KATHERINE ALLRED

Az
ámbrafa

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Írta: Katherine Allred
A mű eredeti címe: The Sweet Gum Tree
The Sweet Gum Tree Copyright © 2005 by Katherine Allred

Fordította: Todero Anna

A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 399 995 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www. konyvmolykepzo .hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom

Pál, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem
sokszorosítható.
 ELSŐ RÉSZ

–
 ELSŐ FEJEZET

A rkansasban, a Crowley Ridge környékén nőttem fel, így hát

nem sok figyelmet fordítottam az ámbrafákra, legfeljebb
ősszel gyönyörködtem ragyogó színeikben. Meg persze jót
nevettem azon, ahogy a Bíró szitkozódott, valahányszor a
fűnyíró megakadt a fákról lehulló kemény
bogáncsszerűségekben, az apró lövedékek hangos puffanással
csapódtak a háznak vagy az autónak, és kicsorbították a fűnyíró
nagy gonddal élesített pengéit.
Csak felnőtt nőként ébredtem rá, milyen is ennek a fának a
valódi természete. Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára
emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a
mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és
ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében
rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány,
rostos, könnyen hajló törzset látja.
Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal.
A legtöbb déli kisvárosi emberhez hasonlóan a jó hírnév iránti
vágy ugyanúgy benne volt a DNS-emben, mint a hajam és a
szemem színe. Mindenki előtt ez a cél lebegett, Morganville
minden polgárát ez alapján ítélték meg. Családom, a French
család nem volt a leggazdagabb a városban – ez a kiváltság lan és
Helena Morgannek jutott, de a leginkább köztiszteletben álló
famíliák közé tartozott. Nagyrészt a nagyapámnak, a Bírónak
köszönhetően.
A nagyapámnak Carl volt a keresztneve, de soha senki nem
hívta másképp, mint Bírónak, még a lányai sem. Ötéves voltam,
amikor a bírói pulpitust elhagyva nyugdíjba vonult, és mivel az
apám nem sokkal a születésem előtt lelépett, a Bíró vette át a
szerepét az életemben. Azt gondoltam róla, hogy képes a vízen
járni, és valósággal csüggtem minden szaván.
– Alix – mondta nekem. – Ne menj a vasúti sínek közelébe!
Egy mumusmacska él ott a híd alatt, és gondolom, nem szeretnél
az útjába kerülni.
– Mi az a mumusmacska? – kérdeztem elragadtatva.
– Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc
segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal.
A Bírónak különös humora volt.
Azon a nyáron, amikor nyolcéves voltam, az időm nagy részét
a magas fűben heverészve töltöttem a vasúti híd közelében.
Szerettem volna megpillantani a rejtélyes állatot. Sajnáltam őt, és
azt gondoltam, ha van ember, aki képes megszelídíteni, akkor az
én vagyok. Hiszen a félvad kismacskákat is megszelídítettem a
pajtában!
Addig voltam ilyen naiv, amíg közelebbről meg nem
ismerkedtem Nick Andersonnal azon az őszön.
Mindenki tudta, kicsodák Andersonék. Nick apjáé, Franké
volt a városszéli roncstelep. Húszezer négyzetméteres terület,
tele döglött járművek rozsdásodó, összecsavarodott tetemével, a
többségük gyomok szemfedőjével letakarva vagy iszalaggal
benőve. Az autóroncsok sorai közt poshadt vizű pocsolyák
terültek el, és szivárványszínekben csillogtak a szivárgó olajtól. A
terület legvégében egy kis méretű lakókocsi parkolt. Alig volt
jobb állapotban, mint a körülötte lévő járművek. Ebben éltek
Andersonék, apa és fia.
Frank Anderson volt az egyetlen ember a városban, akit
egyáltalán nem érdekelt, hogy tisztelik-e. Nagydarab férfi volt,
jóval magasabb, mint 180 centi, és a megjelenése arról árulkodott,
hogy nem veti meg az alkoholt. Sosem láttam más öltözékben,
mint ismeretlen eredetű foltokkal tarkított khakinadrágban és
kinyúlt pólóban. Hatalmas pocakja rálógott a nadrágszíjára.
Gyakran lehetett látni, amint az áruház előtti padon üldögélt,
vagy jobb kezében üveget szorongatva végigtántorgott a Fő
utcán, és magában motyogva szidta azt a sok rohadékot, aki
mind azt hiszi, különb nála, de majd megmutatja ő nekik!
Morganville-ben minden gyerek tudta, hogy jobb messze
elkerülni, amikor ilyen állapotban van. Frank Andersont józanul
sem lehetett éppen barátságosnak nevezni. Részegen viszont
kifejezetten veszélyes volt.
Egyetlen ember bírta elviselni: Liz Swanner. Jenna Howard,
aki az óvoda óta a legjobb barátnőm volt, azt mondta, Mr.
Anderson fizet Liznek, hogy „azt csinálhassa” vele. Azt hiszem,
egyikünk sem tudta pontosan, mire is gondol, de úgy véltem, Liz
minden bizonnyal hasznát veszi a pénznek. Végül is volt hat
gyereke, akiket etetnie kellett, viszont nem volt munkája. Az
egész család segélyből élt, bár éppen csak annyit kaptak,
amennyi az életben maradáshoz elég.
Swannerék háza volt az utolsó a város és a roncstelep között.
Egymagában állt, mintha kiközösítették volna a szomszédjai.
Földszintes, hevenyészve összetákolt ház volt, a napszítta
deszkákról itt-ott lepergett a festék. Jó néhány loncsos kutya
tisztelte meg a jelenlétével az előtte elterülő, poros udvart, mint
megannyi élő kerti dísz, a rózsaszín műanyag flamingók déli
megfelelői.
Amikor a Bíró elhajtott a furgonjával Swannerék háza előtt,
kíváncsian bámultam ki az ablakon, határtalan érdeklődést
váltott ki belőlem az ott lakók élete, amely annyira különbözött
az enyémtől, de egy lelket sem láttam. A legkisebb Swanner
gyerekkel, Lindsey-vel egy osztályba jártam, de igazából
egyikünk sem ismerte. Mindig is magának való lány volt,
világosszőke haja és kék szeme ellenére láthatatlanná
zsugorodott. Soha senki nem bántotta. A legtöbben egyszerűen
észre sem vették.
Azon a bizonyos napon anyám és a nagynénéim kiküldtek a
házból, míg ők a másnapi gyülekezeti összejövetelre készültek.
Ez volt az utolsó ilyen rendezvény a tanév kezdete előtt, és a
családból mindenki ott akart lenni. A hűtőt máris óriási
mennyiségű étel töltötte meg, és a Bírót meg engem Szörnyű
Következményekkel fenyegettek, ha akár egy ujjal is
hozzányúlunk.
A hintán ültem, amit a Bíró készített nekem a hátsó udvaron;
egy láncfűrész láncát tekerte az ámbrafa egyik erős ága köré,
aztán odaszögezte, és egy V alakban bevágott lécet illesztett rá
ülőkének. A sokévi használattól egészen kikopott a fű alatta, és a
lábam barázdát vájt a talajba. Annyira unatkoztam, hogy már
arra gondoltam, szólok Jennának, hogy jöjjön velem meglesni a
mumusmacskát, amikor a Bíró felbukkant a fészer mögül, és a
furgonja felé indult.
A Bírónál magasabb embert soha életemben nem ismertem, de
hórihorgas termete ellenére szemernyi háj sem volt rajta. Mindig
vastag lencséjű, fekete szemüveg ült az orrán, kefefrizurára
vágott haja oldalt sötétszürke volt, a feje búbja felé pedig egyre
világosodott. Nem öltözködött túlságosan változatosan:
hétköznap barna munkásinget és farmert hordott, vasárnap
öltönyt.
Amint rájöttem, hogy készül valahová, leugrottam a hintáról,
és a nyomába eredtem. A Bíró sosem ajánlotta fel, hogy magával
visz, én pedig sosem kértem az engedélyét, hogy vele mehessek.
Minden érintett számára világos volt, hogy ha ő megy, én is
megyek.
A furgon elhaladt Swannerék háza előtt. Attól kezdve, hogy
befordultunk az Anderson-féle roncstelepre, csakis előrenéztem.
A Bíró leállította a kocsit az egyik sor szélén, és kiszálltunk. A
roncstelep központja a kapu előtt álló nagy bádogépület volt.
Csillogó teteje forróságot sugárzott, a levegőt állott olaj- és
benzinszag járta át.
Mihelyt beléptünk, magamon éreztem Frank Anderson
tekintetét. A férfi egy koszos pult mögött ült, felrakott lábbal.
– Bíró úr! Mi szél hozta erre?
Goromba volt a hangja, mintha szívességet tenne azzal, hogy
észleli a jelenlétünket.
– Benzinpumpát keresek egy 52-es Chevyhez, amit felújítok.
Gondoltam, hátha magánál találok ilyet.
A Bíró a nyugdíjba vonulása napján vette a kocsit, és az ideje
nagy részében a Chevyt csinosítgatta. Eleinte megengedte, hogy
beüljek, míg ő dolgozik, de egyszer az történt, hogy véletlenül
megnyomtam a dudát, miközben a Bíró feje a motorháztető alatt
volt. Attól kezdve azt is megtiltotta, hogy mellette álljak, és
adogassam a szerszámokat.
– Lehetséges. – Mr. Anderson elfordította a fejét. – Hé, kölyök!
Az első jel, ami Nick jelenlétére utalt, az épület hátsó részéből
jövő zörgés volt. Aztán a fiú, akit félig elrejtettek az árnyékok,
előtűnt a motoralkatrészek közül, amelyek úgy vették körbe,
mint etetés idején anyámat a csirkék. Némán átlábalt a
törmeléken, és várakozóan megállt a pultnál.
– Menj, szedd ki a benzinpumpát hátul abból az 52-es
Chevyből! – Mr. Anderson ismét a Bíróra meredt. – Az
valószínűleg jó lesz.
Amikor Nick felkapott egy szerszámosládát a pultról, úgy
döntöttem, vele megyek. Kisvárosban laktunk, így hát tudtam
róla, kicsoda, de még sosem beszéltem vele. Én nyolcéves
voltam, ő tíz, és bár nem volt nagy korkülönbség köztünk, Nick
más társaságban forgott, mint én. Vagyis hát azt hiszem, nem
forgott semmiféle társaságban. Az iskolában csak párszor láttam,
de olyankor mindig egyedül volt, egy fának vagy az épület
falának támaszkodott, nézte, ahogy a többiek játszanak, de soha
nem szállt be. Csak annyi volt a különbség közte és Lindsey
Swanner között, hogy Nickről mindenki tudta, hogy ott van. Őt
már tízéves korában is lehetetlen volt nem észrevenni.
– Ne koszold össze magad, Alix! – szólt utánam a Bíró, amikor
kisurrantam az ajtón.
– Nem fogom. – Nagyon jól tudtam, mit kapok Darla nénitől,
anyám idősebb nővérétől, ha összekoszolom magam. Darla néni
halálos ellenségnek tekintette a piszok minden formáját, és
ijesztő, de egyben csodálatra méltó kitartással üldözte. Kicsi
koromban bebeszélte nekem, hogy elég, ha egyetlen kis porszem
van rajtam, és akár ott helyben meghalhatok. A sokadik
hisztériás rohamom után anyám végül rávette a nővérét, hogy
vonja vissza ezt az állítását, és nyugtasson meg, hogy nem fogok
meghalni. Újabban azzal viszonoztam a szívességet, hogy
minden adandó alkalommal fülig összekoszoltam magam, amitől
viszont Darla néni kapott hisztériás rohamot.
A Bíró azt szokta mondani, azt kapod vissza, amit adsz, és
mindketten tudtuk, hogy inkább csak a látszat kedvéért
figyelmeztet. Így legalább ha Darla néni lehordja, őszintén
mondhatja: ő szólt nekem, hogy vigyázzak a ruhámra.
Miután Nick lába kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém,
futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele. Amikor végre
utolértem, lesni kezdtem a szemem sarkából. Korához képest
magas volt és vékony, a teste csupa ín és kiálló csont. Sűrű,
fekete haja még abban a világban is hosszúnak számított, ahol
éppen a Beatlest és a Rolling Stonest utánozta mindenki.
– Biztosan nagyon értesz a motorokhoz – szólaltam meg,
amikor már túl kínosnak találtam a csöndet.
– Asszem.
Izgatott borzongás futott végig rajtam. Nick szóba állt velem!
– Néha én is segítek a Bírónak az autószerelésben.
Nick kétkedő pillantást vetett rám szürke szemével.
– Olyan töpszli vagy, hogy fel se éred a motort.
Ezen aztán már felhúztam az orromat.
– Nem vagyok töpszli. Anyám azt mondja, csak finomak a
csontjaim. Különben sem a motoron dolgozom, hanem a
szerszámokat adogatom.
Miután Nick nem felelt, úgy döntöttem, megbocsátom a
sértést.
– Alix vagyok.
Kicsit felfelé görbült a szája.
– Tudom, ki vagy. Mindenki tudja a városban, ki vagy.
Lesújtott ez a hír. Nyilván tettem valamit, amitől felfigyeltek
rám, például egyszer végigkeringőztem a templomban a
padsorok között, aztán hasra feküdtem, és államat a tenyerembe
támasztva hallgattam Green tiszteletes beszédét. De ez már több
éve történt, és azt reméltem, hogy az emberek egy idő után
elfelejtik. Nyolcévesen nem túl kellemes dolog hírhedtnek lenni.
Ideje volt, hogy témát váltsunk.
– Ma délután elkapok egy mumusmacskát – hencegtem. – A
híd alatt lakik, a sínek mellett.
Nick egyik szemöldöke a magasba szaladt.
– Mi az a mumusmacska?
– Az egy húszkilós macska, amelyiknek nyolc lába és kilenc
segglyuka van, és vadabb, mint egy kajmánhal. De én majd
megszelídítem és hazaviszem.
Ezúttal még a fogai is kivillantak, úgy vigyorgott.
– Még ha létezik is, minek akarsz hazavinni egy ilyen
jószágot?
Nem akartam bevallani, hogy azért, mert sajnálom.
– Azért, hogy megijesszem Darla nénikémet – mondtam, aztán
elbizonytalanodva folytattam. – Szerinted igazából nem is létezik
mumusmacska?
Nick megállt egy ütött-kopott kék platós terepjáró mellett,
majd elővett egy feszítővasat, hogy felnyissa a motorháztetőt.
– Ki mondta neked, hogy létezik?
– A Bíró.
Nick vállat vont.
– Talán csak el akart ijeszteni a sínek közeléből. Túl veszélyes
ott játszani egy kisgyereknek.
Átment a terepjáró túlsó oldalára, és a sárhányó fölé hajolt. A
mozdulattól felcsúszott kinőtt inge, én pedig egyik pillanatról a
másikra megfeledkeztem a mumusmacskákról meg a
hírnevemről, és a kivillanó ütésnyomra meredtem.
Engem egyetlenegyszer ütött meg felnőtt: anyu a fenekemre
csapott, mert az egyik templomi elöljáró előtt kimondtam egy
csúnya szót, amit a Bírótól hallottam. Utána két óra hosszat
sírtam. Anyunak olyan bűntudata volt, hogy velem sírt, és
megígérte, hogy soha többé nem fenekel el. Amikor legközelebb
csúnyán beszéltem, egyszerűen csak kimosta szappannal a
számat, és ennyi volt. De ösztönösen tudtam, mi az a jel Nick
hátán. Öt centi széles volt, nagyrészt sötétkék, átnyúlt az oldalára
is, és a szélét vágások csipkézték.
Egy ujjal, gyengéden megérintettem.
– Még fáj?
Összerándult a teste, aztán megpördült, és mozdulatlanná
dermedve bámult rám. A szeme ugyanolyan sötétszürke lett,
mint az ég, amikor vihar készülődik. Merészen farkasszemet
néztem vele, bár közben egyszerre töltött el rémület és
együttérzés, de az arcomon ebből semmi sem látszott. Tudtam,
mi a büszkeség.
– Miért vert meg?
Nick szorosabban markolta a kezében lévő villáskulcsot.
– Nem kell neki ahhoz semmi különösebb ok. – A
bádogbarakk felé pillantott.
– Idehallgass, ne mondd el senkinek, jó? Ha csak tehetem,
távol tartom magam tőle.
– Nem mondom el senkinek, megígérem. De erre kellene
valami gyógyszer. – Kivételesen igazat adtam Darla néninek.
Üszkösödés, tetanusz, fertőzések szörnyű képei peregtek le
előttem.
– Nekem nincs. Különben is, már sokat javult.
Lehetséges, de nem akartam kockáztatni.
– Mindjárt jövök.
Futva indultam a furgonhoz, aztán addig kotorásztam
izgatottan a kesztyűtartóban, míg meg nem találtam a kis kerek
dobozkát, amit kerestem. Méhbalzsam.
Bárhová ment is a Bíró, méhbalzsamot mindig vitt magával.
Nagy mennyiségben vásárolta, tizenkét tégely volt egy
csomagban, és esküdött rá, hogy ez a kenőcs mindent gyógyít.
Személyes tapasztalatból tudtam, hogy a méhbalzsam hatása
csakugyan csodálatos. A Bíró mindig ezt használta, akár szálka
ment az ujjamba, akár a térdemet horzsoltam le, és minden
sérülésem gyorsan begyógyult. Az egyetlen kellemetlen incidens
a kenőccsel kapcsolatban azért történt, mert kicsi koromban azt
hittem, a méhek megnyugtatására szolgál, és bekentem vele egy
méhet, ami éppen nektárt gyűjtött a kertünkben. Sajnos a
méhecske nem jól tűrte, hogy a kenőcs hozzám ragasztotta, és
megcsípett. Egyértelműen kiderült, hogy a méhbalzsam nem a
méhek megnyugtatására szolgál, mert a szóban forgó rovart
inkább felmérgesítette.
Mire visszaértem Nickhez, már félig le is szerelte a
benzinpumpát.
– Húzd fel az inged!
Nick megdermedt, és a kezemben lévő dobozkára sandított.
– Mi az?
– Méhbalzsam. Megakadályozza, hogy fertőzést kapj.
Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy gúny villan
a szemében, miközben felegyenesedik. Épp csak annyira húzta
fel az ingét, hogy látni engedje az ütésnyomot.
Inkább a méhbalzsamra koncentráltam, kivettem belőle egy
keveset, és kenegetni kezdtem vele Nick hátát. Meleg volt a bőre
a tenyerem alatt, és szakadt, elnyűtt ruhái ellenére tiszta
szappanillat áradt belőle. Összeszűkült szemmel figyelte, ahogy
az oldalát kenegetem, aztán elértem az ütésnyom szélét a hasán.
 – Tessék. Kész is vagyunk. – Visszapattintottam a dobozka
fedelét, és Nick kezébe nyomtam. – Megtarthatod. Nekünk
rengeteg van.
A zsebébe csúsztatta a dobozt, de közben továbbra se vette le
rólam a szemét.
– Te talán ápolónő akarsz lenni?
– Nem. Én író leszek.
Hirtelen élénk érdeklődés jelent meg az arcán.
– Ahhoz, hogy valaki könyveket írjon, különlegesnek kell
lenni.
– Hát akkor én különleges vagyok, mert igenis író leszek.
– Lehet, hogy igazad van, Pöttöm. – Felemelte a kezét, és
meghúzta egyik vastag copfomat. Olyan lágy volt a hangja, hogy
igazán nem sértődhettem meg a csúfnéven. Inkább
kedveskedésnek hangzott, mintsem a termetemen való
gúnyolódásnak.
– Szeretsz olvasni? – kérdeztem a sárhányónak támaszkodva,
miközben ő folytatta a munkát.
– Ha megtehetem. A fater szerint az olvasás időpocsékolás. Ő
inkább piára költi a pénzt, mint könyvekre.
Ezt a kijelentést még a hátán lévő zúzódásnál is
elképesztőbbnek találtam. A mi családunkban mindenki szeretett
olvasni. A könyvek ugyanúgy létszükségletnek számítottak, mint
az evés vagy az alvás. Nem is tudom, hány évesen kezdtem az
olvasást, de azt tudom, hogy négyéves voltam, amikor anyám
véletlenül észrevette, hogy tudok olvasni. Vett nekem egy új
meséskönyvet, és megígérte, hogy lefekvés után felolvas belőle.
Nekem viszont nem volt kedvem olyan sokáig várni, úgyhogy
éppen a babáimnak olvastam fel hangosan, amikor anyám
belépett a szobába. A jelenet akkora izgalmat váltott ki belőle,
mintha legalábbis a rák gyógyszerét fedeztem volna fel. El se
tudtam képzelni, hogy valaki időpocsékolásnak tarthatja az
olvasást.
Még mindig ezen a furcsaságon töprengtem, amikor a szemem
sarkából valami mozgást észleltem. Néhány autóval arrébb
Lindsey Swanner állt, az ujját szopta, és Nicket figyelte. A haja
szétterült a vállán, és mezítláb volt.
– Mit csinál ez itt?
– Engem vár. – Nick végre kiszabadította a benzinpumpát, és
kihúzta a motorháztető alól.
– Miért?
Vállat vont, aztán a karjával megtörölte izzadt homlokát.
– Én gondoskodom róla.
– Miért?
– Mert senki másra nem számíthat.
– Ő a húgod? – kérdeztem növekvő kíváncsisággal.
Gyanakvó pillantást vetett rám, aztán megrázta a fejét.
– Nem, Paul Nyland volt az apukája, aki balesetben halt meg a
fűrészmalomban, még Lindsey születése előtt. Közvetlenül
azután költöztek ide.
Hirtelen szánalom fogott el. Megfordultam, és odamentem
Lindsey-hez. Nick követett, de hirtelen valahogy tartózkodó,
védekező lett. Jobban oda kellett volna figyelnem a
viselkedésére. Sok későbbi fájdalmat megspórolhattam volna. De
nyolcévesen csak egy dolgot tudtam. Anyám azt mondta, Isten
mindannyiunkat valamilyen feladattal ruházott fel, amikor e
földre helyezett, és arra jutottam, az én feladatom az, hogy
megmentsem Nick Andersont. Ha ez azt jelenti, hogy egyben
Lindsey-n is segítenem kell, állok elébe.
Lindsey lekuporodott, amikor odaálltam elé, és belenéztem
hatalmas kék szemébe.
– Holnap gyülekezeti összejövetelt tartunk – mondtam neki. –
Rengeteg ennivaló lesz, énekelünk, játszunk. Nem kell
kiöltöznöd, még a templomba se kell elmenned előtte, ha nem
akarsz. Hozd magaddal Nicket! Várni foglak titeket.
Akkor még nem tudtam, hogy a Bíró az egészet végignézte a
bádogépület kis, piszkos ablaka mögül. Hazafelé elgondolkodva
kérdezte:
– Tetszik neked az az Anderson gyerek?
Én az ülésen kuporogtam, és éppen azon tűnődtem, vajon rá
tudom-e beszélni a Bírót, hogy álljon meg a boltnál, és vegyen
nekem egy üdítőt, amikor feltette a kérdést.
– Ahhoz képest, hogy fiú, egész rendes.
– Lehet, hogy igazad van, aranyom. – Végighúzta a kezét
kefefrizuráján. – De vigyázz vele! Ne engedd, hogy a lágy szíved
felülkerekedjen a józan eszeden!
Felsóhajtottam, amikor lassítás nélkül hajtottunk el a bolt előtt.
– Meghívtam őt és Lindsey-t a holnapi összejövetelre. Jól
tettem?
– Azt hiszem, igen. De azért szólj róla anyádnak, és ne légy
csalódott, ha nem jönnek el!
– Rendben.
Anyám, Ellie volt a legfiatalabb a Bíró lányai közül, és az
egyetlen, aki férjhez ment. Darla néni volt a legidősebb, a
csöndes Jane néni meg a középső. Mind a Bíróval laktak a nagy,
kétszintes házban, a várostól másfél kilométerre lévő kis
farmunkon.
Tudtam, hogy van egy bátyjuk, Vern bácsi, de sosem
találkoztam vele. Jóval a születésem előtt elköltözött, és feleségül
vett egy nőt, akit a család nem fogadott be. Ha egyáltalán szóba
hozták Vernt, csak suttogva beszéltek róla, kivéve az anyámat. Ő
rendszeresen emlegette a bátyját, Darla néni legnagyobb
bosszúságára.
– Ő a bátyám, és akkor beszélek róla, amikor akarok –
hallottam anyám nyugodt hangját, amikor beszaladtam a
konyhába. Anyám az asztalnál ült, épp az utolsó simításokat
végezte egy citromtortán. Darla néni a mosogatónál állt,
zöldségeket mosott. Jane néni ekkorra már bölcsen elhagyta a
terepet.
– Akár tetszik neked, nővérem, akár nem – folytatta anyám
Vern továbbra is a családunk tagja. Szerintem szégyen, hogy
sosem látogatjuk meg őt és a gyerekeit.
– Nem nekünk kell szégyenkeznünk – vágott vissza Darla
néni. – Vern szégyelli azt a nőszemélyt, akit elvett, és jól teszi.
Gondolj csak bele! Feleségül venni valakit, aki egy bárban
táncolt!
Az efféle vita nem jelentett újdonságot számomra. Igyekeztem
észrevétlenül odasurranni a szekrényhez, kivettem egy poharat,
majd az asztalon álló limonádés kancsó felé osontam. De nem
jutottam messzire, mert Darla néni egyszer csak elhallgatott, és
gyanakodva szimatolni kezdett.
– Csak nem benzinszagot érzek? – Közelebb hajolt hozzám, és
alaposabban megszaglászott.
– De igen! Hol voltál, Alix?
– A roncstelepen jártam a Bíróval. Benzinpumpa kellett a
kocsijához.
– Szavamra, a Bírónak több esze is lehetne, mint hogy ilyen
helyre vigyen egy kislányt. Ellie, miért hagyod, hogy ezt csinálja?
Anyám rám mosolygott, kékeszöld szeme, amely pont olyan
volt, mint az enyém, vidám szikrákat szórt.
 – Úgy látom, a kisasszony túlélte a kirándulást.
Kitöltöttem egy pohárral a limonádéból, aztán leültem.
– Anyu, meghívtam Nick Andersont meg Lindsey Swannert
az összejövetelre. A Bíró azt mondta, szóljak neked.
Becsületére legyen mondva, éppen csak pislogott egyet.
– Ez nagyon kedves volt tőled, Alix. Már rég gondolnunk
kellett volna rá, hogy meghívjuk őket.
Szigorú pillantást vetett Darla néni felé. Még épp időben
fordultam hátra, hogy lássam, amint a nagynéném szája
becsukódik.
Darla néni nem csupán a piszoktól védett minket elszántan, a
jó hírnevünknek is ugyanilyen rendíthetetlen oltalmazója volt.
Ha csak a legparányibb jelét is tapasztalta, hogy társadalmi
pozíciónkat veszély fenyegeti, reszketni kezdett a dühtől, és
azonnal előadást rögtönzött a helyes viselkedés szabályairól.
Bár előttem nem beszéltek ilyesmiről, tudtam, hogy anyám
válása és az a döntése, hogy mind ő, mind én a lánykori nevét
viseljük, elég nagy botrányt kavart a családban. És noha anyám
volt a legfiatalabb testvér, ő volt az egyedüli ember, aki egyetlen
pillantással el tudta hallgattatni Darla nénit.
Ismét anyám felé fordultam.
– Nem baj, ha Nicknek adom néhány könyvemet? Az apukája
sosem vesz neki.
Mögöttem Darla néni felhorkant, de nem törődtem vele.
– Azok a te könyveid, Alix. Azt csinálsz velük, amit akarsz.
– Köszönöm, anyu. – Felpattantam. – Megyek, össze is szedek
egy-párat.
A lépcsőhöz érve megfordultam, és hallgatózni kezdtem. Már
rájöttem, hogy az érdekes beszélgetések mindig közvetlenül a
távozásom után kezdődnek. Ezúttal sem ért csalódás.
 – Rosszul teszed, ha hagyod, hogy barátkozzon azzal a fiúval
– hallottam a nagynéném hangját az ajtó mögül. – Ismered azt a
Frank Andersont.
– Igen, ismerem. – Anyám hangja nyugodt volt. – És azt is
tudom, hogy nem a fiú a hibás. Talán a fiakat akarnád büntetni
az atyák bűnéért, nővérem?
A nagynéném szipákolt egyet.
– Az alma nem esik messze a fájától. Egy-két év, és
ugyanolyan lesz, mint az apja.
– És ha így lesz, ki tehet róla? Kezdettől fogva tudtuk, hogy
Frank Anderson nem alkalmas a gyereknevelésre, de mind
elfordítottuk a fejünket. Akkor most ki cselekszik helyesen? Mi,
akik levegőnek nézzük a fiút, vagy Alix, aki megpróbál szót
érteni vele? Ha holnap tényleg eljön, szándékomban áll
megmondani neki, hogy bármikor szívesen látjuk ebben a
házban.
– Ezt nem teheted!
– De igen. Én nem fordítom el a fejem többé. Talán
megmutathatjuk annak a fiúnak, hogy más is van az életben,
mint amit Franktól tanulhat.
Ó, micsoda boldogság! Lehunyt szemmel élveztem, hogy
elégtételt kaptam. Anyu az én oldalamon áll. Segít, hogy
megmentsem Nicket. Együtt hogyan is vallhatnánk kudarcot?
Bűntudatosan összerezzentem és megtorpantam a legalsó
lépcsőfokon. Jane néni állt a lépcső tetején karba font kézzel, és
engem figyelt. Aztán a szájához emelt ujjal a hálószoba felé intett
a fejével.
Anyu és a Bíró mellett Jane nénit szerettem a legjobban a
világon. Sokszor eltöprengtem, honnan örökölhette a külsejét. A
családban mindenkinek sötét haja és világos szeme volt, de Jane
néni haja meleg mézszőke színben játszott, kifejező szeme pedig
sötét volt, mint az éjszaka. Anyu azt mondta, Jane néni pont
olyan, mint a dédnagymamájuk, és miután róla egyetlen kép sem
maradt fenn, kénytelen voltam elhinni.
Bizonyos kihallgatott beszélgetéstöredékekből azt vettem ki,
hogy Jane néni valaha nagyon szerelmes volt, de rajta kívül álló
okokból elvesztette álmai férfiját. Ettől tragikus hősnő lett a
szememben, afféle Csipkerózsika, aki várja, hogy a herceg
felébressze a csókjával.
Mihelyt távolabb kerültünk a konyhától, Jane néni a vállamra
tette a kezét.
– Alix, ugye, tudod, hogy nem szép dolog hallgatózni?
– Igen, nénikém – feleltem lecsüggesztett fejjel.
Jane néni az állam alá nyúlt, és maga felé fordította az
arcomat.
– Mondd csak, miért kezdett hirtelen ennyire érdekelni az
Anderson fiú?
– Nem tudom. Azt hiszem, megsajnáltam.
– Biztos, hogy csak ezért?
– Nem csak ezért. Tetszik nekem. Nem olyan, mint az apukája
– mondtam kissé dacosan.
Jane néni arcán mosoly jelent meg.
– Helyes. Az is szép, ha azért segítesz valakinek, mert
sajnálod, de sokkal jobb, ha azért teszed, mert kedveled az illetőt,
és érdekel, mi történik vele. Ez azt jelenti, hogy nem önmagadért
cselekszel.
– Darla néni azt mondja, ő jól érzi magát attól, hogy a
gyermekotthonban önkénteskedik.
– Tudom, de az más, Alix. Az otthon egy intézmény.
Szükségük van önkéntesekre, hogy gondoskodni tudjanak arról a
sok gyerekről, akinek máskülönben nem lenne hol laknia. Nick
Anderson nem intézmény. Ő hús-vér ember. Szerinted mit
érezne, ha azt gondolná, hogy jótékonykodni akarsz vele?
Tudtam, mit érezne. Megsértődne, haragudna, dühös lenne,
rosszulesne neki.
– Nem erről van szó, Jane néni. Esküszöm.
A néni bólintott.
– Én sem gondoltam, de biztos akartam lenni benne, hogy
tudod, mi a különbség. Légy a barátja, édesem, de ne bántsd meg
azzal, hogy sajnálod. Szánalomra senkinek sincs szüksége.
– Igenis, nénikém.
Így hát újabb szövetségesre tettem szert a Nick megmentéséért
indított küldetésemben. És bár ekkor még nem tudtam,
leginkább a Bíró vonzotta a házunkba ezt az állhatatos, erős
szívű, magányos fiút.
 MÁSODIK FEJEZET

M organville-ben egyetlen közpark van, egy szépen

gondozott, négyhektáros terület a domboldalon, ahonnan
nagyszerű kilátás nyílik az alant elterülő városra. Pár éve a
közösség épített itt egy nyilvános illemhelyet, létrehozott egy
futópályát, és új, modernebb játszóteret alakított ki. De azon a
napon, amikor a családom találkozott Nickkel, a terebélyes
tölgyek, szilfák és ámbrafák árnyékában még csak piknikasztalok
sorakoztak a parkban, néhány állványra állított, megfeketedett
vasgrillező, egy hinta meg egy csúszda.
Éppenséggel máskor sem voltam oda azért, hogy a
templomban töltsék egy meleg nyári délelőttöt, de ezen a napon
valóságos kínzásnak éreztem. Izgultam, nem fértem a bőrömbe,
még az érdeklődés látszatát sem tudtam az arcomra erőltetni,
ahogy ott ültem a fapadon, beszorítva anyám és a Bíró közé.
Anyu kétszer is rám szólt, hogy maradjak nyugton, a Bíró meg
folyton rágóval kínált. Ötöt elfogadtam, de többet nem. A fogaim
már teljesen összeragadtak, alig bírtam kinyitni a számat.
Amikor elhangzott az utolsó ámen, átcikáztam a gyülekezet
tagjai között, mint a golyó a flipperben, és rohantam a mosdóba,
hogy megszabaduljak az ünneplőruhámtól, és felvegyem a
farmersortomat meg a piros pólómat. Mire kiértem, a legtöbb nő
– beleértve anyámat és a nagynénéimet is – már elindult a
parkba. Tudtam, hogy asztalokat tolnak össze, kipakolják az
ennivalót, és kijelölik a családok helyét. A férfiak többsége kisebb
csoportokba verődve álldogált a templom előtt, dohányoztak,
beszélgettek, nevettek.
Megláttam a Bírót egy pipafüstfelhő alatt, és toporogva
vártam, hogy szünet álljon be a társalgásban. Mi lesz, ha Nick és
Lindsey felbukkan a parkban, de amikor látják, hogy nem
vagyok ott, elmennek? Ez a gondolat elég ijesztő volt ahhoz,
hogy megrángassam a Bíró kezét. Elöntött a megkönnyebbülés,
amikor végre elindult a furgon felé.
Ezek a gyülekezeti összejövetelek elnöki díszebédnek is
beillettek volna, már ami az ételkínálatot illeti. Hat asztalt toltak
össze, kopott lapjaikat különböző, tarka lenvászon térítőkkel
borították. Az asztalok valósággal roskadoztak a szorosan
egymás mellé helyezett tálcák és tálak súlya alatt. Mindenfelé
nők szorgoskodtak, leszedték a tálakról az alufóliát vagy a fedőt,
gyanakvó pillantásokat vetettek a mások által hozott ételekre, és
titkon összehasonlították a magukéval.
Mihelyt a furgon lelassított, feltéptem az ajtót, és anyámhoz
vágtattam. Éppen Helena Morgannel nevetgélt valamin.
– Láttad őket? – suttogtam izgatottan.
Lehajolt, és a fülemhez szorította az ajkát.
– Amott, az erdő szélén. Marasztald itt a fiút, Alix!
– Úgy lesz.
A tekintetem máris a park szélén lévő árnyas területet
pásztázta. Beletelt egy időbe, míg észrevettem Nicket. Sötét inge
és nadrágja az árnyékba olvadt, mintha maga is a része lett
volna. Egymagában állt ott.
 Igyekeztem méltóságteljesen viselkedni, és úgy tettem, mintha
csak véletlenül sétálnék felé. Bár csak a körvonalait láttam,
éreztem, hogy engem figyel.
– Szia! – Megálltam előtte, mire kihúzta magát, és úgy mért
végig, mintha megfejtésre váró talány volnék. – Örülök, hogy
eljöttél.
– Nem maradok. Csak azért jöttem, hogy szóljak, ne várj ránk.
Lindsey nem szeret idegenek között lenni. – A ruhája tisztább
volt, mint máskor, az inge szépen kivasalva, kopott farmerén
egyetlen folt sem éktelenkedett. Ha nem akar itt maradni, minek
fáradt azzal, hogy eljött? Ettől a gondolattól csak tovább
erősödött bennem az elszántság, hogy azért is itt tartom.
– Nem mehetsz el – fogtam meg a kezét. Ha úgy gondoltam
volna, hogy azzal elérek valamit, képes lettem volna
belekapaszkodni a lábába is, csak hogy a parkban marasztaljam.
Hogyan fogom megmenteni, ha nem hajlandó együttműködni
velem? – Hoztam neked valamit.
– Mit? – Megpróbálta lerázni a kezemet, de én nem engedtem.
Jó érzés volt fogni a kezét. Erős volt, és meleg.
– Elhoztam neked pár könyvemet.
Akaratlanul is sóvár fény csillant a szemében.
– Nem fogadok el könyöradományt.
– Ez nem könyöradomány. Nem örökbe adom, csak kölcsön.
Mint a könyvtárban. Különben is, én már kiolvastam őket, úgyis
csak ott porosodnak a polcon.
Ez nem egészen volt igaz, de azt reméltem, Isten megbocsátja
ezt a kis füllentést. Kétórányi, szorongással terhelt mérlegelés
után úgy határoztam, hogy könyvespolcom legféltettebb kincsét
adom Nick-nek, Tolkientől A Gyűrűk ura három kötetét. Akkor
még nem tudtam, hogy a legtöbb gyerek nem olvas olyan
folyékonyan, mint én, de ha tudtam volna, akkor is bíztam volna
benne, hogy Nick képes megérteni a történet mögött rejlő
gondolatokat. Nem is tudom, miért hittem benne ilyen erősen.
Egyszerűen csak így volt, és kész.
Nick tétovázott, szürke szeme a parkot betöltő tömeget
pásztázta. Szinte beleláttam a fejébe. Nem tartozom közéjük,
gondolta. Úgyis elküldenek.
– Anyu azt mondta, marasztaljalak itt – csábítottam. –
Megsértődne, ha nem ennél velünk. Több napra való ételt
készítettek a nagynénéimmel.
Délen az anyatejjel szívjuk magunkba az udvarias
manipuláció és a finom diplomácia művészetét.
– Elmondtad neki, hogy meghívtál?
– Igen. És azt mondta, szívesen látott vendég vagy a
házunkban, amikor csak akarod.
– Ugye, nem hazudnál csak azért, hogy lerángass oda,
Pöttöm? – A pillantása ugyanolyan gyengéd volt, mint a hangja.
– Én nem hazudok. – A hátam mögé bújtatott szabad kezemen
keresztbe tettem az ujjaimat. Hátha Isten meghallotta, amit a
könyvekről mondtam Nicknek. – Aki hazudik, pokolra kerül.
– Anyád tényleg meghívott?
– Igen. És a Bíró azt mondta, felőle jöhetsz.
Szemmel láthatóan összeszedte minden bátorságát, aztán
bólintott.
Amikor Nicket magam után húzva kiléptem a fák közül, a
parkban minden gyerek abbahagyta, amit éppen csinált, és ránk
bámult. Kétségtelenül megint nagyot nőttem a szemükben, vagy
éppen megvolt róluk a véleményem, attól függ, honnan nézzük,
de kivételesen nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy Nick keze
egyre erősebben szorította az enyémet, ahogy közeledtünk a
piknikasztalokhoz. Valahol a lelke mélyén képtelen volt elhinni,
hogy olyan könnyen befogadják majd, ahogy én jósoltam, és
várta, hogy lesújtson a bárd.
A beszélgető felnőttek zsongása egyszerre elhallgatott, amikor
odavezettem Nicket anyámhoz. A fiú arca és nyaka kivörösödött,
a tenyere izzadtan tapadt az enyémhez.
– Látod, anyu? Mondtam, hogy itt marasztalom.
– És így is lett – mosolygott Nickre anyám, aki mindig szép
volt, de amikor elmosolyodott, hallani vélted, ahogy megszólal
az angyalok kara. – Örülök, hogy eljöttél, Nick. Ott az asztalunk.
Remélem, csatlakozol hozzánk.
– Igen, asszonyom.
Biztosan ő is meghallotta a mennyei kórust, mert úgy nézett
anyámra, mintha egy angyal toppant volna elé. Anyu mögött
Helena Morgan szája vékony vonallá préselődött, és undorodva
nézett össze Gretchen Treece-szel, a polgármester feleségével.
Csak remélni tudtam, hogy Nick nem látja őket.
Anyámmal és a nagynénéimmel együtt ez a két nő alkotta az
előkelő társaság magját Morganville-ben. A város Ian Morgan
egyik őséről kapta a nevét, és a fűrészmalommal ők voltak a
környék legjelentősebb munkaadói. Legjobb barátnőm, Jenna
apja, Mr. Howard is náluk dolgozott. Hugh, Morganék egyetlen
gyereke annyi idős volt, mint én, és miután az én anyám meg az
övé jóban voltak, pelenkás korunk óta kénytelenek voltunk
elviselni egymás társaságát. Hugh folyton a hajamat húzgálta,
vagy versengő természetemet kihasználva veszélyes és idétlen
kalandokba rángatott bele. A legtöbb sebhelyem onnan
származott, hogy képtelen voltam ellenállni ezeknek a
kihívásoknak. De sosem tartottam gonosznak Hugh-t. Ő csak egy
fiú volt, aki szeretett ugratni, és bár a dolgot bosszantónak
találtam, nem éreztem elviselhetetlennek.
Peggy Treece – akit mi Jennával csak Piggy, azaz Malac néven
emlegettünk – egészen más lapra tartozott. A polgármester, Tim
Treece és Gretchen túlsúlyos, szőke leánykája elkényeztetett kis
hülye volt. Ha élt valaha a földön születésétől fogva gyűlöletes
gyerek, hát Peggy volt az. Folyton Hugh körül sündörgött, és
rosszindulatú megjegyzéseket tett a többi gyerekre, különösen
rám. A született ellenségek szenvedélyével gyűlöltük egymást.
Peggy most éppen Hugh mellett ácsorgott vaskos csípőjére tett
kézzel, és önelégült vigyort küldött felém. Hátat fordítottam
nekik.
– Anyu, hová is tetted a könyveket?
– A kosárban vannak, az asztalunkon.
Megrángattam Nick kezét.
– Gyere! Mindjárt meglátod, mit hoztam neked.
Ha tudtam volna, milyen fájdalomban lesz része a könyvek
miatt, még mielőtt a hét véget ér, talán oda sem adom őket. De
hát, ha akkor a jövőbe látok, sok mindent másképp csináltam
volna Nick-kel kapcsolatban.
Miközben egyesével átnyújtottam neki a könyveket,
elmagyaráztam, hogy a hobbitokról szólnak, olyan apró
lényekről, akik Középföldén élnek. Nick minden egyes kötetet
úgy vett a kezébe, mint valami ritka, értékes üvegtárgyat, ami
eltörhet, ha ügyetlenül nyúlnak hozzá.
– Te olvastad ezt? – kérdezte. Előbb a vastag könyvekre
pillantott, aztán ismét rám.
– Hát persze. Ez a kedvencem, de a sci-fi és a fantasy minden
fajtáját szeretem. Rengeteg ilyen könyvem van. Ha ezzel végzel,
visszahozhatod, és vihetsz másikat.
– Miért csinálod ezt? – Egyik kezével a könyveket simogatta.
 – Mert a könyvek arra vannak, hogy olvassák őket – feleltem.
– És te szeretsz olvasni.
– A gyülekezeti összejövetel még hagyján, de a családod nem
fog örülni, ha folyton nálatok lógok.
– Mondtam már, anyu azt mondta, bármikor szívesen látunk.
– Csak udvariaskodott.
– Anyu mindig udvarias, de nem mondta volna, ha nem
gondolja komolyan.
Nick egészen addig nem hitt nekem, amíg asztalhoz nem
ültünk. A Bíró győzte meg.
Nálunk a piknik szigorú hierarchia szerint zajlik, már ami az
étel felszolgálását illeti. A férfiak egyike elmondja az asztali
áldást, azután elkezdődik a műsor. Először a gyerekeknek
szednek az ételből, aztán amikor ők már az evéssel vannak
elfoglalva, a férfiak sorakoznak fel, a nők pedig ott sürgölődnek
körülöttük, és gondoskodnak róla, hogy mindent megtaláljanak.
Végül a nők is sorra kerülnek. Ügyelnek rá, hogy mindegyikük
ételét megkóstolják, nehogy valaki megsértődjön.
Amikor a gyerekeket szólították, Nick vonakodva követett.
Kétszemélyes szigetet alkottunk a gyerekek tengerében, ahogy az
asztalhoz igyekeztünk. Mindenki elhúzódott előlünk. Amikor
láttam, hogy Nick nem fogja lerohanni a tálakat, én tettem meg
helyette. A tányérjára halmoztam mindent, amiről úgy
gondoltam, szereti. Krumplisalátát, főtt babot, kukoricát, töltött
tojást, a tetejére sonkaszeleteket, sült csirkét meg zsemlét. Félő
volt, hogy a papírtányérjaink nem bírják a sok étel súlyát, és
minden lepotyog róluk, mire az asztalunkhoz érünk.
Otthagytam Nicket, aki hol az ételt bámulta, hol a könyveket,
miközben kifürkészhetetlen kifejezés ült az arcán, és
visszarohantam a tömegbe, hogy az egyik hűtőládából szerezzek
két üdítőt. Mire visszaértem, a Bíró helyet foglalt Nickkel
szemben, és a motorokról kezdte kérdezgetni. Többek között azt
szerettem annyira a Bíróban, hogy sosem úgy beszélt a
gyerekekkel, ahogy a felnőttek szoktak.
– Szeretsz motorokkal foglalkozni? – hallottam, miközben
letettem az üdítőt Nick elé.
– Igen. A motorok kiismerhetőek, mint egy nagy kirakós játék.
Minden alkatrésznek megvan a maga helye, és ha nem oda
tesszük, ahová való, a motor nem működik.
A Bíró bólintott.
– Csak arra nehéz rájönni, melyik a rossz alkatrész. Remélem,
a benzinpumpa, amit tegnap vettem, beválik. Már három éve
dolgozom azon a Chevyn, és még mindig nem bírtam beindítani.
– Mi történik, amikor megpróbálja?
És ezzel Nick bekapta a horgot. A délután hátralevő részében
motorokról beszélgettek a Bíróval. Szerintem észre sem vette,
hogy közben teljesen letakarította a tányérját. Egyik kezét féltőn
a könyveken tartotta, mialatt a lehetséges mechanikai
problémákról és azok javításáról beszélgettek. Még anyám és a
nagynénéim felbukkanása sem zavarta meg a társalgást. Én is ott
maradtam velük, lemondtam a lehetőségről, hogy az étkezés
utáni softballmeccsen jól elverjek pár embert. Boldog voltam,
hogy egyszerűen csak nézhetem Nicket. Sosem láttam még ilyen
élénknek, ilyen lelkesnek, és ez elbűvölt. Nem is emlékeztem rá,
hogy ilyen jól néz ki. Fekete haja kékesen csillogott, amikor
megmozdult. Szürke szemében szikrákat gyújtott a lelkesedés. És
amikor nevetett, huncut gödröcskék jelentek meg az arcán.
Egyszer észrevettem, hogy anyám és a nagynénéim zavartan
bámulnak rá, aztán jelentőségteljesen összenéznek.
Visszatekintve azt hiszem, ezen a napon bolondultam bele
Nick-be. Még csak nyolcéves voltam, sejtelmem sem volt a
szerelemről meg a vágyról, undorítónak találtam volna, ha valaki
elmondja, mi az, de melegség és boldogság töltött el attól, hogy
Nicket néztem. Eddig azt tartottam küldetésemnek, hogy
megmentsem, most viszont úgy éreztem, minél közelebb kell
kerülnöm hozzá, hogy mindennap láthassam. Különféle ötleteket
és terveket forgattam a fejemben, de még mielőtt bármelyiket is
valóra válthattam volna, a Bíró megoldotta a dilemmámat. Mire
a piknik véget ért, és mindenki pakolni kezdett, Nick megígérte,
hogy amint lesz egy kis szabadideje, segít neki megszerelni a
Chevyt.

A piknik utáni pénteken kezdődött a tanítás, úgyhogy már csak

pár napig élvezhettem a szabadságot. Szerdán Jennának
megengedte Droogin, a Sárkány – az egyik szomszédjuk, akit az
apja megkért, hogy vigyázzon Jennára, míg ő dolgozik –, hogy az
egész napot nálunk töltse. Negyedikbe készültünk abban az
évben, és mindent alaposan kitárgyaltunk, a tanárunktól a
nemrég vásárolt ruháinkon át az osztálytársainkig. De valahogy
megálltam, hogy ne beszéljek Nickről. Ő az enyém volt, és
senkivel sem akartam osztozni rajta, még a legjobb barátnőmmel
sem.
Jenna erősen emlékeztetett árva Anne-re a Zöld Oromból. A
szeme nem volt olyan huncut, mint az övé, de a haja igen:
ragyogó vörös, makrancos, göndör fürtök borzas tömege, amely
minden szelídítési kísérletnek ellenállt. Akárcsak a természete.
Soha nem volt nyugta, be nem állt a szája, eleven volt, mint a tűz.
Általában kevés is elég volt belőle, de nekem tökéletesen
megfelelt így. Noha egyáltalán nem voltam szégyenlős, jobban
szerettem hallgatni, mint beszélni, Jenna pedig imádta ezt. Én
semmit sem szerettem jobban, mint kezemben egy könyvvel
bekuporodni valahová, és órákon át olvasni. Jenna úgy
vélekedett, a könyvek valamiféle kínzóeszközök, amelyeket csak
a szadista tanárok erőltetnek ránk, hogy megkeserítsék az
életünket. Mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam, de
hiába. Azt hiszem, a legfőbb kifogása az volt, hogy olvasás
közben nyugton kellett volna ülnie.
A pajtában voltunk aznap, a nemrég született kiscicákkal
játszottunk. Háromhetesek voltak, gyenge lábaikon imbolyogva
igyekeztek felfedezni minket és a környezetüket. Az anyjuk, aki
még mindig félig vad volt, a pajta végéből tartotta szemmel őket.
– Tetszel Hugh-nak – jelentette ki Jenna.
– Ne már! Dehogyis tetszem neki. – Végighúztam a kezem egy
fekete kismacska puha bundáján. Úgy tapadt a blúzomra, mint a
tépőzár.
– Azért ugrat mindig.
– Mindenkit ugrat. Ilyen a természete.
– Szerintem helyes srác.
– Szerinted minden srác helyes. – Ami a fiúkat illeti, Jenna
fényévekkel járt előttem. Rég túl volt azon az időszakon, amikor
minden srác csak zavaró tényező a köbön.
A szemem sarkából valami mozgást észleltem, úgyhogy a
pajta nyitott ajtaja felé pillantottam. Nick tekintete találkozott az
enyémmel. Alig észrevehetően elmosolyodott, aztán eltűnt a szín
irányába. Az utóbbi napokban mintha valami titokzatos
képességet fejlesztett volna ki, melynek segítségével mindig
megérezte, mikor akar a Bíró a Chevyn dolgozni. Mihelyt a Bíró
felemelte a motorháztetőt, Nick egyszeriben ott termett. Úgy
görnyedtek a motor fölé, mint két orvos, akik a műtőasztalon
fekvő beteg életét próbálják megmenteni. Ide böktek, oda
szúrtak, és közben halkan konzultáltak. Általában ott álltam
mellettük, én voltam a műtősnő, aki a megfelelő eszközt adogatja
az orvosok kinyújtott kezébe.
– Villáskulcsot.
Puff!
– Csavarhúzót!
Puff!
De ezen a napon vendégem volt. Nélkülem kellett
boldogulniuk.
– Mit keres ez itt? – Jenna kék szeme összeszűkült, ahogy rám
nézett.
– Segít a Bírónak autót szerelni.
Jenna végighúzott a földön egy szalmaszálat, és hagyta, hogy
az egyik kiscica megpróbálja elkapni.
– Piggy mindenkinek azt meséli, hogy biztosan szerelmes
vagy Nickbe, mert elhoztad a vasárnapi piknikre. Csak úgy
emlegeti, Szutykos Nicky.
Ettől dühbe gurultam.
– Nem szutykos. Sokkal tisztább, mint Piggy, akiről folyton
dől az izzadság. – Jenna meg az apja nem volt ott a pikniken.
Nem nagyon jártak templomba, de ha mégis, akkor a házuk
közelében lévő metodista templomba mentek.
– Tudom – mondta Jenna fitos orrát ráncolva. – Tavaly
mellette ültem rajzórán. Szóval miért vitted magaddal Nicket a
piknikre?
Megvontam a vállam.
– Mert ha szóba elegyedik vele az ember, rájön, hogy rendes.
Kedvelem. És nem olyan, mint az apja. Szeret olvasni.
Jenna az égre emelte kék szemét.
– Hát, ez mindent megmagyaráz. Aki szeret olvasni, az a te
szemedben igazi szent. Nyilván ő a lelki társad.
– Mi az a lelki társ?
– Az a férfi, akihez feleségül mész majd, ha nagy leszel.
– Én nem megyek férjhez – makacskodtam. – Én író leszek.
– Nem is akarsz gyerekeket?
Egy-két másodpercig eltöprengtem a kérdésen. A
gyülekezetünkben sok kisgyerek volt, és mindig szerettem
játszani velük.
– De, talán igen.
– Hát, ha gyerekeket akarsz, akkor férjhez kell menned.
– Liz Swannernek sincs férje, mégis hat gyereke van.
Egymásra meredve tűnődtünk ezen a csodán.
– Talán ha volna férje, nem volna ilyen sok gyereke – vetette
fel Jenna. – Kérdezzük meg anyukádat!
– Jó.
Anyám nagyon egyszerűen oldotta meg a kérdést. Azt
mondta, túl sokat gondolkodunk, aztán elénk rakott egy
maréknyi frissen kisült, meleg kekszet.
Jennának nem sokkal később haza kellett mennie, de nekem
továbbra is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Nick biztosan tudja.
Végül is Swannerék a szomszédjai. Csak azt kellett kitalálnom,
hogyan rángassam el a Bíró mellől annyi időre, hogy
megkérdezhessem. Ösztönösen tudtam, a Bíró nem helyeselné,
hogy Nickkel vitatom meg a kérdést.
Aznap nem adódott alkalmam rá, hogy beszéljek vele. Mire a
színbe értem, már elment. Csak másnap este találkoztam vele,
akkor pedig elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy a
rémülettől minden kérdés kimenjen a fejemből.

– Alix! Vidd ki a vacsoramaradékot a pajtába a macskáknak! –

 szólt ki anyám a konyhából.
– Igen. – Alkonyodott, én a nappaliban hasaltam a földön,
olvastam, és hallgattam, ahogy a nyitott ablakon át beáradt a
kabócák éneke. A Bíró pipával a szájában a fotelben ült, és
újságot olvasott.
Bár lovakat meg teheneket már évek óta nem tartottunk,
kisebb állatok még mindig jócskán éltek a pajtában. Nem csupán
a népes macskacsalád menedékeként és gyerekszobájaként
szolgált az építmény, meghúzódott benne egy-egy kóbor kutya,
néhány bagoly, galamb, mókus, oposszum és persze jó pár egér
is. Egyszer még egy ezüstrókakölyköt is találtam. Valószínűleg
ezért nem ijedtem meg, amikor valami motozást hallottam a
pajta belsejéből.
Ki volt rakva két bádogtányér, azokba öntöttem a tál
tartalmát, még az utolsó cseppeket is kikanalaztam. A
barátkozóbb természetű cicák rögtön odarohantak, mihelyt
beléptem a pajtába. A többiek megvárták, míg felállók, és
távolabb megyek az ételtől.
Ekkor újra megzizzent valami, majd halk nyögés hallatszott.
Felállt a szőr a karomon meg a nyakamon, amint a sötétségbe
bámultam. Ilyen hangot egyetlen állat sem ad ki.
– Ki van ott?
Amikor nem kaptam választ, az ajtó felé oldalaztam, és
kitapogattam a villanykapcsolót. A Bíró akkor vezette be a
villanyt a pajtába, amikor átalakította azt a részt, ahol azelőtt a
lószerszámokat meg a takarmányt tartottuk, és beköltöztette Mr.
Bobot, a mindenesünket. Mióta Mr. Bob meghalt, senki sem
lakott ott, bár a bútorok megmaradtak, és rendszeresen ki is
takarítottunk.
Nagy levegőt vettem, aztán rácsaptam a kapcsolóra. Elállt a
lélegzetem, amikor megláttam, honnan jött a zaj. Nick
összegömbölyödve feküdt, és valamit óvón a hasához szorított.
Kicsúszott a kezemből a tál, átrohantam a pajtán, és letérdeltem
Nick mellé.
– Nick! Mi bajod? – Olyan mozdulatlanul feküdt, hogy
egészen megrémültem, attól féltem, meghalt. – Nick! – Amikor a
vállához értem, hogy megrázzam, megint felnyögött, és
kinyitotta szürke szemét, melyet most elhomályosított a
fájdalom.
– A könyveid – suttogta. – Megpróbáltam eldugni őket, de
apám megtalálta, és el akarta égetni. Nem hagyhattam. Vissza
kellett hoznom őket.
– Lassan kinyújtotta az egyik karját, hogy lássam a könyveket,
amelyeket magához szorított.
Csak amikor a könyvekért nyúltam, akkor vettem észre, hogy
nedves a kezem. Elborzadva meredtem vörös ujjaimra.
– Te vérzel!
– Jól vagyok. Mennem kell.
Megpróbált feltápászkodni, de nem engedtem. Sosem fogom
megtudni, hogyan gyalogolt öt kilométert a roncsteleptől a
farmunkig. De elég volt egyetlen pillantást vetnem a hátára,
amelyről cafatokban lógott a bőr, hogy tudjam, ezt a világ összes
méhbalzsamja sem hozza rendbe. Az inge ronggyá szakadt,
legalább tucatnyi sebből szivárgott a vér. Tudtam, hogy sürgősen
segítséget kell hoznom.
– Ne mozdulj! Idehívom anyut.
– Ne! – ragadta meg a karomat. – Megígérted, hogy nem
mondod el senkinek. Ha megtudják, bedugnak egy intézetbe.
Könnyek szöktek a szemembe, amikor megint megpróbált
felállni. Nem hagyhattam, hogy elmenjen. Sosem jutna haza.
 – Várj! Kérlek! Hadd szóljak a Bírónak. Megígértetem vele,
hogy nem tesz semmi olyat, amire nem kérem. Ő tudni fogja, mit
tegyünk.
Nick sovány testén borzongás futott végig, aztán úgy terült el
a földön, mint egy nagy léggömb, amelyből kiszökött a levegő.
Nick világában nem voltak szürke árnyalatok. Minden fekete
volt, és fehér. Valaki vagy rendes ember, akiben meg lehet bízni,
vagy nem az. Ekkorra már eldöntötte, hogy a Bíró és én rendes
emberek vagyunk.
– De mindenképpen vedd rá, hogy ígérje meg! – suttogta,
miközben lecsukódott a szeme.
Olyan sebesen száguldottam ki a pajtából, mint még soha,
csak akkor lassítottam le, amikor a konyhához értem, mert
tartottam tőle, hogy Nick meggondolja magát, és megpróbál
eltűnni, mielőtt segítséget hoznék. Anyám és a nagynénéim még
a vacsora utáni mosogatással voltak elfoglalva. A hátam mögé
tettem a kezemet, hogy ne lássák a vért.
– Alix, hol a tál?
– Bocsánat! Ott felejtettem a pajtában. Mindjárt hozom.
A Bíró felnézett, amikor áthajoltam a fotel karfája fölött.
– Kijönnél velem? Vészhelyzet van – suttogtam.
A szemöldöke a magasba húzódott, de összehajtotta az
újságot, és követett az éjszakába.
– Mi a baj, Alix?
Egy magányos szentjánosbogár körözött köztünk, amikor
felnéztem rá.
– Azt kérte, hogy mielőtt megmondanám, ígérd meg, hogy
nem szólsz róla senkinek.
– Kicsoda kérte ezt?
– Nick. Kérlek, Bíró! Attól fél, hogy ha megtudod, intézetbe
küldöd.
Bizonyára kihallotta a kétségbeesést a hangomból, mert
bólintott.
– Rendben, megígérem, hogy senki sem fogja intézetbe
küldeni.
– A pajtában van, nagyon csúnyán megsérült. – Odatartottam
a kezem, hogy lássa rajta a vért. – Nem tudom, mit csináljak.
Megfeszült az álla, ahogy a pajta felé indult.
– Maradj itt!
– Nem lehet. Ha nem vagyok veled, elmegy.
A Bíró nem felelt, én meg ezt beleegyezésnek vettem, hogy
vele mehetek. Úgy éreztem, felelős vagyok Nickért, és a
büntetést is vállaltam volna azért, hogy mellette legyek.
Már több embertől is hallottam a városban, hogy amikor a
Bíró a pulpituson ült, olyan volt, mint a bosszú angyala, és hogy
az igazság meg a becsület az életénél is többet ér neki, de egészen
eddig az estéig nem értettem, miért mondják ezt. Eddig sosem
láttam a Bírót dühösnek, de most igen.
Nick valahogy felült. Lógott a feje, és hangosan zihált, amikor
a Bíró odalépett hozzá. Nagyapám egész testében
megmerevedett, és esküszöm, szikrát szórt a szeme. Olyan
szavak hagyták el a száját, amilyeneket még sosem hallottam, de
amikor Nickhez szólt, lágy volt a hangja.
– Segítek felállni neked, fiam. Alix, nyisd ki Mr. Bob
szobájának ajtaját! Bevisszük Nicket.
Sietve engedelmeskedtem, felkapcsoltam a villanyt, és
lerángattam a takarót a sarokban álló ágyról. Mr. Bobnak nem
voltak nagy igényei. Egy ágy, mellette egy karosszék meg egy
asztal, egy hősugárzó a hideg téli éjszakákra, és egy fürdőszoba.
Miután Mr. Bob mindig a családdal étkezett, még konyha sem
volt.
Nick arca fehér volt, amikor a Bíró az ágyra fektette, de meg se
mukkant.
– Máris lázas vagy – mondta a Bíró, miközben óvatosan
levette róla az ing maradványait. – Feküdj hasra! Alix, hozd ide
az elsősegélydobozt a fürdőszobából, aztán keress valami tiszta
edényt, és töltsd meg meleg vízzel!
Az elsősegélydobozt könnyű volt megtalálni. A gyógyszeres
szekrényben tartottuk a mosdó fölött. Felkaptam egy üvegcse
aszpirint is. Az edény már nehezebb ügy volt, mert nem akartam
elmagyarázni anyámnak, mi történt. A pajtában nem volt semmi
ilyesmi, de még vödör sem. Várjunk csak! A tál, amiben a
maradékot hoztam.
Berohantam a pajtába, felkaptam, aztán bevittem a
fürdőszobába. A kézmosáshoz használt szappannal jó alaposan
kimostam, majd szépen kiöblítettem. Amikor megtelt meleg
vízzel, beledobtam egy kéztörlőt, amit a szekrényből vettem ki,
majd odavittem a Bíróhoz.
– Próbálok vigyázni, fiam, de ez egy kicsit fájni fog. – A Bíró
kivette a kéztörlőt a vízből, és elkezdte lemosni a vért Nick
hátáról. Én leültem a földre az ágy mellé, és fogtam Nick kezét.
– Ezt apád tette? – A Bíró hangja a körülményekhez képest
meglepően nyugodtan csengett.
Nick nem felelt.
– El kéne menned orvoshoz.
– Nem. Megígérte. Apám csak berúgott, ennyi az egész.
A Bíró olyan hangosan csikorgatta a fogát, hogy én is
hallottam.
– Mostantól ha inni kezd, átjössz ide. Ez most már a te szobád,
hallod?
 – Nem lehet. Utánam jönne, és abból csak gondok lennének.
– Azt csak bízd rám. Én ígéretet tettem neked, most te is tégy
ígéretet nekem. Ha apád inni kezd, átjössz ide.
Nick habozott, aztán alig észrevehetően bólintott.
– Megígérem.
Miután a Bíró lemosta és gyógyszerrel bekente Nick hátát,
előszedte neki Mr. Bob egyik pólóját, aztán betakarta, és felém
fordult.
– Alix, maradj itt, és tartsd rajta a szemed, míg visszajövök! El
kell intéznem valamit.
– És én addig mit csináljak?
– Csak ne engedd felkelni, és adj neki vizet, ha szomjas!
– Rendben.
Csak évekkel később tudtam meg, hová ment aznap este.
Beugrott a seriffhez, aztán együtt látogatták meg Frank
Andersont. Nem csupán azzal fenyegették meg, hogy elveszik
tőle Nicket, de a Bíró még azt is megígérte, hogy jó hosszú időt
tölthet a hűvösön, ha még egyszer egy ujjal is hozzáér a fiához. A
seriff pedig közölte vele, hogy Nick addig marad nálunk,
ameddig akar, és ha Frank nem szeretne bajba kerülni, akkor
belenyugszik a helyzetbe.
És bár nyíltan senki sem ismerte el, csaknem biztosra veszem,
hogy családunk nőtagjai is tudták, mi történt. A pajtabeli
macskák újabban napi három étkezésben részesültek, méghozzá
a szebbik tányérjainkon tálalva, villával, és hozzá egy pohár
tejjel. Kivételesen még Darla néni is hallgatott.
Aznap este ott ültem Nickkel, egy másodpercre sem engedtem
el a kezét, és amikor képes volt beszélni, beszélgettünk.
– Holnap nem fogsz tudni iskolába menni.
– Pedig muszáj lesz. – Nyugtalanul izgett-mozgott, aztán
összerándult a fájdalomtól.
– Nem, nem lesz muszáj. Első nap úgysem történik semmi
érdekes. Majd kiderítem, ki a tanárod, és megszerzem neked a
tanszerek listáját.
– Az nem érdekel – nézett rám lecsukódó szemhéja alól. –
Lindsey miatt kell ott lennem. Megijed, ha nem megyek.
– Megmondom neki, hogy nincs semmi bajod. Még játszom is
vele, hogy ne aggódjon.
– Nem fog játszani – mondta, majd némi habozás után így
folytatta: – Ő nem olyan, mint te, Pöttöm. Senkivel nem áll szóba,
csak velem, azt is csak ha muszáj.
– Fogyatékos?
– Nem. Talán egy kicsit lassú, de nem tehet róla. Soha senki
nem törődött vele, nem próbált meg segíteni neki. – A hangja
szinte suttogássá halkult, és láttam rajta, hogy mindjárt elalszik.
– Aludj csak! – mondtam neki. – Gondoskodom róla holnap,
hogy Lindsey-nek ne legyen semmi baja, és nem is fogom
megijeszteni.
Még mindig a földön ültem, de odahajoltam Nickhez, és a
fejemet a feje mellé hajtottam a párnára. Majdnem összeért a
homlokunk.
– Különleges vagy, Pöttöm – suttogta.
– Te is – feleltem.
Ekkor alighanem elaludtam, mert amikor legközelebb
felébredtem, reggel volt, és az ágyamban feküdtem.
 HARMADIK FEJEZET

B ármilyen elszánt volt is Nick, másnap nem tudott elmenni az

iskolába. A fejét is alig bírta felemelni a párnáról, és még
mindig fel-felszökött a láza. Én megtettem, amit ígértem,
megszereztem a tanszerek listáját a tanárától, és vigyáztam
Lindsey-re. A lány nagy bagolyszemébe könnyek szöktek,
amikor megmondtam neki, hogy Nick nem tud jönni, úgyhogy
leültem mellé, megnyugtattam, hogy Nick jól van, és amint lehet,
újra jön iskolába. Lindsey egy szót sem szólt, csak a földet
bámulta, mintha ott se lennék.
Máskor tanítás után órákig tartott, míg hazaértem, mert
folyton megálltam játszani vagy beszélgetni a többi gyerekkel, de
aznap végigrohantam az utat.
– Hogy van? – kérdeztem a Bírót.
– Fájdalmai vannak, de rendbe jön.
Elöntött a megkönnyebbülés.
– Bemehetek hozzá?
– Azt hiszem, igen. Gondolom, nem bánja, ha más társasága is
akad, nemcsak én.
Így hát az egész estét Nick szobájában töltöttem, elmeséltem
neki, milyen volt az első tanítási nap és mi volt Lindsey-vel,
aztán megetettem, mert ha megmozdította a karját, levegő után
kapkodott a fájdalomtól. Még a kölcsönadott könyveket is
előszedtem, megkerestem, hol tartott, és felolvastam neki, míg el
nem aludt. Egész éjszakára ott maradtam volna, ha meg nem
jelenik a Bíró, és be nem küld a házba.
Másnap reggel anyu megállított, amikor éppen hanyatt-
homlok rohantam a pajta felé, belökdösött a kocsiba, és
elindultunk évi rendes tanszerbeszerző utunkra. A saját listám
mellett Nickét is magammal vittem. Nem tudom, anyu
észrevette-e, hogy a kosarunkban kissé több áru van, mint
máskor, mindenesetre nem tiltakozott.
Meglepetésemre aznap reggel második állomásunk a
használtruha-üzlet volt. Anyu igen szakszerűen nézte át a
kínálatot, farmert, ingeket, fehérneműt és cipőt válogatott.
Minden darabon látszott, hogy használt, de kitűnő állapotban
voltak. Még egy meleg téli dzsekit is vett. Amikor hazaértünk,
levagdosta a ruhákról a címkét, szépen összehajtogatta őket,
majd egyenesen a szemembe nézve a kezembe nyomta a
kupacot.
– Kitakarítottam a szekrényeket ma reggel, Alix, és
megtaláltam Vern bácsi régi holmiját. Kivinnéd Mr. Bob
szobájába, és betennéd a komódba, ha megkérlek?
Azt hiszem, soha nem szerettem még annyira anyámat, mint
abban a pillanatban.
– Köszönöm – suttogtam, és szorosan átöleltem.
Egy hétbe telt, míg Nick annyira rendbe jött, hogy fel tudott
kelni. Ebben az egy hétben a sivár szobából otthonos kuckó lett.
Előbb egy régi íróasztal jelent meg benne, aztán egy könyvespolc,
amelyet gyorsan teleraktam könyvekkel. Azután egy
rongyszőnyeg került a padlóra, az ablakot pedig új, kockás
függöny takarta.
A Bíró szerint anyámon és a nagynénéimen kitört a takarítási
láz, és mindent kipakoltak a padlásról. És mivel ő nem szeret
kidobni semmit, aminek még hasznát lehet venni, bevitte a
holmikat Nick szobájába. Kétlem, hogy Nick egy pillanatig is
elhitte ezt a mesét, de nem szólt, én pedig egy idő után már nem
is számoltam, hányszor láttam, hogy csodálkozó arccal simogatja
a könyveket vagy a ruhákat. Azelőtt soha senki nem volt kedves
hozzá, kivéve talán Lindsey-t, és nem igazán tudta, hogyan
fogadja a dolgot.
Frank Anderson nem jelentkezett, mialatt Nick lábadozott, és
azt hiszem, többé nem verte meg a fiát, de Nick megtartotta a
Bírónak tett ígéretét. A pajtabeli szoba egyértelműen az övé lett.
A következő tíz évben számtalanszor előfordult, hogy amikor
éjszaka kinéztem, fényt láttam az ablakban, és tudtam, hogy Nick
ott van, biztonságban van. Olykor, ha nem volt túl késő,
kilopóztam, és beszélgettünk, vagy együtt olvastunk. És végre
feltehettem Nicknek a gyerekekkel kapcsolatos kérdésemet.
Egy pénteki napon történt, késő este, nagyjából két héttel
azután, hogy Nick újra iskolába ment. Láttam a fényt a szobája
ablakában, felkaptam a könyvet, amit éppen olvastam (A Dűne
volt az), és lementem hozzá. Bár az iskolánkba mindenféle korú
gyerek járt, óvodástól a középiskolásig, napközben ritkán volt
alkalmam beszélni vele. Szünetben ott állt Lindsey mögött karba
font kézzel, és dühösen meredt rá mindenkire, aki túl közel
merészkedett. Engem odaengedett ugyan, de ha mások is voltak
körülöttünk, nem volt valami beszédes. Egy biccentéssel
üdvözölt, azután folytatta az őrködést.
Azon az estén a falnak támaszkodva, törökülésben ültünk az
ágyán, a vállunk barátian összeért olvasás közben. Nick már
átrágta magát A Gyűrűk ura-trilógián, és ekkor éppen az Amber
krónikái-t olvasta.
Egy ismeretlen szó alá tettem az ujjam, és felnéztem.
– Mi az az ágyas?
Talán még nem említettem, hogy anyám nagyon szigorúan
ellenőrizte az olvasmányaimat, úgyhogy bár kiválóan tudtam
olvasni, a túlzásba vitt gondoskodás miatt hihetetlenül naiv
voltam. Azt gyanítom, anyám azért terelte az érdeklődésemet a
sci-fi felé, mert abban volt a legkevesebb szexuális természetű
utalás. A Dűné-ről nem tudott. Akkor csúsztattam a kosaramba a
könyvet, amikor legutóbb a Bíró bevitt a városba, ő pedig már
annyira hozzászokott a könyvéhségemhez, hogy sosem
foglalkozott vele, mit olvasok.
A kérdésem hallatán Nick felpillantott a könyvéből.
– Azt hiszem, az a nő, aki olyan, mint egy feleség, de igazából
nincs férjnél.
Aha! Lehet, hogy véletlenül belebotlottam a válaszba, amely
megmagyarázza Liz Swanner hat gyerekét?
– És az ágyasoknak születhet gyerekük?
– Persze.
Ez lesz az, gondoltam, de mielőtt beszámoltam volna a hírről
Jenná-nak, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól értettem a
dolgot.
– Liz Swanner is ágyas?
Nick szeme résnyire szűkült.
– Nem.
A csudába! Pedig olyan biztos voltam benne.
– Hát akkor honnan van hat gyereke? Jenna azt mondja, egy
nőnek csak akkor lehet gyereke, ha férjnél van.
– Jenna téved.
 Halvány rémület fogott el. Ha nem kell férjnél lenni, az azt
jelenti, hogy minden nőnemű lénynek születhet gyereke. Nekem
is. Márpedig én még egész biztosan nem állok készen rá, hogy
anya legyek. Amikor ezt elmondtam Nicknek, megrázta a fejét.
– Egyedül nem lehet gyereked. Ahhoz egy férfi meg egy nő
kell. Különben is még kicsi vagy ahhoz, hogy gyereked legyen.
Ez kezdett érdekes lenni.
– Mikor leszek elég nagy hozzá?
– Azt hiszem, ez mindenkinél más. Ha eljön az ideje, úgyis
tudni fogod.
– Hogyan?
Mély sóhaj tört ki belőle.
– Tudni fogod, és kész.
– Te már elég nagy vagy hozzá?
Kissé elvörösödött.
– A fiúk mások, mint a lányok.
Hát, ennyit még én is tudtam. Eleget forgolódtam gyerekeiket
tisztába tevő anyák körül, hogy megállapítsam, a fiúk
felszerelése nem olyan, mint az enyém. Miután először láttam
közelről fiúcsecsemőt, még meg is néztem magamat, nem
rejtőzik-e odalent valami meglepetés.
– De elég nagy vagy hozzá?
– Nem számít. Én egyetlen nőnek sem csinálok gyereket.
– Úgy érted, hogy soha nem akarsz gyereket?
– Nem erről van szó. – Elbizonytalanodott, a szoba túlsó
sarkába bámult. – A gyerekeknek jobb, ha két szülőjük van, akik
házasok, és szeretik őket. Nekem csak akkor lesz gyerekem, ha
házasságban élek az anyjával, ilyen pedig valószínűleg nem lesz.
– De miért?
Nick vállat vont.
 – Azért, mert Frank Anderson fia vagyok, és egy roncstelepen
élek. Ki akarna hozzám jönni feleségül?
– Én hozzád mennék – közöltem határozottan. – És akkor
mindkettőnknek lehetnének gyerekei.
Nick elvigyorodott, a gödröcskék felragyogtak az arcán.
– Igen, azt elhiszem. De szerintem nem kéne hirdetned, hogy
feleségül akarsz jönni hozzám. Még félreértik az emberek. –
Átkarolta a vállam, és finoman megrázott. – És most fogd be a
szád és olvass! Épp egy izgalmas résznél tartok.
Boldogan bújtam hozzá, örültem, hogy elrendeződött a
jövőnk. Azzal kapcsolatban, hogy honnan jönnek a gyerekek,
még mindig akadt egy-két fehér folt az ismereteimben, de
tudtam, hogy majd együtt kiderítjük. Ha Liz Swannernek hatszor
is sikerült, nem lehet olyan nehéz!
Persze, nem nagyon törődtem Nick figyelmeztetésével, hogy
ne hirdessem a házassági terveimet. Alig egy héttel ezután a
konyhaasztalnál ülve írtam a leckémet, miközben anyu és a
nagynénéim főztek. Nick az elmúlt hétvége óta nem használta a
szobáját, ezért folyton felugráltam, és a hátsó ajtót lestem, hátha
felbukkan.
De miután nyomát sem láttam, nagy sóhaj kíséretében
foglaltam el újra a székemet.
– Alix, tönkreteszed azt a széket, ha nem maradsz nyugton –
szólt rám anyu.
– Azt a fiút lesi – mondta ki Darla néni azt, ami nyilvánvaló
volt.
– Amúgy is túl sok időt tölt vele kettesben abban a szobában.
Egy kicsit sem aggódsz miatta, Ellie?
– Miért kellene aggódnom? – Anyu megkavargatta a bablevest
a tűzhelyen, aztán kinyitotta a sütőajtót, hogy megnézze,
megsült-e már a kukoricakenyér. – Nincs más gyerek a
családban, akivel Alix játszhatna. Szerintem Nick olyan neki,
mintha a bátyja lenne.
– Nem, nem olyan – tiltakoztam őszintén. – Hozzámegyek
feleségül, és gyerekeink lesznek.
Mindhárom nő abbahagyta, amit éppen csinált, és rám bámult.
Darla néni a szívére szorította a kezét, elvörösödött az arca, és
hápogni kezdett. Jane néni szólalt meg elsőként.
– Kinek az ötlete volt ez, Alix?
– Az enyém.
– És hogyan merült fel a téma? – Anyu arca majdnem olyan
vörös volt, mint Darla nénié.
– Megkérdeztem tőle, mi az az ágyas.
Anyu leroskadt egy székre az asztal túlsó oldalán.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondod az egészet. Az elejétől
kezdve.
Nagyszerű memóriám van. Szóról szóra elismételtem a
beszélgetést. Anyu egész jól fogadta, kivéve a Liz Swannerrel
kapcsolatos részleteket, amelyektől Darla nénit megszégyenítő
hápogásba kezdett. Amikor a történet végére értem, vékony
vonallá préselődött a szája.
– Látni akarom azt a könyvet.
– Rendben. – Már úgyis kiolvastam.
Miközben kimentem a szobából, hallottam, hogy anyu azt
mondja Darla néninek:
– Legalább Nick úriemberként viselkedett. Túl kíváncsi ez a
lány.
Szerettem volna megállni és fülelni, mit mondanak még, de
sejtettem, hogy Jane néni ellenőrzi, nem hallgatózom-e. Úgyhogy
feltrappoltam, fogtam a könyvet, és visszatrappoltam a
földszintre. Mindig azt gondoltam, a kíváncsiság jó dolog.
Hogyan tanulhatnék, ha nem kérdezek? De úgy látszik, anyu
legalább nem Nicket hibáztatja.
Anyám elvette tőlem a könyvet, és belelapozott, elolvasott
egykét bekezdést, aztán a homlokát ráncolva, döbbenten nézett
rám.
– Alix, te megértetted ezt a történetet?
– Persze. Nagyon tetszett. Különösen az óriás homokférgekről
szóló részek.
Anyu a fejét rázta, aztán megdörzsölte az arcát.
– Talán mégis Mr. Vidersnek volt igaza, és hagynom kellett
volna, hogy egy osztállyal feljebb tegyenek – suttogta.
Ez újdonság volt számomra. Mr. Viders volt az iskolaigazgató.
Fogalmam sem volt róla, hogy beszélt anyámmal, arról pedig
még kevésbé, hogy egy osztállyal feljebb akart tenni. Nem töltött
el lelkesedéssel a gondolat. Hagyjam ott Jennát meg az összes
barátnőmet? Ha nem muszáj, inkább nem.
– Nem akarok feljebb kerülni, anyu. Szeretem az osztályomat.
Mrs. Wade-nél jobb tanárom sosem volt. Olyan kedves, és okos
is. Minden kérdésemre válaszol, és sosem mondja, hogy
maradjak csöndben.
Anyám éles pillantást vetett rám.
– Más tanáraid ezt mondták?
– Előfordult.
Sóhajtott egyet.
– Rendben, maradhatsz Mrs. Wade osztályában. De mostantól,
Alix, látni akarom a könyveidet, mielőtt elolvasnád őket, és ha
bármi kérdésed van azzal kapcsolatban, amit olvasol, nekem
tedd fel!
– Értettem.
 – Ami pedig azt illeti, hogy feleségül mész Nickhez… –
kezdte, majd elhallgatott. – Még csak nyolcéves vagy. Százszor
is meggondolod magad, mire annyi idős leszel, hogy férjhez
mehetsz. Nem lenne szép dolog reményt kelteni Nickben, aztán
csalódást okozni neki, nem igaz?
– De igen.
Anyu cseles tudott lenni, ha akart, de ezúttal nem vált be a
taktikája. Tudtam, hogy sosem fogom meggondolni magam,
mindig is Nickhez akarok feleségül menni. De úgy döntöttem,
mostantól megfogadom Nick tanácsát, és ezt az apró részletet
megtartom magamnak.

