#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy
megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb
munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi
szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a
kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó
sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt,
hogy az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv
minél könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk
neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a
Könyvmolyképző könyveit.
  
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2021
Írta: Jessica Day George
A  mű eredeti címe: Princess of the Silver Woods (Princess of the Midnight
Ball 3)
 
A művet eredetileg kiadta: Bloomsbury Books for Young Readers, 2012
 
Copyright © Jessica Day George, 2012
This translation is published by Könyvmolyképző Kiadó by arrangement with
Bloomsbury Publishing, Inc. All rights reserved.
 
Cover photograph © 2012 by Larry Rostant
Cover design by Donna Mark
 
Fordította: Dobó Zsuzsanna
A szöveget gondozta: Beke Csilla
 
ISSN 2060-4769
ISBN EPUB 978-963-561-772-2
ISBN MOBI 978-963-561-773-9
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Deák Dóri, Tomku Kinga
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
Amy Jamesonnak, a barátomnak és ügynökömnek
 Előszó
 

 
– Menyasszonyokat ígértél!
–  Kezdem unni a nyavalygásodat, Kestilan – mondta a
Kőbezárt király.
A király, Wolfram von Aue harmadszülött fia, korábban
Ronin herceg, megragadta a trónja karfáit, mire a fekete
kő alig hallhatóan megreccsent.
–  Látod? Az  otthonunk darabokra hullik körülöttünk!
Tennünk kell valamit! – Kestilan a trónra mutatott, bár
repedés nem látszott rajta.
–  Szerinted én csak ülök itt minden éjjel, és
kárörvendőn szemlélem a királyságomat? – A  Kőbezárt
király jeges hangjától büszkeség töltötte volna el az
apjukat. – Nem vagyok vak.
A  király széles karmozdulattal körbemutatott a
báltermen.
A márványpadló elvesztette a fényét, és a több százezer
tánctól enyhe mélyedések látszottak rajta. A  tükrök
kereteiről mállott az aranyozás, az egykor fekete és lila
kárpitok szürkévé és levendulaszínűvé fakultak.
Blathen mormogott valamit, mire a király hirtelen felé
kapta a tekintetét.
– Mit mondtál, kedves öcsém?
Először úgy tűnt, mintha Blathen visszakozna, de aztán
kihúzta magát.
–  Apánk évszázadokon át uralkodott, a palota mégis
mintha végig teljesen új lett volna – ismételte meg.
A Kőbezárt király bólintott.
–  Nagyon igaz. És úgy véled, hogy most azért pusztul,
mert én nem vagyok olyan erős király, mint az apánk.
Egyik testvér sem mozdult vagy szólalt meg. Féltek
egyetérteni ezzel a kijelentéssel. Akármilyen erővel is bírt
a mostani király az előzőhöz képest, játszi könnyedséggel
tudott volna véget vetni bármelyikük életének.
A  Kőbezárt király felállt, és elmosolyodott, amikor a
testvérei kitértek előle. Leléptek az emelvényről, amitől ő
magasabbnak tűnt, bár mind egyforma magasak voltak.
Kihasználta a lehetőséget, hogy föléjük tornyosuljon, és a
mosolya még rémisztőbbé vált.
–  Biztosítalak, hogy nem ez a helyzet. Az  igazság az,
hogy a Kőbezárt Királyság azért haldoklik, mert arra
hivatott, hogy az apánk jelen legyen benne, ő viszont
elment.
–  Akkor mi is elmehetünk? – Tirolian hangjából
megkönnyebbülés áradt.
 A  király egy pillanatra megállt és eltűnődött, hogyan
lenne a legjobb közölni a hírt a megmaradt testvéreivel.
–  Még nem – ismerte be. – A  királyság haldoklik –
folytatta végül. – Mi pedig a foglyai vagyunk, akár
madarak a kalitkában, amit egy szikla nyom össze.
A  kalitka ajtaja továbbra is zárva van, és mi nem
repülhetünk ki.
A mosolya még borzongatóbbá vált, miközben figyelte,
ahogy a szavai eljutnak a közönségéhez.
–  Akkor mitévők legyünk? – Blathen karba fonta a
kezét a mellkasa előtt. – Nem fogok itt ülni és várni, hogy
agyonnyomjon a szikla.
–  Hát persze hogy nem – válaszolta a király. –
Mindössze néhány dolgot kell összegyűjtenünk, hogy
lehetővé tegyük a menekülésünket.
–  És mik lennének azok? – Blathen még mindig
hitetlenkedő arcot vágott. Nem hitte, hogy a bátyja tudja a
választ.
–  Mindössze az, amit Kestilan kért – válaszolta a
Kőbezárt király, miközben visszaült a trónjára. – Csak az,
amit az apánk szánt nekünk: menyasszonyok. Gyönyörű
menyasszonyok, akik képesek a nap fényében járni.
 
 Az utazó
 

 
Petúnia az új vörös bársonyköpenyéhez illő ujjatlan
kesztyűt kötögetett, amikor a vesztfálini erdők farkasai
támadtak. Az  első lövés eldördülésekor az egyik kötőtűje
kiesett a kezéből, és bár tisztán látta, ahogy végiggurul a
hintó padlóján, mégsem hajolt le, hogy felvegye.
A  banditák olyan gyorsan és hang nélkül vették körül
őket, hogy a lányt teljesen váratlanul érte a kocsis
puskájának a dörrenése és a hintó hirtelen fékezése.
–  Tegye le a fegyvert, jóember! – kiáltott az egyik
farkas. – Mi csak a pénzt és az ékszereket akarjuk, maguk
pedig mehetnek is tovább.
A Petúniával szemben ülő Maria sírva fakadt.
Petúnia érdeklődve hátraengedte a köpenye
kapucniját. Nem is tudta, hogy a vesztfálini erdők
farkasai fiatalemberek… ám a hang nyilvánvalóan egy
hozzá hasonló korú férfihoz tartozott. És amennyire meg
tudta ítélni, még tanultnak is tűnt. Felkapta a kötőtűjét,
majd mind a négy tűt a fonallal együtt visszatette az
ülésen mellette lévő kosárba, ahonnan elővette a
pisztolyát. Ellenőrizte a golyókat, és felhúzta a fegyvert.
–  Ó, felség! – háborodott fel Maria, de legalább annyi
esze volt, hogy halkan csinálja. – Tegye azt el!
– Az én ékszereimet nem veszik el – mondta Petúnia.
Tizenegy nővére lévén nem volt sok ékszere, alig viselt
gyémántokat és gyöngyöket. Ám az a kevés, amit a
magáénak tudhatott, egy cédrusdobozkában volt Maria
ülése alatt.
– Nem kapják meg édesanyám rubint fülbevalóját, sem
a nyakláncot, amit a papától kaptam a tizenhatodik
születésnapomra. Eddig mindössze kétszer viselhettem.
A petúnia alakú medál közepében egy apró rubint volt,
és a láncot úgy alakították, hogy petúnialeveleket
formázzon. Bárkit, aki el akarja venni, gondolkodás
nélkül lelőtt volna. Lehetséges, hogy később megbánná a
lövést, de akkor is megtette volna.
Hangot hallott a hintó ablakának a túloldaláról, és
azonnal célzott is pisztolyával, a másik kezével pedig
megtámasztotta a csuklóját. Maszkot viselő alakokat látott
a hintó két oldalán a fák közt, de egyikük sem bizonyult
tiszta célpontnak a félhomályban.
Majd egy arc, aminek a felső részét egy farkas fejére
emlékeztető bőr álarc takarta, bekukkantott az egyik
ablakon. Petúnia óvatosan igazított a fegyverén, amivel
így egyenesen a bandita bal szemére célzott.
 – Adja ide nekünk a… Na, ejnye! Tegye csak azt el!
Ő  volt az a fiatal hangú, aki a vezetőjüknek tűnt.
Petúnia meg sem moccant.
–  No, méltóságos asszonyom – kezdte a bandita. –
Senkinek sem esik bántódása, ha ideadja az ékszereit és a
pénzét.
–  Helyesbítek – felelte Petúnia. – Senkinek sem esik
bántódása, ha visszamásznak a mocskos barlangjukba, és
békén hagynak bennünket. Ám ha mégis megpróbálná
elvenni az ékszereimet, abban az esetben garantáltan
halott lesz.
–  Komolyan gondolja – szólalt meg Maria, és a
szobalány hangjába vegyült félelem kifejezetten irritálta
Petúniát. – Mind úgy lőnek, akár a férfiak. Mindig
mondtam, hogy ebből még baj lesz.
–  Kik tudnak úgy lőni, mint a férfiak? – A  bandita
bekukucskált a hintóba, hogy megnézze, van-e még bent
valaki más.
– A hercegnők – válaszolta Maria, mielőtt még Petúnia
csöndre inthette volna.
Petúnia elkeseredésében becsukta a szemét, de csak
egy pillanatra. Gyorsan újra a banditára fókuszált, és
ellenőrizte, hogy továbbra is jól céloz-e. Nem állt
szándékában a vesztfálini erdők farkasainak a
tudomására hozni, hogy ő egy hercegnő. Ebből arra
következtettek volna, hogy tele van arannyal és
ékszerekkel, és biztos nem engedik útjára, amíg át nem
kutatták a hintó minden négyzetcentiméterét.
– A hercegnők tanítottak meg lőni, amikor az udvarban
jártam – magyarázta Petúnia sietősen. – Ám én csupán
egy egyszerű gróf lánya vagyok.
– Csupán egy egyszerű gróf lánya, valóban? – morogta
a bandita. – Milyen kár!
Petúnia nem volt hajlandó zavarba jönni a bandita
hirtelen támadt haragjától. A  férfi nyilvánvalóan jobb
zsákmányra számított, ám ez aligha volt a lány hibája.
Addig tolta lassan előre a pisztolyát, amíg a bandita
orrához nem ért.
–  Aligha véthetném el a lövést ebből a távolságból –
jegyezte meg hűvösen. – Hívja vissza az embereit!
A  bandita szeme színe pont olyan szürke volt, mint a
festett bőrmaszkja, ami hideg, télies külsőt kölcsönzött
neki. Petúnia már majdnem meg is jegyezte, hogy a
farkasoknak sárga szokott lenni a szemük, de nem
gondolta, hogy a férfi ezt szórakoztatónak találná.
Az  ilyesmi egyébként is sokkal inkább vallott volna
Pipacsra. Ehelyett Petúnia a kezére figyelt, ami már épp
reszketni kezdett, mivel olyan régóta tartotta célra a
pisztolyt.
Végül a bandita hátrált egy lépést.
–  Gyerünk, emberek! Úgy tűnik, hogy ez a fiatal hölgy
csupán egy egyszerű gróf lánya – kiáltotta.
 A többi bandita felől gúnyos kiáltások hallatszottak.
–  Aligha lehet nála bármi is, amit ellophatnánk,
ugyebár? – folytatta a vezetőjük keserű és gúnyos hangon.
–  Csinos? – kérdezte az egyik hatalmas férfi, aki
Petúnia látóterébe lépett.
A lány azonnal célba is vette.
–  Nem rossz – válaszolta a vezér. – Egy gróf lányához
képest.
–  Pfuj! – Köpés hangja hallatszott. – Az  egyetlen gróf,
akit ismertem, csúfabb volt egy szamár hátsó felénél.
A banditák ezt kifejezetten mulatságosnak találták.
–  Hajts, hajts! – kántálta halkan Petúnia. – Miért nem
hajtasz tovább?
A  látóterében lévő egyetlen bandita sem figyelt már a
hintójukra. A  kocsisnak inába szállt volna a bátorsága?
Mariával láthatóan ez volt a helyzet, de Petúnia most nem
igazán tudott figyelni rá. Elengedte a pisztolya kakasát, és
kopogott a tussal a hintó tetején, így jelezve a kocsisnak,
hogy vegye kézbe a gyeplőt, és hajtson.
A  hintó megmozdult. Ám nem egészen úgy, ahogyan
arra Petúnia számított.
A pisztolya kopogása a hintótetőn megijeszthette a fent
ülő testőrt, mire ő rálőtt az egyik banditára a puskájával.
A  bandita viszonozta a lövést, amivel megrémítette a
lovakat, így nekiiramodtak, és vonszolni kezdték maguk
után a hintót. Kiáltozások és további lövések
hallatszottak. A  hintó lendületétől Maria előrebukott
Petúnia ölébe. A  hercegnő elejtette a pisztolyát, és a
kötésével teli kosara is a padlóra zuhant. A kosár tartalma
persze kiömlött, és Mariával együtt egy halom vörös
gyapjúba tekeredve végezték.
A  testőr kiáltása hallatszott a hintó tetejéről, majd egy
puffanás után lezuhant a hintóról. Maria még mindig a
padlón ülve immár hangosan imádkozott.
Petúnia megpróbálta kidugni a fejét az ablakon, hogy
lássa, mi történt a testőrrel, de oldalra borult, és Mariára
esett. A lovak felnyerítettek, a kocsis káromkodott, a hintó
pedig a jobb oldalára dőlve megállt. Petúnia ki is esett
volna, ha nem takarja az ablakot föld és fű az út menti
árokban, ahol végül kikötöttek.
Feltolta magát Mariáról, nekitámaszkodott a megdőlt
üléseknek, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Alacsony volt,
de annyira azért mégsem, hogy kinyújtózva el ne érje a…
–  Hadd segítsek, felség! – mondta a kocsis, miközben
kívülről kinyitotta az ajtót, mire Petúnia meglepetésében
felsikított. – Elnézést! – kért bocsánatot a férfi
meghökkenve.
–  Semmi gond – nyugtatta meg a lány, aztán vett egy
nagy levegőt.
Elkapta a férfi alkarját, és hagyta, hogy kihúzza az
ajtón, majd felült a hintó felül lévő oldalára. A kocsis újra
benyúlt az ajtón, hogy Mariát is kihúzza, aki végre
abbahagyta a hisztériázást, miközben számos nyögés és
lihegés közepette kimászott.
Onnan, ahol ült, Petúnia pontosan látta, hogy mi
történt: az erdőn át vezető út éles bal kanyart vett.
A megbokrosodott lovak túl gyorsan száguldottak a nehéz
hintóval a nyomukban, így nem tudták bevenni a
kanyart, és végül a magas árokpartba csapódtak.
A másik testőr a lovakat nyugtatta. Petúnia látta, hogy
az egyik ló komolyan megsebesült, a másik pedig mintha
sántított volna az egyik mellső lábára. A lány hátranézett
az útra, de a kétlábú farkasoknak vagy a sérült testőrnek
nyomát sem látta.
A  hercegnő nem tudta, hogy mitévő legyen. Nem
igazán bírta jól a vért, mivel legszívesebben
kertészkedéssel töltötte az idejét az édesapja
üvegházaiban. És lévén a legfiatalabb testvér, ritkán
kellett bármilyen döntést is meghoznia. Az  édesapjának
igen határozott elképzelései voltak arról, hogy a lányai
mit tehetnek, és mit nem. Ezenkívül pedig ott volt még a
tizenegy nővére, akik előszeretettel ütötték bele az
orrukat olyasmibe, amibe az apjuk már nem.
A legrémesebb dolog, amit Petúnia az utóbbi időben tett,
az volt, hogy a legidősebb nővére, Rózsa régi ruháiból az
épp rajta lévő köpenyt készíttette.
De most hogyan tovább? Még napszállta előtt el kellett
érnie Volenskaya nagyhercegné birtokára, de a hintó
tönkrement, egy férfi megsérült, a lovak pedig nem voltak
abban az állapotban, hogy tovább tudjanak menni. Vajon
vissza kellene sétálnia Mariával Bruchba? Vagy inkább
várjanak, hátha valaki rájuk talál? Ettől a gondolattól
kirázta a hideg. Minden bizonnyal a banditák is látták,
hogy mi történt.
– Vannak a közelben birtokok? – kérdezte a kocsistól.
– Egy sincs, felség, egészen a nagyhercegné birtokáig –
válaszolta a férfi nyugtalanul.
– Esetleg egy ivó?
– Attól tartok, az sincs, felség.
A  férfi is az erdőt kémlelte a banditák után kutatva.
Lemászott a hintóról, és odament tanácskozni a társához,
aki épp leszerszámozta a lovakat. Váltottak pár szót
halkan, majd a kocsis visszaszaladt az úton a sérült
társukhoz.
–  Menjek segíteni neki? – kiáltott oda Petúnia a
lovaknál álló testőrnek.
–  Semmi esetre se, felség! – A  férfi idegesen közelebb
lépett hozzá. – Csak maradjon ott, ahol van!
Petúnia nyugtalanul a hintó oldalába kapaszkodott, és
a pisztolya után kutatott az utastérben. Az alján hevert az
összegubancolódott fonalakat tartó kosárral egy
kupacban. Furcsa érzése támadt a lapockái közt. Érezte,
hogy a banditák figyelik őket a fák közül.
– Hadd segítsek, felség!
 Az  egyik testőr bemászott a hintóba, és felkapta az
egész kupacot, Petúnia pedig azzal rángatta ki a
szobalányát a sokkos állapotából, hogy a segítségét kérte a
fonalak kibogozásában, amiket aztán szépen elpakoltak a
kosárba, és a pisztolyt a tetejére tették.
–  Na, most már üljön itt, és hagyja, hogy a férfinép
gondoskodjon a dolgokról – kérte Maria.
Petúnia igyekezett így tenni. Ám miközben csendben
ült, szembesült egy égetőbb kérdéssel: továbbsétáljanak,
vagy várjanak segítségre? Igyekezett figyelmen kívül
hagyni, de mire a kocsis felsegítette a hintóra a félig ájult
testőrt, Petúnia már képtelen volt nyugodtan ülni.
–  Ha megbocsátanak – szólalt meg, miközben
lecsusszant a hintóról.
–  Petúnia hercegnő! Mégis hova megy? – visította
Maria.
–  A  bokrok közé – jegyezte meg Petúnia olyan
közömbös hangon, amennyire csak telt tőle. A kocsis és a
testőrök pedig tiltakozásra nyitották a szájukat. – Azonnal
visszajövök, és fegyvert is viszek magammal – biztosította
őket a kosarat feléjük döntve, hogy lássák a vörös gyapjún
heverő pisztolyt.
Aztán felkecmergett az árok oldalán, és mielőtt még
bárki követni tudta volna, eltűnt a bozótosban.
Nem kívánt közönség előtt könnyíteni magán.
 
 Az emberrabló
 

 
Oliver különböző útvonalakon visszaküldte az embereit a
régi kastélyba. Csak ő maradt hátra Simonnal, az öccsével,
hogy meglessék a csaknem kirabolt hintót. Magasan, egy
fán bújtak el ágak és pár elszáradt téli levél rejtekében.
–  Ez sűrűn megesik? – Simon egy kicsit előrehajolt,
mire Oliver visszarántotta, nehogy leessen.
–  Arra gondolsz, hogy gyakran okozunk-e
hintóbalesetet? – Oliver hangjából érződött a bosszúság. –
Egyáltalán nem.
– Arra gondolok, hogy amikor egy illető fegyvert szegez
rád, te azonnal visszakozol – pontosított Simon.
Olivernek sértődöttségében még a szava is elakadt egy
pillanatra.
–  Simon, az az őrült kislány alig pár centire tartotta a
pisztolyt a bal szememtől!
–  Egy kislány volt? – Simon arckifejezésén látszott,
hogy menten tesz valami szellemes megjegyzést, de Oliver
tekintete megállította.
 – Nem kérdeztem a korát – csattant fel Oliver. – De nem
volt nagy, az biztos.
– Akkor most fiatal volt, vagy kis termetű? – erősködött
Simon.
– Pszt! – szólt rá Oliver.
Az  igazat megvallva, Olivernek gőze sem volt arról,
hogy hány éves lehetett a lány. A ruhájából és a magasra
tűzött hajából ítélve a tizenévei végén járhatott, de alig
volt akkora, hogy a hintó magas ablakain keresztül Oliver
szemébe tudjon nézni. A  pisztolyt tartó kezei pedig épp
csak elbírták a fegyvert. Ezzel együtt az övéhez hasonló
kék szemet Oliver még soha nem látott, de ebből persze
nem derült ki semmi.
Azt sem értette, miért sértette ennyire, hogy a lány egy
„egyszerű grófként” beszélt az apjáról. A  grófok
birtokában is igen sok föld és gazdagság volt, továbbá
előnyös helyeket foglaltak el az udvarban. Semmi szükség
nem volt arra, hogy ilyen sértő módon nyilatkozzon a
grófokról, különösen a saját apjáról.
Ám amikor ezzel a jelzővel illette az apját, Oliver
furcsa csillanást fedezett fel a lány szemében. Talán csak
azért igyekezett jelentéktelennek beállítani a családja
vagyonát és rangját, hogy egérutat nyerjen. A baleset előtt
a hintó és a lovak is szépek voltak. A  lánnyal szobalány,
három testőr és egy kocsis utazott. Persze, aki manapság
az erdőn át utazik, legalább két testőrt visz magával, nem
mintha ez megakadályozta volna Olivert és az embereit,
hogy elvegyék, amit akartak. Általában.
A szemére szegezett pisztoly és a lány erősködése, hogy
csupán egy egyszerű gróf lánya, bár bejáratos az udvarba,
habozásra késztette Olivert. Egyelőre megvolt, amire
szükségük volt, és nem igazán szorultak rá arra, amit a
lány a ládáiban rejtegetett. Minden gond nélkül az útjára
engedhették volna.
De aztán a lovak megijedtek, és Oliver embereinek alig
volt idejük kitérni a pánikszerűen menekülő állatok elől.
Egy kóbor golyó majdnem eltalálta Simont, és ekkor a
hintón ülő idióta az útra zuhant. Borzasztó bűntudatot
keltett Oliverben, hogy nem segített nekik, de észben
kellett tartania, hogy ő itt a gonosz, és nem az ő tiszte
segíteni azokon, akiket épp az imént próbált kirabolni.
Szinte biztos, hogy Simon szívesen látott volna
valamilyen rémes sérülést, de Oliver imádkozott, hogy a
lányt és a szobalányát ne érje baj. Abban az esetben már
odament volna, hogy segítséget nyújtson. Annyira azért
mégsem süllyedt mélyre, hogy ne segítsen egy sérült nőn.
Legalábbis egyelőre még nem.
– Mit művel ez a lány? – szólalt meg Simon suttogva.
– Mi van már?
Oliver közel hajolt a testvéréhez, és lekukucskált a
fáról. A  lány leszállt a hintóról, és mondott valamit a
többieknek. Az  emberei nem tűntek boldognak, de ő
akkor is megfordult, és bement az erdőbe.
– Mit művel? – ismételte meg Simon. – Megőrült?
Ahogy a lány egy hatalmas csoport borókabokor mögé
lépve felkapta a köpenyét a vállára, Oliver érezte, hogy
elpirul az arca. Pontosan tudta, hogy mit csinál a lány.
Azonnal Simon szemére tapasztotta a kezét.
– Hé!
– Pszt! – sziszegte Oliver.
–  Hagyj már! – Simon megpróbálta lefejteni a testvére
kezét.
–  Ne nézd, ahogy épp… a bokorban… – Hirtelen nem
jutott eszébe egyetlen udvarias kifejezés sem a
tevékenységre.
Simon leállt, de közben nevetésben tört ki, méghozzá
nem is valami halkan.
–  Most komolyan beszélsz? Gondolom, néha még a
nagyságának is a bokorban kell pisilnie.
– Simon, hallgass!
Oliver igyekezett nem odanézni, de most már
ellenőrizte, hogy a lány nem hallotta-e meg őket. Már
megbánta, hogy Simont elhozta magával. A  fiú alig
töltötte be a tizennégyet, és teljes mértékig képtelen volt
néhány másodpercnél tovább csöndben maradni. Oliver
Karl és az apja többi emberének a szárnyai alatt kezdett
hintókat kirabolni tizenkét éves korában, de Simont
elkényeztette az édesanyjuk.
 A  lány körbekémlelt, de ez nem állította meg abban,
hogy… megtegye, amit meg kellett tennie. Oliver gyorsan
elfordult.
Amikor újra odanézett, a lánynak hűlt helyét találta.
Elengedte Simon arcát.
–  Nem vagyok már ötéves, nem kell így eltakarnod a
szememet! – tiltakozott Simon.
Oliver sehol sem látta a lányt. A  hintóhoz sem ment
vissza. A  testőrök a sérült férfi karját tették sínbe, de
Oliver látta, hogy a szobalány idegesen leste az
aljnövényzetet, és kezdett aggódni a rábízott lány miatt.
–  Hova ment? – Simon túlhajolt a felsőtestével a
rejtekhelyükön. – Ó-ó – nyögte, aztán lezuhant.
– Simon!
Oliver megkapaszkodott és kihajolt, hogy megnézze,
hova esett az öccse. Simon elég rosszul landolt, és
nyögdécselve szorongatta az egyik bokáját. A lány pedig a
pisztolyával a kezében állt fölötte. Oliver megjegyezte
magában, hogy a lány hajának ragyogó fekete színe és a
pisztoly meglehetősen drámai hatást kelt a vörös
köpenyével együtt. Aztán elővette a saját fegyverét, és
könnyed mozdulattal leszökkent a lány mellé.
– Adja ide a pisztolyt, méltóságos asszonyom! – mondta
hűvösen, és közben kinyújtotta a szabad kezét.
– Már miért tennék ilyet?
Volt benne kurázsi, azt meg kellett hagyni. A  hangja
még csak meg sem remegett, és alig rezzent össze, amikor
a férfi a füle mellett felhúzta a pisztolyt.
–  Azért, mert az egyikünk egy veszélyes bűnöző, a
másik pedig nem – válaszolta Oliver, és közben magában
imádkozott, hogy ezt el is higgye neki a lány. – És mit
gondol, melyik fog nagyobb valószínűséggel lőni?
Egy sóhaj kíséretében a lány elengedte a pisztolya
kakasát, és átadta a fegyvert Olivernek, aki a
nadrágszíjába dugta. Megpróbálta nem mutatni a
megkönnyebbülését, és szívből bánta, hogy Simonnal már
nem viselik a maszkjukat.
–  Néztem én már magánál rosszabbal is szembe –
jegyezte meg a lány.
– Afelől kétségem sincs – felelte Oliver meglepve.
A tényt, hogy a lány ránézésre egyáltalán nem félt tőle,
egyszerre találta hízelgőnek és sértőnek.
– Oliver, eltört a bokám – nyafogott Simon.
–  Olivernek hívják? – A  hercegnő felhúzta az egyik
szemöldökét. – Nem valami farkashoz illő név.
Oliver érezte, hogy összeszorul a gyomra. A  lány látta
az arcukat, és most már a nevét is tudta. Fegyvert tartott a
fejéhez, közben Simon sírva fakadt a fájdalomtól, és a
kocsis hangját is meghallotta, ahogy arról tanakodott,
hová mehetett a lány. Aznap cseppet sem a megfelelő
irányba haladtak az események.
–  Mozgás! – szólt a lányra. A  fegyverrel a régi kastély
felé vezető őzcsapás felé mutatott. – Most!
– De kérem!
Nyilván eszébe sem jutott, hogy a férfi elrabolja majd.
Így már ketten voltak. Vagyis hárman: Simon abbahagyta
a sírást, és ő is döbbenten nézett.
Oliver már megbánta, de nem tudta, hogy mi mást
tehetne. Engedje talán el? És akkor mi lesz? Nem tudnak
gyorsan haladni, mivel Simon bokája valóban eltört.
A  lánynak bőven lett volna ideje hívni a kocsisát és a
sértetlen testőröket. Oliver nem engedhette meg
magának, hogy elfogják. Túl sok ember élete függött tőle.
– Menjen! – morogta.
A  lány elindult. Egy kicsit megbotlott egy gyökérben,
mielőtt elért az ösvényre. Amikor a lány már pár lépéssel
előttük járt, Oliver lehajolt, a szabad kezével megragadta
Simon könyökét, és felhúzta. Simon karját a nyakába
tette, és a lány után bicegtek.
Oliver megkönnyebbülésére a fák biztonságos
takarásában voltak már, mire a szobalány és a kocsis
sietve a lány után indultak. Hallotta maguk mögött, ahogy
a bokrokban kutatnak, de addigra jelentős előnyre tettek
szert hárman. És amikor majd átérnek a patakon, a
nyomaik teljesen eltűnnek.
Lassan haladtak Simon sérülése miatt, és mert
Olivernek az egyik kezében a pisztolyt kellett fognia, hogy
a lányt sakkban tartsa. És Oliver minden egyes lépéssel
egyre jobban tisztában volt azzal, hogy rémes hibát
követett el. Olyan emberek hintóját kirabolni, akiknek
ránézésre nem fog hiányozni némi arany, egészen más,
mint elrabolni valakit. És mégis vajon hány éves lehet?
Nagyon magabiztosnak tűnt, és el kellett ismerni, hogy jól
bánt a pisztollyal, de a feje búbja valószínűleg Oliver
kulcscsontjáig sem ért fel.
– Lógni fogok – motyogta alig hallhatóan Oliver.
– Micsoda? – szisszent fel Simon, akinek az arca szürke
volt, és izzadság csorgott rajta.
Amikor a patakhoz értek, Oliver belelépett a vízbe,
hogy az öccse a partról a hátára tudjon mászni. Így
mindkét keze felszabadult, de Simon olyan szorosan
ölelte a nyakát, hogy majd megfojtotta. Mellettük állva a
patakparton, a lány aggódó pillantást vetett Simonra.
– Nem fest valami jól – jegyezte meg.
– Tudom – csattant fel Oliver.
–  Akkor meg miért nem enged el engem, hogy
gyorsabban találhasson segítséget?
–  Mert nem – morogta Oliver, és a lány felé intett a
pisztollyal. – Keljen át a patakon! Induljon!
–  Köszönöm, de nem – felelte a lány kimérten. – Nem
akarom bevizezni a cipőmet.
Oliver már épp vitába akart szállni, amikor a lány
egyetlen fantasztikus ugrással a túlparton termett.
Megigazította a köpenye kapucniját, és felhúzott
szemöldökkel várta, hogy a férfi áttrappoljon a vízen,
majd fel a parton, máris lihegve a hátán cipelt súlytól.
– Ez csodálatos volt – motyogta Simon. – Nem te, Oliver,
hanem ő.
–  Nem volt nagy távolság – mondta legyintve a lány. –
Figyeljen, még mindig visszatalálok az útra. Nem
mondom el senkinek a nevüket.
–  Az  én nevemet nem is tudja. Egyébként Simonnak
hívnak. – A hangjából ítélve kezdett felszökni a láza.
–  Üdvözlöm, Simon – mondta a lány. – Engem
Petúniának hívnak.
– Petúnia? – mordult fel Oliver. – Mint a virág?
A  lány pillantását látva azt kívánta, bárcsak jobban
kordában tartotta volna az arckifejezését, de most
tényleg: Petúnia? Arra számított, hogy majd valami szép,
rövid nevet mond, mint, mondjuk, az Anna vagy az
Emília. De persze Maude királyné és Gregor király már
régen divatba hozták a virágneveket, amikor a tizenkét
hercegnőt olyan virágok után nevezték el, mint a
harangvirág vagy a tulipán.
A  férfi kezdte magát kényelmetlenül érezni a
gondolattól, hogy vajon milyen közeliek is lehetnek a lány
kapcsolatai az udvarral. Ha az édesapja bejáratos volt a
királyhoz, mindegy, hogy mennyire egyszerű gróf is,
Oliver igen nagy bajba került. Ez pedig azt jelentette, hogy
a családja és a gondjaira bízott emberek is nagy bajban
voltak.
– Már nincs messze – mordult fel.
Felcsendült egy madárhang, majd egy újabb, amiből
Oliver tudta, hogy az őrszemek meglátták őket. Mindössze
néhány további lépés után Karl nagy léptekkel odaért
hozzá az ösvényen. A  hatalmas férfi alig vetett pár
pillantást Petúniára, mielőtt leemelte Simont Oliver
hátáról. Elnyomakodott Oliver és Petúnia mellett, hogy
sietve távozzon a sérült fiúval.
Az ösvény elkanyarodott, és már meg is érkeztek a régi
kastély falaihoz. A  kapu jobbra volt, de most túl nagy
erőfeszítésnek tűnt Oliver számára, bár máskor épp ő
mutatott példát a többieknek azzal, hogy azt használta.
Ehelyett most megfogta a lány könyökét, és átvezette a
falon lévő egyik hatalmas repedésen. Át a törött, félig
fűvel borított köveken, amiket szándékosan hagytak
szanaszét.
– Hol vagyunk? – kérdezte Petúnia. – Ez az… ó.
Balra állt a kastély, amit művészien alátámasztottak
belülről, hogy megtartsák az elhagyatottság látszatát.
Körülöttük mindenfelé ételt főztek tűz fölött, és nők
cipeltek mosott ruhával vagy kenyérrel teli kosarakat.
A  fújtatók jártak a kovácsműhelyben, és a kastély
ajtajaitól nem messze egy csapat gyerek mondta fel a
leckét egy mosolygó tanárnak.
– Mi ez a hely? – kérdezte halkan Petúnia.
 Oliver nem válaszolt. Minél kevesebbet tudott a lány,
annál nagyobb biztonságban lesznek az emberei… Vagy
vajon naiv gondolat volt tőle azt feltételezni, hogy tovább
élhetnek itt most, hogy a lány látta őket? Egy része
azonban dicsekedni akart, vagy tenni valamilyen
szarkasztikus megjegyzést, amivel a szép vidéki birtokán
üdvözölhette volna a lányt.
Épp szóra nyitotta a száját, amikor az édesanyja kijött a
kastélyból, és olyan arckifejezéssel indult el feléjük,
amitől Oliver ismét hatévesnek érezte magát. Egy kicsit
Petúnia mögé lépett, és majdnem el is ejtette a pisztolyát,
miközben igyekezett elrakni a helyére.
Az  édesanyja lába földbe gyökerezett, amikor jobban
megnézte magának a lányt. Miközben az arca elsápadt,
egy kicsit meg is ingott.
–  Anyám? – Oliver elengedte Petúnia karját, és
odasietett az asszonyhoz.
– Maude? – Az édesanyja hangja alig volt hallható.
–  Nem – válaszolta a lány. Halkan beszélt, és feszült
kifejezés ült az arcán. – Petúnia vagyok. De tudom, hogy
nagyon hasonlítok az édesanyámra.
– Az édesanyja neve Maude? – Oliver úgy érezte, hogy
megnyílt alatta a föld.
–  Igen – felelte Petúnia, és közben hátraengedte a
köpenye kapucniját. – Vesztfálini Maude királyné.
–  Felség – köszöntötte Oliver édesanyja tisztelettudón
egy pukedli kíséretében. – Isten hozta szerény
hajlékunkban! Özvegy Emily Ellsworth-Saxony grófné
vagyok. Bretonból érkeztem ide az édesanyjával még
kislány korunkban. – Halványan Petúniára mosolygott, de
aztán a tekintete keménnyé vált, és Oliver felé fordult. –
Magyarázd meg, kérlek, Oliver, hogy mit keres itt a
hercegnő!
–  Eljött meglátogatni a mi kis egyszerű grófságunkat,
édesanyám – hadarta Oliver, és már teljes bizonyossággal
tudta, hogy ha az édesanyja nem öli meg, akkor majd
megteszi Gregor király.
A sorsa ezennel megpecsételődött.
Elnevette magát.
 
 Elrabolva
 

 
Petúnia ígéretet tett magának, hogy nem fog pánikba esni.
Minden körülmény között hercegnőhöz méltón fog
viselkedni. Legyen ez bármilyen nehéz.
Legalább egy kis időre magára hagyták. Ugyan egy
fiatal férfi szobájában… aki mint kiderült, gróf… és aki
elrabolta. Amíg a férfit az édesanyja megszidta, addig őt
egy mosolygó nő foltozott, de tiszta ruhában bekísérte a
kastélyba, hogy le tudjon pihenni. Mintha képes lett volna
leheveredni egy idegen férfi ágyára!
Ehelyett fel-alá járkált. A díszes ágy szinte betöltötte az
apró szobát, de a lánynak jólesett a mozgás. Megrémült,
amikor Oliver elrabolta. Attól tartott, hogy talán… nos,
megrontja, ahogy Maria mondaná. Nem tudta egészen
pontosan, hogy ez mit is jelent, de abban biztos volt, hogy
valami szörnyű dolog, amiről az emberek csak suttogva
beszéltek. Ám mivel a férfi édesanyja is itt volt,
biztonságban érezte magát. Most már csupán arról kellett
meggyőznie őket, hogy engedjék szabadon.
 Rápillantott a fűzőjére tűzött apró órára, és felsóhajtott.
Mostanra már meg kellett volna érkeznie Volenskaya
birtokára. A  nagyhercegné aggódni fog, és az unokája, a
jóképű Grigori herceg… Petúnia elnyomott egy finom kis
remegést. Grigori herceg magánkívül lesz az
aggodalomtól, ebben biztos volt. Valószínűleg a kapuban
várt rá, és amikor nem érkezett meg… vajon merne a
keresésére indulni a sötétben? A  herceg rettenthetetlen
vadász hírében állt… Petúnia biztosra vette, hogy keresni
kezdi majd.
Arra jutott, hogy nem fenyegeti valódi veszély most,
hogy az édesanyja egyik legrégebbi barátjának a védelme
alatt állt. Nem mintha emlékezett volna lady Emilyre.
Maude számos udvarhölgyet hozott magával Bretonból.
A  legtöbben vissza is tértek oda, amikor Maude meghalt.
Petúnia akkoriban mindössze kétéves volt. Néhányan a
hölgyek közül vesztfálini nemesekhez mentek feleségül,
ahogy a grófné is. Az  egyikük pedig a hercegnők
nevelőnője lett. Mivel egyelőre a bandita gróf szobájában
ragadt, Petúniának rengeteg ideje volt elgondolkodni
azon, pontosan mi is történhetett ezzel a bizonyos
udvarhölggyel.
Ez a kastély, aminek a megjelenése már vagy jó ötszáz
éve kiment a divatból, kívülről úgy nézett ki, mintha egy
erősebb szél bármikor elfújhatná, ám belülről a falazatot
nemrég felújították. Az  emeleti galériára vezető lépcső
sem készülhetett pár évnél régebben. A  bejárati ajtók
ferdén lógtak ugyan, de belülről látta, hogy valójában
vaskos gerendákkal kitámasztották őket. Egy egész falura
való ember volt odakint, és intézték a dolgukat, mintha ez
is csak egy szokásos hétköznap lenne. Számukra
valószínűleg az is volt. Ám ha Oliver egy gróf, akkor miért
rabol ki hintókat a hírhedt vesztfálini erdők farkasaival?
És miért bujkálnak itt az emberei ilyen nélkülözésben?
A  szobát kissé fülledtnek érezte, úgyhogy Petúnia
levette a köpenyét. Szépen összehajtogatta az ágy lábához.
Nárcisz irigy volt, amikor meglátta, különösen miután
Petúnia kihímezte a kapucniját a keresztapjától kapott
ezüst fonallal. Az volt az egyik előnye annak, hogy ő volt a
legalacsonyabb, hogy senkivel sem kellett osztoznia a
ruháin. És így volt lehetséges az egész köpenyt Rózsa régi
ruhájából elkészíteni. Ugyanakkor a hátránya is megvolt,
hogy ő volt a legfiatalabb és a legalacsonyabb: szinte alig
kapott új holmikat. Sokkal gazdaságosabb volt simán
levágni a többiek ruháinak a rojtosodó széleit.
Mégis a magasságának (illetve annak hiányának)
köszönhetően ő hasonlított mindannyiuk közül legjobban
az édesanyjukra. Írisz panaszkodott is eleget, hogy
Petúnia ezért lett az édesapjuk kedvence, amit persze a
lány egy cseppet sem bánt. A testvérek közül egyedül neki
volt szabad virágokat vágni a különleges melegházakból.
Neki még azt is megengedték, hogy együtt dolgozzon az
édesapjukkal és Reiner Ormmal, a főkertésszel egy új
rózsa nemesítésén, amit Petúnia Maude napfelkeltéjének
szeretett volna elnevezni. A  virágok közepe halvány
rózsaszínű lenne, de a szirmok széleinél már megjelenne
a sárga.
Valaki kopogtatott az ajtón.
–  Jöjjön be! – szólalt meg Petúnia, és közben a kezével
ellenőrizte, hogy a hajtűi még mindig a helyükön vannak-
e.
–  Kedvesem – szólalt meg a grófné. Finom illatok
kezdtek terjengeni az asszony kezében lévő tálcáról. –
Éhes?
– Ó, igen. Köszönöm! – válaszolta Petúnia, és igyekezett
nem túl lelkesnek hangozni.
Remélte, hogy a grófné nem hallotta meg, ahogy
megkordult a gyomra, amint megérezte a csirkeleves és a
friss kenyér illatát.
Petúnia odahúzta magának a szobában lévő két szék
egyikét, és habozás nélkül leült enni. A  grófné a kezét
szépen az ölébe téve leült a másik székre.
– Biztos vagyok benne, hogy igen kimerítő napja volt –
szólalt meg az asszony.
Petúnia válasz helyett savanyú képet vágott. A  leves
kiváló volt, és a kis darab kenyér is gőzölgött még, amikor
tört belőle egy falatot.
–  Nem tudom, hogy Oliver miért tette, amit tett… –
kezdett bele a grófné.
–  Úgy érti, hogy ki akarta rabolni a hintómat, és
elrabolt engem? – Petúnia még csak meg sem próbálta
leplezni a hangjába vegyült gúnyt. – A vesztfálini farkasok
már évek óta zaklatják az utazókat, és minden évszakkal
egyre merészebbé váltak. Ezt egyáltalán nem nevezném
grófhoz méltó időtöltésnek.
–  Ez nem egy afféle hobbi, amihez a fiam csak úgy
kedvet kapott – felelte a grófné ugyanolyan gúnyosan. –
Attól tartok, nem sok más választásunk van.
– Hogyhogy nincs más választásuk? – Petúnia letette a
kanalát. – Nem hiszem, hogy egy grófnak lopnia kell
ahhoz, hogy biztosítsa a megélhetését. A  birtokainak
hoznia kellene bevételt…
Ám a grófné megrázta a fejét.
– Ismeri ennek a grófságnak a nevét?
–  Ööö… nem – válaszolta Petúnia pillanatnyi
gondolkodás után.
– Saxeborg-Rohlstein.
Petúnia a homlokát ráncolta. A  nevelőnőjük
ragaszkodott hozzá, hogy a hercegnők megtanulják
Vesztfálin összes hercegségének és grófságának a nevét, a
Saxeborg-Rohlstein mégsem csengett ismerősen.
–  Meglepne, ha ismerné – jegyezte meg a grófné,
helyesen olvasva Petúnia zavart arckifejezését. –
Nagyjából… öt- vagy maximum hatéves lehetett, amikor
ez a grófság megszűnt létezni.
– Hogyan szűnhet meg egy grófság?
–  Azzal, hogy megnyertük a háborút Analúzia ellen –
válaszolta a grófné, amivel csak fokozta Petúnia zavarát,
hiszen az asszony szinte dühösnek tűnt a vesztfálini
győzelem miatt.
Az  Analúziával folytatott tizenkét éves háború Iónia
történelmének egyik legvéresebb időszaka volt. Maude
királyné azért kötötte meg a második megállapodását a
Kőbezárt királlyal, hogy véget vessen a háborúnak, amit a
nővérek gyanúja szerint a Kőbezárt király pontosan azért
robbantott ki, hogy Maude még inkább a hatalma alá
kerüljön. És bár a háború rémes áldozatokat követelt
mindkét oldalon mind emberélet, mind anyagi javak
tekintetében, Vesztfálin végül győzött, aminek örömmel
kellett volna eltöltenie az özvegy grófnét.
Ám egyértelműen nem ez volt a helyzet.
–  A  békeegyezmény részeként újrarajzolták a
határvonalat Vesztfálin és Analúzia között – folytatta a
grófné. – A  férjem grófságát félbevágták, és a darabjait
elajándékozták. Fele Vesztfálinban maradt, a másik fele
pedig már Analúziához tartozik. – Tört egy darabot a
kenyérből, és miközben a távolba meredt, játszani kezdett
vele. – A  grófság kicsi volt, és szinte csak erdőkből állt.
Senki sem volt, aki Gregor király eszébe juttassa a
létezését. A férjemet megölték az utolsó csaták egyikében,
amikor Oliver még csak hétéves volt. Amíg néhány
emberünket le nem tartóztatták Analúzia királyának az
erdeiben elkövetett orvvadászatért, nem is tudtunk arról,
hogy a határvonal megváltozott. Gondolom, nem bánta,
hogy itt élünk a régi kastélyban, amíg nem lövünk le
egyetlen szarvast sem.
Petúnia letette a bögre tejet, és közben a kezére
löttyintette.
– Analúziában vagyunk?
–  Pontosan – felelte az özvegy grófné. – Immár az
országút a határ a két ország között, pedig azelőtt az egész
Vesztfálinhoz tartozott. A birtokot, ami korábban a férjem
székhelyéül szolgált, egy herceg kapta meg jutalom
gyanánt a háború után. Feltételezem, Gregor király egész
idő alatt úgy hitte, hogy a teljes családunkkal végeztek, és
mire el tudtam vinni Olivert Bruchba, hogy a birtok
visszaszerzéséért folyamodjunk, már túl késő volt.
–  Ebből egy szót sem hiszek el – hadarta Petúnia. –
Megnyertük a háborút. Mégis miért adtunk volna
Analúziának akár egy darabka földet is? És ha valóban az
édesanyám barátja, akkor apám biztosan meghallgatta
volna, amikor segítségért fordultak hozzá.
Petúnia arca égett, és szorítást érzett a mellkasában.
Az édesapja soha nem vette volna el valaki más földjét, és
ajándékozza csak úgy el. Ez abszurd!
–  Kedvesem – folytatta lady Emily halkan. – Mire
Oliverrel az udvarba értünk, ön és a nővérei
belekeveredtek valamibe, ami miatt minden éjjel elkopott
a tánccipellőjük.
Petúnia úgy érezte, menten felrobban a feje, annyira
forró volt, de az özvegy grófné folytatta.
–  Hetekig próbáltunk audienciát kapni Gregor
királytól, de ő vagy nem tudott… vagy nem is akart
fogadni bennünket. Ezt követően pedig boszorkányság
vádjával letartóztatták a drága Anna Lewistont, a
nevelőnőjüket, és egy barátunk azt javasolta, hogy én is
meneküljek, mielőtt még bármivel megvádolnának. Végül
is egykoriban az édesanyja bizalmasa voltam, és ráadásul
már külföldi is. Visszahoztam a fiaimat az erdőbe, hogy itt
húzzuk meg magunkat. Elmentünk Analúziába, és
megpróbáltunk segítségért folyamodni Philippe
királyhoz, hogy a birtokunk hozzá tartozó részét
visszakapjuk, de mivel a fiaim vesztfáliniak voltak, én
pedig bretoni, így ő sem hallgatott meg bennünket.
Ezt Petúnia képtelen volt elhinni. Philippe királyt
igencsak rosszul érintette a háború elvesztése, és Petúnia
tudta, hogy az apja minden egyes Analúziába intézett
üzenetét igen óvatosan fogalmazták meg, hogy a
kárörvendés legapróbb jelét is kerüljék.
–  Az  egyetlen jó hír az volt, hogy senki sem tartott
igényt erre a régi kastélyra – folytatta lady Emily. – Itt
menedékre leltünk a háború alatt, amikor a harcok túl
közel értek a birtokunkhoz, így itt maradtunk. Végül a
férfiak egy része bűnözéshez folyamodott, hogy élelmet
tudjanak szerezni nekünk. Loptak tanyákról, szarvasra és
fácánra vadásztak, és túléltünk, ahogy tudtunk.
Megpróbáltuk a legtöbb embert elküldeni. Néhányan el is
mentek, de sokan maradtak, hogy segítsenek Olivernek az
egyetlen módon, ahogy tudnak. – Szomorúan
elmosolyodott. – Könnyebb lett volna, ha mind elmennek,
de nem volt szívünk visszautasítani őket. Karl, a termetes
férfi, akivel korábban találkozott, rájött, hogy az életben
maradásunk legegyszerűbb módja az, ha az országúton
erre járó hintókat kiraboljuk, majd az embereket kisebb
összegekkel vagy ékszerekkel elküldjük különböző
vásárokba, hogy megvegyék, amire szükségünk van. És
bizonyára észrevette, hogy megtartottuk a kastély romos
megjelenését. Mindezt csupán azért, hogy elrejtőzzünk az
analúziaiak elől, bár igen ritkán téved bárki is az erdőnek
erre a részére.
Petúnia döbbenten nézett. Soha nem hallott még ilyet…
elképzelése sem volt arról, hogy az országában vannak
emberek, akik így élnek. Nos, mármint azokon a
területeken, amik korábban az országához tartoztak.
Nyugtalanította a tény, hogy tudtán kívül átlépett
Analúziába. Nem kellett volna itt lennie valami kerítésnek
vagy kapunak? Valaminek, amit katonák őriznek?
–  De továbbra sem értem, hogy miért tartozik
Vesztfálin egy része immár Analúziához – jegyezte meg
egy kis idő múlva, bár valójában ez volt a legkevésbé
fontos kérdése.
–  Mert Gregor az innen északra fekvő analúziai
síkságok jelentős részét elfoglalta – magyarázta a grófné
még mindig türelmesen. – Az  ott található szőlőskertek
párjukat ritkítók, még a harcok után is, amik ott zajlottak.
Fájdalomdíj gyanánt Gregor Philippe-nek adott egy kis
erdőt, amivel kiegyenesítette a határt az országaink közt,
és így könnyebben elérhetővé tette az utat az analúziaiak
számára.
Petúnia szédülni kezdett.
– Ó! – Mindössze ennyit tudott kinyögni.
Eszébe jutott, hogy megkérdezi, miért nem mentek
vissza az udvarba Oliverrel, és követelték a férfi grófi
élőjogait most, hogy már felnőtt, és hogy a táncoló cipők
rejtélye is megoldódott (nem mintha a háttérben
meghúzódó okokat nyilvánosságra hozták volna). Ám
tisztában volt azzal, hogy milyen könnyű megszokni
dolgokat, és sokkal könnyebb egyszerűen csak folytatni
mindent úgy, ahogy korábban tették. Elvégre ő is
végigtáncolta az élete minden éjszakáját onnantól, hogy
járni tudott, majdnem hétéves koráig. És annak ellenére,
hogy a nővéreivel elátkozták őket, szerette, mert mást
nem ismert.
Tizenegy éves korában szintén nem szólt egy szót sem,
amikor az édesapja egyfajta előkelő túszként elküldte a
világ másik végébe, Ruszakába. Elment, mosolygott, és
úgy tett, mintha értené, amit a ruszakai hölgyek mondtak,
amikor az arcát csipkedték és a fejét paskolgatták, akár
egy kiskutyáét. Egyszerűen csak sokkal könnyebb volt a
megszokott módon cselekedni.
Arról már nem is beszélve, hogy részben vétkesnek
érezte magát, amiért lady Emily eredetileg nem kapott
audienciát Gregor királynál. Ha a nővéreivel korábban
megtalálták volna a módját, hogy küzdjenek, és legyőzzék
a Kőbezárt királyt, mielőtt még elterjedtek volna a
boszorkányságról és a gyilkosságról szóló pletykák, akkor
a királyság nem hevert volna romokban a háború után.
–  Évről évre egyre nehezebbé vált leállni – folytatta
halkan a grófné, miután ismét olvasott Petúnia
gondolataiban. – Állandóan beszélünk erről. Vagy
legalábbis én beszélek, Oliver pedig úgy tesz, mintha
meghallgatna. Próbálom meggyőzni, hogy menjen el
Gregor királyhoz, és könyörögjön kegyelemért. De vagy
ezerszer felakaszthatnák azért, amit tett, akár gróf, akár
nem.
–  Ha elengednek, megígérem, hogy beszélek apámmal
az érdekükben – mondta Petúnia, aki úgy tett, mintha
engesztelni próbálná az idősebb nőt. – Biztos vagyok
benne, hogy ha meghallja az okaikat…
Ám lady Emily újra csak a fejét rázta.
 – Kérem, ne tegye, felség! Az csak rontana a helyzeten,
ha öntől hallja, miután Oliver elrabolta. Nem,
megmondtam a fiamnak, hogy ez az utolsó csepp a
pohárban, most már tisztáznia kell magát. Segítene
azonban, ha szólna pár jó szót az érdekünkben, amikor
eljön az idő, ám ez olyasmi, amit Olivernek magának kell
megtennie. Miután biztonságban hazaviszi önt. Vagy
ahová épp tartott – fűzte hozzá.
– A legjobb az lesz, ha odamegyünk, igen – értett egyet
Petúnia. – A nagyhercegné már biztosan magánkívül van
mostanra.
–  A  nagyhercegné? – A  grófné szeme elkerekedett. –
Volenskaya nagyhercegné? Hrothenborg hercegének az
özvegye?
–  Igen, őt is ismeri talán? – Petúnia eltűnődött, hogy
kérdezze-e a grófnét az édesanyjáról. Ő  szinte nem is
emlékezett rá, és csak a szép kertjeiből ismerte, amiket az
édesapja készíttetett a menyasszonyának.
–  Csak hírből – válaszolta a grófné. – De
megkérdezhetem, hogy miért utazik a nagyhercegné
birtokára? Egyedül?
–  Néhány éve találkoztam a nagyhercegnével
Ruszakában – válaszolta Petúnia. – Most, hogy a
vesztfálini birtokán tartózkodik, megkért, hogy
látogassam meg.
– Értem – mondta a grófné hűvösen.
 Petúnia nem tudta, hogy mitévő legyen. Az  asszony
arcára kiült kifejezés megrémítette. Ám az özvegy grófné
az édesanyja barátja volt, és most olyan kedvesen
viselkedett vele, hogy csak nem lehet baj abból, ha
rákérdez.
– A grófné miért nem kedveli a nagyhercegnét?
–  Nem ismerem őt, úgyhogy ellenérzéseim sem
lehetnek vele szemben – felelte lady Emily feszülten,
majd megenyhült kissé. – Egyszerűen… csak… zavar, hogy
egy ilyen fiatal hölgy, mint ön, egyedül utazik.
Petúnia majdnem biztos volt abban, hogy nem ez járt a
grófné fejében.
 
 Az idegenvezető
 

 
Amikor az édesanyja megtalálta, Oliver a repedésekkel
teli padlón ücsörgött a kis kápolnában.
Gyakran menekült el ide. Az  egész szinte csak egy kis
lyuk volt. Több mint hétszáz éve épült, hogy hasznára
legyen az ősei udvartartásában élő maroknyi embernek,
akik áttértek egy különös, és akkoriban tiszavirág-
életűnek ígérkező új, egy istent dicsőítő és merev
megfogalmazású imákkal bíró vallásra. Amikor az egyház
nagyobb hatalomra tett szert Vesztfálinban, építettek egy
nagyobb kápolnát a régi kastély mögé, és az apró
szentélyt a kezdetleges oltárával nem használták többé.
Oliver szívéhez viszont ez az építmény állt közelebb.
A  külső falakból megmaradt vaskos kövekből épült, és
nagyon csöndes hely volt.
– Oliver? Idebent vagy?
Oliver nem bajlódott gyertyagyújtással, úgyhogy az
édesanyja nem látta őt, ahogy a hátát az oltárnak
támasztva törökülésben ül. Válaszként nagyot sóhajtott,
mire az asszony belépett, és elállta a gyenge reggeli
napfény útját, így már Oliver sem látta őt.
– Az egész éjszakát itt töltötted?
Oliver nem tudta megállapítani az édesanyja
hangjából, hogy dühös-e még rá, de valószínűnek tartotta,
hogy igen. Ő  mindenesetre még mindig haragudott saját
magára.
–  Nem, Simon szobájában aludtam – felelte. – De még
pirkadat előtt felébredtem, és nem akartam zavarni.
Simon bokája eltört. Mire Karl ágyba fektette, és Karl
felesége, Ilsa odaért, hogy megnézze a sérülést, a fiú
bokája a háromszorosára dagadt, és csupa kék-zöld volt.
Ilsa mákból készült italt adott neki, hogy enyhítse a
fájdalmat, mielőtt helyre tették, és Simon aludt, mint a
bunda.
Oliver öccsének a sérülése csak tetézte az elbaltázott
rablást, aminek eredményeképp a királyi hintó balesetet
szenvedett, és a legfiatalabb hercegnő elrablását. Nem ez
volt Oliver eddigi életének legszebb pillanata.
Ha vallásosabb lett volna, és az apró kápolna még
mindig misék helyszínéül szolgált volna, az egész éjszakát
imádkozással tölti. Ám kétsége sem volt afelől, hogy a
számos bűne miatt Isten már rég nem hallgatja meg az
imáit.
– Simon rendbe jön – mondta halkan lady Emily.
– Nem lett volna szabad velünk jönnie – felelte Oliver. –
Tudom, hogy önnek sem tetszett. Most pedig már jó oka is
lesz itt tartani.
–  Ami viszont neki nem fog tetszeni – jegyezte meg az
édesanyja.
–  Nem érdekel, ha nem tetszik neki – jelentette ki
Oliver mogorván. – Amikor meggyógyul, akkor is ki kell
majd találnunk valamit, hogy ne jöjjön velünk. Egyébként
is elviselhetetlen volt. Lehet, hogy egyszerűen csak
megmondom neki az igazat. Borzalmasan lő, és be nem
áll a szája.
Oliver még soha nem érezte ilyen rémesen magát,
amiért ilyeneket mond az öccséről, de ezeket ki kellett
mondani. Szörnyű érzés volt. Mintha egy sebet szorított
volna meg, hogy érezze a fájdalmat.
–  Oliver, hagyd ezt abba! – szólt rá az édesanyja. –
Amikor Simon felépül, Ohmsford úrhoz adom, hogy
tanítsa ki az intézői feladatok elvégzésére. Szegény
Ohmsford fölött kezd eljárni az idő, és nem vagyok biztos
benne, hogy kellő alapossággal tartja nyilván a
bevételeteket és az elosztásukat. Biztosra akarok menni,
hogy mindenkinek jut elég, de ennyi. Semmi értelme
olyan arany miatt kockáztatnotok az életeteket, amire
nincs szükségünk.
– Ez jó lenne – értett egyet Oliver.
Az  utóbbi időben ő maga is igyekezett elvégezni a
könyvelést, de nem jutott rá ideje. Simon pedig kiválóan
bánt a számokkal, és a korához képest igazán pedáns volt.
Már régen felhagyott a tanulással, hiszen hamar
elsajátított mindent, amire Ohmsford kisasszony tanítani
tudta. Az  idős intéző lánya volt az egyetlen, aki amolyan
tanítóként igyekezett helytállni.
– Legalább az egyikünk megmenekül a gaztevő élettől –
jegyezte meg Oliver, és saját magát is meglepte a
hangjába vegyült keserűség.
–  Sajnálom – mondta az édesanyja. – Elszántabban
kellett volna harcolnom érted, de nem tudtam, hogyan,
és… féltem. Féltem, hogy elvesznek tőlem téged és Simont,
vagy hogy még ebből a szerény hajlékból is elüldöznek
bennünket. Akkoriban még nem tudtam, mit tegyek, és
minden nappal érzem, ahogy a lehetőségünk, hogy helyre
tegyük a dolgokat, elúszik.
–  Ne okolja magát! – nyugtatta Oliver.
Nekitámaszkodott az oltárnak, miközben az apró helyen
manőverezve feltápászkodott. – Megtett mindent, amit
tudott.
–  Valóban így lenne? – Sokkal inkább hangzott
elgondolkodónak, mint önvádlónak.
Oliver kissé zavarban volt. Ezen a ponton már nem
volt biztos abban, hogy lady Emily egyáltalán hozzá
beszél-e.
– Minden rendben lesz…
– Hallottad azt a szegény gyermeket sírni éjjel?
 Olivert frissen jött bűntudat öntötte el.
–  A  hercegnőt? Sírt? – Pedig egyáltalán nem tűnt
rémültnek…
–  Attól tartok, valami rémálma lehetett. Különös
neveket kiáltozott, vitatkozott velük, nem is tudom.
Megpróbáltam bemenni hozzá, de belülről bereteszelte az
ajtót.
Oliver a fejét ingatta. Nem igazán tudta, hogy mihez
kezdjen ezzel.
–  Mit gondol, valóban boszorkányok lennének a
nővéreivel?
–  Nem – felelte komolyan az édesanyja, és egyáltalán
nem nevetett az ötleten, ahogy arra Oliver számított. –
Nem hinném. Ám valami természetellenes történt a
háború után. És Maude… szegény Maude! Mindig is
vonzották a különös hóbortok. Ezért is lep meg ennyire,
hogy hova tart a mi kis Petúniánk.
– Ezt hogy érti?
–  Nincs szándékában téged bíróság elé vinni, és
Bruchba sem akar hazatérni – mondta lady Emily. –
Tovább akar menni, Volenskaya nagyhercegné,
Hrothenborg herceg özvegyének a birtokára.
Oliver érezte, hogy kiszárad a szája, és mindenféle
érzelmek árasztják el a mellkasát. Egy újabb napra
megúszta az akasztást. A  birtok közelebb volt, mint
Bruch, ami nagyban megkönnyítette a feladatát, hogy
elkísérje a hercegnőt, de…
–  Az  a mi birtokunk – javította ki az édesanyját Oliver
fojtott hangon. – A mi otthonunk.
–  Annak kellene lennie, valóban – ismerte el lady
Emily. – Boldogabb időkben az is volt. Ám nem ez a
különös. Tudod, hogy ki a nagyhercegné?
–  Egy zárkózott idős hölgy, akinek a férje ellopta a
birtokomat?
Olivert meglepte a saját dühe. Talán az okozta, hogy a
hercegnő egy gróf lányának hazudta magát, mintha a
grófoktól nem lett volna mit ellopni. Vagy talán az, ahogy
ránézett, amikor lefekvés előtt látta őt az előző éjjel. Úgy
meredt rá a lány, mintha valami ritka állat lenne egy
állatkertben. Ebből Oliver már tudta, hogy az édesanyja
elmesélte neki a történetüket, és a hercegnő immár
örökre olyan grófként fog gondolni rá, akinek még annyi
földje sincs, hogy egy birkanyájat tartson rajta.
–  Oliver! – szólalt meg az édesanyja figyelmeztető
hangon, hogy kizökkentse a fiát az önsajnálatból. –
A nagyhercegné egy a kilenc ruszakai lány közül. Ismered
a történetet arról, hogyan zárta őket egy toronyba az
apjuk, amiért annyira gyönyörűek voltak, és ezzel akarta
távol tartani a méltatlan udvarlókat.
Oliver hitetlenkedve nézett az édesanyjára.
–  Az  a régi tündérmese? A  kilenc nővérről, akiknek
kilenc fiuk született egy varázslótól, aki a születésük
éjjelén ellopta a kisbabákat? – Oliver felhorkant. – Láttam
egyszer azt a bábjátékot a vásártéren.
– Gúnyolódj csak, ahogy tetszik, de Maude királyné hitt
abban a történetben. Gyakran beszélt róla. És valami
különös valóban történt Ruszakában évekkel ezelőtt.
Emlékszem a beszámolókra lánykoromból. Valódi
beszámolókra a ruszakai udvarból, nem csak
tündérmesékre. Ruszaka császára leromboltatta a
tornyokat, és a kilenc nővér egy éven belül férjhez ment.
A  nagyhercegné férje akkoriban még nem is volt herceg,
csak egy gróf, mint édesapád. A császár ajándékozta neki
a hercegi címet nászajándékként, és az analúziai
háborúban tanúsított bátorságáért emelték itt hercegi
rangra…
– És adták neki az én birtokomat?
–  Igen – sóhajtotta az édesanyja. – A  nagyherceg
röviddel utána meg is halt. Azt nem találod különösnek,
hogy Petúnia hercegnőt egy ilyen gyerekkor után elküldik
annak a nőnek a házába? Egyedül? A nagyhercegné életét
mindenféle szóbeszéd és kegyetlen varázslat árnyékolja
be. Gregor király csak nem lehet ennyire felelőtlen!
– Valóban? – Oliver a fejét ingatta. – Hát nem ő küldte
el a hercegnőket bármelyik udvarba, ahová csak bevették
őket? Ennyi erővel akár férjhez is adhatta volna őket
bármilyen jöttmenthez, ahogy azt Ruszaka császára is
tette. – Valójában sajnálta a hercegnőket, amikor hírét
hallotta a királyi örökösök cseréjének néhány éve.
Rémesen megalázó lehetett, hogy küldözgették őket
körbe-körbe, akár Fekete Pétert a kártyajátékban. –
Valószínűleg borzasztó mérges lehetett, amiért nem
bekötött fejjel tértek haza, és most újra próbálkozik.
–  Oliver, semmi szükség a tiszteletlen viselkedésre!
Gregor mégiscsak a királyod.
–  Analúz földön vagyunk épp – emlékeztette az
édesanyját. – És én soha nem esküdtem fel rá. Túlságosan
is elfoglalt volt, hogy velem bajlódjon, emlékszik?
–  Oliver! – szólt rá határozottan az édesanyja. –
Sajnálom, hogy így alakult az életed. De most ebből kell
kihoznunk a legtöbbet. Petúnia a nagyhercegné birtokára
kíván menni… – Feltartotta az egyik kezét, hogy a fiába
fojtsa a szót. – Az  az ő birtoka, Oliver, nem számít,
mennyire bosszant ez bennünket. Ám azt akarom, hogy
légy óvatos. Nem csupán azért, hogy elkerüld, hogy
elfogjanak, hanem azért is, mert szeretném… ha figyelnél
mindenre, ami különösnek tűnik.
Oliver zavartan nézett az édesanyjára.
–  Ha úgy tűnik, hogy a hercegnő nem lesz ott
biztonságban, azt akarom, hozd őt ide vissza – pontosított
lady Emily.
– Az kívánja, hogy raboljam el újra?
Lady Emily nagyot sóhajtott.
–  Azt kívánom, hogy kérd meg, jöjjön el veled –
magyarázta. – Pontosabban szólva, győzd meg.
–  Mi lesz, ha a győzködés nem jár eredménnyel? –
Olivernek nem állt szándékában az egyik vállára dobni
Petúnia hercegnőt, és az erdőbe futni vele.
Nem mintha nehéz ügy lett volna, hiszen a lány apró
volt, hanem ezt elvi kérdésnek tartotta.
– Csak tegyél meg minden tőled telhetőt, kérlek!
– Rendben – egyezett bele Oliver, bár ezt a beszélgetést
egy kissé megfoghatatlannak érezte.
Nem tudta pontosan, hogyan is érzett azzal
kapcsolatban, hogy az édesanyja hisz a tündérmesékben,
és hogy a kilenc ruszakai lány közül az egyik jelenleg az ő
birtokán él. A  történetek szerint Ruszaka mind a kilenc
lányát az éj leple alatt meglátogatta a Kőbezárt király,
gyermeket szültek neki, majd keserű könnyeket hullattak,
amikor a király elvitte a gyerekeket a láthatatlan
királyságába. Mégis mi az ördög vette rá az édesanyját,
hogy azt higgye, a kilenc lány egyike épp a vesztfálini
erdők közepén vetné meg a lábát?
És mégis hogyan várhatja tőle az édesanyja, hogy majd
tudni fogja, ha a hercegnő bajban van? Mert a birtokra
biztosan nem kíséri be. A kapuknál hagyja majd… jobban
mondva, valahol a kapuk közelében, aztán futásnak ered.
Kifejezetten vágyott rá, hogy soha többé ne kelljen látnia
Petúnia hercegnőt, a dús göndör fürtjei és a tengerkék
szeme ellenére. Az csupán két dologhoz, lebukáshoz vagy
halálhoz vezethetett neki és az embereinek, márpedig
mindkettő a katasztrófával lett volna egyenlő.
Az édesanyja viszont elégedettnek tűnt azzal, hogy a fia
vigyázni fog a hercegnőre, úgyhogy egy meleg mosoly
után kiment a kápolnából. Oliver eltűnődött, vajon miért
foglalkozott ezzel az édesanyja egyáltalán. Az, hogy
barátnők voltak a megboldogult Maude királynéval, egy
fikarcnyit sem vált a hasznukra. Mindennek ellenére
összeszedte magát, és kilépett a gyenge téli napsütésbe,
hogy megkeresse a hercegnőt, és elkísérje a birtokra,
aminek az ő otthonának kellett volna lennie.
 
