PHILIPPA GREGORY

A SÖTÉTSÉG RENDJE
 ANGYALVÁR, RÓMA, 1453 JÚNIUSA

Hangos dörömbölés verte fel álmából – mintha puskát sütöttek

volna el a feje mellett. Előhúzta a tőrét a párnája alól, és csupasz
lábbal a cella hideg kőpadlójára lépett. A szüleiről és az otthonáról
álmodott éppen, és a szívét tépő fájdalomtól fogát csikorgatva,
vágyakozva gondolt vissza mindarra, amit elveszített: a házra,
anyjára, egykori életére.
Megint megdöngették az ajtót, ő pedig a tőrt a háta mögé
rejtve félrehúzta a reteszt, és óvatosan résnyire nyitotta az ajtót.
Odakint egy sötét csuklyás alak állt, mellette egy-egy
keménykötésű, kezében fáklyát tartó férfi. Egyikük megemelte a
fáklyáját; a fény rávetült a fiú karcsú, derékig meztelen alakjára.
Csak térdnadrágot viselt, sötét haja mogyoróbarna szemébe
hullott. Tizenhét éves lehetett, arca gyermekien finom volt, de
testét megedzette a munka. –Luca Vero?
– Igen.
– Most velem jön.
A fiú habozott.
– Ne legyen ostoba. Hárman vagyunk, maga meg egyedül, a
háta mögött rejtegetett tőrrel pedig nem megy semmire.
 – Ez utasítás, nem kérés – tette hozzá nyersen a másik. – Maga
pedig engedelmességet fogadott.
Luca a monostornak fogadott engedelmességet, nem ezeknek
az idegeneknek, de onnan kizárták, és most úgy tűnt,
mindenkinek engedelmeskednie kell, aki csak parancsol neki
valamit. Az ágyához lépett, és leült, hogy felhúzza a csizmáját. A
tőrt a csizmaszárba rejtett hüvelybe csúsztatta, felvette a
vászoningét, és a vállára terítette rongyos gyapjúköpönyegét.
– Kik maguk? – kérdezte, és vonakodva lépett az ajtó felé.
A csuklyás nem válaszolt, csak hátat fordított neki, és elindult
kifelé. A két őr már a folyosón várta, hogy Luca kijöjjön a
cellájából, és kövesse a csuklyást.
– Hova visznek?
Az őrök szótlanul a háta mögé álltak. Luca meg akarta
kérdezni, hogy le van-e tartóztatva, és most rögtön kivégzik-e, de
nem volt hozzá bátorsága. Belátta, hogy még a kérdés is
megijeszti, a választól pedig valósággal rettegett. A kőfalak hideg,
dohos levegőt leheltek, Lucáról mégis folyt a verejték a köpönyeg
alatt.
Tudta jól, hogy veszélyben az élete.
Alig egy napja, hogy négy sötét csuklyás ember minden
magyarázat nélkül elvezette őt a monostorból, és áthozta ebbe a
börtönféleségbe. Nem tudta, hol van, és ki tartja fogva. Nem
tudta, mivel vádolják, sem azt, milyen büntetésre számíthat –
megverik, megkínozzák vagy megölik.
– Beszélni akarok egy pappal. Gyónni szeretnék.
Nem is figyeltek rá, csak tolták tovább maguk előtt a keskeny,
kövezett folyosón. Csend volt, a folyosó két oldalán egymás után
sorakoztak a cellák csukott ajtajai. A sötétbe burkolózó épület
hideg volt és néma, Luca nem tudta volna megmondani, hogy
börtönben vagy monostorban vannak-e. Kevéssel múlt éjfél, teljes
csend honolt. Az őrök nesztelen léptekkel kísérték Lucát végig a
folyosón, le a kőlépcsőn, át egy tágas termen, aztán le egy keskeny
csigalépcsőn. A sötétség egyre sűrűbb, a levegő egyre hidegebb
lett, amint lefelé haladtak.
– Tudni akarom, hova visznek – ismételte Luca remegő
hangon.
Nem kapott választ, de a mögötte haladó őr még szorosabban
lépkedett a sarkában.
A lépcső aljában nehéz faajtó zárta le az alacsony, boltíves
nyílást. A csuklyás férfi kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és
intett Lucának, hogy lépjen ki. Luca habozott, de az őr mögötte
roppant testével egyszerűen tovább taszította az ajtó felé.
– Ragaszkodom hozzá… – lehelte Luca.
Az újabb durva lökéstől kipenderült egy keskeny rakpart
szélére. A folyó lent a mélyben kígyózott, felszínén egy csónak
ringatózott. A sötétben homályba veszett a túlpart. Luca
visszahőkölt a meredély széléről. Megszédült. Úgy érezte, épp
ugyanannyi az esélye annak, hogy lelökjék a magas partról a
sziklákra, mint hogy levezessék a keskeny lépcsőn a csónakhoz. A
csuklyás könnyedén leszaladt a nyálkás lépcsőn, belépett a
csónakba, és mondott valamit a csónak farában álló férfinak, aki
kezében az evezővel ügyes mozdulatokkal tartotta egy helyben a
lélekvesztőt. Ezután a parton álló, finom vonású, sápadt fiúhoz
fordult.
– Jöjjön! – hangzott az utasítás.
Lucának nem volt választása: lement a síkos lépcsőn, beszállt,
és leült a csónak orrában. A csónakos nem várt az őrökre, rögtön a
nyílt vízre irányította a ladikot, hogy a sodrás levigye őket a
városfal mentén. Luca lepillantott a sötét folyóra. Ha a vízbe vetné
magát, a sodrást kihasználva átúszhatna a túlsó partra és
elrejtőzhetne. De talán magával ragadná a gyors vizű folyó, és
belefulladna – ha meg nem, akkor bizonyára utánaerednének a
csónakkal, és leütnék.
– Uram! Megkérdezhetem, hová megyünk? – próbálkozott
udvariasan.
– Mindjárt megtudja – hangzott a kurta válasz.
A folyó úgy ölelte körül Róma magas falait, mint egy széles
vizesárok. A fal mentén haladtak, hogy a fent álló őrszemek elől
rejtve maradjanak. Luca előtt felderengett egy kőhíd sziluettje, a
tövében pedig egy ráccsal elzárt boltíves nyílás. A rács
hangtalanul felemelkedett, amikor az evezős befordította a
csónakot, és a hajó egyetlen jól irányzott evezőmozdulattal
besiklott egy fáklyákkal megvilágított pincébe.
Lucának a szívébe markolt a félelem. Mégiscsak meg kellett
volna próbálkoznia a szökéssel a folyón. Fél tucat marcona képű
férfi várt rá. Amikor a csónakos kikötötte a falnál a ladikot,
megragadták Lucát, kiemelték a fapadlóra, és egy szűk folyosó
felé lökték.
Sötét volt, Luca nem látta, inkább csak sejtette a vastag
kőfalakat, és hallotta saját, félelemtől ziháló lélegzetét. Egy nehéz
faajtó előtt álltak meg, egyik kísérője bekopogott, majd vártak.
Amikor kiszóltak odabentről, az őr kitárta az ajtót, és belökte a
fiút.
Luca szíve vadul dobogott, elvakította a sok égő gyertya fénye.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
A teremben egy férfi ült, előtte az asztalon papírok hevertek
kiterítve. Súlyos, éjkék bársonytalárt viselt, csuklyája elrejtette az
arcát. Luca nagyot nyelt. Elhatározta, bármi történjék is, nem fog
az életéért könyörögni. Bátran szembe fog nézni azzal, ami
következik. Sem magára, sem állhatatos, bölcs apjára nem fog
szégyent hozni férfihoz méltatlan rimánkodással.
– Biztosan tudni kívánja, hol is van pontosan, miért van itt, és
hogy én ki vagyok. Majd elmondom, de előbb válaszolnia kell a
kérdéseimre. Megértette?
Luca bólintott.
– Nem hazudhat nekem. Még nem dőlt el, mi lesz a további
sorsa, és nem tudhatja, milyen válasz van a kedvemre. Csak az
igazat mondja: ostobaság volna meghalni egy hazugság miatt.
Luca megint bólintani próbált, de egész testében remegett.
– A neve Luca Vero, papnövendék a Szent Xavér-
monostorban, tizenegy évesen csatlakozott a rendhez. Három éve,
tizennégy éves korában elárvult, amikor meghaltak a szülei, igaz?
– A szüleim eltűntek – felelte Luca, megköszörülve a torkát. –
Lehet, hogy ma is élnek. Az oszmán betörés idején fogságba estek,
de senki nem látta őket holtan. Nem tudjuk, hol vannak, de
könnyen lehet, hogy most is élnek.
Az inkvizítor írt pár szót a papírjára. Luca figyelte a fekete
lúdtoll fürge mozgását.
– Reménykedik benne. Reméli, hogy még mindig élnek, és
vissza fognak térni magához – jegyezte meg olyan hangon, mintha
a remény hiábavaló ostobaság lenne.
– Így van, remélem.
– A testvérek nevelték fel, esküt tett, hogy belép az ő szent
rendjükbe, ennek ellenére előbb a gyóntató papjának, aztán az
apátjának is azt állította, hogy a monostorban őrzött ereklyéjük, a
szeg Krisztus szent keresztjéből hamis – darálta az inkvizítor
monoton hangon.
Luca már tudta, hogy eretnekséggel vádolják, ahogyan azt is,
hogy az eretnekségért egyféle büntetés jár: halál. –Nem úgy
értettem…
– Miért állította, hogy az ereklye hamis?
Luca lenézett a csizmája orrára, a sötét fapadlóra, a súlyos
asztalra, fel a meszelt falakra… csak halk szavú kihallgatója
árnyékba burkolózó arcát kerülte a tekintetével.
– Könyörögni fogok az apát bocsánatáért, és vezekelni fogok.
Nem akartam eretnekséget elkövetni. Isten színe előtt nem vagyok
eretnek. Nem akartam rosszat.
– Majd én fogom eldönteni, hogy eretnek-e vagy sem. Láttam
már a kínpadon kegyelemért esdekelni magánál fiatalabb
embereket, akik kevesebbet tettek és mondtak. Hallottam már
magánál erényesebb embereket, akik a máglyáért könyörögtek,
mert tudták, csak a halál válthatja meg őket a fájdalomtól.
Luca összerezzent az inkvizíció gondolatára, amely
elrendelheti és végre is hajthatja, hogy ő is erre a sorsra jusson,
mindezt Isten dicsőségére. Nem mert mást mondani.
– Miért állította, hogy hamis az ereklye? –Nem úgy értettem…
–Miért?
– Ez egy három hüvelyk hosszúságú, nagyjából negyed
hüvelyk vastagságú szegdarab. Láthatja gazdag aranyozása és
díszítése ellenére is. A mérete még így is tisztán látható – felelte
Luca vonakodva.
– Azaz? – bólintott az inkvizítor.
– A Szent Peter-apátság őriz egy szeget Krisztus keresztjéből,
csakúgy, mint a Szent József-apátság. Megnéztem a monostor
könyvtárában, hogy van-e ilyen máshol is. Csak Itáliában közel
négyszázat őriznek, és még többet a Francia Királyságban, a
Spanyol Királyságban és az Angol Királyságban.
Az inkvizítor közönyös hallgatásba merült.
– Kiszámoltam, mekkorák lehettek a szegek, és azt is, vajon
hány darabra törhettek szét – folytatta elkeseredetten Luca. –
Semmi nem vág egybe. Sokkal több ereklyét őrzünk, mint hogy
azok mind egyetlen keresztre feszítésből származzanak. A Biblia
szerint egy-egy szeget ütöttek Krisztus mindkét tenyerébe, és
egyet a két lábába. Ez mindössze három szeg. – Luca a
kihallgatója felé pillantott. – Úgy gondolom, nem istenkáromlás
ezt mondani. A Biblia is egyértelműen ezt írja. Ha ezekhez még
hozzávesszük azokat a szegeket, amelyeket a kereszthez
használtak fel – négyet a középső illesztésnél –, akkor az
eredmény hét szeg. Összesen hét. Mondjuk, mindegyik szeg öt
hüvelyk hosszú, azaz harmincöt hüvelyknyi szeget használtak
Krisztus keresztjéhez, mégis több ezer ereklye van. Nem akarok
ítélkezni arról, hogy melyik szeg vagy más darab eredeti vagy
sem. Nem az én dolgom. De azt nem tudom nem észrevenni, hogy
annyi szeget őriznek a világon, amennyi nem származhat egyetlen
keresztről.
A férfi még mindig nem szólt semmit.
– Ezek számok, és én így gondolkodom. Szoktam számokon
gondolkodni, érdekelnek – tette még hozzá Luca.
– És méltónak tartja magát arra, hogy ezt a kérdést
tanulmányozza? És arra, hogy kijelentse, túl sok szeget őriznek a
templomokban ahhoz, hogy mind valódi lehessen, hogy mind a
szent keresztből származhasson?
Luca térdre esett. Elöntötte a bűntudat.
 – Nem akartam semmi rosszat – suttogta az árnyékba
burkolózó inkvizítor felé. – Csak elkezdtem tűnődni, és
számításokat végeztem, aztán az apát megtalálta a papírt, amire
írtam, és… – elcsuklott a hangja.
– Az apát eretnekséggel és tiltott tanulmányok folytatásával
vádolta meg. Pontatlanul, saját céljaira felhasználva idézett a
Bibliából, útmutatás nélkül olvasta a Szentírást, önálló véleményt
formált, engedély nélkül, rosszkor, tiltott könyvekből tanult… –
folytatta a férfi a listát olvasva, majd Lucára nézett. – Önálló
véleményt formált. Ez a legsúlyosabb mind közül. Belépett egy
szerzetesrendbe, amelynek megvan a maga kialakult hitrendszere,
és mégis a saját gondolatmenetén haladt.
– Sajnálom – bólintott Luca.
– A papságnak nincs szüksége olyan emberekre, akik saját
gondolatmenetükben bolyonganak.
– Tudom – suttogta Luca alig hallhatóan.
– Engedelmességet fogadott, azaz megesküdött, hogy nem
formál saját véleményt.
Luca lehajtotta a fejét, és várta az ítéletet. Valahol kinyílt egy
ajtó, és kellemetlen huzat támadt. A gyertyák lángja megremegett.
– Mindig így gondolkodott? Számokban?
Luca bólintott.
– Vannak barátai a monostorban? Beszélt erről valakivel?
– Nem, senkivel nem beszéltem – ingatta a fejét Luca.
– Van egy Freize nevű társa? – kérdezte az inkvizítor a
jegyzeteibe pillantva.
– Ő a konyhai kisegítő a monostorban – mosolyodott el Luca
első alkalommal a kihallgatás során. – Rögtön megkedvelt, amint
a monostorba érkeztem még tizenegy éves koromban. Ő
akkoriban tizenkét-tizenhárom éves volt. Fejébe vette, hogy
amilyen vézna vagyok, nem fogom kihúzni a telet. Mindig hozott
nekem még ételt az adagomon felül. De ő csak egy kukta.
– Magának nincsenek testvérei, ugye?
– Egyedül vagyok a világban.
– Hiányoznak a szülei?
– Igen.
– Magányos?
A kérdés úgy hangzott, mint egy újabb vádpont.
– Azt hiszem, igen. Nagyon egyedül érzem magam, ha ez a
kettő ugyanaz.
A férfi elgondolkodott, ajkát a fekete lúdtollal simogatta, és
visszatért a kihallgatás első kérdéséhez.
– A szülei meglehetősen idősek voltak, amikor ön született,
igaz?
– Igen – felelt Luca meglepetten.
– Akkoriban sokat pletykáltak a családjukról, úgy tudom.
Arról, hogy egy ilyen idős házaspárnak hogyan születhetett fia
hirtelenjében, aki ilyen szép, és ráadásul ilyen okos.
– Kis faluban éltünk. Az embereknek ilyen helyen a pletyka a
legfőbb szórakozása – védekezett Luca.
– De az igaz, hogy maga szép és okos is. A szülei mégsem
dicsekedtek, kérkedtek magával, hanem csendben otthon
tartották.
– A családommal meghitt életünk volt. Nem háborgattunk
senkit, csendben éltünk együtt hármasban.
– Akkor miért adták önt az egyháznak? Talán azért, mert azt
gondolták, az egyház majd védelmet nyújt önnek? Azért, mert ön
különlegesen tehetséges? Azért, mert szüksége volt az egyház
oltalmára?
Luca, még mindig térdepelve, kényelmetlenül fészkelődött.
– Nem tudom. Gyerek voltam, mindössze tizenegy éves. Nem
tudom, miért döntöttek így.
Az inkvizítor várt.
Luca végül folytatta: – Azt akarták, hogy jó oktatásban legyen
részem, ezért adtak papnak. Apám… – Lucának eszébe jutott
szeretett apjának őszes haja, erős keze, huncut kisfia iránti
gyengédsége. – Apám nagyon büszke volt, hogy megtanultam
olvasni és magamtól tanultam meg számolni. Ő maga sem írni,
sem olvasni nem tudott, úgy gondolta, csak a nagyon tehetségesek
képesek rá. Aztán amikor vándorcigányok jártak a falunkban, én
megtanultam a nyelvüket.
– Ismer más nyelveket? – kérdezte az inkvizítor, és jegyzetelt.
– Az embereknek feltűnt, hogy egy nap alatt megtanultam a
cigányok nyelvét. Apámnak meggyőződése volt, hogy istenadta
tehetségem van. De ez nem olyan nagy ritkaság. Freize, a kukta
például nagyon ügyesen bánik az állatokkal. A lovakkal bármit
meg tud csinálni, nincs olyan ló, amit ne tudna megülni. Apám
úgy gondolta, hogy én is ilyen tehetséges vagyok, csak a
tanulásban. Azt akarta, hogy ne maradjak paraszt, hanem többre
vigyem az életben.
Az inkvizítor kimerülten hátradőlt a székében, mintha
belefáradt volna a kihallgatásba, mintha a kívántnál többet hallott
volna.
– Felállhat.
A papírjára írt jegyzeteket nézte, amíg Luca feltápászkodott.
– Most pedig válaszolok azokra a kérdésekre, amelyek
felmerülhettek magában. Egy rend szellemi vezetője vagyok, a
Szentatya személyesen nevezett ki erre a posztra. A munkánkért
én felelek a pápának. Sem az én nevemet, sem a rendét nem
szükséges tudnia. V. Miklós pápa rendelte el a rejtélyek,
eretnekségek és bűnök felderítését. Nekünk kell magyarázatot
találnunk arra, amire lehetséges, és felszámolnunk azt, amit
tudunk. Feltérképezzük az embereket nyomasztó félelmeket:
bejárjuk a keresztény világot Rómától egészen a végekig, hogy
megtudjuk, mit mondanak, mitől félnek, és mivel viaskodnak az
emberek. Tudnunk kell, hova teszi be a lábát a Sátán. A Szentatya
tudja, hogy közeleg az idők végezete.
– Az idők végezete?
– Amikor Krisztus visszatér a földre, ítélni élőket, holtakat és
élőholtakat. Bizonyára hallott róla, hogy az oszmánok bevették
Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom szívét, az egyház keleti
központját.
Luca keresztet vetett. Valóságos csapás volt az egyház keleti
központjának veresége a pogányok és hitetlenek legyőzhetetlen
seregével szemben. Ennél rosszabbat el sem lehetett képzelni.
– A sötét hatalmak legközelebb Róma ellen fognak támadni, ha
pedig Róma elesik, az a világ végével lesz egyenlő. A mi
feladatunk megóvni a kereszténységet, megvédeni Rómát – e
világon és a láthatón túli világban is.
– A láthatón túli világban?
– Körülvesz bennünket, bárhol vagyunk – felelte az inkvizítor
határozottan. – Olyan tisztán érzékelem, ahogy maga látja a
számokat. Minden egyes évben, minden egyes nap egyre
nyomasztóbban nehezedik rám. Újabb és újabb történetekkel
fordulnak hozzám az emberek vérzivatarokról, döghalált
kiszimatoló kutyáról, boszorkányságról, égi jelekről, borrá váló
vízről. Közeleg az idők végezete, és a jó és a gonosz százával
mutatkozik meg csodák és eretnekségek formájában. Egy olyan
ifjú, mint ön, talán megmondhatja, mi az, ami ezek közül igaz, és
mi hamis, mi Isten műve, és mi a Sátáné. – Felállt súlyos székéből,
és Luca elé tolt egy másik papírlapot. – Látja ezt?
Luca a papírra pillantott. A pogányok jelei sorakoztak rajta, a
mórok számai. Luca úgy tanulta gyerekkorában, hogy egy vonás
egyet jelöl: I, két vonás kettőt: II, és így tovább. Ezek azonban
furcsa, kerek formák voltak. Már látott ilyeneket, de az alamizsnás
testvér a kolostorban és a falujukba érkező kereskedők nem voltak
hajlandóak ezeket a jeleket használni, ragaszkodtak a régi
írásmódhoz.
– Ez jelenti az egyet: 1, ez a kettőt: 2, ez a hármat: 3 – mutatta a
férfi a penna hegyével Lucának. – Ha ebbe az oszlopba van írva az
1, akkor egyet jelent, de ha ebbe, és mellé kerül ez a 0, akkor tízet,
ha pedig kettő 0 áll mellette, akkor már százat jelent. –A szám
helye mutatja meg az értékét? – kérdezte Luca elképedve. –
Pontosan.
Az inkvizítor a fekete lúdtollal a körre mutatott, ami olyan
volt, mint egy hosszúkás O betű. Karja előbukkant a talár ujjából,
és Luca tekintete a körről a férfi fehér bőrére vándorolt. Csuklója
belső oldalán egy sárkány fejét és behajlított farkának rajzát vette
ki. Vörös tintával volt rátetoválva a karjára, szinte beleégetve a
bőrébe a saját farkába harapó kígyó.
– Ez nem egyszerűen egy kör, nem is egy O betű. Nullának
hívják. Figyelje az elhelyezkedését, mert jelent valamit. Mi van, ha
önmagában jelentést hordoz?
– Egy üres helyet? Semmit? – kérdezte Luca a papírt szemlélve.
– Ugyanolyan szám, mint az összes többi. Létrehoztak egy
számot a semmiből, így képesek a semmiig és azon túl is
számolni.
– A semmin túl?
A férfi újabb számra mutatott: – Mínusz tíz.
– Ez a semmin túl van. Hiányt jelent, tízzel a semmin túl –
felelte.
Luca zavartan nyúlt a papírért, de a férfi szó nélkül
visszahúzta, és rátette széles tenyerét. Úgy tartotta vissza Lucától,
mint valami díjat, amihez csak akkor juthat hozzá, ha elnyeri. A
talár ujja visszahullott a csuklójára, újra elrejtve a sárkányt.
– Tudja, hogyan választották ki ezt a formát, a nulla jelét? –
kérdezte.
– Ki választotta? – kérdezte Luca a fejét ingatva.
– Az arabok, mórok, oszmánok, nevezze őket, ahogyan akarja
– muzulmánok, muszlimok, pogányok, az ellenségeink, az új
hódítók.
Tudja, honnan ered a jel?
– Nem.
– Ilyen nyomot hagy maga után egy pénzérme a homokban, ha
felemeljük. A semmi jele. Úgy is néz ki: semmi. Pontosan az, amit
jelképez. Így gondolkodnak, és ezt kell nekünk megtanulnunk
tőlük.
– Nem értem, mire gondol. Mit kell megtanulnunk?
– Megfigyelni. Ezt teszik ők is. Mindent megnéznek, mindent
átgondolnak, ezért láttak ők olyan csillagokat az égen, amit mi
sosem. Ezért tudnak olyan orvosságot készíteni növényekből,
amiről nekünk nem is volt tudomásunk. – A férfi lejjebb eresztette
a csuklyáját, így egészen sötétbe borult az arca. – Ezért fognak
tudni legyőzni minket, hacsak meg nem tanulunk úgy látni,
ahogyan ők látnak, úgy gondolkodni, ahogyan ők gondolkodnak,
és úgy számolni, ahogyan ők számolnak.
Luca nem tudta levenni a szemét a papírlapról, amelyen a férfi
a számok helyét jelölte nulláig és azon túl is.
– Mit gondol? – kérdezte az inkvizítor. – Ön szerint a tíz
semmi a láthatón túli világ lényei? Tíz láthatatlan dolog, mint
mondjuk tíz szellem vagy tíz angyal?
– Ha képesek vagyunk a semmin túl is számolni, akkor azt is
szemléltetni tudjuk, hogy mit veszítettünk el – mondta Luca. –
Mondjuk, egy kalmárnak valamelyik útján nagyobb tartozása
keletkezik, mint amennyi a vagyona, akkor pontosan leírható vele
az adóssága. Megmutathatjuk vele, mennyi a vesztesége,
mennyivel van kevesebbje a semminél, azaz mennyit kell
keresnie, mielőtt egyáltalán valamije lehetne.
– Igen. A nulla a jelen nem lévőt méri – felelte a férfi. – Az
oszmánok nemcsak azért tudták bevenni Konstantinápolyt és
meghódítani a keleti birodalmunkat, mert övék a leghatalmasabb
sereg és a legjobb hadvezérek, hanem azért is, mert olyan
fegyverrel támadtak, amilyen nekünk nem volt: akkora ágyúval
érkeztek, amit hatvan ökör tudott csak elvontatni. Olyan dolgokat
ismernek, amiket mi nem értünk. Azért hozattam ide önt, azért
nem büntették meg engedetlenségért, és azért nem kínozták meg
eretnekségért, miután kizárták a monostorból, mert azt akarom,
hogy tárja fel ezeket a titkokat. Azt kívánom öntől, hogy sajátítsa
el a tudást, hogy mindannyian részesülhessünk belőle, és
feltárhassuk a rejtélyeket.
– Egyebek mellett a nullát kell tanulmányoznom? Az
oszmánok közé fogok utazni, hogy ismertessenek meg vele? Az ő
tudományaikról kell tanulnom?
 A férfi elnevette magát, és a papnövendék felé tolta az arab
számokkal teleírt papírt. Egyik ujját még mindig rajta tartotta.
– Ez majd a magáé lehet. Megkapja jutalmul, ha
megelégedésemre végzi a feladatát, és sikeresen teljesíti a
küldetését. Igen, talán a hitetlenek közé fog utazni, hogy köztük
éljen és megismerje a szokásaikat. Most azonban először
engedelmességet kell fogadnia nekem és a rendnek. Szemem
helyett fog látni, fülem helyett hallani. Azért küldöm önt, hogy
kutassa fel a titkokat és tudást szerezzen. Derítse fel az
emberekben lakozó félelmet, és találja meg a sötétség valamennyi
formáját. Az lesz a feladata, hogy megértsen dolgokat, és ön is
tagja legyen a rendünknek, amely megpróbál mindent megérteni
a világon.
Luca arca láthatóan felderült a kutakodásnak szentelt élet
gondolatától, de hamarosan kétely ébredt benne.
– Nem fogom tudni, mit tegyek, azt sem fogom tudni, hogyan
fogjak hozzá – vallotta be. – Semmit sem értek. Honnan
tudhatnám, hová menjek, és hogyan cselekedjek?
– Legelőször megfelelő oktatásban lesz része. Mesterek oldalán
fog tanulni, akik megtanítják arra, mi a törvény, és milyen
lehetősége van vizsgálatot kezdeményezni és ítélőszéket
összehívni. Meg fogja tanulni, mire kell figyelnie, és hogyan kell
kihallgatnia valakit. Tudni fogja, mikor kell valakit átadnia a
világi hatalmaknak – a városvezetőnek vagy a földesúrnak, illetve
mikor hárul az egyházra a büntetés feladata. Akkor fogja
megkapni az első küldetését, amikor már mindent megtanult.
Luca bólintott.
– Néhány hónapot tanulással fog tölteni, mielőtt megkapja az
utasításaimat, és útnak indul. Oda fog menni, ahova én küldöm;
alaposan megfigyeli mindazt, amivel ott találkozik, és nekem fog
jelentést tenni. Ha bűnt tapasztal, jogában áll majd ítélkezni és
büntetést kiszabni. Kifüstölheti a Gonoszt és a tisztátalan lelkeket.
Lehetősége lesz tanulni, és kérdezni bármiről, bármikor. Azonban
Istent és engem fog szolgálni, amint én mondom.
Engedelmességgel tartozik nekem és a rendnek. Be fog lépni a
láthatón túli világba, szemügyre veszi a láthatón túli dolgokat és
megkérdőjelezheti őket. Csend lett.
– Elmehet – mondta aztán a férfi egyszerűen.
Luca az ajtó felé indult.
Már éppen rátette a kezét a bronzkilincsre, amikor a férfi utána
szólt:
– Még egy kérdésem van. Luca visszafordult.
– Azt rebesgették magáról, hogy tündérek gyermeke, ugye?
A vád úgy hullott Lucára, mint a jégeső.
– A falubeliek pletykálni kezdtek, amikor világra jött, azon
tanakodtak, hogyan is születhet ilyen szép és okos gyermeke egy
idős asszonynak, aki egész életében meddő volt, egy olyan
embertől, aki írni-olvasni sem tud. Szóval azt suttogták, hogy
magát a tündérek tették a küszöbre, igaz?
Fagyos csend lett. Luca merev arca semmit sem árult el.
– Soha nem válaszoltam ilyen kérdésre, és remélem, nem is
fogok – mondta nyersen. – Nem tudom, mit beszéltek rólunk.
Tudatlan, babonás falusi népek voltak. Anyám arra tanított, hogy
ne foglalkozzak az efféle beszéddel. Azt mondta nekem, hogy ő az
édesanyám, és a világon mindennél jobban szeret engem. Csupán
ez volt lényeges, a tündérek gyermekeiről szóló történetekkel nem
foglalkoztunk.
A férfi kurtán felnevetett, és intett Lucának, hogy menjen.
Figyelte, amint az ajtó becsukódott mögötte.
– Az sincs kizárva, hogy tündérgyermeket küldök a félelmek
feltárására – mormolta maga elé, amíg a papírjait rendezgette,
majd hátratolta a székét. – A látható és a láthatón túli világot is
alaposan megtréfálnánk. Egy tündérgyermek a Rendben!
A LUCRETILI CSALÁD VÁRA, 1453
JÚNIUSA

Amikor Lucát éppen kihallgatták, egy ifjú hölgy ült díszes

székben a Lucretili család várának kápolnájában, Rómától
nagyjából húsz kilométerre, északkeletre. A kisasszony az
aranyozott feszületre emelte sötétkék szemét. Lazán befont szőke
haját fekete fátyol fedte, sápadt arcán fájdalom tükröződött. Az
oltáron rózsaszín kristálytálban gyertya égett, lángja meg-
meglebbent az árnyékba húzódó pap mozdulataitól. A kisasszony
letérdelt, kezét imára kulcsolta, és buzgón fohászkodott Istenhez
apjáért, aki a hálószobájában az életéért küzdött, és nem volt
hajlandó fogadni őt.
Nyílt a kápolna ajtaja, és egy sötét hajú, sötét szemöldökű,
szép ifjú lépett be. Látta húgát lehajtott fejjel, melléje lépett és ő is
letérdelt. A kisasszony oldalvást ránézett.
– Apánk elment, Isolde. Nyugodjék békében – mondta a
gyásztól komor arccal.
A kisasszony a tenyerébe temette fájdalomtól eltorzult arcát.
– Még az utolsó perceiben sem hívatott magához?
– Nem akarta, hogy szenvedni lásd. Azt akarta, hogy erős,
egészséges férfiként emlékezz rá, amilyen régen volt. Az utolsó
szavaival azonban áldását küldte neked. Utolsó gondolata a te
jövőd volt.
– Nem tudom elhinni, hogy nem akart ő maga megáldani –
ingatta a fejét az ifjú hölgy.
Giorgio elfordult, és mondott valamit a papnak, aki elsietett a
kápolna hátsó részébe. Isolde hallotta, amint megkondult a nagy
harang: hamarosan mindenki tudni fogja, hogy a nagy keresztes
vitéz, Lucretili báró meghalt.
– Imádkozni fogok érte. Kérlek, hozasd ide a testét – suttogta.
Giorgio bólintott.
– Itt leszek mellette a virrasztáson – határozta el. – Mellette
fogok ülni holtában, noha életében nem engedett magához. Nem
hagyott levelet nekem? – kérdezte rövid hallgatás után.
– A végrendeletét. Tervei voltak veled. Az élete utolsó
perceiben terád gondolt – mondta a bátyja halkan.
Isolde bólintott, sötétkék szemébe könnyek gyűltek, aztán
összefonta az ujjait, és imádkozni kezdett az apja üdvösségéért.
Isolde az apja halálát követő első, hosszú éjszakát a családi
kápolnában töltötte néma virrasztással a koporsó mellett. Négy
testőre lehajtott fejjel, a négy égtáj felé fordulva állt, kezükben
pallos. A gyertyák fénye ragyogott a szenteltvíz cseppjeiben,
amivel meghintették a koporsót. Isolde hófehér ruhában a
koporsó mellett térdelt egész éjjel, míg csak hajnalban be nem
lépett a pap, hogy elmondja a prímát, a reggeli első imát. Csak
azután állt fel, és engedte meg, hogy az udvarhölgyei bekísérjék a
hálószobájába, majd nyugovóra tért. A bátyja üzenete ébresztette,
hogy keljen fel, és jelenjen meg a vacsorán, mert az udvarnép látni
kívánja.
Egy percig sem tétovázott. Abban a szellemben nevelkedett,
hogy mindig teljesítse a kötelességét, amit a nagy udvartartás és
az ott élő emberek róttak rá. Tudta jól, hogy apja rá hagyta a várat
és a birtokot, így ő tartozik felelősséggel ezekért az emberekért.
Bizonyára látni akarják az asztalfőn ülve, látni akarják, amint
belép a nagyterembe. Azt kívánják, hogy vacsorázzon velük,
akkor is, ha vörösre sírta a szemét szeretett apja elvesztése miatt.
Apja maga is Ugyanezt várná el tőle. Nem hagyhatja cserben őket.
A nagyteremben izgatott sugdolózás támadt, amikor Isolde
belépett. A szolgák addig a kecskelábú asztaloknál ülve halkan
beszélgettek, és arra vártak, hogy felszolgálják az ételt. A
teremben több mint kétszáz fegyveres lovag, szolga és inas volt.
Középen tűz égett, a füst tekeregve szállt fel a sötét gerendák felé.
A férfiak felállva köszöntötték, amikor Isolde bevonult három
udvarhölgye kíséretében. Kalapjukat levéve mélyen meghajoltak
az elhunyt Lucretili báró lánya, a vár örökösnője előtt.
Isolde sötétkék gyászruhában volt, magas fejdíszének
indigókék fátyla elfedte szőke haját. Magas derekú ruháját értékes,
arab aranyból készült veretes öv fogta össze, oldalán hosszú
aranyláncon lógtak a vár kulcsai. Udvarhölgyei sorban követték
őt, elsőként gyerekkori barátnője, Ishraq, mór ruhában. Bő
pantallója felett hosszú tunikát viselt, hosszú fátyla elrejtette arcát,
csupán sötét szeme volt látható.
Mögötte két másik hölgy következett. Az emberek áldást
suttogtak Isolde-nak, amikor végigvonultak a termen. Az
udvarhölgyek leültek a hölgyek asztalához, az emelvény
oldalában, Isolde pedig fellépkedett az alacsony lépcsőkön a
főasztalhoz. Megtorpant, amikor megpillantotta a bátyját apjuk
egykori helyén, a magas trónuson ülve. Tudta, hogy éppúgy nem
kellene meglepődnie azon, hogy ott találja bátyját, ahogyan
Giorgio is tudja előre, hogy a húga fogja örökölni a várat, és ő
foglalja el apja helyét a végrendelete felolvasását követően. A
gyász azonban elhomályosította az elméjét, és eszébe sem jutott,
hogy ezentúl a bátyját fogja azon a helyen látni. Apja elvesztése
nagyon friss volt számára, és még az sem tudatosult benne
egészen, hogy többé nem fogja viszontlátni őt.
Giorgio nyájasan rámosolygott, és intett neki, hogy üljön a
jobbjára, oda, ahol annak idején Isolde az apja oldalán ült.
– Bizonyára emlékszel Roberto hercegre – mutatott Giorgio a
balján ülő zömök, kerek ábrázatú, izzadt férfira, aki felállt,
megkerülte az asztalt, és meghajolt.
Isolde a kezét nyújtotta felé, és kérdőn a bátyjára nézett.
– Azért jött, hogy részvétét fejezze ki apánk elvesztése miatt.
A herceg kezet csókolt Isolde-nak, ő pedig igyekezett
rezzenéstelen arccal tűrni a férfi nedves ajkának érintését. A
herceg úgy nézett rá, mintha súgni akarna valamit, mintha valami
titkot akarna megosztani vele.
Isolde visszahúzta a kezét, és a bátyja füléhez hajolva halkan
odasúgta: – Meglep, hogy vacsoravendéget hívtál, amikor apánk
csak most halt meg.
– Kedves tőle, hogy azonnal eljött – felelte Giorgio, és intett a
szolgáknak, akik vaddal, szárnyassal és hallal megrakott tálcákat,
kenyeret, kancsóban bort, korsóban sört hoztak be a terembe.
Az udvari pap elmondta az asztali áldást, aztán a szolgák az
asztalokra tették a súlyos tálcákat. A férfiak elővették az övükből
vagy a csizmájuk szárából a tőrüket, és azzal hasítottak a húsból,
majd bőven tettek a barna kenyérre a sült halból meg a
vadpecsenyéből.
Isolde-nak nehezére esett úgy vacsoráznia a nagyteremben,
mintha mi sem változott volna, miközben apja fegyveres
lovagoktól őrizve a kápolnában feküdt felravatalozva a másnapi
temetésre várva. A szemébe gyűlő könnyektől folyton
elhomályosult előtte minden, az újabb és újabb ételeket, italokat
behordó szolgák. Finomabbnál finomabb ételek és kiváló vörösbor
került a főasztalra, és Giorgio meg a vendége kiválasztották a
legjobb falatokat, majd a tálcát továbbküldték a várnépnek, mely
jól szolgálta őket egész nap. Giorgio és a herceg sokat evett, és
még több bort ittak, de Isolde csak turkált az ételében. Átpillantott
a hölgyek asztalához, és elkapta Ishraq együtt érző pillantását.
A vacsora végeztével cukrozott gyümölcsöt és marcipánt
szolgáltak fel a főasztalnál.
– Ne vonulj vissza rögtön a szobádba, beszélni szeretnék veled
– érintette meg Giorgio a húga kezét.
Isolde bólintott Ishraq-nak és a többi hölgynek, hogy
elhagyhatják az asztalukat, és távozhatnak a szobáikba. Aztán az
emelvény mögötti kis ajtón át bement abba a szobába, ahol a
Lucretili család tagjai le szoktak ülni vacsora után. A kandallóban
égett a tűz, körülötte három szék állt. Az asztalra készítve a
férfiakat egy kancsó bor, Isolde-t egy pohár sör várta. A férfiak
akkor léptek a szobába, amikor ő leült.
Isolde a herceg felé pillantott.
– Ez Roberto herceget is érinti – mondta Giorgio. – Apánk
leghőbb vágya az volt a halála előtt, hogy boldog légy, és
biztonságban tudjon. Nagyon szeretett.
Isolde hideg ajkára tapasztotta az ujjait, és szaporán kipislogta
szeméből a könnyeket.
– Tudom, hogy gyászolod elhunyt apánkat – folytatta Giorgio
gyengéden. – De tudnod kell, hogy tervei voltak veled, és énrám
bízta a megvalósításuk szent kötelességét.
– És miért nem mondta el nekem személyesen? Miért nem
akart beszélni velem? – kérdezte Isolde. – Mindig mindent
megbeszéltünk egymással. Tudom, mi volt a terve; azt mondta, ha
úgy döntök, hogy nem megyek férjhez, akkor itt élhetek, én
öröklöm a várat, te pedig a franciaországi kastélyt és birtokokat.
Így állapodtunk meg. Mindhárman megegyeztünk ebben.
– Csakugyan ebben egyeztünk meg, amikor apánk még jól volt
– felelte Giorgio türelmesen. – De, amikor megbetegedett és
félelmek kezdték gyötörni, meggondolta magát. Azt sem tűrte
volna, hogy olyan betegen, kínok között lásd. Amikor megnyílt
előtte a halál torka, átgondolta a veled kapcsolatos terveit. Biztos
akart lenni abban, hogy biztonságban fogsz élni. Gondosan
megtervezett mindent: azt javasolta, hogy menj feleségül az itt ülő
Roberto herceghez. A megegyezésünknek megfelelően a
kincstárból ezer korona hozományt fogsz kapni.
Egy olyan lánynak, aki abban a tudatban nevelkedett, hogy ő
fogja örökölni a várat és a környező dús legelőket, sűrű erdőket és
magas hegyeket, ez bizony nagyon szűkös hozomány volt.
– De hát miért ilyen keveset? – kérdezte Isolde döbbenten.
– Mert a herceg olyan megtisztelő ajánlatot tett, hogy elvesz
téged úgy, ahogy vagy, csupán ezer koronával az erszényedben.
– És az mind az öné lehet – tette hozzá Roberto herceg, kezét
Isolde karfán nyugvó kezére téve. – Arra költheti, amire csak
kívánja. Sok szép holmira jut belőle a gyönyörű hercegnének.
Isolde szeme összeszűkült, amikor megértette, mit is jelentene
ez.
– Ilyen kevés hozománnyal biztosan nem kéri meg a kezemet
senki más, ezt te is tudod – fordult fivéréhez. – Miért nem kértél
többet? Nem figyelmeztetted apánkat, hogy így nem marad
választásom? És ő? Talán hozzá akart kényszeríteni a herceghez?
A herceg kövér mellkasára helyezte a kezét és tartózkodóan
lesütötte a szemét.
– A legtöbb kisasszonyt nem kellene kényszeríteni – jegyezte
meg.
– Nem ismerek férfit, aki a hercegnél jobb férjed lehetne –
mondta békítően Giorgio, a barátja pedig bólintott és Isolde-ra
mosolygott. – Apánk is így gondolta. Roberto herceggel
megegyeztünk a hozomány összegében, és ő olyan örömmel vesz
feleségül téged, hogy kijelentette, nem vár el ennél nagyobb
vagyont. Senkit sem kell hibáztatnod azért, hogy nem képviselte
megfelelően az érdekeidet. Ugyan mi lehetne jobb neked, mint
feleségül menni a családunk egyik barátjához, egy gazdag
herceghez? Isolde egy pillanat alatt átgondolta a helyzetet.
– Gondolni sem tudok házasságra – jelentette ki határozottan.
– Bocsásson meg, Roberto herceg, de túl kevés idő telt el apám
halála óta. A gondolatát sem tudom elviselni, beszélni meg
képtelen vagyok róla.
– Pedig beszélnünk kell – erősködött Giorgio. – Apánk
végrendelete kiköti, hogy rendeznünk kell a jövődet. Nincs helye
késlekedésnek. Vagy nőül mész a barátomhoz, vagy pedig… –
nem fejezte be a mondatot. –Vagy pedig? – kérdezett vissza Isolde
hirtelen megrémülve. –Marad az apátság. Apánk azt mondta, ha
nem akarsz férjhez menni, akkor nevezzelek ki az apátság
főnöknőjének. Akkor ott kell majd élned.
– Soha! Apám soha nem tette volna ezt velem! – tört ki Isolde.
Giorgio bólintott.
– Magam is meglepődtem, de azt mondta, már régóta ezt a
jövőt szánja neked. Éppen ezért nem jelölt ki új apátnőt, amikor az
előző meghalt. Már akkor, egy évvel ezelőtt is a te biztonságod
foglalkoztatta. Nem élhetsz itt, kitéve a külvilág veszélyeinek,
egyedül ebben a várban. Ha nem akarsz férjhez menni, akkor a
kolostorban kell élned, biztonságos körülmények között.
– Választhat, hogy hercegné vagy apáca akar-e lenni –
mosolygott sunyin Roberto herceg. – Nem hiszem, hogy nehéz
lenne a döntés. Isolde felugrott a székéről.
– Nem hiszem el, hogy apámnak ez volt a terve! Soha nem
említett ilyesmit. Egyértelműen arról volt szó, hogy megosztja
kettőnk között a birtokait. Tudta, mennyire szeretek itt élni;
mennyire szeretem ezt a tájat és az itt élő embereket. Azt mondta,
az enyém lehet a vár és a környező birtok, te pedig a francia
birtokait kapod meg.
– Nem, végül meggondolta magát – ingatta a fejét Giorgio
szánakozva. – Mint elsőszülöttje és egyedüli fia, én öröklök
mindent itt és Franciaországban is, neked pedig mint nőnek,
távoznod kell.
– Giorgio, testvérem, csak nem akarsz elküldeni az
otthonomból?
– Semmit sem tehetek – tárta szét a karját a fivér. – Ez apánk
utolsó kívánsága, amit írásba adott nekem és a kézjegyével látott
el. Vagy férjhez mész, márpedig más nem fog feleségül venni,
egyedül Roberto herceg, vagy kolostorba vonulsz. Nagyvonalú
ajánlat tőle, hogy hagyott neked választási lehetőséget. A legtöbb
apa egyszerűen csak megparancsolta volna a lányának, mit
tegyen.
– Akkor elnézést kérek, de most visszavonulok a szobámba
gondolkodni – szólt Isolde remegő hangon, mert alig győzte
elfojtani dühét.
– Ne halogassa a döntést, mert nem várok sokáig – mondta
Roberto herceg bizalmaskodó mosollyal.
– Holnap megadom a választ. Szeretném elolvasni apám
levelét – fordult vissza Isolde a bátyjához az ajtóból.
Giorgio bólintott, és elővette az írást a ruhája zsebéből.
– Meg is tarthatod: ez egy másolat, a másikat én őrzöm. Nem
kérdés, hogy mi apánk kívánsága, neked pedig azt kell
meggondolnod, miként engedelmeskedsz neki. Mert valamilyen
módon mindenképpen engedelmeskedned kell, ezt ő is tudta.
– A lánya vagyok. Természetesen engedelmeskedni fogok az
akaratának – felelte Isolde, és kiment a szobából. Egy pillantást
sem vetett a hercegre, aki pedig felállt és mélyen meghajolt előtte.
A férfi ennek ellenére úgy hunyorított Giorgióra, mintha szerinte
az ügy el is lenne rendezve.
Isolde arra ébredt éjjel, hogy halkan kopogtatnak az ajtaján.
Feje alatt nedves volt a párna, sírhatott álmában. Egy pillanatig
eltöprengett, mi okozza a szívét szaggató fájdalmat, aztán eszébe
jutott a koporsó a kápolnában és a némán őrt álló lovagok
látványa. Keresztet vetett.
– Áldja meg őt a mindenható Isten, őrizze meg a lelkét, és
adjon vigaszt bánatomban. Nem tudom, hogy bírom majd
elviselni.
Újra kopogtattak, Isolde pedig felhajtotta gazdagon hímzett
takaróját és kezében a kulccsal az ajtóhoz lépett. –Ki az?
– Roberto herceg vagyok, beszélnem kell önnel.
Nem nyithatom ki az ajtót, majd holnap beszélünk.
– Még ma éjjel beszélnünk kell az apja végrendeletéről, utolsó
kívánságáról.
 – Majd holnap – felelte Isolde tétován.
– Azt hiszem, tudok valami megoldást. Megértem az érzéseit,
talán segíthetek önnek.
– Milyen megoldást?
– Nem kiabálhatom át a bezárt ajtón. Csak résnyire nyissa ki az
ajtót, hogy halkan tudjunk beszélni.
– Rendben, résnyire kinyitom – mondta Isolde, és elfordította a
kulcsot a zárban.
A lábával gondosan kitámasztotta az ajtót, hogy ne nyíljon
tovább.
A herceg azonban, amint meghallotta a zár csikordulását, nagy
erővel belökte az ajtót, megütve Isolde fejét is, amitől a lány
hátratántorodott és a földre zuhant. A herceg bevágta az ajtót
maga mögött, és elfordította a kulcsot. Isolde kettesben maradt
vele a bezárt ajtó mögött.
– Azt hitte, csak így visszautasíthat? – rontott a férfi a padlóról
felálló Isolde-nak. – Azt gondolta, hogy nincstelen létére nemet
mondhat nekem? Talán azt képzelte, hogy csukott ajtó mögül
fogok könyörögni magának?
– Hogy merészel így berontani a szobámba? – kérdezte Isolde
a dühtől elsápadva. – A bátyám megöli, ha…
– A bátyja jóváhagyta a jöttömet – nevetett a herceg. – A bátyja
úgy kezel engem, mint az ön férjét. Ő maga javasolta, hogy jöjjek
ide. Most pedig feküdjön az ágyra.
– A bátyám? – Isolde döbbenete lassan iszonyattá változott,
amikor rájött, hogy a bátyja elárulta őt, most pedig hájas arcán
önelégült vigyorral közelít feléje ez az idegen.
– Azt mondta, most is éppúgy magamévá tehetem, mint
később. Nyugodtan küzdjön ellenem, ha akar. Engem nem fog
zavarni, szívesen küzdök. Szeretem a tűzről pattant asszonyokat,
annál engedelmesebbek a végén.
– Maga megőrült! – jelentette ki Isolde.
Mondjon, amit akar. De én jegyesemnek tekintem önt, és
legjobb lesz, ha most azonnal megtartjuk a nászéjszakát, így
biztosan nem hibázik holnap.
– És ráadásul részeg – szólalt meg Isolde, amikor megcsapta az
orrát a férfi leheletének bortól savanyú szaga.
– Az vagyok, hála istennek, és itt az ideje, hogy hozzászokjon
ehhez.
Közelebb lépett Isolde-hoz, és levette kövér testéről a
dolmányt. Isolde addig hátrált, míg csak neki nem ütközött a
magas, baldachinos ágy faoszlopának. Tovább nem
menekülhetett. Háta mögé tette a kezét, így a herceg nem
ragadhatta meg. Érezte a bársony ágytakarót, és alatta a parázzsal
teli réz ágymelegítő nyelét.
– Kérem. Képtelenség ez az egész, visszaélés a
vendégszeretetünkkel. Ön a vendégünk, apám holtteste pedig a
kápolnában fekszik. Védtelenül állok itt a szobámban, ön pedig
részeg a pincénkből való bortól. Kérem, térjen vissza a szobájába,
én pedig holnap reggel jóindulattal fogok ön felé fordulni.
– Nem, egészen másképp lesz. Itt fogom tölteni az éjszakát az
ágyában, és biztosra veszem, hogy holnap szívélyes lesz velem.
Isolde megmarkolta az ágymelegítő nyelét a háta mögött.
Amíg Roberto a nadrágja zsinórjával bajlódott, Isolde meglátta,
hogyan dudorodik ki a szürke vászon, és undor fogta el. A férfi a
karja után nyúlt.
– Nem fog fájni, talán még élvezni is fogja.
Isolde egyetlen mozdulattal előrántotta az ágymelegítőt, és
teljes erejéből fejbe verte vele a herceget. Izzó parázs és szürke
hamu hullott a padlóra és a férfi arcába. Felüvöltött kínjában.
Isolde újra meglendítette a parázstartót és megint megütötte, a
herceg pedig összeesett, mint egy kövér, letaglózott ökör a
mészárszéken.
Isolde egy kancsóból vizet öntött az izzó zsarátnokra, aztán
óvatosan megrúgta papucsba bújtatott lábával a herceget. A férfi
meg sem moccant, nyilvánvalóan elájult az ütéstől. Isolde átment
a belső szobába, kinyitotta az ajtót, és halkan Ishraq-ot szólította.
A lány hamarosan megjelent a szemét dörzsölgetve, Isolde pedig
megmutatta neki a földön fekvő alakot.
Meghalt? – kérdezte Ishraq higgadtan. –Szerintem nem. Segíts
kivonszolni innen.
A két fiatal nő megfogta és húzni kezdte a szőnyeget, amelyen
Roberto herceg ernyedt teste hevert terhük nedves hamucsíkot
húzott maga után a padlón. Kivonszolták a folyosóra, és ott
megálltak.
– Gondolom, a bátyád engedélyezte neki, hogy bejöjjön
hozzád.
Isolde bólintott, és megvetően a herceg sápadt arcába köpött.
– De hát miért nyitottál neki ajtót?
– Azt hittem, segíteni akar. Azt mondta, talán tud valami
kiutat ebből a helyzetből, aztán meg belökte az ajtót.
– Bántott téged? Mi történt a homlokoddal? – kérdezte a lány
barátnője arcát fürkészve.
– Az ajtóval ütötte meg, amikor belökte. –Meg akart gyalázni?
Isolde bólintott.
– Akkor hagyjuk itt. Majd a földön tér magához, négykézláb
mászhat a szobájába, mint valami kutya. És az is, egy kutya. Ha
meg reggel még mindig itt fog feküdni, akkor a szolgák találják
meg, és nevetség tárgyává válik – mondta Ishraq elszántan.
Lehajolt a férfihoz és kitapintotta az eret a nyakán, a csuklóján
és nadrágja feszülő derekánál.
– Életben marad, bár akkor sem hiányozna senkinek, ha
csendben elvágnánk a torkát.
– Arról természetesen szó sem lehet – felelte Isolde reszketve.
A herceg úgy feküdt ott a hátán, mint egy partra vetett bálna.
Nadrágja még mindig ki volt bontva.
– Várj meg itt – mondta Ishraq és visszaszaladt a szobájába.
Hamarosan egy kis szelencével a kezében tért vissza. Arcán
enyhe undorral, két ujjal még jobban kibontotta a herceg
nadrágját, míg széles nyílás nem tátongott rajta. Felhajtotta a
vászoninget, mire előtűnt a férfi ernyedt meztelensége. Levette a
szelence tetejét, és a férfi csupasz bőrére szórta belőle a fűszert.
– Mit csinálsz? – suttogta Isolde.
Törökbors van benne, nagyon csíp. Úgy fog viszketni tőle,
mintha bujakór támadta volna meg, és a bőrét vörös kiütések
lepik majd el. Akkor már bánni fogja az éjszakai mesterkedését
Egy hónapig viszketni, vakarózni és vérezni fog, és egy darabig
biztos nem fog zaklatni egyetlen nőt sem.
Isolde elnevette magát, és karját nyújtotta Ishraq felé, ahogyan
az apja tette volna. A két fiatal nő lovagok módjára fogott kezet,
egymás alkarját szorítva meg. Ishraq elmosolyodott, és
visszamentek a hálószobába. Az ajtót gondosan bezárták a
megszégyenített herceg előtt.
Reggelre, mire Isolde a kápolnába ment, már lezárták apja
koporsóját. Készen állt a temetésre a családi kriptában, a herceg
pedig nem volt sehol.
 – Roberto herceg visszavonta a házassági ajánlatát – mondta
Giorgio fagyosan, amikor letérdepelt Isolde mellé a szentély
lépcsőjén. – Történt valami kettőtök között?
– Alávaló gazember. És ha valóban te küldted őt az ajtóm elé,
ahogyan állítja, akkor te pedig elárultál engem.
Giorgio lehajtotta a fejét.
– Természetesen nem tettem ilyet. Sajnálom, lerészegedtem,
mint egy bolond, és azt mondtam neki, megpróbálhatja
személyesen képviselni az ügyét előtted. Miért nyitottál ajtót neki?
– Mert hozzád hasonlóan úgy gondoltam, hogy a barátod
tiszteletre méltó nemesember.
– Óriási hiba volt kinyitnod az ajtót – felelte Giorgio
szemrehányóan. – Képes voltál kinyitni a hálószobád ajtaját egy
részeg férfinak?! Nem tudsz vigyázni magadra! Apánknak igaza
volt, téged biztonságos környezetbe kell helyezni.
– De hiszen biztonságos környezetben voltam! A saját
szobámban, a saját váramban beszéltem a bátyám barátjával.
Semmiféle veszélynek nem kellett volna leselkednie rám! – felelte
Isolde dühösen. – Nem lett volna szabad ilyen embert az
asztalunkhoz ültetned. Apánknak pedig nem lett volna szabad azt
állítania, hogy ez az ember jó férjem lenne.
Felállt és elindult a padsorok között, a bátyja követte.
Végül is mivel haragítottad magadra?
Isolde elnyomta mosolyát, amikor eszébe jutott, hogyan vágta
a parázstartót a herceg hájas fejéhez.
– Egyértelműen kifejeztem az érzéseimet. És soha többet nem
vagyok hajlandó találkozni vele.
– Ezt könnyen meg tudjuk oldani, mert ezentúl egyetlen
férfival sem fogsz találkozni – közölte Giorgio nyersen. – Ha nem
leszel Roberto herceg felesége, akkor kolostorba kell vonulnod.
Apánk végrendelete szerint nincs más választásod.
Isolde megtorpant a szavai hallatán, és tétován fivére karjára
tette a kezét. Azon tűnődött, mivel vehetné rá, hogy engedje őt a
maga útjára.
– Hiába nézel így – jegyezte meg Giorgio szárazon. – A
végrendelet egyértelmű, tegnap este beszéltünk erről. A herceg és
a zárda között választhattál. Most már csak a zárda maradt.
– Elmennék zarándokútra, távol innen – vetette fel Isolde.
– Nem. Egyetlen percig sem élnéd túl, ha még itthon sem vagy
képes megvédeni magad.
– Akkor elmegyek apánk egyik barátjához – akármelyikhez.
Odaköltöznék keresztapám fiához, Havasalföld fejedelméhez
vagy Bradour hercegéhez.
– Lehetetlen. Tudod, hogy nem teheted. Engedelmeskedned
kell apánk parancsának. Semmit sem tehetek érted, Isolde. Isten
látja a lelkemet, bármit megtennék érted, de a végrendelete nem
hagy kétséget. Engedelmeskednem kell apám akaratának, épp
úgy, ahogyan neked is – mondta az ifjú kérlelhetetlen arccal.
– Fivérem, ne kényszeríts…
Giorgio a kápolna boltíves fala felé fordult, és a hűvös
márványnak nyomta a homlokát, mintha a leány könyörgésétől a
feje is megfájdult volna.
– Húgom, nem tudok segíteni rajtad. Roberto herceg volt az
egyetlen esélyed arra, hogy ne kelljen zárdába vonulnod. Ez
apánk akarata. A kardjára, saját pallosára esküdtem meg, hogy
teljesítem a végső akaratát. Húgom, én éppen olyan tehetetlen
vagyok, mint te.