Abban az első évben szép lassan kialakult a dolgok rendje. Nick

a szobájában töltötte a hétvégéket, és néha hétköznap is eljött,
amikor Frank kirúgott a hámból. Eleinte nem volt hajlandó
belépni a házba, de végül rávettem, hogy egyen velünk. Anyám
és a nénikéim úgy ugrálták körbe, hogy az már zavarba ejtő volt.
Tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, amiért a figyelem
középpontjába került. Nick nem volt társas lény. Hogy a maga
akaratából-e, vagy a kemény leckék miatt, amelyeket az élettől
kapott, nem tudom, de magányos farkas volt, egyedül kívánt
boldogulni a világban.
Hosszú beszélgetést folytattam anyámmal, és amikor Nick
legközelebb asztalhoz ült velünk, ugyanúgy bántak vele, mint
bármelyik családtaggal. Mindketten megkönnyebbültünk.
Egyszer arról kérdeztem, milyen a szobája a roncstelep
végében álló lakókocsiban.
– Nekem nincs szobám. – A kezében tartott kártyalapok
kötötték le a figyelmét. Előző este tanítottam meg römizni, és
eltökélte, hogy ezúttal megver.
 – Hol alszol? – Végignéztem a lapjaimat, aztán dobtam egy
hetest. Szerettem volna képet kapni róla, mit csinál, amikor nincs
velem, de még sosem láttam belülről lakókocsit.
Nick lecsapott a hetesre, majd diadalmasan terítette szét a
lapjait a takarón.
– A heverőn alszom. Nyertem!
Összeszámolta a lapjainkat, aztán felírta az eredményt a
mellette lévő jegyzetfüzetbe, ahol már jó néhány szám sorakozott
szép rendben. Már észrevettem, hogy Nick igazi matekzseni.
Akármilyen hosszú számok összeszorzására kérte az ember, úgy
köpte a választ, mintha a semmiből ott termett volna előtte. Még
csak papírra sem volt szüksége hozzá. Eléggé irigyeltem ezt a
képességét. Mindig is jó tanuló voltam, méghozzá különösebb
erőfeszítések nélkül, a matek volt az egyetlen tárgy, amiből meg
kellett dolgoznom a jó jegyekért.
– Nem félsz a lakókocsiban, amikor vihar van?
Mifelénk időnként szörnyű viharok tombolnak. Tavasszal
gyakran két-három vagy még több tornádó is lecsap a
városunkra. Majdnem mindenkinek van óvóhelye, akinek pedig
nincs, lelkifurdalás nélkül átszalad a szomszédba, amikor kezd
elfajulni a helyzet. Egy emlékezetes évben a forgószél kicsavarta
a szín mögött álló hatalmas szikomorfát, a csirkéket pedig
egyszerűen kiszippantotta az óljukból, miközben a deszkák mind
épen maradtak. A tollak három kilométeres körben szóródtak
szét, de egyetlen csirkét sem találtunk meg, se tollasan, se
tollatlanul.
– Megszokja az ember. – Nick megkeverte a lapokat, aztán
osztott.
– Én nem hiszem, hogy megszoknám.
– Ha nagyon rosszra fordul a helyzet, átmegyünk
Swannerékhez. Nekik van egy vermük, de az igazából csak egy
földbe vájt, sáros gödör. Én jobban szeretek kint maradni.
A gondolat, hogy Frank Anderson egy gödörben kuporog
Swannerékkel, egy másik képet juttatott eszembe.
– Apád fizet Liz Swannernek, hogy „azt” csinálja vele?
Nick felkapta a fejét, és rám meredt.
– Ezt meg hol hallottad?
– A gyerekektől a suliban. – Nem akartam megint belekeverni
Jennát. Ha más nem is, a barátság mindig is fontos volt nekem.
– Jobb lenne, ha az emberek a maguk dolgával törődnének.
Egyébként meg azt sem tudod, mit jelent.
– Miért, mit jelent? – kérdeztem reménykedve.
– Semmit. Nem fogok erről beszélni veled. – Lenézett a
lapjaira.
– Most dühös vagy rám?
– Nem.
Lehet, hogy nem volt dühös, de felzaklattam. A szeme
sötétszürke lett, és megfeszült a teste.
– Csak azért kérdeztem, mert azt gondoltam, jól jönne neki a
pénz.
Nick nem felelt.
– Ne haragudj!
Felsóhajtott, és rám emelte a tekintetét.
– Nem a te hibád. Csak nem akarok beszélni róla, oké?
– Oké.
Évekbe telt, míg rájöttem, hogy azért jött zavarba, mert
gyűlölte látni, amikor az apja berángatta Liz Swannert a
hálószobába, az asszony pedig fáradt beletörődéssel
engedelmeskedett. És még ennél is rosszabb volt, hogy hallgatnia
kellett a hálószobából kiszűrődő hangokat, és tudta, hogy a többi
gyerek is hallja. Ha Lindsey nem lett volna, Nick be sem teszi
oda a lábát.
Nem Liz volt az egyetlen nő, akit Frank használt, csak ő volt a
legközelebb. Nick egyszer azt mondta nekem, hogy az apja
teljesen rendjén valónak tartja, ha hazavisz valami olcsó prostit,
akit az út mellett szedett fel, és lefekszik vele, tudván, hogy Nick
mindent lát, mert a lakókocsiban nem volt ajtaja a hálószobának.
Amikor Nick már nagyobb volt, abban a pillanatban lelépett, ha
az apja nővel állított haza. Néha az egész éjszakát a hideg
bádogbarakkban töltötte, amelyet a roncstelep irodájaként
használtak. Így hát Nick hamarabb ismerte meg az élet dolgait,
mint a legtöbb gyerek, ráadásul különösen visszataszító módon,
ez pedig rányomta a bélyegét a kamaszkorára. Míg más fiúk az
idejük kilencvenöt százalékát azzal töltötték, hogy megpróbálták
az ágyukba csábítani a lányokat, Nick úgy kerülte őket, mint a
pestist, és ez valódi szakadást idézett elő a barátságunkban,
amikor elértem a serdülőkort. De a tudatlanság áldás, és én
egyelőre még boldog voltam. Főleg miután felfedeztem, hogy
miközben én Nick megmentésére tettem fel az életemet, ő
leghűségesebb őrzőmmé és védelmezőmmé nevezte ki magát.
Az eset, amelyből ez világosan kiderült számomra, közvetlenül
karácsony előtt történt.
A morganville-i iskola negyedik osztályának nem jutott olyan
luxus, hogy mindenkinek külön padja lett volna. Hosszú
asztaloknál ültünk négyesével, ketten az egyik oldalon, ketten a
másikon. Szerencsétlenségemre pont Mooney Orrt ültették
mellém.
Mooney volt az osztály réme. A srác már kétszer bukott, mire
a mi osztályunkba került. Kövér volt, izzadós és hangos, és
minden gyerek félt tőle. Nem ok nélkül. Ha valami kellett neki,
elvette, és jaj volt annak a gyereknek, aki megpróbálta leállítani.
De a ravaszság sem hiányzott Mooney-ból. Ha felnőtt volt a
közelben, soha nem verekedett, inkább kelepcébe csalta a
prédáját, amikor az nem vigyázott, mert tudta, hogy úgyis az ő
szava áll majd szemben az áldozatéval, ha az illető botor módon
árulkodni akarna.
Kész kínszenvedés volt mellette ülni. Mindig több ceruzát
hordtam magamnál, mert tudtam, hogy Mooney úgyis elveszi
azt, amelyiket használom. És még szerencsésnek mondhattam
magam, amiért mindaddig csak a ceruzáimat vette el. Legalábbis
így volt ez a félév végi dolgozatok előtti hétig.
Azon a hétfőn rossz idő volt, ezért a tornateremben töltöttük a
szünetet. A lelátón ültem, pihentem, néztem, ahogy Jenna
fogócskázik Hugh-val, amikor Mooney odaállt elém.
– Jövő héten rólad másolok, amikor dolgozatot írunk –
jelentette ki. – Ha nem engeded, szétverem a fejed.
Ezzel ott is hagyott, abban a meggyőződésben, hogy teljesítem
a követelését. Csalás? Csalásra akar rávenni? A Bíró kitagad.
Soha többé nem tudok a nagyapám szemébe nézni.
Semmiképpen nem engedhettem, hogy Mooney rólam másoljon,
még akkor sem, ha tudtam, hogy a dolgozatírás után kinyuvaszt.
Inkább a halál, mint a becstelenség, ez volt a családunk jelszava.
De ettől persze még nagyon féltem. A hét végére romokban
hevert az életem. Nem bírtam enni, mert a gyomrom egészen
összeszorult. Nem bírtam aludni, mert ha elaludtam, olyan
rémálmaim voltak, hogy sikoltva ébredtem. Még olvasni sem
tudtam, mert minden energiámmal a közeli végre készültem.
Eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek valakitől. A
Frenchek nem árulkodnak. Mooney az én gondom volt, nekem
kellett megküzdenem vele egyedül. A családom tudta, hogy
valami nincs rendben, mert szokatlanul szótlan lettem, és csak
turkáltam az ételben. Többször is megkérdezték, van-e valami
bajom. Még Nicket is kerültem azon a pokoli héten, pedig láttam,
hogy csodálkozva, összeráncolt homlokkal mered rám
őrhelyéről, az iskola lépcsőjéről, Lindsey mögül.
A dolgozatírás reggelén ragyogó, verő fényes napra
virradtunk, bár kissé hűvös volt. Különösen heves öleléssel
búcsúztam anyámtól. Csak remélni mertem, hogy nem fogja
kisírni a szemét a temetésemen. Azzal elindultam a végzetem
felé.
Az iskolához érve kisebb csoda fogadott. Most először esett
meg, hogy Nick otthagyta Lindsey-t, és elém toppant, mielőtt
bementem volna.
– Több mint egy hete hozzám se szóltál. Haragszol rám
valamiért?
– Nem. – Hevesen küzdöttem, hogy visszafojtsam a
kikívánkozó könnyeket. Úgy vacogott a fogam, hogy alig bírtam
megszólalni, és hányinger környékezett. – De valószínűleg jobb
lesz, ha lemondasz arról, hogy feleségül vegyél.
Miután ez a talányos kijelentés elhangzott, beszaladtam az
épületbe, és otthagytam az értetlenül bámuló Nicket.
Azonnal kezdődtek a gondok. Mooney fenyegetően meredt
rám, amikor elfoglaltam a helyemet. Mrs. Wade kiosztotta az első
feladatlapot. Nagyot nyeltem, felkaptam a ceruzámat, aztán bal
karomat védelmemen a papír köré fontam, mielőtt hozzáfogtam
volna a lap kitöltéséhez.
Mooney lábszáron rúgott az asztal alatt. Jó erősen.
– Húzd arrébb a karod! – sziszegte.
– Nem. – A hangom remegett, de nem mozdultam.
– Mooney, Alix, valami gond van? – Mrs. Wade éles pillantást
vetett ránk.
– Nincs, tanárnő – felelte Mooney, mielőtt megszólalhattam
volna.
– Csak begörcsölt a lábam.
A feladatlapja fölé hajolt, mintha szorgalmasan dolgozna,
mint egy jó tanuló. De a szája sarkából odasúgta:
– Ezt még megbánod, te kis kurva!
A nap további részét köd borítja. Nem tudom, hogyan
csináltam végig, még azt sem tudom, hogyan voltam képes
kitölteni a feladatlapjaimat. Amikor vége lett a tanításnak, addig
lézengtem az előcsarnokban, amíg csak lehetett. Egy idő után
muszáj volt elindulnom, bár nem tudtam, mikor és hol ér a
támadás, csak abban lehettem biztos, hogy bekövetkezik. Azt
mindenesetre megfogadtam, hogy nem könnyíteni meg Mooney
dolgát. Harcolni fogok az utolsó leheletemig.
De Mooney elkövetett egy hibát.
Az, hogy nem engedtem neki, láthatólag annyira feldühítette,
hogy nem bírta kivárni, míg elhagyom az iskola területét. Még az
épület előtti járdára se léptem ki, amikor valaki megragadta a
copfomat, és a földre rántott. A könyveim szanaszét repültek, a
levegő sipítva szaladt ki a tüdőmből.
Nem volt semmi esélyem. Mielőtt sípoló tüdőm újabb
lélegzetet vehetett volna, Mooney már rám feküdt, és sonka
méretű ökleivel püfölni kezdett. Az első ütés a bal szememet
érte. Csillagokat láttam. Egy másodpercre minden elsötétült, nem
is éreztem a második ütést. Harmadik azonban nem volt, mert
egyszerre ott termett Nick. Lerántotta rólam Mooney-t, és olyan
elszántan esett neki, hogy nézni is félelmetes volt.
Valaki felsikított. Tanárok közeledtek futva a szélrózsa
minden irányából, megragadták a két fiút, és szétválasztották
őket. Nick még utána is küzdött, hogy közel férkőzhessen
Mooney-hoz. Mrs. Wade hangját hallottam, ott térdelt mellettem,
és azt kérdezte, megsérültem-e, de nem bírtam válaszolni.
Minden figyelmemet Nick kötötte le.
– Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek – vicsorgott Mooney-
ra.
Mooney, mint minden erőszakos fickó, mindjárt más
hangnemre váltott, amikor nem ő adta, hanem ő kapta a verést.
– Ők kezdték – nyafogta, miközben ügyelt rá, hogy Nick ne
érhesse el. – Én nem csináltam semmit. – Vér ömlött az orrából.
Nicken látszólag egy karcolás sem esett, de elszakadt az inge,
és láttam, hogyan tapogatja a jobb oldalát.
– Most rögtön fejezd be a hazudozást, Mooney Orr! – csattant
fel Mrs. Wade. – Mindent láttam. Szégyelld magad! Képes vagy
ráugrani egy ilyen kislányra, mint Alix?
Mindhármunkat bevittek a rendelőbe, és odahívták a
szüleinket. Nick nem mozdult mellőlem, védelmezően
buzgólkodott körülöttem, míg Miss Sams, a nővér át nem küldte
az ágy túlsó oldalára, hogy megvizsgálhassa a sérüléseimet.
Lehorzsoltam a könyököm, felrepedt a szám, és fekete monokli
díszelgett a szemem körül. Nick oldalán, a bordái fölött nagy
zúzódás volt, és kisebesedtek a bütykei. Mooney-nak viszont
kiesett két foga, és az orra is betört.
Amikor Miss Sams arrébb lépett, hogy Mooney-t vegye
kezelésbe, felnéztem Nickre az épen maradt szememmel. A
könnyeim belefolytak a fülembe. Lehet, hogy a másik szememből
is potyogtak a könnyek, de a jéggel teli zacskó, amit rátettek,
egyelőre megfagyasztotta őket.
– Megmentetted az életemet – zokogtam.
Nick leguggolt mellém, és sután megveregette a vállamat.
 – Hé, csak nem gondoltad, hogy ennyivel megúszhatod, hogy
hozzám kelljen jönnöd feleségül?
– Jaj, Nick! – Felültem, és átkaroltam Nicket. A jeges zacskó az
ölembe esett, és az ajkamból újra szivárogni kezdett a vér, de
nem érdekelt. – Azt hittem, meg fogok halni.
Így talált ránk anyu, a Bíró és Mr. Viders. Én jó alaposan
összekönnyeztem és összevéreztem Nicket, ő pedig próbált
megnyugtatni, nem sok sikerrel.
– Kislányom! – jajdult fel anyu, amikor meglátta az arcomat.
Kirántott Nick karjából, és ringatni kezdett, úgyhogy most őt
könnyeztem és véreztem össze, míg Mr. Viders a kezébe nem
vette az irányítást. A Bíró csak megfeszítette az állkapcsát, és
vasvillaszemek-kel nézett Mooney-ra.
Elmondatták velem az egész történetet, hiába tiltakoztam.
Nick-kel együtt az egekbe dicsértek minket – engem azért, mert a
kegyetlen és rendkívüli körülmények ellenére megőriztem a
becsületemet, őt pedig azért, mert a megmentésemre sietett.
Mooney-t a fülénél fogva rángatta ki az anyja az épületből.
Feltehetőleg orvoshoz mentek. Ettől kezdve Mooney egyedül ült
a szamárpadban. Valószínűleg tanult az esetből, mert sosem
háborgatott többé.
Frank Anderson soha nem ment be az iskolába, és igazából
ekkor sem számított senki a felbukkanására. Nick velünk jött
haza, és miután anyu ágyba dugott, megengedte neki, hogy
feljöjjön, és ott üljön mellettem.
Ekkorra már annyira bedagadt a szemem, hogy ki sem tudtam
nyitni. Nick gyengéden megérintette, és újra elöntötte a düh.
– Szólnod kellett volna nekem! Soha többé nem engedem,
hogy bárki is bántson, Alix, esküszöm.
De nem csak fizikai bántalom létezik, vannak másféle sebek is,
amelyek mélyebbre hatolnak és nehezebben gyógyulnak, és
önmagától még Nick sem védhetett meg.
 NEGYEDIK FEJEZET

T izenkét éves koromban a máskor teljesen kiegyensúlyozott

anyám hebegve-habogva, meglehetősen zavarosan
elmagyarázta, hogy nem a gólya hozza a gyereket, aztán a
kezembe nyomott egy Nővé válás című könyvet, és faképnél
hagyott. Akkorra persze már Jennával nagyjából tisztában
voltunk az alapvető tudnivalókkal, hála néhány kutyának meg
az iskolatársnőinktől felszedett pletykáknak.
Miután anyu „felvilágosított”, a családom pár napig gondosan
szemmel tartott, hátha helyrehozhatatlan trauma ért. A magam
részéről úgy vélem, inkább anyámat érte trauma. Ahányszor
csak ránéztem, mindig céklavörösre pirult.
A szex szó tabunak számított a családunkban. Ha véletlenül
mégis használni kellett, mindig betűzték, mintha azzal, hogy
egyben kimondják, Isten féktelen haragját vonnák a fejünkre.
Lehet, hogy a világ más részein beköszöntött a szabad szerelem
korszaka, de Morganville-ben még mindig csak titokban,
suttogva beszéltek azokról a lányokról, akik a boldogító igen
nélkül estek teherbe.
A városbeli nők a női felszabadítási mozgalomra is úgy
tekintettek, mint valami roppant zavarba ejtő furcsaságra. Ők
mindig is társnak, nem rabszolgának tekintették magukat, az
üvegplafonról pedig azt képzelték, olyasvalami, ami hajlamos
betörni tornádó idején. Valamennyi asszonynak az volt a célja,
hogy a lánya boldog házasságban éljen egy rendes emberrel, és
népes gyereksereget neveljen fel. A karrier legfeljebb azt
jelentette, hogy önkéntesként tevékenykedtek a könyvtárban
vagy a kórházban, esetleg a helyi áruház kozmetikai részlegén
dolgoztak minimálbérért.
És miután körülöttem nemigen foglalkozott senki az ilyen
dolgokkal, én se tettem. Legfőképpen a testem érdekelt. Jenna
szokás szerint ebben is megelőzött, mert tizenkét éves korunkban
jött meg neki először. Nekem még egy teljes évet kellett várnom
erre, már kezdtem félni, hogy valami nem stimmel velem.
Minden kis görcsre vagy szokatlan érzésre rohantam a
fürdőszobába, és közben hol a szorongás kerekedett felül
bennem, hol a remény.
Az az év, amikor betöltöttem a tizenhármat, több szempontból
is jelentőségteljes volt számomra. A testem végre változni
kezdett, kemény, fájdalmas csomók keletkeztek a mellemben, és
olyan helyeken nőtt rajtam szőr, ahol addig sosem. Anyu elvitt,
hogy megvegyük az első melltartómat, és megjött a
menstruációm is, amitől két hónapig nagy izgalomban voltam,
aztán halálosan elegem lett belőle. A frizurámat is
megváltoztattam: míg negyedikben két copfot hordtam,
ötödikben lófarokba kötöttem a hajam, hatodikban befontam,
kilencedikben pedig már kibontva hordtam.
Anyut már nem anyunak szólítottam, hanem anyának, és a
megszólítást általában a „jaj, ne már!” felkiáltás követte, ha akart
tőlem valamit, amit én méltóságomon alulinak tartottam. Például
hogy fodros ruhát viseljek a gondosan elszakított, kőmosott,
márkás farmer helyett.
A fiúkat is ebben az évben fedeztem fel. Vagy talán inkább
úgy kéne mondanom, hogy ők fedeztek fel engem. Addigra már
tudtam, mit akarnak, és nem hittem a szép szavaknak, bár el kell
ismernem, hízelgőnek találtam a kitüntető figyelmet, és a
kacérkodás sem állt távol tőlem. Végül is déli voltam, és a déli
nőket kacérkodásra nevelik. Másképp hogyan is tudnánk férjet
fogni és egész szekérderéknyi gyereket nevelni?
A keresztem az volt, hogy Nick szemlátomást mit sem vett
észre a változásból, amelyen keresztülmentem. Még mindig
ugyanúgy bánt velem, mint amikor nyolcéves voltam, sok
humorral, fesztelen barátsággal. Én viszont nagyon is
észrevettem, hogy ő miben változott.
Tizenöt évesen már száznyolcvan centi magas volt. Hangja
dús baritonná mélyült, és amikor meghallottam, bizseregni
kezdett a gyomrom és hevesen vert a szívem. A teste továbbra is
karcsú maradt, de olyan izmos lett, hogy akaratlanul is
csodálattal néztem rá. És nem én voltam az egyetlen. Az még
hagyján, hogy engem felfedeztek a fiúk, a lányok viszont Nickre
vetették ki a hálójukat. Az a tény, hogy Frank Anderson fia, és
afféle magányos farkas, csak fokozta az érdeklődésüket, egy
csipetnyi veszéllyel fűszerezte a dolgot. Nem leendő férjként
tekintettek rá, de a külseje miatt kívánatos zsákmánynak
számított.
Az utolsó iskolaévben kénytelen voltam végignézni, amint ott
parádéznak körülötte a lépcsőn, a hajukat igazgatják, és csábos
mosolyokat küldenek felé. Az ő arca rezzenetlen maradt, de
láttam, hogy a tekintetével követi őket, és a legszívesebben
csomókban téptem volna ki a hajukat. Furcsa, de Lindsey-re soha
nem voltam féltékeny, pedig időközben ő is szépen
kigömbölyödött. Talán mert hozzászoktam, hogy együtt látom
őket. Lindsey különben is olyan hallgatag volt, hogy egyszerűen
meg is feledkeztem a létezéséről.
Amikor a barátnőim órákig fecsegtek mindenféle dögös
rocksztárokról, csak mosolyogtam, de nem vettem részt a
társalgásban. Nekem csak egyetlen fiú kellett, és azokért a
pillanatokért éltem, amikor kettesben lehettem vele. Ez ilyen
egyszerű volt. Amikor Nickkel voltam, boldogság töltött el.
Amikor nem voltam vele, nyugtalanság tört rám, rosszul éreztem
magam a bőrömben. Mindenféle ürügyeket kerestem, hogy
megérinthessem. A karjára tettem a kezemet, ártatlanul
kisöpörtem egy hajtincset az arcából, összeért a lábunk, amikor
egymás mellett ültünk.
Ő nem tett semmit, amivel bátorított volna, csupán annyit,
hogy önmaga volt. Nekem nem is kellett több. De a leghevesebb
reakció, amit ki tudtam váltani belőle, az volt, hogy a homlokát
értetlenül ráncolva meredt a velem flörtölő fiúkra, mint aki
képtelen megérteni, mire ez a nagy felhajtás.
Ez volt az az év, amikor Vern bácsikám egy zavaros válás
fáradt, megviselt túlélőjeként hazaköltözött, és magával hozta az
ikerfiait, Casey-t és Codyt. Mindössze két hét volt hátra a
tanévből, amikor egyik délután arra mentem haza, hogy ez a
három idegen ott ül a nappalinkban. Udvariasan rájuk
mosolyogtam, amikor bemutattak nekik, és igyekeztem nem
észrevenni, hogy újonnan talált, tizenhét éves unokatestvéreim
úgy bámulnak rám, mintha hirtelen egy földönkívüli szállt volna
le a kertben. Döbbent, kíváncsi, sóvár pillantással méregettek.
Mindkét fiút a családunkban szokásos külső vonások
jellemezték, férfi változatban. Sötét haj, kékeszöld szem, átlagos
magasság. Északias beszédük mulatságosan csengett a fülemben,
éles volt és szaggatott, és egy kicsit megijesztett, hogy egyszerre
ennyi hímnemű szállta meg alapvetően nők által uralt
otthonunkat. De a családom odavolt az örömtől, hogy
visszakapta őket. Még Darla nénit is lázba hozta, hogy a
bácsikám végre észhez tért, és megszabadult „attól a nőtől”.
Akkora volt a lárma, hogy megfájdult a fejem, és annyit
mosolyogtam, hogy mire befejeztük a vacsorát, szinte
begörcsöltek az arcizmaim. Az első adandó alkalommal
kiosontam a hátsó ajtón a langyos tavaszi éjszakába.
Meglepett, hogy fényt láttam a színben, mert aznap estére nem
vártam Nicket. A Bíróval már rég befejezték a Chevy
megreparálását. A kocsi a garázsban állt, bézs-téglavörös
fényezését ponyva védte. A Bíró csak különleges alkalmakkor
használta, például amikor elvitte Nicket az autóvezetői
vizsgájára. Többen is kisebb vagyont kínáltak neki az autóért, de
nem volt hajlandó eladni.
Felvillanyozott, hogy láthatom Nicket. Megálltam a szín
ajtajában, a pillantásom Nickről a viharvert Ford pickupra
vándorolt, amely a Chevy egykori helyét foglalta el.
Nick elvigyorodott, amikor meglátott.
– Mit szólsz a verdámhoz?
– Azt, hogy jobban járnál, ha felemelnéd, és alátennél egy
másikat.
A kocsi rettenetes állapotban volt, az egyik ajtaja hiányzott, a
másik behorpadt. Egyenetlen szélű fémdarabok lógtak a
sárhányóról. Képtelenség lett volna megmondani, milyen színű
volt valaha. Most egyszerűen csak rozsdás volt.
– Hol szedted ezt? – Odahajoltam Nick mellé, és belestem a
motorháztető alá. Ügyeltem rá, hogy a karom hozzáérjen Nick
karjához.
 – Múlt héten hozta be valaki a roncstelepre. Nem olyan rémes
ám, mint amilyennek látszik. A motor egész jó állapotban van, és
a karosszériát is rendbe lehet hozni. A Bíró azt mondta, ha
áthozom, segít a javításban. Szeretném, ha kész lenne, mire
megkapom a jogsimat.
– És akkor elviszel majd a Star-Vuba?
A Star-Vu volt a helyi autós mozi. Hétvégéken elfoglalták a
tinédzserek, mert azon kevés helyek egyike volt a városban, ahol
randizni lehetett.
– Naná, Pöttöm. – Játékosan végighúzta az ujját az orromon,
aztán a ház felé pillantott, ahol éppen nevetés harsant. – Úgy
hallom, buliznak.
– Valami olyasmi. Vern bácsikám visszajött, és magával hozta
a fiait. Ősszel kezdik a középiskola utolsó évét.
Nick összevonta a szemöldökét.
– Ideköltöznek hozzátok?
Nem szerette maga körül a férfiakat, csak a Bíróval tett
kivételt. Rájöttem, attól fél, hogy mostantól nem jöhet át olyan
gyakran. Siettem megnyugtatni.
– Nem. Vern bácsi állást kapott a Morgan-féle fűrésztelepen,
és kibérelte Mrs. Thompson kis házát a város szélén. Csak addig
maradnak itt, amíg be nem költözhetnek. Legfeljebb pár napig.
– És te miért nem ünnepelsz velük? – Megint a motor fölé
hajolt, és kivette a légszűrőt.
– Megfájdult tőlük a fejem.
– Nem szimpatikusak?
Megvontam a vállam.
– Pont ez a bajom. Nem ismerem őket eléggé ahhoz, hogy
eldöntsem, de mindenki azt várja tőlem, hogy úgy viselkedjek
velük, mintha száz éve ismerném őket. És a fiúk olyan furán
bámulnak.
Nick felegyenesedett, átható tekintettel meredt rám.
– Hogy érted azt, hogy furán?
– Nem tudom, egyszerűen furán. Kellemetlenül érzem magam
tőle.
– Tartsd távol magad tőlük! – morogta. – Ne maradj egyedül
velük!
– Miért? – Lehet, hogy megnőttem, de a kíváncsiságom
megmaradt.
Nick elfordította a tekintetét, mielőtt felelt volna.
– Mert ők fiúk, te meg lány vagy, és te magad mondtad, hogy
nem ismered őket.
Halleluja! Észrevette, hogy lány vagyok! Ezen örvendeztem,
amikor hirtelen leesett, mit is mondott tulajdonképpen. Idegesen
rágcsálni kezdtem az alsó ajkamat.
– Ők az unokatestvéreim, Nick. Csak nem gondolod, hogy…
szóval, hogy bántanának? Vagy igen?
– Hallgass az ösztöneidre! Ha kellemetlen érzést keltenek
benned, annak megvan az oka.
Borzongás futott végig rajtam. Mi van, ha igaza van? Abban
biztos voltam, hogy Nick az én érdekeimet tartja szem előtt, új
rokonaimban viszont nem bíztam túlságosan.
– Oké.
Hirtelen hangok hallatszottak odakintről. Mindketten
felkaptuk a fejünket. Az unokatesóim megtorpantak,
mindkettejük arcán ugyanolyan meglepett kifejezés jelent meg,
amikor meglátták Nicket.
A fiúk óvatosan méregették egymást, miközben hebegve
bemutattam őket egymásnak. Bár Nick két évvel fiatalabb volt
Casey-nél és Codynál, csaknem tíz centivel magasabbra nőtt
náluk, és nem úgy festett, mint akivel érdemes összeveszni.
Hihetetlenül örültem neki, hogy ott van.
– Alix a barátnőd? – tette fel a kérdést Casey. A két iker úgy
hasonlított egymásra, mint két tojás, de észrevettem, hogy Casey-
nek van egy kis sebhelye a szemhéján, míg Codynak nincs.
Nick habozott, aztán rám nézett.
– Így is mondhatjuk.
Alig tudtam megállni, hogy ne bámuljak rá tátott szájjal.
Úristen, bárcsak volna egy magnó a zsebemben, mert holnap már
magam sem fogom elhinni, hogy ezt hallottam! Nick félmosolyt
villantott rám, aztán ismét Casey felé fordult.
– Talán nem tetszik?
Casey feltartotta a kezét.
– Le ne szedd már a fejem! A tied lehet szőröstül-bőröstül.
A két iker ezután már nem sokáig időzött ott. Mihelyt biztos
voltam benne, hogy elmentek, Nickhez fordultam.
– Hazudtál. – Terpeszben álltam, csípőre tett kézzel.
Végigmért, aztán legnagyobb megdöbbenésemre elpirult.
– Nem egészen.
– Azt mondtad nekik, hogy a barátnőd vagyok.
A tekintete szinte akaratlanul ismét végigvándorolt a
testemen, mintha igazából most látna először.
– Hát, végül is nő vagy, és barátok vagyunk. – Megköszörülte
a torkát. – Egyébként helyesek voltak a megérzéseid velük
kapcsolatban. Most, hogy azt hiszik, jársz valakivel, békén
fognak hagyni.
– Értem. – Ettől mindjárt lelohadt a lelkesedésem. A csalódás
mintha űrt vájt volna a mellkasomba. Nick felkapott egy
villáskulcsot, és tovább matatott a motoron.
– Fiatal vagy még ahhoz, hogy komolyan járj valakivel –
 motyogta.
Megmerevedtem.
– Ha elég idős vagyok ahhoz, hogy gyerekem legyen, akkor
ahhoz is bőven elég idős vagyok, hogy együtt járjak valakivel –
csattantam fel. – És mihelyt eldöntőm, ki lesz az, tudatom veled,
hogy ne kelljen többé hazudnod az embereknek.
A villáskulcs döbbenten koppant a motoron, de nem vártam
meg, hogy Nick mit válaszol az iménti kijelentésemre.
Visszarohantam a házba, fel a lépcsőn, be a szobámba, és
magamra zártam az ajtót. Két nap is eltelt, mire ismét szóra
méltattam Nicket, vagy egyáltalán tudomást vettem róla, de
észrevettem, hogy több figyelmet szentel a körülöttem rajzó
fiúknak, és már nem ráncolja a homlokát. Hanem egyenesen
fenyegető tekintettel méregeti őket. De az igazi gondok csak egy
hónappal a tanév vége után kezdődtek.
Kivételesen egyedül voltam otthon. Ilyesmi nem túl gyakran
esett meg egy olyan családban, mint az enyém. A Bíró valami
gyűlésre ment, Darla néni a gyermekotthonban volt, anya meg
Jane néni pedig a bevásárlást intézték, amit én utáltam, és ha
csak lehetett, igyekeztem megúszni. Végeztem az otthoni
teendőimmel, aztán olvastam egy darabig, de olyan
nyugtalanság vibrált bennem, hogy nem bírtam ülve maradni.
Kivettem a hűtőből egy üdítőt, kimentem, és felültem a
hintámra. Az évek során többször is kicseréltük az ülését, és rég
kinőttem, de nem tudtam rászánni magam, hogy
megszabaduljak tőle.
Odakint pokoli volt a hőség, és olyan párás a levegő, hogy úgy
éreztem, mintha víz alatt próbálnék lélegezni. Szellő sem
rezzentette meg a fa leveleit a fejem fölött, és kivételesen a rigók
sem csatáztak egymással a fészkekért. Egyszerre feltűnt, hogy
néma csönd van körülöttem.
A délnyugatról közeledő, sűrű, fekete felhők sorára emeltem a
tekintetemet. Soha nem féltem a vihartól, de ha az ember olyan
helyen él, ahol gyakoriak a tornádók, megtanulja tisztelni őket.
Mint ahogy korán megtanulja azt is, hogyan ismerheti fel az
előjeleket. A mostani vihar pedig komolynak ígérkezett. Talán
okosabb lenne bekapcsolni a tévét, és megnézni, nem tettek-e
közzé figyelmeztetést a helyi adón.
Mielőtt a gondolatot cselekvésre válthattam volna, Nick vonta
magára a figyelmemet. Éppen kilépett az erdőből a pajta mögött,
és felém tartott. Időnként megállt, felnézett az égre. Elé mentem,
az udvar sarkában találkoztunk. Mindketten az eget bámultuk,
mint két öreg gazda, akik a termésért aggódnak.
– Mit gondolsz? – kérdeztem. Körülöttünk beteges zöld lett
minden, és feltámadt a szél.
– Nem fest jól. Hol a családod?
Neonlila villám hasította ketté az eget. Egyre idegesebb lettem.
– Elmentek. Kezdek aggódni, Nick.
– Gyere, menjünk le az óvóhelyre! – A hátamra tette a kezét, és
a földbe vájt, kibetonozott üreg felé vezetett.
– De mi lesz, ha nem érnek haza időben?
– Úgysem tehetünk semmit. Ők pedig nem akarnák, hogy
veszélybe kerülj. – Felemelte az óvóhelyet elzáró fémlapot, letette
a földre, aztán elindult lefelé a lépcsőn. Gyufasercenés
hallatszott, aztán a viharlámpa gyenge fénye töltötte be az
óvóhelyet. Nick ekkor visszajött hozzám.
Ott álltunk és néztük, ahogy a felhők rohannak, egymásba
torlódnak az égen. A szél süvíteni kezdett, olyan erősen, hogy kis
híján levert a lábamról, és közben megállás nélkül, mély,
fenyegető hangon, dühösen mennydörgött. Épp az első
esőcseppeket töröltem le a karomról, amikor megláttam, hogy a
keskeny csóva tölcsér formát ölt, és a föld felé közelít.
– Úristen! – suttogtam.
Nick felkapta a fejét. A következő pillanatban már a
derekamon volt a keze, és lefelé rángatott a lépcsőn. Az óvóhely
ajtaja nagy csattanással becsukódott fölöttünk, és Nick sietve
helyére lökte a reteszt.
– A sarokba! Gyorsan!
Gyerekkorunkban mindketten rengeteg olyan történetet
hallottunk, hogy a forgószél által felkapott deszkák átütötték az
óvóhely betonfalát, úgyhogy automatikusan engedelmeskedtem.
Nick leguggolt mellém, és védelmezően átkarolt. Már
számtalanszor megfogadtam, hogy ha egyszer egy vihar után
tévéinterjút készítenek velem, nem fogom azt mondani, amit
mindenki szokott, vagyis hogy „olyan hangja volt, mintha egy
tehervonat robogott volna keresztül a házon”. De most már
tudtam, miért mondják. Nem is lehetett volna másképp leírni ezt
a hangot. Ilyet még sosem hallottam. Olyan volt, mintha örökké
tartana, sőt minden másodperccel egyre hangosabb lett. Amikor
az óvóhely ajtaja is csapkodni és táncolni kezdett a keretében,
felsikoltottam, és teljes erőmből Nickhez tapadtam.
Olyan erősen szorított, hogy ha nem rettegtem volna annyira,
aggódnom kellett volna a bordáim épségéért.
– Minden rendben – súgta a fülembe. – Nem lesz semmi baj.
Mindjárt vége. – De éreztem, hogy ő is remeg.
A fémajtó abbahagyta a táncot, visszazökkent a helyére, és a
zaj elhalt a messzeségben.
Felemeltem a fejem, és Nickre néztem. Alig tudtam elhinni,
hogy véget ért a rémálom, és mi még mindig élünk. Nick
végighúzta a hüvelykujját könnyektől nedves arcomon.
 – Minden rendben – suttogta újra. Szürke szeme valahogy
furcsán csillogott, de nem tudtam, hogy meg fog csókolni, amíg
az ajka az ajkamhoz nem ért.
Még soha nem csókolt meg senki, és úgy gondoltam, Nick sem
csókolt meg még senkit. Eleinte tétova, ügyetlen volt a csók,
mohó, de gyengéd. Spontán reakció volt ez az imént átélt
veszedelemre, és bár mindketten tapasztalatlanok voltunk, az
ösztönök segítettek.
A karom Nick nyaka köré fonódott, és amikor megéreztem a
nyelve érintését az ajkamon, eszembe se jutott, hogy ellenálljak.
Hiszen ez Nick. Az én Nickem. Mély nyögés tört ki belőle,
amikor viszonoztam a csókot, és a keze végigsimított a hátamon,
becsúszott a blúzom alá.
Nem tudom, meddig tartott. Talán órákig, nekem mégsem
volt elég. De Nick hirtelen mozdulatlanná dermedt.
– Nem.
A szó olyan fájdalmasan szakadt fel a torkából, amilyet még
egyetlen hasonló korú fiútól sem hallottam, és egyszerre egyedül
találtam magam a hideg, nyirkos padlón. Az érzékeimet igencsak
felzaklatta, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi különböző érzelmet
éltem át. Zavarodottan tápászkodtam fel.
– Nick!
Nem jött válasz. Nick elkeseredetten küzdött az ajtó zárjával.
Amikor végre sikerült kinyitnia, kirohant. Mire kimásztam, már
eltűnt az erdőben. Otthagyott egyedül, márpedig az a Nick, akit
ismertem, ilyen körülmények között sohasem tette volna ezt.
Feldúltan, szorongva néztem körül. Remegett a lábam, és újra
elfogott a félelem. A ház még állt, de az ablakok betörtek. A
hiányzó zsindelyek helyén a puszta gerendák látszottak. Az
udvart törmelék terítette be; a letört ágakat, köveket, a pajta
elülső faláról letépett deszkákat egész levélszőnyeg borította. Az
a fa is eltűnt, amelyről a hintám lógott, kicsavart törzsének
maradványai egy hatalmas, tátongó gödör mellett hevertek, a
gyökerei olyanok voltak, mint egy sírból kiásott csontváz karjai.
Az eső már csak könnyű permetként szitált, nyugaton a nap
sugarai lassan áttörtek a felhők között.
A döbbenettől dermedten álltam, amikor anyu kocsija két
keréken kanyarodott rá a felhajtóra, aztán a Bíró furgonja, majd
Darla néni szedánja követte. Mind odarohantak hozzám,
ölelgettek, dédelgettek, aztán megkezdődött a szomszédolás, és
mindenki ment felmérni a károkat. Az volt az általános
vélemény, hogy szerencsénk volt, amiért a tornádó nem érte el a
talajt. Csak a levegőben időzött el a farm fölött, mielőtt
visszaszívódott volna a felhőkbe.
Valaki észrevette, hogy reszketek, úgyhogy hoztak egy plédet,
és a vállamra terítették. Bobby Donovan, a közvetlen
szomszédunk, aki építési vállalkozó volt, az elsők között ért oda.
Máris a helyreállítás költségeit számolgatta, közben időnként
rövid tanácskozást folytatott Pete Townsenddel, a biztosítási
ügynökünkkel, majd amikor egyetértésre jutottak az összeget
illetően, Pete kiállított egy csekket a Bírónak. Abban maradtak,
hogy másnap reggel már meg is kezdik a munkálatokat.
De a lelkemben tátongó űrt semmiféle munkálattal nem
lehetett betömni. Valami nagyon megrázhatta Nicket, ha így
faképnél hagyott, és féltem, mit fog mondani, amikor
legközelebb találkozunk. Nem tudtam, hogy két hét telik el, míg
újra beteszi a lábát a farmra, és amikor végre eljön, akkor is
levegőnek néz. Mintha megszűntem volna létezni számára. Soha
életemben semmi nem okozott még ekkora fájdalmat nekem.
A júniust minden idők legforróbb júliusa követte. A házban
kicserélték az ablakokat, újrazsindelyezték a tetőt, és az ázott
szőnyegek helyére is újak kerültek. Az ámbrafa helyén lévő
gödröt betömték, elsimították a földet, és a fű lassanként benőtte
a sebhelyet. A Bíró még egy új hintát is felszerelt nekem egy
másik fára, de az már nem volt ugyanolyan, és csak azért ültem
rá néha, hogy a Bíró ne sértődjön meg.
Nick újra birtokba vette a pajtabeli szobáját, de mindig
megvárta, míg kialudt a fény a házban, csak akkor jelent meg.
Amikor először kisurrantam, hogy beszéljek vele, zárva találtam
az ajtót, és hiába szólongattam Nicket, nem felelt.
Ez után a fájdalmas eset után kezdtem naplót írni. Valahol a
lelkem mélyén úgy éreztem, ha az egészet papírra vetem, talán
rájövök, hol hibáztam, helyrehozom a dolgot, és akkor Nick
megint szóba áll velem. De akkor sem jutottam közelebb a
megfejtéshez, amikor már félig betelt a bőrkötésű könyv.
Rémesen éreztem magam. Az egész világom a feje tetejére állt,
és egy nagy darabot egyszerűen kitéptek belőle. A fülem mögé
simítottam a hajam, és lehangoltan, könnyes szemmel bámultam
a konyhaasztalon fekvő naplóra.
– Hoztam abból a süteményből, amit úgy szeretsz – mondta
anyám. Ebéd után mosogatott éppen, a kezét belepte a hab.
– Nem vagyok éhes.
– Mostanában sosem vagy éhes. Ha nem eszel, elfogy az erőd,
és elpatkolsz.
Nem feleltem. Magamon éreztem anyám kutató pillantását.
– Összevesztetek Nickkel?
– Nem.
– Akkor mi folyik itt? Újabban sosem jön át hozzánk, te meg
úgy viselkedsz, mintha valaki belerúgott volna a kedvenc
macskádba.
 – Nem tudom, anyu. Miért nem kérdezed meg Nicket? – És
csak remélni tudtam, hogy ha kihúz belőle valami választ,
megosztja velem. Épp időben pillantottam ki a hátsó ajtón ahhoz,
hogy lássam, amint Nick eltűnik a színben. Minden porcikámat
feszítette a vágy, hogy odamenjek hozzá, rávegyem, hogy
beszéljen velem, de tudtam, hogy amint meglátna, eltűnne. Ez
idő tájt csak akkor tűrte el a jelenlétemet a színben, ha a Bíró is
ott volt, de még akkor is levegőnek nézett.
– Felmegyek a szobámba. – Becsuktam a naplót, és felmásztam
az emeletre. Elhatároztam, hogy nem sírok többet, mert azzal
csak kínvallatásra késztetném anyámat, márpedig nincs semmi,
amit mondhatnék neki.
És ez így ment egész nyáron. Rosszabb volt, mint negyedikben
az az egy hét a félév vége előtt. Akkor legalább tudtam, hogy
amikor Mooney kicsinál, vége lesz a hétnek. Most viszont nem
volt semmi reményem. Nick gyűlölt, és nem adta semmi jelét,
hogy a közeljövőben megváltoznának az érzései.
Már csaknem megkezdődött a tanév, amikor tarthatatlanná
vált a helyzet. Az ebből következő érzelmi robbanás pedig kis
híján oda vezetett, hogy Nickkel mindketten az ostobaságom
áldozatai lettünk. De valaminek már muszáj volt történnie. Csak
azt nem tudtam, hogy ez lesz az.
 ÖTÖDIK FEJEZET

A nyár folyamán Vern bácsi és az ikrek rászoktak, hogy

péntek esténként velünk vacsorázzanak. Evés után az egész
társaság kiült a ház előtti verandára beszélgetni. Mindannyian
élveztük azt a pár órát, amikor a nap már elég alacsonyan járt
ahhoz, hogy kissé lehűljön a levegő, de a teljes sötétség és vele
együtt a vérszomjas szúnyogok hada még nem érkezett meg.
Minél több időt töltöttem Vern bácsival, annál jobban
megkedveltem. Mindig figyelmesen meghallgatott, és mindent
komolyan vett, amit mondtam, ebben a Bíróra emlékeztetett. Ha
pedig viccet meséltem neki, pontosan akkor nevetett, amikor
kellett.
Az ikrekkel kapcsolatban viszont még mindig bizonytalan
voltam. Egészen addig az estéig megfogadtam Nick tanácsát, és
sosem maradtam velük egyedül. De ezen a bizonyos pénteken
ádáz kedvemben voltam. Az utóbbi napokban annyira felgyűlt
bennem a harag, hogy már-már elemésztett. Elegem lett abból,
hogy csak tengek-lengek, aggódom Nick miatt, amikor teljesen
világossá tette, hogy fütyül rám.
Így hát amikor az ikrek megkérdezték, volna-e kedvem
elmenni velük a Burger Zone-ba, esdeklő tekintetet vetettem
anyámra.
– Elmehetek?
Anyám tétovázott, ellentétes érzelmek futottak át az arcán.
Nem helyeselte, hogy a Burger Zone-ban lógjanak a gyerekek,
úgy gondolta, abból csak baj lesz. Másfelől viszont a tornádó óta
ez volt az első alkalom, amikor némi érdeklődést mutattam az
élet iránt.
– Ugye, megengeded? – tettem hozzá a jó modor kedvéért.
– Hát, most az egyszer elmehetsz – mondta, és a fiúkra
pillantott.
– Vigyázzatok rá, és ne maradjatok túl későig!
– Igenis. Megígérjük.
Casey rám vigyorgott, és kinyújtotta a kezét.
– Gyerünk, haver!
A Bíró állkapcsa megfeszült, és abból, ahogy anyámra nézett,
tudtam, hogy jól lehordja majd, ha magukra maradnak.
Egyáltalán nem helyeselte, hogy elmegyek.
Elűztem kellemetlen érzéseimet, és megfogtam Casey kezét.
Cody beült a vezetőülésre, engem pedig bepasszíroztak kettejük
közé, előre.
– Hol van mostanában a pasid? – kérdezte Casey.
– Ő nem a pasim.
– Összevesztetek?
– Nem. Csak egyszerűen nem a pasim.
Alig hagytuk el a felhajtót, amikor Casey benyúlt az ülés alá,
és előhúzott egy üveget.
– Egy kis italt?
Ránéztem a whiskey-s üvegre. Volt idő, amikor Nick
dührohamot kapott volna, ha megtudja, mit csinálok. Ez a
gondolat elég is volt ahhoz, hogy az államat dacosan felszegve az
üvegért nyúljak. Többé nem Nick irányítja az életemet.
– Persze. Miért ne? – A számhoz emeltem az üveget, és jól
meghúztam. Mindkét fiú elnevette magát, amikor köhögni
kezdtem, könnyek gyűltek a szemembe, és levegő után
kapkodtam. A torkomtól a gyomromig úgy égett a bensőm,
mintha folyékony tüzet nyeltem volna.
– Hozzá kell szoknod – mondta Cody. – Igyál még egy
kortyot.
Másodszorra felfedeztem, hogy ha visszafojtom a
lélegzetemet, és úgy nyelem le az italt, mintha orvosságot vennék
be, nem kezdek öklendezni. A gyomromban a lángok kellemes
meleggé szelídültek, amely szétáradt a tagjaimban.
Tulajdonképpen nem is olyan rossz ez.
Az üveg még néhányszor körbejárt, mielőtt odaértünk volna a
Burger Zone-ba. Mire leparkoltunk, már kissé szédültem.
A Burger Zone volt a morganville-i fiatalok hétvégi
szórakozóhelye. Kopott kis hely volt, pár benti asztallal,
amelyeknél soha senki sem ült. Minden érdekesség kint zajlott, a
parkolóban. Jennát megeszi a sárga irigység, ha megtudja, hogy
itt voltam Casey-vel és Codyval. Már egy éve nyaggatja az apját,
hogy engedje el a Zone-ba, de egyelőre hiába.
A parkoló zsúfolásig tele volt, amikor megérkeztünk. Sok
kocsinak nyitva állt az ajtaja, és zene harsogott a rádiókból. A
beszélgetés moraja egy pillanatra elhallgatott, amikor Casey
nyomában kiszálltam az autóból, de nekem túlságosan kellett
koncentrálnom elgyengült lábaimra. Cody átkarolta a derekamat,
nehogy elessek.
Úgy tűnt, az ikrek elég gyakran járhatnak ide, mert már
barátokat is szereztek: azonnal egy csomó fiú meg lány gyűlt
körénk, többnyire nálunk idősebbek.
 – Hát ezt a kis nebáncsvirágot minek hoztátok el? – mutatott
rám Devon Garner.
– Rendes csaj.
Nem figyeltem, melyik unokatesómtól kaptam ezt a jól csengő
bókot.
– Mi bajod velem? – meredtem Devonra.
Elvigyorodott, a pillantása végigvándorolt a testemen.
– Tulajdonképpen semmi. Adsz abból a piából, Szendike?
Devon jóképű srác volt, szőke hajú, sötétbarna szemű. Ő volt a
kosárcsapatunk sztárja. És mindeddig egyetlen pillantásra sem
méltatott.
– Nem – mondtam neki. – Ez az enyém. – Nagyot kortyoltam
az italból, mire Devon vigyora még szélesebb lett. Forgott velem
a világ, de Nick csókja óta először eltűnt belőlem a feszültség, és
szinte boldogság töltött el. Olyannyira, hogy még kuncogni is
kezdtem. Jól megmutatom neki, gondoltam.
Devon kiszabadított Cody karjából.
– Figyelj csak, Szendike! Táncolj velem, és akkor talán
megkínállak a piámból.
A kezében lévő zöld üvegre sandítottam. Megpróbáltam a
címkére fókuszálni.
– Mi ez?
– Bor.
Mintha valahol azt hallottam volna, hogy a bor nem olyan
erős, mint a whiskey. Lehet, hogy jobb, ha visszaveszek egy
kicsit, mielőtt baj lenne.
– Oké. – Odalöktem a whiskey-t Codynak, és a borért
nyúltam.
– Ne olyan gyorsan! Előbb a tánc, aztán az ital.
– Elég mélyre süllyedtél, nem gondolod, Dev?
 – A kérdés egy alacsony, szőke lánytól eredt. Úristen! Piggy
Treece. Ezzel az erővel akár hirdetést is feladhatnék a helyi
újságban, legalább megspórolnám neki a fáradságot, hogy
mindenkinek elmesélje, inni látott.
– Megvan az előnye – vágott vissza Devon. – Amint azt te is
tudhatod.
Ezt elég furcsának találtam, de akkor és ott minden furcsának
tűnt, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni a kuncogást. Devon
hirtelen magához rántott. Nem értettem, miért lassúzunk, amikor
egy gyors szám megy. Na, mindegy. Úgysem számít.
A mellkasának támasztottam a fejem, és lehunytam a szemem.
Aztán újra tágra nyitottam, mert a szemhéjam mögött vakító
fények kezdtek körözni őrült iramban.
– Hűha! – dünnyögtem. Még egyszer nem követhetem el
ugyanazt a hibát. Ellöktem magam Devontól, és kitéptem a
kezéből az üveget. Ez az ital nem is rossz. Legalábbis a whiskey-
hez képest. Még egyszer jó alaposan meghúztam az üveget.
– Hé, nekünk is hagyjál egy kicsit! – vette vissza a borosüveget
erőtlen kezemből Devon.
– Azt hiszem, le kéne ülnöm – vallottam be neki.
– Az biztos. – A derekamra csúszott a keze, felültetett egy
kocsi motorháztetőjére, aztán közelebb lépett. Hirtelen úgy
tornyosult föléin, mint egy óriás. Pislogtam néhányat, hogy újra
normál méretűnek lássam. De nem sikerült.
– Csókolóztál már, Szendike?
Felszegtem az állam.
– Még szép.
– Bizonyítsd be!
Előrehajoltam, és egyenesen a fejének csapódtam.
Jaj istenem!
 Ezért tűnt olyan nagynak. Alig pár centire volt tőlem.
Korrigáltam a távolságot, aztán a szájára tapasztottam a számat.
Csak elmosódottan érzékeltem, hogy szétfeszíti az ajkaimat, és
a keze a blúzom alá siklik. Éreztem, hogy kikapcsolta a
melltartómat, de nem volt annyi erőm, hogy tiltakozzak.
– Üljünk be a kocsiba! – suttogta Devon, miközben a szája
végigvándorolt a nyakamon.
Kábultan néztem körül. A többi fiatal hol összeborult, hol
szétvált. Sosem láttam még ilyet.
– Hol vannak az unokatesóim?
– Dolguk van.
Kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Miért hátúlra ülünk?
– Ott kényelmesebb lesz.
Itt valami nem stimmel. Nem tudtam pontosan, micsoda, csak
azt tudtam, hogy nem akarok beszállni abba a kocsiba.
– A bor – próbáltam elterelni a figyelmét.
– Itt van – lóbálta meg az üveget.
– Meg kéne keresnem az unokatesóimat.
Erősebb lett a szorítása a karomon.
– Majd később. Most szállj be!
– Nem! Engedj el!
Kétségbeesetten igyekeztem kiszabadulni, a félelem még az
alkoholmámort is legyőzte.
– Hallottad, Garner. Engedd el!
Nick! Amint Devon elengedett, hátrafordultam. A szívem
olyan hevesen vert, hogy a vér csak úgy száguldott az ereimben.
– Hát te hogy kerülsz ide?
A tekintete olyan hideg volt, hogy egy hegesztőpisztoly
lángját is eloltotta volna.
 – Szerinted mit keresek itt? Szállj be a teherautóba, Alix!
Egyszerre eszembe jutott, miért is jöttem eredetileg a Burger
Zone-ba, és nem tetszett ez a hangnem.
– Nem. Én szórakozni akarok.
Devon a derekam köré csúsztatta a karját.
– Kopj le, Anderson! A csaj itt marad velem.
– Nem hinném. – Nick szeme összeszűkült, és minden
pórusából fenyegetés áradt.
A vérszagra úgy gyűltek körénk a srácok, mint az éhes cápák.
Casey és Cody kivált a tömegből, és egyikük Devon mellett
cövekelt le, a másik mellettem.
– Hallottad, öreg. Nem akar többé egy ilyen féreggel járni,
mint te.
Na, ez már egy kicsit sok! Haragudtam ugyan Nickre, de azt
nem tűrhettem, hogy bárki féregnek nevezze a jelenlétemben.
Felemeltem a kezem, és az öklömmel teljes erőből püfölni
kezdtem Casey mellkasát. A fiú hadonászott, aztán egyszerre a
földön találta magát.
– Fogd be! – üvöltöttem rá. – Itt csak egy féreg van, és az te
vagy!
Mialatt a jelenlévők próbáltak magukhoz térni váratlan
támadásom után, Nick megragadta a karom, és rángatni kezdett.
– Szállj be a teherautóba! – sziszegte.
És magára hagyjam ezekkel a vadállatokkal? Szó sem lehet
róla. Kitértem előle, ökölbe szorítottam a kezem, és éles kiáltás
kíséretében lesújtottam Devon állára. Ekkor elszabadult a pokol.
Halványan emlékszem rá, hogy átmászom valakinek a lábai
között a kaviccsal felszórt parkolóban, és belemélyesztem a
fogaimat egy combba. Nem tudom, hogyan végződött volna az
eset, ha valaki észre nem veszi, hogy a zsaruk száguldva
közelednek felénk az úton. Ekkor úgy eloszlott a tömeg, mint a
füst az erős szélben.
Kiköptem valamit a számból, miközben Nick felszedett a
földről, a vállára dobott, és futva indult velem a teherautó felé.
– Győztünk? – érdeklődtem fejjel lefelé himbálózva.
– Fogd már be, Alix!
Lehajított az ülésre, átmászott rajtam, aztán kihajtott a
parkolóból. Csak úgy spricceltek a kavicsok a kerekek alól.
– Nahát! – szólaltam meg erőtlen hangon, miközben
felszakadt, vérző ajkára néztem.
– Új ajtókat szereltél fel.
– Neked elment az eszed? – dörrent rám. – Megmondtam,
hogy ne maradj egyedül az unokatestvéreiddel, erre mit csinálsz?
Beszállsz a kocsijukba, leiszod magad, kis híján hagyod, hogy
megerőszakoljanak, aztán meg bunyózni kezdesz.
Elkedvetlenedve húzódtam közelebb az ajtóhoz.
– Mit érdekel téged, mi történik velem? Úgyis utálsz.
– Nem utállak.
Most legalább nem vicsorog.
– Dehogynem. Szóba sem állsz velem újabban. Még csak rám
se nézel. – Egy könnycsepp buggyant ki a szememből, és
végiggördült az arcomon. Amikor Nick nem válaszolt, letöröltem
a könnyem. Megint elfogott a düh. – Látod? Most sem beszélsz
velem. Hát, pedig én mondok neked egy-két dolgot. Nem
vagyok a tulajdonod, és ha akarok, minden este eljövök a Burger
Zone-ba, akkor is, ha a fejed tetejére állsz. Nem kell vigyáznod
rám, nem vagyok már kisgyerek, a francba! – Egyre emeltem a
hangomat, az utolsó szavaknál már ordítottam.
– Ez a baj – dünnyögte Nick anélkül, hogy rám nézett volna.
De ekkor újabb gond merült fel.
 – Álljunk meg! – kértem.
Nick az arcomra pillantott, és azonnal fékezett. A városon
kívül voltunk, valahol egy mező melletti földúton. Kimásztam a
kocsiból, és kétrét görnyedtem. A gyomrom nyílt lázadást
hirdetett. A heves öklendezés végeztével – úgy éreztem, legalább
félóráig tartott – Nick egy narancssárga törülközőt nyomott a
kezembe.
– Talán most már jobban leszel.
Jobban? Csak egy módon lehetnék jobban: ha meghalnék.
– Hol vagyunk?
– Még nincs meg a jogsim. Hazaviszlek, de a főutakat el kell
kerülnünk. – Benyúlt a kocsiba, előhúzott egy üdítős üveget, és
odaadta.
– Öblítsd ki vele a szádat!
Megtettem, aztán erőtlenül nekitámaszkodtam a rozsdás
sárhányónak, és kisöpörtem a hajamat az arcomból. Telihold ült
az égen, valahol jobbra egy lappantyú énekelt.
– Honnan tudtad, hol vagyok?
– Hallottam, amikor a Bíró kiabált anyáddal, amiért
elengedett.
– És akkor elhatároztad, hogy utánam jössz? – sandítottam rá.
Zsebre dugott kézzel állt mellettem.
– Igen.
Ha nem lettem volna félig részeg, sosem mondtam volna ki,
amit kimondtam.
– Hiányoztál.
Nick lesütötte a szemét.
– Te is hiányoztál nekem.
Felé fordultam, megint könnyek csíkozták az arcom.
– Akkor miért bánsz így velem? Mi rosszat tettem? Ha
megmondod, megígérem, hogy soha többé nem teszem.
Sután átölelt és magához vont.
– Nem te tehetsz róla – mondta reszelős hangon. – Te semmi
rosszat nem tettél. Az én hibám.
– Nem értem!
– Tudom, hogy nem érted. Már meg kellett volna
magyaráznom.
– És ekkor nagy hebegés-habogás közepette beszélni kezdett
az apjáról, arról, hogyan vitte folyton haza a nőket, és hogyan
bánt velük.
Közben végig a fejem búbjára támasztotta az állát. –
Megfogadtam, hogy sosem teszek ilyet egyetlen nővel sem, nem
bánok vele úgy, mint egy darab hússal, valakivel, akit használok,
aztán elfelejtem. De egy idő óta mindig olyan fura… érzésem
volt, ha hozzám értél. Azt mondogattam magamnak, hogy még
gyerek vagy, és amíg elhittem, nem is volt baj. Addig ura voltam
a helyzetnek.
Mély, reszkető lélegzetet vett.
– Aznap, az óvóhelyen szerettem volna… – Elhallgatott. –
Nem akartam leállni. Ez megijesztett. Te vagy nekem a
legfontosabb, Alix. Nem hagyom, hogy bárki bántson, még én
magam sem. Arra jutottam, hogy a te érdekedben távol kell
tartanom magam tőled.
Elhúzódtam tőle, és csodálkozva néztem rá.
– Azt akarod mondani, hogy azért kellett a pokol kínjait
kiállnom, mert kanos lettél? – Na jó, nem csak félig voltam
részeg. És még mindig forrt bennem a düh. Hátraléptem, és
pofonra lendítettem a kezem, de Nick elkapta a karom.
– A fenébe, engedj el!
– Nem engedlek, amíg le nem nyugszol.
 – Ezt nem hiszem el – ordítottam. – Az még véletlenül se jutott
eszedbe, hogy esetleg majd szólok, ha úgy érzem, túl messzire
mentél? Vagy talán úgy tervezted, hogy megerőszakolsz? – Az
arckifejezéséből ítélve csakugyan meg sem fordult a fejében,
hogy talán nem biztos, hogy elterülök, és szétteszem a lábamat. –
Minek nézel te engem? Azt hittem, barátok vagyunk, azt hittem,
ismersz.
– Így is volt – dünnyögte. – De megesküdtem volna, hogy
sosem teszel olyasmit, amit ma este tettél, úgyhogy talán
mégsem ismerlek.
– Te tehetsz róla – meredtem rá. – Csak azért mentem oda,
mert haragudtam rád.
– Furcsán fogod fel a dolgokat, Alix.
– Szerintem meg nem.
Végre elengedte a karomat.
– Oké, igazad van. Ne haragudj! Hülyén viselkedtem.
Az arcát fürkésztem.
– Mostantól nem nézel levegőnek?
Az este folyamán most először mosolyodott el.
– Nem.
– Hajlandó vagy újra szóba állni velem?
– Igen.
Megtántorodott, amikor a karjába vetettem magam.
– Akkor megbocsátok – suttogtam.
– Csak egy dolgot ígérj meg!
– Mit? – Szinte bármit megtettem volna, olyan boldogsággal
töltött el a felfedezés, hogy Nick nem utál.
– Ne igyál többé! Mert meg kell, hogy mondjam, Alix, te
bevadulsz az italtól.
– Áll az alku – nevettem el magam.
 Nick ezután hazavitt, és sikerült anélkül feljutnom a
szobámba, hogy felvertem volna álmából az egész családot. Még
ébren feküdtem, amikor anyu kinyitotta az ajtót, és lábujjhegyen
odaóvakodott az ágyamhoz, lenézett rám, majd megkönnyebbült
sóhaj tört ki belőle, de úgy tettem, mintha aludnék. Amikor
kiment, néma fohászt küldtem az ég felé, hogy soha ne tudja
meg, mi történt, és megfogadtam, hogy mostantól jó leszek.
Ez után az éjszaka után nehézkessé vált a kapcsolatunk
Nickkel. Továbbra is barátok maradtunk, de valami
megváltozott. Most már tudtam, hogy miközben én róla
álmodozom, ő rólam álmodozik, és nem viselkedhettünk úgy,
mint régen. Valahányszor együtt voltunk, szinte szikrázott
köztünk a levegő. Már nem véletlenül értünk egymáshoz, hanem
szándékosan, minden lehetőséget megragadva. Beszéd közben
hirtelen elhallgattunk, és némán bámultunk egymásra.
Az, iskolában is másképp mentek a dolgok. A villámgyors
lezüllésemről és Nick mentőakciójáról szóló hírek gyorsabban
terjedtek, mint a bozóttűz tízévi aszály után. Az osztálytársaim
félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek rám. A nagyobbak
dühösen meresztették rám a szemüket, ha összefutottunk.
Sokukon még tanévkezdéskor is ott éktelenkedtek a sebhelyek és
a zúzódások, Devon pedig annyira bicegett, hogy egy hónapig ki
kellett hagynia a kosáredzéseket.
Az első szünetben Jenna félrevont, és részletesen kikérdezett.
Rövidített változatot tálaltam neki. Utána haragosan pillantgatott
Devonra meg az unokatestvéreimre.
– Szemetek – jelentette ki.
Jenna rövidre vágatta a haját, lágyan göndörödtek a tincsei,
ami csodát tett az arcával, a szeme hatalmas és káprázatos lett. És
festette magát. Úgy láttam, újabb nagy beszélgetésem lesz
anyuval.
– Na és mi van veled meg Nickkel? Úgy hallottam, együtt
vagytok.
– Tudod, hogy csak barátok vagyunk.
Bármi volt is köztem és Nick között, túl erőteljes volt, túl
személyes ahhoz, hogy beszéljek róla. Még a legjobb
barátnőmmel sem akartam megosztani.
– Igazán? Hát, ő biztosan nem barátként tekint rád. Hogy is
mondjam? Ha te nyúl lennél, ő meg farkas, már rég felfalt volna.
Úristen, mennyire szeretném, ha egyszer így nézne rám egy srác!
Hátrapillantottam, hogy lássam, miről beszél. Nick nagyjából
tizenöt méterre állt egy fának támaszkodva, és felém bámult.
Volt valami furcsa a képben, de beletelt egy-két másodpercbe,
míg rájöttem, micsoda. Nem Lindsey-t vigyázta a lépcsőn állva.
Kitartóan állta a tekintetemet, míg újra Jenna felé nem fordultam.
– Vajon hol lehet Lindsey?
– Úgy hallottam, kimaradt.
– Hogyhogy?
Jenna megvonta a vállát.
– Liz pár hete kipottyantotta a hetedik gyereket. Szüksége van
Lindsey-re otthon, hogy vigyázzon a kicsire, míg ő dolgozik.
– Talált állást?
– Igen, pincérnő az út menti büfében. Sokak szerint Frank
Andersontól van a gyerek.
Miért nem beszélt nekem erről Nick? Nyilván felkavarta a
dolog. Én biztosan így lennék vele. De Nick nem az a típus, aki
szereti kiönteni a szívét. Már az is kész csoda, hogy egy-két
dolgot elmondott Frankról azon az ominózus verekedős estén, és
azt gyanítom, hogy ha színjózan lettem volna, egy szót sem szól.
– Na és milyen érzés berúgni? – érdeklődött Jenna, mintha
belelátott volna a fejembe.
Megborzongtam, mire elnevette magát.
– Ilyen rossz?
– Rosszabb. Még akkor sem éreztem magam ilyen pocsékul,
amikor kivették a mandulámat. Soha életemben egy korty
alkoholt sem iszom többé.
Ekkor megérkeztek a fiúk, köztük Hugh Morgan, úgyhogy
leszálltunk a témáról. Hugh már nem húzgálta a hajam, és nem
próbált belerángatni mindenféle nyaktörő vállalkozásba. Most
már csak megállás nélkül bosszantott, és úgy járt a nyomomban,
mint egy elveszett kiskutya. De engem nem érdekelt sem Hugh,
sem a többi fiú, és nem volt kedvem flörtölni. Mosolyt erőltettem
az arcomra, és addig oldalaztam, míg feltűnés nélkül
bámulhattam Nicket. Amikor vissza kellett menni a terembe, úgy
intéztem, hogy el kelljen sétálnom mellette.
Egyikünk sem szólt, de a kezünk kinyúlt, összekulcsolódott
egy pillanatra, aztán szétvált. Egyelőre ennyi is elég volt.
Pár nap múlva végre alkalmam nyílt rá, hogy kikérdezzem
Lindsey-ről és az újszülöttről. A szobájában voltunk, én a
fotelben ültem, ő az ágyon.
– Tudtad, hogy Lindsey kimaradt a suliból? – kérdeztem.
– Nem voltam egészen biztos benne, míg el nem kezdődött a
tanítás, de sejtettem, hogy így lesz.
– Mert az anyjának gyereke született?
Nick vállat vont.
– Azért is. De főleg azért, mert utálta az iskolát. Mindig fél, ha
emberek között van.
Felálltam, és odamentem az ágyhoz. Nick arrébb húzódott,
hogy helyet csináljon nekem. Leültem, és a karjára tettem a
kezem.
 – Azt beszélik, hogy apádtól van a gyerek.
Kifürkészhetetlen kifejezés jelent meg a szemében.
– Nem igaz.
– Miért vagy ilyen biztos benne?
– Hidd el nekem, hogy nem igaz.
Nem sokkal ez után a beszélgetés után összefutottam Lizzel a
vegyesboltban. Úgy tartotta maga elé a kisbabát, mint egy zsák
krumplit, úgyhogy jó alaposan szemügyre vehettem. Lángvörös,
göndör fürtjei voltak és hatalmas kék szeme. Egyszóval annyira
hasonlított Jennára, mintha az ikertestvére lett volna. Nick tudta,
hogy amint meglátom a kisfiút, rájövök, mi az igazság. És persze
a város többi lakója is elég hamar kitalálta.
Jenna sápadt lett és visszahúzódó, és sokat sírt a vállamon.
Vigasztalgattam, amennyire tudtam, de nem sokra ment vele.
Egy darabig majdhogynem nálunk lakott, aztán végül Jane néni a
lelkére beszélt.
Ezután kissé jobbra fordultak a dolgok, de Jenna ettől kezdve
soha nem tudott úgy nézni a Swanner család tagjaira, hogy össze
ne rándult volna.
Betöltöttem a tizennégyet, aztán a tizenötöt. Casey és Cody
leérettségizett, és beiratkozott a Little Rock-i egyetemre. Nickkel
tovább kerülgettük egymást, mindkettőnkben egyre erősebb volt
a vágy, de egyikünk sem akarta túlságosan siettetni a dolgokat,
nehogy elveszítsük azt, amink van. Így ment ez egészen addig,
míg tizenhét éves nem lettem, és a sors le nem csapott rám. Már
Vern bácsi hazatérése is felkavart, pedig az semmi sem volt
ahhoz a felforduláshoz képest, amit apám megjelenése okozott.
 HATODIK FEJEZET