 A kíséret
 

 
Petúnia lopva Oliverre pillantott, miközben az erdőben
ballagtak, és eltűnődött, vajon többet bámulja-e aznap a
férfi, mint szokta. A  rémálmai miatt volt ez? Hallotta őt?
Oliver határozottan figyelte, de csupán azért, nehogy
elszökjön? Már egy órája voltak úton, és neki fogalma
sem volt, hogy merre járnak. A nap, ami az indulásukkor
olyan bátran tűzött át a fák közt, most hóeséssel fenyegető
szürke felhők mögé bújt. Petúnia szorosabbra húzta a
köpenyét, de az beleakadt a kosárba, és ő majdnem
megbotlott.
–  Minden rendben? – Oliver megpróbálta elkapni a
karját, de a lány lerázta magáról. – Csak próbálok
segíteni.
A férfi engesztelőn feltartotta a kezét.
–  Jól vagyok – válaszolta Petúnia, és cseppet sem
érdekelte, hogy nem hangzott hitelesen vagy
barátságosan.
–  Legalább ha esni kezd a hó, senki sem tudja
elveszíteni – jegyezte meg Oliver, amivel Petúnia szerint
humort igyekezett csempészni a beszélgetésükbe, ugyanis
a vörös köpenyére célzott.
A lány válaszra sem méltatta.
Alig várta, hogy véget érjen a megaláztatása. Ha Pipacs
erről valaha is tudomást szerez, a végtelenségig
hallgathatja tőle. Először elrabolták, miközben könnyített
magán, vagy legalábbis valami hasonló. Hiába volt nála
pisztoly. Majd kínos helyzetbe hozta magát azzal, hogy
egész éjjel őrjöngött álmában. Biztosra vette, hogy abban
az omladozó régi kastélyban mindenki hallotta. Hogy is
ne hallották volna? A falak tele voltak lyukkal.
Miután legyőzték a Kőbezárt királyt, Petúniát az első
pár évben mindössze alkalmanként kínozták rémálmok.
A  legtöbb esetben ezek a rémálmok olyan teljesen
hétköznapi dolgokról szóltak, mint hogy elesik, és letörik
az első foga, vagy hogy pókot talál a cipőjében. Így amikor
a Kőbezárt királyról szóló álmok kezdtek egyre
gyakoribbakká válni, azt gondolta, hogy ezek csupán a
régi emlékei, amik más félelmeivel vegyülve kísértik. Ám
az előző évben már minden éjszaka előfordultak, és
nemcsak az ő álmaiban, hanem mind a tizenkét nővérnél.
Nárcisz szenvedett a legjobban. Főzetet kellett innia,
amit a legidősebb sógoruk, Galen készített neki minden
éjjel, máskülönben annyira félt, hogy a szemét sem merte
becsukni. Bár a főzet hatására álom nélkül kellett volna
tudnia aludni, mégis számos alkalommal ébredt kiáltozva
és izzadságban úszva. A  mindig is karcsú Nárcisz egyre
csak fogyott, az ételét csak piszkálta, és feleannyira sem
figyelt a megjelenésére, mint korábban. Mind aggódtak
miatta.
Petúnia szívtelenül azt kívánta, bárcsak Nárciszt
rabolták volna el. Ő  egyáltalán nem is aludt volna.
Petúnia arra ébredt, hogy Kestilanra, a Kőbezárt király
legfiatalabb fiára szórta az átkokat. Kestilan jött el hozzá
minden éjjel, hogy mondja neki, hozzá tartozik, örökre.
Szinte biztos volt benne, hogy néhány szó, ami elhagyta a
száját, egyáltalán nem volt hercegnőhöz illő, és különösen
nem lett volna szabad ilyesmiket kiáltoznia álmában. De
legalább Oliver nem fog beszélni az ismerőseivel, például
a nagyhercegnével, és így nem veri majd nagy dobra a
viselkedését.
–  Ha egyszerűen útbaigazítást adna a nagyhercegné
birtokához – javasolta Petúnia hosszas hallgatás után,
mialatt csupán a hideg, halott levelek zörgése hallatszott
a lépteik alatt. – El tudok oda jutni magam is.
– Bárcsak hinni tudnék ebben! – kezdett bele Oliver.
–  Elnézést? – Petúnia dühbe gurult. – Úgy vélem,
tökéletesen képes vagyok eljutni egy hatalmas birtokra,
ami mindössze egy kőhajításnyira van a főúttól,
köszönöm!
Gyűlölte, amikor leereszkedőn beszéltek hozzá.
A  nővérei még mindig úgy bántak vele, mint egy
gyerekkel, mivel ő volt a legfiatalabb, és az édesapja sem
volt jobb. Az ő szemében Petúnia örökre hatéves maradt,
akit állandóan kézen fogva kell vezetni. A melegházakban
végzett munkájában mégis bízott. Talán úgy vélte, hogy a
virágoknak nincs szükségük túl sok érettségre, csak
ösztönökre. Reiner Orm, a kertész viszont határozottan
nem érezte úgy, hogy a lány odavaló lenne, bármikor is.
Persze Herr Orm soha nem fog neki megbocsátani, amiért
egy rózsabokrot használt gyújtós gyanánt nyolc évvel
korábban egy tábortűzhöz.
–  Sajnálom – szabadkozott Oliver, meglepődve a lány
reakcióján. – Egyáltalán nem úgy értettem. Csak arra
gondoltam, hogy könnyű eltévedni az erdőben.
A  legsűrűbb részen át haladunk a szarvasok ösvényén.
Csak akkor érjük el az utat, amikor már majdnem a
birtoknál leszünk. Onnan mehet tovább egyedül, ha úgy
óhajtja. De az erdőben farkasok járnak…
– Ezzel tisztában vagyok – vágott közbe Petúnia.
A  férfi szürkefarkas-álarca ugyanis a hétköznapi
kabátjára felvett köpenyének a kapucnijáról lógott, arra
az esetre, ha álcáznia kellene magát. A lány legalábbis ezt
gyanította.
–  Valódi farkasokra gondoltam – tette hozzá Oliver
elvörösödve, és matatni kezdett a nála lévő puskával.
Petúnia erre sem válaszolt. Olivernek viszont igaza
volt. Amikor a lány édesapja néhány éve hírét hallotta az
erdőben élő farkasoknak, vadászokat küldött, hogy
találják meg őket. Arra számítottak, hogy az első
homályos beszámoló egy megtámadott hintóról arra utalt,
hogy a tél közeledtével négylábú farkasok váltak egyre
merészebbé. Amikor egyértelművé vált, hogy
farkasálarcot viselő férfiak támadták meg a hintókat, azt
eredményezte, hogy másfajta vadászokat küldtek ki.
Petúnia rájött, hogy az ő sikertelenségük részben annak
volt köszönhető, hogy Oliver és az emberei egy ma már
Analúziához tartozó területen húzták meg magukat.
A lány úgy vélte, hogy hálásnak kellene lennie, amiért
Oliver hajlandó elkísérni a nagyhercegné birtokáig. Akár
útjára is ereszthette volna az erdőben, hogy találjon oda
maga. De Petúnia túl fáradt volt, hogy hálás vagy udvarias
legyen, úgyhogy egyszerűen csak trappolt a férfi mellett.
Nem emlékezett rá, hogy gyerekként állandóan
fáradtnak érezte volna magát, pedig a nővérei mindig
iszonyodva meséltek a hosszú nappalokról és a még
hosszabb éjszakákról, amiket az Éjféli Bálokon végig
kellett élniük. Arra azért emlékezett, hogy betegeskedett a
vége felé. Olyan rosszul volt, hogy mozogni is alig bírt,
mégis táncolnia kellett Kestilannal. Nárcisz kifejezetten
hisztérikus állapotba tudott kerülni a bálok puszta
említésétől is, és Jácintával meg Írisszel együtt azóta sem
volt hajlandó táncolni egyetlen eseményen sem.
 Petúnia viszont örült, amikor Pipacs három éve
hazatért Bretonból, és ismét kedvet érzett a tánchoz.
Petúniának hiányzott a tánc, és reménykedett, hogy a
ruszakai udvarban eltöltött ideje alatt lehetősége nyílik
majd táncolni. Ám a bemutatkozólevélben, amit az
édesapja Ruszaka császárának küldött, kimentette a
táncolás alól, mondván, túlságosan is kimerítő
tevékenység a számára.
Petúnia tisztában volt azzal, hogy az édesapja jó
szándékkal tette mindezt, hogy megmentse valamitől,
amiről úgy vélte, rossz érzést kelt a lányában. Ám ezzel
borzasztóan kínossá tette Petúnia ruszakai tartózkodását.
Nemcsak arra kényszerült, hogy az összes bált ülve töltse
a gardedámok kíséretében, de a levél ráadásul még azt a
benyomást is keltette, hogy valamilyen betegséggel küzd.
A  ruszakai emberek igencsak életerősek voltak, és
élvezettel vettek részt bármilyen kültéri eseményen,
ahogy táncokon és társasjátékokban is, amikhez
hozzátartozott a császári palota átszelése futva,
szekrényekbe vagy akár ágy alá bújás.
Petúnia akkoriban mindössze tizenkét éves volt, és
csak azért engedték meg neki, hogy feltűzze a haját és báli
ruhát öltsön, mert „állami látogatáson” járt ott. Nagyon
szeretett volna részt venni a történésekben, de nem volt
rá lehetősége. Ehelyett olyan nagyszerű hölgyek mellett
ülhetett, mint Volenskaya nagyhercegné, és bíróként vett
részt a játékokban. És próbált bátran mosolyogni,
miközben bonbonokat vagy parfümöket osztott ki más
lányoknak, akik bonyolult akadálypályákon lovagoltak át,
hosszabb időre tudtak elbújni, mint bármelyik másik
vendég, vagy kifejezetten jól táncoltak.
Grigori herceg, a nagyhercegné unokája volt az ő hőse.
Bár idősebb volt nála, mindent megtett, hogy ő otthon
érezze magát. Számos táncot és játékot ült végig vele,
hogy ne érezze magányosnak magát a gardedámok
„unokákról és rossz egészségről” szóló csacsogása
közepette, ahogy a herceg fogalmazott. Ezenkívül a
vesztfálini nagyapjának köszönhetően tökéletesen
beszélte a vesztfálini nyelvet, és igencsak sok ruszakai
kifejezést megtanított a lánynak az udvarban eltöltött egy
év alatt.
Ez vezetett oda, hogy most itt volt az erdő kellős
közepén fázós orral és a szép új köpenye szélére tapadt
elszáradt levelekkel. Amikor a nagyhercegné meghívta,
hogy töltsön vele egy kis időt a vesztfálini birtokán, azt
külön kiemelte, hogy a kedvenc unokája is ott lesz.
– Az összes kedvencemnek velem kell lennie – mondta
az idős hölgy. – A  legjóképűbb unokám és a legszebb
virághercegnő is idetartozik.
– Már majdnem ott vagyunk – szólalt meg Oliver.
Petúniát ismét annyira meglepte, hogy megbotlott, és el
is esett volna, ha Oliver nem kapja el a derekánál, és
húzza fel.
– Igen távol járt – mondta a férfi nevetve.
Annyira közel volt a lányhoz, hogy a lélegzetétől
meglebbent a haja.
– Itt vagyok – válaszolta Petúnia, és lerázta a férfi kezét.
– A gondolataira céloztam.
Petúnia a tőle telhető legtöbb méltósággal simította le a
köpenyét.
– Elképzelhető, hogy így volt – adta meg magát. – Nem
mintha az önnel való társalgás nem lenne lebilincselő.
Örömmel látta, hogy Oliver ismét elpirul, ám aztán
elszégyellte magát. Ez olyasmi megjegyzés volt, ami
Nárciszhoz illett, nem hozzá. Nárcisz szokott ilyeneket
mondani az udvarlóinak, akik pedig elképesztő
igyekezettel próbáltak a kedvére tenni. Oliver viszont
csupán megbántottnak tűnt.
–  Sajnálom – kért elnézést a lány. – Azt mondta, hogy
már majdnem ott vagyunk?
–  Igen. Az  út azokon a fákon túl van. Ahogy elérjük,
már mindössze pár percnyi járásra leszünk a birtoktól.
–  Ó! – nyögte Petúnia, aligha mutatva maga is ezzel
sziporkázó szellemességet.
Csendben haladtak tovább, amíg egy alacsony
árokparthoz nem értek. Örömmel folytatták az útjukat a
letaposott földön. Ahogy igyekezett rejtett köveken és
gyökereken átvergődni, majdnem tönkretette a csizmáját,
amit a kényelmes hintóban való utazásra készítettek, nem
gyaloglásra.
–  Jobbra van – irányította Oliver, miközben lecsúszott
az árokparton, hogy a lány mellé álljon.
Aztán elindult, hogy mutassa az utat.
–  Messze van? – A  lány egy kissé kapkodta a lábait,
hogy tartani tudja a lépést.
–  Már nem. – Az  út túloldalára mutatott, ami pont
olyan sötét volt, akár az erdő. – Ha átmegy az első sor fán,
ott egy falat talál, ami körülveszi a birtokhoz tartozó
területet.
–  Valóban? – Petúnia átkukucskált a vastag fatörzsek
közt, de nem látta a falat.
–  Szürkésbarna kőből építették. Innen alig látható –
magyarázta Oliver.
– A birtok nagy területen fekszik?
– Kifejezetten – válaszolta Oliver feszült hangon.
Petúnia vetett rá egy gyors pillantást. Hirtelen rátört a
felismerés, hogy milyen nehéz lehet ez a férfinak.
Önhibáján kívül elveszítette az örökségét, az élete nagy
részét egy erdőben töltötte, és több tucat ember
túléléséért volt felelős. Most pedig miatta kénytelen újra
látni a régi otthonát. Azt az otthont, amit valaki másnak
adtak.
– Mindössze néhány percnyi sétára van innen, el tudok
menni egyedül – jelentette ki Petúnia. Gyorsan a férfira
mosolygott. – Nem akarok udvariatlanul viselkedni, de
nem lenne jobb, ha nem látnák meg? Mondhatom nekik,
hogy eltévedtem, és egyedül találtam ide.
–  Az  valóban jobb lenne – ismerte be Oliver. – De
biztos, hogy odatalál?
A lány felhúzta az egyik szemöldökét.
–  Jól van, rendben – nevetett a férfi. – Biztos vagyok
benne, hogy képes követni az utat. Tehát haladjon tovább
azon a kanyaron, a fal pedig eléri majd az utat. A  kapuk
nagyjából egy mérföldre lehetnek, nem tudja eltéveszteni
őket. – Mélyen meghajolt. – És ezzel, hercegnő, ez az
egyszerű gróf búcsút int önnek.
Petúniába ismét belehasított az Oliver iránt érzett
sajnálat és a saját viselkedése okozta bűntudat. A  férfi
köszönését egy grófhoz méltó pukedlivel viszonozta.
– Köszönöm a segítségét – mondta.
–  Biztosíthatom, hogy enyém az öröm – felelte a férfi,
és ismét meghajolt.
Ezúttal Petúnia nem érzett iróniát a gesztusban.
–  Kérem, adja át jókívánságaimat az édesanyjának –
mondta. – És tolmácsolja az öccsének, hogy gyors
felépülést kívánok neki.
Elmosolyodott, aztán öntudatosan sarkon fordult, és
haladt tovább az úton.
Egy pillanat múlva úgy tett, mintha a könyökénél lógó
kosár fülével babrálna, és hátranézett. Oliver eltűnt, és az
út üres volt.
 
 Elrejtőzve
 

 
Oliver visszabújt az erdőbe, és megszokásból magára
öltötte az álarcát. A  birtok falával szemközti oldalon
haladva figyelte Petúniát. Ha a hercegnő nem találja meg
a birtok kapuit onnan, ahol állt, akkor elesettebb egy
csecsemőnél, de azért szemmel tartotta. Tudta, hogy ha
nem számol be az édesanyjának a lány biztonságos
megérkezéséről, soha nem fog megbocsátani neki.
Egyébként pedig nem az édesanyja volt az egyetlen, aki
gondoskodni akart a hercegnő biztonságáról.
Érezte, hogy a vállai között keletkezett csomó kezd
kiengedni. A  lány már majdnem odaért. Oliver így már
megnyugodhatott, indulhatott vissza a régi kastélyba, és
maradhatott ugyanaz, aki eddig is volt: egy kegyvesztett
gróf, akinek nem volt más gondja, mint azon tűnődni,
hogy a következő átutazót rabolja ki a főúton, vagy várjon
még pár napot.
Oliver a fák között osont. A  továbbra sem látható
kapuk irányából csapódás és dübörgés hallatszott. A férfi
látta, hogy Petúnia dermedten áll az út közepén, és a jobb
kezével a pisztolya után nyúl a kosarába. Miért nem
mozdul? Oliver pontosan tudta, hogy mi ez a hang, de a
lány csak állt ott, kíváncsian oldalra döntött fejjel.
Oliver egy másodpercig sem habozott tovább.
Megiramodott a hercegnő felé. Petúnia még csak meg sem
mozdult, amikor megragadta, és az út szemközti oldalára
vonszolta. Ott megbotlottak egymás lábában, és a
levelekkel borított árokparton értek földet. A  lány
felsikított, de Oliver nem tudta biztosan, hogy miatta tette,
vagy a csapat vadász miatt, akik feléjük vágtattak. Ha
nem rántja el Petúniát az útból, az elöl lévő fenséges
fekete csődör eltaposta volna.
–  El az útból! – kiáltotta a fekete lovon ülő lovas, és
közben meglóbálta az ostorát.
Ahogy kicsapott, és majdnem eltalálta Oliver arcát,
amit szerencsére eltakart az álarca.
– Vigyázzon! – kiáltott vissza Oliver.
Érezte, hogy Petúnia reszket az ijedtségtől.
Feltápászkodott, és felsegítette a lányt. A  hercegnő
köpenyét lehullott levelek borították, a kapucnija pedig
hátraesett, megmutatva dús, göndör haját. Hatalmasra
kerekedett a szeme, amikor rádöbbent, milyen közel állt
ahhoz, hogy a ló patái véget vessenek az életének.
Oliver rájött, hogy a rajta lévő farkasálarc csak fokozta
a lány ijedtségét, ezért felemelte a kezét, hogy levegye, de
Petúnia megállította. Vetett egy gyors pillantást a háta
mögött álló lovasra, aki még mindig felemelt ostorral,
immár visszafelé vezette a fekete lovat.
–  Cigányok vagytok, mi? Tartsátok magatokat távol az
úttól! – mondta a lovas vesztfáliniul, enyhe akcentussal.
Nagyon magas volt, és fekete haját fekete kalap takarta.
Petúnia felnézet rá.
– Fusson! – mondta halkan.
– Hogyan? – Oliver közelebb hajolt.
Petúnia megfordult, és meglökte Oliver mellkasát,
amitől az majdnem fenékre esett meglepetésében.
– Fusson!
– Hé, te ott! – A lovas felállt a kengyelben, és az ostorral
Oliverre mutatott. – Miért van rajtad az az álarc?
–  Felség! – kiáltott az egyik férfi. – Ő  a hercegnő!
A farkasok elrabolták a hercegnőt!
–  Fusson, maga bolond! – csattant fel Petúnia, majd
előrevetette magát, és elkapta a fekete ló kantárszárát,
amikor a lovas épp Oliver felé indult volna.
Oliver nem akar elfutni, de bolond sem volt, mint azt
Petúnia feltételezte. Megperdült, és úgy szaladt be az
erdőbe, mintha a pokol kutyái üldözték volna. Ami
részben igaz is volt.
– Grigori herceg! – kiáltott Petúnia. – Álljon meg!
Olivernek felfordult a gyomra. Ez Grigori herceg volt,
Volenskaya nagyhercegné imádott unokája? A  férfi és a
fekete lova nem volt ismeretlen neki, bár eddig nem tudta
a nevét. Ez a férfi volt a vadászok vezetője, akik hónapok
óta követték az ő és az emberei nyomát, és vadásztak
rájuk, ahol csak tudtak.
Ha a ruszakai herceg emberi farkasokra vadászott
Vesztfálinban, akkor Oliver biztosra vette, hogy Gregor
király és valószínűleg Phillippe, Analúzia királya is
áldását adta rá. Oliver és az emberei büntetlenül lépték át
a határt és raboltak ki számos földről érkező utazót.
Tisztában volt a saját bűneivel, mégis azt remélte, hogy a
rájuk vadászó férfiak határőrök voltak, akik egyszerűen
egy-két lépéssel lemaradtak a banditákkal szemben. Így
nem voltak aggályai azzal kapcsolatban, hogy elkerülje
őket, vagy akár határozottabban is fellépjen ellenük, ha
túl közel merészkedtek a régi kastélyhoz. Viszont ha
királyi támogatásban részesültek, akkor bármilyen
ellenük elkövetett megtorlás egyenlő lett volna a
felségárulással és a gyilkossággal.
Oliver most az út rossz oldalán állt, a birtok fala
megakadályozta, hogy eltűnjön az erdőben, és a vadászok
már majdnem utolérték. Így vagy el kellett érnie az erdőt,
vagy átmásznia a birtokot övező falon, és egy kis időre ott
elbújnia.
Amikor úgy érezte, hogy a fák már elég sűrűn állnak
ahhoz, hogy elrejtsék, megállt és figyelt, amíg meg nem
hallotta a lovakat, amint elhaladnak mellette. Kinézett
magának egy vaskos szilfát, és felmászott rá. Leült az
egyik nagyobb ág tövébe, és tovább fülelt. Levette a
kapucniját is, hogy jobban halljon. Az  üldözői most már
határozottan gyalog haladtak tovább, mivel az
aljnövényzet túl sűrű volt ahhoz, hogy lóháton
közlekedjenek.
Oliver előrehajolt az ágon, amilyen messzire csak
tudott, és kikémlelt a téli ágakra tapadó száraz, zörgő
levelek közt. A  birtok sárga füvét nem takarta hó, a
csupasz bokrok és fák pedig nem nyújtottak sok
rejtekhelyet. Rémes tél volt: kegyetlenül hideg, igen kevés
hóval.
Ha viszont vissza akar húzódni az erdőbe, egy ponton
át kellett kelnie az úton, ám abban teljesen biztos volt,
hogy akkor Grigori elkapná. Így inkább gyorsan levette az
álarcát és a köpenyét, majd mindkettőt egy másik ág
tövébe rejtette. A  csomagja leginkább egy hatalmas,
mohával borított fészekre hasonlított. Aztán kikúszott az
ág végéhez, ami így meghajolt a súlya alatt, és leengedte
őt a birtok területére. Így a magas fal elrejtette Grigori és
az emberei elől.
Lesimította a bőrmellényét, és mindent megtett, hogy
úgy nézzen ki, mint egy kertész, aki valami komoly
feladatot végez épp. Végigsétált a kanyargós kavicsos
ösvényen, ahol kisgyerekként játszott. Ha nem csaltak az
emlékei, akkor számos melléképület volt a területen.
Gondolta, az egyik biztosan üres, és oda elbújhat egy
időre, mielőtt kiszökne a kerítésen, és útjára indulna.
Megkerült egy hatalmas borókabokrot, és majdnem
beleütközött két férfiba, akik egy száraz ágakkal teli
talicskát toltak. Oliver egy pillanatra megdermedt, ám a
két férfi csak bólintott, és haladt tovább. Sikerült
leküzdenie a késztetést, hogy futásnak eredjen, és
visszabólintott. Ahogy elment mellettük, és igyekezett úgy
haladni, mintha valami célja lenne, hallotta, hogy az
egyikük így szólt:
–  Megint egy újonc. Kíváncsi vagyok, hogy ezúttal
melyikünket küldték el.
Oliver legnagyobb megkönnyebbülésére, az ösvényben
lévő következő kanyar után az üvegházakhoz ért.
Gyerekkorában az utolsó régi ültetőasztalokkal és egyéb
nem használt eszközökkel megtöltött kincseskamra volt.
Ahogy belesett a régi, koszos ablakon, látta, hogy most is
ugyanazt a célt szolgálja. Kinyitotta az ajtót, és besietett.
Semmi sem változott. Oliver csukott szemmel is végig
tudott volna haladni a rozoga asztalok és repedt
cserépedények közt. A  padló a bejárat közelében
feltűnően tiszta volt, de ez volt az összes előrelépés.
Pontosan ott találta a régi padot, ahol hagyta. Kőből
készült, borzasztóan le volt pattogva, és egy nagy kupac
vászonzsák hevert rajta. Ahogy ledobta őket a padlóra, a
felszálló porfelhő megköhögtette, majd lekuporodott a
helyükre. Feltette a lábát az egyik asztalra, és igyekezett
pihenni. Sokkal könnyebbnek ígérkezett az éj leple alatt
kiszökni. A  vadászok olyankor már szinte soha nem
voltak kint. Féltek, hogy négylábú farkasokba botlanak,
vagy kificamodik valamelyik ló lába.
Késő délután felé járt, így tudta, hogy már nem kell
sokáig várnia. Ám miközben az alkony szürkéslila felhői
meghódították a gyenge téli napot, Oliver elszunnyadt.
 

Amikor felébredt, már teljesen sötét volt. A  sötétséget

valahogy különösnek és sűrűnek érezte, ráadásul úgy
hallotta, mintha valaki suttogna. Nagyon lassan felült, és
a sötétségbe kémlelt. Az  ajtó kinyílt, Oliver pedig,
amennyire csak tudott, csendben maradt. Az üvegházban
lévő összes edény megcsörrent, mintha rengene a föld, de
Oliver semmit sem érzett. Harsogó nevetés hallatszott, és
az üvegház ajtaja becsapódott, Oliver pedig határozottan
érezte, hogy egyedül maradt. Ám ha most egyedül volt, mi
volt ott vele az üvegházban az imént?
Káromkodva botladozott a sötétben. Ahogy elérte az
ajtót, kisurrant, és csupán egy pillanatra állt meg
hallgatózni. Árnyak suhantak a sövényen át. Olyan
árnyak, amiknek semmi közük nem volt a holdfényhez
vagy a fák és bokrok által vetett árnyékokhoz. Oliver
követte a különös árnyakat a füvön át, egészen az
udvarházig.
Nagyon későre járt már, és az ablakok mind sötétek
voltak. Oliver azon kapta magát, hogy némán imádkozik,
hogy valaki gyújtson meg egy lámpát vagy egy gyertyát,
még ha ezzel ő le is lepleződne. Vajon miket látott
végigkúszni a füvön? Egyre növekvő rémülettel figyelte,
ahogy az alakok elérik a házat.
A teremtmények rémes nevetéssel felhúzták magukat a
második emeleten lévő egyik ablakhoz, amit a hideg
ellenére tárva hagytak. Oliver az egyik szökőkút mögé
bújt. A  szoba, amibe az imént jutottak be a lények, az ő
gyermekkori szobája volt. Vajon most ki lakott benne?
Újra imádkozni kezdett, hogy ne Petúnia legyen az.
A  kérdésére néhány pillanattal később választ is
kapott, amikor egy fiatal lány sikítását hallotta. A  hang
egyértelműen a nyitott ablakon át hallatszott.
Visszautasításokat, sértéseket kiabált, és újra meg újra
szidalmazott egy „Kestilan” nevű illetőt.
– Ó, te jó ég, Petúnia! – suttogta Oliver a rejtekhelyéről.
– Mi ez az egész?
Nem tudta, mitévő legyen. Voltak ott… valamik, amik
kúsztak fel az udvarház falán. Volt nála fegyver, de mégis
mire lőjön? A falon mozgó árnyakra? És mi lesz, ha belő
az ablakon, és eltalálja Petúniát?
 Valami károgva elsuhant Oliver mellett, aki az árny
felé csapott. A karja hideggé vált, ahogy az árnyhoz ért, de
az ökle nem ütközött bele semmilyen anyagba. Az  ütése
viszont nem maradt észrevétlen, mert az árnylény
megfordult, és Oliver előtt lebegett.
– Tartsd magad távol a lánytól! – szólalt meg Oliver.
Igyekezett veszélyesnek és nem rémültnek tűnni.
Újabb károgó nevetés hallatszott. Az árny kinyújtotta a
kezét, és Oliver mellkasába nyúlt. A  férfi szíve azonnal
jéggé dermedt, majd az árny összeszorította a kezét.
Oliver felszisszent, ahogy a borzalmas fájdalom
belehasított a mellkasába, és végigszivárgott az egész
testén. Megpróbált hátrálni, de képtelen volt akár csak a
szemhéját is megmozdítani.
– Ő nem a tied – mondta az árny halk, nyers hangon. –
Ő a miénk. Mind hozzánk tartoznak.
– Nem – zihálta Oliver.
– De igen – morogta az árny.
Majd kihúzta a kezét, Oliver pedig térdre zuhanva
levegőért kapkodott.
– Mik vagytok?
De az árnynak már nyoma sem volt.
Oliver feltápászkodott, miközben az egyik kezével a
mellkasát szorította. Körbenézett, de már teljesen egyedül
állt a kertben. Petúnia ablakán át még mindig halk
kiáltások szűrődtek ki.
 Úgy tűnt, a házban senki sem ébredt fel. Hogyan volt
lehetséges, hogy ezek a teremtmények képesek
megtámadni a házat, és ő az egyetlen szemtanú? Hát még
a szobalánya sem hallotta meg Petúnia kiáltozását, és
nem szalad megnézni, hogy jól van-e?
Oliver közelebb osont a házhoz, és megállt egy
hatalmas azálea mellett. Ahogy a sötétben a lány ablakára
hunyorgott, meglátott egy fehér ruhát viselő alakot.
Petúnia volt az. Félretolta a függönyöket, és néhány
pillanatig ott állt, majd egy rántással össze is húzta a
függönyöket.
–  Tessék – motyogta magában Oliver. – A  lány jól van.
Akármik is voltak azok a dolgok, már elmentek. És
egyébként sem tudok neki segíteni.
Ám ez hazugság volt, és ezt ő is tudta. Valahogy muszáj
volt segítenie a lányon. Valami vagy valaki bántani akarta
Petúniát. És ez a valaki sokkal gonoszabb volt Olivernél,
akinek a legnagyobb bűne a hintók kifosztása és a
hercegnő elfuserált elrablása volt.
De vajon hogyan tudna segíteni? Az első lépés az lenne,
hogy kijut a kertből, és visszatér a régi kastélyba.
Az  édesanyja talán többet tud, és segít majd eldönteni,
hogyan tovább. Ám mélyen legbelül Oliver máris egy
rémes ötletet fontolgatott.
Eljött az ideje, hogy elmenjen Bruchba, Gregor
királyhoz.
 
 A vendég
 

 
Kedves Papa!
Biztonságban megérkeztem a nagyhercegné
birtokára. Tudta, hogy ez a birtok korábban egy
grófsághoz tartozott? A  helyi lakosok neheztelnek e
miatt az incidens miatt, és azon tűnődtem, hogy ön
tud-e róla.
 
Petúnia megállt, és a levele kezdő soraira pillantott.
Vajon jó ötlet ilyen merészen kezdenie? Lehet, hogy
várnia kellene, és kiegészítenie egy rövid ismertetővel a
grófságról. Pipacs szokása volt azonnal a dolgok közepébe
vágni. Petúnia általában körültekintőbb volt.
Mégis így hagyta azokat a sorokat.
 
Ahogyan minden bizonnyal ön is hallotta, röviddel
a hintóval történt szerencsétlenség után eltűntem.
Biztosíthatom, hogy biztonságban vagyok. Túl
messzire kóboroltam el az erdőben, és eltévedtem.
 Egy kedves favágó és a családja befogadtak
éjszakára, majd ma elkísértek a birtok kapuihoz.
A  nagyhercegné, az a kedves lélek, egészen
magánkívül volt, mert attól tartott, hogy esetleg
megsérültem. Gyorsan megnyugtattam, hogy minden
rendben van. Hogy boldogulnak édesapám és a
nővéreim?
Szeretettel a lánya:
Petúnia
 
Ennyi. Már előző nap akart írni az édesapjának,
amikor megérkezett a birtokra, de az érkezése olyan
balszerencsésre sikerült, hogy az egész napba beletelt,
mire minden elrendeződött.
Aztán pedig a rémálmok olyan valóságosak voltak, és
annyira ijesztők, hogy a nyitott ablaknál ébredt, a sötét
éjszakába kiabálva. Azt álmodta, hogy árnyszerű figurák
jártak a kertben, és a nevén szólongatták. Még most sem
volt biztos abban, hogy valóban csupán álmodott.
Emlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor Kestilan és a
testvérei éjjel árnyalakot öltve kimerészkedtek a Kőbezárt
Királyságból. Az  ablakából alaposan végignézett a
kerteken, de csak a holdfényt látta a téli alvó füvön.
Petúnia sokáig aludt, majd azon kapta magát, hogy a
szobalányok a birtok szekrényeiből összeszedett ruhákkal
legyeskednek körülötte. A  saját utazóládái a sérült
hintóval együtt visszamentek Bruchba, így a
nagyhercegné unokájának a ruháit hozták be neki
felpróbálni. Mielőtt még feleszmélt volna, eljött a fürdés
ideje az első hivatalos vacsorája előtt, amit a
nagyhercegnével készültek elkölteni, és még mindig nem
írt az édesapjának. Miután végzett az írással, és úgy
hagyta az Oliver grófságáról szóló megjegyzéseket, ahogy
voltak, eldöntötte, hogy reggel ír a sógorának, Galennek.
Eltűnődött, vajon ő mit fog szólni Oliver helyzetéhez.
Galen kifejezetten gyakorlatias volt, és jól értett a
politikához, mivel mindkét oldalt megtapasztalta.
Közembernek született, és gyalogosként szolgált a
háborúban. Egyedülálló tanácsokkal látta el Gregor
királyt, ami mindig „aranyat ért”, ahogy azt az édesapja
minden kétkedőnek a tudtára is adta.
Most viszont Petúnia kinyújtózott és hátranézett.
Zörgés hallatszott az öltözőjéből, ahol a szobalány a
fürdőjét készítette. Este a nagyhercegnével és Grigori
herceggel fog vacsorázni, és még saját magát is meglepte,
hogy ettől mennyire zavarban érezte magát. Már el is
felejtette, milyen tiszteletet parancsoló a nagyhercegné.
A  hölgy az évei ellenére fejedelmibb volt, mint sok
királynő, és Petúnia azon kapta magát, hogy elakad a
szava a nagyhercegné eleganciájától.
–  Felkészült, felség? – Olga, a szobalány ugrott ki az
öltözőből, és lepte meg Petúniát.
 – Hogy? Ó, igen. – Petúnia összehajtotta a levelét, és egy
borítékba tette. Sietősen a viaszba nyomta a pecsétjét, és
rémesen szétkente. Felsóhajtott, majd odaadta a
szobalánynak. – Kérlek, ezt azonnal küldd el!
–  Természetesen, felség. – Olga elvette a levelet, és
kisietett.
Petúnia kiszenvedte magát a ruháiból. A  saját
szobalánya, Maria, mint kiderült, ragaszkodott ahhoz,
hogy gyalog visszamenjen a kocsissal segítségért Bruchba.
Az  egyik testőre eljött a nagyhercegnéhez, hogy
tájékoztassa a történtekről, a többiek viszont
visszaindultak Bruchba a sánta lovakkal és a lerobbant
hintóval. A  nagyhercegné szolgákat küldött ki kutatni,
amikor Petúnia nem érkezett meg időben, és a lány
szerint kész csoda volt, hogy Oliverrel nem futottak össze
velük. Másrészt viszont Oliver is igen ügyesen kerülte el
az embereket az erdőben.
Petúnia már az alsószoknyáinál és a harisnyájánál
tartott, amikor Olga visszajött. A  szobalány egyszerűen
csak besétált a szobába, amitől Petúnia majdnem orra
bukott, miközben az egyik harisnyáját görgette lefelé.
A palotában Bruchban a szobalányok mindig kopogtattak,
de úgy tűnt, Olgának nem okozott problémát, hogy
hangtalanul surranjon be és ki. Petúnia a szobalány
utolsó három érkezésekor megijedt, és már azon kezdett
gondolkodni, hogy csengőt akaszt a nyakába.
 – Ó, felség! Engedje meg! – Olga odasietett, és elkezdte
legörgetni a hercegnő harisnyáját.
Ezt Petúnia mindig is maga csinálta, és tudta, hogy
elpirult. Olga félretette a harisnyát, majd kigombolta
Petúnia alsószoknyáit és a fűzőjét is. Már épp a kombinéja
után nyúlt, amikor Petúnia elkapta a szobalány kezét.
–  Köszönöm, innen már boldogulok – közölte
határozottan.
– De, felség… – kezdte Olga, ám Petúnia közbevágott.
–  Ezt szívesebben csinálom magam. És fürdeni is
egyedül szoktam. Elő vannak készítve a törülközők és a
szappan?
Olga bólintott, és látszott rajta, hogy elcsüggedt.
–  Köszönöm! Majd csöngetek, ha szükségem lesz
segítségre az öltözésnél – mondta Petúnia, de titokban
arra jutott, hogy megnézi, mennyire boldogul egyedül.
Volt valami bosszantóan alázatos Olgában. – Rendben
leszek – biztosította a szobalányt.
Amint becsukódott az ajtó Olga mögött, Petúnia
elmerült a kádban. Biztosra vette, hogy a szobalány
visszaoson majd anélkül, hogy hívná, és már előre
gyűlölte a gondolatot, hogy erővel megsikálják a hátát.
Gyorsan megfürdött, és belebújt az alsóneműibe. Épp
igyekezett kiegyenesíteni a fűzőjét, amikor Olga hirtelen
felbukkant a könyökénél. A  szobalány, aki alig volt
magasabb nála, és valószínűleg csupán pár évvel lehetett
idősebb, a homlokát ráncolta, és erős akcentussal
dorgálni kezdte vesztfáliniul.
– Tudtam! Tudtam, hogy nem fog csöngetni nekem! És
most kész zűrzavar minden!
Olga fürge mozdulatokkal előkészítette Petúnia fűzőjét,
majd az alsószoknyáit. Segített felvenni az estélyi ruháját,
amit a nagyhercegné unokája, Nastasya hercegnő hagyott
itt a legutóbbi látogatásakor. Nastasya ruhái jók lettek
Petúniára, ráadásul kifejezett előnyt jelentett, hogy a
hercegnő igen hiú volt, és egy ruhát csupán egyszer viselt,
ami azt jelentette, hogy a szekrények tele voltak velük.
Magasabb volt Petúniánál, ám mellben valamivel kisebb
volt a mérete. Olga minden tőle telhetőt megtett, hogy
megigazítsa a ruhát. Barackszínű szaténruha volt
szalmaszínű csipkével. Petúnia kénytelen volt felemelve
tartani a szoknyákat sétálás közben, és nagyon vigyáznia
kellett, amikor lehajolt vagy nyúlt valamiért. Nem mintha
panaszkodott volna amiatt, ahogy a ruhaderék állt rajta.
Meglehetősen előnyösen emelte ki az alakját… az
édesapja pedig nem volt itt, hogy tiltakozzon.
– Holnap első dolgom lesz felhajtani az egyik ruha alját
– javasolta Olga, miközben a hercegnő haját tűzte fel. –
Van egy kék selyem két fodorral, amit könnyű lesz
átalakítani.
–  Köszönöm! – mondta Petúnia őszinte
megkönnyebbüléssel.
 Nem szívesen érezte törpének magát, ahogy Nárcisz
mindig nevezte őt.
Amikor Petúnia kilépett a szobájából, még mindig
lefoglalta a gondolat, hogy nem okoz-e gondot
Nastasyának, amiért megkapta néhány ruháját. Annyira
erre figyelt, hogy nem is látta meg Grigori herceget, amíg
rá nem lépett a ruhája egyik lelógó szélére, és a negyedik
lépcsőfokról a férfi karjába zuhant.
– Egek, Petúnia hercegnő! – A herceg még egy pillanatig
tartotta, mielőtt letette a lányt. – Muszáj mindig ilyen
körülmények közt találkoznunk? – kérdezte, és
lemosolygott rá.
Petúnia zavartan nevetett, és kiszabadította magát.
Igyekezett a lehető legelőnyösebben elhelyezni a
barackszínű anyagtengert a lábánál. Azt kívánta, bárcsak
ne emlékeztette volna a herceg arra, hogy előző nap kis
híján eltaposta a lovával, majd meglehetősen durván
besietett vele a birtokra, míg az emberei Oliver után
kutattak annak ellenére, hogy ő tiltakozott, mondván, a
férfi csupán egy pásztor, aki segített rajta. Grigori herceg
káprázatos mosolya mellett könnyű volt mindezt feledni,
ám amikor szóba hozta, már sokkal kevésbé.
Megkönnyebbülésére a férfi könnyed társalgásba
kezdett olyan témákról, mint hogy milyen ételekre
számíthatnak majd a nagyanyja híres ruszakai
szakácsától. Grigori bevezette az étkezőbe, ahol
Volenskaya nagyhercegné arcon csókolta, és azt mondta
neki, hogy ez a barackszínű ruha annyira jól áll rajta,
hogy meg kellene tartania, amitől Petúnia még jobban
érezte magát.
És amikor felszolgálták a vacsorát, a lány a
mennyekben járt. Nemcsak az étel volt isteni, a legjobb
ételek, amiket Ruszakában megismert, arany szélű
tányérokon felszolgálva, de rajta, Grigori hercegen és a
nagyhercegnén kívül senki más nem vacsorázott velük.
Aggódott ugyanis, hogy a nagyhercegné esetleg meghívott
pár fiatalabb vendéget, és kénytelen lesz versengeni
velük a hercegné és a herceg figyelméért. De csak ők
hárman voltak, így sütkérezhetett a dicséreteikben, és
elragadtatással hallgathatta, ahogy a nagyhercegné a
Ruszaka sötét erdeiben töltött fiatalkoráról mesélt.
Az egyetlen kínos pillanat akkor jött el, amikor Grigori
herceg megkérdezte tőle, hogy mit keresett egy kétlábú
farkas társaságában, akire ő éppen a lány édesapja
megbízásából vadászott.
– De kérem! – Petúnia zavart tettetve oldalra döntötte a
fejét. – Egy farkassal? Az a férfi, aki ellökött az útból? Úgy
értettem, cigánynak nevezte.
–  Cigánynak? – Grigori herceg a homlokát ráncolta. –
De hát azt mondta, hogy pásztor. És nem látta, milyen
álarcot viselt?
– Valójában nem – felelte Petúnia. – Olyan gyorsan jött
és ment, hogy nem is igen tudtam megnézni magamnak.
–  De mindössze egy nappal korábban még fegyvert
fogtak önre – jegyezte meg Grigori herceg. – Még egy
pillantást sem vetett a háta mögé arra az ocsmány
farkaspofára?
Petúnia eljátszotta, hogy összerezzen, és remélte, hogy
ügyesen színészkedik.
–  Én nem… gondolom, túlságosan meg voltam ijedve.
Az egész olyan gyorsan történt, és én… – Még épp időben
hallgatott el. Már majdnem kimondta, hogy attól tartott, a
herceg az arcába hasít a vadászkorbácsával.
Visszatekintve már szégyellte magát, amiért egyáltalán
felmerült benne ilyesmi Grigoriról. – Azt hiszem,
egyszerűen csak nem számítottam arra, hogy az egyikük
előugrik a semmiből, és megment engem. Először azt
hittem, hogy a kedves favágó az, aki majdnem végig
elkísért a birtokukig, asszonyom.
A  nagyhercegné felé bólintott, aki bosszús
arckifejezéssel hallgatta a beszélgetést.
–  És miért nem kísérte el egészen a kapumig ez a
segítőkész favágó? – A  nagyhercegné felemelte az egyik
szemöldökét, ami a kora ellenére még mindig sötét volt,
bár Petúnia azon tűnődött, hogy ez inkább lehet valami
kozmetikum eredménye, mintsem természetes.
– Én kértem, hogy ne tegye – vágta rá a lány azonnal, és
örült, hogy végre valami igazat is mondhat. – Már így is
olyan messzire elkísért, nem éreztem helyesnek, hogy
egészen a kapukig kísértessem magam, mintha egy
gyerek lennék. Ő… tudják, analúziai. Így amikor
megláttuk a falakat, és elmondta nekem, hogy a kapuk a
következő kanyar után vannak, biztattam, hogy menjen
vissza a családjához. Mindössze pár percre hagyott
magamra, és ezért hittem azt először, hogy ő lökött le az
útról. Ám amikor azt mondta, hogy cigányok, felség – és
most Grigori herceg felé bólintott, aki még mindig
hitetlenkedve nézett –, rémesen megijedtem, és másra
sem vágytam, mint hogy kiszabaduljak, így nem néztem
hátra.
–  Értem – felelte Grigori herceg, de csak kicsit tűnt
megenyhültnek.
Petúnia ellazult, és élvezte a vacsora hátralévő részét.
Azt is örömmel vette, hogy Grigori herceg elkísérte a
szobája ajtajáig, és megcsókolta a kezét, miközben
elköszönt tőle. Igazán nehéz volt elhinni, hogy ez a férfi
ugyanaz az ember volt, akit a fekete lovon látott előző
nap. Csupa könnyed mosoly, és gáláns
beszélgetőpartnernek mutatkozott, ahogy korábban
Ruszakában is. És mivel mostanra Petúnia már betöltötte
a tizenhatot, a köztük lévő korkülönbség már alig tűnt
lényegesnek.
Boldogan felsóhajtott, miközben belépett, hogy Olga
levetkőztethesse, és ágyba segíthesse, ahol remélte, hogy
álmában majd Grigori herceg karjában táncolhat.
Az  egyetlen hátulütője az volt annak, hogy egyedül ő
vendégeskedett a nagyhercegnénél, hogy így nem lesz ok
táncot rendezni.
Mosolyogva merült álomba, ám a mosoly hamar
lehervadt az arcáról. Ahelyett ugyanis, hogy Grigori
herceggel álmodott volna, Kestilan jelent meg a
megmaradt testvéreivel, és újra felmásztak a falon a
hálószobája ablakáig. Suttogással töltötték meg az álmát
arról, hogy még telihold előtt az ő menyasszonyaik
lesznek a nővéreivel.
 
 A szemtanú
 

 
Amikor Oliver másnap reggel hazaért, lady Emily a régi
kastély bejáratában állt, sápadtan és fáradtan.
Tekintetével sérülések nyomai után kutatott a fián.
–  Jól vagyok, csak meg akartam bizonyosodni arról,
hogy Petúniával minden rendben – mondta Oliver
halkan.
Az  édesanyja látta, hogy páran kíváncsi arccal
közelebb húzódnak, úgyhogy drámaian a levegőbe dobta
a kezét.
–  Soha többé ne okozz nekem ilyen aggodalmat! –
feddte meg Olivert, majd megfogta a karját. – Gyere, egyél
valamit! Biztosan farkaséhes vagy.
Oliver hagyta, hogy az édesanyja a kastély felső
galériáján lévő egyik szobába vezesse, ahol enni szoktak.
Lerogyott az egyik székre, miközben az asszony ételért
küldött, és várt, amíg valaki be nem hozta a sült csirkét és
a krumplit. Amikor újra egyedül lettek, és miután Oliver
beleharapott a legnagyobb krumpliba, és megégette vele a
nyelvét, beszélni kezdett. Mindent elmesélt onnan, hogy
Grigori herceg kis híján átgázolt Petúnián a lovával,
egészen a felismerésig, hogy ő volt az, aki rá és az
embereire vadászott, és hogy elbújt a régi üvegházban.
Ahogy ismertette a történet egyes részeit, úgy vált az
édesanyja arca egyre sápadtabbá, végül Oliver már attól
tartott, hogy el is fog ájulni. Az  egyik kezével az asszony
felé nyúlt.
–  Minden rendben van, anyám. De… mit jelent ez az
egész?
–  Nem tudom – ismerte be lady Emily. – De meséltem
neked arról, hogyan vádolták meg azokat a szegény
lányokat boszorkánysággal. A  nevelőnőjüket halállal
fenyegették, amiért megtanította rá őket.
– Gondolja, hogy bűnösök voltak?
–  Ismertem Annát – válaszolta az édesanyja a fejét
rázva –, ő is csak annyira boszorkány, mint én. Ám valami
oka volt a palotában zajló borzalmaknak: az elnyűtt
cipellőknek és a halott hercegeknek, amikről te magad is
hallottál.
–  Hát persze. – Oliver az asztalon dobolt, majd
abbahagyta, és leerőltetett egy falatot a közben kihűlt
krumpliból.
Hát persze. Az  elnyűtt cipellők helyzete akadályozta
meg az édesanyját abban, hogy megszerezze Olivernek a
neki grófként kijáró jogait, miután az édesapja elesett a
háborúban. Nem mintha hibáztatta volna ezért az
édesanyját, viszont Gregor királyt igenis okolta. Ezek
alapján viszont hibáztathatta volna Petúniát is, de ő
akkoriban még csak öt- vagy hatéves lehetett, úgyhogy
már maga a gondolat is nevetséges volt. És amúgy is igen
nehéz volt bármiért hibáztatni Petúniát azok után, hogy
hallotta sikítozni az éjszaka közepén, és látta, ahogy
árnyszerű teremtmények fenyegették.
– Van valami mindezek mögött – folytatta az édesanyja.
– Van valami összefüggés a nagyhercegné és a korábbi
tragédiák közt. Erre az életemet tenném.
–  De mi? – kérdezett vissza Oliver a fejét ingatva, és
közben letépett egy nagy falatot a kenyérből, hogy
felitassa a szaftot. – Mert a nagyhercegné a kilenc
ruszakai lány egyike? Mi köze lenne ennek a széttáncolt
cipellőkhöz?
Próbált nem gúnyosnak hangozni.
Őszintén érdekelte az édesanyja véleménye ebben az
ügyben, de ha újra tündérmesékről kezd beszélni…
–  A  kilenc ruszakai lány kilenc fiút szült a Kőbezárt
királynak – felelte az édesanyja kimérten. – De soha senki
sem beszélt arról, hogy a kilenc lány állt-e bármilyen
további kapcsolatban a Kőbezárt királlyal vagy a
babákkal. Látták vajon valaha a fiaikat?
Az asszony tekintete komoly volt.
Oliver gondolkodni kezdett. Az  édesanyja elhitte, hogy
mindez valóban megtörtént. És az ég a tanúja, hogy ő is
látott szokatlan dolgokat előző éjjel. Az  erdő is tele volt
különös teremtményekkel, rejtélyes fényekkel. Karl
felesége pedig állította, hogy egyik nap sárkánybarlangra
lelt gombaszedés közben. Mi van, ha a Kőbezárt király
valóban létezett? Mi van, ha kilenc fiút nemzett a
ruszakai hercegnőkkel, és a hercegnők egyike Volenskaya
nagyhercegné volt? Vajon meglátogathatta a fiát? Bírt rá a
Kőbezárt király bármilyen más befolyással?
–  Mondjuk, hogy a nagyhercegné valóban fiút szült a
Kőbezárt királynak. Hol van most ez a gyermek? Ember
egyáltalán? – kérdezte Oliver.
–  Hát ez az – válaszolta az édesanyja nyugtalan
arckifejezéssel. – Senki sem tudja. És azt sem tudom, hogy
mindennek mi köze Petúniához és a nővéreihez. De
abban biztos vagyok, hogy ismét valami különös történik
azok körül a lányok körül.
–  Kilenc fiút nemzett a kilenc ruszakai lánnyal –
ismételte meg Oliver, és közben görcsösen igyekezte
lejuttatni az utolsó falat csirkét a kiszáradt torkán. – De ki
a megmondhatója, hogy nincs-e több gyermeke? És ha
Vesztfálin királyának van tizenkét lánya… akiknek az
udvarlói sorban meghalnak…
A fejét rázva igyekezett elhessegetni a gondolatot.
–  Az  egész túlságosan is különös, és egyébként sem
tudunk eleget – tette hozzá.
 Az édesanyja mindkét kezét a szájára tapasztotta, és az
arca krétafehér volt.
– Azt csak remélni merem, hogy a Kőbezárt király téged
nem tekint lehetséges udvarlónak – mondta fojtott
hangon.
Oliver keserűen felnevetett.
– Ugyan már, anyám, én még csak gróf sem vagyok!
 
 Hideg
 

 
– Muszáj ennek az ablaknak mindig nyitva lennie?
Iszonyú hideg van!
Petúnia újra becsukta az ablakát, és megborzongott a
hideg széltől, ami átfújt a kölcsönkapott hálóingén. Úgy
tűnt, Nastasya hercegnőt jobban érdekelte, hogy finom
muszlinba és pókhálószerű csipkébe burkolózzon, mint
hogy ne fagyjon halálra, mert a hálóinghez illő
hálóköntös sem volt semmivel sem melegebb. És úgy tűnt,
mintha Olga is megpróbálta volna megölni Petúniát azzal,
hogy egész éjszakára nyitva hagyja az ablakát.
Amikor Petúnia felriadt rémálmából, jéghideg levegő
és pára ömlött be a szobába a nyitott ablakon át. De ahogy
becsukta, Olga bekukkantott a szobába, megnézni, jól
van-e, s azonnal odarobogott, hogy kinyissa az ablakot,
mondván, a friss levegő jót tesz az arcbőrnek. Petúnia
kérése, hogy a szobalány hagyja becsukva az ablakot,
süket fülekre talált, így az ablak zárva tartására indított
csetepaték közt alig sikerült aludnia.
 Most pedig minden vágya az volt, hogy írhasson
Rózsának és Galennek a legutóbbi rémálmairól, de Olga
ragaszkodott hozzá, hogy azonnal felkészíthesse a
reggelire. Petúnia még mindig nem volt biztos abban,
hogy a kertben járó árnyakat csupán álmodta-e, és
muszáj volt elmesélnie a nővérének. Az  árnyak most
máshogy néztek ki. Idősebbeknek tűntek, és azok a
hercegek, akik akkor haltak meg, amikor a nővéreivel
elmenekültek a Kőbezárt Királyságból, nem jelentek meg,
ami még sokkal valószínűbbé tette, hogy amit a kertekben
és az álmaiban látott, a valóság volt.
De nem írhatott levelet, mert Olga folyamatosan ott
sertepertélt körülötte. Felhúzta Petúnia harisnyáját, és
sürgette, hogy vegye fel a frissen a méretére alakított
ruhát. El kellett ismernie, hogy Olga csodálatos munkát
végzett. A  ruha úgy állt Petúnián, mintha eleve rá
készítették volna, és azonnal el is döntötte, hogy
megtartja. Aztán a haját kellett feltűzni, majd az arcát
bepúderezni és rúzsozni. Ezeket a dolgokat még Gregor
király sem engedte. Persze az édesapja nem volt itt, érvelt
Petúnia, miközben a tükörképét tanulmányozta.
– Nagyon szép – méltatta Olga munkáját, aki ragyogott
a dicsérettől. – Most, ha megbocsátasz, igazán szeretnék
írni egy levelet a nővéremnek.
–  Ó, ne, felség! – Olga sietve felsegítette a
fésülködőasztal előtti székről, és az ajtó felé terelte. – Le
kell mennie azonnal! Már várni fogják a
reggelizőszobában. Odavezetem.
– Ne, teljesen biztos vagyok benne, hogy egyedül is egy
szempillantás alatt odatalálok – ellenkezett Petúnia
tehetetlenül.
De már a szobája ajtaján kívül is találta magát, és
haladt végig a folyosón, miközben Olga finoman tolta a
derekánál. Kezdte azt hinni, hogy a szobalány nem
akarja, hogy levelet írjon. De vajon miért érdekelné
ilyesmi Olgát? Talán aggódott, hogy őt okolnák, ha a
vendég elkésik a reggeliről, úgyhogy hagyta magát
leirányítani a lépcsőn, és be a reggelizőszobába.
A helyiség egy lakájtól eltekintve teljesen néptelen volt.
A férfi meghajolt a hercegnő előtt, gyorsan a helyére tette
a többi villát, majd hajlongva elhagyta a szobát. Petúnia
az egyik szemöldökét felhúzva nézett Olgára.
–  Ó, jó, korán érkezett – állapította meg a szobalány. –
Biztos vagyok benne, hogy a nagysága és őfelsége
pillanatokon belül csatlakozik önhöz.
Majd pukedlizett, és kiment, otthagyva a tátott szájú
Petúniát.
– Ez a lány teljesen őrült – morogta Petúnia magában. –
De a tűvel nagyon ügyesen bánik.
Mivel nem volt jobb dolga, elvett egy tányért, és vett
magának a zsömlékből, a puha sajtból és a pirítósból.
A  nagyhercegné nem szerette a kávét, inkább az erős,
sötét ruszakai teát részesítette előnyben, amit Petúnia is
szeretett, úgyhogy abból is töltött magának egy csészével.
Megevett egy zsömlét, és épp lekvárt kent a pirítósára,
amikor Grigori herceg és a nagymamája belépett a
szobába. Petúnia letette a pirítóst, és talpra ugrott, hogy
pukedlizzen az idős hölgynek, akinek látszott a
tekintetében, hogy tetszik neki a lány megjelenése.
– Ez a ruha jól áll neked. Tartsd meg! – A nagyhercegné
leült a székre, amit Grigori herceg kihúzott neki.
–  Köszönöm, asszonyom, örömömre szolgálna –
válaszolta hálásan Petúnia. Leült a helyére, és zavarban
érezte magát a fehér asztalterítőre szóródott morzsák
miatt, mert így úgy tűnt, mintha már vagy fél tucat
zsömlét megevett volna, és nem csak azt az egyet. – Persze
csak ha Nastasya hercegnő nem bánja.
– Észre sem fogja venni – nevetett fel Grigori herceg. –
Az  unokatestvéremnek több ruhája van, mint három
másik hölgynek együttvéve.
A  herceg megtöltötte a nagymamája és a saját
tányérját, majd leült Petúniával szembe. Rámosolygott, és
alig észrevehetőn kacsintott. Bármennyire szégyellte is,
Petúnia érezte, hogy elpirul. Ivott egy korty teát, ami
túlságosan is forrónak bizonyult, és majdnem félrenyelte,
de sikerült megúsznia anélkül, hogy elakadt volna a
lélegzete, vagy az asztalra köpte volna a sötét folyadékot.
–  Nem engedhetjük, hogy ebben a gyönyörű ruhában
itt sínylődj – jelentette ki a nagyhercegné. Szerencsére
nem vette észre Petúnia rémes pillanatát. Az  asszony
sokatmondón Grigori hercegre nézett, és Petúnia látni
vélte, ahogy a férfi alig észrevehetőn biccentett az állával.
– Reggeli után Grigori körbekísér a kertben. Tél van
ugyan, de az édesapád kertjében végzett munkád híre
elért hozzánk is, és biztosra veszem, hogy az enyémben is
találsz majd kihívást.
Itt mindenki azon igyekszik, hogy ő halálra fagyjon? –
tűnődött a lány.
– Ez csodásan hangzik – felelte.
–  Drága Grigorim, tudom, úgy érzed, hogy a saját
ügyeidet kellene intézned, de kérlek, légy oly lovagias, és
szórakoztasd a mi kedves Petúniánkat, amíg nálunk van
látogatóban. – A nagyhercegné hangja olyan volt, mintha
spontánnak szeretett volna tűnni, ám közben már előre
elpróbálta ezeket a szavakat. – Grigori, megbízlak azzal a
feladattal, hogy ne engedd a hercegnőt unatkozni. Ez lesz
az új küldetésed.
–  Örömömre szolgálna – felelte a herceg. Az  ő szavai
nem hangzottak annyira begyakoroltnak, de
egyértelműen nem lepődött meg a kérésen. – Ám a
királynak ígért apró feladatom továbbra is megmarad –
tette hozzá grimaszolva.
Petúnia igyekezett nem úgy érezni magát, mintha
lekezelték volna, vagy túl sokat gondolni a nagymama és
az unokája közt eljátszott furcsa párbeszédbe. Felvette a
pirítósát, és a tőle telhető legnagyobb nyugalommal
kenegette tovább lekvárral.
– Miféle feladatot rótt ki önre a király?
–  Megígértem a felséges apjának, hogy levadászom
azokat a kétlábú farkasokat – fejtegette Grigori herceg. –
Sajnos ez idáig nem jártam szerencsével.
Önmagát korholva rázta a fejét.
Petúnia émelyegni kezdett. Az  édesapja vajon tényleg
arra utasította volna Grigorit, hogy vadássza le Olivert és
az embereit, mintha szarvasok lennének, vagy rókák,
vagy… valódi farkasok? És ha Grigori elkapja őket, akkor
mi lesz? El kell majd vinnie őket Bruchba, vagy az
édesapja engedélyt adott a hercegnek, hogy helyben rójon
ki büntetést?
– Mióta vadászik rájuk? – kérdezte végül.
–  Amióta ősszel kirabolták Philippe, Analúzia
királyának a bátyját – felelte Grigori herceg. – Elvettek
tőle mindent: aranyat, ékszereket, még a felesége
szőrmebundáját is. A  szegény hölgynek mindössze olyan
vagyontárgyait hagyták meg, mint a jegygyűrűjét és egy
hajtincset tartalmazó gyászbrosst. Olyasmiket, amik a
banditák számára értéktelen szellemi értéket képviseltek.
– Milyen kedves! – mormogta Petúnia.
Grigori herceg egyetértőn felhorkant, mivel úgy hitte,
hogy a lány tréfálkozik.
 –  Az  embereid folytathatják a vadászatot – közölte a
nagyhercegné. – De nem szeretném, hogy Petúniának
naphosszat itt kelljen ülnie és unatkoznia egy ilyen idős
hölggyel, mint én.
– Egyáltalán nem bánom – tiltakozott Petúnia.
–  Ne butáskodj! – mondta a nagyhercegné, és közben
egy pillanatig sem vette le a szemét az unokájáról, és az
arcán kemény kifejezés ült. – Grigori tud rád időt
szakítani.
Petúnia a reggelijére fordította a figyelmét, és a herceg
követte a példáját. A  lány nem tudta, hogy mit mondjon.
Grigori herceg nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar
vitatkozni a nagymamájával, Petúnia pedig aligha
hibáztathatta ezért. A  nagyhercegné annyira éles eszű
volt, határozottan beszélt, és volt valami a
megjelenésében, ami azt sugallta, hogy nem tolerálja a
körülötte lévők gyengeségét.
Ha volt bármi igazság a kilenc ruszakai lány
legendájában, akkor az egyikük pontosan így nézne ki,
gondolta Petúnia. Gyönyörű, kemény, és titkokkal teli.
Amint a reggeli végére értek, Petúnia Grigori herceggel
a bejárathoz sétált, ahol Olga már várta a köpenyével és
egy pár fehér kesztyűvel. A  lány azon tűnődött, vajon
hallgatózott-e, vagy annyira jó szobalány, hogy
egyszerűen csak tudta ezeket a dolgokat, valamilyen
hatodik érzéknek köszönhetően. Alig néhány másodperc
múlva Grigori inasa is felbukkant a herceg kabátjával,
kalapjával és kesztyűjével.
Miközben Petúnia felvette a fehér egyujjas kesztyűt,
fájó szívvel gondolt az ujjatlan kötött kesztyűre, amit nem
fejezett még be. Nem lett volna ugyan ennyire meleg, de
kevésbé mutatna gyerekesen. És ennél sokkal díszesebb
kötött holmik viseléséhez volt szokva.
– Felkészült? – Grigori türelmetlennek tűnt, de mintha
igyekezett volna uralkodni magán.
–  Természetesen – válaszolta Petúnia, és közben
elhúzódott Olgától, aki épp egy tetszetősebb masnit
próbált kötni a köpenyére.
Petúnia megkötötte inkább magának, és minden
bizonnyal igen féloldalasra sikerült, de ez egy cseppet
sem zavarta. A  köpeny amúgy is annyira pompás volt,
hogy mit sem veszített a fényéből a féloldalas masni
miatt. Még Grigori kemény tekintete is ellágyult,
miközben alaposabban megnézte magának Petúniát a
fekete haját szegélyező, ezüst hímzéssel díszített vörös
kapucnival. A  férfi kinyújtotta a karját a lány felé, aki
elfogadta, és közben azt kívánta, bárcsak ne lenne ekkora
különbség a magasságukban. A  hercegnek le kellett
nyújtani a karját, Petúniának pedig kissé magasabbra
kellett nyújtóznia, mint ami kényelmes lett volna. Mégis
mire kiértek a kertekbe vezető ösvényre, a lépésük
ritmusa valahogy összehangolódott, és egészen
természetesnek hatott.
Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Grigori herceg
szinte semmit sem tud a kertekről. Petúnia többször
kénytelen volt visszatartani a nevetést, miközben a
herceg a karjával „valamiféle fákra, sövényekre és egy
szoborra” mutatott.
Petúnia végül már nem tudta tovább visszatartani a
kuncogást.
– Az egy rózsabokor volt – jegyezte meg, amikor a férfi
kérdőn nézett rá.
–  Hogy mondja? – A  herceg megállt, és visszanézett a
rózsára, amit alacsony, díszes faformájúra metszettek. –
Úgy vélem, ez egy igen satnya fa.
– Elnézését kérem, felség, de biztosíthatom, hogy az egy
rózsabokor. Úgy metszették ilyen alakúra.
A lány óvatosan megérintette a kesztyűjével a csupasz
ágakat, és azon tűnődött, vajon milyen színű lehet a rózsa
virága. Ha sárga lenne, talán vinne belőle haza egy
dugványt, de arra tippelt, hogy a legtöbb rózsa ebben a
kertben fehér, rózsaszín vagy vörös lehet. Mindig így volt
ez azokban a kertekben, ahol igazából senki sem törődött
az ilyesmivel. Ez a kert nagyon tiszta volt: mindent
szépen megmetszettek vagy becsomagoltak télire. A  fű
rövid volt, az ösvényeket lesöprögették, de az egész… nos,
unalmas volt. Szinte biztosra vette, hogy a bal oldaluk
felől egy labirintus fog feltűnni, épp a vizet locsoló nimfát
ábrázoló szökőkút után.
– Igaz – ismerte be nevetve Grigori herceg. – Nem sokat
tudok ezekről a kertekről. Meg tud bocsátani? Ezek mind
az önök vesztfálini fái és virágai.
Ezen a hercegnőnek is nevetnie kellett. Ám amikor
körbenézett, hogy rámutasson a szokványos téli
vesztfálini kertek néhány előnyösebb tulajdonságára,
rájött, hogy tévedett. Ezek nem vesztfálini fák és virágok
voltak, hanem bretoniak.
A  nevetése elakadt, amint rájött, hogy ez lady Emily
kertje. Oliver édesapja minden bizonnyal az újdonsült
bretoni menyasszonyának ültette, ugyanúgy, ahogy azt
Petúnia édesapja is tette Maude-nak Bruchban. Itt kisebb
mértékben, de ugyancsak fellelhetők voltak annak a jelei,
hogy a vesztfálini erdők kellős közepén valaki megpróbált
egy kis bretoni kertet varázsolni.
–  Mi a gond, hercegnő? – Grigori herceg megállt, és
aggódó pillantást vetett a lányra. – Máris honvágya lenne?
Vagy elfáradt a sétában? Hadd kísérjem be a házba, hogy
lepihenjen!
–  Ó, nem, csupán… – A  lány rájött, hogy aligha
mondhatja el a hercegnek, hogy mi a gond. Habozott. –
Nos, talán egy kicsit még mindig zaklatott vagyok a
hintóval történt incidens miatt.
A földre szegezte a tekintetét, hogy a herceg ne lássa a
szemében, hogy hazudik.
 A nővérein kívül senki sem tudta, hogy annak az esélye
mellett, hogy Rionin a testvéreivel bemászhat a
hálószobájába, egy elszabadult hintó a legkevésbé sem
ijesztő.
Ahogy a körülöttük lévő fűre meredt, hogy elkerülje a
herceg fürkésző tekintetét, újabb sokk érte. Ettől viszont
majdnem meg is szédült, és egy kicsit ki is billent, ezért
Grigori herceg még szorosabban tartotta.
– Rosszul van?
–  Nem. Igen. Kérem, vigyen be! – felelte Petúnia
remegő hangon.
A férfi aggódva ráncolta a homlokát. Az egyik karjával
átkarolta a lány derekát, és gyorsan visszakísérte a házba.
Biztosan azt hitte, hogy Petúnia már alig van magánál,
mert úgy tűnt, nem tudja felemelni a fejét, annyira
bámulta a füvet.
A fagyos füvet ugyanis még mindig vékony fagyos réteg
borította, amin vagy fél tucat férfi lábnyomait lehetett
látni. A  lábnyomok pedig egyenesen a kertek túlsó
oldalán lévő virágágyáshoz vezettek, ami épp a lány
hálószobájának az ablaka alatt volt. Ekkor Petúnia
minden kétséget kizáróan tudta, hogy Kestilan és a
testvérei kisurrantak a Kőbezárt Királyságból, és a
nyomára bukkantak.
 