– De hiszen azt ígérte, hogy rám hagyja a pallosát.
 Most már az enyém az is, mint minden más.
– És ha szüzességet fogadok, akkor sem maradhatok itt
melletted? – kérdezte Isolde kezét gyengéden a bátyja vállára téve.
– Nem fogok feleségül menni senkihez. Tiéd a vár, belátom. Végül
apánk is ugyanúgy cselekedett, mint minden férfi: a fiának
kedvezett a lányával szemben. Azt tette, amit minden nagy ember
tesz, távol tartotta a nőt a vagyontól és a hatalomtól. Még akkor
sem maradhatok itt, ha szegényen élek és nem lesz semmire
befolyásom, soha nem fogadok férfit, és engedelmeskedem
neked?
– Ez nem az én kívánságom, hanem apánké – ingatta a fejét
Giorgio. – És ez a világ rendje, ahogyan te is mondod. Úgy nevelt
téged, mintha fiúnak születtél volna: túl sok vagyont és
szabadságot kaptál. Mostantól azonban nemes kisasszonyhoz illő
életet kell élned. Örülj, hogy legalább közel az apátság, és nem
kell távol lenned ettől a tájtól, amit úgy szeretsz. Nem lettél
száműzött, pedig a világ bármely részére küldhetett volna.
Ehelyett azonban a kolostorban a saját birtokunkon fogsz élni.
Időnként meglátogatlak majd. Híreket viszek neked. Talán később
ki is lovagolhatsz velem.
– Ishraq velem jöhet?
– Igen, magaddal viheted őt, sőt az összes udvarhölgyedet, ha
szeretnéd, és nekik sincs ellenükre. De holnap várnak rád a
zárdában. Menned kell, Isolde. Fogadalmat kell tenned: apáca és
apátnő leszel. Nincs más választásod.
Visszafordult a húga felé. Isolde úgy reszketett, mint egy fiatal
kanca az első nyergeléskor.
– Olyan, mintha börtönbe záratnál, pedig semmi rosszat nem
tettem – suttogta.
 – Nekem pedig, mintha elveszíteném a húgomat – felelte
Giorgio könnyes szemmel. – Eltemetem az apámat, és elveszítem
a húgomat.
Nem tudom, milyen lesz itt az élet nélküled.
LUCRETILI-APÁTSÁG, 1453 OKTÓBERE

Néhány hónappal később Luca kelet felé tartott Rómából,

újonnan szerzett lova nyergében. Egyszerű rozsdabarna köpenyt
és kalapot viselt.
Vele tartott Freize, a szolgája, egy széles vállú, szögletes arcú,
alig húszéves legény. Amikor Luca elhagyta a monostort, Freize
összeszedte a bátorságát, és jelentkezett, hogy szolgálhassa az
ifjút, és követhesse őt, bárhová is vezesse a küldetése. Az apátnak
kétségei voltak, de Freize-nek sikerült meggyőznie arról, hogy
szerény konyhai képességeit és nagyfokú kalandvágyát
figyelembe véve jobban szolgálhatja az Urat, ha kiváló mesterét
követi maga a pápa által elrendelt valamely titkos küldetésére,
mint ha szenesre égeti a szalonnát a sokat szenvedett
szerzeteseknek. Az apát titkon örült, hogy megszabadulhat a
kihívó fiatal papnövendéktől, és úgy gondolta, ezért egy
balfogásra hajlamos konyhai kisegítő elvesztése nem túl nagy ár.
Freize erőteljes, zömök hátaslovon ült, és maga mellett vezetett
egy teherhordó szamarat. A kis menet végét egy váratlan útitárs
zárta: Peter testvér, egy szerzetes, akit az utolsó pillanatban
rendeltek melléjük, hogy feljegyzést vezessen a munkájukról.
– Ez az ember csak kém lehet – morogta a bajsza alatt Freize
újdonsült gazdájának. – Ezzel a sápadt képével, puha kezével és
jámbor tekintetű barna szemével nem vitás, hogy kém. Tonzúrát
visel, mint a szerzetesek, de nemesi ruhában jár. Talán utánam
szaglászik? Biztosan nem, hiszen nem tudok, és nem csinálok
semmit. Akkor meg ki után? Bizonyára az uracskám, a kis veréb
után. Hiszen rajtunk kívül csak a lovak vannak, ők pedig se nem
eretnekek, se nem pogányok. Ők az egyedüli becsületes lények itt.
– Írnoki minőségében van itt – válaszolt Luca ingerülten. – És
magammal kell vinnem őt, akár szükségem van írnokra, akár
nincs, úgyhogy inkább tartsd a szádat.
Szükségem van nekem írnokra? – kérdezte magától Freize a
lovon ülve. – Nincs, mivel nem tudok semmit és nem csinálok
semmit, és ha nem így lenne, akkor sem írnám le, mivel nem
bízom az írásban. Ráadásul, mivel nem tudok írni-olvasni, így
nem is fenyeget ez a veszély.
– Ostoba – jegyezte meg Peter testvér, amikor ellovagolt
mellette.
– Könnyű mondani, hogy ostoba vagyok, de nehéz bizonyítani
– mondta Freize a lovának és az enyhén emelkedő útnak. –
Különben rosszabb névvel is illettek már.
Egész nap lovagoltak egy keskeny úton, amely alig volt
szélesebb, mint a kószáló kecskék ösvénye. Kanyarogva vezetett
felfelé a termékeny völgyből. Kétoldalt kis teraszokon olajbogyó
és szőlő termett, fölötte pedig sűrű, bronz- és aranyszínbe
csavarodó bükkerdő nőtt. Napnyugtakor, amikor a magas ég
rózsaszínűre váltott, az írnok egy papírlapot húzott elő a ruhája
alól.
– Arra utasítottak, hogy alkonyatkor adjam át ezt az írást.
Bocsásson meg, ha rossz hír áll benne. Nem tudom, mit tartalmaz.
– Ki adta önnek? – kérdezte Luca.
 Az összehajtott levélen fényes és sima volt a pecsét, jelet nem
nyomtak bele.
– Az úr, akinek a szolgálatában állok, ugyanaz, akinek ön is
szolgál – felelte Peter. – Ebben a formában fognak érkezni az
utasításai.
Megmondja, melyik napon, a nap melyik szakában, vagy néha
azt is, hol adjam át önnek az utasításait, és én úgy teszek.
– Ott volt magánál, amióta csak elindultunk? – kérdezte Freize.
Az írnok komolyan bólintott.
– Tehát amikor csak akarjuk, fejre állíthatjuk és kirázhatjuk
belőle – jegyezte meg Freize halkan a gazdájának.
– Teljesíteni fogjuk a parancsot – felelte Luca, és lova kantárját
a vállára hurkolta, hogy szabaddá tegye a kezét. Feltörte a
pecsétet, és széthajtogatta a levelet.
– A Lucretili-apátságba kell mennünk, ami zárdának és
monostornak is helyet ad. A zárdában kell vizsgálatot indítanom.
Már várnak ránk – mondta, aztán összehajtogatta a levelet, és
visszaadta Peternek.
– Azt is megírták, hogyan találunk oda? – kérdezte Freize
borongósan. – Mert ha nem, akkor a szabad ég alatt kell
éjszakáznunk, a vacsoránk pedig üres kenyér lesz, esetleg
bükkmakk. Ha nagyon falánkak vagyunk, tele is ehetjük
magunkat bükkmakkal. Ha szerencsénk van, találok hozzá egy
gombát is.
– Éppen ez az út vezet arra – szakította félbe Peter. – Az
apátság a vár közelében van. Gondolom, a zárdában és a
monostorban egyaránt kérhetünk szállást.
– A zárdába megyünk – rendelkezett Luca. – A levélben az áll,
hogy várnak ránk.
 Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a zárdában bárkit is vártak
volna. Erősen sötétedett már, de sehol egy vendégváró lámpás
vagy nyitott ajtó nem volt. A külső fal ablakainak spalettái egytől
egyig zárva voltak, és csupán a lécek közötti réseken szűrődött ki
a pislákoló gyertyafény. A sötétben azt sem tudták megállapítani,
mekkora az épület, csak azt érzékelték, hogy magas kőfal
emelkedik mellettük, amint a széles, boltíves kapu felé tartottak. A
nagy fakapuba vágott kis ajtó felett felakasztott lámpás halovány,
sárgás fényt vetett rájuk. Freize leszállt a lováról, és tőre
markolatával kopogtatott a kapun. Kihallatszott, amint valaki
odabent morog a lárma miatt, majd egy apró kémlelőlyuk nyílt, és
kikukucskált egy szem.
– Luca Vero vagyok, két szolgám kíséretében – kiáltott be
Luca. – Várnak rám, engedjen be minket.
A kémlelőlyuk ajtaja becsapódott, és hallani lehetett, amint
lassan elhúzzák a reteszt, és felemelik a keresztrudat. A kapu
egyik szárnya nyikorogva kinyílt.
Freize bevezette a lovát és a szamarat, Luca és Peter pedig
lóháton léptetett be a kövezett udvarra. A tenyeres-talpas szolgáló
becsukta mögöttük a kaput. Amíg a két férfi leszállt a lováról,
megjelent egy szürke gyapjúruhába öltözött vénséges apáca,
kezében fáklyát tartva. Köntösét egyszerű kötél fogta össze a
derekán. Alaposan szemügyre vette őket.
Magát küldték, hogy vizsgálatot tartson? Ha nem, és csak
szállást kér, akkor menjen inkább a monostorba – mondta
Peternek. – A mi házunkra nehéz idők járnak, nem akarunk
vendégeket.
– Nem, én csak naplót vezetek a munkáról, mert írnok vagyok.
Ez itt Luca Vero, ő vezeti majd a vizsgálatot.
 – Egy fiú! Egy pelyhedző állú fiú?! – kiáltott fel a vénség
megvetően.
Lucának arcába szökött a vér. Átvetette a lábát a ló nyaka
felett, és leugrott a kövezetre. A kantárt odadobta Freize-nek.
– Semmi jelentősége, hogy hány éves vagyok, és van-e
szakállam vagy nincs. Engem jelöltek ki a vizsgálat lefolytatására,
amit holnap meg is kezdek. Most viszont fáradtak és éhesek
vagyunk, ezért kérem, mutassa meg a refektóriumot és a
vendégszobákat. Értesítse az apátnőt, hogy megérkeztem, és
holnap a prímát követően beszélni szeretnék vele.
– Zöldfülű – jegyezte meg az öreg apáca, és a magasba tartott
fáklya fényénél újra szemügyre vette Luca szép, fiatal arcát. Az
ifjú kipirult a dühtől, világosbarna szeme szikrákat szórt.
– Zöldfülű, mi? – kérdezte Freize a lovától, miközben az
istállóba vezette. – Ez az aggszűz már olyan ráncos, mint egy
aszalt szilva, és pelyhedző állúnak nevezi az uracskámat? Pedig
valóságos lángész, és talán tündérek gyermeke!
– Vigye be a lovakat az istállóba, a laikus nővér pedig a
konyhába vezeti majd, aztán a pajtában alhat – förmedt hirtelen
Freize-re a nővér.
Aztán Peter felé fordult, akit felette állónak, de még így is
meglehetősen alacsony rangúnak ítélt.
– Maga pedig a konyhában vacsorázhat, azon az ajtón túl
találja. Ott majd megmutatják, hol talál helyet a vendégházban.
Önt, a vizsgálat vezetőjét pedig én vezetem a refektóriumba és a
szobájába. Úgy tudom, ön pap, ugye?
– Még nem tettem fogadalmat. Az egyházat szolgálom, de még
nem szenteltek pappá.
Túlságosan szép ahhoz, hogy pap legyen, és már a tonzúrája is
kinőtt, gondolta magában az öreg nővér, de fennhangon ezt
mondta: – Mindenesetre a látogató papok szobájában alhat.
Reggel jelenteni fogom a főnöknőnek, hogy itt van.
Éppen a refektórium felé vezette Lucát, amikor a belső
kerengőből előlépett egy nővér. Ruhája finom, fehérített gyapjúból
készült, apácafátylát hátratolva viselte, így láthatóvá vált szép
arca és mosolygós tekintetű szürke szeme. Derekán finom bőröv
fogta össze a ruháját, lábán pedig puha bőrcipő volt, nem pedig
kemény fapapucs, amibe a dolgozó nővérek bújtatták a lábukat,
hogy megvédjék sarujukat a sártól.
– Jöttem köszönteni a vizsgálat lefolytatóját – szólalt meg, és a
magasba tartotta karos gyertyatartóját.
– Én vagyok az – lépett előre Luca.
A nővér elmosolyodott, és futó pillantással végigmérte Luca
magas, csinos alakját, szép és fiatal arcát.
– Jöjjön vacsorázni, biztosan elcsigázta az utazás. Anna nővér
majd gondoskodik a lovaikról és az embereiről.
Luca meghajolt, a nővér pedig elindult előtte a hosszú
folyosón. Luca követte őt a kövezett árkádsoron át, amely a
bolthajtásos refektóriumba nyílt. A terem távolabb eső végében,
ahol már égett a tűz éjszakára, meg volt terítve egy személyre. A
pohárban bor, a tányéron kenyér, kétoldalt kanál és kés. Luca
élvezettel sóhajtott fel, és leült a székre. A fiatal laikus nővér
vizeskancsót és tálat, valamint egy vászontörülközőt hozott
kézmosáshoz. Mögötte egy másik apáca jött egy tál csirkeraguval
és zöldséggel.
– Szüksége van még valamire? – kérdezte a nővér.
– Köszönöm, nincs – felelte Luca félszegen.
Kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében. Anyján kívül nem
beszélt nővel, mióta tizenegy éves korában bevonult a
monostorba. –Mi a neve?
A nővér elmosolyodott, és mosolya fényében Lucának feltűnt,
hogy milyen szép.
– Ursula nővér vagyok, az alamizsnás nővér. Én igazgatom az
apátság gazdálkodását. Örülök a jöttének, mert nagyon aggódom.
Remélem, ön meg tudja mondani, mi történik itt, és megment
minket.
Mitől kéne megmenteni önöket?
– Régóta működik már ez a gyönyörű kolostor – kezdte Ursula
komolyan. – Még kislánykoromban vonultam be. Egész életemben
Istent és a nővéreket szolgáltam, immár több mint húsz éve.
Nem tudom elviselni a gondolatát annak, hogy a Sátán
beférkőzött ide.
Luca a sűrű szaftba mártotta kenyerét, és az ételre koncentrált,
hogy leplezze döbbenetét.
– A Sátán?
Az ájtatos nővér öntudatlanul keresztet vetett.
– Vannak napok, amikor úgy gondolom, nagyon rossz a
helyzet, máskor meg ostoba lánynak érzem magam, aki árnyakkal
rémisztgeti magát – mondta szégyenlősen mosolyogva az apáca. –
Ön majd egészében meg fogja ismerni az igazságot, és ítéletet
mond. Ám ha nem tudunk megszabadulni a rólunk terjengő
mendemondáktól, akkor tönkre fog menni az apátságunk, mert
egyetlen család sem fogja ide küldeni a lányait, és már a gazdák
sem szívesen kereskednek velünk. Nekem kell gondoskodnom
arról, hogy az apátság el tudja tartam magát: eladjuk a
terményeinket, hogy megvásárolhassuk azt, amire szükségünk
van. De erre nincs esélyünk, ha a gazdasszonyok szóba sem állnak
a laikus nővérekkel, akik eladni viszik a terményeket. Oda a
kereskedelmünk, ha az emberek nem hajlandóak vásárolni tőlünk
és eladni nekünk – mondta a fejét ingatva. – Most mindenesetre
hagyom önt vacsorázni. Ha befejezte az evést, a szolgáló majd
megmutatja önnek a szobáját a vendégházban. Isten áldja, Luca
testvér.
Lucának hirtelen eszébe jutott, hogy ő elfelejtett áldást
mondani a nővérnek; bizonyára faragatlan, kétes hírű, tudatlan
papocska benyomását keltette. Úgy bámult rá, mint egy féleszű, és
csak dadogott, amikor szólt hozzá. Pont úgy viselkedett, mint egy
kölyök, aki még soha életében nem találkozott szép nővel, nem
pedig úgy, mint egy pápai vizsgálatot lefolytató fontos ember.
Vajon mit gondolhat most róla?
– Isten áldja, Ursula nővér – mondta sután.
A nővér halványan elmosolyodott az ifjú zavara láttán,
meghajolt, és lassan kiment. Luca pedig elbűvölve nézte, hogy
ring a ruhája járás közben.
A zárt kolostor keleti szárnyának földszinti ablakán a spaletta
résnyire nyitva volt, és két szempár lesett ki rajta. Látlak, amint
gyertyája halványan megvilágítja az alamizsnás nővér alakját,
amikor kecsesen átvonul az udvaron, majd eltűnik a szállásán.
– Köszöntötte az inkvizítort, de nem mondott neki semmit –
suttogta Isolde. –Nem fog találni semmit, hacsak nem segít neki
valaki – felelte Ishraq.
Mindketten visszahúzódtak az ablakból, és nesztelenül
becsukták a spalettát. –Bárcsak tudnám, mit tegyek. Bárcsak
tanácsot kérhetnék valakitől!
– sóhajtotta Isolde.
– Édesapád mit tenne most?
 – Apám soha nem hagyta volna, hogy ide kényszerítsék –
nevetett fel Isolde keserűen. – Az élete árán is ellenállt volna
annak, hogy bebörtönözzék. Ha viszont mégis elfogják, akkor
haláláig küzdött volna a szabadulásáért. Nem ült volna itt, mint
valami bábu, sírdogálva és az apját hiányolva, tanácstalanul, mint
egy gyáva lány.
Elfordult, és tenyerével megdörgölte a szemét.
– Ne hibáztasd magad – tette gyengéden a vállára a kezét
Ishraq. – Semmit nem tehettünk, amikor ide jöttünk. És most,
amikor az egész apátság darabokra hullik körülöttünk,
ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, amíg meg nem értjük, mi
folyik itt. Ám még addig is minden változik, amíg tehetetlenül
várakozunk. Még ha mi nem is teszünk semmit, akkor is történni
fog valami. Ebben rejlik a mi lehetőségünk. Talán ez az a pillanat,
amikor kitárul az ajtó. Nekünk pedig készen kell állnunk.
Isolde megfogta a vállán nyugvó kezet, és arcához emelte.
– Legalább te mellettem állsz.
– Örökre.
Luca mélyen aludt, még a templomtoronyban zúgó harang
sem ébresztette fel. Az éjszaka derekán azonban, kevéssel három
óra előtt vérfagyasztó sikoly hasított a csendbe. Luca felriadt, és
futó léptek zaját hallotta.
Egy szempillantás alatt kiugrott az ágyából. A tőre után
kotorászott a párna alatt, miközben kilesett az ablakon a sötét
udvarra. A sápadt holdfényben egy fehér ruhás nőt látott futni a
kövezeten, aki a nehéz kaput lezáró keresztfára kapaszkodott fel.
Hárman űzték, az öreg kapus nővér futva érkezett, és megragadta
az üldözött kezét, amikor az át akart mászni a kapun.
A másik három is utolérte. Élesen, kétségbeesetten sikoltott fel
a lány, amikor megragadták, és Luca azt is látta, amint
összecsuklott a térde a többiek súlya alatt. Luca felhúzta a
nadrágját és a csizmáját, mezítelen vállára terítette a köpenyét, és
kirohant a szobájából az udvarra. Tőrét elrejtette a csizmaszárába
csúsztatott hüvelybe, és a fal árnyékába húzódott. Biztos volt
benne, hogy nem vették észre, ő azonban mindenképpen látni
akarta az arcokat a hold halvány fényében, hogy felismerhesse
őket, amikor találkoznak.
A kapus nővér magasra tartotta a fáklyáját, amíg a többiek
felemelték a lányt; ketten fogták a vállánál, egy a lábát tartotta.
Luca meglapult a kapu jótékony árnyékában, amikor elhaladtak
mellette. Olyan közel voltak hozzá, hogy hallotta ziháló
lélegzetüket és egyikük csöndes zokogását is.
Különös látvány tárult elé. A lány teljesen öntudatlan volt;
biztosan akkor ájult el, amikor lehúzták a kapuról. Karja
ernyedten lógott az oldalán, feje lehanyatlott. Főkötője zsinórja
lecsüngött, hosszú hálóruhája a földet seperte. Nem úgy nézett ki,
mint általában az ájultak. Az ő teste annyira ernyedt volt, mint
egy halotté. Szeme le volt hunyva, arca végtelen nyugalmat
tükrözött. Luca enyhe irtózattal szisszent fel. A lány lelógó
tenyerén szúrás nyoma látszott, a sebből szivárgott a vér. A
nővérek a másik kezét átfektették karcsú testén: a hálóruhán
vérnyom látszott. Olyan volt a keze, mintha keresztre feszítették
volna. Luca dermedten állt, és minden erejét összeszedte, hogy
árnyékban maradjon, de képtelen volt levenni a tekintetét a
szörnyű, különös sebekről. Amit ezután vett észre, még ennél is
rosszabbnak tűnt.
A lányt cipelő három nővér arcán ugyanaz az elragadtatott
nyugalom ült. Mozdulatlan, vérző terhüket cipelve mindannyian
békésen mosolyogtak, mintha valami végtelen, titokzatos öröm
töltené el bensőjüket.
Az ő szemük is csukva volt.
Luca megvárta, míg az alvajárók – mint néma koporsóvivők –
elhaladtak mellette, aztán visszament a szobájába, letérdelt az
ágya mellé, és buzgón imádkozott útmutatásért, hogy megingó
magabiztossága ellenére józan belátással fényt deríthessen arra,
mi okozza ezen a szent helyen a bajokat, és orvosolhassa őket.
Még akkor is térden állva fohászkodott, amikor Freize virradat
előtt berontott a szobájába, kezében egy kancsó forró vízzel a
mosakodáshoz. –Uracskám, biztosan el akarsz menni a prímára?
– Igen – felelte Luca, és nehézkesen feltápászkodott, keresztet
vetett, és megcsókolta a nyakában mindig ott lógó kis keresztet,
amit még édesanyjától kapott a tizennegyedik születésnapján,
amikor utoljára látta őt.
– Gonosz dolgok történnek itt – jegyezte meg Freize komoran.
A vizet tálba öntötte, és melléje készített egy tiszta vászonkendőt.
– Tudom. Isten látja a lelkem, még láttam is belőle egy keveset.
Te miről hallottál? – kérdezte Luca mosakodás közben.
– A nővérek alva járnak, látomásaik vannak, olyan szigorúan
böjtölnek ünnepnapokon is, hogy az éhségtől összeesnek a
kápolnában. Némelyikük fényeket látott az égen, mint a napkeleti
bölcsek a csillagot, és el akart indulni Betlehembe, úgy kellett
visszatartani. A falubeliek és a vár szolgái is azt suttogják, hogy
mindenki megtébolyodik a zárdában. Azt mondják, az apátságot
meglegyintette az őrület szele, és a nővérek eszüket vesztik.
– Csak a szentek tudhatják, mi zajuk itt. Hallottad a sikoltozást
éjszaka? – kérdezte Luca a fejét ingatva.
– Hála istennek, nem. A konyhában aludtam, és csak a
horkolást hallottam. A szakácsok azonban mind azt mondják,
hogy a pápának egy püspököt kellene ideküldenie a vizsgálat
lefolytatásához. Azt mondják, a Sátán jár közöttük. A pápának
vizsgálatot kéne indítania.
– De hiszen megtette! Én vagyok a vizsgálat vezetője. Én
fogom végigvinni, és ítéletet is én mondok – csattant lel Luca. –
Persze, nem számít, hány éves vagy – bátorította Freize.
– Ami azt illeti, valóban nem számít. Az számít, hogy engem
jelöltek ki a vizsgálat lefolytatására.
– Akkor a leghelyesebb az lesz, ha az apátnővel kezded.
– Miért? –Mert az egész akkor kezdődött, amikor ő idejött.
– Nem érdekelnek a konyhai pletykák – jelentette ki Luca
fensőbbségesen, és megtörölte az arcát, aztán Freize felé lökte a
törülközőt. – Rendes, szabályszerű vizsgálatot fogok tartani
tanúkkal és eskü alatt tett vallomásokkal. Én vagyok a vizsgálat
lefolytatója, engem választott ki a pápa, és ezt mindenkinek
észben kell tartania. Azoknak különösen, akik a szolgálatomban
állnak, és a jó hírnevemet kéne erősbíteniük.
– Így is van! Valóban te vagy az inkvizítor, és te folytatod le a
vizsgálatot! Soha nem feledkezem el arról, hogy te vagy az
uracskám, még ha egészen kicsi is – mondta Freize, kirázta Luca
vászoningét, és odaadta neki a novíciusi ruháját.
Luca jó magasan fogta át a ruhát az övvel, hogy ne
akadályozza hosszú lépteit, rövid kardját pedig az övére szíjazta,
és ruhája redői közé rejtette. Végül ingerülten letorkolta Freize-t: –
Úgy beszélsz velem, mintha gyerek volnék. Te sem vagy valami
idős.
– Csak a ragaszkodásomat fejezem ki így. Meg a tiszteletemet.
Nekem te mindig is Veréb maradsz, a vékonydongájú novícius.
 – Te meg Gúnár, a konyhai kisegítő – felelte Luca vigyorogva.
–A tőröd megvan? – kérdezte Freize.
Luca megtapogatta a csizmaszárát, ahol biztonságban lapult a
tőr a hüvelyben.
– Azt mondják, az új apátnőnek nem volt elhivatottsága, és
nem is erre az életre nevelték – magyarázta Freize ügyet sem
vetve arra, hogy Luca nem kíváncsi a pletykákra. – Az apja
végrendeletének nyomására jött ide, fogadalmat tett, és itt is
marad élete végéig. Az apja egyedül ezt hagyta rá, minden mást a
bátyja örökölt. Éppolyan sanyarú sors, mintha bebörtönözték
volna. A nővéreknek pedig azóta vannak látomásai, mióta ő itt
van a zárdában. A fél falu azt mondja, hogy az új főnöknővel
együtt a Sátán is betette a lábát az apátság falai közé, mert ő az
akarata ellenére jött.
– És a fivéréről mit mondanak? – kérdezte Luca, mert
elhatározása ellenére is érdekelni kezdte a pletyka.
– Csak jót. Jó földesúr, aki nagylelkűen támogatja az apátságot.
A nagyapja építtette a templomot, egyik oldalán a zárdával,
másikon a szerzetesek monostorával. A nővérek és a barátok is itt
tartják szertartásaikat. Az apja mindkét háznak járadékot
biztosított, az apácáknak erdőt és legelőt, a szerzeteseknek szántót
és gazdaságot adományozott. Független rendházakként
működnek, és együtt munkálkodnak Isten dicsőségére, a
szegények megsegítéséért. Most az új uraság folytatja a
támogatásukat. Az apja híresen bátor keresztes lovag és buzgó
hívő volt. A fia csöndesebb jellem, otthonülő fajta, aki békességre
vágyik. Fontos számára, hogy csendben történjen meg a vizsgálat,
a döntés, a beszámoló a bűnösökről és az ördögűzés is, aztán
minden visszatérjen a régi kerékvágásba.
 Fejük felett a toronyban a harang a prímára, a hajnali első
misére szólított.
– Menjünk – mondta Luca, és elindult Freize előtt a papi
vendégszobából a kerengő és a gyönyörű templom irányába.
Az udvaron áthaladva meghallották az éneket. Előttük fehér
ruhás apácák lépkedtek zárt sorban, kezükben fáklyával. Mintha
angyalok menete haladt volna el a hajnal gyöngyházas fényében.
Luca hátrébb lépett, és még Freize-t is lenyűgözte a reggeli ég felé
szálló kristálytiszta hang szépsége. Aztán Peter testvérrel együtt
követték az apácák kórusát a templomba, és hátul, az egyik
falmélyedésben ültek le. A kétszáz fehér fátylas apáca pedig
felsorakozott kétoldalt az oltár előtt.
Énekes misét tartottak. A pap zengő baritonján énekelt latinul
az oltárnál, amire a nővérek édesen csengő magas hangja felelt.
Luca nézte a magas, boltíves mennyezetet, a kőből faragott
virágokat és gyümölcsöket, a festett csillagokat és holdat, hallgatta
az éneket, és közben azon tűnődött, mi gyötörheti éjjelente ezeket
a szent életű nőket, és hogyan tudnak így énekelni Istennek
reggelente, amikor felkelnek.
A mise végén a három férfi ülve maradt a kőpadon a kápolna
végében. A nővérek egymás után, lesütött szemmel vonultak el
mellettük. Luca feszülten nézte az arcukat, hátha megláthatná
köztük azt, aki éjjel úgy eszét vesztette, de a fehér fátyollal
keretezett arcok mind egyformának tűntek. A tenyerüket is leste,
hátha felfedezné a sebeket, de mindannyian összekulcsolták és
ruhaujjukba rejtették a kezüket. Sarujuk alig hallható zajt ütött a
kövön. Leghátul haladt a pap, és amikor a három férfi mellé ért,
kedvesen megszólalt: – Szívesen együtt reggelizem önökkel, aztán
visszamegyek a helyemre, az apátság másik szárnyába.
 – Ön nem itt lakik? – kérdezte Luca, és letérdelt a pap
áldásáért.
– A monostorunk az épület másik felében található. Az első
Lucretili báró két rendházat alapított: külön a férfiaknak és külön
a nőknek. Mi, papok naponta járunk át misét tartani. Sajnos a
zárda nővérei az Ágoston-rend követői. Mi, férfiak a Domonkos-
rendhez tartozunk. Bizonyára megérti, hogy mindenkinek jobb
lenne, ha a zárdát is a Domonkos-rendhez csatolnák – folytatta
Lucához hajolva. – Akkor a monostorból felügyelhetnénk őket, ők
pedig élvezhetnék a mi rendünk fegyelmét. Az Ágoston-rendi
szabályzat szerint ezek a nők egyszerűen azt tehetnek, amit
akarnak. Ön is látja, hova vezet ez.
– De hiszen eljárnak a misékre és fegyelmezettek – ellenkezett
Luca.
– Csak azért, mert így látják jónak. Ha változtatni akarnak,
vagy abbahagyni bármit, azt is megtehetik. Nekik nincsenek
szabályaik, a domonkosokkal ellentétben, akiknek az életében
minden meg van szabva. Az Ágoston-rendben viszont minden
egyes rendház úgy élhet, ahogy kedve tartja. Istent is úgy
szolgálják, ahogyan jónak látják, és aztán…
Abbahagyta, amikor az alamizsnás nővér halk lépteivel
közeledett a templom márványpadlóján.
– Íme, itt is van Ursula nővér, és bizonyára reggelivel kínál
minket.
– Költsék el a fogadószobámban, a tűz is ég már ott. Kérem,
atyám, vezesse oda a vendégeinket.
– Úgy lesz – felelt a pap örömmel. – Ő tartja kézben ezt a
helyet, rendkívüli nővér – jegyezte meg Luca felé fordulva. – Ő
vezeti a gazdaságokat, tartja karban az épületeket, szerzi be a
szükséges portékákat, és adja el a saját terményeiket. Bármelyik
itáliai vár úrnőjeként megállná a helyét, született magistra: tanító,
vezető, bármelyik család nagyasszonya lehetne. És hozzá kell
tennem, a fogadószobájánál az egész apátságban nincs
kényelmesebb szoba, és az ő szakácsa a legjobb.
Az atya a templomból a kerengőn és a bejárati udvaron át egy
házhoz vezette Lucáékat, amely keletről határolta az udvart. A
tölgyfa bejárati ajtó nyitva volt, ők hárman pedig beléptek. A
fogadószobában az asztal már megterítve várta őket. Luca és Peter
leült. Freize az ajtóban meg állt, hogy felszolgálja az ételeket,
amelyeket az egyik laikus nővér adogatott be neki. Marha-,
disznó- és báránysültet hozott fehér búzacipóval és sötét
rozskenyérrel. Sajt, lekvár, kemény tojás és egy tál szilva is az
asztalra került, ami olyan édes volt, mint a méz, ezért Luca
felvagdosva egy szelet kenyérre tette.
– Az alamizsnás nővér mindig egyedül eszik, nem a
refektóriumban a nővérekkel? – kérdezte Luca kíváncsian.
– Ön is így tenne, ha ilyen szakácsa lenne, nem igaz? –
kérdezett vissza az atya. – Ünnepnapokon bizonyára a nővérekkel
együtt ül asztalhoz, de neki így kedvére való a dolgok menete. Az
egyik kiváltsága pedig éppen az, hogy a saját házában
rendelkezésére állnak olyan dolgok, amiket szeret. Nem a közös
hálóteremben alszik, és nem a refektóriumban eszik, hasonlóan az
apátnőhöz, akinek szintén saját háza van, éppen mellettünk. Most
pedig, van egy kevéske törkölypálinkám a nyeregtáskában, töltök
belőle magunknak – mondta széles mosollyal az arcán. – Jót tesz a
gyomornak egy ilyen bőséges reggeli után – tette hozzá, és
kiment.
Peter felállt és kinézett az ablakon az udvarra, ahol a pap
öszvére várakozott.
Luca eközben szórakozottan tekintett körbe a szobában, amíg
Freize leszedte az asztalt. A kéménypillért gyönyörű faragott
faborítás fedte. Luca gyermekkorában a nagyapja éppen ilyen
faragott kéményborítást készített az ő házukba is. Akkoriban
újdonságnak számított, és mindenki irigyelte. Az egyik faragvány
mögött volt egy titkos rekesz, ahol az apja cukrozott szilvát tartott,
amiből vasárnap adott Lucának, ha egész héten jól viselkedett.
Hirtelen támadt szeszélyből Luca egyenként megpróbálta
elfordítani a kéménypilléren sorakozó öt domborművet, és
legnagyobb meglepetésére az egyik mögött titkos ajtó nyílt, éppen
úgy, mint gyerekkorában. A rekeszben egy üvegcse állt, amiben
nem cukrozott gyümölcs, hanem szárított fekete bogyók voltak,
talán valamilyen fűszer. Mellette pedig egy cipészár feküdt, apró
hegyes szerszám, amit a vargák használnak a bőrlyukasztáshoz.
– Apám cukrozott szilvát tartott a kéménypillér rekeszében –
jegyezte meg Luca, miután becsukta az ajtócskát.
– Hát, nekünk ilyenünk nem volt – felelt Peter. – Mindannyian
a konyhában laktunk, és anyám a kemence tüzén sütötte a húst, és
a kéményben füstölte a sonkát. Reggelente, amikor felkeltünk, és
már kialudt a tűz, mi pedig nagyon éhesek voltunk, mindig
felcsimpaszkodtunk, és a koromba dugtuk a fejünket, úgy
rágcsáltuk le a sonka zsíros szélét. Ha apánk rákérdezett, anyánk
mindig az egérre fogta, Isten nyugosztalja.
– Ilyen szegény sorban, hogy tudták taníttatni önt? – kérdezte
Luca.
Peter vállat vont.
– A pap látta, hogy eszes gyerek vagyok, így a szüleim beadtak
a monostorba. –És aztán?
 – A rendfőnök megkérdezte, hogy szeretném-e őt szolgálni, és
belépek-e a rendbe. Természetesen igent mondtam.
Az ajtó kinyílt, és belépett a pap. Elővigyázatosan a ruhája
ujjába rejtve egy kis üveget hozott.
– Egy korty, és minden rendben lesz.
Luca töltött egy keveset a cserépbögréjébe, Peter
visszautasította a kínálást, a pap viszont jó nagyot húzott az
üvegből. Freize sóvárogva nézte a jelenetet az ajtóból, de
elhatározta, hogy nem szólal meg.
– Most pedig az apátnőhöz vezetem önöket – mondta a pap, és
gondosan visszadugaszolta az üveget. – Jól jegyezzék meg, ha
esetleg tanácsot kérne, hogy a domonkos monostor vezetése alá
helyezze-e a kolostort, mi nagyon szívesen átvállaljuk ezt, és
akkor megszabadulhat a zárdavezetés terheitől.
– Megjegyeztem – felelte Luca, de nem nyilvánított véleményt.
– Az apátnő hívatta önöket – intett a páter az ajtó felé.
Félreállt, hogy előreengedje őket, Luca és Peter pedig belépett,
nyomukban Freize-zel. Egy kis szoba tárult eléjük két fapaddal és
két egyszerű székkel. A távolabbi falon a szomszéd szoba
bejáratát erős kovácsoltvas rács zárta el, és fehér gyapjúfüggöny
takarta. Amíg vártak, a függöny halkan félrehúzódott. A sűrű rács
mögött egy fehér ruha és fátyol meg egy sápadt arc látszott alig
kivehetően.
– Áldja meg önöket a mindenható Isten – szólalt meg egy tiszta
hang. – Üdvözlöm önöket itt, az apátságban. Én vagyok az
apátnő.
– Luca Vero vagyok – felelt Luca, és közelebb lépett, de a
cirádás, virágokkal, szőlőindákkal, levelekkel és gyümölcsökkel
díszített rácson keresztül csak körvonalakat tudott kivenni.
 Enyhe illat csapta meg az orrát, talán rózsavízé. Az apátnő
mögött egy másik, sötét ruhás nő alakja sejlett fel.
– Ez itt az írnokom, Peter testvér, és a szolgám, Freize. Azért
vagyok itt, hogy vizsgálatot folytassak le az önök zárdájában.
– Tudom – felelt az apátnő csendesen.
– Nem tudtam, hogy be van zárva – jegyezte meg Luca bántó
szándék nélkül.
– A hagyomány szerint a látogatók csak rácson keresztül
beszélhetnek rendünk nővéreivel.
– Nekem viszont beszélnem kell velük a vizsgálat
lefolytatásához.
Elém kell járulniuk.
Luca a rácson keresztül is érezte a vonakodást.
– Rendben – felelt végül az apátnő. – Hiszen jóváhagytuk a
vizsgálatot.
Luca nagyon jól tudta, hogy a hűvös apátnő nem adta
hozzájárulását a vizsgálathoz, hiszen nem is volt választási
lehetősége. Lucát a rend főnöke küldte ide, és az apátnő
beleegyezésével vagy a nélkül is kihallgatja a nővéreket.
– Szükségem lesz egy külön szobára, a nővéreknek pedig elém
kell járulniuk, és eskü alatt kell vallomást tenniük arról, hogy mi
történik itt – folytatta Luca valamivel határozottabban.
Oldalán a pap egyetértően bólogatott.
– Elrendeltem, hogy készítsenek elő egy szobát önnek itt
mellettem. Úgy gondolom, hogy a kihallgatásokat az én
házamban, az apátnő házában a leghelyesebb levezetni. Ebből a
nővérek tudni fogják, hogy együttműködök önnel, és az én
áldásommal jöhetnek vallomást tenni az ön vizsgálatában.
– Akkor is jobb lenne máshol tartani – mondta a pap halkan
Lucának. – Jöjjön át inkább a monostorba, és hívassa át az
apácákat, hogy a mi felügyeletünk alatt tegyenek vallomást.
Tudja, a férfiak szabályait és logikáját mindig jó segítségül hívni.
Ehhez egy férfi bölcsességére van szükség, nem pedig egy nő
csapongó szeszélyeire.
– Köszönöm, de itt fogok beszélni a nővérekkel – felelte Luca a
papnak, majd újra az apátnőhöz fordult: – Köszönöm a
támogatását, és örülök, ha az ön házában beszélhetek a
nővérekkel.
– De miért? – suttogta Freize egy kövér méhnek, amelyik
folyton az ólomüveg ablaknak ütközve zümmögött.
– De miért? – ismételte a kérdést Luca hangosan.
Freize kinyitotta az ablaktáblát, és kiengedte a méhet.
– Sok pletyka ütötte fel a fejét, és néhányuk ellenem irányult,
személyemben is megvádoltak – felelt az apátnő kertelés nélkül. –
Jobb, ha a zárdában mindenki látja, hogy a vizsgálat az én
jóváhagyásommal és áldásommal folyik. Remélem, hogy tisztára
mossa a nevemet, ugyanakkor felderíti, mi folyik itt, és véget vet
neki.
– Önt éppúgy ki kell hallgatnunk, mint a rend többi tagját –
figyelmeztette Luca.
A vasrácson keresztül látta a fehér ruhás alakot megmozdulni.
Rájött, hogy lehajtotta a fejét, mintha megszégyenítették volna.
– Rómából küldtek ide, hogy segítsek önnek kideríteni az
igazságot.
Az apátnő nem válaszolt, csak elfordította a fejét, és beszélt
valakihez, akit Luca nem látott, majd kinyílt a rács, és az idős
kapus nővér lépett be, aki első este fogadta őket.
– Az apátnő arra kért, mutassam meg, melyik szobát biztosítja
önöknek a vizsgálathoz – mondta Anna nővér.
A beszélgetés láthatóan véget ért úgy, hogy még az apátnő
arcát sem láthatták.
A szoba egyszerű volt, az apátság mögötti erdőre nyíló
ablakkal, az apátnő házának végében. Így nem láthattak rá a
kerengőre, a nővérek celláira, sem arra, ki jár az udvaron. Viszont
a közösség sem láthatta, hogy ki jön vallomást tenni.
– Elővigyázatos helyválasztás – jegyezte meg Peter testvér.
– Titokzatos – felelt rá Freize vidáman. – Álljak az ajtó elé,
hogy senki se zavarhasson vagy hallgatózzon?
– Igen – mondta Luca, és egy széket húzott az asztalhoz.
Megvárta, amíg Peter testvér papírt, pennát és tintát hoz, és
leül az asztal végéhez. Az írnok várakozóan pillantott Lucára;
pillanatnyi szünet állt be. Lucára nagy súllyal nehezedett a rá váró
feladat, és kifejezéstelenül nézett vissza a másik két emberre.
Freize rávigyorgott, és bátorítón meglengette a kezét, mintha
zászlót tartana benne.
– Rajta! Akkora itt a baj, hogy rontani biztosan nem tudunk a
helyzeten.
– Én is azt hiszem – fojtotta el fiús nevetését Luca, ő is leült, és
Peter testvér felé fordult. – Az alamizsnás nővérrel fogjuk kezdeni
– jelentette ki tőle telhetően határozottan. – Neki legalább a nevét
is tudjuk.
Freize bólintott, és az ajtóhoz ment.
– Hívja ide az alamizsnás nővért – mondta Anna nővérnek.
Ursula nővér hamarosan megjelent, és leült Lucával szemben.
Luca próbálta kerülni tekintetével a nővér nyugodt, szép arcát és
okos, szürke szemét, amely mintha valami különleges tudás
birtokában mosolygott volna.
 Hivatalosan is felvették az adatait: a nevét, a korát –
huszonnégy éves –, szülei nevét, és hogy mióta tartózkodik a
zárdában. Már húsz éve, kislánykora óta itt él.
– Ön szerint mi folyik itt? – kérdezte tőle Luca.
Bátorságot öntött belé inkvizítori pozíciójának és saját
fontosságának tudata, és munkájának kellékei: Freize az ajtónál és
Peter testvér a fekete pennájával.
– Nem tudom. Rendházunkban furcsa jelenségeket
tapasztalunk, és a nővérek nagyon zavartak – felelte a nővér,
tekintetét az egyszerű faasztalra szegezve. –Miféle jelenségeket?
– Némelyeknek látomásai vannak, ketten pedig gyakorta
kelnek fel éjszaka az ágyukból, és lehunyt szemmel járkálnak.
Egyikük nem tudja megenni az ételt, sanyargatja magát, és nem
tudjuk rábeszélni arra, hogy egyen. És vannak egyéb dolgok is,
más megnyilatkozások.
– Mikor kezdődött? – faggatta Luca.
A nővér gondterhelten bólogatott, mintha számított volna erre
a kérdésre.
– Nagyjából három hónapja.
– Akkor, amikor az új apátnő megérkezett?
– Igen – sóhajtott az apáca. – De biztos vagyok benne, hogy
neki semmi köze nincs hozzá. Nem akarnék ellene vallani egy
vizsgálat során. Valóban akkor kezdődtek a bajok – de ne feledje,
hogy ő nem rendelkezik tapasztalaton alapuló tekintéllyel az
apácákkal szemben, hiszen annyira új, gyakorlatlan, és akarata
ellenére került e posztra. Egy zárdának erőskezű vezetőre és
szigorú ellenőrzésre van szüksége, olyan emberre, aki szeret itt
élni. Az új apátnő védett életet élt, mielőtt hozzánk került, egy
nagyúr kegyelt lányaként, egy befolyásos család
megkülönböztetett helyzetben élő leszármazottjaként. Nincs
szokva ahhoz, hogy egy rendházat igazgasson, hiszen nem itt nőtt
fel. Nincs abban semmi meglepő, hogy nem tudja, hogyan
irányítson.
– Talán elrendelhetné, hogy az apácáknak ezentúl ne legyenek
látomásaik? Ez az ő döntésükön múlik? Cserbenhagyta őket, mert
képtelen a vezetésre?
Peter, az írnok feljegyezte Luca kérdését.
– Nem, amennyiben ezek Istentől fakadó látomások – felelte
Ursula nővér mosolyogva. – Ha valóban az Úr rendeli el ezeket a
látomásokat, akkor semmi sem állhat az útjukba. Ám ha
eltévelyedés és oktalanság az okozójuk, ha a nővérek csak
magukat rémisztgetik, és engedik, hogy a félelem a hatalmába
kerítse őket… Ha álmokat lámák, és mindenféle történeteket
találnak ki… Bocsásson meg a nyers szavakért, de húsz éve
vagyok tagja ennek a közösségnek, és tudom, hogy ha kétszáz nő
él együtt, akkor bármilyen kis semmiségből képesek vihart
kavarni, ha hagyják nekik.
– Úgy gondolja, hogy képesek előidézni az alvajárást, az
éjszakai kirohanásokat és a szökési kísérleteket? – kérdezte Luca
felvont szemöldökkel.
– Hát látta? – sóhajtott fel az alamizsnás nővér.
– Igen, tegnap éjjel.
– Biztos vagyok benne, hogy egy-kettő a nővérek közül tényleg
alvajáró. Abban is biztos vagyok, hogy egyiküknek, talán
kettejüknek is valódi látomásai voltak. Mostanra azonban már
több tucat apáca hallja az angyalok hangját, látja a csillag
útmutatását, kel fel éjjelente és sikoltozik fájdalmában. Meg kell
értenie, Luca testvér, hogy nem minden novícia azért jön hozzánk,
mert elhivatottságot érez. Sokan azért vannak itt, mert túl sok
gyermek van a családban, mert a leány túl eszes, mert elvesztette
a jegyesét, vagy valami más okból nem mehet férjhez. Néha
engedetlen leányokat hoznak hozzánk, akik természetesen
magukkal hozzák a bonyodalmakat is. Nem mindegyikük érez
elhivatottságot, nem mindegyikük akar itt lenni. És ha már egy
nővér a szabályok ellenére elhagyja éjjel a celláját, és kifut a
kerengőre, akkor mindig lesz valaki, aki csatlakozik hozzá. Aztán
egyre többen… – tette hozzá rövid szünet után.
– És mi a helyzet a stigmákkal? Hogy kerültek a keresztre
feszítés nyomai annak a nővérnek a tenyerére?
– Erről kitől hallott? – kérdezett vissza az alamizsnás nővér
szemmel láthatóan megdöbbenve.
– A saját szememmel láttam tegnap éjjel őt és a többi nővért,
aki a nyomába eredt.
Az apáca lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta. Luca egy
pillanatig arra gondolt, talán útmutatásért imádkozik, hogy mit
válaszoljon.
– Talán csoda történt, és azért jelentek meg rajta a stigmák –
mondta csendesen. – Nem tudjuk biztosan. Az is lehet, hogy
valami más okozza. Talán – Miasszonyunk, védelmezz minket a
Gonosztól – valami rosszabb.
– Rosszabb? Mire céloz? – hajolt át az asztal fölött Luca. – Néha
egyegy ájtatos fiatal nő hite bizonyítékául megjelöli magát
Krisztus öt sebével. Előfordul, hogy túl messzire mennek –
folytatta Ursula nővér idegesen kapkodva a levegőt. – Ezért van
szükség szigorú fegyelemre a rendházunkban. A nővéreknek
szükségük van arra a tudatra, hogy gondoskodnak róluk úgy,
ahogy egy apa gondoskodik a lányáról. Tudniuk kell, hogy
meddig mehetnek el, hogy szigorú határok vannak. Gondosan
kell szabályozni az életüket.
– Attól fél, hogy a nővérek kárt tesznek magukban? – kérdezte
Luca megütközve.
– Ifjú hölgyek, akiknek nincs valódi vezetőjük. Könnyen
magukkal ragadja őket a szenvedély, és izgatottá válnak.
Előfordult már, hogy megvágták magukat vagy egymást.
Peter testvér és Luca elborzadva pillantott egymásra, majd az
írnok leszegett fejjel tovább jegyzetelt.
– Az apátságnak jelentős vagyona van – állapította meg Luca,
és megpróbálta túltenni magát az iménti döbbenetén.
– Nem. Mindannyian szegénységi fogadalmat tettünk.
Szegénységet, engedelmességet és szüzességet fogadtunk. Semmit
nem tarthatunk saját tulajdonunkban, nem követhetjük saját
akaratunkat, és nem szerethetünk férfit. Mindannyian esküt
tettünk, ez alól egyikünk sem lehet kivétel. Mindannyian saját
akaratunkból egyeztünk bele.
– Kivéve az apátnőt – jegyezte meg Luca. – Úgy tudom, ő
tiltakozott, és nem akart zárdába vonulni, hanem parancsot
teljesített. Ő nem a saját akaratából lett engedelmes, szegény, és
nem maga döntött úgy, hogy soha nem megy férjhez.
– Legjobb volna, ha ezt tőle kérdezné meg – felelte az
alamizsnás nővér csendes méltósággal. – Ő is részt vett a
szertartáson. Lemondott a hatalmas ruhásládáiban magával
hozott fényűző ruháiról. A társadalmi rangjára való tekintettel
lehetőséget kapott arra, hogy meghitt körben öltözzön be. A saját
szolgálója borotválta le a fejét, és segítette rá rendünk viseletét, az
egyszerű vászonruhát és gyapjú köntöst, fejére a főkötőt és az
apácafátylat. Amikor elkészült, bejött a kápolnába, arccal lefelé,
széttárt karokkal lefeküdt a hideg kőpadlóra, és Istennek ajánlotta
magát. Azt csak ő mondhatja meg, hogy tiszta szívből tett-e
fogadalmat, hiszen mi, a nővérei nem látunk a lelkébe.
– A szolgálója természetesen nem tett fogadalmat – tette hozzá
rövid tétovázás után. – Kívülállóként él közöttünk. A szolgáló
tudomásom szerint semmilyen előírást nem tart be. Abban sem
vagyok biztos, hogy az apátnőnek engedelmeskedik-e, vagy a
viszonyuk inkább… –Inkább milyen? – kérdezett vissza Luca.
– Rendhagyóbb.
– A szolgálója? Ő egy laikus nővér?
– Nem tudom, minek nevezzem őt. Gyerekkoruk óta az
apátnőt szolgálja, és amikor az apátnő belépett a rendünkbe, a
szolgáló is vele jött. Úgy kísérte el, ahogyan egy kutya követi a
gazdáját. Ő is ott lakik az apátnő házában. Régebben az apátnő
szobájával szomszédos raktárszobában aludt, mert nem volt
hajlandó az apácák cellájában hálni, de később az apátnő
szobájának küszöbére feküdt, mint egy rabszolga. Az utóbbi
időben viszont befekszik az ágyba az apátnő mellé, és együtt
alszanak. Nem akarok semmi többre célozni – tette hozzá némi
habozás után.
Peter testvér pennája megállt a levegőben, szája nyitva maradt,
de nem szólalt meg.
– Eljár a misékre, úgy követi az apátnőt, mint az árnyék, de
nem imádkozik, nem gyón és nem is áldoz. Gondolom, hitetlen,
de tényleg nem tudom. Egyik szabályunk sem érvényes rá. Nem
is nővérnek, egyszerűen Ishraq-nak szólítjuk.
– Ishraq-nak? – ismételte Luca a különös nevet.
– Oszmán török származású – válaszolt az alamizsnás nővér
szenvtelen hangon. – Bizonyára fel fogja ismerni, ha látja az
apátság területén. Sötét ruhát szokott hordani, mint a mór nők,
néha el is fátyolozza az arcát. A bőre olyan sötét, mint a
borostyán. Mezítelenül olyan, mintha aranyból lenne. Az elhunyt
főúr hozta magával kisdedkorában Jeruzsálemből, amikor
visszatért a keresztes háborúból. Talán trófeaként, talán
kabalaként tartotta őt. Nem változtatta meg a nevét, és meg sem
kereszteltette; viszont a lányával együtt nevelte fel, mint a lánya
szolgálóját.
– Ön szerint ennek a nőnek lehet valami köze a rendházban
tapasztalható jelenségekhez? Hiszen akkor kezdődött minden,
amikor ő ideérkezett az apátnő kíséretében, vele egy időben.
– Néhány apáca félt tőle, amikor először látta – vont vállat az
alamizsnás nővér. – Nem meglepő, elvégre eretnek és ádáz
kisugárzású teremtés. Mindig az apátnő nyomában jár. Hogy is
mondjam… zavarta őket a jelenléte – bólintott, amikor úgy ítélte,
megtalálta a megfelelő kifejezést. – Igen, Ishraq zavaró,
mindannyian ezt mondanánk róla.
– És mit csinál?
– Isten javára semmit – felelte Ursula nővér hirtelen
felindulással. – Az apátság javára természetesen szintúgy semmit.
Ahova megy az apátnő, oda megy ő is, soha nem tágít mellőle egy
tapodtat sem.
– De biztosan kijár az apátságból, hiszen nincsen bezárva.
– Soha nem szakad el az apátnőtől – mondott ellent a nővér. –
Az apátnő pedig soha nem teszi ki a lábát, így a szolgáló is csak az
apátságban jár-kel. Mindig árnyékban, egy-egy sötét sarokban
húzódik meg, mindent megfigyel, de egyikünkhöz sincs egyetlen
szava sem. Olyan, mint egy különös, csapdába esett állat. Úgy
érzem, mintha ketrecben tartanék fogva egy rőt nőstényoroszlánt.
 – Ön fél tőle? – szegezte neki a kérdést Luca kertelés nélkül.
A nővér felemelte a fejét, és szürke szemével egyenesen a
szemébe nézett.
– Hiszem, hogy Isten minden gonosztól megvéd engem. De ha
nem lennék biztos benne, hogy az Úr keze oltalmaz, akkor
valósággal rettegnék attól a személytől.
A kicsiny szobára csend telepedett, mintha a Gonosz suttogott
volna az imént. Luca érezte, hogy tarkóján feláll a szőr, Peter
testvér pedig az asztal alatt megmarkolta a feszületet, melyet a
derekán viselt.
– Melyik nővérrel beszéljek legelőször? – törte meg végül a
csendet Luca. – Kérem, írja le azok nevét, akik alva jártak,
böjtöltek, akiknek látomásaik voltak, vagy megjelentek rajtuk a
stigmák.
Azzal elébe tolta a papírt és a pennát, a nővér pedig pillanatnyi
gondolkodás nélkül leírt hat nevet, majd visszaadta a papírt.
– És ön? Önt is gyötörték látomások vagy alvajárás?
A nővér szinte kacéran mosolygott rá a nála fiatalabb férfira.
– Én csak a misékre és imádkozni kelek fel éjszakánként, de
különben csak az ágyamban találhat rám.
Luca gyorsan elhessegette a képet maga elől, az apáca pedig
felállt az asztaltól, és távozott a szobából.
– Lenyűgöző nő – mondta Peter halkan, miután az ajtó
becsukódott. – Gondoljon bele, négyéves kora óta a zárda falai
között! Vajon mi mindent csinált volna, ha odakint nő fel?
– Selyem alsószoknyát visel. Nagyon szokatlan – jegyezte meg
Freize, széles fejét bedugva az ajtónyíláson.
– Miről beszélsz? – faggatta Luca dühösen.
Szíve még mindig vadul kalapált a szűzi ágyában alvó
alamizsnás nővér felderengő képétől.
– Apácák ritkán hordanak selyem alsószoknyát. Szőrcsuhát
sokkal inkább – önsanyargató, de hagyományos viselet. A selyem
alsószoknya annál kevésbé.
– Te meg honnan az ördögből szeded, hogy selyem
alsószoknyában jár? – kérdezte Peter is ingerülten. – És egyáltalán,
hogy merészelsz így beszélni egy ilyen hölgyről?
– A mosókonyhában láttam száradni, és eltűnődtem, kié lehet.
Különösnek tűnt egy ilyen ruhadarab felbukkanása egy olyan
rendben, amelynek tagjai szegénységet fogadtak. Fülelni kezdtem.
Lehet, hogy bolond vagyok, de a fülem jó. Amikor az alamizsnás
nővér elhaladt mellettem, hallottam az alsószoknyája suhogását.
Ő persze nem tudhatta, hogy feszülten hallgatózom, de a selyem
halk surrogását meghallottam. Nem csak egyféleképpen lehet
vizsgálatot folytatni – bólogatott Peter felé önelégülten. – A
gondolkodáshoz nem szükséges, hogy az ember tudjon írni-
olvasni. Néha elég csak figyelmesen hallgatózni. –Ki következik?
– kérdezte Peter testvér Lucától, ügyet sem vetve Freize-re. –Az
apátnő, aztán a szolgálója, Ishraq – rendelkezett Luca.
– Miért nem kezdjük Ishraq-kal? Aztán őt a másik szobában
tarthatnánk, amíg az apátnőt kikérdezzük. Akkor biztosan nem
tudnak összejátszani egymással – vetette fel Peter.
– Összejátszani? Ugyan miben? – kérdezte Luca türelmetlenül.
– Éppen erről van szó. Nem tudjuk, mit csinálnak.
– Összejátszani – ismételte Freize. – Érdekes, hogy van olyan
szó, ami már önmagában is bűnösnek hangzik.