A tizenhatodik születésnapomon a Bíró odaültetett a Chevy

volánja mögé, és elvitt a rendőrőrsre, hogy letegyem az
autóvezetői vizsgámat – ugyanúgy, ahogy Nickkel tette. Miután
kiváló eredménnyel átmentem, átadta a Chevy kulcsait és a
forgalmiját. Ez volt az ajándéka. Odavoltam a boldogságtól.
– Így legalább biztos lehetek benne, hogy életben maradsz, ha
összetöröd – mondta. A Bíró csöppet sem bízott az újmódi autók
üveggyapot karosszériájában, szerinte azok csak annyira védik
meg az embert, mint a tojáshéj.
Nick azon a tavaszon érettségizett le, és újabban Paul
Hawkins műhelyében dolgozott szerelőként teljes munkaidőben.
A születésnapom estéjén kihívott a szobából, hogy odaadja az
ajándékát. Egy nyaklánc volt, amelyen egy félbetört szív lógott.
A szív hátoldalán ott volt a neve, és miközben én a könnyeimmel
küszködtem, előhúzta az inge alól a szív másik felét, amelyre az
én nevemet vésték. Egyszerűen nem bírtam magammal.
Megcsókoltam. De azonnal tudtam, hogy ezt talán nem kellett
volna.
Most először csókoltuk meg egymást igazán az óvóhelyen
történtek óta, de Nick akkor még gyerek volt. Most viszont,
legalábbis testileg, felnőtt férfi. És forrt benne a vágy. Habozás
nélkül viszonozta a csókot, és ez minden gondolatot kimosott az
agyamból. Úgy éreztem, mintha elevenen felfalnának. Olyan
forróság csapott fel bennem, mint még soha, hozzátapadtam
Nickhez, és képtelen voltam elszakadni tőle.
De miközben Nick teste megfeszült, és a keze nyughatatlanul
vándorolt a testemen, valami halvány félelem tört rám. Akartam
őt, de tudtam, hogy az első alkalom fájdalmas lesz. És a félelmet
tovább súlyosbította a kisvárosi morál, amelyben felnőttem. A
rendes lányok nem teszik meg, amíg nincs ott a jegygyűrű az
ujjukon. Csak a rossz lányok tesznek ilyet, és ők mindig meg is
fizetnek a hibájukért.
– Nick…
A keze még mindig a hátamon volt. Felemelte a fejét, és rám
nézett. Borzongás futott végig rajta, aztán lehunyta a szemét, és a
homlokomnak támasztotta a homlokát.
– Tudom. – Fátyolos volt a hangja. – Csak adj egy
másodpercet. – Szorosan átölelt, én pedig a mellkasának
támasztottam a fejemet.
– Szeretlek.
Amikor válaszolt, fanyar mosolyt éreztem a hangjában.
– Nem a legjobbkor mondod.
– Tudom.
Pár percig hallgattunk, ezalatt összeszedte magát.
– Nick, te már…
– Nem. – Megint felemelte a fejét, fürkészően nézett rám. –
Gondoltam már rá, de mindig úgy éreztem, hogy nem lenne
helyes.
A zsigereimbe hasított a fájdalom a gondolatra, hogy valaki
mással szeretkezik.
 – Jobb lenne, ha várnál rám, a fenébe.
– Valószínűleg nem nagyon van más választásom.
– Hátrasimította a hajamat. – Soha nem akartam mást, mint
téged, Alix, és nem is akarok mást. Megígérem. – Elmosolyodott.
– De nem akarok rád erőltetni semmi olyat, amire nem állsz
készen.
Bólintottam.
– Esetleg… nem gyakorolhatnánk néha? – Annyira jó érzés
volt, amikor a karjában tartott, hogy nem tudtam betelni vele.
Halkan, mély hangon nevetett.
– Úristen, meg akarsz ölni? Most fordulj meg, a nyakadba
teszem a láncot.
Miután bekapcsolta a nyakláncot, a blúzom alá csúsztattam a
fél szívet, és megfogadtam, hogy soha nem veszem le. És a
következő évben valóban „gyakoroltunk” időnként, de Nick
mindig nagyon vigyázott, hogy ne essünk túlzásba. Ez volt
életem egyik legboldogabb éve.
Visszatekintve nem is nagyon értem, miért titkoltuk ennyire a
kapcsolatunkat. Sosem beszéltünk róla mások előtt, mit érzünk
egymás iránt, mintha egyezséget kötöttünk volna. Azt hiszem,
Jane néni tudta. Párszor, amikor Nick nálunk vacsorázott,
rajtakaptam, hogy előbb rám, majd Nickre pillant, és olyan
szomorúság ült a tekintetében, hogy végigfutott a hátamon a
hideg.
A tizenhetedik születésnapom után sok szemrehányást
kaptam anyutól meg Darla nénitől, mert látszólag nem
érdekeltek a fiúk.
– Nem normális, ha egy ilyen korú lány tudomást sem vesz a
fiúkról – jelentette ki Darla néni.
Az egész család, Nicket is beleértve, a verandán üldögélt
aznap este, és természetesen mindenkinek volt véleménye a
témáról.
– Tudomást veszek róluk – tiltakoztam. – Csak nem
találkozgatok velük.
– De édesem, azért biztosan van olyan, aki tetszik neked –
biztatott anyu. – Mi a helyzet Hugh-val? Helena mondta, hogy
elhívott moziba.
– Nem érdekelt a film. – Nickre pillantottam, aztán az égnek
emeltem a tekintetemet. Nick elgondolkodó pillantást vetett rám.
– Hagyd már békén, Ellie! – kelt védelmemre a Bíró. – Inkább
örülnél, amiért van annyi esze a lányodnak, hogy ne fusson a
fiúk után.
– Még csak tizenhét éves – szólt közbe Jane néni. – Bőven van
ideje.
Később Nick is kifejtette a véleményét a kérdésről.
– Lehet, hogy igazuk van – mondta, amikor kettesben
maradtunk. – Lehet, hogy randizgatnod kéne.
Tátva maradt a szám.
– Te tényleg azt szeretnéd, hogy más fiúkkal randizzak?
Felsóhajtott.
– Nem. Valószínűleg megbolondulnék tőle. De neked talán jót
tenne. – Némi habozás után így folytatta: – Alix, én mindig is
Frank Anderson fia leszek. Hawkins műhelyében fogok
dolgozni, nem számíthatok fényes jövőre. Te ennél jobbat
érdemelsz. Egy olyan srác, mint Hugh, kellemes életet
biztosíthatna neked.
– Nem szeretem Hugh-t – feleltem. Már azt is bántónak
éreztem, hogy megfordult a gondolat Nick fejében. – Milyen szép
is lenne, ha mindenki elfoglalná magát valamivel, és nem engem
nyaggatna folyton!
 Közhely, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván, de ezek
a régi mondások többnyire nem véletlenül maradtak fenn.
Másnap hazajött az apám.
– A kertbe mész? – néztem anyura, aki egyik kezében kést
szorongatott, a másikban egy nagy bádogvájdlingot.
– Igen. Le kell szedni a zöldbabot, az uborkát meg a
paradicsomot. És a kukoricát is meg akarom nézni. Pár napja már
majdnem érett volt.
– Veled megyek. – Ledobtam a magazint, amit addig
lapozgattam, és felkaptam egy másik kést. A kert volt az egyik
legkedvesebb helyem a világon. Minden évben alig vártam, hogy
érezhessem a puha, nedves föld érintését meztelen talpamon, és
beszívhassam a növények illatát. Mint ahogy azt is alig vártam,
hogy először haraphassak bele egy érett, piros, naptól meleg
paradicsomba, és a leve lefolyjon az államon, miközben a
fogaimat belemélyesztem a vékony héjba.
Attól kezdve, hogy a kert teremni kezdett, nemigen jártunk a
boltba. Nagyjából havonta egyszer elmentünk az alapvető
élelmiszerekért – liszt, cukor, kávé, tea, amelyeket nem tudtunk
megtermelni. Jellegzetesen déli konyhát vittünk, és soha nem
foglalkoztunk a koleszterinnel meg az antioxidánsokkal. Még a
hús beszerzése sem okozott gondot, mert a Bíró minden évben
vett egy vágott marhát meg egy disznót, és a piros felirattal
ellátott fehér csomagok egy teljes mélyhűtőt megtöltöttek.
A szokásos vacsora általában a következőkből állt: hús
(többnyire kisütve), kukoricakenyér, sült krumpli vagy
krumplipüré, zöldbab, érett, szeletelt paradicsom, zöldhagyma
és uborka ecettel meglocsolva, sózva, borsozva. Ha valakit a
családból tofuval kínáltak volna, azt se tudta volna, miről van
szó, és ha tudja, akkor sem eszi meg. A családunknak
meggyőződése volt, hogy egészségesen étkezünk. A gyorséttermi
vacakok azok, amik akár meg is ölhetik az embert.
A kert nagyjából fél hektáron terült el a pajta mögött. Friss főtt
kukoricáról ábrándozva követtem anyut aznap este. Mindketten
megtorpantunk, amikor egy fényes fekete autó kanyarodott rá a
felhajtóra.
– Ki a csuda… – dünnyögte anyu, és a kezét a szeméhez
emelte, hogy ne vakítsa el a nap.
Nekem sem volt ismerős a kocsi, úgyhogy arra jutottam,
biztosan valami ügynök lehet, vagy Jehova tanúi. Mindkettőből
bőven akad errefelé. Jehova tanúit a legtöbben egyszerűen
elküldték, vagy be sem engedték, de jaj volt nekik, ha Darla
nénivel futottak össze. Ő szépen beterelte őket a nappaliba, teát
hozott, aztán nekilátott, hogy baptista hitre térítse őket. Képes
volt akár három órára is túszul ejteni szerencsétlen áldozatait, s
ezalatt olyan sebesen sorolta a Szentírásból vett idézeteket, hogy
válaszolni sem marad idejük. Azt mondta, keresztényi
kötelessége, hogy bebizonyítsa nekik, tévúton járnak.
De a kocsiból kiszálló férfi elegáns öltözéke ellenére nem úgy
nézett ki, mint egy ügynök vagy hittérítő. Nem volt nála sem
aktatáska, sem egy kupac brosúra. Magas volt és karcsú, sötét
haja enyhén göndörödött a tarkóján, és meleg pillantású, sötét
szemében tétova mosoly ült, amint felénk indult.
Akkor kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben, amikor
anyu kezéből kiesett a bádogtál, és nagyot koppant a kavicsos
felhajtón. Akkorát szólt, hogy rémülten rezzentem össze.
– Úristen! – suttogta anyu, és olyan fehér lett az arca, mint a
frissen termett gyapot.
– Anyu! – Szokatlan volt a viselkedése, hirtelen megijedtem. –
Mi a baj?
 – Menj be a házba, Alix!
– Nem hagylak itt egyedül.
– Kérlek – suttogta.
De akkorra már odaért hozzánk a férfi, és amikor megszólalt,
a hangja egyszerre csengett bocsánatkérően és határozottan.
– Sajnálom, hogy így kell lennie, Ellie, de nemigen hagytál
más választást. Tizenhét éves. Ideje, hogy kialakítsa a saját
véleményét.
Anyu elém lépett, megfeszült a háta.
– Túl fiatal még. Most pedig tűnj el innen, különben hívom a
rendőrséget!
– Ha attól jobban érzed magad, hívd csak, de én nem
mozdulok innen, amíg nem beszélhetek Alixszel. – Rám tapadt a
tekintete.
Elfogott a pánik. Nem tudtam, mi folyik itt, de tudtam, hogy
anyu fenyegetve érzi magát ettől az embertől, és emiatt egyszerre
felébredt bennem a védelmező ösztön. De mielőtt bármit
tehettem volna, Darla néni meg Jane néni úgy rontott ki a házból,
mint két dühös anyamedve. Jane néni átkarolta anyu vállát,
Darla néni pedig megragadott, és megpróbált beráncigálni. Én
azonban megvetettem a lábam, és nem mozdultam. Az előbb úgy
beszéltek rólam, mintha ott se lennék. Tudni akartam, mi ez az
egész.
– Nem így kellene intézni ezt, James. – Jane néni arca
majdnem olyan fehér volt, mint anyámé, de a hangja nyugodt
maradt. – Ezzel csak felzaklatsz mindenkit.
Anyu halkan sírt, a kezébe temetett arccal. Kitéptem magam
Darla néni szorításából, és közelebb húzódtam hozzá.
– Próbáltam telefonálni, Jane, de Ellie mindig lecsapta. Alix a
lányom. Jogom van találkozni vele.
 Ez az apám? Döbbenettől dermedten bámultam az idegenre,
szédülés környékezett. Ötéves koromban egyszerre érdeklődni
kezdtem az apám iránt. Végül is minden gyereknek, akit
ismertem, volt apja, én meg nem tudtam, nekem miért nincs.
Anyu azt mondta, nem jöttek ki egymással, ezért apám beállt a
haditengerészethez.
De éreztem, hogy zavarják a kérdéseim, így hát hamar
felhagytam a faggatózással. Ott volt nekem a Bíró, nem hiányzott
az igazi apám. Még csak fényképet sem láttam róla soha.
Egyedül a nevét tudtam. James Tipton.
– Te vagy az apám? – tört ki belőlem a kérdés. Anyu és Jane
néni elborzadva pillantott rám, mintha csak most vették volna
észre, hogy még mindig ott vagyok.
A férfi közelebb lépett hozzám, és reszkető kezét az arcomhoz
emelte.
– Igen, én vagyok. Úristen, milyen szép vagy, Alix! Felnőtt nő
lettél. Régóta vártam ezt a találkozást.
– Nem! – Darla néni maga mögé taszított, és ellökte apám
kezét.
– Kérlek, James, adj nekünk pár napot, hogy beszéljünk vele,
és tisztázzuk ezt a zavaros ügyet.
Apám fáradtan dörzsölgette a homlokát.
– Helyes. Kaptok két napot. De ha addig nem jelentkeztek,
visszajövök. – Ismét rám tapadt a tekintete. – Beszélnünk kell.
Nem mozdultam, csak álltam ott, és néztem, amint beszállt a
kocsijába, és elhajtott, aztán kábultan követtem anyámat és a
nagynénéimet a konyhába. Úgy ültették le anyut egy székre,
mintha nyomorék volna.
– Alix, hozz hideg vizes borogatást! – utasított Jane néni.
Tudtam, hogy csak ki akar küldeni, ezért odakint megálltam,
és a falnak dőltem. Sokat elmond a lelkiállapotukról, hogy Jane
néninek meg sem fordult a fejében, hogy netán hallgatózom.
– Most mit tegyek? – zokogott anyu.
– El kell mondanod neki az igazat, Ellie. Ha nem teszed, James
teszi meg.
– Nem tehetem. Meg fog gyűlölni, Jane.
– Alix értelmes lány – szólt közbe Darla néni. – Megérti majd.
– Nem, nem érti meg. Egész életében arra neveltük, hogy
járjon emelt fővel, hogy az igazság és a becsület a legfontosabb
dolgok az életben, és közben mindvégig hazudtunk neki.
Hogyan érthetné meg ezt? Mit mondhatnék neki, amitől
elfogadná, hogy az anyja sosem házasodott össze az apjával?
Eleget hallottam. Zihálva tört ki belőlem a levegő, és kis
pontocskák keringtek a szemem előtt. Csak arra tudtam
gondolni, hogy el innen. Felkaptam a Chevy kulcsát, kirohantam
az ajtón, anyám izgatott hangja a nyomomban – nyilván rájöttek,
hogy hallgatóztam.
Émelyegve, vakon vezettem, azt se tudtam, hová megyek. Az
egész életem egyetlen nagy hazugság volt mostanáig. Nem
tudtam, mit tegyek, hogyan reagáljak erre. Fattyú vagyok,
semmivel sem különb, mint a Swanner gyerekek. De Liz legalább
nem színészkedett, nem akart valami másnak látszani. Élte az
életét, ahogy tudta, és én mindig is tiszteltem ezért.
Hogyan bocsáthatnám meg a családomnak, amit velem tettek?
Hogyan nézhetek valaha is a szemükbe most, hogy tudom az
igazat?
Nem emlékszem, hol jártam aznap este, de végül a Star-Vu
autós mozinál kötöttem ki. Zárva volt, a büfés bódé és a játszótér
kísértetiesen fehérlett a sápadt holdfényben. Beálltam a Chevyvel
a vetítővászon mögé, kiszálltam, és mezítláb odasétáltam a
piknikasztalhoz. Ott talált rám Nick.
Szó nélkül leült, és az ölébe vont. Hozzásimultam, a nyakába
temettem az arcom. Meleg este volt, mégis reszkettem.
– Elmondod, mi bánt? – suttogta.
Megráztam a fejem.
– Hazavigyelek?
Még hevesebben ráztam a fejem.
– Jól van, akkor csak elüldögélünk itt. – Egyik kezével
megnyugtatóan simogatta a hajamat.
– Ettől te még ugyanaz maradsz – mondta.
– Elmondták neked? – kérdeztem szégyenkezve,
hitetlenkedve. A családom nekem nem mondta el az igazat, de
Nicknek igen?
– Azt hiszem, eredetileg nem állt szándékukban. De amikor
elrohantál, teljesen becsavarodtak. Anyád felhívott a
munkahelyemen, majdhogynem hisztérikusan viselkedett, azt
kérdezte, nem vagy-e ott, és akkor valahogy kibukott belőle. A
fél város téged keres, de csak annyit mondtak az embereknek,
hogy kiborított valami.
– Nem bírok hazamenni, Nick. Egyelőre nem.
– És akkor mit akarsz tenni?
Ezen elgondolkodtam. Csak egy megoldás volt.
– Elmegyek Jennáékhoz.
Nick felállt, a földre csúsztatta a lábam.
– Utánad megyek.
– Semmi szükség rá.
– De igen. – Lehajolt, és gyengéden megcsókolt, aztán
megfogta a kezem. – Gyerünk. Aztán, majd ha lecsillapodtál,
szólok a családodnak, hogy nem egy árok mélyén fekszel
valahol.
 Jenna nem lepődött meg, amikor meglátott. Anyu már
felhívta, mert azt remélte, hogy hozzájuk mentem. Elmondtam
neki, mi történt, ő pedig ugyanúgy vigasztalni próbált, ahogy én
tettem korábban. Először egy kicsit meglepett, hogy a családom
nem rohant azonnal oda, mihelyt megtudták, hol vagyok, de
Nick azt tanácsolta, adjanak nekem egy kis időt, mert egyelőre
nem vagyok olyan állapotban, hogy megtárgyaljuk a dolgot.
Másnap reggel a Bíró hozott nekem néhány ruhát, majd
amikor elmenni készült, megkért, hogy kísérjem ki a furgonhoz.
– Hogy vagy? – kérdezte halkan.
Megvontam a vállam, lesütöttem a szemem. Nem
mondhattam, hogy jól vagyok, ha egyszer nem voltam jól.
– Anyád is el van keseredve, Alix. Talán nem kellett volna
hazudnia neked, de azért tette, mert szeret. – Belenyúlt az
ingzsebébe, kihúzott egy cetlit, és a kezembe nyomta. Csak egy
telefonszám volt rajta. – Tudom, még nem állsz készen arra, hogy
Ellie-vel beszélj, de valakivel beszélned kell. Valakivel, aki
elmondhatja neked az igazat. Hívd fel őt, Alix.
A telefonszámra meredtem. Nem kellett megkérdeznem, kié.
– Anyu tud erről?
– Megbeszéltük. Mindenre hajlandó, ami segíthet.
– Meggondolom – mondtam, és a zsebembe gyűrtem a papírt.
Több mint egy hétig maradtam Jennáéknál. Ezalatt igyekeztem
összeszedni magam. Nick majdnem minden este meglátogatott,
de soha nem jött be a házba, és csak pár percig maradt. De azt
hiszem, Jenna ennyiből is kitalálta, mi a helyzet.
– Szerelmes vagy belé, ugye? – kérdezte. – Ne tagadd! Látom
az arcodon, ahányszor csak ránézel.
Túl fáradt voltam a vitához.
– És te nem helyesled, ugye? – Nagyon is jól ismertük
egymást.
– Nem egészen erről van szó – mondta, majd rövid habozás
után így folytatta: – Alix, én félek. Nick nem olyan, mint mi.
Egyetlen fiúra sem hasonlít, akit ismerünk. Nem akarom, hogy
fájdalmat okozzon neked.
– Nick soha nem tenne olyat, amivel fájdalmat okoz nekem.
Jenna ennyiben hagyta a dolgot, de tudtam, hogy nem felejtette
el.
Legalább annyira tudott aggódni értem, mint a családom.
Nem Nick volt az egyetlen, aki időnként benézett hozzám.
Hugh is elkezdett átjárogatni. Nem tudta, mi a baj, csak azt
hallotta, hogy valami trauma ért, mi pedig Jennával nem siettünk
felvilágosítani. Jenna magára vállalta, hogy elszórakoztatja,
amikor rajtam nyilvánvalóan látszott, hogy képtelen lennék rá,
úgyhogy jól elbeszélgettek, nevetgéltek, mialatt én a
gondolataimba merültem.
Tudtam, hogy többé nem mehetnek úgy a dolgok, mint eddig,
és végül felhívtam a számot, amelyet a Bírótól kaptam. Igaza
volt. Meg kellett tudnom az igazságot, és anyuban már nem
bíztam. Remegő kézzel emeltem fel a telefonkagylót, és
fogalmam sem volt róla, mit fogok mondani.
Apám az első csengetésre felvette, mintha már várta volna a
hívásomat.
– Alix vagyok – mondtam, és úgy szorítottam a kagylót, hogy
kis híján eltörtem.
– Örülök, hogy felhívtál. Beszélnünk kell, Alix. Átmehetek?
A fejemet ráztam, aztán rájöttem, hogy ő ezt nem látja.
– Inkább találkozzunk valahol.
– Ahol akarod.
– A városi parkban. – Ez jutott eszembe elsőként, és tudtam,
hogy ott legalább nyugodtan beszélgethetünk a napnak ezen
szakában.
– Húsz perc múlva ott leszek.
– Rendben – mondtam, és letettem a telefont.
Jenna hallotta a beszélgetést, és aggodalom csillogott a
szemében.
– Menjek veled?
– Ne! Azt hiszem, ezt egyedül kell elintéznem.
Jenna bólintott.
– Tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.
Az egyik piknikasztalon ültem, amikor húsz perccel a
telefonbeszélgetésünk után apám kocsija megállt a Chevy
mellett. Apám ezúttal lezserebb öltözéket viselt, mintha nem
akarta volna átöltözésre pazarolni az időt, és legalább olyan
idegesnek tűnt, mint én. Óvatosan helyet foglalt mellettem.
– Szia!
Visszaköszöntem neki.
– Tudod, olyan régóta szerettem volna találkozni veled, és
annyira félek, hogy utálni fogsz, hogy most nem is tudom, mit
mondjak.
– Szeretted anyámat? – Nem akartam ilyen nyers lenni, de a
szavak egyszerűen kicsúsztak a számon.
– Igen, szerettem.
– Akkor miért nem vetted feleségül?
Nagyot sóhajtott, aztán megdörzsölte a homlokát.
– El kellett volna vennem. El is akartam venni, csak… –
Megrázta a fejét, aztán újrakezdte. – Alix, anyád semmiről nem
tehet. Nem sokkal voltunk idősebbek, mint te most, amikor
megismerkedtünk, és én addigra már eljegyeztem egy másik nőt.
De amint megláttam Ellie-t, tudtam, hogy hibát követtem el.
Szerelem volt első látásra, és ő is így érzett irántam, de a
menyasszonyom nagyon különleges nő volt, és egyikünk sem
akart fájdalmat okozni neki. Titokban találkozgattunk. Ez
helytelen volt, ostoba dolog, meg is próbáltuk abbahagyni.
Valahányszor elváltunk egymástól, megfogadtuk, hogy ez volt
az utolsó alkalom. De túl sokáig vártunk. Amikor anyád
megmondta, hogy terhes, nem tudtam, mit tegyek. Azt mondtam
neki, hogy összeházasodunk, de mindketten féltünk, Alix.
Féltünk, mit szólnak majd az emberek, féltünk, hogyan fogadja a
családunk, és leginkább szégyelltük, amit tettünk… a
menyasszonyommal.
Azt hiszem, már azelőtt tudtam, hogy megkérdeztem. Ez volt
az egyetlen logikus magyarázat arra, amit elmondott, meg
mindazokra az információmorzsákra, amelyeket
gyerekkoromban szedegettem össze.
– Ki volt ez a menyasszony?
Apám a térdére könyökölt, lesütötte a szemét.
– Jane nénikéd.
Bólintottam.
– És akkor mit csináltál? Egyszerűen ott hagytál csapot-papot,
és rábíztad anyura, hogy egyedül hozza rendbe a dolgot?
– Nagyjából így történt. Tudom, szemétség volt. Nem akarok
mentegetőzni. Túl sok volt ez nekem, pánikba estem és
elmenekültem. Fogalmad sincs, mennyire megbántam. Pár évvel
később felhívtam anyádat, de addigra már kitalálta a mesét a
házasságunkról meg a válásunkról, és szóba se akart állni velem.
Nem hibáztatom érte. Azok után, amit tettem, nem érdemeltem
bocsánatot. De azt igenis megérdemeltem, hogy
megismerhessem a lányomat, Alix. Mindennek ellenére
szerettelek. Most is szeretlek. Én csak annyit kérek, hogy
legalább ne gyűlölj, adj egy kis időt nekem, vagyis nekünk, amíg
elrendezzük ezt.
– Nem tudom, hogyan szólítsalak – suttogtam.
– Az „apu” nagyszerű lenne, de ha nem áll rá a szád, a Jim is
megteszi.
– Hol voltál mostanáig?
– Pár évvel ezelőttig a haditengerészetnél szolgáltam. Most
Jonesboróban élek, és egy könyvelőirodában dolgozom. A lehető
legközelebb akartam lenni hozzátok.
– Sosem nősültél meg?
– Nem. Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén még mindig
anyádat szeretem, és ez így is marad.
– És Jane néni?
Megint habozott.
– Kedveltem őt, Alix, de azt hiszem, sosem szerettem igazán.
Ha összeházasodtunk volna, annak katasztrófa lett volna a vége.
Azt hiszem, ezt mostanra már ő is belátta, és nyilvánvalóan
megbocsátott anyádnak, és szeret téged. Mindannyian szeretnek.
Anyád nagyon várja, hogy halljon felőled. Szinte belebetegedett
az aggodalomba.
– Beszéltél vele?
– Igen. Többször is beszéltünk az elmúlt héten. Egyikünknek
sem lesz könnyű, de azt hiszem, a kedvedért hajlandó lesz
kibékülni velem. Mindent azért tett, hogy téged megóvjon, Alix.
Nem gondolod, hogy ideje volna hazamenni?
– Nem tudom. – Az egyik felem nagyon is vágyott rá, úgy
éreztem, nem igazi élet az, amit a családom nélkül élek. A másik
felem viszont még mindig bizonytalankodott, nem tudtam,
hogyan viselkedjek most, amikor minden összeomlott, amiben
hittem.
 – Nem kell egyedül menned – mondta apám. – Elkísérlek.
Jennánál nem maradhatok örökre. Előbb-utóbb úgyis szembe
kell néznem anyámmal. Akár most is megtehetem. Lassan
lecsúsztam a faasztalról.
– Rendben.
Apám idegen volt számomra. Nem tudom, miért éreztem
olyan megnyugtatónak a jelenlétét abban a pillanatban. Talán
pont azért, mert idegen volt, olyan valaki, aki semleges
álláspontra helyezkedhet majd a várható érzelmi zűrzavarban.
Ha anyámat hibáztatta volna, vagy megpróbálta volna
mentegetni magát, más lett volna a helyzet. De nem is próbálta,
és ha másért nem is, ezért úgy gondoltam, idővel talán
megkedvelhetem.
Anyu a hátsó ajtóban várt minket. Elém jött, félúton
találkoztunk. Tétován lépkedett, a tekintete az enyémet kereste.
És hirtelen újra hároméves lettem, tőle vártam, hogy begyógyítsa
a sebeimet, biztonságossá tegye a világomat.
– Ne haragudj, anyu! – suttogtam, és a torkomat úgy fojtogatta
a sírás, hogy az már fájt.
Anyám némán kitárta a karját, én pedig néhány botladozó
lépés után átöleltem, mindketten sírtunk, bocsánatot kértünk
egymástól, dadogva magyarázkodtunk, aztán könnyek között
nevettünk. Apám csöndesen állt mellettünk, de neki is gyanúsan
csillogott a szeme.
Végül elapadtak a könnyeink, és aznap este hosszú
beszélgetést folytattunk hármasban. Anyu nem fogadta el, hogy
Jim magát hibáztassa mindenért, ami történt. Azt mondta, ha
másképp kezelte volna a helyzetet, ha kezdettől fogva őszinte lett
volna önmagával és Jane-nel, sokkal jobban alakultak volna a
dolgaink. Abban is egyetértett apámmal, hogy jobban meg kéne
ismernem őt, több időt kellene vele töltenem.
De miközben nyertem egy apát, hosszú távon elvesztettem
valamit az anyámhoz fűződő bizalmas kapcsolatomból, amit
soha többé nem tudtunk visszaszerezni. Megváltoztatott, amin
keresztülmentem, mint ahogy őt is. Továbbra is szerettük
egymást, és ez így is maradt, de többé már nem voltam az a naiv
kislány. Megtaláltam a titkos szekrényeket az életünkben, és
napvilágra rángattam belőlük a csontvázakat. Többé már nem
lehetett visszagyömöszölni őket.
Ha nem változik meg a kapcsolatunk, talán meg tudtam volna
beszélni vele a dolgokat később, amikor olyan égetően nagy
szükségem lett volna rá. De megváltozott, és én nem beszéltem
meg vele, márpedig ami elmúlt, azon száz kívánság sem
változtathat. Anyu nagy árat fizetett azért, hogy ezt megtanulja.
Az én életemben még csak ezután következett be az az esemény,
amelyből levonhattam ezt a tanulságot. Ennél nagyobb
megpróbáltatásban még nem volt részem. De talán pont erre volt
szükségem. Talán ki sem bírtam volna mindazt, ami később
következett, ha nem edzett volna meg Nick távozása.
 HETEDIK FEJEZET

E ltelt egy újabb év. Apám feltűnése után lassan visszaállt az

élet a rendes kerékvágásba. Senki sem vette észre, még Nick
sem, hogy egy kicsit csöndesebb lettem. De újabban nem is
találkoztunk túl gyakran. Amióta dolgozni kezdett a műhelyben,
majdnem mindig a pajtabeli szobájában aludt. Ez így folytatódott
tizenegyedikes koromban és az utána következő nyáron is. Most
azonban megmagyarázhatatlan módon visszatért a roncstelepre,
és csak nagy ritkán láttuk a farmon.
Eleinte nem sokat foglalkoztam ezzel. Más dolgok kötöttek le.
Elérkezett a tizennyolcadik születésnapom, lett egy apám, akit
próbáltam megszokni, és elkezdtem a középiskola utolsó évét.
Ráadásul Hugh komolyan ostromolni kezdett.
Hugh kellemes megjelenésű fiatalemberré serdült, magas volt,
és jóvágású. Sűrű, világosbarna haját az anyjától, zöld szemét az
apjától örökölte. Népszerűnek számított, és akkor is megkaphatta
volna bármelyik lányt a városban, ha nem olyan gazdag a
családja. Bár Jenna sosem vallotta be, azt hiszem, iskolás éveink
nagy részében fülig bele volt esve. De azt gyanítottam, Hugh-t
arra biztatja a családja, hogy velem járjon, mint ahogy az én
családom is ezt pártolta volna. Helena Morgannek nagyon
határozott elképzelései voltak arról, ki illik a fiához, és én ott
álltam a lista elején. Ha ismerte volna a születésem körülményeit,
lehet, hogy változtat a véleményén, de csak pár ember tudott a
dologról, és apámat egyszerűen anyám volt férjének hitték.
Egy szó mint száz, kezdtem belefáradni abba, hogy
félóránként visszautasítsam Hugh-t. Ezért történt, hogy egy
hónappal az utolsó iskolaévem kezdete után arra a döntésre
jutottam, ideje, hogy Nick-kel felhagyjunk a titkolózással. Nem
akartam tovább rejtőzködni. Azt akartam, az egész világ tudja,
hogy szeretem őt.
Már két hete nem láttam, és nem is tudtam, mikor tér vissza a
szobájába. Nem volt kedvem várni, úgyhogy a tanítás végeztével
az iskolából egyenesen a műhelybe mentem. A légszivattyú túlsó
oldalán parkoltam le a Chevyvel, hogy ne legyen útban senkinek,
és elindultam a munkaterület felé. De soha nem értem oda.
Csak pár lépést tettem meg, amikor megláttam Nicket. Az
épület hátsó részében állt, körülötte régi, használt autógumi-
kupacok, és nem volt egyedül. Lindsey volt vele. Ez még
önmagában nem dúlt volna fel különösebben. A testtartásuk volt
az, amitől hátrahőköltem.
Lindsey Nickre emelte a pillantását, ő pedig átható tekintettel
nézett le rá, és közben halkan, gyengéden magyarázott neki
valamit, amit hallottam ugyan, de nem értettem. Kezét a lány
tarkóján tartotta – olyan birtoklás volt ebben a mozdulatban,
hogy az még az én figyelmemet sem kerülhette el –, aztán
végighúzta a hüvelykujját Lindsey arcán. Lindsey teste úgy ívelt
Nick felé, mintha ellenállhatatlan mágneses erő vonzaná.
Azonnal megértettem, miért nem jár Nick mostanában a farmra.
Csak azon csodálkoztam, hogy eddig nem jöttem rá.
Ekkoriban még mindig azzal birkóztam, hogy egyszer csak
megjelent egy apa az életemben, és hogy anyámmal
megváltozott a kapcsolatom. Az, ami most történt, már túl sok
volt nekem. Nem lettem mérges vagy féltékeny, nem kaptam
dührohamot. Egyszerűen elpárologtak az érzelmeim, semmit
sem éreztem, csak jótékony zsibbadtságot. Gondolom, ezt látta
rajtam Nick, amikor hirtelen felkapta a fejét, és találkozott a
tekintetünk.
Sarkon fordultam, beültem a kocsiba, és elhajtottam. Lehet,
hogy Nick utánam kiáltott, de nem hallottam, és ha hallottam
volna, akkor sem állok meg. Nem lettem volna képes rá. De nem
hinném, hogy utánam szólt.
Hazaérve egyenesen a telefonhoz mentem, és tárcsáztam
Hugh számát. Még mindig csak reagáltam a történtekre, nem
gondolkodtam. Bármit megtettem volna, csak hogy ne kelljen
gondolkodnom.
Nyugodt volt a hangom, amikor Hugh felvette a telefont.
– Hugh? Itt Alix. Még mindig volna kedved moziba menni
holnap este?
Hugh igent mondott.
– Nagyszerű. Gyere értem fél hétre!
Ha Nick azt hitte, hogy kérdőre vonom azzal kapcsolatban,
amit láttam, magyarázatot követelek, ahogy egy évvel azelőtt
tettem volna, hát tévedett. Nem izgattam magam a történteken.
A következő három hónapot robot üzemmódban töltöttem.
Ettem, iskolába mentem, olyan szorgalmasan tanultam, mint
addig soha, és ha Hugh elhívott valahová, mindig elmentem
vele. Az emberek fokozatosan kezdték összekapcsolni a
nevünket, ahogy párok esetében szokták. Mindig úgy emlegettek
minket, hogy Alix és Hugh, soha nem került szóba Alix
egymagában, vagy Hugh egymagában. Kezdték biztosra venni,
hogy érettségi után azonnal összeházasodunk. Egyvalaki volt
csak, akit ez nem töltött el örömmel: Piggy Treece. Ő mindig azt
gondolta, hogy Hugh-val egymásnak teremtette őket az Isten, és
nem tetszett neki, hogy közbeléptem. A barátnőivel mindenféle
ronda pletykákat terjesztettek rólam, de ha valakit semmi sem
érdekel, azt nehéz megsebezni, úgyhogy végül is felhagytak vele.
Amikor együtt voltunk, Hugh sosem merészkedett tovább egy
esti búcsúcsóknál. Elsősorban barát volt számomra, és azt
hiszem, sejtette, hogy valami nem stimmel. Úgy bánt velem, mint
a hímes tojással, amely eltörhet, ha ügyetlenül nyúl hozzá. Ki
tudja? Talán igaza volt.
Karácsonykor a nap nagy részét együtt töltöttük, előbb az én
családommal ebédeltünk, aztán az övével vacsoráztunk.
Gyönyörű karkötőt adott nekem ajándékba, amelyről egy sor
apró, finom kis dísz fityegett. Én egy táblát adtam neki, a neve
volt belevésve és alatta az „alelnök” titulus, hogy kitehesse az
íróasztalára, amikor beáll az apja cégéhez. A családja jót mulatott
rajta, de szerintem titokban hízelgett nekik, hogy ennyire bízom
a fiukban.
Kellemes nap volt, egy újabb nap, amelyet sikerült összeomlás
nélkül átvészelnem. És ha ehhez az kellett, hogy elhessegessem
egy félbetört szívvel díszített nyaklánc emlékét, amikor Hugh
átadta az ajándékát, hát ezt is megtettem.
Későre járt, amikor Hugh hazavitt, és hidegebb volt, mint az
évnek ezen időszakában szokott. Annyira délen feküdt a
városunk, hogy ritkán adatott meg a fehér karácsony, de ekkor a
hó ígérete járta át a levegőt. Hugh átkarolt, ahogy az ajtóhoz
kísért, aztán hosszú, lassú csók következett, amely teljesen
hidegen hagyott. Amikor befejezte, megsimogatta az arcomat.
– Holnap felhívlak.
 – Rendben.
– Jó éjszakát, Alix!
– Jó éjszakát!
Ott álltam, kezem a kilincsen, és néztem, ahogy elhajt, hátsó
lámpái vörösen felizzanak a kipufogó gőzében, aztán lelassít,
mielőtt kikanyarodna. Csak amikor eltűnt a szemem elől, akkor
pillantottam rá a néma alakra, aki a veranda oszlopának
árnyékában rejtőzött.
– Mit akarsz, Nick?
Egy ideig csak idegesen toporgott, aztán azt kérdezte:
– Szereted őt? – Rekedtes volt a hangja, mintha jó ideje nem
használta volna.
– Nem hinném, hogy bármi közöd volna hozzá.
Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ott terem mellettem, és
ilyen kétségbeesetten ragad meg.
– Már hogyne volna közöm hozzá, a francba, és ezt te is
nagyon jól tudod! Az isten szerelmére, Alix, ordítozz velem,
szitkozódj, vágj pofon, csak ne nézz levegőnek!
– Hogy én levegőnek nézlek? – Félrebiccentett fejjel
fürkésztem az arcát. – Lássuk csak! Amikor utoljára láttalak,
gyakorlatilag fényes nappal, ország-világ előtt ölelkeztél
Lindsey-vel. Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem
néztelek levegőnek.
– Nem az volt, aminek látszott, esküszöm.
– Helyes. Nyilván ezért kerestél olyan buzgón, hogy
elmagyarázd, mit is csináltál valójában.
Nick keze erősen szorította a karomat, az ujjai öntudatlan
ritmusra mozogtak.
– Hittél volna nekem?
– Nem, és most sem hiszek.
 – Hazudtam neked valaha?
– Amennyire tudom, minden, amit valaha mondtál nekem,
hazugság volt.
Próbáltam elhúzódni tőle, de csak annál erősebben szorított.
– Nem volt hazugság.
– Miért vártál mostanáig, ha nem úgy volt, ahogy láttam?
Volt benne annyi tisztesség, hogy lesüsse a szemét.
– Nem terveztem, hogy beszélek veled ma este, csak meg
akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. Úristen, Alix, kezdek
becsavarodni. Tudom, hogy nem szereted Hugh-t, bármit is
mondasz, de mindenki arról beszél, hogy érettségi után feleségül
mész hozzá. Kérlek, gyűlölj, ha úgy akarod, ne állj szóba velem
többé, de ne érd be valakivel, akit nem szeretsz, csak mert
megbántottalak.
A fájdalom élesen rajzolódott ki az arcán a holdfényben.
Próbáltam ellenállni, de hiába. Isten az atyám, kételkedni
kezdtem abban, amit saját szememmel láttam, és a bensőmben
lassan olvadni kezdett valami.
– Mit csináltál akkor Lindsey-vel, Nick?
Mély, reszkető sóhaj tört ki belőle.
– Lindsey-nek gondjai voltak. Segítettem neki. Ennyi az egész.
– Miféle gondjai?
– Személyes természetűek – mondta, majd némi habozás után
hozzátette: – Nem mondhatom el, miről van szó, Alix, mint
ahogy neki sem adom tovább, amit te mondasz nekem. –
Elengedett, és hátralépett. – Nem kellett volna idejönnöm. Nem
várhatom tőled, hogy higgy nekem, amikor olyasmiről van szó,
amit nem tudok megmagyarázni.
– Várj! – Lementem utána a lépcsőn. – Egyszer megkérdeztem
tőled, lefeküdtél-e már valakivel. Azt mondtad, nem. Még
mindig ez a válaszod, Nick?
Megfordult. Mivel lejjebb állt, mint én, pont egy vonalban volt
a szemünk.
– Igen.
Az arcát fürkészve kerestem a jelét annak, hogy igazat
mondott, és úgy éreztem, meg is találtam. Meg akartam találni,
mert túlságosan fájt volna továbbra is azt hinni, hogy elárult.
Amikor közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam, minden
fájdalmam és dühöm, amit az elmúlt időben magamban
tartottam, beleáradt ebbe a csókba.
Benne voltak a hosszú hónapok, amikor vágyakoztam utána,
és azt hittem, soha többé nem lesz az enyém.
Benne volt mindaz a szerelem, amit olyan hevesen próbáltam
elpusztítani, de hiába.
És ekkor mindkettőnkben fellobbant a tűz.
A karja görcsösen szorított, a hangja sürgetően suttogta a
nevemet.
– A szobádba – súgtam.
Amikor újra a számhoz tapadt az ajka, már egyikünk sem volt
teljesen magánál. Alig érzékeltem, hogy a karjába emel, és a
házat megkerülve a pajta felé visz. Előzőleg már bent járhatott,
mert a hősugárzó be volt kapcsolva, a szoba kellemesen meleg
volt. Nick a vöröses fényben lefektetett a keskeny ágyra, aztán
rám feküdt, és én három hónap után először éreztem, hogy
megint élek.
Gyors, türelmetlen mozdulatokkal szabadultunk meg
akadályt jelentő ruháinktól, közben szenvedélyesen csókoltuk és
simogattuk egymást. De amikor végül ott feküdtünk meztelenül,
lelassultak a mozdulataink. Most, hogy elérkezett a pillanat, szép
nyugodtan ki akartuk élvezni.
 Nick szeme olyan lett, mint az olvasztott ólom, amikor a
könyökére támaszkodva lenézett rám.
– Olyan szép vagy – suttogta. – Olyan pokolian szép.
Lágyan végighúzta a kezét a testemen, én pedig úgy
görbítettem ívbe a hátam, mint egy macska.
– Kérlek, ne félj!
– Nem félek – mondtam, és ekkor jöttem rá, hogy ez az
igazság. Előzőleg már odasandítottam egy pillanatra, és enyhén
meglepett, milyen nagy, és kissé kíváncsi voltam rá, tényleg
olyan kemény-e, amilyennek tűnik, de félni nem féltem.
Édes felfedezőút volt ez az éjszaka, hosszú órákat töltöttünk
azzal, hogy bejártuk a titkos, idegen tájakat, amelyeket régóta
szerettünk volna felkeresni. Megtanítottuk egymásnak, mi a jó
nekünk, kéz vezetett kezet, aztán incselkedően visszatért az
előző helyre. Mire Nick súlya az ágyhoz szegezett, már
mindkettőnket elkábított a közös gyönyör. Egyetlen kemény
lökéssel hatolt belém, aztán megdermedt, az ajkairól
bocsánatkérő csókok egész zápora hullott az arcomra. A fájdalom
éles volt ugyan, de korántsem olyan szörnyű, mint gondoltam,
épp csak érzékeltem, már el is múlt, és mire Nick újra mozogni
kezdett, el is felejtettem.
Rögtön ezután valami meghatározhatatlan érzés támadt
bennem, erősen belekapaszkodtam Nickbe, hogy minél előbb
odaérjek a célhoz, amelynek mindeddig a létezéséről sem
tudtam. Amikor elértem, felkiáltottam, aztán ezernyi fényszilánk
robbant bennem. Mindjárt ezután felhangzott Nick gyönyörteljes
nyögése, a teste megfeszült, majd ellazult.
Pár percig meg se mozdultunk, vártuk, hogy újra normálisan
tudjunk lélegezni. Egészen bódult voltam, azt kívántam, bár
örökké tartana a testemet elnehezítő, kellemes kimerültség. De
Nick hirtelen reszketni kezdett. Hullámokban futott végig a
remegés a testén.
Ijedten fordultam meg, hogy lássam, mi történt, de ekkor az
oldalára gördült, magához szorított, a hajamba temette az arcát.
– Ne haragudj! – suttogta nyers, fájdalmas hangon. – Jaj,
istenem, annyira sajnálom! Én nem akartam ezt, nem akartalak
bántani.
– Hagyd abba! – parancsoltam rá gyengéden, és a hajába
fúrtam az ujjaimat. – Nem bántottál. Az, ami ma este történt,
azért történt, mert mindent pont ugyanannyira akartam, mint te.
Csodálatos volt, Nick. Ne rontsd el! Te nem az apád vagy. Te
soha nem lennél képes olyan dolgokra, amiket ő csinál.
– De én semmit sem adhatok neked. Még saját lakásom sincs.
– Egyszer majd lesz. Addig is itt vagy nekem te. Nekem csak
ez számít.
– Azt hittem, elvesztettelek – suttogta. – Soha életemben nem
féltem ennyire. Üres lettem, mintha kitéptek volna belőlem egy
darabot. – Végre csillapodott a reszketése, már csak időnként
futott keresztül a testén a görcs. – Esküszöm, Alix, egy napon
büszke leszel rá, hogy velem láthatnak.
– Én már most is az vagyok. És elegem van a bujkálásból.
Megmondom Hugh-nak, hogy nem találkozom vele többet, mert
téged szeretlek.
Olyan sokára válaszolt, hogy már azt hittem, elnyomta az
álom. Hirtelen kiült az ágy szélére. A térdére könyökölt, és
mindkét kezével dörzsölni kezdte az arcát.
– Nem lehet.
– Miért? – kérdeztem zavarodottan és kissé sértetten.
Leengedte a kezét, és felém fordult. Úgy vándorolt végig az
arcomon a pillantása, mintha minden részletét az eszébe akarná
vésni.
– Mert a Lindsey körüli zűrzavarnak még nincs vége, és
addig…
– Addig nem akarod, hogy bárki is tudjon rólunk.
– Igen. Van egy ötletem, de nem tudom, meddig tart, míg
meggyőzöm róla.
– Szerintem ez nem a te gondod, Nick.
Elkomorult az arca.
– Pedig az, hidd el nekem! Tudom, hogy sokat kérek, és ha
úgy gondolod, hogy nem tudod elviselni, megértem. De nincs
más választásom, Alix. – Nagyot sóhajtott. – Fontos, hogy az
emberek… azt higgyék, együtt járok Lindsey-vel.
– Tehát azt akarod, hogy továbbra is találkozgassak Hugh-val.
– Ez nem kérdés volt. Tudtam, hogy ezt akarja mondani ilyen
körmönfont módon.
– Igen.
– Ez nem fair, Nick. Sem velünk, sem Hugh-val.
– Úristen, szerinted én nem tudom? Ezért próbáltam minden
erőmmel távol tartani magam tőled.
– És velünk mi lesz?
Az arcomhoz emelte a kezét, gyengéden végigsimított rajta.
– Még egyszer nem engedhetlek el. Abba belepusztulnék.
Annyira szerettem, hogy muszáj volt bíznom benne.
– Meddig fog tartani?
– Bár tudnám, de fogalmam sincs. Lehet, hogy egy hétig, lehet,
hogy hónapokig. Kibírod?
Megfogtam a kezét, és erősen a mellemre szorítottam.
– Kénytelen leszek, mert én sem tudlak elengedni. Majd csak
végigcsináljuk valahogy.
– Nem is értem, hogy lehetek olyan szerencsés, hogy rád
találtam – suttogta.
– De annyira örülök, hogy így történt.
Ezután megint szeretkeztünk, aztán elaludtunk egymás
karjában. Nick még pirkadat előtt felébresztett, hogy
észrevétlenül besurranhassak az ágyamba, de majdnem
elkéstem. Egyszerűen nem bírtunk elszakadni egymástól az
együtt töltött éjszaka után, és újabb szeretkezés lett a vége.
Amikor aztán mindketten felöltöztünk, Nick kikapcsolta a
hősugárzót, és odakísért az ajtóhoz. Még megálltunk egy hosszú,
gyengéd csókra, miközben a horizonton megjelent az első
halvány fénycsík. Éppen elhelyezkedtem az ágyamban, amikor
meghallottam, hogy Darla néni, aki mindig korán kelő volt,
kimegy a fürdőszobába. Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem,
amiért megúsztam a lelepleződést, aztán végignyúltam az ágyon,
és elaludtam. Azt álmodtam, hogy hamarosan újra kettesben
lehetek Nickkel.
Visszatekintve furcsállom, hogy senki sem vette észre rajtam a
változást. Újra tudtam nevetni, és a boldogság rózsaszín ködében
lebegtem, amitől szórakozott lettem és feledékeny. Ha este
randim volt Hugh-val, arra mentem haza, hogy Nick ott vár rám
a ház oldalának támaszkodva a sötétben. Együtt lopóztunk be a
szobájába, és annyira vártuk, hogy együtt lehessünk, hogy már a
küszöbön elkezdtük letépni a ruhát egymásról.
Azokon az estéken, amikor nem volt randim, türelmetlenül
vártam az ablaknál, hogy kigyulladjon a fény Nick szobájában.
Éjfél előtt sosem jött, és én soha nem kérdeztem meg tőle, mit
csinált addig. Egyszerűen elfogadtam, hogy most itt van, minden
valószínűség szerint meztelenül fekszik az ágyán, és vár engem.
Elég volt gyönyörű, erős és izmos testére gondolnom, és máris
izgatottan dobogó szívvel osontam le a lépcsőn, vágtam át a
sötétségen, hogy vele lehessek. Ő mindig mosolyogva, tárt
karokkal fogadott.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte ilyenkor.
Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik nemrég fedeztek fel
egy új, különleges játékszert. Az egyik pillanatban komolyan
viselkedtünk, a másikban úgy kuncogtunk, nevettünk, mintha
elment volna az eszünk. És szerettük egymást. Úristen, mennyire
szerettük egymást! Néha semmi mást nem csináltunk, csak
órákon keresztül csókolóztunk, nem tudtunk betelni az
érzéseinkkel.
Csak néhány zavaró tényező merült fel ezekben a csodálatos
hónapokban. Az egyik Hugh volt. Soha nem szerettem úgy
Hugh-t, mint Nicket, de nagyon megkedveltem. Nem akartam
fájdalmat okozni neki, és bűntudatom volt amiatt, hogy
kihasználom.
A másik Lindsey volt. Gyűlöltem, hogy Nickkel látom. Nem
történt meg gyakran, de időnként azért megtörtént. Először egy
péntek este. Hugh szokás szerint értem jött, de aznap este a mozi
felé menet megálltunk tankolni Hawkinsnál.
Nick még ott volt, az irodában pedig Mr. Viders, az
iskolaigazgatónk állt, várta, hogy elvégezze az olajcserét. És
mialatt Nick dolgozott, Lindsey ott ült mögötte egy kupac
autógumin, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. A
kisöccse az ölében ült, és egy szót sem szólt, akárcsak ő.
– Kérsz egy üdítőt?
Gyorsan Hugh felé fordultam, és elmosolyodtam.
– Igen.
Kiszálltunk a kocsiból, amikor Nick elindult felénk, de én
megálltam. A tanksapka az én oldalamon volt, és azt reméltem,
talán pár másodpercre kettesben maradhatok Nickkel.
 – Szia, Nick! – üdvözölte Hugh. – Hogy vagy?
– Jól. Tele kéred?
– Igen.
Hugh bement az irodába, láttam, hogy Mr. Vidersszel vált
néhány szót.
Ismét Lindsey-re néztem. Még mindig úgy bámulta Nicket,
mintha az élete múlna azon, hogy egy pillanatra se veszítse szem
elől. És ez fájt. Bármennyire is igyekeztem leküzdeni az érzést,
fájt.
A töltőpisztoly zörgése zökkentett ki merengésemből.
Körülnéztem. Nick olyan közel húzódott hozzám, amennyire
csak feltűnés nélkül lehetséges volt.
– Ne vágj ilyen képet! – könyörgött halkan.
– Nem könnyű elviselni, hogy vele látlak, Nick.
– Tudom. – Az ablak alatt, ahol senki sem láthatta, az ujjai a
kezem köré kulcsolódtak, és megszorították. – Ahányszor Hugh
csókkal búcsúzik tőled, a legszívesebben megfojtanám.
Együttérző, megértő pillantást váltottunk.
– Átjössz ma este? – kérdeztem végül.
– Igen.
– Akkor jó. – Amikor megszólalt az iroda ajtaja fölötti csengő,
kirántottam a kezem Nick kezéből.
Hugh furcsa pillantást vetett rám, miközben kifizette Nicknek
a benzint, és már készültem a kérdésekre. De nem kérdezett
semmit, csak átnyújtotta az üdítőmet, kinyitotta előttem a kocsi
ajtaját, majd beült a vezetőülésre.
Aznap éjjel, miután Nickkel szeretkeztünk, megint szóba
hoztam Lindsey-t. Nick olyan fáradtnak tűnt, hogy hirtelen
rájöttem, biztosan alig alszik. Egész nap dolgozott, az estéket
Lindsey-vel töltötte, éjfél után meg átjött hozzám.
 Nem keresett fel minden éjjel, de elégszer jött ahhoz, hogy
aggódni kezdjek miatta. Ezeken az éjszakákon jó esetben is csak
pár órát töltött alvással.
– Meddig fog ez még tartani? – kérdeztem.
– Nem tudom. – Az ujjai szórakozottan végigvándoroltak a
karomon. – Néha már azt hiszem, haladunk, aztán egyszer csak
megnémul, nem hajlandó beszélni róla. Olyan érzés, mintha egy
téglafalba csapkodnám a fejemet. És… a helyzet… inkább romlik.
Már odáig jutottunk, hogy egy percre sem merem magára
hagyni.
Ennyit még sosem árult el arról, mi folyik itt, és sejtettem,
hogy ezt sem mondta volna, ha nem lenne olyan fáradt, hogy
már gondolkodni sem képes. Neki is ez juthatott eszébe, mert
hirtelen elhallgatott.
Közelebb húzódtam hozzá, és átkaroltam.
– Aludj! – suttogtam.
Nagyot ásított, és tényleg álomba merült, de én ébren
töltöttem az egész éjszakát, és szinte beleőrültem, annyit
töprengtem rajta, miért féltheti Lindsey-t. Mi a csuda történhet
vele? Hiszen alig teszi ki a lábát otthonról. És az alapján, amit
láttam, ha nagy ritkán elmegy, mindig Nickkel van.
Természetesen nem sikerült megfejtenem a rejtélyt aznap éjjel.
Csak azért imádkoztam, hogy Nick bízzon meg bennem annyira,
hogy mindent elmond, amikor vége lesz. Egyikünk sem sejtette,
hogy még hosszú évekig nem lesz vége, mint ahogy azt sem,
hogy Frank Andersont vérbe fagyva találják a lakókocsi mocskos
padlóján.
Azt azonban nagyon is megértettem, hogy nekem is komoly
gondjaim lesznek, ugyanis amikor pár héttel később bementem a
konyhába, ott találtam anyámat meg Helena Morgant, amint egy
tavaszi katalógus fölé hajoltak. Izgatott sugdolózásuk hirtelen
abbamaradt, amint beléptem az ajtón. Mindketten felnéztek, és
ártatlan mosoly jelent meg az arcukon, de a vak is látta, hogy
színészkednek.
– Na jó, hol van? – kérdeztem.
Anyu szemöldöke a magasba szaladt.
– Micsoda, édesem?
– A hulla. Ha két ember olyan képet vág, mint ti, akkor
valahol lennie kell egy hullának.
– Miket beszélsz? Mi csak… szóval, a legújabb divatot
nézegettük.
– Így van – bólogatott buzgón Helena.
– Aha. – A hűtőhöz mentem, és töltöttem magamnak egy
pohár jeges teát. Igyekeztem nem észrevenni, hogy hevesen
integetnek egymásnak, mintha azt hinnék, nem látom őket. –
Nem korai még a tavaszi ruhákat nézegetni?
Az asztalhoz vittem az italomat, és leültem.
– Soha nem túl korai, drágám – bazsalygott Helena. – És én
annyira imádom a tavaszt. Mindig az esküvők jutnak róla
eszembe.
Hajjaj! Ez aztán baj, méghozzá nagy B-vel. Nyugalmat
erőltettem magamra.
– Igazán? Nekem inkább a szúnyogok meg a viharok.
Ebben a pillanatban rontott be Darla néni.
– Most jutott eszembe – kezdte izgatottan.
– Orgona… á, Alix, nem tudtam, hogy itt vagy. – Mindhármuk
arcán mesterkélt mosoly jelent meg. Összeszorult a gyomrom.
Ez még rosszabb, mint gondoltam. Ezek már az esküvőmet
tervezgetik. Hugh-val.
– Hát akkor mondd meg, Alix, neked melyik a kedvenc
időszakod? – érdeklődött Helena.
– A karácsony – vetettem oda, azt remélve, hogy így leállítom
őket, és nyerek némi időt.
– Ó! – mondták csalódottan, de tudtam, Nickkel nem sokáig
halogathatjuk a dolgokat anélkül, hogy egy csomó embert
megsértenénk.
Még aznap megpróbáltam felkészíteni anyut. Miután Helena
távozott, felkuporodtam a kanapéra egy Walter Scott-regénnyel,
amelyet az irodalomfakultációra olvastam. Anyu nemsokára
odaült mellém, felkapott egy magazint, és összevissza
lapozgatta. Egy rúzsreklámnál megállt, és úgy tanulmányozta,
mintha azon múlna a világbéke, hogy ki tudja-e választani a
megfelelő árnyalatot.
– Túl nagy a választék – dünnyögte. – Mondd csak, Alix, még
mindig a piros a kedvenc színed?
Vigyázva becsuktam a könyvem, és az ölembe tettem.
– Anyu, tudom, miben mesterkedsz.
– Hogy érted ezt? Én csak a rúzsról beszélek.
– Nem, nem igaz. Esküvőt tervezgetsz. – Mély lélegzetet
vettem.
– Hugh nem kérte meg a kezem, anyu. És még ha meg is kéri,
lehet, hogy kikosarazom. Nem vagyok biztos az érzéseimben.
Anyám arcán őszinte csodálkozás tükröződött.
– Már hogy kosaraznád ki? Soha nem jártál más fiúval, mint
Hugh-val. Ki máshoz mennél feleségül? És Helena azt mondja,
Hugh odavan érted. Biztos, hogy megkéri a kezed.
Új irányban próbálkoztam.
– Arra nem gondoltál, hogy esetleg szívesebben mennék
egyetemre, mint hogy lekössem magamat egy férj mellett?
– Nos, felteszem, hogy ha tényleg egyetemre akarsz járni, a két
dolog nem zárja ki egymást. Biztos vagyok benne, hogy Hugh
nem bánná, és legalább elfoglalnád magad valamivel, míg meg
nem jön az első gyerek.
Ezek az anyák! Kibírhatatlanok, de az ember mégsem
csaphatja agyon őket. Kézbe vettem a könyvem, és folytattam az
olvasást.
Anyámat valószínűleg hidegen hagyta az eset, rám azonban
óriási hatással volt. Iszonyúan féltem, hogy Hugh bármelyik
pillanatban előhozakodhat a témával. Odáig jutottunk, hogy elég
volt, ha odalépett mögém az iskola folyosóján, és máris égnek állt
a hajam a rémülettől.
Természetesen ő is észrevette, hirtelen milyen ideges lettem.
– Valami baj van, Alix?
– Nem, dehogyis. Miből gondolod, hogy valami baj van?
– Nem tudom. – Felvont szemöldökkel nézte, ahogy félig
bebújok a szekrényembe, félig kilógok belőle, ami nem kis
teljesítmény volt, meg kell hogy mondjam. – Csak afféle
megérzés – mondta.
Előbújtam, és megpróbálkoztam egy amolyan ártatlan
mosollyal.
– Komolyan mondom, Hugh. Nincs semmi baj.
– Nincs valami gond otthon?
– Ugyan már.
Összeszűkült a szeme.
– Anyám nyaggat?
Amivel elárulta, hogy őt mindenesetre nyaggatja. Hátat
fordítottam neki, és összeszedtem a következő órához szükséges
könyveket.
– Nem.
– Biztos?
 – Persze – fordultam felé.
– Hát jó. – Lehajolt és arcon csókolt. – Ma este találkozunk?
Azt gondoltam, elmehetnénk a kosármeccsre.
– Az szuper lenne.
– És eléggé biztonságos is, gondoltam, mivel nehezen tudtam
volna elképzelni róla, hogy a tömeg kellős közepén térdre
boruljon előttem. Hugh nem volt olyan befelé forduló típus, mint
Nick, de feltűnősködni sem szeretett. Soha nem kérné meg a
kezem az iskola előcsarnokában, nyugtáztam
megkönnyebbülten.
Ha valaha is lánykérésre szánja el magát, akkor valami
visszafogottan romantikus módszert választ.
Ez a gondolat felvidított kissé és megnyugtatott, de egyben el
is szomorított. Szép dolog! Ő szorgosan készülődik, hogy
boldoggá tegyen, én meg összetöröm a szívét.
Vagy legalábbis akkor így gondoltam.
 NYOLCADIK FEJEZET

E gyre közeledett az érettségi napja, és az egész osztály

izgatottan készült a diákbálra. Nekem volt a legjobb
átlagom, Hugh-nak pedig a második legjobb, ezért minket
jelöltek ki, hogy elmondjuk a búcsúbeszédeket. A szüléink ebben
is annak jelét látták, hogy összeillünk. Ráadásul Hugh elkezdett
célozgatni a jövőre.
– Hol szeretnél lakni érettségi után? – kérdezte.
A világ végén, gondoltam komoran. De nem mondtam ki.
– Még nem nagyon gondolkoztam rajta.
– Fair Oaksban egész szép kis házakat építenek. Egyszer
átmehetnél és megnézhetnéd őket.
Elkerekedett szemmel bámultam rá. Fair Oaks újonnan
kialakított lakópark volt a város szélén, amely a nagyvárosi
építési vállalkozóknak a déli életről alkotott elképzeléseit
testesítette meg. A nagy, szabálytalan alaprajzú, modern házak
mind egyszintesek voltak, és kéthektáros telek tartozott
hozzájuk. Tudtam, hogy egy vagyonba kerülnek.
És azt is tudtam, hogy elegem van ebből.
Anyu még mindig elengedte a füle mellett, ha tiltakoztam a
Hugh-val kötendő házasság ellen, a Bíróval pedig nem mertem
beszélni, bár tudtam, hogy az én oldalamon áll. Féltem, hogy
gyanítja, mi van köztem és Nick között, és nem tudtam, hogyan
reagálna. A Bíró hajlamos volt kissé túlzásba vinni a
védelmezésemet, és nem szerettem volna, ha puskával kergeti el
Nicket, amiért így meggyalázott.
Apám sok időt töltött nálunk, és vágyakozó pillantásokat
vetett anyura, mialatt a Bíróval beszélgetett. Azt hiszem, furcsa
módon azt a helyet töltötte be a Bíró életében, amelyet régebben
Nick foglalt el. Nick az egész családnak hiányzott. Tudták, hogy
időnként a pajtában éjszakázik, de nemigen találkoztak vele,
mert későn jött, és korán távozott.
Egyik este, miután melegre fordult az idő, megkérdeztem
apámat, beszélhetnék-e vele. Anyu jóindulatúan mosolygott
ránk, amikor kivonultunk. Az az igazság, hogy ha mosoly ült az
arcán, még mindig olyan volt, mint egy angyal, de ekkor már
tudtam, milyen megtévesztő lehet a látszat. Anyu makacsabb
volt, mint egy missouri öszvér, és nem tartotta méltóságán
alulinak, hogy a bűntudat fegyverét használja célja elérése
érdekében.
Apu átkarolta a vállam, miközben az erdő felé sétáltunk, de
nemigen szólt. Éreztem, hogy valósággal süt belőle a kíváncsiság.
Amikor kettesben voltunk, elmentünk enni valahová meg
effélék, soha nem beszéltem vele olyan bizalmasan, ahogy egy
lány szokott az apjával.
Na, most majd rázúdítom az egészet, döntöttem el komoran.
Csak remélni tudtam, hogy felnő a feladathoz.
– Jól van, essünk túl rajta! – mondta, és felvonta a
szemöldökét. Nem is olyan buta ez az ember!
Lehuppantam egy fatörzsre, annak a tölgyfának a
maradványára, ami egy téli jégvihar alkalmával dőlt ki évekkel
ezelőtt, apám pedig leült mellém.
– Anyuról van szó. Az őrületbe kerget.
– Mivel kapcsolatban?
– Hugh-val. – Némi habozás után belevágtam: – Tudod, anyu
teljesen beleélte magát, hogy hozzámegyek Hugh-hoz, és nekem
egy szavam sem lehet ebben a kérdésben.
– Szereted azt a fiút?
Megvontam a vállam.
– Azt hiszem, igen, bizonyos értelemben. De nem akarok
feleségül menni hozzá.
– Akkor ne hagyd, hogy anyád belekényszerítsen! Ez a te
életed, Alix. Azt kell tenned, ami boldoggá tesz. –
Figyelmesebben fürkészte az arcom, mint máskor. – Nick miatt,
ugye?
Mondtam, hogy nem buta ez az ember. Apám találkozott
Nickkel, és végighallgatta az összes családi történetet arról,
hogyan fogadtam örökbe, és mi minden történt velünk az évek
során. Egyszer még az is megesett, hogy apu a keresésemre
indult, és ott talált Nickkel a pajtában. Szerencsére akkor éppen
nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk, de ha valaki
távolabbról nézte a helyzetet, nem úgy, mint a családom,
megsejthette, mi az igazság.
Belefáradtam már, hogy tagadjam Nick iránti érzéseimet, így
hát bólintottam.
– Igen. Régóta szeretem.
– És ő is így érez irántad?
Hirtelen ráébredtem: Nick soha nem mondta nekem, hogy
szeret. Csak a cselekedeteiből következtettem arra, hogy így van.
Továbbra is hittem a szerelmében, de egy kicsit megrendült az
önbizalmam.
 – Azt hiszem.
– Akkor miért nem lép?
Jó kérdés. Bárcsak logikus választ tudnék adni rá!
– Felmerültek bizonyos gondok – ködösítettem;
Apám elgondolkodva hallgatott egy darabig.
– Nem olyan férfinak nézem Nicket, aki hagyja, hogy a
szerelme máshoz menjen feleségül. Elmondtad neki, miben
mesterkedik az anyád?
– Nem. – Nem akartam, hogy még rosszabbul érezze magát.
És a lelkem mélyén féltem, hogy ha azt gondolja, gondot okoz
nekem a kapcsolatunk, nem jön többé.
– Talán ideje volna.
Apámnak igaza volt. Csak az kellett, hogy valaki kimondja
helyettem. Itt az ideje, hogy szembenézzünk a tényekkel.
Végtelen türelmet tanúsítottam az elmúlt hónapokban. Ha Nick
tényleg szeret, most már tennie kell valamit. Ha pedig nem tesz,
ha Lindsey fontosabb neki, mint én, hát akkor jobb, ha ez most
kiderül.
Így indítottam el azt az eseménysort, amely Frank Anderson
halálához vezetett.
Szerda este volt a nagy beszélgetés apámmal. Aznap éjjel nem
a szobámban vártam Nickre, mint máskor. Lementem a pajtába,
és ott várakoztam, türelmetlenül járkáltam fel-alá órák hosszat,
különféle forgatókönyveket játszottam le gondolatban.
Bárhogyan reagál is, felkészültnek kell lennem.
Meglepődött, amikor meglátott, de hamar elpárolgott a
csodálkozása, miután az arcomra pillantott.
– Mi a baj? – kérdezte, miközben becsukta az ajtót, és
ráfordította a kulcsot.
– Nem bírom tovább – suttogtam izgatottan. – Kezd teljesen
irányíthatatlanná válni a helyzet. Már csak az van hátra, hogy
anyu kitűzze az esküvőnk időpontját Hugh-val, és hiába
próbálok beszélni vele, meg se hallgat.
Nicknek már az első szavaim hallatán kifutott a vér az arcából.
– Anyád tényleg azt hiszi, hogy hozzá fogsz menni Hugh-hoz?
– Hát persze! Végül is már majdnem egy éve járok vele, és
anyu nem tudja, hogy mással is találkozgatok. Ahányszor csak
kijelentem, hogy nem akarok hozzámenni, anyu arra jut, hogy ez
csak afféle esküvő előtti idegesség, majd elmúlik. És Hugh anyja
sem különb. Szinte mindennap átjön, magazinokat meg
katalógusokat hoz.
– Jézusom. – Nick leroskadt az ágyra, és összegörnyedt. –
Miért nem mondtad ezt eddig?
– Nem akartalak idegesíteni, és azt gondoltam, meg tudom
oldani. De senki sem figyel arra, amit mondok. Olyan, mintha fél
kézzel kellene megállítanom egy száguldó vonatot.
– És Hugh már…
– Hogy megkérte-e már a kezem? – Megráztam a fejem, aztán
leültem Nick mellé. – Még nem, de ami késik, nem múlik. A
minap azt javasolta, menjek ki Fair Oaksba, és nézzem meg,
tetszenek-e az ott épülő házak.
Megfogtam Nick kezét, és erősen megszorítottam.
– El kell mondanunk nekik, mi van köztünk, Nick. Ez az
egyetlen lehetőség. Már ha nem azt akarod igazából, hogy
hozzámenjek Hugh-hoz – tettem hozzá halkan.
Nick hallgatott egy darabig.
– Hát ezt megérdemeltem. Tényleg nem sok mindent tettem
azért, hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről. – Felém fordította az
arcát, halkan folytatta. – Nem akarom, hogy hozzámenj Hugh-
hoz. Belepusztulok, valahányszor csak arra gondolok, hogy vele
vagy. De nem tudom, mi mást tehetnék, Alix. Még mindig
aggaszt Lindsey… problémája. – Felállt, és járkálni kezdett.
– Javult valamicskét a helyzet?
– Nem.
– És van rá remény, hogy javulni fog?
Nick elkeseredetten túrt bele sötét hajába.
– Nem. Lindsey nem hallgat rám.
– Akkor meddig akarjuk még halogatni a dolgokat? Újabb fél
évig? Egy évig? Kettőig? – Lassan felkeltem az ágyról. –
Mindkettőnket nem kaphatod meg, Nick. El kell döntened,
melyikünket akarod.
– Komolyan hozzámennél? – Kétségbeeséssel vegyes döbbenet
ült az arcán.
Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, hátrafordultam.
– Nem. De nem jut eszembe más megoldás, mint az, hogy
elmegyek innen. Akkor végre felfogják majd. Mindenesetre akár
így lesz, akár úgy, minél előbb tudnom kell, hogyan döntöttél.
Ha elmegyek, muszáj megterveznem a dolgot.
Nem manipulálni akartam Nicket ezzel az ultimátummal.
Minden szót komolyan gondoltam. Rengeteget gondolkodtam
ezen, mialatt fel-alá járkáltam a pajtabeli szobában, és úgy
éreztem, nemigen van más választásom. Valahol a lelkem
mélyén annyira biztos voltam benne, hogy Lindsey-t választja,
hogy már félig-meddig el is döntöttem, hol telepedem le. Az
arizonai Tucsonban. Láttam már képeket az ottani vörös
sziklákról, és valami vonzott bennük. Ráadásul a város elég nagy
volt ahhoz, hogy el tudjam magam tartani, ha egyetemre
megyek, viszont nem tűnt olyan félelmetesnek, mint New York
vagy Dallas. Mert ha Nick Lindsey-t választja, semmiképpen sem
maradhatok itt. Nem bírnám ki, hogy nap mint nap együtt
lássam őket.
Csak vártam, vártam a válaszára, és ahogy mélyült a csönd,
úgy szorult össze a szívem. Egy idő után nem bírtam tovább.
Maga a tény, hogy nem szól semmit, elegendő válasz volt
számomra.
– Isten veled, Nick! – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
– Várj!
Megálltam a küszöbön, de nem mertem visszafordulni.
– Az Istenért, Alix, ne menj el!
– Nem hiszem, hogy Istent különösebben érdekelné a dolog.
Alapvetően hagyja, hogy én magam hozzam meg a döntéseimet.
– Akkor az én kedvemért. – Odalépett mögém, és a vállamra
tette a kezét. – Igazad van. Mindenben. Nem kényszeríthetem
Lindsey-t, hogy fogadja el a segítségemet, és amíg én
védelmezem, addig neki semmit sem kell tennie saját magáért.
Az ajka a hajamhoz ért.
– Jézusom, annyira sajnálom, Alix. Sajnálom, hogy ilyen
sokáig kitettelek ennek. Mindent megteszek, amit akarsz. Csak
ne hagyj el!
Megfordultam, a hirtelen feltámadó reménytől alig bírtam
megszólalni.
– Elmondjuk mindenkinek?
– Igen. – Nick keze a nyakamat simogatta, aztán átfogta az
arcomat.
– Mikor?
Nick nagyot sóhajtott.
– Holnap este. Hadd beszéljek Lindsey-vel munka után. Aztán
rögtön idejövök.
– Biztos?
Egy pillanatig habozott, bizonytalanság villant a szemében, de
bólintott.
– Biztos.
– Jaj, Nick! – A karjába vetettem magam, és aznap este még
édesebbé tette a szeretkezésünket az, hogy kis híján elvesztettük
egymást. Órákig tartott, hol gyengéd volt, hol szenvedélyes. Nick
különösen telhetetlennek tűnt. Alig fejeztük be, máris újrakezdte.
Persze, nem panaszkodtam. A legszívesebben az egész hátralévő
életemet az ágyában töltöttem volna, nem is kívántam mást.
– Ugye, tudod, hogy dührohamot fognak kapni? – suttogta a
végén. – Felkészültél rá?
Kinyújtóztam, az oldalamra fordultam, odabújtam hozzá, és a
vállára hajtottam a fejem.
– Szerintem megdöbbennek majd, de egyedül Darla néni fog
ellenkezni. Ismered őt. Olyan, mint egy harapós teknős. Ha
egyszer lecsapott a zsákmányra, nem ereszti. De ha anyu
megérti, hogy komolyan gondoljuk, beadja a derekát. A lelke
mélyén csak azt akarja, ami nekem a legjobb.
– Végigsimítottam Nick mellkasán, izmos, lapos hasán. – És
nekem te vagy a legjobb. Apu is mellettünk áll. Ő majd segít
meggyőzni anyut meg a többieket.
– Apád tudja? – Nick elkapta a kezemet, és a szájához húzta.
– Igen. Azt hiszem, már jó ideje gyanította. Valamelyik nap
hosszan elbeszélgettünk, és egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
Kedvel téged.
Nick megfordult, fölém hajolt, felkönyökölt, és a tenyerébe
fogta az arcom.
– Biztos, hogy ezt akarod, Alix? Én nem tudok neked olyan
nagy házat adni, mint Hugh. Még egy kis lakásra is hónapokig
kell spórolnom.
Álltam fürkésző tekintetét.
 – Sosem kértem nagy házat. Hugh ötlete volt. És én is keresek
majd valamennyit. Mrs. Lucas, dr. Mansfield irodavezetője
recepciós állást ígért nekem, ha leérettségiztem.
– Nem kellene dolgoznod. – Nick ujjai gyengéden a hajamba
fúródtak.
– Tényleg? Hát mit csináljak? Egész nap üljek egy
selyempárnán, és malmozzak? Nick, én egy hét alatt beleőrülnék
a semmittevésbe. Én dolgozni akarok.
– Egyetemre kéne menned. Túl okos vagy ahhoz, hogy ne
tanulj tovább.
Megvontam a vállam.
– Mindkettőt is csinálhatom. Lehet, hogy úgy egy kicsit tovább
tart, de nem sietek sehová.
Egy pillanatra elhallgatott.
– El sem tudom hinni, hogy tényleg a közös jövőnkről
beszélgetünk. Szinte félek remélni. Attól tartok, a felsőbb
hatalmak megtudják, és tesznek valamit, amivel felborítják az
egészet.
– Nem mernek ilyet tenni.
Hosszan, szenvedélyesen megcsókolt, aztán felült és az órájára
pillantott.
– Nem kockáztathatok. Félóra múlva pirkad. Vissza kell
menned a házba.
– Csak ígérd meg, hogy holnap nem visszakozol.
– Megígérem. Nem visszakozom.
Mennyire másképp alakultak volna a dolgok, ha mégis
visszakozott volna! De akkor meggyőződésem volt, hogy
helyesen cselekszünk.