 Az esdeklő
 

 
– Ki fognak végezni, azt tudod, ugye? – Ahogy ezt Simon
kimondta, visszafeküdt Oliver ágyára, és nézte, ahogy a
bátyja csomagol, aki egyáltalán nem tűnt olyannak, mint
aki aggódik.
–  Hát, jó sok hintót kiraboltam – jegyezte meg Oliver
filozofikusan. – Gondolom, ennyi jár, mivel a pénzt már
nem tudom visszaadni.
– És anyánk egyetért ezzel a tervvel?
–  Én vagyok a gróf és ennek a háztartásnak a feje –
emlékeztetett Oliver minden humor nélkül.
Oliver gróf. Eljött az ideje, hogy ennek megfelelően is
viselkedjen.
Befejezte a pakolást. Nem volt sok holmija: néhány
váltás ruha, köztük egy öltöny, amit még az apjától
örökölt, és az édesanyja a méretére igazította. Ezt
természetesen félreteszi a királlyal való találkozásra. Volt
pár könyve és néhány más ingósága, de semmi értelme
nem lett volna magával vinnie őket. Simon megtarthatja
mindet, ha ő nem térne vissza.
–  Karl azt mondja, hogy ezt a hercegnő miatt teszed –
vetette fel Simon.
– Sok okból teszem – felelte Oliver. – És valójában ennél
többet nem is fogok mondani erről, ha nem baj.
–  Jól van – hagyta rá Simon, és sértődötten
feltápászkodott Oliver ágyáról.
Belekapaszkodott a mankóiba, és amilyen haragosan
csak sikerült neki, kibicegett az ajtón. Oliver szó nélkül
nézte. Tudta, hogy az öccse aggódik, csak fogalma sincs,
hogyan fejezze ki. Arra gyanakodott, lady Emily küldte be
megtudni, mennyire erős az elhatározása, hogy Bruchba
menjen.
Az  igazság az volt, hogy Oliver még soha semmiben
nem volt ennyire határozott. Egy teljes napot és éjszakát
ült végig a szobájában azon gondolkodva, hogy lát-e
bármilyen más utat. Részben köze volt mindennek
Petúniához is, az igaz, de a lány csupán az utolsó csepp
volt a pohárban. Oliver beszélni akart Gregor királynak
az árnylényekről, amiket a birtok kertjében látott akkor
éjjel, mert nem tudta, ki más segíthetne a lányon.
Ám miközben azon tűnődött, hogyan is segíthetne
Petúnián, rájött, hogy nem segíthet neki, mert még saját
magán sem képes segíteni. Csapdában volt. Nem lophatott
tovább, hogy segítse az embereit, mert végül meg fogják
ölni. Ha nem Grigori herceg, akkor az egyik utazó testőre.
Ezenfelül sem ő, sem Simon nem nősülhet meg soha,
tanulhat tovább vagy utazhat, hanem kénytelenek
lennének azzal tölteni az életüket, hogy lopott aranyat
osztanak ki az embereik közt, akik minden évszakkal
egyre fogynak.
Az  idősebbek, akik az édesapja miatt követték Olivert,
kezdtek meghalni. A  fiatalabbak pedig jobb élet
reményében elhagyták őket. Oliver szerencsét kívánt
nekik, a többiek mégis árulóknak titulálták őket.
Amennyire tudták, egyelőre senki sem leplezte le a régi
kastélyt vagy Olivert. Régen Oliver is dédelgetett olyan
álmokat, hogy egyszer elmegy. Elszökik egy éjjel, és
elmegy Bruchba vagy Analúzia fővárosába, Amidéba,
majd munkába áll mint… És itt hagyta el a képzelőereje.
Csupán egyetlen dologhoz értett: hintók kirablásához.
Ennek véget kellett vetnie. Elmegy a királyhoz, és
meghallgatásért fog könyörögni, bevall mindent, és
segítséget kér az embereinek meg Petúniának. Biztos volt
benne, hogy a börtönt nem kerülheti el, már ha Gregor
király nem végezteti ki. De abban reménykedett, hogy
mivel feladja magát, talán kegyelmet kérhet az
embereinek. Azért figyelmeztette őket, hogy a biztonság
kedvéért készüljenek fel a családjaikkal a menekülésre.
Abban is bízott, hogy bármilyen különös is a kapcsolata
Petúniával, a király azonnal a legkisebb lánya védelmére
siet.
 Oliver nem tervezte, hogy visszatér erről az útról.
Karl jelent meg Oliver szobájának az ajtajában, és az
ifjú grófot az ágyán görnyedve találta. A  táskája mellette
volt, a nap pedig már felkelőben. Oliver egy órával
korábbra tervezte az indulását. És egyedül, gondolta,
miközben a Karl vállán lévő táskát bámulta.
– Hova mész? Elviszed a családodat? – kérdezte Oliver
kelletlenül.
Karl farkasálarca egy szíjon lógott a válláról.
A férfi csak mordult egyet.
Tudva, hogy teljesen fölösleges vitatkozni, és Karl úgyis
csak morogni fog válasz helyett, Oliver felvette a saját
táskáját, és követte a nagy embert le a földszintre.
A  kastély előtt találta a farkasait, ahogy táskákkal,
köpenyekkel és álarcokkal felszerelkezve vártak rá.
–  Tisztában vagytok azzal, hogy feladni készülök
magam? – Oliver alaposan a szemébe nézett minden
egyes férfinak.
Egyikük sem tűnt idegesebbnek, mint bármelyik
portyájuk előtt, ami vagy hatalmas ostobaság, vagy
elképesztő bátorság volt a részükről. Oliver a másodikban
bízott.
–  Mi is legalább annyira bűnösök vagyunk. Sőt, mivel
mi öregebbek is vagyunk, nekünk több eszünk is lehetne
– mondta Johan, egy őszes férfi, aki Oliver apjának a
kapitánya volt.
 –  Abban bíztam, hogy ha feladom magam, nektek
kérhetek kegyelmet – tette hozzá Oliver.
–  Barátom, badarság azt feltételezni, hogy a király
téged megbüntet, de bennünket nem – felelte erre Johan.
– Jobb, ha mind megyünk. Egyébként pedig kétnapos
gyalogútra készülsz, és nem csomagoltál magadnak ételt.
A férfi megrázta a hátizsákjának a pántjait, ami kétszer
akkora volt, mint Oliver táskája, és egy hatalmas
öntöttvas serpenyőt kötözött az egyik oldalára.
Tudta, ha megparancsolja az embereknek, hogy
maradjanak, egyszerűen figyelmen kívül hagyják a
parancsát.
– Jó lenne enni egy jót párszor, mielőtt feladom magam
Gregornak – ismerte be Oliver.
Az  édesanyja a külső kapunál várta. Megcsókolta az
arcát, a szeme csillogott, de az arca elszánt és nyugodt
volt. Oliver megfogta az asszony kezét, és megszorította.
– Mindent megteszek – mondta az édesanyjának.
– Mindig is megtettél mindent – felelte az asszony, majd
újra megcsókolta a fia arcát. – Egyetlen jó tanács, fiam. Ha
nem sikerül bejutnod a királyhoz, próbálj meg bejutni a
kertekbe.
–  Maude királyné kertjeibe? – Oliver meglepetten
nézett az édesanyjára.
–  Igen. Dolgozik ott egy ember, egy öregember, akit
Walter Vogelnek hívnak. Mondd el neki, hogy mi történt a
hercegnővel.
– Hogyan tudna ő… Miért?
–  Ha őt nem találod, akkor egyszerűen csak kérj meg
valakit, hogy igazítson útba valakihez, aki tud segíteni.
– Rendben – ígérte Oliver, bár még mindig nem értette
a dolgot.
A zavara viszont elvonta a figyelmét arról, hogy mi vár
rá Bruchban. Miközben az édesanyja és az emberei
figyelték, az erdő felé vezette a társait.
 

Megérkeztek Bruchba, és a palota kapuinál álltak. Az őrök

kíváncsian méregették őket, és Oliver tudta, hogy eljött az
idő. Az álarcukat a csomagjukba rejtették, és egy fürdőnél
megálltak tisztálkodni. Felvették a legjobb öltönyüket, és
Olivernek elfogytak a kifogásai. Petúniára gondolt, akit
három napja hagyott abban a házban, azokkal az őt
kísértő lényekkel.
Fagyos pillantást vetett az egyik őrre, és úgy tett,
mintha nem bámulta volna a palotát az elmúlt pár
percben.
– Gregor királlyal szeretnénk beszélni – közölte.
– Van meghívójuk?
A  bal oldalon álló őr elnézett Oliver mellett, mintha
máris tudná a választ.
–  Nekünk… nincs meghívónk – felelte Oliver, és
igyekezett magabiztosnak tűnni. – De várunk, amíg a
király nem fogad bennünket.
– Akkor jó sokáig kell várniuk – közölte az őr, akinek az
arca ellágyult kissé. – Küldjenek egy szolgálót egy levéllel,
amiben megírják az ügyüket. A  király titkára majd
megszervezi a meghallgatást.
– Ez mennyi időbe telik? – Oliver úgy érezte, hogy majd
kiugrik a szíve.
Az  emberei várhattak, de volt egy olyan érzése, hogy
Petúnia nem.
– Egy hónapnál nem többe – válaszolta az őr.
– Egy hónap? – Oliver tátott szájjal meredt az őrre.
Mi van, ha sürgős hírrel jött a királyhoz? Nem csoda,
hogy korábban az édesanyja feladta a próbálkozást, hogy
bejusson a királyhoz. Petúnia nővéreinek hamarosan
megrendezésre kerülő dupla esküvőjétől eltekintve
minden egészen csöndes volt Vesztfálinban… és még így is
egy hónapba telhetett, mire beszélhet a királlyal!
–  Azt hiszem, nem érti, mi nagyon fontos… – kezdett
bele Oliver.
Paták kopogása hallatszott a tér kövein, és az őr arca
szigorúvá vált. Az  egyik karját kinyújtotta, mintha félre
akarná tolni Olivert.
– Utat! – mondta a férfi feszült hangon. – Utat!
 Oliver körbenézett, majd sietett odébb állni. Négy ló
érkezett elegáns lovasokkal a hátukon. Két fiatal nő és két
fiatal férfi közeledett rajtuk. Az  elöl érkező pár nevetett,
és Oliver látta, hogy ügyes lovasok. Mögöttük a másik pár
lovai jelentősen lassabbak és öregebbek voltak, amiért a
lovasaik mintha hálásnak tűntek volna.
–  Látjátok, tökéletes a járása, még itt a városban is –
jegyezte meg az elöl lévő fiatal férfi a társainak.
– Minden bizonnyal – válaszolta a gőgösnek tűnő fiatal
nő. – Ha már én nem kaphatok harci lovat, akkor ez a
kanca is megteszi.
A hátul lévő fiatal hölgy visítozni kezdett valamit arról,
hogy a harci lovak nem megfelelők, és veszélyesek, de
Oliver már nem figyelt rá. Az elöl lévő fiatal nő figyelmét
igyekezett felkelteni. Meghajolt előtte, és próbált
könyörgő arcot vágni.
Biztos volt benne, hogy a nők Petúnia testvérei. Épp
eléggé hasonlítottak a lányra, különösen az elöl lévő,
ahhoz, hogy elszoruljon a szíve. Szilvaszínű lovaglóruhát
viselt egy merész kis kalappal, amit fekete hajára tűztek.
–  Felség, egy nagyon fontos ügyben érkeztem – szólalt
meg Oliver.
–  Ne zaklassa a hercegnőket! – csattant fel az őr, és
előrelépett, hogy elkapja Oliver karját.
Oliver hallotta a háta mögül, ahogy Karl és egy másik
embere közelebb lép.
 – Mi a gond?
A  szilvaszínű ruhát viselő hercegnő megállította a
lovát, és kíváncsian Oliverre nézett. A  többi lovas is
megállt, az elöl haladó fiatal férfi azonban gyanakvónak
tűnt, és úgy irányította a lovát, hogy közelebb kerüljön
Oliverhez. A másik, kék ruhát viselő hercegnő előrehajolt,
és odasúgta:
– Pipacs, ne!
–  Beszélnem kell az édesapjukkal, felség – folytatta
Oliver. – Sürgős az ügy, és Petúnia hercegnővel
kapcsolatos.
Pipacs fekete szemöldöke azonnal a hetyke kalapja
irányába húzódott.
– Ebben az esetben jobb, ha velünk tart – mondta.
Jelzett az őröknek, akik sietve kinyitották a kapukat.
Oliver és az emberei követték a négy lovast az udvarba.
A  lovasok átadták a lovaikat az istállófiúknak, majd
Pipacs belekarolt a jegyesébe, akiről Oliver úgy vélte,
hogy norvég vagy dán lehet, mivel magas és szőke volt. De
mindenképp egy herceg, gondolta Oliver keserűen.
Semmiképp nem egy egyszerű gróf.
A  másik nő valószínűleg az ikertestvére, Margaréta,
állapította meg magában. Kissé világosabb volt a haja és a
szeme színe, de az arcuk nagyon hasonlított (leszámítva
Margaréta gyanakvó arckifejezését), és az ő partnere egy
fekete hajú és barna bőrű fiatalember volt. Olivernek
eszébe is jutott, hogy valamelyik déli tartomány örököse
lehet a férfi. Venencia? Valószínűleg. Még az erdőbe is
eljutott időnként némi királyi pletyka.
Pipacs hátra sem nézett, úgy sasszézott be a palotába.
Menet közben levette a kesztyűjét. Az  előtérben
megkérdezte a komornyikot, hogy az édesapja még
mindig a tanácsteremben van-e, és anélkül, hogy
megvárta volna a választ, felvezette a többieket egy széles
tölgylépcsőn.
– Felség – szólt utána a komornyik halkan. – Őfelsége az
államminiszterekkel van.
–  Ez a fiatalember híreket hozott Petúniáról, amit
biztosan hallani akarnak – mondta Pipacs könnyedén.
Ám a lépcsőn a képtárba felérve szembefordult
Oliverrel.
– Ugye így van?
Szigorú tekintettel nézett Oliverre, amitől még egy nála
bátrabb férfinak is inába szállt volna a bátorsága.
– Nem tudom – felelte Oliver. – Elképzelhető, hogy… ez
inkább csak a családra tartozik.
–  Majd meglátjuk, apám hogyan vélekedik erről –
mondta Pipacs, és ment tovább. – Bosszús lesz, amikor
eltitkolnak előle valamit. – Majd újra megállt. – Petúnia jól
van?
– Remélem, igen – válaszolta Oliver.
Pipacs bólintott, mintha ez lett volna a megfelelő
válasz, majd mindannyiukat a képtár végében lévő széles
faajtóhoz vezette. Kétszer kopogott, aztán várakozás
nélkül szélesre tárta az ajtót, és besuhant a terembe,
aminek a közepén egy hosszú asztal állt számos székkel
körülvéve, és néhány igen meglepett úriember ült
körülötte a királlyal.
– Pipacs! – A király arca azonnal elvörösödött, és talpra
ugrott. – Kik ezek az emberek?
– Rémesen sajnálom, papa – szólalt meg Pipacs, közben
viszont egy cseppet sem tűnt bűnbánónak. – De ez a
fiatalember sürgős üzenetet hozott Petúniával
kapcsolatban.
Oliver meghajolt a király előtt, majd várt. Nem igazán
tudta, hogy mitévő legyen. Majdnem biztos volt abban,
hogy nem szabad neki megszólalni először, a király
viszont egy szót sem szólt. Még felegyenesedni is félt
engedély nélkül.
–  Nos? – A  király üvöltésére Oliver azonnal kihúzta
magát. – Mi lenne ez az üzenet?
– Én… nos… én…
– Nyögje már ki, fiam!
– Nos, uram, a nevem Oliver, és én…
– Ismernem kellene önt? Mit hadovál itt összevissza?
Oliver pánikba esett.
–  Elraboltam Petúniát a múlt héten. Nem bántottam,
elkísértem Volenskaya nagyhercegné birtokára, de most
rémes veszélyben van – nyögte ki.
 
 Az álmodozó
 

 
Néha, amikor Petúnia aludt, attól tartott, hogy igazából
ébren van. Márpedig ha ébren van, akkor az azt
jelentette, hogy ez az egész valóság. Ezt el is mondta
Lilinek, miközben összefonták a kezüket, és megfordultak
a férfiak gyűrűjében. Egy harsány bretoni gigue táncot
jártak sápadt nővéreik és a Kőbezárt Királyság vigyorgó
udvartartása körében.
– Nem, ez még mindig csak egy álom – válaszolta Lili, a
suttogásnál alig hangosabban.
Még az álomban is rémesen sápadt volt, és a keze
remegett Petúnia kezében.
– Lili, jól vagy?
Petúnia próbálta abbahagyni a táncot, de Lili partnere
rámordult. Nem az egyik herceg volt, hanem egy
rókaarcú udvaronc, akinek a szőkésvörös hajára erősen
ráfért volna már egy borbély munkája. Petúnia újra
megfogta Lili kezét, és tovább pörgött.
–  Igazad van, ez tényleg csak álom – értett egyet a
nővérével. – Mégiscsak egy álom. Ne is figyelj a buta
fecsegésemre!
–  Muszáj, hogy álom legyen. A  gondolatát sem tudom
elviselni, hogy nem az – kesergett Lili.
– Tessék? – Petúnia abbahagyta a táncot, és amikor Lili
partnere ismét rámorgott, csettintett az ujjával a saját
partnerének. – Kestilan, ez az ember zavar engem –
közölte.
Kestilan herceg elkapta Lili partnerének a gallérját, és
ellökte a szerencsétlen rókaarcút. Petúnia belekarolt
Lilibe, és a táncparkett szélére vezette. Lili csodálkozva
meredt rá.
–  Ó, úgy döntöttem, hogy elkezdek Kestilannal is úgy
bánni, mint bármelyik másik nemkívánatos
udvarlómmal. Így jobban viselkedik. Azzal kapcsolatban
viszont csak vicceltem, hogy ez lenne a való élet –
folytatta Petúnia. – Ez is biztosan álom, csak más, mint
korábban. Nem az ezüsterdőn át sétáltam ide, egyszerűen
csak lefeküdtem, és huss. – Grimaszolva a lenge kék
selyemruhájára nézett. – És egyébként sem választanám
magamnak ezt a ruhát soha. Úgy néz ki, mint valamiféle
pajzán analúziai pongyola.
Lili is zavartan megrángatta a saját ruháját, ami
levendulaszínű volt, a szegélyeket fekete bársonyszalagok
díszítették, és ha ez egyáltalán lehetséges, még
ízléstelenebbül festett, mint Petúnia ruhája.
 –  Nem vagyok biztos benne, hogy ezt el szabadna-e
mondanom neked, Pet – szólalt meg Lili a tőle telhető
leginkább köntörfalazó nagytestvér-hangon.
Körbenézett, a többieket kereste, de egyik nővér sem
tudott elszabadulni a táncból, hogy segíthessen neki
elmagyarázni a helyzetet. Az  emelvényen a Kőbezárt
király az omladozó trónján ült, és hunyorogva őket
figyelte. Valahogy a tudat, hogy egykor ő is ugyanolyan
volt, mint a testvérei, csak még ijesztőbbé tette.
–  Nem vagyok már hatéves, Lili – mondta
türelmetlenül Petúnia, amikor rájött, hogy a nővére nem
kívánja folytatni. – Épp ideje, hogy többé ne bánjatok úgy
velem, mintha nem tudnám, mi folyik itt. És emlékszem
is.
–  Tényleg? – Lili meglepetten nézett. – Ó, Pet, annyira
sajnálom! Mi mind azt hittük… nos, reméltük, hogy
annyira fiatal voltál, és majd nem…
– Majd nem emlékszem, hogy ide jártunk minden éjjel?
Nem emlékszem majd, hogy Rionin támadást indított a
palota ellen, hogy ide kényszerítsen bennünket annak
ellenére, hogy olyan betegek voltunk, hogy járni is alig
tudtunk? Az  ilyesmik megmaradnak az emberben –
magyarázta Petúnia egy kicsit élesebben, mint tervezte. –
Sajnálom! – Az  egyik kezét bűnbánón Liliére tette. – De
most már tizenhat vagyok, és az egész kezdődik elölről,
igaz?
 Lili gyászos arccal bólintott.
–  Azt hittük, hogy legalább téged megmentettünk –
motyogta. – De most már annyi idős vagy, mint Jácinta
volt akkoriban.
A  tekintete Jácinta felé vándorolt, aki a terem túlsó
végében táncolt az egyik herceggel. Bár általában igen
kecses volt, most úgy festett, mint egy próbababa, aki
mereven pörög a mogorva herceg karjában. A  mellette
táncoló Nárciszt pedig mintha a rettenetesen sértett arcot
vágó, komor partnere tartotta volna teljesen.
–  Mi lenne, ha mind elhagynánk az országot? –
kérdezte Petúnia.
– Galen szerint nem számítana – felelte Lili. – Pipacs és
Margaréta esküvője pedig egy hónap múlva lesz. Nincs
idő elég messzire menni.
–  Mi más történik még otthon? Egyetlen levelet sem
kaptam, amióta megérkeztem a nagyhercegné birtokára –
érdeklődött Petúnia.
Évek óta ez volt az első alkalom, hogy a nővérek együtt
voltak a Kőbezárt Királyságban, és bár ez csupán egy
álom volt, ébredés után Lili azért még emlékezni fog az
elhangzottakra.
Ám a lány végig az emelvényen tartotta a szemét.
A  múltban csupán egy vagy két táncot engedtek nekik
végigülni, még akkor is, amikor betegek voltak. Kestilan is
visszatért, és a királlyal beszélt. Mindketten Petúniát és
Lilit figyelték.
–  Valóban? – lepődött meg Lili. – Pedig mindennap írt
valaki. Te nem írtál nekünk!
–  De írtam – erősködött Petúnia –, már amikor az a
rémes Olga engedte.
Lili zavartan nézett a húgára, ezért Petúnia sietve
elmesélte neki, hogy mik történtek vele. A  szavai szinte
összefolytak, amikor Kestilan elindult felé a táncparkett
szélén.
–  Rionin és a többiek árnyalakban lopakodtak a
kerteken át az éj leple alatt. Már közel járnak ahhoz, hogy
bejussanak a szobámba. Nálatok is jártak?
–  Nem – mondta Lili elkerekedett szemmel. – Nekünk
csak rémálmaink voltak. És egyik sem volt ennyire
valóságos, mint a ma éjszakai tánc.
Pipacs egy pohár punccsal a kezében tartott feléjük, és
közben a fejét ingatta.
–  Azt hiszem, haza kellene jönnöd, Pet. Volenskaya
nagyhercegné birtoka nem biztonságos egy olyan
valakinek, akit a Kőbezárt király átka sújt.
–  Ezt meg hogy érted, Pipacs? – Petúnia a nővéréről
Lilire nézett, de nyilvánvaló volt, hogy ő sem tudja, mire
gondol a testvérük.
–  Olvasgattam Galen könyveit – folytatta Pipacs. –
Tudtátok, hogy a nagyhercegné a kilenc ruszakai lány
egyike?
 –  Ó, badarság! – felelte Petúnia. Nevetni kezdett, de
aztán meglátta Pipacs és Lili arcát. – Az  a történet nem
igaz, vagy mégis?
–  Hát persze hogy igaz – válaszolta Lili. – Emlékszem,
hogy dr.  Kelling egyszer beszélt róla Annával. Az  volt a
legnagyobb botrány Ióniában, amíg az udvarlóink el nem
kezdtek sorra meghalni.
– De ha a nagyhercegné… ha ő tényleg… és ez nem csak
egy mese… – dadogott Petúnia.
–  Akkor régen ő volt az első Kőbezárt király egyik
szeretője – fejezte be helyette a mondatot Pipacs. – Épp
ezért gondolom, hogy nem vagy ott biztonságban, Pet.
– Ha tudtuk volna – aggodalmaskodott Lili –, soha nem
küldünk oda.
–  Kérdezzétek meg Galent, amikor felébredtek! –
mondta Petúnia parancsoló hangnemben. Fittyet hányt
arra, hogy Pipacs felhúzta a szemöldökét. – Azt akarom,
hogy bizonyosodjatok meg erről, mielőtt összerúgnátok a
port a nagyhercegnével, Pipacs. És továbbra is tudni
akarom, hogy mi történt veletek azóta, hogy eljöttem.
–  Nyilvánvalóan semmi olyan izgalmas, mint veled –
vágta rá Pipacs.
–  Miféle izgalmak érték Petúniát? – kérdezte Kestilan,
miközben odalopakodott, hogy újra táncba vigye.
Mielőtt a lánynak bármilyen csípős válasz eszébe jutott
volna, mind megdermedtek.
 A  Kőbezárt király felállt a trónjáról, és feléjük tartott.
A  táncosok szétváltak, hogy utat adjanak a kísérteties
uralkodónak. Petúnia észrevette, hogy Nárcisz jól
láthatóan remegve belépett a partnere mögé. Rionin
korábban Nárcisz partnere volt az Éjféli Bálokon, de
Petúnia egyetlen álmában sem táncolt. Rionin apja sem
táncolt, de erőt merített a hercegnők életéből és
energiájából, miközben a fiaival és az udvartartásával
táncoltak minden éjjel.
–  Döntésre jutottam – szólalt meg a király könnyed
hangon, de úgy vonult végig a termen, akár a csípős téli
szél. – Apám soha nem választott királynőt, mert inkább
élvezte az agglegénység szabadságát.
Az  egész udvartartás nevetett, Lili viszont halkan
felnyögött, és belesüppedt a lepattogzott fekete
ébenszékbe, amin ült. Petúnia aggódva nézett körbe, és
meglátta a feléjük tartó Rózsát. A  legidősebb nővérük
sötétlila ruhát viselt, és a partnere folyamatosan próbálta
újra elkapni a karját, de ő egyszerűen nem vett róla
tudomást. Ahogy Lili, Ibolya és Orchidea, Rózsa eredeti
táncpartnere is meghalt a csatában, aminek
köszönhetően megszabadultak a Kőbezárt királytól, és
most valami névtelen udvaronccal táncolt minden éjjel.
– De én akarok egy királynőt az oldalamra – jelentette
ki a Kőbezárt király. – Egy társat, ahogy a napfény
világában mondják. Hogy osztozzon velem az élet
örömeiben és fájdalmaiban, és hogy örökösöket nemzzen
velem, akik cserébe, remélem, unokákkal ajándékoznak
majd meg. Gyönyörű, napfényen lakó unokákkal.
Az  udvar tapssal és ujjongással fogadta ezt a
bejelentést.
És egy sikollyal.
Petúnia, aki szintén megdermedt ettől a szörnyű hírtől,
érezte, hogy villámcsapásként hasít bele a sikítás.
Pipacsra és Lilire nézett, akik a legközelebb álltak hozzá,
de nem ők voltak.
–  Nárcisz az – kiáltotta valaki a folyamatos sikítást
túlkiabálva.
Úgy hangzott, mintha Írisz szólt volna, de Petúnia nem
volt biztos benne a nagy felfordulásban. Hol van a többi
fiatalabb testvére? Árnika? Orchidea? Senki mást nem
látott, csak a Kőbezárt udvartartást.
Rózsa jó erősen meglökte Kestilan mellkasát, hogy el
tudjon futni mellette Nárciszhoz. Petúnia is elindult
utána, de megállt, amikor a Kőbezárt király elhaladt
mellette, és az ellenkező irányba ment tovább. Mégsem
Nárcisz felé indult, hanem Lili felé tartott, aki most már
nem tudott a testvéreihez jutni, mert az útját állta a király
magas és szikár alakja.
–  Soha! Soha! Soha! Inkább meghalok! – sikítozta éles
hangon Nárcisz. – Soha! Soha! Soha!
–  Rózsa – szólalt meg Petúnia, ám a torka annyira
kiszáradt, hogy még Kestilan sem hallhatta meg, aki
közvetlenül mellette állt. – Rózsa. Rózsa. Rózsa. Rózsa.
Végre sikerült hangosan kimondania a nevet, és
leráznia magáról Kestilant, aki igyekezett elkapni a
könyökénél. Majd pár lépéssel Lili mellett teremett.
A Kőbezárt király átkarolta Lili derekát, és maga mellé
vonta. A  száját széles vigyorra húzta, így előbukkantak a
kifejezetten hegyes szemfogai. Lili a cipellői orrát nézte,
amik épphogy előbukkantak a ruhája alól. Sápadt bőre
pedig kezdett szürkének tűnni.
Valaki újra elkapta Petúnia karját, és már majdnem
könyökkel az illető bordáira sózott, amikor észrevette,
hogy Orgona az. Ibolya pedig a másik oldalára állt.
– Mit csinál? – súgta Orgona alig hallhatón.
–  Nem fog nekünk tetszeni, ami ezután következik –
mondta Orchidea színtelen hangon, ahogy odaért Petúnia
mögé.
Petúnia hátranézett, és egy kicsit meglepődött, hogy
Orchideát a szemüvege nélkül látja, amit már tizenkét
éves kora óta viselnie kellett. De végül is ez egy álom volt.
Pontosabban szólva rémálom. Egy soha véget nem érő
rémálom.
– Rózsa – kiáltotta Petúnia újra –, nem Nárcisz az!
Kizárt volt, hogy Rózsa meghallja. Nárcisz most már
csak szó nélkül zokogott, és Petúnia szíve összeszorult a
nővére szörnyű fájdalma láttán.
 –  A  soha kifejezetten helytálló – mondta a Kőbezárt
király. A  hangja elnyomta Nárciszét, bár egyáltalán nem
beszélt hangosan.
A  férfi ajkai gúnyosan megrándultak, és a bálterem
túloldaláról végigmérte Nárcisz tönkrement külsejét,
megfogyatkozott haját és rémesen sápadt bőrét. Petúnia
legszívesebben kikaparta volna a férfi szemét, amiért így
néz a nővérére. Nárciszra, aki egykor Vesztfálin egyik
legszebb lánya volt, és akinek a kegyeiért szerte Ióniából
versengtek a hercegek. A  Kőbezárt király tehetett arról,
hogy a külseje így tönkrement, kigúnyolta és félredobta
őt.
– Egy hozzád hasonló teljes mértékig alkalmatlan lenne
arra, hogy az én királynőm legyen – folytatta. –
A  születésünk véletlen egybeesése tett bennünket
partnerekké apám uralkodása alatt, de azt hiszem,
bolondság lenne a részemről, ha nem élnék a választás
lehetőségével, amikor több hercegnő van, mint herceg.
A  király nevetett, de ezúttal az udvartartása nem
követte a példáját. Ahogy Petúnia végignézett rajtuk, úgy
látta, mintha néhányuk még bosszús is lett volna.
Eltűnődött, vajon ők is jelentkeztek-e, hogy egy adott
nővér partnerei lehessenek, és a kérésük elutasításra
talált. Meg is érdemelték, gondolta. Rémes népek.
– Először arra gondoltam, hogy a legidősebbet veszem
feleségül, és így Vesztfálin királyává is válok – folytatta
Rionin egyenletes, vidám hangon. – De annak az alantas
kertésznek a szennye és mindenféle varázslata taszítóvá
tette a számomra – mondta a Kőbezárt király Rózsának,
aki a most már lecsöndesedett és félig ájult Nárciszt
tartotta a karjában.
– Én is férjnél vagyok – motyogta Lili.
Megdörzsölte a gyűrűsujját, de ebben a rémálomban
nem voltak ott a gyűrűi.
–  Hogy mondod, szerelmem? – A  Kőbezárt király
vigyorogva nézett le Lilire.
–  Férjnél vagyok – ismételte meg Lili most már
hangosabban.
Egy mozdulattal a király bordái közé vágott a
könyökével, és kirántotta a karját a szorításából.
– Mi idelent nem ismerjük el a ti különc kis vallásotok
motyogásait – vigyorgott tovább a király, és közben
lesimította a zakóját, mintha Lili ütését észre sem vette
volna. Még szélesebben vigyorgott, mint korábban. – És
egyébként sincs gyermeketek, aki összekötne benneteket.
Lehet, hogy nincs meg bennem apám temperamentuma,
de örököltem minden hatalmát – tette hozzá, s ahogy
hátravetett fejjel nevetett, szürkésfekete haja hullámzott a
hátán.
Petúnia szíve jéggé vált. Lili pedig térdre zuhant.
–  Te szemét! – kiáltotta valaki. Petúnia legnagyobb
meglepetésére Jácinta volt az. – Gondoskodom róla, hogy
a fejedet a kapura tűzzék!
Jácinta a király felé rohant, de Árnika és Margaréta
elkapták. Ők Rózsa és Nárcisz közelébe álltak, hogy
segítsenek. Úgy tűnt, hogy Nárcisz elvesztette az
eszméletét, a komor arcot vágó Rózsa pedig meggörnyedt
a súlya alatt. Pipacs Rózsa mellett állt, és fürkésző
tekintettel figyelte a királyt. Petúnia azon tűnődött, vajon
volt-e arra mód, hogy Pipacs magával hozza az imádott
pisztolyát ebbe a rémálomba.
–  Engedd el őt, Margaréta! – szólalt meg Pipacs. –
Igazán szívesen látnám, ahogy darabokra szedi. És ha
Jácinta úgy akarja…
–  Semmit sem tehettek – mondta a Kőbezárt király
könnyedén. Talpra emelte Lilit, és arcon csókolta. A  lány
megborzongott, és megpróbált elhúzódni, de a férfi csak
még szorosabban tartotta, immár mindkét karjával
átkarolva. – Végül is ez csupán egy álom.

Petúnia az ágyában ébredt, és a nyitott ablak ellenére

izzadságban fürdött.
Felkelt, becsukta az ablakot, és meggyújtott egy
gyertyát az éjjeliszekrényén. Egy pillanatig nézte a lángot,
ahogy nőtt és egyenletessé vált. A  láng mindig
megnyugtatta. Aztán fegyverként maga előtt tartva a
gyertyát, egy szál hálóingben átmasírozott a folyosón.
Kopogás nélkül bement Grigori herceg szobájába.
Félrerántotta a baldachint, és lenézett az alvó hercegre.
Elképesztően jóképű volt, de Petúnia nem állt meg, hogy
jobban megnézze magának, csak megragadta a vállát, és
megrázta.
– Ébredjen fel! Grigori, ébredjen fel!
– Hmm? Mi az? – A férfi álmosan pislogott párat, majd
elkerekedett a szeme, amikor meglátta a hálóinget viselő
Petúniát, aki épp az ő feje fölött tartotta a gyertyáját. –
Virágszirmom, mi történt?
– Haza kell mennem – közölte Petúnia röviden. – Most.
– Mennyi az idő?
– Nem érdekel – felelte Petúnia. – Haza kell mennem.
Grigori herceg, kikerülve a lány gyertyáját,
feltápászkodott.
– Rosszat álmodott talán?
Petúnia nevetni kezdett. Annyira nevetett, hogy a
herceg kénytelen volt kivenni a gyertyát a kezéből,
nehogy az ágyneműre ejtse. A  lány addig nevetett, amíg
végül már az ágy mellé lekuporodva sírt, zokogott.
A  herceg félretette a gyertyát, és kimászott az ágyból.
Hosszú karjaiba vette Petúniát, és visszavitte a szobájába,
ahol betakarta a magas ágyban, és hívta Olgát, hogy üljön
oda mellé. Aztán küldetett a nagyanyja orvosáért, aki
mákkivonatot hozott, hogy segítsen a lánynak aludni.
–  Ne! – zihálta Petúnia, amikor az orvos az ajkához
tartotta a csészét, de egy kicsit sikerült leönteni a torkán.
– Ne! Mákot ne! – A  férfi erővel rávette, hogy igyon még
egy kicsit. – Ne! Csak ha Pipacs hozhatja a pisztolyát! És az
enyém hol van? Nem akarok a pisztolyom nélkül aludni!
–  Félrebeszél – hallotta az orvost, miközben
szürkeségbe süppedt. – Jobb, ha írnak az édesapjának.
És ekkor Petúnia meghallotta az éles hangon és enyhén
hamisan játszott keringőt.
 
 A rab
 

 
A  dolgok nem úgy történtek, ahogy Oliver remélte, de
egyáltalán nem vettek meglepő irányt.
A  palota egyik apró padlásszobájában tartották, míg
Karlt és a többieket a bruchi börtönbe vitték. Gregor
király nem hitte el, hogy Oliver gróf, de a banditák
vezéreként, Petúnia hercegnő elrablójaként és egy
felosztott grófság követelőjeként nyilvánvalóan
túlságosan is érdekesnek tartotta ahhoz, hogy átlagos
börtönbe zárja.
Ahhoz viszont nem elég érdekesnek, hogy azonnal
kikérdezze. Oliver estig ült az apró szobában, amikor is
kinyílt az ajtó, és egy tálcán vacsorát löktek be. Egy órával
később kinyílt az ajtó, és egy kéz kutatott a tálca után.
Oliver pedig engedelmesen közelebb tolta az ajtóhoz a
lábával.
– Minden elismerésem a király szakácsának – kiáltotta
Oliver, miközben becsukódott az ajtó.
Az őr csak morgott egyet.
 És akkor is csak morgott, amikor Oliver megköszönte
neki a reggelit. És akkor is, amikor az ebédért mondott
köszönetet.
Ez volt minden, amit Oliver csinált. Ült a szobába.
Aludt. Evett. És igyekezett egy morgásnál többet kihúzni a
tagbaszakadt őrből.
Késő délután hangokat hallott a szobája elől, majd az
ajtó teljesen kinyílt. Az  őr beállt az ajtónyílásba, a
fegyverét keresztben tartotta, és mögötte Oliver egy vörös
mintás muszlinszoknyát pillantott meg.
– Jó napot! – köszönt Oliver óvatosan.
–  Jó napot! – felelt egy hang, és Pipacs dugta ki a fejét
az őr hatalmas karja mögül. – Jól van?
–  Egy kicsit unatkozom – válaszolta Oliver. – De
egyébként sértetlenül.
A lány szeme felcsillant.
– Küldök majd fel könyveket. Tud olvasni, ugye?
–  Az  összes vesztfálini farkas tud olvasni – felelte
Oliver büszkén.
– Még a négylábúak is?
– Pipacs – szólt rá valaki hangosan egy kicsit távolabb a
folyosón. – Mit művelsz?
Oliver arra tippelt, hogy Margaréta volt, aki sokkal
félénkebbnek tűnt, mint az ikertestvére. Oliver Pipacsra
kacsintott az őr karja fölött, és felemelte a hangját egy
kicsit.
 –  Én magam igyekeztem megtanítani őket. És elég
ügyesen haladnak.
–  Akkor meséljen nekem – folytatta Pipacs –, egy jó
modorú, tanult fiatalember, aki még farkasokat is tanít
olvasni, miért rabol ki hintókat az erdő közepén?
– Pipaaaaacs – nyögte a testvére.
–  Pszt, Árnika! – szólt vissza neki Pipacs, és közben le
sem vette a szemét Oliverről.
Akkor nem Margaréta volt, hanem Árnika, aki alig volt
egy évvel időseb Petúniánál. Oliver hosszan gondolkodott
a válaszán. Lehetséges volt, hogy Pipacs és Árnika csupán
kíváncsiságból jöttek ide, az édesapjuk engedélye nélkül.
De az is lehetett, hogy Gregor király küldte őket, hátha
Oliver felfed valami aljas szándékot, amíg a gyönyörű
lányaival flörtöl.
–  Nos, felség, etetnem kellett az embereimet. És a
háború pusztítása, majd az otthonunk és a farmjaink
elvesztése után nem volt más lehetőségünk – felelte végül
Oliver.
– Az embereit?
Pipacs ugyanakkor tette fel a kérdését, amikor Árnika
így szólt:
– Mi történt a farmokkal?
–  Amikor a határt újrarajzolták, a grófságomhoz
tartozó farmok egy része Analúziához került –
magyarázta Oliver. – Olyan analúziai családok kapták
meg őket, akik elveszítették a földjeiket a háborúban.
Az  udvarház közelében lévőket pedig Volenskaya
nagyherceg kapta, aki később Hrothenborg hercege lett.
– Ott van most Petúnia – mondta Árnika.
Oliver hallotta a szoknyája suhogását, ahogy a lány
közelebb lépett.
– Pontosan – felelte Oliver.
– Akkor ön tényleg gróf – tűnődött Pipacs.
Az  őr erre morgott egyet, de Oliver és Pipacs nem
figyeltek rá.
– Igen, az vagyok – jelentette ki Oliver egyszerűen.
–  Akkor miért nem jött el Bruchba, és magyarázta el
apánknak, hogy mi történt? Vagy megtehette volna akár
az édesapja. – Pipacs fürkésző tekintettel nézte Olivert.
–  Az  apám meghalt a háborúban – mondta Oliver. –
Hétévesen váltam gróffá. Az  édesanyám családja nem
helyeselte a házasságukat. Kétlem, hogy bárki tudna a
létezésemről. Az  édesanyám próbálta elérni, hogy
megkapjam a címemet, és kérvényt nyújtott be, hogy
visszakapjuk a tőlünk elvett földeket, de mindez az
elnyűtt cipellők és a sorban elhunyt udvarlók kapcsán
támadt felfordulás idején történt. És mivel az édesanyám
bretoni, félt felhívni magára a figyelmet.
– Bretoni? – Árnika még közelebb húzódott. Oliver már
látta a rózsaszín muszlinruháját feltűnni az ajtó szélénél.
– Ismerte anyánkat?
 –  Hogyne – felelte Oliver. Úgy érezte, mintha morzsát
tartana madarak elé, és bármilyen hirtelen mozdulattal
elijesztené őket. Vagy Pipacs esetében, megcsípnék. –
Ő volt az édesanyjuk egyik udvarhölgye. De a családja azt
akarta, hogy térjen vissza, és menjen feleségül egy bretoni
lordhoz. Az  édesapám számára pedig a családja az egyik
másod-unokatestvérét szemelte ki.
– Nem is csoda, hogy az édesanyja nem mert eljönni a
palotába – jegyezte meg Pipacs. – Angier püspök egy
szempillantás alatt boszorkányság vádjával bíróság elé
állította volna. De ne aggódjon, az egyház már régen
helyrehozta a dolgokat, és a püspök megkapta, amit
megérdemelt.
– Az jó – nyugtázta Oliver.
Abból, ahogy Pipacs folyamatosan hátratekintgetett,
Oliver arra tippelt, hogy hamarosan elmennek. Eljött az
ideje, hogy feltegye a kérdését.
– Az embereim jól vannak?
–  Egyelőre igen – válaszolta Pipacs. – Amíg apánk
eldönti, hogy mi lesz önnel.
–  Az  jó – mondta Oliver újra, mert nem igazán tudta,
hogy mi mást mondhatna. Azt akarta, hogy a többieket
elengedjék, de valójában ők is ugyanolyan bűnösök
voltak, mint ő. – És Petúnia? Hallottak már a húguk felől?
– Az első nap óta nem – felelte Árnika.
Pipacs mellé nyomakodott, hogy láthassa Olivert az őr
könyöke mellől. Ugyanolyan magas volt, mint Pipacs.
Fényes fekete haja és kék szeme volt. Az  összes többi
hercegnőhöz hasonlóan különösen szép lány volt. Oliver
mégis úgy gondolta, hogy Petúnia sokkal szebb
mindannyiuknál.
– Egy levelet kaptunk tőle, amiben leírta, hogy eltévedt,
és egyedül kellett odatalálnia a birtokhoz, de azóta
semmi. Tényleg elrabolta őt?
–  Baleset volt, de igen – válaszolta Oliver. – Meglátott
engem és az öcsémet álarc nélkül, úgyhogy magunkkal
vittük, mielőtt még riadót fújhatott volna. Egy éjszakát
nálunk töltött, majd elvittem a birtokra. Biztosíthatom
önöket, hogy teljesen sértetlenül érkezett meg.
–  És a dolgok a birtokon úgy tűnt önnek… hogy…
rendben vannak? – firtatta Árnika.
Oliver szóra nyitotta a száját, de aztán elhallgatott.
–  Nem tudom. – Egy kicsit előredőlt, és az eddiginél is
jobban tudatában volt az őr jelenlétének. – Felség, én
láttam… teremtményeket a birtok kertjében. Embereket…
árnyembereket. Azt hiszem, hogy megpróbáltak bejutni
Petúnia szobájába.
Oliver hátrált egy kicsit, és várta, hogy Pipacs
gúnyolódjon, vagy Árnika ijedtében felsikítson.
De mindkét hercegnő meglepte.
Pipacs hátrébb húzódott, és belemarkolt a szoknyájába.
Árnika pedig még jobban kihúzta magát, és egyenesen
Oliver szemébe nézett.
–  Árnylények? – Árnika hangja a szigorú testtartása
ellenére rikácsoló volt. – Micsoda sületlenség! Gyere,
Pipacs, elmegyünk!
Rángatni kezdte a nővére karját, hogy indulásra bírja.
Oliver csak nézett utánuk. Hittek neki, ebben biztos
volt. De akkor miért tettek úgy, mintha nem így lenne?
Az őr Oliverre meredt.
–  Ha hazudsz, különleges helyre kerülsz a pokolban. –
Oliver arcába csapta az ajtót, majd olyan hangos fémes
nyikorgással zárta be, hogy Olivernek még a foga is
belesajdult.
Nem álmodta az árnylényeket a kertben. A  Pipacs
arcára vetett egyetlen pillantás nyilvánvalóvá tette ezt a
számára. Árnika és az őr reakciója pedig megerősítették
benne.
–  De mik azok? – tette fel a kérdést Oliver az üres
szobának.
 

Az  apró szobában fel-alá járkálással eltöltött újabb nap

után Oliver már magánkívül volt. Az  anyja és Simon
halálra aggódhatták magukat. Tudni akarta, hogy az
emberei jól vannak-e, és a Petúniát üldöző árnylények
sem hagyták nyugodni.
Pipacs küldött neki könyveket a vacsorával, de néhány
másodpercnél hosszabban nem tudott rájuk figyelni.
A  személyes zavaró tényezők mellett mindkét könyv
meglehetősen száraz vesztfálini történetnek bizonyult.
Oliver nem volt benne biztos, hogy Pipacs ezt tréfának
szánta, vagy valóban azt gondolta, hogy az ilyesmi
érdekes olvasmány lehet egy rab számára. Az  egyikből
kiesett egy papírdarab, miközben átlapozta, de ha egy
konkrét oldalt jelölt is, már nem tudta, hol.
És akkor, amikor már épp az ebédjére számított,
Gregor király érte küldött.
Olivert ugyanabba a terembe vitték be, ahol először is
találkozott a királlyal és a hosszú, sötét asztal melletti
magas támlájú székeken helyet foglaló, grimaszoló
férfiakkal. A  király az asztalfőn ült. Egy széles vállú, ősz,
drótszerű hajú és kusza szemöldökű férfi ült a balján, és
egy szelíd arcú lelkész a jobbján. Az asztal két oldalán ülő
férfiak egyformán idősebbek voltak, mogorván néztek, és
fekete ruhát viseltek. Mindettől az asztal végénél ülő pár
csak még inkább feltűnő volt.
Gregor királlyal szemben egy divatjamúlt módon
rövidre vágott hajú fiatal férfi ült, és egy pár ezüst kötőtű
volt a kezében. Mellette egy párnázott széken ült az
egyetlen nő a teremben. Hihetetlenül szép volt.
Aranybarna haját ékkövekkel díszített fésűkkel tűzte fel,
és egy csillogó aranyóra volt a zöld ruhájának a
mellrészére tűzve. Egy gombolyag szürke fonalat
igyekezett kibogozni a vékony ujjaival, és Oliver úgy
gondolta, hogy ők ketten szerfelett hasonlítottak a
párkákról készült egyik fafaragványra. Ha az idősebb
férfi a nő másik oldalán egy kést tartott volna a kezében,
amivel a párkák egy ember életének a fonalát elvágták,
akkor teljes lett volna a kép. Ő viszont Oliver legnagyobb
megkönnyebbülésére egy tollal játszott.
Oliver meghajolt a király előtt.
–  Felség – motyogta. Aztán megfordult, és az asztál
másik végében ülő pár előtt is meghajolt. – Galen
koronaherceg, Rózsa koronahercegné.
–  Okos ember – morogta a király mellett ülő, kusza
szemöldökű férfi. – Azt meg kell hagyni.
–  Ha olyan okos, miért adta fel magát, mi? – kérdezte
Gregor király.
– Mert eljött az ideje – felelte Oliver.
–  Eljött az ideje, hogy abbahagyják az ártatlanok
kirablását… vagy az ártatlanok elrablását? – Gregor király
arca kivörösödött. – Ha valóban elrabolta a legkisebb
lányomat, márpedig ha nem tette, akkor nem tudom,
hogy miért hencegne itt vele, ő egy szót sem szólt erről,
ahogy Volenskaya von Hrothenborg nagyhercegné sem,
aki vendégül látja Petúniát a birtokán.
– Az én birtokomon, ha megbocsát, felség – helyesbített
Oliver, túlharsogva a lármát.
Már értette, hogy az édesanyja miért is tartott a
királlyal való szembenézés gondolatától.
Gregor az asztalra csapott az öklével.
– Még mindig úgy tesz, mintha gróf lenne?
–  Mert gróf is vagyok. Saxeborg-Rohlstein grófja.
Caspar Gerhard Saxony, Saxeborg-Rohlstein huszonötödik
grófja volt az apám. Az  anyám, Emily Ellsworth-Saxony
özvegy grófné, egykor Maude királyné, isten nyugosztalja,
udvarhölgye volt. Az  apám a korona szolgálatában halt
meg, amikor egy ezredet vezetett az Analúzia ellen folyó
háborúban. Amikor az édesanyám elhozott engem
Bruchba, hogy elismerjék a címemet, megtudta, hogy a
grófságomat felosztották és elajándékozták, és hogy a
hozzá hasonló bretoniakat boszorkánysággal vádolták.
Ezt a kijelentést a legsíribb csönd fogadta, amit Oliver
valaha is tapasztalt.
– Felség, szerintem Heinrich segítségünkre lehet ebben
az ügyben – szólalt meg Galen herceg Oliver életének
leghosszabb egy perce után.
–  Heinrich? Mit tudhat ő erről? – Gregor király
zavartan nézett a legidősebb vejére, és közben az állát
dörzsölte, mintha a frissen borotvált bőrét próbálná
levakarni.
–  Heinrich ezredének a kapitánya Caspar Saxony gróf
volt – magyarázta Galen.
 Mosolyogva elvette a szépen feltekert fonalat Rózsa
kezéből, és az egyik kötőtűje köré kezdte tekerni.
– Apám a Sas ezred kapitánya volt – szólalt meg Oliver.
Az  édesanyja gyakran mesélt neki erről rendkívül
büszkén.
A  király felhúzta az egyik szemöldökét, és Oliver
hirtelen Pipacsot látta meg az arckifejezésében és az
álltartásában.
–  Hozzák ide a fiút! – csattant fel a király az egyik
őrnek.
Miféle fiút? – tűnődött el Oliver.
– A győztesnek jár a zsákmány, ahogy mondani szokták
– folytatta Gregor király, miután kimentek az őrök. –
A  háború vége után úgy húztam meg a határokat, hogy
ennek megfelelően a lehető legtöbb zsákmányhoz jussak.
Épp ezért nehéz elhinnem, hogy egy grófság felét
Analúziának adtam.
– Pedig attól tartok, felség, hogy így tett – szólalt meg az
egyik miniszter.
A teremben mindenki a férfi felé fordult, aki átlapozott
pár papírt maga előtt az asztalon. Elgondolkodva a füle
mögé tett egy tollat, ami egy csík tintát húzott ősz hajába.
–  Itt is van – jelentette ki. – Ez alapján a Saxeborg-
Rohlstein grófság kihaltnak nyilváníttatott. Nem szerepel
itt egyetlen örökös sem. „A  birtok elhagyatott, és a föld
felosztásra vár”, ez szerepel itt a saját kézírásával, uram.
És itt áll az aláírása is.
A  férfi feltartotta a papírt, hogy a király szemügyre
vehesse.
Gregor király kikapta a kezéből a lapot, és
tanulmányozni kezdte.
–  Ez valóban az én kézírásom – ismerte el egy
pillanattal később. – De nem emlékszem, hogy én írtam
volna ezt. Miért mondanám róla, hogy elhagyatott? –
Körbenézett a teremben, de senki sem válaszolt. – Jártam
azon a birtokon közvetlenül a háború előtt Maude-dal.
Szép hely volt.
Oliver legszívesebben kikapta volna a papírt a király
kezéből, és a tűzbe dobta volna, mintha azzal bármivel is
előrébb lenne. Észrevette, hogy a koronaherceg őt figyeli,
és bosszúsan nézett vissza rá. A  koronaherceg felhúzta a
szemöldökét, és felemelte az egyik kezén az ujjait, mintha
csitítani próbálná.
Az  idős miniszter még több papírt adott oda a
királynak.
– És íme, egy másolat az okiratról, amelyben a birtokot
és az azt körülvevő farmokat a nagyhercegnek
ajándékozza a háborúban tanúsított szolgálataiért, és
egyben kinevezi Hrothenborg hercegének.
– Az a ripacs! – méltatlankodott a király félig magában.
– Rémes herceg lett belőle. Emlékszik bárki is, hogy
Hrothenborg mit tett, amivel ezt kiérdemelte? –
Körbenézett. – Bárki?
Úgy tűnt, nincs jelentkező.
–  Ez meglehetősen különös – jegyezte meg a király, és
közben körbelépdelt a teremben. – Kezdek arra
gyanakodni, hogy ez a te szakterületedhez tartozik, Galen
– mondta a koronahercegnek.
Olivert kíváncsivá tette, hogy mi lehet a koronaherceg
szakterülete, és nem volt ezzel egyedül. Látta, ahogy az
egyik miniszter odatátog a társának:
– A kötögetés?
Mire a másik miniszter gúnyosan elmosolyodott.
A  látványos szemöldökű férfi nem tűnt zavartnak, de
aggodalommal az arcán nézegette a papírokat.
– Ez nem jó, Gregor – állapította meg rekedt hangon.
–  Valóban nem az, Hans – értett egyet a király. –
Szeretném, ha…
–  Heinrich herceg – jelentette be az ajtónálló őr, és
Oliver kérdése megválaszolásra került, amikor a „fiú”,
akiért a király küldetett, belépett a terembe.
Valójában egy erősen sántító, a húszas évei végén járó
férfi volt. Nagyon hasonlított Galenre, de egy kissé
alacsonyabb volt nála, és sokkal viharvertebb. Oliver úgy
vélte, hogy egy Gregor király-féle embernek ő valóban
csak egy fiú.
Így viszont Oliver nem tűnhetett többnek egy sírdogáló
csecsemőnél.
 Heinrich meghajolt, majd körbebólintott mindenkinek,
aztán a tekintete megpihent Oliveren.
–  Igen, felség? – szólt az apósához, de közben egy
pillanatra sem vette le a szemét Oliverről.
Heinrich Lili, a második hercegnő férje, emlékezett
vissza Oliver. Az  is eszébe jutott, hogy Heinrich Galen
unokatestvére, vagy valami hasonló rokonságban állnak,
ami azonnal egyértelművé vált, amint az ember rájuk
nézett. Eltűnődött, vajon mi okból engedték az első két
hercegnőnek, hogy közemberekhez menjenek feleségül.
És majd Galen lesz a király. Vajon mit tettek, amivel ezt a
megtiszteltetést kiérdemelték?
–  Heinrich – szólalt meg a király –, hogy hívták a
kapitányodat a háborúban?
–  Caspar Saxony, Saxeborg-Rohlstein grófja, uram –
felelte azonnal Heinrich.
– Beszélt valaha a családjáról? – Gregor már majdnem
kiabált Heinrichhel, aki nem látszott emiatt meglepettnek.
–  Ó, igen. A  felesége külföldi volt, azt hiszem. –
Heinrich oldalra döntötte a fejét, és elgondolkodva nézett
a mennyezetre. – Nem emlékszem a nevére – folytatta egy
kis idő múlva. – De mindig nagy szeretettel beszélt róla.
Volt egy kisfia, majd egy lánya? Talán a legfiatalabb
gyermekük szintén fiú volt… – Heinrich megrázta a fejét.
– Sajnálom, mindössze ennyit tudok felidézni.
–  Hasonlít rá ez a fiatalember? – kérdezte a király
mogorván.
Heinrich alaposan megnézte magának Olivert, majd
bólintott.
– Azonnal feltűnt a hasonlóság, amint beléptem.
–  Rendben. Itt maradhatsz, de akár mehetsz is –
mondta erre a király.
–  Azt hiszem, inkább mennék – felelte Heinrich
tiszteletteljesen. – Lili gyengélkedik.
–  Még mindig? – A  király arca egy pillanatra
elkomorult. – Hans – fordult a különös szemöldökű
férfihoz –, lefogadom, hogy Lilinek nagyobb hasznára
lehetsz, mint itt.
– Minden bizonnyal – válaszolta a másik férfi.
Átnyújtotta a papírokat Rózsa koronahercegnőnek,
majd követte Heinrichet ki a teremből.
–  Szóval – vakkantotta a király Oliver felé, amikor az
ajtó becsukódott – ön egy gróf. Nos, akkor tudjuk meg,
hogy felakaszthatok-e egy grófot útonállásért, vagy
egyszerűen zárjam börtönbe élete végéig.
 
 A szökevény
 

 
Két nap telt el néma csöndben. Oliver azon tűnődött,
vajon ez lenne-e a büntetése, hogy az élete hátralévő
részét ebben a padlásszobában tölti egyedül, és
ugyanazokat a könyveket olvasgatja újra meg újra.
A  könyvek érdekesnek mondhatók voltak, de azt még
mindig nem tudta elképzelni sem, hogy Pipacs hercegnő
miért küldte ezeket. A  palota könyvtárában biztosan
számos regény és verseskötet sorakozott, ezért Oliver
biztosra vette, hogy a hercegnő okkal adta neki épp
ezeket a könyveket, és elhatározta, hogy rájön, mi az.
És egyébként is, mi mást tehetett volna?
Az  egyik könyv Vesztfálin történelméről szólt, még
azelőttre visszanyúlva, hogy megkapta volna ezt a nevet.
A  negyedik évszázad vége előtt csupán fallal körülvett
városok csoportja volt. Majd Ranulf, a legnagyobb város
kormányzója egyesítette őket, hogy együtt harcoljanak a
déli rvamanék ellen. A  rvamanékat legyőzték, és Ranulf
királynak kiáltotta ki magát.
 Oliver érezte, hogy a tekintete elhomályosodik, majd
valami hirtelen eszébe jutott, mire újra elolvasta az
idevonatkozó részeket. II. Ranulf, az első király unokája
szoros kapcsolatban állt egy Wolfram von Aue nevű
varázslóval. Wolfram von Aue a Kőbezárt király néven
híresült el. A  könyv szerzője ezt némi ellenszenvvel
jegyezte meg, mintha a varázslatról és gonoszságról szóló
szóbeszédekről tett beszámoló miatt kevésbé számítana
történésznek.
Oliver az ágyra dobta a könyvet, és a másikért nyúlt.
Az  egy kissé különösebb, Vesztfálin legendáiról szóló mű
volt. Kétségkívül volt mit megtudnia a Kőbezárt királyról.
Végül megtalálta, amit keresett. Ez a szerző nem
csupán elhitte, hogy a Kőbezárt király elkövette azokat a
tetteket, amikkel vádolták, de nyilvánvalóan tartott is a
varázslókirálytól. A könyv Oliver édesanyjához hasonlóan
állította, hogy a kilenc ruszakai lány fiúgyermekeket szült
a királynak, és felsorolt még további három
nemesasszonyt, akik ugyanígy tettek.
–  Legalább tizenkét fia van? – füttyentett Oliver. – És
vajon hol élnek mind? Ez jó sok éhes száj, feltéve persze,
hogy esznek és…
Petúnia. Pipacs és Margaréta. Rózsa. Lili. Orgona,
Orchidea, Ibolya, Jácinta, Nárcisz, Árnika, Írisz. Tizenkét
hercegnő, a Kőbezárt királynak pedig tizenkét fia van.
Vajon menyasszonyokra vágynak ezek az ifjak, hogy
társaságul szolgáljanak nekik az apjuk börtönében?
A szerző nem sokat tudott a börtönről, mindössze annyit
árult el, hogy kifejezetten helytálló volt a Kőbezárt király
elnevezés Wolfram von Aue-re, ami viszont nem volt nagy
segítség.
Oliver az ajtóhoz ment, és addig dörömbölt rajta, amíg
az őr ki nem nyitotta.
–  Azonnal beszélnem kell Pipacs hercegnővel –
követelte.
–  Nem – felelte a férfi, majd elkezdte visszacsukni az
ajtót.
– Nagyon fontos – ellenkezett Oliver.
Az őr a fejét rázta.
–  Akkor sem beszélhetne vele, ha egyébként
engedélyeznék. Őfelsége látogatóba utazott.
–  Mikor tér vissza? Beszélhetnék Rózsa
koronahercegnővel? Vagy Galen koronaherceggel? Árnika
hercegnővel? – Oliver megpróbált kiférkőzni a félig
csukott ajtón.
–  Mind elmentek – világosította fel az őr, miközben
visszatolta a szobába. – Délre utaztak, hogy
meglátogassák a legfiatalabb hercegnőt.
–  Volenskaya nagyhercegné birtokán? – Oliver érezte,
hogy elsápad.
– Igen – felelte a férfi, majd becsukta az ajtót.
–  Te jó ég! – suttogta Oliver, és a keskeny ágyára
rogyott.
Ez csapda volt. Volenskaya nagyhercegné a kilenc
ruszakai lány egyike volt, és Oliver biztos volt benne,
hogy bűntársként részt vett valamilyen összeesküvésben
a hercegnők ellen. A Kőbezárt királytól eredő valamilyen
tervben.
A  kezébe temette az arcát. Mit is gondolt? Ha a
Kőbezárt király valóban létezett is, akkor már rég halott
volt. Meglehet, hogy a nagyhercegnének és a nővéreinek
volt valami titkos szerelmük, aki megmászta a tornyuk
falait, de az még aligha jelentette azt, hogy az idős hölgy
gonosz lenne.
Oliver hátradőlt az ágyon, és közben a kezével
továbbra is eltakarta az arcát. Nem Petúniáért kellett
volna aggódnia, hanem saját maga és az emberei miatt.
Különösen, ha a Petúniával kapcsolatos gondolatai túl
bizarrá válnak. Ha a lány veszélyben volt is, Oliver biztos
volt benne, hogy tud magáról gondoskodni, és amúgy is
hamarosan körülveszi majd a tizenegy nővére és a
sógorai. Alig huszonnégy órát töltött a hercegnővel, szinte
nem is ismerte, nem az ő feladata volt megmenteni.
Azt sokkal sürgetőbben ki kellett derítenie, hogy az
emberei jól vannak-e. Tudta, hogy ő nem fog visszatérni
Bruchból, de akkor ez tűnt a helyes döntésnek. Tisztesség
és bátorság érzése töltötte el tőle. Most viszont a bátorság
halványulóban volt, ő pedig szeretett volna kijutni innen,
hazavinni az embereit a családjukhoz, és újra látni akarta
az édesanyját meg az öccsét.
És arról is meg akart bizonyosodni, hogy Petúnia jól
van.
Talpra ugrott, és járkálni kezdett. A  Petúniával
kapcsolatos gondolatait egyértelműen nem tudta
félretenni. A  lány nem volt jól, és a legendák igazak
voltak. Oliver ezt biztosan tudta. Látta aznap éjjel a
kertben. És Pipacs is próbálta rávezetni a helyzet
megfejtésére. De semmit nem tehetett csapdába esve
ebben a szobában.
Újra az ajtóhoz ment, és dörömbölni kezdett.
– Mi az? – Az őr bosszúsnak tűnt.
– Azonnal beszélnem kell a királlyal.
–  A  király végzett magával, barátom – közölte az őr,
aztán becsukta a száját, mintha már így is túl sokat
mondott volna.
Oliver úgy érezte, mintha leforrázták volna.
– Végzett velem?
– Holnap reggel meghozzák az ítéletet – morogta az őr,
és közben megpaskolta Oliver vállát, ami sokkal
nyugtalanítóbb volt, mint a szavai. – Kivégzés lesz. De
nem akasztás – tette hozzá sietve. – Kivégzőosztag, ahogy
az egy grófhoz illik.
Úgy tűnt, azt hiszi, hogy a szavai megnyugtatják majd
Olivert.
 –  És az embereim? – Oliver alig tudta kinyögni a
kérdést.
–  Akasztás – felelte az őr, és a tekintete tele volt
együttérzéssel.
– Mikor?
–  Hamarosan. A  király addig akarja megejteni, amíg a
hercegnők távol vannak. Felzaklatná őket.
– Igen, minden bizonnyal – értett egyet Oliver.
Visszament, hogy ledőljön. Mi mást is tehetett volna?
–  Tehetek… bármit? – kérdezte az őr. – Hozhatok
valamit enni? Vagy… hívjak, mondjuk, egy papot esetleg?
Úgy festett, kellemetlenül érzi magát, amiért elárulta
Olivernek, hogy a hétvégére halott lesz.
– Nem, köszönöm – felelte Oliver. Aztán felült. – Várjon!
Beszélhetnék az egyik kertésszel?
– Az egyik kertésszel? – Az őr csak bámult rá.
– Igen, egy Walter Vogel nevű kertésszel.
Az őr a fejét rázta.
– Sajnálom, de Walter évekkel ezelőtt elment.
–  Ó! – Ennyit az édesanyja utolsó tanácsáról, gondolta
Oliver.
És egyébként is: mit tehetne egy kertész, hogy a király
meggondolja magát?
–  Nos, ha bármi más az eszébe jut… – kezdett bele az
őr. De aztán felkeltette a figyelmét a folyosó vége felől
érkező mozgolódás hangja. – Sajnálom – mondta
Olivernek, mielőtt rácsukta az ajtót.
– Semmi gond – mondta Oliver az üres szobának.
–  Valóban így lenne? – A  hang az ablak közeléből
érkezett.
Oliver azon nyomban talpra ugrott, és a derekához
kapott a pisztolya vagy egy kés után… De semmi sem volt
az övén, ahogy az ablaknál sem. Ki vagy mi beszélt?
– Mi vagy te? – követelte.
– Csak egy ember – felelte halkan a hang.
És ekkor hirtelen Heinrich herceg tűnt fel az ablak
előtt. Az  egyik kezével egy kifakult lila köpeny gallérját
tartotta, ami cseppet sem illett a kék öltönyéhez.
– Segíteni akarok – közölte.
– Hogy… hogy csináltad ezt? – dadogta Oliver.
– Ezzel – mondta Heinrich.
Oliver összerezzent, amikor a közemberből lett herceg
felemelte a kezét, felcsatolta a köpenyt, és eltűnt szem
elől. Majd újra előbukkant, miközben ravasz mosollyal
széthajtotta a köpenyét.
–  Nem az enyém – árulta el bocsánatkérőn. – Galen
adta kölcsön.
– Ó! – Oliver mindössze ennyit volt képes kinyögni.
– Segíteni akarok – ismételte meg Heinrich. – Mármint
megszökni.
Oliver csodálkozva meredt rá.
–  Segíteni akarsz nekem? De hát a király halálra ítélt!
A király… az apósod! – Oliver igyekezett halkan beszélni. –
És mi lesz az embereimmel? Családjuk van, akiknek
szükségük van rájuk.
– Épp most szöktetik meg őket – válaszolta Heinrich, és
látszott, hogy kínosan érzi magát…
Oliver rájött, hogy nem kínosan érzi magát a herceg,
hanem bűntudata van.
– Valóban? De miért? Miért teszed ezt?
Oliver eltűnődött, hogy ez valamiféle próbatétel lehet-
e. Ha itt marad ebben a szobában a nyitott ajtó mögött,
miután elment az őr, vajon a király majd megjutalmazza
az egyenességét?
–  Édesapád megmentette az életemet – válaszolta
Heinrich, és ebben a pillanatban eltűnt az arcáról a
bűntudat, és olyan elszántság lépett a helyére, ami Olivert
hátrálásra késztette. – Ő  volt az egyik legnagyszerűbb
ember, akit valaha is ismertem. Meghalt értem és
mindannyiunkért a Sas ezredben. Nem fogom hagyni,
hogy a fia olyasmiért haljon meg, amibe önhibáján kívül
kényszerült.
– Megtehettem volna, hogy… – kezdett bele Oliver.
Heinrich megrázta a fejét.
– Nem a te hibád, hogy elvették tőletek a birtokot. Vagy
hogy kénytelen voltál útonálláshoz folyamodni, hogy el
tudd tartani az embereidet.
–  De akkor is útonállásra vetemedtünk – vitatkozott
Oliver, bár ő maga sem értette, hogy miért mond ellent
valakinek, aki segíteni akar rajta.
Heinrich tekintete távolivá vált, más szobákban vagy
talán a csatatéren járt.
– Az apósom nem kegyetlen ember – folytatta Heinrich.
– Bár időnként túlságosan is elhamarkodott. Néhány nap
múlva megbánná, hogy kivégeztetett, de akkor már késő
lesz. Ám ha nem leszel itt, amikor kivégeznének…
– Nem dühítem fel azzal még jobban?
–  Először igen, de Galennel lesz lehetőségünk beszélni
vele, és ha egyszer lehiggad… – Heinrich megvonta a
vállát. – Csak azt tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy
szembenézz egy kivégzőosztaggal. Ez ellen lehet és kell is
tenni valamit, hogy helyrehozzuk a dolgokat. A  király is
gyanítja, hogy más hatalmak is közrejátszottak, amikor a
grófságotok felosztásra került. Csak egy kis időre van
szükségünk, hogy rájöjjünk, mi történt. – Megfeszült az
arca, és lenézett az öklére, amit apró fehér hegek
borítottak. – Szerencsére a feleségem és a testvérei elég
figyelemeltereléssel szolgálnak.
– Mi történik? Petúnia jól van?
Heinrich egy pillanatra Oliverre nézett.
–  Nem tudom – felelte végül. – De amint te elmentél,
utánuk lovagolok.
– Hogyan mehetnék el?
– Felveszed ezt – mondta Heinrich, és levette a köpenyt.
Odanyújtotta Olivernek, aki a háta mögé tette a kezét. –
Mássz le az ablak alatt lévő borostyánon – utasította
Heinrich –, és menj a kertek végébe! Ott mássz át a falon,
és szabad is vagy. Az embereid Bruchon kívül, az erdőbe
vezető úton várnak majd.
–  Te hogyan jutsz ki innen? – Oliver még mindig nem
vette el a köpenyt.
– Lemászok az ablakon át Rózsa és Galen nappalijába,
ami pont a szobád alatti helyiség. Senki sem fogja
észrevenni.
–  Nagyon okos – ismerte el Oliver vonakodva. – Ez
hogyan működik?
Végül mégis a köpenyért nyúlt.
–  Vedd fel, csatold be, és még az árnyékod sem fog
látszani – világosította fel Heinrich.
– Honnan jutott Galen herceg ilyesmihez? – tűnődött el
Oliver hangosan, miközben felvette a köpenyt, és
becsatolta a rajta lévő kis láncot.
A  teste eltűnt, amitől olyan furcsa érzése támadt,
mintha kilépett volna a testéből.
–  Egy öreg hölgytől, akivel az úton találkozott –
válaszolta Heinrich, mintha ez afféle mindennapos
esemény lenne. – Valamennyien nagyon figyelünk arra,
hogy kedvesek legyünk minden utunkba kerülő utazóval.
Oliver elmosolyodott, aztán rájött, hogy a herceg nem
viccelt. Meg is jegyezte magának, hogy ő is kedves legyen
a jövőben az ismeretlen utazókkal.
–  Rendben. Indulok. – Kilépett az egyik lábával az
ablakpárkányra.
– Ígérem, hogy amint elintézünk néhány családi ügyet,
Galennel azon fogunk munkálkodni, hogy az embereiddel
amnesztiát kapjatok.
Oliver habozott.
–  Amikor a családi ügyeket említed… az árnyékokra
gondolsz? A kertben az én… a nagyhercegné birtokán?
Heinrich megperdült, és az egyik kezével addig
nyújtózott, amíg el nem érte Oliver vállát. Oliver
visszahúzta a lábát, és kikapcsolta a köpenyt, hogy
Heinrich láthassa őt. A  herceg arca megfeszült, és Oliver
finom ráncokat pillantott meg a szeme körül.
– Láttad őket? – kérdezte Heinrich feszült hangon. – Mit
láttál?
– Azok… ők úgy néztek ki, mintha árnyékok lennének,
árnyékemberek – dadogta Oliver. – Futottak a füvön át az
udvarház felé. Követtem őket. Felmásztak a borostyánon
Petúnia ablakához. De nem hiszem, hogy bármelyikük is
bejutott volna.
–  Nem mehetnek be, ez legalább megnyugtató –
mondta Heinrich, és még zordabbá vált az arckifejezése.
–  Az  egyikük meglátott engem – folytatta Oliver. –
A mellkasomba nyúlt a kezével.
–  Beszélt hozzád? Mit mondott? – kérdezte Heinrich
sürgetőn.
–  Miután a kezével a mellkasomba nyúlt,
összeszorította a szívemet. – Oliver odatette a kezét, és az
emlékkel a fájdalom is felidéződött. – Aztán azt mondta,
hogy a lány nem az enyém.
Oliver vágott egy grimaszt, majd hirtelen zavarba jött,
amiért Petúnia sógora esetleg azt hiheti, hogy talán ő
maga szeretne udvarolni a lánynak. Igaz, Heinrich
közembernek született, de legalább nem volt körözött
bűnöző.
–  Akkor ő valószínűleg Kestilan volt – vélekedett
Heinrich aggódó arccal. – Mi történt még?
–  Egyszerűen csak megfordultak és elmentek –
válaszolta Oliver. Ki az a Kestilan? A  Kőbezárt király
egyik fia? – Vissza az üvegházba.
– Milyen üvegházba?
Heinrich tekintete ismét Oliverre fókuszált.
–  Az… árnyemberek… vagy bármik is voltak. Az  egyik
már használaton kívüli üvegházból jöttek elő. Ebben az
üvegházban régi edényeket és szerszámokat tárolnak, de
növények nincsenek. A semmiből kerültek elő.
Oliver rájött, hogy összevissza hebeg-habog.
A  legnagyobb félelme ugyanis az volt, hogy azzal, hogy
eljön Bruchba, a saját és az emberei életét kockáztatja,
valamint az udvarban majd kinevetik őt. Árnyékok a
kertben, akik a hercegnőt fenyegetik? Nevetségesen
hangzott. De Heinrich nem nevetett. Minél többet mesélt
Oliver, annál feszültebbé vált a herceg arckifejezése.
– Biztos vagy benne?
–  Igen – felelte Oliver. – Az  üvegházban voltam. Ott
aludtam. – Érezte, hogy elpirul. – Grigori herceg elől
rejtőztem oda – tette hozzá, nehogy Heinrich azt higgye,
hogy az üvegházban lakott, mint egy csavargó. –
Elszunnyadtam, és amikor felébredtem, azok a
teremtmények a padlóból jöttek elő. Követtem őket a
kerteken át az udvarházhoz.
–  Kiváló – mondta erre Heinrich, majd megpaskolta
Oliver vállát. – Köszönöm! És most tűnj el!
Oliver ismét az ablakpárkányra lépett, de megállt,
mielőtt becsatolta volna a köpenyt.
–  Honnan fogom tudni, hogy… hogyan fogtok
megtalálni, ha a király… – Képtelen volt befejezni a
mondatot.
Heinrich, akinek a gondolatai nyilvánvalóan
mérföldekre jártak már, újra élesen Oliverre fókuszált.
–  Emlékszel, hol érte a baleset a királyi hintót?
Az árokra, ahol az út elkanyarodik?
–  Igen – felelte Oliver azon tűnődve, hogy el tudná-e
valaha is felejteni azt a helyet, ahol halálra válva figyelte,
vajon Petúnia megsérült-e.
És ahol a fák közt elrabolta a lányt.
–  Majd ott hagyunk üzenetet. – Heinrich mosolya újra
elkomorult. – Az  persze hasznos lenne, ha nem rabolnál
ki több hintót.
–  Meglátom, mit tehetek – mondta Oliver, és próbálta
felidézni, hogy mennyi tartalékuk van, és mennyit
zsákmányoltak a legutóbbi rajtaütésen. – De az
embereimnek enniük kell valamiből.
–  Megértem. Amilyen gyorsan csak telik tőlünk,
intézkedni fogunk, hogy segítsünk.
–  Köszönöm – hálálkodott Oliver. Bekapcsolta a
köpenyt, majd újra megtorpant. – De először…
gondoskodjatok arról, hogy Petúnia és a nővérei
biztonságban legyenek!
– Ne aggódj, mindenképp fogunk.
Aztán Oliver lemászott a borostyánon a szabadságba.
 
