagyon
megörült, de mielőtt kiélvezhette volna a felvillanó eksztázist, a gondolatai Lily
Evans felé fordultak.

Belészúrt a megbánás, erre összerándult. Nézte, amint először találkoznak: Lily

akkor tizenegy éves kislány volt. Megbánás lüktetett végig az erein. Félelem
hasított belé, és fellobbanó vágy, hogy elszakadjon a Lily-féle emléktől, nehogy
arra kelljen rádöbbennie, hogy még mindig kötődik hozzá. De mielőtt
megállíthatta volna, agyában máris ott volt Lily mint fiatal nő, felvillant az
emlék, amikor a Szellemszállás padlóján haldoklik, s Lily megjelent neki. Nézte
az arcát, a zöld szempárt, amely felnőtt élete nagy részében kísértette, és akkor
megérezte, tudta, hogy szabad: azon az éjszakán elengedte Lilyt. Valahol
aközött, hogy elvesztette az eszméletét és magához tért a Szent Mungóban,
kiszeretett Lily Evansból.

Egy kicsit elidőzött a Szellemszállásos emléknél, megpróbálta felidézni Lily

szavait: Valaki vár rád odaát. Még nem tudsz róla, ahogy ő sem. Időbe fog telni.
Csak emlékezz rá: a szerelem gyakran a legvalószínűtlenebb helyeken és a
legváratlanabb formában bukkan fel. Ha visszatérsz, a boldogság végül rádtalál,
Perselus. Fölpattant a szeme. Hát rátalált a boldogság?

Emlékezett, hogy utána minden ködös lett, és Lily hirtelen eltűnt, ő pedig ismét a
Szellemszállás mocskos padlóján találta magát. Hermione hajolt fölé, könnyek
gördültek le az arcán. Hermione. Mint valami vetítővásznon, a lány képei
kezdtek peregni az elméjében. Hermione, ahogy fölé hajol a Szellemszálláson;
Hermione, amint behozza az emlékeit a Szent Mungóba és aggódva néz rá;
Hermione, ahogy bizonygatja, hogy Theo és ő jól meglesznek majd; Hermione
az esküvői ruhájában; Hermione, amikor elfogadja a bájitalfőző asszisztensi
állást és a ruhája ujjába törli a könnyeit; Hermione, ahogy rámosolyog a
laboratóriumban.

És ekkor jött a fájdalom: Hermione, ahogy az ő karján bevonul a Roxfort

nagytermébe, Hermione azon a sziklán ott Nyugat-Írországban, haját lobogtatja
a szél; Hermione a fekete ruhájában a tetőkertben; Hermione, amint
megcsókolja; amint mellette alszik, haja szétterül a párnán; Hermione, amint a
sebhelyére nyomja az ajkát aznap reggel.

Most érte el az a fájdalom, amelyre akkor számított, amikor Albus Dumbledore-

ral kapcsolatban vizsgálta meg a lelkiismeretét, amikor attól félt, hogy érezni
fogja, mint szakadt ketté a lelke. Elfúló lélegzettel kapott a szívéhez, s térdre
rogyott a kandalló mellett. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de sohasem
érezte még ennyire épnek a lelkét, soha nem érzett még ilyen eksztázist. Mert
ebben a bájital-idézte kristálytiszta pillanatban ráismert, miféle fájdalom ez:
tiszta szívből szerette Hermione Grangert.
29. fejezet

Minden, ami csúnya, hibás,

ami elnyűtt, ócska, kopott,
útszélen síró csecsemő,
kordé, nyikorogva vadul,
földmíves, ha nehéz léptekkel
a földi latyakba tocsog,
mind sérti a képed,
mely a szivemben rózsába borul.

Mily sértő is mind, ami ormótlan,

tán még magad se tudod;
jó lenne, a zöldbe kiülve,
tenni, hogy mind legyen új:
a földből, a vízből, az égből vert
arany ékszerláda, hogy ott
őrizhessem az álmot a képedről,
mely a szivemben rózsába borul.

W. B. Yeats: Szerelmes mondja a szívében nyíló rózsáról

Somlyó György fordítása

***
Perselus a dolgozószobájában térdelt a kandalló előtt, s bár kitartóan bámulta az
odabent pislákoló parazsat – ennyi maradt a pár órával korábban meggyújtott
lobogó tűzből –, nem látta. Az Exostraserum hatása végre múlóban volt, s ahogy
elszakította a tűzről a tekintetét, mintha hályog hullott volna le a szeméről: úgy
érezte, most látja első ízben a szobáját. A nézőpontja gyökeresen megváltozott, s
úgy vélte, nem is lesz már a régi.

A több mint egy órás térdepelés után elmerevedett tagokkal kelt fel a szőnyegről,
majd nekidőlt a kandalló párkányának, s a saját arcát szemlélte a szemközi
tükörben. Egy elsuttogott varázsige nyomán a falakat díszítő gyertyák
fellobbantak, bevilágították a téli délután homályába burkolózó szobát. Csak
bámulta tükörképét: a bőre sápadtabb volt a megszokottnál, és még nem szórta
ki az álcázó-bűbájt a nyakán éktelenkedő sebhelyekre. A pontszerű hegek élesen
elváltak a nyaka alabástromfehér bőrétől. Gyengéden megérintette őket az
ujjbegyével, ahogy eszébe jutott, hogy pár órával előbb Hermione az elfogadás
és együttérzés jeleként végigcsókolta őket.

A pillantása a saját fekete szemére siklott, s rádöbbent, hogy egy bolond

tükörképét szemléli, egy olyan ember arcát, aki majdnem negyvenhat éves létére
bájital segítségére szorul, hogy megvizsgálja a gondolatait. Oly sok hónapja él
tagadásban: megtagadta a valódi vágyait és reményeit. Nem békességre
áhítozott, nem is gazdagságra vagy sikerre. Végső soron a varázsvilág felsőbb
köreinek elismerésére sem vágyott, vagy az egyensúly kényelmére, amelyben
oly sokáig élt lélektelenül. Igazság-szérumot kellett hozzá lenyelnie, hogy
meglássa, mire vágyik a szíve: Hermione Grangert akarta. Ilyen egyszerű.
Szerelemre áhítozott, boldogságra, s arra, hogy elfogadják, és egyedül a lány
tudta neki mindezt megadni. És cserébe ő is ugyanezeket kínálta.

A sok rémálom miatt arra gyanakodott, hogy talán szétszakadt a lelke, hogy talán
nem is képes szeretni. De már látta, hogy tévedett: szerette Hermionét, nem lehet
tévedés. Lenézett a kezére, s rádöbbent, hogy már nem remeg, bár a mellkasában
megmaradt a tompa fájdalom. Mély nyugalom szállta meg. Megfordult, átvágott
a szobán, és sóhajtva leült az íróasztalához. Fejét csóválva a saját ostobasága
miatt elgondolkodott, hogyan is képzelhette el úgy a jövőjét, hogy abban
Hermione nem játszik főszerepet.
Igaz, hogy nem volt egy ragyogó szépség, a legtöbb férfi valószínűleg nem
benne látta volna a megtestesült szépséget, de maga elé képzelte, ahogy reggel
látta ébredéskor: kisimítja a loboncát az arcából, s fáradtan rámosolyog. Akkor
azt gondolta, sose látott még hozzáfogható lélegzetelállító nőt. Okos volt,
szenvedélyes és mindenestül jó. Ő volt életének egyik legtehetségesebb
boszorkánya, s az övé lehetne, ha hajlandó kockáztatni és lerombolni azt a
nyugalmat, amelyben azóta élt, hogy elvette Cordelia Millt.

Ahogy a gondolatai a felesége felé fordultak, összevonta a szemöldökét.

Cordelia nem fog könnyedén beleegyezni a válásba, ezt biztosra vette, főleg, ha
rájön, hogy amit hónapok óta gyanított, teljesen igaz, vagyis Hermione valóban a
szeretője. Kémkedési képességei viszont gyümölcsözőnek bizonyultak az évek
során: összegyűjtött annyi információmorzsát, amellyel kialkudhatja magát a
házasságából. Lehet, hogy Cordelia nem is olyan áthághatatlan akadály, mint
amilyennek látszik, és talán nem is kell más, mint egy kis rábeszélés.

Megdörgölte az orra nyergét; átcsapott fölötte a rettegés hulláma, ahogy a

Cordeliával való elkerülhetetlen összeütközésre gondolt. Akár most kerül rá sor,
akár pár hónappal később, mindenképpen kellemetlen lesz, és felesége mögött
végül is ott állnak a minisztériumbeli barátai. Ha válni akar, azzal hihetetlenül
megnehezítheti a saját életét. Megéri Hermione ezt a küzdelmet? A válasz csakis
„igen” lehetett.

Összefont ujjakkal merengett, hogyan is mondja el mindezt Hermionénak.

Gondolatai visszakanyarodtak ahhoz a délelőtthöz, amikor olyan szerencsétlen
módon találtak egymásra a munkapadon. A zabolátlansága miatt aznap majdnem
elveszette a segédjét, a barátját, a szeretőjét, és egyáltalán nem állt szándékában
mindezt újra megkockáztatni. Nem lesz meggondolatlan lánykérés, pillanat
szülte szerelmi vallomás. Az egész dolgot alaposan meg kell tervezni, ügyelve
az összes részletre. De az agya hátsó zugában valami homályos, nyugtalanító
érzés bujkált: méltatlannak érezte magát. Nem elég jó a lánynak, talán soha nem
adhat neki annyit, amennyit megérdemel. Talán el kellene engednie, hadd
találjon valaki fiatalabbat, akitől mindent megkaphat, amire vágyik.

Aztán ismét betolakodott a kép, amint Hermione végigsétál a templomhajón,

hogy aztán egy másik férfi várja az oltárnál, de olyan tisztán, mintha valóság
volna. Elszántan kelt föl a székről. Lesimította a zakóját, azzal elszántan az ajtó
felé sietett. Sok mindent kell elrendeznie, de megszerzi Hermione Grangert.
Átkozott legyen, ha valami nevenincs ismeretlen elrabolhatja tőle a nőt, akit
szeret.

***

Csak hét nap volt hátra karácsonyig, de Hermionénak még ötlete sem volt,
milyen ajándékot vegyen Perselusnak. Még mindig úgy érezte, mintha ott ragadt
volna valami pokoltornáca-szerű helyen. Bár a kapcsolatuk mintha ismét alig
érzékelhetően változott volna, még mindig nem látta tisztán, hányadán állnak
Perselusszal, ennek megfelelően nem volt benne biztos, mit is vegyen neki.
Miután reménytelennek minősítette a dolgot, kilépett a Harrodsból és gyors
léptekkel tartott a Kensington tér felé. Már csak negyedóra maradt az
ebédszünetéből, ráadásul az ötletszerű bevásárló túra eredménytelennek
bizonyult.

Perselus viselkedése zavarba hozta azóta a reggel óta, amikor rábeszélte, hogy
távolítsa el a nyakáról az álcázó-bűbájt, és nem tudta, hogy ez az utolsó
átalakulás a férfi hozzáállásában jó-e avagy rossz. Perselus csendesebb lett,
nyugodtabb, és időnként mintha teljesen elmerült volna a gondolataiban. Előző
délelőtt nem jött le a laboratóriumba, s mikor délután megjelent, kitérő,
majdnem titkolózó válaszokat adott a távollétét illetően. Hermione tudta, hogy a
férfi figyeli őt a laboratóriumban, és egyszer vagy kétszer rajta is kapta, hogy őt
bámulja, arca egyszerre volt gyöngéd és szomorú.

Egyre rosszabbul aludt, és ahogy éjszaka egyedül hevert a sötétben, igazán

könnyű volt a férfi viselkedését rossz jelként értelmezni. Sokszor úgy képzelte,
Perselus azon fáradozik, hogyan vessen úgy véget a viszonyuknak, hogy a
munkakapcsolatuk lehetőleg átvészelje és megmaradjon. S ahogy az emiatti
nyugtalanság a hatalmában tartotta, könnyű volt azt képzelni, hogy Perselus
teljesen meg akar tőle szabadulni. Aztán amikor fáradtan és nyugtalanul
bevonult a laboratóriumba, s Perselus apró mosollyal fogadta, a szíve
reménykedve dobbant, mert tudta, a férfi örül, hogy láthatja.

Nem volt ez másként akkor sem, amikor délután visszatért, s könnyedén

társalogtak, miközben egész délután együtt dolgoztak. Már öt óra is elmúlt, mire
Hermione elpakolta az utolsó hozzávalókat, és elindított egy teljes ládára való
bajitalt a Szent Mungóba a Hop-hálózaton keresztül. Magához hívta a köpenyét,
amely az ajtón levő kampón függött.
– Holnap jórészt távol leszek – mondta felkapva a Bájitaltani Szaklapot. –
Találkozunk szombat délután?

Perselus kíváncsi pillantást vetett felé és elhúzta a száját.

– Beszélni akartam veled a holnapi ügyfeleidről – mormolta, ahogy átment a

lány munkapadjához, s megállt előtte.

– Igen? – vonta fel Hermione a szemöldökét.

– Attól tartok, lemondták.

– Micsoda? – kérdezte Hermione hitetlenkedve: leesett az álla. – Ezt meg hogy

érted? Ezek az utolsó megbeszéléseim az óévben… Nem mondhatták le!

– Pedig így van – somolygott most már nyíltan.

– Mindegyikük? – kérdezte gyanakodva. – Miben sántikálsz?

– Talán helyesebb volna úgy mondani, hogy lemondtam az összes holnapi

találkozódat.

– Lemondtad az összes megbeszélésemet? – nézett rá hitetlenkedve. –

Perselus… Hogy tehetted? Volt köztük nagyon fontos is!

Perselus kissé megvonta a vállát.

– Semmi olyasmi, ami ne érne rá karácsony után. És jogom is volt hozzá. Végül
is én vagyok a Vezető Bájitalfőző, és ha utánanézel a szerződésünk
huszonkilences számú kitételének, rájössz, hogy minden ügybe beleszólhatok,
ami az üzletet érinti.

– Azt én is tudom – vágta oda mérgesen Hermione. – De még mindig nem

hiszem el, hogy volt képed a hátam mögött lemondani az összes találkozómat. –
Azzal levágta a folyóiratot a munkapadra, s csípőre tette a kezét.

– Mi a fene folyik itt?

Perselus meg csak őrjítő módon nevetgélt, azzal megcsókolta a lány homlokát,
amivel még jobban összezavarta.

– Hermione, elbűvölő vagy, ha haragszol – mondta vontatottan.

A lány hátralépett, a tekintetét fürkészte. Úgy érezte, már semmit sem ért.

– Akarattal próbálsz zavarba hozni? – érdeklődött.

– Arra gondoltam, hogy kellemesebben is eltölthetjük az elkövetkezendő két

napot, mint az ügyfeleink társaságában. Egyikünket sem sürget határidő, ami a
szerződéseket illeti, s az jutott eszembe, hogy talán elkísérhetnél egy kis
terepmunkára – magyarázta.

Hermione összehúzott szemmel nézett rá.

– Terepmunka? Csak nem valami félhomályos erdőbe akarsz elvonszolni, hogy

gombát gyűjtsek?

– Nem – mondta türelmesen. – Nem valami félhomályos erdőbe, hanem

Párizsba.

Hermione álla ismét leesett.

– Párizsba? Párizsba akarsz terepmunkára menni? Csak nem valami ritka

gyógynövény tenyészik a Tuileriákban, amiről én még nem tudok?

– Talán nem a terepmunka a legmegfelelőbb szó – somolygott ismét. – Egy

kisebb bájitaltani konferenciát tartanak a Sorbonne-on. Szeretnék rajta részt
venni, s arra gondoltam, talán szívesen velem tartanál.

Hermione szeme vidáman tágra nyílt.

– Az a konferencia, amelyet a Bájitalfőzők Lapja szerkesztői tartanak? De oda

meghívó kell!

– Az elmúlt hat év során évente kétszer publikáltam a Bájitalfőzőkben, ezért

kaptam meghívót. A meghívó a Bájitalfőző Asszisztensre is vonatkozik, vagyis a
te estedben a Bájitalfőző Üzlettársra.
– Tényleg? – csapta össze a kezét örömében. – Azt akarod, hogy én is menjek?

– Nagyon – mondta csendesen; élvezte a lány lelkesedését. – Remélem, nem

tartod tolakodásnak, de már gondoskodtam is a szállásunkról.

A lány átkarolta, s csókot nyomott az arcára.

– Jaj, Perselus! Nagyon köszönöm! Olyan izgatott lettem… Bemutatlak az

összes régi tanáromnak a Sorbonne-on. Talán sétálhatnánk is, és megnézhetnénk,
hol laktam, hol dolgoztam egyetemista koromban.

Perselus gyorsan megcsókolta, majd lefejtette a nyakára csimpaszkodó karokat.

– Holnap reggel korán kell hoppanálnunk Párizsba, ezért azt javaslom, most
menj haza és csomagold össze a ládádat

– Úgy lesz – mondta fülég érő vigyorral. – Már alig várom.

Perselus szeretettel figyelte, ahogy Hermione szinte ugrálva ment az ajtóhoz.

– Szerintem valami mugli alkalmi öltözetet is csomagolj be – szólt utána, hogy a

lány kilépett az ajtón.

– Mugli öltözéket? – kérdezte kíváncsian. – De minek?

– Hamarosan megtudod – mondta titokzatosan. – De csak kérdezgessél tovább…

és lehet, hogy meggondolom magam.

Követte a szemével a lányt, ahogy az kiment, aztán eltűnt arcáról a bujkáló

mosoly. Azon töprengett, hogy lesz-e majd elég bátorsága, hogy elmondja, amit
el kell mondania.

***

Hermione körbenézett a Sorbonne aprócska előadótermében, ahol olyan sok

előadáson vett részt a párizsi négy éve során. A terem elejében levő kis
pulpituson álló előadó meglehetősen monoton, unalmas hangon beszélt, s a lány
figyelme elkalandozott. Bár több előadás is tetszett neki aznap, ez a mostani
szekció kihalt növények és virágok feltételezett mágikus tulajdonságaival
foglakozott, és agyának logikus fele az ilyen elméleti találgatásokat
értéktelennek, és a gyakorlat számára haszontalannak minősítette.

A balján ülő Perselus diszkréten felsóhajtott, és Hermione kiszúrta, hogy a férfi

az órájára les. Korábban már volt egy büféebéd, ő pedig egy kellemes órát töltött
azzal, hogy elbeszélgetett néhány korábbi tanárával. Bemutatta őket Perselusnak,
aki miután pár perccel később megszabadult tőlük, élénk beszélgetésbe merült a
Bájitalfőzők két szerkesztőjével. De a nap nagy részében szórakozottan
viselkedett, s mintha nyomta volna valami a lelkét, pontosan úgy, mint az elmúlt
két hét folyamán. Erre Hermione töprengeni kezdett, hogy talán valami külön
céllal hozta őt ide. Az előadások jó részét láthatóan nem élvezte.

– Unatkozol? – suttogta a lány a lehető legközelebb hajolva a füléhez. Örült,

hogy a terem hátsó felében ültek le.

– Kimondhatatlanul – motyogta a bajsza alatt.

Hermione elvigyorodott: örült, hogy nem ő az egyetlen, aki kimondottan

lagymatagnak tartja a jelenlegi témát.

– Már azt fontolgatom, hogy kiszórok egy non-verbális némító bűbájt – tette
hozzá Perselus.

Hermione elfojtotta a nevetését.

– De valaki biztosan megszüntetné, mi meg annál tovább szenvednénk itt.

– Talán igazad van – sóhajtott fel újból a férfi, majd körbepillantott. – Van itt egy
szabad ösvény az ajtóig, szerintem menjünk, mihelyt vége van ennek az
előadásnak.

– És lógjuk el az utolsó szekciót? – nézett rá megütődve a lány.

Perselus csodálkozva vonta fel a szemöldökét.

– Inkább meghallgatnál három előadást a… – rápillantott a kezében tartott

programra – Hormontartalmú bájitalok használatáról a futóféreg tenyésztésben?

– Elmehetnénk helyette sétálni – mosolygott újból Hermione.

– Mivel inkább fordítanám a saját pálcámat magam ellen, mintsem végigüljem a
következő szekciót, a séta jól hangzik. – Ahogy az előadó ingerült pillantást
vetett rájuk, elhallgatott.

Miután az előadók megválaszolták az jelenlevők kérdéseit, és a szekciót

hivatalosan is lezárták, Perselusék kimenekültek a teremből, s lementek a
lépcsőn a földszintre, mielőtt valaki feltartóztatta volna őket.

Hermione megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy kiléptek a hidegbe és

szorosabbra vette maga körül a kabátját.

– Amellett az ember mellett még Binns professzor is hihetetlenül izgalmas, és ez

már valami. Az osztályunkban az összes fiú délutáni szunyókálásra használta az
óráját.

Elindultak a Szajna felé.

– Felháborító, hogy milyen sok abszolút idióta dolgozik a területünkön –

jelentette ki fejcsóválva Perselus.

Hermione meglehetősen örült a célzásnak, hogy eszerint ő a szakértők közé

tartozik.

– Egyik előadás sem tetszett?

– Az a reggeli beszámoló a Veritaserumról valamennyire hasznos volt.

– Szerintem meg lenyűgöző! – áradozott Hermione. – És az a lengyel

boszorkány is nagyon érdekes volt.

Perselus színpadiasan levegő után kapott.

– Aki a sárkányvérről beszélt? Őszintén remélem, csak tréfálsz!

– Ezt meg hogy érted? Messze ez volt a legjobb előadás ma! – erősködött a
homlokát ráncolva.

– Hogy az ördögbe mondhatsz ilyet? Talán az volt a legszórakoztatóbb, de mi

van a gyakorlati felhasználással? Erre a konferenciára bájitalfőzők jöttek, nem
pedig könyvmoly szobatudósok!

– Hmf – mordul fel Hermione – Hát a bennem lakozó könyvmoly szobatudós

bizony élvezte, attól tartok.

– Lehet, hogy látszólag vonzó fiatal nővé értél – forgatta a szemét –, de az a

könyvmoly kis elsős valahol még mindig benned van.

Hermione megtorpant és felnevetett. Perselus odafordult, hogy ránézzen; a szája

sarkában mosoly bujkált, hiába próbálta összevonni a szemöldökét.

– Mit nevetsz?

– Úgy szeretem a vitriolos bókjaidat – csóválta a fejét mosolyogva a lány.

Egy darabig csendesen mendegéltek, majd hirtelen felbátorodva Hermione a

férfi kezébe csúsztatta az ujjait, és boldog volt, amikor az ahelyett, hogy lerázta
volna, megragadta a kezét.

– Öt hónap telt el július vége óta – szólt csendesen a lány arra a napra utalva,
amikor először szeretkeztek –, és mégis most először sétálunk kézen fogva.

Perselus vállat vont.

– Sem alkalmunk nem volt rá, sem a körülményeink nem olyanok.

Hirtelen elszomorodva arra gondolt, vajon miért hozta ide, hiszen láthatóan
egyáltalán nem érdekelte a konferencia. Biztosra vette, hogy a férfi mondani
akar neki valamit, de hogy az jó-e vagy rossz… Csak nem búcsút akar venni
tőle? Úgy döntött, egyelőre jó mélyre eltemeti a gondolatot.

Megrántva a kezét, hogy menjenek át az úton, így szólt.

– Megmutathatom, hol dolgoztam? Egy kis kávéházban itt, nem messze. Talán
még nyitva van… Ihatnánk egy kávét…

Perselus megtorpant, és visszahúzta a lányt a járda széléről.

– Holnap jobban lesz rá idő. Attól tartok, a saját aljas érdekeimből csábítottalak
ide a konferenciáról.

Hermione megállt, felé fordult: érzékelte az apró bizonytalanságot a hangjában.

Várta, hogy a férfi megmagyarázza.

Remélve, hogy a viselkedése továbbra is semmitmondó, Perselus vett egy mély

lélegzetet, hogy megnyugodjon.

– Asztalt foglaltam; egy órán belül ott kellene lennünk. Szerintem menjünk a
szállodánkba. Már elintéztem, hogy a ládáinkat felküldjék a szobánkba. Ma
estére mugli öltözékre lesz szükségünk.

– Hova megyünk? – kérdezte Hermione hallható örömmel a hangjában.

Perselus nem válaszolt. Elengedte a kezét, s a talárja belső zsebéből előhúzott

egy borítékot, majd a lány felé nyújtotta.

– Mi ez? – suttogta, ahogy elvette a borítékot és belekukucskált.

– Egy kis ajándék – felelte. Aztán lenyűgözve figyelte, ahogy a lány kihúzza a
boríték tartalmát, és a szeme tágra nyílik meglepetésében.

– De Perselus! Ezek operajegyek… Te utálod az operát!

– Viszont tőled tudom, hogy ez a létező legjobb opera – somolygott.

Hermione közelebbről is megvizsgálta a jegyeket.

– A Don Giovanni! – kiáltotta lelkesen. A férfi karjába vetette magát. – Annyira

meghatottál, Perselus; tudom, hogy utálod az operát. Annyira köszönöm!

A férfi viszonozta az ölelést, örült a lány örömének.

– Hát – mormolta –, itt a nagy lehetőség Herr Mozartnak, hogy megváltoztassa a

véleményemet.

***

Hermione Perselusszal karonfogva lesétált a Garnier Operaház lépcsőjén. Örült,

hogy becsomagolta elegáns, szürke gyapjúkabátját: ő és Perselus egyáltalán nem
tűntek ki az elegáns párizsi operarajongók közül.

– Na, Herr Mozart meggyőzött? – kérdezte mosolyogva.

– Talán – motyogta.

– Nem találtad csodásnak? – kérdezte.

Perselus összevont a szemöldökét.

– Nos, szerintem…

– Ne merd azt mondani, hogy „elmegy” – figyelmeztette.

A férfi halkan nevetett.

– És mit szólsz az „elviselhető”-höz?

Hermione rácsapott a karjára.

– Teljesen nyárspolgár vagy.

Perselus somolygott, miközben karonfogva sétáltak az Avenue de l’Operán.

Semmiképpen nem ismerte volna el, de nem igazán figyelt a zenére: az est nagy
részét azzal töltötte, hogy hajfüggönye rejtekéből lopva nézte a lányt. Nem a
színpadon zajló események nyűgözték le: abban gyönyörködött, hogy Hermione
mennyire élvezi a zenét.

Hamarosan elérték a Tuileriák szegélyét, és megálltak a Louvre kivilágított

piramisa előtt. Hermione Perselushoz fordult, s átölelte a derekát.

– Köszönöm – suttogta –, hogy elhoztál és végigülted miattam az egész operát.

– Örömömre szolgált. – Perselus a hüvelykujjával gyengéden végigsimított a

lány arcán. – Hermione… – vágott bele, s el akarta mondani neki, hogy nem
szeretné mindezt feladni, hogy életük során még sokszor akar kéz a kézben
sétálni vele a város utcáin.

– Igen? – kérdezte Hermione elégedett félmosollyal.

Már nyitotta a száját, hogy kimondja, a szíve vadul vert a mellkasában. De aztán
eszébe jutott, hogy még egy teljes napjuk van a francia fővárosban. Mi lesz, ha a
beszélgetés félresiklik? Mi van, ha félreérti a helyzetet, és Hermione egyáltalán
nem akar vele maradni? Talán a holnap este meghozza a megfelelő alkalmat a
vallomáshoz.

Kibontakozott a lány karjából és kézen fogta.

– Gyere – mormolta –, ideje visszatérni a szállodába. Mi lenne, ha holnap nem

ülnénk be a konferenciára, inkább kiélveznénk Párizst?

– Jól hangzik! – mondta izgatottan Hermione. – Elmehetünk az Orsay

Múzeumba? És a Luxembourg Kertbe? Ó, és évek óta nem voltam a Sacre-
Coeurben!

– Tudhattam volna, hogy egész Párizst meg akarod nézni egy nap alatt. Hála
Merlinnek a hoppanálásért – motyogta Perselus, ahogy a hotel felé terelte a
lányt. Közben azon járt az esze, hogy a döntése praktikus volt-e vagy simán
gyáva. Talán egyszerűen gyáva halogatás a részéről, de van még huszonnégy
órája, hogy összeszedje magát.

***

A másnapi városnézés leginkább forgószélhez hasonlított, és ahogy besötétedett,

Perselus érezte, hogy az idegesség kezdi csomóba rántani a gyomrát. Azért hozta
Hermionét Párizsba, hogy beszéljen neki az érzéseiről, hogy beüljenek egy kis
kávézóba, és megkérdezze tőle, mit szeretne kezdeni az életével. Olyan sokszor
elpróbálta magában a szavakat, elképzelte a jelenetet, és most tessék: a helyszín
nem tűnt igazán megfelelőnek, és az utcák túlságosan tömve voltak a karácsonyi
vásárlókkal.

Még soha nem látta Hermionét ennyire élénknek. Folytan kávézókat és

éttermeket mutatott neki, ahova diákkorában járt, helyeket, ahol dolgozott, füves
tisztásokat a Luxembourg Kert fái között, ahova Padmával tanulni jártak
tavasszal. Milyen más lett a lány élete, mióta visszatért Angliába, és Perselus
önkéntelenül is összehasonlítgatta magát azokkal a fiatal, gondtalan férfiakkal,
akikkel Hermione a diákévei alatt találkozgatott. Nem most furcsállotta első
ízben, hogy a lány boldognak tűnik vele, de most valahogyan jobban szíven
ütötte az összehasonlítás, ahogy Hermione az egyetemi éveire emlékezett.

Miközben a vacsora utáni italukat szopogatták, Perselus észrevette, hogy

Hermione élénksége eltűnt, s fekete karikák övezik a szemét.

– Kimerültél – suttogta oda a kis asztal túloldaláról.

Hermione fáradtan rámosolygott.

– Egy kicsit. De az én hibám: minek akartam egész Párizst bejárni egyetlen nap
alatt.

– Talán menjünk haza, miután rendeztük a számlát – javasolta a férfi, s intett a

pincérnek. Megkönnyebbült, hogy elhalaszthatta a feladatot, egyúttal utálta is
önmagát, hogy képtelen volt megtenni, amiért idejött.

Hermione elfojtott egy ásítást.

– Jó, de ha beleegyezel, lenne még valami, amit szeretnék indulás előtt

megnézni.

– És mi lenne az? – vont fel a szemöldökét.

– Az Eiffel Torony csodaszép a Trocadero Kertből, főleg éjjel. Ha előreküldjük a

ládáinkat Londonba, onnan is hoppanálhatunk, ha kiélveztük a látványt.

– Már reggel elküldtem őket – bólintott Perselus –, vagyis nem kell

visszamennünk a szállodába.

Miután fizettek, barátságos csöndben sétáltak a Trocadero felé. Az üzletek és

múzeumok már bezártak, a város utcái már nem voltak tömve a vásárlókkal és
turistákkal. Viszonylag magányosan álltak meg, s lenéztek a Trocadero
kivilágított szökőkútjaira. Perselus rádöbbent, hogy ennél tökéletesebb alkalom
nem is pottyanhat az ölébe.

Mielőtt megszólalhatott volna, Hermione odafordult hozzá.

– Miért hoztál ide, Perselus?

Kihallotta a hangjából az idegességet, hogy talán a lánynak is úgy kellett
összeszednie a bátorságát, mióta megérkeztek, hogy megkérdezze, mi ez az
egész. Odafordult, és a kezébe fogta Hermione arcát.

– Egy teljesen lenyűgöző bájitaltani konferencia miatt hoztalak ide – közölte

halvány mosollyal.

Hermione nem viszonozta a mosolyt, s ráncba futott a homloka.

– Egy konferenciára, amelyre el sem mentünk, sőt láthatóan egyáltalán nem

érdekelt téged? – Egyenesen belenézett a férfi szemébe. – Az az érzésem, hogy
mondani akarsz valamit, Perselus, és szeretném, ha megszánnál, és végre
kimondanád.

Ismét érezte szívének azt a fájdalmas verését a bordái mögött. Még mindig a
lány arcát fogva, előrehajolt és gyengéden megcsókolta. Megpróbált ebbe a
csókba mindent beleadni, amit oly nehezére esett kimondania. Amikor
szétváltak, a lány szeme tele volt könnyel.

– Kérlek, mondd, hogy ez nem búcsúcsók volt, Perselus – lehelte remegő

hangon.

A férfi aggodalmasan vonta össze a szemöldökét.

– Nem, Hermione, nem búcsúcsók volt. – Vett egy mély levegőt, s már nyitotta a
száját, hogy megmondja, soha nem lenne búcsúcsók, de a magányuk illúzióját
fülhasogató füttyök, és öblös röhögés törte meg. Egy csapat tizenéves közeledett
feléjük.

Perselus nagyot sóhajtott, s homlokráncolva fordult a kamaszok felé.

Reménytelen volt az ilyen romantikus dolgokban, és ezek a párizsiak sem igazán
használtak az ügyének.

Hermione röviden felnevetett, a fejét csóválta.

– Hát ez alaposan tönkretette a pillanatot.

Perselus elengedte az arcát.

– Menjünk haza – szólalt meg: úgy érezte, teljes vereséget szenvedett.

Hermione beleegyezően bólintott, arca még mindig aggódó volt.

– Hozzád vagy hozzám?

– Hozzám.

Odébb mentek a durva fiataloktól, majd mikor már biztosan nem láthatták őket,
megpördültek, és Perselus Kensington téri házának lépcsőjére hoppanáltak.
Beléptek a kellemesen csöndes házba, s Perselus becsukta maguk mögött az
ajtót.

– Úgy tűnik, végre-valahára megszabadultunk a párizsiaktól és a turistáktól –

mondta vontatottan, miközben levette vastag télikabátját.

Hermione némán bólintott, de Perselus látta, hogy még mindig zaklatott, nem
tudja, mi motiválja őt. Kinyújtotta a kezét, és a szürke télikabát gallérjánál fogva
magához húzta a lányt. Egyre az arcát fürkészve kigombolta az ezüstgombokat, s
lecsúsztatta a kabátot a karján, majd megfordult és a saját felöltője mellé
akasztotta. Ránézett a kabátokra, ahogy ott függtek egymás mellett, s átfutott az
elméjén, hogy mennyire összeillenek, és jelképezik a gazdájukat. Az övé hosszú
volt és fekete, sokkal vastagabb, nehezebb gyapjúból készült, mint Hermionéé; a
lányé kisebb volt, világosabb színű, és nagyon nőies szabású. Teljesen
különböztek, és mégis jól néztek ki, ahogy ott függtek egymás mellett az
előszobában.

Ekkor ismét Hermionéra fordult a figyelme. A lány figyelmesen szemlélte, arca

még mindig zavart tükrözött. Szorosabban magához vonta, lehajtotta a fejét,
hogy megcsókolja, de Hermione megállította: ujját a férfi szájához nyomta.

– Úgy csókolj meg, mint az imént Párizsban – suttogta.

Nem válaszolt, hanem két kézre fogta a lány arcát, mint ahogyan tette az előbb
ott a Trocadero szökőkút felett, majd gyengéden az ajkához nyomta a száját,
finoman szétnyitva a lány ajkait a nyelvével.

Érezte, ahogy az belesóhajt a szájába, s egy percig teljesen mozdulatlan marad.