A csütörtök örömteli várakozással telt. Semmire sem tudtam

koncentrálni, csak az aznap este járt a fejemben. Jenna időnként
értetlen pillantást vetett rám, egyszer még rá is kérdezett,
minden rendben van-e, mert meg sem hallottam, hogy beszél
hozzám.
Aztán az ebédszünetben sarokba szorított.
Az iskolai bolt előtt álltunk, ebben a kis bódéban mindent
árultak a papírtól és ceruzától az üdítőn át a cukorkáig.
– Tudom, hogy készülsz valamire. Ennyi erővel be is
vallhatod.
Túlságosan jól ismert. Tudtam, hogy ha nem adok kielégítő
választ, addig nyúz, míg meg nem kapja, amit akar. Mégis
haboztam. Nem mintha azt feltételeztem volna róla, hogy
bárkinek is elmondja. Mindig is megőriztük egymás titkait.
Inkább arról volt szó, hogy sejtettem, mit gondol rólam és
Nickről, és nem akartam, hogy bármi is elrontsa ezt a napot.
– Holnap este elmondom, megígérem. – Így lesz időm, hogy
előbb Hugh-val beszéljek, gondoltam.
Jenna a falnak támaszkodott mellettem, és lesütötte a szemét.
– Ennek nyilván Nickhez van köze, ugye?
– Miből gondolod?
A fejét csóválta.
– Bármit is teszel, mindennek köze van Nickhez így vagy úgy.
Ennyi idő után még mindig szerelmes vagy belé.
Ezt nem tagadhattam, úgyhogy inkább hallgattam.
– Tudod, hogy mindenféle pletykák keringenek róla meg
Lindsey Swannerről?
– Tudom.
– De ennek ellenére szereted.
– Igen.
– Lefeküdtél vele? – Megfordult, hogy jobban lásson, de elég
volt egyetlen pillantást vetnie lángoló arcomra.
– Jaj, istenem. Szóval igen. Alix, hogy tehetted ezt Hugh-val?
Szeret téged.
Halkan válaszoltam, mert féltem, hogy valaki hallgatózik.
– Nem, Jenna, nem szeret. Kedveljük egymást, de nem olyan
értelemben. Az anyja folyton azért nyaggatja, hogy kérje meg a
kezem, az én anyám meg azért nyaggat, hogy mondjak igent
neki. Engedni könnyebb, mint ellenállni, és amíg Hugh nem
szeret bele valakibe, azt teszi, amit az anyja akar.
– Valószínűleg akkor is azt tenné, amit az anyja akar, ha
beleszeretne valakibe – mondta Jenna. Kissé meglepett a
hangjában csengő szomorúság, de annak tulajdonítottam, hogy
zátonyra futott a kapcsolata Scott Hastingsszel. Már év eleje óta
együtt jártak, de ahogy közeledett az érettségi, gyorsan kezdett
kialudni a láng. Scottnak nagy tervei voltak, egy jó nevű keleti
parti egyetemre készült, Jennának pedig már megvolt az állása a
Deltavidék Ingatlanvállalatnál a városban.
– Ne szomorkodj már! Majd leveleztek Scott-tal.
Jenna úgy nézett rám, mintha egyszerre szarv nőtt volna a
homlokom közepén.
– Nem hiszem. Abban maradtunk, hogy jobb, ha a diákbál
után nem találkozunk többé.
– Sajnálom.
Jenna megvonta a vállát.
– Nem olyan nagy ügy. Semmivel sem szeretem jobban, mint
te Hugh-t. Csak eljártam vele szórakozni. – Ellökte magát a faltól.
– Mikor akarod megmondani Hugh-nak?
– Még nem tudom – kerültem meg a választ. – Előbb a
családommal kell tudatnom a hírt, és ők nagyon ki lesznek
borulva.
 – Kérsz egy tekercs ragasztószalagot? – Halvány mosoly jelent
meg az arcán. – Szükséged lesz rá, hogy elhallgattasd Darla
nénit.
Együtt mentünk vissza, de az ajtóhoz érve Jenna megállított.
– Tudom, hogy Nick iszonyúan vonzó, és hogy örökké fogod
szeretni, de kérlek, légy óvatos! Rossz érzésem van ezzel
kapcsolatban.
Talán volt némi jóstehetsége. Vagy egyszerűen csak
pesszimista volt, bár azelőtt sosem adta jelét. De valószínűbb,
hogy Hugh miatt aggódott. Akkor még nem tudtam, melyik az
igaz.
Aznap este kibírhatatlanul viselkedtem, mindenkinek útban
voltam a vacsorafőzésnél, próbáltam siettetni a dolgokat. Úgy
lestem a tűzhely fölötti órát, mint egy sólyom, és közben magam
elé képzeltem Nick minden mozdulatát. Nagyjából akkor végzett
a műhelyben, amikor asztalhoz ültünk. Tudtam, hogy egyenesen
Lindsey-ékhez megy. Idegesen tologattam az ételt a tányéromon.
Vajon meddig tart? Egy óra hosszat? Két óra biztosan nem kell
hozzá.
Negyvenöt perccel ezután a verandán topogtam, amikor Nick
furgonja végre begördült a felhajtóra. Lerohantam a lépcsőn, és
mire kiszállt, már ott is voltam a kocsinál.
– Túl vagy rajta?
– Hát persze.
Magához húzott és megcsókolt, ott helyben, ország-világ előtt,
és én tudtam, hogy minden rendben lesz.
– Gyerünk! – Megfogtam a kezét, és húzni kezdtem.
– Még mind a konyhában vannak.
– Lassíts! – nevetett.
– Legalább annyi időt adj, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek,
mielőtt belevágnánk.
Megálltam, és végigmértem. A sötétkék overallja volt rajta,
amelyet itt-ott egy-egy olaj folt tarkított. Én gyönyörűnek láttam,
de megértettem, hogy Darla néni szeme elé nem kerülhet ilyen
öltözékben.
– Oké. Veled megyek.
Miután bementünk a szobájába, és bezárta az ajtót,
levetkőzött, én meg közben előszedtem a tiszta ruháját, és az
ágyra terítettem. A zubogó víz hangja a nyitott
fürdőszobaajtóhoz vonzott. Furcsa, hogy már annyiszor
szeretkeztünk, de még sosem láttam zuhanyozni. Az, hogy most
ott voltam vele, olyan intim hangulatot teremtett, amilyet még
soha nem tapasztaltam.
A fürdőkádat átlátszó nejlonfuggöny takarta, úgyhogy Nick
minden mozdulatát láttam, amint beszappanozta magát, és
végigdörzsölte a testét. Arra vágytam, bár én tehetném meg
helyette, de tudtam, hogy ha felajánlanám, csak órák múlva
mennénk vissza a házba. Fesztelenül lehajtottam a vécé tetejét, és
leültem, hogy kiabálás nélkül tudjunk beszélgetni.
– Jenna jól kifaggatott ma a suliban.
– Elmondtad neki?
– Nem fejtettem ki részletesen, de azt hiszem, rájött. Úgy
láttam, nem nagyon örül neki.
– Sok ember fog megdöbbenni rajta, Alix. Jobb, ha felkészülsz
rá.
– Felkészültem. – Figyeltem, ahogy a víz alá dugja a fejét, és
leöblíti a sampont. – Lindsey hogyan fogadta?
Mindkét kezével a vizet törölgette az arcáról. Némi habozás
után azt mondta:
– Azt hiszem, nem hitt nekem. – Elzárta a vizet, elhúzta a
függönyt, és elvette a kezemből a törülközőt. Gondterhelt volt az
arca.
– Még mindig aggódsz miatta.
– Nem tehetek róla, Pöttöm – mondta lágy hangon. –
Kisgyerek kora óta én gondoskodtam róla. – Törülközés közben
hirtelen mozdulatlanná dermedt, a tekintete egy távoli pontra
szegeződött, amelyet csak ő látott. – Szörnyű volt megmondani
neki, az egyik legnehezebb dolog életemben. Lindsey csak ült ott
és bámult rám, mintha ez valami vicc lenne, és ő a poénra várna.
Folyton azt kérdeztem, érti-e, és ő bólogatott, de láttam, hogy egy
kukkot sem ért az egészből.
Felálltam, és a mellkasára tettem a kezem.
– Sajnálom.
Rám nézett, a homlokomhoz szorította a homlokát.
– Nem a te hibád, Alix. Az enyém. Már hónapokkal ezelőtt
rávehettem volna, hogy tegye azt, amit javasoltam. Nem tetszett
volna neki, de megtette volna.
– Mit kellett volna tennie? – kérdeztem suttogva. Egy kicsit
tartottam a válaszától.
– Elhagynia a várost. – Nick elhúzódott tőlem, és elsötétült
szemmel pillantott rám.
Meglepetés hullámzott végig rajtam, és némi öröm. Sok
mindenre gondoltam, de az eszembe se jutott, hogy a város
elhagyására próbálja rávenni Lindsey-t.
– Aha – dünnyögtem.
Mintha belelátott volna a gondolataimba, mosolyra görbült a
szája, aztán megcsókolta az orrom hegyét.
– Jobb lesz, ha felöltözöm, amíg még képes vagyok rá.
Meg kellett volna kérdeznem tőle, miért akarta, hogy Lindsey
elmenjen. Talán akkor elárulja. De tapasztalatból tudtam, hogy
Nick-ből harapófogóval sem lehet kihúzni semmit, és nem
akartam tovább késleltetni a megbeszélést a családommal.
Amikor felöltözött, kéz a kézben indultunk a ház felé.
Akaratlanul is eszembe jutott az az egykori gyülekezeti
összejövetel, amikor egyre erősebben szorította a kezemet.
Mennyi minden megváltozott azóta, és mégis mennyi minden
maradt változatlan! Nick már nem félt, de még mindig az enyém
volt.
A hátsó ajtón mentünk be. Azt hittük, hogy anyu meg a
nagynénéim ott ülnek az asztal körül. Ehelyett csak az apámat
találtuk a konyhában. A konyhaszekrénynek dőlve eszegetett
egy szeletet az almás pitéből, amit Jane néni készített vacsorára.
Felnézett, amikor beléptünk, aztán a szemöldökét felvonva,
kérdőn pillantott rám. Bólintottam egyet, mire elmosolyodott.
– Örülök, hogy újra találkozunk, Nick.
– Köszönöm. Én is örülök, hogy láthatom.
– Hová lettek a többiek? – kérdeztem.
Mielőtt apám válaszolhatott volna, anyám rontott be a
konyhába. Időközben felvett egy elegánsabb ruhát, én pedig
résnyire szűkült szemmel figyeltem, amint egy nagy kupac papír
között turkált a konyhapulton.
– Hová a csudába tettem azokat az árajánlatokat?
Felnézett, aztán ragyogó mosolyt villantott Nickre.
Szemlátomást elkerülte a figyelmét, hogy egymás kezét fogjuk.
– Nick, édesem! Ezer éve nem láttunk. Vacsoráztál? –
Odarohant hozzá, és puszit nyomott az arcára.
– Nem.
– Alix, tálalj neki, amíg még meleg az étel.
– Készülsz valahová, anyu?
– Hát persze. Tudod, hogy ma ülésezik a Hölgyek
Díszítőbizottsága a templomban.
Kis híján felnyögtem. Teljesen megfeledkeztem erről a
bizottságról.
– Kivételesen nem hagyhatnád ki?
– Ne butáskodj, Alix. Mi okom volna kihagyni?
Könyörgő pillantást vetettem apámra, aki sietve lerakta a
süteményes tányérját.
– Esetleg ma este egy kicsit késhetnél, Ellie. Alix beszélni
szeretne veled.
– Nem várhatna, édesem? – vetette oda anyu a válla fölött,
anélkül hogy rám nézett volna. Közben gyengéden arrébb tolta
apámat, és lecsapott egy papírhalomra. – Itt vannak! Darla, Jane!
Ideje indulnunk!
Nagynénéim besiettek a konyhába, gyorsan üdvözölték
Nicket, aztán már ott se voltak. Dühösen sóhajtottam, mire Nick
átkarolt.
– Ne dühöngj! Holnap is elintézhetjük, amikor mindenki itt
lesz.
– Igaza van – helyeselt apám. – Menjetek moziba vagy ilyesmi!
Anyád most akkor se tudott volna odafigyelni rád, ha itt marad.
Az egész napos várakozás után fájdalmas volt a csalódás, de
mosolyt erőltettem az arcomra.
– Valószínűleg igazad van – mondtam, miközben tálaltam
Nick-nek. – Egyébként hogyhogy itt vagy ma este?
– A Bíróval bemegyünk a városba megnézni egy
traktorversenyt. – Leöblítette a tányérját, aztán otthagyta a
mosogatóban. – Lassan ideje indulnunk.
– Jó szórakozást!
– Meglesz. – Sietős puszit nyomott az arcomra. – És ne
bosszankodj emiatt! Rengeteg időtök van.
 Mihelyt apám kilépett a konyhából, Nick az ölébe húzott, és
kisimította a hajamat az arcomból.
– Tényleg rengeteg időnk van – mosolygott.
– És még tartozom neked egy látogatással a Star-Vuban.
Menjünk, mulassunk egyet ma este, aztán holnap kora reggel
átjövök, még munka előtt, és reggeli közben lecsapunk rájuk.
– Rendben – viszonoztam a mosolyát.
Végül tényleg moziba mentünk aznap este, és csütörtök lévén
rajtunk kívül alig néhányan lézengtek az autós moziban. Ez volt
az első és utolsó igazi randink. A film unalmas volt, de úgyse
néztük, egymással voltunk elfoglalva. És felfedeztük azt, amit
előttünk már sok millió tinédzser fedezett fel. Ágyban
szeretkezni sokkal kényelmesebb, mint egy furgon ülésén, bár
végül egész jól megoldottuk.
Tíz körül értünk haza. Nick az ajtóig kísért. Szerettem volna
marasztalni, de nem tehettem. Nem akartam azt hallani, hogy
még be kell néznie Lindsey-hez, bár tudtam, hogy így van.
Valami ősi ösztönnek figyelmeztetnie kellett volna minket,
éreznünk kellett volna, hogy hamarosan lesújt a katasztrófa… de
nem éreztük. Az egész életünk a változásról szólt, mégsem
sejtette egyikünk sem, hogy másnap ilyenkorra Nick távozik
Morganville-ből és az életemből. Így hát szokás szerint csókkal
búcsúztunk egymástól, majd elváltunk. Figyeltem, ahogy
elmegy, megvártam, míg a furgonja eltűnik, aztán bementem. Ha
tudtam volna, mi várja, nem engedtem volna el.
 KILENCEDIK FEJEZET

M ég most, a távoli jövőből visszatekintve is élesen rajzolódik

ki előttem a következő nap minden egyes részlete. A
szokásos teendők, amelyeket minden reggel elvégeztem, olyan
jelentőségre tettek szert, hogy örökre bevésődtek az
emlékezetembe. Miért nem tudtam, hogy valami baj van?
Hogyan kerülhette, el a figyelmemet, milyen mélységes csönd
borul máskor oly lármás házunkra, miközben teljes
tudatlanságban készülődtem az újabb tanítási napra? Hogyan
tölthettem húsz percet azzal, hogy a hajamat fésülgettem és
megpróbáltam eldönteni, mi lenne a tökéletes öltözék, amelyben
Nick érkezése után a családom elé tárhatnánk az igazságot?
Istenem! Hogyan lehettem olyan boldog? Még halkan
dúdoltam is, miközben leszaladtam a lépcsőn. Csak akkor
kezdtem sejteni, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a
konyhába. Az egész család az asztal körül ült, a kávéscsészéjük
köré font kézzel, és semmi jele nem volt, hogy bárki is reggelit
akarna készíteni. Ez roppant szokatlannak számított, hiszen
nálunk mindig bőséges volt a reggeli: tojás, szalonna vagy
kolbász, kétszersült, mártás, házi lekvár, vaj. Nem emlékszem,
hogy valaha is láttam volna gabonapelyhes dobozt a
szekrényben.
Megtorpantam az ajtóban, és apámra néztem. Nem értettem,
miért jött át ilyen korán, és miért látszik az öltözéke gyanúsan
ugyanolyannak, mint előző este. Ami azt illeti, a Bíró is ugyanazt
viselte, mint tegnap, amikor a városba indultak, és nyúzottnak,
fáradtnak tűnt, mintha átvirrasztotta volna az éjszakát. Jó lenne,
ha anyu szólna apámnak, hogy máskor ne maradjon ki hajnalig a
Bíróval, gondoltam. Végül is a nagyapám már nem fiatal.
– Jó reggelt!
Az órára pillantottam, aztán felkaptam egy poharat, és
megtöltöttem narancslével. Nick bármelyik másodpercben itt
lehet. Már így is késésben van egy kicsit.
– Alix – kezdte anyám tétova, furcsán elcsukló hangon –, jobb
lenne, ha leülnél, drágaságom. Rossz hírünk van.
– Rossz hír? – néztem hátra a homlokomat ráncolva. Nem
tudtam, mitől olyan sápadt anyám.
– Ezt sehogy sem lesz könnyű beadni neki, Ellie. – Apám
komor arccal felállt, és a vállamra tette a kezét. Ő mindenki
másnál jobban tudta, milyen hatással lesz rám ez a hír. Lágy volt
a hangja, amikor megszólalt, de egy pillanatig sem
köntörfalazott. – Alix, Frank Andersont múlt éjjel lelőtték, és a
rendőrség letartóztatta Nicket az apja meggyilkolásáért.
– Micsoda? – A pohár kicsúszott a kezemből, és ripityára tört a
padlón. A konyhát narancsillat töltötte be. – Ez lehetetlen. Nick
nem ölhetett meg senkit. Miért csináljátok ezt?
– Akaratlanul is egyre hangosabban beszéltem. Hirtelen
félelmet ébresztett bennem az arckifejezésük.
Apám tekintetében aggodalom jelent meg. Odahúzott
magához, és szorosan átölelt.
– Ez az igazság, drágaságom. Nagyon sajnálom. Nick maga
hívta ki a rendőröket. A Bíró és én az egész éjszakát a
rendőrségen töltöttük.
Nick azt mondja, önvédelem volt, és azt hiszem, sikerült
meggyőznünk őket, hogy igazat mond.
Anyu és Jane néni odalépett mellénk, miközben én kitéptem
magam apám szorításából, és minden módon próbáltak
vigasztalni. De számomra nem létezett vigasz, csak döbbenet és
zavarodottság. Még nem fogtam fel, hogy igaz, amit mondanak,
de már fénysebességgel közeledett felém a felismerés.
A gyakorlatias természetű Darla néni négykézláb szedte össze
az üvegcserepeket és itatta fel a narancslevet. A lelkem mélyén
csak akkor hittem el a dolgot, amikor megláttam könnyes arcát.
– Hagyd abba! – suttogtam. – Hagyd abba a sírást! Minden
rendben lesz. Ha hisznek neki, kiengedik. – Közelebb léptem a
Bíróhoz.
– Kiengedik, ugye? Muszáj kiengedniük, ha önvédelem volt.
– Alix, ez nem ilyen egyszerű. – A Bíró végighúzta a kezét a
homlokán, amitől félrebillent a szemüvege. – Itt megöltek egy
embert.
– Jaj, istenem! – Remegett a lábam, a konyha forogni kezdett
körülöttem. Valaki lenyomott egy székre. – Hogyan történt?
Mondjátok el, hogyan történt!
A Bíró nagy levegőt vett.
– Nick azt mondta, Frank berúgott, mire ő tegnap este hazaért,
és cudar kedvében volt. Nagy ordítozást csapott, azt kiabálta,
hogy Nick csalódást okozott neki, ellene fordult. Nick éppen ott
akarta hagyni, amikor Frank felkapott egy kést, és felé sújtott
vele. – A fejét csóválta. – Azok után, hogy Frank annyiszor
megverte gyerekkorában, nem csoda, hogy Nick feldühödött.
Azt mondja, utána már csak arra emlékszik, hogy Frank holtan
hever a földön, ő pedig ott áll fölötte, a kezében Frank
pisztolyával.
– De per lesz, nem? Nem fogják elítélni, különösen ha
elmondjuk nekik, mit láttunk azon az éjszakán a pajtában.
– A seriff is tud arról az éjszakáról. Többek között ezért is
sikerült meggyőznöm a rendőröket, hogy… – Elhallgatott. – Nem
lesz per, Alix. Nick választhatott. Vagy beáll a hadseregbe, és
örökre elhagyja a várost, vagy bíróság elé állítják emberölés
vádjával. Még ma elmegy, mihelyt a toborzótiszt kitöltötte a
papírjait.
– Nem! – Olyan erősen kapaszkodtam az asztalba, hogy
elzsibbadtak az ujjaim. – Nick nem hagyna itt engem.
– Nem tehet mást, Alix. – Apám odaállt mellém, miközben
anyám és a nagynénéim szipogva törölgették a könnyeiket. – Ha
nem megy el, a következő öt évet lehet, hogy börtönben tölti.
– Látnom kell! Hol van?
– Még a fogdában – mondta a Bíró. – A rendőrség szemmel
tartja, amíg buszra nem száll. Jimmel odaviszünk.
– Talán nekem is veletek kéne mennem – indult az ajtó felé
anyám.
– Nem. – Nem szívesen vallom be, de valahol a lelkem mélyén
részben őt hibáztattam azért, ami történt. Ha nem ragaszkodott
volna olyan makacsul hozzá, hogy menjek feleségül Hugh-hoz,
ha előző este otthon marad és meghallgat minket, nem rohan el
arra az ostoba találkozóra, Nick talán nem ért volna haza olyan
korán. Nem volt ez racionális gondolkodás a részemről, tudom,
de aznap reggel mindent áthatott az őrület.
Anyám megtorpant.
– Alix…
– Nem – ismételtem meg.
 – Nincs rá semmi szükség. – Ellöktem magamat az asztaltól és
felálltam, bár ingatagon, mert újra elfogott a szédülés.
Apám megragadta a karom.
– Szedd össze magad! – súgta a fülembe. – Erősnek kell lenned
Nick kedvéért. Rossz állapotban van a fiú, drágaságom.
Lehunytam a szemem, kihúztam magam és bólintottam. Nick
kedvéért bármire képes lennék.
– Készen állok.
A morganville-i fogda mindössze négy koszos, nyirkos
cellából állt a Városháza mögött, ott, ahol a rendőrőrs volt. Itt
csak addig tartották az őrizeteseket, míg át nem szállították őket
a nagyobb jonesborói börtönbe, ott volt ugyanis a megyei és a
szövetségi bíróság. Azon imádkoztam, hogy ne egy ilyen
cellában kelljen látnom Nicket, és úgy tűnik, Isten kivételesen
meghallgatott. Egy kis tárgyalóhelyiségbe vitték, az ajtó előtt egy
tagbaszakadt rendőr őrködött.
Nick magába roskadva ült egy hosszú asztalnál. Az
asztallapra könyökölt, arcát a kezébe temette. A jobb csuklóján
lévő bilincset a bútor lábához erősítették, így alig harminc centire
tudott eltávolodni az asztaltól. Fájdalom kúszott a torkomba és a
mellkasomba, és egyre erősödött. Levegő után kapkodva
csuktam be halkan magam mögött az ajtót.
Eltelt egy másodperc, mire Nick felemelte a fejét és rám nézett,
és egy újabb másodperc kellett ahhoz, hogy felismerés csillanjon
a szemében. Egyetlen éjszaka alatt tíz évet öregedett, az arcát
feldúlta a szenvedés és a fáradt beletörődés, gyönyörű szeme
véreres volt, és olyan reménytelenség sütött belőle, hogy
összeszorult a szívem.
Lassan felállt, én pedig nem is érzékeltem, hogy odarohanok,
csak egyszerre ott voltam, átöleltem, bal karjával magához
szorított. Egyikünk se szólt, csak kapaszkodtunk egymásba,
próbáltuk vigasztalni egymást úgy, ahogy tudtuk: egyszerű
emberi érintéssel.
– Nem lett volna szabad megengedniük, hogy ide gyere –
mondta reszkető hangon. – De úristen, annyira örülök, hogy
mégis megengedték! Annyira féltem, hogy soha többé nem
láthatlak.
– Nem olyan szörnyű a helyzet – suttogtam.
– Majd írsz nekem, és én is írok neked. Négy év múlva
leszerelsz, és hazajöhetsz. Várni fogok rád, Nick. Addig várok,
ameddig kell. Szeretlek.
Nick a fejét rázta, és gyengéden eltolt magától.
– Te ezt nem érted, Alix. Én nem jöhetek vissza ide. Még
nagyon sokáig nem jöhetek. Ha megteszem, börtönbe
csukhatnak.
– Akkor én megyek el hozzád, bárhol leszel is.
– Nem. – Egyik kezét az arcomhoz emelte. – Ezt nem
engedem. Neked itt van a családod, itt vannak a gyökereid. Nem
teheted tönkre az életedet miattam.
– Nekem nincs életem nélküled. – Kétségbe voltam esve,
rettegés tört rám, amint kezdtem átlátni, mire készül.
– Dehogy nincs. – Nagyot sóhajtott. – Bármennyire is
szerettem volna hinni, bármennyit is álmodoztam róla, ostobaság
volt azt gondolni, hogy mi egy pár lehetünk. Az emberek
úgysem fogadták volna el. És most még rosszabb lenne. Most
már nemcsak semmirekellő vagyok, de gyilkos is, és mindig
annak fognak látni. Nem tehetem ezt veled. Felejts el, Pöttöm!
– Te el tudsz felejteni?
– Nem. Ha száz évig élek, akkor sem – felelte könnyektől
csillogó szemmel.
 – Akkor ne kérj tőlem olyat, amire te sem vagy képes!
Megint magához vont, a hajamba temette az arcát.
– Tedd meg a kedvemért, Alix! Ha valahogy sikerül
kikeverednem ebből, tudnom kell, hogy boldog vagy. ígérd meg!
Kérlek!
– Tudod, mit ígérek? Azt, hogy a halálom napjáig szeretni
foglak, még akkor is, ha nélküled kell élnem. És ha ötven évbe
telik, akkor is hazajössz, Nick Anderson. Hallasz? Én várni
foglak.
Letörölte a könnyeimet, aztán mosolyt erőltetett az arcára.
– Ez nem gyülekezeti összejövetel, édesem. Ezúttal nem fogsz
tudni megmenteni.
– Te tudtad?
– Tudtam.
Mögöttünk kinyílt az ajtó, és a seriff lépett be. Előbb rám,
aztán Nickre pillantott.
– Itt a toborzótiszt, és útra kész, Nick.
Mialatt a seriff kioldotta a bilincset, Nick mindvégig az
arcomra szegezte a tekintetét.
– Maradj itt, amíg el nem megyek!
Bólintottam, mert tudtam, hogy csak nehezebb lenne neki, ha
végignézném az indulását.
– Szeretlek – leheltem, miközben a seriff karon fogta és az ajtó
felé vezette.
Nick hirtelen megállt.
– Várjon! Csak egy pillanatra, kérem.
A seriff rám pillantott, aztán bólintott. Meglepetésemre Nick
az inge alá nyúlt, és előhúzta a kettétört szívet formázó medált.
Tekintetét a szemembe fúrva a nyakamba akasztotta a láncot.
– Senkinek sem volna szabad fél szívvel élnie – suttogta.
 Nem tudom, mondtam-e erre valamit fennhangon, de láthatta
a szememben, hogy megértettem. Aztán egy utolsó, szívfájdító
mosollyal az arcán elment, én pedig úgy éreztem, vége az
életemnek. Lehet, hogy nem mondta ki, de utolsó gesztusával
Nick visszaadta a szívemet, miközben azt sugallta, hogy neki
nem lesz szíve nélkülem, és ebbe a gondolatba kis híján
belehaltam.
Akkor még nem tudtam, mi mindent tett a Bíró, hogy
kiharcolja Nicknek ezt a lehetőséget, és valószínűleg jobb, hogy
nem tudtam.
Nem voltam olyan állapotban, hogy értékelni tudjam az
erőfeszítéseit. A Bíró még mindig befolyásos embernek számított
az igazságszolgáltatásban dolgozók között, és sok mindenkire
gyakorolt nyomást, sok mindenkitől kért szívességet, hogy
kihozza Nicket a börtönből. Ha tudok erről, valószínűleg
meggyűlölöm. Azzal vádoltam volna, hogy elszakította tőlem
Nicket.
A medált szorongatva hagytam, hogy a sötétség, amely már jó
ideje környékezett, rám törjön és betakarjon, így legalább egy
darabig nem kellett gondolkodnom, és nem kellett éreznem
semmit.

Hazavittek és ágyba dugtak, anyu és a nagynénéim úgy

verdestek körülöttem, mint a szép, de haszontalan pillangók.
Hideg vizes borogatást terítettek a homlokomra, amikor rosszul
lettem a gondolattól, hogy soha többé nem látom Nicket, és
levessel traktáltak, ami addig állt érintetlenül az éjjeliszekrényen,
míg megdermedt a zsír a tetején. Aggodalmas tekintettel
figyeltek, folyton arra biztattak, hogy aludjak, de nem jött álom a
szememre. Az egész pénteket és szombatot ébren töltöttem, a
semmibe bámulva, és közben magamban újra meg újra
lejátszottam az utolsó heteket Nickkel, mintha megakadt volna a
film.
Vasárnap késő este aztán kiosontam a házból, bár olyan
gyenge voltam, mint egy újszülött kismacska, és remegő lábbal
elvergődtem a pajtáig. Nick szobájába érve belebújtam az ingébe,
összegömbölyödtem az ágyon, amely még őrizte az illatát, és
akkor végre el tudtam aludni.
Az érzelmi kimerültségtől mély, álomtalan álomba merültem,
és bár halványan érzékeltem, hogy valaki bejön, majd kimegy,
egészen hétfő estig nem ébredtem fel.
Amikor kinyitottam a szemem, Jane nénit láttam a
karosszékben. Fejét a szék támlájának döntve figyelt.
Ugyanolyan fáradtnak tűnt, amilyennek én éreztem magam.
– Szerinted Nick örülne, ha ilyen állapotban látna? – kérdezte
halkan.
– Nick elment, és soha nem jön vissza, Jane néni.
A nénikém kihúzta magát, és akkorát nyújtózott, hogy
belereccsent a háta.
– És akkor te egyszerűen csak összegömbölyödsz és feladod?
Ébredj, Alix! Az élet kegyetlen, és ritkán kapjuk meg tőle azt,
amit szeretnénk. De nekünk meg kell tennünk mindent, ami
tőlünk telik, és rakjuk szépen egyik lábunkat a másik után. Lehet,
hogy Nicket nem kaphatod meg, de sok ember van, aki szeret, és
aggódik miattad. Ideje, hogy rájuk is gondolj.
– Anyu tudja?
– Hogy együtt voltatok Nickkel? – Megrázta a fejét. – Anyád
kedves, jólelkű asszony, aki az életénél is jobban szeret téged, de
csak azt látja, amit látni akar. Meggyőzte magát, Darlát meg a
Bírót, hogy valami vírusfertőzésed van, és a sokk, ami akkor ért,
amikor megtudtad, mi történt Nickkel, csak súlyosbította az
állapotodat. – Elhallgatott. – Hoztam neked egy szendvicset meg
egy kis levest. Edd meg, mielőtt visszamész a házba! – A kilincs
felé nyúlva megállt a keze. – Talán érdekel, hogy holnap reggel
lesz Frank Anderson temetése. Az állam költségén földelik el a
megyei temetőben.
Forgott körülöttem a világ, amikor letettem a lábam. Gépiesen
a tálca felé nyúltam. Döbbenetes erővel csapott le rám a
felismerés, hogy egyetlenegyszer sem jutott eszembe Frank
halála. De miközben ettem, folyamatosan ezen gondolkodtam, és
egyre dühösebb lettem. Akár esik, akár fúj, én elmegyek holnap
arra az állami temetésre. És nem teszek lakatot a számra.

Temetéshez illően gyászos napra virradtunk másnap, a borús

égből időnként finom szemű eső permetezett, de én örültem
neki. Nem lett volna helyes, ha ragyogó napsütésben telik Frank
Anderson utolsó napja a föld fölött.
Jane néni eljött velem.
Egyikünk sem öltözött ki, egyszerűen csak beszálltunk a
kocsiba és elindultunk. A család annyira örült, hogy felkeltem
végre, hogy nem is kérdeztek semmit.
Csak ültem, és a zöld sátrat bámultam, amikor a temetőbe
értünk. Egy távoli sarokban állt, nem messze tőle pedig rikító
sárga exkavátor várakozott. A területet székek határolták, de
senki sem ült rajtuk. Az egyik oldalon zöld lepellel letakart
földkupac volt, de nem díszítették virágok. A lelkész – sosem
láttam azelőtt – türelmetlenül toporgott, amikor kiszálltunk a
kocsiból. Reménykedve pillantott ránk, amint a sátorhoz értünk.
– Önök az elhunyt rokonai?
– Nem – mondtam, majd a koporsóra mutattam. – Megtenné,
hogy felnyitja, és pár percre magamra hagy vele?
– Hogyne.
Intett az egyik várakozó munkásnak, aztán együttes erővel
levették a koporsó tetejét. Frank Anderson jobban nézett ki
halálában, mint életében, ami csak még jobban feltüzelte bennem
a haragot. Valaki olcsó kék öltönyt és fehér inget adott rá, vörös-
szürke csíkos nyakkendőt kötött a nyakába. Két keze békésen
nyugodott a mellén, fekete haját szépen megfésülték. Mindeddig
ismeretlen gyűlölet töltötte be a lelkemet, és kicsordult.
– Te rohadék – suttogtam. – Örülök, hogy meghaltál, örülök,
hogy megölt. Nem érdemelted meg, hogy ilyen fiad legyen. Csak
megkeserítetted az életét. És most mindenki azt hiszi róla, hogy
olyan, mint te. Pedig nem olyan. Soha nem tudna olyan lenni.
Húszéves létére férfi a talpán, míg te sosem voltál az, és lehet,
hogy soha nem jön vissza, de egyszer még sokra viszi. Majd
meglátod.
Jane néni átkarolta a vállam, és intett a lelkésznek. Mielőtt
visszatették a koporsófedelet, még egy utolsó pillantást vetettem
Frankre.
– Remélem, a pokolban fogsz rohadni, te szemét.
Otthagytuk szegény lelkészt, aki alig tért magához a
döbbenetből. Egyetlen könnyet sem ejtettem. Volt abban valami
katartikus, hogy megmondtam Franknek, mit gondolok róla.
Másnap újra mentem iskolába. Sok mindent beszéltek a
gyilkosságról, de nem voltam hajlandó meghallgatni a
pletykákat. Hugh aggodalmasan sürgött-forgott körülöttem, azt
hitte, még mindig a „vírusfertőzésből” lábadozom. Jenna tudta
az igazat, és el sem mozdult mellőlem, úgy figyelt, mintha attól
félne, hogy valami szörnyűségre készülök. Egyetlenegyszer sem
hallottam tőle, hogy „én megmondtam”, és ezért hálás voltam
neki. Nélküle nem tudtam volna átvészelni a következő pár
hetet. Amikor anyám erősködött, hogy szerezzek be estélyi ruhát
a bálra, Jenna eljött velem, és kiválasztotta a ruhát. Engem
egyáltalán nem érdekelt semmiféle ostoba táncmulatság.
Kábulatom a bál estéjéig tartott. Ekkor végre eléggé
magamhoz tértem, hogy megállapítsam, más oka is lehet annak,
hogy folyton hányinger és szédülés tör rám. Ez az ok pedig
visszavezetett az életbe, és örökre megváltoztatott.
Hugh pontosan a megbeszélt időben jött értem új
Mercedesével, amelyet a szüleitől kapott az érettségi alkalmából.
Anyu lefényképezte, amint fehér rózsákat tűztünk csillogó vörös
ruhámra, aztán arcon csókolt.
– Olyan vagy, mint egy szépséges mesebeli hercegnő a
hercegével – mondta a könnyeit törölgetve.
Halvány mosoly jelent meg az arcomon.
– Köszönöm, anyu.
– Hát akkor jó mulatást!
– Meglesz. – Hugh megfogta a kezem, odavezetett a kocsihoz,
és segített beszállni, miközben anyu a verandáról integetett
nekünk. Úgy éreztem, mintha zavaros vízben gázolnék. Semmi
sem tűnt valóságosnak vagy helyesnek. Semmi másra nem
vágytam, mint hogy összegömbölyödhessek az ágyon Nick
szobájában. De Hugh kedvéért és anyám kedvéért erőt kellett
vennem magamon.
A végzősök bálját Jonesboro legelegánsabb szállodájában
rendezték. A báltermet a fehér minden elképzelhető
árnyalatában pompázó, valódi virágokkal zsúfolták tele,
valamennyit arany- és ezüstszínű szalagok ékesítették. Fehér
virágok díszítették az asztalokat, a falakat, olyan volt, mintha egy
hólepte kertbe léptünk volna be. Annyira émelyítőnek találtam
édes illatukat, hogy alig mertem levegőt venni.
Jenna is ott volt Scott-tal, aki úgy tervezte, hogy csak a hétfői
bizonyítványosztás után utazik el.
– Rémesen festesz – súgta oda Jenna, amikor a fiúk elmentek
valami innivalóért.
– Legalább próbálj meg mosolyogni.
Rávicsorogtam.
– Most jobb?
– Csak ha arra készülsz, hogy megharapj valakit.
– Jézusom, Jenna. Nem tudom, mit keresek itt. Otthon kellett
volna maradnom valamilyen ürüggyel.
Hangosan harsogott a zene, a táncoló párok időnként hozzánk
értek, ahogy elsuhantak mellettünk. Percről percre
kibírhatatlanabb lett a hőség a teremben, az összezsúfolt
testekből csak úgy áradt a meleg.
– Alix, ez így nem mehet tovább. Lefogytál, és úgy nézel ki,
mint aki bármelyik pillanatban elájulhat.
– Csak a meleg miatt. Miért nem kapcsolják be a légkondit?
Jenna gyanakodva nézett rám.
– Biztos, hogy nem vagy beteg? Nincs olyan meleg itt.
– Lehet, hogy megártott a kocsikázás.
A fiúk visszanyomakodtak hozzánk a tömegben. Hugh egy
pohár puncsot hozott nekem. Hála az égnek, nem valami cukros
vacak, gondoltam, miközben lehajtottam a kristálypohár
tartalmát. A gyümölcsökkel és gyömbéres üdítővel összemixelt
ananászlé savanykás íze kicsit lecsillapította a gyomrom
háborgását. Rámosolyogtam Hugh-ra.
– Kösz!
– Kérsz még egyet? – nézett rám kérdően.
– Nem, elég volt.
 – Akkor mi lenne, ha táncolnánk egyet?
– Rendben.
Lassú szám volt, és tény, hogy jól mozogtunk együtt. Nicket
nem tudtam volna elképzelni egy ilyen táncparketten. Ő túl
magának való volt, túl befelé forduló ahhoz, hogy bármilyen
alkalomból kiálljon a nyilvánosság elé. Azt gyanítottam, hogy
táncolni sem tud, és nem is akarna megtanulni.
Hugh hirtelen perdített rajtam egyet, amitől azonnal
visszazökkentem a jelenbe, mert rám tört a szédülés.
– Jaj! – Megtántorodtam, mire Hugh megállt. Aggodalmas
kifejezés ült az arcán.
– Alix, el kell menned orvoshoz. Most már túl hosszúra nyúlik
ez a vírusfertőzés.
– Nincs semmi baj. Valószínűleg csak a melegtől van.
Hugh ugyanúgy nézett rám, mint előzőleg Jenna. Tudtam,
hogy muszáj kimenekülnöm egy kis időre.
– Bocsánat! Mindjárt visszajövök.
Válaszra sem várva indultam a legközelebbi mosdó felé.
Vékony izzadságréteg borította a bőrömet. Hideg vízzel
benedvesítettem egy papírtörülközőt, és vigyázva, nehogy
elkenjem a sminkem, megpaskoltam vele az arcom. Közben
hallgattam a mosdóban lévő többi lány beszélgetését.
Egyikük érméket dobott a falra szerelt tampon-automatába,
aztán megnyomta a gombot.
– Na, ennek is pont ma kellett megjönnie! Most aztán egész
este élvezhetem a puffadást meg a görcsöket.
– Hát, legalább észrevetted, mielőtt tönkretette volna a
ruhádat – válaszolta a barátnője.
Szórakozottan számolgatni kezdtem magamban. Valahogy az
az érzésem támadt, jó ideje nem menstruáltam már. Nem aznap
kellett volna megjönnie, amikor apámmal beszéltem Nickről? De
hát az már több mint két hete történt, és nekem soha nem szokott
késni. Lassan leengedtem papírtörülközőt tartó kezemet, és a
tükörképemre meredtem.
Nick egyáltalán nem hagyott magamra, állapítottam meg
döbbenten. Terhes vagyok. Bennem növekszik Nick gyereke.
Lassanként elfogott az izgalom. Világra fogom hozni Nick
gyerekét, aki csak az enyém lesz, Nick egy része lesz, akit senki
sem vehet el tőlem.
Kábultan fordultam ki a mosdóból, és leroskadtam az első
utamba kerülő székre. Nem tudom, mióta ülhettem ott, amikor
Hugh rám talált. Meglengette előttem a kezét, mire pislogtam
egyet, aztán az arcára fókuszáltam. Jaj, istenem! Hugh-ról
teljesen megfeledkeztem.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Igen, de beszélnünk kell. – Ideje volt befejeznünk ezt a
színjátékot. Nem akartam fájdalmat okozni Hugh-nak, de így is,
úgy is hamar megtudja az igazat. Mindenki megtudja, ébredtem
rá. Felszegtem az állam. Nos, gondoljanak, amit akarnak, de jobb,
ha előttem befogják a szájukat. A mi gyerekünkkel nem fognak
úgy bánni az emberek, ahogy Nickkel bántak.
Hugh megfogta a kezemet, és felsegített.
– Hol akarsz beszélni?
– Odakint.
Az éjszakai levegő jóval langyosabb volt, mint a bálteremben,
de nekem már nem volt melegem. Egyszer sem éreztem ilyen jól
magam, mióta Nick elment. Végre volt okom, hogy tovább éljek.
Némán odasétáltunk Hugh autójához, és nekidőltünk.
Gyönyörű éjszaka volt, telihold ült az égen. Hugh-ra
pillantottam, és igyekeztem kiverni a fejemből egy hasonló
éjszakát, egy rozsdás furgont, egy sáros mellékutat és egy tizenöt
éves fiút.
– Ez így nem mehet tovább, Hugh – szólaltam meg lágyan. –
Te nem vagy szerelmes belém. Mindketten hagytuk, hogy a
szüleink belehajszoljanak minket ebbe. Már rég le kellett volna
állítanunk a dolgot.
Hugh a földet bámulta, a kezét a zsebébe mélyesztette.
– Miért most mondod ezt?
Nagy levegőt vettem, és szembenéztem vele.
– Mert most vagyok terhes. Nemsokára mindenki tudni fogja.
Felemelte a tekintetét, kifejezéstelen arccal tanulmányozott.
– Nicktől van?
– Te tudtad, mi van köztünk?
Kényszeredett mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Igen. Láttam, hogyan néztetek egymásra azon az estén a
benzinkútnál.
– Sajnálom. Miért nem mondtál semmit?
Megvonta a vállát.
– Azt hiszem, abban reménykedtem, hogy majd megváltozik a
helyzet. El tudod érni Nicket? Tudod értesíteni?
– Nem. – Elfordultam. Már megpróbáltam kideríteni, hol
állomásozik, de egyedül a seriff tudta, hová küldték, ő pedig
nem beszélt. – Eléggé világosan megmondta, hogy nem jön
vissza, és arra kért, felejtsem el.
– És most mit fogsz tenni?
– Még nem tudom. Talán elhagyom a várost. Nem tehetem ki
a családomat megint ennek. Belehalnának. De a gyerekemhez is
ragaszkodom.
– Mikorra várod?
– Úgy számolom, nagyjából egy hónapos lehet. – Nem nagyon
értettem, miért kíváncsi erre, de tartoztam neki annyival, hogy
minden kérdését megválaszoljam.
Megint elhallgattam, csak az országút forgalmának dübörgése
hallatszott.
– Tudod, egy dologban tévedsz – szólalt meg végül Hugh. –
Lehet, hogy ez nem az a nagy, mindent elsöprő szenvedély,
amire vágysz, de igenis szeretlek. Gyerekkorunk óta. – Lassan
kihúzta a kezét a zsebéből, és szétnyitotta az ujjait. Kék
bársonydobozka nyugodott a tenyerén.
Könnyek szöktek a szemembe, amikor megmutatta a
dobozban rejtőző, csillogó gyémántgyűrűt.
– Későbbre szántam, de nincs értelme várni.
– Hugh… – Kicsordultak a könnyeim, és végigfolytak az
arcomon.
– Hadd fejezzem be. – Mély lélegzetet vett. – Neked férjre van
szükséged, a gyereknek pedig apára. Azt kérem, engedd meg,
hogy én legyek az. Alix, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem
leszel?
Nem hittem a fülemnek.
– De nem a tiéd a gyerek – dadogtam.
– Az lesz, ha megengeded. – Megvonta a vállát. – Különben is
mindenki azt fogja hinni. Hadd higgyék, Alix. Esküszöm, úgy
fogom szeretni, mintha a sajátom volna. – Letörölte a könnyeket
az arcomról.
– Gondold át! Még ma este összeházasodhatunk, és soha senki
nem fogja megtudni az igazságot. A családod nem szégyenül
meg, neked nem kell elhagynod a várost, és a gyereket soha nem
fogják lenézni. Még arra is rávehetjük a békebírót, hogy
dátumozza vissza a házassági papírokat, így mindenki azt hiszi
majd, hogy titokban már egy hónapja megesküdtünk.
 – Van olyan békebíró, aki hajlandó erre?
Ezúttal széles vigyor jelent meg az arcán.
– Én ismerek egyet. A családom rengeteg pénzzel támogatja a
kampányait.
– Nem is tudom, mit mondjak erre.
– Kedvelsz engem akár egy kicsit is, Alix?
– Hát persze. Te vagy az egyik legjobb barátom.
Bólintott.
– Akkor mondj igent! Megoldjuk.
Talán a döbbenet tette, vagy talán csak gyáva voltam, de
abban a pillanatban egyszerűen képtelen voltam visszautasítani
az ajánlatát.
Megmarad a jó hírnevem, és a gyerekemé is, akit biztonságos,
meleg otthonban nevelhetek fel, és lesz mellettem valaki, aki
őszintén szeret. Ha lett volna egy-két hét gondolkodási időm,
talán mást válaszolok, de nem volt. Hugh várt, és én nem
okozhattam neki újabb fájdalmat.
– Igen – suttogtam reszketve, miközben az ujjamra húzta a
gyémántgyűrűt.
A békebírónak a szeme se rebbent, amikor megjelentünk nála.
Zokszó nélkül teljesítette Hugh kérését, elfogadott egy meg nem
nevezett összeget, és azt mondta, jövő héten vigyük be a születési
bizonyítványunk másolatát. Minden papírt kitöltöttünk, majd
lezajlott a szertartás a házában. A felesége és a házvezetőnő volt
a két tanú. Az iratokon az állt, hogy február másodikán
házasodtunk össze.
Miután visszaültünk a kocsiba, újdonsült férjem felé
fordultam.
– És most?
– Most eszünk valamit, aztán van számodra egy
meglepetésem.
Egy autós gyorsétterembe mentünk, hamburgert és sült
krumplit rendeltünk két személyre, neki üdítővel, nekem tejjel.
Amikor megjött az étel, Hugh sebességbe tette a kocsit, és
elindult Morganville felé. A város határára érve jobbra fordult.
Csodálkozva bámultam rá. Az út, amelyre rákanyarodott, Fair
Oakshoz, az új lakóparkhoz vezetett.
– Hugh, mit csinálsz?
– Majd meglátod. – Egy hosszú, széles felhajtóra kormányozta
az autót, majd megálltunk egy ház előtt, amelynek sötétek voltak
az ablakai. Ez volt az egyik legújabb épület a lakóparkban. Nagy
területet foglalt el, előtte ívelt virágágyások sorakoztak, egyelőre
üresen, de csak arra vártak, hogy valaki teleültesse őket.
– Mit szólsz hozzá? – intett Hugh a ház felé.
– Nagyon szép, de nem lesz bajunk abból, hogy bejöttünk ide?
– Nem, ez a mi házunk. A múlt héten kötöttük meg a
szerződést. Már csak annyi a dolgunk, hogy veszünk pár bútort,
és beköltözünk.
– Kinyitotta a kocsi ajtaját, és összeszedte a gyorsétteremben
vásárolt ételeket. – Gyerünk, Mrs. Morgan! Nézzük meg az új
otthonunkat, és beszélgessünk egy kicsit!
És így is lett. Hugh körbevezetett a házban, ez legalább fél
óráig tartott. Kétségtelenül igazi álomotthon volt, még akkor is,
ha én nem kifejezetten ilyet választottam volna magamnak.
Nagy, nyitott terek, a padlótól a mennyezetig érő ablakok – a
helyiségek mintha egymásba folytak volna. A konyha afféle
valóra vált ultramodern álom volt, és még úszómedence is
tartozott a házhoz, a hátsó verandán pedig jakuzzi állt.
Miután körbejártunk, egymással szemben leültünk a földre az
étkezőben, nekiláttunk az evésnek, és közben beszélgettünk.
Nem mondanám, hogy boldog voltam, de hatalmas
megkönnyebbülést jelentett, hogy végre őszinte lehettem Hugh-
val, és ettől, no meg attól a tudattól, hogy gyerekem lesz, szinte
eufória töltött el. A hosszú színlelés után végre újra önmagam
lehettem Hugh mellett. Megbeszéltük, milyen történetet fogunk
előadni a szüléinknek hétfő este, a bizonyítványosztás után. A
házasságunk épp elég nagy káoszt okoz majd. Úgyhogy a
gyerekről szóló hír bejelentésével még várhatunk egy hónapot.
Jó volt együtt nevetni Hugh-val, úgy, mint gyerekkorunkban,
és lassanként ráébredtem, hogy ha nincs Nick, valószínűleg
beleszerettem volna Hugh-ba, és boldogan feleségül mentem
volna hozzá. Lehetséges, hogy most helyesbít a sors? Nem
tudtam eldönteni. Csak azt tudtam, hogy minden erőmmel
boldoggá akarom tenni Hugh-t. Ennyit igazán megérdemel.
Azon az estén meg sem fordult a fejemben, hogy meg kell
majd osztanom Hugh-val az ágyamat. Lehet, hogy neki eszébe
jutott, de nem mondta. Addig beszélgettünk, míg a nap fel nem
bukkant a horizonton. Ekkor hazavitt, az ajtóig kísért, és csókkal
búcsúzott, mint mindig.
– Bocsáss meg, Nick! – suttogtam, miközben levettem a medált
a nyakamból. – Nem tudtam, mi mást tehetnék.
 TIZEDIK FEJEZET

A harag különös érzés. A legképtelenebb okokból törhet rá az

emberre. Gondolom, ez természetes dolog, az érzelmi
védekezés része. Eleget olvastam ahhoz, hogy tudjam, a gyász
egyik tünete, hogy mélységes dühöt érez az ember a szeretett
halott iránt, és ez a düh elhomályosítja az ítélőképességét, a
legszívesebben sikoltozva átkozná az illetőt, amiért elhagyta. De
Nick nem halt meg, én pedig nem ismertem fel, hogy a gyász
tüneteitől szenvedek.
A hétvége folyamán szép lassan eljutott az agyamig, hogy
feleségül mentem Hugh-hoz, és most már akkor sem
változtathatnék ezen, ha Nick akár ebben a minutumban itt
teremne előttem. Folyton a rendőrségen tett látogatásom járt az
eszemben, és kezdtem elhinni a hazugságot. Talán azért kellett
elhinnem, hogy tovább tudjak lépni, képes legyek egyik lábamat
rakni a másik után, ahogy Jane néni mondta.
Mert végül is nem volt semmi valós ok arra, hogy Nick és én
elváljunk egymástól. Tudta, és én is tudtam, hogy boldogan
követtem volna akár a világ végére is. De neki nem kellettem.
Minél többet gondoltam erre, annál erősebb lett bennem a harag,
és egy idő után izzó düh lett belőle, amely mindent átszínezett,
amit csináltam.
Verőfényes idő köszöntött ránk az érettségi napján, a mélykék
égen habos bárányfelhők lebegtek. A hőmérséklet napközben
már meghaladta a harminc fokot. A Hugh-val folytatott, egész
éjszakás beszélgetés után a szombat nagy részét alvással
töltöttem, és ez jót tett. Vasárnap átjött Hugh, elpróbáltuk a
búcsúbeszédeinket. Amikor megkérdeztem tőle, hol volt előző
nap, csak titokzatosan mosolygott, és azt felelte:
– Felkészültem a hétfő estére.
Odacsúsztattam neki a születési bizonyítványomat, hogy
másnap el tudja vinni a békebíróhoz. Hétfőn, amikor
megérkezett, visszaadta, én pedig titokban visszacsempésztem
anyu fiókjába.
Az aznap esti ünnepség simán lezajlott, a családom meg Hugh
családja lelkesen tapsolt a beszédek után, és akkor is, amikor az
érettségi bizonyítvány átvételére szólítottak minket. Utána egy
könnyes félórát töltöttünk azzal, hogy elbúcsúztunk azoktól az
osztálytársainktól, akik elhagyják a várost, és megfogadtuk, hogy
nem veszítjük egymást szem elől. Ismét rám tört az az érzés,
hogy mindez nem a valóság. Mindig is úgy képzeltem ezt a
napot, hogy Nick ott ül a családom mellett a lelátón, és büszkén
mosolyog le rám. De ő világosan értésemre adta, hogy nem
kellek neki, én pedig meggyőztem magam, hogy a gyereket sem
akarná.
Nincs semmi baj, mondtam magamban, kezemet a hasamra
szorítva. Én akarlak. Mi mindig számíthatunk majd egymásra.
Ian és Helena meghívta az egész családomat, hogy
vacsorázzunk velük a countryclubban az ünnepség után, és
sikerült rávennem Jennát is, hogy jöjjön velünk. Elég jól ismertem
az apját ahhoz, hogy tudjam, úgy képzeli az ünneplést, hogy
tekintélyes mennyiségű sörösüveg társaságában elterül a tévé
előtt. Különben is szerettem volna, ha Jenna velem van, amikor
Hugh meg én bejelentjük a nagy hírt.
Népes társaságunk lármásan foglalta el a helyét a
damasztabrosszal letakart asztal körül. Több különböző
beszélgetés folyt egy időben, mindenki hangosan beszélt és
nevetett. Hugh előzőleg megkért, hogy idefelé jövet a kocsiban
vegyem fel a gyűrűt, és most görcsbe ránduló gyomorral vártam,
hogy valaki észrevegye. Mostanáig nem történt meg, igaz, hogy
próbáltam az asztal alá rejteni a kezem.
Apám akaratlanul is siettette a nagy bejelentést. Anyám mellé
ült le, pont szembe velem és Hugh-val, és később megesküdtem
volna, hogy Hugh meg ő előre megbeszélték az egészet.
– És te, Hugh, rögtön beállsz dolgozni, vagy előbb pihensz
egy-két napot? – kérdezte, miközben az étlapot tanulmányozta.
Hugh fesztelenül a vállamra vetette a karját.
– Pihenek egy-két hetet.
Az asztal túlsó végén lan felkapta a fejét.
– Azt hittem, már holnap kezdesz.
– Nem, van itt néhány fontosabb dolog, előbb azokkal kell
foglalkoznom.
Ian és Helena a homlokukat ráncolták. lan óvatosan letette az
étlapot az asztalra.
– Mi lehet fontosabb, mint az üzlet?
Hugh rám pillantott, és elmosolyodott.
– A nászút. Még ma este elutazunk. – Egy borítékot húzott elő
a zsebéből, benne két repülőjeggyel. Elképedve vettem ki a
kezéből, és az úti célra pillantottam. Hawaii.
– Megígértem Alixnek, hogy mihelyt vége a tanévnek,
elmegyünk.
 Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett
volna hallani.
– Nászút? – kérdezett vissza anyám erőtlen hangon, egyik
kezét a szívére szorítva, és a gyűrűmre meredt. – Ti már
összeházasodtatok?
Görcs állt a gyomromba, ahogy az arcára néztem, és elöntött a
megbánás. Tudtam, mennyire szerette volna, ha olyan
nagyszabású esküvőm van, amilyen neki soha nem lehetett.
– Ne haragudj, anyu! El akartuk mondani nektek, de annyira
lelkesen tervezgettetek, hogy nem volt szívünk hozzá.
– De mikor történt? – álmélkodott Helena.
– Február másodikán – felelte Hugh. – Igazából nem vágytunk
nagyszabású esküvőre, és nem akartunk várni.
Apám úgy bámult rám, mintha hirtelen hatalmas lila foltok
ütköztek volna ki az arcomon. Kétség sem férhetett hozzá, hogy
amint alkalma lesz rá, magyarázatot követel majd. Pontosan
tudta, mit éreztem Nick iránt, és egy másodpercre sem hitte el a
mesénket.
Mint ahogy Jenna sem. Amikor felé fordultam, legnagyobb
meglepetésemre azt láttam, hogy kék szeme könnyben úszik.
Mielőtt bármit mondhattam volna, talpra ugrott, annyit
motyogott: „elnézést”, és kirohant a mosdóba.
Sietve hátratoltam a székem, és utánamentem. Mire odaértem,
már bezárkózott az egyik fülkébe. Ellenőriztem, egyedül
vagyunk-e.
– Jenna, ne haragudj, hogy nem szóltam!
A gurigáról letépett vécépapír hangja hallatszott, aztán
szipogás, de nem jött válasz.
– Tudom, hogy dühös vagy rám, de nem tudnál örülni annak,
ami történt?
 – Örülni? – kérdezte félig nevetve, elcsukló hangon.
– Hugh tudja, hogy Nicket szereted?
– Tudja – mondtam halkan. – Mindent tud.
Kattant a zár, és kinyílt a fülke ajtaja. Jenna ott állt előttem.
– Tényleg összeházasodtatok?
– Igen. A bál éjszakáján.
– De miért? Miért mentél hozzá, ha nem szereted?
Nagy levegőt vettem, aztán még egyszer körbenéztem.
– Terhes vagyok. Hugh-val megbeszéltük a dolgokat, és
elmondtam neki a teljes igazságot. Ennek ellenére megkérte a
kezem, Jenna. Még a gyereket is a nevére veszi.
Jenna elfehéredett arccal bámult rám.
– Kihasználod őt, hogy nevet adj Nick fattyának.
Megmerevedtem, ahogy a fájdalom és a düh végighullámzott
rajtam. Számítottam rá, hogy olyan emberek, akik nem nagyon
ismernek, így reagálnak majd, de a legjobb barátnőmtől nem ezt
vártam.
– Igen, Jenna. Pontosan ezt teszem. Az egészet előre
kiterveltem, hogy kelepcébe csaljam Hugh-t. És mivel te ezt
nyilvánvalóan roppant helytelennek tartod, mostantól nem kell
többé úgy tenned, mintha a barátnőm lennél. – Ezzel
megfordultam, és felszegett fejjel kivonultam a mosdóból.
Anyu, Darla néni és Helena éppen a fejüket összedugva
tervezgettek valami nagyszabású fogadást, ahol bejelenthetjük a
házasságunkat, amikor újra elfoglaltam a helyemet. Hugh
kérdőn nézett rám.
– Hol van Jenna?
– Nem érezte jól magát. Azt hiszem, hazament.
Zsibbadtan ültem végig a vacsora hátralevő részét, hagytam,
hogy Hugh tárgyalja meg a dolgokat a két családdal. Sikerült
rávennie őket, hogy néhány héttel halasszák el a partit, és
ragaszkodott hozzá, hogy mi magunk vegyük meg a bútorainkat,
mert a családok már erre a területre is ki akarták terjeszteni a
fennhatóságukat.
Utána már csak annyi időnk maradt, hogy hazarohanjunk, és
bedobáljunk pár cuccot egy bőröndbe. Örültem, hogy egy
darabig nem kell apuval beszélnem. Úgy éreztem, nem bírnék ki
még egy olyan jelenetet, mint ami az imént köztem és Jenna
között zajlott. Most nem.
Anyu előásott egy zacskó rizst, amíg csomagoltam, és amikor
elindultunk, fehér rizsszemekkel dobáltak meg minket.
Mindenki megölelt mindenkit, anyu sírdogált, a Bíró pedig
könnyes szemmel egy kicsit erősebben szorított magához, mint
máskor. Amikor apun volt a sor, odasúgtam neki, hogy majd
beszélünk, ha visszajöttem, és ne aggódjon.
Hugh kocsijában ülve egy kicsit ellazultam.
– Azt hiszem, bevették. – Oldalra fordultam és Hugh-ra
néztem.
– Mikor találtad ki a nászutat?
– Szombaton. – Elmosolyodott, és a kezem köré zárta az ujjait.
– Arra gondoltam, így lesz egy hetük, hogy lecsillapodjanak és
hozzászokjanak a gondolathoz anélkül, hogy az őrületbe
kergetnének minket. Remélem, Hawaii megfelel neked.
– Csodálatosan hangzik. Még sosem jártam az állam határán
túl.
– Mi voltunk ott párszor nyaralni. Gyönyörű hely. – Ismét rám
pillantott. – Megmondanád, mi történt igazából közted és Jenna
között?
Felsóhajtottam.
– Azt mondta, csak azért mentem hozzád, hogy nevet adjak
Nick fattyának.
Hugh megszorította a kezemet.
– Sajnálom. Olyan régóta vagytok barátnők. Valószínűleg
megsértődött, amiért nem szóltál neki előbb. Biztosan jobb
belátásra tér, ha lesz ideje átgondolni a dolgot.
– Talán igen. – De nem voltam biztos benne, hogy valaha is
meg tudok bocsátani neki. Ha engem elmond mindennek, az
még hagyján. De hogy a gyerekemet fattyúnak nevezze, azt nem
vagyok hajlandó eltűrni.
A kis jonesborói repülőtérről inkább csak ingázókat vittek a
gépek olyan nagyobb városokba, mint Little Rock és Memphis. A
mi gépünk is Memphisbe ment, onnan utaztunk tovább némi
várakozás után egy nagy utasszállítóval a szigetekre.
Valahol az óceán fölött voltunk, Hugh nyugodtan szunyókált
mellettem, amikor hirtelen az eszembe villant, mire is való
tulajdonképpen egy nászút. Uramisten, Hugh többé nem
egyszerűen jó barátom, hanem a férjem, és ez itt nem játék. Akár
tetszik, akár nem, házasok vagyunk, és mostantól megilleti a jog,
hogy szeretkezzen velem.
Mindeddig sosem kívántam más férfit, mint Nicket, és ha arra
gondoltam, hogy meg kell tennem Hugh-val azt, amit eddig csak
a szerelmemmel tettem, kis híján pánikba estem. Képes leszek rá?
Muszáj lesz.
Azt hiszem, ekkor kezdtem illúziókba ringatni magam a
férjemet illetően. Csak azt láttam, amit látni akartam, nem a
valóságot, így biztonságosabb volt, és ép ésszel túl tudtam élni a
nászutunkat.
A repülőgép derengő fényében tanulmányozni kezdtem Hugh
profilját. Nem tizennyolc évesnek néz ki, állapítottam meg.
Idősebbnek tűnik, mintha a húszas évei közepén járna. És
feltűnően jóképű, a bőre bronzbarna, a szeme és a szája körül
apró mosolyráncok húzódnak, világosbarna hajában aranyszínű
csíkok fénylenek.
Nem, ő nem Nick, de Nick elment, és nem jön vissza. Nincs
jogom nemet mondani Hugh-nak, amikor olyan készségesen
felelősséget vállalt mindazért, ami Nicknek nem kellett.
Hugh kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, amikor
észrevette, hogy őt nézem.
– Mi az? Horkoltam?
– Nem. Csak arra gondoltam, milyen jóképű vagy.
Elmélyültek a szeme körül a ráncok, amint a mosolya vigyorrá
szélesedett.
– Azt hittem, már sosem veszed észre. – Vigyázva a karjába
húzott, és a mellkasára fektette a fejemet. – Próbálj aludni egy
kicsit! – suttogta a hajamba. – Csak hajnalban szállunk le.
Lehet, hogy tényleg szeret, gondoltam meglepve. És bár
tudtam, hogy soha nem élhetem át vele azt az emésztő
szenvedélyt, amit Nickkel, arra jutottam, hogy többféleképpen is
lehet szeretni. Meggyőztem magam, hogy végül majd kitartó,
meleg, vigasztaló szeretet jön létre köztem és Hugh között. Olyan
szeretet, ami akár örökké tarthat. És ezzel minden kétséget
félretéve, elszántan vetettem bele magam a saját illúzióimból
épített kelepcébe.
Amikor első hawaii éjszakánkon odamentem Hugh-hoz, a
nyugalom álcája mögé rejtettem minden idegességemet és
aggodalmamat. Hugh az ágyon feküdt szállodai szobánkban,
csak egy farmer volt rajta, és tévét nézett, amíg én zuhanyoztam.
Nem volt időm rá, hogy beszerezzek valami szexi fehérneműt,
úgyhogy a legjobb pamut hálóingemmel kellett beérnem. De úgy
láttam, Hugh-t nem zavarja, hogy nem selyemben és csipkében
lát. Mihelyt beléptem a szobába, rám tapadt a tekintete.
– Szeretkezzünk! – suttogtam.
Hugh felpattant az ágyról, és odajött hozzám.
– Biztos vagy benne, Alix? Nem akarlak siettetni.
– Biztos vagyok benne.
Ekkor felkapott, és az ágyhoz vitt. Elég ügyes szerető volt
ahhoz, hogy melegség áradjon szét bennem, és úgy érezzem,
odafigyel rám, bár nem elégített ki. De már ez is több volt annál,
amire számítottam, és akkoriban úgy hittem, ez elég lesz.
Azon az éjszakán azt is elárulta, hogy nem én vagyok az első
lány, akivel lefeküdt. Ez valamennyire enyhítette a
bűntudatomat.
Szörnyű lett volna azt hinni, hogy csak rám várt.
A hét további része a homok, a napfény, a víz jegyében telt.
Sikerült jobban megismernünk egymást. Hugh mintha mindig
megérezte volna, mikor dühít fel vagy szomorít el, hogy Nickre
gondolok. Ilyenkor addig ugratott, amíg nem nevettem vele. Még
egy rikító, virágos ingecskét is vett a gyereknek, meglepetésként
adta át egyik este, amikor a lakosztályunkban vacsoráztunk. Azt
hiszem, mindketten utáltuk a gondolatot, hogy vissza kell
mennünk a szülővárosunkba és a való világba, de nem tehettünk
mást.
A repülőtérről egyenesen az új otthonunkba indultunk, ahol
megállapítottuk, hogy a két család igen serényen ügyködött a
távollétünkben. A bútorokat és a dekorációt illetően tartották
magukat az ígéretükhöz, de minden mást elintéztek. A hűtő és a
spájz tele volt étellel, minden sík felületet virágok díszítettek, és
már a telefon meg minden egyéb szolgáltatás is be volt kötve. A
Bíró még a kapálógépét is áthozta, és felszántott vele egy kertnek
való részt a kéthektáros terület végében.
 A hálószobában felfedeztük, hogy egyvalami tekintetében
megszegték az utasításainkat. A legutóbb még üres teret nagy
hálószoba-garnitúra töltötte be, az ágyat takarosan megvetették.
Hugh felemelte a párnán hagyott cédulát.

Jobb, mint a földön aludni, ha pedig nem tetszik,

visszahozhatjátok, és vehettek egy újat.
Szeretettel,
Anya

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Hugh. – A nagyszüleimé volt.

– Nagyon tetszik, Hugh. – Végighúztam a kezem az ágy
csomós fenyőfa támláján.
– Pont illik ide.
– Akkor megtartjuk.
A következő néhány hét még a nászutunknál is gyorsabban
repült el. Kissé túlzásba estünk, amikor ezt-azt vásároltunk a
házba, de Hugh azt mondta, a pénz miatt ne aggódjak. A
nagyszüleitől épp eleget örökölt ahhoz, hogy a szüleitől
függetlenül is gazdag legyen. Mindkét család gyakran
meglátogatott minket, segítettek, ellenőriztek, és mindenről, amit
csináltunk, kifejtették a véleményüket.
Apám jött elsőként. A hazaérkezésünk utáni reggelen már ott
állt az ajtóban. Hugh egyetlen pillantást vetett rá, aztán
kimentette magát, mondván, el kell mennie zuhanyozni. Inkább
nem jegyeztem meg, hogy még vizes a haja az iménti tusolástól.
– Gyere be, apu! – indultam a konyha felé. – Egyelőre még
nincs mivel főznöm, de van fánkunk meg instant kávénk.
– Nem kérek semmit – mondta apám a pultnak dőlve. – Alix,
mi folyik itt? Hogyan mehettél feleségül Hugh-hoz, amikor
mindketten tudjuk, hogy Nicket szereted?
Nekigyürkőztem, és nagy levegőt vettem.
– Nick elment, apu, én pedig terhes vagyok.
– Micsoda? – futott ki a vér az arcából.
A szemébe néztem.
– Terhes vagyok.
– Jézusom! – Remegő kezét végighúzta az arcán. – Hugh
tudja?
– Igen. Az ő ötlete volt, hogy házasodjunk össze. Vállalja a
gyereket, apu.
– De Nick…
– Nicknek nem kellettem – vágtam a szavába. – Ezt eléggé
világosan értésemre adta. Még levelezni sem akart velem.
– Talán ha tudott volna a gyerekről…
Dühösen ráztam a fejem.
– Azt hiszed, úgy szeretném eltölteni az életem hátralevő
részét, hogy tudom, csak azért van velem, mert terhes lettem?
– Joga van megtudni.
Odamentem apámhoz, és átkaroltam.
– Ne hasonlítsd ezt ahhoz, ami veled történt, apu. Ez nem
ugyanaz a helyzet. Én azt tettem, amit tennem kellett, ami jó
nekem és a gyereknek. Hugh csodálatosan kedves hozzám, én
pedig őszintén kedvelem. Nick elment, és soha nem jön vissza.
Apám felsóhajtott, a fejem búbjára támasztotta az állát, és
átölelt.
– Azt hiszem, nagy hibát követsz el, kislányom, de a te
kezedben van a döntés. Én csak annyit mondok, Hugh talpig
férfi, hogy magára vállalta ezt. Mindkettőtök érdekében
remélem, hogy nem fogjátok keservesen megbánni.
– Nem fogjuk – ígértem. – Minden rendben lesz.
 Apám nem sokkal ezután távozott, Hugh pedig kijött a
fürdőszobából. Lehet, hogy hallotta a beszélgetésünket –
nemigen tudta volna nem hallani –, de egy szót sem szólt.
Mire elérkezett a házavató napja, a ház már készen állt, kivéve
a világos sarokszobát. Azt gyerekszobának szántuk. Délután
átjött hozzánk Jenna.
Éppen az étkezőben voltam Hugh-val, a nemrég vásárolt
porcelánedényeket csomagoltuk ki és raktuk be a cseresznyefa
szekrénybe, amikor csengettek.
– Megyek – indult Hugh a nappali felé.
Hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és valakik halkan
beszélgetnek, jó sokáig. Már épp ki akartam menni Hugh után,
amikor megjelent.
– Nézd, ki van itt!
Elég volt egyetlen pillantás arra a vörös hajra, hogy kihúzzam
magam, és felszegjem az állam. Hugh odajött hozzám,
megcsókolt, aztán a hátsó zsebébe dugta a tárcáját.
– Megígértem apámnak, hogy beugrom hozzá az irodába.
Bólintottam.
– Ne maradj soká! Estig el kell készülnünk.
Újra a porcelánokkal kezdtem foglalatoskodni, Jennáról
tudomást sem vettem. Megbántott, és ezt nem bocsátom meg
neki egyhamar.
Jenna ott téblábolt az ajtóban, míg Hugh el nem ment. Akkor
aztán bizonytalanul odajött hozzám.
– Ne haragudj, Alix! Hetek óta pocsékul érzem magam. Utálj,
ha akarsz, de legalább beszélj velem!
– Minek? Hogy megint fattyúnak nevezhesd a gyerekemet?
– Nem mondtam komolyan. Tudod, hogy sosem gondoltam
így. Csak fel voltam dúlva, és kicsúszott a számon. Rémes napom
volt. Scott elutazott, apám fütyült rá, hogy dicsérettel
leérettségiztem, utána pedig Hugh meg te előálltok a hírrel, hogy
összeházasodtatok, és eszetekbe sem jutott szólni nekem.
Túlreagáltam. Nincs rá szükség, hogy legorombíts érte, mert én
magam is ezt teszem azóta nap mint nap.
A karomra fektette a kezét.
– Hiányoztál. Rajtad kívül sosem volt igazi barátnőm, és nem
akarlak elveszíteni. Megfogadtuk, hogy ha valamelyikünknek
gyereke születik, a másik a gyerek nagynénje lesz. Kérlek, Alix,
ne zárj ki az életedből egyetlen hiba miatt. Hadd legyek a
gyereked nagynénje!
Könnyek gyűltek a szemembe, elszorult a torkom. Nem
lehetett könnyű Jennának idejönni és bocsánatot kérni, és tény,
hogy nekem is hiányzott. Méghozzá nagyon.
– Hát jó – mondtam elcsukló hangon. De akkor már
mindketten sírtunk, átöleltük egymást, és közben a könnyeinket
próbáltuk törölgetni. Jenna tovább mentegetőzött, olyannyira,
hogy a végén azt mondtam, hagyja abba, különben én is
hozzávágok valami sértést, és ekkor elnevettük magunkat.
Miután lecsillapodtunk, körbevezettem a házban, ő pedig nem
győzött álmélkodni, és megígérte, hogy segít majd berendezni a
gyerekszobát.
De elég jól ismertem ahhoz, hogy megérezzem, még mindig
bántja valami, és szeretné elmondani, csak fél előhozakodni vele.
– Halljam, mi bánt – mondtam neki, amikor visszamentünk a
konyhába. Jenna felsóhajtott, és kivette a teáspoharakat a
kezemből.
– Ezeket majd én beviszem. Te inkább ülj le!
– Annyira szörnyű?
– Igen, azt hiszem.
 – Oké, leültem. – Elhelyezkedtem egy széken, Jenna pedig
leült velem szemben.
– Ha biztos lehetnék benne, hogy nem jut el hozzád a hír, nem
mondanám el. De hamarosan mindenki tudni fogja, és jobb, ha
tőlem értesülsz róla.
Összeszorult a szívem.
– Jenna, megijesztesz.
Egy darabig a bepárásodott poháron húzogatta az ujját.
– Ugye, tudod, hogy McAbee seriff időnként pókerezni
szokott apámmal?
– Igen.
– Nos, tegnap este is átjött, és hallottam, mit beszélnek. –
Felemelte a fejét, a szemembe nézett.
– Liz Swanner tegnap reggel bejelentette, hogy Lindsey eltűnt.
A seriff azt mondta apunak, alig egy óra alatt kiderítette, hová
lett. Busszal hagyta el a várost. – Jenna mély lélegzetet vett. –
Alix, Lindsey Nick után ment.
Döbbenten bámultam rá. Émelygés fogott el.
– Száz százalékig biztos benne?
– Amennyire biztos lehet anélkül, hogy Lindsey-vel beszélt
volna. A lány ugyanabba a városba ment, mint Nick, és Liz azt
mondta, nem volt pénze. Csak úgy szerezhetett jegyet, ha Nick
küldött neki.
Épp időben értem el a fürdőszobába, hogy kihányjak mindent,
ami a gyomromban volt.
– Jaj, istenem. Tudtam, hogy kiborulsz majd tőle. – Jenna
izgatottan sürgölődött körülöttem, benedvesített egy törülközőt,
és a tarkómra tette. – Talán fel kéne hívnom Hugh-t, hogy jöjjön
haza.
– Ne! – Erőtlenül leereszkedtem a padlóra, és a hideg kádnak
támasztottam a fejemet. – Úgysem tudna tenni semmit.
Jenna leült a padlóra velem szemben, és a csuklómat
masszírozta.
– Nem kellett volna így rád rontanom a hírrel. Az ilyesmi
sosem volt az erősségem.
– Nem te tehetsz róla – tört ki belőlem a hisztérikus nevetés.
– Megmondtam neki, hogy nem kaphat meg egyszerre engem
és Lindsey-t, választania kell. Úgy látszik, végül választott.
– Lehet, hogy jó oka volt rá. Fogalmunk sincs róla, mi történt.
– Naná, hogy jó oka volt rá. Szereti Lindsey-t. Úristen, Jenna,
el sem hiszem, hogy ilyen hülye voltam!
– Szereted őt.
Jenna felé fordítottam a fejem.
– Már nem. Egyetlen másodpercet sem pazarolok rá többet az
életemből.
Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam.
– Elfelejtem, hogy valaha létezett Nick Anderson. Ma este ott
leszek a házavatón, és soha többé nem nézek hátra. És én leszek a
legjobb feleség ebben az átkozott Morganville-ben.
– De a gyerek Nické.
– Nem – mondtam hűvös hangon. – A gyerek az enyém. Az
enyém és Hugh-é. Nick hozzá sem érhet soha.
Így kezdett a harag lassan gyűlöletté sűrűsödni bennem. Azon
a napon a temetőben azt mondtam Frank Andersonnak, hogy
Nick soha nem lesz olyan, mint ő. Most már tudtam az igazat.
Nick rosszabb.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hugh és Jenna támogatásával valahogy túléltem az aznap esti

partit. Jennának igaza volt, a jelek szerint már az egész város
tudta, hogy Lindsey elment. Pletykák és spekulációk röpködtek
minden irányban, az én dühömet pedig minden egyes szó csak
még jobban feltüzelte.
– Nem tudom, min csodálkozik mindenki – jegyezte meg
Gretchen Treece Helenának. – Megtalálta zsák a foltját. Peggy
mondta nekem, hogy többször is látta őket az autós moziban a
fiúnak azzal a rozoga furgonjával, és az ablakok mindig el voltak
sötétítve. Undorítóan viselkednek egyesek.
A fogamat csikorgattam, aztán mosolyt erőltettem az arcomra
és továbbmentem, de eszembe sem jutott kétségbe vonni, amit
hallottam. Miért is tettem volna? Nick maga mondta nekem,
hogy azt akarja, mindenki higgye azt, hogy Lindsey-vel jár. Én
meg egyszerűen csak olyan ostoba és naiv voltam, hogy jó
szándékot feltételeztem a dolog mögött.
Másnap délután elmentem a szépségszalonba, és rövidre
vágattam a hajam. Hugh-nak azt mondtam, így könnyebb lesz
bánni vele a terhességem alatt, de az igazi ok az volt, hogy
valahányszor tükörbe néztem, az jutott eszembe, mennyire
szerette Nick a hosszú hajamat. Néha ilyen egyszerű formát ölt a
bosszú.
Meglepő módon az új, rövidebb haj jól állt nekem. Óriási,
mintegy százötvenhét centis magasságommal és vékony
csontjaimmal a tépett frizurától kissé koboldszerű külsőm lett, a
szemem hatalmasnak és titokzatosnak tűnt.
Volt még egy utolsó feladatom, amit el kellett végeznem,
mielőtt folytatom az életemet. Meg kellett szabadulnom a Nicktől
kapott medáltól. Aznap délután hosszan ültem a hálószobában,
és csak bámultam az ékszert. A végén nem tudtam rászánni
magam, hogy kidobjam. Gondosan beletettem egy dobozba, és
kiautóztam a farmra.
Egyenesen a pajtába mentem, Nick szobájába. Hetek óta nem
jártam itt, és most olyan volt, mintha Nick minden nyomát
kitörölték volna a világból. Eltűntek a ruhái, a keskeny ágyra
terített lepedőket és takarókat pedig kimosták, kicserélték, már
nem érződött rajtuk az illata.
Még egyszer utoljára engedélyeztem magamnak, hogy sírva
fakadjak, de még akkor is minden lélegzetvételemmel Nicket
átkoztam, amikor potyogtak a könnyeim. Aztán összeszedtem
magam, és betettem a fehérneműs szekrénybe a dobozt a
medállal. Jól belöktem a legfelső polc hátuljára. Aztán rácsuktam
az ajtót a szekrényre meg Nickre.
Ezek után új, kellemes ritmusba rendeződött az életem. Hugh
teljes munkaidőben kezdett dolgozni az apja fűrészmalmában, én
pedig elszántan belevetettem magam a mintafeleség szerepébe.
Még Darla néni sem talált egy porszemet sem a házamban, pedig
ő aztán alaposan körülnézett.
A Bíró csaknem mindennap kieszelt valami ürügyet, hogy
átjöjjön, én pedig örömmel fogadtam. Együtt ültettük el az első
zöldségpalántáimat a kertben, mértani pontossággal. A ház körül
húzódó egykor üres ágyásokban most bokrok és virágok nőttek:
azáleák, japán magyal, gyöngyvessző, mögöttük muskátlik,
petúniák, cukorborsó meg árnyékliliom, és köztük a kontraszt és
a magasság kedvéért különféle színű selyemvirágfák.
Amikor Hugh-val elérkezettnek láttuk az időt, összehívtuk a
két családot, és bejelentettük a baba érkezését. Mindenki úszott a
boldogságban, én pedig beléptem egy teljesen új világba,
amelynek eddig nem sok figyelmet szenteltem; megismerkedtem
azzal a déli hagyománnyal, hogy az első gyereküket váró
anyáknak átadják a korábbi nemzedékek asszonyai által
összegyűjtött tudást.
– Alix! – förmedt rám anyám, amikor rajtakapott, hogy le
akarok venni egy tálat a konyhaszekrény legfelső polcáról.
– Ezt azonnal hagyd abba! Nem tudod, hogy így a baba nyaka
köré tekeredik a köldökzsinór?
Amikor gyomorégés kínzott, Darla néni közölte velem: ez azt
jelzi, hogy a gyereknek sok haja lesz.
Helena is színre lépett: figyelmeztetett, ne engedjem, hogy
bármi is megijesszen, mert attól anyajegy nő a baba bőrén. Úgy
tűnt, mindenki számtalan példát tud felhozni ezekre a
jelenségekre, és minden lehetséges alkalommal meg is osztották
velem az ismereteiket. Én csak nevettem a történeteiken, de az a
szegény orvosnő, aki New Yorkból költözött a városunkba, nem
győzött hüledezni, amikor megosztottam vele, amit hallottam, és
rám parancsolt, hogy egy percig se vegyem komolyan a
családom hiedelmeit. Valószínűleg sosem volt képes megragadni
a déli hagyomány lényegét, pár év múlva vissza is települt „a
civilizált világba”.
A felszínen minden rózsásnak és tökéletesnek tűnt, pedig mi
sem állt távolabb az igazságtól. Bárhogy színészkedtem,
valójában még boldogtalanabb voltam, mint azelőtt. A szerelmet
hiába is próbálnánk fel-le kapcsolgatni, mint a villanyt.
Legfeljebb téglát téglára rakva elfalazhatjuk az érzelmeinket,
bevehetetlen erődöt építhetünk köréjük. És ha felépült az erőd,
olyan jól álcázzuk, hogy mi magunk sem látjuk többé. Ezt tettem
Nick iránti szerelmemmel, az álca pedig a gyűlölet volt, amely
mindent átitatott az életemben. Először történt meg velem, hogy
szem elől vesztettem az ámbrafa belsejét, és csak a halvány,
rostos fát láttam, amely görbe és megbízhatatlan.
Ennek a változásnak az lett az egyik legfontosabb
következménye, hogy hirtelen bizalmatlanság ébredt bennem
Hugh iránt. Egyszer már voltam olyan hülye, hogy mindent
elhiggyek, amivel Nick áltatott. Még egyszer nem lesz ilyen. Ha
Hugh olyan rendesnek tűnik, hogy az már nem is lehet igaz,
akkor biztosan megvan az oka, miért viselkedik így. Mihelyt
levettem a szemellenzőt, álomvilágom hangos robajjal
összeomlott.
Állandóan Hugh-t figyeltem, próbáltam kitalálni, vajon miért
van az, hogy látszólag annyira örül egy gyereknek, aki nem az
övé. Ha valaha is a leghalványabb érdeklődést mutatta volna a
gyerekek iránt, még megértettem volna. De nem mutatta. Most
pedig egyszeriben teljes erőbedobással játszani kezdte a lelkes
apát, aki alig várja, hogy megszülessen a baba, bennem pedig
egyre nőtt a gyanakvás.
Csak egyetlen következtetésre juthattam. Kezdettől fogva
igazam volt Hugh-val kapcsolatban. Nem szeret. Csak azért
ragaszkodott hozzám, mert a családja ezt akarta, ezt várta tőle.
És bár már így is rengeteg pénze volt, tudta, hogy ha a szülei
elégedettek vele, egy olyan üzemet fog örökölni tőlük, amely
meghatározza a város és az egész környék életét. Lehet, hogy
bizonyos értelemben tényleg kedvel, de inkább testvérek
vagyunk, nem férj és feleség. Én a zsákmánya vagyok, a
legalkalmasabb eszköz arra, hogy megszerezze, amit igazán
akar, a tekintélyt és a hatalmat, hiszen ezek a legértékesebb
árucikkek a mi kisvárosunkban. A gyerek egyszerűen csak
dekoráció, a boldog család külvilág felé sugallt képének
kiegészítője.
A lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy Hugh boldogsága,
bármilyen meggyőzőnek tűnik is, ugyanúgy színlelt, mint az
enyém. Hugh segített nekem és Jennának a gyerekszoba
berendezésében, szinte mindent ő szerelt össze. Kíméletlenül ki
is gúnyoltuk, amikor fordítva rakta fel a kiságy rácsait, és
kénytelen volt újrakezdeni. És ahogy nőtt a hasam, úgy lett Hugh
egyre figyelmesebb, nem engedte, hogy továbbra is annyit
dolgozzak a ház körül, és ügyelt rá, hogy felpolcoljam dagadt
bokámat. Szívesen nyugtatta a kezét a pocakomon, és jót
nevetett, ha a baba nagyot rúgott. A terhesség vége felé még a
szülés-előkészítő tanfolyamra is eljött velem.
Hamar észrevettem, hogy ez a nagy figyelmesség leginkább
akkor jellemző rá, amikor mások is vannak körülöttünk. Egy
szóval sem állítom, hogy ne lett volna rendes velem. De a
terhességem előrehaladtával egyre gyakrabban süllyedt néma
tűnődésbe, ha egyedül voltunk, nekem meg akaratlanul is az járt
a fejemben, vajon ő is arra a következtetésre jutott-e, mint én.
Mert én végül ráébredtem, milyen nagy hiba volt, hogy nem
szerelemből házasodtunk össze. De tudtam, hogy ezzel a hibával
mostantól együtt kell élnem, egyedül kell megküzdenem vele.
Jenna valóságos angyalnak látta Hugh-t, a családom pedig
szintén a maga kis válságát élte.
 Egy héttel karácsony előtt anyu átjött, hogy segítsen
feldíszíteni a fát. Az én máskor oly bőbeszédű anyám komor
arccal, szótlanul aggatta a karácsonyfára a fényfüzéreket.
Vártam, mert tudtam, előbb vagy utóbb úgyis kiböki, mi
aggasztja. Végül nagy sóhajjal leroskadt a kanapéra.
– Apád megkérte a kezemet.
Elmosolyodtam. Egyáltalán nem lepett meg a hír. Már régóta
vártam, hogy apám összeszedje a bátorságát.
– És mit válaszoltál?
– Hogy még át kell gondolnom. – Az alsó ajkát harapdálta. –
Ez azt jelentené, hogy Jonesboróba költözünk, és itt hagyjuk a
Bírót.
– De anyu, a Bíró nem lesz egyedül. Darla néni meg Jane néni
majd gondoskodik róla, és Jonesboro különben is csak húsz
percre van innen.
Anyám esdeklő tekintettel nézett fel.
– Mit fog gondolni Jane, Alix? Nem akarok megint fájdalmat
okozni neki.
Leültem, és megfogtam a kezét.
– Szereted aput?
– Igen – suttogta. – Azt hiszem, mindig is szerettem.
– Akkor menj hozzá! Jane néni meg fogja érteni. Ő azt akarja,
hogy boldog légy.
– Tényleg így gondolod?
– Beszélj vele!
Miután anyu végre igent mondott, apu valószínűleg nem
akarta megkockáztatni, hogy visszakozzon. Az esküvőre
karácsonykor került sor, és anyám úgy izgult, mint egy
tinédzser. Ha Jane néniben volt is némi szomorúság, jól titkolta,
és mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. A következő hét
azzal telt, hogy anyut átköltöztettük apu jonesborói házába, bár
én nagyrészt kimaradtam a munkából, csak egy széken ülve
nézhettem, ahogy a többiek dolgoznak.
Pár nappal ezután, egy hideg januári éjjelen megkezdődött a
vajúdás. Nemrég feküdtünk le, talán pár órája, amikor
rémálomból ébredtem. Verejtékben úszva ültem ki az ágy
szélére, köntösbe bújtam, aztán kibotorkáltam a konyhába, hogy
igyák egy csésze meleg tejet. Az első görcs akkor fogott el,
amikor kitöltöttem a tejet a lábosból. Belekapaszkodtam a pult
szélébe, visszatartottam a lélegzetem, míg el nem múlt a
fájdalom, aztán kiöntöttem a tejet a mosogatóba, és elmostam a
lábost meg a csészét.
Ösztönösen annyira vágytam az egyedüllétre, hogy nem
keltettem fel Hugh-t. Ültem a konyha félhomályában az
asztalnál, és az órát figyeltem, miközben a fájások egyre
gyakoribbak lettek, és mindegyik egy kicsit tovább tartott, mint
az előző. Még négy óra múlva is ott ültem, amikor Hugh
álmosan, kócosán, félig nyitott szemmel kitámolygott a
hálószobából.
– Alix! Mit csinálsz itt?
– Szülök – feleltem nyugodtan.
Elkerekedett a szeme.
– Most?
– Valahogy úgy.
– De miért nem ébresztettél fel?
– Ez még csak a vajúdás kezdete, nem lett volna sok értelme,
hogy mindketten ébren legyünk. – Az igazi okot nem
mondhattam meg neki. Akkoriban talán még én magam sem
voltam tisztában vele. Hugh nem volt a gyerekem apja, és a
lelkem mélyén nem bíztam benne. Egyetlen férfiban sem bíztam
többé.
Leguggolt mellém.
– Milyen gyakran jönnek a fájások?
Az órára pillantottam.
– Tizenöt percenként.
– Oké, akkor felhívom az orvost, aztán felöltöztetlek.
Nem tiltakoztam az ellen, hogy átvegye az irányítást. Újabb
fájás tört rám, és minden energiámmal befelé figyeltem. És ez így
is maradt a következő nyolc órában, amíg meg nem szültem a
lányomat.
Katié hangos tiltakozással lépett a világba, kis arca dühös
fintorba torzult, amint visítva adta hírül, mennyire nem tetszik
neki, hogy kilökték finom, meleg fészkéből. Csak akkor
nyugodott meg, amikor takaróba csavarták, és a karomba tették.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy vizsgálgattam. Annyira
hasonlított Nickre, hogy nem is értettem, miért nem tűnik fel
mindenkinek. Kis fejét sűrű, fekete haj borította, amely máris
göndörödni kezdett, és még akkor is világosan látszottak a
gödröcskék a pufók babaarcon, amikor végre elhallgatott.
Hugh végig ott volt mellettem, tanácsokkal látott el, a hátamat
és a hasamat masszírozta, amikor felerősödött a fájdalom, és
boldogan vágta el a köldökzsinórt, amikor az orvos a kezébe adta
az ollót, később pedig rózsaszín virágokkal zsúfolta tele a szobát,
és szivarokat osztogatott.
De addigra már nem érdekelt, hogy mindez színészkedés-e.
Ott volt nekem Katié, és egyik percről a másikra megváltozott az
életem. Ő volt a szemem fénye, az életem értelme, rajta kívül
semmi sem számított.
Katié nem volt az a tipikus „jó gyerek”. Kezdettől fogva okos
volt, értelmes, és egy percig sem maradt nyugton. Mosolya,
nevetése bearanyozta az életünket, szürke szemében gyakran
csillogott öröm. Valamennyien szégyentelenül elkényeztettük, ő
pedig úgy fogadta, mint akinek mindez magától értetődően jár,
aztán még többet követelt.
Még Hugh-t is levette a lábáról. Egyik délután arra mentem be
a gyerekszobába, hogy Katié Hugh hajába mélyeszti tömzsi
ökleit, és hisztérikusan nevet, miközben Hugh a hasát
puszilgatja. Nesztelenül kiosontam, mielőtt észrevettek volna.
Ebben a pillanatban őszintén, szívből szerettem Hugh-t. Ám a
sors úgy akarta, hogy ez legyen az első és az utolsó alkalom,
amikor valamiféle valós érzelmet táplálok iránta.
Három hónap múlva, hat hónapos korában Katié meghalt. Az
orvosok azt mondták, bölcsőhalál, de én csak azt tudtam, hogy
az egyik percben még a kezemben tartottam az én gyönyörű,
eleven gyerekemet, a következő pillanatban pedig már
eltávozott, és nekem semmim nem maradt. Amikor eltemették,
engem is mellé kellett volna temetniük. Csak üres héj maradt
belőlem, ami lélegzett és evett, mert rákényszerítették, de nem
volt hajlandó beszélni senkivel. Bezárkóztam a gyerekszobába, és
ott maradtam, míg gyásztól és aggodalomtól sújtott családom ki
nem rángatott, és dobozokba nem pakolta Katié holmiját. Aztán
elküldtek az orvoshoz. De nem létezett olyan pirula, amely
segített volna túljutni azon a traumán, hogy elvesztettem a
gyerekemet.
Sokszor felriadtam az éjszaka közepén, Katié kétségbeesett
sírása csengett a fülembe, és akkor kimentem a temetőbe, ott
ültem a sötétben, egyik kezemet a síron nyugtatva, és
altatódalokat dúdoltam, míg Hugh meg nem jelent, és haza nem
vitt.
Fájdalmamban és gyötrelmemben Nicket hibáztattam. Öt
átkoztam azokban a magányos, üres órákban, amelyeket Katié
sírjánál töltöttem. Ez mind nem történt volna meg, ha nem
hagyott volna el minket. Ha engem hívott volna magához, nem
Lindsey-t, Katié még most is élne. Itt kellett volna lennie, meg
kellett volna mentenie a lányát. De nem tette, és emiatt még
jobban gyűlöltem, mint eddig.
Furcsa módon Hugh apja, lan volt az, aki visszarángatott
valami életféleségbe. Egy reggel beállított hozzánk, bemasírozott
a szobánkba, és kiparancsolt az ágyból.
– Öltözz fel! – parancsolt rám. – Dolgozni mész.
Felvett az „asszisztensének”, bár a pozíciót nyilvánvalóan csak
azért találta ki, hogy lefoglaljon valamivel. Csak azért tűrtem a
zsarnokoskodását, mert engedelmeskedni könnyebb volt, mint
ellenállni. De lassanként érdekelni kezdett a munka, és
belevetettem magam a faipar világába. Két év elteltével többet
tudtam az üzletről, mint Hugh. Egy évvel ezután elmentem a
bankba, és hitelt igényeltem, a Morgan nevet kínálva
fedezetként. Amikor megkaptam a pénzt, megalapítottam a saját
építőanyag-kereskedő cégemet, amely az első ilyen vállalkozás
volt Morganville-ben. Szándékosan olyan nagy területű áruházát
nyitottam, mint a nagy üzletláncok jonesborói boltjai, és éjjel-
nappal minden percemben azon dolgoztam, hogy sikeressé
tegyem. A Southern Supply lett az életem, semmi mással nem
törődtem.
Ezért hát, amikor először hallottam, hogy Hugh-nak szeretője
van, hidegen hagyott a dolog. Bizonyos értelemben még
megkönnyebbülést is jelentett. Egy darabig legalább békén hagy.
Soha nem tudtam meg, ki volt a nő, és nem is akartam tudni.
Egyvalamit akartam: homokba dugni a fejem, elfelejteni a múltat,
elfelejteni, hogy még mindig fáj a szívem a kislányomért, aki
olyan rövid ideig lehetett velem. És ez hihetetlenül jól sikerült.
Ahogy telt az idő, teljesen érzéketlenné vált a lelkem, és én
örültem ennek, sőt mindent megtettem, hogy így maradjon. Nem
éreztem semmit, se haragot, se örömet, se szomorúságot.
Könnyebb volt így az élet.
És ekkor, tizenöt évvel azután, hogy elhagyta a várost,
hazajött Nick.
MÁSODIK RÉSZ
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