 A legfiatalabb
 

 
Petúnia kínos helyzetbe hozta magát azzal, hogy
könnyekben tört ki, amikor a nővérei megérkeztek.
Rózsa a karjaiba kapta, és szorosan magához ölelte, a
többiek pedig, még Pipacs is, mind megölelték és
paskolgatták, ahol érték. Amikor Rózsa letette, és adott
neki egy zsebkendőt, Petúnia Lili sápadt, elkínzott arcára
pillantott, és újra könnyekben tört ki.
–  Lilikém, mihez kezdünk? – zokogta Petúnia. –
Az egész kezdődik elölről!
Lili higgadtan bólintott, és épp szóra nyitotta a száját,
amikor félbeszakították.
–  No, no, gyönyörű hercegnőim – kiáltotta a
nagyhercegné. – Irány a társalgó! Elfáradtak az úton, és a
mi drága Petúniánk sem pihente ki magát, annyira
sóvárgott önök után. Szóval először fogyasszunk el egy
kellemes hideg vacsorát a társalgóban, aztán korán ágyba
bújhatnak, vagy holnap csak még több könny fog hullni.
Az  előkelő dáma szélesre tárta a csipkébe öltöztetett
karjait, és beterelte a lányokat a társalgóba, miközben
buzgó szobalányok igyekeztek begyűjteni a hercegnőktől
a még át nem adott köpenyeket, kesztyűket és muffokat.
Petúnia engedte, hogy az ismerős arcok és ruhák tengere
a társalgóba sodorja, majd szó nélkül elfoglalta a
díszhelyet a kanapén Rózsa és Lili között.
Az  elmúlt három éjjel nem tért vissza álmában a
Kőbezárt Királyságba. Azóta nem, hogy Rionin
kinyilatkoztatta a szándékát, hogy feleségül veszi Lilit. De
azóta még nyugtalanítóbb álmokat látott. Nem a Kőbezárt
király által küldött, hanem a saját elméje kreálta
rémálmok gyötörték arról, hogy örökre a nap nélküli
királyságban ragad. Rókaarcú emberekről, akik nevettek
és gúnyolták, arról, hogy Kestilan feleségül veszi
valamilyen misztikus ceremónia keretében.
Amikor másnap megérkezett a futár a hírrel, hogy az
összes hercegnő látogatóba jön a húgukhoz, majdnem
elájult a megkönnyebbüléstől. Egy ideje már könyörgött a
nagyhercegnének, hogy engedje haza, de az idős asszony
meg volt győződve arról, hogy Petúnia éjszakai hisztériája
egy benne bujkáló betegségnek volt betudható, és nem
akarta engedni, hogy utazzon.
Pedig a nővéreknek beszélniük kellett. Rionin
ugyanolyan fenyegetésnek bizonyult, mint korábban az
apja, és csak idő kérdése volt, hogy létrehozzon egy újabb
átjárót, és így a lányok ismét a Kőbezárt Királyságban
kössenek ki.
Ahogy a lakájok kihordták a több tányér apró
szendvicset, üvegházban termett gyümölcsöt és a
péksüteményeket az asztalra, Petúnia körbenézett a
nővérein. Mind egyformán sápadtak és fáradtak voltak,
nagyjából annyira, mint amikor valamennyien táncolni
jártak az Éjféli Bálokra. Nárcisz kifejezetten betegnek
tűnt.
Petúnia meglehetősen rosszindulatúan ugyan, de úgy
gondolta, hogy Nárcisz állapota javul majd a hírtől, hogy
Rionin már nem akarja őt többé, de a jelek szerint nem ez
volt a helyzet. A keze remegett, amikor elfogadta a teát az
egyik fiatal lakájtól, aki ránézésre attól tartott, hogy a
lány majd a szép arany gyapjú utazóruhájára önti az
egészet.
–  Nárcisz még mindig… – kezdte mondani Petúnia
Rózsának halkan, de ő megrázta a fejét.
A tekintete a nagyhercegnére vándorolt, aki a szokásos
magas támlájú székében ült, a derekát támasztó számos
párnával a háta mögött.
–  Mind annyira megviseltnek tűnnek, kedveseim –
jegyezte meg a nagyhercegné, akinek a hallása egy
cseppet sem romlott a korral. Erről Petúnia rendszeresen
megfeledkezett. – Ennyire lefoglalja önöket a felkészülés a
dupla esküvőre?
Pipacsra és Margarétára mosolygott.
 – Bár így lenne! – motyogta Pipacs.
Ezzel egy időben a Petúnia előtti puffon ülve Írisz így
szólt:
– Igen, de nem a megfelelő királyi esküvő.
Lili azonban finoman megbökte a lapockái között,
mielőtt tovább folytathatta volna.
– Hogy érti ezt, kedves Írisz?
A  nagyhercegné azonnal megjegyezte a neveiket, ami
nagy hatást gyakorolt Petúniára. Évekig folyton hol
Árnikának, hol Pipacsnak nevezték, néha még a saját
apjuk is. És a legtöbb ember nem igazán tudta
megkülönböztetni Orchideát Írisztől, hiába viselt
Orchidea jegygyűrűt.
–  Én csak… semmi – helyesbített Írisz, akin Petúnia a
háta mögül is látta, hogy elpirul.
– Úgy vélem, hogy Írisz egy csöppet féltékeny – jegyezte
meg Rózsa bizalmaskodó hangon. Egy kissé előredőlt a
kanapén, mintha valami titkot osztana meg a
nagyhercegnével. – Tudja, ő mindössze egy évvel
fiatalabb az ikreknél.
– De én nem… – védekezett volna Írisz, de erre Petúnia
és Lili egyszerre bökték meg, ő pedig visszakozott.
–  Igazán kimerítő – mondta Pipacs fennkölt hangon,
amiről Petúnia mindig is gyanította, hogy az édesanyjuk
unokatestvérétől, lady Margarettől tanulta, aki híres
bretoni társasági hölgy volt, és akinél Pipacs egy évig
vendégeskedett. – Egy esküvő is igen sok tervezést
igényel, hát még kettő.
Drámaian feldobta a karját.
Petúnia nagyra értékelte Pipacs képességét, amivel
elterelte a nagyhercegné figyelmét. Pipacs, aki gyerekként
az éles nyelvéről és a féktelenségéről volt híres, sokat
fejlődött a Bretonban töltött évei alatt. Petúniának viszont
időnként az volt a benyomása, hogy Pipacs csupán
szerepet játszik, és lady Margaret viselkedését utánozza.
Megnyugtatónak érezte a gondolatot, hogy Pipacs
személyiségében nem következett be maradandó
változás. Tudta, hogy Christian herceg pontosan ilyennek
szerette a nővérét.
– Nehéz feladat valóban – értett egyet a nagyhercegné.
– Emlékszem a saját esküvőmre, ami már oly sok éve volt.
Ruszaka mindig is elzárkózott kissé Iónia többi részétől,
és a szokásaink is nagyon különböznek. Azt hittem, a
jegyesem édesanyja elájul a sokktól, amikor meglátta az
esküvői fejdíszemet, és meghallotta a templomi orgona
helyett a mandolinokat meg a fuvolákat.
–  Itt Vesztfálinban ment férjhez? – Árnika álmodozva
nézett.
Ha bárki irigy az ikrek közelgő esküvőjére, akkor az
valószínűleg Árnika, gondolta Petúnia.
–  Igen – válaszolta bólogatva a nagyhercegné. –
A jegyesem már gróf volt, én pedig egy voltam kilenc lány
közül. Egyszerűbb volt engem ideküldeni az
édesanyámmal és két nővéremmel, mint elhívni
Ruszakába az összes vesztfálini nemest, aki meg akart
jelenni – idézte fel nevetve az emléket.
Árnika látszólag szeretett volna rákérdezni a
részletekre, de a Petúnia kanapéja melletti széken ülő
Jácinta szólalt meg először.
– Kilenc lány? – kérdezte összehúzott szemmel.
– Igen, ez akkoriban nagy számnak tűnt, amíg aztán az
önök édesanyja nem szült hárommal többet az enyémnél.
– Az idős hölgy derűsen felkacagott.
–  Kíváncsi lennék, hogy kivel paktált le az édesanyja,
hogy kilenc lányt szült – motyogta alig hallhatóan Jácinta.
–  Az  édesanyám senkivel sem paktált le – mondta
hűvösen a nagyhercegné.
Jácinta nem is gondolta volna, hogy meghallják.
Petúnia kíváncsi lett volna, hogy a nővéreinek is
feltűnt-e a hangsúly, amivel az édesanyját említette az
asszony. Vajon másvalakiről tudta, hogy egy földöntúli
erővel egyezkedett? De ki lehetett? Maga a nagyhercegné
esetleg? Ha ő valóban szült egy fiút a Kőbezárt
királynak… Nem, Petúnia ezt képtelen volt elképzelni
róla.
–  Jobb lesz, ha lepihennek, mielőtt a férjeik
csatlakoznak hozzánk holnap. – A nagyhercegné felállt, és
elindult a társalgó ajtaja felé. – Bár meglehetősen
különösnek találom, hogy egyikük sem jött önökkel – tette
hozzá.
– Galennek és Heinrichnek elfoglaltsága van Bruchban
– mondta Rózsa. Egy kis vonal tűnt fel a szemöldökei közt,
és Petúnia eltűnődött, hogy mit csinálhatnak az
unokatestvérek. – Pipacs és Margaréta jövendőbelijeinek
pedig vissza kellett térniük Danelaw-ba és Venenciába,
hogy ők is megtegyék az esküvőkhöz szükséges
előkészületeket.
–  De szerencsére Ibolya férje jön holnap – tette hozzá
Margaréta.
–  Á, von Schwabian főherceg fia – mondta a
nagyhercegné, és Petúnia mintha úgy látta volna, hogy az
idős asszony szája enyhe mosolyra húzódik. – A zenész.
–  Egy új csellót hoz el a hangszerkészítőtől – árulta el
Ibolya, mintha ez az ügy hatalmas politikai jelentőséggel
bírna.
– És az ön férje merre jár? – kérdezte meg Jácintától a
nagyhercegné.
–  Venenciába tart Ricarddal – válaszolta Jácinta
elpirulva. – Ott szeretett volna beszélni egy orvossal.
Mind felálltak, hogy kövessék a nagyhercegnét az
előtérbe, de ő csak állt ott mozdulatlanul az ajtóban.
–  Egyikőjüknek sincs gyermeke, ugye? – A  kérdés
meghökkentően nyers volt.
Lili megtántorodott, mire Orgona átkarolta a nővérét.
Petúnia felnézet Rózsára, és látta, hogy a testvére
állkapcsa megfeszül. Valaki felszisszent, és Petúnia
Jácintára pillantott, akinek minden pír eltűnt az arcáról,
és teljesen elsápadt. Orchidea szája tátva volt a sokktól, a
tekintete pedig villámokat szórt a szemüvege mögül.
–  Nincs – válaszolta végül Rózsa. – A  házas nővérek
közül egyikünknek sincs még gyermeke.
A hangja egyenletes volt, de a szokásosnál mélyebb.
– Milyen kár! A gyermekek kötnek össze igazán egy nőt
és egy férfit.
–  Elkísérne valaki a szobámba, kérem? – kérte Lili. –
Meglehetősen elfáradtam.
– Én is – csatlakozott Nárcisz, és odaállt Lili mellé.
Ők ketten úgy néztek ki, mintha egy erősebb szél is
képes lenne elfújni őket.
– Természetesen – felelte a nagyhercegné. – Jöjjenek ki
az előtérbe, és szólok a szobalányoknak, hogy kísérjék fel
önöket. Attól tartok, hogy a lépcsőzés már meghaladja az
erőmet.
A  nagyhercegné személyes lakrészei mind a
földszinten voltak, és a kertekre néztek. Valójában
közvetlenül Petúnia szobája alatt helyezkedtek el. A  lány
el is tűnődött azon, hogy az asszony látta-e Kestilant és az
árnyszerű bátyjait éjjel átkelni a füvön.
Miután a nővéreket elkísérték a szobáikba, és ők
megköszönték a szobalányok gyors segítségét a bőröndök
kipakolásában, mind összegyűltek Rózsa nappalijában.
A szobalányok próbáltak volna maradni, de Rózsa néhány
határozott szóval elküldte őket, és gyorsan bezárta az
ajtót.
–  Mi folyik itt? – kérdezte Petúnia, amint biztos volt
benne, hogy a szobalányok hallótávolságon kívül
kerültek.
–  Galen és Heinrich kiszabadítják a fiatalemberedet –
felelte Rózsa. – Ezért nem csatlakoznak hozzánk holnapig.
Biztosra akartak menni, hogy apánkkal együtt mind
eljövünk otthonról. Dr. Kelling elviszi apánkat pár napra
az erődbe, hogy lehiggadjon.
– Az én fiatalemberemet? Kiszabadítják? – Petúnia csak
bámult Rózsára. – Elképzelésem sincs, hogy miről
beszélsz, Rózsa. Milyen fiatalembert?
– A jóképű útonálló grófot – kapcsolódott be Pipacs.
Petúnia érezte, hogy tátva marad a a szája.
– Olivert?
–  Igen – válaszolta Rózsa, és figyelmeztető pillantást
vetett Pipacsra, mielőtt még bármi mást is mondott volna.
– A  múlt héten eljött Bruchba, és bevallotta, hogy ő a
banditák vezetője, és hogy téged elrabolt.
– Valóban? Mégis miért tett volna ilyet?
Petúnia úgy érezte, mintha megnyílt volna alatta a föld.
Lerogyott a kanapé legszélére, Orgona pedig morogva
helyet csinált neki. Az, hogy a vesztfálini farkasok
vezetője feladta magát a számos sikertelen próbálkozás
után, hogy elkapják, valószínűleg igen veszélyes
hangulatba hozta az édesapját.
Különösen, ha az útonálló még azt is bevallotta, hogy
elrabolta a király egyik lányát.
Petúnia elképzelte Olivert a bruchi börtönben… nos,
legalábbis már amennyire el tudta képzelni a bruchi
börtönt. Egy apró, nyirkos cellát látott rácsos ajtóval, és
Olivert, ahogy kilátástalanul ücsörög az egyik sarokban
egy patkánnyal a lábánál, és göndör haja maszatos
homlokára tapad. Mégis milyen célt szolgált az, hogy
feladta magát? Petúnia tudta, hogy a férfi gyűlölte az
útonállást, de az emberei élete múlt rajta.
Megrázta magát, és körülnézett. Több nővére is beszélt
hozzá, de ő meg sem hallotta őket.
–  És ez meg is válaszolja a kérdésünket, hogy miért is
adta fel magát – jegyezte meg Pipacs mosolyogva,
miközben Petúniát nézte. – De ha lehetne, kerüljük a
fiatalember nevének az említését, hogy ne veszítsük el
Petúniát újra…
–  Nem vesztem el – vágott vissza Petúnia. – Csak azon
tűnődtem, vajon mi vitte rá, hogy mindent eldobjon…
–  Mi mindent dobjon el? – kérdezett vissza Pipacs. –
Ő  úgy festette le, mintha nyomorban élne az erdő
közepén a sok ellopott arany ellenére.
–  Nem tartja meg – védte Olivert Petúnia. – Vannak
emberek, akik tőle függnek. Arra használják az aranyat,
hogy ételt vegyenek rajta.
–  Ez zavar engem – szólalt meg Lili, mielőtt még
Pipacsnak bármi találó felelet az eszébe juthatott volna. –
Ha olyan sok ember élete függ tőle, akkor miért nem
járult a papa színe elé hamarabb?
–  Hát nem magyarázta el? – Petúnia Pipacs ugratása
ellenére lelkesen védte Olivert. – Az  édesanyja elvitte őt
az udvarba, hogy visszakapja a birtokát. – A  padlóra
mutatott. – Ezt a birtokot. Ez a grófságának a központja.
De a háború után a grófságának a fele Analúziába került,
a másik felét pedig a nagyhercegné férjének adták. –
Az  utolsó mondatnál halkabban folytatta. – Ám amikor
Bruchba értek, bennünket épp boszorkánysággal
vádoltak, Annát pedig bebörtönözték, amiért
feltételezhetően ő tanított ki bennünket. És mivel Oliver
édesanyja bretoni, attól tartott, hogy őt is meg fogják
gyanúsítani.
–  Pontosan ezt mondta ő is apánknak és a
minisztereknek – bólogatott Rózsa.
–  De ez az egész butaság! – ellenkezett Orchidea. –
Miért gondolnák róla, hogy boszorkány, csak mert
bretoni? Papa ennél sokkal józanabb!
– De Angier püspök nem volt az – mondta Petúnia. – És
ő gyanúsítgatott. Emlékszem arra, ahogy az a rémes
ember engem faggatott, mintha valami gyilkos lennék.
 Megborzongott.
–  Oliver édesanyja, lady Emily, a mama egyik közeli
barátja volt – magyarázta Rózsa. – Én emlékszem rá, de ti
szerintem még túl kicsik voltatok. Bárki, aki ismerte a
mamát, felismerte volna lady Emilyt is.
– Ott volt, amikor a mama azt hitte, hogy nem lehetnek
gyerekei? – kérdezte Pipacs.
–  És amikor hirtelen jöttünk sorban, egyikünk a
másikunk után – válaszolta Rózsa bólogatva. –
Boszorkányság.
– Akkor is azt mondom, hogy butaság így gondolkodni
– ellenkezett Orchidea, de oda sem figyeltek rá.
–  Kíváncsi lennék – kezdte lassan Margaréta –, hogy
lady Emily már amiatt rettegett-e, mert másnak adták a
birtokukat. Én biztosan arra gondolnék, hogy a király
dühös rám. Amikor pedig Bruchba értek, hallotta a
híreszteléseket, és azt hitte, hogy máris meggyanúsították,
és ezért került felosztásra a grófság?
– Ó, ugyan! – Orgona legyintett egyet. – Ahogy Petúnia
is mondta, nem papa gyanúsítgatott. Egyetértek
Orchideával: ez az egész túlságosan is különös.
– Mindenképpen az – értett egyet Rózsa is. – Több mint
különös. Galennel biztosak vagyunk benne, hogy történt
boszorkányság, de nem lady Emily volt érte a felelős.
– Akkor viszont ki? – kérdezte Petúnia.
–  Azt még nem tudjuk, bár most, hogy az már biztos,
hogy a nagyhercegné a kilenc ruszakai lány egyike… –
kezdett bele Rózsa, de Petúnia félbeszakította.
– Kizárt, hogy a nagyhercegné boszorkány legyen! Nem
ismerek még egy ilyen tiszteletre méltó hölgyet.
–  Akárhogy is, valami kifejezetten gyanús Oliver
helyzetében. Galen megígérte, hogy amint…
gondoskodtunk… a Kőbezárt királlyal és a testvéreivel
fennálló problémáinkról, megoldjuk Oliver hiányzó
grófságának a helyzetét is.
– Ez csodálatos – örvendezett Petúnia.
–  Már ha beválik – jegyezte meg Orgona vészjóslón,
majd a Petúnia arcára kiült kifejezést látva elővette a
kötését, és a kötőtűkkel matatott.
–  Minden rendben lesz – jelentette ki Rózsa
határozottan. – Galen és Heinrich gondoskodtak róla.
Ezért nem csatlakoznak hozzánk holnapig.
–  Miről gondoskodtak? – Petúnia megszédült, és a
kérdés alig volt hangosabb egy suttogásnál.
– Kijuttatják Olivert – válaszolta Rózsa elégedetten, és ő
is elővette a kötését. – És az embereket, akik elkísérték.
– Heinrich ötlete volt – tette hozzá Lili büszkén. – Papa
már eldöntötte, hogy a hétvégén kivégezteti a szegény
fiút. De az öreg gróf, Oliver édesapja, Heinrich kapitánya
volt a Sas ezredben. Kétszer megmentette az életét, így
Heinrich nem hagyhatta, hogy a fia meghaljon. Dr. Kelling
már meggyőzte apánkat, hogy pár napra menjenek el az
erődbe, hogy legyen egy kis ideje gondolkodni. Amint
elmentek, Galen indult kiszabadítani az embereket,
Heinrich pedig segített megszökni Olivernek.
–  Szerinted sikerrel jártak? – Árnika a kezeit
csavargatta.
Petúniának azonban nem voltak kétségei. Úgy érezte,
mintha hatalmas kő esett volna le a szívéről. Galen és
Heinrich kiszabadították Olivert és az embereit.
Visszatérhetnek az erdőbe, és elbújhatnak. Mind rendben
lesznek… Oliver rendben lesz!
–  Ha Galen képes legyőzni a Kőbezárt királyt, biztos
vagyok benne, hogy ki tud szabadítani pár rabot a bruchi
börtönből – mondta Pipacs eltökélten, mire Rózsa
rámosolygott.
–  De Galen nem győzte le a Kőbezárt királyt –
emlékeztette őket Jácinta, és közben kifelé meredt az
ablakon át a sivár téli kertre. – Legalábbis egyelőre nem.
 
 Aggodalom
 

 
Amikor Oliver és az emberei átsétáltak a régi kastély
kapuján, mindenki megdermedt. Az  őrszemek
természetesen látták őket, de nem fújtak riadót, mivel
vesztfálini katonáknak nyomuk sem volt. Ám a
visszatérők arcán sem a győzelem tükröződött. Néhány
kisgyerek hallatott pár óvatos üdvrivalgást, de az
édesanyjuk gyorsan elhessegette őket, mintha tudták
volna, hogy az Oliver által hozott híreken nincs semmi
ünnepelnivaló.
–  Mi történt? – Simon alig várta, hogy Oliver beszélni
kezdjen. Előredőlt a mankóin, és izgalom ült az arcán. –
Találkoztál a királlyal? Valódi gróffá fog tenni téged?
–  Elmentünk Bruchba – kezdte a mondandóját Oliver,
és a saját fülének is tíz évvel idősebbnek tűnt a hangja.
Lady Emily a fia vállára tette a kezét. – És találkoztunk a
királlyal.
–  Mit csinált a király? – kérdezte lady Emily szelíden,
amikor Oliver nem folytatta.
 –  Engem egy padlásszobába zárt, a többieket pedig a
városi börtönbe.
Karl felesége, Ilsa, aki követte őket a régi kastélyba, ezt
hallva halkan felnyögött, de Karl vigasztalón átkarolta a
vállát.
– A szoba kicsi volt, az ablakok pedig rácsosak, de volt
tiszta ágynemű, és rendesen kaptam enni is. Persze
annyira nem volt jó, mint amit ti főztök – ecsetelte Karl.
–  Én is nagyjából ilyen helyzetben voltam – folytatta
Oliver az édesanyjának és az öccsének. – Egy kicsi, de
tiszta szobában voltam, és jó ételeket kaptam. Még
könyveim is voltak. Elmondtam a királynak mindent…
apánkról, rólunk. Elmondtam neki, hogy találkoztam
Petúniával, és… véletlenül elraboltam. Behívta az egyik
vejét, Heinrichet, aki apánk ezredében szolgált.
Ő megerősítette, hogy apánk meghalt, volt egy fia, és hogy
én hasonlítok rá – fejezte be Oliver.
– És ezután mit tett, lord Oliver? – Karl nyolcéves lánya
áhítattal nézett fel rá, mintha ez lenne a legjobb történet,
amit életében hallott.
–  És ezután visszamentem a szobámba – válaszolta
Oliver azt kívánva, bárcsak jobb történetet tudna mesélni.
– Két hercegnő eljött meglátogatni, és elmondtam nekik
mindent. Az  egyikük hozott nekem pár könyvet, amikről
úgy gondolta, hogy érdekesnek találom majd. Elolvastam
őket, és próbáltam rájönni, hogy miért vélte így.
Mindkettőben voltak történetek a Kőbezárt királyról. –
Oliver az édesanyjára nézett. – Az  egyikben arról írtak,
hogy a Kőbezárt király volt az apja a kilenc ruszakai lány
fiainak – hangsúlyozta sokatmondón. – És más
gyerekeknek.
–  Ennek mi köze van hozzánk? – kérdezte zavart
grimasszal Simon.
Az  emberek, akik ezt a részt még nem hallották,
szintén zavartan néztek, de Oliver egy pillanatra sem
törődött velük. Látta, az édesanyja kezdi érteni annak a
következményeit, hogy a Kőbezárt király egy egész falka
különös, félig ember fiút nemzett, és mit jelenthet ez
Gregor király gyönyörű lányai számára.
– De aztán Heinrich herceg bejött a szobámba. – Oliver
a kabátja alól előhúzta a kifakult lila köpenyt, amit eddig
ott őrzött. – Ezt viselte. Ebben láthatatlanná válik az
ember. – Karl lánya tapsolt örömében, Simon pedig úgy
festett, mintha legszívesebben ő is ugyanígy tenne, ha
nem lennének mankói. – Gregor király úgy döntött, hogy
kivégeztet bennünket. – Ettől elment Karl lányának a
tapsolós kedve. – De Heinrich apánknak köszönheti az
életét. Azt mondta, hogy amint lesz a királynak egy kis
ideje gondolkodni, majd megenyhül az irányunkban.
Heinrich és Galen herceg pedig mellettünk fognak érvelni
nála.
– Maga a koronaherceg szabadított ki bennünket – tette
hozzá Johan. – Egyenesen bemasírozott a börtönbe, mire
az összes őr mély álomba merült. Kinyitotta a celláinkat,
és elmondta nekünk, hogy hol találkozzunk az ifjú
Oliverrel. Aztán úgy kísért ki bennünket, mintha az
otthonában jártunk volna vendégségben.
– Akkor ez jó hír – mondta Ilsa kétkedőn.
– Köröznek bennünket – felelte erre Karl.
– Évek óta köröznek – méltatlankodott az asszony.
–  De most már olyan körözött bűnözők vagyunk, akik
megszöktek a börtönből – tisztázta Karl. – Akik most
kénytelenek arra várni, hogy két herceg amnesztiáért
könyörögjön a számukra.
– A hercegek elég könnyelműek tudnak lenni – jegyezte
meg Ilsa bölcsen.
Az  erdőben született és nőtt fel. Oliver szülein kívül
más nemesekkel nem került közelebbi kapcsolatba, a
királyi családdal meg pláne.
–  Akkor most hogyan tovább? – Simon felháborodva
nézett. – Mind itt ülünk majd, és várjuk, hogy a király
megbocsát-e neked?
–  Nagyjából, igen – felelte Oliver. – Majd küldenek
valakit az ítélettel arra a helyre, ahol Petúnia hintója
összetört. – Karl felé fordult. – Figyelnünk kell azt a
helyet. De még pár napig ráér. A király vadászni ment, a
hercegek pedig a nagyhercegné birtokán lesznek a
hercegnőkkel.
 Karl felmordult.
–  Egyébként is figyeljük azt a helyet – mondta,
megvonva a vállát. – Nincs messzire onnan, ahol hasonló
hintókra szoktunk várni.
Oliver megrázta a fejét.
–  Csak azt a helyet figyeljék az őrszemek! Nem
rabolunk ki több hintót.
–  Ezt hogy érted? – Simon Karlról Oliverre nézett. –
Adtak nektek pénzt?
– Gondolkodj, Simon! – mondta neki Oliver. – Próbáljuk
meggyőzni a királyt, hogy bocsásson meg nekünk, amiért
évekig hintókat raboltunk ki. Csak úgy tudjuk
megmutatni neki, hogy bánjuk a bűneinket, ha felhagyunk
a hintórablásokkal.
– De miből fogunk élni? – értetlenkedett Simon.
Oliver megdörzsölte az arcát, és eltűnődött, vajon neki
is vannak-e ráncok a szája körül, mint Johannak.
Nagyjából százévesnek érezte magát. Nagyot sóhajtott.
–  Hát, mondd meg nekem te! – szólt az öccséhez. –
Elkezdted már átvenni az intéző feladatait? Mennyink
van? Meddig fog kitartani?
Simon elgondolkodott egy pillanatra.
– Van krumplink. Egy csomó szárított étel. Remélem, az
orvvadászattal nem kell felhagynunk. És még valamennyi
pénz is van a páncélszekrényben…
– Megleszünk – szólalt meg lady Emily.
 Oliver hirtelen az ereje végére ért. Elfáradt. Le akart
feküdni a saját ágyába, a saját szobájában, és soha többet
nem jönni elő. Sarkon fordult, és elindult felfelé a
nyikorgó lépcsőn. Vissza sem nézett a rámeredő arcokra.
Amikor felért a lépcső tetejére, Karl kislánya
utánakiáltott:
– Jó éjt, Oliver gróf!
Oliver áthajolt a korláton, és leintegetett a kislánynak,
de nem nézett sem az ő, sem a többiek szemébe. Végül
bement a szobájába, és magára csukta az ajtót.
Kezébe vette a láthatatlanná tévő köpenyt, és leült az
ágyára. Aztán ruhástul, csizmástul lefeküdt, és elaludt.
Amikor felébredt, már sötét volt, csupán egyetlen lámpa
világított az egyik szék közelében. Az  édesanyja ült a
széken, és harisnyát stoppolt.
–  Kész vagy beszélgetni? – kérdezte lady Emily,
miközben a fia felé pislogott.
–  Gyűlölöm a királyt – közölte Oliver, saját magát is
meglepve.
Az  édesanyja azonban egyáltalán nem tűnt
meglepettnek.
–  Megváltozott, amikor Maude meghalt – mondta.
Elharapta a cérnát, majd feltekerte a harisnyát, beletette a
varrókosárba, aztán elővett egy másikat. – De
tulajdonképpen mindig is gyűlölted Gregort.
–  Négy nappal ezelőttig nem is találkoztam vele –
tiltakozott erőtlenül Oliver.
–  Ne hidd, hogy nem tudom, hogy te és az embereid
miért vadásztatok minden hintóra, aminek az ajtajain a
címer díszelgett – mondta az asszony rosszallón. – Csupán
idő kérdése volt, hogy kirabold az egyik hercegnőt vagy
akár magát Gregort. Végig igyekeztél magadra vonni a
király figyelmét.
– Hát most sikerült – jegyezte meg Oliver keserűen. – És
még arra sem volt szükség, hogy az a bolond ruszakai
herceg levadásszon.
– Amiért örökké hálás leszek – mondta erre lady Emily.
A  hangjában érezhető szenvedélyesség miatt Oliver
jobban megnézte magának az édesanyját. A lámpa arany
fénye nem rejtette el a sápadtságát és a feszültséget a
szeme körül.
–  Nem tetszik nekem, amit erről a Grigori hercegről
hallok – tette hozzá az asszony, mire Oliver majdnem
felnevetett. – És ha a Kőbezárt király a kilenc ruszakai
lány gyermekeinek az apja, akkor ez a Grigori herceg a
Kőbezárt király fiainak az unokaöccse.
– És ez mit jelent a számunkra? – kérdezte Oliver.
Nyugtalanul fészkelődött az ágyon. Felült, majd a háta
mögött lévő párnával matatott. Elképzelte a herceget,
ahogy átrobog az erdőn a fekete lova hátán, elképesztően
magasan a nyeregben, fehér bőrével és sötét hajával.
Egyáltalán nem tűnt embernek. Pedig az, vagy nem?
 –  Nem tudom, mit jelent – válaszolta lady Emily –,
leszámítva, hogy óvatosnak kell lennünk.
– Az vagyok – kezdett bele Oliver.
–  Dehogyis vagy az! – ellenkezett az édesanyja. – De
nem fekhetsz csak úgy itt a hercegek üzenetére várva. És
nem dobhatod be csak úgy mellékesen a nagyhercegné és
a Kőbezárt király közti kapcsolatot, mintha érdektelen
lenne a történetedben. Mi folyik itt?
– Túl okos vagy – mondta Oliver az édesanyjának.
–  Ezért vett el az apád – felelte az asszony halvány
mosollyal a száján. – Beszélj, fiam!
Oliver is elmosolyodott, de hamar lehervadt az arcáról
a mosoly, miközben elmesélte a történet többi részét.
Hogy hogyan beszélt Heinrichnek a kertben látott
árnyakról, és Heinrich mennyire komolyan vette a dolgot.
Mesélt neki a találkozójáról Rózsával és Galennel, és
mintha őket is kísértette volna valami.
– A Kőbezárt király a fiainak akarja őket, már ha nem
magának – fejezte be Oliver. – Tudom. Petúniát akarja.
–  Aligha róhatom fel neki. Gyönyörű lányok mind, az
biztos – jelentette ki lady Emily, és közben a fiát figyelte. –
Ha visszakapnád a földed és a grófi címed, illenél
Petúniához.
Oliver kinyitotta, majd becsukta a száját. Ő  csak
segíteni akart.
Vagy nem?
 – Hála az égnek, hogy még mindig nálad van a herceg
láthatatlanná tévő köpenye – folytatta lady Emily egy
nagy sóhaj kíséretében. Befejezte a második harisnya
stoppolását, és eltette. Miközben felállt, megrázta a fejét. –
Csak kérlek, próbálj meg óvatos lenni, miközben
besurransz a birtokra! Grigori herceggel, ahogy beszéltük
is, nem ildomos ujjat húzni.
Oliver ismét szóra nyitotta a száját, majd újra becsukta.
Úgy érezte magát, akár egy partra vetett hal.
– Én… nem… – nyögte végül.
–  Hát persze hogy nem – mondta az édesanyja
szárazon. Lehajolt, és megcsókolta a fia homlokát, ahogy
kifelé tartott a szobából. – Annak azért örülök, hogy
Simon a sérülése miatt nem tud majd követni.
 
 A merénylő
 

 
Aznap éjjel, azóta először, hogy Rionin kinyilatkoztatta,
hogy Lilit fogja feleségül venni, Petúnia azt álmodta, hogy
ismét a Kőbezárt király palotájában van. Nem tudta, hogy
miért nem tértek vissza minden éjjel, de Rionint ismerve,
ez is valószínűleg csupán egy újabb módja volt annak,
hogy játsszon velük.
Ebben az álomban nem a bálteremben volt, hanem egy
szobában, amiben kifakult lila kárpitú ébenfa bútorok
sorakoztak. Egy hálószoba volt, de ebben eddig még nem
járt. Korábban, amikor a nővéreivel éjszakára is itt
ragadtak, mind egy hosszú hálószobában aludtak, ahol
hat szűk ágy állt.
Körbenézett, szinte lustán, és örült, hogy nem
kényszerül táncolni az álmaiban, vagy nem nyaggatják a
hercegek és a Kőbezárt udvartartás. A  fésülködőasztalon
csupán egy ónix púderesdoboz állt, és egy készlet feketére
kopott ezüsthátú hajkefe. Matatni kezdett az egyik
hajkefével, és közben azon tűnődött, hogy ez kinek a
szobája lehet. Az  egyik furcsa udvarhölgyé? Nem úgy
tűnt, mintha sűrűn használták volna.
– Tetszik?
Petúnia csörömpölve leejtette a hajkefét, és miközben
megperdült, majdnem átbukott a zsámolyon. Kestilan állt
az ajtóban. Az arca annyira kifejezéstelen volt, hogy ha a
hangját nem ismeri fel, Petúnia nem tudta volna, ki szólt.
– Minden szoba egyforma itt – válaszolta a hercegnő, és
közben elkeseredetten igyekezett megőrizni a
lélekjelenlétét. – Fekete, lila, kék, ezüst, fekete, lila, kék,
ezüst. Egy egész palotára való véraláfutás, sötétség és
semmi. Egyik éjjel a másik után, mindig ugyanaz.
Kestilan ránézett, és az egyik szemöldökét enyhén
felhúzta.
–  Miért akart volna apám emlékeztetőt arra, amit
elveszített?
–  Miért, mit veszített el? – Petúnia hökkenten nézett a
férfira. – Ugyan mit veszített?
– A napot – felelte Kestilan.
Egy pillanatra eluralkodott csend.
Aztán Kestilan folytatta:
–  Még én is, aki soha nem láttam, kevesebbnek érzem
magam, amikor megérkeztek, és a fenti világ szagától
bűzlötök. Olyan színekbe öltöztök, ami miatt marja a
szemünket az irigység.
Petúnia pislogott. Rózsa egyszer meggyanúsította a
hercegeket, hogy bolondok, de tévedett. Ezt később ő
maga is beismerte. Eljátszották, hogy buták, mivel az
apjuk nem akart riválisokat, és a fiait is könnyen
pótolhatónak látta. Amit Kestilan mondott, szörnyen
érthető volt. Az  arany, a brokát, az élénk színek mind a
naphoz tartoztak, a virágokhoz és más olyan dolgokhoz,
amiket itt nem lehetett lemásolni. Itt, ahol még a fák is
ezüstből voltak, és nem hoztak gyümölcsöt.
–  Nem emlékszem, hogy minden ilyen rongyos lett
volna – jegyezte meg a lány, és most már igyekezett
leplezni a hirtelen jött együttérzését, ami az elhunyt és
korábban el nem gyászolt Kőbezárt király iránt támadt
benne.
Végighúzta az ujját a fésülködőasztal szélét díszítő
ezüstberakáson. El volt feketedve, és a saroknál egy kis
darab hiányzott is.
–  A  bátyámnak nincs akkora hatalma, mint apánké
volt, de ezen könnyen lehet segíteni.
– Valóban? – Petúnia igyekezett nem túl érdeklődőnek
tűnni.
A  szoknyájába törölte az ujját, mintha az asztal
bekoszolta volna.
–  Igen – felelte Kestilan ugyanazzal a mesterkélt
közönnyel, amit a hercegnő maga is színlelt. – Behozza
majd Nárciszt és még pár nővéredet az udvartartásunkba,
mivel csökkent a számunk. Ezzel növekszik majd az
udvartartás, és még több erőhöz jut Rionin, amikor
táncolunk.
– Már ha engedjük – jegyezte meg Petúnia.
Kestilan felnevetett.
–  Mindig is imádtam, hogy mind úgy tesztek, mintha
lenne választási lehetőségetek ebben az ügyben.
Előrébb lépett a lány felé, ő pedig igyekezett elhátrálni.
Kestilan magas volt. Pont olyan magas, mint Grigori
herceg, és Petúnia fölé tornyosult, aki ezért egy kicsit
hátradőlt a fésülködőasztal fölé. Megtámaszkodott a háta
mögött.
– Mintha épp erre a célra születtetek volna – sziszegte a
lány fülébe. – Hogy a feleségeink legyetek, és fiúkat
szüljetek nekünk.
Petúnia teljes erőből arcon csapta Kestilant az egyik
mocskos hajkefével. Amikor a férfi felüvöltött és az
arcához kapott, elugrott mellőle, és kirohant az ajtón, bár
nem tudta, hogy merre megy. Futott végig a folyosón,
Kestilan pedig utána, s közben az orrából az emberi
vérnél sötétebb folyadék csordogált.
– Ez lesz a mi szobánk, Petúnia – kiabálta a lány után. –
Amikor összeházasodtunk.
Petúnia nem figyelt rá, még gyorsabban futott, amikor
meglátta a palota előcsarnokát. A  bejárati ajtók tárva-
nyitva álltak, ő pedig kiszaladt rajtuk, majd le a lépcsőn,
egészen a fekete tóig. Ott viszont nem tudott átkelni. A tó
vize égette a bőrét, és a csónakoknak nyoma sem volt.
A  tó túlpartján látta, hogy az ezüstfákat lengeti a szél,
amit viszont senki sem érzett.
A fák abból az áldott ezüstkeresztből nőttek ki, amit az
édesanyjuk ejtett el egyszer, útban az Éjféli Bálra, és a
fáról kiderült, hogy halálos a Kőbezárt királyra és a fiaira.
Petúnia azt kívánta, bárcsak tudna pár ágat gyűjteni róla.
Elképzelte, ahogy tőröket és nyilakat farag belőlük. Olyan
fegyvereket, amikkel megtámadhatják Rionint, Kestilant
és a többieket.
A kisollója után kezdett kutatni a zsebében, amit azért
hordott magával, hogy el tudja vágni vele a fonalat. Ekkor
eszébe jutott, hogy ez csak egy álom. És még ha át is tudna
jutni a vízen, és letörne pár ágat, akkor sem az ezüsttel a
kezében ébredne.
–  Gyere ide! – parancsolta Kestilan, ahogy a tópart
durva fekete homokjában lépkedett.
Még a homok is több volt, mint aminek tűnt: Galen
hozott magával egy maroknyit, amikor az első Kőbezárt
király elől menekültek, és az egész apró fekete
gyémántokká változott. Galen később egy karkötőbe
foglalta őket Rózsának. Petúnia lehajolt, felmarkolt belőle,
és a két tenyere közt dörzsölte az éles kis ékköveket.
–  Mit művelsz? – Kestilan orra továbbra is vérzett, és
olyan vörös volt a dühtől, hogy már szinte emberi színe
lett.
 – Ez csupán egy álom – mondta Petúnia. – Úgyhogy ez
nem fog fájni.
Azzal a férfi szemébe dobta a gyémántokat.
Amikor Kestilan felüvöltve kaparni kezdte az arcát,
Petúnia a ruhája derekán lévő szalag alá nyúlt. Ez csak
egy álom volt, ezért a való világ szabályai nem voltak
érvényesek. Általában nem a ruhája derékrészébe dugott
pisztollyal szaladgált, akár egy romantikus regény kalóza,
de egy álomban úgy tehetett, ahogy kedve tartotta.
Elővette a pisztolyt, amit ott talált, kibiztosította, és lőtt
vele. Néhány centire talált a földbe Kestilan jobb
bakancsa mellett.
– Ne aggódj, ez csupán egy álom – mondta a férfinak, a
hangja különösnek és távolinak hangzott.
– Elment az eszed?
Szolgák és udvaroncok jöttek futva a lövés hangjára,
mire Petúnia rájuk fogta a pisztolyt, amitől meghátráltak.
A  tömegben meglátta Blathent és Telinrost, és a
másodikra célzott. Ő  volt Árnika partnere az Éjféli
Bálokon.
– Ha ti bármit kedvetek szerint megtehettek velünk az
álmainkban, akkor nekünk is meg kell lennie ugyanennek
a szabadságunknak – jelentette ki, miközben hátrahúzta a
pisztoly kakasát, és hallotta, hogy a következő golyó a
helyére pattant.
Telinros megadón feltartotta a kezét.
 – Gyáva… – mormogta Petúnia.
–  Petúnia! – szólalt meg a Kőbezárt király, aki végül
szintén megérkezett, sarkában a szolgával, aki idehívta. –
Ne bolondozzunk!
–  Én nem bolondozok – közölte Petúnia, és ezúttal a
királyra célzott. A  pisztoly enyhén megremegett. –
Egyszerűen csak tanulok öntől, felség, és azt teszem ezzel
az álommal, amihez csak kedvem van. Nagy kár, hogy ez
nem egy valódi pisztoly, és hogy én valójában nem vagyok
itt. Ön sem golyóálló, ahogy a legutóbbi valódi
találkozásunkról emlékszem.
– Az immár megváltozott, hogy király vagyok – mondta
Rionin hideg büszkeséggel. – Bár a testvéreimnek nincs
meg ez az előnyük.
– Ezt jó tudni – jegyezte meg Petúnia.
Felkészítette a ravaszon lévő ujját.
–  Nahát, Petúnia! – szólt hozzá Rionin mosolyogva. –
Amikor legközelebb élőben találkozunk, és ez az időpont
gyorsan közeledik, nálad nem lesz pisztoly. Nálad nem
lesz semmi más, csak amit mi adunk oda.
– Milyen csábító! – vágta rá a lány, s a hangja legalább
olyan hidegnek és távolinak hallatszott, mint a királyé. –
Alig várom.
Meghúzta a ravaszt, és rálőtt a Kőbezárt királyra. Ezzel
fel is ébredt, izzadságban úszva, abban az ágyban, amit
Árnikával osztott meg a nagyhercegné birtokán.
 –  Jól vagy? – kérdezte motyogva Árnika, aki félig a
párnájába temette az arcát.
–  Épp most lőttem le Rionint – válaszolta Petúnia
levegő után kapkodva, és közben felült.
–  Hogy mit csináltál? – Árnika felkönyökölt. – Lelőtted
Rionint?
– Álmomban.
– Én nem voltam ott – mondta Árnika. – Aludtam, csak
aludtam.
– Azt álmodtam, hogy ott vagyok Kestilannal – kezdte el
mesélni Petúnia –, és olyan mérges lettem, hogy
megütöttem. A  szemébe dobtam a gyémánthomokot, és
aztán arra gondoltam, hogy bárcsak lenne egy
pisztolyom, és lett. A többiek kijöttek a palotából, én pedig
lelőttem Rionint – hadarta lihegve Petúnia. – Megmutatta
a szobát, amire azt mondta, hogy majd a miénk lesz.
Az  övé és az enyém, miután összeházasodunk. Mármint
Kestilan, nem Rionin. Rionin Lilit akarja elvenni.
Továbbra is. Azt hiszem. De Kestilan azt mondta, hogy
Rionin hozzáadja majd az udvartartásához Nárciszt és
még közülünk azokat, akiknek az udvarlói meghaltak,
hogy így növelje a hatalmát.
– Mitévők leszünk? – kérdezte Árnika elsápadva.
 
  

–  Elmondta, hogy mikor fogtok összeházasodni? –

kérdezte Rózsa, amikor Petúnia felébresztette, hogy
elmesélje neki az álmát. – Van bármi ötleted, hogy mikor
fog megtörténni?
–  Nincs. – Petúnia próbált nem érezni bűntudatot,
amiért nem jutott eszébe, hogy ezt kiderítse.
Árnikával átmentek Rózsa Nárcisszal közös
hálószobájába, hogy elmeséljék nekik a történteket.
Nárcisz felült, és Lili igyekezett rávenni, hogy igyon egy
kis kamillateát, aztán feküdjön vissza aludni, amikor a két
legfiatalabb nővér bejött a szobába. Nemsokára már mind
az ágyon kuporogtak, miközben Petúnia részletesen
elmesélte az álmát.
Talán ütlegelés és lövöldözés helyett több kérdést
kellett volna feltennie Kestilannak, gondolta. Bár nem
kifejezetten voltak kedvére valók ezek az álmok, azt, hogy
megtámadta Kestilant és Rionint, kifejezetten élvezte.
– Galen úgy véli… azt gondolja, hogy Rionin hamarosan
lépni fog – magyarázta Rózsa elcsukló hangon. – Csak arra
voltam kíváncsi, esetleg elszólta-e magát Kestilan, hogy
milyen hamar.
–  Rózsa – mondta Lili megnyugtatón. – Három éve
történt, hogy Blathen Pipacsot követte Bretonban. Azt
hittük akkor, hogy Rionin majd próbálkozni fog
valamivel, de az álmokat leszámítva semmi sem történt.
 – Igen, tudom – sóhajtott fel Rózsa. – De most az álmok
már szinte minden éjjel felbukkannak. És többek puszta
álmoknál… egyre inkább elmosódik a határvonal aközött,
hogy álmodunk a bálokról, illetve valóban ott is vagyunk.
Az apjuk nem volt képes ilyesmikre.
–  És a kerten át próbálnak bejönni a házba, ahogy
tették azt otthon is akkoriban – tette hozzá Petúnia, aztán
gyorsan meg is bánta, amikor Nárcisz halkan zokogni
kezdett.
De Rózsa csak bólogatott.
–  Az  összes talizmánotokat állandóan tartsátok
magatoknál – figyelmeztette őket.
Petúnia félig tudatosan a sajátja után kutatott. Mind a
kötött karkötő, mind a bűvös harisnyakötő rajta volt,
annak ellenére, hogy a hálóingében volt, és nem viselt
harisnyát.
– Azokat a zacskókat azért adtam, hogy tegyétek őket a
párnátok alá, bár ma Petúniának nem működött –
folytatta Rózsa. – A  pisztolyotokat és elegendő töltényt is
tartsatok elérhető közelségben. Ahogy az ezüsttőröket is,
amiket Schelker püspök áldott meg nekünk.
– Furcsán érzem magam, ha fegyverekkel járkálok fel-
alá – ismerte be Árnika.
–  Háborúban állunk – figyelmeztette Petúnia. – Egy
katonának kéznél kell lennie a fegyverének a háborúban.
Ez olyasmi volt, amit Galen és Heinrich is rendszeresen
mondogatott nekik.
– Én nem akarok katona lenni – nyafogott Árnika.
–  Nem hiszem, hogy van választásunk, Árnika –
mondta neki Lili gyengéden.
Petúnia a matraca alatt rejtegette a pisztolyát és a tőrét.
Egyáltalán nem tartotta őket magánál itt a birtokon, bár
tudta, hogy ez könnyelműség. De nem igazán vehetett fel
bőrövet és pisztolytáskát egy reggeli ruhára. Próbált rést
vágni a szoknyáira, hogy alattuk viselhesse a fegyvereit,
de Olga állandóan bevarrta őket. Arra gondolt, hogy
akkor marad az a megoldás, hogy felkapja a szoknyáit, és
megvillantja a lábait Kestilan előtt, mielőtt lelövi, ha ide
fajulna a dolog.
–  Nem tudom kiverni a fejemből az ezüstfát – mondta
Petúnia. – Galen és Lili lelőtt négy herceget. De ha király
lesz belőlük, akkor áldott ezüsttel és a valódi nevükkel
kell megölni őket. Tudjuk egyáltalán Rionin valódi nevét?
Rionin lenne?
–  Aligha nézhetjük ki a családi bibliából – morogta
Árnika.
–  De… lehet, hogy ez butaság, de állandóan az jut
eszembe, hogy a fa anyánké volt… az ő brossából nőtt –
folytatta Petúnia. – Azon tűnődöm, vajon különleges
erővel bír-e. Bárcsak szerezhetnénk néhány ágat, és
nyilakat, golyókat vagy késeket készíthetnénk belőlük.
–  Ahhoz vissza kellene menned oda – mondta Nárcisz
alig hallható hangon.
–  Megérné, ha el tudnánk hozni pár ezüstágat –
makacskodott Petúnia.
Rózsa csak a fejét rázta.
–  Egyszerűen nincs mód arra, hogy beszökjünk a
Kőbezárt Királyságba. Először is, nem tudjuk már az utat,
másodszor pedig, amint odaérsz, ki kellene nyitnod a
kaput… és az ég a megmondhatója, hogy Galen lánca így
is alig tartja zárva. Azt hiszem, az az egyetlen dolog, ami
visszatartja Rionint és a testvéreit attól, hogy eljöjjenek
értünk, és elvigyenek magukkal.
Nárcisz halkan felnyögött, de a többiek nem törődtek
vele.
– Galen azon munkálkodik, hogy örökre bezárja őket? –
kérdezte Lili.
Rózsa bólintott.
Ettől Petúnia csak még jobban akarta az ezüstágakat,
mielőtt még örökre elveszítenék ezt az utolsó kis darabkát
is az édesanyjukból. Az édesapjuk hozta létre a palotában
a kertet Maude-nak, de az ezüstfa valóban Maude-é volt,
és csakis az övé.
– Egy varázsigén dolgozik, ami örökre bezárja a kaput –
árulta el nekik Rózsa. – Már ha nem találja meg a módját,
hogyan pusztítsa el a Kőbezárt Királyságot teljesen.
 
 A kém
 

 
Végül Oliver ugyanakkor érkezett meg a birtokhoz, mint a
hercegnők férjei, annak ellenére, hogy ők hintóval
utaztak, ő pedig gyalogolt. És amíg a hercegeket a
kapuknál üdvözölték, Oliver a hátsó falhoz ment, és ott
mászott be.
Persze bemehetett volna a hercegekkel is a kapun át.
Azóta viselte a láthatatlanná tévő, kifakult lila köpenyt,
amióta elindult a régi kastélyból.
A  láthatatlanságtól igen különösen érezte magát.
Az állatok érezték a közeledtét, hallották, kiszimatolták az
illatát, de megijedtek, amikor nem látták. A  nyílt úton
sétált, és más utazók megállás nélkül haladtak el mellette,
mintha nem is létezne. Nem volt biztos benne, hogy
tetszett neki ez az érzés, és a láthatatlanság amúgy
igencsak veszélyes volt. Folyamatosan olyasmik jutottak
eszébe, amik megtörténhetnek valakivel, akit nem látni:
elüthetik hintók, eltalálhatják vadászok kóbor golyói, és
ugyan ki találná meg a testét? Vagy ha elesne, eltörné a
lábát, vagy beütné a fejét… ha elveszítené az eszméletét,
kizárt, hogy segítséget kapna.
Elképesztő megkönnyebbülést érzett, amikor odaért a
használaton kívüli üvegházhoz, és bement. Magán hagyta
a köpenyt, de azt legalább már tudta, hogy sem lelőni,
sem elgázolni nem fogják, sem egyéb más módon nem fog
megsérülni az apró épületben. Kedvére vizsgálgathatta a
padlót, nappali világosság mellett, és nem kellett aggódni
amiatt, hogy az egyik kertész mozgást lát, és bemegy
ellenőrizni. Arra jutott, hogy emiatt megéri a köpeny az
összes többi kockázatot.
Oliver megpróbálta felidézni, hogy honnan jöttek elő
az árnyak. Az  üvegház bejáratához közel történt. Állt ott
egy hatalmas munkaasztal, amit cserépedények és
rozsdás, csorba lapátok borítottak. Kíváncsi lett volna,
hogy miért nem dobják ki ezeket a holmikat: repedt
cserépedényeket, törött szerszámokat, és az üvegházat
sem használták új növények nevelésére. Nyilvánvalóan
szemétlerakóvá vált, még inkább, mint az ő családja
idejében.
– Itt van valami – jegyezte meg Oliver hangosan.
Lehajolva látta, hogy nincs por a kőpadlón az asztal
alatt. De nem azért, mert az árnylények felkavarták,
hanem mintha alaposan feltakarították volna. A  vörös
padlókövek szinte csillogtak. Oliver leguggolt, hogy
alaposabban szemügyre vegye a padlót.
 Az  asztal alatt lévő és az ajtóhoz vezető padlókövek
semmiben sem voltak mások, mint a padló többi részén.
Csak… tisztábbak voltak. De vajon milyen gyakran
takarították őket?
Látta a lábnyomait, amiket a két ittlétekor hagyott, de
semmi mást. Szóval, ha bárki bejött, hogy felsöprögessen
az elmúlt majd két hét alatt, e mögé a bejáratnál lévő
terület mögé nem lépett. És milyen sűrűn söprögettek?
Olyan tiszta volt, mintha aznap reggel csinálták volna, az
ajtón lévő kilincs viszont koszos volt, és nehezen mozdult.
És egyébként is, ki söpörte el az utat az árnylényeknek?
Talán az egyik kertész? Vagy Grigori herceg maga?
Oliver még az eddiginél is kevésbé értette, mi folyik itt.
Rátámaszkodott az egyik kezére, hogy feltolja magát, és
megérzett valamit a köveken. Ropogó térddel még lejjebb
guggolt, és megdörzsölte a padlót. Határozottan volt
valami a köveken, de nem látott rajtuk semmit. Az  egyik
körmével megkaparta, és egy kis darab viaszt talált.
Olyan mélyre hajolt, hogy az orra szinte megérintette a
köveket, és látta, hogy valamit viasszal a padlóra
rajzoltak. Érezte az ujjaival a jeleket. Valamit odarajzoltak
vagy írtak az asztal alatt lévő és az ajtóhoz vezető
kövekre.
Újra csak azon törte a fejét, hogy ez kinek a műve lehet.
Ha az árnyak így tudtak bejutni a kertbe és Petúniához,
akkor minden bizonnyal valaki más irománya ez,
pontosan azért, hogy megidézze az árnylényeket.
Akárki volt is azonban, a hercegeknek tudomást kellett
szerezniük róla. Oliver elmondta Heinrichnek, melyik
üvegházból jöttek elő az árnylények, de vajon a viaszírást
megtalálná? Viszont díszvendégként és a láthatatlanná
tévő köpeny segítsége nélkül aligha tudnak a hercegek
elég időre besurranni ide, hogy alaposan körülnézzenek.
Oliver azon tűnődött, hogy merjen-e hagyni nekik
üzenetet, de nem volt nála semmi, amire írhatott volna.
Kalapáló szívvel rájött, hogy nincs más választása: be
kell surrannia az udvarházba, és személyesen kell szólnia
nekik. És az egyetlen ember, akiről biztosan tudta, hogy
könnyen megtalálja, Petúnia volt.
Először még azon kezdett gondolkodni, hogy mivel
töltse az időt sötétedésig, de aztán eszébe jutott, hogy nem
is kell várnia. Senki sem fogja látni, ahogy felmászik a
hercegnő ablakához, és egyébként is mindenki épp a
földszinten lesz a nemrég megérkezett hercegekkel. Így
találhat magának egy kényelmes helyet, ahova elbújhat,
amíg Petúnia visszatér a szobájába.
Már szinte fütyült, miközben haladt át a füvön.
Az  udvarház hátsó falán felfutó borostyán pont olyan
vastag volt, mint a bruchi palotában, így könnyedén
elbírta Oliver súlyát. Minden gond nélkül elért az
ablakpárkányhoz, ami nagy megkönnyebbülést jelentett.
Annak ellenére, hogy láthatatlan volt, túlságosan is szem
előtt érezte magát, miközben fényes nappal az udvarház
falán mászott. El sem tudta képzelni, hogy mi lett volna,
ha a köpeny csatja eltörik, vagy ha egy kertész
alaposabban megvizsgálja, miért rázkódik a borostyán
ilyen furcsán ebben a szélcsendes időben.
Kinyitotta az ablakot, és búvóhely után kutatott a
szobában. Aggódott, hogy ha leül az egyik székre, valaki
esetleg bejön, és az ölébe ül, mielőtt arrébb tudna menni.
A ruhásszekrénybe? Az meg annyira tele volt ruhákkal,
hogy nem tűnt valószínűnek, hogy be tudja préselni
magát. Egyébként is kínos lett volna, ha a szobalány
bejön, hogy kikészítsen egy ruhát vacsorára, és a
csipkeujjú kék selyemruha helyett Oliverbe kapaszkodna
bele.
Végül arra jutott, hogy bebújik az ágy alá. Elég magas
volt ahhoz, hogy alatta kényelmesen a hátára tudjon
feküdni, és a szobalányok is elég szorgalmasak voltak, így
egyetlen porszemet sem talált, ami irritálhatta volna az
orrát. Könyökölve bemászott tehát az ágy alá, és
elhelyezkedett.
Oliver ismét azon kapta magát, hogy elszenderedik.
Kínjában megcsípte a combját, de semmit sem használt.
Éjjel nehezen tudott elaludni, aggódott minden miatt,
egészen Simon bokájától Petúnia biztonságáig. Ám a saját
ágyánál sokkal kevésbé kényelmes és sokkal veszélyesebb
helyeken persze nem okozott gondot neki az alvás. Nem
szokott viszont mélyen aludni, így biztos volt benne, hogy
felébred, ha valaki bejön a szobába, ezért végül hagyta,
hogy elnyomja az álom.
–  …nem fog menni – hallotta meg Petúnia hangját. –
Már átalakították, hogy rám jó legyen.
–  Miért kell ilyen alacsonynak lenned? – morogta a
másik hang. Oliver álmosan úgy gondolta, hogy Árnika
hercegnő lehet, miközben a lány folytatta a mondandóját.
– Úgy értem, de most tényleg, próbálsz te egyáltalán nőni?
– Szerinted én szívesen vagyok ilyen alacsony? – vágott
vissza Petúnia. Aztán felnevetett, amivel elütötte a szavai
élét. – Edgar kuzin állandóan Zseboroszlánnak hív.
Undorító!
A gyöngyöző kacagás közben Árnika így válaszolt:
–  Azt hittem, csak azért csinálod, hogy ne kelljen
osztoznod velünk a ruháidon.
A  kedélyes civódásukat folytatva odamentek a
szekrényhez. Oliver már épp készült kicsúszni az ágy alól,
amikor észrevett egy harmadik pár lábat is, ami követte a
hercegnőket a szobába. A  ruha egyszerű szürke széléből
tudta, hogy egy szobalány az, méghozzá a nagyhercegné
személyzetéből. Ha a királyi személyzetre jellemző fekete
ruhát viselte volna, Oliver talán megkockáztatja, hogy
előbújjon, de a nagyhercegné egyik szobalánya biztosan
megkongatta volna a vészharangot. Elnyomott egy sóhajt,
és felkészült a további várakozásra.Attól nem tartott, hogy
újra elaludna, amint meglátta először az egyik nővér,
majd a másik nappali ruháját a padlóra csúszni.
Harisnyás lábak sétáltak az ágy körül, majd a harisnyákat
is levették. Oliver igyekezett nem odanézni, de nem bírta
ki. Észrevette, hogy Petúnia lábai pontosan olyan
kecsesek, ahogy ő maga, és volt egy olyan szokása, hogy
amikor megfordult, mindig lábujjhegyre állt, mintha
táncolt volna.
Új selyemharisnyákat húztak fel. Felrázták az
alsószoknyákat. A  nyögésekből ítélve szorosra húzták a
fűzőket, és szaténcipellőkbe bújtatták az apró, keskeny
lábakat. Majd következtek a ruhák. Petúnia csakugyan a
csipkeujjú kék selyemruhát vette fel, amit Oliver már
korábban is észrevett, Árnika pedig valami rózsaszínbe
bújt. Oliver abban bízott, hogy majd kifelé menet elkapja
a lányokat, és remélte, hogy a szobalány nem marad ott
mindent elrendezni.
Ám a hercegnők megjelenése még korántsem volt
teljes. A szobalány mindkettőjüknek lebontotta, majd újra
feltűzte a haját. Adott rájuk ékszereket, kesztyűket, és
összeszedték a legyezőiket. Oliver már kezdett azon
tűnődni, nem lenne-e egyszerűbb, ha kigurulna a
búvóhelyéről, és ártalmatlanná tenné a szobalányt. Ez
elviselhetetlen volt!
–  Olga – szólalt meg Petúnia, épp amikor Oliver már
úgy döntött, hogy kockáztat. – Lemennél, kérlek, és
megnéznéd, hogy Mariának van-e szüksége segítségre?
Neki kellene felöltöztetnie Rózsát, Lilit és Nárciszt.
Márpedig Nárcisz igencsak aprólékos.
– Persze, felség.
Az ajtó becsukódott a szobalány mögött, Petúnia pedig
benézett az ágy alá.
– Oliver, ön az?
–  Petúnia! Mit művelsz? – Árnika igencsak
meglepettnek tűnt.
– Hallom, hogy ott szuszog – jelentette ki Petúnia. – És
örökzöldillatot érzek.
A  lány összeráncolta a homlokát, és kék szeme az ágy
alatti sötétséget kutatta. Olivernek ekkor jutott eszébe,
hogy még mindig rajta van a köpeny.
– Igen, én vagyok az – felelte.
Árnika halkan sikított, mire Petúnia lepisszegte.
– Előjövök. Rajtam van Galen herceg köpenye.
Petúnia hátralépett, miközben Oliver kimászott az ágy
alól. Felállt, levette a köpenyt, és a karjára terítette.
Árnika ismét felszisszent, ahogy a férfi láthatóvá vált, de
most nem sikított.
– Mit csinál itt? – faggatta Petúnia.
Árnikának viszont volt egy sokkal sürgetőbb kérdése:
– Végignézte, ahogy levetkőzünk?
Oliver érezte, hogy elpirul.
–  Csak… csupán a lábfejeiket – dadogta. – Úgy értem,
csupán a lábfejeiket láttam. Egyáltalán nem akartam
meglesni, esküszöm!
Árnika felháborodottnak tűnt, miközben egy kicsit
enyhén behajlította a térdét, hogy a szoknyája még
jobban eltakarja a lábát. Most már biztos, hogy
szerencsétlen csillagzat alatt született, gondolta magáról
szomorúan Oliver.
Petúnia a férfi felkarjára csapott.
–  Szóval mit csinál itt azon kívül, hogy megles
bennünket az alsóneműnkben?
–  Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önöket –
válaszolta Oliver, és közben próbálta kihúzni magát, hogy
szavahihetőnek látsszon.
Mindkét hercegnő azonnal óvatosnak tűnt, és
összenéztek.
–  Mire figyelmeztessen bennünket? – érdeklődött
Petúnia, miközben azzal a nagyon kék szemével
tanulmányozta Olivert, ami miatt az újra eltűnődött, hogy
igazából mit is keres itt.
– A kilenc ruszakai lányra – bökte ki végül, mielőtt még
inába szállt volna a bátorsága.
Petúnia pislogott, de nem szólt egy szót sem.
–  A  nagyhercegné egyike a kilenc ruszakai lánynak –
folytatta Oliver. – És az ő… fiaik, akik a toronyban
születtek… a Kőbezárt király fiai.
–  Tudunk a nagyhercegnéről – mondta Petúnia. – Bár
én még mindig képtelen vagyok ezt elhinni. És mégis ki
mesélt önnek a Kőbezárt királyról?
Egy vonal jelent meg Petúnia két szemöldöke közt,
ahogy összevonta őket.
–  Pipacs hercegnő – felelte Oliver. – Egy könyvben
olvastam róla, amit tőle kaptam, amíg Bruchban voltam.
Szóval… arra gondoltam, hogy ön és a nővérei a Kőbezárt
király fogságában voltak évekkel ezelőtt, és ezért koptak
el a tánccipellőik minden éjjel. Most pedig, hogy ennek az
asszonynak a vendégei, szerintem tudniuk kell a köztük
lévő kapcsolatról. Továbbá találtam valamit abban az
üvegházban, ahol láttam az árnyakat előbújni a padlóból,
és azon tűnődtem, vajon Galen hercegnek volt-e
lehetősége megnézni a padlót odabent.
A  hercegnők igen meglepettnek tűntek Oliver szavait
hallva, és vagy egy percig egyikük sem szólt egy szót sem.
Aztán Árnika tett egy óvatos lépést az ajtó felé, de Petúnia
a nővére karjára tette a kezét.
–  Azzal gyanúsítja a nagyhercegnét, hogy a Kőbezárt
király malmára hajtja a vizet? – Petúnia nem tűnt
megdöbbentnek, de az arca megkeményedett, amitől a
férfinak összeszorult kissé a szíve.
–  Igen? – Azt kívánta, bárcsak ne hangzott volna ez
kérdésként. – Úgy értem, nem tudom. De azt tudom,
hogy… vagyis… ööö… azt hiszem, hogy ő szülte a Kőbezárt
király egyik fiát. Tudta, hogy tizenkét fia született a
királynak? És mind nemesasszonytól?
– Igen – felelte Petúnia fagyos hangon. – Tudtam.
–  Ó! – Oliver hirtelen rém bolondnak érezte magát. –
Szóval… én csak aggódtam, hogy esetleg nincs
biztonságban – tette hozzá sután.
Oliver érezte, hogy égnek a fülei. Miért is jött ide? Ők
valószínűleg többet tudtak nála. Pipacs hercegnő minden
bizonnyal csupán azért adta neki a könyveket, mert
unatkozott a börtönében, a könyvek pedig kéznél voltak,
és nem azért, hogy így könyörögjön segítségért.
– Látta az árnyakat a kertben? – kérdezte Petúnia.
– Igen – felelte Oliver. – Még az első éjjel, amikor ideért.
Emberi alakjuk volt, vagyis emberek árnyainak tűntek, és
az ön ablaka felé futottak a kerten át – mesélte, és azt
remélte, hogy legalább ez az információmorzsa
hasznosnak bizonyul.
Petúnia elgondolkodva az ablak felé nézett.
–  Azt mondja, hogy az egyik üvegházból jöttek elő? És
talált ott valamit? De mit?
Ám mielőtt még Oliver válaszolhatott volna, megszólalt
Árnika:
–  Ha már azt nem engeded, hogy idehívjam Rózsát és
Galent, legalább az ajtót hadd zárjam be, Pet –
panaszkodott.
Petúnia elengedte a nővérét, aki sietve bezárta az ajtót.
–  Az  egyik füleddel figyelj az ajtóra, kérlek – mondta
neki Petúnia. – Olga soha nem téveszt túl sokáig szem elől.
És van saját kulcsa – tette hozzá nagyot sóhajtva.
–  Viaszt, tiszta viaszt találtam mindenfelé az üvegház
ajtajáig vezető padlón – magyarázta Oliver, mielőtt még
kínos helyzetbe hozhatta volna magát azzal, hogy
megjegyzi: Olga inkább hangzott börtönőrnek, mintsem
szobalánynak. – Olyan, mintha valaki írt volna a viaszba,
de nem tudom kivenni.
Petúnia lábujjhegyre emelkedett, és izgatottnak tűnt.
– Szóval akkor látta Kestilant és a testvéreit, és úgy véli,
tudja, hogyan jutnak be az itteni kertekbe?
– Kestilant?
Újra ez a név. Oliver legyűrte a név nyomán érzett
irracionális féltékenységét, amit a titokzatos teremtmény
miatt érzett, aki ennyire lekötötte Petúnia figyelmét.
– Ez a legfiatalabb herceg neve – tisztázta Petúnia.
–  Igen, ebben az esetben úgy vélem, hogy láttam –
erősítette meg Oliver. – Nem igazán tudtam, hogy mik ők.
– Ők a Kőbezárt király fiai – mondta Petúnia. – De nem
lenne szabad itt lenniük, ebben a világban. Elméletileg
abba a börtönbe zárva sínylődnek, amit az apjuk fogva
tartására hoztak létre.
– Jön valaki – súgta Árnika.
Oliver visszaterítette a köpenyt a vállára, és becsatolta
rajta a csatot.
– Bújjon vissza az ágy alá! – mormogta neki Petúnia. –
És figyeljen!
– Rendben.
Oliver visszamászott az ágy alá, és mozdulatlanul
feküdt. Olyan halkan próbált lélegezni, amennyire csak
tudott.
– Galen unszolására mind körbenéztünk ma a kertben
– folytatta Petúnia, gyorsan és halkan beszélve. – Grigori
vezetett körbe bennünket, és gondolom, azt hitte, hogy
Galen csak azért érdeklődött ennyire, mert korábban
kertész volt. De Grigori azt mondta, hogy az üvegházak
unalmasak, és a közelükbe sem mentünk. Tehát holnap
kell megpróbálnunk…
Zörgött a kilincs.
– Hercegnőm, itt a vacsoraidő! – kiáltott be a szobalány
az ajtón át. – Miért zárta be az ajtót? Nyissa ki, kérem!
Oliver visszatartotta a nevetést, amikor Petúnia
olyasmit mondott halkan, ami egyáltalán nem volt illő egy
hercegnőhöz, vagy úgy általában bármilyen rangú fiatal
hölgyhöz. Hozzákészült egy újabb délutáni alváshoz, és
azt kívánta, bárcsak megkérte volna a hercegnőt, hogy
hozzon neki valami ennivalót a vacsoráról. Ez egy igen
hosszú éjszakának ígérkezett.
 