De aztán felemelte a kezét, beletúrt Perselus hajába, mohón viszonozta a csókot,
és sürgetőn nyomta hozzá magát.

– Szeretkezz velem, Perselus – mormolta a rekedten.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Örömmel.

Kézen fogta a lányt, azzal bevezette a hálószobájába. El sem engedte egészen

addig, míg az ágyhoz nem értek, ott leült, s az ölébe ültette. Kezével a hajába
túrt, kiszabadította a fürtöket az őket összefogó szalagból, s csodálattal nézte,
ahogy a gesztenyebarna zuhatag a lány vállára omlik. A szalagot a földre dobta,
azzal már nyúlt is a blúza gombjai felé, de az nyilván túlzottan izgatott volt
ehhez, inkább kissé elhúzódott, lehúzta magáról a blúzt és félrehajította.

Miközben ajkát a lány jobb mellének halmára szorította, Perselus kikapcsolta

Hermione melltartóját, s a pántokat lecsúsztatta a karján. A lány mellbimbói
máris keményem ágaskodtak, ő pedig a szájába vette az egyiket, s felnyögött,
mert a lány izgett-mozgott az ölében, a combját ágaskodó férfiasságát dörgölte.
Mindkét kezével megragadt a lány derekát, közelebb vonta őt az ágyékához,
élvezve, ahogy Hermione homorítva hátraejti a fejét, s gyönyörű haja végigsöpör
a kezén. Finoman beleharapott a mellbimbójába, mire elégedett nyögés lett a
jutalma. Ekkor eleresztette, és megfordult, hogy lefektethesse az ágyra.

Gyorsan kigombolta a lány farmernadrágját, Hermione pedig lerúgta a cipőjét,

majd felemelte a csípőjét, hogy segítsen a férfinak kihámozni őt a megmaradt
ruháiból. Ott állt fölötte, s félig hunyt szemmel csodálta mezítelen testét,
miközben levetkőzette. Már hónapok óta szeretők voltak, s bár ismerte a lány
testének minden porcikáját, mintha mindig akadt volna valami, amit előzőleg
nem fedezett fel vagy csodált meg. Ma este, mintha még soha nem látta volna,
úgy falta a szemével, hogy Hermione felgyorsult lélegezte megemeli a mellét:
talán még soha nem volt ennyire telt. Perselus elégedett kis mosolyt villantott rá,
aztán ahogy Hermione arcára emelte a tekintetét, s meglátta, ahogy szokás
szerint beleharap az alsó ajkába, miközben arra vár, hogy ő is levetkőzzék.

Mezítelenül az ágyra ereszkedett a lány mellé, ujjait végighúzta a csípőjének

sima ívén, majd halk hördülés hagyta el az ajkát, amikor az meleg kezével
megmarkolta a heréit. Hermione a férfi szájára nyomta puha ajkait, lábát
Perselus csípője köré fonta, a hátára fordult, s őt is magával vonta. Szinte
végtelenül óvatos gyengésséggel szeretkezett a lánnyal, és miután mindkettejük
vágya kielégült, Hermione az oldalára fordult, hátát hozzápréselte Perselus
testéhez, hogy az szokása szerint a karjába vonhassa. De meglepő módon a férfi
visszahúzta őt, hogy ismét szembeforduljon vele.

– Nézz rám, Hermione – suttogta.

A lány szembefordult vele, így hosszú percig csak nézték egymást. Aztán
egyszerűen megcsókolta. A karjára tette a kezét, szinte szerényen, és olyan
imádattal csókolta, mint azelőtt soha.

Bár nem tudta, mi az oka, Hermione érezte, hogy hirtelen feltámad benne a
remény, s nem tehetett róla, ez könnyekig hatotta. Olyan sokáig, olyan
türelmesen várt, hogy megtudja, hogyan érez a férfi, és mintha most hihetetlenül
mélyen megváltozott volna a kapcsolat köztük.

Perselus addig csókolta, míg valami nedvesség nem érte az arcát. Döbbenten
húzódott el tőle, s látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán.

– Hermione – mormolta gombóccal a torkában –, miért sírsz?

A lány nehézkesen felült, s a kezébe temette az arcát.

– Magam sem igazán tudom, Perselus – motyogta elfúló hangon. – De teljesen

magam alatt vagyok érzelmileg; nem tudom, mi ütött belém. – Felrángatta a
takarót a nyakáig, és átölelte a térdét.

Perselus nézte, ahogy a lány pár pillanatra behunyja a szemét, majd mély levegőt
vesz, hogy összeszedje magát.

– Úgy érzem, mintha valami megváltozott volna köztünk, és nem tudok mit
kezdeni ezzel a változással – szólt halkan, a könnyeivel küszködve.

Perselus sóhajtva ült fel, a lábát átlendítette az ágy szélén, s hátat fordított a
lánynak. Nem akarta felzaklatni; olyan sok változatát képzelte el ennek az
estének, de egyikben sem szerepeltek könnyek és zűrzavar.

– Valóban megváltozott valami – mondta halkan, félig felé fordítva a fejét, de

nem nézett a szemébe. – Minden megváltozott.

Kihalászta a pálcáját a földre szórt ruhák halmából, magához hívta a köntösét a

fürdőszobaajtó túlsó oldalán levő kampóról.

– De hogyan, Perselus? – kérdezte Hermione, hangjában árnyalatnyi

kétségbeeséssel.

A férfi felállt, belebújt a köntösbe, s megkötötte az övet a derekán.

– Régebben eszméletlenre keféltük magunkat – jelentette ki egyszerűen.

Hermione erre hátrahőkölt: szokatlan volt az ilyen durva nyelvezet az ő szájából.

– És most? – A hangja alig volt több a suttogásnál.

A férfi megfordult és ránézett. Hermione most világosan látta a szeretetet a

szemében, s vele együtt valami riadt elszántságot is.

Ismét félrefordult, úgy szólalt meg.

– Most pedig szerelmeskedünk.

Odébb lépett, átvágott a szobán. A dolgozószobájába akart menni, hogy

összeszedje azokat az iratokat, amelyeken fáradhatatlanul dolgozott, mióta
bevette az Exostraserumot. Bebizonyítja Hermionénak, hogy mindenképpen
elválik, mielőtt a lányt ismét kényszerű helyzetbe hozná a Házassági Törvény.

Hermione szeme kimeredt és az ágy szélére mászott. Még lélegeztet is alig mert
venni, a takarót pedig még mindig a mellkasához szorította. Soha, de soha nem
hallotta, hogy a „szerelem” szó elhagyta volna Perselus ajkát.

– Vagyis szeretsz engem, Perselus?

Kezével a kilincsen, a férfi megtorpant.

Hermione teljesen mozdulatlan maradt, úgy figyelte, ahogy a férfi mereven áll a
még mindig csukott ajtó mellett. A szívverése valósággal dörömbölt a fülében,
és a férfi olyan sokáig néma maradt, hogy az már perceknek tűnt, de valójában
csak pillanatok teltek el. Hermionét eltöltötte a megbánás, hogy ilyen hirtelen
kiszaladt belőle a kérdés. Hiszen megesküdött, hogy kivárja, nem kényszerít
Perselusra semmit sem.

– Én… igazán sajnálom, Perselus – mondta, s becsukta a szemét. – Ezt nem

kellett volna megkérdeznem. Nekem jó minden, ahogy van. Ha nem lenne a
Házassági Törvény, boldogan élnék így örökké… én csak…

Perselus lassan szembefordult vele.

– Igen, Hermione.

Hermione megakadt a mondat közepén, remegett az ajka.

– Igen? – Alig merte elhinni, amit hallott.

– Igen – mondta tisztán és érthetően.

Hermione nem tehetett róla, egy könnycsepp gördült le az arcán.

Perselus elengedte a kilincset, ismét átvágott a szobán, majd leült vele szemben
az ágy szélére.

– Szeretnél velem élni? – kérdezte egy csöpp nyugtalansággal a hangjában.

Hermione gyorsan nyelt egyet.

– Mindennél jobban – suttogta.

A férfi közelebb hajolt és gyengéden letörölt egy könnycseppet az arcáról.

– Akkor sok mindent el kell rendeznem.

Felállt, tekintete egy pillanatig még elidőzött a lány könnyes arcán, aztán kiment
a szobából, s óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

Hermione hanyatt dőlt az ágyban, arcát a párnába temette, s azon töprengett,

hogy lehet, hogy most, amikor minden álma valóra vált, olyan nagyon kellett
sírnia, mintha a szíve hasadt volna meg.
 ***

Egy kicsivel több, mint egy óra múlva Perselus végre elégetetten kilépett a
dolgozószobájából, bal kezében nagy halom pergamen. Aprólékosan gyűjtögette
az információt, mióta eljegyezték egymást Cordelia Mill-lel. Mostanra már
egész halom dokumentum állt rendelkezésre, amely kapóra jöhetett, ha egyszer
úgy dönt, elválik, s az elmúlt két hétben mindazt hozzáadta, amit be akart
mutatni a feleségének.

A papírokkal a kezében csendesen benyitott a hálószobába: Hermione elé akarta

tárni elkötelezettségének bizonyítékát. De még az egyetlen gyertya tompa,
rebbenő fényénél is látta, hogy a lány mellkasa egyenletesen emelkedik és
süllyed a takaró alatt: elaludt. Odalépett az ágyhoz, és mély sóhajjal tette le az
iratokat az éjjeliszekrényre. Várnia kell holnapig.

Olyan óvatosan, ahogyan csak tudott, hogy ne ébressze fel, a takaró alá bújt,
gyengéden átkarolta a lány derekát, s szorosan a mellkasához ölelte. Hermione
meg sem rezdült, még akkor sem, a mikor a férfi csókot nyomott a vállára.
Perselus eloltotta a gyertyát, majd órákig feküdt ébren, miközben megpróbálta
elképzelni, hogyan fogadja majd a felesége a kérését, majd végül hatalmába
kerítette az álom.

***

Perselus másnap kipihenten, reménykedve ébredt. Már nem kínozták rémálmok,

amelyek oly sok éven át kísértették, s bár valamennyire most is álmatlanságtól
szenvedett, Hermione mellett mindig jól aludt. Lezuhanyozott és felöltözködött,
mialatt Hermione tovább aludt. Általában sokat hánykolódott, forgolódott
álmában, hajával Perselus arcát csiklandozta, de az elmúlt éjjel alig mozdult,
olyan mélyen aludt.

Amikor Perselus felöltötte megszokott fekete ruháit, odalépett az ágyhoz, s

letérdelt az alvó lány mellé. Az sápadt volt, s bár majdnem kilenc órán át aludt
mélyen, sötét karikák övezték a szemét. Perselus úgy vélte, Hermione mind
testileg, mind lelkileg kimerült, s azt gyanította, hogy valószínűleg rosszul aludt
az utolsó hetekben: bizonyára nyugtalanította, hogy mit hoz a jövő. Belészúrt a
bűntudat. Talán ha előbb beveszi az Exostraserumot, megkímélhette volna a több
heti aggodalomtól.
Úgy gondolta, aznap reggel Moe segítsége nélkül is boldogul: a manó nyilván
minden egyes szavukat továbbadná Lance-nek, ha jelen lenne az elkövetkezendő
megbeszélésen. Lement a konyhába reggelit készíteni. Miután az asztalt is
megterítette, visszatért a hálóba, és ismét letérdelt Hermione mellé.

– Hermione? – suttogta, ahogy gyengéden megrázta a lány vállát.

Felpattant a szeme, és körülnézett. Látszott, hogy egy pillanatig nem tudja, hol
van.

– Jó reggelt! – mondta Perselus halvány mosoly kíséretében.

– Jó reggelt – ásított Hermione. – Mennyi az idő?

– Majdnem tíz. Készítettem reggelit. Lejönnél a konyhába, vagy hozzam fel? –

Aggódva nézett rá: még mindig szokatlanul sápadt volt.

– Lemegyek – ült fel. – Csak pár percet kérek, hogy lezuhanyozzak és

felöltözzek.

Perselus a keze fejét a lány homlokához érintette.

– Jó érzed magad? Még mindig fáradtnak tűnsz egy kicsit.

Hermione kipréselt magából egy halvány mosolyt.

– Jól vagyok, csak kimerültem. Mostanában nem aludtam túl jól.

Perselus homlokon csókolta, majd felállt, hogy induljon.

– Akkor pár perc múlva találkozunk odalenn. Sok mindent meg kell beszélnünk.

Amikor Hermione megjelent a konyhában, Perselus elégedetten látta, hogy

valamivel jobban néz ki, de csak piszkálta a reggelijét.

– Hermione, enned kell – mondta gyengéden.

– Nem tudok: túl zaklatott vagyok – közölte, ahogy eltolta maga elől a tányérját.
– Mi lesz most, Perselus?
A férfi előrehajolt, felkönyökölt az asztalra.

– Megkérem Cordeliát, hogy váljunk el.

Hermione halkan felsóhajtott.

– Gondolod, hogy beleegyezik?

– Szinte biztosra veszem, hogy nem azonnal, de februárban már csak fél év
választja el az ötvenedik születésnapjától, és akkor elválhat anélkül, hogy a
Házassági Törvény újból vonatkozna rá. Hozzámehet Everardhoz, vagyis neki is
érdeke, hogy elváljunk.

– És nem gondolod, hogy pusztán rosszindulatból is visszautasítja? – Hermione

még mindig aggódott.

Perselus megvonta a vállát.

– Ez is megeshet – értett egyet. – De összeszedtem egyet s mást az évek során,

hogy alkut köthessünk. – Odatolta elé az asztalon heverő paksamétát.

– Mi ez? – pillantott az iratokra.

– Olyan információ, amelyet évekig gyűjtögettem: iratok, amelyek mindkettőnk

jogait taglalják válás esetén, házassági szerződés, amelyet mindketten aláírtunk,
és a pénzügyeim részletes kimutatása.

– És a laboratórium? – kapott levegő után a lány. – Azt hittem, Cordelia

pénzéből vágtál bele az üzletbe.

– Igen, pénzügyileg támaszkodtam rá, amikor elindult az üzlet, de azóta bőséges

tartalék áll rendelkezésemre, hogy visszafizessem neki a kölcsönt. Persze a válás
nem lesz éppen olcsó, de Albus Dumbledore-nak hála, megvannak az
eszközeim, hogy biztosra vegyem, a pénz nem lesz akadály.

– Mi köze mindennek Albus Dumbledore-hoz? – húzta össze a szemöldökét

Hermione.

– A Telenium üst – magyarázta. – Rám hagyta. Így rendkívül ritka bájitalokat is

előállíthatok, és sok ügyfelem csillagászati összegeket hajlandó fizetni értük,
feltéve, ha az utánpótlás nem akad el. – Mutatóujjával rákoppintott a
paksamétára. – Tessék, nézd meg magad is: gazdag ember vagyok, Hermione.

Hermione egy pillantást vetett az asztalon heverő papírkötegre.

– Bízom benned, Pesrelus, nekem elég a szavad. Ám arról még mindig nem
vagyok meggyőződve, hogy Cordelia csak úgy elenged, nekem pedig mindössze
három hónapom maradt, mielőtt újra férjhez kellene mennem. – A házasság
említésére enyhén elpirult. Végül is Perselus nem kérte meg a kezét.

– Lehet, hogy először tiltakozni fog, de végül majd beleegyezik. Nincs oka, hogy
ne tegye.

Hermione idegesen harapdálta az ajkát.

– Mikor beszélsz vele?

– Még ma – felelte határozottan.

– Ma? – kérdezte döbbenten. – De hát az nem valószínű, hogy február előtt

beleegyezik, akkor miért ma?

– A bájitalfőző üzlet miatt. Nem hiszen, hogy bölcs dolog lenne Cordelia
házában folytatni, miután beszélek vele. Egyikünknek sem lenne kellemes, ez
viszont azt jelenti, hogy új laboratóriumra van szükségem. Karácsony körül
amúgy is teljesen leáll az üzlet, vagyis lesz két hetem arra, hogy kiköltözzek és
újra berendezkedjem.

– Azt hiszem, igazad van – adta meg magát. – De hova menjünk? Nálam
bármikor átalakíthatjuk az egyik helyiséget.

Perselus a fejét rázta.

– Lance attól még a nagybátyja marad, és hiába a tiéd a ház egy része, az a Mill
családé is. Ráadásul itt van az út túloldalán, nem lenne igazságos Cordeliával
szemben, ha egyszerűen odébb költözöm eggyel.

– De akkor mihez kezdesz?

– Egy ideig valószínűleg arra kényszerülök, hogy házat béreljek: nincs értelme
vásárolni az évnek ebben az időszakában.

Hermione feldúltan dörgölte meg a homlokát, s könnyek szöktek a szemébe.

– Ebből akkora zűrzavar lesz, Perselus! Nem szeretném, ha miattam fenekestül

felfordulna az életed. Soha nem akartam így megnehezíteni a dolgod.

– A jó dolgokat általában nem adják olcsón – felelte megfogva a lány kezét. –

Kétség sem fér hozzá: minden megváltozik majd. De megéri, vagy te nem így
gondolod?

A lány szeme találkozott Perselus intenzív, fekete pillantásával. Még mindig nem
tudta elhinni, hogy mindez végre megtörténik. Mintha álmodná az egészet.

– Igen, ha egyszer így kell lennie.

Egy ideig csendben nézték egymást, majd Hermione megkérdezte:

– Mikor tér vissza Cordelia?

– Talán ma este – vont vállat Perselus. – Ebédig mindenesetre nem valószínű.

Hermione az órájára nézett: majdnem tizenegy volt.

– Talán mennem kellene. Valóban az a szándékod, hogy ma elé állsz?

– Általában jó hangulatban van, miután pár napig nincs itthon – bólintott a férfi.
– Ráadásul szeretném lezárni ezt az ügyet.

– Megígértem Ginnynek, hogy együtt ebédelünk a Foltozott Üstben, de korán

hazaérek. – Hermione felállt az asztaltól. – Üzensz majd, mihelyt lehet? Ma este
mást sem fogok tenni, mint föl s alá járkálni, egyébre nem leszek képes.

Perselus bólintott, s ő is felkelt.

– Üzenek, mihelyt lesz mit megüzennem.

Felmentek a lépcsőn, majd az előszobában szembefordultak egymással. Perselus

a karjába zárta a lányt, és csókot nyomott a feje búbjára.
– Sok szerencsét – motyogta Hermione a férfi mellkasának.

– Próbálj meg nem aggódni – felelte. – Amelyik kutya ugat, az nem harap; ez
Cordeliára is igaz. Lehet, hogy először visszautasít, de később bele fog egyezni.

Kicsit hátrébb húzódott, s meglátta, hogy Hermione ismét könnyezik.

– Hermione, mi aggaszt ennyire?

A lány az arca elé emelt tenyerébe zokogott.

– Én… nem tudom… Csak… – dadogta.

– Gyere – mondta Perselus, azzal készen fogta, s bevezette a nappaliba. – Nem

mehetsz el ilyen állapotban.

Leült a díványra, s az ölébe vonta a lányt.

– Töröld meg a szemedet – szólt rá, ahogy elővarázsolt egy zsebkendőt.

Hermione tette, amit mondtak neki, majd bedagadt, vörös szemével Perselus
tekintetét kereste.

– Annyira félek, hogy nem enged el, Perselus. Már mondtad, hogy Cordeliát az
is zavarja, hogy rólam van szó. Mi van, ha csak azért nem egyezik bele, hogy
mindent elrontson? Mi van, ha külföldre kell mennem?

– Hermione – kezdte türelmesen –, ez mind csak feltételezés. Bízz bennem, sok

éve vagyunk házasok Cordelia Mill-lel; jobban ismerem, mint hinnéd.
Életbevágóan fontos, hogyan tálalom a problémát. Ebbe az is beletartozik, hogy
ne legyél jelen, hogy ne is említselek egy darabig. Ha csak magam miatt kérem,
hogy váljunk el, nagyobb a valószínűsége, hogy hajlandó lesz rá. De ha minden
rólad és rólam szól, akkor megnehezíti a dolgunkat. Fontos, hogy következő pár
napban ne mutatkozz.

Hermione bólintott.

– De most minden olyan kétségbeejtőnek tűnik.

– Ezt hogy érted?

Hermione ránézett, s vett egy mély lélegzetet.

– Nem tudtam, hogyan érzel, Perselus. Fogalmam sem volt, hogy hajlandó
lennél felvállalni a válást csak miattam. De a múlt éjjel óta minden olyan…

A férfi várta, hogy folytassa, közben a lány hajfürtjét tekergette az ujja köré.

Hermione szomorúan nézett rá.

– Szeretlek, Perselus. Nem bírnék nélküled élni, és most úgy tűnik, annyi
vesztenivalónk van!

A férfi magához húzta, a haját simogatta, miközben Hermione ismét zokogni

kezdett. Perselus becsukta a szemét; tudta, valahol mélyen tudta, hogy a lány
szereti őt, de hallani valami teljesen más volt. Kissé hátrébb húzódott, de
továbbra is a karjában tartotta.

– Együtt maradunk, Hermione. Bízz bennem.

– Bízom benned – mondta. – Csak abban nem bízom, hogy Cordelia Mill
elenged.

– Mit számít az? – felelte, s nagyon szerette volna, hogy a lány megértse. – Ha
nem egyezik bele, elmegyünk. Sok ország nem fogadott el ilyen nevetséges
törvényt, és nem is fog soha. Együtt maradunk, ha a világ végére kell is miatta
elmennünk.

Hermione közelebb hajolt, hogy összeérjen a homlokuk. Megnyugtatták a

szavak. Megtörölte a szemét a zsebkendővel, s vett egy nagy levegőt, hogy
lecsillapodjon.

– És most bármennyire is utálom még a gondolatát is, hogy elküldjelek, amíg

ilyen zaklatott vagy, maradt némi papírmunkám, és amúgy is fontos, hogy
elhagyd a házat, mielőtt Cordelia hazaér.

Hermione egyetértően bólintott, azzal felállt és lesimította a ruháját.

– Gyere, kísérj ki – mondta a kezét nyújtva.

Perselus megfogta, s felállt a díványról. Amikor kiléptek az előszobába,

mindketten megtorpantak, szemük tágra nyílt a hihetetlen látványtól.

Az ajtó mellett ott állt egy jókora, fából készült láda, amely percekkel ezelőtt
még nem volt ott. A fedelén a név: C. A. Mill.

Ijedten pillantottak egymásra, s a rémültük a kétszeresére nőtt, amikor lépéseket

hallottak odafentről.

– Cordelia visszatért? – suttogta lesújtottan Hermione. – Máris?

– Úgy tűnik – felelte komoran Perselus.

– Gondolod, hogy hallott minket – kérdezte Hermione, s nagyon szerette volna,

ha a válasz „nem”.

Perselus a nappali nyitott ajtajára pillantott.

– Szinte biztosan.
30. fejezet

Bright star, would I were stedfast as thou art—

Not in lone splendour hung aloft the night

And watching, with eternal lids apart,

Like nature's patient, sleepless Eremite,

The moving waters at their priestlike task

Of pure ablution round earth's human shores,

Or gazing on the new soft-fallen mask

Of snow upon the mountains and the moors—

No—yet still stedfast, still unchangeable,

Pillow'd upon my fair love's ripening breast,

To feel for ever its soft fall and swell,

Awake for ever in a sweet unrest,

Still, still to hear her tender-taken breath,

And so live ever—or else swoon to death.

John Keats: Bright Star!

***

Perselus és Hermione Cordelia és Perselus házának előterében álltak,

mindkettejük arcáról leolvasható volt az ijedtség, ahogy egymásra néztek.
Hermione a szája elé kapta a kezét, míg Perselus idegesen simított végig alsó
ajkán, ahogy fejében villámgyorsan megpróbálta pontosan felidézni a
beszélgetést, amit Hermionéval néhány pillanattal korábban lefolytattak a
nappaliban.

Ismét a szoba nyitott ajtajára pillantott, ahol korábban beszélgettek: nem nagyon
kételkedett abban, hogy Cordelia korai visszatérése Londonba azt jelentette,
hogy minden elhangzott szót hallott. Tekintete neje ládájára vándorolt, ami a
folyosó padlóján pihent, Cordelia neve cirádás betűkkel virított a fedelén.
Tisztában volt vele, hogy a reményteli válásának témáját finoman kell tálalnia,
így saját óvatlansága arra késztette, hogy hitetlenkedve megcsóválja a fejét.
Miért javasolta, hogy az ő házába térjenek vissza és ne Hermionéhoz, mikor
elindultak Párizsból? Miért volt annyira ostoba, hogy ilyen komoly dolgokról
beszéljenek kitárt ajtónál? A tudat, hogy talán akaratlanul lerombolta az esélyeit
egy válásra, savként mardosta a gyomrát.

Ismét farkasszemet nézve Hermionéval végül hitetlenkedve felnevetett. Cordelia

még sosem tért vissza ilyen korán egyik hétvégi kiruccanásáról sem. Ujjait az
ajkára téve jelezte Hermionénak, hogy maradjon csendben, majd előreterelte, s
kinyitotta a reteszt a bejárati ajtón. Arra számított, hogy a nő újra utat enged a
könnyeinek, de a tekintete száraz maradt, s a teljes rémület kifejezése ült az
arcán.
– Már nem tehetünk semmit, Hermione – suttogta Perselus, közelebb hajolva a
boszorkány füléhez. – Pontosan úgy járok majd el, ahogy terveztem, és ha
hallotta a beszélgetésünk, akkor meg kell küzdenem a következményekkel.

– De azt mondtad, életbevágó, hogy elkerüld a témát, hogy te és én együtt

vagyunk – suttogta Hermione sürgetően. – Ha meghallotta, amit beszéltünk…

– Megismétlem: már nem tehetünk semmit. Talán ez rövid távon kissé

megnehezíti a dolgokat, de alapjában véve semmin nem változtat.

Hermione, ahogy megértette, egy pillanatig tágra nyílt szemmel nézett rá, majd
végül beleegyezően bólintott.

Perselus megcsókolta a feje búbját.

– Ne aggódj – kérte csendesen, majd hátrált egy lépést, s intett neki, hogy
menjen ki az ajtón. – Azonnal üzenek, amint tudok.

– Három körül újra itthon leszek, és kötve hiszem, hogy képes leszek bármi
másra gondolni azon kívül, mint hogy mi folyik itt, úgyhogy kérlek, Perselus,
értesíts, amint tudsz.

Perselus bólintott.
– Meglehet, órákon keresztül vitázunk majd, úgyhogy ne ess kétségbe, ha a nap
folyamán nem üzenek; megígérem, hogy amint lehet, megkereslek.

Perselus figyelte, ahogy Hermione zavartan bólint egyet, majd sarkon fordul, s a
halvány téli napsütésben keresztülvág az úton, egyenesen a tér közepén lévő
parkba. Mikor eltűnt a szeme elől, Perselus becsukta az ajtót, s homlokát a
hideg, lakkozott keretnek döntötte. Behunyta szemét, s megpróbált felkészülni a
csatára, amiről tudta, hogy pillanatokon belül elkezdődik.

Cordelia majdnem hét éven keresztül volt a felesége, s ezalatt az idő alatt
képesek voltak jóformán harmóniában élni. Hagyta, hadd folytassa a nő
zavartalanul a saját életét, s míg Hermione meg nem érkezett, Cordelia is
hasonlóan tett. Egyszer sem vesztek össze azelőtt, hogy Hermione elkezdett
volna az asszisztenseként dolgozni, de eléggé ismerte ahhoz a nejét, hogy tudja,
a nő veszélyes volt, ha megsértették a büszkeségét. Próbálta megnyugtatni
Hermionét azzal kapcsolatban, hogy miként reagál majd Cordelia a válási
kérelmére, de valójában nem sok esélyt látott arra, hogy súlyos verbális csata
nélkül elsimítsa az ügyet a feleségével. És egy teljes elutasítás sem volt
éppenséggel elképzelhetetlen.

A plafonra pillantott, majd egy elítélt nyugalmával a lépcső aljához lépett. Egy
hang sem hallatszott az emeletről, de tudta, hogy Cordelia nagy valószínűség
szerint a második emeleti dolgozószobában van, amit annyira kedvelt. Mikor
Piton elérte a szoba ajtaját, megállt, ahogy meghallotta a pergamen felületén
végigszántó penna csendes sercegését. Mély levegőt vett, tudva, hogy a most
következő beszélgetés kimenetele óriási hatással lesz a saját és Hermione
jövőjére. Az eszébe vésve, hogy uralkodjon magán, megacélozta magát, s
kinyitotta az ajtót.

Cordelia a mahagóni íróasztalánál ült, háttal az ajtónak, az egyik tökéletesen

manikűrözött kezében egy pennát szorongatott, ami sebesen száguldott egy
hosszú pergamen fölött. Perselus belépett a szobába, majd csendesen betette az
ajtót maga mögött. Mozdulatlanul állt, karját összefonta a mellkasán, azt várva,
hogy a nő szólaljon meg először. Mikor rájött, hogy testtartása kissé
védekezőnek tűnhet, leeresztette a karját, kezét összekulcsolta a háta mögött,
elhatározva, hogy nyílt, megközelíthető férfi benyomását keltse.

– Miért nem ülsz le, Perselus? – szólalt meg Cordelia fagyosan, anélkül, hogy
felé fordult volna. – Biztos vagyok benne, hogy az előttünk álló beszélgetés nem
lesz sem kellemes, sem rövid, úgyhogy jobban teszed, ha pihenteted a lábadat.

Perselus szó nélkül leült az asztalhoz legközelebb eső karosszékbe, belül

összerezzenve a nő szavaiból sugárzó veszélyes hanglejtésre. Érezte benne a
visszafojtott haragot, úgyhogy saját légzésére koncentrált, míg arra várt, hogy
Cordelia befejezze az írást. Szeretett volna nyugodt maradni, és olyan
diplomatikusan tálalni a mondandóját, amennyire csak lehet. Nézte, ahogy
Cordelia tovább jegyzetel, s azon gondolkodott, vajon a levélnek, amit épp
fogalmaz, van-e valami köze ahhoz, amit visszatértekor meghallott. A percek
elviselhetetlenül lassan teltek, s tudta, hogy Cordelia készakarva nyújtja el a
megpróbáltatásait, szándékosan szenvedést okozva neki. Perselus néma maradt
és mozdulatlan, bár szeretett volna megszólalni, de elhatározta, hogy meghagyja
a nőnek a kezdés jogát.

Idővel később – ami óráknak tűnt – Cordelia cikornyás betűkkel aláírta a levelet,
s az egészet egy borítékba csúsztatta. Félretette, majd figyelmetlenül lehajította
pennáját az íróasztalra, fekete tintát csöpögtetve a lapjára. Összefonta ujjait,
majd Perselus felé fordult, sötétkék szeme gonoszul csillogott.

– Gyakran gondolkodtam azon, mivel töltöd a hétvégéidet míg én távol vagyok,

Perselus – kezdte, hangjából még mindig megjátszott higgadtság áradt. – És
most már tudom. Sosem hittem volna, hogy ennyire ízléstelen vagy, hogy a
kurváiddal töltöd meg a házam.

Perselus összeszorította az állkapcsát, emlékeztetve magát arra, hogy Hermione

érdekében kordában kell tartania dühét.

– Ez megjegyzés tiszteletlen és igazságtalan, Cordelia.

A boszorka összehúzta a szemét, rúzsozott ajkán gúnyos mosoly jelent meg.

– Már csak néhány nap van hátra karácsonyig, s úgy döntöttem, korábban vissza
kell térnem a fővárosba, hogy a bevásárló listám végére érjek. Nem is sejtettem,
hogy egy ilyen elképesztően megható jelenetre érek haza! Majdnem felért a
Szombati Boszorkányban megjelenő iszonyatos novellákkal – vicsorogta.

Perselus összefűzte ujjait azon elhatározásában, hogy nem hagyja, hogy dühödt
reakciót provokáljon ki belőle.

– Őszintén azt hittem, hogy képtelen vagy a szerelemre, Perselus. Mindig

annyira… Hogy is fejezzem ki magam? Lelketlennek tűntél – vigyorogta. – De
most rá kellett jönnöm, hogy hajlandó vagy… hogy is mondtad? Elmenni a világ
végéig, hogy együtt lehess a bájitalasszisztenseddel. Ó, hát nem ez a legédesebb
dolog, amit valaha hallottam?

– Cordelia – sóhajtott fel Piton. – Sajnálom, hogy tanúja voltál a beszélgetésnek;

megkíméltelek volna tőle, ha tudom, hogy ilyen szokatlanul korán érkezel.

– Milyen kedves tőled, Perselus – felelte gúnyosan somolyogva. – Nos, mivel ez

itt mégiscsak az én házam, attól tartok, meg kell kérjelek, hogy Miss Granger
többé ne lépjen be. Sajnálom, ha ez rosszul érinti a vállalkozásod, drágám, nem
is beszélve a kis hétvégi szórakozásodról, de bizonyára megérted a helyzetet.

Perselus alaposan végigmérte a feleségét, óvatosan válogatva meg következő

szavait.

– Cordelia, szeretném Hermionét a lehető legteljesebben kihagyni ebből a

beszélgetésből. Tiszteletben tartom a kívánságodat, s garantálom, hogy nem lép
be többet a házba, de szeretném, ha a helyzet azon részére koncentrálnánk, ami
téged és engem illet.

– Nos, Perselus, jelen pillanatban minden vágyam Hermione Grangerről

beszélgetni, minthogy a hónapok óta tartó gyanúm végre beigazolódott. Áruld el,
akkor is keféltetek, mikor még iskolába járt? Jólesett egy menet az egyik
diáklánnyal, nem igaz?

Perselusnak minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne álljon fel,

tenyere a pálcájáért viszketett.

– Hogy merészeled! – csattant fel. – Sok minden igaz rám, de soha nem
süllyedtem olyan mélyre, hogy kihasználjam az egyik diákomat.

– Nos, bocsásd meg nekem, amiért ilyen vádakkal illettem feddhetetlen

személyedet, de vajon tényleg ilyen elképzelhetetlen lenne? Figyelembe véve,
ahogy kihasználtad a kollégádat, az ex-menyedet, aki valaha a diákod volt.

Perselus összefonta a karját a mellkasán.

– Most akkor álljunk neki sárral dobálózni, Cordelia? Mint a gyerekek? Vagy
esetleg megpróbálunk valami megoldásra jutni?

Cordelia dühödten nézett vissza rá.

– És mégis miféle megoldásra vágysz, Perselus? Mégis mit akarsz tőlem? –

Hangjából egyre inkább kiérződött a harag.

Perselus nagyot sóhajtott.

– Februárban csupán hat hónap választ majd el az ötvenedik születésnapodtól.

Ahogy te is tudod, ez azt jelenti, hogy többé nem lesz rád érvényes a Házassági
törvény. Azt hiszem, mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha akkor elválnánk.

Cordelia megvetően felkacagott.

– Nem hinném, Perselus. Tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi életemmel; a

körülményeink teljesen megfelelnek számomra, köszönöm szépen. Eszem
ágában sincs aláírni a válási papírokat a közeli jövőben.
– Cordelia – szűrte Perselus a fogai között –, őszintén azt próbálod elhitetni
velem, hogy nem áll szándékodban elválni, amint betöltöd az ötvenet? Milyen
előnye lehet annak, hogy továbbra is egy megrendezett házasságban élj?