M organville-ben elszabadult a pokol, amikor elhagytam

Hugh-t. A pletyka úgy szálldosott ide-oda, mint valami
amfetaminnal etetett kolibri. A város két pártra szakadt, kis híján
háború tört ki. Az egyik oldal úgy vélte, elment az eszem, a
másik viszont – azok, akik tudtak Hugh viszonyairól –
ünnepelte, hogy végre észhez tértem. Nem mintha érdekelt
volna a véleményük. Nyugodtan, higgadtan vészeltem át a
vihart, nem magyarázkodtam, nem mentegetőztem, elengedtem
a fülem mellett a suttogó szóbeszédet, ami mindenhová elkísért.
Mindkét családot feldúlták a történtek, és miután két hónapon
keresztül próbáltak megfélemlíteni, meghatni, bűntudatot kelteni
bennem, végül hátat fordítottak nekem. Még anyám is alig állt
velem szóba. Egy darabig megkönnyebbülést hozott a csend.
Továbbra is ott volt nekem a Bíró, aki mindent tökéletesnek
talált, amit tettem, meg apám, aki mindig is ellenezte Hugh-val
kötött házasságomat. És legnagyobb meglepetésemre ott volt
Jenna, aki pedig mindig valami csodalénynek képzelte Hugh-t,
de amikor megtudta, hogy beadtam a válókeresetet, csak ennyit
mondott:
– Ideje volt.
 Igazság szerint Hugh és én nem éltünk valódi házasságban,
amióta Katié meghalt. Úgy lézengtünk egymás mellett, mint két
idegen, mindketten jártuk a magunk útját, még akkor is alig
beszéltünk, ha egy helyiségben tartózkodtunk. Én csupán
hivatalossá tettem a különválásunkat. A végére már
egyszerűbbnek tűnt elhagyni a férjemet, mint úgy tenni, mintha
boldogok lennénk, miközben nem voltunk azok.
Hugh persze eljátszotta a megsebzett férjet, a férfit, akit
minden előzetes figyelmeztetés és minden ok nélkül faképnél
hagyott a felesége, de tudtam, hogy igazából megkönnyebbült.
Habozás nélkül írta alá a válóper megindításához szükséges
papírokat, különösen azok után, hogy semmit sem kértem tőle,
még a nevét sem kívántam használni. Úgy döntöttem,
visszaveszem az Alix French nevet.
A válókereset beadása nem keltett bennem sem
megkönnyebbülést, sem szomorúságot. Csupán egy volt azon
események sorában, amelyek tökéletesen hidegen hagytak.
Visszaköltöztem a farmra, a pajtabeli szobába, és a
körülményekhez képest elégedett voltam.
A hely bizonyos tekintetben megváltozott. Az ágy ugyanaz
volt, mint régen, mint ahogy a kék-zöld kockás függöny is,
amelyet mostanra kifakított az idő és az erős napfény. Ugyanaz a
szék állt a sarokban. De az eltelt évek alatt nem állt üresen a
tágas szoba. Cody unokatestvérem évekig lakott itt, miután
befejezte az egyetemet és hazajött. Ő állított be egy kisebb
tűzhelyt, hűtőt és egy nagyjából egy méter széles
konyhaszekrényt, az alsó részében mosogatóval. Még a telefont
is beszereltette.
Cody meglepetést jelentett számomra. Kriminológiát tanult az
egyetemen, és mihelyt megszerezte a diplomáját, visszatért
Morganville-be, és elhelyezkedett a rendőrségen.
Hazaköltözésem idején ő volt a város seriffje és az egyik legjobb
barátom.
Egyszer megpróbált bocsánatot kérni azért, ami annak idején a
Burger Zone-ban történt, amikor még fiatal lány voltam, de
leintettem. Nem akartam Nickre gondolni, nem akartam
felidézni magamban azt az éjszakát. Nem akartam érezni
semmit. Ha az embernek vannak érzései, fájdalmat is érez. Ezt a
magam kárán tanultam meg. Még egyszer nem történhet meg
velem. Ezért amikor értesültem Nick visszatéréséről, még csak
gyorsabban sem kezdett verni a szívem. Hát igen. Megtanultam
a leckét.
Kora tavasz volt, ekkor kezdtek kibújni a föld alól az első zöld
növények. Bezártam a Southern Supply ajtaját, és beültem a
Chevybe, majd a másik ülésre tettem a kezemben lévő
papírhalmot. Szombatonként az üzletvezetőm, Kenny Millsap
gondjaira bíztam az áruházát, de péntek este mindig magammal
vittem az átnézendő iratokat, így legalább a szabadnapjaimon is
volt mivel elfoglalnom magam.
Kissé meglepődve láttam, amikor hazaértem, hogy Jenna
Lincolnja áll a pajta előtt. Öt éve Jenna megvásárolta a
Deltavidék Ingatlanvállalatot, és tudtam, hogy kora este
valamilyen megbeszélése volt. Ha máris végzett, akkor nem
mehetett valami jól.
– Szia! Mi újság? – kérdeztem, amikor megláttam, hogy fel-alá
járkál az üres istállók előtt. Olyan izgatottnak és feldúltnak tűnt,
hogy a macskák, akik máskor ott lézengtek az udvaron, most
mind fedezékbe vonultak.
Jenna csak akkor válaszolt, amikor a szobám ajtajához értünk.
– Alix, soha nem fogod elhinni, kivel tárgyaltam ma.
 – Kivel?
Letettem a papírokat a hátsó fal mellé tolt kisasztalra, majd
kivettem a ruhásszekrényből egy farmert meg egy pólót.
Kedvem támadt sétálni egyet vacsora előtt a pajta mögötti
erdőben, hogy megmozgassam a tagjaimat és friss levegőt
szívjak.
– Megkérhetnélek, hogy állj meg és figyelj rám? Ez fontos.
A ruhákkal a kezemben Jenna felé fordultam.
– Oké, csupa fül vagyok. Na, ki volt az?
– Nick Anderson.
Egy szót se szóltam, még csak nem is pislogtam. Meglepett a
hír, de az arcomon semmi sem látszott.
– Na, nem is mondasz semmit?
– Mit kéne mondanom?
A székre terítettem a ruhákat, aztán fél kézzel a szék támlájába
kapaszkodva levettem sötétkék kosztümömet.
– Azt hittem, meglepődsz, vagy dühös leszel, vagy valami! –
hadonászott Jenna. – Nick visszajött, Alix, és itt is marad.
Megveszi azt a nyolchektáros területet a farmotok mellett. A
szomszédotok lesz. A fenébe is, azt tervezi, hogy házat épít a
birtokhatártól két méterre! Ahányszor kilépsz innen, mindig
beleütközöl majd.
Megvontam a vállam, miközben belebújtam a farmerbe.
– Szabad országban élünk.
Jenna felháborodva roskadt le a karosszékbe.
– Most már tényleg kezdek aggódni. Azt hittem, ez már csak
kivált belőled valami reakciót. Szeretted őt, Alix. Hogyan lehetsz
ilyen nyugodt, azok után, amit veled tett?
Magamra húztam a pólót, aztán beletúrtam rövid hajamba,
hogy megigazítsam.
 – Az régen történt. Nick már semmit nem jelent nekem.
– Van egyáltalán bármi, ami jelent neked valamit? – fúrta
belém a tekintetét Jenna. – Mozgatod a lábadat, nyitogatod a
szádat, lélegzel, eszel, dolgozol, alszol, de nem élsz. Azt hittem,
ha szétmentek Hugh-val, megváltozik a helyzet, de nem. Csak
annyi változott, hogy máshol laksz. Van fogalmad róla, milyen
rég nem hallottalak nevetni?
Pontosan tudtam. Utoljára azon a napon nevettem, utoljára
azon a napon érdekelt valami a cégemen kívül, amikor Katié
meghalt.
Jenna szokás szerint mintha belelátott volna a fejembe.
– Előbb vagy utóbb úgyis összefutsz Nickkel. Beszélsz neki
Katiéról?
Megmerevedtem, aztán ellazítottam a vállamat. Évek óta senki
sem említette meg Katie-t a jelenlétemben. Olyan volt, mintha
nem is létezett volna, csak nekem. Idegenül csengett a neve Jenna
szájából.
– Nem. Semmi köze Katie-hez.
De Jenna észrevette a rést a páncélomon, és kíméletlenül
odaszúrt.
– Katié az ő lánya is volt. Szerinted nincs joga hozzá, hogy
megtudja, mi történt?
– Nincs. – Vállfára akasztottam a kosztümömet, és bevágtam a
szekrénybe.
– Katié nem volt a gyereke, és soha nem is lesz.
– Aha! Csak nem valami kis dühöt érzékelek? Lehet, hogy
mégis van benned némi élet.
– Hagyd abba, Jenna!
Nagyot sóhajtva nézte, ahogy előveszek egy pulóvert, és a
derekamra kötöm.
 – Jól van, jól van. Csak megijesztesz, Alix. Úgy viselkedsz,
mint az a nyavalyás robot a Star Trekből. Nem, ezt visszaszívom.
Data legalább embernek akar látszani.
– Jenna, jól vagyok, komolyan.
– Hová mész?
– Sétálni. Egész nap az íróasztalnál ültem.
– Ha kölcsönadsz egy farmert, veled megyek. És ha jó kislány
leszel, még egy hamburgerre is meghívlak utána.
– Ezt megbeszéltük.
Egy ideig csendben lépkedtünk, az előző őszről ott maradt
avar ropogott a talpunk alatt. Körülöttünk dúsan virágoztak a
vadszilvafák meg a júdásfák. A nektárt gyűjtögető méhek
zümmögése töltötte be a levegőt.
– Hogy érzi magát anyukád az új házában?
– Gondolom, jól.
Apám nagyjából hat hónapja nyugdíjba ment. Anyával
eladták a jonesborói házukat, és vettek egy kisebbet a farmhoz
vezető út mellett, hogy közelebb legyenek a Bíróhoz.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig nem áll
szóba veled?
– Csak ha muszáj – feleltem kényszeredett mosollyal. – Tudod,
milyen jó barátnők Helenával. Egymást hergelik egyik
felháborodásból a másikba. Remélem, túlteszik magukat rajta, ha
ráébrednek, hogy ez nem játék, tényleg elválok Hugh-tól, és
úgysem tudnak lebeszélni róla.
– Valószínűleg így lesz. És mi a helyzet Darlával?
– Ismered Darla nénit. Akkor sem tudna csöndben maradni,
ha pisztolyt szorítanának a fejéhez. Minden héten legalább
egyszer előadást tart nekem arról, hogyan sodrom veszélybe a
halhatatlan lelkem. Szerinte ennek nagyon rossz vége lesz.
 Darla néni legnagyobb bánatára Katié temetése óta be sem
tettem a lábam a templomba. Miután a válókereset beadását
követően visszaköltöztem a farmra, és így bármikor elérhetővé
váltam, csak még gyakoribbak lettek a tirádái. Egy idő után már
oda se figyeltem. Darla néni szemlátomást beérte azzal, ha
időnként bólintottam, mintha egyetértenék az állításaival.
– Jane néni az egyetlen, aki egyik párthoz sem csatlakozott.
Ugyanúgy bánik velem, mint mielőtt férjhez mentem és
elköltöztem.
– Szerinted eszébe jutott valaha, hogy ha az apád őt vette
volna el, akkor te az ő lánya lennél?
– Nem tudom. Lehet.
Jenna elgondolkodva sandított rám.
– Nick rólad kérdezősködött. Tudja, hogy váltok Hugh-val.
– Ezt mindenki tudja. Úgy hallottam, a borbélyüzletben
fogadóiroda működik, és öt az egyhez adják, hogy visszavonom
a válókeresetet.
– Komolyan? – kapta fel a fejét Jenna. – Lehet, hogy holnap én
is benézek.
– Ne tedd! Mindenki tudni fogja, hogy bennfentes
információkkal rendelkezel, és elrontod a játékukat.
– Azt hiszem, igazad van. Persze ha mindenki megtudja, hogy
Nick visszajött, lehet, hogy változnak az esélyek.
– Miről beszélsz?
– Ugyan már, Alix! Csak nem gondolod komolyan, hogy olyan
ügyesen sikerült eltitkolnotok, mit éreztek egymás iránt? Az
iskolában mindenki tudta. Na jó, kivéve Piggyt. Ő olyan
féltékeny volt rád Hugh miatt, hogy nem látott tovább az
orránál.
Tulajdonképpen sosem érdekelt, kik Hugh szeretői, de biztos
forrásból tudtam, hogy az egyikük Piggy volt. Nem sokkal
azelőtt, hogy elhagytam a férjemet, Piggy gondoskodott róla,
hogy értesüljek a dologról: úgy lógott Hugh-n, úgy simogatta,
ahogy csak egy szerető teheti.
Piggy már nem is túlsúlyos volt, hanem inkább terebélyes.
Ráadásul férjes asszony, két gyerek, egy fiú meg egy lány anyja,
akiket majdnem annyira elkényeztetett, mint annak idején a
szülei őt. A nagyobbik körülbelül hat hónappal azután született,
hogy összeházasodtak Devon Garnerrel, azzal a népszerű
kosarassal, aki azon az estén majdnem megerőszakolt a Burger
Zone előtt. Piggy mindig azt állította, hogy a baba koraszülött,
noha több mint négy kilóval jött a világra.
Persze, ami a gyereket illeti, nincs jogom a szemére vetni a
dolgot, de az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy Devont
kelepcébe csalták, mert ő volt a második legmenőbb srác Hugh
után. Mostanra nem sok maradt a régi Devonból. Egy
biztosítónál dolgozott a városban, és csöndes, megviselt férfi lett
belőle. A múltban történtek ellenére sajnáltam. Akkora büntetést
senki sem érdemel, hogy Piggyvel kelljen élnie.
De valami más is felkeltette a kíváncsiságomat, és akaratlanul
is ez járt a fejemben. Tétován megköszörültem a torkom.
– Na és hogy néz ki Nick?
– Bakker! Tudtam, hogy érdekel.
Elvörösödött az arcom.
– Nem érdekel, csak kíváncsi vagyok. Remélem, hogy kövér és
kopasz.
– Hát akkor csalódni fogsz a reményeidben. Úristen, Alix,
Nick még dögösebb, mint gyerekkorunkban. Várd csak ki, míg
meglátod. Akár filmsztár is lehetne, az a fajta férfias fickó, akik a
kemény fiúkat játsszák a westernekben. Már csak a hatlövetű
hiányzott a derékszíjáról. És úgy láttam, nemigen vannak anyagi
gondjai. Képzeld, azt mondta, készpénzben fizet a telekért, pedig
nem olcsó.
Egy szót sem akartam többet hallani Nickről. Sarkon
fordultam, és visszaindultam a pajta felé.
– Gyere, menjünk el azért a hamburgerért!

Amikor Jenna Nickről mesélt, még meg tudtam őrizni a

nyugalmamat. De éreztem, hogy ha személyesen találkozom
vele, egészen más lesz a helyzet. Egész hétvégén ezen a
lehetőségen rágódtam. Épp elég papírmunkát kellett elvégeznem
ahhoz, hogy a szobámban maradjak és elfoglaljam magam, de
nehezemre esett odafigyelni.
Vasárnap délután kalapálás távoli visszhangját hallottam a
telek felől, amelyet Nick meg akart venni, de nem voltam
hajlandó kinézni.
Nem sokkal azután, hogy zajongani kezdtek odaát, a Bíró
jelent meg a pajta nyitott ajtajában.
– Hallod ezt a kalapálást?
– Igen – feleltem, tekintetemet az előttem fekvő számlákra
szegezve.
– Tudod, ki az?
– Nick – mondtam.
– Oké, csak látni akartam, tudod-e, hogy visszajött. Arra
gondoltam, átmegyek és köszönök neki.
Végre felnéztem.
– Csak ne csinálj semmi olyat, amivel kifárasztod magad!
Újabban egy kissé aggódtunk a Bíró miatt. Nem sok ereje volt,
és annyit evett, mint egy kismadár. Két éve gyógyszert szedett a
vérnyomására.
 – Ne aggodalmaskodj! Kezdesz rosszabb lenni, mint Darla,
pedig ő úgy figyel, mint valami nyavalyás sólyom. Még a
fürdőszobába se mehetek ki úgy, hogy ott ne álljon az ajtóban.
Tudom, mire vagyok képes, és mire nem.
– Tudni és tenni nem ugyanaz, te makacs vénember. És csak
azért aggodalmaskodunk, mert szeretünk.
Ujjával feltolta a szemüvegét az orrán, aztán rám pislantott a
keret fölött.
– Szeretnél átjönni velem, hogy vigyázz rám?
– Kösz, de ezúttal kénytelen leszek megbízni benned. Még
nagyon sok a munkám.
Tisztában voltam vele, hogy nem kerülhetem el örökké Nicket
egy akkora városban, mint Morganville, de azt megfogadtam,
hogy nem fogom keresni. Még azt a kérdést sem tettem fel, vajon
ő miért nem próbál megtalálni engem. Nyilvánvaló volt. Tizenöt
éve nem kellettem neki, és semmi okom, hogy azt gondoljam,
mostanra meggondolta magát. Bizonyára boldog házasságban él
Lindsey-vel. Csak azt sajnáltam, hogy nem valahol máshol
telepedtek le. Nem voltam biztos benne, hogy Morganville elég
nagy hármunknak.
Hétfő délután aztán elérkezett a pillanat. Éppen a Southern
Supply raktárában voltam, és az ajkamat rágcsálva próbáltam
kitalálni, hogy a méretre vágott konyhapultot, amit az egyik
építési vállalkozó rendelt, meg lehet-e menteni. A belső sarkait
ugyanis rosszul vágták le és illesztették össze. Reménytelen
esetnek tűnt.
– Alix! – reccsent az intercomból Kenny hangja.
– Igen, Kenny – szóltam bele szórakozottan. Nagyon úgy
nézett ki, hogy veszteséget kell elkönyvelnünk a pult miatt.
– Rendeljétek újra! – mondtam Dougnak, a raktárvezetőmnek.
– És mondjátok meg nekik, hogy ezúttal rendesen csinálják meg,
különben ezentúl mással végeztetjük az asztalosmunkát. Ez már
a második hibájuk ebben a hónapban.
Doug a telefonhoz indult. Közben ismét megszólalt Kenny
hangja.
– A vevőszolgálatnál vár egy vásárló, aki számlát szeretne
nyitni.
– Máris megyek.
Büszke voltam rá, mi lett a Southern Supplyból. Ez volt
Morganville legnagyobb boltja, és a fűrészmalom után a környék
második legfontosabb munkáltatója. Az állam északkeleti
részének legkülönbözőbb helyeiről jöttek hozzánk az építési
vállalkozók, akik kizárólag nálunk szerezték be az
építőanyagokat. Ritkán telt el úgy nap, hogy egy-két új vevő ne
akart volna számlát nyitni, úgyhogy semmi rendkívülire nem
számítottam, amikor elindultam a vevőszolgálat felé.
Benyúltam a pult alá, elővettem egy hiteligénylési
nyomtatványt, és csak amikor felegyenesedtem, akkor vettem
szemügyre a laza tartásban ott álldogáló férfit.
– Szia, Pöttöm! – Nick lágy hangja úgy szivárgott belém, mint
a melasz a forró süteménybe.
Dermedten álltam, a szívem olyan vadul vert, hogy alig
kaptam levegőt. Eközben akaratlanul is végigfutott a tekintetem
Nicken, és megállapítottam, hogy ami a külsejét illeti, Jenna
legalábbis enyhén fogalmazott. Nick magasabb lett, legalább
százkilencven centi volt, talán még több is. Sűrű hajában nem
voltak ezüstszínű szálak, de rövidebbre vágatta, mint régen.
Amikor tizenöt éve elment, a teste, bár felnőtt volt már, még
őrzött valami fiús jelleget, sovány volt, és szikár, mint egy fiatal
állat. Az előttem álló férfiban azonban nem volt semmi fiús.
Fekete nadrágot viselt, fekete pólóinget és combközépig érő
fekete vászonkabátot. A sötét szín jól kiemelte bronzbarna bőrét.
És még a ruhák sem rejthették el hosszú, erős lábizmait, széles
vállát, lapos hasát.
Az arca is megváltozott. Minden kerekség eltűnt róla, csak
markáns, szinte vésővel faragott vonások maradtak, amelyek
büszkén hirdették, hogy olyan ember áll előttem, aki tudja, mit
akar, és nem fél megszerezni azt. Az állát rövid borosta borította.
Csak a szürke szempár meg a gödröcskék voltak ugyanolyanok.
Erről bármikor felismertem volna.
Amikor továbbra is csak szótlanul bámultam rá, kissé
elhalványult a mosolya, és közelebb lépett. Összecsavart
tervrajzokat tartott az egyik kezében.
– Alix! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy elfelejtettél?
Valami csoda folytán sikerült erőteljes, hűvös hangon
megszólalnom, bár a sok ellentétes érzéstől egész testemben
remegtem.
– Nick. Jenna mondta, hogy visszajöttél. – Letettem a
papírokat a pultra, és felé löktem őket. – Ha ezeket kitöltőd,
megnyithatjuk a számládat.
Csodálkozó kifejezés jelent meg a szemében, miközben a
zsebébe nyúlt a tolláért.
– Nagyon jól nézel ki, Alix.
– Kösz! – mondtam, és mosolyt erőltettem az arcomra. Már
egész jól ment a színészkedés. Akkor is képes voltam rá, amikor
a legszívesebben sikítottam volna.
Nick közelebb húzta az űrlapokat, és tanulmányozni kezdte
őket, aztán felpillantott.
– Hogy vagy?
– Remekül.
 Fürkésző tekintettel nézett, majd óvatosan így folytatta:
– És Hugh? Úgy hallottam, különváltatok.
– Jól hallottad. – Az űrlapra mutattam. – Csak írd be a
címedet, a telefonszámodat, a társadalombiztosítási számodat és
a hitelközvetítőd nevét. A többit bízd ránk.
– Nincs hitelközvetítőm.
– Akkor a bankod neve és címe is megfelel.
Beírta a szükséges adatokat, de közben állandóan rám
sandított. Amikor végzett, visszaadta a papírt.
– Nagyon örültem tegnap, hogy láthattam a Bírót. Semmit sem
változott.
– Hát igen. Gondolom, házat akarsz építeni a telekre, amit
megveszel.
– Alix, valami baj van? – kérdezte. Aggodalmasan ráncolta a
homlokát, a szája lefelé görbült.
– Dehogyis. – Nem néztem a szemébe. Ó is csak egy vevő a
sok közül, győzködtem magamat. Nyugalmat erőltettem
magamra, és a tervekért nyúltam. Egyszerűen nem bírtam
elhinni, hogy Nick úgy viselkedik, mintha csak tegnap ment
volna el, mintha ugyanott folytathatnánk, ahol abbahagytuk. –
Általában beletelik pár napba, míg a bank visszajelez a
hiteligényléssel kapcsolatban, de ha akarod, addig is
összeállíthatunk neked egy listát a szükséges építőanyagokról, és
mindent összekészíthetünk.
– Az nagyszerű lenne.
Nick kitartóan bámult, mialatt kiterítettem a tervrajzokat, de
én úgy tettem, mintha észre se venném.
– Már eldöntötted, melyik építési vállalkozót bízod meg? Ha
még nem, van egy névsorunk… – Elcsuklott a hangom, ahogy a
tervrajzra néztem, és egy pillanatra kihagyott a szívverésem.
 Abban az évben, amikor betöltöttem a tizennyolcat, és Hugh
folyton nyúzott, hogy nézzem meg a házakat Fair Oaksban,
véletlenül megláttam egy képet az egyik magazinban. Egy régi,
felújított tanyaházat ábrázolt, és én azonnal beleszerettem a tágas
verandákba, a hatalmas ablakokba, a hatrészes oromzatba és a
régimódi virágágyásokba, amelyek tele voltak mályvákkal,
rózsákkal és lonccal. Számomra ez nem egyszerűen egy ház volt;
úgy éreztem, ilyen egy igazi otthon.
Gondosam kivágtam a képet a magazinból, felragasztottam
egy üres papírlapra, aztán órákat töltöttem azzal, hogy
megterveztem a belső tereket. Ez volt az én álomházam, ilyet
építettem volna, ha lett volna szavam ebben a kérdésben. Most
pedig ez a ház nézett vissza rám Nick tervrajzairól. Minden
részletében olyan volt, amilyennek egykor megrajzoltam.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Nick lágy, reménykedő
hangon.
– Honnan szedted ezt? – kérdeztem. Olyan erősen remegett a
kezem, hogy zörgött a papír.
– Tőled. Egyik éjszaka otthagytad a szobámban, és tizenöt éve
hurcolom magammal. Amikor már tudtam, hogy visszajövünk,
elkészíttettem a terveket a vázlataid alapján. Nem voltam biztos
benne, hogy még emlékszel rá.
Nemcsak a házra emlékeztem, arra az éjszakára is, amikor
otthagytam a rajzokat. Szeretkeztünk Nick szobájában, az utolsó
alkalmak egyike volt ez, és elfelejtettem magammal vinni a
vázlataimat, amikor eljöttem. Mire eszembe jutottak, Nick már
elutazott, én meg feleségül mentem Hugh-hoz. Azt gondoltam,
Darla néni biztosan kidobta őket, amikor kitakarította a szobát.
Most pedig Nick megépíti a házat. Magának és Lindsey-nek.
Úgy forrt bennem a düh, hogy alig bírtam megszólalni.
 – Értem. – A tervrajzok hangos csattanással tekeredtek össze,
amint elengedtem őket. – Kenny majd mindent kiszámol. Ha
kész az alap, hívd fel, és kiszállíttatja az építőanyagokat.
– Alix… – Nick a kezemért nyúlt, de amint észrevettem a
mozdulatot, elrántottam a kezem. Sosem tudtam meg, mit akart
mondani, mert egyszerre összecsuklott a térdem, és elállt a
lélegzetem. Csak némán bámultam a fiúra, aki belépett a
helyiségbe Nick mögött. Olyan volt, mintha a tizenöt éves Nicket
láttam volna. Ilyen lenne Katié fiú változatban, ha élne.
– Szia, apu! Bowie bevisz engem és Lindsey-t Jonesboróba
vacsorázni meg vásárolni. Azt kérdezte, várjunk-e meg.
Nick arcáról csak úgy sütött a szeretet és a büszkeség, amikor
a fiúra pillantott. Laza mozdulattal átkarolta a vállát.
– Daniel, bemutatom Alix Frenchet. Alix, ő a fiam, Daniel.
Két gödröcske jelent meg Daniel arcán, ahogy elvigyorodott,
nekem pedig kis híján megállt a szívem. Éles fájdalom hasított
belém, amikor a fiú felém nyújtotta a kezét.
– Szia! Örülök, hogy megismerhetlek. Apu sokat mesélt rólad.
Valahogy sikerült kezet ráznom vele, és kinyögnöm, hogy
Isten hozta Morganville-ben, miközben az agyamban ez az egy
mondat zakatolt: „ő Katié testvére, ő Katié testvére”.
Őszintén szólva soha nem fordult meg a fejemben a gondolat,
hogy Nicknek más gyereke is lehet. Talán mert nem akartam erre
gondolni. Visszatekintve butaságnak tűnik, de ekkor úgy
éreztem, kétszeresen is elárult, és még szilárdabban eltökéltem,
hogy soha nem beszélek neki Katie-ről.
– Menjetek csak! – mondta közben Nick Danielnek. – Majd
később találkozunk.
Úristen! Még Nick déli kiejtése is eltűnt. Nem mondhatnám,
hogy pont úgy beszélt, mint egy északi, de déliesnek sem
hangzott a beszéde.
Miközben Daniel kifelé indult, odaintettem Kennyt.
– Kenny, bemutatom Mr. Andersont. Mostantól te foglalkozol
a számlájával. – Felvettem a pultról az űrlapot, amelyet Nick
kitöltött, Kenny kezébe nyomtam, aztán megfordultam, hogy
otthagyjam őket.
– Alix, várj! Mit szólnál, ha ma estére meghívnálak vacsorázni
valahová? Elbeszélgethetnénk a régi szép időkről,
elmondhatnánk egymásnak, mi történt velünk azóta.
Azt gyanítom, felállt a karomon a szőr, amikor dühösen Nick
felé fordultam. Úgy tombolt bennem a harag és a fájdalom, hogy
nem bírtam tovább türtőztetni magam.
– A régi szép időkről? Idehallgass, te utolsó szemétláda! Én
egyetlen dolgot akarok: elfelejteni, hogy valaha is léteztél. És ha
ez neked nem elég világos, majd szótagolom a kedvedért. Nem
megyek veled vacsorázni, se most, se máskor. Nemcsak hogy
nem érdekel, mi történt azóta, de egyenesen teszek rá, mit
csináltál mostanáig. Más szóval: szállj le rólam! – Jenna büszke
lenne rám, gondoltam kissé hisztérikusan. Most aztán biztosan
nem úgy viselkedtem, mint egy érzelemmentes robot.
Nick arcából kifutott a vér, szegény Kenny pedig tányérnyira
kerekedett szemekkel bámult rám.
– Kenny, rád bízom a boltot – vetettem oda, miközben
kirángattam a retikülömet a pult alól. – Ma korán hazamegyek.
De elfelejtettem, milyen makacs és elszánt tud lenni Nick.
Utolért a Chevynél, és megragadta a karom. A parkolóban lévő
vásárlók érdeklődve figyelték a jelenetet.
Nick résnyire szűkült szemmel nézett rám.
– Elárulnád, miről beszéltél?
– Gondolkozz! – Megpróbáltam kiszabadítani magam, de Nick
továbbra is finoman, ám erősen szorította a karomat.
– Sok mindenről gondolkodtam az elmúlt tizenöt évben,
olyasmikről, amikről beszélnünk kellene.
– Hát én meg nem akarok beszélni veled. – Úristen! Úgy
sipákolok, mint egy hisztis óvodás, és a helyzet percről percre
romlik. Meg kell szabadulnom Nicktől. – Légy szíves, engedj el!
Nick némi habozás után elengedte a karomat. De nem lépett
hátrébb. Ehelyett a tenyerébe fogta az arcom, a hüvelykujja
végigsimított a bőrömön.
– Hiányoztál, Pöttöm. Nem tudom, miért gyűlölsz most, de ki
fogom deríteni, és nem hagylak békén. Amikor hazajöttem, azt
hittem, boldog házasságban élsz Hugh-val, de még akkor is
reménykedtem, hogy ha más nem is, de legalább barátok
lehetünk.
– Á, tehát szerinted mi barátok voltunk? – Eltéptem magam
tőle, beszálltam a Chevybe, és bevágtam az ajtót. – Tudod mit,
Nick? Lehet, hogy most először mondtál igazat nekem. És még
valami. Semmi szükségem olyan barátra, mint te. – Beindítottam
a motort, aztán sebességbe tettem a kocsit.
– Üdvözlöm Lindsey-t – vetettem oda, miközben
hátramenetben kirontottam a parkolóból.
Kész csoda, hogy nem ütöttem el senkit. Amikor
visszanéztem, azt láttam, hogy Nick ott áll, és ökölbe szorított
kézzel figyeli a távolodó autót. Ezt megérdemelted, te seggfej,
gondoltam.
Morganville nagy változásokon ment át a gyerekkorom óta. A
régi áruházból IGA szupermarket lett, a padok, ahol régen az
öregek tereferéltek, eltűntek az épület elől. A postahivatalként
szolgáló, rozoga lépcsőjű deszkabódét elszállították egy mező
közepére, ahol tovább pusztult. Az új posta modern téglaépület
volt a Fő utcán, a régi helyén pedig borbélyüzlet és automata
mosoda nyílt.
Az utcákról eltűntek a kavicsok, amelyeken valaha mezítláb
szaladgáltam, mindent leaszfaltoztak, a városháza is új, tágasabb
épületbe költözött. A régi hivatal most üresen állt, csak a
nyugdíjasklub összejöveteleit tartották benne. Az országúton
felállított jelzőlámpától jobbra, a sarkon egy vegyesboltot
nyitottak, balra pedig, ott, ahol egykor a Hawkins-féle benzinkút
állt, autóalkatrész-kereskedés kapott helyet. De én ezúttal észre
se vettem mindezt, amint átautóztam a városon. A düh
elhomályosította a látásomat.
Mire hazaértem, már reszkettem. Mi a fene ütött belém? Soha,
de soha nem reagáltam így semmire. A legutóbb azon a bizonyos
Burger Zone-beli éjszakán veszítettem el az önuralmamat, de
akkor részeg voltam, ami épp elegendő mentség.
Ezúttal viszont nem volt mentségem. Szilárdan eltökéltem
valamit, és pontosan az ellenkezőjét tettem.
Hagytam, hogy Nick felidegesítsen. A dührohamom után
nagyon hülyének kéne lennie ahhoz, hogy ne jöjjön rá, milyen
érzéseket táplálok Lindsey iránt, márpedig Nick soha nem volt
hülye.
Kivettem Katié fényképét a tárcámból, összegömbölyödtem az
ágyon, és végighúztam az ujjam az arcocskáján. Ez volt az utolsó
képem róla, azon kevesek egyike, amelyeket megtartottam.
– Visszajött az apád, kicsikém – suttogtam. – És van egy
testvéred. Jaj, Katié, annyira hasonlít rád, hogy fáj ránézni. De ne
félj! Nem lesz semmi baj, megígérem. Akármennyire is feldühít,
soha nem tudhat rólad. Nem érdemli meg, hogy megtudja. Azok
után, hogy elhagyott minket. Azok után, hogy hagyta, hogy
meghalj.
 Megszólalt a telefon, de nem törődtem vele. Túlságosan
lefoglalt, hogy betömjem a rést, amelyet Nick ütött a
védőfalamon, nem tudtam most senkivel sem foglalkozni.
Tégláról téglára erősítettem meg a falat, emlékeztettem magam,
miért gyűlölöm Nicket, miért nem szabad, hogy még egyszer
keresztülmenjek ezen.
Több mint egy óráig tartott, de mire végeztem, nyugodt
voltam és hűvös, szilárdan hittem, hogy többé semmi sem
veszélyezteti érzelmi stabilitásomat. Különösen nem Nick.
Erre hamar rácáfolt az élet. Mert Nick komolyan gondolta,
hogy nem fog békén hagyni.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

M iután sortba és pólóba bújtam, készítettem pár sonkás

szendvicset, fogtam egy pohár teát, és kiültem a pajta
előtti padra. Általában nem volt valami jó étvágyam, de most
farkaséhes voltam. Megcsapta az orromat a sült hús illata, amely
a házból áradt, és összefutott a számban a nyál.
Leültem a napra, lehunytam a szemem, és elképzeltem a
készülőben lévő vacsorát. Sült krumpli és valószínűleg zöldség,
döntöttem el. Nagy sóhajjal kinyitottam a szemem, és haraptam
egyet a saját vacsorámból. Amióta elhagytam Hugh-t, úgy
éreztem, nem látnak szívesen a házban, főleg ha nincs ott anyu,
márpedig aznap este nem jött át.
A lábam körül ott sündörögtek a nemrég született kiscicák.
Tőlük még távol állt az idősebb macskák hűvös tartózkodása,
szívszaggatóan könyörögtek egy kis ennivalóért, kis híján
keresztbe állt a szemük, olyan hevesen nyávogtak. Mondanom
sem kell, a végén ők falták be a második szendvicsemet. Sose
voltam egy irigy kutya, vagyis hát ez esetben inkább macska.
– Úgy látszik, magunkra maradtunk, barátaim – mondtam
nekik, miközben apró darabokra tördeltem nekik a szendvicset,
és gondosan elosztottam, hogy mindegyiküknek jusson belőle.
 Miközben nagymacskákat utánozva morogtak és csapkodtak
körülöttem, kezembe vettem a teásbögrét, és Nick telke felé
néztem. Majd megölt a kíváncsiság, de eltökéltem, hogy akkor
megyek át, ha piros hó esik. Az előző napi kopácsolás
feltehetőleg onnan származott, hogy cölöpöket állítottak fel,
láttam is a kisebb földkupacokat, amelyek azt jelezték, hogy a
nap folyamán elkészültek az alapok.
Nick nem vesztegette az idejét. És ami még tovább rontotta a
helyzetet: pont azon a helyen kezdte építeni a házat, amelyet én
választottam volna. Ha kész lesz, fák veszik majd körül. A
hatalmas perzsa selyemakác, amelyre gyerekkoromban sokszor
felmásztam, a hátsó veranda mellett lesz, és aki ott üldögél majd
nyaranta, élvezheti a fűszoknyára emlékeztető rózsaszín
virágokból áradó illatot.
Hosszú évekig tartó tervezgetéssel sem tudott volna jobb
módszert kitalálni arra, hogy kézzelfoghatóvá tegye az árulását.
Az én házamat építi fel az általam kinézett helyen, de Lindsey-
nek. A puszta gondolattól olyan émelygés jött rám, hogy
örültem, amiért nem ettem meg a második szendvicset.
Reménykedve néztem fel, amikor hallottam, hogy becsukódik
a házunk hátsó ajtaja, de csak apu volt az. Kortyoltam egyet a
teámból, aztán a pajta falának támasztottam a fejemet, és
figyeltem, ahogy közeledik. Leült mellém, amitől a macskák
azonnal félreugrottak, aztán kinyújtotta hosszú lábát. Egy kiscica
rögtön felmászott rajta, mintha létra volna. Miért nem örököltem a
magasságát?, gondoltam bosszúsan. Idegesítő, hogy ilyen kis
vakarcs vagyok, és semmit sem érek el.
– Fáradtnak tűnsz – szólalt meg.
– Nem vagyok fáradt, csak elálmosodtam itt a napon.
– Mi lenne, ha bejönnél, és velünk vacsoráznál?
 Amikor a kiscica elérte apám térdét, felkaptam, és magamhoz
szorítottam. Éreztem a doromboló test vibrálását.
– Nem lehet, apu.
– Alix, az elzárkózás nem jó semmire. Anyád szeret téged.
– Igazán? – fordítottam felé a fejem. – Az utóbbi időben nem
nagyon adta jelét. Csak a társadalmi helyzete érdekli, az, hogy
miként bánnak vele az emberek most, hogy elhagytam Hugh-t.
Fütyül rá, milyen pocsékul éreztem magam, amíg Hugh-val
éltem.
– Elmondtad neki ezt?
– Nem. Ő csak azt akarja tőlem hallani, hogy visszamegyek
Hugh-hoz.
Apám megdörzsölte az orrnyergét.
– A beszélgetés mindkét félnek hasznos, Alix. Adj esélyt
anyádnak, hogy megértsen! Most csak a történet Helena-féle
változatát ismeri, márpedig az a nő teljesen megbolondítja Ellie-t.
Épp most győzte meg, hogy neked terápiára van szükséged, mert
depresszióban szenvedsz, és ha majd segítséget kapsz, minden
visszatér a régi kerékvágásba. – Némi habozás után hozzátette: –
Mindenesetre a mai eset sem javít a helyzeten.
– A mai eset? – vontam fel a szemöldököm.
– Kenny telefonált. A jelek szerint halálra rémítetted, és
amikor nem vetted fel a telefont, aggódni kezdett. Még soha nem
látta, hogy így feldühített volna egy vevő.
– Jézusom! – Lüktetni kezdett a fejem. – Az egész család tudja?
– Alix, a fél város a saját szemével látta. Mindenki tudja.
Mostanra már valószínűleg újabb fogadásokat kötnek. –
Elvigyorodott. – Újabban egész híres lettél.
Eddig se volt rózsás a helyzet, de most már tényleg benne
voltam a pácban.
 – És mi ebben olyan vicces?
– Megmondjam? – kuncogott. – Örülök, hogy végre valami
felrázott egy kicsit. Ha ez Nick hazajövetele volt, hát hálás
vagyok neki.
– Tehát szerinted is depressziós vagyok?
– Nem gondolnám. – Kissé elhalványult a mosolya, amint az
arcomat fürkészte. – De már jó ideje azt látom, hogy olyan
mélyre zárod el az érzéseidet, ahol senki sem férhet hozzájuk. Ez
nem egészséges, Alix, és bevallom, eléggé aggaszt. A mai
produkciód reménnyel tölt el. A düh őszinte érzelem, te pedig
megmutattad, hogy bőségesen van benned. Talán kezdesz
feléledni.
Jenna robotnak nevezett, anyu azt gondolja, dilidokira van
szükségem, aput meg büszkeséggel tölti el, hogy hülyét
csináltam magamból. Jól jönne most egy aszpirin.
Apám a ház felé pillantott, aztán felállt.
– Van itt még valami, amit nem árt, ha tudsz. Azt hallottam,
akad egy-két ember, aki nem örül, hogy Nick hazajött. Nem
tetszik nekik, hogy egy gyilkos csak úgy szabadon jár-kel.
Lehet, hogy sikerült meggyőznöm magam, hogy gyűlölöm
Nic-ket, de ettől még nem akartam, hogy hazugságok terjedjenek
róla.
– Ez butaság. Önvédelem volt. Nick semmivel sem inkább
gyilkos, mint én.
– Tudom. De a városnak jó a memóriája, és a pletykának bárki
áldozatul eshet. Ezt te tudhatod a legjobban.
– Hát, még ha így is van, nem sok mindent tehetek ellene. Még
azt sem tudom megakadályozni, hogy rólam pletykáljanak.
Apu bólintott.
– Mert még mindig Morgan vagy, ami ebben a városban
olyan, mintha a királyi család tagja volnál, de veled nem akarnak
elbánni. Nick esetében viszont más a helyzet. Némelyik pletyka
egész egyszerűen gonosz. Gondold ezt át, édesem! – Lehajolt, és
homlokon csókolt. – Ideje visszamennem a házba, mielőtt anyád
kutatóexpedíciót indít. A lányok kiruccanást terveznek.
– Hová?
– Hardyba. Engem ért a megtiszteltetés, hogy péntek reggel
elfuvarozzam őket, hogy a hétvégén megrohanhassák a
hobbiboltokat. Valószínűleg Vern bácsinál alszunk, úgyhogy
neked kell majd vigyáznod a Bíróra.
Vern bácsi a nyugdíjba vonulása után Hardyba költözött. Azt
mondta, ott többet ér a nyugdíja, és vadászattal meg
horgászással töltheti az időt.
– Rendben. – Nem tettem hozzá, hogy alig három hónapja
még magától értetődő lett volna, hogy én is velük megyek.
Szerettem Hardyt, az Ozark-hegység lábánál, a Spring folyó
partján fekvő öreg városkát, ahol minden a turistákat szolgálta. A
főutca öreg házaiban különféle nagyságú és jellegű hobbiboltok
működtek. Az evezős programok és a kempingezési lehetőségek
is sokakat vonzottak ide.
Tompa sajgás költözött a szívembe, ahogy elnéztem távolodó
apámat. Soha nem éreztem még ilyen magányosnak magamat,
ilyen elidegenedettnek családom nőtagjaitól. Mintha egyszerre
kirúgták volna alólam a támaszt, és ott billegtem volna egy
szakadék szélén, melynek mindeddig a létezéséről sem tudtam.
Persze, ott volt nekem Jenna, de az nem ugyanaz, és neki is
megvolt a maga mozgalmas élete. Gondolatban feljegyeztem,
hogy tennem kell valamit, amivel köszönetét mondok neki, talán
küldhetnék egy szép csokor virágot.
Lenéztem a fekete-fehér kismacskára, amelyik kinyújtózva
aludt a karomban, és apám szavaira gondoltam. Pontosan
tudtam, mire célzott. Elhagytam ugyan Hugh-t, de a város még
mindig Morgannek tekint. Ráadásul a Southern Supply
tulajdonosa vagyok, a cégem jó néhány embernek ad munkát. Ha
a megfelelő helyen elejtek egy-két jól megválasztott szót, akkor a
Nickkel kapcsolatos pletykák megszűnnek, vagy legalábbis
visszaszorulnak.
Letettem az alvó kiscicát a padra, és visszamentem a
szobámba. Nem tudtam, mit tegyek. Ha csak Nickről és Lindsey-
ről lett volna szó, fütyülök rá, mit beszélnek az emberek. Ők
felnőttek, megbirkóznak vele, ugyanúgy, ahogy én. De ott volt
Daniel is, őt pedig egyszerűen nem bírtam gyűlölni, hiába akart
erre rávenni a mindannyiunkban élő gonosz kis manó, azt
sugallva, hogy a fiú Nick árulásának gyümölcse. Normálisabb,
józanabb énem pontosan tudta, hogy Daniel nem tehet semmiről.
Ráadásul nagyon hasonlított Katie-re, már csak ezért is törődnöm
kellett vele.
Egyvalamit tehettem: azt, hogy beszélek Codyval. Ő, mint
seriff tudni fogja, lehet-e jogilag bármit is tenni Nick érdekében,
és azt is tudja, mikor kell befognia a száját. Ő legalább
megmondja, mire kell felkészülnöm, és így nyerek néhány napot,
hogy átgondoljam a dolgokat.
De a lelkem mélyén már tudtam. Nem hagyhatom, hogy úgy
bánjanak Daniellel, ahogy Nickkel bántak gyerekkorában. Ő
Katié testvére, és bár mostanáig nem is tudtam a létezéséről, úgy
éreztem, azzal, hogy megismerkedtünk, valahogy közelebb
került hozzám. Ha ez azt jelenti, hogy közben Nicket is
megmentem a jóindulatú morganville-iektől, hát legyen. Furcsa
módon bezárult a kör, és visszajutottunk oda, ahonnan
elindultunk. Nem lelkesített ez a gondolat.
 Úristen, miért keveredek mindig ilyen zavaros ügyekbe?,
gondoltam, miközben kivettem az aszpirint a gyógyszeres
szekrényből.

Cody kérdőn nézett rám az íróasztal túloldaláról, miközben egy

csésze kávét tettem elé. El kellett ismernem, hogy kifejezetten
rendes fickó lett belőle. Még az északias kiejtése is eltűnt, úgy
beszélt, mintha mindig is itt élt volna.
Rejtély volt számomra, miért nem házasodott meg. Pedig
olyan fess volt az egyenruhájában, hogy a legtiszteletreméltóbb
hölgyekből is kihozta a vihogó kamaszlányt, ha belépett a
szobába. Szerintem idétlenül viselkedtek, de Codyt a jelek szerint
hidegen hagyta a dolog, udvariasan, de közönyösen bánt velük.
Tudtam, hogy időnként találkozgat valakivel, de csakis olyan
nőkkel jött össze, akik nem a városunkban laktak, és egyikből
sem lett komoly kapcsolat.
Aznap reggel első dolgom volt, hogy felhívjam, és megkérjem,
ugorjon be hozzám, ha van egypár perce.
– Mi a baj? – kérdezte magasba szaladt szemöldökkel.
– Tudtad, hogy Nick Anderson visszajött? – kérdeztem lazán,
közönyt színlelve.
– Hogyne. – Kortyolt egyet a kávéból, közben összeszűkült
szemmel méregetett a csészéből kiáradó párán keresztül.
Elődjétől, McAbee serifftől eltérően Cody nagy súlyt fektetett rá,
hogy mindenről tudjon, ami a megyében történik.
– És azt is tudod, mi történt tizenöt éve?
– Olvastam az aktát – felelte diplomatikusan.
– De mit gondolsz? – próbálkoztam tovább idegesen.
Cody óvatosan letette a csészéjét, majd egy ujjal hátratolta a
kalapját.
 – Úgy érted, van-e joga Nicknek visszajönni? – Keresztbe tette
a lábát, mélyebbre süppedt a székében. – Alix, McAbee seriffnek
nem volt joga ahhoz, hogy távozásra kényszerítse. Nem találtam
semmi olyasmit, ami alapján azt kellene hinnem, hogy Frank
Anderson megölése nem önvédelem volt. McAbee nem sok
mindent tehetett volna, ha Nick hangosan tiltakozik. Túl sokan
tudták, hogyan bánt Frank a fiával. – Rövid habozás után
folytatta: – McAbee a régi iskolához tartozott. Ha nem akarta
betartani a törvényt, akkor egyszerűen megkerülte. Igazság
szerint vádat kellett volna emelni Nick ellen. Mindig is úgy
gondoltam, hogy a Bíró egy kicsit megdolgozta McAbee-t aznap
éjjel, mert meg akarta kímélni Nicket ettől a kálváriától.
Rossz érzésem támadt. Lehet, hogy Nick tudta, hogy nem
kényszeríthetik távozásra, mégis amellett döntött? Nem lepett
volna meg.
Nagy levegőt vettem.
– Elő lehet venni az ügyet? Bíróság elé állítható gyilkosság
vádjával ennyi idő után?
– Gyilkosság esetében nincs elévülési idő, úgyhogy elvileg
igen, elő lehet venni az ügyet. De ahhoz, hogy fontolóra vegyem
a dolgot, valami komoly bizonyítékra volna szükség, én pedig
nem látok ilyet. Miért kezdett hirtelen aggasztani Anderson
sorsa?
Megfeszült a vállam.
– Nem aggaszt a sorsa. Csak terjed a szóbeszéd, és nem
akarom, hogy bántsák a fiát.
– Aha. – Újra kézbe vette a csészét, és kortyolt egyet. – Te meg
Anderson elég közel álltatok egymáshoz.
– Az már rég volt.
– Nem annyira rég. – Kiitta a kávéját, és felállt.
 – Légy óvatos, Alix! Még alig ért véget a házasságod, ne ugorj
fejest valami másba! Nem szeretném, ha megint fájdalmat
okoznának neked. Ami meg a szóbeszédet illeti, azzal nem
érdemes foglalkozni. Mihelyt valami új téma merül fel, az
emberek úgyis megfeledkeznek Nickről.
– Hidd el, nem kell aggódnod értem. – Felálltam, és átmentem
az asztal túloldalára. – Van valami híred Casey felől?
– Nincs. De ismered őt.
Hát igen. Casey az Arkansasi Egyetemen, Little Rockban
tanult jogot. Ott ismerkedett meg egy menő ügyvédnővel, aki a
felesége lett, majd közös ügyvédi irodát nyitottak az állam
fővárosában. Újabban ritkán láttuk, és azt gyanítottuk, hogy
politikai pályára készül. Soha nem volt ideje a családjára.
– Hát, ha jelentkezik, üdvözöld a nevemben – mondtam, és
puszit nyomtam Cody arcára. – És kösz, hogy átjöttél.

Hamarosan úgy alakult, hogy kissé határozottabban léptem fel a

Nickről szóló pletykákkal kapcsolatban, mint gondoltam, és mint
szerettem volna, ez pedig váratlan következményekkel járt.
Szürke volt az ég, amikor aznap este hazaindultam a Southern
Supplyból, az alacsonyan lógó felhők lomhán vonultak, és finom
eső permetezett a szélvédőre, amint átautóztam a városon. Nem
esett olyan erősen, hogy elázzon az ember, csak épp annyira,
hogy kellemetlenül érezze magát nyirkos ruháiban.
Tapasztalatból tudtam, hogy pár órán belül úgy lep be mindent a
köd, mint egy puha, fehér takaró, ezért úgy döntöttem, nem
megyek haza átöltözni, inkább még útközben megállok az IGA
szupermarketnél.
Az IGA Mr. és Mrs. Burgess tulajdonában és vezetése alatt állt,
akik születésük óta Morganville-ben éltek. A bolt kicsit
drágábbnak számított, mint a nagy láncok jonesborói üzletei, de
úgy voltam vele, hogy megéri itt vásárolni, mert kényelmesebb,
és még benzint is spórolok. Ráadásul Burgessék fia, Neil az én
cégemnél dolgozott. Szimpatikus fiatalember volt, bájos
feleséggel és két kisgyerekkel, és nagyszerűen végezte a
munkáját.
A szupermarket tele volt emberekkel, akik nyilván ugyanúgy
el akarták kerülni a ködös időt, mint én. Nem elegyedtem szóba
senkivel, csak mosolyogva biccentettem, ha valaki rám köszönt.
Hosszú napom volt. Nem vágytam másra, mint hogy
beszerezzem, amire szükségem van, aztán hazamenjek, jó meleg
vízzel lezuhanyozzak, és egy könyv társaságában töltsem az
estét.
Két pénztár működött a boltban, olyan közel egymáshoz, hogy
alig lehetett átnyomakodni köztük. Az egyikben Mrs. Burgess
állt, a másikban Mr. Burgess. Mrs. Burgess épp a Gretchen Treece
által vásárolt árukat ütötte be, de úgy tűnt, inkább trécselnek,
mint a fizetést intézik, ezért a Mr. Burgess pénztára előtti sorba
álltam. Amúgy is jobban kedveltem őt.
Letettem a kosaramat, udvariasan üdvözöltük egymást, aztán
a táskámba nyúltam a csekkfüzetemért. Mr. Burgess ujjai fürgén
futkostak a pénztárgép billentyűin. Mire beütögette az
árucikkeket, már mindkét pénztár előtt hosszú sor kígyózott.
Gretchen pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy
észrevegyen.
– Nahát, Alix! Ezer éve nem láttalak a klubban.
Nem, és ha rajtam múlik, soha többé nem teszem be a lábam
arra a helyre. De azért mosolyt erőltettem az arcomra.
– Igazán?
– Gondolom, hallottad, hogy Nick Anderson visszajött. –
 Gretchen szemében mohó kíváncsiság csillogott. Megfeszültek
az izmaim, de mielőtt válaszolhattam volna, Mrs. Burgess is
bekapcsolódott a beszélgetésbe.
– Hát, szerintem borzasztó, hogy egy gyilkos ugyanúgy
szabadon járhat-kelhet, mint a tisztességes emberek. De
megígérem, hogy ide be nem teszi a lábát. Nincs szükségünk a
pénzére.
Gondolkodás nélkül felkaptam a csekket, amit előzőleg
letettem Mr. Burgess elé.
– Nos, mivel ezek szerint nincs szükségük több vevőre, én is
máshová viszem a pénzemet. És szívesen elterjesztem, hogy
mindenki jobban teszi, ha máshol vásárol. Az Acresben biztosan
örülnek majd a bővülő vevőkörnek.
Az országút mentén álló Acres valóságos átok volt Mrs.
Burgess számára. Kisebb volt ugyan, mint az IGA, de nagyjából
ugyanazt az árukészletet tartották, és Mrs. Burgess állandóan
panaszkodott a konkurencia miatt.
Mr. Burgess visszavette a csekkemet, és fenyegetően meredt a
feleségére.
– Ebben a boltban mindig mindenkit kiszolgáltunk, és ez így is
marad. Világos voltam?
Mrs. Burgess elvörösödött és elhallgatott. Valószínűleg eszébe
jutott, hogy a fia nálam dolgozik. Sajnos Gretchent csak feltüzelte
az eset.
– Nos, Mr. Burgess, tudja, nekünk muszáj magasra tenni a
mércét ebben a városban, ha nem akarjuk, hogy degenerált,
perverz bűnözők lepjék el az utcáinkat, rontsák meg a
gyerekeinket. És minden az erkölcstelen emberekkel kezdődik.
Őket kell távol tartanunk Morganville-től.
Esküszöm, nem tudom, mi ütött belém. Talán eszembe jutott,
hány évig néztem, hogy Piggy mindenkire ráveti magát, aki
nadrágot viselt, és mindent megtett, hogy megkeserítse az
életemet. Bármi volt is az oka, vad diadalmámor töltött el,
amikor megszólaltam.
– Ó, valóban? – doromboltam. – Nem is tudtam, hogy Peggy
elköltözik a városból. De miután nem engedhetjük, hogy
erkölcstelen emberek éljenek Morganville-ben, gondolom, ez a
legjobb megoldás.
Olyan csönd lett mögöttem, hogy a légy zümmögését is meg
lehetett volna hallani. Szinte éreztem, ahogy a sorban állók
előrehajolnak, és hegyezik a fülüket, nehogy egyetlen szót is
elmulasszanak.
Gretchen arcából kifutott a vér, de felszegett fejjel szipákolni
kezdett.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Akkor hadd világosítsam fel. – Mindkét kezemmel a pultra
támaszkodtam. Minden bizonnyal félelmetes látványt
nyújthattam, mert Gretchen sietve hátralépett. – Amióta csak
Peggy betöltötte a tizenharmadik évét, minden nő tudja ebben a
városban, hogy be kell zárnia a férjét, ha Peggy arra jár. Nem
mintha ez sokat érne. Az ön lánya lelkifurdalás nélkül rámászik
minden férfira, aki a közelében van. Beleértve a férjemet is. –
Fesztelenül vizsgálgatni kezdtem a körmeimet. – Bár el kell
ismernem, azért nem lehet valami nagy szám. Hugh-nak ez volt
a legrövidebb ideig tartó viszonya – tettem hozzá, majd
leengedtem a kezemet, és egyenesen Gretchen szemébe néztem.
– Természetesen ezek után kénytelen voltam beadni a
válókeresetet. Miután megtudtam, hol járt a férjem, képtelen
voltam lefeküdni vele. Előbb ki kellett volna főznöm. Ki tudja,
miféle betegséget szedett össze tőle? – Megborzongtam, de ehhez
nem kellett színlelnem.
Gretchen dühödten hadarni kezdett, és úgy festett, mint aki
bármelyik pillanatban elájulhat, de nekem még akadt
hozzáfűznivalóm.
– Akinek vaj van a fején, ne menjen a napra, Gretchen. Jusson
eszébe, mielőtt megpróbál kiüldözni valakit a városból.
Ezután nyugodtan fogtam a szatyrot, amelybe Mr. Burgess
időközben bepakolta, amit vettem, majd megálltam, és
végighordoztam a pillantásomat a tömegen. A legtöbb nő
mosolygott, mintha a legszívesebben spontán üdvrivalgásban
törtek volna ki. A férfiakkal másképp állt a helyzet. A többségük
aggodalmasnak tűnt, kerülték a tekintetemet, az arcukra volt írva
a bűntudat. Valószínűleg azon töprengtek, mennyit tudhatok. És
most, hogy láttam ezeket a pillantásokat, már elég sokat tudtam.
A szeretők számát tekintve Piggy fölényesen lekörözte Liz
Swannert.
Az adrenalinlöket addig tartott, míg haza nem értem. Mihelyt
elraktam, amit vásároltam, leroskadtam az ágy szélére, és a
kezembe temettem az arcomat.
– Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem! – kántáltam előre-hátra
ringatózva. El se tudtam hinni, mit tettem. Lehet, hogy
Helenának igaza van, és tényleg dilidokira lenne szükségem.
Egészen eddig az estéig senkivel sem osztottam meg a
magánéletem részleteit. És nem közöltem a fél várossal, hogy
tudok Hugh viszonyairól. Hát, ha másra nem is volt jó a dolog,
mostantól legalább nem úgy néznek rám, mint szerencsétlen
megcsalt asszonykára, akinek fogalma sincs róla, miket művel a
férje.
Egyszerre egy vulkán képe jelent meg előttem, amelynek az
oldalából kürtők nyílnak, hogy enyhítsék a nyomást, és rázni
kezdett a nevetés. Évek óta nem mulattam ilyen jót. Pontosan
olyannak éreztem magam, mint az a vulkán. Csodálatos,
felszabadító érzés volt, hogy végre elvesztettem az önuralmamat,
és pontosan azt mondtam, amit gondoltam. Bár nem voltam az a
típus, aki másokat sérteget, ha valaki, hát Gretchen a maga
fensőbbséges viselkedésével biztosan kiérdemelte, amit kapott.
A vulkánokkal csak az a gond, merengtem, hogy bármennyi
gőzt eregetnek, végül mindenképpen bekövetkezik a nagy
kitörés. Épp azon tűnődtem, vajon az enyémet mi indítja majd
be, és kit temet maga alá a törmelék, amikor kopogtak az ajtón.
Amikor aznap reggel munkába indultam, Nick néhány
emberrel a szomszédban dolgozott, és este megint láttam, amikor
kipakoltam a holmimat a kocsiból, de akkor éppen máshol járt az
eszem. Most pedig mindenkire számítottam, csak őrá nem.
Lassan újra forrni kezdett bennem a düh.
– Mit akarsz? – álltam el az útját, figyelmen kívül hagyva azt a
tényt, hogy ha akarná, fél kézzel felemelhetne és arrébb rakhatna.
Igyekeztem azt sem észrevenni, milyen szorosan simul a
felsőtestére az átnedvesedett fekete póló, mennyire jól áll neki a
kifakult, szűk farmer, és hogyan csillognak a vízcseppek sötét
hajában.
– Csak egy kis elsősegélyre volna szükségem. Nem kell
mindjárt leharapnod a fejem. – Feltartotta a kezét, és láttam, hogy
a hüvelykujja tövében egy kisebb szúrt sebből szivárog a vér. –
Odaát még nem vezették be a vizet, és azt gondoltam, nem
ártana kitisztítani.
Gyanúsan ártatlan képet vágott. Csípőre tett kézzel,
fenyegetően meredtem rá.
– Úgy látom, nem fenyeget az a veszély, hogy elvérzel, ha
megpróbálsz eljutni hazáig.
 Elvigyorodott, amitől mélyebbek lettek a gödröcskék az arcán.
– Ez igaz, de tudod, otthon nincs méhbalzsamom.
Odavetettem a legcsúnyább szót, amit ismertem (férfiak előtt
még soha életemben nem mondtam ki addig), és bemasíroztam a
fürdőszobába. Úgy téptem fel a gyógyszeres szekrény ajtaját,
hogy kis híján kiszakadt a falból. Dühösen motyogva felkaptam
egy méhbalzsamos tégelyt, sarkon fordultam, de a következő
pillanatban földbe gyökerezett a lábam.
Nick időközben becsukta maga mögött az ajtót, és most ott állt
a mosogatónál, a vért mosta le a kezéről. Jelenléte mintha
betöltötte volna a szobát, úgy kiszívta belőle az oxigént, hogy
alig kaptam levegőt.
Amikor végzett, elzárta a csapot, és letépett néhány
papírtörülközőt a tekercsről, mielőtt megfordult volna. Miközben
a kezét szárogatta, a mosogatónak támaszkodva körbenézett a
szobában.
– Még mindig otthonos, a változások ellenére. Ugyanaz a szék,
ugyanaz a rongyszőnyeg, ugyanaz a függöny… – Felém villant a
tekintete. – Ugyanaz az ágy.
Merev tartással odadobtam neki a tégelyt.
– Nesze! Tartsd meg!
Nem vette el, csak elém tartotta kinyújtott kezét.
– Megtennéd, hogy bekened? A bal kezemmel elég ügyetlen
vagyok.
Dehogy teszem, gondoltam. Még a szobámban sem akartam
látni, nemhogy megérinteni.
– Biztos vagyok benne, hogy a nejed boldogan elintézi –
csattantam fel.
Nicknek a szeme se rebbent. Úgy szegeződött rám a tekintete,
mint egy orvlövész fegyverének irányzéka.
 – Nekem nincs nejem. Soha nem voltam házas.
Ha azt gondolta, hogy ezt akarom hallani, hát nagyobbat nem
is tévedhetett volna.
– Igazán? Hát, meg kell mondanom, Nick, nem gondoltam,
hogy még lejjebb süllyedhetsz a szememben, de sikerült. Lássuk
csak! Hogy is mondtad valamikor? – folytattam gúnyosan. –
„Nekem csak akkor lesz gyerekem, ha házasságban élek az
anyjával. A gyerekeknek jobb, ha két szülőjük van, akik szeretik
őket.”
Nick lehajtotta a fejét, és egy darabig a padlót bámulta.
– Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, Alix.
– Ne hülyéskedj! – csattantam fel. – Vagy talán soha nem
hallottál az óvszerről? Tudod, mi az, Nick? Van, aki guminak
nevezi. Többek között arra szolgál, hogy megakadályozza a
terhességet. Ne merd nekem azt állítani, hogy ez olyasmi, amit
nem tudtál befolyásolni. – Ekkor már valósággal reszkettem a
dühtől.
– Tudom, mi az. – Olyan ismerős mozdulattal szántott bele a
hajába, hogy a legszívesebben felsikoltottam volna. – Alix, ne…
Ekkor – aznap este már másodszor – valaki kopogott az ajtón,
mire Nick, bármit akart is mondani, elhallgatott. Nemrég még
azt fájlaltam, milyen magányos vagyok. Most bezzeg kisebb
vagyont adtam volna azért, hogy mindenki hagyjon békén.
Harcra készen megragadtam a kilincset és lenyomtam. Úgy
tűnt, nem csak én készültem küzdelemre. Még alig fogtam fel,
hogy Hugh áll az ajtóban, már üvölteni is kezdett velem.
– Neked elment az eszed? – Ökölbe szorított kezét csípőre
tette, és úgy meredt rám, mintha még sosem látott volna. Talán
így is volt.
– Ez is egy lehetőség – mondtam. – Gondolom, hallottad, mi
történt a boltban.
– Hogy hallottam-e? – Olyan feldúlt volt, hogy észre se vette
Nic-ket.
– Gretchen olyan hisztériás rohamot kapott, hogy be kellett
nyugtatózni, másképp nem tudott volna hazamenni a boltból.
Most az egész város azt gondolja, hogy én vagyok a
legundorítóbb fráter a világon. Az istenit, Alix, én beleegyeztem
a válásba, erre most megpróbálsz tönkretenni. Tudod te, mennyit
árt ez a hírnevemnek?
Kezdett olyan lenni ez az egész, mint valami gyenge bohózat.
Kitört belőlem a nevetés. Most kezd aggódni a hírneve miatt?
Nevetéstől fulladozva megpaskoltam a mellkasát.
– Ne aggódj emiatt, Hugh! Lehet, hogy oda a jó hírneved, de
ezzel nem vagy egyedül. Nagyjából a város férfi lakosságának
kétharmadáról elmondható ugyanez. Különben sem csináltál
valami nagy titkot a viszonyaidból. Még anyád is tudott róluk.
– Nekem nem volt semmiféle viszonyom! Miért vádolsz ezzel
folyton? Szerettelek, és nem tettem volna veled ilyet.
Elment a kedvem a nevetéstől.
– Ugyan már, ne gyere ezzel, Hugh! Már az első esetről is
tudtam, és attól kezdve mindegyikről. Azt hitted, nem veszem
észre?
Rám meredt, a szeme zöld tüzet lövellt.
– Ha tényleg azt gondoltad, hogy félrelépek, mi az ördögért
nem szóltál egy szót sem?
Hát, ez magas labda volt, engem meg pont olyan kedvemben
talált, hogy nem hagyhattam ki.
– Mert a szeretőid szívességet tettek nekem – mondtam fojtott
dühvel. – Amikor velük voltál, legalább nem kellett elviselnem
téged. És miután most őszinte kedvemben vagyok, akár azt is
megmondhatom, hogy a rutinodhoz képest pocsék vagy az
ágyban, Hugh. Tégy meg egy nagy szívességet a nőknek! Vegyél
leckéket!
Miután ezt a képébe vágtam, teljes erőből becsaptam az ajtót.
Reméltem, hogy egyenesen az orrára. Aztán csak álltam ott
lihegve, mint egy versenyló, amelyik épp most futotta le
rekordidő alatt az arkansasi derbit. Nem mozdultam, míg valaki
meg nem köszörülte a torkát mögöttem.
Basszus!
Nickről teljesen megfeledkeztem.
– Hűha, Pöttöm! Úgy látom, félelmetesebb lettél, mint egy
mumusmacska.
Alig egy órán belül immár harmadszor tártam ki az ajtót,
aztán kinyújtottam a kezemet.
– Kifelé! Most rögtön!
– Jól van, jól van. Megyek már. – Odaballagott az ajtóhoz,
aztán megállt, és lenézett rám. – De még látjuk egymást.
– Ha én veszlek észre elsőnek, akkor biztosan nem –
vicsorogtam.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

C sütörtökön általában nem volt nagy forgalom a Southern

Supplyban, de ezen a napon elárasztottak minket a vásárlók.
És ami még szokatlanabb volt: nagyrészt morganville-i nők
érkeztek. Mintha hirtelen a város minden asszonya talált volna
valami ürügyet, hogy benézzen, és mind azt akarták, hogy én
szolgáljam ki őket.
Már nem is tudtam számon tartani, hányszor hallottam
Piggyvel kapcsolatban, hogy „áldja meg a Jóisten”. Ha betoppant
volna egy északi, valószínűleg azt gondolja, hogy Piggynek
valami nagy baja van, és mindenki együttérzését fejezi ki. De mi,
déliek jól tudjuk, hogy kedvünkre sértegethetünk bárkit, feltéve,
hogy minden megjegyzés végére odabiggyesztjük az „áldja meg
a Jóisten” formulát.
Mindenki meg akarta osztani velem, mit érez Piggy és
Gretchen iránt, és meg akarta köszönni, hogy megtettem, amit ők
már évek óta szerettek volna. Néhány nő egyenesen arra
bátorított, hogy induljak a polgármester-választáson, de ennél
nagyobb butaságot soha életemben nem hallottam. A Southern
Supply minden időmet kitöltötte, a politikát pedig utáltam.
Ebéd előtt felhívtam Jennát.
 – Szia, ráérsz most?
– Fogjuk rá. Mi a helyzet?
– Arra gondoltam, meghívnálak ebédelni. Ki kell
szabadulnom ebből a bolondokházából egy időre.
– Rendben. Tizenöt perc múlva találkozzunk a Wagon
Wheelnél! De számíts rá, hogy el kell mesélned az egész
történetet, végül is te vagy a leghitelesebb forrás.
A Wagon Wheel nemcsak Morganville legnagyobb kávézója
volt, hanem az egyetlen normális hely is, ahol enni lehetett. Az
étel nem volt valami különleges, de nagy salátabár és házias
konyha várta a vendégeket. Előbb odaértem, mint Jenna, és
gyorsan beültem egy bokszba a terem végében.
Tíz perc múlva belépett Jenna, megállt az ajtóban, aztán
meglátott, és hátrajött. Zöldeskék, üzletasszonyhoz illő kosztüm
volt rajta, amely szépen kiemelte a szemét és a haját. Minden
férfiszem rátapadt, ahogy átsétált a termen. Ő azonban mintha
észre sem vette volna. Ezt sem értettem soha. Jenna káprázatosan
jól nézett ki. Megkaphatta volna bármelyik férfit. De sosem
randizott senkivel.
Régebben, ha erről kérdeztem, csak annyit mondott, hogy túl
sok a dolga, vagy hogy nincs szüksége egy férfira ahhoz, hogy
teljes életet éljen, vagy hogy nagyon jó ez így neki, mert legalább
senki sem mondja meg, mit csináljon. Mégis úgy éreztem, nem
egészen őszinte velem, amikor az érzelmeiről van szó.
Megvártam, míg leült, aztán megfogtam a kezét.
– Mondtam már, mennyire szeretlek, és milyen hálás vagyok
neked?
Jenna pislogott egyet.
– Ez meg miről jutott most eszedbe?
– Rólad. Te vagy az egyetlen igazi barátom, Jenna. Te nem
ítélkezel fölöttem, nem mondod meg, hogyan éljem az életem,
viszont mindig számíthatok rád, és mindenben támogatsz. Ez
nagyon sokat jelent nekem.
Jenna olyan erősen szorította a kezem, hogy összerándultam.
Lesütötte a szemét.
– Remélem, ez mindig így lesz.
– Így lesz. Megígérem.
Jenna a fejét rázta.
– Ne ígérgess, Alix. Még bajt hozol ránk. – A kezével
megtörölte könnyes szemét, elmosolyodott. – És ne akard folyton
elterelni a szót Gretchenről meg Piggyről. Úristen, mennyire
szerettem volna ott lenni, és látni Gretchen arcát!
Mire a történet végére értem, Jenna az oldalát fogva
hahotázott, és levegő után kapkodott.
– Ha legközelebb úgy döntesz, hogy nagyjelenetet rendezel,
mindenképpen vigyél magaddal videokamerát. Olyan büszke
vagyok rád! Ideje volt, hogy egyszer elengedd magad.
– Hát, én nem vagyok büszke magamra. Jobb módszert is
találhattam volna arra, hogy a helyére tegyem Gretchent. Nem ő
tehet róla, hogy Piggy kurva, áldja meg a Jóisten.
Ettől a kijelentéstől mindkettőnkből kirobbant a nevetés.
– Képzeld, Sue Matthews komolyan gondolja, hogy jövő
ősszel induljak a polgármester-választáson – újságoltam nevetve.
– Szerintem jó ötlet – szólalt meg mellettem egy férfihang. –
Csatlakozhatok hozzátok?
Ahogy megláttam Nick vidáman csillogó szürke szemét,
elment a kedvem a nevetéstől. Összevontam a szemöldököm.
– Persze.
– Szó sem lehet róla.
Jennával egyszerre szólaltunk meg. Amikor dühösen
rámeredtem, ő csak ártatlanul mosolygott. Nick természetesen az
ő válaszát hallotta meg. Amikor leült mellém a bokszban, sietve
arrébb húzódtam, nehogy a lába hozzáérjen az enyémhez.
– Beugrottam a Southern Supplyba, de Kenny mondta, hogy
elmentél ebédelni.
– Igen? – kortyoltam egyet az üdítőmből. – Valami gond van
az építőanyagokkal?
– Nem. Beszélni akartam veled. Hallottam, mi történt tegnap a
szupermarketben. – A szemembe nézett. – Még mindig
megpróbálsz megmenteni, Alix?
– Ne képzelj túl sokat magadról!
Összefont karral az asztalra könyökölt.
– Akkor miért csináltad?
Felsóhajtottam.
– Azért, mert a fiad nem érdemli meg ezt a gonoszságot. Főleg
ha nem is igazak a pletykák.
– Daniel kemény srác. Tudta, mire számíthat, ha visszajövünk.
– Ettől még ez nem helyes – szólt közbe Jenna. – Én örülök,
hogy Alix véget vetett neki. – Felkapta a táskáját. – Hát, nekem
rohannom kell. Jó szórakozást!
És mielőtt tiltakozásra nyithattam volna a számat, már ott se
volt, bennem pedig gyanú ébredt, hogy Nick karjaiba akar lökni.
Lehet, hogy kissé elhamarkodottan köszöntem meg a barátságát?
Nick nem mutatta jelét, hogy át akarna ülni a boksz túlsó
oldalára. Ehelyett kinyújtotta a lábát, és átvetette a karját a szék
támláján.
– Mit csinálsz ma este?
– Kiszellőztetem a fejemet – vetettem oda.
Nick elvigyorodott.
– Ez izgalmasan hangzik. Úgy látom, mostanában szeretsz
fejjel kapcsolatos dolgokkal foglalkozni. Előbb Gretchennek
ordítod le a fejét, aztán Hugh-nak. Ki lesz a következő?
– Idehallgass, Nick, hányszor kell még elmondanom? Nem
fogok veled vacsorázni. Nem akarok veled beszélgetni. Add fel!
Lazán felkapott egy sült krumplit a tányéromról, a szájába
dugta, és elrágcsálta.
– Azért kérdeztem, mert Daniel állandóan azért rágja a fülem,
engedjem meg, hogy meglátogasson téged. Azok után, hogy
olyan különös fogadtatásban részesítettél, nem voltam biztos
benne, hogy jó ötlet, de úgy látszik, ebben tévedtem.
Elállt a lélegzetem.
– Komolyan?
– Ha beleegyezel.
– Hát persze. – Alig tudtam palástolni az izgalmamat. Napok
óta azon töprengtem, hogyan tudnék beszélni Daniellel anélkül,
hogy megalázó módon Nick közvetítését kérném. Most pedig
egyszerre az ölembe hullott a lehetőség.
– Mesélj róla egy kicsit – tört ki belőlem a kérés, még mielőtt
átgondolhattam volna a dolgot.
Nick kihúzta magát, és mosoly játszott az ajkán, mintha most
találta volna meg a mennyek kapujának kulcsát.
– Remek kölyök. Minden évben a legjobb tanulók között van,
pedig nem is hajt rá. Szeret olvasni, és jó sportoló. Ja, és nagyon
nyitott. Mindenkivel összebarátkozik.
Pont olyan, amilyen Katié lett volna, gondoltam csendes
szomorúsággal, és belesajdult a szívem.
Nick újabb sült krumplit dobott a szájába, míg gondolkodott.
– Nem kocka, de érdekli a számítógép. Múlt télen saját gépet
rakott össze magának. De azt hiszem, most unatkozik egy kicsit.
Még egyetlen gyereket sem ismer a városban, és Morganville-ben
nem sok szórakozási lehetőség akad. Folyton ott jár a
nyomomban vagy Bowie nyomában, és az őrületbe kerget
minket a kérdéseivel.
– Ki az a Bowie?
– Bowie Grant. Mondhatnám, hogy egy barát, de ő jóval több
annál. Ő gondoskodik rólunk.
Felkaptam a táskámat meg a számlát.
– Mondd meg Danielnek, hogy bármikor átjöhet hozzám!
Most vissza kell mennem dolgozni.