 Ima
 

 
A  vacsora alatt Petúnia képtelen volt másra gondolni,
mint hogy Grigori herceg mennyire hasonlít a Kőbezárt
hercegekre. Korábban soha nem jutott eszébe, hogy a
sápadt bőrével és a fekete hajával könnyedén lehetne egy
közülük. De vajon ez azt jelentette, hogy Grigori egy
nagyobb terv része volt? Ő  segített a hercegeknek?
Hogyan deríthetné ezt ki? Petúnia azon kapta magát,
hogy összehúzott szemmel a herceget bámulja, ezért
megpróbált inkább az ételre figyelni.
–  Pet télen mindig egy kicsit rosszkedvű – szólalt meg
hirtelen Árnika. Derűs hangja mindenki figyelmét
felkeltette. – Ez, tudják, azért van, mert annyira imádja
anyánk kertjeit. Amikor nem áshatja a földet,
nyugtalanná válik. – Árnika elpirult. – Nem mintha
szeretne koszos lenni, vagy a mocsokban turkálni –
tisztázta az elhangzottakat.
–  Valóban, Petúnia? Tudtam, hogy kedveli a kerteket,
de azt nem is sejtettem, hogy kertészkedni is szeret.
 Grigori herceg rámosolygott, Petúnia pedig a buzgó
arckifejezése láttán csikorgatni kezdte a fogait.
Valószínűleg eddig a herceg azt hitte róla, hogy szeret
virágot szedni asztali díszekhez, vagy hasonló,
hölgyekhez illő szórakozást feltételezett.
–  Igen – mondta Petúnia, és közben szükségtelen
hevességgel darabolta az ételét. – Apámmal és a vezető
kertészünkkel évek óta dolgozunk együtt az
üvegházakban apám hibrid rózsáinak a tökéletesítésén.
Azon munkálkodunk, hogy létrehozzunk egy sárga rózsát,
ami a közepe felé rózsaszínbe hajlik.
Petúnia legnagyobb megelégedésére úgy tűnt, hogy ez
nagy hatást gyakorolt a hercegre.
– Új rózsákat hoznak létre?
A  lánynak tetszett, hogy a herceget nem lepte meg,
hogy ő is részt vesz a rózsák nemesítésében. Hálásan
bólintott a férfi felé.
– Igen. Meglehetősen izgalmas tevékenység.
Orchidea grimaszolt egyet.
–  Valójában egyáltalán nem az, hacsak nem fanatikus
rózsarajongó ön is – jegyezte meg.
Petúnia morcos arccal nézett a nővérére.
–  Meglehetősen bonyolult folyamat – kapcsolódott be
Rózsa is. – És azt hiszem, apánk egy kicsit csalódott is,
amiért Petúnia az egyetlen közülünk, aki tehetséges
kertész. Szerintem abban bízott, hogy leszünk hárman
vagy négyen, akik szívesen beszélgetnek majd az oltásról
és a keresztbeporzásról.
–  Még soha életemben nem hallottam ezeket a
kifejezéseket – ismerte be Grigori.
–  Akkor mindenképp hagynia kell, hogy Petúnia
elkísérje holnap az üvegházakba, és elmagyarázza őket –
mondta Árnika túlzott lelkesedéssel. – Galennek és
Heinrichnek is csatlakoznia kell, mivel ők ketten
ugyancsak dolgoztak kertekben.
Petúnia végre rájött, hogy mit művel Árnika, és
megpróbálta megrúgni a széles asztal alatt. Árnika hangja
annyira derűs volt, hogy már erőltetettnek tűnt. Petúnia
nagy csörömpölés kíséretében elejtette a kését.
–  Ügyetlen! – kiáltott fel, majd felkapta a kést. –
Örömmel végigjárnám holnap az üvegházakat, Grigori.
De ne aggódjon, nem fogom kevesebbre tartani, ha nem
érdeklik ezek a dolgok. – Csilingelve felnevetett, ami
legalább annyira hamisnak hangzott, mint Árnika derűs
hanghordozása, úgyhogy gyorsan témát váltott. – Ibolya,
játszanál nekünk ma vacsora után? A  nagyhercegné
zongorája kiváló.
–  Romans készítésű – jegyezte meg a nagyhercegné,
miközben Ibolya és a férje, Frederick lelkesen
összenéztek. – Az unokám, Nastasya szokott rajta játszani,
de amióta visszament Ruszakába, senki sem zongorázott
nekem.
 – Örömmel játszanék – mondta Ibolya, és megszorította
a férje kezét.
– Én pedig örömmel játszanék egy duettet önnel – tette
hozzá Frederick, és izzó pillantást vetett Ibolyára.
– Ó-ó! – szólalt meg Pipacs, és rájuk kacsintott.
– Pipacs! – Margaréta oldalba bökte az ikertestvérét.
–  És esetleg játszana nekünk, miközben egy kisebb
táncot tartunk? – kérdezte a nagyhercegné. – Nincs itt elég
úriember, de persze drága Petúniánk nem szokott
táncolni.
Petúnia lenézett a tányérjára, és felsóhajtott.
–  Petúnia imád táncolni – árulta el Lili a
nagyhercegnének. – Elég sokáig egyedül volt ezzel
közülünk.
– De hát az édesapád nem küldött egy levelet, Petúnia,
amikor eljöttél az udvarunkba, és azt írta, hogy te nem
táncolsz? – A  nagyhercegné zöld szeme immár Petúnia
továbbra is vörös arcát fürkészte.
–  Petúnia beteg volt, ahogy mi mind, de a betegség
hatásai nem maradtak meg sokáig – kezdett gyorsan
magyarázatba Jácinta. – Az  édesapánk túlzottan féltett
bennünket, de hát az apák már csak ilyenek.
– Azt magam is jól tudom, hogy milyenek tudnak lenni
a túlféltő apák – jegyezte meg száraz hangon a
nagyhercegné. – Szóval, ha mindössze erről van szó,
akkor nagyon szívesen látnám Petúniát az én
Grigorimmal táncolni.
Épp amikor már azt hitte, hogy ennél jobban nem tud
elpirulni, Petúnia érezte, hogy teljesen lángra lobban az
arca. És persze az sem segített, hogy nem tudott másra
gondolni, mint hogy Oliver fent fekszik az ágya alatt.
Hirtelen zavarba ejtőnek érezte az alakjára alakított
ruhát, és a dekoltázsánál lévő csipke alatt viszketni
kezdett a bőre.
– Jól vagy? – mormogta Heinrich.
–  Minden rendben lesz – válaszolta Petúnia alig
hallhatóan. Ragyogó mosolyt küldött a nagyhercegné felé,
aki szintén őt figyelte az asztal túlsó végéből. – Most
tartsuk meg a táncot, őméltósága?
–  Természetesen, kedves Petúnia – kuncogott a
nagyhercegné, majd felállt, és mutatta az utat a társalgó
felé.
Grigori herceggel táncolni kissé nehézkesnek
bizonyult. Annyira magas volt, hogy Petúniának vagy
nyújtogatnia kellett a nyakát, hogy lássa az arcát, vagy
beszélgethetett a férfi kabátgombjaival. Galennel vagy
Heinrichhel könnyebb volt, mert ők nem voltak ennyire
rettentően magasak.
Heinrich a régi lábsérülése ellenére biztos, megbízható
partner volt, Galen pedig igencsak ügyes táncos. Ibolya
Frederickje volt a jelenlévők közül a legalacsonyabb
úriember, de ő előszeretettel cifrázta a tánclépéseket.
 Margaréta kétszer is játszott a zongorán, hogy Ibolya is
tudjon táncolni a férjével. Még Petúnia is beadta a
derekát a nagyhercegnének, és eljátszott egy keringőt, az
egyetlen tánczenét, amit játszani tudott.
– Nahát, ez a Petúnia! – szólalt meg a nagyhercegné. –
Táncol, zenél, kertészkedik és köt! Nemcsak gyönyörű, de
igazán művelt fiatal lány!
Petúniának nem kellett színlelnie a szégyellős
mosolyát. Legyezni kezdte magát, hogy eltakarja az ismét
felforrósodott orcáit. Vajon ez az elpirulás soha nem ér
már véget? Írisz arcát látva Petúnia biztos volt benne,
hogy a nővére valamilyen csípős megjegyzésre készül,
úgyhogy a homlokát ráncolva nézett felé.
A  nagyhercegné kitartotta az egyik elegáns szürke
selyemkesztyűbe öltöztetett gyenge kezét.
–  Kedves Petúnia, elkísérnél, kérlek, a szobámba?
Visszavonulnék éjszakára.
– Természetesen, őfelsége – válaszolta a lány azonnal.
Mindenki meghajolt és pukedlizett, majd Petúnia
megfogta a finom csontozatú kezet, és felsegítette a
nagyhercegnét. Kimentek a társalgóból, el a lépcső mellett
a hosszú folyosó felé, ami elhaladt a bálterem és a
portrégaléria mellett, majd a nagyhercegné
rezidenciájához vezetett. Amint az idős hölgy a
szobalányáért csengetett, Petúnia igyekezett csevegni
kissé.
 –  Sok időt tölt a kertekben való gyönyörködéssel? –
kérdezte, miközben a nagyhercegné leült az ablakok
közelében lévő kanapéra.
Petúnia nem tudta nem észrevenni, hogy bár a
függönyök el voltak húzva, az ablakokat becsukták. Biztos
volt benne, hogy az ő szobájában tárva-nyitva lévő
ablakokon át árad be a jéghideg levegő. És persze Kestilan
is bejuthatott így rajtuk.
–  Télen nem mondanám – válaszolta kuncogva a
nagyhercegné. – Legalábbis nem a vesztfálini teleken.
Annyira sivárak! Biztosan emlékszel, hogy a ruszakai tél
csupa havas és jeges fantázia. De ez? – Az  egyik selyem
borította vállával az ablak felé bökött. – Nem tudom, hogy
a szobalányom ma este miért nem húzta még be a
függönyöket.
Halk kaparás hallatszott az ajtó felől, majd belépett a
szobalány. A  nő kétségbeesett sikoltást hallatott, amikor
meglátta az úrnőjét a fedetlen ablakok előtt ülni, és
azonnal odaszaladt, hogy kiengedje a nehéz
bársonyfüggönyöket a hímzett köteleikből.
–  Mindamellett ezek az öreg csontok mégiscsak olyan
helyre vágynak, ahol nincs se hó, se jég. Olyan helyre,
ahol csak gyenge szellők lengetik a fák ágait, és homok
borítja a tópartot – tette hozzá a nagyhercegné, tudomást
sem véve a körülötte sürgő-forgó szobalányról.
– Melyik tóét? – kérdezte Petúnia a homlokát ráncolva.
Hirtelen beugrott neki a fekete tó partja az ezüsterdő
közepén, de elhessegette a gondolatot. – Ott van, ahol
gyerekkorában élt?
–  Nem jártam még ilyen helyen – válaszolta a
nagyhercegné, és közben a fejét rázta. – Csak szeretném,
ha létezne.
–  Ó! – sóhajtott Petúnia, és újra igyekezett
megszabadulni a Kőbezárt Királyság képétől. A szobalány
most már nekifogott, hogy levegye az úrnője kesztyűjét és
ékszereit. – Nos, jó éjszakát, őfelsége!
– Jó éjt, kedves Petúniám! – köszönt el a nagyhercegné.
Aztán zöld szemével éles pillantást vetett a szobalányra. –
Te jó ég, Ilenya, mindig ennyire ügyetlen voltál?
Petúnia, amint megfeledkeztek róla, kihátrált.
A  nagyhercegné éles hangneme és zöld szemének a
villanása határozottan kényelmetlen érzést keltett benne,
de nem tudta, hogy miért. Az  a szempár emlékeztette
valakire, de képtelen volt felidézni, hogy kire. Grigorinak
barna szeme volt.
Petúnia visszasietett a hálószobájába, ahol Árnikát már
vetkőztette Olga. Petúniának eszébe jutott, hogy Oliver
valószínűleg egész nap nem evett, ezért csengetett, és
rendelt a lakájtól egy tányér ételt. Egész idő alatt nagyon
is tudatában volt, hogy Oliver az ágy alatt fekszik,
miközben Olga segített Árnikának levetkőzni. Petúnia
leerőltetett pár falatot a lakáj által hozott egyik apró
szendvicsből, Árnika pedig elvett egy másikat, majd
mindketten hangosan tiltakoztak, amikor a tányérokat a
maradék étellel el akarták vinni. Petúnia azon tűnődött,
hogyan fogja odaadni az ételt Olivernek, vagy hogyan fog
szót váltani vele, ha Olga ragaszkodik hozzá, hogy a
szobában ülve varrogasson egész éjjel, miként néha tette.
Árnika ihletet kapva letérdelt az ágy mellé, hogy
elmondja az imáit. Petúnia nem volt különösebben jártas
az imádságokban, annak ellenére, hogy a testvéreivel ő is
részesült Schelker püspök hittanoktatásában. Fittyet
hányva a nővére meglepett pillantására, fogta magát, és
letérdelt mellé.
–  Annyira fáradt vagyok! Azt hiszem, hangosan fogok
ma imádkozni, nehogy belealudjak – jelentette ki.
–  Rendben, de ne tartson túl sokáig – morogta Árnika,
és közben bemászott az ágyba.
Petúnia oda sem figyelt Árnikára vagy Olgára, akik a
közelben szöszmötöltek. Lehajtotta a fejét, és összetette a
kezeit. Egy pillanat alatt összeszedte a gondolatait, majd
nekikezdett:
– Édes Istenem – kezdte hangosan. – Kérlek, védd meg
a nővéreimet, a férjeiket és a leendő sógoraimat. Kérlek,
áldd meg apámat, dr.  Kellinget és Schelker püspököt.
Kérlek, vigyázz mindannyiunkra itt a birtokon, különösen
a nagyhercegnére, mert ő ártatlan és törékeny. Kérlek,
vigyázz Grigori hercegre, nehogy elcsábítsa a gonosz, és
Olgára, hogy ő is jó legyen. – Petúnia térdelés közben
fészkelődni kezdett. Érezte, hogy Olga tekintete a
tarkójába fúródik. – Kérlek, vezesd Galent és Heinrichet a
tanulmányaikban, mivel most nem tudják, merre
irányítsák a figyelmüket, és kérlek, segítsd meg őket, hogy
megtalálják a módját, hogy megóvjanak bennünket a
rémálmoktól. Ámen.
–  Elnézést kérek, felség, de ezek a vesztfálini imák
annyira különösnek tűnnek – jegyezte meg Olga,
miközben ágyba segítette Petúniát.
–  Azt el tudom képzelni. – Petúnia mindössze ennyit
válaszolt.
Látta Árnika arcán, hogy a nővére megértette az ima
célját.
–  Ha megkérdezhetem, felség, mit tanulnak a
hercegek? – A szobalány zavartan ráncolta a homlokát. –
Azt hittem, már rég meghaladták az iskoláskort.
–  Varázslást tanulnak – szólt közbe Árnika, mielőtt
Petúnia előállhatott volna valami kitérő válasszal.
Gyorsan Olgára nézett, hogy lássa, hogyan reagál.
A  szobalány felhorkanva a szemét forgatta, mintha
Árnika csak butáskodna.
–  Most már eloltanád, kérlek, a lámpát? – csattant fel
Árnika. – És nehogy ki merd vinni azokat a szendvicseket,
elképzelhető, hogy később még kérek belőlük!
Árnika ezzel megfordult és elaludt, Petúnia viszont
még hosszú ideig ébren maradt azután, hogy Olga kiment,
és Oliver kimászott az ágy alól. A  férfi felkapott pár
szendvicset, majd kisurrant az ajtón. Petúnia remélte,
hogy Galen és Rózsa szobája felé tart, és abban is bízott,
hogy Oliver nem vette észre, hogy ébren volt, amikor
csókot lehelt a hajára. Szerette volna örökre megőrizni ezt
az érintést.
 
 Az összeesküvő
 

 
Oliverhez eddig még soha senki nem imádkozott.
Szórakoztatónak is találta, amíg rá nem döbbent, hogy
Petúnia annyira tart a szobalányától, hogy inkább ilyen
trükkhöz folyamodik. Oliver ekkor jött rá, hogy jobb, ha
vigyáz. Amikor először találkoztak, Petúnia egy pisztolyt
szegezett egyenesen az arcára, és egy pillanatig sem
ingott meg, ez az Olga mégis rettegésben tartotta.
Vajon voltak a Kőbezárt királynak emberi szolgái a
királyságán kívül, akik segítették? Ha igen, akkor ez a
szobalány határozottan gyanúsított volt. Oliver igen
csekély tapasztalattal rendelkezett a szolgálókkal
kapcsolatban, de úgy vélte, hogy egy kedves hölgy
szobalánya nem parancsolgat úgy az úrnőjének, ahogy
azt Olga tette Petúniával és Árnikával.
Amint megbizonyosodott arról, hogy a szobalány
kiment, és a hercegnők elaludtak, kigurult az ágy alól.
Megtalálta a szendvicsekkel teli tányért, egyet egészben a
szájába tömött, két másikat pedig becsomagolt egy
szalvétába, és a zsebébe dugta.
Gyorsan rágott és nyelt, majd Petúnia fölé hajolt, és
megcsókolta tintafekete tincseit. Nem bírta ki. Az ágy alatt
töltött hosszú nap után a szeme már megszokta a sötétet,
így jól látta a lány fekete hajával körülvett fehér arcát.
Abban biztos volt, hogy felébresztené, ha megérintené az
arcát, ezért nagyon óvatosan csak a puha hajához
érintette az ajkát. Belélegezte a lány hajának virágos és
fahéjas illatát, majd kisurrant a szobából.
Végighaladt a folyosón, nem volt biztos benne, hogy hol
találja Galent és Heinrichet. Bár láthatatlan volt, minden
idegszála megfeszült attól tartva, hogy esetleg belebotlik
Grigoriba. Minden ajtónál hallgatózott, de nem hallott
semmit, aztán a negyediknél egy síró nő és egy őt
nyugtató férfi hangja hallatszott. Nem szívesen szakított
félbe egy ilyen jelenetet, de nem tudta, mi mást tehetne,
úgyhogy halkan kopogott.
A  hangok elhallgattak, majd a férfi kiszólt, hogy
megtudja, ki kopogott. Heinrich herceg hangja hallatszott,
amitől Oliver feszültsége enyhülni kezdett.
–  Oliver vagyok – mondta olyan hangosan, amilyen
hangosan merte.
Az  ajtó azonnal kinyílt, és Heinrich kinézett a
folyosóra. Mivel semmit sem látott, tett egy lépést hátra,
és szélesebbre tárta az ajtót. Oliver becsusszant, és
megkopogtatta a herceg vállát, hogy a tudomására adja,
hol van. A  herceg gyorsan becsukta az ajtót, majd be is
zárta.
Oliver kifejezetten kényelmetlenül érezte magát,
miközben kicsatolva a köpenyét nézte, ahogy a teste ismét
láthatóvá válik. Lili hercegnő a hálóingében ült az ágyon,
a szeme vörös volt, az arca pedig sápadt és sovány.
Kiengedett dús barna haja szinte az ágyneműre omlott.
–  Elnézést kérek, hogy zavarok – kezdte Oliver, és
közben a csizmájára szegezte a tekintetét. – De olyan
információ birtokában vagyok, amit azonnal át kellett
adnom. Elmondtam Petún… Petúnia hercegnőnek, de ő
egész nap nem tudott egyikőjükkel sem négyszemközt
szót váltani, ezért úgy gondoltam, hogy eljövök én
magam.
– Jobb lesz, ha idehívod Galent és Rózsát is – tanácsolta
Lili a férjének.
Heinrich olyan csöndesen ment ki, mintha ő is
láthatatlan lett volna.
– Ha nem bánja, felveszem a köntösömet – mondta Lili.
–  Nem, persze… ó! – Oliver gyorsan hátat fordított a
hercegnőnek.
Hallotta, hogy Lili kicsusszan az ágyából, majd a
köntöse suhogását, végül a papucsa hangját.
– Köszönöm – mondta a hercegnő.
Oliver megfordult, és Lilit egy levendulaszínű
köntösben találta. Gyakorlott kezekkel befonta hosszú
haját, és egy masnit kötött a végére. A férfira mosolygott,
amikor meglátta, hogy amolyan kábult elragadtatással
figyeli a folyamatot.
–  Petúnia haja túl göndör ahhoz, hogy be lehessen
fonni – jegyezte meg.
Oliver nem tudta biztosan, hogy miért, de ettől végül
elpirult. Nem az hozta zavarba, hogy egy igen személyes
helyzetben rátört Lilire és a férjére. Még az sem, hogy a
hercegnőt hálóingben látta, hanem Petúnia hajának az
említése.
Azé a hajé, amire az imént lehelt csókot.
Oliver sóhajtott egyet, és majdnem összeesett a
megkönnyebbüléstől, amikor egy pillanattal később
kinyílt az ajtó, és belépett rajta Heinrich, a koronaherceg
és a koronahercegnő. Galen pizsama helyett egyszerű
sötét öltönyt viselt. Ahogy Oliver meglátta, rájött, hogy
Heinrich öltözéke ugyanolyan szerény.
Rózsán egy távol-keleti hímzésű sötétvörös köntös volt.
A hercegnő cseppet sem jött zavarba, és melegen Oliverre
mosolygott, mielőtt leült volna az ágyra. Lili ott ült
mellette, és mind várakozva néztek Oliverre, aki
megköszörülte a torkát.
–  Azért jöttem, hogy megbizonyosodjam, hogy Petúnia
hercegnő és önök többiek is mind jól vannak – kezdett
bele, és közben azon tűnődött, mekkora idiótának fogja
érezni majd magát, mire ezen túl lesz. – Elmentem az
üvegházba, amiről már korábban meséltem, és
körbenéztem, hátha találok valamit.
–  Úgy veszem, hogy találtál is – jegyezte meg Galen,
felhúzva az egyik szemöldökét.
–  Igen – válaszolta Oliver felbátorodva. – Először nem
hittem, hogy lesz ott bármi, de aztán észrevettem, hogy a
középen álló asztaltól az ajtóig a padló tisztára van
söpörve, pedig nem úgy nézett ki, mintha bárki járt volna
az üvegházban azóta, hogy két hete ott voltam. Amikor
közelebbről megvizsgáltam, valamilyen viasszal készített
írást találtam a padlón, de nem tudtam megfejteni.
A két herceg összenézett.
–  Akarjátok, hogy… megmutassam? – ajánlotta fel
Oliver.
Attól tartott, hogy most köszönetet mondanak neki, és
szélnek eresztik. Pedig nem volt hajlandó itt hagyni
Petúniát, amikor a fejében érzett lüktetés továbbra is azt
súgta neki, hogy a lány veszélyben van.
–  Igen – felelte Galen. – Csak hadd szerezzek valamit,
amivel világítani tudunk, és indulhatunk is. – Kivett pár
magas fehér gyertyát az íróasztalon lévő gyertyatartóból,
és a vállára vetett táskába tette őket. – Jobb, ha az ablakon
át távozunk – javasolta.
–  Kéred a láthatatlanná tévő köpenyt? – Oliver
odatartotta a ruhadarabot a hercegnek.
–  Ó, nem. Jobb, ha rajtad van – mondta Galen,
miközben megpaskolta Oliver vállát. – Ha bennünket
meglátnak Heinrichhel, mi még mindig meghívott
vendégek vagyunk. Ám neked Bruchban kellene lenned.
–  Eszerint egész nap itt volt? – kérdezte Rózsa,
miközben felállt.
–  Ööö… igen – felelte Oliver, és imádkozott, hogy a
hölgy ne kérdezze meg, eddig hol bujkált.
– Éhes? Akarja, hogy keressünk valami ennivalót?
–  Ó, nem, köszönöm – mondta Oliver. – Van pár
szendvics… amit magammal hoztam.
Megpaskolta a kiduzzadó zsebét.
– Ez igen okos dolog volt – állapította meg Rózsa.
Furcsa kifejezés ült a hölgy arcán, amitől Olivernek az
az érzése támadt, hogy Rózsa tudja, honnan vannak a
szendvicsek.
Oliver meghajolt a két hercegnőnek, majd felvette a
köpenyt, és örült, hogy így már nem látni az arcát. Galen
egy kis lámpa kivételével az összeset eloltotta, és elhúzta
a függönyöket, hogy mind ki tudjanak menni az ablakon.
– Hát, gyerünk! – nyögte Heinrich.
Amikor mindhárman földet értek, elindultak a füvön
át. Heinrich a sántítása ellenére meglepően gyorsan
mozgott. Olivernek szinte futnia kellett, hogy lépést
tudjon tartani a hercegekkel, akik a téli száraz füvön
hallható zörgésből tudták, merre jár. Amikor elérték a
kert végében lévő apró üvegborítású házat, amire Oliver
már kezdett árnyházként gondolni, addigra ő már
lihegett, Heinrich pedig úgy dörzsölgette a bal combját,
minta fájna neki.
–  Súlyosan megsérültél a háborúban? – Oliver nem
állta meg, hogy meg ne kérdezze.
– Egy analúziai golyó fúródott a csontomba – válaszolta
Heinrich. – De manapság már inkább csak merev.
–  Ezt gyorsan le kell tudnunk – figyelmeztette őket
Galen, miközben kiosztotta a gyertyákat. – Ha valaki
idenéz, azonnal látni fogja az üvegfalakon átszűrődő
fényeket, és ha kijönnek megnézni, mi folyik itt, kissé
nehéz lesz elmagyarázni, hogy mit művelünk – nevetett
fel.
Amint mind bent voltak, Oliver félretette a köpenyt,
Heinrich pedig gyufát vett elő a zsebéből, és meggyújtotta
a gyertyáikat. Oliver azonnal leguggolt, és megmutatta
nekik a viaszírást a padlón. Oliver legnagyobb
megkönnyebbülésére, gyertyafény mellett jobban látszott.
Attól tartott, hogy túl sötét lesz, vagy ami még rosszabb,
hogy az egészet csak elképzelte.
– Tessék, fogd ezt!
A  koronaherceg odaadta a gyertyáját Olivernek, ő
pedig olyan közelről vizsgálta meg a padlót, hogy az orra
már majdnem hozzáért a kövekhez, míg Oliver és
Heinrich magasra tartották a gyertyákat. Galen úgy
mászott végig a padlón, akár egy rák, és az írást
tanulmányozta.
– El tudod olvasni? – kérdezte meg végül Oliver.
–  Részben – válaszolta Galen. – Ez nem is igazán írás,
sokkal inkább erős varázserővel bíró szavak és
szimbólumok kombinációja.
– Miféle… varázserővel?
–  Ez egy megidéző varázsige? – Az  árnyékoktól
Heinrich arca keménynek és öregnek tűnt.
– Rosszabb – vágta rá a koronaherceg kurtán. – Ez egy
átjáró.
–  Hová vezet? – Oliver hangja megremegett, ahogy
feltette ezt a kérdést, de nem szégyellte.
– Átjáró a Kőbezárt Királyságba – felelte Galen. – Vagy
legalábbis egy onnan ide vezető átjáró.
– Nem tudunk rajta átjutni oda?
Heinrich csalódottnak tűnt, és Oliver egy kicsit
dühösnek is látta. Mégis ki akarna eljutni a Kőbezárt
Királyságba?
–  Nem, azt hiszem, csak a hercegeket tudja ide
kijuttatni, de őket sem a valódi alakjukban – mondta
Galen.
Oliver úgy látta, mintha megszagolta volna a viaszt.
– Hol… mi… hol van a Kőbezárt Királyság? – Oliver nem
igazán tudta, hogyan is tegye fel a kérdést, vagy hogy
egyáltalán mit is akar kérdezni.
– A Kőbezárt Királyság az a börtön, ahova Wolfram von
Aue-t és a követőit száműzték – magyarázta a
koronaherceg. – Túlságosan erős volt akkoriban ahhoz,
hogy megöljék, úgyhogy egy világok közti helyre zárták
be. Nekem szerencsém volt, mivel nagyon sok energiát
fordított a palotája felépítésére és a fiai nemzéséhez
szükséges szálak mozgatására. Így meg tudtam ölni a
valódi nevével ellátott, áldott ezüstfegyverrel. Ez viszont
kétszáz évvel korábban nem működött volna.
–  Értem – mondta Oliver, bár nem volt biztos benne,
hogy így van. – Szóval akkor a fiai csak árnyakként
jelenhetnek meg itt a… való világban?
–  Igen. Bár valójában nem árnyak, hanem… nos,
valójában nem árnyak – mondta Galen nevetve.
– Az egyikük meg tudott volna ölni engem?
A koronaherceg felnézett Oliverre, és az összes jókedve
elillant.
– Igen.
Elővett a zsebéből egy rugós kést, és kinyitotta.
Grimaszolt a hangja miatt, majd elkezdte lekaparni vele a
viaszt.
–  A  hercegek itt születtek, de a király néhány
másodperccel később elrabolta őket. Ha nem tette volna,
akkor meghalnak, amint felkelt a nap. Éjjel azonban, ha
létre tudnak hozni egy kaput, árnyalakjukban elérhetik a
mi világunkat.
–  Miért akarnál elmenni az ő birodalmukba, felség? –
Oliver Heinrichre nézett, aki szintén elővett egy kést, és
leguggolt.
–  Hogy megöljem őket – válaszolta Heinrich
rezzenéstelen hangon.
–  Vagy ha az nem sikerül, akkor azért, hogy örökre
bezárjuk őket a börtönükbe – tette hozzá Galen, majd
jelzett az unokatestvérének, hogy melyik követ kezdje
kaparni.
– Az lehetséges?
–  Egyszer már megtettem – mondta Galen. – De a
záram gyengül, vagy legalábbis azt hiszem, abból ítélve,
ami a feleségemmel és a nővéreivel történik. Nem
szabadna – folytatta a fejét rázva –, hogy ezek a közös
rémálmok megtörténjenek. Most meg itt egy átjáró, ami
lehetővé teszi a hercegeknek, hogy elhagyják a… Csak idő
kérdése, hogy létrehozzanak egy olyan átjárót, amin
keresztül a lányokat viszik oda. Újra le kell zárnunk a
börtönüket.
– Én nem akarom újra lezárni a börtönüket – jelentette
ki Heinrich, miközben nekiállt a következő kőnek. – Én
meg akarom ölni őket.
–  Heinrich, tudod, hogy a megölésük nem feltétlenül
lenne a legjobb megoldás – figyelmeztette Galen halkan.
– Hát akkor legyen! Nem ölöm meg mindet. Csak eleget
ahhoz, hogy könnyebb legyen irányítás alatt tartani a
többit.
 – Segíteni akarok– ajánlkozott Oliver.
– Miért? – Galen felnézett rá. – Petúnia miatt?
Oliver megkönnyebbült, amiért a herceg nem tűnt
szkeptikusnak a meggyőzésével kapcsolatban. Egyszerűen
csak felnézett, és tudni akarta. Heinrichen is ugyanezt
látta, amikor már rá mert nézni a másik hercegre is.
Oliver nagyon is tudatában volt annak, hogy Heinrich
ismerte az apját. Valójában még nála is jobban ismerte.
–  Igen, miatta – felelte végül Oliver. – Annak ellenére,
hogy mindössze kétszer találkoztam vele, igazából… én
csak…
–  Én két beszélgetés után az életemet kockáztattam
Rózsáért – jegyezte meg Galen mosolyogva.
Ettől felbátorodva Oliver folytatta:
– De a családom miatt is. Ha nem lett volna a Kőbezárt
király és mindaz a bonyodalom, amit a széttáncolt
cipellőkkel okozott, megkaptam volna a címemet, és
gondoskodhattam volna az embereimről anélkül, hogy
útonállásra kellett volna adnom a fejem.
Mindkét herceg bólogatott, mintha mindez teljesen
érthető lett volna. A  koronaherceg pedig még olajat is
öntött a tűzre azzal, hogy hozzátette:
– És az analúziai háborút is a Kőbezárt király rovására
írhatod. Nem tudjuk, hogy valójában ő kezdeményezte-e,
de tizenkét évig életben tartotta, hogy tovább tarthassa
fogva Maude királynét.
 Oliver döbbenten meredt a hercegre.
– Úgy érted – a hangja alig volt több suttogásnál –, hogy
a Kőbezárt király volt a felelős apám haláláért?
– És az én apám haláláért – csatlakozott Galen. – Ahogy
az anyám és a húgom haláláért is. – Lenézett a kövekre. –
Szerintem ennyi elég lesz, hogy megakadályozzuk az
átjáró működését. Akárki művelte is ezt, így már tisztára
kell vakarnia az összes követ, és elölről kell kezdenie az
egészet.
Heinrich elfújta a gyertyáját. Egy pillanattal később
Oliver is elfújta a nála lévőket. A  sötétben érezte, hogy
valami puhát nyomnak a kezébe.
–  Vidd a köpenyt, barátom! – mondta neki Galen. –
Remélem, hogy van még szendvics a zsebedben, mert
elküldünk Bruchba.
– Bruchba?
Oliver tompának érezte magát. Elküldik Petúniától?
A krízis középpontjától? És mégis mit kellene tennie? Újra
megpróbálni Gregor királynál könyörögni?
–  Meg kell találnod nekem Schelker püspököt –
magyarázta Galen Oliver legnagyobb meglepetésére. –
Szólj neki, hogy szükségünk van rá. Eljött az idő.
–  Elkészültél a varázsigével? – Heinrich összehúzta a
szemöldökét. – Azt hittem, még mindig dolgoztok rajta a
többiekkel.
Galen felsóhajtott.
 –  Már van valamink – mondta. – De persze nincs rá
módunk, hogy teszteljük. Ezernyi kifogást találhatok,
hogy még több könyvet elolvashassak, egy újabb évtizedet
töltsek még összetettebb varázslatok tanulmányozásával.
De ez – a padlón lévő jelekre mutatott – azt sugallja, hogy
kifogytunk az időből.
–  És Schelker tudni fogja, hogy hozza a többieket is? –
kérdezte Heinrich.
–  Hát persze – felelte az unokatestvére. Oliver kérdő
tekintetére pedig a következő válasszal szolgált: – A  jó
püspök ért a varázsláshoz, de szükségünk lesz minden
segítségre, ami csak a rendelkezésünkre állhat. Mások is
érdekeltek ebben az ügyben, akik szintén el fognak jönni.
És arról is gondoskodj, hogy a püspök téged is
fegyverezzen fel – folytatta Galen. – Schelker püspök
ezüsttőrök és -golyók megáldásához is ért. Lili és Pipacs
ügyesen bánnak a fegyverekkel, ahogy az összes többi
lány is, de mindig jól jön még egy segítő kéz.
 
 A kertész
 

 
Petúnia aznap éjjel Oliverről álmodott, ami a szokásos
rémálmaihoz képest igen üdítő volt.
Az  erdőben sétáltak, és bárhova néztek, mindenhol
rózsák nyíltak. Az  elfeketedett téli levelek hidegen
hevertek a lábuk alatt, de tökéletes sárga rózsák
tündököltek minden csupasz bokron. Petúnia örömtelien
nevetett, és egyik bokortól a másikig szaladt. Lemetszett
szárakat, amiket Oliver egy kosárba gyűjtött. Amikor már
minden bokorról vágott, megállt az egyik virágokkal teli
előtt, hogy levegőhöz jusson. Oliver felkapott pár
hatalmas virágot, és a lány hajába tűzte.
–  Bárcsak vörösek lennének, hogy passzoljanak a
köpenyéhez! – mondta a férfi.
–  De nekem a sárga rózsák a kedvenceim – árulta el a
lány.
–  Akkor megtöltjük a szobáját sárga rózsákkal – ígérte
Oliver, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja.
– Hagyd már abba a kuncogást! – kiáltott fel Árnika, aki
hálóingben állt csípőre tett kézzel.
Petúnia szégyenlősen Oliver felé fordult, hogy elnézést
kérjen, amiért a nővére megzavarta őket, de a férfi már
nem volt sehol. Az  erdő sem volt sehol. Petúnia hirtelen
felébredt, és a nagyhercegné birtokán feküdt az ágyában,
Árnika pedig mogorván állt fölötte.
– Az is épp elég rémes, hogy a legtöbb éjjel rémálmaink
vannak – zsörtölődött Árnika ingerülten. – Erre most
olyan jót aludtam, mint hetek óta nem, te meg
felébresztesz a nevetgéléseddel!
Morcosan felhorkant, és betrappolt az öltözőbe, hogy
használja az illemhelyet.
Petúnia kábultan körülnézett. A  függönyök közti apró
résen át beszűrődő fény alapján alig múlt el a hajnal.
Aztán leesett az álla, mert nem csupán a függönyök voltak
összehúzva, hanem a szoba meleg hőmérsékletéből ítélve
az ablakok is zárva voltak. Mi lelte Olgát?
Mintha csak meghallotta volna a gondolatát, Olga
berobbant a szobába, az ablakhoz masírozott, és
szétrántotta a függönyöket. Petúnia nyögve eltakarta az
arcát, amikor a téli nap a szemébe tűzött. A  szobalány
nem törődött vele, félrekötötte a függönyöket, és
dudorászva pakolni kezdett a szobában.
–  Nincs még egy kicsit korán? – Árnika visszajött az
öltözőből, és ő sem tűnt egyáltalán elragadtatottnak az
elhúzott függönyök miatt.
 –  De önökre ma nagy nap vár, felség – felelte a
szobalány.
– Valóban?
Petúnia a szobalány felé pislogott. Amennyire tudta,
aznap még alaposabban körbevezetik őket a kertben… és
nagyjából ennyi volt a tervük.
Hirtelen idegesség tört rá, amikor Olga az ágytakaróval
kezdett matatni. Vajon Oliver még az ágy alatt van? Nem
hallotta visszajönni, de aztán hetek óta nem aludt ilyen
jól. Titokban reménykedett, hogy Oliver nem hallotta őt
álmában kuncogni, és hogy nem mondta ki hangosan a
férfi nevét.
– Mi is vár ránk ma pontosan? – faggatózott Árnika.
Petúnia felkelt, és elkezdett a kötését tartó kosárban
válogatni. Az  ággyal szemben lévő széken volt, és azt
eszelte ki, hogy leejt egy gombolyag fonalat, hogy
beguruljon az ágy alá.
– Ügyetlen!
Elkezdett tapogatózni az ágy alatt, mielőtt még Olga fel
tudta volna ajánlani a segítségét.
–  Grigori herceg egy igazán csodálatos kirándulást
tervezett mára – mondta a szobalány. – Először lovagolni
mennek vele az erdőbe, majd a vadászlakjában fognak
ebédelni.
Petúnia egészen bekúszott az ágy alá, de Olivernek
semmi jelét nem találta. Az ágy másik oldalán mászott ki.
Árnika ugrott is egyet meglepetésében, amikor előkerült
egy sárga gombolyaggal a kezében.
– Ó! Mit műveltél?
–  Visszaszereztem a fonalamat – válaszolta Petúnia
jelentőségteljesen, és enyhén az ágy felé döntötte a fejét.
–  Ó. Ó! – Úgy tűnt, hogy Árnika végre megértette a
jelzést. – És megtaláltad?
–  Itt van. – Feltartotta a fonalat. – Az  ágy alatt pedig
igazán nagy a tisztaság – tette még hozzá.
–  Majd elmondom a cselédlánynak, hogy tetszésüket
lelték benne – jegyezte meg Olga egyhangúan. –
Izgatottak, amiért az egész napot Grigori herceggel
tölthetik?
–  Természetesen – vágta rá Petúnia élénken. A  fonalat
visszadobta a kosárba. – Igaz, Árnika?
Ám Árnika arca elkomorult.
–  Biztonságos ez? Nincsenek banditák? Vagy
vadállatok?
–  Grigori herceg a legkiválóbb vadász Ióniában –
csattant fel a szobalány. – Ha ő azt mondja, hogy
biztonságban lesznek vele, akkor biztonságban lesznek
vele!
Azzal kiviharzott a szobából.
–  Azt hiszem, egyedül öltözünk fel – állapította meg
Árnika elkerekedett szemmel.
– Szerelmes Grigori hercegbe – mondta Petúnia lassan.
 – Úgy vélem, ezt igen nyilvánvalóvá tette – értett egyet
Árnika, miközben elindult a szekrény felé. – Biztos vagy
benne, hogy Oliver nincs itt?
– Az ágy alatt nincs – válaszolta Petúnia. Majd odament
a szekrényhez, és megmozgatta a ruhákat. – Oliver? –
Amikor nem érkezett válasz, elővette a lovaglóruháját, és
az ágyra dobta. – Nem tudom, hol lehet. Vagy hogy
visszajön-e.
– Sajnálom – mondta Árnika, és Petúnia karjára tette a
kezét. – De ahogy a dolgok állnak, valószínűleg jobb most
így neki. Úgy értem, hogy a Kőbezárt királlyal és a
testvéreivel van dolgunk, a nagyhercegné pedig talán… –
Hirtelen elakadt a lélegzete, és elkerekedett a szeme. – Mi
van, ha ő Rionin anyja? – A  szeme még kerekebbé vált,
már ha ez egyáltalán lehetséges volt. – Vagy még
rosszabb… az egyik herceg anyja, akit megöltünk?
Biztosan gyűlöl bennünket!
–  A  nagyhercegné egy igazán különös idős hölgy –
ismerte be Petúnia felidézve az előző esti beszélgetésüket.
– De azt nem tudom elképzelni róla, hogy bármi köze is
lenne ehhez. Nincs semmilyen kapcsolatban az…
elsőszülött fiával… abban biztos vagyok. Hogyan is
lehetne?
Ezen Árnika is töprengett.
– Hát – szólalt meg végül –, akkor is azt gondolom, hogy
óvatosnak kell lennünk.
 Petúnia belevetette magát az öltözködésbe, mert nem
akart vitatkozni. Olga hamarosan visszatért, és segített
nekik felöltözni, feltűzni a hajukat lovaglókalapokhoz
megfelelő egyszerű kontyokba. Nem mintha Petúnia azt
tervezte volna, hogy felveszi a kalapját. Nagyon merev
volt, és szúrt a fátyla. Soha nem viselte, hacsak
valamelyik nővére nem erőltette.
Ahogy végeztek a reggelivel, összegyűltek az udvarház
előtt. Grigori herceg és a nagyhercegné jelenléte a
reggelinél megakadályozta Petúniát abban, hogy Oliver
holléte felől érdeklődjön. Abban reménykedett, hogy a
férfinak sikerült beszélnie Galennel, de ő ennek semmi
jelét nem adta.
Ám minden Oliverrel kapcsolatos gondolata azonnal
elszállt, amikor meglátta, hogy milyen lovat szánt neki a
lovagláshoz Grigori. Majdnem akkora volt, mint a saját
hatalmas lova. Egy Petúnia fölé tornyosuló szénfekete
szörnyeteg.
– Ööö… – Ennyit sikerült a lánynak kinyögnie, amikor a
lovász odavezette hozzá az állatot.
Megnézte a többi lovat, amiket a nővéreinek vezettek
elő. Mind sokkal szelídebbnek tűntek, és irigykedve
figyelte, ahogy Orgona a legkisebb és legöregebbnek tűnő
ló kantárszára után nyúlt.
–  Muszáj kipróbálnia! – áradozott Grigori a fekete
kancáról. – Ő  az egyik legkiválóbb ló az istállómban.
A személyes kedvencem testvére.
Megpaskolta a lova orrát, amely erre úgy nézett,
mintha menten megharapná.
– Ööö… – nyögte Petúnia újra.
– Én nagyon szívesen lovagolnék rajta – mondta Pipacs
őszinte rajongással. – Attól tartok, én vagyok a lovas nő a
családban.
– Biztosíthatom, Petúnia, hogy az állat szelíd, akár egy
kezes bárány – erősködött Grigori. A  kanca toppantott
egyet, a lovász pedig hátrált egy lépést. – Önnek pedig,
kedves Pipacs hercegnő, van egy ugyanennyire méltó
lovam.
A herceg egy ádáz szemű pejre mutatott.
–  Óóó, csodás! – kiáltott fel Pipacs, és lelkes
arckifejezéssel felvette a bőr lovaglókesztyűjét.
– Pipacs… – nyöszörgött Petúnia.
Pipacs a pejről a fekete kancára nézett, majd megvonta
a vállát.
–  Minden rendben lesz, Pet, csak tartsd erősen a
szárakat. – Azzal boldogan követte a lovászt a bakhoz,
amiről fel tud szállni a lóra.
Petúniának Grigori herceg tartott bakot. A  lány úgy
érezte, mintha arra készülne, hogy átdobják a holdon,
amikor a térdét a férfi kezébe tette. Grigori mosolyogva
felemelte a nyeregbe, Petúnia pedig próbálta
megigazítani a köpenyét, és a megfelelő helyzetbe állítani
a kantárszárakat. A  ló megmozdult alatta, mire Petúniát
kiverte a hideg veríték. A bőr lovaglókesztyűje vastagnak
és kellemetlennek tűnt, és visszaemlékezni sem tudott
már, hogyan is kellene helyesen tartani a kezeit. Olga
valószínűleg féltékenységben fuldokolva figyelte
valamelyik ablakon át, és ebben a pillanatban Petúnia azt
kívánta, bárcsak helyet cserélhetne a szobalánnyal.
– Hát nem varázslatos állat?
Grigori herceg arca ragyogott az örömtől. Petúnia
eltűnődött, vajon arra pályázik-e a herceg, hogy ő leessen,
és a nyakát szegje. Mielőtt azonban még bármit
mondhatott volna, Ibolya férje, Frederick kérdezgetni
kezdte a herceget a lovai vérvonaláról. Petúnia pedig csak
ült ott, mint egy halom szerencsétlenség. A  szárakat a
kezére tekerte, és azon aggódott, átjut-e egyáltalán a
kapukon anélkül, hogy leesne.
– Figyelj! – szólt oda Pipacs, ahogy mellé ért.
Az ő lova kisebb volt, ami annyit eredményezett, hogy
Pipacs és Petúnia így már egyforma magasnak tűntek.
Elvette a szárakat a húgától, kibogozta őket, és
megmutatta neki, hogyan tartsa helyesen. Szerencsére
Grigori herceget lekötötte, hogy kiossza a lovakat a
többieknek. Petúnia nem hagyta, hogy a herceg lássa,
mennyire fél. És nem csak a lótól.
– Ez rémes ötletnek tűnik – súgta oda Pipacsnak.
–  Igen. Pontosan ezért veszünk részt benne.
Nyilvánvalóan készül valamire, és az egyetlen módja,
hogy megtudjuk, mire, ha együttműködünk.
– És mi lesz, ha… megtámad… bennünket?
– Nálad van a pisztolyod? – Pipacs már a gondolattól is
felháborodottnak tűnt, hogy Petúnia esetleg
fegyvertelenül hagyta el a szobáját.
– Hát persze hogy nálam! – felelte Petúnia sértődötten.
–  Akkor rendben – vigyorgott Pipacs. – Túlerőben
vagyunk vele és a csenevész vadászcsapatával szemben,
akik nem lehetnek valami ügyesek, mivel Oliver és az
emberei egyenesen az orruk előtt lopkodtak.
Petúnia körbenézett, és belátta, hogy Pipacsnak igaza
van. Grigori herceg vadászcsapata nagyjából hat mogorva
ábrázatú férfiból állt. Hatalmas lovakon ültek, és fel
voltak fegyverezve, de ahogy Pipacs mondta, hiába
próbálkoztak hónapokig elkapni Oliver emberei közül
akár egyet is, nem jártak sikerrel.
És amúgy is mivel próbálkozhatnak? Megpróbálják
elrabolni a nővéreket a Kőbezárt királynak? Volt
egyáltalán a Kőbezárt Királyságba vezető kapujuk?
Petúnia a fejét megrázva próbált szabadulni a saját
félelmeitől, és igyekezett inkább arra koncentrálni, hogy
ne essen le a lóról. Elhagyták a birtokot, és bementek az
erdőbe, Petúnia pedig rájött, hogy ha mozgásban tartja a
lovat, feleannyira sem ijesztő. Az  is segített, hogy
gyönyörű idő volt. Fényesen ragyogott a nap a kopár
faágak közt, és csicseregve hívták egymást azok a
madarak, amelyek nem repültek el melegebb égtájakra.
Egy kelet felé tartó ösvényen baktattak. Távolodtak az
analúziai határtól, és egyre mélyebbre jutottak a
vesztfálini erdőben, amit Petúnia megnyugtatónak talált.
Ám ahogy haladtak előre, amiatt érzett
megkönnyebbülését, hogy vesztfálini területen maradtak,
kezdte felváltani valami különös nyugtalanság. Tudta,
hogy még soha nem járt az erdőnek ezen a részén, mégis
kezdett egyre ismerősebbnek tűnni neki. Tudta, hogy lesz
egy apró patak épp előttük, és egy szilfa, amit kettévágott
egy villámcsapás, és a törzse mindkét fele továbbra is a
nap felé nyújtózik.
Izzadni kezdett a keze a kesztyűjében. A kalapját tartó
tűk mintha a fejébe szúródtak volna, ezért az egyik
kezével kihúzgálta őket, majd mielőtt levette volna a
kalapját, esetlenül a tetejébe tűzögette a tűket. Ibolya
aggódva figyelte, úgyhogy nem dobta el a kalapot, hanem
az ölébe tette, és újra mindkét kezével a szárakat fogta.
A  ló megmozgatta a füleit, mintha érezte volna a lány
feszültségét. Petúnia imádkozott, hogy ne használja ki az
állat a lehetőséget, és ne vesse le a hátáról.
Amikor elhaladtak egy szikla mellett, amit úgy lepett
be a moha, hogy egy kopasz fejre hasonlított, Petúnia
rájött, honnan ismeri az erdőnek ezt a részét. Ez volt az az
erdő, ahol előző éjjel álmában járt. Rózsákat persze nem
látott sehol, és Grigori herceggel volt, nem Oliverrel, de
minden kétséget kizáróan ez volt az a hely, amit látott.
Ibolya Petúnia mellé vezette a lovát.
– Jól vagy, Pet? Nagyon sápadtnak tűnsz.
–  Minden rendben lesz – nyugtatta meg Petúnia, és
nagyon igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Csak
aggódom, mert ez a ló túl magas, és én… Vannak sárga
rózsák! Tényleg itt vannak!
A lova tett pár lépést oldalra, miközben ezt kiáltotta, és
Petúnia úgy mozgatta a szárakat, hogy maradásra bírja.
A ló Ibolya lovának ütközött, ami tiltakozásképp felkapta
a fejét. Mindenki megállt, amikor Petúnia leugrott a
lováról, bár az még mindig idegesen táncolt körbe.
Majdnem rá is lépett a lányra először a saját, aztán Rózsa
lova is, miközben végigugrált az ösvényen, be az erdőbe.
– Petúnia! Hova mész? – kiáltott utána Rózsa.
Petúnia hallotta a háta mögül a lovak lépteit a száraz
leveleken, de nem nézett vissza.
Épp ott, pont előtte, ahol megálmodta, hogy Oliver
rózsákat tűzött a hajába, egy hatalmas rózsabokrot talált.
Az  évszak ellenére egészséges, pirosba hajló sötétzöld
levelei voltak, és kövér sárga virágok borították. Pontosan
olyan kankalinsárgák voltak, amilyet az édesapjával
keresett.
–  Petúnia! – csendült fel Galen hangja élesen. – Ne érj
azokhoz a rózsákhoz!
 Grigori herceg viszont csak nevetett. Hatalmas lovával
Petúnia és a nővérei közt állt, majd lehajolt, és felajánlott
a lánynak egy tőrt.
–  Szedjen, amennyit csak kíván, hercegnő! Olyan,
mintha ezek csak önre vártak volna.
–  Köszönöm! – felelte Petúnia, és anélkül, hogy a
hercegre nézett volna, elvette a tőrt.
A  lány a bokrot tanulmányozta, hogy megtalálja a
legjobb részét, ahonnan vághat belőle. Nagy kár volt,
hogy a bokor túl hatalmas volt ahhoz, hogy az egészet
elvigyék. Azon morfondírozott, hogy később majd
visszajöhetnek-e alkalmasabb szerszámokkal, hogy
megmetsszék és kiássák a bokrot. Egyelőre azonban
néhány szár is elég volt.
Újra hallotta Galen hangját, miközben félrehúzott egy
virággal teli vastag szárat, és fűrészelni kezdte.
–  Petúnia, hagyd abba! – kiáltotta Galen. – Télen nem
nyílnak rózsák, ezek nem lehetnek természetesek!
Petúnia hallotta a hámok csörgését, ahogy többen
leszálltak, hogy utánajöjjenek.
–  Kit érdekel? – kiáltott vissza. – Apánk elképesztően
örü…
Épp amikor meghallotta, hogy Lili és Heinrich szinte
egyszerre kiabálnak neki, hogy várjon, megnyílt alatta a
föld.
A  szárból kiálló tüskék egyenesen áthatoltak a
bőrkesztyűn, és beleszúródtak a tenyerébe, de akkor is
még szorosabban fogta.
Egy szívdobbanásnyi idő után egy puffanással ért
földet a halványan csillogó fekete homokban. Felnézett az
ezüstágak közt, amik kissé meglengtek a feje fölött, de az
ég teljesen sötét volt. Nyomát sem látta a lyuknak, amin át
leesett. Felállt, és lerázta a csillogó homokot a köpenyéről
és a ruhájáról. Majd egy pillanatra nekidőlt az egyik
ezüstfának, hogy összeszedje magát.
Egy kis idő múlva, amikor senki más nem követte,
elindult a fekete tó partja felé. A tó túloldalán ágaskodtak
a Kőbezárt-palota fűrészszerű tornyai a borongós égbolt
felé. Olyan jól ismerte ezt a helyet, akár a saját otthonát.
Kestilan egyetlen ezüstcsónakkal várta a parton.
–  Üdvözöllek, kedvesem! – dorombolta. – Üdvözöllek
itthon!
Petúnia nem felelt. Mit is mondhatott volna? Még
mindig szorongatta a sárga rózsákat az egyik kezében,
Grigori tőrét pedig a másikban. Majd belépett a csónakba.
 
 A megbízott
 

 
Oliver idegesen toporgott Schelker püspök palota mellett
álló szerény otthonának az ajtaja előtt. Azt hitte volna,
hogy a püspök, aki ilyen régóta volt a királyi család
tanácsadója és bizalmasa, látott már különösebb dolgokat
is, mint hogy egy keresett szökevény egy reggel egyszer
csak a küszöbén terem.
– Jöjjön be! – mondta a püspök, amint meglátta Olivert.
Megfogta a karját, és behúzta a házába.
A  püspök bezárta az ajtót, aztán bevezette Olivert az
apró dolgozószobájába. Az ablakok a palotára néztek, és a
püspök gyorsan behúzta a függönyöket. Végül nagyot
sóhajtott, és leült az íróasztala mögé.
–  Kérem, üljön le! – mondta, és az íróasztal túloldalán
lévő kényelmes fotelre mutatott. – Megkínálnám
valamivel, de a házvezetőnőm a konyhában van épp, és
nem hiszem, hogy jó lenne, ha meglátná önt.
–  Semmi gond – krákogta Oliver, miközben leült a
fotelbe.
 Három napig gyalogolt szinte megállás nélkül, és
kimerült volt. Túl kimerült még az evéshez is, de egy
pohár vizet nem utasított volna vissza. A  torka annyira
kiszáradt, hogy megszólalni is alig volt képes. Eszébe
jutott, hogy lophatna egy lovat, de csak a nagyhercegné
lovai voltak elérhetők, és nem kockáztathatta, hogy
elkapják. A nála lévő étel aznap reggel fogyott el, és amint
elérte Bruch kapuit, azonnal a püspök házához rohant,
anélkül, hogy megállt volna inni egy nyilvános kútnál.
A  püspök észrevette a férfi száraz hangját, és öntött
neki egy pohár vizet az asztalon álló kancsóból.
–  Csak ezzel szolgálhatok – jegyezte meg halvány
mosollyal. – Az jobban aggaszt, hogy mi másra lehet még
szüksége.
Oliver az összes vizet megitta, mielőtt válaszolt volna.
–  Kegyelmes uram – kezdett bele a mondandójába,
amikor már tisztán tudott beszélni –, biztosíthatom, hogy
nem a saját ügyemben érkeztem. Nem kívánok azért
könyörögni, hogy segítsen elérni a királynál, hogy
engedjen el.
Schelker püspök érdeklődve figyelte.
–  Az  ön elengedésének a kérdése meglehetősen
okafogyott, hiszen azzal a különleges ruhadarabbal úgy
jön és megy, ahogy a kedve tartja. – A  tekintetét a lila
köpenyre szegezte, amit Oliver a széke karfájára terített. –
Ami mellesleg Galen herceg tulajdona, ha nem tévedek.
 –  Igen, kegyelmes uram – felelte Oliver. –
Ő ragaszkodott hozzá, hogy viseljem, esküszöm.
A püspök megnyugodott.
–  Hajlok rá, hogy higgyek önnek. Galen hajlamos az
ilyesmire. Feltételezem, hogy azt az utasítást kapta, hogy
tartsa magát távol a bajtól, amíg Kellinggel
megnyugtatjuk a királyt.
– Igen, kegyelmes uram.
– És mégis itt van.
– Igen, kegyelmes uram – ismételte meg Oliver. – Galen
herceg küldött ide. Segítségre van szüksége.
A püspök előredőlt.
– Miféle segítségre?
Oliver görgetni kezdte a poharat a két keze közt, nem is
értette pontosan, hogy mitől lett ideges. A  püspököt nem
lepte meg a hirtelen felbukkanása. Készségesen elhitte,
hogy Galen kölcsönadná neki a láthatatlanná tévő
köpenyt. Annak ellenére, hogy mindezt elvárni egy
egyházi embertől talán egy kicsit túl sok.
De Petúniáért meg kellett tennie…
–  Galen azt üzente, hogy eljött az idő, és hogy önnek
velem kell jönnie. Szüksége lesz továbbá az önnél lévő
összes ezüstgolyóra. És van nálam egy gyógynövények
neveit tartalmazó lista… – Oliver elhallgatott.
A  püspök teljesen kifejezéstelen arccal nézett rá. Nem
zavar vagy ijedtség tükröződött rajta, hanem egyszerűen
semmi. Oliver eltűnődött, vajon a püspöknek volt-e bármi
elképzelése arról, hogy ő miről beszél. Neki ugyanis
fogalma sem volt arról, hogy hol találhatja meg a
gyógynövényeket vagy a golyókat, így remélte, a püspök
majd mindent pontosan érteni fog, amiket a
koronaherceg kért. De annak alapján, ahogy a püspök
most nézett rá, attól tartott, hamarosan segítségért fog
kiáltani, mert őrültnek véli.
–  Volt még más is? – Schelker püspök hangja legalább
olyan óvatosan kifejezéstelen volt, akár az arckifejezése.
– Azt is üzente, hogy… hívja… a többieket is.
– A többieket?
– A többieket – ismételte meg Oliver határozottan.
– Ön miért teszi ezt? – A püspök összefonta az ujjait az
íróasztalon lévő íróalátéten, és Olivert tanulmányozta. –
A  palota a közvetlen szomszédságomban van. Őfelsége
épp most tért vissza az erődjéből, ahol szinte alig sikerült
megenyhülnie. Ha úgy döntök, hogy riadót fújok, önt
holnap reggel kivégzik. Miért jött el egészen idáig, és
hozta el ezt az igencsak titokzatos üzenetet? Amit,
megjegyzek, Galen akár egy levélben is megírhatott volna.
– Én… én… Nos, tudja… – dadogta Oliver egy pillanatig.
A  püspök komoly arcába nézett. Eszébe jutott, hogy a
püspök volt az az ember, aki korábban a pártját fogta a
tanácsteremben. A szíve majd kiugrott a helyéről, de nem
törődött vele.
 –  Szerelmes vagyok Petúniába – jelentette ki. – És
segíteni akarok neki.
Schelker püspök felállt. Oliver is próbálta követni, de
fáradt lábai majdnem összecsuklottak alatta.
Megtámaszkodott a püspök asztalának a szélében, de
Schelker látszólag nem vette észre.
A  püspök elővett a zsebéből egy kulcsot, és kinyitott
egy szekrényt az íróasztala mögött. Oliver azon tűnődött,
hogy fegyvert vagy kényszerzubbonyt fog-e elővenni.
Ehelyett az idős ember hosszú zsinórokon lógó számos
apró, kötött zsákocskát, néhány szárított gyógynövényt és
egy halom kartondobozt pakolt ki és tett óvatosan az
asztalra.
Schelker a különös kupac két oldalára támaszkodott, és
hosszú ideig komoly arccal meredt Oliverre, aki visszaült
a helyére. Fáradt volt, és kényelmetlenül érezte magát.
Nem is tudta eldönteni, hogy melyik a rosszabb.
–  Régóta ismerem Petúniát – szólalt meg a püspök. –
Valójában mindannyiójukat a születésük óta ismerem.
Mind olyan közel állnak hozzám, ahogy a saját lányaim
állnának, ha megnősültem volna. Fiatal lelkész voltam,
amikor Maude királyné a népes kíséretével megérkezett
Bretonból, akik közé tartozott az ön édesanyja is. –
A  püspök mindössze bólintott Oliver meglepett
arckifejezésére. – Lady Emily Ellsworth igazán elragadó
lány volt. Gyönyörűek voltak, és meglehetősen
bohókásak, amit mindenki megszeretett, köztük én is. Mi,
vesztfáliniak igencsak komor népség tudunk lenni, de ők
életet és örömöt hoztak az udvarba. Ott voltam, amikor az
édesapja és az édesanyja szembeszálltak a szüleikkel, és
megszöktek. Segítettem volna az édesanyjának a férje
halála után, ha eljön hozzám. Mindannyian le voltunk
törve Maude királyné elvesztése és a háború hatásai
miatt. Ám én akkor is próbáltam volna segíteni neki, ha
eljön hozzám.
– Én… sajnálom – mondta Oliver.
Valójában nem is nagyon tudta, hogy mit érez. Zavart
volt leginkább. De a harag és az idegesség is küzdött
benne. Vajon mire akart a püspök kilyukadni?
–  Nem az ön hibája – oldozta fel Schelker püspök,
mintha meglepte volna, hogy Oliver szükségét érezte a
bocsánatkérésnek. – Mind meghozzuk a magunk
döntéseit. Ezt próbálom elmondani. Az  ön szülei is
megválasztották a maguk útját, ahogy Gregor is a sajátját.
Ön pedig grófnak születve, mások választásainak a
csapdájába kerülve nem a menekülést választotta, nem
adta fel, hanem gondoskodott az embereiről az egyetlen
módon, ahogy tudott. Most viszont új döntéseket hoz,
bevallja a bűneit, bár nyilvánvalóan nem azért, hogy
vállalja értük a büntetést…
Oliver ellenkezni kezdett volna, de a püspök feltartotta
az egyik kezét, hogy megállítsa.
 –  Megértem az okát – nyugtatta Schelker. – Hogyne
érteném! Ugyan ki akarná, hogy kivégezzék? És szeretné
megvédeni a gyönyörű hercegnőt, akibe beleszeretett. De
tudja, hogy milyen kétségbeejtő helyzetben vagyunk?
A  hercegnő és a nővérei élete a tét. Ön is a halált
kockáztatja, ha erre az ösvényre lép.
–  Nem bánom – jelentette ki Oliver. Felállt, és
szembenézett a püspökkel. – Nem érdekel! Szeretem
Petúniát, és ezt az utat választom itt és most.
–  Kedvelem ezt a fiút, Michael – szólalt meg egy hang
Oliver háta mögött. – Tudja, hogy mikor tartsa a száját, és
mikor beszéljen. Ez igen értékes tulajdonság egy
fiatalemberben.
Oliver megperdült. A  püspök házvezetőnője állt a
dolgozószoba ajtajában. Rongyos kék ruhát viselt, kék
kendővel a vékony vállai körül, és úgy nézett ki, mintha
legalább százéves lenne. Fogatlanul mosolygott Oliverre,
majd az éles szeme meglátta a lila köpenyt a széken.
–  A  köpenyem! – Sokkal gyorsabban lépett el Oliver
mellett, mint amit a férfi kinézett volna belőle, majd
felkapta a köpenyt, és összehúzott szemekkel vizsgálni
kezdte. – Látom, még mindig jó állapotban van, pedig ki
tudja, merre járt.
Oliver ujjai viszketni kezdtek, hogy kikapja a köpenyt
az öregasszony kezéből, de nem akarta maga ellen
fordítani. Ha a nő értesíti a palotát, ő már délre halott
ember.
– Köszönöm, hogy jöttél, jóasszony – mondta a püspök
enyhén meghajolva.
Oliver kíváncsi lett volna, hogy mindig ilyen hivatalos-
e a házvezetőnőjével. Az  asszony még mindig a köpenyt
szorongatta, de sötét szemével már Olivert
tanulmányozta.
–  Nem tudtam, hogy az öné volt, jóasszony – szólalt
meg Oliver, enyhén szédülve. – Ha a koronaherceg
elmondta volna, hogy Schelker püspök házvezetőnője
ennyire leleményes…
–  A  házvezetőnője? Az  ő házvezetőnője? –
Az  öregasszony undorodva felhorkant, és Schelker
püspök felé legyintett. – Aligha. Lehet, hogy ez a fiú
mégsem olyan okos, mint amilyennek tűnik.
–  Szerintem megvan a magához való esze – védte
szelíden a püspök. – De nem, a jóasszony határozottan
nem a házvezetőnőm.
– Ó! – Oliver elpirult. – Nagyon sajnálom, jóasszony.
Az  asszony megfogta Oliver állát, és közelről
megvizsgálta az arcát.
–  Nagyon jóképű. De hát a hercegnőknek igen jó az
ízlésük, ami a fiatalembereket illeti – mondta károgó
nevetés kíséretében. – Galent majdnem meg is tartottam
magamnak, tudja.
Hetykén Oliverre kacsintott, aki érezte, hogy
válaszképp leesik az álla.
–  Engem sokkal jobban aggaszt az udvarlóik erkölcsi
oldala – jegyezte meg igencsak fájdalmas hangon Schelker
püspök.
–  Azt el tudom képzelni – vágta rá az öregasszony
meglehetősen gorombán.
–  Hol van Herr Vogel, jóasszony? – váltott témát
Schelker püspök. – Ő nem kísérte el?
–  A  kertjeit látogatja meg – válaszolta az asszony, az
egyik bütykös kezével az ablak felé intve. A lila köpenyt a
kendője alá dugta, amitől úgy nézett ki, mintha púpos
lenne. – Tetszik a kendőm, igaz? – Körbefordult, hogy
Oliver gyönyörködhessen benne. A kendő kék volt, fodros
szélekkel. – Az  egyik lány kötötte nekem. Mondjuk, nem
tudom, melyik. Azt a sok bolondos virágnevet képtelenség
észben tartani.
Újabb károgó nevetést hallatott.
– Walter Vogel, a kertész?
Olivernek eszébe jutott a név, amit az édesanyja adott
meg neki. A  kertész neve, akiről az édesanyja úgy
gondolta, hogy tud majd segíteni.
– Van másik is? – károgta az öregasszony.
–  Jobb, ha felfegyverkezünk, és útnak indulunk –
szólalt meg Schelker püspök. – Jóasszony, az ifjú
Olivernek szüksége lesz még a köpenyre, amíg kijutunk
Bruchból.
 –  Valóban? – Oliver hangja zavarba ejtően magasan
csengett.
A  püspök szavaitól – „amíg kijutunk Bruchból” – a
fülében kezdett lüktetni a vére.
–  Hogyne, hogyne – felelte az öregasszony. –
Megkaphatja, ha szüksége van rá.
–  Szóval úgy érti, hogy önnel tarthatok? Segíthetek?
Bízik bennem? – Oliver a püspökről az öregasszonyra
nézett, majd vissza.
Galen azt ígérte Olivernek, hogy majd csatlakozhat
hozzájuk, de egészen eddig a pillanatig attól tartott,
Schelker vagy a többiek közül valaki úgy dönt, hogy
elküldik.
–  Tessék! – mondta a püspök válasz helyett. Oliver
kezébe nyomta az egyik kis zacskót. Akármi is volt benne,
az megzörrent és fűszerillatot árasztott. – Vegye fel a
nyakába az inge alá. És vegyen el egy doboz golyót is, egy
pillanat, és szerzünk hozzá egy pisztolyt is.
Oliver a nyakába akasztotta a kis zacskó zsinórját, és
felvett egy dobozt, mielőtt még elrejtette volna a zacskót
az inge alá. A doboz súlya és hangja alapján egyértelműen
golyók voltak benne, amikről azt feltételezte, hogy a
koronaherceg kérésének megfelelően ezüstből készültek.
– Úgy látom, átmentél a vizsgán, barátom – szólalt meg
egy szelíd hang, ahogy egy újabb személy lépett be a már
így is igencsak zsúfolt apró dolgozószobába.
 – Elkéstél, Walter – csattant fel a banya.
Az  újonnan érkezett egy falábú idős férfi volt, akinek
ráncos arca arról árulkodott, hogy az ideje nagy részét
valószínűleg a napon töltötte.
–  Minden segítségre szükségünk van, amit csak
mozgósítani tudunk – mondta.
–  Ahogy a palotába érünk, nagy szükségünk lesz –
értett egyet a banya.
 