– Talán a törvény nem vonatkozik rám, amint elérem az ötvenet, Perselus, de te

majdnem négy évvel vagy fiatalabb nálam, így szándékomban áll addig
házasnak maradni, míg be nem töltöd az ötvenet. Szeretnélek megkímélni attól,
hogy újra meg kellejen nősülnöd.

Perselus tisztában volt vele, hogy Cordelia hazudik, s egy pillanatig némán
gondolkodott azon, hogyan kezdjen bele újra.

– Szeretném beadni a válási keresetet, ami február utolsó napján lépne hatályba
– szólalt meg csendesen.

– A kérésed elutasítom – csattant fel Cordelia, levetkőzve magáról minden

tettetett udvariasságot.

Perselus rájött, hogy egy elképesztően hosszú nap áll előtte.

– Milyen alapon utasítod el a kérésem?

– Minden alapon – vicsorogta. – Azon az alapon, hogy augusztusig nem töltöm

be az ötvenet; azon az alapon, hogy tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi
helyzetünkkel; azon az alapon, hogy képtelen lennél visszafizetni mindent, amit
a vállalkozásod beindításakor kölcsönkértél, nem beszélve arról, hogy milyen
követeléseim lennének egy válás esetén.

– Törvény szerint a vagyonom fele illet meg, Cordelia, és ezt fenntartás nélkül
hajlandó vagyok felajánlani, továbbá kamatostul visszafizetem a kölcsönt, amit a
laborom felszereléséhez felvettem.

Cordelia hitetlenkedő hangot adott ki.

– A vagyonod fele? Aligha nevezném a szüleid házának eladásából származó

soványka összeget vagyonnak, Perselus.

Perselus gúnyosan elmosolyodott.

– Az elmúlt hat évben szerzett vagyonomra céloztam. A bájital-üzletem

jövedelmezőbb, mint amire bármikor számítottam; jóval gazdagabb vagyok,
mint amilyennek hiszel.

Cordelia gyanúsan felhúzta szemöldökét.

– Erre szeretnék bizonyítékot látni. Mindemellett nem nagyon van szükségem

pénzre. Egyszerűen nincs ínyemre a válás.
– Cordelia, a Házassági törvény nem vonatkozik rád, amint hat hónapra vagy az
ötvenedik születésnapodtól. Hovatovább, amint betöltöd az ötvenet, ha úgy
kívánod, hozzámehetsz Everard Munroehoz. – Elégedetten figyelte a boszorka
elkerekedő szemét. Bár egy korábbi beszélgetés alkalmával – a jótékonysági bál
után – utalt a szeretőjére, Everard nevét korábban egyikük sem említette.

Cordelia összeszorította állkapcsát, körmével az íróasztal lapját kocogtatva.

– Fogalmam sincs róla, miről beszélsz.

Perselus türelmetlenül megforgatta a szemét.

– Cordelia, kímélj meg a színjátékaidtól. Tudtam rólad és Everardról, mielőtt

összeházasodtunk, ahogy azzal te is tisztában vagy. A fél varázsvilág tud rólad és
Everard Munroeról, úgyhogy ne is próbáld meg letagadni.

Cordelia összepréselte ajkait, s jeges némasággal nézett rá.

– Majdnem minden hétvégét az ő társaságában töltöd, leginkább a kis házadban

Edinburgh-ben, vagy az ő villájában Aberdeenben. Már Gilbert Nott halála előtt
is találkozgattatok. Nemhogy elég bizonyítékom van mindezt alátámasztani, de
több szemtanúm is, akik igazolják a tényt, hogy hosszú évek óta szeretők
vagytok.

Cordelia védekezőn összefonta a karját, s dühödten nézett rá.

– Moe? – szólalt meg, s a kis manó hangos pukkanással jelent meg előttük.

– Gazdám hívat, Cordelia asszony?

– Erős kávét szeretnék, és sokat – utasította.

Moe összehúzta a szemét, s vonakodva bólintott, mielőtt egy csettintéssel eltűnt

volna.

Cordelia elfordult Perselustól, s íróasztala zárható fiókjából előhúzott egy halom

papírt. Csendesen tanulmányozta a dokumentumokat, míg Moe vissza nem tért
egy tálcával, rajta kávé és szendvicsek.

– Köszönöm, Moe – suttogta Perselus, ahogy elvette a tálcát a manótól, s letette

a kicsiny dohányzóasztalra.

Cordelia azután is néma maradt, hogy Moe elhagyta a szobát. Előrehajolt, töltött
magának egy csésze kávét, majd megszólalt.

– Nos, Perselus, nagyon szeretném látni a bizonyítékaidat, amikről beszéltél, és

gondolom, van kivonatod az állítólagos vagyonodról is.
– Gondosan ügyeltem arra, hogy házasságkötésünk után minden fontos iratot
összegyűjtsek, Cordelia – felelte, ajkát rosszallóan felhúzva, ahogy tekintetük
találkozott. – És minden szükséges dokumentum a rendelkezésedre áll, hogy
elolvasd.

– Nos, akkor hozd ide őket – utasította Cordelia. – Van egy másolatom a
házasság előtti megállapodásunkról, s az egész nap a rendelkezésemre áll, hogy
átnézzem az apró betűs részeket.

Perselus felállt, s kilépett a szobából, megállva a késztetést, hogy bevágja az

ajtót maga mögött. Lement a pincébe, hogy magához vegye a papírokat, majd
hangosan kifújta a levegőt, hagyva, hogy végre elárassza a düh. Keze remegett,
ahogy újra felidézte neje megjegyzéseit Hermionéról, de gyorsan félretette őket.
Bármennyire is szerette volna kettéátkozni Cordeliát, a letöltendő börtönbüntetés
az Azkabanban, ami járt érte, nem érte volna meg a pillanatnyi elégtételt.

***

Hermione mérhetetlenül hálás volt, amiért Albus Perselus Potter étkezési rendje
miatt Ginnynek két óra előtt haza kellett mennie a Foltozott Üstből. Fontolgatta,
hogy lemondja az ebédet Ginnyvel, de tudta, hogy barátjának nem volt
lehetősége elhagyni a házat Albus születése óta, így nem volt szíve csalódást
okozni. Az idegesség belülről emésztette, s tudta, hogy házon kívül kellene
maradnia, lefoglalni magát a barátai meglátogatásával, vagy vásárolgatni, de
teljesen kimerültnek érezte magát, mind fizikailag, mind mentálisan, úgyhogy a
háza lépcsőjére hoppanált, amint Ginny visszatért Godric’s Hollow-ba.

Ahogy a pincebeli lépcsőn haladt lefelé, hogy készítsen egy csésze teát,
Hermione elgondolkodott, hogy nem kellene-e bevennie egy adag Kalapkúra
bájitalt a fáradékonyságára. Lance az ebédlőasztalnál ült, egy rakás fekete-fehér
varázslófénykép hevert előtte az asztalon.

– Hello, kislány – üdvözölte kedvesen, mikor Hermione belépett a szobába. –

Épp most készítettem egy kanna teát.

– Hello, Lance – felelte Hermione egy fáradt mosollyal, majd leült az asztalhoz,
s megához hívott egy bögrét a szekrényből. – Mit csinálsz?

– Csak néhány régi fotót nézegetek – felelte Lance zavartan, majd rámosolygott
a fényképre, amit épp a kezében tartott. – Nézd: a nap, mikor képzett gyógyító
lettem.

Hermione elvette tőle a képet, majd levegő után kapott. A fiatalember a fotón,
hagyományos Szent Mungós talárban, elképesztően jóképű volt. Nem lehetett
több huszonegynéhány évesnél, a haja sötétbarna volt, s egész a válláig ért. Az
arca simára borotválva, állkapcsa erős volt és finom vonalú, és még taláron
keresztül is látszott, hogy alacsony termete ellenére izmos volt.

Lance elmosolyodott.

– Annyi idős lehetek azon a képen, mint te most – mondta lassan.

– Annyira jóképű voltál! – kiáltott fel Hermione. – Lefogadom, hogy összetörtél

néhány szívet akkoriban.
Lance felnevetett.

– Itt az egész csapat Skóciában, amikor ötven körül lehettem. Göthe Salmander
egyik terepgyakorlatán. Jó móka volt!

Hermione a képért nyúlt, s ránézett a boszorkányok és varázslók csoportjára,

rögtön kiszúrva Albus Dumbledore-t a tömegben. Hosszú haja barna volt, s még
alig érintette az őszülés, de horgas orra akkoriban is felismerhetővé tette.

– Az ott te vagy? – kérdezte Hermione, rámutatva a legkisebb emberre a képen.

Lance a szemüvege lencséin keresztül ránézett.

– Igen, az én vagyok. Találd ki, ki áll mellettem.

Hermione a Lance mellett álló nőre sandított, aki látszólag a harmincas évei
elején járt.

– Nem! – nyögött fel hitetlenkedve. – Csak nem Minerva McGalagony?

– De igen, személyesen! – felelte Lance.

Hermione elvigyorodott a volt tanárát ábrázoló fotón, és a képbeli Minerva
visszamosolygott és integetni kezdett. Nem viselt szemüveget, és a haja, ami
nem volt a szokásos szoros kontyba fogva, hosszú volt, sötét és fényes.

– Á, nézd – szólalt meg Lance szeretettel teli hangon, a kezébe nyomva egy
újabb képet. – Theo az ötödik születésnapján.

Elvette a fotót, s halványan elmosolyodott volt férje gyerekkori énjén. Az ötéves

Theo már akkor is magas volt és szálkás, egy kis asztal mellett állt, amin egy
születésnapi torta és egy kupac ajándék hevert. Mellette állt Cordelia, leplezetlen
csodálattal figyelve fiát, s Hermione érezte, ahogy elakad a lélegzete. Cordelia
mindig is ápolt volt és szép, de ezen a fényképen tekintetébe egyértelműen
szeretet vegyült a fia iránt, elképesztően gyönyörűvé varázsolva őt.

Lance felemelt egy újabbat.

– Ez egy csoportkép az összes mardekárosról, abból az évből, mikor Cordelia

iskolaelső volt.

Hermione elszakította tekintetét Theóról, és megfogta a következő képet, rögtön

felismerve Cordeliát és a mellette álló fiatal Narcissa Malfoyt. Az iskolaelső
lány mögött álló tinédzsereket nézegette, és idővel meg is találta Perselust.
Vékony volt és boldogtalannak tűnt, hosszú haja eltakarta az arcát. A fiúk közül
többen csodálva tekintettek Cordeliára, és Hermione most először gondolt bele,
hogy a varázslótársadalomban hányan irigyelhették Perselust a választott
felesége miatt. A gondolat nyugtalanította, s gondterhelten felsóhajtott.
Lance elfintorodott az aggodalmára.

– Valami baj van, kisasszony?

Hermione vállat vont.

– Csendes és eseménytelen hétvégém van. – Elkezdte rágni a körmét, s azon

gondolkodott, elmondhatja-e Lance-nek, hogy mi történt. Teljesen megbízható
volt, és kétségbeesetten vágyott valakire, aki megnyugtatja, hogy minden
rendben lesz. – Perselus, ahogy most beszélünk, épp a válásról beszél
Cordeliával.

Lance rácsapott az asztalra.

– Na végre már – mondta, egyértelműen elégedetten. – Megkérte a kezed?

Hermione rögtön elpirult.

– Nem. Azt viszont mondta, hogy együtt leszünk, bármi is történjék ma.

– Nagyszerű, nagyszerű – felelte Lance, csontos kezével tapsikolva.

– Tényleg nagyszerű? – kérdezte aggódva. – Szerinted Cordelia csak hagyja őt
elsétálni?

– Majdnem biztos vagyok benne, hogy nem hagyja egyszerűen elmenni –

ismerte el Lance. – De március végéig nem kell újra megházasodnod, és ha
Perselus ma belekezd, akkor Cordeliának lesz elég ideje túljutni a kezdeti
hisztijén.

Hermione ugrott egyet, ahogy hangos pukkanás hallatszott a szobában, mikor

Moe megjelent. Az alacsony manó megtörölte kezét a kötényében, majd a
sütőhöz lépett, végig dúdolva.

– Hello, Moe! – köszöntötte Lance vidáman. – Az út túloldalán voltál?

Moe komolyan bólintott.

– Cordelia úrnőm kávét akart.

– Értem – morogta Lance, majd szemüvege fölött Hermionéra sandított. – És

hogy van Perselus és Crodélia? Kiabáltak?

– Nem volt kiabálás – felelte Moe a fejét rázva. – Csak csúnya tekintetek. Sok
csúnya tekintet.
Hermione és Lance egymásra néztek, majd Lance felnevetett.

– Azt hiszem, Perselus még a legjobb napján is képes lenne goromba

tekintetekre. – Megpaskolta Hermione kezét. – Ne aggódj, kislány. A végén
minden rendben lesz.

Hermione lesütötte a tekintetét és bólintott, irigyelve Lance optimizmusát, s azt

remélve, hogy az idő gyorsan eltelik, mire újra hall Perselus felől. Még délután
három sem volt, de már így is úgy érezte, ez élete leghosszabb napja.

***

Perselus belekortyolt a kávéjába, míg a felesége a szoba másik végében ült,

iratok és könyvelések hevertek előtte, orrán az olvasószemüvege. A nő arcát
figyelte, egyértelműen erőltetett rendületlenség ült rajta. Makacssága nem volt
váratlan, s Perselus megkönnyebbült, mikor elkérte a bizonyítékokat a
vagyonára és saját hűtlenségére vonatkozóan is. Ahogy a dokumentumokat
vizsgáló Cordéliát nézte, Perselus rájött, hogy a helyzet kimenetele egy bizonyos
fokig a nő kapcsolatán múlik majd Everard Munroeval. Ha igazán szerette a
férfit, és szeretne vele lenni, akkor a végeredmény teljesen pozitív lehet. Viszont
ha Everard mellett boldogtalan volt, vagy ha eltávolodtak egymástól, akkor
bőven lenne oka visszautasítani a válási kérelmét.

Több mint két óra telt el azóta, hogy felhozta az iratokat a konyhából, és máris
besötétedett. Perselus a szobában lévő gyertyák és lámpák meggyújtásával
foglalatoskodott, s hamarosan meleg fény vette körbe őket, ami keveset enyhített
a szobában uralkodó határozottan fagyos hangulaton. Tüzet gyújtott a
kandallóban, majd töltött magának még egy csésze kávét.

Cordelia idővel felemelte tekintetét a jobb kezében tartott papírokból, s Perselus

megállapította, hogy a nő vonakodva, de elcsodálkozott a vagyonának mértékén.

– Felteszem, idehívhatunk egy koboldot a Gringottsból, hogy megerősítse a

dokumentumok hitelességét – szólalt meg Cordelia.

Perselus bólintott.

– Amint a vagyonom elért egy bizonyos mértéket, kaptam egy biztonságosabb

széfet és egy pénzügyi tanácsadót, bizonyos Grimbleshankot. Őt keresd, ha
megerősítésre vágysz. – Egy gúnyos mosoly környékezte a száját: látszott, hogy
Cordeliát meglepte az a pénzmennyiség, amit összegyűjtött, de a nő
kétségbeesetten próbált érdektelennek tűnni.

Cordelia az asztalra hajította a pergament, közönyösséget színlelve.

– A pénzedhez nincs közöm és nem is érdekel, Perselus. Biztos életjáradékom

van; nincs szükségem a pénzedre.

– Akárhogy is – szólalt meg Perselus türelmesen –, nem tagadhatod, hogy képes

vagyok visszafizetni mindent, amit a házasságunk elején kölcsönöztem tőled, és
ennek tetejébe még egy nagyobb összeget is a válási egyezmény mellé.
– A válási egyezményhez előbb meg kell győznöd, hogy beleegyezzek a válásba,
Perselus – felelte mesterkélt mosollyal –, de egyelőre még semmit sem hallottam
vagy láttam, ami rávenne erre.

Perselus összeszorított fogakkal elővett az előtte heverő mappából egy újabb

köteg pergament. Cordelia elé hajította.

– Mi ez? – kérdezte, undorodva ráncolva orrát a szalaggal átkötött papírok

látványára.

– Bizonyíték – felelte kurtán Perselus, ujjait összefűzve.

– Bizonyíték mire? – csattant fel.

– Bizonyíték a hűtlenségedre az elmúlt hét évből – felelte nyugodtan, élvezve,

hogy végre alkalma van mindezt a felesége fejéhez vágni.

Cordelia összeszűkült szemmel meredt vissza rá, mielőtt magához húzta volna
az iratköteget, s kilazította volna a szalagot, ami összefogta őket. Felvette az első
tekercset, s olvasás közben összeráncolta homlokát.

– Egy lista a feltételezett találkákról? Időpontok, időszakok és helyszínek? –

kérdezte vicsorogva. – Attól tartok, szükséged lesz valami ütősebbre, hogy
mindezt alátámaszd, Perselus.
– Ha kinyitod a sárga borítékot, megdönthetetlen bizonyítékot találsz arra, ami
alátámasztja az első oldalon felsorolt összes időpontot és találkát.

Cordelia hitetlenkedő nyögéssel nyitotta ki a borítékot. Kívülről nyugodtnak

tűnt, de Perselus észrevette az enyhe remegést a kezében, mikor a kis csomagból
kihúzott egy adag csillogó fényképet.

A nő tekintete rémülten elkerekedett, mikor meglátta az első fotót.

– Te kémkedtél utánam! – kiáltotta hitetlenkedve. – Hogy merészeled lábbal

tiporni a magánéletem. Hogy… hogy merészeled! – Úgy hajította le a képeket az
asztalra, mintha égették volna.

Perselus a fotókra pillantott, az elsőt még az előtt készítette, hogy

összeházasodtak volna. Cordelia volt rajta, amint üdvözli Everardot, aki épp
akkor érkezett a nő edinburghi kunyhójába. A boszorkány előrehajolt, s szájon
csókolta. Jóformán képtelenség lett volna azt állítani, hogy a képen szereplő
párocska nem két szerető.

– Már azelőtt tudtam rólad és Everardról, mielőtt megkértem volna a kezed,

Cordelia. Házasságunk évei alatt egyetlen egyszer sem kértem tőled, hogy ne
találkozz vele többet. Sosem szóltam bele a magánéletedbe, de úgy gondolom,
bölcs dolog lenne részemről összegyűjteni ezeket az információkat arra az
esetre, ha el szeretnék válni. Bebizonyítottad, hogy ez az alattomos tett valóban
bölcs volt. Bőven elegendő bizonyítékom van arra, hogy bebizonyítsam a
hűtlenséged, amit felhasználhatok a bíróság előtt, hogy kierőszakoljam tőled a
válást.
Cordelia láthatóan füstölgött a dühtől.

– Ha tudtál a kapcsolatomról Everarddal a házasságunk előtt, ez arról

tanúskodik, hogy hajlandó voltál elfogadni a helyzetet, Perselus. És ha így áll a
helyzet, ez aligha lehet alapja egy válásnak. Ha önszántadból elfogadtad, hogy
ilyen körülmények között élj majdnem hét éven át, akkor nehezen jelenthet
jogilag alapot a különválásra.

Perselus összecsípte az orrnyergét.

– Merlin nevében, Cordelia. Semmi okunk rá, hogy még jövő februárban is
házasok legyünk. Végre szabadon együtt lehetsz Everard Munroeval anélkül,
hogy titkolnotok vagy bujkálnotok kellene, és én is szabadon találkozhatok
azzal, akit választok.

– Ó, kímélj meg a mű-együttérzésedtől, Perselus. Leszarod, hogy boldog

vagyok-e Everarddal vagy sem. Azért akarsz elválni, hogy együtt lehess
Hermione Grangerrel. Nem vagyok ostoba; hallottam a ma reggeli
beszélgetéseteket, és különösen tetszett az a rész, ahol azt taglaltad, milyen jól
ismersz, és hogyan tudsz engem kezelni. Nos, most bebizonyítom, mekkorát
tévedtél, Perselus Piton. Nem ismersz engem; sosem ismertél. Nem megyek bele
a válásba. Nem érdekel, ha elmész… Te leszel az, aki rosszul jön ki abból, ha
eltűnsz, úgyhogy tessék, parancsolj, menj és tedd meg. De eszembe sincs
megadni neked azt az örömöt, hogy elváljunk.

– Ha nem vagy hajlandó beleegyezni a válásba, akkor a Wizengamot elé viszem

az ügyet, Cordelia. Felfedem a jelenleg is tartó viszonyod Everarddal,
szavahihető tanúkat kerítek, és sárba tiprom a nevedet.

– Miért nem próbálod meg, Perselus? – vágott vissza magabiztosan. – Bizonyára

tisztában vagy vele, hogy nem egy közeli ismerősöm tagja jelenleg a
Wizengamotnak. Mi több, a varázsló, aki jelenleg épp a Mágiaügyi Minisztérium
válásokkal foglalkozó főosztályának vezetője, közeli jó barátom.

Perselus hátradőlt a székén, s hirtelen egy győzedelmes mosoly jelent meg az

arcán. Cordelia akaratán kívül elvezette ahhoz a témához, ami az ütőkártyája
volt. Remélte, hogy nem fajul idáig a dolog, de Cordelia láthatóan eltökélte,
hogy feleslegesen megnehezítse a dolgát.

– Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a barátod a főosztályvezető, Cordelia,

mint ahogy azzal is, hogy két évvel ezelőtt ő volt az egyedüli vezetője a
minisztérium Építkezésekért és Fejlesztésért Felelős Főosztályának.

Most először, mióta nagyjából öt órával ezelőtt elkezdődött a társalgásuk,

Cordelia arcán őszinte rémület tükröződött.

– Nem látom, ennek mi köze mindenhez – motyogta elkerekedett kék

szemekkel.

Perselus előredőlt a székében, megérezve, hogy végre elért valamit.

– Két évvel ezelőtt engedélyt kértél, hogy a Grosvenor téri ingatlanodat

mágikusan renoválhasd és megnagyobbítsd. Mikor a kérelmed elutasították,
gyorsan kerestél valakit, aki bemutathat a főosztály vezetőjének – egy alacsony,
kövér walesi férfit, bizonyos Zebulum Williamsnek, akit több vacsoraesteden
ebben a házban láttunk vendégül.

– Nagyon eltávolodtunk a témától, Perselus…

Perselus felemelte a kezét.

– Attól tartok, a gondolatmenetem nagyon is a témába vág – felelte nyugodtan. –

Annak érdekében, hogy megszerezd az engedélyt a vágyott épület-átalakításra,
elcsábítottad Williamst, és idővel megkaptad a jogokat, hogy elvégezd a
munkálatokat, amikre engedélyt kértél.

Cordelia meredten bámult rá, arckifejezése aggodalmas és dühödt volt egyszerre.

– És felteszem, ezt is tudod bizonyítani, igaz?

– Természetesen – felelte Perselus elégedetten mosolyogva. Kivette a mappából

az utolsó dokumentumot, és az asztal közepére tette. – A birtokomban van a
közted és Williams között lezajlott levélváltás másolata, továbbá néhány
kompromittáló fotó.

Cordelia remegő ujjakkal nyúlt a vaskos, barna manila boríték után, majd
felemelte. Kinyitotta, s a tartalmára pillantott. Perselus figyelte, mígnem a nő
ráemelte dühödt tekintetét.

– Te a legalattomosabb, legalamuszibb, legkörmönfontabb férfi vagy, akivel

valaha találkoztam – sziszegte.

Perselus rövid, száraz nevetést hallatott.

– A jelen körülmények között vigyáznék, kit nevezek alamuszinak vagy

körmönfontnak, kedvesem. Én sosem használtam a csábítás művészetét arra,
hogy engedélyt szerezzek a terveimre; én egyszerűen csak a kémkedési
gyakorlatomat használtam arra, hogy mindig legyen egy B tervem.

– Te sem vagy éppen szent, Perselus. Engem legalább sosem bélyegeztek meg a
Sötét Jeggyel.

Perselus szeme összeszűkült, s keze az asztal alatt akaratlanul az alkarjára

vándorolt, ahová a billogot égették.

– És mit akarsz tenni a kétes bizonyítékoddal, Perselus? Mivel Zebulum az, aki
eldönti, melyik bizonyíték felhasználható és melyik nem egy válás során, nem
látom, mi hasznod származna belőle.

Perselus gúnyos mosolya visszatért.

– Nem áll szándékomban megmutatni a kis portfóliómat Zebulum Williamsnek –
magyarázta. – Tudok jobb célpontot is a „kétes bizonyítékomnak”, hogy a te
szavaiddal éljek. Everard Munroe bizonyára érdekfeszítőnek találná.

Cordelia azonnal talpra szökkent, s Perselus az arcán látható kifejezésből

leolvasta, hogy a gyanúja igaz: Everard nem tudott Cordelia rövid életű
viszonyáról Zebulum Williamsszel.

– Hogy merészelsz megzsarolni engem – acsargott Cordelia, elővéve pálcáját

elegáns talárja rejtekéből.

– Nem óhajtalak megzsarolni, Cordelia, de ha nem vagy hajlandó ésszerűen

viselkedni, akkor nem hagysz nekem más lehetőséget, mint kihasználni a…
meggyőzőképességemet. Ha nem vagy hajlandó beleegyezni a válásba, akkor
elküldöm ezeket a képeket rólad és a Williamsről Everard Munroenak. Talán
elviseli ezt a jogilag szükséges álházasságot közted és köztem, de biztos vagyok
benne, hogy nem örülne a kis öncélú afférodnak.

Cordelia egyenesen Perselus mellkasának szegezte a pálcáját.

– Te rohadék – suttogta.

Perselus vállat vont.

– Megérek egy azkabani büntetést?

Cordelia goromba pillantást küldött felé, s Perselus látta rajta, hogy alaposan
megfontolja, mitévő legyen. Néhány pillanattal később a boszorkány leeresztette
pálcáját, az asztalon heverő köteg fényképre és pergamentekercsre irányítva azt.
Perselus felpattant ültéből, s előhúzta saját pálcáját.

– Ha tönkreteszem a drágalátos fényképeidet, még nem kerülök az Azkabanba –

morogta Cordelia győzedelmes tekintettel.

– Vedd le a pálcád a dokumentumokról… Most – parancsolta Perselus, pálcáját a

nő fejére szegezve. Nem volt ostoba: készített másolatot az összes képről és
levélről, mind érintetlenül pihent a gringottsi széfjében. De a pénzügyi
kimutatásaival már nem volt ilyen elővigyázatos, és hónapokba telne őket újra
elkészíteni, amivel akár túl hosszan is elnyújthatná a válását, nem hagyva időt
Hermionénak.

– Kényszeríts – köpte Cordelia. Rendíthetetlenül állt ott, pálcáját továbbra is az

irathalomra szegezve.

Perselus nem mozdult, pálcáját egyenesen a feleségére szegezte, agya lázasan

járt.

Mielőtt bármelyikük megmozdulhatott volna, a Cordelia dolgozójába vezető ajtó

feltartóztathatatlanul kivágódott, és Lancelot Mill sántikált be a botjára
támaszkodva.

– Nos, micsoda szerencse, hogy úgy döntöttem, beköszönök – szólalt meg

mosolytalanul, szemüvege fölött előbb Perselusra, majd az unokahúgára
pillantott.

– Lance bácsi, ehhez az égvilágon semmi közöd, és szeretném, ha azonnal

távoznál – parancsolta Cordelia, pálcáját még mindig eltökélten az iratokra,
tekintetét Perselus arcára szegezve.

– Ugyan már – felelte Lance, majd leült az asztalhoz.

– Igaza van, Lancelot – morogta Perselus. – Ez tényleg nem a te ügyed.

– Marhaság – kiáltott fel Lance. – Ez az egész kalamajka érinti az

unokahúgomat, a barátomat, a lakótársamat és egy férfit egy meglehetősen szép
szakállal, úgyhogy nagyon is fontos nekem.

Cordelia elfintorodott, s megkockáztatott egy pillantást a nagybátyjára.

– Egy férfit egy szép szakállal?

– Everardot, te féleszű – felelte Lance, drámaian megforgatva a szemét.

Cordelia levegő után kapott.

– Te tudsz Everardról?

Lance felnevetett.

– Mindenki tud Everardról. – Tekintete Perselusra kúszott, aki erre leeresztette

pálcáját. – Perselus, szeretnék négyszemközt néhány szót váltani az
unokahúgommal.

– Ahogy látod, Lance, épp egy meglehetősen komoly ügy rendezésének a

közepén vagyunk – magyarázta Perselus. – Ez igazán nem a megfelelő alkalom.

– Ez a tökéletes alkalom – erősködött Lance. – Amit mondani akarok, végül

mindkettőtök hasznára válhat.

Perselus fáradtan felsóhajtott, majd pálcáját a talárjába rejtette.

– Legyen. A dolgozószobámban leszek.

Az ajtóhoz masírozott, megfordulva vetett egy utolsó pillantást Lance-re és

Cordeliára, majd ahogy indulni készült, feltűnésmentesen kiszórt egy hangosító
bűbájt.

Épp csak leért a lépcsőn és becsukta maga mögött a dolgozója ajtaját, mikor
Lance mágikusan felerősített hangja megszólalt a felső emeleten.
– Cordelia, ülj le; szépen kérlek.

Perselus tisztán hallotta, ahogy Cordelia mélyen felsóhajt, majd újra leül.

– Jól vigyázz, mit mondasz, Lancelot Mill – szólalt meg Cordelia feszült
hangon. – Ez az én házam, és nem hagyom, hogy megzsaroljanak vagy
kihasználjanak.

– Cordelia – mondta Lance gyengéd hangon, figyelmen kívül hagyva a nő

figyelmeztetését. – Szeretlek.

– Hagyd abba, Lance bácsi.

– Nem, lányom, komolyan gondolom. Nagyon szeretlek.

– Mire játszol? – csattant fel Cordelia.

– Az első pillanattól fogva szeretlek, hogy csecsemőként a karomban tartottalak,

ennek ellenére félreálltam és végignéztem, ahogy egy sor rossz döntést hozol,
bizonyára annak köszönhetően, hogy az az idióta bátyám, az apád semmiféle
figyelmet nem szentelt neked. Ezen döntések eredményeképp nem ismerhetted
meg, milyen az igazi boldogság az egyetlen férfi oldalán, akit valaha szerettél, és
te magad okoztad a saját bánatod azzal, hogy megtagadtad magadtól a
boldogságot.
Perselus összerezzent, egészen biztos volt benne, hogy ez a megközelítés nem
vezet semmire a feleségénél.

– Mi az, hogy megtagadtam magamtól a boldogságot? – kérdezte Cordelia. – Mi

más választásom volt?

– Végre őszinték leszünk egymással? – tudakolta Lance. – Végre átesünk

nyolcéves korod óta az első őszinte beszélgetésünkön?

– Rendben, őszinte leszek: tizennyolc évesen elcsábított egy férfi, akiről azt
hittem, teljes szívéből szeret, miközben egy sötét varázsló utasításait követte;
végig kellett néznem az egyetlen fiam kínszenvedéseit, amiért az apja egy
halálfaló; mikor idővel találkoztam valakivel, akit szerettem, és megszabadultam
az első férjemtől, a boldogságom esélyeit lerombolta a házassági törvény.

Cordelia egy pillanatra elnémult, Perselus pedig visszafojtott lélegzettel várta,

hogy mi jön ezután.

– Azért mentem hozzá Perselushoz, mert azt hittem, a házasság mindkettőnk

javát szolgálja majd. Így lett, de fáj, hogy sosem kellettem neki. Pontosan
tudom, mennyi csodáló tekintetet kapok más varázslóktól, Lance bácsi, de a saját
férjem sosem volt egy közülük. Igen, tudom, hogy én sem szerettem őt sosem,
de nem töltött el élvezettel végignézni, ahogy belehabarodik egy sokkal fiatalabb
nőbe, aki korábban a menyem volt. Semmivel sem tartozom Perselusnak; nem
látom be, miért kellene beleegyeznem a válásba, és gondolom azért vagy itt,
hogy rábeszélj, engedjem el Perselust. Hát nem fog menni.
– Cordelia, drágám, ne másokkal foglalkozz. Felejtsd el őket egy pillanatra, és
fókuszálj saját magadra. Szereted Everard Munroet? – kérdezte Lance együtt
érzőn.

– A fenébe, Lance, semmi közöd hozzá! – sziszegte Cordelia.

– Szereted Őt? – ismételte el Lance határozottan.

Perselus hallotta, hogy Cordelia ismét felsóhajt.

– Igen, szeretem.

– Ő is szeret téged?

Kis szünet után Cordelia így válaszolt:

– Igen, szeret. Nagyon is. Ő az egyetlen ember az életemben, akinek a

szerelmében sosem kételkedtem.

– Akkor miért nem teszed magad szabaddá, hogy együtt lehess a férfivel, akit
szeretsz? – kérdezte Lance kétségbeesetten.
Cordelia a tenyerével rácsapott az asztal lapjára.

– Ez nem ilyen egyszerű, Lance!

– De igen, az! – erősködött. – Pontosan ilyen egyszerű, Cordelia. Augusztusban

betöltöd az ötvenet. Jövő ilyenkor szabadon együtt lehetnél a férfivel, akit
szeretsz anélkül, hogy bujkálnotok kelljen a társadalom elöl. Boldog lehetnél,
igazán boldog, gyerekkorod óta most először!

Cordelia továbbra is hallgatott.

– Megérdemled a boldogságot, Cordelia. Everard jó ember, és nagyon boldogok

lesztek együtt. Ne vágd magad alatt a fát. Ne kapaszkodj csak azért Perselusba,
hogy szenvedni lásd. Ő is jó ember. Megérdemli a boldogságot.

Cordelia hitetlenkedve felnevetett.

– A hátam mögött hónapok óta viszonya van az egykori menyemmel! Szerinted

megérdemli, hogy ellovagoljon vele a naplementében?

– Mit számít ez? – kérdezte Lance egyre türelmetlenebbül. – Szereted Everardot.

Perselus szereti Hermionét. Négy ember boldogsága van a kezedben, Cordelia.
Cselekedj helyesen, kislány. Élj. Engedd el Perselust.
Egy-két percre újra némaság telepedett rájuk.

– Szeretném megérni, hogy boldog légy – folytatta Lance csendesen. –

Szeretném látni, ahogy kéz a kézben végigsétálsz az utcán Everard Munroeval,
mosollyal az arcodon, és ezt csak akkor érheted el, ha beleegyezel a válásba. Ha
nem akarod megtenni Perselusért, tedd meg magadért, Cordelia.

Cordelia halkan felnevetett.

– Lancelot Mill, te egy elképesztően kotnyeles vénember vagy.

– Tudom, hogy az vagyok, de az utolsó amit mondok: az életed rossz döntések

vezényelték, amik boldogtalanná tettek. Ne ragaszkodj pusztán féltékenységből
Perselushoz, hozzáadva ezt is a katasztrofális döntéseid sorához. Hadd legyen
minden érintett boldog, kedvesem.

Perselus hallotta, ahogy egy szék lábai súrlódnak a padlón, majd Lance botjának
félreismerhetetlen koppanását.

– Most hazamegyek. Öleld meg az öreg bácsikádat.