A nap hátralevő része a megnövekedett forgalom ellenére

nehezen akart eltelni. Állandóan Daniel járt az eszemben, azon
gondolkodtam, vajon eljön-e, és ha igen, mit mondunk majd
egymásnak. Féltem, hogy kínos lesz a találkozás, és azon
fohászkodtam, hogy ne legyen az.
Ma már nehéz megmagyarázni az akkori zavaros érzéseimet,
de tény, hogy komolyan úgy éreztem, Nick fia bizonyos
értelemben az enyém is. Ugyanaz a vér folyik az ereiben, amely
az én lányom ereiben folyt. Ugyanazok az erők áldották meg
sötét hajjal, szürke szemmel és gödröcskékkel, mint Katie-t. Nick
nemzette mindkét gyereket, és ettől az az elképzelésem támadt,
hogy valamiféle kötelék fűz össze Daniellel, és ennek a
köteléknek a megerősítésétől még a Nick iránti haragom sem
tántoríthat el.
De fennáll a lehetőség, hogy valamilyen sötétebb gondolat is
munkált bennem, amit még önmagam elől is titkoltam.
Legalábbis akkoriban. Nick elhagyott. Egyedül szültem meg a
lányunkat, szerettem, aztán láttam meghalni. Az összes gyűlölet
és harag, amit Nick iránt tápláltam, még mindig ott lappangott
az általam felépített falak közé temetve. Nick kis híján tönkretette
az életemet.
Úgyhogy ha a kislányom nem lehet velem, hát elrabolom Nick
fiát.
Persze, nem szó szerint. De talán szellemileg, érzelmileg?
Azóta már sokszor próbáltam kielemezni a szándékaimat, de az
az igazság, hogy egyszerűen nem tudom. Lehetséges, hogy a
bosszúvágy vezérelt, bár remélem, nem így volt. Talán azt
gondoltam, Nick-nek nincs joga egy egészséges, boldog
gyerekhez, amikor az én gyerekem meghalt. Talán – Isten
bocsássa meg – azt gondoltam, tartozik nekem a fiával.
És Daniel annyira megkönnyítette a dolgomat.
Ott várt rám, amikor leállítottam a Chevyt a pajta előtt, a
falnak támaszkodva a játszadozó kiscicákat figyelte. Az öreg
autó láttán felcsillant a szeme, és mire kinyitottam a kaput, már
mondani is kezdte a magáét.
– Hű! El sem hiszem, hogy még mindig megvan a Chevyd.
Apu mindent elmesélt róla. Nem hittem volna, hogy még
működik.
Elmosolyodtam, aztán szomorkásan a kocsira pillantottam.
– Vannak rossz pillanatai. Be kell vinnem a szervizbe egy
átvizsgálásra. Időnként egyszerűen leáll.
Bármennyit hőbörgött is Hugh az évek során, én mindvégig
ragaszkodtam a Chevyhez. Hugh ki nem állhatta az öreg autót,
és ha meglátott vele, azon morgott, hogy az emberek azt fogják
hinni, nem engedhetünk meg magunknak jobbat. Végül beadtam
a derekam, és megengedtem, hogy vegyen nekem egy BMW-t,
amelyet aztán minden évben lecserélt egy újabb modellre. De a
Chevyt nem voltam hajlandó eladni, ott tartottam a garázsban, és
havonta egyszer beindítottam, hogy lássam, működik-e még.
Amikor elhagytam Hugh-t, elhagytam a csillogó kocsikat is, és
nem éreztem késztetést rá, hogy valami jobbal helyettesítsem a
Chevyt.
– Lehet, hogy én is meg tudnám csinálni. – Úgy tűnt, Daniel
majd meghal azért, hogy foglalkozhasson a kocsival.
– Értesz a motorokhoz?
– Hát, nem mindenhez, de sokat tanultam aputól. Ezekkel a
régi motorokkal könnyebb dolgozni, mint az újakkal, mert
azokban mindenféle elektronikus kütyük vannak.
– Tudod, mit? – mosolyodtam el. – Te rendbe hozod, én pedig
megengedem, hogy vezesd néha.
– Szuper! Megegyeztünk.
– De csak ha ott vagyok melletted.
– Oké.
Nem kérdeztem tőle, van-e tanulóvezetői engedélye, vagy
hogy egyáltalán tud-e vezetni. Délen a gyerekek előbb kezdenek
vezetni tanulni, mint hogy szobatiszták lennének. Emlékeztem
rá, ahogy a Bíró ölében ültem, és két kézzel szorítottam a
kormánykereket, miközben ő hangosan biztatott, és úgy tett,
mintha halálra rémisztettem volna. Legfeljebb hároméves
lehettem akkor.
– És hogy tetszik Morganville? – kérdeztem, miközben
bementem a pajtába.
– Asszem, elég jó hely. Nagyon más, mint Szaúd-Arábia.
Enyhe döbbenet fogott el, miközben kinyitottam a szobám
ajtaját.
– Ott éltetek?
– Igen, legalábbis az utóbbi tizenegy évben. Kentuckyból nem
sok mindenre emlékszem. Mihelyt apu leszerelt, eljöttünk onnan.
– És miért éppen Szaúd-Arábiába mentetek? – kérdeztem,
miközben elraktam a táskámat.
 Daniel vállat vont.
– Egy fickó, akit apu a seregből ismert, állást kínált neki egy
nagy olajtársaságnál. Apa vezette a cég autószerelő műhelyét.
– Érdekes lehetett olyan helyen élni, ahol annyira más a
kultúra, mint nálunk
– Nem igazán. – Daniel figyelmét időközben felkeltette a
falnak támaszkodó könyvespolc, és odalépett, végigsiklott a
tekintete a könyveken. – A cég dolgozóinak épült, zárt
lakóparkban éltünk. Még az iskola is ott volt. Mintha egy
kisvárosban éltünk volna. Ezeket a könyveket olvasta apu,
amikor itt volt?
– Igen, a többségüket. Az utóbbi két hónapban beszereztem
néhány újat. Apád azt mondta, szeretsz olvasni.
Hátranézett, és elvigyorodott, amitől megjelentek a
gödröcskék az arcán.
– Nem nagyon volt más választásom. Apu nagyjából öt
perccel a születésem után már felolvasott nekem. És még csak
nem is meséket, hanem regényeket.
– És mi a helyzet anyukáddal? Ő is olvasott neked?
Egy pillanatig teljes értetlenséggel meredt rám.
– Lindsey-re gondolsz? Nem, ő nem szeret olvasni. Különben
sem láttuk valami gyakran, amikor kicsi voltam.
Meg akartam kérdezni tőle, miért a keresztnevén emlegeti az
anyját, és miért nem látták gyakran, de abból, ahogy kerülte a
tekintetemet, amikor Lindsey szóba került, megértettem, hogy
nem tehetem. Valami nagyon nem stimmel a családdal,
gondoltam, valami, amiről Daniel nem akar beszélni.
– Nyugodtan kölcsönveheted bármelyik könyvet.
Tulajdonképpen úgyis a tieid.
– Kösz! Majd később átnézem őket. – Megfordult, és
körbenézett a szobában.
– Olyan, amilyennek apu leírta.
Elmosolyodtam.
– Egy pajtabeli szobát nem sok mindennel lehet feldobni.
Daniel leült az ágy szélére velem szemben.
– Miért laksz itt? Mindenki azt mondja, hogy gazdag vagy,
akárhol lakhatnál, ahol csak akarsz.
Kivettem a szekrényből egy doboz pizzatésztaport, aztán újra
Daniel felé fordultam.
– Éhes vagy?
– Naná!
Elővettem egy tálat, és beleszórtam a lisztkeveréket.
– A pontosság kedvéért, nem vagyok gazdag, csak
mérsékelten jómódú. És azt hiszem, azért lakom itt, mert nem
érdekel, hogy néz ki. Ez az otthonom.
Daniel bólintott, különös bölcsesség csillogott a szemében.
– Apunak is. Ha az otthonról beszélt, mindig rólad volt szó
meg a Bíróról, vagy erről a szobáról, vagy a Chevyről. Azt
hiszem, nagyon erős honvágya volt.
Lassú mozdulatokkal, mint egy idős asszony, letakartam a
tálat egy konyharuhával, aztán a tűzhelyre tettem kelni, majd
kivettem két üdítőt a hűtőből, és az egyiket odaadtam Danielnek.
Nem akartam Nickről beszélni, még csak gondolni sem akartam
rá, milyen volt az élete az elmúlt időben, de nem tudtam, hogyan
kerülhetném el a témát. Nick Daniel apja, és ez az egyetlen
kötelék köztünk. Természetes, hogy a fiú róla akar beszélni.
Leültem a karosszékbe, magam alá húztam a lábam, és
kortyolgatni kezdtem az üdítőmet.
– Ha honvágya volt, miért nem jött vissza?
Daniel a tekintetét az üdítős dobozra szegezte, amelyet lassan
forgatott a kezében.
– Engem akart megvédeni. Nem akarta, hogy tudjam, mi
történt az apjával.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Jézusom, ez aztán Nickre
vall. Mindig védelmez valakit, mindig felelősséget vállal
mindenkiért. És most Danielnek bűntudata van, amiért miatta
nem jött haza az apja.
– Biztos vagyok benne, hogy csak azért tette, mert szeret
téged, Daniel. És bárki bármit mond, az apád nem az a fajta
ember, aki képes volna szándékosan ilyesmit művelni. Csak
azért történt, mert Frank nem hagyott neki más választást.
– Mondta. De ettől még az emberek megbámulnak minket,
ahányszor kilépünk a házból, és az itteni gyerekek szóba se
állnak velem.
– Szerintem ennek nincs köze az apádhoz. Csak azért van,
mert még nem ismernek. – Felálltam, hogy megnézzem a tésztát,
és előkészítsem a pizzasütő edényeket. – Van egy ötletem. Volna
kedved részmunkaidőben nálam dolgozni, amíg el nem
kezdődik a tanév? Mondjuk, pár órát esténként? Dolgozhatnál az
elektronikai részlegen, a számítógépek meg videojátékok között.
Lefogadom, hogy elég hamar megismerkedsz az itteni
gyerekekkel. Mindig csapatostul lógnak az üzletben.
– Komolyan? – csillant fel a szeme. – Megengednéd?
– Még szép. És még szívességet is tennél nekem. Alig van
olyan dolgozóm, aki az alapoknál többet tudna a
számítógépekről. Már holnap kezdhetnél is.
– Meg kell kérdeznem aputól.
– Rendben, de nem hiszem, hogy ellenezné.
Daniel felállt és odajött hozzám. Éppen a pizzatésztát
simítottam bele a sütőformákba.
 – Te választod ki, milyen feltét legyen rajta?
– Igen. Úgy jobb, mint ha azt teszem rá, ami a dobozban van.
Akarsz segíteni? Te megcsinálhatnád az egyiket, én meg a
másikat.
Én felsoroltam a hozzávalókat, amiket aztán Daniel kivett a
hűtőből, a következő perceket pedig azzal töltöttük, hogy
mindent a tésztára halmoztunk. A sütőm kicsi volt, egyszerre
csak egy pizzát tudtunk megsütni, és mialatt vártunk, Daniel a
roncstelepről szóló mesékkel szórakoztatott. A jelek szerint ott
töltötte a napjait.
– Látnod kellene. Van egy hatalmas markolójuk, ilyen nagyot
még sose láttam. Egyszerűen felkapja a régi kocsikat, és simán
rádobja őket egy trélerre.
Hát, ez biztosan sokakat boldoggá tesz, gondoltam bánatosan.
A roncstelep most rosszabb állapotban volt, mint amikor Frank
vezette. Mindent ellepett a derékig érő gaz, itt-ott kis facsoportok
nőttek, de ezek sem tudták eltakarni a rozsdás fémdarabokat. A
Városszépítő Bizottság féktelen szenvedéllyel gyűlölte a
roncstelepet. Többször is megpróbálták rávenni a megyei
hatóságokat, hogy adótartozás miatt foglalják le, és szántsák be,
de valami rejtély lebegett a telep fölött, amelyet senki sem tudott
megfejteni.
Valaki ugyanis rendszeresen befizette az adót a roncstelep
után. A megyei adófelügyelő szerint minden évben, amikor eljött
az adóbefizetés ideje, valaki becsúsztatott egy sima fehér
borítékot az éjszakai trezorba. A borítékban csak egy
lenyomozhatatlan pénzes-utalvány volt, valamint egy gépelt
papír, amelyre azt írták, hogy a pénz a roncstelep után járó adót
fedezi. Az ismeretlen tehát kicselezte a bizottságot, amely csak a
fogát csikorgathatta, de kénytelen volt eltűrni a telepet. Most
viszont úgy tűnt, végre elérték, amit akartak.
– És apád miért tisztítja meg a területet?
– Műhelyt akar építeni. Olyat, amelyik benzines meg dízeles
kocsikkal is foglalkozik. Bowie majd segít neki a műhely
vezetésében, ha Lindsey elment.
Épp a tűzhely fölé hajolva ellenőriztem a pizzát, amikor
Daniel ezt a bombát robbantotta. Olyan hirtelen egyenesedtem
ki, hogy hozzáért a kezem a tűzhely ajtajához, és jól megégettem.
Felkiáltottam, mire Daniel máris ott termett, kinyitotta a csapot,
és a hideg víz alá lökte a kezemet.
– Ha azonnal lehűtöd, nem hólyagosodik fel – magyarázta.
Annyira emlékeztetett Nickre, hogy alig kaptam levegőt. Cseppet
sem lepődtem volna meg, ha előhúz egy tégely méhbalzsamot.
Összeszorítottam a fogam, de hiába küzdöttem, csak
kicsúszott a számon a kérdés:
– Lindsey elköltözik Morganville-ből?
– Igen. Azt mondta, még el kell intéznie itt valamit, de azután
az anyja közelében akar élni.
Az anyja közelében? Liz pár évvel Lindsey eltűnése után
elköltözött, és magával vitte népes családját. Azt beszélték, hogy
most Tunicában lakik, és az egyik új kaszinóban dolgozik.
Furcsa, de valahogy hiányzott, bár tudtam, hogy Jenna
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elment.
De mi az ördög folyik itt? Nick és Lindsey nem házasodtak
össze, Daniel úgy viselkedik, mint aki alig ismeri az anyját, Nick
hatalmas házat épít, most meg kiderül, hogy Lindsey nem is fog
ott élni vele. Úgy éreztem, mintha figyelmeztetés nélkül átlöktek
volna egy párhuzamos univerzumba, ahol felismerhetetlenné
torzult a valóság.
Zavartan ráztam a fejem, aztán észrevettem, hogy Daniel
aggódva méreget.
– Jól vagy? Ne hívjam át aput?
– Ne! – Nyugalmat erőltettem magamra, és elmosolyodtam. –
Tényleg nincs semmi bajom. – Elzártam a csapot, és
megtöröltem a kezem. – Látod? Még csak nem is piros.
– Hát jó, de a pizzát majd én veszem ki a sütőből – mondta
Daniel. Szemlátomást úgy ítélte meg, hogy jobb, ha nem enged
forró edények közelébe. – Mindenesetre jó illata van.
Ami azt illeti, ebben igaza volt. A mozzarella,
paradicsomszósz, bazsalikom és pepperoni illata betöltötte a
szobát, amint Daniel óvatosan az asztalhoz vitte a sütőformát.
– Tessék. – Kivettem a pizzavágót a fiókból, és odaadtam neki.
– Vágd fel, addig én hozom a tányérokat.
– Te szoktál tányért használni? – kérdezte, miközben nagy
odafigyeléssel vágta fel a pizzát.
Elnevettem magam.
– Te is használnál, ha a nagynéném mellett nőttél volna fel.
– Melyik nagynénéd? Darla?
Csodálkozva bámultam Danielre.
– Te hallottál Darla néniről?
– Én az egész családodról hallottam.
Tátva maradt a szám, de egy hang sem jött ki a torkomon.
Szinte megkönnyebbültem, amikor kopogtak az ajtón, bár
sejtettem, ki lehet az.
Nem tévedtem.
– Gondoltam, megnézem, nem ejtett-e túszul a fiam – mondta
Nick. – Már több mint egy órája itt van.
– Nem kellett volna megvárnod. Majd hazaviszem, ha menni
akar.
– Szia, apu! Nézd! Segítettem Alixnek pizzát sütni.
 Nick féloldalasan rám vigyorgott, aztán benyomakodott az
ajtón, hiába próbáltam a karommal eltorlaszolni az utat.
– Akkor ennek van olyan jó illata! – Kihúzott egy széket, és
leült Daniel mellé. – Jól is néz ki. Az ott savanyított chilipaprika a
tetején?
Daniel összevonta a szemöldökét.
– Igen. Én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, de Alix azt
mondja, ő mindig szokott a pizzára tenni. Kérsz egy üdítőt?
Felsóhajtottam. Nagyon úgy nézett ki, hogy Nick itt marad
vacsorára, akár akarom, akár nem. Mégsem dobhatom ki a fia
szeme láttára.
– Jöhet.
Intettem Danielnek, hogy üljön vissza. Üdítőt vettem ki a
hűtőből, aztán megterítettem még egy személyre, és magam is
asztalhoz ültem. Láttam, hogy apa és fia előbb az evőeszközt
bámulják, aztán gunyorosan csillogó szemmel néznek össze.
– Ha meg akarjátok égetni az ujjaitokat, csak tessék –
mondtam fensőbbségesen. – Én civilizált ember módjára eszem.
Egyforma vigyort villantottak rám, aztán olyan sebességgel
vetették rá magukat az ételre, mint a startkapuból kirontó
versenyló.
– Az ember azt hinné, éheztetnek titeket – morogtam,
miközben egy lapáttal igyekeztem a tányéromra ügyeskedni egy
háromszög alakú szeletet.
– Otthon mindig Bowie főz – magyarázta Daniel teli szájjal.
– Hadtápos őrmester volt – tette hozzá Nick. – És ez látszik is.
Akármit készít, mindennek ugyanolyan íze van. Mint a csirizes
cipőtalpnak. Időnként még ma is Jane nénikéd sült csirkéjéről
meg anyád kukoricakenyeréről álmodom.
– Képzeld, apu! Alix felajánlotta, hogy dolgozzak nála.
Beleegyezel?
Nick a homlokát ráncolta.
– Kicsit fiatal vagy ahhoz, hogy munkába állj, nem gondolod?
Gyorsan lenyeltem a falatot.
– Nem teljes munkaidőben dolgozna. Csak délutánonként pár
órát, míg el nem kezdődik az iskola. Így legalább
összeismerkedhet pár helybéli gyerekkel, és egy kis pénzt is
keres.
– Nincs szüksége pénzre.
– Nem is állítottam, hogy szüksége van rá – csattantam fel
dühösen. – De aki nálam dolgozik, az fizetést is kap.
– Ne csináld már, apu! Alix azt mondta, az elektronikai
részlegre tenne, ahol mindig egy csomó srác lóg.
Nick arckifejezése ellágyult, ahogy a fiára nézett.
– Daniel, te nem tudod, mire képesek az emberek ebben a
városban.
– De tudom. – Daniel szemében, amely annyira hasonlított az
apjáéra, makacsság csillogott, az álla is megfeszült. – És azt is
tudom, hogy soha nem fogják megváltoztatni a véleményüket
rólunk, ha nem győzzük meg őket. Én nem fogok bujkálni, apu.
Nick hallgatott, én pedig ámulattal néztem Danielre. Sok
felnőttet láttam már összeomlani a város ítéletének súlya alatt.
Tanulhattak volna ettől a fiútól.
Nick végül bólintott.
– Megengedem, feltéve, hogy tudod, mibe mászol bele.
– Tudom, és nem félek.
– Akkor mostantól dolgozó ember vagy. – Nick rám pillantott.
– Segítek mosogatni.
– Kösz, de elbírok vele, nem olyan sok.
– Ragaszkodom hozzá. Végül is te főztél.
 Daniel felállt.
– Megnézhetem a Chevy motorját?
Kivételesen nem bántam, hogy kettesben maradok Nickkel.
– Csak tessék – mosolyogtam rá Danielre, aki már rohant is
kifelé.
Összeszedtem a tányérokat, és a mosogatóhoz vittem őket.
– Nagyszerű srác. Jól nevelted.
Nick arcán fanyar mosoly jelent meg, miközben felkapta a
kiürült sütőedényeket, és utánam jött a mosogatóhoz.
– Nem hinném, hogy az én érdemem. Daniel születése óta
ilyen. Többet tanultam tőle, mint ő tőlem. Nekem sosem jutott
eszembe gyerekkoromban, hogy szembeszálljak a morganville-i
emberekkel.
– Danielnek sem jutna eszébe, ha úgy nevelkedett volna,
ahogy te. Te adtad meg neki azt a magabiztosságot, amivel
szembeszállhat velük. És jól tetted. Kemény srác.
– Lehet – mondta Nick, de még mindig feldúltnak tűnt. – Csak
remélni tudom, hogy elég kemény.
– Megígérem, hogy rajta tartom a szemem, ha ez segít.
Nick felkapta a konyharuhát.
– Nem kell – rázta a fejét. – Hadd birkózzon meg vele egyedül.
Ezt akarja.
Nickre néztem, és képtelen voltam féket vetni a nyelvemre.
– Ha annyira aggasztott, milyen hatással lesz rá ez az egész,
miért jöttél vissza?
Nick abbahagyta a törölgetést – a tányér nevetségesen picinek
tűnt nagy kezében –, és a szemembe nézett.
– Mert Daniel és Lindsey rábeszélt. Gondolom, tudják, hogy
nekem ez az otthonom, akár szeretek itt lenni, akár nem. Itt
vannak a gyökereim, és mindig itt is lesznek.
 Elkaptam a tekintetemet, és folytattam a mosogatást.
– Danielnek bűntudata van, amiért miatta nem tudtál
hazajönni olyan sokáig.
– Tudom. – Folytatta a törölgetést, aztán el is rakta az
edényeket. – Dolgozom rajta.
– Helyes. – Leengedtem a vizet a mosogatóból, és leöblítettem
a habot. – Kész is vagyunk.
Most már elmehetsz, tettem hozzá gondolatban. A kis főző
Rilke olyan szűk volt, hogy beszorultam a tűzhely, a mosogató
meg Nick teste közé, és ezt egy csöppet sem élveztem. Nick jóval
közelebb volt hozzám, mint szerettem volna.
Ő is tisztában volt ezzel. Mielőtt kislisszolhattam volna
mellette, az állam alá tette a kezét, és rákényszerített, hogy
nézzek a szemébe.
– Szeretnéd tudni, igazából miért jöttem vissza, Alix? Miattad.
Te jelented a gyökereimet. Ahol te vagy, ott van az én otthonom.
– Ne csináld! – dadogtam, miközben minden erőmmel
igyekeztem eltolni a kezét. – Még egyszer nem hiteted el velem a
hazugságaidat, mert nem érdekelnek. Értesz engem, Nick? Nem
érdekelsz.
Hátralépett, a szemében értetlenség és szomorúság
tükröződött.
– Nem tudom, mi történt veled, Alix, de én soha nem
hazudtam. Egyetlenegyszer sem. És ha rámegy az egész életem,
akkor is elérem, hogy újra érdekeljelek. Ezt vedd ígéretnek.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

M ásnap délután Daniel úgy jelent meg a Southern Supply-

ban, mint egy komoly dolgozó: fehér, legombolt gallérú
ingben és khakinadrágban. Átadtam a boltot Kennynek, és a
következő két órát azzal töltöttem, hogy körbevezettem Danielt,
nagy vonalakban ismertettem vele, mi lesz a dolga, aztán egy
darabig mellette maradtam, míg bele nem jött. De olyan gyorsan
tanult, hogy megígértem neki, másnap már önállóan dolgozhat.
Bár megbíztam benne, majd megölt a kíváncsiság, úgyhogy
egy óra elteltével, mintha csak arrafelé akadt volna dolgom,
átsétáltam az elektronikai részlegre. Daniel szorgosan és lelkesen
ecsetelte egy új videojáték nagyszerűségét egy nagyjából vele
egyidős fiúnak meg két tizenéves lánynak. A fiút csak a játék
érdekelte, de a lányok, amint mosolyogva megállapítottam, le
sem tudták venni a szemüket Danielről.
Abban reménykedtem, hogy a Daniellel egykorú gyerekek
már nem emlékezhetnek Nickre vagy Frankre, és ezért nincsenek
meg bennük azok az előítéletek, amelyek a szüléikben
munkálnak. A jelek szerint ezt jól gondoltam. Noha
természeténél fogva óvatos volt az idegenekkel, ahogy a
kortársai általában, barátságos, nyitott személyiségével és
megnyerő külsejével könnyen meghódította őket. Márpedig ha a
gyerekek a pártjára állnak, az már fél győzelem.
Mivel a pizzavacsora után Nick elég sietve távozott, arra
számítottam, hogy beugrik majd a boltba azzal az ürüggyel,
hogy hazaviszi Danielt, de a következő napokban nem
mutatkozott. Ehelyett végre megismerkedhettem Bowie Granttel.
Mackós alkatú, sűrű acélszürke hajú férfi volt. Csak meleg
pillantású, csokoládébarna szemének köszönhette, hogy a
termete ellenére nem tűnt ijesztőnek. Állandó mosoly ült ebben a
szempárban, mintha csak egy angyal lehelt volna rá csókot.
– Olyan érzésem van, mintha mindig is ismertem volna magát
meg a családját – jelentette ki, miközben a kezemet a mancsába
zárta. – Nick állandóan magukról beszélt.
Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát. Bowie az a fajta ember
volt, akire még egy szfinx sem tudott volna rezzenéstelen arccal
nézni.
– Én is sokat hallottam már magáról.
– Egy szót se higgyen el belőle! – sandított Danielre tettetett
rosszallással. – Egyáltalán nem főzök olyan rosszul, mint ahogy
mondják. Viszont a déli konyhát még nem ismerem eléggé. Mit
szólna, ha valamikor recepteket cserélnénk?
– Örömmel. De meg kell, hogy mondjam, nem én vagyok az
igazi szakács a családban. Ha komolyan gondolja, akkor Darla
nénikémmel kell beszélnie. Ő a szakértő. Mindent tud a főzésről.
– Elhallgattam, aztán így folytattam: – Ha belegondolok,
mindenről tud mindent, és kész. Csak készüljön fel rá, hogy
Darla néni megmenti a lelkét, mialatt főzni tanítja.
Elbűvölve néztem, ahogy Bowie hátravetett fejjel hahotázni
kezdett.
– Rengeteget hallottam már Darláról – mondta a könnyeit
törölgetve. – Alig várom, hogy találkozzak vele. Pompás asszony
lehet.
Darla néni? Az én Darla néném? Ez az ember szemlátomást
kedveli a kihívásokat. Vagy pedig mazochista. De nyilvánvaló
mentális problémái ellenére máris megkedveltem.
Nem sokkal ezután ébredtem rá, hogy az egyetlen ember Nick
családjából, akit nem láttam a visszatérésük óta, Lindsey, és ha
rajtam múlik, ez így is marad. Lindsey iránti érzéseim olyan
bonyolultak voltak, mint egy gombolyag, amelyben minden
érzelem egy-egy szál, és több száz szál fonódik, csomózódik
össze, míg végül már lehetetlen kibogozni őket.
Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem, be kell vallanom, hogy
akadt bennem némi féltékenység is, de nem az volt a lényeg. A
gyűlölet erősebb volt. Lindsey elvette tőlem az egyetlen férfit,
akire valaha is vágytam, és pont akkor, amikor a leginkább
szükségem lett volna rá. Megosztotta Nickkel az életét, gyerekkel
ajándékozta meg. Elfoglalta a helyet, ami engem illetett volna.
De még a gyűlöletet is háttérbe szorította valami, amit soha
nem tudtam megbocsátani. Lindsey bolondot csinált belőlem. És
itt már az emberi ego szólal meg, a mindannyiunkban élő hang,
amely örökösen csak azt visítja: „Én! Én!”
Mert Lindsey már akkor szorosan magához láncolta Nicket,
amikor én megismerkedtem vele azon a koszos roncstelepen.
Mert miközben én boldogan ábrándoztam arról, hogyan fogom
leélni Nickkel az életem, ő mindig visszarántotta magához. És túl
ostoba voltam, túl ártatlan ahhoz, hogy lássam, mi történik,
pedig minden egyes jel ott volt az orrom előtt. Lindsey
megszégyenített engem – még ha csak saját magam előtt is –,
elérte, hogy hülyének nézzem és annak is érezzem magam. És
miközben gyűlöltem Nicket azért, amit velem tett, igazából
Lindsey-t hibáztattam. Nem is ok nélkül – amint azt alig egy
hónap múlva megtudtam. Gyanítom, hogy ha tudtam volna, mit
tartogat a következő néhány hét, összecsomagoltam volna a
holmimat, és hanyatt-homlok elhagyom a várost.
A vég kezdete az a nap volt, amikor a családom Hardyba
utazott.

Darla néni és Jane néni annyi ételt hagytak ott a Bírónak,

amennyi egy hónapra is elegendő lett volna, én azonban
aggódtam érte. Hiába volt ott az ennivaló, nem lehetett rávenni,
hogy elfogyassza. Péntek este benéztem hozzá, és azt láttam,
hogy egy falatot sem evett.
– Nem vagyok éhes – nézett rám dühösen a nappaliban lévő
foteljéből.
Csípőre tett kézzel odaálltam elé.
– Addig maradok itt, amíg nem eszel.
– Újabban semmit sem sóznak meg, és eldugják előlem a
sótartót.
– Tudod, hogy a só árt a vérnyomásodnak.
Megzörgette az újságot, aztán visszatért az olvasáshoz.
Igyekezett elrejteni az arcára kiülő mosolyt.
– Nem tudom, mire jó, hogy valaki sokáig él, ha nem élvezheti
az öregkorát.
Időnként eltöprengtem, nem azért viselkedik-e ilyen
házsártosan a Bíró, mert jólesik neki, hogy így többet törődünk
vele. Ott kellett állnom mellette, és megharcolnom minden
falatért, amit lenyelt. Ettől csak még erősebb lett bennem az
elhatározás, hogy másnap finom reggelit készítek neki, ezért
lefekvéskor hajnalra állítottam be az ébresztőórát. Úgy
terveztem, hogy zabkását főzök mazsolával és barna cukorral. Ez
volt a kedvence, úgyhogy tudtam, zokszó nélkül megeszi majd.
Szombat reggel az ébresztőóra éles csörgése vert fel álmomból.
Nagy ásítozás közepette bújtam bele a rövid hálóingemhez illő
zöld selyemköntösbe. Mindkettő combközépig ért, de egyelőre
nem akartam bajlódni az öltözködéssel. A közelben nem laktak
szomszédok, akik megláthattak volna, és úgy gondoltam, Nick
munkásai aznap biztosan nem dolgoznak.
Előző éjszaka esett, olyan hevesen dörgött, hogy
belerázkódtak a pajta gerendái. De mire kiléptem az ajtón, a nap
már elég melegen sütött, és a levegő olyan párás volt, mintha
gőzfürdőbe léptem volna. A selyemköntös azonnal a testemhez
tapadt.
Volt egy sáros kis pocsolya a pajta előtt, épp azt készültem
átugrani, amikor balról megszólalt egy hang.
– Mindig ilyen hacukában szaladgálsz reggelenként? Mert ha
igen, akkor ezentúl minden áldott nap korán jövök.
Próbáltam lefékezni, de már elég lendületet vettem ahhoz,
hogy átugorjam a tócsát. Ebből pedig az lett, hogy egy
másodpercre meginogtam, aztán a lábam egyenesen beletoccsant
a pocsolyába, sár lövellt a lábujjaim közül.
– A francba – morogtam magamban, aztán hátranéztem
Nickre. A Chevy mellett állt, a kocsi motorházteteje fel volt
nyitva.
– Mit csinálsz te itt? – kérdeztem, miközben cuppogó hang
kíséretében kihúztam a lábam a pocsolyából, aztán
megmozgattam a lábujjaimat, hogy lecsöpögjön róluk a sár. De
csak annyit értem el, hogy még jobban szétkentem.
Nick megvonta a vállát.
– Nem tudtam aludni, úgyhogy arra gondoltam, átjövök és
megnézem, mi kéne a Chevynek ahhoz, hogy megint rendesen
működjön.
Mialatt beszélt, folyamatosan közeledett hozzám. Amikor
odaért, előhúzott egy kéztörlőt a hátsó zsebéből, leguggolt, és
megfogta a lábfejem. Kénytelen voltam a vállába kapaszkodni,
hogy el ne essek, mialatt letisztogatta a lábamról a sarat.
Kényes pillanatban kapott el, még nem is voltam teljesen
ébren, nem voltam felkészülve, nem tudtam védekezni. Hiába
küzdöttem ellene, áruló testem tetőtől talpig végigborzongott
Nick érintésétől, egyszerűen nem akarta elfelejteni, milyen volt
szeretkezni vele. Nick keze úgy siklott a bőrömön, mintha nem
tisztogatna, inkább simogatna, a tenyerem alatt pedig kőkemény
izmokat érzékeltem. Szinte elemésztett a testéből sugárzó
forróság.
Gondolatban megráztam a fejem, így próbáltam elűzni a
testemet béklyózó kábulatot. Meg kellett köszörülnöm a torkom,
mielőtt megszólaltam volna:
– Mondtam Danielnek, hogy megszerelheti a kocsit. De nem
emlékszem, hogy rád is kiterjesztettem volna az ajánlatot.
Nick felemelte a fejét, végigfutott rajtam a tekintete, mielőtt
találkozott volna az enyémmel. De nem sietett elengedni a
lábamat. Az ujjai úgy fonódtak a lábszáramra, mintha örökre ott
akarná hagyni őket, hüvelykujja lassan körözött a bőrömön.
Amikor megszólalt, rekedt volt a hangja, és ettől felborzolódtak
az idegeim.
– Daniel ügyes gyerek, de csak január végén tölti be a
tizenötöt. Tud olajat meg gyertyát cserélni, de még sok mindent
kell tanulnia a mechanikáról.
Kirántottam a lábamat a szorításából, és ráálltam. Ettől
bizonyos értelemben még rosszabb lett a helyzet. Alig pár centi
választotta el Nick testét az enyémtől.
 – Miért csinálod ezt? – Kezdtem kétségbeesni, és ez a
hangomon is érződött.
– Tudod, miért. – A szeme az olvadt acél színében játszott.
Pontosan tudtam, mit jelent ez az árnyalat, bár minden erőmmel
igyekeztem elhessegetni az emlékeket.
– Nem, nem tudom, a francba! Ott van neked Lindsey! Miért
nem hagysz már békén?
Nick megfogta a karom, és közelebb hajolt.
– Nekem nem kell Lindsey. Soha nem is kellett. Csak te
kellesz.
A dühöm végre felszínre tört, és megóvott a nem kívánt
érzelmektől, amelyek az imént életre keltek bennem. Dühösen
hátraléptem.
– Te komolyan azt gondolod, hogy még mindig ilyen
hiszékeny vagyok, Nick? Én is tudok ám számolni. Ha Daniel
születésnapja január végén van, akkor ez azt jelenti, hogy az én
ágyamból egyenesen Lindsey-ébe vezetett az utad. – Már-már
hisztérikus nevetés tört rám. – Tudod, hogy annak idején még
aggódtam is miattad? Féltem, hogy nem pihened ki magad,
egész nap dolgozol, aztán meg velem töltőd az éjszakákat. De
úgy látszik, jóval több életerő volt benned, mint feltételeztem.
Nick válla meggörnyedt.
– Ne csináld ezt, kérlek! Nem úgy volt, ahogy gondolod.
Ismét hátráltam egy lépést.
– Igazán? Hát akkor hogy volt?
Miután Nick nem felelt, a pajta felé fordultam.
– Azt hiszem, ez a hallgatás önmagáért beszél. Tartsd távol
magad tőlem, Nick! Engem már nem fogsz dróton rángatni.
Peckesen bemasíroztam a szobámba. Akárhogy tiltakozik is a
testem, én nem fogok sírni Nick után. Még azt is megtiltom
magamnak, hogy gondoljak rá. Ott a Bíró reggelije, azzal kell
foglalkoznom, aztán meg le kell tusolnom és fel kell öltöznöm,
mielőtt bemennék a házba.
Nick még mindig ott volt, amikor befejeztem az öltözködést, a
Chevy motorja fölé hajolt, de ezúttal levegőnek néztem. Ettől
még persze mindvégig magamon éreztem a tekintetét, ahogy
átvágtam az udvaron. Megkönnyebbültem, amikor elértem a
konyhába, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Odamentem a kávéfőzőhöz, megtöltöttem a koffeinmentes
kávéval, amit a nagynénéim a Bíró kedvéért tartottak otthon,
aztán beleöntöttem a vizet és bekapcsoltam. Épp felhangzott az
első szörcsenés, amikor félrebiccentett fejjel fülelni kezdtem.
A Bíró mindig korán kelt, én meg későn. Arra számítottam,
hogy mostanra már felkelt és fel is öltözött, de a ház
természetellenesen csöndes volt. Felállt a karomon a szőr, és
végigfutott a hátamon a hideg.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak túl élénk a
fantáziám. Hogy csak aggódom a Bíróért, ezért érzem olyan
baljósan üresnek a házat.
Tévedtem.
A Bíró a lépcső tövében feküdt, az első lépcsőfokra dőlve. A
szeme csukva volt, arca egyik fele felismerhetetlen maszkká
torzult. Bal kezét az ölében tartotta, az ujjai úgy begörbültek,
mint egy madár karmai.
Nem emlékszem, hogy felsikoltottam-e, elindultam-e felé, de
nyilván mindkettőt megtettem. Amikor Nick berontott az
előszobába, a Bíró mellett térdeltem, próbáltam felemelni.
– Meghalt – nyögtem. – Jaj, istenem! Hagytam meghalni.
Nick keze megérintette a Bíró nyakát, csuklóját.
– Nem halt meg, stroke-ja volt. Be kell vinnünk a kórházba.
 Nick elhessegetett onnan, bár nem volt könnyű dolga, aztán a
karjába emelte a Bírót, aki alig volt nehezebb, mint egy gyerek.
– Alix! – szólt éles hangon. – Nyisd ki az ajtót!
Ez a hangnem bevált. Sietve feltápászkodtam, átrohantam a
konyhán, és kitártam az ajtót. Amint Nick kivitte a Bírót,
tekintetem a sápadt, eltorzult arcra tapadt, annak a férfinak az
arcára, aki felnevelt.
– A furgonommal megyünk.
Nem voltam olyan állapotban, hogy vitatkozzak. Kinyitottam
az ajtót, megvártam, míg Nick leteszi a Bírót az ülésre, aztán
beültem, és átkaroltam a nagyapámat, hogy megtartsam ernyedt
testét.
– Tarts ki!
Az út mintha egy örökkévalóságig tartott volna, pedig alig
tizenöt perc alatt odaértünk. Alig érzékeltem a sebességet, a
jármű ringatózását, ahogy a többi autót kerülgettük, és csak
halványan emlékszem rá, hogy Nick beszólt a kórházba a
mobiltelefonján, értesítette őket, hogy jövünk. Minden
figyelmemet a Bíró kötötte le.
– Mindjárt ott leszünk – suttogtam a fülébe. – Nehogy meghalj
nekem, a fenébe is! Ha ilyet teszel, soha többé nem állok veled
szóba. – A kiborulás szélén egyensúlyoztam, egészen eltöltött a
félelem. A testem folyamatosan remegett, bárhogy próbáltam
uralkodni felette.
Már vártak ránk, amikor a furgon megállt a sürgősségi osztály
bejárata előtt, átvették tőlem a Bírót. Követtem őket egy szűk kis
fülkébe, amely egyszerre tele lett emberekkel.
Egy kék köpenyes alak elállta az utam.
– Mióta van ilyen állapotban?
Nick felelt helyettem.
 – Valószínűleg nem túl régen. Felöltözött. Akkor történhetett,
amikor lejött az emeletről.
– Milyen gyógyszereket szed?
– Alix? – Nick a karomra tette a kezét.
Oda sem figyelve megmondtam a Bíró által szedett
vérnyomás-csökkentő gyógyszer nevét. Közben oldalra dőlve
próbáltam kilesni, mit művelnek az ápolók a nagyapámmal.
– Rendbe jön?
– Később majd többet tudunk. Van egy váró a
hozzátartozóknak a folyosó végén. Jobb lenne, ha ott
várakoznának.
Megráztam a fejemet.
– Vele akarok maradni.
– Csak útban lennél. – Nick átkarolt, és a folyosó vége felé
kormányzott. – Gyere! Szólnak majd, mihelyt tudnak valamit.
A váró tágas volt, és nyilvánvalóan kényelmesnek szánták a
berendezést, vagyis a meleg bézs tónusokban játszó, nagy, puha
kanapékat. De én nem tudtam rávenni magam, hogy leüljek.
Csak álltam ott a helyiség közepén, meg se tudtam mozdulni,
amióta Nick elengedett.
– Értesítsük a családodat? – mutatott a kanapé melletti
asztalkán álló telefonkészülékre.
Ekkor már nemcsak reszkettem, a fogam is vacogott. Erősen
összeszorítottam, és megpróbáltam gondolkozni.
– Cody. Hívd fel Codyt! Ő tudni fogja, mit tegyünk. És Jennát.
Mondd meg neki, hogy rohanjon át a házba, és kapcsolja ki a
kávéfőzőt!
Hosszú időnek érződött, míg Nick lebonyolította a hívásokat,
de én meg se mozdultam, míg nem végzett.
– Mindenki úton van. Cody megpróbálja elérni apádat, mielőtt
elindul ide.
Bólintottam.
– Köszönöm. Nem kell itt maradnod. Cody majd hazavisz, ha
úgy alakul.
Nick állkapcsa megfeszült.
– Nem hagylak itt egyedül. Egyébként meg én is szeretem a
Bírót. Tulajdonképpen apám helyett apám volt.
Akkora gombóc nőtt a torkomban, hogy alig bírtam lélegezni.
– Jaj, istenem! Nem veszíthetem el őt! Rajta kívül nem maradt
senkim.
Nick egyszeriben ott termett mellettem, odavezetett a
kanapéhoz, az ölébe vont. Átkarolt, és gyengéden ringatni
kezdett.
– Css! Nem lesz semmi baj.
Mióta hazajött, most először nem harcoltam vele. A nyakába
fúrtam az arcomat, és a könnyeimmel áztattam, hagytam, hogy
csitítgasson, és észre se vettem, hogy közben engedtem, hogy
rést üssön a védőfalamon. És ez a rés utóbb egyre tágult, mígnem
a fal, amelyet oly gondosan építettem magam köré, a porba
omlott. De talán akkor se bántam volna, ha észreveszem. Abban
a pillanatban magához az ördöghöz is odabújtam volna, ha
vigasztalni próbál.
– Hogyan szeretheted azok után, amit veled tett? – kérdeztem
reszketve, zokogástól elcsukló hangon.
– Miért, mit tett velem? – kérdezte Nick, miközben
végigsimított a hátamon.
– Jaj, istenem, Nick! Őmiatta küldtek el a városból. Ő
kényszerítette rá a seriffet, hogy vegyen rá, állj be a seregbe. Ha
szembeszálltál volna velük, itt maradhattál volna, tisztázhattad
volna magad. Nem kellett volna elmenned.
 – Azt tette, amit helyesnek gondolt, Alix – felelte Nick halk,
megnyugtató hangon. – Meg akart óvni a fájdalomtól, a
börtöntől. Nem volt rá garancia, hogy megúszom, ha bíróság elé
állítanak. Meg akart kímélni ettől. Ráadásul, mint kiderült, az,
hogy elküldött, az egyik legjobb dolog volt, ami történhetett
velem. Ha nem tette volna, valószínűleg még mindig a
benzinkúton dolgoznék, és annyit keresnék, amennyi a puszta
megélhetésre is csak szűkösen elég. Tudtad, hogy ő fizette az
ingatlanadót a roncstelep után?
– A Bíró? – Nem tudom, miért is nem jöttem rá. Tökéletesen
beleillett a képbe.
– Igen. Amikor hazajöttem, azt hittem, már nincs meg a
roncstelep, lefoglalták, mert nem fizettem utána az adót. Azt
hiszem, tulajdonképpen örültem volna, ha nincs meg, nem
akartam, hogy az ottani éveimre emlékeztessen. De ott volt,
ugyanúgy, mint régen. Várt rám, mint a szörny az ágy alatt. A
Bíró tudta, hogy szembe kell néznem a múlttal, mielőtt
továbblépnék. Igaza volt, mint mindig, több szempontból is.
Elmondtam Danielnek, hogyan nőttem fel, de azt hiszem, nem
igazán értette, amíg a saját szemével nem látta azt a helyet. Pont
arra volt szükségem, hogy kitakarítsam a roncstelepet, és valami
jó dolgot csináljak belőle.
Akkorát sóhajtott, hogy megemelkedett a mellkasa.
– Csak egyetlen olyan dolog történt akkor, amit azóta is
bánok.
– Micsoda? – Reszkető kezemet az arcomhoz emeltem, hogy
letöröljem a könnyeimet, de nem mozdultam Nick öléből.
– Az, hogy eltaszítottalak – mondta halkan. – Ez volt a
legnagyobb hiba, amit valaha elkövettem. De gyerek voltam
még, és rettenetesen féltem. Próbáltam lovagias lenni, azt tenni,
ami helyes, de közben majd meghaltam, ha arra gondoltam,
hogy nem láthatlak többé.
Természetesen nem hittem neki. Nem tudtam hinni neki. Mert
ha ez az igazság, akkor miért ejtette teherbe Lindsey-t? Miért őt
hívta magához, nem engem? De tudtam, hogy ezek a kérdések
csak felkeltenék bennem a haragot, és azzal most nem birkóztam
volna meg. Amíg a Bíró az életéért küzd, addig biztosan nem. Ha
viszont így érzek Nick iránt, nem fogadhatom el, hogy ő
vigasztaljon.
Kiegyenesedtem, ellöktem magam tőle, és lecsusszantam az
öléből. Pont ebben a pillanatban rontott be a váróba Cody. Nick
telefonhívása alighanem az ágyból ugrasztottá ki. Úgy festett,
mint aki azt kapta magára, ami a keze ügyébe esett, a haja pedig
kócos volt, mintha nem lett volna ideje megfésülködni.
Hosszan, szorosan átöleltük egymást, aztán megkérdezte:
– Hogy van?
– Nem tudom. Még mindig várjuk, hogy mondjanak valamit.
Elérted a többieket?
– Apu nem vette fel, de hagytam neki üzenetet, hogy hívjon
fel, ha hazaértek. Telefonáltam a helyi rendőrségre is. Ők ismerik
aput, és keresni fogják.
Aztán mögém pillantott, és tartózkodó arckifejezéssel
folytatta:
– Nick, kösz, hogy kézbe vetted a dolgokat, és gondoskodtál
Alixről. Jövök neked eggyel.
– Nincs mit. Örülök, hogy ott voltam.
Ekkor valaki megköszörülte a torkát. Mindannyian az ajtóban
álló férfi felé fordultunk.
Fiatalnak tűnt a sötétkék sürgősségis egyenruhában, de a
névtáblája elárulta, hogy orvos. Cody átkarolt, mintha így akarna
megóvni a rossz hírektől.
– Doktor Abbott vagyok. Önök Mr. French hozzátartozói?
Soha senki sem emlegette Mr. French néven a Bírót. Egy
pillanatig nem is tudtam, kiről van szó.
– Az unokái vagyunk – mondta Cody. – Hogy van?
– Csoda, hogy él. Súlyos stroke-ja volt, de egyelőre
stabilizáltuk az állapotát. Pár óráig még itt tartjuk a sürgősségin,
aztán ha lehet, átvisszük az intenzívre.
Egészen elernyedt a testem a megkönnyebbüléstől. Ha Cody
nem tart meg, összecsuklott volna a térdem.
– Akkor túléli?
– Nem ígérhetem, de annyit mondhatok, hogy elég jók az
esélyei. Csináltunk egy CT-t, aztán beadtunk neki egy újfajta
gyógyszert, amely csökkentheti a stroke által okozott károkat, ha
elég gyorsan megkapja a beteg. Még nem tudom megmondani,
beválik-e, de erősen hiszek a gyógyulásában.
– Bemehetünk hozzá?
– Csak egy percre, és egyesével. Mostanra már egész szépen
magához tért.
Ha nem hallottam volna az orvos megnyugtató szavait,
komolyan pánikba estem volna a nagyapámat látva. A Bíró volt a
legerősebb ember, akit valaha ismertem, most azonban szinte
elveszett a lepedő alatt, és mindenfelé csövek meg drótok álltak
ki belőle. Körülötte féltucatnyi gép csipogott, gurgulázott,
sziszegett, és csípte az orromat a fertőtlenítőszag. Óvatosan
megsimogattam az arcát, hogy érezzem a meleg bőr érintését az
ujjaimon. A bal orcája még mindig el volt torzulva, de a jobb
szemét félig kinyitotta, és rám nézett. A tekintetéből áradó
zavarodottságtól elfacsarodott a szívem.
– Stroke-od volt – magyaráztam neki. Csak remélni mertem,
hogy érti. – Kórházban vagy, de az orvos azt mondja, rendbe
jössz. Nick és Cody is itt van, és nemsokára jönnek a többiek.
Miután lecsukódott a szeme, még ott álltam egy percig, és
azzal biztattam magam, hogy mindent hallott, hogy tényleg
láttam, amint az értetlenség eltűnt a szeméből.
Jenna a folyosón várt, amikor Cody besurrant mellettem a
fülkébe, ahol a Bíró feküdt.
– Rendbe fog jönni – suttogta, és átölelt.
– Túl makacs ahhoz, hogy meghaljon.
– Köszönöm, hogy itt vagy. – Megint megtöröltem a szemem.
Kezdtem úgy érezni magam, mint egy csöpögő vízcsap. Nem
akartam sírni, de hiába. Az érzelmeim akaratom ellenére a
felszínre törtek.
– Ugyan már, te is megtennéd értem. – Jenna a táskájába nyúlt,
és a kezembe nyomott egy papír zsebkendőt. – Menjünk be a
váróba! Hozok neked egy kávét.
– Rendben. – Kifújtam az orrom, aztán Nickkel az oldalamon
követtem Jennát. Cody pár perc múlva csatlakozott hozzánk.
Szavát szegte a döbbenet, az arca két árnyalattal sápadtabb volt,
mint máskor.
– Jézusom – szólalt meg végül az arcát dörzsölgetve. – Tudja
az ember, hogy rémes, de csak akkor fogja fel igazán, amikor
látja.
Furcsa módon attól, hogy ilyen feldúltnak láttam Codyt,
sikerült úrrá lennem az érzelmeimen és összeszednem magam. A
sírás nem segít a Bírón, a családomnak pedig arra van szüksége,
hogy erős legyek. Odaadtam Codynak a kávét, amit Jenna nekem
hozott, és megnyugtatóan meggyömöszöltem a hátát.
– A gyógyszer hatni fog, Cody. Muszáj, hogy hasson.
– Úristen, remélem, igazad van. Nem tudom, mi lesz vele, ha
nem hat.
Halkan beszélgettünk, Nick pedig a szoba túlsó végéből
figyelt minket, amikor Jenna egyszer csak megdermedt.
– Hát ez a nő meg mi a fenét keres itt?
Az ajtó felé pillantottam, és minden izmom megfeszült.
Lindsey ácsorgott az ajtóban, a tekintete ide-oda vándorolt
köztem és Nick között.
Megváltozott. Bár lógtak rajta a ruhák, amelyek mintha
turkálóból származtak volna, az egyik legszebb nő lett, akit
valaha láttam. A legtöbb embernek felnőtt korára megsötétedik a
haja, de az övé még mindig olyan fehérszőke volt, mint
gyerekkorunkban. Laza lófarokba kötötte, hatalmas kék szemét
néhány kiszabadult tincs keretezte. Valami meghatározhatatlan
szomorúság és sebezhetőség áradt ebből a szempárból. Jeges
szorításába vont a düh.
Lassan felálltam, a szemem sarkából láttam, hogy Nick
összevonja a szemöldökét, és megmozdul, hogy odalépjen
Lindsey-hez. De Lindsey közelebb volt hozzám, mint Nick, és ő
ért oda hozzám előbb, tétova mosollyal az arcán.
– Szia, Alix! Hallottam, mi történt a nagypapáddal. Sajnálom.
Tudok valamiben segíteni?
Lágy és bizonytalan volt a hangja. Ekkor jöttem rá, hogy most
hallom először beszélni. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy
Cody olyan elképedve bámul rá, mint akit épp most vágtak fejbe
egy léccel. Ez megijesztett, és nemcsak a dühöt ébresztette fel
bennem, de a védelmező ösztönt is. Nickre már rátette a mancsát
ez a nő, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy ugyanezt művelje
az unokatestvéremmel is.
– Igen, egyvalamit megtehetnél. – A hangom olyan hideg volt,
mint az ereimben keringő vér. – Tűnj el a szemem elől!
 – Alix, kérlek! Tudom, hogy ez nem a megfelelő hely, de
előbb-utóbb beszélnünk kellene. – Könyörgés ült az arcán, de én
nem törődtem vele.
Dühösen fordultam Nick felé.
– Vidd el innen! Azonnal! Azt nem akadályozhattam meg,
hogy hazatérj, és talán az ellen sem tehetek semmit, hogy ott
építs magadnak házat, ahol építesz, de egy dolgot megtehetek.
Ha valamelyikőtök még egyszer a közelembe jön, feljelentem
zaklatásért. Bármire képes vagyok, hogy börtönbe juttassalak
titeket. Ez az én ígéretem, Nick, és mindkettőtöknek szól.
 TIZENHATODIK FEJEZET

A z emberiség történetének legnagyobb filozófusai között is

akadt olyan, aki azt állította, hogy a balsorsból bátorság és
erő fakad, pedig a balsors olykor csak újabb fájdalmakat hoz. Azt
hiszem, a Lindsey-vel lezajlott jelenet során kezdtem gyanítani,
milyen komoly rést ütött Nick a pajzsomon. Egyszerűen
elviselhetetlennek éreztem, hogy együtt látom őt és Lindsey-t,
egyazon szobában. Most már tudom, hogy a mély seb miatt, a
szívet tépő fájdalom miatt reagáltam úgy, ahogy, de akkor
minden egyes szót komolyan gondoltam.
Nick is nyilván tudta ezt. Állta a tekintetemet, a szemében
sokféle érzelem tükröződött – bánat, fájdalom, megbánás, düh, és
valami eltökélt makacsság. Szó nélkül karon fogta Lindsey-t és
kivezette a helyiségből, de én tudtam, hogy nem most láttam
utoljára. Előbb vagy utóbb szavamon fog.
– Elment az eszed? – meredt rám Cody. – Hogy mondhatsz
ilyet Nicknek azok után, hogy megmentette a Bíró életét? Nem
beszélve arról, milyen csúnyán bántál azzal a nővel, mikor ő csak
kedves próbált lenni.
Jenna dühtől izzó tekintettel állt közém és Cody közé.
– Amíg nem ismered a teljes sztorit, állítsd le magad, Cody!
Alixnek minden oka megvan rá, hogy így bánjon velük. Már így
is sokkal jobban visszafogta magát, mint amennyire én valaha is
képes lennék. Ha én vagyok az ő helyében, az a kis ribanc
kopaszon távozik innen.
Cody utálkozva legyintett, majd elhagyta a várót. Lelki
szemeimmel láttam, amint Nick és Lindsey után siet, és
bocsánatot kér a viselkedésemért. És közben úgy intézi, hogy
Nick bemutassa Lindsey-nek.
Erőtlenül roskadtam le a kanapéra. Jenna leült mellém.
– Hé, tudom, hogy ez most elég hihetetlenül hangzik, de
meglátod, minden rendbe jön.
– Komolyan? – A homlokomat dörzsöltem. – Jézusom, Jenna!
Úgy érzem, lassan darabokra hullok. Nem tudom, mi van velem
mostanában.
– Én tudom – fogta meg a kezem. – Épp most ért véget a
tizenöt éve tartó házasságod, az anyád szóba sem áll veled, a
nagyapádnak stroke-ja volt, és még mindig szereted Nicket.
Kirántottam a kezemet a kezéből, az ujjaim automatikusan
ökölbe szorultak.
– Dehogy szeretem Nicket. Gyűlölöm.
– Nem, azt csak hiszed. Alix, a szerelem ellentéte nem a
gyűlölet, hanem a közömbösség. És te akkor sem tudnál
közömbös lenni iránta, ha az életed múlna rajta.
– A francba, Jenna, ne elemezgess engem!
Jenna megadóan felemelte a kezét.
– Jól van, jól van. De előbb vagy utóbb szembe kell nézned az
igazsággal.
Dacosan felszegtem az állam.
– Nem kell.
– Mondta már neked valaki, hogy nagyon hasonlítasz Darla
nénire?
Akaratlanul is megrándult a szám.
– Nem, és ha ez a valaki nem akar nagyon rosszul járni, most
sem mondja.
– Ezt már jobban szeretem – vigyorodott el. – Azt hittem, már
ráfagyott az arcodra az a komor kifejezés. Tudod, mi kell neked?
– kérdezte, de nem hagyott időt, hogy válaszoljak. – Egy kis
szórakozás. Csütörtökön hölgyek estéje van az út menti
étteremben. Mit szólnál, ha csapnánk egy görbe estét?
– Nem tudom… attól függ, mi lesz a Bíróval.
– Nem lesz vele semmi baj, és csak igenlő választ fogadok el.
Egyébként nem jövő héten mondják ki a válásodat?
Némi gyors számolgatás után meglepetés hullámzott át
rajtam.
– Szerdán. Szerdán mondják ki.
– Na látod. Ezt meg kell ünnepelnünk. – Egy pillanatra
elbizonytalanodott. – Örülsz, hogy vége, ugye? Nem bántad
meg?
– Nem bántam meg. – Mély lélegzetet vettem. – Csak most
valahogy olyan váratlanul ért. Majd még beszéljük a
csütörtökről.
Cody újbóli megjelenése vetett véget a beszélgetésnek. Az
unokatestvérem leült a szoba másik végében, az arca
elgondolkodó volt, de nem szólt. Jenna megvárta, míg a Bírót
átvitték az intenzívre és mindent elrendeztek körülötte, aztán
elment, mert találkozója volt.
Az orvos óvatos optimizmussal nyilatkozott. A jelek szerint
végül is hatott az új gyógyszer, és ezt magam is tapasztaltam,
amikor később bementem a Bíróhoz. Az arca kisimult,
normálisabbnak tűnt, bal kezén szétnyitotta az ujjait, és
nyugodtan feküdt az ágyán, nem gömbölyödött össze.
Nem sokkal később befutott a rémült család. Beletelt némi
időbe, míg megnyugtattuk őket, és csak akkor voltak hajlandók
elhinni, hogy a Bíró meg fog gyógyulni, miután mind
meglátogatták. És ekkor átvették az irányítást. Én csak ültem az
intenzív osztály tágas várójának sarkában, és hallgattam, ahogy
beosztották, ki mikor ül majd a Bíró ágya mellett az elkövetkező
napokban, és ki marad otthon, hogy fogadja az aggódó barátokat
és szomszédokat.
Engem természetesen kihagytak. De ez nem jelentette azt,
hogy anyám tudomást sem vett rólam. Lehet, hogy én
megfeledkeztem a következő héten esedékes válásomról, de ő
nem. Nem sokkal ezután eltökélt arckifejezéssel odalépett
hozzám. Amikor megszólalt, beletörődőén hallgattam végig.
– Alix, véget kell vetned ennek az ostobaságnak, amíg még
lehet. Hugh rendes ember. Szeret téged. Őrültség minden ok
nélkül felrúgni egy tizenöt éves házasságot.
Nyugalmat erőltettem magamra.
– Szó sincs róla, hogy minden ok nélkül tenném. Nem
szeretem Hugh-t. És ő sem szeret engem.
– Ez csak egy kis hullámvölgy, édesem – paskolta meg a
térdem. – Minden házasságban előfordul. Biztos vagyok benne,
hogy ki tudsz belőle keveredni, ha akarod.
– Amióta csak összeházasodtunk, egyik nővel csalt meg a
másik után, anyu. Az a dolgom, hogy mindig félrenézzek?
Anyám habozott.
– Hugh férfi, Alix. A férfiak időnként hibáznak. De biztos
vagyok benne, hogy ha beszélnél vele, ha elmondanád neki, mit
érzel, nem tenné többé. Tudod, hogy én csak azt akarom, ami
neked a legjobb.
 – Nem, anyu – mondtam, és felálltam. – Te azt akarod, ami
neked a legjobb. Neked az a jó, ha a lányodnak olyan férje van,
aki a környék leggazdagabb, legtekintélyesebb családjából való.
És ha ez azt jelenti, hogy boldogtalan leszek egész hátralevő
életemben, hát az az én bajom, nem igaz? Nagyon is világossá
tetted, hogy Helena véleménye fontosabb neked, mint én. Hátat
fordítottál, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád.
Úgyhogy ne gyere most azzal, hogy te azt akarod, ami a legjobb
nekem.
Büszke voltam magamra. Egyetlenegyszer sem emeltem fel a
hangomat. De nem lehettem biztos benne, hogy továbbra is ilyen
nyugodt maradok, ha nem hagy békén. Úgyhogy felvetett fejjel
kivonultam a szobából, ő meg csak ott ült sápadtan.
Már kint álltam a kórház előtt, amikor eszembe jutott, hogy
nincs itt a kocsim. Annyira siettem, hogy még a pénztárcámat se
hoztam magammal, így hát taxit hívni vagy telefonálni sem
tudtam.
Épp azon tűnődtem, mit tegyek most, amikor Cody lépett ki
mögöttem az ajtón.
– Gyere, hazaviszlek.
Szótlanul követtem lefelé a domboldalon a parkolóig, aztán
beültem a furgonjába. Az autópályára érve rám pillantott.
– Bocs, hogy olyan durván rád támadtam ma reggel. Csak még
sosem láttam, hogy bárkivel is így viselkedtél volna.
Bólintottam.
– Gondoltam, hogy bocsánatot kérsz tőlük a nevemben.
– Úgy éreztem, ezt kell tennem. De talán érdekel, hogy amikor
odaértem hozzájuk, Nick éppen csúnyán lehordta Lindsey-t.
Nem hallottam az egészet, de a lényeg az volt, hogy Nick nagyon
megharagudott rá, mert megsértett téged. „Már megint”, ezt a
kifejezést használta. Azt mondta, Lindsey csak ront a helyzeten,
és nem most jött el a vallomások ideje. Lindsey úgy festett, mint
egy kislány, akit megszid az apukája.
– Tartsd távol magad tőle, Cody!
Cody egy pillanatra levette a tekintetét az útról, és kérdőn
felvont szemöldökkel nézett rám.
– Miről beszélsz?
– Ne add nekem az ártatlant! Láttam, hogyan néztél rá, amikor
belépett. Én csak azt mondom, hogy tartsd távol magad tőle.
Fogalmad sincs róla, milyen valójában.
– Mert te tudod?
– Igen. Annyira egymásba gabalyodtak Nickkel, hogy
képtelenek elengedni egymást.
– Fura, de nekem nem ez volt a benyomásom a
kapcsolatukról.
– Van egy fiuk. Majdhogynem azóta együtt élnek, hogy Nick
elhagyta a várost. – Cody felé fordultam az ülésen. – Nézd, te
figyelmeztettél, hogy ne akarjak újabb kapcsolatot, amikor még
meg sem száradt a tinta a válási papírjaimon. Most viszonzom a
szívességet. Lindsey nem az, akinek látszik, és én nem
szeretném, ha fájdalmat okozna neked.
Cody hosszan hallgatott.
– Elmondod, mi történt valójában tizenöt évvel ezelőtt?
Elfordultam, kibámultam az ablakon.
– Tudod, mi történt.
– Én is azt hittem, de kezdek rájönni, hogy igazából a felét sem
tudom.
– Kérlek, Cody, maradj ki ebből! Ez az én problémám, nem a
tiéd.
Megfeszült az állkapcsa. Szinte egyik pillanatról a másikra
kibújt belőle a seriff.
– Csak egy dolgot árulj el! Nick tényleg önvédelemből ölte
meg az apját?
– Igen. Frank egész életében ütötte-verte. Számtalan tanú
igazolhatja. Soha nem vontam kétségbe, hogy Frank támadt rá
azon az éjjelen.
– Hát jó. Hagyjuk a dolgot! Legalábbis egyelőre.
– Bekanyarodott a pajta elé, és megállt. – De ha szükséged van
rám, bármilyen ügyben, csak szólj!
Odahajoltam hozzá, és megpusziltam.
– Kösz! Szólni fogok.
A pajta előtt állva néztem, ahogy elhajt, integettem is, amikor
lekanyarodott a behajtóról. Nem akármilyen nap volt mögöttem,
úgy összegabalyodott a bensőmben minden, mint egy túl erősen
összenyomott rugó. Pihenésre volt szükségem, el kellett terelnem
valamivel a gondolataimat a történtekről.
Arra viszont semmiképpen nem volt szükségem, hogy amikor
belépek a szobámba, Nicket találjam ott. A karosszékben ült
keresztbe tett lábbal, az ölében nyitott könyv. Az asztalon lévő
zacskóból sült hús illata szállt felém. Olyan étvágygerjesztő volt,
hogy korogni kezdett tőle a gyomrom.
Nick felnézett, amikor kinyitottam az ajtót, a szája féloldalas
mosolyra görbült.
– Mielőtt sikítozni kezdenél, és kihívnád a zsarukat, felhívom
a figyelmedet, nem tiltja a törvény, hogy az ember elbeszélgessen
valakivel.
– És mi a helyzet a birtokháborítással? – csaptam be az ajtót
magam mögött. Gúnyosra akartam venni a hangom, de nem volt
erőm harcolni. Semmi másra nem vágytam, mint egy kis békére,
nyugalomra, arra, hogy megviselt idegeim kisimuljanak.
 – Az szóba jöhetne, ha a tiéd volna a pajta. De mivel nem a
tiéd, csak a családod jelenthetne fel, ők meg nincsenek itt. –
Becsukta a könyvet, és felállt. – De az sem érdekelne, ha itt
lennének. Mellesleg felteszem, hogy ma egy falatot sem ettél.
Igaza volt. Jogilag semmire sem támaszkodhattam. És ahogy
elnéztem, amint kivette a dobozokat a zacskóból, semmivé lett az
ellenállásom. A dobozokban káposztasaláta volt, sült krumpli és
főtt bab a sült hús mellé, meg meleg, vajjal megkent, vastag
texasi pirítós.
– Így nem fair a harc – dünnyögtem, miközben odaléptem az
asztalhoz. Nick még papírtányérokról, szalvétákról és üdítőről is
gondoskodott.
– Nem tervezem, hogy harcolok. Minek? Te helyettem is
megteszed. – Bőségesen megrakott egy tányért, és letette elém. –
Ülj le!
Leereszkedtem a székre, megkóstoltam az ételt, és elbűvölve
hunytam le a szemem.
– Még mindig gondoskodni próbálsz rólam, Nick?
– Nem látom, hogy bárki más átvette volna a feladatot. Akkor
miért ne tegyem?
Hirtelen kinyílt a szemem. Kerestem a haragot, amelynek ott
kellett volna lennie a lelkemben, de nem találtam.
– Már nagylány vagyok. Nincs szükségem gondoskodásra.
– Mindenkinek van egy rejtett énje, ami igényli a
gondoskodást. Ha letagadod, akkor is így van, csak nagyon
magányos leszel.
A kíváncsiság – mindig is ez vitt romlásba – legyőzte bennem
a józan észt.
– Még neked is van ilyen éned?
Fanyar mosoly jelent meg az arcán.
 – Nekem van csak igazán. Annyira igyekeztem gondoskodni
másokról, hogy jó időbe telt, míg rájöttem, mi az a nagy űr a
lelkemben. Bármit tettem, bármilyen sok emberrel vettem körül
magam, mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok.
– Aha. – Nem néztem rá. – És gondolom, sok nő jelentkezett
lelkesen, hogy segít megoldani a problémádat, ha már Lindsey
nem képes rá.
– Lindsey nem élt velem. És ha ilyen körmönfont módon
akarod kihúzni belőlem, hogy találkozgattam-e nőkkel, a
válaszom az, hogy igen, előfordult. – Elgondolkodva turkálta a
salátáját a villával. – Csak az időmet fecséreltem. Nem mintha ne
lettek volna helyesek ezek a nők, de nem volt meg bennük, amit
akartam, amire szükségem volt.
Kortyoltam egyet az üdítőmből, de a féltékenységet ezzel sem
tudtam leöblíteni.
– Tudod te egyáltalán, mit akarsz? Úgy emlékszem, ez már
régebben is nehézséget okozott neked.
Nick letette a villáját, nekidőlt a szék támlájának, és a
szemembe nézett.
– Én mindig tudtam, mit akarok. Csak nem gondoltam, hogy
meg tudom szerezni, nem gondoltam, hogy megérdemlem. Én
voltam a falu rosszának a fia, a srác, aki egy roncstelepen nőtt fel.
Rettegtem tőle, hogy bemocskolom azt, aki számomra a
legkedvesebb. És a saját bizonytalanságom miatt végül
mindkettőnket megsebeztem. Ha most újrakezdhetném, sok
mindent másképp csinálnék. De nincs rá lehetőségem, és te
joggal gyűlölsz, amiért elhagytalak. Csak annyit kérhetek tőled,
hogy bocsáss meg.
– Sajnálom, Nick. Már késő, túl késő. – Tettetett nyugalommal
ettem tovább, leerőltettem a torkomon az ételt, amely időközben
fűrészporízű lett. De hirtelen kétségeim támadtak. Lehet, hogy
hibát követek el? Lehetséges, hogy Nick tényleg szeretett?
Elviselhetetlennek éreztem ezt a gondolatot. Mert ha ez igaz,
akkor minden, amit azóta elhitettem magammal, hazugság volt.
És ha nem hibáztathatom Nicket Katié haláláért, akkor kénytelen
vagyok magamra vállalni a felelősséget. Kétségbeesetten
hessegettem el ezt a gondolatot. Nem igaz. Végül is megannyi
apró darabkából raktam össze a Nick elleni bizonyítékot.
– Mi az ördög történt veled? – suttogta. – Miért akarsz
mindenáron meggyőzni, hogy az az Alix, akit valaha ismertem,
nem létezik többé?
– Ez egyszerűen tény. Semmiről nem akarlak meggyőzni. –
Még mindig nyugodt volt a hangom, de a kezem remegett.
– De igen. Gondolom, állandóan javítgatnod kell a magad köré
épített falat. Ne felejtsd el, láttalak Daniellel. Az én Alixem még
mindig ott van a fal mögött, és én rá fogok jönni, hogyan tudom
kihozni onnan.
– Ne fáradj vele! – Eltoltam magam elől az ételt, és felálltam,
hogy leszedjem az asztalt. Muszáj volt elfoglalnom magam
valamivel, hogy ne kelljen Nickre néznem. – Az az Alix rég
meghalt, soha többé nem tér vissza. Azt akarom, hogy így
legyen. Naív gyerek volt, azt gondolta, a szerelem mindent
megold, hitt abban, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak,
meg hogy az igazság és a becsület mindig győz. Hitt mások
tisztességében, soha nem vonta kétségbe az indokaikat. Kudarcot
vallott, és jobb, hogy meghalt.
Nick arca elsápadt, miközben beszéltem.
– Jézusom, Alix! Tudtam, hogy megbántottalak, de nem
gondoltam, hogy ekkora fájdalmat okoztam. Sok mindenért
vagyok felelős, ugye?
 – Többért, mint valaha is gondolnád. – Próbáltam hűvösen
mosolyogni, de Katié képe átvillant az agyamon, és kibillentett
az egyensúlyomból. Már rég nem éreztem ilyen fájdalmat, szó
szerint megtántorodtam tőle. Muszáj, hogy igazam legyen
Nickkel kapcsolatban. Édes istenem, nem tudom, hogyan éljek
tovább, ha tévedek.
Nick felállt, megfogta a vállam, és maga felé fordított.
– Meg kell próbálnom, a fenébe. Mindig is szerettelek. Nem
fogom ilyen könnyen feladni.
– Szerettél? – Már-már hisztérikus nevetés tört ki belőlem. –
Valamikor az életemet adtam volna azért, hogy ezt a szót
halljam tőled. De te azt sem tudod, mit jelent szeretni. Ha valaki
szeret, nem mondja neked azt, hogy folytasd az életed nélküle.
Ha valaki szeret, nem fekszik le valaki mással, miközben veled
kéne lennie. Ha valaki szeret, nem hagyja, hogy egyedül… –
Sietve elhallgattam. Döbbenten állapítottam meg, milyen közel
álltam ahhoz, hogy Katie-ről beszéljek neki, pedig megfogadtam,
hogy sosem teszem.
Nick átható pillantással, komor arccal bámult rám.
– Mit kellett egyedül csinálnod? Gyerünk, drágaságom, ordíts
velem, mondj el mindennek, lesz, ami lesz! Meg kell
szabadulnod ettől az egésztől.
Minden erőm elpárolgott. Lehunytam a szemem, Nick
mellkasának támasztottam a homlokom.
– Nem bírom.
Körém fonta a karját, a hajamba suttogott:
– Nincs semmi baj. Megértem. Rengeteg időnk van, hogy
rendbe hozzuk a dolgokat.
Nem tiltakoztam, amikor a szája végigvándorolt az arcomon,
aztán megállapodott az ajkamon. Nem volt szenvedély ebben a
csókban. Édes volt és gyengéd, és éreztem, hogy a kötelék, amely
egykor ott volt köztünk, de aztán elszakadt, lassan kezd
helyreállni. Gyógyító csók lett volna, ha átadom magam neki.
Egy másodpercre így is volt. Arra az egyetlen rövid másodpercre
ellazultam, és úgy simultam Nickhez, mintha semmi sem
változott volna.
De tizenöt hosszú év alatt jutottam el oda, ahol voltam.
Semmiféle csók, még Nick csókja sem tudta visszahozni a régi
énemet. Én nem voltam Csipkerózsika, és ő nem volt a herceg.
Csupán két hétköznapi ember voltunk, akiket megváltoztatott az
élet.
De azért egyvalamit sikerült elérnem, pedig erre nem is
számítottam. Noha elhúzódtam Nicktől, tudtam, hogy a
gyűlölködésnek véget kell vetnem. Régebben, amikor nem
találkoztam Nickkel nap mint nap, nem beszéltem vele, könnyen
elfojthattam a haragomat. De amióta visszajött, úgy éreztem,
mintha valaki gyufát dobott volna egy benzines hordóba. Ha
nem fékezem meg ezt az érzést, tönkretesz, elégeti a lelkemet.
– Jól vagy? – Nick remegő kézzel érintette meg az arcomat,
végighúzta a hüvelykujját a számon, és ez ismét meglepett. Nem
úgy viselkedett, mint egy olyan ember, aki jó ideje hazudozik,
hogy mentse a bőrét. Úgy viselkedett, mint a régi Nick, az, akit
teljes szívemből szerettem.
Olyan zavarodott voltam, hogy csak egy bólintásra telt az
erőmből.
– Minden rendben, de azt hiszem, jobb lenne, ha most
elmennél.
– Lehet, hogy igazad van. – Leengedte a kezét. – De rettegek
attól, hogy amikor legközelebb találkozunk, megint visszajutunk
oda, ahonnan elindultunk.
 Némi habozás után elszántam magam a nagy ugrásra.
– Mi lenne, ha egy időre fegyverszünetet kötnénk?
– Csak egy időre?
– Ennyi telik tőlem, Nick. Sok mindent kell átgondolnom.
– Gondolom. – Odament az ajtóhoz, aztán kezét a kilincsre
téve megállt. – De ha már úgyis benne vagy, gondold át ezt is!
Szeretlek. Tizenöt éve mindennap bánom, hogy nem mondtam
meg neked, amikor lehetőségem volt rá. Az a ház, amit a
szomszédban építek… Soha nem magamnak szántam. Neked
építem. Ha nem oszthatom meg veled, számomra csupán üres
farakás lesz.
Nem tudom, meddig álltam ott, bámulva Nick hűlt helyét,
miközben a gondolataim úgy kavarogtak, mint szalmaszál a
viharban. Nick igazat mondott. Ebben egészen biztos voltam, bár
nem tudtam volna megmagyarázni, miért. De annyi
megválaszolatlan kérdés volt, annyi minden, amit nem értettem.
És már a saját ítélőképességemben sem bíztam. Muszáj volt
beszélnem valakivel, aki képes tárgyilagosan és racionálisan látni
a dolgokat. Jennára volt szükségem.
Úgy éreztem, ez volt életem leghosszabb napja, de amikor az
órára pillantottam, azt láttam, hogy még csak fél kilenc van, még
be sem sötétedett teljesen. Jenna már biztosan hazaért.
Felkaptam a kulcsaimat, beültem a Chevybe, és elindultam a
város felé.