– Inkább kísérd be a szolgálót. Nem te vezeted a vizsgálatot,
neked engem kell szolgálnod, mint gazdádat. És gondoskodj róla,
hogy senkivel se beszéljen addig, amíg idejön – utasította Luca.
 Freize az apátnő konyhájához ment, és Ishraq-ot kérette.
Ishraq lefátyolozva jelent meg, mint egy sivatagi utazó, fekete
nadrágban és tunikában, arcából csak a szeme látszott.
Kifürkészhetetlen szemén kívül mindössze barna lábfeje volt
fedetlen; egyik lábujján aranygyűrű csillogott. Freize biztatóan
rámosolygott, de ő nem reagált. Csendben mentek a szobába. A
nő leült Lucával és Peter testvérrel szemben, de egyetlen szót sem
szólt.
– A neve Ishraq, ugye? – kérdezte Luca.
– Nem beszélek olaszul – hangzott olaszul, hibátlanul.
– Éppen most beszél olaszul.
– Nem beszélek olaszul – ismételte a lány a fejét ingatva.
– A neve Ishraq? – próbálkozott Luca franciául. – Nem
beszélek franciául – felelte Ishraq tökéletes francia kiejtéssel. –A
neve Ishraq? – kérdezte Luca latinul.
– Igen – hagyta jóvá latinul. – De nem beszélek latinul.
– És milyen nyelven beszél?
– Nem tudok beszélni.
Luca belátta, hogy patthelyzetbe került. Előrehajolt, és a lehető
legnagyobb tekintélyt sugározva próbált beszélni.
Ide figyeljen: engem személyesen a Szentatya rendelt ide, hogy
vizsgálatot folytassak le, és jelentést küldjek a zárdában zajló
eseményekről. Jobban teszi, ha válaszol a kérdéseimre, különben
nemcsak engem, hanem őt is magára haragítja.
– Néma vagyok – mondta Ishraq latinul egyszerűen, és vállat
vont. – És lehet, hogy magának Szentatya, de nekem nem az.
– Láthatóan tud beszélni, több nyelven is – avatkozott közbe
Peter testvér.
Ishraq szemtelen pillantást vetett rá, és a fejét ingatta.
 – Az apátnővel is szokott beszélni. Csend.
– Vannak eszközeink arra, hogy szóra bírjuk – figyelmeztette
Peter testvér.
Ekkor Ishraq lesütötte a szemét, pillája sűrű fátylat vont a
szeme elé. Amikor újra feltekintett, Luca észrevette az apró
ráncokat a szeme körül. A fátyol alatt a lány Peter testvér arcába
nevetett.
– Nem tudok beszélni. És nem hiszem, hogy bármi hatalma is
lenne felettem.
Luca elvörösödött dühében – férfi létére nem tűrhette, hogy
egy nő gúnyolódjon vele.
– Menjen innen – mondta kurtán. – Te pedig küldj az
apátnőért, ezt a néma nőt pedig tartsd egyedül a szomszéd
szobában – vakkantotta oda Freize-nek.
Isolde az ajtóban állt. Apácafityuláját annyira előrehúzta, hogy
az sötét árnyékot vetett az arcára, kezét elrejtette ruhája bő
ujjában. A ruhája alól csak egyszerű saruba bújtatott karcsú, fehér
lábfeje látszott ki. Luca mellesleg megállapította magában, milyen
magas a rüsztje, és hogy a hideg rózsásra csípte a lábujjait.
– Jöjjön be. Üljön le, kérem – mondta, igyekezve visszanyerni a
higgadtságát.
Isolde leült, de a főkötőjét nem tolta hátrébb. Luca azon vette
észre magát, hogy kénytelen előre görnyedni, ha szeretne látni
valamit az apátnő arcából. A fityula árnyékában csupán egy szív
alakú áll és egy határozott száj volt kivehető. A többi rejtve
maradt.
– Hátrébb tolná a főkötőjét, apátnő?
– Nem szeretném.
– Az alamizsnás nővér főkötő nélkül jelent meg előttünk.
 – Esküt kellett tennem, hogy tartózkodom a férfiak
társaságától – mondta az apátnő hűvösen. – Arra utasítottak, hogy
itt éljek a rend tagjaként, és férfival csak a legszükségesebbet
beszéljem meg, a lehető legrövidebben. Megtartom a
fogadalmamat, amit kénytelen voltam megtenni. Nem a saját
választásom volt, az egyház állította elém ezt a feltételt. Önt, mint
az egyház tagját, örömmel kellene, hogy eltöltse az
engedelmességem.
Peter testvér megigazította a papírjait, és felemelt tollal várt. –
Beszámolna a zárdába jövetelének körülményeiről? – kérdezte
Luca.
– Ezek már ismertek. Apám három és fél hónappal ezelőtt halt
meg, várát és birtokait pedig bölcsen és helyesen fivéremre, az új
várúrra hagyta. Anyám ekkor már nem élt, apám pedig rám
semmi mást nem hagyott, csupán a választást egy kérő és az
apátság között. Bátyám, az új Lucretili báró elfogadta a
döntésemet, hogy nem akarok férjhez menni, és azt a szívességet
tette nekem, hogy én lehetek ennek a kolostornak a főnöknője. Én
pedig bevonultam, fogadalmat tettem, és azóta apátnőként
szolgálok itt.
– Hány éves?
– Tizenhét.
– Nem túl fiatal ön ahhoz, hogy apátnő legyen? Keserédes
mosoly jelent meg a félig árnyékba borult ajkakon.
– Természetesen nem, ha az apátság alapítója az ember
nagyapja, egyetlen patrónusa pedig a bátyja. Lucretili báró azt
jelöli a tisztségre, akit jónak lát.
– Érzett magában elhivatottságot?
– Sajnos nem. Apám végrendeletének és bátyám óhajának
engedelmeskedve jöttem ide. Nem azért, mert én magam így
akartam.
– Nem akart lázadni apja végrendelete és bátyja óhaja ellen?
Egy pillanatra csend támadt. Az apátnő felemelte a fejét, és
Luca látta, hogy fityulája alól elgondolkodva fürkészi az arcát,
mintha olyan embernek ítélné, aki megértheti őt.
Természetesen megkísértett az engedetlenség bűne – mondta
végül szenvtelenül. – Nem értettem, apám miért bánik így velem.
Soha nem beszélt nekem az apátságról, és azt sem említette, hogy
szent életet szán nekem. Éppen ellenkezőleg, sokat mesélt a
külvilágról, és azt mondta, tiszteletreméltó és befolyásos nő
leszek, magam fogom igazgatni a birtokaimat, és támogatni
fogom az egyházat itt és a Szentföldön is, ha támadás éri. A
halálos ágyánál azonban a bátyám volt mellette, ő hallotta az
utolsó szavait. Apám halála után megmutatta nekem a
végrendeletét is. Apám utolsó kívánsága egyértelműen az volt,
hogy én ide vonuljak. Szerettem őt, most is szeretem. Halála után
éppúgy engedelmeskedem neki, mint ahogyan életében
engedelmeskedtem. Most is olyan jó lánya vagyok, mint voltam –
fejezte be kissé elcsukló hangon.
– Azt mondják, magával hozta a rabszolgáját is: egy mór
leányt, név szerint Ishraq-ot, aki nem laikus nővér, de nem is tett
fogadalmat.
– Ő nem a rabszolgám. Szabad ember, nem tartozik nekem
engedelmességgel.
– És akkor mit csinál itt?
– Amit szeretne.
Lucának meggyőződése volt, hogy ugyanaz a dac csillan meg
az apátnő szemében, mint a szolgálójáéban.
 – Apátnő, önnek csupán a nővéreivel kellene érintkeznie, és
tartózkodnia kellene más nők társaságától – jelentette ki
szigorúan.
– Nem értek egyet önnel, és úgy gondolom, nincs is
felhatalmazása arra, hogy ilyesmire szólítson fel – felelte az
apátnő megingathatatlan magabiztossággal. – Tudomásom szerint
semmilyen törvény nem írja elő, hogy hitetlen nő nem léphet a
zárdába, és nem szolgálhat a nővérek mellett. Semmi nem zárja ki
az ő jelenlétét. Ágoston-rendi nővérek vagyunk, és én, mint
apátnő úgy igazgatom ezt a rendházat, ahogyan jónak látom.
Senki nem szabhatja meg, hogyan tegyem. Ha már megtettek
apátnőnek, akkor jogomban áll eldönteni, milyen előírások
érvényesek a rendházban. Arra kényszerítettek, hogy foglaljam el
ezt a pozíciót, hát biztosak lehetnek benne, hogy kezemben tartom
az irányítást.
Szavai kemény ellenállást tükröztek, de hangja mindvégig
nyugodt maradt.
– Azt mondják, a szolgáló mindvégig az ön oldalán volt,
amióta bevonult a zárdába.
– Így igaz.
– Soha ki sem lépett a kapun?
– Ahogyan én sem.
– Éjjel-nappal önnel együtt van?
– Igen. –Azt is mondják, hogy önnel egy ágyban alszik – tette
hozzá Luca merészen.
– Ki mondja? – kérdezte az apátnő higgadtan.
Luca a jegyzeteibe pillantott, Peter testvér a papírjait
lapozgatta. Az apátnő vállat vont, mint aki mélységesen megveti
őket és az egész pletykán alapuló vizsgálatukat.
 – Gondolom, mindenkit ki kell hallgatniuk, és végighallgatják
mindenkinek a képzelődését – felelte elutasítóan. – Káráló
tyúkokkal együtt kell kotyognia. Vadabbnál vadabb történeteket
fog hallani ijedős, képzelődésre hajlamos emberektől. Együgyű
lányok meséit fogja hallgatni.
– Hol alszik a szolgáló? – erősködött Luca, de közben
ostobának érezte magát.
– Amikor a zárdában egymást érték ezek a nyugtalanító
jelenségek, úgy döntött, hogy az én ágyamban fog aludni, mint
gyerekkorunkban. Így megvédhet engem.
– Mitől?
Az apátnő sóhajtott, mintha fárasztaná Luca kíváncsiskodása.
– Természetesen nem tudom. Nem tudom, mitől félt engem, és
azt sem tudom, én mitől félek. Őszintén szólva szerintem senki
sem tudja, mi folyik itt. De ön éppen azért van itt, hogy kiderítse.
– Úgy tűnik, a dolgok nagyon rosszra fordultak azóta, hogy ön
idejött.
Az apátnő lehajtotta a fejét, és hallgatott.
Ez igaz – bólintott végül. – De semmit nem tettem akarattal.
Nem tudom, mi történik itt, és nagyon sajnálom. Nekem
személyesen ez nagy fájdalmat okoz. Össze vagyok zavarodva…
Elveszettnek érzem magam. –Elveszettnek? – kérdezett vissza
Luca.
A szóból mintha áradt volna a magányosság. –Igen,
elveszettnek. –Nem tudja, hogyan igazgassa az apátságot?
Az apátnő újra lehajtotta a fejét, mintha imádkozna, aztán
csendesen, alig észrevehetően megrázta a fejét: tényleg nem tudja,
hogyan.
– Így nem. Azt nem tudom kezelni, ha megszállottnak érzik
magukat, és őrültként viselkednek – suttogta.
– Nem érez elhivatottságot, és még most is inkább arra vágyik,
hogy ezeken a falakon kívül élhesse az életét? – kérdezte Luca
egészen halkan.
Az apátnő felsóhajtott. Luca szinte érezte benne a
szabadságvágyat, és a meggyőződést, hogy neki szabadnak
kellene lennie. Különös módon az a méh jutott eszébe, amelyet
Freize kiengedett a napsütésbe – minden élőlény, még egy
aprócska méh is szabadságra vágyik.
– Hogyan virágozhatna egy apátság, ha a vezetője szabad akar
lenni? Ön is tudja, hogy ott kell szolgálnunk, ahol és amire esküt
tettünk – mondta szigorúan.
– De ön sem így tesz – vágott vissza az apátnő szinte dühösen.
– Ön arra tett esküt, hogy pap lesz egy kis falusi monostorban,
mégis itt van, szabadon, mint a madár. Az egyház legjobb lovain
járja be az országot egy szolga és egy írnok kíséretében. Oda
megy, ahova csak akar, és annak tesz fel kérdéseket, akinek akar.
Lehetősége van, sőt megbízatást is kapott rá, hogy kérdéseket
Legyen fel nekem, aki itt élek, szolgálok és imádkozom, és semmi
mást nem teszek, mint néha titokban elvágyódom…
– Nem önön a sor, hogy megjegyzéseket és kérdéseket tegyen.
Maga a Szentatya adott megbízást erre a vizsgálatra – avatkozott
közbe Peter testvér.
Luca nem szólt semmit, de titokban megkönnyebbült, hogy
nem kell beismernie az apátnő előtt, mennyire örül a lovának, és
annak, hogy elhagyhatta a monostort, és milyen kielégíthetetlen
kíváncsiság buzog benne. Az apátnő felvetette a fejét Peter testvér
korholására.
– Biztos voltam benne, hogy őt fogja védeni, és tartják
egymásnak a hátukat, ahogyan a férfiak szokták – mondta
elutasítóan, aztán Luca felé fordult. – Természetesen gondoltam
rá, hogy tökéletesen alkalmatlan vagyok az apátnői tisztségre. De
mit tehetnék? Apám óhaja egyértelmű volt, most minden felett a
bátyám rendelkezik. Apám azt kívánta, hogy én legyek az apátnő,
és a bátyám is erre utasított. Így hát itt vagyok. Talán ellenemre
van nekem és a közösségnek is. De mégis ez apám és fivérem
akarata. Megteszek minden tőlem telhetőt. Fogadalmat tettem.
Halálom napjáig ide vagyok kötve. –Teljes fogadalmat tett? –Igen.
–Leborotválta a fejét és lemondott a vagyonáról?
A fityulás fej apró rándulása jelezte Lucának, hogy ezen a
ponton talán valami hamisságot talált.
– Levágtam a hajam, és félretettem anyám ékszereit – hangzott
az óvatos válasz. – Soha többet nem mutatkozom fátyol nélkül, és
nem fogom viselni anyám zafírköveit.
– Úgy gondolja, hogy ön az oka a zárdában kialakult
gondoknak? – szegezte neki Luca a kérdést.
Az apátnő sóhaja elárulta, mennyire megrendíti a vád. Szinte
hátrahőkölt a hallott szavaktól, de aztán összeszedte magát és
előrehajolt. Luca elkapta átható kék tekintetét.
– Talán. Lehetséges. Ön képes fényt deríteni egy ilyen esetre.
Elvégre önt jelölték ki erre a feladatra. Természetesen nem
akarom, hogy az események ugyanígy folytatódjanak. Nem értem,
mi történik, és engem is bánt. Nem csak a nővéreket, engem is…
–Önt is…?
– Engem is érint – mondta halkan.
Luca zavartan nézett Peter testvérre, akinek a pennája megállt
a levegőben, és még a szája is nyitva maradt.
Ezt, hogy érti? – kérdezte Luca hevesen, arra gyanakodva,
hogy talán az apátnő is az őrület szélén áll. –Én is sérülök –
helyesbített a nővér.
– Hogyan?
– Mélyen – felelte az apátnő kurtán, a fejét ingatva, mint aki
ennél többet nem akar mondani.
Hosszú csend ereszkedett a napsütötte szobára. Freize hallotta
odakintről, hogy abbamaradt a párbeszéd, kinyitotta az ajtót és
benézett, de Luca sötét pillantását látva azonnal visszakozott.
– Elnézést – mondta, és becsapta az ajtót.
– Nem kéne a zárdát a domonkos rendház vezetése alá vonni?
– kérdezte nyíltan Peter. – Önt is felmenthetnék az esküje alól, és a
monostor vezetője mindkét rendházat irányíthatná. Az apácákra
az apát rendszabályai lennének érvényesek, a fenntartását pedig a
várra bízhatnák. Ön pedig szabadon távozhatna.
– És férfiakat helyezzünk a nők fölébe? – nézett fel az apátnő
szinte nevetve. – Mindössze ezt tudják javasolni hárman együtt?
Ennyit ért a sok fáradság, amíg kényes lovaikon ide jöttek
Rómából – egy inkvizítor, egy írnok és egy szolga? Nem tudnak
jobbat tanácsolni, mint hogy a zárda adja fel függetlenségét, és
férfiak vonják az irányításuk alá? Képesek lennének feloszlatni
nagy múltú rendünket, lerombolnák azt, amit létrehoztunk a
Szűzanya dicsőségére, és férfiak fennhatósága alá helyeznének? –
Isten ruházta fel a férfit az uralkodás jogával a világ teremtésekor
– jegyezte meg Luca. Az apátnő egy pillanatra felnevetett, de
rögtön el is komolyodott. –Talán igen. Ha ön mondja, biztosan –
mondta fáradtan. – Nem tudom, engem nem ebben a szellemben
neveltek. De tudom, hogy vannak olyan nővérek, akik ezt
kívánják, és a szerzetesek szerint is így volna helyes. Vajon Isten is
így akarja? Nem tudom, Isten valóban azt akarja-e, hogy a férfiak
uralkodjanak a nők felett. Apám soha nem említett ilyesmit, pedig
keresztes lovag volt, aki elzarándokolt a Szentföldre, és Jézus
szülőhelyén imádkozott. Ő úgy nevelt engem, hogy Isten
gyermekeként és világi nőként tekintsek magamra. Soha nem
állította, hogy Isten a nők fölébe helyezte a férfiakat. Az ő tanítása
szerint együtt teremtette őket, hogy szeressék és segítsék egymást.
De nem tudom. Isten – még ha más nőket meg is szólít – hozzám
nem beszél.
– És ön mit szeretne? – kérdezte Luca. – Ön, aki itt él, pedig
állítása szerint nem akar itt lenni, egy olyan szolgálóval, aki
három nyelven beszél, de azt állítja magáról, hogy néma. Ön, aki
olyan Istenhez imádkozik, aki nem felel neki. Ön, aki azt állítja,
maga is sérül, sőt megérinti a rejtély, mi az ön akarata?
– Nekem nincs saját akaratom – felelte az apátnő egyszerűen. –
Túl korai ez nekem, apám mindössze tizennégy hete halt meg. El
tudja képzelni, milyen ez egy leánynak? Őszintén szerettem őt. Ő
volt az egyetlen szülőm, gyermekkorom hőse. Mindent ő
irányított, ő volt az én világom napsugara. Minden reggel, amikor
felkelek, eszembe kell juttatnom, hogy ő már nem él. Csupán
néhány nappal a halálát követően vonultam a zárdába, a gyász
első hetén. El tudja ezt képzelni? Szinte egyszerre érkezett minden
csapás: apám meghalt, és körülöttem mindenki őrültséget színlel
vagy valóban eszét veszti. Ha valóban tudni akarja, mit szeretnék:
hát semmi egyebet, mint sírni és aludni. Egyetlen kívánságom,
hogy bár ne történt volna meg ez az egész. Gyengébb
pillanataimban a torkom köré szeretném kötni a kötelet, hogy a
toronyban zúgó harang rántson magával, és törje ki a nyakamat.
Durva szavai vészharangként kongtak a csendes szobában.
– Önmagunknak ártani istenkáromlás – mondta gyorsan Luca.
– Még a gondolata is bűn. Meg kell gyónnia egy papnak, hogy ez
jut eszébe, elfogadnia a penitenciát, és soha többé nem gondolni
rá.
– Tudom – felelte az apátnő. – Éppen ezért csak kívánom, de
nem teszem meg.
– Láthatóan nagyon felkavarják a történtek – mondta Luca, de
nem tudta, mivel nyugtathatná meg.
A főnöknő felemelte a fejét, és mintha fityulája árnyékában
halványan elmosolyodott volna.
– Nincs szükségem arra, hogy egy inkvizítor Rómából jöjjön
elmondani nekem mindezt. Nem segítene inkább nekem?
Ha tudok, segítek. Ha lehetőségem lesz rá, igen.
Hallgattak. Luca érezte, hogy bizonyos értelemben elkötelezte
magát az apátnő felé, aki most lassan hátrébb tolta a fityuláját,
éppen csak annyira, hogy látszott tiszta tekintetű kék szeme.
Aztán Peter testvér nagy garral a tintába mártotta pennáját, mire
Luca felocsúdott.
– Tegnap éjjel láttam egy apácát az udvaron futni, akit három
másik követett. Az üldözött nővér a külső kapuhoz rohant, ököllel
dörömbölt rajta, és úgy rikoltozott, mint egy boszorkány. Szörnyű
volt az a hang, mint a kárhozottak sikolya. A többiek elkapták, és
visszavitték a kolostorba. Gondolom, a cellájába helyezték vissza,
ugye?
– Igen – felelte az apátnő hűvösen.
– Láttam a tenyerét – folytatta Luca, de úgy érezte, mintha
nem is kérdéseket tenne fel, hanem vádakat szegezne az
apátnőnek. – Jelek voltak rajta, a kereszt jelei. Mintha a stigmák
mutatkoztak volna meg rajta – vagy azt próbálta volna elhitetni.
– Nem próbál ő elhitetni semmit – felelte az apátnő halkan,
méltóságteljesen. – Számára fájdalmas ez az egész, nem büszke rá.
–Biztos ebben?
– Tökéletesen.
– Akkor beszélni akarok vele. Küldje hozzám ma délután.
– Nem fogom.
– De ide kell küldenie! – felelte Luca a higgadt visszautasítástól
dühösen.
– Nem fogom ma délután ideküldeni őt. Az egész közösség azt
lesi, ki járul az ajtómhoz. Ön kellő feltűnéssel érkezett a zárdába:
az egész apátság, a szerzetesek és az apácák is tudnak az ittlétéről
és a vizsgálatáról. Nem hagyom, hogy az a nővér további
megaláztatás áldozata legyen. Épp elég baj neki, hogy mindenki
tudja róla, milyen jeleket visel magán és milyen álmok gyötrik.
Találkozhat vele, de én határozom meg, mikor – amikor senki sem
figyel. –Maga a Szentatya utasított engem a bűnösök
kihallgatására.
– Rólam is ezt gondolja? Ön szerint én is bűnös vagyok? –
kérdezte az apátnő hirtelen.
– Nem. Azt kellett volna mondanom, hogy a pápa utasított
arra, hogy vizsgálatot tartsak.
– Akkor tegyen úgy. De addig nem találkozhat azzal a fiatal
teremtéssel, amíg ő biztonságban ide nem tud jönni. –Mikor lesz
az? –Hamarosan. Amikor alkalmasnak ítélem.
Luca rájött, hogy ennél többre nem fog jutni az apátnővel. De
legnagyobb meglepetésére nem volt dühös emiatt. Rájött, hogy
nagyra becsüli őt tiszta erényességéért, és hozzá hasonlóan
megrökönyödött a zárdában tapasztalható jelenségektől.
Mindenekfelett pedig sajnálta őt a veszteségéért. Luca nagyon jól
tudta, milyen érzés a szülők elvesztése, milyen az, ha nincs, aki
törődjön az emberrel, szeresse és oltalmazza. Neki magának is
egyedül kellett helytállnia a világban, és elárvultnak érezte magát.
Azon vette észre magát, hogy rámosolyog az apátnőre, de a
fityula árnyékából nem láthatott viszonzást.
– Apátnő, önt igazán nem könnyű kihallgatni.
– Luca testvér, önnek pedig igazán nem könnyű ellentmondani
– felelte a főnöknő, és engedélyt sem kérve távozott.
A nap hátralevő részében Luca és Peter testvér egyik apácát
hallgatta ki a másik után: megismerték mindegyikük múltját,
reményeit és félelmeit. Az alamizsnás nővér fogadószobájában, de
nélküle ebédeltek, Freize szolgálta fel az ételt. Délután azonban
Luca megjegyezte, hogy képtelen egy újabb sápadt nővértől
végighallgatni, hogy milyen rossz álmok gyötrik és mennyire
zaklatott. Kijelentette, hogy szeretne egy kis szünetet tartani, amíg
nem a nők félelmeit és aggodalmait kell hallgatnia.
A három férfi felnyergelt, és kilovagolt az erdőbe. A karcsú
bükkfák magasan föléjük emelkedtek, halk suttogással hullatták
rőt leveleiket és a bükkmakkot. A lovak szinte hangtalanul
lépkedtek a vastag avarban. Luca egyedül léptetett legelöl,
fáradtan az egész napos panaszáradattól, és azon tűnődött, vajon
ki tud-e deríteni valamit mindabból, amit hallott. Gyötörte a
gondolat, hogy egész nap semmi egyebet nem csinált, csak
hagyta, hogy értelmeden álmokkal és látomásokkal rémisztgessék.
Az ösvény egyre magasabbra vezetett, ki a fák közül, egyre
keskenyebb és kavicsosabb lett, és tovább kanyargott a festői,
kopáran magasodó hegyek felé. Egy tisztásra érve visszanéztek
oda, ahonnan indultak.
– Így sokkal jobb – paskolta meg Freize a lova nyakát, amikor
megálltak.
 Lent a völgyben látták maguk előtt Lucretili kis faluját, az
apátság szürke palatetejét, két oldalán a két rendházat, és a
hatalmas várat, amelynek kerek tornyán ott lobogott az új várúr
zászlaja.
Csípős volt a levegő. A fejük felett magányos sas körözött.
Peter testvér szorosabbra húzta a vállán a köpönyegét, és
pillantásával jelezte Lucának, hogy ideje visszaindulniuk.
Mindhárman megfordították a lovukat, és a hegygerinc
mentén haladtak vissza. A favágók vágta első ösvényen
befordultak balra az erdőbe, a völgy felé. Elnyelte őket a sűrű, ők
pedig csendben léptettek visszafelé az erdei úton.
Időnként patak csobogását, máskor harkály kopogását
hallották. Hosszan lovagoltak, és már-már azt hitték, elhagyták a
falut, de akkor kijutottak egy tisztásra, és rátaláltak egy széles
útra, amely a Lucretilik vára felé vezetett. A vár hatalmas, szürke
őrtorony módjára emelkedett az út szélén.
– Egész jól megy a bárónak – jártatta végig a tekintetét Freize a
magas várfalon, a felvonóhídon és a lobogó zászlókon.
Az istállók felől odahallatszott a vadászkutyák csaholása.
– Nem lehet rossz így élni. Ekkora vagyon felett rendelkezik,
saját erdeiben saját vadjára vadászik; amikor kedve tartja, Rómába
utazik megnézni a város látványosságait, a pincéje pedig a saját
borával van tele.
– Az Úr legyen a húgával, hogy hiányozhat neki az otthona! –
sóhajtotta Luca, végignézve a magas tornyokon, a gyönyörű
váron, az erdőbe, tóhoz, patakhoz, hegyekbe vezető utakon. –
Milyen nehéz lehet ezt a gazdagságot, ezt a szabadságot
felcserélnie a halála napjáig a négy fal közé zárt életre! Hogy teheti
egy szerető apa, hogy szabadságra neveli a lányát, aztán élete
végéig bezáratja?
– Még mindig jobb, mint egy olyan férj, aki rosszul bánik vele,
amint a bátyja hátat fordít neki, vagy mint belehalni a
gyermekszülésbe. Annál is jobb, mint ha valami szerencselovag
kaparintaná meg magának, és egy év leforgása alatt elherdálná a
vagyont és tönkretenné a család jó hírét – jegyezte meg Peter
testvér.
– Attól függ, milyen az a szerencselovag – szólt közbe Freize. –
Egy életerős, vonzó fickó, akiről álmodozhat, biztosan hozott
volna egy kis színt az arcára.
– Elég legyen. Nem beszélhetsz így róla – torkolta le Luca.
– Úgy tűnik, nem lehet úgy beszélni róla, mint egy szép
leányról – dünnyögte Freize a lovának.
– Elég legyen – ismételte Luca. – Azt sem tudod, hogy néz ki,
ahogyan én sem.
– Dehogynem, látom a járásán – dünnyögött tovább Freize a
lónak. – A szép lányokat rögtön felismerni a járásukról. Egy szép
lány úgy lépked, mintha az övé lenne az egész világ.
Isolde és Ishraq az ablaknál állt, amikor a három férfi
visszatért.
– Szinte érzem a természet illatát a ruhájukon – suttogta Isolde.
–
Amikor az inkvizítor előredőlt, megcsapott az erdő, a friss
levegő és a hegyi szellő illata. –Mi is kimehetnénk, Isolde.
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Titokban is kilopózhatunk éjjel, a hátsó kiskapun.
Sétálhatnánk a bükkösben a csillagok fényénél. Nem muszáj
nekünk idebent raboskodnunk, ha annyira vágyódsz odakintre.
– De tudod jól, hogy fogadalmat tettem. Soha nem hagyhatom
el ezt a helyet… –Ezt mondod akkor, amikor itt annyi esküt
szegtek már meg? Amikor felforgattuk az egész apátságot, és
velünk együtt a pokol költözött a zárda falai közé? Mit számít
még egy bűn? Mit számít az, amit most teszünk?
Isolde sötét pillantást vetett rá.
– Ki kell tartanom. Bármit is gondolnak vagy mondanak rólam
az emberek, bármit is tettem – nem fogom megszegni a
fogadalmamat.
A három férfi részt vett a kompletóriumon, az utolsó esti imán,
mielőtt az apácák nyugovóra tértek. A zsolozsma végén, amikor
ki-ki indult a saját szobája felé, a kerengőből kifelé haladva Freize
vágyakozva pillantott az alamizsnás nővér kamrája felé.
– Mit nem adnék egy pohár édes borocskáért lefekvés előtt –
sóhajtott fel. – Vagy kettőért. Vagy háromért…
– Maga aztán tényleg reménytelen eset, nem hívő ember
szolgájának való – korholta Peter testvér. – Jobban tette volna, ha
egy fogadóba szegődik el.
– És akkor mi lenne az uracskámmal nélkülem? – kérdezte
Freize méltatlankodva. – Ki vigyázott rá a monostorban, ki óvta
őt? Ki adott enni neki, amikor olyan sovány volt, mint egy hosszú
lábú kis veréb? Ki van mellette, akármerre is menjen? Ki segít neki
az életben megragadnia a lehetőségeit?
– Valóban vigyázott önre a monostorban? – fordult Peter
testvér meglepetten Luca felé.
Luca elnevette magát.
– Nem rám, hanem a vacsorámra, és mindent megevett, amit
én meghagytam. Megitta a boradagomat is. Ebben az értelemben
nagyon is figyelt rám. Freize tiltakozott, de Luca meglapogatta a
vállát.
 – Jól van, jól van! – békítette, és újra Peter felé fordult. –
Amikor a monostorba kerültem, ő vigyázott rá, hogy a nagyobb
fiúk meg ne verjenek. Amikor eretnekséggel vádoltak, mellettem
tanúskodott, pedig egy szót sem értett abból, amivel
gyanúsítottak. Mindig hűséges volt hozzám, az első
találkozásunktól fogva, amikor én egy ijedt kis novícius voltam, ő
pedig egy lusta kukta. Amikor pedig kiválasztottak engem erre a
küldetésre, az ő kérésére bocsátották el a monostorból, hogy
velem tarthasson.
– Így mindjárt jobban hangzik! – húzta ki magát Freize
diadalmasan.
– De miért nevezi önt uracskájának? – kérdezősködött tovább
Peter.
– Ki tudja? Én nem – ingatta a fejét Luca.
– Mert mindig is különleges legényke volt – magyarázta Freize
hevesen. – Nagyon okos, és gyermeknek olyan szép volt, mint egy
angyal. Mindenki azt mondta róla, hogy nem is e világi szülők
gyermeke…
– Ebből elég – szakította félbe Luca. – Egyszerűen hiúságból
nevez uracskájának. Ha tehetné, még azt is szívesen eljátszana,
hogy egy herceg szolgálatában áll.
– Majd meglátja, tényleg nem mindennapi fiatalember –
mondta Freize Peter testvérnek, és ünnepélyesen bólintott.
– Alig várom, hogy rendkívüli képességek tanúja lehessek –
mondta Peter testvér szárazon. – Minél hamarabb, annál jobb.
Most pedig megyek lefeküdni.
Luca búcsút intett, és a papi vendégházba ment. Becsukta az
ajtót maga mögött, és lehúzta a csizmáját. Tőrét gondosan a
vánkosa alá rejtette. Az asztalra odatette egymás mellé a nulláról
szóló írást és Peter testvér jegyzeteit. Úgy tervezte, hogy előbb
végig tanulmányozza a jegyzeteket, majd a munka végeztével
megjutalmazza magát a nulla elemzésével. Erre szánta az éjszakát
egészen a laudesig, a hajnali imáig.
Hajnali kettő körül halk kopogást hallott. Fürgén felállt az
asztaltól, tőrét kivette a párna alól.
– Ki van ott? – kérdezte.
– Egy nővér – hangzott a felelet.
Luca hátul az övébe csúsztatta a tőrét, és résnyire nyitotta az
ajtót. Egy apácafátylas nő állt némán az ajtóban. Arcából semmi
sem látszott. Luca gyorsan körülnézett az elhagyatott udvaron, és
hátralépve beengedte a nővért a szobájába. Még eszébe jutott,
hogy talán kockázatot jelent tanúk nélkül beereszteni őt magához.
Peter testvér sem fogja feljegyezni azt, ami kettejük közt
elhangzik. De kétségkívül a nővér is kockázatot vállalt, és a
fogadalmát is megszegte azzal, hogy kettesben maradt egy
férfival. Bizonyosan nyomós oka van arra, hogy egyedül belép
egy férfi hálószobájába. Lucának feltűnt, hogy az apáca úgy
kulcsolja össze a két kezét, mintha valami aprócska tárgyat
rejtegetne a tenyerében.
– Beszélni akart velem – szólalt meg az apáca halkan.
Kellemes hangja volt.
– Ezt is látni akarta – folytatta, és kinyújtotta nyitott tenyerét.
Luca elborzadt. A nővér mindkét tenyerén egyenes szegélyű,
nem túl mély seb volt, kezében meggyűlt a vér.
– Jézus, ments meg minket!
– Ámen – felelte az apáca azonnal.
Luca a vászontörülközőért nyúlt, és letépett belőle egy csíkot.
A korsóból vizet öntött rá, és gyengéden felitatta a vért. A nővér
összerezzent az érintéstől.
– Bocsásson meg – mondta Luca.
– Nem fáj nagyon, nem túl mély.
Luca ismét letörölte a nővér tenyerét. A vérzés lassan elállt.
– Ez mikor történt?
– Most ébredtem, és akkor már ilyen volt.
– Történt már ilyen korábban is?
– Tegnap éjjel. Szörnyű álmot láttam, és amikor felébredtem,
az ágyamban feküdtem, de a lábam sáros volt, és a kezem csupa
vér.
– Azt hiszem, önt láttam tegnap éjjel az udvarban a kapunál.
Nem emlékszik semmire? – kérdezte Luca.
A nővér a fejét ingatta. Sűrű, fehér fátyla meglebbent, de nem
fedte fel az arcát.
– Egyszerűen felébredtem, és a kezemen friss seb tátongott.
Már korábban is előfordult. Néhány alkalommal sebes volt a
kezem, amikor reggel felébredtem, de már nem vérzett. Mintha
éjjel, korábban került volna rá a jel úgy, hogy fel sem ébredtem rá.
Látja, nem mély a seb, néhány nap alatt begyógyul.
– Vannak látomásai?
– Rettenetes látomások gyötörnek! – tört ki a nővér hirtelen. –
Nem tudom elhinni, hogy Isten akaratából ébredek vérző kézzel!
Nem szentség leng körül, hanem iszonyat! Lehetetlen, hogy Isten
sebezze fel a tenyeremet. Ezek istenkáromló sebzések rajtam.
– Talán ez Isten titokzatos kinyilatkoztatása önön keresztül? –
próbálkozott Luca.
– Inkább mintha büntetés volna – ingatta a fejét a nővér. –
Olyan, mintha azért bűnhődnék, mert itt élek és szolgálok ugyan,
de lázadó szívvel vagyok megátkozva.
 – Önök közül hányan élnek itt akaratuk ellenére?
– Ki tudja? Ki tudja, mit gondolnak magukban a nővérek,
amikor minden nap szótlanul járnak-kelnek, és úgy imádkoznak
és énekelnek, ahogyan kell? Egész nap nem beszélhetünk
egymással, csupán az utasításokat ismételhetjük el és
imádkozhatunk. Honnan is tudhatnánk, hogy ki mit gondol?
Senki sem tudja, hogy az egyes emberekben mi játszódik le.
Óriási szenvedéllyel beszélt. Luca belátta, mennyi titok övezi a
zárdát, és képtelen volt újabb kérdéseket feltenni, inkább
cselekedett. Elővett egy tiszta lapot.
– Tegye a tenyerét erre a papírra, előbb a jobbot, aztán a balt –
utasította az apácát.
A nővér úgy nézett, mintha ellenkezni akarna, de aztán tette,
amit mondott. Mindketten irtózattal nézték a fehér papíron
hagyott háromszög alakú vérnyomokat, körülöttük a véres tenyér
barna lenyomatát.
– Peter testvérnek is látnia kell az ön tenyerét, vallomást kell
tennie az ő jelenlétében – határozott Luca.
Arra számított, hogy a nővér tiltakozni fog, de nem tette.
Engedelmesen lehajtotta a fejét.
– Holnap reggel első dolga legyen, hogy eljön a kihallgató
szobába.
Rögtön a príma után.
– Rendben – felelte az apáca könnyedén. Kinyitotta az ajtót és
kisurrant.
– Mi a neve, nővér? – szólt utána Luca, de addigra már el is
tűnt.
Csak akkor jött rá, hogy hiába várja majd a nővért másnap
vallomást tenni, ráadásul még a nevét sem tudja.
 Luca türelmetlenül várt a príma után, de az apáca nem jött.
Ingerültségében még csak el sem tudta mondani Freize-nek és
Peter testvérnek, miért nem akar senki mást látni. Csak ült az
asztalnál nyitott ajtó mellett, és a szétterített lapokat bámulta.
Végül kijelentette, hogy ki kell lovagolnia, hogy rendezze a
gondolatait, és az istállókhoz ment. Az egyik laikus nővér éppen a
trágyát hányta el az istállóudvarról. Odavezette Lucához a lovát
és felnyergelte. Luca, aki oly régóta élt nők jelenléte nélkül,
nagyon furcsállotta, hogy az összes nehéz, megerőltető munkát
nők végzik el, a miséket nők látogatják, és teljesen ellátják
magukat, miközben a miséző papon kívül egyetlen férfi sincs a
közelükben. Ettől még inkább kellemetlenül érezte magát. Ezek a
nők úgy éltek a közösségükben, mintha nem is léteznének férfiak
a világon, mintha Isten nem is teremtett volna férfit, hogy
uralkodjon a nő felett. Teljességben éltek, és vezetőjük maga is nő
volt. Ez szemben állt mindazzal, amit Luca eddig tapasztalt és
tanult. Úgy gondolta, így nem is csoda, hogy a zárdában teljesen
felborult a rend.
Amíg Luca a nyergelésre várt, Freize bukkant fel a boltíves
kapu alatt, száron vezette fehér-tarka lovát, aztán felült a
nyeregbe. –Egyedül megyek – szólt oda neki Luca ingerülten.
– Nyugodtan. Én is egyedül megyek – felelte Freize higgadtan.
– Nem akarom, hogy mellettem legyél. –Nem leszek.
– Akkor menj a másik irányba.
– Ahogy kívánod.
Freize megállt, meghúzta a hevedert, és kiléptetett a kapun.
Kifinomult udvariassággal hajolt meg a homlokát ráncoló vén
kapus nővér előtt, és a kapun kívül várt, amíg Luca kiügetett. –
Megmondtam, nem akarom, hogy velem gyere.
 – Éppen ezért vártam itt – felelte Freize türelmesen.
– Megnézem, te merre indulsz, hogy egészen biztosan a másik
irányba mehessek. Persze lehetnek a környéken farkasok, tolvajok,
útonállók és banditák, ezért nem bánnám, ha az első órácskában
mégis a közelemben lennél.
– Csak fogd be a szád, és hagyj gondolkodni – vetette oda Luca
barátságtalanul.
– Egy szót sem szólok. Hallgatok, mint a sír – biztosította
Freize a lovát.
Az állat felé fordította barna fülét.
Több órán keresztül sikerült csöndben maradnia, míg észak
felé lovagoltak, egyre távolodva az apátságtól, a Lucretilik várától
és a vár tövében meghúzódó kicsiny falutól. Széles, középen
kusza fűvel benőtt úton haladtak.
Luca könnyű vágtára fogta a lovát, és szinte észre sem vette az
itt-ott felbukkanó tanyaházakat, a legelésző birkanyájakat, a
szépen gondozott szőlőket. Amikor déltájban kicsit melegebbre
fordult az idő, megállította a lovát. Csak ekkor ébredt rá, milyen
messzire eltávolodtak az apátságtól.
– Legjobb lesz, ha visszafordulunk.
– Nem kívánnál előbb egy kevéske sört meg kenyeret? –
kínálta Freize. –Miért, van nálad?
– Itt, a zsákomban. Csak gondoltam, jól jöhet egy kis inni- és
harapnivaló a lovaglás után.
– Köszönöm – vigyorodott el Luca. – Köszönöm, hogy hoztál
ennivalót, és azt is köszönöm, hogy velem jöttél.
Freize elégedetten bólintott, és egy kis pagony felé irányította a
lovát, hogy az őszi nap ne süsse őket. Leszállt a lóról, a kantárt
lazán a nyeregre fektette. A ló azonnal legelni kezdte a sovány
erdei gyepet. Freize leterítette a köpönyegét, hogy Luca leülhessen
rá, és elővett egy ledugaszolt palack sört és két cipót. Csendben
ettek. Freize végül még elővarázsolt a zsákjából egy fél palack
kiváló vörösbort is.
– Ez igazán pompás – dicsérte a bort Luca.
– A legjobb a rendházban – felelte Freize, és még a seprőt sem
hagyta veszni.
Luca felállt, lesöpörte magáról a morzsákat, és kezébe vette a
kantárszárat, ami addig egy bokor ágára volt felakasztva.
– A lovakat is meg kellene itatnunk, mielőtt visszamegyünk –
mondta Freize.
Száron vezették vissza a lovakat az ösvényre, majd nyeregbe
szálltak, és elindultak visszafelé. Kis idő múlva, beljebb az erdő
sűrűjéből, víz csobogása ütötte meg a fülüket. Letértek az útról, és
a hangot követték. Egy széles patakot találtak. Folyásirányban
tovább haladva találtak egy helyet, ahol a meder kiöblösödött, és
kerek, mély medencét formált. A sáros part alaposan ki volt
taposva, mintha sok ember járna ide vízért, ami furcsán hatott egy
ilyen lakatlan erdőben. Luca látta a sárban az apácák facipőinek
nyomát, amit lábbelijükre húzva szoktak hordani az apátsági
földek művelése és kerti munka közben.
Freize megcsúszott, és kis híján elvesztette az egyensúlyát.
Mérgesen felkiáltott, amikor észrevette, hogy sötétzöld
libatrágyába lépett.
– Hogy a nyavalya törje ki azt az átkozott madarat! Bárcsak a
kezembe kerülne, szavamra, megenném!
Luca mindkét lovat a vízhez vezette, és megitatta őket. Freize
eközben lehajolt, és egy lórom széles levelével törölgette a
csizmáját.
 – Nahát! Ez aztán… –Mi van? Freize szó nélkül odanyújtotta a
levelet, rajta a madárürülékkel.
– Hé! – hajolt el Luca az orra elé tartott levél elől. – Nézd csak
meg közelebbről! Azt mondják, hogy a pénz a trágya közt van – és
tényleg itt van. Nézd csak meg közelebbről, mert szerintem most
rám mosolygott a szerencse!
Luca alaposan szemügyre vette a levelet. A sötétzöld
libatrágya között apró fémdarabkák fénylettek.
– Mi ez? – kérdezte.
– Arany, uracskám! – lelkendezett Freize. – Látod? A libák a
folyóban csipegetik a hínárt és mindenféle vízinövényt. A folyó
vize, Isten tudja honnan, a hegyek repedéseiből idehordja az
aranyat, a libák feleszegetik, aztán ki is eresztik magukból, én
pedig a csizmám talpán találom meg. Most már nincs más
dolgom, mint kideríteni, kié ez a folyót övező birtok. Megveszem
néhány garasért, és aranyat fogok mosni. Én is úr leszek, szép
paripám lesz, és saját vadászkutyáim!
– Már, ha a földesúr eladja neked – intette Luca. – Ha nem
tévedek, ez itt még mindig Lucretili báró birtoka, és bizonyára ő is
szívesen mossa ki a maga aranyát.
– Majd a földvásárlás előtt nem szólok neki az aranyról –
tervezgetett Freize. – Csak annyit mondok, hogy a folyóparton
szeretnék élni. Elmondom neki, hogy elhivatottság buzog
bennem, mint abban a szegény teremtésben, a húgában, ezért
szent életű remeteként a folyóparton akarok élni, és egész nap
imádkozni fogok.
Luca elnevette magát a gondolattól, hogy Freize egész nap
magányosan imádkozna, de Freize egyszer csak felemelte a kezét.
– Valaki közeledik – figyelmeztette. – Csendben tűnjünk el
innen. –Miért kéne elrejtőznünk? Semmi rosszat nem csinálunk itt.
– Soha nem tudhatod. Én mindenesetre nem szeretném, ha egy
aranyat termő folyó partján találnának rám – suttogta Freize.
Lovaikkal együtt mindketten beljebb húzódtak a fák közé,
távol a parttól, és vártak. Luca a köpönyegét a lova fejére
borította, hogy csendben maradjon, Freize pedig felágaskodott a
lovához, és a fülébe suttogott valamit, mire az állat lehajtotta a
fejét és csendben várt. A két férfi kilesett a fák között: hat sötét
gyapjúruhába öltözött apáca közeledett az úton, facipőjük
cuppogott a sárban. Freize gyengéden tenyerébe fogta a lova
orrát, hogy ne nyerítsen.
A két utolsó nővér egy szamarat vezetett, aminek magasan
meg volt rakva a háta a zárda juhairól lenyírt, mosni való nyers
gyapjúval. Freize és Luca csöndben figyelt a bokrok fedezékéből.
A nővérek a szemük láttára süllyesztették a patakba és cövekelték
le a gyapjút, hogy a víz tisztára mossa. Amikor végeztek,
megfordították a szamarat, és elindultak arra, amerről jöttek.
Fogadalmukhoz híven csendben dolgoztak, de távolodva
belekezdtek egy zsoltárba: – Az Úr az én pásztorom, nem
szűkölködöm…
– Nem szűkölködöm! – morogta Freize, amikor előbújtak
rejtekhelyükről. – Az ördögbe is, ők aztán tényleg nem
szűkölködnek, mert nem is akarnak semmit! Én meg folyton csak
többet akarok és álmodozom, így mindig csalódás ér!
– Miért? – kérdezte Luca. – Egyszerűen idehordják a gyapjút
mosni. Attól te még ugyanúgy megveheted a patakodat és
moshatod az aranyat.
– Nem. Ezek a ravasz kis boszorkányok nem a gyapjú miatt
járnak ide. Ugyan minek jönnének el idáig ahhoz, hogy tisztára
mossák a gyapjút, mikor az apátságtól idefelé jövet legalább fél
tucat patak csörgedezik? Ők bizony a régi módszerrel mosnak
aranyat. A gyapjút belemerítik a vízbe. Látod, hogyan feszítették
ki végig az egész patak szélességében, hogy keresztüláramoljon
rajta a víz? A gyapjú felfogja az aranyszemcséket, még a legkisebb
morzsányit is. Nagyjából egy hét múlva visszajönnek, és
kihalásszák, amit fogtak: az aranytól nehéz, nedves
gyapjúköteget. Visszaviszik a zárdába, megszárítják, kifésülik
belőle az aranyport, és egy egész vagyon gyűlik össze a lábuk
előtt a padlón. A kis tolvajok!
– Vajon mennyit érhet a fogásuk? Mennyi aranyat tud felfogni
egy ilyen köteg gyapjú? – kérdezte Luca.
– És miért nem említette ezt a kis ügyletet egyikük sem? –
fűzte tovább a szót Freize. – Kíváncsi vagyok, vajon Lucretili báró
tud-e róla? Jó vicc lenne, hogy miközben a báró zárdába küldte a
húgát, az újdonsült apátnő éppen az alája rendelt apácák
segítségével lopja ki alóla a vagyonát.
– Micsoda? – kérdezett vissza Luca zavartan.
– Á, csak tréfáltam…
– Nem. Ez akár komoly is lehet. Mi van, ha idejött, rátalált az
aranyra ugyanúgy, ahogyan te is, és munkába állította a
nővéreket. Aztán megpróbálja bűnbe esettnek feltüntetni a zárdát,
így aztán többé senki nem jön majd ide, és senki nem bízik a
nővérek szavában.
– És akkor senki nem fedezi fel a kis vállalkozását, és ő még
mindig apátnőként, de újra úgy élhet, mint egy úrnő: boldogan,
aranyban fürdőzve – fejezte be Freize a gondolatot.
– Megáll az eszem – nyögte Luca komoran.
Egy hosszú percig némán állt Freize-zel, aztán szó nélkül
megfordult, felült a lovára, és vágtázni kezdett. Vágta közben
ráébredt, hogy nem csupán a bűntett döbbenti meg, amelyben az
egész kolostor részt vesz, de személyesen az apátnőre is dühös,
mert elhitette vele, hogy a segítségére van szüksége. Mintha
bármit is jelentene számára Luca támogatása, pedig semmi
egyébre nincs szüksége Lucától, csak arra, hogy vakon megbízzon
benne, és elhiggye neki a kis történetét.
– Az ördögbe is!
Csendben folytatták az útjukat. Freize szótlanul ingatta a fejét
elképzelt gazdagsága elvesztése felett, Lucát pedig ette a méreg
attól, hogy rászedték. Amikor a zárda közelébe értek, Luca
visszafogta a lovát, és bevárta Freize-t.
– Biztos vagy benne, hogy ő a felelős? – kérdezte, amikor
egymás mellé kerültek. – Rám egy boldogtalan nő, egy gyászoló
leány benyomását tette. Biztos vagyok benne, hogy őszintén
gyászolja az apját. Szerinted képes eközben minden egyébről
hazudni? Nem értem az egészet.
– Akkor talán a háta mögött csinálják – vonta le a
következtetést Freize. – Bár a téboly elharapózása jó módszer az
idegenek távoltartására. De az is elképzelhető, hogy semmit sem
tud az egészről. Ki kéne derítenünk, ki viszi ki az aranyat eladni.
Így arra is rájöhetünk, ki kaparintja meg a hasznot. Azt is meg kell
tudnunk, hogy ez ugyanígy ment-e már az ő érkezése előtt is.
– Peter testvérnek ne mondj semmit – bólogatott Luca.
– Peter, a kém – tréfálkozott Freize.
– Ma este be kell törnünk a raktárba bizonyítékért – száradó
gyapjút és aranyat fogunk keresni.
– Nem kell betörnünk, van kulcsom.
– Hogyan jutottál hozzá?
 – Szerinted honnan szereztem azt a kiváló bort az ebédhez?
Luca csak ingatta a fejét.
– Találkozzunk éjjel kettőkor – mondta halkan. A két fiatal férfi
továbblovagolt.
Isolde az ágyában feküdt, keze-lába az ágy lábához kötözve,
mint egy fogolynak. Ishraq egészen az álláig betakarta, és
elsimította rajta a takarót.
– Szörnyű így látnom téged. Egyszerűen elviselhetetlen. A te
Istened szerelmére, mondd már, hogy elmehetünk innen. Nem
akarlak az ágyadhoz kötözni téged, mint egy eszelőst.
– Tudom, de nem kockáztathatom, hogy én is holdkórosan
járjak keljek a zárdában, nem bírnám elviselni. Nem hagyhatom,
hogy én is megtébolyodjak. Ishraq, én nem akarok alva járni és
sikoltozni álmomban. Ha megőrülök, ha valóban megőrülök, meg
kell ölnöd engem. Nem tudnám elviselni.
Ishraq lehajolt, és barna orcáját Isolde halovány arcához
érintette.
– Soha nem tenném meg. Harcolni fogunk ellene, és le fogjuk
győzni. –És mi lesz az inkvizítorral?
– Minden apácával beszél, túlságosan is sok mindenről szerez
tudomást. A jelentése tönkre fogja tenni az apátságot, és
bemocskolja a nevedet. Minden szóval, amit csak mondanak a
nővérek, minket hibáztatnak, téged okolnak. Minden akkor
kezdődött, amikor ide érkeztünk. Fel kell tartóztatnunk, meg kell
állítanunk őt.
– Megállítani? – kérdezte Isolde.
Ishraq elszántan bólintott.
– Így vagy úgy, meg kell állítanunk őt. Bármit meg kell
tennünk ennek érdekében.
 A hold világlott az égen, de időről időre eltakarták a gyorsan
vonuló felhők. A derengő fényben Luca nesztelenül vágott át a
kövezett udvaron. A sötétségből egy alak lépett elő: Freize.
Kezében tartotta a kulcsot, amit gondosan beolajozott, hogy ne
csikorogjon. Halkan csúsztatta a zárba. Az ajtó viszont nyikorogva
nyílt ki. Mindketten megdermedtek a hangtól, de semmi nem
mozdult. Az udvarra néző keskeny ablakok sötétek voltak,
egyedül az alamizsnás nővér ablakán szűrődött ki az imbolygó
gyertyafény, de más jel nem utalt arra, hogy ébren lenne.
A két ifjú besurrant a raktárba, és halkan becsukták az ajtót
maguk mögött. Freize kovával szikrát csiholt, és meggyújtotta a
faggyúgyertyát, amit magával hozott. Körülnéztek.
– A bor ott van – mutatott Freize a kovácsoltvas rács felé. – A
kulcs fel van akasztva a falra, egy féleszű is simán megtalálja. A
sört ott tartják, az élelmet meg ott – mutatott a búzával, rozzsal,
rizzsel töltött zsákokra.
A fejük felett vászonba csavarva lógtak a füstölt sonkák, a falra
szerelt polcon kerek sajtok sorakoztak.
Luca körülnézett: gyapjúnak nyomát sem látta. Egy boltíves
ajtón keresztül bementek a hátsó helyiségbe. Különböző vásznak
és posztók álltak halomban: fehérítetlen vásznak az apácák
ruháihoz és a munkaruhának használt sötét zsákvászon. Bőrök,
amiből sarut, táskát, sőt nyerget szoktak készíteni – minőség és
teherbírás szerint szépen csoportosítva. Egy rozoga falétra
vezetett fel a padlásra.
– Itt lent nincs semmi – állapította meg Freize. – Legközelebb
az apátnő házát kutatjuk át, de előbb megnézem, mi van odafönt –
mondta Luca, a kezébe vette a gyertyát, és elindult fölfelé. – Te
várj itt lent.
 – Ilyen sötétben nem – ellenkezett Freize.
– Csak maradj nyugton itt.
Freize figyelte az egyre feljebb emelkedő, imbolygó lángot, de
aztán egyedül maradt a sötétben. Idegesen meresztette a szemét.
Odafentről egyszer csak fojtott kiáltás hallatszott.
– Mi az? – sziszegte a sötétben. – Minden rendben?
A fejére hirtelen egy nagy lepel borult, most már végképp
semmit sem látott. Miközben lehajolt, hogy levegye magáról,
súlyos ütés süvítését hallotta a levegőben. A földre vetette magát
és oldalra gurult, miközben a lepelbe gabalyodva figyelmeztetni
próbálta Lucát. Valami tompa tárgy fejen találta. Hallotta Luca
szapora lépteit lefelé a létrán, aztán a létra súrlódását a falon,
amint ellökték onnan. Freize küzdött a sötétségben a fájdalommal,
de közben erőteljes rúgást kapott a hasába. Luca felkiáltott a
ledőlő létrába kapaszkodva, és súlyos puffanással a kőpadlóra
zuhant. Freize levegőért kapkodva szólongatta gazdáját, de a
válasz néma csend volt.
Semmi sem mozdult a rémisztő sötétségben. Idővel Freize
felült, lehúzta a fejéről a pokrócot, és végigtapogatta magát tetőtől
talpig. Az arcához érve nedves lett a keze: vérző seb húzódott
végig a homlokától az álláig.
– Itt vagy, Veréb? – kérdezte rekedten, de válasz nem érkezett.
–
Édes Istenem, ugye nem ölte meg őt az a fúria? Ugye él az
uracskám, a kis tündérgyermek? – jajveszékelt.
Négykézláb körbemászott a raktárban, de a padlón csak
vásznakba ütközött, ahogy keresgélt a sötétben. Fájdalmasan
bukdácsolt, de rá kellett jönnie: Luca egyáltalán nincs is a
raktárban. Eltűnt.
 – Jaj, micsoda bolond vagyok, miért nem zártam be az ajtót
magunk mögött? – motyogta bűntudatosan.
Nagy nehezen feltápászkodott, és a fal mentén tapogatózva
körbejárt. Megtalálta az eldőlt létrát is, végül az ajtóhoz ért. A
külső helyiségben halvány fény derengett, mert az ajtó tárva-
nyitva állt, és beszűrődött rajta a sápadt holdfény. Freize arra
botorkált, és közben észrevette, hogy a borospince felé vezető
kovácsoltvas ajtó is nyitva áll. Megérintette vérző fejét, és egy
pillanatig a kecskelábú asztalnak támaszkodott, mielőtt tovább
botladozott. A toronyban a harang éppen akkor szólított laudesre,
amikor az ajtóhoz ért – ezek szerint legalább fél órára elvesztette
az eszméletét.
A kápolna felé indult, hogy hírt adjon Luca eltűnéséről, de
akkor az ispotály ablakában gyertyafényt pillantott meg. Aztán
meg az alamizsnás nővért, aki éppen feléje sietett.
– Freize! Maga az? – A nővér elborzadva torpant meg a szolga
vérző fejét látva. – Az Úr legyen velünk! Magával meg mi történt?
– Valaki leütött – felelte Freize kurtán. – Elvesztettem az
uracskámat! Verje félre a harangot, biztosan nincs messze!
– Én rátaláltam, de nincs magánál. Mi történt vele? – kérdezte
az alamizsnás nővér.
– Hála istennek, hogy megvan. Hol volt?
– Épp az imént találtam rá az udvaron támolyogva, amikor a
laudesre indultam. Bekísértem az ispotályba, de ott elájult. Most
akartam felébreszteni magát és Peter testvért.