Perselus egy pálcasuhintással gyorsan megszűntette a kihangosító bűbájt, s két

perccel később kopogtattak a dolgozószobája ajtaján. Kinyitotta az ajtót, s
Lance-t találta a másik oldalon.
Lance megbökte a pálcájával a mellkasát.

– Láttam, ahogy kiszórtad a hangosító bűbájt, te gonosz vén spion.

Dühödtnek hangzott, de a szemei csillogtak, így Perselus megkockáztatott egy

mosolyt.

– Az ítélet: bűnös – morogta.

– Adj neki néhány percet, hogy végiggondolja, amit mondtam neki – szólalt meg
Lance, majd megfordult, s a lépcső felé indult –, aztán menj, és beszélj vele.
Nyugodtan, felnőtthöz méltón, és anélkül, hogy megzsarolnád.

Perselus összeráncolt homlokkal figyelte a távozó idős embert, azon

gondolkodott, vajon működött-e Lance beszéde a szeretetről és boldogságról ott,
ahol a saját követelőző és fenyegető hozzáállása egyértelműen elbukott.

***

Hermione felébredt álmából, s komótosan kinyitotta a szemét, hogy az

ébresztőórájára pillantson. Még csak este hat óra volt, és nem állt szándékában
elaludni. Felült, a pálcája után nyúlt, s egy finom pöccintéssel kivilágította a
szobát, határozottan rosszul érezve magát. Fintorogva emelte kezét a
homlokához: a bőrét hidegnek érezte, de azért magához hívta a mugli lázmérőt,
csak hogy biztosra menjen. Bedugta a lázmérőt a szájába, s próbált a könyvére
koncentrálni, de émelyítő volt az apró betűket olvasni. Néhány perc múlva
kihúzta a lázmérőt: nem, a hője láthatóan tökéletesen rendben volt. Semmi
magyarázatot nem talált az influenzaszerű tüneteire: nem volt lázas; nem fájt a
torka; nem fájt a feje. Csak a betegség érzése volt jelen, és a feltűnő gyengeségé.

Megütögette a párnáját, és az oldalára fordult, arra következtetve, hogy az

idegesítő rossz közérzete a stressznek és a túlzott munkának volt betudható. Az
éjjeliszekrényén lévő kicsiny naptár felkeltette a figyelmét, s felnyögött, mikor
ráeszmélt, hogy már csak négy nap volt karácsonyig, s mindössze három
hónapja addig, hogy a házassági törvény újra vonatkozzon rá. Az idő túlságosan
gyorsan telt, s épp azon volt, hogy fejében egy listát készítsen az ajándékokról,
amiket majd vennie kell, mikor valami más az eszébe ötlött.

Kipattant az ágyból, s felkapta a naptárat a helyéről. Őrült gyorsasággal

visszalapozott az előző hónaphoz, ahol egy karikát tett november elsejéhez.
Behunyta szemét, s fejben számolni kezdett, majd arra a következtetésre jutott,
hogy négy hétre november elsejétől november huszonkilencedike volt, de ahogy
lepillantott arra a dátumra, feltűnt neki, hogy arra az időpontra nem tett jelzést a
ceruzájával. Növekvő pánikkal vette tudomásul, hogy a menzesze hetekkel
késett. Mindig is viszonylag rendszeres volt – persze néha előfordult, hogy pár
napot késett, de sosem többet egy hétnél. És még soha nem késett három hetet.

Remegő kezekkel tette vissza a naptárat az éjjeliszekrényre, majd döbbenten

sétált vissza az ágyához, lassan leülve a szélére, miközben elfogadta, hogy van
magyarázat a fura tüneteire. De hogyan történt? Mindig odafigyelt, hogy kiszórja
a fogamzásgátló bűbájt, és egyetlen alkalomra sem emlékezett, amikor
elfelejtette volna. Bár el kellett ismernie, hogy az elmúlt hónapokban
meglehetősen zaklatott volt. Gyakran feküdt álmatlanul, miután Perselusszal
szeretkeztek, azon tűnődve, mi lesz kettejükkel, hogy mit érez a férfi. Olyan
nehéz volt elképzelni, hogy elkövetett egy ilyen súlyos következményekkel járó
hibát?

Meghallotta Lance botjának kopogását odakint, majd rettegve gyorsan lebukott a

takaró alá. Nagyon szerette az idős férfit, de jelenleg nem volt olyan állapotban,
hogy beszéljen vele, s kétségbeesetten szeretett volna egyedül lenni.

Lance kopogatott a hálószobája ajtaján.

– Ébren vagy, kislány?

Hermione szorosan behunyta a szemét, remélve, hogy Lance nem néz be az

ajtón.

Lance ismét kopogott.

– Hermione? Odabent vagy?

Hermione tovább hallgatott, majd egy-két perc múlva hallotta, ahogy Lance
távozik a pincebeli lépcsőn. A válla köré húzva a takarót, próbált mélyeket
lélegezni, a szekrényen álló naptárat figyelve, gondolatai teljes káoszban.

***
Persleus komótosan kinyitotta a Cordelia szobájába vezető ajtót. A nő az
asztalnál ült, pontosan ott, ahol hagyta őt, a kandallót bámulta, láthatóan
elveszve a gondolataiban. Perselus meglátása szerint jóval nyugodtabbnak tűnt, s
a dokumentumok az asztal közepén érintetlenek voltak. Leült a vele szemben
lévő székre, nem tudva, hogy indítson. Cordelia megkímélte a döntéstől.

– Miért kérted meg a kezem évekkel ezelőtt? – kérdezte, sötét tekintetét a férfire
emelve.

Perselus meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Mert szerettem volna Angliában maradni. Akármilyen boldogtalan is voltam itt

időnként, úgy gondoltam, sokkal jobb továbbra is itt maradni, mint újrakezdeni
külföldön. Azon a napon, mikor találkoztunk a Westminster apátságban, biztos
voltam benne, hogy te leszel a megoldás a problémámra, és miután végeztem
egy kis kutatást, és tudomást szereztem Everardról, és arról, hogy aranyvérű,
arra is rájöttem, hogy neked is előnyödre válna egy ilyen házasság.

– Nem akarom elhinni, hogy tudtál Everardról, és így is hajlandó voltál

összeházasodni velem – felelte csendesen.

– Egyáltalán nem zavart, Cordelia. Egyikünk sem szerelemből házasodott; ez

kiegyenlítette a mérleg nyelvét, hogy úgy mondjam.

Cordelia egy pillanatra ismét a tűzbe bámult, majd megszólalt.

– Bár tudtam volna. Az eltelt évek – a hazugságok, a titkolózás. Miért nem
voltunk egyszerűen őszinték egymással a kezdetektől?

Perselus gyengéden felnevetett.

– Talán a hosszú évek rutinja. Ízig-vérig mardekáros páros.

Cordelia elmosolyodott, még mindig a kandallót nézte.

– Everard griffendéles.

Perselus aprót biccentett, megállva a késztetést, hogy megjegyezze, hogy

Hermionét is a Griffendélbe osztották.

Cordelia ránézett, majd felnevetett.

– Gyerünk, Perselus, kimondhatod: mint ahogy Hermione is.

Perselus zavart, bizonytalan mosolyt küldött felé.

– Mint ahogy Hermione is – morogta.

Cordelia hátradőlt a székében, majd felsóhajtott.

– Fájt, hogy nem kívántál engem, Perselus. Együtt voltunk a nászéjszakán,

puszta szükségből, és nem kellettem neked.

Perselus nem számított rá, hogy a beszélgetés ilyen fordulatot vesz.

– Tudtam, hogy egy másik férfibe vagy szerelmes, Cordelia. Hogy úgy
mondjam, semmi köze nem volt hozzád. Te is tudod, hogy csinos, intelligens,
kívánatos nő vagy, de sosem akarhattam egy olyan nőt, aki egy másik férfié.

Cordelia ránézett, újra elveszve a gondolataiban.

– Igaz, hogy Hermione megmentette az életed, mikor halálos sérülést szereztél a

végső csata során?

Perselus próbálta elrejteni a döbbenetét. Korábban sosem tett említést ilyesmiről.

– Hogy tudtad meg?

– Narcissa gyanította; úgy hitte, vagy Hermione, vagy Harry Potter sietett a
megmentésedre azon az estén. – Cordelia alaposan végigmérte. – Ez az egyik
oka, hogy szereted?

Perselus ironikusan felnevetett.

– Épp ellenkezőleg: hosszú ideig ez volt az egyik ok a sok közül, amiért nem
kedveltem.

Cordelia elfintorodott.

– De ó, a dolgok mennyire megváltoztak.

Perselus ugyanolyan fintorral válaszolt, tisztában volt vele, hogy a beszélgetésük

következő pillanatai sorsdöntőek lesznek.

– A dolgok megváltoztak, Cordelia, ezt nem lehet tagadni, de ez a nap e nélkül is

eljött volna. Mindig is tudtuk, hogy eljön majd az ötvenedik születésnapod, és
megszabadulsz a házassági törvénytől.

Cordelia elfordította a tekintetét, és ismét a kandallóbeli tüzet nézte. Teltek a

percek, s Perselus nem szólalt meg, bár szerette volna felgyorsítani folyamatot,
de félt, hogy rosszat szól.

– Hálás voltam, mikor megkérted a kezem, Perselus – motyogta végül. – Mindig

is kedveltelek a Roxfortban, és elképesztően hálás voltam a kedvességedért, amit
Theo iránt mutattál, míg a diákod volt. Everard nem hagyhatta el az országot,
mikor a törvény hatályba lépett: a szülei idősek, és képtelen lett volna
lelkiismeretlenül elhagyni őket, lévén az egyetlen fiuk. Te megadtad nekem a
lehetőséget, hogy Angliában maradjak, hogy felügyeljem a fiam oktatását, hogy
a családommal maradjak, s hogy hoppanálási távolságon belül maradjak Everard
házától. – Felsóhajtott, majd bűnbánó pillantást vetett Perselusra. – Olyan
barátságosan éltünk hosszú évekig, Perselus. Mikor romlott el minden?

Perselus előrehajolt, ujjait összefűzte maga előtt, arca komoly volt.

– Én is hálás voltam, mikor elfogadtad az ajánlatom, Cordelia. Mindig is

kirekesztett voltam, s te megkíméltél a kellemetlenségtől, hogy külföldön kelljen
új emberekkel kapcsolatokat kiépítenem. Sőt lehetővé tetted, hogy beindítsak
egy kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyuló vállalkozást. De el kell hinned,
mikor azt mondom, sosem állt szándékomban viszonyba kezdeni Hermione
Grangerrel. Még amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az érzéseink kölcsönösek
egymás iránt, elég sokáig megálltam a késztetést, hogy az érzéseim szerint
cselekedjek. Sosem állt szándékomban megbántani vagy megalázni téged.

Cordelia elszánt tekintettel nézett rá, Perselus pedig állta a tekintetét, azt
remélve, a nő elhiszi, hogy nem szándékosan okozott neki bánatot. Cordelia egy
hosszú pillanat múlva megszólalt.

– Egyetlen fontos dolgot kérnék tőled, Perselus: azt kérem, hogy te és Hermione
ne a másik házban éljetek. Tudom, hogy az épület egy része az övé, de neki is
Lance-nek meg kell egyezniük az anyagiakban ezzel kapcsolatban. Talán nem túl
nagyvonalú dolog részemről, de nem örülnék neki, ha az ex-férjem az út
túloldalán élne a szeretőjével.
Perselus bólintott, szívverése felgyorsult: alig akarta elhinni, hogy a határán volt
annak, hogy megegyezzenek a válásban.

– Teljes mértékben elfogadom a kérésed. Teljesen érthetőnek tűnik számomra.

Cordelia apró, elégedett mosolyt küldött felé, majd előhúzott egy hosszú
pergament az asztalon heverő kupacból.

– Ebben az esetben, Perselus, beleegyezem a válásba.

Perselus megállta a késztetést, hogy elmosolyodjon, vagy hogy jókedvűen talpra

ugorjon, így szimplán csak bólintott.

– Köszönöm, Cordelia. Remélem, mindkettőnk előnyére válik, s örökké hálás

leszek neked.

Szíve dübörgött a visszafojtott örömtől, ahogy nézte, Cordelia hogyan hív

magához egy pennát az íróasztaláról, és olvassa át a dokumentumot. Megállt az
üres helynél, ahova még nem került fel a válás időpontja, majd ráemelte a
tekintetét.

– Február huszonharmadika megfelel neked? – kérdezte.

Perselus lelkesen bólintott.

– Természetesen.

Cordelia ránézett a papírra, majd összeráncolta homlokát, s elgondolkodva rágni

kezdte a pennája végét.

– Tulajdonképp, Perselus, van egy jobb ötletem. Holnap reggel ráérsz elkísérni
engem a Mágiaügyi Minisztériumba?

Perselus zavartan összevonta a szemöldökét.

– Holnap reggel?

– Igen – felelte hirtelen elszántan. – Miért várjunk? Essünk túl rajta, és legyen a
válás már holnap reggel végérvényes. Elég időd lesz így összepakolni a
holmidat?

– De… – Perselusnak jóformán elakadt a szava. – De csak augusztusban töltöd

be az ötvenet. Ha most elválunk, két hónappal a születésnapod előtt véget ér a
hat hónapos türelmi idő; újra vonatkozik majd rád is a törvény.

Cordelia megvonta a vállát.

– Két hónap nem túl hosszú idő. Van elég barátom a minisztériumnál, akik
segítenek majd megmozgatnom néhány szálat. És ha ez nem működik,
eltölthetek néhány hetet Franciaországban, míg be nem töltöm az ötvenet.

Perselus teljesen letaglózottan nézett rá. Cordelia kuncogni kezdett.

– Perselus Pitonnak megállt az a ravasz esze. Ki hitte volna?

– Biztos vagy benne, hogy egy azonnali válás nem jár majd számodra
beláthatatlan következményekkel? – kérdezte, képtelenül elfogadni az
eseményeket.

Cordelia megcsóválta a fejét.

– Semmi olyasmi, amit ne tudnék elintézni. – Leszegte fejét, majd elhelyezte a

dátumot és az aláírását a pergamenen, s felé tolta az iratot, mikor végzett vele. –
Most már csak a te aláírásod szükséges, Perselus.

Átvette tőle a pennát és az iratot, s érezte, ahogy teljes bensőjében szétárad egy
meleg, jóleső érzés. A határán állt, hogy újra szabad ember legyen.

***

Hermione újra elolvasta a Diagnosztikai Bűbájok nyolcvanhetedik oldalán lévő

útmutatást. Remegő kézzel nyúlt a pálcájáért, s a hasára szegezte. A legzavaróbb
körülmény az volt, hogy fogalma sem volt, hogy mit szeretne: pozitív vagy
negatív eredményt. Behunyta a szemét, a könyvben lévő varázsigére koncentrált,
s végül fennhangon elsuttogta.

Szíve fájdalmasan vert a mellkasában, majd kinyitotta a szemét, s meglátta,

ahogy egy fényes kör lebegett egy-két centire a pálcája vége fölött.

Kezét az arcához emelte, lecsúszott az ágyról a szőnyeggel borított padlóra, a

könnyei már most patakokban folytak az arcán.

Gyermeket várt.
31. fejezet

Szivem fáj s minden ízem zsibbatag

Mint kinek torkát bús bürök telé,
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé.

John Keats: Óda egy csalogányhoz (részlet)

Tóth Árpád fordítása

***

Hermione leeresztette a kezét könnyáztatta arca elől, és zsibbadt hitetlenkedéssel

bámult a halványodó fehér körre, amely még mindig ott lebegett a hasa fölött.
– Terhes vagyok – suttogta önmagának, s mihelyt ez kicsúszott a száján,
érzelmek miriádja kezdett viaskodni az agyában.
Egyszerre volt magánkívül az örömtől, és rettegett, sokkolta a hír, de azonnal el
is fogadta. Már oly hosszú ideje vágyott erre: egy gyerekre, akit szerethetett,
dédelgethetett. Olyan sokszor nézte irigykedve a barátai boldogságát; olyan
sokszor bámulta Padma ikreit alvás közben, a lelke mélyén ott lüktetett a
vágyódás. A legszebb álma válik éppen valóra, de nem éppen az áhított
körülmények között.
Bizonytalanul felkelt a padlóról, majd leült a fésülködőasztal előtti székre, s
figyelmesen megszemlélte sápadt arcát. Nem tűnt olyan nagyon másnak, csak
éppen fehérebb volt a megszokottnál, és a szemét vörös karikák övezték. A
hasára siklott a tekintete, s gyengéden a farmernadrágja derekára tette a kezét,
ám semmi változást nem érzett.
Alig bírta elhinni, már az is átfutott az elméjén, hogy csak a képzelete játszott
vele ilyen durván. Megfordult, felvette a pálcáját a földről. Még egyszer a hasára
mutatott vele, és megismételte a terhes-teszt bűbájt, hogy aztán hitetlenkedve
tágra nyíljon a szeme, amikor újból kiröppent a fehér karika a pálca hegyéből, és
most még lapos hasa előtt lebegett. Semmi kétség: teherbe esett.
Még egyszer megszemlélte magát a tükörben; próbálta megemészteni a tényt,
miszerint valóban tényleg gyermeket vár. Az ő gyermekét. Perselus gyermekét.
Ahogy képzelete sorra vetítette a lehetőségeket, vajon hogyan reagál majd
Perselus, ismét a kezébe temette az arcát. Egészen biztosan nem örül majd.
Eléggé nyíltan közölte, hogy sohasem vágyott gyerekre, és hogy a saját
szerencsétlen gyerekkora teljesen kiölte belőle a vágyat, hogy utódai legyenek.
Lehet, hogy nem akar is tudni róla most, hogy gyereket vár? Perselus
határozottan kijelentette, hogy bármi áron is, de együtt maradnak, ám ilyesmire
bizonyára nem gondolt: nem vágyakozik az apaság után.
Izgatottan kelt föl ismét a székről, eltöprengett, mi tarthat ilyen sokáig. Jó pár
óra telt el azóta, hogy elbúcsúztak, s most azon kezdett idegeskedni, hogy vajon
minden a terveik szerint alakul-e a tér túlsó oldalán. Tudta, Perselusnak nem
egyserű a dolga, ha meg akarja győzni a feleségét, hogy egyezzen bele a válásba,
de úgy vélte, a férfi most már hallathatna magáról.
Eszébe jutott a Theót bámuló Cordélia fekete-fehér képe, amely a fiú ötödik
születésnapján készült, és most első ízben, mióta elköszönt Perselustól, arra
gondolt, hogy Cordélia amilyen szép és csábító nő, talán valahogyan sikerült
rábeszélnie Perselust, hogy ne hagyja el.
Megrázta a fejét. Nem. Ez nem lehet. A biztosítékokra gondolt, amelyeket a férfi
aznap mutatott meg neki, azzal leült az ágya szélére. Most már bizonyára
jelentkezik…

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo
Perselus jó éjszakát kívánt Cordeliának, majd egyenesen a dolgozószobájába
ment. Jóval kevesebb, mint huszonnégy óra alatt egyedülálló lett;
kétségbeesetten vágyott egy italra. Kitöltött egy dupla adag Lángnyelv-whiskyt,
s a hogy a saját sikerére emelte a poharat, ráébredt, hogy ez a nagyon is áhított
végeredmény nem teljesen a saját műve, hanem hihetetlenül sokat köszönhet
Lancelot Mill-nek. Milyen jó megfigyelő az idős ember, hogy rájött: szerelem ott
is győzedelmeskedik, ahol minden más kudarcot vall. Lance sokkal jobban
ismerte az unokahúgát, mint ő a feleségét, vagyis hamarosan a volt feleségét.
Elmosolyodott erre a gondolatra. Cordeliának teljesen igaza volt abban, hogy a
kapcsolatuk évekig teljesen baráti volt, s ő pedig valaha tökéletesen elégedett
volt, hogy ilyen kényelmesen élhet. De azt is jól tudta, hogy a házassága egy
napon véget ér, és igazándiból nem is volt nagyon ellenére gondolat, hogy ismét
agglegénykény lesz. Ám soha, még a legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy
pontosan Hermione Granger lesz a katalizátor, aki véget vet a házasságának.
Soha nem képzelte, hogy annyira beleszeret valakibe, hogy szétdúlja az életét
csak azért, hogy együtt legyen vele. S bár otthontalanságra ítélte magát, és
elvesztette az üzlete működésének feltételeit, tudta, hogy Hermione megér
minden nehézséget, minden elhangzott durva szót, minden problémát, amely a
jövőben vár rá.
Az órájára pillantott: ő és Cordelia órákig tárgyaltak a végső megegyezésről, a
pénzről, amellyel Perselus tartozott neki, és most már este tízre járt. Tudta, hogy
Hermione mostanra bizonyára türelmetlenül várja, hogy halljon felőle, ezért
letetett a whiskyt a kandallópárkányra és magához hívta a köpenyét a
dolgozószoba túl feléből. Elképzelte, mit szól majd a lány a megdöbbentő
fejleményekre, és eltöprengett rajta, mi lenne a legjobb módja, hogy mindezt
közölje vele.
Már majdnem odaért a bejárati ajtóhoz, amikor megtorpant: hirtelen átértékelte a
tervét. Holnap reggel végre abban a helyzetben lesz, hogy megkérje, töltse vele
az élete hátralevő éveit. Talán jobb is lenne másnap meglepni vele, szabad
emberként megjelenni előtte, kezében a válási papírokkal. Romantikus szerelmi
vallomást tervezett Párizsban, s lám mi lett belőle! Most viszont rendesen
csinálja majd.
Visszament a lépcsőn, s elhatározta, hogy inkább üzenetet küld a lánynak, hogy
megszabadítsa a félelmeitől, aztán holnap megismerheti az egész történetet. Meg
aztán itt az összes személyes holmija, amit még be kell csomagolnia, nem is
beszélve a laboratóriumi felszerelésről. Kapcsolatba kellene lépnie olyan
emberekkel, akik segíthetnének neki ideiglenes lakáshoz jutni. Elég nagy házra
lesz szükség a labor miatt, s azon is elgondolkodott, vajon Hermione most
azonnal hajlandó lenne-e vele összeköltözni, vagy inkább várna, míg össze nem
házasodnak. Bár ez nem igazán számított: Perselusnak volt elég pénze, vagyis
mindenesetre akkora házat keres, ami kettőjüknek is elég. Miközben visszatért a
dolgozószobájába, hogy írjon Hermionénak, agya száguldva gondolta végig az
új életet, amelybe most készül belevágni.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Hermione teljes hitetlenséggel bámulta a kezében tartott cédulát, amelyet

Perselus macskabaglya mindössze pár perce kézbesített neki. Fél napja
köszöntek el egymástól Perselusszal; többet várt ezeknél a siettében
odafirkantott szavaknál.

Hermione,
Haladtunk valamennyit, mindazonáltal a helyzet jóval bonyolultabbá vált, mint
gondoltam. Jelenleg sok minden köti le a figyelmem, de holnap mindent
elmagyarázok. Kérlek, ne aggódj.
Üdv,
Perselus

Galacsinná gyűrte a pergament, és mérgesen áthajított a hálószobán. Hogy az

ördögbe küldhetett egy ilyen hűvös, személytelen, érzelemmentes üzenetet?
Hiszen tudnia kell, hogy ő mást sem csinált egész nap, csak azon rágódott, mi
történik közte és Cordelia között, és lám, úgy akarja csillapítani az aggodalmait,
hogy még inkább érezteti, hogy valami félresiklott a feleségével való egyezkedés
során.
Gyászosan elnevette magát, ahogy eszébe jutott az üzenet utolsó sora: Kérlek, ne
aggódj. Igaz, hogy Perselust nem vonhatja kérdőre, mert nem tudja, mennyire
drasztikusan megváltozott a helyzetük, de azt igenis tudnia kellene, hogy ő
nagyon zaklatott volt és kimerült, amikor elváltak egymástól, és ez a
nemtörődöm hozzáállása az ő lelki békéjéhez mindenképpen aggodalomra ad
okot.
Szomorúan hajtotta le a fejét, kezét a halántékára nyomta: csúnya fejfájás
készülődött. Nyomasztotta Perselus gondatlansága, és kétségívül rossz jelnek
számított azzal kapcsolatban, vajon hogyan fogadja majd a férfi a váratlan hírt.
Összegömbölyödött az ágyán, egyik kezét védelmezőn szorította a gyomrára, s
álomba sírta magát.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Perselus mindet megtett, hogy teljesen közömbös képet vágjon, miközben aláítja
az elé tett jogi dokumentumot. Mélységes elégedettség töltötte el, ahogy az
aláírása fényes kéken felizzott, mielőtt feketére fakult volna. Hátradőlt a széken,
s átcsúsztatta a vastag pergament az asztalon Cordelia felé, majd figyelte, ahogy
a nő is aláírja az ő neve alatt.
Ezután a minisztériumi tisztviselő magához hívta az okiratot az asztal fölött, és
egy pálcamozdulattal lepecsételte. Perselus szembefordult Cordeliával, s apró
mosoly kíséretében nézett rá.
– A válásuk ezennel jogerőre emelkedett – motyogta a hivatalnok érdektelen
hangon. – Önök immár nem férj és feleség, és a hat hónapos türelmi idő
lejártával mindkettőjükre újból vonatkozik a Házassági Törvény. – Lemásolta a
válási határozatot, és mindegyiküknek átadott egy-egy példányt. Aztán máris az
ajtóra fordult a pillantása. – Következő! – kiáltotta türelmetlenül.
Perselus felvonta a szemöldökét, ahogy az ex-felesége és jómaga felkeltek,
miközben máris nyílt az ajtó, és belépett a következő pár, hogy elválhasson.
Miután elhagyták a helyiséget somolyra görbült a szája látva az odakint üldögélő
mogorva párok hosszú sorát. Bár Kingsley Shacklebolt az ellenkezőjét
bizonygatta, úgy tűnt, hogy a Házassági Törvény válságba került. Nem emelte
fel a fejét: jól tudta, hogy a párok közül nem egy érdeklődve figyeli őket, amint
elhaladnak előttük.
Ahogy együtt lépkedtek Cordeliával az előcsarnok felé, különös érzés fogta el:
könnyű volt a szíve.
– Akkor hát, Perselus – mondta Cordelia barátságosan. – Mihez kezdesz most,
hogy törvényesen is elváltunk? Hova mész?
– Megbeszéltem, hogy megtekintek pár kiadó ingatlant az Abszol úton és annak
környékén – mondta enyhén összeráncolt homlokkal. – Megígértem, hogy nem
költözöm a tér túlsó oldalára, és meg is tartom az ígéretemet.
– Beszéltél már Hermionéval?
Perselus a fejét rázta.
– Úgy döntöttem tegnap este, hogy nem szólok neki rögtön. Arra gondoltam,
jobb lesz, ha ezt a válás utánra halasztom.
– Nem bízol bennem? – nevette el magát Cordelia. – Csak nem gondoltad, hogy
visszavonom az ígéretemet?
– Egyáltalán nem – biztosította. – Tegnap este mágikus kötelezvényt vállaltál,
amikor aláírtad a dokumentumokat. Viszont nem bíztam benne, hogy válásokért
felelős hivatalnok ilyen hamar és könnyedén elrendez mindent. De a
misztériumot láthatóan elárasztották a válófélben levők; nem lepődnék meg, ha a
közeljövőben eltörölnék a Házassági Törvényt.
Cordelia hátrapillantott a válásra váró boszorkányok és varázslók hosszú sorára.
– Igazad van.
Perselus a hajfüggönye mögül szemlélte a volt feleségét.
– Cordelia, Miért javasoltad, hogy két hónappal előbb váljunk el?
Cordelia úgy tett, mintha felháborodottan felhorkanna.
– Csak nem hiszed, hogy valami álságosat tervezek?
– Nem: pusztán kíváncsi voltam – rázta meg fejét. – És bocsáss meg a szóért, de
nem olyan gyakori a mi mardekáros természetünkkel, hogy olyasmivel álljunk
el, ami inkább hátrányunkra válik, mintsem előnyünk származna belőle.
A nő kurtán felkacagott.
– Az általános vélekedéssel ellentétben nem vagyok az az egoista, rosszindulatú
sárkány, aminek némelyek gondolnak. – Megtorpant, s megfordult, hogy
ránézzen a férfira. – Te és én kompromisszumot kötöttünk, Perselus, de én a
magam részéről nem vagyok túl megbocsátó. Ezért is kötöttem ki, hogy ti ketten
Hermionéval nem lakhattok velem átellenben a Kensington téren. Viszont az a
ház mégis csak annak a lánynak az otthona, és van egy kis bűntudatom amiatt,
hogy szavadat vettem anélkül, hogy megbeszélted volna Hermionéval, hogy ki
kell onnan költöznie. Azért javasoltam a két hónapot, hogy csillapítsam a saját
lelkiismeretemet, vagyis talán igazad van: lehet, hogy azért tettem, mert
előnyöm származik belőle; jobban alszom, ha tudom, hogy legalább
fölajánlottam valamit cserébe.
Perselus egy pillanatra a szemébe nézett, míg meg nem győződött róla, hogy
igazat beszél.
– Mindegy milyen okból tetted, hálás vagyok érte. – Előző éjjel alig aludt: a
csomagolás sokkal tovább tartott, mint gondolta, és mikor végre eljutott a
hálószobájába, a levél emléke, amit Cordelia reggel olyan dühödten firkált,
súlyosan nehezedett a lelkére, s egy jó darabig nem is tudott elaludni.
– Kérdezhetek valamit? – kockáztatta meg.
Cordelia bólintott.
– Kinek írtál éppen, amikor bementem hozzád, a nappalidba tegnap reggel?
Cordelia somolygott.
– Még több összeesküvés-elmélet? – Lesütötte a szemét, s Perselus látta, hogy
kissé zavarban van. – Everardnak – ismerte be. – Hónapok óta mondogatom
neki, hogy szerintem van valami kettőtök között, s közöltem vele, hogy soha
nem egyezem bele a kedvedért válásba, ha a gyanúm beigazolódik. Már elege is
lett ebből – magyarázta. – Így írtam neki egy olyan „ugye megmondtam” levelet.
Perselus halkan felnevetett megkönnyebbülésében.
– Múlt éjjel is írtál neki?
A nő a fejét rázta.
– Arra gondoltam, hogy ma Skóciába hoppanálok, és magam mondom el neki a
jó hírt.
Elérték az előcsarnokban sorakozó kandallókat. Cordelia a kezét nyújtotta.
– Sok szerencsét, Perselus – mondta őszinte mosollyal. – Minden jót.
– Neked is – felelte megrázva a kezét.
Cordelia megfordult, és elindult. Mielőtt a maroknyi Hop-port a kandallóba
szórta volna, még kurtán odaintett neki, majd belépett a fellobbanó zöld lángok
közé.
Perselus csak bámult a helyet, ahol a nő eltűnt; még mindig azzal birkózott, hogy
felfogja: végre megszabadult a házasság kötelékei alól. Az órájára pillantott. Már
majdnem ebédidő volt, s bár nagyon szerette volna látni Hermionét, fontos volt,
hogy hajlékot találjon még napnyugta előtt. Kivett egy maroknyi Hop-port, majd
a belépett kandallóba, és megszólalt:
– A Foltozott Üst!