 A fogoly
 

 
Amikor Kestilan elvitte a Kőbezárt Királyságba, Petúniát
pontosan abba a hálószobába vezették, amelyikről akkor
éjjel álmodott, amikor Rionint is megpróbálta lelőni
álmában. Remegő ujjakkal letette a csokor sárga rózsát a
feketére lakkozott fésülködőasztalra. Legnagyobb
megkönnyebbülésére Kestilan kiment, de aztán
udvarhölgyek özönlöttek be a szobájába.
Volt néhány szolgáló a Kőbezárt Királyságban,
leginkább néma muzsikusok és lakájok az Éjféli Bálokon,
a nővérek pedig már régóta gyanították, hogy mind csak
varázslat művei: életre keltett árnyak. Az udvaroncok, az
első Kőbezárt király halhatatlan követői voltak azok, akik
osztoztak a száműzetésében. Ők vártak a nővérekre.
Az  udvarhölgyek elvették a hercegnők ruháit azon a
rémes éjjelen, amit a palotában töltöttek, még mielőtt
Galen kiszabadította volna őket. És most is az
udvarhölgyek érkeztek meg. Győzelemittas nevetéssel
sikoltoztak, és levették Petúnia ruháit.
 Egy kifakult, ezüst csipkés éjkék ruhába öltöztették, és
ezüst cipellőket adtak a lábára. Aztán göndör haját olyan
merev kontyba fogták, amiről úgy érezte, hogy
előrehajolva akár tőrként is használhatná, és ha lehajtaná
a fejét, egy mérges bikához hasonlóan akár fel is
öklelhetné vele őket. Kopott ezüstbe ágyazott, elöregedett
zafír fülbevalót és nyakláncot adtak rá, majd összeszedték
a saját ruháit.
Petúnia semmiféle ragaszkodást nem érzett a
lovaglóruhája iránt, de amikor az egyik sápadt arcú,
kárörvendő asszony megpróbálta összehajtani a vörös
köpenyét, kikapta a kezéből a nehéz bársonyt. A  nő úgy
sziszegett rá, akár egy macska, de Petúnia nem engedett.
–  Megölöm, ha még egyszer hozzányúl – morgott a
nőre.
A  szíve majd kiugrott a helyéről, de nemcsak azért,
mert meg akarta tartani a köpenyt, hanem mert nem
akarta, hogy megérezzék a belső zsebében lévő nehéz
tárgyat, a pisztolyt. Nyilvánvaló ellenérzéssel kobozták el
az ezüsttőrét, de a különleges kötött harisnyatartókhoz
nem nyúltak, mert úgy tűnt, hogy irritálta az ujjaikat,
miközben kicserélték a harisnyáját. Szóval a
harisnyakötők valamelyest beváltak, bár azt nem tudták
megakadályozni, hogy idekerüljön.
–  Sokan vannak, akik bármit megadnának azért, hogy
csatlakozhassanak hozzánk – mondta a nő vigyorogva.
 Ránézésre ő volt a csapat vezetője. Magas,
természetellenes vörös hajú és jégszínű szemű nő volt.
– Mondjon egyet! – csattant fel Petúnia.
– Az a szobalány, Olga – felelte a nő.
Petúnia felkapta a fejét a hírre. Igazából nem lepődött
meg, csupán beigazolódott a gyanúja.
– Annyira jó lesz, ha újra lesz szobalányunk! – sóhajtott
fel az egyik apró, patkányra hasonlító kis nő.
–  Olga tényleg ennyire igyekezne elhagyni a
nagyhercegnét, hogy itt legyen szobalány? – Petúnia alig
tudta ezt elképzelni.
Mégis mi miatt vonzotta Olgát ez a napfény nélküli
világ? Különösen, mivel ő lett volna itt az egyetlen
szobalány. Több mint kéttucatnyi úrnővel, akik majd
utasítgatják.
–  Elképzelhető, hogy félreértelmezte az ajánlatunkat –
szólalt meg a magas nő mesterkélt hangon, és közben a
ruhája kopott csipkeujjával játszott. – Nem kizárt, hogy
azt hitte, hölgy lesz belőle… vagy esetleg akár hercegnő.
Sikoltó nevetése sértette Petúnia fülét, és akaratlanul is
tett egy lépést hátra, így nekiütközött az egyik mögötte
állónak. A  nő felmordult, és visszalökte Petúniát, aki
rálépett a ruhája szélére, és majdnem elesett. A  hölgyek
vezetője hunyorogva figyelte, ahogy a hercegnő
visszanyeri az egyensúlyát.
–  Nehéz ezzel a magassággal, igaz? – Petúniára
vigyorgott.
– Magának pedig olyan az orra, akár egy menyétnek –
válaszolta Petúnia. – De én legalább bármikor át tudom
alakíttatni a ruháimat.
–  Egy óra múlva vacsora – szólalt meg egy másik nő,
miközben a vezetőjük fortyogott a dühtől. – A hercegekkel
fog enni.
Olyan gyűlölködő pillantást vetett Petúniára, mintha
haragudna, amiért őt ez a megtiszteltetés éri.
–  És ma éjjel bál lesz, természetesen – tette hozzá a
magas vezetőjük, amint sikerült összeszednie magát.
– Azt várják tőlem, hogy az összes herceggel táncoljak?
– Petúnia nem bírta ki, hogy meg ne kérdezze.
– A jövendőbelijével fog táncolni – csattant fel a nő.
– De ő nincs itt – mondta Petúnia, ártatlanul pislogva a
nő felé.
Tudta, hogy ezzel a trükkel semmit sem érne el
Kestilannál, mivel Rionint cseppet sem tartotta vissza Lili
Heinrichhel kötött házassága. De akart szolgálni
valamivel a nőknek, amin rágódhatnak. Kestilan végül is
nem az egyetlen férfi volt, aki érdeklődött Petúnia iránt.
Ott volt Oliver és Grigori herceg…
Az  a Grigori herceg, aki egyértelműen azzal a
határozott céllal vezette őket az erdőbe, hogy Petúniát a
Kőbezárt Királyságba küldje. Petúniának igaza volt: a
herceg összejátszott Rioninnal. De vajon mit ígértek neki,
hogy ilyet tegyen? A lány biztos volt abban, hogy a herceg
valóban kedvelte őt. Miért engedte volna át Kestilannak?
És miért nem Lilit fogta el?
–  Ez az udvarló… Mi a neve? – kérdezte a bizarrul
magas nő.
Petúnia szóra nyitotta a száját, és egy arc villant be
neki. Alfred herceg, a lóábrázatú másod-unokatestvérük,
aki azért érkezett, hogy megfejtse az elnyűtt cipellők
titkát, amikor ő még kislány volt. Azért érkezett, hogy
megfejtse a rejtélyt, és belehalt az erőfeszítéseibe, hogy az
első Kőbezárt király megmutathassa a nővéreknek a
nemtetszése erejét. Alfred arcát, amit már elhomályosított
az idő, más homályos képek követték: egy belgik herceg,
aki megpróbálta kilesni Rózsát, amikor beteg volt, egy
nyegle spán, akinek több csomagja volt, mint a tizenkét
nővérnek együtt. Mostanra mind halottak voltak a
Kőbezárt király miatt. És őszintén szólva, Petúnia és a
nővérei miatt is.
– Nem fogom elárulni – jelentette ki, és nem érdekelte,
ha gyerekesen hangzott. – A  király valószínűleg
megpróbálná megölni.
–  Valószínűleg? – A  nők mind sikoltozva nevettek,
miközben a magas vezetőjük Petúnia fölé hajolt. – Ebben
nincs semmi „valószínűleg”. Az  összes nővérével együtt
meg kell tanulnia a leckét arról, hogy hova is tartoznak, és
hogy kikhez tartoznak.
 A nő hosszú orra már szinte hozzáért a lányéhoz.
–  Én nem tartozom senkihez – ellenkezett Petúnia, és
mindkét kezével megragadta a köpenyét. Igyekezett
legyűrni a vágyat, hogy elővegye a pisztolyát, és lelője a
nőt. – De ha mégis hozzámegyek Kestilanhoz,
nászajándék gyanánt elrendelem, hogy magukat
ostorozzák meg a bálterem kellős közepén.
–  Az, hogy hozzámegy az egyik herceghez, még nem
jogosítja fel arra, hogy…
–  Teljesen biztos ebben? – Petúnia felhúzta az egyik
szemöldökét. – Aligha hiszem, hogy a király ellenezné.
Rionint olyan embernek ismerem, aki kifejezetten
élvezné az ilyesmit.
A  nő arca elsápadt a vastag púder alatt, és Petúnia
tudta, hogy betalált. Rámosolygott a nőre, aki ezúttal
meghátrált.
–  Vacsora egy óra múlva? – Petúnia ásítást imitált. –
Most már mehetnek!
Félrelökdöste az őt körülvevő nőket, és az egyik
székhez lépett, ahova szeretetteljesen leterítette a
köpenyét. Aztán megfordult, és nézte, ahogy a nők
kiözönlenek, közben pedig karba fonta a kezét, és dobolt
az egyik lábával. A  nők arckifejezése hol rémületről, hol
pedig dühről árulkodott, de Petúniát nem érdekelte. Elege
volt abból, hogy magas emberek szórakoznak vele.
A vacsora aznap éjjel kínosan és csöndben telt. Petúnia
volt az egyetlen hölgy, és bár Rionin nem csatlakozott
hozzájuk (Petúnia arra gyanakodott, hogy a királynak
már nem kell többé ennie), a hangulat nyomasztó volt.
Még Kestilan is felhagyott a szokásos hízelgő
csevegésével, és csöndben evett. Amikor Petúnia végzett
az íztelen, felismerhetetlen étel elfogyasztásával, szó
nélkül felállt az asztaltól, és kiment. Visszatért a
szobájába, és egy székkel kitámasztotta az ajtót, mivel
másként nem lehetett bezárni.
Eljátszott a gondolattal, hogy egész éjjel itt maradjon,
és ne menjen le a bálra, de tudta, hogy ez nem lehetséges.
Egyszerűen rátörnék az ajtót, és akár a hajánál fogva is
levonszolnák.
Inkább elfoglalta magát azzal, hogy kiszedegette a
golyókat a pisztolyából, és az egyik hosszú hajtűjével
belevéste a golyókba a hercegek nevét. A  golyók nem
voltak ezüstből, amit túlságosan is költséges lett volna
magával hordania, de attól még, ha betalálnak, megölheti
velük a hercegeket. Nem kellett a nevüket sem
használnia, de nem érdekelte. Ezzel legalább lekötötte
magát. Így nem csak az járt a fejében, hogy felgyújtja az
egész palotát, aztán elsétál.
Erre a gondolatra azonban megállt egy kicsit. Vajon a
Kőbezárt Királyság torz kövei és nedves fái lángra
tudnának lobbanni? Volt nála gyufa. Mindig tartott
magánál, mivel legalább annyira nélkülözhetetlennek
érezte, mint a védelmező harisnyakötőket vagy a
pisztolyát, de lenne-e elég bátorsága felgyújtani valamit?
Nem. Egyelőre még nem volt.
Visszatért a golyók faragásához, amivel ismét lefoglalta
a kezeit, és közben azon tűnődött, egyáltalán képes lenne-
e megölni valakit. Mondjuk, Kestilant? Vagy a többieket?
Azt a rémes udvarhölgyet? Nem volt biztos benne. Pipacs
habozás nélkül tudott lőni, efelől Petúniának kétsége sem
volt, Lili pedig már legalább egyet megölt a hercegek
közül. De Pipacs és Lili végtelenül bátrak voltak, és
emellett még a legjobb lövészek is a családban.
– Eljön az idő, kislány, hogy választanod kell – szólt rá
saját magára. – Mindig a kis Petúnia akarsz lenni, aki
majdnem leégette a papa sövénylabirintusát, és szereti
bekoszolni a kezét, vagy te is kihúzod magad, és
csatlakozol a bátrakhoz?
– Alig van itt néhány órája, és máris magában beszél –
szólalt meg Pipacs az ajtóban. – Aggódnék, de aligha
hibáztathat… Uh!
Petúnia átrepült a szobán, és szorosan megölelte a
nővérét. Tréfálkozó szavait meghazudtolva, Pipacs
viszonozta az ölelését. Aztán Petúnia más karokat is
megérzett maga körül. Felnézett Pipacs válláról, és látta,
hogy az összes nővére körülötte áll. Némelyikük arca a
feszültségtől volt sápadt, másoké pedig a sírástól vörös.
– Mi történt? – Petúnia elhúzódott, és rémülten nézett a
többiekre. – Miért vagytok itt mindannyian? Hogyan csalt
csapdába Grigori benneteket is?
Rózsa elmosolyodott, ám ez a halvány mosoly hamar
eltűnt az arcáról.
– Nem csalt csapdába bennünket, elmondta nekünk az
igazat. És mi úgy döntöttünk, hogy idejövünk.
Petúnia érezte, ahogy a padló megdől a lába alatt, és
egy pillanatra attól tartott, el fog ájulni. Rózsa egy székhez
segítette, a többi nővér pedig mind bejött a szobába.
Jácinta becsukta az ajtót, és készen állt, hogy vékonyka
termetével megtámassza, ha bárki megpróbálna bejönni.
–  Ti döntöttetek úgy, hogy idejöttök? – Petúnia hangja
elcsuklott, ahogy ezt kimondta. – De miért?
–  Azért, hogy téged megtaláljunk – válaszolta Rózsa
egyszerűen. – De ne érezz emiatt bűntudatot, kedvesem,
nem ez az egyetlen oka.
– Mi más okotok volt még?
Petúnia egyre nagyobb elkeseredéssel nézett végig a
nővérein. Nem tudta, hogy mióta vannak itt, de már ők is
a Kőbezárt Királyság pikáns és sötét ruháit viselték.
A  hajukat is feszes, magas kontyokba tűzték. Repedt és
kopott ékszereket viseltek. Petúnia tudta, hogy a
fegyvereiket is elvették már valószínűleg, és arra gondolt,
hogy jobban tenné, ha odaadná a pisztolyát Lilinek vagy
Pipacsnak, mielőtt még valaki értük jön.
–  Miután eltűntél – kezdte mesélni Rózsa –, Grigori
herceg elmondta nekünk, hogy biztonságban vagy a
Kőbezárt Királyságban, ahova tartozol.
–  Ezen a ponton kis híján megöltem – mormogta
Pipacs, de Margaréta lepisszegte.
–  Lefegyvereztük az embereit, megkötöztük őket, és
átkutattuk az egész területet – folytatta Rózsa –, de olyan
volt, mintha a föld nyelt volna el téged. Semmi jele nem
volt kapunak. Grigori ránézésre igen büszke volt magára.
Mind enyhe sokkban is voltunk, úgyhogy az unszolására
elmentünk vele a vadászlakba, mivel mindössze pár
percnyire volt. Ő  frissítők mellett nyugodtan
felvilágosított bennünket arról, hogy évek óta Rioninnak
dolgozik.
– Soha nem fogom túltenni magam azon, ahogy a teáját
szürcsölgette, miközben Heinrich fegyvert szegezett a
fejére – mondta Jácinta halkan. – Az az ember vagy őrült,
vagy nincs lelke.
–  Grigori… ő… mi? – Petúnia hirtelen fel sem tudta
fogni mindezt.
–  Grigorinak a legvadabb álmait is túlszárnyaló
jutalmakat ígértek, ha segít visszajuttatni bennünket –
mondta Rózsa.
–  Akkor miért álltatok kötélnek? – Petúnia
legszívesebben sírva fakadt volna. – Miért jöttetek ide?
– Hogy megmentsük a férjeinket – felelte Jácinta.
Petúnia szíve összeszorult.
 – Ne! – mondta, és a fejét rázta. – Ne, ne, ne, ugye nem?
–  Egyelőre jól vannak – biztosította Petúniát Lili
gyorsan. – De vagy követtünk téged ide, vagy a Kőbezárt
király megölte volna a férjeinket és mindenki mást, akit
szeretünk. Apánkat beleértve.
–  Hazudik! – erősködött Petúnia, és nyelni próbált. –
Hazudik! Nincs meg hozzá a hatalma! Miért nem ölte meg
akkor Rionin már évekkel ezelőtt apánkat? És Galent és
Heinrichet?
–  Nem hazudik – válaszolta Rózsa, és az egyik vékony
kezét Petúnia vállára tette. – Legalábbis Grigori nem
hazudik. Ő  valóban elhiszi, hogy Rionin képes erre. De
ennek van értelme, hiszen miért vesztegetné el Rionin a
hatalmát arra, hogy megöli apánkat vagy a férjeinket, ha
nem találja meg a módját annak, hogy idehozzon
bennünket? Épp csak rájött, hogyan hozzon létre egy
kaput.
A  nappalijukban lévő szőnyeg a Kőbezárt Királyságba
vezető lépcsővé változott. Az  édesanyjuk számára hozta
létre az első király, és Maude mutatta meg a lányoknak
még a halála előtt, hogyan kell használni.
–  Az  első király soha nem tanította meg a fiainak,
hogyan éljenek ilyen varázslattal – magyarázta Rózsa. –
De Rionin végül rájött, hogyan kell ezt megtenni. Volt egy
átmeneti kapu a rózsabokor körül lévő avar alatt. És egy
állandó Grigori vadászlakjában. Úgy gondolták, hogy ha
téged, a legfiatalabbat visznek el először, az majd rábír
bennünket, hogy kövessünk és megvédjünk.
–  És igazuk volt – mondta Árnika. – Nem csak azért
jöttünk ide, mert Grigori a papát és a többieket
fenyegette.
–  Köszönöm! – nyögte Petúnia. – De most hogyan
tovább? Mit tehetünk? Hogyan harcolhatunk?
–  Majd megtaláljuk a módját – felelte Rózsa a tőle
telhető leggyakorlatiasabb módon. – Megtettük már
korábban, pedig akkor csak Galen segítségére
számíthattunk, és senki sem tudott szólni egyetlen
léleknek sem arról, hogy mi történik. Újra megtesszük,
immár idősebben és bölcsebben, és több segítséggel.
–  Hacsak Grigori meg nem ölte a férjeiteket, miután
eljöttünk – jegyezte meg Nárcisz borúlátón.
 
 A vadász
 

 
Oliver tizenhárom éves kora óta rabolt ki kocsikat. A főút
melletti erdő minden négyzetcentiméterét ismerte. Mégis
a vesztfálini erdőkön át vezető út volt élete két
legfurcsább napja. Azon kapta magát, hogy egy jó lovon
ülve utazik, kopott bőrruhákba öltözve, egy elképesztően
öreg, falábú férfi és egy állig felfegyverkezett püspök
társaságában, aki egy harci lónak kinéző állaton lovagolt.
Az  öregasszony, akinek úgy tűnt, hogy nincs neve,
csupán „jóasszonyként” emlegette mindenki, látszólagos
törékenysége ellenére igen ügyes lovasnak bizonyult.
Walter Vogel szintén játszi könnyedséggel lovagolt, pedig
a falába miatt Oliver úgy gondolta, hogy hátrányban lesz.
Mint kiderült, Schelker püspök édesapja tábornok volt, és
ragaszkodott hozzá, hogy az összes fia tanuljon meg
lovagolni és lőni, függetlenül attól, hogy az egyikük már
fiatalon az egyházat választotta.
Gyors tempót diktáltak, és lovaglás közben Walter
Vogel, aki korábban a palota kertésze volt, és egyben
varázsló is, vagy valami ilyesmi valószínűtlen
mesterséget űzött, elmagyarázta Olivernek, hogy ha a
Kőbezárt hercegek az üvegházon át ki tudtak jönni a
börtönükből, akkor esetleg lehetséges lehet ugyanazon az
üvegházon át bejutni a Kőbezárt Királyságba.
–  Miért tennénk ilyesmit? – kérdezte Oliver
megrökönyödve. – Nem elég lekaparnunk azt a
varázsigét, és ezzel örökre ott tartani őket?
–  Akárki hozta is létre a kaput az üvegházban,
egyszerűen készít majd egy másikat – mondta Walter. –
A legjobb, ha visszazárjuk a börtönüket.
– Vagy megöljük mindet – vágta rá Oliver.
Mielőtt Walter válaszolt volna, sétára lassítottak, hogy
pihentessék a lovaikat. Komoly arccal közel vezette a
lovát Oliveréhez.
– Wolfram von Aue borzalmas hatalmakat idézett meg
a halottak szellemeiből és egyéb istentelen forrásokból –
fejtegette előadásszerűen Walter. – Mindezt a hatalmat
magában tartotta, és a követői energiájából egyre táplálta
az erejét. Ez az erő még mindig létezik, és kordában kell
tartani. Ha kiszabadul, akkor egész Vesztfálint romba
döntheti.
–  Vesztfálint? – A  jóasszony Oliver másik oldalához
kormányozta a lovát. – Ne babusgasd azt a fiút! Ha a
Wolfram által összegyűjtött hatalom kiszabadul, Iónia
nem lesz több egy füstölgő lyuknál a földben.
 –  Galennek szerencséje volt – folytatta Walter. – Nagy
szerencséje. Akkor ölte meg Wolframot, amikor a
legidősebb fia, a legtökéletesebb alany az erők
felfogására, épp ott állt. Ha Wolfram fiai nem lettek volna
ott, az erők szétszóródhattak volna, és kitörhettek volna
az általunk létrehozott börtönből. Vagy ugyanilyen
könnyen Galenbe is szállhattak volna, és ugyanúgy
eltorzíthatták volna és felhasználhatták volna, ahogy
Wolfram tette azt az erőkkel.
–  Kíváncsi lennék, hogy Galen akkor is ilyen
készségesen megölte volna-e a királyt, ha tudja, mekkora
veszélyben van – szólalt meg a Walter másik oldalán
haladó Schelker püspök.
– És a fiatal Rózsa – szólalt meg a banya. – Ha lett volna
egy Kőbezárt királynőnk, az vajon jobb lett volna?
Rosszallón csettintett a nyelvével, amit a lova jelnek
vett, hogy térjen vissza a könnyű vágtához, úgyhogy így
tettek.
Ahogy rendületlenül haladtak végig az erdő mélyére
vezető úton, Oliver elgondolkodott mindazon, amit az
imént hallott. Nem ölhetik meg a sötét királyt vagy a
testvéreit, legalábbis nem mindet. Az egyiküknek életben
kell maradnia, hogy féken tartsa az erőt.
–  Mit fogunk csinálni? – kérdezte Oliver a társait,
amikor újra lelassítottak. – Ha nem ölhetjük meg őket, ők
viszont feltörték a börtönük zárját, mit tehetünk?
 –  Újraépítjük a börtön falait, még a korábbinál is
erősebbre – válaszolta Walter Vogel.
–  De hogyan? – Oliver elkeseredve meredt a lova
sörényére. – Egy könyv szerint, amit Pipacs hercegnőtől
kaptam, a legtöbb varázsló, aki a börtönt építette, belehalt
a varázslatba. Azok pedig, akik túlélték, már évszázadok
óta halottak.
–  Az  ifjak annyira magabiztosak, nem igaz? –
A jóasszony beleszívott a megmaradt fogába, és a szemét
forgatta. – Évszázadok óta halottak, bah!
–  Hogyne, jóasszony – mondta Oliver feszült hangon,
ahogy a zavarát próbálta leplezni. – Wolfram von Aue
jóval több mint ezerötszáz éve került fogságba.
– Valóban ilyen rég lett volna? – Walter is egy pillanatig
a lovának a sörényét figyelte. – Gondolom, igen.
–  Én nem aggódom olyasmik miatt, mint a kor vagy a
halál – szipogott az öregasszony. – Nekem még mindig túl
sok tennivalóm van.
– Ööö – nyögte Oliver.
– Még annál is kevesebbet beszél, mint akihez Lili ment
férjhez – jegyezte meg a banya Walternek. – Bár amikor
rájön az ötperc, pont annyi kérdése van, mint Galennek.
– Sajnálom – szabadkozott Oliver halkan.
Az öregasszony bólintott.
–  Meg van bocsátva – jelentette ki királynői
hangnemben. Éles tekintete Oliverébe fúródott. – És nem
azért, mert régen királynő voltam.
És ezzel galoppra sarkallta a lovát.
Oliver aggódva Walterre nézett, hogy az asszony
elméje legalább annyira gyenge, mint amilyennek a teste
tűnt. Ám a kertész csak dörzsölgette a fényes falábban
végződő lábát, és sóvárgó tekintettel nézett a banya után.
–  Régen mind mások voltunk. – Mindössze ennyit
mondott, majd ő is gyorsabb tempóra fogta a lovát.
Oliver és a püspök pedig igyekezett felzárkózni.
A  birtokhoz vezető hátralévő úton csöndben
lovagoltak, de épp amikor meglátták a kőkerítést a fák
közt, útonállók vették körül őket. Amint a farkasálarcot
viselő férfiak minden irányból kiléptek eléjük a fák közül,
Oliver és a társai hirtelen megállították a lovaikat a
kemény úton. Oliver döbbenten nézett körül. Minden
bizonnyal felismerték őt, mivel ő is felismerte mindet
még a maszkjukkal az arcukon is. Már épp készült
odakiáltani Karlnak, aki közvetlenül előtte állta el az utat,
amikor az levette az álarcát, és megszólalt:
– Minden rendben, Oliver?
– Jól vagyok – felelte. – És ti?
Karl bólintott.
– Mi ez a felbolydulás? – nézett körbe Schelker püspök.
– Maguk nem Oliver emberei?
–  Még szép, hogy azok vagyunk – válaszolta Johan, és
közben levette az álarcát. – És épp ezért vagyunk itt. Lady
Emilytől tudjuk, hogy a hercegnőket szándékoznak
megmenteni. Ha ez így van, akkor azt az ösvényt
válasszák.
Egy keskeny mellékútra mutatott, ami alig volt több a
birtok falai mentén haladó őzcsapásnál.
– Mi van arra? – Walter átnézett a fák közt.
– A ruszakai herceg vadászlakja – felelte Karl morogva.
– Mindannyiukat elvitte oda négy nappal ezelőtt. De nem
mindenki jutott el odáig.
Karl fájdalmas arcot vágott.
– Ezt hogy érted? – Oliver szája kiszáradt.
–  A  legkisebb hercegnő, a te Petúniád, Oliver, eltűnt
valahol az ösvényen – felelte Karl.
–  Ezt meg honnan tudod, Karl Schmidt? – nézett rá a
jóasszony a sápadt szemével hunyorogva.
–  Honnan tudja a nevét? – Johan gyanakodva
méregette az öregasszonyt.
–  Sok mindent tudok, Johan Mueller, és a legtöbbtől
megőszülnél – vágott vissza a banya.
–  Rendben. – Karl hangosan nyelt egyet. – Figyeltük a
hercegnőket, jóasszony. Lady Emily parancsolta, hogy így
tegyünk.
Az öregasszony Walterre nézett.
– Emily? A kis vékony, göndör hajú?
–  Igen – válaszolta Walter. – Saxeborg-Rohlstein
grófjához ment feleségül.
 –  És aztán őt szülte? – Az  egyik hüvelykujjával Oliver
felé bökött.
– Hogy érted, hogy Petúnia eltűnt? – sürgette a választ
Oliver, nem is foglalkozva a jóasszonnyal. – Mondd el,
Karl, pontosan, hogy mit láttál!
–  Amennyire láttuk, egy piknikre tartottak a
vadászlakba, Grigori hat emberének a kíséretében. Mi
végig a fák közt maradva követtük őket. Pár percre voltak
lóval a kunyhótól, amikor Petún… a hercegnő megállt, és
leszállt a lováról. Bement a fák közé, és virágokat kezdett
vágni. Virágzó sárga rózsákat – mesélte Karl, és a
hangjába cseppnyi csodálkozás vegyült. – A  többiek
kiabáltak neki, hogy hagyja abba, de egyszer csak…
elnyelte a föld. A többiek keresték, de nyomát sem látták.
Aztán továbbmentek a kunyhóba. Azóta se nem láttuk
őket, se nem hallottunk felőlük.
–  Petúnia soha nem tudott volna ellenállni egy télen
nyíló rózsának – jegyezte meg Walter csöndesen.
–  Odamentünk megnézni, amint a többiek elmentek –
vágott közbe Johan. – Megtaláltuk a bokrot, de
ugyanolyan száraz volt, mint minden más körülötte.
Pedig esküszöm, hogy sárga rózsák és zöld levelek voltak
rajta csupán egy pillanattal korábban.
–  Meg kell találnunk – nyögte ki nagy nehezen Oliver,
és kezdte megfordítani a lovát.
– Semmi szükség rá – mondta Walter kedves hangon. –
Pontosan tudjuk, hogy hol van. Onnan kihozni lesz a
nehéz.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Schelker püspök. –
Galen? Heinrich? A többi hercegnő?
–  Ahogy korábban mondtam, a vadászlakban – felelte
Karl, és egy kicsit megkésve hozzátette: –, kegyelmes
uram. Kivéve a ruszakai herceg embereit. Épp közbe
akartunk lépni, hogy segítsünk, de azok a hercegnők egy
szempillantás alatt pisztolyt fogtak rájuk, leszállították
őket a lovaikról, és egy fához kötözték őket – kuncogott
Karl. – No, az volt ám a látvány!
– De az ám – mondta Johan kényelmetlenül. – A férfiak
aznap éjjel eltűntek, és egyetlen lábnyomot sem hagytak.
–  Biztosak vagytok benne? – Oliver hangja feszülten
csengett.
–  Ennél biztosabbak nem is lehetnénk – erősített rá
Johan. – Minden mozdítható emberünk az erdőt figyelte,
és senki sem látta őket vagy az idős hölgyet.
–  A  nagyhercegnére gondol? – Schelker felhúzta az
egyik szemöldökét. – Elment a többiekkel a vadászlakba?
– Nem, kegyelmes uram – felelte Johan. – Ő a birtokon
maradt. Néhány embert ott is hagytunk őrködni. De
tegnap óta egyetlen pillanatra sem látták a hölgyet akár
csak elmenni is az egyik ablak előtt. A  ház pedig olyan
furcsán néz ki, tudják? Mintha senki sem lenne otthon.
Schelker püspök Oliverre nézett, majd Walterre.
 –  Azt mondom, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
menjünk a vadászlakhoz.
– Én már ott is vagyok – vágta rá Oliver.
A  sarkát a lova oldalába mélyesztette, és
végigszáguldott az ösvényen. Hallotta, hogy a többiek
kiabálnak utána, de nem törődött velük. Biztos volt
benne, hogy Karl, Johan és a társaik elég alaposan
átkutatták már a rózsabokor környékét, és ott semmit
sem tudhatnak meg. De el akart jutni a vadászlakhoz,
hogy megtalálja Grigori herceget, és jól orrba vághassa,
amiért elveszítette Petúniát, és megbizonyosodjon arról,
hogy a többi hercegnő jól van.
Aztán pedig megtalálja Petúniát, és hazahozza.
 
 A táncos
 

 
– Egyedül az vigasztal, hogy a hercegek jó táncosok –
jegyezte meg Orchidea Petúniának, ahogy beléptek a
bálra.
– Ez igaz – értett egyet Petúnia.
–  Szerintem ez rémes, és ti is mindketten rémesek
vagytok – méltatlankodott Árnika éles hangon.
Petúnia megpróbálta az egyik karjával átkarolni
Árnikát, de ő lerázta a kezét, és odament Lilihez.
Kiskorában mindig Lili kis kedvence volt, és most, hogy
visszakerültek a Kőbezárt Királyságba, Petúnia gyanította,
hogy Árnika fejben kezd egy kicsit visszatérni azokba az
időkbe. Árnika igazából soha nem épült fel az Éjféli
Bálokból. Mindig is kísértették rossz álmok, már a
korábbi időkben is, és táncolni sem szeretett, úgyhogy
Petúnia aligha hibáztathatta, amiért most ilyen feldúlt
volt.
– Hát itt vagy, galambom! – mondta Kestilan, miközben
hízelegve elhúzta Petúniát a testvéreitől, majd be a
táncba, ami épp kezdetét vette.
Petúnia a fogát csikorgatva megfogta a herceg kezét.
Tánc közben pedig próbált nem tudomást venni róla.
Kestilan viszont mindent megtett, hogy felkeltse a
figyelmét. Bókok végtelen sorával traktálta, amíg a lány
már legszívesebben sikítani kezdett volna. Körülötte
mindenhol udvaroncok örvénylettek a táncban, és a
nővérei elvegyültek közöttük. A  hercegeik hol
barátságtalan arcot vágtak, hol ugyanilyen kacérok
voltak. Petúnia nem tudta eldönteni, hogy melyik a
rosszabb. És amikor Kestilan az ő „cukorborsójának”
nevezte, betelt nála a pohár.
Kirántotta a kezét Kestilan szorításából, és kihúzva
magát megállt a kopott márványpadló kellős közepén.
Amikor a körülöttük lévő táncosok is megállásra
kényszerültek, ha nem akartak áttiporni rajta, és a lány
látta, hogy még Rionin is őt figyeli az emelvényről, jó
hangosan megszólalt, hogy mindenki hallja.
–  Nem vagyok a cukorborsód. Sem a galambod, sem a
virágod, sem a szerelmed, sem a kedvesed, sem a tubicád,
sem a boldogságod. A  nővéreimmel együtt foglyok
vagyunk. Viselem ezt a rémes ruhát, eszem a borzalmas
ételeiteket, alszom abban a hideg ágyban, és táncolok,
amikor táncolnom kell. De nem fogom tovább tűrni ezt az
elcsábításomra tett groteszk próbálkozást. Meg vagyok
értve?
 –  Valami gond van talán? – kérdezte Rionin a trónján
ülve.
Aztán egyetlen pillantással és intéssel Kestilannal
együtt odahívta Petúniát is az emelvényre.
Petúnia szíves örömest oda is ment. Kestilan viszont
úgy csoszogott oda, mint egy kisfiú, akit valami
csínytevésen kaptak. Rózsa otthagyta a partnerét, és
Lilivel együtt követték a húgukat. Petúnia észrevette,
hogy Lili egy igen komor ábrázatú udvaronccal táncolt,
aki megkönnyebbültnek tűnt, amikor a hercegnő a
pódium felé lépett.
–  Királynőm – mondta Rionin, Lilire mosolyogva –,
ideülnél mellém?
Egy újabb kézmozdulat, és máris hoztak egy görbe lábú
széket, és letették a magas, szögletes trón mellé. Lili
odament, és egyetlen szó nélkül leült. Petúnia viszont
látta, hogy a nővére a lila szoknyájába kapaszkodik a
vékony kezeivel. Sötét karikák éktelenkedtek a szeme
körül, és az elmúlt hetekben sokat fogyott. Petúnia aligha
hibáztathatta, amiért leült, még ha ilyen közel is a
trónhoz.
–  Nos – szólalt meg Rionin olyan kedvesen, amitől
Petúnia csikorgatni kezdte a fogát –, mi a gond?
–  A  gond az – kezdett bele Petúnia Kestilan
tiltakozásával egyszerre –, hogy akaratunk ellenére
vagyunk itt. Ezt te is tudod, mi is tudjuk, és minden
jelenlévő is tudja. Négy napig elviseltem ezt a rémes
színészkedést. A  különböző beceneveket és a megjátszott
udvarlást, de ez már hozzátok képest is aljas. Táncolok
egész éjjel, ha ezt kívánjátok tőlem, de nem vagyok
hajlandó egyetlen lépést sem tenni, ha Kestilan továbbra
is arról suttog a fülembe, hogy a cicuskája vagyok.
A Kőbezárt király úgy nézett a lányra, mintha hirtelen
szarv nőtt volna a homloka közepére.
–  Ki gondolta volna, hogy a kis Petúnia idővel ilyen
merész teremtmény lesz?
– Bárki, aki valaha is beszélt vele azóta, hogy kimondta
az első szavait – vágta rá Rózsa határozottan. – Nos, ha
megígérteted az öcséddel, hogy véget vet ennek a kínos
kacérkodásnak, folytatjuk a táncot.
–  Rendben – mondta a Kőbezárt király derűsen.
Felemelte a hangját, hogy a bálterem minden sarkában
hallható legyen. – A hercegnők azt kívánják, hogy minden
bókolás és udvarlás fejeződjön be, mi pedig tiszteletben
tartjuk a kérésüket – jelentette be.
Az  udvaroncok huhogtak, fütyültek, és többen olyan
neveket kiabáltak be, amiknek a hercegnők örülhettek
volna. Petúnia megdöbbent, nemcsak egyik-másik név
durvaságán, hanem azon is, hogy az első Kőbezárt király
soha nem engedett volna ilyen viselkedést.
Már épp szólni készült, de Rózsa figyelmeztetésképpen
megszorította a könyökét. Petúnia felnézett a legidősebb
nővérére, aki le sem vette szemrehányó tekintetét
Rioninról.
Ha nem álltak volna az emelvényen, Petúnia talán
észre sem vette volna, de Rózsa pillantásának hatására a
Kőbezárt király sápadt arca alig láthatóan elpirult. Ez a
látvány némi reménnyel töltötte el Petúniát. Újra
emlékeztette magát, hogy a király is csak ember,
legalábbis félig, és végül is az emberi gyengeségek és
hibák nem állnak távol tőle. Próbált gúnyt űzni a
hercegnőkből a kijelentésével, de ehelyett csak a saját
gyenge hatalmát sikerült lelepleznie.
Rózsa elengedte Petúnia könyökét, aki sarkon fordult,
és lelépett az emelvényről anélkül, hogy engedélyre várt
volna. Az  ujjaival csettintett Kestilannak, aki mély
elragadtatással az arcán követte. Ahogy újra csatlakoztak
a tánchoz, a hercegnő eltöprengett, nem ment-e el az esze.
Még gyerekként sem, amikor tisztában volt azzal, hogy
nem tudja pontosan megítélni, mekkora veszély fenyegeti
is őket, soha nem mert volna vitatkozni a királlyal, vagy
hátat fordítani neki.
De már nem volt gyerek. Rionin pedig nem az a király
volt, akitől akkoriban rettegett.
A  bál után Petúnia egyedül ment vissza a szobájába.
Általában Rózsa szobájában találkoztak, amint
megbizonyosodtak arról, hogy a hercegek nyugovóra
tértek. Épp csak becsukta az ajtót, és arra gondolt, hogy
egy székkel kitámasztja, amikor az ajtó kinyílt, és valaki
besétált rajta. Megfeszült, de csak Pipacs volt az.
–  Akarod, hogy segítsek levetkőzni, hogy ne kelljen
elviselned, ahogy valamelyik borzalmas udvarhölgy
cibál?
– Ó, igen, kérlek!
Petúnia megfordult, hogy a nővére kicsatolhassa azt a
több tucat kampót, ami összetartotta a ruhája fűzőjét. De
ahelyett, hogy Pipacs ügyes ujjait érezte volna a hátán,
egyedül állt a szoba közepén, aztán meghallotta a nővére
suttogását.
– Mégis mi a csoda az ott?
Petúnia megfordult, és látta, hogy Pipacs undorodva
rámutat valamire, ami a fésülködőasztalon hever. Petúnia
meg tudta érteni. Az  elfeketedett, felismerhetetlen
masszáról azt gyanította, hogy az udvarhölgyek tették oda
valami kicsinyes bosszú gyanánt. Közelebb lopakodott, és
megbökte a csipkelegyezője végével.
–  Ó – nyögte Petúnia egy pillanattal később –, ezek a
rózsák.
–  Rózsák? Úgy néz ki, mint egy bomlásnak indult
menyét – állapította meg Pipacs. Az  egyik kezét az
orrához tartotta. – És a szaga is olyan.
Amikor Petúnia megbökte a masszát a legyezőjével,
borzalmas rothadt szag kezdett terjengeni a szobában.
Petúnia öklendezett, majd a zsebkendőjével eltakarta az
orrát és a száját. A  legyezőt a rózsák mellé dobta,
megfogadva, hogy soha többé nem ér hozzá, mivel
néhány rózsaszirom letört, és az összehajtott csipkébe
ragadt.
–  Azokat a rózsákat szedted az erdőben? – kérdezte
Pipacs fojtott hangon.
A szag egyre erősödött.
– Igen, de nem hinném, hogy valódi rózsák – válaszolta
Petúnia.
– Nyilvánvalóan. Belesöpörjük őket az éjjeliedénybe?
–  Szét fognak esni – zihálta Petúnia. – Hozd a vizes
kancsót!
– A víz nem fog segíteni – vélte Pipacs, de azért elment
a kancsóért.
– Nem lemosni fogom, hanem felgyújtom őket.
Petúnia továbbra is az arca elé tartotta a zsebkendőt, és
odament a köpenyéhez. Galen egyszer azt mondta neki,
hogy egy jó katona sehova nem megy vízálló gyufa nélkül,
és azóta mindig hordott magával egy dobozzal. Később
rájött, hogy a sógora ezt csak azért mondta neki hatéves
korában, hogy ne követeljen pisztolyt, de akkor is hordta
magával továbbra is. Valójában igen büszke volt a tényre,
hogy bárhol és bármilyen gyújtóssal tudott tüzet gyújtani.
– Lépj hátra, és tartsd készenlétben a vizet! – utasította
Pipacsot.
Pipacs bólintott, amikor megfordulva meglátta Petúnia
kezében a gyufát. Az egész kancsó vizet maga elé emelte,
de félreállt a fésülködőasztaltól. Petúnia rájött, hogy
mindkét kezére szüksége lesz, de ahelyett, hogy eltette
volna a zsebkendőjét, a rothadó virágokra és a legyezőre
dobta. Aztán elővett egy szál gyufát, és a doboz durva
oldalához dörzsölte. A gyufa lángra kapott, a lány pedig a
kis kupacra ejtette.
Az  egész halom azonnal lángra kapott. Petúnia
hátralépett, és a doboz gyufát a fűzőjébe rejtette, majd a
kancsó vízért nyúlt. Nem számított arra, hogy ilyen
gyorsan és nagy lánggal fog égni a kupac, és látta, hogy
Pipacs is meglepődött.
De mielőtt még megfoghatta volna a kancsót, az ajtó
kicsapódott, és a szoba tele lett hercegekkel. Az  egyikük
valami hatalmas pókhálóra emlékeztető puha szürke
dolgot dobott a lángokra. A  tűz azonnal kialudt, és
borzalmas szagú füst töltötte meg a szobát. Sokkal több
füst, mint amennyit a Petúnia által gyújtott tűz indokolt
volna.
Berobogott a Kőbezárt király is. Az  arcáról olyan düh
sugárzott, amitől Petúnia legalább annyira megijedt, mint
amennyire csak a korábbi királytól féltek. A  király a
lányra nézett, majd Pipacsra, aki még mindig ott állt
megdermedve a kancsóval a kezében. Rionin kikapta a
kezéből a kancsót, és a falhoz vágta. A  porcelán széttört.
Vízzel és repülő kék porcelánszilánkokkal töltötte meg a
szobát.
Ezután a király megkerülte Petúniát, és az arca immár
semmilyen emberi vonást nem mutatott. Petúnia
megpróbált tenni egy lépést hátra, de a magas ágy
közvetlenül mögötte volt, így nem volt hova mennie.
Pipacs megpróbált közelebb lépni a húgához, de Blathen
félelemtől eltorzult arccal elkapta a karját.
– Nem gyújtunk tüzet ezen a helyen – sziszegte a király.
– Soha.
– De én csak…
–  Nem érdekel, hogy mi volt a szándékod – morogta a
király. – Itt senkit sem érdekel, hogy te mit akarsz.
Azonnal add ide a gyufát!
Petúniának megfagyott a vér az ereiben. Nem akart
még egy dolgot elveszíteni. A  gyufát semmiképp, sem a
pisztolyát, sem a köpenyét. De ha a király átkutatja a
szobát a gyufák miatt, akkor meg fogja találni a pisztolyt.
– Csak egy szál volt nála – bökte ki Pipacs.
–  Igen, csak egy volt – erősítette meg Petúnia, és
igyekezett előállni valami történettel. – Amikor idejöttem,
egy egész doboz volt nálam, de a hölgyek a ruháimmal
együtt elvitték. Egy szál leesett a padlóra, és én… én
eltettem. Amikor megláttam, hogy a rózsák megrohadtak,
felhasználtam azt az egy szálat.
Petúnia úgy érezte, hogy ez volt a legbutább dolog,
amit valaha is mondott. Nyilvánvaló volt, hogy hazudik,
és majdnem még a szemét is becsukta. Biztos volt benne,
hogy Rionin a saját kezével vet véget az életének. De
mivel tudta, hogy attól csak még bűnösebbnek tűnne,
sikerült nyitva tartania a szemét.
Feltűnt neki, hogy nem voltak kandallók a palotában,
és a lámpák is valami fura sápadt fénnyel égtek, ami sem
meleget nem adott, sem füsttel nem járt. Soha nem látta,
hogy bárki is meggyújtotta volna a lámpákat, és azon
tűnődött, vajon gyufát használtak-e, vagy valamilyen
varázslatot.
–  Hát, jó – szólalt meg végül a király. – De ha még
egyszer tüzet gyújtotok a királyságomban, gondoskodni
fogok róla, hogy megbűnhődjetek érte.
Petúnia nagyot nyelt, majd bólintott. A  király az
öccseivel a nyomában szó nélkül kimasírozott a szobából.
Amikor becsapták az ajtót, Petúnia halvány sikolyt
hallatott, majd lerogyott az ágyra.
– Ez igazán érdekes volt – jegyezte meg Pipacs halkan,
azzal leült a húga mellé, és egy pillanatig halkan
dudorászott.
– Érdekes? – Petúnia hangja rikácsolásra hasonlított, a
karjával pedig eltakarta a szemét.
Pipacs egy kicsit később megkérdezte:
– Hány gyufád van?
 
 A hős
 

 
A  vadászlak bejárata zárva volt, és a függönyöket
behúzták. Úgy nézett ki, mintha senki sem járt volna ott
már legalább egy hónapja. Száraz leveleket fújt a szél a
bejáratnál lévő lépcsőre. Úgy tűnt, hogy ez a látvány
mulattatja a banyát.
–  Milyen jó húzás! – kárálta. – De ne féljen, fiatal hős,
van bent valaki.
– Biztos ebben? – Schelker püspök arca feszült volt.
Mind feszültek voltak. Amint Oliver előresarkallta a
lovát, a többiek követték, és alig egy pillanattal később
érkeztek. Karl, Johan és Oliver többi embere sem maradt
le messzire, bár ők gyalog jöttek.
A  banya válaszra sem méltatta Schelker kérdését.
Leszállt a lováról, és a ház előtti hosszú korláthoz kötötte,
majd Oliverre mutatott.
– Fiam! Hősöm! Szép széles vállaid vannak. Nézzük, be
tudsz-e jutni azon az ajtón. – Azzal tett egy biztató
kézmozdulatot.
 Oliver is leszállt a lováról, és kikötötte. Gyámoltalanul
méregette az ajtót, ami egy tölgyből és vasból épített
masszív öreg darab volt. Megpróbálhatta betörni, de
tudta, hogy hamarabb törnének el a csontjai, mint hogy a
fa egyáltalán megrepedne.
– Ne ugrasd azt a szegény embert! – szólalt meg Walter
Vogel, miközben leszállt a lováról.
Odadobta a kantárszárakat Olivernek, aki kikötözte az
öregember lovát, amíg Walter felbandukolt az ajtóhoz.
Matatott egy pillanatig a zárral, mire az ajtó kitárult.
–  Varázslat – suttogta Oliver, miközben Schelker
püspök Walteré mellé kötötte a lovát.
–  Sokkal inkább zárfeltörés – horkantotta a püspök. –
Herr Vogel sok mindenben tehetséges. Azonban nem
mind rejtélyes vagy tisztességes.
– Ó! – nyögte Oliver, bolondnak érezve magát.
–  Jöjjenek! – A  jóasszony felmasírozott a lépcsőn az
ajtóhoz.
Oliver és a püspök utánasietett. Oliver előhúzta a
pisztolyát, és örömmel látta, hogy a püspök is ugyanígy
tett. Ezek szerint nem volt túlontúl óvatos. A  golyók
ezüstből voltak, amit a püspök megáldott, de ez aligha
tette őket kevésbé hatékonnyá egy emberrel szemben.
Például Grigorival szemben.
–  Helló, ház! – kiáltotta Walter vidáman. – Van itthon
valaki?
 Csönd.
Tökéletes és teljes csönd. Egyetlen lépést sem lehetett
hallani, ami nem az övék lett volna. Nem sürgölődtek a
szolgálók, nem hallatszott a társalgóból ketrecbe zárt
kismadár csivitelése, nem sziszegett a teafőző a
konyhában. Olivernek felállt a szőr a hátán, és tudta, hogy
mind elmentek: Grigori, az emberei és mindenki más. De
hova mehettek úgy, hogy az ő emberei nem látták őket?
–  Azt hiszem, mi… – kezdett bele Schelker püspök, de
Oliver az egyik kezét feltartva elhallgattatta.
Oliver biztos volt benne, hogy hallott valamit, de azt
nem tudta, hogy mit, vagy honnan jött a zaj. Mind oldalra
döntött fejjel és távolba révedő szemmel megálltak az
előszoba közepén. Aztán Oliver újra meghallotta: egy
kaparó hang szűrődött ki a bal oldalukon lévő szobából.
Oliver készenlétben tartotta a pisztolyát, és Schelker
püspökkel a nyomában a szoba felé osont. Leguggolt, és
bekukucskált a kulcslyukon, de nem látott semmit.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, ami könnyen ki is nyílt.
Felhúzott pisztollyal beugrott a szobába.
Három ember feküdt megkötözve és bekötött szájjal a
padló közepén. Oliver felismerte Galent és Heinrichet, a
harmadik férfiról pedig feltételezte, hogy ő is az egyik
hercegnő férje lehet.
Oliver eltette a pisztolyát, és elővette a vadászkését.
Odaszaladt Galen herceghez, és elvágta a kezét összefogó
kötelet, míg Schelker püspök Heinrich herceghez rohant.
– Ez aztán szép kis helyzet! – mondta a banya, amikor
belépett a szobába. – Kifogott rajtatok, igaz-e?
–  Igen – felelte a koronaherceg viszolyogva, miközben
levette a szájáról a kötést. – Kifogott.
– Szó, ami szó, egy kisebb hadsereggel volt – tette hozzá
Heinrich herceg.
– Hogy… mivel volt? – Oliver körbenézett.
A  vadászlak semmilyen dulakodás nyomát nem
mutatta. Oliver szíve összeszorult, amikor a szoba
sarkában észrevett egy szarvast ábrázoló apró
márványszobrocskát. Szinte biztosra vette, hogy az
édesapjáé volt.
– Követtük ide Grigorit, mert az embereit megkötöztük
az erdőben – mondta Galen, miközben a kezét és a
csuklóját masszírozta. – Túlerőben voltunk. Mi
tizennégyen, ő pedig egyedül. Ráadásul Heinrich fegyvert
tartott a fejéhez. Aztán amikor leszállt az éj, a szoba
megtelt emberekkel…
–  Azok nem emberek voltak – vágott közbe a herceg,
akit Oliver nem ismert. A hangjából sütött az undor.
–  Kőbezárt udvartartás – pontosított Heinrich. –
Bekerítettek bennünket, megkötöztek, és alig pár perc
alatt felszívódtak.
–  Hol vannak a hercegnők? – Walter hangja olyan
élesen csengett, amilyennek Oliver még soha nem
hallotta.
–  Ők is elmentek – felelte a másik herceg, miközben a
püspök kiszabadította. – Még mielőtt bennünket csapdába
csaltak volna, elmentek a Kőbezárt Királyságba, hogy
Petúniával legyenek.
– Te jó ég! – mondta Oliver, és a rosszullét kerülgette.
– Kezdjék a legelején! – kérte Schelker püspök.
Galen továbbra is a szőnyegen ülve nekidőlt a
kanapénak. A bőre szürkésnek tűnt, a hangja rekedt volt,
de nem kért Schelker víztömlőjéből.
– Ebédre tartottunk ide – kezdett bele a koronaherceg.
– Félúton idefelé Petúnia meglátott egy virágzó
rózsabokrot, és megpróbált virágokat vágni róla.
Próbáltuk megállítani, de Grigori közbelépett. Mielőtt még
odamehettünk volna hozzá, megnyílt alatta a föld, és ő
lezuhant.
–  Ezt tudjuk – mondta Walter Vogel. – Oliver emberei
végignézték.
–  Idejöttünk, és amikor az udvaroncok megérkeztek –
folytatta Heinrich a történetet, amikor Galen végül
elfogadta a vizet –, azonnal legyűrtek mindannyiunkat.
Galent, Fredericket és engem megkötöztek, és hallottuk,
ahogy egy másik szobában Grigori a lányokkal beszélt egy
rövid ideig. Valószínűleg beleegyeztek, hogy követik
Petúniát. Egy idő után már csak Grigorit és az embereit
hallottuk. Aztán ők is köddé váltak.
 –  Meg vagyok lepve, hogy Pipacs nem lőtte le Grigorit
azonnal – jegyezte meg Schelker püspök.
–  Majdnem megtette. Ahogy én is – mondta nekik
Galen. – De ő az egyetlen, aki tudja, hogy hol van az új
átjáró a Kőbezárt Királyságba.
Frederick herceg felsóhajtott.
–  De most elmentek, és mi továbbra sem tudjuk, hogy
hol a kapu.
– Nem teljesen reménytelen a helyzet – nyugtatta meg
Walter. – A  kapunak valahol a vadászlakban kell lennie.
Oliver emberei senkit sem láttak elmenni.
– Megint Oliver emberei? – mormogta Heinrich.
Oliver furcsamód zavarban érezte magát.
– Aggódtak Petúnia miatt – hebegte.
– És milyen igazuk volt! – mondta erre Frederick.
– Jobb, ha megtaláljuk azt a kaput – javasolta a banya.
Megfordult, és elindult kifelé a szobából.
– Várjunk egy pillanatot! – szólalt meg Heinrich. Felállt,
és közben majdnem ráesett a kanapéra. Kinyújtóztatta a
tagjait, egy pillanatig dörzsölgette a rossz lábát, és közben
a homlokát ráncolta. – Mihez kezdünk, ha odaérünk?
– Tesszük, amit tennünk kell – felelte Walter Vogel.
–  Az  nem elég jó – vágta rá Heinrich. – Mit csinálunk,
hogy megakadályozzuk, hogy időről időre megtörténjen
mindez?
– Újra bezárjuk őket, és ezúttal biztosra megyünk, hogy
így is maradjon – mondta az öregember, ráncos arcát
dörzsölve.
– Hogy lehetsz biztos ebben?
–  Nem azzal töltöttem az elmúlt ezerötszáz évet, hogy
megtanuljak zoknit kötni, fiam! – A  banya úgy festett,
mint aki menten megrángatja Heinrich fülét, már ha
elérte volna.
Heinrich egyáltalán nem tűnt elégedettnek, sőt egyre
komorabbul festett, ha ez egyáltalán lehetséges volt.
– Rájött a megoldásra? Galen kutatásai…
–  Galen kutatása egy csoda – jegyezte meg szelíden
Walter Vogel –, de ahogy a jóasszony is mondta, nekünk
több évszázadnyi idő állt rendelkezésünkre, hogy
tökéletesíthessük az eredeti varázsigénket.
–  A  legutóbb több mint egy tucat varázslóra volt
szükség, és a legtöbbjük meghalt – mutatott rá Galen.
Az  egyik kezével megszorította Walter vállát. – Ha
mernénk több időt szánni a…
– Mit mondtam az imént a másiknak? – Az öregasszony
az egyik görbe hüvelykujjával Heinrichre mutatott. – Nem
jöttünk volna, ha nem hinnénk, hogy sikerrel járhatunk.
– Főként a jóasszonyon és rajtam fog áthaladni az erő –
folytatta Walter. – A többiek többé-kevésbé biztonságban
lesznek. – Oliverre szegezte a tekintetét. – De
mindannyiukra szükségünk lesz.
– Természetesen – értett egyet Oliver, és gyorsan talpra
ugrott. Megpróbálta nem mutatni, hogy a lovaglástól
mennyire merevvé váltak a tagjai. – Természetesen
megteszek bármit, ami szükséges.
–  És ha tévedsz, Walter? A  fókusszal kapcsolatban?
A  varázsige hatékonyságával? – Heinrich továbbra is
ráncolta a homlokát.
– Tévedtünk mi valaha? – A jóasszony Heinrich karjára
csapott, aminél magasabbra nem is tudott volna. Galenre
nézett. – Nos? Mondd meg neki!
–  Nem, jóasszony – válaszolta Galen óvatos mosollyal,
ami nem érte el a szemét. – Soha nem tévedtek.
–  Minden itt van nálam, amit Walter és a jóasszony
kért, és azok a dolgok is, amiket te kértél, Galen – mondta
Schelker püspök, és a mellkasán átvetett tarisznyára
mutatott. – Találjuk meg a kaput, és menjünk.
A hercegnők így is épp elég időt töltöttek már odalent.
Egyik szobából a másikba haladtak, keresve a módot,
hogy eljussanak a Kőbezárt Királyságba. Walter Vogel és a
jóasszony minden szobában oldalra döntött fejjel megállt,
mintha hallgatóznának. Majd megrázták a fejüket, és
mentek tovább.
– Az egész ház bűzlik a varázslattól – panaszkodott pár
perc után a banya. – A  Kőbezárt király emberei
végigtrappoltak az összes kamrán és mellékhelyiségen is?
Miután a ház minden helyiségét átkutatták,
visszamentek a bejáratnál lévő előszobába. Walter arra
jutott, hogy Grigori herceg lerombolta a kaput, miután az
embereivel áthaladtak, így semmi értelme nem volt
tovább ott téblábolni.
A  maguk módján kellett eljutniuk a Kőbezárt
Királyságba.
Frederick felnyögött:
– Az mennyi időt vesz igénybe?
– Mivel itt nincs étel, elmehetnénk az én kastélyomba –
javasolta Oliver. – Nem túl előkelő, de ott, ameddig csak
szükséges, zavartalanul dolgozhatnak.
Oliver képtelen volt Galen vagy Walter szemében
nézni, miközben ezt felajánlotta. Látta rajtuk, hogy úgy
vélik, a saját kapu elkészítése nem órákat vagy napokat
vesz majd igénybe, hanem hónapokat vagy éveket. Ebbe
belegondolni is képtelen volt.
Kinyújtotta a kezét, és csaknem végigsimított a
legközelebbi falon lógó hatalmas festmény vásznán. Egy
vadászjelenetet ábrázolt, és nagyon ismerősnek találta.
Majdnem biztos volt benne, hogy a családja tulajdona
volt. Az  egyik alak sötét tunikát viselt, amit szemmel
láthatóan átfestettek, pedig úgy emlékezett, hogy a
családja címere volt rajta korábban.
Hunyorogva kezdte nézegetni. Most, hogy jobban
megnézte magának, a festék számos helyen nedvesnek
tűnt.
–  Visszamenjek Bruchba, míg ti elmentek Oliver
kastélyába? – kérdezte Frederick.
Folytatni akarta, de ekkor Karl és Oliver többi embere
berobbant a bejárati ajtón. Karl egyik kezében balta volt,
a másikban pedig pisztoly, és mindannyian viselték az
álarcukat.
– Mi folyik itt?
– Á, a kíséret a fiatal gróf kastélyába! – mondta Walter
nevetve.
–  Karl! Le a fegyverrel! – szólt rá Oliver feltartott
kézzel.
Amikor leengedte a karját, a könyöke egyenesen
áthaladt a festményen, mintha az nem is lett volna ott.
Oliver lassan visszahúzta a karját, majd benyúlt a
kezével. Olyan volt, mintha nem lett volna festék, sem
vászon, sem fal mögötte. Csak a nagy semmi.
– Úgy vélem, megtaláltam a kaput – mondta.
Oda-vissza mozgatta a karját. A  kapu olyan magasan
volt, és olyan szélesen terült el, mint a festmény. Oliver a
lélegzetét visszatartva bedugta a fejét.
– Oliver! Mit művelsz?
Hallotta, hogy Karl kiabál, de nem volt rá semmi
szükség. Egészen jól látott, és semmi ijesztő nem volt
előtte. Csak egy aranyból készült lépcsősor, ami egy
ezüstkapuhoz vezetett. A  kapun túl egy fát látott, ami
szintén ezüstből volt, és mögötte a fekete palota tornyai
magaslottak. Visszahúzódott.
 –  Ez egyértelműen a kapu – közölte a többiekkel, és
szinte boldognak érezte magát.
–  Hogy a bánatban? – Heinrich herceg tátott szájjal
nézett. – Átsétáltak egy festményen?
–  Méghozzá nem is valami jó darabon – fintorgott a
banya. – Azoknak a lovaknak tömzsi lábuk van, és mégis
mire vadásznak? Nem tudom eldönteni, hogy az egy róka
vagy egy görény.
Oliver meghajolt az öregasszony előtt.
– Amikor mindez véget ér, az ön portréját fogom ennek
a festménynek a helyére tenni, jóasszony.
– Rendben. – Úgy tűnt, ez igencsak az asszony kedvére
való volt. – Akkor most segíts át engem a kereten!
 