– Vigyen oda hozzá.
A nővér elindult, Freize botladozva követte. Egy hosszú
terembe léptek be, amelynek mindkét oldalán vagy tíz ágy
sorakozott. Szegényes szalmaágyak voltak, fehérítetlen
zsákvászonnal leterítve.
Egy kivételével mind üresen álltak: abban feküdt Luca
holtsápadtan, lehunyt szemmel, alig észrevehetően lélegezve.
– Szent ég! – sopánkodott aggodalmasan Freize. – Uracskám,
szólalj meg!
Luca lassan felnyitotta barna szemét.
– Te vagy az?
– Én. Hála legyen Istennek, hogy élsz! Hála a Szűz Máriának!
Én vagyok.
– Hallottam a kiáltásodat, és aztán leestem a létráról – mondta
Luca, feldagadt arca miatt alig érthetően.
– Úgy jöttél lefelé, mint egy zsák liszt – erősítette meg Freize. –
Szent ég, amikor hallottam a puffanásodat a padlón! Valaki pedig
engem is megütött…
– Úgy éreztem magam, mint az elkárhozottak a pokolban.
– Én is. –Akkor aludj, majd beszélünk reggel – mondta Luca, és
lehunyta a szemét.
– Hadd mossam ki a sebét – lépett Freize mellé az alamizsnás
nővér.
Egy tál vizet, tiszta kendőt, levendulaolajat és morzsolt árnikát
hozott. Leültette Freize-t egy másik ágyra. –Az ágyában támadtak
magára? Hogy történt? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Freize az ütéstől még mindig kábán.
Amúgy pedig a nővér éppúgy láthatta a raktár nyitott ajtaját,
ahogyan ő, és Lucára is ő talált rá az udvaron.
– Nem emlékszem semmire – mondta sután.
És miközben a nővér az arcán éktelenkedő sebet kezelgette és
sajnálkozott, ő végignyúlt az ágyon a gondoskodó női kezek
kényeztetése alatt, és elaludt.
 Freize hideg, szürke hajnalra ébredt. Luca a másik ágyon
halkan horkolt: rövid hortyogás és elnyújtott sípolás váltotta
egymást. Freize egy ideig lehunyt szemmel hallgatta a szűnni nem
akaró hangot. Amikor kinyitotta a szemét, hitetlenkedve pislogott,
és felkönyökölt. A mellette lévő ágyon most egy apáca feküdt
hanyatt. Arca éppolyan fehér volt, mint a főkötője, amit
hátratoltak, így kilátszott nyirkos, borotvált fejbőre. Két keze
imára kulcsolva feküdt mozdulatlan mellkasán. Ujjai
halványkékek voltak, a körmeit mintha tintával festették volna
meg. A legijesztőbb azonban tágra nyílt szeme volt, fekete
pupillája szinte kitöltötte a szemét. Meg sem rezdült a teste. Még a
tapasztalatlan, rémült Freize számára is nyilvánvalóan halott volt.
A halott apáca lábánál és fejénél is egy-egy nővér térdelt, és
szüntelenül mormolta a rózsafüzért, imádkozott. A keskeny ágyat
gyertyák keretezték, fényük megvilágította a vértanúság élőképét.
Freize felült. Azt hitte és remélte, hogy álmodik. Megcsípte magát,
hátha felébred. Lábát a padlóra tette, és csendben átkozta a fejében
lüktető fájdalmat. Még nem mert felállni.
– Nővér, az Úr oltalmazza lelkét, mi történt azzal a szegény
lánnyal?
A halott fejénél térdeplő apáca nem felelt, amíg be nem fejezte
az imádságot, csak könnyes szemével pillantott rá.
– Álmában halt meg, nem tudjuk mitől – válaszolt végül.
– Ki ő? – kérdezte Freize és keresztet vetett.
Hirtelen babonás félelem költözött a szívébe, hogy talán olyan
nővér, aki vallomást tett a vizsgálatuk során.
– Áldja meg őt a mindenható Isten és oltalmazza lelkét.
– Augusta nővér – felelte az apáca.
Freize korábban nem hallotta ezt a nevet. Lopva az apáca
fehér, hideg arcára pillantott, és megborzongott szénfekete, üres
tekintetétől.
– Az ég szerelmére, miért nem zárták és súlyozták le a szemét?
– Nem lehet lezárni, hiába próbáltuk újra és újra – felelt az ágy
lábánál térdeplő másik apáca reszketve.
– Az lehetetten. Miért ne csukódna le?
– A szeme azért olyan fekete, mert ismét a Halálról álmodott –
magyarázta a nővér halk, monoton hangon. – Mindig a Halálról
álmodott, és most eljött érte. A szemében ott van az utolsó
látomása, ahogy elragadja a Halál, ezért nem csukódik le a szeme,
ezért olyan fekete, mint a szurok. Ha mélyen belenéz rémisztő
fekete szemébe, meglátja benne a Halál tükörképét. Látni fogja
benne a Halál arcát, ahogy kitekint magára.
– Mindannyiunkért el fog jönni – nyöszörgött halkan az első
nővér reszketve.
Mindketten keresztet vetettek, és folytatták imájukat. Freize
megborzongott, és lehajtott fejjel elmondott egy imát a holtak
üdvösségéért. Óvatosan, fogát összeszorítva felállt, kábult fejjel
megkerülte a nővéreket, és Luca ágyához lépett, ahol ő még
mindig finoman horkolva aludt.
– Uracskám, ébredj – rázta meg a vállát.
– Szeretném, ha nem szólítanál így – mondta Luca álmosan.
– Kelj fel, az egyik apáca meghalt.
Luca erre hirtelen felült az ágyában, de rögtön megingott, és
megtámasztotta a fejét.
– Megtámadták?
– A nővérek azt mondják, álmában halt meg – intett a fejével
Freize az imádkozó apácák felé.
– Te mit látsz rajta? – kérdezte Luca.
 – A fején nem látható sérülés, de más testrészét nem tudom
megnézni – ingatta a fejét Freize.
– És ők mit mondanak? – biccentett Luca a tovább imádkozó
nővérek felé.
Meglepetésére Freize megborzongott, mintha valami jeges
fuvallat csapta volna meg.
– Értelmetlenül beszélnek – felelte Freize, tagadva azt a
gondolatot, hogy mindannyiukért eljönne a halál.
Belépett az alamizsnás nővér, nyomában négy laikus nővérrel.
A halott lábánál és fejénél térdeplő két nővér felállt és
félrehúzódott, amíg a négy barna ruhába öltözött nő a holttestet
óvatosan hordágyra fektette, és a boltíves ajtón át a szomszéd
helyiségbe vitte.
– Felöltöztetik és előkészítik a testét a holnapi temetésre –
válaszolt Ursula nővér Luca kimondatlan kérdésére.
A fáradtságtól és a megrázkódtatástól sápadt volt az arca. Az
apácák fogták a gyertyájukat, és átmentek a hideg külső
helyiségbe folytatni a virrasztást. Amint letették a gyertyát és
mellé térdeltek imádkozni, az árnyékuk a kőfalon óriásira nyúlt,
olyanok voltak, mint két hatalmas fekete szörnyeteg. Valaki
becsukta az ajtót.
– Mi történt vele? – kérdezte Luca halkan.
– Álmában meghalt. Csak Isten a megmondhatója, mi történik
itt. Amikor hajnalban bementek hozzá felébreszteni – ő szolgált
volna a prímán –, már nem élt. A teste kihűlt és merev volt, a
szeme nyitva maradt. Ki tudja, mit látott vagy álmodott, vagy mi
gyötörte őt? – mondta az alamizsnás nővér, és gyorsan keresztet
vetett, majd kezét a kis aranyfeszületre kulcsolta, ami aranyláncon
lógott a derekán. – És ön, hogy érzi magát? Szédül? Gyenge? –
kérdezte. –Életben maradok – felelte Luca fanyarul.
– Én nagyon erőtlen vagyok – jegyezte meg Freize
reménykedve.
– Akkor hozok egy kis sört – mondta az alamizsnás nővér,
majd mindkettejüknek töltött egy korsóból egy-egy pohárba. –
Látták a merénylőt?
– A merénylőt? – ismételte Freize a szót, amely általában mór
elkövetőre utalt.
– Azt, aki megpróbálta megölni önöket, akárki volt is az –
helyesbített az alamizsnás nővér. – Különben mit akartak a
raktárban? –Kerestem valamit – felelte Luca kitérően. – Odavinne
most?
– Várnunk kellene, amíg felkel a nap.
– Magánál vannak a kulcsok? –Nem tudom…
– Akkor Freize majd beenged minket az ő kulcsával.
– Magának kulcsa van a raktáramhoz? – kérdezte a nővér
fagyosan, szeme szikrákat szórt.
– Csak a legszükségesebb élelmiszerek miatt, hogy ne kelljen
alkalmatlankodnom – felelte Freize bűntudatos képpel. –Attól
tartok, önök még túl gyengék ahhoz, hogy eljöjjenek odáig.
– Egyáltalán nem. Oda kell mennünk – mondta Luca
határozottan.
A nővér belátta, hogy Luca nem fog tágítani.
– Félek. Igazság szerint nem merek odamenni.
– Megértem. Nem is csoda, hogy fél – mondta Luca együtt érző
mosollyal. – Rettenetes dolgok történtek az éjjel. De össze kell
szednie a bátorságát. Mi majd ott leszünk ön mellett, és többet
nem hagyjuk, hogy ostoba módon csapdába essünk. Gyűjtsön
erőt, és jöjjön.
 – Nem mehetnénk napkelte után, amikor már világos van?
– Nem. Most kell mennünk – felelte Luca szelíden.
– Rendben. Akkor menjünk – mondta a nővér az ajkába
harapva.
Az egyik falikarból kiemelte a fáklyát, és az udvaron át a
raktárhoz vezette a két férfit. Valaki becsukta az ajtót, amit ő most
újra kinyitott, és előreengedte Lucát és Freize-t. A falétra még
mindig a földön hevert, ahova dobták. Freize visszatámasztotta a
helyére, és kissé megrázta, hogy szilárdan álljon.
– Ezúttal be fogom zárni az ajtót magunk mögött – jegyezte
meg, és elfordította a kulcsot a zárban.
– Azt hiszem, ő még a bezárt ajtón is át tud menni – mondta az
alamizsnás nővér idegesen nevetve. – Szerintem a falak sem
állnak útjában. Talán mindenhova el tud menni, ahova csak akar.
– Kicsoda? – kérdezte Luca, de a nővér csak megvonta a vállát.
– Menjen csak fel, majd mindent elmondok. Nem fogok tovább
titkolózni. Egy apáca meghalt a zárda falai között, a mi
közösségünkben. Itt az ideje, hogy mindent megtudjanak, ami itt
történt. Véget kell vetniük ennek. Meg kell állítaniuk őt. Én
mindent megtettem azért, hogy megmentsem ezt a zárdát és az
apátnőt. Most mindent elmondok, de előbb látnia kell, mit művelt.
Luca óvatosan felmászott a létrán, mögötte az alamizsnás
nővér, felfogva a ruháját, hogy könnyebben tudjon mozogni.
Freize odalent állt, és a fáklyával világított nekik.
A padláson sötét volt, de az alamizsnás nővér átment a túlsó
falhoz, és kinyitotta az ablakot. A nyíláson át beszűrődött a hajnal
fénye. A kelő nap sugarai bevilágítottak a padlásra. A száradni
felfüggesztett, arannyal telített gyapjú ragyogott a fényben. A
lehulló aranypor összegyűjtésére vászonlepedőket terítettek a
gyapjú alá. Aranyporos padlójával és arany drapériájával a
helyiség úgy festett, mint egy kincseskamra.
– Atyaisten – suttogta Luca. – Hát tényleg… Itt az arany. De
mennyi!
És hogy ragyog!
Körülnézett, mint aki nem akar hinni a szemének.
– Valóban. Eleget látott? – kérdezte a nővér sóhajtva.
Luca lehajolt, és felcsippentett egy keveset az aranyporból. Itt-
ott kisebb rögöcskék is voltak, mint egy-egy búzaszem.
– Mennyit ér ez itt?
– Az apátnő havonta két-három birka lenyírt gyapjával mos
aranyat a patakból. Ha ez így megy tovább, az együtt egy egész
vagyont ad majd ki – felelte az alamizsnás nővér.
– Mióta tart ez?
– Mióta a zárdába érkezett – mondta a nővér, majd becsukta és
elreteszelte az ablakot. A padláson újra sötét lett.
– Jól ismeri a környéket, hiszen itt nőtt fel, az apja mellett.
Jobban ismeri, mint a fivére, mert őt elküldték messzire tanulni. A
patak az apátsághoz tartozik, a mi erdőnkben folyik. A rabszolga
mór létére tudja, hogy a saját népe hogyan szokott aranyat mosni
a folyóból, és ketten megtanították a nővéreket, hogyan
függesszék a patak vizébe a gyapjút. Azt mondták nekik, hogy ez
a patak különlegesen tisztára mossa a gyapjút, és nincs ennél jobb
víz a környéken. A nővérekkel a bolondját járatja: kifeszítik a
gyapjút a patak vizébe, aztán visszahozzák száradni. Viszont soha
nem látják a vászonlepedőre hulló aranyat. A rabszolga titokban
oson fel ide összesöpörni az aranyport, és elviszi eladni. Mire a
nővérek idejönnek, az aranynak nyoma sincs, tiszta a padlás, ők
meg szépen elviszik a gyapjút kártolni és fonni. Néha megjegyzik,
hogy milyen puha lett a gyapjú. Lóvá teszi őket és
mindannyiunkat – nevetett keserűen. –Elhozza a szolgáló a pénzt
önnek? Átadja az apátság számára?
– Ön szerint? Úgy néz ki ez az apátság, mint amelyik dúskál az
aranyban? Látta az ispotályunkat? Látott drága gyógyszereket? A
raktáramat látták, azt tudom. Ön szerint gazdag ez az apátság? –
kérdezte a nővér, és a létrához lépett.
– És hol adja el? Hogyan értékesíti az aranyat?
– Nem tudom – vont vállat az alamizsnás nővér. – Talán
Rómában. Semmit sem tudok róla. Az apátnő titokban küldi ki a
rabszolgáját.
Luca egy pillanatig tétovázott, mintha még szeretne kérdezni
valamit, de aztán inkább megfordult, és a nővér után ő is
lemászott a létrán. Válla és nyaka sajgott a korábbi eséstől, de nem
törődött vele.
– Azt állítja, hogy az apátnő az apácákat használja fel
aranymosásra, és a hasznot megtartja magának?
– Most már saját szemével is láthatta – bólintott a nővér. –
Attól tartok, abban bízik, hogy az egész apátságot bezárathatja.
Szerintem aranybányát akar létesíteni a mi birtokunkon. Azt
hiszem, szándékosan hoz szégyent az apátságra, hogy ön javasolja
a Szentatyának a kolostor bezáratását Ha már nem fog itt zárda
működni, akkor azt mondhatja, hogy felszabadult apja
végrendelkezése alól – visszavonja a fogadalmát, kijelenti, hogy ez
az ő öröksége az apjától, itt fog élni tovább, és senki nem fogja
zaklatni őt és a rabszolgáját.
– Erről miért nem beszélt nekem eddig? Már akkor el kellett
volna mondania, amikor megkezdtem a vizsgálatot. Miért
hallgatta ezt el előlem? – faggatta Luca.
 – Azért, mert ez a zárda az életem – jelentette ki határozottan a
nővér. – Jelzőfény a hegyek közt, menedék a leányoknak, és Isten
tiszteletének szentelt hely. Abban bíztam, hogy az apátnő
megtanul békében élni itt. Azt hittem, meghallja majd Isten hívó
szavát, és egyre nő majd benne az elhivatottság. Aztán abban
bíztam, megelégszik majd azzal, hogy vagyont szerez a zárdában.
Úgy gondoltam, hogy elvetemült nő, de talán kordában tudjuk
tartani. De mióta egy nővérünk meghalt… – hangja elcsuklott a
sírástól. – Augusta nővér az egyik legártatlanabb és legegyszerűbb
leány volt, aki már évek óta a zárdában élt… Mostanra egészen
elfajult a helyzet, tovább nem hallgathatom el, mit művel. Isten
házát használja pénzhajhászása leplezésére, és az is
meggyőződésem, hogy a rabszolgája boszorkánysággal
babonázza meg a nővéreket: rémálmok gyötrik őket, alvajárókká
válnak, furcsa jelek mutatkoznak rajtuk, és egyikük most már meg
is halt álmában. Isten színe előtt kijelentem, hogy szerintem az
apátnő és a rabszolgája mindannyiunkat az őrületbe kerget az
aranyszerzés érdekében.
Kezével kitapogatta a derekán lógó keresztet. Luca látta,
milyen erősen szorítja, mintha valami talizmán lenne.
– Értem – felelte a lehető legnyugodtabban, bár a torka
kiszáradt a babonás félelemtől. – Engem azért küldtek, hogy véget
vessek az eretnekségnek és a bűnnek. A pápától felhatalmazást
kaptam a vizsgálatra és az ítélkezésre. Mindent látni akarok a saját
szememmel, és mindenre rá fogok kérdezni. Ma napközben még
egyszer beszélni fogok az apátnővel, és ha nem tud magyarázatot
adni a cselekedeteire, akkor gondoskodom róla, hogy elmozdítsák
a helyéről.
– El fogják küldeni innen?
 Luca bólintott.
– És mi lesz az arannyal? Meghagyják az apátságnak, hogy
segíthessük a szegényeket, és könyvtárt alapíthassunk? Hogy fény
lehessünk az éjszakában bolyongóknak?
– Igen. Az apátság megtarthatja a vagyonát.
– Az apátság a legfontosabb – jelentette ki a nővér felderülve. –
Engedni fogja, hogy a nővéreim itt éljék tovább szent életüket?
Bizonyára új apátnőt fog kinevezni, egy erényes nő fogja
fegyelmezni és vezetni őket a mindennapjaikban, ugye?
– A zárda vezetését a domonkos szerzetesekre fogom bízni. Ők
fogják az aranyat is kinyerni a folyóból, és fenntartani belőle az
apátságot. Ez többé már nem Isten dicsőségét szolgáló rendház,
mert bűn költözött belé. Férfiak fennhatósága alá fogom helyezni,
és nem lesz másik apátnő az élén. Az arany Istené, az apátság a
szerzeteseké
lesz
Az alamizsnás nővér reszketve sóhajtott, arcát tenyerébe
temette. Luca a kezét nyújtotta felé vigasztalásul, de Freize
figyelmeztető pillantását látva gyorsan visszahúzta, hiszen a
nővért most is ugyanúgy kötelezte szent fogadalma.
– Mit fog tenni ezután? – kérdezte Luca halkan.
– Nem tudom. Egész életemet itt töltöttem. Alamizsnás
nővérként fogok tovább szolgálni, amíg a testvérek vezetése alá
nem kerül a rendházunk. Az első néhány hónapban szükségük
lesz a segítségemre, mert rajtam kívül senki sem ismeri
rendházunk mindennapi működését. Talán folyamodni fogok
azért, hogy másik rendbe kerüljek Zártabb, békésebb rend tagja
szeretnék lenni. Az elmúlt hónapok rettenetesek voltak. Olyan
rendben szeretnék szolgálni, ahol szigorúbban megtartják a
fogadalmakat.
– Például a szegénységi fogadalmat? Szegényen akar élni? –
kérdezte Freize találomra.
A nővér bólintott.
– Egyszerűbb rendbe vágyom, amelyben tiszteletben tartják a
parancsolatokat. Nagy terhet rótt a lelkiismeretemre a tudat, hogy
egy egész vagyon gyűlt a padlásunkon; a bizonytalanság, hogy
vajon mit csinál, és mit tervez az apátnő; és a félelem attól, hogy
magát a Sátánt szolgálja.
Megkondult a harang a toronyban, hangja sokáig zengett a
reggeli csendben.
– Prímára szólít a harang, mennem kell. A nővéreknek
szükségük van rám.
– Mi is megyünk – felelte Luca.
Becsukták a raktár ajtaját maguk mögött, és kulcsra is zárták.
A nővér Freize felé fordult, nyújtotta a kezét a kulcsért. Luca
elmosolyodott a nővér természetes méltóságán, ahogy
mozdulatlanul várt, míg Freize megjátszottan keresgélte
zsebeiben a kulcsot, majd vonakodva átadta neki.
– Köszönöm. Ha bármire szüksége van az apátság raktárából,
forduljon hozzám.
Freize mókásan meghajolt, mint aki elismeri a nővér
feljebbvalóságát.
– Én lehetnék az apátnő – mondta halkan az alamizsnás nővér
Lucának. – Bátran ajánlhat engem a tisztség betöltésére, az
apátság jó kezekben lenne nálam.
Mielőtt Luca válaszolhatott volna, a nővér átnézett a válla
fölött az ispotály felé, egy pillanatra megdermedt, aztán
megérintette Luca ruhája ujját. Luca megmerevedett az érintésétől.
Freize is megtorpant. A nővér ajkához emelve ujját csendre intette
őket, és lassan felemelte a karját. Az ispotály melletti halottasház
felé mutatott: a bezárt spaletták mögül világosság szűrődött ki, és
mintha mozgott volna odabent valaki. –Mi az? Ki lehet ott? –
suttogta Luca.
– Ilyenkor le kell árnyékolni a gyertyákat, és az apácáknak
csendben, mozdulatlanul kell virrasztaniuk a halott mellett. Most
mégis mozog bent valaki – mondta a nővér alig hallhatóan.
– Talán a holttestet mossák le a nővérek – vetette fel Luca.
– Mostanra azzal már el kellett volna készülniük.
Nesztelenül átvágtak az udvaron, és benéztek az ispotály
nyitott ajtaján. Az onnan a halottasházba nyíló ajtó gondosan be
volt zárva. Az alamizsnás nővér hátrált egy lépést, mintha nem
merne tovább menni.
– Van másik bejárata is a halottasháznak?
– A koporsókat egy hátsó kapun át szokták kivinni az
istállóhoz. Azt kívülről is ki tudjuk reteszelni – suttogta a nővér.
Az udvaron át a halottasház kétszárnyú kapujához siettek.
Elég nagy volt ahhoz, hogy egy ló kordéval beférjen rajta. Vastag
deszka zárta le. Freize és Luca halkan felemelte a deszkát, de a
kapu a saját súlyánál fogva csukva maradt. Freize a kezébe vett
egy alkalmas vasvillát, ami a falnak volt támasztva, Luca pedig
előhúzta a tőrét a csizmaszárából.
– Amikor jelt adok, gyorsan nyissa ki a kaput – súgta az
alamizsnás nővérnek, aki halotthalvány arccal bólintott.
– Most!
A nővér kitárta a kaput, Freize és Luca pedig támadásra
készen berontott – de nyomban irtózattal hőköltek hátra.
Rettenetes kép tárult eléjük: mintha a hentes és a segédje
darabolná a friss tetemet a mészárszéken. De ez annál is rosszabb
volt: valójában nem hentes állt ott, hanem az apátnő barna
ruhában, feje kendővel bekötve, Ishraq pedig szokásos fekete
ruhájában, fehér köténnyel. Mindketten feltűrték a ruhájuk ujját,
karjuk könyékig véres volt. Augusta nővér holtteste felett
görnyedtek, Ishraq véres késsel szabdalta fel a szegény teremtés
hasát. A virrasztó nővéreknek nyomát sem lehetett látni. A két nő
rémülten pillantott fel, és kővé meredtek. A kés megállt a
levegőben a halott apáca nyitott hasa felett. Mindent vér borított: a
nők kötényét és kezét, az ágyat.
– Lépjenek hátrébb – utasította őket Luca a döbbenettől fagyos
hangon.
Tőrét Ishraq-nak szegezte, aki az apátnőre pillantott
utasításért. Freize felemelte a vasvillát, mintha fel akarná
nyársalni.
– Lépjenek vissza a holttesttől, és senkinek sem esik bántódása
– folytatta Luca. – Hagyják ezt abba, akármit is műveltek.
Menjenek, és forduljanak a fal felé – mondta.
Képtelen volt nézni, mi történik, szavakat sem talált rá.
Hallotta, hogy az alamizsnás nővér is belép a halottasházba.
– Jóságos Isten! – suttogta a rettenetes mészárlást látva.
A falhoz támolygott és öklendezni kezdett.
– Hozzon kötelet. Hozzon ide két kötelet, és hívja Peter testvért
– mondta neki Freize, de a fejét nem fordította felé.
Az alamizsnás nővér leküzdötte undorát és megszólalt.
– Isten színe előtt kérdezem: mit művelnek itt? Apátnő,
válaszoljon a kérdésemre! Mit csinál a nővérrel?
– Menjen most azonnal – szólt rá Luca. Már hallották is sietős
lépteit az udvar kövezetén.
 – Meg tudom magyarázni – nézett fel az apátnő Lucára.
Luca bólintott a tőrrel a kezében – nyilván semmilyen
magyarázat nem létezik erre a helyzetre: az apátnő ruhája ujja a
könyökéig felgyűrve, keze a halott nővér vérétől piroslik.
– Meggyőződésem, hogy ezt a nővért megmérgezték. A
barátom orvos…
– Kizárt – mondta Freize csendesen.
– De igen. Elhatároztuk… elhatároztuk, hogy felnyitjuk a
halott Augusta nővér hasát, hogy lássuk, mit etettek vele.
– Ettek a testéből – szólt közbe remegő hangon az alamizsnás
nővér, aki visszatért a halottasházba, nyomában az elsápadt Peter
testvérrel. – Ezek ketten sátáni szertartásuk közben ettek a halott
testéből. Augusta nővér testét ették. Nézzék csak a vért a kezükön.
A vérét itták. Az apátnő a Gonosz szolgálatába szegődött, és
eretnek rabszolgájával együtt sátáni rítusokat végeznek ezen a
megszentelt helyen.
Luca borzongva vetett keresztet. Peter testvér kötéllel a
kezében közelebb lépett a szolgálóhoz.
– Tegye le a kést és tartsa előre a kezét. Adja föl. Isten nevében
elrendelem, hogy adja fel – maga démon, vagy nő, vagy bukott
angyal.
Ishraq farkasszemet nézett Freize-zel, miközben lassan letette a
kést az ágyra a halott nővér mellé, aztán egy szempillantás alatt az
ajtóhoz rohant, ami az üres ispotályba vezetett. Kivágta az ajtót és
kifutott, sarkában az apátnővel. Luca és Freize a nyomába eredt,
egymás mögött rohantak a főkapu felé.
– Zárják be a kaput! Állítsák meg! – ordította Luca a kapus
nővérnek, és az előtte szaladó apátnő után vetette magát.
Lerántotta a földre, és lefogta. Az apátnőnek a lélegzete is
elakadt. A dulakodásban lecsúszott fejéről a kendő, és kiomlott
alóla hosszú, szőke haja. Luca orrát megcsapta a rózsavíz illata.
A mór rabszolga eközben már a külső kapun mászott egyik
sarokpántról a másikra, ruganyosan, mint egy macska. Freize
megragadta a lány csupasz lábát, de kicsúszott a kezéből. Akkor
felugrott, megmarkolta a ruháját, és annál fogva rángatta le a
kapuról. A rabszolga fájdalmasan felkiáltott, amikor a kövezett
udvaron a hátára zuhant.
Freize a lány karját az oldalához szorította, hogy levegőt is alig
kapott. Peter testvér pedig összekötözte a bokáját és a háta mögött
a csuklóját is, aztán az apátnő felé fordult, aki még mindig Luca
szorításában vergődött a kövezeten. Luca a csuklóját szorosan
fogva a lábára állította az apátnőt, akinek sűrű, szőke haja a
vállára és arcába hullott. –Gyalázat! Nézzék, milyen hosszú a haja!
– kiáltott fel az alamizsnás nővér.
Luca nem tudta levenni a szemét erről a lányról, akiről
korábban azt sem tudta, hogy néz ki, mert a fityulája mindig
beárnyékolta az arcát, és elrejtette a haját. A felkelő nap aranyló
fényében nézte őt, most első alkalommal. Nézte kék szemét, szép
ívű barna szemöldökét, finom, egyenes orrát, csábító, meleg ajkait.
Melléjük lépett Peter testvér, hogy megkötözze a lány csuklóját, és
Luca újra megpillantotta véres kezét. Ráébredt, hogy ez a teremtés
egy szépséges szörnyeteg, a legrosszabb, ami menny és pokol
között létezik: egy bukott angyal.
– A laikus nővérek hamarosan jönnek dolgozni a kertbe, a
nővérek pedig nemsokára kivonulnak a templomból, ezért
sürgősen rendet kell tennünk – rendelkezett az alamizsnás nővér.
– Nem láthatják, hogy mi történt itt. Rettenetesen megviselné őket,
a szívük is megszakadna tőle. Meg kell óvnom őket a Gonosz
rémtetteitől. Nem láthatják Augusta nővért így meggyalázva, és
ezeket a… – hirtelen nem is talált szavakat az apátnőre és a
rabszolgájára. – Ezeket az ördögfajzatokat. Ők a pokol küldöttei.
– Van olyan hely, ahova bezárhatjuk őket? – kérdezte Peter
testvér. – Ítélőszék elé kell állniuk. Lucretili báróért kell
küldetnünk, hiszen ő a vidék földesura. Ez az eset már kívül áll a
mi hatáskörünkön. Ez bűncselekmény, olyan bűn, amiért akasztás
vagy máglyahalál jár – ebben a bárónak kell ítélkeznie.
– A kapusház alatti pince megfelelő – vágta rá azonnal az
alamizsnás nővér. – Az egyedüli kijárata a padlón nyíló csapóajtó.
Freize a vállára vetette a mór leányt, mint egy zsákot, Peter
testvér pedig összekötözött csuklójánál fogva vezette az apátnőt a
kapusházhoz. Luca kettesben maradt az alamizsnás nővérrel.
– Mit fog tenni a holttesttel?
– A falusi bábákat fogom megkérni, hogy helyezzék a
koporsójába. Szegény gyermeket nem láthatják meg a nővérei
ilyen állapotban. Idehívatom majd a papot is, hogy áldja meg földi
maradványait. Először maradhat itt, a templomban, aztán pedig
meg fogom kérni Lucretili bárót, hadd nyugodjon az ő
kápolnájában. Nem fogom itt hagyni a halottasházban, sem a mi
kápolnánkban. Amint megtisztították a testét, és újra
felöltöztették, megszentelt helyre fog kerülni innen.
A nővér megborzongott, és kissé megingott, mintha ájulás
kerülgetné. Luca a derekánál fogva támogatta, a nővér pedig egy
pillanatra nekidőlt, és a vállára hajtotta a fejét.
– Nagyon bátran viselkedett. Szörnyű volt ez a megpróbáltatás
– mondta Luca.
A nővér felnézett rá, és mintha ekkor ébredt volna rá, hogy a
férfi átkarolja, ő pedig hozzásimul: Luca érezte, hogy a nővér
szíve úgy verdes, mint egy fogságba esett madáré. A nővér
gyorsan elhúzódott tőle.
– Bocsásson meg. Nem lett volna szabad önhöz…
– Tudom. Én kérek bocsánatot öntől. Nekem nem lett volna
szabad megérintenem önt.
– Olyan ijesztő volt az egész – mondta a nővér reszkető
hangon. –Pihennie kellene – mondta Luca tehetetlenül, és a háta
mögé tette a kezét, nehogy újra megérintse az apácát. – Ez nem
nőnek való látvány volt.
– Nem tehetem – felelte a nővér megtörten. – Rendet kell
tennem itt.
Nem hagyhatom, hogy a nővéreim tanúi legyenek ennek a
szörnyűségnek, vagy megtudják, mi történt itt. Hívatom az
asszonyokat a faluból, hogy takarítsanak fel. Mindent helyre kell
hoznom újra. Én fogom vezetni és utasításokkal ellátni őket, hogy
a tévútról az erény útjára vezessük vissza a rendházunkat, és a
sötétség helyét a fény vegye át újra.
Megigazította és lesimította a ruháját. Luca hallotta a selyem
alsónemű csábító suhogását, aztán a nővér megfordult, és indult a
dolgára. Az ispotály ajtajában egy pillanatra megállt és
visszanézett. Látta, hogy a fiatalember követi őt a tekintetével.
– Köszönöm – mondta halvány mosollyal az arcán. – Soha
életemben nem ölelt meg egyetlen férfi sem. Örülök, hogy
érezhettem egy férfi kedvességét. Egész életemet itt fogom leélni,
ebben a rendben, talán apátnőként, mégis mindig emlékezni
fogok erre.
Luca majdnem közelebb lépett, amíg merőn nézett rá a nővér,
de a következő pillanatban már ott sem volt.
– Biztos helyen vannak? – kérdezte Luca, amikor a kövezett
udvaron találkozott Freize-zel és Peter testvérrel.
– Igazi tömlöcben vannak: a falon láncok, béklyókkal,
bilincsekkel – mondta Freize. – A pap ragaszkodott hozzá, hogy
mindent tegyünk rájuk, mintha mindketten rabszolgák volnának,
így megtettem.
– Csak amíg Lucretili báró megérkezik – védekezett Peter
testvér. – Mit csináltunk volna akkor, ha egyszerűen megkötözve
hagyjuk őket, és kiszabadulnak a kötelékből?
– Mondjuk újra elkaptuk volna őket, amikor felnyitjuk a
csapóajtót? – szólalt meg Freize. – Lent vannak egy kerek lyukban,
az egyetlen kijárat a mennyezeten nyíló csapóajtó, amit csak akkor
érhetnek el, ha valaki felnyitja és létrát ereszt le nekik –
magyarázta Lucának. – Még csak nem is kőből rakott fala van,
hanem tömör sziklába vájták. Olyan biztosan vannak ott, mint két
egér a csapdában. De ő még ezzel sem elégedett meg, vasra kellett
verni a két nőt, mintha kalózok lennének.
Luca a papra pillantott, és látta rajta, mennyire fél a két nő
elvetemült természetétől, titokzatos lényétől.
– Helyes volt az óvatosság. Nem tudjuk, milyen erők
birtokában vannak – mondta támogatólag.
– Jóságos Isten, szóhoz sem jutottam, amikor megláttam őket
könyékig véresen, ők meg olyan ártatlan arccal néztek ránk, mint
két diák! Mit műveltek? Milyen sátáni rítust folytattak? Tényleg a
halott nővér húsát ették és vérét itták?
– Nem tudom. Képtelen vagyok gondolkodni – mondta Luca a
fejét fogva.
– Nézz magadra! Neked még mindig ágyban lenne a helyed, és
én is gyenge vagyok még. Szépen visszaviszlek az ispotályba, és
ott majd pihenhetsz – mondta Freize.
 – Oda ne. Nem vagyok hajlandó visszamenni oda. Inkább
kísérj a szobámba a vendégházban, és majd ott alszom, amíg
Lucretili báró meg nem érkezik. Ébressz fel, amint ideér.
A tömlöcben a két nőt teljes sötétség vette körül, mintha máris
a sírjukban lennének. Úgy érezték magukat, mintha élve
eltemették volna őket. Hiába pislogtak és erőltették a szemüket,
nem segített.
– Nem látlak – szólalt meg Isolde reszkető hangon.
– Én látlak – hangzott a higgadt válasz a koromsötétből. –
Különben is, mindig tudom, ha a közelemben vagy.
– Valahogyan beszélnünk kell az inkvizítorral. Meg kell
hallgatnia minket.
– Tudom.
– Ide fogják hívatni a bátyámat, ő pedig ítélőszék elé fog
állítani minket.
Ishraq hallgatott.
– Ishraq, nekem biztosra kéne vennem, hogy a bátyám
meghallgat, elhiszi, amit mondok, és gondoskodik a
szabadulásomról – de egyre inkább úgy érzem, elárult engem. Ő
buzdította a herceget, hogy a szobámba jöjjön, és nem hagyott
nekem más választást, mint hogy apátnőként a zárdába vonuljak.
Talán éppen ő próbált eltávolítani az otthonomból. Talán
megpróbálta tönkretenni az életemet.
– Én biztos vagyok benne. Egészen biztos – jelentette ki Ishraq.
Isolde egy darabig hallgatott, és próbálta megemészteni a
gondolatot.
– Hogy lehet ilyen romlott és hazug?
Ishraq láncai megcsörrentek, amint megvonta a vállát.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Isolde reményvesztetten.
 – Hallgass inkább!
– Hallgassak? Miért? Mit csinálsz?
– Kívánok valamit…
– Ishraq, ki kell találnunk valamit, a kívánság nem fog
megmenteni minket semmitől.
– Most hagyjál kívánni. Ez most egy mélyről fakadó kívánság,
ami megmenthet bennünket.
Luca azt hitte, ébren fog forgolódni sajgó nyaka és válla miatt,
de amint lehúzta a csizmáját, és fejét a vánkosára tette, mélyen
elaludt. Álmodott.
Azt álmodta, hogy újra az apátnő után fut, de sehogy sem
tudja utolérni. Az udvar kövezetét hamarosan az erdei talaj
váltotta fel. A száraz őszi levelek susogtak a lábuk alatt, aztán
mintha aranyban mártóztak volna meg. Aranyerdőben futottak
tovább. Az apátnő még mindig előtte volt, arany farönköket és
aranylevelű bokrokat kerülgetett, de aztán Luca minden erejét
összeszedte, és utána rohan. Rávetette magát, mint egy hegyi
oroszlán a szarvasra, és átfogta a derekánál. Ám az apátnő estében
feléje fordult, és vágyakozón mosolygott rá, mintha egész végig
azt kívánta volna, bárcsak érné már utol, hogy a karjába vegye, és
egymáshoz simuljanak, a férfi szilaj teste és a nő karcsú dereka.
Egymás szemébe néztek, arcuk szinte összeért. A nő sűrű, szőke
haja Lucára borult, és ő újra érezte a rózsavíz mámorító illatát.
Szeme már-már hihetetlenül sötét volt – Luca azt hitte, hogy kék,
de amikor jobban megnézte, látta, milyen vékonyan övezi a
kékség a fekete pupillákat. Szembogara úgy kitágult, hogy nem is
kéknek, hanem feketének látszott a szeme. És közben az zakatolt a
fülében: „szép hölgy”. „Igen, valóban szép hölgy” – gondolta.
– Bella donna – hallotta a latin szavakat a rabszolga hangján,
különös, idegen kiejtésével: – Bella donna! Luca, ide hallgasson, Bella
donna! – ismételte sürgetően.
Luca felriadt álmából, mert az ajtó kinyílt. Két kezébe fogta
fájó fejét.
– Csak én vagyok az – trappolt be az ajtón Freize.
Egy kancsóban meleg sört, tálcán kenyeret, sonkát, sajtot és
egy csuprot hozott Lucának.
– Jézusom, Freize, de jó, hogy felébresztettél! Nagyon furcsát
álmodtam.
– Én is. Álmomban egész nap bogyókat gyűjtöttem a
bokrokról, mint egy cigány – mondta Freize. –Én meg egy
gyönyörű nőről álmodtam, és közben ezt hallottam: bella donna.
– „Bella donna, nevess felém, bella donna, szeress belém…”
– Micsoda? – kérdezte Luca, és az asztalhoz ült, amíg a
szolgája eléje tette az ételt.
– Ez egy ismert nóta. Soha nem hallottad a monostorban?
– Mi himnuszokat és zsoltárokat énekeltünk a templomban,
nem pedig szerelmes nótákat a konyhában – emlékeztette Luca.
– Mindegy, tavaly nyáron mindenki ezt énekelte. A bella
donna azt jelenti, hogy szép hölgy.
Luca vágott magának egy szeletet a sonkából, és
elgondolkozva rágta, aztán jó nagyot húzott a sörből.
– Van ennek a szónak egy másik jelentése is. A bella donna
nemcsak szép hölgyet jelent, hanem egy növényt is, egy erdei
cserjét.
– Hát éppen erről álmodtam! – csapott a homlokára Freize. –
Azt álmodtam, hogy egy csalitosban a bokrokon fekete bogyókat
keresek. De hiába kerestem szedret, kökényt vagy akár
bodzabogyót, mindig csak nadragulyát találtam – az álomhozó
nadragulya fekete bogyóit.
– Az mérgező – mondta Luca, felállt, és a kezébe vette a
kenyeret. – Az apátnő azt állította, hogy szerintük megmérgezték
az apácát. Azt mondta, azért vágták fel a hasát a rabszolgájával,
hogy láthassák, mit evett.
– Éppen ezt használják a kínzókamrákban, hogy vallomásra
bírják, és az őrületbe kergessék az embereket. Rémálmokat okoz
és akár… Freize-nek elakadt a szava.
– Akár a zárda összes lakóját az őrületbe lehet kergetni vele –
fejezte be helyette Luca. – Rémálmokat és látomásokat okoz, ha
pedig túl sokat adnak belőle… halálhoz vezet.
Többet nem szóltak, csak mindketten az ajtóhoz léptek, és
késlekedés nélkül az ispotályba siettek. Az udvar közepén a laikus
nővérek két nagy farakást építettek, mintha máglyát készítenének
elő. Freize megállt mellettük, de Luca töretlenül ment tovább.
Csak az ispotályra koncentrált, amelynek nyitott ablakain át látta
az ápoló nővéreket, amint rendet raknak. Luca belépett a nyitott
ajtón, és meglepetve nézett körül.
Olyan tisztaság és rend volt, mintha mi sem történt volna. A
halottasházba vezető ajtó nyitva volt, de a halott nővérnek nyomát
sem látta. Még a gyertyák és tömjénfüstölők is eltűntek. Hat ágy
megvetve tiszta lepedővel, a fehérre meszelt falon kereszt lógott.
Luca döbbenten állt. Egy nővér jött be a kútról, kezében
vizeskorsóval. Lavórba töltötte a vizet, és letérdelt, hogy felsúrolja
a padlót.
– Hol van a halott nővér teste? – kérdezte Luca.
Hangját túl hangosnak érezte a csendes, üres helyiségben.
– A kápolnában fekszik – felelte a nővér a sarkára ülve. – Az
alamizsnás nővér maga zárta le és szögelte be a koporsóját, és
elrendelte, hogy a kápolnában tartsunk virrasztást. Elkísérjem
imádkozni?
Luca bólintott. Volt valami nyugtalanító a helyiség
patyolattisztaságában. Alig tudta elhinni, hogy nemrég a nagy
hátsó kapun berontott ide, üldözte és foglyul ejtette az apátnőt és
a szolgálóját, akik most egy sötét tömlöcben vannak vasra verve;
hogy látta őket könyékig véresen, a halott apáca testét szabdalni.
– Az alamizsnás nővér azt mondta, Augusta nővér szent
helyen, a Lucretili vár kápolnájában lesz felravatalozva –
magyarázta a nővér az ispotályból kifelé menet. – Lucretili báró
külön halottaskocsin fogja elszállíttatni, és egy éjszakán át a vár
kápolnájában lesz a teste. Ott lesz a vigília és a temetési szertartás
is, aztán a mi temetőnkben helyezzük örök nyugalomra. Áldja
meg őt a mindenható Isten és őrizze meg lelkét. A farakásoknál
Luca mellé szegődött Freize is.
– Két máglyát építettek a két boszorkánynak. Lucretili báró
éppen ide tart, hogy ítélőszéket állítson fel, de úgy tűnik már a
döntést is meghozta, és a végrehajtásra készülődnek, íme, a két
máglya, amelyen tűzhalált halnak a boszorkányok.
– Lehetetlen! – nyögte Luca megtántorodva.
– Miért ne? – kérdezett vissza Freize könyörtelen arccal. – A
saját szemünkkel láttuk, mit műveltek. Kétség sem férhet hozzá,
hogy boszorkányok, akik sátáni rítusok keretében vagdosták fel a
holttestet, ami halált érdemlő bűn. De én mondom, az alamizsnás
nővér nem fecsérli az időt az előkészületekkel. Máris készen van a
két farakás, éppen csak meg kell gyújtani, pedig a per még el sem
kezdődött.
A várakozó nővér halkan topogott a lábával.
– Miért vannak itt ezek a farakások? – fordult felé Luca.
 – Gondolom, eladjuk a tűzifát – felelte. – Az alamizsnás nővér
utasította a laikus nővéreket, hogy két halomba rakják.
Elkísérhetem most a kápolnához? Még vissza kell mennem az
ispotályba, hogy felmossam a padlót. –Igen. Bocsásson meg, hogy
feltartóztattam.
Luca és Freize követte a nővért, elhaladtak a refektórium
mellett, át a kerengőn a kápolnáig. Az apáca kinyitotta a kápolna
ajtaját, és azonnal meghallották a nővérek halkan kántáló halotti
énekét. A hirtelen sötétségben hunyorogva mentek előre a
padsorok között. Az oltár elé hófehér leplet terítettek, és arra
helyezték az újonnan készített, egyszerű fakoporsót. A koporsó
fedele gondosan le volt szögelve.
– Látnunk kell a holttestet – suttogta Luca oldalvást. – Csak
úgy tudhatjuk meg, valóban megmérgezték-e.
– Ezt rád bízom. Én nem fogok az alamizsnás nővér elé állni,
hogy fel akarok nyitni egy megszentelt koporsót, mert volt egy
furcsa álmom – jelentette ki Freize.
– Meg kell tudnunk.
– Nem fogja akarni, hogy bárki is megnézze a holttestet.
Szörnyen megcsonkolták a testét, és ha a boszorkányok valóban
ettek a húsából, akkor a szegény teremtés vérezni fog akkor is,
amikor felnyitjuk a koporsót, Isten nyugosztalja. Az alamizsnás
nővér biztosan nem akarná, hogy ezt megtudják az apácák.
– Akkor a paptól kell engedélyt kérnünk. Jobb, ha őt
kérdezzük meg, nem az alamizsnás nővért. Írunk neki egy
kérvényt, Peter fogja megfogalmazni – határozta el Luca.
Hátraléptek, és az atyát figyelték. Nehéz, ezüst tömjénezővel
sűrű füstbe vonta a koporsót. Amikor már szinte fojtogató volt a
tömjénillat, a füstölőt átadta az egyik apácának. Ekkor fogta a
szenteltvíz-hintőt, és meghintette a koporsót. Ezután az oltárhoz
lépett, és mindannyiuknak háttal, két kezét felemelve az
eltávozott nővér lelke üdvéért fohászkodott.
Luca és Freize meghajolt az oltár felé, keresztet vetett, és
halkan távoztak a templomból. Hirtelen zajt hallottak az
istállóudvar felől: sok ló patája dobogott, és a kapu kivágódott.
– Ez biztosan Lucretili báró – mondta Luca, és gyorsan
megindult arrafelé.
A báró, az apátság patrónusa hatalmas fekete csatamén hátán
érkezett. A ló vadul kapálta az udvar kövezetét, patkója szikrákat
szórt. A báró odadobta az apródjának a piros bőrkantárt, és
könnyedén leugrott a nyeregből. Az alamizsnás nővér eléje sietett,
meghajolt, és csöndben megállt előtte, kezét a ruhája ujjába rejtve,
fejét lehajtva. Főkötője szemérmesen eltakarta az arcát.
Lucretili bárót hat ember kísérte olajzöld egyenruhában,
oldalukon karddal. Ez jelképezte az egykori keresztes lovag békés
leszármazottját. Három-négy ünnepélyes arcot vágó tisztségviselő
is jött velük lóháton, mögöttük pedig a domonkosok apátja a
papjaival.
Luca előrelépett, amikor az érkezők leszálltak a lóról.
– Ön bizonyára Luca Vero. Örömmel látom itt – köszöntötte a
báró. – Giorgio Lucretili báró vagyok, ő pedig itt mellettem az
apátság rendfőnöke. Együtt fogjuk alkotni az ítélőszéket. Ha jól
tudom, éppen egy vizsgálatot tart itt a zárdában.
– Így van. Bocsásson meg, de vissza kell mennem a
vendégházba az írnokomért.
– Kísérd ide az inkvizítor írnokát – szólt Lucretili báró az
apródjának, aki rögtön elszaladt a vendégház felé. Ön tartóztatta
le az apátnőt és a rabszolgáját? – fordult újra Luca felé.
 – A saját húgáról van szó, mégsem tűnik feldúltnak – suttogta
hátulról Freize.
– Én, az írnokom, Peter testvér és a szolgám, Freize, az
alamizsnás nővér segítségével. Peter testvér és Freize a kapuőrség
épülete alatt található tömlöcbe zárta a két nőt – felelte Luca.
– Akkor a kapusház földszinti szobájában fogjuk tartani a
tárgyalást – határozott Lucretili báró. – Így könnyen felhozhatjuk
őket a pincéből, és távol tarthatjuk az ügyet a zárdától.
– Támogatom a javaslatot. Minél kevesebb ember tud az
ügyről és látja őket, annál jobb – jegyezte meg az alamizsnás
nővér.
– Ez az eset mindannyiunkra szégyent hoz – bólintott a báró. –
Isten tudja, apám mit tett volna ebben a helyzetben. A legjobb
lesz, ha mielőbb pontot teszünk a végére.
Két fekete tollbokrétás ló egy kocsit húzott be az udvarra.
– A koporsó elszállítására – magyarázta a báró Lucának, aztán
az alamizsnás nővér felé fordult: – Kérem, felügyelje, hogy a
koporsót kocsira tegyék és a vár kápolnájába vigyék.
Az alamizsnás nővér bólintott, aztán megfordult, és a
kapusházhoz vezette a férfiakat. A báró emberei eközben egy
hosszú asztalt és székeket állítottak fel odabent Lucretili báró, az
apát, Luca és Peter testvér számára.
– Attól tartok, fel kell nyitnunk a koporsót Augusta nővér
temetése előtt – mondta halkan Luca Lucretili bárónak. – Sajnálom
uram, de az a gyanúm, hogy a nővért megmérgezték.
– Megmérgezték?
Luca bólintott. A báró döbbenten rázta a fejét.
– Isten oltalmazza a húgom lelkét, és bocsássa meg a bűneit.
De szóba sem jöhet a koporsó felnyitása. Az túlságosan
felzaklatná az apácákat. Jöjjön el ma este a váramba, és a
kápolnámban majd diszkréten el tudjuk végezni. Addig viszont
kihallgathatjuk az apátnőt és a rabszolgáját.
– Nem fognak vallani – jelentette ki Luca teljes bizonyossággal.
– A rabszolga három nyelven is némának vallotta magát az előző
kihallgatás alkalmával.
– Szerintem könnyen szóra tudjuk bírni őket – nevetett fel a
báró. – Ön az egyház inkvizítora, és jogában áll a vallatás,
nyugodtan kínpadra húzhatja őket. Ez a két fiatal nő éppen olyan
esendő és hiú, mint minden nő a világon. Majd meglátja, inkább
vallomást tesznek, mint hogy kificamodjon a karjuk, vagy nehéz
köveket rakjanak a mellkasukra. Higgye el nekem, a húgom
bármit magára vállal, csak ne tegyenek piócákat az arcára.
– Én nem így szoktam kihallgatást tartani – mondta Luca
elsápadva. – Én soha… Soha nem tennék ilyesmit.
– Majd én megteszem maga helyett – tette a kezét a vállára
bátorítóan a báró. – Tusakodhat velük a lelkükért, amíg bűnös
büszkeségüket meg nem törjük. Akkor majd könyörögni fognak,
hogy beismerhessék vétkeiket. Már láttam ilyet, és egyáltalán nem
nehéz. Bízzon bennem, én majd felkészítem őket a
vallomástételre.
– Ezt nem engedhetem… – nyögte Luca.
– Uram, a tárgyalóterem készen áll – lépett ki az alamizsnás
nővér az épületből, és félreállt, amíg a báró egyetlen szó nélkül
bevonult.
Leült az asztalhoz a neki kikészített, trónként terpeszkedő,
óriási székre. Az apát a bal oldalán foglalt helyet, Luca pedig a
jobbján. Az asztal egyik végén Peter testvér, a másikon egy másik
írnok ült. Amikor mindenki elhelyezkedett, a báró becsukatta az
udvarra nyíló ajtót. Luca észrevette, Freize milyen aggodalmas
arccal les be, amikor Lucretili báró arra kérte az apátot, hogy adja
áldását az aznapi munkájukra.
– Mennyei Atyám, a Te áldásodat kérjük az itt végzendő
munkánkra – kezdte az apát lehunyt szemmel, kezét
összekulcsolva kövér pocakján. – Tisztítsd meg ezt az apátságot a
bűntől, és tereld vissza a helyes útra, hogy kövesse mennynek és
földnek törvényeit. Ez a két nő vizsgálja meg bűneit és tanúsítson
bűnbánatot, mi, a bíráik pedig bölcsen és igazságosan ítélkezzünk
felettük. Felajánljuk neked a felállított máglyát, mindig
emlékezetünkben tartva, hogy egyedül Te állhatsz bosszút a
bűnösökön, Uram. Ámen.
– Ámen – visszhangozta Lucretili báró. Intett az ajtónál őrt álló
két szerzetesnek: – Hozzák fel őket.
– Freize-nél vannak a bilincsek kulcsai – állt fel Peter testvér.
Kinyitotta az ajtót, hogy elkérje a kulcsokat Freize-től, aki a
küszöbön álldogált. Az ajtón át a teremben ülők jól láthatták,
mennyi kíváncsi arc les be az udvarról. Peter testvér újra
gondosan becsukta az ajtót a kintről bámészkodók előtt, a
fapadlóba süllyesztett csapóajtóhoz lépett, és kinyitotta. Mindenki
elnémult, amikor Peter testvér lenézett a sötét tömlöcbe. A
kihallgatóterem falának támasztva egy öreg falétra állt. Az egyik
szerzetes megfogta, és leeresztette a sötét nyílásba. Egy pillanatig
tétováztak. Volt valami vészjósló a koromfekete veremben.
Olyannak tűnt, mint egy kút, aminek hideg, fekete vizébe veszett
odalent a két nő. Peter testvér átnyújtotta a kulcsot Lucának.
Mindenki felé fordult. Láthatóan azt várták tőle, hogy lemásszon a
sötétségbe, és hozza fel a két foglyul ejtett nőt.
Luca megborzongott, talán a mély, sötét tömlöcből kiáradó
hideg levegő miatt. A nyirkos falakhoz láncolt két nőre gondolt,
akik üveges tekintettel, a sötétségben tágra nyílt szemmel az
ítéletre várnak. Eszébe jutott a halott apáca fekete, kifejezéstelen
szeme, és arra gondolt, talán az apátnő és mór rabszolgája is
kapott valamit, amitől hallucinált. Maga előtt látta sötét szemüket,
amely úgy villog a sötétben, mint a várakozó patkányoké, és
felállt. Időt akart nyerni.
– Hozok fáklyát – mondta, és kiment az udvarra.
A szabad levegőn fellélegezve a báró egyik szolgáját fáklyáért
szalajtotta; a férfi a refektóriumból hozott egyet, fényesen lobogott
a kezében. Luca átvette tőle, és visszament a kapusházba. Úgy
érezte, mintha egy ősi barlang gyomrába készülődne, ahol egy
szörnyeteg várja. A fáklyát a feje fölé tartva indult lefelé a létra
fokain. A fal felé fordulva tudott csak lemászni, de kénytelen volt
újra és újra hátrapillantani a válla felett, hogy lássa, mi vár rá a
sötétben.
– Vigyázzon! – figyelmeztette feszülten Peter testvér.
– Mire? – kérdezte Luca türelmetlenül, hogy leplezze saját
ijedtségét.
Két fokkal lejjebb mászott, és meglátta a sötét, nedvességtől
csillogó falakat. A két nőt biztosan itt találja a sötétben leláncolva,
összefagyva. Még két fokkal lejjebb ment, és lenézve már látta a
létra lábánál a fáklya odavetülő fényét. A tömlöc falán feketén
nyújtózott saját árnyéka, amint mászik lefelé a semmibe tartó
árnyrácson. Végre leért. Egyik kezével még kapaszkodott a durva
falétrába, amikor megfordult és körülnézett.
A tömlöc üres volt. Semmi és senki nem volt odalent.
Feje felett kört írt le a levegőben a fáklyával. A kőpadlón
semmi nem volt. A tömlöc többi fala is csak hat lépés távolságra
volt tőle, de nem látott mást, csak csupasz kőfalat. A verem üres
volt: a két nő eltűnt.
Luca felkiáltott, és fáklyáját magasra tartva még egyszer
körülnézett. Egy pillanatig attól tartott, hogy a két kiszabadult nő
ráront a sötétből, mint az ördögök a pokolban – de nem volt ott
senki. Valami fémtárgy csillant meg a padlón.
– Mi az? Mi a baj? – nézett le a tömlöcbe Peter testvér
leguggolva.
Luca a fáklyával újra körbevilágította a kerek vermet. A falról
lelógó bilincsek és láncok a földön hevertek. Mindegyik
sértetlenül, érintetlenül lógott a helyén. Az apátnőnek és a mór
lánynak azonban nyomát sem lehetett látni.
– Boszorkányság! – sziszegte Lucretili báró holtsápadtan
odafentről. – Isten óvjon minket tőlük! – mondta és keresztet
vetett, megcsókolta a hüvelykujját, és újra keresztet vetett. – Épek
a rabláncok?
– Igen – Luca mindegyikbe belerúgott, de csak arrébb
gördültek, egyik sem nyílt ki.
– Magam zártam be mindegyiket, ellenőriztem is őket –
bizonygatta Peter testvér.
Lemászott a létrán, és borzongva vizsgálta a falon lógó
láncokat.
Luca Peter kezébe nyomta a fáklyát, és felmászott a létrán.
Elfogta a pánik, nehogy ő is foglyul essen a sötét veremben,
ahonnan a két nő olyan titokzatos módon eltűnt. Lucretili báró a
kezét nyújtotta, és felsegítette a létráról. Még akkor is fogta Luca
kezét, amikor már mellette állt. Luca érezte, milyen fagyos a keze
a báró meleg tenyerében, és megnyugtatta az emberi érintés.
– Legyen bátor, inkvizítor, mert sötét, rémisztő napokat élünk.
Bizonyosan boszorkányság van a háttérben. A húgom
boszorkány, a Sátánnal szövetkezik.
– Hova mehettek? – kérdezte Luca.