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Hermione le s föl mászkált a konyhában. Ha ez lehetséges egyáltalán, még annál

is jobban kiborult, mint a RAVASZ vizsgák előtti este. Kora délutánra jár az idő.
Előző éjjel jól kialudta magát, s korán kelt azt remélve, hogy Perselus talán
részletesebb beszámolót is küldött, mialatt ő aludt. Még a hálószobát is
végignézte, hogy felszedje a sarokból a cédulát, amelyet előzőleg összegyűrt,
majd újra elolvasta. Remélte, hogy felfedez benne valamit, amit eddig nem vett
észre, valamit, ami esetleg elárulja, mi folyik odaát a Kensington tér túloldalán.
Perselus megígérte, hogy mihelyt lehet, kapcsolatba lép vele, és ezt a cédula is
megerősítette: másnap megkeresi, és mindet elmagyaráz. És most tessék: már az
ebédidő is elmúlik, és meg csak egy hasonlóan kurta, semmire jó üzenetet sem
küldött. Tudta, hogy érzelgősebb és sebezhetőbb a megszokottnál, tudta, hogy a
hormonok fura játékot űznek a jelenlegi bizonytalan elméjével, de nem tudta
leküzdeni a magány egyre erősebb érzését. Végül megadva magát az egyik
pánikrohamnak, átküldte Moe-t, hogy nézzen utána, mi folyik. Mikor a manó
úgy tíz perce elindult, ráncos képére zavarodottság ült ki, mire Hermione-t
elöntötte az enyhe bűntudat, hogy a mit sem sejtő Moe-t is belerángatja a
jelenlegi ügyleteibe.
Moe hangos pukkanás kíséretében jelent meg ismét a konyhában, óriási szeme
még a szokásosnál is tágabbra nyílt.
Hermione térdre esett előtte.
– Na? Mondott Perselus valamit?
Moe a fejét rázta.
– Nincsenek ott, Miss Hermione. Minden szobát megnéztem, de Perselus gazda
és Cordelia úrnő nincs ott.
A lány gyomra összeszorult.
– Biztos vagy ebben, Moe? Megnézed a laboratóriumot is?
Moe egy pillanatig zavart arccal fürkészte, aztán szó nélkül lesütötte a szemét.
– Moe? – kérdezte Hermione, ahogy hirtelen elöntötte a riadalom. – Mi a baj?
Mi történt?
Moe nagyot sóhajtott.
– Eltűntek a dolgok a laboratóriumból, Miss Hermione.
– Mi? Hogy érted, hogy eltűntek a dolgok?
– Perselus gazda minden holmija: az üstök, az edények, azok a gusztustalan,
nyálkás dolgok a tartályokban…
Ahogy felülkerekedett benne a riadt hitetlenkedés, Hermione lezuttyant a hideg
kőpadlóra.
– Elment? – kérdezte suttogva. – Miért szerelte volna le a laboratóriumot?
Megnézted a dolgozószobáját is, Moe? És a hálószobát?
Moe nagy, szomorú szeme teleszaladt könnyel, majd lassan bólintott.
– A könyvei is eltűntek. És a ruhái is.
Hermione a kezébe temette az arcát. Elhatározta, hogy nem adja meg magát
azonnal a könnyeknek: nem akarta Moe nyilvánvaló zaklatottságát tovább
fokozni.
– És Cordelia holmija? Az még ott van?
A kis manó tétovázott.
– A ládája eltűnt, de a többi dolga nem.
Hermione zavartan ráncolta a homlokát. Perselus minden holmiját elvitte a
házból, és Cordelia ládája is eltűnt. Sőt mi több, egyikük sincs otthon, pedig
Cordelia hétfőn mindig kávéra hívta a barátait. Ezek szerint valami fontos
történhetett, és Perselusnak még annyi bátorsága sincs, hogy elmondja neki, mi
volt az.
A zaklatottság és a tegnap óta tapasztalt érzelmi zűrzavar ellenére sikerült
higgadtan talpra állnia. Egy pillanatig meredten bámulta a tűzhelyet, majd gyors
elhatározásra jutott, hogy mit tegyen.
– Egy kis időre elmegyek, Moe – fordult a manóhoz. – Túl sok minden történt az
utóbbi huszonnégy órában; muszáj elmennem valahova, ahol átgondolhatom,
mitévő legyek. Szeretném, ha segítenél csomagolni, ha nem gond.
Moe izgatottan csavargatta a rózsaszín kötényét.
– De hát hova megy, Miss Hermione?
Hermione tétovázott. Most tényleg el akart távolodni minden ismerősétől.
Kevesebb, mint egy napja tudta meg, hogy gyereket vár, és olyan helyre akart
menni, ahol Perselus nem akad rá, vagy legalábbis most még nem. Nagyon
fontos volt, hogy végiggondoljon mindent, ami rá vár. Akár valaki mással együtt
neveli fel a gyermekét, akár egyedülálló anyaként, mindenképpen jó, ezt a
fejleményt örömmel fogadta. Ám kétségbeesetten vágyott némi időre és egy
helyre, ahol gondolkozhat. Ha Perselus felkeresi a közeljövőben, és közli vele,
hogy úgy döntött, inkább a feléségével marad, bátran és méltósággal akar vele
szembenézni; könnyek és kérésbeesés nélkül kívánt elé állni és közölni vele a
változásokat.
Fontolgatta, hogy keres valahol a közelben egy csendes, rendes szállodát. Már
csak három nap maradt karácsonyig: tudta, hogy a szülei nagyon rosszul
fogadnák, ha nem menne haza az ünnepre. Ám Perselus tudta, hol laknak, és ő
legalább egy napra el akart bújni. Meg aztán az sem tűnt nagyon vonzónak, hogy
pár éjszakát egyedül töltsön egy hotelszobában, főleg az év ezen időszakában.
De hova máshova mehetne? Eszébe jutott Harry és Ginny, de biztosra vette,
hogy Perselus tudja: Godric’s Hollowban élnek. Aztán hirtelen bevillant a
megoldás.
– Pár napig Padma barátnőmnél leszek – mondta. Habár Perselus tudta, hogy ők
ketten igen jó barátok Padmával, szinte biztosra vette, hogy azt sem említette,
melyik városban lakik Padma és Dean, nemhogy a pontos címüket közölte
volna. – Lehet, hogy keresni foglak, Moe, a következő napokban, hogy
megkérdezzem, mi újság, vagy hogy segíts valamiben, de kérlek, ígérd meg,
hogy nem árulod el Perselusnak, hol vagyok. Számíthatok a titoktartásodra?
Moe egy darabig csak nézte azzal a nagy, csillogó, komoly szemével, majd
lassan bólintott, és végül Hermione derekára pillantott.
– Minden titkát megőrzöm, Miss Hermione – közölte halvány mosoly
kíséretében.
Hermione felvonta a szemöldökét. Feltételezte, hogy Moe a terhességére utalt, és
azon gondolkodott, honnan találta ki.
– Köszönöm, Moe – suttogta; meghatotta a manó mosolya. Elfordult, ahogy
ismét könnybe lábadt a szeme, majd visszament a hálószobájába, hogy
becsomagoljon a ládájába. Elhatározta, hogy most nem fog sírni.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Perselus elköszönt az új háziurától, majd aztán, megkönnyebbült sóhaj

kíséretében becsukta a frissiben kibérelt háza ajtaját. Előző nap késő este
kapcsolatba lépett Lucius Malfoyjal, és nem is csalódott. Lucius a
háztulajdonosoknak minimum a felét ismerte a varázslók bevásárló körzetében,
és három varázsló elérhetőségét is megadta neki, akik pillanatnyilag mind
foglakoztak lakáskiadással az Abszol úton. A délutánt azzal töltötte, hogy
mindhármukat végiglátogatta, és a harmadik ajánlata meg is felelt az igényeinek.
Addig minden bizonnyal megteszi, amíg Hermione meg ő közösen el nem
döntik, hol szeretnének élni.
Átment a kis épület előszobáján, majd benyitott a nappaliba. Elég kellemes
helyiség volt, szinte látta, amint Hermione összegömbölyödve befészkeli magát
az ablak melletti karosszékbe, nyitott könyv az ölében, és a kandallóban lobogó
tüzet bámulja. A kis szoba túlsó végéből ajtó nyílt az apró ebédlőbe és konyhába.
Arrafelé indult, s közben azon tűnődött, vajon Hermionénak tetszik-e majd az
általa választott ház. Félrehúzta a kis konyha ablakán a függönyt, és kinézett az
udvari épületre. Bár kívülről kicsinek tűnt, inkább fészernek, a faépítmény
belsejét varázslattal megnagyobbították, és teljesen megfelelt egy ideiglenes
laboratórium céljaira. Perselusnak eszébe jutott, hogy a lányt is bevonhatta volna
a lakáskeresésbe. Bár könnyen ideképzelte, fogalma sem volt, vajon tetszene-e
neki, és most először, mióta Cordelia beleegyezett a válásba, árfutott az elméjén,
hogy Hermione esetleg mérges lesz rá. Elvégre a háta mögött beleegyezett abba,
hogy a lánynak teljesen le kell mondania a Kensington téri ingatlanáról.
Végiggondolta, miféle életet él ott a lány: boldognak tűnt Lance és Moe
társaságában, és arra is van elég helye, hogy vendégül lássa a barátait. Talán
orcátlanság volt tőle ilyen kicsit házat keresni. Talán Hermione szívesebben
folytatná az eddigi életét. De nem: eszébe jutott az a pillanat szombat éjjel,
amikor megkérdezte a lányt, hogy akar-e vele élni, és ő pedig azt felelte, hogy
„Mindennél jobban”. És ez csak bizonyít valamit. Elfordult az ablaktól, majd az
órájára pillantott: odakint gyorsan sötétedett, már majdnem négy órára járt.
Ki sem csomagolta számos ládáját és bőröndjét, csak otthagyta őket az
előszobában, azzal kiment a bejárati ajtón és a Foltozott Üst felé indult. Arcát
hajfüggönye mögé rejtette: remélte, így elkerülheti a karácsonyi vásárlók kandi
pillantásait. Szinte nehezére esett maga mögött hagyni a vidám hangulatot,
ahogy kiment a mágus-kerületből a mugli Londonba. Megállt az egyik üzlet
kivilágított kirakat előtt. Egy tálcán csillogó gyűrűk kellették magukat. Eddig
eszébe sem jutott, hogy talán vehetne egy eljegyzési gyűrűt, és most, hogy
elnézte az ott sorakozó gyémántgyűrűket, kis híján el is vetette az ötletet. Látta
azt a gyűrűt, amit Theo adott Hermionénak, amikor az eljegyzés mellett
döntöttek, és ezek itt nagyon is hasonlítottak arra a bizonyos gyűrűre. Már éppen
hátat fordított volna, amikor valami fényes piros villanás vonta magára a
tekintetét a szomszédos kirakatból, mire megtorpant. Az üveg mögött szatén-
borítású tálcán egy csomó rubint gyűrű ült. Az egyik különösen megtetszett neki:
aranygyűrű volt, rubintok és gyémántok díszítették váltakozva: az
örökkévalóságot jelképezte. Perselus elmosolyodott a bajsza alatt: tökéletes volt
egy griffendélesnek. Megnézte, nála van-e a köpenyében a mugli hitelkártyája,
azzal belépett az üzletbe. Ez alkalommal mindent rendesen csinál.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Ha nem érzi úgy, hogy egész életében nem volt ilyen kevés oka vidámodni,
Hermione elnevette volna magát Padma arckifejezésén. Padma élénken rázta
Preeyát a csípőjén, és Hermione hallotta, hogy Shivani dühödten ordít a
nappaliban
– Mi történt? – kérdezte aggódva Padma, s egy ránc jelent meg a homlokán. –
Valami baj van, ugye? – Csak nézte Hermionét, pillanatnyilag még a lányaival
sem törődött.
Hermione viszonozta a pillantását, s lassan bólintott.
– Mindjárt elmondom, de először, úgy látom, neked is elkelne egy kis segítség.
Padma rámosolygott, s odanyújtotta neki Preeyát.
– Tessék, fogd a keresztlányod, én meg utánanézek annak a visítozó
méregzsáknak odabent.
Hermione becsukta maga mögött az ajtót, majd átvette Padmától a könnyes képű
babát.
– Mi a bajuk? – kérdezte, közben csókot nyomott Preeya homlokára.
Padma a szemét forgatta.
– Varázslattal lezártam az összes szekrényt és fiókot a nappaliban, úgyhogy most
mindketten együtt hisztiznek.
Hermione követte őt az utcai szobába, és akaratlanul is felhördült: a helyiségbe
mintha bomba csapott volna bele.
– Szóval ez történik, ha megtanulnak mászni?
Shivani abbahagyta a bőgést, ahogy beléptek, s miután egyetlen rövid pillantást
vetett feléjük, folytatta, amit megkezdett: pirítósdarabokat próbált
begyömöszölni Dean DVD lejátszójába.
Padma biccentett, majd nyögve felkapta a másik lányát.
– A totyogósok és ezek a mugli szerkentyűk egyszerűen nem illenek össze. –
Leült és hintáztatni kezdte Shivanit a térdén. – Már kétszer is védőbűbájt vontam
a köré a DVD izé köré, de vagy nem volt tartós, vagy valahogyan eltávolították.
– Okos lányok! – vigyorgott Hermione. – Máris megmutatkoznak a mágikus
képességeik.
– Nem is értem – sóhajtott fel Padma. – Körülbelül két héttel ezelőttig valóságos
kis angyalok voltak, de ahogy ráéreztek erre a mászásra, nyomban ördögökké
változtak. Úgy döntöttek, hogy mostantól a saját útjukat járják.
– Gondolom, idővel majd megszűnik az újdonság varázsa.
– Ugyan már. – Padmát láthatóan nem győzte meg. – Gyere, tegyük be őket a
konyhai járókába egy csomó játékkal, te meg elmondhatnád, mi történt.
Mihelyt elrendezték a babákat, Padma feltette a teafőzőt a tűzre, és leült
Hermionéval szemközt a konyhaasztalhoz. Hermione elmerengve bámulta a
kicsi lányokat, ahogy ott játszadoztak.
– Mi történt, Hermione? – kérdezte gyengéden Padma.
Hermione elszakította a tekintetét az ikrekről. Bár előzőleg elhatározta, hogy
sorra mindent pontosan elmond Padmának: mi történt, mióta Perselus meg ő
hazatértek Párizsból, most egyszerre úgy érezte, muszáj kiböknie, ki kellett
mondania:
– Terhes vagyok – mondta egyszerűen, s közben megremegett a hangja.
Padma a kezébe temette az arcát.
– Jaj, Hermione – szólt érzelemtől átfűtött hangon. – Ez most jó vagy rossz?
Hermione nagyot sóhajtott: elhatározta, hogy nem fakad újból sírva. Éppen
eleget bőgött egy napra.
– Egy kicsit mindkettő, azt hiszem. Éppen elég régóta vágyom babára, de
Perselus kategorikusan kijelentette, hogy nem akar gyereket, vagyis nem annyira
jó.
Padma döbbent hitetlenséggel csóválta a fejét.
– És mit szólt, amikor megmondtad neki?
– Még… nem mondtam meg neki – ismerte be Hermione.
– Mikor jöttél rá?
– Tegnap éjjel. Sok minden történt az elmúlt héten.
Padma szeme tágra nyílt.
– Megkérte a kezed Párizsban? Volt egy ilyen gyanúm, amikor elmesélted, hogy
lemondta az összes ügyfeledet, hogy elvihessen arra a konferenciára.
– Nem éppen – rázta meg a göndör sörényét.
Aztán elmondta, mi történt, mióta hazaértek a francia fővárosból.
– S amellett a sok minden mellett, ami akkor történt köztünk, amikor hazaértünk,
Perselus furán viselkedett az utóbbi két hétben. Csöndes volt, mélázó. És amikor
kettesben voltunk, valahogy olyan… nem is tudom. – Elpirulva nézett föl. –
Talán kedvesebb. A fejembe vettem, hogy esetleg finoman szakítani akar velem
Párizsban; hogy azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy nem akarja felforgatni
az életét a válással, de tévedtem.
– Oké, lássuk, jól érettem-e. – Padma felegyenesedett, hivatalosabb hangra
váltott. – Nem kért feleségül, de megmondta, hogy szeret?
Hermione a homlokát ráncolta.
– Hát, inkább elismerte, hogy szeret; nem annyira megmondta. Tett egy
megjegyzést… inkább ne kérd, hogy ismételjem meg, de ezzel vártalanul
reményt adott. Így aztán megkérdeztem, és ő igennel válaszolt. Erre nem tudtam
mit mondani, de akkor megkérdezte, akarok-e vele élni, és én igent mondtam.
– De aztán másnap felbukkant az a pokolbeli nősténysárkány, és kihallgatta a
kényes beszélgetést?
– Úgy van – horkant fel Hermione.
– Pontosan mit hallott? – vonta össze a szemöldökét Padma.
Hermione megdörgölte a homlokát.
– Nem emlékszem, pontosan mi hangzott el, de zaklatott voltam, mert Perselus
azt mondta, hogy még aznap este beszél vele, vajon el tudnának-e válni
februárban, mert akkor Cordeliának csak hat hónapja lesz hátra az ötvenedik
születésnapjáig. Biztosra vettem, hogy Cordelia nem engedi majd el Perselust, és
ez zaklatott fel. Utólag visszagondolva már könnyű megmagyarázni, miért
voltam annyira érzelgős, de most, hogy rövidre zárjam: behúzott magával a
nappaliba, és biztosított arról, hogy mindegy mi történt, még ha el kell is
hagynunk az országot, akkor is együtt maradunk.
Padma halványan rámosolygott.
– Ez elég reménykeltőn hangzik… Kár, hogy az átkozott felesége kihallgatott
benneteket. De mi történt azóta? És miért nem szóltál neki?
Hermione egyszeribe lesújtottan nézett.
– Nem tudom, mi történt azóta. Perselus azt ígérte, hogy üzen, mihelyt lehet, de
már egy teljes nap is eltelt, mire kaptam tőle egy cetlit. – Elővette az összegyűrt
cédulát a zsebéből, majd Padma felé tolta az asztalon.
Padma elvette, kisimította a gyűrött pergamendarabot, majd homlokát ráncolva
olvasni kezdte.
– És ennyi… ? Azóta egyikük felől sem hallottál semmit?
Hermione ismét megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, mi folyik. És ami a legrosszabb: éppen ebéd előtt átküldtem
Moe-t, hogy nézzen kerül, de egyiküket sem találta otthon. S ennél is
aggasztóbb, hogy Perselus minden holmija eltűnt.
– Mi? – kérdezte elszörnyedve Padma. – Minden?
– Minden – bólintott Hermione. – A laboratórium teljes felszerelése, a könyvei, a
ruhái… minden eltűnt.
Padma mintha elgondolkodott volna egy percre.
– Lehet, hogy Cordelia kitette a szűrét – vetette fel. – Talán annyira
megharagudott rá, hogy elzavarta.
– De akkor miért nem lépett kapcsolatba velem? Miért nem szólt, hogy mi
történik? És Moe azt is mondta, hogy Cordelia ládája meg pár ruhája is eltűnt.
Padma ismét összevonta a szemöldökét.
– És szerinted ez pontosan mit jelent?
Hermione szeme teleszaladt könnyel.
– Szerintem Cordelia rábeszélte, hogy maradjanak együtt. Olyan manipulatív,
Padma, el sem tudod képzelni, mennyire. Nagyon rendes tud lenni, nagyon
rábeszélő. És gazdag meg szép. Perselus utálja a drámát, a felfordulást… szinte
biztosra veszem, hogy rávette, maradjon vele.
Padma elmerengve rágcsálta az alsó ajkát.
– De miért hiszed ezt? Ha rábeszélte, hogy maradjon, miért tűnt el Perselus
összes holmija?
– Nyilván elmentek valahova… valahova tőlem távol… Cordeliának több háza
van, nyilván rávette, hogy pakoljon össze és hurcolkodjon át valahova máshova.
– Hermione – mondta kedvesen Padma –, szörnyen sok mindenen mentél át az
utóbbi huszonnégy órában, és őszintén hiszem, hogy csak beképzelsz dolgokat.
Igaz, nem ismerem valami jól Perselus Pitont, de a tanárom volt, és abból ítélve,
amit elmondtál róla, mióta hozzámentél Theóhoz, nem hiszen, hogy csak így rá
lehetne venni egy ilyen komoly döntésre. S mi több, nem ígérget csak úgy, és ha
azt mondta, hogy ti ketten együtt maradtok, azt úgy is gondolta.
– De akkor mi a fene történt? – kérdezte Hermione kétségbeesetten. – Ha tényleg
engem akar, miért nem vette a fáradságot, hogy megnyugtasson és közölje, mi a
pokol folyik itt? És mi van, ha megbűvölte, vagy szerelmi bájitalt csempészett a
poharába, vagy ilyesmi?
Padma a szemét forgatta.
– Hermione, Perselus Pitonról van szó! Évekig vezette az orránál fogva
Voldemortot meg egy csomó halálfalót; biztosra veszem, hogy képes elbánni
Cordelia Mill-lel. Csak kimerültél, és túlcsordultak ez érzelmeid, zaklatott vagy,
meg aggódsz, s közben a legrosszabbra gondolsz.
– Valami történt… Tudom… – Hermione a kezébe temette az arcát.
– Figyelj – szólt Padma, s megpaskolta a kezét. – Küldhetnél neki üzenetet. Írd
meg, hogy aggódsz, és hogy beszélni akarsz vele.
– Nem tehetem – makacskodott Hermione. – Talán nem jött rá, hogy terhes
vagyok, de annyira félek, hogy valami félresiklott Cordeliával kapcsolatban.
Mielőtt beszélnék vele, még el kell magamban rendeznem, hogy kisbabám lesz.
– Ismét a tenyerébe temette az arcát. – Fogalmam sincs, mit fog szólni hozzá. Az
is lehet, hogy hallani sem akar rólunk.
– Hermione, el sem hiszem, hogy ilyen borúlátó vagy. Tudom, hogy valójában
nem mondta ki, de teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy szeret téged. Honnan a
fenéből veszed, hogy nem kellesz neki most, hogy az ő gyerekével vagy terhes?
– Hihetetlenül borzalmas gyerekkora volt, Padma – sóhajtott fel Hermione. –
Nem árulom el a bizalmát, hogy ezt elmondom neked; gondold csak végig te
magad is. Elég nyilvánvaló, hogy a neveltetése rányomta a bélyegét a jellemére.
Egyedüli gyerek volt, és olyan szörnyű családban nőtt fel, hogy fogalma sincs,
milyen boldogságot jelenthet egy kisgyerek. Elmondta, mindig rettegett attól,
hogy olyan lesz, mint a szülei, és hogy soha, de soha nem akart gyereket. – Az
ikrek felé pillantott, akik buzgón szórták ki a játékaikat a járókából. Padma
időnként lustán legyintett a pálcájával, és sorra röpítette vissza az élénkszínű
játékokat a szoba különböző sarkaiból.
– És mi van, ha azt hiszi, hogy szándékosan csináltam? Mi van, ha azt hiszi,
hogy így akarom tettre sarkallni?
– Hermione, eszébe sem jut ilyesmi. Hát nem zseniálisan tehetséges
legilimentor? Tudni fogja, hogy igazat mondasz. És sok olyan férfi van, aki azt
hiszi, nem akar gyereket. Ismerem ezt a típust: más ember gyerekeivel nem
tudnak mit kezdeni, de a sajátjukkal fantasztikusak. Parvati szerint Seamus is
ilyen volt: nem is akart gyereket, de amikor megszületett a kis Aidan, nagyon
boldog volt.
– Perselus soha nem lesz ilyen – ellenkezett Hermione, s egy könnycsepp
gördült le a szeme sarkából végig az arcán. – Soha nem akart gyereket, és már
azt sem tudom, engem akar-e egyáltalán.
– Ugyan már – szólt Padma, s megkerülte az asztalt, hogy átölelhesse a
barátnőjét. Odahúzott magának egy széket Hermione mellé, és megfogta a lány
kezét. – Nézed, szörnyű, amin az utóbbi két napban keresztülmentél, és már
képtelen vagy logikusan gondolkozni. Kisbabád lesz! Ez jó dolog… olyasmi,
amit meg kell ünnepelni!
Hermione bizonytalan, könnyes mosolyt villantott rá.
– Tényleg jónak tartod?
– Hát persze! Lehet, hogy először sokkolja majd a hír, de idővel magához tér. És
hogy most éppen mi zajlik közte és Cordelia között… Lehet, hogy a nő belement
a válásba, csak éppen rengeteg mindent kell elrendezniük az ügyvédekkel, a
könyvelőkkel és hasonlókkal. Nézzük a jó oldalát a dolgoknak, amíg mást nem
hallunk.
– Megpróbálom – egyezett bele, s a ruhaujjába törölte a szemét.
– Soha nem lehet tudni… Talán Cordelia rögtön beleegyezett, így a Mágiaügyi
Minisztériumban töltik napot, hogy elrendezzék az ügyet.
– Az nem túl valószínű – horkant fel Hermione.
– Talán nem – mosolygott Padma –, de azt hiszem, tényleg igazad van, hogy
eljöttél egy kicsit. Tényleg gondold át, mielőtt beszélsz vele. Aludj ma itt.
Hermione válla rögtön ellazult a megkönnyebbüléstől.
– Olyan jó barát vagy. Tényleg nem bánod? Nem akarok a terhetekre lenni éppen
most, karácsony előtt, de valóban szeretnék aludni rá egyet, mielőtt fogom
magam és elmondom Perselusnak vagy a szüleimnek. Megígértem anyuéknak,
hogy karácsonykor náluk töltök pár napot, de biztosan nem bánják, ha egy
nappal korábban érkezem. Ma éjjel itt maradok, végiggondolom, mi lenne a
legjobb, aztán holnap este átmegyek hozzájuk. Biztos, hogy Dean nem neheztel
majd?
Padma a fejét rázta.
– Az osztályukon ilyenkor rengeteg a munka, hajnalig nem is várom haza. Hogy
őszinte legyek, örülnék, ha lenne társaságom, arról nem is beszélve, hogy egy kis
segítség is elkelne.
Hermione hálásan rámosolygott: örült, hogy az elkövezendő órákat nem azzal
kell eltöltenie, hogy magányosan várakozik, hátha Perselus hírt ad magáról.
OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Perselus Hermione és Lance házának előszobájában állt, s a homlokát ráncolta.

Háromszor is szólította Hermionét, de nem jött válasz. Lance sem jelentkezett. A
ház sötét volt, sem az alsó, sem a felső szinten nem hallott mozgást a szobákban.
– Moe? – szólt reménykedve, de kis manó sem jelent meg.
Talán Hermionét feldühíttette, hogy olyan sokáig nem lépett vele kapcsolatba.
Talán itt van valahol, csak levegőnek nézi. Előhúzta a pálcáját a talárja alól, és
kiszórt egy bűbájt, hogy lássa, tényleg nincs senki a házban. Valóban üres volt.
Körülnézett, azon tűnődött, hova mehetett a lány. Sok üzlet nyitva tartott még,
hogy kiszolgálják a karácsonyi vásárlók tömegét; nagyon is valószínű, hogy
Hermione úgy döntött, hogy elmegy vásárolni. Esetleg a barátait látogatja meg.
Lement az alagsorba: elhatározta, hogy megvárja odalent a konyhában. Már
elmúlt a vacsoraidő, bizonyára hamarosan hazaér. Vagy legalább Lance befut, és
az öregúr talán tud valamit arról, hogy hova mehetett Hermione. Hideg volt a
konyhában; tüzet rakott. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy vacsorát
főz, azzal várja a lányt, de aztán úgy döntött, inkább elviszi valahova vacsorázni,
hogy megünnepeljék az őket ért váratlan szerencsét.
Egy óra is eltelt, miközben tétlenül üldögélt a konyhaasztalnál, és az elhagyott
ház kezdte nyomasztani. A tűzhely fölötti óra elárulta, hogy már nyolc is elmúlt,
s most először azóta, hogy eljött az Abszol útról, kissé aggódni kezdett. Hol az
ördögben lehet?
Felkelt, kiment a konyhából, s elindult a lány hálószobája felé. Benyitott, mire a
gyomra fájdalmas bukfencet vetett: a szekrények tárva-nyitva, s bár néhány ruha
a vállfákon maradt, sok hiányzott, és a ládája sem volt a szokott helyén, az ágy
lábánál. Akár az alvajáró, előreóvakodott, s megnézte az üres helyeket a
szekrényben. Még egy fájdalmas görcs: ráismert a fekete ruhára, amit a lány
Cordelia bálján viselt, az átalakított menyasszonyi ruhára, ami először hívta fel a
figyelmét, hogy Hermione szép fiatal nővé érett. Lassan kinyújtotta a kezét, s az
ujja hegyével hozzáért a szövethez. S mintha ez a mozdulat cselekvésre
sarkallná, gyorsan sarkon fordult, azzal kivonult a szobából, vissza a konyhába.
Kivett egy maroknyi Hop-port a kandallópárkányon álló kis cserépből, majd
belépett a lángok közé, és visszament az új lakásába, az Abszol útra. Le sem
porolta a Hop-port és a hamut a talárjáról, hanem gyorsan kiment az előszobába,
ott az egyik még kicsomagolatlan ládából pergament és pennát vett elő. Miután
lekörmölt egy rövid üzenetet, gyengéden kivette a macskabaglyát a kalitkából, és
a madár lábához kötözte a pergament. Ahogy odavitte a baglyot a kis
konyhaablakhoz, ezt suttogta neki:
– Keresed meg Hermione Grangert. Nem tudom megadni a címét, mert
fogalmam sincs, hol van. Várj egy negyedórát a válaszra, s ha ennyi idő után
sem kapsz semmit, gyere vissza ide.
A bagoly rövid huhogást hallatott, hogy közölje, megértette, s mihelyt Perselus
kinyitotta az ablakot, elszárnyalt a hideg éjszakában. Perselus letelepedett a
konyhaasztalhoz, hogy megvárja a madár visszatértét, majd elővette a téli
köpenyének méretes redő közül a kis bársonydobozt. Kinyitotta, s csak nézte a
gyémántokkal és rubinokkal ékes gyűrűt; a lelkesültség és jövőbe vetett remény,
ami néhány röpke órára eltöltötte, gyorsan elillant, s a helyét egyre növekvő
pánik foglalta el.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Hermione altatódalt énekelt az ikreknek. Éppen fejezte, amikor Padma

belopódzott a kis, rózsaszínű hálószoba ajtaján.
– Nem hiszem el, hogy ilyen hamar elaltattad őket – suttogta.
– Talán máris működésbe léptek az anyai ösztönök – nevetett halkan Hermione.
Padma elmosolyodott, s egy kis darab pergament húzott elő a zsebéből.
– Egy aprócska bagoly éppen most hozta ezt az üzenetet neked.
Hermione összeráncolt szemöldökkel vette el a levelet.
– Macskabagoly?
Padma bólintott.
– Perselus küldte – suttogta Hermione, miközben széthajtogatta a cetlit. – Csak
ennyi: „Hol vagy?”
– A bagoly még ott ül a konyhaablakban. Akarsz válaszolni?
Hermione egy darabig csak bámulta a szavakat, aztán megrázta a fejét.
– Nem. Majd holnap írok neki. Már kilenc óra is elmúlt, semmi kedven
végigcsinálni a dolgot ma este. Alszom egy keveset, aztán holnap lássuk a
medvét.
Padma megint bólintott.
– Jó. Szerintem is pihenned kell egy keveset: szörnyen sápadt vagy – mondta
aggódva. – Megágyaztam neked a vendégszobában, a ládádat odatettem az ágy
végéhez. Hozzak egy csésze teát?
– Kösz, nem – motyogta elfojtva egy ásítást. – Azt hiszem, most rögtön
lefekszem. – Felkelt és átölelte a barátnőjét. – Padma, mindent köszönök. Nem is
tudom, mihez kezdenék nélküled.
Jóéjszakát kívántak egymásnak, majd Hermione gyorsan pizsamába bújt, és
kimerülten bekászálódott a takaró alá. Röviden eltöprengett rajta, vajon Perselus
mit fog mondani neki, s vajon jó vagy rossz hírekkel szolgál-e majd, de
hamarosan eszébe jutott, amire előző éjjel jött rá, s ahelyett, hogy azon rágódott
volna, hogy Perselus hogyan fogadja a hírt, egy fehér bőrű, fekete hajú kisbaba
képe villant fel az elméjében. Mosolyogva aludt el.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoO

Perselus összerezzent, amikor merengését megszakította a konyhaablak felől

érkező hangos kopogás: visszatért a baglya. Várakozással telve állt fel az
asztaltól, de elszorult a szíve, amikor kinyitotta az ablakot, és látta, hogy a
bagoly válasz nélkül tért vissza. A baglyot a nappali sarkában elhelyezett rúdra
ültette, majd arra gondolt, hogy amúgy sem tudna aznap éjjel elaludni, míg
legalább meg nem próbálja megtalálni Hermionét. Egyre azon járt az esze, vajon
merre lehet: elmehetett a szüleihez; Potter is felmerült lehetőségként, arra is volt
egy halovány esély, hogy Dracót és Susant látogatta meg, de az volt a
legvalószínűbb, hogy Padmánál keresett menedéket. Amennyire tudta, Padma
volt az egyetlen, akinek Hermione beszélt a kapcsolatukról, vagyis annak volt a
legnagyobb esélye, hogy odament.
Vajon hol laknak? Törte a fejét, próbálta felidézni, hogy Hermione említetett-e
valaha a címüket, de még arra sem emlékezett, hogy Anglia mely részén élnek,
nem beszélve a pontosabb részletekről. Holnap december huszonharmadika lesz:
eszébe jutott, hogy Hermione valami olyasmit mondott, hogy karácsonykor a
szüleinél lesz, erre hirtelen eltöltötte a remény. Talán még a félig üres
ruhásszekrényre is ez lehet a magyarázat, hogy pár napot a szüleivel akar
tölteni?
Járt már ott; Hermione és Theo esküvőjének napján elment Grangerékhez, és
emlékezett rá, hol van a házuk. A konyhaajtóhoz sietett, feltépte azt, majd
kilépett a házból a kavicsos kis hátsó udvarra, s bevágta maga mögött az ajtót.
Megperdülve dehoppanált, hogy egy jómódú külvárosban bukkanjon fel,
amelyre olyan jól emlékezett két évvel ezelőttről. Kissé nyugtalanul sietett
Grangerék felhajtója felé, közben azon rágódott, mit szól majd a lány, ha
meglátja.
Vett egy mély lélegzetet, hogy lehiggadjon, majd megnyomta a csengőt.
Mormoló hangokat hallott odabentről, aztán az ajtó üvegberakásán keresztül
összetéveszthetetlen női körvonalat pillantott meg. Jane Granger kíváncsi arccal
nyitott ajtót, Perselus pedig rögtön meglátta, hogy Hermione az édesanyjától
örökölte a meleg, barna szemét. A nő egy pillanatra mintha megdöbbent volna,
de egy-két másodperccel később felismerte, és rámosolygott.
– Maga Perselus Piton! – szólalt meg vidáman, miközben kezet nyújtott. –
Találkoztunk Hermione esküvőjén.
Enyhén bűntudatosan kezet rázott a nővel.
– Kérem, bocsásson meg, Mrs. Granger, hogy ilyen későn zavarok, de az iránt
érdeklődöm, hogy esetleg itt van-e Hermione.
Mielőtt Jane Granger válaszolhatott volna, Hermione apja is előbukkant a
nappaliból.
– Jó estét – üdvözölte, azzal ő is kezet rázott Perselusszal. – Örvendek, hogy
ismét találkozunk. Hermione folyton önről beszél, mióta magának dolgozik.
– Értem – motyogta kínosan. – Vagyis ezek szerint nincs itt?
– Attól tartok – válaszolta Jane Granger. – Nincs otthon?
– Esetleg nem fáradna be? – kérdezte Hermione apja.
– Nem, köszönöm – rázta meg a fejét. – Sajnálom, de nagyon fontos, hogy
beszéljek vele.
– Remélem, nincs valami baj?
Perselus megrázta a fejét, s folyékonyan hazudott.
– Csak egy apróság egy fontos főzettel kapcsolatban, amin mostanában
dolgozunk. Bocsássanak meg: nem akartam zavarni. Esetleg nincs valami
ötletük, merre lehet?
Grangerék a fejüket csóválták.
– Megnézhetné a barátnőjénél, Padmánál – javasolta Jane. – Vagy talán Harry és
Ginny Potternél.
– Úgy vélem, Padmánál lehet – értett egyet Perselus. – Esetleg nem tudják a
címét?
Hermione szülei aggódva összenéztek.
– Sajnos nem. Annyit tudunk, hogy valahol Hertfordshire-ben élnek, de attól
tartok, ez minden.
Perselus hátralépett az ajtóból, fejet hajtott. Egyre tehetetlenebbnek érezte
magát.
– Még egyszer elnézést, hogy ilyen késői órán zavartam önöket, és remélem,
nem okoztam kelletlenséget. Biztosra veszem, hogy egyszerűen csak
meglátogatta Padmát
Végiglépkedett a felhajtón; tudta, hogy igenis aggódnak. Azon töprengett, vajon
hogyan fogadnák, ha értesülnének, hogy a lányuknak viszonya van az egykori
tanárával. Ez a gondolat még jobban nyugtalanította volna, ha a Hermione
eltűnése miatti aggodalma nem nőtt volna amúgy is percről percre. Hátra sem
nézett Grangerékre búcsúzóul, csak sarkon fordult, és visszahoppanált a
Kensington térre. Ismét felment Hermione és Lance házának lépcsőjén, majd
pálcáját a zárhoz nyomta, és kinyitotta az ajtót.
A ház még mindig sötét volt, s úgy tűnt, nem sok változott azóta, hogy három
órája itt járt. Felsietett a lépcsőn az emeletre, és kitartóan kopogott Lance
dolgozószobájának ajtaján.
– Lance? – szólította, majd benyitott. A szoba üres volt. Megfordult, lement a
lépcsőn, közben Moe-t hívta, de a manó nem került elő.
Ahogy leért az alagsorba, bepillantott a még mindig nyitott ajtón Hermione
hálószobájába, de mindent pontosan úgy talált, ahogy hagyta: a szekrényke még
mindig tárva, és látszott, hogy semmihez sem nyúltak. Csüggedten hajtotta le a
fejét, majd visszasietett a konyhába, és odament a kandallóhoz. Visszatér az új
házába, és ír neki egy másik levelet. Már tíz óra is elmúlt; túl késő ahhoz, hogy
felkeresse Malfoyékat vagy Potteréket, hiszen mindenhol kisgyerek voltak.
Mélyet sóhajtva lépett be a kandallóba. Holnap megtalálja Hermionét.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Másnap reggel Perselust egy pillanatra eltöltötte az elégedettség, amikor

meglátta Harry Potter arcán a döbbent hitetlenkedést, miután a fiatalember
kinyitotta a Godric’s Hollow-i háza ajtaját. Potter még mindig csíkos
pizsamában feszített, és egy vörös hajú kisfiú csimpaszkodott a lábába.
– Jó reggelt, Mr. Potter. Látom, a felbukkanásom némi meglepetéssel szolgált –
mondta vontatottan Perselus.
– Igen… Én… Jó reggelt – dadogta Harry, s zöld szeme tágra nyílt a szemüveg
mögött.
– Talán a Mikulásra számított? – Perselus szája sarka somolyogva görbült
felfelé.
Harry elvigyorodott, s végre összeszedte magát, hogy visszavágjon.
– Hát, kevésbé sokkolt volna, mint az, hogy Perselus Pitont találom a
küszöbömön. Nem jönne be?
Perselus a fejét rázta.
– Elnézést, hogy zavarom, és nem is tartom fenn sokáig. Látom… elfoglalt –
mondta, miközben leplezetlen ellenszenvvel nézett James Potterre.
Harry jó természetűen nevetgélt.
– Az nem kifejezés! Miben segíthetek?
Perselus hirtelenjében félni kezdett.
– Esetleg nincs itt Hermione?
Harry összevont szemöldökkel intett nemet.
– Múlt hét óta nem is hallottam felőle. Valami baj van?
Mielőtt Harry válaszolhatott volna, Ginny tűnt fel a férje oldalán.
– Piton professzor! – szólalt meg ijedt mosollyal az arcán.
– Tudsz valamit Hermionéről? – kérdezte tőle Harry.
Ginny összevonta a szemöldökét.
– Vasárnap délután találkoztam vele a Foltozott Üstben, de azóta nem
beszéltünk. Mi történt?
– Semmi sem történt – szögezte le Perselus. – Csak meg kell találnom egy
kisebb üzleti ügy miatt, és tegnap nem volt otthon. Van valami ötletük, esetleg
hol lehet?
– A szüleinél próbálta már? – kérdezte Ginny.
– Igen – bólintott Perselus –, tegnap este elmentem hozzájuk. Lehet, hogy az ön
bátyját látogatja meg?
– Nem valószínű – vont vállat Ginny. – Azt tudom, hogy újból szóba állnak
egymással, de szerintem még soha nem járt náluk. Azért odaszólok a Hop-
hálózaton. – Megfordult, s bement a nappaliba. Perselus látta, hogy leveszi a
Hop-port tartalmazó cserepet a kandalló melletti könyvespolcról.
Harry közben őt figyelte kíváncsi arccal.
– Történt valami? – suttogta.
Perselus állta a pillantását.
– Nem tudom biztosan. Meg kell találnom őt.
Harry halványan rámosolygott.
– Csak egy üzleti ügy miatt?
Perselust Ginny újbóli felbukkanása mentette meg a válaszadástól.
– Nem, ott sincs. Megkérdeztem Dracót és Susant is, de nem látták. Padmáéknál
próbálta már?
– Szinte biztosra veszem, hogy ott van, de fogalmam sincs, hol laknak –
válaszolta Perselus.
Harry és Ginny összenéztek.
– Mi sem tudjuk – motyogta Ginny. – Csak annyi biztos, hogy valahol St.
Alban’s közelében élnek, de nincs meg a címük.
Perselus zaklatottan felsóhajtott.
– Köszönöm mindkettőjük segítségét. – Aprót biccentett feléjük. Amilyen riadt
volt, nem vette észre azt az egyetértő pillantást, amit váltottak. Kissé eltávolodva
a háztól visszahoppanált az Abszol útra. Ezek szerint muszáj lesz még egy
üzenetet írnia. Hermione nélkül elveszettnek, gyengének érezte magát.

OoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOoOo

Hermione viszonozta Dean ölelését.

– Padma beszámolt a hírekről – mondta Dean, ahogy hátralépett egyet. –
Gratulálok, Hermione. Tudom, hogy ezek nem éppen a legideálisabb
körülmények, de nem lesz semmi baj. A kisbabák tényleg szórakoztatóak! – tette
hozzá mosolyogva, azzal mindkét lányát felkapta, és kivitte őket a konyhából.
Hermione is elmosolyodott, miközben figyelte, ahogy távolodik.
– Kösz, Dean.
– Fogalj helyet – szólt oda Padma, ahogy odatett egy csésze teát az asztalra. –
Hogy érzed magad? Mintha kissé sápadt lennél.
– Csak fáradt vagyok, de tényleg. Nem voltam rosszul, legalábbis még nem.
– Talán nem is leszel egyáltalán – mondta Padma, azzal két borítékot tett az
asztalra. – Az első tegnap késő este érkezett, a másik kora reggel.
Hermione összevont szemöldökkel nézte a leveleket.
– Szinte félek elolvasni őket – ismerte be.
– Ugyan. Szerintem eléggé kétségbeesetten próbál megtalálni. Félórája nekem is
jött egy levél. – Átnyújtott egy pergament az asztal fölött.
Hermione reszkető kézzel vette át a felbontott levelet.

Kedves Mrs Thomas!

Remélem, megkapja ezt a levelet, mert sajnos nem ismerem a címét.
Kétségbeesetten szeretném megtalálni Hermionét. Életbevágón fontos, hogy
minél előbb beszéljek vele. Tegnap este óta nem tartózkodik otthon, és kerestem
már a szüleinél és néhány barátjánál is.
Ha látta őt, vagy tudja, hol lehet most, kérem, értesítsen, amilyen gyorsan csak
lehet a fenti címen.
Őszinte tisztelettel,
Perselus Piton

Hermione a pergamen tetejére pillantott: a cím egy Abszol úti házhoz tartozott.
– Abszol út? – mormolta, s Padma szemébe nézett. – Mi az ördög folyik itt?
– Ne engem kérdezz – vont vállat Padma. – Nem olvasod el a leveleidet?
Hermione bólintott.
– Először ennék valamit.
Padma aggódva vonta össze a szemöldökét.
– Aludtál egyáltalán? Nagyon sápadt vagy.
Hermione belekortyolt a gőzölgő teába.
– Körülbelül hajnali négyig aludtam, de állandóan arra ébredtem, hogy
görcsölök. Gondolom, tágul a méhem, vagy mi. Tapasztaltál ilyesmit, amikor
terhes voltál?
A ránc elmélyült Padma szemei között.
– Nem, csak az utolsó két héten. Talán el kellene menned egy gyógyítóhoz, hogy
megnézesd magad, minden rendben van-e.
Hermione felsóhajtott.
– Azt hiszem, mindenek előtt Perselusszal beszélek: addig kellene megtennem,
míg van hozzá merszem.
– Lehet, hogy jobban alakul majd, mind gondolnád – mosolygott Padma. –
Nagyon szeretne megtalálni. Nem akarod felvinni a szobádba a pirítóst? Akkor
nyugodtam elolvashatnád a leveleket. Aztán visszajössz, és elmondod, mit írt.
Hermione zaklatottan bólintott, kezét émelygő gyomrára szorította.
– Oké – motyogta. Felkelt, egyik kezével megfogta a teásbögrét, a másikkal a
leveleket. De alig lépett odébb a széktől, amikor erős fájdalom hasított belé. A
teáscsésze csattanva zuhant a földre, ő pedig térdre esett.
– Hermione! – sikoltott fel Padma rémülten, s ő is felugrott. – Mi a baj?
– Fáj – motyogta összeszorított fogakkal. A szemét összeszorította, a kezét a
hasára tapasztotta. A levelek a földre pottyantak; senki sem foglakozott velük.
Hermione kétrét görnyedt, a feje szinte a padlót érte.
– Dean! – kiáltotta Padma, s pár pillanattal később Dean rohanva érkezett a
konyhába.
– Mi történt? – kérdezte ijedten.
– Hozz egy kis Hop-port, és segíts a kandallóhoz támogatni – suttogta Padma.
Saját zakatoló szívverésen kívül Hermione alig hallott mást.
– Azonnal gyógyítóra van szüksége – mondta kétségbeesetten Padma.
32. fejezet

Volna csak enyém az ég köntöse,

Arannyal hímzett ezüstszínü fény,
Az ég kék, sötét s szürke köntöse,
Melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
Azt teríteném lábaid elé:
De minden kincsem csak az álmaim;
Álmaim terültek lábad elé;
Lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

W. B. Yeats: Az ég köntösére vágyik

Szabó Lőrinc fordítása

***

Perselus betette a legillékonyabb összetevőinek maradékát egy megerősített

szekrénybe az új laborjában, majd csípőre tett kézzel körbenézett a tágas
helyiségben. Hat óra telt el azóta, hogy meglátogatta Potter házát, s odakint
máris besötétedett. A délutánt azzal töltötte, hogy dobozokat és ládákat pakolt ki,
s igyekezett a saját elvárásainak megfelelően berendezni a labort. Remélte, hogy
a tevékenység majd eltereli a figyelmét, hogy valahogy képes lesz elűzni ezt a
síri hangulatot, ami rátelepedett. De semmi sem volt képes kiűzni fejéből a tényt,
miszerint úgy tűnt, Hermione Granger épp akkor csúszott ki a kezei közül, mikor
már olyan közel volt ahhoz, hogy élete végéig az övé legyen.

A legjobb szándékból halogatta, hogy elújságolja neki a válása hírét: szabad

emberként akart eljönni hozzá, olyan helyzetben, hogy képes legyen feleségül
kérni. Az volt a célja, hogy felkészülten álljon elé, hogy otthont nyújthasson
neki, s gyűrűt az ujjára. De mostanra a tettei ostobának tűntek, s azon tűnődött,
hogy vajon élete végéig fizet-e majd ezért a hibáért.

Kilépve a fészerből, ahol jelenleg a laborja kapott helyet, lezárta és bűbájokkal

védte le az ajtót, majd visszatért a házba, s útközben elismerte magában, hogy
Hermionénak minden joga megvolt, hogy haragudjon rá. Annyira lefoglalta a
mielőbbi válás elintézése, hogy közben nem figyelt arra, hogy Hermione
félelmeit lecsillapítsa; olyannyira elmerült közelgő új életének részleteiben, hogy
elhanyagolta azt a személyt, aki ezen új élet középpontjában állt volna – az
egyetlen részletet, ami igazán számított.

Mikor aznap reggel visszatért Harrynél és Ginnynél tett hasztalan látogatásából,

egyenesen a Kensington térre hoppanált, de Hermione még mindig nem tért
vissza, s az ágyán látszott, hogy nem aludt benne. Lance sem volt otthon, és Moe
láthatóan nem reagált a hívására. Keresztülsétált Londonon egész a Foltozott
Üstig ahelyett, hogy hoppanált volna, remélve, hogy képes lesz lecsillapítani
növekvő aggodalmát. Akkor először kezdett amiatt idegeskedni, hogy valami
nincs rendben, hogy a boszorkány hiánya több, mint szimpla düh. Mikor
visszaért új otthonába, írt neki egy újabb levelet, mélységes megbánást tanúsítva,
amiért korábban nem írta meg neki a teljes magyarázatot, s könyörgött neki,
hogy válaszoljon. Írt egy rövidke levelet Padmának is, de levele egyelőre
megválaszolatlan maradt.

Belépett a kicsiny házba, kényelmetlen ürességet érezve a gyomrában, aminek

semmi köze nem volt az éhséghez. Miközben elpakolta a bájital üzletének
felszerelését, többször is kinyitotta a fészer ajtaját, s minden alkalommal remélte,
hogy egy bagoly vár majd rá az aprócska, macskaköves udvaron. Órák teltek el,
és még mindig nem hallott Hermione felől. Elgondolkodott, hogy a
kémkedésben szerzett jártasságát is beveti: tudta, hogy Padma is és Dean is a
Mágiaügyi Minisztériumban dolgoztak, és bizonyára nem lenne túl bonyolult
rávenni az egyik munkatársukat, hogy árulja el neki, hol laknak, vagy megtalálni
a lakcímüket a pénzügyi osztály irattárában. Mikor felötlött benne a gondolat, a
határán volt, hogy a Minisztérium átriumába menjen a Hop-hálózaton keresztül,
de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Azt gondolta, talán hagyhatna időt
Hermionénak, hogy elolvassa a leveleit, s hogy túljusson a haragján. Sőt: ha
valami baja volt, talán hagynia kellene, hogy saját magától mondja el neki.

Utálta ezt. Kifejezetten gyűlölte a tehetetlen bizonytalanság érzését, amiben már

lassan huszonnégy órája dagonyázott. Hol a pokolban volt Lance? Az jutott
eszébe, hogy a vénembernek talán valami köze volt Hermione eltűnéséhez.
Kételkedett benne, de abban majdnem biztos volt, hogy Moe legalább tisztában
volt vele, hogy hova ment Hermione. Az egyetlen alkalom, mikor Moe
figyelmen kívül hagyta a folyamatos hívását akkor volt, mikor Theo elment, s
Hermione megparancsolta neki, hogy senkit se engedjen be a házba és senkinek
se beszéljen a történtekről. A manó talán megtehette, hogy neki nem reagál, de
feltehetően Lance-re hallgatott volna. Enyhe lelkiismeret-furdalása támadt,
amiért a baglyát újabb ismeretlen helyre küldi, de elővett egy darab pergament és
a pennáját az asztalról, majd gyors üzenetet körmölt Lance-nek, aznap este
nyolcra találkozót kérve.

Miután kieresztette az ablakon az elégedetlen madarát, belépett a hálószobába,

hogy kipakolja maradék holmiját. Remélte, hogy a tevékenység majd segít, hogy
az idő gyorsabban teljen, s úgy érezte, legalább egy éve már, hogy utoljára
láthatta Hermione Grangert.

***
Perselus felkapta a pillantását a könyvekkel teli ládáról, amit épp válogatott,
figyelmét a konyhaablak felől jövő kopogtatás hangja keltette fel. A saját baglya
két órával korábban tért vissza, s Lance válaszát hozta, aki biztosította, hogy a
megbeszélt időpontban otthon lesz. Bízva benne, hogy nem az öregember
gondolta meg magát, átszelte a nappalit, s belépett a kicsiny konyhába; szeme
tágra meredt, ahogy felismerte a gyönyörű hóbaglyot az ablakban. Nem egyszer
volt jelen azon alkalmakkor, mikor Hermione levelet kapott a legjobb barátjától,
és kétség sem férhetett hozzá, hogy a lenyűgöző bagoly Padma és Dean Thomas
tulajdonában állt.

Szíve a megkönnyebbülés és rettegés fura elegyével dübörgött, ahogy kinyitotta

az ablakot, s az idegességtől reszketeg kézzel leoldotta az üzenetet a madár
lábáról. A pergamendarab csalódást keltően rövid volt, s frusztráltan
elfintorodott, ahogy a tömör üzenetet olvasta.

Kedves Piton professzor!

Bocsásson meg, amiért nem írtam hamarabb, de bizonyos események

meggátoltak benne. Szerettem volna egy rövid üzenetet küldeni magának, s
tudatni, hogy megkaptam a levelét, és hogy jelenleg épp Hermionével vagyok,
bár azt nem árulhatom el, hogy hol.

Tudom, ez aligha csökkentheti az aggodalmát, de megnyugtathatom, hogy amint

időm és Hermione is engedi, kapcsolatba lépek önnel.
Minden jót kívánva:

Padma Thomas

Perselus újra elolvasta a sorokat, riadtsága nőttön nőtt, ahogy a „de bizonyos
események meggátoltak benne” részhez ért. Mégis mi a fenét akart ez jelenteni?
Mégis milyen eseményekre célozhatott? Utolérte a pánik: hirtelen biztos volt
benne, hogy valamiféle szörnyű csapás érte Hermionét, és hogy a hely, amiről
Padma nem beszélhetett, a Szent Mungo volt. Mi van, ha megbetegedett? Mi
van, ha valamilyen baleset érte? Magához hívta az utazóköpenyét az
előszobában lévő fogasról, s kilépett a konyhából, egy pillanatra megtorpanva a
kicsiny hátsóudvaron hulló jeges esőben. Hallotta a karácsonyi dalokat éneklők
hangját az Abszol útról, s kontrasztban a zenében rejlő optimizmussal, jelenlegi
rettegett idegállapota még szörnyűbbnek látszott.

Tudta, hogy veszélyes ilyen zaklatottan hoppanálni, így a csillagtalan ég felé

fordította fejét, s behunyta a szemét, hagyva, hogy a szemerkélő eső az arcát
mossa. A szívverése lelassult, s lélegzete kiegyensúlyozottabbá vált. Bizonyára
csak túlreagálja; ha Hermione rosszul lenne, Padma bizonyára odahívná a Szent
Mungóba. A határán volt, hogy előrelépjen és a varázsispotályba hoppanáljon,
de aztán újragondolta a tervét, s helyette a Kensington térre hoppanált. Már
elmúlt fél nyolc: talán Lance már hazaért.

A feketeségbe vetette magát, majd Lance házának lépcsőjén bukkant elő. Látta,
hogy a lámpákat meggyújtották az öregember első emeleti dolgozószobájában,
mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre volt itt valaki, akinek elmondhatja,
mi történt, s aki feltehetően segíthet neki a keresésben. Pálcájának hegyét a
bejárati ajtóhoz nyomta, beengedte magát, majd Lance-ért kiáltott, amint
becsukta az ajtót maga mögött. Lance válasza az emeletről érkezett, s Perselus
gyorsan megjárta a dolgozóhoz vezető lépcsőket.

– Kissé korán jöttél – jegyezte meg Lance, a szemüvege fölött pillantva

Perselusra. – Van valami gond?

– Hol voltál? – érdeklődött Perselus, egyelőre nem törődve a kérdéssel, majd

leült a Lance asztalával szembeni székre.

– A barátaimnál voltam Cardiffban – magyarázta Lance, összeráncolt

szemöldöke még mélyebbé tette a homlokán lévő barázdákat. – Nagyon
remélem, hogy azt fogod mondani, Cordelia beleegyezett, hogy februárban
elváljatok.

Perselus apró mosolyt villantott felé. Milyen jelentéktelennek tűnt most a válása
ahhoz képest, hogy nem találja Hermionét.

– Örömmel jelenthetem, hogy az unokahúgod túltett önmagán. Tegnap elváltunk.

– Micsoda? – képedt el Lance. – Máris elváltatok?

Perselus bólintott.

– Azt mondom, ezt meg kell ünnepelnünk! – kúszott fel egy vigyor Lance ráncos
arcára.
Perselus figyelte, ahogy elővarázsol két poharat, s az asztal alól elővesz egy
üveg mézbort.

– Mégis mit keres egy italos szekrény az asztalod alatt?

– Fiatalkoromban nem igazán ittam – nevetett fel Lance –; úgy döntöttem, ideje
jóvátenni. Továbbá: úgy találom, hogy mind a mézbornak, mind a manók
készítette bornak jó hatása van köszvényre.

Perselus megcsóválta a fejét, majd elfogadta az aranyló itallal teli poharat.

– Attól tartok, kissé elsieted az ünneplést, Lancelot.

– Igen – emelte fel a kezét Lance –, leszűrtem, hogy nincs minden rendben, de
jelen pillanatban koccintsunk arra, hogy sikeresen megszabadultál a Mill
családtól. Áh, bárcsak én magam is megtehetném!

Felemelték a poharaikat, s Perselus röviden belekortyolt az italába, mindenképp

szerette volna a beszélgetést a jelenleg fontos téma felé kanyarítani.

– És most – sóhajtott fel Lance – áruld el, mi folyik itt. Azt ne mondd, hogy a
lány nem akar hozzád menni.
– Mikor találkoztál vagy beszéltél utoljára Hermionéval? – kérdezte Perselus.

– Vasárnap este – emelte meg a szemöldökét Lance –, ha jól emlékszem,

röviddel azután, hogy beszéltem veled és Cordeliával.

– Aznap este már nem láttad? – fintorodott el Perselus.

– Kopogtattam a hálószobája ajtaján – rázta a fejét Lance –, mikor visszaértem

tőletek, de nem, nem találkoztam vagy beszéltem vele. Azt gondoltam, alszik, és
nagyjából egy órával később Walesbe mentem. – Lance feljebb tolta az orrán a
szemüveget, s gorombán nézett Perselusra. – Mit műveltél?

– Nem is arról van szó, hogy mit tettem – nyögött fel Perselus –, hanem arról,
amit elmulasztottam megtenni.

– Mit jelent ez? – kopogtatta meg görbe ujjával türelmetlenül az asztalt.

– Cordelia vasárnap este belement a válásba, és több óráig tartott, mire

végigmentünk minden iraton, mielőtt végleg megegyezésre jutottunk volna.
Eredetileg egyenesen ide szerettem volna jönni, hogy megmondjam
Hermionének, mi történt, de aztán úgy döntöttem, majd másnap délután jövök el
hozzá, miután megtörtént a válás, s már egyedülálló, szabad ember vagyok.
Küldtem neki egy rövid üzenetet, hogy ne aggódjon, de utólag már belátom,
hogy ez nem volt elég.
– Nem volt elég? – kérdezett vissza hitetlenkedve Lance. – A lány halálra
aggódta magát, hogy mi folyik az utca túloldalán, te pedig még azt sem árultad
el neki, hogy Cordelia beleegyezett a válásba?

– Mondtam neki, hogy ne aggódjon – rázta a fejét Perselus –, és megígértem,

hogy másnap részletesen elmagyarázom a helyzetet.

– És meddig tartott, mire ideértél?

Perselus lesütötte a szemét, szégyellte bevallani az igazat.

– A délelőtt nagy része azzal telt, hogy elintézzük a válást, és az egyik feltétel,
amibe beleegyeztem, az volt, hogy azonnal elhagyom a Kensington teret, s nem
lakom tovább a házban, és nem is itt lesz a laborom. Lucius Malfoy átadta három
olyan személy adatait, akiknek kiadó helyiségeik vannak az Abszol úton,
úgyhogy egyenesen odamentem, s kibéreltem az egyik épületet.

– Tehát akkor hány órakor érkeztél meg? – temette Lance a kezébe az arcát.

Perselus a talárja alatt rejtőző selyemdobozkára szorította a tenyerét, s úgy

döntött, inkább nem tesz említést a gyűrűről, amit vásárolt.

– Késő este; hét óra felé. Azóta nem volt itt.

– Szent egek, ember! – kiáltott fel Lance, leengedve a kezét. – Magyarázat
nélkül hagytad ilyen hosszú ideig?

– Honnan kellett volna tudnom, hogy így eltűnik? – köpte Perselus. – Eltűnt a
ládája, és a fél ruhatára hiányzik a szekrényéből.

– Még csak meg sem kérted a kezét, te ostoba! Megmondtad neki, hogy
szereted? Kérlek, mondd, hogy legalább azt tudja, hogy szereted.

– Tudja, hogy szeretem…

– És ezt szavakkal is megmondtad neki, Perselus?

– Nos, én… – fintorodott el Perselus.

– Kimondtad?

– Megkérdezte, hogy szeretem-e, én pedig elismertem, hogy igen.

– Tehát tulajdonképp egyetlen egyszer sem ejtetted ki a szádon a szeretlek szót?

– szörnyülködött Lance.
– Így kifejezetten nem – szorította a halántékára az ujjait.

Lance lehajtotta fejét az asztalra, s öklével a fényes lapra csapott.

– Perselus Piton, te idióta! Hogy lehet egy ilyen elképesztően intelligens ember
ilyen mélységesen ostoba?

– Nem az én hibám, hogy a nők ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak az

ilyesminek – felelte kissé sértetten.

– Hol kerested eddig? – emelte fel fejét Lance sóhajtva.

– Meglátogattam a szülei házát: az elmúlt tíz napban nem járt náluk. Ma reggel
elmentem Harry Potterhez. Nincs ott, s Potter felesége mind a bátyjával, Ronald
Weasleyvel kapcsolatba lépett, mind Draco Malfoyjal, s egyikük sem hallott róla
vagy találkozott vele vasárnap óta. Arra következtettem, hogy a barátnőjénél,
Padmánál van, de sem a szülei, sem a barátai nem tudják, hol lakik Padma.

– Hmmm… – morogta Lance, ujjaival fésülve a szakállát. – Egyetértek veled:

feltehetően Padmával van.

– Van sejtésed róla, hogy hol lakik Padma? – kérdezte Perselus reménykedve.

– Annyit tudok, hogy Hertfordshire-ben laknak – rázta a fejét Lance –, de nem

ismerem a pontos címet. Próbáltál bagollyal kapcsolatba lépni Hermionével?

Perselus bólintott.

– Egyetlen elküldött levelemre sem jött válasz, leszámítva, amit Padmának

küldtem. Nagyjából húsz perccel ezelőtt egy rövid üzenetet kaptam tőle, amiben
elismerte, hogy jelenleg Hermionével van, s biztosított róla, hogy amint a
helyzet engedi, kapcsolatba lép velem.

– Milyen helyzet? – fintorodott el Lance.

– Nem tudom, fogalmam sincs, mi folyik itt, Lance. Először egyszerűen azt
hittem, hogy Hermione csak jogosan mérges rám, de azóta kezdem azt hinni,
hogy valami több van e mögött.

Lance elgondolkodva simogatta a szakállát, tekintetét a mézboros poharára

szegezve.

– Meg kell őt találnom, Lance. Tegnap óta többször is szólítottam Moe-t, és nem
válaszolt. Nem ez lenne az első alkalom, hogy Hermione bizalmas dolgokat
osszon meg vele, s azt gyanítom, ő talán tudja, mi történt.

Az idős varázsló egy pillanatra ránézett, majd megszólalt:

– Moe?

A manó azonnal megjelent a szobában egy pukkanás kíséretében.

– Parancsol, Lancelot gazdám? – kérdezte, kidülledő szeme elkerekedett, amint

meglátta Perselust. Egy pillanatág bámult rá, majd összeszorította az ajkát.

Lance sokatmondó pillantást vetett Perselusra.

– Kaphatnánk egy kis teát, Moe? – kérdezte kedvesen.

A parányi manó kurtán biccentett, majd egy csettintéssel eltűnt.

– Nos, valóban kissé felkavarta a jelenléted – suttogta Lance. – Azt hiszem, ezt
vehetjük jelnek, hogy igazad van: tényleg tud valamit.

– Faggasd ki, Lance – dőlt előre Perselus. – Nem nyugszom, míg meg nem
találom Hermionét.

– Ez nem mindig olyan egyszerű, Perselus – szólalt meg Lance kis szünet után. –
Meglehet, szabad manó, de hűséges, és bármennyire is kedvel téged, tudom,
mennyire elkötelezte magát Hermione mellett. Ha Hermione megtiltotta Moe-
nak, hogy elárulja a hollétét, akkor képtelenség lesz meggyőzni. Ne feledd, hogy
még mindig kötik a fajtájának társadalmi szokásai és bűbájai.
– Tudom, Lance, de majdnem egész életében ismerted, s te vagy az egyetlen, aki
ráveheti, hogy elmondja, amit tud. Tényleg ez az utolsó mentsváram. Ha ma este
tízig nem hallok Hermione felől, akkor nem marad más választásom, mint
betörni a Mágiaügyi Minisztériumba, hogy kiderítsem, hol lakik Padma.

Lance egy rövid ideig vizslatta.

– Megteszek mindent, Perselus.

Moe teával tért vissza néhány másodperccel később, s elszántan kerülte Perselus
tekintetét, ahogy az asztalra lebegtette a tálcát.

– Hol van Hermione, Moe? – köszörülte meg a torkát Lance.

Moe tágra nyílt szemmel nézett vissza rá, s megrázta a fejét.

– Ez azt jelenti, hogy nem tudod? Vagy megkért rá, hogy ne mondd el nekünk? –
kérdezte kedves hangon.

Moe ismét megrázta a fejét, s rózsaszín kötényét gyűrögette a kezeivel.

– Úgy veszem, ez azt jelenti, hogy megkért rá, Moe, és ezt tiszteletben tartom.
Talán felelhetnél néhány egyéb kérdésre, ha tudsz. Mikor volt itt utoljára
Hermione?

– A kisasszony elment tegnap reggel – pillantott a padlóra –, mert dühös volt. –

Felnézett, s összeszűkült szemmel meredt Perselusra. – Miért nem volt ott a
holmija, Perselus gazdám?

– Honnan tudod, hogy eltűnt a holmim? – húzta fel mindkét szemöldökét

Perselus. Hirtelen baljós érzés telepedett a gyomrára, ahogy megértette. –
Hermione megkért rá, hogy menj az utca túloldalára, és keress meg?

Moe lassan bólintott, szemeit még mindig összehúzta.

– Boldogtalanná tette őt.

– Megmondtad neki, hogy egyetlen holmim sincs ott, Moe? – temette nyúzott
arcát a kezébe.

– Igen – felelte dacosan. – A randa bájitalos dolgai, a ruhái és az összes könyve.

Perselus rövid, hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Ó, egek – motyogta Lance. – Képzelem, mire gondolhatott az a lány.

– Hol van most, Moe? – kérdezte Perselus kissé kétségbeesetten.

Moe ismét lesütötte a pillantását, s megrázta a fejét.

Perselus dühében felállt, s elkezdett fel-alá járkálni.

– Moe – szólt Lance csendesen, mosolyogva a manóra. – Tudom, hogy nem

árulhatod el, hol van, de talán még így is segíthetsz nekünk. Még mindig
ugyanott van, ahova tegnap távozott?

Moe egy pillanatra ránézett, aztán megint fejrázás.

– Akkor el tudod mondani nekünk, hogy hol volt? – szélesedett ki Lance vigyora
diadalittasan. – Miss Hermione megtiltotta, hogy elmondd, hol van, de azt nem,
hogy hol volt.

Moe bizonytalanul Perselusra pillantott, aki abbahagyta a járkálást, s

várakozásteljesen bámult vissza rá. Aztán térdre ereszkedett előtte.

– Kérlek, Moe. Tudnom kell, hogy hol volt. Csak azt szeretném, hogy boldog
legyen.
A manó néhány másodpercig nézte őt, aztán egy óriási könnycsepp gördült le
ősöreg arcán. Megtörölte a szemét a kötényével.

– Miss Padma házában volt.

Perselus gyors pillantást váltott Lance-szel, rossz előérzete egyre nőtt Moe
könnyei láttán.

– És azt tudod, hol van Padma háza, Moe? – kérdezte Lance.

Moe bólintott.

– Ők hívták Moe-t segíteni – magyarázta, újra megtörölve arcát a kötényével.

Perselus újabb aggódó pillantást vetett Lance-re.

– Elviszel oda, Moe? – kérdezte sürgetve.

Moe Lance felé fordult, aki bátorítóan bólintott, majd ismét Perselusra nézett.

– Igen, Perselus gazdám – suttogta.

– Sok szerencsét, Perselus – morogta Lance. – Ne rejtsd el az érzéseidet
Hermione elől, vagy a világ elől, ha már itt tartunk. Többé nincs rá szükséged.

Perselus felállt, majd kurtán biccentett felé, mielőtt Moe felnyúlt volna, s csontos
ujját a karjára tette, hogy egy csettintéssel mindketten dehoppanáljanak.

***

Amint a társas hoppanálás kellemetlen hatásai elmúltak, Perselus kinyitotta a

szemét, és gyorsan körülnézett az új helyen. Moe egy kicsiny, takaros házhoz
vitte, s egy kerti ösvény végén álltak, ami az ikerház piros bejárati ajtajához
vezetett.

Lenézett Moe-ra.

– Itt lakik Padma? – kérdezte csendesen.

Moe könnyes szemmel bólintott.

– És Hermione egészen biztosan itt járt?

Moe ismét bólintott, s apró, törékeny kézfejével megtörölte a szemét.

Perselus fél térdre ereszkedett, így arca majdnem egy vonalba került Moe-éval.

– Köszönöm, Moe. Tudom, hogy ez számodra nem volt könnyű, de örökké hálás
leszek neked. Tudom, hogy történt valami, ami felzaklatott téged, és minden
tőlem telhetőt megteszek, hogy Miss Hermione mindig biztonságban és boldog
legyen.

Moe elszántan nézett vissza rá, könnyei kicsordultak, aztán egy kurta biccentés
és csuklás után hátrált egy lépést tőle, és egy hangos pukkanással dehoppanált.

Perselus felegyenesedett, s mindössze néhány pillanattal azután, hogy a

házimanó eltűnt, újabb pukkanás dörrent a nedves éjszaka csendjében, alig pár
lépésre tőle. Padma Thomas tűnt fel a kicsiny ház ajtajánál, kecses alakját egy
sötétkék utazóköpeny fogta közre, sötét haját kapucni takarta.

– Miss Patil? – szólt Perselus sürgetően, elindulva a nő felé a rövidke kerti

ösvényen.

Padma ijedten fordult a hang irányába, keze ösztönösen a talárja alatt rejlő
pálcájáért nyúlt.

– Úgy értem… Mrs. Thomas… Bocsásson meg – motyogta Perselus halkan,

hagyva neki némi időt, hogy összeszedje magát.
– Piton professzor! – szólalt meg, hangjában enyhe megkönnyebbüléssel,
visszarakva talárja alá a pálcáját. – Elnézést… Megijesztett.

– Ne haragudjon – suttogta, ahogy megállt előtte. A nő levette a csuklyát, s a

szeme alatti karikákból Perselus megállapította, hogy kimerült volt, s az arcán
mélyen elgyötört kifejezés ült. – Itt van?

– Nincs – rázta a fejét Padma. – Épp írni akartam magának. – Végignézett a

rövid utcácskán. – Kérem, jöjjön be. – Kinyitotta az ajtót, majd intett neki, hogy
kövesse.

Amint becsukta maguk mögött az ajtót, Dean bukkant elő a nappaliból.

Megtorpant, amint megpillantotta Perselust.

– Piton professzor! – mondta láthatóan meglepetten. Rövid hezitálás után

kinyújtotta felé a kezét.

– Mr. Thomas – felelte Perselus, kényelmetlenül megrázva a kezét.

Dean pillantása a feleségére fordult, s kezét a karjára tette.

– Jól vagy?

– Jól vagyok – bólintott Padma szomorúan –, csak kimerültem. A lányok már

ágyban vannak?

Dean bólintott, majd Padmáról Perselusra pillantott.

– Megyek, megnézem őket – motyogta láthatóan zavarban.

– A konyhában beszélhetünk – suttogta Padma, s az apró előtér másik végében

lévő ajtó felé igyekezett.

Perselus szíve várakozásteljesen zakatolt, hogy vajon mit mond majd neki a nő, s
követte, majd helyet foglalt a konyhai asztalnál.

– Megkínálhatom egy kis teával vagy kávéval? – kérdezte szégyenlős mosollyal.

– Nem kérek, köszönöm – felelte, gyorsan a tárgyra térve. – Csak azt akarom
tudni, hol van Hermione.

Padma idegesen rágcsálni kezdte a körmét.

– Megkért, hogy ne áruljam el magának holnapig, hogy hol van: szeretne még
néhány órát, hogy feldolgozza, ami történt, de nem hiszem, hogy ez jó ötlet
lenne. Nagyon ideges, nem tud tisztán gondolkodni.
– Mi történt? – kérdezte Perselus kétségbeesetten. – Csupán arról van szó, hogy
dühös, amiért nem keretsem meg olyan sokáig, vagy valami baj van?

Padma felsóhajtott, s összefűzte az ujjait.

– Remélem, megbocsátja a kérdésem, Piton professzor, de miért nem kereste

meg? Nem akarok vájkálni, de tudnom kell, mi folyik itt, mielőtt eldönteném,
mit mondok el magának.

Perselus megdörgölte a szemöldökét, kifejezetten kényelmetlenül érintette, hogy

ilyen személyes társalgást folytasson ezzel a nővel, akit alig ismert. De a
büszkeségénél jelenleg sokkal több minden forgott kockán.