 A gyújtogató
 

 
Petúnia Rózsa hálószobájának egyik sarkában guggolt, és
próbálta meggyújtani az egyik kis szék lábát. Pipacs és
Ibolya kivételével minden nővére őrt állt. Ők ketten a
maguk küldetése után jártak. Ettől Lili még idegesebbé
vált, mint attól a lehetőségtől, hogy Rózsa szobáját lángra
lobbantják, mert ahogy ő mondta:
–  Akármikor meglátom ezt a tekintetet Pipacs
szemében, ideges leszek tőle.
–  Gyújtsd már meg végre! – visította Nárcisz. – És
próbáld meg nem elhasználni az összes gyufát!
–  Köszönöm, Nárcisz – csattant fel Petúnia. – Erre
magamtól nem is gondoltam.
– Ne gorombáskodjatok már! – súgta oda Margaréta.
Egy kancsó vízzel a kezében állt a szék mellett, készen
arra, hogy eloltsa a kísérletet.
De a bútor nem gyulladt meg. Petúnia még egy
zsebkendőt is széttépett gyújtósnak, és a darabkáit a szék
lábára tekerte. Könyvek nem voltak a szobáikban, pedig
Rózsa esküdni mert volna, hogy egynémelyik herceget
látta olvasni, amikor még gyerekként estek csapdába a
palotában. Még a szék csúszós faanyaga sem akart
meggyulladni. A vászonnak, vagy akármilyen anyagból is
készültek a zsebkendők a Kőbezárt Királyságban,
mostanra már lángra kellett volna kapnia. Már három
gyufát is hozzáérintett az anyag szálaihoz.
– Nem hiszem, hogy ez menni fog – ismerte be Petúnia.
– És Nárcisznak igaza van. Nem szabadna kísérletezésre
elhasználnom az összes gyufát. Még soha nem láttam a
hercegeket ilyen rémültnek. Kell lennie valamilyen
módnak arra, hogy ezt felhasználjuk ellenük.
Bezárta a kis gyufásdobozt, és eltette a fűzőjébe.
–  Pontosan mit is gyújtottál meg tegnap éjjel? – Rózsa
összeráncolt homlokkal koncentrált.
– A borzalmas virágokat, amiket az erdőben szedtem –
idézte fel Petúnia. – És a bálról elhozott legyezőmet meg a
zsebkendőmet.
– Mind elégett?
–  Igen. – Aztán Petúnia elhallgatott. – Nem – folytatta
elgondolkodva. – Nem hiszem, hogy a legyező
meggyulladt volna. De a zsebkendő… várjatok! Az  a
zsebkendő a sajátom volt! Égett a virágokkal együtt.
Undorító halom maradt a helyükön a
fésülködőasztalomon. Láttam a hálós valamin keresztül,
amit Rionin az egészre rádobott. Nem tudom, hogy a
legyezőben lévő pálcák meggyulladtak-e, láttam az
alakjukat a hálón át. De egy lakáj eltakarított mindent,
mielőtt alaposabban megnézhettem volna.
–  Ha ennyire félnek a tűztől – szólalt meg Orchidea –,
elképzelhető, hogy az itteni dolgokat nem lehet
meggyújtani. Lehet, hogy bevonták őket valamiféle
vegyszerrel, vagy olyan dolgokból készülnek, amik
természetüknél fogva nem gyúlékonyak.
Magasabbra tolta a szemüvegét, és bólogatott.
–  Mi nem gyúlékony? – Petúnia kérdőn felvonta a
szemöldökét.
Ilyen dologról még soha nem hallott. Gyerekkorában az
édesapja hosszan kioktatta arról, hogy a leveles faágtól a
háztartásban található különféle tárgyig, amikről
feltételezte, hogy Petúnia esetleg kipróbálhatja rajta a
gyufáit, mi minden hajlamos arra, hogy lángra kapjon, és
aztán a tűz elharapóddzon.
–  A  gyapjú nem ég – mondta Orchidea. – Valójában
inkább kioltja a tüzet.
–  Nem hiszem, hogy ez gyapjúból lenne – vélekedett
Petúnia a csúszós rongyokat tapogatva, amik korábban
meglehetősen vacak csipkével szegélyezett fekete
zsebkendőként voltak használatosak.
– A selyem ég – tette hozzá Orchidea. – De nem valami
jól. – A  szék lába körüli kupacra hunyorgott. –
Megperzselődött egyáltalán?
 –  Egy cseppet sem – állapította meg Petúnia
elkeseredve.
–  Érthető, hogy nem használnak olyan ruhákat és
eszközöket, amik éghetők, ha ennyire félnek a tűztől –
jegyezte meg Jácinta. – Ami nagy kár, mivel így igen
nehéz lesz porig égetni ezt a helyet.
A  többiek meglepve meredtek a nővérükre, aki erre
elpirult.
–  Kell itt lennie valaminek, amit meg lehet gyújtani –
erősködött Orgona rosszkedvűen.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szék egyáltalán
fából készült – dünnyögte Petúnia, és az egyik körmével a
lakkozott széklábat kezdte kapargatni.
–  Ha valami tényleg elégne, hogyan tudnák
helyettesíteni? – tette fel a kérdést Rózsa. – Nem tudom, az
első király hogyan hozta mindezt létre, de kétlem, hogy
Rioninnak is megvan ugyanehhez a képessége. Nincs a
közelben kőbánya, ahonnan új köveket hozhatnának, sem
erdő, az ezüstfákat leszámítva.
Petúnia felkapta a fejét, és a legidősebb nővérére
nézett.
– Az ezüsterdő! Szerinted az meggyulladna?
–  De hát az ezüstből van – szólalt meg Írisz. – A  fém
nem ég. – A  fésülködőasztal tükrében megigazította a
haját. – De azt kívánom, hogy bárcsak átmehetnénk a
tavon az erdőbe. Kötőtűkre lenne szükségem.
 – Mit akarsz kötni? – tudakolta Orgona. – Egy szép sálat
Derivosnak? – A hangjából áradt a gúny.
– Nem – vágta rá Írisz. – Akarok valamit, ami nem úgy
néz ki, mint egy fegyver, ezért nem fogják elvenni tőlem,
de leszúrhatok vele valakit.
–  Én mindössze olyan ruhákra vágyom, amik nem
szúrnak – bosszankodott Nárcisz.
Sápadt bőre vörös volt, ahol a fűzőjének a csipkéje
hozzáért, és annyira vékony volt, hogy a ruha lógott a
vállán, hiába próbált Lili megtenni mindent, hogy
feltűzze.
–  Kíváncsi lennék – szólalt meg Petúnia, és felállt –,
engednék-e, hogy átmenjünk az erdőbe, ha azt
mondanánk, hogy kötőtűket szeretnénk.
–  Nem árthat, ha megkérdezzük – mondta Rózsa
csillogó szemmel.
–  Jön valaki – suttogta Lili, majd odasietett az ágyhoz,
és leült Árnika mellé.
Az  ajtó kicsapódott, és Petúnia először nem is tudta,
hogy mit lát. Úgy nézett ki, mintha egy nagy kupac ruha
életre kelt volna, és készülne megtámadni őket. Aztán
észrevett a kupac tetején egy halom magasra tűzött fekete
göndör tincset. Pipacs. A ruhák egy része is ismerős volt…
–  A  lovaglóruhám! – Árnika odaugrott, hogy kivegyen
egy halványsárga ruhát a halom közepéről.
– Vigyázz!
 Pipacs megbotlott, és az összes ruha a padlóra zuhant.
A kupacot maga előtt rugdosva teljesen bejött a szobába.
A nyomában érkezett Ibolya egy alsószoknyába csomagolt
halommal.
–  A  jó hír az, hogy Blathen a világ legrosszabb
pókerjátékosa – kezdett bele Pipacs, miközben becsukta
az ajtót Ibolya mögött. – Úgy értem, Ibolyával egyszerűen
kifosztottuk őt is, és Telinrost is. – Elmosolyodott az emlék
hatására. – A  még jobb hír pedig az, hogy visszanyertük
az összes ruhánkat, a csizmáinkkal együtt, ahogy látjátok.
Széles mozdulattal rámutatott a padlón heverő
halomra, majd az Ibolya kezében lévő kupacra, amit a
lány nagyon óvatosan letett.
–  Ha jól számol az ember, akkor a póker nem annyira
bonyolult – jegyezte meg Ibolya.
Megrázta a fejét a hercegek ügyetlenségére gondolva,
majd el is mosolyodott rajta.
A  nővérek gyorsan megszabadultak a királyságban
rájuk adott ruháktól, és felvették a saját holmijaikat. Még
Nárcisz, aki közülük a leginkább adott a divatra, sem
panaszkodott, amiért lovaglóruhát kell viselnie zárt
térben. Ehelyett azóta, hogy ideértek, először
elmosolyodott, Pipacs pedig rá nem jellemző
érzelemmegnyilvánulás eredményeképp megölelte.
Petúnia még a vörös köpenyét is magára kötötte.
Magával hozta Rózsa szobájába, mert nem akarta szem
elől téveszteni. Éjszakánként ezt használta takarónak a
kellemetlen paplanok helyett, amik alig adtak meleget, és
állottvíz-szaguk volt.
Amint felöltözött, Árnika idegesen körbenézett a
nővérein.
– Menjünk mind együtt?
–  Hova menjünk? – Pipacs felpillantott, miközben
Petúnia pisztolyát a ruhája alatt a derekára kötött zsebbe
rejtette. – A bejárati ajtón át próbálunk meg kirohanni? –
Egészen izgatottnak tűnt ettől az ötlettől. – Továbbra is
fenntartom, hogy arra úgysem számítanának, ami mindig
előny egy csatában.
– Meg fogjuk kérdezni, hogy elmehetünk-e az erdőbe –
válaszolta Rózsa. – És gyűjtünk ágakat kötőtűnek.
– És majd azokkal fogjuk Rionint leszúrni – tette hozzá
határozottan Nárcisz.
–  Imádom az ötletet – jelentette ki Pipacs. – Mind
válasszunk egy-egy herceget, véssük a nevét a
kötőtűnkbe, majd támadjuk meg őket ma éjjel a bálon. Ha
mind egyszerre csapunk le, akkor nem lesz senki, aki
megállíthatna bennünket, amíg már túl késő nem lesz.
Aztán futásnak eredünk. Ha van idevezető út, akkor ki is
juthatunk valahol.
Petúniát kirázta a hideg Pipacs vidám szavai hallatán.
Túlságosan is könnyűnek tűnt. Ha van ide és innen
kivezető út, akkor nem kellett volna Galennek és a
többieknek mostanra megtalálniuk? Már majdnem öt nap
telt el. Ha végre valami fegyvert hordhat majd magánál,
attól legalább biztonságban érezheti magát.
Így mind kimasíroztak Rózsa szobájából, végig a
folyosón, amíg meg nem találták azt a szobát, ahol a
hercegek összegyűltek. A  kérésük, hogy átkelhessenek a
tavon, egyszerre keltett nyugtalanságot és vált nevetség
tárgyává, ám végül Jácinta partnere, Stavian hangos
sziszegéssel elhallgattatta a bátyjait.
–  Nem hagyhatjátok el a palotát! – mondta a
hercegnőknek.
–  Ha örökre itt kellene maradnunk, szükségünk lesz
pár dologra – jelentette ki Rózsa higgadtan.
–  Kaptatok ruhákat, és a régi holmijaitokat is
visszaadtuk – válaszolta Telinros.
Petúnia észrevette, hogy a herceg ökölbe szorította a
kezét. Valószínűleg nem élvezte, hogy veszített Pipaccsal
és Ibolyával szemben.
– Nem vagyok hajlandó másvalaki harisnyáját viselni –
tiltakozott Lili olyan éllel a hangjában, amit Petúnia
korábban még soha nem hallott. – Ha a királynőtöknek
kell lennem, nem vagyok hajlandó olyan harisnyában és
harisnyakötőben járni, ami valami elefántlábú
udvaroncnak készült.
Mindenki tátott szájjal meredt Lilire. Derivos még
hangosan fel is nevetett.
 –  Nem tudom, honnan szerzitek a ruhákat – folytatta
Lili –, vagy honnan lehet többhöz jutni, de ha adtok
nekünk fonalat és kötőtűket, akkor mi készítünk
magunknak. A  legjobb és leghegyesebb tűk viszont a tó
túloldalán lévő ezüsterdőben találhatók.
Petúnia összerezzent, a mögötte álló Margaréta pedig
hangosan felszisszent. Még Lili arca is megmerevedett, és
Petúnia tudta, hogy a nővére túl messzire ment.
A  hercegek most már biztosan sejtették, hogy mi a
szándékuk az ezüstfa ágaival, mivel Lili emlékeztette
őket, hogy mi történt legutóbb, amikor valaki kötőtűként
használt ezüstfaágat.
– Bolondnak tartotok bennünket? – kérdezte Stavian.
–  Rózsa hercegnő egyértelművé tette már korábban,
hogy nem tart bennünket túl intelligensnek – jegyezte
meg a Kőbezárt király, miközben besétált a szobába. – Jól
mondom, drága Rózsa?
Petúnia hátán felállt a szőr. A  „drága Rózsa”
megszólítást az első király használta. A  nappali szürkés
fényében Rionin még inkább hasonlított az apjára, mint a
bálteremben. Petúnia megbökte Pipacsot, akinek a keze
máris a jobb lába körül matatott. Petúnia eltűnődött,
vajon Pipacs vágott-e a ruhájára hasítékot, hogy
könnyebben hozzáférjen a pisztolyához. Pipacs előreállt,
hogy jól lássa Rionint.
–  Mit szeretnének ezúttal a mi drága
menyasszonyaink? – Rionin rájuk mosolygott a hegyes
fogaival.
Az  alatt a pár nap alatt, amit a Kőbezárt Királyságban
töltöttek, Rionin feltöltődött a táncuktól. Ezüstszínű haja
ragyogott, a szeme pedig zölden világított. Emlékeztette
Petúniát valakire… de nem az előző királyra, hanem
valaki másra, akit nem igazán tudott felidézni.
–  El akarnak menni az ezüsterdőbe, hogy kötőtűket
készítsenek – felelte Derivos.
–  Szükségünk van megfelelő harisnyákra – tette hozzá
a cincogásnál alig hangosabban Árnika, és közben Lili
kezét fogta.
–  Hát persze hogy szükségetek van – mondta a
Kőbezárt király. – És bölcs dolog lenne találnunk valamit,
amivel lekötitek magatokat napközben. Mégsem
hagyhatjuk, hogy a palotában bóklásszatok, és
mindenféle csínytevésen törjétek a fejeteket, nem igaz?
Hideg tekintetét Pipacsra szegezte, és csettintett a
hosszú ujjaival.
Blathen egy pillanat alatt Pipacsra vetette magát, és a
padlóra teperte. Rózsa a férfira ugrott, és a hátát ütötte az
öklével. Margaréta az oldalát rugdosta a csizmájával, és
kiabált neki, hogy hagyja békén az ikertestvérét. Pipacs
hangosan káromkodott, és olyan erővel húzgálta Blathen
fülét, hogy Petúnia, aki dermedten állt, azt hitte, hogy le is
szakad.
 –  Megvan – lihegte Blathen, miközben elmászott a
támadóitól.
Győzelemittas ábrázattal feltartotta a nehéz pisztolyt,
bár az arcát összevissza karmolták és verték. Rózsa
segített Pipacsnak felállni, aki Petúnia egyre növekvő
rémületére, zokogott.
– Soha többé ne érj hozzám! – nyögte végül.
Blathen rosszindulatúan meredt rá.
A  többiek körbeállták Pipacsot, Margaréta a karjába
vette, és ringatni kezdte. Petúnia viszont képtelen volt
levenni a szemét Rioninról, aki egyenesen visszabámult
rá.
– Pet… így hívnak, igaz?
–  Ők igen, de te nem – jelentette ki Petúnia, de a
hősködésének a hitelességét rontotta a remegő hangja.
–  Kedves kis Pet – mondta a Kőbezárt király még
szélesebb vigyorral az arcán. – Azt hiszem, te leszel a
tökéletes választás, hogy elmenj, és hozz pár vesszőt az
erdőből. És az udvarlód csatlakozhat hozzád.
–  Azt akarom, hogy Telinros és Derivos is jöjjenek –
mondta Kestilan, aki láthatóan kényelmetlenül érezte
magát.
– Vidd mindkettőt, ha ennyire gyávának érzed magad.
Bár el sem tudom képzelni, hogy egyetlen kislány hogyan
is okozhatna nagy bajt – vágta rá a király.
Aztán kiviharzott a szobából, és nem csak a nővérek
sóhajtottak fel megkönnyebbülten, amikor kiment.
 
 Az erdőlakó
 

 
– Tehát ez Maude erdeje – jegyezte meg Schelker püspök
csodálkozva.
– Akaratán kívüli ajándék a lányainak – mondta Galen.
A  néma erdőn haladtak át, az ágak a nem is érezhető
szellőben himbálóztak a fejük fölött. Oliver még soha nem
látott ehhez foghatót. A  fák törzsei ragyogtak, a levelek
pedig szív alakúak voltak, és mindegyik olyan hosszú,
mint a hüvelykujja. Úgy nézett ki, mint egy ékszerész
munkája, közben viszont látta, hogy a gyökerek mélyen
belevájnak a fekete talajba.
Walter egy kicsit beljebb vezette őket a sűrűbe az erdőt
átszelő ösvénytől, hogy elrejtőzzenek valamennyire.
Elővette a fűrésznyelű kését az övéből, és óvatosan
megfogta az egyik alacsonyan lógó ágat. Vett egy nagy
levegőt, és vágni kezdte.
Oliver enyhe émelygéssel figyelte, ahogy Walter kése
átvágja az ezüstfát. Aztán kiválasztott egy vastagabb ágat.
Elvette Karl baltáját, mielőtt az embereit Frederick
herceggel a nagyhercegné birtokára küldte. Oliver
habozott, többször célzott a baltájával, mielőtt Galen
herceg bólintása megadta neki a kellő biztatást. Lendített,
és egyetlen ütéssel lecsapta az ágat.
A banya elismerően füttyentett.
–  Tizenkét éves korom óta a tűzifán vezetem le a
dühömet – mondta neki Oliver.
A  lehullott ágnak támasztotta a lábát, és egy újabb
csapással félbevágta.
– Nem tudom, hogy mennyire volt ez véletlen – mondta
Schelker püspök, az ezüstleveleket simogatva.
– Ezt hogy érti?
Oliver felkapta az imént levágott ág kisebb darabját, és
megnézte a végét. A  fa, már ha valóban az volt, tömör
ezüst volt, és nem látszottak gyűrűi, így lehetetlen volt
megmondani, hogy milyen idős. Néhány furcsa, puha rost
állt ki belőle, és az ág sem fémnek, sem fának nem
érződött. Inkább a kettő keverékének.
–  Természetesen nem tudtam, hogy mit csinál
éjszakánként – folytatta a püspök –, sem azt, hogy miért
vált egyre szomorúbbá annak ellenére, hogy a gyönyörű
lányai micsoda örömöt szereztek Gregornak. Elmondta
nekem, hogy álmok gyötrik. Tudtam, hogy eltitkol
valamit, de csak most jövök rá, hogy mennyi mindenről
nem beszélt.
Schelker belerúgott a csillogó homokba.
 –  Azt mesélte – folytatta a püspök –, hogy egyik
álmában elültette az ezüstkeresztet, amit adtam neki.
A  kereszt pedig fénylő erdővé cseperedett, ami reményt
és védelmet jelentett a gyermekei számára. Akkoriban
várandós volt… Orgonával, ha jól emlékszem… és én arra
gondoltam, hogy ez csupán egy állapotos nő hóbortja. –
A  homlokát ráncolva letört egy ágat, hogy hozzátegye a
koronaherceg növekvő kupacához. – Biztosítottam afelől,
hogy a gyermekei nincsenek veszélyben. Emlékszem,
hogy milyen szomorúan nézett rám, mintha csalódást
okoztam volna neki. Néhány nappal később már nem
viselte a tőlem kapott kitűzőt. Azt hittem, hogy eltette,
mert megbántottam.
– Lili mindig úgy mesélte, hogy az édesanyja elejtette a
brosst, amikor visszafelé tartott az Éjféli Bálról – mondta
Heinrich. – De talán úgy döntött, hogy az álma több volt
egy egyszerű álomnál, és szándékosan ültette el.
–  Hát persze hogy szándékosan tette – horkant fel
Walter. Leveleket szedegetett le az ágakról, amiket aztán
a táskájába tett. – Maude hitt az álmokban és a
varázslatban, különben mi sem lennénk itt.
– Nem kellene figyelnünk… az őrökre vagy ilyesmikre?
Oliver épp készült rácsapni egy másik ágra, de attól
tartott, hogy az általuk keltett zaj esetleg felkelti valakinek
a figyelmét. Minden olyan nyugodt és csöndes volt,
madarak, bogarak és valódi szél nélkül, hogy
összerándult a hangtól, amit Walter a levelek
csipegetésével keltett.
– Nincsenek őrök – mondta a koronaherceg. – A király
van, a hercegek és az udvartartásuk, de ők soha nem
merészkednek át a tavon.
– Siess, Oliver, és gyűjts még pár ágat, kérlek! – nógatta
Walter Vogel. – Aztán majd találunk egy helyet, ahol
felkészülhetünk.
– Milyen nagy az erdő? – kérdezte Oliver.
Tett pár lépést mélyebbre a fák sűrűjébe. Közvetlenül a
keskeny ösvény mentén szedték a leveleket és az ágakat,
és Oliver attól tartott, hogy Grigori vagy valaki más, aki
ugyanazt a kaput használta, majd észreveszi őket. Néhány
lépés után kiválasztott egy másik ágat, és a tövénél
levágta a fénylő fáról.
–  Nem tudom, hogy bebarangolta-e bárki valaha is –
jegyezte meg Walter. – A legutóbbi alkalommal Galent és
a lányokat túlságosan is lefoglalta, hogy elfussanak, így
nem volt idejük megnézni.
Szárazan felnevetett.
– Futottunk és lőttünk – tette hozzá a koronaherceg.
–  Hát nem örömteli, hogy megtanítottam Lilit lőni? –
Heinrich maréknyi fekete földet gyűjtött kis
bőrzacskókba.
–  Nem telik el úgy nap, hogy ne lennék hálás ezért –
felelte az unokatestvére lelkesen.
 –  És aztán megtanította lőni a többi hercegnőt is? –
Oliver maga után vonszolta a levágott ágat az ösvényre.
–  Igen, a történtek után a király meglehetősen
hajthatatlan volt ezzel kapcsolatban – válaszolta Galen. –
Épp ezért lep meg, hogy te… ööö… elraboltad Petúniát.
Nem volt nála fegyver?
–  De igen – válaszolta Oliver mosolyogva. – Első
találkozásunkkor egy pisztolyt szegezett egyenesen az
arcomba. De én később egy fáról leugorva megleptem –
magyarázta.
A többiek nevettek ezen, amit Oliver biztató jelnek vett.
Úgy érezte, ha tudnak nevetni, ha Walter Vogel képes
dúdolni, miközben ágakat gyűjt, akkor talán még jól is
végződhet ez az egész.
Amikor gyűjtöttek elég fát, levelet és földet, folytatták
az útjukat tovább az ösvényen a fekete vizű tóig. A  tó
közepén, egy szigeten állt a palota. Hegyes tornyaival
fenyegetőn magasodott a szürkés semmi felé, ami az eget
jelentette. Olivert kirázta a hideg.
–  Maradjunk a fák közt! – figyelmeztette őket Walter
Vogel. – Megláthatnak bennünket a palotából. Egy kicsit
kell csak beljebb mennünk, hogy találjunk helyet a
felkészüléshez.
Oliver vonakodva beljebb húzódott a fák közé egy
halom ággal a karjaiban. Többször is megbotlott,
miközben a nyakát nyújtogatva igyekezett figyelni a
palotát. Ránézésre nem voltak ablakai, csupán egyetlen
hatalmas ajtaja, de így is remélte, hogy megpillanthatja
Petúniát. Vajon jól van? Bántották?
– Jól vannak – nyugtatta csöndesen Heinrich, miközben
Oliver mellett sétált. – Csekély vigasz, de a hercegek
sértetlenül akarják a menyasszonyaikat.
Oliver összerezzent. Az  ő menyasszonyaikat. És
Petúnia hatéves volt, amikor először elrabolták, hogy
menyasszonnyá tegyék. Most is alig töltötte be a
tizenhatot, és Oliver még mindig nem tudott efölött
napirendre térni. Lehet, hogy Petúnia bátor arcát mutatta
a világ felé, de akkor is annyira sérülékeny volt még.
Vörös villanás keltette fel Oliver figyelmét. Ismét a
palota felé nézett. A  színről azt hitte, hogy csak a
képzelete játszik vele.
De nem.
Egy vörös köpenyes figura került elő a palota ajtaja
mögül, mindkét oldalán egy-egy magas, feketébe öltözött
alakkal. Oliver tudta, hogy Petúnia van a vörös
köpenyben. Csakis ő lehetett. Az alak termete és a köpeny
mozgása… bármilyen távolságból felismerné.
– Az ott Pet – suttogta Heinrich Oliver közelében állva.
– De hova viszik?
A herceg testének minden porcikája megfeszült.
Egy sor kis hajó állt a parton. Az  egyik magas, fekete
alak a hajóba segítette Petúniát, majd beült a középső
padra, és a kezébe vette az evezőt. A  másik magas alak
eltolta a csónakot, majd beugrott a farába. Az  evezős
határozott mozdulatokkal húzta őket az erdős part felé,
ezért Oliver a többiekkel együtt beljebb húzódott a fák
közé.
–  Távolabbra kell mennünk – suttogta Galen alig
hallhatóan. – Nem kockáztathatjuk, hogy meglássanak.
–  Kiszabadíthatnánk Petúniát – erősködött Oliver
élesen suttogva.
–  Ebben a pillanatban nincs rá szüksége, hogy
megmentsük – mondta Galen, és erősen belekapaszkodott
Oliver karjába. – Ha most megöljük azt a kettőt, és
magunkkal visszük Petúniát, a király hamarosan
hiányolni fogja a testvéreit, és a keresésükre indul. Akkor
viszont soha nem lesz lehetőségünk kihozni a lányokat.
A  többi lány. A  gyönyörű, fenséges Rózsa. Pipacs, a
huncut mosolyával. Margaréta hercegnő és ő tavasszal
tartanák az esküvőjüket. Oliver találkozott Ricard és
Christian hercegekkel Bruchban. Látta, hogyan
mosolyogtak a hercegnőikre. Tudomást szereztek vajon
arról, hogy mi történt, vagy továbbra is a hétköznapi
teendőik foglalják le őket, és nem is tudják, milyen
veszélyben vannak a menyasszonyaik? Oliver nyelt egyet,
kiszáradt a torka. Hirtelen megvalósíthatatlannak tűnt a
küldetés, hogy mind a tizenkét hercegnőt biztonságban
kihozzák a fekete palotából.
 Oliver figyelte, ahogy Petúnia minden segítség nélkül
kiszállt a csónakból. Fájdalom vagy félelem jeleit kereste
rajta. A  lány könnyedén mozgott, de a köpeny kapucnija
eltakarta az arcát. A  kapucni szélén kanyargó ezüst
hímzés illett az ezüstfákhoz, és a vörös bársonyt jól
kiemelte a fekete talaj. Amikor a kíséretével elindult a fák
felé, Oliver hagyta, hogy még beljebb húzzák a sűrűbe.
Nem messze találtak egy kis tisztást, és Walter Vogel
kiosztotta a feladatokat. Oliver dolga volt adott
hosszúságúra vágni az ezüstágakat, majd egy sor
kerítésoszlopra emlékeztető módon bevagdosni őket.
– Mit gondoltál, mik ezek? – A banya az egyik göcsörtös
kezével fejbe vágta Olivert. – Új kerítésoszlopok, amik itt
tartják az összes rémes öreg alakot.
Olivernek igencsak türtőztetni kellett magát, hogy ne
oldalogjon el a banyától. Nem érdekelte, hogy az asszony
milyen tiszteletre méltó varázsló. Fájt a feje, ahol a banya
megütötte. Persze, el tudta képzelni, hogy a több
évszázados kor könnyedén kiszámíthatatlanná teszi az
ember hangulatát.
A  két herceg a földdel teli kis zacskókkal
foglalatoskodott, Schelker püspök pedig az Oliver által
levágott nagyobb ágakba faragott jeleket.
Az  előkészületeik nem vettek igénybe sok időt, és Oliver
remélte, hogy be tudják majd fejezni a Kőbezárt-börtön
felújítását még napnyugta előtt. Abban bízott, hogy utána
már nem lesz más dolguk, mint elhozni a hercegnőket, és
végre elmehetnek innen.
És úgy tűnt, Walternek és Galennek arra is van terve,
hogyan hozzák majd ki a hercegnőket a palotából.
–  Be kell majd lopóznunk a palotába, de csak egy
láthatatlanná tévő köpenyünk van – mondta Galen,
amikor befejezték a fák és a föld előkészítését. – Bár
nálam itt van ez. – Belenyúlt a tarisznyába, amit Schelker
püspök hozott magával, és elővette a könnyű, szürke
gyapjúsálat. – Ez éppannyira megteszi.
–  Nem olyan stílusos, mint a köpenyem – fanyalgott a
jóasszony.
–  Nem kívánom háttérbe szorítani a köpenyét –
udvariaskodott Galen apró meghajlás kíséretében.
–  Egy romis lovastisztről loptam még fiatal lány
koromban – mesélte az öregasszony csillogó szemmel. –
Persze akkor még nem volt varázsereje. Csak tetszett a
színe.
–  Mindig is jól állt neked ez a szín – bókolt Walter
Vogel.
Oliver kíváncsi lett volna, hogy milyen régóta
ismerhetik egymást, de úgy döntött, nem akar olyan
részleteket megtudni a kapcsolatukról, amit a jóasszony
esetleg elárulhat.
– Mi ketten láthatatlanok leszünk – folytatta Galen. – De
sajnos csak mi ketten. Ez egy másik ok, amiért Fredericket
elküldtem Oliver embereivel a birtokra, mert velünk
akart volna jönni, pedig nincs harmadik varázserejű
ruhadarabunk. Megpróbálunk a bál végén bejutni, és
elhozni a lányokat, amikor már mindenki szétszéled
éjszakára – folytatta Galen. – Valakinek a kapunál kell
várnia, hogy megbizonyosodjon arról, hogy mind
kijutnak, és be kell majd zárnia a börtönt.
– Én be akarok menni a palotába – mondta Oliver.
Ugyanebben a pillanatban Heinrich a szürke sálért
nyúlt.
De Galen megrázta a fejét. Elhúzta a szürke sálat az
unokatestvére elől.
– Sajnálom, Heinrich. A köpenyt Olivernek adom, ezzel
pedig én megyek.
– De Lili… – kezdett ellenkezni Heinrich.
–  Heinrich, milyen gyorsan tudsz futni? – Galen úgy
nézett ki, mintha maga a kérdés is fájdalmat okozott
volna neki, de a szeme egy pillanatra sem hagyta el az
unokatestvérét.
–  Átkozott analúziaiak! – bosszankodott Heinrich, és
elengedte a sálat.
Az  öklével a rossz lába combjára csapott, amitől
megrándult az arca.
–  Heinrich, miután segítesz az új kerítésoszlopokat a
helyükre tenni, a kapunál fogsz várni – mondta Galen. –
És kiviszed az összes lányt. És te is velük tartasz.
 –  Azt hittem, hogy a varázsigénél szükségetek lesz
segítségre – méltatlankodott Heinrich.
–  A  hasznunkra lennél, de nélküled is boldogulni
fogunk – ismerte el Walter Vogel.
–  És én jobban örülnék, ha gondoskodnál arról, hogy
Rózsa ne jöjjön vissza – folytatta Galen. – Sokkal
könnyebb lesz nekem, ha tudom, hogy az összes lány
biztonságban van. És életben.
Oliver lenézett a kezére. Tudta, hogy Galen jó eséllyel
nem fogja ezt túlélni. Különösen akkor nem, ha segít
bezárni a Kőbezárt Királyságot. Ez volt a másik oka, hogy
Fredericket elküldték, mivel néhány hercegnő férjének
muszáj volt túlélnie ezt. De ha így kiszabadíthatják
Petúniát és a nővéreit, akkor megérte az áldozatot.
Oliver legnagyobb meglepetésére a jóasszony
vigasztalón az egyik vállára tette a kezét. Az  asszonyra
nézett, de amint az szóra akarta nyitni a majdnem
teljesen fogatlan száját, kiáltozásokat, majd
fegyverdörrenést hallottak.
–  Ez nem a palotából jött – állapította meg Heinrich,
miközben feltápászkodott.
–  Arról hallottam. – Schelker püspök a fák felé
mutatott, ahol Petúniát utoljára látták.
Oliver megszokásból felvette a farkasálarcot. Felkapta
a pisztolyát, átvette a bal kezébe, majd a jobba fogta Karl
baltáját.
 –  Remélem, hogy ez nem húzza nagyon keresztbe a
számításaikat – mondta a koronahercegnek, majd futva
eltűnt a rengetegben.
 
 Jutalom
 

 
Petúnia egész jól érezte magát, miközben úgy tett, mintha
Kestilan és Telinros nem is létezne. Telinros viszonozta is
a kedvességet, de Kestilant zavarta, és folyamatosan
próbált beszélgetést kezdeményezni, vagy legalább azt
elérni, hogy a lány ránézzen.
A  lány elment egy darabig a fekete parttól az
ezüsterdőn át kanyargó ösvényen. Ugyanaz az ösvény
volt, mint amit a nővéreivel mindig használtak, és amin
már tíz éve nem járt.
– Petúnia, gyere vissza ide! – kiáltott utána Kestilan.
Ez csak olaj volt a tűzre. A  lány folytatta az útját az
ösvény végéig, a hercegek pedig követték. Kestilan
továbbra is könyörgött neki, hogy forduljon vissza,
Telinros viszont csak dühösnek tűnt, amikor a hercegnő
rásandított. Petúnia lesimította a köpenyét, és haladt
tovább.
Az  ösvény végén megtalálta a gyöngyökkel kirakott
ezüstkaput, ami még ennyi év után is legalább annyira
ismerős volt neki, akár a saját ágya. A  kapura tekerve
meglátta a kifőzött gyapjúszemekből készített láncot, amit
Galen használt a kapu bezárására, és a csomót, amit egy
ezüst kötőtű fogott össze.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a lánc érdes,
főzött gyapjúanyagát. Felidézte, hogy figyelte a vacsoránál
kötögető Galent azt az éjjelt megelőzően, amikor az előző
király arra kényszerítette a lányokat, hogy itt maradjanak
éjszakára. Akkoriban azt hitte, hogy Galen csupán az ő és
a nővérei szórakoztatására kötöget. Ahogy korábban
Árnikának hozott egy vörös labdát, amikor sírt. Csak
később jött rá, hogy mit is művel a koronaherceg, amikor
az ujjai serényen dolgozzák fel az egyszerű gyapjúnál
sokkal értékesebb fonalat.
Petúniának kiszáradt a szája. Megperdült, és hálás volt,
amiért a köpenye eltakarta a két herceg elől. Az  arcuk
fehér és feszült volt, mintha fájna nekik ilyen közel lenni
a kapuhoz. Ettől Petúnia egy kicsit győzelemittasan érezte
magát, miközben elsietett mellettük, és remélte, hogy
követni fogják. Csettintett az ujjával, hogy a férfiak
gyorsítsanak.
A  lánc most már a kapun belülről volt megkötve és
összetűzve.
Az ösvényen félúton meglátott még valamit, amit nem
akart, hogy a hercegek észrevegyenek. Valaki levágott egy
ágat egy fáról. A fa törzsén található sérülés szembetűnő
volt Petúnia számára, ahogy enyhén csillogott. A szikrázó
fekete földet felkavarták és összetúrták, mintha több
ember is járt volna erre. Petúnia azonnal elindult az
ösvény másik oldala felé, és könnyed léptekkel nézegetni
kezdte az ágakat.
– Ne menj be az erdőbe! – mondta neki Kestilan.
– Állítsd meg! – szólt Telinros a testvérére.
Petúnia hátranézett, és látta, ahogy mind a ketten az
ösvény szélén ácsorognak, fájdalmasan eltorzult arccal.
Kestilan lelépett az ösvényről, bement két íves ezüstfa
közé, majd felszisszent. Haragosan meredt Petúniára.
– Gyere ide!
–  Nem – felelte a lány. – Majd jövök, ha kész vagyok a
vesszők gyűjtögetésével.
– Gyűjts az ösvényen! – morogta a férfi.
– Nem.
A  lány továbbsétált az erdő sűrűje felé. Lassú lépteket
hallott a háta mögül. Kestilan dacolt az áldott ezüsttel.
Petúnia remélte, hogy a férfi kínzó fájdalmat érez.
– Petúnia, gyere ide!
– Nem!
– Hát nem tanultad meg, hogy nem szabad az erdőben
bóklásznod?
Ettől megtorpant a lány.
Az igaz, hogy azért került a Kőbezárt Királyságba, mert
olyan virágokat szedett, amikről minden épeszű ember
sejtette volna, hogy csapdát jeleznek. De hogyan is
kerülhetne még nagyobb bajba? Hiszen most az
édesanyja ezüsterdejében sétált, talán a
legbiztonságosabb helyen ebben a birodalomban.
Haladt előre, át a fák közt, amíg egy tisztásra nem ért.
A  tisztás közepén állt egy gyönyörű kis ház, ami úgy
nézett ki a tetejével és a díszesen faragott faerkélyeivel,
mint egy analúziai nyári lak. Az egész fekete volt, és nem
díszítették hagyományos festmények a falakat, de ezektől
eltekintve pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik nyári
lak a délkeleti hegyekben.
– Petúnia! Azonnal gyere vissza!
A  lány a tisztásra lépett, Kestilan hangja pedig egyre
halkabban csengett a háta mögül. Minden érvelése
ellenére azt kívánta, bárcsak nála lenne a pisztolya, vagy
egy ezüsttőr, vagy bármi. Megpaskolta a fűzője felső
részét, és kitapogatta a gyufásdobozt. Legalább az nála
volt.
A  nyári lak ajtaja kitárult, és valaki kilépkedett a
teraszra. Egy magas, vékony alak jelent meg, fekete
ruhában, Petúnia pedig megdermedt, mert azt hitte, hogy
Rionin az. Hogy juthatott át az erdőn?
– Virágszirmom! Üdvözlöm!
Grigori herceg állt ott. Petúnia úgy érezte, mintha
nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel, és
majdnem visszarohant egyenesen Kestilanhoz. De aztán
úrrá lett rajta a dühe.
–  Maga! Mit keres itt? – követelte Petúnia. – Mi ez az
egész?
A férfi szája széles, örömteli mosolyra húzódott.
–  A  nagymamámat jött meglátogatni? Alig várta már,
hogy láthassa önt!
– Az ön… nagymamája?
Petúnia térde elgyengült. A  nagyhercegné is itt van?
A Kőbezárt Királyság börtönében?
–  Rögtön ön után érkezett – felelte Grigori, mintha ez
lenne a legegyértelműbb dolog a világon. Lement a
lépcsőn, és kinyújtotta a kezét. – Sajnálom, amiért
csapdába csaltam, hogy itt kössön ki. De szükséges volt.
Ön idetartozik, ahogy mi a nagymamámmal is. Azért,
hogy idejöhessünk, először önt kellett ideküldenünk.
Petúnia legszívesebben felpofozta volna. Hogyan
hozhatta erre a helyre a nagyhercegnét? Örökre az erdő
közepén lévő csapdába zárva kell majd élnie.
–  Szegény nagymamája! Vigyen hozzá azonnal! –
utasította Petúnia, bár összerándult a gyomra.
A szökés így már sokkal bonyolultabbá vált.
Elnyomakodott a herceg mellett, és elindult felfelé a
lépcsőn.
Meglepődve a lány vehemenciáján, de amúgy
elégedetten követte Grigori herceg fel a lépcsőn, hogy
bevezesse a nyári lakba. Az egész ezüst és fekete színben
pompázott, lila kárpitokkal. Nem sokban különbözött a
Kőbezárt-palotától, de nem keltett olyan lepusztult és
rothadó benyomást. Grigori herceg végigvezette a lányt a
folyosón, majd bekopogott egy gyöngyház berakással
díszített magas ajtón.
– Nagymama? Megérkezett a mi Petúniánk – kiáltott be
az ajtón.
–  Vezesd be, vezesd csak be! – hallatszott a
nagyhercegné válasza, mielőtt még Petúnia ellenkezni
tudott volna, hogy ő bizony nem az övék.
Grigori kinyitotta az ajtót, ami egy gyönyörűen
berendezett hálószobába nyílt. A  fekete bútorokat fehér
csipke takarta. Fehér függönyök lógtak az ablakok előtt,
egy fehér baldachinos ágyon fehér párnák sorakoztak.
Fehér csipkesálak és -terítők takartak minden felületet.
A  szintén fehérbe öltözött nagyhercegné felült az
ágyon heverő csipkehalom és párnák közt. Fehér
csipkesapkát viselt a fején, és egy fodros fehér
hálókabátot. Öregebbnek tűnt, és mégis a szokásosnál is
furcsán éberebbnek. Petúnia eltűnődött, hogy ez a valódi
nagyhercegné-e egyáltalán. De ki más lehetett volna?
Petúnia egy pukedlivel leplezte a zavarát.
– Őméltósága, micsoda meglepetés önt itt látni!
–  Hogy is ne lennék itt? Hiszen idetartozom! –
A nagyhercegné rámosolygott, amitől Petúniának felállt a
szőr a hátán.
 Az idős hölgy nyilvánvaló elégedettséggel simogatta az
ágytakarót.
– Én… én nem értem – dadogta Petúnia. – Ez a Kőbezárt
király börtöne! Egyikünknek sem lenne szabad itt lennie.
–  Börtön? De csupán átmenetileg – jelentette ki a
nagyhercegné, mintha ez csak valami semmiség lenne. –
Egyedül azt bánom, hogy nem tudtam csatlakozni a
szerelmemhez már évekkel ezelőtt, hogy a királynője
lehessek, mielőtt kegyetlenül meggyilkolták.
–  Micsoda? – Petúnia bambán pislogott a
nagyhercegnére.
Most tényleg azt mondta, hogy az első Kőbezárt király
az ő… az ő… A  lány megborzongott, ahogy felidézte a
trónján ülő rettenetes, csontfehér teremtményt.
Petúnia maga köré húzta a köpenyét, és az ágyban
fekvő idős hölgyet tanulmányozta. Vajon ő tényleg a
nagyhercegné, vagy Rionin talált egy nőt az udvarában,
aki megszemélyesíti? De milyen célból?
–  Drága Petúniám, miért nézel rám így? Gyere ide, és
ülj mellém az ágyra, Grigori pedig hoz nekünk egy forró
italt.
–  Az  ön szeme mindig zöld volt? – Petúnia nem tudta
felidézni.
–  Hát persze. Milyen más színű lett volna? Korábban
szonetteket írtak a smaragdzöld szememről. És még ma is
ugyanolyan élesen látok velük, mint fiatalkoromban. Sőt
messzebbre látok, mint néhány fiatal lány. –
A  nagyhercegné nevetett, és közben elővillant a
kifejezetten szép fehér fogsora.
Vajon eddig is ennyire ép és fehér volt? Petúnia erre
sem emlékezett, és nem tudott szabadulni az érzéstől,
hogy egy olyan valamit lát… valami mást, ami valóban a
Kőbezárt Királyságba tartozott, és nem a fenti világba.
–  Gyere, ülj ide mellém, kedves Petúniám! – biztatta a
nagyhercegné, és közben megpaskolta maga mellett a
párnákkal takart ágyat. – Hadd magyarázzam el neked ezt
az egészet! Nem annyira szörnyű, mint amilyennek
gondolod.
Petúnia meg sem mozdult.
–  Ó, ugyan már! – A  nagyhercegné újra felnevetett. –
Nem harapok. Gyere ide, lányom, és hadd beszélgessek
veled kényelmesen!
Volenskaya nagyhercegné mindig kedvesen fordult
hozzá a múltban, emlékeztette magát Petúnia. Valójában
úgy bánt vele, akár a saját unokájával. Nem az idős hölgy
hibája volt, hogy az unokája gonosz, és nyilvánvalóan
csellel vette rá, hogy idejöjjön, ahogy őt is.
Petúnia átlépdelt a szobán, és leült az ágy szélére a
nagyhercegné mellé, majd megigazította maga körül a
köpenyét.
– Nem akarod levenni a köpenyedet? Biztosan meleged
van – mondta a nagyhercegné, és az egyik kezével a
köpeny csatjáért nyúlt.
–  Nem, köszönöm. – Petúnia egy kicsit hátrébb
húzódott.
–  Ahogy neked kellemes, kedvesem – hagyta rá a
nagyhercegné. – Nos, hadd meséljek! Amikor nagyon
fiatal lány voltam, fiatalabb, mint te most, apám egy
magas toronyba zárt a nyolc testvéremmel együtt. Attól
tartott, hogy hozományvadászok akarnak majd
kihasználni bennünket, vagy a nem megfelelő férfiakba
szeretünk bele, ezért úgy döntött, hogy mindannyiunkat
elzár, amíg hozzánk illő férjet nem talál nekünk. Tíz évet
töltöttem el abban a toronyban – mondta keserűen a
nagyhercegné –, de a vége felé történt valami.
Petúnia önkéntelenül közelebb hajolt a
nagyhercegnéhez. Szóval végül mégiscsak igaz volt a
szóbeszéd. Ez a szegény asszony a kilenc ruszakai lány
egyike, akiket a fogságban töltött idejük alatt megrontott a
Kőbezárt király.
–  Egy férfi kezdett megjelenni nálunk – folytatta a
nagyhercegné. – Árnyék volt a teste, de kedves és
csodálatos volt. Mesélt nekünk a királyságáról, és hogy
mindannyiunkat el akar vinni abból a borzalmas
toronyból. Megtanította, hogyan készítsünk a tornyunkból
a palotájába nyíló ajtót, hogy táncolni menjünk. Sok
boldog éjszakát töltöttünk ott. – Felsóhajtva elmosolyodott
az emléken. – Mennyei ajándék volt, hogy elszökhettünk
abból az apró toronyszobából! És hamarosan
megismertem egy még nagyobb örömöt, amikor rájöttem,
hogy gyermekkel fogom megajándékozni a szerelmemet.
Azt hittem, hogy akkor majd feleségül vesz, és a
királynőjévé tesz. De legnagyobb haragomra, a nővéreim
is gyermeket vártak. Elhatároztam, hogy az én
gyermekem fog megszületni először, de Tanya és Daniela
fia percekkel az enyém előtt született.
Az ajka megrándult, és Petúnia hátrahőkölt az asszony
arckifejezése láttán. Ám úgy tűnt, a nagyhercegné nem
vette észre.
– Mind ugyanazon a rémes éjjelen szültünk. Borzalmas
vihar tombolt, és nem tudott jönni segítség. Egy csengő
volt az ablakunkon kívül, amivel jelezni tudtunk, ha
valamire szükségünk volt, és bár csöngettünk egész éjjel,
a szél annyira süvített, hogy senki sem hallotta meg. Mire
a vihar elcsendesült, mindannyian megszültük a fiunkat.
A  szüleim megérkeztek, és aggódva néztek ránk, de
mielőtt még bárki egy szót is szólhatott volna, egy
árnyéktól elsötétült a szoba, és a babámat elvették a
karomból.
–  Milyen szörnyű! – Petúniát magával ragadta a
történet.
A nagyhercegné megpaskolta a kezét.
–  A  legrosszabb még csak ezután jön. Többé nem
csatlakozhattunk a drága királyunkhoz a Kőbezárt
Királyságban, de azt megtudtuk, hogy a fiainkat
hercegként fogják felnevelni, és egy nap majd mind újra
láthatjuk őket. Mielőtt még híre ment volna a
történteknek, apánk feleségül adott bennünket
mindenféle bolondhoz. Így kerültem Vesztfálinba.
Csodálatos egy ország, azt meg kell hagyni. –
A nagyhercegné megszorította Petúnia kezét. – De nagyon
messze volt az otthonomtól, az igaz királyomtól pedig
még messzebb… Persze, a napfény világában minden
messze volt tőle. – Ezen kuncogott kicsit. – Nekem pedig
igazam volt: a király szíve felém húzott. Elintézte, hogy
azt a kis grófságot felosszák, hogy kényelemben élhessek
a birtokomon. Ez volt az egyik legutolsó intézkedése,
mielőtt meggyilkolták.
Petúnia döbbenten ült. Nem tudta, hogy mi lenne a
rosszabb: ha ez a különös személy itt mellette a
nagyhercegnét megtestesítő egyik udvaronc lenne, vagy
ha ezek a szavak valóban a nagyra becsült dámától
érkeztek.
–  Oliver birtoka… A  Kőbezárt király… – suttogta
Petúnia alig hallhatóan.
– És aztán – folytatta az idős hölgy, mintha a lány meg
sem szólalt volna –, egy életöltőnyi várakozás után,
megkeresett az elsőszülöttem! A  szívemnek, lelkemnek
legkedvesebb fiam. – A nagyhercegné szeme felragyogott,
és az emlékbe feledkezve elnézett Petúnia mellett. –
Árnyként érkezett a hálószobámba. Éjszakánként
látogatott meg az én oly sok éve nem látott drágám.
A  szomorú hír, hogy az én csodálatos királyom meghalt,
iszonyú csapásként ért. De a fiam azzal vigasztalt, hogy a
két bátyja is meghalt, így most ő a Kőbezárt király.
– Rionin az ön fia? – Petúnia egész teste elzsibbadt.
A fehér haj, a zöld szem… Rionin sokban hasonlított a
nagyhercegnére. Hogy is nem vette ezt észre korábban?
– Igen – felelte büszkén az asszony. – Bár én mindig is
Alexeinek hívtam. Az  édesapja nevezte el Rioninnak.
Különös név, de tudom, hogy a királyomnak meglehetett
erre az oka. Talán az ő nyelvén nemes jelentéssel bír –
tűnődött el. – Meg kell majd kérdeznem tőle.
–  Rionin az ön fia – ismételte meg Petúnia. Lassan
visszatért az élet a testébe. – Tudna szólni neki…
elmondaná neki, hogy a nővérem, Lili már férjnél van? –
Petúnia elkeseredetten megragadta a nagyhercegné kezét.
– Kérem, szóljon neki! Lili nem akar feleségül menni
hozzá! Egyikünk sem akar itt maradni, és feleségül menni
a hercegekhez! Tudna segíteni nekünk, kérem?
Könnyek csípték a szemét.
A nagyhercegné Petúniára nézve elmosolyodott, mire a
lányt megkönnyebbülés öntötte el. Ez valóban a
nagyhercegné volt, márpedig ő segíteni fog.
A könnycseppek legördültek az arcán.
–  Ne aggódj, drága Petúniám! Sokat beszéltem rólad a
fiammal. Kestilannak nem fog tetszeni, de nem igazán
érdekel ez engem. Az  anyja valami kelekótya belgik
grófnő volt. Aligha érdemes az a fiú a figyelmedre,
gyermekem. – A  nagyhercegné megragadta a lány
mindkét kezét. – Nem, nem, téged az én Grigorimnak
szánlak. Az  egyetlen leszármazottamnak Alexeien kívül,
aki nem jelentett csalódást nekem. És Alexei végül
beleegyezett… ezért vagy most itt, nemde?
– Micsoda? – Petúnia kirántotta a kezét az asszonyéból,
és felpattant az ágyról.
–  Ugyan már, Petúnia, láttalak Grigorival együtt, szép
pár lesztek. Itt éltek majd velem, de persze minden este
elmehettek a palotába táncolni. És lesznek majd
szolgálóink, nem azok a rémes népek a palotában, hanem
a szobalányok a birtokomról, és Grigori emberei.
– Hogy? Nem! Hogyan volt képes…
Petúnia nem találta a szavakat, de a nagyhercegné csak
nézett rá tovább csillogó szemmel és széles mosollyal.
–  Csodálatos lesz, kedves Petúniám! Hívhatsz majd
nagymamának, ha szeretnéd.
Petúnia hátratett kézzel hátrálni kezdett az ajtó felé.
Amikor megérintette a kilincset, próbálta kinyitni.
–  Ön nem a nagymamám – mondta, aztán megfordult,
és kiszaladt az ajtón.
Nem jutott messzire. A  folyosón egyenesen Grigoriba
ütközött. A  férfi megfogta a karját, mire sikítani kezdett,
és megpróbált kiszabadulni a szorításából. Kikapta a
herceg övéből a pisztolyt, és hátralépett, hogy célozni
tudjon.
– Virágszirmom, mit művel?
Grigori a pisztoly után kapott, amivel eltérítette a
lövést a szűk folyosón. A  golyó épp csak súrolta a férfi
vállát, majd a falba csapódott a háta mögött. A  herceg
küzdött a lánnyal, akinek sikerült még egyet lőnie, de a
lövés ismét mellément, és az ajtó közelében lévő díszes
tükröt törte össze. Grigori kitépte a pisztolyt Petúnia
kezéből, és átkarolta a derekát. Felkapta a padlóról, majd
visszavitte a tekergő és kiabáló lányt a nagymamája
szobájába.
A  nagyhercegné kiabált, és rázta a csipketakaróit, de
Petúnia egy pillantást sem volt hajlandó vetni rá. Az  ő
szemében a nagyhercegné még Grigorinál és Rioninnál is
szörnyűbb volt, és soha többé nem akart beszélni vele.
Grigori az ágy lábához dobta a lányt, és berúgta az ajtót
maga mögött. Petúnia egy pillanat alatt újra talpon
termett. Grigorira vetette magát, aki az egyik kezével
magasra tartotta a pisztolyt, a másikkal pedig eltolta
magától a lányt. Összeráncolt homlokkal nézett Petúniára,
mintha az ő viselkedése lenne teljesen irracionális.
– Engedjen el, maga szörnyeteg! – köpte felé Petúnia, és
egy adag nyál ragadt a herceg mellkasa közepére.
Grigori elővett egy zsebkendőt, és grimaszolva próbálta
eltüntetni. Petúnia hallotta a háta mögül, hogy a
nagyhercegné undorodva beszívja a levegőt.
–  Micsoda illetlen viselkedés ez, Petúnia! És mégis mi
késztet arra, hogy elmenj? Hiszen már beismerted, hogy
nem szereted Kestilant!
–  El akarok menni erről az egész borzalmas helyről –
lihegte Petúnia, és újra megpróbálta megszerezni a
pisztolyt.
–  Nagyra értékelem a lelkesedését, virágszirmom –
mondta Grigori, és közben ellépett a lánytól. – De ez
nevetséges! Én vagyok a jövendőbelije, és abba kell
hagynia…
Kiabálás és csörömpölés hallatszott a bejárat felől.
Petúnia kihasználta a figyelemelterelést arra, hogy
gyomorszájon vágja Grigorit, és amikor a férfi
előregörnyedt, kikapta a pisztolyt a kezéből. Felhúzta a
kakast, de nem tudta, hogy kire célozzon. Grigorira?
A  nagyhercegnére? Vagy az új fenyegetésre, ami a
folyosón közeledett?
Az  ajtó kicsapódott, és eltalálta Grigorit, aki épp
felegyenesedni készült, de így a padlóra zuhant.
Az  ajtóban egy farkasálarcot viselő férfi állt, baltával a
kezében. Petúnia pedig döntött. Átlépett az ágyon, és a
nagyhercegnére fogta a pisztolyt, aki jajgatni kezdett, és a
kezét tördelte.
–  Oliver, gondoskodjon Grigoriról, én figyelem a nőt –
utasította Petúnia.
Grigori kezdett feltápászkodni, de Oliver a pisztolya
agyával a tarkójára csapott. A  herceg eldőlt, akár egy
kivágott fa, mire a nagyhercegné úgy sikított, mintha ő
maga is megsérült volna.
–  Grigori! – A  csipkés ágyneműt markolászva próbált
felkelni.
– Asszonyom, kérem, maradjon nyugton! – szólalt meg
valaki, miközben bejött a szobába Oliver mögött.
–  Galen! – Petúnia azonnal felismerte a hangját, és
majdnem elejtette a pisztolyt. Már szinte reszketett a
megkönnyebbüléstől.
–  Tarts ki, Pet! – mondta a sógora, miközben
körbenézett. – Walter?
Petúnia érezte, hogy hisztérikus állapot kerülgeti,
amikor az öreg kertész a falábán bebicegett a szobába.
Az  egyik szemöldökét felhúzva a lányra nézett, aki a
fodros ágy mellett állva a nagyhercegné mellkasára
szegezett egy hatalmas pisztolyt.
– Nos, Petúnia – szólalt meg végül Walter –, látom, talált
nekünk megfelelő helyet az előkészületeink
befejezéséhez.
–  Enyém az öröm – felelte Petúnia, és immár képtelen
volt visszatartani a hisztérikus nevetését.
 
 A láthatatlan
 

 
Oliver némán és láthatatlanul követte Petúniát az
ezüsterdőn át az ösvényhez, ahol már négy sötét herceg
várta. Az  ösvényen járkáltak fel-alá, alkalmanként
beléptek a fák közé, de aztán fájdalmas arckifejezéssel
visszaugrottak.
– Mit műveltek itt ennyien? – Petúnia dühös tekintettel
nézett körbe, Oliver pedig meghökkent a lány bátorságát
látva. – Aligha van szükség négyetekre, hogy letörjek pár
ágat.
Mindössze néhány pillanattal korábban segített
megkötözni Grigori herceget. Rezzenéstelen arccal
hallgatta, amikor Grigori beismerte, hogy ő írt viasszal az
üvegház padlójára, hogy megnyisson egy átjárót a birtok
és a Kőbezárt Királyság közt.
Aztán végignézte, ahogy Oliver és Galen
végigvonszolták Grigorit a folyosón egy másik
hálószobáig. Hősiesen hallgatta, ahogy Volenskaya
nagyhercegné kiabált és ellenkezett, miközben Heinrich
fegyverek után kutatva átnézte a szobáját. Beszögezte az
ablakot, aztán a nagyhercegnét bezárták a díszes
szobájába.
Petúnia a félelem legcsekélyebb jele nélkül hallgatta
végig, ahogy Galen felvázolta a tervét, majd úgy hagyta el
a házat, hogy vissza sem nézett. Nem mintha látott volna
bármit, mivel Oliver és Galen is láthatatlanná váltak,
hogy követni tudják.
Amikor Oliver vezetésével átvágtak az ezüsterdőn a
kiabálás és a lövés irányába, látták, hogy a két herceg a
csónakkal átkel a tavon. Ettől még inkább meghűlt a vér
Oliver ereiben, mint a kiáltozások és a lövés hallatán.
A  hercegek elfutnak, és egyedül hagyják Petúniát? Mi
történt?
Persze, nem kellett volna meglepődnie, hogy amikor
megérkezett, azt találta, hogy Petúnia mindent kézben
tart.
Oliver szerette volna azt hinni, hogy a lány szeme
amiatt csillant fel, amikor felnézett, mert őt látta meg az
ajtóban. Nemcsak azért, mert segítség érkezett, hanem
azért, mert épp ő jött.
Amikor az erdőn átvágva látták, hogy négy herceg tért
vissza, Oliver megkönnyebbült. A  hercegek minden
bizonnyal két csónakkal érkeztek, ami azt jelentette, hogy
Oliver és Galen is könnyebben tud majd átkelni.
Ez volt a tervük egyetlen bizonytalan pontja, mert a
csónakok már három utassal is igencsak zsúfoltak voltak,
és akár még egy láthatatlan potyautas is veszélyes lett
volna, kettő viszont már lehetetlen. Oliver felkészült, hogy
várakoznia kell majd a parton, amíg Galen vissza nem tud
osonni érte később, de így most úgy tűnt, hogy azonnal át
tudnak kelni mind a ketten.
– Nos? Válaszoljatok! – Petúnia a sietősen összegyűjtött
maréknyi vesszőt rázta a hercegek felé, akik elhúzódtak.
–  Azt hittük, hogy megtámadtak – mondta Kestilan. –
Ezért hoztunk segítséget.
–  Az  valóban nem valami nagy segítség, hogy álltok
duzzogva az ösvényen, amíg engem egy bolond pisztollyal
igyekszik foglyul ejteni az erdőben – vágta oda Petúnia.
Úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha amennyire csak
lehetséges, az igazságra szorítkozik, anélkül, hogy
említené Olivert, Galent és a többieket. A Kőbezárt király
úgyis tudni fog az édesanyja erdei házáról, úgyhogy
semmi értelme nem lett volna azt állítani, hogy Petúnia
elveszett egy órára.
– Micsoda?
Most Kestilan lépett előre aggódva, bár a lány kezében
lévő vesszők visszatartották attól, hogy megérintse. Oliver
ezt kifejezett örömmel látta, ahogy azt is, hogy a lány
szándékosan tartotta úgy a vesszőket, hogy távol tartsa
magától a herceget, amikor úgy tűnt, át szeretné karolni.
–  Tudtátok, hogy Grigori herceg és Volenskaya
nagyhercegné az ezüsterdő közepén élnek? – Petúnia
hangja élesen csengett.
A hercegek csak bámultak rá.
–  Nem tudtátok, igaz? – A  lány hangja erre
megváltozott, és lesajnálón folytatta. – Rionin idehozta az
anyját és az unokaöccsét, Grigorit, és épített nekik egy
szép kis házat az erdő közepére. Én véletlenül rátaláltam,
és Grigori megpróbált foglyul ejteni. Alig tudtam
elmenekülni.
Kestilan és egy másik herceg úgy néztek, mintha ez
lenyűgözte volna őket, amit Oliver meg is tudott érteni.
A  harmadik herceg viszont gyanakvónak tűnt, az utolsó
pedig dühösnek látszott.
–  Nem csoda, hogy ez a hely darabjaira hullik –
dühöngött. – Arra használta az energiáját, hogy egy csinos
kis házikót építsen az anyjának, ugye? És a mi anyáink hol
vannak?
–  Tirolian – szólt rá a gyanakvó herceg –, hagyd ezt
abba! Nekem szülőből épp elég volt az apánk. Egyáltalán
nem szeretném idehozatni az anyámat.
– Ha Rionin meghalna, Stavian lenne a király – jegyezte
meg Tirolian halkan a gyanakvó hercegnek. – Ami
ugyebár nem lenne előnyös változás.
–  Hogy mertek felségárulásról beszélni a bátyánk,
Rionin ellen? – Kestilan döbbenten nézett.
–  Visszamehetnénk a palotába, és beszélhetnénk a
felségárulásról kényelmesebb körülmények közt? –
Petúnia újra meglóbálta az ágacskáit. – Szeretnék
visszatérni a nővéreimhez.
–  Visszamegyünk, de felségárulásról szó sem eshet –
jelentette ki Kestilan.
– Milyen kár! – sajnálkozott Petúnia, miközben elindult
az ösvényen.
A hercegek felsorakoztak mögötte, Oliver pedig követte
a társaságot. Feltételezte, hogy Galen is vele van, de a
koronaherceg olyan halkan mozgott, hogy Olivernek
fogalma sem volt, merre lehet. Olyan közel haladt a sötét
hercegekhez, amennyire csak a bátorsága engedte.
Igyekezett meghallani, hogy Kestilan és Petúnia miről
beszélgetnek. De nem is nagyon kellett erőlködni, mivel
Petúnia nyilvánvalón azt akarta, hogy mindenki jól hallja,
amit mond. Úgyhogy a hangja az ösvény teljes hosszában
jól hallható volt.
–  Nem tudjátok, hogy Rionin miért engedte meg, hogy
eljöjjek ide vesszőket gyűjteni, igaz? Azt akarta, hogy
megtaláljam az anyja házát. Ha nem találtam volna meg
véletlenül, biztos vagyok benne, hogy akkor Grigori eljött
volna értem. Tudjátok, Rionin odaígért engem Grigorinak.
Rionin anyja túlságosan is kedvel engem ahhoz, hogy
engedje, hogy valamiféle kelekótya belgik grófnő fiához
adjanak. Legalábbis ha jól emlékszem, ezeket a szavakat
használta. Grigori jutalma, amiért elhozta ide a
nagyanyját és engem a nővéreimmel, az, hogy megkap
engem.
Olyan könnyedén mondta ezt, mintha nem járna
semmilyen következménnyel, de Oliver önkéntelenül is
megmarkolta a fegyverét. Hogyan mondhat és tehet ilyen
dolgokat, és viselkedhet úgy, mintha nem is érdekelné,
hogy Rionin odaadja őt, akár egy tárgyat Grigorinak vagy
a testvérének, Kestilannak?
Oliver nem tűrhette ezt. Amilyen csöndesen csak tudta,
elővette a pisztolyát.
Egy kéz erősen megfogta a karját.
–  Nem lesz semmi baja – súgta a koronaherceg Oliver
fülébe. – Ne feledd, hogy kisgyerek kora óta ismeri ezeket
a férfiakat!
Galen elengedte Olivert, aki lassan visszatette a
pisztolyt a tartójába.
Egy pillanattal később már a fekete tó partján álltak.
Két kis csónak várta ott őket. Szűkös lesz a hely, de jobb,
mint amire számítottak.
– Te Petúniával mész – motyogta Galen a fülébe.
Oliver egy kicsit megnyugodott, és észrevette, hogy
eddig megfeszítette az állkapcsát. Ellazította, és
megpróbált normális ritmusban lélegezni, miközben
figyelte Kestilant, ahogy az egyik csónakba segíti Petúniát.
Neki épp indulás előtt kellett beszállnia, mert nem
szabadott zajt csapnia.
 Abban a pillanatban, amikor Blathen herceg belépett a
csónakba, Oliver is beszállt. Aztán feltűnt neki egy apró
probléma: nem ülhetett középre, mert akkor közvetlenül
egymás mellett lett volna Kestilannal, a csónak orra
viszont meglehetősen keskeny volt.
–  Ezek a padok annyira kényelmetlenek! –
bosszankodott Petúnia.
Addig forgott a csónak orrában, amíg a szoknyái a lába
köré nem tekeredtek. Az egyik oldalára dőlt, és a könyökét
a hajóperemnek támasztotta. Ha Oliver a másik oldalra
dől, akkor pont odafért mellé.
Óvatosan leeresztette magát a hercegnő mellett lévő
szűk helyre. Meg kellett kapaszkodnia a hajóperem másik
oldalába, nehogy a lányra essen. Így nagyon szorosan
ültek egymás mellett. Petúnia parfümjének rózsa- és
fahéjillata volt, de az is lehet, hogy a lány saját illatát
érezte. Blathen egy morgás kíséretében kilökte őket a
tóra, és majdnem arccal előre beleesett a vízbe. Az utolsó
pillanatban ugrott fel a csónakra lihegve, mire Kestilan
kinevette.
– Megvisel a korod? – kérdezte, majd evezni kezdett.
Oliver elnézve mellettük látta, hogy a másik csónak is
vízre került, de aligha kevesebb erőfeszítéssel.
– Nehéz a csónak – panaszkodott Blathen.
– Már vagy ezerszer átkeltél ezen a tavon – szólt vissza
Kestilan.
 A  hátralévő utat csöndben evezték végig, és Oliver
minden tőle telhetőt megtett, hogy ne nyomja agyon
Petúniát. Nehéz volt nem átkarolnia, részben az
egyensúly érdekében, és azért is, mert nagyon jólesett
volna neki. Viszont elengedett egy megkönnyebbült
sóhajt, amikor a csónak elérte a sziget homokját, de úgy
látta, hogy senki sem vette észre.
Petúniát leszámítva persze, aki kuncogott is rajta.
–  Min nevetsz? – Kestilan a lány felé fordult, hogy
kisegítse a csónakból.
–  Semmi olyasmin, amit megosztanék veled – vágott
vissza a lány.
Petúnia Oliverrel a sarkában bemasírozott a palotába.
Amikor beértek, a lány egyenesen átszelte a nagy
előteret, és bement egy kisebb folyosóra. Oliver szívesen
megállt volna nézelődni. Minden ezüst, fekete, kék és
ibolyaszínben tündökölt. Olyan tompa színekben, amik
valahogy mégis rikítónak hatottak. Észrevette a
hasonlóságot a palota és a nagyhercegné nyári lakjának
dekorációja közt. Az egész meglehetősen morbid volt.
Ám Petúnia nem állt meg. Akkor sem állt meg, amikor
egy udvaronc kilépett a szobájából, és faggatni kezdte,
hogy minek kelt át a tavon. Akkor sem állt meg, amikor
egy fekete csipkeruhát viselő, nagyon magas hölgy az
útjába állt, és megkérdezte, hogy mit művel azzal a
maréknyi mocskos ággal, mintha valami szolgáló lenne.
Petúnia csak ment tovább, megkerülve ezeket az
embereket, és Oliver tartotta vele a lépést.
Végül aztán a lány megtorpant, mert befordultak egy
sarkon, és a Kőbezárt király ott állt előtte.
Oliver azonnal tudta, hogy ő az, és nem csak azért,
mert egy csipkézett szélű koronát viselt. Finom fekete
tincsekkel tarkított hosszú fehér haja volt, az arca pedig
különös módon kortalannak tűnt. Egyik pillanatban
mintha nagyon fiatal lett volna, a másikban pedig
mérhetetlenül öreg. A  folyosó közepén állva Petúniára
meredt.
– Hát visszajöttél – jegyezte meg a férfi üres hangon.
–  Igen. Nem kívánok feleségül menni Grigorihoz.
Kestilanhoz sem kívánok hozzámenni, de Grigori még
rosszabb lenne – mondta a lány.
– De én megígértem…
– Nem érdekel, hogy mit ígértél meg az anyádnak vagy
az unokaöcsédnek, Alexei – vágott közbe Petúnia. – Nem
leszek a jutalma annak az embernek, aki idejuttatott!
Meglengette az ezüstágakat a király arca felé, mire a
férfi összerezzenve ellépett az útból. A  folyosó végén
Petúnia bement az egyik szobába, ami nőkkel volt tele.
Nem akármilyen nők voltak, hanem a nővérei, akik mind
örömteli kiáltásokkal üdvözölték. Oliver besurrant a
szobába, és a falnak támaszkodott. Érezte, hogy Galen
karja az övéhez ér, miközben követi a példáját. Az  egyik
hercegnő becsukta az ajtót, és nekitámasztott egy széket.
–  Pszt! Csöndesedjetek el! – kiáltotta Rózsa
koronahercegnő. Amikor elhallgattak, Petúniára nézett. –
Meg akartam kérdezni, hogy megsebesültél-e, de az
arcodra kiült kifejezés azt súgja, hogy jó híreid vannak
nekünk.
– A legjobb – mondta Galen, és levette magáról a szürke
sálat.
–  Galen! – A  koronahercegnő boldogan ugrott a férje
nyakába.
A  többi hercegnő is sikított, és egy pillanattal később
mind a sógorukat ölelték.
–  Ne kiabáljatok ilyen hangosan! – szólt rá Petúnia
halkan, de határozottan a testvéreire. – Rionin az imént
itt volt a szoba előtt.
A  többiek kissé lehiggadtak, Petúnia pedig odament a
falhoz Oliver mellé. Bár ő még mindig láthatatlan volt, a
lány addig keresgélt, amíg megtalálta a kezét, és
megfogta.
–  Heinrich veletek van? – Lili hercegnő, legalábbis
Oliver úgy sejtette, hogy ő az, remegő kezét Galen karjára
tette.
–  A  kapunál vár rád, Lili – nyugtatta meg Galen, és
megölelte. – Ma éjjel már együtt lesztek.
A lány könnyekben tört ki.
–  Ki fogja Petúnia kezét? – A  kerek szemüveget viselő
hercegnő ravasz tekintettel figyelte őket.
Oliver megpróbálta elengedni Petúnia kezét, de ő nem
hagyta. Így a férfi felemelte a másik kezét, és kicsatolta a
köpenyt. Bizonytalanul bólintott a hercegnők felé, akik
mind rámosolyogtak.
–  Ó, rendben – mondta Pipacs. – Minden segítségre
szükségünk van.
Amíg Petúnia elmesélte nekik, hogy mi történt, és
Galen felvázolta a tervüket, mind az ezüstágakat
farigcsálták. Nagyjából kötőtű hosszúságúak és
vastagságúak voltak, de mindegyikbe a Kőbezárt király
nevét faragták.
–  Az  áldott ezüst megöli bármelyik herceget vagy
udvaroncot – világosította fel Galen Olivert. – De hogy a
királyt meg tudjuk ölni, a valódi nevét bele kell vésni a
fegyverbe.
–  Meg mernék esküdni, hogy golyót eresztettem abba
a… a… szemétbe tíz évvel ezelőtt – mondta Lili, miközben
Oliver késével egy hosszú ezüstforgácsot kapart le az
egyik ág végéről.
– Én is – tette hozzá Galen szelíden. – De sajnos az már
csak azután volt, hogy király lett.
– Nem, nem akkor – erősködött Lili, és lázasan dolgozó
keze megállt. – Lelőttem. A  csónakokban, miközben
üldöztek bennünket a tavon át. Lelőttem Pariant, aki a
partnerem volt, aztán pedig Rionint Nárciszért. Hátraesett
a csónakban.
– Arra emlékszem – mondta Galen lassan.
– Hogyan élhette túl? – Lili Galenre nézett, majd Rózsa
és Oliver felé fordult. – Akkor még Illiken volt a király.
Az Oliver mellett ülő Petúnia hirtelen felpattant.
– Van egy titkos neve! Lefogadom, hogy az védte meg! –
Oliverre mutatott. – Hallott engem kint a folyosón?
–  Alexei? – Oliver hallotta, amikor a lány ezt a nevet
mondta, de elképzelése sem volt, hogy mit csinál. Azt
hitte, hogy talán ruszakaiul sértegeti. – A  valódi neve
Alexei?
–  Az  anyja Alexeinek akarta nevezni – magyarázta
Petúnia. – Ő mesélte nekem, hogy a szíve mélyén mindig
is Alexeiként gondolt rá.
Nárcisz undorodva szólalt meg:
– Azt akarod mondani, hogy végig rossz nevet faragtam
ezekre a botokra?
–  Csak írd az Alexeit a Rionin elé – javasolta neki
Margaréta, és hozzá is látott az ölében lévő kupachoz. –
Kőbezárt Alexei Rionin. Milyen helyes név!
–  Huszonhárom éve vagyunk ikertestvérek, és most
kezdesz el ironizálni? – Pipacs hosszan nézte Margarétát.
– Azt hiszem, nem tetszik.
– Én meg nem hiszem, hogy ez tetszik nekem – mondta
Nárcisz, és közben az ezüstágba faragott betűket
simogatta. – Mi van, ha nem válik be?
 – Be is zárjuk a drága kis királyságába – felelte Pipacs. –
Szóval mindegy, hogy él vagy hal. Nem lesz több
rémálom, sem árnyak a kertben – sóhajtotta. – Remek
lesz, nem?
–  De mi lesz, ha nem működik? – akadékoskodott
Nárcisz.
–  Működni fog – nyugtatta meg Galen. – Walter és a
jóasszony évszázadokat töltött a varázslat
tanulmányozásával. Biztos, hogy működni fog.
Oliver látta, hogy Lili arca még az eddiginél is
sápadtabbá válik. Fel is állt a székéről, hogy el tudja kapni
a lányt, ha elájulna.
–  Legutóbb a legtöbben belehaltak – suttogta Lili. – Ó,
Heinrich!
Rózsa és Galen összenéztek. A  lány tudja, gondolta
Oliver. Tudja, hogy Galen nem jut ki innen élve. Oliver
eltűnődött, hogy vajon neki sikerülni fog-e. Örömmel
meghalt volna Petúniáért… valójában örömmel meghalt
volna pusztán azért is, hogy megállítsa a Kőbezárt királyt
és a testvéreit.
Galen letérdelt Lili széke elé.
–  Heinrich a kapunál fog várni rátok – mondta
határozottan. – Ő  gondoskodik arról, hogy kijussatok.
Nem vesz részt a varázslatban.
Lili összegörnyedt, és a remegő kezét Galen vállára
tette.
 – Te viszont igen, ugye? – Árnika zokogni kezdett.
– Igen, Árnika – felelte Galen csöndesen.
– Ez nekem nem tetszik – ellenkezett Árnika.
Galen felállt, és átölelte a vékonyka lányt, míg Rózsa
tovább vigasztalta Lilit. Oliver elfordult. Ez annyira
személyes pillanat volt, hogy nem akart betolakodóként
jelen lenni. Az összes nővér szerette Galent, de a közte és
Rózsa közt lángoló szerelem annyira tiszta és fényes volt,
hogy fájt rájuk nézni, ahogy az utolsó óráikat a többi
lányról való gondoskodással töltik.
Oliver felkelt, és úgy tett, mintha szüksége lett volna
valamire az ajtó közelében lévő asztalról.
–  Vegye fel a köpenyét! – mondta neki Petúnia, aki
követte.
 