– Ahová csak akartak, hiszen kiszabadultak a bilincsekből, a
bezárt tömlöcből. A látható és a láthatatlan világban éppúgy
megjelenhetnek.
Peter testvér mászott elő a kezében a fáklyával. Olyan volt a
sötét verem, mint egy kút, amelynek fekete vize rögtön
összezárult mögötte. Becsukta a csapóajtót maga mögött, és
gondosan visszareteszelte, mintha magától a lábuk alatt lévő
sötétségtől is tartana.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Lucától.
Luca tétovázott, nem tudta, hogyan tovább. Lucretili báróra
pillantott, aki nyomban átvette az irányítást.
– Parancsot adunk ki az elfogásukra, mert boszorkányok, de
attól tartok, nem fogunk a nyomukra akadni. Mivel eltűnt,
húgomat halottnak nyilvánítom – mondta, és elfordította a fejét
gyászát leplezve. – Még halotti misét sem tarthatok a lelke
üdvösségéért. Ó, micsoda fájdalom négy hónap leforgása alatt
elveszíteni egy szent életű apát és egy elkárhozott testvért. Még
csak nem is találkozhatnak a mennyekben.
– Bocsássa be az alamizsnás nővért – mondta Luca Peter
testvérnek rövid szünet után, hogy a bárónak legyen ideje
magához térni.
A nővér az ajtó előtt várakozott. Luca elkapta Freize kíváncsi
tekintetét, amikor az apáca halkan belépett, ő pedig becsukta az
ajtót utána. Az apáca vetett egy pillantást a bezárt csapóajtóra, és
magyarázatot várva Lucára nézett. Tekintetével gondosan kerülte
Lucretili bárót. Luca ezt a nővér fogadalmának tudta be, mely
szerint tilos olyan férfival kapcsolatba lépnie, aki nem áll az
egyház kötelékében.
– Mi történt, Luca testvér? – kérdezte halkan.
– A vádlottak eltűntek.
– Hogy lehetséges ez? – kérdezte a nővér a fejét felvetve.
Tekintete egy pillanatra mégis Lucretili báróra siklott.
– Rejtély – felelte Luca kurtán. – A kérdésem a következő:
most, hogy a gyanúsítottak nincsenek meg, és a bűnüket nagyban
bizonyítja eltűnésük módja, mi a teendő? Ezennel le is zárult a
vizsgálat? Vagy folytassam tovább? Ön az alamizsnás nővér, és az
apátnő távollétében ön az apátság rangidős apácája. Mi a
véleménye?
Az alamizsnás nővért láthatóan örömmel töltötte, hogy Luca
kikérte a véleményét, és őt nevezte meg az apátság rangidős
apácájaként.
– Úgy gondolom, teljesítette a feladatát, és mindent megtett,
amit csak kérni lehet öntől – mondta a nővér halkan. – Kiderítette
a bajok valódi okát, bizonyította az apátnő tetteit, elfogta őt és
eretnek rabszolgáját, és kimondta róluk, hogy boszorkányok –
most pedig mindketten eltűntek. Az eltűnésük módja bizonyítja
bűnüket. A vizsgálat lezárult, és ha az Úr kegyes hozzánk, az
apátság megtisztult a két gonosz lélek jelenlététől. Most már
minden visszatérhet a régi kerékvágásba.
Luca bólintott.
– Új apátnőt fog kinevezni? – kérdezte Lucretili bárótól.
Az alamizsnás nővér összefonta ruhája ujjába rejtett ujjait, és
szerényen lehajtotta a fejét.
– Szándékomban áll – felelte a báró, aki még mindig alig tudott
magához térni. – Bárcsak megbízhatnék valakiben, aki betölthetne
álnok húgom helyét! Rossz belegondolnom, micsoda pusztítást
végezhetett!
– Meg is tette – emlékeztette az alamizsnás nővér. – A
rendházunkban téboly uralkodik, minden összeomlott, egy nővér
meghalt…
– Csak ennyiért felelős? – kérdezte Luca.
– Csak?! – kiáltott fel a báró. – Nem elég a boszorkányság, a
titokzatos szabadulás, az eretnek rítusok, a gyilkosság, és az, hogy
mór rabszolgát tart?
– Várjon egy pillanatra – szólt közbe Luca elgondolkozva.
Az ajtóhoz lépett, halkan mondott valamit Freize-nek, és csak
utána folytatta.
– Bocsássanak meg, de tudtam, hogy egész nap itt várna rám,
ha nem szólnék neki. Megmondtam neki, hogy pakolja össze a
holminkat, hogy még ma délután elindulhassunk. El tudja küldeni
a jelentését, Peter testvér?
Luca Peter felé nézett, de a szeme sarkából látta, hogy az
alamizsnás nővér és Lucretili báró újra összenéz.
– Ja, persze. Ön bizonyára azt szeretné tudni, milyen jövőt
javaslok a zárda számára – fordult az alamizsnás nővér felé.
– Ez nagyon fontos nekem – felelte az apáca, és újra lesütötte a
szemét. – Tudja, én itt élek. A sorsom az ön kezében van. Mi
mindannyian az ön kezében vagyunk.
– Nem tudok alkalmasabb személyt apátnőnek – mondta Luca
rövid szünet után. – Ha a zárda nem kerül a monostor
fennhatósága alá, hanem független rendháznak marad meg, akkor
ön elvállalná az apátnői tisztséget?
A nővér bólintott.
– Biztos vagyok benne, hogy a monostor szerzetesei kiválóan
tudnák igazgatni a mi rendünket, de ha engem kérnének fel…
– Tehát ha azt javasolnám, hogy a rendház maradjon a nők
irányítása alatt? – Egy pillanatra eszébe jutott az apátnő önérzetes
büszkesége, amikor elmondta, hogy ő nem abban a szellemben
nevelkedett, hogy a nőknek a férfiak irányítása alatt kellene
élniük. Már-már elmosolyodott.
– Engem egyedül a báró úr nevezhet ki – mondta az
alamizsnás nővér tisztelettel, visszarántva a jelenbe Lucát.
– Önnek mi a véleménye? – kérdezte Luca a bárót.
– Ha a papok tökéletesen ki tudják űzni a Gonoszt innen, ha a
nővér vállalja ezt a feladatot, ha ön javasolja őt erre a tisztségre,
akkor el sem tudok képzelni nála alkalmasabb lelki vezetőt
ezeknek a szegény nőknek.
– Egyetértek – mondta Luca, de aztán kis szünetet tartott, mert
hirtelen eszébe jutott valami. – De ez nem veszi semmibe az ön
édesapjának végrendeletét? Ha nem tévedek, az apátságot és a
környező birtokot, az erdőket és patakokat egyedül az ön húgára
hagyta. Ebben az esetben minden az ő tulajdonában marad, és ő
tölti be az apátnői tisztséget halála napjáig.
– Gyilkosként és boszorkányként a törvény szerint ő már
halott – felelte a báró. – A bűnei megfosztották az örökségétől;
olyan, mintha meg sem született volna. Törvényen kívülivé válik,
száműzötté az egész keresztény világból. A bűnének kihirdetését
követően senki sem nyújthat menedéket neki, nem lesz, ahol
álomra hajtsa álnok lejét. A törvény előtt halott, az emberek
szemében kísértet lesz. Semmi akadálya, hogy az alamizsnás
nővér legyen az új apátnő, és ő rendelkezzen az apátság, a
birtokok és minden egyéb felett. Bocsásson meg, de a húgomért
érzett gyász elszorítja a szívemet – mondta, és arcát a tenyerébe
temette.
– Ez természetes – felelte Luca.
– Megfogalmazom az írást a bűnösnek nyilvánításáról és az
elfogatóparancsot ellene. Rögtön alá is írhatja – szólalt meg Peter
testvér.
– Ön pedig elmegy innen, és többet nem találkozunk – tette
hozzá az alamizsnás nővér csendesen. Hangjában sajnálat
csengett.
– Mennem kell. Engem is szólít a magam kötelessége, és a
fogadalmam is köt – súgta Luca halkan, hogy egyedül a nővér
hallhassa.
– Nekem pedig itt kell maradnom, és legjobb képességeim
szerint kell szolgálnom a nővéreimet. Soha többé nem találkoznak
útjaink, de nem fogom elfelejteni önt. Mindig emlékezni fogok
önre.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Luca ajka szinte hozzáért
a nővér fátylához. Orrát finom illat csapta meg. –És mi lesz az
arannyal?
– Ott hagyom az egészet a patak medrében – ígérte a nővér. –
Túl nagy árat fizettünk érte. A nővérekkel együtt újra szegénységi
fogadalmat teszünk. Inkább nem is említem meg Lucretili
bárónak. Kettőnk titka lesz ez: az öné és az enyém. Ugye ön is
megőrzi? Legyen kettőnk között ez az utolsó közös dolog.
Luca lehajtotta a fejét, így a nővér nem láthatta a keserű
mosolyt az ajkán.
– Akkor a vizsgálat végeztével ön lesz az új apátnő, az arany
ott marad a patakban, Isolde kisasszony pedig halott ember.
Az alamizsnás nővérnek finom érzékeivel azonnal feltűnt az
inkvizítor hangjának furcsa csengése.
 – Így igazságos! Ennek így kell lennie! – vágta rá határozottan.
– Természetesen. Már kezdem érteni, hogy egyes emberek
szerint ennek valóban így kell lennie – felelte Luca szárazon.
– Itt van az elfogatóparancs és az írás a bűnössé nyilvánításról
a korábban a Lucretili-apátság apátnőjeként ismert Isolde
kisasszony ellen – mondta Peter testvér, és az asztalon Luca elé
tolta az írást. A tinta még meg sem száradt a papíron.
– És itt van az alamizsnás nővér kinevezése is az apátnői
tisztségre. –Gyors munka volt. Nagyon hatékony – jegyezte meg
Luca.
Peter testvér elcsodálkozott a hűvös hangvételen.
– Ha nem tévedek, ebben megállapodás született.
– Már csak egyetlen dolog maradt ki – mondta Luca, és
kinyitotta az ajtót.
Freize állt ott, kezében egy bőrből varrt zsákkal. Luca szó
nélkül átvette tőle, az asztalra tette, és kibogozta a zsinórját.
Sorban egymás mellé helyezte, amit kivett belőle.
– Először is egy cipészár, az alamizsnás nővér
fogadószobájában található kéménypillér titkos rekeszéből…
A nővér ijedten felsóhajtott, és halkan tiltakozott. Ezután Luca
a kabátja zsebéből egy papírlapot vett elő. A szobában feszülten
figyelt mindenki, amíg Luca lassan széthajtogatta, és megmutatta
annak a nővérnek a véres kéznyomát, aki az éj leple alatt ment be
hozzá, és megmutatta a stigmáit. Luca az ár háromszögletű hegyét
a vérnyomra helyezte: pontosan illeszkedett rá.
Luca összeszorította a fogát, amikor szembesült azzal, hogy
gyanúja megalapozott volt, pedig azt remélte, ez a sejtelem
tévútra viszi. Úgy érezte magát, mint aki vaktában fogad
valamire: fogalma sem volt róla, mi fog kisülni ebből. Kihúzta
magát és nagy levegőt vett.
– Egy dologban biztos vagyok: valószerűtlennek tűnik, hogy
Urunk szent sebeinek formája és mérete pontosan megegyezzen
egy közönséges cipészáréval. Ezeket a sebeket, amelyeket a saját
szememmel láttam, és papíron rögzítettem is, emberi kezek
ejtették, egy cipész-szerszámmal – éppen ezzel, ami itt látható.
– Magukat sebezték meg. Zavarodott, hisztérikus nők könnyen
tesznek ehhez hasonlót. Figyelmeztettem is, emlékszik? – hadarta
a nővér.
– Az ön szobájában található árral? – kérdezte Luca, majd
elővette a szárított bogyókat tartalmazó üvegcsét is, és az
alamizsnás nővér felé tartotta. – Ha nem tévedek, ezek a
nadragulya bogyói.
– Nem értem, mire céloz – szakította félbe Lucretili báró.
– Tényleg nem? – kérdezett vissza Luca érdeklődést színlelve.
– És van, aki érti? Ön érti, mire célzok, Ursula nővér?
A nővér arca olyan fehér lett, mint a főkötője. Fejét ingatta,
szürke szeme némán könyörgött, hogy ne mondjon többet. Luca
komor arccal nézett vissza rá.
– Kénytelen vagyok folytatni – válaszolt a kimondatlan
kérésre. – Azért küldtek, hogy vizsgálatot vezessek le, így
kénytelen vagyok folytatni. Emellett óriási a tudásvágyam.
Tudnom kell.
– Nem szükséges… – suttogta a nővér. – A bűnös apátnő már
nincs itt, és bármit is tett az árral meg a nadragulyával… –Nekem
tudnom kell – ismételte Luca.
Elővette az utolsó tárgyat is a zsákból: az apátság könyvelését,
amit Freize az alamizsnás nővér szobájából hozott el.
– A munkák nyilvántartásával minden a legnagyobb rendben
van – mondta hirtelen magabiztossággal a nővér. – Nem állíthatja,
hogy bármi is hiányozna a felsorolt tárgyak és áruk közül. Mindig
is jó gazdája voltam az apátságnak. Olyan gondossággal végeztem
a munkámat, mintha a saját háztartásom lett volna. Úgy
gondoskodtam mindenről, mintha én lennék itt a gazdasszony. Én
voltam itt a magistra, a rangidős nővér.
– Szó sincs arról, hogy ne lett volna jó gazdája a rendháznak –
nyugtatta meg Luca. – Egyvalami azonban hiányzik innen. Peter
testvér, nézze csak meg a könyvelést! Mondja, fel van itt tüntetve
valahol az apátság aranyvagyona? – fordult az írnokhoz.
Peter a kezébe vette a bőrkötéses könyvet, és gyorsan
átlapozta.
– Tojás, zöldség, varrás, mosás, könyvmásolás… – választott ki
egykét tételt. – Vagyonról szó sincs. Aranyat sehol sem említenek
benne.
– Ön is tudja, hogy nem én szereztem meg az aranyat – fordult
az alamizsnás nővér Lucához, és a karjára tette a kezét. – Nem
loptam el semmit. Mindenért az apátnő felelős, aki boszorkány. Ő
vette rá az apácákat, hogy a patak vizében áztassák a gyapjút,
ellopta az aranyport, és elküldte, hogy eladják az
aranykereskedőknek. Úgy, ahogy mondtam, és ahogyan ön is
látta. Nem én voltam, ezt nem is állítaná rólam senki. Az apátnő a
tettes.
– Miféle arany? – kiáltott fel színpadiasan, meglepetést tettetve
Lucretili báró.
– Az apátnő és a rabszolgája az apátság patakjának medréből
mostak aranyat, és eladták – mondta a nővér gyorsan a bárónak. –
Véletlenül jöttem rá még akkoriban, amikor idejöttek. Az
inkvizítor csak tegnap óta tud róla.
 – És hol van most az arany? – kérdezte Luca.
– Gondolom, eladták az aranykereskedőknek a via Portico
d’Ottavián – vágta rá a nővér ingerülten. – Az árát pedig
magukkal vitték a boszorkányok. Soha nem fogunk hozzájutni.
– Ki adta el? – kérdezte Luca, valódi érdeklődést színlelve.
– Az eretnek rabszolganő, biztosan elment a zsidó
aranykereskedőkhöz. Tudta, mit kell tennie, hiszen már régóta
kereskedett velük. Beszéli a nyelvüket, és azt is tudja, hogyan kell
alkudni velük. Éppen olyan eretnek, mint ők, és ugyanúgy
nyerészkedik, mint ők. Ugyanolyan rossz, mint azok – vagy még
rosszabb. Luca a fejét ingatta, mintha sajnálná, hogy csapdája
bezárul.
– De hiszen ön azt mondta nekem, hogy a szolgáló soha nem
hagyta el a zárdát – mondta lassan, és biccentett Peter testvér felé.
– Ön leírta az alamizsnás nővér szavait, amikor első
találkozásunkkor olyan kedvesen és segítőkészen fogadott
minket.
Peter testvér gyorsan odalapozott a jegyzetei között.
– Azt mondta: soha nem szakad el az apátnőtől, az apátnő
pedig soha nem teszi ki a lábát, így a szolgáló is csak az
apátságban jár-kel – olvasta a pap a feljegyzést.
Luca visszafordult az alamizsnás nővér felé, akinek szürke
szeme megint megvillant a báró felé, mintha segítséget kérne tőle,
aztán újra Lucára emelte a tekintetét.
– Éppen ön állította, hogy olyan, mint az apátnő árnyéka. Soha
nem jár ki az apátságból. Tehát ön rejtette el valahol itt az aranyat
– mondta Luca határozottan.
A nővér fehér arca még jobban elsápadt, de mintha
valahonnan mégis bátorságot gyűjtött volna.
 – Ha így gondolja, hát keresse meg! Darabokra szedheti a
raktáramat, de nem fog aranyat találni! Kutassa csak át a
szobámat, az egész házamat, de nekem nincs itt rejtegetett
aranyam! Nem tud rám bizonyítani semmit!
– Ebből elég. Elátkozott húgom bűnös lélek volt, eretnek és
boszorkány, és most már tolvajnak is bizonyult – szólt közbe
hirtelen Lucretili báró.
Gondolkodás nélkül aláírta a húga elleni elfogatóparancsot, és
odaadta Peter testvérnek.
– Hirdesse ki mielőbb. Hajtóvadászatot kell indítani ellene. Ha
sikerül elfogni őt és eretnek társnőjét, akkor további vizsgálat
nélkül máglyára küldöm őket. Ki sem nyithatják a szájukat,
mielőtt tűzre kerülnének. Adja a kezét – nyújtotta a sajátját Luca
felé. – Köszönöm a munkát, amit itt végzett. Köszönöm a
vizsgálatot, ami hála legyen Istennek, lezárult. Vessünk is véget
neki, ahogyan férfihoz illik.
– Téved, még nem zárult le – felelte Luca, kiszabadítva kezét a
báró markából.
Kinyitotta a kapusház ajtaját, és mindannyiukat kivezette az
udvarra, ahol éppen a halottaskocsihoz vitték a halott nővér
koporsóját.
– Mit akar? A koporsóhoz nem nyúlhat – mondta a báró
ingerülten kifelé menet. – Megállapodtunk. A koporsót a
kápolnámba szállítom a virrasztásra. Nem nyúlhat hozzá, önnek
is tiszteletet kell tanúsítania.
Nem szenvedett még eleget szegény nővér?
A laikus nővérek láthatóan erőlködve cipelték a koporsót.
Nyolcan próbálták felrakni a halottaskocsira. Luca fojtott dühvel
nézte a nehéz terhet.
 – Jöjjön el ma este a várba – suttogta a báró, és erősen fogta
Luca karját. – Ott majd felnyithatjuk, ha ragaszkodik hozzá.
Segítek önnek, ahogyan megígértem.
Luca Freize-t figyelte, aki segített a nővéreknek a koporsót a
kocsira csúsztatni. Előbb a vállával emelte, aztán fürgén
felmászott a kocsira a koporsó mellé, kezében egy feszítőrúddal.
– Ne merjen hozzányúlni! – termett mellette a kocsin az
alamizsnás nővér egy pillanat alatt, és a karjába kapaszkodott. – A
koporsót a pap már megszentelte, megáldotta. Ne merje rátenni a
kezét, hiszen már tömjénnel, szentelt vízzel megáldotta halott
nővérünket. Nyugodjon békében!
A laikus nővérek halkan sustorogtak egymás között. Egyikük,
látva, hogy Freize gyengéden, de elszánt arccal félretolja az
alamizsnás nővért, elszaladt a kápolna felé, ahol az apácák
elhunyt nővérük lelkéért imádkoztak.
– Szálljon le innen! – utasította a nővér Freize-t, még mindig a
karjába kapaszkodva. – Parancsolom. Nem gyalázhatja meg őt
halálában! Nem láthatja szegény megboldogult teremtés arcát!
– Mondja meg az emberének, hogy szálljon le onnan – mondta
csendesen a báró Lucának. – Bármilyen gyanút táplál is, a botrány
most csak árthat, szegény nővérek már így is túl sokat szenvedtek.
Ezt majd rendezhetjük a kápolnámban. Engedje, hogy az apácák
elbúcsúzzanak a nővérüktől, és elszállítsuk a koporsót.
A nővérek sápadtan, dühösen özönlöttek ki a templomból.
Amikor meglátták Freize-t a kocsin, futni kezdtek felé.
– Freize! – kiáltotta Luca, mert a nők megannyi fehér, rikoltozó
madárként csaptak le a kocsira. Olyan volt, mint őrült
siratóasszonyok rohama. – Freize, hagyd!
Elkésett: mire az apácák odaértek, és rángatni kezdték a
ruháját, addigra Freize-nek már sikerült felfeszítenie a vassal a
koporsó fedelét, és erőlködve felnyitni. A szögek nyikorogva
engedtek a feszítővasnak, és az egyik oldalon felemelkedett a
koporsófedél. Freize diadalmasan tolt félre maga mellől egy
apácát, és bólintott Luca felé.
– Ahogy sejtetted.
Az elöl álló apácák visszahőköltek a nyitott koporsó
látványától, és hátra suttogták a mögöttük tolongóknak, mit
láttak. A többiek próbáltak közelebb nyomulni, hogy a saját
szemükkel is lássák. Valaki hátul zokogásban tört ki.
– Mi az, az ég szerelmére?
Luca felmászott Freize mellé. A koporsó belseje szinte
ragyogott. A halott nővér testét arannyal töltött zsákokkal rakták
körül, de az egyik zsákból kiömlött az arany, és kincsekkel
borította be, mint egy dicsőséges fáraót. Arany töltötte meg a
koporsóját, aranypor lepte el az arcát és a tágra nyílt szemét
takaró érméket. Aranytól csillogott a fátyla és a ruhája. Inkább egy
bizánci aranyikonra hasonlított, nem egy holttestre.
– Ez a boszorkányok műve! Ők a felelősök! Lopott kincsüket
áldozatuk mellé rejtették – kiabált az alamizsnás nővér.
Luca a fejét ingatta a nővér utolsó, kétségbeesett próbálkozását
látva, és leugrott a kocsiról.
– Ursula nővér, vádat emelek ön ellen a fiatal Augusta nővér
meggyilkolásáért. Nadragulya bogyójával okozott rémálmokat és
hallucinációkat, hogy megzavarja a zárda nyugalmát és
tisztaságát, szégyent hozzon az apátnőre, és megfossza
tisztségétől. Lucretili báró, vádat emelek ön ellen a
következőkben: cinkosság az alamizsnás nővérrel; az apátnő
eltávolítása otthonából, apja végrendelete szerinti jogos
örökségéből; az alamizsnás nővér felbujtása az arany ellopására.
Mindkettejük ellen vádat emelek továbbá az apátnő örökségét
képező arany kicsempészésének kísérletéért, az apátnő és
szolgálója megrágalmazásáért és kivégeztetésük kísérletéért.
A báró nevetni próbált.
– Úgy látom, önnek is elvették az eszét! Ön is képzelődik és
félrebeszél.
– Nem, egyáltalán nem – ingatta a fejét Luca komolyan.
– Bizonyítéka is van rá? Mi a bizonyíték? – kérdezte halkan
Peter testvér.
– Maga az alamizsnás nővér mondta, hogy a szolgáló soha
nem jár ki a zárdából, így tudható, hogy egyikük sem szerzett
nyereséget az aranymosásból. Az alamizsnás nővér azonban
megvádolta őket, és még meg is nevezte az aranykereskedők
utcáját Rómában. Egyedül az alamizsnás nővér és Lucretili báró
próbálta megszerezni az apátság temérdek aranyát – éppen ebben
a koporsóban, amit itt látunk. A zárdában egyetlen apáca mutatta
a gazdagság jeleit: az alamizsnás nővér selyem alsószoknyájával
és finom bőrcipőjével. Közösen forralták ki Lucretili báróval, hogy
megszabadulnak a báró húgától, így az alamizsnás nővér töltheti
be az apátnői tisztséget, ők ketten pedig megosztozhatnak az
aranyon.
Lucretili báró előbb Peter testvérre, Lucára és Freize-re
pillantott, aztán tekintete a saját testőreire és tisztségviselőire, meg
a papokra vándorolt. Végül a nővérek felé fordult, akik mint egy
liliomos rét, hajladoztak és suttogtak.
– Miről beszél? Mit mond ez az idegen? Rossz dolgokról
beszél? Vádol minket valamivel? Ki ez? Nekem nem tetszik ez az
ember. Ő ölte meg Augusta nővért? Ő a Halál, akinek az arcát
látta Augusta? Akármit mond és gondol, azt hiszem, túlerőben
vannak önnel szemben – jegyezte meg Lucretili báró csendes
kárörömmel. – Választhat, hogy most békében elmegy innen, vagy
farkasszemet néz ezekkel a tébolyodott nőszemélyekkel. Ahogy
önnek jobban megfelel. De figyelmeztetem, ezeknek a nőknek
annyira elment az eszük, hogy ízekre szedik szét magát.
Legalább kétszáz apáca sereglett a halottaskocsi köré, egyre
közelebb és közelebb, hogy lássák az ártatlan nővérükből lett
ikont. Suttogásuk ezernyi kígyó sziszegésére emlékeztetett,
amikor a koporsóhoz vonultak, hogy lássák aranyban fekvő
nővérüket. A holttest felett állt Freize, kezében a feszítővassal,
amivel szemükben a világ minden elvetemültségét jelképezte.
– Ez az ember az ellenségünk – szólalt meg az alamizsnás
nővér, és előrelépett, hogy újra a nők élére állhasson. – A bűnös
apátnőt védi, aki megölte Augusta nővért. Még a nővér
megszentelt koporsóját is felnyitotta.
Az apácák kifejezéstelen arccal fordultak Luca felé, mintha
nem találnának szavakat, de a susogásuk nem szűnt.
– Helyesen fognak cselekedni – kockáztatta meg Luca.
A fehér arcú nővérek felé fordult, és igyekezett felkelteni az
érdeklődésüket.
– Kedves nővéreim, hallgassák meg, amit mondok. Az
apátnőjüket eltávolították az otthonából, önök pedig jóformán
félőrültté váltak attól, hogy ez a nő nadragulyabogyót adagolt az
ételükbe. Még mindig annyira elhomályosítja a józan eszüket a
méreg, hogy neki engedelmeskednek? Vagy képesek rálelni a
helyes útra? Felelősséget tudnak vállalni önmagukért?
Szörnyű csend szállt le rájuk. Luca látta a zavarodott nők
homályos tekintetét, és egy pillanatra arra gondolt, hogy tényleg
még mindig annyira befolyásolja őket a nadragulya mérge, hogy
elragadják és darabokra szaggatják őt, Freize-t és Peter testvért.
Egyik kezével a kocsi oldalába kapaszkodott, hogy ne látszódjon a
remegése, másik kezével pedig az alamizsnás nővérre mutatott.
– Szálljon le a kocsiról. Rómába viszem, ott majd felelni fog a
bűnökért, amit a nővérei, az apátnő és Isten ellen elkövetett.
A nővér nem mozdult. Magasról nézett rá és az engedelmesen
feléje forduló apácákra.
– Nővérek, öljétek meg őt! – adta ki a rettenetes parancsot.
Luca sebesen körbefordult, tőrét előhúzta a csizmaszárából,
Freize pedig leugrott mellé a kocsiról. Peter testvér is megindult
feléjük, de egy pillanat alatt körbevették őket. Az apácák sápadt,
kifejezéstelen arccal áthatolhatatlan kört formáltak körülöttük, és
egyre közelebb és közelebb nyomultak.
– Idősebb Jakab apostol, oltalmazz engem – fohászkodott
Freize, és felemelte a kezében tartott feszítővasat, de az apácák
nem rettentek vissza, nyomultak feléjük tovább.
Az egyik elöl álló apáca fejéhez emelte a kezét, megragadta a
fátylát, és a földre dobta. Kopaszra borotvált fejével rettenetes, se
férfi se nő látványát keltette. Inkább valami furcsa lénynek,
szőrtelen állatnak tűnt. A mellette álló apáca követte a példáját,
aztán egyik a másik után, mindannyian levették fátylukat,
felfedve kopasz, vagy alig borostás fejüket. –Krisztusunk, segíts!
Mit művelnek itt? – suttogta Luca a társainak.
– Azt hiszem… – szólalt meg Peter testvér.
– Áruló! – kezdték egyszerre, kórusban suttogni az apácák.
Luca kétségbeesetten pillantott körül, de sehol nem lehetett
keresztültörni az apácák gyűrűjét.
– Áruló! – ismételték hangosabban, de a tekintetük most már
nem hármójukra szegeződött, hanem túl rajtuk, az alamizsnás
nővérre, aki még mindig fent állt a halottaskocsin.
– Áruló! – hangzott újra.
– Én nem vagyok az! – szólalt meg a nővér az ijedtségtől
elcsukló hangon. – Az ellenségeitek ezek a férfiak itt és a
boszorkányok, akik elmenekültek.
Az apácák borotvált fejüket ingatták, körülvették a kocsit, és
magasba emelt kézzel próbálták leráncigálni az alamizsnás nővért,
aki egyik nővérről a másikra nézett, aztán tekintete a bezárt
kapura, és a mellette karba font kézzel álló kapus nővérre
vándorolt.
– Áruló! – ismételték az apácák, és megragadták Ursula nővér
ruháját és az alatta viselt selyem alsószoknyáját.
Cibálták a ruháját, rángatták rózsafüzérének finom bőrszíját és
arany kulcstartó láncát, míg térdre nem húzták. A nővér erejét
megfeszítve kitépte magát a szorításukból, és leugrott a kocsiról
Luca mellé.
– Tartóztasson le! – kiabált kétségbeesve. – Tartóztasson le
most azonnal, és vigyen el magával innen. Megvallom bűneimet.
A foglya vagyok, csak védjen meg!
– Ezt a nőt letartóztattam: ő az én foglyom, az én felügyeletem
alatt áll. Gondoskodom az igazságtételről – mondta fennhangon
Luca.
– Áruló! – morajlott még mindig az apácák tömege.
Gyorsan körülzárták a nővért, semmi sem állíthatta meg őket.
–Mentsen meg! – sikoltott fel az alamizsnás nővér.
Luca a karjával védte, de a nővéreket nem tudta feltartóztatni.
– Freize! Ki kell jutnunk innen!
Ám Freize-t a kocsihoz szorította a nők szilárd fala.
 – Giorgio! Mentsen meg! – kiáltott a nővér Lucretili bárónak. A
báró görcsösen rázta a fejét, megrettenve a nők tömegétől.
– Önért tettem! Az egészet önért tettem!
– Nem tudom, miről beszél, nem értem, mire akar utalni –
mondta a báró Lucának merev arccal.
Az üres arcú nők egyre jobban megközelítették a férfiakat.
Luca megpróbálta gyengéden félretolni őket, de csak annyi
sikerrel járt, mintha egy lavinát próbálna visszatartani. Az apácák
az alamizsnás nővér felé nyújtogatták a kezüket.
– Megtiltom, hogy hozzányúljanak, le van tartóztatva.
Engedjék, hogy az ítélőszék igazságot szolgáltasson!
A báró váratlanul otthagyott csapot-papot, az istállóhoz sietett,
és hamarosan piros bőrrel felszerszámozott lova hátán jelent meg,
nyomában a testőreivel.
– Nyissa ki a kaput! – utasította a kapus nővért. – Nyissa ki, ha
nem akarja, hogy keresztülgázoljak magán!
A nővér némán kinyitotta a kaput. Az apácák még csak oda se
fordultak, amikor a báró és kísérete kiléptetett, és elvágtatott a vár
felé.
Luca úgy érezte, az apácák agyonnyomják.
– Parancsolom… – kezdte újra, de hiába. Majd’ megfulladt az
őt összenyomó tömeg fátylaitól, ruháitól. Könyörtelenül
szorongatták, puszta számbeli fölényükkel fölé kerekedtek. Luca
megpróbált arrébb húzódni a kocsitól, de elvesztette az
egyensúlyát, és a földre esett. Rémülten rugdalt és hempergett
jobbra-balra: attól félt, hogy az apácák tudomásukon kívül halálra
tiporják saruba bújtatott lábukkal. Az alamizsnás nővér eddig belé
csimpaszkodott, de a nővérek áradata elragadta. Lucát öt-hat
apáca próbálta a földön tartani, az alamizsnás nővért pedig a
farakás felé hurcolták, amit éppen ő rakatott meg velük. Freize
ordítva dobálta magát, és próbált kiszabadulni. Peter testvér
megkövülten állt, a fehér ruhás apácák pedig őt is a kocsi
oldalához nyomták.
Az alamizsnás nővér délelőtt két máglya megépítésére
utasította az apácákat. A szilárdan megépített, száraz farakások az
udvar közepén álltak. Az apácák a közelebbihez vonszolták az
alamizsnás nővért, hiába sikoltozott és próbálta kiszabadítani
magát minden erejével. Szorosan a rúdhoz kötözték vonagló
testét.
– Mentsen meg! Az ég szerelmére, mentsen meg! – kiáltozott
Lucának.
Ám egy apáca fátyla Luca arcába lógott, így még csak nem is
láthatta, mi történik. A földre szorítva, elszorult mellel
szüntelenül kiabált ugyan az apácáknak, hogy hagyják abba, de a
kapus nővér szótlanul odanyújtotta társnőinek a fáklyát.
Meggyújtották a gyantás fahasábokat, és az alamizsnás nővér
alakja eltűnt a feketén gomolygó füstben. Luca még hallotta
rettenetes halálsikolyát, amikor lángra lobbant csinos selyem
alsószoknyája és finom gyapjúszövet ruhája.
A három férfi némán lovagolt ki az apátság udvaráról. Az
erőszak emléke nehéz súlyként nyomta a vállukat, és örültek,
hogy ép bőrrel kijutottak a felfordulásból. Luca újra és újra
megborzongott, és ingerülten söpörte le ruhája ujjáról a pernyét.
– Szűz Mária… – nyögte Freize széles kezébe temetve arcát.
Egész nap az erdő felett húzódó fennsíkon lovagoltak.
Vakítóan sütött az aranyló őszi nap, a lovak patája tompán
dobogott a köves talajon. Egy ház ajtaján vendégfogadót jelző
magyalkoszorú himbálózott. Szótlanul arra fordították a lovaikat,
és az istállóhoz léptettek.
– Ez a birtok Lucretili báróé? – kérdezte Freize a lovászfiút,
mielőtt leszálltak volna.
– Nem, ez a fogadó már Piccante báró birtokán van – felelte a
legény. –Akkor maradunk – jelentette ki Luca rekedten.
Megköszörülte a füsttől még mindig keserű torkát, és köpött
egyet.
– Jézusom, alig tudom elhinni, hogy kijutottunk.
Peter testvér még mindig nem talált szavakat, csak némán
ingatta a fejét.
Freize bekötötte a lovakat az istállóba, amíg a másik kettő
betért az ivóba, és vörösborért kiáltottak, hogy leöblítsék a füst
ízét és szagát, amit még mindig szájukban, orrukban éreztek.
Vacsorát is kértek; imádkoztak, azután ettek.
– Gyónnom kell – mondta Luca. – Szűz Mária imádkozz értem,
bűnösnek érzem magam.
– Nekem pedig jelentést kell írnom – felelte Peter testvér.
– El sem hinném, mit történt, ha nem a saját szememmel
láttam volna. Azt ír, amit akar, de ugyan ki hiszi el? – nézett
iszonyattal Luca Peter testvérre.
– Ő el fogja hinni, és érteni fogja.
A pap első alkalommal adott hangot a rend és vezetője iránti
hűségének.
– Látott ő már ilyet és ennél rosszabbat is. Nem lepődik meg
semmin. Az ítélet napját tanulmányozza, őt nem lepheti meg
semmi. Elolvassa, megérti és megőrzi a jelentésünket, aztán majd
várja a következőt. –A következő jelentést? Ez azt jelenti, hogy
folytatjuk? – kérdezte Luca hitetlenkedve.
– Már nálam van a felkérés a következő küldetésünkre,
lepecsételve – felelte az írnok.
– De hiszen ez a vizsgálat olyan kudarcba fulladt, hogy
bizonyára visszahívnak minket.
– Dehogy, a rend vezetője ezt sikernek fogja elkönyvelni –
felelte Peter testvér komolyan. – Az őrület elharapózása és a
Gonosz megmutatkozása miatt kellett idejönnie az apátságba,
amit ön meg is tett, lefolytatta a vizsgálatot. Kiderítette, mi történt:
az alamizsnás nővér folyamatosan nadragulyával mérgezte az
apácákat, hogy az őrületbe kergesse őket. Arra is rájött, miért
tette: ő maga akart lenni az apátnő, és vagyonra is vágyott.
Megtudtuk továbbá, hogy Lucretili báró volt a felbujtója, így
boszorkányság vádjával megölethette volna a húgát, és
megszerezhette az örökségét: az apátságot és az aranyat. Ez volt
az ön első vizsgálata, és bár erősen kételkedtem a módszereiben,
az ön sikeréről fogok tudni beszámolni urunknak.
– Egy ártatlan nő meghalt, egy bűnös nőt őrült apácák hordája
égetett meg, és két nőnek nyoma veszett, akik talán ártatlanok a
lopás vádjában, de a boszorkányság bűnét bizonyosan elkövették.
Ezt nevezi ön sikernek?
– Láttam már ennél rosszabb vizsgálatot is, ennél gyengébb
eredménnyel – mosolyodott el halványan Peter testvér.
– Akkor bizonyára a Pokol kapuján pillantott be!
– Így igaz – bólintott az írnok komolyan. –Más vizsgálódó
személy oldalán? –Sokan vannak. –Hozzám hasonló fiatal férfiak?
– Vannak önhöz hasonló adottságokkal bíró, kíváncsi ifjak, és
olyanok is, akik egyáltalán nem hasonlítanak önre. De azt hiszem,
eddig egyiküknek sem folyt az ereiben tündérek vére.
– Ugyan, hagyja már ezt! – legyintett Luca elutasítóan.
– A Rend vezetője személyesen választja ki és látja el
feladatokkal az inkvizítorokat, és figyelemmel kíséri az
eredményeket. Önök alkotják az ő magánhadseregét a bűnnel
szemben az idők végezetére. Évek óta készül már erre.
– Lefekszem. Remélem, nem fogok álmodni semmit – mondta
Luca, és hátratolta a székét.
– Ne aggódjon, nem fog. A Mester jól választott: önnek elég
erősek az idegei ahhoz, hogy elviselje ezt a nyomást, és elég bátor
is a feladat vállalásához. Hamarosan a bölcsessége is gyarapodni
fog, és akkor még körültekintőbben fog tudni dönteni – biztatta
Peter testvér.
– És akkor?
– Akkor pedig a keresztény világ peremére fog küldetést
kapni, ahol az eretnekek és az ördöggel cimborálok gyülekeznek
hadba ellenünk. Azon a vidéken nem is laknak jólelkű emberek.
A két nő egymás mellett lovagolt, lovaik fej-fej mellett
haladtak.
Isolde időről időre szaggatottan vette a levegőt az elfojtott
zokogástól.
Ishraq ilyenkor megérintette a kantárt görcsösen markoló
kezét.
– Szerinted mi lesz az apátsággal? – szólalt meg Isolde.
– Elhagytam, elárultam őket.
– Nem volt más választásunk – vont vállat a másik lány.
– A bátyád mindenáron a maga birtokává akarta tenni, az
alamizsnás nővér pedig mindenáron apátnő akart lenni. Vagy a
bátyád ítélt volna el minket boszorkányságért, vagy a nővér
mérgezett volna meg mindkettőnket.
– Hogy tehetett ilyet? Hogy vehette így el az eszünket?
– Magának akarta az apátságot. Rengeteg erőfeszítéssel
küzdötte fel magát, és apátnővé akart válni. Mindig is ellened
volt, hiába volt az érkezésedtől fogva kedves és szívélyes veled.
Azt pedig csak ő tudja, mióta szövögették már a terveiket a
bátyáddal. Talán a bátyád már réges-régen neki ígérte a zárdát.
– Teljesen félrevezette az inkvizítort. Az az ember egy bolond.
– Az alamizsnás nővér bizalmasan beszélt vele, te pedig nem.
Nyilván az ő szemszögéből ismerte meg a helyzetet. De most hová
menjünk?
– Nem tudom – fordult Isolde sápadtan Ishraq felé. –
Elveszettnek érzem magam. Elvesztettem az örökségemet és a
helyemet a világban, ráadásul mindkettőnket boszorkánynak
kiáltottak ki. Nagyon sajnálom, Ishraq. Nem lett volna szabad
magammal vinnem téged a zárdába. Engednem kellett volna,
hogy visszatérj a szülőföldedre. Még mindig az lesz a legjobb, ha
most visszamész.
– Veled tartok. Egymás mellett maradunk, akárhova is
megyünk – felelte a lány egyszerűen.
– Meg kellene parancsolnom neked, hogy hagyj el engem. De
képtelen vagyok rá – mondta Isolde keserű mosollyal.
– Édesapád, az én szeretett uram együtt nevelt minket, és azt
mondta, mindig együtt kell maradnunk. Legalább ezt a
kívánságát teljesítsük, ha már annyi más kérdésben nem
engedelmeskedtünk neki.
– Igazság szerint el sem tudnám képzelni, hogy nélküled
kelljen élnem – bólintott Isolde.
Ishraq elmosolyodott.
– Akkor merre menjünk tovább? A Lucretili-birtokon nem
maradhatunk.
– Legjobb lesz, ha apám barátaihoz fordulunk. Mindenki
barátként tekint ránk, akivel ő együtt indult keresztes háborúba.
Hozzájuk kell elmennünk, hogy elmondhassam, milyen támadást
intéztek ellenem. Beszélnem kell nekik a bátyámról, és az apátság
elleni cselszövéséről. Tisztára kell mosnunk a nevemet. Talán
egyikük segít, hogy visszatérhessek az otthonomba. Talán
egyikük segít nekem vádat emelni a bátyám ellen, és
visszaszerezni tőle a váramat.
– Apád legjobb barátja Vlad fejedelem volt, a fia biztosan
barátsággal viseltetik majd irántad. De azt nem tudom, hogyan
juthatnánk el hozzá, hiszen az oly messzi Havasalföldön lakik – a
keresztény világ határvidékén.
– De ő biztosan segíteni fog nekem. Apáink örök barátságot
esküdtek egymásnak – mondta Isolde.
– Valahonnan pénzt kell szereznünk – figyelmeztette Ishraq.
Ha ekkora útra vállalkozunk, akkor testőröket kell fogadnunk.
Kettesben nem járhatunk ezeken a veszélyes utakon.
– Megvannak még nálad anyám ékszerei?
– Mindig magamnál tartom az erszényt. A ruhám alá rejtve
őrzöm. A legközelebbi városban majd eladom az egyiket. Apád
nem ilyen sorsot szánt neked – tette hozzá Ishraq, végig pillantva
Isolde lehajtott fején, egyszerű barna ruháján, kehes lován, elnyűtt
csizmáján.
Isolde még jobban lehajtotta a fejét és keze fejével törölte le a
könnyét.
– Tudom. De ki tudja, mit szánt nekem? Miért küldött zárdába,
ha azt akarta, hogy olyan nővé váljak, amilyennek nevelt?
Valahol, talán fent a mennyekben most is figyel engem, és
imádkozik, hogy nélküle is megállj am a helyem ezen a kíméletlen
világon.
 Ishraq éppen válaszolni akart, de gyorsan megállította a lovát.
– Isolde, vigyázz! – figyelmeztette, de elkésett.
Az úton keresztbe egy kötél hevert, egyik vége egy vastag
fához volt kötözve. A túlsó végét a bokrok közt valaki hirtelen
megrántotta, és a kifeszülő kötélbe belegabalyodott Isolde lovának
a lába. A ló felnyerített és felágaskodott, aztán térdre esett. Isolde
a földre zuhant.
Ishraq egyetlen pillanatig sem tétovázott. Saját lova kantárját
tartva leugrott a nyeregből és felsegítette barátnőjét.
– Ez csapda! Gyorsan szállj fel a lovamra!
Négy imbolygó járású férfi lépett elő az erdőből. Ketten tőrt,
ketten husángot tartottak a kezükben. Az egyikük megragadta
Isolde lovát, és a kantárt egy bokorra dobta, a másik három pedig
tovább közelített a két nő felé.
– Na, kisasszonykák, kezeket fel, aztán dobják le az
erszényeiket, akkor nem esik bántódásuk – szólalt meg az első
férfi. – Kísérő nélkül utaznak? Ez nagy ostobaság, hölgyeim.
Ishraq keskeny pengéjű, hosszú tőrt tartott maga elé, másik
kezét pedig ökölbe szorította. Úgy állt szemben a támadókkal,
mint egy valódi harcos, ruganyosan egyensúlyozva a két lábán.
Finoman himbálózva nézett farkasszemet a három férfival, és azt
figyelte, melyikük támad rá először.
– Aki közelít, azt megölöm – mondta kurtán.
Az egyik férfi feléjük lendült, de Ishraq meglóbálta a tőrét és
miközben körbefordult, megsebezte a másik férfi karját. Amikor
visszaérkezett eredeti helyzetébe, öklével az első férfi arcába ütött.
Ekkora túlerővel azonban nem tudta felvenni a harcot. A
harmadik férfi felemelte a bunkósbotját, és halántékon vágta vele.
Ishraq nyögve esett össze, Isolde pedig azonnal mellette termett,
és saját testével próbálta védeni őt.
– Odaadom az erszényemet, de hagyjanak békén minket –
mondta a vele szemben álló három férfinak.
A sérült karú férfi kezét a sebre tapasztotta, és káromkodott, az
ujjai között szivárgó vért lárva.
– Hitvány szuka!
– Ide az erszényt! – mondta dühösen a másik, óvatosan
lapogatva összezúzott arcát.
Isolde leoldotta az övén lógó erszényt, és az útonálló elé lökte.
Csak néhány líra volt benne. Jól tudta, hogy Ishraq a tunikája alá
rejtve, az övére csatolva hordja magával anyja zafírköveit.
– Csak ennyink van. Szegény leányok vagyunk, nincs
egyebünk a világon. –Mutassa a kezét – utasította a bunkós férfi.
Isolde maga elé tartotta a kezét.
– Fordítsa felfelé a tenyerét.
Isolde engedelmeskedett, de a férfi abban a pillanatban
hátracsavarta a karját, a társa pedig szorosan összekötözte.
– A nemes kisasszonyoknak van ilyen finom, fehér keze –
röhögött durván a bandita. – Maga soha nem dolgozott, és egész
biztosan gazdag családja vagy barátai vannak, akik majd
váltságdíjat fizetnek magáért. Igazam van?
– Esküszöm, hogy senki nem fog fizetni a szabadulásomért.
Esküszöm. Egyedül vagyok az egész világon, nemrégiben halt
meg az apám. A barátnőm pedig ugyanúgy egyedül van.
Engedjen… –Majd meglátjuk – felelte a férfi.
Ishraq mozgolódott, és próbált lábra állni.
– Hadd segítsek neki, megsérült.
– Kössétek egymáshoz őket – utasította a bandavezér a társait.
– Majd reggel meglátjuk, nem hiányol-e valaki két szép lányt. Ha
senkinek nem kellenek, akkor eladjuk őket a törököknek – mondta
és felnevetett.
A bevert képű megpaskolta Isolde arcát, de a vezér félreütötte
a kezét.
– Ne fogdosd az árut, amíg nem tudjuk, kik ők. – Lábra
állította Ishraq-ot, és erősen markolta a megkötözött lány karját.
– Sajnálom – mormogta Ishraq Isolde-nak.
– Adjon egy kis vizet, amivel lemoshatom a sebét –
rendelkezett Isolde.
A férfi mintha meg sem hallotta volna.
– Indulás – mondta, és az útról a rejtett táboruk felé vezette
őket.
Luca és a társai hallgatagon készülődtek másnap kora
hajnalban, indulás előtt. Freize feje hasogatott az előző este
elfogyasztott sörtől, ami állítása szerint az egész keresztény világ
legrosszabbika volt. Peter testvér a gondolataiba merült, Luca
pedig az előző nap az apátságban történteken morfondírozott
magában. Biztos volt benne, hogy jobban is csinálhatta volna, és
valójában kudarcot vallott. A leginkább viszont az apátnő és
idegen társnője titokzatos eltűnése foglalkoztatta. Rejtély, hogyan
szabadulhattak ki egy sziklába vájt tömlőéből, a bezárt
bilincseikből.
A hajnali szürkület kezdetekor, jóval napkelte előtt jöttek el a
fogadóból. A csípős reggelen gondosan beburkolóztak
köpönyegükbe. Peter testvér azt mondta, észak felé haladjanak,
amíg fel nem nyitja a következő parancsot.
– Azt szeretjük a világon a legjobban, amikor feltöri a pecsétet
és szétnyitja a papírt, majd közli velünk, milyen veszély les ránk a
következő pillanatban. És akkor mi egyenesen oda tartunk. Egyik
nap elmebajos apácák, másik nap meg ki tudja? Sejtelmünk sincs,
mára mi lesz terítéken – morogta Freize a bajsza alatt.
– Csss! – intette halkan Luca. – Nem tudjuk, más sem tudja.
Éppen ez a lényeg.
– Csak azt tudjuk, hogy nem lesz nagy öröm – mondta Freize a
lovának, aki együtt érzően hátracsapta a fülét.
Egy darabig csendben haladtak tovább egy poros úton, amely
egyre magasabbra vezetett fel a sziklás domboldalon. A fák erre
ritkásan nőttek, öreg, görbe olajfák váltakoztak félig kiszáradt
fenyőfákkal. A fejük felett sas körözött. A felkelő nap fényesen
szikrázott, de az északi szél hideg volt. A lovak leszegett fejjel,
keservesen rótták az utat, a lovasok magukba roskadva ültek a
nyeregben. A fennsíkon az úttól jobbra egy erdőfolthoz értek.
Luca szeme megakadt valamin a porban, ami leginkább egy
hosszú, fekete kígyóra hasonlított. Intett a társainak, hogy álljanak
meg, és a nyeregben hátrafordulva megrovó pillantást vetett
Freize-re, amikor megszólalt, ezért a legény rögtön el is hallgatott.
– Mi az? – tátogta Peter testvér.
Luca válaszul a porba mutatott. Az úton előttük a porba
temetve, levelekkel gondosan eltakarva egy kötél hevert. Egyik
végét egy fához kötötték, a másik jobbra eltűnt a fák között.
– Csapda – válaszolt halkan Freize. – Várjatok meg itt, én majd
úgy teszek, mintha vizelni mentem volna… Ó, ez az átkozott sör!
– folytatta valamivel hangosabban.
Megmarkolta a nadrágját, leszállt a lováról, és átkozódva az út
szélére ment. Körülkémlelt, és óvatosan a fák közé lopakodott
arrafelé, amerre a kötél végét sejtette. Hosszú csend következett,
aztán egy madárhangszerű halk fütty jelezte a többieknek, hogy
követhetik. A csenevész bokrok és alacsony fák között lépkedtek
előre. Megdöbbenésükre Freize-t egy halálra vált ember mellkasán
ülve találták meg. Mázsás kőként nehezedett rá, széles tenyerével
gondosan betapasztotta a férfi száját, és hosszú, szarunyelű tőrét a
torkához érintette. A foglyul ejtett férfi a bokrok között közeledő
Luca és Peter testvér felé pillantott, de mozdulatlanul feküdt.
– Ez volt itt az őr, de nem a legjobb fajtából, mert mélyen aludt
– mondta Freize halkan. – De hallótávolságon belül biztosan van
még néhány bandita. Hol vannak a többiek? – hajolt közelebb a
súlya alatt levegőért kapkodó férfihoz, aki szemével jobbra, a fák
közé intett.
– Hányan vannak? Pislogással jelezz. Tízen? Nem? Nyolcan?
Nem? Akkor öten? – Luca felé fordult. – Öten vannak. Legjobb
lenne, ha hagynánk, hogy foglalkozzanak a maguk dolgával.
Semmi értelme keresnünk a bajt.
– És mivel foglalkoznak? – kérdezte Luca.
– Lopnak, néha pedig embereket rabolnak el, és aztán eladják
őket gályarabnak az oszmán törököknek – mondta halkan Peter
testvér. –Nem feltétlenül – szólt közbe gyorsan Freize.
Szigorú pillantást vetett Peterre, nehogy folytassa.
– Talán egyszerű orvvadászok, tolvajok, nem okoznak komoly
kárt.
Fölösleges beleártanunk magunkat.
– Emberrablók – ismételte Luca fagyosan.
– Egyáltalán nem biztos. Szerintem egyszerű vadorzók –
erősködött Freize.
De már késő volt. Luca mindenáron meg akarta menteni az
áldozatokat az oszmán törökök kalózhajóitól.
– Tömd be a száját, és kösd ki egy fához. Majd mindjárt
meglátjuk, van-e foglyuk.
 Körülnézett a tisztáson: keskeny, éppen csak egy
vaddisznócsapásnyi ösvény vezetett tovább az erdő sűrűjébe.
Luca megvárta, míg Freize végez a haramia megkötözésével,
aztán egyik kezében karddal, másikban tőrrel megindult elöl.
Freize követte, a sort pedig Peter testvér zárta.
– Most még odébbállhatunk – suttogta Freize reménykedve.
– Miért avatkozunk bele? – kérdezte Peter testvér alig
hallhatóan.
– A szüleit elrabolták, és alighanem gályarabságra juttatták az
oszmán törökök hajóin – magyarázta Freize Luca felé intve. –
Valószínűleg nem is élnek már. Személyesen érinti minden efféle
eset. Egy pillanatig azt reméltem, hogy ön észreveszi a jelzésemet,
és nem nyitja ki a száját – de hiába…
Az elfojtott tűz enyhe füstszaga arra figyelmeztette őket, hogy
a tábor közelében járnak. Luca megállt, és kilesett a lak között. A
hamvadó tűz körül öt férfi hevert hangosan horkolva. Üres
borostömlők és egy lopott bárány halomba rakott csontjai jelezték,
hogy este bőven ettek-ittak. Mellettük egymásnak háttal
összekötözve két alak ült csuklyás köpenybe burkolva.
Bízva abban, hogy a hangos horkolás elnyom minden egyéb
zajt, Luca suttogva a lovakhoz küldte Freize-t, aki nesztelen
macskaléptekkel osont a kikötött állatokhoz. A két legjobb
kantárját a kezébe fogta, a többit pedig egyszerűen eloldozta.
– Óvatosan, várjatok, amíg szólok – mondta nekik halkan.
Peter testvér lábujjhegyen lopakodott vissza az útra. A saját
három lovuk és a szamár egy fához kikötve állt. Felült a saját
lovára, a többiek kantárszárát pedig a kezében fogta, hogy
mielőbb indulhassanak. A reggeli nap sötét árnyékokat rajzolt az
útra. Peter testvér buzgón imádkozott, hogy Luca hamar
szabadítsa ki a foglyokat – vagy bármit is tervezett –, és a
legkisebb késlekedés nélkül jöjjön. Az elhagyatott vidéki utakon
folyamatos fenyegetést jelentenek a haramiák, és nem feladatuk
mindegyiküket legyőzni. A rend mestere biztosan nem mondana
köszönetet azért, ha Luca áldozatul esne egy csetepatéban, hiszen
olyan hamar megcsillant tehetsége a rend inkvizítoraként.
Luca figyelte, amint Freize elköti a lovakat, aztán tőrét a
hüvelybe csúsztatta, és a bokrok között a fához és az egymáshoz
kötözött foglyokhoz kúszott. Először azt a kötelet vágta el,
amelyikkel a fához kötötték őket. Mindketten azonnal felemelték a
fejüket. Luca ujját az ajkához emelve csendre intette őket.
Nesztelenül próbáltak minél távolabb hajolni egymástól, így Luca
a csuklójuknál elvághatta a kötelékeiket. Szótlanul dörzsölgették a
kezüket és csuklójukat, Luca pedig a bokájuknál is elmetszette a
kötelet.
– Fel tud állni? Tud járni? – hajolt oda a közelebbi fogolyhoz.
Ismerős érzése támadt, olyan határozottan, mintha valaki
megpaskolta volna a vállát. Rájött, hogy már találkozott a
fogollyal. Amikor hátratolta a csuklyáját, aranyszőke haj omlott ki
alóla, és Luca orrát rózsavíz illata csapta meg.
– Igen, Luca testvér, tudok – suttogta a volt apátnő
mosolyogva –, de segítsen Ishraq-nak, megsérült.
Luca felsegítette, és amikor újra lehajolt a másik nőért, rögtön
meglátta az ütés nyomát a halántékán. Arca csupa vér volt,
gyönyörű, sötét bőrén duzzadt, lila véraláfutás éktelenkedett.
Összecsuklott, amikor megpróbált felállni. –Menjen a lovakhoz
olyan halkan, ahogyan csak tud. Én majd hozom őt – suttogta
Luca.
Isolde bólintott és egy őz kecsességével surrant el a fák között.
A tisztást messziről megkerülve ért Freize-hez, aki segített neki
felszállni a legjobb ló nyergébe. Luca követte Ishraq-kal az ölében,
és feltette a lányt a másik lóra. A két férfi a lovak szügyét
paskolva, suttogva hátráltatta ki az állatokat a rejtekhelyről, aztán
a hölgyekkel a hátukon kivezették őket a keskeny ösvényen az
útra, ahol Peter testvér várakozott.
– Jaj, ne! – tört ki Peter testvérből, amikor meglátta a sápadt,
szőke apátnőt.
A nő abban a pillanatban visszahúzta csuklyáját, hogy elrejtse
az arcát, és lehajtotta a fejét.
– Maga hagyta, hogy ezért a két nőért kockáztassa az életét? –
támadt Freize-nek. – Hagyta, hogy mindannyiunkat és a szent
küldetésünket is veszélybe sodorja? –Jobb lesz, ha megyünk –
vonta meg a vállát Freize. – Majd megoldjuk valahogy.
Freize is felszállt a saját lovára, de egyszerre valami zajt hallott
a fák közül. A tisztáson az egyik alvó ember mordult egyet és a
másik oldalára fordult, mire egy másik felkönyökölt, és
káromkodni kezdett.
Az eloldozott lovak a másik kettő felé fordultak és
felnyerítettek, az egyikük meg is indult utánuk. –Menjünk! –
kiáltott Luca.