Nem sokkal azután, hogy beállt dolgozni a Deltavidék

Ingatlanvállalathoz, Jenna vett magának egy kis házat a város
szélén. Döbbenetesen olcsón jutott hozzá, mert az épület komoly
felújításra szorult. De az évek során sikerült szépen átalakítania.
Én csak úgy hívtam viccesen, hogy ez Jenna „mézeskalács-
házikója”. Élénk színűre festett, csipkés oromzatával,
szökőkutakkal és madáritatókkal telirakott kertjével,
határozottan nőies jellegével csakugyan úgy hatott, mint valami
mesebeli házikó. És belül is minden olyan fidres-fodros volt,
mint kívül. Az otthona kihozta Jennából a rejtett háziasságot,
amely éles ellentétben állt napközben tanúsított hűvös
üzletasszonyi magatartásával.
Megkönnyebbülés fogott el, amikor megláttam az ablakokon
kiszűrődő fényt. Jenna otthon van.
Leparkoltam a Chevyt Jenna Lincolnja mellé, kiszálltam, és
elindultam a házat megkerülő, téglával kirakott ösvényen. A
konyhába nyíló hátsó ajtó nyitva volt, csak a szúnyoghálós ajtó
volt behajtva, amely távol tartotta a rovarokat, és beengedte a
friss levegőt. Kettőt kopogtam, majd vártam. Félrebiccentett fejjel
füleltem. Bentről halkan kihallatszott Jenna hangja. Nyilván
telefonál.
Nem akartam zavarni, úgyhogy kinyitottam a szúnyoghálós
ajtót, és beléptem a konyhába. A pultnak támaszkodva
várakoztam, míg szünet nem állt be a beszélgetésben.
Akkor bekiabáltam:
– Jenna!
Pillanatnyi csöndet követően heves kapkodás zaját hallottam.
– Alix! Te vagy az? Várj, mindjárt megyek.
Jenna még a köntöse övét kötözgette, amikor kiért a konyhába,
és a haja is szanaszét állt. Annyira elütött a kép a szokásos,
makulátlan megjelenésétől, hogy nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, és viccesen megkérdeztem:
– Most rajtakaptalak, mi? Egész idő alatt összejártál valami
pasival, és én nem vettem észre, pedig az orrom előtt zajlott a
dolog. Hát most vége a játszmának. Nyugodtan bevallhatod.
 – Micsoda? – Jenna arcából kifutott a vér. A nagy fehérségben
szinte feketének tűnt a szeme. Egyik kezével görcsösen szorította
a köntösét a nyakánál.
– Hé, csak vicceltem – mondtam, és a kezemet nyújtottam
felé.– Jól vagy? Történt valami?
– Nem, dehogy – felelte halvány mosollyal. – Csak váratlanul
ért az érkezésed. Nem számítottam vendégre ma este.
– Telefonálnom kellett volna, mielőtt elindulok. – Egy kicsit
meglepett a reakciója.
– Ne butáskodj! Én se szoktalak felhívni, ha átmegyek hozzád.
– Odament a mosogatóhoz, és vizet töltött egy kannába. –
Mindjárt felteszem a teavizet, aztán elmondhatod, miért jöttél.
Leültem az asztalhoz, rákönyököltem, és felsóhajtottam.
– Nick miatt.
Jenna idegesen pillantott a nappaliba nyíló ajtóra, aztán be is
csukta, mielőtt leült volna velem szembe.
– Nick?
– Igen. Ma este ott várt rám a pajtában, amikor hazaértem a
kórházból. Úristen, Jenna, teljesen összezavarodtam. Már nem
tudom, mit higgyek.
Elhallgattam, mert tompa zaj hallatszott odabentről.
– Esküszöm, úgy hallottam, mintha becsukódott volna a
bejárati ajtód. Biztos, hogy nem zavartalak meg valamiben?
– Holtbiztos. Az egyik bokor mindig nekicsapódik a ház
falának, ha fúj a szél. Folytasd csak!
– Jenna szemlátomást nyugodtabb lett, én pedig arra jutottam,
csak képzelődtem, amikor az imént olyan feszültnek láttam.
– Nick azt mondta, hogy szeret, hogy nekem építi azt a házat.
Az egyik percben azt gondolom, hogy komolyan beszél, aztán a
következő percben eszembe jut, mit tett velem. Ebbe bele fogok
őrülni.
Jenna keresztbe font karral az asztalra támaszkodott.
– Miért nem beszélsz vele? Kikérdezhetnéd Lindsey-ről meg
mindenről, ami történt. Ha tényleg szeret, elmondja az igazat.
– Megpróbáltam. Ma reggel, mielőtt rátaláltam a Bíróra, Nick
azt mondta, fogalmam sincs róla, mi van közte és Lindsey között,
úgyhogy arra kértem, magyarázza meg. Erre nem felelt.
– És te ennyiben hagytad a dolgot? – Jenna hangjában
hitetlenkedés csengett.
– Ideges voltam.
– Ez nem mentség. Alix, akár tetszik, akár nem, ezt csak úgy
lehet elintézni, ha nem szállsz le a témáról. Nem mehet tovább
így, hogy mindenkit kizársz az életedből, sőt nem is élsz igazán.
Szomorúság telepedett rám, mint valami halotti lepel.
Összegörnyedtem a széken.
– Hiába. Tény, hogy Nick gyereket csinált Lindsey-nek, engem
meg elhagyott érte. Attól, hogy rákényszerítem, beszéljen róla,
még semmi sem változik. És ha Lindsey nem élt vele, akkor mi
van? Ugyanúgy magamra hagyott, terhesen.
– Hűha! – Jenna felemelte a kezét. – Miből gondolod, hogy
Lindsey nem élt vele?
– Ő mondta. És Daniel sem úgy beszél Lindsey-ről, mint az
anyjáról. Úgy látom, nem is nagyon szereti. Nem úgy viselkedik
vele, mintha Lindsey velük élt volna. A keresztnevén szólítja.
– És Nick azt mondta, te ezt nem érted. – Jenna arcán
elgondolkodó kifejezés jelent meg. – Nem lehet, hogy nem Nick
Daniel apja?
Torz mosolyra húzódott a szám.
– Te nem láttad a srácot. Kiköpött Nick. Ugyanolyan, mint ő
volt ennyi idős korában. Még a viselkedésük is hasonló.
 – Hát jó, akkor ezt kizárhatjuk. De próbáld másképp nézni a
dolgokat. Még ha le is feküdt Lindsey-vel, lehet, hogy csak
egyszer történt meg. Mindenki hibázhat, nem? Nem tudnál
megbocsátani neki?
A fejemet ráztam.
– Lehetséges. Ha ennyi volna az egész. De hogyan
bocsáthatnám meg neki valaha Katié halálát, Jenna?
Valahányszor meglátom, mindig az jut eszembe, hogy a lányom
még ma is élne, ha ő nem hagy el minket.
Jenna átnyúlt az asztal fölött, és erősen megszorította a kezem.
– Alix, nem fog tetszeni, amit most mondok, de az a helyzet,
hogy nem Nick tehet Katié haláláról. Senki sem tehet róla.
Hibáztathatod azért, hogy elhagyott, azért, hogy nem volt ott,
amikor olyan rettenetesen nagy szükséged lett volna rá, de Katié
miatt ne hibáztasd!
– Muszáj – mondtam fájdalomtól elcsukló hangon. – Ő
megmenthette volna.
– Hogyan? Hogyan menthette volna meg?
– Nem tudom! – Kitéptem a kezem Jenna szorításából, és a
szememre szorítottam.
– Figyelj rám! – Jenna odahajolt hozzám, és megérintette a
karom. – Pont azért szeretted annyira Katie-t, mert Nick gyereke
volt. Amikor meghalt, teljesen összetörtél. A rokonaid, egyem
meg a szívüket, mindent megtettek érted, amit jónak láttak, de
soha nem hagyták, hogy igazán meggyászold a kislányodat.
Úgyhogy az egészet magadba zártad, és a végén már csaknem
beleőrültél. Tudatosan vagy tudat alatt, de az egyetlen lehetséges
módszert választottad a védekezésre. Úgy próbáltál
magyarázatot adni Katié halálára, hogy Nicket tetted érte
felelőssé. De te is tudod, mi az igazság, Alix. Katié akkor is
meghalt volna, ha Nick ott ül mellette a szobában.
– Nem! – Olyan erősen reszkettem, hogy még az asztal is
remegett.
– De igen – mondta Jenna lágy hangon.
– Nem fogod tudni túltenni magad Katié halálán, amíg el nem
ismered, hogy csupán megmagyarázhatatlan tragédia volt.
Időnként nincs valódi oka annak, ami történik, bármennyire
keressük is. Katié hat hónapig veled volt, Alix. Jobb lenne, ha
sosem ismerted volna, sosem szeretted volna?
– Nem. Úristen, dehogy! Minden vele töltött perc csodálatos
volt. – Könnyek homályosították el a szemünket.
– Akkor koncentrálj ezekre a percekre. Emlékszel még, amikor
mászni kezdett? Milyen csodálkozó kifejezés ült az arcán!
És bár azért jöttem, hogy Nickről beszéljek Jennával, végül az
lett belőle, hogy Katie-ről beszélgettünk. A halála óta most
először beszéltünk róla. Órákon át ültünk a konyhában, a kihűlt
tea fölött, és nevettünk, sírtunk, felidéztük az emlékeinket a
kislányomról. És a sok-sok üres év után végre gyógyulni
kezdtem.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Furcsa hangulatban készültem munkába másnap reggel;

valahogy zsibbadt voltam, és kimerült, de mégis nagyobb béke
volt a lelkemben, mint bármikor. Különös kombináció volt ez, de
nem rossz. Ezen a napon semmi sem tudott felingerelni, még az
sem, hogy anyám felhívott, és megkért, hogy este, hazafelé
menet ugorjak be hozzá. Már rég el kellett volna beszélgetnem
vele.
Felkaptam a számlákat, amelyekkel hétvégén nem
foglalkoztam, és kimentem a Chevyhez. Miközben az
anyósülésre pakoltam a papírokat, hangos zajra lettem figyelmes.
A szomszédban körfűrészek zúgtak, kalapácsok kopogtak, és
rekedt férfihangok töltötték be a levegőt. És most először nem
engedtem el a fülem mellett őket.
Becsuktam a kocsi ajtaját, és megfordultam, hogy megnézzem,
hogy áll az építkezés. Szépen haladtak. Már kiöntötték a járdát,
és a Southern Supply pénteken meghozta az első építőanyag-
szállítmányt. Már állt az egyik külső fal, látszottak a tartóelemei
annak, ami nemsokára valódi ház lesz.
Mosolyra húzódott a szám, mert hirtelen elfogott a tulajdonosi
büszkeség. Alig tudtam megállni, hogy át ne menjek, és el ne
kezdjek utasításokat osztogatni. Aztán megláttam Nicket, és
mindjárt megfeledkeztem a házról.
Terpeszben állt hosszú lábával a járdán, csípőre tette a kezét,
bőr szerszámöv fonta körül a derekát. És engem nézett. Bár elég
messze volt, láttam, hogy rám kacsint, mire a szívem heves
dobbanással csapódott a bordáimnak.
Még nem álltam készen arra, hogy megtárgyaljam vele a
múltat, vagy hogy mindent megbocsássak, de azért nem voltam
vak. Megállapítottam, hogy Nick a legdögösebb férfi, akit valaha
módomban állt megbámulni, és fene a pofáját, pontosan tudta,
mi jár a fejemben. A mosolya olyan önelégült, magabiztos
vigyorrá alakult át, hogy akaratlanul is elnevettem magam.
Úristen, annyira hiányzott, annyira szerettem volna flörtölni,
együtt nevetni, hétköznapi dolgokról beszélgetni vele. Megtenni
mindazt, amit Hugh-val soha nem tettem.
Ez a gondolat kissé kijózanított, úgyhogy búcsút intettem
Nick-nek, beszálltam a kocsiba, és elindultam az áruház felé.
Annyira jól éreztem magam, hogy úgy döntöttem, nem hagyom,
hogy a Hugh-val kapcsolatos gondolatok elrontsák a kedvemet.
Azt terveztem, amint beérek, felhívom Jennát, és azt javaslom,
találkozzunk az út menti étteremben szerda este.
A kórházba is betelefonáltam, hogy a Bíró állapota felől
érdeklődjek, és legnagyobb örömömre pár másodpercig vele
magával is beszélhettem, míg Jane néni át nem vette tőle a
kagylót.
– Igazából hogy van? – kérdeztem.
Jane néni nevetett.
– Remekül. Ma reggel áthozták az intenzívről egy egyágyas
szobába, és máris kezdi lefárasztani a nővéreket.
– Járt már bent nála az orvos?
 – Pont most ment el. Azt mondja, a Bíró karja még mindig
gyenge, de a rehabilitáció után újra tökéletesen fogja tudni
használni. Ha továbbra is ilyen szépen javul, a hétvégén
hazaengedik.
A nap további része valósággal elrepült. Igyekeztem utolérni
magam a könyveléssel, ezért még az ebédet is kihagytam. Már a
munkaidő vége felé jártunk, amikor Kenny megkopogtatta az
irodám és a vevőszolgálati pult közötti üvegfalat. Amikor
felnéztem, a pult felé intett, ahol Nicket pillantottam meg. A
szerszámövet levette, de egyébiránt pont úgy nézett ki, mint
aznap reggel.
Még beírtam valamit a főkönyvbe, aztán felálltam, és
odamentem a pulthoz.
– Mindig ilyen komoly képet vágsz, amikor dolgozol? –
kérdezte mosolyogva.
– Csak ha matekozni kell hozzá – viszonoztam a mosolyát. –
Mi járatban vagy?
Mihelyt megjelentem, Kenny az ajtó felé kezdett oldalazni, de
amikor észrevette, hogy ezúttal nem akarom leordítani Nick
fejét, tétován visszatért a munkájához.
Nick a mögötte lévő, egymásra halmozott dobozok felé bökött.
– Szükségem volt pár szögre a szögbelövőhöz, és miután
mindjárt itt a záróra, azt gondoltam, megspórolok Bowie-nak egy
utat, és hazaviszem Danielt.
Az órámra pillantottam.
– Pár percen belül itt lesz.
– Jól dolgozik?
– Csodálatosan – vigyorodtam el. – Még soha nem jött ennyi
lány játékokat vásárolni, mint amióta Daniel beállt hozzánk
eladónak.
 – Tényleg elég nagy tömeget láttam az osztályán, amikor
arrafelé jártam. – Kissé morcosnak tűnt. – Remélem, nem száll a
fejébe a dicsőség.
– Biztosan nem. Nagyon is hasonlít rád.
– Hát, ami azt illeti, én nem emlékszem, hogy tapadtak volna
rám a lányok, amikor ennyi idős voltam.
– Csak azért, mert levegőnek nézted őket.
Összekulcsolt karral a pultnak támaszkodott.
– Azért néztem őket levegőnek, mert egyetlen lány érdekelt.
És szuper, hogy újra nevetni látom.
Mielőtt felfogtam volna, mire készül, megcsókolt, ott helyben,
mindenki szeme láttára. Csak egy pillanatra érintette az ajka az
ajkamat, de ahhoz elég volt, hogy teljesen összezavarodjak.
– Jó, hogy újra itt vagy, Pöttöm – suttogta. Lángba borult az
arcom. Ekkor hangos csatakiáltás hasított a levegőbe.
– Csak így tovább, apu! – jelent meg Daniel Nick mellett. Fülig
ért a szája. És nem ő volt az egyetlen, aki észrevette, mi történt.
Kenny is nevetett. Hál istennek, a vevők többsége már elment,
majdnem üres volt az áruház.
– Vén bolondnak tart – mondta Nick, miközben barátságosan
meglökte Danielt.
– Néha tényleg úgy viselkedsz – vágta rá a fiú. – De hála
nekem, a dolgok határozottan kezdenek javulni. – Kidüllesztette
a mellét. – Ellátom jó tanácsokkal.
– Igazán? – vigyorodtam el. – Talán veled kellene mennem
szerda este az út menti étterembe, nem Jennával. Tudsz táncolni?
– Szólíts egyszerűen Justin Timberlake-nek. – Olyan
mozdulatot tett, amelyre az N’Sync is büszke lett volna, aztán
rám kacsintott.
– Hű! Látom, komolyan mondtad. Fel vagy véve.
 Nick a fejét ingatta.
– Szó sem lehet róla. Még csak tizennégy éves. Nem randizhat,
kivéve, ha vele megyek, mint gardedám.
– Csak féltékeny vagy, mert ő tud táncolni, te meg nem.
– Ó, apu tud táncolni! Tánciskolába is járt.
Nick Daniel szájára szorította a kezét. Enyhe pír kúszott fel a
nyakán.
– Azt hiszem, ideje mennünk.
Tettetett döbbenettől tágra nyílt szemmel meredtem rá.
– Ezt el se hiszem. Nick Anderson tánciskolába járt? És nem
dőlt össze a világ?
– Nem sok szórakozási lehetősége akad az embernek, ha be
van zárva egy lakóparkba Szaúd-Arábia közepén – dünnyögte
Nick. – Különben is, Daniel nem állította, hogy jól ment nekem a
tánc.
Daniel lefejtette Nick kezét a szájáról.
– Pedig jól ment neki. Látnod kellett volna, amikor Bowie-val
gyakorolt. Együtt jártak a tánciskolába, és mindketten vezetni
akartak.
– Ha hazaértünk, beszédem lesz veled – meredt Nick
fenyegetően Danielre, mielőtt ismét felém fordult volna.
– Nincs kedved velünk jönni? Bowie főz, úgyhogy a vacsora
utáni egészségi állapotodra nincs garancia.
Lindsey társaságában? Szó sem lehet róla. Lehet, hogy
fegyverszünetet kötöttem Nickkel, de Lindsey egész más tészta.
– Sajnálom, nem lehet. Megígértem anyunak, hogy beugrom
hozzá munka után.
– Hát, akkor gondolom, majd később találkozunk.
– Persze.
Néztem, ahogy elmennek, aztán Kennyre pillantottam.
 – Töröld le azt a vigyort a képedről, különben kirúglak
tiszteletlenség miatt!
A szavaim semmiféle hatást sem gyakoroltak rá.
– Nem rúghatsz ki. Túl nagy szükséged van rám. Mellesleg, jó,
hogy egyszer végre nevetni hallak.
– Tényleg olyan rémes voltam mostanáig, Kenny?
– Nem rémes – mondta, majd némi tétovázás után hozzátette:
– Csak valahogy mindig mindent olyan komolyan veszel, mintha
életedben nem nevettél volna, vagy ha igen, elfelejtetted volna,
milyen is az.
Elgondolkodtam ezen egy pillanatra.
–Talán így is történt. És talán ideje, hogy eszembe jusson.
Kenny megpaskolta a vállam.
– Menj csak el nyugodtan! Majd én bezárok.
Mindkettőnket meglepett, amikor arcon csókoltam.
– Kösz, Kenny! Mindent köszönök.
Kenny rég kiérdemelte a fizetésemelést, gondoltam, miközben
felkaptam a táskám. Többet dolgozik, mint én, sosem
panaszkodik, és az egész személyzet felnéz rá. Nélküle nem
tudnám elvezetni az áruházát.

Anyu új háza földszintes kis téglaépület volt. Egy hosszú út

végén állt, magasba nyúló fenyőfák között, amelyek úgy
susogtak a szélben, mint egy népes kórus, nem emberi fülnek
szánt titkokat suttogva. Miután tudtam, hogy anyám vár, nem
fáradtam a kopogással, csak kinyitottam az ajtót, és beléptem a
konyhába.
Legnagyobb döbbenetemre azt láttam, hogy anyu a pultnál áll,
és a végső simításokat végzi egy mandarinos-narancsos tortán,
amely kislánykorom óta a kedvenc sütim volt.
 – Mi a nagy alkalom? – kérdeztem, amikor felnézett.
Idegesség bujkált a mosolyában.
– Ezzel akarok bocsánatot kérni. – Elővett két tányért, az
asztalhoz vitte őket, és felvágta a tortát. – Fél éjszaka nem
aludtam, azon gondolkodtam, amit a kórházban mondtál tegnap.
Figyeltem, ahogy sürög-forog a konyhában, villákat vesz elő,
kávét főz.
– Alix, én soha nem akartam fájdalmat okozni neked, bár most
már belátom, hogy ezt tettem. Te még mindig az én kicsi lányom
vagy, és én tényleg azt gondoltam, hogy tudom, mi a jó neked.
Azt hittem, csak túlságosan a szívedre vetted Hugh viselkedését,
de idővel majd túlteszed magad rajta. Lehet, hogy öregszem. Már
nem fogadom el olyan könnyen a változást, és Hugh
gyerekkorotok óta az életed része volt. Ő az egyetlen fiú, akivel
jártál.
– Ülj le, anyu! – Megfogtam a karját, és gyengéden lenyomtam
egy székre. – Itt az ideje, hogy elbeszélgessünk erről.
Összefonta az ujjait az asztal fölött, és nagyot sóhajtott, amitől
meglibbent egy hajfürt a homlokán.
– Apád is mindig ezt mondja. Hallgatnom kellett volna rá,
tudhattam volna, hogy ha el akarsz válni Hugh-tól, biztosan jó
okod van rá. Nagyon sajnálom, hogy nem bíztam az
ítélőképességedben.
Rövid, horkanó nevetés tört ki belőlem.
– Nem nagyon adtam rá okot, hogy bízz benne. De már réges-
régen el kellett volna hagynom Hugh-t, anyu. Hugh igazán
rendes srác, és biztos vagyok benne, hogy csodálatos férje lesz
valakinek, akit szeret. De mi nem szerettük egymást. Nem úgy,
ahogy férjnek és feleségnek illene. Soha nem volt köztünk ilyen
szerelem. Azt hiszem, nem is vett volna el, ha Helena nem
beszéli rá.
– Mégis ennyi ideig mellette maradtál. Miért? – Anyám
zavartnak, feldúltnak tűnt. Elfacsarodott a szívem, ha arra
gondoltam, mire készülök. Időnként elfelejtjük, hogy a válás nem
csak a válófélben lévő házaspárt érinti. Két teljes családot szakít
szét.
– Azért maradtam vele, mert nem érdekelt, mit művel, anyu.
Katié halála után semmi sem érdekelt.
– De hozzámentél. Valamit mégis érezned kellett iránta. –
Hirtelen elsápadt az arca, rémület költözött a tekintetébe. – Az
én hibám, ugye? Én hajszoltalak bele ebbe a házasságba.
Átnyúltam az asztal fölött, és anyám kezére tettem a kezem.
– Nem, nem te hajszoltál bele. Megvolt rá az okom, hogy
feleségül menjek Hugh-hoz. – Összeszedtem minden
bátorságomat, aztán így folytattam: – Azért mentem hozzá, mert
gyereket vártam, és féltem. Hugh kiutat kínált, lehetővé tette,
hogy megőrizzem a jó híremet. – Tétováztam egy darabig, aztán
hozzátettem: – Katié nem Hugh lánya volt, anyu.
Anyám tekintete a szemembe fúródott.
– Nick – suttogta.
– Igen.
Egy másodperc csönd következett. Anyám görnyedten
bámulta az asztalt.
– Azt hiszem, mindig is tudtam, csak nem akartam beismerni.
Katié annyira hasonlított rá. Ő tudja?
Megráztam a fejem.
– Nem tudom, elmondom-e neki valaha. Meg kell értened.
Mostanáig mindenért őt hibáztattam, anyu. Haragudtam rá, mert
elhagyott, mert nem szeretett eléggé ahhoz, hogy magával
vigyen. És Katié haláláért is őt okoltam. Most már tudom, nem ő
tehetett róla, hogy meghalt a kislányom, de még mindig van egy
csomó minden, amit talán soha nem tudok megbocsátani neki.
– Mit érez irántad?
– Azt mondja, szeret, mindig is szeretett. Egyelőre amolyan
fegyverszünetet kötöttünk, de ez nem változtat azon a tényen,
hogy Lindsey mindvégig vele volt, és van egy közös fiuk.
Tizenöt évig gyűlöltem őt, nem tudok egyik napról a másikra
megbízni benne. Azt se tudom, bízni fogok-e benne valaha is.
– Én képes voltam újra megbízni apádban. Nem volt könnyű,
de néha vállalni kell a kockázatot.
– Apu ellen nem szól annyi minden. Ő nem hazudott neked.
Anyám fáradtan dörzsölte a homlokát.
– Bár korábban is tudtam volna!
– Ezzel én is így vagyok. Talán ha megpróbáltam volna
beszélni veled, megértetni veled a dolgot, nem mentem volna
feleségül Hugh-hoz. De én a könnyebb utat választottam, és
megfizettem érte. A múltat már nem lehet megváltoztatni, de a
jövőt még megpróbálhatom megmenteni.
– Igazad van, és megígérem, hogy egy szót sem szólok többé a
válásról. – Megrándult az ajka. – Hugh-nak tényleg viszonya volt
Peggyvel?
– Igen. Többek között vele is. Pocsék ízlése van, nem? –
vigyorodtam el.
Anyu felnevetett.
– Helena nem hívott, amióta megmondtad a magadét
Gretchen-nek a boltban. Alighanem ásott valahol magának egy
gödröt, és belebújt szégyenében. Egészen biztos volt benne, hogy
az összes problémát, ami felmerült közted és Hugh között, te
okoztad.
– Bizonyos értelemben így volt. Ahhoz, hogy egy házasság
működjön, mindkét félnek sokat kell tennie, és engem nem
érdekelt ez az egész. Ha másképp lett volna, Hugh talán nem érzi
szükségét, hogy más nőket keressen magának. Lassanként
megszerettük volna egymást.
– Nem – mondta anyám halkan. – Te meg Nick
elválaszthatatlanok voltatok, amióta csak megismertétek
egymást. Sosem tudtad volna úgy szeretni Hugh-t, ahogy Nicket
szeretted, és nem lett volna helyes, ha bármelyikőtök is beéri
kevesebbel, ha nem kaphatja meg azt, akit akar. Azt teszed, amit
tenned kell. – Kezébe vette a kést, felemelt vele egy hatalmas
tortaszeletet, és a tányéromra tette.
– Most pedig egyél!
– Anyu…
Rám emelte a tekintetét.
– Szeretlek.
Kis híján felborítottuk az asztalt, olyan hevesen öleltük át
egymást, és mindketten csuromvizesre áztunk egymás
könnyeitől. Szipogva, de mosolyogva faltuk be a torta felét. Attól
tartottam, mindketten rosszul leszünk, még mielőtt véget érne az
éjjel. De ez sem érdekelt. Helyreállítottunk valamit, ami
megszakadt. A köztünk lévő bizalmat, a szoros kapcsolatot. És
eltökéltem, hogy soha többé nem távolodunk el így egymástól.
Végre eszembe jutott valami, amit egykor tudtam, de
elfelejtettem. A hazugságok, a féligazságok nemcsak azt sebzik
meg, aki hazudik, hanem azokat is, akiket a legjobban szeret.
Próbáltam elhessegetni a Nickkel kapcsolatos gondolatokat.
Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy előbb-utóbb meg kell
tudnia az igazat Katié-vel kapcsolatban, de még nem álltam
készen rá, hogy végiggondoljam ezt. Azzal is tisztában voltam,
hogy nem tudok őszinte lenni vele, amíg ő nem őszinte velem.
Lényegtelen, hogy van-e közös jövőnk, amíg meg nem
szabadítjuk a múltunkat minden hazugságtól és fájdalomtól.

Kedd este az áruházból egyenesen a kórházba mentem a Bíróhoz.

Éppen Darla néni üldögélt mellette, és amikor beléptem, azt
olvastam ki a Bíró tekintetéből, hogy fogytán a türelme.
Megsajnáltam, amiért nem tud elmenekülni, úgyhogy leküldtem
a nénikémet a büfébe, hogy egyen valamit.
Miután Darla néni távozott, a Bíróból megkönnyebbült sóhaj
tört ki,
– Az őrületbe kerget ez a nő.
– Aggódik érted – mondtam, de akaratlanul is mosoly terült
szét az arcomon.
– Csak azon aggódik, hogy mindenki úgy táncol-e, ahogy ő
fütyül. Hogy az ördögbe neveltem fel egy olyan lányt, aki azt
hiszi, minden csak úgy jó, ahogy ő gondolja? Egyszerűen nem
értem. Most, hogy belegondolok, eléggé emlékeztet Hoskins
dédnagymamádra.
Hoskins mami a Bíró anyósa volt, és állítólag igazi zsarnok.
Egészen a haláláig megkeserítette a Bíró életét, vaskézzel
irányította a férjét és a lányát. Gyakran hallottam a Bírótól, hogy
kész csoda, hogy meg tudta szöktetni tőle a nagyanyámat.
Nem beszéltünk tovább Darla néniről, mert bejött egy
ápolónő, meghozta a vacsorát. Segítettem a Bírónak
elhelyezkedni az ágyban, aztán levettem a fóliát az ételekről.
Feltűnt, hogy mindent megeszik, nem panaszkodik a só
hiányára. Úgy látszik, a stroke tényleg ráijesztett.
– Mondták már az orvosok, mikor jöhetsz haza?
– Talán pénteken, ha nem jön közbe semmi. Gondot viselsz a
kertemre?
 – Igen. Tegnap este is megnéztem, miután hazaértem anyutól.
Minden rendben.
Egy pillanatra rám nézett, a lámpa fénye megcsillant a
szemüvegén.
– Kibékültetek anyáddal?
Bólintottam.
– Most már megérti, miért akarok elválni Hugh-tól.
– Ideje volt. Kezdtem unni, hogy a bánatos képeteket kell
néznem. Egyébként sosem értettem, tulajdonképpen miért
mentél hozzá Hugh-hoz. Jobbat érdemeltél volna.
– Például kicsodát? – Felemeltem a kezem. – Nem, most, hogy
belegondolok, ne is válaszolj. Lehet, hogy jobb, ha nem tudom.
De persze pontosan tudtam, kiről beszél. És ebben a
pillanatban, mintha csak az iménti beszélgetéssel varázsoltuk
volna elő a semmiből, Nick lépett be az ajtón, mögötte pedig
Bowie. Láttam, hogy a Bíró örül a látogatóknak.
Nem sokkal a két férfi érkezése után anyu és apu is megjelent.
Anyu átölelte Nicket, és úgy babusgatta, hogy már komolyan
zavarba jöttem. Miután Nick végre kiszabadult az öleléséből, a
falnak támaszkodott a székem mellett.
– Anyád úgy bánik velem, mintha még mindig tízéves volnék
– mosolygott le rám.
– Ő már csak ilyen. – Anyám boldogan mosolygott ránk a
szoba túlsó végéből. Csaknem felnyögtem. Láttam rajta, hogy
előző esti beszélgetésünk ellenére – vagy talán pont azért – máris
az esküvőnk jár az eszében.
Igyekeztem tudomást sem venni róla. Ismét Nick felé
fordultam.
– Hogy halad az építkezés? – Reggel, amikor munkába
indultam, láttam, hogy már az összes falat felhúzták, és a
kezembe került a tetőgerendákról szóló számla is.
– Gyorsabban, mint gondoltam. Ma reggel felraktuk az összes
gerendát, holnap pedig be is fedik, ha nem lesz eső. De azért
szeretnék egy-két dologban tanácsot kérni, ha ráérsz ma este.
Bizsergés fogott el. Majd’ meghaltam, hogy láthassam azt a
házat.
– Hogyne – feleltem könnyedén. – Nincs semmi dolgom.
– Nagyszerű. – Pont olyan hűvösnek tűnt, amilyen én akartam
lenni.
– Bowie-nak még el kell intéznie pár dolgot, én meg
otthagytam a furgonomat a háznál. Megkérhetnélek, hogy
fuvarozz haza?
– Rendben. Most?
– Ha készen állsz.
Már éppen távoztunk volna, amikor belépett Darla néni.
Bemutattam neki Bowie-t, és megmondtam, hogy szeretne
recepteket cserélni vele. Legnagyobb örömömre annak voltam
tanúja, hogy a nénikém fülig pirul, mint egy kamaszlány, és csak
annyit tud kinyögni: „Ó, az ég szerelmére!”, miközben Bowie-ra
bámul, az ujjai meg szorgosan simítgatják a ruháját, és igazgatják
elszabadult hajtincseit.
Életemben először tapasztaltam, hogy Darla néni zavarban
van, de abból ítélve, ahogy Bowie nézett rá, sejtettem, hogy nem
utoljára. Mire Nickkel kiléptünk a szobából, ők már behúzódtak
egy sarokba, és élénk társalgásba merültek.
– Hol van ma este Daniel? – kérdeztem, mialatt kimentünk a
Chevyhez.
– Az egyik új barátjánál. Azt hiszem, ugyanazért a
videojátékért rajongnak mindketten.
– Örülök, hogy barátokra talált.
 – Hála neked.
– Nem – mosolyodtam el. – Hála saját magának. Annyira nyílt
és lelkes, hogy egyszerűen ellenállhatatlan.
Amikor a kocsihoz értünk, Nick kinyújtotta a kezét.
– Nem bánod, ha én vezetek? Ezer éve nem ültem a Chevy
volánja mögött.
A tenyerébe ejtettem a kulcsokat.
– Parancsolj!
Nick kinyitotta előttem az utasoldali ajtót, beült a
vezetőülésbe, aztán hátratolta, hogy elférjen hosszú lába.
– Örülök, hogy megtartottad. Ma már csak kiállításokon lehet
látni ilyen régi, mégis működőképes kocsikat.
Csöndben ültünk, míg ki nem kanyarodtunk az autópályára.
Ekkor végre elszántam magam, hogy ha kerülőúton is, de
megpróbálok választ kapni a kérdéseimre.
– Úgy láttam, Bowie és Darla néni jól megértik egymást.
Nick elmosolyodott.
– Kevés olyan embert találni, akivel Bowie ne jönne ki.
– Ugye, azt mondtad, a seregben ismerkedtetek meg?
– Valahogy úgy. – Rám pillantott. – Bowie akkorra már
nyugdíjba vonult, de folyton ott lógott a bázis körül. A bázis
kórházában találkoztam vele, amikor valami kisebb vizsgálatokat
végeztek rajta.
Hát, ennyit az óvatosságról. Nick válasza azonnal újabb tíz
kérdést vetett fel, de most nem akartam ennyire elkalandozni.
Pedig érdekelt volna, miért volt a kórházban, vagy hogy miért
állt be hozzá Bowie dolgozni, amikor Nick valószínűleg nem
keresett annyit, hogy megfizesse.
Megköszörültem a torkom, és visszatértem az eredeti témára.
– Jól érezted magad a seregben?
 – Igen is, meg nem is. Többek között az a jó, hogy nincs időd a
gondjaidon rágódni. Este csak bezuhansz az ágyba és kinyúlsz. A
seregben arra is lehetőségem nyílt, hogy elvégezzek egy-két
iskolát, ami másképp nem ment volna. Így kaptam meg azt az
állást a szaúdi olajcégnél. Másrészt viszont nem nagyon
szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Ezért léptem ki, mihelyt
letelt a szolgálatom.
– Haza is jöhettél volna.
Nick álla megfeszült.
– Nem jöhettem volna haza. Még mindig Nick Anderson
voltam, az a srác, aki lelőtte az apját, a fiú a roncstelepről. Még
mindig egy nincstelen senki voltam. – Ismét rám pillantott. –
Egyszer megígértem neked, hogy egy napon még büszke leszel
rám, lesz belőlem valaki. Nem jöhettem haza, amíg ezt el nem
értem.
– És most már elérted?
Szomorkás mosolyra húzódott a szája.
– Hát, már nem vagyok nincstelen. A cég jól fizetett, és bőkezű
jutalmat adtak annak, aki több mint egy évig ott maradt. Miután
szállásról is gondoskodtak, nem sok mindenre költöttem. Fogtam
a megtakarított pénzemet, és befektettem. Morganékhez képest
talán nem vagyok gazdag, de van annyi pénzem, hogy
kényelmesen megéljek belőle életem végéig. Úgyhogy igen, azt
mondhatom, hogy legalábbis részben elértem, amit akartam. A
céljaim másik része még hátravan.
A profilját tanulmányoztam.
– Komolyan azt hitted, hogy erre vágyom? Hogy az érdekel,
gazdag vagy-e?
Nick megállt a kocsival a behajtón, és leállította a motort.
Halkan szólalt meg a csendben.
 – Nem, azt tudtam, hogy neked nem számít. De nekem
számított, Alix. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy
valami penészes lyukban kell élned, és egy olyan állásban kell
robotolnod, amit utálsz, csak hogy el tudjuk tartani magunkat.
Ez engem tönkretett volna. Annyi mindent akartam adni neked,
annyi mindent érdemeltél volna… – Elcsuklott a hangja, és csak
ekkor vettem észre, hogy ökölbe szorítja a kezét a volánon. Mély,
reszkető sóhaj tört ki belőle, aztán hirtelen kitárta az ajtót.
– Gyere, nézzük meg a házat!
Zavartan követtem a háza és a pajta között elterülő gyepen, a
fák alatt. Mintha csak tudta volna, hová vezet ez a beszélgetés, és
meg akart volna állítani, mielőtt még feltehetem a kérdéseimet.
Düh szikrázott bennem. Jogom van tudni, a fenébe is! Ha annyira
szeret, ahogy mondja, akkor megérdemlem, hogy megtudjam,
miért tett kis híján tönkre.
Furcsa, de bármi is történt a múltban, egy pillanatig sem
kételkedtem benne, hogy Nick igazat fog mondani. Lehet, hogy
van, amiről nem hajlandó beszélni, de a hazudozás éppúgy
idegen a természetétől, mint a homokvihar az esőerdőtől. Csak
egy időre megfeledkeztem erről.
De most eszembe jutott, és máris elpárolgott a dühöm,
miközben Nick, mint akinek egészen máshol járnak a gondolatai,
segített fellépni a ház alapjára.
– Szerinted milyen színű zsindelyeket vegyek?
Tágra nyílt szemmel néztem rá a lemenő nap fényében.
– Erről akartad kikérni a véleményemet? A zsindelyekről?
Eltűnt az elgondolkodó kifejezés a tekintetéből, és
elvigyorodott.
– Többek között.
Karba fontam a kezem, és Nickre emeltem a pillantásom. Hát
jó, ha játszadozni akar, én benne vagyok. De mindketten tudjuk,
hogy ezt a témát még nem veséztük ki.
– Milyen külső borítást terveztél?
– Vinillapokat.
– Milyen színben?
– Te milyen színt használnál?
– Ez a te házad, Nick.
Bár az emelet árnyékot vetett ránk, még így is láttam, hogy
ellágyul szürke szeme.
– Nem, ez a mi házunk.
Olyan érzésem támadt, mintha a bensőm elolvadt volna, és
tócsaként terült volna szét a hideg betonon.
– Fehéret – suttogtam. – Legyenek fehérek a falak!
Nem tudom, melyikünk mozdult elsőként, számított-e ez
egyáltalán. Egyszeriben Nick karjaiban találtam magam, a szája
éhesen tapadt a számra. Olyan szorosan összesimultunk, hogy
érzékeltem izmos teste minden porcikáját, éreztem a bőréből sütő
meleget. És soha életemben nem éltem át ilyen jó érzést. Arra a
néhány pillanatra nem két ember voltunk, akiket elválaszt tiznöt
év és a viharos múlt. Egy test voltunk, egy lélek, eltűnt a köztünk
tátongó, áthidalhatatlannak tűnő szakadék.
Amikor vége lett, mindketten reszkettünk, mindketten levegő
után kapkodtunk. De Nick nem engedett el, sőt még erősebben
szorított, úgy, hogy szinte fájt, és a hajamba temette az arcát.
– Úristen, nem bírnám ki, ha még egyszer elvesztenélek –
suttogta nyers, fájdalmas hangon. – Olyan rég vártam, hogy
átölelhesselek. Azt hiszem, belehalnék. De rettenetesen félek,
hogy meggyűlölsz, ha megtudod az igazságot.
Csukott szemmel a mellkasának támasztottam a fejemet.
– És az mikor lesz?
 – Hamar. Túlságosan is hamar, a fenébe.
– De nem ma este?
Habozott, mielőtt válaszolt volna, éreztem, hogy megfeszül a
teste.
– Nem, nem ma este. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de arra
kérlek, bízz bennem még egy kicsit.
Hátradőltem, és egy pillanatra a szemébe néztem, aztán
bólintottam.
– Mutasd meg a ház többi részét!
Így hát a következő órában úgy tettünk, mintha egyszerű
szerelmespár lennénk, akik lelkesen tervezgetik leendő közös
otthonukat. Fogtuk egymás kezét, nevettünk, vitatkoztunk a
konyha berendezésén. Megtárgyaltuk a színeket, a zsindelyeket,
a padlóborítást. Folyton megérintettük egymást, összenéztünk,
próbáltuk az emlékezetünkbe vésni ezeket a tiltott pillanatokat.
Amikor elérkezett az elválás ideje, mindketten nehezen
törődtünk bele, hogy vége a varázslatnak. Miután Nick átkísért a
pajtához, még hosszan álltunk ott, öleltük egymást, mint a
kamaszok, és hosszú, lassú, véget nem érő mámorító csókokat
váltottunk. Nehezen bírtuk megállni, hogy beérjük ezzel a
fájdalmas gyönyörrel.
Aztán megálltam a nyitott ajtóban és figyeltem, ahogy Nick
elhajt. Nem sejtettem, hogy ez az áldott békesség már csak pár
napig tart. Nem sejtettem, hogy amikor végre csakugyan
megtudom az igazat, a lelkemből kirobbanó harag teljesen
összetöri a férfit, akit még mindig tiszta szívemből szerettem.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

E zelőtt csak kétszer jártam az út menti étteremben, és

mindkétszer Hugh-val. Halálra untatott, hogy ültem az
asztalnál, és nem csináltam semmit, csak hallgattam, ahogy
Hugh hangoskodik és viccelődik a barátaival. A zene üvöltött, a
füst annyira csípte az orrom, hogy alig kaptam levegőt. Utáltam
az egészet.
De ez az este más volt. A nagy, pajtaszerű épület izgatott
nevetéstől volt hangos. Egész testemben ott dübörgött a gitárok,
szintetizátorok és dobok ritmusa. Megborzongtam az izgalomtól,
amint megálltam az ajtónál, és a félhomályos belső teret
kémleltem, Jennát keresve. Ma éjféltől hivatalosan is szabad nő
leszek, afféle fordított Hamupipőke. Már alig vártam.
A táncparketten ugráló, ide-oda hajladozó testek eltakarták
előlem az asztalokat, így reményem sem volt rá, hogy meglássam
Jennát. Óvatos léptekkel odanyomakodtam a fényes fapadló
széléhez, de vigyáztam, hogy ne lépjek rá. Épp csak elindultam,
amikor az egyik vevőm, Clifton Logan megragadott, örömmel
üdvözölt, majd minden különösebb erőfeszítés nélkül,
tánclépésben átvezetett a tömegen.
Nevetve köszöntem meg lovagias segítségét. Erre lekapta a
baseballsapkáját és meghajolt.
– Mindig örömmel sietek a bajban lévő hölgyek segítségére.
Jennát keresed?
– Igen. Láttad valahol?
Balra biccentett.
– Szerintem ott az az integető kéz az övé.
– Kösz, Cliffl
– Szívesen. Később felkérhetlek egy táncra?
– Persze.
Jenna visszaült a helyére, amikor odaértem, és irigykedve
mérte végig az öltözékemet.
– Vásárolni voltál.
Munka után hazarohantam, bekaptam egy szendvicset, és
lezuhanyoztam. Azután felvettem a legjobb fekete farmeremet,
csizmát húztam, belebújtam egy vörös trikóba, és mindezt egy
aranyszegélyes fekete boleróval egészítettem ki, amelyet hímzett
vörös rózsák díszítettek.
– A plázában vettem, az új dél-amerikai butikban.
Jenna felsóhajtott.
– Bárcsak én is hordhatnék pirosat! De sajnos rémesen áll a
vörös hajamhoz.
– Ez igaz, de te hordhatsz zöldet, én viszont nem, mert üti a
szemem színét. – Felnéztem, mert megállt mellettem egy
pincérnő. – Én fehérbort kérek. Te, Jenna?
A poharára mutatott.
– Én már rendeltem.
A pincérnő felírta a rendelést a jegyzettömbjébe, majd
távozott. Jenna megvárta, míg hallótávolságon kívülre ér, aztán
közelebb hajolt hozzám.
– Figyelj, Alix! Itt van Hugh. Esküszöm, hogy csak pár perce
tudtam meg. Ha előbb tudom, eszembe sem jut azt javasolni,
hogy jöjjünk ide.
Egyszerre feszültség töltött el, és minden örömteli izgalmam
elpárolgott.
– Hol van?
– Kicsit hátrébb, balra, két asztalra tőlünk.
– Egyedül?
Jenna arcán grimasz jelent meg.
– Ha azt kérdezed, nővel van-e, a válaszom nem. Pár srác van
vele a fűrészmalomból. Akarod, hogy elmenjünk?
Felszegtem az állam.
– Még csak az hiányozna! Mi most ünnepelünk. Nem hagyom,
hogy elrontsa ezt az estét. – Hugh asztala felé sandítottam, és kis
híján felnyögtem. Hugh éppen felállt, és felénk nézett.
– Ahogy akarod – mondta Jenna. A tekintete valahová mögém
kalandozott. – És mit szólnál Nickhez?
– Nickhez? – Csodálkozva fordultam arra, amerre Jenna
mutatott, épp időben ahhoz, hogy lássam, amint Nick felénk
tartva átvág a táncparketten.
Jézusom! A két férfi egyszerre fog az asztalunkhoz érni.
Rettegtem tőle, hogy Hugh puszta rosszindulatból kiböki az
igazságot Katie-vel kapcsolatban.
– Állítsd meg Hugh-t! – kiáltottam oda Jennának. – Én
megállítom Nicket.
Habozás nélkül felpattantunk, és mint egy összeszokott
futballcsapat játékosai, Jenna balra iramodott, én meg jobbra
rohantam. Kissé kifulladva fékeztem le Nick mellett, és
mosolyogva üdvözöltem.
– Szia! Hát te hogy kerülsz ide?
Szomorkás mosollyal válaszolt:
 – Tehát itt vagy? Hol is lehetnél? Egyébként Daniel lökdösött
ki az ajtón, még rám is parancsolt, hogy siessek. Szerintem fél,
hogy valaki megelőz.
Megfogtam a kezét, és a táncparkett felé húztam.
– Remek. Táncolsz velem?
– Most?
– Mikor máskor?
Miután átkaroltuk egymást, úgy irányítottam Nicket, hogy
háttal legyen az asztaloknak, aztán átkukucskáltam a karja fölött.
Jenna ott állt Hugh-val szemben, egyik kezét a csípőjére téve, a
másikat Hugh mellkasára. A fejét csóválta, és biztos voltam
benne, hogy hadarva magyaráz valamit. Hugh figyelmesen
hallgatta, de konok kifejezés ült az arcán.
– Még jó, hogy megszoktam, hogy Bowie vezet tánc közben –
vonta magára a figyelmemet Nick. – Mit gondoltál, mit fogok
tenni, laposra verem?
Tudhattam volna, hogy Nick átlát rajtam. Hátradőltem, és
gunyorosan csillogó szemébe néztem.
– Dehogyis! Nem miattad aggódtam, hanem Hugh miatt. Nem
lepődnék meg, ha verekedésbe kezdene.
– Hugh Morgan? Nem olyannak ismertem, mint aki nekiront
másoknak.
Most, hogy kissé ellazultam, megállapítottam, hogy Nick
tényleg jól táncol. A testünk tökéletes harmóniában mozgott. Azt
gyanítottam, hogy nem csak Bowie-val gyakorolt. Éreztem, hogy
belém mar a féltékenység.
– Normál esetben igazad volna. De ez a válás megsértette az
egóját, és nem tudom, mennyit ivott.
– Szerintem elbírnék vele.
– Nem erről van szó.
 – Hanem miről?
Felsóhajtottam, Jenna és Hugh felé pillantottam. Összevontam
a szemöldököm, amikor megláttam, hogy Jenna éppen
megsimogatja Hugh arcát, Hugh tekintete pedig ellágyul, amint
lenéz rá.
– Nem akarom, hogy Hugh téged kiáltson ki bűnbaknak,
amiért nem sikerült a házasságunk. Most már mindenki tudja
róla, hogy megcsalt. Elvesztette a város fontos embereinek
tiszteletét. Ha be tudja bizonyítani, hogy mi tehetünk az egészről,
ő nyert. És ahhoz, hogy higgyenek neki, csak egy jó kis nyilvános
bunyóra van szüksége.
Nick a nyakamra simította a kezét, aztán könnyedén
végighúzta a hüvelykujját az ajkamon.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
Leküzdöttem a borzongást, leküzdöttem a vágyat, hogy
megint a számon érezzem a száját.
– Nem, de azt se akarom, hogy te meg Daniel belekeveredjetek
ebbe.
– Én nem aggódom emiatt. – A karja erősebben fonódott a
derekamra, a teste szorosan hozzám simult. – Engem nem
érdekel, mit gondolnak rólam.
Pedig a lelke mélyén nagyon is érdekelte, akár bevallotta, akár
nem. De nem hallgattam a józan eszemre, engedtem neki, és a
nyakára fontam a karom. Egyszerűen annyira jó volt így együtt
lenni vele, és még mindig égtem a vágytól az előző esti,
szenvedélyes csókok után. Az alvás sem hozott könnyebbséget,
mert álmomban vele szeretkeztem. Olyan rég nem éreztem
vágyat, sőt olyan rég nem éreztem semmit, hogy most olyan
voltam, mint egy meggyújtott petárda, ami bármelyik
másodpercben felrobbanhat.
 Véget ért a zeneszám, és egy újabb kezdődött. Kihasználtam
az alkalmat, hogy meglessem, mit csinál Jenna és Hugh.
Legnagyobb meglepetésemre ők is a parketten táncoltak
összefonódva, nagyjából úgy, mint Nick meg én. Megint csak
összevontam a szemöldököm. Valami kellemetlen érzésem
támadt, amint láttam, hogyan néznek egymásra, de nem tudtam
rájönni, mi az. Olyan volt, mint amikor ott van egy szó az ember
nyelvén, mégsem tudja az emlékezetébe idézni.
– Aranyosak, nem? – szólalt meg Nick.
Pontosan erre a megjegyzésre volt szükségem. Egyszeriben
elárasztottak az emlékek. Jenna, amint folyton Hugh után
mászkál az általános iskolában, és áradozik, hogy milyen helyes
srác. Együtt nevetgélnek a gimiben, aztán később Jenna
megharagszik rám, amiért Hugh-val randizgatok, hogy így
leplezzem Nickhez fűződő kapcsolatomat. Jenna reakciója,
amikor érettségi után megtudta, hogy Hugh feleségül vett. Az
összes éjszaka, amikor Hugh nem jött haza, és Jennát sem tudtam
elérni. És mind közül a legterhelőbb bizonyíték: Jenna
arckifejezése vasárnap este, amikor tréfásan azzal vádoltam,
hogy titkos viszonyt folytat valakivel. És amikor meghallottam,
hogy valaki kiosont a bejárati ajtón.
Megtántorodtam, amint belém hasított a felismerés, és
egyszerre megtorpantam.
– Édes istenem!
– Alix! Mi a baj? – Nick hangja aggodalmasan csengett, de én
még ekkor sem tudtam levenni a szememet Hugh-ról és Jennáról.
– Édes istenem! – ismételtem meg kábultan. – Jenna volt az.
Egész idő alatt ő volt a másik nő.
– Ezt nem tudhatod.
De tudtam. A lelkem mélyén tudtam, és egyszerűen nem
értettem, hogy is nem vettem észre ennyi idő alatt. Ösztönösen,
akaratlanul hátrébb léptem. Jenna, mintha csak magamra vontam
volna a figyelmét azzal, hogy úgy bámulom, körbepillantott, és
találkozott a tekintetünk. Kifutott a vér az arcából, és úgy tolta el
magától Hugh-t, mintha megégette volna. Leolvastam a szájáról,
hogy a nevemet mondja ki, aztán elindult felém.
Megint hátraléptem, aztán megint.
– Nem – suttogtam. Eddig a sokk uralkodott rajtam, de most
rám tört a fájdalom és a düh. Éreztem, hogy ha most szembe kell
néznem vele, nem tudom, mit teszek. Így hát, bár időközben
Nick is odaállt közénk, megfordultam és futásnak eredtem.
Valaki a nevemen szólított, de én nem lassítottam. A
kétségbeesés erőt adott, hogy eltoljam az embereket az utamból,
átnyomakodjak a tömegen. Ki kell jutnom innen, távol kell
kerülnöm Jennától, mindkettőnk érdekében. Levegőt kell
vennem.
Úgy ziháltam, mint egy maratonfutó a verseny végén, amikor
beugrottam a Chevybe, és kiszáguldottam a parkolóból.
Kavicsok repültek a levegőbe, amint az autó hátsó kerekei
kipörögtek. Soha életemben nem nyomtam még így az öreg kocsi
gázpedálját, és ha képes lettem volna tiszta fejjel gondolkodni,
most sem tettem volna ilyet.
Tíz perc múlva, amikor elértem a Star-Vu autós mozi
csontvázszerű maradványait, a Chevy már csuklott, leállt, újra
beindult, aztán egy fojtott nyögéssel feladta a küzdelmet. Halkan
szitkozódva, könnyes arccal tekertem a volánt, aztán hagytam,
hogy a kocsi lecsússzon, és megálljon az egykori vetítővászon
mellett. Már csak ez hiányzott.
Annyira kiborultam, hogy észre se vettem Nick furgonjának
fényeit, amelyek a parkolóba érve megvilágították a
fémállványok sorait. Dühöngve ugrottam ki a Chevyből, és
belerúgtam, miközben mögöttem kialudtak a fényszórók. Aztán
tovább rugdaltam a kocsit, összeszorítottam a fogamat, nehogy
kitörjön belőlem a kikívánkozó sikítás. Amikor az öklömmel
kezdtem verni a motorháztetőt, Nick hátulról elkapott, az
oldalamhoz szorította a karomat, és felemelt.
De ezzel csak tovább rontott a helyzeten.
– Engedj el, az istenit! – tomboltam, miközben teljes erőmből
próbáltam kiszabadulni a szorításából.
– Fájni fog a kezed. – Maga felé fordított, de nem engedett el. –
Ha mindenáron ütni akarsz, üss engem!
Teljesen elvesztettem az önuralmamat. Dühösen csapkodni
kezdtem a mellkasát, miközben sírás fojtogatott. Nick meg se
rezdült, csak állt, mint egy gránittömb, míg ki nem fáradtam.
Lassanként gyengültek az ütéseim, egyre hosszabb szünetekkel
követték egymást. És aztán ott voltam a karjaiban, az ajkam az
ajkán.
– Szeretkezz velem! – suttogtam.
– Alix, túl zaklatott vagy…
Újabb csókkal fojtottam belé a szót.
– Szükségem van rád, a francba! Fogd be a szád, és szeretkezz
velem!
Mély nyögés tört fel a torkából, miközben forró csókokkal
árasztottam el az állát, a nyakát. Siettemben kis híján eltéptem az
anyagot, ahogy kigomboltam az ingét, annyira vágytam a bőre
érintésére. A keze a fenekemre csúszott, és felemelt, valósággal a
kocsi és a saját teste közé préselt. Amikor ismét a számra
tapasztotta a száját, a dereka köré kulcsoltam a lábam, mint egy
indításra váró rakéta, amely minél közelebb akar kerülni a
lángokhoz.
 Fél füllel hallottam az országúton elhaladó autók zaját, de a
régi vetítővászon eltakart minket az arra járók elől. Bár őszintén
szólva azt hiszem, az sem érdekelt volna, ha nem takar el.
Belevesztem Nick illatába, abba az érzésbe, ahogy a teste melege
átsütött a kettőnket elválasztó ruhákon.
Éreztem, hogy lehúzza rólam a bolerót, majd a keze bekúszik
a trikóm alá, nekem pedig ívbe feszült a hátam. A következő
pillanatban már a Chevy hátsó ülésén voltunk, a ruháink
szanaszét repültek, és mi nekiálltunk újra felfedezni azt a
területet, amelyet egykor olyan jól ismertünk.
Meleg volt az éjszaka, veríték lepte be a testünket, ahogy
együtt mozogtunk, mintha selyem siklott volna végig a selymen.
Kezünkkel, szájunkkal kerestük egymást, hogy elsőként
gyötörjük meg, elsőként kényeztessük a másikat. Hangos
nyögdécselésemtől visszhangzott az éjszaka, miközben Nick
elárasztott szerelmes kedveskedésekkel, szenvedélytől túlfűtött
szavakkal, amelyekkel csak még inkább feltüzelt.
Számtalanszor vezettük el egymást a beteljesülés határára,
hogy aztán az utolsó másodpercben visszaforduljunk, hadd
tartson még tovább az édes kín. Mire végül összetapadt a
testünk, már teljesen felajzott minket az erotikus csata, amelyben
mindketten győztesek voltunk.
A szűk helyen körbevett minket a szeretkezés illata, Nick szája
vadul tapadt a számra, belém hatolt – már nem is reméltem,
hogy még egyszer valaha részem lesz ebben –, s ekkor végre
elöntött a gyönyör. Olyan túláradó érzés volt, hogy
felsikoltottam, egész testem reszketett az elragadtatástól. Nick
erősen tartotta összeránduló testem. Amikor aztán alábbhagyott
a reszketés, megfeszült a teste, és ekkor én öleltem őt, míg
várakozó testembe lövellte szenvedélyét.
 A soha nem érzett boldogság, amely éppoly erőteljes volt,
mint az imént átérzett testi gyönyör, meleg takaróként terült a
szívemre. Azt kívántam, bárcsak örökre ott maradhatnék, soha
ne kellene elengednem Nicket.
Ő is valami ilyesmit érezhetett, mert meg se mozdult. Némán
öleltük egymást, csak egy-egy kéz moccant olykor
megnyugtatóan, míg újra egyenletesen nem lélegeztünk.
– Jézusom! – suttogta Nick még mindig vágytól rekedt
hangon. – Ha ez megint csak álom, őszintén remélem, hogy
sosem ébredek fel.
– Nem álom. – A kezem végigsiklott hosszú, kemény
hátizmain.
– Tisztában vagy vele, hogy utoljára ugyanitt szeretkeztünk?
– Igen, tudom.
– De ezúttal másképp lesz.
Nick a könyökére támaszkodott, az ujjait gyengéden a
hajamba fúrta, és lenézett rám.
– Hogy érted ezt?
– Ezúttal nem engedlek el. Azt akarom, hogy egész éjjel velem
maradj.
Mosolyra görbült a szája.
– Egyetlen szóval se tiltakozom.
Csaknem egy órába telt, míg összeszedtük a ruháinkat,
kiválogattuk a sötétben, melyik kié, aztán segítettünk egymásnak
felöltözni. Bár ez utóbbi inkább hátráltatás volt, mint segítség,
mert csak ürügyként használtuk, hogy újrakezdjük egymás
fogdosását, simogatását, izgatását. Úgy tűnt el minden
gátlásunk, mint a füst a viharos szélben. Élveztük, hogy bármit
megtehetünk a másik testével, amit csak szeretnénk. És minden
mozdulat újra lángra lobbantotta bennünk a vágyat, újra
felkeltette bennünk a szomjat, amelyet épp az imént
csillapítottunk.
Miután visszamentünk a pajtabeli szobámba, újra meg újra
szeretkeztünk. Most, hogy a kezdeti hév alábbhagyott, már
lassabban. És a szünetekben beszélgettünk.
– Ettől most házasságtörő asszony lettem? – kérdeztem
Nicktől. – A válásomat csak holnap mondják ki, úgyhogy
hivatalosan még Hugh felesége vagyok.
Nick a fejét az egyik kezére támasztotta, a másikkal
könnyedén rajzolgatott a hasamon, aztán a két mellem között.
Égve hagytunk egy kislámpát, ezért láttam, hogy hirtelen elkapja
szürke szemét.
– Nem.
– Biztos vagy benne?
Megállt a keze.
– A feleségének érzed magad?
– Nem. Már régóta nem.
– Bűntudatod van?
– A legkevésbé sem – mondtam, miközben nagyot nyújtóztam.
– Csodásan érzem magam.
– Akkor mondd meg: ha éjfél előtt öt perccel kezdünk
szeretkezni, és jó ideig abba sem hagyjuk, akkor az első fele
házasságtörés, a második meg nem?
Félrebiccentettem a fejem, és úgy tettem, mintha komolyan
elgondolkodnék ezen a kérdésen.
– Nem tudom. Mi lenne, ha kipróbálnánk?
Örömmel jelenthetem, hogy semmi különbséget nem éreztem
az éjfél előtti és az éjfél utáni rész között.
Ezúttal megint Nick kezdte a beszélgetést.
– Azért tetted meg ezt ma este, hogy visszavágj Hugh-nak?
 Oldalt feküdtünk, Nick homloka a hátamnak nyomódott, a
lábunkat összekulcsoltuk.
– Nem – feleltem pillanatnyi habozás nélkül. – Nem érdekelt
annyira, mit csinál, hogy bosszút akarjak állni rajta.
– De azért rettenetesen feldühített.
Megfordultam, a hátára fordítottam Nicket, aztán a mellkasára
feküdtem, hogy a szemébe nézhessek.
– Igen. Mert most jöttem rá, hogy valaki, akit szerettem, és
akiben megbíztam, évek óta kihasznált. Nem is tudom. Lehet,
hogy ürügyként használtam a dolgot. De az az igazság, hogy erre
vágytam, amióta csak beléptél az áruházba az első napon. Csak
magamnak sem vallottam be. Ma este akkor voltál ott, amikor a
leginkább szükségem volt valakire, amikor a leginkább
szükségem volt rád.
Nick keze végigsiklott a hátamon.
– Mindig is ott leszek – mondta, majd némi habozás után
hozzátette: – De nem hiszem, hogy Jenna kihasznált, Pöttöm.
Láttam az arcát, amikor megértette, hogy rájöttél. Iszonyúan
megrémült. Ő is szeret téged.
Felsóhajtottam, aztán Nick vállának támasztottam az arcomat.
– Lehetséges. Ezt még át kell gondolnom, el kell rendeznem
magamban. De most nem akarok ezzel foglalkozni.
Éreztem, hogy Nick belecsókol a hajamba.
– Hát mivel akarsz foglalkozni?
– Találd ki!
Elsőre kitalálta.
Utána álomba merültünk a keskeny ágyon. Úgy fonódott
össze a testünk, mintha attól félnénk, hogy a másik eltűnik, ha
csak egy pillanatra is elengedjük. Valamikor felébredtem, és csak
feküdtem csendben, ámulattal néztem Nick arcát. Olyan
átkozottul szép volt, hogy belesajdult a szívem. Ugyanolyan
érzés töltött el, mint amikor pompás naplementét láttam, vagy
olyan műalkotást, amely különösen megérintett.
Nick arca még álmában is erőteljesen férfias volt, az állát
egynapos borosta árnyékolta, hollófekete haja összekócolódott a
hosszas szeretkezésben. Varázslatos volt, afféle magányos farkas,
aki úgy döntött, hogy egy időre megfékezi az erejét és megpihen
a közönséges halandók körében. És ennek a nagyszerű
teremtménynek én kellek. Alig tudtam elhinni, és amikor
megfordult a fejemben, hogy esetleg újra elvesztem őt, rám tört a
félelem. Pedig tudtam, hogy van rá esély, hiszen a múlt
Damoklész kardjaként lebegett fölöttünk.
Éreztem, hogy már nem sokáig bírom így tovább. Ha meg
akarom őrizni az ép eszemet, fel kell tárnunk a múltat, és meg
kell küzdenünk vele. Amíg ezt nem tesszük meg, nem tudom
teljes szívemből szeretni Nicket, mert félek az újabb fájdalomtól.
Van, hogy az ember eléri a tűréshatárt, és én most pontosan így
voltam vele.
De ezen az éjszakán, ezen az egyetlen éjszakán csak annyit
akartam, hogy Nickkel lehessek, és feltétel nélkül szerethessem,
mint régen, bármit hoz is a holnap. Úgyhogy odabújtam mellé, és
elmosolyodtam, amikor körém fonódott a karja, és magához
húzott.
Amikor legközelebb felébredtem, forróságot és valami
kellemes dörzsölődést éreztem. Kinyitottam a szemem, és azt
láttam, hogy Nick átható tekintettel fürkészi az arcom, miközben
a magáévá tesz.
– El tudod képzelni, hányszor ábrándoztam arról, hogy így
ébresztelek fel? – suttogta.
– Hányszor? – kérdeztem, miközben ívbe feszítettem a testem,
hogy magamba fogadjam.
– Életem minden átkozott napján – mondta, aztán mély
nyögésbe fúltak a szavai.
– Úristen! Nap mint nap ott ültem egy emberekkel teli
szobában, eszembe jutott, milyen lenne reggel szeretkezni veled,
aztán a következő félóra azzal telt, hogy igyekeztem elrejteni a
gondolataim következményét.
– Nekem tetszik ez a következmény – suttogtam. – Nagy kár
lenne elrejteni.
Összefonódtak az ujjaink, Nick lehunyta a szemét, és a
homlokomhoz érintette a homlokát.
– Megbánod még, hogy ezt mondtad, amikor ma délután
betoppanok a Southern Supplyba, és ágyba vonszollak.
– Kizárt dolog – súgtam a fülébe. Ekkorra már szaporán
kapkodtuk a levegőt, és minden értelmes beszélgetés esélye
odalett, elnyelte a színtiszta vágy. Lassan hajnalodott, és
mindketten kezdtük felismerni, hogy az éjszakánk hamarosan –
túlságosan is hamar – véget ér. Így hát addig nyújtottuk a
pillanatot, ameddig csak lehetett, amíg már egyetlen perccel sem
késleltethettük tovább az elválást.
– Készülődnöm kell, vár a munka – mondtam halkan.
– Tudom. Nekem meg el kell tűnnöm innen, mielőtt a
szomszédba megérkeznének a munkások.
Az ágy szélén ülve néztem, amint belebújt a farmerjébe.
Amikor rajtakapott a leskelődésen, elmosolyodott.
– Találkozunk ma este?
Mély lélegzetet vettem, majd egyszerre kifújtam a levegőt.
– Az attól függ.
Nick megtorpant.
– Mitől?
 Idegesen ökölbe szorítottam a kezem az ölemben, de
eltökéltem, hogy végigviszem ezt a beszélgetést.
– Attól, hogy hajlandó vagy-e beszélni.
A pillantása másfelé siklott, és láttam, hogy megfeszül az
állkapcsa. Ott ültem és vártam, míg az ő fejében ki tudja, miféle
képek villantak fel. Aztán hirtelen bólintott.
– Ma este.
Felálltam, lábujjhegyre emelkedtem, és megcsókoltam.
– Köszönöm!
A vállamra tette a kezét, és a fejét csóválta.
– Ne köszönd meg, amíg nem hallottad, amit mondanom kell
neked.
– Nekem is el kell mondanom neked valamit.
Ekkor kopogtak. Sietve felkaptam a köntösöm, belebújtam, és
miközben átvágtam a szobán, bekötöttem az övét.
Meglepetésemre Jane néni állt az ajtó előtt.
– Valami baj van a Bíróval?
– Nem, ő jól van. Jenna telefonált. Azt mondta, egész éjjel
próbált elérni, de hiába. Gondoltam, átjövök, és megnézem, mi
van veled.
A pillantása a telefonra vándorolt, amelyet előző este
mellétettem, majd onnan Nickre. Elmosolyodott, barna szeme
körül apró ráncok jelentek meg.
– Nick, de jó, hogy újra itthon vagy! De legközelebb inkább állj
be a színbe a furgonoddal. Darlát majdhogynem kénytelen
voltam megkötözni, betömni a száját, és bezárni a
gardróbszekrénybe, nehogy kijöjjön és elverjen a partvissal.
Nick viszonozta Jane néni mosolyát, miközben az ingét
gombolgatta.
– Legközelebb így lesz. Bevigyelek az áruházba? – fordult
felém.
Már csaknem el is felejtettem, mi történt a kocsimmal.
– Majd elviszem a Bíró furgonját.
– Rendben. Elmegyek majd, és megnézem, mit lehet csinálni a
Chevyvel. – Lehajolt, és hosszú csókot adott. – Este találkozunk.
Jane nénivel néztük, amint Nick a furgonjához megy, aztán a
nénikém fürkésző pillantással fordult felém.
– Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz, Alix?
– Nem – néztem a szemébe. – Pillanatnyilag semmiben sem
vagyok biztos.
Jane néni kinyújtotta a kezét, és kisimított egy haj tincset az
arcomból.
– Amikor Nick elment, kis híján belehaltál. Nem szeretném, ha
megint fájdalmat okozna neked.
– Én sem. De nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni, Jane
néni. Még mindig szeretem őt.
A nagynéném váratlanul átölelt.
– Akkor harcolj érte, édesem! Ne engedd, hogy bármi az
utadba álljon, különben egész életedben bánni fogod.
Mielőtt válaszolhattam volna, Jane néni elindult a ház felé, de
azért még láttam a szemében megcsillanó könnyeket, és
felsóhajtottam.