– Elmondta magának, hogy úgy döntöttem, vasárnap kérelmezem a válást a

feleségemtől?

Padma biccentett.

– Meglehetősen összetett társalgásban volt részem, ami majdnem egész nap

eltartott, de Cordelia Mill végül belement a válásba. Úgy hittem, egy februári
időpontban egyezünk meg, de hozzájárult, hogy rögtön másnap elváljunk.

Padma levegő után kapott, kezével pedig a szájához.

– Pont ezzel kapcsolatban tréfálkoztam; egyikünk sem hitte, hogy tényleg
megtörténhet!

– Nézze – sóhajtott mélyet Perselus –, tudom, hogy Hermione házimanója, Moe

felfedezte, hogy minden holmimat eltávolítottam a házból, és hogy ezt
továbbadta Hermionénak. Így utólag azt is tudom, hogy nagyon nem volt helyes,
amiért olyan szörnyen sokáig várattam Hermionét, de épp akkor sikerült elérnem
azt, amit lehetetlennek hittünk: másnap szabad ember lettem… Továbbá szinte
rögtön új lakhelyet kellett keresnem…

– Miért nem tudott volna egyszerűen Hermionénál lakni? – szakította félbe

Padma.

– Ez volt a válás egyik kitétele: Cordelia kérelmezte, hogy soha ne költözzek be

az utca túloldalán lévő házba. Létfontosságú volt, hogy találjak magamnak egy
helyet. Másnap szerettem volna eljönni Hermionéhez a válási papírjaimmal a
kezemben, szabad emberként.

Padma a kezébe temette az arcát, s felsóhajtott.

– Ó micsoda szörnyű kalamajka. – Leeresztette a kezét, s Pitonra meredt. –

Hermione nem gondolkodott tisztán: fáradt volt és túlterhelt. Félreértette a
helyzetet, és nagyon sok mindent kellett végiggondolnia. – Felállt az asztaltól, és
a fenyőből készült tárolóhoz sétált. – Tessék – szólalt meg, átadva neki két
feltekert, lepecsételt pergament. – Végül nem volt alkalma elolvasni ezeket.

Perselus elvette kinyújtott kezéből a leveleket, arcán teljes zavartság.

– Mi folyik itt? Hol van most?

Úgy tűnt, Padma viaskodik.

– Megígértette velem, hogy ne mondjam el magának; hogy holnapig ne szóljak.

De nem jobb megszegni az ígéretem, ha azt hiszem, hogy a javát szolgálja?

Perselus szája kiszáradt; agyában egymást kergették a különböző szörnyű képek

arról, hogy mi történhetett.

– Kérem, Mrs. Thomas. Tudnom kell, hol van.

– Szereti őt? – kérdezte Padma suttogva, könnyes szemmel.

Perselus elfintorodott.

– Őszintén nem hinném, hogy az a maga…

– Tudom, hogy semmi közöm hozzá – kardoskodott, félbevágva a mondandóját

–, de addig nem mondhatom meg, hol van, míg erről meg nem bizonyosodtam.
Perselus néhány pillanatig nézte őt, aztán eszébe jutottak Lance szavai, miszerint
többé nincs szüksége arra, hogy elrejtse érzéseit a világ elől. A válla előreesett.

– Igen, szeretem. És amint megtalálom, egyáltalán nem áll szándékomban még

egyszer elveszíteni őt a szemem elől.

Padma visszanézett rá, arca elnyúzott volt, s hatalmas könnycsepp csorgott végig
rajta.

– A Szent Mungóban van.

Perselus felpattant a székéből, alig akarta elhinni, hogy az ösztönei jót súgtak,
hogy a nő egész idő alatt ott volt.

– Beteg? Veszélyben van?

Padma röviden megrázta a fejét.

– Erről neki kell beszámolnia; nem az én dolgom elmondani. Tudom, hogy

jócskán elmúlt a látogatási idő, de valahogyan bejuthat hozzá, ha akar. Mikor
eljöttem, az ötödik emeleti sürgősségi részlegen volt, de épp azt tervezték, hogy
egy saját szobába költöztetik. Szinte biztosra veszem, hogy az is az ötödiken
van, de fogalmam sincs, pontosan hol.
A rettegéstől dübörgő szívvel, Perselus kurtán biccentett.

– Megtalálom; azonnal indulok. Köszönöm a segítségét.

Megfordult, s kivágta a konyhaajtót, de mielőtt elhagyhatta volna a házat, Padma

követte őt a bejáratig, és utána kiáltott:

– Perselus?

Megtorpant, meglepte, hogy a nő a keresztnevén szólította.

Padma az egyik kezét finoman a férfi karjára tette, s Perselus döbbenten vette
észre, hogy most már folyamatosan sírt.

– Nagyon sajnálom – suttogta Padma.

Perselus rettegése megduplázódott a szavaira, ügyetlenül megpaskolta a kezét, s

ellépett tőle.

– Legyenek jók egymáshoz – tette még hozzá Padma síri hangon, ahogy Piton
kilépett az ajtón.
Egy utolsó pillantást vetett a boszorka boldogtalan arcára, majd sarkon fordult, s
Londonba hoppanált.

***

Perselus végignézett a Purgall Metell Ltd. mocskos kirakatán. Nem járt London
ezen részén, mióta kiengedték a varázsispotályból, de annyira felkavarta a
gondolat, hogy vajon mi vár rá odabent, hogy nem is gondolt azokra a
hónapokra, amiket lábadozással töltött az intézmény falain belül. Az utca
majdnem teljesen mentes volt a késői vásárlóktól, s Perselus először balra, majd
jobbra pillantott, mielőtt ezt suttogta volna egy rongyokba öltöztetett bábunak:

– Hermione Grangert keresem.

Egy-két másodperccel később a bábu aprót biccentett, s göcsörtös ujjaival jelzett

neki. Kiszórva magára egy kiábrándító bűbájt, Perselus átlépett a kirakatüvegen,
egyenesen a Szt. Mungo előterébe. Tudta, hogy a bűbáj nem teszi teljesen
láthatatlanná, de ha lassan és csendesen mozog, akkor feltehetően teljesen képes
lesz beleolvadni a környezetébe. Mivel aznapra már véget ért a látogatási idő, a
várakozótérben kihelyezett rozoga székek nagy része üres volt. Egy párocska,
akik egy zöld bőrű csecsemőt tartottak a kezükben, sürgetően hadonászott egy
élénkzöld talárba öltözött gyógyítónak, aki Perselus előtt állt.

Perselus óvatosan közelebb merészkedett a recepciós pulthoz, majd ellépett egy

idős mágus mellett, kinek karja hasznavehetetlenül csüngött maga mellett.
Átkémlelt az asztal fölött, s a recepciós boszorka listájára pillantott, majd kis idő
múlva meg is találta: Hermione Granger… ötödik emelet… Gunhilda Youdle
Szárny… 502-es szoba.
Amilyen halkan csak tudott, elsétált a lépcső irányába, majd lassan megindult
felfelé. Mikor elhaladt az első emeleti kórtermekhez vezető ajtó mellett,
felgyorsított, s csak akkor lassított le, mikor szembe jött vele egy zöldruhás
gyógyító.

Senki mással sem találkozott a lépcsőn, mialatt felért az ötödikre, s

megkönnyebbült, hogy a falakat szegélyező portrék lakói nem vették őt észre.
Megállt az ötödik emeleti folyosóra vezető duplaajtók előtt, majd átkémlelt az
egyik ajtón lévő kerek ablakon. Egy balra mutató nyíl jelezte az irányt a
látogatók teázójába, míg a jobbra mutató a Gunhilda Youdle Szárny felé. A
jobbra lévő folyosó meglehetősen csendesnek tűnt: egy-két gyógyító haladt
szobáról szobára, nyilvánvalóan a betegeiket ellenőrizték. Perselus
megkönnyebbülten felsóhajtott: meglátott egy ajtót nem messze, rajta az 502-es
számmal egy aprócska táblán. Az ajtó résnyire nyitva volt, s úgy tűnt, senki sincs
a közelben.

Olyan csendesen lökte be a duplaajtót, amennyire csak tudta, majd komótosan a

folyosó polírozott padlójára lépett, nagyon remélve, hogy cipőjének nyikorgása a
linóleumon nem árulja el közben. Másodperceken belül elért a szobához, majd
megtorpant: ismeretlen hang szűrődött ki. Közelebb húzódott, szíve zakatolt,
apró, gyors levegőket vett, majd óvatosan még jobban kinyitotta az ajtót, hogy
beléphessen a helyiségbe.

Mikor végre meglátta Hermionét, egyszerre öntötte el a nagymértékű öröm és

rettegés. Az ágyban volt, göndör haja szétterült a párnákon, amiknek
támaszkodott. Perselus tüdejében bennakadt a levegő az arca látványára, s
elöntötte a mélyről jövő sóvárgás. A boszorka bőre majdnem olyan fehér volt,
mint a lepedőé, s a szeme alatti sötét karikák elárulták, hogy sok minden ment
keresztül, mióta utoljára látta. A rettegés hideg érzése felerősödött, s hirtelen már
tartott attól, hogy kiderítse, mi döntötte le a lábáról. Semmi sem szeretett volna
jobban, mint odamenni és a karjaiba venni, magához szorítani őt, de a zöldruhás
gyógyító az ágy körül sürgölődött, takarosan betűrve a takarót a matrac széle alá.
Egy kedves arcú, középkorú boszorka volt.

– Így ni, kedvesem. A pohár víz itt van az ágya mellett, és hagyok itt
fájdalomcsillapító főzetet, ha szüksége lenne rá az éjszaka folyamán. Ha
szüksége van rám, csak lengesse meg a pálcáját. – Finoman megpaskolta
Hermione kezét. – Tehetek még önért valamit?

Hermione megrázta a fejét.

– Nem, köszönöm – mormogta rekedtes hangon.

A gyógyító az ajtó felé igyekezett, s Perselus hátát a falnak feszítve tett még egy
lépést a helyiségbe, hogy nehogy nekimenjen. A boszorkány megállt az ajtóban,
majd Hermione felé fordult.

– Tudom, hogy nehéz elhinni, de túl fog rajta jutni, kedvesem – mondta együtt
érzőn. – Mindennap jobban lesz egy kicsit. Tudom: velem is megtörtént, mikor
annyi idős voltam, mint most maga.

Hermione apró, szomorú mosolyt küldött felé, majd bólintott.

– Köszönöm – motyogta.

A gyógyító viszonozta a gesztust, majd kilépett az ajtón, s halkan becsukta maga

mögött.

Perselus Hermionéra meredt, s amint az ajtó becsukódott, vett egy mély,

reszketeg lélegzetet, majd behunyta a szemét. Néhány percig csak nézte
Hermionét, megbabonázta a finom, sápadt arca, s a mellkasában lévő égő
fájdalom. Addig nézte, míg teljesen be nem itta magába a látványát, aztán egy
nyugtató, higgadt levegővétellel később felkészítette magát arra, hogy megtudja,
mi volt a baj Hermionéval, s fohászkodott mindenféle istenhez, aki hajlandó őt
meghallgatni, hogy legyen jobban, s hogy bocsássa meg neki azt a fájdalmat,
amit nyilvánvalóan okozott neki.

– Hermione? – suttogta, ahogy előrelépett.

Hermione szemhéja felpattant, majd gyorsan felült az ágyban, egyik kezét a

hasára szorította, s szeme riadtan elkerekedett. Sebesen pislogott körbe a
szobában.

– Perselus? – suttogta bizonytalanul.

Perselus előhúzta pálcáját a talárjából, s megszüntette a kiábrándító bűbájt,

miközben tekintetét egy pillanatra sem fordította el Hermione arcáról.

Hermione a szájára tapasztotta a kezét, hogy elnyomja a feltörő, meglepett

kifejezést.
– Hogy… Hogy találtál meg? – dadogta.

– Tegnap este óta kereslek – sétált az ágy széléhez. – Mindenkinél, aki csak az
eszembe jutott: a szüleidnél, Harrynél és Ginnynél, Dracónál és Susannál. Moe
nem volt hajlandó elárulni, hol vagy, de rávettem, hogy vigyen Padma házához,
aztán Padma végül elárulta, hova tűntél. – Annyira szerette volna a karjaiba
venni, de aztán hirtelen nem volt benne túl biztos, hogy megteheti-e. – Halálra
aggódtam magam, Hermione – folytatta az érzelmektől elcsukló hangon. – Mi
történt? – Hermione kezét a saját két keze közé vette – hidegnek érezte.

Hermione nyelt egy nagyot.

– Mielőtt elmondom, hogy mi a helyzet – kezdte enyhén remegő hangon –,

tudnom kell, mi történt. Miért nem kerestél fel, Perselus? Azt hittem… azt
hittem, úgy döntöttél, mégsem akarsz elválni… Minden holmid eltűnt… Én…
nem tudtam, mit gondoljak.

Perselusra biztatóan hatott, hogy Hermione nem húzódott el tőle, így nem
engedte el a kezét.

– Őszintén sajnálom, hogy olyan sokáig várattalak. – Továbbra is a kezét fogva

leült az ágy mellette székre, amit a látogatóknak tartottak fenn. – Cordelia
eredetileg nem akart belemenni a válásba, mint ahogy azt előre sejtettük. Késő
estig vitatkoztunk, de aztán Lancelot közbelépett, és sikerült megértetnie vele,
hogy a válás az ő boldogságához is épp annyira fontos, mint a mienkhez.
Beszéltem még egy rövid ideig, aztán legnagyobb meglepettségemre,
beleegyezett a válásba.
– Beleegyezett? – nézett rá döbbenten Hermione. – Aláírta a beleegyező-
nyilatkozatot?

Perselus apró mosolyt küldött felé, majd benyúlt a talárja ráncai közé. Elővette a
válási papírjait, s kiterítette elé az ágyra.

– Ennél sokkal többet is tett: már másnapra garantálta a válást. Nézd meg magad
– mondta az iratok felé intve. – Tegnap reggel elváltunk; szabad ember vagyok,
Hermione.

Hermione remegő kézzel vette fel a pergameneket, arcán döbbent hitetlenség.

– Máris… elvált tőled? Többé már nem vagy házas?

Perselus bólintott.

– De miért nem mondtad el? – fintorodott el Hermione. – És miért tűnt el az

összes holmid a házból?

– Ezzel kapcsolatban ostobán viselkedtem – sóhajtott fel Perselus a fejét

csóválva –, attól tartok. Terveztem, hogy átmegyek a tér túloldalára, s hogy még
aznap este elmondom, de aztán meggondoltam magam, s úgy döntöttem, inkább
megleplek azzal, hogy másnap már a válási papírokkal a kezemben jövök el
hozzád. Egy félresikerült romantikus gesztus.
– Még mindig nem értem, miért találta Moe teljesen üresen a házat… Még a
labort is kipakoltad. Miért?

– Cordelia belement a válásba, de kénytelen voltam jó néhány dologban

beleegyezni, közülük az egyik az volt, hogy egy pillanatig sem költözöm a
hozzád és Lance-hez, és nem is ott rendezem be a laborom. Kipakoltam az
ingóságaim, és miután elintéztük a válást, találtam egy megfelelő épületet az
Abszol úton, majd az összes ládámat és dobozomat rögtön átszállítottam.
Tudom, Hermione, hogy ezzel kapcsolatban rosszul döntöttem. Meg kellett
volna keresselek, minden késlekedés nélkül. Megbocsáthatatlanul
meggondolatlan volt részemről.

Hermione megrázta a fejét, s kiszabadította a kezét Perselus markából. Fejét a

kezébe temette.

– Óh, Perselus. Olyan sok különböző lehetőség jutott az eszembe. Azt hittem,
Cordelia rábeszélt, hogy maradj. Sosem szabadott volna kételkednem benned.

Mikor Hermione leeresztette a kezét, Perselus aggodalmasan ráncolta a

homlokát. Sosem látta még a boszorkát ennyire sápadtnak és kimerültnek.
Előrehajolt, könyökét az ágyra támasztotta, s szíve várakozásteljesen zakatolt
bordái között. – Ez aligha számít: megtaláltalak, és ez a fontos. Tudnom kell, mi
történt veled, Hermione. Beteg vagy?

Hermione az ölében összekulcsolt kezét bámulta, s nem volt hajlandó a szemébe

nézni. – A hétvégén tőlem szokatlanul érzelmes voltam, Perselus. Én… feszült
voltam, aggódtam, hogy mi lesz az elkövetkezendő hónapokban. Ez már eleve
rossz volt, de aztán… röviddel azelőtt, hogy megkaptam az üzeneted, ki…
kiderült… Nos, valami, amire nem számítottam.

Perselus egyik ujját Hermione álla alá tette, finoman felemelte a fejét, hogy a
szemébe nézhessen.

– MI derült ki? Rosszul vagy, Hermione? – Érezte, ahogy a boszorka egész teste
remeg. – Miről van szó? Áruld el.

– Ki… kiderült… hogy teherbe estem – ismerte el remegő hangon.

Perselus képtelen volt palástolni az arcán elterülő döbbent kifejezést. Az elmúlt

néhány órában különböző szörnyű betegségeket képzelt maga elé; egy sor
szörnyű baleset képe úszott be elé, ami Hermionéval történhetett, de az egyszer
sem jutott eszébe, hogy terhes lehet. Rámeredt, teljesen tisztában volt vele, hogy
Hermione mohón figyeli az arcát.

– Ezért jöttem el, Perselus. Nem tudtam, mihez kezdjek, mit gondoljak. Időre
volt szükségem.

– Te… terhes vagy – morogta, csak alig fogva fel a jelentését.

Hermione nem fordította el a tekintetét, de sűrűn nyeldekelt. – Terhes voltam.

Én… – Kétségbeesett pillantással továbbra is őt nézte. – Elment a baba,
Perselus. A gyerekünk… – Hangja érdes volt, aztán tekintete a hasára tévedt,
ahol a keze nyugodott.
Úgy érezve, mintha valaki egy vödör jeges vízzel öntötte volna nyakon, Perselus
felkelt a székéből, jóformán azt sem tudta, mit tesz, mit érez. Az ágy mögötti kis
ablakhoz sétált, kezével a párkányra támaszkodott, majd üres tekintettel meredt a
vizes, kivilágított utcára odalent. Agyában teljes káosz uralkodott, a „gyerekünk”
szó újra és újra ott visszhangzott gondolatai között. Olyan volt, mintha
fuldokolna: úgy érezte, nem kap levegőt, mintha ólomsúly nehezedne a
mellkasára.

– Nem akartam, hogy megtörténjen – szólalt meg Hermione a háta mögött. –

Vigyáztam… majdnem biztos vagyok benne, hogy egyszer sem mulasztottam el
elvégezni a fogamzásgátló bűbájt. De biztos nem voltam elég óvatos…
fogalmam sincs, hogy történt…

Perselus összefűzte az ujjait, s homlokát a hideg ablaküveghez nyomta,

hiábavalóan próbálva megnyugtatni a légzését, s lecsillapítani az őt elöntő
érzéseket. A mellkasát maró fájdalom szinte elviselhetetlen volt, s érezte a
bűntudattal keveredő sokkot, és tudta: ha az ő okozta idegeskedés miatt vesztette
el azt a babát, akkor soha nem lesz képes megbocsátani magának.

Mintha Hermione a gondolataiban olvasott volna, megszólalt:

– A gyógyítók azt mondják, hogy ne hibáztassuk magunkat. Elmondtam nekik…

elmondtam, hogy az utóbbi néhány nap sok stresszel járt, fárasztó volt. De azt
mondták, a méhlepény megsérült, hogy elkerülhetetlen volt, és semmit sem
tehettünk volna, hogy megakadályozzuk… Azt mondják, sok nővel előfordul…
– Elhallgatott, hangja fojtott volt az érzelmektől.
Perselus behunyta a szemét, s a boszorka szavai ellenére tudta, hogy bűnös. Nem
volt mellette, mikor szüksége volt rá; nem volt ott, hogy osztozzon vele ezen a
tragédián, ami ugyanúgy volt az övé is. Anélkül ment keresztül az egészen, hogy
ő fogta volna a kezét, hogy megsimogatta volna a haját, hogy megmondta volna
neki, hogy minden rendben lesz.

– Azt mondják, fiú volt… – fűzte tovább Hermione.

Perselus úgy érezte, mintha egy nyíl fúródott volna a szívébe. Egy rövid ideig a
tudtán kívül… apa volt. Néhány napig, talán néhány hétig volt egy fia, és még
csak nem is tudott róla. Olyan fájdalom járta át, amilyet korábban még sosem
tapasztalt, s aminek ereje majdnem térdre kényszerítette. És miközben
megpróbálta beazonosítani, hogy mi is lehet ez az érzés, s tudta, hogy egyszer
már volt ebben része… sok évvel ezelőtt Dumbledore irodájában. Ez a mindent
elsöprő érzelem hirtelen ismerőssé vált: érzett már ilyet, mikor összegörnyedve,
a fájdalomtól elkínzottan ült azon az éjjelen, mikor értesült Lily Evans haláláról.
Ilyen a gyász.

– Tudom, hogy sosem akartál gyereket, Perselus, és mikor megtudtam, hogy

terhes vagyok, annyira zavart voltam, annyira ijedt. De amint túljutottam a
döbbeneten, rájöttem, hogy ez egy jó dolog. Akartam ezt, Perselus. Annyira
nagyon akartam ezt a gyereket! Volt mikor, hajlandó lettem volna feláldozni a
gyerekvállalást, csak hogy veled lehessek. De most, tudva, hogy elvesztettem…
nem tudom, hogy képes lennék-e ilyen áldozatot hozni…

Perselus megfordult és ránézett, s a gyász, amit legbelül érzett Hermione

tekintetében nézett vissza rá.

– Meghasadt ebbe a szívem – mondta Hermione elcsukló hangon. – Már sírni

sem tudok… Olyan sokat sírtam ma, hogy úgy érzem, többé nem is leszek képes
rá… Egyszerűen üresnek érzem magam. Tudom, hogy nem akartál gyereket, de
én igen, és ezt többé nem tudom letagadni. Annyira nagyon üresnek érzem
magam.

Perselus végignézett rajta, a bánatos pillantásán, a kétségbeesett arckifejezésén,

az összeszorított állkapcsán, ahogy bátran és eltökélten tűrte, hogy remegjen a
gyásztól és az érzelmektől, s Perselus rájött, hogy abban a pillanatban még
jobban szerette őt amiatt a makacs griffendéles bátorsága miatt.

Visszasétált az ablaktól az ágya melletti székhez, aligha volt tudatában saját

mozdulatainak, mégis úgy érezte, hogy egy tátongó szakadék szélén áll. Hirtelen
kristálytisztán látta, hogy a most következő pillanatok élete talán legfontosabb
pillanatai lesznek. A kezében tartotta a kulcsot a Hermione és a saját
boldogságához, s úgy érezte, az előtte levő ösvényt közös álmaik és vágyik
szegélyezték, s hogy ügyesen kell manővereznie, a leggondosabban
megválogatva a szavait. A szívét ajánlja fel neki; soha többé nem rejt előle
semmit.

– Mondj valami, Perselus – suttogta Hermione.

Mindkét kezét a kezébe vette, egy pillanatra az ajkához érintette, szemét

behunyta. Aztán kinyitotta, s egyenesen Hermionéra meredt.

– Így van: sosem akartam gyereket; sosem vágytam rá. Tudod, hogy a
gyerekkorom alapján elhatároztam, hogy sosem kényszerítek boldogtalanságot
egy ártatlan gyermekre, így hát nem, sosem vágytam rá, hogy legyen egy fiam
vagy egy lányom. Még házasemberként sem szerettem volna továbbvinni ezt az
ágat. De nem érted, Hermione, hogy melletted az a szabálykönyv, ami alapján
oly sokáig éltem az életem mehet a kukába?

– Ezt hogy érted? – nézett rá tágra nyílt, zavart pillantással.

– Veled, Hermione – mosolygott rá bizonytalanul –, mindent akarok: az egész

csomagot.

Hermione nézte őt, továbbra sem volt benne biztos, mit akar mondani.

Perselus vett egy mély levegőt, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a továbbra
is fojtogató fájdalmat. – Tudom, hogy soha semmi nem fogja pótolni a gyereket,
akit elvesztettél, akit elvesztettünk. De van időnk… Lesz másik gyerekünk.

– Másik gyerekünk? – kérdezett vissza óvatosan.

Nyugtatóan kisimított egy kósza göndör tincset az arcából, s a füle mögé tűrte. –
Fiatal vagy és egészséges. Lesz saját családunk.

– Te nem akartál gyereket…

– Igazad van… nem akartam – ismerte el. – De veled akarok. Néha nem vesszük
észre, mit akarunk, egész addig, míg el nem veszítjük. Mindent akarok, amit
korábban nem: melletted felébredni minden reggel, s ott találni téged; házat,
kertet és egy idegesítő macskát; végignézni, ahogy a gyermekeink növekednek
benned, és ahogy világra hozod őket; segíteni felnevelni őket, és búcsút inteni
nekik a Roxfort Expressznél; megöregedni és megőszülni melletted!

Hermione alsó ajka megremegett. – De ha korábban sosem akartad ezeket, akkor

most miért?

Hüvelykujjával végigsimított Hermione arcán, s fáradtan felsóhajtott. – Mert

szeretlek, te ostoba lány. Hát nem látod, hogy teljes szívemmel és lelkemmel
szeretlek?

A szavaira Hermione behunyta a szemét, s belesimult az érintésébe. – Tényleg?

– suttogta.

– Tényleg, igazán – felelte rekedtes hangon.

Megvárta, míg Hermione ismét kinyitotta a szemét, s megragadta a kezét.

– Gyere hozzám, Hermione Granger. Ne az ostoba Házassági Törvény miatt,

hanem mert te is annyira szeretsz, mint amennyire én szeretlek téged. Gyere
hozzám a Házassági Törvény ellenére, mert ez az, amit igazán akarsz, és nem
azért, mert ezt kell tenned.

Hermione megszorította a kezét, s szemébe könnyek gyűltek. Perselusnak eszébe

jutott a gyűrű, ami a bársonydobozban lapult a talárja zsebében, de hirtelen
annyira lényegtelennek tűnt; annyira feleslegesnek. Csak az számított, hogy
együtt vannak.

– Megmentetted az életem évekkel ezelőtt a Szellemszálláson, de az elmúlt

évben másodszor is megmentettél. Soha többé nem szeretnék nélküled élni, és
majd együtt túljutunk ezen a veszteségen.

Arcát kezébe véve áhítatosan homlokon csókolta. – Gyere hozzám, Hermione;

legyél mellettem életed végéig; alapíts velem családot; öregedj meg velem.

Hermione azt hitte, elfogytak a könnyei, de hirtelen megint itt voltak, s újra
végigfolytak az arcán. Nem is az öröm, és nem is a bánat a könnyei voltak,
inkább valamiféle fura elegye a kettőnek.

– Igen – suttogta.

– Igen? – kérdezett vissza Perselus idegesen, kutakodó pillantással méregetve

arcát. – Melyik részre?

– Mindegyikre – motyogta, előre nyúlva. – A legapróbb részletre is.

Perselus magához szorította, mint aki többé sosem akarja elengedni, majd egy
pillanattal később egyesülésük jeleként homlokukat egymáshoz nyomták, s az
elkövetkezendő hetek, hónapok és évek során Hermione sosem tudta meg, mely
könnyek kihez tartoztak.
33. fejezet – epilógus

Szépem szeme nem lángol mint a nap;

Sem keble, mint a hó, nem oly fehér;
Piros korall, ajkánál pirosabb;
Sötét haja selyemmel föl nem ér;
Van rózsa fehér, patyolat s bibor,
Az ő arczán ily rózsa nem virul;
Hímes mezőn jobb illat árja forr
Mint kedvesem fürtjérül, ajkirul;
Hallgatnom őt öröm, de jól tudom,
Hogy a zene sokkal fölötte szép;
Angyal nem járt még vélem egy uton,
S megvallom, ő ha jár, csak földre lép:
S ő nékem mégis szebb, ritkább virág
Mint bármihez csalfán hasonliták.

William Shakespeare: 130. szonett

Szász Károly és Győry Vilmos fordítása

***
KÉT ÉVVEL KÉSŐBB

– Perselus? – kiáltott fel Hermione, ahogy leért a lépcsőn.

Belesett a nappaliba, majd sarkon fordult, s elindult lefelé a csigalépcsőn, ami a

pincébe vezetett. A laborba vezető ajtó nyitva állt, tehát jelenleg Perselus nem
dolgozott.

– Perselus? – kiáltott újra a homlokát ráncolva.

Mikor a konyhába ért, fintora mosollyá szelídült, ahogy a hátsókertben meglátta

a feketeruhás alakot a mellette lebegő gyógynövényes kosárral. Mosolya
kiszélesedett, mikor rájött, hogy Perselus megint a macskához beszélt, karja
összefonva, s homlokát dühödt ráncba húzta. A szerencsétlen macska láthatóan
úgy vélte, helyes lesz azon a héten már harmadjára megtámadni a lebegő
kosarat.

Perselus megígérte, hogy lesz macskájuk, s két héttel azután, hogy a birtokukba
került a kis ház, egy jóllakott, fekete macsek tűnt fel a konyhaablakban. A
makacs négylábú nem akart távozni, s miután néhány hétig maradékot dobáltak
neki az ablakból, végül beengedték a házba, s befogadták. Nem mintha sok
választásuk lett volna: Kitty, ahogy elnevezték, talán hagyta, hogy a
„tulajdonukként” gondoljanak rá, de Hermione túlságosan is tisztában volt vele,
hogy kinél van a gyeplő.
Figyelte, ahogy Perselus befejezte a szerencsétlen háziállat szidalmazását, s
visszatért korábbi feladatához: hozzávalókat gyűjteni a számtalan cserépből, ami
a kert macskaköves részének nagyobb felét borította. Csípős decemberi reggel
volt, látszott Perselus lehelete. Hermione úgy döntött, készít neki egy csésze teát,
és kiviszi. A gyógynövényes kertet fűtötték, de ez azon napok egyike volt, ami
egy forró bögre teáért kiáltott. Tovább figyelte lenyűgözötten, ahogy Kitty pár
lépésre Perselustól elhelyezkedett, majd sárga tekintetét az ellenállhatatlan
lebegő kosárra szegezte. Meglehetősen viharos volt a viszonyuk, de Hermione
tudta, hogy a „bolhás koszfészek” és „a legidegesítőbb négylábú, ami valaha élt”
elnevezések ellenére Perselus nagyon is odáig volt a fekete macskáért.

Ahogy a teakészítéssel foglalatoskodott, ugyanaz a kellemes érzés öntötte el,

mint ami mindennap, mióta egy évvel korábban beköltöztek. Hat hónapjukba
került megegyezni azon, hogy hol lakjanak: Perselus ragaszkodott ahhoz a
romantikus elképzeléshez, hogy egy sűrű erdő mélyén éljenek egy kunyhóban,
de Hermione még piknikezni sem volt képes egy erdőben anélkül, hogy eszébe
jusson az a fenyegető érzés, amit Harryvel és Ronnal történt menekülésük során
érzett. Úgy képzelte, majd egy nagy, nyitott helyen laknak, ami levegős és
világos; javasolta, hogy legyen a nyugati sziklacsúcs Írországban, ahova
Perselus vitte őt aznap, mikor állandó szerződést ajánlott neki, de minden ház,
amit talált „túlságosan védtelennek” lett titulálva.

Végül kompromisszumra jutottak, és egy Lake districti nagyobb kunyhót

választottak, amit buja, illatos kert vett körbe, s egy sűrű csalitos mellett terült el,
ahol Perselust lefoglalhatta a számos különleges gomba, Kittyt pedig egy sor
rágcsáló. A kiterjedt pincét laborrá alakították, a kunyhó pedig bőven elég volt a
reményeik szerint idővel kibővülő családjuknak.

Hermione belekanalazta a tealeveleket egy agyagbögrébe, majd a konyhafalon

lógó naptárra pillantott. Két nap volt karácsonyig, ami azt jelentette, hogy épp
két éve vesztették el a kisfiukat. Az előző év nehéz volt: könnyek közt ébredt, s
egész nap vörös szemmel, leverten járkált. Perselus előbb ébredt, mint ő, nézte őt
alvás közben, várta, mikor érkezik a fájdalom, s felkészült, hogy minden telhetőt
megtegyen az enyhítésére. Hermione bűntudatot érzett, amiért ő váltotta ki azt a
tekintetet, hogy ő volt az oka annak a kínnak és aggodalomnak, ami az arcán
megjelent. Perselusnak is megvolt a maga fájdalma. Aznap este összekuporodott
Perselus ölében a kandalló előtt, s mindketten órákig bámultak a tűzbe,
elmerülve a gyászban.

– Tudod – sóhajtott fel akkor Hermione –, nem is arról van szó, hogy egy éve
történt. Attól lesz rosszabb... hogy... ezen a karácsonyon már lehetne egy
gyerekünk. Egy fiunk... négy vagy öt hónapos lenne...

Perselus csendben maradt, ajkát a homlokára szorította.

– Kész vagyok újra megpróbálni, Hermione. Akármikor úgy döntesz, hogy ezt
szeretnéd...

– De mi van, ha nem jön össze, Perselus? Mi van, ha nem lehet gyerekem? Mi

van, ha megint elveszítjük?

– Megtörténhet – ismerte el. – De semmi értékeset nem kaphatunk meg

könnyedén, és minden, amiért küzdeni kell, kockázattal jár. Lesz saját családunk:
ha nem magunktól, akkor örökbe fogadunk. A karodban fogod tartani a
gyereked, Hermione, Moe-nak pedig meglesz a lehetősége, hogy annyit kössön
és horgoljon, amennyit csak óhajt.

Hermione elmosolyodott, s kissé kiegyenesedett ültében.

– Tényleg hajlandó lennél örökbe fogadni egy gyereket?

Perselus bólintott.

– Természetesen – morogta. – Ha az kell, akkor természetesen.

– Nemsokára – suttogta, csókot nyomva hosszú orrára. - Nemsokára készen

állok majd, hogy újra próbálkozzunk.

Aztán valahogy attól a naptól fogva jobb lett a helyzet. Tudta, hogy soha nem
fogja elfelejteni a gyermeket, akit elvesztettek, de a gyász kezdett elhalványulni,
hogy helyét átvegye a bánat, s nem sokkal később felfedezte, hogy képes meg
nem született fiára a mellkasába maró fájdalom nélkül gondolni. És ezen a
reggelen, mikor felébredt, ez volt az első gondolata, de mikor kinyitotta a
szemét, s meglátta, hogy Perselus már ébren van, s aggódva méricskéli, akkor
mosolyogva köszöntötte, mert idén sok minden várt rájuk, és az élet kegyes volt
hozzájuk.