Freize vágtára fogta a lovát, maga mellett vezetve a másikat,
amelyiknek a sörényébe kapaszkodva félig öntudatlanul Ishraq
ült. Isolde erősen fogta a maga lova kantárszárát, és tartotta velük
az iramot. Luca is hamar nyeregbe pattant, amikor meghallotta az
útonállók kiáltozását a sűrűből. Az első eloldozott ló kilépett a fák
közül, és futni kezdett, hogy utolérje őket, aztán a többi is követte.
Freize valami érthetetlen figyelmeztetést ordított az utánuk
rohanó lovaknak. A rablók futottak a lovak után, és akkor jöttek
rá, hogy meglopták őket, amikor az útra érve észrevették a kis
csapatot.
– Vágtába! – kiabált Luca, és lehajtotta a fejét, amikor az első
nyílvessző elröppent a fejük felett. – Gyerünk, gyerünk!
Mindannyian a lovuk nyakára hajoltak. Dübörögve vágtáztak
az úton, az erdőből pedig egymás után sorjáztak elő az átkozódó,
káromkodó férfiak, és vaktában nyílzáport eresztettek utánuk. Az
egyik ló nyerítve felágaskodott, amikor a farát eltalálta egy
nyílvessző, és előre száguldott. A többi ide-oda kanyargott, így a
rablóknak még nehezebb volt eltalálni őket. Luca olyan gyorsan
vágtázott, amennyire csak mert a köves úton, aztán lassan
ügetésre, végül lépésre fogta a lovát. Amikor már elég messze
kerültek, lihegve álltak meg.
Az elkóborolt lovak Freize köré gyűltek.
– Gyertek, szépségeim. Biztonságban vagyunk, ha mind együtt
maradunk – duruzsolta Freize. Leszállt a lováról és a sebesült
állathoz lépett.
– Csak egy kis karcolás, kislány, semmi komoly. – A kanca
lehajtotta a fejét, Freize pedig gyengéden meghúzta a fülét. – Majd
kimosom a sebedet kedvesem, ha odaérünk… Isten tudja, hová.
Ishraq görcsösen kapaszkodott a lova nyakába. Kimerült volt,
láthatóan rosszul érezte magát.
– Elég rossz bőrben van – jegyezte meg Freize. – Magam elé
ültetem a nyeregbe.
– Ne! Ültesse inkább az én lovamra, tudunk együtt menni.
– Nézzen csak rá! Alig tudja tartani magát.
– Majd én tartom őt – felelt Isolde méltóságteljesen. – Biztosan
nem akarja, hogy egy férfi fogja őt, az ellenkezik a
hagyományaival. A helyében én sem örülnék neki.
 Freize Luca felé pillantott engedélyért. Az ifjú vállat vont, így
odalépett a nyeregben imbolygó lányhoz.
– Segítek önnek átülni az úrnőjéhez – mondta neki hangosan.
– Nem süket, csak rosszul van – szólt rá Luca ingerülten.
– Pont ugyanolyan konok mindkettő. Éppen, mint egy kis
szamár, áldja meg az Isten! – mondta Freize a lónak, amíg lovasa a
karjába zuhant. Óvatosan Isolde lovához vitte Ishraq-ot és
felültette. Nem engedte el, amíg biztosan nem ült a nyeregben. –
Biztosan meg tudja tartani őt? – kérdezte Isolde-t.
– Igen.
– Rendben, de szóljon, ha mégis túl nehéz lenne. Nem egy
pehelysúlyú nő, ön meg olyan kis gyenge. Én majd vezetem a
lovát, a többi meg jön utánunk – fordult Luca felé.
– El fognak kóborolni – vélte Luca.
– Majd füttyel hívom őket. Az sose baj, ha az embernek van
néhány tartalék lova, és akár el is adhatjuk őket – mondta Freize.
Felszállt mokány lovára, kezébe vette Ishraq lovának
kantárszárát, és halkan, bátorítóan füttyentett a másik négynek.
Azok rögtön köréje gyűltek, és a kis menet megindult az úton.
– Milyen messze van a legközelebbi város? – kérdezte Luca
Peter testvért.
– Nagyjából nyolc mérföldre. Gondolom, a sebesült bírni fogja
addig, de láthatóan rosszul van.
Luca hátrapillantott Ishraq-ra, aki Isolde-nak támaszkodva,
sápadtan, a fájdalomtól elgyötört arccal ült a nyeregben.
– Tényleg rosszul néz ki. Aztán pedig, ha megérkeztünk, át
kell adnunk őt a helyi földesúrnak, hogy máglyára vessék. Az egy
dolog, hogy kimentettük a banditák markából, és
megakadályoztuk, hogy gályarabnak hurcolják el, de helyette
boszorkányként fogják megégetni.
Nem hiszem, hogy szívességnek tudja majd be a
fáradozásunkat.
Már tegnap máglyára kellett volna jutnia – jegyezte meg Peter
testvér könyörtelenül. – Minden óra ajándék neki.
Luca szorosabbra fogta a szárat, hogy Isolde-val egy vonalba
kerüljön.
– Hogyan sérült meg Ishraq? – kérdezte.
– Egy bunkósbottal fejbe verték, amíg védekezni próbált a
banditák ellen. Okos, jó harcos, de négy emberrel nem bírt el.
Rajtunk ütöttek az úton, mert ki akartak rabolni, de amikor látták,
hogy kíséret nélküli nők vagyunk, úgy döntöttek, hogy inkább
váltságdíjat kérnek értünk, vagy eladnak gályarabnak – mondta
Isolde, és fejét rázva próbálta elhessegetni az emléket.
Luca kereste a megfelelő szavakat.
– Nem… bántották magukat?
– Úgy érti, megerőszakoltak-e minket? – kérdezte Isolde
tárgyilagosan. – Nem, váltságdíj reményében ejtettek foglyul
minket, aztán mindannyian lerészegedtek. De szerencsénk volt. –
Ajkát összeszorította. – Ostobaság volt kísérő nélkül elindulnunk.
Veszélybe sodortam Ishraq-ot. Találnunk kell valakit, akivel
együtt utazhatunk. –Nem fognak utazni sehova, boszorkányság
vádjával le vannak tartóztatva – felelte Luca nyersen. –Szegény
Augusta nővér miatt?
– Igen – mondta Luca, és próbálta kiverni a fejéből a két nő
látványát, amint véres ruhában végzik rettenetes
hentesmunkájukat.
– Szeretném, ha meghallgatna a legközelebbi városba érve,
mielőtt átad minket a hatóságoknak – miután orvoshoz vittük
Ishraq-ot. Vallani fogok és mindent meg fogok magyarázni önnek.
Elmondom majd, hogy mit tettünk, és azt is, hogy mit nem
tettünk, és ön dönthet, hogy visszaküld-e a bátyámhoz minket,
hogy máglyán égessen el. Ön is tudja, hogy nála ez lenne a
folytatás. Ha visszaküld hozzá, azzal a halálos ítéletemet írja alá –
nem lesz per ellenem, amiről jegyzőkönyvet írnának, nem lesz
kihallgatás. Az a biztos halál lenne számomra. Nem terhelné a
lelkiismeretét?
Peter testvér melléjük léptetett.
A jelentésemet már elküldtem, és ön boszorkánylistán szerepel
– mondta megmásíthatatlan szigorral. – Nem tehetünk mást, mint
hogy kiadjuk a világi ítélőszéknek.
– Nekem vallomást tehet. Szeretném kihallgatni, és úgy is
fogok tenni – mondta Luca mogorván.
– Az a nő, akit ön oly nagyra értékel, egy hitehagyott hazug –
mondta Isolde Lucának kertelés nélkül. – Az alamizsnás nővér a
bátyám szeretője és cinkostársa. Ha kell, megesküszöm rá. A
bátyám hatására kergette őrületbe az apácákat, és fogta rám a
bűnt, hogy ön ítélkezzen felettem és megfosszon a befolyásomtól
a zárdában. A fivérem a nővért, a nővér pedig önt tette bolonddá.
Lucában fellángolt a sértettség attól, hogy a lány bolondnak
nevezte, de összeszorította a fogát, és nem válaszolt a
megjegyzésre.
– Vele többször is beszélgettem, míg ön szóba sem állt velem.
Jó benyomást tett rám, ön viszont még az arcát sem mutatta meg
nekem. Megesküdött, hogy elmondja nekem az igazat, amíg ön…
ki tudja, mit csinált? Akárhogyan is nézzük a dolgot, nem volt
mivel összevetnem az ő állításait. De még így is azt figyeltem,
miben nem mond igazat, és feltűnt, hogy mindenben önt
hibáztatja, miközben ön meg sem próbálta megvédeni magát
előttem. Bolondnak nevezhet, de látom, annak örül, hogy
segítettem önnek a haramiákkal szemben. Nem tett bolonddá
engem, bármit mondjon is.
Isolde lehajtotta a fejét, mintha vissza akarná vonni
meggondolatlan szavait.
– Nem gondolom önről, hogy bolond, inkvizítor. Hálás vagyok
önnek a megmentésünkért. Örömmel osztanám meg önnel a
történetet a saját szemszögemből, és remélem, megkegyelmez
nekünk.
A kisváros fogadójában szálltak meg, ahol egy orvos is
megvizsgálta a mór leányt. Megállapította, hogy elég súlyos
zúzódásokat és horzsolásokat szenvedett el, de csontja nem tört.
Luca kibérelte a legjobb szobát a két nőnek, és még külön fizetett
azért, hogy más utazókat ne szállásoljanak el mellettük.
Hogyan adjak számot arról, hogy most már két női utastárs
költségeit is mi álljuk? Akiket ráadásul bűnösnek nyilvánítottak? –
ellenkezett Peter testvér.
– Mondhatja azt is, hogy szolgálókra volt szükség, és ön
szerzett két csinoskát – javasolta Freize, de az írnok nem díjazta a
tréfát.
– Egyáltalán nem kell beleírnia a jelentésébe. Ez most nem
vizsgálat, nem része a munkánknak. Most egyszerűen csak utazók
vagyunk – rendelkezett Luca.
Isolde egyenrangúként kezelte Ishraq-ot, ágyba fektette, forró
levessel megetette. Úgy ápolta őt, mintha a húga vagy a gyermeke
volna, és aztán az ágya mellett ült, amíg aludt.
– Fáj még?
– Igen – fintorgott Ishraq –, de most már túlélem. Szörnyű volt
lóháton, egyre jobban és jobban fájt minden tagom. Azt hittem,
belehalok.
– A göröngyös úttól és a zötykölődéstől nem tudtalak
megóvni.
Nekem is rossz volt, neked meg egyenesen rémes lehetett.
– Nem volt könnyű.
– Ishraq, cserbenhagytalak téged. Eladhattak volna
rabszolgának, vagy akár meg is ölhettek volna téged. És most újra
fogságba estünk. El kell engedjelek. Amíg én beszélek velük,
elmehetsz. Kérlek, menekülj el. Menj délre, a szülőföldedre, és
imádkozz az istenedhez, hogy viszontlássuk még egymást az
életben. A lány felnyitotta bedagadt szemét.
– Együtt maradunk. Apád édestestvérekként nevelt minket.
Olyan társak vagyunk, akik soha nem hagyják el egymást –
jelentette ki csillogó szemmel.
– Ő valóban így tett, de anyám nem adta rá áldását, és mindig
harcolt az ellen, hogy minden áldott napot együtt töltsünk –
emlékeztette Isolde józanul. – És apám elvesztése óta csak
szenvedésben volt részünk. Ami azt illeti, az én anyám áldását
adta a barátságunkra. Azt mondta: Isolde a te szívbéli nővéred. Ő
örült unnak, hogy egész nap veled voltam, hogy együtt tanultunk
és játszottunk, és nagyon szerette apádat.
Te nyelveket, orvoslást és vívást tanulhattál, én viszont csak
zenélni és hímezni – mondta Isolde tettetett nehezteléssel.
– Arra készítettek fel, hogy a szolgálód és az udvarhölgyed
legyek. Hogy szolgáljalak és oltalmazzalak – így is teszek. Tudok
mindent, amit kell, a szolgálatodhoz. Örülnöd kellene ennek.
Isolde kedves simogatása jelezte, hogy valóban örül neki.
– Akkor rendben is volnánk. Aludnom kell, te meg menj
vacsorázni. Próbáld meggyőzni az inkvizítort, hogy engedjen
szabadon minket. És ha sikerül, akkor próbáld meg elérni, hogy
egy kis pénzt is adjon nekünk.
– Ishraq, te nagyon nagyra értékeled az én képességeimet –
mondta Isolde szomorúan. –Ami azt illeti, igen. Különösen vele
kapcsolatban – bólintott Ishraq lehunyt szemmel.
Luca vacsorára hívatta Isolde-t. Evés közben, négyszemközt
akarta feltenni a kérdéseit Isolde-nak, de kiderült, hogy Freize és
Peter testvér is bent akar maradni.
– Majd én felszolgálom az ételt. Inkább én, mint valami
kíváncsi fehérnép, aki hallgatózik beszélgetés közben, és folyton
belekotyog, ha kell, ha nem.
– Ellentétben veled, aki nagyon is tartózkodó vagy.
– Tartózkodó – ismételte Freize, és emlékezetébe véste a szót. –
Tudod mit? Majd elképzelem, hogy tartózkodó vagyok.
– Én pedig jegyzőkönyvet írok, mert ez még mindig
halottgyalázás és boszorkányság elleni vizsgálat – mondta Peter
testvér. – Az, hogy újra bajba kerültek, még nem bizonyítja az
ártatlanságukat. Éppen ellenkezőleg. Erényes nők otthon
maradnak, és ügyelnek a helyes viselkedésre.
– Aligha hibáztathatjuk őket az otthontalanságukért, amikor a
kolostoruk éppen boszorkányság vádjával akarta máglyára
juttatni őket. Ahogy az apátnőt sem hibáztathatjuk amiatt, hogy a
bátyja elűzte őt – felelte Luca ingerülten.
– Akármi legyen is az oka, a két nő most otthontalanul,
ellenőrzés nélkül kóborol – erősködött Peter testvér. – Férfi
felügyelete és oltalma nélkül. Természetesen újabb meg újabb
bajok és bonyodalmak fogják kísérni őket.
– Én úgy gondoltam, hogy az apátsággal kapcsolatos
kérdéseket megválaszoltuk. Szerintem lezártuk a vizsgálatot, és
még a jelentésünket is elküldtük róla. A legtöbb vádpont
alaptalannak bizonyult. Úgy gondoltam, hogy ártatlannak
nyilvánítottuk őket – mondta Luca egyik eltökélt arcról a másikra
pillantva.
– Ártatlannak nyilvánítottuk őket a rémálmok keltése, a
mérgezés és a gyilkosság vádpontjában. Megbizonyosodtunk róla,
hogy ezekért az alamizsnás nővér felelős. De mit csináltak ketten
éjnek idején a halottasházban? Már nem emlékszik, mit tettek a
holttesttel? Az alamizsnás nővér azt állította, sátáni rituálét
folytattak – mondta Peter.
– Igaza van Peter testvérnek. Magyarázattal tartoznak –
bólogatott Freize.
– Majd mindenre rákérdezek – válaszolta Luca. – De ha
visszaemlékszünk a báróra, amint belovagolt a zárda udvarára,
titkos cinkosságára az alamizsnás nővérrel, és arra, milyen
készségesen juttatta volna máglyára a húgát, akkor akaratlanul is
megsajnáljuk a kisasszonyt. Különben is, ha nem tud kielégítő
válaszokkal szolgálni, még mindig átadhatjuk Piccante bárónak, a
helyi földesúrnak. Ő ugyanúgy máglyára juttathatja
mindkettejüket, mint Lucretili báró tette volna. Maguk szeretnék
holtan látni ezt a két fiatal nőt? – kérdezte két mogorva képű
társát. –Én igazságszolgáltatást szeretnék látni. A megbocsátás
Istené – mondta Peter testvér.
– Akár szemet is hunyhatnánk, és hagyhatnánk, hogy reggel
szép csendben elmenjenek – javasolta Freize az ajtóból.
– Az ég szerelmére! – kiáltotta Luca.
Isolde ebben a pillanatban jött le a lépcsőn vacsorázni. A
fogadós feleségének durva vászonból szabott, sötétkék ruháját
viselte, fején a falusi asszonyok főkötője volt, ami alól előbukkant
aranyszőke hajfonata. Lucának eszébe jutott, amikor Isolde az ő
szorításában vergődött az apátság udvarán, és előomlott
aranyszínű hajzuhataga, az ő orrát pedig megcsapta a rózsavíz
illata. Egyszerű ruhájában is sugárzott a szépsége. Lucának, sőt
még Peter testvérnek is elállt a szava.
– Remélem, mostanra felépült – motyogta Luca, és hellyel
kínálta.
Isolde lesütött szemmel mosolygott.
– Én nem sérültem meg, csak megijedtem. Ishraq pihen és
gyógyul. Holnapra egész biztosan jobban fogja érezni magát.
Freize kivágta az ajtót, és hevesen az asztalra csapta egyik tálat
a másik után.
– Csirkebecsinált: ma reggel vágták le az öreg kakast.
Marhapörkölt és malacpástétom – amihez jómagam hozzá sem
nyúlnék. Kolbász, ami egész jónak tűnik, és néhány szelet sonka –
mondta, és kiment, majd hamarosan újabb ételekkel tért vissza. –
Némi marcipán a helyi piacról, majdnem olyan, mint az igazi, de a
frissességéről nem vagyok meggyőződve, sütemény, amit a
háziasszony sütött. Láttam, amikor kivette a sütőből, és meg is
kóstoltam a vendégek biztonsága érdekében. Megfelelőnek ítélem.
Nincs semmilyen gyümölcsük, leszámítva néhány almát, de olyan
zöldek, hogy alig éli túl az, aki eszik belőle, és egy kevés cukrozott
gesztenyét, amit már egy éve félretettek az esetleg erre járó nemes
urak részére – szóval azért nem vállalok felelősséget.
– Bocsásson meg – mentegetőzött Luca.
– Ugyan! Nagyon szórakoztató, és bizonyára őszinte, ami még
fontosabb – felelte Isolde mosolyogva.
– Továbbá kiváló bor, amit önöknek előre megkóstoltam, és
egész biztosan nem fog ártani a kisasszonynak sem – folytatta
Freize felbátorodva Isolde elismerő szavaitól, és széles
mozdulatokkal töltött a poharába. – Szomjoltásra a hegyi patak
vizével helyben főzött sör – kifejezetten jó. Ha máshol nem is
innának vizet, itt minden bizonnyal érdemes. Ha pedig tojást
szeretnének, hozhatok azt is sütve vagy főzve, ahogy kívánják.
– Szívesen képzeli magáról, hogy elkötelezett szolgám, és
valóban jó hozzám – jegyezte meg Luca halkan.
– Aztán van még édes desszertbor is, és frissen sült, ropogós
kenyér – ostromolta Freize tovább Isolde-t. – Búza persze nincsen,
de a rozskenyerük könnyű és édeskés, mert méz van a
tésztájában. Hosszan beszélgettem a háziasszonnyal, aki egyúttal
a szakácsnő, és nagyon derék asszony. Azt mondta, a ruha
kegyetlen sokkal jobban áll, mint rajta, és igaza is van.
– De néha egyenesen elviselhetetlen – folytatta Luca Isolde-
nak, aztán rászólt a szolgájára. – Freize, kérlek, csendben szolgáld
fel az ételt.
– Ő csendet kért, és én már csendben is vagyok. Figyeljen csak,
hallgatok, mint a sír. Látja, egészen hallgatag és tartózkodó lettem
– biccentett Freize Isolde felé cinkos mosollyal.
Isolde önkéntelenül is felnevetett látva Freize-t, amint szorosan
összepréselt szájjal teszi az asztalra az utolsó fogásokat, mélyen
meghajol, és az ajtónak háttal, feléjük fordulva megáll, mint egy
tökéletes szolga. Peter testvér leült, és szedett magának. A
jegyzetei mellette feküdtek az asztalon, a tintatartó a borospohár
mellett állt. –Látom, a vacsorameghívás egyben kihallgatás is –
szólalt meg Isolde.
– Csak úgy, mint a szentmisén. Azon is tiszta lélekkel és igaz
hittel vehet részt – válaszolta Peter testvér. – Vizsgálja meg a
lelkét, kisasszony!
– Semmi olyat nem tettem, amiért szégyenkeznem kellene –
mondta Isolde magabiztosan.
– És mi a helyzet a halott apáca elleni tettével?
Luca fagyos pillantást vetett Peter testvérre, de Isolde félelem
nélkül felelt neki.
– Az nem Augusta nővér ellen irányult. Meg kellett tudnunk,
mit etettek vele. És az ő megmérgezésének leleplezése által
másokat megmentettünk. Ismertem őt, önök viszont nem. Én
mondom: biztosan örömmel töltötte volna el, hogy azzal, amit
halála után tettünk vele, megóvhattuk a nővéreit attól, hogy hozzá
hasonlóan szenvedjenek életükben. A gyomrában megtaláltuk a
nadragulya bogyóit, ami bebizonyította, hogy az apácákat
folytonosan mérgezte valaki, és nem tébolyodtak meg, sem az
ördög nem szállta meg őket. Abban bíztam, hogy bizonyítékként
átadhatjuk önöknek a bogyókat, és megmenthetjük az apátságot a
bátyámtól és az alamizsnás nővértől.
Luca egy nagy szelet rozskenyérre csirkét halmozott, és Isolde-
nak nyújtotta, aki kecsesen elővett egy villát a ruhája ujjából, és
azzal ette le a húst a kenyérről. Egyik férfi sem látott még ehhez
hasonlót. Luca azt is elfelejtette, mit akart kérdezni, Freize is
ámulva nézte az ajtóból, – Soha nem láttam még ilyen eszközt –
jegyezte meg Luca.
– Villának hívják – felelte Isolde, mintha ez valami egészen
hétköznapi tárgy lenne. – A francia udvarban is ilyet használnak
evéshez. Ezt apámtól kaptam.
– Én még soha nem ettem olyat, amit ne lehetett volna
felszúrni a tőröm hegyére – kottyant közbe Freize.
– Elég legyen – utasította rendre Luca kotnyeles szolgáját.
 – Vagy felszívni. – Majd rövid szünet után hozzátette: –
Mármint, ha leves kerül az asztalra.
– Mármint, ha leves?! – kiáltotta Luca dühösen. – Az ég
szerelmére, Freize, hallgass már el! Nem is, még jobb lesz, ha kint
vársz a konyhában.
– Nekem itt kell állnom az ajtóban, hogy a betolakodókat kívül
tartsam – magyarázta Freize feladata fontosságát.
– Isten látja a lelkem, inkább betolakodókat, inkább egy egész
rablóbandát választok, mint hogy folyton a te megjegyzéseidet
hallgassam. Freize bűntudatosan ingatta a fejét, és újra
összepréselte az ajkát.
– Mint a sír. Csak folytassák, velem ne is foglalkozzanak. Én
majd tisztelettudóan figyelek.
– Nincs szükség vallatásra, de azt meg kell értenie, hogy addig
nem engedhetjük szabadon, amíg meg nem bizonyosodtunk az
ártatlanságáról. Vacsorázzon nyugodtan, de mondja el őszintén,
mi történt az apátságban, és mit tervez a jövőben – fordult Luca
Isolde-hoz.
– Megkérdezhetem, mi lett az apátsággal? Bezáratták?
– Nem. Majd elmondom később részletesen, de az apátságot
úgy hagytuk el, hogy továbbra is otthont ad az apácáknak, és új
apátnő kerül az élére.
– Az alamizsnás nővér?
– Ő meghalt – felelte Luca kurtán. – Most pedig mondja el azt,
amit ön tud.
Isolde evett még egy keveset, aztán a kenyérszeletet félretolta.
Peter testvér tett még a raguból a kenyérre, majd pennáját a
tintába mártotta.
– Apámat gyászoltam, amikor a zárdába vonultam, de
szembehelyezkedtem az akaratával – kezdte Isolde nyíltan. –
Ishraq velem jött. Soha nem váltunk el, mióta őt és az édesanyját
magával hozta apám a Szentföldről.
– Ő a rabszolgája? – kérdezte Peter testvér, de Isolde hevesen
rázta a fejét.
– Ő szabad ember. Csak azért, mert mór származású,
mindenki azt képzeli róla, hogy rabszolga. Apám nagyra tartotta
az édesanyját, és keresztény temetést adott neki, amikor ő meghalt
Ishraq hétéves korában. Ishraq szabad, ahogyan az anyja is szabad
nő volt.
– Még önnél is szabadabb? – kérdezte Luca.
– Bizonyos értelemben igen – felelte Isolde elpirulva. – Nekem
apám végakaratának engedelmeskedve zárdába kellett vonulnom,
most pedig, hogy ott többé már nincs helyem, üldözött bűnös
lettem.
– Mit csináltak Augusta nővér holttestével?
Isolde előrehajolt, tiszta kék tekintetét Lucára szegezte. Az ifjú
megesküdött volna, hogy az igazat mondja.
– Ishraq Spanyolföldön mór orvosoktól tanult. Apám
mindkettőnket magával vitt a spanyol udvarba, amikor egy új
keresztes hadjárat volt készülőben. Ishraq az egyik legjobb orvos
mellett tanult: gyógynövényeket és mérgeket tanulmányozott.
Gyanítottuk, hogy az apácák valamilyen méreg hatása alatt állnak,
és tudtuk, milyen rendkívüli álmok gyötörnek, és milyen sebekkel
a tenyeremen ébredek.
– Az ön tenyerén jelentek meg a stigmák? – szakította félbe
Luca. –Először azt hittem, valóban azok – válaszolta Isolde
hirtelen elkomorulva. – Eleinte annyira összezavarodtam, hogy
azt hittem, a jelek valódiak: fájdalmas csodák.
 – Ön volt az, aki éjnek idején a szobámba jött és megmutatta a
kezét?
Isolde némán bólintott.
– Emiatt nem kell szégyenkeznie – mondta Luca szelíden.
Mindig bűntudat kerített hatalmába attól, hogy Urunk jeleit
hordoztam, miután álmomban sikoltozva futottam, és
zavarodottan ébredtem… – mondta csendesen. –Úgy gondolta,
hogy a nadragulya mérgétől álmodott ilyeneket?
– Ishraq biztosra vette. Úgy gondolta, hogy sok apáca került a
szer befolyása alá. Ishraq mindig a szolgálókkal evett, soha nem a
refektóriumban, és neki nem voltak ilyen álmai. A szolgálók közül
senkit sem gyötörtek rémálmok. Csak azokat a nővéreket, akik a
refektórium kenyerét ették. Amikor Augusta nővér meghalt,
Ishraq arra gondolt, hogy a túl sok méregtől szállt el belőle az élet
– tudta, hogy nagy mennyiségben halálos. Elhatároztuk, hogy
felnyitjuk a gyomrát, hátha megtaláljuk a bogyókat.
Peter testvér eltakarta a szemét, mintha még mindig maga előtt
látná a két véres kezű nőt rettenetes munkája közben.
– Súlyos bűn volt meggyalázni a testét. Az egyházi és a világi
törvények egyaránt tiltják a holttestek megérintését – emlékeztette
Luca.
– Ishraq-nak nem – védte Isolde a barátnőjét. – Az ő hite
különbözik a miénktől, ő nem hisz a test feltámadásában. Az ő
vallása szerint nem követett el nagyobb bűnt, mint ha egy állatot
vizsgált volna meg. Őt nem vádolhatják semmivel, csupán az
orvoslás művészetét gyakorolta.
– De az ön részéről súlyos bűn volt – ismételte Luca szigorúan.
– És bizonyára már-már elviselhetetlen. Hogy tehet ilyet egy ifjú
hölgy?
 – Igen, én valóban bűnt követtem el – hajtotta le a fejét Isolde. –
De úgy éreztem, meg kell tennünk, és nem akartam egyedül
Ishraq-ra hagyni. Úgy éreztem… úgy éreztem, bátornak kell
lennem, hiszen én vagyok Lucretili báró lánya. Úgy gondoltam,
bátornak kell lennem, hogy méltó legyek a nevemhez, amit
apámtól örököltem. És legalább megtaláltuk a nővér gyomrában a
fekete bogyók darabkáit – tette hozzá, benyúlt az erszényébe, és
elővette őket. – íme. Ezzel tudom bizonyítani, mit tettünk
valójában, és mire bukkantunk.
– Ezt a halott apáca gyomrából emelték ki? – kérdezte Luca
vonakodva.
Meg kellett tennünk – bólogatott Isolde. – Mi más
lehetőségünk lett volna, hogy bebizonyítsuk, az apácákat
nadragulya bogyójával mérgezték?
Luca óvatosan a kezébe vette a bogyókat, és gyorsan
továbbadta őket Peter testvérnek.
– Tudott róla, hogy a bátyja szövetkezett az alamizsnás
nővérrel?
Isolde szomorúan bólogatott.
– Tudtam, hogy van köztük valami, de soha nem kérdeztem
rá. Talán követelnem kellett volna, hogy valljon szint. Mindig is
éreztem, hogy a nővér… Semmiben sem voltam biztos. Nem
tudtam, csak éreztem, hogy ők ketten… –Mit érzett?
– Lehetséges volna… hogy szeretők voltak? – kérdezte Isolde
alig hallhatóan. – Vagy ez csak az én ostoba képzelgésem?
Irigylem a szépsége miatt?
– Miért mondana ilyet az alamizsnás nővérről?
– Néha gondolok, látok, már-már szagolok olyan dolgokat,
amit más emberek nem érzékelnek. Velük kapcsolatban úgy
éreztem, mintha a nővér a bátyámhoz tartozna… mint egy
ruhadarabja.
A fejét ingatta, mintha egy látomást próbálna elhessegetni.
– Olyan volt, mintha rajta lenne a bátyám illata. Ennél jobban
nem tudom elmagyarázni.
– Ön látó? – meredt rá Peter testvér a tolla mögül.
– Nem, szó sincsen semmi ilyesmiről – vágta rá gyorsan Isolde.
– Semmi sem olyan egyértelmű és biztos. Nem foglalkoznék túl
sokat azzal sem, ha látó lennék, és nem is próbálom annak
beállítani magam.
Egyszerűen csak vannak megérzéseim, és kész.
– És úgy érezte, hogy a nővér a bátyja asszonya?
– Igen, de bizonyítékom nem volt rá. Nem volt semmi, aminek
alapján megvádolhattam volna. Csak olyan volt, mint egy halk
suttogás, mint a selyem alsószoknyája suhogása.
Freize a torkát köszörülve emlékeztette őket, hogy éppen ő
volt az, akinek először feltűnt a selyem alsószoknya.
Aligha nevezhető bűnnek a selyem alsószoknya viselése –
jegyezte meg Peter testvér mogorván.
– Ez inkább valamiféle sugallat volt, hogy a nővér nem az,
aminek mutatja magát, és az apátság az ő vezetése alatt nem az,
aminek látszik, és aminek lennie kéne. De… – Isolde
elgondolkozva vont vállat. – Én akkor kezdtem ezt a fajta életet, és
úgy tűnt, mindenben ő a rangidős. Soha nem vontam kérdőre, és
eleinte nem vitattam az apátságban betöltött szerepét, pedig
helyesebb lett volna. Azonnal vizsgálatot kellett volna kérnem.
– Hogyan jutottak ki a kapusház alatti tömlőéből? – váltott
hirtelen témát Peter testvér, azt remélve, hogy sarokba tudja
szorítani Isolde-t. – Hogyan tudtak elmenekülni egy tömör
sziklába vájt veremből, miközben karjukon és lábukon is bilincs
volt?
Luca megrovóan pillantott az írnokra a durva hangnemért, de
Peter testvér rezzenéstelenül, tollát a levegőben tartva várt a
válaszra.
– Ez a legfőbb vád, a boszorkányság egyetlen bizonyítéka –
mondta a pap halkan Lucának. – Amit a rabszolga tett, az egy
eretnek műve, ő nem áll az egyház vezetése alatt. A holttesttel
szembeni támadás is az ő tette – ítélhetjük gonoszságnak, de rá
nem vonatkozik a mi ítélkezésünk. Az apátnő nem követett el
bűntettet, de az eltűnése nagyon is gyanús, éppen olyan, mintha
boszorkányság lenne.
Magyarázattal tartozik. –Hogy jutottak ki onnan? Mielőtt
megszólal, jól gondolja át a válaszát – mondta Luca.
– Megijesztenek. Félek beszélni – mondta Isolde tétovázva.
– Van is oka a félelemre – figyelmeztette Luca. – Ha
varázslattal vagy a Gonosz közreműködésével szabadultak ki a
tömlőéből és láncaikból, akkor boszorkányság vádja alá fog
kerülni. Felmenthetem a halott nő bolygatásának vádja alól, de
kénytelen vagyok vádat emelni a Gonosz megidézéséért a
szabadulásuk során. Isolde nagyot sóhajtott. –Nem mondhatom
meg. Nem adhatok önnek értelmes magyarázatot. –Jobb, ha mégis
mond valamit. Gondoljon arra, hogy ez az utolsó vád ön ellen –
mondta Peter testvér a tollal a kezében. – A falakon átjutás és
bilincsekből szabadulás boszorkányság. Csak a boszorkányok
képesek áthatolni a falakon.
Súlyos csend nehezedett a szobára. Isolde az ölébe ejtett kezét
nézte, a férfiak a választ várták.
– Hogy történt? – kérdezte Luca halkan.
 – Rejtély.
– Boszorkányság? – kérdezte Peter testvér. Hosszú, kínos
csend következett.
– Én engedtem ki őket – szólt közbe Freize, és az ajtóból az
asztalhoz lépett.
– Te?! Miért? – támadt rá az írnok.
– Könyörületességből. Így volt igazságos. Nyilvánvaló volt,
hogy nem követtek el semmit. Nem ők mostak aranyat a patakból,
nem ők jártak selyem alsószoknyában. A kisasszony bátyja abban
a pillanatban máglyára vetette volna őket, amint lehetősége nyílik
rá. Az alamizsnás nővér már meg is rakatta nekik. Amíg mindenki
az udvaron igyekezett döntést hozni, hogy mi történjen, én
besurrantam a tömlöcbe, kinyitottam a két nő bilincseit,
felsegítettem őket a létrán, az istállóba kísértem, aztán egy-egy
lóval útra bocsátottam őket.
– Szabadon engedted a gyanúsítottjaimat?! – kérdezte Luca
hitetlenkedve.
– Uracskám, a pillanat izgalmától elragadtatva két ártatlan nőt
készültél máglyán megégetni – tárta szét a karját Freize
bocsánatkérőn. – Talán meghallgattál volna? Biztosan nem, engem
ugyanis mindenki bolondnak gondol. És őket meghallgattad
volna? Nem, mert az alamizsnás nővér félrevezetett téged, a jelen
lévő hölgy bátyja pedig már a fáklyát is előkészítette számodra.
Tudtam, hogy végül meg fogod köszönni nekem, és lám, most itt
vagyunk, te pedig köszönetet mondasz nekem.
– Nem mondok köszönetet! – kiabált Luca magából kikelve. –
Most azt kéne tennem, hogy elküldelek a szolgálatomból, és vádat
emelek ellened, mert beleavatkoztál a pápai vizsgálatba.
– Akkor majd a kisasszony köszönetet mond, vagy ha ő sem,
akkor a szép rabszolgalány – felelte Freize vidáman.
– Ishraq nem rabszolga. És majd meglátja, hogy senkinek sem
szokott köszönetet mondani, különösen nem férfinak – mondta
Isolde kissé zavartan. –Akkor nagyra fog becsülni engem, amikor
jobban megismer. –Nem fog jobban megismerni, mert el foglak
küldeni magam mellől – torkolta le Luca.
– Ez kegyetlenül hangzik – jegyezte meg Freize Peter testvérre
pillantva. – Nem gondolja? Hiszen éppen én akadályoztam meg,
hogy két ártatlan nőt tűzhalálra ítéljünk, és mind az ötünket
megmentettem a haramiáktól. Nem is beszélve az értékes lovak
megszerzéséről.
– Beleavatkoztál a vizsgálatomba, és szabadon engedted a
foglyaimat. Mi egyebet tehernek, mint hogy kegyvesztetten
elküldelek magam mellől, vissza a monostorba? – folytatta Luca
konokul.
– Mindannyiuk érdekében. Luca Peter testvér felé fordult.
– De miért zártad vissza a bilincseket, miután szabadon
engedted a foglyokat? – kérdezte az írnok.
– Hogy még jobban összezavarjak mindenkit – mondta Freize
rövid hallgatás után.
Isolde idegessége ellenére halkan elnevette magát. –Ez sikerült
– jegyezte meg.
Egymásra mosolyogtak Freize-zel, de Luca szigorú pillantást
lövellt feléjük. –Megesküszöl, hogy így történt? Akármilyen
képtelenül hangzik is?
– kérdezte mereven.
– Esküszöm – mondta Freize.
– Ez a tény felmenti a két nőt a boszorkányság vádja alól –
mondta Luca Peter testvérnek.
 – A jelentést már elküldtem – válaszolta Peter megfontoltan. –
Azt írtuk benne, hogy keressük a boszorkánysággal vádolt nőket,
bár a vádlóik minden kétséget kizáróan bűnösök. Az ügyet
lezártuk, de amennyiben óhajtja, újra megnyithatjuk. Azonban azt
nem kell jelentenünk, hogy újra rájuk találtunk. Nem
kötelességünk letartóztatni őket, ha nincs semmilyen
bizonyítékunk a boszorkányság bűnéről. Most éppen nem
folytatunk vizsgálatot, az elsőt már lezártuk.
Ne ébreszd fel… – dünnyögte az orra alatt Freize.
– Miről beszélsz már megint? – támadt neki Luca.
– Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt. Ezt szokták mondani az
emberek. A vizsgálatot lezártuk, és mindenki boldog. Hamarosan
megkapjuk újabb ostoba küldetésünket, a két tévesen megvádolt
nő pedig szabad, mint a madár. Mi szükség volna ezt tovább
bonyolítani?
Luca további vitába akart bocsátkozni, de meggondolta magát.
Isolde felé fordult, aki jelentőségteljesen pillantott Freize-re,
amikor bevallotta kettejük szabadon engedését, azóta viszont az
ölébe ejtett kezére szegezte a tekintetét.
– Tényleg Freize eresztette szabadon önöket? Úgy történt,
ahogyan állítja, ő engedte önöket elmenni?
Isolde bólintott.
– Miért nem mondta el rögtön?
– Nem akartam bajba sodorni őt.
Luca sóhajtott egyet. Kissé valószerűtlen volt, de ha Freize
nem másítja meg a vallomását, és Isolde sem ad egyéb
magyarázatot, akkor nincs mit tenni. –És ezt ki hiszi el?
– Még mindig hihetőbb, mint az, hogy kicsusszantunk a
bilincsekből és áthatoltunk a kőfalon. Azt ki hiszi el?
 – Megírná, hogy meggyőződtünk arról, hogy a szolgánk
engedte szabadon őket, amivel túllépett a saját hatáskörén, de
abban a tudatban tette, hogy helyesen cselekszik? És mostanra
beigazolódott, hogy nem történt boszorkányság, és szabadon
távozhatnak? – fordult Luca Peter testvér felé.
– Ha ezt kívánja tőlem – felelte a pap tudálékosan, zord
arckifejezéssel. – Véleményem szerint ez nem egyszerű
hatáskörtúllépés. De mivel folyton túllép a hatáskörén, és mivel
ön engedi ezt neki, és mivel eltökélten szabadon akarja engedni a
két nőt, ezért megírom.
– Tisztára mossa a nevemet? – kérdezte Isolde nyomatékkal.
– Nem fogom azzal vádolni, hogy boszorkányság útján
szabadult ki. Erre vállalkozom, de többre nem – válaszolta Peter
testvér. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden
tekintetben ártatlan, de mivel Éva bűne óta egyetlen nő sem
ártatlan, ezért elfogadom, hogy jelenleg nincs vád vagy bizonyíték
ön ellen.
– Ez így megfelel – jelentette ki Luca. – És most mihez
kezdenek? – fordult Isolde felé.
– Sokáig töprengtem, hogy mit tehetnék, de azt hiszem, már
tudom, kihez fogok menni. Az ő apja volt a keresztapám, állandó
társa a keresztes hadjáratok során az én apámnak, messze földön
híres, állhatatos harcos. Őbenne megbízhatok, hogy tisztára mossa
a nevem, és harcba száll mellettem a bátyámmal szemben, aki a
jelek szerint megtett minden tőle telhetőt, hogy megfosszon a
jogos örökségemtől, és megöljön engem. Én fogom megfosztani őt
az örökségtől, és visszaveszem tőle, ami az enyém.
– Van valami, amiről ön még nem tud. A bátyja parancsára az
alamizsnás nővér utasítást adott az apácáknak, hogy mossanak
aranyat az ön erdejének patakjából.
– Aranyat? – kérdezett vissza Isolde zavartan. – Valószínűleg
ezért akarta a bátyja eltávolítani önt az apátság éléről. Egész
vagyon rejtőzhet a hegyekben, ahonnan a patak folyamatosan
mossa ki az aranyat.
– Aranyat mostak? – kérdezte még mindig hitetlenkedve
Isolde.
Luca bólintott.
– Az alamizsnás nővért használta fel arra, hogy az ön apátsági
birtokairól aranyat lopjon. Most pedig, hogy a nővér meghalt, ön
pedig elmenekült, a birtok és az arany mind a bátyja kezében van.
– Amellett, hogy megkaparintotta az otthonomat és az
örökségemet, még vagyont is szerzett mellé? – szólalt meg Isolde
komoran.
– Igen. Az alamizsnás nővért magára hagyta a halálakor, és
ellovagolt.
– Őt nem vádolta semmivel! – fordult Isolde Peter testvér felé
dühösen. – Őt nem kárhoztatja az Ádám óta elkövetett
valamennyi bűnért! Akkor engem miért tesz felelőssé Éva
vétkéért?
– Semmi olyan bűnt nem követett el, amiről tudtunk akkor.
Most már a saját birtokán mos aranyat – vont vállat az írnok.
Amikor visszatérek, nyilvánosan számon fogom kérni rajta a
tettét. Vissza fogom követelni a birtokaimat. Ha a bátyám ilyen
rossz gazdája a családunk becsületének, többé nem vagyok köteles
engedelmeskedni apám akaratának. Olyan eszközökkel fogom
eltávolítani őt, ahogyan ő próbált eltávolítani engem. A
keresztapám fiától fogok segítséget kérni ehhez.
– Vagyonos ember volt az ön keresztapja? A bátyjának saját
vára és egész hadserege van.
– Ő volt Vlad havasalföldi fejedelem. A fia lett az új fejedelem,
hozzá fogok fordulni – felelte Isolde büszkén.
Peter testvér felkapta a fejét.
– Ön Vlad fejedelem keresztlánya? – kérdezte kíváncsian.
– Igen. Apám mindig azt mondta, hogy ha bajban vagyok,
akkor hozzá forduljak.
Peter testvér lehajtott fejjel csóválta a fejét ámulatában.
– Befolyásos barátja van a fejedelem személyében. Egy pillanat
alatt összemorzsolhatná Lucretili bárót – mondta halkan Lucának.
– Hol él ez a fejedelem?
– Messze keleten – ismerte el Isolde. – Havasalföldön.
– Azaz még Bosznián is túl? – szólt közbe Freize ismét, és az
ajtóból a szoba közepére somfordált. –Igen. –Még attól is
keletebbre? Isolde bólintott.
– És hogy fog két ilyen szép fiatal nő, mint maga meg a
rabszolgája eljutni odáig anélkül, hogy kirabolnák, vagy még
rosszabb történne? Elevenen megnyúzzák magukat – folytatta
Freize kertelés nélkül. –Maga szerint nem óv meg minket az Úr? –
kérdezett vissza Isolde mosolyogva.
– Nem. Én úgy vettem észre, hogy nyilvánvaló dolgokkal Ő
nem foglalkozik.
– Akkor útitársak kíséretében fogunk menni, ahova csak
lehetséges, ahol pedig nincs rá mód, ott a szerencsénkre bízzuk
magunkat. Oda kell mennem, mert máshoz nem fordulhatok.
Elégtételt fogok venni a bátyámon, és visszaszerzem az
örökségemet.
– Akkor akár meg is égethettük volna őket, hiszen most így is a
halálba küldjük mindkettejüket – mondta Freize vidáman
Lucának.
– Ne legyél nevetséges, meg fogjuk védeni őket – szólt rá Luca
türelmetlenül.
– De nekünk küldetésünk van! – ellenkezett Peter testvér.
– Amíg útjaink el nem válnak, jöhetnek velünk, a mi oltalmunk
alatt – fordult Luca Isolde felé. – Inkvizíciós küldetésünk van, a
Szentatya jelölt ki erre a szerepre. Még nem tudjuk, merre kell
mennünk, de amíg egy az utunk, addig velünk is utazhatnak.
– Nagyon fontos emberek vagyunk – fűzte hozzá Freize ifjú
gazdája felé bólogatva.
– Velünk tarthatnak, amikor pedig találkoznak az úton más
megbízható, tisztes utazókkal, hozzájuk szegődhetnek.
Isolde fejet hajtott.
– Köszönöm a magam és Ishraq nevében. Nem fogjuk
késleltetni vagy zavarni önöket.
– Igenis fognak, természetesen – jegyezte meg Peter testvér
epésen.
– Akkor is segíthetünk nekik az útjukon – zárta le a vitát Luca.
– Elérkezett az ideje, hogy bemutatkozzak, hiszen többé már
nem vagyok apátnő. –Persze. –Isolde Lucretili bárónő vagyok.
Luca fejet hajtott előtte, Freize azonban egészen közel lépett
hozzá, mélyen meghajolt, majd amikor újra felegyenesedett,
ökölbe szorított kezével a szívére csapott.
– Isolde kisasszony, rendelkezzen velem – mondta
fennhéjázón. Isolde meglepetten kuncogott.
– Azt hittem, kegyed úgy nevelkedett, hogy tudja, hogyan
fogadja, ha egy lovag felajánlja a szolgálatait – jegyezte meg Freize
szemrehányóan.
– Most meg lovag lett belőle? – kérdezte Peter testvér Lucától.
 – Úgy látszik – felelte Luca csodálkozva.
– Akkor mondjuk inkább úgy, hogy fegyvernök – helyesbített
Freize.
Isolde kisasszony felállt, és feléje nyújtotta a kezét.
Helyesen tette, hogy emlékeztetett az illő viselkedésre egy
ilyen megtisztelő helyzetben. Nagyra értékelem a szolgálatát.
Köszönöm, Freize.
Freize diadalmasan pillantott Lucára, meghajolt, és kezet
csókolt Isolde-nak.
– Rendelkezzen velem, kisasszony.
– Ez azt is jelenti, hogy ön fog szállást, ruhát és élelmet
biztosítani neki? – kérdezte Luca Isolde-tól. – Annyit eszik, mint
tíz ló.
– A kisasszony értette, amit mondtam. Őneki
engedelmeskedem, amikor valami hősies vagy kockázatos
feladatot kell teljesíteni. Máskor pedig természetesen a te
szolgálatodban állok – közölte Freize Lucával.
– Hálás vagyok, és azonnal szólni fogok, ha valami hősies vagy
kockázatos feladattal kerülök szembe – mondta Isolde.
Ishraq aludt, amikor Isolde benyitott a szobába, de a halk
léptek neszére kinyitotta a szemét.
– Milyen volt a vacsora? Őrizetben vagyunk? – kérdezte.
– Szabadon engedtek minket. Freize hirtelen előállt azzal, hogy
ő engedett ki minket a sziklába vájt földalatti veremből.
– Tényleg? De miért? És elhitték neki? – kérdezte Ishraq
felkönyökölve.
– Meggyőző volt, és nem tágított a vallomásától. Szerintem
nem egészen hitték el neki, de mindenesetre elfogadták.
– És azt elmondta, miért tesz ilyen vallomást?
 – Nem. Szerintem minket akart támogatni. De, ami még ennél
is jobb, azt mondták, velük utazhatunk, amíg ugyanarra vezet az
utunk.
– Ők hova tartanak?
– Parancsnak engedelmeskednek. Oda mennek, ahová küldik
őket. A faluból azonban egyetlen út vezet ki, így most
mindannyian kelet felé fogunk indulni. Velük együtt fogunk
utazni. Így biztosan nagyobb biztonságban leszünk, mint ha
idegenekkel vagy csak kettesben mennénk.
– Nem szívlelem ezt a Peter testvért.
– Nem lesz vele probléma. Freize kóbor lovagomnak
ajánlkozott.
Neki helyén van a szíve – kuncogott Ishraq. – Még sokat
köszönhetünk neki. Ma este kétségkívül minket szolgált.
Isolde levette a kék ruhát, és alsóingben lépett az ágy mellé.
– Szeretnél valamit? Hozzak inni, vagy lemossam a sebeidet?
– Nem, inkább alszom tovább.
Az ágy halkan megnyikordult, amikor Isolde Ishraq mellé
feküdt.
– Jó éjt, húgocskám – mondta neki, mint majdnem minden
este, mióta megszületett.
– Jó éjt, kedves.
VITTORITO, ITÁLIA, 1453 OKTÓBERE

A kis társaság két napig maradt még a városkában, amíg

Ishraq sérülései gyógyultak, és újra erőre kapott. Isolde és ő
rozsdaszínű utazóruhákat és a hideg éjszakákra vastag
gyapjúköpönyeget vettek.
Harmadnap virradatkor indulásra készen álltak.
Freize két lovat női pótnyereggel szerszámozott fel.
– Gondoltam, szívesen ülne az úr mögött a lovon, a szolgálója
pedig ülhetne mögém – mondta Isolde-nak.
– Nem, saját lovon jövünk – ellenkezett Ishraq.
– Fárasztó lesz a rossz utakon lovagolni – figyelmeztette
Freize. – A legtöbb nő szívesen utazik férfi mögött, mert ülhet
oldalt, összezárt lábbal. Kényelmesebb lesz úgy. –Egyedül jövünk,
a saját lovunkon – erősítette meg Isolde.
– Akkor majd máskor – kacsintott Freize Ishraq-ra.
– Nem hiszem, hogy lesz olyan alkalom, amikor szívesen
ülnék maga mögé – felelte a lány hűvösen.
Freize kioldotta a pótnyereg szíját, és levette a nyerget a ló
hátáról.
– Most ezt mondja, de csak azért, mert alig ismer engem –
felelte magabiztosan. Már sok lány volt közömbös velem az első
találkozáskor, aztán… – csettintett az ujjával.
– Aztán mi történt? – kérdezte Ishraq mosolyogva.
– Mégsem tudtak ellenállni. Ne kérdezze, miért. Isteni
adomány ez: a nők és a lovak szeretnek engem. A nők, a lovak és
a legtöbb állat szívesen van a közelemben. Szeretnek, és kész.
Luca jött ki az istállóudvarra, kezében a nyeregtáskájával.
– Még nem szerszámoztad fel a lovakat?
– Csak kicserélem a nyerget. A hölgyek hálátlanok. Egyedül
akarnak lovagolni, pedig pont az ő kedvükért vettem két női
nyerget.
– Még szép, hogy egyedül ülnek a lovon! – felelte Luca
türelmetlenül. Meghajolt a hölgyek felé, és amikor Freize az első
lovat odavezette a felhágókőhöz, Luca a kezét nyújtotta a kő
tetejére lépő Isolde-nak. A nő a széles kengyelbe csúsztatta a lábát,
és nyeregbe lendült.
Hamarosan mind az öten lóháton voltak, és elindultak az
erdőn keresztül vezető keskeny úton. A másik négy ló és a szamár
sorban követte őket.
Legelöl Luca haladt, mögötte Isolde és Ishraq egymás mellett.
Utánuk következett Peter testvér, majd Freize, nyerge oldalán egy
hurokban vastag husáng lógott. Őt követték a tartalék lovak.
A bükkösben kellemes volt lovagolni. A fákon még fent
susogtak a rézszínű levelek, és árnyékot adtak a szikrázó őszi
napsütésben. Fölfelé haladva kiértek az erdőből, és a hegyi legelők
köves útján haladtak tovább. Csend volt. Néha odahallatszott a
távoli kecskenyájak csengője, de leginkább csak a szél suttogását
lehetett hallani.
Luca bevárta a két lányt, és Ishraq-ot kérdezte a spanyol
földön töltött időről.
– Lucretili báró rendkívüli ember lehetett, hogy megengedte
egy fiatal nőnek, hogy mór orvosoktól tanuljon – jegyezte meg.
– Valóban az volt – erősítette meg Ishraq. – Nagyra becsülte a
népem tudását, és azt kívánta, hogy én is tanuljak. Ha még élne,
azt hiszem, visszaküldené a spanyol egyetemekre, ahol a népem
tudósai az ég csillagaitól a vizek mozgásáig mindent
tanulmányoznak. Némelyek szerint mindent ugyanazok a
törvények irányítanak. Azt kell megismernünk, mik ezek a
törvények.
– Ön volt ott az egyetlen nő?
– Nem, az én hazámban a nők is tanulhatnak és taníthatnak.
– Tanult a számokról is? Foglalkozott a nulla jelentésével? –
kérdezte Luca kíváncsian.
– Matematikából nem vagyok erős, de a számokat azért
természetesen ismerem – felelte Ishraq.
– Apám meggyőződése szerint a nőknek éppen olyan jó
értelmi képességeik vannak, mint a férfiaknak. Engedte Ishraq-
nak, hogy azt tanuljon, ami csak érdekli – jegyezte meg Isolde.
– És ön? Ön is egyetemen tanult Spanyolhonban? – fordult felé
Luca.
Apám a Lucretili-birtok vezetését szánta nekem – ingatta a
fejét Isolde. – Megtanította nekem, hogyan számítsam ki a földből
származó nyereséget, hogyan nyerhetem el az emberek bizalmát
és hűségét, hogyan tervezzem meg a gazdálkodást és válasszak
terményeket, és hogyan szervezzem meg a vár védelmét támadás
esetén. Megismertette velem azokat a dolgokat is, amiket egy
kisasszonynak tudnia illik: táncot, zenét, idegen nyelveket, írást,
olvasást, éneklést, költészetet és a szép ruhák szeretetét – tette
hozzá finoman fintorogva.
– Isolde irigyli tőlem azt a tudást, amit én szereztem –
magyarázta Ishraq elrejtve mosolyát. – Lucretili báró őt nemes
kisasszonnyá nevelte, engem pedig befolyással bíró emberré.
– Melyik nő ne akarna egy jelentős vár úrnője lenni? – tűnődött
Luca. –Én akarok, de szeretném, ha harcolni is megtanítottak
volna – felelte Isolde.
Estére egy magányosan álló monostorhoz érkeztek. Isolde és
Ishraq ideges pillantást váltott.
– Vajon mi van az elfogatóparanccsal? – kérdezte Isolde halkan
Lucától.
– Még biztosan nem ért ide a híre. Nem hiszem, hogy a
bátyjának első dolga lett volna üzeneteket küldözgetni, amint
kijutott az apátságból. Szerintem csak azért írta alá, hogy a saját
ártatlanságát bizonyítsa.
– Éppen elég ahhoz, hogy távol tartson engem – jegyezte meg
Isolde. – A boszorkánnyá és halottá nyilvánításommal
megszerezte magának a várat és a saját ellenőrzése alá vonta az
apátságot, így az apátsági birtok és az arany is az övé lett. Minden
az ő kezére került.
Freize leszállt a lováról, és meghúzta az ajtó mellett lógó
csengőzsinórt. Odabentről felharsant a csengő hangja, és a kapus
testvér kitárta a nehéz kaput.
– Isten hozta önöket, utazók, lépjenek be! Hányan vannak? –
kérdezte vidáman.
– Egy fiatalúr, egy pap, egy szolga, egy kisasszony és az
udvarhölgye – felelte Freize. – És még kilenc ló meg egy szamár.
Az állatok a réten vagy az istállóban is éjszakázhatnak, ahogy
önnek jobban megfelel.
– Jó fű van nekik odakint – felelte a laikus testvér mosolyogva.
– Jöjjenek be.
Tágas udvarra vezette őket. Luca és Peter testvér is leszállt a
lováról. Luca Isolde lovához lépett, és a kisasszony felé emelte a
kezét. Isolde elmosolyodott, és jelezte, hogy nincs szüksége
segítségre, egyedül is le tud szállni. Átvetette lábát a nyereg felett,
és ruganyosan leugrott, mint egy ifjú.
Freize Ishraq lova mellé lépett, és felemelte a karját.
– Ne ugorjon le, mert amint földet ér, el fog ájulni. Az utolsó öt
mérföldön folyton az ájulás környékezte.
Ishraq a szája elé vonta fekete fátylát, és a fölött méregette
Freize-t.
– És ne nézzen rám olyan szúrós szemmel – tette hozzá a
szolga vidáman. – Jobban járt volna, ha mögöttem ül, átkarolja a
derekamat, és a hátamnak támaszkodik, de maga olyan makacs,
mint egy szamár. Jöjjön, kislány, engedje, hogy segítsek.
Meglepő módon Ishraq engedett az unszolásnak, előrehajolt,
és Freize karjába dőlt. A legény gyengéden elkapta, a földre
állította, és fogta, hogy el ne essen. Isolde is odament, hogy
támogassa. –Észre sem vettem, hogy… –Csak fáradt vagyok.
A kapus testvér világított nekik és a vendégszobák felé vezette
őket. Megmutatta a férfiak és nők szobáit a magas elválasztó fal
két oldalán. A refektóriumba is elkísérte őket, ahol a férfiak a
szerzetesekkel együtt vacsorázhattak vecsernye után, a nők pedig
a vendégszálláson kaptak enni. Hagyott náluk gyertyát, és
áldással búcsúzott.
– Jó éjszakát – köszönt el Isolde apró főhajtással Luca és Peter
testvér felé.
– Viszontlátásra reggel. Holnap rögtön a prima után tovább
kell indulnunk – mondta Luca a hölgyeknek.
– Készen fogunk állni – bólintott Isolde.
Ishraq bókolt a két férfinak, és Freize felé is biccentett. –
Holnapra kérnek női nyerget? – kérdezte Freize.
– Igen – felelte Ishraq.