Aznap délelőtt, ki tudja, miért, kész őrültekháza volt az

áruházban. Először is három, építőanyaggal megrakott nyerges
vontató (ebből kettőt nem is rendeltem) egyszerre futott be.
Aztán egy teljes raklapnyi beton madárfürdető omlott le minden
különösebb előjel nélkül, úgy megrázva a falakat, mintha
legalábbis földrengést éltünk volna át, kis híján maga alá temetve
két rakodómunkást. A következő néhány órában ott lebegett
körülöttünk a ripityára tört madárfürdetőkből felszálló
cementpor. Mintha csak a felsőbb hatalmak úgy döntöttek volna,
hogy nincs elég káosz az életemben, és vígan hozzáadtak még
egy keveset.
A nap fénypontja az volt, amikor Kenny belépett az irodámba,
és átadott egy hivatalosnak látszó, kék borítékot.
– Most hozta egy futár az ügyvédedtől.
Óvatosan kibontottam, és kivettem a benne lévő iratot.
Megkönnyebbülés és mámorító boldogság áradt szét bennem,
amikor megláttam az első szavakat: „válási végzés”. Aláírva,
lepecsételve, kikézbesítve. Végre vége. Többé nem tartozom
Hugh-hoz. Szabad vagyok.
Alig tudtam elfojtani a nevetést, amikor eszembe jutott: vajon
ki nyerte a fogadást a borbélyüzletben? Csak remélni tudtam,
hogy olyasvalaki, akinek szüksége volt a pénzre. Úgy hallottam,
elég tekintélyes nyereményalap gyűlt össze.
Délre valamelyest rendeződött a helyzet, úgyhogy végre volt
némi időm, hogy Jennára gondoljak. Furcsa módon a dühöm úgy
elpárolgott, mintha sohasem létezett volna. Csupán a veszteség
érzése maradt meg. Nem magamat sajnáltam, hanem őt.
Mert most, hogy belegondoltam, rá kellett jönnöm, hogy Nick-
nek igaza volt. Jenna nem használt ki. Jenna szerette Hugh-t,
márpedig ha valaki, hát én igazán tudtam, milyen az, amikor
olyan férfit szeret az ember, akit nem kaphat meg. Jenna
mindvégig rémesen érezhette magát. De ettől függetlenül mindig
ott volt, ha szükségem volt rá, és soha nem tanúsított irántam
haragot vagy féltékenységet. Amit rólam éppenséggel nem
lehetett elmondani Lindsey-vel kapcsolatban.
Fáradtan dörzsöltem a homlokomat. A lehangoltság úgy terült
rám, mint egy nyirkos takaró. Tudtam, hogy Lindsey még
mindig egy fedél alatt él Nickkel, bár szándékosan kerültem a
városnak azt a részét. Kérdőre akartam vonni Nicket ez ügyben,
de úgy döntöttem, hogy most másképp intézem a dolgot. Ezúttal
nem követelem, hogy válasszon köztünk. Nem követelem ezt,
mégpedig egyetlen egyszerű okból. Az ő döntésének kell lennie,
az ő választásának. És ha nem tud dönteni, ha továbbra is
Lindsey-vel él, akkor nem számít, menynyire szeretem, nem kell
nekem. Fájni fog, de végül is tizenöt éven át éltem nélküle. Ha
muszáj lesz, most is képes leszek rá.
Hányszor hallottam már azt a mondást, hogy ami nem öl meg,
az erősebbé tesz? Meg se tudnám számolni. De arról fogalmam
sem volt, hogy a saját bőrömön tapasztalom meg, még mielőtt
vége lesz a napnak, mert a fátum fénysebességgel száguld felém.
A fátum, Lindsey Swanner és az unokatestvérem, Cody
személyében.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A dél körüli, rövid szünetet követően a dolgok ismét

rosszabbra fordultak a Southern Supplyban, olyannyira,
hogy eltöprengtem, vajon az istenek is tartanak-e ebédszünetet.
Először is Kenny közölte velem, hogy Jenna keres telefonon.
Haboztam. Tényleg szerettem volna beszélni vele, de nem
telefonon, és nem úgy, hogy öt másodpercenként megzavar
valaki.
– Mondd neki, hogy nem találtál meg, biztosan az áruházban
vagyok valahol.
Kenny felvonta a szemöldökét, de elment, hogy tegye, amit
mondtam. Öt perc múlva visszajött.
– Doug most hívott a raktárból. Megjöttek a Bergman-féle
szekrények, de azt mondja, nagy gond van velük. Mindegyik
behorpadt, az ajtók leszakadtak, és a színük se jó.
– Jézusom! Mi jöhet még? – motyogtam. – Oké, mondd meg
neki, hogy pakolják össze és küldjék vissza. Majd felhívom az
asztalos céget, és megmondom, hogy ez volt az utolsó dobásuk.
Emlékszel arra a mesterre, akivel nagyjából egy hónapja
beszéltem? Aki szekrényeket rak össze a műhelyében? –
Beletúrtam a fiókba, hogy megkeressem a fickó névjegyét.
 – Hermán English?
– Igen. – Bevágtam a fiókot. – Ő az. Megkeresnéd a
telefonszámát?
Roppant heves vitát követően kirúgtam a régi asztalosokat, és
felvettem Mr. Englisht, aki túláradó boldogsággal fogadta, hogy
nekünk dolgozhat. Aztán bekaptam néhány aszpirint.
Ezek után tovább romlott a helyzet. Mire véget ért a
munkaidő, teljesen kimerültem, és az egész testem fájt, bár
gyanítottam, hogy ez utóbbinak több köze van a mozgalmas
éjszakához, mint ehhez a katasztrofális naphoz. Már
odajutottam, hogy rémület fogott el, ha megláttam Kennyt az
ajtóban. Ezért vontam össze a szemöldököm, amikor ismét
megjelent.
– Bármi történt is, nem akarom hallani.
Kenny elvigyorodott.
– Nézd a jó oldalát. A holnapi nap biztosan jobb lesz.
Látogatód jött.
– Kicsoda?
Csak azon imádkoztam, hogy ne Jenna legyen az, mert
egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy most megtárgyaljam
vele a dolgokat. Semmi másra nem vágytam, mint hogy egy órán
keresztül lebegjek egy kád meleg vízben, aztán túl legyek végre a
Nickkel folytatott beszélgetésen.
– Az unokatestvéred.
– Cody? – Visszaültem a székre, amelyről az imént álltam fel.
Igencsak kíváncsi lettem. Cody felhívott időnként, de igen ritkán
keresett fel bejelentés nélkül.
– Küldd be!
– Rendben. Ha már nincs szükséged rám, elindulok haza.
Zárjak be kifelé menet?
 – Azt megköszönném.
Halk hangokat hallottam, miután Kenny elment. Az ajtó felé
pillantottam. Egyszerre megdermedtem, és lefagyott az arcomról
a mosoly. Cody állt ott egyenruhában, de nem egyedül. Lindsey
volt vele.
A tekintetem egyikükről a másikra vándorolt, aztán
megállapodott az unokatestvéremen.
– Mégis hogy az ördögbe jutott eszedbe, hogy idehozd ezt a
nőt? – Sikerült megőriznem a nyugalmamat, pedig belül forrt
bennem a düh.
Cody Lindsey hátára tette a kezét, és szinte tolni kezdte az
íróasztalom előtt álló székek felé.
– Van egy-két dolog, amit hallanod kell, mielőtt az egész város
megtudná, Alix, és tudtam, hogy sosem volnál hajlandó
végighallgatni Lindsey-t, ha nem jövünk ide.
– Tudod, mit? Még így is van választásom. Azt akarom, hogy
takarodjatok az irodámból!
– Nem. Ezt végig fogod hallgatni. – Cody leült Lindsey mellé,
és rápillantott, aztán levette a kalapját, és a térdén egyensúlyozta.
– Ideje, hogy megtudd, mi történt valójában tizenöt évvel ezelőtt.
– Alix, kérlek – szólalt meg Lindsey lágy, bizonytalan hangon.
Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint azon a bizonyos napon a
kórházban. Talán kicsit idegesebb volt, kicsit sápadtabb, de így is
gyönyörű. – Rögtön el akartam mondani, amikor visszajöttünk,
de Nick nem engedte. Azt mondta, előbb a seriffel kell
beszélnem.
Cody rátette a kezét Lindsey kezére.
– És ez meg is történt. Múlt hétfőn. – Bátorítóan mosolygott
Lindsey-re. – Rajta! Kezdd az elején!
Mereven hátradőltem a széken, karba font kézzel. Ahogy
elnéztem Lindsey-t, eluralkodott rajtam az érzés, hogy úgyis
hiába minden. Lindsey megköszörülte a torkát, a tekintetét a
kezére szegezte.
– Az eleje. – Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Emlékszel,
amikor a roncstelepen meghívtál a gyülekezeti piknikre?
Szörnyen megijesztettél. Olyan erős voltál, Alix. Olyan nyílt és
barátságos. Sosem találkoztam még olyan emberrel, mint te.
Mély lélegzetet vett, majd folytatta.
– Attól kezdve minden lépésedet figyeltem. Olyan akartam
lenni, mint te, rettenetesen szerettem volna, ha barátnők leszünk.
De nem tudtam, hogyan érhetném el ezt. Téged annyian
szerettek. Velem meg egyetlen ember törődött csak, Nick. Ő volt
mindenem, a bátyám és az apám egyszerre. Azt hiszem, ha ő
nincs, valószínűleg meghaltam volna. Ő gondoskodott róla, hogy
egyek, ő indított el reggelenként az iskolába. Anyám
valószínűleg szeretett a maga módján, de annyi gondja volt,
hogy rám már nem maradt ideje.
Ekkor rám emelte a tekintetét, és akaratom ellenére
megbabonázott. Nem akartam meghallgatni, nem akartam
odafigyelni arra, amit mond, mégis szánalom ébredt bennem,
amint arra az egykori ijedt kislányra gondoltam.
– De végül is felnőttünk – folytatta. – És Nick lassanként
megváltozott. A szabadideje nagy részét a ti farmotokon töltötte.
Ha véletlenül otthon volt, állandóan csak rólad beszélt. Tudtam,
hogy szerelmes beléd, és örültem a boldogságának. Legalábbis
addig az utolsó évig.
Esdeklő pillantást vetett Codyra, aki bólintott.
– Folytasd csak! Nagyon jól csinálod.
Lindsey reszkető kézzel, remegő állal folytatta.
– Azon az őszön született meg a kisöcsém, Billy. Frank folyton
ott sündörgött a házunk körül, ha meg ő nem volt ott, más férfiak
jöttek. Anya gyűlölte ezt, de csak így tudott egy kis plusz pénzt
szerezni. Miután a világra jött Billy, Jenna apja, Mr. Howard
szerzett anyámnak egy pincérnői állást az út menti éteremben, és
adott neki egy kis pénzt is gyerektartás címén. De bébiszitterre
nem volt elég, úgyhogy nem mentem vissza az iskolába. Otthon
maradtam, hogy vigyázzak a kisöcsémre. Igazából nem bántam,
mert utáltam az iskolát. De aztán Frank egyre többször nézett be,
amikor anyám nem volt otthon. Féltem tőle, mert minden
lépésemet figyelte, és folyton azt leste, mikor vagyok egyedül.
Egyszerre eszembe jutott egy-két dolog.
– Szóltál Nicknek. Ezért akarta, hogy mindenki azt higgye,
együtt jártok.
Lindsey-ből megkönnyebbült sóhaj tört ki.
– Igen. Mindketten féltünk, mi lesz, ha Frank egyszer egyedül
talál. Nick azt gondolta, ha az apja azt hiszi, egy pár vagyunk,
talán békén hagy. Egy darabig így is volt. De egy este átjött,
miután lefektettem Billyt. Olyan részeg volt, hogy járni is alig
bírt. Csak azért úsztam meg, mert bezárkóztam a hálószobába.
Ha józan lett volna, nem állítja meg a zár.
Lindsey felemelte a kezét, és fáradtan megdörzsölte a
homlokát.
– Aznap, amikor felbukkantál a benzinkútnál, és megláttál
minket Nickkel, épp azt meséltem neki, mit művelt Frank.
Tudtam, mit gondolsz, Alix, de rettegtem. Nick tombolt
dühében, de annyira szégyellte az apját, hogy nem akarta
elmondani neked az igazat. Egyenesen hazament, és kérdőre
vonta Frankét. Rémes veszekedés lett belőle, ilyet még nem is
láttam. Nick megmondta neki, hogy tartsa távol magát tőlem, de
Frank fütyült rá. Egyre csak azt hajtogatta üvöltve, hogy én úgyis
csak egy olcsó kis ribanc vagyok, akár az anyám, és ha Nicknek
szétteszem a lábam, akkor azzal az erővel neki is széttehetem.
Attól tartottam, hogy összeverekednek, de addigra Frank már
egy kicsit tartott Nicktől. Nick már nem az a kisfiú volt, akit
annak idején annyiszor megvert. Fiatalabb és erősebb volt nála,
és nem gyengítette le az állandó italozás.
Találkozott a tekintetünk.
– Én nem feküdtem le Nickkel, Alix, esküszöm. Olyan lett
volna, mintha vérfertőzést követnék el. Igen, szerettem Nicket,
de nem úgy. Ő volt a családom.
Olyan hevesen kalapált a szívem, hogy hallottam, ahogy a vér
dübörög a fülemben. Kezdtem összerakni a dolgokat, és nem
tetszett az eredmény. Mert ha Lindsey igazat mond, ha tényleg
nem feküdt le Nickkel annak idején, akkor Daniel… Jaj, istenem!
Olyan fájdalom hasított a gyomromba, hogy a legszívesebben
összegörnyedtem volna. A hányinger keserű ízt hagyott a
torkomban.
Lindsey is láthatta a tekintetemen, hogy rájöttem. Már nem
reszketett olyan idegesen, hűvös nyugalommal folytatta.
– Ekkor kezdte Nick velem tölteni az estéket. Ha végzett a
munkával, egyenesen hozzánk jött, és megvárta, míg anyám
hazaér. Mindketten tudtuk, hogy Frank csak az alkalmas
pillanatra vár, azt lesi, mikor maradok egyedül. Nick megpróbált
rábeszélni, hogy menjek el. Még a segítségét is felajánlotta. Talált
valami programot Little Rockban, különféle szakmákra képeztek
ki olyan fiatalokat, akik kimaradtak a középiskolából, aztán
segítettek nekik rendes állást találni.
Elcsuklott a hangja.
– De vesztemre nem hallgattam rá. Túl gyenge voltam, nem
mertem itt hagyni mindent, amit ismertem, féltem volna
egyedül. És nem is értettem, miért kéne elmennem. Végül is Nick
itt van velem. Tudtam, hogy ugyanúgy megvéd majd, mint
eddig.
Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán megint rám nézett.
– És így is volt. Amíg választás elé nem állítottad. Vagy én,
vagy te. Döntenie kellett. És miután szeretett téged, és nem akart
elveszíteni, melletted döntött.
Fájdalmas nevetés tört ki Lindsey-ből. Én úgy szorítottam a
szék karfáját, hogy elfehéredtek a bütykeim.
– Évekig gyűlöltelek emiatt, téged hibáztattalak mindazért,
ami történt.
– Lindsey, én nem tudtam. Nick nem mondta…
Legyintett egyet.
– Most már tudom, hogy nem a te hibád volt, bár többévi
terápiára volt szükségem, hogy megértsem. Tudod, nem is
hittem el, amikor Nick azt mondta, hogy többé nem lesz velem.
Azt gondoltam, ez valami vicc. Csak ültem a kanapén, néztem,
ahogy elmegy, és vártam a poént. De nem volt poén.
Olyan hangosan szívta be a levegőt, hogy az már szinte
elfojtott zokogásnak hallatszott.
– Amikor ráébredtem, hogy komolyan beszél, tényleg nem jön
vissza, rettenetesen megijedtem. Aztán, úgy egy óra múlva,
hallottam, hogy egy furgon áll be a roncstelepre. Eszembe sem
jutott, hogy Frank lehet az. Azt gondoltam, hogy elment
valahová, és késő éjszakáig inni fog, ahogy szokta. Azt hittem,
Nick jött vissza. Úgyhogy megnéztem, alszik-e Billy, aztán
szaladtam a lakókocsihoz. De nem Nick jött meg. Frank volt ott,
és ezúttal nem volt részeg.
Egy könnycsepp gördült végig Lindsey arcán. A lány erősen
megszorította Cody kezét.
 – El akartam rohanni, de túl késő volt. Elkapott, és berángatott
a lakókocsiba. Amikor ellenálltam, addig ütött, míg majdnem
elájultam. És amikor már nem bírtam megmozdulni, letépte a
ruháimat és megerőszakolt. Nem is egyszer, hanem egymás után
többször.
Mintha meg akart volna büntetni azért, hogy olyan sokáig
menekültem előle.
Felemelte a bal kezét, és letörölte a könnycseppet.
– Arra, ami utána történt, csak homályosan emlékszem. Azt
hiszem, egy időre bement a hálószobába. És amikor hallottam,
hogy visszajön, tudtam, hogy megint meg fog történni, hogy
nem hagyja abba, amíg nem végez velem. Felpattantam. Nem
tudom, honnan szedtem a pisztolyt, meg az erőt, hogy
használjam, csak arra emlékszem, hogy meghúztam a ravaszt.
Még akkor is húzkodtam, amikor már kiürült a tár. Ezt
csináltam, amikor Nick rám talált. Elvette tőlem a fegyvert, és
hazavitt, aztán felhívta anyámat, és azt mondta neki, hogy
vigyen be a kórházba. Miután anyám megjött, Nick visszament a
lakókocsiba, letörölte az ujjlenyomataimat a pisztolyról, és
kihívta a rendőrséget.
– És azt mondta nekik, hogy ő ölte meg Frankét – suttogtam.
Lindsey Codyra pillantott, aztán válasz helyett csak bólintott.
– Úgy tűnik, Lindsey nem volt kihallgatható állapotban, és
Nick tudta ezt. Lindsey nem beszélt, nem mozdult, csak ott állt,
ahol hagyta, még csak nem is pislogott. Nick magát hibáztatta az
egészért. Nagyon megrázta a dolog. Azt hiszem, valahol a lelke
mélyén bűnhődni kívánt.
Cody átható pillantással, aggodalmas arccal nézett rám.
– Minden, amit Lindsey elmondott neked, igaz, Alix. Az
utóbbi egy hetet azzal töltöttem, hogy ellenőriztem a részleteket.
Liz tudta, mi történt. Gondolom, Nick mondta el neki. És miután
nem akarta, hogy Lindsey-t felelősségre vonják Frank
meggyilkolásáért, a paragouldi kórházba vitte. Az orvosok
értesítették a Green megyei seriffet, de az ottaniak nem tudták,
mi történt Frankkel, és ha tudták volna, akkor sem kötik össze a
halálát a nemi erőszakkal.
Lindsey nem tudott beszélni nekik a történtekről, Liz meg
nem akart. Beszéltem az orvosokkal, a seriffel, Lizzel, sőt még
Nickkel is. Kétség sem fér hozzá, hogy jogos önvédelemről volt
szó.
Úgy forgott körülöttem a világ, mintha több üveg bort
megittam volna. Hullámokban tört rám a szédülés, alig bírtam
megmaradni a székemben. Arra már felkészültem, hogy azt kell
hallanom: Frank megerőszakolta Lindsey-t. Arra viszont nem
számítottam, hogy kiderül, Nick hazudott az apja
meggyilkolásával kapcsolatban.
Ekkor kezdtek megváltozni az érzéseim. Egészen eddig
bűntudattal és szánalommal viseltettem Lindsey iránt. Egyetlen
nő sem érdemli meg, hogy keresztülmenjen azon, ami neki jutott,
és részben az én hibám volt, hogy így alakult. De most dagadni
kezdett bennem a düh, ami segített, hogy megfékezzem az
érzelmeimet. Előrehajoltam, és összefont karral az asztalra
támaszkodtam.
– Terhes lettél. Daniel nem Nick fia, hanem az öccse.
– Igen – vette fel Lindsey ismét a történet fonalát. – Anyám jött
rá elsőként, hogy terhes vagyok, de nem szólt nekem. Azt
hiszem, félt, hogy valami őrültséget csinálnék. Addigra már
fizikailag kezdtem végre felépülni az erőszak után, de
mentálisan még bizonytalan voltam. Úgyhogy anyám kiderítette,
hová küldték Nicket, és felhívta. Azt találták ki, hogy Nick a
mostohatestvéreként jelent majd be a seregben. Anyám nem
engedhette meg magának, hogy kórházban kezeltessen, a
hadseregnek pedig jó intézményei vannak. Ha azt mondjuk,
hogy Nick az egyetlen támaszom, az eltartottjaként ingyenes
kezelésben részesülök. Azt is eldöntötték, hogy nem szólnak
nekem a babáról, míg olyan helyre nem kerülök, ahol vigyáznak
rám.
Lindsey elhallgatott. Cody folytatta helyette.
– Megvárták, míg Nick eljutott az alapkiképzés utolsó
szakaszába. Akkor Liz feltette Lindsey-t a Kentuckyba tartó
buszra. Liz félt, hogy az emberek kérdezősködni fognak, ezért
bejelentette a lánya eltűnését. Eközben Nick kitöltötte a
szükséges papírokat, és minden készen állt. A buszpályaudvaron
várta Lindsey-t, és egyenesen a kórházba vitte.
– És jól tette – vette vissza a szót Lindsey. – Amikor
megmondták, hogy terhes vagyok, tényleg teljesen kiborultam.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Frank Anderson egy
részét hordozom a testemben. Olyan volt, mintha újra
megerőszakoltak volna, csak ezúttal nem tudtam véget vetni a
dolognak.
Lenézett a kezére. Ekkor tűnt fel, hogy most is hosszú ujjú
ruha van rajta.
– Megpróbáltam megölni magam. Ahányszor csak egy percnél
hosszabb időre egyedül hagytak, újra meg újra
megpróbálkoztam vele. Gyűlöltem a gyereket. Úgy éreztem, ha
csak úgy szabadulhatok tőle, hogy magammal is végzek, hát
akkor ezt kell tennem. Amíg meg nem született, huszonnégy órás
felügyelet alatt tartottak. Amikor a világra jött, megnézni sem
voltam hajlandó. Nem érdekelt, mi lesz vele.
Cody átkarolta Lindsey vállát, és ő folytatta tovább.
 – Nick a gondjaiba vette Danielt. Amikor Lindsey lemondott a
szülői jogairól, örökbe fogadta. Találkoztál már Bowie Granttel?
Bólintottam.
– Nos, Nick akkor ismerkedett meg vele, amikor Lindsey-t
látogatta meg a kórházban. Bowie nyugalmazott katona volt,
nem volt családja, és a szárnyai alá vette Nicket. Amikor Daniel
Nickhez került, Bowie odaköltözött, és ő gondoskodott a
gyerekről, míg Nick dolgozott. Lindsey a katonai kórházban
töltötte a következő négy évet, míg Nick szolgálata véget nem
ért.
Lindsey bólintott.
– Miután a gyerek megszületett, végre elkezdhették a
gyógyszeres kezelésemet, és lassanként javult az állapotom, bár a
normálistól még messze volt. Mire Nick állást kapott az
olajtársaságnál, az orvosok megállapították, elég jól vagyok
ahhoz, hogy elhagyjam a kórházat, és egyedül éljek. Így hát
velük mentem Szaúd-Arábiába. De Danielre szinte rá se bírtam
nézni. Nem vagyok büszke rá, de egyszerűen így volt. Ha
ránéztem, nem Danielt láttam. Hanem Franket.
A tenyerem olyan síkos volt az izzadságtól, hogy bele kellett
törölnöm a nadrágomba, amint hátradőltem.
– De muszáj volt velük laknod?
– Nem. Nick elintézte a vállalatnál, hogy saját lakást kapjak.
Még mindig pszichiáterhez jártam, és azután, hogy Daniel
iskolába került, Bowie engem vett a gondjaiba.
Próbáltam ellazulni, de minél tovább beszéltünk, annál
dühösebb, annál feszültebb lettem.
– Daniel azt mondta, biztosan te beszélted rá Nicket, hogy
hazajöjjön.
Lindsey tekintete elfelhősödött, az arcán szomorú mosoly
jelent meg.
– Szegény Nick! Egyszerre próbált védeni engem és Danielt,
bár közben ő maga is boldogtalan volt. Mindannyian tudtuk,
hogy nem tud elfelejteni téged, hogy még mindig szeret. Egy idő
után nem bírtam, nem hagyhattam, hogy ez így menjen tovább.
Lassanként felfalt a bűntudat. Tudtam, hogy ha normális életet
akarunk, haza kell jönnöm, és szembe kell néznem a múlttal.
Helyre kell hoznom a dolgokat.
– És most mihez kezdesz? – kérdeztem, miközben
összefontam az ujjaimat az ölemben.
Lindsey pillantása felélénkült, újra találkozott a tekintetünk.
– Azt terveztem, hogy egy darabig anyámnál lakom majd, de
Cody rábeszélt, hogy maradjak itt. Tudod, Daniel még nem tudja
az igazat. Még mindig azt gondolja, hogy Nick lőtte le Frankét.
Nem tudom, hogyan reagál majd, amikor megtudja, mi történt
valójában, de megérdemli, hogy megtudja, miért nem törődött
vele soha az anyja. Én pedig nagyon szeretném végre
megismerni a fiamat.
Ezek után már nem maradtak soká. Kinyitottam az ajtót, és
kiengedtem őket, de közben alig tudtam féken tartani a
dühömet. Lindsey megállt a küszöbön, és a karomra tette a kezét.
– Nagyon kérlek, bocsáss meg Nicknek! Annyira szeret téged,
és annyira félt, hogy meggyűlölöd, ha megtudod az igazságot.
Nem válaszoltam. Lindsey elengedett, bánatos kifejezés jelent
meg az arcán.
– Itt hagyhatunk? Nem lesz semmi baj? – kérdezte Cody.
– Jól vagyok. – A nyugodt hang nem árulkodott a bennem
dúló viharról.
– Ha szükséged van rám…
– Majd hívlak – vágtam a szavába. Alig vártam, hogy
eltűnjenek az áruházamból, a szemem elől.
Bezártam mögöttük az ajtót, és visszamentem az irodámba. Az
áruház többi része sötétbe borult körülöttem. Leereszkedtem a
székre, és a kezembe temettem az arcom. Az idő múlt, de én csak
ültem ott, és magamban újrajátszottam minden egyes részletet,
amit hallottam. És ahogy ketyegett az óra, úgy nőtt bennem a
harag.
Minden józanul gondolkodó ember odalett volna az örömtől,
hogy Nick végre tisztázódott a vádak alól. Minden józanul
gondolkodó nő boldogan fogadta volna a hírt, hogy a férfi, akit
szeret, nem csalta meg, mindig is őszintén szerette.
De én nem gondolkodtam józanul.
Tizenöt éven át mindent megtettem azért, hogy gyűlölni
tudjam Nicket. Tizenöt éven át őt hibáztattam Katié haláláért.
Egyetlen dolog miatt nem tettem neki szemrehányást: azért,
hogy elhagyta a várost. Hogy engem elhagyott, azért persze igen.
De azért, hogy elment, nem. Azt gondoltam, nem volt más
választása, rákényszerült.
Most viszont már tudtam, mi az igazság, és kiderült, hogy
rosszabb, mint valaha hittem. A régi érzések ismét rám törtek,
lerántottak a mélybe.
Mert Nicknek valójában volt választása. Elmondhatta volna az
igazat, és itt maradhatott volna, elintézhette volna, hogy Lindsey
segítséget kapjon. Senki sem tartóztatta volna le a lányt azok
után, amiken keresztülment. Nick bízhatott volna bennem
annyira, hogy már az elején elmondja, mi folyik itt. Ha így tesz,
talán segíthettem volna, megállíthattam volna az események
láncolatát.
De nem így történt. Nick úgy döntött, magára vállalja a
gyilkosságot, és magamra hagy. Úgy döntött, Lindsey-t és a
gyerekét védelmezi, az erőszakból fogant gyereket, az én
gyerekemet meg hagyta meghalni.
A Katié halála fölött érzett fájdalom és gyász úgy hasított
belém, mintha csak tegnap történt volna az egész. Mintha valaki
felnyitotta volna a mellkasom, és kitépte volna a szívem. És a
haragom csak egyre nőtt. Olyan hatalmas lett, hogy már
reszkettem tőle.
Már lemenőben volt a nap, amikor elhagytam az áruházat. Ha
valaki ekkor összetalálkozik velem és váltunk pár szót,
nyugodtnak látott volna. Természetellenesen nyugodtnak. De
ennek semmi köze nem volt a valósághoz. Egyetlen dolog járt a
fejemben, egyetlen dolgot akartam.
Olyan fájdalmat akartam okozni Nicknek, amilyet ő okozott
nekem. Azt akartam, hogy pontosan ugyanazt érezze, amit én
érzek, és tudja, hogy ő tette ezt velem. És aztán soha többé ne
kelljen látnom.
Egyedül az ő furgonja állt az épülőben lévő ház előtt, de most
nem mentem oda. Valamit még el kellett intéznem, mielőtt
beszélnék vele.
Felgyújtottam a villanyt a pajta előtt, aztán bementem a
szobámba. Elhúztam egy széket az asztaltól, és odavittem a
fehérneműs szekrényhez. Felálltam rá, majd addig tapogatóztam
a sötétben a felső polcon, míg az ujjaim össze nem zárultak az ott
rejtegetett doboz körül. Felnyitottam a fedelét, és mindent
kivettem belőle, aztán a földre dobtam az üres dobozt.
Az évek során az egyik istálló afféle lomtárrá alakult át, itt
tartottuk azokat a holmikat, amiket már nem nagyon
használtunk. Addig turkáltam az ócskaságok között, míg meg
nem találtam, amit kerestem. Egy régi, rozsdás kőtörő
kalapácsot. Egy üllőre helyeztem a szív alakú medált, amelybe
bele volt vésve a nevünk, a fejem fölé emeltem a kalapácsot,
aztán teljes erőmből lesújtottam vele. Addig püföltem a medált,
míg felismerhetetlenné vált. Akkor felkaptam a formátlan
fémdarabot, és megfordultam.
Nick állt mögöttem, az arca sápadtnak tűnt a villanyfényben.
– Tehát tudod.
Letöröltem a kezemmel az izzadságot a homlokomról.
– Igen, tudom.
– A fene egye meg Lindsey-t! – Közelebb lépett hozzám. – Én
magam akartam elmondani, hogy megértessem veled…
– Most hagyd abba – mondtam hűvös hangon. – Nem vagyok
kíváncsi a mentségeidre.
– Alix, kérlek…
– Te rohadék – suttogtam, amint a düh áttört a jégpáncélon.
Hozzávágtam Nickhez a medált, mert nem bírtam tovább
elviselni az érintését. A fémdarab megpattant a karján, és
elgurult. – Tudtad, hogy elmentem az apád temetésére? Azért
mentem el, mert meg akartam neki mondani, hogy te jobb vagy,
mint ő, hogy te sosem leszel olyan, mint ő.
Nevetés tört fel belőlem, fájdalomból és haragból fakadó
nevetés.
– Hülyét csináltál belőlem.
– Alix… – Elfojtott, kétségbeesett könyörgés volt ez, de én mit
sem törődtem vele.
– Hadd mondjam el neked, pontosan mi is történt azután,
hogy úgy döntöttél, ez az undorító lovagiasság fontosabb neked,
mint én. Két héttel a távozásod után észrevettem, hogy terhes
vagyok, Nick. A te gyerekedet vártam. És rettenetesen
megijedtem, elhiheted, de boldog is voltam. Boldog voltam, mert
ott volt bennem egy részed, amelyet senki sem vehetett el tőlem.
Megijedtem, mert nem tudtam, mit tegyek, és nem akartam
fájdalmat okozni a családomnak.
Nick amúgy is sápadt arcából teljesen kifutott a vér,
döbbenten rám meredő szeme olyan volt, mint két sötét lyuk.
– Úristen!
– Fölösleges Istent szólongatnod – csattantam fel. – Ő sem volt
jobb hozzám, mint te.
Csak a harag adott erőt, hogy folytassam. Vörös köd borult
mindenre körülöttem. Fel-alá lépkedtem Nick előtt, így
próbáltam levezetni a bennem tomboló indulatot.
– Hugh rájött, hogy terhes vagyok, és felajánlotta, hogy ennek
ellenére feleségül vesz. Nem tudtam, mi mást tehetnék, úgyhogy
igent mondtam. Nem szerettem, de hajlandó voltam vele élni,
hogy nevet adjak a gyerekednek. Ő pedig hajlandó volt
felelősséget vállalni érte, nem úgy, mint te. Úgy tett, mintha az
övé volna a gyerek, és a maga módján épp annyira szerette, mint
én.
Megfordultam, hogy Nick szemébe nézzek.
– Ez az igazság, Nick. Volt egy lányunk. Egy gyönyörű
kislányunk, pont olyan, mint te. Ő volt az életem értelme,
minden gondolatom körülötte forgott, miután elmentél.
Dühömben Nick mellkasára tettem a kezem, és meglöktem.
– Úgyhogy most mondd meg – csattantam fel hol voltál,
amikor meghalt? Éppen Lindsey-t látogattad a kórházban? Vagy
Danielt tetted tisztába, és együtt nevetgéltél vele? Szeretted őt,
miközben Katié meghalt egyedül, anélkül hogy valaha
megismerte volna az apját? Mit csináltál, amikor olyan
rettenetesen nagy szükségem lett volna rád, amikor a pokol
kínjait éltem át Katié halála miatt?
Életemben először voltam tanúja annak, hogy egy ember
teljesen összeomlik, és szívből remélem, hogy soha többé nem
lesz részem ilyen látványban. Nick húsz évet öregedett a szemem
láttára. Olyan végtelen rettenet és fájdalom ült ki az arcára, hogy
még ma is kísért, a teste pedig mintha összement volna.
Reszketve, görnyedten temette a kezébe az arcát.
– Sajnálom – suttogta fájdalomtól elfúló hangon. – Úristen,
annyira sajnálom.
Megtettem hát, amit meg akartam tenni aznap este.
Lelkifurdalás nélkül összetörtem Nick szívét.
Eltapostam, mint egy bogarat. És amikor végeztem, csak
üresség maradt bennem.
Kimerültén az ajtó felé mutattam.
– Menj el! Takarodj a szemem elől!
Nick némán megfordult és kiment. Úgy támolygott, mint egy
öregember. Aztán eltűnt az éjszakában.
Nem tudom, meddig álltam ott, vakon bámulva a falakat.
Minden érzelem elszivárgott belőlem, csak halálos fáradtság
töltött el. Az térített magamhoz, hogy a macskák kergetőzni
kezdtek a bokám körül, és nyávogva próbálták magukra vonni a
figyelmemet.
Csak ekkor mentem vissza a szobámba. Kivettem egy
útitáskát a szekrényből, és beledobáltam néhány találomra
kiválasztott ruhát. Nem tudtam, hová megyek; csak azt, hogy itt
nem maradhatok. Nem bírom tovább ebben az emlékektől
zsúfolt szobában, ahol Nickkel szeretkeztem. Mikor is? Múlt
éjszaka? Mintha évszázadok teltek volna el azóta.
Végül is Vern bácsikám nyaralójában kötöttem ki Hardyban.
Elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcomra. Kinyitotta az ajtót
és beengedett, egyetlen kérdés nélkül. Megeskettem, hogy
titokban tartja az ottlétemet, aztán a következő hetet alvással
töltöttem, vagy ültem a Spring folyó partján, és a jeges vizet
bámultam. A bácsikám időnként elém tett valami ételt, de szinte
hozzá se nyúltam.
Ki tudja? Ha Jenna nem talál rám, talán még most is ott
lennék.
 HUSZADIK FEJEZET

A Spring folyó forrása, a Mammoth Springs Hardy közvetlen

közelében volt, az államhatár túlsó oldalán, Missouriban. A
föld alatti forrás vize jéghidegen tört fel, és amikor
összekeveredett a felszín melegebb levegőjével, többnyire
éjszakai köd alakult ki. A pára baljósan ülte meg a folyót, ide-oda
lebegett, mint valami élőlény, míg a nap fel nem szárította. Ettől
aztán valami titokzatos, mesebeli hangulat vette körül Vern bácsi
kertjét.
Szombat reggel még virradat előtt arra ébredtem, hogy a
bácsikám zörög, az előszobái szekrényben keresi a
horgászfelszerelését. Hallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó,
és elindul a furgon. Ekkor kiugrottam az ágyból. Felvettem egy
farmert meg egy régi pólót, és mezítláb kicsattogtam a konyhába.
A kávé még meleg volt, úgyhogy töltöttem magamnak egy
csészével, magamra kaptam Vern bácsi egyik flanelingét, nehogy
megfázzak a reggeli hidegben, és lesétáltam a folyóhoz. Leültem
a partra, kortyolgattam a kávémat, néztem, ahogy a nap felkel a
hegyek mögött, és hagytam, hogy elárasszon a békesség.
A folyó csobogása megnyugtató, szinte hipnotikus hatással
volt rám. Az első napsugarak áttörtek a ködön, és a harmat
áztatta pókhálókat hihetetlen szépségű, csillogó ékszerekké
változtatták. A túlsó parton egy dámszarvastehén lépett tétován
a vízbe, mellette a borja.
A szarvas mozdulatlanná dermedt, amikor meglátott,
felszegett fejjel állt és fülelt. Egy darabig csak bámultuk egymást,
de amikor nem mozdultam, arra jutott, hogy nem jelentek
veszélyt. A víz fölé hajolt, és ivott belőle. Eközben az egyik fán
egy rókamókus szólalt meg. Amikor a szarvas felemelte a fejét,
víz csöpögött a pofájáról. Le sem vette rólam a szemét, miközben
a borja valami néma jelre szintén inni kezdett. Aztán mindketten
eltűntek az erdőben, akár a kísértetek. Eltűnődtem, nem lehet-e,
hogy csak álmodtam az egészet.
Üldögéltem, míg el nem fogyott a kávém. Közben a köd rég
semmivé enyészett. Pisztrángok szökkentek fel a zúgókból, hogy
elkapják a víz fölött lebegő rovarokat, napfény csillogott ezüstös
pikkelyeiken. Figyeltem őket, és lassanként rájöttem, hogy érzek
valamit.
Vagy inkább egy érzés hiányát vettem észre. Mert – Katié
halála óta először – eltűnt a fájdalom. Nem volt harag bennem.
Mintha elpárolgott volna, én pedig ott maradtam tisztán, épen,
mint a fém az olvasztókemencében.
Épp ezen a különös felismerésen töprengtem, amikor halk
lépteket hallottam a nyaralótól induló ösvény felől. Aztán
mögém érve megszűnt a nesz.
– Nem bánod, ha csatlakozom hozzád?
Óvatosan letettem magam mellé a csészét a földre.
– Hogy találtál meg?
Jenna lángvörös haja megcsillant a fényben, ahogy leült
mellém, tekintetét a vízre szegezte.
– Tegnap este bevillant, hogy ez az egyetlen hely, ahol nem
kerestünk. Azt gondoltam, hogy hiába telefonálok ide, a
nagybátyád úgysem mondja meg az igazat, úgyhogy inkább
feljöttem kocsival, hogy a saját szememmel lássam, mi a helyzet.
Átkulcsoltam a térdemet.
– Gondolom, mindenki odavan az aggodalomtól.
– Nagyon megrémültek. Cody elmondta nekünk, mi történt az
áruházban. Már bánja, hogy utána magadra hagyott, de azt
mondta, olyan nyugodtnak tűntél, hogy fel sem merült benne,
hogy valami váratlan dolgot követsz el.
Amikor nem szóltam, Jenna szintén átkarolta a térdét.
– Múlt pénteken a Bírót hazaengedték a kórházból, a Southern
Supplyban pedig Jane nénikéd vette át az ügyek intézését. Kenny
azt mondja, nagyon jól megy neki. Szerintem ott tarthatnád
asszisztensnek, amikor visszamész.
Csak annyira fordította el a fejét, hogy lásson a szeme
sarkából.
– Bowie visszahozta a kocsidat. Azt mondta, most tökéletesen
működik.
A térdemnek támasztottam a homlokomat.
– És Nick? – Most egészen biztos voltam benne, hogy érzek
valamit. Elborzadva gondoltam arra, amit tettem vele, velünk, és
ráébredtem, hogy soha nem szívhatom vissza a szavaimat.
– Nem tudom. Senki sem látta. Még az építkezést is leállította.
Pár percig hallgattunk, mindketten a gondolatainkba
merültünk.
Jenna törte meg a csendet.
– Nagyon utálsz? Tudom, hogy mit gondolsz, de esküszöm,
Alix, soha nem használtalak ki.
– Tudom.
Végre rám nézett, csodálkozás ült az arcán.
 – Komolyan?
Felemeltem a fejem és bólintottam.
– Volt időm végiggondolni, és rájöttem, hogy nem is igazán az
döbbentett meg és háborított fel, amit tettél, hanem az, hogy
eddig nem jöttem rá. – Kissé oldalra fordultam, hogy Jenna
szemébe nézzek. – Szereted Hugh-t.
– Gyerekkorunk óta. – Felszegte az állát. – És ő is szeret
engem. – Aztán már ki is pukkadt a dacossága, mint egy
luftballon. – Úristen, olyan szörnyen nehéz volt, hogy őt is
szerettem, és téged is. Gyűlöltem magamat, és gyűlöltem Hugh-t,
amiért nem mer szembeszállni a családjával. Helena igazán
nyilvánvalóvá tette, hogy én nem vagyok „alkalmas” feleségjelölt
egy Morgannek, és Hugh mindig engedelmeskedett az anyjának.
– Bárcsak elmondtad volna! Akkor nem mentem volna hozzá.
– Tudom. Ma már én is bánom. De tudtam, hogy te Nicket
szereted, és eszembe se jutott, hogy így elfajulhat a helyzet.
Egyszerűen nem tudtam elhinni, amikor kiderült, hogy
összeházasodtatok. – Rám pillantott. – Hugh volt az első fiú,
akivel lefeküdtem, és amikor együtt jártatok, mindig eljött
hozzám, miután téged hazavitt.
Akaratlanul is elnevettem magam.
– Úristen, szép kis kavarodás! Én minden este kisurrantam a
házból, hogy lefeküdjek Nickkel, és pokoli bűntudatom volt,
amiért kihasználom Hugh-t, közben meg ő ugyanezt csinálta
veled. – Jenna karjára tettem a kezem. – Nagyon sajnálom, Jenna.
Valószínűleg egyedül te vagy ártatlan ebben a kudarcban.
– Nem, ne mondd ezt! – Megrázta a fejét, csak úgy táncoltak
vörös fürtjei. – Nem vagyok ártatlan. Senki sem kényszerített rá,
hogy továbbra is találkozgassak Hugh-val. És az esküvőtök után
egy darabig nem is tettem. Megmondtam neki, hogy vége. De
aztán meghalt Katié. Ez Hugh-nak is fájt, Alix, te pedig
egyszerűen bezárultál. Amikor hozzám jött vigaszért, nem
tudtam visszautasítani, ahhoz túlságosan szerettem.
– Szegény Hugh – dünnyögtem. – Ugyanolyan boldogtalan
volt, mint én. Szóval mindvégig te voltál az a bizonyos másik nő
az életében.
Ezúttal keserű volt Jenna nevetése.
– Ó, más nők is voltak. A sors iróniája, hogy nem neked akart
fájdalmat okozni vele, hanem nekem. Valahányszor bántani
kezdett a lelkiismeret, és azt mondtam Hugh-nak, ne jöjjön többé,
keresett magának valaki mást, hogy engem gyötörjön. És ez
mindig bevált. Pár hét elteltével bekopogott, elmondta, mennyire
sajnálja, mennyire szeret, és én visszafogadtam. Mintha
rászoktam volna valami drogra. Tudtam, hogy nem kéne ezt
tennem, de nem bírtam ellenállni.
– Hát, Hugh most már szabad. A tiéd lehet, ha akarod.
Fanyar mosoly jelent meg Jenna arcán.
– Kösz, de nem vagyok biztos benne, hogy annyira akarom.
Sokat gondolkodtam mostanában, és arra jutottam, hogy jobbat
érdemlek, olyan valakit, aki eléggé szeret ahhoz, hogy vállalja
ország-világ előtt, és harcolni is hajlandó értem, ha arra kerül a
sor. Talán inkább én vagyok túl jó Hugh-nak. Ha nem változik
meg és nem nő fel, végeztem vele.
Megértő pillantást váltottunk, aztán azt kérdezte:
– És mi a helyzet Nickkel és veled?
A tekintetem a folyó felé vándorolt.
– Vége. Nincs többé olyan, hogy Nick és én. – Csaknem
elviselhetetlen fájdalom szorította össze a szívem, amint a
gondolataimat végre szavakba öntöttem. És senkit sem
hibáztathattam érte, csak magamat.
 – Ezt nem hiszem. Nick őrülten odavan érted.
– Lehet, hogy valamikor így volt, de most már nem. Azok
után, amit tettem vele. Azt senki se bocsátaná meg. Ha ezer évig
élne, akkor sem.
– Beszéltél neki Katie-ről?
Próbáltam kipislogni a könnyeket a szememből.
– Nem egyszerűen beszéltem neki róla, Jenna. ízekre
szaggattam vele, kegyetlenül és szándékosan. Meg akartam
sebezni, és jobban sikerült, mint valaha is gondoltam. Soha többé
nem áll szóba velem.
– Ezt nem tudhatod.
– Te nem láttad. Teljesen összetört, és én tehetek róla. Azt
mondtad, az építkezést is leállította. Nekem építette a házat,
úgyhogy ez azért jelent valamit.
– Értem. – Jenna nagyot sóhajtott, aztán fanyar mosollyal
fordult felém. – Szerinted létezik valami férfiakról leszoktató
program, amihez mindketten csatlakozhatnánk?
– Valahogy az az érzésem, hogy egyikünknek se nagyon
használna – mondtam letörten.
– Valószínűleg igazad van. De nem bujkálhatsz itt örökké.
Előbb vagy utóbb haza kell menned.
– Lehetetlen – suttogtam. – Képtelen vagyok visszamenni a
pajtába, a családomhoz meg nem akarok visszaköltözni, mintha
tízéves lennék.
Jenna félrebiccentett fejjel elgondolkodott egy pillanatra.
– Nem is kell. Tudok egy házat, ahová beköltözhetsz. Kicsi,
csak két hálószoba van benne, de teljesen berendezett, és alig pár
sarokra van a Southern Supplytól. A tulajdonosok el akarták
adni, de most, hogy gyengélkedik az ingatlanpiac, kiadni is
hajlandók. Csak át kell vinnünk a ruháidat, és estére már be is
költözhetsz.
Talán itt az ideje valami változásnak, gondoltam. Mostanáig
nem igazán volt csodás az életem. Hirtelen meghoztam a döntést,
és felálltam.
– Szedjük össze a cuccaimat, és hagyjunk egy cédulát Vern
bácsinak.
Azt hiszem, valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem,
hogy ha Nick megtudja, hogy visszajöttem, felhív. Aprócska, hiú
remény volt, de ragaszkodtam hozzá. Én biztosan nem
hívhattam fel Nic-ket. Már csak azért sem, mert éreztem, hogy
szívesebben fogadná a pokol lángjai közül kiemelkedő
Belzebubot, mint engem.
Persze, a kis házba beköltözni azért nem volt olyan egyszerű,
ahogy Jenna gondolta, és először a családommal kellett
megtárgyalnom a dolgot.
Mindenki a farmon volt, amikor odaértünk. Türelmesen
végighallgatták, amint bocsánatot kértem azért, hogy rájuk
ijesztettem, majd bejelentettem, hogy elköltözöm. Most is olyan
óvatosan viselkedtek velem, mint Katié halála után.
Utána Jenna segített bepakolni a holmimat a dobozokba,
amelyeket útközben szereztünk be a városban. Nemcsak a
ruháimat, minden személyes tárgyamat és az edényeimet is
össze kellett szednem. Miután megteltek a dobozok, kivittük
őket a Chevyhez.
Furcsa, de egyszerre rájöttem, hogy már nem szeretem a
kocsit. Most ismertem fel, hogy azért ragaszkodtam hozzá az
elmúlt évek során – akárcsak a pajtabeli szobához –, mert
ismerős volt, mert Nick egy része volt, amelyet nem tudtam
elengedni. De egyelőre kénytelen voltam a Chevyvel járni, amíg
nem veszek egy új autót.
 Amikor az utolsó dobozzal is végeztünk, Jenna kisöpörte a
haját az arcából, jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd az
ajtó felé indult.
– Előremegyek, kinyitom a házat, és bekapcsolom a légkondit.
Hamarosan találkozunk. – Időt akart hagyni nekem, hogy
elbúcsúzzak a régi életemtől, én pedig éltem a lehetőséggel.
Miután egyedül maradtam, megálltam az üres szoba közepén,
a tekintetem végigvándorolt a rozoga ágyon, a hepehupás öreg
fotelen, a kis ablakon. Elhagyatottnak tűnt most a szoba, valami
végtelen szomorúság áradt belőle. Mintha csak megérezte volna,
hogy többé nem veszik hasznát, hogy ezentúl senki sem pihen
meg erős falai között.
Könnyes szemmel mentem ki, finoman csuktam be magam
mögött az ajtót. Már félúton voltam a pajta előtt, amikor
belerúgtam valamibe, ami fémes csengéssel gurult elém.
Zokogástól csukladozva vettem fel a medál maradványát. Az
öklömbe szorítottam, aztán elgyengülve támaszkodtam az istálló
falának. Könnyek gördültek végig az arcomon.
– Mit tettem? – suttogtam. Úgy éreztem, ezernyi darabra törik
a szívem. – Úristen, mit tettem?

A következő hét furcsának, irreálisnak tűnt. A vasárnapot azzal

töltöttem, hogy kipakoltam, és elrendeztem a holmimat a kedves
kis házban, amelyet kibéreltem. A házat nemrég újították fel,
minden volt, amit csak kívánhattam, beleértve egy virágágyást is
a hátsó veranda mögött, amelyben a legkülönbözőbb színű
rózsák nyíltak. Nekem azonban furcsa volt, hogy hallom a
közelben játszó gyerekek hangját, mivel eddig mindig távol
laktam a szomszédoktól. A forgalom is állandó háttérzajt
jelentett, ezért az első éjszakákon alig bírtam aludni.
 Hétfő reggel átírattam a közműveket a nevemre, és
áthelyeztettem a telefonom. Amikor bementem dolgozni, azt
láttam, hogy Jane néni már bent van. Egyikünk sem szólt egy
szót sem, a nénikém úgy folytatta a munkát, mintha
világéletében a Southern Supplynál dolgozott volna. És Jennának
igaza volt. Jane néni hihetetlenül hatékonynak bizonyult. Régóta
nem fordult elő velem, hogy nem kellett beosztanom minden
percemet.
A felszabaduló időben körbejártam az áruházat, úgy
bámultam az árukészletet, mintha még sosem láttam volna, és
elbeszélgettem az alkalmazottakkal, akikkel legfeljebb egy-két
szót váltottam, mióta felvettem őket.
A hét folyamán egyszer sem láttam Nicket, nem is hívott,
pedig valahányszor megszólalt a telefon, felugrottam. Daniel
továbbra is eljárt dolgozni az áruházba délutánonként, de
igyekeztem távol tartani magam tőle. Annyira hasonlított Nickre,
hogy belém hasított a fájdalom, ha megláttam. Lehet, hogy
furcsának találta a viselkedésemet, de nem tette szóvá.
Csütörtök reggel elvittem a Chevyt a farmra, leparkoltam vele
a színben, és beültem Jenna Lincolnjába. Jonesboróba mentünk,
és visszafelé már egy vadonatúj, tűzvörös Isuzu Troopert
vezettem. Az elérhető autók közül ez hasonlított a legkevésbé a
Chevyre.
Késő este szólalt meg a csengő. Nem lepődtem meg. Cody
csaknem minden este benézett hozzám pár percre. Tudtam, hogy
még mindig bűntudat gyötri, amiért magamra hagyott az
áruházban azon az estén, bár mindketten óvatosan kerültük a
témát. Cody alighanem attól tartott, sírógörcsöt kapok, ha bármit
is mond, és hiába volt seriff, férfi lévén nem tudott mit kezdeni a
zokogó nőkkel.
 Betettem az utolsó piszkos edényt a mosogatógépbe, aztán
kinyitottam az ajtót. Meglepetésemre nem Cody volt a
látogatóm, hanem Hugh.
– Szia!
– Helló! – Döbbenten álltam ott, és a homlokomat ráncolva
néztem Hugh-ra, aki egyik lábáról a másikra állt.
– Beengedsz?
Hát, végül is miért ne? Az egész hét elég szürreálisan telt. Az,
hogy Hugh áll a küszöbön, csak az utolsó volt a furcsaságok
hosszú sorában. Kitártam az ajtót, és előreindultam a konyhába.
– Kérsz jeges teát? Most készítettem egy kancsóval.
– Az jó lenne.
Tettem egy kis jeget a poharakba, kitöltöttem a teát, és az
asztalhoz vittem.
Hugh elvette, aztán úgy kezdte méregetni, mintha még sosem
látott volna ilyen italt.
– Biztosan azon gondolkozol, miért vagyok itt.
– Megfordult a fejemben – ismertem el, és kortyoltam egyet a
teámból.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy hiányzol?
– Még szép, hogy hiányzom. Mint egy pestisesnek a patkány,
amelyik behurcolta a bolhákat.
Hugh mosolyogva nézett fel.
– Ennyire azért nem voltál szörnyű.
– Most megnyugtattál.
Elhalványult a mosolya.
– Tényleg hiányzol, Alix. Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam
neked, de szerettelek. Valahol a lelkem mélyén mindig is szeretni
foglak.
– Csak nem úgy, ahogy kellene – mondtam halkan.
 – Nem, nem úgy. – Megint lesütötte a szemét. – Olyan volt a
házasságunk, mintha a húgomat vettem volna feleségül.
Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét.
– Hugh, ez legalább annyira az én hibám volt, mint a tiéd. Túl
fiatalon házasodtunk össze, és rossz okból. Kész csoda, hogy
ilyen sokáig együtt maradtunk. És ha ez megvigasztal, te sem
voltál ám annyira szörnyű.
– Az ágyban sem? – Elnevette magát, amikor meglátta az
arckifejezésemet, én meg viszonoztam a vigyorát.
– Hát, mondjuk úgy, hogy két ágacska kevés a tűzgyújtáshoz.
Szerintem egyikünk sem tette bele a szívét.
– Talán ha jobban akartuk volna…
Elengedtem a kezét, és hátradőltem.
– Nem. Akkor sem működött volna. Mindketten mást
szerettünk.
– Azt hiszem, igazad van.
– Na és mi a helyzet Jennával?
Hugh grimaszt vágott.
– Semmi. Szóba se áll velem. Nem láttam azóta, hogy az út
menti étteremben találkoztunk. Bár tudnám, mit akar!
– Nem nehéz kitalálni – mondtam lágy hangon. – Olyan
valakit akar, aki büszke rá, akinek ő az első.
Hugh felsóhajtott, és megdörzsölte a szemét.
– Igazi seggfej voltam, ugye? Veled is, meg vele is.
– Emberek vagyunk, mindannyian követünk el hibákat. Én
például óriási hülyeségeket csináltam, úgyhogy ne gondold,
hogy ez a te kiváltságod.
– Szerinted megbocsát valaha nekem?
– Ezt tőle kell megkérdezned.
– És te? – nézett a szemembe. – Szeretném visszakapni a jó
barátomat, ha még nem késő.
Könnyek gyűltek a szemembe, alig bírtam megszólalni:
– Itt van.
Átöleltük egymást egy hosszú pillanatig, aztán Hugh reszkető
hangon felnevetett.
– Jobb, ha megyek, mielőtt még újabb fogadásokat kezdenek
kötni ránk a borbélyüzletben.
Elengedtem, hátraléptem és megtöröltem a szemem.
– Az elsőt ki nyerte?
– Mooney Orr.
Tátva maradt a szám.
– Az az ocsmány kis szarcsimbók, aki negyedikben megvert?
Hugh elvigyorodott,
– Pontosan. Miután annak idején Nick a védelmedben betörte
az orrát, és kiütötte két fogát, azt mondta, hogy ismer téged, és
nincs nálad semmi esélyem.
– Mi a fene!
Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, Hugh megállt, és lenézett
rám.
– Felhívhatlak néha, csak hogy elbeszélgessünk egy kicsit?
Elmosolyodtam.
– Bármikor hívhatsz.
– Köszönöm! – Csókot nyomott a homlokomra. – Viszlát! –
Fütyörészve indult el a járdán. Reméltem, hogy Jennához megy.
Mindazok ellenére, amin keresztülmentünk – vagy talán épp
azért –, tisztában voltam vele, milyen rendes srác tud lenni
Hugh.
A másnap, vagyis a péntek nagyjából ugyanúgy telt, mint a
hét többi része. Enyhe kábulatban teltek az órák, több vevőnek is
új hitelszámlát nyitottam, elvégeztem azt a kevés papírmunkát,
amit Jane néni meghagyott nekem, és általában véve
haszontalannak éreztem magam. Még azokból az átkozott
madárfürdetőkből is rendeltem egy újabb szállítmányt, csak
hogy elfoglaljam magam.
Egészen megkönnyebbültem, amikor este mindenki
hazament, én pedig ott maradtam egyedül, hogy összeszedjem a
nyugtákat és bezárjak. Szöszmötöltem egy darabig, halogattam
az indulást, de igazából nemigen volt rá okom, hogy ott legyek.
Megfordult a fejemben, hogy teszek egy hosszabb utat a
Trooperemmel, de ehhez sem volt igazán kedvem.
Végül beugrottam a boltba, bevásároltam, és abban a tudatban
indultam haza, hogy ez az este is olyan lesz, mint a többi. Addig
bámulok valami unalmas műsort a tévében, míg le nem csukódik
a szemem, ekkor lefekszem, és az éjszaka hátralevő részében a
sötét mennyezetet bámulom, és Nickre gondolok.
Csak arra nem számítottam, hogy Daniel fog várni az elülső
verandán.
Leállítottam a Troopert, és kiszedtem a csomagjaimat. Már
félúton jártam az udvarban, amikor megláttam. Egyszerre a
torkomban dobogott a szívem, és alig kaptam levegőt.
Akaratlanul is megtorpantam, aztán rákényszerítettem remegő
lábam, hogy vigyen el a lépcső aljáig.
– Daniel!
Amikor a fiú felnézett, pont olyan elgyötörtnek látszott,
amilyennek én éreztem magam.
– Daniel, mi a baj?
– Apu – mondta, majd nagyot nyelt. Belém nyilallt a félelem.
– Mi a baj? Mi történt?
– Nem tudom, mi a baj! – Annyira kétségbeesetten csengett a
hangja, hogy egy pillanatra le kellett hunynom a szememet.
 – Gyere be! Ott nyugodtabban tudunk beszélni.
Kivette a kezemből az egyik zacskót, aztán bekísért a
konyhába. Az egyik székre mutattam.
– Ülj le!
Daniel leroskadt, én meg leültem mellé. Annyira aggódtam,
hogy eszembe sem jutott kipakolni, amit vettem.
– Mondd el! – kértem halkan.
– Azt hiszem, meg akarja ölni magát.
– Micsoda? – Úgy értek a szavai, mint egy ökölcsapás. Forgott
körülöttem a világ, és éreztem, hogy minden vér kiszaladt az
arcomból.
– Nem úgy értem, hogy beszerzett egy pisztolyt vagy ilyesmi,
de nem tudom, mi másnak hívhatnám ezt. Egész napra
bezárkózik, és nem engedi Bowie-nak, hogy a műhelyen vagy a
házon dolgozzon. Nem eszik, nem borotválkozik, nem csinál
semmit, csak ott ül. Próbáltunk beszélni vele, kideríteni, mi baja,
de meg se hallgat minket, nem felel semmire. És tudom, hogy
nem alszik, mert hallom, hogy fel-alá járkál éjszaka, miután
hazaér. Még sosem láttam ilyennek.
Kész csoda, hogy nem estem le a székről, olyan erősen
remegtem.
– Várj csak, nem azt mondtad, hogy egész nap otthon van?
– Napközben igen. De az utóbbi két hétben minden este
ugyanabban az időpontban elmegy otthonról, és csak sötétedés
után jön meg. Tegnapig nem is tudtuk, hová megy.
Rémület áradt végig rajtam. Nem akartam feltenni a
következő kérdést, de muszáj volt megtudnom.
– Mi történt tegnap?
Daniel rám nézett szürke szemével, amely annyira hasonlított
Nick szemére.
 – Követtem. A baptista templom melletti temetőbe ment.
Szerinted ott van eltemetve az apja?
– Jaj, istenem! – Az arcom elé emeltem a kezemet. – Nem. Nem
az apja van ott eltemetve. – Hanem a lányunk.
– Alix, segítened kell neki. Mindig is szerelmes volt beléd.
Mindannyian tudjuk. Ha valaki képes a lelkére beszélni, az te
vagy. – Ijedt suttogással folytatta: – Ha nem teszed meg, meghal.
Én nem tudom, mit tehetnék még.
Leengedtem a kezem, és minden erőmmel igyekeztem
összerakni szilánkokra tört szívem.
– Azt mondtad, minden este ugyanabban az időpontban megy
el?
– Igen. Hétkor. – Remény csillant meg Daniel szemében. – Ez
azt jelenti, hogy beszélsz vele?
Az órára pillantottam. Már fél hét volt.
– Nem ígérhetem, hogy bármit is elérek, Daniel, de
megpróbálom. Mindent megteszek, ami tőlem telik.
– Megvárjalak?
– Ne! Fogalmam sincs, meddig tart. Inkább menj haza! Majd
felhívlak.
Daniel felállt, és szorosan átölelt. Azon imádkoztam, ne tudja
meg soha, hogy miattam került az apja ilyen állapotba.
Gépiesen kipakoltam az ennivalót, aztán bementem átöltözni.
Azt akartam, hogy Nick előbb érjen oda, mert féltem, hogy ha
meglát, azonnal visszafordul, és esélyem sem lesz beszélni vele.
Fogalmam sem volt róla, hogyan beszélek majd a lelkére, csak
azt tudtam, hogy valahogyan meg kell tennem. Különben is, ki
lenne alkalmasabb a feladatra nálam? Ha valaki tudja, mit jelent
a gyász, mit jelent, ha az ember magába zárja az érzelmeit, hát az
én vagyok. Még ha gyűlölettel reagál, az is jobb a semminél.
 Vártam negyed nyolcig, aztán beültem aTrooperbe, és lassan
áthajtottam a városon, majd leparkoltam a templomnál. A Nick
által bérelt ház nem messze volt innen, úgyhogy biztosan gyalog
jött. A furgonja mindenesetre nem állt ott.
Azonnal megláttam. Katié sírja a temető hátsó falának
közelében volt, egy nagy ámbrafa alatt, nem messze attól a
helytől, ahová French nagyit temették. És ha nem tudtam volna,
hogy ott lesz, nem biztos, hogy megismerem Nicket.
Csak állt és bámulta a sírkövet, a kezét kifakult farmere
zsebébe dugta. Gyűrött pólót viselt, úgy lógott rajta, mintha
lefogyott volna. Az állát szakáll takarta, és valószínűleg napok
óta nem fésülködött. Megint csak fájdalom hasított a szívembe.
Erről én tehetek. Én tettem vele ezt, és most kötelességem
helyrehozni.
Megálltam mögötte, de annyira nem érzékelte a külvilágot,
annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vett, amíg
meg nem érintettem a karját. Ekkor összerezdült, aztán
hátrafordult, és rám nézett kivörösödött szemével. De csak egy
másodpercre.
Mielőtt megszólalhattam volna, elkapta rólam a pillantását, és
indulni készült.
– Bocsánat! – motyogta. – Nem tudtam, hogy itt leszel. Már
megyek is.
– Nick, várj! Kérlek!
Lehajtott fejjel megállt, még mindig nem nézett rám.
– Nem akarom, hogy elmenj – suttogtam. – Azért jöttem, hogy
beszéljek veled.
– Hogy beszélj velem? Hogyan tudsz egyáltalán rám nézni
azok után, amit tettem veled?
Odaálltam elé, és megvártam, míg a szemembe néz.
 – Figyelj rám, Nick! Te nem tettél velem semmit. Én tettem
magammal. Senki sem kényszerített, hogy hozzámenjek Hugh-
hoz. Senki sem kényszerített, hogy a Katié halála fölött érzett
gyászomat haraggá és gyűlöletté formáljam át. Érted? Én tettem
magammal.
– Jogosan gyűlölsz. Elhagytalak. A gyerekemet vártad, és én
elhagytalak – mondta színtelen, érzelemmentes hangon.
– De én nem gyűlöllek! – kiáltottam kétségbeesetten. –
Gyűlölni akartalak. Sikerült is meggyőznöm magam, hogy
gyűlöllek. De hiába harcoltam minden erőmmel, továbbra is csak
szerettelek. Szeretlek, a francba!
– Nem, az képtelenség, hogy szeretsz, a szánalmadból meg
nem kérek. – Hátrált egy lépést, de aztán megállt Katié sírköve
mellett.
– Sohasem láthatom őt. – Nyers volt a hangja a visszafojtott
fájdalomtól. – Sohasem tarthatom a karomban.
És ekkor hirtelen rájöttem, hogyan tudnék áttörni a páncélján.
El kell érnem, hogy megszabaduljon azoktól a fojtogató
érzelmektől. Ki kell adnia magából őket, hogy ne mérgezzék
tovább. Ezt kellett volna tennie velem a családomnak sok évvel
ezelőtt, ezt tette velem Jenna azon az éjszakán, amikor ott ültünk
a konyhájában, és együtt sírtunk.
Beletúrtam a táskámba, és előhúztam a tárcámat. Kinyitottam,
kivettem belőle Katié képét, amelyet mindig magamnál
tartottam, és odaadtam Nicknek. Ő úgy vette el, mintha transzba
esett volna, a tekintete szinte rátapadt az aprócska arcra.
– Hadd meséljek neked Katie-ről – mondtam halkan.
És a következő órában pontosan ezt tettem. Egy idő után
észrevettem, hogy könnyek gördülnek le Nick arcán, és néma
zokogás rázza a testét, de elfojtottam saját fájdalmamat, és
folytattam. Amikor a végére értem, közelebb léptem Nickhez, és
átöleltem. Tudtam, hogy most csakis rám figyel.
– Csak húszéves voltál, amikor elmentél, Nick. Szinte még
gyerek. Azt tetted, amit helyesnek gondoltál, és ennél többet
egyikünktől sem lehet várni. Katié bölcsőhalálban halt meg. Ha
itt lettél volna, akkor sem tehetsz ellene semmit, senki sem
tehetett semmit. De megmentettél egy másik gyereket.
Megmentetted Danielt, aki remek srác. Nem hibáztatnálak, ha
gyűlölnél azért, hogy olyan kíméletlenül beszéltem neked Katie-
ről, de Daniel érdekében ne tedd ezt magaddal. A fiú szeret
téged, szüksége van rád, és rettentően aggódik érted.
Nick karja szinte akaratlanul fonódott körém, és olyan erősen
szorított, hogy alig kaptam levegőt. Az arcát a hajamba temette,
és mindkettőnkből kitört a zokogás. Megsirattuk a kislányunkat,
a fájdalmat, amit egymásnak okoztunk, az összes elvesztegetett
időt. És amikor elapadtak a könnyeink, Nick felemelte a fejét, és
rám pillantott.
– Szeretlek – suttogta.
– Akkor gyere haza velem! – feleltem.
És így történt.
A kis bérelt házba érve Nick megkérdezte, hol a fürdőszoba.
Útba igazítottam, aztán bementem a konyhába. Míg ő
lezuhanyozott és megborotválkozott, felhívtam Danielt, és
megmondtam neki, hogy az apja későn ér haza, ne várja meg.
Aztán eltartottam a kagylót a fülemtől, és mosolyogva
hallgattam a fülsiketítő örömujjongást.
Mire Nick kijött a konyhába, tisztábban és szakáll nélkül,
készítettem egy nagy halom szendvicset. Úgy falta be, mint akit
éheztettek mostanáig, majdnem mindet ő tüntette el.
Aztán eltolta a tányért, és hátradőlt. Még mindig fáradtnak
tűnt, de már nem volt olyan megviselt, és szürke szeme is
élénken csillogott, amikor rám nézett.
– Vannak még képeid?
Szerencsére voltak. A költözésnél az első dolgom volt, hogy
bepakoljam a Katié képeivel telerakott albumokat. Leültünk az
ágyra, hátunkat a támlának vetettük, összeért a vállunk, és
végiglapoztuk az összes képet, és beszélgettünk, mint
gyerekkorunkban. Amikor az utolsó oldalhoz értünk, hosszan
öleltük egymást, aztán másféle vigasz iránt ébredt vágy
bennünk, és lassan, gyengéden szeretkeztünk.
Hajnal volt már, amikor Nick felém fordult, és megfogta a
kezem.
– Esküszöm, hogy soha többé nem hagylak el – suttogta.
A másik kezemet az arcához emeltem. Végigsimítottam a
bőrén.
– Nem is ajánlom – mondtam. – Mert ha még egyszer
előfordul, utánad megyek.
 EPILÓGUS

B árcsak azzal fejezhetném be, hogy egy hét múlva

összeházasodtunk Nickkel, és azóta is boldogan élünk, de
nem tehetem. Szerettük egymást, efelől semmi kétség, de olykor
a szerelem önmagában kevés. Előzőleg kimondhatatlan fájdalmat
okoztunk egymásnak, és az ilyesmit nem könnyű helyrehozni.
Sok időbe telt, míg enyhült a gyötrelem, és újra meg tudtunk
bízni egymásban, sok munka és még több beszélgetés kellett
hozzá.
Egyéb gondok is felmerültek. A hibák, amelyeket elkövettünk,
nem csak kettőnk életére voltak hatással. Olyanok voltak, mint a
tóba dobott kavicsok, amelyek körül még akkor is hullámzik a
víz, mikor maga a kő már rég elmerült.
Danielt fel kellett világosítani a születése körülményeiről,
mielőtt még a városban keringő pletykákból tudná meg, mi
történt. Bármilyen fájdalmas is volt ez nekik, Nick és Lindsey
leültették a fiút, és mindent elmondtak, mialatt én izgalmamban
a körmömet rágva vártam otthon.
Késő éjjel csengetett be hozzám Daniel, ruhákkal teli
bőrönddel a kezében. Bevezettem a vendégszobába, ágyba
dugtam, aztán felhívtam Nicket, és megmondtam, hogy
biztonságban van a fiú. A következő hónapban Daniel nálam
lakott. Úgy festett, mint egy néma, sápadt kísértet: elfoglalt némi
helyet a térből, de valójában nem volt ott. Nem nyaggattam,
hogy szedje össze magát, mert tudtam, hogy ezzel egyedül kell
megküzdenie. Miután az apámmal kapcsolatban én is
keresztülmentem valami hasonlón, sejtettem, mit érez.
De Daniel értelmes kölyök volt. Végül megértette, hogy nem a
sperma teszi az apát. A feltétel nélküli szeretettől és
gondoskodástól válik szülővé az ember. Számomra a Bíró volt az
apa. Daniel számára Nick, és a szeretet, amelyet egymás iránt
éreztek, a végén legyőzte a fájdalmat.
Lindsey esetében nehezebb volt a helyzet. Azt hiszem, Daniel
végül megértette, miért tagadta meg őt hosszú éveken keresztül,
sőt meg is bocsátott neki. De a lelke mélyén soha nem tudta
elfogadni, hogy ő az anyja. Legfeljebb barátok lehettek, de még
ez is lassan ment.
Cody sokat segített, mert Daniel kedvelte és tisztelte őt. Cody
és Lindsey hat hónappal az első találkozásuk után
összeházasodtak, és elég az arcukra nézni, ha együtt vannak
valahol, hogy lássa az ember, mennyire szeretik egymást.
Elismerem, elég furcsa, hogy most már Lindsey is a
családunkhoz tartozik, de nekem is meg kellett tanulnom
megbocsátani és felejteni. Azok után, hogy hosszú évekig
gyűlöltem, sosem leszünk jó barátnők, ennek ellenére meg kellett
állapítanom, hogy Lindsey nagyon is kedves és gondoskodó tud
lenni, ha lehetőséget kap rá.
Nick végül megépítette a házát, de nem költözött be. Én
továbbra is a kis bérelt házamban laktam, és életünkben először
megpróbáltunk normális párkapcsolatban élni. Eljártunk
vacsorázni, moziba, színházba, az összes városi ünnepségre. És
együtt kezdtünk járni a templomba, pedig valamikor azt hittem,
soha többé nem teszem be oda a lábam. Darla néni majd kibújt a
bőréből örömében.
Ha már szóba került Darla néni, el kell mondanom, hogy
újabban eljegyzési gyűrűt villogtat az ujján, akkora gyémánttal,
mint egy tyúktojás. És ha a villogtatással nem sikerül a gyűrűjére
vonni a beszélgetőtársa figyelmét, akkor képes, és egyenesen az
ember orra alá dugja. Az esküvő időpontját illetően még mindig
csak hitegeti Bowie-t, de ő olyan férfi, aki sosem adja fel. Nick
szerint kettejük kapcsolatának többek között az a haszna, hogy
Bowie azóta jobban főz.
Azt hiszem, hosszú, boldog életük lesz együtt. Bowie eleven,
egészséges férfi, élvezi a munkát a műhelyben Nickkel, és
szemlátomást egyelőre eszében sincs lassítani a tempón. Darla
néni meg biztosan nem fog lassítani, míg csak koporsóba nem
rakják és el nem temetik.
A Bíró remekül van, még most is minden évben szépen rendbe
hozza a kertjét. Maradandó károsodás nélkül felépült a stroke-
ból, de azóta sokkal jobban vigyáz magára. Szerintem
mindannyiunkat túl fog élni.
Egyszer hallottam, amint azzal szórakoztatta Danielt, hogy a
mumusmacskáról mesélt neki, amelyik a híd alatt lakik, a vasúti
síneknél. Akaratlanul is elmosolyodtam Daniel hitetlenkedő
arckifejezése láttán.
Nem sokkal ezelőtt a családomon valóságos költözködési
hullám vonult végig. Most, hogy Darla néni hamarosan férjhez
megy és Bowie-val fog élni, Jane néni pedig gyakorlatilag
egymaga vezeti a Southern Supplyt, a Bíró túl sokat maradt
volna egyedül. Ezért a szüleim visszaköltöztek a farmra, Jane
néni pedig megkapta az ő kis téglaházukat. Igazán élvezi, hogy
végre saját lakása van.
Jane néni boldogabbnak tűnik, mint valaha. Nagyon büszke
rá, hogy ő a Southern Supply vezetője. Megértem, miért.
Végeredményben én is ezt csináltam. Sokáig az üzlet volt
számomra az élet értelme. Most már más dolgok is vannak az
életemben, és boldog vagyok, hogy az ügyek nagy részét Jane
nénire hagyhatom. Így legalább megvalósíthatom egy gyerekkori
álmomat, vagyis írhatok.
Van, amikor szinte áradnak belőlem a szavak, mint a víz a
sima kövek fölött. De az is előfordul, hogy lelassulnak az ujjaim a
billentyűzeten, és úgy törnek rám az emlékek, hogy csak a múltat
látom. Időnként még mindig elsírom magam, de furcsa módon
újabban inkább a szép dolgok jutnak eszembe. Alighanem Nick
tette velem ezt a csodát.
Csaknem napra pontosan másfél évvel a temetőben töltött este
után Nick felhívott, és megkért, hogy találkozzak vele a házban,
amelyet épített. Csodálkoztam, mert már sötét volt, de igent
mondtam. Minden alkalmat megragadtam, hogy láthassam
Nicket.
Kiszálltam a Trooperből, és megvártam, míg a szemem
megszokja a holdfényt. Nagy, kerek telihold volt aznap éjjel,
amely ezüstöskékes fénybe vonta az udvart. Még mindig ott
álltam, amikor Nick egyszer csak kilépett egy fa sötét
árnyékából.
– Szia! – mondtam halkan, nehogy messzire vigye a szavaimat
a hideg éjszakai levegő. – Mi újság?
– Szeretnék mutatni neked valamit a hátsó verandán.
Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő csak kézen fogott, és
átvezetett az udvaron. Ezerszer jártam már a házban, és el sem
tudtam képzelni, mi lehet a verandán, amit ne láttam volna még.
 A ház mellett teljes volt a sötétség, de az épület sarkánál
valami pislogó fényt vettem észre. Közelebb léptem, aztán
megtorpantam.
A veranda korlátján gyertyák égtek aranyló csillogással.
Gyertyák álltak az asztalon is, ezüstvázába helyezett, frissen
vágott virágok, egy üveg pezsgő és két talpas pohár
társaságában.
És a palack előtt ott volt valami, amire talán még vakon is
ráismertem volna. Egy méhbalzsamos tégely.
Nickre pillantottam, és hirtelen elgyengült a térdem. Nick
elmosolyodott, majd felvezetett a lépcsőn.
– Nyisd ki! – mondta halkan.
Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemmel felnyitottam a
kerek kis doboz fedelét. A dobozban, kék bársonyágyon, egy
gyűrű feküdt.
Nick megfogta az állam, és maga felé fordította az arcom.
– Gratulálok – suttogta. – Huszonhat évvel ezelőtt egy
határozott természetű kislány, akinek az egyetlen fegyvere egy
kis doboz méhbalzsam volt, eltökélte, hogy megment egy
rongyos, magányos fiút. És ez olyan jól sikerült neki, hogy már
csak egy dolog van hátra. Légy a feleségem, Alix! Ideje, hogy
megtöltsük ezt a házat szerelemmel, nevetéssel és egy családdal.
– Igen – feleltem elcsukló hangon, egyszerre sírva és nevetve,
és Nick karjába vetettem magam. – Igen, már nagyon is ideje
volna.
Anyu a hetedik mennyországban volt a hír hallatán. Végre
elkezdhette tervezgetni a nagyszabású esküvőt. Alaposan
kihasználta a helyzetet, csaknem őrületbe kergetett mindenkit az
állandó nyüzsgésével és a gondosan kidolgozott terveivel.
Mintha legalábbis az angol királynő készült volna házasságot
kötni Morganville-ben.
Azt hiszem, már végre kezdtem elhinni, hogy tényleg meglesz
az esküvő, amikor Nick az előtte való este meglógott a
legénybúcsújáról, és megjelent az ajtómban. Mosolyogva
engedtem be.
– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdeztem. – Neked a haverok
mellett volna a helyed, tortákból előugró meztelen lányokat kéne
nézegetned, és le kéne inni magad a sárga földig.
– Én csak egyetlen meztelen lányt akarok nézegetni – mondta,
miközben átölelt. – Egyébként meg hoztam valamit neked.
Holnap délelőtt, gondolom, Darla a közeledbe sem enged majd.
A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy dobozt.
– Szeretném, ha rajtad lenne az esküvőn.
Kíváncsian nyitottam ki a dobozt, és azonnal kitört belőlem a
sírás. Egy félbetört szív alakú medál feküdt a dobozban,
aranyláncon. Nick nevét és az esküvőnk dátumát vésték a hátára.
Miközben eláztattam Nick zakóját a könnyeimmel, benyúltam az
inge alá, és kihúztam a szív másik felét.
– Hé, ha tudtam volna, hogy így fogod itatni az egereket, nem
adom oda – mondta, és magához szorított. – Vegyem vissza?
– Csak a holttestemen át – hüppögtem, miközben a szám a
száját kereste.
Másnap anyám végignézhette, amint pompás fehér ruhámban
végiglépkedek a templom padjai között, hogy házasságot kössek
a világ legcsinosabb vőlegényével, akinek a szeméből csak úgy
sütött a szerelem és a büszkeség, amikor az egész város színe
előtt megfogta a kezem. És mindketten tudtuk, hogy ezúttal nem
fognak fogadásokat kötni. Ez most örökre szól.
Az esküvőnk egyszerűen varázslatos volt. Természetesen
Jenna volt a koszorúslányom, és ő is kapta el a csokrot a
szertartás után. Meglepetésemre, amikor Nicken volt a sor, hogy
a vendégek közé dobja a harisnyakötőmet, egyenesen Hugh-t
célozta meg vele. Talán azt remélte, hogy már Hugh sem sokáig
marad egyedül.
Jennára sandítottam, hogy látta-e, de ő szándékosan
levegőnek nézte a volt férjemet. Elvigyorodtam. Hugh sokat
változott, de Jenna eltökélte, hogy nem enged neki, amíg le nem
rázza Helena igáját. Az alapján, ahogy Hugh a legjobb
barátnőmre nézett, arra következtettem, hogy Jennának már nem
sokat kell várnia.
Ami a nászutunkat illeti, Nickkel két csodálatos hetet
töltöttünk egy mindentől távol eső kis nyaralóban a hegyek
között. Miután visszajöttünk, rögtön beköltöztünk a házba, amit
Nick épített nekünk, vagyis nekem.
Két nappal ezután egy heves éjszakai vihar során belecsapott a
villám az öreg pajtába. Nickkel a hátsó verandán álltunk
összekapaszkodva, és néztük, amint a tűzoltók megpróbálták
eloltani a tüzet, de nem jártak sikerrel. Hajnalra nem maradt más
belőle, csak egy megfeketedett négyszög, tele félig elégett
deszkákkal, és orrfacsaró füst szállt fel lassan a romok közül.
– Már nincs szükségünk rá – mondta Nick lágy hangon. – Itt
vagyunk egymásnak.
– Tudom – feleltem. De azt hiszem, mindkettőnknek fájt, ami
történt. Mintha egy kedves régi barátot vesztettünk volna el.
Másnap Daniel odaköltözött hozzánk. Ő életem egyik legfőbb
öröme. Anyunak szólít, folyton pénzt kunyerál tőlem, és kikéri a
tanácsaimat a lányokkal kapcsolatban. Hálát adok érte Istennek
mindennap.
A tizenhatodik születésnapján odaadtam neki a régi Chevy
kulcsait és forgalmiját. Örültem, hogy újra lesz gazdája. Daniel
odavolt a boldogságtól. Olyan lelkesen szedte szét, hogy nézni is
fárasztó volt, aztán újra összerakta, sőt olyan dolgokkal
egészítette ki, amelyeknek elvileg semmi keresnivalójuk nem
lenne egy ilyen öreg autóban. De a fiú boldog volt, tehát én is
boldog voltam. Csak éppen éjszakánként ébren feküdtem, és
azon imádkoztam, nehogy felcsavarodjon vele egy fára.
Nick nevetett a félelmeimen, tyúkanyónak csúfolt, de azért az
ő arcán is láttam egy-két aggodalmas ráncot, valahányszor
Daniel elindult a kocsival valahová.
Ez csaknem egy éve történt. Szinte el sem hiszem, hogy Daniel
mostanában már az egyetemek prospektusait tanulmányozza.
Nick szemlátomást beletörődött, hogy a fiunk nemsokára
elhagyja a családi fészket, sőt alig várja, hogy csak a miénk
legyen a ház. Remélem, azért nem élte bele magát túlságosan.
Ma este ott ültem a közönség soraiban a countryclub
dísztermében, és figyeltem, amint a férjem magabiztosan a
pódiumra lép, miután megválasztották a Morganville-i
Kereskedelmi Kamara elnökének. A dübörgő taps közepette
találkozott a tekintetünk, és szinte hallottam a gondolatait.
Végre teljesítette, amit ígért nekem. Frank Anderson fiából lett
valaki, valaki, akire büszke lehetek.
Most az ágyban fekve írom ezt az utolsó bejegyzést a
naplómba, a másik kezemmel pedig a hasamat simogatom, ahol
a gyerekünk növekszik. Pontosan tudom, mit fogok mondani
Nicknek, amikor feljön hozzám az emeletre.
Ő mindig is volt valaki. Mert az ámbrafa törzsének belseje
sosem változik. A sötétvörös fa – akárcsak Nick – mindig hű a
természetéhez. Erős, kitartó és tiszta.
 A SZERZŐRŐL

A valós életben Kathynek szólítanak, akik ismernek, mert a

Katherine-t mindig is túl fellengzősnek éreztem. Ami a külsőmet
illeti, 165 cm magas vagyok és barna szemű. A többi változó: a
kalóriabevitelemtől, a testedzési programomtól (vagy annak
hiányától) és a hajfestékemtől függ. Mindenféle munkát
végeztem már, a rovarirtástól a telefonos ügyfélszolgálatig.
Újságírásból szereztem diplomát, amely valahol egy fiókban
hever. Hét éve írok, és eddig hét regényemet sikerült eladnom
egy kiadónak, ebből ötöt a közelmúltban az Elloras Cave-nek. Az
ámbrafa 2002-ben az önálló regény kategóriában megnyerte a
PASIC Kedvenc Könyved versenyt. Mióta csak írni kezdtem,
tagja vagyok az Amerikai Romantikusregény-írók szervezetének,
és számos pályázat elbírálásában vettem részt zsűritagként.
Immár harmincnyolc éve ugyanannak a férfinak vagyok a
felesége. Kétéves voltam, amikor összeházasodtunk.
Ragaszkodom hozzá, hogy ez az igazság.

Katherine szívesen fogadja az olvasói visszajelzéseket. E-mail

címe megtalálható életrajzi oldalán a www.ellorascave.com
honlapon.