Magához hívott két bögrét a tárolószekrényből, s azon gondolkodott, mit vegyen

fel karácsonykor. Több talárja is volt, ami alkalmas viselet volt nyári esküvőkre,
de a Roxfort az év ezen szakában mindig huzatos volt, és egy karácsonyi esküvő
a nagyteremben egyébként is jelentőségteljesebb ruhát kívánt, mint a lenge
öltözetek, amiket korábbi alkalmakkor viselt. Elmosolyodott a gondolatra, hogy
vajon milyen talárt visel majd Luna Lovegood az esküvője napján: kétségkívül
valami különc darabot, egy pár retekfülbevalóval kiegészítve.
Neville az év szeptemberében tért vissza roxforti állásába, nyomában a
menyasszonyával. Végre megtalálta Lunát Szumátrán, majdnem egy év keresés
után, és néhány hónappal később a Házassági Törvényt semmissé tették, minek
köszönhetően visszatérhettek Nagy Britanniába anélkül, hogy letartóztatták
volna őket, vagy alá kellett volna vessék magukat a törvénynek. Hála Neville
roxforti fizetésének és annak a kis összegnek, mit Luna kapott, amiért publikálta
beszámolóit az utazásairól, megengedhették maguknak, hogy Neville szüleit
továbbra is Devonban gondozzák, Hermione pedig sosem számolt be a fiúnak a
titokzatos jótevő kilétéről.

Hermione elmosolyodott, mikor Moe magában dúdolva belépett a konyhába, s

járás közben lázasan kötögetett.

– Moe – szólalt meg kuncogva Hermione –, tényleg nem hiszem, hogy van még
hely a gyerekszobában egy újabb pár kiscipőnek.

A kis manó elmosolyodott.

– Moe azzal töltötte a reggelt, hogy a gardróbot és fiókokat megnövelje,

Hermione úrnőm. Most már sokkal több hely van.

Hermione nevetve megcsóválta a fejét.

– Szerinted meghívjuk Lance-t ma estére vacsorára? – kérdezte szeretetteljesen
nézve a manóra. – Holnap a szüleimmel vacsorázunk; szenteste az esküvői
lakomára megyünk; karácsony első napját pedig Potteréknél töltjük. Ez az utolsó
alkalom, hogy mostanában találkozhassunk vele.
Moe szeme elkerekedett örömében.
– Moe azonnal megkérdezi – ömlengett.
– Mondd meg neki, hogy pulyka lesz és húsos pite. Óh! És mondd meg neki,
hogy semmiképp sem veheti fel azt a nevetséges süveget a megbűvölt borzzal.
Szegény Kitty legutóbb majdnem szívrohamot kapott: egy hétig nem jött a
konyha közelébe.
Moe lelkesen bólintott, majd csontos ujjainak egyetlen csettintésével eltűnt.
Hermione remélte, hogy Lance el tud majd jönni. Két év telt el azóta, hogy
együtt élt az öreg varázslóval, de még mindig hiányzott neki, annak ellenére,
hogy rendszeres látogató volt náluk. Ő hozott vidámságot az életükbe – amire
szükség is volt – a Hermione vetélését követő hónapokban, és a nagylelkűségét
az esküvőjük alkalmával sem fogja elfelejteni soha.
– Ragyogóan festesz, Hermione – mondta akkor neki a tavaszi esküvőjüket
követő kis fogadáson. – Jó újra pirospozsgásan látni az arcod, kislány.
Hermione elmosolyodott.
– Te magad is ragyogóan nézel ki, Lance – motyogta a narancssárga ruházatát
szemlélve.
Lance felnevetett.
– És most térjünk a lényegre – mondta, majd behúzta őt egy csendes sarokba. –
Betettem a gringottsi széfedbe a Kensington téri ház árának rád eső felét.
– Micsoda? – sziszegte Hermione. – Lance! Tudod, hogy azt mondtam, nem kell
a pénz… Megmondtam neked, hogy anélkül is a teljes házat rád íratom.
– Ugyan már, badarság! Ez a te pénzed… nekem van elég – erősködött
legyintve. – De szerettem volna, ha ezt is megkapod – tette hozzá, majd elővett
egy dobozt a zsebéből. – Az anyámé volt, s a halálakor szállt rám. Ez olyasmi,
amit egy apa ad a lányának az esküvője napján, és… nos… te olyan vagy nekem,
mintha a lányom lennél, Hermione Granger Piton.
Hermione hitetlenkedve nézte, ahogy Lance kézfejét a könnyekkel megtelő
szeméhez dörzsölte. Sosem látta még korábban Lance-t könnyezni, s erre az
érzelmes jelenetre a saját szemébe is könnyek gyűltek. A hosszúkás, szögletes
dobozban egy csinos aranylánc pihent, amit Lance kivett, majd Hermione
csuklójára tette.
– Egész jól megy a gyűrűdhöz – mondta, láthatóan elégedetten.
– Nagyon köszönöm, Lance – motyogta Hermione elcsukló hangon. – Én… nem
is tudom, mit mondjak… azon kívül, hogy köszönöm…
– Van még egy dolog… Nem épp ajándék, mivel nincs jogom továbbadni, de
valami, ami nagyon is a hasznodra lehet. Szeretném, ha magaddal vinnéd Moe-t,
Hermione.
Hermionénak leesett az álla.
– Lance… nem vihetem magammal Moe-t…
– Kérlek – mondta. – Tedd meg a kedvemért, Hermione. Szabad manó; mint
ilyet, nem adhatom neked, de átbeszéltem vele, és tudom, hogy ezt szeretné.
Mindig is egy családot szeretett volna, akikről gondoskodhat, gyerekeket, akikre
felügyelhet. Te meg tudod ezt adni neki egy nap. Túl nagy szíve van ahhoz, hogy
élete hátralévő részét egy ilyen vén homokos mellett töltse, mint én.
– Hogy választhatnálak el titeket egymástól? – erősködött Hermione. –
Kilencven éve vagytok egymás mellett… nem szakíthatlak el titeket! Hozzád
tartozik, Lancelot!
– Kérlek, Hermione. Mindketten ezt akarjuk. Semmi kétségem afelől, hogy a hét
minden áldott napján dehoppanál majd a Kensington térre, hogy megnézzen
engem. Tulajdonképp beszéltem vele erről a tervről, és ez volt az egyetlen
feltétele.
Hermione idővel megadta magát, s nem is bánta meg, mikor Lance odahívta
Moe-t, és a manó arca felderült, mikor megtudta, hogy Hermionéról és
Perselusról kell gondoskodnia.
Ahogy tejet töltött Perselus teásbögréjébe, elkapta a férfi tekintetét az ablakon
keresztül, s odaintett neki. Meghatotta, ahogy Perselus aggodalmasan fürkészte
az ábrázatát, mielőtt visszafordult volna feladatához, láthatóan elkönyvelve,
hogy kellőképp boldognak tűnik. Hermione elmosolyodott Perselus állandó
fintorán, s eszébe jutott a két évvel korábbi karácsony.
Perselus a szülei házához kísérte szenteste, miután kiengedték a Szt. Mungóból.
A férfi próbált erősködni, hogy ő is ott legyen vele, mikor Hermione beszámol
nekik a kapcsolatukról és az azt követő vetélésről, de Hermione hajthatatlan volt
a tekintetben, hogy egyedül kell megtennie, és hogy a szüleinek túl kell jutniuk a
döbbeneten, mielőtt találkoznak vele. Hermione megacélozta magát, sápadtságát
a hidegre fogta, s csak régi szobája magányában kezdett el zokogni a
veszteségén. Szerette volna, ha a szülei élvezik a karácsonyukat, s a nagyszüleit
várták vacsorára, úgyhogy úgy döntött, tartja a száját, míg a vendégek el nem
mennek.
Aznap este, mikor a ház elcsendesedett és a vacsora maradványait eltakarították,
Hermione helyet foglalt a nappaliban lévő kanapén, s aggódva szemlélte szüleit.
– Anyu, apu – kezdte. – Nem lenne baj, ha holnap vacsorára meghívnánk
valakit?
– Nem látom akadályát – lepődött meg az anyja. – Egy barátodat?
– Kicsit több mint barát: Perselust – rázta a fejét Hermione.
A szülei egymásra néztek.
– Perselus Pitont? A fickót, aki két nappal ezelőtt jött ide? – kérdezte az apja.
– A férfit az állandó fintorral? – fűzte hozzá az anyja bemutatva saját fintorát.
Mindentudóan mustrálta a lányát. – Van köztetek valami, Hermione?
Hermione idegesen nyelt egyet.
– Megkérte a kezem, én pedig igent mondtam.
Az apja úgy festett, mint akire ráküldtek egy kábító átkot, míg anyja fintora még
mélyebb lett. – Arról az emberről beszélünk, aki Cordelia Mill férje?
– Csak volt Cordelia Mill férje – magyarázta Hermione remegő hangon. –
Elváltak.
Az apja szólásra nyitotta a száját, de aztán láthatóan meggondolta magát.
– És ti találkozgattok? – kérdezte az anyja elkerekedő szemekkel.
Hermione bólintott.
– És mióta tart?
– Július óta – motyogta Hermione rózsaszínné váló arccal.
Az anyja letette a brandyjét, s összefűzte ujjait.
– Július óta? Mielőtt elváltál volna Tehodore-tól?
Hermione ismét bólintott.
– Egyikünk sem tervezte, de egyszerűen megtörtént.
Az anyja az apjához fordult.
– Nos… mondj valamit!
Hermione apja egy hosszú pillanatig őt nézte, mielőtt megkérdezte volna.
– Amiatt a Házassági Törvény miatt mész hozzá, vagy mert szereted?
Hermione vállai hálásan leereszkedtek.
– Mert szeretem, és mert ő is szeret – suttogta, hirtelen attól tartva, hogy elsírja
magát.
– Nos – mondta az apja, idegesen pillantva az anyjára. – Az legalább jelent
valamit.
– Van valami más is – szólalt meg Hermione gyorsan, elhatározva magát, hogy
elmondja, mielőtt elszállna a bátorsága. – Gyereket vártam, de elvesztettem. Két
nappal ezelőtt. Ezért van… hogy nem érzem magam túl jól… sajnálom…
utálom, hogy így kell elmondanom… – A kezébe temette az arcát, ahogy
elöntötték az érzelmek.
A tenyerébe zokogott, s másodperceken belül az apja keze átkarolta rázkódó
vállát. A férfi szava elakadt, semmit nem tudott mondani, ezt leszámítva:
– Csinálok magunknak egy csésze finom teát.
Otthagyta, s mikor Hermione leengedte a kezét, az anyja ott térdelt előtte a
szőnyegen, az ő arcán is könnyek csorogtak.
– Ó, Hermione – suttogta. – Annyira sajnálom, és te is tudod, hogy pontosan
tudom, mit érzel most.
Megölelték egymást és sírtak. Hermione tisztában volt vele, hogy az anyjának
három sikertelen terhessége volt, mielőtt ő megszületett volna, de nem számított
ilyen együttérzésre. Ő és az anyja nem voltak valami túl jóban, mióta visszatért
Franciaországból, de néhány rövidke perc kellett csak hozzá, hogy a
nézeteltérésük elfelejtődjön. Majdnem két órán át ült összeölelkezve az anyjával,
míg Jane Granger a gyerekekről mesélt neki, akiket elvesztett. És ez reményt
adott Hermionénak: hogy az élet megy tovább, és hogy egy nap majd ő is képes
lesz nyíltan beszélni a veszteségéről, anélkül, hogy elöntené a gyász.
Aznap éjjel az Abszol útra hoppanált, s egész éjjel ébren feküdt Perselus
karjában, miközben óvatosan elkezdtek arról beszélgetni, mit hozhat számukra a
jövő. És nem sokkal napfelkelte után Perselus beszámolt a rubint- és
gyémántgyűrűről, amit vett neki, az ujjára húzta, újra megríkatva ezzel
Hermionét. Az aznap esti vacsora a szüleivel érthetően feszülten telt, de néhány
hónap alatt megkedvelték a férjét, s mostanra már teljesen jóban voltak.
Hermione ismét az ablakra pillantott, mielőtt felvette a bögre teát, s a
konyhaajtóhoz sétált vele, majd felvihogott, ahogy meglátta, hogy Perselus
vicsorogni kezd a macskára. Tudta, hogy a férje aggódott amiatt, hogy milyen
apa lesz, s azt is tudta, hogy ő lesz saját maga legnagyobb kritikusa, mikor majd
eljön az idő, de Hermione azt is tudta, hogy teljes szívéből szeretni fogja a
gyerekeiket, és hogy végül minden jól alakul majd.
Perselus még mindig türelmetlen volt; időnként még mindig rádörrent; még
mindig temperamentumos és szótlan volt. És mindent egybevetve tökéletes sötét
figura volt. De Hermione minden egyes nappal egyre jobban szerette.
***
Perselus apró mosolyt küldött Hermione felé, ahogy felesége kilépett a
konyhából, s átadott neki egy csésze teát. Ugyanaz az öröm öntötte el, ami az
utóbbi időben mindig, valahányszor ránézett. Minden alkalommal, mikor
meglátta, alig tudta levenni tekintetét a növekvő hasáról, a talárja alatti pocakról,
ahol meg nem született lányukat hordta. Már csak öt hét volt a tervezett szülésig,
s Perselus valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tudta, hogy ez a baba
kicsattan majd az egészségtől. Szinte érezte a lányuk erejét, a mágiáját,
valahányszor felesége hasára fektette a tenyerét.
– Hogy érzed magad? – kérdezte, ahogy kortyolt egyet a gőzölgő bögréből.
– Nagyon jól, köszönöm – felelte mosolyogva. – Nem kell minden alkalommal
megkérdezned, tudod.
– Attól tartok, el kell viselned ezt az újonnan felvett szokásomat még legalább a
következő öt hétben, és feltehetőleg életünk hátralévő részében.
Hermione kuncogni kezdett.
– Meghívtam ma estére Lance-t vacsorára.
– Öt hetünk van addig, míg a dolgok végleg megváltoznak – forgatta a szemét
Perselus –, és láthatóan elszántan próbálod kitölteni az estéinket azzal, hogy a fél
varázsvilággal találkozunk, néhány muglival megspékelve.
– Karácsony van… Annak ilyennek kell lenni. Néhány nap múlva megint csak a
tiéd leszek.
– Szavadon foglak – morogta, majd előrehajolt, hogy megcsókolja a homlokát.
Fintorogva pillantott le. – Mezítláb vagy?
– Van rajtam harisnya – felelte.
– Szent egek, asszony. December van. Be a házba, most rögtön – morogta. – És
könyörgöm, vidd magaddal ezt az idegesítő, bolhás macskát, mielőtt kerti
törpévé varázsolom: azzá a csicsásan festett mugli változattá.
Hermione felnevetett.
– Gyerünk, Kitty – mondta. – Hagyjuk magára szegény Perselust.
Figyelte, ahogy Hermione visszatér az ajtóhoz, kezét a derekára szorította,
miközben a macska szorosan a nyomában volt. Mikor aznap reggel kinyitotta a
szemét, Perselust elöntötte a megkönnyebbülés, ahogy felesége felmosolygott rá.
Mindig emlékezni fognak rá, hogy ezen a napon vesztették el a fiukat, de
örömteli volt tudni, hogy elkezdték igazán túltenni magukat a veszteségükön. És
talán még lehet egy fiuk, ha szerencséjük van. Hermione még nem volt harminc;
még évekig próbálkozhatnak.
Azt a végzetes Szt. mungóbeli éjszakát követő hónapok élete egyik legnehezebb
időszaka volt. Olyan sokáig érezte szinte megfoghatóan a mellkasára nehezedő
gyászt, de ami még ennél is jobban fájt neki, az Hermione űzött tekintete volt.
Akármennyire is megrázta gyermekük elvesztése, tudta, hogy igazán sosem
fogja átérezni, milyen egy gyermeket hordani majd elveszteni. Hónapokig
szüntelenül aggódott Hermione miatt. Néha még álmában is sírt, s az ilyen
alkalmakat ő is majdnem megkönnyezte.
De ahogy teltek a hetek és a hónapok, Hermione lassan jobban lett, s képes volt
a történtekről beszélni, és a jövővel kapcsolatos félelmeiről. Időnként a
fantáziája teljesen magával ragadta, és azt hitte, egy sor szörnyű oka van, amiért
soha nem szülhet gyereket. Újra és újra megbeszélte vele, megnyugtatva, hogy
nem sietnek sehova, hogy hagyjon időt magának és várjanak, míg Hermione
ismét erősnek és magabiztosnak érzi magát, mielőtt ismét gyerekkel
próbálkoznának.
És egy nap, mikor visszatért a Harrynél és Ginnynél tett látogatásáról, vett egy
mély levegőt, s közölte vele, hogy készen áll, hogy itt az idő. És a szerencse
velük volt: szinte rögtön sikerült. Aznap, mikor Hermione elvégezte a
varázslatot, hogy kiderítse, terhes-e, egymás mellett ültek az ágyukon,
összekulcsolt kezekkel. Némán meredtek a levegőben úszó fehér körre. Perselus
arra számított, hogy diadalittas érzés lesz, magával ragadó, de ahogy Hermione
felé fordult, tudta, hogy mindketten ugyanazt érezték: félelmet. Igen, örültek, de
azért ott volt a félelem is; hogy ez a terhessége is úgy végződik majd, mint az
első. Hetekig megtartották maguknak a hírt, mielőtt vonakodva megosztották
volna a családdal és barátokkal, és minden zökkenőmentes hét mérföldkőnek
számított. A szörnyű rettegés idővel elhalványult, de tudta, hogy mindketten
addig aggódnak majd, míg a lányukat a kezükben tarthatják.
Perselus belekortyolt a teájába, s az ablakon keresztül figyelte Hermionét, aki a
konyhában szorgoskodott. Tekintetét lekötötte a mögötte lévő falon megcsillanó
ezüstős villanás, s elmosolyodott, mikor eszébe jutott az ajándék, amit Hermione
adott neki az esküvőjük előtt: egyszer azzal viccelt, hogy be kellene kereteztetni
az ezüst hajcsatot, ami elindította a viszonyukat, s Hermione meg is tette.
Úgy döntöttek, amilyen hamar csak lehet, a nyilvánosság tudtára hozzák a
kapcsolatukat, de csak Hermione legközelebbi barátainak és a szüleinek árulják
el, hogy elvesztették a gyereküket. Aznap, mikor Hermione Potterék házához
ment, hogy elmondja a történteket, Perselus felnézett a könyvéből, mikor a
kandalló felvillant. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon mi hozhatta vissza
ilyen hamar. Viszont nem Hermione lépett ki a kandallóból, hanem Harry Potter,
hamut és Hop-port söpörve le a talárjáról. Perselusnak hirtelen csomó került éles
nyelvére.
– Hello – motyogta Harry erőtlenül. – Én… remélem, nem bánja, de szerettem
volna elmondani… nos… gratulálok az eljegyzésükhöz. A lányok pedig sírnak
meg minden, úgyhogy, érti… gondoltam, szívok egy kis friss levegőt.
Perselus felhúzta az egyik szemöldökét.
– Állítom, hogy több a friss levegő Gidrc’s Hollow környékén, mint az Abszol
úton.
Harry idegesen felnevetett.
– Igen, igaz. Leülhetek?
– Persze – felelte Perselus a vele szemben lévő fotelre mutatva, majd letette a
könyvét. – Kérsz egy italt? Vagy elég a „friss levegő”?
Harry elvigyorodott.
– A friss levegő is megteszi, köszönöm.
– Megkérdezhetem, miért vagy itt? Talán azért, hogy megátkozz? Vagy előadni
egy kis szónoklatot arról, hogy hagyjam békén a barátodat?
– Egyik sem – morogta Harry egyszerre komolyan. – Komolyan gondoltam,
amit mondtam: azért jöttem, hogy gratuláljak. Nem volt nagy meglepetés, hogy
őszinte legyek: hónapok óta mást se csinál, csak magáról beszél. Aztán mikor a
múlt héten eljött hozzánk, és őt kereste, sejtettük, hogy valami történt. Azt
hiszem, ez jó… Az elmúlt hónapokban boldogabbnak tűnt. Vagyis… tudom,
hogy jelenleg épp boldogtalan…
Perselus lesütötte a szemét, s inkább a kandallóra nézett.
– Sajnálom… amit a babáról hallottam. Ron felesége tavaly ikreket vesztett el,
de most már van egy szép kislányuk. Biztosra veszem, hogy idővel Hermione is
rendbe jön.
– Idővel biztosan – egyezett bele Perselus csendesen.
Harry mosolya hirtelen visszatért.
– Hermione elmondta, hogy maga nem volt túl boldog, hogy magáról neveztük
el a fiunkat.
Perselus elfintorodott.
– Megkérhették volna az engedélyem.
– Megadta volna?
– Hogy összekössék Albusszal? Soha!
– Ebben az esetben nagyon örülök, hogy nem kértünk engedélyt. Szerintem a
neve kifejezetten illik hozzá.
Perselus felnyögött.
– Nos, ha egy nap fiunk születik, ne várd, hogy viszonozzuk a gesztust.
Harry felállt a székéből, szélesen elmosolyodott, majd elindult a kandalló felé.
– Tudja, régen magamra vettem a megjegyzéseit, de most már be kell látnom,
hogy maga eléggé okos. És vicces.
– Vicces? – kérdezett vissza Perselus iszonyodva.
Harry vett egy marék Hop-port a kandallópárkányról.
– Mielőtt elmennék, csak szeretném… megkérni… – dadogta.
– Igen, Mr. Potter, vigyázok majd rá; kedves leszek hozzá; életem hátralévő
részét azzal töltöm majd, hogy boldoggá tegyem. Nem kell kérnie.
Harry megkönnyebbült mosolyt küldött felé.
– Köszönöm, uram – mondta, mielőtt a fellobbanó zöld lángok között eltűnt
volna.
Bár Perselus még magának is vonakodva ismerte csak el, Harry Potter
felnőttként nem irritálta annyira, mint fiatalabb korában. Ennek ellenére
gyűlölte, hogy mindig úgy érezték, meg kell őket látgatniuk: a háza gyakorta
volt túlságosan tele griffendélesekkel az utóbbi időben. Azon gondolkodott,
vajon melyik házba osztják majd be a lányukat. Gyakran elképzelte, hogy néz
majd ki a gyerekük: mindig az anyja kusza hajával képzelte őt el, az ő
mosolyával. De talán a szemei olyan feketék lesznek, mint az övé. Azt nagyon
remélte, hogy szegény gyerek nem lesz annyira szerencsétlen, hogy megörökölje
az orrát; soha az életben nem bocsátaná meg Perselusnak.
Lehajolt, hogy óvatosan leszakítson néhány levelet az egyik cserépből, de
tekintete a gyűrűjére tévedt. Kifejezetten utálta a gyűrűt, amit Cordeliával kötött
házassága idején hordott: túl csicsás platina volt, s mindig is túl nagyzolónak
tartotta. Ez a gyűrű viszont egyszerű, dísztelen aranyból készült, és sokkal
jobban tetszett neki; jelentés hordozott – nem pusztán dekoráció volt.
Hermione kedvenc sorbonne-i kápolnájában, egy rövid, bensőséges ünnepségen
húztak gyűrűt egymás ujjára. A Házassági Törvénynek ellenszegülve, Hermione
ragaszkodott hozzá, hogy az országon kívül házasodjanak össze, egy nappal a
hathónapos haladékának lejárta után. Perselus értelmetlennek tartotta, de
Hermionénak tetszett az ötlet, így ő is belement. Kevesen voltak: Hermione
szülei és keresztszülei; Lance és Moe, Padma és Dean, Harry és Ginny, Narcissa
és Lucius, Draco és Susan; Minerva McGalagony és Neville Longbottom. De
Perselusnak az esett a legjobban, mikor befutott Theodore Nott, nagyjából húsz
perccel a ceremónia kezdete előtt.
– Nem azért jöttem, hogy bajt okozzak, Perselus – mentegetőzött Theo –, ne
aggódj. Hermione küldött egy meghívót, bár azt megjegyezte benne, hogy nem
számít a részvételemre. Igazából nem is terveztem, hogy eljövök, de
meggondoltam magam.
Perselus vonakodva kinyújtotta a kezét.
– Örömmel látunk, Theo. Mindössze meglepett, hogy itt vagy.
Theo bizonytalan mosolyt küldött felé.
– Nos, tudtam, hogy Hermione szülei és barátai itt lesznek, és tudom, hogy
neked itt vannak Malfoyék, de azt gondoltam… tudod… mivel nincs családod…
nemrég még a mostoha fiad voltam, ezért gondoltam, eljövök, és támogatlak.
Perselus nem tudta, mit mondjon.
– Köszönöm, Theo. Ez… kifejezetten figyelmes volt tőled. Köszönöm.
Nem találkozott vele és nem is hallott róla az utóbbi időben, de értékelte a
gesztust, s ismét bűnbánóan gondolt arra, hogy nem vette ki jobban részét Theo
életében Cordeliával kötött házasságuk kezdetén.
Remélte, hogy a saját gyerekével majd kompenzálhat. Számtalan éjjel feküdt
álmatlanul az ágyban, hallgatta Hermione lágy szuszogását, s azon elmélkedett,
vajon milyen apa válik majd belőle. Még mindig kényelmetlenül érezte magát
Hermione barátainak gyerekei közelében. Azt látta, hogy Padma ikrei
gyönyörűek; még az is feltűnt neki, hogy Albus Perselus Potter szokatlanul okos
és érdeklődő. De mit kezdjen az ember a csecsemőkkel? Még mindig pánikolt,
valahányszor az egyik gyerek a közelébe jött, s csak Hermione várakozásteljes
pillantása gátolta meg, hogy kimeneküljön a szobából. Nagyon remélte, hogy a
sajátjával ösztönösen viselkedik majd, s határozottan szerette volna elkerülni a
saját, alkalmatlan szüleinek hibáit.
De teljes bizonyossággal tudta, hogy már most szerette a lányát. Sosem unta
meg, hogy karjával a feleségét átkarolva üljön, kezét a hasára téve; mindig
izgalommal töltötte el, valahányszor megérezte a mozgását a bőre alatt. Nem
lesz olyan, mint a saját apja, a tény, hogy szüntelenül azon merengett, milyen
lesz majd a karjában tartani a kislányát, és a tény, hogy egyre türelmetlenebbül
várta, hogy találkozhasson vele és végre megismerje, reményt adott neki, hogy
saját boldogtalan gyerekkorát kompenzálva a legjobb életet biztosítja saját
gyerekeinek.
Ismét a konyhaablakra pillantott, s látta, hogy Hermione kavargat valamit egy
nagy fazékban a tűzhelyen. A boszorka továbbra is makacs volt; még mindig az
idegeire ment a folytonos dúdolással; a bozontos, kusza haja továbbra is
csiklandozta az orrát, s nem tudott tőle aludni. És mindent egybevetve, még
mindig egy elviselhetetlen mindentudó volt. De Perselus minden egyes nappal
egyre jobban szerette.
VÉGE
34. fejezet - A tűz gyűrűje

Hans Michelob Schneiderlidl szemöldökét ráncolva nézett fel, mikor

unokatestvére, Theodore Nott felpattant a székéből szitokszavakat sorolva
összeszorított fogain keresztül.
– Valami gond van, Theo? – kérdezte Hans érdektelen hangon.
Theodore a földre pöckölte izzó jointját, aztán eltaposta.
– Mondtam, hogy valami nem stimmel ezzel a hasissal – csattant fel.
Hans a szőnyegre pillantott, szemöldökráncolása fintorrá torzult, ami éles
ellentétben állt megszokott unott-közönyös arckifejezésével.
– Ez anyám legszebb szőnyege, Theo, az meg egy tökéletes spangli volt.
Theo dörzsölni kezdte bal kezét a jobbjával, arcán a riadalom és hitetlenség
keveredett.
– Ez nem a hasis, ez a gyűrűm – suttogta. Felnézett az unokafivérére, és kiabálni
kezdett. – Ez a kibaszott eljegyzési gyűrűm. Leégeti a kibaszott kezemet!
Hans felült, hirtelen érdeklődőnek tűnt.
– A gyűrű? Úgy érted... hogy Hermione... ő épp...
– Igen, pontosan így értem – csattant fel Theo, kétségbeesett pillantással keresve
valamit a szobában, ami csillapíthatná a fájdalmat. Hansra förmedt, aki kuncogni
kezdett. – Kibaszott viccesnek találod, mi?
– Hermione, eh? – csóválta a fejét Hans. – Sosem néztem volna ki belőle.
Szerinted egy igazi emberi lénnyel csinálja, vagy esetleg csak egy jó könyvvel?
Theo nem foglalkozott vele.
– Merlin kibaszott szakállára! Ezt nem lehet elviselni. Csinálj valamit, Hans. Adj
egy tál vizet!
Három lusta pálcamozdulattal Hans elővarázsolt egy kicsiny asztalt, valamint
egy üvegtálat, tele vízzel.
– Ülj le – mondta. – Elrontod a hangulatot.
– Elrontom a kibaszott hangulatot? – kérdezett vissza Theo hitetlenkedve, a
vízbe merítve a kezét.
– Jobb? – kérdezte Hans.
– Nem – rázta a fejét Theo. – Ha lehet, még rosszabb. Ezt kurvára nem tudom
elhinni!
Hans felhúzta egyik szőke szemöldökét.
– Nem számítottál rá, hogy majd visszavág neked? Te hány alkalommal okoztad,
hogy égjen a gyűrűje az elmúlt néhány hónapban?
– Pusztán nem hittem, hogy ez a típus lenne – felelte Theo idegesen. – Most
komolyan az ő pártját fogod?
– Azt hiszem, előbb vagy utóbb várni lehetett – vont vállat Hans.
– Bassza meg, ez fáj – mondta Theo duzzogva.
– Viseld férfiként – morogta Hans, majd figyelmét ismét az újságjára fordította.
– Viseljem férfiként? Majd megnézném, te hogy viselnéd el ezt a fájdalmat.
Komolyan. Kibaszottul elviselhetetlen! – Theo elkezdett fel-alá sétálni a
szobában, s bal kezét fájdalmasan dörgölte a nadrágja szárához. Most először,
mióta elhagyta a feleségét, bűntudata támadt. Tudta, hogy a boszorkány gyűrűje
működésbe lép, amint megcsalja, de arról fogalma sem volt, hogy ennyire
fájdalmas.
Azon elmélkedett, vajon kivel lehet együtt, és hogy vajon azért teszi-e, mert
kedve van hozzá, vagy hogy visszavágjon neki.
Dühödten járkált a különcül berendezett szoba egyik végéből a másikig, a bajsza
alatt káromkodott, s lopott pillantásokat vetett Hansra, akinek közönye
feldühítette. Néhány fájdalmas, kínnal teli perc után az égés olyan hirtelen szűnt
meg, ahogy elkezdődött.
– Vége – morogta meglepetten, majd kezét az arcához emelte, hogy a gyűrűjét
tanulmányozza. – Megszűnt az égető érzés!
– Kurva jó – suttogta Hans.

SsSss
– Ötször – vicsorogta Theo öklét az asztalhoz verve. – Öt kibaszott alkalommal
egy héten belül!
Hans felnevetett, majd közönyösen megigazgatta szemébe lógó haját.
– Sosem hallottalak még ennyit káromkodni, Theo. Meglehetősen jól áll.
Igazából vicces. Te a B betűs szót használod, mialatt ő azt csinálja.
– Igen, kösz, hogy emlékeztetsz. Pontosan tudom, hogy mit művel, köszi.
– Nincs mit – morogta Hans, miközben rágyújtott.
– Múlt éjjel elmentem egy svéd lánnyal inni, és a gyűrűm olyan erősen égetett,
hogy el kellett jönnöm a kibaszott bárból. És több mint egy óráig tartott!
Hans gúnyosan elvigyorodott.
– Tehát a nejed szexuális élete gátolja a tiédet?
– Hermione Kibaszott Granger. – Theo megcsóválta a fejét, majd a távolba
meredt. – Ki a fasszal jár? – suttogta összehúzott szemmel.

SsSss

Hermione felnyögött, ahogy Perselus a dereka köré fonta a karját, s elkezdte a

nyakát harapdálni.
– Kinek írsz? – suttogta a férfi a fülébe.
– Nem akarod tudni – felelte, ahogy leírta a nevét a pergamen aljára, majd
magához hívott egy kicsiny üveget a raktárból.
Perselus a homlokát ráncolta, mikor Hermione elkapta a fiolát, majd elkezdte
barna papírba csomagolni.
– Az ott futkárlobonc-kivonat?
– Igen – felelte csendesen. – Vagy akár nevezhetjük lelkiismeret-furdalásnak.
Perselus meglepetten jött rá, hogy Theónak írt.
– Szerinted megérdemli?
– Nem, szerintem nem érdemel semmit. De én jobban érzem majd magam –
magyarázta.

SsSss

– Az ott Hermione baglya – mondta Theo, ahogy Hans átvette a csomagot a

nagy barna bagolytól az ablakban.
Odadobta a papírba csomagolt küldeményt az unokatestvérének.
– Talán ezt most el kellene olvasnod – javasolta.
Theo gyanakodva forgatta ujjai között a pakkot. Megrázta, és hallani lehetett a
folyadék eltéveszthetetlen hangját. Levette a kártyát a csomagolásról, aztán
visszahajította a csomagot a szoba másik végébe Hansnak.
– Nyisd ki te.
Theo meglátta a nevét a papírfecnin, s felismerte a neje kézírását. Nem tűnt
rivallónak: akkor már kiabált volna. Odalépett a kandallóhoz, s már azon volt,
hogy tűzbe veti a levelet, mikor a kíváncsiság felülkerekedett rajta. Figyelmen
kívül hagyva rossz előérzetét, kinyitotta a levelet.

Kedves Theodore!
Levelem mellett találsz egy kis üveg szűrt, pácolt futkárlobonc-kivonatot.
Nagyban csillapítja a fájdalmat. Szükséged lesz rá a következő hetekben,
úgyhogy azt javaslom, tanuld meg, hogyan kell megfőzni. Ha a problémádra
szeretnél hosszú távú megoldást, akkor tudod, hol találsz.
Hermione

Olyan volt, mintha Hermione tudta volna, hogy épp akkor fejezte be az üzenet
olvasását. Abban a pillanatban, hogy az aláírásához ért, a gyűrűje újult erővel
izzani kezdett. Káromkodva a földre hajította a levelet.
– Gyorsan. Adj egy tálat – szólt oda Hansnak a fájdalomtól összeszorított fogain
keresztül.
Hans elővarázsolt egy tálat, s beleöntötte a sárga folyadékot a kicsomagolt
üvegből. Theo belemártotta kezét a főzetbe, majd megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Használ? – kérdezte Hans.
Theo bólintott.
– Nem szűnt meg teljesen az égő érzés, de csillapodott.
Hans lehajolt, s felvette Hermione levelét a földről, majd gyorsan átfutotta a
tartalmát.
– Határozottan jobb, mint volt – mondta Theo. – De mégis mi a fenét kellene
csinálnom? Járkáljak egy kibaszott tállal a kezemben, valahányszor az átkozott
feleségemnek kefélni támad kedve?
Hans elfintorodott, majd ismét a levelére pillantott.
– Hermione azt írja, van hosszú távú megoldás a problémádra.
– És mi lenne az? – sziszegte Theo. – Vágjam le a kibaszott gyűrűs ujjam?
– Időnként elképesztően ostoba tudsz lenni – forgatta a szemét Hans –, annak
ellenére, hogy elvileg intelligens varázsló vagy.
– Akkor mi lenne az a kurva megoldás?
Hans elvigyorodott.
– Húzd vissza a segged Londonba, és válj el, drága unokafivérem.