 Petúnia
 

 
Petúnia hátranézett, miközben kivezette Olivert az ajtón.
–  A  szobámban hagytam a gyufáimat – szólt oda a
többieknek. – Jobb, ha ellenőrzöm, hogy a helyükön
vannak-e még.
– Légy óvatos! – figyelmeztette Rózsa.
– Az leszek – felelte Petúnia.
–  Ne feledd, Pet, ma későn lesz vacsora, és utána
egyenesen a bálra megyünk – emlékeztette Jácinta.
–  Igen, igen – helyeselt Petúnia, majd kiment a
láthatatlan Oliverrel. A férfi az egyik kezét finoman a lány
vállára tette, aki igyekezett nem rátenni a sajátját. – Most
őszintén, még mindig úgy viselkednek velem, mintha
hatéves lennék – panaszkodott, miután becsukták az ajtót.
–  Valószínűleg ez mindig így is marad – súgta oda
Oliver. – Tudom, hogy Simon megőrül ettől, de még
mindig négyévesnek látom, aki fákra támad a
fakardjával.
Nem beszélgettek tovább, amíg el nem érték Petúnia
szobáját. Oliver kicsatolta a köpenyét, de a biztonság
kedvéért a vállán hagyta.
–  Tudom, hogy ez miért van – vette fel újra Petúnia a
beszélgetés fonalát. – Megszokta, hogy vigyáz Simonra, és
mindig is vigyázni fog rá. Főleg, mert ő is olyan, mint én. –
A lány bánatos arcot vágott. – Nem fél attól, hogy útonálló
legyen, ahogy én sem félek ettől az egésztől.
Körbemutatott a kezével a kopott fekete bútorokon.
– Valóban? – Oliver csodálkozva nézett rá.
–  Tudom, hogy kellene – vallotta be a lány, miközben
leült az ágy szélére. – Tényleg félnem kellene. De meg kell
értenie, hogy szinte minden éjjel idejártam kétéves
koromtól egészen addig, amíg hét nem lettem. Olyan volt
ez a hely, mintha a második otthonom lett volna. Lehet,
hogy mondanak gonosz dolgokat, de soha nem bántottak.
És bár tudom, hogy milyen rémes ember, de Kestilan
nagyon jóképű, és amikor az ember lánya hatéves, és egy
helyes herceg táncolni akar vele… az igencsak hízelgő.
Oliver a lányra meredve lerogyott az egyik székre.
Petúnia becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ne
szólt volna egy szót sem. Azt gondolta, hogy talán majd
megérti a férfi, hiszen ő is az általánostól igencsak eltérő
neveltetésben részesült. Petúnia nevelőnője kedvelte azt a
mondást, miszerint a „bizalmaskodás megvetést szül”, de
a lány szerint inkább valamiféle furcsa megnyugvást
hozott. A  ruhák különösek voltak, az ételnek hamuíze
volt, de sokkal régebb óta ismerte Kestilant, mint Olivert.
Még Galent sem ismerte olyan rég, mint Kestilant, ő
viszont olyan kedvessé vált a számára, mintha a saját
bátyja lenne.
Összeszedve a bátorságát Oliverre nézett, aki lassan
bólogatott.
– Azt hiszem, értem – szólalt meg a férfi. – Tudta, hogy
egészen tizenkét éves koráig nem mondtuk el Simonnak,
hogy miért is járunk ki farkasálarcokban? Az édesanyánk
attól tartott, hogy Simon játéknak fogja tekinteni, vagy
ami még rosszabb, azt hiszi majd, hogy ez normális módja
a pénzkeresetnek. – Újra bólintott. – És így is lett volna. De
ön tényleg nem fél? Még most sem?
–  Azt hiszem, talán egy kicsit… el vagyok ezzel
kényeztetve. Talán ez a legjobb szó rá. Mindenki
nyugtatgat, hogy ne aggódjak, és hogy minden rendben
lesz. – A  lány megvonta a vállát. – Ahogy a legutóbb is.
Galen megölte a Kőbezárt királyt, bezártuk a kaput, és
biztonságban voltunk. – Nem állta meg, hogy a férfira ne
mosolyogjon. – Ez a legizgalmasabb dolog, amiben valaha
is részem volt. Még annál is izgalmasabb, mint amikor ön
elrabolt.
Aztán folytatta:
–  Galen és Rózsa azon a nyáron házasodtak össze.
Elképesztően romantikus volt. – Újra megvonta a vállát. –
Őszintén? Nehezen hiszem el, hogy most másként lehet.
Galen varázsol valamit. Bezárjuk a kaput, és
hazamegyünk. Pipacsnak és Margarétának pedig
gyönyörű esküvője lesz.
Oliver felállt a székéről, és odament az ágyhoz. Leült
Petúnia mellé, és átkarolta a derekát. A  lány a vállára
hajtotta a fejét.
–  Valóban minden rendben lesz – mondta. – Nem kell
félnie. A  mai éjszaka után vége lesz. Hazamegy, és
felkészül majd Pipacs és Margaréta esküvőjére.
Megígérem.
– Ön pedig visszakapja a grófságát – tette hozzá Petúnia
teljes bizonyossággal.
–  Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben! – jegyezte
meg Oliver.
Petúnia elhúzódott tőle.
–  Így lesz – erősködött. – A  Kőbezárt király vette el
öntől, hogy a nagyhercegnének adja.
Oliver tátott szájjal nézett a lányra.
–  A  nagyhercegné árulta el nekem. Nem tudtam, hogy
Rionin keze ilyen messzire elér, pedig tudhattam volna.
Ha háborúkat tud okozni, képes megölni az összes
udvarlónkat, és el tudja intézni, hogy anyánknak,
Rózsának és Lilinek… ne lehessen babájuk. – A  lány
szeme megtelt könnyel. – Akkor aligha eshetett nehezére
tönkretenni az ön grófságát.
–  Ígérem, hogy biztonságban hazajuttatom – ismételte
meg Oliver megrendült hangon. – És azt is megígérem,
hogy visszaszerzem apám földjeit.
Ökölbe szorította a kezét.
Az  ígérete pár percig ott lebegett a levegőben, amíg
csöndben ültek egymás mellett.
– Oliver? Ön fél? – kérdezte Petúnia egy kis idő múlva.
– Nem félek – felelte a férfi.
Petúnia nem tudta, hogy ez igaz, vagy sem, de igaznak
tűnt.
– Köszönöm – mondta.
A férfi odahajolt, mire a lány szíve hevesebben kezdett
verni. Meg fogja csókolni.
Ám mielőtt még megtehette volna, hangok szűrődtek
be a folyosóról. Oliver felpattant, és becsatolta a köpenyét.
Egy pillanattal később Olga lépett be duzzogva. A  magas
udvarhölgy kísérte, győzelemittas kifejezéssel az arcán.
– Itt az új szobalánya – jelentette ki.
–  Hercegnőnek kellene lennem – méltatlankodott erre
Olga.
Petúnia érezte, hogy a szoknyái egy egészen kicsit
megmozdulnak, és hallotta a csizmák súrlódását. Oliver
megint bebújt az ágy alá. Petúnia eltűnődött, hogy fog-e
kukucskálni, amíg ő felöltözik a bálra. Rájött, hogy nem
igazán bánná.
– Olga, ne butáskodj! – mondta neki Petúnia. – Hát nem
jöttél még rá, hogy ezek mindenről hazudnak? Csak azért
hoztak téged ide, mert nincsenek valódi szolgálóik. Tehát
hagyd abba a nyafogást, és segíts nekem öltözni!
Az udvarhölgy hangosan nevetve kiment.
Olga lerántotta Petúnia köpenyét, és az ágyra dobta,
aztán elkezdte tépkedni a hercegnő ruháján a kapcsokat.
Petúnia úgy érezte magát, akár egy csirke, akit épp
kopasztanak.
Elfordult.
– Tudom, hogy ez egy lovaglóruha, de az enyém, és ezt
fogom viselni ma este. Csak a hajammal van szükségem a
segítségedre.
– Úgy fog kinézni, mint egy bolond.
–  Hagyd abba a gorombáskodást, és hallgass rám! –
szólt rá Petúnia.
– Nem akarok magára hallgatni, felség – morogta Olga.
– Grigori herceg és a nagyanyja egy nyári lakban élnek
a tó túlsó partján – folytatta Petúnia, mintha Olga nem is
mondott volna semmit. – Grigori herceg el akart engem
venni feleségül, de én elutasítottam.
–  Akkor most azt mondja, hogy az enyém lehet a
herceg, mivel maga kidobta? – Olga még dühösebbnek
hangzott Petúnia felajánlása miatt.
–  Azt mondom – folytatta Petúnia jeges türelemmel –,
hogy duzzoghatsz, amíg meg nem vernek, vagy
kihozhatod a legjobbat is a dolgokból. Szereted Grigorit,
nem? – Csönd. – Akkor most van itt egy lehetőséged, ha
hajlandó vagy élni vele.
– Mégis miből gondolja, hogy egyáltalán rám fog nézni?
Olga annyira sebezhetőnek hangzott, hogy Petúnia a
kétszínűsége ellenére megsajnálta a lányt.
–  Mindent megtettem, amit tőlem kért – panaszkodott
Olga. – Nyitva tartottam a maga ablakát, hogy a hercegek
könnyebben bejussanak. Egy egész éjjelt töltöttem a hideg
erdőben, és segítettem Grigori hercegnek a varázsigével,
amivel létrehozta a rózsabokrot a tél közepén. És még
mindig csak egy szolgáló vagyok!
– Ne aggódj, olyan módon utasítottam el, hogy soha az
életben nem akar látni engem – biztosította Petúnia.
– Szegény Grigori! – sóhajtotta Olga.
– Igen, szegény Grigori – értett egyet Petúnia színtelen
hangon.
Amint Olga feltűzte a haját, Petúnia elküldte, hogy
nézze meg, kell-e segítség a nővéreinek, majd elindult az
ebédlő felé. Oliverrel már nem tudott szót váltani anélkül,
hogy Olga hallotta volna, de feltételezte, hogy úgyis
hamar találkozni fognak. Galennel elrejtőznek, amíg el
nem jön a bál ideje, és akkor majd belekezdenek a tervük
megvalósításába.
Már a gondolattól is izzadni kezdett Petúnia tenyere,
márpedig nem akarta, hogy Rionin lássa rajta az
idegességet. Ám a király nem volt jelen a vacsoránál, és a
hercegek is túlságosan rosszkedvűek voltak ahhoz, hogy
bárkire is figyeljenek. Amikor Blathen ledobta a
szalvétáját, mind megkönnyebbülten felsóhajtottak.
Kinyújtotta az egyik karját Pipacs felé, aki úgy tette rá a
kezét, mintha semmi másnak sem örült volna jobban,
mint hogy elkísérheti a férfit a bálterembe. Stavian a
bátyjára morgott, majd elkapta Jácintát, és a sor elejére
lépett. Aztán Kadros és Ibolya foglalták el a helyüket
Stavian és Jácinta mögött, amitől Blathen arckifejezése
még mogorvábbá vált. Margaréta gyorsan odament
Tirolianhoz, és ijedtnek tűnt, miközben csatlakoztak a
sorhoz, Írisz összerezzent, ahogy Derivos megfogta a
karját. Orgona és Talivor, Árnika és Telinros mind a
helyükre mentek, végül pedig Kestilan odaért Petúniához.
A lány csatlakozott a herceghez, és Rózsa, Lili, Nárcisz és
Orchidea is fölsorakoztak mögöttük. A nővérek különösen
festettek a lovaglóruháikban, ahogy a kifakult selymet
viselő hercegek mellett álltak. A  hangulat pedig igen
fagyos volt, amikor a bálterembe léptek. Ugyanaz a zene.
Ugyanazok a táncok. Petúnia meg sem tudta számolni,
hány Éjféli Bált látott már. A legtöbbön még túl fiatal volt,
hogy vissza tudjon rájuk emlékezni. Megpróbált unottnak
tűnni, de feszültté tette a tudat, hogy Oliver talán
Galennel együtt itt van valahol.
Erre csak rátett egy lapáttal, hogy Kestilan kiemelt
figyelmet szentelt neki. A  lány a fogát csikorgatta. Ettől
rémesebb alkalmat nem is választhatott volna Kestilan,
hogy szerelmet valljon neki.
–  Petúnia – szólalt meg, és bociszemekkel nézett le a
lányra. Legalábbis Petúnia úgy vélte, hogy ez volt a
szándéka. – Régóta ismerjük egymást.
– Igen. Kétéves korom óta – vágta rá a lány hűvösen.
–  Akkoriban még olyan kislány voltál – folytatta a
herceg.
– Igen, mivel kétéves voltam – ismételte meg a lány.
Petúnia emlékezett, hogy a hercegnek többször szó
szerint végig kellett cipelnie őt a tánclépéseken, vagy le
kellett hajolnia, hogy elérje a derekát, miközben a fekete
trónon a Kőbezárt király figyelte őket, élvezve az erőt,
amit a táncból nyert.
–  Igazán inspiráló látni, hogy micsoda gyönyörű nővé
értél – folytatta Kestilan rendíthetetlenül.
–  Ez visszataszító – válaszolta Petúnia. – Először is az,
hogy kisgyerek korom óta táncolsz velem, és egész idő
alatt azt tervezted, hogy feleségül veszel. És most meg úgy
döntesz, hogy valóban feleségül akarsz venni, csak mert
valaki más is engem akar. Ez szánalmas és undorító,
Kestilan. Szánalmas és undorító.
Petúnia a fejét ingatta.
–  Mégis mit vársz, mit mondjak? – A  férfi dühösen
nézett le rá.
– Bárki mástól az igazat kérném, de azt hiszem, azt épp
most hallottam, és többre nem is vagyok kíváncsi.
 –  Petúnia, jól vagy? – kérdezte Árnika, ahogy
Telinrosszal eltáncoltak mellettük.
–  Jól vagyok, de a következő táncra leülök – felelte
Petúnia.
– Tényleg? – Kestilan meglepettnek tűnt.
– Igen. Továbbra is leülhetünk legalább egy táncra, úgy
hiszem.
Amikor a zene véget ért, kiszabadult Kestilan
fogásából, és a fal mellett sorakozó székekhez robogott,
mielőtt még elkezdődött volna a következő tánc. A  férfi
elindult utána, de a lány olyan pillantást vetett rá, hogy
inkább a frissítőket felszolgáló asztalhoz ment.
Árnika leült Petúnia mellé.
– Képtelen vagyok akár egy másodpercet is elviselni! –
Árnika úgy nézett ki, mint aki menten könnyekben tör ki.
–  Áááárnika – hallatszott egy síri hang Árnika másik
oldaláról. – Jóóóóó szellem vagyok!
– Galen – suttogta Árnika örömtelien.
Petúnia majdnem felnevetett megkönnyebbülésében.
Olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt, amikor Galen
szellemnek tettette magát, hogy Árnika segítsen neki
előkészíteni a szökésüket. Petúnia érezte, hogy valaki
megfogta a kezét. Ismerős meleg és kérges kéz volt.
Oliveré.
–  Oliver átvisz titeket a tavon – mondta Galen. – Ne
feledd, hogy a fiatalabbtól az idősebbekig menjenek!
 –  Továbbra is úgy vélem, hogy Lilinek kellene mennie
elsőként – vitatkozott Petúnia. – Amilyen szerencsénk
van, pont ma dönt úgy Rionin, hogy feleségül veszi.
–  Lili kijuttatása igencsak trükkös lesz – magyarázta
Galen. – Lehet, hogy elterelést kell bevetnem, ami viszont
rontaná mindenki más esélyeit.
–  Rendben – egyezett bele Petúnia. – De Nárciszt most
visszük.
– Mindenképp. Szegény lány! – suttogta Oliver.
A  bál elején Rionin Nárciszhoz rendelte a rókaarcú
férfit, aki éppúgy rángatta végig a zokogó hercegnőt a
tánclépéseken. Valójában úgy tűnt, hogy még élvezi is,
hogy a lány sír, amitől Petúnia azt kívánta, bárcsak nála
lenne a pisztolya.
– Kövessetek! – mondta Petúnia, és felállt.
Ám Kestilan felbukkant, mielőtt még kettőt léphetett
volna.
– Nem vagyok még kész táncolni – közölte vele Petúnia,
és a táncosokat figyelte, hogy hol tudna áthaladni anélkül,
hogy eltaposnák.
–  Már majdnem egy egész táncot végigültél –
méltatlankodott Kestilan.
–  És végig fogok ülni egy újabbat, ha szükséges –
közölte Petúnia anélkül, hogy a hercegre nézett volna. –
Nárcisznak szüksége van ránk. Nézd csak meg, milyen
állapotban van! Árnikával segítünk neki összeszednie
magát.
Ezzel elindult, és kígyózva haladt a kifejezetten vad
táncot járó táncosok közt. Remélte, hogy Árnika és Oliver
tudják követni. Minél hamarabb juttatják ki Nárciszt,
annál hamarabb tudja Galen kiküldeni Orchideát,
Orgonát és a többieket.
Amikor odaért Nárciszhoz és a rókaarcú férfihoz,
Petúnia határozottan a nővére karjára tette a kezét,
amivel megállította őket.
– Gyere, kedvesem! Frissüljünk fel egy kicsit!
–  Táncolnia kell! – tiltakozott Nárcisz partnere,
miközben sandán nézett a lányra.
– Vissza kell vonulnia egy kis időre – nyomatékosította
Petúnia, és megpróbálta lefejteni az udvaronc kezét
Nárcisz vékony karjáról.
– Nem! – morogta a rókaszerű férfi.
–  Mondj csak nekem nemet még egyszer – morogta
vissza Petúnia –, és kivégeztetlek. És ha azt hiszed, hogy
nem teszem meg, vagy hogy Rionin nem teszi meg, akkor
egyikünket sem ismersz valami jól.
Petúnia megragadta Nárcisz derekát, amint a rókaarcú
férfi eltolta magától. A folyosóra vezető boltívnél Tirolian
erősen tartotta Margaréta derekát, mintha nem akarná
engedni, hogy elmenjen.
–  Margarétának nincs szüksége frissítőre – mondta a
herceg. – Épp most jött vissza a pihenőszobából, igaz,
kedvesem?
–  Kedvesed a kórság, ha már tudni szeretnéd – vágott
vissza Petúnia. – Na, engedjetek, Nárcisz nincs jól.
Ahogy megkerülték Margarétát és Tiroliant,
Petúniának igencsak nehezére esett nem jelezni a
nővérének, hogy minden rendben lesz. De érezte Oliver
sürgető kezét a derekán, és tudta, hogy a legkisebb
rendellenességre utaló jel is tönkreteheti az esélyeiket.
Tirolian figyelte őket, úgyhogy gyorsan kimentek a
pihenőszobába.
–  Ezt nem tudom elviselni – panaszkodott Nárcisz, és
ismét zokogni kezdett.
Lerogyott az egyik szakadt bársonnyal borított székre.
–  Pszt! – csitította Árnika, és zsebkendővel törölgetni
kezdte a nővére arcát. – Elmegyünk innen most, ne sírj!
– Most? – Nárcisz nyelt egyet, és körbenézett. – Galen és
Oliver… – Abbahagyta a sírást, és látható erőfeszítéssel
felállt. – Kész vagyok.
Petúnia az ajtó közelében maradt, míg Oliver kint
őrködött. Az  ajtó résnyire kinyílt, és halkan hallották a
férfi hangját.
– Tiszta a terep.
– Gyerünk! – suttogta Petúnia.
Gyorsan kimentek az előtéren át a palota ajtajaihoz.
Az  egyik nyitva volt, de Petúniának nem volt ideje
eltűnődni ezen, csak ment előre, és félig vitte magával
Nárciszt.
–  Ott vannak a csónakok – suttogta Oliver. – Majd én
átevezek önökkel…
– Helló, Olga! – szólalt meg Petúnia.
Megálltak pár lépésnyire a csónakoktól. Olga az
egyikben ülve próbált kievezni, de a csónak túlságosan is
kint volt a parton ahhoz, hogy megmozduljon.
– Hova-hova? – Olga gyanakodva méregette őket.
–  El akarunk rejtőzni az ezüsterdőben, hogy egy kis
időre megszabaduljunk a hercegektől – válaszolta
Petúnia.
Nárcisz halkan felnyögött, mire Petúnia megszorította
a derekát, hogy hagyja abba.
Olga elképesztően dühösnek tűnt, és épp mondani
készült valamit, de Petúnia félbeszakította:
–  Akarod, hogy segítsünk átkelni? Egyébként nem
igazán jutsz messzire.
– Mit csinál? – súgta Oliver az egyik fülébe.
–  Árnika és én átevezünk Nárcisszal és Olgával –
motyogta Petúnia úgy, hogy próbálta nem mozgatni az
ajkait. – Ön vigye Orchideát és Orgonát.
– Biztos benne?
Petúniának már igencsak elege volt abból, hogy
mindenki megkérdőjelezi.
–  Gyerünk, Nárcisz! – mondta, és húzni kezdte a
nővérét a csónak felé. Árnika bizonytalanul botorkált
mögötte. – Segítünk neked eljutni a kedves kis
Grigoridhoz – ígérte Petúnia Olgának –, de csak ha tartod
a szád arról, hogy mi mit csinálunk, rendben?
Olga továbbra is gyanakvón nézett.
–  Szereted Grigorit, vagy sem? – kérdezte Petúnia, és
legszívesebben felpofozta volna a lányt.
Hogy merészel ülni ott, akár egy birka? Hát nem érti,
hogy Petúnia és a nővérei mekkora veszélyben vannak
miatta?
– Szálljanak be! Tartom a számat – egyezett bele Olga.
Petúnia besegítette Nárciszt a csónakba, Olga pedig a
csónak farába ült. Petúnia beült középre, és Árnika
könnyedén a vízbe tolta őket. Petúnia tudta, hogy Oliver
segített neki, és csak remélni merte, hogy Olga nem látta,
amikor Árnika csodával határos módon úgy lépett be a
csónakba, hogy nem lett vizes a szoknyája.
– Ez így túl könnyű – suttogta Nárcisz.
 
 A megmentő
 

 
Amikor Petúnia már úton volt Árnikával és Nárcisszal,
Oliver visszaszaladt a bálterembe. Végignézett a termen,
de persze Galennek jelét sem látta. Eszébe jutott, hogy a
zűrzavar elkerülése végett életkor szerint kell kivinnie a
lányokat… de nem tudta, hogy ki jön Árnika után. Írisz?
Vagy Orgona?
Aztán meglátta, hogy az egyikük felé tart. Orchidea volt
az, a szemüveges. Valami lila folyadékot a szoknyájára
öntött, és úgy tartotta, hogy ne csöpögjön a padlóra.
–  Milyen suta vagyok! – kiabálta hátra már szinte
derűsen. – Azonnal visszajövök.
– Segítek neked – mondta egy másik. Orgona?
–  Siessenek! – motyogta Oliver, ahogy elhaladtak
mellette.
A másik, majdnem biztos, hogy Orgona, ugrott egyet.
– Sajnálom! – motyogta Oliver.
– Galen hozza Ibolyát – suttogta Orchidea. – Nézze meg,
hogy Íriszt meg tudja-e szabadítani Derivostól.
 Az emelvény felé legyintett a szabad kezével.
– Köszönöm – dünnyögte Oliver.
Írisz heves vitában állt a hercegével közvetlenül az
emelvény lábánál. Lili is felállt a trónjáról, és Rózsa is
feléjük tartott.
– Ez egyszerűen nem fair – vinnyogta Írisz. – Miért nem
lehetek Blathennel? Te meg állandóan Rózsán legelteted a
szemedet, Derivos, ne is tagadd!
Az egyik ujjával Derivos mellkasába bökött.
–  Te Blathenhez akarsz feleségül menni? – Derivos jól
láthatóan döbbenten követte az eseményeket.
A Kőbezárt király pedig nevetve ült a trónján.
Oliver értette, hogy Írisz mit csinál. Elterelte a
figyelmet, hogy a többiek el tudjanak szökni. De hallott a
tíz évvel ezelőtti szökésükről és az akkori
figyelemelterelésről. Amikor az véget ért, a király azonnal
észrevette, hogy a legtöbb hercegnőnek hűlt helye. Ha
Rionin átlát Írisz tervén, mielőtt a többiek is kijutnak…
–  Ez egyszerűen nem igazságos – ismételte Írisz, majd
sírva fakadt. – Ti cserélgethettek és eldobhattok
bennünket. Mi meg kénytelenek vagyunk elfogadni a
döntéseteket. Ez nem igazságos!
– Hát persze hogy nem igazságos – mondta Pipacs, aki
előrelépett, és átkarolta Írisz derekát. – Mikor voltak ők
igazságosak? – kérdezte, és dühösen Rioninra meredt.
–  Gyere, kedvesem, nem vagy már önmagad! Igyunk
valamit – mondta Margaréta Írisz másik oldalára állva.
Ez így már kilenc hercegnő, számolta Oliver. Kilencen
biztonságban kijutnak, ha az ikreknek sikerül kivinni
Íriszt. Így már csak Jácinta, Rózsa és Lili maradtak. Kell
még elterelés, ismerte fel Oliver. Méghozzá nem is kicsi.
Reménykedtek, hogy ki tudják juttatni a hercegnőket
szélsőséges megoldások alkalmazása nélkül, de Oliver
gyomra összeszorult a félelemtől, és tudta, hogy most
azonnal menniük kell.
Galennek ugyanez járt a fejében.
–  Fogd Rózsát, Lilit és Jácintát! – hallatszott a
koronaherceg hangja a fülében.
– Rendben – súgta Oliver.
Galen nem várt sokáig. Oliver épp csak elérte Rózsa
karját, amikor a bálterem túlsó fala fekete kőomlás
kíséretében kirobbant. Mindenki felkiáltott, legnagyobb
szégyenére még Oliver is. Szerencséje volt viszont, mert a
nagy hangzavarban senki sem hallotta meg.
Rionin lelépett az emelvényről, és a robbanás felé
lépdelt. Rózsa elkapta Lili egyik karját, és Jácintát
szólongatta. Oliver látta, hogy a lány a táncparkett
közepén ragadt a zűrzavarban. Meghúzta Rózsa ingujját,
hogy felkeltse a figyelmét.
– Mi az? – nézett körbe Rózsa idegesen.
–  Oliver vagyok – válaszolta normál hangon, hogy
hallják, amit mond. – Én hozom Jácintát, önök Lilivel
szaladjanak a csónakokhoz.
– Rendben – egyezett bele Rózsa habozva.
Oliver átvágott a tömegen Jácintához, aki a nővéreit
keresve nézett körbe, de a partnere nem akarta elengedni
a karját. Oliver megfogta a lány szabad kezét, és közel
hajolva a fülébe súgta:
– Oliver vagyok, jöjjön velem!
–  Meg kell találnom Ibolyát, gyűlöli a nagy zajt –
hadarta Jácinta a partnerének.
Kiszabadította magát a herceg szorításából, majd
amilyen gyorsan csak tudta, Oliver átkísérte a tömegen.
Az  előcsarnokban voltak, amikor meglátta, hogy Jácinta
arcán könnyek gördülnek le, aztán meghallották a
kiabálást:
– A menyasszonyaink!
– Futás! – kiabálta Jácinta.
Elengedte Oliver kezét, és az ajtók felé rohant. Oliver
szorosan a nyomában követte. Amikor átértek a hatalmas
bejárati ajtókon, Oliver bezárta őket egy ezüstvesszővel.
Bolond ötletnek tűnt, ahogy az az apró és törékeny dolog
a két nagy kilincs közt egyensúlyozott. Mégis, amikor az
üldözőik megrázták az ajtót, az ezüst ragyogni kezdett, és
senki sem jutott át.
– Jácinta! Jácinta! – kiabálta Rózsa.
– Jöjjön! – mondta Jácinta vakon Olivernek.
A  férfi kicsatolta a rövid lila köpenyt, és felkapta a
hosszabb köpeny alját, amit alatta viselt. Követte Rózsát
és Lilit az egyik ott hagyott csónakhoz, amiben
várakoztak. Jácintát az üres csónak felé irányította, de
Rózsa megállította.
– Ne! – mondta. – Galen…
– Sajnálom – válaszolta Oliver, és hátralépett.
Jácinta beszállt a másik csónakba Rózsával és Lilivel,
Oliver pedig ellökte a csónakot, és az utolsó pillanatban
beugrott. Jácinta és Rózsa az evezőpadon ültek, Lili pedig
a csónak farában. A  kezében két ezüst kötőtűt
szorongatott, az arca gyönyörű és feszült volt.
A  hercegek áttörték a palota ajtaját, mielőtt a
hercegnők a csónakjukkal átértek volna a túlsó partra.
Az ezüstvessző csupán átmeneti zárnak bizonyult.
A  hercegek az udvaroncokkal a nyomukban lejöttek a
vízhez, és négy herceg beugrott a csónakba.
Galennek nyoma sem volt.
Amikor a csónak a túlsó partnak ütközött, Oliver
kiugrott belőle, és feljebb húzta a homokon. A  három
hercegnő kiszállt, és rohanni kezdett fel az ösvényen.
Rózsának patakokban folyt a könny az arcán, de nem
nézett vissza.
–  Petúnia köpenyét viseli? – kérdezte hirtelen Jácinta,
és egy kicsit lassított, hogy a férfira nézzen.
–  Igen – válaszolta Oliver, és megfogta a lány karját,
hogy siettesse kicsit. – Tudtam, hogy kell majd neki, és a
szobájában hagyta. Nem jutott eszembe más megoldás,
ahogy elhozhattam volna neki.
– Jó ember – mondta neki Jácinta.
Végre elérték a kaput, és a többiek már ott vártak.
Ahogy meglátta Olivert, Heinrich kinyitotta az
igazgyöngyös ezüstkaput, és feltűnt egy aranylépcső. Lili
és Rózsa hátramaradtak, ahogy Petúnia is, de a többiek
elindultak felfelé, hogy eltűnjenek a fénylő lépcsőn.
Oliver mindkét köpenyt levette, és Petúniára segítette
az övét. A lány lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja a férfi
arcát, de akkor Heinrich rájuk szólt, hogy siessenek.
–  Azt már nem – szólalt meg egy hang, és hallatszott,
ahogy felhúznak egy pisztolyt.
Oliver, egyik karjával még mindig Petúnia körül,
megfordult, és Grigori herceget találta pár lépésre tőlük.
Mosolyogva pisztolyt fogott rájuk. A  mögötte álló Olga
arca sírástól volt foltos.
–  Petúnia velem marad – jelentette ki Grigori. –
A többieknek pedig vissza kell menniük a palotába.
A lépcső legalsó fokán álló Ibolya visszakiáltott:
– Engem vár a férjem!
–  A  férje itt vár önre – mondta Grigori, és a Kőbezárt-
palota felé biccentett a fejével. – Amikor a gyermekeik
felnőnek, kiszabadítják majd a Kőbezárt királyt a
börtönéből, és együtt uralhatjuk egész Ióniát.
Pipacs felhorkant.
 –  Biztos vagyok benne, hogy Rionin örömmel osztozik
majd a trónján – motyogta.
Petúnia képtelen volt ezt tovább elviselni.
–  Mikor lesz már ennek vége? – Előrelépett. A  harag
egyértelműen látszott a teste minden porcikáján. – Mikor
hagyja már ezt abba mindenki?
Az utolsó szónál Grigorira dobta a köpenyét, ami a férfi
fejére esett, és a pisztollyal együtt eltakarta a felsőtestét.
Grigori kapálózott és lőtt. A golyó áthatolt a bársonyon, és
messziről elkerülte Oliver vállát.
– Futás! – kiáltotta Oliver.
De a lépcsőt már nem érték el. Rózsa ugyanis
összegörnyedve feküdt a fekete homokon, és a bal oldalát
szorította. Heinrich mellette térdelt, Lili pedig a nővére
fejét fogta.
– Ne! Rózsa! – suttogta Petúnia, és az alsó ajka remegni
kezdett.
–  Eggyel kevesebb, aki gyötörhet engem – mondta
Grigori herceg, miközben kiszabadult a köpeny alól.
Oliver nem habozott. Elővette a pisztolyát, és a
ruszakai herceg szívére célzott. Ám mielőtt tüzelhetett
volna, valaki más megelőzte. A  golyó célba talált, és
Grigori egy hang nélkül a földre zuhant. A sikítozó Olga a
fekvő hercegre vetette magát.
Oliver megfordult, és látta, hogy Lili leengedi Heinrich
egyik pisztolyát. Petúnia letérdelt Rózsa másik oldalán, és
hatalmasakat nyelve zokogott. A  sírás hangja mellett
Oliver csizmás lépteket hallott az ösvényen feléjük
dübörögni.
Összenéztek Heinrichhel.
–  Vigye fel őket a lépcsőn! – utasította Oliver hirtelen
idegennek tűnő hangon. Karlt, Johant és az édesapja félig
elfeledett hangját hallotta a sajátjában. – Vigye Petúniát
is, ha szüksége van rá!
– De Rózsa… – ellenkezett Petúnia.
–  Több erőt kap a varázsige, ha maradok – motyogta
Rózsa.
–  Igaza van – értett egyet Oliver. – Jelezzen, Heinrich!
El kell kezdenünk most.
Lili és Petúnia megpuszilták Rózsát, miközben Heinrich
elhúzta őket. Amikor Petúnia a lépcső aljára lépett,
Heinrich elővette a pisztolyát, és gyors egymásutánban
kétszer a levegőbe lőtt. Oliver letérdelt Rózsa mellé, és
felemelte, hogy a mellkasára tudja hajtani a fejét.
– Tudja, mit kell tenni?
–  Igen – suttogta Rózsa. – Segítettem Galennek a
tanulmányaiban.
Oliver elkezdett elővenni tárgyakat a zsebeiből: egy
ezüst varázspálcát, egy zacskó fekete földet, amit porított
gyémántokkal kevertek, és egy bonyolult csomóra kötött
nyers gyapjút. Letette a csomót Rózsa ölébe, és a
gyémántos földet maguk köré szórta. Aztán segített
Rózsának kivenni az ezüst kötőtűt a fűzőjéből. Vörös és
ragacsos volt.
– Egy percig sem terveztem, hogy Galent hátrahagyom
– suttogta a hercegnő. – Visszajött értem. Mindig visszajön
értem.
Megragadta a véres kötőtűt, és úgy nézett ki, mint egy
történet elképesztően gyönyörű varázslónője.
Oliver is elővette a maga ezüstágát, és feltartotta, akár
egy kardot. Készen állt.
A  sötét hercegek befordultak az ösvényben lévő
kanyarban, majd Oliver és Rózsa felé indultak dühtől
eltorzult arccal, de nem számított. Különös húzó érzés
keletkezett Oliver mellkasában, aztán meghallott egy
hangot, ami elnyomta a hercegek kiáltozásait, a Grigori
teste fölött görnyedő Olga nyöszörgését és Rózsa csöndes
sírását.
A  hang a jóasszonyé volt, de mégsem lehetett az övé,
hiszen ez annyira hangos volt, hogy Olivernek megfájdult
tőle a füle, és annyira szép volt, hogy könnyeket csalt a
szemébe. Egyszerre tetszett neki nagyon a hang, és félt is
tőle.
A  kántálás megállás nélkül folytatódott, és Oliver
közben végig arra irányította a gondolatait, hogy amint
azt mondták neki, elképzeljen egy ezüstfalat, amin
semmilyen nyílás nincs. Egy falat, ami végigfut a Kőbezárt
Királyság körül. Neki nem volt saját varázsereje, de
Walter Vogel azt mondta, hogy ez nem számít. A szelleme
és a meggyőződése ereje elég lesz.
Oliver annyira erősen gondolt a falra, és olyan erősen
tartotta Rózsát, hogy észre sem vette, amikor az erdő égni
kezdett. A  szemét egyébként is lecsukva tartotta, a
mellkasában érzett húzás pedig annyira erőssé vált, hogy
amikor kezek kezdték el hátrafelé vonszolni a kapun át, ő
csak még erősebben fogta Rózsát. Nem szabad elválniuk.
Együtt hagyják majd, hogy a jóasszony hozzájusson
minden erejükhöz, amire szüksége van, és így az
ezüstfalon nem lesz rés.
A hang elhallgatott, és Oliverre sötétség borult.
 
 A köpenyes
 

 
Petúnia mindössze annyira állt meg a lépcső tetején, hogy
lássa, Heinrich és a nővérei biztonságban vannak. Aztán
felkapta a szoknyáját, és elindult lefelé.
– Petúnia, ne! – nyöszörögte Árnika.
–  Várj! – szólt utána Heinrich, és a lány hallotta, hogy
koppan a csizmája az első lépcsőfokon. – Vidd ezt!
Petúnia visszafordult, és a sógora egy pisztolyt tartott
felé. A  lány megragadta a fegyvert, és repült lefelé a
lépcsőn, Heinrichre bízva, hogy megállítsa a testvéreit.
Eszébe sem jutott otthagyni Rózsát és Olivert meghalni.
A  lépcső lábánál hirtelen eluralkodott rajta egy
mindent betöltő hang. Odabotorkált a kapunál lévő
Rózsához és Oliverhez. Megállt mögöttük, és a kapunak
támasztotta a felkarját, miközben Telinros üvöltve
közeledett feléjük.
Lelőtte.
A  herceg teste megrándult, majd a földre zuhant, így
kis híján elgáncsolta a mögötte közelítő Blathent. Petúnia
most Blathent vette célba.
– Az enyém! – szólalt meg Pipacs mögüle.
Petúnia félreugrott, Pipacs pedig felemelte a pisztolyt,
és szíven lőtte Blathent.
–  Szemét! – mormogta, ahogy a férfi teste Telinroséra
zuhant.
Vad pillantást vetettek egymásra Petúniával.
Majd megjelent a király. A  Kőbezárt király haragtól
feszült arccal feléjük lépett.
– Gyertek velem most, és a büntetésetek enyhébb lehet,
mint a nővéreiteké.
– Nem – vágta rá Petúnia.
A férfira fogta a pisztolyt, de elcsüggedt. Heinrich nem
tudta, hogy a nagyhercegné Alexeinek hívta a fiát. Ha a
golyókat megjelölték, akkor Rionin állt rajtuk.
– Ha! – Pipacs tüzelt, de a király kitért a golyó elől.
Úgy hajolt hátra, ahogy arra ember képtelen lett volna.
A  golyó Derivost találta el, aki felkiáltott, és az oldalát
markolva elesett.
–  Engem nem olyan könnyű megölni, mint a
testvéreimet – dorombolta a király.
–  Ezt csak gondolod – morogta Pipacs, és újra
kibiztosította a pisztolyát.
– Alexei – mondta Petúnia hirtelen.
A király azonnal ránézett.
– Mit mondtál?
 Petúnia a bonyolult frizurájához nyúlt. Miután Olga
elment, számos tűt rejtett bele. Mindbe a Kőbezárt Alexei
Rionin nevet véste. A  háta mögött odaadott egyet
Pipacsnak, a többit pedig az ujjai közt görgette.
– Alexei – ismételte meg Petúnia. – Kapd el!
Azzal odadobta a tűket, akár egy köteg dartsnyilat.
Mellkason találták a királyt. Nem elég erősen ahhoz,
hogy megsebesítsék, de felszisszent, és lesöpörte őket
magáról. Amíg ezzel elterelték a figyelmét, Pipacs az
utolsó tűt a pisztoly csövébe dugta, és lőtt. Fekete virág
nyílt a Kőbezárt király fehér ingének a mellkasán.
Elszörnyedve nézett fel a nővérekre.
A férfi kiáltása bántotta a fülüket.
–  Ha! – kiáltotta Pipacs újra, miközben könnyek
csorogtak az arcán.
Rionin tovább kiabált, miközben rémes, gumiszerű
módon összegörnyedt. Amikor Petúnia elfordult a király
felől, látta, hogy a többi herceg befogott füllel eloldalog,
ahogy a varázsigét mormoló hang egyre hangosabbá vált.
Petúnia és Pipacs rájuk lőtt, de a lövéseik nem találtak.
Mintha a levegő a palota felé begyűrődött volna.
Petúniának rémülten jutott eszébe, hogy Rózsa és Oliver
félig az új falon kívül, félig belül csapdába eshetnek,
amikor a varázsige véget ér.
–  Menj! – kiáltotta Pipacsnak. – Majd én segítek
Rózsának és Olivernek.
 – De nem hagyhatlak…
– De igen. Christian vár rád.
Pipacs összevonta a szemöldökét, de aztán megfordult,
és felszaladt a lépcsőn.
Petúnia egyenesen a kapufélfák közt görnyedő páros
felé futott. Annyira elragadta őket a varázsige, hogy a lány
gyanúja szerint egyikük sem vette észre a jelenlétét. De
ahogy lehajolt, hogy Oliver hóna alá nyúljon, Rózsa
hangja megállította.
– Galen. Mindig visszajött értünk, Pet – mondta Rózsa.
Könyörgő tekintettel nézett a húgára, miközben
határozottan maga elé tartotta a varázspálcáját.
Petúnia felpillantott, és meglátta, hogy Kestilan
visszafordult, és a hanggal küzdve felé jön. Egy fekete tőr
volt a kezében.
– Anyám, kérlek, védj meg bennünket! – suttogta.
Aztán Petúnia a fűzőjébe nyúlt, és elővette a gyufáját.
Egyet meggyújtott, és beledobta a dobozba. A gyufaszálak
lángra kaptak, és az apró tűzgömböt a tőle jobbra elterülő
erdőbe hajította.
Az  ezüsterdő hatalmas, kékesfehér lángokkal
meggyulladt. Kestilan és a Kőbezárt király udvarának
megtizedelt maradéka visszamenekült a tóhoz. Petúnia
megragadta Olivert a hóna alatt, és az aranylépcső
lábához vonszolta. Hálás volt, amiért a férfi olyan erősen
tartotta Rózsát.
 A  tűz iszonyú forrósággal égett. Petúnia összehúzta
magán a köpenyét, így szerezve egy kis védelmet. Majd
vett egy nagy levegőt, és a lángok közé vetette magát.
Galen, Schelker püspök vagy Walter Vogel és a banya
nyomai után kutatott.
Semmit sem talált a kék és fehér lánggal égő fákon
kívül. Elérte a tópartot, és látta, hogy az udvartartás
elvitte az összes csónakot. Mind visszafelé tartottak a
palota felé, és Petúnia teljesen egyedül maradt. Megingott,
és majdnem térdre esett a tó partján. De az égő erdő
iszonyatos forrósága továbbűzte. Galen és Schelker
püspök nevét kiabálva végigfutott a parton. Amikor
megtalálta őket, nem is igazán tudta felfogni, amit lát.
Az  erőben található tisztáson négy fénylő alakot vett
észre, és egy pillanatra azt hitte, hogy csupán égő fák. De
ők zöld fénnyel izzottak. Olyan zöld volt ez a fény, akár a
friss fű, a tulipánok levelei vagy az édesapja
üvegházainak a falai. Négy fénylő oszlopként emelkedett
az égig a tisztáson. Petúnia megállt, levegőért kapkodott,
és az erős fényben meglátta a drága Galen ismerős arcát,
mögötte pedig Schelker püspököt, Walter Vogelt és egy
magas, gyönyörű nőt, aki a varázsige véget nem érő
szövegét kántálta.
– A banya?
A  szavak előtörtek, mielőtt meg tudta volna állítani
őket. Galen és Oliver meséltek neki a fogatlan
öregasszonyról, de az arc, amit a zöld fényen át látott,
szívfacsaróan gyönyörű volt. Hosszú, sötét hajzuhatag
szegélyezte a békés arcvonásokat, és egy korona pihent a
feje tetején.
–  Királynőm – mondta egy ismerős hang, és ahogy
Petúnia belenézett a zöld fénybe, Waltert is fiatalnak és
jóképűnek látta.
A férfi egyenesen állt két erős lábon.
– A királynője?
A  forróság még beljebb űzte a tisztásra, míg végül a
négy zöld fényű oszlop hűvösében nem állt. Galen és a
püspök rámosolyogtak, bár az arcuk megfeszült a
varázsige erejétől.
–  Az  egyik legnagyobb királynő, akit Vesztfálin valaha
is ismert – szólalt meg Walter. – Gyönyörű, éles eszű és
igazságos. Amikor a férjét, Ranulfot megölte Wolfram von
Aue, kitanulta a varázslás mesterségét, hogy börtönbe
tudja őt zárni. Én is kitanultam vele, hogy a segítségére
lehessek.
–  Akkor ő… Ó! – Petúnia csodálkozásában az egyik
kezét a szájára tapasztotta.
–  Ethelia – mondta Walter. – Áldott Ethelia, ahogy
korábban nevezték. És én voltam a lovagja.
Petúnia szóhoz sem jutott. Az  őszülő, öreg kertész, aki
madárfészkeket mutatott neki gyerekkorában, a királynőt
védő lovag lenne? És az egyik legnagyszerűbb varázsló,
aki a börtönébe zárta a Kőbezárt királyt?
–  Pet, menned kell! – figyelmeztette feszült hangon
Galen.
– Gyere velem! – könyörgött neki a lány.
– Nem tudok, egyedül nem.
Ethelia királynő hangja egyre hangosabbá vált, a zöld
fényben lévő alakok pedig megnyúltak és hullámoztak az
erejétől.
– Menj, Petúnia! – szólt neki Walter. – Menj, és mentsd
meg a többieket!
Petúnia megperdült, és futásnak eredt. Rohant végig a
part mentén, amíg el nem érte az ösvényt. A lángok egyre
magasabbra értek, és a füst fojtogatta. A  köpenye
kapucniját a fejére húzva végigszaladt az ösvényen,
miközben szikrák és égő levelek hullottak alá.
Épp mielőtt elérte volna a kaput, egy fa zuhant az
útjába.
A  kékesfehér lángok elhomályosították a látását, és a
forróságtól mintha ólomból lett volna a köpenye.
A lezuhant ágon túl látta Olivert és Rózsát, ahogy a lépcső
lábánál kuporognak. Megfordult, nem látott mást, csak a
lángokat és még több lezuhanó fát égő gyökerekkel.
– Nincs más választásom – mondta, és még szorosabbra
húzta maga körül a köpenyt. – Ezt a bársonyt valaha az
Éjféli Bálon viselték. Az  ezüstöt Schelker püspök adta
nekem a névnapomra. Nincs másom, de ennek elégnek
kell lennie.
Petúnia lábujjhegyre emelkedett, tett két gyors lépést,
majd átugrott a lángok fölött.
A  tűz nem érte el. A  kapu boltíve alatt ért földet, és
térdre esett Rózsa mellett.
Sem Oliver, sem Rózsa nem mozdult, csak a vér
csorgott továbbra is Rózsa oldalából. Petúnia letépett egy
csíkot a szoknyájából, és a sebhez nyomta.
Az ősi királynő erővel teli hangja elérte a csúcspontját,
és Petúnia térden állva ringatózott. Aztán a hang mintha
minden irányból és sehonnan érkezett volna egyszerre.
Petúnia abban sem volt biztos, hogy a füleivel hallja. Akár
a testéből is jöhetett, amennyire meg tudta állapítani.
A  feje fölött lévő sötétség zölden kezdett fényleni, és
mintha a zöld színben látott volna egy rámosolygó,
kimondhatatlanul gyönyörű arcot. A  földről az égő erdő
külső széléig ezüst fénysáv nyújtózott felfelé, és masszív
fallá vált, amin sem ajtó, sem kapu nem volt, ameddig
csak a lány ellátott.
Megtörtént.
Könnyek kezdtek csorogni Petúnia arcán, és
megkönnyebbülve Rózsa fölé hajolt egy pillanatra. Úgy
érezte, mintha a fülei vattával lennének tele, és
eltűnődött, vajon a varázsige örökre tönkretette-e a
hallását. Kiszabadította a nővérét Oliver szorításából, és
elkezdte felfelé húzni a lépcsőn. A biztonsághoz vezető út
felénél a nehéz testet két hatalmas durva kéz emelte fel,
és Karlt, a banditát látta meg, ahogy rámosolyog.
Petúnia visszasietett Oliverért, de amikor odaért,
valaki megfogta a vállát. Johan, az idősebb útonálló volt
az, aki követte, és most mondott neki valamit, de ő a saját
szívverésén kívül semmit sem hallott. Látva, hogy a
hercegnő nem értette, a férfi csak rámosolygott, majd
lehajolt, hogy a vállára emelje Olivert. Aztán elindult vele
felfelé a lépcsőn.
Petúnia egy pillanatig ott állt remegve a lépcső alján, és
azon gondolkodott, vajon Karl vagy Johan felvinné-e őt is.
Most először értette meg, hogy biztonságban vannak.
Véget ért. És most már örökre biztonságban lesznek a
Kőbezárt királytól.
Az új király, legyen az bárki is, soha nem tudja elhagyni
ezt a fénylő börtönt. Ha a tűz el nem pusztítja
mindannyiukat…
Megrogyott a térde.
–  Gyere, Pet! – hallotta meg Galen hangját, amikor a
füle végre kitisztult. – Nem hiszem, hogy ezúttal fel tudlak
vinni a karomban.
 
 Utószó
 

 
Az ikrek esküvője annyira fényűző esemény volt, hogy két
nappal később egy kisebb kerti parti követte, amin csak a
királyi család volt jelen. A tavasz mindig kiszámíthatatlan
volt Vesztfálinban, de aznap sütött a nap, és kellemesen
meleg is volt, bár azért elkeltek a köpenyek és a muffok.
– Veszek majd neked egy új vörös köpenyt – ígérte meg
Oliver Petúniának, miközben a fű mellett álló kis padon
ültek.
Christian igyekezett mindenki arcára egy kis pírt csalni
azzal, hogy rávette őket egy játékra falabdákkal és egy
gyerekeknek való karikával, amit nem tudni, hol talált.
Petúnia majdnem biztos volt benne, hogy az egészet
menet közben találta ki, de úgy tűnt, Pipacs nem bánja,
hogy vesztésre áll. Jácinta is csak alig állt jobban, bár a
férje állandóan megzavarta azzal, hogy megpróbálta
megcsókolni.
– Nekem tetszik a régi – mondta Petúnia.
–  Egy golyó lyukat ütött bele, és ha jól sejtem, még
mindig füstszaga van.
–  Ha egy köpeny megvéd egy olyan forró tűztől, ami
még az ezüstöt is megolvasztja, azt érdemes megtartani –
jegyezte meg Petúnia kimérten.
–  Ez igaz – értett egyet Oliver, és közben a
sövénylabirintus bejáratánál lévő kanapét nézte.
A  kanapén egy gyönyörű kötött takaróval betakarva
Rózsa feküdt, akár egy egzotikus királynő. Az oldala már
nem fájt, de dr. Kelling ragaszkodott hozzá, hogy a
kimerítő menyegző után pihenjen. Így került ki a kanapé
a kertbe. Petúnia aggódott, amiért Rózsa nem ellenkezett,
de az enyhítette kissé az aggodalmait, hogy mennyivel
rosszabbul is elsülhettek volna a dolgok.
Galen a kanapé végében ült Rózsa lábánál, és kötött
valamit, amiről Petúnia úgy vélte, hogy kalap lesz, de
most már annál sokkal nagyobbnak tűnt. Galen hajába
két oldalon fehér tincsek vegyültek, és ráncok voltak a
szeme körül, de egyébként rendben volt. Mind gyászolták
Schelker püspököt, Walter Vogelt és a jóasszonyt, de
minden alkalommal, amikor Petúnia Galenre nézett,
öröm töltötte el. Utolsó erejével a jóasszony, vagyis Ethelia
királynő kitolta Galent az ezüst börtönfalon kívülre.
Nárcisz arra járt egy egész tál finomsággal. Petúnia
kinyújtotta a kezét, és megpróbált levenni egy mini-
képviselőfánkot. Nárcisz azonban felemelte a tálat a húga
feje fölé, és csettintett a nyelvével.
 – Ezeket Lilinek viszem – mondta.
– Ó, tényleg? – Petúnia rásandított.
–  És nem kizárt, hogy annak az analúziai grófnak,
Jacques-nak is jut – tette hozzá Nárcisz csillogó szemmel.
– De neked biztos nem.
Majd egyet odacsúsztatott Olivernek.
– Ön kaphat egyet, grófom – mondta, és ellibbent tőlük.
–  Ezek isteni finomak – állapította meg Oliver,
miközben egyetlen harapással megette a felét.
A  másik felét Petúnia szájába dugta, hogy ne kerüljön
krém a kötésére. Aztán épp készült odahajolni, hogy
lopjon egy csókot…
–  Remélem, ez azt jelenti, fiú, hogy feleségül akarod
venni – dörrent rá Gregor király.
Oliver felugrott.
– Sir! Igen! Úgy értem… én… sir!
– Nem azért kegyelmeztem meg neked, és adtam vissza
a grófságodat, hogy a kertjeimben lézenghess, és a
lányaimmal flörtölhess – figyelmeztette Gregor király.
Aztán lehajolt, és megpuszilta Petúnia arcát. – Kedvelem a
fickót – súgta hangosan a lánya fülébe.
– Én is – súgta vissza Petúnia elpirulva.
–  Mit kötsz? Valamit Lili babájának? – Gregor király
sugárzó boldogsággal nézett le a Petúnia kezében lévő
fehér gyapjúra.
–  Ööö… igazából ez egy muff – válaszolta Petúnia. –
Magamnak, de…
–  Megértelek – kapcsolódott be dr. Kelling a
beszélgetésbe, miközben Oliver továbbra is félszegen
topogott a pad mellett, és felváltva sápadt és vörösödött
el. – Az idő továbbra is elég hűvös.
Az  orvos együttérző pillantást vetett Oliverre a dús
szemöldöke alól.
–  Menj oda, és beszélj Rózsával meg Galennel, jó? –
kérte Gregor király. – Rózsával nagyon félrevonultak
valami miatt, és ez nem tetszik nekem.
–  Sir – szólalt meg Oliver, miközben felsegítette
Petúniát –, szeretném Petúniát feleségül kérni.
– Hát persze hogy szeretnéd – válaszolta Gregor király.
– De nem most! Épp most gondoskodtunk arról a két
lányról. – Az ikrekre mutatott, akik még mindig próbáltak
részt venni Christian furcsa játékában. – És az esküvők
drága mulatságok.
Elsétáltak dr. Kellinggel, és ott hagyták a döbbent
Olivert Petúnia mellett.
–  Hozzá kell még szoknod a papához – jegyezte meg a
lány, majd letette a kötését a padra, és belekarolt
Oliverbe.
–  Az  biztos – mondta a férfi alig hallhatón, miközben
átsétáltak a füvön.
–  Ez azt jelenti, hogy végre elmehetek megnézni,
hogyan rendezte át lady Emily a birtokot? – kérdezte
Petúnia.
– Gondolom – felelte Oliver.
–  Esetleg mehetnénk a nővéreim nélkül… csak mi
ketten?
–  Igen, jó lenne – helyeselt Oliver, ezúttal nagyobb
lelkesedéssel.
– Mi lenne jó? – Rózsa felnézett rájuk a tál üvegházban
termett eperről, amit épp evett.
– Megkérdezni Galent, hogy mit köt – mondta Petúnia.
– Ez egy babatakaró – válaszolta Rózsa.
–  De hiszen kerek. – Petúnia hunyorogva figyelte, mit
tart a kezében a sógora. – Úgy néz ki, mint egy gomba.
– Várj, és majd meglátod – titokzatoskodott Galen.
– Lili babájának lesz? – tudakolta Petúnia.
– Nem – mondta Rózsa, és széles mosollyal nézett fel az
eprestálból. – Az enyémnek.
 
 Petúnia ujjatlan kesztyűje
 
 
Anyagok:
1 gombolyag közepes vastagságú fonal
8-as (US) harisnyakötőtű
 
Minta:
Szedj fel 40 szemet három tű közt elosztva.
Jelöld meg a sor elejét, és kösd össze, hogy körbe tudj
haladni.
Köss bordás mintával (3 sima, 2 fordított) egy hüvelyk
magasságig.
Hüvelykujjrész: Láncold le az első 6 szemet, és folytasd a
sorban a mintát. A  következő körben lazán szedj fel 6
szemet, és folytasd a sorban a mintát.
Kösd a bordás mintát 5 hüvelyken át, vagy ameddig
szeretnéd. Láncold le lazán a szemeket, és dolgozd el a
fonalvégeket.
Azonnal szedd fel a szemeket a pár másik feléhez.
 
 Rózsa babatakarója
 
 
Anyagok:
(nagyjából) 140 yard közepes pamutfonal
1 gombolyag pompon- vagy műszőrme fonal
10 és feles (US) harisnyakötőtű
10 és feles körkötőtű 16” és 32” hosszú
 
Minta:
Az egyik harisnyakötőtűre szedj fel 4 szemet.
1. sor: (1 sima, 1 ráhajtás) ismételd végig. 8 szemed lesz.
Oszd el őket a három harisnyakötőtűn, és kösd össze
körben.
2. sor: (2 sima, jelöld meg) ismételd végig.
3. sor: (Sima a jelölésig, emeld át a jelölést, ráhajtás)
ismételd a végéig.
4. sor: Sima minden szem, óvatosan emeld át a
jelöléseket.
Ismételd a 3. és 4. sort, majd válts körkötőtűre, ha
szükséges.
Amikor már nem fér több szem a 32”-os tűre, a takaró
kellően nagy lesz. Láncold le az összes szemet. Dolgozd el
a szálvégeket.
 
 Köszönetnyilvánítás
 
 
A  legjobb dolgok hármasával járnak, és ahogy
belekezdtem az Üveg hercegnőbe, tudtam, hogy írnom kell
majd egy harmadik könyvet is a vesztfálini hercegnőkről,
mert úgy lesz az igazi. Ám ahhoz, hogy megírhassam
Petúnia történetét, szükségem lesz segítségre, hiszen a
harmadik babámmal voltam várandós a könyv írásának
első szakaszában, és egy újszülöttről gondoskodtam a
szerkesztés alatt.
A  segítség, ahogy mindig, a családtagok és a barátok
alakjában érkezett, akik szerettek, támogattak és etettek
engem (és a gyerekeimet!), amíg én dolgoztam. Annyira
köszönöm! Különös köszönet a rendíthetetlen férjemnek,
aki főzött, hosszú kocsikázásokra vitte a két nagyobb
gyereket, és segített a babával késő éjjel, hogy dolgozni
tudjak. A  kedvenc bébiszitterünk órákon át játszott
éttermeset vagy Indiana Jones-osat (köszi, Miranda!),
miközben én a könyvtárban görnyedtem a laptop fölött.
Köszönet a helyi könyvtárosunknak is, amiért biztosította
azt a gyönyörű helyet a munkámhoz. (És néha egy kis
alváshoz.)
 Külön köszönet mindenkinek a Bloomsburynél a
kemény munkájukért és a fáradhatatlan szurkolásukért.
Melanie Cecka, imádott szerkesztőm a hét korábbi
könyvemnél, jó tanácsokkal és visszajelzésekkel látott el a
könyv korai szakaszaiban. Michelle Naglernek jár néhány
méretre készült kötött holmi köszönetképp azért, hogy
belevetette magát velem a munkába, amikor eljött a
szerkesztés ideje. A  takaros csokornyakkendők Tim
Travaglinije szintén részese lett a szerkesztőbulinak, így
vált ez a folyamat igazi csapatmunkává.
Külön szeretnék köszönetet mondani az ügynökömnek,
Amy Jamesonnak. Hét éve még nem tudtam, hogy mi a
dolga egy könyvügynöknek. Most már el sem tudnám
képzelni nélküle a világot. Lankadatlan támogatása,
barátsága, szerkesztői visszajelzése és az úgy általában
megnyugtató jelenléte tette lehetővé ennek a könyvnek a
létrejöttét. Így a legnagyobb örömmel és a legőszintébb
szeretettel neki ajánlom ezt a könyvet.
 Méltatások
 
 
„A hercegnő-trilógia csodálatos befejezése ez a könyv…”
– RayGun, www.amazon.com
 
 
„Azt kell mondanom, hogy George összes
mesefeldolgozását imádom. Mivel tetszett az Éjféli bál és
az Üveg hercegnő, alig vártam, hogy a sorozat utolsó
kötetét is a kezembe vehessem. Egy pillanatig sem okozott
csalódást.”
– Melody Williams, www.amazon.com
 
 
„Szerintem ezt a könyvet már a borítója miatt is érdemes
elolvasni… Úgy értem, a főszereplő egy hercegnő. Hogy is
lehetne nem imádni?”
– Jeff, www.goodreads.com
 
 
„Egy újabb nagyszerű mese Jessica Day George-tól. Öröm
volt újra olvasni ezekről a szereplőkről. Melegen ajánlom
mindenkinek, aki az első két részt olvasta.”
– Brookes_Books, www.barnesandnoble.com
 
 
„A  tündérmeséktől mindig boldognak és megbabonázva
érzem magam. Szórakoztató volt olvasni ezt a könyvet, és
azon spekulálni, hogy vajon hova fut ki a történet.
Nagyon tetszett az a mód, ahogy Mrs. George összefonta a
Piroska és a farkas, valamint Robin Hood történetét.
Az ismerős mesét egészen eredeti csavarral dolgozza fel.”
– Cindy, www.goodreads.com
 
 
„Remek könyv! Le sem tudtam tenni! Az  író stílusa
magával ragadó!”
– SomerMem, www.barnesandnoble.com
 A HIVATALOS TÖRTÉNET
 
Jessica Day George a Brigham Young Universityn szerzett
diplomát humán/összehasonlító irodalom szakon, ahol a
költészet- és az óskandinávórákat kedvelte leginkább, ám
kötelességtudón teljesítette az algebrát és a biológiát is.
Eredetileg Idahóból származik, de jelenleg a Utah
állambeli Salt Lake Cityben él a férjével és három
kisgyerekével.
 

A TÖRTÉNET TÖBBI RÉSZE

 
Minden a könyvekről szól. A barátok, a család, az iskola, a
„valódi munkahelyek” mind csak leküzdendő akadálynak
tűntek, amik elválasztanak az igaz szerelmemtől: a
könyvektől. Soha semmi másra nem vágytam jobban a
világon, mint hogy könyveket olvashassak és írhassak.
Táskát is mindig akkorát választottam, hogy beleférjen
egy könyv. Vittem könyveket a nászutamra, és amikor
megérkeztünk, még többet vásároltam. Az egyetemen két
szempont alapján választottam szakot: jó sok könyvet
lehessen olvasni, és érdekes háttér-információkhoz jussak
a saját könyveimhez (ez be is jött). Tizenkét éves korom
óta azt mondtam mindenkinek, hogy író akarok lenni.
Amikor visszakérdeztek, hogy tehát akkor tanítani fogok,
és majd megpróbálok írni egy könyvet, csak csóváltam a
fejemet. Nem. Író voltam, és semmi mást nem akartam
csinálni. Addig, amíg meg nem jelent az első könyvem,
Idahóban, New Jersey-ben, Delaware-ben és Utah-ban is
éltem. Nem számított, hol vagyok, mert olvasni és írni
bárhol tudtam. Dolgoztam egy esküvőimeghívó-gyárban
(lefogadom, nem tudták, hogy a meghívók hatalmas,
ijesztő gyárakban készülnek, igaz?), egy
videókölcsönzőben (még a DVD-k fénykorában),
könyvtárakban és könyvesboltokban, és még egy
iskolában is voltam irodista, amíg arra vártam, hogy
megjelenjen a könyvem. Tudtam, hogy végül megtörténik,
mert… nos, ez nem lehetett máshogy.
Ne értsenek félre, érdekelnek más dolgok is. Nyolc évig
tanultam németül, négy évig norvégul, és még
óskandinávul is, hogy eredeti nyelven tudjak viking
történeteket olvasni. Mániákus módjára kötök: sapkákat,
sálakat, pulóvereket, kutyapulóvereket, zoknikat,
táskákat és bármi mást. Zongorázom és brácsázom.
Szeretek utazni és filmeket nézni.
De leginkább a könyveket imádom.

#placeholder002