Nagyon elfáradt a mai lovaglásban, igaz? – hangsúlyozta a
maga igazát Freize.
Ishraq melegen elmosolyodott, mielőtt fátylát újra az arca elé
emelte.
– Ne legyen kárörvendő, sajog minden porcikám. Igaza volt,
én pedig tévedtem, és túlságosan büszke voltam. Holnap
örömmel fogok felülni a pótnyeregbe, de ha gúnyolódik, az úton
minden lépésnél magába fogok csípni egyet.
 – Egy szóval sem. Tartózkodó leszek – ígérte Freize leszegett
fejjel.
– Tartózkodó?
– Igen. Ez a legújabb szavam: tartózkodó. Újdonsült célom
tartózkodóvá válni.
Alighogy a prima után megreggeliztek, továbbindultak észak
felé. A reggeli nap jobbról érte őket. Ishraq Freize mögött ült a
pótnyergen, a lábát egyik oldalra lelógatta. Egyik karját Freize
dereka köré fonta, és belekapaszkodott az övébe, lábát a nyereg
lábtámaszán pihentette.
– Az a helyzet, hogy sohase tudhatjuk, hova megyünk. Csak
megyünk rendíthetetlenül, mint a szamár. Az is épp annyit tud,
mint mi, teszi egyik lábát a másik után. Egészen addig, amíg a
nagyképű papunk egyszer csak előhúz egy papírt a ruhája alól, és
közli, hogy egészen más irányba folytatjuk az utunkat, és Isten
tudja, milyen bonyodalomba keveredünk megint.
– Ez rendben is van, hiszen az a dolguk, hogy vizsgálatot
kezdjenek ott, ahol parancsot kapnak rá.
– Nem értem, miért ne tudhatnánk előre, hova megyünk.
Akkor legalább gondoskodhatnánk arról, hogy biztosan betérjünk
egy jó fogadóba – mondta Freize.
– Már értem. Szóval az evésről van szó – felelt Ishraq a fátyla
mögött mosolyogva.
– Egy keményen dolgozó férfi számára nem sok fontosabb
dolog van az evésnél – paskolta meg Freize az övébe kapaszkodó
kezet.
Aztán felkiáltott: – Hé, mi ez?!
Előttük az úton öt-hat ember próbált vasvillákkal és
cséphadarókkal a földre szegezni egy hálóval csapdába ejtett, ide-
oda hempergő állatot.
Freize megállította a lovát. Isolde, Luca és Peter mögéje
sorakozott.
Mit művelnek? – kérdezte Luca.
Az egyik férfi kibontakozott a tusakodók közül.
– De jó, hogy erre járnak. Segítsenek nekünk. Ha két lovuk
mögé köthetnénk ezt a kreatúrát, akkor be tudnánk vonszolni a
faluba. Így, a magunk erejével nem jutunk vele sehova.
– És mi az? – kérdezte Luca.
– Az Úr oltalmazzon minket, ez egy vérfarkas – vetett
keresztet a férfi. – Már egy év óta minden teliholdkor kísért
minket a faluban és az erdőben. Most a bátyámmal, az
unokatestvéremmel és a barátainkkal sikerült elfognunk.
Peter testvér és Isolde is keresztet vetett.
– Hogyan ejtették csapdába?
– Már hónapok óta tervezgettük. Nem mertük éjszaka kitenni
a lábunkat, mert attól féltünk, hogy holdfénynél túl nagy az ereje.
Megvártuk a fogyó holdat, mert tudtuk, hogy olyankor
megrendül az ereje. Aztán ástunk egy mély vermet a falu felé
vezető úton, és kicövekeltünk egy darab ürühúst a távolabbi
végén. Arra gondoltunk, hogy amikor szokása szerint a falu felé
fog jönni, megérzi a hús szagát, és az ösvényen közelít majd. A
vermet vékony ágakkal és levelekkel fedtük be, így nem vette
észre, de amikor rálépett, a rőzse beszakadt alatta. Napokig étlen
tartottuk itt a veremben, hogy elgyengüljön, aztán a hálót
rávetettük, és kiemeltük vele a gödörből. Most itt van a
markunkban.
– És mit fognak csinálni vele? – kérdezte Isolde irtózattal
pillantva az úton vonagló, hálóba gabalyodott állatra.
 – Ketrecbe zárjuk a faluban, amíg szert nem teszünk egy ezüst
nyílvesszőre, mivel csak ezüsttel lehet megölni. Ha elkészül a nyíl,
akkor szíven lőjük vele, és az útkereszteződésnél ássuk el. Akkor
többé nem fog visszatérni, és mi nyugodtan alhatunk.
– Farkasnak elég kicsi, inkább kutyának mondanám –
állapította meg Freize.
– Amikor a hold növekszik, akkor a fenevad is vele nő.
Teliholdkor a legnagyobb – akkora, mint egy hatalmas farkas. És
olyankor hiába zárjuk be az ajtót és az ablakok fatáblák, mégis
halljuk, amint a faluban jár, szimatol, és próbál bejutni az ajtókon.
Isolde megborzongott.
– Segítenek nekünk a faluba vinni? A fogadónál van egy
medvearéna, de az egy jó mérföldre van innen. Nem gondoltuk,
hogy ilyen elszántan fog küzdeni, és nem merünk közelebb menni
hozzá, nehogy megharapjon.
– Akit megharap, az maga is vérfarkassá változik.
Megesküdtem a feleségemnek, hogy nem megyek a közelébe –
szólt közbe egy másik férfi.
Freize Lucára pillantott, aki bólintott neki, mire Freize leszállt
a lováról, és odament a falusiakhoz. A háló- és kötél halom alatt
kuporgott összegömbölyödve egy állat. Dühös, sötét szeme
villogott, apró, sárga fogait vicsorgatta. Két ember tartotta a
köteleket. Freize egyiket az egyik, másikat a másik tartalék lóhoz
kötötte.
– Tessék. Finoman vezessétek a lovakat. Mit mondtatok, két
mérföld a faluig?
– Mondjuk másfél – felelte a férfi. Az egyik ló idegesen
horkantott, és oldalvást lépett, amikor az úton heverő batyu
felvonított. A kötelek megfeszültek, és ők elindultak a falu felé,
maguk után vonszolva a tehetetlen állatot. A teremtmény
időnként meghemperedett és átfordult, amitől a lovak ijedten
ágaskodtak fel. Az emberek ilyenkor szorosabbra fogott szárral
próbálták megnyugtatni őket.
– Nem jó ebbe beleártanunk magunkat – mondta Freize
Lucának, amikor a faluba érve meglátta az ásóval, fejszével és
cséphadaróval felfegyverkezett falubeliek csoportját.
– Éppen ez a következő felderítésre váró feladatunk – mondta
Peter testvér Lucának. – Máris megkezdheti a vizsgálatot, én
pedig jegyzőkönyvet írok róla. Itt is megtehetjük, mielőtt tovább
folytatnánk utunkat és küldetésünket. Derítse ki, milyen
bizonyítékok támasztják alá, hogy ez a lény egy vérfarkas, félig
állati, félig emberi szörnyeteg, és aztán döntse el, hogy meg kell-e
ölni egy ezüstnyíllal, vagy sem.
– Én? – kérdezte Luca tétovázva.
Ön az inkvizítor. Most az a feladata, hogy felismerje az itt
rejtőző félelmeket, és feltérképezze a Gonosz hatalomra törését.
Kezdje meg a vizsgálatot.
Freize oldalról rásandított, Isolde várt. Luca megköszörülte a
torkát.
– Én a Szentatya inkvizítora vagyok. Azért küldött, hogy
felderítsem a keresztény világban megbújó eltévelyedéseket és
bűnöket – szólította meg a falubelieket. Érdeklődő és
tiszteletteljes moraj hangzott fel.
– Vizsgálatot fogok indítani erről a lényről, és én fogom
eldönteni, mi a teendő vele kapcsolatban. Mindenki jöjjön a
fogadóban bérelt szobámba vallomást tenni, aki fél ettől a
fenevadtól, és akire rontást hozott, vagy aki bármit tud róla. Egy
vagy két napon belül meghozom a döntésemet, amely kötelező
érvényű és végleges lesz.
Freize bólintott, aztán az egyik emberhez fordult.
– Hol van az aréna? – kérdezte.
– A fogadó udvarán – felelte a férfi, és fejével egy nagy lakapu
felé intett.
A lovak közeledtére a falubeliek előrefutottak, és kitárták a
kaput. Az udvaron, a fogadó ablakai alatt nagy, kör alakú aréna
volt.
Évente egyszer egy vándor medvetáncoltató ide szokta hozni
láncon vezetett medvéjét. A falusiak ilyenkor fogadhattak, hány
kutyát öl meg, és a legbátrabbik milyen közel merészkedik a
torkához, amíg a medvetáncoltató azt nem mondja, hogy elég, és a
következő egy évre véget nem vet a látványosságnak.
Középen egy pózna mutatta, hova szokták láncolni a medve
lábát, amíg ráeresztik a kutyákat. Az arénát gerendákkal
megerősített magas palánkkal vették körül, így a belső fal
majdnem a fogadó alsó ablakainak vonaláig ért.
– A vérfarkasok ugrani is tudnak, ezt mindenki tudja. Olyan
magasra építettük, hogy maga az Ördög se tudjon átugrani rajta.
A falubeliek kioldozták a kötelet, amivel a hálóba gabalyodott
állatot a lovak után kötötték, és a medvearéna felé vonszolták. A
fenevad még elszántabban állt ellen. Néhány gazda a vasvillájával
újra böködni kezdte, mire fájdalmasan vonyított, vicsorgott és
dobálta magát a hálóban.
– Hogyan fogják kiengedni az arénába? – gondolkozott
hangosan Freize. Csend volt a válasz. Ezen eddig láthatóan nem
gondolkozott senki.
– Egyszerűen bezárjuk, és megvárjuk, míg kirágja magát –
javasolta aztán valaki.
 – Én nem megyek a közelébe.
– Akit megharap, az maga is vérfarkassá válik –
figyelmeztetett egy asszony.
– Már a mérgező leheletével is megöli az embert – vetette ellen
valaki más.
– Ha belekóstol valakinek a vérébe, addig űzi, amíg le nem
győzi – szólt közbe ismét valaki.
Peter testvér, Luca és a két nő közben bevonultak a fogadó
kapuján, lovaikat az istállóba kötötték, és elfoglalták a szobáikat.
Luca az arénára néző kis ebédlőt is kibérelte, és az ablakhoz lépett.
A szolgája, Freize a küzdőtéren állt, mellette vonaglott a hálóba
gabalyodva a fenevad. Ahogy előre sejtette, Freize még egy ilyen
fenevadat sem volt képes megkötözve magára hagyni.
– Hozz neki egy vödör vizet és egy darab húst, meg talán egy
cipót, hátha ízlik neki – mondta Freize a fogadóban dolgozó
szolgának.
– Ez a szörnyeteg egyenesen a pokolból érkezett. Én nem
maradok itt egy percet sem, és nem megyek a közelébe. Mi van,
ha rám lehel? – ellenkezett a szolga.
Freize egy pillanatig úgy nézett, mintha vitába akarna szállni
vele, de aztán csak bólintott.
– Hát legyen! Van itt valakiben könyörület ez iránt a lény
iránt? Nincs? A csapdába ejtéséhez és a kínzásához elég bátrak
voltatok, de megetetni nincs merszetek? Jól van, akkor majd én
hozok neki enni, és ha kiszabadult a hálóból, és magához tért
abból, hogy másfél mérföldön keresztül vonszolták az úton, akkor
ihat, és ehet egy kis húst.
– Vigyázz, meg ne harapjon! – szólalt meg valaki. A falubeliek
nevettek.
 Nem fog megharapni – válaszolt Freize higgadtan. – Persze
csak akkor, ha senki nem ér hozzám az engedélyem nélkül, és ha
én sem leszek olyan ostoba, hogy még mindig itt legyek, amikor
kiszabadul. Én nem vagyok olyan féleszű, mint mások, akik
régóta éltek mellette, panaszkodtak rá, hallották a szaglászását az
ajtajuk előtt, és mégis hónapok alatt tudták csak elfogni a
nyomorultat. – Megjegyzése ingerült reakciókat váltott ki az
emberekből, de ő rá sem hederített. – Segít nekem valaki? Ha
senki, akkor arra kérek mindenkit, hogy menjen el innen, hiszen
nem vagyok vándormutatványos.
A legtöbben elmentek, de néhány fiatal férfi a helyén maradt
az aréna köré épült emelvényen, ahonnan jól elláthattak a palánk
fölött. Freize nem szólt többet, csak állt, és türelmesen várt, amíg
morogva lassan kicsoszogtak egymás után.
Amikor már nem maradt ember az udvaron, Freize hozott egy
vödör vizet a kútról, a konyháról kért egy darab nyers húst és egy
kenyeret, aztán letette a földre. Felpillantott az ablakba, ahonnan
Luca és a két nő figyelte.
– Majd idővel megtudjuk, mit kezd veled az uracskám –
mondta Freize a háló alatt halkan nyüszítő, mozgolódó állatnak. –
De Isten útmutatásával biztosan igazságos lesz veled, még akkor
is, ha az ördögtől származol, és egy ezüst nyílvesszővel a
szívedben kell meghalnod. Én pedig enni és inni adok majd
neked, hiszen te is Isten teremtménye vagy, akkor is, ha romlott a
lelked, mert nem hiszem, hogy ez a saját döntésed eredménye.
Luca rögtön ebéd után megkezdte a vizsgálatot a vérfarkasról.
A két nő visszavonult a szobájába, Luca és Peter testvér pedig
egyik tanút a másik után hívatta maga elé, hogy elmondják,
milyen sorscsapást jelent a falunak a vérfarkas.
 Egész délután történeteket hallgattak éjszakai zajokról,
odakintről próbálgatott ajtókról és megtizedelt birkanyájakról,
amelyeket a falubeli fiúk szoktak legeltetni. A fiúk egy magányos,
hatalmas farkasról számoltak be, amelyik az erdőből jön elő, és az
anyjuktól túl messzire elkószáló bárányokat szokta elragadni. Azt
mondták, a fenevad néha négy lábon, máskor ember módra, két
lábon jár. Úgy rettegtek tőle, hogy a nyájat többé már nem is
terelték fel az erdőszélre, mindig lent maradtak a faluszélen. Az
egyik gyerek, egy hatéves pásztorfiú azt mondta, a bátyját felfalta
a vérfarkas.
– Ez mikor történt? – kérdezte Luca.
– Legalább hét éve, mert én nem ismertem őt. Egy évvel a
születésem előtt ragadta el, és anyám azóta is gyászolja őt – felelte
a gyerek.
– Hogy történt?
– Ezek a falusiak összevissza beszélnek mindenfélét – súgta
oda Lucának Peter testvér. – A fiú szinte biztosan hazudik, és a
bátyja valami förtelmes betegségben halt meg, amit nem akarnak
beismerni.
– Édesanyám egy elkóborolt bárányt keresett, és a testvérem
ment vele, mint mindig. Anyám éppen csak leült, és a testvéremet
az ölébe vette, aki elaludt. Ő is nagyon fáradt volt, és egy percre
lehunyta a szemét, de mire kinyitotta, a gyerek már nem volt
sehol. Anyám azt gondolta, biztosan elkószált mellőle. Sokáig
szólongatta és kereste őt, de nem talált rá.
– Az ostobaság netovábbja – jegyezte meg Peter testvér. –De
miből gondolta, hogy a vérfarkas rabolta el? – kérdezte Luca.
– A patakparton farkas nyomokat látott a nedves földön. Bejárt
mindent és a testvéremet szólongatta. Miután sehol sem találta,
hazafutott apámért, aki napokig kereste a falkát a nyomok
alapján, de még ő sem talált rá, pedig ő a legjobb vadász a faluban.
Akkor jöttek rá, hogy vérfarkas rabolta el a testvéremet. Elragadta,
és eltűnt vele, ahogy ez lenni szokott, – Találkozni akarok az
édesanyáddal, küldd ide hozzám – mondta Luca.
– Nem fog eljönni – felelte a gyerek tétovázva. – Még mindig
gyászolja a fiát. Nem szeret beszélni róla, biztosan nem fog
mondani semmit.
– Már sok ilyen történetet hallottam – suttogta Peter testvér
Lucához hajolva. – Valószínűleg valami nem volt rendben a
gyerekkel, és az asszony csöndben vízbe fojtotta, aztán a férjének
meg valami hihetetlen mesével állt elő. Nem lesz hajlandó
beszélni róla, és nincs is semmi hasznunk abból, ha kiszedjük
belőle az igazságot. Ami történt, megtörtént.
Luca az írnok felé fordult, és egy papírt az arca elé emelve
takarta el arcát a fiú elől.
– Peter testvér, én most éppen a vérfarkasról folytatok
vizsgálatot, ennek megfelelően mindenkivel beszélni fogok,
akinek bármi tudomása van a sátáni látogatóról. Tudja, hogy ez a
kötelességem. Ha eközben olyan falura bukkanok, ahol elnézik a
gyermekgyilkosságot, akkor azt is ki fogom vizsgálni. A
feladatom az, hogy a keresztény világot mételyező minden
félelemnek járjunk a végére: kicsi és nagy bűnöknek egyaránt.
Tudnom kell, mi folyik itt, és azt is, hogy ez az ítélet napjának
előjele-e már. Egy gyermek halála és egy vérfarkas eljövetele
egyformán bizonyítékul szolgál.
– Tényleg mindent tudnia kell? Nem lehet szemet hunyni
semmi fölött? – erősködött Peter testvér.
– Mindent. Én erre vagyok ítélve, ahogyan a vérfarkas a maga
sorsára. Neki dühöngenie és támadnia kell, nekem pedig
megtudnom mindent. Én azonban Istent szolgálom, ő pedig a
Gonoszt, és ezért a halál jut neki.
– Akkor elmegyek én édesanyádhoz – fordult Luca aztán a
gyerek felé.
Felállt az asztaltól, és elindultak hárman. A gyerek még
mindig tétován ellenkezett, és a füle is piroslott a szégyentől, de
azért kivezette a két férfit a fogadóból. Isolde és Ishraq éppen
akkor jött le a lépcsőn, amikor az ajtóhoz értek.
– Hova mennek? – kérdezte Isolde.
– Meglátogatjuk az egyik gazda feleségét, ennek a gyereknek
az anyját – felelte Luca.
A nők Peter testvérre pillantottak, aki szenvtelenül, de
láthatóan helytelenítően nézett vissza rájuk.
– Mi is jöhetünk? Éppen sétálni indultunk.
– Nem egyszerűen látogatóba megyünk, ez a vizsgálathoz
tartozik – felelte Peter testvér.
Luca azonban más véleményen volt.
– Miért ne?
Isolde Luca mellette haladt, a kis pásztorfiú pedig legelöl,
egyszerre zavartan és büszkén a rá irányuló figyelemtől. A
kutyája egy szekér árnyékában feküdt a fogadó előtt, de jöttére
felkapta a fejét, és odaszaladt hozzá.
A gyerek átvezette őket a poros piactéren, fel egy keskeny útra,
amely kanyarogva kúszott fel a hegyoldalra egy gyors folyású
patak mentén. Az út egy kis tanyánál ért véget. Az udvarban szép
kis tavacska volt kacsákkal, a ház mögött egy szikláról kis zúgó
zuhogott alá. A ház egyéneden fala sárral volt tapasztva, a rozzant
tetőt ócska zsindely fedte. Évek óta nem meszeltek, a ház halvány
sárgás színű volt. Az ablakokon nem volt üveg, a fatáblákat pedig
szélesre tárták a délutáni napsütésben. Az udvaron csirkék
kapirgáltak, egy koca turkált a malacaival, a kertben gyümölcsfák
sorakoztak. A réten két tehén és egy borjú legelt. A gazdasszony
meghallotta közeledésüket a kövezett úton, és kilépett a házból.
Középkorú nő volt, haja kendővel bekötve, egyszerű vászonruhája
felett durva kötényt viselt. Meglepetten torpant meg az előkelő
idegenek láttán.
– Adjon Isten! – köszönt az asszony. – Tomas, hogyhogy ilyen
finom népeket hoztál ide? Remélem, uraim, hogy a fiam nem
okozott kellemetlenséget. Adhatok valami frissítőt?
– Ez az ember a fogadóban szállt meg, ő hozta a faluba a
vérfarkast. Mindenáron beszélni akart veled, pedig mondtam,
hogy ne jöjjön.
– Nem kellett volna mondanod semmit. Nem az ilyen piszkos
kisfiúk dolga nemes urakkal beszélni. Inkább szaladj, és hozz a
kamrából egy korsóval a legjobb sörből, és többet ne is szólj.
Hölgyek, urak, leülnek?
– kínálta hellyel az asszony az érkezőket a ház előtt álló
padon.
Isolde és Ishraq leültek és az asszonyra mosolyogtak.
– Ritkán jön hozzánk vendég, hölgyek pedig soha – tette hozzá
a nő.
Tomas két durván ácsolt háromlábú széket hozott ki a házból,
és letette Peter testvér és Luca számára, aztán visszaszaladt, és a
korsó sörrel, egy pohárral és három csuporral tért vissza.
Szégyenlősen Isoldenak nyújtotta a poharat, a többieknek
csuporba töltötte a sört.
Luca és Peter testvér is leült, az asszony pedig köténye sarkát
gyűrögetve álldogált előttük.
– A fiam jó gyerek, nem akart pimaszul beszélni. Bocsánatot
kérek, ha megbántotta önöket.
– Ugyan, udvarias és segítőkész volt – mondta Luca. –Büszke
lehet rá – nyugtatta meg Isolde.
– Nagy, erős legény lesz belőle – tette hozzá Ishraq.
– Így van – válaszolta a nő büszkeségtől ragyogva. – Minden
nap hálát adok az Istennek azért, hogy a világra jött.
– De volt magának egy másik fia is – jegyezte meg Luca
tapintatosan, és letette a csuprát. – Tomas mondta, hogy volt egy
bátyja.
Az asszony bájos, kerek arcán sötét árnyék suhant át. Hirtelen
nagyon elgyötört lett.
– Igen, volt. Isten bocsássa meg a bűnömet, hogy egy percig
nem tartottam rajta a szemem. Elcsuklott a hangja, és elfordult.
– Mi történt? – kérdezte Isolde.
– Rettenetes… elvesztettem őt. Egy pillanat műve volt. Isten
bocsássa meg nekem azt a percet. Kisgyermekes fiatalasszony
voltam, és a kimerültségtől egyszerűen elaludtam. Egy pillanat
alatt eltűnt a gyermekem.
– Az erdőben? – kérdezte Luca.
Az asszony némán bólintott. Isolde felállt, és gyengéden
leültette az asszonyt a padra.
– A farkasok ragadták el? – kérdezte halkan.
– Szerintem igen. Akkoriban is sok szóbeszéd járt a
farkasokról, azért is indultam a bárány keresésére. Azt reméltem,
megtalálom sötétedés előtt. Nincs nagy nyájunk, minden jószág
számít – mutatott a juhok felé. – Leültem egy kicsit. A kisfiam is
fáradt volt, ezért pihentünk egyet. Még négyéves sem volt a
lelkem. Lefeküdtem mellé, és elaludtam. Mire felébredtem, eltűnt.
Isolde együtt érzően az asszony vállára tette a kezét.
– Megtaláltuk az ingecskéjét – folytatta az asszony az elfojtott
zokogástól megremegő hangon. – De az már hónapokkal később
történt. Az egyik falubeli legényke talált rá egy bokor alatt, amikor
madárfészket keresett az erdőben.
– Voltak rajta vérnyomok? – kérdezte Luca.
– Nem. Az eső tisztára mosta. De elvittem a paphoz, aki misét
mondott a kisfiam ártatlan lelkéért. Azt tanácsolta, hogy
temessem el az iránta érzett szeretetemet, és szüljek másik
gyereket. Akkor adta nekem az Úr Tomast.
– A falubeliek csapdába ejtettek egy fenevadat, ami szerintük
vérfarkas. Vádat emelne ellene a fia meggyilkolásáért? – vetette
közbe Peter testvér.
Arra számított, hogy az asszony indulatosan kifakad, de csak
fáradtan pillantott rá, mintha túlságosan régóta emésztené magát
emiatt.
– Természetesen, amikor hallottam, hogy vérfarkast fogtak,
eszembe jutott, hogy talán az ragadta el Stefan fiamat – de nem
tudom. Még azt sem jelenthetem ki, hogy farkas vitte el. Talán
csak messzire kószált el, és belefulladt a patakba, vagy egy
vízmosásba esett, vagy egyszerűen csak eltévedt az erdőben.
Láttam farkas nyomokat, de a fiam lábnyomát nem. Azóta
minden nap ezen gondolkodom, de még mindig nem találtam
magyarázatot.
Peter testvér bólintott és összepréselte az ajkát.
– Leírjam az asszony vallomását és vegyem a kézjegyét? –
kérdezte Lucára pillantva.
– Ez várhat, most nincs rá szükség – ingatta a fejét Luca. –
Köszönjük a vendégszeretetét, asszonyom. Mi is a neve? –
kérdezte meghajolva. A gazdasszony a köténye sarkával
megtörölte az arcát.
– Sara Rossi vagyok, Raul Rossi felesége. Köztiszteletnek
örvendünk a faluban, mindenki tudja, ki vagyok.
– Tanúskodna a vérfarkas ellen?
Az asszony halvány mosolya mélységes szomorúságot
leplezett.
– Nem szívesen beszélek róla. Próbálok nem is gondolni rá.
Megpróbáltam megfogadni az atya tanácsát, és a kis ingecskével
együtt a bánatomat is eltemetni, és hálát adni Istennek a második
fiamért.
– Pert fogunk ülni a fenevad fölött, és ha bebizonyosodik róla,
hogy vérfarkas, akkor halállal lakol – mondta Peter testvér rövid
gondolkodás után.
Az asszony bólintott.
– Attól még nem fog visszatérni az elveszett fiam – mondta
csendesen. – Viszont örülnöm kell annak, hogy a másik fiam, és a
falu többi gyereke is biztonságban lehet a legelőn a nyájjal.
A látogatók felálltak és elköszöntek. Peter testvér Isolde-nak,
Luca Ishraq-nak nyújtotta karját a köves úton lefelé.
– Miért nem hisz neki Peter testvér? Miért olyan gyanakvó
mindenkivel szemben? – kérdezte Ishraq halkan, Lucához közel
hajolva, kezét a karján nyugtatva.
– Nem ez az első vizsgálat életében. Sokfelé járt és sok mindent
látott már. Isolde kisasszony nagyon szíves volt az asszonnyal.
– Ő mindenkivel ilyen figyelmes. Mindig megindítja a
gyerekek, nők, koldusok sorsa, és amikor csak teheti, megsegíti
őket. A vár konyhája minden nap huszonöt adag ételt
adományozott a szegényeknek. Ő egész életében ilyen
könyörületes volt.
– És volt valaki, akit jobban szeretett másoknál? – kérdezte
Luca mellékesen. Az úton egy nagy kő hevert, átlépett rajta, és
hátrafordult segíteni Ishraq-nak. A lány elnevette magát.
– Ön szóba sem került – mondta minden átmenet nélkül. Luca
elvörösödött, ezért hozzátette: – Önnek tényleg mindent tudnia
kell, inkvizítor?
– Csak kíváncsi voltam…
– Senki. Egy kövér, visszataszító, gonosz férfihoz akarták
feleségül adni, de soha nem egyezett volna bele. Nem
alacsonyodott volna le hozzá. Nyugodt lélekkel tett szüzességi
fogadalmat, nem ez okozott nehézséget neki. Szereti a vidéket és a
népét. Egyetlen férfi iránt sem lángolt fel… eddig – tette hozzá
Ishraq, mintha incselkedne vele.
Luca félrefordította a fejét.
– Egy ilyen gyönyörű nő egész életében…
– Igen. De beszéljen inkább Peter testvérről. Mindig ilyen
megkeseredett?
– Ő az anyára gyanakszik. Szerinte talán ő maga ölte meg a
gyermeket, és megpróbálta farkas támadásnak feltüntetni –
magyarázta Luca. – Én magam nem így gondolom, de
természetesen az ehhez hasonló eldugott falvakban ilyesmi is
előfordulhat.
– Ez az asszony biztosan nem – rázta a fejét Ishraq
határozottan. – Ő láthatóan retteg a farkasoktól. Nem véletlen,
hogy ő nem volt ott a piactéren, amikor a fenevadat odavitték.
Rajta kívül mindenki kíváncsian leste.
– Ezt meg honnan tudja?
 – Hát nem látta a kertet? – kérdezte Ishraq megütközve,
mintha Luca vak lenne.
Lucának rémlett a virágokkal teleültetett, szépen gondozott
kert. A konyha közelében zöldséges és gyógynövényes ágyás volt,
a kerti utat levendula és más virágok szegélyezték. Az egyik
ágyasban sárga sütőtökök híztak, az ajtó mellett pedig a
szőlőtőkén kövér fürtök mosolyogtak. A jellegzetes falusi kert
részben a szépséget, részben a hasznosságot szolgálta.
– Természetesen láttam, de semmi különösre nem emlékszem.
Ishraq elmosolyodott.
– Tucatnyi fajta sisakvirágot ültetett, különböző színekben, és a
fia kalapjába is volt tűzve egy kis csokor. Minden ablakot és ajtót
az övezett. Soha nem láttam még ennyifélét egyszerre, a létező
összes színben a fehértől a rózsaszínen át a sötétliláig.
– Na és?
– Hát maga nem ismeri a gyógynövényeket? Egy ilyen jelentős
inkvizítor? – ugratta Ishraq. –Nem annyira, mint ön. Mire jó az a
sisakvirág?
– Farkasölőfűnek is nevezik. Évszázadok óta használják a
farkasok és vérfarkasok távol tartására. Megszárítva és porítva
meg lehet ölni vele a farkast, ha pedig vérfarkasnak adják be,
akkor újra emberré változtatja. Nagy mennyiségben azonnal
megöli a vérfarkast is. Minden a szer töménységén és az
elfogyasztott mennyiségen múlik. A farkasok biztosan messze
elkerülik, még a bundájukkal sem hajlandóak érinteni. Az ő
házukba biztosan nem merészkedik farkas, olyan sisakvirágerőd
övezi.
– Ön szerint ez kellően bizonyítja a története igazságát? Vajon
ez a nő úgy fél a farkastól, hogy teleültette a kertjét sisakvirággal,
nehogy visszatérjen érte?
Ishraq fejével a fiúcska felé intett, aki maga is kis bárányként
szaladt előttük a falu felé, kalapja mellé tűzött friss farkasölőfűvel.
– Szerintem a fiát próbálja megóvni.
Mire Luca, Peter testvér és a két nő visszaért, az istállóudvarra
nyíló kapu előtt kisebb tömeg verődött össze.
– Mi folyik itt? – kérdezte Luca, és előrenyomult a tömegben.
Freize állt a félig nyitott kapuban, és egyenként engedte be az
embereket fél krajcár fejében. Az összegyűlt érmék csörögtek a
markában.
– Te meg mit csinálsz itt? – szegezte neki a kérdést Luca.
– Beengedem az embereket, hogy megnézzék a fenevadat. Az
jutott eszembe, ha már ilyen nagy az érdeklődés, megengedhetjük
nekik, hogy szemügyre vegyék. Gondoltam, a közérdeket
szolgálom ezzel, hiszen e szegény bűnös pára által is
megmutathatjuk Isten mindenhatóságát.
– És miből gondoltad, hogy helyes pénzt kérni érte?
– Peter testvérnek folyton a költségek miatt fő a feje – felelte
Freize barátságosan. – Arra gondoltam, hogy hasznos volna, ha a
fenevad hozzájárulna a per költségeihez.
– Ez képtelenség. Csukd be a kaput. Az emberek ne járjanak
ide megbámulni. Vizsgálatot tartunk, ez nem vándorcirkusz.
– Természetes, hogy az emberek látni akarják, hiszen úgy
gondolják, hogy ez a fenevad fenyegette az állataikat és őket
hosszú évek óta. Szükségük van a tudatra, hogy elfogták –
állapította meg Isolde.
– Jól van, akkor engedd, hogy megnézzék, de ne kérj pénzt
érte. Nem is te ejtetted csapdába, akkor miért tetszelegsz a
gondozója szerepében? – torkolta le Luca ingerülten.
 – Azért, mert én oldoztam el, és adtam enni neki – hangzott
Freize ésszerű felelete.
– Szabadon van? – kérdezte Luca.
– Elengedte? – kérdezte Isolde is aggodalmasan. – Elvágtam a
köteleket, és gyorsan kimenekültem az arénából, az állat pedig
addig hempergőzött, amíg ki nem vergődött a hálóból. Ivott és
evett egy falásnyit, aztán visszafeküdt. Nem valami nagy
látványosság, de egyszerű emberek élnek itt, és nem sok izgalom
van errefelé. A gyerekek és a féleszűek fél áron nézhetik meg.
– Itt csak egy féleszű van, de ő nem falubeli – jegyezte meg
Luca hűvösen. – Engedj be, látni akarom.
Bement a kapun, a többiek követték. Freize csendben átvette a
pénzt a még sorban álló emberektől, és kitárta előttük a kaput.
– Fogadok, hogy ez nem farkas – mondta halkan Lucának. –
Ezt, hogy érted?
– Láttam, amikor kikecmergett a hálóból. Most az árnyékban
fekszik összegömbölyödve, így nehezebb kivenni a homályban, de
semmilyen állatra nem hasonlít, amivel eddig életemben
találkoztam. Hosszú karma van és sörénye, de néha két, máskor
négy lábon jár. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy farkas.
– Akkor milyen fenevaddal van dolgunk? – kérdezte Luca. –
Nem tudom biztosan, de farkasra nem hasonlít – felelte Freize.
Luca bólintott és az arénához ment. Lépcsőn lehetett felmenni
a palánkot kívülről övező emelvényre, ahonnan a közönség jól
láthatta a küzdőtéren rendezett medveviadalokat.
Luca felment a lépcsőn, és arrébb húzódott, hogy Peter testvér,
a két hölgy és a kis pásztorfiú is odaférjen.
Az állat az aréna túlsó szegletében feküdt összegömbölyödve.
Hátát a palánkhoz nyomta, lábait maga alá húzta. Hosszú, sűrű
sörénye volt, barna testét forradások és sár borította. Nyakán a
kötél nyomán friss horzsolás látszott, időnként megnyalta vérző
mancsát. A kusza sörény alól villogott sötét szeme, időnként a
fogát vicsorgatta.
– Kötözzük meg és hasítsuk fel a bőrét. Ha valóban vérfarkas,
akkor a bőre alatt szőrt találunk. Az egyértelmű bizonyíték lesz –
mondta Peter testvér.
– Ezüst nyílvesszővel kell megölnünk most rögtön, mielőtt
tovább növekszik a hold – vetette közbe az egyik falubeli. –
Teliholdkor még erősebb lesz, az ereje együtt gyarapszik a
holddal. Most, hogy már elfogtuk, legjobb lesz addig megölni,
amíg nincs ereje teljében.
– Mikor lesz telihold? – kérdezte Luca.
– Ma éjjel – felelte Ishraq.
A mellette álló kis pásztorfiú levette a kalapjára tűzött
sisakvirágot és a fenevad felé hajította. A teremtmény ijedten
hátrált meg.
– Odanézzenek! Látták ezt? A fenevad fél a farkasölő-fűtől!
Biztosan vérfarkas. Most rögtön meg kéne ölnünk. Ne
késlekedjünk, öljük meg addig, amíg gyenge.
Valaki felvett egy követ, és megdobta vele az állatot a hátán. A
szegény pára összerezdült, vicsorgott, és egészen összehúzódott,
mintha próbálna a vackába húzódni a küzdőtér magas palánkján
túlra.
– Nagyuram, nincs elég ezüstünk a nyílvessző elkészítéséhez –
fordult az egyik falubeli Luca felé. – Van önöknek némi ezüstje,
amit megvásárolhatnánk, hogy nyílvesszőt készítsünk belőle?
Nagyon hálásak lennénk. Máskülönben Pescarába kell
küldetnünk a pénzkölcsönzőhöz, az pedig több napba is telhet.
 Luca az írnokra pillantott.
– Van valamennyi ezüstünk, az egyház szent tulajdona –
mondta Peter testvér óvatosan.
– Azt el tudjuk adni maguknak, de a fenevad megölésével
holdtöltéig várunk – rendelkezett Luca. – A saját szememmel
akarom látni, ahogyan átalakul. Ha látom, amint teljesen farkassá
változik, akkor tudni fogjuk, hogy ez valóban olyan fenevad,
aminek maguk gondolják, és farkas alakjában is megölhetjük.
– Rendben. Mi pedig most rögtön elkészítjük a nyílvesszőt,
hogy készen álljon, mire szükség lesz rá – helyeselt a férfi, majd
Peter testvérrel együtt bementek a fogadóba, hogy
megállapodjanak egy tisztességes árban.
Luca eközben Isolde felé fordult, és nagy levegőt vett. Olyan
félszegnek érezte magát, mint egy kisfiú.
– Már korábban is említeni akartam, hogy csupán egy étkező
van a fogadóban. Szeretném megkérdezni, hogy… velünk
vacsoráznak ma este?
– Úgy terveztük, hogy Ishraq-kal a szobánkban vacsorázunk –
felelte Isolde kissé meglepetten.
– Mindketten velünk ehetnének a fogadó nagy
étkezőasztalánál. Közelebb is van a konyhához, így biztosan nem
fog elhűlni az étel… Kérem, ne álljon ellen.
– Szeretnék… – mondta Isolde szemét lesütve, elpirulva.
– Tartson velünk. Kíváncsi vagyok a véleményére… – kezdte
Luca, de elvesztette a fonalat, és nem tudta folytatni.
Isolde-nak rögtön feltűnt a bizonytalankodása.
– Mivel kapcsolatban? Hiszen már eldöntötte, mi történjen a
vérfarkassal, és hamarosan megkapja a következő küldetését is.
Ugyan mi szüksége van az én tanácsomra? – kérdezte szemében
huncut nevetéssel.
– Nem tudom. Egyszerűen csak szerettem volna a
társaságában lenni. Együtt utazunk, ön és én, Peter testvér és
Ishraq meg Freize, aki önnek ajánlotta fel a szolgálatait. Csak arra
gondoltam, vacsorázhatnánk együtt is – mondta Luca szánni való
képpel.
Isolde elmosolyodott Luca nyíltságán.
– Örömmel töltöm együtt az estét önnel – mondta őszintén.
Érezte magában a késztetést, hogy megérintse az ifjút, vállára
tegye a kezét, vagy közelebb lépjen hozzá. Nem érzett ugyan
szenvedélyt, de vágyott a közelségére, és arra, hogy az ifjú
átkarolja a derekát, fejét az ő fejéhez hajtsa, és közelről lássa
nevető barna szemét. Tudta, hogy ostobaság, amit érez, és bűn
lenne egy papnövendékhez simulnia, és már így is megszegte a
fogadalmát, amelyet a zárdába vonulásakor tett. Hátrébb lépett.
– Ishraq-kal együtt frissen és illatosan jövünk majd vacsorázni.
Ishraq megkérte a fogadósnét, hogy vigyék a fürdődézsát a
szobánkba. Szerintük persze ostoba, felelődén dolog fürödni
ilyenkor. Ők csak évente egyszer szoktak, nagypénteken, de
biztosítottuk róla, hogy nem fogunk megbetegedni tőle.
– Akkor a vacsoránál várom, olyan tisztán, mintha húsvét
lenne – mondta Luca, leugrott az emelvényről, és Isolde felé
nyújtotta a kezét.
Isolde hagyta magát leemelni. Luca egy pillanattal tovább
tartotta a kezét a derekán, mint szükséges lett volna ahhoz, hogy
biztosan álljon a lábán. Érezte, amint a lány kissé felé hajlik, és
biztos volt benne, hogy nem tévedett. Nem tudott olvasni a
mozdulataiban, sem a gondolatai közt, és a fogadalma tiltotta a
közeledést felé. Mindazonáltal a lány azt mondta, szívesen
vacsorázik vele. Ebben legalább biztos lehetett, amíg utána nézett,
ahogy Ishraq-kal együtt eltűnt a fogadó folyosóján.
Luca megerősödött önbizalommal tekintett fel, de Freize-nek,
úgy látszik, nem tűnt fel kettejük párbeszéde. Lekötötte a
figyelmét a vérfarkas, amint apró köröket rótt, mint a kutyák
szoktak lefekvés előtt. Amikor az állat elhelyezkedett, és többet
nem mozdult, finoman kitessékelte a közönséget.
– A látványosságnak vége, a fenevad lefeküdt aludni. Holnap
visszajöhettek.
– Holnap ingyen fogjuk megnézni. A mi vérfarkasunk, mi
fogtuk el, nincs okod pénzt szedni azért, hogy láthassuk.
– Igen ám, de én adok enni neki, a gazdám pedig fizet a
tartásáért. Ezt a lényt ő fogja megvizsgálni, és kivégezni a mi
ezüstünkből készült nyílvesszővel, úgyhogy a miénk.
A falusiak egy darabig még morogtak a belépődíj miatt,
miközben Freize elhessegette őket az udvarból, és becsukta
mögöttük a kaput. Luca belépett a fogadóba, Freize pedig a
konyha hátsó ajtajához ment.
– Van valami édessége? Akármi, ami csak feleannyira édes,
mint a mosolya? – kérdezte a szakácsnőt, egy sötét hajú, telt
asszonyt, aki már tapasztalta Freize nyilvánvaló hízelgését.
– Ne lábatlankodjon itt. Mit akar?
– Egy szelet friss kenyérnek és egy kanál lekvárnak nagyon
tudnék örülni. Vagy cukrozott szilvának, ha van.
– A szilva az úrnőé, de egy szelet kenyeret tudok adni. –Inkább
kettőt.
A szakácsnő tettetett rosszallással ingatta a fejét, aztán vágott
két szeletet a tömör rozskenyérből, az egyikre rátett két kanál
lekvárt, és a másikat ráborította.
 – Itt van, de többért már ne jöjjön vissza. Nem tudom magát
etetni itt a konyhaajtóban, amíg a vacsorát készítem. Még soha
nem volt itt egyszerre ennyi finom ember, pláne nem a Szentatya
küldötte! Van elég dolgom anélkül is, hogy maga naphosszat itt
álldogál az ajtómban.
Maga egy hercegnő álruhában – hízelgett tovább Freize. – Nem
lepődnék meg, ha valaki egy napon idejönne magáért, és elvinné a
várkastélyába úrnőnek.
A szakácsnő kedélyesen nevetett, kituszkolta Freize-t a
konyhából, és becsapta az ajtót mögötte. Freize visszament az
arénához, felment az emelvényre, és lenézett oda, ahol a vérfarkas
feküdt kinyújtózva, mozdulatlanul.
– Gyere csak! Szereted a lekváros kenyeret? Én igen – lóbálta
meg felé az ételt.
A fenevad felemelte a fejét, és ellenséges tekintettel némán
vicsorgott. Freize harapott egyet a kenyérből, aztán tört egy
darabot belőle, és odadobta az állatnak. Az állat visszahőkölt a
leeső kenyértől, de az illatát megérezve nyújtogatni kezdte a
nyakát.
– Rajta. Edd csak meg. Kóstold meg, talán ízleni fog – biztatta
Freize halkan.
Az állat gyanakvóan megszagolta a kenyeret, aztán közelebb
merészkedett. Előbb két nagy mellső lábával, aztán egész testével
az étel felé óvakodott. Megszaglászta, megnyalta, aztán mohón,
egyetlen falásra megette, és leülve Freize-re pillantott.
– Jól van. Kérsz még? – bátorította Freize.
Az állat figyelte, amint az ember harap még egy keveset a
kenyérből, és élvezettel megeszi, aztán újabb darabot tör neki és
feléje dobja. Most nem ugrott félre, tekintetével követte a dobás
ívét, és azonnal odament az aréna közepére, ahova a kenyér
leesett. Így már sokkal közelebb került a palánk felett áthajló
Freize-hez. Habozás nélkül befalta a kenyeret, aztán leült, és
láthatóan várakozva nézett Freize-re.
– Jól csináltad. Gyere közelebb még egy kicsit – folytatta Freize
ugyanolyan barátságos hangon, és a következő darabot egészen
közel pottyantotta maga alá, de a vérfarkas nem merészkedett
tovább.
A fejét nyújtogatta az illatozó lekváros kenyér felé, de Freize-
től óvakodott, pedig ő teljesen mozdulatlanul állt, és megállás
nélkül barátságosan duruzsolt.
– Rendben van. Majd később biztosan közelebb jössz –
mondta, és lelépett az emelvényről.
Ishraq az ajtóban állva figyelte őt.
– Miért eteti így? – kérdezte.
– Alaposan szemügyre akartam venni. Egyszerűen eszembe
jutott, hogy megnézem, szereti-e a lekváros kenyeret – felelt Freize
vállat vonva.
– Mindenki más gyűlöli ezt a lényt, holnap éjszaka meg
akarják ölni, maga mégis lekváros kenyérrel eteti.
– Szerencsétlen nyomorult. Nem hiszem, hogy vérfarkas akart
lenni. Azt hiszem, ez akaratán kívül lett úrrá rajta, most mégis
emiatt kell meghalnia. Szerintem ez igazságtalanság.
– Valóban igazságtalan – mosolyodott el Ishraq. – Igaza van,
talán tényleg csak ilyen a természete. Talán egyszerűen csak
különbözik minden más állattól, amit eddig ismertünk. Olyan,
mint a tündérek gyermeke: nem tartozik oda, ahol van.
– Viszont a mi világunk nem tűri a különbözőséget –
állapította meg Freize.
 – Így van – felelte a lány, aki barna bőrével és sötét
mandulaszemével világéletében különbözött a környezetétől.
– Ön jószívű, kedves lány. Akar egy csókot? – karolta át Freize
Ishraq derekát.
A lány mozdulatlanul állt. Nem engedett Freize gyengéd
unszolásának, és nem is húzódott félre. Mozdulatlansága még
távolságtartóbb volt, mintha sikoltozva ugrott volna el. Úgy állt,
mint egy szobor. Freize pedig mellette; nem közelített tovább, és
úgy érezte, legjobb volna visszahúzni a kezét, de nem bírta.
– Jobban teszi, ha most azonnal elereszt – mondta Ishraq
nagyon halkan, higgadtan. – Freize, figyelmeztetem: engedjen el
most, vagy magának lesz rosszabb.
Freize magabiztosan próbált felnevetni, de nem sikerült valami
meggyőzően.
– Miért, mit csinál velem? Megüt? Egy ilyen lánytól még a
pofon is öröm! Van egy ajánlatom: vágjon csak pofon nyugodtan,
és aztán adjon egy forró csókot.
Inkább földhöz fogom vágni. Fájni fog, és szánalmasan
ostobának fogja érezni magát – felelt a lány határozottan.
Freize karja szorosabbra zárult, felkészülve a kihívásra.
– Szép hajadon, ne fenyegessen olyasmivel, amire nem képes –
nevetett, és másik kezével a lány álla alá nyúlt, hogy csókra
emelje.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy Freize követni sem tudta.
Az egyik pillanatban még a karját a lány dereka köré fonva hajolt
le hozzá, hogy megcsókolja, a következőben viszont már éppen
annál a karjánál ragadták meg, és megpördülve levágódott a
köves, sáros földre. Feje lüktetett az eséstől, a lány pedig a fogadó
ajtajában állt.
 – Soha nem fenyegetőzöm olyasmivel, amire nem vagyok
képes. Többet ne érjen hozzám, ha nem adok rá engedélyt –
mondta határozottan, alig pihegve.
Freize előbb felült, aztán lábra állt, leporolta a kabátját és a
nadrágját, és megrázta szédülő fejét. Amikor újra felnézett, Ishraq
már nem volt ott.
A konyhai cselédlány egymás után cipelte fel az emeletre a
forró vizes vödröket. Isolde és Ishraq felváltva öntötték a vizet a
dézsába, amit a szobájukban a tűz elé állítottak. Ishraq vászonnal
bélelte ki a nagy fakádat, és illatos olajat csöppentett a vízbe.
Magukra csukták és bereteszelték az ajtót, levetkőztek és
megmerültek a vízben. Isolde szivaccsal gyengéden lemosta
Ishraq sérült vállát és homlokát, aztán megmosta hosszú, fekete
haját.
A lányok halkan beszélgettek és nevetgéltek a gőzölgő vízben,
a tűz fénye csillogott nedves bőrükön. Isolde illatos olajat fésült
Ishraq sötét hajába, aztán feltűzte neki.
– Te is megmosod az enyémet? – kérdezte, és megfordult,
hogy Ishraq a hátát és vállát is beszappanozza.
– Úgy érzem, mintha az út minden piszka a bőrömbe ivódott
volna – mondta, belemarkolt a dézsa szélén álló edényben lévő
sóba, olajjal eldörzsölte a tenyerében, és megmosta a karját.
– A hajadban kisebb erdő van – állapította meg Ishraq, és
leveleket, apró gallyakat vett ki belőle.
– Szedd ki az összeset és fésüld át nekem! Egyetlen ágacska se
maradjon benne, ma este leeresztve szeretném viselni a hajamat!
– Vállra omló fürtöket szeretnél? – kérdezte Ishraq, és
meghúzta az egyik hajcsigát.
– Azt hiszem, nyugodtan viselhetem a hajamat úgy, ahogyan
nekem tetszik. Senkinek semmi köze hozzá – felelte Isolde a fejét
felvetve.
– Természetesen. És az inkvizítort nyilván a legkevésbé sem
érdekli, hogy a hajad tisztán, illatosán omlik a válladra, vagy
szorosan fel van tűzve a fátylad alatt.
– Fogadalmat tett Isten előtt, ahogyan én is.
– Kényszerből tettél fogadalmat, ami mostanra semmissé vált,
és amennyire én tudom, az ő fogadalmával ugyanez a helyzet –
mondta Ishraq kertelés nélkül.
– Fogadalmat tett – ismételte Isolde határozatlanul, és Ishraq
felé fordult. Meztelen hátán csorgott lefelé a szappanhab.
– Amikor az egyház kötelékébe lépett, még gyerek volt, nem
tudhatta, mit vállal. Mostanra azonban férfi lett, és úgy tűnik,
szabad férfi akar lenni.
Isolde lassan a haja tövéig elvörösödött. –Gondol rám? –
Tudod, hogy igen. – De…
– Vágyakozva.
– Ilyet nem mondhatsz – mondta Isolde elutasítóan. –Pedig így
van.
– Akkor sem…
Luca kiment az udvarra, hogy a vacsora előtt egy utolsó
pillantást vessen a vérfarkasra. Az emelvényen állt, háttal a
fogadónak. A szemben lévő ablakban egy szer csak meglátta a két
fürdőző lány tükörképét. Tudta, hogy félre kellene néznie, sőt
azonnal be kellene mennie a fogadóba, anélkül, hogy újra
felnézne. Tudta, hogy a fürdőkádban ülő két meztelen lány
látványa bele fog égni az agyába, mint egy billog. Soha nem fogja
tudni kiverni a fejéből a képet, amint Ishraq barna ujjai illatos
olajat dörzsölnek Isolde szőke hajfürtjeibe, aztán feltűzi őket, és
beszappanozza bársonyos hátát. Az ifjú megdermedt, és
valósággal képtelen volt levenni a szemét a látványról, pedig
tudta, hogy megbocsáthatatlan hibát vét azzal, hogy meglesi őket,
sőt szörnyű sértést, és ami még rosszabb, bűnt követ el velük
szemben. Amikor leugrott az emelvényről és sután bebotladozott
a fogadóba, tudta, hogy immár nem csupán kedveli és nagyra
becsüli Isolde-t, hanem a vágy emésztő tüze lobbant fel benne
iránta.
A vacsora elviselhetetlenül kínos volt. A lányok jókedvűen, a
tiszta, friss ruháktól ünnepi hangulatban jöttek le az emeletről,
nedves hajuk csigákban a vállukra eresztve. Odalent azonban két
letaglózott férfi fogadta őket, Peter testvér pedig eleve
helytelenítette a közös vacsorát. Luca semmi egyébre nem tudott
gondolni, mint a lopott pillantásra, és a két fürdőző lány
látványára, akik olyanok voltak, mint két vízi tündér.
Hebegve köszöntötte Isolde-t, és meghajolt Ishraq felé, aztán
rákiáltott Freize-re, aki sört és bort töltött.
– Hozz poharakat! A hölgyeknek pohár kell!
– Ott vannak az asztalon, a vak is láthatja – válaszolta Freize.
Nem nézett Ishraq-ra, de a vállát tapogatta, mintha fájna az
eséstől.
Ishraq fesztelenül mosolygott rá.
– Csak nem ütötte meg magát, Freize? – kérdezte kedvesen.
Más lányt bűntudat gyötört volna attól a pillantástól, amit
Freize lövellt felé.
– Megrúgott egy szamár. Ostoba, csökönyös állat, és nem
tudja, mi a jó neki.
– Akkor ne is vesződjön vele – javasolta Ishraq.
– Nem is fogok. Freize-nek nem kell kétszer mondani.
Erőszakosan pláne nem.
– Pedig tudta, mire számítson.
– Azt hittem, talán félénk. Sejtettem, hogy az ostoba szamár
eleinte ellenáll, nem is lepődtem volna meg egy tartózkodó
fricskától, ami egyszerre korhol és biztat, de arra nem
számítottam, hogy belém rúg az istenverte málhás.
– Most mindenesetre már tudja – felelte a lány nyugodtan.
– Most már tudom – helyeselt Freize és meghajolt. Maga volt a
sértett büszkeség.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Isolde váratlanul.
A hölgyet kellene megkérdeznie – mondta Freize, erős
hangsúlyt adva a szónak.
Isolde felvont szemöldökkel nézett Ishraq-ra, de ő csak
félrefordította a tekintetét, és nem szólt semmit.
– Meddig várjunk még a vacsorára? – kérdezte Luca
türelmetlenül, aztán eszébe jutott, hogy talán túl kemény hangot
ütött meg, de legalábbis úgy viselkedett, mint egy durcás gyerek.
– Úgy értem: kész van, Freize?
– Azonnal hozom, uram – mondta Freize önérzetesen.
A lépcsőhöz ment, és kiabálni kezdett a szakácsnőnek, hogy
szolgálják fel a vacsorát.
Az étkezés közben leginkább a nők beszéltek a
pásztorgyerekről, az anyjáról, meg a szép kis gazdaságukról. Peter
testvér hallgatásba burkolózva fejezte ki rosszallását, és alig
szólalt meg, Luca pedig igyekezett időnként semleges
megjegyzéseket tenni, de folyton Isolde vizes, aranyszőke haja és
nedvesen csillogó bőre járt az eszében. –Bocsássanak meg, kissé
zavartnak érzem magam ma este – szólalt meg hirtelen.
– Történt valami? – kérdezte Isolde, Peter testvér pedig
hosszan, merően nézte.
– Nem. Álmodtam valamit, és a képek betöltik az elmémet.
Tudja, hogy van az, amikor folyton ugyanarra kell gondolnia.
– És miről álmodott? – kérdezte Ishraq. Luca abban a
pillanatban fülig pirult.
– Alig emlékszem, csak a képek lebegnek előttem.
– És miről?
– Arra sem emlékszem – dadogta Luca, és Isolde-ra nézett. –
Biztosan bolondnak tartana. Isolde udvariasan mosolygott és a
fejét ingatta.
– Cukrozott szilva – jelentette be hirtelen Freize a következő
fogást, és az asztalra tette. – A konyhában nagyon nagy a felhajtás
körülötte, a hátsó ajtónál pedig a gyerekek tolongva lesik, hogy
marad-e.
– Attól tartok, nagyon sok bonyodalmat okozunk a
jelenlétünkkel – jegyezte meg Isolde.
– Egy hölgyekkel együtt érkező társaság általában
továbbmenne egy nagyobb városba. Ezért volna helyesebb inkább
egy olyan, nagyobb társasághoz csatlakozniuk útjuk során,
amelynek más hölgytagjai is vannak – mondta Peter testvér.
– Amint találkozunk ilyen társasággal, velük fogunk tartani –
ígérte Isolde. – Tudom, hogy visszaélünk a jóindulatukkal, amikor
önökkel együtt utazunk.
– Hogyan fognak pénzhez jutni? – kérdezte Peter testvér
tapintatlanul. –Igazság szerint van néhány ékszerem, amit el
tudok adni.
– És itt vannak a lovak is. Négy jó hátasló, bármikor eladhatják
őket, amikor csak szükségük van rá – vetette közbe Freize az
ajtóból.
 – De hiszen az nem az övék – szállt szembe vele Peter testvér.
– Nos, én biztos vagyok benne, hogy az útonállóktól nem ön
lopta el a lovakat, az uracskám soha nem lopna, én nem kötök el
lovat, így nem lehet másé, csak a kisasszonyoké, akik bármikor
eladhatják őket – magyarázta Freize szívósan. Mindkét nő
nevetett.
– Ez nagyon kedves magától, de úgy gondolom, leghelyesebb,
ha megosztozunk rajtuk – felelte Isolde.
– Peter testvér nem tud lopott holmit elfogadni, ahogyan pénzt
sem tud szedni a vérfarkas megtekintéséért, mert ellenkezik a
meggyőződésével.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel Peter testvér.
Luca úgy pillantott fel, mintha csak most eszmélne rá, miről
beszélnek.
– Freize, megtarthatod a pénzt, amit belépődíjként szedtél az
emberektől, de ezentúl ne szedj díjat tőlük. Csak rossz érzéseket
táplálna a falubeliekben, pedig a vizsgálat lefolytatásához
szükségünk van az együttműködésükre. A hölgyek természetesen
megtarthatják a lovakat.
– Akkor nem lesznek anyagi gondjaink – mosolygott Isolde
Peter testvérre, Lucára pedig hálásan pillantott. – Köszönöm
mindannyiuknak.
Köszönöm, Freize. A lovak a maga füttyére követtek minket –
mondta Ishraq halkan.
Freize nem szólt semmit, csak elfordította a fejét és a vállát
tapogatta, mintha nagyon fájna neki.
Korán tértek nyugovóra. A fogadóban csak néhány gyertya
volt, kettőt közülük magukkal vittek a hölgyek a szobájukba.
Miután raktak a tűzre és eloltották a gyertyát, Ishraq kitárta az
ablakot, és lenézett az udvarra.
Sárgán világított a hold majdnem kerek tányérja. A derengő
fényben kivehető volt Freize alakja, amint az arénát övező palánk
tetején ült. Lábát lelógatta, kezében a vacsoráról maradt csontokat
tartotta.
– Rajta, tudod, milyen finom a csont. Biztosan még a lekváros
kenyérnél is jobban szereted. Félretettem neked egy keveset a
bőréből is, még meleg és ropogós. Na, gyere már – suttogta.
A fenevad úgy kúszott felé, mint egy árnyék, majd megállt az
aréna közepén, és leült vele szemben a hátsó két lábára, mint egy
kutya. A sápadt holdfényben látszott világos mellkasa, és a pofáját
övező sörény. Várt, tekintetét egy pillanatra sem vette le Freize-
ről. Figyelte a csontot a kezében, de nem mert közelebb menni.
Freize ledobott egyet pont a lába alá, aztán egy következőt
kicsit arrébb és egy harmadikat még messzebb. Mozdulatlanul
figyelte, ahogy az állat odasompolygott a legtávolabbi falathoz.
Ishraq is hallotta, ahogyan megnyalta és elropogtatta. Lenyelte,
megnyalta a száját, és vágyakozva nézett a földön heverő
következő csontra.
Nem tudott ellenállni a csábító illatnak, közelebb
merészkedett, és a második csontot is felkapta.
– Gyere csak érte. Nem esik bajod, és még a vacsorádat is
megkapod – helyeselt nyugodt hangon Freize. – Na, ezt az utolsót
is megeszed? A legutolsó csont majdnem Freize lelógó meztelen
lába alatt volt.
– Rajta! – próbálta az ember megerősíteni az állat bizalmát. –
Na, gyere! Alit szólsz?
A vadállat odakúszott az utolsó csonthoz, befalta, és újra
meghátrált egy kissé. Freize-t nézte, aki félelem nélkül nézett
vissza rá.
Na, mit szólsz? Milyen a báránypecsenye? Ehhez mit szólsz,
kicsi jószág?
– Jó – mondta a vadállat vékony gyerekhangon.
Ishraq azt hitte, hogy Freize rögtön leugrik a palánkról, és
lélekszakadva rohan be a fogadóba elújságolni, hogy a vadállat
kimondott egy szót, de legnagyobb meglepetésére a legény meg se
mozdult. Ő maga a szájára tapasztotta a tenyerét, hogy elfojtsa
döbbent zihálását. Freize kővé meredve ült a fal tetején: nem
mozdult, nem is szólt, és Ishraq egy pillanatra elgondolkozott,
hogy Freize talán nem hallotta a vadállat szavát, vagy ő hallott
rosszul valamit, vagy netán képzelődött. Freize és a vadállat is
rezzenéstelenül ült önmaga szobraként. Egymást nézték, és a
holdfényben hosszúra nyúlt a hallgatás.
– Azt mondod, jó? Ügyes vagy, holnap folytatjuk. Talán hozok
egy kis kenyeret és sajtot reggelire. Meglátjuk, mit találok neked.
Minek is szólítsalak? Mi a neved, kicsi lény?
Freize várt, de a vadállat nem válaszolt.
– Engem szólíthatsz Freize-nek. Lehetünk barátok – folytatta
kedvesen Freize, aztán átvetette a lábát a palánk külső oldalára.
A vadállat felállt, és a legtávolabbi fal tövébe kuporodott.
Mielőtt lefeküdt, háromszor körbement, mint egy kutya, aztán
összegömbölyödve elaludt.
Ishraq felnézett a holdra. Még egy nap volt holdtöltéig, és a
falubeliek szerint a fenevad akkor van ereje teljében. Vajon akkor
mit fog csinálni?
Másnap reggel küldöttség érkezett a faluból, akik
tisztelettudóan, de határozottan kijelentették, hogy nem akarják
tovább halasztani az ítélkezést a vérfarkas felett. Nem értették, mi
értelme van annyit beszélni az emberekkel, és papírra vetni
mindenfélét. Ehelyett azonban minden falubeli a fogadóban akart
lenni, mire feljön a hold, hogy lássa és megölhesse az átváltozó
vérfarkast.
Luca az udvaron találkozott velük. Isolde és Ishraq elkísérte őt.
Freize az istállóban csutakolta a lovakat, és feszülten figyelt. Peter
testvér az emeleten írta a jelentést.
A faluból három ember érkezett: a pásztorfiú apja, Raul Rossi,
és a falu elöljárója, Guglielmo Mugnaio a bátyjával. Nagyon
biztosak voltak benne, hogy látni akarják a vérfarkast farkas
alakjában, és a halálával akarják lezárni a vizsgálatot. A falu
kovácsa a megbeszélés közben is az ezüst nyílvesszőn dolgozott a
műhelyében.
– Előkészítjük a gödröt is, ahova eltemetjük – jelentette ki
Guglielmo Mugnaio.
Negyven év körüli, kerek ábrázatú ember volt, nagyképű és
fontoskodó, mint általában a nagy befolyású falusiak.
– Megbízható forrásból tudom, hogy a vérfarkasokat
körültekintően, bizonyos szabályok betartásával kell eltemetni,
nehogy újra életre keljenek. Ezért, hogy a fenevad ne járhasson
vissza, úgy határoztam, hogy a férfiak a falun kívül eső
keresztútnál ássanak gödröt, és béleljük ki farkasölőfűvel, amit az
egyik asszony évek óta termeszt, a fenevad szívét pedig karóval
szúrjuk át – mondta nyomatékosan és bólogatott hozzá. – Ezüst
nyílvessző és karó a szívébe, köréje pedig farkasölőfű. Így kell
lennie.
– Én úgy tudtam, az élőholtakat szokták a keresztúthoz
temetni – felelte Luca epésen.
– Ostobaság volna elővigyázatlanul elásnunk. Figyelmet kell
fordítanunk a megfelelő körülményekre, most, hogy végre foglyul
ejtettük, és megölhetjük. Az én terveim szerint éjfélkor öljük meg,
igazi látványosság lesz. Én magam is itt leszek. Úgy gondoltam,
majd én adom át az ezüst nyílvesszőt az íjásznak, és talán
beszédet is mondok – jelentette ki Mugnaio elöljáró öntelten.
– Ez nem holmi medveviadal, hanem egy szabályszerű
vizsgálat, én pedig a Szentatya által kijelölt inkvizítor vagyok.
Leheleden, hogy ide csődüljön az egész falu, szélhámosok
szedjenek belépődíjat, és megegyezzenek a halálos ítéletben,
amikor az én jelentésem még el sem készült.
– Eddig egyetlenegy szélhámos szedett csak belépődíjat –
válaszolt Mugnaio elöljáró fensőbbségesen. – Freize az istállóban
hirtelen hangosan fütyörészni kezdett és nagy odaadással
csutakolt. –
Mindenkinek látnia kell a fenevadat és a kivégzését. Ön talán
rómaiként nem érti ezt. Mi azonban túlságosan régóta élünk a
félelem árnyékában. Kis közösség vagyunk, és tudnunk kell, hogy
ezután biztonságban leszünk. Ha a saját szemünkkel látjuk
kimúlva a vérfarkast, akkor újra nyugodtan alhatunk.
– Engedjen meg egy szót, uram, úgy véljük, hogy az első
fiamat a fenevad ragadta el. Szeretnék megbizonyosodni arról,
hogy kimúlik. Szeretném elmondani a feleségemnek, hogy többé
már nem tér vissza – szólalt meg a pásztorgyerek apja, Raul Rossi.
– Ha Sara biztos lenne abban, hogy a fenevad nincs többé, akkor
félelem nélkül engedné ki Tomast a legelőre a juhokkal. Hét év óta
rémálmok gyötrik, de ezentúl újra nyugodtan alhatna. Szeretném,
ha békében élhetne. Talán végre megbocsátana magának, ha a
fenevad kilehelné a lelkét.
– Jól van, jöjjenek el éjfélkor – határozott Luca. – Ha a fenevad
farkassá változik, akkor biztosan abban az időben fog történni. Ha
alakot vált, akkor én fogok ítélkezni felette. Egyedül én hozhatom
meg a döntést, én mondhatom ki a halálos ítéletet felette.
– Tapasztalt emberként, a közösség vezetőjeként tehetek
javaslatot? – kérdezte Mugnaio elöljáró bizakodva. – Tarthatnánk
tanácskozást, hogy segítsek önnek döntést hozni?
– Nem – felelte Luca határozottan. – Itt nem a falu fog
szembefordulni a vádlottal, nem fogják félelemtől és haragtól
fűtötten megölni. Az igazság és a szemmel látható bizonyítékok
mérlegelésével fogunk határozatot hozni. Én vagyok az inkvizítor,
és én döntök.
– De ki fogja kilőni a nyilat? – aggodalmaskodott Mugnaio
elöljáró. – Van egy öreg íjunk, amit Louisa asszony talált a
padláson, újra is húroztuk, de a faluban senki sem tud hosszú íjjal
lőni. Amikor hadba szólítanak minket, mindig a talpasokhoz
csatlakozunk kaszákkal, sarlókkal. Legalább tíz éve nem volt íjász
a faluban.
Csend lett: erre a problémára eddig nem gondoltak.
– Én tudok hosszú íjjal lőni – szólalt meg végül Ishraq. Luca
tétovázott.
– Az nagyon erős fegyver, nehéz kifeszíteni – hajolt Ishraq-
hoz. – Nem olyan, mint egy könnyű női íj. Elhiszem, hogy azzal
ügyesen lő, de ezt nem biztos, hogy fel tudja húzni. Higgye el, ez
más, mint az egyszerű célba lövés.
Freize fejét az istálló ajtaján kidugva hallgatózott, de nem szólt
semmit. Ishraq sem mondott semmit, csak Luca felé nyújtotta a
bal kezét. Középső ujja bütykén vastag bőrkeményedés volt, az
íjászok egyértelmű, csalhatatlan jele, le sem tagadhatta. A
vezetőujjon végighúzott nyíl szára hagy ilyen nyomot, ha az
ember sokat használja az íjat, és egyik nyilat a másik után lövi ki.
– Tudok lőni. Rendes hosszú íjjal, nem csak rövid nőivel.
– De hát hol tanulta, és miért gyakorolt ennyit? – kérdezte
Luca csodálkozva, és elhúzta a kezét Ishraq meleg ujjaitól.
– Isolde édesapja azt akarta, hogy megtanuljam mindazt, amit
népem leányai tudnak, hiába nevelkedtem tőlük távol. Szívós,
harcos nép vagyunk, a nők éppúgy tudnak harcolni, mint a
férfiak. A sivatag gyermekeiként egész életünkben vándorlunk;
képesek vagyunk egész nap lóháton ülni, és az orrunk is elvezet a
vízhez. A szag után is megtaláljuk a vadakat, ha fordul a széljárás.
A vadászat, a solymászat, az íjászat a létünk alapja. Majd
meglátja, hogy ha azt mondom, tudok lőni, akkor tényleg tudok.
– Ha azt állítja, akkor valószínűleg tényleg tud – jegyezte meg
Freize újra kidugva a fejét az istálló ajtaján. – Tanúsíthatom, hogy
úgy küzd, mint egy barbár. Ez alapján gyakorlott íjász is lehet.
Nem egy finom kisasszony, semmi kétség.
Luca Freize-ről visszanézett Ishraq-ra.
– Ha valóban képes rá, akkor önt nevezem ki
ítéletvégrehajtónak. Megkapja az ezüst nyílvesszőt is. Én nem
értek az ilyesmihez, a monostorban nem volt szükségem rá, és
tudomásom szerint egyedül ön tud itt íjjal lőni.
– Az emelvényről az aréna túlsó végében is el tudom találni a
vadállatot, ha ott kushad, bár egészen kicsi.
– Biztos benne?
– Egészen biztos – bólintott Ishraq magabiztosan, kérkedés
nélkül.
Luca az elöljáró és a többi falubeli felé fordult.
– Egész nap és a hold felkeltét követően is figyelni fogom a
vadállatot. Ha teljesen átváltozik farkassá, akkor azonnal szólok,
de éjfélkor mindenképp idejöhetnek. Amennyiben úgy ítélem
meg, hogy formáját és természetét tekintve is farkas, akkor ez az
ifjú hölgy lesz a kivégzője. Önök hozzák az ezüst nyílvesszőt, mi
megöljük éjfélkor, önök pedig eltemethetik, ahogyan jónak látják.
– Rendben – helyeselt az elöljáró, és elindult, de aztán
megtorpant és visszafordult. – És mi van akkor, ha nem vált
alakot? Ali van, ha ugyanilyen marad: kicsi, farkasra emlékeztető,
vad teremtmény?
– Akkor meg kell állapítanunk, hogy valójában miféle lény, és
mit tehetünk vele. Ha természetes állat, egy ártatlan teremtmény,
amelynek Isten szabad életet rendelt el, akkor bizonyára úgy
fogok ítélkezni, hogy engedjék szabadon az erdőben – felelte
Luca.
– Talán, ha megkínoznánk – javasolta valaki.
– Én az Ige szerint fogok cselekedni. Ezt a vizsgálatot én
vezetem. Bizonyítékokat fogok gyűjteni, tanulmányozom a
Szentírást, és megállapítom, milyen szerzettel van dolgunk. Én
magam is tudni akarom. Azonban biztosíthatom önöket: nem
fogok egy vérfarkast hagyni portyázni az otthonuk körül.
Igazságot teszek, és biztonságban tudhatják a gyermekeiket.
Ishraq az istálló felé pillantott, mert arra számított, talán Freize
kiböki, hogy a szerzet tud beszélni, de Freize felöltötte a lehető
legostobább arckifejezését – olyan szolgáét, aki nem tud semmit,
és meg sem szólal, ha nem kérdezik.
Délben, egynapi utazást követően a székesegyházból,
Pescarából a püspök is megérkezett négy pap, öt deák és szolgák
kíséretében. Luca az ajtóban köszöntötte, és igyekezett olyan
ünnepélyesen fogadni, ahogyan csak kitelt tőle. Önkéntelenül is
úgy érezte, hogy eltörpül a lila ruhában, fehér öszvér hátán érkező
előkelő püspök mellett. Szinte megsemmisült az idősödő egyházfi
mellett, akit kilenc tanácsadó és szolgák végeláthatatlan sora
kísért.
Freize azzal próbálta felvidítani a szakácsnőt, hogy így vagy
úgy, de még ma véget ér az egész felfordulás, és nincs más dolga,
csak egy nagyszerű vacsorát készíteni az összegyűlt előkelő
férfiak díszes társaságának.
– Még soha életemben nem láttam itt ennyi uraságot a
fogadóban – nyugtalankodott a szakácsnő. – Csirkéket kell vágni a
faluban, és meg kell kérnem Jonast, engedje meg, hogy a héten
leölt disznó húsát megfőzzem.
– Én majd felszolgálom a vacsorát, és a konyhában is segítek.
Minden fogást az asztalra teszek, és pompás
ételkülönlegességként fogom bejelenteni valamennyit – ígérte
Freize.
– Maga egyebet sem csinál, csak eszik és az udvaron tartott
vadállatnak hord ételt. Isten látja a lelkem, az a fenevad több bajt
okoz nekem fogságban, mint előtte az erdőben szabadon.
– Akkor maga szerint szabadon kéne eresztenünk? – ugratta
Freize. –Jaj dehogy, Isten ments! – vetett keresztet a szakácsnő.
– Azok után, hogy szegény Rossi asszony gyermekét
elragadta, és a szerencsétlen azóta is gyászolja a fiacskáját? Múlt
héten egy bárányt, előtte pedig egy tyúkot lopott ki a gazda
udvaráról. Minél hamarabb kileheli a lelkét, annál jobb. A maga
gazdája pedig jobban teszi, ha megöleti, ha nem akar lázongást.
Nyugodtan megmondhatja neki, én üzenem. A magashegyi
legelőkről pásztorok járnak a faluba, akik nem néznék jó szemmel,
hogy egy idegen megkegyelmezzen a vérfarkasunknak. A
gazdájának tudnia kell, hogy ennek a helyzetnek egyetlen
megoldása lehet: ha a fenevadnak vége.
– Elvihetem neki a sonka csontját? – kérdezte Freize.
– Nem éppen ebből kéne készülnie a püspök vacsorájának?
– De hiszen nincs rajta semmi. Adja inkább ide, hogy a
vadállaté legyen. Úgyis lesz még másik csontja is, ha Jonas
feldarabolja a disznót – erősködött Freize.
– Vigye már, és menjen végre. Hagyjon engem dolgozni –
mondta a szakácsnő türelmetlenül.
– Visszajövök segíteni, ha már megetettem a vadállatot – ígérte
Freize.
Az asszony kihajtotta a szolgát a konyhából az udvarra, aki
felmászott az emelvényre, és lenézett az arénába. A vadállat a
földön feküdt, de amikor meglátta Freize-t, felemelte a fejét. A
legény felkapaszkodott a palánk tetejére és átlendítette hosszú
lábát. Kényelmesen üldögélt lábát lógázva.
– Most pedig jó reggelt neked, vadállat. Remélem, jól érzed
magad ma. A lény közelebb óvakodott, és az aréna közepéről
nézett Freize-re. Freize behajolt a küzdőtér fölé, de közben egyik
kezével erősen kapaszkodott a palánkba. Addig dőlt előre, míg
kinyújtott kezében a sonka csontját már a bokájánál lejjebb lógatta.
– Gyere csak! Gyere, ezt kóstold meg. El sem tudod képzelni,
mennyi vesződségembe került, hogy megszerezzem neked, de
tegnap este láttam, hogy a húst mind lefejtették róla, és
mindenképpen neked akartam adni – hívogatta szelíden.
A vadállat jobbra-balra billentette a fejét, mintha próbálná
megérteni Freize szavait. Nyilván érezte a hangból áradó
jóindulatot, mert a palánkon ülő Freize felé nyújtogatta a nyakát.
– Gyere csak. Finom.
Négy lábon közelített, óvatosan, mint egy macska. A palánkig
merészkedett, és leült Freize lába előtt. Freize még jobban lehajolt,
a vadállat pedig kinyújtózott, és mancsait a palánkra támasztotta.
Több mint négy láb magas volt. Freize igyekezett nyugton
maradni, pedig legszívesebben visszahőkölt volna, de a vadállat
biztosan megérezte volna a félelmét. Ugyanakkor tudni akarta,
hogy tudja-e a kezéből etetni ezt a lényt, és képes-e áthidalni az
ember és állat között húzódó szakadékot. Ráadásul most is, mint
mindig, segíteni akart a gyengén, a sebezhetőn. Még lejjebb hajolt,
a vadállat pedig felemelte kócos fejét, és finoman a szájába vette a
csontot, mintha egész életében szerető kezek etették volna.
Amint a szájában volt a falat, visszaereszkedett négy lábra, és
villámgyorsan visszafutott az aréna túlsó végébe. Amikor Freize
felegyenesedett, Ishraq barna tekintete szegeződött rá.
– Miért eteti így, ha ma éjjel úgyis lelövöm? Miért kedveskedik
vele, amikor halál fia, mert éjjel úgyis nyílvesszőt kap a szívébe? –
kérdezte tőle halkan.
– Talán mégsem lövi le ma éjjel. Talán az uracskám
megállapítja, hogy ez egy eddig ismeretlen állat, vagy valami
szerencsétlen teremtmény, akit egy tündér veszített el. Talán a
gazdám szerint nem a Sátán elfajzott gyermeke, hanem egy
különös teremtés, és még az is lehet, hogy tündérek gyermekének
ítéli. Inkább hasonlít majomra, mint farkasra. Miféle szerzet lehet?
Látott már valaha ilyen állatot eddigi utazásai és tanulmányai
során?
– Még soha – pillantott az állatra Ishraq bizonytalanul. – A
gazdája éppen most tanácskozik a püspökkel. Átolvasnak minden
könyvet és írást, hogy megtudják, mi a teendő, és hogyan kell
megvizsgálni és bizonyítani az eredetét, hogyan kell megölni és
eltemetni. A püspök sok tanult embert hozott magával, akik
állításuk szerint tudják, mit kell tenni. – Elhallgatott, majd rövid
szünet után folytatta: – Ha tudna keresztény módra beszélni, az
mindent megváltoztatna. Meg kéne mondani ezt a gazdájának.
– Miből gondolja, hogy tud beszélni? – kérdezte Freize
rezzenéstelen arccal.
– Nem maga az egyedüli, akit érdekel ez a szerzet – felelte
Ishraq egyenesen Freize szemébe nézve.
Luca egész nap zárt ajtók mögött tanácskozott a püspökkel, a
papjaival és tanácsadóival. Az asztalt teljesen beborították a
vérfarkasokról szóló ítéletek iratai, és a farkasokról szóló
beszámolók egészen a legkorábbi időkig: a görög filozófusok
írásai arabra és onnan latinra fordítva.
– Isten tudja, mi állt bennük eredetileg – hajolt Luca
bizalmasan Peter testvérhez. – Tucatnyi előítéleten kell
keresztüljutnia a közlendőnek, minden egyes esettel hat deák
foglalkozik, és mind a hat eltérő véleményt formál.
– A vizsgálatunk szabályait egyértelműen ki kell mondanunk –
mondta aggodalmasan Peter testvér. – Nem elég egy régi leírás
arról, amit valamikor, több száz évvel ezelőtt látni véltek. Nekünk
a most megismerhető tényeket kell figyelembe vennünk, és ennek
alapján önnek kell döntést hoznia. Semmi szükségünk a régiek
mendemondáira – nekünk bizonyíték kell, melynek alapján
ítéletet lehet mondani.
Ebédidőre eltették az iratokat és megterítettek, majd a püspök
hosszú imát mondott. Isolde és Ishraq nem vehetett részt a férfiak
tanácskozásában, így ők a szobájukban étkeztek. Az ablakon át
kipillantottak az udvarra. Freize most is kint ült az aréna
palánkján, térdén egy fatányért egyensúlyozva. Megosztotta az
ebédjét a vadállattal, amely a lábánál ült, és várakozva figyelte a
ledobott darabokat. Ugyanolyan türelmes és hűséges volt, mint a
kutyák, de mégis más volt: lényének valahogy része volt a
szabadság.
– Egész biztosan majom. Apám egyik könyvében láttam egy
képet róla még otthon – mondta Isolde. –És a majmok tudnak
beszélni? – kérdezte Ishraq.
– Úgy néznek ki, mintha tudnának. Olyan a szájuk és a fogaik,
mint nekünk. A szemük úgy csillog, mintha gondolataik
lennének, és el akarnák mondani őket.
– Szerintem ez a szerzet nem majom. Azt hiszem, tud beszélni
– mondta Ishraq óvatosan.
– Mint a papagájok? – kérdezte Isolde.
Mindketten figyelték, amint Freize lehajol, az állat pedig
magasra felnyújtózik. Freize egy darab kenyeret és almát adott
neki – de az állat nem a szájába, hanem a mancsába fogta az ételt,
leült, és a szájához emelve ette meg, mint egy hatalmas mókus.
– Nem úgy, mint a papagájok. Szerintem ez a lény ember
módjára tud beszélni – mondta Ishraq. – Nem ölhetjük meg, és
nem nézhetjük tétlenül, amint a szemünk láttára megölik, amíg
nem tudjuk, hogy mi is valójában. Nyilvánvalóan nem farkas, de
akkor micsoda?
– Ezt nem nekünk kell megállapítanunk.
– De igen. Nem azért, mert keresztények vagyunk, hiszen én
nem vagyok az. Nem is azért, mert férfiak vagyunk, hiszen nem
vagyunk azok. Szerintem azért a mi feladatunk, mert hasonlítunk
ehhez a lényhez: mi is kívülállók vagyunk, akiktől félnek. Az
emberek nem értik, hogy lehet az, hogy egy nő nem anyja és nem
is lánya senkinek. Félnek a tanult és érzelmeiktől vezetett nőktől.
Én tanult, fiatal nő vagyok, akinek a bőre színe és a vallása is
különbözik a többi emberétől, és megvan a maga hite. Éppen
olyan idegen vagyok ebben a falucskában, mint ez a szerencsétlen
vadállat. Talán tétlenül kéne végignéznem, ahogy megölik csupán
azért, mert nem tudják, micsoda? Ha egy szó nélkül hagyom,
hogy kivégezzék, mi fogja visszatartani őket attól, hogy
legközelebb éppen engem szemeljenek ki maguknak?
– El fogod mondani ezt Lucának?
– Ugyan, mi értelme volna? – vont vállat Ishraq. – Ő a püspök
véleményére kíváncsi, nem az enyémre.
Délután kettő óra körül a férfiak megállapodtak abban, mi a
teendő. A püspök kilépett a fogadó elé kihirdetni a döntést.
– Ha a fenevad éjfélkor teljesen átváltozik farkassá, akkor az
eretnek nő ezüst nyílvesszővel lelövi. A falubeliek farkasölőfűvel
kibélelt ládába téve fogják eltemetni a keresztútnál, és a kovács
karót ver a szívébe.
– Majd a feleségem hozza a farkasölőfüvet – ajánlotta fel Raul
Rossi. – Szavamra, ő ültet belőle éppen eleget.
– Ha a fenevad nem vált alakot – folytatta a püspök a
hitetlenkedés morajában hangosabban, felemelt kézzel –, tudom,
jóemberek, maguk biztosak benne, hogy úgy lesz, de tegyük fel,
hogy mégsem… Ebben az esetben átadjuk a falu hatóságának, a
hűbérúrnak, és önnek, Mugnaio elöljáró, önök pedig belátásuk
szerint cselekedhetnek. Isten azt monda az embernek:
uralkodjatok minden állat fölött, amely a földön mozog. Isten
maga mondta, hogy azt tehetnek ezzel a vadállattal, amit akarnak.
Szabadon portyázott a falujuk határában, az emberek csapdába
ejtették és fogva tartották, Isten pedig az ember uralmára bízta az
állatokat. Tegyen vele, amit jónak lát.
Mugnaio elöljáró zordan bólogatott. Abban senki sem
kételkedett, hogy nem sokáig marad életben a vadállat, ha egyszer
átadták a falunak. –Darabokra fogják szaggatni – suttogta Ishraq
Isolde-nak.
– Meg tudjuk fékezni őket? – kérdezte Isolde halkan.
– Nem.
– Most pedig menjen mindenki a dolgára, éjfélkor
visszajöhetnek megtekinteni a vadállatot – rendelkezett a püspök.
– Én magam a templomba megyek vecsernyét és kompletóriumot
mondani. Azt tanácsolom, mindenki gyónjon és ajánljon fel
áldozatot az egyház javára, mielőtt visszatérne a faluban régóta
áhított esemény megtekintésére. Isten rámosolyog azokra, akik
adományt kínálnak az egyháznak ma este. Az Úr angyala
leszállott közénk, illendő dicsérni őt, és hálát adni neki.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Ishraq.
– Azt, hogy „fizessetek a kiváltságért, hogy ellátogatott hozzátok a
püspök” – tolmácsolta Isolde.
– Akkor jól sejtettem.
Éjfélig nem tehettek mást, várni kellett. Vacsora után Freize
enni adott a vadállatnak. Az állat egészen megközelítette, leült a
lábához, és nézte, mintha mondani akarna valamit, de nem találná
a szavakat. Freize figyelmeztetni akarta, de a fakó sörény alól
rápillantó bizakodó szeme láttán rájött, hogy nem tudná
elmagyarázni neki, mi készül. Lassan feljött a hold, az ember és
állat pedig közös virrasztást tartott – hasonlóan a püspökhöz, aki
a templomban tartotta a maga vigíliáját. A vadállat Freize felé
emelte bozontos fejét, és nézte a szüntelenül duruzsoló ember
sötét sziluettjét. Freize bízott benne, hogy újra megszólal, de nem
mondott semmit.
– Most éppen alkalmas lenne bemutatkoznod, pajtás – mondta
Freize halkan. – Egy „dicsértessék” megmentheti az életedet, vagy
legalább ha újra mondanád, hogy „jó”. Szólalj meg még éjfél előtt.
Vagy legalább éjfélkor mondj valamit, amikor mindenki téged
néz. Feltétlenül szólalj meg.
Az állat kíváncsian nézett rá, fejét félrebillentette, kusza
sörénye alól villogott a szeme.
– Beszélj csak. Ostobaság hallgatnod, amikor tudsz beszélni.
Ha azt mondanád, „dicsértessék”, mindenki úgy gondolná, csoda
történt. Tudod utánam mondani, „dicsértessék”?
Tizenegy óra körül az emberek gyülekezni kezdtek a fogadó
istállóudvarára nyíló kapu előtt. Néhányan kaszával, sarlóval és
baltával fegyverkeztek fel. Nyilvánvaló volt, hogy ha a püspök
nem löveti le az állatot az ezüst nyílvesszővel, akkor az emberek
maguk állnak neki igazságot osztani, és miszlikbe vágják, vagy
puszta kézzel tépik szét a vadállatot. Freize kinézett a hátsó ajtón,
és látta, hogy néhányan az útról köveket szednek fel, és a
zsebükbe tömködik.
Ishraq kiment a fogadó épületéből Freize-hez, aki éppen
kenyérrel és sajttal etette a vadállatot.
– A halálára készülnek. Nem perre jöttek, hanem kivégzésre –
mondta neki. –Tudom – bólogatott Freize.
– Akármilyen szerzet is, szerintem nem vérfarkas.
– Még sohase láttam olyat, így én nem tudom – vont vállat
Freize. – De az biztos, hogy ez a lény próbál kapcsolatot teremteni
az emberrel. Nem vérszomjas gyilkos, inkább társasági lény.
Egyszerre hasonlít a kutyára a közeledésével, a lóra félénk
büszkeségével, a macskára a nemtörődömségével. Nem tudom,
miféle állat, de az egész éves béremre lefogadom, hogy gyengéd,
kedves, hűséges állat. Olyan, amelyik képes tanulni, és változtatni
a szokásain.
– De sem a maga, sem az én szavam nem elég, hogy
megkegyelmezzenek neki – jegyezte meg Ishraq.
– Egyikőnk szava sem; nem vagyunk elég fontos emberek. De
az uracskám talán mégis megvédheti.
– De a püspök és a tanácsadói mind ellene vannak.
– A kisasszony szót emelne az állat érdekében?
– Ugyan, ki hallgat egy nőre? – vont vállat Ishraq.
– Józan férfi biztosan nem – vágta rá Freize.
Ishraq elmosolyodott, és lenézett a vadállatra, az pedig
visszanézett rá. Forradásokkal teli pofája szinte emberinek tűnt.
– Szegény pára – sóhajtott a lány.
– Egy tündérmesében most megcsókolhatná, és akkor herceggé
változna. Azt mondják, a szeretet még a szörnyetegekkel is
csodákat művel. De nem! Most jut eszembe, hogy maga nem ad
csókot, hanem még azért is a sárba teper egy derék embert, mert
eszébe jut, hogy talán mégis.
Ishraq nem mondott semmit az incselkedésre, de egy
pillanatra elgondolkozott.
– Tudja mit? Igaza van: tényleg csak a szeretet mentheti meg.
Ugyanaz a szeretet, amit maga mutatott felé, mióta csak meglátta.
–Azt nem mondanám, hogy… – kezdte Freize, de addigra Ishraq
már elsietett.
Hamarosan Mugnaio elöljáró kopogtatott a fogadó kapuján.
Freize és a fogadói szolga kinyitották az istállóudvarra nyíló
kétszárnyas kaput. A falubeliek beözönlőitek, és leültek az aréna
palánkján kívül az emelvényen, éppúgy, mint medveviadalkor
szoktak. A férfiak sört hoztak magukkal, és az asszonyokkal
együtt ittak, nevetgéltek és tréfálkoztak. A fiatal legények is
magukkal hozták kedvesüket. A szakácsnő a konyha ajtajából
süteményt és pogácsát árult, a konyhalányok pedig forralt bort és
sört hordtak körbe. Az esemény egyszerre volt kivégzés és
mulatság.
Ishraq látta, amint Sara Rossi megérkezett egy nagy kosár
farkasölőfűvel a karján. A férje mögötte vezette a szamarat, a
hátán egész kazalnyi volt a gyógyfűből. Miután megkötötték a
szamarat, ők is beléptek az udvarra. Fiacskájuk kalapjához most is
oda volt tűzve egy kis csokor sisakvirág.
– Hát eljött! Örülök, hogy el tudott jönni, és itt van velünk ön
is – köszöntötte Isolde szívélyesen.
– Az uram mondta, hogy jöjjünk el mi is – felelte az asszony
sápadt arccal. – Szerinte megnyugszom végre, ha holtan látom a
fenevadat. Ráadásul itt van az egész falu. Nem maradhattam
távol, hiszen az én bánatomban osztoztak ők is. Mindannyian le
akarják már zárni ezt a történetet.
– Örülök, hogy itt van – ismételte Isolde.
Az asszony leült az emelvényen Ishraq mellé. Isolde követte. –
Itt van önnél a nyílvessző? Ön fogja kilőni? – kérdezte az asszony
Ishraq-ot.
A lány nem szólt, csak bólintott, és megmutatta a hosszú íjat
meg az ezüsthegyű nyílvesszőt.
– Eltalálja innen?
– Pontosan. Ha az inkvizítor látja az alakváltását, amint
farkassá változik, utasít engem, hogy öljem meg, én pedig úgy
fogok tenni. De szerintem ez nem farkas, nem is vérfarkas. Nem
hasonlít farkasra, sem más állatra, amit ismerünk.
– Ha nem ismerjük, és nem tudjuk megállapítani, milyen állat,
akkor legjobb lesz megölni – jelentette ki az asszony férje.
 Az asszony előbb a vadállatra, aztán a nyílvesszőre pillantott,
és megborzongott. Ishraq le nem vette a tekintetét róla.
– Nem akarja, hogy megöljék? – kérdezte Isolde a nő kezére
téve a kezét.
– Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez az
állat ragadta el a gyermekemet – ingatta a fejét Sara Rossi. – Nem
tudom biztosan, hogy tényleg ez az a fenevad, amiről szóbeszéd
kering. Van benne valami, amitől megesik rajta a szívem. Talán
bolondnak gondolnak, de sajnálom ezt a szegény teremtést –
nézett szomorúan a két fiatal nőre.
Alighogy kimondta az utolsó szót, kinyílt a fogadó ajtaja, és
kilépett rajta Luca, Peter testvér, a püspök, a kísérő papok és
tanácsadók. Isolde és Ishraq feszülten néztek össze.
– Megmondom neki – súgta Isolde, leugrott az emelvényről, és
a tömegen átnyomakodva Luca felé sietett.
– Úgy gondolom, mindjárt éjfél – szólalt meg a püspök. – Az
utasításomra a templomtoronyban megkondul a harang éjfélkor –
felelte az egyik pap.
– Hogyan fogja megvizsgálni a feltételezett vérfarkast? – hajolt
a püspök Lucához.
– Arra gondoltam, hogy megvárom az éjfélt, és folyamatosan
szemmel tartom. Jól látható lesz, ha farkassá változik. Talán
elolthatnánk a fáklyákat, hogy az állat még erősebben érezhesse a
hold hatását.
– Egyetértek önnel. Oltsák el a fáklyákat! – rendelte el a
püspök.
Az udvarra sötétség és csend telepedett. Mindenki elhallgatott,
mintha aggódna, mi következik. A nők csendesen suttogtak
egymás között és keresztet vetettek, a kisebb gyermekek anyjuk
szoknyájába kapaszkodtak. Egyikük halkan sírni kezdett.
– Nem is látom! – panaszkodott valaki.
Nézd csak, ott van!
A vadállat a zsivajgó tömeggel szembesülve visszahúzódott
megszokott helyére. A sötétségben alig látszott. Sötét sörénye és
bőre szinte beleolvadt a földbe és a sötét barna palánkba. Az
emberek hunyorogtak és a szemüket dörzsölték, mert eddig
elvakította őket a fáklyák fénye.
– Megmozdult! – kiáltotta el magát Mugnaio elöljáró.
A vadállat négy lábra állt és fejét leszegve körülnézett, mintha
valami veszélyt érezne, de maga sem tudná, mi az. Morajlás
zúgott végig az emelvényen, az emberek suttogva átkozták a
vadállatot, és legtöbbjük azonnal véget vetett volna az életének.
Freize látta, amint a zsebükbe süllyesztett köveket keresgélték, és
tudta, hogy hamarosan megkövezik a nyomorultat.
Isolde végre Luca mellé ért, és megérintette a karját. –Ne ölje
meg a vadállatot – suttogta neki.
Freize nyugtalan pillantást váltott Ishraq-kal. Látta az íjra
helyezett, biztos kezét és az ezüst nyílvesszőt, aztán a vadállatra
nézett.
– Na, most, óvatosan – biztatta, de az állat nem hallhatta a
hangját, mert a körülötte állók moraja elnyomta.
Nyakát behúzva összegörnyedt a félelemtől.
A templom harangja vészjóslóan megkondult, mint amikor
valakinek a halálát hirdeti. A vadállat összerezzent a zúgástól, és
megrázta sörényét, mintha a fejében visszhangozna a harang
zengése. Valaki hirtelen felnevetett, de hangjába félelem vegyült.
A harang zúgása lassan elhalt, és az emberek feszülten figyelték,
mi történik. A telihold kibukkant a fogadó teteje mögül, és hideg
fénye rávetült a rettegéstől dermedten, mozdulatlanul álló
vadállatra.
Hiába figyelték, nem kezdett nőni a szőre, és az alakja sem
változott meg. Nem nőttek agyarai, sem farka. Négy lábon
maradt, és a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy egész testében
reszket, mint egy őzgida a téli fagyban.
– Van valami változás? Én nem látok semmit. Úgy látom,
semmit sem csinál – fordult a püspök Lucához.
– Csak áll és néz körbe. Nem nő a szőre, pedig pont ráesik a
telihold fénye.
A tömegből valaki farkas módra gúnyosan vonyítani kezdett.
A vadállat felkapta a fejét, azt remélve, hogy igazi farkas hangja,
de hamarosan visszahelyezkedett előző testtartásába, amikor
rájött, hogy félrevezették.
– És most változott rajta valami? – kérdezte a püspök
türelmetlenül.
– Nem látom. Szerintem nem – mondta Luca és felnézett a
sötét égre. Egy öklömnyi felhő éppen a hold felé kúszott,
foszlányai máris árnyékba vonták az arénát. – Talán újra meg
kellene gyújtanunk a fáklyákat, mert teljes sötétség ereszkedik
ránk – mondta idegesen. –Farkassá változott már a fenevad? –
kérdezte a püspök egyre izgatottabban. – Ki kell hirdetnünk az
ítéletünket az emberek előtt. Utasítani tudja a hajadont, hogy lője
ki a nyilat?
– Nem. Az igazság nevében nem tudom. Nem változik
farkassá. Holdtölte van, éri a telihold fénye, mégsem vált alakot. –
Ne engedje lelőni – mondta Isolde aggodalmasan.
A felhő egészen eltakarta a holdat, és teljes sötétség borult az
arénára. A tömeg félelmetesen felmorajlott.
 – Lője le gyorsan! – kiabálta valaki.
– Gyújtsanak fáklyát mielőbb! – kiáltotta Luca a vaksötétben.
Hirtelen vérfagyasztó sikoly hasított az éjszakába. Valaki
tompa puffanással a puszta földre esett. Hallatszott, amint
kétségbeesetten kapaszkodva próbált talpra állni.
– Mi az? Gyújtsanak fáklyát! Az Isten szerelmére, mi történt? –
verekedte magát előre Luca, és szemét erőltetve nézett le a sötét
arénára.
– Irgalmazz, Uram! Mentsenek meg! – kiáltott rémülten az
emelvényről az arénába zuhant Sara Rossi.
Hátát a palánknak vetve próbálta kivenni a sötétségben a
vadállat alakját A vadállat két lábra állt, sárgásbarna szemével
merőn nézte. Rajta kívül mindenki vakon tapogatózott, egyedül ő
látott jól a sötétben. Az asszony maga elé tartotta a kezét, mintha
az védelmet nyújthatna neki az éles karmok és agyarak ellen.
Ishraq, lője ki a nyilat! – kiáltott Luca.
Nem látta a lány sötét csuklyáját és fekete szemét, csak az
ezüst nyílvessző csillant meg az éjszakában. Látta az íj húrjához
illesztett nyílvesszőt, amint pontosan a szimatoló vadállat sötét
árnyékát veszi célba. Az állat bizonytalan lépést tett előre. Aztán a
lány hangja hallatszott, de nem Lucának válaszolt, hanem az
aréna szélén, a palánkhoz simulva, dermedten álló Sara Rossinak
kiáltott.
– Szóljon neki! Szólítsa meg a vadállatot! – kiabált Ishraq.
Sara holtsápadt arccal nézett fel. Se nem látott, se nem hallott a
rémülettől, és képtelen volt megérteni bármit is.
– Micsoda?!
– Hát nem tudja a nevét? – kérdezte Ishraq szelíden, a
nyílhegyet még mindig rezzenéstelenül a lassan közeledő vadállat
felé tartva.
– Honnan kéne tudnom a nevét ennek a vadállatnak? –
suttogta az asszony. – Húzzon fel innen! Segítsen, az Isten
szerelmére, mentsen meg!
– Nézzen rá. Nézzen rá szeretettel. Kit nem tud elfelejteni
olyan sok év óta? Mi volt az ő neve?
Sara úgy nézett Ishraq-ra, mintha arabul beszélne hozzá, de
aztán a vadállat felé fordult. Az állat egyre közelebb került hozzá,
fejét lehajtotta, súlyát egyik lábáról a másikra helyezte, mintha
támadni akarna. Vitathatatlanul közeledett Sara felé. Vicsorított,
előtűntek sárga fogai. Félelmet szimatolva felemelte a fejét:
támadásra készen állt. Újabb három lépést tett előre merev
lábakkal. Most fog leszegett fejjel rárontani és a torkának esni!
– Ishraq! Lője le a fenevadat! Ez parancs! – ordított Luca.
– Szólítsa meg! Mondja ki annak a nevét, akit a világon a
legjobban szeret – sürgette Ishraq az asszonyt.
Raul Rossi közben az istállóhoz rohant és létráért kiáltott. A
fiát az emelvényen hagyta, aki dermedten ülve nézte, amint az
anyja farkasszemet néz a vadállattal.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyeltek. A két immár
lobogó fáklya fényében látszott a nőt jellegzetes farkasléptekkel
lassan megközelítő fenevad. Fejét leszegte, vállát felhúzta,
tekintetét egy pillanatra sem vette le az áldozatról, amíg hullámzó
mozgással felé tartott.
Freize Luca kezébe nyomott egy fáklyát, és ugrásra készen állt
a palánk tetején, kezében egy égő fáklyával.
– Stefan, te vagy az? – suttogta Sara fojtottan. A vadállat
megállt, fejét félrebillentette.
– Te vagy az, kisfiam? Stefan, fiacskám – suttogta Sara.
 Freize megdermedt a palánkon guggolva, és némán figyelte,
amint a lény felemelkedett a hátsó lábaira – mintha eszébe jutott
volna az emberi járás, és az asszony, aki egykor mindig a kezét
fogta, miközben járt. Sara ellökte magát az aréna palánkjától, és
kissé imbolygó léptekkel, kinyújtott karral elindult felé.
– Te vagy – mondta csodálkozva, de teljes bizonyossággal. – Te
vagy, Stefan. Gyere ide hozzám.
A fiú tett egy lépést felé, aztán még egyet, majd rohanni
kezdett. Az emelvényről az emberek ijedt sóhaja kísérte, de az
anya boldogan kiáltott fel, amikor a fiú a karjába vetette magát.
– Fiam! Kisfiam! – kiáltotta, és karjába zárta sebhelyekkel
borított testét, beletúrt fakó, bozontos hajába.
A fiú felnézett rá, sötét szeme örömtől csillogott.
– Mama – szólalt meg vékonyka gyerekhangján.
A püspök karon ragadta Lucát, és suttogva vonta kérdőre: –
Ön tudott erről?!
– Nem.
– A maga szolgálója tartotta a kezében az íjat felhúzva, de
mégsem lőtte ki a nyilat. A maga szolgája volt az is, aki etette és
magához édesgette. Ő biztosan tudott róla, de kelepcébe csalt
minket.
– A lány lövésre készen állt az íjjal, ön is láthatta. A szolgám
pedig ugrani készült a palánk széléről, hogy az asszony és a
vadállat közé állhasson.
– És miért nem lőtt? Azt mondta, tud lőni. Akkor miért nem
tette meg?
– Honnan tudhatnám? Nem az én szolgálóm. Majd
megkérdezem, mit akart tenni, és megírom a jelentésemben.
A jelentése érdekel engem a legkevésbé!
 – Bocsásson meg eminenciád, számomra nagyon is fontos.
– De azért jöttünk, hogy a fenevadat megöljük, és
megmutassuk az egyház győzedelmeskedését a bűn felett. Most
pedig nem tudjuk megölni a fenevadat!
– Valóban, természetesen nem. A jelentésemben is meg fogom
írni, hogy ez a szerzet nem vadállat. Az édesanyja visszafogadta
őt. Magához veszi, megfürdeti, levágja a haját és a körmét, és újra
megtanítja beszélni és ruhában járni.
– És mit kíván írni a jelentésében? Fogságban tartottak egy
vérfarkast, de mostanra nem maradt egyebük, csak egy elvadult,
piszkos fiú? Ebből maga sem fog jól kijönni, nem csak én.
– Azt fogom írni, hogy az ön nagy tudása világossá tette
számunkra a történteket – felelte Luca nyájasan. – A tanácsadói
által előkészített leírások mellett ön elhozta nekünk a régi
történetet Romulusról és Remusról, akiket egy farkas nevelt fel, és
később megalapították Róma városát, egyházunk központját.
Megosztott velünk más történeteket is elveszett gyermekekről,
akikre farkasok találtak az erdőben, és felnevelték őket. Az ön
könyvtárában voltak fellelhetőek ezek a történetek, ön pedig
bölcsen felismerte, és minket is felvilágosított arról, mi
történhetett.
A püspök megenyhülve hallgatott el, kövér hasa még inkább
dagadt az önelégültségtől.
– De az emberek kivégzésre készültek. Nem fogják megérteni,
milyen csoda történt itt. Halált akartak, és helyette egymásra
találást kínál nekik.
– Éppen ebben kap szerepet az ön tekintélyének ereje – vágta
rá Luca. – Csak ön magyarázhatja el az embereknek, mi történt,
mert csak önnek van meg a kellő bölcsessége és tudása. Tart most
szentbeszédet? Úgy gondolom, éppen a tékozló fiú története
játszódott le a szemünk előtt: az elveszett fiú visszatér, akit apja
már távolról észrevesz, és örömmel siet elébe, hogy kifejezze
szeretetét.
– Az embereknek útmutatásra lesz szükségük – mondta a
püspök, és kövér ujját elgondolkozva emelte az ajkához. – Halálos
ítéletre számítottak, és halált akarnak látni. Barbár, tanulatlan
népek. Az egyház pedig azáltal érzékelteti a hatalmát, hogy a
bűnösöket halállal sújtja. A legnagyobb tömegeket a kivégzések és
a boszorkányégetések szólítják a templomba.
– Kegyelmes uram, azok az emberek a saját tudatlanságuk
zűrzavarában tévelyegnek. Ön a pásztoruk, vezesse őket a fény
felé! Mondja el nekik, hogy csoda történt: egy kicsi gyermek
elveszett az erdőben, farkasok nevelték, és maga is farkasokhoz
vált hasonlóvá, de eminenciád hatására felismerte az édesanyját.
Ugyan ki kételkedne abban, hogy a püspök jelenléte mindent
megváltoztat? Ezek itt tudatlan, babonás népek, ön azonban olyan
prédikációt tarthat itt ma, amire örökkön emlékezni fog mindenki.
Mindig emlékezetükben fog élni az a nap, amikor a pescarai
püspök itt járt, és egy csodának lehettek szemtanúi.
– Az ebédlő nyitott ablakából fogok szentbeszédet tartani
nekik – állt fel a püspök, és lesimította ruháját. – Most rögtön ex
tempore prédikációt tartok nekik, amíg itt állnak összegyűlve.
Hozzanak fáklyát, hogy megvilágítsanak engem az éjféli beszéd
közben, és jegyezzék fel, amit mondok. –Azonnal – felelt Luca és
elsietett Freize-nek utasítást adni.
A fogadó fáklyafényben ragyogott, az emberek pedig a
félelemtől és izgatottságtól felajzottan fordították fejüket felfelé. A
püspök teljes pompával, lila ornátusban és süvegben jelent meg az
ablakban. Eközben Freize, Ishraq, Raul Rossi és a kisebbik fia
kinyitotta az arénába vezető egyetlen ajtót, és bementek Sara
Rossihoz, aki szorosan ölelte elsőszülött fiát.
– Haza akarom vinni őt. Ő a nagyobbik fiunk, Stefan, aki
csodálatos módon hazatért – mondta az urának.
– Tudom – felelte Raul, és cserzett arcán két könnycsepp
gördült végig. – Én is felismertem őt. Felismertem a hangját,
amikor Mamának szólított.
Stefan alig tudott járni. Anyjára támaszkodva botladozott,
borzas üstökét az ő vállára hajtotta.
– Felültessük a szamár hátára? – ajánlotta Freize.
Leemelték a szamárról a farkasölőfűvel megrakott málhás
kosarakat. Néhány szál kihullott a kosárból, és beletapadt a fiú
csapzott sörényébe. Sara felsegítette fiát a szamár hátára, akit a
legkevésbé sem zavarták a kiszóródott szálak és a virágok átható
illata. Ishraq némán figyelte és bólintással nyugtázta a látottakat.
Freize vezette a szamarat. Lassan távolodtak a falu főterétől,
fel a keskeny úton. Sara mellette haladt, és megnyugtatóan beszélt
a fiához.
– Nemsokára hazaérünk. Biztosan meg fogod ismerni az
otthonodat.
A fekhelyed ugyanúgy van, mint régen. Ott vár a párnád és a
babád, Roos – emlékszel rá? Semmit sem változtattam meg, mióta
elszakadtunk egymástól. Szüntelenül vártalak, és várt a helyed is.
A szamár másik oldalán ment Raul Rossi, és egyik kezét
cserzett lábán, másikat sebhelyes hátán tartva támogatta a fiát.
Mögöttük jött Ishraq és Isolde a kis Tomas-szal és nyomában a
kutyájával.
Az ablakok fatáblák már bezárták éjszakára. A szobába
kísérték a farkas fiút. Hunyorogva, félelem nélkül nézett körül a
tűz fényénél, mintha emlékezne, hogy valamikor régen ez volt az
ő otthona.
– Most már tudunk gondoskodni róla. A feleségemmel együtt
tiszta szívből köszönjük mindazt, amit értünk tettek – mondta
Raul a hölgyeknek és Freize-nek.
– Visszaadták nekem a fiamat, és azt tették értem, amiért
imádkoztam Szűz Máriához. Egész életemben hálás leszek
önöknek – mondta Sara, miközben az ajtóhoz kísérte őket.
Ishraq válaszul összeillesztette a két kezét, és ujjhegyével
megérintette a homlokát, az ajkát, majd a mellkasát, és meghajolt
az asszony előtt.
– Salaam. Az én tettem eltörpül az öné mellett. Elég bátor volt
annyi éven keresztül megőrizni a szeretetét a fia iránt. Ön élt
együtt a gyásszal és próbálta eltemetni a bánatát, mégsem
változtatott semmit a fekhelyén, és nyitva tartotta felé a szívét.
Miközben az egész falu bosszúért kiáltott, ön nem vádolta a
vadállatot – éppen ön szánta meg. Önnek volt bátorsága
kimondani a nevét, miközben azt hitte, farkas közelít ön felé. Én
csupán belöktem önt az arénába.
Várjunk csak! Maga lökte be ezt az asszonyt a vadállat mellé? –
szólt közbe Freize.
Isolde rosszallóan ingatta a fejét, de láthatóan csöppet sem
lepődött meg.
– El kell ismernem, igen – fordult Ishraq Freize felé.
– De miért tette? – kérdezte Raul Rossi egyik kezével a
feleségét, másikkal Tomast átölelve. – Veszélybe sodorhatta volna
a feleségemet és saját magát is, hiszen ha téved, és a feleségem
megsérül, a falu népe bizonyára magának esik. Ha a vadállat
megtámadja, és ő meghal, az emberek megölték volna magát is, és
testét a farkas elé vetették volna.
– Tudom – bólintott Ishraq. – De éppen akkor, amikor
bizonyos lettem abban, hogy az önök fia áll ott, azt is tudtam,
hogy parancsot kapok a lelövésére. Úgy éreztem, nincs más
választásom.
Isolde felnevetett, kezét Ishraq vállára tette, és magához ölelte.
– Egyedül neked juthat eszedbe ilyesmi, hogy egyetlen
lehetőséged egy jóasszonyt egy vadállat elé lökni az arénába!
– Tudtam, hogy szeretetre van szüksége, és azt is, hogy Sara
szereti a fiát. Ezt maga is tudta: a szeretetnek nem lehet akadálya a
csúnya külső – tette hozzá Freize felé fordulva.
– Kutya legyek… kutya legyek, ha értem a nők észjárását –
ingatta a fejét Freize, az ajtóhoz ment, és kilépett a holdvilágos
éjszakába.
A püspök másnap dicsőségesen távozott az őt kísérő papokkal
együtt a fehér öszvérek hátán. Tanácsadói cipelték a számos
magukkal hozott feljegyzést, az írnokok pedig már le is másolták
a tékozló fiúról szóló példaértékű prédikációjának beszédét.
– Nagyszerű volt, ahogy megszólította az embereket – mondta
neki az ajtóban Luca elismerően. – A jelentésemben is szerepel, és
több részletét is idéztem benne. Ihletett beszéd egy nagy tudású,
előkelő egyházi személytől.
Amikor a püspök elment, megebédeltek, és kihozatták a
lovaikat az istállóból. Freize Ishraq elé vezette felszer-számozott
lovát.
– Látja, nincs rajta pótnyereg, tudom, hogy egyedül szeret
lovagolni.
És szavamra, tud bánni a lóval, és vigyázni magára.
 Mégis magával lovagolnék, ha lehet. Freize fürkészve
pillantott rá, gúnyt gyanítva.
– Lehetetten. Ön egy hölgy, én pedig szolga vagyok. Ön
mögött fogok haladni – mondta, és elmosolyodott, látva Ishraq
arcán a megdöbbenést.
– Freize, nem akartam megbántani…
– Na, most már látja, mi történik, ha egy derék embert hanyatt
vág a kövezeten, és asszonyokat lök a vadállatok elé – vágta rá
Freize diadalmasan. – Ön túlságosan erős, túl határozott
véleménye van mindenről, és túl büszke is a véleményére ahhoz,
hogy bármilyen férfinak jó kedvese vagy felesége legyen. Úgy
gondolom, nagyon is nagy az esélye, hogy aggszűzként feküdjön
a hideg sírba. Hacsak meg nem égetik boszorkányként, ahogyan
egyszer már akarták.
– Úgy látom, valóban nagyon megbántottam – emelte fel a
kezét Ishraq megadóan.
– Így van. Ezért én szolgához illően hámi haladok majd, ön
pedig elöl, mint egy öntörvényű, nagyhatalmú úrnő; mint egy
olyan nő, aki nem tudja, hol van a helye a világban neki és a többi
embernek. Olyan nőként, aki földhöz vágja a férfiakat és
vadállatok elé löki a nőket, mindenféle bonyodalmat okozva.
Haladjon csak elöl teljes pompájában, mint a beképzelt püspök,
majd meglátjuk, melyikünk lesz boldogabb.
Ishraq lehajtotta a fejét a rá záporozó szavak alatt, és szó
nélkül felült a lovára. Láthatóan értelmeden lett volna engesztelni
próbálni, mikor így dühöng.
Isolde lépett ki a fogadóból, Freize pedig felsegítette a lóra,
majd előkerült Luca és Peter testvér is.
– Merre folytatják útjukat? – kérdezte Ishraq Lucától.
 – Gondolom, kelet felé – mondta Luca, miután felült a lovára
és Ishraq mellé léptetett vele. – így van, Peter testvér?
– A levélen kívül az áll, északkelet felé. Holnapra, ha Isten is
úgy akarja, Pescarába érkezünk, és akkor reggelinél felbontom
következő küldetésünk parancsát – felelte Peter testvér
megtapogatva a ruhája zsebébe csúsztatott levelet.
– Újabb küldetést kapunk? – kérdezte Luca.
Igen. Most még csak azt tudom, hogy Pescarába kell jutnunk,
de nem tudom, milyen további utasításokat kapunk, és merre kell
tovább haladnunk – mondta Peter testvér, majd Isolde-ra és
Ishraq-ra pillantott.
– Jól értem, a hölgyek velünk folytatják útjukat Pescarába?
Luca bólintott.
– Ott pedig elbúcsúzunk egymástól? – kapott a szón Peter
testvér.
– Így is, úgy is túl sokára válunk szét, különösen, ha ez a
nőszemély a végén fejébe veszi, hogy a folyóba hajít; vagy netán a
tengerbe, amikor odaérünk. Olyan keményfejű, bármi kitelik tőle
– jegyezte meg Freize a felhágókőről, miközben megigazította a
nyerget, és felült a lovára.
– Majd akkor búcsúzunk el egymástól, amikor a hölgyek
megbízható útitársakra találnak; ahogy megbeszéltük – jelentette
ki Luca, aztán lovát Isolde-é mellé irányította, és a lány szárat
tartó kezére tette a kezét. – Ugye velünk maradnak? Együtt
megyünk tovább utunkon?
– Önök mellett maradunk, amíg útjaink ugyanarra vezérnek –
mondta Isolde, és mosolya arról árulkodott, örülne, ha ez még egy
darabig így lenne.
Együtt indult el a kis menet a fogadóból. Elöl Luca Isolde-val,
mögöttük Ishraq és Peter testvér, végül Freize, szeretett tartalék
lovaival. Még nem tudták, merre tartanak, és mi vár rájuk, de
elindultak Pescara felé, és aztán arra, amerre sorsuk vezette őket.